Borítószöveg

Anyák és lányok. Titkok és hazugságok.

2017: Amikor Angela Creighton rábukkan egy súlyos titkokat

tartalmazó régi levélre, elhatározza, hogy megkeresi az igazi
címzettet. Kutatásának köszönhetően megismeri azt az illegális
abortuszhálózatot, amelyet bátor és elszánt nők egy csoportja
működtetett Torontóban az 1970-es években. Egy hálózatot,
amelynek fedőnevét – Jane – suttogva adták tovább egymásnak
a bajbajutottak...

1971: Dr. Evelyn Taylort tinédzserként arra kényszerítették,

hogy a „bukott lányok” számára fenntartott otthonban
megszülje, majd örökbe adja gyermekét. Soha nem tudta
kiheverni a traumát, és éppen ez az élmény viszi rá arra, hogy
orvosként a folyamatos fenyegetettség ellenére is csatlakozzon a
Jane abortuszhálózathoz, és megadja a nőknek a választási
lehetőséget, amely neki sohasem adatott meg.

1980: Miután felfedez egy megrázó titkot a családjáról, a

húszéves Nancy Mitchell mindent megkérdőjelez, amit eddig
tudott. Amikor teherbe esik, rájön, hogy nincs kihez fordulnia,
ám végül megleli a Jane hálózatot. Dr. Taylor mellett úgy érzi,
végre magára talált, a múlt hazugságai elől azonban nem
menekülhet...

„A briliánsan összeszőtt történetszálak végig feszültséget

hordoznak, miközben azzal szembesülünk, milyen pusztító
következményei lehetnek, ha a nőket megfosztják a testük
feletti rendelkezés jogától. Érzékenyen és empátiával megírt
remek történet.”
Kirkus Reviews
 Fordította
Bosnyák Gabriella
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Heather Marshall: Looking for Jane
Simon & Schuster Canada, Toronto, Ontario, 2022

Copyright © 2022 by Heather Marshall

Hungarian translation © 2023 Bosnyák Gabriella
Magyar kiadás © 2023 Libri Könyvkiadó, Budapest

Borítóképek © Adobestock; Leonardo Baldini / Arcangel; Mark Owen / Trevillion

Images MON145439;
Magdalena Russocka / Trevillion Images, MRA107965

ISBN 978-963-604-305-6

Felelős kiadó Gyuricza Eszter

Felelős szerkesztő Bárdos Zsuzsa
A szöveget gondozta Gazda Boglárka
A borítót az eredeti alapján készítette Szalkai Diána
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
 R-nek
Egy anyaságot áhító anya
várva várt gyermekének
 2010

Teljesen átlagos nap volt, amikor egy nem mindennapi levél a

nem megfelelő postaládában landolt.
A postaládák egyformák voltak, egymás mellett álltak,
ugyanabból a gyenge, ócska fémből készültek, és a zsanérok
mellett már rozsdásodtak. A barna téglafalra fúrták fel őket, a
régiségbolt ajtaja mellé; a mellé az ajtó mellé, amelynek a
csengője, akárhányszor belépett vagy kilépett rajta egy vásárló,
elragadóan vagy éppen idegesítően csilingelt, attól függően, kit
kérdezel.
A Thompson Régiség és Antikvárium tudhatta magáénak a
bal oldali postaládát, az egyes számút, amelyet egy
felpöndörödött, aranyszínű matrica volt hivatott jelezni. Az
üzlet feletti lakáshoz a jobb oldali postaláda tartozott, amelyen
hasonló címke hirdette a kettes számot. Alig volt különbség
köztük, Nancy Mitchell számára azonban, aki az emeleten lakott
és mit sem tudott a neki címzett levélről, nagyon is sokat
számított.
A címzésen nem szerepelt, hogy a College Street-i régi épület
melyik részébe szánták, így a postás minden további nélkül a
régiségbolt postaládájába dobta a borítékot, és folytatta sietős
útját, anélkül hogy egyetlen gondolatot is pazarolt volna a
küldeményre.
A levél három órán keresztül lapult a ládában – az
üzletvezető fiának franciaországi képeslapja és a pénteki
levélszemét társaságában –, míg a tulajdonos be nem vitte a
boltba egy cigarettaszünetről jövet. Az aznapi postát a bejövő
iratok tálcára tette, amelyet később egy figyelmetlen
alkalmazott szortírozott – és végzetes módon elkevert.
A levél tartalmára csak hét év múlva fog fény derülni. Akkor
azonban örökre megváltoztatja majd három nő életét.
ELSŐ RÉSZ
 1. FEJEZET
Angela
Toronto | 2017 januárja

El fog késni a munkából.

Angela Creighton előző éjjel sokáig fenn volt, reggel pedig
migrénnel ébredt, ami nem is jöhetett volna rosszabbkor.
Óvatosan, nehogy megzavarja felesége vasárnap reggeli
lustálkodását, lábujjhegyen kioson a konyhába, ahol egy pohár
rostos narancslével leküld egy fájdalomcsillapítót, majd
megpirít egy bagelt, amire sikerül túl sok fokhagymás
krémsajtot kennie. Mint egy kutya, a reggelijét a foga közé
szorítja, fejébe csapja a sapkáját és meghúzza kockás kabátja
övét, majd csendben behúzza maga mögött a lakás ajtaját, és
lesiet a lépcsőn, ki az utcára.
A bagelt majszolva rohan a buszmegállóhoz, és közben
kihalássza a táskájából a napszemüvegét. Máskor élvezné a
napsütést, hiszen télen ritka az ilyen ragyogó idő. Most azonban
bántja az erős fény, és a feje úgy lüktet a szeme mögött, mintha
golyó ütött volna lyukat rajta.
Előző este a barátnőjénél, Jenn-nél volt a szokásos havi
könyvklubos összejövetelen, amely sok más könyvklubhoz
hasonlóan, hogy, hogy nem, borklubbá alakult az elmúlt fél
évben. Újabban túl sok olcsó fehérbort isznak, és olyan
kétségbeesetten tömik magukba a sajtot meg a szalámit, mintha
utolsó vacsorájukat költenék a halálsoron. Olykor azért
beszélgetnek a könyvekről is, amelyeket olvastak.
Angela az elmúlt néhány hónapban egyáltalán nem
borozgatott, de tegnap este elengedte magát. Ez volt a vetélés
egyetlen szánalomra méltó jó oldala, amit látványosan ki is
használt. Tinával újabb termékenységi kezelésre mennek majd,
miután a teste rendbe jön annyira, hogy ismét próbálkozzanak,
de úgy gondolta, addig is élvezheti a piálást. Ez már a második
vetélése volt egy éven belül, és minden egyes mesterséges
megtermékenyítés és kudarccal végződő terhesség után egyre
nagyobbnak tűnik a tét. Egy csöpp alkohol mindig segít kicsit
kisebbnek érezni az elébe tornyosuló akadályokat, még ha csak
rövid időre is.
A busz a járdaszegélyhez gurul, Angela pedig felszáll, bedob
egy érmét az automatába, és talál egy üres helyet a hátsó ajtó
közelében. Az üzlet, amelyet vezet – a Thompson Régiség és
Antikvárium – alig tíz utcányira van nyugati irányban, így
néhány megállóval később már le is száll a buszról, és elindul a
latyakos járdán.
A bolt bejárata a nyüzsgő College Streeten van, és Angela az
ajtóhoz préseli magát, hogy ne legyen útban a járókelőknek,
míg a kulcsaival bajlódik. Csípőjével kicsit meglöki az öreg,
vetemedett faajtót, berobban a boltba, majd azzal a lendülettel
be is csapja maga mögött az ajtót.
Angela szeret itt lenni. Különleges, hibrid hely ez, amely
rengeteg, folyamatosan cserélődő használt könyvnek ad
otthont, valamint régiségek vegyes gyűjteményének, amelyeket
úgy tűnik, sosem sikerül eladni. Bútorápoló, kávé és régi, poros
könyvek illata érződik, ami egyszerre áporodott és roppant
vonzó. Nem valami nagy, akkora csak, mint egy szerényebb
lakás. A pénztár mögött egy kis raktárhelyiség van, ahol néhány
poros, elfeledett doboz áll, és egy olcsó kávéfőző, amit Angela
még az első héten hozott be.
Érzi, hogy a hely ismerős illatától kicsit máris javult a
hangulata. Mindig is szerette a könyveket, és Tinával igen
eklektikus az ízlésük, ami a bútorokat illeti, így hát a régiségbolt
szeszélyes megjelenése nagyon is illik hozzá. Itt mindig akad
némi felfedezésre váró, eltemetett kincs.
Felkattintja a villanykapcsolókat, a régi, pultnak használt
íróasztalhoz sétál, a lábával becsúsztatja alá a táskáját.
Bekapcsolja a digitális pénztárgépet – messze a legmodernebb
eszközt a boltban –, majd a raktárba vonul, hogy feltegyen egy
kanna irdatlan erős feketét. Amikor terhes volt, csak
koffeinmentes kávét ivott, és eltökélten hitte, hogy a duplán
erősre készített kávé placebóhatása duplán érvényesül. Ma
azonban, keserű szívvel, egy nagy kanna rendes kávét tesz oda
főni.
Csorba kávésbögréjével a kezében Angela lélekben megrázza
magát, és nekilát a szokásos feladatoknak, az új raktárkészlet
szortírozásának és a rendelések nyomon követésének. Ha az
élete múlna rajta, akkor sem tudná megmagyarázni, hogyan
működhet az üzlet ilyen hosszú ideje, különösen a belvárosi
ingatlanárakat nézve. Miután Angela nagynénje, Jo
megvásárolta, rögtön ki is adta a bolt feletti lakást, teljesen
feleslegesen, hiszen a belőle származó jövedelemre nem volt
szüksége (régi, tehetős családba házasodott, egyáltalán nem
kellett dolgoznia). Ugyan bármikor, néhány nap alatt eladhatná
a helyet egy vagyonért, Angelának volt egy olyan sejtése, hogy a
nagynénje azért tartja fenn az üzletet, hogy legyen miről
beszélnie a tökéletesen karbantartott barátnőinek a heti
manikűr közben.
Mielőtt a Thompson Régiséghez került, Angela a
kiskereskedelemben dolgozott, legutóbb egy túlárazott
cipőboltban, egy karót nyelt üzletvezetővel. Bár bizonyítani
nem tudta, Angela gyanította, hogy a „forgalom csökkenése
miatt elbocsátva a szezonra” azt jelenti, hogy a főnöke a
kelleténél néhány héttel korábban értesült arról, hogy terhes.
Ötvenegynéhány éves, konzervatív, homofóbnak mondható
férfiről van szó, aki valószínűleg úgy gondolja, a szülési
szabadság nem más, mint a vállalatot érintő kellemetlenség.
Angela az egyik munkatársával osztotta meg a terhessége hírét,
miután már kifogyott a kifogásokból, miért látogat olyan sűrűn
a személyzeti mosdóba a reggeli rosszullétek miatt, és biztosra
veszi, hogy a munkatársa kifecsegte a titkát.
Így aztán, amikor a harmincas évei közepén, a családi
költségvetést megterhelő termékenységi kezelések közepette
munkanélküli lett, minden ismeretségét latba vetette, hogy új
munkát – bármilyen munkát – találjon, hogy Tinával ki tudják
fizetni a lakás bérleti díját, és mellette félre tudjanak tenni az új
jövevény számára. A legutóbbi családi hálaadáson Jo néni csak
intett pompásan felékszerezett kezével, és felajánlotta
Angelának, vezesse helyette a boltot, hogy ő maga „végre
elkezdhessen a nyugdíjba vonulással foglalkozni.” Bár a
régiségekkel kapcsolatos tapasztalatai finoman szólva is
elhanyagolhatók voltak, Angela nem volt abban a helyzetben,
hogy visszautasítsa, és azt is tudta, hogy Jo néni soha nem rúgná
ki a saját unokahúgát csak azért, mert terhes. Jo három nappal
később átadta neki az üzlet kulcsait.
Vasárnaponként Angela egyedül viszi a boltot, de ez amúgy is
egy álmos nap, különösen az őszi és a téli hónapokban, amikor
a turizmus is elhanyagolható. Miután szortírozta az új
raktárkészletet, rátér a gazdátlan tételek feldolgozására. Ez az
egyik legfrusztrálóbb feladat Angela tennivalóinak listáján.
Tízből nyolc alkalommal a bútorokat egy lelkes, nem idevalósi
(általában önjelölt és újdonsült) „kincsvadász” foglalja le, aki a
gazdag barátaival látogatott a városba bevásárló körútra.
Reszketnek a boldogságtól a majdani vásárlás ígéretére, és
kérik, hogy tegyék nekik félre az árut, hogy majd egy megfelelő
méretű teherautóval visszatérve elszállíthassák a szombati
kincsvadászat tárgyát. Aztán az esetek többségében elég hosszú
ideig hagyják figyelmen kívül Angela telefonhívásait, míg végül
leveszi a holmiról a „foglalva” táblát, a reménybeli vevőnek
pedig nem kell pironkodva bevallania, hogy a vásárlás csak
afféle múló szeszély volt nála. Így hát Angela a vasárnap
délelőttök jelentős részét azzal tölti, hogy leszedegeti a
rózsaszín cetliket a félretett tárgyakról, amelyek ott maradnak
aztán a bolt hangulatos zugában, és mint egyre idősödő árvák,
várják a következő, majdnem vásárlással végződő átverést.
Egy kis háromfiókos komód az első a listán. Angela pontosan
tudja, melyik az, és a bolt hátsó részébe sétál. Már messziről
látja a fiók elejére ragasztott, a foglalást jelző élénkrózsaszín
cetlit. Lerántja róla a kis papírdarabot, amitől a komód
meginog, és résnyire kinyílik a fiókja.
– A francba! Au!
Kávé fröccsent Angela kezére. Lenyalja, aztán bekukucskál a
résen, és furcsa módon egy fehér foltot vél felfedezni a fiók
sötétjében. Körbenéz, hova tehetné le a bögréjét. A rózsaszín
cetlit alátétként használva egy közeli könyvespolcra helyezi a
kávéját, majd kihúzza a fiókot.
Abban a pillanatban megszólal az ajtó feletti csengő,
üdvözölve a nap első vásárlóját. Izgatottságtól összeszorult
gyomorral csukja be a fiókot, és az összevissza egymásra
tornyozott könyvkupacok között óvatosan a bolt elejébe lavíroz.
– Helló! – kiáltja.
– Üdv! – köszön egy fakóbarna hajú, görnyedt vállú tizenéves
lány.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi Angela, szorosabbra húzva
a vállára terített sálat. Fagyos huzat áradt be a boltba a lánnyal
együtt, ami idegesíti Angelát, pedig nincs rá oka, tudja jól.
Vissza akar menni a fiókhoz.
– Nem igazán. Csak nézelődöm, de azért köszönöm.
– Csak nyugodtan – feleli Angela. – Szólj, ha szükséged van
bármire!
A lány bizonytalanul elmosolyodik, majd megfordul, és a
legközelebbi könyvespolcot kezdi nézegetni. Ez a lehető
legudvariasabb elutasítás, de Angela örül neki. Visszamegy a
komódhoz, és újra kihúzza a felső fiókot.
Belenyúl, és egy súlyos márványdobozt húz elő belőle, amit
óvatosan a kopott padlódeszkára helyez. A fehér kő ragadta
meg a figyelmét. A boltban szinte az összes régiség fából
készült. A többi pedig többnyire sárgarézből és ezüstből: foltos
festménykeretek viktoriánus kacskaringókkal, a régensség
korának csipkés főkötővel megkoronázott, feltornyozott
frizuráit idéző kézitükrök, gyűjtői teáskanalak megkopott
emblémákkal és bonyolult családi címerekkel.
Angela egyetlen márványból készült tárggyal sem találkozott
a boltban, mióta a Thompson Régiségben dolgozik, és ez a
gyönyörű, ragyogó szürke fodrokkal szaggatott, elefántcsont
színű kő olyasvalami, amit tényleg meg akar majd vásárolni egy
kincsvadász. Langyos kávéját otthagyva előreviszi a
márványdobozt a pulthoz. Felpillant, hogy ellenőrizze egyetlen
vásárlóját, nincs-e szüksége valamire, majd leül a pult mögött
lévő magas székre, és felpattintja a ládikó arany pántját.
Úgy tűnik, csak egy halom megsárgult papírt rejt, de amint
kiveszi az egyik lapot, észreveszi az elegáns, dőlt betűs
kézírással címzett borítékot a kupac tetején.
Levelek. Egy köteg levél. Angela egyenként kiemeli őket – ötöt
talál. Ránézésre mindegyik régi. Nem meglepő, gondolja, elvégre
ez egy régiségbolt. És az is tény, hogy manapság már senki nem
küld kézzel írt levelet. Ezt az elavult, egykor oly kedvelt
tevékenységet ma már csak konok, agyonparfümözött idős
hölgyek űzik.
Felemeli az egyik levelet és a kirakaton keresztül beáramló
fény felé tartja. Társaival ellentétben, amelyekről már hiányzik
a boríték és többnyire bankszámlakivonatoknak tűnnek, ez az
egy még mindig le van zárva, bár a széle kicsit felhólyagosodott,
mintha túl sok nedvességet kapott volna a ragasztó. A bélyegző
modernnek tűnik. A bal felső sarokban a dőlt betűs írás egy
bizonyos Mrs. Frances Mitchellt tüntet fel feladóként. A levelet
Ms. Nancy Mitchellnek címezték, és Angelának izgatottan
megremeg a gyomra, amikor megpillantja alatta a régiségbolt
címét.
Az írás reszketegnek tűnik, bár Angela biztos benne, hogy
évtizedekkel ezelőtt még gyönyörű, kecses betűket vetett
ugyanez a kéz.
BUMM!
Majdnem szívrohamot kap. Felpillant, és látja, hogy a
fakóbarna hajú lány bocsánatkérőn motyog valamit, majd
lehajol, és felvesz a padlóról egy nagy könyvet. Angela halvány
mosolyra húzza a száját, a pulzusa még mindig az egekben, de a
lány végül egy halk köszönömmel búcsút int, megszólal az ajtó
feletti csengettyű, ahogy kilép a boltból, és újabb hideg
légáramlat tódul be mellette.
Megkönnyebbülve, hogy újra egyedül van, Angela végighúzza
ujját a boríték szélén, és közben a kíváncsiságával küzd. A
borítékra piros tintával bélyegzett dátum szerint a levelet 2010-
ben adták postára. Mégis felbontatlan maradt. Kinek szánták?
Vajon a levél egyszerűen csak eltévedt? De nem, a bolt címe ott
áll a boríték elején, a titokzatos Nancy Mitchell névvel együtt.
Erre a címre szánták.
Angela tudja, hogy gyakorlatilag bűncselekmény más levelét
felbontani, de a kíváncsisága felülkerekedik az erkölcsi
kódexén. Kiveszi a réz levélbontó kést a tintával pettyezett
befőttesüvegből, amelyet ceruzatartónak használnak, a hegyét a
boríték sarka alá csúsztatja, és egy elégedett mozdulattal
felhasítja. Kihúzza a levelet, és a körme hegyével kihajtogatja,
mintha el akarná kerülni, hogy terhelő ujjlenyomatok
kerüljenek rá. A papír vastag és enyhén rücskös. Drága.
Olyasvalakié, aki sok levelet írt, és időt szánt rá, hogy a
leveleinek súlya legyen.
Angela kíváncsian olvasni kezd, a szeme ide-oda cikázik a
lapon sötét frufruja alatt:

Drága Nancy!
Terveim szerint ez a levél az után jut el hozzád, miután én
már nem leszek. Utasítottam az ügyvédemet, Mr. Kleint,
hogy a halálom után postázza. Sajnálom, és megvan rá az
okom, de lehetőséget akartam adni neked arra, hogy
tisztába kerülj a saját élettörténetedre vonatkozó bizonyos
tényekkel.
Nancy, úgy szerettelek, ahogy egy anya csak szeretheti a
lányát. Megtettem mindent, amit csak tudtam, a legjobb
anya voltam, aki csak lehettem. Ennek ellenére, drágám,
ember vagyok, és mint ilyen, tökéletlen.
Nincs más mód, hogy ezt elmondjam neked, mint hogy
egyszerűen leírom: édesapáddal nem mi vagyunk a biológiai
szüleid. Csecsemőkorodban örökbe fogadtunk.
Évekig próbálkoztunk kitartóan, és naponta imádkoztunk
Istenhez, hogy ajándékozzon meg bennünket egy
gyermekkel, de ez nem történt meg. Így hát arra gondoltunk,
örökbe fogadunk egy kislányt, és a háziorvosunk a Szent
Ágnesbe, a hajadon anyák otthonába irányított bennünket
itt, Torontóban.
Azon a napon születtél, amelyet a születésnapodként
ismersz: 1961. április 25-én. Nekünk azt mondták, hogy a
szüleid nagyon fiatalok, még csak tizenévesek, akik nem is
házasok, és letértek a helyes útról. Nem volt pénzük, és nem
tudtak volna felnevelni. Úgy tájékoztattak, hogy az
édesanyád önként adott örökbe, nehéz szívvel és azzal a
reménnyel, hogy mi fényesebb jövőt tudunk biztosítani
neked, mint amilyet ő tudott volna olyan fiatalon és
szegényen, mint amilyen volt. A története összetörte a
szívünket, de hálát adtunk Istennek az önzetlenségéért, és
amiért nekünk adta a legdrágább ajándékát. Miközben mi
ünnepeltünk, ő gyászolt.
Sajátunkként neveltünk és szerettünk. A Szent Ágnes
otthont vezető apáca és az ott szolgálatot teljesítő pap azt
tanácsolta, ne mondjuk el neked az igazat, egyszerűen csak
lépjünk tovább, és tegyünk úgy, mintha Istentől való saját
gyermekünk lennél, mert így könnyebb lesz neked.
Megfogadtuk a tanácsukat. Hittünk benne, hogy ők jobban
tudják. De egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy ne
kérdőjeleztem volna meg ezt a döntést.
Miután hazahoztunk, egy pár sárga, kötött cipőcskét
találtam mélyen elrejtve a takaróba, amelybe
belebugyoláltak. Feltételeztem, hogy a szülőanyád szánta
neked ajándékként, de képtelen voltam rád adni, ezért
elzártam egy biztonságos fiókba. Féltem, hogyha mesélek
neked róla, másként fogsz rám tekinteni, de folyton az
lebegett a szemem előtt, hogy ott van valahol, és
rettenetesen hiányzol neki. Úgy próbáltam megszabadulni a
bűntudattól, hogy minden évben gyertyát gyújtottam a
templomban, és imádkoztam érte a születésnapodon.
 De ez az a pont, drágám… ez az a pont, amikor
könyörögnöm kell neked, teljes szívemből és lelkemből, hogy
bocsáss meg!
Nem sokkal az esküvőd után apáddal megtudtuk, hogy
nem önként és szívből adtak örökbe, ahogy azt nekünk
mondták. Hazudtak nekünk, Nancy. És cserébe mi is
hazudtunk neked.
Volt a híradóban egy történet néhány lányról, akik a
Szent Ágnesben kerestek menedéket, de fenyegették és
kényszerítették őket, hogy mondjanak le a gyermekükről. Az
otthont nem sokkal a születésed után bezárták. A vezetői jó
embereknek tűntek előttünk. Olyan kétségbeesetten
szerettünk volna gyereket, hogy hittünk nekik. Nem volt rá
okunk, hogy ne így tegyünk. A híradóban bemutatott
történet után feltúrtam a fiókot, és megtaláltam az egyik
cipőcske orrába rejtett üzenetet. Olvasd el te magad,
drágám!
Apád még ekkor sem akarta elmondani neked az igazat.
Aztán meghalt, és én tovább titkolóztam. Nincs más
mentségem, mint a gyávaság. Annyira sajnálom, Nancy! Ha
bármit is tanultam ebből az egészből, akkor az az, hogy nem
szabad titkolózni. A titkok elgennyesednek, mint a sebek, és
sokkal tovább tart, míg begyógyulnak, ha a sérülés egyszer
már megtörtént. Maradandó és bénító, és én jobbat akarok
neked ennél.
Édesanyádat Margaret Robertsnek hívták. Sokkal
fiatalabb volt nálam, amikor a világra hozott, talán még
életben lehet. Arra bátorítalak, keresd meg, hogy vigaszt
 nyújtson a halálomra, hogy találkozol a Másik Anyáddal,
ahogy mindig is hívtam őt magamban. Szeretném, ha
továbblépnél, és remélem, nem neheztelsz apádra vagy rám.
Szívem mélyéből szerettelek, drágám. Ezért tudom,
milyen nehéz lehetett a Másik Anyádnak, Margaretnek.
Mióta elolvastam az üzenetét, mindennap imádkoztam a
bocsánatáért. Féltő gonddal neveltem a gyermekét, a
gyermekemet – a gyermekünket. De gondolom, Isten majd
úgy rendezi a számlánkat, ahogy Ő azt jónak látja. Ez most
már Rajta múlik.
Kérlek, bocsáss meg, drágám! Imádkozom, hogy egy nap,
nagyon sok idő múlva, újra találkozzunk.
Anya

Angela az íróasztalra rakja a levelet, és kihúz egy papír

zsebkendőt a tartóból, hogy letörölje a szemébe szökő
könnyeket.
– Jézusom!
A saját családjára gondol, az anyjára, akit anyaként ismer és
Sheilára, a nőre, aki életet adott neki, és akivel öt évvel ezelőtt
végre találkozott. Elképzelhetetlen, lesújtó dolog lehet, amikor
valaki úgy éli le az egész életét, hogy nem tudja, örökbe
fogadták. Vérzik a szíve ezért a három nőért: Nancyért, a
lányért; az anyjáért, Francesért, aki oly soká rejtegette ezt a
titkot magában, hogy végül a vallomása nem ért célt; és
Margaret Robertsért, aki egy eldugott üzenetben mondja el,
kényszerítették, hogy örökbe adja újszülött gyermekét…
Az üzenet.
– Hol van? – kérdezi Angela az üres bolttól. Végignéz a
pulton, majd lehajol és a padlót pásztázza. Megrázza a
borítékot, és egy apró papírdarab hull az asztalra. Megsárgult,
és kissé gyűrött. Az egyik széle megperzselődött, mintha el
akarták volna égetni.
Angela elolvassa a rövid, kézzel írt levélkét. Mindössze két
sor az egész, de az utolsó négy szónál elidőzik, a tekintete
elhomályosul.
Többször is elolvassa az üzenetet, mielőtt a levél tetejére
helyezné. Tanácsra van szüksége. Előveszi a telefonját, és
szorongatja egy darabig, amíg eldönti, kit hívjon először. Gyors
görgetés után a névre kattint, majd a füléhez szorítja a telefont,
és letöröl egy könnycseppet az arcáról.
– Anya? Szia, én vagyok az. Ráérsz egy percre?
 2. FEJEZET
Evelyn
Toronto | 1960 októbere

Amikor Evelyn Taylor megérkezik a Szent Ágnes Hajadon

Anyák Otthonába, az az első gondolata, hogy szerencsés lesz, ha
élve megússza a dolgot.
Az épület olyan, mint egy elhagyatott kastély, amelynek a
lakói már régen összepakolták minden valaha megélt örömüket,
és átadták a kulcsokat a patkányoknak és az egyre feljebb kúszó
borostyánnak. Valaha gyönyörű lehetett a csúcsíves emeleti
ablakaival és mélybarna téglafalával a buja fák ölelésében.
Ahogy az apja lehúzódik az autóval az útról a házzal szemben,
Evelyn felpillant az épületre, és egy fakó szempárt vesz észre,
amely az egyik emeleti ablakból bámul rá. Hirtelen egy kéz
bukkan elő a függöny mögül, és visszahúzza a kíváncsiskodó
lányt. Mire egyet pislant, az alakok eltűnnek. Azon tűnődik,
vajon csak képzelte őket? Fenyegető a hely, és Evelyn gyomrába
belekúszik a rettegés, még mielőtt kinyitná az autó ajtaját.
Az apja nem mozdul a vezetőülésből, és eltökélten bámul
maga elé, mintha a motorháztetőn talált volna valami
érdekfeszítőt. Evelyn kíváncsi lenne rá, mi jár a fejében. Az apja
megköszörüli a torkát.
– Akkor viszlát! – mondja, de nem néz a lánya szemébe.
Evelyn a kilincsért nyúl. Kiszáll az autóból, majd kinyitja a
hátsó ajtót, és kirángatja az utazótáskáját. Az apja nem segít.
Még csak le sem állította a motort.
Becsapja az ajtót, és kisvártatva hallja, hogy az apja
sebességbe teszi az autót, és elhúz a járdaszegélytől. Egy
darabig még figyeli a szedán fényes, tiszta lökhárítóját, amint
eltűnik a sarkon, és látja az apja tarkóját a bézs színű ülés
támlája felett.
Áll az otthon előtt alacsony sarkú csatos cipőjében, és
egyszerűen képtelen megmozdulni, elméje csak lassan fogja fel
az új valóságot. Az anyja felhívta Richard atyát, meghívta
magukhoz uzsonnára, és mire kitöltötték a papnak a második
csésze teát, megszületett a döntés: Evelynt a Szent Ágnesbe
küldik.
Egyrészről hálás, hogy megszabadul az anyja sötét
pillantásaitól és végre levegőhöz jut, amíg kihordja ezt a
gyereket. Másrészről viszont a szíve szakad, és borzasztó, hogy
itt kell lennie egyáltalán, és fél mindattól, ami a hatalmas
rézkopogtatóval ellátott súlyos faajtó mögött vár rá. Senki nem
mondta el neki, mire számíthat. Mintha felkapta volna egy
tornádó, mint Dorothyt az Óz, a csodák csodájában, és az
otthonától mérföldekre, egy idegen helyen tette volna le.
Mintha minden a feje tetejére állt volna. Mintha minden hamis
és torz lenne.
Érzi a szomszédok tekintetét a tarkóján, és elképzeli, ahogy
kíváncsi, rózsás arcukat a nappali ablakának üvegéhez
nyomják, és az új lakót lesik, aki szégyentelenül mutogatja
magát.
Tudja, hogy nem ő az első, és nem is az utolsó. Talán
mostanra a szomszédok már nem is nagyon törődnek velük.
Talán a terhes lányok látványa már évekkel ezelőtt megszokottá
vált, jóval azelőtt, hogy Evelyn kikászálódott az apja autójából a
Riverdale Avenue e jól elkoptatott járdaszegélye mellett. Rövid
ideig fontolgatja, hogy elszalad, de aztán feszült beletörődéssel
fordul a bejárati ajtóhoz vezető lépcső felé.
Megfogja a nehéz kopogtatót, háromszor a fényes faajtónak
csapja, majd elengedi, mire az tompa puffanással, nyikorogva
zuhan vissza a helyére. Vár. A szél zörgeti a veranda melletti fák
megbarnult leveleit. A levegő sűrű és elektromossággal teli a
közelgő őszi vihar miatt; a sötét, gomolygó fellegek éppen csak
látszanak az öreg sorházak teteje és kéményei fölött.
Tompa hangokat hall a házból, aztán ajtócsapódást, majd egy
nő kiált valamit. Egy másik válaszol, a hangja mélyebb, mint az
elsőé. Közeledő lépések zaja hallatszik az ajtó túloldalán, és
Evelyn gyomra összerándul. Kihúzza magát és felszegi az állát,
amikor hallja, hogy elhúzzák a reteszt.
A nő szemét látja meg először a homloka nagy részét eltakaró
fityula alatt. Szürke és hideg, mint a viharos nyugati égbolt, de
még annál is barátságtalanabb. Az apáca teljesen kitárja az
ajtót, és csípőre tett kézzel megáll. Egy konyharuha lóg a
derekán lévő övről a rózsafüzér, és Evelyn gyanúja szerint, egy
ostor mellett. A mellén feszület csillog.
– Maga bizonyára Evelyn Taylor. – Nem kérdés volt. – Nos,
jöjjön be, hadd vegyem szemügyre!
Hátrébb mozdul, Evelyn pedig belép az ajtón. Az apáca hideg
tekintetétől ösztönösen a hasára teszi a kezét, amit azonnal meg
is bán.
 – Ne takargassa magát, mint valami szegény, elveszett
bárány! Maga hozta saját magát és ezt a gyereket ilyen
helyzetbe – biccent Evelyn még mindig lapos hasa felé. – És itt
senkinek sincs ideje vagy kedve sajnálni.
Evelyn leengedi a kezét.
– Jöjjön be a szalonba! Mary Teresa nővér vagyok. Én
vezetem a Szent Ágnes otthont.
Az apáca belép az előcsarnokból nyíló egyik ajtón, Evelyn
pedig szófogadó kiskutyaként követi. Ahogy áthalad az ajtó
boltíve alatt, észreveszi felette a gyönyörű ólomüveg ablakot és
a mellette lévő falra szegezett feszületet. Az egyszerűen
berendezett szalon falait sárga virágmintás tapéta borítja. Késő
délután van, de már az összes lámpát felkapcsolták. Az ablakot
súlyos, barna függöny takarja, és Evelynnek erőt kell vennie
magán, hogy ne rohanjon a bejárati ajtóhoz, és ne szökjön ki a
friss levegőre.
– Üljön le, kérem! – mondja Teresa nővér, és egy kifakult,
kopott, Anna királynő korabeli karosszékre mutat a merev
támlájú Chesterfield kanapéval szemben.
Valami az apáca hangjában arra készteti Evelynt, hogy ezt
inkább utasításnak, semmint szíves invitálásnak vegye. A szék
szélére ül, és hátradől.
– Testtartás, Miss Taylor! A testtartás a legfontosabb egy fiatal
hölgy megjelenését illetően, különösen, ha terhes.
Evelyn kihúzza magát, és felsóhajt. Mégis mit tudhat ez a
hivatásos szűz a terhességről?
– Nos – szólal meg Teresa nővér, határozottan belevágva a
felvétel menetébe. – Hogyan ejtette teherbe magát?
 Úgy tűnik, még annál is kevesebbet, mint gondoltam…
– Nem ejtettem teherbe magam – fog bele Evelyn. – Az ember
nem ejtheti magát teher…
– Már elnézést, Miss Taylor! Jobb, ha tudja, hogy ebben a
házban nem tűrjük a szemtelenséget.
Evelyn bólint.
– Elnézést kérek, Teresa nővér.
– Köszönöm. Tehát akkor, hogyan esett teherbe?
Teresa nővér az ölébe helyezi a csíptetős írótáblát, és
drótkeretes szemüvege felett mered Evelynre, ceruzáját buzgón
a levegőben tartva. A nővér kérdését követő szünetben
Evelynnek feltűnik, milyen csend van a házban. Zajra számított,
nevetésre vagy csevegő hangokra, a konyhában csörömpölő
fazekakra és serpenyőkre.
– Miss Taylor?
Evelyn visszagondol a Leóval töltött éjszakára, és összeszorul
a torka. Érzi magán a férfi súlyát, ahogy beléhatol, miközben
azt suttogja, hogy szereti, és hogy minden rendben van, mert
hamarosan összeházasodnak. Nem gondolta volna, hogy ilyen
könnyedén teherbe eshet.
– Nem volt nálunk gumi – sikerül kipréselnie magából, és
lángba borul az arca.
Teresa nővér lejegyzi.
– Ismeri az apát?
– Igen.
A nővér kipipál valamit a lapon.
– Mióta ismeri? Hányszor találkoztak? Egy pár voltak?
– A vőlegényem volt. Úgy volt, hogy összeházasodunk.
 – Ez volt az első alkalom, hogy közösült valakivel? – kérdezi
Teresa nővér.
Evelyn visszafojtja az emlékeit.
– Igen.
– Azt állítja, hogy össze akartak házasodni. A vélelmezett apa
mutat bármiféle érdeklődést a gyerek iránt?
– Elnézést, kicsoda?
– A vélelmezett apa – feleli Teresa nővér, felnézve az
írótábláról. – Az állítólagos apa.
Ennyi erővel akár át is nyúlhatott volna a dohányzóasztal
felett, és arcon csaphatta volna Evelynt.
– Nem állítólagos. Egyáltalán nem kérdéses a személye.
– Így hívjuk az apákat.
– Ő a gyerekem apja. Szerettük egymást, úgy volt, hogy
összeházasodunk, mint már mondtam.
– Mi történt vele?
Evelyn habozik.
– Meghalt. Szív… szívrohamot kapott és meghalt. – Mintha
ecetet ivott volna, olyan a szavak íze a szájában.
Teresa nővér elfintorodik.
– Sajnálattal hallom. Bár biztos vagyok benne, hogy
elmondták magának, az eljegyzés alatti közösülés ugyanúgy
házasságon kívüli közösülésnek számít, Miss Taylor.
Evelyn visszapislogja forró könnyeit. Az apáca újra az
írótáblájára mered.
– Nos, akkor még néhány kérdés, mielőtt megmutatom a
hálótermet. Él még mindkét szülője? Úgy vélem, az édesanyja
telefonált, hogy intézkedjen az ön ittlétét illetően.
 – Igen, élnek.
Még egy pipa.
– Testvérek?
– Egy fivér.
– Házas? Fiatalabb? Idősebb önnél?
– Idősebb, és házas.
– Vannak barátai?
– Nos, igen, úgy gondolom. Néhány lány még az iskolából.
– És egyik barátja sem tud az állapotáról?
– Nem.
– A fivére?
– Ő igen, tud róla. A felesége is. És arra gondoltam, hogy
esetleg…
– Akkor rendben – pillant Teresa nővér újra Evelynre. – A
helyzetét tekintve elvárható, hogy örökbe adja a gyermekét. Van
egy listánk több házaspárról, akik a következő hónapokban
szeretnének örökbe fogadni. Kedves házaspárok. Elkötelezett
hívők, jómódúak, akik megfelelő alapokkal rendelkeznek.
Becsületesek. – Az utolsó szónál elidőzik. – A terhesség végén
lemond a gyermekről – jelenti ki, és még egy pipát biggyeszt az
írótáblán lévő papírra.
Evelyn döbbenten hallgat, az agya zakatol, miközben a pánik
egyre feljebb kúszik a mellkasában, azzal fenyegetve, hogy
teljesen eluralkodik rajta. Alig kap levegőt. Miért nincs nyitva
egyetlen ablak sem?
– Ez azt jelenti, azt akarja mondani, hogy kötelező
lemondanom a gyerekről? Ezt nem beszéltem meg a
szüleimmel, mielőtt idejöttem. Semmi ilyesmi nem volt tervben.
 Teresa nővér hidegen néz rá a szemüvege fölött.
– Terv? A terv, Miss Taylor, az, hogy kivárja a terhessége
végét, és diszkrét, kontrollált körülmények között világra hozza
a gyermekét, hogy utána aztán többé-kevésbé sértetlen
hírnévvel térhessen vissza a családja körébe. Az ön számára ez
nyilvánvaló előnyökkel jár. A mi hasznunk pedig cserébe az,
hogy egészséges gyermekeket helyezhetünk el olyan pároknál,
akik érdemesek az örökbefogadásra.
– De az én gyermekem, az én gyermekem… szerelemben
fogant. Ez biztos, hogy jelent valamit. Úgy volt, hogy
hozzámegyek az apjához. Szerettem őt. – Evelyn hangja
elcsuklik. – Elveszítettem. El kell veszítenem a gyermekét is?
– Ami a házirendet illeti – folytatja Teresa nővér sebesen, jól
begyakorolt monológban, ügyet sem vetve rá, hogy Evelyn épp
most öntötte ki neki a szívét –, ezek között a falak között
kizárólag a keresztnevét használhatja. Csak a keresztnevét. Ezt
nem győzöm elégszer hangsúlyozni. A lányoknak és a
családjuknak fontos a diszkréció, amíg a lányuk nálunk
tartózkodik. Mint ahogyan azzal tisztában van, a legtöbb család
szégyent érez a lányuk kínos helyzete miatt, és annyi
diszkréciót biztosítunk, amennyit csak lehetséges. Törődjön a
saját dolgával, és ne tegyen fel kérdéseket! Nem beszélhet az
otthoni életéről, a családjáról, a barátairól, a múltbeli
tapasztalatairól vagy más részletekről a szobatársaival és a
többi beutalttal. Mindannyian okkal vannak itt. A sajátját tartsa
meg magának.
Egyértelmű engedély nélkül nem hagyhatja el a házat, nem
mehet az ablak közelébe, és nem húzhatja el a függönyöket.
Nincs telefon az épületben. Írhat levelet a szeretteinek, kivéve a
vélelmezett apát, bár a maga esetében ez fel sem merülhet. A
magánélete és a biztonsága védelme érdekében minden bejövő
és kimenő levelet elolvasunk. Azt teszi, amit a nővérek vagy
Leclerc atya, az új papunk mond. Minden vasárnap délelőtt
részt vesz a szentmisén, itt a szalonban. Különféle órákon is
részt vesz majd, hogy elsajátítsa azokat a készségeket,
amelyekre szüksége lesz, hogy jó feleség és háziasszony váljon
magából, miután jó útra tért. Ide tartozik a főzés, a varrás, a
takarítás, a kötés és természetesen a vallás tanulmányozása. Ha
világra hozta a gyermeket, átköltözik a szülés utáni
hálóterembe. Miután az orvosunk úgy dönt, hogy alkalmas a
munkára, további három hónapig marad, és ledolgozza a
tartozását, majd újra a szülei gondjára bízzuk. Ez a bevett
gyakorlat minden ilyen jellegű otthonban.
Három hónap?!
Evelyn keze ökölbe szorul az ölében, miközben Teresa nővér
befejezi a mondandóját és feláll.
– Hát akkor jöjjön, Miss Taylor! Vagy inkább Evelyn. Most egy
darabig nem fogja használni a vezetéknevét. Hamarosan kész a
vacsora, és szoros az időbeosztásunk. Fogja a táskáját,
megmutatom a hálótermét. Két másik lánnyal fog osztozni rajta:
Louise-zal és Anne-nel. A harmadik szobatársa, Margaret
holnap érkezik.
Evelyn kényszeríti magát, hogy felkeljen a székről.
– Igen, Teresa nővér! – emlékezteti az apáca.
Evelyn az utazótáskája fogantyújára szegezi a tekintetét.
– Igen, Teresa nővér.
 3. FEJEZET
Nancy
Toronto | 1979 nyara

Nancy Mitchell a szülei házának előszobájában áll, felhúzza

piros gumicsizmáját és tengerészkék esőkabátját, és közben
mintha pillangók repkednének a gyomrában. Nem szeret
hazudni az anyjának, de muszáj véget vetnie a vitájuknak, hogy
időben találkozhasson az unokatestvérével, Clarával.
– Már így is elkésünk Susan születésnapi partijáról, Anya –
mondja Nancy. – Mennem kell.
Az anyja ingerülten kifújja a levegőt.
– Nem hiszem, hogy helyénvaló, hogy két fiatal lány kíséret
nélkül menjen bulizni az éjszaka közepén.
Nancy igyekszik lerázni magáról anyja dorgáló szavait.
Frances Mitchell Angliában született, és egészen tizennégy éves
koráig ott is nevelkedett, amikor a szüleivel és a nővéreivel
együtt Kanadába költözött. Ennek ellenére egész életében
ragaszkodott az illem és a jómodor kulturális értékeihez.
Biztonságot jelentenek neki. Stabillá és kiszámíthatóvá teszik az
életét. Egy szabályrendszer, amely szerint élhet.
– Nem vagyunk már kislányok, Anya, már elég idősek
vagyunk ahhoz is, hogy szavazzunk, emlékszel?
– Amúgy hol lesz ez a parti? Nem is mondtad.
– Jaj, hagyd már békén, Frances! – morogja a nagyanyja a
nappali ablaka mellől a merev támlájú székéből.
– Nos, én aggódom – mondja Frances.
– Igen, de az anyaság a legjobb esetben is egyenlő a krónikus,
lappangó szorongással, drágám. Tudod jól. És különben is, egy
nőnek csak lehet néhány titka, nem igaz?
Frances gyilkos pillantást vet az anyjára, és kiviharzik a
konyhába. Néhány pillanattal később citromos súrolószer illata
tölti be a levegőt. Valahányszor összevesznek a lányával,
Frances gumikesztyűt húz, és suvickolni kezdi a konyhát, így
vezetve le a frusztrációját.
A ma esti vitát – már megint – Nancy függetlenségi igénye
generálta. Noha a helyi egyetemre jár, úgy döntött, elköltözik a
szülői házból, azóta pedig Frances a korábbinál is görcsösebben
ragaszkodik hozzá, és Nancynek már nincs elég türelme ehhez.
Puszit nyom nagyanyja pergamenszerű arcára.
– Köszi, Nagymama. Remélem, jobban vagy. Reggel
találkozunk.
Fejére húzza esőkabátja túlméretezett kapucniját, majd kicsit
nagyobb erővel csukja be maga mögött az ajtót, mint
szándékában állt, és kimerészkedik az esős éjszakába. Tudja,
hogy semmit sem tett azért, hogy elkerülje a ma esti vitát, de
egész nap feszült volt a találkozója miatt.
Az anyjával ellentétben Nancy nem riad vissza attól, hogy
megkerülje a szabályokat – vagy ha az alkalom úgy kívánja,
egyenesen megszegje őket –, de az illegális abortusz már kívül
esik a komfortzónáján.
Valójában alaposan át sem gondolva a dolgot beleegyezett,
hogy elkíséri az unokatestvérét, de a kétségei egyre csak
fokozódtak azóta, hogy egy hete igent mondott. Clara múlt
szerda este hívta fel, és könyörgött neki – egyre jobban zokogva,
ahogy kezdett eluralkodni rajta a pánik –, hogy kísérje el az
abortuszra. Hallott egy férfiról, aki nyolcszáz dollárért
megcsinálja, mondta, és soha senki nem fogja megtudni.
– Anthony tud róla? – kérdezte Nancy. Clara barátja, Anthony
lobbanékony, akár a napalm; levakarhatatlan, és feléget
mindent, ami az útjába kerül.
– Nem, természetesen nem. Nem engedné. Te is tudod.
Nancy pontosan erre a válaszra számított. Sóhajtott, és
lehalkította a hangját.
– Biztos, hogy ezt akarod, Clara?
– Igen! – zokogott Clara. – Anya és Apa meg fognak ölni. Nem
választás kérdése. Nincs más lehetőség, Nancy.
– De úgy értem, ért hozzá ez a fickó? Mindenféle
horrorsztorit hallani, te is tudod. Mi van, ha egy sarlatán?
– Nem hiszem. Az egyik éttermi kolléganőmnek a barátnője
járt a fickónál, és minden rendben volt. Ő mesélt róla. Kint van
az East Enden.
– Nincs más… – Nancy kicsit utálta magát azért, amit
kérdezni akart. – Nincs más, aki elkísérne? – Visszatartotta a
lélegzetét a válaszra várva, és közben a mutatóujja köré tekerte
a telefonzsinórt.
– Nincs – felelte Clara. – Szükségem van rád. Muszáj, hogy
legyen velem valaki, és mindig is olyanok voltunk, mintha
testvérek lennénk. – Ez azért túlzás. – Egyedül nem tudom
végigcsinálni. Kérlek, segíts!
Így hát ezen az esős, augusztusi péntek estén Nancy az
Ossington pályaudvaron várakozik az egyik utcai lámpa tompa
fényében. Nem sokat lát a szakadó esőben, de egyszer csak egy
apró sziluett tűnik fel a sötétben, és görnyedt válla és sietős
léptei alapján Nancy gyanítja, hogy Clara az. Nancy int neki, és
az alak odasiet hozzá. Szürkéskék, hatalmasra nyílt szeme
kitűnik sápadt arcából. Vizes karjával átöleli Nancy nyakát, és
Nancy érzi, hogy Clara reszket.
– Próbálj meg nyugodt maradni, Clara! – mondja Nancy, és
elhúzódik tőle. – Hamarosan túl leszel rajta.
A lányok bemennek a metróállomásra, és egy-egy zsetont
dobnak az automatába. Csörömpölve landolnak a
fémdobozban, egyik a másik után, az aznapi ingázók zsetonjai
százainak tetején. Rendes körülmények között Nancy nagyon
szereti ezt a hangot. Hiszen azt jelzi, hogy megy valahova. A
barátaihoz, vagy kalandos, szombat délutáni kiruccanásra a St.
Lawrence Marketre. Szeret csak úgy sétálni a városban, betérni
boltokba, galériákba vagy kávézókba, amikor csak a kedve
tartja, új és különös furcsaságokat, rejtett kincseket felfedezni a
város falain belül, amelyet annyira szeret. De ma este ez a hang
mintha hátborzongatóan visszhangozna a csendes
metróállomás falai között.
Lesietnek a lépcsőn a peronra, és megüti orrukat a metró
szaga: nyirkos és poros egyszerre, amelybe rothadó szemét és
vizelet szúrós szaga keveredik. A többi utas a sötét alagútba
bámul, türelmetlenül várják a vonat fényét a távolban, és az
érkezését megelőző légáramlatot. Nancy és Clara végre
felszállnak, és helyet foglalnak az ajtóval szemközt.
Nancy észreveszi, hogy Clara elszántan bámulja az előtte lévő
üres ülést, és az arca hófehérre vált a nyakában lógó kis kereszt
felett. Nancy senkit nem ismer, akinek abortusza lett volna.
Vagy legalábbis, gondolja meglepetten, senkit, akiről tudná,
hogy abortusza volt. Nem tudja, mire számítson, és ettől ideges.
Ő akkor érzi jól magát, ha minden információnak a birtokában
van, legyen az jó vagy rossz. De ma este olyan, mintha Clarával
a sötétben tapogatóznának, és csak halvány fogalmuk lenne az
irányról.
Néhány megálló után Clara felpillant az ajtó feletti térképre,
feláll, és megköszörüli a torkát. Gyenge a hangja, akár egy
kislányé. Nancy feláll, amikor a szerelvény megáll.
Az állomás előtt az utcán Clara előhúz a zsebéből egy gyűrött
papírlapot, és hunyorogva tanulmányozza a feje felett lévő
utcai lámpa fényében.
– Erre, azt hiszem – motyogja.
Jobbra fordulnak egy mellékutcába, amely egyre beljebb
vezeti őket egy lepukkant negyedbe. Minél messzebbre
merészkednek a kihalt utcákon, Nancy annál idegesebb lesz. Az
ismeretlen házak szorosan állnak egymás mellett, és mintha
fenyegetően tornyosulnának föléjük. Tíz perc gyaloglás és
kétszeri elvétett irányt követően megérkeznek a címre. Egy
háromszintes, hámló vakolatú, lógó ereszű épület előtt állnak
meg. Rozsdás szúnyoghálós ajtó lóg csálén a zsanérjain. A
legfelső szinten lévő lakásban égnek a lámpák, a földszinten
azonban sötét van. Épp csak egy kis fény szivárog az utcára az
alagsor ablakait eltakaró függöny résén keresztül.
– Azt mondta, az oldalsó ajtó az – szólal meg Clara, de nem
mozdul. Zavartnak tűnik, mint aki nincs teljesen tisztában vele,
miért is állnak ennek az ismeretlen utcának a közepén a
szakadó esőben.
Nancy megnedvesíti kiszáradt ajkát.
– Clara? Még mindig… még mindig akarod?
Valahol mélyen nagyon reméli, hogy az unokatestvére azt
mondja, meggondolta magát, menjenek haza, és majd
kitalálnak valamit. Ám ehelyett bólint.
– Igen.
Nancy lenyeli a savanyú gombócot a torkában, és követi
Clarát. Koromsötét van, a járda nedvesen csillog az esőtől.
Clara bekopog az ajtón. A felső ablaktáblában kigyullad a
fény, és hallják, hogy több zárban is fordul a kulcs, majd egy
férfi jelenik meg a résnyire nyitott ajtóban. Durva,
vörösesbarna szakálla van, izzadtságtól csillogó arcán kerek
szemüveg ül. Szemügyre veszi Clarát, majd a háta mögött álló
Nancyre néz.
– Melyiktek hívott? – kérdezi.
– Én – válaszolja Clara.
– Megvan a nyolcszáz rugó?
– Igen.
– Hadd nézzem, kislány!
Clara kicipzározza a kabátját, és egy köteg húszdolláros
bankjegyet vesz elő a belső zsebéből. Nancynek leesik az álla.
Tudja, hogy Clara az étteremben kapott borravalót az iskolára
tette félre. Dupla műszakot kell majd vállalnia, hogy pótolja ezt
a kiadást.
– Akkor rendben – mondja a férfi. – Gyertek be! Gyorsan!
Szélesre tárja az ajtót, és Clara átlépi a küszöböt. Nancy
tétovázik egy kicsit, mielőtt követné. Rohadtul bánja a döntését,
de nem hagyhatja magára Clarát, most, amikor már ilyen
messzire mentek, és mivel ő az idősebb kettejük közül, úgy érzi,
felelős az unokatestvéréért. A férfi egy szűk, csupasz lépcsőn
vezeti le őket az alagsori lakásba. A nedvesség és a hideg
minden egyes lépéssel fokozódik. Amikor egy kis hálószobához
érnek a lakás végében, Nancy gyomra felkavarodik az elé táruló
látványtól.
A szoba közepén egy öreg, fából készült ebédlőasztalnak tűnő
valami áll lepedővel letakarva, egy lapos kispárnával az egyik
végén. A lepedő fekete. Nancy döbbenten ébred rá, hogy
bizonyára azoknak a nőknek a vérétől foltos, akik korábban
ezen az asztalon feküdtek. A temetéseken használatos fekete
drapériára emlékezteti.
Az asztal végében kisebb zsámoly áll egy fémkocsi mellett,
ami pont úgy néz ki, mintha egy kórház szemétdombján találták
volna. Orvosi műszerkocsira emlékeztet, de rozsdás, és hiányzik
egy kereke. A sarokban egy kisasztalon sebfertőtlenítő alkohol,
szemetes, néhány ezüst műszer, törülközők és egy rádió, ami
feltűnően kirí onnan. Clara szeme megakad a műszereken, és
remegni kezd.
A férfi bezárja mögöttük az ajtót.
– Jól van, akkor vedd le a nadrágod és a bugyid, és mássz fel
az asztalra!
Nancy összerezzen a zár kattanására, és érzi, hogy felgyorsul
a szívverése. A férfi még mindig nem mutatkozott be nekik.
– Clara… – szólal meg Nancy.
– Rendben – suttogja Clara, és azt teszi, amit mondtak neki.
Nancy ösztönösen a fal felé fordul, hogy tiszteletben tartsa Clara
magánszféráját, de semmi értelme. A szoba kicsi, és takaró
sincs, amivel letakarhatnák Clara testét. Méltatlan állapot, de
Clara összeszorított állkapcsából Nancy tudja, az unokatestvére
annyira eltökélte, hogy véget vet ennek a terhességnek, hogy
nem törődik olyan jelentéktelen dolgokkal, mint a méltósága.
– Idd meg ezt! – nyújt oda a férfi egy üveget Clarának. Nincs
rajta címke, de Nancy reméli, alkohol van benne, ami tompítja
majd Clara fájdalmát. Clara iszik három nagy kortyot, majd
undorodva öklendezni kezd. Egy része lefolyik az állán, Nancy
odalép, és letörli. Furcsa szaga van.
– Jó kis saját készítésű koktél – vigyorog a férfi. – Jót tesz az
idegeknek ilyen esetekben. A hölgyek amúgy szeretni szokták.
Clara lehunyja a szemét, kibuggyannak a könnyei és szőke
hajára folynak. Az alsó ajka remeg. Nancy megborzong a
félelemtől. El se tudja képzelni, hogyan érezheti magát Clara.
Megfogja a kezét, erősen megszorítja, de Clara nem viszonozza.
A szoba sarkában lévő asztalnál a férfi alkoholt önt az előtte
heverő műszerekre – késekre, szikékre, valamiféle hosszú
pálcára és egyéb eszközökre –, majd leül az asztal végében lévő
zsámolyra, és a mellette lévő tálcára helyezi őket. Felhúz egy
pár kék sebészkesztyűt, és megigazítja a mandzsettáját. Nancy
csak most döbben rá, mi fog történni Clara testével, mit fog
látni, hallani, és milyen szagokat érezhet.
– Itt vagyok melletted, oké? – suttogja Nancy Clara fülébe, és
kisimítja a homlokából nedves haját. Clara félig eszméletlen az
italtól, amit a fickó itatott vele.
– Mondd neki, hogy harapjon rá erre! – fordul a férfi
Nancyhez, és egy régi bőrövet nyom a kezébe. Nancynek vissza
kell fognia magát, hogy ne öklendezzen. Több tucat
harapásnyom látszik a barna bőr szélén.
– Jézusom! – motyogja Nancy.
– Na, ő aztán nem fog segíteni, édesem.
Nancy nem törődik a férfival.
– Clara, harapj rá erre! Gyerünk! – Nagy nehezen Clara foga
közé csúsztatja az övet, aki végül ráharap. – Megvan. Minden
rendben lesz.
A férfi felkapja az egyik műszert, és Clara lába közé kukkant.
Nancy hallja, ahogy a műszerek összekoccannak. Az orvosi
alkohol erős bűze égeti az orrát. A férfi megköszörüli a torkát,
aztán bekapcsolja a rádiót, és teljesen feltekeri a hangerőt.
Nancy megint összerezzen, már olyan rojtosak az idegei, akár
a kötél vége.
– Mit művel? – harsogja túl a zenét.
– Bízz bennem! – kiáltja a férfi Clara meztelen lába felett. –
Nem most csinálom először, kisanyám!
Egy perc sem telik bele, és Nancy megérti, miért bömbölteti a
férfi a rádiót. Clara szeme felpattan, és olyan velőtrázó sikoly
hagyja el az ajkát, amely a halottakat is feltámasztaná. Erősen
megszorítja Nancy kezét.
– Tartsd lenn! – kiabál a férfi Nancyre. – Nem szabad
mozognia!
Nancy, aki ugyanúgy undorodik saját magától, mint a férfitól,
szabad kezével lenyomja Clara mellkasát, miközben Donny
Osmond „Sweet and Innocent” című dala szól a rádió fémes
hangszórójából.
 Odakint az utcán a szomszédok csak a vidám dallamot
hallják, és a tinédzser énekes cukorszirupos szövegét. Nancynek
egész életében ez az éjszaka fog eszébe jutni erről a dalról, e
miatt a dal miatt érez majd késztetést arra, hogy kalapáccsal
szétverje az autórádióját, vagy két órával hamarabb lelépjen a
barátai bulijából.
Clara tovább sikoltozik, a könnyei csorognak, átitatják
szétterülő szőke haja alatt a fekete párnahuzatot, miközben
Donny teli torokból énekel a lánynak, aki még túl fiatal hozzá.

A metró ajtajai becsukódnak, a szerelvény elindul, visszaviszi a

lányokat a belvárosba, ugyanarra, amerről jöttek, messze a
nyirkos alagsor borzalmaitól. Clara felzokog, majd egészen halk
hangon nyöszörög.
– Jaj, Clara! – szólal meg Nancy. – Most már vége. Minden
rendben lesz.
– Köszönöm, Nancy.
Clara Nancy vállára hajtja a fejét, Nancy pedig félszegen
kihúzza a karját kettőjük közül, és félölelésbe vonja az
unokatestvérét. Néhány megállón át így maradnak, együtt
ringatózva a vonat ritmusára. Már majdnem éjfél, és a
metrókocsi hál’ istennek üres.
Amikor már csak két megállóra vannak az Ossingtontól,
Nancy gyengéden meglöki Clarát.
– Mindjárt ott vagyunk.
Clara nem válaszol. A feje Nancy vállára nehezedik.
– A következő megálló: Ossington állomás – adja hírül egy
monoton hang a hangszóróból.
– Clara – szólongatja újra Nancy. – Gyere, kelj fel!
Nem kap választ.
– Clara?
Nancy lehajtja a fejét, hogy jobban lássa Clara arcát.
Holtsápadt, és szederjes az ajka.
– Clara! – Nancy megrázza unokatestvére vállát, a szíve a
torkában dobog. Clara szeme résnyire kinyílik, és nyög valamit,
amit Nancy nem ért. – Gyere, kelj fel, haza kell, hogy vigyelek,
most azonnal!
– Az Ossington állomás következik. Ossington állomás.
A szerelvény lassítani kezd. Nancy benyúl Clara vékony karja
alá, és felhúzza az ülésről. Olyan sovány, hogy ez nem is kerül
olyan nagy erőfeszítésébe, ám amint talpra állítja a lányt,
megpillantja az ülést alatta. Hideg veríték önti el a látványtól.
Az ülés annyira átázott Clara vérétől, hogy fénylik a kárpit.
– A francba! Jézusom! Bassza meg!
Clara feje tehetetlenül csüng a nyakán, mintha játék baba
lenne. Kinyílik a metró ajtaja, Nancy pedig kirángatja Clarát az
üres peronra. Megszólal az indulást jelző füttyszó, a szerelvény
kihúz az állomásról, hátrafújva Nancy haját, ahogy gyorsít.
Clara újra felnyög.
– Clara! – kapkod levegőért Nancy. – Clara, segítened kell, fel
kell jutnunk a lépcsőn. Muszáj lesz járnod. Kérlek!
Clara ólmosan pislog, és mond valamit, amit Nancy nem ért.
De felemeli a lábát, lassan és nagyon gyengén, de ennyi már
elegendő ahhoz, hogy Nancy fel tudja támogatni a lépcsőn.
Teljesen kihalt az állomás. Még a díjfizető kapunál sincs senki
szolgálatban.
Nancy kihátrál a csapóajtón az utcára, úgy húzza Clarát maga
után, mint a szanitéc a holttesteket a csatatérről. Közben elállt
az eső, de a levegő párától és sár szagától terhes. Nancy a
közlekedési lámpa felé veszi az irányt a Bloor Streetre, ami egy
utcányira van onnan.
Örökkévalóságnak tűnik az idő, mire megpillant végre egy
közeledő taxit.
– Taxi! – kiáltja integetve. Az autó a járda mellé húzódik, és
megáll előtte. Nancy egyik karjával megtámasztja Clarát, a
másikkal pedig nagy nehezen kinyitja a taxi ajtaját. Betuszkolja
unokatestvérét a kocsiba, és szinte utána ugrik.
– Vigyen a legközelebbi kórházba! – veti oda a sofőrnek.
– A Szent Józsefbe? Alighanem az van a legközelebb – néz a
lány szemébe a visszapillantó tükörből. – Hé, nem néz ki valami
jól, jobb lenne, ha nem…
– Csak vezessen! – rivall rá Nancy.
A férfi megcsóválja a fejét, és indexelés nélkül elhúz a
járdaszegélytől.
Nancy kissé megrázza Clarát, és megpaskolja az arcát,
amilyen erősen csak meri, hogy azért ne okozzon fájdalmat
neki.
– Clara, maradj velem! Csak maradj velem! Maradj velem!

Nancy még sosem ült egyedül kórházi váróteremben. Az elmúlt

években nagyanyja betegségei miatt számos alkalommal
várakozott az anyjával együtt, de a szüleivel ülni a váróban
egészen más. Egy idősebb és bölcsebb személlyel, aki tartja a
kapcsolatot az orvossal, aki teát hoz, és biztosítja róla, hogy
minden rendben lesz. Miközben gumicsizmájával a kőpadlón
kopog, és tövig rágja a körmét, Nancy hirtelen sokkal
felnőttebbnek érzi magát, mint eddig bármikor. Felelős
valakiért. Most ő a kapcsolattartó személy.
Amikor a sürgősségire érkeztek, Clara félig eszméletlenül
lógott a vállán, és vér csöpögött a lába mellett a fehér
kőpadlóra. Nancy igyekezett tartani a száját a triázsoló nővér
előtt. Az édesanyja – ez az asszony, aki kifogástalan jó modorát
mint valami poggyászt hozta magával, amikor Kanadába
vándorolt – mindig arra tanította, hogy törődjön a saját
dolgával, unalomig ismételgetve a kedvenc mondását: „Tarts
távolságot az emberektől!” Senkinek semmi köze hozzá, miért
hozta a kórházba Clarát félájultan és vérezve. Csak az a dolguk,
hogy ellássák a betegeket. Másrészről azonban ez nem egy
ártatlan szívinfarktus vagy szerencsétlen autóbaleset. Clara
sérüléseit egy törvénytelen beavatkozás okozta. Miközben a
lehetséges következményeken gondolkodik, Nancy szíve majd
kiugrik a torkán.
Lenéz, és észreveszi a vérfoltokat a farmerja szárán. Még ma
este ki kell mosnia a fürdőkádban, mielőtt a szülei felfedeznék.
Reméli, hogy az anyja nem várja ébren. Egy pillanattal később
egy orvos ront be a lengőajtón, és Nancy gyomra megremeg. A
férfi magas, sötét haját egyenletesen rövidre nyírva viseli, az
arca vészjósló.
– Hé! Te ott! – ugatja Nancy felé. A váróban ülő fél tucat
ember kissé riadtan néz fel.
 – I-igen? – dadogja Nancy.
– Gyere velem! – A férfi parancsolóan int, Nancy pedig követi
a lengőajtón túlra, a sürgősségi osztály bugyrába, ahova csak
akkor teheti be a lábát az ember, ha a szerette komoly bajban
van. Úgy tűnik, Clarával ez a helyzet.
– Jobb lesz, ha elmondod, mi történt a barátnőddel – kezdi az
orvos. – Alig válaszoltál a triázsoló nővér kérdéseire. Csak
annyit mondtál, hogy nagyon vérzik, ami igaz is. Jelentős
mennyiségű vért veszített, ami azt illeti. Nagyon súlyos a
helyzet. – Keresztbe fonja a karját. – Gyerünk, hadd halljam!
Nancy egy pillanatra erős kísértésbe esik. Clara súlyos
állapotban van, ugyanakkor ez semmiség ahhoz képest, milyen
bajba kerülnének, ha bevallaná, hogy unokatestvére illegális
abortuszon esett át.
– Túl… túl fogja élni? – kérdez vissza.
– Azt hiszem, igen. De épphogy. Tudnunk kell pontosan, mi az
ábra, hogy megfelelően kezelhessük. Eszméletlen, nem tud
beszélni. Vérátömlesztést kap. Rengeteg vért veszített.
Rengeteget.
– Akkor tehát túléli.
Az orvos megrázza a fejét, és Nancy egy pillanatig a
legrosszabbtól tart. Megfagy a vér az ereiben, mire rájön, hogy
a férfi gesztusa a viselkedésüknek szólt, nem Clara sorsának.
– Igen. Túléli.
– Rendben. Köszönöm. – Hála istennek!
– De tudni akarod, mit gondolok? – lép közelebb Nancyhez.
Sebbenzin és fenyőillatú arcszesz érződik rajta. – Azt gondolom,
hogy a barátnődnek akadt egy kis problémája, és úgy
döntöttetek, hogy majd ti ketten szépen elintézitek egyedül. Ez
történt?
Nancy megdermed, küzd a reszketéssel, ami kezd eluralkodni
a testén.
– Nem.
– Nem?
– Nem. Nem tudom, miről beszél.
– Régóta vagyok már itt – mondja az orvos –, és tudod, mit?
Amikor vérző lányok kerülnek ide, az azért van, mert abortuszt
kíséreltek meg, és átszúrtak egy belső szervet. Ez a szarság
nemcsak a magzatot öli meg, hanem a nőt is. Ezért illegális.
Nancy érzi, hogy a düh szétárad a testében.
– Nem kíséreltünk meg semmiféle abortuszt!
Ez félig igaz is.
– Nos, én meg úgy gondolom, hogy igen.
Az orvos meredten bámulja Nancyt; patthelyzet. Nancy nem
fog többet mondani, a férfi tudja jól.
– Vége a műszakomnak, de jobb, ha felkészülsz rá, hogy
válaszolnod kell majd az engem váltó orvos kérdéseire. Mert
egyvalamit megmondhatok: ha a doktornő is ugyanarra a
következtetésre jut, mint én, még azelőtt hívni fogja a
rendőrséget, hogy hazabocsátaná a barátnődet. Folytathatod, és
hazudhatsz nekik is, aztán meglátjuk, mire jutsz vele. – Egy kis
vizsgálóhelyiségre mutat Nancy balján. – Ülj le! – utasítja. – Várd
meg a kollégámat, és beszélj vele!
Nancynek eszébe sem jut vitatkozni. Belép a helyiségbe, leül
a székre, és vár. A Clara metróülésen szétfolyó vérének
látványától rátörő páni félelem eltűnt, amikor felvették Clarát a
sürgősségire, de most megint kezd erőt venni rajta.
Egyfolytában dobol a lábával.
Felnéz a vizsgáló falára. Az óra szerint mindjárt hajnali egy.
Nem csoda, hogy szúr a szeme. Nancy figyeli a mutatók
araszolását, ahogy múlnak a percek, tudja, hogy szörnyen későn
fog hazaérni, és később szembe kell majd néznie a
következményekkel.
Csendes az osztály. Csak néhány orvos és ápoló hangját hallja,
amint egymást szólítják, vagy éppen nevetnek, és a csipogó
gépek hangját a távolból. Nancy hátradől a műanyag széken, és
lehunyja a szemét.
Húsz perccel később egy orvosnő jelenik meg az ajtóban,
komor az arca. Ötven körüli lehet, magas homlokából
hátrafésült őszülő barna haját lapos kontyba tűzte.
– Helló, Miss…?
– Nancy. Nancynek hívnak.
– Rendben. Nancy. Én dr. Gladstone vagyok.
– Khm, üdvözlöm! – mondja Nancy, és feláll. – Hogy van
Clara? A másik orvos azt mondta… – Nem fejezi be a mondatot.
Dr. Gladstone hátrapillant a válla felett, aztán belép a
szobába, és becsukja maga mögött az ajtót. Nancy hátrál egy
lépést, nem tudja, mire számítson.
– Egészen biztosak vagyunk benne, hogy tudjuk, mi történt –
mondja dr. Gladstone. – A kollégám gyanít egyet, s mást. Egy
bizonyos törvénytelen dolgot.
– Nem tudom, miről beszél – szólal meg Nancy. Nem fog
válaszolni az orvos kérdéseire.
– A barátnőd szerencsés, hogy életben van. – Dr. Gladstone
rövid szünetet tart, majd halkabban folytatja. – Hallgass rám
figyelmesen, Nancy! Nem kérem, hogy bármi konkrétumot
mondj. De ha jó nyomon járok, fontos lenne, hogy jelezd nekem,
hogy a megfelelő ellátásban részesíthessem a barátnődet.
Megtennéd ezt? Nincs okom értesíteni a rendőrséget. Tudom,
hogy a kollégám ezzel fenyegetett, de én nem így működöm.
Fontos, hogy bízz bennem.
Hosszúra nyúlik a pillanat a közöttük lévő aprócska térben,
aztán Nancy bólint, és megvakarja az orrát.
– Rendben, köszönöm. Mindössze ennyit kell tudnom.
Spontán abortuszként fogom feljegyezni. Vetélés – teszi még
hozzá Nancy értetlen tekintetét látva. – Megnézem a méhét,
hogy megbizonyosodjak róla, az összes szövetet eltávolították,
nehogy elfertőződjön.
Nancy lassan kifújja a levegőt.
– Köszönöm – mondja, és komolyan is gondolja.
– Valamit még mondani szeretnék – folytatja dr. Gladstone
csendesen. Nancy közelebb hajol, hogy hallja. – Ha te, vagy egy
barátnőd, vagy egy lány a közeli ismerőseid közül terhes lesz, de
nem akarja megtartani a gyereket, akkor telefonáljátok körbe
az orvosi rendelőket, és keressétek Jane-t.
Nancy felvonja a szemöldökét.
– Jane-t?
– Jane-t. Telefonáljatok körbe, kérdezősködjetek Jane után, és
előbb-utóbb megkapjátok, amire szükségetek lesz.
– De én ezt nem…
– Csak annyit mondjatok, hogy Jane-t keresitek.
Dr. Gladstone sarkon fordul, kinyitja az ajtót, és elindul a
sürgősségi osztály kivilágított folyosóján. Aztán fehér köpenye
eltűnik szem elől, Nancy pedig egyedül marad a vizsgálóban.
 4. FEJEZET
Evelyn
1960 késő ősze

Evelyn hirtelen felébred a szemközti hálóteremből átszűrődő

hangos nyöszörgésre.
Korán van. Közvetlenül hajnalhasadta előtt, amikor a fények
kékesszürkék és minden csendes, a világ várja, hogy
felemelkedjen a függöny, és az éjszaka lakói – az éjjeli állatok, a
bűnözők és a tolvajok – visszahúzódjanak odvaik sötétjébe,
mielőtt még a nap felbukkanna a horizonton.
Evelyn a saját ágyáról álmodott. A saját ágyáról a szülei
otthonában, a fenyőből készült bütykös oszlopaival és
fejtámlájával, kényelmes matracával és libatollal tömött
párnáival. A puha flanel ágyneművel, amit télen szokott
felhúzni az anyja, hogy melegebb legyen. A bordás tapétával
borított falakkal a szobájában és a vastag rózsaszín szőnyeggel
az ágya előtt, amire reggel felkelve lépett mindig. Nem úgy, mint
a Szent Ágnesben, ahol a durva nemezpapucsnak, amit kaptak,
nincs bélése, és túl szűk átfagyott lábára.
Evelyn az oldalára fordulva fekszik az ágyban, küszködve
próbálja magára húzni a vékony takarót, és elbújni a hideg elől,
de bármennyire is igyekszik, a lába, a válla vagy a könyöke még
mindig ki van téve a hálóterem hűvösének, amelyen három
másik lánnyal osztozik. Mind „megesett” lányok, mind fiatalok.
Akik türelmesen várnak az állítólagos megváltásukra.
A mellette lévő ágyban Margaret mocorogni kezd.
A szobatársa nem tud aludni mostanában. Bár a házirend tiltja,
Evelyn és Margaret gyorsan összebarátkoztak az elmúlt
hetekben.
Egy nappal utána érkezett, és akkor jelent meg az ajtóban,
amikor Evelyn éppen az ágya lábánál lévő aprócska komódba
pakolta a bőröndje tartalmát.
– Szólíts csak Maggie-nek – mondta, miután Evelyn
bemutatkozott. – Mióta vagy itt?
– Ó, csak tegnap este óta. Teresa nővér vett fel téged is?
– Igen. Őrjítőek ezek a szabályok. Ez meg itt, gondolom, a
börtönegyenruha – emeli fel Maggie az unalmas, szürke
váltóruhát.
Minden „beutalt”, ahogy Teresa nővér hívja őket, ugyanolyan
nappali és hálóruhát kapott. A terhességről alkotott képe
visszatükröződik abban a zord, büntetően militarista
környezetben, ahogyan az apáca az otthont vezeti. A személyzet
főzéssel, takarítással, cipőpucolással és a szomszédból
összeszedett szennyes súrolásával foglalja le a lányokat, amivel
az otthon fenntartását támogatják. Csak előre meghatározott
időben és szigorú felügyelet mellett tartózkodhatnak a hátsó
kertben a szabadban. Az otthont a névtelenség szelleme hatja
át. A lányok nem nagyon beszélhetnek egymással. Senki sem
használhatja a családnevét. Senki sem beszélhet arról, hogyan
esett teherbe. De az egyetlen dolog, amiről minden lány suttog,
aminek mindenki a megszállottja, a szülésük időpontja. Ez az
első dolog, amit minden új lánytól megkérdeznek.
 Maggie két héttel Evelyn utánra van előjegyezve, vagyis
együtt haladnak végig az úton. Evelyn minden egyes kanyart
kicsivel Maggie előtt vesz be, rángatja a kormányt és mutatja
majd az utat mindkettőjüknek. A lányoknak nincs itt az anyjuk
vagy a nővérük, hogy útmutatást adjanak nekik a terhességük
alatt, az apácák pedig nem tudják – vagy nem akarják –
jótanácsokkal ellátni őket. Az orvos, aki eljön megvizsgálni a
lányokat, soha egyetlen kérdésükre sem válaszol. Tudomást
sem vesz a betegeiről, úgy beszél Teresa nővérrel, mintha a
terhesség egy érdektelen, tudományos kísérlet lenne, és úgy
számol be róla, mintha csak a penészgombák növekedését
figyelné. Így hát információ hiányában a lányok egymáshoz
fordulnak támogatásért, de sosem Teresa nővér, vagy ahogy ők
hívják, az Őrmester jelenlétében. Végül is a Szent Ágnes egy
olyan hely, ahol minden rejtve marad.
Újabb nyöszörgés hallatszik a folyosó végéből, és Maggie
kinyitja a szemét. Vékony karjával védelmezőn megtámasztja
apró pocakja ívét. Még épp csak kezd látszódni.
– Hallod ezt? – suttogja.
Evelyn bólint.
– Felébresztett. Szerintem Emma az.
– Múlt héten a konyhán azt mondta, hogy meggondolta magát
az örökbefogadással kapcsolatban, de… – Margaret elhallgat.
Evelyn a fejét csóválja. Mindketten tudják, hogy a Szent
Ágnesben az embernek nincs lehetősége meggondolnia magát. –
Rengeteget sír reggelente. Nem hiszem, hogy volna bárkije is a
hálóban, tudod, mint nekünk. – Maggie halványan Evelynre
mosolyog.
 Egy darabig némán, beszédesen néznek egymásra. Emma
zokogása végül elhal, a visszhangokat elnyeli a folyosó falát
borító, kifakult tapéta. Ezek a falak sokévnyi gyötrelmes sírást
szívtak már magukba. Elsuttogott kéréseket és imákat.
Evelyn annyira reszket, hogy összekoccannak a fogai.
– Hideg van. Mintha már tél lenne.
– Tudom. Gyere ide! – Maggie int Evelynnek, hogy bújjon
mellé az ágyba, és amennyire csak tud, arrébb húzódik a
keskeny matracon. Talán tíz centimétert, nem többet.
Evelyn a barátnőjére teríti saját, szánalmas takaróját, mielőtt
mellé feküdne. Maggie elfolytja a nevetését, miközben Evelyn
fészkelődik. Egypercnyi küzdelem után sikerül kényelmes
pozíciót találniuk, és Maggie Evelyn nyakának hajlatába fúrja a
fejét.
– Megkértem Agatha nővért a múlt héten, hogy kerítsen még
néhány takarót valahonnan, ha tud. Azt mondta, megpróbálja,
de tele vannak a hálótermek, nemigen van pluszban – mondja
Maggie egy sóhaj kíséretében.
Az otthonban három apáca teljesít szolgálatot, akik Teresa
nővérrel és Leclerc atyával egyetemben az épületben laknak.
Csendes elszántsággal végzik a dolgukat és teljesítik Teresa
nővér parancsait. Egyedül Mary Agatha nővér türelmes a
lányokkal, nem olyan, mint a többiek. Alacsony termetű, nem
valami szép, sápadt az arca, és Evelynt leginkább egy kisegérre
emlékezteti. Őszintén kedves, ami kellemesen ellensúlyozza
Teresa nővér bántó megnyilvánulásait. Ő az egyetlen, aki
„miss”-nek hívja a lányokat, és nagyon kedvesen bánik a
csecsemőkkel is. Evelyn úgy gondolja, kár, hogy Agatha nővér
apácának állt. Csodálatos dadus lehetett volna.
– Figyelj csak, Evelyn, neked mi a vezetékneved? – suttogja
Maggie Evelyn álla alatt, megakasztva a gondolatait.
– Taylor – válaszolja Evelyn, és a tiltott vallomás heves
érzelmeket vált ki belőle. – És a tied?
– Roberts. Örülök, hogy megismertelek, Miss Taylor.
Evelyn elmosolyodik.
– Én is örülök, hogy megismertelek, Miss Roberts.
Egy darabig csendben maradnak, míg kicsit felmelegszenek.
– Mihez kezdesz, miután kijutsz innen? – kérdezi Maggie.
Evelyn sokat gondolkodott azon, mi lesz utána. Habozik, nem
tudja, barátnője hogyan reagál majd a válaszára.
– Én, hm… arra gondoltam, hogy egyetemre megyek. Talán az
orvosira.
Maggie önkéntelenül felsikkant, Evelyn pedig amiatt aggódik,
hogy felébrednek a szobatársaik.
– Tényleg? Ez aztán a komoly ötlet! Honnan jutott ilyesmi az
eszedbe?
Evelyn rágcsálni kezdi belülről a száját.
– Már régóta gondolkodom rajta. A fiúknak mindig azt
mondják, hogy bármik lehetnek, amik csak akarnak, nem?
Nekünk, lányoknak viszont csak az a dolgunk, hogy férjhez
menjünk, vagy vénlány tanítónők legyünk életünk végéig. –
Érzi, hogy Maggie teste reszket a nevetéstől. – De hát ez így van!
– Tudom – nyugtatja meg a barátnője. – Az én anyám is pont
ilyen.
– Mivel soha nem fogok férjhez menni, arra gondoltam… ha
már van lehetőségem rá, ennél többet szeretnék.
 – Milyen orvos szeretnél lenni? Sokféle van…
– Hát, talán olyan, aki csontokkal foglalkozik.
– Csontokkal?
– Nem is tudom. – Evelyn megvonja a vállát, és azon
gondolkodik, hogyan fogalmazhatná meg a legegyszerűbben,
mit jelent számára ez a lehetőség. – Azt hiszem, szeretnék törött
dolgokat a helyükre tenni. Vagy talán gyógyíthatnám a betegek
szívét, tudod. Hogy segítsek az olyan embereken, mint az én
szegény Leóm.
Maggie felnéz Evelynre.
– Ezt kell tenned. Tényleg ezt kell tenned.
Evelyn elmosolyodik.
– Talán meg is teszem, Miss Roberts. – Puszit nyom Margaret
homlokára. – Talán meg is teszem.
– Dr. Evelyn Taylor – mondja Maggie lassan. – Jól hangzik,
nem gondolod?
Maggie álomba szenderül, de Evelynt túlságosan lefoglalják
most a gondolatai, hogy aludni tudjon. Nemsokára kezdődik a
nap. Csakúgy, mint az előzőn, részt vesznek az imádságon a
szalonban, aztán az ebédlőben elfogyasztják a reggelijüket.
Minden reggel a lányok harmada az apácák segítségével
reggelit készít a többieknek. Reggeli után kötés, varrás és egyéb
unalmas dolgok következnek, majd a lányok másik harmada
segédkezik az ebéd elkészítésében. A délutánt a takarításnak és
a házimunkának szentelik. A vacsorát a beutaltak fennmaradó
harmada készíti el. Vacsora után tanulmányozhatják a Bibliát,
vagy választhatnak más könyvet a fogadószoba polcát elfoglaló
nyomorúságos gyűjteményből, az este tíz órai takarodó előtt.
Minden egyes nap percre pontosan be van osztva.
Evelyn a vízfoltos mennyezetre szegezi barna szemét, majd
végignéz a többi, még mindig alvó lányon. Mindegyik ágy
végében egy kis komód áll a holmijuk számára, de tükröt
egyiküknél sem találni, ahogy egyéb hiúságnak helyet adó
dolgot sem. Ezek nem megengedettek a hálótermekben és a
közös fürdőszobában. Teresa nővér mindig azt mondja, befelé
kell összpontosítani a figyelmüket és az energiájukat – a
gyermekük növekedésére –, kifelé pedig imádkozniuk kell az
elkövetett vétkük miatt, amely ebbe a nyomorúságos helyzetbe
sodorta őket. Bár a felvételi eljárás óta pontosan tudja, melyik
lány hogyan esett teherbe, az Őrmester még mindig úgy kezeli
őket, mintha mindannyian a bűnt választották volna, mintha
csakis saját maguknak köszönhetnék, hogy ilyen szerencsétlen
helyzetbe kerültek, és örülniük kellene, hogy az egyház
befogadta őket a terhességük idejére.
A tiltás ellenére a legtöbb lány megbeszéli egymással, hogyan
esett teherbe. Végül is, nemigen van más, amiről
beszélgethetnének.
A tizenöt éves Louise-t, aki az Evelynnel szemközti ágyban
fekszik, a bátyja barátja ejtette teherbe, aki hét évvel volt
idősebb nála, tele ígéretekkel, amelyek azonnal elpárologtak,
amint a lány kiejtette száján a szót, hogy „terhes”. Anne pedig,
aki az ablak mellett alszik, kénytelen volt a saját testét áruba
bocsátani, miután a férje elhagyta, és a titkárnőjével Brit
Columbiába szökött.
Néhány héttel korábban Maggie bevallotta Evelynnek, hogy ő
maga javasolta a szüleinek, hogy a terhesség idejére Skóciába
költözik a nagynénjéhez, és ott adja örökbe a babát. Úgy
gondolta, ha egy kontinens választja el a gyerektől, könnyebben
ellenáll majd a kísértésnek, hogy később megkeresse, de az
anyja magyarázat nélkül elutasította a felvetését. Maggie nem
árulta el, hogyan esett teherbe, de Evelyn sejtette.
Evelyn csak Maggie-vel beszélt a terhességéről. Elmondta
neki az igazat: hogy nem is tudta, hogy terhes, amikor Leo
szívrohamot kapott. Időzített bomba, mondták az orvosok
halkan, amikor Evelyn lerogyott a székre a kórházi váróban.
Egy hiba, ami csendben várakozik. Balszerencse, motyogták.
Evelyn a gyásztól zsibbadtan temette el a vőlegényét, egy
csokor fehér rózsát dobott kedvese koporsójára ahelyett, hogy
az oltárhoz sétált volna vele az esküvője napján. Végig sem
tudta gondolni, mi vár rá, amikor eszébe jutott, hogy abban a
hónapban kimaradt a menzesze. Még mindig a fekete
gyászruháját viselte, és a szíve tele volt fájdalommal, így
ellenállás nélkül sodródott a Szent Ágnes ajtajához.
Ellenkeznie kellett volna, tiltakoznia, gondolja most. De mire
lett volna jó? Az utcán élni egy gyerekkel? Egy jó kislány nem
esik teherbe házasságon kívül, ám ha mégis, akkor „mindenki
számára helyesen cselekszik” – legalább egy tucatszor hallotta
ezt az anyjától –, és örökbe adja a gyermekét. Ennyire egyszerű.
Evelyn számára azonban ez egyáltalán nem tűnik helyesnek;
a baba az egyetlen, ami Leóból maradt neki. Azt kívánja,
bárcsak megtarthatná, de a szülei nem engedik. Ezt
egyértelművé tették számára, amikor eleve úgy rendezték, hogy
a Szent Ágnesbe kerüljön. Soha senki nem kérdezte meg
Evelynt, ő mit szeretne. Benne növekszik ez a gyermek, de nem
szólhat bele a saját sorsába. Szabad egyáltalán anyának
neveznie magát?
A szeme sarkában remegő magányos, forró könnycsepp
végigfolyik jéghideg arcán, a vékony párnahuzat gyorsan
elnyeli. Evelyn vesz egy mély lélegzetet, és lassan kiengedi a
levegőt, így próbálva kiűzni a sötét gondolatokat a hálóterem
hideg levegőjébe, de azok továbbra is ott lebegnek felette és
Maggie felett, ahogy összefonódva fekszenek a keskeny ágyon.
Nem menekülhet előlük. Ez a büntetés része, a vezeklésé,
amellyel a lányok ebben az eldugott börtönben, a város eme
elfeledett részében fizetnek. Ahol nincsenek álmok, ahol nincs
fény. Ahol állandóan sötét van. Néhányuknak csak hónapokig.
Másoknak évekig. Egyesek pedig sosem fogják újra meglátni a
fényt.
Ezek a lányok elbuktak. És mindannyiuknak fizetniük kell a
megváltásukért.
 5. FEJEZET
Angela
2017 januárja

A lakás ajtajához érve Angela hagyma és fokhagyma illatát érzi,

miközben lágy jazz tompa hangjai szűrődnek ki az ajtón. Tina
már nekiállt vacsorát készíteni. Szokás szerint zúzott
fokhagyma kerül a serpenyőbe, még azelőtt, hogy egyáltalán
elhatároznák, mit akarnak enni, és Angela tudja, hogy Tina egy
pohár bort kortyolgat, miközben rá vár a nappaliban a
kisasztalnál ülve. Angela mosolyogva fordítja el a kulcsot a
zárban, és kinyitja az ajtót.
Ahhoz képest, hogy Toronto belvárosában élnek, elég nagy a
lakásuk: egy nagy és két kisebb hálószoba, egy nappaliként és
ebédlőként is szolgáló nagyobb nyitott tér, egy főzőfülke és egy
ablaktalan fürdőszoba áll a rendelkezésükre. Tárolásra egyedül
a bejáratnál lévő beépített szekrény és a hálószobában lévő,
telefonfülke méretű szekrények alkalmasak, de az ágy alá és a
mosdókagyló alá is be tudnak suvasztani ezt-azt. Tina már
tizenkét, Angela pedig hat éve él itt, így bőven volt idejük a saját
igényeik szerint alakítani a lakóteret. A falakat merész, élénk
színekre festették – zöldeskékre, vörösre, sárgára és zöldre –,
igazi menedék, ahova bekuckózhatnak a zord téli hónapokban,
amikor az utcáktól kezdve a ruhákon át a felettük lévő égboltig
minden a szürke sivár árnyalataiban játszik. Színes szőnyegek
nyelik el lépteik zaját a nyikorgó parkettán, és öntöttvas fali
gyertyatartók árasztják el lágy fénnyel a szobákat.
Angela becsukja maga mögött az ajtót, a kulcsát az előszobai
karcsú faasztalon álló fúvott üvegtálba dobja, és beakasztja a
kabátját a szekrénybe. Latyakos téli csizmáját papucsra cseréli,
a táskáját felakasztja a fogasra, előhalássza mélyéről a
borítékot, aztán becsoszog a nappaliba.
– Halihó! – köszönti Tina. Gőz árad ki a konyhaajtón, és Tina
hőségtől kipirosodott arca jelenik meg a konyhát a nappalitól
elválasztó kis ablakban. – Frissen főtt tészta lesz. A borod az
asztalon van.
Angela az ablakrésen keresztül csókot nyom felesége ajkára.
– Nem ok nélkül mentem hozzád.
Tina elmosolyodik.
– A tésztám miatt?
– Ühüm.
– Hát, örülök, hogy a vonzó külsőmnek, a sármomnak és a
mindenre kiterjedő műveltségemnek része volt abban, hogy
párt találjak.
Angela nevet, és újra megcsókolja Tinát.
– Menj, ülj asztalhoz, már csak a szószt kell felforralnom.
– Kösz, T.
– Mi az? – biccent Tina az Angela kezében szorongatott
boríték felé.
– Valami, amiről beszélni szeretnék veled. Megvárom, amíg
csatlakozol.
– Minden rendben? – szalad ráncba Tina szemöldöke rövid
szőke haja alatt.
 Angela bólint.
– Semmi köze hozzám. Ne aggódj! Csak ki akarom kérni a
tanácsodat valamivel kapcsolatban.
– Ó, rendben. Jó. – Tina arcizmai ellazulnak. Az utóbbi időben
mindketten feszültek voltak a vetélés miatt. Már tizennyolc
hónapjukba és több tízezer dollárjukba került, hogy
végignézzék, ahogy a családról szőtt álmaik folyton
szertefoszlanak. Most egyikük sem lenne képes még egy rossz
hírt elviselni.
– Egy perc és jövök – tűnik el Tina a gőzfelhőben.
Angela a háromszemélyes kanapéhoz sétál, és lehuppan a
helyére az egyik végében. Grizzly, a fekete macskájuk a
dohányzóasztal sarkánál ólálkodik. Akkora, mint egy nagy
mosómedve, de fürgén felugrik Angela ölébe.
– Szia, Grizz! – Angela szórakozottan simogatja, miközben
Ella Fitzgerald és Louis Armstrong hangja csendül fel a
tálalószekrényen álló hangszóróból.
Kezébe veszi a borítékot, és elgondolkozva húzogatja ujját a
szélén. Munkából hazafelé tartva a buszon kezdtek kétségei
támadni, helyesen cselekedett-e, amikor felbontotta a levelet, és
elhozta a boltból. Ami persze butaság. Eleve semmi köze a
bolthoz. És nem, talán nem kellett volna felbontania, de már
olyan régen adták fel, és nyilvánvaló, hogy megfeledkeztek róla.
Nem a címzettnek, Nancy Mitchellnek tett talán szívességet
azzal, hogy felbontotta? Ha nem így tesz, akkor talán sosem
fedezik fel, és az asszony sosem tudja meg, hogy örökbe
fogadták. Angela maga mellé teszi a levelet a kanapéra, és
felveszi a borospoharát. Belekortyol, és elfintorodik.
Alkoholmentes bor van benne, amit azóta iszik elszántan, hogy
belevágtak a termékenységi kezelésbe. A felesége bukkan elő a
konyhából, saját poharával a kezében.
– Gondoltam, a tegnap este után talán vissza akarsz térni az
alkoholmentes cuccra – mondja Tina, Angela poharára mutatva.
– Igen, talán igazad van.
– Egyébként milyen? Egyszerű szőlőlé?
Angela elgondolkodva bámul a vörös itallal teli pohár
mélyére.
– Jobban hasonlít a borra, mint a szőlőlére, de inkább ecet,
mint bor.
Tina felnevet, és a kanapé másik végébe telepszik. Egymás
felé fordulnak, térdüket felhúzva, egymáshoz illő papucsaik
orra összeér.
– Milyen napod volt? – kérdezi Angela, hogy húzza az időt.
Tina belekortyol igazi merlot-val töltött poharába. Angela
érzi az illatát, és felkavarodik a gyomra.
– Kellemes. Eseménytelen. Kicsit takarítottam, bevásároltam.
Készültem a holnapi előadásokra. Hogy ment a bolt? A szokásos
álmos vasárnap?
Angela a poharát bámulja, úgy forgatja a kezében, mintha
aranyat mosna, remélve, hogy a felszínre bukkannak a
megfelelő szavak.
– Nem egészen.
– Gyerünk, mondd el!
Angela nem igazán tudja, hogyan kezdje, ezért belevág a
közepébe.
– Találtam egy levelet, amit nem jó helyre kézbesítettek, és
soha nem jutott el a címzetthez. Az a furcsa, hogy a boltba
címezték. Vagyis – helyesbít –, a bolt címére. Egy Nancy Mitchell
nevű nőnek.
– Ez az? – kérdezi Tina a közöttük heverő borítékra mutatva.
– Felbontottad?
– Igen. Tudom. Zavarban is érzem magam miatta. De a
bélyegző szerint 2010-ben adták fel, és egy dobozban hevert egy
olyan fiók mélyén, amelyet évek óta senki nem nyitott ki. Jo
néni sosem vette a fáradtságot, hogy rendet rakjon. Sosem
került volna elő.
– És mi áll benne?
Angela jelentőségteli pillantást vet a feleségére.
– Rendkívüli levél. Nem hosszú, de a tartalma… Szívszorító.
– Mi áll benne? – kérdezi Tina ismét.
Angela kiveszi a levelet és a kis cetlit a borítékból. Tinának
adja őket, majd a borospoharáért nyúl, iszik még egy kortyot,
miközben Ella és Louis rázendít az „Our Love Is Here to Stay”
refrénjére. Néhány pillanattal később hallja, hogy a víz forrni
kezd a tűzhelyen.
– Megtennéd, hogy…
– Beleteszem a tésztát – mondja Angela ugyanabban a
pillanatban. Tina elmosolyodik, Angela pedig a konyhába siet.
Amikor egy perccel később visszatér, Tina már befejezte az
olvasást.
– Ez aztán a levél.
– Tudom. És ennek a nőnek, Nancynek a szülőanyja egy olyan
szülőotthonban volt, amelyet a háború után létesítettek hajadon
anyáknak, te hallottál ezekről? Vallási szervezetek, a katolikus
egyház meg az Üdvhadsereg működtette őket. Gyorsan
rákerestem; a történelmünk része, és én nem is tudtam róla, és
rohadt sivár része, meg kell mondjam.
– Szegény lány.
– Igen.
– És, hogyan tovább? – kérdezi Tina.
– Pont erről akartam beszélni veled. Úgy tűnik, az örökbe
fogadó anyának az volt az utolsó kívánsága, hogy Nancy keresse
meg a szülőanyját. Úgy érzem, meg kell keresnem Nancyt, és
oda kell adnom neki a levelet a kis cetlivel együtt. Tudnia kell
róla. Utánaszámoltam, és a szülőanyja még életben lehet.
Tina egy pillanatig mélyen hallgat. Angela nehezen viseli a
csendet; mindig úgy érzi, ki kell töltenie az üres pillanatokat.
– Azonnal felhívtam anyámat, miután felbontottam a levelet.
Eléggé feldúlt a dolog.
– El tudom képzelni. Biztos személyesen érintett.
Angela bólint.
– Pontosan erről van szó. Anya úgy véli, ha a szülőanyja
tényleg szerette volna, hogy Nancy tudjon róla, akkor meg kell
próbálnom megkeresni. Tudja, mennyire szükségem volt rá,
hogy megtaláljam Sheilát, és milyen hatással volt ez arra,
ahogyan felnőttem. És jól sült el, nem igaz?
Tina felsóhajt.
– Lehet, hogy így volt, de őszintén, Ange, nem hiszem, hogy
bármit is tenned kéne ebben az ügyben.
Angela megdermed.
– Tessék?
– Ez egy rendkívüli vallomás, ahogy mondtad.
 – Tudom! Pont ezért gondolom, hogy meg kell találnom
Nancyt.
– De mi jóra vezetne? Mi van, ha ő nem akar tudni róla? Feje
tetejére állítaná az egész életét. Óriási sokk lenne számára.
Angela ismét leteszi a poharát, a mellkasához húzza a lábát,
magához szorítva a levelet. Valahogy becsapva érzi magát Tina
reakciója miatt, bár nem igazán tudja, miért. Gombóc
formálódik a torkában.
– De miért ne kellene tudnia róla? Van róla elképzelésed,
milyen az, amikor örökbe fogadnak, és nem ismered a
szülőanyádat?
Tina gyengéden megérinti a karját.
– Természetesen nincs, drágám. Sosem tennék úgy, mintha
tudnám, milyen érzés. De ez a Nancy nevű nő nem tudja, amit
nem tud, nem igaz? És egyszerűen csak nem hiszem, hogy a te
dolgod lenne eldönteni, a birtokába kerüljön-e ez az információ
vagy sem. Az anyjának kellett volna elmondania neki, de a
levelet sosem kézbesítették. Nem akarom azt mondani, hogy
talán nem is kellett, hogy kézbesítsék, de… – Megvonja a vállát.
– Talán jobb is, hogy Nancy sosem kapta meg. Az anyja nyugodt
lélekkel halt meg, abban a tudatban, hogy a lánya megkapja a
vallomását, és felkutatja a szülőanyját. Ám mivel a levelet nem
kézbesítették, Nancy élete nem fordult a feje tetejére.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Csak azt, hogy talán jobb így. Talán jobb lenne, ha nem
bolygatnád a dolgot. Ha nekiállsz megkeresni Nancyt, nagy
bonyodalmak közepén találhatod magad.
Angela úgy érzi, meg kell védenie az álláspontját. Tina
professzor az egyetemen, a nőtudományok a területe, és még
csak most kezdett emelkedni a ranglétrán. Ő az a racionális
típus, aki tények és bizonyítékok alapján hoz döntéseket, nincs
annyira ráhangolódva a saját érzelmi oldalára, mint Angela.
Részben ezért is olyan jók együtt, hiszen kiegészítik egymást, de
ez azt is jelenti, hogy néha egymásnak ütköznek.
– Az volt az érzésem… – Angela belekortyol a borába, és azt
kívánja, bárcsak lenne benne alkohol. – Nagyon szeretem az
anyámat, de mielőtt találkoztam volna Sheilával, úgy éreztem,
hiányzik egy részem. Mintha lett volna egy lyuk az
identitásomban, amit csak ő tudott volna betömni. Úgy éreztem
magam, mint egy befejezetlen puzzle, de még azt sem tudtam,
hogy néz ki a hiányzó darab, érted? És miután megtaláltam
Sheilát…
Megszólal az időzítő a konyhában.
– Sajnálom, édesem, de kész van a tészta. – Tina megszorítja
Angela térdét, és feltápászkodik a kanapéról.
– Most komolyan, T?
– Ha túlfő, nagyon szar lesz. Csak egy perc. – Tina a konyhába
siet. Edénycsörömpölés hallatszik, aztán vízcsobogás, ahogy
leöblíti a tésztát. – Gyere, együnk – hívja Angelát.
Angela letessékeli Grizzlyt az öléből, és tízig számol, hogy
megnyugodjon. Az ebédlőbe megy, és feltölti a poharát. Egy
pillanattal később Tina jelenik meg két tányér gőzölgő, házi
készítésű tagliatellével és marinara szósszal.
– Egészségünkre! – mondja Tina.
Angela rosszkedvűen koccint, még mindig a felesége
vonakodásán töpreng. De hát hogyan is érthetné meg? Néhány
percre csend telepszik közéjük, míg mind a ketten éhesen vetik
rá magukat a vacsorájukra, és Angela érleli magában a
gondolatait.
– Az a helyzet – kezd bele –, hogy egészen másként látom
most ezt a dolgot, mint korábban.
Tina leteszi a villáját.
– A terhességekre gondolsz? – Mintha kissé elcsüggedne,
ahogy kimondja.
Angela belekortyol az italába, hogy megpróbálja
visszaszorítani a szemébe kúszó könnyeket.
– Anyának érzem magam, T. Függetlenül… mindentől. És
egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Nancy ne ismerje meg
az igazságot, amikor a szülőanyja és az örökbe fogadó anyja is
azt akarta, hogy tudja, honnan származik.
Tina állja Angela tekintetét. A háttérben halkan szól a zene.
– És ettől a Margarettől, a szülőanyától – folytatja Angela –,
tudom, hogy ez nem ugyanaz, de erőszakkal vették el a
gyermekét. Csak gondolj bele egy pillanatra! Mind a ketten
tudjuk, milyen érzés elveszíteni egy terhességet. Hogy milyen
kimerítő az anyaságot hajszolni. Sheila önként mondott le
rólam, olyan okokból, amelyek nagyon is észszerűek voltak az ő
szemszögéből nézve. De amikor kényszerítenek, hogy add
örökbe a gyermekedet, az egyszerűen… – Angela keresi a
megfelelő szót, aztán megrázza a fejét. – Mérhetetlen
kegyetlenség, azt hiszem. Nem tudom annyiban hagyni az
egészet.
Angela tovább eszik, mert értékeli Tina erőfeszítéseit a
konyhában, de az étvágya közben elpárolgott. Szinte érzi Tina
forró pillantását a homlokán.
– Oké. Felfogtam – mondja Tina gyengéden. – Tedd, amit
jónak látsz, szerelmem. Csak el akartam játszani az ördög
ügyvédjét, tudod? Egész egyszerűen úgy gondolom, van egy
másik oldala is ennek az egésznek, amit nem biztos, hogy
figyelembe veszel, mert egy kicsit… elfogult vagy, azt hiszem, ez
rá a megfelelő szó. Nem látsz tisztán. Nem mindenki választaná
ugyanazt, amit te. Nem minden örökbe fogadott gyerek akarja
megtalálni a biológiai szüleit. Akik pedig igen, nem mindig azt
kapják, amire számítottak. Nem mind olyanok, mint Sheila… Én
csak erre gondoltam. – Tina hangos robajjal hátratolja a székét,
Angelához lép, és csókot nyom a homlokára. – Tényleg, Ange,
tedd azt, amit jónak látsz! Szeretlek, és támogatni foglak,
akárhogy is döntesz, oké?
Angela felsóhajt, és közben kerüli Tina tekintetét. Bólint.
Tina megszorítja a vállát, összeszedi Angela tányérját,
evőeszközeit, és a sajátjára teszi.
– Megyek, felülök a biciklire, ha nem bánod. Ledolgozok
valamennyit ebből a tésztából.
– Persze.
Szinte tapintható a feszültség közöttük.
– Mit fogsz csinálni?
– Nem is tudom – Angela habozik. – Azt hiszem, csak
megiszom ezt a bornak nevezett valamit, és pihenek egy kicsit.
Talán olvasok.
– Oké. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Tina eltűnik a konyhában, Angela pedig előveszi a telefonját
a táskájából. Visszahuppan a kanapéra, megnyitja a Facebookot,
végiggörgeti az ostoba csevegéseket és a zavaróan célzott
hirdetéseket a hírfolyamában, és néha megáll, hogy lájkoljon
egy-egy bejegyzést. Már nem nagyon használja a közösségi
médiát. A terhességről hírt adó bejegyzések és a bébifotók soha
véget nem érő áradata csak feldühíti. Tudja, hogy nem szép,
hogy így érez, és örülnie kellene, amiért a barátainak
gyarapszik a családja, de néha – mint például most is – a
nagylelkűséget, amit érezni szeretne, elnyomja a keserű
irigység.
Amint meghallja, hogy becsukódik a vendégszoba ajtaja, és
tompa csipogás jelzi, hogy Tina bekapcsolta a szobabicikli
számlálóját, Angela az előszobába oson, elsurran a bezárt ajtó
előtt, ami mögött Tina edz, és lenyomja a harmadik hálószoba
kilincsét.
Sötét és hideg van bent. Halványan még festék szaga érződik
a levegőben, és összemosódik az új fabútorok illatával. Ritkán
jön be ide, rendszerint akkor, amikor Tina nincs itthon, vagy
amikor éppen zuhanyozik. Angela egyszer látta Tina tekintetét,
amikor rajtakapta a hintaszékben ülve egy plüssmackót
ölelgetve, mintha csecsemő lenne.
Angela a komódhoz sétál, felkapcsolja a kis asztali lámpát, és
leteszi mellé a poharát. Az izzó aranyló fénybe vonja az egész
gyerekszobát, ő pedig lehuppan a hintaszék még érintetlen
párnájára. A balján álló kiságy fehér rácsaira pillant, és a
gondosan összehajtogatott, a szivárvány pasztell színeiben
tündöklő takarókra. A mennyezetről egy mobil forgó lóg alá,
elefántot és zsiráfot formázó filcállatok táncolnak a levegőben.
A kiságy melletti pelenkázóasztalon bontatlan popsikenőcsök és
vadonatúj flanel fürdőlepedők sorakoznak. Tavaly rendezték be
a gyerekszobát, amikor még felhőtlenül boldogok voltak az első
termékenységi kezelés látszólagos sikere miatt. Most azonban a
szoba hamisnak és hidegnek tűnik, egy olyan színdarab
díszletének, amelyet Angela attól tart, sosem fognak előadni.
Mély levegőt vesz, hallgatja a másik szobából átszűrődő
szobakerékpár zúgását, a hip-hop gyors ütemét, amely szöges
ellentétben áll a gyerekszoba halk nyugalmával. Felnéz a
szemközti polcon ülő plüssállatok sorára, és azon tűnődik, vajon
Margaret Roberts vett-e bármit is a kisbabájának. Annak
alapján, amit a neten olvasott ezekről a szülőotthonokról,
erősen kétli. És persze elvették tőle a gyermeket, akarata
ellenére…
Angela megérti Tina álláspontját, de nem hiszi, hogy képes
lenne annyiban hagyni a dolgot. Ismeri saját magát, és tudja,
hogy ezen fogja emészteni magát. Angela úgy vette észre, az
emberek sokkal inkább bánják azt, amit nem tettek meg, mint a
hibákat, amelyeket valójában elkövettek. A tétlenség miatt
fekszel hajnalig ébren az ágyban, és kérdőjelezed meg a saját
döntésedet. A „mi lett volna ha” és a „kellett volna” ott gubbaszt
a lelked legelrejtettebb zugában. És egyre jobban kapaszkodik,
egyre élesebb fogakat növeszt.
Angela önérzetes vakmerőséggel újra megnyitja a Facebookot
a telefonján, és a keresőbe beírja a Nancy Mitchell nevet. Több
találat is megjelenik a kijelzőn. Toronto környékére szűkíti a
kört, bár mostanra Nancy akár Ausztráliába is költözhetett
volna, hiszen semmit sem tud róla. Kiindulópontnak azonban
éppen jó lesz. Végiggörgeti a profilokat, és rákattint azokra a
felhasználókra, akik nagyjából megfelelő korúnak tűnnek.
Kiragadott pillanatokat lát nők életéből, némelyiküknek
nyilvános a profilja, mások kisebb betekintést engednek csak.
Családi nyaralásokon készült fotókat lát, a nők karja tinédzser
gyerekeik vállára fonódik, akik kelletlenül pózolnak az
anyjukkal. Hobbikról, kertészkedésről és kézműveskedésről
szóló bejegyzéseket talál. Politikai nézetek tárulnak fel előtte.
Humor. Ahogy a nők személyisége és története kezd
kirajzolódni, Angela ujja ledermed az idegességtől. Vajon
helyesen cselekszik? Minden egyes profil végén egy élő, lélegző
nő van, akinek az életét tönkreteheti a bomba, amelyet Angela
ledobni készül.
Öt Nancy Mitchellt talál, akik megfelelnek a keresési
kritériumoknak. Ír az elsőnek, majd lemásolja az üzenetet, és
elküldi a többieknek is.

Üdv, a Thompson Régiség és Antikváriumban dolgozom,

Torontóban. Nemrég találtam egy levelet, amelyet Nancy
Mitchellnek címeztek, és érdeklődöm, volt-e valaha bármi
köze a bolthoz. Amennyiben igen, lehetséges, hogy a levelet
önnek szánták. Kérem, tudassa velem! Köszönöm!

Az ölébe teszi a telefonját, vesz egy mély lélegzetet, és a

megszokott mozdulattal kortyol egyet a kellemes, megnyugtató
borból, bár ez az alkoholmentes utánzat egyáltalán nem simítja
ki az idegeit.
Ketten szinte azonnal válaszolnak, és Angela szíve a torkába
ugrik. Az első üzenet mindössze két szó, Nem én. A másik egy
együttérzőbb és udvariasabb elutasítás, és az írója sok
szerencsét kíván neki a kérdéses Nancy Mitchell
megtalálásához. Egyszerre érez csalódottságot és hatalmas
megkönnyebbülést, de még vár néhány percet. Miután nem
érkezik több üzenet a postafiókjába, a kisasztalra teszi a
telefonját. Anélkül, hogy észrevenné, a saját köldökére teszi a
kezét.
– Ó, Margaret! – suttogja a fiatal lánynak, a lelki szemei előtt
megjelenő homályos szellemalaknak. – Megtaláltad a
kislányodat?
 6. FEJEZET
Evelyn
1960–1961 tele

A karácsonyban az a legrosszabb, hogy a Szent Ágnes lányai

egész decemberben egy piros, cizellált énekeskönyvet
szorongatnak gyűrű nélküli, ránctalan kezükben, és vonakodva
zengenek ódákat egy szűzről és gyermekéről.
Advent második vasárnapjának havas reggelén Evelyn és
Maggie egymás mellett állnak, tekintetüket Leclerc atyára
szegezik a terem elejében, és kedvetlenül tátogják a „Halld az
angyalok karát!” éneket. Evelyn azon tűnődik, vajon mennyire
válogatták össze tudatosan a karácsonyi énekeket és az adventi
himnuszokat, és vajon Leclerc atyának eszébe jutott-e közben,
hogy a Máriáról és a gyermek Jézusról szóló énekek esetleg a
romantikus vágyakozást erősítik a lányokban, akik néhány
héten belül lemondanak a saját gyermekükről. Az otthonban
szolgálatot teljesítő pap sápadt, fakó arcú férfi, olyan hanggal,
mint a kihűlt zabkása. Vele osztják meg az asztalukat, ő mondja
az asztali áldást étkezések alkalmával, áldoztat,
vasárnaponként bibliaórát tart, és gyónási lehetőséget kínál
azoknak, akik kérik, bár Evelyn nem tudja elképzelni, miért is
akarna bármelyikük is tíz percet kettesben tölteni a férfival, és
a bűneiket fejtegetni.
A himnusz befejeztével újra leülhetnek. Azok a lányok,
akiknek a hasa már nagyra nőtt mostanra, sóhajok és nyögések
közepette adnak hangot megkönnyebbülésüknek. Leclerc atya
úgy méri végig őket, mint egy kiadós étkezéshez készülődő férfi,
majd belekezd a prédikációba.
– Minden, ami történt veletek az életben, minden, ami ebben
az otthonban történik, és az azt megelőző időszak, Isten akarata
– mondja mosolyogva. – Ezt ne feledjétek, leányok! Máriához
hasonlóan a ti testetek is Isten munkáját szolgálja…
– Talán azt kellett volna mondanunk, hogy a terhességünk
szeplőtelen fogantatás eredménye – motyogja az egyik lány,
Etheline az orra alatt, a Maggie és Evelyn előtti sorban. Szavait
elismerő kuncogás fogadja, de Evelyn körülnéz, nem hallotta-e
meg Teresa nővér a hátuk mögött. Az Őrmester visszabámul rá
vastag szemüvegén keresztül, megérinti az övén lógó ostort, és
int Evelynnek, hogy nézzen előre. Nem kell kétszer mondania.
– Olyan asszonyok szükségleteit és vágyait elégítitek ki, akik
nem tudnak gyermeket szülni – folytatja Leclerc atya –, ami
szintén Isten akarata. Ő mindig jó okkal méri ránk a
megpróbáltatásokat, és nem a mi dolgunk értelmet keresni
bennük.
Maggie fészkelődni kezd a székén, és hangosan megköszörüli
a torkát. Evelyn rápillant, és látja, hogy a nyaka és az arca
kivörösödött.
– Jól vagy? – kérdezi suttogva barátnőjét.
Maggie állkapcsa összeszorul, de bólint.
– Pszt!
Leclerc atya a mellkasához szorítja a Bibliát, úgy öleli, mint
egy gyermeket.
 – Amikor szomorúak és elkeseredettek vagytok, és úgy
érzitek, megbüntettek, emlékezzetek rá, hogy maga Isten
választott ki benneteket arra, hogy kihordjátok e gyermekeket
azon rendes asszonyok számára, akik nem képesek megfoganni.
Mindig el kell fogadnotok Isten akaratát, teljes szívvel, lélekkel,
kérdés nélkül. Ne feledjétek, hogy ti képesek vagytok
megfoganni és gyermeket szülni. Életetek egy későbbi
szakaszában, amikor Isten szemében már házasok lesztek, újra
megfoganhattok, és törvényes gyermekeket szülhettek a
férjeteknek.
Evelyn elgondolkodik a pap szavain, miközben végigsimítja a
hasát, és érzi, hogy a gyermeke határozottan rúg egyet – a
gyermeke, akit, ha megtartana, az egyház fattyúnak kiáltana ki.
Olyan közel volt hozzá, hogy házas legyen Isten szemében. Csak
néhány hónap kellett volna, és a gyermeke törvényes lenne,
még akkor is, ha Leo ugyanúgy halott lenne. Ha házasok lettek
volna, akkor most gyászoló, terhes özvegy lenne, és mindenki
sajnálná. A szülei bizonyára gondoskodtak volna róla, nem
pedig a Szent Ágnes sötét folyosóin és dohos szobáiban
rejtegetnék. Örültek volna az unokájuknak, és megengedték
volna neki, hogy ragaszkodjon az egyetlen dologhoz, ami a
drága Leóból megmaradt.
Leclerc atya hangja visszatalál hozzá, miközben a könnyeivel
küzd.
– Mit számít egy másnak adott gyermek, ha több is lehet
még? Újra találkoztok majd e gyermekkel a mennyországban.
Addig is egy másik családot fog nagyon boldoggá tenni, egy
olyan családot, amely többet adhat neki, mint amire ti képesek
lennétek. Gyermekeiteknek a lehető legjobb élete lesz. – E
kijelentés után tekintete újra fiatal gyülekezetét fürkészi. – És
ugye nem akarjátok megfosztani a gyermeketeket a legjobbtól,
vagy talán igen?

Egy márciusi csütörtök délután Evelyn megpihen söprés

közben. Felegyenesedik, és a seprűnyélre támaszkodva próbálja
ellazítani a hátizmait. Nagy hasa lehúzza, és rettenetesen feszül.
Már csak néhány hét van vissza, most már egyfolytában fáradt,
és szünet nélkül fáj a csípője. Rövid pihenő után folytatja a
munkát.
Éppen végez a hálótermekkel, amikor Mary Helen nővér lép
oda hozzá. Nagydarab, zömök fiatal nő, sötét szemöldökkel;
gyakorlatias teremtés, de mellette elég kedves.
– Fel tudná söpörni a lenti irodákat is, Evelyn? – kérdezi,
egyik karjából a másikba téve át egy imbolygó halom ágyneműt.
– Lucille-nek kellett volna megcsinálnia, de szörnyű fejfájás
gyötri.
– Igen, rendben – feleli Evelyn sóhajtva. Lucille-nek
figyelemre méltó tehetsége van hozzá, milyen különféle
betegségekkel hozakodjon elő, ha el akarja kerülni a munkát.
– Köszönöm – mondja Helen nővér. – Ha végzett, vacsoráig
már azt csinálhat, amit akar.
– Köszönöm, nővér.
Mary Helen nővér magában motyogva siet lefelé a lépcsőn az
ágyneművel. Evelyn még egy darabig támaszkodik a seprűn,
mielőtt követné az apácát a nyikorgó lépcsőn a földszintre. Nem
szeret lemenni, hiszen ez azt jelenti, hogy utána újra fel kell
küzdenie magát az emeletre.
A konyha mellett futó hosszú folyosó végén kezdi a seprést,
majd Leclerc atya és Teresa nővér irodája felé veszi az irányt, a
tárolószekrény szomszédságában. Morogva térdel le, hogy a
lapátra seperje a szemetet, és az Őrmester irodájának résnyire
nyitott ajtaja előtt elcsíp egy beszélgetésfoszlányt.
– …rendezze az árakat, atyám! Tavaly óta nagyobb lett a
kereslet.
– De hát ennek a rendszernek nem az a célja, hogy
kizsigerelje a rendes családokat, nővér.
Evelyn abbahagyja a seprést, és az iroda felé fordítja a fülét.
– Nincs szó kizsigerelésről, atyám. Természetesen sosem
tennénk ilyet. Csak azt mondom, hogy szerintem bölcs dolog
lenne… tükrözni a jelenlegi piacot az árképzésünkben. Más
otthonok is ezt teszik. Annyit kérnek, amennyit a piac elbír.
Kezdik a tengeren túlról vásárolni a csecsemőket, és a családok
kétszer annyit is hajlandók fizetni egy fehér, keresztény, helyi
gyermekért. Ez az otthon bevételi forrást jelent az
egyházközösségünk számára, és úgy gondolom, tartozunk
magunknak – és a híveknek – annyival, hogy a lehető
legnagyobb hozamot érjük el a befektetésünkkel.
Evelynnek elakad a lélegzete, és betonkeménységűre
szilárdul a tüdejében. Egy pillanattal később Leclerc atya
felsóhajt, és Evelyn elképzeli, hogy dobol a bal lábával, ahogy
prédikáció közben is szokott.
– Egyet tudok érteni tizenöt százalékos áremeléssel a
tavalyihoz képest, de többel nem. Nézzük meg, hogyan
reagálnak rá. De nem lehet visszamenőleges, a jelenlegi
előjegyzési listán lévő családokat nem érintheti.
– Nem – feleli Teresa nővér. – Az emelés a jövőre vonatkozik.
– Rendben, nővér. Nos, gondolom, hamarosan felszolgálják a
vacsorát. Jobb, ha megyek és felkészülök az asztali áldásra. Most
magára hagyom.
– Köszönöm, atyám.
A csikorgó széklábak hangja mozgásra készteti Evelynt.
Döbbenten egyenesedik fel, és amilyen gyorsan csak tud,
végigcsoszog a folyosón, a seprűt és a lapátot elrejti a konyha
melletti tárolószekrényben. A levegőt kapkodva megkerüli a
korlátot a lépcső alján, és felsiet az emeletre. A
lépcsőfordulóban kis híján összeütközik Agatha nővérrel.
– Miss Evelyn! Jaj, de megijesztett! Mi…?
Evelyn kikerüli az apácát, és a folyosó végén lévő
hálóterembe rohan. Maggie az ágyán fekszik, és riadtan néz fel
a regényből, amit éppen olvas.
– Evelyn? Mi a baj?
Evelyn arca eltorzul. Maggie kinyújtja a karját, és Evelyn
zokogva borul a vállára.
Agatha jelenik meg az ajtóban, és óvatosan becsukja, hogy
kizárja a földszintről felszűrődő zajt: a lányok vacsorához
gyülekeznek.
– Mi történt? – kérdezi aggodalmasan összehúzva
szemöldökét.
Maggie a fejét rázza, miközben Evelyn hátát simogatja. Egy
perccel később, miután Evelyn kisírta magát, felül és Agatha
felé fordul.
 – Maga tudta? – kérdezi.
Agatha a homlokát ráncolja.
– Mit?
– Hogy eladják őket. Eladják a gyerekeket. Mint a kiskutyákat!
Agatha döbbenten kapja a szája elé a kezét.
– Micsoda? – kiáltja Maggie.
– Igen! Éppen… – Evelyn feltápászkodik az ágyról, elhúzódik
Maggie-től, és fel-alá kezd járkálni a szobában. – Éppen lent
söpörtem, és az Őrm… – gyorsan kijavítja magát – Teresa nővér
az irodájában volt Leclerc atyával, és hallottam, hogy az árakról
beszélgetnek, meg a piacról és az idei áremelésről… –
Összeszorul a torka. – Csecsemőkről.
– Eladják őket? – kérdezi Agatha döbbenten.
– Igen! – feleli Evelyn állva a tekintetét. Feltűnik neki, hogy az
apáca nem sokkal lehet idősebb nála. Valahogy mindig
idősebbnek gondolta. Evelyn kimerült, erőteljes köhögés vesz
erőt rajta, majd az ágyra hanyatlik.
– Esküszöm, nem tudtam róla – mondja Agatha. A szeme
elkerekedik és ide-oda cikázik Evelyn és Maggie között, akik
döbbent csendben ülnek. Amikor újra megszólal, a hangja
érzelmektől terhes. – És bevallom, nem tudom, mihez kezdjek
ezzel az információval.
– Hogyan maradhatunk itt? – kérdezi Evelyn Maggie-től, majd
Agathához fordul. – Hogyan képes ön itt maradni? Hogyan
képes továbbra is… – Nem találja a megfelelő szavakat. –
Örökbe adni a csecsemőket egy dolog, de eladni őket?
Agatha nővér mellkasa felemelkedik, majd lesüllyed, ahogy
mély lélegzetet vesz.
 – Imádkozni fogok. Remélem, hogy Isten vezet majd. Talán
okkal intézte úgy, hogy Teresa nővér az emelet takarítását ossza
rám ma este. Hogy összefussak magával, és tudomást szerezzek
erről.
Maggie felhorkan.
– Nem biztos, hogy hiszek ebben – mondja Evelyn.
– Nem is kell.
– Ki kell jutnunk innen, Agatha nővér. Nem hagyhatom, hogy
eladják a kisbabámat. Leo kisbabáját. Ó, istenem! Maggie?
Mihez kezdünk?
Maggie fáradt pillantást vet rá.
– Evelyn, mit értesz az alatt, hogy „kijutni innen”? Nincs hova
mennünk.

Miután beszélt Agathával, Evelyn korán, vacsora nélkül fekszik

le. Bűntudattól gyötörve figyelmen kívül hagyja Maggie aggódó
érdeklődését, azt motyogja, hogy rosszul érzi magát, és nem
akarja, hogy megzavarják. Az az igazság, hogy időre és egy kis
térre van szüksége, hogy gondolkodjon, két olyan dologra,
amelyeknek híján vannak az otthonban.
Kétségbeesetten szeretné szembesíteni Teresa nővért azzal a
hatalmas csalással, amelyet a lányok ellen követ el, de azt sem
tudja, hol kezdje. Megszakad a szíve a többi lányért, Maggie-ért,
de önző módon most csak a saját gyermekére tud gondolni. Mit
gondolna róla Leo, ha meg se próbálná megakadályozni, hogy
eladják a gyermekét egy idegen családnak?
Mire Evelyn elhatározásra jut, a többi lány befejezi a
vacsorát. Úgy tesz, mintha aludna, és gömbölyödő hasát fogja,
miközben a kisbabája mocorog odabent és a kezének feszül.
Még sokáig fekszik ébren, miután a szobatársai lefekszenek.
Maggie gyakran álmodik rosszat, és riad fel forró verítékben
úszva, de most nem hallatszik nyöszörgés az ágya felől, így
Evelyn tudja, hogy a barátnője ma mélyen alszik.
Másnap Evelyn végigsétál a folyosón, ahol ma csak a téli
latyak szaga érződik, és amelyet az Őrmester és Leclerc atya
szörnyű beszélgetésének emléke tölt be.
– Bejöhet – válaszolja Teresa nővér Evelyn udvarias
kopogására.
Evelyn vesz egy mély lélegzetet, merev mosolyt erőltet az
arcára, és elfordítja a kilincset. Még csak egyszer járt itt, nem
sokkal újév után, a félidős egészségügyi ellenőrzése végett, ami
kevesebb, mint öt percig tartott. Teresa nővér most az
íróasztalánál ül, papírhalmokkal és egy stósz borítékkal
körülvéve, amelyeken megakad Evelyn szeme; felismeri a saját
kézírását és a bátyja címét a legfelső levélen.
– Igen, Evelyn. Mit akar? – A fityula anyaga ráfeszül az
Őrmester kerek arcára. Gombszerű orrán ülő drótkeretes
szemüvege felnagyítja rideg, szürke szemét.
– Kérem – mondja Evelyn, és feltűnik neki, hogy az apáca
nem kínálja hellyel. Arra számít, hogy rövid beszélgetés lesz
csak.
– Kérem, Teresa nővér.
– Kérem, Teresa nővér.
– Miről szeretne beszélni velem? Fogja rövidre, Evelyn!
Nagyon elfoglalt vagyok, és ha nem tévedek, magának a
konyhában kellene éppen lennie.
Evelyn megköszörüli a torkát, és nagy hasára teszi a kezét.
– A kisbabámról van szó, nővér. Nem gondoltam meg magam
az örökbe adással kapcsolatban, de… de arra gondoltam, esetleg
a bátyám és a felesége magukhoz vennék.
– Hmm. Értem. – Teresa nővér leteszi a ceruzáját, és
szemügyre veszi Evelynt, aki egyenesen áll, hátrahúzza a vállát,
és igyekszik érettebbnek tűnni, olyan nőnek, aki egyedül is
képes döntéseket hozni. De az apáca tekintete úgy szögezi az
iroda falához, mint egy színes pillangót, és ettől még kisebbnek
érzi magát, mint korábban.
– Tudja, Evelyn, hogy amíg itt tartózkodik nálunk, szállást,
ételt és ruhát kap teljesen ingyen?
Evelyn át akarja helyezni a testsúlyát egyik lábáról a
másikra, de képtelen megmozdulni.
– Igen, Teresa nővér.
– Nem kérünk semmit az itt tartózkodásért, mert
emberségből cselekszünk, egyedül a hitünk és Isten iránt érzett
szeretetünk vezérel. Az a küldetésünk, hogy megjavítsuk a
lányokat, és megvilágítsuk előttük az utat Urunk és Megváltónk
szeretetével. Cserében elvárjuk az engedelmességet, az alázatot,
hitünk és az intézmény szabályainak betartását, és hogy
dolgozzanak, amiért eltartjuk magukat. Mindössze ennyit
kérünk. Ha a fivérének akarja adni a gyermekét, akkor neki és a
feleségének kell elszállásolnia, etetnie, ruháznia, jó útra
térítenie magát, és megfelelő táplálékkal szolgálnia
eltévelyedett lelkének. Ha annyira szeretnék örökbe fogadni a
gyermekét, mint állítja, akkor feltételezem, már azelőtt
felajánlották nekik a lehetőséget, hogy az édesanyja elrendezte,
hogy felvegyük az otthonunkba.
Evelyn szája kiszáradt.
– Nem tudom. Én nem… Senki sem kérdezte meg tőlem.
– A terhesség végén lemond a gyermekéről. Ennyi az egész.
– De már írtam a bátyámnak – jön meg Evelyn hangja, és az
íróasztalon lévő borítékra mutat. – Valóban úgy gondolom, hogy
talán igent mond! – Reménykedve kutat az Őrmester arcán
némi együttérzés vagy megértés és rég elfeledett érzelmek
nyoma után.
De az apáca szája gúnyos mosolyra görbül, felfedve
szabályos, fehér fogait.
– Nos, akkor várunk, és meglátjuk, válaszol-e, rendben?

Aznap este Evelyn és Maggie a szalonban, a kandalló előtt ülve

töltik a lefekvés előtti órákat, három másik lánnyal és egy
kancsó híg teával a késő téli hideg ellen.
A körülmények ellenére egész kellemes a hangulat a
szobában. A tűz ropog a kandallóban, cédrus és füst illatával
töltve meg a levegőt, miközben az aranyló lángok árnyéka
táncot lejt a kopott szőnyegen. A többi lány a kanapén cseveg a
kötésükről megfeledkezve, a teáscsészéjüket a hasukon
egyensúlyozva, miközben Evelyn és Maggie a szoba másik
sarkában, a karosszékekben ülve folytatnak élénk beszélgetést.
Evelyn tegnapi felfedezése óta ez az első alkalom, hogy
viszonylagos magányban tudják megvitatni a dolgokat.
– Hogyan engedhetik ezt meg? – sziszegi Evelyn. – Ez biztosan
illegális! Az örökbe fogadó szülők ezt nem tudják?
Maggie a fejét rázza.
– Nem tudom.
– Agatha nővér biztosan tehetne valamit, ha megpróbálná…
– Nem hiszem, hogy megteheti – feleli Maggie, felnézve a
sárga cipőcskéről, amit éppen köt. – Mi lenne vele? Ez az élete.
Nem ismer ezen kívül semmi mást. Elborzadt, tudja, hogy ez
helytelen, de…
Evelyn mocorogni kezd a székén; mostanában semmilyen
testhelyzet sem kényelmes számára.
– Vacsora előtt azzal töltöttem a szabadidőmet, hogy újabb
levelet írtam a szüleimnek és a bátyámnak. Elmondtam nekik,
hogy eladják a csecsemőket, és kértem, hogy jöjjenek értem.
Szerintem neked is ezt kellene tenned, Maggie.
A lány a kezében lévő kis cipőcskét nézi, de nem csattognak a
kötőtűi.
– Evelyn, elolvassák az összes levelünket, emlékszel? Az
Őrmester látni fogja, mit írtál. Biztosan olvasta a többit is, amit
a bátyádnak írtál. Azt mondtad, hogy ott volt az asztalán,
amikor bementél hozzá?
Evelyn bólint.
– Honnan tudjuk egyáltalán, hogy feladják a leveleinket? Én
is írtam a családomnak, de sosem válaszoltak. Különben is, a
szüleim nem hinnének nekem. Sosem hittek nekem. Eleve így
kerültem ide. – Maggie felnéz a barátnőjére, és lenyeli a
torkában képződött gombócot, ami, mint a száraz pirítós szántja
végig a torkát. – Azt sem hitték el, hogy a barátjuk… tudod,
ilyesmit tett. – Vörös foltok jelennek meg az arcán.
 – Jaj, Maggie! – szólal meg Evelyn. Pontosan erre gyanakodott
egész idő alatt. De a barátnője elhessegeti.
– Nem igazán akarok erről beszélni. Sajnálom. Egyszerűen
képtelen vagyok rá. Egyszer majd elmondom, ígérem.
Evelyn bólint, bár dühöt érez Maggie múltja miatt.
– Semmi baj!
Maggie újra a kötésével kezd foglalkozni.
– A fenébe! – káromkodik az orra alatt. – Leejtettem egy
szemet.
Evelyn a három lányra néz a szoba másik végében, akik a
kandalló mellett ülve beszélgetnek. Tudja, hogy Bridget, a vörös
hajú lány középen valóban itt akar lenni. A barátja ejtette
teherbe, és ő kérte, hogy itt várhassa ki a terhessége végét,
nehogy rossz híre legyen az iskolában. A barátai úgy tudják,
hogy a rákkal küzdő nagynénjének segít főzni és takarítani. De
Evelyn kíváncsi rá, milyen titkot rejtegethet a másik két lány. Az
emberek jól tudnak titkolózni. Elsősorban ezért vannak ezek a
lányok itt, a Szent Ágnesben.
– Helló, lányok! – Agatha nővér jelenik meg a boltíves
ajtóban, kezében egy nagy, barna teáskannával. – Arra
gondoltam, jólesne egy kis meleg innivaló.
Maggie felnéz az apácára, csillog a szeme.
– Köszönjük, Agatha nővér, nagyon kedves. – Nyíltan
Evelynre pillant.
– Köszönjük, Agatha nővér – szólal meg Evelyn is. Továbbra
sem képes bízni az apácában.
– Ó, nem fáradság. Fél óra múlva viszont lámpaoltás,
rendben?
 – Úgy lesz – biztosítja felőle Maggie.
Agatha felkapja a régi, langyosra hűlt teáskannát, és elindul a
folyosón vissza a konyhába. Evelyn és Maggie hosszasan
hallgatnak, mindketten saját gondolataikba merülnek.
– Úgy érzem, ki kell jutnunk innen – mondja Evelyn
csendesen.
Maggie felnéz a kötéséből.
– Ezt már mondtad korábban is. Mit értesz ezalatt?
– Úgy értem, hogy kijutni. Elszökni.
– Az ajtók be vannak reteszelve, nem vetted még észre? Úgy
tervezték ezt a helyet, hogy ne lehessen elszökni.
Evelyn a barátnőjére szegezi a tekintetét.
– Te ellenőrizted?
Maggie elpirul.
– Még karácsony környékén, Leclerc atya prédikációja után,
ami annyira feldühített. Megnéztem a konyhában lévő ajtót és a
főbejáratot. A szokásos zár mellett retesz is van rajtuk. Na és
kinek van kulcsa hozzá? Lefogadom, hogy egyedül az
Őrmesternek, azon a karikán, ami az övén lóg. Isten óvjon
bennünket, ha esetleg tűz ütne ki!
– Akárhogy is, próbáltam kieszelni egy tervet. – Evelyn olyan
halkan beszél, hogy kénytelen közelebb húzni hozzá a székét,
míg már összeér a karjuk. Észreveszi, hogy Bridget rájuk pillant.
– Evelyn, nekem nincs hova mennem, még ha sikerülne is
elszöknünk – mondja Maggie, és megereszkedik a válla.
Evelyn habozik.
– Mi lenne, ha velem jönnél? Mármint a szüleim házába, vagy
a bátyámhoz?
 Maggie a fejét rázza, és felnéz a kandallópárkányon álló
órára. Mindjárt takarodó. Feltolja magát a székből.
– Abbahagynád már, Evelyn? – sziszegi. – Amit javasolsz,
puszta képzelgés. Ez… itt… – mutat körbe a szobán, de a
tekintete Evelynre szegeződik a tűz fényében. – Nekem ez a
valóságom. Nincs hova mennem. Pont. Már csak heteink
vannak hátra a szülésig. Nincs megoldás. Csak végig kell
csinálnunk, és reménykedni benne, hogy megtaláljuk a
kisbabáinkat, miután elmentünk innen.
– Maggie… – kezdi Evelyn szégyenkezve, hogy ennyire
felzaklatta a barátnőjét.
Maggie felkapja a sárga cipőcskéket.
– Csak ne beszélj erről többet, rendben? Szövögesd a saját
terveidet, tégy, amit akarsz, hogy kiutat találj. De nem
követhetem a téveszméidet, Evelyn. Sajnálom. Jó éjszakát!
Kitotyog a szobából, magára hagyva Evelynt.
 7. FEJEZET
Nancy
1980 tavasza

– Meséltem már neked arról a köpenyről, amit édesanyád

esküvőjére készítettem? – kérdezi Nagymama Nancyt.
Nancy elmosolyodik. A nagyanyja ágya mellett ül egy kemény
széken az idősek otthonában.
– Nem, azt hiszem, még nem.
Már számos alkalommal elmondta ezt a történetet, de Nancy
úgy tesz, mintha most hallaná először.
Nagyanyja egészsége évek óta hanyatlik. Még ősszel, egy
súlyos eset után, amely során kigyulladt egy csipkefüggöny és
kis híján leégett a ház – és számos passzív-agresszív
megnyilvánulást követően – Nagymama és Nancy anyja
megállapodtak, hogy az idősek otthona lenne a legmegfelelőbb
hely a hátralévő éveire. Vegyes érzelmekkel, de Nagymama
végül beköltözött a Szent Sebestyén Idősek Otthonába. Nancy
minden kedden meglátogatja, együtt teáznak és csevegnek egy
kicsit, szinte kivétel nélkül a Múltról.
Nagymama is így utal rá, nagy kezdőbetűvel, tiszteletteljesen,
és ahogy ráncos kezével hadonászik közben, mintha varázsigét
mondana.
A Múlt, kedvesem.
Mindaz a sok emlék, sajnálkozás és diadal, öröm és bánat,
különleges események és hétköznapok, amelyeket az idő szálai
fűznek össze és kötnek az ember életének szövetébe. A Múlt
mindig csak egyetlen kis négyzetnyi anyag egyszerre.
Nagymama szereti elővenni ezeket a négyzeteket, és elmélázni
rajtuk, amikor Nancy meglátogatja.
Nancy gyakran úgy érzi, Nagymama leginkább vele akarja
felidézni a Múltat, sokkal inkább, mint másokkal, hiszen az
unokája elfogulatlan vele szemben. Amikor Nagymama arra
kéri, mondja el, mit gondol, Nancy igyekszik semleges maradni.
Mi értelme lenne kritizálni a nagyanyja döntéseit most, amikor
az idős asszony élete a végéhez közeledik? Már úgysem
változtathat rajtuk, és minek hívja fel a figyelmét a
következetlenségekre, vagy hánytorgassa fel azokat az eseteket,
amikor a nagyanyja szükségtelenül szigorú vagy igazságtalan
volt? Hiszen csak egy nyolcvanéves, haldokló öregasszonyt
keserítene el vele.
– Farkasordító hideg volt, amikor a szüleid összeházasodtak –
meséli Nagymama. – Esti szertartás volt. Januárban. Mondtam
anyádnak, sokkal jobb lenne, ha júniusban esküdnének, mint a
nővérei, de persze nem egyezett bele.
Nancy anyja és nagyanyja szinte mindenen összekaptak.
Egyértelmű, hogy a makacsság családi örökség náluk, amit
büszkén visznek tovább.
– Olyan hamar történt, miután apád karácsonykor megkérte
a kezét. Gyanítottam, hogy máris gyereket szeretne. Nem akart
tovább várni. És mindannyian tudjuk, mi lett a vége – teszi
hozzá, és ráncos kezével megsimogatja Nancy térdét. –
Mindenesetre megmondtam neki, hogy ha mindenáron
ragaszkodik a téli esküvőhöz, akkor legalább hadd varrjak neki
egy köpenyt, amit felvehet a ruhájára.
Kívül fehér selyemből volt, nagy kapucnival, és gyönyörű
smaragdzöld bársonnyal béleltem ki. Amikor kijöttek a
templomból, és megálltak a lépcsőn, elkezdett esni a hó.
Lélegzetelállító látvány volt, meg kell hagyni. Semmi sem
vetekedhet a júniusi napsütéssel és a virágba borult fákkal, de a
maga módján mégis gyönyörű volt.
– Nagyon szép lehetett, Nagymama – mondja Nancy. – Láttam
az esküvői fotókat, de anya nem viseli rajtuk a köpenyt.
Biztosan a templomban készültek a fényképek.
– A szüleid nálunk tartották a fogadást – folytatja Nagymama.
Talán nem is hallotta Nancy megjegyzését. – Egyszerű fogadás
volt, de akkoriban ez volt a divat. Még nem volt saját otthonuk.
Épp akkor készültek beköltözni abba az aprócska házba
Danforthban.
Nancy csak fél füllel hallgatja, a gondolatai az iskolai
feladatán járnak, amit még meg kell írnia, miután hazamegy.
Egy esszé a vietnámi háborúról.
– Több évbe telt még, mire megengedhették maguknak azt a
szép házat Annexben. Azt hiszem, ez pont akkoriban volt,
amikor megkaptak téged.
Nancy gondolatai visszakanyarodnak a jelenbe.
– Megkaptak? – kérdezi. – Úgy érted, megszülettem?
Ahogy Nagymama egyre közelebb került a Véghez (szintén
nagy kezdőbetűvel), egyre kevésbé volt ura a gondolatainak,
miközben felidézte a Múltat. Az utóbbi időben nem volt elég
óvatos a kényes emlékekkel kapcsolatban, és hagyta, hogy több
is a földre zuhanjon és darabokra hulljon a lába előtt.
– Ne törődj vele, kedvesem, nem úgy értettem – motyogja,
mint annyiszor az utóbbi időben.
Ezúttal azonban Nancy tántoríthatatlan.
– Nem, Nagymama, hogy érted ezt? Hogy érted azt, hogy
„megkaptak”?
– Ó, Nancy! – sóhajt fel Nagymama, félresöpörve a terhelő
szavakat, amelyek még mindig ott lebegnek közöttük a
levegőben. – Úgy értem, amikor megszülettél, természetesen.
Rosszul fogalmaztam. Fáradt vagyok, kedvesem. Azt hiszem, az
lesz a legjobb, ha most hazamész. Jövő héten találkozunk.
Gyere, adj egy puszit, és nyomás haza!
Ám ahogy Nancy lesiet a régi kastély nyikorgó lépcsőjén,
kellemetlen gyanú fészkeli be magát a lelke mélyére. A sok
különálló darabka kezd összeállni valamivé. Az anyjához
intézett kérdések, amelyek gyerekkorában megválaszolatlanul
maradtak. A tény, hogy nem igazán hasonlít egyik szülőjére sem
– amit az anyja egy kézlegyintéssel és ideges kuncogással
intézett el mindig: „A gének olykor átugranak egy generációt.
Még egy kis teát, drágám?”
Csak egy megérzés, egy egészen halvány sejtés.
Egészen eddig a gondolat csak egy meghatározhatatlan,
alaktalan árnyék volt Nancy agya rejtett zugában. A nagyanyja
megjegyzései azonban ott visszhangoznak az elméjében,
miközben metróra száll. A gondolatok még azután is
kavarognak a fejében, hogy hazaér, és becsukja maga mögött a
szobája ajtaját.
Mintha valami sötét dolog csimpaszkodott volna a szívére.
Eddig is tudta, hogy ott van, de még sosem tudta
megfogalmazni. Ruhástól bemászik az ágyba, és végre ki tudja
venni az árnyék szúrós körvonalait; meglátja az igazságot,
amiről eddig eltökélten nem akart tudomást venni.

Három nappal később Nancy a szülei háza előtt áll, és az ezüst

kopogtatót bámulja, ami egy borostyánnal körbetekert nagy M
betűt formáz. Egy pillanatra elgondolkodik a családja nevén, és
saját magán.
Hát persze, hogy Mitchell vagy, mondja magának. Ez
nevetséges! Meg kellene fordulnod, és haza kellene menned.
De egy makacs hang ellenkezni kezd Nancy fejében.
Akkor miért nem tudod elengedni ezt az egészet? Miért nem
veted el egész egyszerűen, és tekintesz rá úgy, mint egy
öregasszony badarságaira, akinek hanyatlóban az elméje?
Az az igazság, hogy máris kezdi bánni a tervét. Amikor
megtudta, hogy a szülei ma este a Morgensternsbe mennek
vacsorázni a barátaikkal, meghívatta magát teára, arra
hivatkozva, hogy szüksége van egy csendes helyre, ahol
nyugodtan tanulhatna.
– Csak megírnám a házi feladatom, Anya, ha nem bánod –
mondta a telefonba. – Túl nagy a hangzavar itt a lakásban, és
tényleg le kellene ülnöm és meg kellene írnom ezt az utolsó
angol dolgozatot. – Keresztbe tette a bokáját, miközben ezt
mondta, hogy csillapítsa lába ideges remegését. – Mellesleg a ti
kanapétok sokkal kényelmesebb, mint az enyém.
Az anyja felsóhajtott.
 – Nos, tudod, hogy nem lett volna muszáj elköltöznöd.
– Tudom, Anya.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is olyan zajos a
lakása; a két lakótársa általában rendesen viselkedik. Valójában
át akarja kutatni a szülei szobáját némi információ
reményében. Nem tudja, mit keres pontosan. Csak valamiféle
megerősítést, hogy amit Nagymama mondott, talán igaz.
Vagy remélhetőleg nem.
Összeszedi a bátorságát, és épp a táskájába nyúlna a
kulcsaiért, amikor az anyja kinyitja előtte az ajtót.
– Nancy, drágám, miért ólálkodsz itt az ajtóban? Még a végén
összeszedsz valami halálos nyavalyát. Hideg van odakint.
– Tíz fok van, Anya – mondja Nancy, miközben átlépi a
küszöböt és becsukja maga mögött az ajtót. – És különben sem
így működnek a vírusok.
Frances csettint a nyelvével, és a szemét forgatja.
– Igen, igen, nagyon okos vagy.
– Örülök, hogy látlak, Anya – nyom egy puszit anyja vastagon
bepúderezett arcára. Az anyja a levegőbe cuppant
lazacrózsaszínre festett ajkával.
Nancy felakasztja a kabátját és a táskáját a fogasra, lerúgja
lábáról a túrabakancsát, majd szépen a cipőtartó tálcára
helyezi, miközben az anyja kritikus szemmel figyeli. Frances
lehajol, felkap egy sárdarabot, ami Nancy bakancsáról pottyant
le, kinyitja a bejárati ajtót, és kihajítja a verandára. Nancy
visszafogottan elmosolyodik.
– Feltetted már a teát? – kérdezi, de tudja jól a választ. –
Segítsek?
 – Nem, nem drágám, gyere és ülj le! Nem szeretem, amikor
úgy viselkedsz, mintha vendég lennél.
– Bocs, Anya.
– Ó, nem érdekes – legyint Frances. – Az apád szerint
szükséged van az önállóságra meg minden. Csak még nem
sikerült megszoknom.
Nancy bólint, és lehuppan a kanapéra.
– Tudom. Sajnálom, hogy nehéz neked.
Frances elsimít egy hajfürtöt a feje tetején.
– Igen, nos, akkor ideje teázni. – Kisiet a konyhába, és egy
perccel később egy tál teasüteménnyel és egy kanna teával tér
vissza, amelybe túl sok tejet öntött.
– Apa itthon van? – kérdezi Nancy, és kivesz egy
málnakrémes sütit a tálból.
– Fent készülődik. Mindjárt lejön. – Frances leül a nagy füles
fotelbe, és mindkettőjüknek tölt teát. – Vettem neked valamit,
ott van. – A Bay áruházból származó bevásárlótáskára mutat,
amit Nancy eddig nem vett észre. – Nyisd ki!
– Jaj, Anya, nem kellett volna! – Nancy gyomra összerándul a
bűntudattól.
– De igen. Megláttam, és arra gondoltam, hogy gyönyörű, és
pont a te színeid.
Nancy belenyúl a táskába, és egy ruhát húz elő belőle. Kék és
rózsaszín virágos, buggyos az ujja, olyan darab, amit még a
saját temetésére sem venne fel.
– Arra gondoltam, biztosan szeretnél valami csinosat
randikra meg ilyesmikre. Sosem fogod lenyűgözni Mr. Igazit
ezekben a farmer cuccokban, amiket hordasz. És azok a
hatalmas pulóverek sem mutatnak előnyösen rajtad, drágám.
Nancy vesz egy mély levegőt, és visszateszi a ruhát a táskába.
– Kösz, Anya, nagyon szép.
Frances elmosolyodik az angol porceláncsésze pereme felett.
– Örülök, hogy tetszik. És ha már a ruháknál tartunk, van egy
nagy hírem. Clara és Anthony eljegyezték egymást, össze fognak
házasodni!
– Ó, te jó ég, hűha! – játssza a meglepettet Nancy. Clara
felhívta egy héttel ezelőtt, hogy elújságolja a hírt, de Nancy nem
érzett túl nagy okot az ünneplésre. Egyrészt úgy gondolja, Clara
jobbat érdemelne a szeszélyes, állandóan vitatkozó Anthonynél.
Másrészt pedig tudta, hogy a hír hallatán Frances újra eltökéli
magát, hogy a lehető leghamarabb férjhez adja. Nancy csak azt
nem sejtette, hogy ez az eltökéltség egy buggyos ujjú,
virágmintás ruha formájában érkezik majd.
– Lois hívott tegnap, hogy közölje velem a hírt – folytatja az
anyja. – Úgy tűnik, Clara nem tanul tovább, inkább férjhez
megy. – A tekintete megállapodik a lányán.
– Anya – kezdi Nancy –, manapság már működik a kettő
egyszerre. A házasság nem zárja ki az iskolát, és fordítva.
– A hétvégi számban fogják közzé tenni – mondja Frances,
figyelmen kívül hagyva Nancy megjegyzését. – Szóval,
szerintem hamarosan mindannyian esküvőre megyünk. Arra
gondoltam, felvehetnéd ezt az új ruhát. Biztos vagyok benne,
hogy rengeteg szóba jöhető fiatalember lesz ott, akiken
megakadhat a szemed.
Nancyre kacsint, aki nagy nehezen magába erőltet egy korty
teát. Bármennyire is kedveli Clarát, már most azon jár az agya,
hogyan menthetné ki magát az esküvőről. Egy rosszul időzített
vizsga talán megteszi. És különben is, azóta az éjszaka óta
nehezére esik Clarával találkozni a családi eseményeken. Az
unokatestvére látványa egy sor olyan emléket idéz fel benne,
amelyet igencsak igyekezett elfelejteni.
Clara szőke haja, ahogy szétterül a fekete párnán.
A vérfoltos farmernadrágja a kórházi folyosón ülve.
Egy titokzatos, Jane nevű nő.
Clarával soha nem beszéltek a történtekről. Mégis, mit
mondhattak volna? Ez a kettőjük titka, ami senki másra nem
tartozik. Ha Nancy lett volna Clara helyében, valószínűleg ő sem
akarna beszélni róla soha többet.
Tarts távolságot az emberektől!
– Jól vagy, drágám? – Frances hangja szűrődik át a fejében
pergő képeken.
– Hát persze. Igen. Nagyon izgatott vagyok miattuk.
Nancy csendben issza a teáját, és hagyja, hogy Frances
kritizálja Clara majdani esküvőjét, hiszen nővérének, Loisnak
borzalmas az ízlése a színeket illetően. Szerencsére pár perc
múlva Nancy apja bukkan fel a lépcső tetején.
– Szia, Bogárka – öleli meg szorosan a lányát. – Örülök, hogy
látlak. Hallottam, hogy anyád kezdi rád erőltetni a házassággal
kapcsolatos elképzeléseit. Gondoltam, megmentelek.
– Bill! – kiált rá Frances. – Én nem is…
– De igen, drágám.
Nancy kuncogni kezd, de az anyja sértett arckifejezését látva
megesik rajta a szíve.
– Semmi baj, Anya. Köszönöm a ruhát. Szerintem már, khm…
indulnotok kellene.
Összeszorult torokkal nyel egyet, és fontolóra veszi, hogy
hagyja a csudába az egész küldetést, amelynek minden
bizonnyal nem lesz semmi eredménye.
– Igazad van – ért egyet vele Frances. – Csak megigazítom a
rúzsomat. Egy szempillantás alatt itt vagyok. Ó, Nancy – teszi
még hozzá –, mielőtt elmész, mindenképp nézz bele a
hűtőszekrénybe. Félretettem neked egy kis maradék
pásztorpitét, vidd magaddal.
– Jesszusom, Frances! Tud gondoskodni magáról ez a lány –
fakad ki Nancy apja.
– Tudom, hogy képes gondoskodni magáról! – szúrja oda
Frances. – Egy anyának egyszerűen veleszületett igénye, hogy
etesse szeretett gyermekét. Kicsit elnézőbbek is lehetnétek!
Próbálkozom.
Nancy minden tőle telhetőt megtesz, hogy lerázza magáról a
válla köré telepedő sötétséget. Öt perccel később megöleli
mindkét szülőjét, és integet nekik a verandáról, miközben
elhajtanak. Az anyja visszainteget a leengedett kocsiablakból,
pufók kezén nevetséges, divatjamúlt kesztyű, amilyet egyedül
már csak az angol királyi család tagjain látni.
– A kifinomultság jele, ha egy hölgy kesztyűt visel egy elegáns
eseményen – szokta mondani az anyja, de Nancy tudja, hogy
Frances azért hord kesztyűt, hogy elrejtse lerágott körmeit és
rongyosra csipkedett, sebes körömágybőrét, valamint a bal
kézfején lévő vastag vörös heget, egy konyhai baleset nyomát,
ami még jóval Nancy születése előtt történt.
De van más is a kesztyűn kívül. Egy díszes tál áll az
étkezőasztalon, amelyet senki nem mozdíthat el, és használni
sem szabad. Csak azért van ott, hogy eltakarjon egy nagy
vízfoltot, amit egy hanyagul letett pohár okozott. Az elmúlt tíz
évben Frances hétszer rendezte át az emeleti folyosót,
valahányszor valami kicsorbult, elszakadt vagy fakulni kezdett.
A bútorokat azért tologatja ide-oda, hogy elfedjen egy-egy foltot,
vagy a használatból eredő kopást a szőnyegen. Anyja néhány
korai ősz hajszálát kéthetente festeti a fodrásznál. Nancy még
sosem látta smink nélkül. Amióta Nancy az eszét tudja, az anyja
minden tökéletlenséget gondosan elfed.
Egy darabig még a nappaliban várakozik, hátha a szülei
visszatérnek valamiért; az anyja szinte mindig elfelejt kendőt
vinni magával. A ház többi része csendes, csak az öreg állóóra
ketyeg rendületlenül, míg Nancy a körmét rágja, és meredten
bámulja a rózsaszín mintás füles fotelt.
Tizenöt perc elteltével Nancy majdnem biztosra veszi, hogy a
szülei nem jönnek vissza egyhamar. Habozás nélkül felmegy a
lépcsőn, és a balra lévő régi szobája helyett jobbra fordul. Nem
tudja, hol nyikorog a padló a folyosónak ezen az oldalán, és
furcsa érzés elfordítani a szülei hálószobaajtajának a kilincsét.
Mintha megsértené a magánéletüket, mintha kifejezésre
juttatná ezzel a bizalmatlanságát. Megsajdul a szíve a
gondolatra.
Pedig ez az igazság. Nem bízom bennük. Ezzel kapcsolatban
legalábbis.
Mit is mondott Nagymama? Ez pont akkoriban volt, amikor
megkaptak téged. A szavak ott visszhangoznak benne, és
igyekszik elnyomni a bensőjében fellobbanó aggodalmat.
Kinyitja az ajtót, és belép a nagy, sötét hálószobába. A levegő
mozdulatlan, és még mindig erősen érezni anyja hajlakkjának
és parfümjének illatát – egy francia jázminillatú kreáció, amit
Nancy apja minden karácsonyra megvesz a feleségének, annak
ellenére, hogy ő maga nem szereti. Anyja mindig azelőtt fújja
magára, hogy felveszi a fehér csipkekesztyűjét, és már vagy
negyedszer igazítja meg a haját.
Nancy addig matat a falon az ajtó mellett, míg meg nem
találja a villanykapcsolót. Keresztülvágva a szőnyegen az anyja
komódjához lép. Ha a szülei rejtegetnek előle valamit, akkor
van egy olyan érzése, hogy a Fiókban lesz.
A Fiók afféle családi hivatkozási pont, az anyja itt rejtegeti
mindig a születésnapi ajándékokat, a fontos iratokat, mint
például a házassági anyakönyvi kivonatukat, a férje
csekkfüzetét, és a két értékes ékszerét: az eljegyzési gyűrűjét,
amely már túl szűk az ujjára, és egy gyöngysort, amelyet
Nagymama ajándékozott neki a negyvenedik születésnapjára.
Nancy újra a válla mögé pillant, hegyezi a fülét, hátha meghallja
a kocsi ajtajának csapódását, a kulcs zörgését a zárban, és az
apja mély, az emeletig visszhangzó hangját. De nincs ott semmi
és senki, hogy megállítsa.
Félig azt kívánja, bárcsak lenne.
Nancy megnyalja kiszáradt ajkát, és némi nehézség árán
kihúzza a Fiókot. Nem használják valami sűrűn, és nehezen
mozdul. Nancy egyetlen egyszer nyitotta ki ezt a fiókot – még
gyerekkorában, az anyja kérésére –, hogy kivegye belőle a
gyöngysort. A szülei hivatalosak voltak a „legpuccosabb rohadt
esküvőre, amin valaha is részt kellett vennünk”, ahogyan az
apja fogalmazott. Nancy felidézi ezt a pillanatot, miközben
lenéz a gyöngysort rejtő sötétkék bársonytokra.
Vannak ott egyéb tárgyak is: fontosnak látszó borítékok, több
pár csipkekesztyű és egy lila doboz, ami bizonyára a zafír
eljegyzési gyűrűt rejti, és Nancy furcsa szúrást érez a
gyomrában, amikor rájön, egy nap majd az övé lesz.
Megpróbálja az eszébe vésni a tárgyak helyét, hogy miután
végzett, mindent pontosan vissza tudjon helyezni a fiókba. A
torkában dobogó szívvel kiveszi az ékszeresdobozokat és a
kesztyűket, majd egyenként átnézi a borítékokat, vigyázva, ne
szakítsa el a lezáratlan fedeleket. De csak olyan iratokat talál,
amelyekre amúgy is számított: végrendeleteket, a házzal
kapcsolatos dokumentumokat és egyéb unalmas papírokat.
Csinos halomba rakja őket a komód tetején, majd ellenőrzi a
Fiók hátulját. Ahogy arrébbtolja az elefántcsontszínű
keresztelőruháját, a keze puha bőrbe ütközik. Nancy benyúl a
szűk helyre, és egy irattartó táskát húz elő. Megrándul a gyomra
az idegességtől, izgatottan a szőnyegre helyezi, és mellé térdel.
Egy pillanatig csak bámulja. Nem ismerős, egy kisebb, barna
bőrtáska, apró fogantyúval, amely egyáltalán nem illik anyja
nőies ízléséhez, és arra gondol, talán az apjáé lehet. Megdönti,
és észreveszi a fémtárcsákat, amelyek pont olyanok, mint a férfi
aktatáskákon lévő számkombinációs zárak. Megpróbálja
kinyitni, de nem jár sikerrel.
– Basszus!
Ez lesz az, gondolja Nancy. Még a szülei hálószobája ajtaján
sincs zár. Általában véve nincs mit rejtegetniük. Vagy legalábbis
Nancy ezt gondolta egész életében, egészen eddig a pillanatig.
 Megint szemügyre veszi az irattartó táskát. Hat réztárcsát lát
rajta, mindegyiken nullától kilencig terjednek a számok. Hat
számjegy. Visszaül a sarkára, és a szája szélét rágja. Mi lehet
annyira titkos, hogy a szülei vették a fáradságot és elzárták
előle, az egyetlen gyermekük elől? Ennek a kis táskának valami
köze van hozzá, ebben egészen biztos. De mi lehet benne?
Az iskolai bizonyítványai nem elég fontosak ahhoz, hogy
elzárják őket. Talán egy régi extől származó szerelmeslevelek?
Egyik szülőjéről sem tudja elképzelni, hogy romantikus
leveleket váltott volna egy szeretővel, nemhogy megőrizték
volna, miután kihunyt a láng. A születési anyakönyvi kivonata
lenne benne, amiről az anyja azt állította, hogy elveszett, és
pótolni kell?
A születési anyakönyvi kivonata.
A születésnapja lenne a titok nyitja?
Nancy visszatartja a lélegzetét, és az első tárcsát nullára
állítja. Kifújja a levegőt, és beállítja a többi számjegyet is: 4 – 2 –
5 – 6 – 1. Ujját a rugós zárra nyomja.
Nem mozdul.
– Ne már! – motyogja maga elé. Biztos volt benne, hogy a
születésnapja nyitja a zárat. Az anyja nem valami kreatív.
Nancynek már kezd zsibbadni a lába. Megpróbál felállni, de
megbotlik, és a komód szélébe kell kapaszkodnia, nehogy
elessen.
– Ó, ez a nyavalyás…!
Fél kézzel a komódot támasztva megmasszírozza a lábujjait,
és megremeg a kellemetlen érzéstől. Aztán elmosolyodik a saját
butaságán. Mégiscsak az anyja lánya; hisz ugyanazokat a
szófordulatokat is használják.
Egyetlen szívdobbanásnyi idő telik el, a falon lévő óra
másodpercmutatója egyet lép csak előre, míg minden a helyére
kattan a fejében. Nancy újra a bőrtáska mellé térdel a
szőnyegre. Fáj a lába, de észre sem veszi.
Nem vesz levegőt, míg a helyére nem tekeri az első
számjegyet; a nappal kezdi, majd a hónappal folytatja, ahogy
Angliában szokás.
2 – 5 – 0 – 4 – 6 – 1…
 8. FEJEZET
Evelyn
1961 tavasza

– Hát akkor – veti oda Teresa nővér –, itt az ideje, hogy kórházba
menjen. Maradjon itt, és vegye elő a szüléshez összekészített
táskáját az ágy alól! Hívunk magának taxit.
Evelyn a hasát fogja, és közben pánik hulláma söpör végig
fájó testén.
– Taxit? Jön… jön velem valaki? Mit csináljak?
Anélkül, hogy válaszolna, az Őrmester kiviharzik a szobából,
a reverendája csak úgy susog, ahogy a padlódeszkát sepri.
Evelyn kapkodva veszi a levegőt, és fészkelődve próbál
kényelmes testhelyzetet találni a kemény matracon. Maggie-re
pillant, aki keresztbe tett lábbal ül az ágyban, karját hatalmas
pocakja köré fonja, mely nehéz zsákként pihen az ölében.
Louise és Anne a saját ágyukból pislognak rá az olvasólámpák
aranyló fényében, szemükben ott tükröződik Evelyn félelme.
– Jól vagy? – kérdezi Maggie.
Evelyn megvonja a vállát és szaggatottan felnevet.
– Nem tudom, Maggie. Nem tudom.
Néhány perce ébredt fel a fájdalomra, és csak halványan
sejtette, hogy vajúdik. Csak most, amikor mélyen a
medencéjében és a csípőjében kezdi érezni a görcsöket
(„összehúzódásokat”, ahogy Teresa nővér nevezte őket az
előbb), döbben rá Evelyn, mennyire nincs felkészülve erre. Az
otthonban töltött idő alatt Teresa nővér, az apácák és Leclerc
atya csak arra összpontosítottak, mi fog történni majd azután.
Miután kijutnak innen, folytathatják tovább az életüket.
Miután megszülték a gyermeket, találhatnak egy rendes fiút,
akihez férjhez mennek, és legközelebb rendesen csinálnak
mindent.
Azután úgy tehetnek majd, mintha ez az egész meg se történt
volna.
Azután.
A szülés megpróbáltatásairól soha nem esett szó. Hogy
közben mi történik. Magáról a dologról. A lányok mind szülni
jöttek ide, mégsem készítette fel rá őket senki.
– Most mi fog történni? – kérdezi Evelyn hangosan, riadt
hangon. – Milyen érzés lesz?
De senki sem válaszol. Maggie a hasát ringatja, Anne a
vízfoltos mennyezetet bámulja, Louise pedig szorosan lehunyja
a szemét, mintha erősen próbálná máshova képzelni magát.
Csak azok a lányok tudnának válaszolni a kérdésre, akik már
elmentek. Akik maradnak, hogy ledolgozzák az ellátásuk
költségeit, egy másik, a szülés utáni szárnyban vannak, és más
feladatokat osztanak rájuk.
Annak ellenére, hogy Evelyn elszántan hitte, meg kell
találniuk a módját, hogy Maggie-vel kijussanak az otthonból,
nem sikerült működő tervvel előállnia. A családjuk körében
nem voltak kívánatosak, és nem volt egyetlen más olyan hely,
ahova két terhes lány mehetett volna. Az utcán végezték volna
koldusként. Maggie-nek igaza volt. A szülőotthon volt az
egyetlen lehetőségük.
Ez az a pillanat, amikor Evelyn végül megsemmisülten
elfogadja, hogy az otthon, ez a rendszer nem más, mint egy
olajozottan működő gépezet. Minden egyes fogaskerék egyetlen
meghatározott célt szolgál: pénzért cserébe gyerekekhez
juttatni különböző kétségbeesett párokat. A lányok valójában
nem számítanak. Ez csak egy jó útra térítő missziónak álcázott
babagyár, és Evelynen a sor, hogy legyártsa a következő
terméket.
A gondolatra epe önti el a torkát, és zokogásban tör ki, ami
ellen eddig küzdött. Maggie felkel, Evelyn ágya mellé lép, és
szorosan átöleli, amennyire a pocakjuk engedi.
– Hiányozni fogsz, Evelyn – suttogja Maggie. – Sok szerencsét!
– Már elnézést! – Csattan fel elmarasztalóan az Őrmester, aki
időközben megjelent az ajtóban. – Megfeledkeztek magukról?
Nincs fizikai érintkezés a beutaltak között!
Evelyn Maggie válla felett az Őrmesterre bámul, és színtiszta
gyűlöletet érez az asszony iránt. A lányok szétválnak. Maggie
bátorítóan biccent, és Evelynre mosolyog, de a mosolya nem
tükröződik a szemében. Evelyn felkapja az utazótáskáját, amit a
múlt héten állított össze, kézfejével megtörli a szemét, és követi
az apácát kifelé az ajtón.

A taxi megáll a kórház előtt. Evelyn egyik kezével végigsimít a

hasán, a másikkal pedig az utazótáskája fogantyúját markolja. A
bütykei elfehérednek az erőkifejtéstől, ahogy belekapaszkodik
ebbe az utolsó néhány órába, ebbe az értékes időfoszlányba,
mielőtt minden megváltozik. A kisbabája most még az övé, még
nem nyomasztja a gyermekétől való végső búcsú súlya, még
nem törte ketté, mint a szilánkosan hasadó fát.
– Megérkeztünk, miss – mondja a sofőr hátrapillantva a válla
felett. Erősen pörgeti az r-eket, skót lehet.
Evelyn bólint, és az ajtókilincsért nyúl.
– Nem, nem, kedvesem, maradjon csak! Hadd segítsek.
A sofőr megkerüli az autót, behúzza a nyakát a hideg tavaszi
eső elől, amely hevesen veri a kocsi ablakait. A kórház sárga és
piros fényei úgy csillannak meg az esőcseppeken, mintha
karácsony lenne. Evelyn ajtaja kinyílik, a sofőr a táskájáért
nyúl.
– Hagyja csak, miss! – mondja.
Megragadja Evelyn táskáját, majd odanyújtja a másik karját,
hogy segítsen kiszállni neki. Evelyn eddig összeszorított foggal
ült a taxi hátsó ülésén, és az összehúzódások ellenére sikerült
tartania magát, de ennek az idegen férfinak a gesztusa újra
könnyeket csal a szemébe. Megáll a csúszós járdán, a férfi pedig
egy halvány mosoly kíséretében átadja neki a táskáját.
– Sajnálom. Nem tudok borravalót adni, ez minden, amit
kaptam – nyom a férfi kezébe néhány bankjegyet.
– Minden rendben, miss! – feleli a férfi, és elteszi a pénzt.
Meg se számolja, csak begyűri a zsebébe. – Vigyázzon magára,
és az isten áldja a gyerekkel együtt!
Evelyn arcát eső áztatja.
– Köszönöm, uram.
Anélkül, hogy meggondolná, mit tesz, megöleli a sofőrt. A
férfi teste egy pillanatra megmerevedik, de aztán viszonozza az
ölelést, és atyaian megpaskolja Evelyn fejét, aki ettől úgy érzi,
sokkal jobban kapcsolódik a világhoz és a saját testéhez, mint az
elmúlt hónapokban bármikor. Lehunyja a szemét, és beszívja a
férfi ismeretlen illatát.
– Köszönöm – suttogja Evelyn a fülébe. Az eső lefolyik a férfi
kalapjáról és Evelyn orrát csiklandozza.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek, miss – válaszolja, majd
elengedi Evelynt. – Van egy hasonló korú lányom. Nem
engedném, hogy egyedül jöjjön így ide. – Egy pillanatra újra
találkozik a tekintetük, majd a férfi megkerüli az autót, beül a
vezetőülésre, és tompa puffanással becsukja az ajtót.
A taxi elhajt, Evelyn pedig újabb összehúzódást él át, szinte
kétrét görnyed a fájdalomtól. Beletörődve elbotorkál a kórház
bejáratáig. Gömbölyű hasa megelőzi, hírül adva szégyenét,
miközben az utazótáskája nedves combjához ütődik.
Két fiatal nő bámul rá az előcsarnokból az üvegajtón
keresztül, mozog a szájuk. Egyikük sem segít Evelynnek,
hagyják, hadd küszködjön az ajtóval egyedül. Evelyn lehajtja a
fejét, kerüli a tekintetüket.
Nem az a baj, hogy túl fiatal, tudja jól. Rengeteg lány szül az ő
korában. Hanem az – ahogy a taxisofőr is rávilágított –, hogy
egyedül van. Egyedül jött a kórházba szülni, nem kísérte el
senki. Sem a férje, sem az anyja. Már azelőtt levonták a
következtetést, hogy a recepciós pulthoz ért volna.
– Kérem… elnézést – hívja fel magára a nővér figyelmét. A
nőnek élénkvörös haja és szürke szeme van, összeszorított
ajkán rúzs csillan, és látszik rajta, hogy szeret pletykálni. – Én,
khm… nekem… – Evelyn hangja elcsuklik. – Azért jöttem, mert
szülni fogok.
– Szent Ágnes? – kérdezi a nővér hangosan. A szavak
visszhangot vernek a fehér teremben.
– Igen, de honnan…?
A nővér feláll, és int Evelynnek, hogy kövesse.
– Erre gyere!
Evelyn átázott cipője nyikorog a kőpadlón, miközben úgy
lépked a nővér nyomában, mint egy totyogó kiskacsa. Minden
egyes ember előtt elhaladva érzi, hogy egyre forróbb az arca, és
megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor végre becsukódik
mögöttük a lift ajtaja, némi magányt és méltóságot hozva, még
ha csak rövid időre is. A nővér megnyomja a négyes gombot, és
a lift elindul felfelé.
– A Szent Ágnes főnővére telefonált, és jelezte, hogy érkezni
fogsz – válaszolja végül a nővér.
Evelyn bólint, és felnéz a kijelzőre.
– Nem te vagy az első – folytatja a nővér. – És bizonyára nem
is az utolsó. Ne gondolj rá túl sokat! Nemsokára túlleszel rajta.
Kinyílik az ajtó. Evelyn elpislogja a könnyeit, és igyekszik
lépést tartani a gyors tempóban haladó nővérrel. Jobbra
fordulnak, majd egy sor ajtóhoz érnek, amelyen egy tábla
hirdeti, hogy a mögötte lévő folyosó a szülészet. Balra székekkel
teli váróterem. Két férfit lát a sűrű cigarettafüstben, látszik
rajtuk, hogy kimerültek. Egyikük elaludt a székén ülve. A másik
keresztbe tett lábbal ül, egyik kezében cigaretta, a másikkal
pedig az ölébe fektetett újságot lapozza. Mintha csak a parkban
ülne vasárnap délután, és semmi gondja nem lenne.
Az ápolónő bemegy az ajtón, Evelyn pedig követi.
 – Annak a férfinak odakint – mondja a nővér, nem nézve
Evelyn szemébe – a felesége vajúdik, a hatodik gyereküket
hozza világra. Szegény asszony, nekem elárulta, hogy csak
hármat akart.
Több szoba mellett is elhaladnak, Evelyn rózsaszín
ágytakarókat, sárga függönyöket és virággal teli vázákat lát. A
nővér a folyosó végén lévő utolsó ajtóhoz vezeti, és Evelynnek
elakad a lélegzete. Az aprócska szobának szomorú, kórházi
jellege van. Az egyetlen ablak előtt lenge bézs függöny lóg, a
keskeny ágyon vékony gyapjútakaró, és a mozgásteret még
jobban leszűkítik a szoba két fala mentén közel másfél méter
magasan egymásra tornyozott barna kartondobozok tucatjai.
– Attól tartok, kissé szűkös idebent. Ez egyben a szülészet
raktára is. – A nővér előhúz egy kórházi köpenyt az ágy melletti
kis fém komódból, és Evelyn kezébe nyomja. – Öltözz át ebbe!
Helyezkedj el az ágyban, az orvos később majd megnéz, ha
végzett a vizittel.
Evelyn bólint, és elveszi a köpenyt.
– A mosdó a folyosó túloldalán van, ha pisilned kell. – A
nővér elhallgat egy pillanatra, erősen kihúzott szemében
együttérzés pislákol. – Mit mondtál, hogy hívnak?
A lány megköszörüli a torkát.
– Evelyn.
– Milyen Evelyn?
Már olyan régóta nem használta a vezetéknevét, hogy a
kérdés felkavar benne valamit, egyfajta sóvárgást a valóság
iránt.
– Taylor. Evelyn Taylor.
 – Rendben, Evelyn Taylor, szólok az orvosnak, és nyitunk
neked egy kórlapot – indul kifelé a nővér.
– Mi fog történni? – buknak ki Evelyn száján a szavak, mielőtt
megállíthatná őket.
A nővér felsóhajt.
– Nem sokat mondanak nektek, igaz?
Evelyn megrázza a fejét.
– Nem. Semmit.
A nővér megvonja a vállát.
– Nem az én feladatom elmondani, de fájdalmas. Készülj fel
rá! És az is lehet, hogy hosszú lesz az éjszaka. A lányok
általában néhány napot töltenek nálunk, ha semmi baj nem
történik, utána visszamennek az otthonba.
– Mit ért az alatt, hogy „ha semmi baj nem történik”?
– Ha nincs komplikáció a szüléssel vagy a babával. Ha
rendben gyógyulsz, és nem fertőződsz el.
Evelynnek ég az arca a saját tudatlansága miatt, de tudni
akarja, mi vár rá a célegyenesben, a megpróbáltatás utolsó
szakaszában.
– Mit jelent az, hogy „ha rendben gyógyulok”?
A nővér a falon lévő órára pillant. Valakit keresnek a
hangosbemondón. Evelyn szemébe néz.
– Kedvesem, a szüléstől szétszakadsz. Mindened fájni fog a
két lábad között. Valószínűleg összevarrnak majd. És ha
császárra kerül a sor, akkor lesz egy nagy vágás rajtad.
Evelyn nem tudja követni.
– Mi az a… amit az előbb mondott?
– Császármetszés. Amikor az orvos felvág, hogy kiszedje
belőled a babát. De igyekszik majd elkerülni, ne aggódj!
Evelynnek összeszorul a mellkasa a pániktól.
– Hogy érti azt, hogy felvág?
– Sajnálom, de nincs időm erre. Vissza kell mennem a
recepcióra. Vedd fel a köpenyt és feküdj le! Sok szerencsét!
Megfordul, és magára hagyja Evelynt. A lány a keskeny ágy
mellé helyezi a táskáját, majd nagy nehezen lehúzza a
harisnyáját, miközben szenved az összehúzódásoktól. Egyszer
felkiált fájdalmában, de aztán beharapja az alsó ajkát, és
szorosan lehunyja a szemét, így próbálva felülkerekedni a
kínon. Egy perccel később, amikor a fájdalom végre alábbhagy,
kinyitja a szemét, vesz egy nagy levegőt, majd lassan kiengedi.
Hosszú éjszakának néz elébe, ahogy a nővér is mondta.
A folyosó végén felsikolt egy nő. Egy szigorú férfihangot hall,
majd a falon lévő óra ketyegését. A múló másodpercekre
figyelmezteti – az időre, ami még hátravan a kisbabája
megszületéséig, mielőtt az arcnélküli orvos-mészáros felvágná.
Evelyn visszapislogja a könnyeit, kibújik a többi ruhájából is,
rendesen összehajtogatja őket, és az ágy mellett álló kis
szekrény tetejére helyezi. Még nedvesek, és azon tűnődik,
felajánlja-e majd valaki, hogy felakasztja őket száradni. Bebújik
az ágyba és magára húzza a bézs színű gyapjútakarót. Balra
pillant. Megszokta, hogy Maggie ágya ott van közvetlenül
mellette. Azt kívánja, bárcsak együtt mehetnének végig ezen is,
mint a terhességük eddigi szakaszain.
Az óra újabb perceket ketyeg el csendben, mielőtt
újrakezdődnének az összehúzódások. Evelyn ösztönösen
kinyújtja a kezét, egy másik kéz után tapogat, amelyet
megfoghatna. Szüksége van valakire, aki átsegíti ezen, aki
kisimítja a haját izzadt arcából, aki a fülébe suttogja, hogy
minden rendben lesz, hogy bátor, és jól csinálja. Hogy
hamarosan a karjaiban tarthatja a kisbabáját, egy gyönyörű
kislányt, olyan kék szemmel, mint a nyári reggelen az égbolt. A
keze azonban a levegőt markolja, és még soha nem érezte
magát ilyen mélyen egyedül.

Három órával és több fájdalmas összehúzódással később az

orvos bejön hozzá. Dr. Pritchardként mutatkozik be, majd
anélkül, hogy elmondaná, mit fog csinálni, felemeli a takarót, és
tapogatni kezdi Evelynt a lába között, mélyen belényúlva.
Evelynnek eláll a lélegzete; legszívesebben sírna a
megaláztatástól. Az orvos szerint csak nyolc centimétert tágult,
bármit is jelentsen ez, és közli vele, hogy később visszajön.
Evelyn nagy nehezen felkászálódik az ágyból, tölt magának egy
pohár vizet, majd kimerülten visszadől.
Egész éjjel egyedül vajúdik, és közben hallgatja az osztályon
dolgozó nővérek halk mormogását, amint a többi nőt
nyugtatják. Hegyezi a fülét, hátha sikerül elcsípnie valamit a
beszélgetésükből, amiből megtudhatná, mire számítson, ahogy
az összehúzódások egyre gyakoribbak lesznek. Miközben az
éjszaka egy különösen mély pontján négykézlábra ereszkedve
kínlódik magában, azon tűnődik, vajon belehal-e. Mi van, ha
azért nem néz rá senki, mert már csak egy kísértet? Lehet, hogy
már meg is szülte a gyermekét, ám meghalt közben, és a
szelleme itt ragadt ebben a kórházi raktárszobában, hogy az
örökkévalóságig vajúdjon.
Ám amikor az összehúzódások már szinte folyamatosak, és
Evelyn erős nyomást érez a lába között, ösztönösen segítségért
kiált. Dr. Pritchard viharzik be a szobába az egyik nővérrel, ő
pedig a perzselő fájdalom közepette csak nyom és sír, míg a
kisbabája véresen, nyálkásan ki nem robban belőle.
Evelyn egyáltalán nem volt felkészülve ilyesmire, de ahogy a
kicsi felsír, mintha karácsony reggel lenne. Mintha a szíve
kettéhasadt volna, és most abban a picurka testben dobogna az
orvos kezében. Az orvos Evelynre mosolyog a lepedő felett.
– Kislány. Nagyon boldoggá fog tenni egy kedves párt, Evelyn.
Evelyn alig érti, mit mond, hisz itt van a lánya. Lila és ráncos,
grimaszolva tiltakozik a szoba hidege ellen, és zihálva veszi az
első korty levegőt. De ő a legszebb dolog, amit Evelyn valaha is
látott. Reszket a megkönnyebbüléstől, és egy olyan érzéstől, ami
minden eddigi érzésénél elsöprőbb és mélyebb.
Az orvos elvágja a köldökzsinórt, és átadja a csecsemőt a
nővérnek, aki a mosdókagyló melletti pulthoz viszi. Evelyn
végig a nő hátát figyeli, miközben dr. Pritchard leveszi véres
kesztyűjét és odanyújt neki egy írótáblát és egy tollat, majd egy
piros X-szel jelölt vonalra mutat a lap alján. Azt mondja
Evelynnek, hogy addig nem foghatja a kezébe a gyermekét,
amíg alá nem írja. Evelyn a legrondább kézírásával aláírja az
orra alá dugott papírt, még csak oda se néz; képtelen levenni a
szemét a nővérről.
– Maradjon nyugton, mindjárt visszajövök, ki kell jönnie még
a méhlepénynek, és utána összevarrom – mondja az orvos, és
kisiet a szobából.
 Evelyn nem vesz róla tudomást. A kisbabája aprócska karját
nézi, ami kikandikál a nővér könyöke mellett, míg szorosan
bepólyázza. A kislány sír, ami az öröm és a gyötrelem keserédes
keverékével tölti el Evelyn sajgó szívét. Próbál felegyenesedni,
lüktet a lába között, és valami meleg és nedves szivárog belőle.
Nem néz le.
A nővér felé nyújtja remegő karját.
– Megfoghatom? Kérem!
– Meglátjuk, szopik-e – mondja a nővér, és megrántja Evelyn
köpenyét, felfedve súlyos mellét.
Evelyn szorosan magához öleli a kislányát, és figyeli, ahogy a
kis rózsaszín szájacska a mellbimbója körül tapogatózik.
Néhány perc és rengeteg könnycsepp után végül rátapad, és
ugyan Evelyn előtt felvillan Leo arca, biztosan tudja, hogy
egészen eddig a pillanatig még sosem érezte ezt a színtiszta
szeretetet. Olyan közel vonja magához a kisbabáját, ahogy csak
tudja, barna hajfürtjeit és tarkója lehetetlenül finom bőrét
simogatja.
– Ó, istenem! – nevet fel reszketegen. – Annyira igazi!
A nővér bólint.
– Nekem is kislányom van. Olyan, mintha saját magát látná,
nem igaz?
A nővér Evelynre pillant, de ő annyira a kisbabájával van
elfoglalva, hogy fel se néz, így nem látja a szemében tükröződő
mély szomorúságot. Ha felnézne, láthatná, hogy a nővérnek
olyan nehéz a lelkiismerete, hogy sokszor aludni se tud miatta.
– Akkor hagyom is, kedves. Dr. Pritchard néhány perc múlva
itt lesz. – A nővér csendben kimegy a szobából, és becsukja
maga mögött az ajtót, egyedül hagyva Evelynt a babával.
– Szia, édes kisbabám! – suttogja Evelyn a lánya fülébe.
Mintha egy titkot súgna, ami csak az övék. Megcsókolja a kicsi
nedves, selymes feje búbját. – Már vártalak.

Evelynt és a kislányát több mint egy hétig a kórházban tartják,

hogy a baba gyarapodhasson még egy kicsit. A szülészetnek
ebben az eldugott sarkában lévő ágyra senki sem vár, így
maradnak.
A kedves nővér hoz neki egy rendes köntöst, amit a hálóinge
fölé húzhat a kórházi köpeny helyett, és a második napon
Evelyn a saját kopott papucsában kicsoszog a váróterembe,
hogy magához vegyen néhány régi női magazint, amit
olvasgathat. Szert tett egy regényre is, egy krimire, amit az
egyik kismama hagyott ott. A férje hozta be neki, de őt nem
érdekelte. Evelyn nem tudja megállni, hogy el ne képzelje,
milyen lett volna ez az élmény, ha másként alakul az élete, ha
Leo ajándékot és virágot hozna neki, meg a szerettei
jókívánságait, a lábát masszírozná, és azt hazudná neki, hogy
üde és gyönyörű.
Egyáltalán nem tűnsz fáradtnak, kedvesem. Ne aggódj!
Evelyn megfogadja, hogy mindent elmond majd Maggie-nek a
vajúdás és a szülés folyamatáról, hogy tudja, mire számítson.
Miután visszakerül a Szent Ágnesbe, a szülésen átesett lányok
hálótermébe kerül majd, de arra számít, hogy a bibliaórák vagy
a szabadban töltött idő alatt lesz majd alkalmuk beszélni. Ha
muszáj, akkor éjjel belopózik Maggie-hez. Mindent meg fog
tenni, hogy Maggie minden információnak a birtokában legyen,
nemcsak magáról a szülésről, hanem arról a mindent elsöprő
szeretetről is, ami akkor tölti el az embert, amikor a karjába
veheti a gyermekét. Ez az a szeretet, amitől Evelyn
boldogabbnak érzi magát, mint az elmúlt egy évben bármikor.
Sőt, mint egész életében.
Nagyon szeret lesétálni a csecsemőszobához, és nézegetni a
kisbabáját. Néha más anyák és apák is vannak ott, de a
legtöbbször egyedül van, homlokát és tenyerét az üvegfalra
tapasztja, hogy minél közelebb lehessen a kislányához. Szinte
viszket a keze, amikor nem tarthatja a karjában, és még mindig
úgy érzi, mintha ott rugdalózna a hasában. Naponta csak
egyszer szoptathatja. Az orvos szerint a tápszer sokkal jobb a
kisbabának, de Evelynnek hiányzik az apró rózsaszín szájacska.
A kórházban töltött ötödik nap délutánján Evelyn egy pohár
gyenge kávéval a kezében lesétál az inkubátorokhoz. Ezúttal két
férfi van ott, egy vörös hajú, aki a húszas éveiben járhat, és nem
lehet sokkal idősebb Evelynnél, valamint egy idősebb úr, akinek
fekete halántékát néhány méltóságteljes ősz hajszál tarkítja.
Evelyn a hátuk mögé lép, a szemét lesüti. Az elmúlt napokban
kicsit enyhült a szégyenérzete, de még mindig aggódik amiatt,
hogy a többi szülő megtudja, honnan jött, vagy észreveszik,
hogy sosincs vele férfi, aki úgy bámulná a kicsiket, mint
ahogy ez a két büszke apa teszi.
– Melyik a magáé? – kérdezi az idősebb férfi a vörös hajútól.
– Az ott – mutat egy kék batyura –, amelyiket George-nak
hívják. Apám után neveztem el. Első gyerek. – Elmosolyodik,
kezét a nadrágzsebébe dugja.
 – Szép munka! – Az idősebb férfi hátba veregeti, mint a
hokiedző a legjobb játékosát. – Gratulálok!
– Köszönöm. És a magáé?
– Ott – biccent a férfi egy kislány felé. – Gracie. A hatodik, és
remélhetőleg az utolsó, de sosem tudhatja az ember. Néha
egyszerűen nem lehet megállítani, nem igaz? – böki meg a fiatal
apukát, aki jóízűen kuncog.
Evelyn kicsit arrébb megy, ne legyen olyan közel a két
férfihoz, de azok észre se veszik.
– Jó sok tavaszi baba – folytatja a férfi, mint egy farmer, aki a
learatott termést szemléli éppen. – Sosem láttam még itt ennyit
egyszerre. Szeretem nézegetni a neveket. Érdekes belegondolni,
ki lesz belőlük. Milyen családból származnak. A legtöbbjük
jóravaló. Néha azért látni egy-két színesbőrűt is. És néhány
zsidót is. – A fiatalabb férfi mosolya elhalványul. – Láttam már
máskor is olyat, mint az ott a sarokban. Sosincs rajtuk névtábla,
mint a többin.
Evelyn rádöbben, hogy a férfi az ő lányára mutat. Teresa
nővér azt mondta nekik, könnyebb lesz búcsút mondaniuk, ha
nem adnak nevet a babájuknak. Különben sem kérdezte meg
tőle senki, választott-e nevet.
– Ez itt elég kicsi. Mintha nem gyarapodna úgy, mint a
többiek.
Evelynbe belemar a fájdalom. Mégis hogyan adhatott volna
életet egy kövér babának, azok mellett az adagok mellett,
amelyeket az otthonban kaptak?
– Már korábban is elgondolkodtatott a dolog, azt gondoltam,
talán betegek, vagy ilyesmi – folytatja a férfi. – Egyszer
megkérdeztem az egyik nővért. Mondtam neki, hogy ha valami
baj van vele, akkor nem akarom, hogy itt legyen a gyerekemmel
meg a többi egészséges babával! De a nővér azt mondta, a
kurvák gyerekeit rakják oda. Amúgy is örökbe adják őket,
úgyhogy semmi értelme nevet adni nekik, úgyis
megváltoztatják.
A fiatal apa összehúzza a szemöldökét, és ellép az üvegtől.
– Nos, vissza kell mennem a feleségemhez.
– Jól van, fiam. Még egyszer gratulálok, neked és az
asszonynak.
– Köszönöm. – Kezet szorítanak, majd a fiatalabb férfi
megfordul, és elindul visszafelé a folyosón.
Evelynnel forog a világ, úgy érzi, mindjárt rosszul lesz.
Lehajtja a fejét, hogy elrejtse duzzadó vörös orrát, és megpróbál
a visszavonuló apa nyomába eredni, de az idősebb férfi
gyorsabb nála.
– Szerbusz, kedvesem! – harsogja, és Evelyn érzi rajta a
cigaretta áporodott bűzét. – Még nem láttalak itt. Eljöttél
megnézni a kicsikédet? Melyikük az?
Képtelen válaszolni. Inkább megfordul, visszamenekül a
folyosón, beront a szülészet ajtaján, és olyan gyorsan csoszog,
ahogy a varratai engedik. Meg sem áll, amíg a folyosó végére
nem ér, és rá nem jön, hogy nincs hova futnia.
 9. FEJEZET
Nancy
1980 tavasza

2–5–0–4–6–1
Az irattartó könnyedén kinyílik. Nancy gyomra megrándul.
Óvatosan felemeli a fedelét.
Egy pár halványsárga, kézzel kötött babacipőt talál benne,
tökéletes állapotban.
Nancy zavarodottan ül a földön. Miért kellene elrejteni egy
ilyen hétköznapi holmit? Talán ez volt az első kis cipője,
gondolja. Talán az anyja csak biztonságba akarta helyezni,
semmi több. Nancy a kezében forgatja, vizsgálgatja, és valami
keményet érez az egyik cipőcske orrában. Beledugja az ujját, és
kihalássza a felelőst – egy apró, többrét hajtott papírdarabot.
Kihajtogatja.

Jane – Engem Margaret Robertsnek hívnak, és én vagyok az

édesanyád. Szeretlek. Nem akartam lemondani rólad. Sosem
adom fel, örökké keresni foglak. Remélem, csodálatos életed
lesz. Életem végéig szeretni foglak.

Nancy keze annyira remeg, hogy elejti a cetlit.

Jeges hullámokban tör rá a rémület. Zúg a füle a szoba
sokkoló csendjétől, a tekintete elhomályosul. Émelyeg,
tompának érzi magát, és alig kap levegőt. A nagyanyja
megjegyzése nem nyelvbotlás volt. Ő is benne volt a
hazugságban. Ki tudhat még róla? A szerettei közül vajon
hányan titkolóznak előtte?
Nancy felkapja a cetlit, és a cipőcskével együtt úgy tartja a
kezében, mint valami bombát, és közben próbálja visszanyerni
az egyensúlyát. Szinte érzi, ahogy melegszenek a kezében, és
egyre nehezebbek. Talán ha nem mozdul, ha erősen rászegezi a
tekintetét, és levegőt se vesz, akkor visszatuszkolhatja a helyére
anélkül, hogy felrobbanna.
Milyen ostoba volt! Hogyhogy nem jutott eszébe, milyen
veszélyes kinyitni ezt a táskát? Milyen veszélyes dolog
kutakodni, és ostoba – gyerekes – módon kiforgatni a világát a
sarkaiból. Átkozza a saját makacsságát.
Tarts távolságot az emberektől!
Nancy nyel egyet, hátha sikerül megszabadulnia torka kínzó
szárazságától, majd a cipőcskét és a cetlit óvatosan a szőnyegre
helyezi a nyitott táska mellé. Összerezzen, amikor elhúzza a
kezét, még mindig attól tartva, hogy felrobban.
Kézfejével letörli a könnyeit, majd feláll, a komódhoz
tántorog, és kihúz egy zsebkendőt a fényes, rózsaszín műanyag
fedél alá rejtett dobozból. Miközben kifújja az orrát, a
szőnyegen heverő bizonyítékokat tanulmányozza. Az irattartó
tárva nyitva, mint egy ember mellkasa a boncasztalon. Ragyog a
sárga fényben, ami a folyosó végén lévő hatalmas ablakon
keresztül áramlik a szobába.
Mihez kezdjek most?, tűnődik. Fogja a táskát és várjon
odalent, míg haza nem jönnek a szülei? Szembesítse őket a
valósággal, amelyről azt hitték, hogy tökéletesen elrejtették?
Válaszokat akar az elméjéből feltörő kérdések áradatára. Milyen
messze mentek el a szülei, ami az örökbefogadását illeti?
Milyen poklot éltek át, hogy nem lehet saját gyerekük? Átéltek
ilyesmit egyáltalán? Az örökbefogadása csak egy keresztény
emberbaráti cselekedet volt, semmi több? Nancy gyomra
összeszorul, amint rádöbben, miért is féltette, óvta őt az anyja
annyira.
– Ó, hát próbálkoztunk, próbálkoztunk, és egyszer csak
megérkeztél – mondta neki az anyja egyszer. – A mi kis
ajándékunk Istentől. – Nancy összerezzen az emléktől, amelyről
most már tudja, hogy hazugság volt. Vagy ügyesen álcázott
igazság. A kis bőr irattartóra pillant, és alig tudja elhinni, hogy
ilyen hatalmas titkot rejtett.
Nem tudja, mihez kezdjen azzal, amit most megtudott.
Képtelen tovább magában tartani, de nem tudja, mi lenne a
helyes. Teljesen magával ragadják az érzelmei. Úgy érzi
megfullad tőlük, olyanok, mint egy bogár, amit egészben
lenyelt, és most mászik felfelé a torkán. Mindent egyszerre érez.
Legszívesebben üvöltene a szüleivel – a szüleivel? –, és
szembeszállna velük, amiért olyan sokáig titokban tartották a
kilétét, és semmi jelét nem adták, hogy valaha is el akarták
volna mondani.
Hallja a tavaszi estén az utcán játszadozó gyerekeket;
bicikliznek. A saját gyerekkorára gondol, tele szeretettel,
vidámsággal és házi készítésű lekvárral. Csinos ruhákkal és
rengeteg karácsonyi ajándékkal. Esti mesével és nyári
táborokkal. A lehető legjobb gyerekkora volt, amiről egy kislány
csak álmodhat. A szülei továbbra is a szülei. Felnevelték és
szeretik. Lemaradt bármiről is?
Nancy egyik kezében a cetlit, a másikban a sárga cipőcskét
tartja. Még négyszer elolvassa az üzenetet, első mondata úgy ég
bele a szívébe, akár egy bélyeg.
Engem Margaret Robertsnek hívnak, és én vagyok az
édesanyád.
Margaret Roberts.
Újra és újra elismétli magában, a betűk ott táncolnak lelki
szemei előtt, akár a főszereplő neve a mozivásznon. Csakhogy
Margaret ismeretlen kézírásával. Az anyja kézírásával.
– Ki vagy te? – teszi fel a kérdést a négy falnak.
És miért adta örökbe Nancyt, mikor ebben az odafirkantott
néhány sorban azt állítja, hogy meg akarta tartani őt?
Felkavarodik a gyomra egy új gondolatra: Miért nem próbált
soha Nancy nyomára bukkanni? Ha igaz az, amit az üzenetben
írt, és sosem akart lemondani a kisbabájáról… Nancy szíve
összefacsarodik a gondolatra. Talán miután megírta az
üzenetet, meggondolta magát. Talán mégsem akart gyereket.
A szülei viszont akarták őt. Mindent megtettek, hogy örökbe
fogadják, nem igaz? Talán nem éreztették vele, milyen fontos
nekik, mennyire szeretik? Talán megérdemlik a fájdalmat, amit
az okozna, ha megtudnák, hogy az egyetlen gyermekük annyira
nem bízott bennük, hogy a hálószobájukban kutakodott, és
leleplezte a hazugságukat? Lehet, hogy meg se találták a kis
cipőcskébe rejtett cetlit. De az is lehet, hogy megtalálták, és
megpróbáltak kapcsolatba lépni a szülőanyjával. Talán csak
próbálják megvédeni őt.
 Talán.
Kezd lemenni a nap. Nancy továbbra is dermedten ül szülei
hálójában a szőnyegen, miközben az ablakon keresztül ragyogó
narancs fény árad a szobába.
Besötétedik, mire összehajtogatja a kis papírdarabot és
visszadugja a kis cipő orrába, amit aztán óvatosan visszahelyez
a táskába. Lehajtja a fedelét, és véletlenszerű számokra állítja a
tárcsákat.
Visszamegy a nyitott fiókhoz: a tartalma ott fekszik a komód
tetején szétterítve, pontosan tükrözve az egyes tárgyak fiókban
elfoglalt helyét. Nancy visszacsúsztatja a bőr irattartót a hátsó
sarokba. Mélyet sóhajt, majd visszapakolja a többi tárgyat is, és
becsukja a Fiókot. Kisétál a szobából, és közben úgy érzi, mintha
a lába nem is az övé volna. Még mindig érzi anyja parfümjének
illatát. Úgy követi kifelé a szülei hálószobájából, mint egy vádló
szerető.
Megáll a lépcső tetején és a szellemekre fülel.
Az anyja kiáltja a nevét lentről, a nappaliból, hívja, hogy
induljanak a vasárnap reggeli misére a hat utcányira lévő
templomba. Az apja nyers, de szeretetteljes hangon kíván jó
éjszakát az ő kis bogarának, miközben lekapcsolja a lámpát, és
résnyire nyitva hagyja az ajtót, hogy a folyosó ablakán
beáramló holdfény beszűrődhessen Nancy szobájába, és ne
féljen annyira a sötétben. A padló nyikorgó hangja, közvetlenül
a szobája előtt, ami mindig megnehezítette a belopódzást,
amikor később ért haza a megbeszéltnél.
Nancy végigsimítja a korlátot, és eszébe jut, hogy az első
komolyabb veszekedésük során pontosan erről a helyről kiabált
le Francesre. Arról volt szó, hogy Nancy elköltözik otthonról az
egyetem miatt.
– De hát csak néhány megállónyira van innen! – ellenkezett
az anyja. – Még csak nem is vagy házas! Miért akarsz elhagyni
bennünket? Mit fognak gondolni az emberek?
Végül Nancy apjának sikerült megnyugtatnia az anyját,
emlékeztetve rá, hogy Nancy felnőtt, és hamarosan úgyis
kirepül. Az apja megértette, hogy Nancynek függetlenségre van
szüksége, és ki akar kerülni az anyja állandó felügyelete alól. Az
apja nem a szavak embere, és úgy irányítja a családot, akár egy
kedélyes közegészségügyi ellenőr. De mélyen szereti a lányát, és
Nancy mindig tudta, hogy bármit megtenne érte.
Nancy szinte transzba esve megy le a lépcsőn a konyhába,
felkapcsolja a lámpát, amely életre kelve megvilágítja a csillogó
konyhapultot. Vizet tölt a teáskannába, majd Earl Grey-t adagol
a teatojásba, de elvéti, és néhány tealevél a pultra szóródik.
Szórakozottan a kezébe söpri, majd a mosogató alatti
szemetesbe szórja őket. Egy perccel később riadtan ugrik fel a
vízforraló sípoló hangjára, és kis híján leforrázza a csuklóját,
ahogy sietve leveszi a tűzhelyről.
Könnyek szöknek a szemébe, ahogy a porcelán csészében
ragyogó barna főzetet bámulja. Belenyúl a konyhapulton álló
teasüteményes dobozba, a szájába töm egy egész málnakrémes
kekszet, és szinte azonnal hallja a fejében az anyja dorgáló
hangját, amiért ilyen neveletlenül viselkedik.
Az anyja. Neki Margaret Roberts az anyja.
Nancy hagyja, hogy a könnyek lefolyjanak az arcán. Csak a
folyosón álló nagy óra ketyegése töri meg a csendet. Nancy
gondolatainak ütemére ketyeg, ahogy egyenként a helyükre
kerülnek.
– Jane-nek hívnak.
Hangosan mondja ki a szavakat az üres konyhában. Senki se
hallja. Senki sem fogja megtudni.
Miután megissza a teát, elmossa a csészét és a szárítóra teszi.
A konyhának most citromos mosogatószer illata van, az anyja
mindig ezt használja, és ez az illat most visszarepíti Nancyt a
gyerekkorába, amikor az anyja szombatonként mindig
felmosott, ő pedig segített neki mosogatni.
Nem szembesítheti ezzel a szüleit. Legalábbis ma este nem.
Vissza kell mennie a bérelt lakásába, ahol nem ólálkodnak
szellemek minden sarokban, és ahol világosan, racionálisan
végig tudja gondolni ezt az egészet.
Ahogy a bejárati ajtó felé indul, visszatartja a lélegzetét, hogy
ne érezze a citrusos illatot. Nancy élete hátralévő részében a
bűntudatnak és az árulásnak citromos mosogatószer illata lesz.
 10. FEJEZET
Evelyn
1961 tavasza

Evelyn feje visszapattan, amikor Teresa nővér erőteljesen pofon

vágja.
– Isten a tanúm, ha nem nyugszik meg azon nyomban, nem
búcsúzhat el a gyermektől. Nyugodjon meg, Evelyn!
Evelyn megragadja a szék karfáját, amelyen a
Búcsúszobában ül.
A Búcsúszoba, ahogy a lányok hívják, alig nagyobb egy
szekrénynél a második emeleti folyosó végén. Még szőnyeg
sincs benne, csak a csupasz fapadló és két nyikorgó tölgyfa
hintaszék kopott, kék színű párnákkal, amelyek szomorúan
lógnak túl a szék ülőlapján. A lányok itt vehetnek búcsút a
gyermeküktől. Egy külön erre a célra elkülönített szoba, ahova
soha többé nem kell betenniük a lábukat, elvileg azért, hogy ne
emlékeztesse őket a fájdalomra, amit a gyermeküktől való
elválás miatt éreznek. Mintha egy ilyen zsigeri szenvedést négy
papírvékony fal közé lehetne zárni. A fájdalom a legapróbb
repedéseken is átszivárog. Úgy szűrődik át a kopott fapadlón,
mint az iszapos árvíz, és a megbánás bűzét hozza magával.
A többi lányt a felsőbb emeletekről házimunkára osztották
be, vagy a szalonba irányították, hogy ne legyenek tanúi Evelyn
tragédiájának, tudván, az ő idejük is biztosan eljön, alig néhány
hét múlva. Ez a protokoll azonban nem a lányok iránti
együttérzés jele.
A lázadás megfékezését szolgálja.
A pofon okozta sokk és fájdalom ellenére Evelyn figyelmét
nem kerüli el Teresa nővér szóhasználata. Nem a gyermeke.
Sosem a gyermekéről van szó. Hanem a gyermekről. Egy
ismeretlen házaspár gyermekéről. A termékről. Evelyn
legszívesebben szóvá tenné, de tekintete az Őrmester övén lógó
ostorra téved.
– Jól van. Akkor itt írja alá! – Teresa nővér egy papírlapot és
egy tollat dug Evelyn orra alá.
– Mi ez?
– Egy irat, amelyben szavát adja, hogy sosem fogja keresni a
gyermeket. Egy általános szerződés.
– Már aláírtam valami ilyesmit a kórházban.
– Azok az örökbe adással kapcsolatos papírok voltak. Ebben
megerősíti, hogy a gyermekkel együtt lemond arról is, hogy
kapcsolatot teremtsen vele a jövőben.
Evelyn nyirkos kezében érzi a toll simaságát. Érzi, hogy a
gyűlölet tűzként emelkedik fel a torkában, de megperzseli a
nyelvét, mielőtt az Őrmester képébe köphetne.
– Ezt én sosem akartam – mondja.
– Ó, dehogynem! Ne áltassa magát! Alá kell írnia, Evelyn,
különben nem láthatja a gyermeket.
Evelyn kisimítja a papírt az ölében. Egy gépelt iratról van szó,
amin ott áll a neve. A kislánya Taylor Baba néven szerepel rajta.
Alatta az apa ismeretlen szavak állnak. A Leo iránt érzett gyász
hulláma, a düh, hogy ilyen egyszerűen kitörölték a saját
gyermeke személyazonosságából, a szívébe mar. Evelyn
megnyalja az ajkát, visszatartja a lélegzetét, majd magában
megesküdve, hogy nem áll szándékában betartani a
szerződésben foglaltakat, aláírja a nevét. Még meg sem száradt
rajta a tinta, az Őrmester máris kikapja a kezéből, kiviharzik a
Búcsúszobából, és becsapja maga mögött az ajtót.
Evelyn Maggie hangját hallja a folyosóról. A nővér mond neki
valamit, majd kinyílik az ajtó. Maggie lép be rajta, sápadt arcán
szomorú mosoly ül.
– Szia – mondja, miközben leül az Evelynnel szemközti
székre.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Maggie. Tudom, hogy ez nem…,
hogy nem lehet könnyű neked újra itt lenni. – Evelynnek elakad
a hangja.
Maggie mellkasa megemelkedik és lesüllyed, ahogy mély
lélegzetet vesz. Az ablakon beáramló napfény megcsillan a
haján, valóságos glóriát vonva a feje köré.
– Nem. De bárcsak velem is itt lehetett volna valaki!
Teresa nővér házirendje megengedi a lányoknak, hogy egy
másik beutalt is velük legyen a Búcsúszobában, hogy lelki
támaszt nyújtson, de csak abban az esetben, ha a másik lány
már búcsút vett a saját kisbabájától. Maggie a kiírt idő előtt
adott életet a lányának, alig néhány nappal azután, hogy Evelyn
visszatért az otthonba. Maggie gyermekét még aznap este elvitte
örökbe fogadó családja, hogy kiengedték a kórházból. Vacsora
után egyenesen a Búcsúszobába küldték. Mivel Evelyn még nem
adta át a lányát az örökbe fogadó szülőknek – akik állítólag
még a gyerekszoba kialakításával voltak elfoglalva –, nem
lehetett ott Maggie-vel. Nem láthatta a barátnője kisbabáját.
Maggie-t még aznap este átköltöztették a szülés utáni
hálóterembe, Evelyn beosont hozzá, és bebújt mellé az ágyba,
szorosan átölelte, a haját simogatta, Maggie pedig ott zokogott a
mellén.
– Sajnálom, Maggie – mondja most Evelyn, és előrehajol, hogy
megszorítsa barátnője kezét.
Maggie megkövült tekintettel viszonozza a gesztust. Az elmúlt
napokban kissé magába fordult, és láthatóan soványabb lett.
– Minden rendben. Rossz volt az időzítés. Ez az egész csak a
rossz időzítésről szól.
Evelyn bólint és kihúzza magát. Uralkodnia kell az érzelmein,
ahogy Maggie is teszi, különben elviszik a gyermekét, anélkül,
hogy rendesen elbúcsúzhatna tőle.
Bárcsak a bátyja válaszolt volna a leveleire! Akkor
hazavihetné hozzájuk a kisbabáját, és a sajátjukként
nevelhetnék fel. Evelyn cukormázas citromtortákról,
papírcsákókról és mindenféle ajándékokról álmodott, amiket a
kislánya tőle kapna, az asszonytól, akit a nénikéjének hívna. A
csinos kis ruhácskákról, amiket a kislánynak varrna. Arról,
hogy vigasztalja az első csalódása után, hogy pezsgővel koccint
vele az esküvőjén, mintha csak az egyetlen unokahúgáért
rajongó nagynéni lenne. Szem előtt, mégis láthatatlanul.
Bárcsak!
Bárcsak adhatna ajándékba valamit a lányának,
emlékeztetve őt arra, hogy az anyja élt és lélegzett, a szíve alatt
hordta és világra hozta, szorosan magához ölelte és a fülébe
suttogta: „Szeretlek”.
 – Tessék, készültem. – Mintha csak olvasott volna Evelyn
gondolataiban, Maggie előrehajol, és egy darab papírt és egy
tollat nyom a kezébe, amelyeket a vászonszoknyája zsebéből
vett elő.
– Én írtam pár sort a kisbabámnak, és elrejtettem a kis
cipőcske orrában, amit neki kötöttem. Belegyömöszöltem a
pólyába. Kétlem, hogy valaha is elolvasná, de nem tudtam, mi
mást tehetnék. Egyszerűen képtelen voltam elengedni anélkül,
hogy adtam volna neki valamit magamból.
Evelynnek zakatol a szíve. Az ajtó felé pillant.
– Én nem… nem tudom, mit írjak.
– Csak írd meg neki, hogy szereted! Nem is kell tudnia ennél
többet. Én ezt írtam az én kislányomnak. – Maggie megköszörüli
a torkát. – Hogy mindig szeretni fogom.
Evelyn a könnyeivel küszködve lefirkant néhány szót, és
néhány könnye a papírra hull. Összetört szíve egy darabját
küldi el a kis batyuval, amit néhány óra múlva már egy másik
nő fog a karjában tartani, aki egy zsák pénzt fizetett azért, hogy
anya lehessen. Evelyn elnyomja magában a gondolatot, és olyan
kicsire hajtogatja a papírt, amekkorára csak tudja, a combja alá
csúsztatja, miközben kinyílik a Búcsúszoba ajtaja.
Agatha nővér az a babával, és Evelyn hálás ezért. Nem tudná
elviselni, ha ebben a helyzetben az Őrmester tartaná a karjában
a lányát. Agatha ugyanolyan féltő gonddal bánik a csecsemővel,
mint Evelyn, most is a pici sima, ránctalan, tökéletes homlokára
szegezi a tekintetét, melyet selymes, pihés haj keretez. Sokkal
szebb takaróba bugyolálták, mint szokták. Gyönyörű darab, ami
azt illeti, kézzel kötötték, rózsaszín fonalból, ami olyan halvány,
akár a kiscica orra. Evelyn elkeseredetten jegyzi ezt meg
magában; az otthon igyekszik a legjobb színben feltűnni az
örökbe fogadó szülők előtt, amikor azok eljönnek a
szerzeményükért.
– Jó napot, lányok! – köszönti őket Agatha, és átadja
Evelynnek a rózsaszín csomagot. – Tessék, Miss Evelyn! Elvileg
csak öt perc, de annyi időt adok magának, amennyit csak tudok
– suttogja. Mint egy titkot, vagy mint a legnagyobb félelmét.
Evelyn meg se tud szólalni.
– Köszönjük, Agatha nővér – mondja Maggie rekedt hangon.
Agatha biccent. Nem néz a lányok szemébe, pedig csak egy
lépésnyire áll tőlük.
– Nagyon sajnálom.
Kimegy, halkan beteszi maga mögött az ajtót, Evelyn pedig
utoljára néz a lánya arcára.
– Édes kicsikém – suttogja az alvó csecsemő fülébe. Békés az
arca, és Evelynre pánikszerűen tör rá a felismerés, hogy
minden egyes részletét az emlékezetébe kell vésnie: apró
állacskája ívét, hosszú szempilláját, amely olyan sötét, hogy
szinte nedvesnek tűnik. Kiugró arccsontját és meredeken ívelt
orrát. Megesküszik, hogy élete hátralévő részében minden
egyes kisgyerek, kamasz lány és nő arcában, akik mellett
elhalad az utcán, keresni fogja ezt az állat, szempillát és
orrocskát. Egy nap majd belenéz a lánya szemébe, és azt
mondja neki: Ismerlek. Te az enyém vagy.
Evelyn azt kívánja, bárcsak ébren lenne a lánya, hogy
láthassa a szemét, de képtelen felébreszteni, amikor ilyen
békésen alszik. Inkább gyengéden magához öleli picurka testét.
A kórházban szoptathatta utoljára, mégis magához szorítja, és
hiún arról ábrándozik, a kislánya emlékezni fog az anyja
szívdobbanására, a leheletére és nyakának tapintására.
Valamire. Bármire.
Reszketeg levegőt vesz, majd olyan egyenletesen fújja ki,
ahogy csak tudja. Hallja a többi lány hangját odalent a
konyhában, az edényfedelek csörömpölését, ahogy készülődnek
az ebédhez. Ahogy telik a napjuk.
– Gyönyörű kislány, Evelyn – szólal meg Maggie.
Evelyn elszakítja tekintetét a babáról, és a barátnője szemébe
néz.
– Biztos vagyok benne, hogy a tiéd is az volt.
Maggie könnyei az álláról végül az ölébe hullanak. Napfény
árad be az ablakon. Minden ragyog.
Evelyn előhúzza a combja alól az összehajtott kis
papírdarabot. Óvatosan félig kibontja a takarót, és olyan mélyre
rejti a cetlit a pólya ráncaiba, amennyire csak tudja.
Visszabugyolálja a lányát, és halványan elmosolyodik.
– Két kicsi kéz, két kicsi láb, két nagy szem, két apró fül, egy
szájacska és egy orrocska – mondja végig Evelyn a versikét,
amit a kórházban költött. Mutatóujjával végigsimítja kislánya
homlokát, orra nyergét, majd megállapodik gombszerű
orrocskája hegyén.
Megsimogatja lánya feje búbját, majd lehajol, és mélyen
beszívja illatát. A falon lévő óra könyörtelenül számolja a múló
perceket, arra emlékeztetve Evelynt, hogy most minden egyes
másodperc értékes.
Ne vedd le róla a szemed, ketyegi az óra.
 Tik.
Ez az.
Tak.
Ennyid van csak.
Tik.
Jól figyelj!
Tak.
Katt. A varázs megtörik, amikor Agatha nővér csendben
belép a szobába.
– Itt az idő, Miss Evelyn.
– Rendben.
– Sajnálom.
– Rendben. Minden rendben. – Evelyn bólint, és megpróbálja
elpislogni a könnyeit, de azokat már semmi sem állíthatja meg.
Vet egy utolsó pillantást a lányára, gyönyörködik még egy
kicsit aprócska arcában, és igyekszik úrrá lenni a
kétségbeesésén. Azon kapja magát, hogy az ablak felé pillant, de
természetesen zárva van, és különben is a második emeleten
vannak. Ahogy Maggie mondta, ez egy börtön, alaposan
megtervezett csapdák és ketrecek sorozata a megtévesztés és a
hazugság labirintusában. Egyetlen kijárata van, és a rabok csak
akkor mehetnek ki rajta, ha megfizettek a szabadságukért.
Evelynnek remeg a karja, képtelen leállítani, és egy pillanatig
attól tart, elejti a kislányát. De Agatha nővér kiveszi kezéből a
gyermeket. A tranzakció befejeződött.
– Isten veled, kicsi lány! – suttogja Evelyn, a karja most
üresen pihen az ölében. – Szeretlek, édesem. Kérlek, bocsáss
meg nekem! Kérlek, bocsáss meg…
 Csak nézi, ahogy Agatha nővér magával viszi a kisbabáját, és
becsukja maga mögött az ajtót. Küzd a mellkasát gyötrő
forrósággal. Nem akarja, hogy a lánya hallja ezt, hogy
bármilyen emléke legyen az anyja fájdalmáról, hogy lágy,
mormogó hangján kívül mást is ismerjen. Az ajtó becsukódik, és
Evelyn a padlóra rogy. Maggie is sír, és Evelyn rettenetesen
hálás az áldozatért, amit a barátnője meghozott érte. Maggie
letérdel mellé, ölébe vonja barátnője fejét, és kisimítja a haját
könnyek áztatta arcából.
Miután biztos benne, hogy Agatha nővér leért a földszintre,
Evelyn vesz egy reszketeg lélegzetet, majd olyan fájdalmas
sikoly hagyja el a száját, amely túl hatalmas ahhoz, hogy az
aprócska Búcsúszoba falai között maradjon. Áthatol a falakon
és a mennyezeten, és Evelyn mellkasában ver visszhangot, hisz
nincs hova mennie. Tűz emészti a szívét és a tüdejét, az arca
pedig eltorzul a fájdalomtól.
– Csss, csss, csss, vége van – suttogja Maggie, és hideg kezével
letörli Evelyn arcáról a könnyeket. – Minden rendben lesz. Egy
nap minden rendben lesz. Hinnünk kell ebben.
Lent, az Őrmester irodája melletti aprócska gyerekszobában
Agatha nővér lehunyja a szemét, és apró kezét a csecsemő
fülére tapasztja. A lányok a konyhában abbahagyják a munkát,
élő csoportképpé dermednek a hang hallatán. Saját kisbabájuk
arca villan fel lelki szemeik előtt. A hasukat szorongatják, míg el
nem hal a sikoly, majd megkönnyebbülten felsóhajtanak, és
megpróbálnak nem gondolni az elkerülhetetlenre.
Csakhogy a gondolatok nem tágítanak. Hallják az Őrmester
cipője kopogását, ahogy felfelé tart a lépcsőn, és gyorsan
folytatják a munkát. Teszik a dolgukat, miközben hallatszik a
felfordulás az emeletről. Evelyn most másként sikolt. Maggie
kiabálva tiltakozik, próbálja védeni barátnőjét. Evelyn tovább
sikoltozik. A lányok közben eltörölgetik a tányérokat, felseprik a
padlót, az Őrmester ostorának csattogása hajtja őket.

Evelyn tudja, hogy már régen fel kellett volna öltöznie.

Szerda reggel van, három héttel azután, hogy elvették tőle a
gyermekét. Még mindig ágyban van, a takarót a fejére húzta,
magzati pózban fekszik, ügyelve rá, hogy a lába ne lógjon ki a
keskeny takaró alól. Az alkarján még látszanak a hegek,
amelyeket az Őrmester ostorcsapásai okoztak, a varrata
azonban már begyógyult, bár néha tompa, vágyakozó fájdalom
emlékezteti lánya születésére.
A teje elapadt, és újra kezdi sajátjának érezni a testét. A
gondolatra elerednek a könnyei. Bármit megadna, hogy még
egyszer megoszthassa a testét a kisbabájával. Hogyhogy nem
tudta, milyen szerencsés, hogy terhes lehet? Hogy a folyamatos
kényelmetlenség, a kimerültség és az álmatlan éjszakák,
amelyeket a hasában rúgó és mocorgó kisbabája szakított félbe,
igazi ajándékok voltak. Túl akart lenni rajta, mintha a terhesség
egy átok lett volna, amit le kell győzni, és amitől meg kell
szabadulni, miközben nem vette észre az áldást, ami valójában
volt. Azon tűnődik, hogy a kisbabája vajon öntudatlanul is
vágyakozik-e az édesanyja melle, bőre illata, megnyugtató karja
után.
Micsoda buta álom, gondolja Evelyn. A kisbabája nem fog
emlékezni rá.
Mióta elbúcsúzott tőle, hasonlóak voltak a reggelei.
Reménykedett benne, hogy idővel újra úgy fogja érezni magát,
mint régen, de a régi énje már sehol sincs. Meghalt. Hála az
égnek! Annak a lánynak fogalma sem volt arról, mi az öröm, a
szeretet és a veszteség. Most már érti, hogy a szobatársuk,
Emma miért sírt reggelenként: a zokogása visszhangzott a
folyosón, a szülés utáni hálóteremből, ahol most Evelyn és
Maggie is alszanak. Rosszul érezték magukat miatta, igen, de
Evelynnek fogalma sem volt róla, hogy ilyen érzés lesz.
Emlékszik, hogy miután elvették a gyermekét, Emma tekintete
üres lett, mintha csak sötét barlangba pillantott volna. Evelyn
látta a kórházból visszatérve belépni a bejárati ajtón, és teljesen
más embernek tűnt. Eltévedt szellemként bolyongott a
folyosókon, míg le nem dolgozta az adósságát és szabadon
távozhatott. Evelyn gyanítja, most ő is ugyanolyan távolinak és
anyagtalannak tűnik, mint Emma annak idején. Azt kívánja,
bárcsak kedvesebb lett volna hozzá.
– Evelyn – szólongatja Maggie a szobájuk ajtajából. Evelyn
szorosan lehunyja a szemét. – Mindjárt reggeli. Ha nem jössz le,
az Őrmester fog feljönni. Gyere szépen!
Evelyn kissé lejjebb húzza a takarót, hogy kilátsszon az arca.
Maggie most az ágya mellett áll csípőre tett kézzel.
– Nem vagyok éhes – szólal meg Evelyn. – Neked viszont
enned kellene. Nagyon sovány vagy, Maggie.
Maggie felsóhajt, és leül az ágy szélére.
– Ez így nem mehet tovább. Fel kell kelned.
– Olyan nehéz!
 – Tudom. Tényleg tudom.
Evelyn megköszörüli a torkát.
– De te annyira erősnek tűnsz, Maggie. Miért nem tudok én is
olyan lenni, mint te?
– Nem vagyok erős, nem igazán. Még mindig folyamatosan
Jane jár a fejemben… – Maggie-nek elakad a szava, az ölébe
bámul.
– Lányok! – Agatha nővér bukkan fel az ajtóban, feszült az
arca. – Mindjárt elkéstek a reggeliről.
– Sajnáljuk, Agatha nővér – feleli Maggie. – Máris megyünk.
Az apáca rosszallóan néz Evelynre, kicsit tétovázik, de aztán
sarkon fordul és eltűnik a folyosón.
– Te elnevezted a kisbabádat? – kérdezi suttogva Evelyn.
– Igen.
– De nem lett volna szabad.
– Tudom. De attól még megtettem.
Egy pillanatra ugyanúgy érzik magukat, mint amikor
felfedték egymás előtt a vezetéknevüket, miniatűr lázadás, ami
mindkettőjüket váratlanul éri.
– Néha azt kívánom, bárcsak megpróbáltunk volna kijutni
innen, amikor először javasoltad – mondja Maggie, és egy
aprócska lyukat piszkál az ágytakarón, kerülve Evelyn
tekintetét. – Igazad volt, azt hiszem.
– Nem, neked volt igazad – feleli Evelyn. – Nem volt hova
mennünk.
– Nem – ért egyet vele Maggie. – De azt hiszem, akkor erős
voltál. Megint az lehetsz. Megvan benned az erő. Láttam. – Most
Evelynre néz. – Mennünk kell tovább előre, Evelyn. Miután
kijutunk innen, talán lesz rá mód, hogy megtaláljuk a
lányainkat. De kikelni az Őrmester ellen, miközben csapdába
estünk ezek között a falak között… Rövid távon csak ártunk vele
magunknak, hosszú távon pedig semmi jóval nem kecsegtet.
Mint ahogy a Búcsúszobában mondtam neked korábban, csak
hinnünk kell benne, hogy egy nap majd minden rendben lesz.
Örökké keresni fogjuk őket, Evelyn. Meg fogjuk találni őket.
Csak türelmesnek kell lennünk. – Elcsuklik a hangja. – Még
nincs vége. Ezt megígérhetem.
Maggie feláll, és teljesen lehúzza az ágytakarót. Evelyn a
párnájába nyög, de nem mozdul.
– Még az is lehet – mondja.

Két héttel később Evelynnek végre alkalma nyílik arra, hogy

egyedül beszéljen Agatha nővérrel. Olyan zsúfolt ez az átkozott
ház, hogy a lányok és a személyzet szinte egymás sarkában
taposnak. Sosincsenek egyedül.
A délutáni kint töltött idő során veszi észre az apácát a
kertben. Hűvös, nyirkos idő van, és a szemerkélő eső a legtöbb
lányt a házba terelte az egyórás szünetre, de Agatha nővér a kis
udvar egyik sarkában egy rozsdás ollóval nyírja a sövényt.
Evelyn hátulról közelíti meg.
– Agatha nővér? – szólítja meg bátortalanul.
Agatha megfordul. Kötényt és esőkabátot visel a reverendája
fölött, aprócska lábán pedig túlméretezett gumicsizma van.
Pont úgy néz ki, mint egy beöltözősdit játszó gyerek.
– Jó napot, Miss Evelyn!
 Evelyn számtalanszor elpróbálta magában ezt a beszélgetést
az elmúlt napokban házimunka végzése közben, és miközben
az ágyában forgolódott álmatlanul. De most úgy dönt, azonnal a
lényegre tér. Van egy terve, és ehhez szüksége van Agatha
segítségére.
– Agatha nővér, képtelen vagyok aludni. Enni sem tudok.
Egyedül csak a kisbabámra tudok gondolni, és arra, hol lehet,
vajon boldog-e, és, tudja… szeretik-e. – Annyira összeszorul a
torka, hogy már nem is biztos benne, ki tudja-e préselni
magából a szavakat. – Tudnom kell, hol van. Tudnom kell,
kikhez került. Egyszerűen nem hiszem… – A másik lábára
nehezedik, és a csizmája belesüpped az átázott fűbe. – Úgy
érzem, nem leszek képes továbblépni, ha nem tudom, hol van.
Tudnom kell. Szükségem van a segítségére.
Az apáca kesztyűs kezével erősen szorítja a sövénynyíró ollót.
– Szerintem adnia kellene magának még egy kis időt, Miss
Evelyn.
– Képtelen vagyok.
– Pedig muszáj lesz. Még nem telt el sok idő. A legtöbb
lánnyal ez a helyzet eleinte. Nagyon nehéz. De idővel kicsit
fényesebbnek fogja látni a jövőt. Különösen, miután hazament.
Evelyn felhördül.
– Segítenie kell, hogy megtaláljam!
– Jaj, Miss Evelyn, nem tehetem.
Evelyn az apáca szemébe néz, és úgy veszi észre, mintha
megváltozott volna a tekintete. Mintha elkomorult volna,
mintha nyomasztaná valami. A válla csüggedten lóg.
– Tud valamit? – zakatol Evelyn szíve. – Mi az?
 – Nem mondhatom el – pillant idegesen a ház felé.
– Agatha nővér, kérem!
Agatha Evelyn arcát fürkészi. Végül vesz egy mély, reszkető
lélegzetet.
– A kisbabája… a kisbabája nem élte túl, Miss Evelyn.
Meghalt.
Mintha megállt volna a világ, Evelyn csak a szitáló esőt érzi,
ami elhomályosítja a látását.
– Meg… meghalt? De hát… hogyan?
Agatha tesz egy lépést Evelyn felé.
– Sajnálom, nem kellett volna ezt mondanom. – Úgy tűnik,
kínban van. – Csak úgy megtörtént. Kicsi volt, maga is
emlékszik. Most már elengedheti, Miss Evelyn. Nincs mit
kergetnie, nincs miért aggódnia. Maga mögött hagyhatja az
egészet. Most már… továbbléphet – fejezi be az apáca erőtlenül.
Evelyn reszketni kezd, ahogy a sokk erőt vesz rajta. Képtelen
felfogni, amit az imént hallott. Nem érez semmit, és közben
mindent érez. Mereven néz Agatha nővér szemébe, mígnem a
fiatal apáca megfutamodik, sarkon fordul, és visszabotladozik a
házba.
 11. FEJEZET
Angela
2017. január vége

Miután megtalálta Frances Mitchell levelét és a Margaret nevű

fiatal lány sorait, Angela üzenetekkel bombázza a Torontóban
és környékén lakó Nancy Mitchell nevű nőket, de eddig nem járt
sikerrel. Amellett, hogy szégyelli, amiért az ismeretlen Nancy
nyomába eredt, nem érzi helyesnek, hogy Tina háta mögött
teszi, ezért úgy dönt, hogy a termékenységi klinikára menet
mindent elmesél neki a „Nancykről”, ahogy magában hívja őket.
Tina derűlátón bólogat, ahogy szokott.
– Oké. Kösz, hogy elmondtad.
Az út hátralévő része kényszeredett csendben telik, amiről
Angela készséggel elismeri, lehet, hogy csak képzelte, de
minden közöttük lévő feszültség elpárolog, amint belépnek a
kezelőhelyiségbe. Ma egy újabb költséges méhen belüli
megtermékenyítésre érkeztek – a kilencedikre. Hat alkalommal
meg se fogant. Két alkalommal igen, de mind a kettő vetéléssel
végződött.
Majdnem egy évvel ezelőtt Angela kénytelen volt elmenni az
egyik abortuszklinikára, mert az egyik vetélése nem folyt le
rendesen. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy természetes
vetélés esetén is szükség lehet beavatkozásra. Bár nem igazán
voltak előítéletei az abortuszt igénybe vevő nőkről, ráeszmélt,
hogy ezek a klinikák nem felelőtlen tinédzserekkel vannak tele.
Még a leginkább abortuszellenes, jobboldali nőknek is
szükségük lehet az eljárásra egy spontán vetélést követően,
hogy elkerüljenek egy esetleges fertőzést. Végső soron ez is csak
olyan, mint bármely más műtét vagy kezelés. Ám úgy tűnik,
hogy a klinika előtt tüntetők ezt nem fogták fel.
Amikor Tinával megérkeztek a klinikára, azonnal észrevették
a bejárattal szemben, az utca déli oldalán összegyűlt tömeget.
Mindannyian ugyanolyan fekete sapkát viseltek, és nagyjából
minden második ember kezében neonszínű kartonlap volt,
amelyre vastag filccel mindenféle fenyegetéseket írtak. Angela
más, rózsaszín és vörös képekkel teli táblákat is látott, és még
több óriásplakátot támasztottak ki a járda mentén. Messziről
nem látta, mi van rajtuk, de el tudta képzelni: elvetélt
magzatokról készült rettenetes fotók az egyik oldalon, és
fehérbőrű csecsemőt a karjukban tartó boldog nagymamákról
készült lágy filteres fotók a másikon.
Az utca északi oldalán néhány ellentüntető lila színű táblákat
tartott a magasba. Három rendőrautó parkolt a klinika előtt, és
a rendőrök az ellentüntetőkkel beszélgettek. Egy rendőr
őrködött az épület főbejárata előtt.
Tina megfogta Angela kesztyűbe bújtatott kezét. Az
abortuszpárti ellentüntetők integettek nekik és mosolyogtak
mindkettőjükre, amikor elhaladtak mellettük.
– Ne törődjön velük! – mondta egyikük Angelának, az utca
túloldalán kiabáló tömeg felé intve. – Tudják, hogy vesztettek, és
ez bassza a csőrüket.
Csakhogy eleve nehéz volt figyelmen kívül hagyni őket.
Oldalra pillantva Angela látta néhány táblájukat:

AZ ÉLET SZENT
AZ ABORTUSZ GYILKOSSÁG
MIND CSECSEMŐ GYILKOSSOK VAGYTOK

Legalább a kibaszott tábládra írj helyesen! – gondolta Angela,

és elhúzta a száját. Egy alig négy-öt éves kisfiú is volt közöttük,
kezében egy táblával, amin az volt olvasható, hogy ANYÁM AZ
ÉLETET VÁLASZTOTTA. Angela pulzusa az egekbe szökött, és
képtelen volt visszafogni magát.
– Azt hiszitek, hogy tényleg itt akarok lenni? – kiabált rájuk. –
Azt hiszitek, nem az a leghőbb vágyam, hogy még mindig terhes
legyek? Tudatlan faszok!
– Ange! – Tina megragadta a vállát. – Ange, ugyan már!
Menjünk! Nem éri meg. Hagyd a fenébe!
A termékenységi klinikán csupa kellemes és pozitív
élményben volt részük a fizikai kényelmetlenség ellenére. Az
ápolók és a laboránsok végig támogatják őket az anyává válás
útján. Senki sem tiltakozik az épület ajtaja előtt, nem kiabálnak
az arra elhaladó nőkre, és nem ítélik el őket, amiért teherbe
akarnak esni. Mégis, a termékenységi klinikák és az
abortuszklinikák nem ugyanannak az éremnek a két oldala?
Angela hálás volt, amiért nem kellett visszamennie arra a
borzalmas helyre a legutóbbi vetélése után, amely rendesen
lezajlott.
De az akkor volt, emlékezteti magát, miközben a kezelőben
várakoznak. A mai napnak a pozitív hozzáállásról kell szólnia.
Ma nagy reményeket fűznek a sikeres megtermékenyítéshez és
a beültetéshez, és próbálnak nem emlékezni arra, milyen
megsemmisítőleg hat, amikor mégsem jön össze. Angela tudja,
hogy Tina már belefáradt az egészbe, de ő még nem akarja
feladni.
A következő sikerülni fog, mondja minden alkalommal
Tinának, és magának is ezt a mantrát ismételgeti, amikor
kételkedni kezd. A következő. A következő. A következőből már
gyerekünk lesz.
Még karácsony előtt, amikor az utolsó sikertelen próbálkozás
után Angelának megjött a menstruációja, zokogva jött ki a
fürdőszobából, reszketett a dühtől, a haragtól és vagy egy tucat
más érzelemtől. De leginkább tele volt gyűlölettel. Annyira tele,
hogy alig kapott levegőt.
Gyűlölte a barátait, akiknek már volt gyerekük.
Gyűlölte azokat az ostoba tinédzsereket, akik véletlenül estek
teherbe, anélkül, hogy próbálkoztak volna egyáltalán.
Gyűlölte, hogy ez milyen kurvára megviselte a testét, a szívét
és a házasságát. A bankszámláját.
Gyűlölte, hogy próbál teherbe esni, de még jobban gyűlölte a
gondolatot, hogy nem esik teherbe.
Tina hazatérve a munkából a kanapén találta Angelát egy
pohár valódi borral a kezében, Grizzlyvel az ölében, feldagadt
arcán végigcsorgó könnyekkel, és azonnal tudta, mi történt.
Mindketten annyira ráhangolódtak Angela ciklusára, hogy
tudták, a következő napokban valaminek a kezdete vagy a vége
felé közelednek.
– Jaj, Ange! – huppant le Tina a felesége mellé a kanapéra, és
magához ölelte. Grizzly ott nyávogott közöttük, ami Angela
számára úgy hangzott, mint egy bocsánatkérés mindazért, amit
szerettek volna, de nem kaphattak meg. Angela még
hevesebben zokogott Tina karjában, összetörte a lehetőség
elvesztése.
Néhány nappal később, amikor Angela kellőképpen
megnyugodott, Tina felvetette az örökbefogadást. Egész este
beszélgettek, de Angela nem engedett. Mivel őt magát is örökbe
fogadták, valahol mélyen legbelül erős késztetést érzett arra,
hogy saját, biológiai gyermeke legyen, aki a közvetlen
leszármazottja, és a gyermeke anélkül kötheti össze élete
pontjait, hogy keresnie kellene őket, ahogy Angelának kellett.
Tina sosem akart kihordani egy gyermeket, Angela viszont
nagyon eltökélt volt.
Tina végül beleegyezett, hogy próbálkozzanak tovább, bár
Angela látta rajta, még mindig aggódik amiatt, milyen hatással
van rájuk ez az egész. Az emberek úgy beszéltek róla, mint
valamiféle „utazásról”, egy kanyarokkal tarkított úton tett
utazásról, amelynek a végén elérik áhított céljukat, de ők az idő
nagy részében leginkább sziszifuszi feladatnak érezték. Sosem
beszéltek róla nyíltan, de Angelának az volt az érzése, hogy van
valamiféle határ a horizonton – pénzügyi, érzelmi. Nem tudta
biztosan, de látta Tina összeráncolt homlokán, akárhányszor
mesterséges megtermékenyítésre mentek. Minden alkalommal,
amikor nem jártak sikerrel. Minden alkalommal, amikor Angela
vérezni kezdett.
A kezelőben Angela most felnéz felesége arcára, és
ugyanezeket az aggodalmas ráncokat látja, ám Tina megszorítja
Angela kezét, amikor az ápoló fecskendővel a kezében az
asztalhoz lép.
– Jól van, Angela, vegyen egy nagy levegőt, majd lélegezzen
egyenletesen. Pár perc az egész.
– Igen – feleli Angela, miközben hosszan kifújja a levegőt, és a
plafont bámulja, az előző alkalmakra gondolva, amikor ezen az
asztalon feküdt, kórházi ruhában, imádkozva, hogy ezúttal
sikerüljön. Addig fogja görgetni azt a sziklát felfelé a hegyen,
ameddig az erejéből telik. – Tudom.

Két héttel később Angela kipakol egy doboz Valentin-napi

dekorációt a régiségbolt pultjára. A poros kartondobozt az apró
raktárhelyiség egyik alsó polcáról ásta elő, és a következő órát
azzal tölti, hogy megfelelő helyet találjon a különböző fényes,
piros gömböknek, csillogó gyöngyfüzéreknek és az egydolláros
boltban vásárolt rózsaszín, műanyag szívecskéknek. Hétfő
délelőtt nincs sok vásárló a boltban, így még a délutáni
megnövekedett forgalom előtt végez a dekorációval.
Angela felteszi főni a második kanna koffeinmentes kávét,
majd fog néhány díszt, egy ollót, maszkolószalagot, és a kis
létrával együtt magával viszi őket a bolt hátsó részébe. Éppen az
első szívecskés girlandot ragasztja fel a könyvespolc tetejére,
amikor megszólal az ajtó feletti csengettyű, vidáman köszöntve
az aznapi második vásárlót.
– Jó napot! – üdvözli, és lekecmereg a létráról.
– Üdv! Csomagot hoztam – válaszol egy férfihang.
– Remek, köszönöm.
 Angela előre megy, kezét a farmerjába törli, hogy
megszabaduljon a rátapadt portól, és magában megjegyzi, hogy
alapos tavaszi nagytakarítást kell végezni.
A kézbesítő odanyújtja a telefonját, Angela pedig hanyagul
aláfirkantja a nevét a mutatóujjával. Gondolkodás nélkül
átveszi tőle az egyik dobozt. Nehéz, és rájön, hogy legközelebb
meg kell kérnie a futárt, tegye a dobozokat a pult mögé. Jelenleg
nem lenne szabad nehéz dolgokat emelgetnie.
A csengő csilingel, ahogy a sofőr elhagyja az üzletet, utcai
hangok kavalkádja zúdul befelé, majd becsapódik az ajtó.
Miután Angela végez a dekorálással, tölt magának egy csésze
kávét, majd felnyitja az első dobozt, és elkezdi kipakolni az e
havi használtkönyv-szállítmányt.
Furcsa gyűjtemény: kortárs és klasszikus irodalom – Angela
megesküdne rá, hogy már tizennégy példányuk van William
Shakespeare összes művéből, és épp most csomagolt ki még
kettőt –, életrajzok, memoárok, elavult útikönyvek, amelyeket
ritkán adnak el, szamárfüles és zsírfoltos szakácskönyvek,
egyszer sem olvasott önsegítő könyvek, és néhány általános
ismeretterjesztő könyv a háború történetétől a
balkonkertészkedésen át a lótenyésztésig.
Angela műfajok szerinti stószokba rendezi a könyveket, és
menet közben egyenként beviszi őket a számítógépes
rendszerbe. Már az ötödik, és egyben utolsó doboz végénél tart,
amikor egy puhafedelű, enyhén szakadt könyv akad a kezébe.
Fekete borítóján vastagon szedett fehér betűkkel áll a címe.

A JANE-HÁLÓZAT
 A szerző egy bizonyos dr. Evelyn Taylor. A borító semmilyen
támpontot nem ad, miről szól a könyv. Irodalom vagy
ismeretterjesztő? Angela egyszerre kíváncsi és bosszús, amiért
plusz erőfeszítést kell tennie, hogy a megfelelő kategóriába
sorolhassa a könyvet. További információ reményében kinyitja
a második oldalon, a szerzői jogoknál. Ismeretterjesztő, 1998-
ban adták ki. A tárgy címszó alatt ez áll: A Jane-hálózat
(abortuszszolgáltatás) / Abortuszszolgáltatások – Toronto –
Ontario – KANADA/Abortusz – Kanada – Történelem.
– Hűha! – Angela szemöldöke egészen sötét frufrujáig szalad.
Elolvassa az ajánlást a következő oldalon, ami egyszerűen így
szól: A Jane-eknek. Tovább lapoz, és átfutja a tartalomjegyzéket.

1. Nincs más választás: A nők reprodukciós lehetőségeinek

(nagyon) rövid története 1960-ig
2. A montreáli éveim: Dr. Morgentaler képzésén
3. Jogod van tudni: A születésszabályozás kézikönyve és
egyéb felforgató szövegek
4. A forradalom elkezdődik: Az 1970-es abortuszkaraván
5. A Jane-hálózat születése
6. „Jane-t keresem”: A szolgáltatás kiterjesztése
7. Razziák, újjáélesztés és átszervezés
8. R. kontra Morgentaler (1988): A per és a dekriminalizáció
9. „Mindig szükség lesz rá”: Élet Jane után

– Hah! – A számítógép monitorja mellé teszi, és gyorsan

feldolgozza a dobozban maradt két könyvet. Az órára pillant,
mindjárt ebédidő, és majd’ éhen hal. Angela hátramegy a
raktárba, és előveszi az ebédjét az aprócska hűtőből. Felmelegíti
a tegnapról maradt levest a mikróban, türelmetlenül kopog a
fehér, műanyag ajtón, és nem vesz róla tudomást, hogy
mostanra az egész üzletet átjárta a hagymaszag. A sáljával
védve a kezét a melegtől a pulthoz viszi a gőzölgő edényt, és
leül. A számítógép monitorának támasztja A Jane-hálózatot, és
átlapozza.
Azon tűnődik, vajon Tina találkozott-e ezzel a szervezettel a
tanulmányai során. Angela még csak nem is hallott róla soha.
Miután lenyeli az első kanál levest, a telefonjáért nyúl, és a
feleségét tárcsázza. Tina két csörgés után felveszi.
– Szia, T! – üdvözli Angela. – Volna egy kérdésem. Hallottál
már a Jane-hálózatról?
MÁSODIK RÉSZ
 12. FEJEZET
Evelyn
Ottawa | 1970. május 9.

A város tele van zöld és fekete plakátokkal. Mindenhol

megjelentek: az össze nem illő székekkel és csorba fehér
bögrékkel teli párás kávézók hirdetőtábláin; a Sparks Street és a
ByWard Market butikjainak kirakatában; a közkönyvtárak
mosdóiban a vécéajtók belső oldalán; Ottawa legforgalmasabb
utcáin a telefonpóznákon.
Ez az első dolog, amit Evelyn észrevesz, amikor szombat
reggel előbukkan a vasútállomásról. Kilép az erőtlen tavaszi
napfényre, megigazítja hátizsákját a vállán, és a legközelebbi
telefonpóznához sétál.
JÖNNEK A NŐK, hirdetik a plakátok. Alatta a felirat:
Abortuszkaraván. Evelyn gyomra dob egy kisebb hátraszaltót.
Hangosan kifújja a levegőt, amitől kicsit csökken a feszültség a
mellkasában. Nem emlékszik, hogy az orvosi egyetem elkezdése
óta érezte-e magát ennyire izgatottnak, idegesnek és elszántnak.
A feldobottsághoz hasonló érzés, egy újabb tiltakozás.
Kilenc évvel ezelőtt Evelyn egészen más nőként hagyta el a
Szent Ágnest. A rengeteg trauma, a tehetetlenség bénító érzése
és a saját élete feletti kontroll hiánya után megfogadta, soha
többé nem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy másra kelljen
támaszkodnia, vagy amelyben olyan erőtlennek érzi magát,
mint egykor. Nem akart háziasszony lenni, és úgy élni az életét,
mintha mi sem történt volna. Olyan karrierre vágyott, amely
biztosítja a függetlenségét. Miután meggyőzte a családját, hogy
ez az egyetlen út számára, jelentkezett a montreáli orvosi
egyetemre.
Mindössze ketten voltak nők a képzésen, és nem volt könnyű
dolga sem neki, sem Marie-nak. De mindjárt a legelső napon
találkozott Tommal, aki mellette ült a Bevezetés az ember
anatómiájába kurzuson. Más volt, mint a többi férfi, akik
gyanakvóan, megvetően vagy épp gátlástalan szexuális
érdeklődéssel közeledtek Evelynhez és Marie-hoz. Tom nemcsak
a legjobb barátja lett, de Marie-val és Tom egyik barátjával
együtt a lakótársa is. A megbotránkozó szóbeszéd ellenére,
miszerint nem helyénvaló, hogy hajadon nők férfiakkal laknak
együtt, Evelyn számára kiválóan működött ez a felállás. Mivel
már fiatalon „bukott” nőnek tartották, és ki volt téve a férfi
kollégái gúnyos és kegyetlen megjegyzéseinek, nem foglalkozott
azzal, mit pusmognak róla mások.
Azonban az egész élete megváltozott, amikor egyik este
Marie belépett a szobájába, és egy szívességet kért tőle.
Abortuszra készült, és szerette volna, ha Evelyn vele tart.
– Nem adhatom fel ezt az egészet – magyarázta Evelynnek,
miközben fel-alá járkált a kopott, másodkézből vett szőnyegen. –
Most nem. Azért vagyok itt, mert többet akarok kezdeni az
életemmel, mint az anyám. Nem költözhetek haza, hogy a
szüleimtől függjek. Még a gondolatát sem tudom elviselni. És
sosem adnám örökbe a gyerekem. Tönkretenné az életem. –
Könnyes szemmel nézett Evelynre. – Remélem, nem tartasz
szörnyetegnek emiatt.
Evelyn az ajkát harapdálta, aztán kinyújtotta a karját, és
megállította Marie-t.
– Sokkal jobban értem, mint azt el tudod képzelni, Marie.
Miután végignézte a beavatkozást dr. Henry Morgentaler
sebészasztala mellett állva, Marie kezét fogva és megnyugtató
szavakat suttogva neki, Evelynt hatalmába kerítette egy
gondolat, amely merészségben, végül pedig konkrét tervben
öltött testet. Felhívta dr. Morgentaler rendelőjét, hogy
megbeszéljen vele egy találkozót a következő hétre, és őszintén
elmondta neki, miért akarja megtanulni az eljárást. Azóta, hogy
elhagyta a Szent Ágnest, most először beszélt nyíltan egy
idegennel arról, ami ott történt.
– Semmi beleszólásom nem volt abba, ami velem történt –
mondta az orvosnak. – Kivették a kezemből az irányítást. És
ahogy a minap láttam, hogyan bánik Marie-val… Ha tudtam
volna, milyen fájdalmat fogok érezni, hogy ilyen körülmények
között kell lemondanom a gyermekemről… – Megrázta a fejét. –
Szerettem a lányomat. Nagyon szerettem volna megtartani, de
nem engedték. Ha másképp alakultak volna a dolgok, ha ma
esnék teherbe, és nem akarnék az lenni… Az abortusz egy életre
szóló fájdalomtól mentheti meg a nőket, nem gondolja?
Miközben Evelyn elmondta a kendőzetlen igazságot, ami a
rendelőbe vezette, dr. Morgentaler az orrára biggyesztett vastag
szemüvegén keresztül figyelte. Evelyn az ölébe bámult,
végigsimította a csuklóján lévő heget, ami ennyi év alatt
egészen fehérre fakult.
– Mindent elveszítettem. Senkinek sem kívánom ezt.
Szeretném, ha más nőknek nem kellene ugyanazt érezniük,
amit nekem. Ha legalább lenne választásuk. És láttam, hogy ez
lehetséges, amikor elkísértem ide Marie-t.
Az orvos hallgatott egy pillanatig. Evelyn legyűrte a félelmét,
a férfi szemébe nézett, és meglepődött a belőle sugárzó
kedvességen.
– Megértem, Miss Taylor – mondta a férfi csendesen.
Evelynnek szúrni kezdett a szeme.
– Elnézést, dr. Morgentaler. Orvosként a nők nem engedhetik
meg maguknak a gyengeséget. Sajnálom.
– Ne sajnálja, kérem! – Dr. Morgentaler előrehajolt a
székében. – És jól figyeljen, Miss Taylor, mert ez nagyon fontos!
Ne keverje össze az emberséget a gyengeséggel! Sajnos ezt
gyakran megteszik.
Evelyn szipogott.
– Akkor mondhatni, eléggé humánusan állok ehhez az egész
dologhoz.
– A legjobb orvosok így tesznek, Miss Taylor. És az ön
tapasztalata lehetővé teszi, hogy együtt tudjon érezni a
betegeivel. Fejlessze! Becsülje meg! A rémület, amit átélt, az
hozta most ide az irodámba, ezzel a hihetetlen bátor kéréssel.
Máskülönben nem lenne itt, nem igaz?
Ezzel Evelyn sem vitatkozhatott.
– Szóval, tanítani fog?
– Megtiszteltetés lenne számomra, Miss Taylor.
Evelyn szíve nagyot dobbant.
– Köszönöm, dr. Morgentaler.
Az orvos egy pillanatig Evelynt tanulmányozta.
 – Mielőtt meghozná ezt a döntést, hadd kérdezzek valamit.
Vannak szerettei, akik közel állnak önhöz?
– Nem. Nem igazán – felelte Evelyn, letisztázva az arcokat,
amelyek felbukkantak a fejében. – Csak a lakótársaim, és a
bátyám Torontóban. Ő is orvos, a felesége ápolónő. Miért
kérdezi?
– Azért, mert ez az ablak itt mögöttem golyóálló üvegből
készült.
A szavai kiszippantották a levegőt a szobából, és rémisztő
csend telepedett közéjük. Evelynnek önkéntelenül is az ablakra
siklott a tekintete. A mögötte magasodó juharfa levelei
ártatlanul ringatóztak a szélben.
Amikor az orvos újra megszólalt, gondosan kimért volt a
hangja.
– Az abortusz, amint azt bizonyára ön is tudja, illegális ebben
az országban, Miss Taylor, kivéve a legszigorúbb körülményt.
Feltételezem, ön már utánanézett ezeknek.
Evelyn bólintott.
– Csak akkor legális, ha a terhesség veszélyezteti a nő életét
vagy egészségét.
– Így van. Ráadásul annak paramétereit, hogy mi számít
„egészségnek”, egy elfogult és ostoba eljárásrend határozza
meg, amelyben kizárólag férfiak vesznek részt. Éppen ezért
Kanadában, az Egyesült Államokban és a tengerentúlon is
működnek földalatti hálózatok, hogy kielégítsék az igényeket.
Ide elhivatottság kell, Miss Taylor, nem egyszerű hivatástudat.
Ráadásul olyasfajta elhivatottság, amelyre csak óriási kockázat
vállalása mellett válaszolhat. Erkölcsileg és lelkileg is nagy
kihívást jelent. Meg kell értenie, hogy nagy az ára.
Evelyn hosszan, mélyen beszívta a levegőt.
– Dr. Morgentaler, nem tudnak mit elvenni tőlem, amit már
ne veszítettem volna el. Efelől biztosíthatom.
A férfi hallgatott egy pillanatig, az arcán szomorú mosoly ült,
majd felajánlotta Evelynnek, hogy tartson vele a három
műtétre, amely aznap délutánra volt előjegyezve.
– Elnézést, uram, három beavatkozást mondott? – kérdezett
rá hitetlenül.
– Igen.
– Hány… hányat csinál egy héten?
– Tíz-tizenötöt általában.
Evelyn megdöbbent.
– Ilyen nagy az igény?
Dr. Morgentaler összefonta a kezét maga előtt az asztalon. A
válla alig észrevehetően megereszkedett.
– Amíg férfiak léteznek – mondta –, mindig lesz rá igény, Miss
Taylor.
Kint a napfényes ottawai utcán Evelyn megrázza a fejét, hogy
megszabaduljon a múlt terhes gondolataitól. A mai nap a
jövőről szól. Letépi az abortuszkaraván plakátját a
telefonpóznáról, összehajtja, a farmerja első zsebébe gyűri, és
elindul a parlament felé.
Leint egy taxit, és beugrik a hátsó ülésre.
– A Confederation Parkba, kérem!
Miközben a taxi átvág egy zsúfolt kereszteződésen, Evelyn
kihalássza zsebéből a plakátot és az ölébe teríti.
JÖNNEK A NŐK, valóban. Többen néhány hete indultak
Vancouverből, útközben megálltak több kisebb városban, hogy
előadást tartsanak, embereket toborozzanak és felkeltsék a
média érdeklődését. A nők felszabadítása végül is friss hír.
Már régen esedékes és szükséges ez a tiltakozás. A radikális
feministák, akik Vancouverben elindították az
abortuszkaravánt, úgy gondolták, nagyobb léptékű
tevékenységre van szükség. „A rendszer radikális átalakítása”,
kiáltotta az egyik nő a kamerába a tegnap esti híradóban.
Miközben kiabált, hosszú szőke haját az arcába fújta a
feltámadó tavaszi szél, a szeme csak úgy ragyogott a dühtől és a
feldobottságtól. Evelyn arra gondolt, pont úgy néz ki, mint egy
szuperhős. „Az államnak el kell ismernie a nők jogát a saját
testük felett, és biztosítania kell, hogy ezt a jogot minden nő
gyakorolhassa, faji hovatartozásuktól és jövedelmüktől
függetlenül.”
Evelyn a szokott helyéről, a nappaliban lévő kanapéról nézte
a tévét, és érezte, hogy az arca kipirul az izgalomtól.
– Elmész, igaz? – kérdezte Tom dallamos, brit akcentusával a
kanapé másik végéből. Evelyn rápillantott a férfira, majd
visszaterelte tekintetét a képernyőre.
– Nos, igen. Azt hiszem, el kell mennem.
Tom hallgatott egy pillanatig.
– A karriered kockáztatod, Eve. Letartóztatások lesznek.
Talán ez nem a te harcod. Eleget teszel már így is.
A híradós áttért a következő hírre, így Evelyn már nem
kerülhette el, hogy legjobb barátja aggodalommal teli szemébe
nézzen. Tommal az előző évben költöztek külön lakásba, csak
ők ketten.
 A barátságuk kezdete után néhány hónappal Tom nyíltan
beszélt Evelynnel a szexuális irányultságáról, nehogy a lány
félreértse a szándékait. Evelyn számára azonban tökéletes volt
így a kapcsolatuk. Szakmai szinten tudott beszélgetni Tommal,
és a férfi megértette, hogy a munkája mennyi idejét, szellemi és
érzelmi energiáját emészti fel. Egyszerűen csak élvezték egymás
társaságát. Egyértelmű és kényelmes volt. Evelynnek társra volt
szüksége, nem romantikára. Valakire, akivel együtt ücsöröghet
és olvasgathat, amikor kint esik a hó, vagy akivel beszélgethet
lusta vasárnap reggeleken, miközben keresztrejtvényt fejt.
Tom tisztában van vele, Evelyn mit csinál, de ő az egyetlen.
Mióta öt évvel ezelőtt dr. Morgentaler kitanította, titokban
abortuszokat végez a bajba jutott egyetemista lányokon. A
háziorvosi rendelés mellett hetente egy estét szentel ennek.
– Tudom, Tom. De nem gondolod, hogy egy kicsit képmutatás
lenne a részemről, ha nem támogatnám ezeket a nőket, akik a
nyilvánosság előtt küzdenek azért, hogy legális legyen a dolog?
Ugyanannyit kockáztatnak, mint én.
– Valóban? Egy pénzbírság tüntetésért és egy börtönbüntetés
két nagyon is különböző dolog.
Mind a ketten hallgatásba burkolóztak, és érezhető feszültség
támadt közöttük.
Evelynnek első dolga volt reggel, mielőtt elindult volna a
vasútállomásra, hogy egy borítékban készpénzt hagyjon
Tomnak, azzal az üzenettel, hogy szükség esetén abból fizesse ki
az óvadékot. De azért őszintén remélte, hogy nem lesz rá
szükség.
Evelyn a táskájába nyúl, és kihúz egy darab papírt, amire
még tegnap este lefirkantott néhány információt. A szervezők
azt kommunikálták a hálózatuk felé, hogy az alsóház előtt
gyülekezzenek a gyepen szombat délután, ahol tiltakozni
fognak és megpróbálnak beszélni a választott képviselőikkel,
majd megtervezik a következő lépést.
Néhány perccel később a taxi megáll a park déli oldalánál.
Evelyn kifizeti a viteldíjat, majd kiszáll a kocsiból. Az Elgin
Street felé veszi az irányt, elhalad a vadonatúj Nemzeti
Művészeti Központ és a háborús emlékmű mellett. A Château
Laurier látványos, kastélyszerű sziluettje rajzolódik ki mellette,
árnyékot vetve az utcára, miközben Evelyn a parlament előtt
zöldellő pázsit felé tart.
Már azelőtt meghallja a tömeg zúgását, hogy teljesen a
látóterébe kerülnének az emberek. Több száz nő lehet ott, és
néhány férfi. A legtöbb plakáton, amit lát, filctollal ott virít az
INGYEN ABORTUSZT IGÉNY SZERINT! szlogen, egyéb,
harcosabb követelésekkel együtt, mint például LE A
KAPITALIZMUSSAL!
Evelyn utat tör magának a tömegben, a forró testek
nekinyomódnak. Cseppet sem hat rá nyomasztóan ez az élmény,
inkább kellemes, mint a langyos, nyári eső.
Beszélgetésfoszlányokat csíp el, politikai töltetű, dühös, felemelt
hangokat, egymásra nevető és mosolygó női arcokat. Skandálni
kezdenek, középről indul a rigmus és körkörösen halad kifelé,
mint a hullámok a tavon. „Minden gyermek kívánt gyermek!
Minden anya vágyott anya!” Egy nő Evelynnek ütközik,
bocsánatot kér, majd a kezébe nyom egy plakátot, és folytatja a
skandálást.
 Evelyn egyszer csak megáll. A mellette álló nő szélesen
mosolyog, és felé nyújtja a jobb kezét. Minden egyes ujját, még a
hüvelykujját is, széles ezüstgyűrűk díszítik.
– Isten hozott! – próbálja túlharsogni a tömeget. – Paula
vagyok.
– Evelyn.
Kezet ráznak.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Evelyn. Hova valósi vagy?
– Eredetileg Torontóba. De most Montrealban élek, nemrég
fejeztem be az orvosi egyetemet.
– Beszarás, hűha! Orvos vagy, mi?
Evelyn elmosolyodik.
– Igen.
– És mivel foglalkozol? Mi a szakterületed?
– Háziorvos vagyok és nőgyógyász.
– Szóval kenetvétel meg ilyesmi, vagy tudod, nőgyógyász? –
Sokatmondóan húzogatja a szemöldökét.
Evelyn habozik.
– Itt biztonságos, nyugi – mondja Paula.
Evelyn azonban korántsem biztos ebben. Megpróbál témát
váltani.
– Szóval, mi a terv?
– Várunk, kimerészkedik-e valamelyik kibaszott politikus,
hogy meghallgassa a követeléseinket és szóba álljon velünk –
feleli Paula. – Bár ez egyre kevésbé tűnik valószínűnek. Már
órák óta itt vagyunk. Szerintem félnek tőlünk.
Evelyn tovább cseveg Paulával, miközben a többi tiltakozó
kiabál és egymással beszélget a délutáni napsütésben. Amikor a
szél már hűvösen kezd fújni, és világossá válik, hogy egyetlen
képviselő sem fog beszélni velük, a tömeg fogyatkozni kezd.
Evelyn izgatottan, de kissé csalódottan úgy dönt, jobb lesz, ha
keres magának egy szállodai szobát éjszakára. El akar köszönni
Paulától, de a nő megragadja a karját.
– Hé, Evelyn, maradsz még egy kicsit?
– Nem terveztem. Úgy tűnik, már vége. Azt hiszem, túl későn
értem ide. Mindenki indul…
– Ó, még koránt sincs vége – mondja Paula. – Még csak most
kezdődik.
Evelyn felnevet.
– Vajon miért nem lepődöm meg rajta, hogy ezt mondod?
Paula úgy hajol Evelynhez, mint egy pletykás kamasz.
– A barátnőm, Cathy az egyik szervező. – Egy magas nő felé
int, akinek hosszú, barna, lófarokba kötött haja majdnem a
derekáig ér. Karcsú, akár a nádszál, de az arckifejezése
elszántságról tanúskodik. – Hoztak egy koporsót az autó tetejére
szíjazva, amolyan jelképként, azokat a nőtársainkat
szimbolizálja, akik belehaltak az elfuserált abortuszba! –
Hátrahajtja a fejét, és az ég felé kiáltja a szavakat.
Döbbenetesek ezek a nők. De hát ez a lényeg, nem igaz? Hogy
sokkolják a fennálló patriarchális társadalmat, és változást
generáljanak.
– Igen, én, ööö… láttam a híradóban – mondja Evelyn.
– Abba pakolták a hátizsákjaikat. Ügyes megoldás, mi? De
most egyenesen Trudeau háza ajtajához akarják vinni. Az
abortusztörvénye annyira korlátozó, hogy gyakorlatilag nincs is
rá lehetőség. Egy csupa férfiakból álló testület dönt arról, hogy
az előttük álló nő érdemes-e az abortuszra? Hát bassza meg,
nem igaz? Bassza meg! – harsogja újra az égbe.
A gyepen maradt mintegy kéttucatnyi nő tapsolni kezd.
– Igen, igazad van – mondja Evelyn. Nincs sok biztonságos
lehetőség.
Vállára veszi a táskáját, és megigazítja a kabátját. Az eddig
elvégzett beavatkozásai során még egyetlen fertőzés sem volt,
és erre átkozottul büszke. Pont emiatt teszi, amit tesz, hogy
segítsen megelőzni a kontár módon elvégzett abortuszok miatti
haláleseteket. Még mindig rendszeresen látni a híradóban
hasonló történeteket, de a törvények nem hajlandók követni a
zord valóságot.
– Enyhén szólva, Eve – mondja Paula dühösen. – Pont ezért
akarjuk házhoz vinni ezt a speckó szállítmányt. Állítólag
Trudeau nincs is a városban, ezért sem találkozhatunk vele. De
képzeld csak el, hogy hazajön, bárhol is van most, és egy
hatalmas fekete koporsó várja a verandán!
A koporsó képe mélyen felkavar valamit Evelynben.
– Veletek megyek. Szeretnék segíteni.
Paula vállon veregeti.
– Nem hiába kedvellek, Eve. Na, induljon a show!

A miniszterelnök háza mindössze öt perc autóval a

parlamenttől. Evelyn hálás, hogy nem tart tovább, mivel három
másik nővel együtt zsúfolódott be a hátsó ülésre. Egyik oldalról
Paula csípőcsontja nyomja, a másikról a kocsiajtó kemény
műanyagja.
 A nők szinte egész úton izgatottan beszélgetnek, de a Sussex
Drive 24. előtt hirtelen elhallgatnak. Nem meglepő módon egy
kapu és két biztonsági őr akadályozza meg őket, hogy egészen a
főbejáratig hajtsanak a kavicsos kocsifeljárón.
– Számítottam rá, hogy nem jutunk el az ajtóig, de az is elég
jó, ha itt hagyjuk a koporsót. – Paula oldalba böki Evelynt. –
Nyisd ki az ajtót!
Evelyn kikászálódik a kocsiból, Paula követi, és a többiek is
kiszállnak.
– Gondoltuk, hogy találkozni fogunk, hölgyeim! – kiáltja oda
nekik az egyik biztonsági őr. – Figyelmeztettek, hogy esetleg
látogatást akarnak tenni a miniszterelnöknél, de attól tartok,
nincs itthon.
– Pedig ajándékot hoztunk neki! – kiabálja Paula, és a kocsi
tetejére szíjazott fekete koporsóra mutat. – Engedjenek fel az
ajtóig, hogy rendesen kiszállíthassuk, rendben?
– Egész biztosan nem, asszonyom.
– Attól még meg kellett kérdeznem.
– Hm. Akkor távozhatnak is.
– Még nem, barátom.
Paula és két másik nő már kezdik is lecsatolni a koporsót.
– A maguk helyében nem tenném – mondja az őr.
– Túl késő!
– Asszonyom…
Evelyn látja, hogy a másik őr a rádiójáért nyúl. Beleszól,
miközben a kastély felé fordul. Erősítést kért, Evelyn pedig nem
örülne neki, ha letartóztatnák, ha egy mód van rá.
– Paula, mennünk kellene – szólal meg Evelyn.
 De a többiek már a kezükben tartják a koporsót, és Evelyn
ösztönösen előre ugrik, hogy megfogja a megereszkedett végét,
és együtt viszik, lehajtott fejjel, mint a koporsóhordozók,
vállukon az összes halott nő testének súlyával, amit ez az egész
jelképez. Alig pár méterrel az őröktől a földre teszik, akik
nagyot nyelve, összeszorított szájjal bámulják, mintha tényleg
egy holttestet kézbesítettek volna nekik.
A nők egy hosszú pillanatig csak állnak ott, miközben a késő
délutáni nap sugarai melegítik az arcukat, és a szellő
megzizegteti a miniszterelnök gyepére hullott leveleket.
– Mildredért – szólal meg egyszer csak a sofőrjük, Cathy. Egy
könnycsepp csillan az arcán. Megfordul és az autóhoz sétál,
hosszú barna haja csak úgy lobog utána.
Csend.
– A nővéremért – mondja az egyik nő, majd követi Cathyt.
Egyenként előrelépnek, és megnevezik egy elveszített
szerettüket.
– A nővéremért.
– Robertáért.
– A legjobb barátnőmért.
A koporsót bámulva Evelyn előtt felsejlik mindannyiuk arca:
a barátaié a Szent Ágnesből, a saját kislányáé, a két tucat nőé,
akiken abortuszt végzett, és azoké az ezreké, akiken még fog,
amíg nyugdíjba nem vonul. Mindazok az arcok, amelyek miatt
dr. Evelyn Taylor lett belőle. Benne van, és örökre benne lesz.
– Mindannyiukért – teszi hozzá halkan a napba hunyorogva.
Nehéz léptekkel megy vissza a kocsihoz, alig érzékeli a
felcsendülő rendőrségi szirénákat.
Hétfőn Evelyn az egyik szövetségesük, egy Allan nevű férfi
karjába karol, akit alig tíz perccel korábban ismert meg. Hosszú
sorban várakoznak, hogy bejussanak a Kérdések órája
eseményre.
Szakállak, Paula így hívja ezeket a férfiakat. Csalimadarak,
hogy ne legyen feltűnő az a sok csoportosan vagy egyedül
érkező nő, akik a karzatra szeretnének feljutni.
– Sajnos gyanúra ad okot, ha túl sok nőt érdekel egyszerre a
Kérdések órája – magyarázta a homlokát ráncolva.
Paula most Evelyn és Allan felé tart, kék ruhát visel, és
egyáltalán nem hasonlít arra a Paulára, akivel a használtruha-
boltokat járták a hétvégén, hogy csinos ruhát és kesztyűt
találjanak, amire lecserélhetik a farmerjüket és a pulóverüket.
Tiszteletet parancsoló hölgyeknek kell látszaniuk.
– Az autósok szakszervezete szerezte nekünk a láncokat –
mondja. – Gyere ide, Evelyn, nyisd ki a táskád! Allan, takarj
bennünket!
Allan hátat fordít a két nőnek, és úgy tesz, mintha a feje felett
lévő boltíves mennyezet kőfaragványai érdekelnék. Paula
kiemel egy hosszú láncot a hatalmas táskájából, és amilyen
lassan csak tudja, átrakja Evelynébe. A körülöttük nyüzsgő
emberek hangosan csevegnek, de még így is hallani, ahogy
megcsörren a lánc.
– Hogyan fogjuk elővenni a táskánkból, ha már bejutottunk?
– kérdezi Evelyn elfojtott hangon. – Hallani fogják, és
észreveszik.
Paula megvonja a vállát.
 – Csak tégy meg minden tőled telhetőt. Ez egy tiltakozás. Nem
fog minden simán menni, és biztos vagyok benne, hogy egy
ponton félresiklik majd. A média figyelme az, ami számít, de ha
sikerül elérnünk, hogy berekesszék a Kérdések óráját, annál
jobb. Az a helyzet, hogy férfiak döntenek helyettünk, és ennek
véget kell vetnünk. Most rajtunk a sor, hogy hallassuk a
hangunkat, Eve. És ne feledd, ha a biztonságiak elvisznek, ne
add meg a neved, hacsak nem kényszerítenek rá. Úgy
gondoljuk, nincsenek elegen, hogy mindannyiunkat
letartóztassanak, és az amúgy is rossz színben tűntetné fel őket
a címlapon. – Miután átrakja a láncot Evelyn táskájába, még
odaszól Allannek. – Kösz, Allan!
Evelyn kísérője megfordul, és Paulára kacsint.
– Vacsora holnap este, Paula, miután kihoztalak a rácsok
mögül? Azt hiszem, még mindig lógsz nekem eggyel a
múltkoriért.
– Imádom és értékelem minden erőfeszítésed, amit azért
teszel, hogy szabadlábra helyeztess, Allan. – Paula visszakacsint
a férfira, aztán eltűnik a tömegben, hogy szétossza a többi
magával hozott láncot is.
Evelyn és Allan fél óra múlva helyet foglalnak a karzaton.
Evelyn azt az utasítást kapta, hogy várja meg, amíg az egyik
vezető feláll és elkezd kiabálni, mire feltételezésük szerint az
őrök kitoloncolják majd az emeletről. A felfordulás alatt a
többiek előrántják a láncaikat, és odaláncolják magukat a
székükhöz vagy a közeli korláthoz. Azután felváltva kiabálnak
majd, míg a házelnök – remélhetőleg – be nem rekeszti az
eseményt.
 Evelyn szíve hevesen ver, amikor bezárják az ajtókat, és az
őrök keresztbe tett karral és szigorú arcot vágva odaállnak
eléjük.
– A pokolba is, ez aztán a móka! – suttogja mellette Allan
kuncogva.
Evelyn akármilyen ideges is, elmosolyodik. Lenéz a
Parlament tagjaira, akik a borsózöld szőnyegen sétálnak befelé.
Öltönyök, kopasz fejek és a tükörnél is fényesebb cipők. Férfiak,
akiknek soha az életben nem kellett amiatt aggódniuk, hogy
teherbe esnek, meghalnak szülés közben, vagy hogyan jussanak
abortuszhoz a saját korlátozó rendszerükben. Paulának igaza
van, gondolja Evelyn. Itt az idő, hogy hallassák a hangjukat.
Hogy megmutassák ezeknek a tudatlan férfiaknak, milyen érzés
az, amikor mások tette tönkreteszi az életüket. Milyen rettegni,
tehetetlennek és dühösnek érezni magad, mert nem állíthatod
meg, ami veled történik.
Alig néhány perc elteltével a karzat nyugati részében feláll
egy nő, és az öklét rázva üvölt lefelé.
– Szabad abortuszt igény szerint! Asszonyok halnak meg a
törvénye miatt, Trudeau! Szégyellje magát, uram! Szégyelljék
magukat mindannyian! Szabad abortuszt…
A karzat ajtajánál álló két őr azonnal ráveti magát, miközben
a miniszterelnök és az összes képviselő a felfordulás felé kapja
a fejét. A miniszterelnök visszafordítja tekintetét az asztalára,
összeszorítja az ajkát, és nem vesz tudomást a nőről.
– Evelyn, a lánc! – figyelmezteti Allan.
– A fenébe! – Annyira elvonta a figyelmét a kiabáló nő, hogy
megfeledkezett a jelről. – Megvárom a következőt – suttogja, de
máris úgy érzi, kudarcot vallott. Allan bólint.
Szinte azonnal egy másik nő kezd kiabálni, ezúttal a keleti
karzaton.
– Nem hagyjuk magunkat elhallgattatni, Trudeau! Szabad
abortuszt igény szerint! Szabad…
Az őrök, előre észlelve a zavargást, elfogják a nőt, de ezúttal
Evelyn készen áll. Kiveszi a láncot a táskájából, és Allan
segítségével a széke karfája köré tekeri, amilyen gyorsan csak
tudja.
– Rendet a karzaton! – kiáltja felfelé a házelnök, dübörgő
hangja egészen a hátsó sorokba is elhallatszik. – Rendet, azt
mondtam! Uralkodjon magán, asszonyom!
A harmadik tiltakozás az Evelyntől néhány székkel jobbra ülő
nőtől érkezik. A negyedik megint a nyugati oldalról. Az ötödik
egyenesen Evelyn szájából, anélkül, hogy ideje lett volna
egyáltalán végiggondolni, mit is mondjon. Mintha egy idegen
szállta volna meg a testét és kiáltotta volna a szavakat a
karzatról jövő izgatott, felháborodott pusmogás és a lenti
ülésteremből hallatszó mély férfihangok komor mormogása
felett.
Miközben az egész karzat felbolydul mellette, Evelyn a
miniszterelnök szemébe néz, aki állja a tekintetét, mielőtt erős
férfikezek ragadnák meg mindkét karját. Megmerevedik,
amikor az egyik őr megrántja a láncát, de amikor szinte a
levegőbe emelik, hogy kivigyék, eszébe jutnak az önvédelmi
tréningen tanultak, és teljesen elernyeszti a testét. Az őrök
előrebuknak, ahogy a teste tehetetlen súlya visszarántja őket. A
feje nekiütődik a szék támlájának, Allan pedig figyelmeztetően
mordul az őrökre. Káoszba fullad az egész esemény. Evelyn
olyan élettelenül lóg az őrök karjában, mint egy zsák hagyma.
Az őröknek végül sikerül félig kirángatniuk a karzatról.
Az egyik őr frusztráltan belerúg.
– Kelj fel! – üvölt rá céklavörös képpel, homlokán izzadság
gyöngyözik. Dühös. Tehetetlennek érzi magát. Képtelen gátat
szabni a történteknek. És Evelynnek pont erre van szüksége.
– Kényszeríts rá, seggfej! – alig ismer magára, de nem érdekli.
– Tessék, kényszeríts!
Az őr leköpi, és két kézzel újra megragadja Evelyn karját.
Erőteljesen meghúzza, és Evelyn érzi, hogy kiugrik a válla a
helyéről. Felordít fájdalmában, miközben a másik őr rákiált a
társára, hogy hagyja abba.
A fájdalomtól megszédülve Evelyn csak a szobában uralkodó
zűrzavart érzékeli, a kiabálást, a sikolyokat, a csörgő láncokat, a
házelnök záporozó utasításait, amelyekkel senki sem törődik. A
hirtelen elhalkuló hangokat, amikor a karzatról a folyosóra
vonszolják. A biztonsági iroda viszonylagos csendjét és a széket
maga alatt. A vállában és a fejében érzett fájdalmat.
Nem telik el sok idő, mire csatlakoznak hozzá a többiek is, az
összes fennhangon tiltakozó nő, és néhány férfi szövetségesük
is. Észreveszi közöttük Paulát. Meglehetősen rosszul néznek ki
mindannyian, ruhájuk gallérja leszakadt vagy féloldalasan lóg,
a szemfestékük elkenődött, a nyakkendők ferdén állnak, a
gondosan feltűzött hajfürtök lebomlottak. Néhányan Evelynhez
hasonlóan megsérültek. Vérzik az ajkuk, meztelen karjukon
véraláfutások virítanak.
A biztonsági őrök mindannyiukat a kis irodába tuszkolják,
ahol Evelyn ül, és óráknak tűnő ideig szenvednek a hőségben.
Evelyn úgy gondolja, mostanra már kiürült szervezetéből az
adrenalin, de még mindig nem múlt el az izgatottsága, a
vállában érzett fájdalommal ellentétben. Még mindig reszket a
saját merészségétől, és ironikus módon arra gondol, hogyan fog
reagálni Tom, amikor felhívja majd és elmondja neki, hogy
letartóztatták, és le kell tennie érte az óvadékot egy ottawai
börtönben.
A szobában zúgolódás és panaszkodás hallatszik.
– A tiltakozásunkból lázadás lett – mondja Paula büszkén. –
Szép volt, lányok!
– De mikor engednek ki minket innen?
– Hol vannak a többiek?
– Gondoljátok, hogy berekesztették?
– Megcsináltuk?
– Le fognak tartóztatni bennünket, vagy mi lesz?
– Nem hiszem, hogy van elég bilincsük…
– Kölcsönvehetik a láncainkat! – mondja Paula.
Elismerő kuncogás fut végig a csapaton, amikor végül
kinyílik az ajtó, és egy alacsony, zömök férfi lép be a helyiségbe.
Minden fej felé fordul.
A férfi rájuk mered, alsó ajka lebiggyed, mint egy dühös
bulldogé.
– Sosem voltam még tanúja ilyen felfordulásnak, amióta itt
vagyok! – ugatja. – Szégyellhetik magukat! A házelnök bezárta a
házat.
Evelyn büszkén látja, hogy minden tüntetőtársa szélesen
mosolyogva állja a férfi tekintetét. Egyikük sem néz félre.
Egyikük sem süti le a szemét. És ez bosszantja ezt a tekintélyes
férfit, aki büszke arra, hogy képes megfélemlíteni az embereket.
Evelyn nem emlékszik rá, mikor érezte magát ilyen jól utoljára.
A férfi ádámcsutkája fel-le csúszkál vastag, simára borotvált
nyakán.
– Nos, nem tarthatjuk itt magukat. Csak tűnjenek a fenébe az
épületből, három percük van rá, vagy Isten engem úgy segéljen,
letartóztattatom magukat!
 13. FEJEZET
Angela
2017 februárja

Angela magával viszi A Jane-hálózatot, hogy megmutassa

Tinának. Miután Angela rábukkant, röviden beszéltek róla
telefonon, Tina pedig megkérte, vigye haza, hogy megnézhesse.
Miután mindketten kellemesen elteltek a vacsorára
fogyasztott fajitával és sörrel – Angela végre talált egy olyan
alkoholmentes változatot, amelyet nem utál –, Angela előkotorja
táskája mélyéről a könyvet.
– Tessék – nyújtja oda a feleségének, és Grizzly mellé
telepszik a kanapéra. – Gyorsan átfutottam. Fogalmam sem volt
róla, hogy ilyesmi létezett egyáltalán.
– A Jane-hálózat – olvassa Tina hangosan. – Hé, ez dr. Taylor
könyve!
Angela zavartan néz rá.
– Tessék?
– Úgy értem, ismerem a szerzőt. Biztos vagyok benne, hogy
ugyanarról az Evelyn Taylorról van szó. Az egyetemen tanít.
– Komolyan?
– Igen, vendégelőadóként is szerepelt az egyik kurzusomon,
nem is tudom… három évvel ezelőtt? Eléggé köztudott a karon,
hogy a hetvenes és nyolcvanas években tagja volt egy földalatti
abortuszmozgalomnak, amikor ez még illegális volt. – Tina
felteszi az olvasószemüvegét, a tartalomjegyzékhez lapoz, és
gyorsan átfutja. – Nocsak, Morgentalernél tanult? Azta!
– Láttam én is. Hallottam már a nevét, de nem tudom, ki ő –
mondja Angela.
– Ő az, aki a nyolcvanas években a Legfelsőbb Bíróságon
támadta meg az abortusztörvény alkotmányosságát. Többször
börtönbe is került. Elég nagy név. – Tina megrázza a fejét. – Nem
tudtam, hogy dr. Taylor tőle tanulta az eljárást, amit ő maga
mind a mai napig tanít. Egyszer elhívtam Evelynt az egyik zárt
előadásunkra, hogy meséljen a hallgatóknak a tapasztalatairól.
Imádták. Azt hiszem, alaposan feltüzelte őket.
Tina elmosolyodik, visszaadja a könyvet Angelának, és
kortyol egyet a söréből. A dohányzóasztalon égő gyertya fénye
megcsillan a barna poháron.
– Pont arról beszéltünk a legutóbbi könyvklubban, hogy idén
tényirodalmat kellene olvasnunk – mondja Angela a fekete-
fehér borítót tanulmányozva. – Arra gondoltam, ezt fogom
javasolni.
– Gondolod, hogy a könyvklubos csajokat érdekelni fogja?
– Ó, egész biztosan – bólint Angela. – Egy csapat feminista,
érdekesnek fogják találni. Talán jó is lesz bevezetésnek a
tényirodalomba.
Tina lesüti a szemét. Grizzly az ölébe ugrik.
– Minden rendben, drágám? – kérdezi Angela.
Tina ide-oda ingatja a fejét, akár egy metronóm.
– Igen. Azt hiszem. Csak azon gondolkodom, biztos, hogy el
kell olvasnod ezt a könyvet, úgy értem, pont most?
Angela a homlokát ráncolja.
 – Ezt meg hogy érted?
Tina felsóhajt.
– Hát, te tényleg most akarsz olvasni egy abortuszról szóló
könyvet, miközben arra vársz, hogy kiderüljön, terhes vagy-e?
Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom, tudod…
– Feleleveníteni azt a bizonyos traumát? – kérdezi Angela,
Tina szemébe nézve.
– Igen.
Angela egy pillanatra elgondolkodik ezen.
– Nos, igen. Talán igazad van. Egy kicsit várok vele. De ha
már itt tartunk, arra gondoltam, hogy csinálok egy tesztet.
Tudom, hogy egy kicsit korai, de…
Minden egyes beavatkozást követően képtelen volt megvárni
a teszttel a menstruációja feltételezett idejét. Tudja, hogy várnia
kellene, mert még nincs elég hormon a szervezetében, amit az
otthoni teszt kimutathatna, és könnyen lehet, hogy téves negatív
eredményt kap, amire aztán rápörög. Egyszer volt egy korai
pozitív eredménye is, ennek ellenére néhány nap múlva
megjött a menstruációja. Ezek után megfogadta, hogy nem fog
korán tesztelni, de mit sem ért az elhatározása.
– Már csak pár nap van vissza, igaz? – kérdezi Tina.
– Igen.
– Jól van – mosolyog. – Csináljuk!
Tizenöt perccel később az aprócska fürdőszobában
szoronganak, miközben a terhességi teszt a pulton pihen.
Angela morogva fújja ki a levegőt, Tina pedig három percre
állítja az időzítőt a telefonján.
Csendben várakoznak, Angela a vécé szélén ül, Tina a
szemközti falnak támaszkodik. Mindketten a kőpadlót
bámulják, próbálják elfordítani a tekintetüket a teszt kis
ablakáról, ami meghatározza majd a továbbiakat.
Még tíz másodperc.
– Ne feledd, hogy még korai – emlékezteti Tina a feleségét.
– Tudom.
– Néhány nap múlva újabb tesztet csinálunk.
– Tudom.
Megszólal Tina telefonja, és mind a ketten összerezzennek.
Angela felkapja a tesztet a pultról, a szíve hevesen kalapál.
És ott is van: ha a megfelelő szögben tartja a fény felé… a
leghalványabb kék csík. De ott van. Ott van.
– T – mondja Angela, és remegő kézzel nyújtja a tesztet a
feleségének. – Nézd!
Tinának hunyorognia kell egy kicsit, de mosolyra szalad a
szája.
– Te is látod? Nem álmodom?
Tina átkarolja Angelát, és nyom egy csókot a homlokára. Ott
állnak egymást ölelve az öreg halogénizzók erős fénye alatt,
amelyeket Angela általában utál, mert minden apró ráncot és
foltot megmutatnak, és az arca legkevésbé vonzó változatát
vetítik elé. Ma azonban ezek az amúgy kíméletlen fények
felfedték azt az alig látható kék csíkot. A lámpák tovább
világítanak a fejük felett – talán már nem is olyan kegyetlenül –,
miközben Angela és Tina arcán könnyek csorognak.
Belekapaszkodnak a reménynek ebbe a vékonyka kék csíkjába,
és nem engedik, amíg rá nem kényszeríti őket az élet.
Egy héttel később Angela és Tina leszállva a metróról
elvegyülnek a többi ingázó között, akik a latyakos, csúszós
betonlépcsőkön lépkednek felfelé. A szülész-nőgyógyásszal
találkoznak ma a három nappal korábbi vérvizsgálat
eredménye miatt, amely – remélhetőleg – megerősíti a
terhességet. Angela megfogadta Tina tanácsát, és úgy döntött,
nem kezdi el olvasni A Jane-hálózatot, amíg nem tudnak többet.
Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érnek a klinikára, és
bejelentkeznek a rózsaszín köpenyt viselő recepciósnál.
– Hat hónappal ezelőtt frissítette utoljára a vészhelyzet
esetén értesítendő személyt – mondja a recepciós, szemét a
számítógép monitorára szegezve.
– Ó, igen, persze. Még mindig a feleségem az, Tina.
– Ugyanaz a vezetéknevük? – kérdezi a recepciós.
– Nem, az övé Hobbs, az enyém pedig Creighton.
– Oké, remek, köszönöm. Foglaljanak helyet, mindjárt jön a
nővér.
Tina felakasztja a kabátjukat a törékeny fafogasra, és leülnek
a zsúfolt váró durva, szürke kárpitozású székeire. Húsz perccel
később szólítják őket.
A nőgyógyászuk, dr. Singh suhan be a vizsgálóba, a szokásos
zöld köpenyében.
– Üdv, Angela, Tina! – mosolyog a nő. – Hogy vannak ma?
– Egy kicsit idegesek vagyunk – vallja be Angela.
– Mint mindig – teszi hozzá Tina.
– Nos, egyenesen a tárgyra térek: nagyon jó hírem van.
Angela, maga terhes.
Tina és Angela elmosolyodnak.
 – Megfelelő szinten van a HCG a szervezetében, Angela. Jó
okunk van az optimizmusra. A vasszintje egy kicsit alacsony,
ezért felírok táplálékkiegészítőt, hogy visszaálljon a megfelelő
értékre, de ezen felül most is, mint mindig, próbáljon nyugodt
maradni az elkövetkező időszakban. Semmi megerőltető
tevékenység.
Angela bólint.
– Tudom. Köszönöm.
– Tudom, hogy mindkettőjük számára hosszú volt ez az út –
néz rájuk egymás után dr. Singh. – Nem könnyű, de bízom
benne, hogy sikerülni fog.
Angela torkában gombóc képződik.
– Köszönjük, dr. Singh.
– Mielőtt távoznának, még szeretnék kérni öntől egy
vizeletmintát, Angela, aztán már mehetnek is. Néhány hét
múlva találkozunk a következő ellenőrzésen.
Mind a ketten mosolyognak, és dr. Singh egy műanyag
poharat nyom Angela kezébe.
– És mielőtt még elfelejtem – fordul vissza a doktornő az
ajtóból –, gratulálok mindkettőjüknek!

Tina különleges ünnepi vacsorát tervezett, de amint hazaérnek,

felhívják a szüleiket, hogy közöljék velük a hírt. A családjuk
velük együtt utazott ezen az átkozott hullámvasúton, ezért
óvatosan optimista hangnemet ütnek meg, de
megkönnyebbülés, hogy a néhány hónappal korábbi
tragédiájuk után most némi jó hírrel szolgálhatnak.
 Egyetlen gyermekként egyedül Angela ajándékozhatja meg a
szüleit unokákkal. Sosem erőltették a dolgot, de hozzá és
Tinához hasonlóan ők is tűkön ülnek. Először őket hívta fel, és
hallotta az izgatottságot a hangjukban, bár igyekeztek Angela
visszafogott optimizmusával reagálni.
Felhívta Sheilát is, akit eddig is folyamatosan tájékoztatott,
hol tartanak a megtermékenyítési folyamatban. Sheila még
tinédzser volt, amikor örökbe adta Angelát. Még azt sem tudja
biztosan, ki a lánya biológiai apja; két férfi jöhet számításba, de
sem Sheila, sem Angela nem járt utána. Sheila sosem akart anya
lenni, és főleg nem ilyen fiatalon. Felnőtt élete nagy részében
egyedülálló volt, jobban kedveli a kevesebb családi kötelékkel
járó szabadságot. Örült a lányával kialakított új kapcsolatnak,
bár Angela volt az, aki felkutatta. Eleinte kissé nehézkes volt, de
aztán kialakítottak egyfajta testvéri kapcsolatot, ami
mindkettőjük számára működik, és nem okoz feszültséget
Angela és az anyja között. Angela reménykedik benne, hogy a
szülőanyja majd valamiféle nagynéni és nagymama közötti
szerepet fog betölteni a gyermeke életében.
Miután elintézték a telefonhívásokat, Tina kedvesen utasítja
Angelát, hogy feküdjön le és pihenjen, amíg ő vacsorát főz.
– Ezzel nem vitatkozhatok – mondja Angela felpolcolva a
lábát a kanapén és az ölébe kapva Grizzlyt. Tina megcsókolja,
már vagy huszonhetedszer aznap. Miután eltűnik a konyhában,
Angela előveszi a telefonját.
Ugyanaz a vezetéknevük?
A recepciós szavai nem hagyják nyugton Angelát, és
ostobának érzi magát, amiért ez eszébe se jutott. Az elmúlt
néhány hétben egy Nancy Mitchell nevű nőt keresett, de
előfordulhat, hogy más a vezetékneve, ha ugyan férjhez ment.
Angela első gondolata, hogy a nagyobb torontói újságok 1980-as
90-es számainak apróhirdetései között keresgél, hátha rátalál
egy Nancy Mitchell házasságáról hírt adó bejegyzésre.
Angela belekortyol az italába, és hagyja, hogy a sülő
fokhagyma megnyugtató, sercegő hangja lecsillapítsa izgatott
gondolatait. Tina azonosítójával bejelentkezik az egyetemi
könyvtár archívumába, majd a napilapokhoz navigál. 1980-tól
kezdődően minden számot megtalál elektronikus
formátumban. Nem valószínű, hogy Nancy 1980 előtt ment
volna férjhez, de nagyon is elképzelhető. Mindenesetre ezen a
nyomon elindulhat. Kiválasztja az 1980 és 1999 közötti időszak
apróhirdetéseit, és beírja a Nancy és Mitchell szavakat.
Négy találat van. Két egymástól független újságcikk,
amelyekben ez a név szerepel. Aztán egy gólyahír 1981-ből,
amelyben egy bizonyos Mitchell és Nancy Reynolds nevű
házaspár a kislányuk születéséről ad hírt. És van egy házassági
bejelentés 1986 februárjából.

William és Frances Mitchell örömmel jelenti be, hogy

lányuk, Nancy Eleanor házasságot köt Michael James
Birchcsel.

– Birch. Nancy Birch… és Frances Mitchell. Megvagy! – Angela

izgatottan nyitja meg a Facebook alkalmazást. Lemásolja
ugyanazt az üzenetet, amelyet a Nancy Mitchell néven szereplő
felhasználóknak küldött, majd beírja a keresőmezőbe a Nancy
Birch nevet. Több találat is akad. Ezúttal is elküldi az üzenetet
az összes, nagyjából megfelelő korúnak tűnő nőnek, majd
hátradől a kanapén, és magához húzza Grizzlyt. A macska a
nyakába dorombol, Angela pedig selymes, fénylő bundájába
temeti az arcát, és boldogabbnak érzi magát, mint az elmúlt
hónapokban bármikor.
 14. FEJEZET
Evelyn
Toronto | 1971 tavasza

Evelyn nagyot sóhajtva bezárja a rendelőjét, és elégedetten

hallja, ahogy hangosan puffan a hatalmas faajtó, ami mindig az
előttük álló hétvégét jelzi. Különösen mozgalmas péntek
délutánjuk volt, Evelyn asszisztense, Alice most is a váróterem
rendbetételével van elfoglalva, amelyet egy új páciens forgatott
fel: egy négyéves kisfiú, Jeremy, akit ő már el is nevezett Emberi
Tornádónak.
– Evelyn – fordul a főnökéhez Alice. – Van valami terved ma
estére?
Evelyn leül a székre a nagy halom gyerekkönyv mellé,
amelyet Alice épp az imént rakott össze, keresztbe teszi a lábát,
és az egész heti kimerültség súlyával a vállán hátradől.
– Nincs, hála az égnek. A következő páciens után
hazamegyek, és töltök magamnak egy szemérmetlenül nagy
pohár bort. – Az órájára néz. – Hatra jön a lány, igaz?
Tavaly nyáron Evelyn közölte Tommal, hogy Torontóba
szeretne költözni és saját praxist nyitni, és a férfi úgy döntött,
vele tart. Megvették ezt az öreg házat a Seaton Streeten, és a
földszinten kialakítottak egy várót, egy fogadóteret és két
vizsgálót. Evelyn az emeleti lakás kiadásából befolyó kisebb
összeg ellenére is több adósságot halmozott fel, mint amennyit
el tudott képzelni, de ennek ellenére nagyon büszke magára,
tele van a beteglistája.
Chester Braithwaite volt az első. A nyolcvanéves férfi
pillanatokkal azután jelent meg a rendelője ajtajában, hogy
Evelyn kitette a névtábláját, emiatt azonnal megkedvelte és
különös helyet foglalt el a szívében.
– Jó napot, doktor! – üdvözölte, és felé biccentette szürke
gyapjúkalapját. – Az utca végén lakom, és gondoltam,
megnézem, fogad-e új betegeket. A feleségem tavaly halt meg,
tudja, a lányom meg egyfolytában nyaggat, hogy vigyázzak az
egészségemre. Mit gondol, van hely egy magamfajta öreg
fószernek? Azé’ azt tisztázzuk mindjárt az elején, hogy nem
vagyok hajlandó lemondani az esti whiskymről. Heti egy szivart
is elszívok, vasárnap esténként, és nem eszem zöldséget. A
szokásaimon már nem változtatok. A ketyegőm viszont erős, és
még legalább tíz évig akarok élni, szóval egy darabig még
boldogíthat. Mit szól hozzá, doki?
Ha kényszerítenék, se vallaná be, de Chester a kedvenc
betege. Nevének elragadóan mókás hangzása mellett Evelyn
leginkább az atyáskodó természete és kendőzetlen őszintesége
miatt kedveli. A vizsgálatok során a legtöbb páciense hajlamos
túlértékelni az étrend és az életmód erényeit, miközben
alulértékeli az egészség ellen elkövetett vétkek gyakoriságát.
Nem úgy Mr. Braithwaite.
Chester több barátját és szomszédját is elküldte „ahhoz a
kedves, fiatal doktornőhöz az utca végén”, ami segített
felvirágoztatni Evelyn praxisát. Amikor pedig már
megengedhette magának, hogy felvegyen egy képzett ápolónőt,
a kapcsolati hálójához fordult, hogy ajánljanak valakit, aki
támogatná az egyedi klinikai tevékenységét. Egy közös
barátjukon keresztül, aki szintén a női felszabadító mozgalom
tagja, Paula összehozta Alice-szel, akivel már az első közös
kávézás alkalmával eldőlt, hogy rokonszenvesek egymásnak.
Alice nem sokkal fiatalabb Evelynnél, a húszas évei közepén
járhat. Kívül ropogós, belül puha, mint egy tökéletesen
elkészített croissant, és annak ellenére, hogy még nem ismerik
egymást olyan régóta, Evelyn ugyanúgy megbízik benne, mint
Tomban. Az elmúlt hat hónapban jó néhány abortuszt
elvégeztek már a rendelések után Alice-szel.
Leül az Evelynnel szemközti székre, kezét szorosan a térde
közé szorítja és előrehajol.
– Szeretnék megbeszélni veled valamit.
– Mondd csak!
Alice habozik.
– Emlékszel, amikor a nővérem, Emily itt járt?
– Hát persze. – Okos lány. Kiszakadt az óvszer.
– Nos, az egyik barátnője kérdezősködött utánunk, mert a
lány nagynénje azt mondta, csak fel kell hívnia az orvosi
rendelőket, és elég annyit mondani, hogy Jane-t keresi.
– Jane-t?
– Jane-t. Csak simán Jane-t. Ez egy kód.
Evelyn fészkelődni kezd a székén.
– Egy kód az abortuszra?
– Olyasmi. Ez a hálózat fedőneve, amely összeköti a nőket az
abortuszt végző orvosokkal. Tulajdonképpen egy titkos hálózat.
Úgy tudom, Chicagóban van egy nagy hálózat, amely ezt a kódot
kezdte használni, és máshol is elterjedt. Gondolom, elég gyakori
név ahhoz, hogy ne keltsen feltűnést.
Evelyn hallgat egy darabig.
– Nagyon régen ismertem valakit, aki Jane-nek nevezte el a
kisbabáját – motyogja, és közben végigsimítja ujját orvosi
nadrágja varrásán. – Érdekes, hogy kódot használnak.
– Nagyon – ért vele egyet Alice. – Ügyes megoldás.
Evelyn észreveszi az Alice szemében megcsillanó reményt.
– Tudom, hova akarsz kilyukadni ezzel, Alice, de…
– Csak hallgass meg, Evelyn! Kérlek!
Evelyn megnyalja kiszáradt ajkát és bólint.
– Szóval ennek a hálózatnak van egy szervezőcsapata.
Egyszerűen csak Jane-nek vagy Jane-eknek hívják magukat.
Lényegében ez egy formális változata annak, amit mi csinálunk.
Jelenleg a nők a nővérük barátnőjének az unokatestvérétől
hallanak rólunk, aztán felhívnak bennünket, igaz? Így azonban
csak egy viszonylag szűk körhöz jut el, hogy biztonságos
abortuszt tudunk nyújtani. A hír nem nagyon terjed túl rajtad
és rajtam.
– Hetente többet is csinálunk, Alice. Megtesszük, amit tudunk.
– De nem mindent, ugye?
Evelyn a szája szélét rágja.
– Már az is elég kockázatos, amit most csinálunk.
– Tudom. De én többet akarok tenni. Ha egy módunk van rá.
– Alice nagyot sóhajt. – A szervezők tartanak ma este egy
megbeszélést. Megkértem Emilyt, hogy próbáljon összekötni
egyikükkel a barátnőjén keresztül. Megadta a címet. Nyolckor
kezdődik. Szeretnék ott lenni.
 Evelyn alaposan végigméri az asszisztensét.
– És azt akarod, hogy veled tartsak.
– Igen. Csak gyere és nézd meg, mi ez az egész, és utána
beszélünk róla. Kötelezettség nélkül.
Alice elmosolyodik, tökéletes fogsora hófehéren csillog fekete
arcában. Komoly nő, nem gyakran mosolyog, de amikor igen,
minden ragyog körülötte. Csupa melegség, tökéletesen alkalmas
arra, hogy megnyugtassa a rendelési idő után érkező
pácienseket.
Evelyn feláll, egy darabig fel-alá sétál a kopott szőnyegen, és
felszed egy elkóborolt sárga legókockát, mielőtt Alice-hez
fordulna.
– El tudom képzelni, miről szól ez az egész. Egy csapat nő,
akik mindent kockára tesznek azzal, hogy pimaszul és túl
nyíltan vállalják, amit csinálnak. Sokkal könnyebb így, ahogy mi
csináljuk, Alice. Minél kevesebb ember tud arról, hogy mivel
foglalkozunk itt, annál jobb. Így biztonságban vagyunk, ami azt
jelenti, hogy továbbra is nyújthatjuk a szolgáltatást. A börtönből
nem folytathatjuk. Ahogy ezek a Jane-ek sem.
Alice egyenesen Evelyn szemébe néz. Visszatükröződik
benne a recepciós pulton égő lámpa fénye.
– De mi van, ha túl nagy biztonságban vagyunk itt? Mi van,
ha egy kétségbeesett nő nem talál ránk? Mi van, ha azt hiszi,
senki sincs, aki segíthetne rajta?
– Nem segíthetünk mindenkin, Alice. Bárcsak tudnánk, de
nem tudunk.
– Nem, nem segíthetünk mindenkin, de többet is tehetnénk.
A két nő egy hosszú pillanatig egymást nézi, mindketten
próbálják kitalálni, meddig mehetnek el.
Evelyn lassan kifújja a levegőt és vállat von.
– Hadd gondolkozzam rajta.

Mire Evelyn hazaér, Tom már javában készíti a vacsorát.

Hagyma és talán padlizsán illata érződik. Mindketten
vegetáriánusok, és Tom a legjobb szakács, akivel Evelyn valaha
is találkozott. Felakasztja a táskáját és a kabátját az előszobai
fogasra, leveszi a cipőjét és gondosan a cipőtartó tálcára helyezi,
majd a komolyzene és a sercegő zöldségek hangját követve a
hosszú folyosón át a konyhába indul.
– Isten hozott itthon, kedvesem! – üdvözli Tom. Arcon
csókolja Evelynt, és a kezébe nyom egy nagy pohár bort.
– Á, egészségünkre! – sóhajtja Evelyn, és letelepszik az egyik
székre a konyhapultnál.
– A feleségem úgy tűnik, nagyon elfáradt péntek estére –
mondja Tom hátat fordítva neki, miközben a serpenyővel
foglalatoskodik. – Szeretnél beszélni róla?
Evelyn nem tervezte, hogy férjhez megy, de amikor felvetette,
hogy költözzenek Torontóba, Tom megkérte a kezét, ő pedig
örömmel beleegyezett. Teljesen természetes volt, hogy
természetellenes módon férjhez megy egy meleg férfihoz.
Mindketten úgy érezték, ezzel a lépéssel tovább mélyítik
meglévő kapcsolatukat.
Ám abban a szent pillanatban, amikor Tom megkérte a kezét,
Evelyn hangosan felnevetett.
– Abban a hitben voltam, hogy tisztességesek a szándékai,
Mr. O’Reilly – mondta vigyorogva. – Vagy egész idő alatt csak
manipulált? Elhitette velem, hogy meleg, hogy aztán
meglepetésszerűen megkérhesse a kezem?
Tom féltérdre ereszkedett, és a tenyerébe fogta Evelyn kezét.
– Ha feleségül vennélek, az azt jelentené, hogy egész
életemben élvezhetném a citromos kekszeidet, és már
önmagában ez megéri az elköteleződést.
Evelyn kényszeredetten elmosolyodott.
– Evelyn, tényleg boldogabbá tettél, mint bármelyik nő az
életemben.
A mosoly néhány foknyit lejjebb ereszkedett Evelyn arcán,
amikor rájött, hogy Tom komolyan beszél. A férfi anyjával való
kapcsolata enyhén szólva is feszült volt. Azért is repült egészen
idáig Angliából, hogy elmeneküljön az anyja „természetével”
kapcsolatos gúnyos megjegyzéseitől, azt a látszatot keltve,
mintha a tengerentúli tanulmányok a látóköre bővítését
szolgálnák.
– Tudom, hogy megvan a magad oka, amiért nem akarsz
férjhez menni és gyerekeket szülni – folytatta Tom. – Rám
bíztad a legnagyobb titkodat, én pedig rád az enyémet. De azt
hiszem, hogy egymás mellett biztonságban lennénk, és boldog
életünk lehetne.
Evelyn elmosolyodott, majd felháborodást színlelve
felkiáltott.
– Ugye nem várod el tőlem, hogy felvegyem a nevedet?
– Hát persze, hogy nem, kedvesem. Nem mernék ilyesmit
javasolni, mert attól tartok, súlyos sérülést szenvednének a
legkényesebb és legértékesebb szerveim.
 Evelyn nevetve bólintott.
– Oké.
– Ez egy igen?
– Ez egy igen – mondta, és hagyta, hogy Tom egy egyszerű
gyűrűt húzzon az ujjára.
Evelyn most ugyanezzel az ujjával végigsimítja a
borospohara peremét, és figyeli, ahogy az eljegyzési gyűrűje
gyémántján megcsillan a fentről jövő fény, és azon gondolkodik,
hogyan hozza szóba Tom előtt a Jane-hálózatot. Ritkán
titkolóznak egymás előtt. Az őszinteség az egyik dolog, aminek
köszönhetően hosszú évek óta működik a kapcsolatuk. És
hogyan is működhetne, ha nem lennének brutálisan őszinték
egymással? Nincs helye a játszmáknak, amikor a kapcsolatuk
azon a kölcsönös igényen alapszik, hogy titokban tartsák valódi
kilétüket.
– Ismerem ezt a nézést. Ki vele, szerelmem! – mondja Tom, és
leül a nővel szemben.
Evelyn ellágyul, nagyot kortyol az italából.
– Alice tett ma nekem egy ajánlatot.
– Mmm, rossz az időzítés. Már házas vagy.
– Ha-ha, igen, tudom. De most komolyan, arra kért, hogy
menjek vele egy földalatti abortuszhálózat megbeszélésére.
Jane-nek hívják.
– Jane? – kérdez vissza Tom.
– Jane. – Evelyn kortyol még egy nagyot a borából.
– Hű! Mit tesznek ők, amit te nem?
– Nem tudom biztosan, tényleg. Feleslegesen nyújtogatják a
nyakukat. Amúgy ezt válaszoltam Alice-nek. Egyfajta
suttogópropagandával terjedő titkos hálózatnak tűnik, de nem
tudok részleteket.
– Miért ne mehetnél el tájékozódni a részletek felől?
– Mm?
– Menj el a találkozóra! Nincs mit veszítened.
Evelyn egy pillanatra elgondolkodik, aztán megrázza a fejét.
– Nem. Ma este semmiképp. Szükségem van egy kis időre,
hogy átgondoljam. – Elhallgat, aztán megkocogtatja a pohara
oldalát. – Kaphatok egy kis utántöltést?
Tom kinyújtja hosszú végtagjait, elhozza az üveget a tűzhely
mellől a konyhapultról, majd Evelyn mellé teszi, és folytatja a
vacsorakészítést. Evelyn túl sokat tölt a poharába, aztán
előrehajol és a konyhaszigetre könyököl.
– Alice hajthatatlan, szerinte többet is tehetnénk, mint
amennyit most teszünk, de – Evelyn megrázza a fejét – sokat
veszíthetünk, ha lelepleznek.
Tom hallgat, de Evelyn látja rajta, hogy átgondolja a
hallottakat.
– Emlékszel, mi volt a parlament előtti tüntetésen? – kérdezi
a férfi.
– Hát persze.
– Emlékszel még, miről beszélgettünk előtte való éjszaka?
Evelyn tudja, hova akar Tom kilyukadni. Az orvosi
egyetemen a férfi jegyei néhány százalékponttal mindig jobbak
voltak, mint az övéi. Ezen állandóan viccelődtek akkor, de
mindig is úgy érezte, hogy Tom előtte jár. Gyakran csak egyetlen
lépéssel. Ez egy olyan tulajdonsága, ami figyelmes férjjé teszi,
ami azt illeti. Előre látja, mire vágyik Evelyn, mielőtt ő még
megfogalmazná saját magának.
– Azt gondoltad, csak túlaggódom a dolgot – folytatja a férfi. –
És hogy képmutató lennél, ha nem mennél el a tiltakozásra.
Gyakorlatilag ezt mondtad, igaz?
Evelyn állja a férfi átható tekintetét.
– Nos – mondja Tom –, úgy tűnik, hogy más nők is
foglalkoznak ezzel. Talán egy kicsit szembetűnőbb lett, hogy
szükség van rá, ami mindenki számára jó. Illegális, ez tény,
szóval mindig kockázatos lesz, ezt garantálhatom. De ha egyre
több nő áll fel a törvénnyel szemben és harcol ellene… miért ne
csatlakozhatnál hozzájuk? Talán a tömeges gyakorlat egyfajta
biztonságot jelent. Azt mondtad, hogy amikor a parlamentben
tiltakoztatok, nem tudtak letartóztatni benneteket. Nem volt
elég bilincs, ugye?
Evelyn kortyol még egy nagyot a poharából, és az idegesítően
érzékeny férje szemébe néz. Bólint.
– Nem volt elég bilincs.

Evelyn és Alice egy esős csütörtök este a rendelési idő utáni

páciensüket várják. A két utcányira lévő kínai étteremből
rendeltek ételt, és most stílusosan a váró padlóján ülve
falatoznak az apró dohányzóasztalról.
– Szóval – kezdi Alice egy darab brokkolit tolva a szájába a
rövid evőpálcikával. – Gondolkodtál a Jane-ügyön? – Néhány
héttel korábbi beszélgetésük óta most hozza szóba először.
Evelyn nem veszi le a szemét a tésztájáról.
– Egy kicsit, igen.
 – És?
– Beszéltem róla Tomnak. De továbbra sem vagyok biztos
benne.
Alice felsóhajt.
– Oké.
Még öt percig ülnek kínos csendben, és mindketten
gyorsabban esznek, mint ahogy szoktak. Miután végeznek,
Evelyn egymásba pakolja az üres dobozokat, és a recepciónál
lévő szemeteshez sétál velük.
– Tíz perc múlva itt a betegünk. Jobb, ha felkészülünk –
mondja.
Alice felegyenesedik, karját a feje fölé nyújtja.
– Hogy hívják?
– Celeste.
Fél órával később Celeste a műtőasztalon fekszik, zokniba
bújtatott lába a kengyelben. Ő az eddigi legfiatalabb páciensük.
Még csak tizenhat éves.
– Hogy érzed magad, Celeste? – kérdezi Evelyn, miközben
megigazítja a maszkját, és gumikesztyűt húz. – Megértetted az
eljárást, ahogy Alice elmagyarázta? Érted, hogy mit fogunk
csinálni?
Celeste bólint, és elsírja magát, ami gyakran megesik, mielőtt
Evelyn nekilát a munkának. Alice odalép hozzá egy
zsebkendővel, és bátorítja, hogy fújja ki az orrát.
– Elnézést – mentegetőzik Celeste.
Evelyn össze se tudja számolni, hányszor kértek már tőle
feleslegesen bocsánatot ebben a szobában.
– Minden rendben. Szükséged van még egy kis időre?
 – Nem, jól vagyok. Őszintén szólva, csak hálás vagyok. Volt
egy barátnőm… – Nehézkesen nyel egyet. – Volt egy barátnőm,
aki tavaly meghalt, mert terhes lett. Nagyon vallásos családból
származik, és megijedt, azt hitte, hogy megszabadulhat tőle, ha
iszik… ha hipót iszik. Azt hittem, mindent megtettem, hogy ne
essek teherbe. És amikor mégis megtörtént, csak arra tudtam
gondolni, hogy istenem, most meg fogok halni.
Alice elkerekedett szemmel néz Evelynre a maszk felett.
Csend van a szobában. Egy autó halad el az ablak alatt a nedves
úton.
Celeste reszketve veszi a levegőt.
– Azt gondoltam, hogy ha véget akarok vetni ennek a
terhességnek, akkor nekem is olyasmiket kell csinálnom,
amikről hallani, tudják, fogni egy kötőtűt. Vagy le kell vetnem
magam egy kibaszott lépcsőről. Bocsánat. Anyukám szerint túl
sokat káromkodok. De végül felhívtam az orvosomat, csak hogy
megkérdezzem, tehetek-e valamit, de nem mondott semmit,
csak megadta a maga számát.
Evelyn összehúzza a szemöldökét. Nem ez az első eset, hogy
egy másik orvosi rendelőből ajánlják. Bizonyos szempontból
örül, hogy tudják, mivel foglalkozik, és van bennük annyi
tisztesség, hogy hozzá irányítják a betegeiket, de ugyanakkor
neheztel rájuk, amiért ők maguk nem akarnak beleállni ebbe a
rohadt ügybe.
– Mindegy, tényleg azt gondoltam, hogy meg fogok halni –
ismétli Celeste, és könnyes szeme visszatükrözi a feje fölött
világító halogénlámpa fényét. – Szóval, köszönöm. Én csak… –
Megremeg az ajka. – Én csak azt kívánom, bárcsak előbb
tudtam volna magukról, mielőtt Linda terhes lett. Nem tudom…
Alice odalép mellé egy hűvös kendővel, és kisimítja a haját a
homlokából.
Az asztal másik végénél álló Evelynnek elakad a szava.
Próbálja száműzni fejéből a kellemetlen gondolatokat, amelyek,
attól tart, a végén meghatározzák az egész karrierjét.
– Jól van, Celeste – mondja kedvesen a páciensének. – Vegyél
néhány mély lélegzetet, és fogd meg Alice kezét! Hamarosan
vége lesz ennek az egésznek.

– Egy templom? – kérdezi Evelyn Alice-től, és egy pillanatra

megáll a díszes épület előtt. – Kicsit… hihetetlennek tűnik.
Rögtön azt követően, hogy kedden este taxiba ültették
Celeste-et, Evelyn megkérte Alice-t, hogy derítse ki, mikor lesz a
Jane-ek következő gyűlése. Alice beizzította a forródrótját, és
kiderült, hogy péntek este. Miután elfogyasztottak néhány vega
szendvicset és turmixot a Fran’s Dinerben, együtt mentek oda
villamossal.
Alice a vörös téglaépületen lévő házszámot tanulmányozza.
– Helyes a cím. Mellesleg az Egyesült Egyház temploma. Nem
lehet olyan rossz, nem igaz? Menjünk, nézzük meg!
Evelyn megy elöl, majd miután belépnek az épületbe,
hagyják, hogy a nehéz faajtó halk puffanással bezáródjon
mögöttük, és kirekessze az utca zaját.
– A kötőklub találkozójára jöttek?
Evelyn és Alice összerezzennek a nő hangjára. Az árnyékban
áll, a bejárattól balra. Evelyn úgy véli, a húszas évei végén
járhat, hatalmas szemüveget visel, és szögegyenes sötétbarna
haja a vállára omlik.
– Ö… – Alice habozik, de Evelyn gyorsan kapcsol.
– Jane-t keressük – mondja, és kiszárad a torka.
– Nem hiszem, hogy ismer benneteket.
Evelyn és Alice összenéznek.
– Engem Alice-nek hívnak, ő pedig Evelyn – kezdi Alice, és a
főnöke felé biccent. – A nővéremtől hallottunk rólatok, ő pedig
egy barátnőjétől és így tovább. Sikerült kiderítenem, hol és
mikor van találkozótok.
– Oké. De valójában nincs szükségetek Jane-re, vagy igen? –
kérdezi a nő a homlokát ráncolva. – Mármint ma este. Mert ez
nem…
– Ó, ó, nem… – szakítja félbe Alice. – Én ápolónő vagyok,
Evelyn pedig orvos, és hozzá tudunk… – Evelyn hangosan
megköszörüli a torkát. – Esetleg hozzá tudunk járulni, tudod, az
ügyhöz – fejezi be Alice kipirult arccal.
A nő szeme kipattan, mint a pezsgősdugó, és kezet nyújt
Evelynnek. Lelkesedésében szinte összetöri a kezét, aztán Alice-
szel is kezet fog.
– Ez nagyszerű, nagyszerű hír, köszönöm mindkettőtöknek,
hogy eljöttetek. Engem Jeanette-nek hívnak. Nagy szükségünk
van orvosokra, a ma esti megbeszélésnek is ez a témája. Ott
jobbra, a lépcsőn lefelé – mondja hatalmas mosollyal. – Néhány
perc múlva kezdünk.
– Köszönjük – mondja Evelyn és Alice egyszerre, és
elindulnak az épület alagsorába vezető lépcső felé. Lent
egyetlen ajtó van csak, rajta egy fekete filccel írt papírlap:
KÖTŐKLUB MEGBESZÉLÉS. Alice felhúzza a szemöldökét,
Evelyn pedig lenyomja a kilincset.
Egy nagy közösségi teremben találják magukat. A fából
készült szószékkel szemben, amelynek elején egy rézkereszt
virít, narancssárga műanyag székeket állítottak fel.
Könyvtárszaga van a helyiségnek, és vagy egy tucat nő
csevegésétől hangos. Evelyn négy üres szék felé int a hátsó
sorban, és miközben helyet foglalnak, alaposan felméri a
terepet. Megkönnyebbülten ernyed el a válla, amikor rájön,
hogy nincs senki a jelenlévők között, aki felismerhetné.
Néhány perccel később egy ránézésre legfeljebb huszonöt
éves nő lép a szószékhez, és mindkét kezével megragadja a
szélét. Előrehajol és az egybegyűltekre mosolyog. Azonnal csend
támad, és Evelyn szinte érzi a teremben vibráló feszültséget.
– Isten hozott mindenkit! – mondja a nő bársonyos hangon. –
Köszönöm, hogy eljöttetek a kötőklub ma esti megbeszélésére. –
Elismerő kuncogás hallatszik a tömegből. – Engem Hollynak
hívnak. Látom, hogy néhány új arc is van köztetek, majd
szeretném megkérni őket, hogy maradjanak egy kicsit a
megbeszélés után, hogy megismerhessük egymást, és
megbizonyosodhassak arról, nem vagytok kémek.
Mosolyog, de néhány nő gyanakvóan pillant hátra. Evelyn
mocorogni kezd a székén.
– Szóval a ma esti találkozó amolyan „hol tart a mozgalom és
a szervezet” típusú jelentés lesz – folytatja Holly határozott
hangon, és lenéz az előtte lévő papírra. – Büszkén mondhatom,
hogy a mozgalom indulása óta közel ezer nőt sikerült
összekötnünk azon kevés orvossal, akik hajlandóak biztonságos,
szakszerű abortuszt nyújtani.
A hallgatóság tapsolni kezd. Egyikük még hangosan
kurjongat is.
– Ez nagyszerű, tényleg, elképesztő – kommentálja Holly. – A
Jane-hálózaton keresztül sok életet mentettünk meg, és erre
nem lett volna lehetőségünk a sok idő, energia és áldozat
nélkül, amivel az ügyet támogattátok. Szóval, köszönöm. De
még mindig nagyon sok nő vár beavatkozásra. Minden tőlünk
telhetőt megtettünk, hogy senkit ne kelljen elutasítanunk.
Elköteleződtünk emellett, ez mindig is célként lebegett előttünk.
Ennek ellenére páran átestek a rostán. Túl későn kerestek fel
bennünket, azonnal szükségük volt a beavatkozásra, nekünk
pedig nem volt orvosunk, aki elvégezte volna. És ezek az esetek
súlyosan nyomasztják mindannyiunk lelkiismeretét.
Evelyn azon kapja magát, hogy visszatartja a lélegzetét. A
tömeg elhallgat. Lehet, hogy Holly fiatal, mindenesetre
pontosan tudja, hogyan kell irányítani az embereket.
– Azonban egy pozitív történetről is beszámolhatunk ma –
folytatja, és az egyik fiatal nőre mosolyog az első sorban. –
Szeretném átadni a szót Lilliannek, a vendégszónokunknak, aki
mindjárt megosztja velünk a tapasztalatait. Egy kis bátorítást
kérek neki!
A nők tapsolni kezdenek, miközben Holly ellép a szószéktől,
Lillian pedig feláll a helyén. Holly melegen átöleli, majd Lillian
szembefordul a Jane-ekkel. Összeszorított kezébe köhög, ami
enyhén remeg az idegességtől. Alacsony lány, a haja
homokszőke, a vállát védekezőn behúzza.
– Üdv! – szólal meg.
 – Üdv, Lillian! – köszöntik a nők meleg hangon.
– Én, ööö... Nincs sok mondanivalóm, de el akartam jönni,
hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki segített, tudjátok,
hogy abortuszhoz juthassak. – Az utolsó szavakat halkan ejti. –
Egy barátom barátjától hallottam Jane-ről, ahogy a legtöbben,
azt hiszem. Eleinte nagyon meg voltam ijedve. Én… – Elakad,
lesüti a szemét. – Nagyon el voltam keseredve. Én… Engem a
mostohaapám megerőszakolt. – A hangja felszalad a végén,
mintha csak egy kérdés lenne, amire még mindig keresi a
választ. – Egy csomó más bántalmazás után. Hosszú időn
keresztül. És nyilvánvalóan nem tudtam…
A ki nem mondott szavak a gyűlésen jelenlévő minden nő
vállára rátelepednek. Mindannyian érzik Lillian
tapasztalatának erejét, nyomasztó súlyát.
– Kivételesen gonosz anya az, aki eltűri, hogy ilyen gyalázat
történjen a saját otthonában – jegyzi meg Evelyn keserűen.
Alice megragadja Evelyn hideg kezét, és erősen megszorítja.
– Tudom – suttogja.
– Nem akartam gyereket – folytatja Lillian. – Nem
mondhattam el az anyámnak. Iskolába járok. Tanár szeretnék
lenni, szóval ki kellett volna maradnom az iskolából, de én ezt
nem akartam. Elmondtam az orvosomnak, de ő azt mondta,
szerinte az abortuszbizottság nem fogja jóváhagyni. El tudjátok
ezt hinni? – Lillian hitetlenkedve csóválja a fejét, miközben a
tömeg sötéten morajlik. – Azt mondta, még ha erőszak volt is,
akkor sem biztos, hogy jóváhagyják. Volt egy másik betege, aki
hasonló helyzetben volt, és megtagadták tőle az abortuszt, mert
nem hittek neki. Azt gondolták, hogy csak fedezni akarja a
hibáját. – Egy pillanatra elhallgat. – Mindegy, csak azt akarom
mondani, hogy nagyon nehéz abortuszhoz jutni. Az
orvosomnak végül azt mondtam, hogy elvetéltem, de szerintem
nem hitt nekem. Rengeteg hozzám hasonló lány van, akiknek
nincs más választása, és az, hogy segítséget kaptam tőletek, szó
szerint megmentette az életemet. Nem vagyok benne biztos,
hogy másképp képes lettem volna folytatni. Szóval, köszönöm.
Lillian visszasiet a helyére az első sorba, miközben kitör a
taps. Alice szipog, Evelyn pedig, mint oly gyakran, a csuklóján
lévő sebhelyre mered.
Pontosan emlékszik rá, milyen terhesnek lenni, miközben
nem akarsz az lenni. Tagadni a dolgot, aztán néhány héttel
később azon kapni magad, hogy kihánytad a reggeli pirítósod,
miközben az arcodon végigcsorgó könnyek a vécékagylóba
potyognak. Érezni, ahogy kezd megduzzadni a hasad, feszül a
melled, és rádöbbensz, nem rejtegetheted tovább. Álmodozni
arról, hogy véget vetsz neki, így vagy úgy. Véletlenül lezuhansz
a lépcsőn, vagy épp csak annyi hipót iszol, hogy még életben
maradj. A fürdőkádban ülve felvágni az ereidet.
A bepárásodó fürdőszobai tükör.
Ahogy érzed, hogy zuhansz, egyre csak zuhansz, és rózsaillat
tölti meg a meleg levegőt.
A bátyja hangja, amint a nevét kiabálja.
Evelyn kirángatja az elméjét a múltjának ebből a sötét
zugából, vissza a templom fényes alagsorába. Kihúzza magát,
próbál figyelni.
Holly visszatér a pulpitusra, a szemében csodálat és valami
mélyebb, tüzes elszántság csillog.
 – Köszönjük, Lillian – mondja. – Köszönjük a bátorságodat,
amiért megosztottad velünk a tapasztalataidat. Részünkről a
megtiszteltetés, hogy segíthettünk a jogaid gyakorlásában, és
saját magad dönthetted el, mi történjen a testeddel.
Evelyn szíve úgy zakatol, mintha épp most futott volna több
emeletnyit felfelé a lépcsőn. Holly egy kicsit Paulára
emlékezteti, a barátnőjére az abortuszkaravánból. Holly nem
annyira érdes, de van benne valami ádáz eltökéltség, ami
visszarepíti Evelynt azokhoz az ottawai napokhoz. A társai
acélos, mégis fájdalmas arckifejezése rémlik fel előtte,
szemükben a lemenő nap tüzével, amikor leszállították a
koporsót a Sussex Drive 24.-be. Ahogy Paula az ég felé kiáltva
adott hangot a felháborodásának, ami túl nagy volt ahhoz, hogy
a testébe zárja. Ahogy az alsóház karzata megtelt a tiltakozó
nők bátorságával és elszántságával.
Evelyn úgy érzi, ugyanez az energia lebeg ma este e nők feje
felett, akik összegyűltek ennek a templomnak a dohos
pincéjében. A harc még nagyon is folyik, egyszerűen csak más
formában.
– És ez elvezet a ma esti legfőbb témánkhoz – mondja Holly,
egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát. Most már csak az
ügyre koncentrál. – Hozzáférés. Megfelelő, igény szerinti
hozzáférés. Ahogy Jane-nek híre ment, nagyobb lett a kereslet,
mint amekkorát ki tudunk elégíteni. Lillian épp az előbb
világított rá arra, amit már eddig is tudtunk: az abortusztörvény
túl szigorú. A nők hozzánk fordulnak, ahelyett, hogy a legális
utat választanák, mert a hatalom el akar nyomni bennünket. Az
az igazság, hogy rettentő nagy szükségünk lenne orvosokra.
Szeretnénk biztonságos abortuszt biztosítani minden egyes
nőnek, aki Jane-t keresi. Ez a kötelességünk mint erőforrásokkal
rendelkező, kiváltságos helyzetben lévő nőknek.
– Szóval, ha vannak olyan barátaitok, akik szimpatizálnak a
mozgalommal, és van némi szabadidejük – és képesek
diszkréten eljárni –, környékezzétek meg őket. Ha ismertek
olyan orvost, aki csatlakozna a hálózatunkhoz, akkor kérlek –
hajol előre a szószékről, mint egy prédikátor –, nagyon szépen
kérlek benneteket, hogy irányítsátok őket hozzánk. Óriási
rizikó, igen, de ezeknek a nőknek segítségre van szükségük.
– Mi tudunk segíteni – áll fel Evelyn a hátsó sorban.
– Igen! – akad el Alice lélegzete.
Minden egyes fej feléjük fordul. Nyugtalanító, de Evelyn
folytatja.
– Evelyn Taylor vagyok. Háziorvos, és az asszisztensemmel,
Alice-szel – int Alice-nek, hogy álljon fel – az elmúlt hónapokban
jó néhány abortuszt elvégeztünk a rendelőmben a rendelési idő
után. Dr. Morgentalernél tanultam Montrealban.
Evelyn hirtelen megérzi a tekintetek súlyát, és felforrósodik
az arca. Alice újra megszorítja a főnöke kezét, de Evelyn
továbbra is Hollyra szegezi a tekintetét.
– Mi tudunk segíteni – ismétli.
Holly arcán mosoly terül el. Mintha minden ragyogna a
helyiségben. Lassan bólint.
– Rendben van, dr. Taylor, Alice. Isten hozott benneteket a
Jane-hálózatban!
 15. FEJEZET
Nancy
1981 márciusa

Nancy lesiet az idősek otthona régi épületének nyikorgó

lépcsőjén, szíve hevesen ver, miközben magában számolgatja a
napokat. Már két hete. A lépcső alján jobbra fordul, és benyit a
recepciós pult mellett lévő nyilvános mosdóba. A pultnál ülő
fiatal apáca rámosolyog, amit Nancy összeszorított szájjal
viszonoz. Arra gondol, még egyszer ellenőrzi.
Annak ellenére, hogy a nagyanyja már hónapokkal ezelőtt
meghalt, Nancy továbbra is önkénteskedik az idősek
otthonában, társaságot nyújtva annak a néhány szerencsétlen
embernek, akiknek nincs családjuk. Nancy az ágyuk mellett ül
az utolsó napjaikban, miután a Halál bejelentette látogatását, és
senki sem tehet semmit, hogy megállítsa rendíthetetlen
menetelését.
Ugyan Nancy itt töltötte a délelőttjét, otthon kellett volna
tanulnia. Néhány kurzusból le van maradva, és egyre romlanak
a jegyei, de részben az is a probléma oka, hogy jelenleg nem
igazán érdekli az iskola. Sokkal inkább szereti azzal tölteni az
idejét, hogy más emberek történeteit hallgatja arról, hogyan
szúrták el a saját életüket – a titkaikat, amelyeket megtartottak
maguknak, a mélyen eltemetett, fájdalmas igazságokat. A
hazugságokat, amelyeket sosem fedtek fel.
 A nagyanyja ködös napjain tett vallomásai és a felfedezés,
amit ezután tett, azóta sem hagyják nyugodni Nancyt, és bizony
a többi haldokló lakónál, akiknek az ágya mellett ült,
hasonlókat tapasztalt. A legtöbb esetben egy másik ember
jelenléte, legyen az akár egy idegen, arra készteti őket, hogy
kimondják, ami kimondatlan maradt. Hogy legalább valaki
meghallgassa a történetüket, és továbbvigye magával a jövő
számára. A halál közelsége ráveszi az embert, hogy fényt
gyújtson élete legsötétebb zugaiban, és felforgassa az évek óta
ott heverő, mohával benőtt köveket. Amelyek talán
háborítatlanul rejtőztek ott, de semmiképp sem elfeledve. És
Nancy szeret ott lenni, amikor eljön a Nagy Leleplezés ideje.
Figyeli, ahogy a titkok kezdenek formát ölteni, először csak
homályosan, majd minden egyes szóval élesebbé válnak. A
legmélyebben elrejtett gondolatok, amelyeket ezek a férfiak és
nők nem mertek elmondani a szeretteiknek. Vallomások és
megbánások, dolgok, amiket tettek, és amiket nem kellett volna
tenniük.
Az eltávozó lélek feltárja előtte a szavakat. Nancy gyengéden
a kezébe veszi őket, ujjaival végigsimít a rücskös széleken, kiálló
részeken, éles sarkokon. Megfordítja őket a tenyerében,
különböző szögből szemléli őket, tudván, ha nem elég óvatos,
mély sebet ejthetnek.
De a veszély is része a vonzerejének. Most már mind
Nancynél vannak. Mások titkait gyűjti, miközben a sajátjait is
egyre halmozza.
Bent a mosdóban Nancy magára zárja a vécéajtót, és
kicipzározza a farmerját. Semmi.
 – A francba! Bassza meg!
A menstruációja most már hivatalosan is két hetet késik.
Felhúzza a nadrágját, kisurran a mosdóból és a kijárat felé
veszi az irányt. Felkavarodik a gyomra, miközben sétál; talán
csak az idegességtől, ami mostanában kezd eluralkodni rajta, de
az is lehet, hogy reggeli rosszullét, amit az elmúlt napokban
igyekezett figyelmen kívül hagyni. Tegnap reggel is hányt, de
ezt az előző esti ivászat számlájára írta a barátokkal.
Mindent megtett, hogy elodázza az elkerülhetetlent, de most
már le kell nyelnie a békát, és be kell szereznie egyet abból az
új, otthoni terhességi tesztből. És bármi lesz is az eredmény,
biztos benne, hogy nem fogja elmondani Lennek.
Len, gondolja sötéten, miközben a gyalogosokat kerülgeti az
utcán, és lehajtja a fejét, hogy így védekezzen az eleredő, hideg
tavaszi eső ellen. Len miatt van most szarban. Len és az ő olcsó
cseresznyepiros óvszere. Len Darlington, mintha csak egy olcsó
romantikus ponyva szereplője lenne. Még csak néhány hónapja
járnak, és csak hébe-hóba találkoznak. Semmi komoly. Nancy
még csak abban sem biztos, hogy randizásnak nevezné a dolgot.
Néhányszor lefeküdtek egymással, és azt gondolta, kellően
vigyáztak. Kivéve az elmúlt néhány alkalmat, amikor túl részeg
volt, és nem sokra emlékszik. Az elmúlt év nagy részét ivással
töltötte. Túl sokat ivott, tökéletesen tisztában van ezzel.
Csakhogy a pia kellően hatékony zsibbasztószernek bizonyult.
Még ősszel ismerkedett meg Lennel. Nancy szobatársának,
Debbie egyik barátjának a barátja, ő mutatta be neki egy zsúfolt
házibulin, amit a lány anélkül szervezett a lakásukba egyik
hétfő este, hogy előtte megbeszélte volna Nancyvel és a másik
lakótársukkal, Susannel. Debbie éretlen bohóckodása az
egyetlen dolog, ami miatt Nancy olykor elgondolkodik azon,
hogy visszaköltözzön a szülői házba, de még mindig jobb,
mintha a basáskodó anyja a nyakába lihegne, és állandóan azt
kérdezgetné, találkozgat-e mostanában valakivel. Úgy tűnik,
Frances Mitchell leghőbb vágya, hogy Nancy találkozzon
„valami kedves fickóval” és a lehető leghamarabb
megállapodjon. Ott csillog a szemében a vágy, hogy nagymama
lehessen, és nem is habozik Nancy tudtára adni ezt az égető
vágyát, amikor csak alkalma van rá. Nancy éppen ezért döntött
úgy, hogy bemutatja a szüleinek Lent, mert valószerűtlen volt,
hogy a férfi megfeleljen Frances szigorú elvárásainak, amik a
lánya udvarlóit illetik. Len egy célt szolgált. Nancynek csak
ezért volt rá szüksége.
Annak ellenére, hogy az anyja egyértelműen unokákra
vágyik, akiket dédelgethet, Nancy egészen biztos benne, hogy
nem egészen erre számított. Befordul a sarkon, és kinyitja a
gyógyszertár ajtaját.
Arra gondol, előbb kipróbálja az otthoni terhességi tesztet;
képtelen felkeresni a háziorvosát. Ha rossz hír vár rá, akkor a
saját fürdőszobája magányában akarja megtudni, ahol nem kell
visszafognia magát. Fizet az apjánál vagy tíz évvel idősebb férfi
pénztárosnál, kibírja az ezzel járó megaláztatást, majd lehajtott
fejjel kisiet a boltból.
A lakásba visszatérve szerencsére egyik lakótársa sincs
otthon. Nancy a fürdőszobába megy, belepisil egy műanyag
pohárba, amit a konyhában talál, majd a készletben lévő
kémcsővel babrál. Két gyötrelmes órán keresztül vár az
eredményre, közben regényt olvas, de egy szó sem jut el belőle
az agyáig, és tízpercenként ránéz az órájára. Negatív
eredményért imádkozik Istenhez, cserébe megígéri, hogy
rendesebben fog viselkedni, és kétszer keresztet vet, mintegy
megpecsételve az üzletet.
Egy óra és ötvennyolc perc elteltével Nancy visszakullog a
fürdőszobába. Remegő kézzel kiveszi helyéről a kémcsövet és
látja, hogy az alja körben élénkpirosra színeződött. Ez egy
egyértelmű, minden kétséget kizáró pozitív eredmény.
– Bassza meg! – A linóleumpadlóra rogy. – Bassza meg!
A hajába túr, és még vagy fél tucatszor megnézi a teszt
eredményét arra számítva, egyszer csak megváltozik, és közben
az összes vér kifut az arcából.
Nagy robajjal kinyílik a bejárati ajtó, visszhangot verve a
folyosón.
– Hali! – kiáltja Susan.
Nancy nagy nehezen nyel egyet.
– Szia… – Remeg a hangja, megköszörüli a torkát. – Szia, Sue!
Tudja, hogy nincs értelme tovább bámulni azt az átkozott
tesztet, visszarakja a tartozékait a zacskóba, és kinyitja a
fürdőszoba ajtaját. Be kellene köszönnie Susannek, de most
képtelen beszélgetni, így hát végigoson a folyosón, magára zárja
a szobája ajtaját és lehuppan az ágy szélére. Éppen a vesszőből
font szemetesbe akarja rejteni a papírzacskót a terhelő
tartalmával együtt, amikor észrevesz egy élénkpiros
műanyagdarabot, ami az éjjeliszekrény és a fal közé csúszott.
Nancy lehajol, hogy kihalássza onnan, és közben rájön, hogy az
óvszer csomagolása az. Len elvéthette a szemetest, amikor
kidobta. Miközben az ujjai között tartja, a piros műanyag
vádlón ordít rá.
A terhességi teszttel együtt a szemétbe dobja, eltüntetve a
hajadonon elkövetett vétkeit. Csakhogy az elhallgatás nem
elegendő. Ki kell törölnie. Meg nem történtté kell tennie. Nem
mondja el Lennek. Senkinek sem akarja elmondani. Ha titokban
tartja, talán úgy tehet, mintha meg se történt volna.
Clara szavai jutnak akaratlanul is az eszébe, amikor felhívta
és megkérte, hogy kísérje el az abortuszra. Soha senkinek nem
kell megtudnia…
Nancy éppen csak a párnájára hajtja a fejét, amikor a füle
mellett megcsörren az éjjeliszekrényén lévő rózsaszín telefon.
Nem vesz róla tudomást, de két csörgés után Susan tompa
hangja szűrődik ki a konyhából a folyosóra. Egy pillanattal
később a lakótársa a nevét kiáltja.
– Nance! Anyukád az!
Nancy felnyög. Ne most! Már nyitja a száját, hogy odakiáltsa
Susannek, majd később visszahívja az anyját, amikor eszébe jut,
hogy szombat van; ma együtt ebédelnek. Az éjjeliszekrényen
lévő órára pillant. Egy óra múlva kellene találkozniuk.
– A francba! – motyogja maga elé. – Oké! Kösz! – Felül,
hosszan kifújja a levegőt, és felveszi a kagylót. – Szia, Anya!
– Szia, drágám! – Anyja negédes hangjától a legszívesebben
sírva fakadna. – Hogy vagy?
– Én ööö… jól. Igen. Csak, tudod, tanulok. És te, hogy vagy?
Apa?
– Nos, valójában pont ezért hívlak. Eléggé rosszul érzem
magam, attól tartok, le kell mondanom a mai ebédünket.
 Megkönnyebbülés hulláma önti el Nancyt, ám azon nyomban
át is adja helyét a bűntudatnak.
– Sajnálom, hogy nem vagy jól.
– Ó, csak a fejem, tudod. A szokásos migrénem.
Nancy kicsi kora óta szenved vele. Emlékszik rá, hogy éppen
az új ruhájában pörgött, amit húsvétra kapott, az anyja pedig
vizes borogatással a fején csodálta a csipke finom részleteit, és
váltig állította, elég jól van ahhoz, hogy elmenjen Nancyvel és az
apjával a húsvéti misére. Anélkül, hogy tudatában lenne, mit
csinál, Nancy a hasára teszi a kezét, a gondolatai Margaretre
vándorolnak, és azon gondolkodik, vajon ő mibe öltöztette
volna, ha másként alakulnak a dolgok.
Miután a Nagy Hazugság okozta sokk tavaly tavasszal
leterítette, a következő heteket azzal töltötte, hogy megpróbálta
kitalálni, mit kezdjen az információval, aminek a birtokába
jutott. Némi kimerítő vívódás, és az érvek, ellenérvek
mérlegelése után Nancy úgy döntött, nem keresi meg a
szülőanyját. Elképzelése se volt, hogyan is kezdhetne hozzá a
kutatáshoz. És a szüleinek sem tervezte elmondani, mire
bukkant. Furcsa módon nem tudta elviselni a gondolatát, hogy
úgy éreznék, elárulta őket, annak ellenére, hogy ők voltak azok,
akik mindvégig hazudtak neki. A hűség bonyolult dolog.
– Nancy? Ott vagy, drágám?
– Igen, Anya. Sajnálom. Egy pillanatra elkalandoztak a
gondolataim.
– Jól vagy?
Nancy összeszorítja az ajkát. Még mielőtt elvégezte volna a
terhességi tesztet, tudta, hogy most nem akar gyereket, de az,
hogy bizonyosságot nyert az állapota, furcsa módon
összezavarta, és olyan gondolatokat ültetett a fejébe, amelyek
tegnap, vagy akár egy órával ezelőtt még nem voltak ott. Arra
gondol, amit az anyja komódjában talált titkos doboz fedett fel
előtte. Hogy a szülei milyen messzire mentek, hogy örökbe
fogadhassák őt. Hogy vannak emberek, akik annyira vágynak
gyerekre, hogy szinte bármit megtennének azért, hogy legyen
nekik.
Mi lenne, ha megszülné a babát és örökbe adná? Valóra
válthatná egy olyan szerető pár álmait, mint a szülei. De mi van,
ha megbánja, ahogy a szülőanyja is tette? Eszébe jut Margaret
üzenete. Mi van, ha azután egész életében gyászolná és
próbálná megtalálni régen elveszett gyermekét?
És akkor hirtelen átérzi a súlyát. Most érti meg, min mehetett
keresztül Margaret Roberts, mennyire megrémülhetett, amikor
rájött, hogy terhes lett ilyen fiatalon, ráadásul házasságon kívül.
Akkoriban más világ volt. A lányoknak nem volt választásuk.
Nem, Anya. Egyáltalán nem vagyok jól.
Elerednek a könnyei. Egy hajszál választja el attól, hogy
mindent elmondjon az anyjának. Az egészet. Belebetegedett,
hogy magában tartja a titkot. Túl nehéz, és éles sarkai
belevájnak a bőrébe, amikor a legkevésbé számít rá. És ha az
anyja azt akarja, hogy tartsa meg a babát? Akkor mi lesz?
Nagyon jól tud titkot tartani. Ugyan mit számít még egy?
– Igen, jól vagyok, Anya – válaszolja Nancy, lenyelve egy
gombócot, ami pont akkora és pont olyan formájú, mint a
hazugság, amit az imént mondott az anyjának.
– Jól van, drágám. Nos, még egyszer sajnálom, hogy el kell
halasztanunk. Úgy érzem, most nem lennék képes rá.
– Semmi baj. Majd máskor elmegyünk, amikor jobban érzed
magad. – Megpróbálja valami hétköznapibb dologra terelni a
gondolatait. – Az utóbbi időben mintha gyakoribbak lennének a
migrénjeid, nem?
A vonal másik végén csend van.
– Anya?
– Igen, igen, gyakoribbak, valóban. Többször is voltam
orvosnál, és lehet, hogy elvégeznek néhány vizsgálatot, de
megnyugtattak, hogy minden rendben van. Minden rendben.
– Vizsgálatok? – kérdezi Nancy, és kiegyenesedik ültében.
– Csak rutinvizsgálatok, Nancy drágám. Az ég szerelmére, ne
kezdj el aggódni!
– Bogárka az? – hallja apját a háttérben. – Köszönj el tőle,
aztán irány az ágy!
– Adnád Apát? – kéri Nancy az anyját.
– Ó, majd beszélsz vele később. Most megpróbálok aludni
kicsit. A nappaliban ülök a sötétben, és folyton vissza akar
kergetni az ágyba.
– Anya?
– Igen, drágám?
Nancy tétovázik.
– Én csak ööö… csak azt akartam mondani, hogy szeretlek. –
A plafon felé fordítja az arcát, a könnyei a fülébe folynak.
– Én is szeretlek, kicsim. Te vagy az álmom.
Nancy leteszi a kagylót, mielőtt még megnyílnának a zsilipek,
és olyasmit mondana, amit nem tud visszavonni. Két órán
keresztül fekszik az ágyán a plafont bámulva, kellemetlen
gondolatokat kergetve.
Meggondolatlan volt. Minden ide fut ki. Az ivászat, a Lennel
és másokkal folytatott nem biztonságos szex, aminek a
gondolatától kissé összerezzen, mind figyelemelterelés volt a
múltjáról. De a következmények most a jövőjét veszélyeztetik. A
jegyei leromlottak, és most már terhes is. De nem fogja egy
életre egy Lenhez hasonló lúzerhez kötni magát, ebben egészen
biztos.
Nancy elképzeli a sötét, hideg pincét az East Enden, és rátör a
hányinger. A férfi szaga, amint orvosi alkoholt önt a csillogó
ezüst műszerekre Nancy emlékezetében összemosódik a kórház
sürgősségi osztályának illatával. És hallja a kedves doktornő
hangját is, ami azóta is ott visszhangzik a fülében. A különleges,
titkot rejtő szavait:
Csak mondd azt, hogy Jane-t keresed.
– Jane, mi? – mormolja a születésekor kapott nevet az üres
szobában. – Mi ez, ha nem a sors beteges fintora?
A megbánás és a szégyen forró gombócként tölti ki a
gyomrát, és még több könnyet töröl le az arcáról. Össze kell
szednie magát. Ám először is szüksége van valakire, aki rendbe
tudja hozni ezt a dolgot.

Nancy átfésülte a Sárga Oldalakat, és fél óra gondos keresgélés

és öt tintafoltos ujj után sikerült kiderítenie, hogy huszonhét
háziorvosi rendelő van a lakásától elfogadható távolságban.
Úgy tervezi, hogy a listán szereplő néhány női névvel kezdi,
majd a férfi orvosokkal folytatja.
 Kisimítja a jegyzetfüzete lapját. A szobája ajtajára pillant,
valóban zárva van-e, majd megköszörüli a torkát, és felveszi a
telefonkagylót.
Az első: Dr. Linda Deactis.
Nancy összeszorult gyomorral tárcsázza a számot. Kétszer
kicseng, majd egy búgó hangú nő szól bele.
– Dr. Deactis rendelője, tessék.
Nancy habozik egy pillanatig.
– Üdv! Ööö… Jane-t keresem. Van önöknél Jane?
– Ez dr. Linda Deactis háziorvos rendelője.
– Rendben, rendben. Igen, köszönöm. De azt mondták, hogy
Jane-t keressem.
– Attól tartok, rossz számot hívott. Sajnálom.
Nancy lecsapja a telefont, a szíve hevesen ver. A lakótársai
csevegésének zaja tompán átszűrődik a falon. Most már Debbie
is itthon van. Beszélgetésükbe nevetés vegyül.
Nancy ránéz a listájára.
– Dr. Fields következik.
Mintha egy pillangó verdesne a mellkasában, miközben
tárcsázza a számot.
– Jó napot, dr. Fields rendelője, Nora vagyok – hadarja egy nő
a vonal másik végén.
– Jó napot, Jane-t keresem. Ott van Jane?
Csend, majd a nő kifakad.
– Itt nincs, ifjú hölgy. Ebben a rendelőben nincs!
Katt.
Nancy rosszul érzi magát. Mindössze nyolc szó, mégis érezte
a nő hangjából áradó gyűlöletet és undort. A hasához szorítja a
párnáját, hogy megnyugodjon, és azon kapja magát, hogy a
párnát simogatja, és megpróbálja elképzelni, milyen érzés lehet,
amikor ekkora hasa van az embernek. Ismét szúrni kezdik a
szemét a könnyek. Félredobja a párnát és ránéz. Meg kell
tennie.
Nancy tárcsázza a listáján szereplő harmadik számot. Ezúttal
egy középkorú nő válaszol.
– Dr. Smithson rendelője, miben segíthetek?
– Jó napot! – mondja Nancy ezúttal kicsit magabiztosabban. –
Jane-t keresem.
– Jane-t mondott?
– Igen.
Katt.
Nancy leteszi a telefont, vesz egy mély lélegzetet, majd
tárcsázza a következő számot.
– Dr. Sheen rendelője, itt Martha.
– Üdv, Martha! – Nancy felkészül az elutasításra. – Jane-t
keresem. Azt mondták, hogy Jane-t keressem. Ott van?
– Khm… Nem, nálunk nincs Jane, de azt hiszem, tudom, kit
szeretne elérni. Van magánál toll?
Nancy izzadt kezébe kapja a tollát, oldalra dönti a fejét, és a
vállával szorítja a füléhez a telefonkagylót.
– Megvan. Mondhatja.
Nancy lefirkantja a számot, amit Martha diktál neki, majd
hangosan megismétli.
– Helyes – mondja Martha. – Sok szerencsét, kedvesem!
Nancy szeme megint szúrni kezd.
– Köszönöm.
 Martha leteszi a telefont, és Nancy követi a példáját.
Megacélozva magát hosszan kifújja a levegőt, majd gyorsan
tárcsázza a megadott számot, mielőtt még inába szállna a
bátorsága. A régi telefon forgó tárcsája hétszer surrog vissza
alapállásba, ami a nullák esetében egy örökkévalóságig tart.
Nancy lába idegesen ráng, miközben a telefon már nyolcadszor
csörög ki. Már épp kezd pánikba esni, nem tudja eldönteni,
hagyjon-e üzenetet vagy inkább letegye, amikor végre egy nő
szól bele a telefonba.
– Dr. Taylor rendelője.
– Ö… Üdv! Jane-t keresem. Valaki azt mondta, hogy itt
beszélhetek Jane-nel. Ezt a számot kaptam.
– Tartsd, kérlek!
Valami semleges háttérzene szól, és Nancy vár, de közben
alig kap levegőt. Egy vagy két perccel később egy másik nő szól
a telefonba.
– Üdv, ha jól értem, Jane-t keresed. – Idősebbnek tűnik.
Mélyebb, csengőbb a hangja, és Nancy valahogy ismerősnek,
megnyugtatónak érzi.
– Igen.
– Találkoztál már Jane-nel korábban?
Csend. Nancy nem tudja, hogyan kellene válaszolnia. Ez
valami teszt lenne, a kód következő szakasza, amiről neki nem
szóltak?
– Nem, még nem. Ez az első alkalom.
– Rendben. Hogy hívnak?
– Nancy. Nancy M…
– Nem, nem! Hagyjuk a vezetéknevet, Nancy!
 – Ó, elnézést!
– Jól van – folytatja a nő. – Szóval, ha jól értem, késésben
vagy. Mennyi az idő nálad? Úgy értem, délután egy és kilenc
között.
Tessék?
A csend csak tovább növeli a feszültséget.
– Gondolkodj el a kérdésemen egy pillanatra, Nancy!
Nancy megteszi, és ismét szorongani kezd. Ostobának érzi
magát. A pillangók visszatértek. Beletúr a hajába, lerágott
körmei beleakadnak barna tincseibe. És ekkor helyére kerülnek
a fejében a kirakós darabkái.
– Ó! Igen, azt hiszem, úgy egy óra körül lehet.
– Nagyon jó, ez esetben biztosan tudjuk tartani a
menetrendet. Szeretném, ha minél előbb meglátogatnád Jane-t.
El tudnál jönni… – A hang elhallgat, lapok surrogása hallatszik a
telefonban. – Jövő szombat este fél nyolcra?
A pillangó Nancy torkában verdes.
– Szombaton?
Az utána következő hétfőn kell leadnia egy fontos dolgozatot,
aminek még neki se állt. De ez nem várhat, nem igaz? Nem.
Biztos a döntésében. Túl akar lenni rajta. Vesz egy nagy levegőt.
– Igen, megfelel a szombat este. Fél nyolcat mondott?
– Igen.
– Oké. Kell vinnem valamit, vagy…?
– Nem, csak saját magadat. Az lenne a legjobb, ha egyedül
jönnél. Van nálad toll?
Nancy lefirkantja a címet.
– Rendben. És mennyibe kerül? – Nancy felkészül az összegre.
Legfeljebb majd sajtos tésztát eszik pár hónapig.
– Semennyibe. Ingyen csinálom, azoknak, akiknek szükségük
van rá.
– Ó, hűha! Oké, köszönöm. Ez nagyon sokat segít, komolyan.
– Örülök, hogy segíthetek. De még egy dolog, Nancy. Fontos,
hogy hétszer, hangosan kopogj az ajtón, amikor megérkezel.
Pontosan fél nyolcra gyere, rendben? Az asszisztensem beenged
majd. Hogy nézel ki?
– Sötétbarna hajam és barna szemem van. Körülbelül
százhatvanöt centi magas vagyok. Piros kabát lesz rajtam.
– Feketében gyere!
Nancy értetlenül rázza a fejét.
– Tessék?
– Kevésbé feltűnő színű kabátot viselj, és hétszer kopogj az
ajtón! Jövő szombat este találkozunk. Vigyázz magadra!
És egy éles kattanással megszakad a vonal.

Elérkezett a szombat. A Nap.

Hideg, nyirkos március huszonegyedike, acélszürke felhőtakaró
alatt. Egész héten el sem állt az eső, hacsak nem számítjuk azt
az egyórás jégesőt, amely szerdán a délutáni csúcsforgalom
idején szakadt a városra. Még mindig láthatók a tél szánalmas
nyomai az utcai csatornák mentén: a latyak és a só
megkérgesedett maradványai, amelyet az autók kipufogógáza
festett korántsem tetszetős barnára, és amely a tél szorításának
végét és – végre – a tavasz kezdetét jelzi.
Nancy utálja a telet. Szerinte a vége megünneplésre méltó. De
nem ma. Nem emlékszik rá, érezte-e valaha ennyire másnak
magát, és előfordult-e már vele, hogy az előtte álló feladaton
kívül képtelen volt másra koncentrálni. Úgy döntött, pontosan
így fog gondolni erre a megpróbáltatásra: elvégzendő
rutinfeladatként. Úgy raktározta el a fejében, mint amin csak túl
kell esnie, hogy megtehesse a következő lépést, bármi legyen is
az. Ha őszinte akar lenni saját magához, fogalma sincs, mi lesz
az. Nem igazán lát át a mai este szürke felhőjén.
Len háromszor is hívta a héten, hogy „randizzanak”. Susan
rendes volt, és mindenféle kifogásokkal állt elő, Nancy miért
nem tud a telefonhoz jönni. Susan valószínűleg gyanítja, hogy
terhes. A héten kétszer is megkérdezte tőle, hogyan érzi magát,
és Nancy biztos benne, hogy szerda reggel a fürdőszobaajtó
előtt hallgatózott, miközben ő hányt.
Nancy a Susantől kölcsönvett, térdéig érő, durva, szürke
gyapjúkabátban kanyarog a Queen’s Park csupasz fái között a
keresztül-kasul futó ösvényeken. Néhány háztömb után
befordul a Yonge Streetre és elhalad a Sam the Record Man
vakító piros-fehér-sárga neonfényei mellett, amelyek inkább
illenének Las Vegasba, mint Torontóba. Felhúzza a kabátja ujját,
és ránéz az órájára. Még csak negyed nyolc van. Kicsit
visszafogja a tempóját.
Szombat este van, ami azt jelenti, hogy az összes diák és a
többi gondtalan fiatal éppen vacsorázik és iszik valahol, vagy
egy alagsori kocsmában elvont verseket hallgatnak és
biliárdoznak. A Leafs a Buffalo ellen játszik, és Susan meghívta
Nancyt a meccsre, mert a fiúja családjának van bérlete. Rendes
körülmények között Nancy kapva kapott volna az alkalmon, de
Susan erősen célzott rá, hogy ez egy dupla randi lenne, a fiúja
egyik diákszövetségi haverja is jön.
– Le kellene cserélned azt az idióta Lent valami jobbra, Nancy
– mondta Susan, és alaposan szemügyre vette a barátnőjét,
miközben átadta neki a régi, szürke kabátját.
– Tudom – felelte Nancy. – Pont erre készülök, ami azt illeti.
– Mm, különleges randi?
– Valami olyasmi, igen.
Most a Gardens felé áramló kék hokimezes és esernyős
emberek áradatával szemben halad, balra fordul a Shuter
Streeten és elsétál a Massey Hall mellett. Az utcai lámpák fénye
megcsillan a nedves járdán. Hirtelen mintha újra tizennyolc
éves lenne, és az Ossington pályaudvar előtt várná Clarát a
lámpa alatt. A hideg futkos a hátán a gondolatra.
Ez most más lesz, emlékezteti magát. Ez egy igazi orvos, aki
tudja, mit csinál.
Nancy annyira belemerül annak az éjszakának az emlékeibe
a Seaton Streeten haladva, hogy túlmegy a címen. Mire felnéz,
már a 103-as számú ház előtt jár. Visszafordul és a házszámokat
figyeli, míg a keresett kapu elé nem ér.
Ez az. Nincs más választása. Újra az órájára pillant.
7:29.
Nancy megáll a járdán, és felhajtja az ismeretlen illatot
árasztó kabátja gallérját. Kesztyűs kezét mélyen a zsebébe
süllyeszti.
Egy pillanatnyi mérlegelés után Nancy bólint, mint aki
egyetértésre jutott magával, átnyúl az alacsony vaskapu felett,
és elhúzza a reteszt. Belép a kapun, majd óvatosan behajtja
maga mögött, aminek fülsiketítő nyikorgás az eredménye.
A Seaton egy csendes utca, néhány háztömbnyire a Yonge
Streettől. Nancy hátrapillant a válla felett. Kihalt az utca. Ám
amikor visszafordul a ház felé, mintha néhány házzal lejjebb
mozgást látott volna a verandán. Egy idős férfi az, a lépcsőjéről
lapátolja a latyakot. Nancy felé fordul, és megtámaszkodik a
lapát nyelén. Nem látja a férfi arcát a sötétben, de a tény, hogy
ismét törvénytelen dolgot készül elkövetni, erőteljesebb
hatással van rá, mint szeretné.
De ezt meg kell tenned, mondja magának. Úgy gondol
minderre, mint a jövője zálogára. Az abortusz az első lépés,
hogy visszarázódjon a kerékvágásba. Reméli, hogy azután
minden más is a helyére kerül. És persze kizárt, hogy ez az
idegen tudná, miért jött. Dr. Taylor barátja is lehet, aki csak
beugrik hozzá egy szombat esti italra.
Nancy úgy dönt, nem foglalkozik a férfival, végigmegy az
ösvényen és felmegy a lépcsőn a fából készült verandára. A
postaláda mellett szemmagasságban kis réztábla hirdeti: DR. E.
TAYLOR – HÁZIORVOS.
Nancy leveszi a kesztyűjét és hangosan bekopog. Az ajtón
nincs ablak, csak egy kémlelőnyílás. Megrándul a gyomra,
amikor rádöbben, hogy megszokásból négyet kopogott.
A francba!
Sietve még hármat kopog, hangosan.
A francba, a francba, a francba!
Az ajtó felé fordítja a fülét. Egy pillanat múlva motoszkálást
hall bentről. Nancy szembe fordul a kémlelőnyílással, hogy jól
láthassák az arcát. A bentről kiszűrődő fény hirtelen kialszik.
Egy pillanattal később résnyire nyílik az ajtó. Egy kedves arcú
fekete nő dugja ki a fejét a nyíláson.
– Segíthetek?
– Üdv, Nancy vagyok. Fél nyolcra van időpontom. Maga dr.
Taylor?
– Szia, Nancy, már vártunk. Alice vagyok – mondja a nő, és
hátrébb lépve beengedi Nancyt.
Jóval alacsonyabb a lánynál, göndör barna haja van, és sokat
látott szeme már nem csillog olyan fényesen.
– Nem volt senki az utcán, ugye? – kérdezi Alice. – Látott
valaki idejönni?
– Tulajdonképpen igen. Egy idősebb férfi, pár házzal odébb. A
lépcsőjét tisztította éppen.
Alice összevonja a szemöldökét.
– Melyik irányban?
Nancy balra mutat.
– Á, jól van – mondja Alice megnyugodva. – Valószínűleg
Chester az. Jó szomszéd, egy tünemény. Ő volt dr. Taylor első
páciense.
Nancy feszülten elmosolyodik.
– Ki kell menned a mosdóba? – kérdezi Alice. – Ha igen, akkor
most menj. Az az ajtó ott a folyosó végén.
– Nem, minden rendben. Köszönöm.
– Jól van. Hogy érzed magad a dologgal kapcsolatban?
Nancy habozik.
– Nincs semmi baj, ha meggondoltad magad – nyugtatja Alice.
– Sokszor előfordul. Teljesen természetes.
– Nem, nem, tényleg minden rendben – feleli Nancy. – Csak
olyan bizarr ez az egész. Kicsit szürreális. Totál kivagyok. Sosem
gondoltam, hogy ilyesmi megeshet velem.
Alice bólint.
– A legtöbb nő így van ezzel.
– De ez… úgy értem, ez biztonságos, ugye? Az a helyzet, hogy
láttam már ilyet korábban, de azt nem orvos csinálta. És egy
kicsit…
– Á! Oké. Gyere velem, mindjárt bemutatlak dr. Taylornak. Ő
majd elmagyarázza, pontosan mi fog történni, láthatod a műtőt,
és ettől remélhetőleg megnyugszol. Teljesen természetes, hogy
ideges vagy.
Nancy követi az asszisztenst a folyosó végén lévő ajtóhoz. A
padlódeszkák nyikorognak, a folyosón kopott szőnyeg fut végig,
amely réges régen sötétvörös és zöld színekben pompázhatott,
mára azonban rózsaszínre és sápadt zöldre fakult. Balra
pillantva Nancy észreveszi a várótermet, ami egykor étkező
lehetett. Félhomály uralkodik odabent, de látja a fal mellett
sorakozó székeket és egy dohányzóasztalt, rajta egy kupac
magazinnal. Az egyik sarokban egy ivóvízadagoló áll, a
tartályban lévő víz felszínén megcsillan az utcai lámpák sárga
fénye. Meleg, kellemes hely. Menta és öreg fa illata érződik.
Sokkal inkább tűnik valaki otthonának, mint egy orvosi
rendelőnek.
Alice előreengedi a folyosó végén lévő helyiségbe. Bent
sokkal világosabb van, és Nancy hunyorogva próbál
alkalmazkodni az éles fényhez. Alice becsukja maguk mögött az
ajtót. Két retesz csusszan a helyére, és Nancynek akaratlanul is
eszébe jut az a rengeteg zár azon a hátsó ajtón, azon az isten
háta mögötti helyen, ahova Clarát kísérte. A szíve hevesen ver,
de erőnek erejével elhessegeti a fejéből a képeket.
A szoba egy átlagos orvosi rendelő és egy műtő keveréke,
vagy legalábbis olyan, amilyennek Nancy szerint egy műtőnek
lennie kell, mert még egyet sem látott belülről, még csak egy
törött csontja sem volt soha. A falak tiszta fehérek, nem törik
meg ablakok vagy dekoráció, kivéve egy díszes oklevelet, dr.
Taylor diplomáját a hivatalos, vörös viaszpecséttel. A szoba
közepén egy hosszú vizsgálóasztal áll a végén fémkengyellel,
amelyet ezúttal nem fekete lepedő borít, hanem a szokásos
steril papír. A kengyel egyik oldalán egy tálcás műszerállvány
van, amelyet kék textillel takartak le. Éppen csak megcsillan
alatta valami ezüstös fém. Nancynek kiszárad a torka, nagy
nehezen nyel egyet, és elfordítja a tekintetét.
Egy magas, vékony, vállig érő barna hajú, világoskék
műtősruhát viselő nő lép oda Nancyhez, és a kezét nyújtja.
– Dr. Evelyn Taylor. Bizonyára te vagy Nancy.
Nancy bólint.
– Örülök, hogy megismerhetem. – Kezet szorítanak. –
Köszönöm, hogy… tudja…
– Természetesen. Ide teheted a kabátodat és a táskádat,
Nancy. Majd kérlek, vetkőzz le deréktól lefelé, feküdj fel az
asztalra, és takard be magad ezzel a lepedővel. A zoknit
magadon hagyhatod, ha szeretnéd, néha kicsit hideg van itt.
– Rendben.
– Voltál már korábban rákszűrésen, ugye?
– Igen.
– Nos az eljárás egyes részei nagyon hasonlítanak a
kenetvételhez. A lábadat a kengyelbe helyezed, én pedig egy
hüvelytükröt, majd néhány eszközt vezetek be a vaginádba, de
ezúttal más műszereket is használok majd, amelyekkel
megnyitom a méhszájat és eltávolítom a szövetet a méhedből.
Kapsz fájdalomcsillapítót és helyi érzéstelenítőt. Mindent
megteszünk, hogy a lehető leggyorsabb, és fájdalommentes
legyen a beavatkozás.
Fognyomok lyuggatta bőrszíj.
Véráztatta metróülés.
– Rendben.
– Ha szeretnéd, Alice fogja majd a kezedet közben, meleg
törülközőt borít az arcodra, beszél hozzád, hogy elvonja a
figyelmedet, vagy bármi, amire szükséged van. Szeretnénk, ha a
körülményekhez képest nyugodt lennél, rendben?
– Rendben.
Dr. Taylor megint bólint. Jó érzéke van ehhez, meg kell
hagyni, állapítja meg Nancy az idegessége ellenére is. Nyugodt,
tárgyilagos, de mindenekelőtt együttérző. Mintha tudná, mit
éreznek és gondolnak a betegei. Nancy azon tűnődik, vajon
feküdt-e már ő maga is ezen az asztalon.
– Magadra hagyunk, hogy levetkőzhess. Nem kell sietned.
– Rendben – válaszolja Nancy újfent, és csodálkozik, miért
használja ezt a szót egyfolytában, amikor egész életében most
van a legkevésbé rendben minden.

– Az eljárás felénél tartunk, Nancy. Nagyon jól csinálod.

Nancy bólintással nyugtázza dr. Taylor dicséretét, de továbbra
is lehunyva tartja a szemét. Alice megszorítja hideg ujjait, és
végigsimítja a haját.
Vajon van gyereke, morfondírozik Nancy. Olyan a keze, mint
egy anyának.
Hangos dörömbölés hasít a csendbe, messze a bejárati ajtó
felől hallatszik. Nancy szeme felpattan. Dr. Taylor és Alice
megdermednek mozdulat közben.
– Ez tíz volt… – szólal meg Alice.
– Alice! Evelyn! – hallja Nancy a folyosó végéről. Egy nő
kiáltja a nevüket. – Kék kód!
– Jézusom! – rohan Alice az ajtóhoz.
– Nancy, most csak ide figyelj! – mondja dr. Taylor Nancy lába
között. Folytatja, amit csinál, de közben Nancyhez beszél. – Ő
csak a szomszédunk a fenti lakásból. Ő is tagja a hálózatnak. A
testvére, Mary titkárnő a rendőrkapitányságon. Amikor
megneszeli, hogy razzia lesz, Mary felhívja a nővérét, ő pedig
figyelmezteti mind a négy klinikát. Minden rendben. Volt már
ilyen korábban is. És nem is biztos, hogy pont ide jönnek ma.
Ezért is jó, hogy itt van nekünk Mary, és figyelmeztet
bennünket. Csak próbálj meg nyugodt maradni. Majdnem kész
vagyunk, rendben, kedvesem?
Nancyt azonban már hatalmába kerítette a pánik.
– Jönnek a rendőrök?
– Lehetséges. De addig is van még néhány percünk. Alice
megpróbálja feltartani őket. Csináltunk már ilyet. A legtöbb,
amit tehetsz mindannyiunk érdekében, hogy nyugodt maradsz.
– Az a férfi volt, ugye?
– Milyen férfi?
 – Mondtam Alice-nek, hogy idefelé jövet pár házzal lejjebb
észrevett egy férfi. Alice azt mondta, hogy Charlie-nak hívják,
vagy valami ilyesmi. A maga páciense. Ránk hívta a zsarukat?
– Á, Chester! – mondja dr. Taylor. – Nem, ő nagyon kedves, és
nem hiszem, hogy fogalma lenne róla, mi folyik itt. Nagyon
elővigyázatosak vagyunk. Ezért is adtam ki az emeleti lakást
egy Jane-nek.
Nancy erről kevésbé van meggyőződve, de megpróbál a
stukkó mennyezeten egy sötét foltra összpontosítani, amit talán
beázás okozhatott.
– Lélegezz mélyeket, Nancy, rendben? Minél ernyedtebbek az
izmaid, annál gyorsabban tudok haladni.
Bár Nancy nem látja, mit csinál az orvos, hallja az egymáshoz
koccanó fémeszközök hangját. Bárcsak kapott volna füldugót!
Egy pillanattal később Alice jelenik meg a szobában. A szeme
hatalmasra tágult, az arca kővé dermedt. Nancy fülét messziről
jövő lépések zaja üti meg, az informátoruk felszalad a lépcsőn a
lakásába.
– Nincs sok időnk, Evelyn – közli Alice. – Néhány perc
legfeljebb. Ma este rajtunk a sor.
– Rendben – nyugtázza dr. Taylor. – Menj a bejárati ajtóhoz,
és engedd be őket, Alice! Ha erősködnek, akkor mondd, hogy
egy rutin PAP-tesztet végzünk, pont mint legutóbb.
– Legutóbb házkutatási parancsuk volt.
– Biztos vagyok benne, hogy most is lesz. Nagyon elszántak.
Nem tudom, miért pazarolják ránk az erőforrásaikat. Semmi
értelme – motyogja dr. Taylor inkább csak saját magának. Újabb
fémes hangok. – Mindjárt végzek, Alice, Nancy mindjárt
hazamehet, ihat egy forró teát, és ágyba bújhat. Nincs semmi,
ami miatt letartóztathatnának.
Alice újra eltűnik.
– Nancy – szólal meg dr. Taylor. – Nézz rám!
Nancy kissé felemeli a fejét és dr. Taylor szemébe néz; félő,
hogy mindjárt elsírja magát.
– Érzem, hogy remegsz. Tudom, ez most nagyon ijesztő lehet
a számodra, de mindkettőnk érdekében nagyon kérlek, tartsd
magad a történethez.
Nancy mellkasa összeszorul, alig kap levegőt.
– Oké – sikerül kinyögnie.
– Jó. Szóval egy rutin PAP-tesztre jöttél. Az előző teszted
eltérést mutatott, ezért felkerestél egy másik orvost, hogy kikérd
a véleményét. Rendelési időben már nem volt időpont
hétközben, ezért jöttél ma este. Ennyi. Rendben van?
Nancy bólint.
– Ennyi az egész?
– Ennyit kell megjegyezned. Minél kevesebbet beszélsz, annál
jobb, csak tartsd magad a történethez, és ne lepődj meg
semmin, amit Alice vagy én mondunk. Megértetted?
– Igen.
– Nancy, ez létfontosságú. Börtönbe is kerülhetek ezért.
Nancy megint bólint. Gyűlöli magát, amiért megkérdezi, de a
szavak csak úgy kibuknak a száján.
– Engem is bezárhatnak ezért? Amiért megcsináltattam?
Dr. Taylor nem válaszol a kérdésre.
– Látszik, hogy nagyon bátor nő vagy – mondja helyette. –
Együtt túljutunk ezen.
 Egy pillanatig egymás szemébe néznek, olyan, mint egy távoli
ölelés, ami egy pillanatra megnyugtatja Nancyt, és igyekszik
lecsillapítani a légzését. Aztán dr. Taylor újra megszólal.
– Nagyon sajnálom, de arra kell kérjelek, töröld meg a
szemed. Semmi okod a sírásra. Mármint az ő szempontjukból.
Nancy újra a plafonon lévő sötét foltra szegezi a tekintetét,
amely megtöri az egyébként tiszta fehér stukkó tökéletes képét.
A kézfejével megtörli a szemét, majd végighúzza az ujját az alsó
szemhéján, hogy megigazítsa a biztosan elkenődött
szempillafestéket. Szipog egyet, megköszörüli a torkát és
megacélozza magát.
– Erről van szó – dicséri dr. Taylor.
Megszólal az ajtócsengő, és mint egy rosszul időzített vicc,
úgy töri meg a fojtogató csendet. Itt vannak.
Nancy éppen csak ki tud venni egy mélyebb férfihangot Alice
hangja mellett, amikor dr. Taylor odasúgja neki:
– Ez az, Nancy. Kész vagyunk. Vége. Most csak maradj
nyugton.
Nancy visszatartja a félelem és a megkönnyebbülés vegyes
könnyeit, amelyek még mindig kitöréssel fenyegetnek. Egy
pillanatra lehunyja a szemét, és hallja, hogy dr. Taylor elpakolja
a műszereit. Lassan pislog. A könnyek visszavonultak, de Nancy
tudja, hogy később visszatérnek majd.
Dr. Taylor a szobában nyüzsög, valahova elzárja az
eszközöket. Egy bekötött szemeteszsák nyugtalan zizegése. A
folyosóról beszűrődő hangok. Nancy mindennél jobban
szeretne most hazamenni. Dr. Taylor más eszközöket helyez a
Nancy lábánál lévő tálcára, amelyeket nem is használt az eljárás
során. A színészek elfoglalják a helyüket, döbben rá Nancy, és
kényszeredett mosolyt varázsolnak az arcukra. Készen állnak,
hogy elkápráztassák a közönséget, amint felgördül a függöny.
Nancy továbbra is mélyeket lélegzik, nehogy elhányja magát,
amikor dr. Taylor újra helyet foglal a kis zsámolyon. Kiveszi
Nancy bokáját a kengyelből, és megnyugtatásként végigsimítja a
lábát.
– Még nem öltözhetsz fel – mondja a maszkon keresztül. –
Ellenőriznem kell még néhány dolgot. De mindent
kikészítettem, amire rendes körülmények között szükségem
lenne egy kenetvételhez – mondja az ártatlan műszerekkel teli
tálcára mutatva. – Ez minden, amit látni fognak. Amíg nem
érnek tetten, nem emelhetnek vádat ellenünk. Igyekszünk távol
tartani őket tőled, de amúgy sem akarnak majd túl közel kerülni
hozzád. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen férfiak alaposan
kiborulnak mindentől, aminek köze van a vaginához, és
történetesen nem a szex az.
A helyzet ellenére Nancy szája mosolyra húzódik.
– Ne szólj semmit, hacsak nem kérdeznek! Akkor pedig tartsd
magad a történethez!
– Rendben.
Dr. Taylor kicsit megszorítja Nancy bal lábát. A hangok egyre
közelebbről hallatszanak a folyosón. Alice a házkutatási
parancsot követeli. Nancy három vagy négy férfit hall, hangjuk
egyre dühösebben és hangosabban cseng Alice tiltakozása
ellenére.
Egy pillanattal később halkan kopognak. Kinyílik a vizsgáló
ajtaja, és Alice dugja be rajta a fejét elkerekedett szemmel.
 – Dr. Taylor?
– Igen?
– Itt van néhány rendőr, beszélni akarnak önnel. Házkutatási
parancsuk van. – Alice szavai még ott lebegnek a fényárban
úszó szoba fojtogató levegőjében, amikor valaki erőszakkal
belöki az ajtót. – Uram...!
– Ha jól értem, velem akar beszélni, biztos úr – emelkedik fel
dr. Taylor a helyéről. Néhány lépéssel az ajtónál terem. Nancy
felületesen veszi a levegőt. Máris hiányzik neki dr. Taylor
megnyugtató kezének súlya.
Dr. Taylor a rendőrnek nyújtja a kezét, aki egy pillanatig
habozik, mielőtt kezet rázna vele.
– Pernith – mutatkozik be.
– Örülök, hogy megismerhetem, Pernith rendőrtiszt – engedi
el a kezét határozottan, mintha legszívesebben
keresztülhajítaná a szobán. – Jól értem, hogy házkutatási
parancsuk van a rendelőmre? – biccent a Pernith nevű tiszt
mögött álló másik három rendőr felé. A két közelebbi komolyan
néz, állkapcsukat összeszorítják, szemüket összehúzzák súlyos
szemöldökük alatt. A harmadik, aki jóval hátrébb áll, tekintetét
a cipőjére szegezi.
– Igen, asszonyom. Azt az információt kaptuk, hogy önök
illegális tevékenységet folytatnak ebben az épületben.
– Kérem, mondja el, milyen illegális tevékenységgel
vádolnak? – nyomul ki dr. Taylor a folyosóra, és megpróbálja
behúzni maga mögött az ajtót, de Pernith rendőrtiszt jól
begyakorolt mozdulattal megállítja.
– Attól tartok, be kell néznem ebbe a helyiségbe, asszonyom.
 – Dr. Taylor vagyok, ne hívjon asszonyomnak, ha kérhetem!
A férfi az ajkába harap, de dr. Taylor tartja magát, pedig
legalább egy fejjel alacsonyabb.
– Át kell kutatnom a helyiséget, doktornő.
– Szeretném látni a házkutatási parancsot. Amennyiben rá
akar rontani a páciensemre egy történetesen teljesen rutin
hüvelyvizsgálat közben, látni akarom a bizonyítékot, hogy
valóban ilyen értelmetlen felhatalmazást kapott.
A tárgyilagosan kiejtett „hüvely” szó hallatán a férfinak
elvörösödik a nyaka, és megdermed mozdulat közben. Pernith
tiszt megköszörüli a torkát. Nancy látja, hogy Alice-nek
megrándul a szája sarka.
– Stevenson – int parancsolóan az egyik feszes állú
beosztottjának, aki egy darab papírt nyom dr. Taylor kinyújtott
kezébe. A nő egy pillanatig az iratra mered, vékony vonallá
préselődik az ajka, majd visszahátrál a vizsgálóba. Nancy úgy
érzi, mintha megolvadtak volna a belső szervei.
– Lucy? – szólal meg dr. Taylor. Nancy az ajtó felé fordul, és
azon tűnődik, kihez beszélhet az orvos. Dr. Taylor alig
észrevehetően biccent.
– Igen? – feleli Nancy.
– Ezeknek a rendőröknek parancsuk van, hogy átkutassák a
rendelőmet, beleértve ezt a helyiséget is. Ragaszkodnak hozzá,
hogy bejöjjenek. Kérlek, maradj ott, ahol vagy!
Pernith rendőrtiszt belép a szobába. Hatalmas, széles vállú
férfi. Minden zsaru nagyobbnak tűnik, mint egy átlagos férfi. A
társai és Alice követik. A szoba most már zsúfolásig tele van.
Nancy megérzi az egyik rendőr kölnijét, amitől felkavarodik a
gyomra. Bárhol felismerné az illatot: Hugo Boss, ugyanaz, mint
amit Len is használ. A fal felé fordítja a fejét, és visszatartja a
lélegzetét, ameddig csak tudja.
Alice Nancyhez lép és megfogja a kezét. Erősen megszorítja.
Megnyugtató, anyáskodó a jelenléte, és Nancy azt kívánja,
bárcsak itt lehetne vele az anyja, de képtelen volt beszélni vele
a terhességéről. Lehunyja a szemét, igyekszik kizárni elméjéből
a gondolatot. Ám egy pillanattal később Nancy cipők nehéz
koppanását hallja a vizsgálóasztal mellett, és egy határozott
jelenlétet érzékel maga mellett. A rendőrtiszt megköszörüli a
torkát.
– Kisasszony?
Ó, az isten szerelmére!
– Igen? – Rekedten szól a hangja, mintha nem is az övé lenne.
De lehet, hogy ez jó.
A rendőrtiszt egyértelműen kényelmetlenül érzi magát.
– Megmondaná, mit csinál itt ma este?
Nancy kinyitja a szemét, és belenéz a férfi arcába. Erőteljes,
szögletes álla van, amin kiütközött a borosta. Reggel óta
szolgálatban lehet. Valószínűleg fáradt, és haza akar menni a
feleségéhez. Helyette azonban itt van, és megpróbálja
megakadályozni, hogy Nancy biztonságos abortuszhoz jusson.
Hogy újrakezdhesse az életét. Nancyt olyan mérhetetlen düh
keríti hatalmába, amilyet még sosem érzett. Forró és éles,
ijesztő és gyötrő. A borotva éle.
Bassza meg ez a fickó!
– Félmeztelenül fekszem egy orvosi vizsgálóasztalon, alig
takar egy darab papírlepedő, és mielőtt maga besétált ide, a
lábam a kengyelben volt. Mégis mit gondol, mit csinálok itt?
Jegyem volt a Leafs ma esti meccsére. Higgye el, szívesebben
lennék a Gardensben és tömném magamba a popcornt és
vedelném a sört, minthogy itt feküdjek széttárt lábakkal egy
kibaszott PAP-teszt miatt.
Alig hiszi el, hogy ezek a szavak elhagyták a száját. Azonnal
megbánja őket, és összeszorítja a száját, ég az arca. Dr. Taylor.
Börtön. A forgatókönyv.
Pernith rendőrtiszt a jegyzetfüzetével babrál, találkozik a
tekintetük, és Nancy több érzelmet fedez fel a férfi szemében,
mint amire számított.
– Tudja mit, kisasszony? Én is szívesebben lennék egy
hokimeccsen. Mindjárt végzünk. Elnézést kérek a zavarásért.
Csak parancsot teljesítünk, tudja. Jó, hogy elvégezteti ezt a…
tesztet. A lányom is volt tavaly – teszi hozzá halkan. – Tudom,
hogy nem kellemes, bármennyire is hasznos.
Nancynek összeszorul a gyomra. Alice keze megrándul.
– További szép estét, hölgyeim! – mondja Pernith rendőrtiszt.
Alice nagy nehezen kiprésel magából egy köszönömöt.
Pernith az ajtó mellett várakozik, amíg a kollégái tessék-
lássék befejezik a kezelőhelyiség átvizsgálását. Végül
elbúcsúznak, és dr. Taylor kikíséri őket. Nancy hallja, hogy
három zár is a helyére csúszik a bejárati ajtón, majd egy
pillanattal később dr. Taylor lép be a szobába.
Lassan kifújja a levegőt, szájával kis o betűt formál közben.
– Nos, Nancy, nem ragaszkodtál a forgatókönyvhöz.
– Sajnálom, dr. Taylor, nem tudom, mi ütött…
Dr. Taylor és Alice nevetésben törnek ki.
 – Minden rendben, Nancy. Sőt! – mondja dr. Taylor
mosolyogva. – Őszintén szólva le vagyunk nyűgözve. Ez aztán a
magabiztos hozzáállás!
– Lenyűgöző volt, Nancy – teszi hozzá Alice, és a
mosdókagylóhoz sétál. A melltartójába nyúl, és mint egy
bűvész, elővarázsol egy kulcsot. Kinyitja az egyik irattartó
szekrény alsó fiókját, és elővesz egy köteg papírt. – Alig nézték
át a szekrényeket. Aggódtam, hogy esetleg ki kell ezt nyitnom.
– Őszintén, nem tudom, mi ütött belém – szabadkozik Nancy.
– Egyszerűen roppant dühös lettem. Egyáltalán miért törődik
ilyesmivel a rendőrség?
– Mert inkább látnák holtan a nőket, ahogy elvéreznek egy
sikátorban ruhafogassal a lábuk között! – mondja Alice, és
villámokat szór a szeme.
Dr. Taylor felsóhajt és újra elhelyezkedik Nancy lába között.
– Szeretnék még valamit ellenőrizni, rendben, Nancy?
Egy perccel később dr. Taylor megengedi Nancynek, hogy
felüljön.
– Úgy tűnik, minden rendben. Alice ad majd néhány vastag
betétet, és elmondja, mit kell tenned a fertőzések elkerülése
végett. Addig szedd az antibiotikumot, amíg el nem fogy, és
gondosan kövesd az utasításokat! Ha elfertőződnél, azonnal hívj
fel! Semmi esetre se menj a kórházba, rendben?
– Rendben.
– Nem akarok rád ijeszteni. Nagyon ritka a fertőzés,
amennyiben kielégítő volt a beavatkozás, és végig szeded az
antibiotikumot. Egy darabig kerüld a megerőltető testmozgást
és a szexet.
 Nancy felhorkan.
– Ez nem fog gondot okozni.
– Ha valami mégis történne – folytatja dr. Taylor –, engem és
Alice-t hívd. A kórházban olyan kérdéseket tennének fel,
amelyekre kénytelen lennél őszintén válaszolni, és akkor
értesítenék a rendőrséget.
– Tudom – ért egyet Nancy. – Néhány évvel ezelőtt elkísértem
az unokatestvéremet abortuszra. Majdnem belehalt. Muszáj
volt elvonszolnom utána a kórházba, annyira vérzett.
– Jézus Mária! – ingatja a fejét dr. Taylor. – Hát ezért csináljuk
azt, amit csinálunk.
– A kórházban aztán mindenfélét kérdeztek, de az egyik
orvos a sürgősségin nagyon rendes volt, csak annyit mondott,
hogyha ilyen helyzetbe kerülök, telefonáljam végig az orvosi
rendelőket, és keressem Jane-t. Akkor el se tudtam képzelni, mit
érthet ez alatt. De szerencsére emlékeztem rá. Végül így
jutottam ide.
– Ezt jó tudni – jegyzi meg Alice. – Melyik kórházban történt
ez?
– A Szent Józsefben. – Nancy lassan felül, és megfogja dr.
Taylor felkínált kezét. Összerezzen. – Hú, ez fáj!
– Tudom. Néhány napig még fájni fog. Szedhetsz rá vény
nélküli fájdalomcsillapítót. Igyál sok vizet, és próbálj meg
aludni ma este. Egy darabig lehet, hogy nehéz lesz. Érzelmileg,
úgy értem. A hormonszinted szép lassan visszarendeződik
majd, amint a tested rájön, hogy nem vagy már terhes, és ez egy
kicsit rázós lehet. Van olyan barátnőd, akivel beszélhetsz erről?
– Nem igazán.
 – Egy szobatárs? Vagy egy lánytestvér?
– A szobatársaim esetleg. Egyikükkel elég jó barátnők
vagyunk. Szerintem Susan amúgy is sejtette, min megyek
keresztül.
– Rendben, ez jó. Ha nem is mondod el nekik, mi történt
pontosan, jó lenne, ha az elkövetkező egy-két napban lenne
melletted valaki, szükség esetére. Írj a naplódba, beszélj
magadhoz, vagy bármi, aminek szükségét érzed. De még
egyszer meg kell kérjelek, ne mondd el a nevem senkinek,
megértetted? Ez is része az egyezségnek. A Jane-hálózat csak
akkor maradhat fenn, ha nem kerülünk börtönbe. Ha a hálózat
nem marad fenn, a többi lány nem juthat abortuszhoz.
Nancy bólint. Kedveli dr. Taylort.
Alice lép oda hozzá a kezében egy darab papírral, néhány
betéttel és egy kis fehér felcímkézetlen dobozkával, amiben
tabletták vannak, és mindezt egy papírtáskába dobja.
– Vedd be ezeket, és kövesd az utasításokat! De kérlek, a
leírást ne hagyd elöl, hogy meglássák. A fehérneműs fiókodba és
a matracod alá se dugd, azok is népszerű helyek. Ha már nincs
rá szükséged, égesd el! Biztos, ami biztos.
– Rendben. Igen. Köszönöm.
– Szoktunk adni a pácienseinknek egy példányt a
Születésszabályozás kézikönyvéből is – mondja Alice. – Neked
megvan már?
– Nincs. Bár már hallottam róla. Néhány lánynak megvan a
campuson.
– Rengeteg téves információ kering, ezért szeretjük
megbízható forrással ellátni a betegeinket. Őszintén szólva,
örülnénk, ha senkivel sem kellene egynél több alkalommal
találkoznunk.
– Igen, értem – feleli Nancy. – Elővigyázatosabbnak kell
lennem.
– Ne ostorozd magad! – nyugtatja Alice. – Csak olvasd el a
könyvet, és vigyázz magadra. Megyek, hívok neked egy taxit. Ki
tudod fizetni a viteldíjat, vagy adjunk valamennyit?
– Ó, nem, nem gond. Köszönöm. Már így is épp eleget tettek
értem.
Nancy óvatosan lecsúszik az asztalról, miközben Alice
kimegy, dr. Taylor pedig elfordul, hogy ne zavarja, amíg
felöltözik. Nancy felhúzza a csizmáját, majd fogja a táskáját és
Susan szürke kabátját. Dr. Taylor a bejárati ajtóhoz kíséri.
Nancy szembefordul vele.
– Köszönöm… Nem tudom, mi mást mondhatnék még.
– Nincs mit, Nancy. Még egyszer elnézést a rendőrség miatt.
Úgy vélem, előbb-utóbb abbahagyják majd.
– Minden rendben. Nem a maga hibája.
– Nincs rendben, de igazad van, nem az én hibám, és nem is a
tied.
Mindketten a padlót bámulják, várják, hogy megérkezzen a
taxi. Valami oknál fogva Nancynek nehezére esik elbúcsúzni.
Biztonságban érzi itt magát.
– Ha bármelyik barátnőmnek szüksége lesz ilyesmire,
mondhatom nekik, hogy hívják fel magát? Ilyen esetben
megadhatom a nevét?
Dr. Taylor a fejét rázza.
– Nem. De megadhatod nekik ezt a számot. – A köpenye
zsebébe nyúl, előhúz belőle egy kis fehér kártyát és Nancynek
adja.
Nancy megfordítja. Csak egy kézzel írt telefonszám áll rajta.
– Kinek a száma ez? – kérdezi.
Három rövid dudaszó harsan kint, Nancy ijedtében majd
kiugrik a bőréből. Dr. Taylor Nancy háta mögé nyúl, elfordítja a
nyikorgó sárgaréz ajtógombot, majd kinyitja az ajtót.
– Csak mondd nekik, hogy keressék Jane-t.
 16. FEJEZET
Evelyn
1983 nyara

A rendelő hátsó részében lévő irodájában Evelyn a bögréjéért

nyúl, és iszik egy korty kávét. Már órákkal ezelőtt kihűlt, de a
rengeteg beteg mellett, akiket nap mint nap ellát, már
hozzászokott a hideg kávéhoz. Talán már jobban is esik neki így.
Kicsit bágyadtan nézegeti a heti betegkartonokat. Eléggé
elfáradt, talán az lenne a legjobb, ha abbahagyná, és
hazamenne. Ma este övé az egész ház. Tom egy Reg nevű
férfival vacsorázik, aki történetesen ügyvéd, és egy másik meleg
barátja révén ismerkedtek meg egy partin. Ez a második
randevújuk, és Evelyn örül neki. Azt kívánja, Tom bárcsak
többet randevúzna, a saját érdekében természetesen, de
időnként ő is élvezi, hogy egyedül maradhat otthon a
gondolataival.
Az órájára pillant. Még tíz percet ad magának, aztán
összepakol. A holnapi napját teljesen kitöltik a rendes betegei,
este pedig két abortusza is lesz a Jane-eken keresztül.
Abban a pillanatban, hogy elzárja a betegkartonokat az
íróasztala alatti irattartó szekrénybe, megcsörren a telefon. A
recepciósa egy órával ezelőtt hazament, Evelyn pedig nem
szereti cserben hagyni a betegeit. A megbízhatóság fontos.
Sóhajtva veszi fel a kagylót.
 – Dr. Evelyn Taylor.
– Ó, dr. Taylor? Annyira örülök, hogy sikerült elérnem.
Elnézést, hogy ilyen későn hívom. Ilene Simpson vagyok.
Chester Braithwaite lánya.
– Ilene! De jó, hogy hívott! Mi újság?
Evelyn gyomra megrándul, és felkészül a legrosszabbra.
Chester kezdeti bizonygatása ellenére, miszerint tökéletes
egészségnek örvend, és csak azért van szüksége orvosra, hogy
megnyugtassa a zsémbes lányát, a vérnyomásával és a
koleszterinszintjével akadtak gondok. Minden évben eljött az
influenza elleni oltásra és az éves felülvizsgálatra, de kisebb
problémák miatt is felkereste, például amikor egy kötéllel
csúnyán lehorzsolta a bőrét, és nem akart gyógyulni a sebe,
vagy amikor beütötte a kislábujját, és azt hitte, eltörött. A lánya
és a családja egyórányi autóútra laknak a városközponttól, az
északi külvárosban, és Evelynnek gyakran olyan érzése volt,
hogy Chester egész egyszerűen csak magányos. Mivel Evelyn
nem élvezhette a saját szülei támogatását, jót tett az
önbizalmának, hogy a férfi ennyire rajong érte és az orvosi
praxisáért, így hát egy cseppet sem bánta, hogy gyakran
felbukkant.
Aztán öt évvel ezelőtt prosztatarákot gyanítottak nála, ami
sürgős kivizsgálást igényelt, de Evelyn megkönnyebbülésére a
teszt eredménye negatív lett. A férfi egészsége meglehetősen
stabil volt, mígnem a whisky végül megtámadta a
hasnyálmirigyét. Evelyn tartotta a kapcsolatot Ilene-nal, miután
a nő úgy döntött, a saját otthonában gondoskodik az apjáról, és
vagy egy tucatszor meglátogatta őket, mielőtt a család néhány
hónappal ezelőtt úgy döntött, hogy idősek otthonában helyezi el
Chestert. Evelyn azóta nem beszélt Ilene-nal.
– Nos… már csak hetei vannak hátra – mondja Ilene. – De az
is lehet, hogy már csak napjai. Palliatív ellátást kap. Már nincs
mit tenni.
Evelyn visszasüpped az irodai székébe.
– Jaj, Ilene! Sajnálom. – Kényelmetlen szorítást érez a
mellkasában. – Az édesapja nagyon különleges ember.
Megtiszteltetés, hogy a betegem volt, tényleg.
– Köszönöm, dr. Taylor. – Ilene elhallgat egy pillanatra,
megpróbálja összeszedni magát. Evelyn vár. – Apám kérte, hogy
látogassa meg. Ezért hívtam. Hogy beszámoljak az állapotáról,
azt hiszem, és hogy megkérjem, látogassa meg. Nagyon
kedvelte... kedveli... magát. Azt hiszem, mindig is hálás volt
magának, amiért nem nyaggatta, hogy hagyjon fel az ivással.
Evelyn visszafojtja a kuncogását, ahogy felsejlik előtte
Chester kerek, szakállas képe.
– Á, hát ez is egy káros szokás, amit orvosként mérlegelni
szoktunk. Mindemellett nem hiszem, hogy sikerült volna
rávennem, hogy abbahagyja. Már az ismeretségünk első napján
kikötötte, hogy meg se próbáljam lebeszélni róla.
Ilene felnevet.
– A kihűlt, élettelen kezéből majd elvehetik, szokta mondani.
– Akadozó zihálás hallatszik a telefonba. – Sajnálom, nem éppen
szerencsés szóhasználat. Bár az ő szavai, azt hiszem.
Evelyn szomorúan elmosolyodik.
– Ó, a pokolba is, nem lehetett megállítani. – Ilene ismét
felnevet. Szipog. – Sajnálom, hogy búcsút kell vennünk
egymástól.
Evelyn egy tollkupakot pörget az ujjai között, és lenyeli a
torkában képződött gombócot.
– Én is, Ilene.
Ilene felsóhajt.
– Melyik idősek otthonában van? – kérdezi Evelyn. – Nem
emlékszem, hogy feljegyeztem volna.
– A Szent Sebestyénben, a Riverdale Avenue-n.
Evelyn összerezzen, az öklébe szorítja a tollkupakot.
Műanyag vége fájdalmasan nyomódik a tenyerébe.
– Ismeri a helyet? – Ilene szavai statikus zajként hatolnak át
Evelyn gondolatainak sűrűjén.
– Igen – válaszolja végül. – Igen, ismerem.
– Mit gondol, meg tudná látogatni?
Evelyn a homlokát masszírozza. Ezt nem utasíthatja vissza.
Chester miatt semmiképp.
– Igen. Azt hiszem, menni fog.

Másnap Evelyn óvatosan közelít az épület felé. SZENT

SEBESTYÉN IDŐSEK OTTHONA, hirdeti a tábla a falon. Régen,
amikor még Szent Ágnes Hajadon Anyák Otthona néven
működött, egyáltalán nem volt rajta felirat, csak egy
borostyánnal félig benőtt házszám. Evelyn a háztömböt is
kerülte, amióta kijutott innen. Álmában sem gondolta, hogy
valaha is visszatér ide.
Egyébként ruganyos lába most megmerevedik, ahogy
közeledik a bejárathoz vezető lépcsőhöz. A gyönyörű
faburkolat, ami krémszínű volt, amikor ő itt élt, most sokkal
modernebb, sötétbarna külsőt kapott. Az ajtó is más lett,
kicserélték és fényes lombzöldre festették. Figyelemre méltó, mi
minden rejtőzhet egy csinos festékréteg alatt.
Evelynnek eszébe jut a nap, amikor megérkezett, a lába
ideges fáradtságtól reszketett, miközben felment a lépcsőn, és
megkocogtatta az ajtót a sárgaréz kopogtatóval. Ősz volt, a
levegőben füst és avar illata érződött. Másnak talán pont olyan
volt ez az illat, mint amilyennek az ősznek lennie kell: átmeneti,
meleg és hideg egyszerre. Evelyn számára azonban ez a halál
illata volt. Nem érezte sem az égő fa, sem a levelek illatát, csak a
hamu és a rothadás szagát, amivé váltak.
Ám most nyár van, forró, fényes nap, majdnem
huszonhárom évvel később, a levegőben pedig rózsa és a
szomszédos udvarok frissen vágott gyepének illata terjeng.
Evelyn megpróbál ezekre koncentrálni, de tudja, hogy a
rózsaillatnak ára van. Nem élvezheti anélkül, hogy ne érezné
közben a bőrébe fúródó töviseket.
Evelyn mély levegőt vesz, hogy lecsillapítsa egyre gyorsuló
szívverését, majd megigazítja a vállán a táskáját és felsétál a
lépcsőn, hogy szembenézzen a múltjával. Próbálja emlékeztetni
magát, hogy ő már nem az a reszkető, súlyos fájdalmat átélő,
zavarodott tinédzser, aki annak idején itt állt az ajtóban. Ma
már egy határozott nő, aki sokkal bátrabb és erősebb, mint volt.
Ezúttal a saját elhatározásából érkezett, hogy elbúcsúzzon
Chestertől. Nem volt muszáj idejönnie. Ő döntött így, és ez az,
ami számít. Lenyomja a sárgaréz kilincset, és ajtót nyit a
múltjára.
 A földszint teljesen megváltozott, amióta itt járt. Néhány falat
lebontottak, és tágas fogadóteret, illetve széles folyosókat
alakítottak ki, amelyeken már gond nélkül meg lehet fordulni
kerekesszékkel. A nyikorgó fapadlót linóleumlapokra cserélték,
a tapétát eltávolították, és halvány barackszínűre festették a
falakat. Akár kellemes is lehetne, ha nem ismerné az épület
történetét, gondolja Evelyn. Ha nem hallotta volna az ellopott
csecsemők és összetört lányok rég elfeledett sírását.
– Jó napot! – Egy fiatal apáca mosolyog Evelynre a recepciós
pult mögül. – Isten hozta a Szent Sebestyénben! Járt már itt
korábban?
Evelynnek elakad a lélegzete. Micsoda kérdés!
Gyorsan összeszedi magát.
– Igen. Jártam már itt.
– Rendben, akkor isten hozta nálunk ismét!
Evelyn rájön, hogy képtelen a szokásos köszönömmel
válaszolni.
– Én ööö… orvos vagyok. Evelyn Taylor – mondja halkan,
mintha a falak meghallhatnák és felismerhetnék. – Egyik
betegemet szeretném meglátogatni, Chester Braithwaite-et.
– Ó, természetesen. Csak előtte kérem, írja itt alá.
Az apáca egy csíptetős táblát és egy tollat csúsztat elé a
pulton, Evelyn pedig ügyetlen, remegő kézzel írja alá; mintha
nem is az ő aláírása lenne.
Az apáca az asztalára ragasztott táblázatra pillant.
– Az emeleten találja, dr. Taylor. A 207-es szobában.
Az Őrmester régi szobája.
A földbe gyökerezik a lába. Kényszeredetten az apácára
mosolyog.
– Köszönöm.
– Fel ezen a lépcsőn, aztán jobbra.
Evelyn a lépcső felé fordul, és hiába próbálja csillapítani
gyomra remegését. Úgy vonszolja a lábát, mintha frissen öntött
betonba lépett volna. A lépcsőfokok pontosan úgy nyikorognak,
mint évtizedekkel korábban, és ettől lüktetni kezd a vér a
fülében. A lépcsőfordulóban jobbra fordul és elindul a folyosón,
elhalad két, majd egy harmadik ajtó előtt is. A régi hálóterme
ajtaja előtt megdermed. Egy fiatal nő hajol az ágy fölé, hosszú
barna haja eltakarja az arcát, miközben halkan beszél
valakihez.
Az ágyban fekvő nő oldalra fordítja a fejét. Halványan
ismerős, de Evelyn nem tudja hova tenni. Amikor észreveszi
Evelynt az ajtóban, hangosan felkiált, mint aki megégette
magát. Evelyn hátraugrik és sietve elsétál. Egy ápolónő száguld
el mellette. A beteg most már halkan nyöszörög, és Evelyn hallja
az ápoló és a fiatal nő hangját, ahogy próbálják megnyugtatni.
Evelynt megint hatalmába keríti az idegesség, és egy
pillanatra megáll a 207-es szoba ajtaja előtt, hogy összeszedje
magát. Kényszeredett mosolyra húzza a száját, majd átlépi a
küszöböt.
Az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa halvány fénybe vonja a
szobát. Chesteren kockás pizsama van, az ágytakarót szorosan
betűrték mellette a matrac szélén, békésen alszik. Majdnem
kopasz, csak néhány szál ősz hajszál von glóriát a feje köré.
Megereszkedett állát ősz szakáll takarja.
Halk, ritmikus csipogás hallatszik az ágy mellett álló,
intravénás infúziós állványra erősített monitorból. Az ablakot
nehéz, sötétbarna függönyök takarják, útját állva a délutáni
forróságnak. A levegő fekália és vegyszerek szagától terhes,
mint az összes kórházban. Olyan szag ez, amihez Evelyn már
hozzászokott. Könnyebben megbirkózik vele, mint mások, de
Chester fenyegető közelségben lévő halálára nem készült fel
teljesen, és a látványa váratlanul éri. A táskáját leteszi a
padlóra, majd gyengéden megérinti Chester lábát. Nem szívesen
ébreszti fel, de tisztában van vele, milyen nehezen tudná magát
rávenni, hogy másodszor is ellátogasson ide.
– Mr. Braithwaite? – szólongatja hangosan. – Mr. Braithwaite,
dr. Taylor vagyok.
Gyengéden megszorítja a lábfejét, mire a férfi szeme
felpattan. Pislog néhányat megszabadulva az álom ködétől,
majd fülig szalad a szája.
– Doki! – zihálja. – Á, kedvesem, örülök, hogy eljött.
Evelyn elmosolyodik.
– Ez csak természetes, Chester.
– Tegyen meg egy szívességet egy öregembernek, és húzza el
azt a nyamvadt függönyt, rendben? Nem látom rendesen.
– Nem megy a légkondicionáló. Szerintem azért húzták be a
függönyöket, hogy hűvösben legyen.
– Bah! – horkan fel Chester, és elutasítóan legyint húsos
kezével. – Jéghideg leszek úgyis, ha meghalok. Addig is, hadd
érezzek egy kis meleget!
Evelyn teljesíti a kérését, és elhúzza a nehéz függönyt. A
nyári nap vakító fénye elárasztja a szobát.
– Á, mindjárt jobb – motyogja Chester.
 Mintha átszakadt volna egy gát, és ezt Evelyn is érzi.
Lepillant a hátsó kertre, szemügyre veszi a sövények és a pázsit
buja zöldjét, a rózsákat és a boldogan napozó, teljes virágba
borult bazsarózsákat. A szomszédos udvarban fűnyíró berreg.
Az utcáról gyerekek nevetése hallatszik fel. Madárcsicsergés
hangja tölti be a szobát. Evelyn a nyári hónapokban már nem
volt az otthonban. Nem gondolta volna, hogy ilyen idilli a
környezet. A függönyöket szinte mindig behúzták, hogy védjék a
bentlakók személyiségét. Miért nem lehetett bent több fény?
– Húzza ide azt a széket! – utasítja a férfi kissé felháborodva.
– Maradjon egy kicsit! Ugye nem tervezi, hogy azonnal megy is?
Evelyn elszakítja tekintetét az ablaktól.
– Nem. Maradok egy kicsit.
– Jó.
Evelyn Chester ágya mellé húzza a vendégeknek fenntartott
széket, és leül. Hosszú pillanatokig csak nézik egymást.
– Lejárt az időm, Doki – szólal meg Chester.
Evelyn nagyot nyel.
– Tudom.
– Nincs vele bajom, tudja. A halállal. Nem zavar túlságosan.
Mindenkinek eljön az ideje. Egyszerűen csak kifogytam az
időből – kuncog, de a nevetése egy egész percig tartó heves
köhögésbe csap át. Iszik egy kis vizet, majd megrázza a fejét.
– Ivott whiskyt, mióta itt van? – kérdezi Evelyn.
– Pff! Nem. Egy csomó jótét szesztilalmis van idebent. Nem
engedik.
– Milyen gyógyszereket kap, Chester?
– Fogalmam sincs.
 Evelyn rápillant az ágy végébe akasztott kórlapra.
– Hé – méltatlankodik Chester –, ne foglalkozzon már azzal a
marhasággal! Csak azt kértem, hogy látogasson meg, nem azt,
hogy megvizsgáljon. Minden nyamvadt órában jön egy orvos és
a kórlapomat nézegeti.
Evelyn elégedetten akasztja vissza a táblát a kampóra, majd a
táskájáért nyúl.
– Csak azt néztem, milyen gyógyszereket kap, mert… –
mondja, és a táskája mélyéről előhúz két kis üveg whiskyt és két
üvegpoharat. – Arra gondoltam, ennyi év után végre
megihatnánk együtt egy italt.
Chester arckifejezésétől Evelyn melle a kétszeresére dagad,
mielőtt megszakadna a szíve.
– Az isten áldja magát, Doki! Jesszus!
Evelyn az éjjeliszekrényre helyezi a poharakat, letekeri az
aprócska üvegek kupakját, és kitölti az italt.
– Remélem, nem bánja, hogy tisztán kell innia. Ha
jégkockával szeretné, megpróbálhatok felhajtani egy kis jeget.
– Dehogy, tökéletes lesz így.
A férfi kezébe nyomja az egyik poharat. Evelyn különösebben
nem szereti a whiskyt, de Chester miatt vonszolta el magát ide,
úgyhogy kellőképpen eltökélt, hogy a lehető legtöbbet hozza ki
az áldozatból.
– Az ember nem ihatja meg az utolsó whiskyjét egyedül –
szólal meg Chester, mintha csak olvasna a nő gondolataiban. –
Egészségére, Doki!
– Egészségére, Chester!
Koccintanak. Általában ez az ünneplés hangja, nem a gyászé.
Ám ez alkalommal talán mindkettőé. Evelyn pislog néhányat és
megvakarja az orrát. Chester belekortyol az italba.
– Nehogy már elsírja itt magát nekem, Doki!
– Nem sírok. Csak füstös a whisky.
A férfi újra elmosolyodik, a fogsora kissé félrecsúszik.
– Kösz, hogy ennyi éven át életben tartott. Tudom, hogy egy
zsémbes vén fasz voltam.
Evelyn elneveti magát.
– Nincs mit, Chester. Ez a munkám, de a kedvemre volt.
– Tudom, hogy így volt. Ettől más maga, mint a többiek.
Evelyn elmosolyodik, és belekortyol az italába. Ma mintha
élvezné is az ízét.
– Maga volt az első páciensem, tudta ezt?
– Sejtettem. Lejjebb az útról figyeltem, amikor beköltözött.
Ahogy pakolták az orvosi felszerelést, meg mindent. Nem
akartam messzire gyalogolni a vizsgálatokra, tudja.
– Nos, meg kell mondjam, elég közel áll a szívemhez, Chester.
Hiányozni fog… hiányoznak a látogatásai. – Evelyn érzi, hogy
dagadni kezd az orra, és iszik még egy kortyot, hogy leplezze.
– Á, túl öreg vagyok én magához, Doki – kacsint a férfi.
Evelyn felsóhajt. Mindketten kiitták a poharukat, és úgy
telepszik rájuk a véglegesség érzése, mint a por egy üres házra.
Evelyn megfogja Chester kezét. A férfi szorítása még mindig
erős.
– Maga nagyon jó ember, Doki – mondja a férfi. –
Megkönnyíti mások életét, csak azzal, hogy saját maga. De azért
van magában némi távolságtartás. Kemény dió. Nagyon… sokat
kockáztat azzal, amit tesz, és ez kicsit talán megkeményítette.
 Evelyn visszatartja a lélegzetét, érzi Chester érdes bőrét és
megremeg a keze. A férfi megszorítja.
– Semmi baj. Láttam őket jönni-menni az évek során, meg
hogy ott várakoznak a verandán a sötétben. Maga nagyon bátor
nő. Helyesen cselekszik. Segít az embereknek, erre akarok
kilyukadni. Csak ne hagyja, hogy ez túl keménnyé tegye!
Evelyn szeme sarkából legördül egy remegő könnycsepp.
– Jaj, ugyan már! – mondja Chester. – Öleljük meg egymást,
aztán menjen a dolgára!
Evelyn lehajol, és átkarolja az öregember tagbaszakadt testét.
– Köszönöm, Chester – suttogja.
– Vigyázzon magára, Doki! Találkozunk majd a túloldalon.
Evelyn otthagyja az egyik üres whiskysüveget. Chester
minden este lecsavarja majd a kupakját, és belélegzi a füstös
illatot, egészen a hat nappal később bekövetkező haláláig. A
szobája ablakát szélesre tárják majd, akár egy kaput, hogy
fogadja a gyengéd lelket, amely áthalad rajta.
Evelyn nem fordul hátra, miközben becsukja a szoba ajtaját,
amelyben egykor az Őrmester lakott. Ám most Chesteré. Megáll
egy percre, hogy összeszedje magát és szembenézzen a feltoluló
emlékeivel. Ezentúl, ha eszébe jut a 207-es szoba, Chesterre fog
gondolni, nem az Őrmesterre. A férfi nevetését fogja hallani a
lányok visszhangzó sírása helyett. Arra fog emlékezni, hogy a
Búcsúszoba volt az egyetlen helyiség az otthonban, amely
természetes fényben ragyogott, egy olyan részletre, amelyet
akkoriban nem vett észre, mert más dolgok vonták el a
figyelmét. A barátnője kedves arcára fog gondolni, ahogy tél
közepén a meleg kandalló mellett kötögettek. Evelyn most
először rádöbben, hogy megválaszthatja, milyen emlékeket visz
magával erről a helyről, és miket hagy maga mögött.
 17. FEJEZET
Nancy
1983 nyara

Nancy fogja mindkét táskáját, átvág az idősek otthona előterén

és a széles falépcső felé veszi az irányt. Felmegy a lépcsőn,
minden egyes lépésénél megnyikordulnak a csupasz deszkák a
lába alatt. A hang szinte kiabál a késő délutáni csendben. A ház
nagyon csendes a napnak ebben a szakaszában. A legtöbb beteg
szundít még egyet vacsora előtt, elmerül a homályos álmok
világában, jelenlegi és egykori szeretteiről álmodik egy időtlen
helyen, ahol újra fiatal és egészséges.
Ma este Mary Agatha nővért látogatja meg. Az apáca még
nem annyira öreg, de két napja palliatív kezelésben részesül. A
csontrák az egész testében szétterjedt.
Belép a szobába, amelyet csak az éjjeliszekrényen álló,
csipkével letakart olvasólámpa világít meg. Az apáca a keskeny
ágyon alszik, feje felett egy feszület lóg a falon. Nancy a fából
készült, látogatóknak fenntartott székhez oson. Fojtogató a
levegő idebent. Kinyitja az ablakot, kifelé tolja az ablakszárnyat,
és rögzíti. Kellemes, nyári szellő lengedez befelé. A szoba a
hátsó kertre néz, emiatt sokkal csendesebb, mint az utcára
nyílók. Nancy érzi a rózsák illatát, amely a délutáni hőség után
még mindig áthatja a levegőt.
Ma önkénteskedik utoljára a Szent Sebestyénben. Miután
kitartó erőfeszítéssel újra felhozta a jegyeit, bejutott a
könyvtárosképzésbe, és felajánlottak neki egy állást az egyetem
levéltárában. A tanulmányai és a munka mellett már nem lesz
ideje az idősek otthonában tölteni az éjszakát, de Nancy amúgy
is kész továbblépni – más érzelmi terhek nehezednek rá.
Az anyjánál három hónappal korábban agydaganatot
diagnosztizáltak, de csak a múlt hónapban szólt róla Nancynek.
Nem akartalak aggasztani, drágám, szabadkozott. Nem
egyértelmű, hogy a migrének szerepet játszottak-e a
kialakulásában, mindenesetre Frances kemoterápián van, és a
palliatív betegekkel való üldögélés egyáltalán nem enyhíti
Nancy rettegését.
Michael az egyetlen fénypont az életében. A kórházban
találkoztak, amikor az anyja először engedte neki, hogy ő vigye
kezelésre. Kávét szolgált fel a büfében, és megnevettette Nancyt.
Tekintettel arra, milyen nyomorultul érezte magát akkoriban,
ennyi már elég volt, hogy igent mondjon, amikor a fiú
randevúra hívta. Még csak kétszer találkoztak, de Nancy
kedveli.
Most hátat fordít az ablaknak, leül, és elővesz egy könyvet a
táskájából – A kőangyalt.
Agatha nővér arca sápadt és sovány, és jóval fiatalabb, mint
Nancy legtöbb védence. A haja takaros fonatban omlik a vállára
és megpihen beesett mellkasán. Nancy gyanítja, hogy az egyik
ápoló törődik a hajával. Az ilyen apró dolgok sokat számítanak
ezekben az utolsó napokban, a látszólag jelentéktelen részletek,
amelyek segítenek megőrizni az ember méltóságát és emlékezni
rá, kik is ők valójában. Vagy legalábbis arra, hogy kik voltak
egykor.
Nancy együttérzőn felsóhajt, elhelyezkedik az olvasáshoz, a
könyvjelzőjét az éjjeliszekrényre helyezi.
– Mit olvas?
Nancy felpillant, és Agatha álomtól elnehezült szemébe néz.
– Ó, jó napot! – mondja Nancy, és becsukja a könyvét. – Azt
hittem, alszik. Sajnálom. Nancynek hívnak.
– Jó napot, Nancy! Én Agatha nővér vagyok.
– Örülök, hogy megismertem. Hogy érzi magát?
– Ó, hát tudja. Rák. Azt mondták, nincs már sok időm hátra. A
paptól már megkaptam az utolsó kenetet. De nem bánkódom,
kedvesem. Isten mindannyiunkért eljön, amikor itt az ideje.
Egy pillanatra mindketten elhallgatnak. A szellő meglibbenti
a függönyt. Nancy frissen vágott fű illatát érzi a nehéz nyári
levegőben.
– Mit olvas? – teszi fel a kérdést újra Agatha nővér.
– Ó, hát ez a, ööö… – Micsoda ostoba választás!
Agatha nővér vár.
– A kőangyalt Margaret Laurence-től. Arról szól, nos… –
Nancy érzi, hogy felforrósodik az arca, miközben a megfelelő
szavakat keresi. – Egy asszonyról, aki az élete végén jár…
– Tudom, miről szól, gyermekem.
Nancy visszacsúsztatja a könyvet a táskájába.
– Nem kell elrejtenie. Ne butáskodjon! Tudom, hogy
haldoklom.
– Mi lenne, ha beszélgetnénk? De csendben is ülhetek az ágya
mellett, ha vissza akar aludni, nővér. Ahogy önnek tetszik.
Agatha nővér egy pillanatra szemügyre veszi Nancyt.
 – Beszélgessünk, kedvesem. Jöjjön, üljön közelebb. A szemem
már nem a régi.
Nancy engedelmeskedik, és közelebb húzza a székét Agatha
ágyához.
– Édes istenem! – ráncolja Agatha a homlokát. – Olyan fiatal!
Hogy is hívják, kedvesem?
– Nancy.
– Nancy… – Agatha elhallgat, és Nancy arcát tanulmányozza.
– Emlékeztet valakire, akit ismertem. – Egy pillanatra
elgondolkodik. – Ő is fiatal volt. Mind azok voltak.
Nancy nem tudja, mit feleljen erre.
– Valóban?
– Mmm – mormolja Agatha bólogatva. – Már nagyon régen
volt.
Egy pillanatra csend telepszik közéjük, az eltelt évek kitöltik a
közöttük lévő üres teret.
– Hol találkozott vele? – kérdezi Nancy.
– Itt – mondja Agatha, és ráncos kezével a falak felé int. –
Éveken át tele volt lányokkal. Az otthon, tudja.
– Bűnbeesett lányoknak?
– Igen. Honnan tudja?
– Mary Anna nővér mondta. A recepcióról. Szeret csevegni.
Agatha elmosolyodik.
– Igen, valóban. Kedves lány.
– Mit jelentett akkoriban az, hogy bűnbeesett lányok? Úgy
gondolom, piti bűnözők lehettek. Tolvajok, vagy ilyesmi.
Agatha Nancy szemébe néz.
– Nem, nem voltak bűnözők – motyogja. – Bár néha úgy
bántak velük, mintha azok lettek volna. Olyan idősek lehettek,
mint most maga. Sokat mesélhetnék, kedvesem.
– Miért bántak velük olyan rosszul? – Nancy érzi, hogy
rábukkant valamire.
– Ó, nos… – kezdi Agatha, de rátör egy köhögőroham. Nancy
az éjjeliszekrényen lévő műanyag vizespohárért nyúl, és
megvárja, míg Agatha köhögése alábbhagy. Az apáca iszik
néhány kortyot.
Agatha visszahajtja fejét a halványzöld párnára.
– Mit is mondtam? Annyira összezavarodtam. – A légzése
felgyorsul, a mellkasa látványosan emelkedik és süllyed a
steppelt takaró alatt. – Mi is volt a lány neve? Annak, aki
meghalt.
– Nem tudom… Nem tudom – Nancy megfogja Agatha
jéghideg kezét, fiatal, erős, makulátlan kezével melengeti.
Agatha megpróbál koncentrálni. Nancy látja, ahogy a
bizonyosság megjelenik Agatha szemében, a felszínre úszik,
mint a fényképek a sötétkamrában. Ám ezúttal nem akarja
hallani. Nem akarja magára venni ezt a terhet.
– Hallom sírni őket. A lányokat és a csecsemőket – motyogja.
Nancynek egész közel kell hajolnia az idős asszonyhoz, hogy
hallja. Hosszú barna haja az arcát csiklandozza.
– Elloptuk a kisbabáikat – suttogja Agatha. – Ő pedig eladta
őket. Még azokét is, akiket megerőszakoltak. Nem az ő hibájuk
volt. És én hazudtam annak a szegény lánynak. Azt mondtam
neki, hogy meghalt a kisbabája. De nem. Nem halt meg. Azt
hittem, így lesz a legjobb. Azt hittem, megkönyörülök rajta,
olyan mérhetetlenül szomorú volt, de tévedtem. Tévedtem. Azt
hittem, így lesz a legjobb…
Nancy keze megremeg Agatha hideg szorításában.
– Maga… maga csecsemőket adott el?
Úgy tűnik, Agatha nem hallja őt.
– Az arcuk néha itt van előttem. De a baba nem halt meg.
Agatha üveges szeme egy pontra mered Nancy mögött, mire a
lány megfordul, de nincs ott semmi, csak a fakó tapéta. Hát
persze, hogy nincs. Gondolatban megrázza magát.
– Agatha. – Közelebb hajol hozzá, hogy eltakarja az apáca
elől, bármit is képzel a háta mögé. Működik a dolog, Agatha újra
Nancy arcára figyel, de aztán a nyitott ajtó felé siklik a tekintete.
Felkiált, arcára rémület költözik. Nancy az ajtó felé kapja a
fejét, de nincs ott senki. Egy szívdobbanásnyi idővel később egy
ápoló ront be a szobába, az, akivel korábban a hallban
találkozott.
– Mi történt?
– Nem tudom – válaszolja Nancy, elhúzódva a nővér útjából. –
Nagyon összezavarodott, elkezdett beszélni valamiről, aztán az
ajtóra nézett és kiabálni kezdett. Nem tudom…
– Néha még mindig látom őket – nyöszörgi Agatha, szemében
könnyek csillannak. – De sosem tudom. Sosem tudom
megmondani, hogy csak a fejemben történik-e ez az egész.
Sajnálom! Annyira sajnálom! A baba nem halt meg. Mondja el
neki! Valakinek el kell mondania neki, de a többiek nem
hallgatnak rám.
– Shh! – csitítgatja az ápolónő Agathát. – Csitt, nővér. Semmi
baj. Senki sem fogja bántani. Minden rendben. Biztonságban
van.
 Agatha arca eltorzul, utat enged a könnyeknek. Nancy
megfogja a kezét. Agatha mintha meglepődne az érintéstől, de
megragadja Nancy ujjait.
– Nővér – mondja az ápolónő halkan. – Mindjárt adok
valamit, amitől jobban érzi majd magát, rendben?
Agatha beleegyezően bólint, a szeme csukva.
Az ápolónő Nancyhez fordul, lehalkítja a hangját.
– Megyek, hozok neki valamit, amitől elalszik. Ennyit
tehetünk pánik és zavarodottság esetén. Bárcsak többet
tehetnénk, de most már Isten kezében van. – Az ápolónő
keresztet vet.
– Hát persze – mondja Nancy.
– Mindjárt visszajövök.
Nancy visszatelepszik az ágy melletti székre, vigyázva,
nehogy elengedje Agatha hideg kezét. A teste mintha
elernyedne kissé, a könnyei alábbhagynak. Néha csak egy kézre
van szükségünk, amelyet megfoghatunk.
Egy pillanattal később Agatha kinyitja a szemét. Ködös a
tekintete.
– Kérem, mondja meg neki! – suttogja.
– Megmondom – nyugtatja Nancy zavartan. Megpaskolja az
asszony kezét.
Nancy megkönnyebbülésére az ápolónő hamar visszatér egy
injekciós tűvel. A tartalmát az Agatha ágya mellett álló
infúzióba fecskendezi, és a homlokát ráncolja.
– Egy-két percen belül elalszik, Nancy – mondja halkan. –
Nyugodtan elmehet, miután elaludt. Azt hiszem, reggelig nem is
ébresztjük fel. Az esti órákban egyre zavarodottabbak, és nem
szeretnénk, ha félne.
Nancy megint bólint.
– Rendben. Rendben van.
Tíz perccel később, miután Nancy megbizonyosodik róla,
hogy Agathánál hatott az altató, belenéz a táskájába, eltette-e a
könyvét. Visszanéz Agathára, majd megérinti a haldokló
asszony jobb lábfejét. Anyai gyengédséggel fogja meg – olyan
lágyan érintve, amit még nem kellene ismernie –, majd az ajtó
felé indul.
A szobán kívül időzik, megvárja, míg arra halad az éjszakás
nővér.
– Kérdezhetek valamit? – szólítja meg.
– Mi az, Nancy?
Nancy habozik, nem tudja, hogyan fogalmazzon, hogy amit
kérdezni akar, ne tűnjön vádaskodásnak.
– Arról van szó, amit Agatha nővér az imént mondott –
igazítja meg a táskája pántját a vállán. – Egy kicsit zavarbaejtő
volt. Mielőtt maga bejött, azt mondta, hogy csecsemőket loptak
és adtak el, még amikor ez a hely a bűnbeesett lányok otthona
volt. Miről beszélt a nővér?
Az ápolónő összeszorítja az ajkát, és hátranéz a válla felett.
– Volt itt valamiféle… botrány, amikor az épület még
szülőotthonként működött. Az a hír járta, hogy néhány
csecsemőért pénzt kértek az örökbe fogadó szülőktől. Azt
hiszem, erre utalhatott. Gyanítom, hogy Agathának erős
bűntudata van az ügyben játszott szerepe miatt.
Nancy csak nehezen bírja ki, hogy ne káromkodjon.
– És mondott valamit egy csecsemőről is, aki nem halt meg.
 Az ápolónő a fejét rázza.
– Fogalmam sincs, mire gondolhatott. Meg kell értenie, hogy
Agatha az utóbbi időben nagyon zavarodott. Néha
összegabalyodnak a drótok az ember fejében, tudja, így a vég
felé. Egyáltalán ne vegye a szívére! – teszi hozzá. – Ez már
amúgy is elmúlt.
Az ápolónő tovasiet, magára hagyva Nancyt, aki balra
fordulva a lépcső felé indul. Alig tesz néhány lépést lefelé,
hallja, hogy jön mögötte valaki. Leérve ösztönösen szélesre tárja
a bejárati ajtót.
– Köszönöm – mondja a nő, és elsiet Nancy mellett.
Nancy csak egy pillanatra látja a profilját. Dr. Taylor? Az
ösvény végén balra fordul a járdán.
– Dr. Taylor! – kiált utána Nancy. – Dr. Taylor, várjon!
A nő még tesz néhány lépést, mielőtt megállna és
hátrafordulna. Hátulról világítja meg a nap, de Nancy biztos
benne, hogy ő az.
– Elnézést, ismerem magát? – kérdezi dr. Taylor.
Nancy megtorpan. Dr. Taylornak csillog a szeme, az orra
piros, mintha sírt volna.
– Maga ööö… – Nancy körülnéz, de egyedül vannak az utcán,
csak egy férfi mossa az autóját pár házzal odébb. Közelebb
megy a nőhöz. – Maga segített. Tudja, amikor az a problémám
volt. Néhány évvel ezelőtt.
– Á, értem. Rendben. – Dr. Taylor egy pillanatig
tanulmányozza, majd lassan bólint. – Emlékszem az arcára.
A razzia, igaz? Nyolcvanegy márciusa?
– Én vagyok az.
 Nancy sosem gondolta, hogy összefuthatnak, és meglepő
sürgetést érez. Köszönetet kell mondania az orvosnak, amíg
megvan rá az esélye.
– Amit értem tett. Megmentette az életem, több szempontból
is. Tudom, hogy ez nagyon drámaian hangzik, de így érzem.
– Megértem. Tényleg értem. – Dr. Taylor visszanéz az
otthonra, elkomorul az arca. – Ezért teszem azt, amit teszek.
Nagyon sajnálom, de rengeteg betegem van, és az életemre
esküszöm, nem jut eszembe a neve.
– Nancy. Nancy Mitchell.
– Nancy. Üdv!
– Mit csinált a Szent Sebestyénben? – érdeklődik Nancy.
– Elbúcsúztam egy betegemtől. Az első betegemtől, egész
pontosan. Aki a végére inkább már egy barát volt, mint páciens.
– Ó! – húzza össze a szemöldökét Nancy. – Sajnálom.
– Köszönöm. És maga?
– Önkénteskedem. A palliatív betegek mellett virrasztok. Vagy
legalábbis ezt csináltam eddig. Ma volt itt az utolsó napom.
Kaptam munkát a szakterületemen.
Dr. Taylor elmosolyodik.
– Ez jó hír, gratulálok. Szóval akkor jól alakult az élete,
amióta utoljára láttam?
– Igen, elég jól. Nemrég kezdtem randizni egy új fiúval.
Teljesen más, mint az a srác, aki… Egész felnőttnek tűnik, és
nagyon kedves. – Nancy elpirul és gyorsan témát vált. – Még
mindig a Jane-ekkel van?
A szellő megborzolja a haját, és hunyorogva kisimítja az
arcából.
 – Igen, nagyon is – feleli dr. Taylor. – Elfoglaltabbak vagyunk,
mint valaha, ami jó és rossz dolog egyszerre. Ez azt jelenti, hogy
tudnak rólunk, és a nők egyre szívesebben hívnak, megbíznak
bennünk, de nehéz lépést tartani a kereslettel. Hiszen csak egy
kis csapat vagyunk. Alig több mint egy tucat önkéntes és néhány
orvos.
– Alice még önnél dolgozik?
– Ó, igen. A végsőkig kitart. Olyan, akár egy bulldog.
– Nagyon kedves volt – mondja Nancy. – Kérem, mondja ezt el
neki a nevemben. Sokkal könnyebbé tette az egész eljárást.
– Megmondom.
Nancy megnyalja az ajkát, a szívélyes pillanat kezd kínossá
válni. Az egyik legintimebb, legérzelmesebb pillanatát osztotta
meg dr. Taylorral, mégsem tudja, mit mondjon még.
– Nem akarom feltartani, biztosan elfoglalt. Csak még egyszer
szerettem volna köszönetet mondani. Nem hiszem, hogy aznap
este rendesen megköszöntem volna, a rendőrség meg minden
miatt, és amúgy is nagyon zaklatott és feldúlt voltam. És csak
később tudtam igazán értékelni. Utána gondoltam rá, hogy
felhívom, hogy mindezt elmondjam. Sajnálom, hogy nem tettem
meg. Szeretném, ha tudná, hogy hálás vagyok.
– Tudom.
– Szerettem volna, ha hallja. – Nancy a nőre mosolyog, és
letöröl egy kibuggyanó könnycseppet. – Nem tudom, miért
sírok. Ez volt a helyes döntés. Ezt mindig is így gondoltam.
Akkor is, és most is. Nem tudom ezt most mire vélni. – Az arcára
mutat és zavartan felnevet.
Dr. Taylor vár.
 Nancy megköszörüli a torkát.
– Nem sokkal azelőtt, hogy találkoztunk, felfedeztem valamit
a múltamról. A családomról. És azt hiszem, ez egy időre a
mélybe taszított. Nem voltam elővigyázatos. Egy csődtömeggel
randiztam, és teherbe estem. Utólag már szégyellem magam
emiatt. Nem kezeltem jól a dolgot. De az, hogy maga és Alice
segítettek nekem, nos… – Megtörli az arcát, és pislog egyet. – Ez
mindent megváltoztatott. Képes voltam fordítani az életemen,
ahelyett, hogy leragadtam volna amellett a szörnyű srác mellett.
Dr. Taylor halványan elmosolyodik.
– Örülök, hogy ezt hallom. Néha a megkönnyebbülés
ugyanolyan erőteljes lehet, mint a megbánás. Tudnia kell, hogy
az összes nő, akivel találkozom, egy ponton könnyeket hullajt.
És ezek legtöbbször a megkönnyebbülés könnyei. Vagy a
megbánásé, a szégyené, vagy mind a háromé egyszerre. A
lényeg az, hogy teljesen rendben van ez így. Hogy ezt érzi. Hogy
sír miatta.
Nancy szipog.
– Sajnálom.
– Hagyja abba a mentegetőzést!
– Az, hogy találkoztunk, valahogy előhozta ezt az egészet,
tudja?
Dr. Taylor felpillant az épületre.
– Tudom.
– Őszintén megkönnyebbültem, hogy beszélhettem erről
magával. Senkinek sem árultam el. Magamban tartottam ezt az
egészet. – A mellkasára mutat. – És néha nagy súllyal nehezedik
rám.
 A két nő egymással szemben áll a csendes mellékutcában,
rejtett gondolataik tudtukon kívül találkoznak Nancy
abortuszának éjszakájának közös emlékeiben. Tökéletes nyári
este van, a lágy déli szellő a buja juharfák lombját simogatja. A
nap lemenőben, fáradtan hanyatlik alá az egész napos munka
után.
– Tudom, milyen érzés ez – szólal meg végül dr. Taylor. –
Nagyon nehéz bárkire is rábízni egy ilyen hatalmas dolgot.
Nekem is időbe telt, míg beszélni mertem a férjemnek az életem
sötét foltjairól. De a jövőben talán másképp fogja érezni.
Nancy figyeli, ahogy egy árnyék suhan át dr. Taylor arcán, és
azon tűnődik, vajon milyen sötét foltokra gondolhatott.
Tekintete ismét az otthon épületére rebben, aztán vissza
Nancyre, akinek eszébe jut, hogy a nő épp most búcsúzott el egy
régi barátjától.
– Jobb, ha megyek – mondja Nancy. – Nem akarom feltartani.
Dr. Taylor kinyújtja a kezét, Nancy pedig megrázza.
– Jó erős a kézfogása – jegyzi meg az orvos. – Ez tetszik. Tartsa
is meg. Nem az a döglött hal, ami a legtöbb nőre jellemző.
Vigyázzon magára!
Búcsúzóul int egyet és megfordul. Nancy veszteséggel
átitatott melegséggel bámul utána.
– Várjon! – kiáltja, és utánasiet. – Hogyan, ööö… hogyan
segíthetnék?
– Segíteni?
– A Jane-eknek – böki ki Nancy. – Azt mondta, hogy híján
vannak az önkénteseknek.
– Igen, így van. – Egy pillanatig Nancyt tanulmányozza. –
Gondolja, hogy képes lenne rá? Sokan utána csak maguk mögött
akarják hagyni az egészet. De rengeteg Jane kezdte páciensként.
Gyakran ők a legjobb tanácsadók, mert tudják, mivel jár ez az
egész.
– Úgy érzem, ennek lenne értelme – feleli Nancy. – Már maga
az élmény, amiben részem volt önnel és Alice-szel, miközben
rajtunk ütött a rendőrség... Úgy értem, látta, hogyan reagáltam.
Annyira el voltam keseredve. Kár, hogy úgy kellett felkutatnom,
ahogy, mintha az abortusz valami feketepiaci luxus lenne. De
legalább biztonságban éreztem magam. Ön legalább tisztában
volt vele, mit csinál, és nem kellett attól rettegnem, hogy
meghalok. Az unokatestvérem nem volt ilyen szerencsés. Nem
lett volna szabad átélnie mindazt, amin keresztül ment. És hány
nő lehet még, akinek nincs választása? Úgy érzem, nekem
szerencsém volt, és nincs ez így rendben, nem gondolja? A Jane-
hálózaton keresztül ez egy kicsit olyan, mintha az ember a saját
kezébe vette volna az irányítást. Nők segítenek nőknek,
lehetővé téve, hogy végre magunk kormányozzunk az életben.
– Igen, ez a lényeg.
– Szeretném, ha más nők is így érezhetnének.
Dr. Taylor bólint.
– Ez a ház – folytatja Nancy a régi épület felé mutatva – régen
bűnbeesett lányok otthona volt. Le kellett mondaniuk a
gyermekeikről. Nem tudom elképzelni, hogy a hozzám hasonló
lányoknak ne legyen választásuk. Hogy rákényszerítsék őket
bármire is.
– A legtöbben még magánál is fiatalabbak voltak – mondja dr.
Taylor csendesen. Egy hosszú pillanatig Nancy szemébe néz. –
Ha komolyan gondolja, eljöhet a következő önkéntestoborzó
megbeszélésre. Sorozatban tartjuk őket, de meg kell mondjam,
Nancy, hogy a sok jelentkezőből csak kevesen maradnak. Nem
hibáztatjuk őket emiatt. Elég nagy a kockázat. Meg kell békélnie
vele, hogy bűncselekmény, amit tesz, és letartóztathatják emiatt.
Sok fájó emléket is felidézhet. Elég nagy a tétje egy ilyen
önkéntes pozíciónak.
A tűz, amit Nancy a zsigereiben érez, az izgalom jele, nem a
félelemé.
– Biztos vagyok benne. Ez a legkevesebb, amit tehetek. A
Jane-ek megváltoztatták az életemet. Szeretnék csatlakozni
hozzájuk.
 18. FEJEZET
Angela
2017 márciusa

Angela még nem kapott választ a Nancy Birch nevű nőktől,

akiknek a Facebookon küldött üzenetet, ezért úgy döntött, más
úton próbálkozik, és inkább megpróbálja felkutatni Nancy
szülőanyját, Margaret Robertset. A Szent Ágnes Hajadon Anyák
Otthonával kezdi, reménykedve, hátha van valamiféle
nyilvántartásuk, ami alapján nyomára akadhat egykori
lakóinak.
Az elmúlt két órát az egyetem könyvtárában töltötte, míg
Tina órát tartott. Egy koffeinmentes kávét szürcsölgetve először
a Google bugyraiba szállt alá, ahol talált is néhány könyvet,
illetve tudományos cikket, amelyben említést tesznek az
otthonról, de egyik sem utalt rá, melyik plébániához tartozott,
ami alapján esetleg a Roberts család nyomára bukkanhatna.
Egyelőre még a fonal végét sem látja, amelyen elindulva
felgöngyölíthetné az ügyet.
Angela vonakodva belátja, hogy az interneten nem fogja
megtalálni a szükséges információt, feláll a kényelmetlen
székből, amelyben egész este ült, és a kihalt mikrofilmterem
felé indul. Az egyik számítógépen megnyitja az adatbázist, és
beírja a kulcsszavakat: ágnes hajadon anyák toronto.
Egyetlen találat van csak. Egy újságcikk a Toronto Star 1961.
augusztusi számából. Rákattint.

BÁNTALMAZÁS, HALÁLESET:
BEZÁR A BOTRÁNYAIRÓL ELHÍRESÜLT
SZENT ÁGNES OTTHON

A Toronto keleti részén található Szent Ágnes Hajadon

Anyák Otthona hamarosan bezárja kapuit, miután az egyik
lakója öngyilkos lett. Júniusban a torontói rendőrség levelet
kapott a szóban forgó fiatal nőtől, amelyben rendszeres
fizikai és mentális bántalmazásról számolt be. Az
örökbefogadási szerződések jogellenességére vonatkozó
állítások is elhangoztak, melyek szerint az anyákat
erőszakkal vették rá, hogy lemondjanak gyermekeikről,
akiket utána illegális úton, pénzért cserébe helyeztek el az
örökbe fogadó családoknál. A vizsgálatok jelenleg is
folynak. Egyik állítást sem bizonyították a bíróság előtt.

– Undorító – motyogja maga elé Angela, végiggondolva, amit

az előbb megtudott.
Az újságcikk dátumára pillant. Ezek szerint az otthon nem
sokkal azután zárt be, hogy Margaret Roberts életet adott Nancy
Mitchellnek; Nancy örökbe fogadó anyja utalt is a levelében az
otthon bezárására. Angela azon tűnődik, hogy szegény lány
megtarthatta-e volna a gyermekét, ha néhány hónappal később
esik teherbe. Bár lehet, hogy Margaret ebben az esetben egész
egyszerűen egy másik szülőotthonba ment volna. Vajon
mindegyik ilyen szörnyű hely volt? És ki volt az a lakó, aki 1961
júniusában levelet írt a rendőrségnek, majd rögtön utána
öngyilkos lett? A meg nem nevezett feljelentő, aki ennek az
egésznek a középpontjában áll. Az ő halála vezetett a
vizsgálatokhoz és az otthon bezárásához.
Angelának szüksége van egy kis szünetre. Karját a feje fölé
emelve kinyújtózik. Nincs más a mikrofilmteremben, ezért
kitöréseket végez a kopott szőnyegen, hogy kinyújtóztassa
elgémberedett lábát. Szinte hallja is az orvosát, amint
megszidja, mert nem figyel a vérkeringésére.
Már majdnem este nyolc óra. A könyvtár kilenckor zár, utána
pedig találkozik Tinával. Megint megéhezett, és friss kávéra
vágyik. Otthagyja a jegyzetfüzetét és a kabátját a
mikrofilmállomásnál, fogja a táskáját, és felliftezik a földszintre,
ahol állott koffeinmentes kávét vehet az aprócska büfében,
amelyben gyenge kávét, túlérett banánt és muffinnak álcázott,
kalóriadús sütiket árulnak. Egyetemisták élnek ilyesmin, de
most ez is megteszi. Úgy érzi, a saját karját is képes lenne
megenni, olyan éhes.
Angela kávéval és muffinnal a kezében visszaballag a lépcsőn
az alagsorba. Elhalad két hallgató mellett, rajtuk kívül nincs is
más a könyvtárnak ebben a részében. Mindketten álmosan
pislognak világító laptopjuk előtt, mellettük az asztalon
hanyagul feltornyozott könyvek.
Visszatérve az asztalához Angela a számítógép fölé hajol,
kijelöli a cikket, és megnyomja a nyomtatás gombot. Hallja,
ahogy a terem hátsó sarkában életre kel a nyomtató, mint egy
morgó nagyapó, aki vonakodik abbahagyni a szunyókálást.
Odasétál, és elveszi a még meleg lapot a nyomtató tálcájáról.
Hogyan tovább?
 Angela eszik egy falatot a muffinból, és átgondolja a
stratégiáját. Egyenesen Margaret Roberts után lenne érdemes
kutatnia, bár ha talál is valamit, az Otthonról származó adatok
nélkül nem tudja ellenőrizni, valóban arról a nőről van-e szó,
akit keres. Ennek ellenére begépeli Margaret Roberts nevét a
keresőmezőbe, és elkezdi átnézni az eredményeket. Fél óra is
eltelik, mire rákattint egy olyan hivatkozásra, amelytől
megdermed az ujja az egér felett.
Egy 1961 júniusában kiadott gyászjelentés.

ROBERTS, Margaret Elizabeth, Toronto, Ontario, életének

20. évében váratlanul elhunyt. Gyászolják szülei, George és
Esther Roberts, valamint bátyja, John „Jack” Roberts (és
Lorna). Emlékét bácsikái, nénikéi és unokatestvérei őrzik. A
részvétnyilvánításokat kérjük, közvetlenül a Roberts
családnak küldjék. Temetési szertartás nem lesz.

– Váratlanul, életének huszadik évében… – Angela a képernyő

fehér fényébe hajol.
Gyászjelentésekben az „otthonában hirtelen” szavak gyakran
szívrohamra vagy ilyesmire utalnak. A „családja körében”
esetén lassú lefolyású, rákos megbetegedésre lehet gondolni. A
„tragikus körülmények között” kifejezés balesetet sejtet, de a
„váratlanul” általában az öngyilkosság körülírása, ami
megmagyarázná a temetési szertartás hiányát is. Angela
megrázza a fejét. A hatvanas években másképp mentek a
dolgok.
– A francba! – suttogja maga elé. Elszakítja tekintetét a
képernyőről, felkapja a Szent Ágnes bezárásáról szóló cikket és
még egyszer átfutja. Az időpont és a részletek is egybevágnak.
Margaret Roberts meghalt. Ő tette a feljelentést, ő volt az,
akitől elvették a lányát. Ő írt a rendőrségnek, aztán megölte
magát.
Angela nagyot sóhajt. Nem segíthet Frances Mitchellnek
teljesíteni az utolsó kívánságát, Nancy már sosem találkozhat a
szülőanyjával. Ez az ajtó bezárult azon a napon, amikor
Margaret meghalt.
Összerezzen, majd felhörpinti a maradék keserű kávét, és
úgy dönt, feladja; feláll, és a szemetesbe dobja a kiürült poharat.
Aztán mégis visszafordul a számítógéphez, keresztbe fonja a
karját, mintha vonakodna visszaülni és újra elolvasni a
gyászjelentést. Ha nem olvassa el újra, és nem nyomja meg a
nyomtatás gombot, akkor úgy tehetne, mintha nem is látta
volna.
De Angela nem tud tettetni semmit. Most már felelősséget
érez Margaret iránt. Kötelességének érzi, hogy összerakja a
darabkákat, és beteljesítse, amiben Margaret annyira
reménykedett – hogy a kislánya tudomást szerez róla, mennyire
szerette, és sosem akart lemondani róla. Ez a legkevesebb, amit
tehet azért a szegény lányért, akinek az élete olyan
szégyenteljes volt a családja számára, hogy még temetési
szertartást sem érdemelt.
Meg kell találnia Nancy Birchöt.
Angela védekezőn szorosabbra húzza a válla körül a sálat,
majd visszatelepszik a rozoga székre. Végigsimít a hasán, és a
kisbabára gondol, akit ősszel már a karjában tarthat, és
elképzeli, milyen lenne, ha elszakítanák a saját gyermekétől, és
úgy halna meg, hogy sosem tudja meg, mi lett belőle.
Rákattint a nyomtatásra.

A Nancy Birch nevű felhasználóktól kapott üzenetek semmiben

sem különböznek azoktól, amelyeket a Nancy Mitchell nevű nők
küldtek neki: Nem én vagyok az, sajnálom. Részben hálás ezért.
Most, hogy már tudja, Margaret Roberts meghalt, nem érzi
sürgősnek, hogy továbbítsa a hírt a rejtőzködő Nancynek. A
kinyomtatott gyászjelentést és az újságcikket egyelőre az ágya
alatti tárolóba tette a levéllel és a kis cetlivel együtt.
Mivel Angela vasárnaponként rendszerint dolgozik, szombat
délután van ideje olvasni. Tinával bevásároltak és egyéb
unalmas elintéznivalókkal töltötték a délelőttöt, majd Tina az
edzőterembe ment, Angela pedig felhúzta a vastag, kötött
zokniját, és Grizzlyvel, illetve egy bögre gőzölgő teával a
kanapéra kucorodott.
A nappali ablakából látni, hogy kint esik a hó. Van valami a
havas hétvégékben, ami felér egy ajándékkal; mintha a Föld
csak azt mondaná, lassíts, érezd jól magad, amúgy sincs hova
menni. Angela szívesen tesz eleget a meghívásnak, és belemerül
a könyvbe, amelyet a könyvklub következő összejövetelére
választott.
A Jane-hálózat első fejezete átfogó betekintést nyújt a nők
reprodukciós lehetőségeibe egészen 1960-ig, egy évvel azelőttig,
hogy Amerikában elérhetővé válik az első fogamzásgátló
tabletta. Ezt követően a dolgok kissé megváltoztak a – főként
fehér – nők számára, akiknek megvolt az anyagi és törvény adta
lehetőségük, hogy hozzáférjenek a tablettához, ám ebbe a
kategóriába nem tartoztak bele a hajadon, tizenéves lányok.
Angelát magával ragadják a különböző, hajadon anyáknak
fenntartott otthonokról – ahogyan akkoriban nevezték őket –
olvasottak, amelyek terhes lányokat fogadtak be, és elrejtették
őket a terhességük idejére. A csecsemőket szinte kivétel nélkül
örökbe adták, és ahogy dr. Taylor az egyik ilyen otthonban
szerzett saját tapasztalatai alapján kiderül, az örökbe adások
nagy része kényszer hatása alatt történt, sokszor az anya
akarata ellenére. Angela Margaret üzenetére gondol, amit a
lányának, Jane-nek írt; amelyet olyan sokszor elolvasott, hogy
már kívülről tudja. A gyászos búcsú kísérteties szövegére.
Nem akartam lemondani rólad.
Angela kihúzza a hátát, és újra az előtte lévő lapra
összpontosít. Meglepi dr. Taylor tanulmányának őszintesége. Az
élményei legalább olyan szörnyűnek tűnnek, mint amilyenek
Margaret Robertséi lehettek, és a részletek arra késztetik
Angelát, hogy egyik karját védelmezőn a hasa köré fonja.
Elképzelni sem tudja, hogy lemondjon a kisbabájáról, ahogy
ezek a lányok voltak kénytelenek. Már éppen le akarja tenni a
könyvet, hogy kicsit pihenjen, amikor egy olyan részhez ér,
amitől elakad a lélegzete.

A legjobb barátnőm az otthonban – Maggie-nek fogom hívni

– öngyilkos lett az ott átélt traumák hatására. A legjobb
barátnőmet és a lányomat is elveszítettem, pusztán azért,
mert nem volt választási lehetőségünk, és miután elhagytam
az otthont, tudtam, megtalálom majd a módját, hogy a többi
lánynak mindig – mindig – legyen választása.
 – Maggie? – mondja Angela hangosan Grizzlynek, aki
felhúzott térde alatt pihen összegömbölyödve. – Mint Margaret?
Angela az előtte lévő mondatot bámulja, a gondolatai
kavarognak. A bevezetőben dr. Taylor azt írta, a szereplők
nevét megváltoztatta annak érdekében, hogy védje azok valódi
személyazonosságát, akik ennyi év után sem szeretnék, ha
kiderülne, törvényellenes dolgot tettek. De pont Maggie?
Margaret?
Angela az ajkát rágja, aztán visszalapoz néhány oldalt, és
megkeresi azt a részt, ahol a szerző megemlíti, mikor volt a
szülőotthonban. Csak annyit ír, hogy a hatvanas évek elején.
Valószínűleg több Maggie nevű lány is lehetett a
szülőotthonokban akkoriban. A Margaret elég gyakori név volt
abban az időben.
Hallja, hogy elfordul a kulcs a zárban, majd becsapódik a
bejárati ajtó.
– Hú! Megint rohadt hideg van odakint! – veri le Tina a havat
a csizmájáról az előszobaszőnyegen. – Hol a pokolban van a
tavasz? Nem sieti el, az már biztos. – Egy perccel később már a
nappaliban van.
– Jó volt az edzés? – kérdezi Angela.
– Ja, jó. Örülök, hogy elmentem mindenesetre. Most már
ehetek egy kis fagyit, anélkül, hogy bűntudatom lenne. Így
működik ez, nem igaz?
Angela halványan elmosolyodik, bár nem igazán figyel.
– Tina, össze tudnál hozni Evelyn Taylorral?
Tina összehúzza a szemöldökét.
– Persze, azt hiszem. Miért?
HARMADIK RÉSZ
 19. FEJEZET
Nancy
1984 júliusa

Egy csütörtök délután, a legnagyobb nyári hőségben Nancy és

barátja, Michael a Kensington Market kávézó kerthelyiségében
ülnek, egy kellemes, árnyékos helyen, ahol az első randevújuk is
volt. Boldogan szürcsölgetik a frissen készült limonádéjukat, és
egy szelet igazán kivételes, kávés-mandulás tortán osztoznak,
miközben a szemük sarkából az embereket figyelik.
Nancy szabadságon van a héten, Michael pedig úgy intézte,
hogy ő is ráérjen. Javaslatára a délelőttöt egy légkondicionált
művészeti galériában töltötték, végigjárva hatalmas termeit és
sötét kiállításait. Üdítő kikapcsolódás volt ez Nancy számára, aki
eddig a vakációi nagy részét a szüleivel töltötte. Édesanyja
gyógyulófélben van, a rák visszahúzódni látszik. A kezelés jól
sikerült, bár legyengült, csak árnyéka önmagának, és sokkal
sebezhetőbb is, mint korábban. Nancy aggódott, hogy otthon
kellene maradnia vele, de amikor Frances megtudta, hogy
Michael közös programot szervezett nekik, egyszerűen
kitessékelte a lányt a házból.
Nancy tavaly nyáron még azon morfondírozott, hazavigye-e
Michaelt, de néhány randi után hamar rájött, érdemes lenne
kitartania mellette, és úgy döntött, bemutatja a szüleinek.
Amikor a férfi először hajolt oda hozzá, hogy megcsókolja a
házuk ajtaja előtt egy randit követően, előbb engedélyt kért tőle.
Támogatta Nancyt abban, hogy saját karrierje legyen,
keményen dolgozott és nem ivott túl sokat. És kiderült, hogy
hihetetlenül jól kijön Francesszel. Olyan módon kapcsolódott
hozzá, ahogy Nancy sosem volt képes. Felsegítette a kanapéról,
amikor túl gyenge volt ahhoz, hogy egyedül felálljon, és vicceket
mesélt, hogy elterelje a figyelmét a hirtelen rátörő hányingerről,
ami még mindig gyakran megesett. Nancy sosem hallotta úgy
nevetni az anyját, mint amikor Michael megnevettette, még a
rák előtt sem, nemhogy utána. Michael egyik este még vacsorát
is főzött az egész családnak, miután Frances vérnyomása
annyira leesett, hogy Nancy és az apja kénytelenek voltak
elrohanni vele a kórházba. Hazatérve Michaelt a konyhában
találták az anyja virágos kötényében, az asztalon pedig ott
gőzölgött egy nagy tál tészta, salátával és hozzáillő borral.
– Tartsd meg ezt a fickót, Bogárka! – dünnyögte az orra alatt
az apja, miközben lesegítette Frances kabátját.
Nancy ezek után azon aggódott, mi lesz, ha szakítanak. Az
anyja teljesen összetörne, aminek Nancy még a gondolatát sem
tudta elképzelni. Azóta eltelt majdnem egy év, és Michaellel még
mindig megőrülnek egymásért. Nancy régen nem érezte magát
ilyen jól, és szeret a férfival lenni. Azt azonban nem osztotta
meg vele, hogy a Jane-hálózatban dolgozik.
Nem sokkal azután, hogy összefutott dr. Taylorral a Szent
Sebestyén előtt múlt nyáron, elment a toborzó gyűlésre. Akkor
még nagyon új volt a kapcsolata Michaellel, és amit csinált,
törvénytelen. Míg a barátnői teljesen hétköznapi dolgokkal
foglalkoztak, például vásárolgattak vagy moziba jártak, addig ő
attól volt boldog, hogy segíthet más nőknek visszaszerezni az
irányítást a saját életük felett. És bár megbízott Michaelben,
minél kevesebben tudnak a hálózatról és a tevékenységükről,
annál jobb, és ez az oka annak is, miért nem beszélt neki soha a
saját abortuszáról.
– Hogyan tovább? – kérdezi Michaeltől, miközben a férfi
ragaszkodik hozzá, hogy Nancyé legyen az utolsó falat torta.
Egy család halad el az asztaluk mellett három hangoskodó
gyerekkel. A kislány Nancy limonádéjára mutat, és rikoltozni
kezd, hogy ő is akar egyet. A meglehetősen zaklatottnak tűnő,
verejtékben úszó anyuka erőtlenül bólint, és a kávézó ajtaja felé
tereli a családját.
Michael elvigyorodik, és megrázza a fejét, mintha csak meg
akarna szabadulni a kislány magas hangú sikolyától, ami a
fülébe ivódott.
– Én is épp ezen gondolkodtam – feleli Michael. – Hogyan
tovább?
Nancy a férfi kék szemébe néz a szívószála felett.
– Nekem bármi megfelel. Van kedved lemenni a Queen’s
Quayre? Vagy a szigetre? Esetleg bérelhetnénk biciklit.
Michael beletúr homokszínű hajába, majd a válla felett
néhány másik vendégre pillant, akik hozzájuk hasonlóan
dacolnak a terasz perzselő hőségével. Visszafordul Nancyhez.
– Én ennél egy kicsit nagyobb dologra gondoltam.
Nancy leteszi az üres poharát.
– Oké. Mi jár a fejedben?
Michael mosolyog, és hosszan kifújja a levegőt. A Nancy
balján lévő fagyalbokorban madarak csicseregnek.
 – Nos – mondja Michael, és feláll.
Rövidnadrágja zsebébe nyúl, és egy aprócska fekete dobozt
húz elő belőle. Nancy nézi, ahogy térdre ereszkedik előtte,
mintha lassított felvételen vagy álmában figyelné. A környezete
elmosódik. Csak Michael arcát látja, ahogy a kezében tartott
gyémántgyűrű felett ránéz.
– Az örökkévalóságra gondoltam. Azt hiszem, lehetne az
örökkévalóság a folytatás.
– Ó, Michael!
Nancy halványan érzékeli, hogy az egyik vendég a teraszon
levegő után kapkod.
– Nézd! Nézd! – pisszegi a nő a férjének.
– Szerettelek volna visszahozni ide, ahol beléd szerettem.
Amint megismertelek, azonnal tudtam, hogy nekem te vagy az
igazi. Nekem annyi volt. Ennél az asztalnál ültünk, és te egy
dupla eszpresszót kértél nekem, ami olyan erős volt, hogy kis
híján szívrohamot kaptam, de egyáltalán nem érdekelt. Aznap
este is ragyogtál, ahogy most is. Mintha egy reflektor fénye
ragyogott volna rád, ami hazavezetett.
Nancy a szájára szorítja a kezét, és visszapislogja a könnyeit.
– Szeretlek, Nancy Mitchell. Hozzám jössz feleségül?
Nancy átkarolja Michaelt, arcát a férfi nyakába temeti. Érzi,
hogy a férfi reszket.
– Akkor ez egy igen? – kérdezi Michael nevetve.
Nancy elhúzódik tőle, hogy lássa az arcát.
– Igen! Ez egy igen. Szeretlek.
Michael ügyetlenül felegyenesedik, magával húzva Nancyt, és
szenvedélyesen megcsókolják egymást. Nancy csak most hallja
meg a körülöttük felcsendülő tapsot. Még az utca túloldalán is
ujjonganak és éljenzik őket az emberek.
Amikor szétválnak, Nancy megtörli a szemét, majd a bal
kezét Michaelnek nyújtja, aki felhúzza a gyűrűt remegő ujjára.
Tökéletesen passzol. Újra megcsókolják egymást, és Nancy úgy
érzi, mintha a lába nem is érintené a földet. Talán már a föld
felett lebeg.
– Szeretlek – suttogja Nancy vigyorogva.
– Én is szeretlek.
– Te reszketsz. Jól vagy?
Michael bólint.
– Igen. Úgy értem, majdnem biztos voltam a válaszban, de
soha senki nem szólt arról, milyen ijesztő ez az egész. Istenem,
félelmetes volt!

Aznap este Nancy és Michael hazamennek átöltözni, ki-ki a

saját lakásába, majd együtt elsétálnak Nancy szüleihez, hogy
megosszák velük az örömhírt.
Természetesen már tudtak róla. Michael felhívta őket egyik
este még júniusban, és jelezte, hogy látogatását tenné egy
Fontos Ügyben. Természetesen nem kellett győzködnie őket,
hogy áldásukat adják.
– Félelmetes volt megkérdezni a papádat – meséli Michael,
miközben kéz a kézben sétálnak Mitchellék háza felé.
Nancy elmosolyodik.
– Csak jár a szája. Szeret téged.
– Próbálok rájönni, melyikükre hasonlítasz inkább. A legtöbb
emberben általában több van az egyik szülőből, de a te
esetedben nem igazán tudnám megmondani.
Nancy megköszörüli a torkát, és megszorítja Michael kezét,
tekintetét a járdára szegezi maga előtt. Egy ideje már
gondolkodik azon, hogy elmondja neki az igazat, de eddig
mindig elodázta azzal, hogy majd máskor. Most sem alkalmas
rá az idő. Nem, amikor az eljegyzésük olyan meleg fényt von
minden köré. Az igazság tönkreteheti mindezt, és mi van, ha
Michael úgy dönt, neki ez már túl sok? Mi van, ha dühös lesz rá,
amiért ilyen sokáig halogatta, hogy elmondja neki?
– Nos – vált témát Nancy –, tényleg ne zavarjon, bármit is
mond az apám. Ő csak egy nagyra nőtt mackó.
Michael kuncog.
– A mamád pedig majd kiugrott a bőréből. Zokogásban tört
ki, és azt mondta, ezért már érdemes élnie.
Nancy hirtelen megtorpan.
– Ez nem… – Nem bírja megállni, hogy meg ne kérdezze. – De
ugye a betegségének nincs semmi köze ahhoz, hogy megkérted
a kezem?
Michael szembefordul Nancyvel. Hunyorog a szemébe sütő
nap miatt, homokszínű haja a homlokába hullik.
– Tessék?
Nancy hirtelen felfigyel az ujján csillogó eljegyzési gyűrűre.
– Csak az jutott eszembe, hogy olyan közel álltok egymáshoz,
és amit az imént mondtál, hogy ezért érdemes élnie…
Michael elengedi Nancy kezét.
– Jézusom, Nancy! Te azt hiszed, azért kértem meg a kezed,
mert a mamád beteg?
 – Én… nem, hát persze, hogy nem.
– Csak mert pont ezt kérdezted tőlem az előbb.
Nancy szaporábban veszi a levegőt. Már bánja, hogy
megszólalt.
– Sajnálom, nem kellett volna mondanom semmit. Csak a
megjegyzésén akadtam fenn, ennyi az egész. Miért mondta ezt?
Michael megrázza a fejét.
– Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, tényleg. Nem szó
szerint értette. Egyszerűen csak izgatott volt, ennyi az egész.
Jézusom! Mi a bajod vele? Korábban is csináltad már ezt,
mindent elkövettél, csak hogy valami kivetnivalót találj rajta. Ő
a mamád! Olyan mintha… nem bíznál benne, vagy ilyesmi. Vagy
bennem – teszi még hozzá.
– Bízom benned, Michael – mondja Nancy, és megfogja a férfi
kezét. Összefonódnak az ujjaik. Michael is érezheti az ujján a
gyűrűt, mert egyszer csak ellágyul az arca. – Sajnálom, hogy
mondtam bármit is. Csak felejtsd el, kérlek!
Michael vesz egy nagy levegőt.
– Oké. Rendben. De csak mert szeretlek, hallod? –
Megcirógatja a lány arcát, és megcsókolja. – Nem a mamádat
fogom feleségül venni, hanem téged. Egyszerűen csak
ellenállhatatlannak tart. Ugyan ki hibáztatná ezért?
Nancy felnevet, amikor Michael peckesen kihúzza magát.
Folytatják az utat, és egy perc múlva oda is érnek Nancy
szüleinek házához.
Miután közölték a hírt, és szorosan megölelték egymást,
Nancy apja kioson a konyhába.
– Behűtöttem egy üveg pezsgőt azután, hogy Michael
látogatását tette nálunk egy kis csevejre – kiáltja a hűtőszekrény
mélyéről. – Örülök, hogy végre rászánta magát, hogy
megkérjen. Már azt hittem, egyedül kell meginnom az egészet.
– Jaj, Bill! – pisszegi le Nancy anyja. – Neki már csak ilyen a
humora, Michael – teszi hozzá.
– Hallottam – mondja Michael, és Nancyre kacsint.
Nancy apja egy üveg behűtött, extra száraz pezsgővel és négy
pezsgőspohárral tér vissza a nappaliba. Leteszi őket a
dohányzóasztalra, majd a jól ismert pukkanással, amely mindig
valami izgalmas dolog kezdetét jelzi, kicsavarja a dugót.
Szakszerűen kitölti a pezsgőt, a habja a pohár pereméig ér,
fenyegetően felpúposodik, de sosem folyik ki. Mindenki elvesz
egy poharat az asztalról.
Nancy apja állva marad, mintha beszédet készülne mondani,
és Nancyt elönti a szeretet, ahogy elképzeli az apját, amint feláll
az esküvőjükön, hogy köszöntőt mondjon.
– Nancyre és Michaelre! – szólal meg a férfi. – Legyen
előttetek jól kitaposott út!
A fiatalok felé biccent, Frances pedig újra felsóhajt.
– Jaj, Bill! – Ezúttal könnyek csillognak a szemében.
– Köszönjük, apa – mondja Nancy, és feláll, hogy arcon
csókolja a férfit.
– Nagyon örülök nektek, Bogárka – suttogja lánya fülébe.
Szúrós bajusza csiklandozza Nancy arcát. – Jó srác.
– Tudom, apa.
Leülnek, és mindannyian koccintanak az asztal fölött. Nancy
hátradől a kanapén, és a vele szemben ülő anyjára mosolyog.
Michael átkarolja a vállát.
 Frances megigazítja a parókáját. Visszanőtt már a haja a
kezelés után, de nagyon elvékonyodott. Nancy gyanítja, hogy
ezentúl mindig parókát fog viselni.
Frances összeüti kesztyűs kezét.
– Nos – kezdi –, amondó vagyok, holnap menjünk el ebédelni
valahova együtt. Valami elegáns helyre. Mi négyen és Michael
szülei természetesen. Nagyon szeretnénk már megismerni őket.
Nancy összerezzen a bűntudattól. Holnap a Jane-hálózatban
önkénteskedik, dr. Taylornak és Alice-nek segít. Három
előjegyzésük van délutánra egy titkos helyen, a Spadina
Avenue-n. Nancyt a beavatkozás előtti tanácsadásra osztották
be.
– Holnap nem fog menni. Nagyon sajnálom. Mit szólnátok a
szombathoz?
Frances keze megáll a levegőben a pezsgőspohárral félúton
vörösre festett szájához.
– Miért nem jó? Mit fogsz csinálni?

– Nem lehetne erősebbre állítani a légkondit? – kérdezi dr.

Taylor.
Nancy papírtörlővel megtörli az arcát, és a lakás ablakában
terpeszkedő fémdobozra pillant. A motorja hangosan berreg, a
rácsára kötött papírszalagok erőtlenül lobognak. Működik, de
éppen hogy.
Dr. Taylorral és Alice-szel egy kisebb faasztal körül ülnek a
lakás konyhájában, amelyet a Jane-ek klinikaként használnak,
és a következő páciensre várnak. A lakás egy olcsó, kisebb
emeletes ház negyedik emeletén van a kínai negyedben. A
távolból hallják a villamos csilingelését és fémes csikorgását, az
utcáról pedig kiabáló és ugráló gyerekek hangja szűrődik be az
ablakon.
A Jane-hálózat gyakran változtat helyet, hogy elkerüljék a
lebukást, és ne kelljen rendőrségi razziákkal számolniuk. Henry
Morgentaler klinikáját kis híján felrobbantották tavaly nyáron,
és csak kicsin múlott, hogy az orvost nem szúrta le egy tiltakozó.
Az abortuszellenes mozgalom egyre erősebb, de a Jane-hálózat
eltökélten igyekszik legalább egy lépéssel előttük járni.
Az elmúlt tíz hónapban három önkéntesük otthonát
használták – köztük egy padlást és egy nagy hátsó udvari fészert
–, de az egyik idősebb Jane-nek, Pennynek hála egy fogorvosi
rendelő is a rendelkezésükre állt. Ez a kínai negyedben lévő
lakás az egyik önkéntes anyjáé. Szeptembertől áprilisig
egyetemistáknak szokta kiadni, de május óta üresen áll. Egy
konyhából, egy nappaliból, ami most váróteremként funkcionál,
és két hálószobából áll: az egyik hálóban műtenek, míg a másik
őrzőként szolgál. A lakás kellően diszkrét, központi fekvésű és a
bérleti díja is rendben van, de a tikkasztó júliusi hőség és a
páratartalom szinte elviselhetetlen. A fóliával bevont ablakban
álló régi légkondicionáló nem hűt eléggé, Nancy teljesen
átizzadta a blúzát.
– Nem fúj teljes erővel – mondja Alice a homlokát ráncolva,
és a felső ajkán izzadság gyöngyözik. – De Leslie azt mondta, ha
erősebbre állítjuk, valószínűleg kinyiffan. Ez van. Hozhatunk
otthonról ventilátort, ha van még valakinek felesleges. És van
még pálcikás jégkrém a fagyasztóban, ha kértek.
 – Ó, igen, remek ötlet – lelkendezik Nancy, miközben
hátratolja a székét, és a hűtőhöz siet. A jégkrém mellett csak
néhány félig feltöltött jégkockatartó van a fagyasztóban. A
szőlős jégkrémeket arrébb tolja, és kihalászik a doboz aljából
három narancsosat, letépi a csomagolásukat, amit mindjárt be
is gyömöszöl a steril műanyagzsákkal bélelt szemetesbe.
Mindkét nő kezébe nyom egy-egy jégkrémet.
– Kathleent elbocsátottuk már? – kérdezi Alice-t.
– Nemsokára elbocsátjuk. Az őrzőben van Dorisszal. – Alice
lehalkítja a hangját, és dr. Taylor és Nancy közelebb hajol hozzá.
– Szegénykémnek nagyon nehéz az élete. Már van három
gyereke, a férje pedig egy iszákos munkanélküli. Zúzódásokat
láttam a karján, azt mondja, a férje erőszakoskodik vele. Még
azt sem engedi neki, hogy fogamzásgátlót szedjen. Könnyen
meglehet, hogy újra találkozni fogunk vele.
– Baszódjon meg az a fickó! – mondja dr. Taylor, és beleharap
a jégkrémbe.
Nancy felpillant. Még sosem hallotta ilyen csúnyán beszélni
az orvost.
– Ja – folytatja Alice. – Doris azt mondta, megpróbálja
rávenni, menjen védett otthonba. De ritkán hajlandóak. Bárcsak
jöhetne velük egy közeli barát vagy testvér, de…
– Nem lehet. Montreal után nem kockáztathatunk…
– Tudom – mondja Alice. – Csak azt kívánom, bárcsak
másképp lenne.
A három nő sötét pillantást vált egymással az asztal fölött. Dr.
Taylor bólint.
– Nem viccelek.
 Régen a páciensek magukkal hozhatták az anyjukat,
nővérüket, barátnőjüket vagy akár a fiújukat is, ha az támogatta
a döntésüket. Egészen három hónappal ezelőttig, amikor az
egyik montreali klinikájukon razziát tartott a rendőrség. Az
egyik páciens megbízhatatlan barátja feljelentette őket. Vádat
emeltek az önkéntesek és az orvos ellen, akit dr. Taylor még az
orvosi egyetemről ismert. A hálózatot felszámolták. A Jane-ek
egyszerűen nem kockáztathatnak. És ha ez nem lenne elég, az
előző informátoruk, Mary, aki a rendőrkapitányságon dolgozott,
most az első gyermekével van otthon. Nincs már belső
emberük, aki figyelmeztethetné őket az esetleges rajtaütésekre.
Még két beavatkozás van előjegyezve mára. Rendes
körülmények között általában szombatra időzítik a műtéteket,
amikor az önkéntesek jobban ráérnek, és a nők vásárlásra
hivatkozva ki tudják menteni magukat otthon, csakhogy Alice
holnap férjhez megy, és általában nem szokták díjazni, ha a
menyasszony izzadságtól, vértől és magzatvíztől csatakosan állít
be az esküvőjére.
– Minden készen áll holnapra? – kérdezi Nancy Alice-től. Az
új eljegyzési gyűrűje ott ragyog az ujján. Amint reggel belépett
az ajtón, első dolga volt megosztani a hírt Evelynnel és Alice-
szel.
Alice általában sztoikus arckifejezését mosoly váltja fel.
– Igen. Kicsit csicsásabb lesz, mint szerettem volna, de hát
ismeritek Bob anyját. Rózsaszínben és barackszínben fog
pompázni minden. – A szemét forgatja. – Sosem terveztem
esküvőt, nemhogy ilyen óriási, hivalkodó eseményt.
– Szeretitek egymást Bobbal – szúrja közbe dr. Taylor. – Csak
ez számít. Csak arra vigyázz, nehogy belefulladj a
bazsarózsatengerbe vagy a citromtorta hegyekbe. Szükségem
van rád. Ez rád is vonatkozik, Nancy, amikor eljön a te időd.
Alice és Nancy nevetnek, miközben dr. Taylor eltűnteti a
szájában a jégkrém maradékát. Megszólal a kaputelefon, és
mindhárman megmerevednek.
– Csak a kétórás páciens az – mondja Nancy, és felkapja a
csíptetős tábláját. Az ajtóhoz siet. – Helló!
– Helló! – visszhangozza egy rekedtes hang.
– Mit tehetek önért? – kérdezi Nancy.
– Én, ö… Jane-t keresem – mondja a hang bizonytalanul.
– Várja magát?
Csend.
– Igen.
– Hogy hívják?
– Patricia.
– Milyen számot kapott Jane-től, amikor először kapcsolatba
lépett vele? – kérdezi Nancy.
– Várjon, a táskámban van. Egy pillanat.
A kaputelefon elhallgat, Nancy pedig az ujjával dobol a falon,
miközben várakozik. A rekedtes hang újra vonalban van.
– Egy-három-öt-kilenc-kettő-kettő.
Nancy a csíptetős táblára pillant, ellenőrzi, egyezik-e a
megadott szám a kétórás páciens kódjával.
– Jöjjön fel! – mondja, és beengedi Patriciát az épületbe.
Nancy, mielőtt dr. Taylor gondjaira bízná a pácienst, először
megmutatja a műtőt és elmagyarázza az eljárás lényegét. Ezt a
kétlépcsős rendszert azért találták ki a Jane-ek, hogy elosszák a
felelősséget, és az orvosok a saját feladatukra
koncentrálhassanak. Nancy rájön, hogy elfelejtett tollat hozni
magával, amire szüksége lesz Patricia adatainak felvételéhez,
ezért visszamegy a konyhába, ahol dr. Taylor és Alice még
mindig beszélgetnek.
– Erre mindig szükség lesz? – kérdezi Alice.
– A kódra? – kérdez vissza dr. Taylor. – Feltételezem. Túl…
– Nem, nem a biztonsági előírásokra. Az abortuszra
gondoltam. Néha úgy érzem, messzire jutottunk, a tablettákkal,
a mozgalommal, A születésszabályozás kézikönyvével, meg
minden. De még mindig, mennyit is, heti négy beavatkozást
végzünk? És ez csak a mi klinikánk. Nem tudom elhinni, hogy
még mindig ilyen nagy szükség van ránk.
Nancy kivesz egy tollat a konyhapulton álló tartóból, dr.
Taylor pedig Alice kedves arcára néz. Arra az arcra, amit holnap
szépen kisminkelve fog mutatni a vőlegényének az
esküvőjükön, tele szeretettel, elkötelezettséggel és a jövőjükbe
vetett reménnyel. Arra az arcra, amely majd negyvenkét éves
szülészeti asszisztensként eltöltött pályafutása alatt közel
tízezer abortusz előtt álló nő idegeit fogja megnyugtatni. Mert
soha nem lesz vége.
Nancy szomorúan megrázza a fejét, és visszamegy a bejárati
ajtóhoz. Egy-két perccel később megérkezik a páciensük.
– Patricia? – kérdezi, az írótábla fölött tartva a tollát.
A Nancy előtt lévő jegyzetek szerint az ajtóban álló nő pont
annyi idős, mint ő. Bermuda nadrágot és kockás inget visel,
hosszú haja laza lófarokba kötve. Nancy bemutatkozik, Patricia
pedig belép a lakásba. A tekintete körbejár a nappalin. Nancy
tudja, hogyan fest: egy halom ócska szék, egy dohányzóasztal és
néhány régi magazin. Igazából nincs jelentősége. Az összes nő,
aki a kezébe veszi őket, anélkül lapozza át, hogy egyetlen szót,
receptet vagy szépségápolási tippet érzékelt volna belőle. A
szemük végigpásztázza az oldalakat, miközben az agyuk
teljesen máshol jár; néhányan még nem döntöttek
végérvényesen, és a gyűrött, fényes oldalak gépies
lapozgatásával az igen és a nem között ingadoznak. Mások
sokkal biztosabbak a dolgukban, akárcsak Nancy annak idején,
és alig várják már, hogy túl legyenek rajta.
Nancy bevezeti Patriciát a nagyobb hálószobába, és a
műtőasztal mellett álló egyik székre mutat. Nem igazi
műtőasztal, csak egy masszív, összecsukható asztal, rajta egy
vékony matraccal, amit gumilepedő takar. Ez a legtöbb, amit
megengedhetnek maguknak ilyen titkos körülmények között.
Patricia leül, a tekintete az asztal melletti tálcára siklik, a kék
papírra kiterített ezüst műszerekre. Összevonja a szemöldökét,
és a táskáját maga mellé teszi a földre.
– Kér egy pohár vizet? – kérdezi Nancy, megpróbálva elvonni
a nő figyelmét az előtte heverő sebészi eszközökről. Mindig ezt
kérdezi először a páciensektől. Erre egy egyszerű igennel vagy
nemmel felelhetnek, semmi fenyegető nincs benne, és közben
összeszedhetik magukat.
Patricia a fejét rázza.
– És csak hogy biztosak legyünk benne, a saját akaratából van
itt? Ezt minden nőtől meg kell kérdeznünk, aki felkeres
bennünket. Ha kényszerítették arra, hogy idejöjjön,
megpróbálhatunk más módon segíteni – mondja Nancy.
 – Igen. Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni.
– Oké, jól van. Átesett már ilyen beavatkozáson korábban,
Patricia?
Patricia megköszörüli a torkát, és kihúzza magát ültében.
– Ööö… nem. Nem, még nem.
– Rendben, ami a beavatkozást illeti, nagyon biztonságos.
Még sosem adódott semmilyen probléma vagy vészhelyzet, és a
mi felügyeletünk alatt még senki sem kapott műtét utáni
fertőzést. Az orvos és a nővér magasan képzett szakemberek.
Heti négy ilyen beavatkozást végeznek. Kedves, együttérző nők.
Jó kezekben van nálunk.
Patricia nyel egyet, és előrehajol.
– El tudná mondani, hogyan zajlik?
– Persze, kérdés, milyen részletességgel szeretné. Egyesek
csak általánosságban kíváncsiak rá, míg mások nagyobb
biztonságban érzik magukat, ha tisztában vannak a
részletekkel, és pontosan tudják, mire számíthatnak.
– Szeretném hallani lépésről lépésre. Ha lehetséges.
– Rendben, ha biztos benne. Szóval az orvos először
megvizsgálja a méhét egy orvosi tükörrel, ugyanazzal, amit
kenetvételkor is használ. Ezután érzéstelenítőt fecskendez a
méhnyakba, és kissé kitágítja – mondja Nancy, és közben
alaposan felméri Patriciát. Általában ennél a lépésnél szokta
elveszíteni a páciens figyelmét; nincs mindenki tisztában vele,
mit fog hallani, és ez az a pont, ahol még a legeltökéltebb nő
elszántsága is megroppan. – Bevezet egy tubust, aztán…
Éles sípolás hallatszik, mintha Patricia felől jönne. Olyan,
mint egy rosszul felhangolt hegedű éles hangja, ott lebeg a
levegőben, vibrál, majd füttyszóban szertefoszlik.
A két nő megdermed.
– Mi a… – akad el Nancy hangja.
Patricia a pólójával babrál, felemeli, és felfedi a kis fekete
dobozt, a dereka körül futó drótokkal együtt.
– A francba! – suttogja. Halk kattanás hallatszik, mintha
megnyomott volna egy kapcsolót.
Nancy újra szóra nyitja a száját, de abban a pillanatban
Patricia a táskájába nyúl, és előhúz belőle egy pisztolyt. Feláll,
és egyenesen Nancyre szegezi.
– Kérem, hogy lassan álljon fel, és tegye a kezét a tarkójára!
 20. FEJEZET
Evelyn
1984 júliusa

– Mi a fene volt ez? – Evelyn megdermed, a tolla megáll a

levegőben, éppen az aznapi beteglistát nézte át. Alice-szel már
készültek a műtőbe.
Tompa hangokat hall a szobából. Próbálnak napirendre térni
a furcsa, sípoló hangon, ami még mindig a fülükben cseng.
– Evelyn? – Alice mindjárt mellette terem. – Mi a…
Kinyílik az ajtó, és Nancy lép be rajta hatalmasra nyílt,
könnyes szemmel, kezét a tarkóján tartva. Patricia, Evelyn
következő páciense követi. Az ingét felhúzta és a derekára
csatolt kis fekete doboz mögé tűrte. Egyik kezében egy pisztolyt
tart, és közben a másik kezében lévő adó-vevő készülékbe
beszél.
– A gyanúsítottak ártalmatlanítva. Jöhettek! – Az adóvevő
sistergése abbamarad, és Patricia a farmersortja hátsó zsebébe
csúsztatja.
– Bassza meg! – káromkodik Evelyn maga elé.
– Evelyn! – Alice hangja erőtlenül, félénken cseng.
– Annyira sajnálom! – hüppögi Nancy.
– Csend legyen! – csattan fel Patricia. Evelyn és Alice felé int a
fegyverével. – Mind a ketten tegyék fel a kezüket, ahogy ő!
Evelyn lenyeli az elkerülhetetlen kegyetlen valóságát. Alice
keze felemelkedik, de Evelyn előbb még észrevétlenül
eltávolítja a csíptetős tábláról a beteglistát az aznapra
abortuszra előjegyzett páciensek nevével. Gyorsan négyrét
hajtja.
– Azt mondtam, hogy emelje fel a kibaszott kezét! – ordít rá
Patricia.
– Azt hiszem, előbb látnom kell az igazolványát, Patricia –
mondja Evelyn, egy pillanatra sem véve le a szemét a rendőrről.
A gyomra idegesen összerándul, miközben bátorságot színlel.
– Evelyn – dünnyögi Alice halkan mellette.
A rendőrnő megnyalja az ajkát.
– Ne mozduljon! – A vállán lógó táskájába nyúl, és abban a
röpke másodpercben, amikor leveszi a szemét
a gyanúsítottakról, hogy előhalássza a jelvényét, Evelyn a
farmerja derekába gyömöszöli az összehajtott papírlapot.
Patricia felmutatja a jelvényét, mire Evelyn kurtán biccent. A
tarkójára teszi a kezét, a szíve mintha ki akarna ugrani a
helyéről.
– Szép volt, nyomozó!
– Maradjon csendben!
Hirtelen kinyílik az ajtó, Evelyn és Alice ugranak egyet
ijedtükben. Nancy felsikolt.
– Ó, te jó ég! Ó, te jó ég! – jajveszékel Nancy, amint még
három, négy, öt rendőr nyomakodik be a lakásba. Hirtelen
sokkal kisebbnek és nyomasztóbbnak hat. Evelyn Dorisra
gondol, aki pont Patricia érkezése előtt kísérte el Kathleent a
három háztömbnyire várakozó taxihoz. Bármelyik percben
visszatérhet.
 – Ki itt a főnök? – kérdezi az egyik rendőr.
– Én – vágja rá Alice azonnal.
– Alice! – förmed rá Evelyn, bár Alice hűsége megindítja.
– Nem, nem ő az. Ő az orvos ott – mutat Patricia Evelynre,
pisztolyát továbbra is Nancyre szegezve, akinek patakokban
folyik a könnye. Vadonatúj gyémántgyűrűjén megcsillan az
ablakon beáramló fény. Még előtte az egész élet, gondolja
Evelyn. Érzékeli, hogy Alice reszket mellette. Az az Alice, akinek
holnap lesz az esküvője…
– Valóban szükség van most arra a pisztolyra? – kiabálja
Evelyn, és kezdeti rémülete dühbe csap át. – Patricia, vagy hogy
a francba hívják valójában? Maga kibaszott nőáruló!
– Elég legyen, asszonyom! – ugat rá az egyik megtermett férfi
zsaru, szúrós bajusza alig néhány centire van Evelyn arcától.
– Doktornő, nem asszonyom, biztos úr!
– Őrmester, nem biztos úr, doktornő!
Evelyn a nyelvére harap, nehogy visszavágjon a férfinak. Ez
előbb-utóbb úgyis megtörtént volna, döbben rá. Hát akkor miért
ne éppen ma? Ez a nap is épp olyan jó, mint bármelyik másik.
Kihúzza magát, és olyan gyűlölettel mered a rendőrnőre, ahogy
csak telik tőle.
Hozd ki magadból a legrosszabbat, ribanc!
– Hogy hívják? – köpi oda a nagydarab őrmester.
– Doktor Evelyn Taylor. Most már leengedhetjük a kezünket?
Tudja jól, hogy fegyvertelenek vagyunk.
– Igen, leengedhetik, ami azt illeti. Tegyék hátra a kezüket!
– Remek – morogja Evelyn, miközben a rendőrnő két
férfikollégája segítségével megbilincseli a három nőt. – Most
pedig szeretném, ha elmondaná, miért is tartóztattak le.
– Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, miért – veti oda
a rendőrnő. – Nem hivatalos egészségügyi intézményben
végrehajtott művi vetélés előidézéséért. Illegális abortusz
végzése miatt, ha így jobban tetszik.
– Mmm – szólal meg Evelyn. – És milyen bizonyítéka van
erre?
Miközben magabiztosságot színlel, Evelyn agya sebesen
száguld. Alice megszabadult a Kathleen abortuszából származó
szövetektől, miközben Nancy felkészítette az úgynevezett
Patriciát a műtétre. A szobában orvosi műszerek vannak, de ez
még nem bizonyít semmit. A mai napról szóló egyetlen
feljegyzés szépen összehajtogatva lapul a nadrágja korcában.
– Hangfelvételünk van róla – mutat a rendőrnő Nancy felé –,
amint elmagyarázza nekem az egész eljárást.
A francba! A sípoló hang. Bepoloskáztak.
– Soha nem említettem az abortuszt – csendül fel Nancy lágy
hangja. A szeme még mindig lehunyva. Már nem sír.
Csend telepszik rájuk.
– Tessék? Igen is, hogy említette!
– Nem, nem említettem. – Nancy szeme felpattan, kihúzza
magát. – Azt kérdeztem, átesett-e már ilyen beavatkozáson,
mire azt válaszolta, hogy nem. Sosem mondtam semmit az
abortuszról.
Evelyn szíve nagyot dobban, és hálás az elővigyázatos, gyors
észjárású önkéntesének.
A rendőrnő arca elsápad, de szinte azonnal visszanyeri a
nyugalmát, és a főnökéhez, az őrmesterhez fordul.
 – Megvan a szalag, Barry.
Az őrmester bólint.
– Mindannyian velünk jönnek az őrsre!
Evelyn mérlegeli a lehetőségeiket és a lehetséges
kimeneteleket. Ha Nancynek igaza van, akkor az egyetlen
bizonyíték a nadrágjába rejtett papírlap, amin ott szerepel a
terhesség ténye és a páciensek neve. A mai harmadik lány még
nem ért ide. Bűntudatot érez a gondolatra, hogy szegény nő ma
mégsem juthat abortuszhoz. Idejön, aztán? Meglátja, hogy
rendőrségi szalaggal körbekerítették a helyet, és nem mer még
egyszer kapcsolatba lépni a Jane-ekkel? Nem válaszol senki,
hiába nyomja a kapucsengőt? Jövő hétre négyen vannak
előjegyezve, az azt követő hétre pedig öten. Remélhetőleg a
Jane-ek el tudják intézni, hogy más orvosok átvegyék őket.
Evelyn az aktuális tényekre tereli a gondolatait, azokra,
amelyekre még lehet némi befolyása. Ha a rendőrségnek
sikerülne lenyomoznia a ma délelőtti páciensét, Kathleent a
keresztneve és a születési dátuma alapján, akkor fennáll az
esélye, hogy a nő mindent bevall, és feladja őket, ha a rendőrség
felajánlja, hogy ellene nem emelnek vádat. Evelyn tudja, hogy
nem a páciensekre utaznak a hatóságok, hanem a Jane-ekre és a
főkolomposokra. Azokra, akik választási lehetőséget kínálnak,
amikor senki más nem teszi. Azokra a nőkre, akik igent mernek
mondani.
– Indulás! – adja ki a parancsot az őrmester Evelynnek, és int,
hogy kövesse. Evelyn nagyot nyel, és engedelmeskedik. Már
megbilincselték, semmi értelme lázadni. Egyelőre legalábbis.
Most az lesz a legjobb, ha teszi, amit mondanak.
 Az ajtó felé terelik őket, mindhárom Jane-t egy-egy rendőr
kíséri. Evelyn kétszer is próbál szemkontaktust teremteni a
rendőrnővel, aki szándékosan kerüli a pillantását.
Jól van.
Miután némán és kínkeservek közepette leérnek a
földszintre, a rendőrök kikísérik a Jane-eket a lakóház nagy
üvegajtaján a vakító délutáni napsütés perzselő hőségébe. A
járdaszegélynél egy rabszállító kocsi vár rájuk, és a
letartóztatásuk nagyon is valós ténye most gyomorszájon vágja
Evelynt. Jobbra majd balra pillant. Kisebb tömeg gyűlt össze az
utcán, az emberek összedugják a fejüket, a szájuk izgatottan
mozog. Evelyn azon tűnődik, vajon mit gondolhatnak, mi
történt, miért bilincselték meg ezt a három nőt.
Néhány lépésre a furgon hátsó ajtajától, amit egy újabb
rendőr nyit ki előttük, Evelyn élénk vörös színfoltra lesz
figyelmes a szeme sarkából. Doris az, szeme hatalmasnak
tetszik vörös fürtjei alatt. Egy pillanatra összefonódik a
tekintetük, majd Evelyn az épület felé néz.
Takaríts ki!
Hatalmas megkönnyebbülésére Doris megérti a mozdulatot.
Buzgón bólint, majd felszívódik a tömegben.
A rabszállító kocsi hátsó ajtaja nyitva van, pont olyan, mint
egy bálna szája, amely sötét, fémes szájával épp el akarja nyelni
a Jane-eket. Egy kéz megtaszítja Evelyn derekát.
– Befelé!
– Komolyan azt hiszi, hogy magamtól nem tudom? – kérdezi.
– Vigyázz a szádra, szivi!
– Csak óvatosan a szexista kifejezésekkel, seggfej!
 Ezúttal tarkón taszítja a férfi, a térde fájdalmasan csattan a
furgon padlóján, és kis híján kitörik az első foga, ahogy
előrebukik.
– Evelyn! – kiáltja Alice, és bemászik mögötte.
– Jól vagyok. Egyelőre tegyétek azt, amit mondanak.
– Eddig ez volt a legokosabb, amit mondott – veti oda az
okoskodó őrmester.
Az utolsó dolog, amit Evelyn lát, a férfi vigyorgó arca, ahogy
rájuk csapja, majd bereteszeli az ajtót. Nancy hangosan zihál az
Evelynnel szemközti padon. Alice mellette ül, az arcán pánik ül.
A motor felbőg, és mind a hárman megvetik a lábukat, ahogy a
jármű elindul.
– Úgy volt, hogy holnap férjhez megyek! – nyöszörög Alice. –
Mihez kezdünk, Evelyn? Mihez kezdünk most?
– Először is, nem esünk pánikba – mondja Evelyn. Igyekszik
bátorságot önteni a csapatába, amit azóta színlel, hogy Patricia
fegyverrel a kezében bekísérte hozzájuk Nancyt. Lehalkítja a
hangját, Nancy és Alice pedig előrehajolnak, hogy szinte összeér
a fejük. A furgon fogolyszállító része teljesen külön van a
vezetőfülkétől, de Evelyn még a köztük lévő falakban sem bízik.
– Nancy, biztos vagy benne, hogy nem használtad az „abortusz”
szót?
– Teljes mértékben – suttogja Nancy. – Azt tapasztaltam, hogy
a lányok többsége nem szereti hallani ezt a szót, úgyhogy egy
ideje leszoktam róla, helyette „beavatkozást” mondok inkább.
– Ez egy nagyon, nagyon jó hír.
– Mit fognak csinálni velünk, Evelyn? – Alice máskor mindig
olyan nyugodt, Evelyn most duplán pánikban érzi magát, hogy
a jobbkeze ilyen ideges.
– Szükségük lesz valamire, amivel megvádolhatnak. Ahhoz
pedig bizonyíték kell. Nancy azt állítja, sosem használta az
„abortusz” kifejezést, te pedig megszabadultál a Kathleenből
eltávolított szövetektől, amíg Nancy Patriciát tájékoztatta a
műtétről, ugye?
Alice bólint.
– Persze, ez a protokoll.
– Rendben, szóval… – Evelyn elhallgat, a fejében nyaktörő
sebességgel peregnek a képek. Valószínűleg már nem lehetnek
messze az őrstől. – Észrevettem Dorist a tömegben, jeleztem
neki, hogy takarítson ki. El fogja tüntetni az ottlétünk összes
bizonyítékát, a műszereket, a magazinokat. Szerencsére nincs
sok minden. Szándékosan kevés eszközzel dolgozunk. – Evelyn
elhallgat egy pillanatra. – Szóval az egyetlen dolog, ami alapján
kapcsolatba hozhatnak bennünket azzal, amit abban a lakásban
műveltünk, a beteglista a nadrágomban.
Nancynek és Alice-nek eláll a lélegzete.
– Csapatmunka lesz – közli Evelyn, és megpróbál
megereszteni egy félmosolyt.
Letérdel a fémpadlóra, és háttal fordul a másik két nőnek. A
bilinccsel küzdve becsúsztatja a hüvelyk- és mutatóujját a
nadrágja derekába. A furgon teljesen átforrósodott, szemébe
csorog az izzadság, de hatalmasat dobban szíve, amikor végre
sikerül megragadnia és kihúzni rejtekhelyéről az összehajtott
papírlapot.
– Alice, vedd el!
Alice egy pillanatra a papírra mered, majd lehajol, és a foga
közé csippenti.
Evelyn kis híján hangosan felnevet.
– Ez az! Alice, zseniális vagy!
Alice papírral a szájában érthetetlen torokhangot ad ki, talán
azt mondja, hogy „Tessék?”
Evelyn előrehajol, és Alice legnagyobb döbbenetére ő is
ráharap a papírra. Hirtelen elfordítja a fejét, amivel sikerül egy
jó nagy darabot leszakítania belőle. Mindketten nevetésben
törnek ki. Nancy megrázza a fejét, Evelyn felé dől, és ő is letép
egy darabot a papírból.
Evelyn a homlokát ráncolva a két nőre pillant, majd a
nyelvével a szájába ügyeskedi a bűnjelet. Pokolian száraz, a
tinta pedig büdös és vegyszerízű. Alice követi a példáját, majd
egy nagy sóhajt követően Nancy is. Addig forgatják a szájukban
a papírt, amíg kellően át nem ázik, hogy el tudják rágni. Evelyn
foga hamar belefájdul, Nancy pedig majdnem megfullad,
amikor megpróbálja lenyelni, így kénytelen tovább rágni.
Mire a furgon megáll, mindhármuknak sikerül lenyelniük a
saját részüket. Az utolsó falat bizonyíték is megsemmisült.
Könnyek csorognak végig Nancy arcán, de ezúttal nevet. Alice
és Evelyn is csatlakoznak hozzá, és amikor a nagydarab rendőr
kinyitja a rabszállító furgon ajtaját, hogy a megfélemlített
őrizeteseket bekísérje az őrsre, három izzadságtól csatakos nőt
talál, akik úgy nevetnek, hogy egy hiénafalkának is becsületére
válna.
– Nem tudom, mi olyan vicces, hölgyeim – vicsorog rájuk.
– Óóó, mi nagyon is úgy gondoljuk, hogy roppant vicces ez a
helyzet, biztos úr. Nincs semmi, ami alapján fogva tarthat
bennünket. – Evelyn rámosolyog a férfira, ám a gyomra ettől
függetlenül felkavarodik.
– Na igen, azt majd meglátjuk – mondja a rendőr, miközben
megjelennek a társai a furgon ajtaja mellett. A rendőrnőnek
nyoma sincs. – Szedjétek ki őket! – ugatja.
Durván kirángatják a három nőt a furgonból, és betaszigálják
őket az őrsre. Egy folyosón haladnak, amelyet éles neoncsövek
világítanak meg, és gumi-, izzadság- és cigarettafüstszagot
áraszt.
– Azonnal beszélni akarunk a jogi képviselőnkkel – mondja
Evelyn hangosan. – Hadd hívjam fel…
– Már itt van – mordul rá az őrmester, és a könyökénél fogva
a kihallgatószoba felé tereli a nőt.
– Evelyn! – kiált utána Alice. Evelyn hátranéz a válla felett;
Alice-t és Nancyt a festett téglafal elé állított zöld
műanyagszékek irányába terelik. Az egyik rendőr keményen
meglöki Alice-t, aki megbotlik, és kis híján arccal előre a
székekre zuhan. A férfi rasszista megjegyzést tesz, mire Nancy
leteremti, hogy húzzon a picsába.
– Hagyd, Nancy! – csitítja Alice, miközben még mindig
hátrabilincselt kézzel, nagy nehezen feltápászkodik.
– Ők miért nem jönnek velem? – förmed Evelyn az
őrmesterre.
– Azt hiszi, nem tudjuk, ki itt a főnök, doktornő? Ugyan már!
– Kapja be! – mondja Evelyn, és igyekszik talpon maradni a
csúszós kőpadlón. Szembe fordul a férfival.
– Mit mondott az előbb?
Evelyn mélyen beszívja a levegőt.
 – Le vagyunk tartóztatva vagy sem? Nem tarthat itt
bennünket, ha nem vagyunk letartóztatva!
– Azt akarja, hogy letartóztassam? Akkor csak beszéljen
velem így továbbra is, és megkapja. Na mozogjon!
Az ajtó felé taszítja a nőt, és int a mellette álló őrnek, egy
rangjelzések nélküli újoncnak, hogy nyissa ki. Az újonc kitárja
az ajtót, és Evelynt a gyengén megvilágított szobába lökik.
A fémasztal mellett egy magas, széles vállú nő áll, aki
ráadásul magas sarkú cipőt visel, így bőven Evelyn és Bajusz
őrmester fölé magasodik, nem is szólva a feje tetején
feltornyozott barna hajáról, ami további centimétereket jelent.
Elegáns, sötétkék kosztümöt visel, hófehér inggallérja ropogósra
vasalva. Félelmetes a megjelenése, és Evelyn nem lepődik meg,
amikor érzi, hogy az őrmester lazít a karja szorításán.
– Selena Donovan – mutatkozik be a nő. Zengő hangja tovább
növeli a hatást. – Kezet fogok önnel, amint ezek a kedves
rendőrök leveszik róla a bilincset.
Evelyn megkönnyebbül. Donovan. Bizonyára Doris rokona.
– Köszönöm, hogy eljött, Ms. Donovan.
– Örülök, hogy segíthetek – mondja, és a rendőrhöz fordul. –
Levenné a bilincset az ügyfelemről, biztos úr?
A férfi kétszer is rápislog, mielőtt összeszedné magát.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert előzetes letartóztatásban van. És őrmester.
– Nem gondolom, hogy letartóztatták volna, hacsak nem
változtak a körülmények, amióta először kapcsolatba léptek
velem.
 Az őrmester egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát.
– Hivatalosan nem tartóztattuk le őket.
– Akkor nem jelent veszélyt. Ez pusztán egy felderítő
beszélgetés, és az ügyfelem bármikor szabadon távozhat. Vegye
le a bilincset, kérem!
Az őrmester habozik egy pillanatig, majd frusztráltan
felsóhajt, leveszi Evelyn bilincsét és a fémasztalra hajítja.
Evelyn összerezzen a hangra, ami természetesen szándékos volt
a rendőr részéről. Selena határozottan megszorítja Evelyn
kezét, amit az érdeklődve viszonoz.
– Csak tessék, Miss Donovan! – mondja a férfi.
– Ügyvédnő, ha kérhetem.
– Hogyan?
– Hívhat Donovan ügyvédnőnek.
– De ő Miss Donovannek szólította – mutat Evelyn hátára, aki
közben helyet foglalt az asztalnál, és sajgó vállát masszírozza.
– Igazából Miz Donovannek szólított. Ettől függetlenül maga
szólíthat ügyvédnőnek.
Bajusz őrmester bólint.
– Ahogy tetszik!
Selena leül Evelynnel szemben. A táskájából elővesz egy
diktafont, az asztalra helyezi, és megnyomja a piros gombot.
– Tett valami rosszat, dr. Taylor? – kérdezi, és vigyor ül az
arcára.
– Rosszat? – gondolkodik el rajta Evelyn. – Nem, semmi
rosszat. – Törvénytelent esetleg.
– Milyen ürüggyel hozták el dr. Taylort és társait a Spadina
Avenue-i lakásról, biztos úr?
 – Őrmester – löki oda a férfi. – Úgy értesültünk, hogy dr.
Taylor és társai abortuszt végeztek a nevezett címen lévő
lakásban, ami törvényellenes.
– Igen, őrmester, mint büntetőjogi védőügyvéd, jól ismerem a
Büntető Törvénykönyvet, és azt, hogy mi törvényellenes.
A férfi összevonja sűrű szemöldökét.
– Hogyan szerezték ezt az állítólagos értesülést? – erőlteti
Selena.
– Egy rendőrnőn keresztül, akinek egy közeli barátja
jelentette, hogy egy ismerőse abortuszon esett át az adott címen.
Adott egy telefonszámot, és a beépített tisztünk kért egy
időpontot, majd ma délután hangrögzítő készülékkel felszerelve
elment a megadott címre. Egy taktikai egység, magamat is
beleértve, kint várakozott, készen rá, hogy behatoljon a lakásba,
amint a beépített tisztünk megszerzi a bizonyítékot, és zöld utat
ad.
– Milyen bizonyítékról van szó? – kérdezi Selena.
– Hangfelvétel, amelyen egyikük elmagyarázza az abortusz
menetét.
– Meghallgathatnánk ezt a felvételt, kérem?
– Igen, minden további nélkül. Heinz tiszt kint várakozik. Ne
menjenek sehova, mindjárt visszajövök.
– Igen, kérem, kerítse elő a rendőrnőt, őrmester! Megvárjuk.
A férfi cipője surrog a kőpadlón. Becsukódik mögötte az ajtó,
és hallják, hogy parancsolón magához rendeli Heinz
rendőrtisztet. Selena megnyomja a hangrögzítő stop gombját, és
felemeli a fejét. Evelynnek hirtelen olyan érzése támad, mintha
reflektorfénybe került volna.
 – Az unokatestvérem, Doris hívott – mondja Selena.
– Rájöttem a neve alapján. Köszönöm, hogy eljött.
– Örülök, hogy segíthetek. Figyeljen, mi ez a hangfelvétel?
Mire számítsak?
– Az asszisztensem és én kint ültünk a konyhában, az
önkéntesünk pedig a másik szobában volt a magát Patriciának
kiadó nővel. Ő volt a kétórás páciensünk. A protokoll szerint az
önkéntesünk röviden ismerteti a beteggel az eljárás menetét.
– A francba! Mit mondott az önkéntesük?
– Pont ez a lényeg; esküszik, hogy nem ejtette ki a száján az
„abortusz” szót. Hogy minden, amit mondott, bárhogy
értelmezhető.
Selena röviden biccent.
– Rendben. Gondolom, kiderül majd, ha meghallgatjuk a
felvételt. Van egyéb bizonyíték, ami esetleg problémát
jelenthet?
Evelyn elmosolyodik.
– Sehol, ahol megtalálnák, ez biztos.
– Biztos ebben?
– Egészen biztos.
– Akkor rendben. Lássuk, milyük van!
Evelyn nyel egyet, és beletelik még egy vagy két percbe, míg
Bajusz őrmester beviharzik a szobába, nyomában Evelyn
feltételezett páciensével, Heinz rendőrtiszttel.
A rendőrnő még mindig civil ruhában van. Fiatal és csinos,
valójában csak a munkáját végzi, Evelyn mégis legszívesebben
ízekre szaggatná. De megelégszik a szarkazmussal. Megtanulta,
hogy hatásos fegyver, és még bizonyítani sem lehet.
 – Örülök, hogy újra látom, Patricia – mondja.
Selena lábon rúgja az asztal alatt, és megnyomja a
felvevőgombot.
Heinz rendőrtiszt egy másik fekete készüléket helyez az
asztalra Selena diktafonja mellé. Egyértelműen arról a
masináról van szó, amelyet a derekára rögzített a Nancyvel való
beszélgetése előtt. Evelyn felhúzza a vállát.
Először statikus zörej hallatszik, majd Evelyn felismeri
Patricia hangját, amint halkan azt ismételgeti, hogy „Próba.
Próba. Próba.” Aztán megköszörüli a torkát. Zizegés,
valószínűleg a mikrofont igazította meg a blúzán. Néhány
percig csend van, majd a villamos hangja hallható a távolból, és
halk gyerekkacaj. Aztán a váróterem.
Evelyn, Selena, Bajusz őrmester és Heinz rendőrtiszt
visszafojtják a lélegzetüket, és a készüléket bámulják. Mint négy
színész, akik a végszóra várnak, hogy kezdődjön az előadás.
Nyílik egy ajtó.
– Patricia? – Nancy hangja hallatszik. Papírzörgés, majd
hosszú csend. Éles hang tölti be a szobát.
– Jézusom! – motyogja Bajusz őrmester. Evelynnek cseng a
füle.
– Visszacsatolás – vonja meg a vállát Heinz rendőrtiszt.
– Pszt! – pisszeg rájuk Selena, miközben a felvétel forog
tovább. Evelyn alig bírja ki, hogy ne mosolyogjon az ügyvédre.
Belevaló nő. Igazi Jane.
Nancy hangja csendül fel ismét.
– Átesett már ilyen beavatkozáson korábban?
Halk köhintés.
 – Ööö… nem. Nem, még nem.
Mindannyian feszülten hallgatják a beszélgetést. Evelyn
visszafojtja a lélegzetét.
–… szeretném hallani lépésről lépésre. Ha lehetséges –
mondja Heinz rendőrtiszt.
Micsoda átverés, gondolja Evelyn. Érzi, ahogy átforrósodik a
nyaka, ám ezúttal a düh fűti, nem a félelem.
Hirtelen a hang akadozni kezd, halk zúgás nyomja el a
beszélgetés nagy részét.
– ... érzés… fecskendez a… ba… kitágítja… majd… – Az éles,
sípoló hangtól mindannyian összerezzennek.
– Mi a…? – Nancy hangja rekedt a felvételen, de azért
felismerhető. Össze van zavarodva.
– A francba!...
Klikk.
Evelyn felnéz. Selena szája fülig ér, hogy Vigyor kandúr is
megirigyelné.
– Nos hát! – mondja Selena vidáman, és feláll. – Ha ez
minden, amije van, őrmester, akkor az ügyfelem és én mennénk
is.
– Mi a fene volt ez, Heinz? – ordít az őrmester a nőre.
– Barry, nem tudom, a helyiség lehetett az oka, rengeteg volt
a visszacsatolás, én…
– Mehetünk, Evelyn – mondja Selena az orra alatt, és a kijárat
felé biccent.
– Mégis mit gondol, hova megy, ügyvédnő?
Selena kihúzza magát, és az őrmester fölé tornyosul. A férfi
egy centit hátrál.
 – Ezt most komolyan kérdezi? Nincs bizonyítéka, ami alapján
fogva tarthatná vagy megvádolhatná ezt a három nőt. További
kellemes estét, őrmester, Heinz rendőrtiszt!
Sarkig tárja az ajtót Evelyn előtt, aki kábultan kibotorkál
rajta, majd be is csukja a nő megrökönyödött vallatói előtt.
– Ennyi volt?
– Csak sétáljon tovább, meeeeenjen, menjen, menjen,
menjen! – ragadja meg Evelyn fájós vállát, és kifelé tuszkolja.
– Evelyn! – Alice és Nancy felpattannak. Róluk is levették a
bilincset. Úgy tűnik, valakinek volt annyi esze, hogy felmérje,
nem jelentenek veszélyt senkire.
– Gyerünk, gyerünk! – noszogatja őket Selena, különösen
Alice-hez intézve a szavait. – Gyorsan, gyorsan!
Az ügyvédnő nyomába erednek, próbálnak lépést tartani
hosszú lépteivel. Az utcára kiérve hunyorogni kezdenek,
könnybe lábad a szemük a ragyogó nyári napsütésben.
– Rendben – mondja Selena, és céltalanul tovább tereli őket a
forgalmas járdán. – Ugye világos, hogy el kell hagyniuk azt a
helyet?
Bólintanak.
– Jól van. A jövőre is gondolnunk kell. Van még bármi, ami
terhelő lehet önökre nézve? Akták? Betegnyilvántartások? Hol
tartják ezeket?
– Nem vezetünk ilyesmit – feleli Evelyn. – Mindig csak az
adott napot tartjuk nyilván, amit aztán megsemmisítünk.
– Hol van a mai?
Evelyn szinte azonnal rávágja.
– Megettük.
 Selena megtorpan, és kezét felemelve a három nő felé fordul.
Nancy és Alice majdnem nekiütköznek.
– Tessék?
– Megettük. A rabszállítóban idefelé.
– Mit ettek meg?
– A mai beteglapot.
– A papírt?
– Igen.
Selena szemöldöke felszalad.
– Hű! Hát… ez úgy hangzik, mintha mindannyiuknak jólesne
egy hideg sör, amivel leöblíthetik. Én fizetek. Keressünk egy
kerthelyiséget!
 21. FEJEZET
Nancy
1985 kora ősze

Nancy az egyik Jane, a Wendy nevű harmincegynéhány éves

jogi asszisztens kényelmes karosszékében kucorog. Ő felel a
hálózat adminisztrációjáért: az új, segíteni kívánó orvosok
felkutatásáért, a páciensek előjegyzéséért és a mostanihoz
hasonló megbeszélések megszervezéséért.
A tavaly nyáron történt rajtaütés óta a Jane-ek kénytelenek az
eddigieknél is óvatosabban és kreatívabban megválasztani a
találkozók helyszínét. Most még inkább tudatában vannak
annak, hogy a hálózat borotvaélen táncol. Az abortuszellenes
csoportok egyre hangosabbak, a rendőrség pedig komoly
erőfeszítéseket tesz a hálózat felkutatására. Paradox módon a
Jane-hálózat ismertebb, mint valaha, de egyre elszántabban
igyekszik rejtve maradni. Nagyon elfoglaltak mostanában, a
Jane-eknek végzett önkéntes munkája Nancy minden
szabadidejét felemészti, ami a munkája, a szülei, Michael és a
közelgő esküvője szervezése mellett marad.
Ma este Wendy tíz önkéntest hívott a saját lakása
nappalijába. A férje tud a tevékenységéről és támogatja benne,
így sokkal kényelmesebben találkozhatnak itt, mint egy
belvárosi templom alagsorában, kötőklubnak álcázva magukat.
Egyes Jane-ek – köztük Alice és dr. Taylor is – elmondták a
férjüknek vagy partnerüknek, mit csinálnak, de Nancyhez
hasonlóan a legtöbben titkolják. Nancy szórakozottan babrálja a
gyűrűjét, miközben dr. Taylorra, aki a kandalló mellett – a szoba
természetes fókuszában – foglalt helyet, és a ma esti találkozó
okára figyel.
Változtak a dolgok, ami a Jane-eket és a hozzájuk forduló
nőket egyaránt érinti. Eddig az abortusz a szokásos tágításra és
méhkaparásra korlátozódott, a legagresszívabb beavatkozásra,
amelyen alig négy évvel korábban Nancy is átesett. Azóta
azonban létezik egy új eljárás, amivel bővíthetik a
szolgáltatásaikat.
– Ez az új módszer, amelyről Chicagóból hallottunk – mondja
dr. Taylor –, gyakorlatilag abból áll, hogy egy pasztát juttatunk a
méhnyakba, ami összehúzódásokat okoz, így a páciens elvetél.
A beavatkozás tehát nem invazív, mint a tágítás és a
méhkaparás, így kisebb a fizikai trauma esélye. Nagyjából úgy
zajlik le, mint egy természetes vetélés. Emellett lehetővé teszi,
hogy előrehaladottabb állapotban is elvégezzük: a tizenkettedik
és tizennyolcadik hétben lévő, hozzánk forduló lányok és
asszonyok így továbbra is biztonságos abortuszhoz juthatnak,
amikor más módszerek már nem elérhetők számukra.
A hírre felbolydul a társaság.
– Hogyan működne ez a hálózatban? – kérdezi Wendy.
– Úgy gondolom, előre egyeztetett időpontban felhelyezzük a
pasztát – mondja dr. Taylor –, amit az orvosaink olyan gyorsan
el tudnak végezni, akár egy kenetvételt, majd a következő egy-
két napban a tanácsadóink figyelemmel kísérnék a
beavatkozáson átesett nőket, amíg a paszta kifejti hatását.
Figyelnék, nincs-e szükség orvosi beavatkozásra, és érzelmileg
támogatnák őket a vetélés alatt.
Meghatott csend ereszkedik a cigarettafüstben úszó szobára.
– Hű! – mondja az egyik Jane, egy Phyllis nevű orvos, aki
Nancytől balra ül. – Ez hihetetlen!
Dr. Taylor bólint.
– Tudom. Ez tényleg új távlatokat nyit előttünk.
Wendy előrehajol.
– Tervezés szempontjából hogyan zajlik egy ilyen? Hol fog
megtörténni a vetélés? A nő otthonában, vagy…
– Elsősorban a nők otthonára gondoltam, amennyiben
egyedül vagy támogató családban élnek – feleli dr. Taylor. –
Azok számára azonban, akik titokban tartják az állapotukat,
ami az esetek többségét jelenti, a saját otthonunk lehetne a
megoldás. – Habozik, mielőtt folytatná. – Mint mindannyian
tudjuk, Morgentalert megtámadták, és a klinikáját, ami alig
néhány utcányira van innen, kis híján a levegőbe repítették. Azt
hiszem, általánosságban véve a jövőben alternatív helyszíneket
kellene használnunk, amikor csak lehetőség van rá. Személy
szerint túl kockázatosnak tartom a saját klinikámat, aggaszt a
rendes, hétköznapi rendelésre érkező betegeim biztonsága.
Újra csend követi szavait. Phyllis egyetértően bólogat.
Némelyek kételkedve rágják a szájuk szélét. Mások a
homlokukat ráncolják.
– Nincs rá keretünk, hogy kifejezetten erre a célra béreljünk
egy lakást – szólal meg Wendy egy pillanat múlva. – Azt hiszem,
az egyetlen megoldás, ha ezek a nők azt hazudják a
családjuknak, hogy meglátogatják egy barátnőjüket a hétvégén,
aztán valamelyikünk otthonában töltik azt a néhány napot.
Dr. Taylor bólint.
– Szerintem ez működhet.
Wendy szembefordul a többiekkel.
– Aki hajlandó lenne, vagy lehetősége van ilyen célra
használni az otthonát, kérem, tegye fel a kezét.
Nancy átgondolja a dolgot, aztán két másik nővel együtt
lassan felemeli a kezét.
– Én meg tudom oldani – mondja. – Télig legalábbis. Utána,
nos, az a helyzet, hogy férjhez megyek, és összeköltözünk,
szóval nem biztos, hogy utána is működik a dolog. De egyelőre
mehet.
– Csodás, köszönöm, Nancy – mondja Wendy, majd a másik
két jelentkező felé fordul, a beszélgetés pedig az új módszer
részletes ismertetésével és az otthoni vetélések logisztikájával
folytatódik.
Nancy lepillant a kezére, és úgy babrál az ujján lévő
gyűrűvel, mintha egy csavart húzna meg. Csomóba rándul a
gyomra, ahogy Michaelre terelődnek a gondolatai. A férfi sosem
adott okot arra, hogy kételkedjen benne, mégsem tudja,
elmondja-e neki valaha is azokat a titkokat, amelyek az életét
formálták. Tudja jól, hogy ez az ösztönös titkolózás nem tesz jót
a kapcsolatuknak, de ezt a tényt eddig figyelmen kívül hagyta.
Szereti a férfit, de milyen korlátok közé kell majd szorítania
magát, és miről kell majd lemondania, ha egyszer házas lesz?
Életének mégis mekkora részét tervezi eltitkolni a férje elől?
Nancyt még másnap reggel, a könyvtár könyvritkaságok
gyűjteményébe tartva is kísérti a kérdés. Alig múlt hét óra.
Mindig is korán kelő volt, és szeret akkor beérni a
munkahelyére, amikor még csend van. Nem sokkal azután
érkezik, hogy az éjszakai takarítók végeztek, letelepszik a
levéltárosok közös irodájában egy csésze teával, és takaros
listába szedi a napi teendőit. Nancy imádja a munkáját, olyan,
mintha könyvtáros, nyomozó és múzeumi kurátor lenne egy
személyben. Mintha egyenesen rászabták volna, és büszkén ki
meri jelenteni, hogy rohadtul jó is benne.
Már egy órája dolgozik, amikor megérkezik a posta. Hallja az
iroda bejárata melletti bedobónyílás nyikorgását, amit egy halk
puffanás követ, ahogy az aznapi küldemények rendezetlen
kupacba hullanak az alatta lévő műanyag tárolóba.
– A legjobbkor – motyogja maga elé Nancy. Amúgy is ráfér
egy kis nyújtózkodás.
Végigsétál a rövid, szőnyeggel borított folyosón az iroda
ajtajáig, és felkapja a leveleket. A küldemények nagy részét a
pultnál lévő bejövő tálcára dobja, de az újságot magával viszi az
íróasztalához.
Kihajtja, majd fölé hajol, beszívva a friss tinta illatát. Átfutja a
napi híreket, majd a hátsó oldalra lapoz, és félbehajtja az
újságot az apróhirdetéseknél. Nancy sosem szokta megnézni az
apróhirdetéseket, most azonban használt étkezőgarnitúrára
vadásznak Michaellel az új lakásukba, ahova majd az esküvő
után költöznek, ezért az elmúlt hetekben rendszeresen
átböngészte a rovatot, de mindhiába. Végigpásztázza a
dadusokat és ezermestereket kereső és a használt autókat
kínáló hirdetéseket. Végül kiszúr egy tölgyfa asztalt és székeket
kínáló felhívást, alig valamivel a rászánható keretük feletti
áron. Remélve, hogy Michael képes lesz a sármját bevetve
lealkudni az árat, bekarikázza a hirdetést. Úgy érzi, szép lassan
összeáll minden.
Nancy az asztalán lévő telefonért nyúl, készen, hogy
tárcsázza a számot, amikor tekintete oldalra siklik, az asztal
melletti hirdetésre.

ELVESZETT GYERMEK. Keresem a lányomat, akit 1961-ben

fogadtak örökbe a Szent Ágnes Otthonból. Szeretnék
kapcsolatba lépni vele, ha még Toronto környékén van.

A hirdetés alatt csak egy telefonszám szerepel, név nincs.

Nancy szíve a torkában dobog. A telefonkagylóból erőszakos,
szaggatott sípoló hang tör elő. Túl sokáig várt a tárcsázással. Az
automata utasítja, hogy tegye le a telefont, és tárcsázzon újra.
Helyére teszi a kagylót, mélyen beszívja a levegőt, majd
lassan kiengedi.
Semmi sem utal rá, hogy a hirdetést Margaret Roberts adta
volna fel. Nincs alatta név, és valószínűleg sok gyerek született
ezekben az otthonokban a hatvanas években.
De pont 1961-ben?
Mekkora az esélye? Hány fiatal lány mondhatott le a
gyermekéről ugyanabban az évben? Bizonyára elég sokan. És
miért ilyen homályos ez a hirdetés? Miért nincs mellette név
vagy pontos születési dátum? Nincs semmi, ami arra
sarkallhatná Nancyt, hogy tárcsázza a számot.
És mi van akkor, ha nem a szülőanyja az? Nagyon valószínű,
hogy nem az. Mi van, ha felhívja a számot, és a nő, aki felveszi,
azt hiszi majd, hogy a régen elveszett lánya lépett vele
kapcsolatba, de aztán kiderül, hogy valaki egészen másról van
szó? Nem szeretne ilyen fájdalmat okozni senkinek. Emellett
már korábban is elgondolkodott azon, vajon évekkel később
Margaret ugyanúgy érez-e még az örökbefogadással
kapcsolatban. Ha azt a kis cetlit akkor írta, amikor Nancyt
örökbe fogadták, alig egy héttel azután, hogy világra hozta őt,
természetes, hogy Margaret kétségbeesett volt. Nincs abban
semmi különös, hogy égre-földre megesküszik, megkeresi a
gyermekét. De mi van akkor, ha Margaret később, amikor már
bizonyos távolságról tekinthetett a dologra, és továbblépett az
életben, már másként gondolta?
Nancy is meggondolta magát a gyermekvállalással
kapcsolatban. Csak azután vált vonzóvá számára az anyaság
gondolata, hogy az élete jó irányt vett, és Michael személyében
megtalálta a megfelelő társat. Néhány éve, amikor átesett az
abortuszon, még egyáltalán nem volt kecsegtető számára. Az
emberek változnak. Valószínűleg Margaret is megváltozott.
Nancy tudatosan döntött úgy, hogy nem keresi meg a
szülőanyját. Ez egy felelősségteljes, felnőtt nőhöz méltó döntés
volt, ami segített ellensúlyozni a bűntudatát, hogy gyerekes
módon kutatni kezdett a szülei hálószobájában. Szeretné hinni,
hogy azóta már felnőtt és kevésbé meggondolatlan. Hogy
érettebb. Néhány hónap múlva férjes asszony lesz, és Michael
nagyon szeretne családot alapítani. Talán hamarosan saját
gyermekei lesznek. A meggondolatlanság a fiatalság bűne. Most
már felelősségteljesnek és érzelmesebbnek kell lennie.
 Az az igazság, hogy a könnyebb utat választotta, amikor nem
kereste Margaretet, mivel nem volt semmi nyom, amin
elindulhatott volna. De ez most csak úgy az ölébe pottyant. Mi
van, ha ezt a hirdetést Margaret Roberts adta fel?
Muszáj tennie egy próbát.
Nancy megint a telefonért nyúl, amitől lélekben újra a szülei
házának emeletén találja magát, amint elfordítja
a hálószobájuk kilincsét. Tárcsázza a számot, és megborzong.
Kicseng. Vár.
– Halló! – szól bele egy férfihang.
Nancynek kiszárad a szája.
– Halló!
– Sajnálom – krákogja Nancy. – Rossz számot hívtam. Valaki
mást kerestem.
– Kit… – kezd bele a férfi, de Nancy már le is csapta a kagylót.
Három másodperccel később megcsörren a telefon, és úgy
harsog, mintha tűzjelző lenne. Nancy az ajtó felett lévő órára
pillant. Pont most nyit a könyvtár. Egy ügyfél lehet az. Felveszi.
– Könyvritkaságok-gyűjtemény. Miss Mitchell beszél.
Michael dallamos hangja hallatszik a vonal másik végéről.
– Helló, leendő Mrs. Birch! Muszáj volt kipróbálnom, na, hogy
hangzik? Még most sem hiszem el, hogy hozzám jössz.
– Ha! – Nancy izzadt tenyérrel markolja a telefont. – Szia,
Mike! Mi újság? Nem épp az imént váltunk el? – Rekedt a
hangja, és átkozza magát.
Michael elhallgat.
– Nance? Jól vagy? Egy kicsit furcsának tűnsz.
Nancy képtelen levegőt venni. El kellene mondania a
férfinak. Mindent. Most van itt az idő. De habozik, és
a feszültség egyre csak nő benne, míg végül – elkerülhetetlenül
– egyszer csak elpattan.
– Mike, sajnálom. Jól vagyok, de mennem kell. Nem tudunk
most beszélni. Sajnálom. Szeretlek.
Nancy gyorsan leteszi a telefont, mielőtt olyasmit árulna el a
vőlegényének, amit később nem vonhat vissza.
Végigrohan a folyosón, bevágtat az egyszemélyes mosdóba,
megrántja a villanykapcsolót a feje felett, és becsapja az ajtót.
Háttal a vécéajtónak leül a földre. A mellkasához szorítja a
térdét, beletemeti a fejét, és utat enged a tüdejét mardosó
gyásznak.
Egy-két perc múlva hallja, hogy nyílik az iroda ajtaja, és
beleremeg a mosdóajtó, amikor valaki lendületesen becsukja.
– Reggelt! – Lisa az, a munkatársa.
Nancy feltápászkodik, lesimítja a szoknyáját, majd a mosdó
feletti tükörben megigazítja a szempillafestékét. Hideg vizet
enged a markába, belekortyol, érzi, ahogy a hűvöse átjárja az
egész testét. Kihúzza magát, és közben a tükörképét vizslatja.
– Engedd el! – mondja saját magának. A hangja visszhangzik
a csupasz falakon, miközben a tükörképe egyetértőn bólint.
Megköszörüli a torkát, összekócolja a frufruját, és kinyitja a
mosdó ajtaját.

Három nappal később Nancy az egyik West End-i menyasszonyi

ruhaszalon emelvényén áll egy olyan ruhában, amiben még
meghalni sem szeretne. Előre megjósolható módon az anyja
máris beleszeretett.
– Pont olyan, mint amilyet Diana hercegnő is viselt! – gügyögi
Frances a kényelmes rózsaszín székről, amelyen ül.
Az elefántcsontszínű szaténruhának olyan puffos ujja van,
hogy Nancy pont úgy néz ki benne, mint egy rögbijátékos, az
uszályában pedig biztos meg fog botlani az oltár felé menet.
– Nem tudom, anya – bizonytalankodik Nancy, és még
egyszer szemügyre veszi magát a tükörben, miközben igyekszik
nem összerezzenni. – Ez nem igazán én vagyok.
– Jaj, ugyan már! – mondja Frances legyintve. – Ez most
nagyon divatos, drágám. Hát persze, hogy furcsán érzed magad
benne. Ez a legelegánsabb ruha, amit valaha is felvettél. Főként
azóta, amióta a kopott farmerjeiden kívül nem vagy hajlandó
mást hordani. Az ember általában egy kicsit furcsán érzi magát
az esküvői ruhájában.
– Furcsán nézek ki, ugye? – mondja Nancy erőtlenül.
Az anyja figyelmen kívül hagyja a megjegyzését, ahogy az
eladónő is, egy vaskos, ötven körüli nő friss, szőke fürtökkel,
erősen kihúzott szemmel és vastag sminkkel az arcán, ami
inkább kiemeli, mint elrejti a korát.
– Ez most nagyon divatos, ahogy mondja, asszonyom, a
hercegnő kifinomult ízlése miatt – mondja, és úgy céloz a
potenciális vevőre, mint egy taftba öltözött mesterlövész. – A
lánya a legmodernebb menyasszony lesz ebben a ruhában. Már
így is gyönyörű – teszi hozzá hátat fordítva Nancynek,
miközben a műszempilláit rebegteti –, de a ruha még inkább
kiemeli karcsú derekát, és kihangsúlyozza finom vonásait.
Nancy a grimaszát halvány mosolyra cseréli, amikor a nő
újra felé fordul.
– Annyira hasonlítanak egymásra! – mondja az eladó, elnézve
eltérő színű hajukat és szemüket, Nancy finom és Frances
szögletes állát és egymástól olyannyira különböző testalkatukat.
Nancy gyomra összerándul a számos réteg szatén és csipke
alatt.
– Ó, nos, igen – mondja Frances, és úgy elpirul, mint ahogy
minden büszke anya tenné.
Nancy az anyja arcát figyeli, hátha lehull az álarc. Maga sem
tudja, hogy megkönnyebbüljön vagy csalódottnak érezze magát,
amikor nem történik semmi.
– Fel kellene próbálnia egy kosztümöt, ami tökéletesen megy
a lánya ruhájához – folytatja az eladónő, újabb vásárlást
erőltetve. – Az üzlet hátsó részében külön örömanya szekciót
alakítottunk ki. Erre, asszonyom!
És már indul is, mielőtt Frances bármit is válaszolhatna.
– Ó, igen, természetesen – mondja Frances, miközben
felemelkedik a székről, és megigazítja parókája fürtjeit. – Nancy,
drágám, te csak tölts el még egy kis időt ebben a ruhában, hátha
beleszeretsz. Tényleg úgy gondolom, hogy ez az igazi!
– Segítsek, anya? – kérdezi Nancy.
– Te jó ég, dehogy, jól vagyok, jól vagyok.
A daganat egy része még mindig az agyában van, nem tudták
eltávolítani az egészet, anélkül, hogy további kárt okoztak
volna. Teljesen legyengítette. Jóval lassabban jár, mint
korábban. Botot is használhatna, de a hiúsága nem engedi.
Bizonytalan léptekkel elindul a bolt hátsó része felé, és
hagyja, Nancy hadd bámulja a tükörképét a túlméretezett,
aranyozott tükrökben.
A múlt nyáron történt eljegyzést követően Frances teljesen
magán kívül volt az esküvői előkészületek miatt. Látva a
lelkesedését, Nancy hagyta, az anyja hadd lubickoljon a
feladatokban. Michael ragaszkodott hozzá, hogy ne engedjenek
a vendéglistából és a menüből, de megegyeztek a hagyományos
szertartásban a plébániatemplomban, Frances pedig minden
más vonatkozásban túllőtt a célon. Nancy nem igazán bánja,
ami azt illeti. Az esküvő csak egy nap az életében. Leginkább azt
várja, hogy Michael felesége legyen, és elkezdhessék közös
életüket.
– Úgy tűnik, én muffinnak öltözve fogom kezdeni a közös
életünket – mondja a nőnek a tükörben. Ide-oda forog, hadd
suhogjon az abroncsos szoknya, és közben felfedezi, hogy a
hátán vagy száz gombbal záródik a ruha. Már most biztos
benne, hogy Michael utálni fogja. Nem fog tetszeni neki, amikor
este ki kell majd hámoznia belőle, gondolja vigyorogva.
Téli menyegző lesz, és azon tűnődik, hogy az anyja esküvői
köpenye elrejthetne-e valamennyit a ruha hivalkodó stílusából,
vagy egy újabb réteg csak rátenne még egy lapáttal. Az esküvői
köpenyről eszébe jutnak nagyanyja szavai az idősek
otthonában.
Ez akkoriban volt, amikor megkaptak téged.
Nancy alig kap levegőt a ruha szoros fűzőjében, és a lába
kezd tiltakozni a drága magassarkú ellen, amit az eladónő
nyomott a lábára, még mielőtt kivezette volna a próbafülkéből,
fel az emelvényre. Nehezen, de sikerül felgyűrnie a több
rétegnyi anyagot, lerúgja lábáról a cipőt, és hálával telten fúrja
bele lábujjait a durva szőnyegbe, mielőtt nem túl kecsesen a
fenekére huppan. A ruha szétterül körülötte, és Nancy azon
tűnődik, vajon mennyi időt tölt még az anyja az eladónővel.
Megszólal az ajtó feletti csengő. Nancy a tükörből figyeli,
hogy egy anya és lánya lépnek be az üzletbe. Magukkal hozzák
az utca zaját, és Nancy legszívesebben megszabadulna ettől a
ruhától és hazamenne. Egy darabig figyeli őket, ahogy átnézik
az állványokon lógó ruhákat, ahogy összedugják szőke fejüket,
nevetnek és halk hangon kritizálják az egyes fazonokat.
Felnéznek; az idősebb nő ráncait leszámítva, akár testvérek is
lehetnének.
Nancy gondolatai Margaret Robertsre terelődnek. Amióta
látta azt a hirdetést, kénytelen rágondolni. Most azon tűnődik,
milyen ízlése lehet. Egy alternatív valóságban vajon
ugyanebben az üzletben válogatnának együtt?
– Az ég szerelmére, Nancy! – Tekintete az anya-lánya párosról
Francesre siklik, aki zavarában vérvörös arccal bukkan elő a
hátsó helyiségből. – Kelj fel a földről! Mégis mit csinálsz?
– Sajnálom – mondja Nancy, nagy nehezen feltápászkodik, és
kis híján megbotlik a ruhában, miközben mezítláb próbál
leereszkedni az emelvény lépcsőjén. – Alig kaptam benne
levegőt, muszáj volt leülnöm. – Elengedi a ruhát, ami suhogva
ringatózik rajta.
– Ilyen ruhában nem szabad leülni! – mondja az eladónő. Egy
burgundi színű taftból készült kosztüm lóg a karján. – Ezt a
ruhát tudni kell viselni.
– Akkor állva kell majd megennem a vacsorámat?
– Nos, mit gondolsz? – szól közbe Frances. – Ez az igazi?
 – Gyönyörű! – kiáltja a szőke lány a ruhaállványok mellől.
– Meg kellene vennie! – biztatja a lány anyja.
– Látod? – mondja Frances, és Nancy észreveszi az eladónő
önelégült vigyorát, amint a bordó taftruhával a pénztárhoz siet.
Nancy az anyjára néz. A szeme csak úgy csillog – mind a
lánya, mind a ruha miatt –, és Nancy érzi, hogy esélye sincs.
Mosolyt erőltet az arcára.
Frances az eladónőhöz fordul.
– Megvesszük.
 22. FEJEZET
Angela
2017 márciusa

Három nappal azután, hogy megkérte Tinát, hozza össze dr.

Evelyn Taylorral, Angela egy doboz süteménnyel a kezében áll a
doktornő lakásának ajtaja előtt.
Miután Angela elmesélte a „Maggie”-vel kapcsolatos
elméletét a kezdetben szkeptikus, majd egyre kíváncsibb
feleségének, Tina e-mailt küldött dr. Taylornak, amiben
megkérdezte, hajlandó lenne-e beszélgetni Angelával a
szülőotthonban szerzett tapasztalatairól. Angela némi
bűntudatot érez, amiért nem figyelmeztették dr. Taylort, miért
is akar annyira találkozni vele. Tina csak annyit mondott, hogy
Angela olvasta A Jane-hálózatot, és nagyon szeretne beszélgetni
róla. Ami igaz is, de ha van rá némi esély, hogy dr. Taylor és
Nancy szülőanyja, Margaret Roberts legjobb barátnők voltak,
akkor tudhat olyasmit, amit Angela nem. Megér egy beszélgetést
és néhány túlárazott brownie-t, hogy kiderüljön.
Dr. Taylor lakása alig néhány utcányira van a Thompson
régiségkereskedéstől, egy csendes mellékutca végén, amely
néhány hét múlva buja lombokkal és virágzó fákkal lesz tele.
Angela kopogtat az utcai ajtón, és egy perccel később lépéseket
hall a benti lépcső felől. Kinyílik az ajtó, és ott áll előtte dr.
Evelyn Taylor. Magas nő, farmert, és csíkos inge felett fekete
pulóvert visel.
– Maga bizonyára Angela – nyújt kezet.
Angela átteszi a sütisdobozt a bal kezébe, és megszorítja az
orvosét.
– Üdv! Nagyon köszönöm, hogy időt szakít rám, dr. Taylor.
– Evelyn, ha kérhetem. És örömömre szolgál. Nagy csodálója
vagyok a feleségének, ráadásul süteményt is hozott, úgyhogy jól
ki fogunk jönni egymással. Jöjjön be!
Oldalra lép, Angela pedig belép az ajtón, és a nyikorgó
lépcsőn elindul fel az emeletre.
– Egyenesen előre – mondja Evelyn a háta mögül.
Angela elfordítja az ajtógombot és belép a lakásba, amibe
azonnal beleszeret. Az ajtók és az ablakok körüli, illetve a
lábazatot jelző szegélyek mind régi kézműves technikával
készültek, és matt fehérre mázolták őket. Régimódi, de most,
hogy újra divatba jött ez a stílus, menőnek számít. A mennyezet
meglepően magas egy első emeleti lakáshoz, és tenger
hullámaira emlékeztető dísz fut körbe rajta. A zsályazöld falak
frissességet, nyugalmat sugároznak. Az utcára néző ablakok
szinte a padlótól a mennyezetig érnek, a könnyű, áttetsző
függönyök nem állják útját a lágyan beszűrődő téli fénynek.
– Kávét? – kérdezi Evelyn mosolyogva.
Ősz haját, ami olyan egyenletesen lágy szürke, mint a
novemberi égbolt, rövid bubira vágatta, ami kiemeli finom
vonásait. Angela reméli, hogy az ő haja is ilyen szépen őszül
majd harminc év múlva.
– Nem szeretnék gondot okozni, de van esetleg koffeinmentes
kávéja? Egy ideig most hanyagolom a koffeint, bármilyen
fájdalmas is kimondanom ezt.
– Hát persze, hogy van. Tartok belőle itthon, arra az esetre,
ha késő este kívánnám meg a kávét.
– Remek, nagyon köszönöm.
– Tejszínt, cukrot kér bele?
– Csak feketén, köszönöm, Evelyn.
– Pszichopata.
Angela megdermed, sütis dobozzal a kezében.
– Tessék?
Evelyn szája sarka felfelé görbül.
– Egy kétes tudományos kutatás szerint az, aki feketén issza a
kávét, nagy eséllyel pszichopata.
Angela nem tudja, mit mondjon erre, úgyhogy
kényszeredetten felnevet.
– Inkább korreláció, mint ok-okozati összefüggés, ebben
egészen biztos vagyok. A keserű íz kedvelésével függ össze –
kacsint. – Elvehetem a brownie-t?
– Ó, igen, köszönöm.
– Menjen csak beljebb, akassza a kabátját a fogasra. Érezze
otthon magát!
Evelyn eltűnik a konyhában, és egy perccel később két
tányérral tér vissza. Egyiket Angelának nyújtja, a sajátját pedig
a dohányzóasztalra helyezi.
– Védje meg a brownie-mat Darwintól, legyen olyan kedves! –
mondja, és visszasiet a konyhába.
Mintegy végszóra egy hatalmas vörös cirmos jelenik meg a
kétszemélyes kanapé mellett, és borostyánszínű szemét a
brownie-ra szegezi. Angela felkapja a tányért.
 – Szereti a brownie-t? – kérdezi Angela.
– Őszintén szólva olyan, mint egy kutya – feleli Evelyn, a
hangja kissé tompán hangzik a köztük lévő fal miatt. Angela
megmozgatja a lábát, és a szoba dekorációját tanulmányozza,
míg Evelynt várja, aki néhány perc múlva egy dugattyús
kávéfőzővel és két össze nem illő csészével tér vissza. Leül
Angelával szemben a kanapéra, és az ölébe veszi a macskát. –
Az emberek azt hiszik, hogy a macskákat nem lehet idomítani,
pedig lehet. Ez a pufók uraság imádja visszahozni a tárgyakat,
és kifejezetten édesszájú.
Angela átadja Evelynnek a tányérját, és mindjárt neki is lát a
brownie-jának, mielőtt még Darwin magának követelné.
Néhány pillanatig mind a ketten csendben falatoznak és
kortyolgatják a kávéjukat. Angela nem tudja, hogyan hozza fel a
témát, amiért jött, de Evelyn megelőzi.
– Szóval, Tina azt mondta, hogy olvasta a könyvemet.
– Igen, én… – Lenyeli az utolsó falat süteményt, és az üres
tányért az asztalra teszi. Darwin azonnal ráveti magát, és már
nyalogatja is a morzsákat és a tányérra ragadt cukormázat. – Ó,
a francba, sajnálom! Elkergessem…
– Ó, nem, hagyja csak, hadd egye! – legyint Evelyn. – Előbb-
utóbb úgyis cukorbeteg lesz. Talán nem a brownie a
legrosszabb halálnem.
Angela kis híján kiköpi a kávéját. Evelyn aztán nem kertel.
Talán követnie kellene a példáját.
– Tulajdonképpen a szülőotthonban töltött idejére lennék
kíváncsi. Hosszú történet, de érdekelne a barátnője, aki…
öngyilkos lett. Maggie-nek hívták, ugye?
 Evelyn bólint, mire Angela ujjai bizseregni kezdenek.
– Akkor a Maggie nem álnév volt?
Evelyn felnéz. Találkozik a tekintetük.
– Tessék?
– A bevezetőben azt mondta, hogy álnéven szerepelteti a
könyvben megjelenő nőket, hogy ne fedje fel a valódi
személyazonosságukat. A barátnőjét valóban Maggie-nek
hívták?
Evelyn habozik.
– Miért kíváncsi erre?
– Nagyon sajnálom – mondja Angela, és érzi, hogy
felforrósodik az arca. – Eleve többet kellett volna elárulnom, de
lehetséges, hogy a barátnőjét Margaret Robertsnek hívták?
Evelyn szája tátva marad.
– Miért kérdezi? Honnan tudja mindezt?
Angela vesz egy mély levegőt. A kávéjukról mind a ketten
megfeledkeztek.
– Azt hiszem, nem sok választ el attól, hogy megtaláljam a
lányát. Vagy legalábbis remélem, hogy így van.
Csend van. Még Darwin is abbahagyta a dorombolást Evelyn
ölében, mintha ő is lélegzet visszafojtva várna.
– Hogyan? – szólal meg végül Evelyn.
– Találtam egy levelet az üzletben, ahol dolgozom.
A Thompson régiségkereskedésben, alig néhány utcányira
innen. A levelet az örökbe fogadó anya írta a lányának,
amelyben bevall mindent, amit a haláláig titokban tartott. Az
üzlet felett van egy lakás, Margaret lánya ott lakhatott, és
gyanítom, hogy a levél rossz postaládában landolt. Egyszerű
tévedésről lehet szó.
Evelyn előrébb csúszik.
– Mikor történt ez? Milyen dátum áll a levélen?
– Kétezer-tíz. De csak néhány hónappal ezelőtt találtam rá.
Próbáltam a lány nyomára akadni, de eddig még nem jártam
szerencsével, úgyhogy irányt váltottam, és inkább
megpróbáltam Margaretet felkutatni. – Ismét tétovázik. –
Találtam egy gyászjelentést egy bizonyos Margaret Robertsről,
aki tizenkilenc évesen halt meg 1961-ben, illetve egy cikket egy
szülőotthonról. A Szent Ágnesről, ahol együtt voltak
Margarettel. Ugye így volt?
– Ig… – Evelynnek elakad a szava. – Igen. Sajnálom, ez egy
kicsit…
– Tudom. Elnézést kérek!
Evelyn bólint, de nem néz Angela szemébe.
– Tinával el kellett volna mondanunk, miért akartam beszélni
magával. – Angela vesz még egy mély lélegzetet. Kicsit már
bánja, hogy felkereste Evelynt. Talán igaza volt Tinának, kezd
egyre zűrösebbé válni Nancy Mitchell felkutatása. –
Amennyiben Margaret Roberts meghalt, arra gondoltam, talán
maga hajlandó lenne találkozni a lányával, tudja, mint amolyan
második legjobb megoldás. Amióta megtaláltam az örökbe
fogadó anya levelét, egyfajta felelősséget érzek, hogy
összekössem a pontokat. Ha sikerül felkutatnom Margaret
lányát, esetleg találkozna vele? Mesélhetne neki az anyjáról, ha
kíváncsi rá.
Angela figyeli, ahogy Evelyn vonásai megváltoznak, ahogy az
érzelmek életre keltik az arcát.
 – Igen – mondja csillogó szemmel. – Nagyon örülnék neki.

Néhány nappal Angela dr. Taylornál tett feszült látogatását

követően ismét a szülész-nőgyógyásznál vannak Tinával, és a
korai ultrahangvizsgálat eredményeire várnak. Tina a hűvös,
erősen megvilágított szoba sarkában ül egy széken, míg Angela
lefekszik a fehér papírral borított vizsgálóasztalra. Ma egy
gömbölyded, fekete kontyos, huszonéves nővér fogadja őket. A
köpenyét a Simpson család karakterei díszítik, és Angela
azonnal megkedveli.
– Ez az első terhességi ultrahangja? – kérdezi Angelát széles
mosollyal.
Angela habozik.
– Úgy érti, ennél a terhességnél?
Az ápolónőnek az arcára fagy a mosoly.
– Igen.
Angela bólint.
– Rendben, nagyszerű. És a... hányadik is – néz a monitorra –,
a hetedik hétben van?
– Pontosan. – Angela gyomra most már reszket az
idegességtől. De a jó fajta idegességtől. Mint az első csók előtt.
– Rendben. Jól van. És hogy érzi magát?
– Idegesen.
A nővér együttérzőn bólint, és begépel pár szót, miközben
Angela vár. Tina elkapja a pillantását, és rákacsint.
– Akkor rendben. Dr. Singh hamarosan jön. Tartson ki!
Kisurran az ajtón, magára hagyva Tinát és Angelát. A folyosó
végéről gyereksírás hallatszik. Valahol csörög egy telefon.
– Mindig egy csomót kell várni, mi? – jegyzi meg Tina.
Idegesen babrál az ölében.
– Hát ja. Megöl a várakozás, T.
– Istenkém, tudom.
– Ugye?
– Bassza meg!
Nevetnek. Angela megrázza a fejét, a tekintete végigvándorol
a falakon, de alig érzékeli a színes gyerekrajzokat és az
influenza elleni oltásra buzdító plakátokat. Néhány perccel
később végül nyílik az ajtó.
– Üdv, Angela, Tina! – mondja dr. Singh, és biccent
mindkettőjüknek. – Örülök, hogy újra találkozunk.
– Mi is – mondja a két nő egyszerre.
– Nos – kezd bele dr. Singh. – Van néhány jó hírem
mindkettőjük számára. Az alapján, amit a képalkotó vizsgálaton
láttunk, legalább egy életképes petezsák van a méhben.
– Azt mondta, legalább egy? – szól közbe Tina.
Dr. Singh mosolyog.
– Igen. Az első petezsák mögött mintha lenne egy árnyék, de
az ultrahangon nem sikerült jó szögben elkapni. Van rá esély,
hogy ikrekkel terhes, de ezt ma megerősíthetjük a magzati
Doppler-vizsgálattal.
Tina felpattan és Angelához lép. Átkarolja a felesége vállát.
– Szóval úgy érti, hogy…
– Hallhatjuk a magzat szívverését. Vagy a magzatokét, igen.
– Hű! – kiált fel Tina.
Angela nem tudja abbahagyni a mosolygást.
 – Tényleg gyereket várunk, T!
Tina csókot nyom Angela homlokára. Úgy ragyognak, mint a
friss házasok.
– Beállítom a monitort – mondja dr. Singh, és egy kis fehér
műszerrel foglalatoskodik, amire Angela eddig nem sok
figyelmet fordított. – Csak dőljön hátra, és emelje fel a pólóját,
Angela! Olyan lesz, mint egy ultrahangvizsgálat.
Dr. Singh hideg, kék színű zselét nyom Angela hasára.
Felhangosítja a készüléket, mire mind a hárman visszafojtják a
lélegzetüket. Végigcsúsztatja az érzékelőt Angela hasán,
miközben a készülék recsegve életre kel. Angelát arra
emlékezteti, mint amikor egy régi rádiót próbálnak behangolni.
Egy pillanattal később az orvos megállítja az érzékelőt és
szilárdan tartja.
Bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm hallatszik, de egy
újabb ütem fonódik az elsőbe. A legcsodálatosabb hang, amit
Angela valaha is hallott. Tökéletes harmónia.
– Ez bizony két szívverés, hölgyeim – erősíti meg dr. Singh,
mire Angela és Tina is könnyekben törnek ki. Tina kis híján
összeroppantja Angela kezét, olyan erősen szorítja.
– Szeretlek – mondja.
– Én is szeretlek.
Mintha megállt volna az idő, hosszúra nyúlik a pillanat és
lágy aranyló fényben játszik. A tiszta, hamisítatlan öröm
értékes, ritka pillanata.
– Gratulálok! – mondja dr. Singh. – Ikreket várnak.
 23. FEJEZET
Nancy
1987 tavasza

Nancy a dr. Taylor házáig tartó félórás villamosutat azzal tölti,

hogy végiggondolja, mennyit hazudott a férjének.
A dr. Taylor utcájához legközelebbi kereszteződéshez
közeledve megrántja a jelzőzsinórt, feláll, egyik kezével terhes
pocakját fogja, a másikkal pedig az üléstámlának támaszkodik.
A hátsó ajtóval szemben ülő nő rámosolyog, Nancy pedig érzi,
hogy a kisbabája megmoccan, ahogy elönti a bűntudat.
Nancy közvetlenül az első, házasként együtt töltött karácsony
előtt vette észre, hogy terhes. Kimaradt a vérzése, fájt a melle,
és visszatértek a rettegett reggeli rosszullétek is. Ismerősként
üdvözölte a tüneteket, tudta jól, mit jelentenek, de nem mondta
el Michaelnek, hogy korábbi tapasztalataiból ismeri a jeleket.
Nehéz volt színlelni, de az első hónap után neki is új és
ismeretlen volt az élmény, ami így újra mindkettőjüké lett.
Elmentek az orvoshoz, aki megerősítette, hogy terhes,
Michael pedig már kint a klinika előtti járdán felkapta Nancyt
és megpörgette a levegőben. Valódi boldog pillanat volt ez.
Talán az első Nancy felnőtt életében. És el sem tudta hinni,
mennyire más volt tudomást szerezni erről a terhességről, mint
az elsőről. Eddig nem igazán foglalkozott a termékenységével,
de nem kis meglepetésére rá kellett döbbennie, hogy miután oly
sokáig attól félt, hogy teherbe esik, egy idő után azon kezdett
aggódni, hogy nem sikerül. A kettő között igen vékony volt a
határvonal, még egy fogpiszkáló is csak bajosan fért volna el
közöttük.
Már a hatodik hónapban jár, gyönyörű kerek a pocakja, és
olyan feszes és nagy a melle, amilyenről álmodni sem mert. A
szokásos fáradtságtól, vizesedéstől és attól eltekintve, hogy alig
bír lehajolni, a terhessége zökkenőmentesen halad, és
Michaellel is szoros a kapcsolata – leszámítva azt a tényt, hogy
továbbra is hazudik neki arról, hova tűnik el esténként és
hétvégente, amikor a Jane-hálózatban önkénteskedik.
Nem tudja, meddig sikerül még kifogásokat találnia. Amikor
ma délután Michael megkérdezte, hova megy, azt hazudta, hogy
babaholmikat akar vásárolni, és vacsorára hazaér. Ezúttal
azonban úgy tűnt, nem éri be ennyivel. Ahogy egyre inkább
előrehalad a terhessége, Michael egyre jobban védelmezi, és
egyre kevésbé hagyja, hogy maga intézze a dolgait vagy
túlságosan megerőltesse magát.
– Bármire is van szükséged, el tudom hozni, csak írj listát –
mondta, miközben a mosogatóba dobta a mosogatórongyot, és
rosszallóan nézett a feleségére. – Nem kell mindent egyedül
csinálnod, Nancy. Hadd segítsek!
Nancy mormogott valami semleges választ, és elindult a
villamosmegállóba, anélkül, hogy visszanézett volna. Tisztában
van vele, hogy veszélyes dolog elől menekül. Már hajnali
háromkor is ez nyomasztja, amikor a feszülő hólyagja kikergeti
az ágyból, és képtelen visszaaludni. Ilyenkor órákig fekszik
ébren, és azon töpreng, képes lesz-e tovább önkénteskedni a
hálózatban, miután a baba megérkezik. Még nem szólt
Evelynnek és Alice-nek arról, hogy esetleg kilép, és az az
igazság, hogy egyáltalán nem szeretné feladni. De talán valahol
legbelül mégsem bánná, ha vége lenne. A letartóztatás réme
még inkább stresszelte, amióta terhes lett, és megkönnyebbülést
jelentene, ha Michaelnek sem kellene tovább hazudnia. A baba
majd közelebb hozza őket egymáshoz, és ha ezzel együtt
kihátrál a Jane-hálózatból is, nos talán ez lehetne az az új
kezdet, amire szüksége van. Korábban már elgondolkodott
azon, hogy a többi Jane hogyan oldja meg ezt a helyzetet a
férjével. Vajon őket is ugyanígy nyomasztja a titkolózás?
Nancy lerázza a vállára telepedett kényelmetlen érzést, és
megteszi az utolsó néhány lépést a dr. Taylor házához vezető
ösvényen. Egy páciens jön ma beavatkozásra. Igyekeznek
kerülni az orvosaik rendelőjét, inkább a saját házukba
szervezik az abortuszokat, amelyek nagy része, biztonsági
okokból, amúgy sem szerepel a listán. Ez a páciens ráadásul a
tágítással és méhkaparással járó eljárást választotta. Egy ideje
már felajánlják a másik lehetőséget is, de a legtöbben nem
akarnak otthon elvetélni. A tanácsadás során néhányan
elmondták Nancynek, nem akarják, hogy a lakásuk az
abortuszra emlékeztesse őket. Jobban örülnek egy ismeretlen
helynek, ahova nem kell utána visszatérniük. Fizikailag
legalábbis. Nancy tisztában van vele, hogy fejben nagyon nehéz
megszabadulni tőle, még akkor is, ha tudod, hogy ez volt a
helyes döntés. Mindig ott van. Mindennap. Minden egyes
alkalommal előjön, amikor valamelyik barátod terhes lesz.
Minden egyes alkalommal, amikor elmész egy gyerek mellett az
utcán. Az összes további terhességed során. Eltűnődsz rajta,
milyen lehetett volna. Mindig ide lyukadsz ki.
Nancy kopog, és néhány pillanattal később egy magas, vonzó,
őszülő halántékú, szakállas férfi nyit ajtót.
– Helló, kedves! Maga bizonyára Nancy. Tom vagyok, Evelyn
jobbik fele. Jöjjön be!
A férfi beengedi Nancyt, aki megkönnyebbülten konstatálja,
milyen kellemes hűvös van odabent. Nem esett nehezére
eljönni dr. Taylor házához, de megizzadt a tavaszi hőségben, és
a feldagadt lábaira is ráfér némi pihenés.
Nancy kezet nyújt és bemutatkozik. Dr. Taylor férje
melegszívű, vidám fickó. Ismerősen cseng a hangja, brit
akcentusa hasonlít az anyjáéra.
Dr. Taylor és Alice bukkannak fel a jobb oldali ajtóban.
– Nos, akkor magatokra hagylak benneteket – mondja Tom, és
visszavonul a konyhába.
– Gyönyörű az otthona – dicséri Nancy, miközben szemügyre
veszi a ragyogó falépcsőt és a díszes csillárt. Két orvosi fizetés,
gondolom.
– Köszönöm, Nancy – feleli dr. Taylor. – Gyere be! Biztos
szeretnél leülni, és jólesne egy hideg ital.
– Igen, köszönöm, dr. Taylor.
Leültetik Nancyt egy kényelmes karosszékbe az utcára néző
nappaliban, ő pedig előhalássza a táskájából a betegfelvételi
lapokat, a csíptetős táblát és egy tollat.
– Hogy vagy, Nancy? – kérdezi Alice mosolyogva. – Hetek óta
nem találkoztunk. Továbbra is minden rendben?
– Igen. Úgy tűnik. Csak sokkal hamarabb elfáradok. Anyám
babaváró partit szervez néhány hét múlva – mondja a szemét
forgatva. – Nem éppen így képzelem a szórakozást, de azért
nagy segítség. Ahogy lassan meglesz az összes babaholmi, kezd
valóságossá válni az egész.
– De a vérnyomásod rendben van? – kérdezi dr. Taylor a
szemöldökét ráncolva. – Nem görcsölsz vagy vérzel, ugye?
Ellenőrizték a vasszintedet? Rugdos és mozog a gyerek
rendesen?
Alice könyökkel oldalba böki dr. Taylort.
– Nem bírsz magaddal, igaz?
Dr. Taylor elpirul.
– Csak ellenőrzöm, ennyi az egész. Bocsánat, ha aggódom az
állapota miatt.
– Biztos vagyok benne, hogy Nancynek jó szülész-
nőgyógyásza van, aki figyelemmel kíséri a terhességét.
– Igen, biztos így van.
Nancy belekortyol a limonádéjába, és a civakodó párosra
mosolyog. Kicsit összeszorul a szíve, ha arra gondol, hogy
többet nem fogja látni őket, ha otthagyja a Jane-eket.
– Megfelelően gondoskodnak rólam, dr. Taylor, de azért
köszönöm – mondja.
Dr. Taylor zavartan bólint, aztán rátér a napi teendőkre.
– Brendának hívják a páciensünket. Harmincnyolc éves, és
tízhetes terhes. Néhány percen belül itt is lesz. Ha végeztél,
Nancy, és minden rendben, akkor kísérd végig a folyosón a jobb
oldali ajtóhoz. Irodának használtuk korábban, de ideiglenesen
átalakítottam műtőnek.
– Rendben. Jól hangzik.
 Alice és dr. Taylor visszamennek a műtőbe, és alig néhány
perc múlva valaki hetet kopogtat a bejárati ajtón. Nancy
kicsoszog az előtérbe, hogy ajtót nyisson.
– Üdv! – köszön a nő hangosan. – Brenda vagyok. Megbeszélt
időpontra jöttem.
– Üdv, Brenda, Nancy vagyok. Jöjjön be! – Bereteszeli mögötte
az ajtót, és a nappaliba vezeti a nőt.
– Nyugodtan vegye le a kabátját, helyezze magát kényelembe
– mosolyog Nancy a nőre, hogy enyhítse a szorongását. Brenda
tekintete Nancy hasára siklik, miközben a vele szemközti székre
telepszik.
– Maga terhes? – kérdezi Brenda nyersen.
– Igen. – Az elmúlt hónapokban, amióta látszik a hasa, volt
ideje hozzászokni az ilyen kérdésekhez.
– És egy abortuszt kínáló hálózatnál dolgozik?
– Önkéntes vagyok.
– Mióta csinálja ezt?
– Néhány éve. – Nancy kezdi úgy érezni, ő az, akit
kikérdeznek, nem pedig fordítva.
– Hű. Azt hittem… Nem is tudom. Én csak azt gondoltam,
hogy maguk mind az abortusz mellett vannak.
Nancy a fejét rázza.
– Mi a választás mellett vagyunk. – Brenda szemén látja, hogy
már meg is fogalmazódott benne a következő kérdés, úgyhogy
válaszol is rá. – És igen, jelenleg terhes vagyok, de korábban volt
egy abortuszom. Első kézből tudom, min fog keresztülmenni.
Brenda idegesen rázza a lábát.
– Rendben.
 Nancy oldalra biccenti a fejét, a pácienst méregeti. Dauerolt,
szőkített haját neonszínű hajgumival fogta össze a feje búbján.
Hiába a vastag réteg korrektor, nem sikerült elrejtenie a szeme
alatti sötét karikákat.
– A nők élete gyorsan változik – mondja Nancy. – Biztos
vagyok benne, hogy mindig a lehető legjobb döntést hozzuk. Én
hat évvel ezelőtt olyan döntést hoztam, amit ma már nem
választanék, mert az életem drasztikusan megváltozott azóta.
Én most a terhesség mellett döntöttem, ahogy maga a
megszakítása mellett.
Brenda a szája szélét rágja.
– Szóval, csak hogy biztosak legyünk benne – folytatja Nancy
–, a saját akaratából hozta meg ezt a döntést, ugye?
– Igen. Teljes egészében. De, ööö… van valami, amit el kell
mondanom. – Nancy vár, miközben a nő erősen tétovázik. –
Zsaru vagyok.
Nancy arcából kifut a vér.
– Tessék?
– Zsaru vagyok, de higgye el, nem ilyen minőségben vagyok
itt. Azért kerestem fel magukat, mert abortuszra van
szükségem. Tudok arról a ’84-es fedett akcióról. Én másik
körzetben vagyok, de elterjedt a híre, nem vitás. Pont ezért
akartam már az elején tiszta vizet önteni a pohárba. Nem azért
jöttem, hogy bajba sodorjam magukat.
– Csak… – Nancy felemeli a kezét, Brendába fojtva a szót. –
Csak maradjon ott, ahol van.
Nancy feltápászkodik a puha fotelből, végigmegy a folyosón,
és bekopog a jobb oldali ajtón. Amikor dr. Taylor kinyitja, Nancy
benyomul, és kicsit nagyobb erővel csapja be maga mögött,
mint szerette volna.
– Nancy, mi…
– A nő zsaru.
Dr. Taylor és Alice is tátott szájjal merednek rá.
– Micsoda? – kérdezik egyszerre.
– A betegfelvételt végeztem, amikor azt mondta, hogy van
valami, amit tudnunk kell. Szerette volna, ha tisztában vagyunk
vele már az elején, és nem azért jött, hogy feldobjon minket.
Hallott a spadinai rajtaütésről.
Alice és dr. Taylor jelentőségteljes pillantást váltanak.
– A francba! – bukik ki dr. Taylor száján.
– Mi a fenéért jött ide? – kérdezi Alice hitetlenkedve.
Dr. Taylor Nancyhez fordul.
– Nem tudom – válaszolja Nancy. – Addig még nem jutottunk
el. Azt mondta, hogy zsaru, mire kértem, hogy várjon.
Hosszú pillanatokig csendben mérlegelik, mi legyen a
következő lépés. A rajtaütés emléke sűrű ködként lebeg előttük.
Az a fajta köd, amelyben az ember nem látja a rá leselkedő
veszélyt, csak amikor már belefutott.
– Esetleg… – szólal meg Alice. – Esetleg nem beszélhetnénk
vele, Evelyn? Úgy értem, nem hallottuk, hogy elment volna,
szóval biztosan okkal jött. Miért szólt volna előre, ha valóban
fenyegetést jelentene számunkra?
– Nem tudja, kinek a háza ez. Pont ezért nyitnak ajtót az
önkéntesek – mondja dr. Taylor inkább magának, mint Alice-
nek és Nancynek.
Nancy a hasát fogva várakozik. Szinte tapintható a feszültség
a szobában, és egy pillanatra megint a rabszállító kocsiban
érzik magukat, félelemtől és nyári hőségtől izzadtan.
– Jól van – mondja dr. Taylor hosszas szünet után, és
összeszedi magát. – Megyek, beszélek vele. Kövessenek,
hölgyeim!
Dr. Taylor magabiztosan kilép a folyosóra. Alice követi
Nancyvel a sarkában. Brendát ugyanott találják, ahol Nancy
hagyta. Most még erőteljesebben jár a lába. Felpattan, amikor
dr. Taylor belép a szobába, mint a kiképző őrmesternek
szalutáló zászlós.
– Szóval, Nancy szerint maga zsaru – szembesíti dr. Taylor. –
Meséljen erről!
Brenda megköszörüli a torkát, és kinyújtja a kezét, amit dr.
Taylor elfogad és erőteljesen megszorít.
– Igen, rendőrtiszt vagyok. Én ööö… azért jöttem, mert
harmincnyolc éves vagyok, sosem akartam gyereket, és az
állami abortuszbizottság nem hagyta jóvá a kérelmemet.
Próbáltam legális úton hozzájutni, de nem maradt más
választásom. Ahogy Nancynek is mondtam – néz a szemébe –,
őszinte akartam lenni ezzel kapcsolatban, mert szeretném, ha
tudnák, hogy nem rendőrként vagyok itt. Ma csak Brenda
vagyok. Én csak… Nem is tudom. Azt gondoltam, az a legjobb,
ha nyíltan beszélek róla. Mindig is őszinte voltam.
Alice dermedten áll Nancy mellett, akinek ide-oda cikázik a
tekintete Brenda és dr. Taylor között.
– Miért utasította el a kérelmét a bizottság? – kérdezi dr.
Taylor.
– Azt mondták, hogy orvosilag nem indokolt, sem a fizikai
sem a lelkiállapotomat tekintve. Nem vagyok depressziós, és
nincs olyan betegségem, amelyet súlyosbítana a terhesség,
szóval, gyakorlatilag… az, hogy nem akarok egy gyerekről
gondoskodni a hátralévő szaros életemben, nem elég jó indok.
Kemény csaj vagyok, de biztosan tudom, hogy képtelen lennék
örökbe adni a gyerekemet. Nem tudom, azok a nők hogyan
képesek rá, de biztos, hogy keményebb anyagból gyúrták őket,
mint engem.
Dr. Taylor megköszörüli a torkát. Nancy a szőnyeget bámulja.
Alice felsóhajt, és a tekintete dr. Taylorra siklik.
– Azt hittem, könnyebb lesz megszerezni a jóváhagyást –
folytatja Brenda –, ezért sem hazudtam össze mindent. Nem
vagyok valami jó benne. De úgy tűnik, ezt kellett volna tennem,
nem voltam elég okos.
Dr. Taylor megnyalja az ajkát. Egy autó halad el az utcai
ablak alatt. Valamelyik szomszédos telekről kutyaugatás
hallatszik.
– Rendben. Segítünk magának. De bizonyára megérti, hogy
van néhány kikötésünk.
Brenda bólint.
– A kabátja, a cipője és a táskája itt marad a nappaliban.
Rendes körülmények között arra kérem a pácienseimet, hogy
deréktól lefelé vetkőzzenek le, de tekintve, hogy a fedett rendőr
be volt drótozva a ruhája alatt, szeretném, ha teljesen
levetkőzne és egy kórházi inget venne fel. Megegyezhetünk
ebben?
– Természetesen.
– Akkor jó. Kövesse Alice-t a műtőbe, egy perc és megyek én
is.
– Köszönöm – mondja Brenda, és megereszt egy halvány
mosolyt.
Dr. Taylor viszonozza.
– Nemsokára találkozunk.
Alice végigkíséri Brendát a folyosón, és egy csattanással
becsukódik a műtő ajtaja.
Dr. Taylor frusztráltan a kanapéra roskad. Valamiféle
sóhajtás és nyögés közötti hang hagyja el a száját. A mögötte
lévő nagy ablakon keresztül fény áramlik a szobába, és az
ólomüveg szivárványszínű árnyékot vet a szőnyegre.
– Mára köszönöm a segítséged, Nancy. Sajnálom, hogy ez várt
rád itt ma.
– Semmi baj, tényleg.
– Mielőtt elmennél, átnéznéd a cipőjét és a táskáját, nincs-e
bepoloskázva?
– Hát persze.
Dr. Taylor alaposan végigméri Nancyt.
– Neked aztán tényleg mindig kijut a drámából, nem igaz?
Nancy felnevet.
– Sosem unatkozom, az már biztos.
Dr. Taylor végigsimítja a haját. Nancynek feltűnt, hogy évről
évre egyre rövidebbre vágatja, és kezd őszülni.
– Utálom, hogy ezt kell tennem – mondja dr. Taylor. – Lehet,
hogy túl szigorú voltam vele. De holtbiztos, hogy nem akarok
még egyszer egy pisztollyal szembenézni. Lefogadom, ezt nálad
senki sem érti jobban.
– Az biztos.
 Dr. Taylor tekintete a messzeségbe réved, az a nap jár az
eszében.
– Hajlandó vagyok csorbítani egy nő méltóságát, ha ez azt
jelenti, hogy továbbra is segíthetünk a többi nőnek, akik nem
akarják romba dönteni a hálózatot.
Nancy vállat von.
– Tényleg nem hiszem, hogy Brenda le akarna buktatni
bennünket. Egyszerűen csak abortuszra van szüksége. Csak
emiatt van most itt. Ha a bizottság elutasította…
– Tudom. – Dr. Taylor nagyot sóhajt. Nancy látja a szeme
körüli ráncokba ivódott kimerültséget. Van itt valami más is.
Egy árnyék, amit Nancy képtelen azonosítani. Dr. Taylor
általában annyira profi, akár zárkózottnak is hihetné az ember.
Nem sok mindent árul el magáról.
– Egyre közelebb kerülünk a legalizáláshoz, de még nem
tartunk ott. És az isten szerelmére, sosem történhet elég korán!
– Megfeszül az ajka, és úgy tűnik, küszködik azzal, amit
mondani készül. – Az az igazság, hogy hosszú út áll mögöttem,
és kezdek elfáradni, Nancy. Frusztrált vagyok. Tudom, hogy
megéri. De néha… – Nancy szemébe néz. – Éppen csak.

Hat héttel később Nancy a szülei nappalijában ül az egyik

rózsaszín bársony fülesfotelben egy csapat csacsogó nővel és
egy halom rózsaszín, fehér és kék papírba csomagolt ajándékkal
körülvéve.
Nancy utálta a lánybúcsúját, rendkívül kínosan érezte magát
az anyja egyházi barátai figyelmének középpontjában. De
Frances olyan izgatott, hogy nagymama lesz, méghozzá ilyen
hamar, hogy Nancynek nem volt kedve csatázni vele a
babaváró buli miatt. Még arra is alig volt energiája, hogy
felvegye a saját cipőjét, nemhogy vitába szálljon az anyjával.
Nancy apja elbújt a ház hátsó részében lévő
dolgozószobában, egy tányér kaszinótojás és sonka
társaságában nézi a meccset, úgyhogy Nancy egyedül maradt a
csacsogó nőkkel.
– Áruló! – vádolta meg Nancy egy órával korábban, amikor
találkoztak a puncsos tálnál. – Kösz, hogy a nőstényfarkasok
közé vetettél.
– Ugye nem várod el komolyan, hogy itt maradjak ezekkel? –
kérdezte. – Ha nem lépek le, még a végén anyád egy
csipketerítőt tesz a fejemre, a testemet pedig tálalóasztalnak
használja, és egyensúlyozhatok a desszertes tálcával. Sok
szerencsét, Bogárka!
Mivel Nancynek nem volt észszerű mentsége a menekülésre,
az elmúlt órát azzal töltötte, hogy elakadó lélegzetű nők
társaságában bontogatta az ajándékokat. Amikor a halom végre
eltűnik, átveszi az utolsó ajándékot Lois nénitől. Egy gyönyörű,
elefántcsontszínű, horgolt babatakarót húz elő a dobozból.
– Ó, Lois néni, köszönöm! – mondja Nancy, és komolyan is
gondolja. – Ez gyönyörű! Te készítetted? – A hasára teríti, és
végigsimítja a bonyolult mintát.
– Igen, én! – mondja Lois, és kicsit érzelgősen vigyorog a
többiekre, miközben a szoba csak úgy visszhangzik a hüledező
hangoktól. – A kézzel készített holmi egyszerűen
felülmúlhatatlan, főleg az ilyesmi. Clarának is készítettem egyet,
amikor tavaly megszületett az unokám.
Nancy Clara szemébe néz a takaró fölött, de az unokatestvére
hamar elkapja a tekintetét. Azóta sem beszéltek arról az
éjszakáról, és ez éket vert közéjük. Nem állnak már olyan közel
egymáshoz, mint régen.
– Nos – szólal meg Nancy anyja a büféasztal mellett,
miközben a puncsos tálat tölti újra. – Nem kellett volna ennyit
fáradoznod, Lois.
Nancy anyja és nagynénje között mintha folyamatos háború
dúlna. Az, hogy Clara előbb férjhez ment, és egy évvel korábban
adott életet az első gyermekének, fájó pont volt Nancy anyja
számára, és Lois néni minden lehetséges alkalommal szerette a
húga orra alá dörgölni ezt a győzelmet.
– Ó, egyáltalán nem volt fáradság, cseppet sem – trillázza
Lois, és a szájához emeli a teáscsészét.
Frances leteszi a kancsót, és Nancyre pillant.
– Történetesen nekem is van egy kis apróságom számodra.
Mindjárt jövök.
Kisiet a szobából, és Nancy hallja, hogy felmegy a lépcsőn.
Egy kicsit még lassan mozog, de túlságosan is makacs ahhoz,
hogy megkérje Nancy apját, menjen el érte, bármi legyen is az.
A nők csevegnek tovább, és többen felállnak, hogy újra
szedjenek maguknak az ételből. Nancy hátradől, és örül, hogy
hamarosan vége az eseménynek. Gondolatai a nap hátralévő
részére terelődnek. Michaellel úgy tervezték, hogy együtt
vacsoráznak, és megnézik a hokimeccset, mivel néhány hét
múlva erre már aligha lesz lehetőségük.
Amikor az anyja néhány perccel később visszatér, egy
aprócska, sárga szalaggal átkötött dobozt tart a kezében.
– Tessék, Nancy drágám – mondja, és leül a kanapé karfájára
Nancyvel szemben. Az egyik vendég arrébb húzódik, hogy
helyet csináljon neki, de Frances nem vesz róla tudomást.
Egyedül Nancyre figyel. – Nyisd ki!
Az anyja már rengeteg ruhát vásárolt a babának, és a szülei
fizették a gyerekszoba bútorait is. Nancy nem számított további
ajándékra.
– Anya – szólal meg –, igazán nem kellett volna.
Nagy pocakján egyensúlyozza az ajándékot, megrántja a
szalagot, és kinyitja a dobozt.
Mintha az összes levegőt kiszippantották volna a szobából.
Egy pillanat műve volt, mint amikor tízezer láb magasan
kinyílik a repülő ajtaja. Nancy döbbenten ül és az anyjától
kapott ajándékra mered.
– Mi az? – kérdezi Lois néni. Éles hangja kettéhasítja a Nancy
fejében támadt zúgást.
Nancy nagy nehezen nyel egyet, és egy pár sárga cipőcskét
emel ki a dobozból. Margaret cipőcskéit. Meg se hallja az anyja
barátnőinek gügyögését.
– Kézzel készült, sok szeretettel – mondja Frances csillogó
szemmel.
– Ó, hát már kötögetsz is, Frances? – kérdezi Lois csipkelődve.
– Nem, nem én.
Nancy nem bírja megállni. Muszáj megkérdeznie.
– Honnan van ez, anya?
– Hát, ööö… a kézműves vásárról, a Kiállításról – feleli. – Egy
helyi asszony készíti őket.
 – Már én is gondoltam rá, hogy felállítok egy standot az egyik
ilyen vásáron – csilingeli Lois, és bólogatva belekortyol a
teájába. – Rengetegen hajlandók egy halom pénzt kiadni az
ilyen minőségi holmikért.
Többen is a kézműves vásárról kezdenek beszélni, és a
társalgás tovább folyik.
Frances odamegy a lányához. Kezébe fogja az arcát, és
belenéz barna szemébe. Mint mindig, Nancy most sem tud
olvasni anyja kék szemében. Frances egy csókot nyom Nancy
feje búbjára, és egy pillanatig elidőzik. Mintha feszültség húzna
át kettőjük között, aztán az anyja elengedi, és arrébb tipeg, hogy
a vendégeivel foglalkozzon.
Nancy alig kap levegőt. A cipőcskét szorongatva motyog
valami olyasmit, hogy pisilnie kell, és feltápászkodik a fotelből.
A fülledt nappaliból, amely megint csevegéstől hangos,
kicsoszog a hűvös folyosóra. Bevánszorog a konyha melletti
mosdóba, magára zárja az ajtót, és leül a kárpittal bevont
vécétetőre.
Ez egy üzenet lenne az anyjától? Egy vallomás? Végre
megtörténik? Nancy eltűnődik. Beledugja ujját a kis
cipőcskékbe, Margaret üzenetét keresi.
Háromszor is megnézi, még ki is fordítja a finom anyagot,
hogy biztos legyen benne, de a kis papírdarab nincs sehol.
Nincs ott.
A friss árulás felszakítja a félig begyógyult sebet Nancy
szívén. A cipőcskét a földre hajítja, a hasára borul, és remegő
kézzel öleli át magát. A nappaliból nevetés szűrődik be a
mosdóba, miközben Nancy zokogásban tör ki.
Nancyt az apja fuvarozza haza, elöl ül az anyósülésen. A hátsó
ülés és a csomagtartó tele van takarókkal, játékokkal,
rágókákkal, plüssfigurákkal és babaruhákkal. Michael kijön elé,
amikor megállnak a ház előtt, és vigyorogva néz rá a szélvédőn
keresztül. Nancy automatikusan visszamosolyog rá, és kiszáll az
autóból.
– Jól érezte magát a díszvendég? – kérdezi a férfi, és arcon
csókolja. Mivel Nancy nem válaszol, Michael az arcát kezdi
fürkészni. – Hé, jól vagy?
– Hát persze, igen, csak fáradt vagyok. Túl sok volt az inger,
tudod.
Michael gyengéden megveregeti a hátát.
– Hát, amúgy is nyugodt estét terveztünk, nem igaz?
A két férfi kipakolja az ajándékokat, Nancy pedig egyik kezét
a hasán nyugtatva, a másikkal pedig a táskáját szorongatva
figyeli őket. A kötött kiscipőt a belső zsebébe gyömöszölte, újra
elrejtve szem elől.
Amikor az utolsó ajándékot is bevitték a városi házuk
előszobájába, az apja odafordul hozzá.
– Úgy tűnik, sértetlenül megúsztad. Köszönöm, Bogárka, hogy
megtetted. Édesanyád nagyon jól érezte magát, ebben biztos
vagyok.
Átkarolja Nancyt, aki szenvedély nélkül viszonozza az ölelést.
Amikor szétválnak, Nancy felnéz az apja arcára.
– Apa…
A férfi vár.
– Igen?
 Nancy nem tudja, mit mondjon. Kérdezzen rá? Szembesítse
az igazsággal itt a járdán? Az apja tudta egyáltalán, hogy
Frances oda fogja adni neki a kiscipőt, amit Margaret készített?
Egyetértett vele? Vajon benne hagyta volna a kis cetlit, ha rajta
múlt volna?
Nancy megrázza a fejét, és rájön, hogy ehhez a
beszélgetéshez soha nem lesz megfelelő a hely és az idő.
– Semmi. Köszönöm, hogy hazahoztál. Később majd
találkozunk.
– Ó! Rendben – mondja az apja, és egyáltalán nem
csodálkozik. – Később találkozunk.
Nancy elindul a bejárati ajtó felé. Michael elköszön Nancy
apjától, majd követi feleségét a házba.
Aznap este később Michael a gyerekszobában találja Nancyt.
A hokimeccs zaja kezdte idegesíteni, ezért ott hagyta Michaelt a
kanapén, és inkább kijött babaruhákat válogatni. Egy órán át
rendezgette a holmikat a komódban, de továbbra is csak úgy
száguldoznak a gondolatai, egyszerűen képtelen megnyugodni.
– Biztos, hogy minden rendben, Nance? – kérdezi Michael
ismét. Az ajtóban áll, és a feleségét figyeli, aki egy aprócska
hálóruhával babrál. – Nagyon lehangolt vagy, amióta hazajöttél.
A mamád mondott valamit, ami felkavart?
Nancy a férje homokszínű haját és kék szemét bámulja,
visszatükröződik benne a kis éjjeli lámpa fénye, amit néhány
hete vásárolt az Eaton’sben. Olyan jóképű és figyelmes a férje,
Nancy tudja, hogy szerencsés. Ha fiuk lesz, reméli, hogy
Michaelre hasonlít majd.
Nancy lenéz a kezében tartott zöld csíkos rugdalózóra, és
elcsodálkozik, milyen kicsi a szára. Alig tudja elhinni, hogy
néhány hét múlva egy ilyen apró és sebezhető teremtményt fog
a karjában tartani. Egy aprócska lényt, akit Michaellel együtt
szerelemben teremtettek.
– Nancy?
Michael összevont szemöldökkel lép oda a feleségéhez. Nancy
kitér előle, és a szokásos sóhajjal, amivel újabban minden
megerőltetést kísér, a hintaszékbe telepszik.
– Mi a baj? Mi a baj? A baba jól van? – kérdezi Michael, és
Nancy lábához térdel a szőnyegre.
Nancynek bűntudata támad.
– Ó, istenem, igen, a baba jól van. Rengeteget mozog és
rugdos. Nem erről van szó, Michael. Nem tudom. Jól vagyok.
Egyszerűen csak sok volt ez a babaváró parti.
– Tényleg? Egész este csendes voltál, és kerültél. Azt hiszem,
ennél jobban ismerlek, Nance.
Ó, Michael! Valóban ismersz? Nancy a hasát cirógatja, csak
hogy lefoglalja a kezét.
– Azt hiszem… – kezdi a férfi, és egy foltot bámul a
szőnyegen, mielőtt a felesége szemébe nézne. – Egy ideje úgy
érzem, valamit elhallgatsz előlem. Elég jól ismerlek ahhoz, hogy
tudjam, van valami, amit nem tudok, ha van ennek értelme. De
nem tudom eldönteni, hogy csak a terhesség miatt olyan furcsa
minden – tudom, hogy nem érzed jól magad –, vagy valami
másról van szó. Kétségeid vannak ezzel vagy velem
kapcsolatban?
– Nem, Mike, hát persze, hogy nincsenek. – Nancy a kezéért
nyúl, de a férfi nem szorítja meg.
 Árnyék suhan át Michael arcán.
– Akkor miért érzem úgy, mintha kívül rekedtem volna a
kapcsolatunkon, és csak bámulnék befelé?
Nancy nagy nehezen nyel egyet.
– Bármiről legyen is szó, bízhatsz bennem – mondja a férfi. –
Csak mondd el, mi van veled, kérlek! Csak engedj be!
Nancy elgondolkodva néz a férjére. Az igazság szélén
egyensúlyoz, de fél elrugaszkodni. Ha elmondja neki, hogy
örökbe fogadták, azzal egy csomó kérdés fog felmerülni,
amelyekre még ő sem tudja a választ. Michael egy nagyon
gyakorlatias, egyenes ember. És közel áll a szüleihez. Nancy
tudja, hogy ragaszkodni fog ahhoz, hogy szembesítse a szüleit
az igazsággal, és nem tarthatják titokban az életük hátralévő
részében. Pedig Nancy pontosan ezt tervezte. Túl sok minden
forog kockán. Egyszerűbb, ha megtartja magának, amit tud.
Könnyebb letagadni, amikor arra van szüksége, és senki sem
emlékezteti az igazságra, amikor inkább nem venne róla
tudomást.
De valamit mondania kell neki.
Nem beszélhet neki a Jane-ekről, és így már csak egyetlen
lehetősége maradt. A legkevésbé fenyegető. Ez nem az az
igazság, ami után a férfi kutakodik, de ezzel is közelebb
engedheti magához, és remélhetőleg megállítja a további
kérdezősködést.
Kiszáradt a szája, de a férfi szemébe néz, és ennek ellenére
kimondja a szavakat.
– Abortuszom volt, Mike. Még mielőtt megismertelek.
A férfi visszabámul rá. Csend van.
 – Te… Hogy mi?
– Terhes lettem, és elvetettem. Néhány évvel azelőtt, hogy
találkoztunk.
Nancy figyeli a férfit, ahogy feldolgozza az információt, az
érzelmek egymást váltogatják az arcán. Michael feláll és fel-alá
kezd sétálni.
– Hogyan… Miért pont most mondod el? Miért nem mondtad
el korábban?
– Változtat ez bármin is?
– Nos… nem tudom, Nancy! Mióta is vagyunk együtt?
Házasok vagyunk, gyerekünk lesz, és egész idő alatt eltitkoltál
előlem egy ilyen nagy dolgot?
– Ez nem… – kezd bele Nancy, de megtorpan. – Igen, nagy
dolog, de ugyanakkor meg nem az, Mike. Ez semmin sem
változtat kettőnk között.
– Eddig nem bíztál bennem annyira, hogy mesélj az életednek
erről a szakaszáról?
Nancy túl sokáig tétovázik.
– Jézusom, Nancy! A férjed vagyok. Nem bízol bennem?
– De bízok, persze, hogy bízok. Nem erről van szó…
– Magyarázd el nekem, hogy ez miért nem bizalmi kérdés!
Most komolyan. Magyarázd el!
A férfi vonásai elsötétülnek. Nancy legszívesebben felállna,
és felkapcsolná a mennyezeti lámpát. Félhomályban minden
sokkal drámaibban hat. Azonban Michael vádló tekintete
megdermeszti.
– Senkinek sem mondtam el, Mike. Se a szüleimnek, se a
barátaimnak, senkinek.
 – Szóval akkor nem csak bennem nem bízol. Senkiben sem
bízol, igaz? Hát ez kibaszott gáz, Nancy.
– Tessék?
Michael arca grimaszba rándul.
– Kibaszott gáz. Csak hogy tisztázzuk: te már voltál terhes
korábban. Nem most először voltak reggeli rosszulléteid, nem
most először lett pozitív a teszted, mindezen már átmentél
egyszer, erre te tetteted magad, úgy teszel, mintha ez lenne az
első alkalom?
– Nem tettettem, Mike. Ezúttal annyira más volt. Ezt a
terhességet akartam! El nem tudom mondani, mennyire más ez
így.
– Nos, én azt hittem, hogy mindkettőnknek ez az első
alkalom, erre kiderül, hogy hazudtál. Hát ez remek érzés,
Nancy. Tényleg! – Michael megáll, csípőre teszi a kezét. – Mi a
faszról hazudtál még?
A szavak arcul csapják Nancyt. Érzi, hogy forróság önti el a
nyakát. Erre csak újabb hazugsággal válaszolhat.
– Szükségem van… – Michael elhallgat, a hajába túr. – Muszáj
eltűnnöm. Később találkozunk.
Sarkon fordul és elviharzik. Nancy hallgatja, ahogy elhalnak
a léptei a folyosón. Egy pillanattal később becsapódik a bejárati
ajtó.
Nancy nem tudja biztosan, mennyi ideig ringatózik a
hintaszékben a hasát simogatva, miközben könnyek folynak az
arcán. A köztük lévő bizalom csak illúzió volt, és most ez is
szertefoszlott. Michael nem bízik benne, és most már látja, hogy
ő sem bízhat a férfiban. Mégis hogyan reagált volna, ha
valamelyik másik titkát árulja el?
Micsoda ostoba lépés, gondolja. Tarts távolságot az
emberektől! Nancy most már érti, miért nem árulták el neki a
szülei, hogy örökbe fogadták. A titkolózás okozta belső sebeket
sokkal könnyebb kezelni, mint a külsőket. A következmények,
ahogy azt Michael most megmutatta Nancynek,
kiszámíthatatlanok. Végzetesek.
Mert ha egy titokra egyszer fény derül, már nem lehet
visszacsinálni.
NEGYEDIK RÉSZ
 24. FEJEZET
Evelyn
1988. január 28.

Havazik, ahogy az gyakran előfordul januárban Torontóban.

Hideg van, nyirkos a levegő, és talán csak két óra napsütés jut
mára. Vagy még annyi se.
Az emberek sietnek a dolgukra, ki-be járnak a zsúfolt
irodákba, gyógyszertárakba, üzletekbe. Az élet folyik a maga
medrében. Minden ugyanolyan, mint máskor, azt leszámítva,
hogy ettől a naptól fogva minden más lesz. A Kanadai
Legfelsőbb Bíróság ugyanis elismerte, hogy a nőknek joguk van
rendelkezni a saját testük felett.
Az abortusz mostantól legális.
Evelyn és Alice egész nap a rádiót hallgatta, miközben
ellátták a betegeiket. Amikor a döntés megszületett, Evelyn épp
a kezelőben volt egy beteggel, de hallotta Alice örömkiáltását a
folyosó végén lévő irodából. Minden erejével azon volt, hogy
megállítsa a keze reszketését, miközben a beteg kartonját
töltötte ki, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Miután a
beteg távozott, Evelyn azonnal az irodába sietett: Alice magán
kívül volt, sírt, nevetett.
– Hatályon kívül helyezték? – kérdezte.
– Hatályon kívül! – kiáltotta Alice, és szorosan megölelte
Evelynt.
 A két nő tíz percig zokogott és ujjongott, míg vissza nem
kellett térniük a munkához. Szerencsére kevés betegük volt, így
Evelyn korábban bezárhatta a rendelőt, Alice-t pedig azzal az
ígérettel küldte haza, hogy később majd találkoznak és együtt
ünnepelnek. Az esti órákra gyűlést szerveztek Morgentaler
klinikája elé a Harbord Streetre. Tom megígérte, hogy Regdzsel
együtt csatlakozik, amint befejezték a munkát.
Evelyn a Morgentaler klinika közelében lévő kávézóban ül
már vagy két órája, azóta, hogy eljött a rendelőből, forró kávét
szürcsöl, és bámul kifelé a kávézó párás ablakán. Az újságot
lapozgatta, és a karrierjén gondolkodott, a Jane-eken és a
harcon, ami a mai naphoz vezetett.
Két páciens is elő van jegyezve másnapra, és ez lesz az első
alkalom, hogy anélkül láthatja el őket, hogy tartania kellene a
börtöntől. El se tudja képzelni, milyen érzés lesz, ha lekerül ez a
súly a válláról, de holnap majd kiderül.
Miközben kint esik a hó, Evelyn azon tűnődik, hol lesz ma
Paula és az abortuszkaraván többi tagja. Biztos benne, hogy
hasonlóképpen ünnepelnek ők is, egy kocsmában valahol a
Legfelsőbb Bíróság épülete mellett. Evelyn elmosolyodik,
miközben rájuk gondol, de örömébe egy kis féltékenység is
vegyül, hiszen ők Ottawában vannak, a dolgok sűrűjében, a
hatalom székhelyének közelében, amely szemében Evelyn
többé már nem bűnöző. Ő azonban úgy döntött, hogy
Torontóban marad, itt ünnepel a Jane-ekkel, Morgentaler
klinikája előtt.
Kávéját kortyolgatva lapozgatja az újságot, és észrevesz egy
új apróhirdetést: egy szülőotthont megjárt anya keresi a
gyermekét. Sok ilyen hirdetést látott az évek folyamán.
Egyszerre megnyugtató és megrázó, hogy nincs egyedül ebben
az élethosszig tartó küzdelemben, hogy nem csak neki kell
megbékélnie a történtekkel, hogy más nők is ugyanúgy
szenvednek, mint ő, és azt kívánják, bárcsak más véget ért
volna a történetük. Nem először tűnődik el azon, vajon a
hirdetést feladó nők között akad-e olyan, akinek sikerült
megtalálnia és kapcsolatba lépnie a gyermekével. Az, hogy
egyre másra jelennek meg ezek a hirdetések, rámutat a tragédia
méretére, hogy milyen sokan érintettek benne.
Evelyn lerázza magáról ezeket a sötét gondolatokat, és
inkább a jövőre gondol, a holnapi újság főcímére, amely
megerősíti majd a nők úttörő győzelmét. Evelyn azt tervezi,
hogy bekeretezi a címlapot és felakasztja az irodájában a falra,
hogy naponta emlékeztesse, többé már nem kell félnie.
Összeszorul a torka, amikor a saját, elveszített lányára
gondol. Az abortuszpárti aktivisták nem csak maguknak
nyerték meg ezt a harcot. A lányaikért és a lányaik lányaiért is
harcoltak. Azért, hogy megtörjék ezt a szörnyű kört, és a
következő generációnak jobb legyen, mint nekik volt. Hogy
olyan világot hagyjanak rájuk, amelyben senki sem tilthatja
meg nekik, hogy rendelkezzenek a saját testük felett. Amelyben
nem kell felakasztaniuk magukat, vagy a fürdőkádban ülve
felvágniuk az ereiket, hogy újra kezükbe vegyék az irányítást.
Minden azon múlik, joguk van-e dönteni.
Minden gyermek kívánt gyermek, minden anya vágyott anya.
Ezt érték el ma. Ezt hagyják a lányaikra.
– Feltöltsem?
 Evelynt a felszolgáló zökkenti ki a gondolataiból, egy
huszonéves, kerek arcú, hosszú szőke hajú nő. Gőzölgő
kávéskannát tart a kezében. Evelyn megköszörüli a torkát.
– Igen, kérem, köszönöm.
– Tejszínt? Desszertet?
– Igen a tejszínre. Desszertet nem kérek. Innen egyenesen a
Harbord’sba megyek egy kis brownie-ért.
– Nem hibáztatom egy percig se. Az övék a legfinomabb
brownie.
Evelynnek azonban eszébe jut, hogy ennie kellene valamit a
gyűlés előtt. Az emberek fél öt körül kezdenek elszabadulni a
munkából, utána idejönnek majd, és hosszú éjszakának néznek
elébe.
– Kaphatnék mégis egy BLT szendvicset és egy kis sült
krumplit?
– Természetesen. Mindjárt hozom.
– Köszönöm.
A pincérnő nemsokára visszatér a szendviccsel, és látszik
rajta, hogy erősen gondolkodik.
– Nagyon ismerősnek tűnik – mondja Evelynnek.
Nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi történik vele. Evelyn
elmosolyodik, és egyenesen a lány arcába néz.
– Orvosi rendelőm van a Seaton Streeten.
Elég egy pillanat.
– Óóó!
Evelyn látja, ahogy sárga egyenruhája gallérja felett
elvörösödik a pincérnő nyaka.
– Jane? – tátogja.
 Evelyn bólint. Arra számít, hogy a fiatal pincérnő elsiet, de
ehelyett hátranéz a válla felett, majd leül az Evelynnel
szemközti székre, és a kávéskannát közéjük teszi a ragacsos
asztalra.
Kifújja a levegőt, és megrázza a fejét.
– Köszönöm.
– Szívesen.
– Őszintén szólva, nem tudom, hogy csinálja.
Evelyn elgondolkodik a megjegyzésen.
– Úgy érti, maga az eljárás nem volt világos, vagy erkölcsi
szempontból?
A lány megvonja a vállát.
– Egyik sem. Úgy értem, ez egy olyan szörnyű dolog. Senkinek
sem kellene keresztülmennie ezen, de mivel, tudja, megesik az
ilyesmi, csodálatos, hogy maga és ööö… Jane segítettek.
Gondolom, nem lehet könnyű magának.
Evelyn két sült krumplit töm a szájába.
– Ez nem rólam szól, hanem a pácienseimről.
– Jézusom, képtelen elfogadni egy dicséretet? – vigyorog a
lány.
Evelyn hangosan felnevet. Jó érzés.
– Vettem az adást. Erre az a válaszom, hogy azért csinálom,
mert csak kevesen képesek rá. Kivételes helyzetben vagyok, és
képes vagyok adni valamit, amire a nőknek szüksége van. Más
lett volna az életem, ha magam is választhattam volna, de
nekem erre akkor nem volt lehetőségem. Így hát megadom
másoknak. Könnyű? Nem. Vannak emiatt álmatlan éjszakáim? –
A fejét rázza. – Őszintén, nincsenek.
 A fiatal nő szenvtelen arccal hallgatja, majd bólint.
– Hát, folytatnom kell a munkát – mondja, és felemeli a
kávéskannát. – De még egyszer köszönöm. El sem hiszem, hogy
pont ma találkoztunk.
– Akkor ezek szerint figyeli a híreket.
– Igen. Megy a tévé hátul. Nehéz lett volna figyelmen kívül
hagyni. Nem mintha akartam volna – siet megmagyarázni. –
Mindenhol ez megy. Nagy nap a mai.
– Az.
– És mit fog csinálni most, hogy már legális?
Evelyn bekap még egy krumplit.
– Ugyanazt, mint évek óta.
– Tényleg?
– Nos, igen. Attól, hogy legális, még nem jelenti azt, hogy
többet senkinek sem lesz szüksége rá, nem igaz? Addig
csinálom, amíg szükség van rám.
A lány oldalra biccenti a fejét.
– Azt hiszem, igaza van. De gondolja, hogy mindig szükség
lesz magára?
Evelyn épp inni akar a kávéjából, de inkább visszateszi a
bögrét az asztalra. Végigméri a fiatal pincérnőt. Nem emlékszik
rá, elmondta-e a lány, miért döntött az abortusz mellett.
Természetesen sose kérdezősködik. A szolgáltatás kérésre
történik, nem tesznek fel kérdéseket. De sok nő magától
elmondja, miért döntött így, vagy azért, hogy aznap már
huszadszor emlékeztessék magukat, hogy ez a helyes döntés,
vagy hogy enyhítsék a bűntudatukat. Az összes történet, amit a
páciensei elmeséltek neki filmként pereg az agyában. Az
indokok sokfélék, alig találni köztük két egyformát.
Hirtelen nagyon fáradtnak érzi magát.
– Igen. Mindig lesz rá igény.
 25. FEJEZET
Nancy
2010 tele

Nancy kinyitja a szülei házának ajtaját. Bent még mindig

érződik az anyja illata, akit azonban már soha többé nem fog
látni. Körülnéz.
Csend van, csak a régi állóóra ketyeg a folyosón. Elszántan
számolja vissza a másodperceket, de immár nincs kinek. Nancy
furcsa szánalmat érez iránta, amiért nincs tudatában, hogy az
úrnőjének már nincs rá szüksége. Már semmi haszna, és ő még
csak nem is tud róla.
Senki sem mondta Nancynek, milyen nehéz lesz. Amikor az
utolsó szülőnk is meghal, körülöttünk mindenki azon van, hogy
segítsen megbirkózni az elmúlásuk felett érzett gyásszal, és
segítsen megtervezni a temetést. Főtt ételt küldenek, amikor
még ahhoz is túl kimerült és elkeseredett vagy, hogy
lezuhanyozz, nemhogy nekiállj főzni magadnak. Virágokat,
hogy legyen miben gyönyörködnöd, mielőtt barna, száraz,
rothadó kóróvá nem válnak, emlékeztetve rá, hogy a halál
elkerülhetetlen. Mintha eddig nem tudtad volna.
És senki sem mondta neki, milyen lesz a temetés után, milyen
érzés lesz az anyja személyes tárgyai között turkálni és kiüríteni
az otthonát. Nancy apja, aki tíz évvel idősebb volt Francesnél,
már évekkel ezelőtt meghalt, de Nancyre akkor nem sok feladat
hárult, mivel az anyja nem akart elköltözni a közös
otthonukból. Nancy természetesen segített megszervezni a
temetést, gyászbeszédet is mondott, de Frances makacs
természete, és igénye a normalitásra azt jelentette, hogy mind a
felhajtást, mind a segítséget visszautasította. Úgy tervezte,
minden megy tovább ugyanúgy, mint addig.
Nancy három egész napot adott magának Frances temetése
után, mielőtt rászánta magát, felkapta az anyja kulcsait, és
ideautózott egy halom költöztetődobozzal, hogy szembenézzen
az elkerülhetetlennel. Tudta, hogy Michaelre nem számíthat. A
válásuk óta hűvös, de civilizált volt a viszonyuk. A lányuk,
Katherine unszolására a férfi eljött a temetésre, de világossá
tette, hogy miatta teszi, Nancynek ehhez semmi köze.
Michaelnek két évvel ezelőtt viszonya volt valakivel, ami
hivatalosan is véget vetett a házasságuknak, bár a dolgok már
évekkel korábban kezdtek megromlani. Amikor Nancy
szembesítette őt a hűtlenségével, a férfi egyenesen hazugsággal
és titkolózással vádolta. Aligha hibáztathatta emiatt. A
képmutatás nyilvánvaló volt. Miután a viszonyára fény derült,
Michael párterápiára akart járni, meg volt győződve arról, hogy
a hűtlensége csak tünete volt mindannak, ami hibádzott a
házasságukban, és hogy meg tudják oldani a problémát. De
Nancy visszautasította, attól félt, hogy többet kellene felfednie
magából, mint amennyit akar. Nem dolgozott tovább a Jane-
ekkel, miután az abortusz legalizálásának köszönhetően
feloszlott a hálózat, de még mindig sok mindent titkolt Michael
előtt. Ami azt illeti, valahol mélyen megkönnyebbült, hogy vége
lett. Kimerítő huszonöt év házasság állt mögöttük, egyikük sem
bízott igazán a másikban Nancy vallomását követően. Végül
csak egyetlen gyermekük született, bár ez is vita tárgya volt
közöttük. Michael mindig is több gyereket szeretett volna, de
Nancy egyszerűen képtelen volt több gyereket szülni.
Katherine felajánlotta, hogy segít kipakolni Frances házát,
ami kedves volt tőle, de Nancy tudta, hogy ezt egyedül kell
megtennie. Annak ellenére, hogy a kötött cipőcske nála van, az
elrejtett doboz és Margaret üzenete még mindig a komódban
lehet, és egyedül szeretne lenni a szobában ezzel a titokkal.
Felmegy aaz emeletre. A lépcső és a térde is nyikorog már
kicsit a kortól. Miközben fokról fokra lépeget, arra az estére
gondol, amikor felfedezte a születésével kapcsolatos titkot. Az
estére, ahonnan már nem volt visszaút. Egyedül indult neki, és
túl mélyre ásott a kincsért, lélegzetvisszafojtva várta, mit
tartogat számára. A kiutat azonban már nem találta, és senki
sem várta odafent, hogy kötelet dobjon neki.
A lépcső tetején jobbra fordul, végigsimítja a korlátot, és a
szülei hálószobájába indul a rövid folyosón. Ugyanolyan, mint
máskor. Bordó mintás futószőnyeg tompítja a lépteit a nyikorgó
padlódeszkákon. Gyenge, jeges téli fény szűrődik be az utcára
néző ablak csipkefüggönyén keresztül.
Ahogy a kilincsért nyúl, látja fiatalabb énjét, aki mintegy
áttetsző ködbe burkolózva sejlik fel lénye alatt, mint egy
szellem; látja ránctalan kezét, amint megragadja a kilincset,
elszántan, hogy felfedje az igazságot, még ha veszélyes is.
Idősebb keze, amelyen kidudorodnak az erek és a bőr is
elvékonyodott rajta, sokkal lassabban fordítja el a kilincset,
tudva, hogy bármi örökre tönkremehet, ha nem bánik vele
óvatosan.
Nancy belép a szülei szobájának csendes sötétjébe, és abban
a pillanatban, hogy elárasztják érzékeit a szagok és a látvány,
rádöbben, hogy árván maradt. Egyedül van.
Ledobja a kilapított költöztetődobozokat és
szemeteszsákokat, amelyeket magával hozott, és felkapcsolja a
lámpát. Minden pontosan úgy néz ki, mint mielőtt az anyja
bement a kórházba. Az ágy be van vetve, de Nancy egy félig
megivott teát talál az éjjeliszekrényen, a tej már
megsavanyodott benne, és barna lerakódás pettyezi a csésze
belső peremét. Egy olyan könyv tetején nyugszik, amit az anyja
már sosem fog befejezni; finom, horgoltcsipke-könyvjelzőt talál
a 364. és a 365. oldal között, nem messze a végétől. A látványától
még jobban megfájdul Nancy szíve. A gondolat, hogy az anyja
bármit is befejezetlenül hagyott akkora képtelenség, de miután
kiújult az agydaganata, az olvasás komoly kihívást jelentett
számára.
Nancy felkapja a regényt, és odasétál vele a
költöztetődobozok és -zsákok halmához. Valahol el kell
kezdenie, ezért összeállítja az egyik dobozt – amiért egy mély
vágással fizet –, és belerakja a könyvet. Megtartja, és befejezi
majd az anyja helyett. Tudnia kell, hogyan végződik.
A ruhásszekrényhez megy. Bele akar temetkezni az anyja
ruháiba és kardigánjaiba és a háló padlóján zokogva
belélegezni az illatát. Vagy csak örökre itt maradni és úgy tenni,
mintha még mindig gyerek lenne és beöltözősdit játszana, mert
anyátlannak lenni egyszerűen elviselhetetlen. Ehelyett azonban
egyenként kiemeli a ruhákat a szekrényből, és a tárolójában
lévő szűkös helyre gondolva a legtöbbet a használtruha-boltba
szánt zsákba teszi. Nancynek minduntalan emlékeztetnie kell
magát, hogy nem az anyját dobja ki. Ezek csak ruhák.
Aztán jöhetnek a személyes dolgai: a csecsebecsék és az
emléktárgyak. Az anyja életének kellékei, amelyek sokat
jelentettek neki, fontos emlékek őrzői. Egyes darabokat
felismer, mások azonban Frances halálával immár örökre
megőrzik titkukat, és Nancy ott marad egy doboz ismeretlen
limlommal és egy halom frusztráló, örökre megválaszolatlan
kérdéssel.
Mire a komód kerül sorra, már késő délután van, a szeszélyes
téli nap már lenyugodott. A végére hagyta a Fiókot, mert nem
volt benne biztos, képes lesz-e folytatni a szoba kirámolását, ha
ezzel a darabbal kezdi. Most már tudja, mit rejt, mégis jobban
fél kinyitni, mint évtizedekkel ezelőtt. Most sokkal fenyegetőbb,
mint korábban bármikor.
Amikor az anyja élt, Nancynek még volt választása; bármikor
úgy dönthetett, hogy bevallja, mit tudott meg, és ez az elhúzódó
lehetőség valahogy csökkentette a titok súlyát. Frances
halálával azonban megszűnt ez a lehetőség, és a helyzet
véglegessége szinte fojtogatja Nancyt. Egyészen az anyja
haláláig nyolcvan százalékban biztos volt abban, hogy helyesen
döntött, de ez a maradék húsz százalék most úgy gyötri, akár
egy agyába fúródott szilánk, ami soha többé nem távozik már
onnan.
Vesz egy bizonytalan lélegzetet, és tettetett magabiztossággal
odasétál a komódhoz. Az anyja jázminos parfümösüvegcséje ott
csücsül a kézkrémek és izomlazító balzsamok között. Nancy
óvatosan felemeli – talán ez az utolsó üveg –, és lehúzza az
aranyozott kupakját. Fúj belőle a csuklójára, és beszívja a
virágos, tavaszt idéző illatot. Érzi, hogy kezd eldugulni az orra.
– Jaj, anya! – suttogja. – Istenem, máris hiányzol.
Visszazárja a parfümöt és beleteszi a megőrzésre szánt
dobozba, a Burberry sál redői közé rejti, amit az apja adott az
anyjának karácsonyra a halála előtti télen.
Nancy elmosolyodik a keserű emléken. Miután kitették az
anyját a körömkozmetikában, elvitte az apját ebédelni és
karácsonyi ajándékokat nézni. A zsúfolt, párás villamoson
utaztak a belvárosba, leszálltak a Queen Streetnél és megálltak
a Bay áruház előtt. A kirakatokat százhúsz centis műfenyők
díszítették, amelyeket fehér, csillogó anyaggal fújtak be, amitől
tényleg úgy ragyogtak, mintha igazi hó lett volna rajtuk. Színes,
fémes papírba csomagolt és ezüst masnival átkötött ajándékok
vették körül őket.
– Hogy hívják ezt?
– Kirakatnak, apa. – Nancy belékarolt, már nem volt olyan jó
a férfi egyensúlyérzéke, és jeges volt a járda.
– Igen, tudom, hogy ez egy kirakat, Bogárka. Nem vagyok
szenilis.
Nancy kuncogott.
– Akkor mire gondoltál?
– Úgy értem, ez az egész egy nagy svindli. – A magasan lévő
feliratra hunyorgott a szemüvegén keresztül. – Amikor ez még
az Eaton’s volt, na, ők tudták, hogyan kell berendezni egy
karácsonyi kirakatot.
Nancy csak nehezen állta meg, hogy ne kezdje el forgatni a
szemét. Az apja gyakran emlegette nosztalgiázva, hogy az
Eaton’s bezárásával odaveszett a polgári társadalom is.
– Gyerekkoromban sokat jártam ide. A szüleink elhoztak
minket, engem és a nagybátyádat, hogy megnézzük a
katalógusban lévő játékokat, és válasszunk valamit
karácsonyra.
Nancy közelebb terelte az apját a kirakathoz, mert egy csapat
lármás kamasz szállt le mögöttük a buszról és ott nyüzsögtek a
járdán.
– Akkoriban mechanikus játékok voltak. Lépcsőn fel-le mászó
manók. Pörgő kerekek. Apró vonatszerelvények, amelyek
fütyülve zakatoltak tovább. – Elmosolyodott. – Volt bennük
valami valódi, a faragott és festett fa, a vonatsínek, amiket úgy
raktak le, ahogyan azt kell. Olyan… – Elakadt a szava.
Nancy nézte az apját, és visszaforgatta az időt: a szeme
sarkában lévő ráncok kisimultak, ősz haja barnává változott.
Látta gyerekként, ahogy az arcát a kirakathoz nyomja a bátyja
mellett állva, ahogy a leheletük bepárásítja az üveget, és azon
tanakodnak, melyik játékot válasszák.
– Ezek csak üres dobozok – mondja az apja, és kesztyűs
kezével a csillogó lila és zöldeskék papírba csomagolt ajándékok
felé int. – Nincs bennük semmi. Szépen be vannak csomagolva,
mintha valami csodálatos titkot rejtenének. Arra akarnak
rávenni, hogy elképzeljük, mi van bennük.
– De ez is olyan, mint a legtöbb titok, Nancy. Jobb, ha nem
tudjuk, van-e valami a dobozban, vagy csak levegő. Jobb, ha
nem tudjuk.
Ismét havazni kezdett apró cseppeket rajzolva apja
szemüvegére. Az utca zaja halk zúgássá szelídült, miközben az
apja szemébe nézett. Nancy biztos volt benne, hogy próbál
elmondani neki valamit, de egyikük sem tudta vagy akarta
megnevezni a köztük lévő szakadékot.
– Szeretlek, apa – mondta helyette Nancy, és szorosan
megölelte.
A férfi átkarolta.
– Én is szeretlek, Bogárka.
Nancy letörli a könnyeket a szeme sarkából, elvesz egy papír
zsebkendőt a komódról, és kifújja az orrát.
– Hát akkor csináljuk! – mondja hangosan az üres szobának.
Kihúzza anyja komódjának legfelső fiókját és belekukkant.
Pont úgy fest, mint évekkel korábban. Legutóbb pontosan meg
kellett jegyeznie a tárgyak helyét, ám ezúttal nincs szükség
ilyesmire, és a tudattól összeszorul a gyomra. Kiemeli a
mindenféle okirattal, a szülei végrendeletével és egyéb
iratokkal teli borítékokat, amelyekkel korábban nem törődött,
de tudja, hogy most nem kerülheti ki őket.
Kinyitja az anyja zafír eljegyzési gyűrűjét rejtő dobozt, és a
jobb kezére húzza az ékszert. Tökéletesen illik rá, és ettől a
pillanattól kezdve le sem veszi többet. Kiveszi a gyöngysort.
Talán Katherine-nek adja majd a harmincadik születésnapjára.
Végül a hátsó sarok következik a vékony bőrtáskával.
Évtizedekkel korábbi felfedezése emlékére elönti a bánat.
Nancy nyel egyet, elforgatja a tárcsákat, brit sorrendben
megadva a születési dátumát. Megnyomja a csatot, és az
irattartó táska fedele kinyílik. Elakad a lélegzete a felfedezéstől.
A táska üres.
 Nancy a komód mellett áll, és csak úgy száguldanak a
gondolatai. Az anyja bizonyára eltűntette Margaret üzenetét,
tudva, hogy a halála után Nancy át fogja nézni a szülei otthonát.
Nem kellene megdöbbennie ezen, és valójában nem is teszi.
Nem igazán. Miután Frances nekiadta a cipőcskét a babaváró
partin, Nancy elfogadta a tényt, hogy a szülei sosem tervezték
elmondani az igazat. Bezárta ezt az ajtót a szívében és
továbblépett, de reménykedett benne, hogy legalább Margaret
üzenetét megtarthatja.
Egy évtizeddel ezelőtt Nancy végül úgy döntött, hogy megadja
a nevét az egyik ügynökségnél, amely segít egymásra találni a
vérszerinti szülőknek és gyerekeknek. Friss neheztelés
ereszkedik a szívére, de lerázza magáról. Végül is sosem kapott
hírt Margaret Robertsről. Különböző módon, de mindkét anyja
elárulta.
Nancy otthagyja a táskát, az ágyhoz megy, leül a padlóra és az
ágykeretnek dől. Nem először gondolkodik el azon, vajon hogy
alakult volna az élete, ha Frances őszinte lett volna vele, vagy
ha szembesítette volna a szüleit a titokkal, amit megtudott. Ha
nem hallgatta volna el Michael elől.
Megpróbált jobb szülője lenni Katherine-nek, mint a saját két
anyja. Nem titkolt semmit Katherine elől, azt az egy Nagy titkot
kivéve. Mindig igyekezett őszinteségre nevelni, hogy megtörje a
mérgező kört. És ez többnyire sikerült is. Katherine-nel közel
állnak egymáshoz. A lánya őszinte nő, aki nem titkolja az
érzelmeit – sokkal inkább hasonlít az apjára, mint Nancyre.
A farmerja varrását piszkálja, miközben ezek a gondolatok
pörögnek az elméjében. Egy idő után rájön, hogy már nincs mit
átgondolnia. Van egy feladata, mégpedig az, hogy kipakolja az
anyja házát, hogy el tudják adni. Ez a tiszta igazság, valami, ami
egyértelmű, fekete és fehér.
Felkel, kisimít egy szemeteszsákot, és elkezdi kihajítani a
múltat.
 26. FEJEZET
Angela
2017 tavasza

Egy nyirkos tavaszi napon Angela éppen a Thompson Régiség és

Antikváriumban van, amikor válasz érkezik a Facebookon az
egyik Nancy Birchtől. A rengeteg célt tévesztett és meg nem
válaszolt üzenet után Angela már szinte le is tett a dologról, és
bűntudattal gondolt arra, hogy miután felkavarta Evelyn Taylor
életét azzal kecsegtetve, hogy esetleg találkozhat Margaret
Roberts lányával, visszavonulót kell fújnia, és be kell ismernie,
hogy kudarcot vallott. Valahányszor meglátta az új üzenetet
jelző piros pöttyöt az appon, megemelkedett az adrenalinszintje
a lehetőségtől, hogy talán ez lesz az, de minden egyes
alkalommal csalódnia kellett.
Aztán délután öt óra előtt, amikor Angela már készült
összepakolni és átadni a boltot az éjszakás eladónak, egy
egészen más üzenet landolt a postaládájában.

Üdv! Valószínűleg én vagyok az, akit keres. Régebben ott

laktam a Thompson feletti lakásban, és mindig összekeverték
a leveleinket.

– Uramisten! – kiáltja Angela az üres üzletben. – Uramisten!

Kis híján leejti a telefonját, olyan gyorsan akar válaszolni, de
aztán visszafogja magát, mert észreveszi a három szürke
pontot. Nancy Birch újabb üzenetet ír.

Elnézést, hogy csak ilyen sokára válaszolok. Már nem nagyon

használom a közösségi oldalakat.

Angela megvárja, míg eltűnnek a szürke pöttyök, csak utána

válaszol.

Teljesen érthető! Nagyon örülök, hogy jelentkezett. Igazából

többről van szó egy egyszerű levélnél… Tudom, hogy kicsit
korai, de felhívna, hogy megbeszéljük?

Megadja a telefonszámát, majd megnyomja a küldés gombot,

majd az ajkába harapva félig azt kívánja, bárcsak Nancy nemet
mondana a beszélgetésre.

Persze. Ráér most?

– Te jó ég! Jól van. Igen! – mondja Angela hangosan.

Igen, válaszolja, majd bezárja az appot. Vár. Egy pillanattal
később megcsörren a telefonja. Helyi szám, de nevet nem jelez.
– Halló! – Angela szíve hevesen kalapál.
– Üdv! Angela? Nancy Mitchell vagyok. Nancy Birch – teszi
hozzá.
– Nancy, üdv! Üdvözlöm.
– Üdv!
– Szóval – próbálja meg Angela összeszedni a gondolatait. –
Az egyik régi komódban az üzletben találtam egy levelet, és
arra gondoltam, talán szeretné látni. Ezért próbáltam ilyen
elszántan a nyomára bukkanni.
– Ó, rendben. Mi áll benne?
– Ez… tulajdonképpen egy levél Francestől, az édesanyjától.
Öt szívdobbanásnyi idő is eltelik, mire Nancy válaszol. A
hangja kissé rekedt.
– Oké. Köszönöm. Felbontotta?
Angela gyomra összerándul. Tinának igaza volt. Talán
mégsem kellett volna belevágnia ebbe a zűrös ügybe.
– Kénytelen voltam, nem tudtam, hogyan máshogy
bukkanhatnék a nyomára. Sajnálom. Amúgy már félig meddig
nyitva volt, a ragasztó… – Elhallgat, még mielőtt a hazugsága
nagyobb kalamajkába keverné.
– Mit írt?
– Nagyon személyes. A szüleiről van benne szó.
Nancy felsóhajt.
– Azt írja, hogy örökbe fogadtak?
Angela szája tátva marad.
– I-igen, azt – dadogja. – Honnan…
– Igazán értékelem, hogy vette a fáradságot, hogy
megtaláljon, de valójában már tudtam.
Angela szíve majd’ megszakad. Az a rengeteg erőfeszítés!
Igyekszik könnyed hangot megütni.
– Ó, ne aggódjon! Csak elég fontos dolognak tűnt, és biztos
akartam lenni benne, hogy eljut a címzetthez.
– Nagyra értékelem.
Angela szórakozottan végigsimít hüvelykujjával a
billentyűzet szélén.
– Az a helyzet, hogy volt még valami a borítékban Frances
levelén kívül. Egy üzenet a szülőanyjától.
Újabb sóhaj.
– Ó, hű! Oké. Ennek örülök. Nem tudtam, mi történhetett vele.
Angela megdöbben.
– Hogyhogy?
– Még a nyolcvanas években megtaláltam azt a kis cetlit az
anyám fiókjában. Ebből tudtam, hogy örökbe fogadtak. Amikor
azonban anyám halála után kiürítettem a szobáját, már nem
volt ott. Őszintén szólva mindig is azt gondoltam, hogy
megsemmisítette. Gondolom, azelőtt küldhette a levelet, hogy
bement a kórházba.
– Igen, erről szó van a levélben. Sajnálom. Nem gondoltam,
hogy már tudja.
– Hát igen. Fiatal és ostoba voltam, és olyasmi után kutattam,
ami után nem kellett volna. Tudja, milyen ez.
– Persze. – Angela nem igazán tudja, hogyan hozza szóba a
következő dolgot. – Szóval, nem bánja, ha megkérdezem, hogy…
próbálta valaha is felkutatni a szülőanyját?
Csend van a vonalban. Angela tudja, hogy ezzel túl messzire
ment.
– Sajnálom, tudom, hogy ez nagyon személyes kérdés, de…
Sajnálom, próbálom összeszedni a gondolataimat. Amikor
megtaláltam a levelet, arra jutottam, hogy megpróbálom
felkutatni Margaretet, a szülőanyját. És… – Angela vesz egy
mély lélegzetet. Hányingere támad. – Nagyon sajnálom, hogy
nekem kell közölnöm ezt a hírt, de az anyja meghalt, nem
sokkal azután, hogy maga megszületett. – Vár egy pillanatot,
majd folytatja. – Találtam egy gyászjelentést, amit párhuzamba
tudtam állítani a szülőotthonról szóló hírekkel… Nos, valahogy
sikerült összeillesztenem ezeket az információdarabokat, és egy
régi barátnője meg is erősítette a hírt. Még egyszer nagyon
sajnálom.
Hosszú csend következik, mintha egyikük sem venne levegőt.
Majd mély sóhaj hallatszik a vonalban, amit orrfújás követ.
Angela már bánja, hogy megosztotta Nancyvel, amit megtudott,
de mi mást tehetett volna? Hagyta volna, hogy ő is lefussa
ugyanazokat a köröket, csak azért, hogy a végén megszakadjon
a szíve?
– Oké. Köszönöm. Köszönöm, hogy elmondta – szólal meg
Nancy. – Elküldené nekem az anyám levelét és Margaret
üzenetét? És esetleg a gyászjelentést és a cikket is, amit talált?
Azt hiszem, muszáj a saját szememmel látnom őket.
– Persze. Semmi akadálya.
Angela megkönnyebbül, hogy Nancy nem kiabál vele és
sikerült teljesítenie, amit akart: Margaret lánya olvasni fogja az
üzenetét, és tudni fogja, hogy sosem akart lemondani a
gyermekéről.
A kezét, mint mostanában oly gyakran, a köldökén nyugtatja.
Fél többet mondani Nancynek. Mégis megteszi.
– Nancy, van még egy oka, amiért inkább telefonon akartam
beszélni az üzenetváltás helyett. Hosszú történet, de
rábukkantam valakire, aki nagyon jóban volt az édesanyjával…
vagyis – átkozza magát a nyelvbotlásért – Margarettel. Együtt
voltak a szülőotthonban. Tőle tudom, hogy Margaret biztosan
meghalt. Találkoztam vele, és ha ön is akarja, szívesen
beszélgetne magával.
 Angela szavait hosszú szünet kíséri. Beharapja az ajkát, és
vár.
– Nancy…?
– Köszönöm, de inkább nem. – Szipog. – Nagyra értékelem,
hogy felkutatott a levél miatt. Örülök, hogy nem veszett el
Margaret üzenete, de nem hiszem, hogy képes lennék találkozni
azzal a nővel. Én csak… próbáltam túllépni ezen az egészen, és
az igazat megvallva elég jól sikerült. Nem akarom újra feltépni
a sebet, ha érti, mire gondolok.
Angela bólint, bár egyedül van a boltban.
– Igen. Igen, értem. Teljesen.
– Akkor megírom a címemet. Ha el tudna küldeni mindent,
amit talált, az nagyon jó lenne. Még egyszer köszönöm a
segítségét.
És mielőtt Angela válaszolhatna, a vonal megszakad.
 27. FEJEZET
Nancy
2017 tavasza

A csomagon finom porréteg gyűlt össze.

Nancy vonakodott kinyitni, amióta Angela Creightontól néhány
hete megkapta. Az előszobai asztalról a konyhapultra, majd az
íróasztalra, végül a hálószobájában lévő komód tetejére került.
Minden egyes alkalommal, amikor a heti takarítás során
megmozdítja, kelletlenül arra gondol, kinyitja, hogy túl legyen
már ezen az egész átkozott dolgon. Úgy gondolta, tudja, mi áll
Frances levelében, de semmi kedve nem volt feltépni a sebet,
amit az elmúlt harminchét évben gondosan összeöltött. A
sebhely mostanra szépen elhalványult, már észre se lehet
venni. Hacsak nem néz rá közelről, és ez a csomag pont erre
akarja rávenni.
Egy kellemes meleg szombat délután Nancy végre összeszedi
a bátorságát. Előhalász egy ollót a konyhai kacatos fiókból, és
felfelé indul a lépcsőn a szobájába. Sóhajtva leül az ágyra, majd
felnyitja a fehér, buborékfóliás borítékot, és az ölébe borítja a
tartalmát.
Felkapja Margaret üzenetét. Feltűnik neki, hogy
megperzselődött az egyik széle, egyértelműen égésnyom, ami
még nem volt ott, amikor oly sok évvel ezelőtt felfedezte.
Elképzeli az anyját, amint meggyújt egy gyufát a mosogató fölött
és a papír sarkához érinti, de aztán meggondolja magát. Nancy
tisztában van vele, hogy akkoriban az a nézet uralkodott, nem
szabad elmondani a gyerekeknek, hogy örökbe fogadták őket,
de úgy tűnik, az anyja némi fenntartással kezelhette ezt, még ha
nem is cselekedett másként. Azon tűnődik, Frances
Margaretnek akart-e valamiféle emléket állítani azzal, hogy
megtartotta az üzenetet és a kis cipőt, a nőnek, aki megadta
neki és a férjének a gyermeket, akire annyira vágytak.
Kihajtja a gyászjelentésről készült fénymásolatot, amelyet
Angela Creighton talált, és ott látja Margaret Roberts nevét
feketén, fehéren. Kihúzza az éjjeliszekrénye fiókját, beletúr, és
kiveszi a kis szütyőt, amiben Margaret cipőcskéit tartja, amióta
az anyja odaajándékozta neki a babaváró partin.
A szívéhez szorítja a kis cipőt és az üzenetet, és sokáig ott
tartja, mintha megpróbálna magába szívni valamit rég elillant
energiájukból. Most legalább már tudja, Margaret Roberts miért
nem lépett vele kapcsolatba soha, miért nem próbálta
megtalálni. Évtizedekig neheztelt rá ezért, de most végre
elengedheti.
Ezután Nancy elolvassa az otthon bezárásáról szóló cikket, és
elgondolkodik azon, milyen borzalmakat élhetett át Margaret és
a többi lány. Újfajta együttérzés támad benne a szegény lány
iránt. Eszébe jut az apáca vallomása, aki mellett a Szent
Sebestyénben virrasztott. Aki azt mondta, hogy hazudtak a
lányoknak, és valójában eladták a kisbabáikat. Újabb borzalmas
érzés keríti hatalmába a gondolatra, hogy a szülei talán fizettek
is érte. Vajon az otthon, amelyben született hasonlított
valamennyire arra, amelyik a Szent Sebestyénben működött
valamikor? Egyelőre megjegyzi magának, ez megérdemel egy
mélyebb kutatást, ha képes lesz rá. És meg kell próbálnia többet
megtudni Margaretről, ha ugyan van még mit.
Letöröl egy könnycseppet, és a kezébe veszi a csomag utolsó
darabját: az anyja levelét. Szándékosan hagyta a végére.
Ugyanaz a vastag papír, amelyet Frances mindig is használt, és
amit egy brit papírkereskedésben vásárolt Rosedale-ben. Amint
meglátja az anyja kézírását, komolyan hullani kezdenek a
könnyei. Miután befejezi az olvasást, összegömbölyödik az
ágyon, a kezére hajtja a fejét, és zokogni kezd.
Kérlek, bocsáss meg, drágám!
Bármit megadna azért, hogy alkalma legyen elmondani az
anyjának, megbocsát neki. Anyaként most már ő is megérti,
mekkora teher, amikor a szülő óvni akarja a saját gyermekét a
bajtól és a szívfájdalomtól.
Visszagondol 2010-re, megpróbálja pontosan felidézni azt az
időszakot és kitalálni, hogyan tévedhetett el a levél.
Akkoriban a régiségkereskedés feletti lakásban lakott. Miután
fény derült Michael viszonyára, ő költözött el a közös
otthonukból. Katherine mindkettőjükre dühös volt, de nem
akarta, hogy az apja elmenjen, és Nancy valahol a lelke mélyén
örült a magánynak. Vissza akart kerülni a városba, ugyanazokat
az utcákat járni, amelyeken fiatal nőként sétált, mielőtt még
találkozott volna Lennel vagy Michaellel, mikor még se karrier,
se gyerek felelőssége nem nyomta a vállát. Amikor még sokkal
inkább saját maga volt, és még nem tett annyi engedményt. Újra
rá kellett lelnie önmagára.
A lakást csak átmeneti megoldásnak szánta, amíg be nem
fejeződik a válás és Michaellel el nem osztják a vagyonukat, de
tovább maradt, mint tervezte, mivel Frances egészségi állapota
nagyon gyorsan romlott. Csak a temetés után lett ismét annyi
energiája, hogy új otthon után nézzen. Ekkor vette az oakville-i
házat, amiben Katherine-nek külön szobája volt, mivel az ideje
felét Nancynél, a másik felét pedig Michaelnél töltötte.
Frances 2010 februárjában halt meg, a levelet valószínűleg az
ügyvédje postázhatta azidőtájt. Nancy visszagondol azokra az
alkalmakra, amikor a postaládájába nyúlva a
régiségkereskedésnek szóló szórólapokat és számlákat talált.
Ilyenkor rögtön beugrott a boltba, ha éppen nyitva volt, és
átadta az eltévedt leveleket a szőkített hajú, felvarrt arcú,
kifinomult tulajdonosnak. Nancy azon tűnődik, melyik nap
lehetett az, amikor a saját postaládájába nyúlva fogalma sem
volt róla, hogy élete legfontosabb levele alig néhány
centiméterre hever tőle a Thompson Régiség ládájában.
Nancy felül, keresztbe teszi a lábát a krémszínű paplanon és
újra elolvassa az anyja levelét. Szerette volna, ha Nancy
felkutatja Margaretet, de Nancy nem járt sikerrel. Margaret
Roberts halott, és Nancy sosem lesz képes teljesíteni az anyja
utolsó kívánságát. Hozzáadja ezt is ahhoz a hosszú listához,
amit meg kellett volna tennie az életben, de elszalasztotta.
Még mindig folynak a könnyei, amikor Katherine tűnik fel a
hálószobája nyitott ajtajában.
– Anya? Mi a baj?
– Ó, Jézusom! Sajnálom, Katherine – motyogja Nancy, de
hiába próbálja felszárítani a könnyeit. Be kellett volna zárnia a
szobája ajtaját. A francba! – Én…
 – Mi az? Mi történt? – A lánya bejön a szobába és leül Nancy
mellé. Katherine már harmincéves, de még mindig itthon lakik,
és úgy tűnik, addig nem is fog elköltözni, amíg be nem fejezi a
soha véget nem érő Ph.D. képzést. – Anya? Megijesztesz.
– Jaj, édesem, sajnálom – mondja Nancy, és szorosan megöleli
a lányát. – Minden rendben van, minden rendben. Senki sem
beteg vagy ilyesmi. Csak…
Elengedi Katherine-t, a lánya füle mögé tűr egy homokszínű
hajtincset, és valami kifogáson töri a fejét, valami kegyes
hazugságon, amit elmondhat.
– Anya, bármiről is legyen szó, mondd el!
Nancy hagyja leülepedni a lánya szavait, amelyek nagyon
hasonlítanak ahhoz, amit Michael mondott annak idején a
gyerekszobában, amikor könyörgött, legyen őszinte vele. Nancy
nem számított rá, hogy megfogadja a saját gyereke kérését. De
Katherine introvertált típus és nagyon okos, és Nancy megígérte
magának, hogy a lányával mindig olyan őszinte lesz, amennyire
csak tud.
Ahogy Katherine Michaeltől örökölt hatalmas kék szemébe
néz, hirtelen nagyon kimerültnek érzi magát. Belefáradt a
menekülésbe, a titkokba, amelyeket a szívében egy
áthatolhatatlan páncélteremben gyűjtöget. Itt az ideje, hogy
kiszabadítsa őket. Ránéz anyja szavaira, és úgy dönt – most az
egyszer –, megfogadja a tanácsát. Hallgat intő szavára.
Ha bármit is tanultam ebből az egészből, akkor az az, hogy
nem szabad titkolózni. A titkok elgennyesednek, mint a sebek, és
sokkal tovább tart, míg begyógyulnak, ha a sérülés egyszer már
megtörtént. Maradandó és bénító, és én jobbat akarok neked
ennél.
Megfogja Katherine kezét, és elmondja neki azt, amit még
egyetlen élő léleknek sem árult el.
– Engem örökbe fogadtak.
Nancy a következő tizenöt percet azzal tölti, hogy elmeséli a
történetét Katherine-nek. Beszámol neki Margaret haláláról, és
hogy a szülőanyja a Jane nevet szánta neki. Hogy Katherine
nagyanyja egészen a haláláig titkolta előle az igazságot nem is
sejtve, hogy Nancy már rég tudja. Katherine fogja az anyja
kezét, és adogatja neki a zsebkendőket, amikor szüksége van rá.
Jó hallgatóság, és segít Nancynek megszabadulni a démontól,
ami már évtizedek óta nyomasztja.
– Annyira sajnálom, Anya! Tényleg senkinek sem beszéltél
erről? – kérdezi Katherine. – Sosem mondtad el Apának?
– Nem. Nem mondtam el. Őszintén szólva, egy csomó
mindent elhallgattam előle. Amikor megtalálod az igazit,
Katherine, ne kövesd el ugyanezt a hibát! Kérlek!
A lánya összeszorítja az ajkát, és látszik, hogy azon
morfondírozik, elmondjon-e valamit.
– Mi az? – kérdezi Nancy.
Katherine megrázza a fejét, a haja függönyként leng ide-oda.
– Csak arra gondoltam, beszélnetek kellene egymással – feleli.
– Apa még mindig nagyon szomorú, Anya. Azóta, hogy
elváltatok. Tudom, hogy ennek semmi köze ehhez – mutat a
bizonyítékhalomra Nancy mellett az ágyon. – De ettől
függetlenül el kellene mondanod neki. És beszélned kellene
vele, hogyan érzi magát. Tudom, hogy neked is hiányzik, ugyan
már!
 Nancy forróságot érez a gyomrában.
– Ugye nem ő vett rá erre?
– Persze, hogy nem. Nem is kellett volna semmit mondanom,
de olyan bánatosnak tűnsz, és Apa is az, és arra gondoltam,
talán ugyanazért vagytok szomorúak. Csak hívd fel!
Nancy bólint, bár bizonytalan a dolgában.
– Oké. Lehet, hogy felhívom. Bocs ezért – mutat könnyáztatta
foltos arcára.
– Minden rendben. Szeretlek, Anya. – Katherine megcsókolja
az anyja arcát, és az ajtó felé indul.
– Katherine!
A lány megfordul, és Nancy ezúttal tisztábban lát:
a gyermeke sokkal bölcsebb a koránál.
– Igen?
– Köszönöm, hogy számíthatok rád.
– Minden oké. Szeretlek.
– Én is szeretlek – mondja Nancy.
– Engedek neked fürdővizet, jó?
Nancy bólint.
– Köszönöm, drágám. Jól hangzik.
Nancy megpróbálja összeszedni magát, hallja, ahogy nyílik a
fürdőszobaajtó, majd Katherine megnyitja a vízcsapot, és ahogy
mennydörgő csobogással telik a kád.
Miután Katherine bemegy a saját szobájába, Nancy még
egyszer elolvassa az anyja levelét és Margaret üzenetét, majd
lebotorkál a konyhába, és tölt magának egy nagy pohár
vörösbort.
Egy perccel később elzárja a csapot, előveszi a
levendulaolajat a fürdőszobaszekrényből, és pár cseppet a vízbe
önt. Nancy figyeli az általuk keltett hullámokat, elgondolkodik
az események láncolatán a saját életében, amelyek kicsiben
kezdődtek, majd olyan nagyra nőttek, hogy később már akkor
sem tudta volna megállítani őket, ha próbálta volna.
De valójában sosem próbálta.
A borospoharát hangos csörömpöléssel a kád szélére teszi, a
telefonját a kád mellé készíti a padlóra, majd hagyja, hogy a
ruhái a földre hulljanak, belemerül a vízbe, és lehunyja sírástól
felpuffadt szemét.
A ház megint csendes, a gondolatai viszont üvöltenek az
elméjében.
Fél órával később a víz kihűlt, Nancy könnyei pedig
elapadtak. Átnyúl a kád peremén, némi víz a padlóra fröccsen,
és felkapja a telefonját. Üzenetet küld Angela Creightonnak.
Sajnálom, hogy olyan kimért voltam önnel a múltkor. Sok
mindent kellett feldolgoznom. Meggondoltam magam, mégis
szeretnék beszélni Margaret barátnőjével – meg tudná szervezni
a találkozót?

Amikor Nancy felhívja Michaelt, hogy megkérdezze, hajlandó

lenne-e beszélni vele, arra számít, a férfi nemet fog mondani.
Nem akarta magát hiú ábrándokba ringatni, hogy igaz, amit
Katherine mondott, hogy a férfi magányos és boldogtalan,
amióta elváltak. Igazából amikor tárcsázza Michael számát,
akkor jut eszébe, hogy Katherine részéről ez amolyan Apád,
anyád idejöjjön! típusú csapda is lehet, hogy újra összehozza
őket, de Nancy legnagyobb meglepetésére nem erről van szó.
Michael beleegyezik, hogy együtt kávézzanak, majd miután
megbeszélik, hol és mikor, leteszik a telefont.
Ezek után Nancy meztelenül járkál fel-alá a szőnyegen, és
azon gondolkodik, mit mondjon a férfinak. Nem igazán tudja,
mit reméljen, de tudja, ezt a lépést meg kell tennie. Ha Michael
ennyi külön töltött év után is még mindig ennyire szerencsétlen,
akkor legalább egy próbát megér, hogy elmondja, szerinte miért
futott zátonyra a házasságuk. Mert a férfi viszonya ellenére
Nancyt terheli a felelősség. Úgy ment hozzá, hogy sosem beszélt
neki a születését övező titokról, a tiltott operációkról,
amelyekben segédkezett a Jane-hálózatban és a saját
abortuszáról, ami még a megismerkedésük előtt történt.
A legtöbb dolgot, ami komoly hatással volt a személyiségére,
eltitkolta előle. Nem volt tisztességes tőle, hogy közben elvárta
Michaeltől, hogy megértse és bízzon benne.
Nancy korábban érkezik a kávézóba abban a reményben,
hogy egy csésze gyógyteától majd sikerül megnyugodnia.
Amikor a kirakaton keresztül meglátja, hogy Michael közeledik,
a gyomra összeszorul, és feltűnik neki, milyen ősz lett a férfi
halántéka és szakálla. De a gondolatra, hogy ő esetleg nem
hajlandó még egy esélyt adni a házasságuknak, levegőt is alig
tud venni. Erre igazán nem számított, ezért váratlanul éri,
amikor Michael odalép mellé és egy pillanatnyi habozás után
megöleli.
– Örülök, hogy látlak, Nancy – mondja formálisan, mintha
csak régi kollégák lennének, semmi több. Bizonyos értelemben
azok is. A pénzügyeik nyomon követése, a különórák
megszervezése és a soha véget nem érő logisztikai tervezés
mellett a házasságuk nagyban hasonlított egy üzlet vezetésére.
– Én is, Mike. – Nancy leül, és megköszörüli a torkát. –
Rendeltem neked kávét. Egy perc és már hozzák is. Még mindig
két tejszínnel iszod, igaz?
Michael halványan elmosolyodik.
– Igen. Köszönöm.
Egy pillanattal később megérkezik a kávé, a pultos pedig
elcsoszog.
Nancy kényszeríti magát, hogy a volt férje szemébe nézzen.
Régóta nem voltak már kettesben.
– Köszönöm, hogy eljöttél – kezdi. – Katherine javasolta, hogy
hívjalak fel. Azt állította, mondtál neki néhány dolgot, ami miatt
úgy gondolta… beszélnünk kellene.
Michael fészkelődni kezd a székén, és a tekintete a kávézó
ajtaja felé vándorol. Nancy reméli, hogy nem akar elmenekülni.
– Igen. Valószínűleg nem lett volna szabad mondanom
semmit. Karácsonykor történt, és tudod, milyen a karácsony.
Tele nosztalgiával. Az anyám nem sokkal előtte halt meg, és
elgondolkodtam a múlton. Visszatekintettem az életemre,
tudod.
Nancy bólint, és a saját nagyanyjára gondol.
A Múlt, kedvesem.
Michael végigsimít az asztalon, lesöpör egy morzsát, és
Nancy ellenáll a késztetésnek, hogy megfogja a kezét.
– Katherine ott volt velem, de te nem, és ettől egyszerűen úgy
éreztem, valami hiányzik. Katherine megkérdezte, jól vagyok-e.
Nagyon rá tud érezni a dolgokra.
 Nancy elmosolyodik.
– Igen, valóban.
– És azt hiszem, elmondtam neki… – A bögre fogantyújával
babrál, majd Nancyre néz. – Elmondtam neki, hogy rád
gondoltam, és nem is tudom... hogy szeretném, ha olyan lenne
minden, mint régen.
Nancy elgondolkodva kortyol a teájába.
– Hmm. Nem tud valami jól titkot tartani, nem igaz? Jó
kislány – teszi hozzá halkan.
Michael felnevet.
– Nem.
– Nem úgy, mint az anyja – mondja Nancy. Nem így akart
előrukkolni vele. De végül is ezért kérte Michaelt, hogy
találkozzanak, úgyhogy talán így lesz a legjobb. – Az a helyzet,
Mike, hogy egyáltalán nem ismertél engem – mondja Nancy
összeszorult torokkal. – És ez az én hibám. Beismerem.
Michael nagyot sóhajt, tekintetét a bögrét markoló kezére
szegezi. Más sóhajok emlékei ötlenek fel benne, szerelemé,
szenvedélyé, a gyermekük kölcsönös imádatáé.
– Mike…
– Nagyon hiányoztál, Nance.
Egyikük sem vesz levegőt, és azon gondolkodnak, amit a férfi
az imént bevallott. Hogy mit jelent ez mindkettőjükre nézve. A
tavaszi szél a kávézó melletti park fáinak lombjában tekereg.
Néhány hónap múlva sárgára és vörösre színeződnek majd,
mintegy utolsó látványos előadásként, mielőtt a tél lecsupaszítja
őket.
Minden múlandó, mondja. Nincs vesztegetni való idő…
 Igen vakmerő hét áll Nancy mögött: beleegyezett, hogy
találkozik a szülőanyja barátnőjével, és ezzel talán sikerül
lezárnia életének ezt a részét, most pedig a volt férjével próbál
kétségbeesetten kibékülni. Akár el is mondhatná a férfinak,
hogyan érez valójában. Nancy megnyalja az ajkát és felnéz
Michaelre: Katherine-t látja a férfi tiszta kék szemében. A
gyermeket, aki összeköti őket, történjen bármi.
– Ó, Mike! Te is hiányzol nekem. Annyira hiányzol!
Átnyúl az asztalon, és megszorítja a férfi kezét. Eszébe jut,
hogy évtizedekkel ezelőtt pont így fogta a férfi kezét, amikor az
gyűrűt húzott az ujjára, és megfogadták, hogy mindig őszinték
lesznek egymáshoz.
Nancy nem volt az.
Állja volt férje tekintetét, és kényszeríti magát, hogy ne
engedje el.
– Mesélnem kell neked Jane-ről.
 28. FEJEZET

Angela
2017 tavasza

– Brownie a Harbord’sból!
Angela azon nyomban átnyújtja a takaros fehér dobozt
Evelynnek, amint az idős nő ajtót nyit.
– Ó, remek teremtés! Diós?
– Természetesen nem. Vérig vagyok sértve, hogy ilyen
szentségtöréssel vádol. Milyen magára valamit is adó brownie
engedné, hogy pompás, lágy belsejét dióval tegyék tönkre? –
húzza fel Angela ironizálva az egyik szemöldökét.
– Tudtam, hogy kedvelni fogom magát. – Evelyn beinvitálja
Angelát, és a vállával belöki a nehéz utcai ajtót.
A pékségben terjengő illatoktól Angelának hányingere
támadt, de kitartott, és eltökélte, jóvá teszi a néhány héttel
ezelőtti katasztrofálisnak érzett első találkozójukat.
Felmennek a nyikorgó lépcsőn az első emeleti lakásba.
– Teszek fel vizet a kávénak – mosolyog Evelyn Angelára. –
Foglaljon helyet!
Az ablak melletti puha, krémszínű kanapéra telepszik.
Evelyn ma elhúzta a függönyt, hogy a lakásba csábítsa a tavaszt.
Az ablakpárkányon álló vázába rendezett sötétlila orgona illata
betölti a szobát, mintha csak fel akarná hívni a figyelmet arra,
hogy végre elmúlt a tél, mostantól a virágoké a főszerep.
– Hol szerezte az orgonát? – kérdezi Angela. – Egyetlen bokrot
sem láttam errefelé. Köszönöm! – teszi hozzá, és elveszi
Evelyntől a felé nyújtott tányért. Eszik a brownie-ból egy
keveset, bár mostanában az édességtől felkavarodik a gyomra.
Evelyn Angela mellé telepszik a kanapéra, és finom hölgyhöz
illően keresztbe rakja a bokáját.
– Loptam.
– Ha! Tessék?
– Úgy értem, gyakorlatilag. A campus tele van virágzó
orgonabokrokkal. Tegnap lemetszettem néhány szálat. Még csak
egy-két ág nyílt ki, de nem tudtam ellenállni neki.
– Maga metszőollóval a táskájában jár-kel?
Evelyn áhítattal emel egy villányi brownie-t a szájához és
bekapja.
– Mmm. Ez egyszerűen mennyei, Angela – nyeli le a falatot. –
Van egy svájci bicskám, a bátyámtól kaptam egyszer
karácsonyra. Ismeri? Néha nagyon jól jön. Különösen a
dugóhúzó.
Angela felnevet, kis híján félrenyeli a brownie-t. A vízforraló
fütyülni kezd, mire Evelyn korát meghazudtolva felpattan, és
egy pillanattal később kávéval a kezében tér vissza a konyhából.
– Szóval! Milyen új híre van a számomra? – Darwin a kávéra
mered, és türelmetlen nyávogásba kezd: brownie-t követel.
Angela az asztalra teszi a kávéját, kicsit vár, hogy hűljön.
– Nos, ami azt illeti, megtaláltam Margaret lányát.
– Ó, te jó ég…
– Nem jó néven kerestem először. Elvált, de még mindig a
férjezett nevét használja. Ironikus, de szerintem azért, hogy az
emberek könnyebben megtalálják a közösségi oldalakon, mivel
jó ideig ezen a néven ismerték. Elmondtam neki, ki vagyok és
hogy találtam egy levelet, amelyet a régi lakására címeztek, de
valahogy az alatta lévő üzlet egyik komódjának fiókjában
landolt.
Angela felnéz a brownie-jából és Evelynre pillant, aki olyan
sápadt, hogy az arca szinte beleolvad a kanapé krémszínű
szövetébe.
– Jaj istenem, Evelyn, jól van? – Angela megfogja jéghideg
kezét. Érzi, hogy az idős nő reszket. – Evelyn?
Evelyn megszorítja a kezét, amitől Angela kicsit megnyugszik.
Hirtelen tudatosul benne a nő életkora, és hogy fogalma sincs,
hogyan kell elsősegélyt nyújtani.
– Mi a baj? Hívjak valakit?
Evelyn arca kipirult, vörös foltok tarkítják hófehér bőrét.
Aztán elsírja magát. Angela zavarodottan és rémülten karolja át
a vállát, nem igazán tudja, mi mást tehetne. Vékonynak és
törékenynek tűnik a karjában, mintha a legkisebb nyomásra is
menten összetörne. Mi a fene folyik itt? Angela gondolatai
sebesen száguldanak, de nem tud lépést tartani velük. Néhány
perc múlva Evelyn légzése lelassul, és a zokogása csuklásba
fordul. Kihúzza magát, amikor Darwin a két nő könyöke alatt
átbújva az ölébe telepszik és mindent megtesz, hogy meleg,
puha testével megnyugtassa.
Működik. Evelyn hátradől, fejét a kanapé párnájának
támasztja, és Darwin hátát simogatja. Angela megpillant egy
doboz papír zsebkendőt a kisasztalon. Kihúz három zsebkendőt
a virágos dobozból, és megveregeti az idős nő vállát.
– Tessék.
– Köszönöm, kedvesem – suttogja Evelyn. Megtörli az arcát,
és kifújja az orrát. – Én is a Szent Ágnesben voltam, Angela.
Angela bólint.
– Tudom.
Evelyn szembefordul vele. Szívalakú arcán gyorsan peregnek
le a könnycseppek. Angela igazán csak most veszi észre a
ráncokat Evelyn szeme és ajka körül, elvékonyodó,
pergamenszerű bőrét, ami az idős kor velejárója és fénytelen,
tompa szemét. Kimerültség és fájdalom sugárzik belőle, kezd
kihunyni a fénye.
– Született egy kislányom. Alig volt pár napos, amikor
kitépték a karomból.
Mintha hideg nyaldosná Angela bensőjét. Figyeli, ahogy
Evelyn végigsimít a saját karján, mintha a gyermekét ringatná,
akit valaha a karjában tartott. Jobb keze megállapodik a bal
csuklóján, és középső ujját végighúzza egy hosszú, kifakult
hegen.
– Akkor még Maggie-nek hívtak. A kislányomat pedig Jane-
nek.
 29. FEJEZET
Maggie
1961 májusa

Maggie üvegcsörömpölésre ébred.

Vagy legalábbis azt hiszi. Ahogy kezd magához térni, és a hajnal
kékes fényében egyre inkább ki tudja venni a szoba körvonalait,
már nem olyan biztos benne. Talán csak álmodta. Itt, az
otthonban mindig is furcsákat álmodott, és amióta az épület
szülés utáni szárnyába került, kétszer olyan zavarodottan
ébred; mintha valaki az éjszaka közepén kiemelte volna a saját
ágyából és egy furcsa, ismeretlen helyen tette volna le.
Maggie megdörzsöli a szemét és az oldalára fordul. Érzi, hogy
valami összegyűrődik a karja alatt.
Felül, és a párnáján nyugvó két borítékra pillant. Észreveszi,
hogy Evelyn ágya üres, és hiányzik róla a lepedő is. Kezébe
veszi a borítékokat, és furcsa bizsergő érzés keríti hatalmába.
Maggie, áll az első borítékon. A másodikon Anya és Apa a
felirat.
Maggie szíve hevesen ver, miközben feltépi a neki címzett
borítékot. Két levél lapul benne. Az egyik neki szól, a másikat
viszont a helyi rendőrőrsnek címezték. Az övé van felül. Olvasni
kezdi, a szíve a torkában dobog.

Kedves Maggie!
Fáj leírnom e szavakat, mert ezzel mintha csak
megerősíteném az igazságot. Tegnap Agatha nővértől
megtudtam, hogy a kisbabám meghalt. Segítségért
fordultam Agathához, reméltem, hogy kapok tőle egy nevet
vagy címet. Valamit. Bármit, ami alapján a kislányom
nyomára bukkanhatok. És ő ezzel a hírrel szolgált. A
kisbabámat eladták, és utána meghalt.
Már az is elég szörnyű volt, hogy elszakították tőlem, de
most már az a tudat sem vigasztal, hogy egy gyermektelen
nő imádott gyermeke lenne. Meghalt, és ez számomra is a
véget jelenti.
Őszintén szólva, erőt ad. Mind azért vagyunk itt, mert
sosem volt választási lehetőségünk. Sosem befolyásolhattuk
az életünket. De ezzel magamhoz vehetem az irányítást.
Megválaszthatom, mikor és hogyan halok meg. Nem félek,
mi lesz a lelkem sorsa. Csak azt tudom, hogy szabad és
békés lesz, és újra találkozom majd szegény Leómmal és a
gyönyörű kislányunkkal.
Ha csak a halálban lehetek velük, akkor legyen így!
Mielőtt elmegyek, szeretnék kérni tőled egy szívességet.
Két másik levelet is írtam – az egyiket a szüleimnek
címeztem, a másikat pedig a rendőrségnek, a te leveledhez
mellékelve. Rejtsd el őket a matracod alá, vagy bárhova,
ahol biztonságban vannak, és vidd őket magaddal, amikor
elhagyod az otthont. Kérlek, add postára őket, amilyen
hamar csak tudod. Elbúcsúztam a szüleimtől és a
bátyámtól, és részletesen beszámoltam a rendőrségnek a
méltatlan bánásmódról, az Őrmester kegyetlenkedéseiről és
 arról, hogy a gyermekeket pénzért árulják. Remélem, ennyi
elegendő lesz ahhoz, hogy legalább az otthont bezárják. Az
már túl nagy kérés lenne, hogy az Őrmester is megkapja,
amit érdemel, de talán sikerül majd kísértenem. Hiszen ki
tudja, kedvesem, mi vár ránk odaát.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de hosszú idő óta először
érzem azt, hogy van remény.
Szeretlek, Maggie. Olyan voltál nekem, mint egy testvér,
amióta megérkeztünk erre a szörnyű helyre, és a jelenléted
ír volt fájó szívemre. Annyira sajnálom, hogy magadra
hagylak, de tudom, nagyon hamar kikerülsz innen, és nagy
dolgokat fogsz véghez vinni az életben. Esedezve kérlek, élj
teljes életet, mindkettőnkért. És soha, de soha ne add fel a
kutatást, eredj Jane nyomába! Tudom, hogy megtalálod.
Szeretettel,
Evelyn Taylor

Maggie-nek reszket a keze.

Puff!
Zavarodottan, félve ugrik fel a földszintről jövő zajra. Átveti
lábát az ágy szélén, és a levelekkel kezében halkan a hálóterem
ajtajához oson. Kiles a folyosóra, de semmi mozgás. A hajnal
kék fénye a falakra és a fa padlódeszkára vetül. Csend van a
házban.
A lépcső felé indul, a hang felé, amely vasmarokkal szorítja a
bensőjét, és kipréseli a levegőt a tüdejéből.
Lefelé oson a lépcsőn, gondosan kikerüli a nyikorgó
lépcsőfokokat. Leérve a szalon felé fordul, és a látványtól kis
híján összeesik.
 Evelyn az ajtó feletti gerendán lóg, feje az ágyneműből
rögtönzött hurokban. Lába élettelenül lóg ki szürke hálóinge
szegélye alól. A szeme szerencsére csukva van, de az ajka
kidülledt szürkére vált arcában. Szőke haja lazán a vállára
omlik. Himbálózó lába mellett egy szék hever az oldalára dőlve.
Maggie észre se veszi, hogy a padlóra roskad. A leveleket a
kezében szorongatja, és próbál levegőhöz jutni. Szeretne
máshova nézni, de nem bír. Ez már örökre bevésődött az
emlékezetébe. Minden alkalommal látni fogja, ahányszor csak
lehunyja a szemét.
Egy perc múlva, ami egy órának tűnik, Maggie-nek sikerül
feltápászkodnia a korlátba kapaszkodva. Evelynhez botorkál, az
ajka remeg a hideg verítéktől és a könnyeitől, éles fájdalom
hasít a lábába.
Elakad a lélegzete is, és összerezzen a talpából kiálló
üvegszilánk láttán. A padlót ólomüveg borítja, amely egykor az
ajtó feletti mélyedést díszítette. Evelyn kitörhette, hogy át tudja
dobni a gerendán a lepedőt. Maggie kiszedi a szilánkot a
talpából, aztán a bejárati ajtóhoz szökdécsel, és belebújik az
egyik közösen használt gumicsizmába. Az üvegszilánkok
kavicsként ropognak a lába alatt, ahogy visszasétál a
holttesthez.
– Jaj, Evelyn! – suttogja, és barátnője kezéért nyúl.
Megszorítja, és érzi, még ki se hűlt. Evelyn lelke épp csak
elszállt. Csak néhány percet késett. A gondolat szögesdrótként
mar a bőrébe. Gyengéden végigsimítja Evelyn karját. De ez már
nem Evelyn. Evelyn elment.
Elengedi.
 Maggie még hosszú másodpercekig bámulja barátnőjét, a
kezében szorongatott levél tartalmára gondol, Evelyn
mosolyára közel az arcához, mikor késő éjjel egymás fülébe
suttogtak, és megpróbálták felmelegíteni egymást. Maggie
emlékezetébe vési ezt a jelenetet, magába szívja Evelyn megtört
testének minden apró kis részletét, azt, hogy hogyan került a
Szent Ágnesbe és mindazt, ami ahhoz vezetett, hogy a szalon
gerendáján lógjon ezen a májusi hajnalon.
Most kezd eluralkodni rajta a harag. Nem, nem is a harag. A
mérhetetlen düh. A fehéren izzó, vad düh méregként lüktet
Maggie ereiben.
Evelyn halott. A kisbabáját, Jane-t már régen elveszítette. Az
apja barátjára, Joe-ra gondol. Az Őrmesterre, a lányok szüleire
és a papokra, akik ideküldték és arra buzdították őket, hogy
„cselekedjenek helyesen”. Maggie-nek egészen más elképzelése
van most arról, mi a jó és mi a rossz, mint mielőtt a Szent
Ágnesbe került. És ezt most helyre kell hoznia.
Amint a hajnal első vörösbegyei elkezdenek édesen csivitelni
a szalon ablaka alatti bokorban, Maggie döntésre jut.
– Isten veled, drága barátnőm! – suttogja, és még egyszer
utoljára végigsimít Evelyn hálóingének ujján.
Ideje indulni.
Félbehajtja a leveleket és a csizmája szárába csúsztatja őket.
Magabiztos léptekkel indul a konyhába. Egy egér suhan végig a
konyhapulton, és eltűnik szem elől. Maggie egyenesen ahhoz a
fiókhoz lép, amelyben a késeket tartják. Kihúzza, és kiválasztja
a kedvencét, egy hámozókést, amit mindig is szeretett. Közepes
hosszúságú, kiválóan irányítható, széles markolattal.
 Végigoson a folyosón, még egy utolsó pillantást vet Evelyn
élettelen testére, fellopakodik a lépcsőn, és félúton kis híján
rálép az egyik nyikorgó lépcsőfokra. De már nem kell sokáig
csendben maradnia. A lépcső tetején jobbra fordul. Ismeri az
összes nyikorgó padlódeszka helyét; mintha egy kiterített
térképen látná őket, úgy lavírozik közöttük gondosan elkerülve
azokat, amelyek elárulhatnák.
Olyan erősen markolja a kést, hogy a bütykei belefehérednek.
Megfogja az Őrmester ajtajának kilincsét. Izgatottság lesz úrrá
rajta a gondolatra, hogy igazságot fog szolgáltatni. Ismeri a
Biblia tanítását. Születése óta sulykolják belé, és a Szent
Ágnesben töltött idő alatt még erőszakosabban beléplántálták.
Kezet rá, hogy nem marad büntetlenül a gonosz!{*}
Erősebben markolja a kést, és egy pillanatra lehunyja a
szemét, hogy felkészüljön. Érzi a csizmájába gyűrt levelek
súlyát és a kés kemény acélmarkolatát, miközben Evelyn
kézírása táncol lelki szemei előtt.
Sosem befolyásolhattuk az életünket. De ezzel magamhoz
vehetem az irányítást.
Még mindig érzi a férfi leheletét a tarkóján, amikor éjjel
rátámadt. Érzi Joe erős karját, ahogy leteperi.
Újra szabadon engedi a dühét, hagyja, hogy teljesen kitöltse
szívét, elméjét és átjárja teste minden egyes sejtjét, miközben
kitárja az Őrmester sötét szobája ajtaját. Vastag függöny takarja
a hatalmas ablakot, és beletelik egy kis időbe, míg Maggie szeme
alkalmazkodik a félhomályhoz. Néhány pislogást követően már
látja a díszes komódot, az ágy rácsait és a göröngyös takarót.
Belép a szobába. Az Őrmester a hátán fekszik, mélyen alszik,
karját összekulcsolta a feje felett, mint egy derűsen alvó
gyermek.
Maggie egy pillanatra eltűnődik azon, vajon miről álmodhat.
Aztán felfelé görbül a szája sarka, mert eszébe jut, hogy
mindjárt véget vet neki, akármilyen édes is. Örül, hogy most ő
irányít, és örökre megváltoztatja ennek a nőnek az életét, ahogy
ő is megváltoztatta az övéket.
Az Őrmester testesíti meg Maggie minden fájdalmát.
A kis kandalló feletti óra állhatatosan ketyeg, számolja vissza
a másodperceket, míg Maggie elszánja magát a cselekvésre. Az
Őrmester megmozdul, megmoccan a karja, majd a feje. Lassan
ébredezik, kinyitja álomtól ittas szemét. Maggie-re néz, akinek a
szíve kihagy egy ütemet. Most vagy soha.
Erősen rámarkol a késre, előreveti magát, és minden
maradék erejével az Őrmesterbe vágja a pengét.
Az apáca vére a fehér vászonra csordul, kétségbeesett sikolya
betölti a szobát. Maggie felemeli a kést és újra lecsap vele,
miközben az apáca pánikba esve és dühösen csapkod felé.
Az Őrmester újabb velőtrázó sikolyt ereszt meg, és próbálja a
lábán és a csípőjén ejtett sebekre szorítani a takarót. Levegő
után kapkodva lecsúszik az ágyról, és térdre esik.
Maggie kirohan a szobából, otthagyva a vértócsában térdelő
Őrmestert, és a lépcső tetején kis híján összeütközik Agatha
nővérrel. Köntös és hálósapka van rajta, tágra nyílt szemében
félelem tükröződik. A folyosón végig nyílnak az ajtók. Maggie
homályosan érzékeli a többi lány hangját, akik egymást
kérdezgetik.
– Mi történik?
 – Uramisten, Maggie! – képed el Agatha nővér, és Maggie
vérfoltos kezét bámulja. Válla felett az Őrmester ajtaja felé les,
miközben az otthon vezetője segítségért kiált.
– Jöjjön velem! – suttogja. – Gyorsan!
Az apáca futni kezd a folyosón, Maggie még sosem látta ilyen
gyorsan mozogni. Alig tud lépést tartani Agathával, miközben a
fiatal apáca a ház végében lévő régi cselédlépcsőn lerohan a
konyhába. A kertbe vezető ajtóra veti magát, ami mindig
kulcsra van zárva.
Agatha előhúzza zsebéből a kulcskarikát, és remegő kézzel
babrál a zárral. Maggie hallja, hogy a lányok sikoltozni
kezdenek az emeleten. Megfagy a vér az ereiben Leclerc atya
hangjára, aki végre előbújt a szobájából és kiabálva követel
magyarázatot a lányoktól.
– A keze! – zihálja Agatha.
Maggie a mosogatóhoz lép, megnyitja a csapot, a vízsugár alá
tartja a kezét, és torkában dobogó szívvel nézi, ahogy eltűnik
róla az Őrmester vére.
Egyre hangosabb sikoltozás hallatszik az emeletről. Agatha
elfordítja a kilincset, és kitárja a kertre nyíló ajtót.
– Meneküljön, Maggie, meneküljön! – mondja
lélegzetvisszafojtva. – Csak fusson, fusson tovább, ne álljon
meg! Meneküljön!
Mindössze egy pillanatra találkozik a tekintetük, de Agatha
tágra nyílt szemében ott látja tükröződni az elmúlt hónapok
eseményeit.
Az Őrmester ostorának csattogását.
A karácsonyi gyertyákat és a fenyő illatát.
 Agathát a kis Jane-nel a karjában, ahogy kisétál a Búcsúszoba
ajtaján.
Evelyn holttestét, amint ott lóg a szalon ajtaja felett. Alatta a
csillogó üvegszilánkokkal.
Véres kezét, a kést és a víz hidegét.
– Köszönöm, Agatha – suttogja.
– Meneküljön! – sürgeti a fiatal apáca, hátba lökve a lányt, és
Maggie éppen abban a pillanatban robban ki a kertkapun,
amikor az előcsarnokban felharsanó sikoly kettéhasítja a
hajnali csendet.

Maggie belöki a bátyja házához vezető vaskaput, homályosan

érzékeli a zsanérok ismerős nyikorgását, majd végigbotorkál a
kaviccsal beszórt ösvényen. A férfi egyetlen levelére sem
válaszolt, ezért egy idő után nem is írt neki többet, de Jack az
egyetlen esélye. Ha nem fogadja be, nem tudja, mihez kezd
majd.
Kopog a bejárati ajtón, majd kimerülten a barna téglafalnak
támaszkodik. Érzi, hogy a teste kezdi megadni magát. Egy
pillanatra megijed, hogy a bátyja és a felesége talán nincsenek
itthon, és azon aggódik, hogy a veranda korlátja mellett
kuporogva kell majd megvárnia, míg hazaérnek. De aztán
meghallja a sógornője magas hangját. Árnyék suhan végig a
kisablakon, majd valaki kireteszeli a zárat, és kinyílik az ajtó.
– Maggie! Uramisten!
– Meg kell fürödnöm – mondja a lány ostobán, és még
erősebben támaszkodik a falhoz, vékony karja a tégla érdes
felületéhez nyomódik.
– Jack! Gyere gyorsan! – kiáltja Lorna a válla fölött, miközben
Maggie a földre rogy.

Maggie becsukja maga mögött a fürdőszoba ajtaját. A sógornője

egy díszes csipketerítővel takarta le a vécétartályt. A
mosdókagyló melletti pulton több tégely arc- és kézkrém
sorakozik. A vécé feletti polcon szokatlan gondossággal
összehajtogatott rózsaszín, bolyhos kéztörlők hevernek.
Maggie elfordítja a rézkulcsot a zárban és hallja, hogy a
retesz elégedett kattanással csúszik a helyére. Nem akarja, hogy
zavarják. Hónapok óta egy pillanatot sem tölthetett egyedül.
Békére, nyugalomra, magányra vágyik, és arra, hogy vége
legyen ennek az egész zűrzavarnak. A bátyja azt mondta,
fürödjön meg és aludjon egyet, és majd beszélnek, miután kicsit
kipihente magát.
Megragadja a pult szélét, gyenge testével a mosdókagylónak
dől, és szemügyre veszi magát a tükörben. Az otthonban nem
volt, de Maggie csak most jön rá, miért tiltották; alig képes
elviselni a saját tükörképét, alig képes belenézni a saját
szemébe, amelyben rettenetes kimerültség tükröződik, és úgy
érzi, talán sosem fog elmúlni. A bőre sápadt, az arca beesett és
fénytelen. Az arccsontja sosem állt ki ennyire.
Maggie lenéz a mosdó melletti állványon heverő Chatelaine
magazinokra. Egy friss, fiatal, barna hajú nő díszeleg a
címlapon ceruzával rajzolt szemöldökkel, vörös ajakkal és telt,
rózsás arccal. Csinos, ragyogó és nagyon mai. Megtanítja az
olvasóknak a vasárnapi teához dukáló tökéletes kuglóf
receptjét, és azt, hogyan nyugtassák meg a nyűgös gyereket.
Hogyan mossák hófehérre a férjük ingét, hogyan keményítsék
és vasalják tökéletesre minden reggel. Maggie azon tűnődik,
vajon a mosolygós címlaplány abban is tudna tanácsot adni,
hogyan sikálja le magáról véres, verejtékes múltját, a bűn és a
balszerencse árulkodó foltjait? Az idegen rúzsfoltot a férj
gallérjáról?
Maggie a fürdőkád fölé hajol, és teljesen kinyitja a
melegvízcsapot, alig engedve hozzá némi hideget. Hónapokon
át szenvedett a hidegtől kívül és belül egyaránt, most arra
vágyik, hogy a víz égesse a bőrét. Amikor megtelik a kád, leveszi
a ruháit; fájdalmasan tiltakoznak az izmai, ahogy kibontja a
hálóingét és kibújik az alsóneműjéből. Belép a vízzel teli kádba
és összerezzen. A meleg víz csípi a talpát, ahol az üvegszilánk
belefúródott. Leül, és csak lebeg a forró vízben, hagyja, hogy az
elméje a testével együtt sodródjon.
A házban nyugalom honol, egy csendes mellékutcában
fekszik, de tompán idehallatszik az egy háztömbnyire lévő főút
tompa moraja. Sógornője rózsaszín virágos szappanja egy
kagyló alakú tálban pihen a kád szélén. Maggie az orrához
emeli, és mélyen beszívja az illatát; a citrusos rózsaillat az anyja
növényeire emlékezteti, az irántuk érzett büszkeségére és
örömére. Az anyja minden nyáron friss rózsaszín és fehér
virágokat szedett a kertjéből, vázába rakta őket, és minden
szobába tett belőle egyet. Maggie lehunyja a szemét,
képzeletben szélesre tárja az ablakokat, hogy beengedje a lágy
nyári szellőt és újra érezze a vasárnapi, templomi ruhája szúrós
anyagát, ahogy a bőréhez ér. Az anyja fehér kesztyűt és
szalmakalapot visel. Hideg limonádé és frissen vágott fű illata
érződik.
Maggie érzi, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Hogyan
mehetett tönkre minden? Egyetlen éjszaka műve volt az egész.
Egyetlen esemény, amely kettéválasztotta az életét: volt az előtte
és az utána. Egyetlen pillanat, amely végérvényes hatással volt
az életére.
A szülei kitagadták. A bátyja egyelőre megengedte, hogy nála
maradjon. De mi lesz, ha már nem látják szívesen? Mennyi ideig
sikerülhet titokban tartani a jelenlétét a szüleik előtt? Vajon a
nyomába ered a rendőrség?
Maggie pislog. Olyan fáradt és annyira szúr a szeme, hogy
alig bír fókuszálni. Megint lehunyja, ám ezúttal csak feketeséget
lát. Sötét, kiüresedett jövőt, amelyben egyetlen tájékozódási
pont sincs, ami alapján eligazodhatna. Csak a soha véget nem
érő sötétség. Soha nem érezte még ennyire kimerültnek magát.
Nincs visszaút. És előre sem vezet ösvény.
Maggie lassan végigsimítja a karját a szappannal. Halálosan
kimerült. A tekintete a mosdókagyló melletti pultra téved. A
borotvapengékkel teli dobozra. Egy darabig csak bámulja. Az
elméje furcsamód teljesen kiürült. Még abban sem biztos, mit is
fontolgat pontosan. De a doboz vonzani kezdi.
Már rég elkönyvelték mint bukott nőt. Milyen mélyre
zuhanhat még? Egyetlen bűnnel eltörölhetné az összes többit.
És soha többé nem kellene törődnie semmivel. A szíve nem
fogja ólomsúllyal nyomni a mellkasát. Csontsoványra fogyott
testének sem kell felépülnie. Végre kiürülhet az elméje. Erre
vágyik most. Sötétségre és csendre.
Maggie felemelkedik a kádban és kissé megborzong a
hidegben. Vizes kézzel felpattintja a kis doboz fedelét, nedves
foltot hagyva a sárga kartonon. Kivesz egy pengét és óvatosan
kiázott tenyerébe helyezi. Teljes a nyugalom, a forró vízből
felszálló nehéz pára elhomályosította az ablaküveget, és
lecsapódott a mosdókagyló melletti üvegcsékre és palackokra.
Valahonnan messziről autóduda hangja üti meg a fülét, de ez
már jóval kívül esik ennek az álomnak a határain.
Maggie úrrá lesz a félelmén, és elhelyezkedik a kádban. A
csuklóját nézi. A bőre felpuhult a fürdővíztől, és már semmi zsír
nincs a testén, ami megkönnyíti a dolgát.
Azt.
A gondolat úgy lebeg Maggie feje felett a levegőben, mint egy
aprócska kolibri, miközben hüvelykujjával végigsimítja a penge
élét. Még az is lehet, hogy könnyű lesz. Talán fájdalommentes.
Amit a semmi követ. Semmiért sem kell aggódnia többé. A
gondolat mélyen gyökeret ver Maggie bensőjében, meleg és
megnyugtató.
Nem tudja, mit csinál, de ösztönös cselekedetnek tűnik.
Kifújja a levegőt, aztán olyan erősen, ahogy csak tudja,
végighúzza a pengét a csuklóján, és a várva várt fájdalomtól
grimaszba rándul az arca. Nem hagyja abba, még akkor sem,
amikor úgy érzi, menten felfordul a gyomra. Akkor sem, amikor
a vére a fürdővízbe csorog és vörös füstként terül szét a
mélyben. Még akkor sem, amikor az ösztönei azt ordítják,
hagyja abba.
Állj!, hallja.
 Nemsokára.
Maggie!
Most már úgyis vége.
Maggie hagyja, hogy a penge nedves ujjai közül a fürdővízbe
hulljon, amely minden egyes múló másodperccel egyre
vörösebbre színeződik. A kád kemény falának dől.
Most valóban lebeg. Újra gyerek, és tömény rózsaillatot érez.
Limonádé ízét érzi a nyelvén, és hallja, ahogy susog a juharfák
lombja. A bátyja szólongatja a kert másik végéből. Leszakít egy
rózsát. A tövise az ujjába fúródik, egy vércsepp jelenik meg a
bőrén. Egy női hang, talán az anyja, azt kérdezi, mit csinál.
Megragadja a karját, és választ követel, mint mindig.
Maggie, megígérted.
Haldoklom, anya. És nem tudsz megállítani.
Maggie elmosolyodik és kicsúszik a nő szorításából, aki a
múlt ködébe vész.
A fürdőkád megtelik vérrel. A borotvapenge lesüllyed a sötét
víz mélyére. Maggie lehunyja a szemét, a feje oldalra csuklik, és
leveri a kád szélén lévő szappantartót, ami a kőpadlóra zuhan,
és nagy csörömpöléssel összetörik.
– Maggie? – Jack kiáltja a nevét a földszintről.
Csend.
Egy pillanattal később a kulcs megremeg a zárban. Jack az
ajtó másik oldalán áll, és kiabál valakivel.
Kinyílik az ajtó, és a fürdőszoba párás levegőjét rémült
kiáltás szeli ketté.
Jack egyetlen ugrással a kádnál terem.
– Lorna! Lorna, hozd ide a táskám! – kiált hátra a válla felett.
 Jack erősen szorítja Maggie csuklóját, a hüvelykujját a sebre
nyomja. Kihúzza a dugót, és a víz hangos mormogó, szívó
hangot hallatva kezd örvényleni lefelé a lefolyón.
– Maggie! – zihálja Jack. – Maggie! Istenem! Maggie, kérlek,
ne…
Lorna ront be a fürdőszobába egy nagy, fekete táskával a
karjában.
– Sajnálom, egyszerűen nem találtam! Nem volt a
szekrényben, keresnem kellett – zihálja. – Jaj, istenem, Jack!
Meg…
– Van pulzusa, de nagyon gyenge. Gyorsan, Lorna!
Vérátömlesztésre lesz szükség.
Lorna a táskában kotorászik, sorban előveszi a szükséges
eszközöket: egy hosszú csövet, tűket és egyéb műszereket.
– Hívom a mentőket.
– Ne!
Lorna döbbenten néz a férjére.
– Ezt most komolyan mondod, Jack? Haldoklik! Meg is halhat!
– Még nem halt meg, Lorna, és szükségem van rád. Alkohollal
fertőtlenítsd a tűket, aztán gyere ide, és varrd össze a csuklóját.
Én nem bírom tűvel a karomban, és muszáj vért adnom neki.
Lorna habozik.
– Működni fog?
A férje szipog, és a kézfejével megtörli az orrát.
– Nem tudom. De meg kell próbálnunk.

Maggie lassan kinyitja a szemét. A szemhéja szinte összeragadt,

ujjával megdörzsöli a belső sarkát, megszabadulva a kemény
lerakódástól. Alig tud fókuszálni az ággyal szemközti falra,
annyira viszket a szeme a szárazságtól. A falon lévő festményen
egy cicapár bújik össze egy puha széken.
Hol vagyok?
Eltart egy pillanatig, míg rájön. Halkan hallja a bátyja hangját
a földszintről. Ugyanazt a hangot, amely gyerekkorukban
szigorúan utasította, hogy fogja meg a kezét, amikor iskolába
menet átkeltek az úton. Azt a hangot, amely segített neki
hangosan kimondani a titkot, amit a szívében és a hasában
hordozott, és bátorította, hogy mondja el a szüleiknek, akik
minden bizonnyal meg fogják érteni. A hangot, amely ki-be
járkált, a nevén szólongatta és könyörgött neki – Maradj velem,
Maggie, maradj velem! –, miközben a saját vérével töltötte fel az
ereit.
Most is a nevén szólongatja, ezúttal az ajtó túloldaláról.
– Maggie?
Maggie a párnába temeti az arcát, aminek por- és
levendulaillata van. Jack és Lorna vendégszobájában van az
emeleti folyosó végén, amelyet már cseppet sem divatos
bútorok, lámpák és nyomatok díszítenek.
– Maggie? Ébren vagy? – kopog halkan az ajtón.
– Igen – válaszolja Maggie, de azon nyomban meg is bánja.
Halk nyikorgással elfordul a kilincs, és a bátyja orra jelenik
meg a résben.
– Szalonképes vagy?
– Most viccelődni próbálsz?
Jack belöki az ajtót a nála lévő tálca sarkával, amely
roskadozik a bőséges angol reggelitől, tojással, kolbásszal,
pirítóssal és Lorna saját készítésű feketeribiszke-lekvárjával,
sült paradicsommal és teával. Maggie felül, a kemény fa
ágytámlának támaszkodik, és kételkedve nézi a tálcát.
– Két étkezést is átaludtál. Enned kell. – Jack Maggie ölébe
helyezi a tálcát, majd leül az ágy sarkára. Az ajtó felé néz, mint
aki gyors menekülést fontolgat. Maggie torka összeszorul,
amikor észreveszi a sötét karikákat a bátyja szeme alatt, és
görnyedt vállát.
– Jack…
– Miért, Maggie? Miért tetted?
Maggie tekintete lesiklik bátyja gyötrődő arcáról. Hallja a
kint csivitelő madarakat, és rádöbben, milyen kétségbeesetten
vágyik a friss levegőre.
– Maggie – sürgeti a választ Jack. – Nézz rám!
Könnyes szeme találkozik Jackével.
– Miért? – Kezét az ölében összefonva vár.
Maggie felemeli a teáscsészét és belekortyol. Tányérok és
poharak csörömpölése szűrődik a szobába a földszinti
konyhából, ahol Lorna mosogat. Maggie tudja, hogy tartozik
nekik az igazsággal.
– Nem kaptátok meg egyetlen levelemet se?
– Nem, nem kaptuk. Hányat küldtél?
– Havonta egyet, nagyjából. Eleinte sűrűbben írtam. Tízet
vagy tizenkettőt – gondolja végig, mintha bármit is számítana. –
Az Őrmester biztos megsemmisítette őket. Ők adták fel a
leveleinket. Vagy legalábbis azt hittük, hogy feladták.
– Ki az az Őrmester? – kérdezi Jack.
 – Az otthon vezetője. A főapáca. Ő… – Maggie elhallgat.
Jack megköszörüli a torkát.
– Semmi baj. Most már nem számít. – Hosszan hallgat, majd
csendesen megkérdezi. – Hol van a kisbaba, Maggie?
A lány egy darabig küzd, de aztán önkéntelenül is szorosan
lehunyja a szemét, és mintha gyomron vágták volna.
– Elvették tőlem, Jack – nyögi ki végül Maggie, de szinte
összetapad a torka. – Örökbe adták.
Felveszi a reggelizőtálcáról a szalvétát, és megtörli az arcát.
Sosem sírt még ennyit senki előtt. Sosem sírt még ennyit, és
kész. Gyűlöli, hogy ilyen gyenge.
Jack hallgat egy pillanatig. Bólint, mielőtt megszólalna,
mintha csak alá akarná támasztani a mondanivalóját.
– De amúgy is örökbe akartad adni, igaz? Nem ez volt a terv,
Meg?
– De. Ez volt, eleinte. De miután megszületett, és a karomban
tartottam, már nem voltam annyira biztos benne. Miután
megláttam az arcát. Nagyon hasonlított rád – fojt el egy feltörni
készülő zokogást.
Jack elveszi a tálcát az öléből és a komódra teszi, amíg a húga
összeszedi magát, de a teáscsészét a kezébe nyomja, és Maggie
hálásan kortyol belőle.
– Az egyik levélben… – Elhallgat. – Megkérdeztelek, hogy…
hogy esetleg örökbe fogadnátok-e Lornával. Mert, nos…
– Ah! – sóhajt fel Jack halkan. – Értem. Ennek talán lett volna
értelme. Értem. Lorna előhozakodott vele egyik éjjel, de azt
hiszem, félt komolyan is javasolni. Sosem mondtam el neki, mi
történt veled, Maggie, de őszintén azt gondoltam, tekintve,
hogyan estél teherbe, hogy nem akarsz semmilyen kapcsolatot
azzal a gyerekkel. Azt hittem, jó neked, hogy örökbe adod.
Jacknek szólt róla elsőként. Később a bátyja ott ült mellette és
a kezét fogta, miközben elmondta a szüleinek. Elhitték neki,
hogy terhes, de azt már nem, hogyan esett teherbe.
– Én is azt hittem – mondja. – De minden megváltozott,
amikor azt éreztem, hogy az enyém. És ha te és Lorna
magatokhoz vettétek volna… Mesélt a tavalyi vetéléseiről… Arra
gondoltam, ez jó megoldás lett volna, amin mindannyian
nyertünk volna.
– De Maggie, én…
– Tudom. Tudom, Jack.
Maggie rádöbben, hogy Jacken kívül tényleg nincs már
senkije ezen a világon.
– Mi… – kezdi Jack tétován. – Mi történt ott? Hogy vezetett
mindez oda, hogy felvágtad az ereidet a fürdőkádamban,
Maggie? Muszáj megértenem.
Maggie vesz egy mély lélegzetet, majd bátran feleleveníti a
rémálmot, és minden apró részletről beszámol a bátyjának: a
munkáról, amit végezniük kellett, a körülményekről, Leclerc
atyáról, az Őrmesterről és Evelyn haláláról. Jack fészkelődni
kezd, de Maggie folytatja.
– A kisbabákat pedig eladták. Eladták, Jack.
A bátyja a homlokát ráncolja.
– De hogyan adhatták örökbe a beleegyezésed nélkül?
– Addig nem kaptam fájdalomcsillapítót, amíg alá nem írtam
a papírokat.
Jacknek leesik az álla.
 – Maggie, ilyen körülmények között nem írathatnak alá veled
semmilyen szerződést. Nem kötelező érvényű.
Megtámadhatjuk!
Tapintható csend kíséri Jack szavait. Találkozik a tekintetük.
Maggie szíve mélyén éledezni kezd a remény.
– Ugyan, ki hinne nekem, Jack? Sok lány, aki odakerül, önként
lemond a gyerekéről. Meggyőznek, kényszerítenek, hogy egyezz
bele. Azzal áltatnak, hogy a gyermekednek jobb élete lesz az
örökbe fogadó családban, hogy úgysem tudnád eltartani, és
szégyenben élve, prostituáltként fogod végezni az utcán.
Megrémítenek, hogy aláírd a papírokat. Az egyházról van szó,
Jack. Ki hinne nekünk? Még ha hinnének is nekem, abban akkor
is egyetértenének, hogy a gyereknek jobb lesz egy örökbe
fogadó családnál. Akár kényszerítenek, akár nem. Esélyünk se
lenne.
Jack beharapja a szája szélét, pont, ahogy Maggie szokta.
– Gondolom, nem láttad a nevet az örökbefogadási
papírokon. Az örökbe fogadó szülőkét.
Maggie megrázza a fejét.
– Még arra is alig emlékszem, hogy aláírtam.
Tudja, hogy a bátyja jót akar, de semmi értelme azon
vitatkozni, mi lenne, ha. Nincs már rá lehetőség. Már semmit
sem tehetnek. Vége. Jane elment.
– Van itt még valami – mondja Maggie.
Jack vár.
– Én, khm… rátámadtam Teresa nővérre. Az otthon
vezetőjére.
Jack felpattan az ágyról.
 – Tessék?
– Jack, esküszöm, hogy megérdemelte.
– Tessék? Hogy érted azt, hogy „megérdemelte”?
Maggie érzi, hogy a szégyentől lángolni kezd a nyaka.
– Vert minket. Eladta a kisbabáinkat. Gonosz nő, Jack.
Bátyja kinyitja, majd becsukja a száját, aztán visszaül az
ágyra.
– Mit tettél vele?
– Leszúrtam.
– Szent ég, Maggie! – Jack egy pillanatra a kezébe temeti a
fejét, majd beletúr egyenes hajába. – Keresni fognak, Meg! A
rendőrség bármelyik pillanatban itt lehet! Miért nem szóltál
semmit, amikor idejöttél?
Maggie összerezzen a férfi dühös hangjára, és behúzza a
vállát. Jack észreveszi, és azonnal bocsánatot kér.
– Sajnálom, Maggie. Hol szúrtad meg? – kérdezi reszketve. –
Esélyes, hogy meghalt?
Maggie a fejét rázza.
– Talán nem.
– Talán nem?
– Nem tudom biztosan. Fogalmam sincs. Rögtön azután
történt, hogy holtan találtam a barátnőmet, Evelynt. Egyszerűen
elegem lett. Valami elpattant. Joe arcát láttam magam előtt.
Leszúrtam az apácát, és elfutottam. Agatha nővér kinyitotta
nekem a hátsó ajtót, és azt mondta, meneküljek. Nem tudtam,
hova máshova mehetnék, így hát ide jöttem. Azt hittem, azonnal
utánam jönnek, ahogy te is mondtad. – Maggie a körmét
piszkálja. – A borotvapengéid ott voltak szem előtt. Arra
gondoltam, csak úgy elsodródom, de… Itt ébredtem ma reggel,
és életben vagyok, neked köszönhetően. – Megsimogatja a férfi
karját, és közben igyekszik nem nézni a csuklója köré tekert
gézre. – Nem jött értem a rendőrség, úgyhogy szerintem az
Őrmester nem halt meg. Anya nem jelentkezett?
Jack megrázza a fejét.
– Akkor nem is fognak értem jönni, ebben biztos vagyok –
mondja. – Figyelj, van nálam egy levél, amit Evelyn írt a
rendőrségnek. Megkért, hogy adjam fel helyette, ez volt az
utolsó kívánsága. Remélem, hogy ha elolvassák, előveszik az
Őrmestert. Nem engem akarnak majd, hanem őt. Az otthonnak
pedig egy halott lánnyal és egy leszúrt apácával kell
foglalkoznia. Jó nagy felfordulás lehet most a házban. Nem
fognak értem jönni. És a levél a biztosíték erre.
Jack összeszedi a gondolatait, majd megöleli Maggie-t, és a
lány sovány vállába sóhajt. Megnyugtató, biztonságot sugárzó a
jelenléte, és pont olyan illata van, mint a cédrusos aftershave-
nek, amit Maggie-től kapott a tavalyi születésnapjára. A könnyei
ellenére elmosolyodik.
– Sajnálom, Maggie – suttogja a húga fülébe. – Ki kellett volna
hoznom onnan. Nagyon sajnálom.
– Nem tudhattad, Jack.
– Szeretlek, Maggie.
– Én is szeretlek.
Csend telepszik a szobára. Maggie hallja az éjjeliszekrényen
lévő óra ritmikus ketyegését. Huszonegyet számol. A bátyjával
huszonegy másodpercig ölelik egymást, míg Maggie lélegzete
lelassul és a testvérééhez igazodik. Huszonegy másodperc,
amely áthidalja a köztük támadt szakadékot, és újra összeköti
őket. Huszonegy másodperc, míg szétválnak, és Jack felteszi a
leglehetetlenebb kérdést:
– És most mi lesz?
 30. FEJEZET
Evelyn
2017 tavasza

Evelyn elkapja a tekintetét a kezéről, amellyel az elmúlt egy

órában folyamatosan Darwint simogatta, miközben elmesélte
Angelának a történetét. Egész életében ritkán volt része ilyen
hatalmas megkönnyebbülésben. Fájdalma egy részét elengedte
már, amikor elárulta Tomnak a titkát, de most Angelával
egészen más érzés, mintha most először látna lehetőséget a
továbblépésre. Évtizedekig tartó remény után talán végre
megtalálja Jane-t.
A fehér dohányzóasztalon összegyűrt zsebkendők hevernek
szanaszét. Angela fátyolos szemmel bámulja őket. Evelyn látja
rajta, hogy nem tudja, mit mondjon. Még mindig nem tért
magához a vallomástól és a szülőotthonban történt
borzalmaktól, a szökése körülményeitől és az öngyilkossági
kísérlettől.
– Szóval… – szólal meg végül. – Mi történt azután, hogy
visszaköltözött Torontóba? Szokott még találkozni Jackkel?
Férjhez ment, születtek gyerekei? Elnézést, de rengeteg kérdés
kavarog bennem.
– Igen, szoktam találkozni Jackkel. Nagyon közel állunk
egymáshoz. – Evelyn arcán lassan mosoly jelenik meg, mintha
nem lenne biztos benne, szabad-e ott lennie. – És sokáig éltem
házasságban. Egy férfival.
Angela felvonja a szemöldökét.
– Meséljen!
– Nagyjából tíz évvel ezelőttig. Tom O’Reillynek hívják. Ő a
legjobb barátom. Elváltunk, hogy összeházasodhassanak
Regdzsel, aki már régóta a szeretője volt. Miután végre
engedélyezték.
– Miért ment férjhez egy meleg férfihoz?
Evelyn szánakozón néz Angelára.
– Mert így mind a ketten elrejtőzhettünk, kedvesem.
Angela oldalra biccenti a fejét, arra ösztönözve ezzel Evelynt,
hogy folytassa a történetét.
– Tom is orvos volt. Montrealban találkoztunk az egyetemen,
és hamar jó barátok lettünk. Szüksége volt egy intelligens
feleségre, aki elkíséri a pompás orvosi vacsorákra, és ha sokáig
agglegény marad, az találgatásokra adott volna okot. Akkoriban
viszonylag ritka volt a női orvos, és nem tett volna jót az
üzletnek, ha ennek tetejébe még férjem sincs. Úgyhogy
összeházasodtunk, de továbbra is barátokként éltünk egymás
mellett. Jegygyűrűt viseltünk és elkísértük egymást a nyilvános
eseményekre, ha az alkalom úgy kívánta, de mindketten a saját
életünket éltük. Gyakran találkozom Tommal és Regdzsel. Még
mindig együtt töltjük az ünnepeket. És a válás óta itt lakom.
Szeretek a városban élni, benn a sűrűjében. Ha túl nagy a
csend, a gondolataim kezdenek elkalandozni. Túl sokat
gondolkodom. Arról…
A homlokához érinti a kezét, és Angela újabb zsebkendőt
nyújt oda neki.
 – Édes istenem! Utálom, amikor ilyen problémás vagyok –
mondja Evelyn a szemét forgatva. – Nem úgy értem el, amit
elértem, hogy minden szomorú pillanatra elpityeredtem.
– Azt hiszem, a körülményeket tekintve nyugodtan lehet
kicsit elnéző magával.
Evelyn egyszerre horkantásra és kuncogásra emlékeztető
hangot ad ki magából.
– Igaza van. A fiatalok sokszor bölcsebbek, mint amennyire
mi vén trottyok hisszük.
Angela kényszeredetten elmosolyodik, és felteszi a kérdést,
ami már foglalkoztatja egy ideje.
– Az Őrmester meghalt?
Evelyn megrázza a fejét.
– Nem. Nos, végül igen, de nem az én kezemtől. Jackkel
átfésültük az újságokat a szökésem után, de az otthonról
semmit sem találtunk egészen nyárig, amikor bejelentették,
hogy bezárják. Ez azután történt, hogy elküldtem az igazi
Evelyn levelét a rendőrségnek. A kilencvenes évek végén Jack
hallotta valakitől a templomban, hogy a nővér meghalt. Hála
istennek!
Angela felsóhajt.
– Nem haragszik, ha megkérdezem? Kibékült a szüleivel?
Bocsánatot kértek, amiért nem vetettek véget az erőszaknak az
apja barátja…
Evelyn a kezében lévő üres bögrébe bámul.
– Világossá tették Jack számára, hogy semmi közöm nem
lehet hozzájuk addig, amíg továbbra is ragaszkodom ahhoz,
hogy a barátjuk megerőszakolt. Nem akarták elhinni. Vagy
legalábbis úgy tettek, mint akik nem hiszik el. A tagadás
hihetetlen méreteket tud ölteni. Nem tudtam megbocsátani
nekik. Azt hitték, meghaltam, és a bátyám életük végéig
fenntartotta a látszatot.
– Ó!
– Jack megosztotta velem az örökséget, miután anyám
meghalt. Néhány évvel apám után ment el; ott voltam a
temetésen, de egész hátul ültem le. A pénzből létrehoztam az
Evelyn Taylor orvosi ösztöndíjat. – Elmosolyodik. – Egy szerény
ösztöndíj az orvosira járó egyedülálló anyáknak.
– Amikor Margaret Roberts után kutattam, hogy kiderítsem
él-e még, találtam egy gyászjelentést a hatvanas évekből a
Starban – mondja Angela.
– A bátyám adta fel, ez is a megtévesztés része volt. Valahol
nekem is van egy másolatom róla.
– De hogyan lehet gyászjelentést közzétenni tényleges
haláleset nélkül?
– Akkoriban ez nem jelentett gondot – vonja meg a vállát
Evelyn. – Nem volt olyan bürokrácia és részletes nyilvántartás,
mint manapság. Különösen, ami a nőket illeti. Evelyn és én is
fiatalok voltunk, egyikünk se szavazott még és már nem jártunk
iskolába. Nem volt jogosítványunk sem, vagy egyéb
azonosítóokmányunk. Állami egészségbiztosítás nem létezett,
úgyhogy nem volt betegbiztosítási kártyánk, se hitelkártyánk.
Sokkal könnyebb volt eltűnni akkoriban, vagy nevet változtatni.
Mondtam Jacknek, találjunk ki valamit, hogy teljesen
újrakezdhessem. Alaposan átbeszéltük a dolgot, és végül arra
jutottunk, be kell jelenteni az eltűnésemet. Ezután javasoltam a
gyászjelentést, hogy nyomtatásban is lássák, Margaret Roberts
meghalt. Ez volt a legtisztább megoldás.
Evelyn tovább simogatja Darwint.
– Jack azt mondta a szüleimnek, hogy elszöktem az otthonból,
majd néhány hét múlva írtam egy búcsúlevelet, amiben az állt,
hogy a városban bujkálok, és azt tervezem, hogy megölöm
magam, holott még mindig Jack vendégszobájában
rejtőzködtem. Jack megmutatta a levelet a szüleimnek, majd
feladta a gyászjelentést. A szégyen, hogy öngyilkosságot
követtem el, kizárta a temetési szertartást. Senki sem járt utána
a dolognak. Miért is tették volna. „Bukott” nő voltam. Őszintén
szólva, könnyű volt. Nekem legalábbis – teszi hozzá, és
hüvelykujjával lassan végigsimítja a bögre peremét. – Jack
azonban nagy áldozatot hozott, hogy segítsen újrakezdeni.
Nagyon szeretett engem. Még most is szeret.
Vesz egy mély lélegzetet.
– Egyébként egyetemre akartam menni, és Evelyn levelét
olvasva, nos, az orvosival hozakodtam elő Jacknek. Mivel
Lornával nem született gyermekük, hiába tettek meg mindent,
meg tudta előlegezni nekem a tandíjat. Végig kitűnő voltam. A
McGillre jelentkeztem Evelyn Taylor néven, és felvettek.
– Miért az Evelyn Taylor nevet választotta?
Egy pillanatig elgondolkodik a válaszon, felidézi azt a hideg
téli reggelt, amikor a barátnőjével egymás mellett feküdtek az
ágyban, és Evelyn jövőjéhez fűződő reményeiről beszélgettek,
egy olyan jövőről, amely alig néhány hónappal később örökre
szertefoszlott. Evelyn szavai odasodródnak hozzá, mint a
visszhang egy mély tó felszínén.
 – Dr. Evelyn Taylor, egyszerűen jól hangzik, nem gondolja?
Angela kényelmesebb pozíciót vesz fel a kanapén.
– Szóval akkor vette fel Evelyn Taylor személyazonosságát,
amikor elkezdte az orvosi egyetemet Montrealban?
Evelyn a homlokát ráncolja.
– Nem vettem fel a személyazonosságát. Egyáltalán nem
hasonlítottunk egymásra. Inkább az álmait tettem a magamévá,
a jövőjét. Ami így kettőnké lett, mivel ő már nem teljesíthette be
a magáét. A búcsúlevelében arra kért, éljek mindkettőnk
helyett, és azóta minden egyes napomon megpróbáltam
teljesíteni az utolsó kívánságát. – Egy pillanatra elhallgat. – A
saját személyiségemből addigra már amúgy sem maradt sok.
Korábbi önmagam töredéke voltam már csak. Egyetlen
hazugsággal kezdődött, de aztán hazudtam tovább. – Újra
fényleni kezd a szeme. – Minél tovább titkol valamit, Angela, az
annál nagyobbra dagad. Annál nagyobb hatalma lesz maga
felett.
Mindketten elmerülnek a saját gondolataikban. Angela
eszmél először.
– Kicsit hátborzongató, hogy még mindig őrzi a gyászjelentést
– mondja.
– Az igazi Evelyné is megvan.
– Hű!
– Azt hiszem, egy részem Maggie Roberts elvesztését is
gyászolta. Olyan gyorsan váltam Evelyn Taylorrá, hogy sosem
volt igazán lehetőségem elbúcsúzni Maggie-től. – Evelyn
könnyes szemmel mosolyog Angelára. – Érzelmek bonyolult
kavalkádja ez az egész.
 – El se tudom képzelni.
Evelyn végigsimítja a fiatalabb nő arcát.
– Örülök, hogy nem is kell, kedvesem.
Angela felsóhajt.
– Ma már több választási lehetőségünk van, az már biztos.
Köszönet ezért.
– Ha! Nos, szívesen. A lányainkért, az unokáinkért és azok
unokáiért tettük. Mindannyiunkért. Mindannyiukért.
Narancsfényben izzik a nap. Késő délutánra jár az idő.
Angela ujjával végigsimítja a kávésbögre peremét.
– Kereste Jane-t? Az üzenet, amit írt… Sajnálom, de olvastam.
Most úgy érzem, mintha a magánéletébe hatoltam volna, de
muszáj volt elolvasnom. És azt ígérte, sosem fogja feladni a
keresést.
Evelyn bólint.
– Igen. Kerestem, ahogy csak tőlem telt. Nehéz dolgom volt;
akkoriban még nem voltak olyan lehetőségek, mint manapság.
Sem internet. A nyolcvanas években feltűnt néhány ügynökség,
de a szülőknek és a gyerekeknek is regisztrálniuk kellett ahhoz,
hogy működjön a dolog. Évekig adtam fel apróhirdetéseket, de
nem használhattam a valódi nevem. És Jane csak azt a nevet
ismerhette, ha ugyan olvasta az üzenetemet, amiről őszintén
szólva, nem voltam meggyőződve. Úgy gondoltam, hogy az
örökbe fogadó szülei bizonyára kidobták. Tom azt mondta,
egyszer felhívta egy fiatal nő, aki nagyon tétovázott a
telefonban, de aztán téves számra hivatkozva letette. Ez
évtizedekkel ezelőtt volt már. Reménykedtem benne, hátha ő
volt az, de valószínűleg tényleg csak rossz számot hívott.
 Lehunyja a szemét, keresztbe fonja a karját maga előtt és fölé
hajol.
– Még mindig érzem a karomban. Eleinte nem akartam
megtartani amiatt, ahogy fogant. De aztán megmozdult a
hasamban. Abban a pillanatban minden megváltozott. Az
enyém volt.
Angela nagyot nyel és megsimogatja Evelyn vállát.
– Milyen nevet kapott az örökbe fogadó szüleitől? – kérdezi
Evelyn Angelától.
– Nancy Mitchell. De a közösségi oldalakon a Birch nevet
használja. Ezért is…
– Nancy Mitchell?
– Igen, beszéltem vele, Evelyn. – Kicsit előrébb csúszik a
kanapén, mint aki már alig várja, hogy kimondhassa. – Nagyon
várja, hogy összehozzak önöknek egy találkozót. Szeretne
megismerkedni a lányával?
Evelyn elismétli az imént hallott nevet.
– Nancy Mitchellel?
Angela bólint.
– Igen.
Az emlékek egymást kergetik Evelyn fejében.
Nancy Mitchell a vizsgálóasztalán.
Nancy Mitchell, ahogy tartja neki az ajtót kifelé menet a
Szent Ágnesből, miután búcsút vett Chester Braithwaite-től, és
megöleli a járdán a lemenő nap fényében.
Nancy Mitchell, aki csatlakozott a Jane-ekhez és Evelyn
mellett a mozgalom tagjává vált.
Nancy Mitchell, aki bátran helytállt, amikor egy áruló
pisztolyt szegezett a tarkójának.
Nancy.
Jane.
A lánya.
– Szeretne találkozni vele? – kérdezi Angela ismét.
– Angela – kezdi Evelyn, letaglózva az igazságtól, amit
kimondani készül. – Azt hiszem, már találkoztam vele.
 31. FEJEZET
Evelyn
2017 tavasza

12:35
Mindjárt itt az idő.
Evelyn nagyon izgatott, mindent megtett, hogy lefoglalja magát
ma délelőtt. Kimosott és összehajtogatott három adag ruhát,
miután hajnali négykor, egy viszonylag álmatlan éjszaka után
felébredt. A harmadik adag néhány törülközőből állt, amelyeket
két nappal korábban már kimosott, úgyhogy egyáltalán nem
volt rá szükség. Öt óra körül készített magának egy erős kávét,
de azóta koffeinmentesre váltott; semmi szüksége rá, hogy
holmi függőséget okozó stimulálószerek még jobban
kikészítsék, amikor már úgyis olyan ideges.
Nancy egy órakor érkezik. Evelyn Angela közbenjárásával
meghívta Nancyt teára a lakásába, és az azóta eltelt két napban
rengeteget gondolkodott rajta, milyen nevetséges is ez. Az
emberek a régi barátjukkal teáznak együtt, akivel hónapokig
nem találkoztak, hogy megvitassák az esküvői vendéglistát,
vagy megszervezzenek egy hétvégi kiruccanást. A rég elveszett
lányát nem teázni hívja az ember.
De hogyan másként lehetne hivatalosan találkozni egy ilyen
abszurd és jelentőségteljes helyzetben? Mik az elvárások? Nincs
írott módja ennek. Nincs hozzá kézikönyv. Mi mást ajánlhatott
volna fel Evelyn Nancynek, minthogy teázzanak együtt?
Angela beszélt Nancyvel, aki megerősítette, hogy ő az a
Nancy Mitchell, aki a Jane-hálózatban dolgozott, majd Angela
elmondta neki, ki is Evelyn valójában. Angela szerint beletelt
egy kis időbe, míg Nancy felfogta és elhitte. Közel egy óra
hosszat beszélgettek. Most már tudja, és még mindig találkozni
akar Evelynnel.
Miután négyszer átöltözött, Evelyn végül egy csinos farmer és
egy ugyanolyan sárga blúz mellett dönt, mint az a cipőcske,
amelyet Jane-nek kötött oly sok évvel ezelőtt. Azon tűnődik,
vajon Nancy látta-e egyáltalán. Emlékezteti magát, hogy erre
majd rá kell kérdeznie.
Kifésülte ősz haját, és még egy kevés rúzst is tett fel, amit
nagyon ritkán szokott. Tegnap az egész lakást kitakarította, és
friss orgonát tett a vázába. Az illata elárasztja a szobát, ahogy a
résnyire nyitott ablakon befúj a friss tavaszi szellő. A város –
sár, kipufogógáz és virágzó fák egyvelegéből álló – tavaszi szaga
tölti be az orrát, és az ismerős aromák, ha csak kicsit is, de
megnyugtatják.
Evelyn újra az órára pillant.
12:40
Összepréselt ajkán keresztül fújja ki a levegőt, ahogy
jógaórán szokta, és az ajtó felé indul. A járdára lépve
felerősödik a forgalom zaja. Összerezzen a szikrázó napsütésre,
de elmosolyodik. A tavasz és a napfény mindig
megkönnyebbüléssel tölti el, és ma különösen csodás mosolyt
csal az arcára.
Nem vacakol az ajtóval; úgyis csak néhány percre ugrik el
Angelához a régiségkereskedésbe. Szombat délután van,
ilyenkor egy kisegítője is van a boltban, aki vállalta, hogy tartja
a frontot, amíg Angela, Evelyn kérésére a villámhárító szerepét
játssza a találkozón. Angela felajánlotta, hogy odamegy a
lakására, de Evelyn mindenképpen látni akarta a postaládákat,
amelyek miatt olyan sok időt veszítettek Nancyvel.
A régiségkereskedés előtt Evelyn megáll a falba csavarozott
ládák előtt. A járdán sétáló gyalogosok csevegése, a dudáló
autók és a csilingelő villamos hangja belevész a háttérbe.
Elképzeli, ahogy Nancy benyúl a nyikorgó, rozsdás fémlap
mögé, hogy kivegye a kéretlen levélkupacot és a
vízműszámlákat, és fogalma sincs róla, hogy egy másik neki
szóló levélnek is ott kellett volna lennie. Evelyn szíve belesajdul.
Bár elég jó egészségnek örvend a korához képest, már jóval
több évet élt, mint amennyire még számíthat, ezért nincs ideje
hibázni. Ám ami még ennél is fontosabb, ha hibázik is, a
javításukra már végképp nem lesz ideje.
Amíg az ember fiatal, a szélesebb vége felől néz a távcsőbe,
onnan tekint az időre. A rossz vége, a nagyvonalú vége felől,
amely mindent olyan távolinak mutat, és azt a benyomást kelti,
hogy azok a messzi, varázslatos dolgok fényévekre vannak
tőlünk. Aztán egyszer csak az idő minden előzetes
figyelmeztetés nélkül ellenünk fordul, és hirtelen a megfelelő
végén nézünk a távcsőbe, azon a végén, amelyen mindig is
kellett volna. Azon a végén, amelyen keresztül minden
felnagyítva és veszélyes közelségbe kerül. Amely kíméletlenül
ráközelít a dolgokra, és arra kényszerít, hogy észrevegyük a
részleteket, amelyekre mindvégig koncentrálnunk kellett volna.
 Miközben Evelyn és Nancy évekig olyan közel voltak
egymáshoz, nem ismerték egymás valódi kilétét. Evelyn
megpróbálja feleleveníteni magában ezeket az emlékeket, és a
lányával töltött időnek számítani, de ez nem ugyanaz.
Újra a postaládákra siklik a tekintete, és elgondolkodik a
dolgok alakulásán. Még ha rendben meg is kapta volna Frances
Mitchell levelét, Nancynek talán ugyanennyi évbe telt volna
megtalálnia Evelynt, de az is lehet, hogy sosem bukkant volna
rá, hiszen megváltoztatta a nevét. Bizonyos értelemben talán
pont az tette lehetővé, hogy a két nő találkozzon egymással,
hogy a levél nem a megfelelő postaládában landolt. Ha nem
Angela találja meg a levelet, és nem köti össze a pontokat, lehet,
hogy Evelyn ma egyáltalán nem találkozhatna Nancyvel. Még az
is lehet, hogy úgy halt volna meg, hogy soha nem tudja meg,
Nancy Mitchell az ő lánya. Hogy Nancy Mitchell Jane.
Evelyn már évtizedek óta nem hisz semmiféle istenben, és a
sorsnak sem tulajdonít különösebb jelentőséget. Az élet
egyszerűen túl kegyetlen ahhoz, hogy ilyen dolgok létezzenek.
De a legtöbb emberhez hasonlóan néha eltűnődik a dolgok
szerencsés és véletlen alakulásán.
Újra megüti fülét az utca zaja, amint elfordítja az ajtógombot,
és belép a boltba, amit a feje fölött lévő csengő hangos
csilingelése jelez. Angela egy magas széken ül az antik pult
mögött. Nyaktörő sebességgel dobol az asztalon egy tollal, sötét
frufruja alatt csak úgy világít a szeme. Felnéz Evelynre, majd a
falon lévő órára. Az idős nő követi a tekintetét.
12:48
– Itt az idő?
 – Itt az idő – feleli Evelyn.
Angela megkerüli a pultot és megöleli Evelynt, aki
meglepődik, milyen érzelmeket táplál a fiatal nő iránt.
– Hogy van, Eve?
Evelynnek összeszorul a torka, de bólint, és kimennek
Angelával az üzlet csilingelő ajtaján. Csendben sétálnak vissza a
lakására. Csak miután becsukja maguk mögött az ajtót, fújja ki a
levegőt.
– Rettenetesen ideges vagyok, Angela. Azt se tudom, mit
kezdjek magammal.
– Ez teljesen érthető. Csak jusson eszébe, hogy Nancy látni
szeretné. És nem ma találkoznak először, akármilyen furcsa és
csodálatos ez a tény. Ismeri már magát. És az örökbe fogadó
anyja is bátorította, hogy megkeresse. Minden rendben lesz.
Tényleg, tényleg minden rendben lesz. Ez most csak egy
hatalmas akadály, amelyen túl kell jutnia. Talán a várakozás
volt a legnehezebb része. Mihelyst itt lesz a lánya… azt hiszem,
egészen más érzés lesz.
Evelyn igyekszik elgondolkodni Angela szavain, de
száguldanak a gondolatai.
– Még mielőtt tudtam volna, hogy Nancy Jane, arról
álmodoztam, milyen lenne találkozni vele. De ez sokkal
rosszabb annál, mint amit elképzeltem. Ez most nagyon
valóságos. Úgy értem, mi van, ha ő nem… Mikor mondjam el
neki? Miről beszélgessünk egyáltalán? Úgy érzem, mindjárt
elhányom magam az idegességtől. Vagy szívrohamot kapok. –
Most már szinte pánikba esik.
Angela közelebb lép hozzá, csillog a szeme.
 – Engem örökbe fogadtak, Evelyn. – A szavai elterelik a nő
figyelmét, most már képes koncentrálni.
– Valóban?
– Igen. És amikor először találkoztam a szülőanyámmal,
mindketten idegesek voltunk. Még ma is élénken emlékszem rá,
mennyire szorongtam. De muszáj volt találkoznom vele, és
anyám támogatott ebben. – Az arca kipirul, egyik kezét a hasán
pihenteti, és Evelynnek feltűnik, hogy mintha kicsit
kigömbölyödött volna. Összeugrik a gyomra, mert eszébe jut,
milyen érzés is volt ez egy emberöltővel ezelőtt. – Tudom, hogy
nem olyan a helyzetem, mint Nancyé – folytatja Angela –, és a
szülőanyám helyzete is más, mint a magáé volt, de azt bizton
állíthatom, hogy sokkal jobban fog elsülni ez a dolog, mint
ahogy képzeli. Jó lesz, megígérem. Most viszont üljön le! Hozok
egy kis vizet.
Angela eltűnik a konyhában, és nemsokára egy pohár hideg
vízzel tér vissza. Leülnek a puha kanapéra, és Angela megfogja
Evelyn kezét. Összefonják az ujjaikat maguk mellett.
– Köszönöm, Angela – suttogja Evelyn, és iszik egy korty vizet.
– Mindent köszönök.
– Nincs mit – mosolyog rá, és megszorítja az idős nő ujjait.
Csak ülnek ott egymás mellett néhány percig, mindketten a
szemközti ablakot bámulják, míg a falon lévő óra hangosan
számolja a Nancy érkezéséig hátralévő másodperceket.
Lélegzetvisszafojtva várakoznak.
Aztán megszólal az ajtócsengő.
Apró sóhaj hagyja el Evelyn ajkát.
– Majd én kinyitom – mondja Angela, és elengedi Evelyn
kezét.
Evelyn tudja, hogy neki magának kellene ajtót nyitnia, de
egyszerűen képtelen megmozdulni.
– Köszönöm – suttogja.
Angela felkel a kanapéról és az ajtóhoz indul. Nem sokkal
később Evelyn hallja, hogy nyílik az utcai ajtó, és a város zaja
utat talál magának a lakásba.
Ahogy a lánya hangja is.
Jane hangja.
– Üdv! Maga biztos Angela.
– Igen. Üdv, Nancy! Örülök, hogy személyesen is találkozunk.
Jöjjön be! Evelyn fent van az emeleten.
Nancy szavai visszhangzanak a lépcsőházban.
– Köszönöm, hogy vette a fáradságot, és megkeresett,
őszintén – mondja Nancy. – Ez a legjobb sokk, ami csak
történhetett velem. Tudom, kissé szótlan voltam, amikor
hívott...
Már közvetlenül az ajtó előtt vannak.
– Nincs mit. Én csak, nos… Egyszerűen muszáj volt ezt
tennem.
Evelyn nagy nehezen feláll. A lába mintha kocsonyából
lenne. A nappali közepén áll és vár. Angela elfordítja az
ajtógombot. Belép a lakásba. Nancy követi, és Evelyn előtt
elhomályosul a szoba, és olyan csönd lesz, mint amikor az
ájulás környékezi. Egyedül Nancy arcát látja. A lánya arcát.
Jane arcát.
Megöregedett, amióta Evelyn utoljára látta azon a hideg
januári estén, amikor a Jane-ekkel együtt ünnepelték az
abortusz legalizálását, és koccintottak arra, hogy nincs már
szükség a titokban végzett operációkra. Nancy barna haja őszbe
fordult, az arca kicsit szögletesebb, a szeme körül szarkalábak,
a szája körül nevetőráncok látszanak. Az ötvenes évei közepén
jár most. Evelyn örül, hogy a sok nevetés markáns nyomot
hagyott az arcán. Egy boldog élet értékes emlékei ezek.
Angela visszavonul, csendben becsukja maga mögött a lakás
ajtaját, magára hagyva Evelynt és Nancyt.
Nancy megköszörüli a torkát, és leteszi a táskáját. A keze
megrándul az oldalán, ahogy elindul Evelyn felé.
Maggie felé.
Az anyja felé.
– Nancy… – szólal meg Maggie.
– El se hiszem, hogy te vagy az – mondja Nancy elcsukló
hangon.
– Tudom. – Maggie bólint. – Tudom. Féltem, hogy nem hiszed
el.
Nancy megrázza a fejét, és Maggie észreveszi a lánya
szemében gyűlő könnyeket.
– Annyi kérdésem van! – mondja Nancy. – Hogyan… Hogyan?
Maggie torka összeszorul.
– Nancy, én…
– Hívhatsz… hívhatsz Jane-nek, ha akarsz.
A könnyek kicsordulnak a lánya szeme sarkából, de Maggie
továbbra is küzd a sajátjaival, attól fél, ha egyszer szabadfolyást
enged nekik, nem fogja tudni abbahagyni a sírást. Muszáj
uralkodnia magán.
Aztán hirtelen megérti, hogy többé nem kell féken tartania az
érzéseit. Csak egyszer élheti át ezt a pillanatot, és talán ez a
legfontosabb esemény az életében, és mint olyan,
megismételhetetlen. Képtelen elfojtani a szívében kavargó
érzéseket, de ha mégis így tenne, később rettenetesen bánná.
Már így is rengeteg mindent megbánt.
Így hát átadja magát a pillanatnak, hagyja, hogy
kicsorduljanak a könnyei, néhány sietős lépéssel a lánya mellett
terem, és a karjába zárja, amely azóta áhítozott utána, hogy
Agatha nővér kezébe adta a kisbabáját, és úgy érezte,
kettészakad a szíve, amit már soha többé nem lehet
összefoltozni.
De tévedett.
– Jane – suttogja a lánya hajába, és nyugtatóan simogatja a
hátát, miközben összeköti őket a gyász, és egymást támogatják
az elvesztegetett évek bénító súlya alatt. Maggie
visszaemlékszik lánya aprócska testére, ahogy szorosan a
karjába bújt a Búcsúszobában, miközben a takarójába rejtette a
sárga kötött cipőcskét az üzenettel. Miközben felnőtt lányát
tartja most a karjában, még mindig érzi a kisbabáját.
– Jane – mondja újra, mire Jane felemeli a fejét anyja válláról;
az arca könnyektől és örömtől ragyog. Maggie mélyen a lánya
szemébe néz, és saját magára bukkan a barna és arany
sugarakban.
– Egész életemben téged kerestelek.
 A szerző megjegyzése

Kedves Olvasó!
Amikor megkérdezik tőlem, miről szól a könyvem, hajlamos
vagyok kapásból azt mondani, hogy az abortuszról. Pedig nem
arról. A Jane nyomában az anyaságról szól. Arról, hogy valaki
anya akar lenni, valaki pedig nem, és a kettő közötti szürke
zónákról. Arról, hogy a nők milyen messzire képesek elmenni,
hogy véget vessenek egy terhességnek, vagy éppen
megfoganjanak. És Nancy szavaival élve, arról a vékony
határmezsgyéről, ahova az ember eljut az élete egy pontján,
amelynek egyik oldalán a véletlen teherbeeséstől retteg, míg a
másik oldalán attól tart, nem sikerül teherbe esnie akkor,
amikor szeretné. De ami a legfontosabb, olyan nőkről szól, akik
támogatják egymást az egyéni döntéseikben, bármi legyen is
ezen döntések kimenetele.
Miközben ezeket a sorokat írom, az első gyermekemet
hordom a szívem alatt. A Jane nyomában első vázlatát még
azelőtt írtam, hogy a férjemmel elgondolkodtunk volna a
családalapításon. A könyv szerkesztési folyamata során végig
terhes leszek, és mire a könyv megjelenik, egy kisbaba
édesanyja leszek. Rengeteget kutattam és számos interjút
készítettem a terhességgel és a szüléssel kapcsolatos egyéni
tapasztalatokról annak érdekében, hogy a történet hiteles
legyen, de az, hogy közben teherbe estem, nagy ajándéknak
bizonyult, és jobbá tette a könyvet, mint amilyen előtte volt.
Az abortuszról is árnyaltabb képet kaptam. Még csak az első
trimeszterben vagyok, abban az időszakban, amelyben a
legtöbb abortuszra sor kerül. Tudom, hogy a méhemben
növekvő lény még csak egy sejthalmaz, egy magzat, de én a
kisbabámnak hívom. A férjemmel még becenevet is adtunk
neki. Még csak most fejlődnek ki a szervei. Jelenleg csak kéz- és
lábujjai vannak, valamint felső ajka. És szívverése, amit először
a hatodik hétben hallottam. Most sokkal jobban értem, mint
valaha, miért mélyen érzelmi kérdés az abortusz, amely súlyos,
gyakran kibékíthetetlen társadalmi-politikai megosztottságot
idéz elő. Miért tekintik a magzatot egyesek önálló életnek. Bár a
kisbabámnak már ver a szíve, kéz- és lábujjai vannak és
kifejlődött a felső ajka, még mindig az én testemben lakik.
Az én testemben.
Szerencsés helyzetben vagyok, mivel a terhességem tervezett
volt, de azért is hálás vagyok, hogy olyan országban élek, ahol
jogomban áll eldönteni, megtartom-e a terhességem, mert a
bíróság úgy döntött, hogy a testem felett – és minden felett, ami
benne történik – egyedül én rendelkezem.
Mint sokaknak, nekem is nehéz volt az első trimeszter, ami a
fizikai tüneteket illeti. Többször is kifejeztem a szeretteimnek,
hogy néha úgy érzem, már nem én irányítom a testem, és ez
kicsit idegesítő, még ha ez a terhesség csodálatos dolog is mind
magam, mind a férjem számára, illetve annak ellenére, hogy
nagyon várjuk ezt a kisbabát. El se tudom képzelni, hogy az
akaratom ellenére legyek terhes, ne legyen jogi irányításom a
saját testem felett, és ne legyen jogom véget vetni a
terhességemnek, ha úgy akarnám. Borzasztó még csak
rágondolni is. De ugyanolyan borzasztó lenne, ha azt mondanák
– mint azoknak a lányoknak a háború utáni
szülőotthonokban –, hogy nem tarthatom meg a gyermekem; ha
a szüleim, az állam és az egyház döntenének helyettem, és le
kellene mondanom a kisbabámról, akit meg akarok tartani.
Ezért van az, hogy az első terhességem mélyebben
megértette velem a testünk felett való rendelkezés erejét és
fontosságát, és talán ezért állok ki határozottabban a
születésszabályozás és az abortuszhoz való hozzáférés mellett.
Most már át tudom érezni azoknak a terhes nőknek a helyzetét,
akik nem akarják megtartani a gyermeküket. El tudom
képzelni, milyen rémisztő érzés lehet ez számukra. Ez a könyv
és az üzenete sokkal valóságosabb számomra, mint korábban
bármikor.
Egy szó, mint száz, hadd meséljek egy kicsit arról, hogyan
született meg a Jane nyomában története.

A JANE-HÁLÓZAT
A regényben szereplő Jane-hálózatot az abortusz legalizálását
megelőző időkben a világ nagyvárosaiban létező
abortuszhálózatokból gyúrtam össze. Kétségtelen, hogy e
hálózatok némelyike még ma is létezik azokban az
országokban, ahol az abortusz továbbra is törvényellenes vagy
hozzáférhetetlen.
 Amikor nekiláttam az előzetes kutatásnak az illegális
abortuszhálózatokról és a kanadai születésszabályozási jogok
történetéről szóló könyvemhez, érdekes dolgokra bukkantam.
Többek között utalásokat találtam egy „Jane” fedőnevű
hálózatról, amely Chicagóban működött az 1960-as évek végén
és az 1970-es évek elején, egészen az 1973-as Roe kontra Wade
határozat megszületéséig, amely legalizálta az abortuszt az
Egyesült Államokban. A kanadai abortuszhálózatoknak nem
volt konkrét neve, biztonsági okokból nem vezettek
nyilvántartásokat, ezért sokkal nehezebb volt felkutatni a
részleteket. Ám ahogy írtam a regény első vázlatát, rájöttem,
hogy a Jane név nagyon is jól reprezentálja ezeket a névtelen,
minden nőt magába foglaló hálózatokat, és ez tűnt a
legmegfelelőbbnek egy olyan történethez, amely mélységében
próbálja megragadni ezeket a figyelemre méltó
kezdeményezéseket. Bár szándékosan tisztelegtem a chicagói
Jane-ek előtt egy valós esemény leírásával (az önkénteseik
valóban megették a betegnyilvántartó lapokat a rabszállító
kocsiban ülve, hogy ne derülhessen fény a pácienseik kilétére –
taps!), a cselekmény többi része a kreatív szabadság jegyében
született, és olyan tényeken alapszik, amelyeket az illegális
abortuszhálózatokról gyűjtöttem.
Kanadában az abortuszt 1988-ban legalizálták az R. kontra
Morgentaler legfelsőbb bírósági döntés értelmében, amely dr.
Henry Morgentaler évekig tartó bírósági harca után született, és
hiszem, hogy a legalizálás nem történt volna meg ilyen gyorsan
az ő elszántsága és a vele szorosan együttműködő emberek
erőfeszítései nélkül. A köszönetnyilvánításban még egyszer
köszönetet mondok neki, de szeretném itt is megemlíteni Judy
Rebicket, híres feminista aktivistát és szerzőtársamat, aki időt
szakított rám egy interjú erejéig. A Henry Morgentalerről szóló
visszaemlékezései és a kanadai abortuszjogi mozgalomban való
részvétele az 1970-es 1980-as években, segítettek formálni a
Jane-hálózat történetének alapötletét. Ezzel együtt a jelenet,
amelyben Evelyn kapcsolatba lép dr. Morgentalerrel a
montreali rendelőjében teljes egészében fikció.
Az abortuszkaraván azonban tényleg valós eseménysorozat
volt az 1970-es években. A parlament előtti gyepen tartott
nagyszabású tüntetés után a nők egy csoportja valóban
elszállított egy jelképes koporsót (az idősebb) Trudeau
miniszterelnök házához, és odaláncolták magukat a korláthoz
az alsóházban, hogy megzavarják az eseményeket és felhívják a
média figyelmét az abortuszhoz való hozzáférés kérdésére. Az
események regényemben ábrázolt részletei teljes egészében a
saját képzeletem szüleményei, bár Judy Rebick Ten Thousand
Roses: The Making of Feminist Revolution című könyvéből
merítettem ihletet.
Az összes közeli és távoli, mai és múltbeli Jane-nek, akik
hihetetlen áldozatot hoztak és hoznak ma is, akik a
letartóztatásukat és testi épségüket kockáztatják, hogy a nők
biztonságos abortuszhoz juthassanak, teljes vérző feminista
szívemből köszönöm. E szervezetek illegalitása miatt a legtöbb
résztvevő valódi személyazonossága ismeretlen maradt, de
remélem, hogy ezzel a regénnyel sikerült hangot adnom nekik,
és tisztelettel adóznom a nők és az emberi jogok történetéhez
való kiemelkedő hozzájárulásuk előtt.
 A SZÜLŐOTTHONRENDSZER
A Szent Ágnes Hajadon Anyák Otthona a képzeletem
szüleménye. (Szent Ágnes a szüzek, a leányok és a szüzesség
védőszentje, így megfelelőnek tűnt a névválasztás.) A Jane-
hálózathoz hasonlóan ez is egyfajta összegzés, amely a háború
után a különböző országokban – köztük Kanadában – létesült
szülőotthonokat hivatott bemutatni. Ezeket az intézményeket az
állam finanszírozta, és az esetek többségében az egyházak
működtették, bár volt néhány világi, illetve felekezeten kívüli is.
A második világháborút követő években a társadalom
erőteljesen ösztönözte a nukleáris családok kiterjesztését. Azok
számára, akik nem tudtak saját családot alapítani, az
örökbefogadás vonzó lehetőség volt, és megnövekedett
keresletet gerjesztett a fehér csecsemők iránt ezek alatt az évek
alatt. A színes bőrű fiatal anyák ritkán kerültek ilyen
szülőotthonokba, mivel a színes bőrű gyerekeket kevésbé
kívánatosnak, vagy egyenesen örökbe fogadhatatlannak
tartották.
A Kanadában és az Egyesült Államokban működő
intézményekkel kapcsolatos kutatásaim során néhány igazán
megdöbbentő tényre bukkantam azok első kézből származó
beszámolóiból, akik tinédzserként vagy fiatal nőként kerültek
ilyen otthonba. Kevés nő számolt be bármilyen pozitív
élményről (eltekintve talán az alkalmi, tiltott barátságoktól,
amelyeket ott kötöttek), és a legtöbben a közepesen
kellemetlentől a rettentően fájdalmasig terjedő skálán –
beleértve a rendszeres fizikai, lelki és szexuális bántalmazást –
írták le az otthonban töltött időt.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy a „beutaltak” megszólítás az
adminisztráció részéről, a lányok kényszerítése az örökbe
fogadási papírok aláírására, mielőtt a kezükbe vehették volna a
gyermeküket (vagy fájdalomcsillapítót kaphattak volna), és
hogy azt hazudták nekik, meghalt a gyermekük, nem volt túlzás
a részemről. Ez a megdöbbentő igazság, amely valós szemtanúk
beszámolóiból származik, és amelyre a kutatásaim során
bukkantam. Emellett a lányokat gyakran nem tájékoztatták a
terhességük részleteiről vagy arról, mire számítsanak a vajúdás
során, és sokakat magukra hagytak a kórházi vagy hálótermi
ágyon, hogy órákon át minden támogatás nélkül egyedül
vajúdjanak. Szándékosan döntöttem úgy, hogy nem túlzom el,
amit ezek a lányok gondolhattak és átélhettek egy Szent Ágnes
otthonhoz hasonló helyen az 1960-as években.
Ezeknek a nőknek a beszámolói az örökbefogadással
kapcsolatos érzéseikről, arról, hogyan hatott ez a mentális
egészségükre akkoriban és évtizedekkel később – beleértve a
bénító depressziót, a poszttraumás stressz szindrómát, az
értelmes kapcsolatok kialakítására való képtelenséget, a
félelmet a további gyermekvállalástól és attól, hogy a
gyerekeiket elveszik tőlük és az öngyilkossági kísérleteket –, és
hogyan próbálták kétségbeesetten felkutatni a gyermeküket, a
legerőteljesebb beszámolók közé tartoznak, amelyeket valaha is
olvastam a történelmi tanulmányaim során. Igyekeztem ezek
közül minél többet beleszőni Maggie/Evelyn gondolataiba és
érzelmeibe, amikor erőszakkal elválasztották Jane-től/Nancytől.
Őszinte hálámat fejezem ki (a legmélyebb részvétemmel
együtt) azoknak a nőknek, akik az idők folyamán megosztották
szívszorító élményeiket az irántuk érdeklődő kutatókkal. Nem
tudtam volna életre kelteni ezt a történetet az önök bátorsága és
hajlandósága nélkül a traumáik újraélésére.
Most azonban kedves olvasó, kérlek, fogd meg az
(alkoholmentes) sörömet, míg felmászom a szónoki emelvényre.
Mert ezek az asszonyok többet érdemelnek a puszta
köszönetemnél.
Igazságot érdemelnek.
A kanadai statisztikai hivatal adatai szerint 1945 és 1971
között közel 600 000 csecsemő született hajadon anyáktól,
akiket a „törvénytelen” jelzővel illettek. Valerie Andrews kutató
becslése szerint Kanadában mintegy 300 000 anyát vettek rá,
vagy kényszerítettek arra, hogy a háború után felállított
szülőotthonokból örökbe adják a gyermeküket az úgynevezett
„fehér örökbe fogadási mandátum” keretében. Ezeket a
programokat a szövetségi és a tartományi kormányzatok
egyaránt finanszírozták.
2017 végén a kanadai szenátus állandó szociális, tudományos
és technológiai bizottsága készített egy tanulmányt a háború
után létesült szülőotthonprogramról. A bizottság tanúkat
hallgatott meg, akik arról számoltak be, milyen
helyrehozhatatlan pszichés és érzelmi károkat szenvedtek el a
rendszeren belül. Számos vallási szervezet közül (köztük a
katolikus, az anglikán és a presbiteriánus egyház, valamint az
Üdvhadsereg), amelyek ezeket a programokat irányították a
kormány megbízásából, egyedül a Kanadai Egyesült Egyház vett
részt a szenátus tanulmányában, és ismert el bármiféle
felelősséget.
A tanulmány eredményei alapján a bizottság 2018 júliusában
ajánlást fogalmazott meg a kanadai kormány részére, hogy
nyilvánosan ismerje el a történteket, és egyértelműen
kijelentette, a kormánynak hivatalosan is bocsánatot kell kérnie
azoktól a nőktől és gyermekektől, akiket a fennálló gyakorlat
miatt trauma ért, és akiknek örökre megváltoztatta az életét a
szülőotthonrendszer és a kikényszerített örökbefogadás. Az
ausztrál szövetségi kormány 2013-ban feltétel nélkül bocsánatot
kért a szülőotthonok túlélőitől, és ugyanígy tett Írország
kormánya is 2021-ben.
E sorok írásáig a kanadai kormány részéről nem érkezett
hasonló bocsánatkérés vagy jóvátételi javaslat. Egy olyan
kormány részéről, amely (ahogyan az elvárható) számos
csoporttól kért már hivatalosan bocsánatot, amelyekkel
hányattatott történelmük során a mindenkori kanadai kormány
megdöbbentő módon bánt, vagy szemet hunyt az őket ért
atrocitások felett. Ennek ellenére érthetetlen módon figyelmen
kívül hagyta a saját szenátusa egyértelmű ajánlását, hogy
hasonló bocsánatkérést intézzen azokhoz, akiket
megnyomorított a szülőotthonok rendszere.

MEGJEGYZÉS AZ ÁBRÁZOLÁSMÓDRÓL
A Jane nyomában fikció, de a cselekménye szilárd történelmi
tényeken alapszik, amely a titkos abortuszhálózatokat és a
háború után létesített kanadai szülőotthonok és kényszerített
örökbefogadás rendszerét mutatja be. Ezzel együtt a kormány
által szentesített és az egyházak által működtetett intézetekről –
amelyek arra szolgáltak, hogy elválasszák az anyákat a
gyerekeiktől – szóló beszámolóm korántsem teljes körű. A
könyvem kimondottan a háború utáni szülőotthonokkal
foglalkozik, de a kanadai kormány – elsősorban a katolikus
egyházzal karöltve – megdöbbentő múlttal rendelkezik a
családok erőszakos szétválasztását illetően. Egy másik
rendelkezés keretében, amelyre csak Sixties Scoop néven
hivatkoznak, a kanadai kormány szisztematikusan elválasztotta
az őslakos gyerekeket a családjuktól, nevelőszülőknél vagy nem
őslakos örökbe fogadó szülőknél helyezte el, vagy „nevelés”
ürügyén bentlakásos intézetekbe küldték őket, ahol
bántalmazták, és sok esetben megölték őket. Nem az én tisztem
elmesélni ezeket a történeteket, de itt szeretném felhívni rájuk a
figyelmet, és határozottan arra bátorítom az olvasóimat, hogy
tájékozódjanak.
 Köszönetnyilvánítás

A kiadási folyamatnak talán ezt a részét vártam a legjobban,

amikor végre áradozhatok az összes csodálatos emberről, akik
segítettek a Jane nyomában életre keltésében.
Először is köszönöm a hihetetlenül tehetséges és elkötelezett
ügynökömnek, Hayley Steednek. Igazán megérdemelnél egy
külön oldalt a köszönetnyilvánításomban, nagyon szerencsés
vagyok, hogy itt vagy nekem. Köszönöm továbbá a Madeleine
Milburn ügynökség teljes csapatának, hogy a kezdetektől hittek
bennem, és felismerték a könyvemben rejlő lehetőséget. Az MM
csapata kétségtelenül örökre megváltoztatta az életem és valóra
váltotta az álmomat. Sosem fogom tudni eléggé megköszönni
nektek.
Köszönöm Sarah St. Pierre-nek és Sara Nisha Adamsnek a
Simon and Schuster Canada és a Hodder Studio kiadó
szerkesztőinek, hogy azonnal és rendületlenül lelkesedtek a
Jane nyomában és mindaz iránt, amit képvisel. Hölgyeim,
csodálatosak vagytok, és a szerkesztői tehetségetek, valamint a
karakterfejlődéshez való hihetetlen szemetek segített abban,
hogy ez a regény olyan legyen, amilyennek lennie kell.
Mindkettőtökkel öröm volt együtt dolgozni. Köszönet a Simon
and Schuster csapata többi tagjának (Dave Cole-nak, Rita
Silvának, Melanie Pedersennek és Adria Iwasutiaknak),
valamint a Hodder Studio munkatársainak (Bea Fitzgeraldnak,
Katy Blottnak, Juliette Winternek, Maria Garbutt-Lucerónak,
Natalie Chennek, Libby Earlandnek és Ellie Wheeldonnak) a
kemény munkájukért.
Köszönöm szeretett első olvasóimnak, Denise-nek, Kimnek,
Marilynnek, Angelának, Laurie-nak, Jenn-nek, Mallorynak, Cara
Bethnek, Sarah-nak, Lauren D.-nek, Lauren F.-nek, Katie-nek,
Lindsay-nek, Yodának és Allinek, akik felbecsülhetetlen értékű
visszajelzést adtak a regény első vázlatáról. Ti olvastátok a Jane
nyomában első változatát (a sok közül!), ezért különleges helyet
foglaltok el a szívemben.
Jogi és orvosi „tanácsadóimnak” és belevaló barátaimnak,
Sarah Donohue-nak és dr. Cara Beth Lee-nek, akik készségesen
válaszoltak az 1970-es évek büntetőjogával és az abortusz
eljárással kapcsolatos kérdéseimre. Köszönöm továbbá Jen és
Andrea Dunn-nak, amiért megosztották velem a mesterséges
megtermékenyítés részleteit, segítettetek életre kelteni Angela
és Tina történetét. Kérlek, öleljétek meg a nevemben C-t és C-t, a
ti két kis szívetek csücskét.
A páratlan Judy Rebicknek a sörért, és hogy időt szakított rám
és visszaemlékezett a kanadai abortuszjogi mozgalomra. Életet
leheltél mindazokba a nőkbe és szövetségesekbe, akik
elképesztő kockázatokat vállaltak és hihetetlen áldozatokat
hoztak, hogy a kanadaiak jövőbeli generációinak joga legyen a
születésszabályozásra. Örökké az adósaid maradunk.
Köszönöm azoknak a nőknek minden korosztályból, akik
bátran szembenéztek múltbéli traumáikkal és beszéltek nekem
az abortusszal kapcsolatos egyéni tapasztalataikról, valamint
azoknak, akik megosztották gondolataikat a szülés és az
anyaság összes sötét és napos oldaláról, valamint szürke
zónájáról.
A műhelytársaknak és a torontói Humber School for Writers
tanárainak, akik már jóval az első vázlat elkészülte előtt
megláttak valamit a nekik elküldött irományomban. Reednek,
Juliának és Stephanie-nak, akik mindig arra bátorítottak, hogy
írjak, írjak és még többet írjak, és ne riadjak vissza a nagy,
ijesztő témák leküzdésétől. És köszönöm Margaretnek, hogy azt
mondta, ne féljek.
Az esküvőmön képtelen voltam sírás nélkül köszönetet
mondani a szüleimnek, de szerencsére ezt most olyan helyen
írom, ahol senki sem látja, hogy zokogok. A szüleim
születésemtől fogva feminista szellemben neveltek, és egész
életemben ők voltak a legnagyobb szurkolóim és bajnokaim.
Anya és Apa, ti tényleg a legmegbízhatóbb és legsegítőkészebb
szülők vagytok, akiket csak kívánhat magának az ember (ti
vagytok minden idők legjobb nagyszülei), és minden egyes nap
hálás vagyok értetek. Köszönöm a bátyámnak is a
stresszmentesítő, vicces beszélgetéseket, és hogy annyira izgult
értem, amikor belevágtam ebbe az őrült kalandba. Te reagáltál
a legjobban, amikor felhívtalak, hogy elújságoljam az első
könyvszerződésemet.
És végül – de semmiképpen sem utolsósorban – köszönöm a
férjemnek a szeretetét, a belém vetett hitét és folyamatos
támogatását az írással kapcsolatban. Csokoládéval vettél rá,
hogy elérjem a napi kitűzött szómennyiséget, egyre csak hoztad
nekem a teát és kávét, te voltál a nagyszerű (és kevésbé
nagyszerű) ötleteim tesztközönsége, és arról is gondoskodtál,
hogy egyek és igyak is valamit, amikor épp belelendültem és
nem tudtam abbahagyni az írást, mert különben vége lett volna
a világnak. Emellett a legszebb kisfiúval ajándékoztál meg,
akiről valaha is álmodtam. Te vagy a legnagyszerűbb dolog, ami
valaha történt velem. Nélküled elveszett lennék.
 Tartalom

2010

ELSŐ RÉSZ
1. FEJEZET – Angela – Toronto, 2017 januárja

2. FEJEZET – Evelyn – Toronto, 1960 októbere

3. FEJEZET – Nancy – Toronto, 1979 nyara

4. FEJEZET – Evelyn – 1960 késő ősze

5. FEJEZET – Angela – 2017 januárja

6. FEJEZET – Evelyn – 1960–1961 tele

7. FEJEZET – Nancy – 1980 tavasza

8. FEJEZET – Evelyn – 1961 tavasza

9. FEJEZET – Nancy – 1980 tavasza

10. FEJEZET – Evelyn – 1961 tavasza

11. FEJEZET – Angela – 2017. január vége

MÁSODIK RÉSZ
12. FEJEZET – Evelyn – Ottawa, 1970. május 9.

13. FEJEZET – Angela – 2017 februárja

14. FEJEZET – Evelyn – Toronto, 1971 tavasza

15. FEJEZET – Nancy – 1981 márciusa

16. FEJEZET – Evelyn – 1983 nyara

17. FEJEZET – Nancy – 1983 nyara

18. FEJEZET – Angela – 2017 márciusa

HARMADIK RÉSZ
19. FEJEZET – Nancy – 1984 júliusa

20. FEJEZET – Evelyn – 1984 júliusa

21. FEJEZET – Nancy – 1985 kora ősze

22. FEJEZET – Angela – 2017 márciusa

23. FEJEZET – Nancy – 1987 tavasza

NEGYEDIK RÉSZ
24. FEJEZET – Evelyn – 1988. január 28.

25. FEJEZET – Nancy – 2010 tele

26. FEJEZET – Angela – 2017 tavasza

27. FEJEZET – Nancy – 2017 tavasza

28. FEJEZET – Angela – 2017 tavasza

29. FEJEZET – Maggie – 1961 májusa

30. FEJEZET – Evelyn – 2017 tavasza

31. FEJEZET – Evelyn – 2017 tavasza

A szerző megjegyzése

Köszönetnyilvánítás
{*} Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája (2014)