Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2022
Írta: Kresley Cole
A mű eredeti címe: Arcana Rising (Arcana Chronicles 4.)

A művet eredetileg kiadta:

Valkyrie Press 228 Park Ave S #11599 New York, NY 10003

Copyright © 2016 by Kresley Cole

All rights reserved, including the right to reproduce this book or portions thereof in
any form whatsoever.

Fordította: Benkő Ferenc

A szöveget gondozta: Kónya Orsolya
A borítót tervezte: Horváth Éva

ISSN 2060-4769
ISBN EPUB 978-963-597-436-8
ISBN MOBI 978-963-597-437-5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Réti Attila, Heiser Kriszta

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A CSATATÉR
A Villanás globális katasztrófát okozott, felperzselte a földet, és
elpárologtatta a nedvességet. A növények és az állatok nagy
része elpusztult. Az egész emberiséget megtizedelte, de a nőket
különösen. Több hónapos szárazság után eleredt az eső – és
abba sem hagyta, az első hózáporokig. A Nap nem kel fel, a
világ állandó sötétségbe borult. Pestis pusztít.

AKADÁLYOK
A milíciák egyesülnek, hogy megerősítsék a hatalmukat.
A rabszolgatartók és a kannibálok új áldozatokra vadásznak.
Mindenki minél több nőt akar elkapni. Zsákosok – a Villanáskor
teremtett fertőző élőhalottak – barangolnak az éjszakában
vérre szomjazva.

ELLENSÉGEK
Az Arkánumok. Minden sötét korban megszületik huszonkét,
természetfeletti erővel bíró fiatal, akiknek sorsa, hogy
összecsapjanak egy életre-halálra folyó játszmában. A győztes
jussa halhatatlanság a következő játszmáig, az elesettek
reinkarnálódnak. Történeteinket a tarot-kártya Nagy Arkánum
lapjai örökítik meg. Én vagyok a Császárnő; most is játszunk.
Célpontom: Richter, a Császár, aki lemészárolt egy sereget,
valamint talán Selenát, a szövetségesemet és Jacket, az első
szerelmemet.

FEGYVERTÁR
A játékszabályok ismerete segít életben maradnom.
A nagyanyám egy Tarasova, a tarot egyik Bölcse, általa
kibontakozhatnak a császárnői képességeim: az öngyógyítás,
minden gyökerező és virágzó irányítása, a tövistornádó és a
mérgek.
Mindent be kell vetnem a Császár ellen. De a legyőzéséhez
mindenre elszánt gyilkosok – zsiványok, banyák, lovagok és
harcosok – szövetségére lesz szükségem…
 1
382 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

A Halál egyre messzebb vonszolt Jacktől. Nyílegyenes karral,

szétterpesztett ujjakkal nyújtóztam a fortyogó lávató felé.
– Nem halhatott meg – zokogtam. – Az nem lehet! Nem, nem,
NEEEEM!
– Követni akarod a halandót? – szegezte nekem Aric. – Előbb
bosszuld meg! A Császár gúnyt űz a fájdalmadból.
Én is hallottam azt a rohadékot a fejemben. Nevetett.
Szinte kirobbant belőlem a vörös boszorkány, akkora erővel,
amit képtelenség féken tartani.
– Ezért MEGFIZETSZ! – visítottam.
A Császár csak nevetett és nevetett, a Halál pedig a fülembe
suttogott.
– Nálam van a nagymamád, sievā. Ő az ajándék, amiről
beszéltem. Megtanítjuk neked, hogyan ölheted meg a Császárt,
és megbosszulhatod Deveaux-t.
– Hát nem érted? Jack nem halt meg! – üvöltöttem újra és
újra. – Jack él!
Csaknem eszemet vesztettem, mégis észrevettem valamit
odafent az égen. Leesett az állam a döbbenettől.
Ez a valóság? Vagy csak képzelődöm? Mielőtt lecsapott volna
a feledés, hatalmas víztömeg magasodott felénk, és megindult a
lángtenger irányába.
Circe szökőárja. Egy felhőkarcolónál is magasabb. Borzalom a
mélységből!
Rettegjetek előttem!
A fejemben Circe és Richter hívásai visszhangoztak,
visszarántottak a homályból.
– Gyere! – Aric a karjába kapott, és a nyakába szedte a lábát. –
Ha az áradat eléri a tűztengert…
Már nem dacoltam vele; életben kellett maradnom,
máskülönben hogyan változtathatnám sikollyá Richter kacaját?
Aric éleset füttyentett; nyihogás felelt. Thanatosz. Aric
szilárdan tartott, a nyeregbe pattant, és eszelős vágtára
sarkantyúzta a csatalovat.
Jóformán előrebucskáztunk a lejtőn – hátrahagytuk az én
döglődő paripám megcsonkított testét –, majd fel a következő
emelkedőre.
Hátralestem Aric válla felett, a szökőár Richter lávatava fölé
magasodott.
A fújtató Aric nyaktörő tempóra kényszerítette Thanatoszt.
Fel a következő hegyre. Le a túloldalán…
Circe lecsapott.
Egy gigászi fenevad szisszenése. Egy atombomba durranása.
A lökéshullám hevétől kivérzett a fülem. A Villanás dörrenése
ehhez képest suttogás volt.
Fokozódó forróság. Megingott a világ, ahogy a perzselő
gőzfelhő a nyomunkba eredt. DURR! Leborotválta az imént
hátrahagyott hegy csúcsát. Csak úgy záporoztak körülöttünk a
sziklák, ahogy alábuktunk a következő völgybe. De nem
fékeztünk.
– Mindjárt itt az ár – recsegte Aric.
A víztömeg súlyától rengett a föld. Csak úgy bömbölt a
közelgő özönvíz.
– Aric!
A lehető legmesszebbre és minél magasabban keresett
menedéket.
– Kapaszkodj! – Magához szorított, majd lehuppant
Thanatoszról, aki folytatta a vágtát. Aric a környező hegyek
legmagasabbikán készült fel a csapásra. Fémkesztyűjét a
koloncok közé ékelte, a másik karját körém fonta.
Találkozott a pillantásunk.
– Sosem engedlek el! – bömbölte. Mindketten nagy levegőt
vettünk.
Ránk zúdult a fortyogó víztömeg. Erőteljes csapása letépett a
mellkasáról, de ő elcsípett, marka a felkaromra feszült.
A Halál szorítása. Az özönvíz istentelen ereje. A fuldokló
sikolyom…
Aric tényleg nem eresztett.
A karom… csúszott ki.
Elszakadtunk.
 383 (VAGY 384?) NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

Meddig cipelhetett a kíméletlen sodrás?

Éjt nappallá, nappalt éjjé téve. Gyógyulás nélkül. Az egyik
vállam helyén tépett csonk, a bőröm cafrangokban. Eltört a
kulcscsontom, az arcom, az orrom, a bordáim megrepedtek, a
bőröm vöröslött.
Eső csépelt, a havat elfeledtem. A záporba pislogtam, csak úgy
cikáztak a hegycsúcsok… a régmúlt felhőkarcolói… Dacoltam a
kábulattal.
Hol bujkálsz, Aric?
Túlélte? Vagy odaveszett, mint Jack?
Nem, Aric semmiképp. Hiszen ő a Végtelen Lovag!
Sebezhetetlen!
De ha ő hisz engem halottnak? Talán csak egy hajszál
választja el tőle. Akkor mindenképp megnyerné a játszmát, és
végtelen éjeken át várná, hogy viszontláthasson.
Kábulat. Forgás… egy örvényben? Elkapott egy víztölcsér!
Circe, miért játszadozol velem?
Talán azért, mert a régi játékokban elárultam és megöltem?
Pörgés, forgás… akár egy golyó a rulettkerékben. Túl erős a
tölcsér!
– F… fejezd be végre, Circe!
Felfordult a gyomrom. Levegőért kaptam, mire víz áradt a
számba, kis híján megfulladtam.
 Süllyedek?
Süllyedek!
A tüdőm levegőt követelt. A merev lábam megrándult.
Lihegve törtem át a víztükröt.
Rikoltozás.
Hunyorogtam. Az örvény zsákosokat is elcsípett! A túloldalán
négy zombiszerű teremtmény pörgött velem együtt. Petyhüdt
bőrük csillogott, cafatokban mállott a húsuk. Szemük krétafehér
– és tele éhséggel.
Szűkült a kör. Felsikoltottam, mikor mohó kezük csak hajszál
híján hibázta el az arcomat. Felém kaffogtak, alig várták, hogy
belém marjanak.
És a vérem vegyék.
Annak idején azt hittük, bármilyen folyadékkal beérik.
Körülöttünk víz mindenfelé, de nekik csak az kellett, ami
bennem volt.
Vérszomj.
Készen álltam a halálra. De a zsákoslétre…
Az örvény mind sebesebben pörgött. Közelebb sodort
hozzájuk. Egyre közelebb… Egyikük elcsípte a kabátom!
Egy rúgással kiszabadultam a markából. A következő kanyar
lesz az utolsó…
Szétsodródtunk, az örvényből kifogyott a lendület. Hogyan?
Az áramlat egy templomtorony felé sodort minket, amit
körbeölelt a víz. Túlélők, három férfi kapaszkodott a toronyba.
A kongás felverte az éjt. A zsákosok jobbról kerülték meg; én bal
felől, a megmaradt kezem az épület után nyúlt.
 Nem érem el!
Az egyik túlélő kezet nyújtott. Sikoltoztam, a karmaim árkot
vájtak a palatetőbe.
Lebegés. A sodrás idővel újra erőre kapott. Hegy magasodott.
Az áramlat nem vált ketté, helyette makacsul száguldott velem
toronyiránt. Talán az oldalához csap?
Kiguvadt a szemem, mikor megláttam, ahogy a folyó alábukik
– egy alagútba. Egyenesen arra tartottam!
Egy szempillantás múlva elnyelt a koromsötét. Feketeség,
mindenfelé.
Nem látok, nem látok!
Egy rúgással a felszínen maradtam. Hogy lélegezzek… és
halljak.
Rikoltozás visszhangzott az alagútban. Hiába kapkodtam a
fejem, nem találtam a forrását. Uszadék csépelt. Érintések a
lábamon. Zsákosok kerültek alám? Nyöszörögtem a gondolatra.
Beleütköztem valami lebegőbe. Egy kiáltással megragadtam a
megmaradt karommal. Kitartottam, bukdácsoltam, akár egy
borosdugó. Annyira elzsibbadt a bőröm, hogy azt sem tudtam,
mi mentett meg.
A feketeséget homály vette át, újra eső kopogott a fejemen.
Kijutottam az alagútból!
A tutajomra pislogtam. Aztán még egyszer. Halálfej-tetoválás?
Felpüffedt has? Egy fej- és végtag nélküli tetembe
kapaszkodtam.
Egy sikollyal arrébb löktem, de úgy tűnt, a nyomomba ered.
Rajta tartottam a szemem, miközben érzésre napokon át
mellettem lebegett…
Kemény tárgyba ütköztem. Fém mart a bőrömbe. A nyakam
nyújtogattam: egy adótorony! Az áramlat a felépítményhez
préselt, odaszegezte a hátam és a karom.
Hiába próbálkoztam. Akár egy feltűzött bogár. Az ingadozó
torony nyöszörgött a hullámveréstől.
Csak úgy suhantak felém a zsákosok. Tehetetlen voltam,
ezüsttálcán kínáltam magam. Ha élőholttá tesznek, vajon
örökké fogok lebegni?
Talán ez a nyertes taktika. Egy Arkánum, aki sosem hal meg
igazán.
Az eszelős babaszemű zsákosok felém kapálóztak. Az áradat
ezúttal megmentett, avarként sodorta el őket.
Erre! Istenem, egy ház robogott felém. Fellobbant az
életösztönöm; vicsorogva sikerült a torony felé fordulnom. Fél
kézzel megmásztam a tűzlétrát.
Elképzeltem, ahogy Jack ép bőrrel mászik ki a lávatóból.
Mindketten elérjük a csúcsot. Odafent vár rám, az erős kezével
és a szívdöglesztő mosolyával.
Hiányoztál, bébé.
Még egy fok. Az emlékek pezsegtek, mint Circe tajtékja. Kínzó
mardosással a keblemben idéztem fel az utolsó szóváltásunkat
Jackkel. Együtt gyönyörködtünk a hóban. A hulló fehérség
kicsiny pelyheiben.
Még egy fok. A ház fölém tornyosult…
Centikre kerülte el az ingatag tornyot. Legközelebb nem lesz
ilyen szerencsém.
 Szerencse? A szélbe nevettem.
A torony szélfútta tetején a létrára fontam a karom, és
zokogásig kacagtam.
Jack halott.
 2
TALÁN 385 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

Tess.
Felpattant a szemem, remegő karom a létrafokra feszült. Tess
képes visszamenni az időben!
Jack talán meghalt. De lehet, hogy nem végleg.
Annak idején idő-visszafordítással mentettük meg a szeme
világát; talán az életét is megmenthetjük! Akárcsak Selenáét.
Megmenthetnénk az összes Déset, Jack seregét. Csak elérjem
Tesst…
Néhány napja hagyta el az Arkánum-erődöt Gabriel és Joules
társaságában. Ha tudomást szereznek a támadásról,
visszajönnek.
Vissza kell jutnom oda. De hogyan? Azt sem tudtam, én hol
vagyok, nemhogy az erőd! Talán Tennessee északi része? Vagy
Kentucky felé?
A vihar alábbhagyott, elcsitult a szél, időközben a víz is
legfeljebb néhány láb mélyre apadt. Más szóval úgy száz láb
magasban himbálóztam.
Körülnéztem a torony magasában. Bal felől köves
dombocskák. Jobbomon egy város maradványainak ködös
körvonalai. Ott kideríthetem, hová keveredtem.
Felbuzdultam, a céltudatosság szikrája lobbant bennem.
Végre gyógyerő pezsdült a csonka karomban, a megpörkölt
bőröm is javulni kezdett. Mintái reflektorként izzottak,
szétkergették a sötétséget.
Fél kézzel indultam meg lefelé. Elmerevedtek az izmaim.
Minden fogás után a toronynak kellett dőlnöm, nehogy
elveszítsem az egyensúlyom, miközben kínos óvatossággal
lefelé léptem. Csigalassan.
Pedig minden pillanat számított, ami eltelt a mészárlás óta.
Visszautazáskor Tess az életerejével fizetett a másodpercekért;
kis híján belehalt, mikor bő tizenegy percet visszatekertettem.
A karmom a karjába mélyedt, miközben önmaga árnyékává
satnyult, kihullott a haja, kitüremkedtek a csontjai.
Mennyi idő telt el a Császár támadása óta? Talán órákat,
netán napokat töltöttem eszméletlenül. Milyen messzire
sodorhatott az ár?
Miért nem ölt meg Circe? Teszek rá. Csak Tess kell.
Ezúttal nem érhetem be néhány perccel. De talán edzhetem,
míg kiteljesedik a képessége, és megbirkózik azzal, amit kivesz
belőle.
De mi lesz, ha napokat tesz semmivé, és egy hajszállal mégis
lemaradunk Jackről? A visszautazásnál meg kell előznünk a
Császár csapását! Rávehetnénk Circe-t, hogy támadja meg
hamarabb!
Elhúztam a szám. A fejemben hallottam Richter gonosz
kacaját… nemcsak Circe áradata előtt, de utána is. Hogyan
élhette túl? Richter talán sebezhetetlen, hogy a Főpapnő sem
bírt el vele?
Ne rágódj ezen. Még ne! Egy régi játszma során Aric végzett a
Császárral, azaz ismerte Richter gyenge pontját. A nagyanyám
ugyancsak a tudás bőségszaruja lesz. Aricnak hála életben van,
a kastélya biztonságában.
A segítségükkel kideríthetem, hogyan pusztítsam el Richtert.
Egyelőre elég, ha megtalálom Tesst.
Fogytán az idő. Ketyeg az óra.
Kész időpocsékolás ennyit bajlódni a fokokkal.
Egy sóhajjal behunytam a szemem, aztán ernyedten
hátradőltem, a gravitációra bíztam magam.
Zuhantam…
Becsapódtam…
Kín!
Vasrúd mélyedt az oldalamba.
Basszus, basszus! Csak semmi pánik…
Erőnek erejével megvizsgáltam a sebet. Mélyebbre
számítottam, de akkor is, felnyársaltam magam egy
betonacélra.
Nincs időm erre!
Fogcsikorgatva kapkodtam a levegőt, majd kinyomtam
magam. Pokoli kínt álltam ki minden egyes centiért, mire
kiszabadultam. Tétován feltápászkodtam, alig álltam a
lábamon. Remegő lábam makacsul tiltakozott. Minden
szusszanásért megszenvedtem.
De minden lépés közelebb vitt Jackhez.
Megtettem az elsőt. Majd a másodikat. Ezt követte a
harmadik, végül iszapos vízben gázolva megindultam a város
felé. Hordalékot kerülgettem – és a vihar romjai alatt rekedt,
félig elsüllyedt zsákosokat.
Hajszál híján én is így jártam. Kis híján belém martak az
élőholtak! Nem csoda, hogy Aric olyan dacosan fogott.
Aric, hol lehetsz?
Nem felelt a telepatikus hívásomra. Az egész Arkánum
hallgatott.
Menet közben zsákosok kaffogtak felém. Sokat láttam, de
vajon hányat nem? Mi lesz, ha rálépek az egyikre? Egy
zsáknára?
Összpontosíts!
Az én helyemben Jack hideg fejjel végiggondolná a teendőket.
Minden azon állt vagy bukott, hogy a lehető leggyorsabban
elérjem Tesst.
Mikor Aric elragadott a Sötét Rítusok Urának bányájából,
halottnak hittem Jacket, és a bosszúnak szenteltem magam. De
ezúttal egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy elment.
Ide-oda kaptam a fejem, nyomot kerestem, amiből rájöhetek,
hová keveredtem. Tántorgás közben készletek lebegtek tova
mellettem – étel, vizespalackok. Mikor Jackkel utaztam, két
kézzel kaptam volna utánuk, de túlélőzsák nélkül hová
tehetném őket?
 A karommal együtt az is odalett.
Jack oktatása elevenen élt bennem: túlélőfelszerelés nélkül
nekem annyi. Sosem mentem meg, ha fűbe harapok, mielőtt
Tess nyomára bukkannék. Így magamhoz vettem egy kósza
csalidobozt, amiben svájci bicska fogadott. Kezdetnek megteszi.
A kabátzsebembe dugtam.
Csakhogy az nem volt üres.
Felsikkantottam. A vörös szalag! Amit az előző életemben, a
Villanás előtti éjszakán nyúlt le tőlem. Amit megóvott, és több
mint egy éve magánál tartott. Abban egyeztünk meg, hogy
akkor adom vissza, ha kétségkívül őt választom, és készen állok
a közös életre.
Így is terveztem.
Ám Jack… meghalt.
De nem végleg.
Más is várt a zsebemben… A levele! Kikaptam. Tehetetlenül
néztem, ahogy az ázott papír szétmállik a reszkető kezemben.
Arra bátorított benne, hogy tartsak Arickal, éljek az UV-lámpák,
az élelem és a biztonság ölén.
Mert szeretlek, írta akkor. Ennél nagylelkűbb dolgot talán
sosem tettem. És a nagylelkűség pokolian fáj.
Miért nem vallottam neki soha szerelmet? Hónapokon át az
életem része volt, de ez mindig elmaradt.
Nem gyászoltam a levelet, mivel vissza fogok menni az
időben. Mintha sosem veszett volna oda. Visszadugtam a
szalagot a zsebembe. Egy nap visszaadom neki, isten engem úgy
segéljen! Felhorgadó eltökéltséggel mentem tovább.
 Végül téglaépületek csoportjához értem – a Villanás
tűzviharát csak ezek úszták meg. Középre sántikáltam.
Kétségkívül a főtérre értem, ahol szemétlepte lovas szobor állt.
Mi ez a rajongás az átkozott lovas szobrokért?
A mintáim fényénél elolvastam az emléktáblát: GREEN HILLS,
INDIANA.
Megnyílt alattam a föld. Kihunytak a rajzolataim. Indiana??
Államokra az erődtől? Egy hétbe telhet, mire elérem Tesst –
ha találok fuvart, üzemanyagot és útbaigazítást.
Fátyolos szemmel rogytam az emlékműnek.
A sírás időpocsékolás, Evie!
Ketyeg az átkozott óra!
Ázott ruhaujjammal megtöröltem az arcom, és felszegtem az
állam. Még állt a tervem. Megkeresem Tesst, aztán nem
nyugszom, míg vissza nem fordítja az időt – hónapokkal.
Évekkel! Rohadt élet, irány a Villanás előtt, hogy megmentsem
anyát és Melt!
Az első lépés egy jármű az útra. A második az üzemanyag.
A harmadik az útbaigazítás.
Küldetéstudat. Akárcsak Lark a szívós makacsságával. Erő
kell, és kitartás. Szemellenzős lónak képzeltem magam, aki csak
az utat látja, semmi mást. Minden más várhat. Elásom a
gyászom, és elpusztítok mindent, ami a küldetésem útjába áll.
Jármű.
Üzemanyag.
Útbaigazítás.
A város körül kétségkívül minden jármű elsüllyedt,
megfeneklett vagy elúszott. El kell hagynom az árteret.
Magaslat kell. A dombság felé fordultam.
Futás.
A sérült oldalamat szorongatva dacoltam a vízzel, a puszta
akaraterő hajtotta a lábam.
Meg sem álltam, míg ki nem tocsogtam az apadó áradatból.
Felfelé, a köves dombok sora felé tartottam. Út kígyózott
közöttük. Követtem.
Megbicsaklott a zsibbadt lábam. Előredőltem; csak egy kézzel
fékezhettem. Kőlapon csattantam.
Ketyeg az óra.
Feltápászkodtam. Vért köptem.
Szemellenzőt!
Futás!
 3

TALÁN 389 NAPPAL

A VILLANÁS UTÁN

Who let the dogs out? WHO? WHO? WHO?

Fagyos szél ide, szitáló eső oda, együtt sem bírtak el a domb
túloldalán bömbölő zenével.
Talán megzakkantam, és rám tört egy – hogy is hívták a
dilidokik? – audiohallucináció. Esélyes. Napok óta nem
aludtam. És nem lassítottam.
Irány Tess. Irány Tess. Irány Tess.
A mintáim a küldetéstudatom dacára elhalványultak, a
képességeim bedöglöttek. Kínosan lassan gyógyultam – a karom
csak néhány centit nőtt, az oldalamon makacsul tátongott a seb.
A törött csontjaimnak sem akaródzott összeforrni. Lassan
legyűrt a kimerültség.
De az elmém kitartott. Korbáccsal nógatta a testem, ami
engedelmeskedett. A szalag ereklyeként hajtott előre.
Aric szerint még csak az erőm felszínét kapargattam.
Megragadtam mindent – bármit –, ami csak az utamba akadt.
Felidéztem, hogy a fáradhatatlan Demeter az egész földet
felperzselte a lánya nyomában. Ugyanilyen állhatatosan eredek
én is Tess nyomába.
A zene felé rohantam. Ami embereket jelentett. Akik
kiszipolyozható áldozatokat.
Az utóbbi napok során a rosszfiúk, a fekete kalaposok közé
álltam, minden utamba akadó túlélőt megfenyegettem (noha
csupán egy satnya kacsot villanthattam).
Van térképed? Akkor elveszem.
Étel? Ide vele.
Szép hátizsák. Már az enyém.
Ha életben akarok maradni Jack, Aric – és persze Richter –
kedvéért, akkor a sötétség egyik szörnyévé kell válnom.
Fekete kalaposként sokkal jobban megértettem a zsákosok, a
kannibálok és a milíciák működését.
Mindig keresd az embereket; az emberek zsákmányt jelentenek.
Tettem rá, hogy ezzel tehetetlenségre vagy éhhalálra ítélek
másokat. Mondtam is nekik, hogy ketyeg az óra, ez meg sem fog
történni. Elvégre vissza fogom fordítani az időt.
Az orzásnak hála kapucnis poncsót húzhattam a kabátomra,
és ujjatlan kesztyűt is szereztem. Hátamon jócskán megpakolt
túlélőzsák: napokra elegendő fejadagok, egy kés, fényrudak és
só a zsákosok ellen…
Nekivágtam a dombnak, magányos kezem a latyakba
mélyedt, miközben csermelyekkel dacoltam.
– Ott vagy, Circe? – mondtam két lihegés között.
A legendákba illő összecsapásukon rágódva egyre
határozottabban felismertem, hogy az árvíz a Császár elleni
támadása akaratlan következménye lehetett.
Míg a szökőárat gyilkos jelenléttel itatta át, az árvíz heves volt
ugyan, de… élettelen.
Nehezére eshetett kordában tartani egy ekkora hullámot.
Hiszen az ördögbe már, kis híján én is megmérgeztem Jacket!
Tess pedig majdnem belehalt a képességébe.
Miután elhatároztam, hogy Circe nem tört az életemre,
minden pocsolyában őt szólongattam. Bármilyen víztükrön át
lát és hall. Tudnia kell, hol lehet Aric.
Nem felelt. És nem csak ő. Egyetlen telepatikus Arkánum-
hívást sem hallottam. Noha esélyes, hogy egy helyben toporgok,
de ha mégsem, messzire juthattam. Mégsem kerültem Arkánum
közelébe?
A fenébe már, hiszen vonzzuk egymást!
Újra próbálkoztam. Aric? Tess? Gabriel? Joules?
Senki. Még Matthew hívása is felmerült bennem – bár ő tette
lehetővé az irtást.
Mégis ő tájékoztatott Tess időutazásáról. „Olykor a világ
visszafelé forog. Néha a harcok is. A karusszel azt jelenti, kis
harc.”
Talán ez nem több Tess elképzelhetetlen erejének
feszegetésénél? Végig tudhatta, hogy visszahozom Jacket!
Matthew mindig efféléket művelt.
Újra szólongattam. Ezúttal is hiába.
Futás közben az aggályaim áttörték a makacsságom vértjét.
Hiszen még Aric, a rádióhullámok királya sem felelt a
hívásomra. Talán megsérült? Talán a Császár sikeresen
megkerülte Circe-t, és továbbnyomult? Biztosan megérezném
egy Arkánum halálát.
Összpontosíts, Evie! Minden perc számít. Ketyeg az óra!
Elértem a tetőt, és összehúztam a kiszáradt szemem. Alattam
ködtakaró lepte a völgyet. Nem messze, a fenéken tompa fények
ragyogtak. Arról szólt a zene is.
A saras lejtőn egyetlen csúszással elértem a domb tövét, ahol
párás, már-már fülledt meleg fogadott. Futásnak eredtem.
Lassan kitisztult a völgy mélye. Az autópálya mellett egy
kiégett kocsikkal teli, egy plázánál is nagyobb parkoló
terpeszkedett. A ködös járműlabirintusban biztosan zsákosok
kóborolnak; rikoltásuk betöltötte az éjt.
Meg sem álltam a sűrűjéig. Körbeölelt a köd, pont, amikor
látnom kéne. Basszus! Rettegnem kellene ebben a zsákosokkal
teli, homályos útvesztőben, de kinek van arra ideje?
Szemellenzőt húztam.
Végre kibontakozott előttem egy épület. Kondérokban égő olaj
világította meg a felívelő falakat. A zene mögülük dübörgött.
Egy aréna? Egy szorító, ami ellenállt a Villanás perzselő
világvégéjének! Bentről új dal, a Welcome to the Jungle bömbölt,
még a szöveget is érthettem: I wanna watch you bleed…
Álmodok? Képzelődök? Magamnál vagyok még?
Ekkor olyasmit éreztem, amire megbizseregtek a
töviskarmaim.
Ez képtelenség. Őrület. Heves fejrázással tiltakoztam.
Összpontosíts, Eves!
 Jármű.
Üzemanyag.
Útbaigazítás.
Páratlan hely egy településnek, ráadásul a kószáló
zsákosoknak hála ingyen védvonallal. Eszembe juttatta az
Arkánum-erődöt övező aknamezőt. Jack zseniális ötletét.
Szemellenző!
Vajon ki lakhat itt?
Lassítottam. A francba, hiába dacoltam az érzékeimmel!
Valahol a közelben… növények bimbóztak. Nem is kevés.
Hogyan? Hiába lenne termőföld, ha egyszer nincs napfény!
Körbekocogtam az arénát, hátha meglelem a növényeket.
Ehhez a láthatatlan kerthez képest Aric burjánzó melegháza
smafu!
A közelségük makacsul hajtott, felizgatta a vörös boszorkányt,
ezt a komisz, gyilkos énemet. Hátracsaptam a poncsóm
kapucniját, mikor kitört a nyakamból a testindám. A kacs
szétvált mögöttem, végül szétterült, akár egy glória.
Vagy egy kobra csuklyája.
Rikoltás a hátam mögött – a zsákosok szagot fogtak, a
nyomomba eredtek. Az egyik a sarkamban volt. A dübörgő
zeneszóban kiegyenesítettem és megdermesztettem egy kacsot
– és átszúrtam vele a teremtmény fejét.
…feel my, my, my serpentine. I wanna hear you scream…
A következő is megindult; ismét lecsaptam. Émelyítő nyálka
lepte az indát. Inkább levedlettem, és újat növesztettem.
Az aréna íve mögül élesebb izzás szűrődött ki; követtem, és
katonai teherautók sora várt. Tökéletes! Már csak az egyik
slusszkulcsa kéne, és annyi üzemanyag, amennyit elbír. Más
szóval indavégre kell kapnom a hely fejesét – hogy a torkának
szegezzem a mérgező karmaim.
Beszédhangok. Lebuktam a kocsik közé, elosontam az egyik
mellett, és megpillantottam két félmeztelen fickót, akik egy
bejáratot őriztek. Kezükben gépkarabély, és láthatóan ügyet
sem vetettek a ködben bóklászó zsákosokra.
Ilyen kimerülten ostobaság lenne a nyílt támadás, bezzeg a
„megadás”…
A nők egyetlen aduja a Villanás után – senki nem akart
lepuffantani, ha nem muszáj.
A gond az, hogy csak egy kezet tudnék felemelni, azaz talán
azt hiszik, tüzelésre készen nyúlok a fegyveremért. Egy golyóba
nem halnék bele, de a lövésre minden őr és zsákos felkapná a
fejét.
Megparancsoltam a kobracsuklyám indáinak, hogy
vándoroljanak szépem a poncsóm üres karjába, és adjanak neki
tartást. Megmozgattam a zöld karom; akár az igazi. Tökéletes.
Minden eddigi csatában igyekeztem elkerülni a vérontást.
Most már csak a sietség izgatott. Ha teljesítem a küldetésem, ez
meg sem fog történni.
Eléjük sántikáltam, előadtam a bajba jutott leányzót.
– K… kérem, segítsenek! – sikongattam felemelt kézzel – a
zöldből mérgező spórákat ontottam. – Segítenek, kérem?
A két őr megperdült, és rám meredt.
– Egy nőstény! – nyögte az egyik, és odasietett, hogy lefogjon.
A másik előhúzta a rádióját.
Mindkét mozdulat eldőlésben ért véget.
Visszahúztam a poncsóm kapucniját, és a testükre ügyet se
vetve célba vettem a bejáratot. Belestem; üresen ásított, így
besurrantam.
A sötét folyosó mentén cellák sorakoztak, bennük legalább
kétszáz fő. Utánuk, a folyosó kanyarján túl egy ásító ajtónyílás,
amiből fény, meleg és muzsika áradt.
Éreztem, hogy közeledek a növényekhez. A karmaim kinőttek
és kiélesedtek, ráadásul végre betöltött a gyógyulás bizsergése.
A sötétség rejtekében senki nem látott.
Mindenki szeme a másik irányba, az ajtót őrző másik
félmeztelen férfipárra szegeződött.
A zárkákból nyöszörgő pusmogások szűrődtek ki.
– Mi lesz ezután?
– Meglógott innen bárki?
– Mi lesz velünk?
Semmi jó, nyeltem le a választ.
A Villanás óta börtönbe zárt a milícia, a laborjába dugott egy
sorozatgyilkos, levonszoltak egy kannibál földmélyi spájzába, és
kénytelen voltam megjárni egy rémmesékbe illő kínzókamrát.
A foglyokra nem kellemes lazítás várt. Vágóhídra viszik őket?
Vagy céltábla lesz belőlük, legyalulja őket valamelyik sereg?
Közelebb araszoltam a ketrecekhez. Az egyikben egy kilenc
körüli fiúcska sírdogált, miközben egy idősebb férfi – szemre a
nagyapja – próbálta csitítani. De a nagyapán látszott, hogy ő is a
végét járja; a kölyök papusnak szólította.
 Lopva odahajoltam, meghúztam magam, míg ki nem derítek
ezt-azt.
– Melyik állam ez? – kérdeztem Papustól.
Aki összerezzent, talán a ritkán hallott női hang miatt; de
talán azért, mert a ketrecen kívül parádéztam.
– Indiana.
Még mindig? A rossebbe!
– Ki a helyi góré?
A fojtott szóváltásunk hallatán egy tagbaszakadt, fejkötős
fickó fordult felém.
– Solomón, a Hazaiak vezére.
– Hazaiak?
– Sol eszelős követői – magyarázta Papus.
– Minket pedig Vendégeknek neveznek – tette hozzá Fejkötős.
Hazaiak és Vendégek. Mint a fociban? Ki állt elő ezzel a
baromsággal? – Sol minden túlélőt összeszed az államban.
– Miért? Miért zár mindenkit ketrecbe?
– Mert imád játszani – felelte Fejkötős. – Szórakoztatja.
Hamarosan meglátod.
– Nem értesz véletlenül a cellák elektromos zárjának
feltöréséhez? – szegezte nekem a kérdést Fejkötős szomszédja.
Nem, de talán befurakodhatok a rácsok közé, hogy addig
nőjek, míg meg nem adja magát a fém. Talán érdemes lenne
visszaadni a szabadságukat.
De ekkor eszembe jutott Jack és Aric leckéje: a megbilincselt
ember nem feltétlenül jó ember.
Ráadásul ennyi kószáló csak akadályozná, mi több,
hátráltatná a küldetésem. Egy másik jövőben sosem kerültem
volna ide.
Hogyan juthatok mielőbb Solhoz? Ha feladom magam, az őrei
talán egyenesen elé vezetnek, talán még fel is lázadnak, hogy
megtarthassanak maguknak egy nőstényt.
Elektromos zúgás, mire kinyílt minden cellaajtó. Csakhogy
senki nem volt elég bátor ahhoz, hogy megtegye az első lépést,
hogy menekülni próbáljon.
A két félmeztelen őr – Hazaiak – célra tartott fegyverrel
meredt a folyosóra.
– Hamarosan történelmet írtok! – kiáltotta az egyik.
Sol játékában? Ha a foglyokat a szórakoztatására tartja, akkor
a legrövidebb út közöttük vezet hozzá. Beosontam Papus
cellájába, és mire a két őr odaért, beleolvadtam a tömegbe.
A páros a folyosó túlvégébe ballagott.
– Mindenkinek kifelé, és irány! – kiáltotta a másik őr. – Akit
visszaúton a cellájában találunk, golyót kap! Jobban jártok, ha
addigra eltakarodtok! – A bejárat felé tereltek minket?
A foglyok sietősen távoztak, hát csatlakoztam hozzájuk. Úgy
tűnt – legalábbis egyelőre –, hogy a színjátékkal járok a
legjobban. Ettől még erőt vett rajtam a türelmetlenség.
Fejkötős közelebb araszolt.
– Vigyázzak rád, kicsi lány? – kérdezte. – Ha túléljük a dolgot?
Az új udvarlómra fintorogtam.
– Vedd le a rózsaszín szemüveged! Különben sincs szükségem
testőrre.
– Mondod ezt most – vigyorgott Fejkötős cimborája –, de
mindjárt vér fog folyni!
Ez volt az én bajom; alig vártam. A vörös boszorkány tűkön
ült.
– A helyedben szólnék, hogy nő került közénk – dörmögte
Papus. – Bármi is történjék velünk, te megúszod.
Éreztem, hogy közeledünk a növények felé; kis híján a sor
élére rohantam.
– Megleszek.
Fejkötős összenézett a haverjával, és a mutatóujját a
halántékához nyomva a csuklóját csavargatta. Őrültnek hisz?
Lehet benne valami.
– Nem félsz? – kérdezte Papus. – Tudsz valamit, amit mi nem?
Az unokája tányérszemmel meredt rám; egy kacsintással
feleltem.
Egyik ujjam indáktól dagadozott. Ha bírnám idegekkel – nem
menne lassabban? –, biztosan kinevetem.
– Úgy is mondhatjuk.
A zárkák végtelen során sérültek kúsztak a kijárat felé. Mások
kétségbeesetten vonszolták a kábákat. A stadionból a We Will
Rock You szólt a Queentől, mintha a foglyokat gúnyolná.
Mögöttünk a két Hazai átfésülte a folyosót, és állták a
szavukat. Csak úgy visszhangoztak a dördülések; a Vendégek
egy emberként rezzentek össze.
…you got mud on your face. Big disgrace…
Lövés lövést követett. Eszméletlen, sérült vagy lassú, az
őröknek egyre ment.
A fogolynyáj tempójában csoszogtam, míg ki nem értünk a
néhai focipályára. Amit legelővé alakítottak. Igazi fűvel.
Döbbent tekintetem nem tudott betelni az aréna belsejével.
Három oldalon termények lepték a lelátót, a sorok lépcsős
kertje ki sem látszott a kaspók alól. Hogyan??? A nyakam
nyújtogatva kerestem a felbecsülhetetlen értékű infralámpákat,
de mindhiába. Talán a település hét lakat alatt tartotta a
készletet, és csak a legvégső esetben hozták elő őket.
Majd később kiderítem. Csak jussak vissza az időben,
ráuszítom Jack DS-seregét erre a stadionra. Elorozzák a
terményeket, kiengedik a ketrecbe zárt fehér kalaposokat, és
megszabadítják Solt az UV-lámpáitól.
A mostani fegyvertáram pedig csőre töltve várta az új
ellenlábasát.
Az oldalvonal mentén, a felező táján méretes, lila szövettel
ékített színpad terpeszkedett. Az oszlopokról arany betűkkel –
latin szavakkal? – hímzett lila lobogók csüngtek.
A Gladiátor alkotói perelni fognak.
A színpadot övező székeket félmeztelen férfiak ezrei foglalták
el. Mind piáltak, és torkuk szakadtából üvöltötték a dalszöveget.
Egytől egyik jól tápláltak és izmosak voltak, bőrük heges, de
szokatlanul lebarnult. Vajon hány UV-lámpát dugdoshatnak?
A pálya közepe felé menet mind nedvesebb lett a talaj, végül
már cuppogott a bakancsom. Lenéztem; bokáig ért… a vér.
A stadion szemközti oldalán őrök serege – néhányan
kezdetleges fegyverekkel – bukkant elő libasorban. Akár az
öltözőből érkező hazai csapat.
Hitetlenkedő pislogással figyeltem a közeledőket. Egytől
egyig… zsákosok. Méghozzá százszámra.
Betöltötték a mezőt, körbevettek minket. Mégsem támadtak,
csak tétlenül álltak a partvonalon. Miért nem kaffogtak felénk
rikoltozva? Ki – vagy mi – irányította őket?
Az egyik fogoly rettegő sikollyal sarkon fordult, és
visszarohant a folyosó felé. Két zsákos olyan erővel és tempóval
gyűrte le, amit még sosem láttam.
A férfi üvöltött, miközben vedeltek. A szörcsögő hangok
mindenki idegeit kikezdték.
Megreccsentek a stadion hangszórói, és a dal átváltott a Seven
Nation Armyra.
…A seven nation army couldn’t hold me back… A számból
vetted ki a szót.
A fülsértő zene közepette egy felvonó emelkedett ki a színpad
alól. Rajta egy kora húszas férfi bukkant elő apránként, először
a feje – fekete haj, sötét szem, jóképű arc –, majd a szinte pucér
mellkasa bronzbarna bőre. Magas volt, és kigyúrt, csupán egy
térdig érő tógát viselt.
Oldalán két zsákos, egyik oldalán egy férfi, a másikon egy nő,
mindketten utcai ruhában.
Önkéntelenül is felszisszentem, mikor a láttán egy kép villant
fel előttem – egy Arkánum-kártya: egy vörös zászlót lóbáló
csecsemő, körülötte napraforgó és nyári búza. Felette, a kék
égen a nap arcot viselt, méghozzá a testet öltött rosszallásét.
Sol. A Nap. Megvan a Nap kártyája. Fintorogtam.
Csúnya meglepetés vár…
 4

Sol felemelte a kezét, mire mindenki elhallgatott, még a zene is.

– Üdv az Olümposzon! A nevem El Sol! – bömbölte. Spanyol
akcentus? – Fényt hozok nektek a sötétség világába!
A napbarnított követői és a virágzó kertje láttán Sol biztosan
napfényt áraszt. Vajon milyen hatással lesz rám a képessége?
Feltölt, vagy kóróvá aszal? A választ hiába kerestem a kóválygó
elmémben. Nem hallottam a kártyája hívását. És ő az enyémét?
A lelátón mindenki a lábával dobogott.
– Victi vincimus! – kántálták. Lelkük rajta.
A kiáltása beléjük fojtotta a szót.
– Dicsőség a Dicső Illuminátornak! Hozzám képest minden
árnyék!
– Hozzá képest minden árnyék! – skandálta a nyája.
– Én vagyok az istenetek!
Fú. Még Guthrie, a Sötét Rítusok Urának kártyája is csupán a
nyáját terelgető pásztornak tartotta magát. El Sol konkrétan
istennek képzelte magát. A tógája és a választott bázisa
fényében ráadásul rómainak. Mi lennénk az áldozati bárányai?
Megdörzsöltem az orrnyergem.
 – Eszelős Arkánum – dörmögtem. De egy szavam se lehetett.
Mit lehet tudni, talán piciny Evie-szilánkokká hasadok, ha
Tess oldalán visszatérek a múltba.
Egyelőre inkább kihagynám a ma esti műsor áldozatának
szerepét. Várt a küldetésem. Sol választott el a három célomtól.
Más szóval Jacktől. Ennyi erővel akár a hóhérja is lehetne.
Hegyesedtek a karmaim. Időközben összekapcsolódtam a
stadion minden egyes növényével. Vajon elég az erőm ennyi
Hazai legyűréséhez?
A Vendégek szintén veszélyt jelenthettek. A jelek szerint
futótűzként terjedt, hogy egy nő keveredett közéjük.
– Az Olümposz bősége csak a méltó gladiátoroknak nyújthat
otthont! – folytatta Sol. – Küzdjetek hát meg a helyetekért!
Meg kell hagyni, értett a közönség nyelvén, színpadra termett.
De jelen helyzetben nem fogja megúszni kéz- és lábtöréssel.
Körülöttem minden botcsinálta gladiátor fészkelődve
barátkozott az elkerülhetetlen sorsával – az élet-halál harccal.
Vajon hányan vesznek oda minden fordulóban?
Nem csoda, hogy minden egyes Hazai nagydarab és heges!
Mindenki csak egy tömegverekedés túlélőjeként érdemelhette
ki a helyét a lelátón.
Talán nem muszáj kiiktatnom Solt. De ki akartam. Mit számít
még egy jelkép?
Nem, összpontosíts! Ketyeg az óra!
Sol röpke intésére a zsákosok meglódultak. Minden
kezdetleges fegyvert – pikát, gereblyét, fejszét – letettek a fűbe,
majd visszavonultak, mintha táncrendet követnének. Bizonyára
a Nap irányította őket, akárcsak én a növényeket! Amiben lehet
valami – elvégre a zsákosokat a Villanás napkitörése teremtette.
Mikor a Nap éjjel felizzott.
A Vendégek tagjai összenéztek, a markuk harcra készen
megfeszült. Mikor kéne lecsapnom? Elég a spórám ezer Hazai
kiütésére? És mi lesz a zsákosokkal?
Sol felemelte a kezét, mire a testéből kitört… az izzás.
Feltölt, vagy kóróvá aszal?
Körülöttem minden Vendég felnyögött a döbbenettől. Sol
követői égnek emelt arccal fürdőztek a teste ragyogásában –
ami szüntelenül erősödött. Végül kis híján felsikkantottam,
annyira elvakított. Behunyt szemmel felkészültem…
A mintáim bizsergésére kinyitottam a szemem. A bőrömön
kavargó fények kisvártatva majdnem olyan hevesen izzottak,
mint maga Sol. A Nap feltöltött engem! De senki nem vette
észre; a bámulására pazarolták az idejüket.
Hátralöktem a kapucnim, és az indák ismét kobraszerűen
szétterültek a tarkómnál. Karmaimból méreg csepegett. Törött
csontjaim és sebeim mind gyorsabban és gyorsabban hegedtek.
A ruhám ujjában a kacsok átadták a helyüket a növekvő
karomon gyarapodó húsnak. Már könyékig visszakaptam!
A bensőmben dorombolva örvénylett a vörös boszorkány.
A lelátó veteményese harcra készen hullámzott. Egy
szavamba kerül, és kitör a vérfürdő. Jack jelentette az utolsó
kötelékemet az emberséghez, a jósághoz. Míg vissza nem
kapom… a vörös boszorkány ledobhatja a pórázát.
Egy túltöltött Arkánum. Emberség nélkül. És egy tálcán kínált
kártya. Bár a Császárral is ilyen pofonegyszerű lenne…
Fintorogtam. Richter. Talán nem sebezhetetlen. Talán… csak
egy hordozható napelem kéne. Talán Solt is elvihetném egy
körre Tess menetén. De vajon elég a befolyásom, hogy kordában
tartsam a Nap erőit? Vajon meddig terjed a hatalma?
Sol tompította a fényét, majd helyet foglalt a színpadon az
ölzombijai között. Hirtelen felberregett a meccs kezdetét jelző
hang.
Üvöltöző hajsza a fegyverekért. Verekedés. Körülöttem kitört
a fejetlenség. A primitív fegyverek émelyítő halált hoztak. Vér
freccsent, csak úgy záporoztak a levágott végtagok.
Mögöttem Papus unokája eszelősen zokogott. Egy indát
küldtem neki és a nagyapjának. Szétágazott előttük – zöld pajzs.
Visszafordultam Solhoz.
Sol marka az őt közrefogó zsákosokéba fonódott. Talán ennyit
jelent neki az a páros? Ha igen, még kapóra jöhet. De előbb,
figyelemelterelés.
A Szeretők pincéjében tanultak szerint a nyakamból kaptam
elő a következő indám, és a partvonalat őrző zsákosok felé
hajítottam. Az én utánozhatatlan gránátom; a bensőmből
tápláltam. Az inda megeredt, elágazott, hogy testekre másszon,
és koponyát lékeljen. A zsákosok dőltek, mint a dominók.
Minden Vendég elhúzódott tőlem. Helyes. Úgyis kell a hely.
Szólítottam a vörös boszorkányt – és már-már szántam az
ellenfeleim. ÉN VAGYOK a vörös boszorkány, tört elő egy
gondolat a mélyből. Evie az ÉN részem!
A megmaradt zsákosok nem haboztak a fenyegetés nyomába
eredni, áttörtek a sokaságon.
Új lándzsa gyanánt kiegyenesítettem a kobracsuklyám egyik
hatalmas kacsának végét. Kilőttem vele, eltrafáltam egy zsákos
szemét.
Sorra felém fordultak, és rikoltozva lerohantak. Szépen
sorjában felnyársaltam őket. Nemsokára két lándzsát
használtam. Majd hármat. Tízet. Akár egy hidra.
A legszörnyűbb formámat hoztam. Vakító. Dicsőséges.
Karmom méreggel teli.
A Vendégek kiabálva vetődtek félre, jobban rettegtek tőlem,
mint a börtönük borzalmaitól. Fejkötős undorral vegyes
rettegéssel bámult.
Akkor ugrott a randi?, vigyorogtam.
Az egyik zöld dárdám felnyársalt egy zsákost, és a nyomában
érkező két társát is. Gyűltek a halott holtak. A bűztől hányinger
kerülgetett.
A vörös boszorkány a jussát követelte, a gyeplőt akarta. De
egy ilyen fontos küldetésnél nem adhattam neki szabad kezet.
Miközben a volánért küzdöttünk, tüskés, tekergő rózsaindát
küldtem a színpad felé. Sol nem vette észre, ahogy a növény az
ő és a társai székére tekeredett.
A kacsok hirtelen a nyakukra feszültek, a magasba emelték
mindkét zsákost.
– Neee! Állj! – bömbölte Sol. Megragadta, és cibálni kezdte a
nyakára fonódott kacsot, így mindhármat megfeszítettem.
A pályán minden zsákos abbahagyta a harcot. Lanyhult a
csörte, végül mindenki a művemet bámulta.
 A lépcsős ültetvény egyetlen intésemre felhorgadt. A lelátón a
Hazaiak túl későn kapcsoltak, hátulról lerohanta őket a zöld
sereg, a saját rettentő arcvonalam. Az indák gigászi, eleven
hálóként fonódtak rájuk. Minél hevesebben küszködtek, annál
inkább csapdába estek.
Sol szeme reflektorfényként izzott, úgy kereste a támadóját a
tömegben.
A fénybe léptem, és felnyögtem. Atyaég, milyen csodás!
– Ki vagy te? – követelte a kiskirály, vérző marka a nyakörvét
szorongatta. – Mi vagy te?
A színpad és az ínycsiklandó napfény felé menet a vérlepte
indáim félretolták az útból a testeket.
A növénytakaró dacára csak a fél karomat sikerült
visszanövesztenem. Bezzeg most a reflektorába emeltem a
csonkomat. A húsom a szeme láttára gyógyult. Még a jelképek is
visszatértek.
Mindenfelől elfúló nyögések harsantak.
Megfeszítettem az új ujjaim-karmaim. Köröztem a
csuklómmal. Solra mutattam az újdonsült kezemmel.
– Magammal viszlek!
 5

– A Császárnő vagyok, te pedig a foglyom!

A következő lépésemre másfajta fény ragyogott fel Sol
szeméből. Nem gyógyító, de ártó sem. Bezzeg körülöttem
mindenki sikoltozni kezdett. Néhányan magzatpózban rogytak
a véres fűbe. Egyikük ökölbe szorított kézzel csépelte a
halántékát.
Napszúrás? Sol talán megőrjítette őket? A harmadik
képessége.
Megfeszítettem a zsákosok nyakörvét; a páros visítozott a
levegőben.
– Ha kóstolgatsz, még a végén elveszítik a fejüket!
– Várj! – Sol felemelte mindkét kezét, és tompított a
tekintetén. – Leállok – közölte ízes tájszólással. – Csak ne bántsd
őket, por favor!
– A hajuk szála sem görbül, amíg engedelmeskedsz.
– Amit csak akarsz! – A tekintetében kétségbeesés.
Az ujjamat görbítve magamhoz intettem. A rózsagallérjával
együtt ereszkedett a gyepre a színpadról, szandálja csak úgy
szörcsögött a vérben és a zsákosnyálkában.
 Testközelből csak úgy dőlt belőle a forróság. Magasabb és
tagbaszakadtabb volt a vártnál, így egy másik indával
megkötöttem a csuklóját, és összébb húztam a gallérját. Vér
patakzott a nyakán és a lebarnult mellkasán.
Követtem a Szeretők példáját.
– A nyakörved – közöltem –, akárcsak a kis kedvenceidé,
nyomásérzékeny. Ha meghalok, megőrülök, vagy elveszítem az
irányítást, mindhárom összezárul, és lefejez titeket.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Sol homlokráncolva.
– Egy teherautót, dugig benzinnel. Túszként magammal
viszlek téged és a két zsákosod. Ha ép bőrrel célba érek, talán
nem öllek meg titeket.
– Hová viszel minket?
Ezt sajnos el kellett árulnom; máskülönben sosem jutok oda.
– Egy Arkánum-erőd nevű helyre. Ismerős valamelyik
emberednek?
– Nekem is ismerős.
Összehúztam a szemem.
– Folytasd.
– Elfogott DS-katonáktól. Ami a délkeleti…
– Tudom, mi az a DS! – Jack vezette le őket Louisianába, hogy
települést alapítsanak Haven táján. Menedék gyanánt.
– A katonák az erőd melletti folyó túlpartján vertek tábort. –
Igazat beszélt! – Már tervezzük a kifosztását.
Sok sikert.
– Most hol van ez a csapat?
– Nem élték túl.
 Basszus.
– Milyen messze van az erőd?
– Két napra.
Napok! Mennyi perc!
– Van térképed?
A fejét rázta.
– De eltalálok oda.
Jobb lett volna térképet rajzoltatni vele, de szorított az idő.
Különben is, az útkeresés sosem volt az erősségem.
– Miért higgyek neked?
Vállat vont, elhúzta a száját, ahogy a tüskék a vállába martak.
– Ha a váratlan akadályokat leszámítva két napnál tovább
tart az út… megölhetsz.
– Nem mondod… – forgattam a szemem. – Köszönöm az
engedélyt. – Kérdések ezreit tartogattam neki, de útközben is
ráérek vallatni.
Furcsállkodva nézett rám.
– Térkép ide vagy oda, tetszik a gondolat, hogy a hasznomat
veszed.
– Helyes. Akkor te vezetsz.

Mit kapunk, ha két zsákos, egy vérszomjas, tógás kártya és egy

félőrült Császárnő kocsiba száll?
Kirándulást. Villanás utáni stílben.
Muszáj átélnem Finn egyik viccét?
 Miután Sol Hazaijai fogságba estek, a Vendégek, köztük Papus
és az unokája is, megdézsmálták a termést.
Kiengedtem néhány Hazait, hogy ellássanak minket az útra.
Ó, ha szemmel ölni lehetne… Fenyegetni merészeltem az
istenüket, és bepipultak. Rózsakoronával, hevenyészett
glóriával ékítettem a vöröslő üstököm, hogy emlékeztessem
őket az erőmre.
Aztán parancsokat adtam.
Sol csakis az odakint sorakozó ormótlan katonai
teherautókkal szolgálhatott, így utasítottam a híveit, hogy
tankolják fel az egyiket, és rakják dugig benzines- és
vizeskannákkal. Másokkal ennivalót hozattam a
túlélőzsákomba, és kideríttettem velük a pontos dátumot.
Szíven ütött a válasz: 389 nappal a Villanás után. Egy egész
hetet vesztettem. Hozzá még két nap, az út az Arkánum-erődbe.
Ketyeg az óra.
– Most hátrahagyjuk a kényelmes, meleg arénádat – közöltem
Sollal, míg a pakolást vártuk. – Húzz meleg ruhát és csizmát! –
Papucsot viselt, a rohadt életbe. És egy lepedőt. Az összeállítást
egy haszontalan karóra tette teljessé.
Most először villantott mosolyt.
– Aggódsz értem, querida? – Kész szívtipró lehetne, csak
éppenséggel tömeggyilkos.
Ugyanez rám is áll.
– Csak lelassítasz, ha elvisz a fagykár vagy a kihűlés. –
Előkaptam a zsákomból az ujjatlan kesztyűmet, és felhúztam.
Mielőtt eltűnt a kezem, láthatóan felfigyelt a jelképeimre, de
nem tette szóvá őket.
– Egyik sem aggaszt – közölte Sol. – Örökké meleg vagyok.
Ez speciel magánügy, de azért irigyeltem. Eszembe jutott a
fagyoskodás az adótorony tetején.
– A talpad attól még összevagdalhatja az üveg.
– Szandálban? – nézett le.
– Örülhetsz, ha a kinti sár nem tépi le rólad azonnal. –
Végigmértem. – Bírod a farmert? Az megvéd a horzsolásoktól.
És bár nem tudom, hogyan fertőz a csonttörő láz, de a
helyedben nem pucérkodnék egy pestistelep mellett.
Nagyot nyelt, és lopva összehúzta magát.
– Biztosan akad valahol egy málhád, amit magaddal hozhatsz.
– Málha? – pislogott rám Sol.
Vajon Jacket is ennyire bosszantotta az értetlenkedésem?
– Hátizsák. Túlélőkészlettel. Amivel életben maradsz.
Fesztelen vállrándítás.
– Akár fel is készülhetnék a kegyetlen külvilágra. Elkísérsz a
pecómba, és felöltöztetsz? – Kis híján felnevettem a kéjenc
pillantása láttán.
Sok szerencsét, pajtás!
Fel sem fogta, mennyire érinthetetlen vagyok.
– Majd az egyik embered hoz neked ruhát és bakancsot. Ha
nem ér vissza, mire végeznek a benzin bepakolásával, akkor
hullákat fogsz rabolni, mint mindenki más.
Magához intett egy Hazait, és kiadta az ukázt. Aztán
visszafordult hozzám.
– Mi lesz a híveimmel?
 Arcom leteszem.
– Egytől egyig gyilkosok… mindezt azért, hogy félmeztelenül
kolbászoljanak. – A legtöbb a hálóm fogságában maradt.
– Ugye hallottad a csatakiáltásukat? Victi vincimus. Latin
mondás, azt jelenti, diadal a diadalból. Néhányan talán
önvédelemből öltek.
Akadhattak köztük jóravaló emberek; de nem mind.
– Néhányan talán szabadon távozhatnak; de nem mind –
feleltem. Különben is, mit számít? – Ketyeg az óra!
Az egyik Hazai jelezte, hogy végeztek a rakodással.
– Rakd be hátra a kedvenceid, aztán beszállás! – utasítottam
Solt.
A két zombi Sol egyetlen intésére felmasírozott a
rakodórámpán. Jeleztem az egyik Hazainak, hogy csukja be,
majd bemásztam az anyósülésre.
Sol kényelembe helyezkedett a volán mögött.
– Most, hogy útitársak lettünk, esetleg bemutatkozhatnál.
– Nem.
Lebiggyedt az ajka.
– A hívem még nem hozta meg a ruháimat. Először letolsz,
aztán meg elvárod, hogy farmer és bakancs nélkül induljak?
– Csak akkor, ha a következő tankoláskor nem találunk egy
holttestet.
– Neked talán kényelmes az a sok ázott, saras ruha? –
mutatott rá. – Adhatok száraz farmert és egy melegítőt. Egy pár
meleg zoknit. Hová sietünk?
Irány Tess. Irány Tess. Irány Tess.
 Tizenegy perces karusszel vagy kilencnapos. Percek végtelen
ezrei.
Miután Tess kis híján az életét adta a röpke, kikényszerített
idővisszafordításért, attól tartottam, örökre megutál. De Joules
biztosított, hogy örömmel segített, mert imád segíteni.
Az a drága kislány örömmel tette.
Más szóval hajlandó lesz dolgozni.
Együtt sikerülni fog! De minek vessek gáncsot magamnak
azzal, hogy a perceket szaporítom?
– Nem tartozik rád – förmedtem Solra. A rózsakacsommal a
kormányhoz béklyóztam az egyik, a sebváltóhoz a másik
csuklóját.
Felsóhajtott.
– Mindenki másra gerjed, de nem csípem a fájós bilincseket.
– Jaj, nekem. Tényleg? – Megszorultak. – Nyomás.
Sol a markáns állát megfeszítve ügyetlenül sebességbe tette a
kocsit. Talán még nálam is pocsékabb sofőr? Nem jutottam el a
jogsiig – esetleg azért, mert a tizenhetedik születésnapom előtti
nyáron egy elmegyógyintézet vendégszeretetét élveztem.
A Villanás után pedig többnyire Jack vezetett.
– Megkérhettél volna, hogy tartsak veled – recsegte Sol. –
Felesleges ez a sok fenyegetőzés.
– Te talán kérted a foglyaidtól az élet-halál harcot? Inkább
vezess!
Vállat vont, és a gázra lépett. Irány az autópálya.
A visszapillantóban megláttam egy félmeztelen hívet, aki egy
sporttáskával loholt utánunk. A csomagtartó felé dobta… de
jócskán elhibázta.
Sol biztosan megemlegeti még ezt a napot.
 6

– Hogy hívjalak, ha már ennyire titkolod a neved? – kérdezte

Sol. Mind magasabbra jutottunk a dombok között, mind
kevésbé bízhattunk az útban. – Ó, Nagy Császárnő? A Szőkeség?
Mit szólnál a Zöld Királynőhöz?
Némán bámultam kifelé az ablakon, ügyet sem vetettem a
makacs közeledésére. Ahogy egymást követték a Villanás-
sújtotta látképek, úgy ugráltam én is Evie és a telivér Császárnő
között – levéllepte vörös haj, rózsakorona, csöpögő
töviskarmok, izzó jelképek. Egyszer türelmetlenül doboltam a
karmaimmal a karfán, és figyelmetlenségemben kilyuggattam.
Így összegyűlt a mérgem.
Sol megrettenve borzongott.
– Szólíts Császárnőnek.
– Nocsak, hivataloskodunk? Akkor te szólíts Illuminátornak.
– Persze. Esélytelen, Sol.
Szállingózni kezdett a hó, a fejemben Jack szavai
visszhangoztak, a rádióban recsegett, mikor kilovagoltam, hogy
találkozzunk. Szóval ez lenne a hó… Tősgyökeres
mocsárlakóként még sosem látott ilyet.
 Engem feldobtak a makulátlan pamacsok. Az örök hamu ölén
leélt év után tiszta lapnak láttam a fehérséget.
Végtelen táv ide vagy oda, Jackkel együtt gyönyörködtünk a
hóban.
Olyan hevesen elfacsarodott a szívem, hogy visíthatnékom
támadt.
Szemellenző!
Őszintén hittem, hogy visszaszerezhetem. De megőrjített a
puszta gondolat, hogy a létezés más síkjain tengődünk.
– Még mindig hihetetlen, hogy a Császárnő igazi lány –
merengett Sol. – Hónapok óta hallgatom a hangokat a fejemben,
mire végre felbukkan az egyik… a maga szemrevaló, hús-vér
valójában!
Matthew szerint az enyém mindenkiénél hangosabb. A jelek
szerint a hívójelem egészen Indianáig elér. Pedig Solét még
sosem hallottam.
– Gyere, érints meg… de megfizeted az árát – utánozta a
hangom. Aztán végiggusztált. – Ki ne perkálna lelkesen?
Például Jack. Ha nem futunk össze, a mai napig élne. Vagy ha
szélnek eresztem, miután összecsaptam a Remete kártyájával.
Aric újra és újra megfizetett.
Még mindig nem lépett kapcsolatba velem. Talán újra leállt az
Arkánumok telefonközpontja. Hiszen testközelből sem
hallottam Sol hívását. Más szóval oda a telepatikus kapcsolat a
szövetségeseimhez és a barátaimhoz.
És ki tudja, hol járhatnak az ellenségeim?
De lehet, hogy tévúton járok: talán Aric még nem épült fel
eléggé a válaszhoz. Az időutazás miatt amúgy sem számít. Csak
vissza kell mennem, és vigyázok rá.
Istenem, már a puszta gondolat is őrjítő! Napok teltek el alvás
nélkül, korgó gyomorral. Nem voltam éppen csúcsformában. És
a Nap stírölése sem segített.
– Végeztél, Sol? Inkább előre figyelj!
Még nem végzett.
– Egy kép villant fel feletted. Széttártad a karod, mintha
hívogatnál. – A kártyám képe. – A DS-katonák természetfeletti
képességű embereket, Arkánumokat emlegettek. Alig hittem
nekik, pedig láttam már egyet-mást, például a saját
képességeimet. – Ebben egyetértünk. – Azaz, ha a hangok
léteznek, akkor a játék is. A hallottakból összeraktam az
alapokat. Egy tucatnál is többen vagyunk, igaz? És meg kell
küzdenünk egymással? Hogy elvegyük egymás… hogy is hívják?
Ikonját?
Azt megerősíthettem, hogy minden gyilkosságot egy kézjel
örökít meg. Mégis csak vállat vontam. Jottányit sem bíztam
ebben a kártyában. Jobban járok, ha sötétben tartom.
– Vannak ikonjaid, ugye? Mintha kiszúrtam volna valamit az
új kezeden, mielőtt eltakartad. – A hallgatásomra tovább
firtatta. – Más istenek is lesznek az Arkánum-erődben?
Más istenek. Jesszum pepi… Aric ugyan istennőnek hívott, de
csak képletesen.
– Lenne benne ráció – folytatta Sol. – Az Arkánumok erődje
mellett biztosan eltörpül a szerény Olümposzom.
A hevenyészett külseje dacára az az erőd bármit kibírna. Jack
a két kezével építette.
– Az Arkánum-erődöt a romokból hozták létre azok, akik a
jobb élet reményében guberáltak a pusztában. Nehogy azt hidd,
hogy mindenki csak úgy bemasírozott egy kulcsrakész erődbe!
A maga módján Sol a Remete kártyára emlékeztetett,
féregként váltogatta a héjait.
– Ki kezdte a játékot? – kérdezte Sol. – Mi lesz a
békeszeretőkkel? – Jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Én
inkább szeretkezek, querida, nem háborúzok.
– Nem, te másokat kényszerítesz háborúra. Nehogy unatkozz.
– Beérhetted volna azzal, hogy kifacsarsz belőlem egy
térképet, aztán kivégzel. Miért raboltál el? Mert fokoztam a
gyógyulásod?
– Terveim vannak veled. – Ha Solt is bevetném a múltban a
Császár ellen, akkor magammal kell vinnem Tess karusszelére.
De a létszám vajon megnehezítené a dolgát? Inkább menjek
messzebb a múltba, és ott raboljam el Solt az Olümposzról az
összecsapás előtt?
Belefájdult a fejem a sok időparadoxonba. Majd rögtönzök…
– Terveid, velem? – hüledezett Sol. – Kihasználsz, aztán
kivégzel?
Bingó. Csak nehogy a fejébe vegye, hogy fogytán az ideje.
– Gázt.
– Most komolyan, hová sietünk? Ennyire hiányzik a többi
isten?
Miért éppen egy olyannal kerültem egy légtérbe, aki istennek
hiszi magát?
 – Nem törődnél inkább az úttal?
– Sí. Oké. – Két percig bírta. – Hol születtél? Ezzel a
tájszólással a legdélibb délre tippelek.
Sajgó szívvel idéztem fel a louisianai szülőföldemet. Zsebre
vágott kézzel megkerestem a vörös szalagot.
– Én barcelonai vagyok – közölte Sol, hiába hallgattam. –
Egyetemre jöttem az Államokba. Tudsz spanyolul? – Francokat.
Csak cajun franciául. – Nem vagy túl szószátyár, igaz?
A régi szép időkben barátságos és cserfes voltam
mindenkivel.
– Talán csak a gyilkosokkal nem.
– Ezzel éppen te jössz? Eleget tudok a játékról ahhoz, hogy
tudjam, te sem lehetsz különb.
– Csak önvédelemből öltem. Te másokat kényszerítettél
unaloműzés gyanánt. Gyerekeket is.
– Vagy a harctéri teljesítményük szerint szűröm a követőimet.
Azt hiszed, nem tudtam a síró kisfiúról? A zsákos partjelzőim
nem hagyták volna, hogy baja essen, és aki célba veszi, azt
rögtön kiutasítottam volna az Olümposzról.
– Mégse láttam gyerekeket a lelátón. Ne merészelj még
egyszer hazudni. – Hátul összehúztam a zsákosok nyakörvét.
A rikoltásuk hallatán Sol marka a kormányra feszült, és
napfény villant a képéről.
Kösz a repetát.
A testindám kilökődött a nyakamból, az arcomat cirógatta.
Ennek láttán elfintorodott.
– A gyerekeket a szüleikkel együtt útjukra engedtem –
mondta.
Felemeltem a kezem, hogy újra bántsam a zsákosokat.
Micsoda öröm, hogy két zombim van kéznél!
Talán kifektetem az egyiket, abból Solnak biztosan leesne,
hogy nem tréfálok.
– Igazat beszélek, Császárnő! Mierda! Itt süllyedjek el!
Talán tényleg. De…
– Mi a helyzet a sérült foglyaiddal, akik nem tudtak elég
gyorsan kijönni a cellájukból? Az őreid hidegvérrel lelőtték
mindet.
– Kegyes halál – szögezte le. – A Villanás után minden sérültre
a kínok kínja vár. Ráadásul lefogadom, hogy tízből találomra
találok neked nyolc gyilkost.
Őszintén? Mondott valamit. A nagyvilágban ritkaság a
tisztesség. Ez még nem mentség arra, hogy összefogdossák őket
egy véres játékra.
Különben is, mit számít? Nem cimborának hoztam ezt a
kártyát. Sol talán elviselhetőbb a Szeretőknél vagy Richternél,
de ott a mérce Circe mélységével vetekedett.
– De könnyen fenyegetsz másokat – jegyezte meg tapintható
sértettséggel. – Csuklóból. Mi ez a nagy kegyetlenkedés?
– A zsákosok nem mások. Hanem szörnyetegek. – Nélkülük az
anyám még mindig élne.
– Nekem nem. Nekem barátok.
A Szeretők a gyermekeiknek nevezték a karnációikat.
– Akkor beteg vagy.
– Miért, te nem? Egy tekergő inda ágaskodik a nyakadból. Mit
lehet tudni, talán te vagy a világ leggonoszabb istene. Talán a
többi Arkánummal kellene összebútoroznom ellened.
– Talán.
– Beszélik, hogy az egyik fél kézzel is eltángálhatna. A Császár
nem a tűz, a vulkánok és a földrengések ura? Csak elbánik
néhány kósza gyommal.
Elég!
– A Császár egy tömeggyilkos! Puszta szeszélyből tiport el sok
száz férfit, nőt és gyermeket… és egyikük sem volt Arkánum,
mit sem tudtak a játékról!
– Nem mondod… Mégis, honnan tudod?
– A szemem láttára történt! Még Richter nevetését is
hallottam, miközben a lávája elevenen elégette őket.
Pedig percekkel azelőtt… Jackkel együtt gyönyörködtünk a
hóban.
SZEMELLENZŐ!
– Miért higgyek neked? – húzta a száját Sol.
– Az Arkánum-erődtől félnapnyi lovaglásra találsz egy
völgyet. Ha bizonyíték kell, ott megtalálod. – Megdörzsöltem az
orrnyergem. – Minek győzködlek egyáltalán? Nagy ívben teszel
az ártatlanokra.
– A Villanás után maradtak még egyáltalán? – kérdezte
halkan.
Kegyetlen, de lényeglátó.
– Császárnő, ha engem kérdezel, te csupán az ismerős diablo
vagy.
Nem, az Ördög egy másik kártya.
 7

A menedékül választott villamos alállomás erődvastag falán át

is hallottam a szél vonítását. Jack előszeretettel bujkált efféle
acélajtós, ablaktalan betonkockákban. A Villanás utáni
menedékek krémje.
A viharos szélrohamok keresztbe tettek a sietségemnek.
Belekaptak a csomagtartó ponyvájába, mint a vitorlába; kis
híján átbuktunk egy szirten, miután megcsúsztunk egy sunyi
jéghártyán. Hiszen már senki nem tartotta karban a
védőkorlátot.
Noha ezzel csak szaporítottam a létfontosságú perceket, de
arra jutottam, egy szakadék fenekéről nem sokat segíthetnék
Jacknek.
A tövisketrecbe zárt zsákosokat túsz gyanánt a közelemben
tartottam. Noha kovával gyújtottam tüzet, a fát az indáim
szerezték egy láda szétkapásával. A füst felfelé gomolygott,
végül elnyelte holmi rés vagy szellőző a magasban. A lángok
Jack halálát juttatták az eszembe, de hamarosan úgyis
visszakapom.
Solra sandítottam a tűz túloldalán. Még mindig duzzogott,
amiért rárivalltam. Ahogy megjósoltam, a tankolási szünetben
az utunkba akadt egy viszonylag friss tetem. Megparancsoltam
Solnak, hogy vegye le a hulla bakancsát.
– Ez gusztustalan! – húzta fel az orrát a Nap. – Inkább
maradok mezítláb!
Még emlékeztem, milyen attól rettegni, hogy az ember akár
egy napszemüveget elemeljen egy hullától. Vagy kihúzzon egy
értékes nyilat egy zsákosból. Hogyan bírta Jack ilyen sokáig
cérnával?
– Nyálkás zsákosokkal lógsz – mutattam rá –, és fújolsz egy
tetemre? A zsákosok járkáló tetemek.
Úgy nézett rám, mintha az anyját szidnám.
– Bakancsot, Sol. Azonnal!
Tiltakozott, helyette spanyol tirádába kezdett, és csak
rosszabbodott a helyzet…
Most a pakkomba nyúlva elővettem Sol „híveinek” egyik
ajándékát, egy gyorsfagyasztott levest egy összecsukható lábos
társaságában. Mindig a kis helyet foglaló energiaszeletekre
esküdtem, de szegény ember meg vízzel főz.
Mikor is ettem utoljára? Nem rémlik.
A tálba borítottam a cuccot, és töltöttem alá vizet a
kulacsomból. Egy ilyen hét után soha többé nem veszem
készpénznek a két kezet. A tűz fölé tettem az edényt, és
kevergetni kezdtem egy többfunkciós evőeszközzel.
Sol gyomra megkordult.
– Megkínálod a foglyodat? – intett a levesre a gúzsba kötött
kezével.
 – Talán, ha a fogoly megkínálja a melegével a szobát… és az
ételt.
Összenyomta az ajkát.
– Légy kedvesebb, különben megmaratlak egy zsákossal.
Talán nem ma este vagy ezen a héten. Hanem egy szép napon.
Levettem a lábost a tűzről.
– Próbálkozz csak, Sol. Majd meséld el, hogy sikerült.
Egyébként immunis vagyok. – Elismerem, ez azért nem
holtbiztos. De a grimasza láttán hozzátettem: – Nekem a méreg
a kenyerem. – Hozzáláttam, fújkálva hűtöttem az első falatot.
Egész jó.
– A zsákosok nem mérget, vegyszert vagy vírust juttatnak a
szervezetbe. Ők sugárfertőzéssel mutálódnak. Mint a
képregényekben.
– Engem nem kell győzködnöd. Amúgy regenerálódom. Nem
tudok megbetegedni. – Blöfföltem. Mit tudhattam, hogyan
reagálna a szervezetem egy képregényes mutációra?
A csonttörő láz megúszása nem garancia arra, hogy
visszaverném a zombiszájjal a bőrbe juttatott pestist.
– Az egyik hívem tudós – közölte Sol. – Tanulmányozta a
zsákosokat. Különben is, a harapással nem átváltoztatni
akarlak… csak kitolni veled.
– Á! Akkor vigyázzak ezekkel? – mutattam a ketrecbe zárt
kedvenceire. A néma, mozdulatlan páros kifejezéstelen
tekintettel meredt előre, borsódzott a hátam a petyhüdt
irhájuktól.
– Az a kettő speciel már nem harap.
 Lehűlt az edény, így egyenesen abból is ihattam.
– Hogy magamat idézzem, engem nem kell győzködnöd. –
Legfeljebb arról, hogy megtarthasd az ikonod, ha nem fogod be
állati gyorsan!
Miután végeztem a leves jó felével, elnéztem a látszólag
őszinte arcát. Talán hiba mindig letorkolni, mikor tanulhatnék
is az ellenségről…
– És… lefáraszt a ragyogás? – Egy búcsúkorttyal átadtam neki
a maradékot.
Fülig szaladt a szája.
– Sí, de mennyire! – Felhajtotta a levest, izmos karjába törölte
a száját. – Minél hidegebb az idő, annál nehezebb. De a
gyakorlat hatékonyabbá tesz, mi több, energiatakarékossá.
Hamarosan beragyogom az egész világot, és egy zsákossereg
élére állok!
Kicsire nem adunk, Sol?
Vajon a Nap kártya a korábbi játékok során is ilyen lappangó
befolyással bírt a zsákosok felett, csak sosem fedezte fel a
képességét? Elvégre hogyan kísérletezett volna zombikkal, ha
nincs a Villanás, ami létrehozza őket?
– Hogyan tudtad meg, hogy engedelmeskednek neked?
– A legelső napon rontottak rám. – Elfelhősödött a szeme, a
száját húzta az emléktől. – Azt akartam, hogy ne bántsanak, és
hirtelen leálltak.
Szóval a harapásuknak is ellenáll.
– A zsákosaid miért nem húzódtak el a fényedtől? Hiszen nem
bírják a napsütést.
 – Csak akkor zavarja őket úgy igazán a fény, ha éheznek, vagy
kiszáradtak. Igazából vonzom őket, talán megéreznek, még
azok is, amiket nem irányítok. – Vállat vont. – Bár talán arra
tapadnak, amitől félnek.
Mint én a Halálhoz? Aric, merre kujtorogsz? Semmi. A két
zsákosra sandítottam.
– Megérted őket egyáltalán?
– Engedelmeskednek a gondolataimnak, látok a szemükön és
hallok a fülükön át. A hatótávomon belül bármelyik zsákos
elméjével összeolvadhatok.
– Használod az érzékeiket? – Mint a Szeretők meg a klónjaik,
vagy Lark és az állatai.
– Sí. – Hályog borult a szemére. – Az egyik zsákos szemén át
láthatom a kiégett Szabadság-szobrot. Egy másik az előbb
tántorgott rá a Disney World lehajtójára.
– Mi mást? – Vincent szerint a karnációi mindenfelé csak
kietlen hamupusztát találtak. – Embereket?
– Rengeteg harcot. Gyilkosságot. Erőszakolást. – Sol szeme
kitisztult. – Nem szánnád ennyire a rabjaimat, ha mindennap
azzal szembesülnél, amivel én.
Meglehet.
– A hatóköröm hétről hétre nő, egyre távolabbi zsákosokkal
egyesülök. Remélem, egy szép napon elérem a spanyol
anyaföldem. – Megenyhülve hozzátette: – Talán megmaradt a
családom.
– Ha ők is átalakultak… tudnál róla?
Bólintott.
 – Van rá esély. Annyian átváltoztak.
Eszembe jutottak a szántszándékkal megfertőzött fiúk a
Szeretők sátrában. Felfordult a gyomrom a vérrel teli vályú
felett zokogó, félig átalakult fiútól, aki pontosan tudta, mi
történik vele.
– Ezt a kettőt mivel eteted? – kérdeztem Soltól.
– Vérrel. Lennie kell egy kancsónak a kocsi hátuljában.
A híveim biztosan készültek.
De vajon honnan szerezték? Az Olümposz mezején
elesettektől?
– A kedvenceid nem bűzlenek annyira, mint a fajtársaik. –
Ettől még légfrissítő gyanánt kihajtattam néhány vörös
rózsabimbót a tövisketrecükön.
– A nyálka bűzlik. Ha néhány napig pácolódnak, rohadni
kezdenek. Én tisztán tartom a bőrüket.
– Miért olyan fontos neked ez a kettő?
Látványosan bezárkózott.
– Az az én dolgom.
– Legyen. – Témaváltás. – Honnan szereztél termőföldet a
veteményeshez?
– Barlangokból termeltük ki. A megfelelő mélységben
termékeny maradt.
Sol és a hívei nemcsak a mezőgazdaságra találtak módot, de
felfedezték a zsákos-mutációt is. Ha hihetek neki, tényleg akad
bennük jó szándék.
– Alig fél éve vetettünk, úgyhogy fa még nincs – mondta. – Se
alma, körte vagy narancs.
 Egy narancsfával kértem elnézést Tesstől, amiért kis híján
megöltem. Ami persze csepp volt a tengerben ahhoz képest,
mekkora kockázatot vállalt a képessége bevetésével. Én
legalább biztonságban voltam a saját erőmtől.
– Neked föld nélkül is megy a kertészkedés, ugye? – kérdezte
Sol.
Megráztam a fejem. Úgy voltam vele, hogy valamit valamiért.
– Nincs néhány magod? Mondjuk, alma? Én adom a napfényt,
és akár ma este ehetnénk! – lelkendezett, mintha a szájába
repülhetne a sült alma.
Egy karmommal felvágtam a hüvelykem, és fát hajtattam.
– Csak tessék – nógattam, mikor kirügyezett.
Izgalom gyúlt a tekintetében – izzó barna szemét sűrű, sötét
pillák keretezték. Felragyogott, napfény dőlt a mellkasából, a
karjából, a lábából.
Én hunyorogtam, a fácska bezzeg meg sem állt a plafonig.
– Dios!
Az egyik ágat felé, a másikat magamhoz tereltem. Mindketten
téptünk egy zamatos piros almát. Felnyögött az első falatra.
– Állandóan meglepem magam.
Megkóstoltam az enyém. Nem is rossz.
– Mit csináltál a Villanás előtt?
– Történelmet hallgattam, és néhány társammal bulikat
promóztunk. Elhagyatott épületekbe szerveztünk partikat.
Mindenki azt hitte, azért fizetnek minket, hogy jól
szórakozzunk, de igazából rengeteg gürcöléssel járt.
– Szóval csak élet-halál harcra cserélted a buliszervizt?
 Russell Crowe híres Gladiátor-idézetével felelt.
– Nem szórakoztok jól?
– Van bőr a képeden?
Vállat vont.
– Miért a római módi?
Megint fellobbant a szeme. Míg Aric csillagfényes pillantása a
pirkadatra emlékeztetett, az ő izzó tekintete az egyenlítői delet
idézte. Szembogara sötétbarnáról glóriával övezett karamellre
váltott.
– A melóban megtanultam, hogy az önreklám mindennél
fontosabb. Mondj egy kultúrát, aki jobban el tudta adni magát!
A rómaiak ki sem láttak a lobogókból, a jelképekből, az
egyenruhákból, a versenyekből. Minden könyörtelenség dacára
volt becsületkódexük. Rajongtak a harcosokért és a
versengésért. És engem imádtak!
Hörr…
– Teszem hozzá, nem vagy napisten. Istenek gyermekei
vagyunk, de ez nem tesz minket istenséggé.
– Csak a magad nevében beszélj, querida – villantotta rám a
csábmosolyát. – Csókolj meg, és utána mondd, hogy nincs
bennem isteni!
Biztosan elcsavarná a fejem, ha nem tartana viadalokat.
Megvolt benne Finn cinkossága, de tüzes karizma fűszerezte.
– A rómaiak korában egyetlen kardforgató megváltoztathatta
a világot – közölte, a lelkesedése szinte megfiatalította.
– Hány éves vagy? – Nem tudtam megállni.
– Huszonhárom. Te pedig úgy… – ráérősen végiggusztált –
húsz?
– Tizenhét.
Leesett az álla.
– Egy ilyen apróság után epekedtem?
A szemem forgattam. A hatásnak keresztbe tett egy ásítás.
A leves átmelegített, elpillesztett. Ráadásul napok óta nem
aludtam.
– Mint akit kimostak. De érthető, hiszen még gyerek vagy,
pequeña.
– Ez mit jelent?
– Apróság. A helyedben ledőlnék.
– És mi lesz a túszommal? A gonosz túszommal? Előbb illene
gúzsba kötnöm.
– Gonosz? Sokrétű vagyok! – Megkomolyodott. – Császárnő,
hogyan győzzelek meg, hogy nem vagyok velejéig romlott?
Mivel nyerhetném el a bizalmad?
– Akkor sem bíznék benned, ha csak bőrig lennél romlott.
Arkánum volt. Talán hátbatámadásra készül, mint annak
idején Lark. Talán titkolja, mennyi mindent tud a játékról, mint
annak idején Selena.
Hiszen nem éppen akkor ütötte meg a fülem az Olümposz
muzsikája, mikor már alig bírtam magammal? Ami egyenesen
Sol fészkébe csalogatott.
Óvakodj a csalétektől.
Egyetlen intéssel bekebeleztettem a zsákosok tövisketrecével,
utána elengedtem a csuklóját – bár a grabancát nem.
Fonák helyzet, hogy Sol bizalmat várt tőlem, hiszen én is
ugyanezt akartam Arictól és Circe-től. Ugyanakkor annak idején
engem sem vádolhattak vajszívűséggel.
Sol nem lesz a bizalmasom. Ahogy a barátom sem. Ettől még
nem szabad elítélnem.
A rácsait próbálgatta.
– Vörös rózsa, pequeña? Egy napistennek sárga dukál!
Van ám bőr a képén!
Rámeredtem, noha magamra is ugyanúgy fújtam.
Egy röpke pillanatra kis híján engedtem neki.
 8

Sikoltozva pattantam fel, arcomon könnypatakok.

– Császárnő! – Sol a rácsokat szaggatva próbált hozzám
férkőzni. – Csak egy rémálom! Ébresztő, pequeña! –
A felindultságtól ragyogott a bőre, a tüskéim véresre marták a
tenyerét.
Ide-oda kaptam a szemem, közben lassan összeállt a kép.
Alállomás. Sol a foglyom. Útban az Arkánum-erőd felé.
Arcomat a tenyerembe temetve küszködtem a könnyekkel.
Ennyi elfojtás után nincs abban semmi meglepő, hogy épp
álmomban tört fel a gyász.
A rémálmomban Jack azt vágta a fejemhez, hogy ha
elengedem, még élne, és nem hiába kért, hogy eresszem
szabadon. Majd belülről elégett, csak úgy dőlt belőle a láva.
Fájdalmas üvöltése makacsul a fülemben visszhangzott. Ezt a
Császár kacaja követte…
– Mit láttál? – Sol bőre eltompult, de a fényoszlopa kihajtatta a
töviseimet.
– A… a Császár mészárszékét – motyogtam. – Richter…
– Újabb támadástól tartasz?
 – A helyemben te is ezt tennéd. – Egy apróság nem hagyott
nyugodni az estéről, amikor Richter meglógott Circe elől.
Tényleg egy… helikoptert hallottam? – Kedvére elérheti
Olümposzt. – Vagy a világ bármelyik szegletét.
– Egy nevet sikoltottál. Ki az a Jack?
Erőre kaptak a könnyeim.
– Családtag? – Sol összevonta a szemöldökét. – Vagy a Császár
végzett a kedveseddel?
A ruhám ujjába töröltem a szemem.
– Richter megölte őt, egy hű barátomat és egy egész
hadsereget. – Kiengedtem Solt a ketrecéből, hátha akkor nem
érzem magam annyira haszontalannak.
A tógájába törölte a kezét, a vér szinte ragyogott a szöveten.
Az épsége árán is segíteni akart. Miután tüzelőt dobott a
pislákoló zsarátnokra, helyet foglalt velem szemben.
– Mi történt Jackkel?
Önkéntelenül is kiböktem.
– Lovon eredtem utána, hogy elszökjünk, és belevágjunk a
közös jövőnkbe. – Tiszta lap. – Egy adó-vevőn beszéltünk… azt
mondta, el akar venni… aztán szóba került a hó.
– És utána?
– É… éppen szerelmet akartam vallani neki, már magam sem
tudtam, miért halogattam addig, mikor valaki közbeszólt:
„Rengés előttem.” A Császár hívószava. A völgy pillanatokon
belül lávatóvá változott. Mindenki egy szempillantás alatt
odalett.
Sol álla leesett.
 – Miért ez a hatalmas támadás?
– Mert élvezi az ölést. Arra gerjed, ha nyakló nélkül
pusztíthat. Óva intettek tőle. Amíg él, senki nem lehet
biztonságban.
– De nem az a dolgunk, hogy végezzünk egymással?
– Néhányan azért küzdünk, hogy ezt elkerüljük –
magyaráztam. – Szövetséget kötöttünk.
Sol ezen láthatóan elmerengett.
– Biztosan nagyon hiányzik Jack – szólt végül.
– Minden pillanatban. – És minden pillanattal mind jobban
kisiklik a markomból. A francba már, odakint nem csitul a szél!
Egy szalmaszálba kapaszkodva témát váltottam.
– Mi a helyzet veled? Voltál már szerelmes?
– Sí. Még a világvége előtt.
Reszkető kézzel emeltem a számhoz a kulacsom.
– A Villanás végzett a lánnyal?
Cinkos vigyort vetett rám.
– Honnan veszed, hogy lány volt?
Azok után, mennyit fűzött engem… naná.
– Akkor a pasid veszett oda?
– Mindkettő.
– Két kapura játszottál? – nyújtottam felé a kulacsot.
Elfogadta, meghúzta.
– Kíméletlenül.
Istenem, meg tudom érteni. Azaz lett egy közös pont a játékon
kívül. Más szóval ezzel valószínűleg megváltotta az
életbiztosítását.
 – Komoly kapcsolatban éltünk Beával és Joe-val. – Büszkén
megfeszítette a vállát. – Azzal traktáltak minket, hogy sokan
leszünk hárman, de két évig bírtuk.
Még sosem találkoztam olyannal, aki ilyen kapcsolatban élt.
– Elítélsz? – csapta félre a fejét. – Minket?
Keserű nevetés buggyant belőlem.
– Most viccelsz?
– Helyes, pequeña – mondta. – Elhiszed, hogy egy szívben
lehet elég hely kettőnek?
– Pontosan tudom, hogy lehet. – A Szeretők – minden
gyomorforgató gáncsuk dacára – ki tudták puhatolni az emberi
szív rejtélyeit. Az enyém egyenlő felekre oszlott. – Kettőt
szeretek. – Egyelőre persze Jack járt inkább a fejemben. Majd
megvesztem azért, hogy visszahozzam, hiszen láttam meghalni.
De Aric miatt is főtt a fejem. Hiába pillekönnyű a vértje, azért
lehúzhatta a hullámsírba. Mi van, ha…
Csírájában elfojtottam a gondolatot. Egy időutazással őt is
megvédhetem.
Sol fintorgott, mintha tréfára gyanakodna.
– Tényleg?
– Jack és Aric – bólintottam.
– Akkor most már Arickal leszel?
– Ez nem ilyen egyszerű. – A kedvenc kitérő válaszom.
– Pedig sí, lehetne. – A tűzbe révedt. – Iszonyúan szerettem
őket.
– Mesélj róluk!
Erre rám nézett.
 – Beatrice a gyengéd melegség angyala volt, de acélos
gerinccel. Minden hétfőn a kórházban önkénteskedett, rákos
gyerekeknek olvasott fel. Bátor volt, és nekik is kölcsönzött
belőle… de horrorfilmek alatt mindig hozzám bújt. –
Elfelhősödött a szeme. Ugyan nyilván önkéntelenül, de
megdörzsölte a mellkasát, mintha még mindig érezné. – Joe
hátvédből lett joghallgató. Nagymenő ügyvédnek készült… de a
nyakkendő is kifogott rajta. Az is rám maradt. Mindkettőnek
vettem eljegyzési gyűrűt. Mindkettőt elvettem volna. – Elnézett
mellettem, majd folytatta. – Erre az évfordulónkon bajuk esett…
miattam.
Végigfutott a hideg a hátamon.
– Hogy érted?
– Azon a bizonyos napon történt. Mivel üzlettársak is voltunk,
így mindhárman egy pincében készülődtünk egy bulira.
Csakhogy elfogytak a készletek. De ahelyett, hogy én mentem
volna fel cipekedni, Beát és Joe-t küldtem. – Elkomorult. –
Kiküldtem őket a tökéletes menedékből… éppen a Villanás
percében.
A zsákosok ketrece felé kaptam a fejem. Atyaisten, ez a két
lény a barátnője és a pasija! Joe, a joghallgató, és Bea, a kórházi
önkéntes. A semmibe meredtek, némán járt a cserepes ajkuk.
Megfenyegettem őket. Nem csoda, hogy Sol kiakadt.
A szemében én voltam a szörnyeteg.
A zsákosok időtlen idők óta ellenséget, fenyegetést jelentettek.
Gyűlöltem őket anyám sérülése miatt. De alig jutott eszembe,
hogy egykor ők is emberek voltak.
 Sol talán nem gonosz. Igen, élvezi az élet-halál harcot. De hol
lenne ő hozzám képest, ha Jack és Aric egyaránt odaveszne?
Sol gondterhelt pillantása megpihent Bea és Joe párosán.
– A pincében rekedtem, ahol rosszul lettem, forgott velem a
világ, és kidőltem, tippre legalább órákra. Arra riadtam fel,
hogy bejutottak hozzám. Rám támadtak, lefogtak, hogy igyanak.
Vajon hogy bírta ép ésszel? Hiszen a saját szerettei változtak
át!
– Muszáj megértened, hogy inkább a halál, mint hogy
bántsam őket. Tiltakoztam, de nem vághattam vissza. Utána,
ahogy már mondtam, engedelmeskedtek. – Kivárt,
megköszörülte a torkát. – Miután egyre több zsákos jutott le a
pincébe, gyanítani kezdtem, hogy a Villanás egész sereget
alkotott a fajtájukból. Előbújtunk, és szembenéztünk a megtört
világgal.
Felidéztem a saját szembesülésemet a világvégével. Az anyám
nélkül…
Sol egymaga maradt? Újra a zsákosokra pillantottam. Nem…
legalábbis a saját szemszögéből.
– Császárnő – dörmögte Sol homlokráncolva –, szerinted Bea
és Joe visszaváltozhatnak?
Soha. A testük már oda, a lelkükről nem is beszélve.
– Talán semmi nem végleges, Sol – mondtam mégis. – Talán a
földdel együtt ők is életre kelnek. Egyelőre még semmit nem
vennék készpénznek.
Rám hunyorított, a szemében kialudt a szikra.
– Hiszi a piszi. De értékelem a színészkedést…
 9

391 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

Sollal egy elágazáshoz értünk. Az egyik irányba köves földút

húzódott. A másikba autópálya, roncsok nélkül, de szemétlepte
padkákkal.
Mintha egy hatalmas sereg masírozott volna arrafelé, ami
menet közben kitakarított.
– Egyre ismerősebb a terep – jegyeztem meg.
A rabszolgatartók egyik veszélyes ösvénye – amin Jack és Aric
oldalán célba vettem a Szeretők menedékét – és a DS útvonala
ágazott el itt. – Azt hiszem, tudom, hol lehetünk.
Sol megkönnyebbülten fellélegzett.
– Á, gracias a Dios.
– Tessék? – ráncoltam a homlokom.
– A legutolsó főút óta vaktában jövök.
– Hazudtál. – Fenyegető morgásra váltottam. – Ne dühíts fel,
Nap!
– Miért suttogsz? – pusmogta válaszul. – Hol zokogsz, hol
ijesztgetsz. Aztán dögösre váltasz. Aztán ijesztően dögösre.
– Hazudtál nekem.
– Féltettem az életem!
Felé csördítettem a töviskarmaimmal.
– Mi változott?
– Hogy erősebbé teszlek. – Mind gondterheltebben folytatta. –
Egy magadfajtának elkél az erősítés.
Leengedtem a kezem.
– Inkább irány a pálya. Kövesd a szemetet. És ha még egyszer
hazudsz, megbánod. – Csak azért akartam több erőt, hogy
elevenen kizsigerelhessem a Császárt. A lelki szemeim előtt már
szíjat is hasítottam a hátából a karmaimmal. Vagy inkább indás
akasztást érdemel? Vagy tövistornádós nyúzást…
– Mit mondasz, messze vagyunk még? – kérdezte Sol,
kizökkentett az ábrándozásból.
Vállat vontam.
– Késő este, legkésőbb holnap odaérünk.
– Mi lesz velem az erődben? Bea és Joe biztonságban lesz a
többi istentől?
– Mi nem… hagyjuk. – Kár a gőzért. – Ha engem kérdezel, nem
hagyom, hogy bántsák őket… vagy téged. Csak tanulj meg
viselkedni.
– Meglesz. Magamra esküszöm.
– Magadra? Te. Nem Vagy. Isten!
Erre csak legyintett.
– Mesélj a szövetségetekről! Hogyan akartok legyűrni egy
Császár-félét? Hiszen bármikor leradírozhatja a menedéketeket.
Vagy lávába süllyesztheti.
Talált.
– Bizonyos előnyöket még nem mondhatok el. Egyelőre érd be
a létszámfölénnyel.
– Melyik Arkánumok léptek már be?
A legjava. Circe? Minden víztükör láttán rám törtek a régi
emlékek. Minél többet gondoltam rá, annál jobban hiányzott a
barátsága.
– Egyelőre nem mesélek a haditervről, az erősségeinkről vagy
a gyenge pontjainkról – tértem ki a válasz elől. – Még ha bíznék
is benned – pedig nem –, bármikor elrabolhatnak, hogy Richter
szóra bírjon.
– Császárnő, te magad kényszerítesz ebbe a játékba. Nem
akarok harcolni. Pláne nem olyasvalaki ellen, aki tűzhányóknak
parancsol!
– Ebben egyetértünk. Bosszút akarok állni a Császáron, de
utána…
Utána mi lesz? Szinte minden megmaradt játékoshoz
kötődtem. De Aric figyelmeztetett, hogy a játék megállíthatatlan,
mert „ez a játék a pokol, amire minket ítéltek”! Nekem csak
akkor esett le, mikor Richter megjelent a színen… Jack pedig
tűzvonalba került.
Ennek fényében röhejes délibáb lett volna új életet kezdeni
Louisianában.
Visszahozom Jacket, elpusztítjuk Richtert, de utána mihez
kezdünk?
– Költözz hozzám az Olümposzra – pillogott rám csábosan Sol.
– Te lehetnél az istenkirálynőm! Együtt felépíthetjük a
földkerekség legnagyobb közösségét! Te adod a terményt, én a
napot, és ezreket etethetünk! A te tövised és az én zsákosaim
vigyáznák a rendet.
Rend. Jack ugyanerre vágyott.
– Ebben lehet valami – jegyeztem meg tétován. – De az
istenkirálynődről lemondhatsz.
– Csak ne olyan hevesen, pequeña. Ez a jövőnk legcsalogatóbb
részlete. Hiszen a világ újranépesítése közös feladat! Elvégre
önzetlenek volnánk. A magam részéről bármimet megosztanám
veled.
Erre felhúztam a szemöldököm.
– A gyerekek nem az én műfajom. Ez a világ szerinted
gyereknek való?
Játékosan sziporkázó szemmel felelt.
– Ugyan! Csak be akartam jutni a bugyidba.
– Elég. Viselkedj. Vagy az én indám jut be oda, ahová nem süt
be a napfény.
Leesett az álla; majd kirobbant belőle a nevetés. A térdét
csapkodta.
A történtek dacára megrezzent a szám széle. Ha nem egy
vérszomjas kamuistennel lenne dolgom, és nem munkálna
bennem a gyilkos vörös boszorkány, talán
összebarátkozhatnánk.
– A régi szép időkben – jegyezte meg, miután úrrá lett a
nevetésén – nézettségi rekordokat döntögethettünk volna. Sol és
a Császárnő Mókatára!
 – Lelőnék – motyogtam. Jelen helyzetben amúgy is nekem
járna a főszerep.

392 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– Gázt bele! – nógattam Solt, majdhogynem pattogtunk az

ülésben. A hídról már kiszúrhattam az Arkánum-erőd
körvonalait a szélfútta szirten.
A fénytelenség aggasztott, de a mészárlás után talán kétszer is
meggondolják a világítást. Vagy a sötétséget használják
fedezéknek.
Az erődtől karnyújtásnyira Jackhez is közelebb éreztem
magam. Felhorgadt bennem az izgatottság, miközben a
zsebemben őrzött szalagot cirógattam.
Az első pillantás után Sol undorral szorította össze az ajkát.
– Pedazo de mierda. Mi ez a szarfészek?
Azonnal megragadtam a grabancát, a karmaim csak úgy
csepegtek.
– Egy jobb élet álmának bölcsője. Míg te az arénád
védelmében bujkáltál, addig a senki földje lakói az életük árán
kuporgatták össze azt a keveset, amit találtak.
– Sa… sajnálom, Császárnő.
Szúrós tekintettel elengedtem.
– Akár a Remete kártya… aki egy készen kapott menedékbe
bújt. Te ingyenélő. – Lenyeltem a mérgem. – Kerüld meg azt a
koszfoltot! – utasítottam.
 Az aknamező peremétől mély nyomvonal tekergett ide-oda.
Keréknyomok. Mint egy tömeges visszavonulás.
– Kövesd az ösvényt! Óvatosan. Aknák mindenhol!
Nagyot nyelt, és követte a csapást. Az erőd külső falához
közeledve elmentünk egy megpörkölt állat darabjai mellett.
Nagydarab volt, bozontos fekete szőrrel.
– Atyaisten. – Küklopsz. Legalábbis a fele.
– Mi volt az? – Sol szeme kiguvadt. – Egy nagy kutya?
– Olyasmi – motyogtam.
Nyomok és árkok kanyarogtak a maradványoktól, mintha a
farkas hátrahagyta volna a holtsúllyá vált altestét. Mi az a
rengeteg golyónyom az irháján?
Ki akarná lelőni?
Noha az én kedvencem volt, mégis itt maradt, hogy segítse
Finn és Lark összemelegedését, miután a Mágus eléggé
összeszedte magát az úthoz.
Emlékeztettem magam, hogy a farkas nem halhat meg. Míg
Lark él, semmiképp. Küklopsz csak a szomszédos kőerdő
rejtekében gyógyulgathat. Talán a szagom is megérzi, és akkor
Lark is tudni fogja, hogy életben maradtam.
– Hajts a bejárathoz, és parkolj le! – utasítottam Solt.
A kapuhoz közeledve felidéztem, Jack milyen büszkén,
felszegett állal lovagolt ki rajta annak idején. A sereg minden
katonája tisztelte a legendás Vadászt, ahogy egymás között
nevezték. A tábornokukká tették. Erre a legjavuk odalett.
De nem végleg. Ha rajtam múlik, nem.
Sol akkor vette le a gyújtást, mikor feltárultak a kapuk, a szél
csapta őket a falhoz. Személyzet sehol. A fém nyikorgása a
zsákosok nyöszörgését idézte.
– Gyere velem – mondtam, és kimásztam a fülkéből. Mihelyst
csatlakozott hozzám odalent, megnyújtottam a csuklóját
megbéklyózó indákat, hogy rátekeredjenek a bokájára is.
– Most muszáj, pequeña?
– Nagyon is, Sol. – A fal felé menet felkiáltottam. – Hahó! Van
itt valaki? Feleljetek, kérlek! – Aric! Finn! Tess!
A szívem mélyén egy várakozó Aricban reménykedtem. Csak
nem az ő lova nyihogott az istállóban? Thanatosz túlélte az
áradatot?
És Aric?
Még szép. Akkor hol lehet?
Odabent kísértetváros fogadott, bármerre néztem. Se tűz, se
állatok, se hangok. Csak zúgó szél és pusztaság.
Önmaga árnyéka. Az Arkánum-erőd… oda.
Ládaszám hagyták hátra a készleteket. Az erőd lakói nyilván
arra jutottak, hogy a Császár pokoli ösvénye feléjük vezet majd.
Talán a DS néhány túlélője a túlparton vert tábort?
Deszkahídra pattantam, és irány a torony. Sol utánam
imbolygott, de nem várhattam rá.
Felszaladtam a lépcsőn, majd kilestem a lőrésen, hátha
tábortűz, bármilyen életjel fogad.
Semmi.
Visszafordultam az erődhöz. Az egyik sarokban megláttam a
Tessnek növesztett narancsfát. Napfény híján a levelei máris
barnulni kezdtek.
 A fa mögött földkupac. Csak nem egy… sír? Kié?
Hátborzongató gondolatom támadt… ne. Ne! Eltiportam, és
lerohantam a lépcsőn, elnyomultam Sol mellett.
Átbukdácsoltam egy másik fahídon, el az üres karámok
mellett. Jack sátrához érve felidéztem a mély hangját. Ma fille
aux yeux bleus. Az én kék szemű kedvesem.
A hanthoz érve a torkomban dobogó szívvel fékeztem.
A földet letaposták, mintha sietősen temettek volna. A sírt
magányos, a földbe szúrt bot jelölte.
Tess botja.
Önkéntelenül felsikkantottam. Nem, ez nem jelentheti, hogy
Tess itt nyugszik! A halála a valóra vált rémálmom: amire nincs
megoldás.
Amiben Jacket elevenen eltemette egy szörnyeteg – én pedig
semmit nem tehettem.
Nyilván egy sírhelyet akartak megjelölni, és kapóra jött a
botja fejfának. Nem először hagyná hátra. Csak egyféleképp
mehettem biztosra.
Sol közelebb botorkált. Ügyet sem vetettem a fürkészésére,
térdre hullva ásni kezdtem, eszelősen vájkáltam a karmaimmal
a fagyos földet.
Egy láb mély, aztán kettő. Három. Négy.
Szövetet értem, megrántottam. A földhányás engedett, így
megláthattam…
Egy lepedőbe csavart porhüvelyt.
Epét nyeldekelve hántottam le a szövetet, a mélyén egy
egykor végtelenül kedves lány, Tess várt.
 A teste, akár ez az erőd – önmaga árnyéka. Elszállt belőle az
élet.
A legrosszabb rémálmom. Az aszott teste láttán rögtön
tudtam, mi lett a veszte. Már megpróbálta visszafordítani az
időt. Jack, Selena és a sereg érdekében…
Tess olyan hévvel próbálkozott, hogy kicsúszott a markából a
felfoghatatlan ereje. A csajszi imád segíteni. Az életét adta
másokért. Mindhiába.
Jack halott.
Ölbe vettem Tess maradványait, hogy játék babaként
dajkáljam.
Sol tisztes távolból figyelte, ahogy a gyász összetör.
 10

393 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

Sár lepett, és kifulladtam, minden izmom görcsölt. De

közeledett a csúcs.
Az, ahonnan végignéztem a vérontást.
Legutóbb reményteljesen baktattam fel erre a kilátóra, egy
szilaj kanca hátán, amit elkeresztelni is elfelejtettem.
A maradványait nyilván elsodorta az ár.
Vajon ezúttal mi vár a szirten? Kétségek között talpaltam
tovább.
Egyre élesebben rémlett a Császár támadása, és minden
részlet megerősítette Jack halálát. De azt is mondtam neki, hogy
soha többé nem fogom alábecsülni. Talán vár egy jel, egy nyom
a túlélőktől.
Legalább a saját szememmel láthatom a… végső nyughelyét.
Így vicsorogva másztam. Circe áradata legyalulta,
meredekebbé tette a lejtőt.
Mi vár rám a csúcson?
 Solnak azt mondtam, várjon a kocsiban. Vajon lekötöttem?
Már nem rémlett, annyira lebénított a gyász.
Kapaszkodót kerestem, közben eszembe jutott az utolsó
látomás, amit Matthew az eltűnése előtt adott. Tíz kard állt ki a
hátamból – mint a tarot-kártya Kardok Tízese –, és esküdözött,
hogy ennél csak rosszabb lesz. Azt mondta, „Matthew tudja”.
A Szeretők fészkéből visszaúton megkérdeztem Selenától,
mire véli ezt az üzenetet. Röviden és tömören úgy foglalta
össze, hogy Matthew egy tökkelütött holdkóros. A neheztelő
fintorom láttán azért hozzátette, tudja, a Kardok Tízes azt
jelenti, hogy valakit nemsokára eltipor egy kíméletlen erő,
méghozzá figyelmeztetés nélkül. És teljesen. A mélypontot
jelenti, ahonnan nincs tovább lefelé. Végül elkomorult a sötét
szeme, és hozzátette, hogy szerinte is rosszul hangzik.
Matthew Jack halálára készített fel. Legalábbis próbált.
Mit tudhatta szegény Bolond? Senki nem készülhet fel arra,
hogy szilánkokra törik a szívét. Márpedig az a tíz kard
kíméletlenül átdöfte, széthasogatta.
Még kérdezte is, mit lennék képes feláldozni. Akkor még nem
volt válaszom, de mostanra lett.
Jacket soha.
Feljebb húztam magam. Mi vár rám a csúcson?
A Bolond azért is könyörgött, hogy ne gyűlöljem meg. Csak
viszonzom a kegyességét. Nemcsak Jack és Selena, de az egész
sereg halálát megelőzhette volna.
Annyi ember indult meg reményteljesen egy Acadiana nevű
hely felé. Jack állni akarta a menedéket ígérő szavát.
 Matthew tudja? Gyáván ellovagolt a Császár támadása előtt,
és egy végső rejtéllyel búcsúzott Finntől: „Megbékéltem vele.”
Jack feláldozásával.
Egyformán vádoltam Matthew-t és Richtert. A tíz kard egyikét
a Bolond forgatta. Ő döfött hátba.
Mi vár rám a csúcson…?
Magamat is vádoltam. Ez az én sorsom volt. A halál nekem
ítéltetett.
Miért nem hallgattam Circe tanácsára, és hagytam a Szeretők
karmában Selenát? Jack és az a sok ember megúszhatta volna.
Selena amúgy is odalett.
Döntéseket hoztam, vezért játszottam, így az én lelkemen
száradt az a sok halál. Tessé is.
Tegnap este, miután visszahantoltam, leszaladtam az erőd
melletti parthoz, ahol annak idején Circe-vel beszélgettünk.
– Tudom, hogy itt vagy, Circe! – bömböltem a folyónak. –
Mutasd magad! – Semmi. – Láttad Aricot?
Még egy tajtékra se méltatott.
– Igazad volt a Császár legyűrésében!
Mivel makacsul bezárkózott, így a folyóba gázoltam, és a vizet
rugdosva próbáltam hergelni.
– A fenébe veled! Miért bujkálsz?
Némaság. Pedig a könnyeim a birodalmába záporoztak…
Végül elértem a csúcsot. Kifulladva feltápászkodtam – és
döbbenten bámultam.
Csúcs volt ez még egyáltalán? Circe szökőárja bizonyára
megdermesztette Richter magmáját, mert a hegy tetejétől sima
fekete kövezet terpeszkedett a szemközti szomszédjáig az
egykori völgy túloldalán. A szatyálástól csak úgy csillogott.
– Nézd meg jól! – nógatott a fortyogó lávatóra mutató Aric. –
Hol keresnéd őt?
Zokogás robbant a keblemből. Végignéztem Jack pusztulását.
Nem, ezt nem fogadom el! Ha volt kiút, ő megtalálta! Erőnek
erejével kergettem szét az elmémre telepedett ködöt, hogy
felidézzem, mit láttam a támadás előtt.
A sereg karavánja végtelen libasorban araszolt végig a
völgyön, akár egy világító féreg a sötétben. Kocsik és teherautók
mérföldes, de a völgynek csupán a töredékét elfoglaló sora. Jack
és Selena csak az élen lehetett, de az üzenetem hallatán
visszafordultak felém.
Jackkel együtt gyönyörködtünk a hóban. A kicsiny pihékben.
Csodálta, hogy őt választottam.
Mikor Richter lecsapott, Jack és Selena úgy egy-két mérföldre
juthattak. A láva mindenestül ellepte a kocsisort – valamint a
völgyet és a környező lejtők legjavát.
Jack és Selena akkor is a kellős közepén járt volna, ha tíz
mérföldet tesznek meg.
Selena, a lány, aki nem sokkal azelőtt a poklok poklát élte át a
Szeretők markában, meghalt. A szívem mélyén éreztem a
pusztulását. A többi Arkánum, sőt, a maga módján Matthew is
megerősítette.
Hiába az emberfeletti sebesség, kitartás és érzékek, mégis
oda. Méghozzá Jack oldalán.
Meghalt.
 Ezt senki nem élhette túl.
A csata gigászi sírkövet hagyott hátra. Alatta százak
nyugodtak. Köztük az én Jackem.
Miért kellett a fejembe vennem, hogy nem szállok be a
játékba? Talán maga a játék büntetett a merész
nyakasságomért. Vagy az istenek.
Azzal, hogy az idő folyamával dacolva vissza akartam hozni
Jacket, a sorsot is kihívtam magam ellen. Mindhiába.
Vagyis mindig ez lesz? Szembeszállhat az ember a saját
sorsával?
Kábán szeltem a kövezetet. Nagyjából félúton megálltam. Itt
csak úgy tombolt a szél, az eső is mart.
Zokogva rogytam térdre, hogy megjelöljem Jack és Selena
sírját. Hogyan sűríthetném néhány röpke mondatba az
életüket? Többet érdemelnének.
Karmot villantva vájtam a sziklába, Selenával kezdtem.
Őt követte… Jack. Vér, verejték, légszomj, egyre csak
karcoltam. Telt az idő. Ki tudja, mennyi? Az éjt éj követte.
Mire végeztem, csontig koptattam a véres ujjbegyem, az
őrület pedig bimbózó rügyként csalogatott. Hátrarogytam,
elfeküdtem a két emlékhely között, vért folyattam mindkettőre.
Selena barátságáról borostyánnal emlékeztem meg.
Jackről pedig lonccal.
Vajon belehalhat az ember a gyászba? Úgy sajgott a szívem,
mintha a keblembe pumpálná a vért. Én biztosan elvérzek. Tíz
kard döfött át.
De a szívem sajgását lassacskán legyűrte a düh szilánkja.
 Jack csak annyit mondott, miközben együtt néztük anyám
halotti máglyáját, hogy méltósággal halt meg, és csak remélheti,
hogy neki ilyen tiszta lesz a halála.
Hiába. A Császár miatt. Richter kacagva mészárolta le Jacket
és azt a sok embert.
Halál Richterre. A vörös boszorkány elsöpri. A gyűlölet talpra
állított. A gyűlölet munkára fogta a lábam, eltántorogtam a
síroktól.
Minden egyes lépésemet a marcangolt ujjaimból csepegő vér
kísérte, nyomvonalat húzott a végtelen fekete sírlapon. A szál,
ami Jackhez kötött.
A kő pereme láttán megsajdult az új karom, ahogy felidéztem
az utolsó közös pillanatokat Arickal. És ha nem élte túl a
fortyogó áradatot? Talán mégsem sebezhetetlen.
Nem! Egyetlen Arkánum sem hencegett a Halál halálával;
egyikünk sem érezte.
Erre elhúztam a szám. Egyelőre odalett minden kapcsolat.
Még azt sem tudtam, mikor állt le a telefonközpont.
Mi lesz, ha… megfulladt? Talán a nevemmel az ajkán veszett
oda. Talán az elvonuló árhullám kivetette valahová az élettelen
testét. Talán ezért nem felelt nekem Circe folyója.
Talán csak hittem, hogy Jack halálánál szörnyűbb nem érhet.
Talán Matthew mindkettejük vesztére készített fel.
Atyaisten. Mindketten.
Haragvó kínnal visítottam. Méghozzá torkom szakadtából,
mire rózsatövek fakadtak a vérnyomomból, és addig terjedtek,
míg végül eltakarták a sírkövet és a környező hegyeket.
 Ha Aric túlélte, meg kell találnom. De hogyan, mikor alig élek
a gyásztól?
Az összetört szívemre szorítókötést képzeltem, ami elállítja a
vérzést, és életben tart, míg elérem Aricot, és bosszút állok.
Igen, egy csavarintás, ami meghúzza a kötést, és egyben tartja,
kifacsarja a szívemet. Megfojtja.
Egy kivérzett szív sosem érez.
Csavar, húz, fojt.
Elöntött a zsibbadtság. Nem bírtam érzéssel. Így győztem meg
magam, hogy Aric biztosan él. Annyi mindent túlélt. Annyira
erős.
Biztosan elkerültük egymást a végtelen messzeségben.
Az áradat gyakran szétvált; nyilván másfelé sodorta. Ebbe a
gondolatba kapaszkodtam.
Igen. Pont ez kellett. Zsibbadtság. Csak amíg befejezem a két
küldetésem.
Megtalálni Aricot.
Eltiporni Richtert.
Utána kioldom a kötést, és elvérezhet a szívem.
Jackkel együtt csodáltuk a havat.
 11

A BOLOND
ISMERETLEN HELYSZÍN

Felpattant a szemhéjam.
A Császárnő sikoltozása felébresztette a benső sötétségem.
Romlottak.
Szólít a Sötét.
Megtört a mosolya. Eljött az idő.
Mindig jobban tudom.
 12

A CSÁSZÁRNŐ

Sol a fekete kő peremén ült. Közeledtemben félrecsaptam a

fejem.
– Követtél. Figyeltél. – A Nap ikonja mesésen mutatna a
kezemen.
Felállt, tekintete a szememről a kivörösödött hajamra, majd a
véres ujjaimra villant.
– Mondd, ööö… mindent elintéztél? – Hátrált egy lépést. Még
egyet.
Közeledtem.
– Menekültél volna el, amíg még megtehetted!
– Felmerült bennem – ismerte el Sol, alig tudtam megállni,
hogy fel ne cakkozzam. – De próbálom kiérdemelni a
bizalmadat.
A vörös boszorkány vérre szomjazott. Ez a kártya is megteszi,
míg el nem jön a Császár sora.
– Leselkedéssel?
Hátratántorodott, kis híján kiterült.
 – Mit véstél?
– Sírfeliratokat. Írtál már ilyesmit? Próbáltál már néhány
sorba sűríteni egy egész életet?
– Nem, még soha.
– A Császár megkeserüli ezt a vérontást. – Aric és a
nagyanyám majd kinevel Richter gáncsaiból, és idővel Solnak is
hasznát veszem majd. Más szóval még nem ölhetem meg.
A vörös boszorkány kelletlen duzzogással meghátrált.
A Napnak a Halálhoz kell jutnia. Ha ez a kártya erősít – a
szövetségünk többi tagja pedig kisegít –, legyűrhetjük Richtert.
Csakhogy a mi kis szövetségünk nemrég megcsappant két
Arkánummal.
A játék nem csupán felgyorsult, de bonyolódott is. Éppen Tess
és Selena halála idején futottam össze a Nappal.
Csak nem a végjáték közeleg?
Ostobaság volt bebeszélni magamnak, hogy elkerülhetem a
harcot – hogy Jackkel boldogan élhetünk, míg meg nem halunk.
Az Arkánumok összetartottak; nem szabadulhatok tőlük, míg
világ a világ. Hacsak meg nem halnak.
Ettől még nem muszáj nekem kivégeznem őket, gondoltam,
noha a karmom Sol zamatos húsára áhítozott.
– Mit tervezel a Császárral? – kérdezte.
– Richter testét a saját ereinél is sűrűbben hálózzák majd be
az indák, hogy szép lassan szétcincálják. Gyökeret vernek belé,
hogy felfalják a szerveit. Mikor a halálért könyörög, választás
elé állítom: tövist fal, vagy a szervei cafatjait.
Sol köhintett.
 – Juttasd majd az eszembe, hogy sose bosszantsalak fel.
– Kettőnkre újabb kirándulás vár. – Aric kastélya tűnt a
következő logikus úti célnak. Ott Lark segíthet a nyomára
bukkanni. Bár az otthona pontos helye rejtély, de nem is olyan
rég eljutottam onnan az Arkánum-erődbe. Matthew adta az
útvonalat; csak vissza kell követnem.
– Most hová megyünk? – kérdezte Sol.
– A Halál házába – mosolyogtam sötéten.

396 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– Biztosan tudod, hová megyünk? – kérdezte Sol, egy órán belül

már harmadszor.
Semmibe vettem, továbbmentem.
A teherautó két napja beadta a kulcsot, nyilván Sol
sofőrködésének hála. Ezt azért valahogy túléltem. Annyira
tönkrementek az utak, hogy néhány mérföldenként
megfeneklettünk. A kiszabadításához minden alkalommal az
indáim és Sol zsákosainak összefogása kellett.
Szürreális élmény volt zombikkal vállvetve tolni a kocsit.
Gyalog kellett folytatnunk az utat, úgy szeltük a hegyvidéket.
Az Arkánum-erődben Sol talált néhány ruhát és bakancsot, így
legalább nem lassított le. Bea és Joe segítségével feltöltötték az
élelem- és a vízkészletünket, míg én…
Grimaszt vágtam. Hoppá, nem rémlik, mit is csináltam.
– Pequeña, megállhatnánk egy percre? – kérdezte ezúttal Sol.
 Eszemben sincs.
A sírkövek óta megpróbált kedves lenni. Nyugtatgatott.
Udvariasan megosztottuk az ételt-italt, miközben a pusztát
jártuk.
De semmim nem maradt. Hozzám képest Bea és Joe maga volt
a megtestesült elevenség.
Elhervadt a barátság – vagy legalább fegyverszünet –, ami
kivirult kettőnk között.
Jack volt az utolsó kapcsom az emberiséghez. Nélküle csak a
kegyetlenség maradt.
Jack nélkül. Tessék, máris múlt időben beszéltem róla. Sírás
fojtogatott, de kitartott a kötésem. Az elmém mégis szenvedett,
esztelenül kapkodott ide-oda.
Az örvény, ami néhány napja elsodort, pörgött, mint egy
körhinta… körhinta, azaz ringlispíl…
Tess visszaforgatta az időt, akár egy rükvercbe tett körhinta…
ami ringlispíl, ami karusszel, ami kis harc…
Szorítókötés, szaknyelven tourniquet, a francia tourner
szóból, ami csavarást, forgást jelent…
Minden kicsavarodott; akárcsak én. Noha önmagamként
léptem be az Arkánum-erődbe, Tess hantja láttán minden
megváltozott. Már nem hihettem teljes szívvel, hogy kézben
tartom a sorsomat.
Sol egy tisztás közepén megtorpant.
– Császárnő, eltévedtél!
– Dehogy tévedtem el! – förmedtem rá. Dehogynem. Sosem
hittem volna, hogy hiányozni fognak a hangok. Még mindig
makacsul hallgattak. Nem maradt más, csak a saját
irányérzékem – ami hajítófát sem ért.
Azzal sem lennék beljebb, ha tudnék a nap vagy a csillagok
alapján tájékozódni, hiszen mind rejtőzködött. A hajnalt hiába
vártuk, az éjszaka egét pedig felhők takarták. Végtelen éjek.
Mivel időközben a fejembe vettem, hogy Aric túlélte, így
minden pocsolyában Circe-t szólongattam, hátha segítene, de
hiába. Minden esőcseppbe az ő pusmogását képzeltem – csak
bele ne bolonduljak. Végül úgyis az lesz.
Csak addig bírjam ki, míg bevégzem mindkét küldetésem.
Megtalálni Aricot.
Eltiporni Richtert.
Sol megropogtatta a nyakát.
– Akkor áruld el, hová tartunk. Por favor!
– Nem megmondtam? Elviszlek a Halálhoz. – Aric vajon
ellenáll a Nap erejének? Megvédi a páncélja?
– Mit tesz majd velem?
– Hét lakat alatt, gúzsba kötve fog tartani, kivéve, ha tud rólad
valamit, amit én nem. – Egykor én is Aric foglya voltam;
ismertem a dörgést. – Majd megkérem, hogy biztos helyen
őrizze a zsákosaidat. – A kastély belseje egy hatalmas
vadaspark, ahol Lark állatai szabadon jártak-keltek, mert nem
volt szükségük kifutókra, mióta a gazdájuk ereje kibontakozott.
Kölcsönkérhetem az egyik ketrecet. – Jól tartanak majd, és
meleg ágyat kapsz.
– Nem szoktam fázni, és már azelőtt jól tartottak… –
tájékoztatott Sol fojtott hangon.
 – Pillanat! – Megdermedtem. Fojtott kiáltás a messzeségből. –
Hallottad ezt?
Megrázta a fejét.
Megismétlődött, ezúttal közelebbről. Egy állat! Madár?
Szétnéztem a magasban, kiszúrtam egy sólymot, ami még kicsi
bőrcsuklyát is viselt.
– Lark! Itt vagyok! – Ugrándozva integettem. – Hé! Ide!
A sólyom megtorpant, lebegett, majd lebukott felém.
– Hála istennek. – Zuhanórepülésben, egyenesen felém. –
Lark, csak ésszel! Vigyázz!
A madár tollförgeteg közepette pihent meg a vállamon,
karmai belém vájtak.
– Elég! Ez piszkosul fáj! – Csapott a szárnyával, mintha terelni
akarna. – Oké, oké, jövök már!
– Miért kényszerítesz erre, Evie? – jegyezte meg Sol
mögöttem.
Homlokráncolva sarkon fordultam.
– Honnan tudod, hogy a nevem…
Felém lendült a karja, a kezében jókora szikla.
Kín.
Sólyomrikoltás.
Feketeség.
 13

Hátborzongató hang ébresztett. Szörcsögés.

Erőlködve résnyire nyitottam a szemem, mire a megmaradt
ép elmém kis híján feladta.
Négy új zsákos… kortyolgatott.
Megharaptak. Lecincálták a ruhámat, hogy a bőrömhöz
jussanak. Mohón lefetyelték a véremet, az ernyedt testem
taszigálták.
Erőnek erejével próbáltam menekülni, megidézni az erőm…
hiába. Cserben hagytak a tagjaim. Még a hangom is. Sol biztosan
betörte a koponyám. A vérveszteség mind jobban legyengített.
A sólyom a zsákosok arcát csipkedte, csőre a szemüket
kereste.
Újabb lidércnyomás? Álmodok? Képzelődök? Ez képtelenség.
Nem halhatok meg így!
Sol a két kedvenc zsákosával figyelt, akikről időközben
lekerült a tövisnyakörv. Hiába blöfföltem. A Nap nem gúnyolt,
nem tűnt derűsnek vagy dühösnek. Mégis ő felelt a történtekért.
A halálomért.
– Miért? – nyögtem ki nehézkesen. Bár nem bíztam benne, ezt
azért nem vártam.
– Már vannak cinkosaim. – A karóráját babrálta. Aztán az esti
égbolt felé emelte az arcát, és fény gyulladt a szeméből.
Ikerreflektorok. Jel. Pislogott, a pászmák ütemesen villództak.
Mit jelzett?
– Akkor inkább… ölj meg – nyögtem. A sólyom makacsul
mart, de a zsákosok jóformán ügyet sem vetettek rá.
– Más a terv. Azért kellett a harapás, mert a mutációjuk
semlegesíti az Arkánumok erejét. – Életben akar tartani? –
Legalábbis így járt a legutóbbi merénylőm.
Ki? Sol biztosan nem kezdő játékos.
Attól még igazat beszélt. Egy kacsot sem tudtam szólítani. Még
a regenerációm sem működött.
Engedett az egyik fölém magasodó zsákos pofája, de csak
azért, hogy a csuklóm makulátlan bőrébe mélyessze a fogát.
Hiába minden sikoly, semmit nem tehettem ellene. A sólyom
eszét vesztette.
Vajon Jack, anya és Mel már várnak rám egy másik síkon?
Vagy belőlem is zsákos lesz, és örök kóborlás lesz a jussom?
– Megtartasz… Bea és Joe mellé?
Csak nem fintorgott?
Noha átváltozás fenyegetett, a szívem mélyén örültem, hiszen
esélyt kaptam arra, hogy csatlakozzak a szeretteimhez. Bár el
sem tudtam képzelni, mit szól majd a Halál az iszonyatos
végzetemhez.
Vajon Aric elhitte, mikor azt mondtam, őt is szeretem?
Új zörej törte át a sólyom dühöngő rikácsolását: ütemes
pufogás. Ismerős, de annyira váratlan; kellett is egy perc, hogy
felismerjem. Egy… helikopter?
Nem ugyanezt hallottam a mészárlás éjszakáján? Richter így
menekült el Circe elől!
Akkor a Császár közeledett? A Nap biztosan végig neki
dolgozott!
Reflektorok gyúltak, ahogy a helikopter előbukkant.
Az oldalán a PARTI ŐRSÉG MENTŐALAKULATA felirat állt.
Fémkeselyűként körözött a magasban. Ha Richter tényleg ezzel
jött, le kell csapnom!
De tehetetlen voltam. A zsákosok szüntelenül szipolyoztak.
Hamarosan úgy összeaszok, mint Tess.
A kopter alig húsz lábra landolt a tisztáson, felkavarta a
hamut. A szélroham elsodorta a támadóimat zaklató sólymot.
Solra vetettem a pillantásom. Tátogott nekem. De vajon mit?
A négy zsákos hirtelen abbahagyta a lefetyelést. Felálltak, és
elhúzódtak, ajkukat ellepte a vérem.
Lassultak a lapátok. Nem Richter, hanem egy lány szállt ki a
pilótafülkéből, és ugrott a földre. Hosszú, éjfekete haj
göndörödött a sisakja alól. Mikrofonja mögött cseresznyepiros
ajkak. Zöld kezeslábast és kesztyűt viselt, egyik combjára
pisztolytáskát, a másikra hosszú kést csatolt. A fejemet venné?
Megindult felénk, lecibálta a sisakját. Élénk, mogyoróbarna
szem, eleven arc. Kártyalap villant körülötte. Egy kerék forgott
az éjszakai égen, a tetején szfinx szaladt, alatta szárnyas
sárkány táncolt. Ősi cserépkockák záporoztak.
A Szerencsekerék kártya!
 Lark vajon figyelt? A sólyom szárnyra kapott, a magasban
körözött.
– Que porra é essa? – reccsent a Szerencsekerék Solra.
– Én is nagyon örülök, Zara – recsegte. – És nem mondom
többször: nem beszélek portugálul. – Sol és Zara… végig
ismerték egymást! – Dios mío, megölöd a nyelvet!
– Mi a fasz? – szólt. – Mire fel ez az émelyítő zsákossereg?
He? Hiszen csak négyen voltak Sol kedvencei mellett.
– Az én hibám, hogy tapadnak rám? – vont vállat.
Majd szétrobbant a fejem, émelyegtem, a harapások savként
perzseltek. De válaszokat akartam. Miért ment bele Sol a
játékomba? Talán már azelőtt tudta, ki vagyok, hogy megjelent
a képem az Olümposzon, hiszen a zsákosai szemén át is
láthatott.
– Hol van Richter? – kérdezte Sol.
– Ledőlt, készül a zárszóra – felelte. – Egy szalmaszálat sem
tesz keresztbe ilyen semmirekellő rüfkék miatt. Kiderítetted, hol
van a Halál hajléka?
Sol velem akarta előkeríttetni Aricot? A zárszóra.
Makacsul kapaszkodtam az életembe, figyelmeztetnem kellett
Aricot és Larkot. De a vérveszteség mellett a mutánsok is
gyengítettek.
Talán elkezdtem átváltozni?
– A Császárnő biztosra vette, hogy valahol errefelé lehet –
közölte Sol. – Ha már úgyis itt vagyunk, körberepülhetnénk.
Tara megrázta a fejét.
– Csak annyi maradt a tankban, hogy elvigyelek titeket. Ami
nem létszükséglet, leszerelték.
Sol megdörzsölte a tarkóját.
– Akkor irány. – Felmutatott a sólyomra. – Az Fauna egyik
járőre. Aki egy követ fúj a Császárnővel.
A sólyom egy rikoltással újra lebukott. Zara előkapta a
pisztolyát, célba vette a mozgó célpontot, végül tüzelt. A sólyom
lendülete megtört.
Égett a szemem, de felidéztem, hogy a madár rendbe fog
jönni.
– Tessék. Ennyit a járőrről. A zsákosaid csípik a pipihusit? –
kérdezte Soltól.
– Ribanc – fintorogtam. Azaz csak próbáltam. Csupán egy
fújtatásra futotta.
Zara bokán rúgott.
– Uralod? – kérdezte Soltól.
Nem tudtam sikoltani. Nem tudtam meghalni. Alig tudtam
nyitva tartani a szemem.
– Ennyi harapás megteszi. – Sol ezúttal sem sugárzott
büszkeséget vagy bánkódást. – Eddig hiába próbálta
összeszedni az erejét.
Zara a mellkasomra szegezte a fegyverét.
– Menjünk biztosra.
Tüzelt.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Háromszor… szívre? Vért köhögve kinevettem. Minek
pazarolja a golyókat olyasmire, aminek már nem árthat?
– Aljadék. – Zara eltette a fegyverét, és egy fejcsóválásba
sűrítette a véleményét. – Az ikonjaid helyett is szégyellem
magam. A nagy Császárnő… egy tehetetlen kislány. – Mellém
térdelt, lehúzta a kesztyűjét. – Aki hamarosan búcsút inthet a
szerencséjének. – Az arcom felé nyúlt…
Farkas vonított a közelben. Aztán még egy. Lark!
Zara felpattant, ide-oda kapta a tekintetét.
– Már megint Fauna? – Ismét pisztolyt rántott, és találomra
célzott.
– Jó eséllyel – biccentett Sol.
– Hozd a Császárnőt, és nyomás! – A kopterhez sietett. –
Gyerünk, Nap, anda logo!
Sol egyetlen intésére az egyik zsákos bokán ragadott, és
odavonszolt a helikopterhez.
A Nap és a Szerencsekerék a Császár színe elé visz.
 14

– Fel, de gyorsan! – bömbölte Sol Zarának, miközben bekötötte

az ernyedt testemet. A következő intésére a két kedvenc zsákosa
elfoglalt egy-egy széket.
A pilótafülkében Zara kapcsolókat fordított és tárcsákat
tekert. Felbömböltek a motorok.
Szél zúdult be a nyitott oldalajtón.
– Gyerünk, Zara!
Válasz helyett Zara hosszas, olyan ékes kifejezésekkel tűzdelt
tirádával felelt, mint a „túlnyomaték”, a „maximális
fordulatszám”, a „dőlésszög”, végül zárszó gyanánt egy
„seggfej”.
A jelek szerint nem a levegőbe beszélt, és bizonyára kiismerte
Solt. Más szóval a helikopter a fegyvertára része.
A Szerencsekerék Arkánum-arzenáljának egy darabja.
– Csessze meg! – mordult fel Zara, épp akkor, amikor Sol nagy
nehezen bekötötte Joe-t. Megrántott egy kart a lába között, mire
kilőttünk felfelé.
Nekifeszültem a biztonsági övemnek. Sol az oldalajtóra
vetette magát, hogy behúzza, de a sietségtől megcsúszott a
fémpadlón, amit a vérem és zsákosgenny áztatott.
Egy fogantyúba kapaszkodott. Majd kiguvadt a szeme.
– Egek, estoy jodido! Kilovagolt értünk a Halál!
Aric? Túlélte? Erőnek erejével elfordítottam az ernyedt fejem.
A Halál Thanatosz hátán vágtatott be a tisztásra. A csataló is
megmaradt. Miért is lepődnék meg? Thanatosz száznyolcvanat
is kinyomott fekve, és a farkával terelte új mederbe az
árvizeket.
Aric mindkét kardját felemelve robogott elő, golyó lyuggatta
szívem pedig összeszedte magát a kedvéért.
Pedig egyenesen hozzá vezettem az ellenségeinket!
Figyelmeztetnem kellett. Más szóval meglógni. Maradj ébren!
Maradj észnél!
– Hol van a lőállás? – bömbölte a kétségbeesett Sol Zarának.
Én is rosálnék, ha egy fekete vértes lovag vágtatna felém
vörös szemű paripán. Mi több, egyenesen begazolnék a
látványtól.
– Nem megmondtam? – reccsent rá Zara. – Csak ami
létszükséglet! – Mivel a kopter a Szerencsekerék aduja a
játszmában, így vigyáznia kellett a fogyasztásra.
Az Arkánumok fegyvertárának első törvénye, Zara? Spórolj,
spórolj, spórolj.
– Sugárnyaláb! – bömbölte a Napnak.
Sol szeme reflektorrá vált, Aricot vette célba.
– Ne – nyögtem.
Ezt röpke lebegés követte.
– Nada. A Halál még mindig jön! – Sol pászmája elapadt. – Azt
hiszem, nem hat rá.
– Akad még néhány zsákosod – szólt Zara. – Használd őket!
– Meglesz.
A fenébe már, le kell jutnom a madárról! Ha lenne még erő a
lábamban, kiugorhatnék a nyitott ajtón.
Kicsiholtam egy magányos karmot, kis híján elájultam az
erőfeszítéstől. Mire visszatért a szemem világa, érzésre egy
világ választott el a földön rekedt Arictól. Milyen magasan
lehettünk? Pislogtam… aztán megismételtem.
Mögötte… ezerszám áradtak a zsákosok a tisztásra, üldözőbe
vették.
Sebhelyes rontott Aric elé. A farkas hátborzongató
mordulással pattant a kopter felé… túl magasan jártunk…
Siker! Vad kidőlés. Újabb mordulás, testközelből.
– Porra! – visította Zara.
– A farkas elkapta a talpat! – Sol kezéből lassan kicsúszott a
rúd.
Eszelősen kicsatoltam az övem. A sikamlós padlóra rogytam.
Miközben a kopter az oldalára fordult, a nyitott ajtó felé
csúsztam, a fejem átbukott a küszöbön.
– Pequeña, ne! – Sol utánam nyúlt, kis híján követett. –
Estúpida!
Sebhelyes éppen alattam. Találkozott a tekintetünk… és a
familiárisán át Larkkal is.
– Végezz… velük – nyögtem ki. – Eljönnek… érted.
A farkas megrázta a busa fejét, mintha a helikopter szimpla
rágójáték lenne. A be sem kötött Bea kis híján kiesett a székéből.
Sol alig tudott talpon maradni.
Lark annak idején elmagyarázta, miért rázzák a farkasok a
zsákmányukat: hogy azonnal eltörjék a nyakát. Sebhelyes
mindjárt kicsinálja ezt a fémmadarat.
Ha a Halál meg nem előzi, aki bömbölve hajította felém az
egyik kardját.
Elvigyorodtam.
A penge a járműbe csapódott. Szikrazápor. Recsegés, mint
amikor a fűnyíró acélcsövet ér. Motorcsikorgás. Fülsüketítő
riadójelzés.
Akár egy ködkürt.
Pörögtünk, mint a Szerencse kereke. Szédülés vetélkedett a
hányingerrel.
– A köcsögje levitte a farokrotort! – Zara a botkormánnyal
küzdött. – Le fogunk zuhanni!
A ködkürt kitartott.
Sol felém mászott, közben Sebhelyes újra rázott. Bea és Sol
egymáshoz csapódott. Még kijjebb csúsztam, vért okádtam; az
acsargó farkas pofájára zúdult.
Pörgés, forgás. Akár az áradat örvényei.
Bal felé Sebhelyes. Jobb felé Bea kapkodott a küszöb felé.
Sol egyik keze az én, a másik Bea bokáját markolta. De ő is
csúszkált a nyákos padlón. Választania kellett: vagy én, vagy
Bea.
Sebhelyes utolsó rázása – a madár halálos ítélete.
Sol választott.
Súlytalanul bukdácsoltam a levegőben.
 Még elcsíptem, ahogy a koptert elnyeli egy közeli kanyon, a
mélybe tartott, akárcsak én; a farkas pofája az utolsó
pillanatban engedett.
Végül…
Földet értem. Álló helyzetben. A talaj péppé zúzta mindkét
lábam.
 15

– Megvagy – recsegte Aric. – Kapaszkodj, sievā!

Kóvályogtam. Figyelmeztetni akartam Aricot, de a
hangszálaim bemondták az unalmast. Így telepatikusan
próbáltam elérni.
A Császár erre tart. Újratölt.
Aric fél kézzel szorongatott. A másikban a kardját tartotta,
rendet vágott a zsákosok között.
Kész sereg. Ezrek. Megsüketített a rikoltozásuk.
Fél kézzel Aric sosem ússza meg élve az ostromot. Engem már
amúgy is csak egy hajszál választhat el a zsákosléttől. Csak
hátráltattam.
Hagyj itt.
Talán meg sem hallott, vagy ügyet sem vetett rám, folytatta a
harcot. Metélő csapásai közepette nagy nehezen elcsíptem a
villanást, majd a füstoszlopot a kanyonból. A helikopter
felrobbant! Vajon Aric kapja Sol és Zara ikonjait? Vagy inkább
Lark?
Utunkat a becsapódás gigászi tűzlabdája világította meg.
Két vonítás bömbölte túl a visítozást. Küklopsz és Emberevő
Thanatosz elé pattant, és hóekeként vágtak ösvényt a zsákosok
között.
– Le a kalappal, Fauna – dörmögte Aric.
Ájulás kerülgetett.
– H… haldoklom. Bocs…
Megsarkantyúzta Thanatoszt.
– Dehogy haldokolsz! – Vágtára váltottunk. – Császárnő?
Az utolsókat rúgtam. Még válaszra sem futotta.
– Sievā? – Búcsúzóul még meghallottam az elkínzott
üvöltését…

Ébredéskor mindent betöltött a patadübörgés. Aric szaggatott

lihegése. Az egyenletes zápor.
Résnyire nyitottam a szemem. Meglógtunk a zsákosok elől?
– Aric? – suttogtam. Még sosem fáztam ennyire; minden
ízemben remegtem.
– Az isteneknek hála, felébredtél! – Felcsapta a sisakrostélyát.
– Ne beszélj. Mindjárt hazaérünk. – Kimerültnek tűnt. Eső
csépelte a páncélját, patakokban csorgott a büszke arcán. Ha
meg is égette a forró ár, a természetfeletti gyógyulása már
helyrehozta a bőrét.
Csillagszemével végigmért, mire leoldottam a szívem
szorítókötését, hadd vérezzen, hiszen úgyis haldoklom.
– Hatalmas lovagom. – Egyetlen pillantásba sűrítettem az
iránta érzett szeretetem. – Tudtam, hogy… nem halhattál meg. –
Az arca felé nyúltam, de a karom félúton elernyedt.
– Tartalékold az erőd, sievā.
– A zsákosok alaposan… összemarcangoltak. Megölsz…
mielőtt átváltoznék… ugye?
– Az szóba sem jöhet – vágta rá recsegve. – Bízd csak rám,
helyrehozlak.
Ködgomolyokon át, nyaktörő tempóban vágtattunk. Még
mindig bírja?
– Rád bízhatom… a nagyit?
– Nem fogsz meghalni! Nem engedem.
Fejrázással próbálkoztam. Hiába. Nyaktörés?
– A Császár megtalálja az otthonod… elpusztít. Zárszó.
– Sikerült rossz irányba vezetned a Napot, kedves.
Tényleg? Nem lep meg.
– Megölöd Richtert… a kedvemért?
– Ne beszélj! Tartalékold az erőd a regenerálódásra.
– Sol szerint a harapások… kioltják az Arkánum-erőket.
Az öngyógyítás is… erő. – Valami nagyon nem volt rendjén
odabent. A kórság a torkomat szorongatta, és nem eresztett.
Mintha egy farkas ráérősen tekerné ki a nyakam.
– Nem számít – vágta rá Aric röpke habozás után. –
Megoldjuk.
Kétséges. Más szóval beszélnem kellett vele.
– Tudnod kell… néhány dolgot. – Mindazt, amit megbántam.
Elmotyogtam a fejemben kavargó gondolatokat, bár ki tudja,
mennyit sikerült tényleg kinyögnöm.
Csak remélhettem, hogy Aric kihüvelyezi a hebegésem
lényegét. Addig beszéltem, míg ismét az ájulás szélére kerültem.
Bármit is mondtam, nem hagyta hidegen. Lerántotta a sisakját,
hogy a homlokomra nyomhassa az ajkát, miközben magához
szorított…
Szerintem megint kidőltem; Aric kiáltása térített magamhoz.
– Circe, engedj át minket!
Hullámverés, majd visszahúzódó víz hangja. Csak nem a
közelben kujtorgott a Főpapnő?
Thanatosz felfelé, makacsul felfelé nyargalt, egyre hűlt a
világ. Kis híján megint elájultam, mikor Aric egyetlen szóval
kizökkentett.
– Hazaértünk.
Visszatértem az időtlenség kastélyába? Hunyorogva
kinyitottam a szemem. A gigászi kapun át belovagoltunk az
udvarba. Patacsattogás a kövezeten. A szememet gázlámpák
szúrták.
– Hozok segítséget! Csak tarts ki! – Aric az ölében dajkálva
pattant le Thanatoszról, majd csilingelő sarkantyúkkal besietett.
– Lark, szólj az orvosnak!
Lark… mennyire hiányzott az elmúlt hetekben! Ő vezette
hozzám Aricot. Mindent kockára tettek értem.
– Minden készen áll, már várja a melegház, főnök – felelte. –
Az infralámpák alatt, ahogy mondtad.
Infralámpák. Le a kalappal, Aric. Egyszer már megerősítettek.
De ha engem kérdez, kár az belém. Lesietett a föld alatti
melegházba vezető végtelen lépcsőkön.
– Maradj velem – nógatott közben. – Velem kell maradnod!
 Egy ágyra fektetett. A vakító mennyezeti fényektől megint
behunytam a szemem. Ollócsattogás közepette sarabolták le a
ruháimat.
Lark felszisszent.
– Egyetlen hatalmas seb az egész. Egy tömegkarambol is
szebb látvány.
– Elég! – csattant fel Aric.
– Számos harapásnyom – sorolta egy férfihang. – Azok meg…
golyónyomok a mellkasán? – Az orvos? Hogy is hívták, Paul?
Ogen támadása után ő rakta össze Larkot. – A lábának… annyi.
Mégis, mit tehetnék érte?
Aric baljós hangon reccsent rá.
– Ha nem akarsz közeli barátságot kötni a kardommal, azt
javaslom… mentsd meg! – El tudtam képzelni a vérszomjas
arcát. Első kézből ismertem a fenyegetőzését.
– Meg… megpróbálom kitisztítani a sebeit, uram – felelte Paul
már-már vinnyogásra váltva. – És rákötök egy infúziót. Lark,
segítenél? Rengeteg vért veszített.
– Miért nem kezdett el gyógyulni? – kérdezte Lark. – Mikor
idelent levágtam a karperecét, pillanatokon belül elkezdett
regenerálódni.
– Türelem – mondta Aric. – Súlyosak a sebei. – Kisöpörte a
homlokomból a csatakos hajam. – Érezd a fényt, sievā.
Meggyógyulsz. Mindig meggyógyulsz.
Éreztem a meleg lámpákat, de a gyógyerőm szabadságra
ment…
Női sikoly.
 – E… Evie!
Csak nem… a nagymamám?
Szólongatni próbáltam. Csak vér jött a számból. Időtlen időkig
hajszoltam. Végre együtt voltunk, erre cserben hagyott a
hangom.
– A Nap tette ezt vele – mondta a nagyi. – Megölted, Lovag? –
Az egyik oldalamon őt és Pault sejtettem, a másikon Aricot és
Larkot.
– Nem, attól tartok, túlélték a zuhanást.
Tényleg?
– Akkor a helyedben ránk bíznám az unokámat. Te pedig
menj, és fejezd be, amit elkezdtél! – Hozzá képest Aric kezes
bárány.
– Nem megyek sehová, míg rendbe nem jön!
– Miért nem találtad meg hamarabb? Elejét vehetted volna
ennek az egésznek! – Miért hergeli a nagyi? – Korábban már
annyiszor rábukkantál!
Tudtam, hogy ellenségnek tartja, de nem látja, mennyit
jelentek neki? Megmentette Észak-Karolinából, és visszahozta a
kastélyába… a kedvemért. Két Arkánummal és egy egész
zsákossereggel dacolt, hogy megmentsen.
Hogy megpróbáljon megmenteni.
Még átváltozhatok.
Aric felelt, de úgy, mintha meg akarná fojtani.
– A Bolond némítja a hívásainkat. – Nem csoda, hogy semmit
nem hallottam. Mégis, mit forralsz, Matthew? – Az áradat
minden centijét felderítettem, minden elágazást, minden
kanyarulatot, minden talpalatnyi földet bejártam a
Császárnőért… egészen az Arkánum-erődig. De valamiért az
ellenkező irányba indult. Kész szerencse, hogy Larkkal
mindenfelé küldettem őrszemeket.
– Szerencse? Evie mindjárt meghal! Ha megússza ennyivel!
– Hall téged. Vigyázz a nyelvedre… vagy távozz.
– A nagyanyja vagyok!
– Még az én végtelen türelmemnek is van határa, Tarasova.
– Hogy merészelsz… fenyegetni… – Lenyelte a folytatást.
Fojtott kiáltás. Mi folyik itt? Miért nem látok?
Aric lenyelt egy lett káromkodást.
– Hé, mi van az öreglánnyal?
Csoszogás. Nyögés.
– Jézus – motyogta Lark –, Eves, ez a két hét nem a te napod.
 16

– Itt vagyok, sievā. – Aric hűvös ronggyal törölgette a

homlokom.
A Halál ölelése. Vajon mióta ápolgatott? Szüntelen alkony
fogságába estem; nem haltam meg – mégsem gyógyultam.
Azt hittem, ismerem a testi kínt. Néhány hónapja
önkezemmel vágtam le az egyik hüvelykem, hogy lerázzak egy
bilincset, és megküzdhessek a Halállal. Kisvártatva
megismertem a hullámsírt, és azt hittem, szét fog pattanni a
tüdőm. Aztán egy ogre fojtogatott, elroppantotta a nyakam. Erre
a közelmúltban odalett az egyik karom, összetört egy árvíz,
végül megharapott és kiszipolyozott egy csapat falánk zsákos.
Mégis, ekkor volt szerencsém először igazi fájdalomhoz.
Csak úgy cikázott bennem a zsákosok mutációja. A Császárnő
erejének megmaradt morzsái mind makacsul dacoltak. Háború
dúlt a testemben.
– Küzdj ellene. Küzdj! – nógatott Aric. Mellettem ült az ágyon,
a karjában dajkált. – Vissza kell térned hozzám.
Beszélni próbáltam, szerelmet vallani, a nagyiról kérdezni, de
az ajkam aztán győzködhettem.
 – Tudom, most vonzónak tűnhet a halál – talán, mert
viszontláthatnám Jacket? –, de szükségem van rád. Térj vissza
hozzám!
Újabb kínhullám csapott le. Sikolyt hallottam.
A sajátomat?
– Az istenekre – szólt nehézkesen –, bár átvehetném a
kínjaidat! – Ringatott. – Túl erős vagy a halálhoz, és túl makacs
az átalakuláshoz. Az egyetlen ösvényed visszavezet hozzám.
Miért ilyen jó hozzám, ha egyszer annyit bántottam?
Felidéztem a vérfagyasztó bömbölését, mikor faképnél
hagytam… Jack kedvéért…
Aric mellettem maradt, hiába teltek az órák – vagy a napok?
Néha lerítt róla, hogy alig tudja féken tartani a gyászát.
Néha viszont beszélt hozzám. Mesélt a nagymamámról.
– Mikor meglátott, eléggé… megdöbbent. De majd helyrejön.
Akárcsak te.
Mesélt a többi Arkánumról.
– Lark visszaküldött egy járőrt a tisztásra a sólymáért és a
kardomért. A becsapódás helyén hiába keresett testeket. Jól
sejtettem, a Szerencsekerék és a Nap túlélték.
Mindezek után egy farkasszerű nyüszítés, amit csatakos nyelv
érintése követett.
– Látogatód jött – tájékoztatott Aric. – A kedvenced. –
Küklopsz? Hát túlélte! – Mindig sejtettem, micsoda lehetőségek
rejlenek a farkasokban, de sosem hittem volna, hogy az
életünket köszönhetjük majd nekik.
Erre lecsapott a következő kínhullám. Visszhangoztak a
sikolyaim. Senkit nem akartam megijeszteni, de egyszerűen
nem bírtam velük.
– Segítenem kell rajtad. – Olyan elgyötörtnek tűnt, mintha
osztozna a kínomban. – Hogyan segíthetnék?
Szerintem semmit nem tehetett. Így ismertem fel a két új
küldetésemet.
Aric mindenképp végezzen velem, mielőtt átváltoznék. És
álljon véres bosszút a Császáron helyettem. Csak jöjjön vissza a
hangom.
Aric megfeszült mellettem.
– Visszajön.
Közeledő léptek.
– Történt bármi… változás? – kérdezte a nagymamám
erőtlenül. Csak nem hebegett?
Őrjítően közel állt. Bár elérhetném! Vajon tudta, hogy Haven
hamuvá égett? Akárcsak a lánya?
– A Császárnő kibírja – felelte Aric.
– Uram… – Paul is engem őriz? Hiszen jóformán ő vezeti az
egész kastélyt, a konyhától a kórteremig! A Halál lakájának
lenni nem irigylésre méltó feladat.
Mégis, összeszedte a bátorságát, és folytatta.
– Lehet, hogy kezd átalakulni. Ha túl sokat vár, megharaphat
valakit.
Elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy ártsak valakinek.
– Ölj meg – suttogtam, de süket fülekre találtam.
– Nem teszek semmit – szögezte le Aric –, amíg… azaz ha nem
tör rá a vérszomj.
 Megborzongtam.
– Bízzátok rám – mondta a nagyi. – Illetlenség egy ágyban
lennetek, így összegabalyodni meg aztán pláne! Egy tizenhét
éves lánnyal?
– Ő egy évezredes Császárnő.
– Bízzátok rám – makacskodott a nagyi.
– Sose feledd, hogy ez az én otthonom, Tarasova. Az én
házam, az én váram!
Vajon miért nem mondta el neki, hogy házasok voltunk? Jack
előtt bezzeg nem szégyenlősködött.
De ez még azelőtt történt, hogy elutasítottam Aricot és a
birtokjogát. Mielőtt összetörtem a szívét…
 17

A héj rejtekében ide-oda kapkodtam a szemem az álom és az

ébrenlét határán. Ágyban feküdtem. Növényeket éreztem a
közelben.
Mikor végre elviselhetőre tompult a fájdalom, résnyire
nyitottam a szemem. Csupán makulátlan fehérség fogadott.
Istenem, miért nem láttam? Vajon visszatér a szemem világa?
Szaporán pislogtam. Talán éppen átváltozok, hályogos lett a
szemem?
Nem, vakító fehérség sütött le rám. Ja. Az infralámpák.
A melegházban voltam.
Homályos alakok bontakoztak ki előttem. Mit keresett idelent
egy ágy? A lábrésznél kacsok és rózsaindák tekeregtek
körülöttem.
A zöld tenger alatt tagokat mozgattam, izmokat feszítettem.
Az erőtlen karom és lábam sajgott, mint az istennyila, de
gyógyult.
Visszaengedtem a fejem. Aric a fejtámlának támaszkodott, a
szeme csukva. Őt is ellepték a kacsok és a rózsaindák.
Álmában a homlokát ráncolta, ajka megfeszült. Ösztövér
arcát arany borosta fedte, szeme alatt sötét karikák, most
először láttam úgy igazán öregnek és kimerültnek. Fekete
pantallót és vékony, sötét pulóvert viselt, de a vak is láthatta,
mennyire lefogyott.
Mióta őrködhet felettem? A múltunk fényében kész csoda,
hogy eltűri a rátekeredő növényzetet.
Sorra bukkantak elő a gyógyulásom emléktöredékei: a csitító
szavai, a gondoskodása, a kastély mindennapjainak hírei. Végig
mellettem maradt, szinte provokált, hogy ne merészeljem
feladni.
Körülöttünk növények – még fák is – sarjadtak, hogy falat
emeljenek. Úgy döntött, hogy a gyilkos zöld fészkemben marad.
Fölé nyújtottam a karom, hogy kiélvezzem a melengető erejét.
Borostyánszeme pillogva kinyílt. Megrezzent a szája széle,
miután bámuláson kapott.
– Sievā. – Megbabonázó pillantásában tűhegynyi fénypontok
ragyogtak.
– Nem zavar ez a sok növény? – dörmögtem smirglitorokkal.
Fülig szaladt a szája.
– Egyenesen hálás vagyok értük. Hozzájuk képest fabatkát
sem ért a társaságom.
Ezt látatlanban is elhiszem.
– Meddig voltam kiütve?
– Hetekig.
Leesett az állam.
– Ez nem lehet igaz.
– Több mint egy tucat zsákosharapás ért. A lábadban is
komoly kár esett, ráadásul lelőttek. A te regenerációs
képességed sem mindenható.
A talpra esés tényleg rémlett.
– És most… átváltozok?
– Nem hinném. Már túl lennél rajta. – Aric sosem hazudna
nekem.
Kicsit felengedtem. Az indák egyetlen intésemre
visszavonultak az ágyról, és róla is.
Ettől láthatóan ő is megkönnyebbült.
– Ha néhány hónapja azt mondja nekem valaki, hogy a
Császárnő indái között fogok elpilledni, biztosan őrültnek
nevezem. – Felvett egy pohár vizet egy tálcáról. Aztán segített
felülni, és az ajkamhoz illesztette. – Nyugi!
Annyit ittam, hogy alábbhagyjon a perzselő szomjam.
– A Császár támadást tervez a kastély ellen. Nemsokára.
– Tudom. Már mondtad. Szerencsére elfelé vezetted a Napot a
közös otthonunktól.
A közös otthonunk.
– Komolyan? Természetesen pont így terveztem.
– Emlékszel bármire, amiről ideúton beszélgettünk? –
kérdezte érthetetlen hangsúllyal. – Bármire, amit meséltél?
Törtem a fejem. Minden ködbe borult.
Pillantása a vonásaim fürkészte, csak zavart talált. Furcsa, de
úgy tűnt, a szemem láttára zárkózik be. Megfeszült a válla,
távolságtartó hűvösség vett erőt rajta.
– Bizonyára rengeteg a kérdésed.
Vagy ezer.
 – Miért nem hallottuk egymást? – Úgy rémlik, Aric már
említette az okát, de nem rémlett pontosan. – Folyton
szólongattalak.
– A Bolond mindent lekapcsolt. Nem tudom, miért. Talán
fedezéket akar nyújtani bizonyos játékosoknak. De talán
meggyengült.
Matthew-t szüntelen orrvérzés és makacs szédelgés gyötörte
az elhagyásom előtti napokban. Többnyire nem szívesen
gondoltam a kínjára. De az árulása után csak úgy lubickoltam
benne.
– Császárnő?
Pislantottam.
– Mi történt veled Circe szökőárja után?
– Amint kiszabadultam a sodrásból, azonnal a nyomodba
eredtem. Attól féltem, nem élnéd túl… fél karral. Ezért az
elnézésed kérem.
– Felesleges.
– Hogyan maradtál életben?
Felidéztem a közös örvénylést a zsákosokkal, és hogy
mennyire rettegtem a harapásuktól. A sors végül utat tört.
– Egy adótoronyba kapaszkodtam. Felmásztam, ott vártam ki
az árhullámot.
– Fél karral másztál?
– Azt nem mondtam, hogy ügyesen. Circe még mindig a
szövetségesünk?
Biccentett.
– Segít nekünk Richter ellen?
 Megdörgölte az elnyűtt arcát.
– A döntő pillanatban.
– Döntő pillanat? Amint összeszedem magam! – Végül
beugrott… hogy itt van a nagymamám! Aric felé nyúltam. –
Látnom kell a nagyit. Ugye jól hallottam… jól van?
Elfogadta a felkínált kezet, majd az összefont ujjainkra
meredt. Szoknia kell az érintést. Megköszörülte a torkát.
– Legyengülve találtam rá, és nem javult a hogyléte. De az
állapota stabil.
– Attól még lejárt hozzám.
Hüvelykje a kézfejem masszírozta.
– Csak néhány napig bírta a lépcsőzést.
– Közelebb költöztetnél hozzá?
– Még nem állsz készen rá – rázta a fejét szigorúan.
– Viszek egy infralámpát és néhány cserepes virágot. Kérlek! –
Megszorítottam a kezét.
– Még mindig képtelen vagyok nemet mondani neked –
sóhajtott. Ölbe vett, és a lépcső felé cipelt. – Beköltözhetsz mellé,
a szomszédos vendégszobába. Odavitetem a holmidat a
toronyból.
Hiszen már nem voltam fogoly.
– Talán néhány ruha is megteszi. Megkedveltem a fenti
szobám. – Befestettem a falakat, és otthonossá tettem.
Mikor letett az új szobám ágyára, félrecsúszott a hálóingem,
és fintorogtam a lábamon éktelenkedő zúzódások fekete-kék
foltjai láttán. Aztán a kezébe kapaszkodtam, nehogy magamra
hagyjon.
 Homlokráncolva elhúzódott.
– Mindjárt jövök. – Elővette a kesztyűjét a nadrágzsebéből, és
távoztában felhúzta.
Mellette Lark furakodott be a szobába.
– Evie! – lelkendezett. Mikor legutóbb láttam, két gipszet is
viselt, egyet a karján, egyet a bokáján, de mostanra kutya baja
volt. – Visszatért a tisztátalan! Utólag bánom, hogy már azelőtt
letisztátalanoztalak, hogy zsákostakony került az ereidbe.
Hiányoztam, mi?
– Az nem kifejezés. Köszönöm, hogy részt vettél a
mentőakcióban.
– Na, ja, adósom vagy. – Lehervadt a mosolya. – Gondolom,
Finnt sehol nem láttad?
– Sajnálom – ráztam a fejem. – Azt hittem, az Arkánum-
erődben lesz, de kihalt a hely. Láttam Küklopsz… darabkáját. –
A farkas tényleg meglátogatott? Vagy azt is csak álmodtam? – Mi
történt az erődnél?
– A nagy támadás után a Szerencsekerék fölé repült
Richterrel. Csak körbevitte, mintha kéjutazáson lennének, vagy
mit tudom én. Biztosan kifogyott a Császárnafta, mert nyakló
nélkül lövöldözni kezdett.
Amíg élek, Richter napjai meg vannak számlálva. Richter,
rettegj, jövök! Üvöltözés lesz a kacajodból!
– A sérült lábával Finn nem tudott elfutni – folytatta Lark –,
csak hajszál híján jutott fel az egyik távozó teherautóra.
Rávetettem magam a kopterre, hogy időt nyerjek nekik.
Furcsa első kézből hallani tőle, mintha tényleg átélte volna.
A maga módján át is élte. Küklopsz bőrében. Fogak és karmok
vöröse. Aztán Sebhelyessel támadt a Szerencsekerékre – amivel
megmentett.
– A kopterek megőrjítettek… mármint a farkasokat. Szóval,
Richter addig lőtte Küklopszot, míg nem bírtam tovább.
Az istenverte aknamező közepére pottyantam. Ami fájt.
Mondanom sem kell, Finn fuvarja faképnél hagyott. – Állati
vérszomj villant a szemében. – Mikor elintézzük Richtert, a
Szerencsekerék az enyém! Elszámolnivalóm van a ribanccal!
– Fogtam. A sólymod túlélte?
– Igen. Ő volt az egyik felderítőm, akit Finn után küldtem. –
Lark egyik lábáról a másikra állt. – A Halál elmondta, hogy
Jackhez vágtattál, meg akartál szökni vele.
Aric mégis utánam jött, és megmentette az életem.
– Eves, őszinte részvétem a cajun miatt.
Lenyeltem a gombócot a torkomban. A lábadozásom
meglazíthatta a szorítókötésem.
Húzd meg!
Hirtelen gondolat.
– Lark, hová tűntek a ruháim?
– Gőzöm sincs. Paul biztosan elégette őket. Úgy néztél ki, mint
akit bepácoltak, vagy tudom is én…
– Volt egy szalag a zsebemben. – Az utolsó kézzelfogható
kötelékem Jackhez. – Keresd meg, kérlek! Könyörgöm!
– Megpróbálom. – Félrecsapta a fejét. – Úgy hallom, jön a
nagymamád – jegyezte meg. – Lépek. Majd később benézek.
Csak úgy buzogtak bennem a kérdések, de Lark kisietett.
 Aric érkezett a nagyi oldalán, a kesztyűs kezével támogatta.
A nagyi megváltozott, mióta legutóbb láttam. Az arca
ráncosabb, a haja őszebb lett. Rengeteget fogyott, sötétbarna
szeméből kihunyt a szikra.
– Evie! – lelkendezett, az ágyamhoz sántikált.
Megszorongatott a törékeny karjával.
Viszonoztam az ölelést.
– Nagyi! – Illata a gyermekkoromat idézte, megrohantak tőle
az emlékek: a haveni hintázások… a nagyi és anya kacagása,
mikor megkergetett egy kiskacsa… a nagyi leckéi az imádott
rózsakertje gondozásáról; az a meleg talaj…
Kilenc év és egy világvége kellett, hogy viszontlássam.
A válla felett elcsíptem Aric pillantását. Az ajtóban állt,
minden ízében megfeszült. Rémlett a feszült szóváltásuk… de
talán csak képzelődtem. Köszönöm, tátogtam neki.
Röpke biccentés.
A nagyi elengedett, és leült az ágyra.
– Nézzenek oda! Mekkorát nőttél! Igazi szépség! – Tényleg
nehezen forgott a nyelve. – Annyira aggódtam, amikor
megláttalak!
Tényleg lefittyedt a szája egyik sarka?
– Jól vagy, nagyi?
– Megvagyok. Most te vagy a fontosabb. Annyi minden
kimaradt!
Végiggondoltam, mi mindent kell bepótolnunk – anya halálát,
Haven pusztulását, a kapcsolatomat a Halállal –, mire
letaglózott a kimerültség.
 Segélykérőn kerestem Aricot, aki időközben eltűnt.
– Istenem, mindjárt leragad a szemed. – Csettintett a
nyelvével, és betakargatott. – Itt maradok, vigyázok rád.
Mindent rendbe teszünk. Egyelőre erősödnöd kell! Aludj egyet,
Evie.
Az alvásnál annyi fontosabb dolgom lett volna. Például
kitervelni a Császár kegyetlen halálát.
Ettől még elnehezült a pillám.
– Csak egy picit…
 18

424 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

Nagyi az ágy szélén ült, a hajam fésülgette. A kosztról és a romló

időjárásról cseverészett – bármiről, csak elodázza az
elkerülhetetlent.
Mikor vacsoraidőben felébredtem, őt találtam magam mellett
– nem Aricot. Aki állta a szavát, és megtöltötte a szobámat
növényekkel és infralámpákkal, a ruháimat pedig betette a
szekrénybe.
A nagyi tálcán szolgálta fel nekem a levest, aztán segített
megfürödni és felöltözni.
– Milyen csinos ruhákat kaptál a Haláltól – dörmögte.
Méghozzá leplezetlen rosszallással.
Azzal nehézkes szusszanással félretette a hajkefét.
– Kivagyok, mint a kacsa.
Szembefordultam vele.
– Áruld el, mi a baj!
Lesimította a hevenyészett kontyba fogott hosszú, deres haját.
 – Nem tudtam aludni az aggodalomtól. De végre jobban lettél.
Nagy nehezen.
– És te?
– Nemsokára kutya bajom sem lesz.
Kerüli a tekintetem?
– Nagyi, hogy élted túl a Villanást?
– Az olyan régi otthonokat ellátták óvóhellyel. Megéreztem a
bajt, és lementem oda. Csak én éltem túl, azaz bőven maradt
élelmem és készletem.
Mindenki azzal traktált, hogy nem maradhatott életben ilyen
sokáig, de én tiltakoztam.
– Próbáltalak elérni.
– Számítottam rá, ezért maradtam veszteg – mondta. – Arra
jutottam, hogy bár visszavágytam Havenbe, Karen hevesebben
vágyik majd arra, hogy megkeressen… miután rájött, hogy
igazat mondtam. – Felcsillant a nagyi sötét szeme. – A Halál
elmesélte, hogy… néhány hónapja elhunyt.
A nagyi már tudta; úgysem nyugodott volna, míg fényt nem
derít anya sorsára.
– Megbánta a kétkedését. Nem hagyta nyugodni.
Megfogtam a kezét. Nem volt erő a szorításában, a törékeny
csontjaiban.
– Haven pedig…
– A ház túlélte a Villanást? Biztosra vettem, hogy a tölgyek
majd megvédik!
– Meg is védték. – Az a tucat mesés tölgy feláldozta magát. –
A Villanás után néhány hónappal a Szeretők felénk tartottak,
méghozzá seregestül. Nem adhattam a kezükre az otthonunkat.
Így… felgyújtottuk.
– H… Haven… elpusztult?
– Annyira sajnálom!
– Ne – rázta a fejét. – Sose tedd. A hallottak alapján a mostani
Szeretők minden eddiginél komiszabbak. Inkább pusztuljon az
otthonunk, mint hogy rátegyék a mancsukat. – A homlokát
ráncolta. – De… többes szám?
– Jack segített. – A neve kimondása a szorítókötésem
feszegette. – Egy mocsárlakó fiú, a suliból ismertem.
Megmentett a Szeretőktől, és még legalább egy tucatszor.
Figyelmes pillantása az arcom fürkészte.
– Szereted őt?
Bólintottam.
– De… odaveszett a Császár támadásában.
– A Halál és Fauna emlegettek valami mészárlást. – A nagyi a
fülem mögé söpörte az egyik tincsem. – Jack ember volt?
Hétköznapi?
Hétköznapi? Azt nem állítanám.
– Páratlan volt, bár nem Arkánum. – Önkéntelenül is
felidéztem néhány merész, elképesztő tettét. A történeteim
révén a nagyi megismerhette az életem elmúlt néhány
hónapját, valamint néhány Arkánumot.
Azt kihagytam, amikor Aric elrabolt, és megkínozta testem-
lelkem.
Újra átölelt.
– Részvétem Jack miatt – szabadkozott. – Szívesen láttalak
volna egy basini fiú oldalán. – Az ottani barátai állandóan
látogatták. Elhúzódott. – Beszéltél vele cajun franciául?
Csavar, húz, fojt.
– Az volt a kedvence. Köszönöm a nyelvórákat.
– Jaj, Evie, idejekorán elvesztetted a kedvesed… Akárcsak az
anyád.
Mikor apa elveszett a Basinben, anya legalább egymillió
négyzetmérföld mocsarat átfésült a kedvéért. Én az időt
akartam visszaforgatni Jackért. Anya végül kénytelen volt
egyszerűen… elfogadni a veszteségét. Én jól ismertem a harctéri
merészséget és a halált; most már ismertem az igazi fájdalmat
is. De képtelen voltam megbékélni azzal, hogy egyszerűen…
kitartsak.
A jelek szerint az elfogadás nem tartozott a szupererőim közé.
– A Császár végleg elvette tőlem Jacket. Meg kell ölnöm
Richtert. Csak ez jár a fejemben. – Sorban jöttek a rémálmok
Jack elégéséről. Az elmémre köd borult, de az álmok élesek
maradtak. Fortyogtak, akár a magma.
– Idővel megkapod a bosszúdat – biztosított. – De ne feledd, a
játszma mindenek felett. Remek munkát végeztél az
előkészítéssel. – Végre elmosolyodott. – A forrófejűség csak
elrontaná a kemény munkádat.
– Tessék?
– A Halál vért nélkül flangál… mert lefegyverezted. Ügyes,
kedvesem. Már legyőzted.
A nagy nehezen legyűrt vacsora viszontlátással fenyegetett.
Meglapogatta a kezem.
 – És ezek az ikonok! Kettőt már legyűrtél, kettő pedig csak a
sorára vár. És, ha nem tévedek, a Főpapnő is a közelben
ólálkodik. Hamarosan karnyújtásnyira lesz. Mindig sikerült
előcsalogatnod az iszapos menedékeiből.
Tartottam tőle, hogy a nagyanyám véresen komolyan veszi a
játékot, az Arkánumok kiirtását. De első kézből hallani…
– Nem tartom ellenségnek az ittenieket. Sosem bántanám őket
– szögeztem le határozottan. Aric hozta őt ide; hol a hála vagy a
becsület, ami megpuhítaná? Legalább az ő irányába?
Rám kacsintott.
– A kedvemért nem kell színészkedned – suttogta. – Lent
vannak, vacsoráznak. Nem hallanak minket.
Istenem. Nem csoda, hogy Aric ilyen nehezen adta a bizalmát.
Nem elég a sorozatos hátba szúrás, de okkal hihette, hogy a
nagyival egy srófra jár az agyunk.
Talán igaza lenne – ha anya nem küldi el.
Vajon elmondhatom neki, hogy nem az lett belőlem, amiben
reménykedett? Vagy csak megviselné a döbbenet? Tudnom kell,
hogy áll az egészsége, mielőtt ilyesmit zúdítok rá.
Nyugtatólag kihajtott a testindám.
Láthatóan lenyűgözte a röpke bemutatóm.
– Mire észbe kapnál, pontot is teszünk a játszma végére. Az én
Császárnőm merész gyilkos… és ravasz cselszövő. A zsebedben
a győzelem.
Ne taccsolj, ne taccsolj.
– Aric nem egyszer a saját épsége árán mentette meg az
életem. Akárcsak Lark. Ha ő nem vezeti el hozzám a Halált, már
nem is élnék.
– Tudom! Döbbenetes, hogy az ujjad köré csavartad őket! –
Mintha a falnak beszélnék. – De csihadj, lesz még időnk
tervezgetni. Egyelőre csak nyerd vissza az erőd!
– Tényleg kimerültem. – Úgyis sikerülni fog a nagyi lelkére
beszélnem, de addig is leosonnék, hogy találkozzak a
szövetségeseimmel.
– Pihenj csak! Reggel rögtön meglátogatlak. – Újra
meglapogatta a kezem. – El sem hinnéd, milyen büszke vagyok
rád, Evie – mondta, de nem az arcomat figyelte; hanem az
ikonok sorát.
 19

– Sose fordítsatok hátat a nagymamámnak – közöltem Arickal

és Larkkal, mihelyst bezárult mögöttünk a házigazda
lakosztályának ajtaja. A lábam már attól fájdalmasan
zsibongott, hogy átmentem a kastély egyik szárnyából a
másikba.
Aric az asztala mögött ült, Larkkal a szemközti székeken
foglaltunk helyet. Fauna nyakában eleven stólaként
terpeszkedett egy alvó menyét. Lark lelkesen nézelődött; talán
még sosem járt idebent?
Meglehet. Ez a Halál saját birodalma. Ragaszkodott a
szentélyeihez és a személyes tereihez, így csakis engem
engedett be ide.
Lark vajon mit szólt a titkos lakosztályához? Az asztal mögött
káprázatos gótikus ablakok sorakoztak. Az egyik falat az ősi
kardgyűjteménye díszítette. A padlótól a plafonig nyújtózó
könyvespolcait felbecsülhetetlen értékű kiadványok töltötték
meg.
Évszázadok óta óvta a kincset érő könyveit – hiszen semmi
mást nem dédelgethetett.
 Itt bimbózott ki a kapcsolatunk. A tűz előtt ücsörögtünk a
kanapén, a képéről csak úgy sütött az elégedettség, miközben a
kedvenc könyveit olvasgattam.
Bezzeg most ki tudja, mit gondol vagy érez?
Összetette az ujjait. A szokásos fekete szerelését viselte, és
minden pórusából áradt a meggyőződés, hogy ő minden és
mindenki ura.
– Mit gondolsz, mire lehet képes a Tarasova?
– A fejébe vette, hogy mindkettőtöket megöllek. Szívesen
kifejteném neki, méghozzá köntörfalazás nélkül, mit gondolok a
játszmáról, csak nehogy az egészsége bánja.
– Paul szerint agyvérzése volt – közölte Aric. – Rossz bőrben
találtam rá. A készletei megfogyatkoztak, és teljesen legyengült.
– Köszönöm, hogy megmentetted. – Lefogadom, hogy
mostanra mélységesen megbánta. – Szerinted megviselné, ha
kiteregetném a lapjaimat?
– A Villanás után, Eves? – mondta Lark. – Mindenkinek meg
vannak számlálva a napjai. De tegyük fel, hogy elél még
harminc évig. Kibírnád, hogy végig gyilkosságra buzdítson?
Mondott valamit. És mi lesz, ha a nagyi rádöbben az igazi
érzéseimre, és a saját kezébe veszi a dolgokat?
– Alaposan a lelkére fogok beszélni, de addig semmiképp nem
kezeskedhetek érte. Egyikőtöket sem tenném kockára. Tartsátok
nyitva a szemetek!
Aric komoran bólintott. Vajon mi járhatott a zseniális
fejében?
A gyógyulásom alatt nyilván megszokta a közelségem
melegét; pillantásom a mellkasára vándorolt, és rögtön
elképzeltem, ahogy a fülem a szívére tapasztva ott pihentetem a
fejem, miközben erős karjával magához szorít.
Elszakadtam tőle, és Lark felé fordultam.
– Óvatos leszek, bundavértet öltök. – Megsimogatta a
menyétet. Az állatka felébredt, ásított, végül visszadőlt. – Szóval,
most, hogy a Császárnő visszatért a posztjára, hallhatnánk a
nagy tervét Richter és a szövetsége kiiktatására?
– A Nap kártyát szántam a nagy tervnek. Legyűrt. – Jól
hallottam, Sol és Zara egyaránt túlélték a zuhanást?
Kétségkívül; sem Larkon, sem a Halálon nem jelentek meg új
ikonok. – Arra gondoltam, hogy ha mind összefognánk,
kihívhatnánk a Császárt. Erre Sol rám uszította a zsákosait. –
Az emlékbe belesajdult a szívem.
– Miért bíztál benne? – kérdezte Aric.
– Nem tanultad meg a leckét, mikor én kitoltam veled? –
szúrta oda Lark.
Rájuk fintorogtam.
– Dehogynem… és nem bíztam benne. – Meséltem nekik Sol
kedvenceiről, és hogy azokkal fenyegettem. – Állta a tétet –
zártam a beszámolót.
Aric már nem tette össze az ujjait. Nyilván ökölbe szorította a
kezét az asztal rejtekében. Megbízható jel. Az arca többnyire
maga volt a hidegvér, de a keze mindent elárult.
– Elhozom neked a fejét, Császárnő.
– Én… Sol nem olyan, mint a Szerencsekerék – siettem
leszögezni. Aki ilyen dacosan szeret, az nem lehet velejéig
romlott. Ugyanakkor Vincent is makacsul állította, hogy
szerelmes a húgába, a felszívott ikrébe. Mégis próbáltam Aric és
Lark lelkére beszélni. – Nem olyan vérszomjas, mint Zara.
Aric felhúzta a szemöldökét.
– Fertőző zombikkal lefetyeltette a véredet.
– Mi abban a vérszomjas? – tódította Lark.
– Azt mondtam Solnak, hogy immunis vagyok. És valahol
megmentette az életem azzal a szipolyozással. – Túlzás, de… –
Zara könnyedén a fejem vehette volna; nem tette, mert már
kidőltem. Különben is, meglep bárkit is, hogy Sol rám támadt?
Foglyul ejtettem, és többé-kevésbé halálosan megfenyegettem a
szeretteit. Eszelősként viselkedtem, és nem adtam jelét, hogy
szövetséget ajánlanék. Nemcsak azt mondtam neki, hogy a
Halálhoz viszem, de részletesen leírtam, miféle fogság várja. –
Miért kényszerítettél erre, Evie?, hogy Solt idézzem, mielőtt
leütött. – Még szép, hogy ellenállt! Minden elérhető eszközzel!
Lark a szemét forgatta.
– Megvan a következő kebelbarát.
– Félreértesz! Csak azt mondom, hogy nem adtam neki okot
szövetségváltásra. A szemében talán Richternél is
alantasabbnak tűntem.
Utólag belegondolva Sol látványosan megdöbbent, amikor a
Császár vérontását ecseteltem – a bizonyítékokról nem is
beszélve, miután magammal vittem az Arkánum-erődbe. De
addigra szoros szálak fűzték a Császárhoz és a
Szerencsekerékhez. Talán a fejébe vette, hogy már elkésett a
szövetségesei megválogatásával.
 Vagy csak kivetítem rá az ösztöneimet és az érzéseimet.
– Megismétlem: veled lakatta jól a zombijait. – Aric bicepsze
megfeszült a vékony pulóvere alatt. Ühüm. Ököl. – Talán az
agyadra ment a harapdálás?
Lark felhorkant.
– Nem lehetsz ekkora tökfej!
Tótágast állt a világom. Eszemet vesztettem. De van ám bőr a
képükön, amiért a szememre vetik!
– A legutóbbi négy Arkánum-foglárom mind jó okkal tette,
amit tett. Arthur kísérletezni akart rajtam. Guthrie kannibállá
akart tenni. Vincent meg akart csonkítani, aztán végignézni,
ahogy mindent visszanövesztek. A Halál bosszúból a fejemet
akarta venni, minden áldott nap ezzel fenyegette „a
teremtményt”.
Aric a homlokát ráncolta.
A pillantásom Larkra villant róla.
– Mikor megkérdeztem Solt, miért bánt, tudod, mit felelt?
„Már vannak cinkosaim.” – Megdörzsöltem a halántékom.
Lüktetni kezdett a fejem. – Pusztán azért megéri életben
tartanunk, mert még soha semmi nem adott akkora kakaót a
képességeimnek, mint ő.
– Megfontolandó – ismerte el Aric kimérten.
– Aha. Persze, Eves.
Nekik aztán téphettem a számat. Így témát váltottam.
– Amúgy Sol és Zara hogyan élhette túl a becsapódást?
Aric felállt, és a bárpulthoz lépett vodkáért és egy feles
pohárért.
 – A Szerencsekerék a mázli isteni erejével bír. – Töltött
magának, majd inkább üvegestől tért vissza az asztalához. –
Ereje teljében elképesztő esélyek ellen is diadalt arathat.
Engem meg sem kínál? Annak idején, az éjbe nyúló
csevegéseink alatt rendszeresen vodkáztunk a szobájában.
– Mindig összejön neki a hárompontos? – jegyezte meg Lark.
Aric visszaült.
– Egyetlen zuhanásnak rengeteg végkifejlete lehet. Talán
kirepült a helikopterből, egyenesen egy kidőlt fa két ágának
matracára. Vagy kifoghatott egy olyan mély tavat, ami felfogta a
zuhanását. Csak abban lehetünk biztosak, hogy jó eséllyel ép
bőrrel masírozott ki a szakadékból.
Lark elhúzta a száját.
– Azt hittem, a végzethez fűzi az ereje. Hiszen az Arkánum-
neve is a Sors Úrnője.
– Mert erre vágyott – magyarázta Aric. – De elég szabados a
fordítás.
Azt hittem, az efféle Arkánum-ügyek kőbe vésett dolgok. Erre
kiderült, hogy képlékenyek?
Húzóra leküldte az italt, majd újra töltött.
– Úgy tűnhet, hogy uralja a sorsot, de igazából nincs ráhatása
arra, mi történik vele. Passzív erő. Nem lát a jövőbe, hogy
tudatosan befolyásolja… bezzeg a Bolond… – Aric elrévedt. –
Korokkal ezelőtt a Szerencsekereket a Szerencse Úrnőjeként
ismerték. A Bolond pedig a Sors Keze névre hallgatott. Az Úrnő
meg is vetette érte, és irigyelte az erejét.
Egyszer én is a sors kezének hívtam Matthew-t. Átlátott az
évezredek ködén, de közben csukott szemmel is átkísért egy
golyózáporon.
– De Sol vajon hogy élhette túl?
– A Szerencsekerék mázliját gyakran a szövetségesei is
élvezik… ha el nem veszi tőlük. Mert szerencsetolvaj is. Ez az
aktív képessége.
– Érintéssel csinálja – motyogtam. Akárcsak a Halál az élettel.
Kis híján megérintett, csak megzavarták. – Mikor Matthew azt
mondta, a végzet megjelölt, általánosan célzott a sorsra? Nem
Zarára?
– Úgy vélem.
Lark megigazította az eleven stóláját, majd kihalászott egy
összehajtott lapot a farmerja zsebéből.
– Frissítem az Arkánum-listámat. – Felállt, majd kisimította a
lapot Aric asztalán.
Keresztbe tett lábbal lehajoltam, és masszírozni kezdtem az
egyik sajgó vádlimat.
– Hová lett a laminált példány a hűtőről?
Elmarta Aric egyik tollát, és körmölni kezdett.
– Már nem frenkizek a listával. Egy rendes Arkánum halála
után semmiképp. Selenával nem lettünk puszipajtások, de
tiszteltem.
Selenával alig kezdett bimbózni a barátságunk. Eszembe
jutott a Hold, ahogy a meseszép arcát a cseperésző eső felé
fordítva a fegyverszüneti tervemről áradozott. „Egek, Evie, és
ha sikerülne? Ha mind békében élhetnénk? Ha jóra
használhatnánk az erőnket?”
 Talán azért jelölt meg a sors, mert próbálok keresztbe tenni a
játszmának? És Jack elvesztése lett a büntetésem?
A végzet követeli, ami jár neki, mondta egyszer Matthew. Más
szóval a játék vért kíván…
– Azt hiszem, ennyi. – Lark végzett a jegyzeteléssel. –
Átnézitek?
Mindent kivertem a fejemből, felálltam, és kihívón Aric
asztalának szélére pattantam, hátha ezt már nem hagyja szó
nélkül. Hárman láttunk neki a listának.

Az elátkozott huszonkettő
0. A Bolond, a Játékmester (Matthew)
I. A Mágus, az Illúziók Mestere (Finneas)
II. A Főpapnő, a Mélység Ura (Circe)

Aric a lapra koppintott Circe neve mellett.

– Elég a Főpapnő. Más néven a Vízbanya.
Matthew neve mellé Lark odafirkantott egy „A Sors Kezé”-t,
majd átírta Circe sorát.
– Annak fényében, hogy Circe, a Torpedó vagy hogy is hívják,
hetek óta a kastély körül dekkol, szerintem ideje lenne
megbeszélnünk a dolgát. Mi a gyenge pontja, főnök?
– És sebezhető egyáltalán, amíg a mélyben marad? – tettem
hozzá.
Aric látványosan felderült.
– Adjam fel a szövetségesem gyengeségeit?
Az övé? Ezen megütköztem. Akárcsak Lark.
 – Ha mi veled vagyunk, és ő is, akkor azért mellettünk is áll,
nem?
– Nem, dehogy – felelte fapofával.
Kis híján kibukott belőlem egy tiltakozás, de hogyan
bízhatnék a nehézkesen forgó elmémben? Így inkább
lenyeltem, és folytattuk az olvasást.

III. A Császárnő, a Tövisek Úrnője (Evie)

IV. A Császár, a Kövek Legfőbb Ura (Richter)

– Két játszmával ezelőtt hogyan gyűrted le a Császárt?

– A haragja segíti, de hátráltatja is. Túl lelkesen és bőségesen
pazarolja az erejét. Egy másik kártyát használtam csalinak…
vele merítettem ki a Császárt. Utána egyszerű halandóvá vált.
Vajon hogyan akasszam horogra? Richter, rettegj, jövök…

V. A Főpap, a Sötét Rítusok Ura (Guthrie)

VI. A Szeretők, a Perverzek Hercege és Hercegnője (Vincent
és Violet)
VII. A Szekér, a Gonosz Bajnok (Kentarch)

– Ki az a Kentarch? – sandítottam fel.

– A másik ősi szövetségesem – közölte Aric.
Én pedig a Halál ősi ellensége.
– A képessége?
– Teleportálás és anyagtalanság. A régmúlt játszmáiban
Centúrió néven ismerték.
 Lark megint körmölt.
– Ő miért nincs itt? – kérdeztem. – Segíteni fog nekünk?
– A feleségét keresi – vont vállat Aric. – Amíg meg nem találja,
kétlem, hogy hasznát vennénk.
Pedig kapóra jönne!
– Te sem tudod rábeszélni, hogy harcoljon az oldaladon?
Hivatkozz a barátságotokra!
– Nem vagyunk barátok. – Aric távolságtartása minden
pillanattal fokozódott. – Csak közösek az érdekeink.
Legyűrtem a mérgem, de lemondás helyett csak félretettem
az érvelésem.

VIII. Az Erő, Fauna Úrnője (Lark)

IX. A Remete, az Alkímia Mestere (Arthur)
X. A Szerencsekerék, A Sors Szerencse Úrnője (Zara)
XI. Az Igazság, A Szántó (Spite)
XII. Az Akasztott Ember, A Hátborzongató Urunk (??)

– Az Igazság kártyát Haragként is emlegették – jegyezte meg

Aric. – A címe, „A Szántó”, ugyanaz.
Lark frissítette a listát.
– A néhai Spite képességei?
– Képzelj el egy denevérszárnyú, agyaras démonnőt, aki savat
köp. Csakhogy a párbajunkkor ki volt száradva.
– Nyilván megharapta egy zsákos – vélekedtem. – Sol említett
egy kártyát, aminek semlegesítette a képességeit.
– Jegyzem meg, főnök… – Lark szeme állatiasan bevérzett –,
hivatalosan is magamnak akarom a Szerencsekerék fejét. Zara
az enyém, és a hülye kopterjei is!
Aric felhúzta a szemöldökét.
– Váljék egészségedre. Sok szerencsét hozzá!
– Mik az Akasztott Ember képességei? – Igyekeztem felidézni
ezt a bizonyos játékost.
– Fogalmam sincs – ismerte el Aric. – Sosem kerültünk
szembe, és egyik krónikában sem említik, ami a kezembe
került. A legutóbbi játszmában a Csillag kaparintotta meg az
ikonját. De hogy a Rejtélyes Navigátor maga szerezte, vagy
megörökölte? – Arik az íróalátétjén forgatta a poharát. –
Az Akasztott Ember megőrzi a titkát. Ezért hívják
Hátborzongatónak. Ebben a játszmában rajta kívül már
mindenki előkerül.
– Akkor ő az inaktív kártya? – Az egyik Arkánum szunnyadt –
míg meg nem ölt egy másik játékost. – Matthew óva intett tőle,
de a kilétét nem volt hajlandó elárulni. – Csak annyit mondott,
ne kérdezd, ha valaha is tudni akarod. Matthew puszta
gondolatára feltámadt bennem a méreg. – A Bolond attól még
egy kétszínű gyáva, szóval keveset adok a szavára.
A hangsúlyom Aricot és Larkot egyaránt meglepte.
Vajon miért? Füstölögve fordultam vissza a laphoz.

XIII. A Halál, a Végtelen Lovag (Aric)

XIV. A Mértékletesség, A Bűnök Gyűjtője (Calanthe)
XV. Az Ördög, Az Ocsmány Megszentségtelenítő (Ogen)
XVI. A Torony, A Villám Ura (Joules)
 XVII. A Csillag, A Rejtélyes Navigátor
XVIII. A Hold, A Kétség Hozója (Selena)

Míg én szegényes vésettel állítottam emléket Selenának és

Jacknek, Lark egy lehúzott sorral tudott csak megemlékezni a
Holdról. Richter a történelem lapjaira száműzte Selenát.

XIX. A Nap, A Dicső Illuminátor (Sol)

XX. Az Ítélet, Az Arkangyal (Gabriel)
XXI. A Világ, a Földöntúli (Tess)

Istenem, még nem tudják.

– Egy darabig figyeltettem Tesst – közölte Lark. – Nála
kedvesebb ember után még sosem szimatoltam.
– A képességei megszenvedik ezt a játszmát, kicsúszhatnak a
kezéből – mondta Aric. – Rengeteg kalóriára van szüksége a
használatukhoz, márpedig az étel ritka kincs a pusztaságban.
– A Világ… – nyögtem ki erőlködve – elment.
– Úgy érted, meghalt? – Lark álla leesett. – Richteré lett az
ikonja? Annyira jellemző!
– Baleset történt – ráztam a fejem. – Joules vagy Gabriel
örökölhette a jelét. – Véletlen halál esetén az Arkánumhoz
legközelebbi játékos örökli az ikonját.
– Mi történt? – kérdezte Aric, szemében talán szánakozás
csillant.
– Azt hiszem, Tess idővisszafordítással próbálkozott, de
kifogott rajta az ereje. – Lark értetlenkedése láttán kifejtettem. –
Minden egyes visszafordított perc kifacsarja. A teste
összeaszott, mint a korábbi alkalommal. Annyira imádott
segíteni…
Lark összehajtotta és zsebre vágta a listáját.
– Láttad a testét? Gabe és Joules ott hagyta megrohadni?
– Eltemették az Arkánum-erődben.
– Mit tettél, Eves, kikapartad?
Aric egyszer azt vágta Jack fejéhez, hogy ha nem képes
beszélni a tetteiről, ne kövesse el azokat.
– Én… igen. Tudnom kellett, tényleg Tess nyugszik-e ott… és
visszafordíthatom-e még az időt. – Újabb bizonyíték a Jack
iránti szerelmemre.
Aricra pillantottam. Szeme fagyos, akár a hamu.
Lark alig hitt a fülének.
– Az ördögbe, csajszi, mélypont, mi?
Mit számít? Hiába dacoltam a sorssal. Vajon ez azt jelenti,
hogy sosem leszek a saját sorsom ura? Örök kudarc vár rám –
mert mindig mások rángatják majd a zsinórjaim?
A sors talán megváltoztathatatlan. Ezt a leckét a saját
káromon kell megtanulnom.
A sorsunk mégis harc. Vagy halál.
Arickal egymást néztük, mire Lark fojtottan káromkodott.
– Elfelejtettem a… megoldatlan ügyeiteket.
A bosszúvágyam mindent elhomályosított. Csak a Császár járt
a fejemben.
Úgy éreztem, egyszer sem lélegeztem fel a mészárlás óta,
egyszer sem aludtam ki a sorozatos rémálmokat.
 – Szerinted mi lesz Richter következő lépése? – kérdeztem
zordan Arictól.
Aric közönye az enyémet tükrözte.
– Idővel ránk fog bukkanni a szövetsége. Ha a Szerencsekerék
szerez még egy helikoptert, akkor idehozhatja, amikor ereje
teljében van. Ha egy katonai helikoptert, akkor egymaga
megsorozhat minket, még rakétákkal is. De Faunának hála nem
szűkölködünk a járőrökben, akik előre jeleznek bármilyen
támadást.
Lark felkapta az állát.
– Meghiszem azt!
Az állatai adták a KRR-t, a korai riasztási rendszert. Erről Jack
mesélt aznap, amikor meghalt az anyám. Aznap, amikor
felégettük Havent, és kettesben elmenekültünk.
A pókerarcom érdekében elképzeltem, milyen képet vág majd
Richter, mikor megmérgezem… először.
– De ha alszik, vakok leszünk – folytatta Aric. – Olyankor a
Főpapnő őrködik a folyókon át. Körülvette a területet vízzel, ő
felügyeli a kastélyba vezető egyetlen utat.
Halványan rémlett a Circe-nek címzett üvöltése, hogy engedje
át.
– Miattad kímélt meg?
Újabb pohárka.
– Tőle kérdezd.
Úgy terveztem. Egész idő alatt pocsolyákhoz beszéltem;
eszemben sincs leállni.
Ekkor végre összeállt.
 – Hé, pillanat, jól értem? Védekezésre készülünk? Holtan
akarom a Császárt!
Aric pillantása a polcaira vándorolt.
– Már elhasználtam az egyetlen fegyvert, ami hatékony ellene
távolról. – A mennykőlándzsát? Amit Joulestól lopott, és egy
évezrede őrizgetett? Annak érdekében, hogy kiszabadítsuk
Selenát az Ikrek markából – és szerezzen nálam egy jó pontot –,
felhasználta a Richternek szánt fegyvert.
Hogy elnyerjen. Már biztosan ezt is megbánta.
Selena amúgy is odalett. Én másvalakit választottam, Aric
pedig elpazarolta a lehetőségét, hogy a mészárlás éjszakáján
leterítse Richtert.
Ami volt, elmúlt.
– Akkor megölöm én. Megígérted, hogy a nagyanyámmal
megtanítotok rá. – A régmúlt játszmáiban gályákat
süllyesztettem, tojásként törtem fel őket. Ha kibontakozhatna az
erőm…
– A Tarasova tájékoztat majd a képességeidről – mondta. – Én
segítek a képzésben. De az Arkánumok hívószava nélkül hiába
minden felkészülés, nem találhatjuk meg a Császárt.
A gyomrom bosszúvágytól kavargott. Már nem bírtam sokáig.
Kísértetiesen emlékeztetett a kitartásra… ami egyenes út az
elfogadáshoz.
– Lark és Circe majd megtalálják.
Felvillant Lark szeme.
– A járőreim égen-földön keresik Finnt… és Richtert.
Amennyire csak lehet, egybeolvadok az állataimmal. És, ha már
itt tartunk, olvadás után inkább elpárolgok. – Menyétestül
felpattant. – Ja, tényleg! – nyúlt a zsebébe. A kezembe nyomta a
piros szalagot, és sietősen távozott.
Aric méricskélése közepette alig tudtam megőrizni a
hidegvérem. Biztosan gyanítja, hogy köze lehet Jackhez…
– Ha nem tévedek, emlék a halandótól. – Még szép, hogy
rájött. – A vártnál jobban viseled.
Látott volna a sírfedélnél! Szótlanul szorongattam a szalagot.
– Legalábbis kívülről. Akarsz beszélni Jackről?
A név, akár egy hirtelen lövés, ami lavinát kelt.
– Nem, nem akarok. Nem tudok. – Még nem.
– Felemészt téged, mégis makacsul kizársz? Ezzel megint
hátat fordítasz nekem.
– Kérlek, ne így gondolj rá. – Ha Jack volt életem szerelme,
akkor Aric a lelki társam. Szerettem ezt a férfit, szántam a
végtelen magányát, és becsültem mindenért, amit értem tett. De
nem csitult az érzés, hogy alig néhány napja vesztettem el
Jacket.
Az eszméletlenül töltött hetek nem tompították a gyászomat.
Míg kitartott az időutazás reménye, nem engedtem szabad utat
a bánatomnak. Utána túlságosan lekötött Aric keresése. „Nem is
tudom, mi tartja még bennem a lelket”, ahogy Jack mondta
annak idején.
– Akkor hadd segítsek. – Aric tekintete mindennél
beszédesebb volt, de én alig értettem. Olyan érzésem támadt,
hogy egy emléket akar előcsalogatni – csak az elmém maradt túl
lomha.
 Megráztam a sajgó fejem, hátha elejét vehetem az
elvérzésnek. Ráérünk még!
A hajába túrt.
– Ha nem hagyod, hogy segítsek, midnek tartasz egyáltalán?
Most, akkor és ott várt tőlem végszót? Szerettük egymást,
mégsem voltunk egy pár. Ha elhiszem, hogy a játék vért kíván, a
sors pedig megváltoztathatatlan, akkor soha nem is lehetünk.
A legbiztosabb válasznál maradtam, nehogy rosszat mondjak.
– Én… nem tudom?
– Akkor Fauna tévedett – csikorogta, akár a jég. – Részemről
nincsenek elvarratlan szálak.
– Mit jelentsen ez? – Hová tűnt a férfi, aki életre biztatott, aki
törődött velem?
– Szívesen látlak az otthonomban. Amolyan szövetségesként.
De ennyi, és semmi több.
Amolyan?
– Értem. – Vajon az én tekintetem mit sugallt neki?
Szeretlek, de a bensőm üres. Kiszipolyozott héj, akárcsak Tess.
Azt se tudom, hol áll a fejem, és ez így marad, míg Richter nem
könyörög nekem a halálért.
A játék biztosan vért kíván?
Felálltam, hogy távozzak.
– Köszönöm, hogy még kétszer megmentettél, érjen ez bármi
keveset.
– Örülsz, hogy nem követted Deveaux-t a lángokba? –
kérdezte fojtott hangon.
– Persze, igazad volt. Meg kell bosszulnom.
Csak később döbbentem rá, hogy Aric búcsúdöfésnek is vehette
a zárszavam. Mintha már nem lenne miért élnem.
Hol áll a fejed, Evie?
 20

425 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

A saját zokogásomra ébredtem, kifullasztott az újabb

rémálmom Jackről. Az arcomon úgy patakzottak a könnyek,
mint az éltető vörösség a szorítókötés alól.
– Csavar, húz, fojt – motyogtam, miközben zavartan
szétnéztem. Hol vagyok?
A mintáim beragyogták az új lakosztályom. Elhúztam a szám
annak láttán, hogy Küklopsz lenyúlta az ágy felét. Biztosan
mellém furakodott.
Rám pislantott a magányos szemével.
Zavar?
A nyakára feküdtem, és a fülét vakarásztam az első
kakasszóig (ami csak megbecsülte a hajnalt). Aztán felkeltem és
lezuhanyoztam.
A gőzölgő víz alatt nekiveselkedtem az elmémre boruló
ködnek, és előrevezető ösvényt kerestem.
Most, hogy Aricot és Larkot óva intettem a nagyitól, több időt
töltök majd vele, hogy szépen, apránként megtörjem a hitét –
miközben a lehető legtöbbet kiszedek belőle a többi kártyáról.
A szövetségeseimben talán kételkedik, de az ellenségeim
dolgában egy hullámhosszon vagyunk.
Pulóvert és farmert húztam, kiengedtem Küklopszot, és
bekopogtam a nagyihoz. Semmi. Nyilván még alszik, így célba
vettem a tornyot. A lépcsők megviselték a gyógyuló lábamat, de
végül eljutottam a tetejére.
A kilátóablakokból elém tárult a kastély palatetején túl
terpeszkedő szitálós sötétség. A hegy tövében várárokként
kanyargó folyó ilyen magasból csermelynek tűnt.
Visszafordultam a szobához, elnéztem a falakra festett
napsütötte tájképeket. Ez a torony önmagában egy időkapszula
volt.
Lehuppantam az ágyra, és belőttem a laptopot – Aric
számtalan ajándékának egyikét. Egy egész pendrive-nyi családi
fényképet őrizgettem rajta. A szívem mélyén biztosan sejtettem,
hogy visszatérek az időtlenség kastélyába.
Az ágyból láthattam az ajtó belső oldalára akasztott
balettcipőmet. Aric szerezte nekem. Vegytiszta élvezettel
táncoltam neki, és minden nappal egyre jobban belezúgtam.
Ebben az ágyban álmodoztam róla. És gyűlöltem magam,
amiért hiányzik Jack…
Erőnek erejével elfordultam a cipőktől, és átpörgettem a
képeket a laptopon. Talán a nagyi is szívesen végignézné őket.
Istenem, az a töméntelen, tökéletes zöld… Jack ilyennek
képzelte Acadianát. Meglapogattam a farmerem zsebét, a szalag
rejtekhelyét…
Kiguvadt a szemem. Egyetlen képet sem találtam róla!
Sietősen előkaptam egy üres vázlatfüzetet és egy
ceruzakészletet. Az itt töltött időmben nemigen rajzolgattam.
Semmi nem hajtott rá.
Sebesen suhanó ceruzával örökítettem meg Jacket azon a
napon, amikor átvette a DS parancsnokságát. Szívfacsaróan
büszke arccal vágtatott be az Arkánum-erődbe. Szerette a
vezetői szerepet, és értett is hozzá. Mondanám, hogy erre
született, de nem jutott ideje kiteljesedni.
Egy másik lapon megpróbáltam megörökíteni a tekintetét
aznap, mikor Selena medencéjénél méricskélt az első csókunk
előtt. Utána a ciprusliget fái között, az elképzelt álomrandinkon.
Kitaláltuk, hogy ez a mi helyünk. Senki másé. Mert itt lettünk Evie
és Jack.
– Csavar, húz, fojt – daráltam a ceruzám suhanásának
ütemére.
– Keres a nagymamád – közölte Aric az ajtóból. Még a
sarkantyúját sem hallottam. – Nem tud feljönni a lépcsőn, így
velem üzent.
Magamhoz öleltem a vázlatfüzetem.
– Kopogtam nála korábban, de még aludt. – Milyen különös: a
bensőm maga a zsibbadtság, mégis eltöltött az Aric iránti
szeretet. A láttán madarat lehetett volna fogatni a kivérzett
szívemmel.
– Biztosan alig várod, hogy felidézzétek a régi szép időket. –
Humorizál?
 – Igen, remélem, beszélünk majd a múltról. – Később. – Attól
még tény, hogy Richter talán már felénk tart. Mindent meg kell
tanulnom, amit csak taníthat.
Széles válla megpihent az egyik félfán.
– Biztosíthatlak, ezer örömmel vállalkozik majd az okításodra.
– Te hoztad ide – hunyorogtam rá. – Te biztattál tanulásra.
– Azok után, hogy megmentettem az életed, és összehoztalak
titeket, nem hittem volna, hogy az első lecke az én eltiprásom
lesz. Amivel, akárhogy is nézem, tévúton jár, mivel érdekemben
áll vigyázni az épségedre.
– Eszemben sincs vaktában rábízni, hogy miben higgyek –
biztosítottam. – Vagy mit használjak.
– Vigyázz, nehogy megmérgezze az elméd!
– Talán újdonság neked, de bírom a mérgeket.
Aric szóra nyitotta a száját, de inkább megtartotta magának.
Távoztában csak úgy csilingeltek a sarkantyúi.
Visszanéztem a rajzomra. Mégis, mikor rajzoltam Jack köré
lángtengert?
 21

A VADÁSZ
VALAHOL MESSZE NYUGATON

– Ezen a lepratelepen fogok megdögleni – motyogtam. – Idelent,

a sötétben.
Hetek óta tengődtem kétszersültön, és inkább a halál, mint
hogy megkóstoljam a „húst”. A bőr ráfeszült a csontjaimra, de
nem fogom megélni az éhhalált.
A láz hamarabb elvisz.
Megborzongtam, izzadtam a fagyos földön. Fújtattam. Por és
só ragadt a csatakos bőrömre, a hátamon éktelenkedő
korbácsnyomokról nem is beszélve. Csípett, mint a tűz.
A rabszolgatartók minden este négy óra alvást engedélyeztek,
de azt leshetik, hogy kidőljek. Nem bírtam a rémálmokat, a
szellemeket. Rajtam élősködtek – hiszen hamarosan
csatlakozom hozzájuk.
Összeszorítottam a szemem. De ettől csak erőre kapott a
hangjuk.
Anya a poháron koccanó piásüvege. A rózsafüzére csörgése,
mikor áthúztam a fején. Clotile francia pusmogása. A pisztoly
éles pukkanása, miután a fejéhez szegezte.
A DS mindennapos ricsaja. Richter támadása előtt még csupa
nevetés és zene. Mindenki boldog volt. Reményteljes.
Nem szabadultam Selena haragos bömbölésétől. „Császár!”
Éppen a csapása pillanatában szúrta ki Richtert.
Felidéztem a vad pillantását, ahogy a vágtató lovamról egy
elhagyatott bányába lökött. A robbanás pillanatában törtem át a
korhadt deszkákat, és zuhantam a mély tárnába.
A rádió halott… magma a nyomomban… habzó áradat, átvitt a
hegyen, a túloldalra… mérföldek… fájdalom… sötét… béklyóban
ébredés…
A rabszolgatartók eladtak nyugatra. Egy másik bányában
rekedtem.
Mind kísértettek, de leginkább Evangeline. Az élők vagy a
holtak közé tartozott? A Császár karjába vezettem. Elég messze
volt a robbanástól? Néha az igen, néha a nem felé hajlottam,
önmagam kínoztam ezzel a paprikajancsizással.
A Halál a közelben járhatott. Talán ugyanúgy megérezte a
közeledő Császárt, mint Selena. A természetfeletti sebességével
Domīnija megmenthette Evie-t.
Bármit megérne, ha tudhatnám, hogy megúszta. Eladnám a
lelkem, hogy még egyszer a szemébe nézzek. Ami ragyogott,
valahányszor belelkesült. Biztosan csak úgy sziporkázott, mikor
a rádión át a hóról csevegtünk. Kacagott, mire táncot járt a
szívem. Engem választott.
Éppen a robbanás előtt…
 Felpattant a szemem a bánya homályában. Csak nem
pusmogás támadt a szellemek között? Egyetlen szót sem tudtam
elcsípni.
Ide-oda kaptam a tekintetem. Nemrég összezördültem a
rabszolgatartókkal, és még mindig duplán láttam – innen jött a
lázam is. Szabadságvágyból, a sötétbe hunyorítva célba vettem
a bokaláncom egyik lakatját a csákányommal.
Bukta, csezmeg.
Kimetéltem egy méretes húscafatot. Szerencsés esetben csak
a lábam szárát viszi el a fertőzés. Mi hasznát veszik a felügyelők
egy szolgának, aki nem tud sót bányászni? Semmit. Elvágják a
torkom, és megetetnek a társaimmal.
Nyilván ezért került a többi rab.
Mert már halott voltam.
Visszatért a suttogás.
– Vadász.
A képzelgések egyre rosszabbodtak. Vajon az elmém vagy a
lábam bírja tovább?
– Vadász, Vadász, Vadász.
Annyira élethű! Vissza akartam üvölteni, hogy nem én vagyok
a Vadász, mert az egy idióta, aki egy sereg haláláért felel. Egy
idióta, aki talán megölette Evie-t.
– Vadáááááász.
– Va t’en! Laisse-moi tranquille! – Takarodj! Hagyj békén!
– VADÁÁÁÁÁÁSZ!
Felpattantam a mocsokból. Kis híján elájultam. Ez a hang…
csak nem a Bolond?
 22

A CSÁSZÁRNŐ

Odakint ónos eső hullt, de a nagyival a fényűző lakosztályában

ücsörögtünk a tomboló tűz előtt.
Nem adtam látható jelét annak, eszembe jutott-e Jack a
lángok láttán, annyira lezsibbasztott a reggel. A kezemet nem
kímélve töltöttem meg egy fél füzetet a másaival.
A nagyi a csészéjéből kortyolgatott. Noha ideges pezsgést
árasztott, a tegnapinál kimerültebbnek tűnt.
A flancos, válogatott sajttal és gyümölccsel megrakott
teáskészletre biccentett.
– Mondjanak bármit a Halálra, házigazdának megteszi.
– Mindene megvan, hogy stílusosan vészelje át a világvégét. –
A kastély belseje fényűző volt, a külseje rémfilm.
A Villanás koromcsíkokkal festette meg a szürke kőfalakat.
A birtok csapdába ejtette a ködöt. Az udvar, a gyakorlótér és a
hosszú, kanyargós ösvény villódzó lámpások fényébe borult.
Annak idején szentül hittem, hogy a Halál kísérti ezt a
kastélyt. A magánya.
 – Nyugodtan hívd Aricnak – mondtam a nagyinak. – A neve
Aric Domīnija.
– Tudom – vont vállat. – A Halál bemutatkozott, mielőtt
idehozott.
Ennyit az emberi vonásai finom kihangsúlyozásáról.
– Körülszimatoltam, miután megérkeztem – mondta. –
Kikérdeztem Pault. Sokat beszélgettünk. – A jelek szerint
megkedvelte a tagot. Paul huszonhat körül járhatott, fekete
haját sörtére nyírta. Kék szemei távol ültek egymástól, széles
mosolya nyíltságot sugárzott. – Elárulta, hogy a Hádész, az
alvilág egyik folyója, a feledés folyója után Léthének nevezte el
ezt a helyet. Tudod, miért?
Én az időtlenség kastélyának neveztem, amivel nem lőttem
nagyon mellé.
– Mert benne van a „lét”? Nem, nem tudom biztosan. – Aric a
kétértelműség és a részletek megszállottja volt, így biztosan
okkal választotta a nevet.
Annak idején elmesélte, hogy sosem akarja elfeledni a
korábbi árulásaimat. De a játszmák közötti gyötrő századokban
ópiumra fanyalodott, azaz szerintem vágyott a feledésre.
– A lovag jóformán minden katasztrófára felkészült – mondta
a nagyi. – Nincs a közelben ártér, ahogy a visszamaradó
sugárzástól is távol lenne atomkatasztrófa esetén. Minden
ablakot vastag fémzsaluk védenek. Még rézbetétet is találtam a
falban, ami megvéd az elektromos viharoktól.
A napfény nélküli, szakadatlanul hűlő világban ez a kastély
önfenntartó oázist jelentett. Akár egy űrhajó a kietlen Holdon,
benne a létfenntartás minden eszköze: növény- és állattartás,
ivóvíz, infralámpák, légszűrés és üzemanyagtartályok.
Kár, hogy könnyen letarolná egy rakétatámadás. Vagy egy
vulkán.
A nagyi újratöltötte a csészéjét a kannából.
– A közelben nincs felszíni lávafolyás, így támadás esetén a
Császárnak vért kellene ontania, hogy előteremtse a semmiből.
Richter a vérével alkotta?
– Ahogy én a növényeket ott, ahol semmi nem terem? – Ahogy
a Szeretők a karnációikat?
Circe szerint a Császár keze lávát vérzik. Nem raktam össze.
Nem csoda, hogy lábadozik.
A nagyi bólintott.
– Ami apasztja az erőd. – Letette a kannát, a töltés láthatóan
kimerítette. – De másképp is termeszthetsz. Megmutatom… –
Köhögött, törékeny teste minden ízében rázkódott.
Már ugrottam is, hogy a hátát dörzsölgessem.
– Aludtál egyáltalán?
Miután alábbhagyott a roham, megigazította a haját.
– Tíz órát. De csak ártott. Biztosan a felgyülemlett stressz
teszi.
Visszaültem.
– Nagyi, nem lehet, hogy agyvérzésed volt?
– Ezt a Haláltól hallottad? – Megrettentem a hirtelen epére. –
Mi lesz a következő, szenilitás? Éket akar verni közénk! –
Remegő kézzel emelte az ajkához a csészét.
– Aric sosem tenne ilyet! Nem hazudik. Soha egyetlen
kínálkozó alkalmat sem használt ki, mert nem akart
lealacsonyodni. – Mit is mondott nekem és Jacknek annak
idején? A hazugságokkal saját magunkat átkozzuk meg.
A nagyi hevesen lecsapta a csészéjét.
– Minden Arkánum hazudik. Mind álságos és áruló. Ilyen a
természetük.
Nem is olyan rég vonzalmat színlelve megpróbáltam
elcsábítani Aricot. Finn Jacknek álcázta magát, hogy elcsábítsa
Selenát. Aki hazudott nekem, akárcsak Lark. Matthew-ról nem
is beszélve: a Császárnő a barátom.
A torkomra forrt a tagadás. Ettől még nem néztem ki ilyesmit
Aricból.
– Szerinte rengeteget tudsz a játékról, és lehetnek
megérzéseid is.
Hagyta, hogy témát váltsak.
– Nem olyan, mint a Bolond jóslása. De érzések bombáznak a
jövőről. Ezek vezérelnek, irányítják a tetteimet. Egyelőre úgy
érzem, nem állsz készen a játszma következő szakaszára.
– Miért nem? – kérdeztem csillapíthatatlan bosszúvággyal.
– Érnie kell az erőidnek. Máskülönben azonnal megbirkóztál
volna a zsákosok harapásával. Gyakorolnod kell, méghozzá a
kályhától. – Előhúzott három magot a zsebéből, és letette őket a
tálcára. – Érzel bármilyen kapcsolatot?
– Sejtem a bennük rejlő lehetőséget. – Ráadásul a fajtákat is
felismertem: gránátalma, közönséges borostyán, lilaakác.
– Most próbálj meg vér nélkül csíráztatni. Képzeld el, ahogy
kibomlanak. Levedlik a héjukat.
 Héj. Hüvely. Aszott tetem a porban. Tess teste, akár egy
kiszáradt mag.
– M… megpróbálom.
– Ha ezt megtanulod, minden szunnyadó magot megérezhetsz
a pusztaságban. Az egész világ a fegyvertárad lesz!
Egyelőre erre a hármasra koncentráltam, kihajtattam őket a
fejemben. Felszisszentem, mikor remegni kezdtek. Méghozzá
vérontás nélkül. Az egyik magot piciny csíra törte át, noha csak
egy hajszálra. Összpontosítottam, izzadni kezdtem.
– Remek munka! Nézzenek oda! – A szavai a gyermekkoromat
idézték. Eszembe jutott a lelkendezése, mikor az egyik húsvéton
megtaláltam a hímes tojásokat. Büszkén emeltem fel a
kosaramat, még le is fotóztak anyával és a nagyival. Anya ezt a
képet szorongatta, mikor Jackkel az oldalán eltávozott.
A zsákosok miatt kellett meghalnia. A Szeretők miatt kellett
elhamvasztanunk. Jack pedig a Császár miatt halt kínhalált.
Jack gyászbeszédét Richter kacaja adta. Tombolt bennem a
harag, erősebben, mint Circe szökőárja.
Ha a Császár kacagás helyett visítozna…
Felpattantak a magok; csak úgy kirobbantak a növények,
hogy szétágazva tekeregjenek a plafonon és a falakon.
– Szent ég, Evie! – A nagyi csak nézett… áhítatosan. – Azt
hiszem, még sosem létezett nálad veszélyesebb Császárnő. –
Végigmérte az új hajtásokat.
A magok fajtájától függetlenül mindegyikből indák hajtottak,
karószerű tövisekkel. Ernyedten rogytam hátra.
– Amíg a Császár issza meg a levét…
 – Egy lépéssel közelebb kerültél az igazi Császárnőséghez.
Letöröltem a homlokom, és a vizespoharamért nyúltam.
– Még nem vagyok az? Mi fog változni?
– Mikor teljesen átadod magad a csata hevének, a hajad
végleg vörössé változik, és a bőrödről sem tűnnek el az ábrák.
Erősebb leszel, mint a legvadabb álmaidban.
Ha maradéktalanul átadom a kormányt a vörös
boszorkánynak. Elfogadható kockázat Richter haláláért?
Csak ott a baj, hogy a vörös boszorkány talán nem érné be
vele. Evie az ÉN részem!
– Igazából meglep, hogy szőke maradt a hajad – ráncolta a
homlokát a nagyi. – De nem számít. Folytatjuk a munkát. Olyan
gyorsan megtanultad, hogy akár máshoz is nekiláthatnál.
Hunyd be a szemed, és fogd be a füled.
Úgy tettem. Mozgást éreztem, fémcsikorgást. Az egyik indám
megrezzent, így kinyitottam a szemem.
A nagyi előttem állt, pengeéles hámozókése centikre a
fejemtől – a csuklója pedig az inda fogságában.
Egy legyintéssel elengedtem.
– Komolyan az járt a fejedben, hogy… leszúrsz?
Visszatette a kést a tálcára.
– Igen. – A csuklóját masszírozva visszaült. – Meggyógyulnál,
de komolyan kell gondolni a támadást, különben a kacsaid
semmibe veszik.
A katonáim önállóan gondolkodtak. Én pedig általuk éreztem.
A Szeretők fészkében szabadjára engedtem az indáimat azzal
a paranccsal, hogy öljenek zsákosokat, mi több, még a vérontást
is éreztem általuk. De eddig még sosem váltottak tudatos
irányítás nélküli robotpilótára.
– Vaktában is sikerülne, ugye?
Bólintott.
– Az indáid érzékelnek. Még az álmodat is őrzik. Sajnos nem
tévedhetetlenek. Bizonyos játékosok, például a Halál, túl
gyorsak. Neki már többször sikerült kicseleznie az őreidet.
Mások, például a Torony olyan messziről támadnak, hogy az
indáid nem hasztalanok.
– Mire vagyok még képes? – firtattam tudásszomjasan.
– Képzett gyógyítóvá válhatsz. Született érzéked van a
gyógynövényekhez, tőlem pedig még többet tanulhatsz.
Ráadásul uralhatod a fát. A régmúlt Császárnői saját készítésű,
felbecsülhetetlen értékű ékszerekkel jutalmazták meg a
bizalmasaikat. Az egyik Császárnő egyetlen intéssel hidakat és
szentélyeket alkotott, egész civilizációt épített, és fél kézzel
elszállásolta a seregét.
Aric mesélte, hogy annak idején hadvezér voltam, akinek a
serege összecsapott a Császáréval.
– Egy másik Császárnő a földkerekség minden növényén át
kémkedhetett. Mi több, egyesülhetett a fákkal, hogy törzstől
törzsig utazzon!
– Őrület! – Olvadjak egy fába? Bár annak idején kis híján a
földbe dugtam az ujjam, hogy gyökeret eresszek.
– Sajnos nem maradt fa az utazgatáshoz – sóhajtott a nagyi. –
Pihenj, utána majd visszatérünk rá. Még lábadozol.
– Semmi baj. Kibírom. – Rajta inkább látszott, hogy kimeríti a
gyakorlás.
– Később. Egyelőre mesélj a kapcsolatodról a Halállal! Sosem
hittem volna, hogy éppen ő bukkan majd fel értem.
– Mi vett rá, hogy vele tarts?
– Az ösztöneim azt súgták, ez a kijelölt utam, különben is, az
utolsókat rúgtam. Ráadásul a jelek szerint ismert. Elárulta, hogy
művészkedsz. Táncolsz. A lovad nevét. Hogy hónapok óta
próbálsz elérni, és mindent meg szeretne adni neked, amire
csak vágysz. Az ujja köré csavart.
Noha mindent, még a komor múltamat is ismerte, Aric mégis
szeretett. Nem akartam többet ártani neki. De valahányszor
végiggondoltam az életemet, nem láttam mást, csak a múltamat,
ami Jack, és a jövőmet, ami Richter.
– A Halál rettentően aggódik érted – mondta. – Nem tudja
megállni. Az a végzete, hogy minden játszmában megkívánjon.
Talált.
– Nagyi, ez több annál.
– Elhitette veled, hogy szeret, ugye? – sóhajtotta. – A legutóbbi
három alkalomból kétszer végzett veled. Lefejezett. – Erre én is
rámutattam tegnap este. – Egy martalóc, Evie.
Ideje leírni az új helyzetet a nagyinak.
– Aric az életét adná értem. Bízom benne.
– Elismerem, rengeteget kockáztatott az épségedért. De csak
azért, mert megérinthet. Hús-vér férfi, aki csak egyvalakit
választhat. Szerinted nem tenne meg bármit, hogy megóvja az
életed?
Megint talált.
 – Akkor miért hozott el hozzám?
– Nászajándéknak, hogy az ő oldalára billenjen a mérleg.
Híresen számító, mindent okkal tesz.
Az előbbiben lehetett valami. Ezt Aric sem titkolta. Csalinak
akarta használni a nagymamámat, de végül meggondolta
magát. Azt akarta, hogy őt válasszam – de csak akkor, ha jobban
szeretem Jacknél.
Hogy magyarázhatnám el a nagyinak? Hiszen mintha a
falnak beszélnék.
– Ezt kihasználhatnánk – közölte. – Ő védelmezni fog téged,
így te is tartsd életben az utolsó pillanatig. – Aric biztosan
örömmel hallaná, hogy a nagyi kipofozta a haditervét. – Egy
karnyújtásnyira a győzelem!
Beleborzongtam a győzelem gondolatába.
– Mondd, a játszma… végleges? És a sorsom?
– Nem tudlak követni. – Úgy pislogott rám, mintha a
hitelkártyáját kértem volna el, hogy elszaladjak plázázni.
– Tudom, hogy mások is megpróbálták megakadályozni.
– Történtek szövetségek, fellengzős békeegyezmények. De
végül minden szövetség dugába dőlt. Az Arkánumok gyilkolásra
születnek. Csak halogatták az elkerülhetetlent.
– Miért elkerülhetetlen?
– A játszma az istenek akarata – közölte. – Korokkal ezelőtt
tették meg az első lépéseket. Valakinek nyernie kell. Bármi
áron, de valaki győzni fog. Nem számít, ha az utolsó két kártya
több évtizedes szövetségre lép. Idővel az egyik meghal, a másik
pedig magára marad… vénebben, gyengébben. Hátránnyal
kezdi a következő játszmát.
Aric erre is előállt egy ravasz megoldással, mikor a közös
jövőnket tervezgette. Együtt élnénk az életünk, méghozzá Lark
oldalán. Valamiképp előtte mennénk el (ezt elég homályosnak
találtam), Lark pedig kibírná a századokat, és olyan Arkánumok
ellen kellene harcolnia a következő játszmában, akik az unokái
lehetnének. De vállalta, méghozzá önként!
Végtelenül bonyolult, intrikákkal teli sors várna rám Aric
oldalán.
Jackkel együtt azt a jövőt választottam, amit ő képviselt:
Acadiana építése, messze a játszmától, ahol az erőimmel inkább
másokon segíthetnék.
– A Kis Arkánumok amúgy sem tűrnének egy efféle
szövetséget – mondta a nagyi.
Kiguvadt a szemem.
– Léteznek? – Egy tarot-pakli ötvenhat Kis Arkánum-lapot
tartalmaz: kelyhek, érmék, avagy dénárok, botok és kardok.
Például a hátborzongató Kardok Tízes. El sem tudom képzelni
eleven személyként.
A nagyi összevonta a szemöldökét.
– Természetesen – mondta, mintha magától értetődő lenne. –
Néhányan a Nagy Arkánumoknál is veszélyesebbek. Főleg a
személykártyák.
– Hol vannak? – Ők is vonzzák egymást? – Hogy találhatnánk
rájuk?
– Sehogy – szögezte le. – Inkább kerüld el őket. A Kardok
Lovagja remélhetőleg odalett a Villanásban. Akárcsak a Kelyhek
Királynője. Hidd el, akad köztük legalább egy tucat eleven
rémálom.
– Aric szerint néhány játszma látványosan viseli a kezük
nyomát, máskor pedig se hírük, se hamvuk. Azt is mondta, hogy
sokan Kis Arkánumoknak tartják a Tarasovákat.
Nagyi karba tette a kezét.
– Marhaság. Dehogy vagyok Kis Arkánum! Mindegyiknek
megvan a maga dolga, bizonyítékokat rejtegetnek a Nagyok elől,
siettetik a játszmát, és a végén újjáépítik a társadalmat. Az én
dolgom a te diadalod biztosítása.
Matthew miért nem beszélt róluk? Vagy beszélt? Mikor
legutóbb láttam, öt akadályra figyelmeztetett: zsákosok,
rabszolgatartók, a sereg, kannibálok és… a kártyások.
– A Bolond szerint a kártyások figyelnek minket, ellenünk
áskálódnak. A Kis Arkánumokra célozhatott, de én azt hittem,
bányászokat emleget. – Hányszor érthettem félre a rejtjeles
üzeneteit? Néha esküdni mertem volna rá, hogy szándékosan
zavar össze. – Miért tennék?
– Mert minél hamarabb helyre akarják billenteni a bolygót.
A Kis Arkánumok holtan szeretik látni a Nagyokat, mert a
játszma vége egyenlő a katasztrófák végével.
Megfogadtam az anyám testének, hogy megtalálom a nagyit,
és helyrehozzuk a kárt, amit a világvége okozott. Talán a halál a
leggyorsabb megoldás erre?
– Gyűjtsd össze mindegyik ikont, és helyrejöhet a bolygó –
közölte a nagyi. – Akárcsak a nap.
– Feltételes módban?
 – Ez a játszma példátlan katasztrófával indult. Semmiben
nem lehetek biztos. – A halántékát dörzsölte, akárcsak én,
valahányszor megfájdult a fejem. – Már kislány korodban
tudtam, hogy fontos szereped lesz az emberiség jövőjében, de
vajon mi? Talán neked kell újravetned a Földet.
De ezt csak akkor teljesíthetem véglegesen, ha véget ér a
játék, és felvirrad a nap – már ha én nyerek. Amihez el kell
veszítenem Aricot, Larkot, Circe-t, Finnt, Joulest és Gabrielt. Más
szóval megőrülnék.
Erre most a nagyi megerősítette, hogy új veszély leselkedik
rájuk – mindnyájukra. A Kis Arkánumok ráérnek. Húzzanak
sorszámot.
– A Császárnő mit tett a korábbi diadalai után?
Aric elmesélte, hogyan töltötte a magány századait.
„Vándorlok, és nézem, ahogy az emberek megöregednek.
Minden könyvet és újságot elolvasok. Nézem a csillagokat az
égen. Az évezredek során némelyik elsápad, némelyik
kiélesedik. Néha hetekig fekszem, és a sárkányt üldözöm.”
A vallomása idején hálát adtam az Úrnak, hogy elkerültem ezt
a kárhozatot. A lova betegnek tűnik, és nincsenek barátai. Minek
barátkozna? Hogy újra és újra temethessen?
A nagyi a homlokát ráncolta.
– Mit tett a Császárnő? Halhatatlanná vált.
– De mivel töltötte az idejét? Milyen életet élt?
Éltem.
– Nem tudom – felelte látványosan megütközve. –
A krónikások csak a játszmákat jegyzik le. Nyilván istennőként
uralkodott az emberek felett. És felidézte a legdicsőbb
győzelmeit.
Szóval a Császárnő végtelen évszázadokon át gyönyörködött a
keze huszonegy ikonjában. Kihagynám.
Minél többet rágódtam a játékon, annál inkább beláttam,
hogy a Richter elleni csatám nem retúrjegy. Nem úszhatom meg
ép bőrrel, ha összeakasztom a bajszom egy gyilkossal, aki
hegyeket vasal, és lávát vérzik.
De nem nyugszom, amíg él.
– Nagyi, minek örülnél jobban, ha néhány hónapig élnék
boldogan, vagy századokig szenvednék?
– Nincs időnk ostoba kérdésekre – felelte bosszúsan. – Az örök
életed isteni adomány lesz. Győzni fogsz. Győznöd kell! –
A mindenfelé lüktető indákra mutatott. – Minden erre mutat.
Páratlan lépéseket tettél. Alapvetően ügyesen választottál
csatlósokat. Bár Circe igazi sötét ló. – Egy váratlan szélroham
vízcseppekkel árasztotta el az ablakot. A nagyi szeme az üvegre
villant. – A Villanás biztosan legyengítette. Akárcsak a Császár
elleni támadása. De minden egyes cseppel visszanyer az
erejéből. – Újra a szemembe nézett. – Legalább a kis Faunával
könnyű dolgunk lesz.
Kipattant a körmöm a puszta gondolatra, hogy Lark ellen
fenekedik. Megborzongtak a mennyezet kacsai.
Elég.
– Muszáj megértened néhány dolgot! Nem olyan lettem, mint
remélted. Ha lenne rá mód, kihagynám a harcot, vagy az egész
játékot. Undorodom az ikonjaimtól… csak önvédelemből
szereztem őket. Részt veszek a Császár és a szövetségesei
kiiktatásában, de sosem bántanám a barátaimat.
Tágra nyílt a szeme.
– Barátok? Barátok? Habozás nélkül hátba döfnének! –
fröcsögte nyálzápor kíséretében. – A Halál évszázados
vérszomját csak a vágya tartja kordában! – Heveskedve
előredőlt. – Szerinted fontos vagy nekik?
– Igen, az – feszítettem meg a vállam.
– Nem sokáig – fogadkozott. – Legfeljebb addig, míg az utolsó
betűig el nem olvasod a krónikádat.
– Miről beszélsz? Nekünk nincsenek írásos feljegyzéseink.
– Tudod, hogy vannak!
Kiszáradt szájjal, dacosan ráztam a fejem.
– Azt biztos… biztos megmutattad volna.
– Evie – közölte kimérten –, megmutattam.
 23

A VADÁSZ

– Coo-yôn?
Fény közeledett, élesedett. Lámpás? Árnyak imbolyogtak a
kőfalakon. A homlokomra tett kézzel védtem a szemem. Hetek
óta nem láttam ekkora világosságot.
Hunyorogtam. Pislogtam. Megint. A látvány megmaradt.
Előttem két… Matthew.
– Vadász!
– Kísértet vagy? Viszel a pokolba?
Grimaszt vágott.
– Tudod az utat?
Ki más mondana ilyesmit? Talán tényleg a coo-yôn? Zakatolt a
szívem… amitől a lábam pokoli lüktetésbe kezdett.
– Képzellek?
– Indulunk – mondta túl hangosan.
– Csss! Tényleg létezel! Mondd… – nyögtem ki –, Evie… a
kicsikém… túlélte? – Lélegzet-visszafojtva vártam a választ.
A következő másodperceken állt vagy bukott a jövőm – remény,
vagy megbékélek a régóta halogatott véggel.
A létezésem minden pillanata ennek a különös srácnak a
következő szavaihoz vezetett. Minden fájdalom. Minden rejtély.
Minden édes, drága pillanat, mikor Evangeline Greene csak az
enyém volt…
– A Császárnő él. A mosolya halott.
– Jaj, istenem, a kicsikém túlélte. – Kókadoztam a
megkönnyebbüléstől. – Túlélte. – Megborzongtam, elfelhősödött
a szemem. Legyűrtek az érzéseim! Engem! – Hogyan? Azt
hittem, a vesztét okoztam, mint a többieknek.
– Tredici megmentette.
– Tre-kicsi? – Domīnijáról beszélt? Jellemző.
– A Halál!
– Csitt, coo-yôn. – Nem a többi rabbal aludtam, de ha így
folytatja, biztosan meghallják. – El kell jutnom Evie-hez. –
Igyekeztem az ép lábamra emelkedni. A seggemen végeztem.
Leterített a kábulat hulláma. Ha nem vicsorgok, biztosan
kidőlök.
– Hogy osontál el az őrök mellett? – A megbilincselt foglyok
szabadon mozoghattak a tárnákban, de a bánya felvonóját két
fegyveres őr vigyázta.
– Tehetséggel – vont vállat a coo-yôn.
– Ki kísért el? Mindjárt kezdődik a tűzijáték? – Kijutok ebből a
szarfészekből! Vissza a drágámhoz!
Leengedte a lámpását.
– Farkas vagyok.
Ezúttal lassabban próbáltam felülni.
 – Mire célzol ezzel? Fauna jött veled? – Istenem, akkor Evie is
jöhetett!
– Magányos.
Faszomat.
– Egyetlen Arkánum, semmi több? Akkor itt fogok
megpenészedni. És te is, ha nem tiplizel. – A kőfalnak rogytam. –
Mondd meg neki, hogy szeretem. Mondd meg… mondd meg
neki, hogy még találkozunk. Valahol, valamikor. Most spuri!
Megrázta a fejét, majd az ajka elé tette a mutatóujját.
Hallgassak? Az ő rikácsolása után?
– Ideje indulnod.
Úgy meredtem rá, mint egy eszelősre. Elvégre az is volt.
– Arra célzol, hogy a halálomon vagyok? Te akarsz átkísérni?
– Nem, kikísérni.
– A felszínről beszélsz? – Megint hunyorogtam. Véres a keze
feje.
Vér tapadt a kezéhez. Akárcsak az enyémhez. Egy egész
seregé.
– Miért nem figyelmeztettél Richterre? – Feszülő állal galléron
ragadtam. – Selena odalett a fils de pute miatt! Akárcsak az
egész sereg!
– Messze látok.
– Miért, az ördögbe? Mondd, hogy jó okkal engedted azt a
tömegmészárlást!
– Jó okkal.
– Fontosabb, mint az emberiség jövője? Mert azért
gürcöltünk! – Talán a támadás elejét vette, hogy mások is
Richter célkeresztjébe kerüljenek? Talán az egész haderőre
csonttörő láz és fájdalmas halál várt? – Hogyan bízzak benned
ezek után?
– Próbálj menekülni, Vadász. Vagy felszecskáznak.
Hamarabb játszom orosz rulettet tele tárral, mint hogy
megbízzak benne.
Félrecsapta a fejét.
– Ideje indulnod. Azt hittem, szeretnéd viszontlátni.
– Még szép! Beleőrülök! De, hacsak nincs egy fémfűrészed… –
Homályos szemmel követtem a mozdulatait.
A coo-yôn hátizsákjából nem más került elő, mint egy átkozott
fémfűrész! A Bolond kihúz a csávából? Megmenti a megmentőt?
Forgott körülöttem a bánya. Hevesen megráztam a fejem.
– Mi lesz, ha kidőlök, coo-yôn? Akkor hogyan cipelsz ki innen?
Letérdelt, és nekilátott.
– Sehogy.
Merde!
– Csak nem erőszakkal akarsz kijutni, kölyök? – kérdeztem,
noha eddig egy szalmaszálat nem tett keresztbe a harcokban. –
Ha elszúrjuk, elkapnak minket, és te is ugyanúgy jársz, mint én!
Mikor ennek hallatán felnézett rám, a homályos szemem egy
pillanatra nem tudta hová tenni, mintha egy másik arcot látnék.
Vagy… egy álarcot. Nem azt a fiút, akinek az oldalán hónapokig
robotoltam.
Aztán visszatért a szokásos üres vigyora, a szokásos Bolond.
Tényleg rögtönzött.
Hirtelenjében előttem jelent meg a jövő. Estére őt láncra
verik, engem pedig levágnak…
 24

A CSÁSZÁRNŐ

Egy vérbeli rémregénnyel a kezemben ültem a nagyi

szobájának kandallója mellett.
Még szép, hogy a Császárnő vérvonala jegyzetelt.
Talán kezdtem megőrülni, vagy rég megőrültem, netán a
nagyi hazudott. Tényleg megmutatta ezt a könyvet az életem
hajnalán? Tényleg ennyire homályosak az emlékeim?
Matthew és Selena egy emberként állították, hogy a
családomnak is van krónikája, de én azt hittem, szájhagyomány
útján örökítik a tudást, vagy ilyesmi.
A földrengető híre után a nagyi kibányászott egy
őskövületnek látszó könyvet a táskájából, láthatóan alig bírta el.
A viseltes borítóról gond nélkül elhittem volna, hogy zsákosbőr-
kötés.
Megdöbbentette az értetlenkedésem, lesüppedt az ágyára, de
mintha egy évtizedet öregedett volna.
– Nem csoda, hogy ódzkodsz a megölésüktől – mondta, de úgy,
mint világraszóló gyászhírt.
 Utána sasszemmel figyelt.
– Semmi? – Megráztam a fejem. – Hogyhogy nem emlékszel?
– Nyolcéves koromban mentél el, és még csak szóba sem
hozhattam azt, amit megtanítottál. – A fiatal korom dacára
felértem ésszel, hogy anya a meggyőződései miatt száműzte a
nagymamámat. Csoda talán, hogy makacsul kisöpörtem a
fejemből az Arkánumokat, nehogy én is így járjak? – Mikor
felnőttem, és látomások kínoztak a világvégéről, anya téged
okolt, és elküldött egy ugyanolyan elmegyógyintézetbe, mint
téged. Ahol… átprogramoztak.
Telepumpáltak drogokkal, aztán azt kérdezgették, tisztában
vagyok-e azzal, miért kell megtagadnom a nagymamám
tanításait. Azok az elmeorvosok alapos munkát végeztek a
fejemen, de azt hiszem, mostanra kipucoltam a „kezelés”
legjavát.
De egyes kulcsfontosságú események még mindig kifogtak
rajtam. Mi több, ami még rosszabb, most kellett rádöbbennem,
hogy bizonyos emlékeim hiányoztak.
– Az emlékezetem tele van… lyukakkal. – Az agyam, akár az
ementáli. Ráadásul a lyukak az orvosi „segítség” előttről
származtak.
Ha a nagyi tényleg mindenben igazat állít…
Akkor miért támadt olyan érzésem, hogy hazudik…
valamiben?
– Emlékszem a letartóztatásod napjára. Említetted a
kártyákat.
– Egész életedben emlegettem őket, mindig történetekkel
traktáltalak. – Szinte magának folytatta. – Tudtam, hogy Karen
megveti a hitemet. De nem hittem volna, hogy ennyire.
– Talán az olvasás majd bebikázza az emlékeket. – Talán
felismerem a rég látott lapokat. Miért hazudna ilyesmiben?
De haboztam felcsapni a könyvet. Borsódzott tőle a hátam.
Akárcsak a nagyitól.
– Ez családi örökség?
– Az anyámtól, és az ő anyjától.
Anya szerint az egész vérvonal zűrös. Én csak a legújabb hús
lehettem a hosszú sorban.
– Milyen régre nyúlnak vissza a krónikák?
– Az utóbbi két játszmát részletesen lejegyezték, a
korábbiakat összefoglalták. Nyisd csak ki! – biztatott egy
intéssel.
Reszkető kézzel nyúltam a repedezett bőrhöz. Arcul csapott
az ódon pergamen illata. A lapokon rendezett sorok követték
egymást. Itt álla Tövisúrnőnk, minden Arkánumok
Császárnőjének, Démétér és Aphrodité választott
megtestesülésének, az életnek, annak minden ciklusának és a
szerelem rejtélyeinek helytartójának igaz és hű krónikája…
– Ki kezdte a feljegyzéseket? – kérdeztem. – Ki írta mindezt?
– A krónikások nemzedékek óta fordítják, aztán újra és újra
lemásolják. De a sort a Császárnő anyja nyitotta.
– Mármint az én anyám abban a másik életben. Anya is
reinkarnálódott? És te?
– Talán – vont vállat a nagyi. – Nem tudhatjuk.
– A krónikás Tarasova lehetett?
 – Valószínűleg. A vérvonalunkat nagy kegy érte, a
krónikásainknak gyakran megadatik a harmadik szem
adománya.
Nagy levegőt véve felkészültem az olvasásra…
A legrégibb bejegyzések elején a Császárnő anyja – nyilván
anya egy előző életében – összeszedte, mi mindent derítettek ki
a korábbi játszmákról, kezdve az elsővel.
A nyitójátszmámban a Bolond, Fauna és a Főpapnő lettek a
szövetségeseim. Az áldozataim pedig a Csillag, a Főpap és a
Remete.
Hiába buzgott bennem az erő, nem értem vele sokat.
A halálomat egy megbízható barát okozta, a végső győztes…
A Bolond.
Leesett az állam. Felfordult a gyomrom. Megölte.
Megölt.
Matthew, az egykori legjobb barátom fejezett le.
A szövetségesét.
– Még mindig áll a véleményed a barátaidról? – kérdezte a
nagyi öntelten.
Nem. Még csak az kéne. Néhány oldal, és máris a hányinger
kerülgetett.
Matthew vitte a bankot. Ráadásul emlékszik a múltra! Tudott
az árulásáról! Fokozódó émelygéssel pillantottam a kezem
fejére, az ikonjaimra.
A Bolond vajon azért vizslatja ennyiszer a kezét, mert
hiányolja a saját gyomorforgató mementóit? A jeleket ki kell
érdemelni…
 25

A VADÁSZ

Végre engedett a második bilincs, és megláthattam a lábam

szárát. Fintorogtam. Üszkös, mint a veszett fene.
– Ha nincs terved – mondtam a coo-yônnak –, vagy sereged,
akkor legalább fegyver kéne.
Hiába jutnánk ki a felszínre, tudtam, hogy csak két kijáratot
találnánk: egyet az embereknek, egyet a teherautóknak.
Az egyiket eszelősen, a másikat esztelenül őrizték.
– Nincs fegyver. – A vállára kapta a karom, és meglepően
könnyedén megemelt. Mondjuk, én lefogytam, ő pedig
megemberesedett. Ráadásul nőtt is, időközben utolért
magasságban.
Nekivágott a tárnának. Kár, hogy sosem jutunk el a felvonó
bejáratához¸ nemhogy a tetejére.
Köhögő, ágyhoz kötött rabszolgák mellett vitt az utunk.
Idelent mindenkit tüdőbaj kínzott, köztük engem is.
Senki nem kiabált, hogy szabadulna, vagy csatlakozna. Hiszen
mind tudták, hogy a menekülés reménytelen. Néhány
megjegyzést is elcsíptem.
– Tökfejek.
– Mégis, hová mentek?
– Megvan a heti vacsora.
Egyre közeledtünk a lifthez.
– Coo-yôn, lófaszt sem látok. De azt tudom, hogy az őröknél
gépfegyver van.
– Igen.
Ezúttal is bíztam benne, mintha lenne választásom. A lifthez
érve ráncba szaladt a homlokom. Őrök sehol?
Legalább a szívem abbahagyhatná… Akkor nem kóvályognék
ennyire, és a lábam sem lüktetne. Különben is, úgysem jutunk
át a fent váró legalább egy tucat fogláron.
Matthew félretolta a lift ajtaját, és besegített. Harmadjára
sikerült a megfelelő gombra tenyerelnem. Megindultunk felfelé.
– Ha nem várnak ránk, akkor tempó, irány az ajtó!
Mindjárt itt a felszín! Sosem hittem volna, hogy
viszontláthatom.
A lift egy csattanással megállt. Egy csikorgással félrevonta az
ajtót, harcra készen megfeszültem…
Senki.
– Itt rohadjak meg. – Meg sem álltunk a felügyelők tágas,
hullámbádog lemezzel burkolt szállásáig. A sziklamennyezetről
erőtlen fénycsövek himbálóztak. Mindenfelé ágyak és székek
összevisszasága.
– Hová tűnt mindenki? – Talán a Bolond úgy időzítette a
mentőakciót, hogy mindenki távol legyen?
 – Gondolkozz – mondta a coo-yôn. – A biztonság csak rajtad
áll. – He? Egy vén, már-már olvashatatlan munkavédelmi
táblára mutatott.
– Ouais. Kösz a felolvasást. – A jel alatt fegyverketrec.
Hunyorogtam, hogy kivehessem a lakatját. – Be kell jutnom…
oda.
Arrafelé támogatott, térképasztalokat kerülgettünk.
– Miért nincs itt egy lélek…? – Eddig jutottam, mikor
szörcsenés hallatszott a meztelen talpam alól.
Vér? A porba dermedt.
Szétnéztem az asztalok körül. Biztosan a szemem káprázott,
mert szétcincált, szitává lőtt testek fogadtak.
Üveges szemek. Lifegő nyelvek. Egy cafaton csüngő fej.
Összemocskolt fal.
Kinek a műve ez a vérfürdő?
– Te… kivel fújsz egy követ? Gabe? Joules?
Noha Matthew addig kerülte a tekintetem, most farkasszemet
néztünk.
– Vadászatok – felelte hátborzongató hangon. – És hajtások.
– Ez a te műved? – Hiszen eddig a légynek sem ártott! És
legfeljebb félelmében emelte fel a hangját.
– Maguk tették. Kések és pisztolyok.
Két halott felügyelő, kezükben véres bozótvágó. Mások
karabélyokat szorongattak. A bánya mélyébe nem hallatszottak
le a lövések.
– De valahogy rávetted őket.
– Vadásztam és hajtottam.
 Már megint; akár egy vadidegen.
Férfihang a bejárattól.
– Hol az ördögben van mindenki?
– Putain! – morogtam a bajszom alatt. – Biztosan ideért a
váltás. Egytucatnyian állhatnak közénk és a kijárat közé. Akad
még remek ötleted?
Egy szempillantás alatt visszatért a nemtörődöm tizenhét
éves.
– Eddig, és nem tovább. Elfogyott az erőm.
– Hozd az egyik hulla puskáját!
Üveges pillantás.
– Jó, akkor vigyél egy fegyverhez.
Egy kiterült felügyelőhöz támogatott, aztán segített lehajolni a
gépkarabélyáért. Feltápászkodtam…
Egy golyó suhant el a fejem mellett.
– Nyomás, nyomás! – Vaktában hátralőttem. Egy kiáltás
jelezte a találatot.
Mihelyst Matthew nekiindult, lövedékek lyuggatták ki
mellettünk a fémfalat.
Jóformán cipelnie kellett, én csak lelassítottam a fél lábon
tántorgással. Geci szar ballasztnak lenni! Megint vaktában
tüzeltem. Katt. Katt. Üres a tár.
A rabszolgatartók is abbahagyták, spóroltak a drága lőszerrel,
nyilván azért, mert a bánya felé tartottunk. Ahol csapdába
esünk. Az egyetlen választás a garázskapu, a képtelen kijárat.
A coo-yôn bevette magát a folyosók útvesztőjébe. Jobbra
fordultunk. Aztán balra. Megint jobbra. Hacsak nem várja őt
néhány fegyvertárs, akkor csak a végzetünkbe loholhatunk.
A folyosó tágas csarnokba nyílt. Végigvonszolt rajta, majd
nekidöntött valaminek. Egy hat láb magas kocsikerék? Az egyik
hatalmas dömpernél állt meg.
– Gyere, Vadász! – integetett valami felé.
Homályos lépcsőfokok imbolyogtak a szemem előtt.
A vezetőfülkébe, legalább tíz láb magasra vezettek.
– Hagyjál. Úgysem tudnék…
Matthew ölbe kapott, és felsietett a fokokon. Az elárasztott
pince fonákja – mikor először kihúztam a csávából.
A coo-yôn pakolt be engem? Ki érti ezt? A vezetőülés mögött
dobott a padlóra. Megperdült a világ. Eszmélet vagy halál!
– Nem is tudod vezetni! – Én is csak halványan sejtettem.
Mikor a menekülést fontolgattam, megfigyeltem a sofőröket
munka közben a rabszolgaszinten. – Még kocsit sem vezettél,
non? Ültess a volánhoz! Automata? – Mert ezzel a lábbal kifogna
rajtam a kuplung.
– Manuális.
A francba!
– Értesz egyáltalán a botváltókhoz?
– Elméletileg!
Ha el tudom érni, hogy kövesse az utasításaimat, akkor talán
– talán – lesz esélyünk kijutni a garázsból.
– Akkukapcsolók… odakint, egy dobozban. Kattintsd át
mindet! – Könyörgök, nehogy zárva találja a dobozt!
Távozott. Egy percre rá felizzottak a vezetőfülke fényei.
Szapora kiabálás, egyelőre messze. Még nem akadtak a
nyomunkra. De ami késik…
– Most pedig segítek elvezetni ezt a dögöt – mondtam
Matthew-nak, mikor visszaült a kormány mögé. Megpróbáltam
felülni. Bukta. Tutira mindjárt kidőlök. Visszarogytam. Más
szóval nem fogok kilátni a volán mögül. – Keresd meg a motor
gyújtását!
A coo-yôn hozzálátott, hogy megnyomjon minden gombot, és
meghúzzon minden kart. A nagy teljesítményű dömper
nyöszörgő, erőtlen pöfögésbe kezdett. Ékszíjak zümmögtek.
Pislogó fények villództak.
– A francba már, inkább küldj nekik meghívót! Ezt nem láttad
előre?
– Megmondtam. Erő. Elfogyott.
– Keresd a gyújtást, és hagyd a gombokat!
Késő; golyók lyuggatták a fülke ajtaját. Odakint erősítésért
kiabáltak.
– Gyújtás? – kérdezte Matthew. A motor bömbölve életre kelt.
Kiguvadt a szemem.
– Kurva ügyes, most szállj le a fékről!
Két lihegés között eligazítottam a pedálok működéséről és a
sebváltó egyesbe rakásáról.
Csikorgás. Fém küzdött fémmel. A fogaskerekek
szétmorzsolódással fenyegettek. Végül…
Megindultunk!
Hátra?
BUMM!
Egyenesen egy hatalmas pillérnek. Egy támpillérnek.
 – Ne a rükverc felé! – Kőropogás. – Gyerünk, gyorsan!
Újra csikorgás. Megindultunk… előre.
– Ügyes kölyök! – Kizárásos alapon irány a garázs!
A rabszolgatartók mostanra biztosan felsorakoztatták a
teherautókat barikádnak.
Miközben gyorsultunk, a coo-yôn annyira tekergette a
kormányt, hogy flippergolyóként pattogtunk az alagút két
oldala között.
– Inkább maradj távol a faltól!
Hátratekert fejjel rám vigyorgott.
– Tolatsz talán? – Megint levertük a falat. – Ne próbálj váltani!
Tartsd ezt a tempót!
Erősödött a bánya fénye. Akárcsak a kiabálás. És a lövöldözés.
Biztosan közeledünk.
– Elénk állt egy kocsisor – jelentette. – Elállja a garázskaput.
– Rakomány akad hátul?
Hátralesett.
– Akad.
– Akkor gázt neki! – Talán a méretes gépezet és a teli plató
súlyával áttörhetünk. – Célozd meg a két legkisebb kocsi közti
rést, és irány! Ne kanyarogj, és ne szállj le a gázról,
megértetted? – Az ép lábamat a fülke oldalának vetettem. –
Gyorsabban! Ne kíméld!
– Kapaszkodj!
A dudára tenyerelt…
BUMM!
Telitalálat. Kis híján a vezetőülés támláján koppantam.
 Előrecsuklott a feje, lefejelte a kormányt. Nyomta még a gázt?
– Beragadtunk a kocsik közé, Vadász.
Golyók kopogtak az ajtón. Betörték a szélvédőt. A dömper
vergődött, azt hittem, mindjárt lefullad.
– Kakaót! Nem apád! – Fémes sikoly. Erőlködő motor. A fülke
rázkódásától körtáncba kezdtek a fogaim. – Padlógáz! –
Fokozódó erőlködés. Fokozódó zárótűz. A motor a végét járta.
Kintről kiabálás, néhányan a dömperre pattantak, hogy a
fülke felé másszanak.
– Coo-yôn, keresd meg a kart, ami felemeli a platót!
Előrenyúlt.
– Ezt?
A hidraulika munkához látott.
– Azt se kíméld! – Tengelyek forogtak. Dugattyúk pumpáltak.
A sebesen emelkedő platóról csak úgy dőlt a só.
Aztán a satu… végre engedett! Előrecsikorogtunk a kocsik
között, és több tonna só kíséretében lehántottuk a
potyautasokat is.
– Vadász, kapaszkodj! Mindjárt nekimegyünk a…
CSATT!
– …kapunak.
– Talán válts kettesbe – mondtam kábasággal küszködve.
Reccs, ropp. A váltó engedett, a dömper továbbrobogott, és
maga után vonszolt valami csikorgót.
– Kifelé menet sóba temettük a kocsijaikat! – A coo-yôn
megint hátrafordult felém. – Megúsztuk. – A homlokából
patakokban dőlt a vér, akár egy karmazsin álarc.
 – Megúsztuk – ismételte, de engem hiába győzködött.
Szédültem, ájulás fenyegetett.
– Elviszel Evie-hez? – Nem ismertem fel, mégis rábíztam az
életemet. – Mondd meg neki, hogy megyek már.
– Kettőn áll. Fifti-fifti.
Ekkor nyert csatát a feketeség.
 26

A CSÁSZÁRNŐ

Dörömböltem Aric lakosztályának ajtaján. Miután vagy

százszor újraolvastam a Bolond árulását, rádöbbentem
valamire.
Talán ez a gyilkosság volt a titok, amit Aric Matthew kedvéért
őrizgetett.
Becsaptam a könyvet, és kijelentettem, hogy lemegyek, és
beszélek a Halállal.
– Ne feledd, még nem ölheted meg! – kiáltott utánam a nagyi,
miközben kisántikáltam a szobából.
Aric végre kidünnyögött odabentről.
– Hagyj békén.
– Kinyitni, Kaszás! – Mire letántorogtam idáig, a lábam és a
fejem makacs sajgása csak fokozta a pulykamérgem. – Vagy a
karmommal töröm fel a zárat!
Nemsokára ajtót nyitott.
Benyomultam mellette, és elfoglaltam a szokásos helyem.
Engem nem kínált vodkával, de magának töltött egyet – az
üvegből, amit már korábban elővett. Haja kész kóctenger,
borostyánszeme karikás.
A történtek dacára felhorgadt az aggodalmam, ami tompította
a mérgem. Önkéntelenül is visszatért a szokásos szánakozásom.
Talán fokozódott is.
– Aric, miért iszol ennyit?
Egy fintorral felelt.
Elásta vajon a döntésem feletti érzéseit, miközben utánam
kutatott, és a lábadozásom figyelte? Talán le sem esett neki a
zsibbadtságtól. Mostanáig. Nem akartam kínozni, de semmivel
sem tompíthattam a fájdalmát.
Aztán eszembe jutott Matthew alkuja, és újra felkaptam a
vizet.
– Miért éred be vodkával? Visszaszokhatnál az ópiumra is!
Gúnyvigyor.
– Megfordult a fejemben.
Felvágtam a hüvelykem, és kihajtattam egy máktövet az
asztalából.
– Ez a kedvenc asztalom – fújtatott.
– Akkor szívd el, Kaszás.
– Mondd, mivel érdemeltem ki a nyelvköszörülést? –
komorult el a vigyora.
– Miért nem meséltél a Bolond árulásáról?
– Régi eset. – Fenékig ürítette a poharát, aztán újra töltött. – Á,
nyilván előkerült a ravasz nagyanyád krónikája… Csodálkoztam
is, miért ragaszkodott annyira a poggyászához. Azt hittem,
pisztolyt rejteget, amit rám szegezhet. De a krónikái talán annál
is veszélyesebbek.
– Válaszolj, ha kérdeznek!
– A titok fejében hallhattam a gondolataidat, és láthattam az
életedet.
Tudtam! Hogy is mondta Matthew? Én a zsebében vagyok, ő
meg a fejemben van.
– Szóval, Matthew szabad bejárást adott a fejembe, ha
titokban tartod a véres múltját?
– Megmondtam, hogy ne becsüld alá – felelte Aric egy
vállrándítással.
– Ne mosdasd magad! Te kötöttél alkut vele! Ugyanazért, mint
Larkkal? Amiért muszáj nyernie?
– Igen – felelte a szokásos őszinteségével – azaz nehezemre
esett megőriznem a dühöm. – Elismerem, mindkettővel bakot
lőttem.
– Hogy tudott lefejezni a Bolond? Abban a játszmában
hatalmas voltam!
– Nyilván elfelejtetted a harcmodorát – dörmögte Aric a
pohara pereme felett. Aztán felhajtotta.
– Matthew azt sem tudja, mi fán terem az erőszak.
Legalábbis ezt hittem.
– Megmondtam, hogy a legokosabb Arkánum a Bolond, de te
makacsul oktondi óvodásként tekintettél rá.
Mostanáig.
Aric újra töltött.
– Ha már a titkoknál tartunk, nem említetted a vonalad
krónikáját.
 – Nem tudtam róla.
– Miért rejtegetné előled a Tarasova?
Megdörzsöltem a homlokom. Csillapodhatna már a
fejfájásom.
– Kicsi voltam, mikor elválasztottak minket egymástól.
A fejemben minden… összekavarodott. – Jobb esetben.
Rosszabb esetben a nagyi a saját pecsenyéjét sütögeti.
Ugyan Aricnál is bezavart a folyamatos intrikálása – és a
zavaros múltunk –, mégis egyes-egyedül benne bízhattam
igazán széles e világon. Ami még jobban megnehezítette, hogy
pipa maradjak rá.
Egy szemvillanás alatt, latolgatva végigmért.
– Nem emlékeztél. Amiért azt hiszem, nem lehetek elég hálás.
– Röpke habozás után folytatta. – Megkaptad a válaszodat,
úgyhogy távozz.
– Kihajítasz? – Reméltem, hogy beszélhetünk most, hogy
lehűtöttem magam.
Visszarogyott a székébe.
– Hiába jöttél vissza, soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.
Mielőtt faképnél hagytam, hetekig boldogan éldegéltünk a
kastélyában, és napról napra egyre jobban belehabarodtam.
– Tudom jól. Attól még hiányzik, ami köztünk volt.
Elöntötte a vörös köd, ökölbe szorult a keze.
– Hiányoznak azok az éjszakák? – Nem azokra célzott, amikor
a lakosztályában olvasgattunk és iszogattunk. Az utolsó
éjszakám a kastélyban. És az az éjszaka a Szeretők felé menet. –
Arra is gondolsz, miket éltünk át együtt?
 Aric sosem hazudott nekem; részemről is ez a legkevesebb.
– Igen.
– Mégis… – Felsóhajtott. – Nem egyszerűen mást választottál,
de készen álltál arra, hogy a kedvéért visszafordítsd az időt.
– Nem csak az ő kedvéért. Mindenkiért, Selenáért és érted.
– Értem? Miért?
– A telefonközpont becsődölt, és attól tartottam, bajod esett. –
Nagyot nyeltem. – Vagy… megfulladtál. Hiszen vértben voltál,
mikor elsodort az ár! Mindenféle szörnyűségeket képzeltem! Kis
híján beleőrültem a gondolatba, hogy mindkettőtöket
elveszítettelek. – Életem szerelmét és a lelki társam.
Látszott rajta, hogy hinni akar nekem, de hiába. Mert az
Arkánumok hazugok.
– Hagyj magamra, Császárnő.
Kegyetlen kipenderítés ide vagy oda, maradtam. Noha az én
döntésem okozta a kapcsolatunk jóvátehetetlen törését, még
előttünk állt egy közös ellenség.
– Min dolgozol? – Mindent papírok és könyvek leptek. – Mi
lett a Szeretők krónikájával? Írnak benne bármit a Császárról?
– Még fordítom.
– Szokás szerint most sem teríted ki a lapjaidat.
Kiüríttette a poharát, majd lecsapta az asztalára.
– Nem jutott időm fordítani… mert hetekig időztem egy
nyamvadt kórteremben, hogy visszacsalogassalak az élők közé!
Igaza volt. Bocsánatkérésre nyitottam a számat, de letorkolt.
– A nagyanyád már veti a kétség magvait. Talán jobban járok,
ha újra óvakodok tőled. Áruld el, Császárnő, ideiglenesnek
szántad a békét?
Ez fájt.
– Tudod, hogy sosem bántanálak. Megvolt az esélyem, hogy
mérget fecskendezzek a nyakadba, de nem ragadtam meg.
Megölhettelek volna a csókommal, de inkább a védelmedről
gondoskodtam. A nagyanyám első gyanús lépésére rögtön
jöttem, hogy figyelmeztesselek. Mondd, hogy vághatsz ilyesmit
a fejemhez? Így büntetsz a döntésemért? Ennyit ér neked a
közös bizalom?
– Talán tényleg büntetlek – mondta az üres poharába
meredve.
Még mindig nem unt rá?
– Akkor hozd a kedvenc kínzóeszközöd, a karpántot! – Sosem
felejtem a karmos abroncs kínját és a bosszantó erőtlenséget.
A levágásáról nem is beszélve… – Lefogadom, hogy akad még
rajta néhány bőrcafatom!
Felemelte a fejét, a szemében nyugtalanító megvetés.
– Talán szándékosan döntöttem a kegyetlenség mellett. Ha
nem tetszik, inkább tarts tisztes távot.
Felpattantam, és faképnél hagytam.
– Menj a pokolba, Aric – vetettem oda búcsúpillantás nélkül.
– Már ott vagyok, feleségem.
 27

Az ágyban fekve idéztem fel a nap eseményeit, elsősorban a

szóváltást Arickal. A lakosztálya után a paplanomba bugyolálva
gyűlöltem a kínját. Gyűlöltem, hogy haragban vagyunk.
A megoldhatatlan nehézségek ismerős gondok minden
szerelmespár életében. Néha benéz egy csúnya szakítás. Vagy
hazugságok. Netán árulás.
Bezzeg nálunk évezredeken át pácolt harag – és gyilkosság.
Még akkor sem tudom, miképp hozhatnánk helyre a néhai
kapcsolatunkban esett jóvátehetetlen kárt, ha nem függnék egy
hajszálon Jack miatt.
Vajon kellene egyáltalán? A játék vért kíván. Vajon őt is csak
megöletném?
Nyugtalan magányomban végül elszunnyadtam… egy olyan
eleven álomba, ami csak az egyik előző életem emléke lehetett.
Amikor a Császárnőt Phytának hívták.

– A Császárnő biztosan alszik? – kérdi a Mágus Faunát.

A két Arkánum ismét találkozik, a hold fényében – a kertemben.
Fauna úgy hiszi, nincs tőlem félnivalója.
– Pytha alszik – biztosítja a fiút.
Téved. Az erkélyemről tartom őket szemmel. Akár az elmúlt
három éjszakán.
A fiú zajt hall, felkapja a fejét.
– Mi volt ez? – A szeme ide-oda villan.
– A Császárnő mozgatja az indákat álmában.
– Azt hiszem – szól a fiú elgyötörten –, ennél hátborzongatóbb
dolgot még sosem hallottam.
Mellesleg szándékosan mozgatom az indáimat, hogy a Fauna-
féle Arkánumok ügyet se vessenek arra, ha zajt hallanak
idefentről. A hallása döbbenetes, akárcsak a szaglása.
Fauna kétségkívül kiszimatolna – ha nem a virágaim között
találkozgatna a Mágussal.
A fiúra mosolyog.
– Az én kedvenceim is zavarnak? Vagy az agyaraim?
Amaz cinkos vigyorral felel.
– Miért zavarnának? Imádom az agyaraid. A kedvenceid pedig
engem.
Elképeszt a fiú hidegvére az oroszlánjai társaságában.
A hatalmas vadak a kertemben henyélnek, pofájukat még mindig
egy korábbi áldozatuk vére lepi. A Főpap eszelős követőinek egyik
csapatával számoltak le.
– Én az illúzióidat imádom – ismeri el szégyellősen Fauna.
A Mágus fénygömböt idéz föléjük, amiből kialakítja a
végtelenség jelét: egy folyamatos vonal, ami a végtelenbe nyúlik…
és visszatér önmagába.
 Sikeresen lenyűgözi Faunát. A fény a szemében szikrázik.
A fiú feléje fordul, és végigcirógatja az arcát.
Szerelmesek? Honnan tudhatnám? Ha az efféle gondatlanságot
a szerelem szüli, akkor kétségkívül veszélyes érzelem.
A Mágus közelebb hajol, és a lány szemét keresi, mielőtt az
ajkára tapasztaná az övét.
Félrehajtom a fejem, mutatóujjam begye végigfut az ajkamon.
Milyen érzés lehet egy csók? Fauna sóhaja és a Mágus nyögése
alapján biztosan mennyei.
Furcsamód felvillan előttem a legutóbbi találkozóm a Halállal.
Egyre csak követ e játszma során. Szemmel tart, figyel, a
lehetőségére vár, efelől semmi kétség. Mivel érdemeltem ki a
figyelmét? Azzal, hogy ő a Halál, én pedig az élet?
Milyen érzés lenne megcsókolni őt? Megborzongok, a szívem
szégyenszemre dübörögni kezd. A legszörnyűbb ellenségem, a
puszta érintése öl. Az isteni külseje dacára vérbeli szörnyeteg, aki
büszke a gyilkos érintésére…
A csókunk amúgy sem tarthatna sokáig – mert mérgező
ajakkal tennék pontot az életére.
Fauna elhúzódik, aztán leülnek, és a homlokukat egymáshoz
érintve kifújják magukat.
– Szökj meg velem – mondja a Mágus.
Égnek emelem a tekintetem. Ez már több a soknál. A vártnál
hamarabb kell végeznem Faunával és a hódolójával…
Egy sikkantással és ide-oda cikázó szemmel ébredtem.
Küklopsz megint befeküdt mellém. Felpillantott, de képtelen
voltam a farkas szemébe nézni.
Ó, csak felidéztem, amikor annak idején az úrnődre
fenekedtem. Nem nagy cucc. Félvállról vettem egy ifjú pár
kivégzését.
Mit tudhatták, hogy holmi gonosz erő a büntetésük
fontolgatja, mert nagy merészen szerelembe estek – és meg
akarták úszni a játékot.
És miközben századokkal később a sötétben hevertem,
önkéntelenül is párhuzamot vontam a saját életemmel – és az
Arickal elképzelt bármilyen jövővel.
 28

432 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

A krónikákba temetkeztem, sorra bányásztam elő a titkokat.

A döbbenetes, gyomorforgató titkokat.
Az elmúlt hét minden egyes napján a nagyi szobájában
olvastam. Természetesen nem engedte, hogy magammal vigyem
a könyvet. Annyira féltette, hogy amikor nem voltam vele,
egyenesen… azzal aludt.
Most újra végigmértem. Vacsora után elpilledt. Mind többet
aludt, de mind kevesebbet evett. Noha nekem minden
sérülésem begyógyult, ő egyre fonnyadt. Mégis, hiába kérleltem,
nem tudtam rávenni, hogy Paul megvizsgálhassa, kötötte az
ebet a karóhoz, hogy idővel helyrejön.
Noha már nem hittem neki, gondolni sem akartam a
halálára…
Mikor nem a könyvet veséztük ki – a Kis Arkánumokat
ecsetelő részektől kezdve a legutóbbi szövetségeim előnyeiről és
hátrányairól –, egymagam olvastam.
 Első kézből is a vártnál többet tudtam meg a játékosokról, de
a könyv még így is bőven tartogatott meglepetéseket.
Minden alkalommal elmerengtem, Jack ezt milyen menőnek
tartaná. Aztán eszembe jutott. Megölték.
Jackkel együtt gyönyörködtünk a hóban.
Egyre zuhant a hőmérséklet. Az eső helyét nemsokára újra
átveszi a hó. Akkor biztosan végem. A szorítókötés elpattan, a
szívem kirobban, a fehér vörösbe fordul.
Egyelőre legyűrtem a kínt, és a krónikákba temetkeztem.
De a könyv szerkesztését és frissítését is magamra vállaltam.
Beleírtam a látomás-álmaim során megismert részleteket, és
feljegyeztem ennek a játszmának a csatáit. Még le is rajzoltam
bizonyos növényeket. Ráérős munka, de amúgy sem akadt
dolgom.
Aric került, mintha szinte látni sem bírna. A veszekedésünk
óta kerültük egymást, a végszó pedig még mindig fájt.
Hiányolt egyáltalán?
Én nagyon is őt, visszatérő vendég lett az álmaimban.
A puszta társasága hiányzott – a könyvklubjaink, a
kártyacsaták, a közös étkezések. Mikor jól mentek a dolgaink,
minden vele töltött pillanatot imádtam, és a frász kerülgetett,
valahányszor elhagyott a veszélyes világért.
Larkkal sem beszéltem. A kártyája nevéhez méltó erővel
hajszolta Finnt – és Richtert –, Sebhelyes, a sólyom és egyéb
jószágok osztaga a belét kidolgozta a pusztában. Fegyver
gyanánt maga mellett tartotta Küklopszot (aki ettől még velem
aludt), és Emberevő is maradt – mert a nőstényfarkas vemhes
lett.
Mint a legtöbb vad. Lark jószágai bagzottak, mint a nyulak…
Néhányszor lementem a folyóhoz Circe-t szólongatni, de
hiába. Ő is került engem? Lekötik az árulásaim emlékei?
Ismertem a saját gonosz múltam; a krónikák szerint a
többiekre sem lehetett panasz.
Két játszmával ezelőtt a Császár elfogott, és hónapokon át
kínzott. Leégette a végtagjaim a lávakezével, de erőtlenül
életben tartott, míg végül lefejezett.
Sol efféle végzethez vitt volna?
Egy másik játszmában Ogen tréfa gyanánt egy folyóba
nyomott, elvágott a levegőtől. Noha jobban bírom az
átlagembereknél, attól még igenis megfulladhatok. Circe
lerántotta a mélységébe, mielőtt végezhetett volna velem.
Ebben a játékban Ogent víziszony kínozta. Talán megörökölte
Circe érintésének emlékét.
Egy Joules és Gabriel elleni csatában (akik akkor is
szövetkeztek), a Villám Ura szilánkokra hasította a tölgyeimet,
aztán szíven szúrt az egyik dárdájával. Ezzel elkábított, így
Gabriel szárnyra kaphatott, hogy égő olajat borítson rám és a
növényeimre.
Egy hajszálra voltam a haláltól, mikor Fauna oroszlánjai
kivonszoltak a lángokból.
Joules és Gabriel akkor még nem tudták, hogy regenerálódok
– akárcsak a fáim. Végül a páros a tölgyeim és a tövistornádóm
martaléka lett. Azt pedig csak reméltem – hőn reméltem –, hogy
a fordító benézett valamit, mert ha jól értettem, meggyaláztam
a tetemüket.
És jó eséllyel kandallódíszt csináltam Gabriel selymes
szárnyából.
Akár a filmek szörnyei, amiket hiába ölnek meg, mindig
visszatérnek a folytatásra. Csak a lefejezés hatásos.
Az öngyógyítás is hasznos, de más képességeket sem szabad
lebecsülni.
A Harag álcázó denevérszárnyai kaméleonként változtatták a
színüket. Egy Arkánum élheti az életét, mit sem sejtve, hogy
vadászik rá – míg rá nem zúdul a savas eső.
A Császár a magmájával utazik – meglovagolja a hullámait.
Miután a teleportáló Centúrió anyagtalanná válik, meg sem
érzi a támadásokat, amíg kitart az ereje. Egyszer sikerült
végeznem vele, de akkor csata közben botlottam belé. Mihelyst
kiürült a tankja, ráuszítottam a tövistornádóm, és csontig
daráltam a testét.
Fauna bármilyen állatot életre kelthetett, nem csak a közeli
familiárisait. Míg az én vérem növényt sarjasztott, az övé
állatokat keltett életre, madarat a tollából vagy bikát egy
szarvszilánkból.
Lark vajon tudott az állat-újraélesztő képességéről? És Aric?
Mikor mondjam el nekik?
A hitszegés végtelen történeteivel traktáló könyvtől majdnem
rám ragadt a nagyi paranoiája. Aric távolságtartása sem
segített. Megértettem, miért került, de szívesen szűkítettem
volna a közöttünk húzódó árkot – nem egy okból.
Baljós árny borult az időtlenség kastélyára. Olyan érzés
kerülgetett, mintha nagy fordulat közeledne. Méghozzá Richter
fenyegetése és a nagyi gyengélkedése mellé.
Ha legalább egyetértés lenne…
A Bolond szerint olyan dolgok történnek majd, amelyek
túlszárnyalják a legvadabb képzelgéseimet. De mostanra biztos
voltam benne, hogy semmi jóra nem számíthatok.
Az ajkamba harapva visszatértem a könyvhöz. A következő
fejezet a Holdnyugta címet viselte. Olvasás közben néha
transzba esve néztem fel a lapról, felidéztem bizonyos csatákat
vagy napokat. Most eszembe jutott, ahogy Circe oldalán
lazítottam a növényerődömben – a „zöld gyilkosok” ölén, hogy
az ő szavaival éljek. Körülöttünk egy folyó védő öve. Hangosan
kacarásztunk…
Nyíl suhant át az indáim között, és Circe fejétől három
hüvelykre koppant.
Egy emberként pattantunk fel, és megperdültünk.
Egy távoli domb tetején ezüsthajú lány állt nyíllal és tegezzel.
Kártyájában a Holdra ismertünk.
– Megölhettem volna a Főpapnőt! – kiáltotta. Tény. A Hold
sikeresen megtalálta a rést az indáim hálóján. – De nem tettem,
mert csatlakozni akarok hozzátok!
Circe-vel összenéztünk, mosolyt váltottunk.
– Merész – ismertem el. A kacsaim kígyókként tekeregtek.
Circe folyama erőtől buzgott, csapásra készült.
– Az ilyen merészséget általában megjutalmazzuk…
– … de nem ma – fejeztem be helyette.
Megöltük a Holdat. Circe kapta az ikonját.
 Nem csoda, hogy Selena kétkedett! Nem csoda, hogy annyira
megdöbbent, mikor a saját épségemre fittyet hányva
szembeszálltam érte a Szeretőkkel!
Döbbenet, milyen hátrányból fogadott a barátjává. Izzó
mintákkal hunyorítottam. Matthew szólhatott volna. Vagy Circe.
Vérszomjas hitszegőként bánt velem; ő sem volt különb nálam.
Álljon végre szóba velem, megkapja még a magáét! Bár…
bagoly mondja verébnek?
– Ezt akartam látni – jegyezte meg a nagyi az ágyából.
Ébredezett, a szemét dörzsölte.
– Mit? – becsuktam a könyvet, és félretettem.
– A haragodat. – Nehézkesen a fejtámlára támaszkodott, mire
odasiettem, hogy segítsek neki. – Átverésről olvastál?
– Nem egészen. – Az ágya szélére ereszkedtem.
– Álmodsz a régi játszmákról? – Bólintottam, mire hozzátette:
– Szóval, a Bolond átadta az emlékeid.
– Igen. De apránként jönnek elő – húztam a szám. – Miért
tenne ilyet?
– Nem szívességből, elhiheted. A Bolond bizonyára abban
bízik, hogy a múltad ismerete felelőtlenné tesz, vagy
meggyengíti a szövetségeidet. – A vizespohara felé nyúlt az
éjjeliszekrényen, mire sietősen odaadtam neki. – Keress
jelképeket, valahányszor megjelenik előtted a múlt! Vagy akár a
jelen. A tarot-kártyák ugyanúgy tele vannak jelképekkel, mint
maga az élet.
– Mire utalnak? Mi értelmük?
– Emlékeztetők, egy részletre vagy egy pillanatra hívják fel a
figyelmed. A szimbólumok az ösvényed útjelzői. – Kortyolt
egyet. – Jegyezd meg: a kártyák, akár az élet.
Miért támadt olyan érzésem, hogy lassan minden
összekapcsolódik?
– Gabriel jeleket lát a magasból, amik szerinte nem lehetnek a
véletlen művei. Azt állítja, állati és angyali érzékekkel is bír… és
mindkettő az istenek visszatérését súgja.
– Á, az Arkangyal, a kóborló lélek. – Olvastam, hogy
alkalmanként hírnökként szolgált egyes szövetségeket. Amolyan
futárként, küldöncként. – Angyal és állat kelletlen keveréke,
akiben két fél dacol egymással. Az állati érzékei Faunáéval
vetekednek, és bír a karmos ujjaival is. – Bár az övéi
madárszerűbbek. – De ott van az angyalszárnya. Ami előny… és
hátrány is egyben.
– Igazat mondott az istenek visszatéréséről? Végre hallani
fogják az imákat?
– Talán visszatértek. Jó szeme van az effélékhez. Ha igaz,
akkor meghallanak minket. Mi ennivalón élünk, ők imán. –
Összeszorította az ajkát. – De csalódnál, ha a játék befejezéséért
fohászkodnál. A bolygó helyrehozásának csak egyetlen módja
van: a játszma vége.
Az arckifejezésem láttán felsóhajtott, mintha fárasztanám.
Megint. Már nem leplezte a csalódottságát.
– Olvastad az Arkánumok eredetét?
– Aric már elmesélte a történetet. – A Szeretők felé menet
hallgattuk végig Jackkel. A tűz körül ücsörögtünk, whiskey-n
osztoztunk. Miután kidőltem, a maradék Jack és Aric
gyomrában végezte. Más helyen és időben barátok lehettek
volna.
– Milyen különös, hogy a Halál tanítgat – jegyezte meg. –
Inkább a titkolózás az ő asztala.
– Ó, általában nagyon szűkmarkú a tudásával. – Ugyan a
gyógyulásom hátráltatta a Szeretők krónikájának fordításában,
de azért nem lazsált. Valami érdekeset biztosan kihüvelyezett
már belőle.
– Tar Rót említette?
Bólintottam.
– Szent birodalom, ami ezer királyságnál is nagyobb. Az első
játszmában odaküldték harcolni a huszonkét játékost.
– Tar Róra gondolj amolyan arénaként – mint Sol Olümposza?
–, istenségekkel a lelátón. Honnan veszed, hogy az istenek
leállítanák a szórakozásukat? Te félbeszakítanád az Oscar-
díjátadót, mert valakinek letört a körme?
Az istenek világnagy pöcsök lehettek – láthatóan tettek rá, ha
a „szórakozásukra” rámegy a világ. Bár…
– Ha imából élnek, akkor most hányan táplálhatják őket?
Hányan fohászkodnak Démétérhez bő termésért? Hiszen
minden halott! Na és Aphrodité? A Villanás után kevesen
gondolnak a szerelemre. A halálistenek? Ugyan, ki imádkozik a
holtakért? A legtöbb túlélő ügyet sem vet a halottaira.
Legalább egy tucat temetésen lennék túl, ha a Villanás óta
elesett minden barátomnak és szerettemnek szerveztem volna.
– Nincs helye kérdéseknek! – szögezte le a nagyi
ellentmondást nem tűrőn. – A célod az istenek szabályainak
betartása! Minden más blaszfémia!
Aric elárulta, hogy kétszer esett a blaszfémia csapdájába.
Velem is megesett. Meg is bűnhődtem érte.
– Richterrel szabályosan akarok elbánni. Áruld el, hogy
tegyem!
– A Halál már végzett vele korábban. A helyedben a
csáberőmet vetném be, hogy elhozza a Császár fejét. A csatában
remélhetőleg mindketten elesnek.
Ökölbe szorult a kezem. Elfojtottam egy állatias bömbölést.
– Ennyi? – Egy helyben toporgunk!
– Míg maradéktalanul el nem fogadod a vérszomjad, nincs
esélyed a Császár ellen. Olyan képességekre pedig nem
taníthatlak, amiket még nem birtokolsz.
Ezt már hallottam. Újabb patthelyzet. Talán kikérdezhetném a
szüleimről. Ő volt az utolsó kapocs az anyámhoz, mi több, az
apámhoz.
– Nagyi, anya milyen volt kislány korában?
– Makacs. A saját szemének sem hitt! Akárcsak te.
Egy közös vonás, amire büszke lehetek.
– Mi a helyzet az apámmal? Anya régen gyakran emlegette,
de idővel egyre kevesebbet.
– David Greene derék ember volt, remek humorérzékkel.
Mindig megnevettette az anyád.
Ennyire futotta a nagyitól?
– Nem kedvelted?
– Tamáskodott a tarot dolgában. Humorérzék ide vagy oda,
földhözragadt ember volt. New England gyermeke – tette hozzá,
mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Kis híján sikerült
belevernem Karen fejébe az Arkánumokat… erre belépett a
képbe. Mire észbe kaptam, anyád teherbe esett. Már akkor
megéreztem, hogy te leszel a nagybetűs Császárnő.
– Nem akarta északra költöztetni a családot?
– Megfordult David fejében. – Elrévedt. – Képes lett volna
elragadni téged… a dicső Császárnőt az ő Havenéből. – Szép kis
beszélgetés lehetett. – Végül lebeszéltem őket a költözésről.
Apám a születésem után két évvel tűnt el a Basinben. Ha
kitart a költözés mellett, vajon a mai napig élne? Vagy ha nem is
addig, de… legalább a Villanásig? Nem kellett volna apa nélkül
felnőnöm.
– Olyan fiatalon ment el. – Huszonkilenc évesen.
– Csakis egyvalakit imádott még Karennél is jobban… téged –
bólintott a nagyi.
Anya mesélte, mennyire rajongott értem…
Felkaptam a fejem. Megéreztem valamit odakintről: energiát,
halovány buzgást. Circe megérkezett – egyenesen a hegy tövébe.
Talán a szövetségesét, a Halált látogatja? Ha igen, akkor
bekukkantok a zárt körű megbeszélésükre.
– Mindjárt jövök. – Felpattantam, és célba vettem az ajtót.
– Hová mész?
Megálltam a küszöbön.
– Elugrok a folyóhoz.
A nagyi rám pislogott.
– Honnan veszed, hogy visszajössz?
 29

Lámpással a kézben közeledtem a vízhez. Az éj hűvösében

minden szusszanásom gőzfelleget eregetett. A vihar elcsitult,
csak alkalmanként szitált az eső.
Felhúztam a poncsóm kapucniját…
Aric bukkant elő a ködből, magas alakját villódzó gázlámpás
övezte. Tetőtől talpig feketében, méretre készült öltözéke
kiemelte erőteljes alkatát. Világos haja merő kóc, és hosszabbra
nőtt, mint általában.
A láttán rögtön tyúklépésre váltottam.
Visszafelé tartott a kastélyba a folyótól. Mikor közelebb ért,
láthattam, milyen megviselt, szeme megtelt árnyakkal.
És kínnal.
Amitől eszembe jutottak a róla szóló álmaim. A héten
megritkultak a lidércnyomások, szabad folyást engedtek a
legutóbbi játszma álomemlékeinek, mikor Phyta néven
ismertek. Aric szüntelenül hajszolt, végül elárulta, hogy egy
korábbi életben hozzámentem – és elárultam. Miután
rádöbbentem, mennyire kínozza a magány, hozzáláttam a
csábításhoz, mindeközben végig az életére törtem…
 Minden reggel szégyenre keltem – és a kínzó magányára.
Kínozta a velem közös jövő törékeny reménye.
Lassítás nélkül szólított meg.
– Császárnő.
– Szia! Mit keresel idelent?
– Üdvözöltem a szövetségesem. – Jól sejtettem.
A homlokomat ráncoltam, mikor elment mellettem.
– Circe-vel beszélgettél? – kérdeztem a hátától.
– Szokásom – felelte megfordulás nélkül.
Mikor sietősen az útjába álltam, türelmetlenül felsóhajtott.
– Mit akarsz?
Testközelből megütötte az orrom a rabul ejtő illata. Szantálfa
és fenyő aromája, fakeverék, amitől elnehezült a pillám.
A lámpafényben kábítóan meseszépnek tűnt az arca.
De a vonzalmam túlmutatott a testiségen. Végtelen korok
kötöttek hozzá. Velőig ható, makacs kapcsolat.
Ha a régmúlt Császárnőit nem azzal traktálják a születésük
pillanatától, hogy gyűlölniük kell, biztosan beleszeretnek. Én is
így jártam.
– Meddig húzzuk még, Aric?
Végre érdeklődés gyúlt a borostyánszemében.
– Megvan a megoldás? Áruld el, mi változott.
Nem tudom! Lesütött szemmel kerestem a megfelelő
szavakat, így megláttam, hogy ökölbe szorul a kesztyűs keze.
– Meg akarsz érinteni – nyögtem ki végül. Annak idején
elárulta, hogy ezt a luxust mindig élvezni akarja.
Felpillantottam. Nem tudtam megállni, hozzá kellett érnem a
büszke arcához.
De erős marka csuklón ragadott, szeme fagyos lett, akár az
éjszaka.
– Mégis, mióta érdekel, én mit akarok? – Elengedett,
elmasírozott.
Elnyelte a köd, de én még sokáig bámultam utána. Gyötrődő
zavarral ballagtam le a folyóhoz.
Emelkedett talán a vízszint, mióta legutóbb erre jártam?
A sima tükröt ködtakaró fedte. A parton felemeltem a
lámpásom.
– Circe? – szólongattam. – Merre vagy?
A víz integető kezet formált, ami egy loccsanással szétfoszlott.
Még egy ilyen apróságot sem tud egyben tartani?
Hogy haragudhattam rá eddig? Talán nem került engem;
talán túl gyenge egy hosszabb eszmecseréhez. Főleg akkor, ha
gyakran beszélt Arickal.
– Hallasz engem? – kérdeztem.
Apró fodor. Majd motyogás.
– Hallak. Tar Ro áldása.
– Tar Ro áldása neked is. – Kipróbáltam az egyik új
képességem, amivel magvat kerestem a földben, de hiába, így
felvágtam a hüvelykem a karmommal, és növesztettem némi
füvet a parton. Letettem a lámpásomat, és párna gyanánt
magam alá gyűrtem a poncsómat.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életem.
– Ezt hiszed rólam, Evie Greene?
– Oké. Akkor köszönöm, hogy nem öltél meg azon nyomban.
Talán a Halál kedvéért? Ilyen közel álltok egymáshoz?
Hümmögött.
– Most ment el, nem? – Semmi válasz. Sebaj. – Eldobtam az
agyam a szökőáradtól.
– Semmiség. Hamarosan olyat mutatok, amit az egész játszma
megemleget. – Szelídebben folytatta. – Sajnálom, hogy nem
menthettem meg azt a sok halandót. Vagy a halandódat.
A Szerencsekerék kártya kerülte a folyókat a támadás előtt.
Mire Richterrel víz fölé értek, már elkéstem.
Meghúztam a kötést, alig rezzent a fapofám.
– Vajon honnan ismerték a képességeimet? – merengett Circe.
– Egyikük vonala sem készít feljegyzéseket.
– A Nap tudhatta?
– Meglehet. A zsákosaitól bármit megtudhat. Hallom,
megismerkedtél velük. Étlapra kerülni bizonyára… kellemetlen.
Kellemetlen? Képes leszek valaha kiverni a fejemből azt a
szürcsölést, az émelyítő harapdálást? Ha valamit, hát ezt
szívesen elfelejteném. Sovány vigasz, de most, hogy láttam,
mire képesek, legalább nem kell félnem tőlük. Hiszen túléltem
egy támadást – komoly következmények nélkül.
Remélem.
– Mit gondolsz, megállíthatjuk még a játékot? – kérdezte Circe.
Vállat vontam. Újra és újra fellángolt egy ostoba reménysugár,
de egyre ritkábban. A játék vért kívánt. Majd megkapja a
Császárét.
És aztán? És aztán? És aztán?
– Mondtam, hogy meg kell ölnünk Richtert.
 Sem ő, sem Aric nem köntörfalazott.
– Most már hallgatlak. Van terved?
– Mindenható ellenségnek is elkél a pihenés. – Nem először
utalt ránk így. – Hacsak el nem fogadod a nagyanyád tanácsát,
és ráuszítod a Végtelen Lovagot. – A felhúzott szemöldököm
láttán Circe hozzátette: – Megmondtam, a pletykák úgy
szivárognak, mint a víz. – A nagyi gyűlölködő pusmogását is
hallotta? – A nagyanyád elég… heveskedő.
Aha.
– És tévképzetes. – Néhány pitypangtővel ékítettem a
fűcsomókat.
– Nem csoda. A krónikátok erre inti. Akárcsak a történelem…
a vonalad Tarasovái és krónikásai híresek a vérszomjukról. –
Elgyötörten folytatta. – Időtlen idők óta nevelik sorozatgyilkossá
a bimbózó ifjú Császárnőket.
Arkánum humor? Jelen állapotomban kis híján felnevettem.
– Azt hittem, segít megállítani a játszmát, vagy megmenteni a
Földet, vagy megszabadulni az erőimtől. Bilibe lóg a kezem, mi?
– Elkerülhetetlen. Ő volt a grálod. Bármit is hajszol az ember,
idővel mindig egy bizonyos vadászmezőre vonzza.
Hogy is mondta Matthew? Árnyékra vetődünk?
– A grál gyakran szeretet – mondta. – A Mágus és Fauna
nyakló nélkül rohannak egymás felé, ha nem is járnak sikerrel.
Egy darabig a Hold volt az Arkangyal grálja, és követte a
halandódat.
A legvégsőkig. Vajon Circe hallotta az én eszelős
pusmogásom?
 – Kentarch az imádott feleségét keresi.
– Ismered a Centúriót? – kérdeztem. – Hol van?
A sóhajára ködfelleg fakadt a víztükörből.
– Nem hinném, hogy a Centúrió, akit sok játékon át magam
mellett tudhattam, a Császárnő tudomására szeretné hozni.
Meghiszem azt.
– Miért nem szövetkezel sosem a Bolonddal?
A Császárnő a barátom.
– Erre ugyanolyan jól tudod a választ, mint én, Evie Greene.
– Mert mindenkinél megbízhatatlanabb.
– Ismered a feneketlen szót? Mérhetetlent jelent, a mélységre
vonatkozik. A feneketlen ősi szó, mert az ember évezredek óta
hiábavalón próbálja felderíteni az óceánbirodalmam mélyét. –
Röpke szünet után folytatta. – A Bolond erői még számomra is
feneketlenek.
Figyelmeztetésnek hangzott.
– A Halál szerint Matthew képes harcolni.
– Feneketlen – ismételte suttogva.
Nagyot nyeltem.
– Tudod, hol van?
– Jelenleg nem vízközelben.
Kösz a semmit.
– Mi a te grálod?
– Titok. De tudd, nem csalogathatsz vele szárazra. Te sosem.
Ennek hallatán felbukkant egy néhai játék emléke.
– Egyáltalán mit keresnél a felszínen? – kérdeztem tőle. –
A tengerben elpusztíthatatlan vagy.
 – Te csábítasz ide, mindenható nővér.
– Tényleg?
– Szeretem a társaságot, akárcsak te. Ez a gyengém. Bezzeg a
mélyem elmondhatatlanul magányosan kong. A messzeségből
figyelem a buzgó, mégis elérhetetlen pezsgést. Látom a férfiak és
a nők násztáncát, de nem élem át a szerelmet. Hallom a halandók
kacagását, de nem érhetem. Rokon lélek vagy, ez vonz hozzád.
Együtt átélhetjük az életet.
A Főpapnő érvelése kifogott rajtam.
– De a gyengeségek…
– Átkozott vagyok. Az igazi élethez vállalnom kell a sebeket és
a bizalmat. Nem csak a Halál tenne bármit kockára, hogy
érezzen…
– Nem akarlak szárazra csalogatni – szögeztem le. – Veszteg
kell maradnod.
Hümmögés.
Amit kezdtem megelégelni.
– Mi a Császár grálja?
– Mi, mindnyájan. „Méltó” ellenfeleket akar legyőzni a lehető
legkegyetlenebb módon. Valamint feldobja az alkalmankénti
világvége is.
– Mi lesz, ha győz?
Fodrozódott a víz, eloszlott a köd.
– Földi pokol. Az uralma az emberiség végét jelenti. Ezt
minden kártyának éreznie kell.
Biztosan innen eredt a baljós előérzetem a közeledő nagy
fordulatról. Mégis, miért érzem úgy, hogy a
nyugtalankodásomnak semmi köze Richterhez?
– Nem nyerhet! Ha meghúzod magad a mélyben, egyszerűen
túlélheted, ugye?
– Ó, mégis beszállunk? Azt hittem, az ártatlan Császárnő nem
kér a játszmából. Kivéve, ha az egyik Arkánum felbosszantja,
vagy túllő a célon.
Hogy lehet a víz ilyen epés?
– Még mindig az bosszant, amit a múltban tettem ellened. –
Bár bőven találtam bizonyítékot a néhai kegyetlenségére, a
saját árulásomig még nem jutottam el a könyvben. – Értem. De
akkor mindketten gonoszak voltunk. Ismerd el, hogy csak azért
nem döftél hátba, mert megelőztelek.
Örvénylés.
Duzzogó örvénylés.
– Ne már! Így mutatsz ajtót? – Mintha a fülét befogva
kornyikálna. Felkaptam egy követ, és a vízbe dobtam. –
Eszembe jutott a nap, mikor megöltük a Holdat. Te kaptad az
ikonját!
Az örvénylés abbamaradt.
– Én kiérdemeltem, Evie Greene, te csak bitoroltad.
Más szóval az ikon átszállt rám, mikor végeztem vele.
– Császárnő, ebben a játszmában csak te traktálsz mindenkit
az ártatlanságoddal. Én nem ígértem ilyesmit.
– Nem vagyok ártatlan! Tudom, mi vagyok. De azt is, hogy
teszek a diadalra. – A frissen növesztett virágokat tépkedtem. –
Azt mondtad, az Arkánumok olykor maguk kérik, hogy vidd le
őket a mélybe, mert néha az az egyetlen hely, ahová mehetnek.
Eddig nem értettem, de most már igen.
Koszorút fontam a pitypangszárakból. Nem zaklatott fel a
halál lehetősége – ez a baljós zsákutca –, de Aric halálának
gondolatára perzseltek a mintáim.
– Mire gondolsz, ami ennyire felzaklat? – kérdezte.
Egy vállrándítással a folyóba hajítottam a koszorúmat.
Fejforma vízgömb emelkedett a fejék alatt, mire mosoly
kerülgetett.
– Mikor újraélem a kalandjainkat, eszembe jut, milyen közel
álltunk.
Újabb sóhaj.
– De nem elég közel. – Egy hullám elnyelte a koszorút.
Ezúttal kétségkívül figyelmeztetően.
 30

A VADÁSZ
Mind közelebb…

– Mikor láthatom újra? – motyogtam a legújabb verdánk hátsó

ülésén. Halványan rémlett, hogy Matthew szerzett egy új
járgányt, és besegített.
Még mindig kiterültem. Sosem voltam beteges típus, de ezt
most jól kifogtam. Úgy sajogtak a csontjaim, hogy csonttörő
lázra gyanakodtam. Ájulás kerülgetett.
Többnyire aludtam, alig rémlettek az ébren töltött órák.
Minden szusszanásom fütyült, mintha üllő lenne a
mellkasomon, a sérült lábamon pedig pokolian izzott a bőr,
ráadásul úgy viszketett, mintha hangyák másznának rajta. Vagy
benne.
De Matthew szerint fifti-fifti az esélyem a túlélésre. Volt már
rosszabb is.
– Látnom kell a kicsikémet.
A coo-yôn szokás szerint nem felelt.
Csak tippelhettem, de a jelek szerint megmaradtunk
nyugaton. A legtöbb utat eltorlaszolták, a benzin ritka kincsnek
számított. Nem tudtam, hol áll Domīnija erődje, csak azt, hogy
lóháton egy héten belül odajuthat az ember az Arkánum-
erődből. Ebben a tempóban hónapokig fog tartani, mire
egyáltalán a közelébe érünk!
Csak az tartotta bennem a lelket, hogy idővel eljutok Evie-hez.
– Titkolózol? – nyögtem reszelős hangon. – Akkor erre felelj,
sosie. Ha tudsz harcolni… eddig miért nem tetted? – Felidéztem
minden egyes szorult helyzetet, amikor kapóra jött volna a
segítsége.
A sóbányában egy tucat ellenséggel elbánt – fegyvertelenül.
Persze, ha az ember előre látja az ellenfél minden mozdulatát,
akkor bárkit legyőzhet.
– Mert akkor nem megy ez – mutatott a halántékára.
A hasogató fejemmel inkább hanyagoltam a témát.
– Nem mondanám, hogy visszasírtam a bájcsevejeinket.
– A Császárnő sírkövet állított neked.
Nyilván arra jutott, hogy elestem a többiekkel együtt.
Elenyésző esélyem volt túlélni a robbanást. Aztán jött a láva,
aztán meg a szökőár, amit Matthew Circe számlájára írt. Kínzott
a tudat, hogy miattam kellett feleslegesen gyászolnia.
– Mit szólt, mikor megmondtad neki, hogy túléltem?
A coo-yôn hallgatott.
– Ugye megmondtad neki? – Néma csend. Kiguvadt a szemem.
Lihegtem, kapkodtam a levegőt. – Fene beléd, kölyök! – Erre
tényleg nem számítottam. Mert azt hittem, a maga módján
törődött Evie-vel. – Nem… nem tudja, hogy jövök?
 – Nem.
Putain! Ráadásul ilyen gyengén hogyan keljek fel, hogy
kitekerjem a ványadt nyakát? Ha azt hiszi, nekem annyi, talán
már engedett Domīnijának!
– Evie összejött a Halállal? Együtt vannak? – Ugye nem? Ugye
nem?
Miután engem választott, bitangul megsajnáltam Domīniját.
Komolyan együttéreztem vele, hiszen tudtam, milyen őt
elveszíteni.
Mikor vele akart maradni azok után, hogy elrabolta… felment
bennem az az átkozott pumpa.
– Még nem – felelte Matthew.
A megkönnyebbüléstől elnehezült a pillám. De nem sokáig.
Még nem.
– Mondd meg neki, hogy jövök érte! Mondd meg, hogy Evie és
Jack mindörökké!
Semmi válasz.
– Legalább azt áruld el, van még nála sanszom? – Mi
tarthatná bennem a lelket, ha az ő fénye nem vár rám az alagút
végén? Kis híján kifacsart a sereg miatt érzett gyász. Mindenki
élete az én lelkemen száradt. Vörös posztó volt annak a
szörnynek, hogy Arkánum-játékosokkal ráztam gatyába a
helyzetet.
A szeretteim gyakran csúnya véget értek. Clotile szétlőtte a
fejét, hogy megmentsen. Selena elégett. Aztán eszembe jutott
maman a Villanás napján, és megborzongtam.
– Igen. Sansz. Más szóval esély. – Matthew rám nézett a
visszapillantóból. – A Császárnő megvet, amiért hagytalak
meghalni.
– Akkor mondd meg neki, hogy élek! – bömböltem, mire
megint meglódult velem a világ. Alig kaptam levegőt.
Verejtékben úsztam, pedig majd megfagytam. – Már
másodszor… hagytad, hogy azt higgye… meghaltam. Meg
akarod… őrjíteni, te sosie? Vagy játszadozol vele?
– A Császárnő nem játékszer. Egymaga. Sokkal játszadozok.
– Elárulnád végre… miért kínzod?
A halántékára koppintott.
– Telefonközpont be. Császár hallgatózik.
Szóval a coo-yôn elvágta a vonalait, nehogy Evie Richter
markába kerüljön. Merde, mit mondhatnék erre? Mégis…
– Egy röpke hívást csak megúszhatunk… Ha nem tudja, hogy
élek… még összejön Domīnijával. – A gondolatra zakatolt a
szívem.
Újra fellobbant a lázam, percről percre rosszabbodott.
A kínra fájdalmas nyögés tört fel a kapkodó tüdőmből.
Az ördögbe, Matthew talán túlbecsülte az esélyeimet?
– Megkockáztassak egy hívást a kedvedért, Vadász?
– Non – recsegtem, mikor a mindenség feketébe burkolózott
körülöttem. Még ne. – Addigra nekem úgyis annyi…
 31

A CSÁSZÁRNŐ
437 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– Mit keresel ebben a szárnyban? – kérdeztem Arictól.

A nagymamám szobája felől érkezett.
Ekkor beszéltünk először a folyóparti találkozónk óta. Megint
rágyúrt az edzésre, mindennap órákig forgatta a kardjait.
Egyébként nem mozdult ki a szobájából és a fekete falú
hálójából.
Visszatért a kastély korábbi puskaporos hangulata – csak
ezúttal kívül-belül fenyegetéssel. Fontolgattam, hogy kicsikarok
belőle egy beszélgetést, de lenne értelme? Semmi nem változott
közöttünk.
A láttamra csillagok költöztek a szemébe, de rögtön kioltotta
őket.
– Fehér zászlóval kerestem fel a Tarasovát, a bölcs tanácsára
volt szükségem – felelte olyan hangsúllyal, ami egyszerre
lehetett kedves és kedvetlen.
 – Mit akartál tudni?
Megrándult a széles válla.
– Sajna… felzaklattam – közölte válasz helyett.
– Felzaklattad. – El tudtam képzelni. Bármilyen sebesen
romlott a testi és a lelki egészsége, a fortyogó gyűlölete állta a
sarat.
A paranoiája miatt már azt sem engedte, hogy villanylámpát
kapcsoljak – „a Torony” miatt. A szobájában csak tűz éghetett.
A falakon, az indáimon árnyak hullámoztak, a lángok
szüntelenül a veszteségre emlékeztettek.
Mikor a szája féloldalasan lógni kezdett, nagy nehezen
megengedett Paulnak egy vizsgálatot. A diagnózis? Agyvérzés,
hozzá átmeneti keringési zavarok – amit nem volt hajlandó
elhinni.
– Nem lepne meg, ha a Halál hozná rám a bajt – nyögte ki
lassan forgó nyelvvel. – Félre akar állítani!
Paul gyógyszert utalt ki neki a bőséges orvosságos
készletéből, de a bogyók sem segítettek. A nagymamám
haldoklott, én pedig tehetetlenül néztem végig.
Szinte létfontosságúnak éreztem Aric közelségét,
megnyugtatását, társaságát, bármijét. Egyre gyakrabban
bukkant elő az álmaimban, ami csak fokozta a hiányát.
– Kérlek, áruld el, mit akartál megtudni tőle!
A füle botját se mozgatta.
– Kimerültnek tűnsz, Császárnő. – Talán szánakozás csillant a
szemében?
Megvetett a saját vérvonalam Tarasovája – mert makacsul
ragaszkodtam a bizalmas szövetségeseimhez és saját
magamhoz.
– Csak annyi a dolgod, hogy megadd magad… – motyogta a
nagyi a minap. – Használd a gyűlöleted és a fájdalmad. Változz
át… a Császárnővé, akinek születtél. – A nagyanyám megint
„programozni” próbált, eltörölni a dilidokik és a
kényszergyógykezelés munkáját. Mindent, amit anya
megtanított a tisztességről.
A fejemben véres csata dúlt. Rettegtem minden látogatástól,
így viszont bűntudat gyötört.
– Nyugodtan Paulra bízhatnád – jegyezte meg Aric.
– Így is annyit vigyáz rá. – Míg én szinte minden alkalommal
felpaprikáztam, ő rá tudta venni, hogy megnyugodjon, mi több,
egyen. De azt is elmondta, hogy a nagyinak már nincs sok hátra.
– Folyton az jár a fejemben, hogy talán bármelyik napja
egyben… az utolsó is. – Aric vajon megérzi a halál közeledtét?
Vajon szólna előre, ha megkérném?
Vajon a magam módján miért veszem ilyen könnyen a
dolgot? Most talán gyűlölködik, de gyerekkoromban nem volt
ilyen. Már, ha hihetek az emlékeimnek.
Talán annyira eltompított a gyász, hogy semmi nem érhet.
Talán addig fojtogattam a szívem, hogy jóvátehetetlen kárt
szenvedett.
Végigmértem Aricot, és rögtön tudtam a választ. Nemcsak
Jacket, de őt is gyászoltam, pedig ő itt volt, előttem.
Elvesztettem az életem szerelmét. De a férfi, akit a lelki
társamnak tartottam, egy karnyújtásnyira várt. Meddig
dacolhatok a világvégével egymagam?
Aric az arcomat fürkészte.
– A Tarasova nyilván azzal fog traktálni, hogy ártottam neki.
Leszögezném, hogy sosem bántanám.
– Én pedig sosem hinném az ellenkezőjét.
Kurta biccentéssel elnyomult mellettem.
– Császárnő…
A nyomába eredtem.
– Ha a sievā a múlté, akkor szólíts a nevemen!
– Nem megmondtam? Nem számít, mikor minek nevezed
magad. A Császárnő állandó.
– Nekem számít! Ha nem megy az Evie, akkor legyen
Evangeline! – A szobájáig követtem. – Meddig akarsz még
kerülni? Azt mondtad, képezni fogsz!
Üveget és poharat ragadott, és meg sem állt az asztaláig, ahol
a székébe süppedt.
– Jelenleg a nagyanyád felel a… képzésedért.
– Akkor örülhetsz, Paul szerint már nem bírja sokáig.
– Miért örülnék? Semmi közöm hozzá.
– Mikor szövetségesek vagyunk? Amolyan szövetségesek.
Vállrándítás.
– Akkor, nem is találkozunk, csak ha néha összehoz minket az
élet? – Elöntött a bánat.
– Úgy tervezted, hogy soha többé nem találkozunk, Császárnő.
– A leplezetlen tombolása láttán kis híján hátraléptem. – Ezzel a
szándékkal vágtattál el!
– Szerinted mennyit rágódtam miatta?
 – Semennyit – sziszegte. Aztán nagy levegőt vett, hogy lehűtse
magát. – Tálcán kínáltam a mindenséget. Erre faképnél hagytál
másért. És az fáj igazán, hogy nem kárhoztathatlak érte.
– Mire célzol ezzel?
– Deveaux bátor harcos volt. Éles eszű. Ravasz, született
vezető. Senki másnak nem néztem volna el, hogy lecsapjon a
kezemről.
– Megmondtam, nem akarok beszélni róla.
Aric folytatta.
Levegőnek néz?
– Eleinte gyűlöltem, tombolt bennem a féltékenység, mikor
együtt láttalak titeket. De sokat megtudtam róla az emlékeidből.
Láttam, mit kellett kiállnia kisfiúként. Megértettem a
bosszúságait és az álmait. – Aric kiürítette, majd újratöltötte a
poharát. – Makacsul gyűlölnöm kellett volna Deveaux-t, de
végül megkedveltem. Ami csak megkavarta a dolgokat.
Elfoglaltam a szokásos helyem.
– Megváltozott valami azon az estén, mikor vállvetve
vedeltetek.
Bólintott.
– És amikor vállvetve harcoltunk. Ráadásul a föld kerekén ő
volt az egyetlen, aki megértette, mit éreztem irántad, az
egyetlen, aki ugyanúgy rettegett a majdani döntésedtől.
Csupa-csupa múlt idő. Talán továbblépett? Az egyetlen nőtől,
akit megérinthet?
Örömtelen nevetést hallatott.
– Mi az?
 – Tudom, nehezedre eshet megérteni, de az apám halála óta
Jack állt a legközelebb ahhoz, hogy barátnak nevezzem.
Szívfacsaró sajgás a keblemben.
– Felmerült bennem. Más időben, más körülmények között
biztosan megtaláltátok volna a közös hangot.
– Az erődben újra összeültünk, whiskey-t ittunk, és órákig
beszélgettünk. Pirkadat tájékán részletesen leírtam, mit
kínálhatnék neked. Belement, hogy faképnél hagyjon… de csak
azért, hogy könnyebben velem tarts. De nem kímélt a
vitathatatlan igazságtól.
– Mégpedig?
– Azt mondta, hogy ha Evangeline Greene akar valamit,
megszerzi. Ha őt nézted ki, akkor megkapod, nem érdekel, ha
szerintem jobban járnál az ellenkezőjével.
– Kinézhetek bármit, attól még nem fogom megkapni.
– Például? – csapta félre a fejét Aric.
– A bosszúm Richteren.
Hosszú sóhaj.
– Hagyj magamra, Császárnő.
Nem moccantam.
– Azt akarom, hogy visszahozzuk az esti olvasást és a
beszélgetést. Azt akarom, hogy legyünk újra barátok.
– Barátként találkozzunk? Képtelenség.
– Miért?
– Mert nem érem be egy baráttal – szikrázott a szeme. –
Nekem a feleségem kell!
– Mit szólnál, ha… sodródnánk az árral?
 – Megesküdtünk! De úgy fest, ez az apróság csak engem izgat!
Kis híján az orra alá dörgöltem, hogy a kínzásom alatt ő is a
szőnyeg alá söpörte ezt az apróságot.
Aric felemelte a teli poharát, a tiszta italba pillantott.
– Megvetem magam, amiért így vágyok rád. – Elmerengett,
nem tett féket a nyelvére. – Egy gyenge pillanatomban talán
könyörögni fogok? – Rám pillantott, láthatóan megdöbbentette
a saját vallomása. Hirtelen felállt. – Nem kárhoztatlak a
döntésedért. Attól még kizsigerelt. Mikor azt mondtam, aznap
meghalt bennem valami, komolyan gondoltam. – Célba vette a
szoba ajtaját.
Elé álltam.
– El az útból! A fene beléd, nem leszek pótlék, akire
ráfanyalodhatsz! Elég a kínzásból!
– Ne tagadd, még mindig szeretsz.
Kihúzta magát.
– Én nem vettem félvállról.
– Szerinted én igen?
– Mit higgyek azok után, hogy a vallomásodat rögtön
istenhozzád követte?
Elhúztam a számat.
– Mit vársz tőlem?
– Amivel már elkéstél: hogy akkor és ott engem válassz! –
Ökölbe szorult a keze. Még most is küzdött az érintés ellen. –
Mikor ellovagoltál, visszanéztél rám, és egy pillanatra felmerült
bennem, hogy talán visszafordulsz.
– Bennem is.
 Résnyire nyílt az ajka.
– Ennyin múlt?
– Vincent a szívembe nézett, és közölte, hogy megosztott.
Felhígult, mert két férfit szeretek.
– Idefelé jövet is ezt mondtad, miután megharaptak a
zsákosok.
Abból semmi nem maradt meg.
Aric szeme ragyogott; tapintható epekedéssel. Csak a hitébe
kapaszkodott.
– Te mit vársz éntőlem?
– Közelséget és bizalmat – közöltem. – Hogy ne bánj velem
ellenségként. Vagy vadidegenként. – A kezem a karján landolt,
az izmai megfeszültek az érintésemre. – Ilyen élet-halál
harcban – Richter, rettegj, jövök – nem húzhatunk széjjel.
– Ha nem lenne életveszély, messziről kerülnél? – Elhúzta a
kezét az enyémtől. – Hiába a vért, a tőröd utat talált a keblembe.
Ráadásul szívesen forgatod.
Minden szóval bakot lőttem.
– Nem úgy értettem! Jackkel annyi mindent megbántam,
annyi szavam és tettem visszavonnám. Ugyanezt a megbánást
éreztem, mikor hiába kerestelek. Utána… megjelentél.
Elevenen. Ha meghalnék, nem bánnád, hogy nem töltöttél elég
időt velem?
– Ünnepélyesen fogadom, Császárnő, hogy soha többé nem
halsz előttem – közölte, majd sarkon fordult, hogy távozzon.
De a suttogásomra megfeszült.
– Én is ettől tartok.
 32

444 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– Nem mondom, pokolian festesz – közölte Circe.

– Ne finomkodj, Vízboszorkány.
Több mint egy hónap telt el azóta, hogy a melegházban
meghallottam a nagymamám hangját. Időtlen idők óta
ábrándoztam a viszontlátásról. A legjobb szándékkal vágtam
bele, de végül minden balul sült el.
A szemem láttára kornyadozott. Néha olyan epével tirádázott
nekem, hogy Paul a nyakát törve sietett hozzá, hogy
lenyugtassa. Máskor az ébrenlét határán hadovált.
Minden szóáradat dacára egyetlen kérdésemre se válaszolt.
Például még mindig nem tudtam, Aric miért kereste fel.
Nem érdekelt, mennyit dühöngött, a legvégsőkig ki akartam
tartani mellette – akárcsak anyával. Így minden áldott nap
visszatértem a nagyi szobájába.
– Kimerít a szüntelen hadakozás – vélekedett Circe.
Hiszen ott volt a nagyi, az Arickal kapcsolatos kétségeim, és a
rettegésem…
Hátrasandítottam a kastélyra. A baljós előérzetem makacsul
kitartott. Valami váratlan közelgett. A végső visszaszámlálás?
Ketyeg az óra.
– Hol igazságos az, hogy te szapulhatod a külsőm és a
lelkiállapotom, bezzeg én még arcot sem tudok társítani a
hangodhoz? – próbáltam témát váltani.
– Megint a szárazra akarsz csalogatni?
A szemem forgattam.
– Dehogy! De megint megmutathatnád azt a vízlányt. –
Egyszer létrehozta a mását vízből. – Vagy kinyithatnád azt az
ablakot.
Kicsiny hullám fodrozódott előttem. A habokból végül egy
falitükörre emlékeztető ovális emelkedett ki – ami ezúttal ablak
volt.
A mélységbe.
Megjelent a vízmélyi templomának koralltrónján ülő Circe.
Szívfájdítóan gyönyörű volt a hullámzó fekete hajával és a
ragyogó szemével.
A Főpapnő méltóságteljesen fejet hajtott. A templom tüzének
fényében megcsillantak az alkarja és a kézfeje sziporkázó kék
pikkelyei, színük a könyökéből sarjadt úszókét idézte.
Ezt neked önreklám, Sol.
Motozás a trónja körül, mire félrecsaptam a fejem. Talán egy
csáp? A lába szárát még sosem láttam, szóval bármi lehet
odalent. Vajon hogy álljak elő a kérdéssel? Arra is kíváncsi
voltam, hogyan sző ruhát tajtékból, de a végén gyerekesnek
tartana.
– Mikor fogsz megismerkedni a szövetség utolsó tagjával? –
kérdeztem. – Szerintem csípnéd Larkot. – Rég fontolgattam egy
találkozót.
– Ne ess túlzásba. – Circe az ölében heverő háromágú
aranyszigonyt igazgatta. – Nem veled és Faunával léptem
szövetségre. Csakis a Halál és Kentarch a két társam. Mellesleg
Fauna el van havazva. – A kereséssel és a tenyésztéssel. – Még a
nagyanyád is észrevette.
A nagymama tényleg hebegett erről. „Az éj megtelik
vonítással! Minden új vad fegyver! A kastélyt ragadozók járják!
A karmuk a padlót karistolja! A szemed láttára falják fel a
zsigereid!”
A legutóbbi látogatásom során Lark szobája egy túltömött
bárkát juttatott az eszembe. Azért ugrottam be, hogy színt
valljak a legutóbbi játszmák során tanúsított viselkedésemről,
és hogy átbeszéljük a mostani alkuját a Halállal a játszma
megnyerésére.
A szeme szokás szerint vörösen lüktetett. Haja helyén kócos
sörény, agyara és karma egyre nőtt. Minél többször egyesítette a
saját és a vadjai érzékeit, annál állatiasabbá vált. Nem volt
szószátyár kedvében.
– Csipkedd magad!
Miután visszanyerte a régi szemét, belevágtam.
– Legalább egy korábbi életedben összejöttél Finn-nel. Abban
a játszmában elárultalak titeket. Mi több… végeztem veletek.
– Naná, Eves, a főnök ezt már elmesélte, nagyjából a Villanás
napján. – Annak idején elhitette velem, hogy a családja krónikát
vezet, nehogy kiderüljön a hírforrása. – Sokat mesélt. – A szeme
ismét bevörösödött, de távoztomban utánam szólt. – Egyik
állatom se engedd ki! A főnök csak Küklopszot tűri meg a
kastélyában!
Aric azért kivételezett, mert a farkas az én kedvencem…?
– A nagymamád természetesen tőlem is óva int – mutatott rá
Circe ezután.
A nagyi azt is mondta, hogy hullámverést hallott az
ablakából, a tüdőm szét fog pukkadni, a szemgolyóm pedig
kipattan a koponyámból. Ó, Circe pedig magával ránt az iszapos
rejtekébe, és soha többé nem látom a napfényt.
– A „nagyi” biztosan nehezményezné a találkáinkat, amilyen
jó véleménnyel van rólam.
Felhúztam a szemöldököm. Szinte minden este eljöttem. Néha
a régmúlt játszmákat veséztük ki a Főpapnővel. Máskor éreztem
a jelenlétét, és békés csendben ücsörögtünk.
Minden látogatáshoz új fűcsomót kellett sarjasztanom – mert
a vízszintje látványosan emelkedett. A víz ellepte a kastély
hídját, és megindult felfelé a hegyen.
Miközben Fauna a „fegyverei” számát gyarapította, Circe
pedig az áradatát duzzasztotta, nekem csak maroknyi új indát
sikerült sarjasztanom a szobámban.
Döbbenet, de minden jel szerint az én erőm… apadt.
– Nem beszéltél a Halállal? – kérdezte Circe.
Megráztam a fejem. Ő olyan könnyen semmibe vett.
– Szenved. Tudja, hogy csak azért döntenél mellette, mert
nincs választásod. Talán tényleg szenvedésre született.
Az imádata az átka.
– Téged folyton látogat. – „Gyakran” beszélgettek. Noha
hézagosak az emlékeim Aricról, az biztos, hogy ennyi év után is
emlékeztek egymásra a meseszép Circe-vel. Az érintkezés lehet,
hogy kizárva, de talán összeköti őket egyfajta… vonzalom?
– A féltékenység, a zöld szemű szörnyeteg. – Jack is valami
ilyesmit mondott.
Könnyebb lenne, ha Circe-re lennék féltékeny. De nem –
magamra voltam. Megőrjítettek Aric és Phyta kapcsolatának
álomemlékei – például az éjszaka, mikor mérgező csókot szánt
neki. Mire megkapja a mérgem, úgy eltéved a hálómban, hogy
talán úgy érzi, ez a legkevesebb.
Meg akartam érinteni. Kerüljön csak a hálómba. Nem azért,
hogy bántsam, hanem, mert szerettem.
– Császárnő, nekem teremtettek, engem pedig neked. Egy nap
még meggyőzlek, meglásd! – győzködte Phytát.
Talán időközben sikerült neki?
– Megint sziporkáznak a mintáid, Evie Greene! – kacagott
Circe.
– Érzel valamit iránta? – firtattam.
– Másé a szívem – felelte. – Így volt, és így is marad.
– Tényleg?
A szeme megtelt bánattal.
– Azt hiszed, csak te gyászolsz? Az esküvőm napja
egybeesett… a Villanással. – A víz örvényleni kezdett.
A születésnapom. Sol évfordulója. Circe esküvője.
 Elfelhősödött a tekintete.
– Miután a Villanás elpárologtatta a tengert, a fenék alatti
vízzáró rétegben rekedtem, elvágva az otthonomat jelentő
szigettől, a vőlegényemtől, az egész családomtól. Hónapok
mentek rá a szabadulásra. Mire megtaláltam a maradványaikat,
annyira kiszáradtam és szomjaztam, hogy két könnycseppre se
futotta tőlem.
– Mihez kezdtél? – Szirmok hulltak a víztükörre. A kínjára
önkéntelen rózsanövesztéssel feleltem, azok hullatták őket.
– Én… én… – Elfúlt, amit feszült, hallgatással terhes pillanatok
követtek, végül folytatta. – Végeztünk. – Színpadias legyintés,
mire a víztükör hullámot vetett. – Térjünk vissza rád és a
Halálra. Ezúttal sokkal komolyabb kárt tehetsz benne, mint a
korábbi játékokban.
Nem firtattam a témaváltást.
– Hogyhogy?
– Két évezredes. Ennyi idő alatt kialakított egy életmódot. Erre
egyik percről a másikra, az élethosszához képest jóformán egy
szempillantás alatt… a régi korok nemes lovagja szerelembe
esett. Csupán egy szívdobbanásnyi ideje érkeztél, de ő a
fellegekben jár.
Akár egy csapás. Hogy a Szeretőket idézzem.
– A Halál tudást áhít – folytatta Circe. – Bosszantó, ha egy
rejtély évezredek múlva is megoldatlan marad. Barátkoznia kell
a gondolattal, hogy olyasvalakit szeret… aki nem viszonozza.
– Dehogynem szeretem.
– Nyilván – húzta fel a szemöldökét.
 Mit mondhatnék? Minek győzködjem?
– A Halál szerint a Bolond látomást küldött rád, amiben tíz
kard állt ki a hátadból.
Bólintottam.
– A Kardok Tízes kártya egy pusztító katasztrófa előjele, ami
figyelmeztetés nélkül fog lecsapni. Talált, süllyedt, Matthew.
Hümmögött.
– Mit hümmögsz?
– De azt is jelzi, hogy ideje engedni, és elfogadni a fennálló
helyzetet.
Elfogadni a megmásíthatatlan sorsot. Mint anyám apám
dolgában.
– Engedjem el Jacket? Ahogy te a férfit, akit elveszítettél?
Felhúzta az egyik karcsú vállát.
– Már másvalakihez húzol.
– Bosszút esküdtem. Azt hiszed, leteszek róla? – Richter… ne
rettegj, nem jövök? – Tudod, mitől rettegek a vesztett harcnál is
jobban? Hogy együtt kell élnem azzal, amit tett.
– Ki mondta, hogy mondj le a bosszúdról? De mi lesz, ha
hiába keresed fél évig? Két évig? Addig takarékra teszed az
életed? Ráveszed a Halált, hogy kövesse a példád? Hétköznapi
életre vágyik. Egy nappal is beérné. Ennyit sem adnál neki?
– Rámutattam, milyen kevés az időnk – mondtam, még
mindig feszengtem a félszegségtől. – De a szívére vette.
– Feleséget akart. Nem cimborát.
Mindent kihallgatott a kastélyban?
– Nem akarom megbántani, de nem tudom, mit tehetnék.
 Dacosan a szemembe nézett.
– A kártyák tanulsága ugyanaz, mint az életé, Evie Greene. Ha
a helyzeteden nem változtathatsz, változtass magadon! Kelj fel,
és járj… ügyet se vess a tíz kardra a hátadban.
Mi lehet szörnyűbb a halálnál? Egy rémálomban élni.
Anya megtanult apa nélkül élni. Én anya nélkül. Folytathatom
Jack nélkül?
– Ki kellene vernem a fejemből Aricot. Szembeszálltam a
játékszabályokkal, ami Jack életébe került. És ha Aric ugyanígy
jár?
– Mindig túlbecsülöd magad! – kuncogott derűsen Circe. – Azt
hiszed, bármi közöd volt a támadáshoz? Gondold csak végig!
Richter megváltoztathatta volna a sorrendet. Miért nem kezdett
az Arkánum-erődnél, hogy elpárologtassa a Mágust, Fauna
egyik farkasát és az ellenségei erődjét? Hiszen a sereget később
is leszedhette volna helikopterrel! Helyette halandókat és
egyetlen kártyát vett célba. A Holdat.
Leesett az állam.
– Mert nagyobb fenyegetésnek tartotta.
– Ő volt az egyetlen, aki távolról is leszedhette volna.
A Torony lehet a következő, mivel erre Joules is képes – mondta.
– Más szóval, ha egy kártyára kennéd a halandód halálát, kend
a Holdra.
– Sosem tenném.
– Helyette magad ostorozod? – Circe a fejét csóválta, mire a
folyó is hullámzott. – Mit szólnál inkább a Császárhoz?
Ilyen pofonegyszerű lenne?
 Richter végig Selenára fenekedett? Ha a sors kőbe vésett –
akkor attól a pillanattól halálra volt ítélve, hogy kimentettük a
Szeretőktől.
Nagyot nyeltem. Sosem feledem, milyen vadul ölelt aznap
este, megdöbbentette, hogy tényleg hű barátja vagyok.
A végsőkig, Selena.
– Felkavarodik az állóvíz. – A mélysége sötétjében Circe
körözött az ujjával, mire örvény támadt.
Mióta a nagymamám a lelkemre kötötte, hogy keressek
szimbólumokat, ki sem látok belőlük. A végtelen jeleit. Egy íjat.
Egy szikla mennykőforma csipkézetét.
Egy örvényt.
Felidéztem az álmaimat: mikor a Mágus megajándékozta
Faunát a végtelenség jelképével, már szerepelt egy a képen.
A párosuk mögötti oroszlánok farka szabályos nyolcasként
fonódott össze.
Sorra bukkantak fel előttem a minták. Circe örvénye, akár egy
dugóhúzóban zuhanó helikopter. Vagy egy örökké egyfelé forgó
körhinta. Vagy egy kicsavart szorítókötés.
– De meddig? – dörmögte, az örvénye összeszűkült.
– A játékok legfeljebb néhány évig tartanak, nem?
– Az érdekel, maradt-e elég időd elengedni. Elfogadni a tíz
kardot a hátadban, és mégis kihúzni magad. És élni. Tedd fel a
kérdést, és felelek.
Csak egy torokköszörülés után sikerült kinyögni.
– Maradt még időm?
– A helyedben akkor is feltápászkodnék, ha csak egy órám
lenne. – A szeme világítórúdként ragyogott. – Az érzelmek, akár
az árapály. A Halál mind messzebb és messzebb sodródik tőled,
míg a gyászod csitulását várod. Nemsokára elérhetetlen lesz.
Pánikba estem.
– Csak engem érinthet meg. Muszáj kívánnia. – A nagyi is ezt
mondta.
– Ostoba Császárnő! – Circe marka a szigonyára feszült a
templomában.
A folyóból pedig kéz alakot formált a víz, ami pofonra
emelkedett. Hátratántorodtam.
– Tessék?
A víz elcsitult, a vízablak elfolyt, beleolvadt a habokba.
– Az ágy csak egy dolog – suttogta mind messzebbről. – De ha
soká habozol, a szíve fagyosabb lesz, mint a kardja.
Aric is fojtogatta a szívét.
Magányosan meredtem a folyóra, és eszembe jutott, mit
mondott a döntésem előtti éjszakán. „Igen, elmondhatatlanul
vágyom rád, de tudnod kell, hogy a szerelmem is a tiéd, sievā.
Teljesen és egészen a tiéd. Rendelkezz vele!”
Mégsem tettem.
Azt hitte, ha összefekszünk – ha megtesszük a végső lépést –,
végre az övé leszek. Két évezreden át újra és újra az ágyába
fogadott, de a reménye végül mindig hamvában holt.
És nem csak a távoli múltban. Néhány hónapja egy hajszálon
múlt, de visszakoztam, mert nem tudtunk volna védekezni –
ráadásul mást szerettem. Mielőtt legutóbb faképnél hagytam,
elkábítottam egy mérgező csókkal – méghozzá a hitvesi ágyban.
Azt hitte, újra az életére török. Már azelőtt megölsz, hogy
elfogadnál, szólt elgyötört tekintettel.
Ezek után ki kárhoztatná, amiért hátat fordít? Tényleg
elveszítem, ha újra üres ígérettel állok elé.
Ha mellette döntök, csakis bonyolult, intrikákkal teli élet
várhat ránk. De immár nevetséges gondolatnak tűnt, hogy
együtt öregedjünk meg. Ilyen hamar elfelejtkeztem a Halál
aggasztó alkujáról Larkkal?
Megtanultam a fájdalmas leckét. Akad sors, ami kőbe vésett.
De ez nem állhat mindenre? Ha Aricnak rendelt a végzet,
akkor a Halál talán elkerülhetetlen. A szó minden értelmében.
A kastély felé visszaúton… eleredt a hó.
 33

A VADÁSZ
Mind közelebb…

Dermesztő hideg ide vagy oda, a műanyag üléshuzat csatakos

volt a verejtékemtől. Láztól égtem? A szám borzasztóan
kiszáradt, a fejem hasogatott. Hörögve szuszogtam.
Ellenállhatatlan remegés rázott.
De kit érdekelt? Senkit. Mert megyek Evie-hez. Vár a szép kék
szeme és az ívelt ajka.
Szívesen ápolgatott, akár egy kotlóstyúk. Ma belle infirmière.
Olyan élesen láttam, mintha ott lett volna mellettem; még a
loncillatát is éreztem.
– Evie, bébé… tényleg te vagy az?
A furgon egy rándulással megállt. Kinyílt Matthew ajtaja.
Aztán az enyém? Ülő helyzetbe rántott.
Evie nincs itt. Ne kínozz! A résnyire nyílt szemem elé hóesés
tárult.
Csak nem havazott a közelében? Talán rám gondolt? Bármit
megtennék, hogy viszontlássam.
 Csak egyetlenegyszer.
– A jövőd elég csintalan. – A coo-yôn lecibálta rólam a
kölcsönzött kabátot. Ki érti ezt? Aztán hátralépett. És
elengedett…
Kidőltem, az ülésből egyenesen a földre. A sosie talán itt akar
hagyni az út szélén? Mert haldoklom?
– Beszéljük… meg a dolgot, coo-yôn…
Megragadta az ép bokám, aztán elvonszolt a furgontól.
Egyenesen… egy hókupacba.

A CSÁSZÁRNŐ

Jackkel együtt gyönyörködtünk a hóban. Piruetteztem a pelyhek

között, szédülés fenyegetett.
Tudtam, hogy előbb-utóbb legyűr. Levegőért kapkodva
roskadtam össze, arcomon könnypatak.
Lark vadjai elhallgattak. A folyó habjai megdermedtek. Hogy
hallják a zokogásom. Iszonyúan hiányzott Jack; iszonyúan
hiányzott Aric. Mindkettőjükért sírtam.
Megállíthatatlan hózápor zúdult az égből, végül fehérre
festette a földet.
„Csodálatos, ugye? Minden olyan tisztának tűnik”, mondtam
Jacknek a végső napon.
Pedig azt kellett volna, hogy „mindjárt meghalsz, és semmit
nem tehetek érted. Aztán néhány hétre rá az őrület rávesz, hogy
a bosszúnak szenteljem az életem.”
Hogy makacsul, szüntelenül a kötésem húzkodjam. Hogy
elodázzam a letaglózással fenyegető gyászt. Hogy felkeljek és
járjak.
Azt hittem, a hó látványa – és a nyomában feltámadó érzések
– messzebbre sodornak majd Arictól.
Épp ellenkezőleg; mert végre világosan láttam a jövőmet. Ha
előttem hal meg, lesz egy jelkép – akár ez a hó –, ami
szimbólumként őrzi majd a létezése végét. Aztán valahányszor
felidézem azt az útjelzést, Istenhez fogok fohászkodni, hogy bár
másképp döntöttem volna – elvégre minden mindennel
összefügg.
A Halál igenis elkerülhetetlen. Miért várakoztatnám tovább?
Egy tökéletes világban több időm lett volna megsiratni Jacket, és
rendet rakni a fejemben.
Csakhogy a világ a lehető legmesszebb állt a tökéletestől.
Ekkor tökéltem el, hogy kipuhatolom a saját utam, amit csakis
a saját útjelzőim övezhetnek. A hó egyszerre lesz az egyik
történet vége, és egy másik kezdete.
Tiszta lap. De nem üres. A piros szalagból értékes emléktárgy
lesz, amit mégsem tartok örökké magamnál.
A hóban fekve nyúltam az ég felé. Ázott arcomra pelyhek
záporoztak. Mindegyik hűvös búcsúcsók.

A VADÁSZ

A hókupacban fekve meredtem a szállingózó pelyhekre.

Az arcomba lebegtek. Mesés puhaság. Mint Evie ajka. Erőnek
erejével az égnek emeltem a heges kezem. Behunyt szemmel
elképzeltem Evie gondoskodását.
J’ai savouré. Kiélveztem minden fagyos csókot…
 34

A CSÁSZÁRNŐ
451 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– Még mindig csak két ikon? – dörmögte a nagyi, ahogy leültem

az ágya mellé.
Az elmúlt héten a hó nyomtalanul elolvadt – bezzeg az én
változásom kitartott. Egy döntés, ami kihatott az egész jövőmre,
és előkészületeket igényelt.
Hamarosan feltámadok.
– Miért nem szaporítottad őket? – kérdezte, erőtlen szavai
összemosódtak. – Kínlódsz az erőddel?
Makacsul apadt. Megvolt erről a magam elmélete, de nem
volt helye a fejemben.
– Nézd, hoztam néhány képet! – Felkaptam a laptopom, és
mellé ültem az ágyra. Noha tanulni akartam tőle, de engem
aztán ne traktáljon a barátaim megölésével! Így más témákba
kapaszkodtam.
Megnyitottam a családi albumot. Böngészés közben hályog
borult a szemére, mintha nem látná a fotókat. Mégis tágra nyílt
szemmel nézett egy jókora képet az apámról.
– Bár emlékeznék rá! – merengtem.
– A farmon David szívesen cipelt a vállán – mondta. – Én
minden este meséltem neked, és kacsázni tanítgattalak a
folyónál. Ő tíz mérföldes körzetben minden egyes
állatkölyökhöz elfuvarozott téged, hogy megsimogasd. Jerkék,
cicák, kutyusok. – Nehézkesen felszusszant. – Elvitt a szántóra
és a kertbe. Ott is a tölgyek kérgét cirógattad, és a
rózsabimbókat puszilgattad. Ha aznap éppen sóhajtozott a nád,
az ölén tértél nyugovóra.
Megjelent előttem az egész: a farm, a fenséges tölgyek, a lusta
folyó, amiből mindig halak ugráltak. Ezek jelentették a
gyökereim, noha tudtam, soha többé nem térhetek vissza. Jack
visszatérésről és Haven újjáépítéséről álmodott. Akárcsak én.
Árulásnak érezném, ha nélküle térnék haza. Ráadásul legyűrne
a kín. Minden az elveszett szerelmemre emlékeztetne.
– David értelmetlen halált halt – jegyezte meg a nagyi. – Nem
tudom, mit keresett a nádőrlő körül.
Erre felkaptam a fejem.
– Hogy értsem ezt? Horgászás közben tűnt el a Basinben!
Rám fintorgott.
– Igen. Hát persze.
Borsódzott a hátam. Talán hazudott? Miért tenné? Hacsak…
Nem, nem! Dacosan megráztam a fejem. Ugyanaz a köd
borult az agyára, mint az enyémre, ami érthető a sorozatos
agyvérzések után.
 Rémeket láttam a játszma szüntelen köpönyegforgatása után.
Szerette az anyámat. Anya pedig az apámat. A nagyi sosem
bántaná.
– Az élete szerelme… örökre oda – motyogta a nagyi. –
Majdnem megtörte az anyád. Most pedig te törtél meg.
Gyengülsz. Ha nem nyered meg ezt a játszmát, az életem
fabatkát sem ért. Akárcsak Karen áldozata. Semmit! – Azzal
századszorra is elismételte: – Tipord el a kis Erő kártyát.
A könnyű prédát.
Elfogyott a türelmem, morzsák sem maradtak. Becsaptam a
laptopom, és felpattantam.
– Hiába győzködsz a többi itteni Arkánumról! Inkább ne is
beszéljünk róluk!
Más témát kerestem, de mindhiába. Előbb-utóbb mindig Aric
és a barátaim kivégzésénél kötöttünk ki.
– Gyengülsz, gyengülsz – folytatta, mintha mi sem történt
volna. – Vedd az ikonjaikat, míg megteheted! A Halálét is.
Csalogasd ki a páncéljából, utána lecsaphatsz! Használd a
méregcsókod!
Utolsó csepp.
– Nem végzek Arickal! Sosem bántanám!
Úgy tűnt, végre meghallott. Időtlen idők óta ekkor gyúlt
először felismerés a szemében.
– Magasságos egek… te… te… szereted azt a szörnyet! –
Foltokban elvörösödött. – Legalább tagadnád! Bánni fogod! –
Köhögőroham tört rá. – Nyolc évet töltöttem egy otthonban,
fogságban, csapdában… érted! De mintha süket lennél! És vak.
 Elhátráltam tőle. Talán ennél többet is tett abban a nyolc
évben. A nagyanyám talán ölt az Arkánumok nevében. Erre a
játékosa makacskodni kezdett.
Dühösen lüktetett egy ér a halántékán.
– Ha annyira vágysz a Halálra, meg is kaphatod! Esküszöm,
idővel a fejedet veszi. És ha tényleg beleszerettél, meg is
érdemled!
Paul arra lépett be, hogy hitetlenkedve bámulom a nagyit.
– Evie, hagyd magára – intett szigorúan. – Azonnal. Majd én
vele maradok reggelig.
Tántorogva feltápászkodtam. Aric kellett nekem. És a régi
szép idők. Hiszen egész idő alatt egyenes ösvény vitt hozzá.
A történetünk kétezer éve formálódik. Ennyi erővel egy
szökőárral is dacolhatnék.
Jack biztosan megértené, pláne a világ végén.
Ezúttal nem üres kézzel keresem fel Aricot.
– Még… még visszajövök – mondtam a nagyinak. Kóvályogva
indultam Aric szobája felé. A folyosókon állatok trappoltak
körülöttem – egy fekete kandúr, egy nyúl és egy kecske.
A nappaliban egy medvebocs és egy oroszlánkölyök
hempergett, nem kímélték a szőnyeget.
Aric rendezett szentélye elesett. Tombolni fog.
Benyitottam a szobájába. Nincs itt. De szánakozva eszméltem
rá, hogy nem gyomlálta ki a mákot az asztalából. Adtam neki
egy kis kakaót, hadd húzza ki magát, aztán irány a gyakorlótér.
Semmi nyoma. Akkor az istálló.
Thanatosz sehol.
 Lesiettem a folyóhoz.
– Circe! Hová tűnt Aric?
Hümmögés.
– Hagyjuk a szarakodást, Főpapnő!
– Mikor legutóbb láttam – felelte harapósan –, kín tombolt a
szemében.
Visszarohantam a meredek emelkedőn. Larkot a szobájában
találtam – aminek mostanra minden centijét bunda, toll és
pikkely fedte. Egy mancsra léptem, sziszegés lett a jutalmam.
Lark szeme szokás szerint a kutatás vörösét árasztotta.
– Hová ment Aric?
Egy borzongással magához tért a révületéből.
– El.
Fellángoltak a jelképeim.
– Micsoda? – Egymaga kóborol odakint? Miközben a Császár
szabadon járkál? És ha sosem tér vissza? Ha Richter elcsípi…
– Csigavér, tisztátalan. Az elmúlt hetekben a főnök folyton
eljárt. Csak sosem tűnt fel neked.
Görcsbe rántott a bűntudat.
– Hová ment?
– Mit tudom én. Mindig akkor vág át az állathálómon, amikor
alszom.
Akkor direkt csinálta, nehogy kövessék. Mégis…
– Lark, fogass szagot Küklopsszal, hadd vezessen hozzá!
– Ki van csukva, Evie! – Felkapta a kezét, begörbültek a
karmai. – Leszedi a fejem! Akár céltáblát is festhetnék
magamra!
 Összehúztam a szemem.
– Honnan veszed, hogy velem olcsóbban megúszod?
Félrehajtotta a fejét.
– Mondasz valamit.

A VADÁSZ
VALAHOL AZ EGYKORI
MISSISSIPPI FOLYÓTÓL KELETRE
Mind közelebb…

Újabb furgon. Újabb autópálya.

De Matthew esküdözött, hogy közeledünk.
Alig egy hete, hogy a hóval véget vetett a lázamnak. Alig egy
napja lobbant fel a remény első szikrája, hogy talán végül mégis
megtarthatom az egész lábam. A járáshoz még mankó és
hevenyészett sín kellett, de gyorsan gyógyultam.
Tisztult a látásom és a tüdőm, de a fejem és a szívem
makacsul szenvedett, mert tudtam, késésben vagyok a
drágámtól. Kínzó sürgetés mardosott, lassacskán megőrjített.
Ugye nem feledte, hogy Evie és Jack mindörökké? Hogy a
halál – akár kis-, akár nagybetűvel – sem állhat közénk? Hogy
minden olyan tökéletes volt közöttünk?
Mellette, életemben először megismerhettem az igazi békét.
Ő nem?
Miközben a coo-yônnal faltuk a mérföldeket, epekedtem azért
a mobilért Evie képeivel és a beszédét őrző felvétellel. A hangja
minden korábbi elváláskor drogként tartotta bennem a lelket.
Erre most függőként követeltem az adagomat, de korábban
lenyúlták a táskámat. Örökre oda.
Matthew szerzett nekem egy másikat – ki érti ezt? –, de üreset.
Jellemző. Amúgy is nulláról indultam.
– Szükséged van rá – jegyezte meg a coo-yôn a volánnál.
– Mondj valami újdonságot!
Szó szerint vette, a homlokát ráncolta.
– Nem ismered a jövőt. Én messzire látok. Ott egy folyamatos
vonalat, ami a végtelenbe nyúlik… és visszatér önmagába.
– Aha. – Csak még egy kicsit, peekôn, jövök már!
 35

A CSÁSZÁRNŐ
A PUSZTA MÉLYÉN

A pánik maradt az egyetlen társam, miközben Küklopsz

nyomában lovagoltam a szitáló esőben.
A kastélyban úgy megállt bennem az ütő, hogy jóformán
minden készlet nélkül vágtattam le az ösvényen, Küklopsszal az
élen.
Ki tudja, milyen soká vagy messze jutott, mióta Circe utat
nyitott nekem? Sűrűsödő sötétben ereszkedtem le a hegyi
ösvényeken, és szeltem a kanyonokat.
Életjel nuku. Még zsákosok sem. Csak hamu.
Unalom – és a nagyanyám szavain rágódás – ellen eltemetett
magvakat próbáltam keresni. Meglepően sok. Egyszer átvágtam
egy régi tanyán; szinte ellepték a földet.
A következő völgybe vezető emelkedőt megmászva Küklopsz
fellelkesült, egyre szaporábban nyújtogatta felém a busa fejét.
– Közeledünk?
Megint egy átkozott farkashoz beszélek?
 Fújtatott, amit jó jelnek vettem.
Elindultunk egy lankásan ereszkedő kanyargós ösvényen, ami
körbefogta a völgyet, végül egy tisztásba torkollt.
Kis híján nekirohantam a kicsiny kunyhónak, mert jóformán
elkerülte a figyelmemet: az épületet láthatóan a hegyoldalba
építették. Mellette, egy sziklaperem alatt istálló állt.
Thanatosz! A markos csataló figyelmeztetőn horkantott, de
igazából ügyet sem vetettem rá. Mellé kötöttem a lovam, majd a
kunyhóhoz siettem.
Nem volt bezárva, ami érthető, hiszen Thanatosz őrizte.
Bedugtam a fejem.
– Aric? – szólongattam. Hiába.
Milyen különös hely! A fala talán… réz? Parafa táblákhoz
szegezett csillagtérképek. Egy széles munkapad ki sem látszott
az elektromos szerkentyűk alól.
Aric holmiját a hátsó szobában találtam. A vértje! Mit keres
idekint védtelenül? Azt hittem, mindjárt elvisz a szívroham.
Talán már most veszélyben van!
Vagy meg is halt.
Egy sikkantással rontottam ki a kunyhóból.
– Vigyél hozzá! – parancsoltam Küklopsznak. A farkas
nekiiramodott, a kőkoncok között cikázott. Az eső erőre kapott,
a fejem csépelte, miközben a nyomában botladoztam. Mennykő
villant…
Alig egy lábra focilabda méretű jégtömb landolt, a kisebb
társai pedig mindent elárasztottak. Jégeső a világvége után?
Aric meg sisak nélkül?
 – Nyomás, farkas!
Az ösvény megkerült egy sziklaszirtet; tempósan követtem a
következő tisztásra, majd tyúklépésre váltottam. Előttem
fennsík terpeszkedett. A tetején hatalmas, több tucat láb magas
tányér.
Talán egy teleszkóp? Vagy valamilyen antenna? A Villanás
néhol feketére kormozta a fémfelületet.
Felemelt kézzel védtem a szemem az esőtől. Kiszúrtam Aricot.
A szerkezet tövében mászta a felépítményt. Ez megmagyarázza
a páncélhiányt. Még az ingét is levetette, ruganyosan mozgott a
gerendákon.
Mit keres itt? A jégesőre és a villámlásra ügyet sem vetve
megkerestem a felfelé vezető ösvényt. Mihelyst felértem a
fennsíkra, észrevett.
Levetődött, legalább húsz láb magasról, majd felém
masírozott. Mérgében minden izma pattanásig feszült, tetovált
rúnái elevennek látszottak.
Azt mondta, a vágásnyomok a mi történetünk, így emlékezteti
magát, hogy sosem bízhat bennem. Erre rávágtam, hogy a
történelemnek nem muszáj ismételnie önmagát.
– Mi az ördögöt keresel itt? – Minden közeledő lépéssel nőni
látszott, szinte szétpattant a méregtől. A sötétben haragosan
izzott a szeme.
Tőlem hiába várt megalázkodást, álltam a tétet.
– Téged kereslek!
– Valami halaszthatatlan vészhelyzet?
Nem. Talán. Igen!
 – Mi ez a hely?
– Egy menedék. Volt. Ha már meggyalázták a régit. –
A farkasra sandított, ami a farkával a lába között elsunnyogott.
– Meggyalázták? – kiáltottam. Annyira elege lett belőlem,
hogy legszívesebben kipaterolna?
Semmibe vett, sarkon fordult, visszatért a tányér alá.
Nagy nehezen sikerült tartanom a tempót a hosszú lépteivel,
miközben behúzódott a felépítmény alá.
– Költözzek ki a kastélyból? – A tomboló vihar olyan erővel
csépelte a fémernyőnket, hogy üvöltenem kellett.
Hátrafordult, beletúrt a csatakos hajába.
– Nem úgy értettem.
– Akkor hogy? – Mintha egy medvével táncolnék. A vihar csak
fokozta a kettőnk feszültségét.
– Nem ülhetek tétlenül, míg az a nőszemély megmételyezi az
elméd! De bármit mondok vagy teszek, azzal csak bizonyítom
az eszelős vádjait!
– Azt hiszed, tétlenül hagyom?
– Ha nem ő, akkor a krónikái.
– Végigolvastam. Sorra idéztem fel a rólad szóló emlékeket.
Mégis itt vagyok.
– Mit keresel itt? – Megdermedt az ázott mellkasa. Visszatartja
a lélegzetét!
Lesütöttem a szemem. Mit mondhatnék?
– Te… hátvéd nélkül veszélyben vagy idekint!
Ökölbe szorult a keze, hullámoztak a karizmai.
– Menj vissza az istenverte lovadhoz, és hagyj… engem…
békén.
Mintha bomba robbant volna közöttünk. Felugrottam, ahogy
egy gigászi jégdarab hullt alá az égből. Újra szembenéztem vele.
– Nem megyek sehová nélküled, Aric – fogadkoztam.
– Miért? – értetlenkedett.
– Mert szeretlek.
Felkapta a kezét. Ujjai laza béklyóként fonódtak a torkomra.
– Ezt soha többé ne mondd nekem!
Nyeltem, tudtam, hogy a tenyerén érzi a mozdulatot.
– Szeretlek – suttogtam.
A másik öklével a fémre sújtott, amibe az egész szerkezet
beleremegett.
– Megmondtam, meghalt bennem valami aznap, amikor őt
választottad! Maradjunk ennyiben.
– Életre kelthetem – ráztam a fejem.
– Miért tennéd? – hunyorított.
– Századokkal ezelőtt azt mondtad, téged nekem, engem pedig
neked teremtett az ég. Megmondtad, hogy egy nap még
meggyőzöl erről. Sikerült. – A gondoskodása, a türelme, a
nagylelkűsége és az önzetlen védelme révén.
– Légy átkozott, Császárnő! – Kétkedett. A torkomról a
tarkómra vándorolt a marka. A csatában kérlelhetetlen keze
ezúttal remegett.
Újra megváltoztak a küldetéseim: elpusztítom Richtert, és
boldoggá teszem Aricot. Mindkettőnknek fogytán volt az ideje.
Más szóval ki kellett vernem a fejemből a múltat. Akárcsak a
szívem másik feléből.
 – Nincs erre időnk.
– Mire?
– Hogy kizárjuk egymást.
Lehullt a keze, láthatóan megacélozta magát ellenem.
– Mégis, csak a körülményeknek köszönhetem az
érdeklődésedet.
Kitárulkoztam előtte; kiterítettem a lapjaimat. Ekkora
ellenállásra nem számítottam.
– Bármi is tombol a fejemben, eljöttem ide, hogy felkínáljam a
jövőmet. Erre még mindig makacskodsz, mint egy öszvér? Mert
igen, ez is ugyanolyan „körülmény”.
Füstölgött, méghozzá szemmel láthatólag… gyűlölködőn.
– Ha Deveaux itt lenne, újra őt választanád.
– Még mindig a szememre veted? – Ám ekkor lopva új érzés
lobbant a szemében. Szíven ütött az álmaim és a múltunk
tanulsága, és végre kitisztult a kép a zavaros fejemben. – Nem
ez a nagy gond, ugye? Ezt túléled. Nem, azért taszítasz el… mert
rettegsz.
Nem tagadta.
– Most éppen az aggaszt, hogy újra közénk áll valami. Inkább
a közös jövő délibábját őrizgeted, nehogy újra eltiporják a
reményed.
A sérülékenység ritka pillanatában megnyílt.
– Minden alkalommal, egészen addig, míg le nem csaptál, én…
hittem. A legutóbbi játszmában kis híján odavesztem a
reménnyel együtt. A halálod utáni első pillanatok, mikor
felfogtam, hogy megint tucatnyi életöltőt kell leélnem
nélküled… – Elkomorult. – Még egyszer nem élném túl.
– És én sem élném túl az elvesztésedet. – Megdörzsöltem a
halántékomat. – Talán hiba lenne összejönnünk. A szívem
mélyén még mindig attól tartok, hogy az életed kockáztatom
azzal, amit irántad érzek… mert ez az istenek játszmája, vagy a
franc tudja.
– Szerintem tévedsz. De tegyük fel, hogy igaz. Elfogadnám a
rám leselkedő veszélyt a bizonyosságért, hogy igazából a férjed
lehetek. Értsd meg, ha felkínálnák nekem, hogy cseréljek el
hétszáz évet győztesként hét hónapért a férjedként,
szemrebbenés nélkül elfogadnám. – Közelebb lépett, lenézett
rám. – Évszázadokat hét napért. Hét óráért.
– Aric… – Közelebb araszoltam, letüdőztem a bódító illatát. –
Mondd, mihez kezdjünk?
– Megesküszöm, hogy sosem fogsz elveszíteni, te viszont
semmiféle esküdözéssel nem enyhítheted a rettegésem. –
Semmivel nem győzhetem meg, hogy kétezer év után végül
mégis összefekszünk.
– Akkor talán tegyünk fogadalmat a ma estéről – mondtam. –
Vagy most azonnal elháljuk a házasságunkat… vagy soha. Csak
a legszörnyűbb félelmeinket tápláljuk az egy helyben
toporgással.
– Ma este? – hüledezett rekedtesen.
Felbólintottam neki, alig bírtam a kezemmel. Alig várták,
hogy megbizsergessék, miközben a rúnái rajzolatát követem.
– Ma este. – Felettünk mennykő ropogott, erőre kapott a
jégeső. – Tudnod kell valamit, mielőtt döntenél. – Meleg
mellkasára simítottam a tenyerem. Dübörgött a szíve az
ujjbegyeim alatt. – A történtek dacára… kívánlak.
Megbabonázó fény áradt a szeméből.
– Ezt… mindenképp ismételd meg.
Megnyaltam az ajkam.
– Kívánlak. – Perzselő vágy kötött össze minket. Hamarosan
hiába dacolnánk vele.
– Életöltők óta várom, hogy ezt halljam a szádból úgy, hogy
komolyan gondolod. – Végtelen évszázadok felgyülemlett
magánya – és kéje.
Már-már rettegtem, mit szabadítunk majd a világra.
– Komolyan is gondolom. – Odahajoltam, hogy csókot
nyomjak az egyik rúnájára, esőcseppeket nyalogattam az ázott
bőréről.
– Az istenekre. – Rekedtesen folytatta. – Nekem már késő?
Nem mondok nemet… mert képtelen lennék rá?
Elhúzódtam, vissza a csigaházamba, csak a pillantásom
vándorolt az ajkára, méghozzá az alsó közepére, arra a vadító
gödröcskére.
– Előbb egy csók, aztán megbeszéljük.
A karjába kapott.
– Remek ötlet. – Lehajolt, ajka az enyémet kereste.
Az érintésre becsukódott a szeme; elgyötört nyögése a számban
visszhangzott. Mikor a nyelve az ajkam közé siklott, a kezem a
tarkójára fonódott.
Félrehajtotta a fejét, a nyelve lassúzni kezdett az enyémmel.
Döbbenetesen csókolt, pláne ahhoz képest, milyen
tapasztalatlan lehetett. Eső és vágy elegyedett az ízében.
Görcsbe rándultak a lábujjaim, ahogy egymás szájába
szuszogtunk. Rádöbbentem, hogy nélküle már elestem volna – a
lábam megadta magát.
Könnyedén megemelt a fenekemnél fogva. Helyeslőn
mordult, mikor a lábam a derekára fonódott.
A kezem meg sem állt a válláig, ahol kéjesen gyúrtam a
tenyeremhez simuló izmokat.
Mégis elszakadt az ajkamtól, ami lihegve várta vissza.
A hunyorgásából dac sütött. És birtokvágy.
– Ha áthágjuk ezt a határt, nincs visszaút. Sosem engedlek el.
Igazi mátkám leszel.
– Én sem engednélek el. Te pedig a férjem. – Csak. Az. Enyém.
– Örökre szól majd. Mindkettőnknek.
A fenséges arcában gyönyörködtem, nem tudtam ellenállni a
cirógatásának.
– Igen.
Szenvedélyesen lehunyta a szemét, mikor az ujjam hegye
megtalálta az állát, onnan végig a markáns arcán és a széles
pofacsontján.
– Sievā. – Egyetlen szóba öntött epekedés.
Átlagember szeretne lenni. Eltökéltem, hogy megadok neki
bármit, amire szüksége lehet tőlem. Azonnal. Az érzelmeim
viharában attól tartottam, valami biztosan megakadályoz
ebben. Az istenek, az univerzum, bármi… Mikor lekaptam
magamról a poncsómat, felpattant és kiguvadt a szeme.
– Itt? – Nagyot nyelt. – Fel kell készülnöm… ágyat érdemelsz…
– A torkára forrt a szó, mikor a lehámozott pulóverem alól
előbukkantak a ragyogó mintáim. Fényük a szemében csillant.
– Elég, Aric. – Elöl kicsatoltam a melltartómat, és leráztam
magamról.
Olyan mohón meredt rám, hogy a keblem érte duzzadozott,
szinte elepedt a kardforgatástól kérges tenyere érintéséért. Egy
nyögéssel hátradőltem.
A látványra leesett az álla. Majd kiugrott a szeme. Aztán
visszatért a csillagfény. Akár a pirkadat.
Mikor magamhoz húztam a kezét, erőre kapott a zápor és a
jégeső. Szívesen láttam a mindent betöltő vihart. Klappolt.
Kéjes nyögés bukott ki belőle, miközben kényeztetett.
– Csak nehogy idő előtt végezzünk.
Felerősödött az akcentusa?
Rebegett a szempillám.
– Egy percig se várakoztass.
Hevesen megrázta a fejét.
– Nem készültem erre, nincs nálam semmi.
– Én készültem. – Nem állhattam elé üres szavakkal, így a
havazás éjszakáján fogamzásgátlót kértem Paultól. – Készen
állok erre, Aric. – Végre-valahára. – Rád. – Végleg megadtam
magam a vérpezsdítő vágynak és a mindent elsöprő
szükségnek, hogy átéljem vele a mámort. Az érzékeim nem
bírták tovább. Vér áradt minden porcikámba, túlpörgött
minden idegvégződésem.
Betöltött az eső, az ózon és az ő ellenállhatatlan illata. Hogy
lehet ilyen páratlan aromája? Az íze megült a nyelvemen,
kóválygott tőle a fejem.
– Készen állok. Most.
Nyilván minden az arcomra volt írva; döbbentnek látszott.
– Sievā?
Tekintetem önkéntelenül is a lüktető nyaki erére tapadt.
Odahajoltam egy csókra. Nyögdécselve szívogattam a bőrét,
hevesen lüktetett a nyelvemen.
Hátranyaklott a feje. Ha nem csalt a fülem, lettül
káromkodott.
– Elkerülhetetlen. Már… elhiszem – nyögte kábultan.
Az áhítatától csak még jobban kívántam.
– Most, Aric. – Egy villám nappali fényt árasztva csapott le, a
mennydörgés csak pillanatokkal lemaradva követte. – Nehogy
bárki megakadályozza!
Felhúzta az egyik térdem, és egy fémgerendának támasztott,
hogy felszabaduljon a keze.
– Semmi nem vehet el tőlem. Semmi! – Feltépte a
lovaglónadrágomat, és a térdemig rántotta a bugyimat. De még
ezt is soknak találta, így puszta erőből szétszaggatta a ruháimat.
A jelképeim vadul hullámoztak.
Vicsorogva felszusszant, megbabonázva figyelte az ujjait,
amik felfedezőútra indultak a combom között. Rajtam. Bennem.
Az érzésre felnyögött.
– Egyszerűen tökéletes vagy!
A kezéhez simulva köröztem a csípőmmel.
– Igen, igen – morogta a tekergésem láttán. – Élvezed az
érintésem. – A végsőkig ingerelt.
 – Ne várakoztass!
Anyag hasadt, ahogy letolta a nadrágját a keskeny csípőjén.
Kőkemény ékszere a lábam között ficánkolt és ingerelt.
Nyöszörögve kapkodtam a fejem.
Ökle a hajamba markolt, felkapta a fejem.
– Rám nézz! – Találkozott a tekintetünk, ahogy lassacskán
belém nyomult. – Mindenható istenek… – hörögte ámult
tekintettel. Mellizma a mellemnek feszült, ősi rúnái
csókolgattak.
Hirtelen vonító szél támadt, felnyögött belé a szerkezet. Aric
állt minden rohamot; végtelenül erős. Belékapaszkodtam,
közben a fürtjeimet felkapta a szél, indákként tekeregtek
körülötte.
Jég ágyútüze csépelte a tányért. Egyre, egyre, egyre
fülsüketítőbben.
Az erejétől sikoltanom kellett. A hátamnak feszülő fém csak
úgy rázkódott. Mennykövek csaptak le a közeli sziklákra.
A kőszilánkok tűkként marták a bőrömet. A heves villámlás
visszhangja a gyomromban dörömbölt.
Szakadó eső, jég, villám, szél – mintha az univerzum is óva
intene minket. A két ellentétes erő szövetségét.
Élet és Halál.
– Ezért… talán pokolra jutunk – nyögte ki az enyémnek
támasztott homlokkal. De ez sem állította meg; makacs döféssel
beljebb hatolt.
– Akkor együtt fogjuk uralni – nyögtem.
Résnyire nyílt az ajka.
 – Es tevi mīlu. – Szeretlek.
Egy pillanatra Jack jelent meg felettem. Abban a kimerevített
pillanatban…
Pislantottam, újra szembenéztem a borostyán
csillagszemével.
– Én is szeretlek.
Aric egy csípőmozdulattal belém mélyedt.
A bömbölő szél elnyelte a sikolyom és a kiáltását.
Mihelyst tövig nyomult, magához szorított, miközben ő
szoborrá dermedt. Éreztem a zakatoló szívét, miközben lettül
dörmögött.
– Érthetően…?
– Az enyém vagy. – Reszketegen kihúzta. – Olyan rég várok. –
A teste melege minden lökéssel megperzselt.
– Istenem, igen! – A kezem a csípőjére csúszva sürgette.
– Soha… semmi… nem lehet… ilyen jó! – Minden szót lihegés
követett. – Semmi! – Fél kézzel tartott, a másikkal cirógatott.
– Aric! – Fokozódott bennem a nyomás.
– Ez sosem érhet véget! – acsargott.
Forró súrlódás. Sziporkázás. Aric mind kétségbeesettebb
nyögései. A vihar. Minden egyre csak fokozódott.
– Mindjárt… – Nekem már közeledett a vég, csak arra futotta,
hogy vele nyögjek és mozogjak.
– Nem bírom tovább! – Lázasnak tűnt az arca. – Sievā, ez
maga a mennyország!
Letaglózott a kéj, felsikoltottam.
Halványan hallottam még, hogy örökké az övé leszek, és érzi
az élvezetem.
Hogy képtelen nem követni.
Megfeszült minden izma.
– Álmodok? – nyögte ki kábán.
– Nem, nem…
Ívbe hajlott a teste, hátranyaklott a feje. Bömbölésébe
beleremegett az éj, újra… és újra…
Végül egymásba kapaszkodtunk, a szuszogásunk mindent
betöltött.
Ajka a homlokomhoz tapadt.
– Az enyém. – Satuként ölelt, erős karja úgy fonódott körém,
mintha sosem akarna elengedni.
A vihar elcsitult. A szél alábbhagyott, a jégeső véget ért.
Az utolsó mennykő is elnémult.
 36

A kunyhó ágyában hevertünk, épphogy kibújtunk az ázott

ruháink romjaiból. Arra tértünk vissza, hogy Küklopsz a
küszöbön szűköl.
– Mélységesen megbocsátok. Hazamehetsz – csitította Aric.
Ugyanez az Aric immár a lábam közé ékelte a csípőjét,
miközben az arcomat cirógatta.
– Egész estére tervezek veled, kedvesem. Biztosan elégséges a
védekezés? – Legörnyedt, hogy a mellbimbómat kényeztesse az
orrával.
– Kaptam szurit – motyogtam vöröslő arccal. Paul azonnali
hatást ígért, de a biztonság kedvéért azért vártam néhány
napot.
Aric felkapta a fejét.
– Te ezt előre eltervezted? – Ez láthatóan feldobta. – Esélyem
sem volt, ugye?
– Elég már! – csaptam a vállára.
Elvigyorodott, de olyan dögösen, hogy elfúltam.
– Tényleg kívántál, kis feleségem. – A nagyképűsége
kamatostul visszatért. – A szerelemtől mindig is
ellenállhatatlannak tartottalak, de most… most újra a te
kezedben a szívem.
Tenyerem végigsiklott a tetovált mellkasán.
– Ezúttal vigyázni fogok rá.
A szemébe visszaköltöztek a csillagok.
– Meghiszem azt.
– Csalódott vagy az elővigyázatosságomért? Mert gyereket
akartál? – Készen állok az Arickal közös jövőre – de nem egy
gyerekkel.
Kegyetlenség lenne kisbabát hozni egy napfény nélküli
világra. Hogyan írnánk le a napot? Talán úgy, hogy egy gázlabda
sokmillió mérföldre, mégis éreztük a melegét? Ha nagy leszel,
majd megérted?
– Csalódottnak tűnnék? – kérdezte szárazon. Nem, inkább alig
tudott betelni velem.
– Ennyire meglep a pálfordulás?
– Rádöbbentem, milyen önző voltam. Ráadásul mostanra
minden… megváltozott. Akkor is boldog leszek, ha nem
vállalunk gyereket. Annál több időnk lesz egymásra.
Az a kevés, ami még megmaradt.
Legörnyedt, hogy csókot nyomjon a vállgödrömbe, ajka égette
a bőröm. Az izzó vonal végigfutott a nyakamon… az arcomon…
a szám sarkáig. Aztán az ajkamra tapadt. A tarkómat dajkálta az
elsöprő csók közben.
A végeztével eltöltött az epekedő szükség, a csípőm az övét
kereste.
Kinyomta magát, a pillantása az arcomat, a testemet, a
sziporkázó képeimet és a csintalan csípőmet méricskélte.
– Még mindig meg kell győznöd, hogy ez nem látomás, nem a
számtalan ábrándom egyike rólad. – Mikor belém nyomult, kis
híján kifordult a szeme. – Hogy lehet… ez… valóság? –
nyöszörögte elkínzottan.

Utána egymással szemben feküdtünk az oldalunkon.

– Tudom, hogy biztosan nem érte meg a hosszú várakozás,
de… – motyogtam.
– Az istenek nevére, még szép, hogy megérte! – A két kezébe
vette az arcom, és kénytelen volt megköszörülni a torkát,
mielőtt folytatta. – Fel tudod fogni, milyen sokat jelentesz
nekem? Nem azért, mert megérinthetlek… az csupán arra volt
elég, hogy megismerjelek.
A szívére fektettem a tenyerem. Kétezer éves patthelyzet.
Immár véget ért.
Összeszaladt a szemöldöke, mintha a zavaros gondolatait
rendezgetné. Szóra nyitotta a száját, becsukta, majd újra
megpróbálta.
– Az a vad vihar fel sem érhetett ahhoz, ami bennem dúlt.
Rád nézek, és… repülök. Szeretkezünk, és minden vadonatúj; az
érzéseim… buzognak. A nyakamat rá, hogy a szívem nem bírja
már sokáig… Az istenekre, összevissza fecsegek, ugye? –
Markáns arccsontját elfutotta a pír. – Egyetlen este alatt
összezavarodtam. Méghozzá miattad. – Az enyémbe fúrta a
tekintetét. – Akár egy bolygó, ami letért a pályájáról, sievā.
Elvesztem a szemében.
– Én is szeretlek, Aric.
Felfelé rezzent a szája sarka.

Nagy kifliként szundított el. Felpillantottam rá, sóhajtoztam a

bűbájos arca láttán. Vajon hogy lehettem képes ártani ennek a
gyengéd, gondoskodó férfinak?
De ezúttal átírtuk a történelmet.
Megrezzent, kinyitotta a szemét, borostyán bogara az arcom
fürkészte.
– Bánkódsz?
Négyszer repetáztunk az este folyamán.
– Dehogy. – Aric minden boldogságot megérdemelt, amit
nyújthattam neki. De én vajon megérdemeltem őt? Ugyan! Attól
még magamnak akartam. – Te?
Megrázta a fejét.
– Színesben álmodtam.
 37

452 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– Elárulnád végre, mit ügyködtél az antennával? – kérdeztem,

miközben a visszaútra készültünk. Túl korán virradt fel a
reggel.
Végzett a fekete nadrágja madzagjával, majd felhúzta a vértje
alatt viselt hosszú ujjú inget.
– Megpróbálom helyrehozni.
– Mit csinál? – A táskámból válogattam. Kész szerencse, hogy
készültem. Egyelőre be kellett érnem az egyik pólójával.
– Radar- és rádiójeleket vesz az egész bolygóról. Még az űrből
is. A segélyhívásoktól kezdve a rádióamatőrökig.
– Hogy bukkantál rá?
Leült mellém az ágyra, és felhúzta a csizmáját.
– Én építtettem.
– Egy vagyonba kerülhetett.
– A pénz sosem volt akadály. Most meg már mindegy. –
A vagyont immár ételben, vízben és üzemanyagban mérték. –
Szóval, tudtam, hogy bármilyen katasztrófával járna a játszma,
az biztosan kiüti a kommunikációs hálót… – Ezt kusza
kiselőadás követte hullámhosszokról, parabolákról, más
rejtélyes fogalmakról.
– Érthetően?
– Lehetővé teszi, hogy adásokat fogjak, kövessek, és ha kell,
sugározzak. – Felállt, kinyújtóztatta nyúlánk testét.
– Miért állíttattad ilyen messze a kastélytól? – Bugyit húztam
a póló alá.
Lelkesen figyelt.
– Az ellenség háromszögeléssel az adás nyomára bukkanhat.
– Tudod követni a Szerencsekerék következő madarát? –
Farmert rántottam.
Félrecsapott feje minden mozdulatom követte.
– Van rá esély – jegyezte meg félvállról –, de ahhoz kellene
néhány alkatrész.
– Hogy érted ezt?
– Megvizsgáltam, amíg aludtál. A jégverés miatt szinte
teljesen használhatatlan.
– Nem bosszant?
Kézen fogott, és csókot nyomott a csuklómra.
– Ne lepődj meg, de pazar hangulatban vagyok. Még sose volt
ilyen jó.
Égett az arcom.
Elengedett, a poggyászához lépett.
– Be kell érnünk ezzel. – Egy vastag antennájú,
maroktelefonra emlékeztető készüléket húzott elő a
nyeregtáskájából.
– Az egy műholdas telefon? – Brand apjának a jachtján láttam
már ilyet. Aki Jack apja is egy személyben. Csavar… – Mi a
helyzet a műholdakkal odafent?
– Úgy tudom, érintetlenek.
– De a Villanás? A napkitörés?
– A tegnap esti vihar után kétlem, hogy a Villanás a bolygón
kívülről érkezett.
– Hogy érted ezt?
Leült, az ölébe húzott.
– Talán az egész Föld a Tar Ro, az istenek szent arénája?
Amiben mindent ők irányítanak? Még egy vihart is ránk
küldtek, hogy megakadályozzák a Halál és az Élet egyesülését.
– Mi lesz most, hogy kudarcot vallottak? – Nem veszíthetem el!
– Semmi – szögezte le nagy mellénnyel. – Semmiképp sem
mondok le rólad. Azok után, miket kellett átélnünk, hogy
eljussunk idáig, megérdemeljük egymást. – Elcsípte a kétkedő
arckifejezésem. – Ha kell, eladom a lelkemet.
Egyelőre hagytam a témát – eső után köpönyeg –, de
eltökéltem, hogy soha többé nem mehet sehová a páncélja
nélkül. És soha többé nem hagyja el a kastélyt nélkülem.
– Szerinted az istenek szántszándékkal tönkretennék a Tar
Ro-arénájukat egy kataklizmával?
Vállat vont.
– Talán ez a mindent eldöntő játszma, amihez igazodnia kell a
színpadnak. De talán ez a büntetésünk a bolygó
kizsákmányolásáért.
 Nem tévedett a megérzésem, tényleg világnagy pöcsök
lehettek.
– Különben is, kit hívnál azon a telefonon?
– A Centúriót. Kentarch lehet az utolsó adunk.
Én is így gondoltam Tessre. De a körhinta egyirányú.
A játszma folytatódott. Hiába próbáltam megállítani. Még sosem
éreztem ilyen szélmalomharcnak.
Három küldetéssel zsonglőrködtem: boldoggá tenni Aricot,
minden lehetőséget megragadni, amíg még megtehetjük, és
megölni Richtert. Megfogadtam, hogy mindhármat teljesítem.
– Circe szerint a feleségét keresi.
– Ezt mondta, mikor legutóbb beszéltünk. Elszakadtak
egymástól.
– Kentarch miben befolyásolná a játszmát?
– Az ereje révén legyőzhetnénk a Császárt. Amikor a Centúrió
anyagtalan, semmi nem állhat az útjába, sem egy acélfal, sem
pedig egy vulkánkitörés. Sajnos, Kentarch nem vette fel a
legutóbbi hívásaimat. Azt hittem, a kastély térerejével van baj,
de nem.
A kastély. Visszatérünk oda. Hamarosan viszontlátom a
nagymamámat. Görcsölt a gyomrom a gondolatra.
Nem kerülte el Aric figyelmét.
– Mi a baj?
A való élet folyton betolakodott a mézesheteinkbe.
– Legszívesebben itt maradnék, szabadságra mennék,
kiverném a fejemből a játszmát. A nagyanyámat. Borsódzik a
hátam a gondolatra, hogy visszamenjek hozzá, amitől kínoz a
bűntudat.
– Elképzelhetetlenül nehéz lehet neked, de nem kell egyedül
boldogulnod. – A két kezébe vette az arcom. – A feleségem vagy.
Mindenben osztozunk. A te terhed az enyém is.
Félszegen bólintottam. Mindig is vágytam egy bizalmasra, aki
mellettem áll – de csak ekkor döbbentem rá, hogy lassacskán
mindentől összeomlok.
– Akkor ideje útra kelnünk. – Felálltam, hogy befejezzem az
öltözködést.
– Legyen hát. – Habozott, a vértjére fintorgott. A méretre
szabott páncél titokzatos fekete fémje alig volt vastagabb vagy
akár nehezebb egy szövetruhánál. Könnyedén, ráadásul
hangtalanul mozgott benne. Ami érthető, hiszen talán épp egy
halálisten tervezte.
– Miért fintorogsz?
– Szeretném, ha visszaúton velem lovagolnál. És gyűlölöm,
hogy ez a fém közénk áll.
Dacosan ráztam a fejem.
– Eszedbe ne jusson! Azt akarom, hogy védve legyél, amikor
csak lehet.
A heveskedésem láthatóan meglepte. Felhúzta a szemöldökét.
– Ahogy az asszonyság óhajtja.
– Komolyan beszélek, Aric!
– Ezt is megértem: valaki páncélban akarja látni a Halált –
mélázott erre.
 38

Visszaúton egy lovon utaztunk, én ültem elöl, a karját a

derekamra fonta. Félúton levette a sisakját, bár a keze ügyében
tartotta.
– Visszaveszem, mire lecsapna az ellenség – biztosított.
A sisakja ugyanolyan pehelykönnyű volt, mint a páncélja
többi része – és ugyanolyan félelmetes.
– Tényleg ekkora teher, hogy hordanod kell? – kérdeztem.
– Ennyire – felelte, és nem habozott bizonyítani. Az úton végig
csókolgatott, a hajam szagolgatta, vagy a fejemre tette az állát.
Nem sürgettem az első házastársi vitánkat – de hamarosan
úgyis lefektetem a vérttörvény alapjait…
Minden egyes megtett mérfölddel nőtt a szorongásom. Egy
egész napja nem láttam a nagyit, mióta idekerült, sosem
hagytam magára ilyen sokáig.
Alkonytájt érhettük el a folyót. Circe egy sóhajjal választotta
szét a vizét.
– Halál és Élet. Végre-valahára!
Mikor kéz a kézben beléptünk a kastély kapuján, egy
prérifarkas-kölyök éppen egy vézna kócsagfiókát kergetett az
előcsarnokban; a korláton pedig talán egy kuporgó
növendékpulyka borzolhatta a tollát, mintha repülni készülne.
Küklopsz eleven szőnyegként, szétvetett mancsokkal hevert.
Az orrunk előtt vedlette a gubancos szőrét.
Ó, a francba! Felsandítottam Aricra, aki beérte egy
vállrándítással.
– Nem haragszol?
A fülem mögé sepert egy fürtöt.
– Pazar hangulatban vagyok.
Lábujjhegyre állva adtam neki egy gyors csókot, ami hosszúra
nyúlt. De erőnek erejével elhúzódtam. Nem halogathattam
tovább a látogatást.
– Beszélnem kell vele.
Fújtatott.
– Igazad van. – Utána félrehajtotta a fejét. – Sievā, lejár az
ideje. Méghozzá ma.
A szavai miért nem kavartak fel… jobban?
– Elkísérhetlek? – kérdezte homlokráncolva.
Az ajkamba haraptam.
– Az nem lenne az ínyére.
– Majd odakint megvárlak.
Paul elénk jött a folyosón. Kimerültnek látszott, nyilván
mellette éjszakázott. Újabb lapát a bűntudatod hegyére.
Számtalan órán át gondoskodott róla a szoba fogságában.
– Örülök, hogy visszajöttél, Evie. Menj csak be, és köszönj el
tőle.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
 Mire mennénk nélküle?
– Ez a legkevesebb. – Egy Aricnak szánt alázatos biccentéssel
távozott.
Kopogtam a nagyi ajtaján, majd benyitottam, de hátralestem.
Aric helyet foglalt a folyosón, a tekintete azt ígérte, nem megyek
sehová.
– Nagyi? – szólongattam.
Alig bírta már, elgyötört szusszanásokkal emelkedett és
süllyedt a mellkasa. A krónikát szorongatta, úgy ölelte, akár egy
gyermeket.
Elsöpört a kábaság hulláma, és azon nyomban visszatértem
arra a haveni reggelre, mikor anya halálára ébredtem.
Két könnycsepp gördült végig az arcomon. Letaglózó gyászt
vártam, de hiába.
A nagyi résnyire nyitotta a szemét.
– Egy patkány, Evie – dünnyögte. – Egy patkány az
asztalomon… a szálakat rágcsálja… a szalamandra az árnyékból
figyel… a kígyó a fa köré tekeredik… és megfojtja a gyökereit.
Ilyen rövid idő alatt ennyit romlott az állapota?
– Minden rendben, nagyi. – Egy széket húztam az ágya mellé.
Ide-oda kapta a szemét.
– Az Igazság hallgatott… az Ördög pedig tudja, hol a helye.
A kelyhek látják a jövőt… a vér kupájában. – Egyre jobban
elszállt. – Csak te hozhatsz vissza minket. Nyerned kell… ezen
múlik a föld. A kártyák tudják… vigyázz a Bolonddal… baljós
alku. A sötét hívása, a hívó sötét.
Ez nekem is új. A következő tirádája előtt megérintettem a
karját.
– Mi a helyzet a Bolonddal?
– A sötét ló! A játékőrző! – A kezem szorongatta, megsárgult
körme belém mart. – Meg kell ölnöd a Halált. Ellened fog
fordulni… mint mindannyian. A Halál megmérgez!
Kiszabadítottam a kezem.
– Ugyan már, nagyi!
– Megöli az utolsó vérrokonod! Patkány! A Halál csatlósa!
Szalamandra! Déli kígyók az árnyékban! Az éjfél az életemre
tör! – Még most is csak tombolásra futotta tőle.
A krónikáért nyúltam, de mind hevesebben szorította.
– Felolvassak belőle, nagyi?
Habozott, majd engedett a marka.
Az ölembe csúsztattam a súlyos kötetet, majd felcsaptam a
borítót, arcul ütött az ismerős szag. Mintha időtlen idők óta nem
írtam és rajzoltam volna ezekre a lapokra.
Az elejéről kezdtem.
– Itt álla Tövisúrnőnk, minden Arkánumok Császárnőjének,
Démétér és Aphrodité választott megtestesülésének, az életnek,
annak minden ciklusának és a szerelem rejtélyeinek
helytartójának igaz és hű krónikája…
Órákon át olvastam, a szavak láthatóan megnyugtatták.
Behunyt szemmel alámerült a vérontás és a hitszegés
történeteiben.
Mikor a Császárnő „legdicsőbb diadalait” ecseteltem,
mosolyra húzta a száját, és megfeszítette a törékeny ujjait.
Olvastam, míg a mellkasa mozdulatlanná nem dermedt.
A nagymamám végre megbékélt.
Ki tudja, miért, de az utolsó oldalra lapoztam. A nagyi
kiegészítette a krónikát. Így kezdte:
A fortélyos Császárnő behálózta a Halált, hogy őt, és csakis őt
lássa. Erre az egyesíti az Arkánumot a Tarasovájával, ekképp
segítve önnön pusztulását.
Nem állt meg ennyinél.
Végeznek velem, de a Császárnő tétlenül tűri. Noha őt átverték,
én tisztán látok. Nem teszi a kötelességét, így nekem kell
elindítanom a végjátékot.
Sosem lehet vele. Fogalma sincs, mi lesz az Élet és a Halál
egységéből…
Vajon mire célzott ezzel? Miféle „kötelességet” kell
elindítania? A befejezést alig lehetett elolvasni, a kézírása a
szellemi állapotával együtt romlott:
Nyomokat hagytam, Evie. A látszat mindenben csal. Éjfélkígyók
fojtogatják a gyökereket. Az Ügynök. Az ú…
Nem jutott a zárszó végére. Eszelős hadova? Vagy rejtjeles,
hiteles figyelmeztetés? Végtelen szorongással csuktam be a
könyvet, és fektettem a keze alá.
Aric belépett, aggódó pillantása az arcomra villant, majd
átölelt erős karjával.
A nagyanyám azt akarta, végezzek ezzel a férfival.
Csókot nyomott a homlokomra.
– Gyere. – Kiterelt a szobából, vissza az övébe. Ezúttal két
vodkát töltött; mindkettőnknek egyet. Elfintorodtam az égésre.
Újabb pohár. Újabb húzó.
 A kanapéhoz kísért, az ölébe húzott, a fejem megpihent a
meleg mellkasán.
– Ne kímélj.
– Aggasztó szövegekkel egészítette ki a krónikát – foglaltam
össze röviden. – Szerinted árthatott bármivel az ittenieknek?
– Itt hiába keres gyenge pontot – biztosított.
– Bűntudatom van… mert nem gyászolom eléggé. Mi van, ha
képtelen vagyok rá?
– Ugyan, sievā. Gyanítom, sokkot kaptál. Nem ismerek mást,
aki ilyen sokat veszített ilyen rövid idő, alig négyszáz nap alatt.
– Úgy számoltam, minden hónapra jutna egy temetés –
mondtam. – A végén többet is lehettem volna vele, de a múlt
éjszakát nem adnám semmiért.
Széles tenyere a hátam masszírozta.
– Inkább a szép emlékekre gondolj.
Meglesz. Mennyivel jobb lenne, ha az elmúlt hetek
fakulnának meg – nem azok, amikor kacarászva bújócskáztunk
a nádban.
– Most mihez kezdünk? – kérdeztem elveszetten.
– Kiválasztunk egy helyet a hegyen, és reggel megtartjuk a
temetést.
Felültem, hogy a szemébe nézzek.
– Itt akarod eltemetni? Az otthonodban? Mikor szörnyen
viselkedett veled?
Összevonta a szemöldökét.
– A mi otthonunkban. A feleségem nagyanyja ide tartozik. –
Istenem, kész szent, ha képes semmibe venni a nagyi borzasztó
vádjait.
Erről jut eszembe…
– Mikor fehér zászlót lobogtatva felkerested az egyik este, mit
kérdeztél tőle?
Habozott.
– Áruld el!
– Két okból kerestem fel: megfogadtam neki, hogy
megvédelek, amíg csak élek… – Jaj, Aric… –, és megkérdeztem,
mit mond az ő megérzése arról, hogy a játék… megváltozott.
Mert szerintem igen.
– Miben? – kérdeztem sietősen. – Szerinted leállíthatjuk? –
Mikor fogadom el végre a valóságot?
Megrázta a fejét.
– Azt hiszem, ezt éreztem – mutatott kettőnkre –, a közelgő
egyesülésünket. Az Élet és a Halál nászát.
A nászt, amit minden szempontból tiltottnak éreztem.
– Mit felelt a nagyi?
– Azt, hogy ez a játék tényleg más. De egyvalami
megmásíthatatlan. – Visszahúzott a mellkasára. – Csak egy
maradhat.
 39

A VADÁSZ
Mind közelebb…

– Mássz! – mutatott Matthew egy pártázatra. – Ha viszont

akarod látni.
Noha biztosan közeledtünk az Arkánum-erődhöz, egy helyen
mindenképp meg akart állni. Evie nyilván erről a csúcsról
rádiózott nekem a legutóbb.
A síkságot a rózsái lepték. Amik még mindig éltek.
Mikor ideértünk, rögtön lelkendezni kezdtem.
– A közelben van! Talán az erődben? – A közös utunk során
hiába fenyegettem vagy édesgettem a Bolondot, nem sikerült
kicsikarni belőle a hollétét.
– Nemrég – felelte akkor. – Már nem.
Akkor hogy maradhattak életben a rózsái ennyi ideig?
Micsoda erő kellhetett egy ekkora mezőhöz! Hátrahagyta
táptalajnak a képességei egy szeletét?
Letöröltem az esőt az arcomról. Az élénkvörös és a zöld még a
kopár fényben is kirítt a hamuból.
 – Ha feljutok a csúcsra, elmondod végre, hogyan érem el?
– Nézz szét a csúcsról. Új nézőpont. – Majd semmibe vett, a
túlélőzsákját kezdte babrálni.
Még mindig sínben, mankóval bicegtem, sorvadoztak az
izmaim. De itt süllyedjek el, ha nem adnám testem-lábam, hogy
megmásszam ezt a hegyet. Durvább viharban is.
Mert nem bírtam nélküle.
A zsákom alá akasztottam a mankóm, hogy mindkét kezem
felszabaduljon, majd mászni kezdtem. Az esőbe hamarosan
verejték keveredett, a szemembe csorgott. Valahányszor a
sebemhez szorult a sín, kín dalolt bennem, de körmöm
szakadtából haladtam felfelé.
A csúcsra érve meginogtam, kis híján hátrabukfenceztem.
Előrántottam a mankóm, és egyenesbe hoztam magam. Aztán
hitetlenkedve szétnéztem. Egészen a következő csúcsig
terpeszkedett a fekete kő és a rózsa.
Miután nagy nehezen kimásztam a halál árnyékának
völgyéből az élők közé, Matthew azzal a lendülettel visszalökött.
Émelyegtem, majdnem taccsoltam.
Nem tudtam megállni, nekivágtam a bazaltnak. Mintha
sírokon járnék.
Ezt követte a… loncillat? A szag nyomában sántikáló léptekkel
célba vettem a völgy közepét.
Itt már indák keveredtek a rózsával, de végül egy tisztás
fogadott. Arrafelé siettem, ügyet sem vetettem a sajgó lábamra.
A tisztáson két vésett sírkő fogadott. Az egyiket borostyán, a
másikat viruló lonc övezte.
 Evie állított nekünk örök emléket. Az egyiken:

Selena Lua
A Hold
Pótolhatatlan barát, bajtárs és testőr
A végsőkig hű és erős
Emléked örökké él

Örökké. Evie vajon tudta, hogy Selena az élete árán mentett

meg engem? Mint Clotile évekkel ezelőtt?
A világvége után minden áldott nap olyan hosszúnak
érződött, mint egy hónap előtte. Mintha Selena évekig állt volna
mögöttem és az oldalamon.
Illő, hogy itt nyugszik… mellettem.

Jackson Daniel Deveaux

A Vadász
Szeretett fiú, testvér, barát, vezető és leendő férj
Szeretlek

Térdre rogytam.
Evie loncillatot árasztott, valahányszor boldog volt mellettem.
Azt akarta, hogy örökre ez bimbózzon a síromon.
Egész életemben sejtettem, hogy fiatalon ér majd a halál, és
jeltelen tömegsírban fogok nyugodni. Sosem hittem volna, hogy
így szeret majd valaki. A szavai azt sugallták, hiányozni fogok,
és számítottam.
 Ujjam a kincset érő szavakat követte. Az érintésre rögtön
látomásaim támadtak.
Matthew-tól? A Bolondtól jöttek, mint Evie-éi annak idején.
Láttam a Richter támadása utáni napokban; hallottam a
gondolatait.
Az egyik jelenetben hiányzott egy karja, egy toronyba
kapaszkodott. A fejében szöget ütött a gondolat, hogy
visszamegy az időben, és megment. Csak Tesst kell előkerítenie.
Evie gyásza eszelős daccá vált.
Egyre folytatódott. Túlélőktől lopott, és elrabolt egy másik
Arkánumot. Tudta, hogy fekete kalapossá változik, de bármi,
csak Tess meglegyen.
És megmentsen.
Eljutott az üres erődbe. Önmaga árnyéka. Eszembe jutott,
mennyi munkába került felépíteni – a vérem, a verejtékem és
az álmaim adtam azért a helyért. Erre még útjelzőkre sem
futotta tőlem, hogy eligazodjon odabent.
A falai között hantolt ki egy sírt. Tessét. A lány megpróbálta
visszafordítani az időt, hogy mindenkit megmentsen – és
belehalt.
Úgy látszott, Evie mindjárt vele hal, miközben a lány aszott
testét ringatta. Evie minden reménye arra, hogy visszahozzon a
halálból, azon állt vagy bukott, hogy megtalálja Tesst…
Végigcirógattam a saját sírfeliratomat. Szeretlek. Félőrülten
vájta ezt a sziklát, ezt a sírkövet.
Megtört. Jackkel együtt gyönyörködtünk a hóban.
A látomás elillant. Ökölbe szorított kézzel vonítottam az égre.
Matthew, hogy a tökömbe hagyhattad ennyit szenvedni?
Tomboló haraggal botorkáltam vissza a sziklán, majd átbuktam
a peremen.
Már várt rám.
– Hogy a pokolba képzelted? – förmedtem rá. Kilőtt az öklöm,
szájon találta.
Kiterült, de kábán feltápászkodott.
– Halált érdemelnél!
Az állát masszírozva vért köpött.
– Megöltem a mosolyát.
Bömbölve újra megütöttem.
– Rohadj meg, coo-yôn! Miért? – Kis híján rávetettem magam.
Véres vigyorral válaszolt. Visszatért a sosie.
Erőnek erejével tudtam csak megállni, hogy ne folytassam.
– Miért kellett ide jönnöm? Miért?
Azok után, micsoda kínokat állt ki Evie annál a síremléknél,
másra sem vágytam, mint hogy megkeressem, hadd lássa, hogy
élek.
Ezt hitszegő gondolat követte: talán jobb, ha halottnak hisz!
Matthew vajon erről az új nézőpontról beszélt? Mikor azt
mondtam neki, vigyen hozzá, azt felelte, kettőn áll. Nem arról
beszélt, hogy sosem érhetem utol – hanem arról, hogy talán
nem is akarom.
Fifti-fifti, merre is menjek?
– Boldog lehet Domīnija mellet? – nyögtem ki levegőért
kapkodva.
– A Villanás után?
 Megdörzsöltem a homlokomat.
– Mellette van a nagyanyja?
– Tredici átadta neki a Tarasovát.
Azaz Evie viszontlátta az utolsó élő rokonát – erre vágyott a
legjobban. Mindketten megmenekültek a pusztából, egy
biztonságos, felszerelt, meleg és fényűző hely menedékébe.
Végre-valahára.
Nem, nem, mi az ördögöt képzelsz, Jack? Evie nélkül nem élet
az élet. Tényleg azt hiszed, kibírnád nélküle? Tényszerűen is
átgondoltam a helyzetet: létfontosságú a túlélésemhez;
márpedig a Villanás után a túlélés mindenekfelett.
Ne érezzem minden szempillantásban? J’tombe en botte.
Megtörnék.
Ráadásul nálam jobban senki nem szerethetné – a világon
senki. Tudta, mit akar, és engem választott. Engem szánt
férjének. Megint választás elé állítanám.
Amivel fel kell tépnem minden sebét. Görcsbe rándult a
gyomrom. A látomásomban nem csupán a mosolya veszett oda.
Mi lesz, ha a feltámadásom lesz az utolsó csepp?
Ráadásul nem csupán magam miatt választott. Hanem a
jövőért, amit kínálhatok. Most üres kézzel állnék elé. Üres
zsákkal mehetek vissza a rajtvonalra.
Nem nyújthattam semmit.
Semmit.
Ugyanott tartottam, mint a Villanás előtt, és fojtogatott a
tudat, hogy nem vagyok elég jó neki.
Matthew a szemem fürkészte, mintha pontosan tudná, mi jár
a kóválygó fejemben.
Már akkor tudtam, hogy jobban járna Domīnijával, mielőtt
mindent elveszítettem. De most már biztos… ha őszintén
szeretem, muszáj elengednem.
Sosem lesz belőle Evangeline Deveaux. Sosem láthatjuk az
életre kelő mocsárt. Sosem lesz Evie és Jack mindörökké.
Elfelhősödött a szemem, noha nem volt semmi baja.
Az a fille többet jelent az életemnél; itt a bizonyíték.
– Ugyan, nem foglak megölni téged – nyögtem ki. – De csak
azért, mert most szépen megesküszöl, hogy sosem tudja meg,
hogy életben maradtam. – Nyeltem. – Evie higgye csak azt, hogy
a szikla alatt pihenek.
A coo-yôn bólintott, utána előhúzta a zsákjából… azt a mobilt
és azt a diktafont! Evie képei, a hangja!
Mégis, honnan…? Teszek rá. A srác éppen akkor dobott új
mentőövet, mikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Istenem, peekôn! Mondtam már, hogy a nagylelkűség pokolian
fáj?
 40

A CSÁSZÁRNŐ
453 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

A nagymamám temetésére még az eső is alábbhagyott.

Az elmezavara és a vérszomja dacára a nagyi megmaradt
Tarasovának, így minden Arkánum tiszteletét tette. Aznap
minden élőlény elhallgatott. Minden vízfelszín tükörsima volt.
Aric sötét öltönyt viselt. A sírcsokorhoz liliomokat szedett a
melegházból.
A birtok délnyugati sarkában növesztett tölgy alatt helyeztük
örök nyugalomra.
Örök időkig Haven felé fordul majd.
Ha visszatér valaha a nap, örök időkig neki fog nyugodni.
Bár Jacket is mellé temethettem volna, hogy mindig láthassa
az imádott otthonát…
 41

455 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

Mi a fene van vele? – töprengtem, miközben célba vettem a

gyakorlótérre néző egyik ablakot.
A temetés óta Aric egyszer sem vetette fel, hogy költözzek át
hozzá. A kanapéján aludtunk, én a karja védelmében.
Igen, ügyelt a magánszférájára, és igen, azelőtt mindig
dühöngött, valahányszor betolakodtam a hálójába. De attól még
úgy tűnt, szívesen megosztja velem az ágyát.
És nem csak alvásra. Mégis, egyszer sem közeledett hozzám.
Elnéztem, ahogy megsarkantyúzza Thanatoszt a záporban,
nem kímélte egyiküket sem. Legszívesebben még az a csataló-
terminátor is időt kért volna.
A Végtelen Lovagom úgy edzett, mint egy megszállott, mintha
majd szétvetné a feszültség. Semmivel sem volt elégedettebb a
jelenlegi helyzetünkkel, mint én.
Talán úgy döntött, időt ad a gyászra? Vagy bebeszélte
magának, hogy megriadnék, ha nyomulni kezdene? De az is
lehet, hogy egyszerűen a tapasztalatlansága tette.
Összefeküdtünk; hogyan tovább? Nem mintha bármelyikünk
született amorózó lett volna.
De belementem a játékba. Elfogadtam a férjemnek. Erre most
mindketten parlagon heverünk. Így eltökéltem, hogy
megkönnyítem a dolgát.
Tudtam, hogy néhány óráig még biztosan odakint lesz, így
elkezdtem átcuccolni a fő hálójába – Küklopsz szipákolással
fejezte ki a nemtetszését.
– Bocs, pajtás, de a házasélet kettesben az igazi.
A fürdőben elrendeztem a piperecuccaimat a márványkagyló
egyik oldalán. A páncélja egy állványon lógott, tüntetőleg
rádobtam a hálóingem, hadd lássam, mit szól hozzá.
A ruháim a szekrényben kötöttek ki Aricéi mellett, és
kiürítettem néhány fiókot a dolgaimnak.
Az egyiket egy felbecsülhetetlen értékű emléktárgynak…
Utána hozzáláttam a nagy átalakításhoz. Egyetlen bútora volt:
egy faragott franciaágy. Az indáimmal behoztam még néhány
ingóságot. A laptopom nem sokkal később már egy új
éjjeliszekrényen töltődött.
A mennyezet és a falak koromfeketében pompáztak, a padló
fekete márvány volt. Néhány fal azért nekem is járna.
Az egyiken függőleges kertet hajtattam, a bimbók vörös
végtelen jelet formáltak. A másik fal díszítéséhez a festéket
használtam, amit kiutalt nekem.
Ecsetelés közben elmerengtem, mit szól majd ehhez.
Remélem, megcsókol.
 Valahányszor végignéztem, ahogy bőrpantallóban és
láncingben gyakorol, majd elepedtem érte. Ráadásul a legtöbb
nedves álmom már nem az emlékeimből eredt. Az egyikben az
ajkammal cirógattam végig minden rúnát a mellkasán,
körberajzoltam őket a nyelvemmel, majd megindultam lefelé.
Most, hogy megházasodtam, ki akartam próbálni ezt-azt,
amikről Mel és a többi iskolatársam mesélt. És mivel
megfogadtam magamnak, hogy minden lehetőséget
megragadok…
Istenem, ha Aric a fejembe látna…
Éppen végeztem, mikor megpendült odakint a sarkantyúja.
Lassított. Biztosan megérezte a virágok és a festék szagát.
Kinyitotta az ajtót. Izzadt, sár lepte, a fenséges külseje egy
pillanatra minden mást kisöpört a fejemből.
Végigmérte a változtatásaimat: a páncéljára vetett hálóingem,
az új kertem és a freskóm. Fehér rózsát festettem a fekete fal
közepére.
Akár a lobogója.
Fülig szaladt a szája, szemében csillag gyúlt.
– Beköltöztél?
– Jól sejtem, bejön a terv?
– Elmondhatatlanul. – Azzal a lendülettel elém masírozott,
hogy a két kezébe dajkálja az arcom. – Nem akartalak sürgetni.
És nem tudtam, hogy meddig tart a hivatalos gyászidő, ha van
egyáltalán.
Milyen régimódi! Ami a kora fényében érthető.
– Én meg azt hittem, magányra vágysz.
 Fellélegzett.
– Csak magamnak köszönhetem. Meg az ostobaságomnak,
amikor annak idején erővel cipeltelek ide.
Ezt sosem vitatnám.
– Attól is tartottam, hogy talán jobban szeretnél egyedül
aludni.
– Ez az ágy négyszáz éves, más szóval eleget ábrándoztam
arról, hogy megosztom veled. Ha visszakerülsz rá valaha, úgy
sejtem, eleinte pórázra kell majd kötnöd. Próbáltam
úriemberesen visszafogni magam, szóval a kanapét
választottam köztes megoldásnak.
– Nincs időnk várakozni. Nem tudok betelni veled.
Vigyorogva húzta végig a hüvelykjét a homlokomon. Talán
festékfoltos?
– Mindketten sötétben tapogatózunk – folytattam. – De ha
kérdésed lenne, csak tedd fel, oké? Ha bármire szükséged lenne,
egy szavadba kerül.
Bólintott.
– Neked is.
– Megegyeztünk.
Kéjesen folytatta.
– Jelenleg csak egyvalamire lenne szükségem. – Öblös
hangjára megdobbant a szívem.
– Mire? – nyaltam meg az ajkam.
– Hogy lemossam a festéket a feleségemről. – Lehajolt, és
birtokba vette a szám. Hogy függhettem rá ilyen hamar a
csókjára? Félrehajtotta a fejét, hogy jobban hozzám férjen.
 Csókolózás közben valahogy sikerült kihámoznunk egymást a
ruháinkból, és eljutni a zuhanyzóhoz.
Csutakoltunk és felfedeztünk.
Kérges keze a mellemen. Tenyerem a mellkasán, majd lejjebb
szánkázott.
Előbb ajakkal, majd nyelvvel kényeztettem a rúnáit. Úgy
követtem lefelé a vágásnyomokat, mint az álmomban.
Önkéntelenül fújtatott, mikor rádöbbent, mit forralok.
Csillámló szemmel túrt a hajamba.
Minél lejjebb értem, annál hevesebben remegett a fürtjeimbe
fúrt marka. Annál rekedtebben lihegett.
A csókomra felkiáltott, ívbe hajlott a háta. Elkínzott nyögések
törtek fel a kebléből, mert ezúttal ő került az én hálómba.
Felbátorodva a számba vettem.
– Sievā – hörögte elfúlva –, sievā! Mindenható istenek! – Hiába
rángott a teste, ájtatosan cirógatta az arcom a keze fejével…

– Azt mondtad, történelmet fogunk írni – mondta aznap este,

miközben a mellkasára dőlve heverésztünk.
Kielégült fesztelenséggel cirógattam a rúnáit. Noha én voltam
neki az első, a hosszú élete során nyilván megjegyzett néhány
huncut fogást.
Ujjbegyem az egyik tetoválásán táncolt.
– Álmaimban már akkor ezeket csókolgattam és
kényeztettem, de végig, mikor még gyűlöltelek. Már akkor
utánad epekedtem.
– Üdv a kicsiny poklomban – vágta rá keserűen. – Sosem
hittem volna, hogy idővel ezek a billogok vezetnek majd a
kéjem felé. Mondd, hirtelen jött az ötlet?
– Falfestés közben képzeltem el.
– Megint előre eltervezted! – A mellkasára csaptam, mire
kuncogott. – Mondd a fogamzásgátló szurid nevét, és kerítek
még. Nem hagyhatom, hogy bármi megakadályozza egymás
élvezetét. – Talán egész életében nem fogalmazott ilyen
finoman.
– Depo-Proverának hívják. Állítólag olyan három hónapig hat,
és Paulnál akad még néhány adag. – Mikor beadta, úgy
fogalmaztam, hogy el sem látok addig. Erre rávágta, hogy azért
jobb félni, mint megijedni.
– Majd nyitva tartom a szemem – bólintott Aric.
– Nélkülem nem mész sehová, Kaszás. Fogadd el mielőbb, sok
fejfájástól kímél meg. – Főhet még a fejem, mire megnevelem a
kétezer éves uramat.
Aric erre felhúzta a szemöldökét. Aztán, mintha döntésre
jutott volna, finoman félretolt, hogy felkelhessen.
– Hoztam neked valamit. – A szekrény felé menet
elgyönyörködtem a hibátlan testében.
A visszaúttal még kevésbé tudtam betelni.
Leült mellém, és átnyújtott egy apró ékszerdobozt.
– Ezt neked szántam.
A dobozban egy mesés aranygyűrűt találtam, amibe a
tetoválásaira emlékeztető rúnákat véstek. A karikát ovális
borostyán ékítette. Csoda szép. A meleg szín az elégedett
tekintetét idézte.
– Az anyámé volt. – Kivette a gyűrűt. – A múltban még egyszer
sem adtam neked. De megtisztelnél azzal, ha ezúttal felvennéd.
– Persze – bólintottam elfúlva.
– A szülőföldem híres volt a borostyánjáról… fenyőgyantából.
– Az ujjamra csúsztatta a gyűrűt; mintha oda öntötték volna.
A szemembe nézett. – Most már hivatalos.
Ha találunk egy papot, egyből elveszlek. Hogy Jacket idézzem.
Mire nagy nehezen legyűrtem az emléket, még eszembe jutott a
szürke szeméből sütő szerelem.
– Aric, ez… ez mesés. Köszönöm.
– Örülök, hogy tetszik. – Visszafeküdt, magához vont.
Tenyerem a szívén, úgy gyönyörködtem az eljegyzési
gyűrűmben.
– Ki hitte volna… – A szülei házasságának pecsétjét éppen fák
adták. Újabb útjelző.
– Ne hidd, hogy nekem nem tűnt fel a borostyán. – Ujjbegye
gyengéden járt fel-le a hátamon.
Az alsó ajkamba haraptam.
– Tőlem még ne várj gyűrűt. – Attól még volt ötletem arra,
honnan szerezzek…
– Beérem egy madzaggal az ujjamon, ha abból az egész világ
tudná, hogy hozzád tartozom.
– Törvényes feleségedként nem kellene inkább a nevemen
szólítanod? – Szóra nyitotta a száját, mire félbeszakítottam. – Ha
azt akarod mondani, hogy nem számít, minek nevezem magam,
arra azt mondom, eddig. De Evie az egyetlen Császárnő, akinek
volt annyi esze, hogy adjon neked egy esélyt. Evie. Játssz el a
gondolattal, és várom a visszajelzést.
– Eljátszom a gondolattal – vigyorgott.
– Ja, és még valami – tettem hozzá. – Szeretném, ha
elolvasnád a krónikámat.
– Komolyan mondod? – torpant meg a keze.
– Természetesen. Bár attól tartok, attól újra meggyűlölnél.
– Lehetetlen.
Erre beugrott Aric néhány beszólása a közelmúltból.
– Tudod mit, inkább mégse, megtartom magamnak… elvégre
nem vagyok a szövetséged tagja, vagy ilyesmi.
– Miről beszélsz?
– Tudod, mint Circe – vontam meg a vállam.
– Azt akartam, hogy járj egy kicsit az én cipőmben.
Kelj fel, és járj.
– Szögezzük le egyszer és mindenkorra, mi nem
szövetségesek vagyunk – folytatta. – Hanem egy osztatlan
egység. Ami az enyém, az a tiéd is.
– A bosszúszomjamban is osztozunk? – kérdeztem csendesen.
– Igen. Fogadom, hogy együtt végzünk a Császárral. Más
szóval, ki foglak képezni. Vigyázz, mit kívánsz, sievā.
 42

485 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– Mindkettővel támadj! – reccsent rám Aric, és a hátsómra

csapott a kardja lapjával.
Dőlt rólam a verejték, kimerültem, és a francba az egésszel.
– Tölgyet és indákat. Egyszerre! Gyerünk, feleségem, láttam
már tőled ilyet! Mi több, éreztem is!
A térdemre támaszkodva meredtem a tölgyre, amit kihajtatni
is csak nagy nehezen sikerült, nemhogy irányítani.
– Azt hiszem… az ilyen helyzetekben… mondani könnyebb…
mint csinálni – köptem lihegve.
Azt várta, hogy rajta gyakoroljak. De hogyan, ha egyszer ilyen
villámgyors? Nem először náspángolt el.
Nem tréfált az edzéssel. Az utóbbi hónapban minden áldott
nap, esőben-hóban kivitt az udvarra, hogy kíméletlenül
meghajtson.
A folyó felé mutatott a kardjával.
– Circe duzzad, Fauna sereget ellik. Ha holtan akarod látni a
Császárt, neked is erősödnöd kell!
A Főpapnő várárka napról napra szélesedett és mélyült,
lassan elárasztotta a vidéket, felfelé araszolt a hegyre.
Hivatalosan is szigetlakók lettünk.
Lark folytatta a tenyésztést, lassacskán kezdtünk megtelni.
Arickal nem haboztunk segíteni, valahányszor Richter vagy
Finn keresésére indult. Még mindig reménykedett, hogy a
nyomára bukkan. Talán elesett, de az Arkánum-hívások nélkül
semmiben nem lehettünk biztosak.
Arickal nemrég világra segítettük Emberevő kölykeit, hat
harci farkast. Lark szerint Sebhelyes az apa, de nekem aztán
mondhatta.
– Vén kujon, bírod még a strapát, mi? – mondtam
Küklopsznak.
Míg én a (hatalmas) tekergő plüssöknek gügyögtem, Aric
elrévedt.
– Napról napra hatalmasabb.
Most én intettem a kastélyra.
– Azért én se panaszkodhatom az erőmre – mondtam.
A falakat borostyán és rózsa lepte. Odabent indák hálóztak be
minden folyosót, befutották a mennyezetet. A tövisem
többhektárnyi felvidéket ellepett Circe árkán túl. Leginkább
őrszemek gyanánt – elvégre érzékeltem rajtuk keresztül –, de
azért egy közeledő zsákossereget is elcsíphettem velük.
Valami mégsem stimmelt a képességeimmel. Már egy ideje.
Eltompultak.
Aric a vállára vetette a kardját.
 – Többre lennél képes.
Kihúztam magam.
– Mint te? Erősebb és gyorsabb vagy, mint valaha! –
Valahányszor elnéztem, ahogy a vadító láncingében, felemelt
karddal, a gigászi csatalovát sarkantyúzva edz, el sem tudtam
hinni, hogy az enyém. A hús-vér Mord Kaszás.
Valahányszor bámuláson kapott, döglesztő pillantást vetett
rám, ami csúnya dolgokat ígért későbbre. És mindet
teljesítette…
Most lekapta a kesztyűjét, hogy megfogja az állam. Érintésből
sosem elég.
– Neked köszönhetem az erőm. Már van vesztenivalóm.
A végtelen bőkezűségéért cserébe Aric minden törődést
megkapott. Az addigi vitathatatlan nagyképűsége pedig
lélegzetelállító merészséggé vált.
Nem csak ebben változott. Letette az italt, kivéve, amikor
leültünk vodkázni. Sokat mosolygott. Néha nevetett is. Nem
kellett neki más, csak egy társ, akit a magáénak mondhat.
A Végtelen Lovag ugyanúgy képtelen volt megbirkózni a
magánnyal, mint én magam.
– Émelyítően boldog, Evie Greene – vélekedett Circe. – Mintha
már nem is lenne Arkánum. Egyenesen kínos.
Legalább az egyik küldetésem sikerrel kecsegtetett. Aric
boldogítása elterelte a figyelmem a gyászról. A múltról. Minden
szeretkezéskor belé feledkeztem, feledést leltem, áldott
ürességet…
Most lenézett rám.
 – Mindig megvédelek. – Ezt ígérte a nagyinak a halálos ágyán.
Akárcsak Jack. És az anyám.
Aric lehajolt, ajka az enyémre tapadt.
Feledés. Egy sóhajjal hozzásimultam.
De mikor hevesebbre váltott, nagy nehezen sikerült észhez
térnem. Ha egy mód volt rá, nem kérkedtünk a kapcsolatunkkal
Lark jószágai vagy Circe folyama előtt.
– Legyen, drága feleségem. Részemről ráérünk estig. Úgy
látom, inkább edzeni lenne kedved.
Kis híján felnyögtem.
Hátralépett.
– Dobj magokat a zsebedből, és hajtasd ki őket a levegőben!
– Ki van csukva. Most nincs ahhoz elég erőm. – Kidőlnék.
– Szerinted vajon miért? – kérdezte kimérten.
– Aric, és ha azok a zsákosharapások… – haboztam, utána
hadarva kiböktem. – Maradandó kárt okoztak a
képességeimben? – Tessék. Ide lőjetek, itt a legszörnyűbb
félelmem.
– Esélytelen – rázta a fejét. – Az az egészségeden is érződne.
Tánc közben bezzeg alig bírsz magaddal.
Hetente néhányszor táncoltam neki a stúdióban – ami
többnyire az ágyban ért véget, és más módon izzasztott meg.
– Akkor, mi lehet ez?
– Még nem tudom biztosan. De mihelyst kész az elméletem,
szólok.
Mikor a szitálás záporrá erősödött, felhúztam a poncsóm
kapucniját.
 – Gyere! – Aric kézen fogott. – Mára ennyi elég.
Visszaindultunk a kastély felé, mindketten a gondolatainkba
merültünk.
Alig vártam a forró zuhanyt – vele. Ritkán zuhanyoztunk
külön. Különben is, a Villanás után illene spórolni a vízzel.
Utána a szobájában ettünk, a kandalló elé kucorodva
olvasgattuk a legutóbbi három játszma során lejegyzett
krónikákat, köztük a Szeretőkét is.
Aric már majdnem végzett a fordítással. Mikor a tartalmát
firtattam, elismerte, hogy nem sokra megyünk vele.
A bejegyzések legjava összezagyvált gyilkos képzelgés – és
mindnek én voltam a főszereplője.
Pedig reméltem, hogy a kötet hasznos, de legalább értelmes
lesz. Bár még a Szeretők apja is elismerte, hogy a krónikájuk
alapvetően a bosszúra tett fogadalmuk. Nem csoda, hogy Aric
inkább megtartotta magának a részleteket.
Az én kötetemet is elolvasta. A lejegyzett tények évszázados,
kínzó rejtélyekről lebbentették fel a fátylat. Tucatszám akadtak
ilyenek, például az, miként győztem le a Centúriót, hogyan
éltem túl a Torony és az Arkangyal tüzét, mit tettem a Mágus
krónikájával, miután végeztem vele és Larkkal (elolvastam,
aztán elégettem).
Továbbá eddig csak gyanította, hogy Lark képes állatokat
létrehozni, de végre bizonyítékot talált rá.
Akárcsak a Kis Arkánumok létezésére. Amiben volt valami.
A Kis Arkánumok nyilván messziről elkerülték, hadd intézze a
halálügyeit. Vajon ebben a játszmában is megmaradnak ennél a
haditervnél?
Teltek a hetek, de nem engedett a baljós visszaszámlálás
érzése; talán az ő közeledésüket jelezte?
Ketyeg az óra. Ketyeg az óra. Ha nem ők, akkor mi fenyeget…?
Arickal is megosztottam a balsejtelmem.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy felkészüljünk az
ellenségeinkre, szóval ne rágódj annyit ezen – felelte. – Ne
feledd: a játszma célja, hogy beleőrülj.
A nagymamám rejtélyes függelékére csak a fejét vakarta, és
megígérte, hogy nem nyugszik, míg ki nem bogozza.
Mióta a nagyi eltávozott, igyekeztem a szép emlékekre
összpontosítani. Rengeteget tanultam tőle a képességeimről,
nem minden leckéje bátorított vérontásra.
Elmondta, hogy a Császárnő szabadon formálhatja a
faanyagot; így került a zsebembe egy saját készítésű jegygyűrű
Aricnak.
Mivel egy karikagyűrű legyen olyan szívós, mint a fém, így a
világ egyik legerősebb fáját választottam: guajakfát, amit latinul
az élet fájának neveznek.
Aricnak biztosan tetszene.
Miután titokban lemértem a gyűrűsujját – méghozzá egy
vékony kaccsal, álmában –, készítettem néhány próbagyűrűt,
hogy belejöjjek.
Miután elégedett lettem az ékszerrel, minden erőmet
beleadva megerősítettem, méghozzá acélkeménnyé.
Sötétítettem az erezetén, majd lecsiszoltam, hogy csillogó fekete
legyen.
 Talán a múltbéli földrengető növényidomításomat már
elveszítettem, de jegygyűrűkészítésben mester lennék.
Ugyanolyan örökké tartó lesz, mint ő.
De valamiért ódzkodtam odaadni neki.
Jack miatt? Ki tudja? Igyekeztem a lehető legkevesebbet
gondolni az első szerelmemre, hátha egy darabig még kibírja a
szívem szorítókötése. Ez a pólya talán tompította az Aric iránti
érzéseimet, de esélyes, hogy máskülönben nem birkóznék meg
az iránta táplált eleve elsöprő szerelmemmel…
A főkapuhoz érve megtorpant, hátratolta a kapucnim, és
megvizsgálta az arcom.
– Talán a kialvatlanságtól vagy kába.
A kötés néha félrecsúszott. Alvás közben aztán pláne.
– Igen, lehet. – Még mindig rémálmok gyötörtek a Császár
támadásáról. Tegnap este sikoltozva pattantam fel az ágyból.
Aric azonnal mellettem termett.
– Csak egy álom – vont magához. – Biztonságban vagy,
szerelmem.
Reszkettem a karjában. A Császárt meg kell állítani! Circe jól
mondta… Richter győzelme földi pokolhoz vezetne.
– Csitt, csitt, sievā – motyogta a ringató Aric. – Itt vagyok.
– Ezt Jack is mondogatta. – Megfeszültem, nem hittem a saját
fülemnek. Légy észnél, Evie! – Bocsáss meg.
– Oda se neki – szögezte le Aric. – Igenis kell beszélned róla.
Sokat jelentett neked.
– Nem akarlak megbántani.
Aric visszahúzott, hogy maga felé fordítson.
 – Próbálsz nem gondolni rá?
Röpke habozás után bólintottam.
– Jack megmentette az életed, és megmentett, amikor
gyengélkedtél. Ha ő nincs, sosem találunk egymásra.
– Én… ne beszéljünk erről. – Feledést keresve tapogatóztam
Aric után. – Csókolj meg…
– Ma este kialszom magam – bizonygattam sietősen. Talán
annyira kifacsarta az agyam ez az egész. Talán több időt is
szánhattam volna Jack meggyászolására.
Nem, nem, semmiképp. Aric boldogsága a dolgom – a
kötelességem. Ráadásul kölcsönkapott időn éltünk…
Azt hittem, egyszerűbb elesni egy Richter elleni csatában,
mint pusztán elfogadni, amit művelt. Most már tudtam, hogy
egyvalami mindkettőnél nehezebb lenne.
Aric elvesztése.
Erőt vett rajtam a borzongás.
– Sievā, zavar még valami?
– Csak sokat gondolok Richterre – vontam meg a vállam.
– Mostantól többet fogunk edzeni. Még egy óra mindennap. –
Átkarolta a vállam, és magához vont. – Készen kell állnod a
harcra. Ha bármi történne veled… – Nagyot nyelt. – Azt hiszem,
beleőrülnék.
Talált, Aric.
Pontosan ez történik.
 43

499 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– Kinek kell ellenség, ha ilyen hölgykoszorú az ágyastársa? –

merengett Aric szárazon.
Kettesben feküdtünk az ágyon, egymásban gyönyörködtünk a
tűz fényénél, és igyekeztünk ügyet sem vetni a hegyoldal
remegésére.
Circe árkában örvények és tajték habzott, mintha alig bírna a
vérével. A folyó néhol egyenesen zúgókká duzzadt, amitől
vízparti nyaraló lett a kastélyból. A múlt héten mérföldes gejzírt
lövellt a magasba.
Alig várta, hogy kiengedhesse az összegyűlt energiáját.
– Korábban olyan nyugtalanul méricskélted a folyót – súgtam
oda. – Egyetlen szavára elnyelne minket egy mocsár.
De ha ez sem lenne elég, láttam a Főpapnő lányalakját
kibontakozni a ködből – közöttünk járt, akár egy szellem.
Ráadásul mikor nem moccant, teljesen átlátszóvá vált.
Átnézhettem rajta.
 Az egyik este nedves talpnyomokat találtunk Arickal, amik
befelé vezető nyom nélkül távoztak a beltéri medencéből. Circe
vízutazással bejutott a kastélyba, aztán szabadon randalírozott.
Aric fújtatott.
– Mocsár? Vagy kioldja alólunk a hegyet?
– Húha. – Ez fel sem merült bennem. – Ha engem kérdezel,
őszintén törődik veled. Ha belegondolok, minden tőle telhetőt
megtett, hogy összehozzon minket. De vajon képes lenne
kihasználni a csata hevét?
– A játszmák során jelentős befolyásra tett szert.
– Akárcsak te.
Biccentett.
– Tény. Attól még sosem árult el.
– De én őt igen. – Végre sikerült kihúznom Aricból, mi történt
köztünk Circe-vel a legutóbbi játszma során.
Miután meggyőztem, hogy én más vagyok – pedig azelőtt
rendszeresen hátba támadtam –, végül összebarátkoztunk. De
gyanakodni kezdett, mikor végeztem Faunával, egy másik
szövetségesemmel. Mielőtt menthette volna a bőrét, elfogtam,
láncra vertem a pincémben, és elodáztam a halálát, nehogy a
Halál meghallja, vagy meglássa az új ikont.
Aric odalent talált rá – közvetlenül azután, hogy
megpróbáltam megmérgezni őt. Megmentette az életét, amivel
magához láncolta.
Az ajkamba haraptam.
– Talán megelégszik velem. – Talán Circe-re figyelmeztetett a
visszaszámlálás? Talán hiba lenne kivárásra játszani; talán
jobban járok, ha dacolok az árral.
– Sievā, ha téged bánt, engem bánt.
Ismeretlen vad bömbölt az éjben. Az állati hörgés-morgás
szüntelenül Lark gyarapodó seregét juttatta az eszünkbe.
– Minél tovább húzódik a játék, annál erősebbek leszünk
mindannyian.
Kivéve engem.
– Richter is?
– Persze – felelte Aric szelíden. – Akárcsak a Szerencsekerék
és a Nap.
– Sol azt állította, lángra lobbanthatná a világot, és zsákosok
millióit uralhatná. Tényleg?
– Esélyes. De a kudarchoz elég, ha a Szerencsekerék kiteljesíti
az erejét.
– Mire célzol?
– A szerencse-erő irányítására – felelte. – Vaktában
befolyásolhatja a csatákat… méghozzá előre. A képességével
garantálhatná, hogy a szövetsége minden összecsapást
megnyerjen.
– Sosem hagyná el őket a szerencse?
Megrázta a fejét.
– Nem a szerencse. A diadal. A szerencse cserben hagyna
minket.
Talán ő állt a balsejtelmem középpontjában. A fenébe már,
igenis közeleg valami! Megragadtam Aric vállát.
– Amikor csak lehet, viseld a páncélod. Kérlek. Ha
meghalnál…
 Arcon ragadott.
– Egyvalamit mindenképp érts meg! Bármit is hoz a jövő,
bármi is legyen a végeredmény, ezek a röpke hónapok veled
minden magányt és kínt megértek. – Röpke, dacos csók. – Jöhet
még egy évezred, ha a végén belekóstolhatok melletted az
életbe.
– Igen, Aric, én is szeretlek. Szóval viseld a nyamvadt
páncélod!
Hüvelykje végigsiklott az arccsontomon.
– Úgyis csatában fogok elesni.
– Kétezer évig megúsztad. – Azzal elhúztam a szám. –
Lemondtál a közös életről?
– Ami örökké tart? – Bólintott. – Megmondtam,
mindkettőnknek elenyésző az esélye, hogy megérje a
nyolcvanat egy ilyen világban, pláne, ha sokáig húzódik a játék.
Katonák vagyunk, háborúban állunk. De visszatérünk.
– A jövőben honnan származnak majd a játékosok? –
kérdeztem. – A legjavunknak nincs családja.
– De valahol a világban minden Arkánumnak kóborol egy
legközelebbi rokona. Az a személy folytatja a vérvonalat.
A hallottakat emésztgettem.
– Ha katonák vagyunk egy háborúban, akkor jöhet a dicső
halál… de együtt.
– Ha mindketten veszítünk, hogyan gondoskodjunk arról,
hogy a jövőben ne végezzünk egymással? A puszta gondolat,
hogy újra bántsalak… – Szemében gyötrődő szikra. – Írhatnánk
a majdani örököseinknek, de kire bízhatnánk egy ilyen
üzenetet?
– Mit forgattál erről a fejedben, mikor hónapokkal ezelőtt
arra kértél, hogy válasszalak téged?
– Larkra bíztam volna az üzeneteket – mondta. – Erre most
mindkettőnk hátán ott a céltábla.
– Nem kérhetlek egy újabb hét évszázados pihenőre. –
Jacknek és nekem a pokolnál is rosszabbnak írta le a
halhatatlanságot. – De én sem bírnám ki. Társas lény vagyok.
Aric, ha valami történne veled… Nem bírnám… – Elveszíteni
mindkettőt? Nincs annyi géz a világon. – A diadal a legrosszabb
rémálmom.
– Neked elhiszem – mondta rekedten.
Bólintottam.
– Új módszer kell az emlékek örökítésére.
– Kössünk üzletet a Bolonddal…
– Ki van csukva. – Felszusszantam, csituljanak az indulatok. –
Na és Circe? Talán kérhetnénk tőle egy bűbájt?
– Noha nem bíznánk rá az életünket?
Mond valamit.
– Éhes ember nem válogat.
– Beszélünk vele. – Felém nyúlt, magához húzott. – Gyere ide.
Irány az öle, és egy darabig elkerültek a gondolatok…
 44

511 NAPPAL
A VILLANÁS UTÁN

– A tisztátalan! – kiáltotta Lark, mikor beugrottam hozzá.

Az ágyán ült, egy alom kellős közepén.
Aric egy másik fordítást pofozgatott, így magára hagytam
azzal, hogy beugrok Larkhoz. Titokban azt akartam
kipuhatolni, az életünkre akar-e törni az állataival, vagy
ilyesmi.
– Szünetet tartasz?
– Néhány percig. Csak pihentetem a szárnyaimat. Azaz a
sólymom szárnyát. – Az ágyra intett. – Tedd le magad!
Átvágtam a vadasparkján, aztán félretoltam az útból egy
morcos borzcsaládot, és végre leülhettem Lark mellé.
– Boldoggá teszed a főnököt – mondta. – Ezerszer boldogabbá,
mint amikor korábban összebútoroztatok. Az egyik reggel
tényleg fütyült? Frankón?
– Frankón. – Kikaptam néhány tollat a hajából.
Bosszankodó morgással rázta ki a sörényét.
 Dacosan a füle mögé sepertem a fürtjeit.
– Egyre hegyesebbek.
Rászorította a karmos kezét, és rám sziszegett.
– Szerintem cuki.
Elgyötört képpel engedte le a kezét.
– Tök mindegy. – Egyik agyara az ajkába harapott. – Mit
gondolsz, mit szól majd Finn ehhez a sok változáshoz?
– Semmit. A régi játszmákban imádta az állati oldalad.
Az egyik emlékemben még mondja is neked.
– Komolyan? – Erre elmosolyodott. – Alig várom, hogy újra
összejöjjünk. Mikor az Arkánum-erődben volt, a
sólyompostának hála alaposan megismerhettük egymást. Levett
a lábamról.
– Úgy volt, hogy Küklopsz hozzád vezeti. – Miután Finn lóra
szállhatott volna a sérült lábával. – Mit tervezel, ha megtalálod?
– A sólymom lesz a kísérő – babrált egy karmával.
– Kísérő… hová? Ide?
Egyre csak babrált.
– Basszuskulcs. Lark, most komolyan? – Aric agyvérzést fog
kapni.
Végre a szemembe nézett.
– Szerinted hová mehetnénk? Ha Finn nem maradhat, én
lépek le. Szeretnél megszabadulni tőlem?
– Ugyan, miket beszélsz! – Felsóhajtottam. – Nem tudom, hogy
képzeltem. Talán kaphatna egy pecót a közelben, egy
ugyanolyan összkomfortosat, mint a régi. És járhatnátok. – Ha
él még egyáltalán.
 – Megpuhítod a főnököt?
– Ha meglesz Finn, megpróbálok a lelkére beszélni. De
semmit nem ígérhetek.
– Kösz, Eves. – Fülig szalad a szája, kivillantak az éles agyarai,
ami eszembe juttatta, Aric miért neheztelne ezért. Finn hiába
szövetséges, akkor is Arkánum. – És, mondd, milyen az… együtt
élés?
– Azt hittem, szokni kell majd, de igazából megy, mint a
karikacsapás. – Mert Arickal könnyen jött a közös hullámhossz.
Ráadásul minden nevelés nélkül igazi férjek gyöngyének
bizonyult.
Aznap reggel, ébredéskor egy rózsabimbó fogadott az ágyam
mellett egy vázában. Ő maga nevelte, két hónapja keltette
magról.
Ami igazi kihívás, szóval a puszta tény, hogy ennyit gürcölt…
és kihajtatta…
És én kaptam a legelsőt.
Fehér rózsa, akár a lobogóján. Én festettem; ő növesztette.
Szimbólumok, útjelzők. A kettőnket összekötő rózsa az
évszázadokban gyökerezett, és egyre burjánzott. Kitartott,
akárcsak Lark és Finn végtelen kapcsolata.
Félrehajtott fejjel néztem rá.
– Igazából nem az összeköltözés érdekel, ugye? Hanem a
csajos témák. A szex.
– Nem mondod… – Az égnek emelte a szemét. – Eddig
mindkettő kimaradt… a csajos témák és a nagy lépés is. Neked
nem, szóval…
 – Szóval érdekel, milyen a szex? – Elvégre Arickal jóformán
ráment a szabadidőnk.
Még az elején kiszedte belőlem a nedves álmaim minden
egyes részletét – hogy valóra válthassa őket. A legutóbb a múlt
héten, a táncteremben. Miután táncoltam neki, kihámozott a
gyakorlóruhámból, a rúdra emelt, hogy végignyalja a csatakos
bőröm, és a combjaim közé furakodott a csípőjével…
– Izgalmas – foglaltam össze Larknak. Finoman fogalmaztam.
Sokat kísérleteztünk, miközben kipuhatoltuk, mire is képes
együtt a kettőnk teste. Mint ma reggel, a fehér rózsát csókolózás,
majd valami más követte.
Egészen más.
Majdnem legyezgetni kezdtem magam, hátha kiverhetem a
fejemből az emléket. Megköszörültem a torkomat.
– Képzelj el egy vérpezsdítő flörtölést… mikor görcsbe rándul
a gyomrod, megfeszül a lábujjad, és alig kapsz levegőt… Na, ezt
szorozd meg ezerrel.
Lark arca az ábrándozás szobra.
– Azt hiszem, Finn nagyon boldoggá fog tenni.
Megrezzent a hegyes füle.
– Te boldog vagy a Halállal?
Eszelősen szerettem. Akkor a jegygyűrűje mit keresett még
mindig a zsebemben?
Tegnap korán kimentem az edzőtérre, a fejembe vettem, hogy
odaadom neki. Lóháton ült, minden addiginál
szívdöglesztőbben…
Minden ízében megfeszült a láttamra. Drága férjecském!
Leszállt, és megindult felém, a sarkantyúja pengett, a pillantása
csillagködként ragyogott a sötétben.
– Hiányoztál, feleségem. – A pillantásában birtokvágy – és
eltökéltség.
Zakatoló szívvel léptem hátra. Követett. A Halál követett,
személyesen, én pedig legszívesebben a karjába rohantam volna.
Addig terelt, míg végül a hátam elérte az istálló falát. Lehajolt,
hogy megcsókolja a nyakam, gyorsan felfedezte, hogy az az egyik
legérzékenyebb pontom.
Sóhajtottam, a gyűrűért nyúltam… mikor eleredt a hó.
Megérezte a dermedtségem, és elhúzódott, hogy az arcom
fürkéssze.
– Mi az, kedves?
Felnéztem, és hazudtam.
– A világon semmi.
– Megőrülök Aricért – mondtam végül Larknak.
– Nem ezt kérdeztem, Eves. Boldog vagy?
– Mikor vele vagyok, mindent elfelejtek, ami történt, és
utána… – Utána mi? – Utána minden rendben.
Az arcára volt írva a tamáskodás, de nem firtatta.
– Csak kapjam vissza Finnt, nem engedem az ágyamból! Soha.
– Paultól kérhetsz fogamzásgátló szurit.
– Zsír. A bagzást meghagyom az állataimnak.
Helyeslőn mordultam. Ámen, nővér.
– Mégis, miért szaporítod őket ennyire? – Azelőtt is
foglalkoztatta a dolog, de mindennek van határa.
– Mindig idegeskedem, és ez megnyugtat. Mint a stresszevés.
Nevezzük stressztenyésztésnek.
– Mi aggaszt?
– Mert odakint kószál az átkozott Aquamanné, aki egy
szívdobbanás alatt elsüllyeszthet minket! Nem akarok
karommal mutogatni, de fogadni mernék, hogy a folyó elnyelte
az egyik tigrisem.
– Ugyan már, dehogy! – legyintettem, pedig ki tudja? Talán
nem most kellene elárulnom Larknak, hogy Circe… közöttünk
jár.
– A Főpapnő hiába kedvel téged és a főnököt, kije vagyok neki
én? Nem akarok a tigrisem sorsára jutni!
– A kérdőjeles tigris, amit kérdőjelesen felfalt?
Felhúzta az állát.
– Ha tovább emelkedik a víz, odalesz minden, ami nem tud
úszni.
A hullámok tényleg a birtok kapuját nyaldosták.
Valahányszor Aric beszélni akart Circe-vel a bűbájolásunkról, a
víz tajtékozni kezdett. Inkább visszatartottam.
– Te láttad a szökőárját – mondta Lark. – Mekkora volt?
– Akár egy felhőkarcoló – ismertem el.
– Mi állítja meg abban, hogy elsöpörjön minket? És minden
állatomat?
– Semmi. – A Főpapnő lecsapna minket, mint egy szúnyogot. –
Semmit nem tehetnénk ellene. De bízunk abban, hogy nem
ártana nekünk. Ahogy én is bíztam benned, hogy nem tépeted
ki a torkom Küklopsszal, mikor először az ágyamban aludt. –
Néha még mindig hiábavalón szűkölve kaparta az ajtót
esténként. Cserébe dugig tömtem nasival.
– Szóval, bizalom? – jegyezte meg Lark, majd hozzátette: –
Egyedül ebből nincs hiány.
– Hogy értsem ezt? – Nem tudtam mire vélni a hangsúlyát.
– Mostanában már nem vagy éppen atomvillanás. Bezzeg
akkor, mikor lenyomtad Ogent… Ráadásul már a Bolond vagy
Jack sem vigyázza a hátad. Vagy Selena és Tess, vagy Joules és
Gabriel. Ogen is oda. – A fejét csóválta. – És a Halál…
– Igen?
– A főnök nem gyilkolásra gondol; csakis rád.
Összehúztam a szemem.
– Végig ez volt a terved, nem? Arra játszottál, hogy
összejövünk.
Vállat vont.
– A Villanás napján megbeszéltük, hogy néhány éven belül ki
fog végezni. Abban a pillanatban hozzáláttam a gyenge pontja
előkerítéséhez. – Lark, és az ő végtelen makacssága…
– Honnan tudtad, milyen igazából? Hogy nem eszelős
sorozatgyilkos?
– Tényleg gyilkos. De minden gyilkosnak van gyengesége.
Ha hihetek a nagymamámnak, mind gyilkosok vagyunk.
Hűtlen hitszegők.
Lark karmot villantott.
– Sötét lóból díjnyertes kanca lettem… röpke hónapok alatt.
– Szóval, tényleg a diadalra hajtasz?
– Valakinek újra be kell népesítenie az állatvilágot. Néhány
évszázad alatt sokat elérhetek, főleg az állatalkotásommal.
 Leírtam neki az ismeretlen képességét. Mihelyst Finn és
Richter nyomára bukkan, neki is lát a gyakorlásnak.
Lark szeme hirtelen vörösen villant. A szobájában minden
állat néma szoborrá dermedt.
– Ennyi volt. A sólymom talán nyomot talált.
– Ó! Persze. – Felálltam, és átvágtam az állatkerten. Búcsúzóul
hátraszóltam: – Azonnal szólj, ha Richter az.
Mihelyst kijutottam, eszembe jutott, hogy Circe-t is
felkeresem, de az ablakból láthattam, mennyire háborog a víz.
Biztosan nincs szószátyár kedvében. Előbb vagy utóbb Aricnak
és nekem el kell beszélgetnünk vele a bűbájról.
Célba vettem a szobáját. Ő a kettőnk szobájának nevezte, de
magamban megmaradt az övének – menedéknek, ahol a tudós
harcos férjem a kincseit rendezgette.
Felállt, mikor beléptem. Igazi úriember.
Mikor annak idején beköltöztem a kastélyba, ügyelt rá, hogy
az asztal mindig közénk kerüljön. Most nem nyugodott, amíg
hozzám nem érhetett.
Elfogadtam a felkínált kezét, egy rántással az ölébe ültetett,
marka az enyémbe fonódott.
– Hiányoztál, kis feleségem. – Beleborzongtam a virgonc
hangjába. – Hiába próbálok dolgozni; a reggelünk emlékei
mindig megzavarnak.
Elpirultam.
– Elméletben kielégítőnek véltem azt a pozitúrát – közölte
cinkos mosollyal. – A gyakorlatban… földrengetőnek bizonyult.
A testem máris bizsergő mintákkal, epekedve követelte az
érintését. Észrevette, amit a férfias büszkeség vegytiszta
pillantása követett – de olyan dögösen, hogy kihagyott a
lélegzetem. Szikrázó vágy bimbózott közöttünk.
Birtokló pillantását az arcomra szegezve dőlt nekem, úgy
csapott le az ajkamra, mintha hetek óta nem látott volna, és
képtelen lenne betelni a csókommal. Én sem tudtam az övével.
A tenyerem felsiklott a mellkasán, egyenesen a nyakáig, az
ujjaim a kócos hajába túrtak.
Kíméletlenül incselkedett velem, míg bármit megtettem
volna, hogy enyhítsem a sóvárgást. Azt akartam, hogy elveszítse
a fejét, de olyan tehetetlenül, mint én magam. Végül az ölébe
fészkelődtem, és az ajkába nyögtem.
– Aric…
Tüzes szemmel elhúzódott. Felállt, feltett az asztal szélére.
A karcsapása nyomán szétszállt minden, hogy legyen helyem
hátradőlni. Minden, kivéve a makacsul zöldellő mákvirágot.
Villámsebesen letépte a legszükségesebbeket. Nem túl úrias.
Kegyetlenül elbánt velem azon az asztalon.
Aztán a kanapén.
Aztán a könyvespolcnál állva, a lábammal a derekán.
Egyikünk sem kímélte a másikat, a hevünktől csak úgy
záporoztak a könyvek.
– A könyveid! – kiáltottam, mikor a padlón csattantak.
A büszkeségei!
– Hadd hulljanak! – kacagott, arca a megtestesült diadal.
– De a könyveid a mindened!
– Csak egy mindenem van – hörögte vágytól rekedten.
Lassított, csillagszeme az enyémbe mélyedt. – És az övé a
lelkem.
– Nem mondod… – mondtam két lihegés között.
Bólintott.
– Itt őrzi… – a szívemre szorította a tenyerét –, a sajátja
mellett…
Végül, miközben a zakatoló szívem csitítottam, és csak úgy
lubickoltam a gyengéd csókjaiban, rákérdeztem.
– Tényleg nem haragszol? – Az egyik leesett könyvben
felismertem a kedvencét – A fejedelem, ráadásul az eredeti olasz
kiadás.
– Eddig be kellett érnem a játszmával, a könyveimmel és a
műtárgyaimmal – hajtotta a homlokát az enyémre. – De ennek
vége. Itt az imádott feleségem. Több lettem mezei gyilkosnál
vagy gyűjtőnél. Férj vagyok. – Visszavágóra készen riszálta a
csípőjét. – És ha jól sejtem, bitang jó.

– Hoztam neked valamit – mondtam Aricnak zuhanyzás és

öltözés után. – Ülj le, kérlek, és hunyd be a szemed! – Az ágy felé
tereltem, eltökéltem, hogy megkapja a gyűrűt, amit lopva újra
zsebre vágtam.
Felhúzott szemöldökkel ült le.
– Nem rajongok a meglepetésekért, sievā.
– Tőlem aztán pláne nem, mi?
Féloldalas vigyorral hunyta be a szemét. Bitang jó férjnek
tartotta magát. Istenem, de eltalálta! Akkor mégis, mire vártam?
Már nyúltam is a gyűrűért, mikor a semmiből vonítani
kezdtek a farkasok.
Lark vadasparkja biztosan megőrjít minket, mire mindennek
pontot teszünk a végére. Próbáltam semmibe venni őket.
– Remélem, tetszeni fog – mondtam Aricnak.
A vonítás fokozódott.
A kezem éppen elérte a zsebem, mikor sikoly töltötte be a
kastélyt. Lark?
– MEGVAN FINN! – A hegy ezer állathangtól visszhangzott.
Aric egy szempillantás alatt felpattant.
– Ráér ez a meglepetés?
– Persze! – Azonnal Lark nyomába eredtünk.
Az előcsarnokban találtunk rá, az állatai libasorban követték.
– Na, hol van? – kérdeztem, feldobott a gondolat, hogy Finn
életben maradt. – Elmondta a sólymodnak, mi történt vele?
Lark lelkesen bólogatott.
– Az utóbbi hónapokban összeállt Joulesszal és Gabriellel.
Arkánum-hívások híján a csapat inkább gerillaharcot vívott a
Császár ellen. Finn otthagyta a csapatot, miután a sólymom
rátalált. Szerzett egy kocsit, hogy követhesse…
– A Torony és az Arkangyal? – szakította félbe Aric. – Errefelé
vezeted a Mágust? – váltott minden addiginál fenyegetőbbre. –
Ehhez a kastélyhoz? – dörrent rá Lark ijedt bólintása láttán.
Lark nagyot nyelt. Hallhatót.
– Azonnal állítsd meg a madarat!
Vörösség futotta el a szemét. Pillanatokra rá pislantott.
 – Finn megállt.
Aric arckifejezésére megborzongtam.
– Mi a baj?
– Az még a jobbik eset, ha a Mágust csak kihasználják a
barátai… hogy a nyomunkra bukkanjanak. Rosszabb esetben…
egy követ fúj velük.
Joules azóta hajtott Aricra, hogy Joules barátnője, Calanthe
Aric áldozata lett. Önvédelemből, de akkor is…
– Főnök, esküszöm, Finn soha…
– Hiába ártatlan – folytatta a tomboló Aric –, mit lehet tudni,
talán a Szerencsekerék és a Császár már a Torony és az
Arkangyal nyomába eredt? Vagy talán a Nap szemmel tartja
őket a zsákosaival? Talán a sólyom egy egész Arkánum-osztagot
vezet egyenesen ide! – Rám vetült a tekintete. – Veszélybe
sodorhat mindent, ami kedves nekem – recsegte. Visszafordult
Larkhoz, és föléje tornyosult. – Különben is, mikor adtam
engedélyt arra, hogy meghívd a Mágust a kastélyomba? –
dörrent rá.
Lark egyik lábáról a másikra állt, a szokásos lazasága
nyomtalanul eltűnt.
– Írtam neki… azt hittem… talán megengeded… hogy
ideköltözzön…
– IDEKÖLTÖZZÖN?
Közéjük furakodtam.
– Finn barát és szövetséges – mondtam Aricnak. –
Az Arkánum-erődben már említette, hogy Larkkal találkozót
terveznek, amit teljes szívemmel támogattam. Lark tőlem már
engedélyt kért, hogy ideköltöztesse. Ha komolyan mondtad,
hogy ez az én otthonom is, akkor én megengedem neki.
Aric összehúzta a szemét.
– Felteszem, a férjednek nincs beleszólása az engedélyedbe?
Felszegtem az állam.
– Nem, több esze van annál. Hiszen állítólag bitang jó férj.
 45

– Ez életem legnagyobb meggondolatlansága – tájékoztatott

Aric, miközben áthajtottunk Circe átkelőjén. – Ami a korom
fényében nem kis teljesítmény.
Szinte oda sem figyeltem, túlságosan lekötött a fölénk
tornyosuló vízfal. Micsoda hatalom…
Végül a Range Roverjét választottuk a lovak helyett. A lehető
leggyorsabban oda kellett érnünk Finnhez.
Néhány mérföldre rá újra megszólalt.
– Ráadásul téged is elhoztalak! Holdkóros lettem? Tényleg
nem tudok nemet mondani neked!
– Jaj, ugyan már… hiszen nem vetted fel a sisakod. – Az az
ölemben várt a sorára.
Azért is vért izzadtam, hogy a páncélja többi darabját
felvegye.
– Az én gyorsaságommal nem kell nekem védelem a Torony
és az Arkangyal ellen.
És a Császár? A szívem mélyén alig vártam a találkozást, a
régóta kijáró bosszúmat. Ugyanakkor tudtam, hogy még korai
lenne.
 – Holdkóros, amiért elhoztál? – meredtem rá szúrósan. – Azt
hittem, hatalmas istennő vagyok, akit nem kell pátyolgatni. –
Legalábbis erről győzködte Jacket.
– A hatalmad… hogy is mondjam… makacskodik mostanában.
Különben is, semmi szükségem gardedámra.
Lark is csatlakozni akart, de Aricnál itt telt be a pohár.
– Ha a Mágus cselszövést tervez, Fauna, más se hiányzik, mint
hogy nekiállj mosdatni.
Így Lark elvezette Finnt egy könnyen elérhető pihenőhöz.
Miközben Larkkal bepakoltunk a kocsiba – két túlélőzsákot,
amihez én ragaszkodtam, hozzá tartalék üzemanyagot,
méghozzá kannaszám –, Lark ételt csomagolt, hiszen Finn
időtlen idők óta nem evett.
Mielőtt bepattantam a terepjáróba, útravaló gyanánt a
kezembe nyomta a zenelejátszóját, közben a bajsza alatt
motyogott.
– Finn nem cselszövő.
– Hiszek neked. Aric csak óvatoskodik.
– Eves, kérlek, vigyázz a pasimra.
Bólintottam.
Közelebb hajolt, hogy odasúgjon.
– Finn életével játszom azzal, hogy idevárom?
Vajon arra céloz, hogy a Mágus végül Aric áldozata lesz –
netán Circe-é?
Figyelmeztessem Larkot, hogy valami komoly fordulat
várható az életünkben? Ketyeg az óra. Végül lebeszéltem
magam, hiszen Finn élete eleve veszélyben forgott.
 – Éhezik, Lark. Nem bírja sokáig a pusztában. – A bárkánkon
kívül. – Ha rajtam múlik, nemsokára visszakerül melléd.
Aricnak most azzal érveltem:
– Akkor sem akarom, hogy elváljunk, ha semmi szükség rám.
Mikor az előbb azt vártuk, hogy Circe vize szétváljon, szerintem
felmerült benned, kienged-e majd minket. Mi lesz, ha magadra
maradsz, de ő nem hajlandó beengedni? Hogyan jutnék el
hozzád?
– Igen, felmerült. Elvégre Arkánum. – Gázt adott, a
Villanásban kisült kocsik és kamionok körül cikáztunk. –
Tegyük fel, hogy a Mágus tényleg nem szűrte össze a levet a
másik kettővel. Simán kimenthetjük, és hazavihetjük az
otthonunkba. A végeredmény akkor is egy új játékos, aki tőlünk
kapja a kosztot és a kvártélyt, de bármikor ellenünk fordulhat.
– Finn sosem tenne ilyet.
– Te mégis erre számítasz Circe-től.
Mond valamit.
– És ott az összetartás dolga – makacskodott. – Ahol egy
Arkánum van, ott előbb-utóbb sokan lesznek.
– Négyen voltunk, mikor annak idején idehoztál. Ez csak
eggyel több. Különben is, szívesen lennél az a kártya, aki éket
ver Lark és Finn közé? Nehogy visszafelé süljön el!
– Felmerült bennem – recsegte. – Többek között ezért mentem
bele.
Vigyorognom kellett a duzzogására.
– Mit somolyogsz, feleségem?
Fesztelenül vállat vontam.
 – Csinos kocsi.
– Tetszik? Elvégre félig a tiéd.
Úgy száz mérföldön át a gondolatainkba merülve hallgattuk
Lark válogatását. Lassacskán rádöbbentem, hogy Aric sunyin
méricskélt, és a kormánykeréken dobolt – de nem a zene
ritmusára.
– Bökd ki, Kaszás – halkítottam.
– Azt hiszem, tudom, miért küszködsz az erőiddel.
Felhúztam a szemöldököm.
– Gyászolnod kell.
– Mégis, hol kezdjem? – Kössem ki a pólyát, hadd vérezzen el
a szívem? Mi marad akkor belőlem?
Szóra nyitotta a száját. Meggondolta magát. Aztán mégsem.
– Kész rémálom a gondolat, hogy elveszíthetlek. Nem egyszer
mondtam már neked, hogy nélküled nincs értelme az
életemnek. De rádöbbentem, hogy te talán ugyanezt mondtad
Deveaux-nak. És most át kell élned az elképzelhetetlent.
Számodra valóra vált a rémálom.
Ökölbe szorult a kezem a kabátom zsebében. Csavar, húz, fojt.
Nagy nehezen kordában tartottam az érzéseimet.
– A közös életünk minden, csak nem rémálom, Aric. – Pazar
sors jutott nekünk; boldognak kellene lennem. – Keresve sem
találnék jobb férjet.
– Miután hazatértünk, mesélni fogsz nekem Deveaux-ról.
Arról a piros szalagról, és hogy miért szomorít el a hó.
Nyeltem egyet.
– Néha… néha rengeteget vársz tőlem. Tényleg látni akarod,
ahogy egy másik férfiért sírok?
– Tűzön-vízen át melletted leszek. Nem fojthatod el örökké,
sievā.
Megráztam a fejem.
– Sosem bántanálak szándékosan.
– Két hónappal ezelőtt talán még fájt látni, mennyire
gyászolod. De most már tudom, hogy szeretsz engem. Érzem. És
azt is, hogy szeretted Jacket. – Felkínálta a karfán pihenő kezét.
– Ez bizonyítja, hogy a szívedben kényelmesen elférünk ketten.
Elővettem a balomat a zsebemből, ujjaink egymásra találtak.
Nekem is bizonyított valamit. A szemébe néztem.
– Még sosem szerettelek annyira, mint ebben a szent
pillanatban.
Büszkeség ült ki az arcára, míg bennem szétáradt a nyugalom.
Pirkadatra vagy az életünket adjuk ezért a mentőakcióért –
vagy megajándékozom a gyűrűvel.

– Szöszi! – Finn fülig érő szájjal fogadott, mikor kiugrottam a

terepjáróból.
A pihenő parkolójában várt minket, a kormos szedánjának
dőlt, aminek a motorházán ott pihent a sólyom.
Aric a közelben parkolt le, gondosan olyan helyet választott,
ahonnan hamar meglóghatunk. Mindenre készen szállt ki.
A hajadonfőtt fejére meredtem. A fenébe, hiszen kiszállás
előtt a kezébe nyomtam a sisakot!
 – Ne szívass, Aric! – Na, jó, talán mégis elkél még némi
nevelés.
Vállrándítás.
– Maradj a közelemben, sievā!
Emlékvillanás Jackről. Árnyékként kövess!
Szorítókötés.
Hónapok óta nem láttam Finnt, de a Mágus még mindig
mankóval imbolygott felém, hogy átöleljen. Legalább húsz
fontot fogyott, a ruhája rongyokban lógott.
Megöleltem, ledöbbentett a soványsága.
– Hiányoztál, Finn. – Őszintén reméltem, hogy nem áskálódott
Aric ellen. – Mivel búcsúztál el Joulestól és Gabe-től?
– Azzal, hogy látnom kell a csajomat. – Vállat vont. – És hogy
nagy pöcs voltam, amiért alátettem a Halálnak, ha egyszer a
Kaszásnál leszek albérlő az életem hátralevő részében.
– Ezt honnan veszed? – grimaszolt Aric.
– Ne törődj vele. – Én hittem neki, így a kocsihoz tereltem.
A sólyom azonnal belibbent, amint kinyitottam a hátsó ajtót.
Lark nem akarja szem elől téveszteni. Cuki.
Finn habozott az ajtóban.
– Őszintén sajnálom Jacket, Eves. A cajun megérte a pénzét.
Ritkaság az ilyen remek arc. – Finn hónapokon át gürcölt Jack,
Selena és Matthew társaságában a betevőért. Tudtam, hogy a
Mágus az életét adta volna Jackért.
– Akárcsak Selena – nyögtem ki nagy nehezen. – A legvégsőkig
mellette maradt. – Csavar, húz, fojt. Szinte éreztem Aric
pillantását. Talán azon töpreng, hol maradnak a könnyek? Ha
rajta múlik, nemsokára jönnek.
– Igen. Ő is. Hiányoznak. – Finn kisöpörte a homlokába hullt
piszkosszőke fürtjeit. – Mattóról hallottál?
Aric hirtelen kardot rántott.
– Társaságunk van, sievā. A kocsiba!
Esélytelen. Finnt betoltam hátra, majd harcra készen
megperdültem. Előpattant a töviskarmom, és indákat
eresztettem a repedezett aszfaltba.
A homályból fénypászma cikázott Aric felé. Egy gerely!
– Aric, vigyázz…
Egy szemvillanás alatt egyszerűen… elkapta – fél kézzel, még
a mondatot sem fejezhettem be. Lesett az állam a fürgeségére.
– Örök hála, Torony! – kiáltotta. – Ebből sosem lehet elég! –
Megperdítette a tenyerén a villogó ezüstgerelyt, ami pálcává
töpörödött.
Szent szar! Lett egy másik mennykőgerelyünk! Tágra nyílt
szemmel raktam össze a képet.
– Te számítottál erre! – nyögtem ki.
Rám kacsintott, majd szelíden odadobta a pálcát.
Ügyetlenségemben leejtettem. Vigyorgott, mintha
szívmelengetőnek találná a bénázásomat.
– Bekaphatod – morogtam, majd felkaptam, és a
kabátzsebembe süllyesztettem a pálcát. – A szem-kéz
koordináció nem a Császárnő erőssége.
– Tény. – Fagyos képpel felkiáltott. – Mutasd magad, Torony!
Joules masírozott elő az egyik épület romjai közül, kezében
újabb pálcát pörgetett, bőre kihívón ragyogott. Gabriel sötét
szárnycsapkodás kíséretében ereszkedett alá. Udvarias
meghajlással üdvözölt mindkettőnket.
Pokolian festettek. Ők is koplaltak, és a ruhájuk sem festett
jobban. Még Gabriel – egyébként makulátlan – régimódi öltönye
is vérfoltos cafatokban lógott.
A kézfején észrevettem Tess ikonját. Elcsípte a pillantásom,
mire lesütötte a szemét, levélzöld szemében vegytiszta bánat.
– Tudtam, hogy a Mágust szánjátok csalinak – közölte Aric. –
Csak engem akartatok kivégezni? Vagy a Császárnőt és Faunát
is?
– Csak addig jutottunk, hogy megrázlak – közölte Joules.
Finn a sólymot dajkálva dugta ki a fejét a hátsó ülés ablakán.
– Most komolyan, srácok… – Őszintén megsértődött. – Tényleg
volt pofátok követni? Ez kurva durva, gyerekek. Durva. Azt
hittem, barátok vagyunk!
Aric epésen nézett rám. Látod? A legtöbb Arkánum kétszínű.
– Hé, Császárnő, passzold vissza a gerelyem! – szólt Joules. –
Ha kell, megküzdök érte.
– Ha nem csalnak az emlékeim, megfogadtad, hogy sosem
bántod – közölte Aric. – Arról nem is beszélve, hogy csak a
testemen át.
Joules Gabrielhez fordult.
– Vélemény, Gabe? Szerinted… – Joules döbbenetes
sebességgel vágott egy újabb gerelyt Arichoz – és váratlanul egy
másodikat, méghozzá a másik kezéből!
Aric elkapta az egyiket, aztán egy kardvillantással kivédte a
másikat.
 Pislogni sem volt időm.
– Ecsééém… – füttyentett Finn a terepjáróból.
Aric elvigyorodott.
– Szerintetek honnan ered a villámgyors kifejezés? – Istenem,
ez a nagy mellény… imádom.
Ezúttal elkaptam a pálcát. Két gerely két perc alatt!
Joules fojtottan felkiáltott.
– Kinyírlak, ha addig élek is!
– Fordítsd a satnya adományaid a Császár és a csatlósai ellen.
Vagy fordulj fel.
– Mindnyájunknak Richterre kellene összpontosítanunk –
győzködtem őket. – Hol lehet?
– A szövetségeseivel együtt bujkál, de eddig hiába kerestük a
menedékét – mondta Finn. – Pláne most…
– Mert, mi van most?
– Zarának sikerült egy világbajnok harci koptert kerítenie. –
A zuhanás után szintet lépett? – Sollal repkednek benne.
Gépfegyverrel, de még rakétákkal is felszerelték.
A Szerencsekerék fegyvertára nőttön-nőtt, akárcsak Larké.
Zara vajon feszegeti már a szerencseuralma határait?
– Richter még mindig velük van?
Felvillant Joules sötét szeme.
– Hol máshol? Az a pöcsfej megtanult láván szörfözni. –
Ahogy azt a krónikámban olvastam. – Hiába vennénk célba
villámmal, Zara éjjel-nappal fedezi a kopterjével.
Aric látványosan tombolt.
– Tétlenül tűrtétek, hogy szerezzen egy harci helikoptert?
Semmit nem értek a rajtaütéseitek?
– Villámmal ropogósra sütöttem minden egyes bázis, reptér
és hangár harci kopterjét, ami az utunkba került –
méltatlankodott Joules. – Még az alkatrészeket is, nehogy
javíthasson. De ezt sikerült eldugnia.
– Ráadásul infrakamerával is ellátták – jegyezte meg Gabriel
csendesen. Hiába emlegetett modern kütyüket, a beszéde és az
akcentusa még az öltönyénél is régimódibb maradt. – E
ketyerék még a Mágus illúzióin is kifognak. Nem mintha a világ
annyira tele lenne hőforrásokkal; nem maradt motor, állat, és
ember is alig. Nincs fedezék. Még fák sem. – Kinyitotta egyik
selymes fekete szárnyát. Golyónyomok serege lyuggatta. – Mit
javasolsz, hogyan összpontosítsunk rájuk? Bölcsességgel bírsz,
Végtelen Lovag. Oszd hát meg velünk!
Noha szívesen repülnék, nem tagadom, egy szárny kimeríti a
gyenge pont fogalmát. Mikor legutóbb láttam, még csak egy
golyónyom éktelenkedett rajta. Illetve egy nem is olyan régi
döfésnyom Arictól.
– Első lecke – vágott bele Aric. – Sose vezessétek ahhoz a
szövetséghez, aki ütőképes ellene!
– Leráztuk őket – közölte Joules.
– És a zsákosok? – kérdeztem. – Sol felderítői.
– Gabe minden zsákost kiszimatolna – legyintett Joules a
kétkedésemre. – A pokolba, én is!
Gabriel félrehajtotta a fejét.
– Pillanat.
– Mit hallasz, cimbora? – dörmögte Joules újabb pálcát rántva.
Noha általában a világlátott verőlegény szerepét játszotta,
Gabriellel mindig fiatalosabb, kevésbé marcona hangot ütött
meg.
Eszembe is jutott, milyen lehetett a Villám Ura a világvége
előtt. Calanthe könyörtelen halála előtt.
– Egy… helikopter, tényleg közeledik – tájékoztatta Gabriel. –
Zarának valahogy sikerült a nyomunkra bukkannia.
– Menekülj, Gabe.
Az Arkangyal megrázta a fejét.
– Ha fizetnének érte, valahányszor ezt hallottam tőled…
akkor sem változna a válaszom: soha.
Lefelé fintorogtam. Rengés? A kopter távoli hangja, és…
aszfaltrecsegés? Tombolt bennem a harci láz és a vérszomj, a
csata heve úgy lobogott bennem, mint a lángok, amikbe négy
hónapja kis híján belesétáltam. De terv és előkészületek híján
esélyünk sem lenne egy harci helikopter és földrengések ellen.
– A kocsiba, sievā! – csattant fel Aric.
Odaiszkoltam. A parkoló minden szegletében úgy tekeregtek a
rések, mint Joules mennykője. Leesett az állam, mikor Finn
magányos szedánja belehullt az egyikbe. Robbanás rázta meg a
környéket.
Meginogtam, a kilincsbe kapaszkodtam. Aric jelent meg
mögöttem, belökött az ülésbe. Miközben a sajátjához rohant,
kinyílt a hátsó ajtó az anyósülés felőli oldalon.
Joules és Gabriel nyomultak be! A sólyom visított, mikor
Joules egy könyökléssel odébb tessékelte Finnt.
Aric beült a volán mögé, a tekintete halált ígért.
 – Halljam az utolsó kívánságokat! – fenyegetőzött.
Gabriel behúzta a selymes szárnyát, de még így is szűkösen
fértek csak el.
– Minden tisztelettel igazat kérnénk. – Így nevezte Matthew az
Arkánumok békejobbját.
Újabb rengés. A terepjáró körül mindent elleptek a
hasadékok.
Négyen üvöltöttünk Aricra.
– Gázt!
Némán átkozódva beröffentette a motort.
– Ha túléljük, kidoblak titeket a kocsiból, ráadásul jó eséllyel
elvágott torokkal.
 46

Aric végigszáguldott a parkolón, a penge reflexei nélkül

biztosan nem ússzuk meg a fokozódó rengést. Profiként
kanyargott a kijárat felé, onnan ki az autópályára. A terepjáró
bömbölő motorral állta a sarat.
A visszapillantóba hunyorogva szólította meg Joulest.
– A Szerencsekerék egyetlen rakétával kifektethet mindenkit.
Ötünket. Az utolsó szögig beveti a fegyvertárát a kocsi ellen.
– A jelek szerint a volán mögött is ugyanúgy bajnok vagy,
mint máshol. Úgyhogy átkozottul rajtad múlik a dolog!
Finn szúrós pillantást vetett a korábbi barátaira, majd hátat
fordított nekik, hogy a sólyomnak duruzsoljon.
Joules az arca előtt legyezett a tenyerével.
– Hogy a pöcsbe bukkantak ránk? A Nap zsákosai?
– Nem éreztem a szagukat – mondta Gabriel. – Pedig nagyon
jellegzetes.
– A Nap elfojthatja? – kérdezte Joules Arictól.
– Császárnő? – pillantott rám Aric.
– Lehet. Ha lemossa őket. Igazából a nyálka bűzlik.
– Hékás, mikor lettél szakértő?
 Aric még a zsúfolt pályán cikázva is kicsiholt egy odavetett
választ.
– Több napot töltött a Nap társaságában.
– Nem semmi, Császárnő, te aztán nem lazsálsz.
Megdermedtem.
– Ennyire kísérted a sorsod, Torony? – recsegte Aric.
Új meredély nyílt, a terepjárótól alig két lábra.
– Te, Aric… – bámultam lefelé. – Repedés, közvetlenül jobbra.
– A kocsi tempóját tartva hasadt mellettünk.
– Balra is – vágta rá.
A nyakam nyújtogatva körülnéztem, és végre megláthattam
Zara hátborzongató új fegyverét. Áramvonalas, szögletes törzsű
helikopter, a fegyverek a hasán éktelenkedtek. Az orrán
bömbölő sárkányszájat mintázó festés, csillogó agyarakkal.
Zara Finn kocsijának izzó maradványai felett lebegett.
– Utánanéz a robbanásnak. Talán arra jut, hogy néhányan
odabent lehettünk… – Lenyeltem a folytatást.
A kopter sima mozdulattal szabályos, rulettkerékre
emlékeztető kört húzott. Ki tudja, hol áll meg?
Ringlispíl. Rulett. Szorítókötés.
Szimbólumok. Útjelzők…
Abbahagyta az imbolygást, egyenesen ránk szegezte az orrát.
– Padlógázt! – kiáltottam. – Megláttak! – A kopter orra
lebukott a gyorsulástól.
Megrezzent Gabriel fekete szárnya.
– Mi ez a zaj?
Hitetlenkedve pislogtam.
 – Kilőtt ránk egy rakétát!
– Kapaszkodj, sievā! – Aric dacos pillantásától megfagyott a
vér az ereimben.
Előreszegeztem a tekintetem.
– Kocsik, Aric! – Két roncs túl közel hevert egymáshoz – nincs
az az isten, hogy átférjen azon a keskeny résen. Mégis
padlógázzal vette célba őket. Arcán hideg céltudatosság, álla
megfeszült.
Jaj, ne!
– El az útból! – kiabálta az ajtó felé nyomakodó Joules.
Finn a sólymot ölelve bukott le hátra.
Joules gerelyt növesztett. Mielőtt figyelmeztethettem volna,
résnyire nyitotta a hátsó ajtót, és megpróbálta elhajítani…
Fémes csikorgás. Tükörcsörömpölés. Szikrazápor gyúlt az
éjben, az ajtó pedig Joules képébe csapódott; a gerelye
visszapattant, és Gabriel szárnyába mart.
Zara rakétája eltrafálta a bal oldali roncsot, a szilánkjai
betöltötték az eget. Aric kikerült egy zuhanó kereket. Egy
tengelyt.
– Taníts, haver! – szólt előre Finn a támla fedezékéből.
– Meg akarsz ölni? – fröcsögött Joules. Összecsukta a gerelyét.
– Gabe, túléled?
– Egyelőre megvagyok.
– Fogd be, és tedd magad hasznossá! – förmedt Aric Joulesra. –
Mekkora a hatótávod?
– Bőven elég – büszkélkedett megfeszített vállal.
– Nem mintha számítana, a korábbi támadásaidból
kitapasztalhatták… szóval annyira közelre ne számíts. Szóval,
ha újra tüzel, el kell találnod a rakétát. – Aric lenyomott egy
gombot a műszerfalon, mire feltárult a tágas holdfénytető. –
Engedd közel, mielőtt rálőnél!
– Mozgó célpontra tüzeljek, csessze meg? Miközben mozgok?
Aric sóhajtott.
– És ezúttal a kocsin kívülről.
Joules szeme kiguvadt, arcán düh lángolt.
– Ó, te kis…
– Torony, elég ebből! – feddte Gabriel.
Aric hátrasandított Joulesra.
– Adj néhányat az Arkangyalnak is.
– Más kezében hajítófát sem érnek!
– Ami azt illeti… – vágtam bele.
Joules egy vállrándítással odavetett néhány pálcát
Gabrielnek; aztán kihajolt a tetőablakon.
– Jól van… kis helyet a Villám Urának! – Újabb gerelyt
alkotott, majd megropogtatta a nyakát.
– Arkangyal, célozz a kocsikra! – utasította Aric. – Minél
többre! Hőforrások kellenek!
Gabriel egy biccentéssel felállt Joules mellé a hátsó ülésre,
reszketett az összecsukott szárnya.
Felkiáltottam, mikor megrándult a kopter, és füstfelleg szállt
az aljából.
– Azt hiszem, most…
– …jön a következő! – vette át a szót Gabriel.
– Jesszum, de gyors!
 Gabriel és Joules egyetlen környező autót sem kímélt, de a
sebesen közeledő rakéta makacsul a sarkunkban maradt.
– Szedd le, Torony! – nógatta Gabriel. – Azonnal!
Joules gerelyt lódított… elsuhant… robbanás a hátunk mögött!
– Telibe, az anyádat!
Ezzel még Aricot is meglepte.
Joules kéjesen kacagott.
– És még villantani is maradt időm. Szerintetek látja majd a
hátsóm az infrán? – Visszatért a világlátott verőlegény.
– Rakéta! – figyelmeztette Gabriel.
Joules újabb gerelyt hajított… és azt is eltrafálta!
– Én ráérek, Szerencsekerék!
Ha elélünk addig, talán elfogyasztjuk az egész fegyvertárát.
– Takarékoskodj az erőddel – javasolta Aric. – Legközelebb
talán kettőt küld.
A tüzek fényénél láthattuk, hogy a helikopter lemaradt.
– Miért lassít?
– Így a rakétáinak lesz ideje felgyorsulni. Teljes sebességnél
még a Torony sem találná el őket. – Aric elcsípte a pillantásom. –
A jelemre ugorj ki a kocsiból!
– Nem! Dicső halál, de együtt! Ebben állapodtunk meg!
Mondd el Joulesnak, hogy működik az a mennykőmező!
Joules lebukott.
– Miféle mennykőmező?
Aric a fogát csikorgatta.
– Hogy aztán ellenünk fordíthassa?
– Ezen ne most rugózz, Aric! Ráérünk még azzal!
 – Bukfencezz, mielőtt földet érsz – utasított. – Aztán fuss
vízhez.
– Mégis, miről be…
Átnyúlt felettem, és kilökte az ajtót.
Kacs lövellt a mutatóujjamból, utolsó szalmaszál gyanánt
elcsípett egy kapaszkodót.
– Eszedbe ne jusson!
Becsapta az ajtót.
– Makacs nőszemély! – Felpaprikázva fújtatott. – Megy két
gerely egyszerre és pontosan? – szegezte a kérdést Joulesnak.
– Álmomból felkeltve.
– Dobj el kettőt egyszerre, de úgy száz láb távolságra. Ív
keletkezik majd közöttük. Ha nem csak magad fényezted.
– Szívatsz? – Jules felkészült.
– Menni fog – biztatta Gabriel. – Muszáj lesz.
A Torony néhány sebes szusszanás után egyszerre elhajított
két gerelyt… amik becsapódtak, de nem történt semmi
szokatlan.
Aric megkerült egy lakókocsit.
– Egyszerre!
Gabriel újra félrecsapta a fejét.
– Tüzelt. Kettőt. Gyorsulnak!
Joules újabb párral próbálkozott. Újabb páros telitalálat. Ív
sehol.
– Menni fog, Torony – biztatta Aric. – Tudom, mert már
láttam!
Joules egy kiáltással eldobta a következő kettőst. Lélegzet-
visszafojtva vártam. Már láttam is a felénk száguldó
rakétapárost.
Míg fel nem fogta őket a villanyháló.
– Ezt neked villanytűzhely!
– Tutira elfogytak a rakétái – közölte Finn. – Legutóbb csak
négyet láttam.
Aric roncsokat kerülgetett.
– De ott van a golyószór…
Körülöttünk aszfaltmorzsákat marcangolt a golyószóró.
– Befelé! – kiáltottam.
Joules és Gabriel behúzódott.
Aric farolt, kis híján belerohant egy kabrióba, amiben még
mindig ott ült két bekötött zsákos. A következő golyófröccs
ennek a kocsinak a darabkáit küldte utánunk, de Aric kifogott a
roncsokon. Hűvös számítással vett célba két nyerges vontatót,
majd kikerült egy mozdonyt, ami a felettünk ívelő vasúti sínről
zuhant le.
– És én még azt hittem, jogsid sincs – nyögtem ki dübörgő
szívvel.
– Nem tudom, meddig hagyhatom le a golyókat.
Centikre tőlünk egyre több és több vájt az útba.
Az aszfaltmorzsák repeszei áttörték az ablakom.
– Basszus! – Menetszél dúlta fel a belteret. Csapkodott a
hajam, könnyezett a szemem.
– Nem esett bajod, sievā?
– Nem, dehogy. – Felfigyeltem egy útszéli zsákosra. A szemem
láttára, szinte lassított felvételen… integetett. Erről ennyit.
 Megzápult az agyam.
Jött a következő. Nyálkás kezét úgy tette a mellkasára, mintha
fogadkozna.
Vagy kezdtem megbuggyanni… vagy Sol szórakozott velünk.
Előttünk újabb zsákos kapta fel a karját, hogy jobb felé intsen –
egy mellékút lehajtójára.
Vagy Sol segít nekünk?
A régi Evie esküdni mert volna rá, hogy különleges pillanat,
illékony kötelék fűzte Solhoz. A mostani rá akarta vágni, hogy
senkiben ne bízzon, előbb öljön, aztán kérdezzen. A nagyi
nemhiába esküdözött, hogy minden Arkánum kétszínű,
gerinctelen gyilkos. Aric sem bízott túlságosan a többi
játékosban.
Melyik Evie-re szavazzak?
A következő golyózáporra felkiáltottam.
– Aric, itt le, jobbra! – Fene belé, saját jelképeket akarok!
A tiszta lapom csak az enyém!
Keményen jobbra kanyarodott, és egy mellékútra
csikorogtunk.
– Ismered ezt a vidéket?
Nem feleltem. A következő kereszteződés következő zsákosa
balra intett.
– Balkanyar!
Bal felé faroltunk, a korábbi utunk helyét zárótűz cakkozta.
Az út szakadékok között kezdett kanyarogni. A sziklafalak
felfogták a golyókat; fohászkodtam, nehogy rossz irányba
kapjanak gellert.
 – Erre sokkal könnyebb, sievā. A Bolond beszél hozzád?
– Visszatérnek a hívószavak? – tette hozzá Gabriel.
Megráztam a fejem.
– Hát… a zsákosok jelzik az irányt. Azt hiszem, Sol velük akar
segíteni nekünk.
Aric csak ekkor kapcsolt.
– Jesszum! A Császárnőnek megzápult az agya! Ez jár annak,
aki a Halállal hancúrozik.
Gabriel az ülésemre tette a kezét, a karma a bőrbe vájt.
– Ha az ő vezetését követjük, akkor csapdába rohanunk…
vagy egy szakadékba.
– Minek segítené az ellenségeit? – kérdezte Finn hátulról.
– Sol pufogtat ránk a telibekúrt kopterből! – méltatlankodott
Joules. – Egyszerre akar megölni és megóvni minket?
– Lehet benne valami – motyogta oda Aric.
– El kell játszania, hogy Zara mellett áll.
– Ugye nem csak a fülem cseng? – fordult Joules Arichoz.
– Eves, a Nap nem kiscserkész. Hanem gonosz – tette hozzá
Finn.
Igen, megesik. Mint én annak idején. Időközben
megváltoztam.
– Sol sokrétű – használtam a saját szavát. – Már látom a
következő zsákost, balra mutat.
Aric végigmért.
– Biztos vagy benne? Ha őszintén elhiszed, hogy ez a helyes
út, én vállalom.
– Tényleg?
 – Az életem is rád bíznám.
Annyi balfogás, tragikus végkimenetelű balfogás volt már a
rovásomon, hogy én is kételkedtem magamban. Aztán eszembe
jutott a bazalt sírkő peremén álló Sol. A kétkedése.
– Elhiszem, hogy segíteni akar.
A zsákosnál Aric balra fordult.
Joules lenyelt egy újabb szitkot.
– Értem én, hogy csak ő lehet a csajod, de egyetlen rüfkéért
sem éri meg megdögleni!
Aric válla megfeszült.
– Ehhez képest te is azért az egyért cicázol folyton a Halállal,
akit elvesztettél.
Joules irhája élénken fellobbant, marka a csizmájához hullt.
Csak nem kést rejteget odabent?
– Eszedbe ne jusson bántani, Joules! Különben itt és most
megmérgezlek!
Bal felől alagút nyílt. Egy zsákos jobbra mutatott. Aric arra
fordult.
– Nézzetek oda le! – szólt Gabriel. – A kanyon egy városhoz
vezet, ahol még állnak az épületek. – A völgy dugig telt
épületekkel. Néhol tüzek lobogtak. Füst gomolygott. Annyi
minden zavarhatja az infrakamerát…
Aric felém húzta a szemöldökét.
– Talán a Nap tényleg segíteni akart. Abban a városban
lerázhatjuk a Szerencsekereket. – Megfogta a műszerfalon
pihenő kezem.
Joules köhintett.
 – Csak nem egy jegygyűrűt lát a kis szemem? Elkeltél,
Császárnőm? Jesszum, legalább megvárhatnád, hogy a szegény
cajun kihűljön! Bár igaz, sosem volt ő annyira hideg…
Azzal is jobban járunk, ha inkább felpofoz.
Aric minden szavából sütött a fenyegetés.
– Leszel szíves tisztelettudón emlegetni Deveaux nevét… vagy
az istenekre esküszöm, a saját gerelyeddel hasítalak szét!
Finn, Gabriel és Joules egy emberként döbbent le Aric
védőbeszéde hallatán. Még engem is meglepett.
– Erre mondják, hogy váratlan fordulat? – motyogta Joules.
Az utca ismét megremegett, még a kocsi is rázkódott.
– Közeledik a Császár!
Aric fokozta a tempót.
– El kell érnünk azt a szorost, mielőtt beomlasztja az utat!
Kilestem az ablakon; hasadék nyílt mellettünk, a nyomunkba
eredt. De megelőztük.
– Meglesz. Lemarad.
Satufék. Előrekaptam a tekintetem.
Csont és bőr ló kocogott előttünk. Mind tátott szájjal bámultuk
az állatot…
Repedések hálózták be a völgybe vezető utat. A lovat elnyelte
a tőlünk alig tíz lábra feltáruló rés. A kiút oda.
 47

Aric rükvercbe tette a terepjárót.

– Le a szárnyat, Gabriel! – De Gabriel hiába próbálkozott, így
Aric kiütötte az ablakát, és kihajolva navigált.
– Most hová? – kérdeztem.
– A Szerencsekerék a sarkunkban van. Csak egy kiút maradt.
Az alagút.
Aric visszatolatott a kereszteződésig, majd sebességbe tette a
kocsit. Noha Richter bármikor a fejünkre omlaszthatta volna a
hegyet, mégis berobogtunk a bejáraton. Aric lecsapta a
világítást, elnyelt minket a feketeség. Az alagút közepén
lefékezett.
– Figyelem!
Pufogás. Zara helikoptere.
– Átrepüli. A túloldalon vár ránk.
Aric bólintott.
– Talán még maradt egy rakétája. De a golyószóró is elég egy
lavinához, amivel csapdába ejthet minket, míg ideér a Császár.
– Egyeseknek nincs ebben semmi újdonság, Halál – jegyezte
meg Finn lopva. Mert Aric annak idején megparancsolta
Ogennek, hogy döntsön le egy hegyet – amiben a
szövetségeseimmel lapultam.
– Tény – felelte Aric semmitmondón.
– És eszetekbe ne jusson, hogy szívesen töltöm veletek az
utolsó pillanataimat – tette hozzá Finn Joulesnak és Gabrielnek
címezve. Megsimogatta a sólymot, és megigazította a csuklyáját.
– Cally, kincsem, nemsokára találkozunk – szólt Joules, és újra
végtelenül fiatalnak tűnt, már-már… ártatlannak. Még keresztet
is vetett, amiről eszembe jutott Jack…
Arichoz fordultam. Ha ez a vég, akkor hálás vagyok a két
hónapért, ami megadatott nekünk.
Mérgelődő mordulással nézett hátra Finnre.
– Mágus, álcáznod kell az autónkat!
Finnt láthatóan meglepte a Végtelen Lovag parancsa.
Félretolta a madarat, hogy tisztán lássa Aricot.
– Zara műszerei akkor is veszik majd a motor hőjét.
– Akkor leplezd azt is!
A sólyom halkan rikoltott, mintha figyelemre intené.
– Te, én csak szemfényvesztő vagyok. Képekkel, érted? A nagy
dolgokkal meg vagyok lőve.
Aric úgy folytatta, mintha harapófogóval húznák ki belőle a
szavakat.
– Mágus vagy. Természetfeletti hatalommal. Dolgozz ki egy
álcabűbájt, ami tényleg észrevehetetlenné tesz minket! Egy
illúzió nem elég.
Finn kihúzta magát.
– Komolyan? Menni fog?
 – Menni, és nincs választásunk! Az igazi igét nem ismerem, de
úgy kezdődik… – ezt latinosan hangzó szavak követték.
Gőzöm sincs, mit mondott, de Finn megfeszült, mintha Joules
rázta volna meg.
– Haver… ezt megálmodtam!
– Azt jelenti, parancsolom és megidézem. Mikor elkezded az
igét, képzeld el a végeredményt, a többi majd megy magától.
Finn illúziói eltorzították a valóságot, csak éppen az alanyai
nem feltétlenül érzékelték. Mi megmaradunk ugyanolyannak.
Akárcsak a kocsi.
– Honnan tudjuk, hogy sikerült neki?
– Ha ép bőrrel túljutunk a Szerencsekeréken – nézett a
szemembe Aric.
Finn elismételte Aric szavait, majd önmagát is meglepve
folytatta a rejtélyes parancsokat. A mágusnyelv szavalása
közben köd szállt az ajkáról. Izzadni kezdett.
– Ez az – biztatta Aric. – Koncentrálj!
Finn minden ízében remegett; a sólyom csapkodott.
Felállt a szőr a tarkómon. Valami történt. A mágia tapinthatón
örvénylett körülöttünk. Joules és Gabriel összenézett. Ők is
érezték.
Egy néhány perces monológra rá Finn elhallgatott.
– Úgy érzem, összeraktam egy varázsigét, vagy ilyesmit. Ki
tudja, talán csak teremtettem egy fehér nyulat a földkerekség
egyik megmaradt fekete cilinderébe. – Fintorogva hozzátette: –
De bármilyen bűvigét is hoztam össze, biztosan én táplálom.
Noha nem tudhattuk, összejött-e neki az illúzió, mi több, a
tökéletes álca, Aric az alagút kijárata felé araszolt a terepjáróval
– egyenesen Zara reflektorába.
Innen közelről láthattuk a koptert.
– Maradt egy rakétája – motyogta Gabriel.
– Mi a terv? – súgtam Aricnak.
– Behajtunk alá.
– Szűk a hely! – sziszegtem. A holdfénytető még nyitva állt;
nem akartam a saját szememmel látni, milyen kevésen múlik.
Vakító reflektorfény fogadott minket a szabadban. Ha Finn
ereje kihagy… ha Zara lejjebb lebeg…
Aric a helikopter felé lopózott.
Aztán alá.
Mind lélegzet-visszafojtva nyújtogattuk a nyakunkat…
– Jesszum, szinte elérhetnénk a talpát – motyogta Joules.
Ha egy hajszálnyit ereszkedik, összekoccan a
tetőcsomagtartóval.
– Tempó, Kaszás! – morogta Joules. – Húzzunk már innen a
vérbe!
– Csend! A tempó hővel és zajjal jár; egyiket sem fokozom. –
Noha minden porcikánk iszkolni akart, Aric hidegvérrel
araszolt előre. Már csak néhány láb… néhány hüvelyk…
Szabadság! Megkönnyebbült sóhajok sorozata.
Finn csatakos homlokkal megborzongott.
– Srácok, n… nem tudom, meddig bírom még.
– Mindjárt vége, Mágus.
Fél mérföldre járhattunk, mikor Zara feljebb emelkedett – és
kilőtte az utolsó rakétáját.
 Az alagút beszakadt, magával vitte a fél hegyet, a robbanás
még ilyen távolságból is megrázta a terepjárót.
– Öreg hiba, Szerencsekerék – mondta Aric, szinte magának.
Majd Finnhez fordult. – Mindjárt eltakar minket a következő
hegy. Ha addig kitart a bűbájod, akkor azt fogják hinni, hogy
végleg csapdába estünk a kőomlás alatt.
Noha Finn az ájulás szélén állt, elkínzottan biccentett.
– Nézzetek vissza és balra! – jegyezte meg Gabriel a kanyar
rejtekében. – Azon az úton voltunk, és arra a hídra tartottunk.
A jelzett irányban csonka függőhíd fogadott.
– Ledőlhetett már egy ideje. – Arra emlékeztetett, amiről a
Halál elől menekülve levetettem magam. Joules, Gabriel, Tess és
én éppen Aric és Ogen ellen harcoltunk. Olyan rég történt… És
számos váratlan fordulattal ezelőtt.
– Ha nem követjük a Nap útját, már halottak lennénk – nézett
rám Aric a szeme sarkából. Majd Finnhez fordult. – Tiszta!
Finn fellélegzése nem akart véget érni.
– A Roxfortban is büszkék lennének rád – vigyorogtam rá.
– Kösz, szöszi. – Sápadt volt, izzadt, mégis vigyorgott. – És
Halál, kösz a tippet. Bejött. Jó móka volt, ha vicces nem is.
Joules rácsapott Aric ülésének támlájára.
– Nem szarral gurigázol, te! Meg kell hagyni, acélból vannak
az átkozott idegeid, Kaszás!
– Szép munka, Halál – tette hozzá Gabriel.
– Én nem bírtam volna idegekkel a kopter alatt vánszorgást –
bólintottam.
Aric elcsípte a tekintetem.
 – Én pedig nem bírtam volna a Napra bízni az életem.
Aznap este mindenki erejére szükség volt a diadalhoz –
kivéve az enyémre –, de a Solba vetett hitemmel megtettem, ami
rajtam múlt.
Néhány mérföldre rá összefutottunk egy búcsúzsákossal.
Ez az út mellett állt, felemelt hüvelykujjal, akár egy stoppos.
Aric felém húzta a szemöldökét.
– Sol humora elég egyedi. Lassítanál? Szeretném
megköszönni. – És esetleg testközelből megvizsgálni az egyik
teremtményét. Hogy szembenézzek a rémálmommal.
Aric lassított, de tettre készen megfeszült.
Felvágtam a hüvelykem, és hálám jeléül hajtattam egy virágot
Solnak. A támadásom emlékeivel küzdve nyújtottam át a
zsákosnak, és a lényen át megszólítottam a gazdáját.
– Sárga rózsa, ami egy napistennek dukál.
A zsákos hátborzongató mosollyal vette át a rózsát – és
udvariasan meghajolt.
– Sol, ezt nevezem én sokrétűségnek. Köszönjük, Illuminátor.
A kocsit elnyelte az éj.
– Tudjátok, mit jelent ez? – kérdeztem a fiúktól. – Van egy
belső emberünk!
 48

Gyászos csendben szeltük az autópályát.

– Na, és most? – kérdeztem Arictól.
– Kell egy hely a kéretlen rakománynak.
Gabriel és Joules nem látszott túl lelkesnek.
– A táskánkban találtok készleteket. Pakoljátok ki – mondtam
nekik, majd halkabban hozzátettem: – Búcsú előtt szeretném,
ha tudnátok, mennyire sajnálom Tesst és Selenát.
– Mi pedig Jacket – felelte Gabriel, amire még Joules is
bólintott. – Kár, hogy Tess nem várt meg. De azt hittük, Richter
vagy Circe áldozata lettél. Tess leginkább téged akart
visszahozni.
Mivel érdemeltem ki a tiszteletét? Feláldoztam volna Jack
érdekében!
Folytatódott a gyászos csend.
Aric Joulesra sandított a visszapillantóból.
– Mit tettem, hogy a kettőtök és a Mértékletesség célpontja
lettem?
Joules keménykedőn megvonta a vállát, de elfúló hangon
felelt.
 – Cally szerint amíg te élsz, egyikünk sem több két lábon járó
hullánál.
– Igaz.
Joules szeme szikrát szórt, gyűjtötte az erőt a
méltatlankodásra.
– Leállhatnánk végre a kakaskodással? – kérdeztem tőlük. –
A Főpapnő szerint Richter diadala földi poklot jelent!
Az emberiségnek annyi.
– Már hozzá is látott – jegyezte meg Gabriel. – Minden
készletet eléget, amit a Szerencsekerék nem tud elszállítani a
titkos fészkükbe a kopterjével. Ez a vidék még sosem látott ilyen
durva éhezést.
Így már érthető Sol pálfordulása. Nem megmondta, hogy
ezrek etetése az álma?
– Muszáj lesz összedolgoznunk, ha le akarjuk gyűrni. Én
készen állok a halálra; hát ti? – Sorjában végigmértem őket.
Válasz közben Joules szúrós szemmel meredt a Halálra.
– Megmondtam, amikor megismerkedtünk, Császárnő;
úgysem vágyom másra, mint hogy átjussak a túloldalra!
– Benne vagyok – mondta Finn. – Richter nem úszhatja meg
szárazon, amit Serenával, Jackkel és azzal a sok emberrel tett…
Hirtelen eltompultak a szavai; kóvályogni kezdtem.
Homlokráncolva figyeltem a kezem fejére csepegő nedvességet.
Vér csordult az ikonjaimra? Az orromból?
A ruhám ujjába töröltem, de nem akart elállni. Letaglózott a
kábaság, köd borult a szememre.
– Aric?
 – Sievā, vérzel? – Lefékezett. – Az istenekre, bajod esett?
Eszembe jutott az összecsavart ingét az orromnak szorító
Jack. Vér ide vagy oda, elaléltam az illatától.
…Császárnő…
Megfeszültem. Csak nem… Matthew hangja? Mit keresne a
fejemben ennyi hónap után? Hogy merészel éppen most
zargatni? Hagyj békén! Makacsul kínzott az erősödő, doppingon
nevelt fehér zajra emlékeztető fülzúgás.
…titkot rejtek. Nem akarja, hogy elmondjam…
Lúdbőröztem a hátborzongató hangszínétől.
Aric sietősen megkerülte a terepjárót, és feltépte az ajtómat.
Behajolt, reszkető tenyere az arcom dajkálta. Rettegő tekintettel
szólongatott, de egy szavát sem hallottam.
Takarodj a fejemből, Bolond!
…figyelj! Új hang lopózott a fejembe. Miféle veszélyben forog?
Beszélj, fordulj fel! Mi közelít, coo-yôn?...
Nyüszítettem.
Jack??? Te vagy az?
Mintha testközelből hallanám.
Makacsul dőlt a vér. Úgy kapkodtam a levegőt, hogy a végére
már légszomj kínzott, és ájulás kerülgetett. De bármit
megadtam volna, hogy még egy kicsit hallhassam. Jack, kérlek,
szólj hozzám!
Csak fehérzaj felelt.
Kérlek, kérlek, KÉRLEK…
Kifordult a szemem.
 49

TALÁN 512 NAPPAL

A VILLANÁS UTÁN

– Üdv újra az élők között – üdvözölt Aric, mikor pislogva

kinyitottam a szemem. Mellettem ült, a hajam cirógatta.
Az ágyunkban voltam? Minden olyan ködös…
Mit keresett a karomon Paul vérnyomásmérője?
– Minden érték rendben – tájékoztatta Aricot. – Bár a támadás
utáni poszttraumás stressz biztosan nem használt neki.
– Köszönöm, Paul – hálálkodott Aric.
– Jobbulást, Evie! – Azzal az orvos távozott.
Guvadó szemmel idéztem fel az emlékeket. Matthew,
válaszolj! Kihúztam magam ültömben, mire megint meglódult a
világ.
Aric vállon ragadott.
– Nyugi, csigavér! Mi a baj, kedves?
Visszatért a fülzúgásom. Olyan hevesen ráztam a fejem, hogy
összekoccantak a fogaim. MATTHEW, kérlek, válaszolj!
Könyörgök! Jack életben van?
 Matthew nem állított ilyet. A Bolond talán olyasmit küldött át,
amit Jack korábban, a halála előtt mondott. Talán Matthew meg
akar őrjíteni. Mert akkor…
Gratula, jó úton halad.
– N… nem tudom – motyogtam Aricnak a halántékom
dörzsölve. Talán csak képzeltem Matthew szavait? Jack hangját?
Istenem, hát persze! Beugrott egy Jackkel kapcsolatos
apróság, és rögtön utána a hangja is?
– Beszélnünk kell valamiről, sievā – szólt Aric ünnepélyesen.
Vajon miről? Legalább négy napra kidőltem. Ki tudja, milyen
új és baljós fejlemény merült fel ezalatt?
Vajon miért méricskél ilyen furcsán? Talán tényleg
megbuggyantam?
Talán… talán nem kéne elmondanom neki, mit hallottam.
Amíg ilyen keveset tudok, semmiképp. Különben is, hogy adjam
elő neki a hírt? Jack életben van, de a jelek szerint eltitkolta ezt
az apróságot. Csak éppen Matthew elszólta magát! Egy intéssel
biztattam Aricot, hogy időt nyerjek.
Csak fél füllel figyeltem, miközben furcsamód éppen Paulról
kezdett beszélni. Mert az orvost aggasztotta, hogy olyan sokat
időztem összezárva a nagyival. Hogy nemcsak a súlyom, de a
kedélyem is a kárát látta. Hogy hiába könyörgött
felülvizsgálatért, még rendszeres fogamzásgátlást is hiába
javasolt, miután elkezdtünk összefeküdni Arickal.
Pillanat. Felsandítottam.
– Miután?
Aric bólintott.
 – Azt mondta, elutasítottad azzal, hogy semmi szükséged
fogamzásgátlásra.
Mi a rosseb?
– Már az első alkalmunk előtt elmentem hozzá oltásért.
Mondtam is!
– Amit továbbadtam, neki, de esküszik, hogy nem történt
ilyesmi.
Álmodok? Képzelődök? Csak… terveztem felkeresni Pault?
Az emlékezetkieséstől való rettegés nem újdonság; a nagyi is
emlegetett ezt-azt, amit képtelen voltam felidézni. Most már
kitalálok emlékeket?
Csak kitaláltam Jack visszatérését?
– Nem haragszom, szerelmem – csitított Aric. – Csak… mondj
el mindent. – Ismerős tekintet; mintha egy eszelőst látna. Nem ő
az első, aki úgy méricskélt, mint egy repedező hímes tojást.
És nem az utolsó.
Nem. Ki van csukva. Hallottam Jacket, és megkaptam a szurit.
– Pedig megvolt, más szóval Paul hazudik. – De miért tenné? –
Beszélnem kell vele! – Idővel. Egyelőre csak az érdekelt, hogy
Matthew újra jelentkezzen.
Egy kósza gondolatra mégis ráncba szaladt a homlokom.
– Miért beszéltél Paullal fogamzásgátlásról?
Aric a fülem mögé sepert egy fürtöt.
– Sievā – szólt gyengéden –, nem is tudtad, hogy terhes vagy?
Ketyeg az óra.
 UTÓSZÓ

Mint az közismert, az Arkánum Krónikák minden egyes

kötetének cselekménye és témája összecseng egy
tarotkártyalappal. Továbbá minden szóba hozott vagy szereplő
kártyalap jelképes jelentőséggel bír – még azok is, amik csak
futólag bukkannak fel a Halál és Evie kártyajátékában.

Könyv/Kártya/Téma
Méreghercegnő/A Császárnő/Kibontakozás
Végtelen lovag/Halál/Változás
A tél halottai/A Szeretők/Választás
Vihar előtti csend/Kardok Tízes/Veszteség

A tél halottai már sugallta a Kardok Tízes, a tarot legbaljósabb

lapjának majdani fontosságát a Vihar előtti csendben. A kártya
komor képén fekete fellegek alatt, egy vértócsa közepén hever
egy test, a hátából tíz kard áll ki. Minden előjel és könyörület
nélkül lesújtó, teljes pusztulásra utal.
De a megvilágosodást és rálátást ígérő Főpapnő kártya
ugyancsak jelentős ebben a kötetben. Rejtélyt, intuíciót, mi
több, önbizalmat jelent.
Szerintem a tarot egyik legfontosabb leckéje az, amit Circe
fogalmaz meg a Kardok Tízesről: ha az ember
visszavonhatatlanul elér egy mélypontot, és nem tehet a hátába
ágyazott tíz kard ellen, akkor is keljen fel, és járjon. Nem muszáj
rögvest csúcsformába lendülnie, és lenyomnia a világot, bezzeg
kitartani…
Egyik láb a másik után; kudarcot vallani, de továbblépni.
Hogy végül erősebbé váljon, mint korábban bármikor – a
majdani csatákhoz.
Remélem, senkit nem hagy hidegen a tarot páratlan hatása a
kötetekre. Noha az Arkánum Krónikák rövidesen véget ér, a
kártyák örökké velünk maradnak…
 A SZERZŐ
ÉLETRAJZA

Kresley Cole New York Times bestsellerszerző a Halhatatlanok

alkonyat után és a fiatal felnőtteknek szánt Arkánum Krónikák-
sorozat írója. Regényeit számos nyelvre lefordították, eddig
háromszor zsebelte be a RITA-díjat, neve az amerikai és külföldi
bestsellerlisták éllovasai között szerepel.

További információ a KresleyCole.com

és a TheArcanaChronicles.com weboldalakon.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Elkötelezett profik csapata nélkül az ARCANA RISING – VIHAR

ELŐTTI CSEND sosem került volna a nyomdába. Köszönöm
mindenkinek a pótolhatatlan segítségét!
Orvosi ügyekben Dr. Bridgetnek, aki legalább tizenöt kötet óta
az egészségügyi tanácsadóm.
Helikopterügyekben Nicola Schenkernek a Reykjavík
Helicopterstől. Nicola, döbbenetes volt a túra (legközelebb nem
hagyom ki a cápát). És örök hála, amiért felvehettem egy igazi
riadójelzést!
Formázás és lektorálás dolgában Amy Atwellnek az Author E.
M. S.-től. Röviden és tömören: király vagy!
Fordításokban Amy Williamsnek a World Translation
Centertől. Villámgyors intézkedés számos nyelven és
dialektusban.
Történetszerkesztésben pedig Joal Hetherington, Kristi Yanta,
Charlotte Herscher és Barbara Ankrum lelkes tanácsainak és
létfontosságú visszajelzéseinek. Közeleg a következő
kéziratom…
 MÉLTATÁSOK

Ó. Te. Jó. Ég! Micsoda hullámvasút! Ezzel hivatalosan is Aric-

szurkoló lettem!
Kassidy, Goodreads

Annyi érzelem ilyen kevés oldalon! Ide nekem a következő

kötetet! Tűkön ülve várom, mit hoz a jövő. A végső, nagy
fordulatnál pedig csak néztem, mint hal a szatyorban!
DenniseP, Amazon

Kresley Cole megint megcsinálta; rejtély, hogy képes újra és újra

ilyen páratlan könyvekkel előállni, de az Arkánum Krónikák
ezen kötete sem okoz csalódást!
Laura Swift, Amazon

Maga a tökély! A letehetetlen szó kevés ide. Az agyam, a testem

és a lelkem is bekebelezte ez a lebilincselő történet.
Stacie, Goodreads
Atyaisten, hol kezdjem? Ezt a könyvet nem lehet nem szeretni.
Semmit nem akarok lelőni, de legyen annyi elég, hogy a szerző
páratlanul formálta Evie karakterét.
Teresa, Goodreads

Leírhatatlanul imádom ezt a sorozatot és a szerzőjét!

Megfogadtam magamnak, hogy a legújabb kötetet szép lassan
fogom ízlelgetni, hogy kitartson egy darabig, erre a megjelenés
másnapján a végére értem… Mikor jön már a következő kötet?
Ritka az ilyen sorozat, amit szívesen újraolvasok, mert minden
alkalommal felfedezek egy új részletet, ami vérpezsdítő
izgalmat fecskendez a történetbe.
Planc002, Amazon