Békés Pál

Lakótelepi mítoszok

TARTALOM
VALAKI A CSŐBEN
A HÁTHA
A FURÚR
BALKÁNI VACSORA
ALULJÁRÓBAN
PIKO ÉS A PAKÓK
3 SEMMISÉG
SZOLGÁLATI KOCSI
A LABIRINTUS
LÁTOMÁS
VOLT EGYSZER EGY TELEFON
ILLÉS
ROMÁNC
KERETEK
FEKETE PARIPÁN
KIROMANCIA
A TETOVÁLÁS
TEMETÉS
A BETOLAKODÓ
FOLYÓ ÉV AUGUSZTUSÁNAK ELSŐ HETÉBEN
LEÍRÓ GYAKORLATOK
AZ OSZLOP
KIVONULÁS
LONDON, 1647
DZSUNGA TUFÁK
 VALAKI A CSŐBEN

„Lágy, tavaszi szél cirógatta a dombok zöld füveit, s a valamivel borított domboldalon álló
eltévedt fiú figyelt...” Mi az, hogy gorse? Meg kell nézni a szótárban. Zöld füveit... - döcög!
Milyen legyen a fű, ha nem zöld? Fölösleges. Inkább: a dombok zöldjét. Ez meg közönséges.
Dombok... - parlagi. Mondjuk inkább: a lankák zöldjét. Igen. Gyorsan le kellene írni, el ne
felejtse hazáig. Toll, papír a táskában. De lehet itt mozdulni?
Fülledt testek közé ékelődve, sárgás fénykulimásszal leöntve kúszott előre a város alatt; Mary
G. Round mondatai tótágast álltak a verítékszagú nyáréjszakában. „A lankák zöldje... a lankák
zöldje.” De a cirógatta talán mégsem: anyás. Legyen inkább csiklandozta... nem, pontatlan.
Megvan: „borzolta a lankák zöldjét.” Ez a jó. Borzolta.
Olajzöld tárulás, friss, benzinillatú légáram, csoszogó özön a kijárat-bejárat formatervezett
diadalíve alatt, azután sűrűsödés az alagútban, melynek alján minden sötétedéskor kevéske
piszkosfehér fény kenődik szét.
A nyílegyenes aszfaltsávon kétoldalt kókadozó, poros akácok elevenednek a hűvösebb
éjszakai levegőben. „Tavaszi szél borzolta a lankák zöldjét.” Ostorlámpák rendezett sora,
nyelük a földbe szúrva, egy-egy kései járókelő sietős léptei, olykor magányos autó húz
ismeretlen célja felé. Szél, szél... legyen inkább szellő, és valami jelző áll előtte, igen: „lágy,
tavaszi szellő borzolta a lankák zöldjét.”
Elszórt fényfoltok a soklépcsőházas monstrumok töretlen síkján: a későn fekvők életjelei.
Merőleges fénytornyok a fülledt éjszakában: kivilágított lépcsőházak. Derékszögben fordul az
út. Itt a ház. Ez az? Néha kételyei támadnak. A szám, a 620/D/1001, minden kétséget eloszlat.
Nagy kulcs, külső ajtó. Ahogy belép, csörömpölés a lépcsőházban, fojtott mormogás, majd
fájdalmas sziszegés. Hatalmas ugrással szökken a ház másik, mindig zárt kapuja felé. Senki és
semmi, csak a kapu hatalmas üvegtáblájának széttört óriás szilánkjai és frissen lecsurrant vér a
sárga linóleum padlón. Évek óta jár itt valaki; részeg, azt beszélik, a földszinti és az emeleti
folyosók csukott ajtóinak üvegtábláin át törekszik meghatározhatatlan célja felé. Egyszer - úgy
mondják - annyi vér folyt el a másodikon, hogy azt hitték, elvérzett, azonban egy hónappal
később újra átment egy üvegajtón. Szilánkok, vér. De őt magát senki sem látta még, soha.
Lélegzetét visszafojtva áll a szilánkok közt, a távolodó mormogás mintha egyszerre minden
irányból érkezne. Kis kulcs, liftajtó, gombnyomás. A hatodik emeletre, kérem. Valami felbúg,
a zúgás erősödik, túlvilági süvöltés, a doboz nagyot rándul, és megindul - lefelé. A vad
kamaszvágyak ősi jelképei táncba kezdenek a lift furnérfalán, testesednek, s ahogy a doboz
rángatódzva kúszik lefelé, emeletenként összecsapnak, a girbe-gurba feliratok kisimulnak,
megvastagodott betűik felvonulások transzparenseiként lobognak: Folyó hó 12-én nem lesz
víz! Szeretlek, Ildi! Hülye, aki ezt olvassa! Kúrd meg a lovat!
Hirtelen zökkenés, megroggyan a térde. Kilép, s mintha csak a fekete kerámiabetűk - minusz
hatodik emelet - értetnék meg vele, hogy mi történt: elfintorodik. Ezen a héten már
harmadszor. Bosszankodik; el fogja felejteni a mondatot. Megnyomja a -66. lakás csengőjét,
az ajtó abban a pillanatban felpattan, a küszöbön zilált, ősz hajú öregasszony, kopott
pongyolában.
- Jó, hogy jön, fiam.
- De hát, Vadnai néni, ezen a héten már harmadszor...
- Csak másodszor... és maga is tudja, fiam, hogy nem én tehetek róla...
- Tudom, tudom, Vadnai néni. Miben segíthetek?
- Tudja, én egy vastag bőrtárcába gyűjtöttem össze...
- ...egy egész élet munkájával százhúsz aranyat.
- Igen - az öregasszony egyik kezével ritkuló haját rendezgeti, másikkal foltozott pongyoláját
fogja össze, mely alól kivillan elhízott testét borító flanell alsóneműje, - és...
- ...most eltűnt.
- Igen... ahogy mondja. Biztosan ellopták.
- Ugyan, Vadnai néni, megint eldugta valahova a tolvajok elől, most meg nem találja.
- Lehet... mióta elköltöztem ide, olyan feledékeny vagyok.
- Már mielőtt elköltözött, Vadnai néni, már azelőtt is ilyen feledékeny volt. Most is a párnája
alatt lesz a tárca - mondta, s azzal belépett a másfél szobás lakásba, melynek minden zegét-
zugát jól ismerte. Egyenesen a vetetlen ágy felé tartott, nyomában az öregasszony
visszhangosan csoszogó léptei. Felhajtotta a párnát, a tárca alatta feküdt. Az öregasszony
mohón kapott utána, kinyitotta, az ágy melletti karosszékbe döccent, s az aranyakat csörgetve,
számolni kezdett.
Míg türelmesen várakozott, körbejáratta szemét a lakáson. Semmi sem változott, ugyanaz a
pállott szagú rendetlenség. Csak az ablak falra rajzolt, vak négyszöge mögött nem pillogtak a
külvilág életteli fényei. Időtlen, süket sötét. Annak idején ezt a lakást takarította, ide járt le,
illetve akkor még föl, beszélgetni minden hét végén, itt kereste négykézláb az ágy alatt és
lábujjhegyre állva a szekrény tetején a bőrtárcát, itt várta közjegyzővel hitelesített, eltartási
szerződésben megszabott keretek között az öregasszony halálát, özv. Vadnai Károlynéét, aki
túlélvén két világháborút, forradalmakat és ellenforradalmakat s mindazt, ami köztük történt,
már csak Jenő bátyját tudta siratni, kit az első világégés utolsó napján, a frontról hazatértében
nyomott agyon egy árokba csúszó teherautó.
- Megloptak! Ez csak száztizenkettő!
- A temetés, Vadnai néni.
- Igaz, el is felejtettem... szép volt?
- Szép. Nekem most mennem kell.
- Nem marad még beszélgetni egy kicsit?
- Nem maradhatok. Könyvet fordítok, holnapra szállítom az első két fejezetet. Egész éjjel
fordítani fogok.
- Vigyázzon, fiam, még agyondolgozza magát. Mennyi az idő?
- Tizenegy múlt.
- Akkor én most öltözködöm. Látja, ezt is majdnem elfelejtettem. Lakógyűlés lesz éjfélkor.
Viszontlátásra, fiam.
- Viszontlátásra, Vadnai néni.
A lift megvárta. A megelevenedett jelképek, a lobogó feliratok újrakezdték táncukat, majd a
földszint fölött ismét girbegurba vésetekké korcsosulva simultak vissza a doboz furnérfalába.
A hatodik emeleten kiszállt, megforgatta a kulcsot a 66. lakás zárjában; az ajtón fekete alapon
arany betűkkel ragyogott a neve. A konyhában gyors mozdulatokkal nescafét készített, azután
késedelem nélkül az írógéphez ült, s egy üres jegyzetlapra lepötyögtetett fél mondatot:
„...lágy, tavaszi szellő borzolta a lankák zöldjét...” Most a mondat egésze. Maga elé húzta az
írógép mellett heverő, nyitott kötetet, Mary G. Round, a neves, romantikus angol írónő korai
alkotását, és végigbogarászta a kacskaringós körmondatot. Itt hagyta abba a munkát tegnap
éjjel, már-már félálomban.
Két oldal, és befejezi a holnapra ígért részt. De előbb még itt ez a zavaros szerkezetű,
hosszadalmas mondat. „Az eltévedt fiú megállt a valamivel borított domboldalon, és sírva
figyelt...” Nézzük csak. Először is nem sírva figyelt, hanem szipogva. És lapos itt ez a fiú.
Legyen gyermek. „Az eltévedt gyermek” - így már kinéz valahogy. De mi borítja a domb-
oldalt? Gorse... Leemelte a polcról a nagy szótár testes kötetét. Gorse... sünzanót, sülbige...
száján kaján mosoly. Pompás. Az eltévedt gyermek a sünzanóttal borított domboldalon állt...
esetleg érvényes szinonimával: a dombot sülbige borította. A tavasz első fuvalmára a dombok
déli lejtőin szárba szökkent a sünzanót. Mosolygó lányok szüretelik a sülbigét. A szél
korbácsolta sziklafokon magányos sünzanót roppant koronája komorlott. A KGST-országokba
irányuló sülbige-exportunk megkétszereződött. Csodás... latinul is... az eltévedt gyermek
kötésig állt az ulex europeaus-ban. Több értelmű szó. A következő: az eltévedt gyermek
meghőkölt a talajvízelszívó csövekkel borított domboldalon. Végre: rekettye. Csak ez lehet.
Tovább. Aprót kortyintott a langyosodó kávéból. Mégsem szipogva, inkább hüppögve.
Elege volt a fordításból, Mary G. Roundból általában, ebből a mondatából pedig különösen.
Talajelszívó sülbige hüppögött a domboldalon. Felnézett. Asztala pontosan a nyitott ablak
előtt állt; kintről mosolygós arc nézett vissza rá.
- Mit keres itt? - kérdezte elutasítóan.
- Nem adna egy kis tüzet? - kérte a mosoly válasz helyett. Szájában cigaretta fehérlett.
Kiadott egy egész doboz gyufát, és nagy igyekezettel az írógép fölé hajolt. - Elteheti -
morogta.
- Köszönöm - felelte a másik -, jól jön majd. Tudja, mit láttam a tizediken?
Fel sem nézett, úgy mondta: - Nem.
- Egy bomba nőt. Pontosan maga fölött négy emelettel. Ez a legjobb, mióta errefelé járok.
Meztelenül alszik, és egyedül van. Érdemes volna megpróbálkoznia nála.
Nem felelt, a gép fölé hajolt.
- Na jó - mondta a kinti -, látom, ma nincs beszédes kedvében. Megyek, dolgom van a
nyolcadikon. - Kacsintott, és ellebegett az ablak előtt, csak cigarettájának füstje gyűrűzött még
pár pillanatig a mozdulatlan levegőben.
Hazudik. Semmi dolga. Két éve már, hogy befejezték a házon a külső javításokat, akkor
szeretett bele a fiatal özvegybe a nyolcadikon, a túloldalon. A szerelőliften dolgozott a ház
sima külső frontján. A nő egyszer kinyitotta az ablakot és beengedte. A szerelő később is
próbálkozott, de az özvegy mindenkit csak egyszer enged be. Azután a liftet elvitték, egy
másik tízemeletesnél volt rá szükség. De a szerelő azóta is itt lebeg a ház körül, egész
éjszakákon át. Az özvegy kérlelhetetlen, ő pedig azzal vigasztalódik, hogy más nőket les ki,
amikor öltöznek vagy zuhanyoznak. Szegény sünzanóttal borított gyermek.
„Az eltévedt gyermek megállt a rekettyével borított domboldalon, és hüppögve figyelt...” Nem
figyelt, hanem fülelt. Nem megállt, hanem megtorpant. És nem és, hanem s.
Újra felnézett. Messze, mélyen az ablaka alatt, hatalmas zöld Z betű világította meg a sok-
emeletes, soklépcsőházas épületek derékszögekből összerótt útvesztőjét. Éjszakánként ott
terpeszkedett és uralkodott az önnön hullazöldjébe borított világ felett.
A szeretkezésből, éjszakai különmunkából, magányos alkoholmámorból felpillantók szeme
ővele találkozott. A levegőzni vitt csecsemők ide-oda rebbenő pillantása őrajta állapodott
meg, őt látták utoljára a szaltó mortáléra készülő öngyilkosok. Z, a titokzatos. Évek óta
bámulta ő is, de a nagy zöld Z rendíthetetlenül őrizte titkát. Hány éjszakán ült írógépére
görnyedve, mindennapi harcát víva szótárakkal és kibogozhatatlan mondatokkal, míg a nap
helyett a nagy zöld Z világított törvényt szabón, fenyegetőn és őrzőn. Talán ha kimondhatná
kimondhatatlan nevét, ha megfejthetné gőgös titkát... akkor talán... Zeusz? Zebaoth Ura? Aki
mindent lát? Vagy akit mindenki lát? Egyáltalán: Valaki? Zarathusztra? Zéró? - ZÖLDÉRT?!
Tekintetét most is, mint mindenkor, magához vonta a Nagy Zöld Z rejtélye.
„A lankák zöldjét borzoló, lágy tavaszi szellő...”, zöld isten, zöld szörny. Ez a mondatrész
hová tartozik? - még hozzá sem fogott: „...mintha rohanó lovak patájának dörgését hallotta
volna...” Ez lesz középen. Nem lovak. Paripák. Nem dörgés. Dörej. Ezt hallotta az eltévedt
gyermek. Zöld isten a sünzanótban.
Patkókopogás. Felállt, az asztalra támaszkodott, úgy nézett ki az ablakon. Éjfél volt; várta már
ezt a pillanatot. A szemközti házakban itt-ott fények gyúltak, emberi sziluettek tűntek fel az
ablakokban; kopp-kopp, acél az aszfalton. Jön, hallani már, jön és megnyugvást hoz e
céltalan, forrón vibráló nyáréjszakába. Itt van, ívesen kanyarodik a derékszögű utcasarkon.
Kecses, fekete paripa, magasra emelt fejjel üget a szolgáltatóház előtt, lábát kényesen
kapkodja, hollófekete szőrén megcsusszan az ostorlámpák fénye, pompás izmainak harmó-
niája gyönyörködtet. Táncol és bókol - majd hirtelen megáll. Táguló orrcimpák, szikrázó
sörény, s most felnyihog; hangjában mérhetetlen fájdalom; nyerítésének visszhangját ide-oda
dobálják a szögletes háztömbök. Villanásnyi mozdulatlanság: táltosszobor, szép időtlenség -
azután a ló felágaskodott és elvágtatott, távolodóban fekete testére már a nagy, zöld Z ontotta
rejtelmes fényét. Eltűnt, de patái kopogását még sokáig őrizték a langyos házfalak. A fények
kihunytak, a homályos emberárnyak eltűntek az ablakokból. Egyedül maradt, lassan leült.
Nem patáinak döreje, hanem patáinak robaja.
Cigaretta után tapogatódzott, és rágyújtott. Az égő gyufával két céltalan kört írt Mary G.
Round könyve fölé. A cigaretta nem ízlett, kihajította az ablakon, azután hirtelen felpattant,
utánabámult. Égő csík a levegőben. Talán a lány is; most már soha nem tudja meg. Múlt
nyáron hosszan szemezett vele a buszon, mézszínű, hosszú haj, a szeme fekete. Megszólította,
nagyon sután, azt kérdezte, melyik házban lakik, s a mézszín haj táncolt, a fekete szempár
nevetett; amiben lakom nem ház, hanem lelkiállapot, mondta. Követte, közel lakott, egy
tizenhatemeletesben. Egy éjszakán a tizenhatemeletes középső része leégett. A füst magasra
gomolygott, a sikolyok messze hallatszottak az alvó város fölött, egy fuldokló öregasszony
kidobálta a szentképeit, egy csecsemőt lepedőkből sodort kötélen eresztettek le, de a kötélbe
belekapott a láng, néhányan kiugrottak, volt, aki már égve. A házmester semmit sem tudott a
mézszín hajú, fekete szemű lányról, és mások sem, tizenhat emelet, rengeteg lakás... A lány
eltűnt. Zuhanó, mézszín láng. Meg kell kérdezni Vadnai nénit, nem látta-e odalent a
lakógyűlésen. Legközelebb megkérdezi. Ha meghalt, hulltában ő is a nagy, zöld Z-t látta
utoljára. Istenem, ha kimondhatná kimondhatatlan nevét.
Koponyájában szúró fájdalom nyilallt, majd egy pillanat múlva kihunyt. Újra cigarettáért
tapogatódzott, de mégsem gyújtott rá, fejét tenyerébe támasztotta.
A nagy, zöld Z felé fekete paripa vágtat, robajló patáin sünzanót, hátán mézszín, zuhanó,
lángban eltévedt gyermek.
Ujjait a gép billentyűire helyezte, és valami jelre várt. Gyereksírást hallott. A szomszédék
gyereke. A szomszédéknak nincs gyereke. Asztala mellett a padlótól a mennyezetig vezető
csövek, ezekben kering télen a meleg víz, tíz emelet padlóját töri át, tíz emelet mennyezetébe
fúródik. Minden zajt közvetít, mint börtönben a rabok csöveken kattogó telefonja - a
gyereksírás nem onnan jött. Körbejárt, az ételért, fényért, anyaöl melegéért rikoltó hang
mindenütt egyformán követelt. Kinyitotta az előszobaajtót, talán a folyosón...
Néhány lépés - a lépcsőházban állt. A sárga linóleum padlón a folyosó lengőajtójának törött
üvege - és vér. Hullámzón távolodó részeg mormogás. A korláthoz ugrott, és erőlködve
meregette szemét a sötétbe: semmi mozgás. A lépcsőházat is birtokba veszi a gyereksírás. A
folyosó ablakához lépett, kívül, pár méternyire sötét körvonalú, erőteljes férfitest lebegett, s
barátságosan felé intett.
Odabent a falra tapasztotta fülét, azután a padlóra. Széket állított az asztalra, s a mennyezeten
is hallgatódzott; a követelődző sírás mind hangosabbá vált. Állt, összehúzott szemmel meredt
a falra, fülelt. Igen, semmi kétség, a gyerek a falban van. Eltévedt, most a falban van, mézszín,
zuhanó lángok közt jár a sülbigeréten, kiúttalan.
Megpróbált a szövegre koncentrálni, a mondat minden eleme kész, már csak össze kell
illesztenie; a gyereksírás betöltötte a teret.
„A lankák zöldjét borzoló, lágy, tavaszi szellő mintha vágtató paripák patájának robaját
hozta volna a...”
És ekkor megszólalt a cső.
Mély kordulása megrezegtette a levegőt, bugyborékoló korgás, tízemeletnyi bélrendszer mély
morranásai, elnyomta a gyereksírást, zúgott, dübörgött a dobhártyájára nehezedve, szinte fájt.
Tenyerét a fülére tapasztotta, s a gépbe fűzött, reménytelenül üres papírlapot bámulta, amit
már réges-régen Mary G. Round mondataival kellett volna telerónia. A csövek remegtek az
erőfeszítéstől, a gyereksírás foszlányait hordozó elnyújtott, túlvilági hörgés szorosra zárt ujjai
közt is megtalálta a rést, s újra a dobhártyáját ostromolta, és ekkor már tudta: valaki van a
csőben. Ő az. A VALAKI A CSŐBEN.
Hajnalodott.
Felemelte fejét a sivár, üres papírról. Megnyalta kicserepesedett ajkát, hunyorgott, kinézett az
ablakon. Szürke derengés szürke házak közt. A cső hallgatott, a nagy, zöld Z már rég kihunyt.
Közelebb húzta jegyzeteit, és nehezen engedelmeskedő ujjakkal, üggyel-bajjal lepötyögte:
„Az eltévedt gyermek megtorpant a rekettyével borított domboldalon, s hüppögve fülelt:
mintha vágtató paripák patájának robaját hozta volna felé a lankák zöldjét borzoló, lágy,
tavaszi szellő.”
 A HÁTHA

Balra, az utca végén, a toronyház mögül három gép bukkant elő. Hangtalanul hasították a
levegőt a komorkék tavaszi hegyek előterében, a Dózsa György út fölött, majd eltűntek a
jobboldali, a második toronyház mögött, úgy a nyolcadik emelet magasságában. Ebben a
pillanatban megérkezett a hangjuk is; mintha egy óriás gargalizálna a lakótelep fölött.
Az ablakban állt, karját összefonta a hátán, s pillantása máris balra vándorolt, az utca végére, a
toronyházhoz, várta az újabb köteléket. Megérkezett. Az óriás ismét vizet vett a szájába, és
gargalizált. Így ment ez jó ideje, mióta a katonai parádé előkészületei folytak. Minden egyes
alkalommal kiállt az ablakba, és leste a gépeket. Nem tudta volna megmondani, mi vonzza
annyira, egyszer azonban, amikor az egyik vadász elszakadt kötelékétől, és túlságosan
alacsonyra szállt, rajtakapta magát; arra vár, hátha valamelyik lezuhan. Sokszor olvasni
ilyesmiről. Mit csinálhat akkor a pilóta? Egy film jutott eszébe: a katapult úgy hajítja ki a
gépből a pilótát, hogy az ülés áttöri a fülke tetejét, ő pedig repül, szabadon, testét szelek
simogatják, azután nyílik az ernyő és a pilóta alálibeg. Ha kinyílik.
Hirtelen elhatározással fellépett az ablakpárkányra. Zoknis lába megcsusszant a fehérre festett
fán, ingadozva a deszkába kapaszkodott, és kiegyenesedett. Hat emelet mélységben a közért
lapos teteje szürkéllett alatta, a hátsó kijárat mögött üres üdítőitalos- és sörösrekeszek
vöröslöttek és zöldelltek. Bogarak nyüzsögtek be az aszfalttető alá, és hemzsegtek ki onnan.
Szemközt, a két toronyház határolta területen a kertváros apró házai: rügyező foltok. Egy-egy
bogár elősiet a házából, és a főút felé araszol, mások éppen onnan érkeznek, megtérnek
vackaikra. „Vackaikra? Mije van egy bogárnak?” A két toronyház között újabb vadászraj húz
át.
„Előbb valami indok kell. Ok. Addig nem szabad. Másként azt hiszik, elmebeteg vagyok.
Vagy baleset. De hát nincs ok. Oktalanság.”
Óvatosan leguggolt, baljával erősen fogódzkodott, tenyerén érezte az ablakdeszka apró
egyenetlenségét, a fehér olajfesték minden szemcséjét külön-külön.
„Nem így kellene. Talán egy búcsúlevél... Akkor meg azt hinnék, öngyilkos lettem.”
Odalent egy citromsárga sapkás fej hirtelen felnézett, az arc rózsaszín foltján sötét pont, az
elkerekedett száj ó-ja. Azután újra a rikító citromsárga - továbbmegy.
„Félek. Csukafejes... az volna a legszebb; mint az ejtőernyősök, de hát alattuk ötezer méter,
nekem meg húsz, ha jut. Vagy inkább... a párkányra ülök, kilógatom a lábam, harangozok egy
kicsit, és hipp-hopp kicsusszanok. Félek. Rákucorodom az ablakpárkányra, összegömbölyöd-
ve, mint a gyerek az anyja hasában, befelé nézve, hogy a szobát lássam utoljára és egyszerűen
kigurulok, kigördülök az egészből... méltatlan.”
Guggoló helyzetében előrearaszolt kissé, csak sarka támaszkodott a biztonságot adó falapra,
mely megroppant a szokatlan súly alatt. Még egy kicsit előre, a lehetőségek végső határáig,
hajába belecibált a betonblokkok közt kószáló szél, az űr szabad szeletén újabb vadászkötelék
húzott át. A közért mögött konzerves konténereket rakodtak egy teherautóról, felhallatszott a
zörgés.
Hirtelen, szinte betegesen gyors mozdulattal engedi el az ablakdeszkát, s rúgja el magát a
párkányról. A szelek beletépnek ingébe, az óriás újra rákezdi, megpördül, az aszfalttetőt látja
egy pillanatra, azután egy kövér, felhő formájú egeret az égen, a sápadt, ovális napot, végül a
ház durva szemcsés panelfalát, mely egynemű homokszínné olvad. Ablakok villannak elé,
tavasznak tárt üvegszárnyak, látóterének szélén ott inog a hatodikon az ásító négyzet, melyet
az imént otthagyott, s a párkány peremén, két kezével a deszkába kapaszkodva guggol valaki,
merőn néz utána, ő pedig zuhan, zuhan, bepillant a következő ablakon, Zentaiékhoz az
ötödikre, Zentai Robi meg a felesége a szőnyegen fekszenek egymásba gabalyodva, a nő
szemében kába csodálkozás, Robi pedig, aki tegnapelőtt feljött, és azt mondta, valami baj
lehet a csövekkel, mert beázik a fürdőszobájuk, és a víz csak tőle jöhet, Zentai Robi arcán a
fájdalmas gyönyör kusza vonalai, állókép, a zihálást elnyomja az újabb vadászkötelék, egy
gyakorlat nyolc kötelék, négyen már túl vagyunk, háta mögött húznak: szürke párhuzamosok a
levegőben, Robiék alatt a szőnyeg kék, Fritz Kahn szerint - a nemi élet egyhangúságán
enyhítendő - időnként a kandalló előtt heverő jegesmedvebőrön kell szeretkezni, Robiék alatt
a szőnyeg kék.
„Most. Most kell megpróbálni. Hátha.”
Szétcsapja karját, és mozgatni kezdi függőlegesen, álló helyzetben zuhanó teste mentén,
erőteljesen, föl-le, ujjait összezárja, mint úszó a medence vizében, tenyere támasztékot keres a
minduntalan szétváló és fölfelé iramló levegőben.
A pillanat egy töredékére elhagyja hite, majd még hevesebben csapkod tovább. „Amíg csak
lehet... még, még.”
A következő ablak üres szobára nyílik, középen bakra állított bicikli, kerekei üresen forognak,
nyergében őszülő férfi tapossa a pedált, trikóján, sortján átüt a verejték, de ahogy megpillantja
az ablak előtt elvillanó testet, vonásai mintha kisimulnának, mintha engedne a tempóból - bár
ebben nem lehet biztos, hiszen minden igyekezetét karja mind gyorsabb és erőteljesebb
mozgatására összpontosítja, a levegő azonban nem engedelmeskedik, nem simul teste alá,
nem öleli magához.
Oldalára billen, majd a hátára fordul, az ovális nap előtt fejét ide-oda forgató madár köröz,
szárnya mozdulatlanul feszül a levegőnek, a hatodikon egy alak guggol az ablakdeszka
peremén, és bámul, rá bámul, őutána, találkozó tekintetek asszója, ő riadtan néz, a másik
odafentről talán sajnálkozva, talán értetlenül, nem baj, így kell lennie.
Újra egyensúlyba billen, arccal kifelé fordul: perspektíváját vesztő, szűkülő kertváros,
rakétaként égnek törő toronyházak, a három szürke párhuzamos az égen, a madár lejjebb
ereszkedik, felé int, mondana valamit, bele is kezd, de hangját elnyomja a feldübörgő zaj:
megint az óriás.
A következő ablakkeretben televízió, előtte üres fotel, üvegezett dohányzóasztalka, tálkában
sós sütemény - vagy édes? A kéken villódzó képernyőn a bemondó kerek, magabiztos
mosolya, szavak szüremkednek kifelé a csukott ablak rosszul záró tömítésein: „...ugyanakkor
hangsúlyozta, hogy...”
A levegőben egy nylon úszik szembe, felfelé tart, a közért hátsó bejárata mögé hajigált
hulladékok közül kaphatta fel a szél, onnan, ahol a konzerves konténereket rakodó munkások
most végtelen lassú mozdulattal felé emelik karjukat, és rászögezik mutatóujjukat, arcuk
elmosódott foltjának alsó peremén fekete üreg tárul, de ó-jukat elnyomja az óriás, akárcsak a
madár szavait, mindössze ennyi szivárog át a dübörgésen: „...ugyanakkor hangsúlyozta,
hogy...” A nylon már szemmagasságban jár, fátyla repes a szélben, áttetsző teste diadalmasan
lobog fölfelé, egy fél mozdulattal utánakap, megfogni, megfojtani, nem engedni „ha én nem,
akkor egy nylon, miért?”, de az súrolja arcát, és tovalibben, fölfelé. Ha volna rá ideje, most
legyintene, de nincs; karja csapkod, hevesen és egyre reménytelenebbül.
„Talán elsiettem, talán korai volt... persze, mire vártam volna. Hogy még senkinek sem
sikerült? Minden bizonyosság mögött ott a talán, az esetleg, a hátha... Ikarosz elbizakodott
volt; én nem, én alázatos vagyok és szelíd, amiben bízom: az esetleg. Amiben hiszek: a talán.
A hátha...”
Függönyök előterében hullik tovább. Újabb vadászkötelék, „már csak egy vagy kettő lehet
hátra”.
Lentről arcok fordulnak felé, esését mind több pillantás igyekszik feltartani, a közért be- és
kijáratánál a hemzsegők rohanvást emberi formát öltenek, s őt figyelik.
„Most néztek, mi? most bámultok, azelőtt soha, de most igen, mi? Pedig nektek is megfordult
már a fejetekben. Kinek nem? Kipróbálni senki sem merte! Ugrálnak persze, tucatjával,
hegyről, hídról, toronyból - ez egy ilyen hely. De ezért, senki. - Elege lett szegénykémnek -
mondjátok majd rólam is. És ha valaki mégis megértene, vállat von: ha annyira akarta, miért
nem ment pilótának? Vitorlázó repülőnek? Ejtőernyősnek, sárkányrepülőnek? Miért nem
eregetett sárkányt? Hiszen, ha elég volna a gép, a fémszárny, a vászonvitorla, akkor én is
elfogadnám az elfogadhatatlant...”
A levegő zúgott, milliónyi hanggal telt meg, a hangok körülölelték bukó testét, simogatták
vagy felsértették, karja egyre verdesett, ellenszegült, emelni akarta azt, ami hullásra termett.
„...a legelenyészőbb esély is kikényszeríti a próbát; olykor bele kell pusztulni valakinek, hogy
a többiek újra nyugodtan legyinthessenek: úgyis lehetetlen.”
A következő ablakban copfos lány; fintorogva rázza a porrongyot az utcára, nem is porrongy,
tarka rongyszőnyeg inkább. A por vidám gomolyban lebben a zuhanó test köré, a lánynak csak
egy rémült pillantásra jut ideje, kiáltás szakad ki belőle, a bukó után kap, ujjhegye arasznyira
jár tőle, de ő is tovasiklik, fel, az égbe száguldó ház végtelen magasságaiba „én állok, a ház,
amelyben lakom, felfelé robogó páternoszter, ott ül-e tetején a Páter? Ő is elnézőn bámul
utánam, akár az a párkányon guggoló másik, a hatodikról?”
„Ezt ismerem... a copfosat. A másodikon lakik. Már csak két... meg a földszint, az három, de
mire ezt végiggondoltam... üzenni kellett volna. Valamit. Bármit.”
Az utolsó vadászraj húz át az ég szabad darabkáján, dübörgése halványabb a korábbi
kötelékeknél, talán más típusú gépek.
„Vissza kellene fordulni. Vagy túlélni ezt az első próbálkozást. De legalább üzenni, legalább
ordítani, a fülükbe üvölteni! Halálüvöltésnek hinnék... meg fogok halni.”
Karjai keményen dolgoznak.
„Volt, aki túlélte, egy angol hatezer méterről kiugrott, az ernyője elégett, de a fák felfogták
zuhantában, ágak tömege fúródott a testébe. Azt mondta, ott a magasban az űr halálos csendje
vette körül... Vagy a másik, egy orosz, nem nyílt ki az ernyője, alul zuhant a gépe, fölötte ő, a
gép felrobbant bombástól, őt meg úgy tette a földre a robbanás szele, mint valami légpárna.
Csak a lába rándult meg. Alattam sem erdő, sem légpárna. Alattam a föld. Végem.
Becsattanok a földbe, ahogy az ejtőernyősök mondják. Jó szó. Becsattan.”
Karja jár, mint a motolla.
„Csak néhány sort egy papírszeletre, és aztán újra... csak annyit, hogy REPÜLNI, hogy értük,
miattuk, igen... vagy: »Ha nem tudok repülni, akkor úgyis mindegy.« Ennyit. Ó, hogy ez nem
jutott előbb eszembe! Üvölteni: ha nem tudok repülni, akkor úgyis mindegy! Megkapaszko-
dom. Egy párkányban, egy nyitott ablak keretében, rátapadok a falra, megállítom magam,
elejét veszem zuhanásomnak, visszamegyek, és leírom.”
Zuhan, lábbal lefelé, gyorsulva a szabadesés törvénye szerint, táblán csikorgó krétával: v = gt,
egy régmúlt fizikatanár keze nyomán fehér a feketén csikorog, v = gt.
Első emeleti párkány, rajta dísznövények, aszparágusz lombos bokra, keskeny, fehér lap, feje
fölé emelt karjának karomként görbülő ujjai a deszkára csapódnak, idejéből még egy fogódzót
kereső félmozdulatra is jut, féltenyere érinti a deszkát, megállíthatatlan zuhanása lefékeződik,
hogy folytatódjon, keze lecsúszik a párkányról, ujjhegye még érinti a fát, de azután végleg
elszakad tőle az első emelet, alkarja, tenyere végighorzsolja az ablak alatti recés falrészt, de a
vérnek már nem jut idő, hogy kiserkenhessen. Az első emelet.
A lent állók látják, amint a hulló test a falnak ütődik, lepattan róla, az ó-ra táruló szájakból
csak most szakad föl az elnyújtott kiáltás, néhányan már megtették az első fél lépést, hogy a
helyszínre rohanjanak, az első lépés, a láb a levegőben, a testsúly folyamatosan áthelyeződik,
ő mindezt nem láthatja, karnyújtásnyira a faltól zuhan tovább, háta mögött űr, előtte a
sebesség összemosta fal, minden porcikájában érzi a gyorsulást.
v = gt
„Egész életemben egy mondatra vártam. Talán erre. És most nincs időm.”
v = gt
Oldalt dől, az eget látja, a felhő formájú egér megnyúlt, a madár még mindig felé fordulva
ingatja fejét, s a hatodikon még mindig ott guggol az ismerős, a távolság elmossa arcát,
végképp eldönthetetlen, hogy riadt, szánakozó vagy megbocsátó, csak néz, néz utána a
rózsaszín folt.
És most hirtelen megállt az idő.
Ismét böjti szelek csapdosták arcát, nem a zuhanás halálos levegőrobogása, még süllyedt, de
már nem rohamosan, inkább lassan lebegve, mint falevél vagy magasból alásikló papírlap.
Fejét lassan oldalt fordította, a ház felé. Nyitott ablakot látott, a párkányon Lindbergh, a
repülés hőse állt a kezeslábasban, melyben átrepülte az Atlanti-óceánt, fején régimódi bőr
pilótasapka, melyben párizsi leszállásakor a fotóriporterek megörökítették fáradt, diadallal
mosolygó arcát. Lindbergh, a repülés hőse a párkányon állt, lábánál vizesvödör, kezében
rongy, ablakot mosott, kezeslábasán vízfoltok, diadalmas, fáradt mosolyát a bukó felé
villantotta, és bólintott.
- Majd én átadom nekik - mondta.
- Mit?
- Amit magának már nincs ideje.
- Biztos?
- Biztos. Ígérem, nem felejtem el.
- Nem húzhatna be inkább az ablakon, és akkor én magam... - javasolta.
- Nem - vágott közbe szelíden Lindbergh, a repülés hőse, és kicsavarta a rongyot -, azt nem
lehet.
- De hát, akkor én...
- Úgy kell lennie - mondta Lindbergh, a repülés hőse, a rongyot az ablakra helyezte, másik
kezével erősen kapaszkodott, a ronggyal pedig puha, körkörös mozdulatokat tett. - Isten vele -
tette még hozzá, fáradt mosolya tükröződött a fényesedő ablaküvegen, mellette a nap oválisa.
Ő még mondott volna valamit, de az idő visszabicsaklott a helyére.
Nekilódul, teste még egyszer megpördül, nincs több ablak, nincs már semmi, hasra fordul, és
látóterét teljes szélességében betölti a ritkás gyeppel benőtt szűk sáv a közért hátsó frontja és a
ház között, lándzsaként felé meredő fűszálak, halálos csikkek és gyufaszálak, valamikor régen
talán ő hajigálta ki az ablakán, teste remeg, minden porcikáját betölti a v = gt, hátára fordulna,
hogy még egyszer szembenézzen a madárral, az éggel, a megnyúlt, remegő nappal azzal a
mérhetetlen magasságban guggoló alakkal, de már csak egy suta félmozdulatra futja idejéből,
s arra, hogy mint Kolumbusz hajóinasa az Újvilág peremén, torkaszakadtából fölüvöltsön:
- Föld! Föl...
 A FURÚR

Mintha egyetlen hatalmas, odvas fog volna a ház, s most recsegve porlódna az orvos fúrója
alatt.
Vasárnap délután. Ilyenkor jár a Furúr. Csak az időpont bizonyos, hogy honnan bukkan elő, és
merre visz az útja: titok. Idegborzoló vijjogás tölti be a ház minden zugát, reszkető, vibráló,
neurózist ontó falak jelzik, merre jár. Alulról támad, oldalról, felülről. Az irány is csak
hozzávetőlegesen állapítható meg. Mintha a koponyáját fúrnák, mintha nyakszirtjébe
mélyedne a fúrófej.
Vasárnap délután, ha jár a Furúr, megszűnik az élet a házban. Mindenki őt hallgatja, rá figyel,
várja, hogy elnémuljon, nem is tehet mást. Aki nem bírja tovább, kirohan, céltalanul kereng a
lakótelep kitaposott ösvényein: Zöldért, Közért, újságosbódé, Díszhalak - mert vannak
díszhalak is - és vissza és elölről.
Az írógépre görnyedt, igyekezett a gyártástechnológiai leírásra összpontosítani, de a betűk
összemosódtak, felolvadtak a sivításban, s a billentyűk imént még jól megkülönböztethető
fehér feje összekenődött.
Vadnai néni már beteg volt, amikor egy alkalommal megkérdezte:
- Tudja-e fiam, miből vannak ezek a falak?
Nem tudta.
- Sejtettem - mondta az öregasszony, suttogóra fogta a hangját, és roppant titokzatos képet
vágott, mint valami vénséges vén mesebeli anyóka, aki halála előtt, utolsó leheletével
utódjára, majdani megbosszulójára bízza az élete fogytáig őrzött titkot: - Fiam, ezek a falak
égetett gázból vannak.
Nem akart hinni a fülének. Nem szólt, csak közelebb tolta az arcát. És Vadnai néni
megismételte: - Égetett gázból. - Rövid csend után még hozzátette: - Nem fogja a szög.
Amikor beköltözött, nem volt szüksége szögre. Polcai a földön álltak, egyetlen kép került a
csíkos tapétára, egy rézkarc: London a tizenhetedik században. A hosszú, keskeny nyomatot
erős, fekete szigetelőszalaggal rögzítette a falra.
Ma már negyedszer kereste ugyanazt az átkozott szót: furatoló, szelepelő vagy szelepfurat,
mindig elfelejti. A Műszaki Szótárért nyúlt. Rossz helyen van. Minden megtelt. Új polcra
lenne szüksége, ide az asztal mellé, éppen kézhez, egyetlen szál deszka a falon, és csak a
Műszaki Szótár két otromba kötetét tartaná rajta, semmi mást.
Ziijjuuuuuuuuuuuu...
Válla közé kapta a fejét, azután összeszedte magát, lapozott, és megtalálta a szót. Ugyanaz.
Negyedszer is ugyanaz. A kézirat margójára véste: szelepfurat. Aztán még egyszer:
SZELEPFURAT. Ziijjuuuuuuuuu... Félrelökte a gépet, hogy hátraszánkázott íróasztalán, és
feldöntötte a tollakkal, ceruzákkal teletömött fekete köcsögöt. Kirohant a lakásból, döngve
vágta be maga mögött az előszobaajtót.
Az óvoda kerítése mögött két galambot figyelt, sétálgattak, morzsát szedegettek. Később
sokáig ült a híg kávé mellett az eszpresszóban, s a borvörös asztalterítőt bámulta az üvegpohár
alatt.
Késő délutánra járt, hazaindult. A földszintre érve elolvasta a szeméttároló ajtajára
rajzszögezett közleményeket:
„Original új SHURE (USA) pick up + kivezérlésjelző VU-méter, SNE-kar, antiskating, 3 kg-
os centírozott tányér, + 2 %-os sebességszabályozó stroboszkóppal eladó.”
„Telepes néprádió eladó, itt a telepen. Nyugdíjas ház, fld. 8.”
Kulcsmásolás. Harisnyafelszedés. Parkettcsiszolás. Üveghomályosítás, zárjavítás, ingaszolgá-
lat, homokfúvás, kefekötés...
„Kérem az ajtót este tíz után zárni szíveskedjenek. Saját érdekükben köszönöm.”
Végül megtalálta, akit keresett: „Falfúrást és mindennemű lakberendezési tárgy felszerelését
vállalom. Szakszerű, gyors, hívjon bizalommal: Hüvelyes Vilmos, 301-302 Egész nap.”
Rohant, tárcsázott.
- Miről van szó, kérem? - kérdezte egy férfihang.
Visszanyelte az előtoluló, türelmetlen szavakat, s megfontoltan azt mondta: - Két lyukról.
- Kettő?
- Kettő.
- És mikor gondolja a kedves ügyfél? - érdeklődött feltehetőleg maga Hüvelyes Vilmos.
- Minél hamarabb.
- Most megfelel?
- Mikor most? - kérdezte, hogy időt nyerjen.
- Úgy értem, most.
- Ja, hogy most - szögezte le kissé rebbenten. - Megfelel.
- Összegereblyézem a cuccot, és indulok.
Kattant a kagyló. Arra sem jutott ideje, hogy végiggondolja: nem mutatkozott be, nem adta
meg a pontos címet, a mester nem fogja megtalálni, máris éles csengetés hangzott.
A küszöbön barna arcú, középkorú férfi állt. Bal kezében téglatest-forma szerszámostáska,
jobbjában hosszúkás fémszerszám, lazán támasztotta csípőjére. Az ezüstösen csillogó fúró
rézsutosan meredt a mennyezet felé. A férfi arca határozott, laza testtartása ugrásra kész,
mintha különféle puccsok híradófilmjeinek szemcsés kockáiról lépett volna le az
egyszemélyes, cirkáló őrjárat.
- Hüvelyes Vilmos - mondta komoran. - Vezessen be.
- Ké ...rem - és némán mutatta az utat.
A helyszínre érve a mester földre tett szerszámostáskáját, majd kinyitotta, gondterhelten
válogatott a különféle átmérőjű és recézetű fúrófejek, a kampós, egyenes, a mikroszkopikustól
az ácskapocs méretűig terjedő szögek között.
- Tiplivel lesz vagy anélkül? - tudakolta fel sem pillantva.
- Hát... nem is tudom.
- Nem is tudja? - Elképedt kérdés. - Mit akar a falra tenni, mire való a lyuk?
- Könyvespolc...
- Tehát tiplivel - vonta le a következtetést Hüvelyes Vilmos -, van néhány gyönyörű narancs-
sárgám. Hová lesz? - állt fel tüzelésre készen tartva a szerszámot.
Nem tudta levenni szemét a fúróról. Most, hogy a spirális fúrófej éppen őfelé irányult, görcsös
szorítást érzett a gyomra táján, s karja megrándult... talán, ha felemelné...
Hüvelyes Vilmos követte pillantását, komor, barna képére mosoly derült.
- Black and Decker - közölte -, világmárka. Ne tessék aggódni, viszi, mint a vajat. - Szabad
baljával megveregette az ezüstös szerszámot. - Tehát, hová lesz?
- Ide, az asztal mellé.
- Nem úgy van az kérem.
Hüvelyes Vilmos most óvatosan az asztalra helyezte a fúrót, zsebéből centimétert húzott elő,
villámgyorsan lemérte a lyukak helyét, ki tudja, honnan, elővarázsolt vastag, kék irónjával
meglepően vékonyka, halvány x-eket rajzolt a tapétára, s a fúró delejes hegyét máris a
metszéspontba illesztette. Meghúzta a ravaszt. Ziijjuuuuuuuuu...
A sátáni vonyítás ilyen közelről, szinte a földre döntötte. Tenyerét fülére tapasztotta, megpró-
bálván eltömeszelni a zaj útját. Hüvelyes Vilmos úgy feszült a tapétának, mint bányász a
meghódítandó szénfalnak az ünnepi transzparenseken, mint birkózó az ellenfelének, mint az
ószeres a politúrozott bükkfa deszkának, amikor kitolta a lakásból Vadnai néni hagyatékát, az
ormótlan, háromajtós szekrényt. Hüvelyes Vilmos vibrált, körvonalai szétrázódtak, felolvad-
tak a remegésben. Háromszög. Befogói a padló és a fal síkja, átfogója a kontúrjait vesztett,
hosszúkás, amorf Hüvelyes.
Csönd. A Black and Decker motorja leállt.
A mester kihúzza a falból a fúrófejet, simogatóan törli gépéről a port, a lyukba fúj, hogy
onnan is kiperegjen a morzsalék.
- Gyönyörű - sóhajtja, szemügyre véve a lyukat -, egész egyszerűen, gyönyörű.
- Maga... mindig lyukat fúrt? - kérdi tétován, tenyere még a fülén.
- Nem. Azelőtt sportgimnasztikáztam - s szemével már az újabb, a következő furat helyét
kutatja, megcélozza az érintetlen x-et. - Én, kérem, nyolc éve még érmes voltam az Uszty
Ilimszk-i világbajnokságon. Unterman. Ide nézzen - feszíti bicepszét, inge repedezik, eres
markában most játékszer a lövésre kész Black and Decker. - De aztán kiöregedtem. Higgye el,
nagy szó a világbajnoki érem harminchat évesen, de végül csak kiöregszik az ember, és akkor
ugyebár, más után kell nézni. Zzziiijjjuuuuuuuuuuuu.
Megpördül a világ, körme arcába mar, ahogy füléhez kap.
- Kerestem, kerestem és megtaláltam. Meg én - villan tekintete a tenyerét még mindig fülére
tapasztó kliensére -, hová lesz a következő?
- Mi... micsoda?
- A következő lyuk.
- Nem lesz következő lyuk. Kettő kellett.
- Ugyan, kérem - a barna arcon kicsinylő fintor. - Kettő, kérem, annyi, mint semmi. Nekem,
kérem, voltak ügyfeleim, akiknél rögtön negyvenet fúrtam. Negyvenet zsinórban. Darabja
tízes, semmi az egész.
- De nekem...
- Maga valami könyvmoly - az írógépre és a szétheverő papírokra bökött -, maga előtt nagy
jövő áll, magának még sok polcra lesz szüksége. Múlnak az évek, szaporodnak a gyerekek, nő
a könyvtár - s szájában a tömör bölcsesség jó ízével már a következő pontot kutatja, amelybe
belemélyesztheti fullánkját. - Az ember küzdésre termett. Küzd, ugyebár, ha nincs is miért -
Black and Deckere a falnak illesztve, arasznyival az iménti lyuk fölött. - Csak így bizonyít-
hatja be, hogy érdemes az életre. Ezért, ugyebár, a háborúk is. Ne mondjon ellent, azt nem
szenvedhetem. Eleget gondolkodtam, és végül elhatároztam, hogy... Zzziiijjjuuuuuuuuuu...
megvalósítom önmagam. Igen, kérem, az önmegvalósítás a legfontosabb... Zzziiijjjuuuuuuu...
Borzadály fut végig gerincén. Már csak azt kutatja, mit tömhetne a fülébe, hogy ne hallja a
szörnyű sivítást.
- Húsz évig voltam unterman, mindig legalul, a többiek meg sorban rám másztak... És akkor
az ember egyszerre csak gondolkozni kezd. Meg olvasni, ugyebár. Pszichológiát, kérem. Szép,
szép a bajnoki érem, de miért mindig én legyek alul? Mert az ember nemcsak küzdésre
termett! Győzelemre is, ugyebár! Hogy felülkerekedjék. Hogy érezze, maga alá gyűrt valamit.
Vagy valakit. Minél többet, annál jobb! Hogy ne unterman legyen, hanem ellenkezőleg:
überman! Zzziiijjjuuuuuuu... De mit tud maga? Tudja- e, például, miből van ez a fal?
- Égetett gázból - nyögi bénán. Papírt tömjön a fülébe? Tollat, szótárt, ceruzahegyezőt?
Asztalt, polcot, írógépet?
- Úgy van - nyugtázza Hüvelyes Vilmos némi elismeréssel. - Égetett gázból. De én
kilyuggatom. Zzziiijjjuuuuuu...
Képet, könyvet, ágyat vagy frizsidert? Zzziiijjjuuuuuu...
- Ne... ne...
Hüvelyes Vilmos barna arcán üdvözült mosoly, fegyverét a falnak veti, a motor ismét
felpörög, a fúrófej alól frecsegve illan az égetett gáz ZZZIIIJJJUUUUUUUU... letörli, kifújja,
lehűti, betölti, falnak feszülő alakja komor árny, mind magasabb, feketébb, erő árad belőle,
megfoghatatlan, elsöprő, letörli, kifújja, lehűti, betölti, ZZZIIIJJJUUUUUUUU... már a
tizedik, precízen, feddhetetlen tisztasággal, a falból szabályos narancssárga tiplik merednek
elő, ZZZIIIJJJUUUUUUUU...
- Kérem...
- Az embernek meg kell lelnie önmagát, meg kell találnia azt a speciálisan személyiségére
szabott, ZZZIIIJJJUUUUU... környezete sajátosságait is figyelembe vevő formát, amelyben
maradéktalanul és manifeszt módon önmegvalósíthatja ZZZIIIJJJUUUUUUUUU...
személyiségét.
A földön hevert, rúgott egyet-egyet, keze a fülén, mintha soha nem akarna leválni róla, s
fölötte győzedelmes terpeszben tornyosult a Furúr.
Hüvelyes Vilmos összeszedte szerszámait. Negyvenkét, egymástól pontosan egyenlő távolság-
ra elhelyezkedő lyukat hagyott maga után, mindegyikben csinos, sárga tipli. Hanyatt fordította
a földön heverőt, kitapogatta zsebében a pénztárcát, és kiemelt belőle pontosan négyszázhúsz
forintot. A tárcát visszatette, és a fordítót is visszahengergette eredeti helyzetébe. Bal kezében
téglatest alakú szerszámostáskájával, jobbjában a lazán csípőjére támasztott Black and
Deckerrel távozott.
Ritkuló fény szűrődött a szobába, a falat, a lyukakat, a narancssárga tipliket s a földön heverőt
magához szívta a késő vasárnap délután.
Ilyenkor jár a Furúr.
 BALKÁNI VACSORA

E HÓ 28-ÁN BALKÁNI VACSORAEST, MINDEN KEDVES VENDÉGÜNKET SZERE-

TETTEL VÁRJUK. HANGULATOS BOLGÁR NÉPZENE, EREDETI BOLGÁR ÉTELEK!
Csodálkozott. Amióta itt lakott, még sosem vállalkozott ilyesféle vendégcsábításra a jelleg-
telen, gyors rántott húsokra, sertésflekkenekre és sörözésekre berendezkedett üzemegység.
Újra olvasta a szolgáltatóház névtelen éttermének kirakatába lógatott csiricsáré táblát, és azt
gondolta: nahát.
Előkotorta felső zsebéből szíj nélküli Pobjeda karóráját, melynek számlapján a kilences
helyén apró négyzetben naptár segítette az eligazodásban, és meggyőződött arról, amit amúgy
is tudott: 28-a van. Még délelőtt beírt valamit az asztalán álló előjegyzési naptárba, s
rögződött benne a dátum alatti kék betűs név: Vencel. 28-a, Vencel napja, nyolc óra.
Visszacsúsztatta a karórát, és lenyomta a fémkeretes üvegajtó kilincsét. A félig nyitott ajtóban
megállt egy pillanatra. Nem volna jobb visszafordulni? Odafent a hatodik emelet hatvanhat-
ban rendelkezésére áll minden, hogy összeüsse az ilyenkor szokásos gyors rántottát, melyet
csak a naponta váltakozó parizer, olasz szalámi vagy sajtfélék tettek változatossá. Időnként
egy-egy konzervből előbányászott bab- vagy borsófőzeléket dúsított fel két tojással, a további
ízesítés végett tubusos mustárral, majonézzel kente meg az unalmas ételt vastagon, végül
hangzatos és egzotikus neveket adományozott a szikkatag lepénynek: Omlett a la Ponte dei
Sospiri, Rizotto von Schweinerei, Fehérmáj vakharkály módra, és így tovább. E nevek
különös zamatot adtak az étkezésnek. Bizonyos értelemben.
Balkáni vacsoraest... Régi ízt kóstolgatott az ajka. Bulgária, Aranyhomok, szakszervezeti
beutaló, pohár és tál az asztalon, fanyar, vörös bor Várna hőségtől izzó főterén, és... és
micsoda? Saláta lett volna?
Az asztalok többségénél ültek már, s a megszokott, rosszkedvű, ulcusos pincér helyett hárman
is sürögtek a tálalópult körül. Fekete szmokingot viseltek, a derékon félarasznyi széles, szőttes
szalaggal.
A fordító tétovázva ácsorgott. Talán mégis hagyni kellene az egészet, túl nagy a felhajtás.
Elkésett; alacsony, fekete férfi penderült elébe, mosolyogva biccentett, s azt mondta kereken
és pontosan: jó estet, kedves vendegunk. Mulatságosan görgette a nyilvánvalóan frissiben
betanult magyar mondatot, olajosbarna arcából ravaszkás fekete szempár villogott elő, üres
sarokasztalhoz tessékelte, a karjára vetett fehér szalvétával villámgyorsan meglegyintgette,
mintegy felfrissítette a hófehér abroszt, majd étlapot nyomott a kezébe.
- Sprechen Sie deutsch? - kérdezte.
- Ja - nyögte a fordító. Meglepte a gyors, szolgálatkészséggel ékített agresszivitás, mellyel a
sima modorú pincér beillesztette a balkáni vacsoraest vendégei közé.
A szmokingos bátorítóan mosolygott.
- Was wünschen Sie?
Kinyitotta az aranyozott kartonlapot, de egyetlen szót sem fogott fel a háromnyelvű szöveg-
ből. Magyar, német, bolgár. Mintha megbénította volna az udvarias, mégis sürgető ácsorgás,
az ugrásra készen, derékból kissé fölé halló fekete szmoking.
- Ein Moment - villant a pincérmosoly. Elsietett. A fordító fellélegzett. Most, hogy az étlap
tanulmányozásának kényszere megszűnt, felpillantott.
Jobbra két farmeröltönyös fiú sörözött, egyikük visszafojtott ingerültséggel magyarázott,
olykor hevesen gesztikulált, a másik óvatosan kiemelte a sörösüveget a kapkodó, félköríveket
író kéz sugarából.
Balján középkorú, vacsorához öltözött pár csevegett. A férfi háttal ült, csapott vállára jól
szabott, szürke sávos öltöny feszült. Az asszony hidrogénszőke hajkoronája alatt rózsaszínre
puderezett, puha arc gömbölyödött.
- Édesem - csipogta a fanyalogva félrehúzódó kárminszáj -, nem veszélyes ez a birkamicsoda?
Ki tudja...
A szürkesávos érthetetlenül dörmögött.
A pincér újra az asztalnál termett.
- Also... was wünschen Sie?
A fordító görcsösen megmarkolta az étlapot, szeme üresen meredt az elfolyó szövegre. És
egyszerre ismét ínyén érezte a kellemesen fanyar ízt, ami idecsalogatta, Lajutkót látta egy
pillanatra; hátradőlt a székben.
- Einen Salat, bitte - nézett föl a villogó, fekete szemekbe.
- Was für einen Salat? - vonta össze szemöldökét a pincér, és megrántotta a piros, szőttes övre
kötött csomót. Német kiejtése éppoly mulatságosan jó szándékú és pontoskodó volt, mint a
magyar.
- Keine Ahnung - felelte a fordító növekvő önbizalommal. A titokzatos saláta emléke
érthetetlen magabiztossággal töltötte el. Igyekezett összeszedni, mi is volt a tálon. A vörös-
sárga-kék csíkos napernyő vetette árnyékfolton túl izzott a várnai főtér, vakítóan csillogtak a
szökőkút vízsugarai.
- Süss? - kérdezte a pincér; aprót, disztingváltat cuppantott.
Hülyeség, hogy lehetne egy saláta édes.
- Nein... eher herb.
- Herb - ismételte a pincér, látszott, fogalma sincs róla, mit jelent a szó; „fanyar”, ez nem
tartozik a mindennapi szókincshez.
- So... säuerlich - tett erőszakot az árnyalatokon a fordító. - Sauer.
- Ach, sauer - vidámodott meg a pincér, mintha a hír, hogy a hajdani saláta savanyú volt,
felszabadult örömmel töltené el. Némi büszkeség esengett a hangjában, amikor megjegyezte: -
Wir haben viel sauer Salaten.
Így nem megyünk sokra, tűnődött a fordító. Összehúzta a szemét, és látványosan erőltette az
emlékezetét.
- Ich glaube, der Salat war mit Käse bestreut.
Igen, most már bizonyos, a rejtély kulcsa valami sajtféleség, a saláta tetejére hintették, vajszín
reszelékmorzsák az uborka zöldjén, a paradicsom vérpirosán, de milyen sajt lehetett?
- Käse - töprengett a pincér, leszegte a fejét, tenyerével az asztalra támaszkodott.
- Ja, Schafkäse! - vágta rá a fordító. Igen, esküdni merne rá: juhsajt volt. Elernyedt, s
győzelemittasan ismételte: - Schafkäse.
- Schaf... Käse - a pincér tanácstalanul széttárta a karját.
- Schaf... - a fordító a megfelelő szinonimát kereste - Widder! - vágta ki, s nyomban el is
szégyellte magát. Szakmai szempontból szarvas hiba a „kost” a „juh” szinonimájaként
használni. Mindazonáltal várakozó érdeklődéssel tekintett föl, de csalódnia kellett.
- Ich verstehe nicht.
- Schafkäse - erőlködött tovább -, der Schaf - nyomta meg -, nem, das. Das Schaf - majd
ujjával a gyapjú göndörségére utaló körkörös mozdulatokat tett. A pincér azonban ismét
tanácstalanul tárta szét karját.
- Beeeee - mondta a fordító.
Hitetlenkedő képpel meredt rá a pincér.
- Das Schaf - ismételte biztatóan a fordító, majd megerősítve iménti állítását: - Beeeeeee -
ezúttal hangosabb volt és élethűbb.
- Ach! - csapott homlokára a szmokingos - Schafkäse! Sopszkij! Also Sie wünschen einen
Sopszkij Salat!
- Ja, ja - lelkesedett. - Ez az! Sopszkij!
Úgy néztek egymásra, mint két fivér, akiket hosszú évekkel ezelőtt elsodort egymástól az élet.
A viszontlátás elementáris öröme fénylett most szótlan arcukon.
A pincér bensőséges mosollyal közel hajolt. Lassan, tagoltan beszélt, szinte suttogóra fogta
hangját.
- Unser Hriszto Botev und Ihr Petofi waren zusammen in Burgas - s azzal felegyenesedett.
A fordító csak egy pillanatig ingadozott, belefogjon-e a körülményes magyarázatba, miszerint
unser Petőfi sohasem hagyta el Magyarországot, így azután nem lehetett Burgaszban sem, s a
költők együttlétét az is akadályozta, hogy Ihr Botev egy évvel unser Petőfi halála előtt
született. A döntés egyértelmű volt.
- Jó - bólintott.
- Sie tranken viel zusammen - tette hozzá hamiskásan mosolyogva a szmokingos; régóta
dédelgetett vágya lehetett, hogy megemlítse valakinek a két poéta közös burgaszi része-
geskedését.
- Ja, ja - helyeselt a fordító.
- Wir, Balkaner... - kezdte a pincér, cinkosan kacsintva vendégére, azután elakadt, egy szót
keresett.
A fordító elképedve nézett rá.
A pincér elmosolyodott.
- Ein Sopszkij - ismételte, és elment.
A hidrogénszőke asszony ódzkodva piszkálta villája hegyével a salátát.
A gesztikuláló fiatalember mégis feldöntött egy fél pohár sört, a habzó sárga lét nyomban
felitta az abrosz.
A túlsarokban egy másik pincér számlázott, ceruzája sebesen szántott a tenyerén tartott
írótömbön.
Lajutkó is ilyen noteszféleséget használt. Előrántotta khakiszín sortja zsebéből a hozzá erősí-
tett, madzagon fityegő, vastag tintaceruza-csonkkal együtt, s hitelesítette a mérés eredményét.
A terem végében mozgás támadt; négy-öt férfi sereglett a zenekari dobogóra, óvatosan
hámozták ki hangszereiket a tokokból.
A szmokingos az asztal mellett termett, fölényes eleganciával emelte a terítőre a jókora tálat,
hajszálra olyan volt, mint a hajdani saláta Várna izzó főterén, haragoszöld és vörös és omlós-
vajszín.
A fordító a salátát nézte, gyönyörködött a színek összhangjában, a villa után nyúlt, tétován
kutatott a salátadombon, nézte az összevegyülő paradicsom- és uborkamagvakat, az egymásba
csúszó paprikaszeleteket, a juhturó tányérszélre pergetett morzsalékát, de nem a látvány, nem
is az íz, illat - valami egyéb ragadta torkon: a csönd. Fennakadt a zsivaj, nem csörrentek
evőeszközök a tányérokhoz, megszűnt az üstök rotyogása, a piruló húsok sustorgása a konyha
lengőajtaja mögött.
Görnyedt, fekete férfi lépett a dobogóra, zenésztársai elé, valószínűtlenül magasnak tűnt, haja
csapzottan lógott széles homlokára, arca szinte homorú volt, mint az újhold sarlópengéje. Őt
figyelte mindenki. Félbemaradt mozdulatok a tágas terem ridegre csempézett falának előteré-
ben. Moccanatlanul függtek a legyek a levegőben a hidegsárga lámpaburák körül.
A pincér ismét az asztal mellett állt. Az ajkak a poharak peremére tapadtak, a falatokat
lenyelték, a legyek zümmögve kerengtek tovább.
- Er ist Szofronij - súgta a szmoking jelentőségteljesen, s tapintatosan megigazította az
abroszt.
- Nézd csak, édesem, micsoda vad pofa - csicseregte a hidrogénszőke - nem szeretnék vele a
sötétben...
- Er ist ein grossartiger Musiker - folytatta a pincér, és újra belekezdett félbehagyott monda-
tába - wir, Balkaner... - Kereste a szót, a háta mögött pincérért kiáltottak. - Ein Moment - s
eltűnt a kockaasztalok útvesztőjében.
A rablóhúsok sercegtek, a sörök és a fanyar vörös borok sebesen apadtak a kriglikben és a
poharakban. A levegő meghatározhatatlan várakozással telt meg. Lapos pillantások röppentek
a zenekari emelvényen álló Szofronij felé, aki bontogatni kezdte a hangszerét rejtő, házilag
varrt vitorlavászon táskát. A juhturó fanyarsága elkeveredett az uborka és a paradicsom
frisseségével. A fordító nyelvével a szájpadlásához nyomta az ételt, hogy minél tovább
csorogjon ínyére az újra megtalált íz, melyben nap ragyogott, izzottak a tér kövei, s Lajutkó a
Zornyica-szálló felé vezető ösvényen kuporgott, a betonösvényen, melyen naponta ezrek
csoszogtak a tengerhez és vissza, köztük vagy száz magyar, szakszervezeti beutaltak
valamennyien. Lajutkó az automaták árnyékában ült, s folytatta mindennapi harcát az értetlen
emberiséggel. A hegyoldalba vágott, ciprusokkal és fenyőkkel szegélyezett utacska ezen a
ponton kisebb betonplatóvá terebélyesedett, a szabad ég alatt játékautomaták sorakoztak sűrűn
egymás mellett. Legtöbbjükből puskaagy vagy gépfegyverfogantyú meredt elő, a játékosok
tengeralattjárókra vagy marslakókra lövöldöztek, a találatokat vörös elektromos villanás és
robbanások hosszan zsongó moraja jelezte.
Az üdülővendégek már húsz-harminc lépcsőfoknyival a plató előtt aprópénz után kotorásztak
a zsebükben.
Itt, az automaták szomszédságában ütötte fel sátorfáját néhány meggazdagodni vágyó benn-
szülött. Filléres kagylóláncocskákat árultak vagy vattacukrot. Lajutkó volt köztük a legre-
ménytelenebb helyzetben. Zöld, fürdőszobai mérleget helyezett az apró, csíkos kempingszék
elé, amelyen végigkuporogta a napot. A kempingszékhez támasztott felirat a fordító számára
ellenőrizhetetlen bolgár, ám nyilvánvalóan hibás angol és német mondatokban hirdette, hogy a
mérés garantáltan pontos. E tájékoztatás inkább elriaszthatta, semmint vonzhatta a leendő
ügyfeleket. Reménytelen vállalkozás volt. Teljes magányban és elfeledettségben ült Lajutkó a
csíkos kempingszéken, az automaták tövében, és várta a jó szerencsét. Olykor rá-rákiabált a
sorozatok és robbanások összefolyó moraját ontó játékmasinákra, szerencsétlensége okozóira.
Szofronij óvatosan kihántotta hegedűjét a vászontokból. Finoman hajlított fája másformán
görbült, mint a klasszikus zeneszerszámoké, nem pácolták sötétbarnára, nyers volt, matt, s
csak itt-ott fényesedett ki a rengeteg használattól, akár egy agyonhordott, ám nemes szövetből
való öltöny a hajlatokban.
- Atyaisten, édesem - mondta a hidrogén -, arról nem volt szó, hogy itt kornyikálás is lesz.
A zenekar hangolt, Szofronij fekete feje rábukott a hegedűre, hozzátapasztotta fülét, mintha
hallgatódzna. Mögötte a másodhegedűs hangolt, csavargatta a hangszer nyakából kiálló
kulcsokat; a dobos vigyázva rá-rákoppintott dobjára; feszesebbre húzta az átlátszóra kopott
bőrt.
Lajutkó színesre festett, újságból hajtogatott papírcsákót kapott elő a kempingszék alól, meg
egy ócska esernyőt, fekete selyemhuzata félig leszakadt. Akcióba lépett. Lefelé szaladt néhány
lépcsőfokot, és táncos ugrabugrálásba fogott. - Jöjjenek méredzkedni! - ordította torkaszakad-
tából, németül. Üvöltött, hogy versenyre kelhessen az automaták fölé szerelt hangszórókból
áradó monoton pufogással, a nappal is félhomályos pinceklubokat idéző dobzenével. - Lajutkó
pontos! Nem gép, nem automata! Semmi fölül nem múlhatja! - Körbetáncolt egy felfelé
igyekvő népes családot, a bámuló gyerekek lába földbe gyökerezett, s Lajutkónak nyert ügye
volt, leguggolt, megcsipkedte az egyik arcát, édeskedve cöcögött, karjába kapta, és már vitte is
a mérleghez: létkérdés, hogy egy egészséges gyerek testsúlyáról a szülők rendszeresen tájé-
koztatva legyenek! Ha a szülők haragvó kárálás közepette kiszedték a gyereket a kezéből,
Lajutkó elképedve bámult rájuk, mintha csak azt mondaná: - Rohadt németek, azt hiszitek,
pont a ti büdös kölykötök gyenge húsára fáj a fogam? Nincs is már fogam! - S azzal újra
támadásba lendült, ezúttal felfelé szökdécselve néhány lépcsőfokot. Fáradhatatlanul kiáltozott,
rekedt hangja makacsul küzdött a sokwattos hangszóróbuffogással, géppuskakelepeléssel. -
Jöjjenek! Méredzkedjenek! Na gyere, te édes kisbaba - tusakodott Lajutkó naphosszat a für-
dővendégekkel -, gyere csak, öcsi! - ragadott meg egy tébláboló kisfiút -, erre, erre nagyságos
asszonyom! - kapott egy idős dáma petyhüdt karja után. - Maga az én emberem - és ezzel
elfogta a vietnámi papucsában botladozó fordítót. - Hetvenkét kiló, húsz sztotyinka - lihegte
németül, és verejtékezett. Attól kezdve a fordító minden áldott nap megmérette magát. - Jól
van - nyugtázta Lajutkó egy hét múlva -, derekasan tartja a súlyát. - Körülnézett, majd bizal-
masan hozzáhajolt, és megérintette a fordító meztelen mellét bütykös ujjával. - Wir,
Balkaner... - kezdte, s hogy a kettejük közti kapcsolat világosabb legyen, most a saját szívére
helyezte nyitott tenyerét, s nyílt testvériséggel nézett a fordító szemébe. - Pardon - mondta a
fordító -, Ungarn is kein Balkan. - Lajutkó egy pillanatig megütközve nézett rá, aztán nevetve
legyintett, s szemével csippentett, mintha azt mondaná: tudom amit tudok, te meg én, mi
balkániak, tudjuk amit tudunk, elkomolyodott, és barátságosan megveregette a fordító
keshedt, napbarnította vállát: - Jöjjön el holnap is méredzkedni, csak úgy, ellenőrzés végett.
Szofronij, a fekete képű zenész játszani kezdett. Görnyedt háta kiegyenesedett, vonós jobbja
sebesen röpködött a húrok fölött.
Szaggatott ritmus, a dob, a pánsíp, a másodhegedű csak semleges háttér, Szofronij sikongó
hangzatokat pergetett elő matt hangszeréből. Óbolgár törzsi vándorlások s a bizánci csá-
szárokkal vívott ütközetek staccatója, majd Simeon cár aranykorának édes dallama, azután
komorodó átmenet, és felrikoltottak a húrok hirtelen, a török hódításra emlékezve, a fekete arc
megráncosodott a fájdalomtól. Minden szem rátapadt, topogó lábak követték a ritmust az
asztalok alatt, egy lány a zene ütemére tépkedte haját sűrű fogú fésűjével, az ujjak Szofronij
zenéjére rebbentek az abroszokon.
- Alle sollen tanzen! - rikkantotta a pincér.
- Táncoljunk! - ismételte valaki, a fordító úgy érezte, ő maga volt az, annyira az ő vágyát
hajította a kiáltás a mennyezet felé.
A szmokingos ledobta szalvétáját, és megragadta a haját fésülgető lányt. Szálegyenes derékkal
megmerevedett, baljában a lány ékszeres keze, jobbját szegletes mozdulattal rejtette háta
mögé, lába követhetetlenül gyors, apró mozdulatok koreográfiájával indult körútjára az aszta-
lok között. Mind többen pattannak fel a félig befejezett vacsora mellől amerre jár; csatla-
koznak a söröző fiúk, a szürkesávos is a hidrogénhajúval, s mögöttük botladozik már a fordító
is. Szofronij hegedűje elvetélt lázadások gyászát ríja, Ihr Botev véresen hanyatlik a Duna
partjára, a konyhafőnök leteszi a henteskést, ujjait kötényébe törli, és beáll, keze nyers hústól
síkos, és újabb felkelés, a dob puffanásai összeérnek, a pánsíp sikkantgatásai összefolynak, a
kísérő zenészek követni próbálják a Szofronij diktálta tempót, hiába, lemaradnak, míg tombol
a felkelés a várnai basa ellen. - Hát nektek is a törökök fájnak?! Véreim! - kiáltja a fordító
bicsakló lábbal, kiforduló szemmel. A sor meghajlik kígyóként, a pincér most épp a fordítóval
szemben szaporázza, arca komor. - Wir, Balkaner... - mondja, és folytatná, de a fordítót
elsodorják.
- Nicsak - mondja Lajutkó az utolsó napon -, valami történhetett magával fiatalember. Most
csak negyven kiló. Vigyázzon magára - emeli fel ujját figyelmeztetőleg -, én is voltam egyszer
ennyi, tudja, egyszer, egy bizonyos táborozás után. Vigyázzon magára, én csak annyit
mondhatok.
A törököket kiverték, a ziháló körtánc siklik tovább és előre, asztalok, székek borulnak, már
csak Szofronij játszik, a kísérők lihegve állnak mögötte, s ő játszik, két világháborút húz el
hegedűjén s néhány felkelést gyors egymásutánban, s már itt van köztünk, de meg nem állna.
A vonó ívbe hajlik a húrok fölött: ez már a jövő zenéje. A század vége közeleg, a mi száza-
dunké, de a zene továbbragadja a botló lábú táncosokat, tovább, tovább és még sebesebben...
meddig bírható, istenem, meddig, és hová, és minek...
Szofronij hegedűje felhördül, a matt fadoboz birkabél húrjai egyszerre jajdulnak, s a mélyből a
magasba emelkedő végső, összegző akkord a kellős közepén elhallgat, beleszakad önpusztító
végjátékába, szálegyenesébe, arca halálos feketéjébe.

A körtánc széthullt, a résztvevők szerteszóródtak. A szmokingos pincér felszedegette a földre

sodort poharakat, evőeszközöket.
A fordító zihálva nézte a maradék juhtúrót.
Szofronij megtörölte homlokát, és felhajtott egy pohár bort. Azután a hegedűt illedelmesen a
vállgödrébe illesztette, s az est további részében kizárólag kellemes, szalonzenévé simított
bolgárnótát játszott.
 ALULJÁRÓBAN

Május elsején az aluljáróban minden olyan volt, mint a május elsejéken általában. Déli egy
órakor ünneplőbe öltözött emberek áramlottak a metróból és a metróba. A kimosdatott
gyerekek kezében a felvonulás májusfái, vörös és nemzetiszín zászlócskái - a szorgalma-
sabbak egész csokornyit gyűjtöttek. Gömbölyű és hurkaforma luftballonok lebegtek a fehér
ingek és élre vasalt nadrágok, divatosan steppelt dzsekik, ingerlően testre tapadó ruhák fölött.
A gyerekek szotyolát ropogtattak, vagy pattogatott kukoricát szemeztek fehér papírtölcsé-
rekből. Kölni- és virágillat úszott a levegőben, még a mennyezetről áradó hideg neonfényt is
átszínezte az odakint tomboló tavasz, a lejáratokon napsugárkötegek zúdultak az aluljáróba.
Zsibongó csoportok jöttek-mentek vidáman, lármásan; a felvonulásról érkeztek, vagy éppen
ellenkező irányba igyekeztek: a Ligetbe, a majálisra.
Az aluljáró falát tucatnyi virágárus cigányasszony támasztotta. Egy kövér, bőrsapkás fiatal-
ember sorsjegyet kínált, ollóval hadonászott, időnként felordított, és meglengette a sorsjegyek
háromszorosan nyaka köré tekert füzérét. A kiszögellésekben nyugdíjasok kuporogtak csíkos
strandülőkéken, ölükben sárga villamos- és kék buszjegyek, sápadt lottószelvények.
- Tízért a tulipán csokorját... tízért csokorját... csokorját... tízért a tulipán! - zengte elnyújtottan
a cigányasszonyok ázsiai kánonja. A kiáltozás hullámokban támadt fel az aluljáró elején, és
elerőtlenedve kígyózott a túlvégen a szabadba. Az utolsó épp hogy befejezte, a legelső máris
újrakezdte, a kosarakban és kartondobozokban ki tudja, hol szerzett, kopottvörös tulipánhal-
mok. A cigányasszonyok a falnak dőltek, csörgették a zsebükben összegyűlt aprót, dohányoz-
tak, időnként váltottak egy-egy szót, kuncogtak.
- Tízért csokorját... csokorját... tízért... a tulipán! - Az éles, mégis dallamos kiáltozás körül-
fonta a tömeget.
Egy fekete ruhás nő a retiküljében kotorászott, és azt mondta: - Öt forint. Azért megveszem.
A cigánylány eltúlzott, hitetlenkedő sipítással csapta össze a kezét: - Öt? Azt mondta,
nagysága? Halljátok, mit mond a nagysága?
A fekete ruhás nő elpirult egy kicsit, és azt mondta: - Na jó, legyen hat.
Ám a tarka kendős lány hirtelen felkapta a kartondobozt, és elrohant. A nő értetlenül nézett
utána.
Ekkor már valamennyi virágárus visítozva, pánikban tülekedett a metró felé. Kígyózva
futottak a tömegben, nehézkesen lökdösődtek kosaraikkal és dobozaikkal. Egy kisfiú elesett és
felsírt, anyja bibliai átkokat szórt a cigányokra. Egy doboz kiborult, a tarka kendős lány a
fejéhez kapott, vijjogva siratta virágjait, és rohant tovább. A következő pillanatban a tülekedő
csoport megtorpant a metróhoz vezető széles lépcsősor derekán.
- Ott is egy! - kiáltotta valamelyikük.
A lépcső tetején rendőr állt. Lassan megindult lefelé, kitárt karral hessegette vissza a cigá-
nyokat az aluljáró belsejébe. Egy lány el akart iszkolni mellette, de a rendőr rámordult: - Maga
is! Menjen vissza. - A lány megfordult, és szaladt le a lépcsőn, kosara táncolt a hóna alatt.
Odalent megtorpant a tömeg. Az emberek előbb hökkenten, majd érdeklődve figyelték a
jelenetet. A széles földalatti folyosó két végéről két széttárt karú rendőr közeledett egymás
felé. Közöttük tanácstalan csoportba verődött a tíz-tizenkét cigányasszony, szorosan ölelték a
bűnjellé vált virágos kosarakat, riadtan topogtak. A fiatalabb rendőr összevont szemöldökkel
ismételgette: - Vissza-vissza. Vissza-vissza.
A cigányasszonyok toporgása mind kétségbeesettebbé vált - a rendőrök már csak néhány
lépésre jártak tőlük -, összébb szorultak, arcuk megnyúlt.
A hirtelen rikoltás dermesztően éles volt, kellemetlenül borsódzott végig a háton. A kosarak,
dobozok mintegy jeladásra a földre röpültek, s a nők, ahányan voltak, annyifelé ugrottak. A
két rendőrt is meglepte az éles hang és a szétspriccelő csoport, megpróbálták feltartóztatni az
asszonyokat, de azok megkerülték őket, vagy átbújtak a széttárt karok alatt, és visítva
szanaszét futottak; a tarka fejkendők villámgyorsan tűntek el az ácsorgók közt, a rohanó lábak
szelet kavartak a szabadba vezető lépcsősorokon. Csak egyikük nem tudott elfutni idejében:
kövér volt, lassú és határozatlan. Most kék műanyag szandálját bámulta a rendőrök közt
álldogálva. Még mindig hóna alatt szorongatta kopott kartondobozát, melynek oldalán sárga
embléma virított: IRAQUI BANANAS. A dobozban a vörös tulipánok. A fiatalabb rendőr
harciasan markolta a lomha cigányasszony karját, az idősebb intett: engedje el. Azután hiva-
talos hangon megkérdezte: - Van árusítási engedélye? - A nő nem válaszolt, a kék műanyag
szandált nézte, és mozgatta a lábujjait. - Kihágás - állapította meg az idősebb rendőr tárgyi-
lagosan, kicsit a fiatalabbnak címezve szavait, aki ügybuzgón nyújtogatta nyakát, hátha
megpillant még egy tarka fejkendőt valahol a tömegben. - Adja ide a személyi igazolványát -
mondta az idősebb rendőr megfontoltan. Az asszony kutatni kezdett köténye ráncai között.
Az emberek körül álltak és vártak. Közöttük, szerte az aluljáró gumipadlóján műanyag és
vesszőkosarak, egy nyilvánvalóan a közértből elemelt fémkosár, meg néhány kartondoboz.
Százszámra zsúfolódtak bennük a vörös tulipánok.
Az idősebb rendőr feddőleg egyengette az összegyűrt, ütött-kopott könyvecskét, majd
kinyitotta.
- Neve?
A cigányasszony a lábujjait mozgatta, és hallgatott.
Valaki felemelt egy csokrot, csak amúgy próbaképpen, arcát a virágok közé temette, és
laposan körbepislogott a szirmok fölött. Egy szőke fiú nevetve nyúlt a kosárba, és a tulipánt
széles-lovagias gesztussal kínálta a karjába kapaszkodó lila ruhás lánynak. A lány tétován
nézett jobbra-balra, felkacagott, és elfogadta. Egy termetes férfi szuszogva támaszkodott
megreccsenő térdére, s a lába körül csellengő kimosdatott kisfiú fülébe súgta: - Gyuszika,
hozzál virágot anyukának. - Gyuszika eliramodott, és hátában érezve a férfi óvó tekintetét,
kimarkolt néhány csomót az egyik dobozból.
- Született? - kérdezte az idősebb rendőr a néma cigányasszonyt tárgyszerűen.
Volt aki beérte egy csokorral, mások marokszám tépték a virágot a kosarakból; tűsarkon
imbolygó nők rohantak, öltönyös férfiak öleltek mellükre, amennyit bírtak, aggódó nagy-
mamák várták a kavarodás szélén, hogy kipirult unokájuk visszatérjen a zsákmánnyal. - Siess,
mert elviszik! - taszított nagyot egy asszony májusfát szorongató férjén. - Ne tépje ki a
kezemből! - hördült egy vérmes zakó. - Fogd a lufit meg a zászlót, Csabi, amíg apuci elszalad
virágért. - Ez az enyém! Az enyém! A dobozban van még! - Engedje el! - Vigye innen...! -
Hozz még, Laci! - Minek visz ennyit, fogni se bírja! - Mi köze hozzá, nem a magáé!
A fiatalabb rendőr megérintette az idősebb karját, és a ribillió felé intett. Fél lépést tett, s csak
egy jóváhagyó pillantásra várt, hogy határozottan meginduljon. Az idősebb rendőr megfordult,
s egy másodpercig latolgatta; elfajulhat-e a huzakodás, közbe kell-e avatkoznia. De a
civakodás elcsitult. Visszafordult a lábujjait bámuló cigányasszonyhoz.
- Anyja neve?
A közlekedés megindult. A metróból és a metróba áramló tömeg nehézkesen kerülgette az
üres kosarakat és kartondobozokat. Egy kapatos férfi megbotlott az egyikben; ingerülten rúgta
az aluljáró műmárvány falának. Kókadozó vörös tulipánok tengere hullámzott a neonok hideg
fényében és a szabadba vezető, napfényes lépesőkön. Vörös tulipánok tengeréből emelkedtek
ki a májusfák, a luftballonok, a piros és nemzetiszín zászlócskák.
 PIKO ÉS A PAKÓK

Fiatalember! Fiatalember! Megbocsásson, hadd karoljak magába! Segítsen, kérem, tudja, félek
a mozgólépcsőtől. Nagyon köszönöm. Irányítson, legyen szíves, mert... Hopp!... Én behunyom
a szemem, szóljon, ha közeledünk. Köszönöm. Szörnyű tériszonyom van. És maga olyan
szimpatikus... Nem haragszik, ha kicsit szorosabban fogom? Ne higgye... Tudja, mi voltam
azelőtt? Sose találná ki, pedig okos fiatalembernek látszik; mi a foglalkozása? Fordít? Szép.
Hogy egyik nyelvről a másikra. Nagyon szép. Hallott már a Piko és a Pakókról? Nem? Pedig
világhírűek voltunk. Én voltam a Piko. Hullott a taps, amerre jártunk, és micsoda gázsik!
Párizs, London, New York, még Moszkva is. Más volt az a háború előtt. Az évtized legna-
gyobb légtornászai voltunk, kapkodtak utánunk az igazgatók. Én Piko voltam, a Pakók meg a
Goldner fivérek. Laci és Jani. Két gyönyörű férfi. Mindketten szerelmesek voltak belém. Na,
volt is miért. Ha akkor látott volna, szálltam a trapézon, csillogott a ruhám, tiszta selyem,
aranyos flitterrel a mellén, odalent a manézs, minden reflektor engem pásztáz, alattam a
mélység. Akkor még nem nagyon használtak hálót a cirkuszokban, és mégsem féltem. Bele-
simultam a mélységbe, együtt éltem vele, az volt a kenyerem. Néha úgy éreztem, több közöm
van a madarakhoz, mint az emberekhez, még csak eszembe sem jutott, hogy lezuhanhatok. A
Pakók az életüket adták volna értem, ha kell. Soha egyetlen hibás mozdulatuk nem volt.
Hajigáltak a levegőben, akár a labdát, és finoman kaptak el, mintha üvegből volnék. Mennyire
vagyunk? A negyedénél sem? Ha lehunyom a szemem, mindig eltorzul az időérzékem. A
trapézon úgy tartottuk szemmel a mélységet, mint az állatszelídítő a vicsorgó tigriseit, és
akkor felmérhetővé vált, engedelmeskedett. Maga itt lakik a telepen? Én csak a nővéremet
látogattam meg, nagyon öreg szegény, nehezen bírja magát, mégis csak másodszor jártam
nála. És ki tudja, mikor szánom rá magam újra. A nyolcadikon lakik. Hiába fordítottam hátat
az ablaknak, sütöttem le a szemem, mégis tudtam. Ki is számoltam: nyolc emelet az több,
mint a cirkuszkupola. Akkor kezdődött a baj, amikor az idősebb Pakót mégis elvitték munka-
szolgálatra. Mind azt hittük, hogy egy világhírű cirkuszművésszel ilyesmi nem történhet.
Mindketten megkapták a behívót, össze is vesztek, Jani, a kisebbik bujkálni kezdett, Laci meg
azt mondta, ő elmegy és megmagyarázza azoknak, hogy képtelenséget csinálnak. Egyenest a
frontra vitték. Negyvennégy elején még jött tőle egy előrenyomtatott tábori lap Lengyel-
országból, azt húzta alá: „Jól vagyok.” Azután semmi. Soha többé. Jani hamis papírokat
szerzett, elszegődött egy pesterzsébeti fuvaroshoz istállófiúnak. Amikor vége lett az egésznek,
megkerestem. Persze, ő is szerelmes volt belém, akár a bátyja, de én egyformán szerettem
mindkettőt, nem, nem így van: együtt szerettem őket. Jani egymagában olyan volt, mint
valami hosszában kettémetszett félember, félkarú, féllábú, félszemű. Gyakorolni kezdtünk,
pedig tudtuk, hogy ketten nem megyünk sokra. Összehoztunk valamit a régi nagy számok
romjaiból, leszerződtünk egy lecsúszott vándorcirkuszhoz, persze csak amíg adódik valaki az
idősebb Pakó helyére. Legalábbis ezt bizonygattuk magunknak minden áldott nap, pedig
tudtuk, hogy ilyet nem találunk. Hallgattunk róla, de mindig velünk volt a másik Pakó. A
hiánya. Jani átvette a bátyja szaltó mortáléját. A kupolából ugrott három csavarral, és elkapta a
lengőtrapézt. Fogcsikorgatva dolgozott, hogy épp olyan tökéletesen, halálos biztonsággal
ugorjon, mint Laci, mégis mindig a kelleténél több idő telt el, míg rászánta magát az ugrásra,
pedig nem volt rosszabb légtornász a bátyjánál egy hajszállal sem. A próbákon rendben ment
minden. Egyedül én éreztem a fiatalabb Pakó bizonytalanságát, és egyedül csak én láttam őt
félemberként, és csak én ismertem a hiányt, amiből a bizonytalansága kinőtt. Az első
fellépésünkön, egy vidéki városkában, Jani megcsúszott, de hál’istennek nem történt baj. A
nevünk még mindig fénylett, a közönség tódult. Nem vették észre az apró változást, már csak
Piko és Pakónak hívtak bennünket. Soha nem beszéltünk Laciról. Arról is letettünk, hogy új
embert keressünk a helyére. Eleven figyelmeztetés lett volna a szerencsétlen, akit rövid idő
alatt meggyűlölünk anélkül, hogy tudná, miért. Igyekeztünk úgy viselkedni, mintha mindig is
ketten dolgoztunk volna, ketten arattuk volna a világsikert. A közönség kedvéért. Mert a
közönség elfelejtette, hogy valaha csoport voltunk, nem pedig duó. Mi nem. Pedig akartuk.
Idomulni akartunk a közönségünkhöz, amit kiszolgáltunk. Messze vagyunk még? Az igazgató
ragaszkodott a szaltó mortáléhoz. Ételért játszottunk, nem ért akkor a pénz semmit. Csináltuk
tovább, és én láttam, ahogy Janiban fokról fokra nő a félelem, én pedig vele együtt lépkedtem
egyre óvatosabban a trapézon, a szívem minden alkalommal összeszorult. És ha egy lég-
tornász elkezd félni a mélységtől... a kisebbik Pakó estéről estére nehezebben szánta rá magát
az ugrásra, a dob estéről estére egy hajszállal tovább pergett, mielőtt a zenekar tusst húzhatott
volna, és a kisebbik Pakó végre elrúgta magát a kupolába húzott kosárból. Én közelebbről
láttam a félembert, mint a közönség vagy a cirkuszszolgák a manézsban, láttam a kerekre
tágult szemét, az elnyílt száját és a vége felé a lassan gyöngyöző verejtéket is a homlokán.
Csak én tudtam, hogy félember, néha már-már hallucináltam: ott állt a kosárban a vakító
fények közt, és a tőlem messzebb eső oldala, a bal, mintha megkopott, kifakult volna,
lyukacsossá és áttetszővé vált, ilyenkor a körmöm a tenyerembe vájtam, és mosolyogtam, mert
az volt a dolgom. Hallgattunk róla, mintha megnémultunk, megbénultunk volna, de mind-
ketten tudtuk, hogy előbb-utóbb vége lesz. Gyűlt, halmozódott bennünk a félelem. A lengő-
trapéz egy hajszállal a keze mellett suhant el, a félember, az utolsó Pakó ott feküdt a poron-
don, körötte megvörösödött a fűrészpor, a közönség kiáltozva felugrált, a cirkuszszolgák, az
állatszelídítők odarohantak, és tehetetlen félkörbe verődtek. Mindezt jól láttam fentről, és
közben lekuporodtam a trapézra. Orvos is került, de nem tudott mit tenni. Addigra én már
lovaglóölésben ültem odafönt, a lábam átkulcsolta a trapézt, a karom a kötélre fonódott. Nem
láttam, amikor Janit kivitték, addig már csukva volt a szemem, de örökre rávésődött a véres,
fekvő teste, elalvás előtt mindig látom a sötétben, ha napközben elfáradok és behunyom a
szemem, akkor is. Mint most. Nem emlékszem, hogy kiabáltam volna. Ölben hoztak le. Azóta
egyemeletnyi magasban is szédülök. Azóta nem jártam sem a Várban, sem a Gellérthegyen.
Csak a nővéremhez jöttem el, de mindig megfogadom, hogy soha többé. Most? Jaj.
Köszönöm. A szatyrom. Milyen élesek itt a neonok. Hogy fogok a kiszállásnál még egy ilyen
kedves fiatalembert találni? Az ellenkező irányba megy? Kár.
 3 SEMMISÉG

Kedves „Én írok Önnek. Kell-e több? N. 525”!

Őszintén sajnálom, de meg kell mondanom, nem kívánok nősülni. Tudom, elég furcsa
kijelentés, kivált ha figyelembe vesszük, hogy éppen egy házassági hirdetésre válaszolok. De
kérem, vegye tekintetbe: egyszer már megnősültem, és el is váltam. Nem mondom, foglal-
koztatott a gondolat, hogy újra próbálkozzam, végül mégis másként döntöttem, méghozzá
megmásíthatatlanul. Én nem azért írok Önnek. Úgy érzem, hogy néhány teljesen jelentéktelen
apróságot, mondhatni semmiséget közölnöm kell valakivel. Gondolkoztam, kinek szólhatnék
vagy telefonálhatnék. Nem jutott eszembe senki. Azután kezembe akadt a tegnapi újság, és
behunyt szemmel a házassági hirdetések közé böktem. Amikor kinyitottam a szemem, a
mutatóujjam körme fölött az Ön jeligéjét olvastam kedves „Én írok Önnek. Kell-e több? N.
525.”
Abból indulok ki, hogy aki olyan hirdetést ad fel, mint Ön, az mindenképpen elolvassa a
válaszlevelet, még akkor is, ha úgy kezdődik, mint az enyém. Így hát bizonyos lehetek abban,
hogy Ön kénytelen-kelletlen átfutja, és tudomásul veszi az itt következő tényeket, ez pedig
létrehozza a számomra oly fontos illúziót: közöltem valakivel valamit. És most lássuk a
három jelentéktelen apróságot, mondhatni semmiséget, melyekre szeretném felhívni a
figyelmét.
1. A tejeszacskó. A tejeszacskó ugyanis örökéletű. Tegyük fel, hogy valaki elás egy autóbuszt.
Egy szép, vadonatúj, „Vigyázat, légfék!”-kel működő Ikaruszt. Egy-két évezred múltán a busz
kétségtelenül felismerhetetlen roncshalmazzá bomlik, s talán csak hosszas kutatómunkával
lehet majd azonosítani, hogy mire szolgálhatott a lelet az ősidőben, melyet mi, meglehetősen
rövidlátó módon, jelennek nevezünk. Elképzelhető, hogy e sokszoros nagydíjnyertes termék
áll majd a 40. század archeológiai vitáinak középpontjában; ugyan kit érdekel már akkor
Attila vagy Árpád sírja - de mire szolgálhatott ez a szétporladt fémkaszni?!
S ez lesz a sorsa majdnem minden ember teremtette tárgynak, ássunk el bár több tonnás
acéltömböket, vagy akár az egész Vígszínházat. Nem úgy a tejeszacskó. Az sértetlen marad. A
tejeszacskót nem fogadja vissza a természet, a tejeszacskó tízezer év múlva is frissen és
kívánatosan csillog majd, csak a „Zsírdús tsz-tej” - feliratot koptatja le róla az idő. S ha
évezredek múltán egy más bolygóról származó értelmes lény - mert nincs okom feltételezni,
hogy az emberiség kihúzná addig - netán ásatásokat kezd a Földön, talál valamit kultúránk
földbe temetett nyomaiból, s lesz szava a megperzselt talajból előkotort fénylő műanyag
rongyra, akkor ez az értelmes lény minden bizonnyal így szól majd: - Nicsak, egy tejeszacskó.
2. A macska és az egér. A tudósok mindmáig úgy hitték, egyszer s mindenkorra végére jártak
ennek a kérdésnek. Minden kisiskolás fújja: a macska azért engedi el az egeret, s azért kap
utána újra meg újra, nem engedvén neki egérutat, mert így tanítja vadászni a kölykeit. - Látod,
fiam, így kell ezt. Megfogom így, fél manccsal. Most figyeld meg újra, kicsit lassabban
csinálom, látod, meglógna a szerencsétlen, de én éber vagyok és ügyes, elkapom, és megint a
mancsom közé szorítom. Na még egyszer. Figyelj, büdös kölyök! - Valahogy így zajlott a
dolog a tudomány eddigi állása szerint. Nemrégiben azonban szovjet kutatók egy csoportja
megállapította, hogy ennél sokkal bonyolultabb, a macska-egér viszonyt új megvilágításba
helyező folyamatról van szó. Az egér ugyanis fél. Általában fél, de amikor a macska játszik
vele, különösen. Halálosan retteg; s ha tudna izzadni, bizonyosan halálverejték ütközne ki a
homlokán. Az iszony, a rettenet egy minden más élőlénynél is tapasztalható biológiai
folyamatot indít meg szervezetében: a halálfélelemtől emelkedik az egér vércukorszintje. A
macska pedig éppen ezt akarja, ezért engedi és kapja el újra meg újra, ezért űzi vele a halálos
játékot. A macska ugyanis gasztronóm, az egér pedig annál ízletesebb, minél magasabb a
vércukorszintje.
3. A ház, amelyben lakom, egy lakótelepen áll. Hosszú ideje élek itt, egészen pontosan azóta,
hogy az öregasszony, akivel eltartási szerződést kötöttem, meghalt. Nemhogy hozzátartozója
nem volt, de rajtam kívül jóformán ismerőse sem, egyedül én mentem ki a temetésére.
Bohókás kis öregasszony volt, olykor pedig egészen félelmetes. Néha kártyát vetett, csak úgy,
a maga szórakoztatására, de a tenyérjósláshoz is értett. Egyszóval a halála után beköltöztem a
lakásba, és azóta itt élek a hatodikon, másfél szoba összkomfortban. Egészen jól berendeztem
már az életem, átalakultam, ahogy a lakótelep megkívánja. Lejárok a KÖZÉRT-be, melynek
aszfaltszürke tetejét naphosszat nézhetem az ablakból, néha egy tálkán kiteszek valami
ennivalót a folyosó két macskájának. Ülök, fordítgatok, hol műszaki szakszövegeket, rend-
szerint hidraulikus emelőkről, hol pedig krimit, regényt, ami jön. Az alattam lakó bádogos és
a kisfiú a fejem fölött egészen jól tűrik, hogy a csöveken át tisztán hallják az írógépem
kopogását olykor késő éjjel is. A liftben néha összefutok a bádogossal vagy a kisfiúval,
ilyenkor váltunk néhány szót, de legtöbbször gyalog jövök fel a hatodikra, hogy kondiban
tartsam magam. Egyszóval megvagyok.
Néhány napja azonban olyasmi történt, ami teljesen felforgatta a nyugalmamat. Épp pihenőt
tartottam két szakszöveg között, s hogy lazítsak egy kissé, bekapcsoltam a rádiót. Valami
riportot közvetítettek a várostervezésről. Egy illetékest faggattak, aki a lakótelepi épületek
kényelmét és lakályosságát dicsérte. Közben természetesen szót ejtett a problémákról is.
Odavetőleg megjegyezte, hogy a ház, amelyben lakom, harminc évre épült. Harminc év múlva
alighanem összeomlik. Azóta oda a nyugalmam. Állandóan azon jár az eszem, hogy hány éve
épült, és vajon mennyi lehet még hátra. A háznak. - És egyáltalán.

Mindössze ennyit akartam közölni, kedves „Én írok Önnek. Kell-e több? N. 525.” Remélem,
továbbra sem tekinti tolakodásnak levelemet, és megbocsát a csalódásért, melyet okoztam,
hiszen amikor feltépte a borítékot, bizonyára nem ezt várta. Köszönöm, ha türelmesen
elolvasta soraimat.
Nevet és címet nem írok, mivel nem várok választ, sőt, ha kapnék, talán zavarba ejtene.

Szívből üdvözlöm.

Ui.l Sok sikert kívánok párkereső törekvéseihez, és sokkal méltóbb, kellemesebb társat, mint
amilyen magam lehetnék.
Ui.2 Nem mond ez Önnek eleget?
 SZOLGÁLATI KOCSI

A fordító a trolibusz-megállóban toporgott, kezét zsebébe mélyesztette, hogy megmelengesse

gémberedő ujjait. Felhúzta vállát, és kettőt jobbra, kettőt balra lépett, várt egy taktust, majd
megismételte. Mintha csárdás. Figyelte, ahogyan a cipő gumitalpa megolvasztja az éjszaka
aszfaltra fehéredett deret.
Egyedül bokázott a késő őszi reggelben. Troli sehol. Az út túloldalán mégis előbukkant
valaki, egy öregember. Egyébként néptelen volt a vidék, a legkorábban indulók is csak most
gyújtottak lámpát a házóriások homlokzati konyháiban. Látta a szürke falak mögött a
koránkelőket, amint - akárcsak ő maga fél órával ezelőtt -, csíkos vagy kockás pizsamában a
reggeli kávé elé telepednek, bekapcsolják a rádiót, és a reggeli krónika munkatársának üde
csicsergését hallgatják, mely igyekszik hihetővé tenni, hogy a mai reggel friss, vidám, s az új
nap örömében mindnyájunknak osztozni kell.
A túloldalon az öregember lelépett a járdáról, s félősen pillogva felé indult. Elképesztően
rongyos volt. Hatalmas, fekete bakancsának tépett orrából kilógtak kékre fagyott lábujjai,
foltozott kabátját többszörösen derekára tekert, összevissza csomózott cukorspárga tartotta
össze. E kabátban a kutató szem a közlekedési vállalat dolgozóinak jellegzetes téli öltözékét
fedezhette föl, gallérján mintha rangjelzés foszlányai vöröslöttek volna. Mellközépig eresz-
kedő fehér szakállából sárgult fűszálak meredtek elő, a ritkás hajjal borított koponyán túl-
méretezett BKV-egyensapka töprengett, vajon orra vagy tarkóra csússzon-e. Az öreg is zsebre
dugta a kezét, közeledett. Torkából váratlanul rekedt suttogás préselődött ki.
A fordító előbb azt hitte, hogy a különös vénség csak harákol vagy szenilis módon maga elé
dünnyög, de a kortól és hidegtől könnyező szemek egyenesen őrá meredtek a kusza arcból, s
így némi tétovázás után döntött: hozzá szóltak. Idegenkedő szolgálatkészséggel hajolt
közelebb, orrát megcsapta a rongyos télikabátból áradó hideg, állott szag.
- Tessék? - tolta közelebb fülét a lassú szavakat őrlő, fogatlan ajkakhoz.
- Mutasd a jegyed! - ezt vélte kivenni a suttogásból. Meglepte, hogy ilyenkor ellenőrrel
találkozik. És nem szerette, ha ismeretlenek letegezik. De végül is, talán nem jól értette;
egyébként egy ilyen aggastyán... voltaképpen joga van hozzá. Farzsebéből előhúzta bőrtárcá-
ját, abból a bérletét. Átnyújtotta. A reszketeg, aszott ujjak egy pillanatra összecsippentették a
bérlet barna műanyag tokját, majd leváltak róla, és visszasüllyedtek a valószínűtlen kabát
zsebébe.
- Köszönöm. - Ennyit fejtett meg az újra kezdődő hörgésből, a többi érthetetlen sípolásba
fulladt. Ellenőr? Inkább csavargónak nézné. Az út mentén heverő széles betongyűrűkre
pillantott. Ott éjszakázott volna a szerencsétlen? Talán eltévedt a lakótelepen; nem talált ki az
egyforma házak közül, és itt érte az éjszaka.
- Maga tényleg ellenőr?
- Mi? - tolta felé fülét a vénség, ahogyan előbb ő tette.
Nézte a ráncos, fekete nyakat, a száradt cimpájú fülből előtekergőző busa, fehér szőrcsomót,
és megborzongott.
- Igazán ellenőr? - emelte meg a hangját, elfordítva tekintetét az öreg profiljának zavaró
látványától, s amikor rájött, hogy ezt sem érti, már ordított: - Ellenőr?
Hangját megszűrte a gyülekező reggeli köd, de az aggastyán bólintással jelezte: ezt már érti.
Egy darabig némán állt, mintha fontolgatná a választ.
- Ellenőr vagyok - egyezett bele végül, s szava recsegett, mint amikor távoli adót tapogat a
zsebrádió keresője. - Egészen máig ellenőr voltam - recsegte -, de ma befejeztem. Ez volt az
utolsó város.
- Vidéken is ellenőrzött? - kérdezte. Nem hitte.
A vénség ismét bólintott, de a fogatlan száj csak jó idő múlva nyílt szóra.
- Sok városban. De már nem kellek. Meg ti se kelletek nekem.
- Mit mond?
- Egyébként azelőtt se kellettem... de ma már... - szava elvegyült a köddel - nektek meg úgyis
mindegy...
- Mi mindegy? És ki-nek? - szótagolta a fordító, derékból a szőrös fül felé hajolva.
- Unom - folytatódott a torokbajos monológ -, unom a hiábavaló kérdezősködést meg a
kiabálást.
- Hogy „kérem a jegyeket”, meg ilyesmi?
- Azt is. Meg a többit. Amit azelőtt mondtam, mind igaz lett. Bevált. Még örültem is neki.
Ellenőriztem. Beteljesedett! Amit most mondhatnék... Bár hazugság volna minden szavam.
Ne jönne ki több szó a számon. Hogy némulnék meg... - Hörgés gurult elő a torkából, valami
kuncogásféle. - Különben közel állok hozzá - suttogta -, nagyon közel, ez az éjszaka a
betoncsőben jót tett, alaposan megfáztam, talán még hangszálgyulladás is lesz belőle. -
Mintha reménykedett volna.
- Igyon sok meleg teát. Sok citrommal. Cit-rom-mal!
- Királyok hullása, országok romlása... ezt jövendöltem én... rettentő szavakkal... nem hitték.
Persze úgy lett. Az ilyesmit nem lehet elbliccelni - és megint a fülgyötrő kuncogás.
A fordító gyanakvóan figyelte.
- Ki maga? - lassan forgó nyelvvel kérdezte. - Ki ma-ga?
- Most meg - motyogott tovább a vénség -, most mindenki tudja. Mit mondjak? Benne van az
újságban... Rettentő szavakkal! Tudod te is.
- Mit? - kérdezte. - Mit? - ordította, majd a torka szakadt ki.
- Olvasol újságot? - a gyulladt, könnyes szempár vallatóan meredt rá.
- Hogyne - hökkenten, de sietve felelt -, naponta.
- Na látod. Benne van minden. Tudod, hogy végződik mindez. Elolvasod naponta, és mégis
úgy csinálsz, mintha semmi... - hirtelen felfénylett. - Talán ha kiállnék mégis... Hol itt a főtér?
- Itt nincs főtér! Ez csak egy lakótelep! A városközpontba metróval kell bemenni!
- Nem is kell már főtér - bólintott az öreg megadóan -, botorság volna. Azelőtt legalább
megköveztek. Nem. Leszolgáltam.
A fordító közelebb lépett. - Ki maga? A nevét! - És megragadta a szakadt télikabát vállát,
majdhogy meg nem rázta, de elszégyellte magát, úrrá lett izgatottságán, összeesne a vénség.
Az öregember szomorúan nézte a szemére hullott könnyfüggönyön át. Megigazgatta roggyant
tányérsapkáját, reszkető ujjai futólag megtapintották a fénytelen lakkellenző fölé tűzött, kopott
BKV jelvényt, arcán valami ősidőkből ittfelejtett mosoly romjai derengtek.
A köd megnyílt hangtalan, s a résen át bordóra érett trolibusz siklott a megállóba. Homlokán,
a vezetőfülke fölött szám helyett égővörös felirat: SZOLGÁLATI KOCSI, s mintha lángnyel-
vecskék csillantak volna át a feliraton, messzi tűz visszfényeként. A vezetőülésen szálegyenes
alak, fehér, mintha az úton hömpölygő tejködből gyúrták volna, az ünnepélyesen merev arcot
koronázó hajzat valószínűtlen szőkesége glóriaként ragyogta be komor sápadtságát.
Mozdult az öregember, és felépült romjaiból a mosoly. Az ajtók nesztelenül tárultak, odabent
némák az üres ülések, fénylenek az alumínium kapaszkodórudak, s a fémbe nyomott felirat az
első ajtónál: A vezetővel beszélgetni tilos!
Megígézve lépett a kocsi felé, de egy mozdulat megállította. - Ez nem a tiéd - mondta az
aggastyán. - Értem jött. - És két kézzel kapaszkodva a görbe alumínium rúdba nehézkesen
felhúzta magát a lépcsőn. Az ajtó bezárult, ő pedig a peronon állva lassan felemelte a kezét, a
fordító nem tudta, neki int-e vagy a vezetőnek, hogy indulhat. Még látta, amint egy kettős
ülésre huppan a troli bordó akváriumában, azután a SZOLGÁLATI KOCSI körvonalai
feloldódtak a kásás ködben.
Ismét egyedül volt a megállóban. Reszketés fogta el hirtelen, mintha lázroham ütött volna
rajta. S elrémült, mert némán mozgó ajkai közt rettentő szavak formálódtak.
 A LABIRINTUS

Bevágta, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és az ugróiskola figuráira emlékeztető

bakkecske-szökkenésekkel a lépcsőházban termett. Jókedve magasra csapott, mint mindig, ha
Lucához indult; előre ízlelte ölelését. „Luca szép, Luca jó, recece - dudorászta -, van neki, van
neki - folytatta -, na mije van neki, rímet az istenért, rímet ropogóst! Van neki, van neki
perece.” Elvigyorodott bakugrásain, és máris bedobbant a lift kopott furnérdobozába, itt is jó
hangosan vágta be a fekete lengőajtót. „Luca lába, homlokába” - énekelte, és megnyomta az
Fsz jelzésű gombot. Szinte térdre rogyott, olyan hirtelen indult el a lift - fölfelé. „Begolyózott,
begolyózott dililift” - hümmögte; az órájára nézett, fél kilenc lesz öt perc múlva, jó lenne, ha
nem hülyéskedne, kilencre Lucához akar érni, „Lucához, Lücéhez, gyönyörű seggéhez, prücc,
prücc.” A lift nyögve megállt, ő újra benyomta az Fsz-t, de a doboz nem mozdult, azután
mégis összeszedte magát és nyekeregve még egy emeletet mászott fölfelé.
- Zanyád!
Ki akart szállni, de még visszalépett a lift falára erősített hámló foncsorú tükörhöz, és meg-
igazgatta a haját, egyenesre húzta a halványkék ing gallérját. „Lucához, Lücéhez”. Kivágta a
fekete fémajtót, és a lépcsőháznak vette útját, gyorsabb, ha gyalog leszalad. De nem látta a
lépcsőt. Jobbra és balra folyosók nyíltak, éppúgy, mint más emeleteken, csakhogy ott a
liftakna a lépcsőházból nyílt, s a fülkéből szinte azonnal a lépcsőre lépett, aki kiszállt, itt
viszont... Nem akart hinni a szemének, ide-oda pillogott, aztán villámgyorsan visszahúzódott
a lengőajtó mögé, és szaporán nyomogatni kezdte az Fsz gombot. Az elektromos impulzusok
elakadhattak valahol, a szerkezet nyögött, remegett, de tapodtat sem mozdult. Nem volt mit
tenni, ismét kilépett, végigjáratta szemét a jobbra és balra nyíló folyosókon. „Elindulok; csak
történik valami. Talán inkább... balra.” A folyosó falát vajszín szerelvényfedő ajtók borították,
mögöttük lapultak a gáz- és vízvezetékcsövek, elektromos kábelek. A vajszín téglalapok sorát
barna, politúrozott bejárati ajtók tagolták, egymástól egyenlő távolságra. Borzongó rossz érzés
lett úrrá rajta, léptei elbizonytalanodtak, majd zavartan megtorpant. A lift két oldalán
rendszerint nyolc-nyolc lakás volt, kettő-kettő egymással szemközt, egy folyosó tehát
négylakásnyi hosszú, s a végét tágas üvegablak zárta. Most azonban egyszerűen nem látta a
folyosó végét.
Hirtelen sötétbe borult minden. Letelt a három perc, az automata kikapcsolt. A vajszín és
sötétbarna ajtók egyneművé olvadtak, s a vakfeketét csak lassan váltotta fel valami meghatá-
rozhatatlan forrásból szivárgó, szürkés derengés. Óvatosan hátrált, talptól tarkóig libabőrözött,
ahogy az ismeretlen, szürkébe enyésző folyosó végét kutatta. Vissza. Vissza a lifthez, ahol
újra megnyomhatja a világítás piros gombját. Hátrált, de szemét mereven előre, a folyosó
fenyegető végtelenjébe fúrta, érzékeinek számítása szerint már régen el kellett volna érnie a
liftakna fekete ajtaját s mellette a piros gombot, de még mindig semmi, meggyorsította lépteit,
szinte futott hátrafelé, háborús dokumentumfilm a tévében vagy hol, a japánok végigmene-
teltették az amerikai hadifoglyokat a Fülöp-szigeteken háttal, mint a rák, senki sem élte túl;
falnak ütközött. Riadt tapogatódzás; terpedő tenyere alatt vakolatszemcsék - a liftakna sehol.
Jobbfelé újabb folyosó. „Ilyen nincs, a ház alaprajza nem ilyen, itt csak nyílegyenes, átlátható
járatok lehetnek.” Azonnal az új folyosóhoz ugrott, s megállás nélkül ismételte: „Ilyen nincs,
ilyen nincs.” Sietős léptei lassú kocogásba váltottak, fejét jobbra-balra kapkodta, mindkét
irányban újabb, még újabb folyosók nyíltak, homályos üregek, melyek végén nem derengett
világosság, vezethetnek kifelé, de torkollhatnak újabb vakvágányba is, istenem, melyiken,
melyiken?
Kutatta a kijáratot, s már minden érzékszervével tudta, hogy csak egyetlen kijárat létezhet, a
kanyarokat, szögleteket és zsákutcákat megtévesztésül emelték köré, kik és miért? Össze kell
szednie magát, ha ki akar jutni a ház elé, ahol frissen felkarózott ujjnyi akácokkal viháncol a
szél, és harmat gyöngyözik a buszmegálló előtti térség ritkás füvén.
Igyekezett tájékozódni, memorizálta a megtett utat, hogy ha akar, visszajuthasson a kiindulási
pontra, s ha kell, újra kezdhesse az egészet. „Először jobbra fordultam, azután balra, azután a
másodikon megint jobbra.” Ahol több folyosó is összefutott, töprenkedőn megállt, nekirugasz-
kodott valamelyik iránynak, de újra meg újra visszatorpant, mint a golyóstoll a rejtvényújság
útvesztő-feladványának csomópontjaiban. „Ha itt most jobbra, akkor a következőnél is, így
párhuzamos irányba kerülök... zsákutca. Vissza. Hogy is? Először jobbra fordultam, azután
balra s a másodikon megint jobbra, tehát visszafelé fordítva, vagyis balra, a másodikon
jobbra... hogyan is?” A politúrozott faajtók egykedvűen siklottak el mellette, alig-alig sötét-
lették túl környezetüket... a névtáblák... igen, a fekete alapon aranybetűcskékkel sorjázó nevek
tájékozódási pontok lehetnek: Barlay, Bella, Bencsó, Benyik, egyiket sem hallotta soha; Bors,
Both, Bozsa, Böröcz. Egyszer unalmában végigolvasta a lakók névjegyzékét a földszinten,
egyik sem fordult elő. Először érzett félelmet, mióta utat vesztett. Futni kezdett, találomra
vágtatott a cikcakkos járatokon, kusza folyosó-szövevények, leágazások és zárt, mindvégig
zárt, hosszú üregek, fal, padló, fal, mennyezet. Lélekszakadva rohant, rég elvesztette az utolsó
biztos pontot, csökönyösen ismételgette: „jobbra, balra, a másodikon jobbra, az vissza annyi,
mint...” Egy-egy sarkon lefékezett, igyekezett azonosítani: ez volt az, innen indult... de
valamennyi sarok ugyanolyan volt, mint a többi.
Egyszerre éhséget érzett, rendkívüli, mardosó éhséget, mintha tűkkel döfködnék a gyomrát,
egy villanásra szinte látta, amint gyomornedvei más táplálék híján gyomorfalának esnek, és
megemésztik, röhögő savmolekulák lakmároznak húsából, be jó falat, szólt az egyik. „Itt
fogok éhen veszni”, verejték ütött ki testén, tátott szájjal kapkodva a levegőt, úgy száguldott
egyik saroktól a másikig, egyik folyosóról a másikra, inge kigombolódott, kitüremkedett a
nadrágjából, köpönyegként lobogott utána, arcáról, melléről verejték csepegett a linóleumra,
egy sarkon túl élesre vette a kanyart, elcsúszott, oldalára zuhant.
Nem tápászkodott fel. Négykézláb folytatta útját, így könnyebben szaladt; kezével a fal tövét
tapogatta, magasra emelte orrát, és messziről, falak sokaságán túlról ételt szimatolt. „Túrós
csusza.” Lábát villámgyorsan kapkodva száguldott a fal mentén, fényes, fekete gomborra a
levegőben „Lucám csuszával vár, lába, lába, homlokába”. Körme szaporán kopogott a
linóleumon, eddig ismeretlen érzék szabott irányt futásának, már tudta, világosan tudta,
melyik sarkon merre kell kanyarodnia, hogy a csuszához férkőzhessen. „Nem is turós csusza,
inkább marhapörkölt, gombamártás, magvak, vaníliakrém, búzaszem, szemecske, nekem van,
a tücsök bezzeg egész nyáron hegedült.” Ahogy most fejét a földnek szegve cikázott a
folyosókon, bajsza hosszú szálai a padlót söpörték, s információk tömegét továbbították
tudatába, gombszeme rebbenve kutatta a kanyarodókat, sebesen s mégis félénken fordult az
újabb járatokba, mindig menekülésre készen, hátha ismeretlen ellenség rejtezik a fal mögött,
mardosó éhsége pillanatra sem szűnt, mintha napok óta nem evett volna, ugyanakkor bizonyos
büszkeség töltötte el, milyen sebesen, céltudatosan süvít célja felé, az élelemmel törődött,
semmi mással, csak minél hamarabb gyomrában tudhassa. „Mindegy, micsoda, csusza,
pörkölt, búzaszem, lehet hulladék morzsa is, fontos csak a feladat, fontos az, hogy meg-
találjam, Luca vár vele, Luca, recece.”
Fokozódó sebességgel, a kanyarokban már óvatlanabbul, biztonságára sem ügyelve szágul-
dott, minden porcikájában érezte, nem lehet messze a céltól, káprázó szeme előtt étel párol-
gott, csak most ébredt rá, hogy mióta megkezdte futását ketyegést hall, stopper ketyegését,
siettető, intő tiktakolást. Újabb erőfeszítésre nógatta fáradt izmait, szintidők villantak fel agya
legtávolibb zugaiban, elvárások, melyeket az ő sebességéhez fűznek, összeszedte magát,
kettőzött erővel röpült tovább, gomborrban végződő hegyes pofácskája torpedóként hasította a
levegőt, s ekkor végre a célegyenesbe fordult; tudta, nincs több akadály; boldog volt, fel-
szabadult, megfelelt a várakozásnak, s valami azt súgta, jó, sőt kiváló eredménnyel teljesített,
nemhogy felülmúlta a szintidőt, talán rekordot is javított, a stopper kegyetlen, korbácsoló
ketyegése most elégedett volt, nyugtató, a folyosó végén várta a megérdemelt jutalom:
„Pörköltem, csuszám, magvaim, Lucám”, s az étel felé loholva, immár lassuló ütemben,
elhagyta maga mellett a liftajtót. (Tétovázás nélkül húzott el mellette:) „mindegy, előbb enni!”
Néhány lépés, már szájában érezte az első falat ízét, amikor a stopper ketyegése elenyészett, s
helyette homályos mozgolódás, meghatározhatatlan, lompos súrlódás támadt a folyosó
távolában, nyöszörgő léptek, mintha valami élőlény... Egy másik, egy nálánál nagyobb, egy
hatalmas... Szoborrá merevedett s újra hátrálni kezdett, óvatosan, padlón kopogó körme zajt
ne verjen, két lábra állt, így settenkedett vissza a felvonó felé. Megfordult halkan, puhán
nekiiramodott... a lift ismét eltűnt. Kétségbeesetten kutatta, aztán újra belevetette magát a
barnára politúrozott ajtók, névtáblák, fa, linóleum, szellőzőrács hálószerkezetébe, lift sehol.
Háta mögött a kétes mocorgás, ahogy tanácstalan futása lelassult, kissé mintha közeledett
volna. Nem mert hátrafordulni. Az első oldaljárat felé tartott, jobbra, a következőn balra, s
most talán halkult a zaj. „Ki lehet az? Vagy micsoda?”
Egy helyütt négyes válaszút elé került, tanácstalanul toporgott a kereszteződésben. Most, a
kétségbeesés e lélegzetvételnyi szünetében igyekezett újra elfogadható rendbe gereblyézni
gondolatait: először megkeresi a liftet. Becsönget valamelyik lakásba. A lakók feltétlenül
ismerik az utat; másként hogy jutnak ki innen reggelente?
Közvetlen közelében támadt fel az iménti mocorgás, borzalom dermesztette minden
porcikáját, gigászi lény szuszogását hallotta, bűz csapott orrába, tenyere élén loncsos bunda
érintése, mintha mancsok lépte, mintha paták koppanása... állat, állat, állat! Eszelősen vetette
magát az első kézre eső folyosó felé, lélekszakadva száguldott a homályban, a lény nem
mozdult előbbi helyéről, tudta, hogy oda érkezik vissza, ugyanoda, őt várja, de miért? Sípoló
tüdővel megállt. Fülében vér dobolt, igyekezett visszafojtani zihálását, de hiába, lihegése
elfedett minden mást.
Az egyik ajtó alatt kékesszürke fénycsík, a tévé vibráló szürkéje, szinte rávetette magát, úgy
dörömbölt, nagyokat csapott öklével a barna deszkára. Belülről lassú motoszkálás; s az ajtó
közepébe épített kukucskáló kerek nagyítólencséjében szem nyílik, kerek, rezzenetlen;
tenyérnyi halszem bámul rá hosszan: egy szem az ajtó közepén. Felnyögött, és elrohant. És
megint a kusza járatok, nem eresztik, sosem szabadul, balra és jobbra és jobbra és balra,
hirtelen éles fájdalom hasított a lábába, teljes hosszában elzuhant, arcán a linóleum sima
érintése, orrában a linóleum savanykás műanyagszaga.
Lihegve feküdt egy ideig, lassan kászálódott térdre, a lábát tapogatta, keze kutatón kapirgált
visszafelé, ujjai hideg fémet érintettek, megragadta. Egy kard. Kékes, rövid, széles penge;
markolata egyszerű kereszt, a kétélű acél közepén gondosan munkált vércsatorna, ujja
gyakorlottan tapintotta: frissen köszörült. A folyosó végéről sötét, meghatározhatatlan tömeg
óvakodott feléje. Görnyedten állt, jobb lába elöl, a bal támasztékot keresve feszült, két kézzel
markolta fegyverét, úgy szegezte mereven előre, a meztelen felsőtestéről lassan csorduló
izzadság átitatta ágyékkötője vásznát, bőrszíjakkal erősített saruja szilárdan tapadt a padlóhoz,
rettegett és várt. Szemközt a susorgás erősödött, sötét test imbolygott felé, bikaszarv villant,
üvöltés harsant, orrlukból kicsapó pára fojtogatta, állat, állat, állat, pengéje rengő húsba
szaladt, testén idegen szőr lúdbőrös érintése, fájdalomüvöltés. Vissza, kirántotta, és megint
előredöfte fegyverét, frecsegő, meleg, a vércsatorna elvezet. Oldalt ugrott, és eszelősen és
vakon végig a következő járaton jobbra és balra és balra és jobbra, meztelen lába szárán
idegen vér iszamós patakja, pengéjén lucskos szőrcsomó, háta mögött dühöngő fájdalom üvölt
és hörög. Gyorsan. El, le, ki.
Folyosók, ajtók, nevek, Hodina, Hodovszky, Hoffer, Hoklics, lábtörlők, foltosak, rongyosak,
háncsból, gumiból, szövetből szürkén, minden ajtó közepén csészealjnyi szem, pillátlan kerek
halszemek követik menekülését.
Balra lépcső. Szinte felbukik, úgy rohan lefelé, odalent még sötétebb, újabb folyosók, a lift
sehol. Derekához nyúlt, ujjai körülmotozzák verejtékes ágyékkötőjét, a fonalat keresi, az
egyetlent, a kivezetőt, bénult rémülettel tapintja újra körbe testét, fonala sehol, térdre rogy,
homlokát a hűvös linóleumhoz szorítja; „Hercegnő, hol vagy? Fonalad nélkül elvesztem!
Hercegnő!”
Újabb lépcső, bukdácsol lefelé, a sebesült, dühödt lény követi szuszogva, nyomában van, vére
hullik, feje, karja, lába kopog a lépcsőn, gurul lefelé, egyre lefelé, mélyre és mélyebbre,
hangok üldözik, lihegés, vérnek szortyogása, szőrök érintése, nyomában az állat, az állat, az
állat, hosszú, egyenes folyosó végén lámpák hideg fénye imbolyog, feltápászkodik és rohan,
eszelős futtában elveti kardját, fegyvere pengve marad el, elöl növekszik a fény. Távolodó
szuszogás, lassuló légzés.
A járat végén a kapu, levegőért kapkodva bukik ki rajta.
Lehunyta gyötrött szemét. Tátogott, mint a víz alól felbukók, hatalmas lélegzetet vett még
egyszer és még egyszer, tüdejét repedésig szívta. Lecsapta a verejtéket homlokáról. Remegő
kézzel nadrágjába tűrte átizzadt ingét, és visszanézett. A kapualj közömbösen szürkéllett
mögötte.
„Luca szép, Luca jó, recece” - hörögte maga elé még ziháló tüdővel. Az órájára nézett:
pontosan fél kilenc.
A buszmegálló felé botorkált. „Van neki, van neki perece.”
 LÁTOMÁS

Sok ezerszer megtette már a megálló és a kapu közötti rövidke utat nappal és éjjel egyaránt,
ám soha nem érezte még ilyen teltnek, ilyen jelentéstelinek az estét. Körülhömpölyögte a
langy augusztusi sötét. A frissen ültetett, ujjnyi akácok kornyadozó levelei meg-megremegtek,
a letaposott földdarab a gyér fűcsomóin egy-egy szentjánosbogár virított. Bizony.
Megropogtatta kézfeje csontjait, és inge mellzsebéből előhorgászta szíj nélküli Pobjeda
karóráját; éppen nyolcat mutatott.
Elkékült a világ. A térséget strázsáló tízemeletesek ablakaiban egyértelmű fény gyúlt; a
levegőt a televíziók szürkéskék villódzása töltötte be, a langyos estére nyitott ablakszárnyak
mögül lüktető szignál kanyarodott a sötétbe. Fékcsikorgás. Sebességbe tett motorok. Autós
üldözés zaja - és feldörmög a beretvált koponyájú Wilkinson felügyelő tréfás megjegyzése a
volán mögül: - Ne ugrálj, picim, úgyis megcsípünk.
Lassú, laza léptekkel, földre szegezett pillantással indult a kapu felé, az iménti szentjános-
bogarak kihunytak, pisla fényüket elnyomták a képernyőkön száguldó Fordok reflektorai.
Bizony.
Egyszerre valamennyi ablakból rettegő sikoly tört elő, körülfogta, bekerítette. A legkifino-
multabb sztereo vagy quadrofon technika sem érhet el ilyen tökéletes hatást, gondolta volna,
ha nem riad meg annyira.
- Nyugalom, asszonyom - gurgulázott Wilkinson tar hangja -, megcsípjük. - Az utolsó
szótagot elnyelte, fogai nyilván most is flegmán őrölgetik a mentolos rágógumit; cuppantott is
egyet, s cuppantása visszhangosan robbant egyik házfalról a másikra, majd ismét vissza, ide-
oda verődött a levegőben, egy monumentális csók hangélményét hagyva maga után.
A kék villogás erősödött, egy pillanatra nappali világosság támadt, az égre pillantott, odafent
villámok szeldelték a két ház által határolt égdarabot. Hirtelen kerekedő nyári záporra
gyanakodott, s meggyorsította lépteit. Mintha az ég is a tévékészülékek szürke vibrálását
tükrözné: egy ritmusban remegtek a képernyők és a mennybolt. Újra a magasba nézett.
És ekkor odafönt, előbb derengve, majd mind felismerhetőbben hatalmas téglalap tűnt elő,
világosabb és sötétebb pontocskák tömege rezgett rajta, s a pontokból apránként előbonta-
kozott maga Wilkinson felügyelő. Ott állt a kopasz rendőr hadnagy az égen százezerszeres
nagyításban, flegmán rágta gumiját, s így szólt a segéderőkhöz: „Na, fiúk, ti jobbra, én balra,
aztán megcsípjük” - és úgy tett, ahogy mondta. Mennyboltot beragyogó arcáról egy pillanatra
sem tűnt el a higgadt, némileg ironikus mosoly; és ment.
Megdörgölte a szemét, és óvatosan újra felpillantott, de a látomás nem tűnt el. Nagyszabású
technikai trükkre gyanakodott: talán a háztetőkről vetítenek a felhőkre. Ám sem megfelelő
felszerelést, sem vetítésre utaló fénysávot nem látott sehol; felhőtlen volt az ég, az északi
félteke valamennyi csillaga átütött az égi képernyőn, Wilkinson épp a Nagygöncöl két hátsó
kereke közt préselte át testét, a tettes után lopakodva. Izgatott, lüktető zene zúdult elő a két
ház összesen kétszázhatvannégy lakásából és a magasból, olyan hangerővel, hogy már-már
földnek lapította.
Egy, pillanatra az is eszébe ötlött, hogy talán a közeledő augusztus huszadiki népünnepély
része az égre vetített Wilkinson, hiszen így a tévével nem rendelkező kevesek számára is
hozzáférhető a kopasz amerikai rendőr hadnagy, közkinccsé válik, akár a Gellérthegyről a
Dunába zúdúló, ezerszínű tűzeső - de azután nyomban elvetette a profán ötletet.
A felügyelő egy szupermarket kozmetikai részlegében követte a Fiastyúk csibéi közt bujkáló
vétkest.
Hátraszegett fejjel, égnek fordított arccal állt, lenyűgözve bámult a magasba, és nem értett
semmit. Új eshetőség fogant agyában; elméje lassan, kínosan, tiltakozva vajúdta világra, s
amikor mégis megszületett a gondolat, súlya alatt megroggyant a térde.
Talán... Ki másnak lehetne ekkora tévéje? Ki másnak?! Lehet, hogy Ő maga... lehet, hogy Ő
is?
Wilkinson felügyelő abbahagyta a rágást, pillantása megkeményedett, arcán megfeszültek az
inak, jobbját lassan felemelte. Hatalmas markába úgy simult hű Browningja, mint szöszi
gyermekfej az apai tenyér alá. Bal szemét lehunyta, a rövid cső nyílegyenesen a szupermarket
samponokkal rakott polcára szegeződött, mely meg-megremegve árulkodott: a bűnös a Dr.
Johnson és Ponds-készítmények mögött rejtőzik...
És ekkor feneketlen sötétség zúdult a világra.
Kialudtak a szürkén vibráló fények, kihunytak az ostorlámpák, eltűntek a presszó vörös
reklámbetűi, el a nagy, zöld Z, csak a csillagok hideg, sok millió éves fénye hunyorgott
közönyösen a megvakult földre.
Ő pedig ott állt a kiürült égbolt alatt; még nem jutott ideje, hogy felfogja: a lakótelepekre oly
kiszámíthatatlanul ráboruló áramszünet ölte el az égi látomást; még a házaknak sem volt
idejük, hogy ezer hangon felkiáltva, ablakba könyökölve, ingerült rikoltozással és könnyes
szemmel átkozzák a patakmenti törpe hőerőművet. Minderre a földi halandóknak még nem
jutott idejük.
S e pillanatnyi némaságban túlvilági hangzat süvített le a földre, egy máskor bizonnyal szívet
remegtető, parancsoló, megsemmisítő vagy felemelő hang, melyet most a tar Wilkinson által
okozott izgalom hisztérikussá vékonyított: - A kurva...! Hogy rogyasszam rá ezt a magasságos
eget! Pont most?!
 VOLT EGYSZER EGY TELEFON

Híre járt a városban, hogy olykor megkergül egy-egy telefon, s két forintért utcáról lehet hívni
az egész világot. Hol itt, hol ott tűnik fel a világvevő készülék, s olyankor állítólag egész
sorok verődnek össze a fülledt, pesti nyáréjszakában, telente pedig vacogó csoportok állják
körül a fülkét. Az emberek türelmesen várnak sorukra, halló, London, Párizs, Madrid, halló,
halló, beszélj nyugodtan, egy kettes az egész.
A fordító olykor a titokzatos telefonok nyomába eredt; egyszer hajnalban átvillamosozott
Budára, mert valaki megsúgta, hogy a Pasaréti úton, az ötös megállója melletti készülék „most
jó”; máskor a Józsefvárosi pályaudvarnál tárcsázott fél éjszaka, mert másvalakinek úgy
rémlett, hogy a sorban balról a második, vagy inkább jobbról, mindenesetre valamelyik... De
soha nem volt szerencséje. Pedig szüksége lett volna arra a telefonra. Két forintért egy órát,
vagy az egész éjszakát, ha úgy tetszik... istenem...
Végül letett a dologról, és lankadatlanul írta leveleit, melyekre oly ritkán érkezett válasz,
hosszú, sűrűn telerótt lapokat gyömöszölt a kék légiposta-borítékokba, latba vetette minden
rábeszélő képességét, érvelt, könyörgött, sóvárgott, és expressz adta föl a levelet a tenyérnyi
postahivatalban.
Egy késő őszi estén leugrott a lepusztult sarki étterembe. Felhajtott gallérral lépett az utcára a
kellemetlenül cibáló szélben. Elsietett a szolgáltatóház öblében rejtőző Barkácsbolt és a Gelka
mellett, és megtorpant. A posta oldalához négy telefonfülke támaszkodott. Az egyikből
öreges, sipító hang szökött ki a szélbe.
- Akkor mondd az új számodat; persze hogy írom, csak nagyon kényelmetlen. Várj, lassab-
ban... Miami Beach, igen. Igen, igen, Tercsikém... négy vagy hét? Hetes. Holnaptól már ezen
a... persze hogy tudlak, még vissza is adja a pénzt.
A fiatalember közelebb lépett. Igyekezett kitalálni, melyik fülkéből érkezik a hang.
- Mi az ott Miami Beachen, szálloda? Ja. Olyan... nyugdíjas ház, mi? Az itt is van most már.
Hát tenger az nincs hozzá. Az se. Az se. Játékterem se. Nem is akarok bemenni. Engem is rá
akartak venni, nincs az az isten, semmiért, hogy?... Persze hogy nem, nem én. Dehogy adom a
lakásomat. Ezeknek?
A vékonyka öregasszony a kitört üvegű fülke sarkában kucorgott, két kézzel szorította füléhez
a kagylót, és beszélt, beszélt, beszélt. Ormótlan fekete táskája a telefonkönyvön pihent,
körötte telefonszámok, futballcsapatok és együttesek neve a fülke falán, meg míniumfestékkel
felfirkált trágárságok.
- Itt hideg, nagyon hideg. Fúj a szél. A lakásban meg, képzeld, két dunyhával alszom, pedig
tudod, sose fáztam. Ja. A meleget is sajnálják az embertől... Nem, távfűtés.
Az öregasszony háta megrándult, mintha érezte volna, hogy nézik. Megfordult lassan; keskeny
volt az arca, és fehér a fülke félhomályában. Ódivatú, turbánszerű fejfedőt viselt, haja itt-ott
kiszabadult alóla. Fürge pillantását fel-alá járatta a fiatal emberen, mintha megrémült volna,
de azután sietve visszafordult a sarokba, háttal az ajtónak:
- Hogyne emlékeznék a Sára nénire... Nem, Tercsikém, nem ő hívott minket Léva szépeinek,
hanem a Berci bácsi. Hogy mondhatod, Tercsikém, a Sára néni akkor már rég meghalt, amikor
mi még... ha mondom, hogy a Hengermalom utcában volt, és a Berci bácsi mondta. Te voltál a
herzpinklije! Jó, jó, csak ne sírj... nagyon kérlek, ne sírj, rendben van... persze, persze, a Sára
néni mondta...
A fiatalember izgatottan számolta az aprópénzét. Kétforintos nem volt nála. Elrohant.
Szikkadt rántott bordát kapott kihűlt hasábburgonyával, kapkodva nyelte az ételt. Fizetéskor
kétforintosokat kért a fáradt pincértől, és visszasietett a fülkéhez.
- Nem, Tercsikém, előbb párolni kell, és csak azután a... Hallgas rám, Teri! Vízbe teszed a
káposztát, alaposan megpárolod... mindig félbeszakítasz! Ne mondd ezt nekem, ne mondd, jó?
Attól, hogy te vagy az idősebb, még nem kell... Holnap utazol, ideges vagy. Jó-jó, csak ne sírj,
drágám, az utóbbi időben annyit sírsz. Persze, diktálom. Tehát veszed a káposztát, alaposan
megpárolod... jó, lassabban... din-szte-led...
A fordító gallérjába húzta a nyakát, és úgy döntött, hogy majd holnap telefonál. Az
öregasszony hangja még soká üldözte a néptelen estében.
Másnap, amikor a városon végighullámzott a tévéhíradó szignálja, már ott volt. Remegő
kézzel próbálgatta a telefont, különféle trükköket és cseleket alkalmazott, és vagy negyedóra
múlva, amikor már-már feladta, meghallotta a szabad nemzetközi vonal sivítását. Fél kézzel a
kagylót tartotta, a másikkal sebesen lapozott barna noteszében, tárcsázta az elképzelhetetlenül
hosszú számsort, és végül, reménytelennek tűnő várakozás után idegen, rekedt tárcsahang
szólalt meg, majd egy régen halott, fájdalmasan meleg hang.
- Judit - mondta a fiatalember -, Judit. - A fülke falát nézte, a Rolling Stones névsorát meg egy
tollal odarótt részletes használati utasítást Zay Ildihez, aki a negyedik emelet huszonegyben
lakik, és különösen hátulról szereti. - Judit - ismételte -, Judit. Igen én, a közért mellett. Nem,
nem kell sietni; van itt egy fülke, ahonnan két forintért, és most már nyugodtan... Megkaptad?
Mindet? Akkor miért nem... Annyira vártam...
Hirtelen úgy érezte, nézik. Megfordult. A fülke kitört üvegének szilánkos keretében az
öregasszony keskeny arcát látta. Ingerülten meredt rá a ráncokkal körülgyűrűzött szempár, a
fordító nem állhatta nézését, visszaperdült a Rolling Stones és Zay Ildi felé.
- Mondj valamit. Mit tudom én, amit akarsz. Ülsz vagy állsz? Mi van rajtad? Az a fehér? Aha.
Milyen zene? Mi? Nem. Sosem hallottam róluk. Emlékszel arra a Demis Roussosra, amit
Zebegényben annyit... jó jó, nem azért. És a függönyöd milyen színű?
Éles kopogás hallatszott. Majd kiejtette kezéből a kagylót. Az öregasszony kocogtatta egy
kétforintossal a fémajtót. Ő ingerülten a többi, üresen álló fülke felé intett, próbálkozzon ott,
ha annyira sürgős, de kerülte a vádló pillantást.
- Rajzolsz, ilyenkor? Biztos megint tetőtől talpig festékes vagy. Igen? Éljen a megrendelő!
Persze, tudom. De ha egyszer bejön... akkor befutsz. Futószalagon jönnek majd a megrendelé-
sek, te pedig... Judit, gyere vissza... Megértelek. Persze hogy megértelek. Mindig megértette-
lek... A múlt héten volt az esküvőjük. Nem, nem, ők még nem. Én? Hogy kérdezheted?
Kinézett a törött ablakon. Az öregasszony fel-alá sétált a fülke előtt, nyakát fázósan behúzta,
karjára fűzve himbálódzott az ormótlan retikül. Olykor megállt, és leplezetlenül hallgatódzott.
- Mesélj, Judit. Mesélj valamit. Mindegy... Tudod, olyan jó lenne csak úgy átbújni a dróton.
Foglak. Kétezer kilométer. Semmi az... Nem-nem. Dehogy. Igen-igen. Nem. Igen.
A következő alkalommal későn érkezett. Az öregasszony már tárcsázott, és ő hiába toporgott
egy órát a fagyban, az istennek sem hagyta abba a szövegelést. Talán bosszút akar állni,
gondolta a fordító, és ezerszer is elátkozta a vénséget.
Pár nap múlva viszont a turbános - magában már csak így nevezte - veszített rajta, s ő
kárörömmel figyelte, mint toporog a hóban.
Némán gyűlölködtek. Egy szót sem szóltak, ha a másik már elfoglalta a fülkét, de résre
szűkült szemmel méregették egymást, és tolakodóan hallgatództak, hogy elüssék az időt.
- Ugyan, Teruskám, ezerszer megbeszéltük már - a vékony, fekete kesztyűs kéz mintha a
kagylóhoz nőtt volna, s a fiatalember biztosra vette, hogy többé nem válik le róla. - Hiába
küldesz jegyet... De ha mondom! Mondom, hogy félek tőle! Nem-nem-nem. Szó sem lehet
róla. Ha kétévenként egy zuhan le, akkor én volnék az a kétévenkénti egy. Emlékszel, a Sára
néni is megmondta, hogy én egy pechvogel vagyok. Azért vagyok még itt. De! Így mondta!
Biztos! Ne sírj, Teruskám, ne sírj, légy szíves. Hogy te mostanában mennyit... Értsd meg, nem
megyek! Én már csak itt... Dehogynem találkozunk... Nem tudom, mikor, de... addig meg itt
ez a jó kis telefon...
A fordító felszaladt a lakásába, ivott egy forró teát, de amikor visszaért, a turbános még
mindig beszélt, mintha csak most kezdte volna. Dögölj meg, gondolta a fiatalember.
- És milyen az a pasas? - kérdezte hajnaltájt. Gyenge volt és kiszolgáltatott. - Igazad van,
semmi értelme. Hagyjuk. Én meséljek? Nem tudok. Na jó, képzeld; a múlt héten kimentem
Zebegénybe... Igen, egyedül. Leültem a parton, szép volt, csöndes. Egyszerre lerohan a vízhez
egy kutya, és ugatni kezdi a túlpartot. A szigetről meg jött a visszhang. A kutya erre dühösen
visszaugatott neki. Újra a visszhang, és megint a kutya. Aztán megint. Aztán megint. Egész
délután. Kész. A végén már csak rekedten vinnyogott. Te mondtad, hogy mindegy, mit. Igen,
nem, nem. Igen. Nem.
Lassan kitavaszodott. A fiatalember és az öregasszony majd minden este találkoztak a posta
mellett a telefonnál, és egyenletesen gyűlölték egymást. Egy alkalommal a fordító kihasz-
nálva, hogy hosszabbakat lép, villámgyorsan besiklott az öregasszony előtt a fülkébe; szem-
telenül rávigyorgott. A turbános már-már mondott volna valamit, de azután visszanyelte a
feltüremkedő szidalmakat. Másszor a fiatalember megtorpant a fülke előtt, idegesen kutatta
végig valamennyi zsebét kétforintosért. Mire a farzsebéből előkotorta, a turbános már dia-
dalmasan tárcsázott. A fordító dühében földhöz vágta a pénzt, hogy azután fél óráig keresgélje
a sötétben.
- Itt? Ronda, nedves. Sose akar jönni a nyár. Emlékszel, Abbáziában, amikor azt a kis korallt...
micsoda hőség volt. Ne, ne sírjál már, Tercsikém... jó jó. És ott? Nem, itt nem. Mondom, hogy
itt ronda, nedves...
A fiatalember ezalatt két svábbogarat figyelt, versenyt száguldottak a közért előtti fényes-
szürke, vizes aszfaltsávon.
- Nagyon tavasz van. Tudod, olyan nagyon-tavasz. Nem is tudom... Egy-egy zápor, azután
meg kék. És ott? Hát persze, ott olyan... Igen, nem. Igen, igen. Nem. Nem. Nem.
Az öregasszony éppen huszadszor számolta végig a közért előtt fénylő halott-hideg
neoncsöveket.
A fordító hetekig nem ment a telefon közelébe. Sokat dolgozott, moziba járt, és minden
másodnap úgy döntött, hogy mégis vesz egy televíziót. Leveleket változatlanul írt. De nem
küldte el. Az egyenborítékba bujtatott levelek az asztal sarkán gyűltek.
Egy kora nyári este megint a kietlen sarki étteremben vacsorázott; szikkadt rántott bordát,
kemény hasábburgonyával. Hazafelé bandukolva megtorpant a telefonnál. Tétován álldogált a
fülke előtt, melynek belső falára, a Rolling Stones mellé néhány új együttes került, de Zay Ildi
változatlanul tartotta magát. Ujjai ösztönösen kétforintos után tapogattak; azután gyorsan
kihúzta a kezét a zsebéből. Felpillantott - az öregasszony állt előtte. Most is a fekete turbánt
viselte, de a kopott télikabát helyére éppoly avitt, könnyű nyári kabátka került. A hosszúkás
arcba, a ráncokkal körülgyűrűzött szempárba nézett.
- Tessék csak - intett a fülke felé, és hátralépett, hogy bizonyítsa jó szándékát.
A turbános nem mozdult.
- Telefonáljon csak nyugodtan - mondta.
- De én most nem... - kezdte a fiatalember, s érezte, hogy a hangja érdesebb, mint szerette
volna.
- Én sem. - felelte az öregasszony.
Némán álltak. A turbános a fordító gyűrött ingét nézte.
- Judit? - kérdezte.
Elkerekedett szemmel meredt rá. Hogy merészeli? Mi köze hozzá? Hogy jön ahhoz, hogy...
azután lecsillapodott. Nem nézett az öregasszonyra, úgy mondta, mint aki félhangosan
leszögez valamit a maga számára:
- Férjhez ment.
A turbános lassan bólintott.
- És... - köszörülte torkát a fiatalember - Teruska?
- Elköltözött - felelte az öregasszony.
- De az új telefonja...?
- Nincs új telefonja.
A fordító a szürke aszfaltsávot nézte.
- Viszontlátásra - biccentett az öregasszony.
- Kezét csókolom - mondta a fiatalember.
 ILLÉS

Az újságárus már elrendezte a délutáni lapokat a közért falának támaszkodó bádogbódé előtt.
Kiteregette a rangos folyóiratokat, föléjük halmozta a kelendő rejtvényújságokat, a horgoló-
kötő-horgász-autós-divat-lakberendező magazinokat, hóna alá vett egy kötegnyi esti újságot,
és a bódé elé állt. - Elaaap! Elaaap! - kiáltozta. Szája sarkából egy kevéske nyál csorgott
kopott, kockás ingére, ezt azonban senki sem vette rossz néven; a debil újságosfiút az egész
környék ismerte és bizonyos értelemben szerette is. Ugyanis nemcsak hírlapárusként, hanem
kihordóként is működött, s egyedül ő nem tartotta be a Posta új rendeletét, mely szerint a
lapokat ezután nem kell az előfizető lakására vinni, elég, ha a kihordó a földszinti postaládába
dobja a megrendelt sajtót. A fiúnak azonban - félnótás lévén - a rendelet egész egyszerűen
nem hatolt a tudatáig, s az előfizetők megelégedésére továbbra is a lakásra vitte a lapokat.
Különösen jó kapcsolatban állt az újságosfiú Illés Dénes anyaggazdálkodási könyvelővel. Illés
Dénes egy toronyház tizenhatodik emeletén lakott, igen közel az éghez, s így jó rálátása nyílt a
világra s a lakótelep kisebb-nagyobb problémáira.
Illés Dénesnek három komoly szenvedélye volt: a közösség s általában az emberiség ügyei
iránti heves érdeklődés, az újságolvasás és a levélírás. Szenvedélyeit egyéni módon ötvözte
össze; hosszú évek óta élénk levelezésben állt az ország majd valamennyi lapjának szerkesz-
tőségével. Kezdetben a közérdeklődés homlokterében álló fontosabb kérdések mindegyikéről
megfogalmazta véleményét. Tucatnyi lapot bombázott leveleivel. Követelte az általános lesze-
relést, foglalkozott a gazdasági válsággal, a népgazdasági terv jelen helyzetével, javaslatokat
terjesztett elő a demográfiai hullámvölgyből való kilábalás, majd a demográfiai robbanás
megfékezése témakörében. Javaslatai építőek voltak. Írásait mégsem közölte egyetlen lap sem,
s ő egyre jobban szenvedett. Úgy érezte, megalázzák, tehetségét semmibe veszik, meglátásait,
látnoki hozzászólásait nem értik. Munkahelyéről hazatérve komoran üldögélt asztalánál, előtte
egy ív tiszta papír, csak a keltezésre futotta erejéből, egyébként kinek is írna annyi vissza-
utasítás után? És mit? Megkeseredett emberré vált, meg sem kezdett levelei fölött borongott, s
olykor így érte az álom.
A válságból akkor lábalt ki, amikor egy délután kinézett az ablakon, s észrevette, hogy az
ABC mögé hajigált üres sörösrekeszeket nehézkesen kerülgetik a gyalogosok. Villámgyorsan
intő hangú figyelmeztetést fogalmazott, nyomban postára adta. És levelét közölték. Ezzel Illés
Dénes életének új korszaka kezdődött, s azt sem bánta, hogy a ládák továbbra is rendetlen
halmokban gyűlnek az ABC mögött. Naponta egy, esetleg több levelet is intézett a különböző
újságok „Olvasóink levelei” vagy „Az olvasó hangja” című rovatához. Szóvá tette az útbur-
kolat hiányosságait, a kicsúzlizott lámpákat, az eszpresszó pénztárosnőjének neveletlenségét
és az ABC-áruházban kapható műanyag homokozólapátok minőségét. Mindent, amit
tizenhatodik emeleti magasleséről észrevett. Írásait most már, ritka kivételtől eltekintve,
közzétették, mert valós problémákkal foglalkoztak, és minden esetben jól példázták az illető
lap és olvasóinak eleven kapcsolatát.
Illés Dénes apránként vállára vette a lakótelep gondjait. Felhős arccal járt-kelt a szolgáltatóház
körül, komoran, hiányosságokat kutatva lépdelt a Gyümért pultjai között. Gondolatban már
fogalmazott, s napi levéltermelése a felelősségtudat növekedésével hatványozódott. Hogy
szavának súlyt adjon, komor jóslatokba bocsátkozott. „A ház előtt feledett téglakupac bal-
esetet idézhet elő” - írta egy levelében. És úgy történt. Egy legénybúcsúról részegen hazatérő
fiatalember belebotlott, és lábát törte. Az esküvőt el kellett halasztani. „A sötét veszélyes!” -
hangsúlyozta a tönkretett lámpákról szólva. És valóban az volt. Szavaira kezdtek felfigyelni a
környék lakói, ha olykor hitetlenkedve fogadták is rémlátásait. De a részeg vőlegény esete óta
különös figyelem vette körül, s az jóleső büszkeséggel töltötte el. Amikor két hónap múltán
elszállították a téglákat, a tényt - bár csak hosszas vívódás után - győzelemként könyvelte el.
Olykor keserű szájízzel ébredt tudatára, hogy egykori sorsdöntő témáit aprópénzre váltotta.
Átfutotta régi, visszautasított leveleit (mindent két példányban írt), és újra felhevült, hogy
semmibevették figyelmeztetéseit. Előfordult, hogy fél éjszakákat töltött tizenhatodik emeleti
ablakában, és motyogva bámult az égre. Ilyenkor valamelyest lecsillapodott, mintha
megnyugtatták volna, s az útkereséssel, magányos elmélkedéssel töltött éjszaka után ismét a
munkába vetette magát, feledve a régi keserűséget. Szorgosan körmölte leveleit, s továbbra is
fáradhatatlanul szóvá tett.
Illés Dénes tehát majd valamennyi napi- és hetilapra, folyóiratra és közlönyre előfizetett, s a
féleszű lapkihordó, aki reggelente felliftezett hozzá a tizenhatodik emeletre, és átadta a napi
rakományt, életének kulcsemberévé lépett elő. Az anyaggazdálkodási könyvelő naponta
kétszer is találkozott vele. Először kora reggel a lakásán, azután rendszerint még egyszer,
délután, mert az esti lapokat maga vásárolta meg munkájából hazatérőben, a KÖZÉRT falának
támaszkodó bódénál.
- Elaaap! Elaaap! - kiáltozta az újságárus, hóna alatt egy kötegnyi kék fejléces lappal. Egyedül
ezt az összefolyó címet sikerült viszonylag folyamatosan kimondania, egyébként hebegett. A
közértből hazafelé tartók sután előrenyújtott bal markába nyomták az aprót, és kihúzták az
újságot jobb hóna alól.
A GYÜMÉRT előtt kígyózó sorban a gondoktól gyötört Illés Dénes tűnt fel. Komor pillantása
felelősségteljesen pásztázta a fonnyadt paprikák és itt-ott mákszemnyi foltokkal pöttyözött
paradicsomok halmát, s arcára fanyar mosoly terült, amikor észrevette, hogy a gyümölcsösláda
egyik sarkában penészvirág telepedett egy hamvas barackra. Farzsebéből tenyérnyi jegyzet-
tömböt, zakója belső zsebéből ezüstös töltőtollat húzott elő. A kupakot gondosan lecsavarta, s
a toll végére tűzte. Jegyezgetni kezdett. Hirtelen felkapta a fejét. Mindig görnyedt háta most
kiegyenesedett, orrcimpái veszélyt szimatolóan tágultak, szélirányba fordult, s oly meg-
szállottan szaglászott, hogy a felületes szemlélőnek az a benyomása támadhatott, hogy az
alpakka zakó gallérja fölött egyetlen hatalmas orr magasodik, és semmi más. Gázszagot érzett.
Fejét jobbra-balra forgatta, és megpillantotta a szag valószínű forrását is. Félúton a közért és a
zöldségesstand között piros-fehér csíkozású palánkok fogtak körül egy frissen ásott gödröt. A
gödör melletti földhányás tetején a csatornázási művek táblája hevert. Illés Dénes azonnal
kivált a sorból. Az üreg mélyén vastag cső körvonalai bontakoztak ki a téglatörmelék, sóder és
föld keverékéből, két oldalán egy-egy földbe szúrt ásó meredezett, akár valami elfoglalt várra
tűzött diadalmi zászló. Munkások sehol. Talán elugrottak harapnivalóért, esetleg a szomszé-
dos terecske egyik padján söröznek - Illés Dénes meglelte mai témáját. Itt a nyitott munka-
gödör ebek harmincadján, a csőből ki tudja, milyen ütemben szivárog az energiahordozókban
amúgy is szegény népgazdaság fontos alapanyaga, a környék lakóit pedig lassan, de
feltartóztathatatlanul mérgezi a légbe vegyülő gáz.
Várakozó pózban a palánkra könyökölt. Fekete cipőjével türelmetlenül topogott az aszfalton.
De a csatornamunkások csak nem kerültek elő. Lassan az újságárus fiúhoz sétált, akinek
rángatódzó arcán mosoly nyílt, amint megpillantotta.
- Jaj-jajjaj, I-illés ú-úr - hebegte sugározva -, kkö-kköszönöm szép-szép-pen.
- Mit? - nézett rá Illés gondolataiból felriadva.
- Hho-hogy ró-rólam is ttetsz-szett í-í-írni. I-itt - kaparászta reszketeg kezével az esti lapot, és
szája felfelé görbülő szegletéből újabb vidám nyálpatakocska indult inge felé. Centiméteres
sörtehaja, már amennyi kilátszott a nyáron is homlokába húzott, valaha kék-fehér mintás
jambósapka alól, boldogan meredezett az égnek a megtiszteltetéstől.
Illés villámgyorsan „A dél-pestiek hangja” rovathoz lapozott, s elégedetten pillantotta meg
saját, vastagon szedett nevét és címét a néhány nappal korábban fogalmazott levél alatt. Ebben
tűzte tolla hegyére a Posta kényelmetlen és nagy felzúdulást keltő rendeletét. Kajánul
megemlítette, hogy a lakótelepen már csak egyetlen ember törődik az előfizetők kényelmével,
azzal, hogy pizsamában, kávé mellett olvashassák a reggeli sajtót, és ez az egy is csak azért,
mert nem értette meg az új idők szavát, lévén, hogy hülye.
Megveregette a fiú vállát. Jó érzés töltötte el: tett valamit. Ha másért nem, hát a fiú közérzeté-
ért. A cikkel kétségkívül a figyelem középpontjába állította. Felnézett a derüskék égre, melyen
fátyolos felhőbáránykák úsztak, és előhúzta cigarettatárcáját. Kiemelt egy Symphoniát, a
szájába illesztette. A gazdátlan palánk láttán ismét elfogta a felelősségérzet. Azonnal indulni
akart, hogy megírja mai első levelét. Elfeledkezett a vásárlásról, a penészvirágos barackról és
a paradicsomról, melynek minősége szintén sok kívánni valót hagyott maga után - most
elsősorban a csatornaszerelők gondatlansága aggasztotta, s az elszivárgó energia. - Elpusztul a
világ - sóhajtotta, mentében gyufát kotort elő, s megállt, hogy rágyújtson. Mélyet szippantott,
s újabb komor pillantást vetve a palánkra, a gödörbe hajította a gyufaszálat.
Megremegett a kerület. A környező toronyházak ablakai betörtek. A közért vastag plexikira-
kata megrepedt. A Gyümért előtti sorból néhányan a földre zuhantak. Mindez egyetlen
szempillantás alatt történt. Jó néhányan látták a félig kiásott gödörből nem függőlegesen,
hanem oldalirányban előlobbanó kékessárga lángsugarat, mely magába szívta Illés Dénes
anyaggazdálkodási könyvelőt. De csak a félnótás újságosfiú erős napfényben betegesen
káprázó szeme előtt öltött a lángnyelv ósdi, kétkerekű kocsira emlékeztető formát egy villa-
násnyira, azután ő is, akár a többiek, önmagával volt elfoglalva. A légnyomás romba döntötte
bódéját, vérző orral hevert a szerteröppenő újságok között, melyek a robbanás szelének
elültével úgy ereszkedtek alá, mint pihenőhelyet kereső, tarka madarak.
A fiú felemelte fejét, négykézlábra kászálódott, és rémült, reszketeg hangon kiáltozni kezdett:
- I-i-illés úr! I-i-illés úr!
Akik látták, hogy a robbanás pillanatában valaki közvetlenül a munkagödör szélén állt, most a
tépett útburkoló kockák között füstölgő kráterhez siettek. A palánkok és az ásók eltűntek. A
sérült csőből széles, láthatatlan sugárban sistergett a gáz. A két munkás loholva érkezett; Illés
Dénes nem volt sehol. Csak barnult aktatáskája és egy megperzselődött esti lap hevert a gödör
peremén, de roncsolt vagy megszenesedett testének nyoma sem volt. Valaki a közértből
azonmód telefonált a mentőknek. Kör formálódott az aktatáska és a megperzselt újság körül,
melynek lapjait lomhán lapozgatta a szél. Némán álltak az emberek, azután halk suttogások
indultak, keresni kezdték a táska és az újság tulajdonosát. Semmit sem találtak, egy morzsát,
egy jelet sem.
Az újságosfiú még mindig négykézláb állt, és egyre azt kiáltozta: - I-i-illés úr! I-i-illés úr!
Megérkezett a mentőautó, a tömeg utat nyitott a fehér köpenyes mentőorvosnak és a
nyomában lépkedő kék egyenruhás hordágyvivőknek. Mindhárman szótlanul torpantak meg
középen, az orvos hitetlenkedve bámult vastag szemüvegén át a kopott aktatáskára.
Körülnézett.
- A sérült? - kérdezte kisvártatva.
Egy férfi széttárta a karját.
Az orvos levette a szemüvegét, és megnyomogatta orrnyergét.
Az újságárus átverekedte magát az embergyűrűn. Húzta a lábát, jambósapkája elveszett, arcán
összekenődött az orrából szivárgó vér és a nyál. Tátott szájjal, hebegő szavakat formálva nézte
az aktatáskát, majd fölpillogott a közönyösen kék égre, a felhőbirkákra, mintha az iménti
szekeret s rajta Illés urat keresné köztük. Nem sokáig birta, hunyorgó, gyenge szemét bántotta
a verőfény. Szája birkózott a szavakkal, testén beteges remegés futott át, majd állandósult,
végtagjai nyavalyatörősen reszkettek, elvágódott, és mint féreg a halász horgán tekergett a
gödörből szerteröpült törmelék között.
- Mmmmi-mind! - bugyborékolt elő tátott szájából az állati vonítás. - I-i-illés ú-úr! Mmmi is!
Sssá-sá-sárga lángban! Ssse-se-semmi ssse ma-ma-ma-rad!
Fejét görcsösen kapkodta, egyik oldaláról a másikra verdeste magát. Az orvos azonnal
orrnyergére illesztette a szemüveget, pillanatnyi habozás után letérdelt hozzá, és megfogta a
fejét, hogy össze ne verje már amúgy is vérző arcát. Intett a mögötte állóknak, a
kékegyenruhások felemelték a hordágyat.
- Bbe-be-belőlünk ssse-semmi! - kiáltozta a fiú, míg rögzítőszíjakkal lekötözött vézna teste
átlebegett az embergyűrűn. - Mmmi-mind! Bár-bár- bármikor! Nnnyo-nyomunk ssse! A hhhá-
házak, a bbbo-bolt, az új-új-újságok, mmmi-minden! Sssár-sárga lllángban fffel!
A mentőautóban feküdt, az orvos a világosság felé tartotta az injekcióstűt. A szúrás nyomán a
fiú elcsendesedett, a kifordult szemű, véres, nyálas arc elernyedt, s már csak a sárga lángról
habogott egyre halkabban, amikor az induló mentőautó felvíjjogó szirénája elnyomta szavát.
 ROMÁNC

A dátumon töprengett, és csendes döbbenettel vette tudomásul, hogy e pillanatban a hónapra s

az évre sem emlékszik. Tekintete tétován vándorolt fel-alá a nyolc négyzetméteren, végül az
ágy fejénél felhalmozott folyóiratokon állapodott meg. Szétteregette, és szemügyre vette a
címoldalakat. Valamennyin egy-egy ötös állt, kicsi kék, nagy fehér, óriás fekete ötös. „Május
van - nyugtázta, és egyetértően biccentett. - Helyes. Szeretem a májust.”
Az asztalhoz telepedett, és hunyorogva a Napra meredt. Éppen szemközt, a kertváros fölött
járt, és szinte láthatóan csúszott lefelé, fátyolos tündöklése még zavarta a szemet, de már nem
vakított. A földszintes kertváros árnyékai megnyúltak, barnára csíkozták az ablak előtt futó út
aszfaltját és a halott, évek óta villamostalan sínpárt. A képbe véres troli siklott be hangtalan, a
hajdani villamos gyilkosa. Az utastér üres volt, a megállóban sem szállt fel senki. A vezető-
fülkét nem látta, a troli némán kiúszott az ablak látószögéből, az embertelen utca hallgatagon
nyújtózott a kertváros és a tízemeletes közt, még a KÖZÉRT előtt sem érzékelte a szokásos
nyüzsgést.
Ujjhegye lassú ritmust kopogott az asztallapon. Egy. Két. Há. Négy. Egy. Két. Há. Négy.
Másik kezével kihúzta a fiókot, és beletúrt, szemét le nem vette az utcáról. Egy. Két. Há.
Négy. Papírokat tapintott, igazolványokat, kemény fedelű füzetkéket és könyvecskéket. Egy.
Két. „Megismerni a tapintásról.” Há. Négy. Személyi. Piros útlevél. Kék útlevél. Munka-
könyv, katonakönyv, tagkönyv, tagkönyv, betétkönyv. „Üres.” Lejjebb, mélyebbre. Általános
iskolai bizonyítvány, úttörőigazolvány, anyakönyvi kivonat. A fiók furnér alja. „Hova
tettem?” Keze számlákat, szerződéseket, rég lejárt vonat- és repülőjegyeket szánt félre útjából,
csuklóig a múltban, szeme a földre csúszó napon, hirtelen kirántja a fiókot, az megszalad
szánján, koppanva-zörögve esik a földre, oldalt dől, kiokádja a megbolygatott iratokat. Leha-
jol, baljával beletúr a papirosok sápadt tömegébe, s jobbjával a sarokban futó csőbe kapasz-
kodik. Meleg. „Fűtenek májusban? Ja, a nap.” A kupac tetején. Felemeli, maga elé állítja a
fényképet. A nap. A fénykép. A nap. A lány. Újraolvassa a hátára vetett két szót: „Neked,
májusban.”
Félig ül, félig fekszik a díványon, könnyű ing, térdig tűrt farmer, egyik lábát felhúzza, arra
támasztja a nyitott könyvet, valami képes album, címét eltakarja a térd, borítóján orosz ikon,
szerette az ikonokat. Még az eltartási szerződés, még Vadnai néni halála előtt, még a hámló
falú, gangra néző albérletben. A nap. A közért aszfaltozott tetején párzó galamb gerjeszti,
illegeti magát közömbös párja körül.
Széktologatás. Néha előveszi a képet, azután újra elteszi az anyakönyvi kivonat és az úttörő-
igazolvány alá. Nézi a lehunyt szemet, a díványt, az ikonkötetet, a kép fekete-fehérjén rejtve
maradó, de a valóságban bizonyára ott tekergőző halványkék ereket. Nem bizonyára, biztosan;
hiszen emlékszik. Lehunyt pillájú, olvasó lány a díványon. Nyakán fénylő rézcsavarokból s
talán türkisz üveggyöngyökből összerótt, bőrszíjra fűzött lánc.
Széktologatás.
Nem, nem írunk egymásnak, minek írnánk? Persze tudom, mindent tudok. Egy-egy lap, de
nem északról, otthonról nem. Útközben írsz szűkszavú képeslapokat Mexico City, Madrid,
London, Jeruzsálem, és én válaszolok olykor képeslapon: szeretettel gondolok rád innen... a
múltkor Győrből, a Rába-partról, és írunk húsvétkor meg karácsonykor is, fenyőfa, magyalfa,
gyertyaszál, nyuszika, hímes tojás, csengettyű...
- Kedves elvtársak!
Néha előveszlek a fiókomból, és végiggondolom a levelet, melyet négy éve szándékozom
megírni az életemről, ahogy egyszer egy karácsonyi lapon kérted, részletesen: a liftről, a
KÖZÉRT-ről, a csöveimről, melyek hozzák-viszik a híreket a szobámon át, négy éve meg
akarom írni, és nagyon szeretném, ha válaszolnál, ha megírnád te is, hogy milyen a lifted, a
KÖZÉRT-ed, és vannak-e csöveid...
- ...nagyon szép ez a mi kezdeményezésünk, a mi lakótömbünkben nyílt először ilyen szép, új,
alagsori, mozgalmi helyiség...
A levelet az öledbe csúsztatnám, az ikonalbum lapjai közé, te fészkelődnél a díványon,
lapoznál egyet, esetleg leeresztenéd a kötetet, hogy kényelmesebben olvashasd a levelemet, az
enyémet, se nyuszi, se magyal, a férjed nincs a közelben, úgysem tud magyarul...
- ...ezzel a lakógyűlést megnyitom, a szót pedig átadom a kerületi elvtársnak, aki majd a
távlati fejlesztési...
A naptányér alsó pereme éppen megérintette egy kertvárosi házacska kéményét; az árnyékok
még nyúltak, de már látszott: ez nem vezethet jóra, nincs hová növekedni, el kell enyészni.
Előtte a kép, most ballal kezdte újra a ritmust, jobbját a ház ütőerén, a csövön felejtette,
azután megszorította teljes erejével, míg csak fázni nem kezdtek az ujjai, a langymeleg
zománc közömbösen fehérlett, bal keze tovább járta monoton táncát. Egy. Kettő. Három.
Négy. A képre meredt, a lány a képen a könyvre, oldalt hulló haja mentén a fénykép
sötétjében megvillant fülbevalójának vonala, opál; ez még az a fülbevaló volna?
- ...mert kérem, így hiába igyekszik az ember, hiába mossa fel a folyosót, ha egyszer jönnek a
kedves lakótársak, ...meg sem száradt, és már összebasszák...
Ha most felnéznél, hát én nem is tudom, ha felemelnéd a pillád, és meglátnál, kérlek, nézz fel,
itt vagyok, hagyd ott, hideg ország, hideg emberek, mi közöd hozzá, mi közünk hozzá? Ha
felnéznél, arcodon a régről felderengő - nem, nem érzelgek.
- Kikérem magamnak, hogy ilyen alpári, minősíthetetlen hangnemben... Hogy itt kérem
micsoda szinten áll egyes lakótársak kulturális nívója?!
A szemed elkerekedne, a könyv az ágyra csúszna az öledből. - Szervusz - mondanád, én meg
csak ülnék, azután visszaköszönnék, de a szó eltörne - Szer... vusz - mondanám, pedig én így
soha, senkinek; vagy szia, vagy hosszasan, hivatalosan. - Szer... vusz, Judit - kimondanám a
neved is, és sután mosolyognánk, a hajadhoz nyúlnál, egy ujjal kisimítanád homlokodból, a
nap megvillanna a fülbevalón, én meg örülnék az alkalomnak, és azt kérdezném: - Ez még az
a fülbevaló? - Az - nyugtatnál meg láthatatlan mozdulattal csippentve fel a rég földre hullajtott
fonalat. - Az.
- Ezt nekem mondta az előbb? Ne hergelje magát a kedves lakótárs, én csak annyit mondok,
ne hergelje!
Egy. Kettő. Három. Négy. Egy-két-há-négy. A kihalt utcán az újságos biceg át kopott sapkáját
sokdioptriás szemüvegére húzva, botladozik a holtan heverő vágányokon, hóna alatt kötegnyi
újság: „Frissek a lapook, mert én itt vagyook, Frissek a lapook...” És akkor, csak akkor
tárnánk szét a karunkat, kilépnél a fénykép keretéből, asztalomon állnál, megnőnél vagy kicsi
maradnál, nem tudom, frissek a lapook... átölellek, és érzem valamennyi bordád, a vándorló
pontot, ahol a lapocka a vállízülethez illeszkedik, mosolyogva bújsz a vállgödrömbe, pedig
talán fáj, olyan erősen szorítalak, mert én itt vagyoook...
- ...ne mondja a tömbbizalmi elvtárs, ne mondja ezt nekem, a múltkor is, a csótányirtáskor,
felszórták a folyosót méreggel, tudja, mi történt? A csótányok bemenekültek a lakásokba, én
meg alig tudtam leverni a szomszéd gyerek kezét, hogy ne egyen abból a fehér porból a
folyosón. - Szóval maga verte le a gyerekem kezét?! - A feleségem most is papuccsal vadássza
őket a nagymamánál.
- Hát itt laksz - nézel szét a szobámban, de azonnal visszatérsz hozzám, hátralépsz, és
végigpillantasz rajtam, én kihúzom magam, és igyekszem minél strammabbnak látszani, s
közben eszembe jut, hogy utoljára a te kedvedért súlyzóztam. - Hát itt laksz - ismétled,
meglátod a fényképet az asztalon, a keret szobarészletet őriz: dívány, rajta könyv és párna, a
párnán test lenyomata. - Ülj le - kapkodom ki a fotelból a májusi folyóiratokat. - Hagyd csak -
állítasz meg, s átpergeted ujjaid közt a vaskos füzetek lapjait. - Úristen, de rég nem láttam
ilyesmit. „Frissek a lapook...” a bicegő fiú eltűnt a sarkon, újabb vérszín trolibusz úszott át az
árnyékokon. - Jó kis hely. Nicsak, ezt megőrizted? Mennyit dolgoztam vele... aprószent a
fakérgen. - Ő a háziszentem. - Ikon - bólintasz -, egy albumból másoltam a kéregre.
- És a csövek? Az semmi? Az ellen semmit sem tesz a tömbbizalmi elvtárs? Énfölöttem,
kérem, tisztesség ne essék szólván, egy olyan fehérmájú nőszemély lakik...
- És te? Hogy vagy, mit csinálsz? - szemed várakozón ragyog. - Fordítgatok - mondom -
mindenfélét, szépirodalmat, szakszöveget...
- ...minden menete lehallatszik, a feleségem kiütést kap tőle, fel is vettem magnóra,
egyszerűen odatámasztottam a mikrofont a csőhöz! - Na maga szép kis... - De lakótársak...
- És most? Most mi lesz? - Lassan feléd tapogatódzom, a kezemért nyúlsz, egy pillanatra azt
hiszem, meg akarod állítani, mielőtt elérne, de nem, egy, kettő, három, négy, szikrázik végig
rajtam az érintés.
- ...azt bezzeg hónapok óta nem tudják kideríteni, hogy ki az a részeg állat, aki havonta
egyszer benyomja a földszinti üvegajtót. - Átmegy rajta, kérem, egyszerűen átmegy! - Vérzik
mint a disznó, telecsöpögi az egész előteret! - Még egyszer elvérzik majd a folyosón. -
Dehogy vérzik el, nem árt annak... - Miért, maga ismeri? - Nem én, de annyi mindent hall az
ember...
- Gyere. - A fakuló napkorong közepébe kémény ékelődött.
- ...inkább a szerelőt kéne lekapcsolni, tömbbizalmi elvtárs. - Amelyik bement a csőbe? -
Bement egy szerelő a csőbe? Ne mondja! - A Gelleiné mondta, hogy a múlt héten bement, és
nem jött többet elő. - Nem, én nem azt a szerelőt mondom...
- Mi ez a susortyogás - kérdeznéd. - Semmi - legyintek -, a csövek - és már nevetünk. -
Emlékszel, a tóparton... igen, éjszaka, Lengyelországban, az a szénakazal...
- ...én azt a szerelőt mondom, amelyik itt lebeg a ház körül. - Na igen, van egy éve már. - Azt
le kéne kapni a tíz körméről, de úgy, hogy megemlegesse, a múltkor is, éppen öltözöm,
egyszer csak bevigyorog az ablakon...
- Te... - súgom -, te... - és nevetünk megint, mert eszünkbe jut valami, valami biztosan
eszünkbe jut, és nevetünk azon, ami eszünkbe jutott. Nyelved végigfut kulcscsontomon,
tenyerem melledre feszül.
„Leesett a pap az ágyrul! Lejött a bőr a hasárul!” - Hát ez meg micsoda, tömbbizalmi elvtárs?
- Kiadtuk a szomszéd alagsori helyiséget a kerületi népi együttesnek, és most...
A szoba közepén állunk, az ágy mellett, a tér kitágul, csak az ágy marad a helyén, meg az
égből a földbe szaladó csövek, inged a földre hull, cippzár halk zizzenése.
„Úgy kell neki, mért cicázott! Menyecske hegyibe mászott!” - A kerületi kulturális szemlére
készülnek, és most csujjogatnak. - Mi van a papokkal? - Hogy nem szégyellik magukat! - A
papok? - Dehogy, kérem, ezek itt a szomszédban. - Tessék hagyni őket, hallja, kérem,
csujjogatnak...
Melled a bőrömön, tarkómból borzongó jelzések indulnak, földre szállingózó ruhadarabok,
combod testemre fonódik, egy-két-há-négy, de hová tűnt a szerelő, talán a cső mentén,
tenyerem teszi, amire termett, melledet ölébe fogadja, nyelvünk lassuló-gyorsuló tánca,
szemünk egymástól ujjnyira, mégis nyitva, mi mindig nyitott szemmel, ez egy ilyen ház, ne
kérdezze, miért, múltkor is kiugrott valaki a hatodikról... dehogyis, összetéveszti a szerelővel,
néha az is bukórepülésbe vált, hogy megmozgassa magát, testeden nyíló rés, hogy-hogy
bukórepülés, ha egyszer eltűnt a csőben? Az a másik; ja vagy úgy, fogad magába síkosan
táruló, hogy dobognak a túloldalon, menyecske hegyibe mászott! egy-két-há-négy, egy-két-há-
négy, ujjain szakad a köröm, hogy ordítják a ritmust, meg miket mond azzal a fehérmájúval,
egymásba olvadó, anyagtalan, verejték gőzében mélyebbre, jobbja fojtogatón feszül a fehér
zománcra, megölni, kiiratni tenyerem bordabillentyűkön játszik, hujjujjuj! na ennek bevágták,
szépen beszél maga, engem meg azért, mert azt mondtam, hogy a lakótársak összebasszák a
folyosót, ki vágta be? a pap a fehérmájúnak fölöttem, befogad, elenged... mi van veled? nem
tudom, nem megy, majd mindjárt... így jobb? most nem, nem megy, mégis hoznia kellett
volna a magnót, minek, az csak a csőre jó, kinek a csőre? egy-két-há-négy, szakadozó körme,
alóla már a vér, annak, amelyik kint lebeg; a csövön? persze hogy a csövön, minden azon;
hunyódó szemed, mi mindig nyitott szemmel, nyisd ki, menni fog... persze, lakótársak,
megígérem, csőre vagyunk töltve, tested hűl, szád mosolya már, várj még, várj, persze, kedves
lakótársak, mindjárt, ígérem, hamarosan, amint lehetőség nyílik rá, fejed félrebiccenve
merevedik, arcod mellett halvány-opálosan csillan a fülbevaló, a nap felső karéja még a
kémény fölött, mondd, ez az a fülbevaló? egy-két-há, mindjárt majd, menni fog, hidd el,
behúztak a csőbe, egy-két, mondd ez AZ? hagyd, nagyon kérlek, hagyd a könyvet, hagyd a
francba az ikonokat, és vedd le a lábad a díványról, én megígérem, én mindent, csak
behúztak... Csőd.
A nap eltűnt a ház mögött, jobb keze a fémre görcsösül, balját a képbe vájja, felsőtestével az
asztal peremének feszülve ordít: - Nyisd ki, nem hallod, nyisd ki a szemed, rohadt kurva!
KERETEK
 FEKETE PARIPÁN

A fordító felnézett az írógépről, s a langyos estében elétornyosuló tizenhatemeletest fürkészte.

Az ablakokat számolta, felülről az ötödik, balról a negyedik négyzetet kereste, azt, amelyben
olykor feltűnt a mézszín hajú lány; állt az ablakban, a melegsárga lámpafény körülölelte.
Ilyenkor csak kontúrjait láthatta, arca sötétbe borult az ellenfényben.
- Most - mondta hangosan, keze a sorváltó billentyűn, merőn figyelt kifelé -, most.
Mozgás támadt a felülről ötödik, balról negyedik négyzetben, a két üvegszárny kinyílt, mintha
áttetsző óriáslepke próbálgatná a repülést. A fordító visszafojtotta lélegzetét. A mézszín hajon
megcsusszant a fény.
Most kellene félrelökni az írógépet, feltépni az ablakot, az asztalra térdelni, és odakiáltani. „Jó
estét!” - ordítaná az asztalon térdepelve, kezével tölcsért formálva szája elé, „ugye milyen
szép időnk van?!”, amire a lány, ha ugyan meghallja a kiáltást, felnevet, és alighanem bevágja
az ablakot. „Jó estét! - próbálkozna másképp -, hetek óta nézem magát, de még sosem láttam
az arcát! Rosszul jön a fény! Nem fordítaná meg a lámpát? Meghívnám egy kávéra...” végig
sem mondhatná, a lány csukná az ablakot, talán még a függönyt is berántaná. Esetleg nyíltan,
férfiasan: „Jó estét! Fordító vagyok. Most egy konyhakertészek számára nélkülözhetetlen
szakkönyvön dolgozom! Németből magyarra! És maga? Mi a neve? A foglalkozása?” Durva.
Primitív. Nevetséges. Nem, nem, nem. Az őszinte megbecsülés, a tiszta imádat hangján: „Jó
estét! Imádom! Igen, magát! Kérem, ne, ne csukja be! Hallgasson meg! Csak egy verset!...
Szabó Lőrinc: Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Egész nap kutatlak, kereslek! Egész nap sírok a
testedért! Elhagyott kedves a kedvesért!” Több száz kíváncsi fej az ablakokban. Ki, mit és
miért ordítozik este tíz után egy hivatalosan is alvóvárosnak nevezett lakótelepen?
Szánalmas, keze még mindig a sorváltó billentyűn, szánalmas. Az üvegszárnyak bezárultak,
az arctalan, aranyhajú jelenség eltűnt. A felülről ötödik, balról negyedik négyzetben kihunyt a
fény.
A fordító lassan lenyomta a sorváltót. Az Optima kocsija engedelmesen siklott olajozott
ágyában, s felkínálkozott üres-fehéren az új sor. Felállt, végigsétált néhányszor a szoba
hosszán. A Vadnai nénitől rámaradt komód tetején sárgult fénykép ágált cirádás fémkeretben.
Spitzstein Jenő huszárőrmestert ábrázolta a harminchatosoktól, daliásan feszített pej lova
nyergében.
„Jenő, istenem, drága Jenő - hallotta Vadnai néni szipogását valahonnan messziről. - Jenő,
istenem, drága Jenő.” Vadnai néni, valahányszor a képre pillantott, eljajongta bátyja
tragédiáját. Olykor elővette a rézkazettát, maga elé rakosgatta a kitüntetéseket, puha ronggyal
átdörgölte a Károly-csapatkeresztet, a Ferenc József-bronzot és a sebesülési emlékérmeket,
azután visszaeresztette helyükre a medáliákat, és a kazettát ismét a komódba rejtette.
- Tudja-e hogyan nősült a Jenő? - kérdezte egyszer Vadnai néni. - Micsoda legény volt! -
Tudja-e hogyan vette el a Seres Micit? Az öreg Seres nem akarta katonához adni a lányát, azt
mondta, várjuk ki a végét, ne kezdje a Mici özvegyként. Volt benne valami. De sokan oda-
vesztek akkor. A Jenő is... - törött el újra a mécses, könny szivárgott a ráncos, májfoltos arcra.
- Tizenhatban hazajött szabadságra, és erősködött, hogy nem vár egy percet sem, éppen azért
házasodik, mert holnap talán már nem teheti, ámbár nem gondolt ő arra, hogy meghalhat, csak
úgy mondta, meg azt is mondta, hogy a sors... megmondta a Jenő, hogy a sorssal nem lehet
packázni. Mérnök volt az öreg Seres a MÁV-nál, a tisztviselőtelepen lakott, szép, lépcsős
házban. Híre volt a vasútnál, a lánya franciául is tanult. És akkor, tizenhatban, tavasszal lóval
ugratott fel a Jenő a lépcsőn, ahogy mondom; felment a szép barna huszárlovával, és az ölébe
kapta a Seres Micit, maga elé tette a nyeregbe, és azt se mondta a mérnök úrnak, bikmakk, és
összeesküdtek gyorsan, hogy senki ne kötekedhessen; könnyen ment akkor az ilyesmi, hadi-
esküvők voltak mindenfelé... Ilyen legény volt a Jenő, fel a lépcsőn a lovával, és huss! Mégis
özvegy lett a Seres Mici. A háború után nemsokára férjhez ment újra, Németországban...
hamar elfeledkezett a szegény Spitzstein Jenőről, de hamar...
A fordító ilyenkor hozott egy pohár vizet, és megveregette a karját. - Ugyan, ugyan, Vadnai
néni, régen volt az - s a vakon tapogatódzó, reszkető kézbe nyomta a gyűrött, nagy kockás
férfizsebkendőt, melyet az öregasszony az ablakpárkányon tartott minden eshetőségre.
Odakint dobogás. Éjfél lenne már? Kitárta az ablakot, s amennyire a párkány elé tolt asztal
megengedte, kihajolt. Odalent, a szolgáltatóház tetején világító nagy, zöld Z fényénél sápado-
zó aszfaltcsíkon táncos léptű, kényes, fekete paripa ügetett. A patkók szikrát csiholtak a
kövezeten. Éjfél van.
A paripa nyaka kecsesen meghajolt. Felnyihogott. Mintha hívná. A fordító várt. A paripa
ismét ívbe görbítette a nyakát, s már nem volt kétséges, érte nyihog, őt hívja a fekete táltos,
neki lejti táncát a szőrét sápasztó zöld fényben.
Felpattant, és kirohant a lakásból. Kis híján orra bukott a sötét lépcsőházban. A felnyergelt
kanca a parkolóban állt, a kapu előtt, egy Zsiguli és egy Trabant között. A fordító óvatosan
közelített hozzá, s lenyűgözve torpant meg előtte.
A táltos felszegte fejét, belenyihogott az éjszakába, és így szólt: - Jean Jacques Rousseau-nak
hívnak - és kapált a lábával.
A fordító bólintott. Zavarban volt kissé. Tucatnyi film jutott eszébe: a hős könnyedén kapott
lovára, a hős terpeszben pottyant türelmesen álldogáló csataménje hátára az égő ház tetejéről,
és így tovább. De ő életében nem ült még lovon. Végül legyőzte habozását. Bal lábát a ken-
gyelbe csúsztatta, és nehézkes óvatossággal a nyeregbe húzódott, jobb lába hosszasan kereste
a túloldali kengyelt, míg beletalált.
- Mehetünk - mondta, s mintha csak egy taxisofőrnek adná meg a címet: - A tizenhat-
emeletesbe. Felülről ötödik, balról negyedik ablak.
- Tudom - mondta a paripa. Indult, patái alig érintették a betont. A fordító kiegyenesedett a
nyeregben, merészen fürkészte a sötét láthatárt. Már érezte arcán a mézszín haj csiklandását,
vállán a könnyű fejecskét, bal kezével a kantárt markolja, jobbjával öleli karcsú derekát, úgy
emeli maga elé a nyeregbe.
- Akár vágtázhatunk is - mondta.
A ló ügetésbe csapott. A fordító arcát szellő simogatta, az égre nézett. A Tejúton, a kék
panelekből épült körzeti rendelő fölött Csaba királyfi vágtatott csillagrúgó paripán.
Jean Jacques Rousseau könnyedén szökkent a tizenhatemeletes bejáratához vezető lépcső-
sorra, orrával benyomta a kaput, nehézkesen, csikorogva tárult. A lovas a ló izmos nyakára
hasalt, hogy beférjen, de a kapu alumínium pereme így is felhorzsolta vállát. Jean Jacques
zavartan toporgott a szűk előtérben, a szemétledobó ajtaja előtt, majd egy rugaszkodással az
első lépcsőfordulón termett. A fordító felszisszent, térdét felsebezte a korlát. - Vigyázz!
Vigyázz, kérlek egy kicsit! - továbbra is a ló nyakán lapult, a sörény a szájába ért. Megpróbált
felegyenesedni, de fejét az alacsony mennyezetbe verte. Keservesen fordultak a következő
lépcsőszakaszra. Jean Jacques már nem szökellt, óvatosan tapogatódzott felfelé. És meg-
torpant.
- Gyia - nógatta a fordító -, tovább.
A paripa engedelmesen előrelépett, azután furcsa súrlódás: végleg megállt.
A fordító körülnézett a szűk, félemeleti fordulóban.
- Mi történt?
- Beszorultam - mondta Jean Jacques Rousseau.
- Próbáld hátrafelé.
A kanca nekihuzakodott, a fordító érezte izmai feszülését, hallotta erőlködő zihálását.
- Nem megy. Se előre, se hátra.
- Lehetetlen - nyögött a fordító -; fel kell mennünk. Elém ül a nyeregbe, erősen karolom a
derekát, mézszín haja lobog a vágtában...
- Nem megy - mondta Jean Jacques Rousseau.
A fordítón kétségbeesés vett erőt.
- Mennie kell!
Lábát kirántotta a kengyelből; megpróbált lesiklani a nyeregből; megcsúszott, s ha a fal meg
nem fogja, orra esik. Üggyel-bajjal mégis földet ért, átbújt a táltos hasa alatt, s vizsgálgatni
kezdte a továbbhaladás esélyeit. Ám semmi lehetőség nem kínálkozott. A ló menthetetlenül
beszorult a korlát, a fal és a lift háromszögébe.
- A lift!
- Mi van?
Nem válaszolt, lehívta a fülkét, félrehúzta a nehéz fémajtót, és vigyázatosan befelé
kommandírozta a szolgálatkész, ám teljesen tehetetlen táltost.
- Kicsit balra. Még. Balra! Balra fordulj!
- Most jó?
- Még nem, hátra, lassan, lassan!
- Nem férek tovább.
- Jaj, dehogynem - idegeskedett a fordító -, fordulj egy kicsit oldalt, na ugye!
A táltos kínkeservvel bepréselte magát a fülkébe, a fordító ismét a hasa alá mászott, oldalába,
vékonyába nyomva könyökét becsukta az ajtót. Lihegve állt a sarokban, a fekete tompor és a
fülke furnérlapja közé lapulva.
Most föl, föl, táncos paripán végig a Tejúton, Csaba királyfi nyomában...
- Csinálj már valamit, én így nem bírom soká! - türelmetlenkedett Jean Jacques Rousseau,
nyakát kényszeredetten húzta-görbítette, egyik hátsó lábát fölemelte.
A fordító átnyúlt fölötte, alig érte el a kapcsolótáblát. A fülke megreccsent, nyögve
kapaszkodott fölfelé a szokatlan teher alatt.
Lassú, csikorgó emelkedés: negyedik, ötödik, már a hatodikon jártak.
- Nem bírom tovább - mondta Jean Jacques Rousseau -, nyakmerevedést kapok, egyszerűen
megdöglök.
- Egy kicsit tarts ki még - csitította a fordító -, ez már a hatodik, csak egy kicsikét.
- Nem. Nem bírom! Csinálj már valamit! - És fájdalmasan nyerítve a fülke ajtajának feszítette
szépséges, fekete fejét. Az üveg betört. A furnérajtó elmozdult, egyik sarokvasa levált. A lift
nagyot döccenve megállt a hatodik és a hetedik között, éppen a félúton.
- Mit csináltál - jajdult a fordító - mit csináltál?!
Kétségbeesetten nyomkodta a kapcsolótábla gombjait, de a lift sötét maradt, néma és
mozdulatlan.
- Én semmit - Jean Jacques Rousseau kidugta a fejét a törött ablakon; így mégis egy hajszállal
kényelmesebben állhatott.
A fordító tehetetlenül szorongott a ló és a fülkefal között. Megnyomta a Riasztás feliratú
vörös gombot. Éles csengőszó hasított az éjszakába, visszhangzott a liftaknában, az egész
házban. A ló feje búsan lógott ki az ég és föld közt félúton lebegő fülkéből. A fordító Jean
Jacques Rousseau nyergére hajtotta a fejét, és keservesen sírt.
 KIROMANCIA

- Segítsen, fiam, segítsen egy kicsit - mondta Vadnai néni egy hónappal a halála előtt. A
fordító a fridzsiderbe tette a joghurtos poharakat, kidobta a múlt heti kornyadozó gyöngy-
virágot, tiszta vizet eresztett a vázába, és eligazgatta benne az aluljáróban kántáló árusoktól
vásárolt jácintcsokrot. Éppen a betegágy melletti karosszékbe akart telepedni, amikor az
öregasszony felemelte erőtlen kezét.
- Ne üljön le, segítsen megkeresni.
- Persze - hajolt közelebb szolgálatkészen -, mit?
Az öregasszony hallgatott.
- A bukszát?
- Az jó helyen van A párna alatt. Semmilyen rabló... a gipsz.
A fordító a füléhez emelte a kezét.
- Tessék?
- Gipsz. Segítsen már, fiam.
Vadnai néni arcát keserves ráncok szelték. Nem fájt semmije, de gyengült egyre csak. A
fordító naponta járt hozzá, a körzeti nővér reggelenként erősítő injekciókat fecskendezett a
betegesen elvékonyodott, puha bőr alá.
- Hol keressem?
- Nem is tudom... talán a szekrény tetején.
Sámlit kotort elő az ágy alól, fölállt rá. A szekrény tetején hétágú, bronz gyertyatartó
porosodott, meg valami gombokat, tűket, cérnaspulnikat tartalmazó jókora doboz.
- Nincs itt semmiféle gipsz.
- Akkor keresse másutt, talán a kamrában. Világosan emlékszem, amikor ideköltöztem, még
külön be is csomagoltam. Selyempapírba.
- De mit?
- Úgysem hinné el.
- Most ugratni akar, Vadnai néni?
- Dehogy, fiam, csak tudja, emlék.
A fordító ingerülten nyitotta ki a komódot; körbetapogatott a lepedők, párnák, abroszok alatt.
A szekrény következett: egymásra hányt ruhák, ócska cipők meg a bot, amivel Vadnai néni
nagy néha elkopogott-csoszogott a szolgáltatóház előtti padig. Végigkutatta a konyhát, a
másik szobát, végül a spájz egy polcán csomagra akadt; keze selyempapír burkolatot tapintott.
Kigöngyölte a zizegő papirost, szemügyre vette a beletekert tárgyat. Lapos, alaktalan, fehér
valami, rajta egy kéz lenyomata. A gipsz.
Vadnai néni mohón kapott a göngyöleg után.
- Ez az! Mondtam, ugye! Hol volt? - de a válasz nem érdekelte.
A barna szempár megbabonázva tapadt a gipszdarabra. Csönd telepedett a szobára.
A férfi egyik lábáról a másikra állt.
- Mi ez, Vadnai néni? - kérdezte végül.
- Nem látott még ilyet?
- Nem.
- Egy kéz. Lenyomat.
- Kinek a keze?
Hosszú percek teltek el. A fordító már azon volt, hogy sarkon fordul és kioson, amikor Vadnai
néni váratlanul a sárgás huzatú dunnára ejtette a gipszdarabot, és ernyedten dőlt a felpolcolt,
piszkosfehér párnákra.
- Nem lehet...
- Mit nem lehet? - kapott az alkalmon a férfi; örült, hogy megtört végre a köréjük merevedő
némaság.
- Nem lehet kivenni. Megkopott. Elrepedt.
A fordítót feszélyezte az öregasszony megmagyarázhatatlan viselkedése.
- Magának persze fogalma sincs róla, hogy mi az a kiromancia - nézett fel Vadnai néni szinte
támadólag.
- Valami jóslás.
- Tenyérjóslás.
- Vagy úgy - mosolyodott el megkönnyebbülten -, tenyérjóslással tetszik foglalkozni.
Vadnai néni haragosan nézte.
- Maga is lenézi a kiromanciát. Rosszul teszi, fiam. A kiromancia tudomány. Hiába nevetgél.
Nagy emberek is... Például az a... nna... - nyomkodta a homlokát törődött kezével - Celsius.
- Paracelsus?
- Na látja! Könyvet írt róla. A legősibb tudomány. Eljön még az ideje, hogy mindenki hinni
fog benne megint. Csak így tudhatja meg az ember, hogy mi van a sorsa könyvébe írva.
- Vadnai néni szokott jósolni? - lopva az órájára nézett; fél óra múlva mennie kell. Az ágy
melletti karosszékbe telepedett végre, megigazította a párnát az öregasszony feje alatt.
- Abbahagytam. Pedig tudok mindent, ma is, a fő és mellékvonalakat, hegyeket, dombokat...
mindent.
- Hát akkor?
- Tévedtem.
- Na és? A legjobb jósnővel is megesik. Kristálygömbbel nem tetszett dolgozni?
Az öregasszony rávetette nedvedző szemét. A fordító elszégyellte magát, zavartan köszörülte
a torkát.
- Nem tetszik kérni egy pohár vizet?
- Ennél az egynél tévedtem - mutatott Vadnai néni a dunyhán heverő gipszdarabra. - Ilyen
szép jövőt ígérő kezet sose láttam addig. Pedig rengeteg embernek jósoltam. Volt, hogy csak
megnéztem egy tenyeret, és megjegyeztem magamnak. Egy szót se szóltam az illetőnek, csak
figyeltem, hogy alakul a sorsa. Magamban meg diktáltam: na, most beleszeret valakibe. Úgy
lett. Na, most nagy csapás éri. Erre leégett a boltja. Egyszer a férjemmel beültünk egy
kávéházba, a szomszéd asztalnál elaludt egy ember, a tenyere kifordult, ott feküdt az asztalon.
Látom én, hogy az életvonalán van egy nagy keresztbemetszés. Nézem az arcát, elmúlhatott
negyven, hivatalnok lehetett, a férjem is az volt, isten nyugosztalja. Na, gondoltam, nem sok
lehet hátra szegénynek. Egyszerre csak felébred a szerencsétlen, az órájára néz, mint az előbb
maga, odadobja a kávé árát az asztalra, azután kirohan, át az úttesten, egyenest a villamos alá.
Aludni se tudtam hetekig, úgy fúrt a lelkiismeret, hogy nem szóltam neki rögtön.
A fordító a lenyomatra mutatott.
- Kié ez a kéz?
Az öregasszony a fehérséget vizslatta.
- Megrepedt, pedig nézze csak, itt - a fény felé fordította, s a vonalkák hálózatának egy
pontjára bökött -, látja?
- Mit?
- A szívvonal kétágú villában kezdődik. Az illető teljes bizalmunkat érdemli, és sosem lesz
árulónkká. Akinek villa alakú a szívvonala, az csak egyszer házasodik, és ha meghal a párja,
élete végéig gyászolja. Nézze csak meg a szívvonalát, fiam, villa alakú-e?
- Biztosan nem - vágta zsebre a kezét.
- Azután meg ennek a tenyérnek nincs májvonala. Egyáltalán nincs. Tudja, mit jelent ez?
Dolgos, serény, vidám életet. A napvonal meg a napdomb alatt kezdődik, és nem az élet-
vonalnál végződik, mint általában. Elmegy egészen a holddombig. Magának fogalma sincs
semmiről. Eszerint az illető sikeres lesz és gazdag. Ez mind a tenyerébe volt írva. Maga, fiam,
tudatlan. A fordító vállat vont, az öregasszony arcára szánalom rajzolódott.
- Honnan való a mondás, hogy: ismeri mint a tenyerét, he? Az emberek nem ismerik a
tenyerüket. Maga sem. Akkor honnan való? A régiektől. Ők még tudták, hogy a tenyérbe
minden bele van írva. Szégyellje magát!
A váratlan kioktatás után újra a gipszdarabra meredt. - Egyszerűen lehetetlen - morogta -,
megsérült...
A fordító a torkát köszörülte. - Babona.
Vadnai néni tekintetében haragvó álmélkodás: - Babona?
Megmarkolta a gipszdarabot, aszott kezén természetellenesen dudorodtak a lila erek.
- Ötéves volt a fiam, amikor az első lenyomatot csináltam róla. Azután kétévenként újat.
Figyeltem minden gondolatát, de sosem mondtam el neki, amit kiolvastam a tenyeréből.
Befolyásoltam volna. Gyönyörű fiú volt. Áradoztak róla a tanárai, hogy a Vadnai Dani így
meg úgy, mindig ő volt a vezér a barátai közt. Azt mondja, babona? Gyönyörű fiú volt. Úgy
néztek utána a lányok, ahogy a fiúk szoktak a lányok után. Ha nem lett volna zsidótörvény, az
egyetemre is felveszik. És a lelke! Ahogy a tenyerében... aztán... - elhallgatott, szipákolt.
- Aztán?
- Tudja, mi akkor Csepelen laktunk, a férjem a Weiss Manfrédnál dolgozott, még nem állt a
gettó, negyvennégyben, áprilisban, akkor volt az első nagy bombázás. Én éppen átmentem a
Tabánba, Giza nénémhez. Jöttek a gépek százszámra, ezerszámra, aki ott volt, lehasalt a hegy-
oldalba, és nézett le Pestre. A legelején repült egy, az nem dobott le semmit, csak odament
Csepel fölé, valami füstöt húzott maga után, leírt egy kört, és elment. A füstkör meg ottmaradt
a levegőben. Aztán jött a többi. Valaki számolta mellettem egy darabig. Mind bedobták a
bombákat a körbe. Nem is céloztak: csak a körbe menjen. Annyi se maradt a Daniból, hogy
eltemethessem. Meg az uramból sem.
A fordító hallgatott, az ablakpárkányra készített nagy kockás férfizsebkendőért nyúlt. De
Vadnai néni nem sírt. A szeme nedvedzett ugyan, de csak mint máskor.
- A ház is odalett. Nem maradt egyetlen kézlenyomat sem.
Lementem Vácra az öcsémhez. Ott, őnála a padláson maradt ez az egy lenyomat a Dani
kiskorából. Ültem vele hétszámra, és néztem, hol a hiba?
- És... kiderült? - A fordító torka kiszikkadt.
- Nem. Végigmondtam újra meg újra, hogy a szívvonal kétágú villában kezdődik, a napvonal
meg éppen a napdomb alatt, májvonal nincs... Azután elvittek. Onnan Vácról mind, a
magunkféléket. Ki volt adva, hogy öt kilót vihetünk. Én meg elvittem a nyomatot. Az öcsém
azt mondta, elment az eszem. Ő se jött vissza. A családja se. Csak én maradtam, meg Giza a
Tabánban. Ő ötvenhatban halt meg, a szíve vitte el. Pedig milyen nagy család volt. A Jenő
bátyám még az első háborúban...
Most sírni fog, gondolta a fordító, a többiekről soha egy szót sem szólt, csak a huszárőrmester
Jenőről, azt bezzeg el tudja siratni. Nehezen fékezhető düh támadt benne, keményen markolta
a fotel foszladozó karfáját.
- És aztán? - kérdezte keményen, szinte fenyegetőn.
- Valahogy megőriztem a lenyomatot. Nem tudom, hogy csináltam, mert elvettek mindent.
Még a hajunkat is. Meg a szőrünket is. Csak egy számot adtak. Az enyém... nna... nyomkodta
homlokát, ráncok pókhálójával körülfont barna szeme kitágult - nnna... elfelejtettem - nyögte,
s kimondhatatlan kétségbeeséssel meredt a fordítóra -, elfelejtettem a számomat! - kapkodva
tűrte fel bal karján a hálóinget, a mintás kartonanyag alól apránként tűnt elő a petyhüdt, fehér
bőr.
A férfi lesütötte a szemét. Feszengett, szégyenkezett, mintha az öregasszony meztelensége
tárulkozna fel előtte: - Nem kell, Vadnai néni...
- De kell - zihálta az öregasszony -, de kell, AB 30 876.
Az erőtlen kar újra a dunyhán feküdt. Vadnai néni megnyugodott.
- Nem tetszik kérni egy pohár vizet?
- De.
A konyhában elmosott egy bögrét, és jól kiengedte a csapot. Vadnai néni ivott egy keveset.
- A többiek megtudtak valamit, mert mind azt akarták, hogy jósoljak nekik is. De én azt
feleltem, hogy már nem tudok. Egyszer mégis jósoltam. Az utolsó napokban, amikor már
egészen biztos volt, hogy a háborút elvesztették, odajött hozzám egy SS. Azt mondta, hallotta,
hogy én tudok jósolni, és nyújtotta a kezét. Tudott magyarul, bácskai sváb volt. Nem lehetett
nemet mondani. A tenyerét nem is néztem, csak az arcát. Hájas volt, disznószemű, és izzadt.
Nem volt meleg pedig. Már hallatszott az ágyúzás. Tartotta a kezét, nézett rám a disznó-
szemével, és azt kérdezte, megússza-e. Mondjam meg, hogy megússza-e. Akkor a tenyerére
néztem. És tudja, mit láttam - felkönyökölt az ágyon -, tudja?
- Nem - préselte ki a szót a fordító. Nyelve a szájpadlására tapadt, a bögre után nyúlt, és kiitta.
- Semmit. Egyetlen vonalat sem. Püffedt volt a keze, kövér, itt-ott rücskös, de egyetlen vonal
sem volt rajta. Na, gondoltam, ennek még sorsa sincs. Nincs mit kiolvasni a tenyeréből. Akkor
az SS még egyszer megkérdezte, hogy megússza-e. Sürgetett. Sürgess csak, gondoltam, olyan
vagy, mintha már nem is volnál, és a nyelvemen volt valami olyasmi: hál’istennek,
megdöglesz. Fogalmam sincs, mi jött rám, amikor megláttam a vonattalan, kövér kezét, úgy
megvidámodtam, táncolni támadt kedvem, pedig nem volt rajtam egy kicsike hús sem,
csontváz voltam. Ha csak elmosolyodok, lelő. Vagy csak a homlokomra vág az öklével.
Láttam ilyet. Mint a vágóhídon. Megint kérdezte, hogy megússza-e. Az arcába néztem, és még
mindig vártam egy kicsit, a legutolsó pillanatig. És akkor azt mondtam: talán. Már nem mert
megölni. Csak elrántotta püffedt kezét, és elment.
Vadnai néni visszadőlt a párnára.
A fordító újra ivott. - És azután?
- Azután, azután. Azután már nem történt semmi. Hazajöttem. Ezt elő sem vettem azóta. Csak
most. Most meg már minek... elrepedt. Látja, itt, a napvonalnál. Pedig most már biztos
tudnám. Ha nem volna elrepedve. Most már meg tudnám mondani.
Vadnai néni az ölében heverő lenyomatot nézte.
- Még mindig azt mondja, babona?
A férfi hallgatott. Az öregasszony felkönyökölt.
- Jósoljak magának, fiam?
A fordító megmerevedett. Felállt. Óvatosan az asztalra csúsztatta a vizesbögrét, hátralépett, és
zsebre vágta a kezét.
- A joghurtot a fridzsiderbe tettem - mondta.
 A TETOVÁLÁS

Vadnai néni haldoklott. - Egy-két hete van hátra - mondta a körzeti orvos -, érelmeszesedés,
végső stádium.
Feltűnt az eltartási szerződést nyélbe ütő, kissé púpos ügyvéd; sötét öltönyt viselt, hóna alatt
aktatáskát szorongatott. Suttogó utasításokat adott a fordítónak a halál beállta utáni
adminisztrálnivalókra, és tartotta a markát.
Vadnai néni már csak ritkán beszélt, akkor is összefüggéstelenül. Az idők összekavarodtak a
meszes agyban, szervetlenül kapcsolódtak a világháborúk, a különféle terrorok és ellenterrorok
töredékei. Egyszer viszonylag kerek történetet mesélt egy gyönyörű férfiról, aki nagyon-
nagyon régen, egy emeleti erkélyen állt a Belvárosban, hosszan beszélt, sokan hallgatták,
rengeteg katona, civil és Vadnai néni a legjobb barátnőjével. Milyen szép kisasszonyka volt ő
akkor. Valaki lőtt egyet, és Vadnai néni meg a barátnője nagyon megijedtek, és futottak végig
a Rákóczi úton, a Keletinél befordultak a Csikágó mellékutcáiba, a Garay téren egymásra
pottyanlak, és hopp! találtak egy esernyőt. Az esernyőről hosszan beszélt azután. Ép volt,
hibátlan, fekete és úri.
A fordító figyelmesen hallgatta a történetet, és arra a következtetésre jutott, hogy a gyönyörű
férfi gróf Károlyi Mihály volt, amint az Astoria szálló erkélyéről kikiáltotta a Habsburgok
trónfosztását és a Magyar Köztársaságot.
Az utolsó héten az öregasszonyt már nem lehetett egyedül hagyni. A fordító odaköltözött,
hogy mindenkor rendelkezésére állhasson a kihagyó agy ritkuló szeszélyeinek. Elátkozta ma-
gát, amiért engedett az öregasszony kórháziszonyának, s elintézte, hogy otthon maradhasson.
Ápolónőt azonban nem tudott szerezni, így magának kellett végeznie a legkellemetlenebb
feladatokat. Hányingerrel küszködve cserélte és mosta az ágyneműt naponta kétszer is.
Szánalom és düh keveredett benne a magatehetetlen test láttán.
A körzeti orvos kétnaponként látogatta Vadnai nénit. A körzeti nővér, az orvos utasítására,
délelőttönként injekciózta. Hosszú combú, rövid szoknyás fiatalasszony volt a körzeti nővér;
bájosan locsogva készítette elő az injekciót, s míg a tűből a levegőbe fröcskölt egy kevés
folyadékot, vidáman fecsegett az időről, az árakról. Az öregasszony közömbösen feküdt. A
nővér mindig a jobb kar vénájába döfte a tűt. Az esett kézre. Ilyenkor Vadnai néni szája
megrándult.
- Úgy, úgy, Vadnai néni, nagylányok vagyunk már, nem sírunk - csicseregte a fiatalasszony,
majd kihúzta a tűt, eltette a felszerelést, és mentében kacér pillantást vetve az elgyötört
fordítóra, távozott.
A nővér napfényt hozott a kellemes tavaszban is fülledt, hatodik emeleti betegszobába.
Egy délelőtt épp akkor csöngetett, amikor a férfi a fürdőszobában undorodva hajigálta a mosó-
gépbe a szennyes alsóneműt. Kezet mosott, s ahogy volt, atlétatrikóban, sietett ajtót nyitni. A
nővér megelőlegezte a kacér mosolyt, letelepedett, előkészítette az injekciót, és szokása
szerint feltűrte az öregasszony hálóingének ujját.
- Ujjuj - mondta -, ide bizony már egyetlen icike-picike szúrás sem fér, de nem ám! - Azzal
feltűrte a hálóinget a másik oldalon, s ügyesen a bal kar vénájába döfött. Az öregasszony szája
megrándult.
A nővér kihúzta a tűt.
- Úgy, úgy, Vadnai néni, nem sírunk, nagylányok vagyunk már - csicseregte, míg az alkoholos
vattát a szúrás helyére nyomta. Azután elhallgatott; szeme megakadt az alkar ráncos, szürkés-
fehér bőrére tetovált számon.
- Nahát! - futott végig a lilára lakkozott köröm a tintakék, tántorgó számsoron - AB 30 876.
Miért tetováltuk a személyi igazolványunk számát a karunkra, Vadnai néni?
Az öregasszony pillantása közömbös maradt.
A nővér gyöngyházrúzsos ajka érdeklődően csucsorodott, csevegésre kész kíváncsisággal
hajolt az atlétatrikós fiatalember felé. Kecses mozdulata a fordító súlyos, merev nézésébe
ütközött. A nő értetlenül pillogott. Becsukta a száját, s a sűrű csöndben hallatszott: nagyot
nyel. A fordító szeme lassan résnyire szűkült.
A nővér rémülten a táskába dobálta a fecskendőt, a vattát, a fal mellé húzódott, és kiosont.
Este meghalt Vadnai néni.
 TEMETÉS

- Üdvözlöm - szorított kezet a fiatal rabbi a fordítóval - Az elhunyt fia?

- Nem. A fia meghalt.
A rabbi bólintott, levette sokdioptriás, vastag szarukeretes szemüvegét, és megtörölgette. A
ravatalozó előtt ácsorogtak.
- És - kérdezte a rabbi, miután a szemüveget visszaillesztette hosszú, vékony orrára - maga a
legközelebbi hozzátartozója?
- Mondhatjuk úgy is. Illetve... én eltartási szerződést kötöttem vele. De tudtommal egyetlen
rokona sem él.
A rabbi ismét bólintott.
- Várhatunk még valakit? - kérdezte.
- Nem hiszem.
- Akkor mondjon valamit az elhunytról. A búcsúztatóhoz.
A fordító kinyitotta a száját, majd becsukta.
- Gondolom, igen jó asszony volt - segített a rabbi.
- Persze. Jó asszony volt.
Nagydarab kövér férfi érkezett sebbel-lobbal, szélesen emelte meg kalapját a rabbi felé, aki
udvarias meghajlással viszonozta a köszöntést.
- A kántor úr - intett a rabbi magyarázólag a barna kalapos húshegy felé. Az eltűnt a ravata-
lozó mögötti alacsony épületben.
- És más egyebet?
- Sokat szenvedett a háborúban. A családja elpusztult, őt meg elhurcolták.
- Igen. Valami egyénit mondjon még.
A fordító apró köröket rajzolt cipőjével a ravatalozó előtti terecske fehér zúzalékkövei közé.
- Ez elég egyéni - mondta.
- Itt nem. - A rabbi ismét a szemüvegét törölgette.
- Régebben tenyérjóslással is foglalkozott - jegyezte meg némi hallgatás után.
- Tenyérjóslással?
A rabbi felvonta szemöldökét, végignézett a temető központi sétányán, szeme megállapodott
egy hajlékony gallyra röppenő rigón. Most, hogy profilba fordult, feltűnt kiugró ádámcsutkája.
A fordító bólintott: - Kiromanciával.
- Maga... - köszörülte torkát a rabbi - zsidó?
A fordító lába megállt a tucatnyi köröcske fölött. - Nem vagyok vallásos - mondta kissé kihívó
határozottsággal.
A rabbi változatlanul kérdőn nézett rá a vékony orrnyergen ülő, aránytalanul nagy okulárén
keresztül.
- Nem. Egyébként sem - és folytatta a köröcskék rajzolását.
- Sapkát majd ad a kántor úr - mondta a rabbi.
A fordító fölnézett. - Ennyit azért tudok - hangja egy hajszállal élesebb volt, mint amilyennek
szánta. Farzsebéből kopott baszksapkát húzott elő, s a fejébe nyomta.
- Elnézést - mondta a rabbi. - Akkor kezdhetjük is - intett a ravatalozó felé. Majd megállt egy
pillanatra, mint aki elfeledkezett valamiről.
- Nem rögzítettük a koporsó fedelét. Ha még egy pillantást kívánna vetni az elhunytra...
- Köszönöm, nem szükséges.
- Kérem.
Beléptek a félhomályos ravatalozóba.
A kántor szertartásosan hajlongott, torkából nyújtott, soha nem ismétlődő dallam indázott elő.
Vadnai néni koporsója feketén nyújtózott a vászonnal borított katafalkon.
A rabbi következett. Halotti búcsúztatójában ismerősnek ható kifejezések követték egymást.
A nemzedékek szenvedéséről beszélt. A tenyérjóslásról nem.
A koporsót kocsira helyezték. A temetési menet az éneklő kántorból és a fordítóból állt.
Egyedül ő lépkedett a halott mögött. A rabbi futólépésben érkezett, utolérte őket, szuszogva
lassított. Egy darabig szótlanul ballagtak. A fordító a kocsi nyikorgó kereke alól kipergő fehér
zúzalékköveket nézte. A kövér kántor vontatott éneke úgy simult bele az álmosító délutáni
csendbe, mintha a tájhoz tartozna, az enyhén ereszkedő domboldal zöldülő sírkőerdejéhez, a
külvároshoz.
- Akkor kaddis sem lesz? - kérdezte a rabbi. Verejtékcsöppek gyöngyöztek az orrnyergén, a
szarukeretes szemüveg mellett. A tenyérnyi, fekete sapka kissé a homlokába csúszott.
- Kaddis?
- Az elsőszülött imája. Tíz felnőtt férfi jelenlétében mondandó. A szertartás része - mondta a
rabbi oktatólag.
- Hát...
- Ha kívánja, szólok a kántor úrnak, elmondja a megboldogult fölött.
- Jó - bólintott a fordító. - Mondja el.
- Ma már kevesen tudják. A vallásosak sem értenek héberül. De majd a kántor úr.
- És a tíz felnőtt férfi? - körülnézett. - Nem vagyunk annyian.
A rabbi széttárta a karját.
- Megváltoztak a körülmények - mondta.
Az ösvény végén feltűnt a frissen ásott sír. Hárman álldogáltak mellette ásónyélre támaszkod-
va. Amint megpillantották a menetet, sapkát húztak a fejükre. Egyikük földre állitott aktatás-
kából vette elő, a másik kettő a zsebéből. Kopott svájcisapkák.
A koporsót a gödör tetejére fektetett lécekre emelték, kötelet fűztek alá, majd a sírgödörbe
eresztették.
A rabbi és a kántor fejtől álltak, a fordító szemben velük, lábtól. A rabbi még szólt néhány
szót, a koporsóra nézett, az égre, majd ismét vissza. Befejezte.
- A kaddist, kántor úr. - mondta.
A hústorony körülnézett. - Nem vagyunk elegen.
- A kaddist - ismételte a rabbi, s szemöldökét felvonva figyelmeztetőleg pillantott a sírásókra.
Egyikük bólintott, könyökével megbökte társait.
A kántor monoton torokhangokkal tűzdelt, el-elcsukló imába kezdett, az ősi nyelv elevenen
lüktetett elő a kövér fejen ülő sapka alól. A sírásók topogtak, fel-alá járkáltak a sír két oldalán,
néhányszor meg is kerülték.
- Ámen - fejezte be a kántor.
A sírásók mozgása gyorsult. Jöttek, mentek.
- Ámen - mondták. - Ámen - hajtogatták hol magas, hol mély hangon: - Ámen.
A fordító ámultan figyelt. Mit ugrálnak, jó hogy táncra nem perdülnek.
- Ámen - dörögte a kántor komor basszusa. - Ámen - ismételte nevetséges fejhangon, mely
sehogyan sem illett hordóalakjához.
A fordító lassan megértette. A hiányzókat pótolják. A távollevő felnőtt férfiakat. Az elhullt,
elpusztított, elmaradt rokonságot. A felbomlott közösséget. Nézte őket. Nézte a sírásók és a
kántor groteszk topogását, hallgatta kiáltozásukat, s egyszerre úgy érezte, egyetlen fontos
dolog van az egész világon: el kell hitetni Istennel, hogy tízen vannak. El kell hitetni
mindenáron. S már szóra nyitotta a száját, de a többiek elnémultak.
A rabbi lehajolt, felemelt egy rögöt. - Porból lettünk, és porrá leszünk - mondta. Várt.
A fordító sietve a sírba hajított egy göröngyöt. A többiek követték. Föld záporozott Vadnai
nénire. A sírásók munkához láttak, a rabbi és a kántor némán elköszöntek. Néhány perc múlva
halom domborult Vadnai néni fölött.
A sírásók tiszteletteljes főhajtással tették el a borravalót, vállukra emelték az ásót, és
elmentek.
A fordító egyedül maradt. Zsebre vágta a kezét, lábával apró köröket rajzolt az ösvény fehér
kavicsai közé. Nézte az ideiglenes fejfát: özv. Vadnai Károlyné, Rachel lánya, Malke. Élt 82
évet. Ösztönös mozdulattal levette sapkáját. Keze megállt a levegőben, visszahúzta fejére a
viseltes barettet.
- Ámen - mondta. Kifelé indult.
 A BETOLAKODÓ

Ott termett.
Nem tudni, hogyan került a lakásba; a fordító eresztette-e be az ajtón - talán még csöngetett
is? -, vagy az ablakon mászott be valamelyik éjjel a csövek mellett, a réseken tornászta fel
magát a hatodikra... Talán mindig is itt élt vele. Lehetséges, hogy bent tanyázott. Legbelül. És
most előmászott. Vagy... - Lehetséges.
Furcsa szerzet. Állatféle, de... Gyerekkori emlékeit is segítségül hívta: az Állatkert kanyargós
aszfaltösvényei, báván álldogál a zöld rácsos ketrecek, a pálmaház homályos vízű akváriuma
előtt. Hiába. Bosszankodott. Múlt héten könnyelműen otthagyta Brehm négykötetes állatrend-
szertanát az antikváriumban. Potom százhúsz forintért hozzájuthatott volna, de ő inkább
ebédelt a Táncsics sörözőben; ha valami kis előrelátás szorul belé, most csak leemeli a négy
zöld kötet valamelyikét, és ripsz-ropsz meghatározza ezt a jószágot. De melyik kötetet?
Alaposabban szemügyre vette a jövevényt.
Középtermetű négylábú. Szilárdan állt az alig négyzetméternyi előszobában. Sárga pikkelyes
az egyik lába, óriás ragadozó madáréhoz hasonlít. A másik kövér birka renyhe combjához, a
harmadik csimbókos, fekete szőrű, hegyes patában végződő... a negyedik apró, csupasz, ám
igen izmos emberi lábra emlékeztette. A fölösleges borzongást elkerülendő, a fordító inkább
majomlábként azonosította, s ehhez ragaszkodott akkor is, amikor a térdhajlattól néhány
centiméternyire, a vádlin egy jól fejlett, kék visszeret vett észre. Testét szőr borította, kivéve
keskeny pofáját. Rókáé? Vagy hiénáé? Mindez alákonyuló nyusztfülekkel egészült ki,
érzékenyen ellenpontozva az egészében rémítő látványt.
A fordító hosszan nézte a nagyszoba ajtajából. Rezzenetlen szemmel, pillogás nélkül nézett
vissza rá a lény. Akár a halak vagy hüllők. Talán mégis ebbe a rendszertani csoportba tartozik.
A fordítónak valami szégyenérzetféle lopódzott a szívébe. Azt olvasta egyszer, hogy az
emberi tekintet előtt minden állat meghunyászkodik. Ez is lesütné a szemét, mentegette
magában, csakhogy nem tudja. Nincsen szemhéja. Persze, legalább elfordulhatna. Mégiscsak
oktalan állat, s akivel szemben áll: ember, homo sapiens, sőt homme de lettres, a legmagasabb
embertani kategória, nemdebár. Összeszedte magát, és ismét megkereste a hidegsárga,
közömbös pillantást. A közel ülő szempár mintha átfúrná a homlokcsontját, s a koponya
belsejébe hatolna.
Pára futotta el a fordító erőlködő pupilláit, egy pihentető másodpercre leeresztette szemhéját.
A jövevénynek úgy tűnhetett - ...már amennyiben értelmes... lehetetlen... a feltételezés ellen-
kező adatok hiányában mégsem zárható ki -, mintha ő, a fordító hunyászkodna meg. Világ-
életében gyenge volt a szeme, olvasáshoz ma is szemüveget hord. Gyerekkorában a farkas-
szemnézésnél mindig ő vesztett, s a diadalittas győztes vigyorgott. Csakhogy akkor az ellenfél
szeme is kivörösödött az erőfeszítéstől. Dögöljön meg odakint. Dögöljön meg. Igyekezett
elhessegetni feltámadó rossz közérzetét. Ha jött, majd elmegy. Az írógép mellé telepedett.
Ingerülten nyomkodta a minduntalan összecsukódó, puha forgatókönyvet. Egy western
dialóglistáját ültette éppen magyarra.
2. kép, hajnal
Lee. Honnan?
Mace. Denverből.
Lee. És Max?
Mace. Max már sehova sem megy.
Ujjai a billentyűkre merevedtek. Mintha melegedne a háta közepe. Mintha lázasodna; de csak
egyetlen tenyérnyi helyen, épp a lapockái között, egy arasznyival a tarkó alatt. Megfordult
lassan. Az a valami a szűk dolgozószobában állt, és nézte. Kajla füle meg-megrebbent, sárga
pikkelyes ragadozólába a szőnyegbe vájta karmait. Nem hallott ajtónyílást, sem egyéb zajt. S
mégis: itt van. És őt nézi. Ingerülten rántotta meg karosszékét, és felállt. Amaz megriadt kissé,
hátrált is egy lépést.
A fordító feléje indult, a jószág még hátrább húzódott, be a sarokba, de pillantásának
hidegsárga közönye mit sem közvetített a test riadalmából.
- Kávéért megyek - sziszegte a fordító - a konyhába - vágta dacosan a másik pofájába - ha
szabad lenne -, tette hozzá vicsorogva. Egyenes léptekkel, szántszándékkal pillantásra sem
méltatva a betolakodót, masírozott a konyhába, tárva-nyitva hagyva maga mögött az ajtókat.
A gáztűzhely körül foglalatoskodott a kávéval, a reggeli maradékot melegítette kopott, nyeles
alumínium edényben. Megmerevedett. A jövevény a konyhaajtóban állt, a sárga szem
rászegeződött.
A kávé kilöttyent, míg a nyeles edényből a barna csészébe töltötte. Reszkető kezében a
csészével kinyitotta a lakás ajtaját, majd sarkig tárta az ablakot, félreérthetetlen pillantást
vetve a négylábúra. Menjen, ahogy akar. Fusson vagy repüljön, ha szárnya is van, mindegy,
csak menjen már a pokolba. Erőltetett, fölényes kényelmetességgel telepedett ismét a
karosszékbe.
2. kép (2. folyt.) hajnal
Lee. Hogy fizetnek?
Mace. Egy ötven egy sziu skalp.
Lee. Kevés. Töltényt adnak?
Mace. Adnak.
- Menj már a pokolba! - ordított fel. Dühödten hátrafordult. A tapsifülek megrezzentek.
- Mit akarsz tőlem? Mi a jó büdös francot?
Szájához emelte a kávéscsészét, de az táncot járt kezében, visszatette az asztalra.
- Mit akarsz? - fordította könyörgőre. - Mit akarsz tőlem, te... mondd ki, és meglesz, csak tűnj
már a fenébe...
Az idegen egészen a sarokba húzódott. Nem a szemébe nézett, valamivel följebb, a homloka
közepére; enyhe melegedés, akár az imént, akár a hőemelkedés.
- Ott mész ki, ahol akarsz!
Feszültek az izmok gyapjas birkacombján, felborzolta a szőrét, de a pofáján semmi sem
változott. A pillátlan sárga szempár mereven szegeződött rá.
- Nem baj - csikorította fogát a fordító -, előbb unod meg, mint én, és eltűnsz, garantálom,
eltűnsz, mintha sosem lettél volna. Nem is vagy. Ilyen állat nincs. - Remegő ujjakkal lapozta
fel az időközben ismét összecsukódott forgatókönyvet.
13. kép, törzsfői wigwam
Ülő Bika. Testvéreim! Megfojt minket a Sápadtarcú. Nyugalmunk oda van. A fejünkön
vérdíj. Tennünk kell valamit!
Vörös Hód. Menjen vissza oda, ahonnan jött!
Ülő Bika. Egyezkedjünk, különben elvesztünk.
Vörös Hód. És ha nem sikerül?
Ülő Bika. Akkor harc! Hadiösvényre lépünk...
Meg sem kellett fordulnia, és szemközt találta magát a természet e furcsa tévedésével.
Odakint esteledett, s az ablakon kinézve a fekete levegőben is az ő körvonalai vibráltak
káprázó, gyenge szeme előtt.
- Megadom magam - mondta az írógépnek. - Bevallok mindent. Tessék, mit akarsz, mit
valljak be?
Válaszra várt, de hiába. Hogyan is válaszolhatna. Oktalan barom. Nincs semmije. Csak ez az
iszonyatsárga pillantása.
- Gyerekkoromban loptam. A piacon. A Garay téren. Olyat is, ami nem kellett. Egyszer egy
élő tyúkot, fogadásból. Nem mertem hazavinni. Becsempésztem a házba. A pincében
tartottam, de nem tudtam etetni. Loptam volna hozzá kukoricát is? Megdöglött. Nem tudta
meg senki, most mondom csak...
Fáradtan félresimitotta a haját.
- Jó, jó, tudom, ez nem elég... Más tulajdonképpen nincs... - megpróbált hátrafordulni, de a
hidegsárga ostorként érte. Maradt.
- Tényleg nincs... megmondanám igazán, ha volna... A főbérlőimnek mindig rendesen
fizettem, az eltartási szerződés is szabályos volt. Betartottam. Mi kellene? Minden rendben.
Nem tehetek róla. Csak a tyúk volt. És azt sem tudták meg. A kofa máshova nézett, és huss,
egy mozdulat, ügyes voltam, és hűlt helye a tyúknak. Nem is kotkodácsolt. De más ilyesmi
nem volt ...igazán. A munkámat mindig rendesen... nem vagyok válogatós. Ami jön, forgató-
könyv, műszaki, krimi, angol-német oda-vissza. Mindig határidőre. A tyúkon kívül soha
semmi...
A sárga szempár megrebbent, a fordító remegett az indulattól, a félelemtől, a megaláztatástól.
- A tyúkon kívül semmi... Mit akarsz még? A francot akarsz még hallani? - ordította. - Csak
az a rohadt tyúk!!
A kajla fülek figyelmesen felé fordultak. A fordító gondosan megjelölte Ülő Bika monológját,
ahonnan majd folytatnia kell a munkát, és remegő térddel felállt.
- Felteszek még egy kávét - mondta félig a betolakodónak, félig önmagának.
Az félrehúzódott, utat engedett.
A fordító kihúzta a konyhaasztal fiókját, kiskanalat keresett, hogy betölthesse a durvára őrölt
Omniát az öklömnyi acélmasinába. Nem talált tisztát. Valószínűleg a mosatlan edénnyel
zsúfolt mosogató legalján hevernek, a zsíros tányérok alatt. Most már halaszthatatlanul
mosogatnia kell.
Lila. Az egyetlen tiszta háztartási eszköz püspöklila műanyag nyele. Megragadta a kézhez álló
markolatot, kiemelte a fiókból a hosszú, hegyes konyhakést. Az ajtóra pillantott. A
sárgaszemű nem volt ott. A szobában maradhatott.
A kést a háta mögé rejtette. Az előszobában leoltotta a villanyt, csak a szobából szűrődött ki
némi fény. Lassan a földre ereszkedett, s foga közé szorítva a lila nyelű kést, kúszni kezdett a
táguló előszoba padlóján, kerülte a ritkás fénysávokat, meg-meglapult az árnyékfoltokban.
Néma volt és elszánt, mint Ülő Bika hadiösvényen lopakodó indiánjai.

Gondosan megterítette a vacsoraasztalt. Elégedetten nyugtázta a tükörfényesre takarított

konyhát. Míg a leves főtt és sült a hús, elmosogatott, a linóleumot is felmosta.
Komótosan kanalazta a levest, s bár az aprólékot soha nem szerette, most cuppogva
szopogatta a sárga pikkelyes, görbe ujjú lábat. A sült gyönge bárányra emlékeztető aromáját a
levesnél is vonzóbbnak találta.
Jóllakottan tolta el maga elől a tányért. Böffentett. Biztonságban érezte magát. A maradékot a
fridzsiderbe tette. Holnap vásárolnia sem kell.
 FOLYÓ ÉV AUGUSZTUSÁNAK ELSŐ HETÉBEN

Folyó év augusztusának első hetében furcsa dolgok történtek a lakótelepen. A szokatlan

események előzményeként Süttő József kilencedik emeleti lakos, az Észak-Pesti Nyomda
nyugdíj előtt álló szedőmestere megnézte a televízióban a BBC angol tévétársaság Hamlet-
filmjét. A második felvonás után elaludt, de a mű így is nagy hatást tett rá. Másnap reggel
nyúzottan, messzibe néző tekintettel indult munkába, a lét és a nemlét kérdésein töprengve.
Aznapi feladata a Házunktája kiszedése volt. Annak rendje és módja szerint elkészítette a
fejlécet, a cím fölé írta a dátumot, a cím alá bal oldalra: A Hazafias Népfront Kerületi
Bizottságának időszakos kiadványa. Jobb oldalra az került volna: Világ proletárjai egye-
süljetek! Ekkor azonban Süttő József szeme kimeredt, s úgy bámult a zakatoló terem túlvége
felé, mintha kísértetet látott volna. Kisvártatva összeszedte magát, habozva kopogni kezdett
gépén, s a Házunktája fejlécének jobb oldalára, a jelszó helyére ezt írta: „Több dolgok vannak
földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” A nap hátralevő részében
tisztességgel, pontosan végezte munkáját. Az apró hiba elkerülte a nyomdai lektorok
figyelmét - ugyan, ki ellenőrzi egy időszakos kiadvány fejlécét? -, s a hét végén az önkéntes
társadalmi aktivisták már ki is hordták a lakótelepre a nyomdaszagú példányokat, minden
levélszekrényben elhelyezvén egyet-egyet. A Házunktájá-t a szedőmesteren kívül egyetlen
helyi lakos sem olvasta el. Reklamáció tehát nem érkezett. Ám mégis innen számítható a
szokatlan események kezdete.
Hétfőn különös tákolmány tűnt fel a főút közepén: egy deszkából durván összerótt falusi budi,
az ajtó közepén szív alakú, fűrészelt nyílással. A záróvonalon állt, a reggeli forgalom óvatosan
kerülgette. A budihoz érve az autók lassítottak, azután a vezetők hitetlenkedve csóválták
fejüket, és beletapostak a gázba. Végül, úgy dél felé, egy buszsofőr, Szeredás János, aki már
tizennegyedszer hajtott el aznap a budi mellett, megállította a százharminckilencest, és le-
szállt. Az utasok az ablaküvegre tapadva bámulták. Szeredás óvatosan kinyitotta a budi ajtaját,
és belépett. Hamarast kék egyennadrágjának övét igazgatva jött elő, visszaült a helyére, és a
vezetőfülke mikrofonjához hajolt. - Egész tűrhető - közölte harsogva a mintegy negyven
utassal. - Rozsnyák út következik - tette hozzá, és a busz meglódult.
Kedden hajnalban óriás falragasz jelent meg a közért oldalán, mely narancssárga betűkkel
kürtölte szét a lakótelepen, hogy a patika és a Patyolat közötti üres üzlethelyiségben kóser
mészárszék nyílik, bárki jelentkezhet a versenytárgyalásra, az Izraelita Hitközség szocialista
szerződésbe adja újonnan nyíló boltját. A debil újságárus fiú elolvasta a hirdetményt, rohamot
kapott, és egész nap azt kiáltozta: - Én vagyok a Magyar Horgász! Én vagyok a Magyar
Nemzet! Én vagyok a Népszava!
Szerdán a lakótelepen cirkáló szárharminckilences buszon egy BKV-ellenőr elvette vala-
mennyi utas bérletét, és kijelentette, hogy augusztus harmadika mától kezdve Nemzetközi
Bliccnap. Esküdözött, hogy az ENSZ nevében beszél.
Ugyanezen a napon délután egy középkorú férfi anyaszült meztelenül, csuromvizes testén
almaszagú szappanhabbal rohant végig az utcán, és fogkrémet köpködve, hisztérikus
boldogsággal üvöltötte: - Fiaim születtek! Négy! Tizenhárom kiló huszonöt, nettó! Fiaim!
Huba! Taksony! Vajk! Ond!
Csütörtökön egy idősebb német turista meg a lánya betért a szolgáltatóházban levő dohány-
boltba, és emelt hangon felelősségre vonta a féllábú trafikost, hogy hová tűnt a hegy. - Miféle
hegy? - kérdezte a trafikos. A német egy ronggyá gyűrődött régi térképen mutogatott, s
hosszan magyarázta, hogy utolsó ittjártakor egy hegyet védett heteken át, és most elhozta a
kislányát, hogy megmutassa neki. A féllábú trafikos összehúzott szemmel végigmérte a német
turistát, és bólintott. - Emlékszem magára - mondta. - Szóval mégis sikerült kitörnie. Kár. A
hegyet egyébként magukkal vitték a bajtársai. Most völgy van a helyén. - Ach so - mondta a
német, vett egy doboz Marlborót, karon fogta a lányát, és kiment.
Pénteken, tizennégy óra harminckét perckor a lakótelep valamennyi posztos rendőre és éppen
szolgálatban levő járőre összeröffent a zöld óvoda melletti játszótéren. Izgatottan tárgyaltak
valamit. Azután a körzeti parancsnok kinyitotta revolvertáskáját, és előhúzott belőle egy apró,
piros pöttyös szoknyát. Óvatosan belebújt, s bár a szoknya minden igyekezete ellenére bele-
beleakadt az antantszíj szövevényes csatjaiba, végül a helyére került. A többiek körkörös
alakzatot vettek fel a piros szoknyás parancsnok mint viszonyítási pont körül, megfogták
egymás kezét, és egy messzehangzó „egy-két-há” vezényszóra körben áll egy kislánykát
kezdtek játszani. Néhány arra járó civil csatlakozni kívánt, ám ezeket - biztos ami biztos -
feloszlatták.
Szombaton reggel valamennyi vezető szerv valamennyi vezető tisztségviselője, ezek első
helyettesei, valamint az ezen szervek tevékenységét koordináló bizottságok tagjai és póttagjai
megkapták a várva várt lakáskiutalást, és meglepetésszerűen beköltöztek a lakótelepi torony-
ház tizenötödik és tizenhatodik emeletére. Boldogan vették birtokukba másfél szoba össz-
komfortos lakásukat, az asszonyoknak szavát szegte az öröm, ahogy beléptek három és fél
négyzetméteres, beépített bútorokkal felszerelt konyhájukba. A lépcsőházat a hurcolkodás
vidám zsivaja töltötte be.
Vasárnap egy korosodó asszony már kora reggel körözni kezdett az óvoda és az orvosi rendelő
között felállított térdíszítő elem körül. A térdíszítő elem másfél ember magasságú, hasas
bronzkorsó volt, oldalán klasszicizáló rovátkákkal. Déltájt az asszony, mintha csak valami
delejes hatalom tartaná fogva, nehézkesen felhúzódott a korsó peremére, és belebújt. Egy
darabig mocorgott, fészkelődött, majd elhallgatott. Kisvártatva dalra gyújtott. A korsó
bronzöble megsokszorozva sugározta rekedtes hangját a lakótelep minden zugába. Újra meg
újra belekezdett ugyanabba a dalba, de az első sornál nem jutott tovább. Azt énekelte, hogy
„Kertünk alatt, édesanyám, móc katonák járnak.” Amikor ezredszer elmondta, hogy „Kertünk
alatt, édesanyám, móc katonák járnak”, Ferencz Endre műbútorasztalos lejött a másodikról,
belerúgott a korsóba, és azt mondta: - Kuss! - A bronz nagyot kondult, az asszony odabent
elhallgatott. Meglátta ezt Rót Ágoston, vállalati előadó a buszmegállóból, odajött, és ő is
belerúgott a korsóba, és azt mondta: - Kuss! - Azután a lakótelep valamennyi lakója odament
a korsóhoz, sorba álltak, belerúgtak, és azt mondták: - Kuss! - Éjfélig tartott, míg mindenkire
sor került. Hajnaltájt az asszony előbukdácsolt a korsóból, szédelegve a bronznak támasz-
kodott, majd ő is belerúgott, és azt hörögte: - Kuss.
Hétfőn Szemlér Gyula, harmincöt éves géplakatos, miután kirúgták a munkahelyéről,
halálosan összeveszett a feleségével, és az anyja nem engedte, hogy visszaköltözzön hozzá,
úgy döntött, hogy véget vet az életének. Felment a tizenhatemeletes tetejére, belekapaszkodott
egy tévéantennába, és lenézett. Röviden végiggondolta az életét, majd leugrott. Fél métert
zuhant, azután megállt. A levegőben maradt. Nézett jobbra, nézett balra, igyekezett megfejteni
a tüneményt. Nem sikerült. A levegő kemény volt a talpa alatt, járhatott, ugrálhatott rajta,
ahogy csak tetszett. Szomorúan vállat vont, és az űrön által megindult a Hármashatár-hegy
felé, mert eszébe jutott, hogy lakik Budán egy távoli ismerőse, akinél talán meghúzhatja
magát.
Kedden már kora reggel a KÖJÁL engedélyező pecsétjével ellátott plakátok jelentek meg
szerte a lakótelepen, melyek tudatták, hogy pontosan tizennyolc órakor egészségügyi happening
veszi kezdetét az egész városnegyedben. A jelzett időpont előtt egy perccel dr. Szalai Zsolt
körzeti orvos kilépett a rendelő ajtaján, és végigpillantott a lakótelepen. Az utcák, a terek
kiürültek, az ablakokban nők, férfiak, gyerekek tolongtak. Az orvos az órájára nézett, és
számolta a másodperceket, majd fehér köpenyének zsebéből ormótlan rakétapisztolyt húzott
elő, a feje fölé emelte és elsütötte. Égővörös rakéta röppent a magasba, és kivirágzott a
toronyház fölött. Ebben a pillanatban negyvennyolcezer helyi lakos gargalizálni kezdett
kamillateával, majd valamennyien kiköptek az ablakon. Kamillaszagú Niagara zúdult az
utcákra, és okkerszín permet felhőzött az ég felé.
Ez volt a HÉT, augusztus első hete a lakótelepen.
Szerdától kezdve semmi sem utalt az előző napok szokatlan apróságaira, s az élet a normális
kerékvágásban folyt tovább.
 LEÍRÓ GYAKORLATOK

A fordító olykor-olykor eljátszott a gondolattal: mennyivel többet kereshetne, ha maga

próbálkozna írással. A krimiirodalom kliséit ügyes kézzel egymáshoz illesztve, körülbelül
annyi idő alatt írna meg egy történetet, amennyit a fordítás kíván. Ám tisztában volt vele, hogy
bizonyos irodalmi fogásokban járatlan, s ha elméletüket ismeri is, alkalmazni aligha tudná.
Például a párbeszéd. Egyszer azzal az elhatározással ült írógépe elé, hogy párbeszédet ír.
Hosszan töprengett, hogy kik beszéljenek és miről. Végül több elvetélt kísérlet után az
abszurd társalgás mellett döntött, minthogy annak tere és ideje korlátlan. Órákon át bámulta
vívódva, üveges szemmel a hótiszta papírlapot, míg megszületett a dialógus. Arról tanús-
kodott, hogy a magányosan töltött napok, hetek és hónapok, munkájának erősen individuális
jellege és lakóhelyének dehumanizáló volta következtében az életnek mindössze egyetlen
területét ismeri teljes mélységében: azt a tizenötször huszonöt centiméternyi, fehér négy-
szögecskékkel és betűkkel borított táblát, melyre meredve napi nyolc-tíz órát tölt: írógépe
klaviatúráját. A párbeszéd ugyanis így hangzott:
- = 23456789üöó qwertzuiopő - szólt Alice.
- asdfghjkléáyxcvbnm... - felelte James.
- +”%&!/Ő-:ÖTÓQWERTZUIOPŐ ASDFGHJKLÉÁ! - sikoltotta Alice.
Ezután hosszú időre eltemette irodalmi ambícióit.
Évek múltán, egy csendes, olvasgatással töltött délután érdekes utalásra bukkant. Neves angol
író önéletrajzát lapozgatta, eredetileg azzal a céllal, hogy egy név helyesírását tisztázza, ám
rövidesen elmélyedt a félezer oldalas, nagyvonalú irodalmi tallózgatásban, mely az ősi
mezopotámiai eposzoktól Samuel Beckett legújabb video-taktiliko-metafizika marionettjéig
sorolta a szerzőt ért főbb hatásokat. Megemlítette James Joyce-ot is, s a fordító felsóhajtott, ez
volt álmai netovábbja: Joyce-ot fordítani. Ismét föltette magában: utánanéz az angol óriás
fiatalkori műveinek, hátha maradt még számára valami lefordítatlan és lefordítható ifjúkori
zsenge. Továbblapozott. Szó esett a modern csukcs próza fejlődéséről, a korai provanszál
költészetről, azték virágénekekről és a század eleji Húsvét-szigeteki avantgarde tomboló
mozgalmairól, majd érintőleg Flaubert-ről és Maupassant-ról is. E két nagy író - közölte a
szerző egy helyütt - mester-tanítvány viszonyban állt egymással. És idézte az irodalom-
történeti legendát, mely szerint Flaubert valóságos házi feladatokat rótt az ifjúra. Egy csokor
virágot állított az asztal közepére, s Maupassant-nak napi egy oldalt kellett írnia a bukétáról,
ekképpen fejlesztve leíró technikáját.
Kíváncsiság támadt benne: vajon hogyan sikerült a lecke? A szerző azonban erre vonat-
kozólag nem adott útbaigazítást. Alaposabban belegondolva, nem is nagyon érdekelte volna ki
tudja hány oldal egyetlen csokor virágról, de azt nyomban átlátta, hogy e módszer az ő
egyelőre igencsak kezdetleges leíró technikáján is sokat lendítene.
Úgy döntött, kipróbálja. Egy jövőbeni krimihez a leírás elengedhetetlenül szükséges. Nyom-
ban hozzá is akart látni, de rájött, hogy az ablakon túl csikorgó decemberben aligha találhat
friss virágot. Habozva ácsorgott a szobában, reményvesztetten bámult ki a hóesésbe, s ekkor
eszébe ötlött valami. A folyosón termett, s máris futott lefelé a lépcsőn. A konyhák a
lépcsőházra nyíltak, s ő világosan emlékezett, hogy néhány napja egy szál virágot látott egy
első emeleti konyhaablakban.
Jól emlékezett. Pohos, zöld palack állt a párkányon, benne egy szál vörösen viruló rózsa.
Alighanem azért került a konyhába, hogy a gáztűzhely kellemes melege védelmezze a
decemberben oly ritka szépséget. Talán a háziasszony kapta valamelyik hódolójától, esetleg
eladó lánynak kedveskedett vele a jövendőbelije. Ah! A fordító számára végül is teljesen
érdektelen volt a rózsa eredete. Visszarohant a lakásba, papír és ceruza után kutatott. Kék
fedelű füzet akadt a kezébe, címkéjén ez állt: Francia szótár. Első oldalain valóban francia
szavak sorakoztak a halvány négyzethálón, s ez fölidézte évekkel ezelőtt elvetélt elhatá-
rozását: franciául tanul. No lám, most meg Maupassant. Kitépte az első és a meglazult utolsó
lapokat, összegyűrte, a papírkosárba hajította. Vastagon áthúzta a címkét, és sebtiben alá-
firkálta: Leíró gyakorlatok. Visszasietett az első emeletre. A néptelen lépcsőház korlátjára
könyökölt, hosszan figyelte a rózsát, majd írni kezdett.
December 3. Élénkzöld szára lágyan s mégis határozottan emelkedik ki az üveg torkából, s
kecsesen kissé balra dől. Megállt, ajkát némán mozgatva számolt, s folytatta. Hét halvány-
vörös tövise harciasan meredezik. A szár közelében egy árnyalattal tompább a friss levélkék
zöldje; peremükön finom recézet vonul, szemérmesen rejtik, ám mégis kiemelik a szár nemes
ívét. Elgondolkodott: vajon a levélkék most büszkén mutogatják vagy szemérmesen rejtegetik
mutogatni-, illetve rejtegetnivalójukat. Egy vállrándítással elhessegette a kételyt. Most követ-
kezett maga a rózsa. A szirmok bársonya borvörös. A tüzes kehely merészen néz a magasba. A
csúcson van éppen. Ennyi.
Elégedett volt, különösen az utolsó mondatokkal. Úgy érezte, meglátta a jelenben a jövőt. Míg
felfelé ballagott a lépesőn, elhatározta, hogy elkötelezetten realista író lesz, mivel hajlamainak
s a kínálkozó témának egyaránt ez a megközelítés felel meg a legjobban.
A lakásba érve fiókjába helyezte a füzetet, és folytatta munkáját. Könnyű szívvel kopogta le a
felügyelő látogatását a gyanúsított lakásán, fitymálva fordította a neves amerikai krimiszerző
szóvirágait, a tetthely, az ódivatú londoni lakás közepes leírását s a gyanúsított jellemzésére
szolgáló lapos fordulatokat.
Két nap telt el, míg ismét időt szakíthatott a feladatra.
A korlátra könyökölt, gondosan átlapozta a füzet első oldalát, nehogy véletlenül elolvassa a
múltkori jegyzetet, s az befolyásolja a következő gyakorlatban. Összehúzott szemmel mére-
gette a rózsát, s oly közel hajolt a konyhaablakhoz, hogy orra kis híján az üveget érintette. A
változásokat kutatta, s bosszantotta, hogy nem, vagy alig talál, bár a virág most kétségkívül
inkább jobbra és nem balra dőlt. Vállat vont, és nekilátott. Egy pillanatra csábítást érzett, hogy
nyomban hozzáfogjon a hanyatlás leírásához, de eszébe jutott elkötelezett realizmusa, és tolla
máris futott a papíron: December 5. Élénkzöld szára lágyan s mégis határozottan emelkedik ki
az üveg torkából, s kecsesen kissé jobbra dől. Hét halványvörös tövise harciasan meredezik.
A szár közelében egy árnyalattal tompább a friss levélkék zöldje... Elbizonytalanodott. Ismerő-
sen csengtek a fordulatok. Csak nem használ sémákat ő is? Elhessegette a gondolatot, és
folytatta.
Néhány nap múltán fokozódó rossz érzéssel végezte a magára rótt gyakorlatot megfigyelő-
helyén, és dühösen méregette a teljes pompájában, kitartóan virító rózsát. Az utolsó
mondatnál tartott: A csúcson van éppen - tett pontot a végére, amikor odabent egy test nélküli
női kéz nyúlt a konyhaablak kilincséhez. A korláthoz lapult. Az ablak kitárult. Olajszag, sülő
hús sercegése hömpölygött elő a párás üveg mögül, edénycsörgés töltötte be a lépcsőházat.
Várt. A füzetet és a tollat elrejtette. Óvatosan kiegyenesedett, és nem értette, mitől fél. Elvégre
joga van a lépcsőházban álldogálni.
Kezdetben nem tudta, mire vár, de fokozatosan mind tisztább körvonalakat nyert az imént
még csak settenkedő szándék. Az edénycsörgés megszűnt, s amint nyilvánvalóvá vált, hogy a
vacsorát készítő asszony elhagyta a konyhát, ő gyorsan a rózsáért nyúlt. Az első olajos-síkos
érintés után visszakapta a kezét, s undorodó borzongás fogta el, mintha sűrű mocsokba nyúlt
volna. A konyhából előgőzölgő ételszag s az érintés váratlan undora mozgásra késztették
gyomorizmait, nehezen nyelte vissza a feltüremkedő hányadékot. Erőt vett magán, kikapta a
virágot a zöld palackból, és szeme előtt forgatva alaposan szemügyre vette. A merev műanyag
száron keményen rezegtek a levelek, ahogyan megpöccintette őket, s peremük recézete erőtlen
fűrészként siklott tenyere bőrén. A vörös szirmok közé koromszemcsék ültek, meg egy
elfeketedett fejű gyufaszál, melyet egykor nyilván a gáztűzhely meggyújtására használtak.
Még forró lehetett, amikor a virágkehelybe került; megolvasztotta két szirom illeszkedését.
Olajszag áradt a tompa fényű műanyagból; régen pácolódhatott már a konyhaablakban.
Kivette a gyufaszálat a merev kehelyből, a leharapott tejeszacskócsücsköt is, mely mélyen a
közepébe ékelődött, és visszalökte a palackba a virágot. A test nélküli kéz becsukta az
ablakot, s a rózsa ismét kívánatos kecsességgel állt a párkányon.
Lassan baktatott fölfelé, gumitalpú cipője alatt megcsikordult a lépcső. Szobájába érve az
asztalra hajította a füzetet, melynek címkéjén, egy ki tudja mi módon odakerült folt elmázolta
a feliratot, s most azt olvashatta: Le......korlatok.
Hüvelykujjával megmasszírozta halántékát. Igyekezett elejét venni a fejfájásnak.
Végül úgy döntött, hogy semmi sem változott. Látszat és valóság ellentéte ebben az esetben
mellékes, ha ugyan nem látszólagos. A gyakorlat lényegén mit sem változtat, hogy tárgya nem
az, aminek hitte. Az ellentmondás a virág látszólagos mivolta és valóságos természete között
csupán élesen felmutatja Maupassant és saját korának különbségeit. De a feladat feladat
marad. El kell végezni, más lehetőség nincs.
December 10. Az enyhén sárguló szár balra hajlik. A tövisek halványvöröse megsötétült, a
legfelső apró karom letört, a zöld palack mellett hever a párkányon. A finoman recézett
rózsalevélkék pereme befelé pöndörödik, dacos frissességük tovatűnt. A virág bársonya
ernyedt puhaságnak adta át helyét, a feszes szirmok megereszkedtek, a kehely tüze már
ellobogott, s a görbedő száron ülő virág erősen balra biccen, sejtetvén jövendő sorsát.
A fordító összecsukta a füzetet, és undorodva nézte a konyhaablakban merevedő műrózsát.
„De hiszen hazudok - gondolta. - Mi lesz így elkötelezett realizmusommal?”
December 18. Az aszott szár derékban megroppant, s a virág sziromtalan kelyhe fejjel lefelé
függ a zöld palack pohos hasa mellett, mint valami groteszk inga. Pergamenszáraz levelek és
szirmok kusza káosza borítja az ablakpárkányt. A valaha volt frisszöld és borvörös eggyé-
olvadt a semleges, halotti sárgásbarnában. A víz a palackban megposhadt, a szár odabent
bűzölögve rothad. Vége.
A fordító összecsapta a füzetet, és utálkozva ellépett az ablaktól. „Nem, mégsem hazudok -
gondolta. - Sőt.”
 AZ OSZLOP

Évekig nem vette észre, holott valahányszor fölment az öregasszony lakására, el kellett
haladnia mellette: ott állt a két tízemeletes tömbház között, pontosan félúton. Egyszer azután
késő estig maradt, hagyta, hadd beszéljen az öregasszony, hadd motyogja maga elé emlék-
töredékeit Jenő bátyjáról meg a szentendrei görögkeleti papról, akinél szebb férfit nem látott a
Monarchia. Az öregasszony lassan forgó nyelve alól repedezetten, fakón peregtek elő a
szavak, ő pedig előre-hátra döccent a szoba közepére tolt, billegő lábú fotelban, és szokása
szerint szégyellte magát, hogy Vadnai néni halálára spekulál; a lakás, a lakás... De este tíz felé
erőt vett magán, elköszönt, és a marasztalás ellenére szedte a sátorfáját. Szokása szerint le-
szegett fejjel baktatott át a füvön a buszmegálló felé. A zöld csomókon már éjszakai harmatok
gyülekeztek, megsötétítették cipőjét. Zajt hallott a háta mögül, visszanézett, de továbblépett;
ekkor hatalmas ütést mértek az arcára. Mintha doronggal sújtottak volna felé. Megszédült,
hátraugrott, és már-már harciasan védekező állásba helyezkedett. Sötét, függőleges tárgy
meredt föl előtte, embermagasságú, a teteje kiszélesedett és ellaposodott. Nyelvével körül-
tapogatott a szájában, felső ajka nyomban megdagadt, metszőfoga enyhén megsérült, az ínye
is felszakadhatott, sós ízt érzett. Szédülése lassan elmúlt; előrenyúlt. Hűvös, józan fém, meg-
lepően sima, ujjai végigfutottak rajta, le és föl, ameddig csak álló helyéből elérhette, de nem
érzett sem repedést, sem pattogzó zománcot vagy rozsda okozta egyenetlenséget. Óvatosan
kikerülte, és a buszmegálló felé tartott. Otthon, az albérlet hámló, zöld olajfestékkel kikent
fürdőszobájának tükrében megállapította, hogy bal felső metszőfoga kicsorbult, pereméről
lepattant a zománc.
A legközelebbi látogatásnál, a bevásárlószatyrot lóbálva egyenesen a sötét tárgyhoz ment, és
alaposan szemügyre vette. Derékvastagságú, tömör fémoszlop volt, szálegyenesen meredt elő
a földből, de bárhogy sütötte a Nap, nem csillogott, mintha elnyelte, magába szívta volna a
fényt. Teteje kiszélesedett, mint az antik oszlopoké, de simaságát ez sem törte meg, lágy ívvel
hajolt a szélesebb rész felé, akárha kinyílt volna a vége. Újra megtapogatta, igyekezett
közelebbről meghatározni az anyagát, ilyen simaságot eddig egyetlen fémnél sem tapasztalt.
Talán valami acélötvözet. A hengeres test tömörségét egyetlen dísz, karcolás vagy jel sem
törte meg. Árnyéka élesen hullt a gyér fű alól előkopaszodó földre. Vállat vont, megkocogtatta
kicsorbult metszőfoga élét, az öregasszony lakása felé indult, de szemét nem tudta levenni az
oszlopról, óvatosan hátrált, míg csak el nem érte a ház előtti parkolót, ott azután megfordult,
és a lépcsőházhoz sietett.
- Jó, hogy jön, fiam - fogadta Vadnai néni -, már vártam. Nem lehetett olyan váratlan idő-
pontban becsöngetni hozzá, hogy ne így fogadta volna látogatóját, a villanyszámlást, a
szomszédot és a körzeti orvost egyaránt.
- Tessék mondani - kérdezte, amint elhelyezte a fridzsiderben a joghurtot és friss szegfűvel
helyettesítette a vázában a kókadozó margarétákat - tessék mondani, mi ez az oszlop?
- Miféle oszlop? - Az öregasszony reszkető kézzel bontogatta az epres joghurt műanyag
dobozát.
- Lent, a ház előtt.
- Nincs ott semmiféle oszlop.
- Ahogy ki tetszik lépni, pontosan szemben.
Az öregasszony cuppogva belekanalazott a rózsaszín krémbe.
- Én még sose láttam.
- Az lehetetlen. Vadnai néni is lejár néha, elüldögél a közért előtt.
- Le, persze hogy le. Azért mondom, nem láttam én ott semmiféle oszlopot.
Néhány nap múlva újra meglátogatta az öregasszonyt. A ház előtt szinte belefutott a gondnok-
ba, aki épp karba font kézzel, mosolygós elégedettséggel szemlélte félszemű, hájas boxer-
kutyáját, mely az oszlop tövében emelgette hátsó lábát.
- Jó napot.
- Jó napot. - A kövérkés gondnok nem vette le szemét a kutyáról.
- Meg tudná mondani, mi ez? - biccentett az oszlop felé.
- Boxer - felelte a gondnok -, fajtiszta, fiatal korában kiállításokat nyert, hármat egymásután,
sorozatban.
- Nem-nem - rázta fejét türelmetlenül, a Vadnai néni joghurtjait tartalmazó szatyrot áttette a
másik kezébe - ez itt -, és szabad kezével megérintette az oszlopot.
- Ja ez? - nézett fel a gondnok kissé sértetten. - Valami oszlop.
- De mire való?
- Hát azt én honnan tudjam? Mikor a ház megépült, már itt volt.
- Talán villanypózna lehetett - próbálta bevonni a gondnokot valami közös találgatásba, de az
csak vállat vont.
- Nem tudom. - Végül mégis alaposabban szemügyre vette, megtapogatta a tömör fémfelü-
letet. - Nem úgy néz ki. Ez tömör. Egy villanyoszlopnak üregesnek kell lenni, belül futnak a
vezetékek.
- Akkor mi lehetett?
- Ha annyira érdekli, kérdezze meg Kárász bácsit, annak itt volt kertes háza, mielőtt megépült
a telep, aztán helyben kapott lakást. Az elején még lakbért se akart fizetni, mert ha a régi
házban nem kellett, akkor az újban se fizet, minek bontották el a feje fölül a régit. A földszint
négyben lakik, de ha jó az idő, a közért előtt ücsörög a többiekkel. Na, jól van, Cézár, elég
lesz már - veregette meg az erőlködéstől kidülledt félszemű, székrekedéses kutya hátát -,
menjünk szépen.
A közért előtti kispadon szálegyenes öregember ült, botját térdének támasztva szigorúan
figyelte a ki-be siető vásárlókat...
- Nem tudom - mondta -, negyven éve költöztem ide, akkor már megvolt. Ne törődjön vele,
majd megszokja. Még jó is, hogy itt van, látja, hiába rombolták el a házamat, hiába építették
ide ezeket, az oszlop maradt. Nem bírtak vele.
Hetenként egyszer-kétszer járt az öregasszonyhoz, s minden alkalommal kis kitérőt tett, hogy
megérintse, körbejárja az oszlopot. Időnként mozdítani próbálta, teljes erejével rángatta, de
meg sem rezdült. Ezzel a fáradsággal akár a Gellérthegynek is nekiveselkedhetett volna. Szél,
eső, napsütés nem fogott rajta, gőgösen őrizte titkát a homokszín háztömbök árnyékában.
A lakótelep túlsó végén még égig érő daruk emelgettek fél szobákat a levegőbe, sóderrel,
cementtel rakott teherautók bukdácsoltak a gödrök és tócsák között. Egy épülő monstrum
tövében panelekből összerótt házikó árválkodott, rajta tábla: Építésvezetőség. Ide is elzarán-
dokolt, és érdeklődött a főmérnöktől: mi célt szolgál az a tömör fémmicsoda az S/4-es és az
S/5-ös épület közt? A főmérnök figyelmesen a szemébe nézett, vállat vont, és jókora papír-
tekercset húzott elő, a már megépült részleg tervrajzát.
- Nem tudom - mondta -, de nézze csak, itt a terven bejelölték a maga oszlopát. Látja ezt a
piros pontot? Ez az. - Az asztalra dobta a lilás vonalakkal telerajzolt pauszpapírt, és a piros
pontra bámult. Szája szögletében többször egymás után megrándult egy ideg. - Ennyit tudok -
tárta szét karját a kérdezősködő felé fordulva.
- Ennyit?
A főmérnök cigarettát vett elő, két gyufaszálat is eltört, míg a harmadik lángra lobbant.
- Elárulok magának valamit - köszörülte a torkát -, valamit, amit abban a pillanatban, hogy
megtörtént velem, igyekeztem elfelejteni. És, amint látja, sikerült. - Foga közé szorította a
filtert, majdnem átharapta. - Maga az első, akinek elmondom, igaz, maga az első, aki kérdi.
Ott kezdtük az építkezést tíz éve; az S/4-es és az S/5-ös a telep első házai. Amikor letaroltuk a
kertvárost, hogy kezdődhessen a munka, az egyik bulldózer megakadt. Épp a maga oszlo-
pában. Nem bírt vele. Egy bulldózer, aminek a tízemeletes annyi, mint a hangyaboly, átmegy a
földszinten még hosszában is, és ha rádől az egész hóbelevanc, kijön a túloldalon, akár a
vakond. - Szája szögletében egyre sűrűbben rángott az ideg, odakapott, rátapasztotta a kezét,
úgy beszélt tovább. - Egy ilyen bulldózer akadt el azon a micsodán. Többször nekifutott, de az
oszlop még csak el sem görbült. Próbálkoztunk darukkal, hogy majd felülről kihúzzuk, egy
centit sem mozdult. Autogénvágókkal akartuk eldarabolni a föld színéig legalább, de nem
fogta. - Félig szítt cigarettáját kihajította a házikó sarkig tárt, mészfoltos ablakán, és azonnal
újat vett elő, nem gyújtotta meg, a füstszűrőt rágta. - Szóltam én akkor mindenkinek, senki se
hitte. Átterveztük a telepet, mármint azt a néhány házat, ne merőlegesen álljanak az úttestre,
hanem párhuzamosan. Így nem kellett hozzányúlni az oszlophoz. Azután körberaktuk ce-
menttel, építkezési anyaggal, és mindenki elfeledkezett róla. Amikor elvonultunk, ottmaradt.
Tíz éve maga az első, aki megkérdi, mi az.
- Miből van? Miféle fém az ilyen barnáskék?
- Nem tudom - felelte a főmérnök. - Megpróbáltam lehasítani belőle egy darabot, hogy
elküldjük laboratóriumi elemzésre, de semmi nem fogja.
- Mégis, maga szerint mi ez? Honnan került ide? Mikor?
- Hát mit tudom én?! - ordított fel hirtelen a főmérnök. - Hát mit tudom én - ismételte halkan,
kikapta szájából a meggyújtatlan cigarettát, és azt is kidobta az ablakon. Dohányszemcsék
lebegtek a levegőben, és ülepedtek lassan az asztalon heverő pauszpapírra. - Én csak annyit
tudok - igyekezett összeszedni magát -, hogy én elfelejtettem. És szerintem felejtse el maga is.
- Miért?
- Mert... - ordított újra, s arcán megint táncba kezdett az ideg - mert... - azután karjával a
levegőbe csapott, kivágtatott, és reszkető fejhangon utasításokat sikoltozott a művezetőknek.
Vadnai néni meghalt, és ő beköltözött a helyére. Többnyire otthon dolgozott, az írógép mellett
ült, és napi tíz-tizenöt oldalas sebességgel fordított. Ha leugrott a közértbe, a szolgáltató-
házbeli névtelen étterembe, vagy a buszmegállóhoz ment, mindig elhaladt az oszlop mellett.
Ilyenkor körbejárta, és újra meg újra megtapogatta. Az idő múlásával sem tudott meg róla
többet. Mozdulatlanul állt a téli reggelek ködében és a nyári alkonyok meleg napsugaraiban,
körötte kizöldült a gyér fű, és újra letaposták a megállótól a házak felé sietők, hó hullt, megült
kiszélesedő tetején, a gyerekek olykor kapufának használták, de nem szívesen fociztak itt,
mert a gondnok megígérte, hogy rájuk ereszti a félszemű, hájas boxert. Tatarozták a lakótelepi
házakat, autószervizt építettek, lebontották, majd újra beemelték az óvoda egy hibásan átadott,
életveszélyes falát, az oszlop hűvösen, fenségesen, rendíthetetlenül állt. Az emberek kikerül-
ték, ügyet sem vetettek rá.
Ő nem tudta kikerülni, és nem tudott elfeledkezni róla, ahogy a mérnök tanácsolta. Amint
kilépett a házból, az oszlopot kutatta tekintetével, és újra megdöbbentette, bizonyos
értelemben lesújtotta, hogy még mindig ott találja, bár talán teljesen elvesztette volna a fejét,
ha egy reggel eltűnik a helyéről. Sápadt volt és sovány. Harmadik házassági lehetőségét
puskázta el. Barátai sorra elmaradoztak, mert kevés szavú, zárkózott emberré lett, jószerivel
csak akkor beszélt, ha újabb szerződések megkötése tette szükségessé vagy szakmai ügyekről
tárgyalt lektoraival. Voltak napok, amikor unos-untalan az utcára rohant, hogy meggyőződjék
róla, áll-e még az oszlop, vagy odalépjen hozzá, és megtapogassa, talán százezredszer, nem
látható, érezhető-e rajta valamiféle változás. De az oszlop kitartott, s őt lassan hatalmába
kerítette az érzés: túléli anélkül, hogy bármit is elárulna titkából. „Végül is - töprengett - nem
kell mindig odanézni. Ha nem mozdulok a lakásból, nem látom. Negyvenezren lakunk itt,
temérdek ház, iskola, óvoda, bölcsőde és autószerviz, miért éppen egy alig ember nagyságú
oszloppal kell foglalkoznom?” Százszor is föltette magának a kérdést, de tudta, hogy áltatja
magát.
Nyaranta szakszervezeti beutalóval a Balatonra utazott; reggelente nem látta az oszlopot, s ez
kimondhatatlanul feszélyezte. Egy ízben hamarabb jött haza, holott az üdülőben gyümölcsöző
szakmai ismeretségekre nyílott volna lehetősége. Zománcsérült metszőfoga könnyebben és
gyorsabban kopott a többinél, néhány év múlva csapott ék alakúvá vált, s egyre sárgábbá, a
napi két doboz cigarettától. Nyelvének legapróbb mozdulata is elég volt, hogy eszébe idézze
az oszlopot - jobb napokon csak néhány percre akadt meg a munkában, rosszabb napokon
azonban arra kényszerült, hogy az utcára rohanjon, ahogy a lába bírja.
Egy nyári délután a Moszkva tér környékén intézte ügyes-bajos dolgait. Útban a metróállomás
felé éles kopácsolás ütötte meg a fülét. A kereszteződés középpontjában közlekedési lámpa
állt, négy irányba jelzett egyszerre, a hosszú fémrúd tetején valóságos lámpabokor terebé-
lyesedett. Öregedő asszony állt a lámpaoszlop tövében, a csúcsforgalmi dübörgés kellős
közepén, s egy kulccsal kopogtatta az üreges oszlopot.
A fájdalmasan hasogató, tervszerűen szaggatott, fémes kopogás átdöfte a forgalom egyenletes
zaját, mely vastagon burkolta a teret. A nő keskeny karimájú, szürkéssárgára kopott szalma-
kalapot viselt zöld szalaggal, vállán félrecsúszott a sokvirágos, tarka nyári ruha, bokája körül
sután leffegtek az ormótlan férfiszandál becsatolatlan szíjai. Morzézott. Szabad karjával az
oszlophoz ölelte magát, és sírt, zokogott, mint a záporeső, könnyei fekete csíkokban mosták
arcára a durván felrakott szemfestéket. Fölfelé bámult, oda, ahol a lámpák közönyösen
villogták piros-sárga-zöldjüket, s azon is túl, fel, egészen fel; adta és újra adta üzenetét,
süllyedő hajóként, mely folyamatosan közli koordinátáit, vétel, itt vagyok, vétel, vétel, itt én
vagyok, vétel. Autók tülköltek, mentő szirénázott. Egy-egy jelsorozat után megállt - a kisírt
szempár türelmetlenséget könnyezve lesett fölfelé - és tovább küldte üzenetét ismeretlen
címzettjének.
Hosszan figyelte a jelenetet, azután sarkon fordult, és hazament. Még aznap éjszaka elvitt
három piros-fehér csíkozású palánkot a hozzá tartozó állványokkal együtt a szomszéd utcából
egy útfelbontás mellől. Ugyanott találta a narancssárga-fehér fényvisszaverő mellényt is, amit
az utcaseprők meg az úttesten dolgozók hordanak. Másnap hajnalban körbeállványozta az
oszlopot, s az ugyancsak az útjavítás mellől lopott csákánnyal és ásóval munkához látott.
Felcsákányozta a földet az oszlop körül, s a felállított palánkokon túlra lapátolta. Egyenletesen
dolgozott, nem törődött vele, hogy a szokatlan munkától felhólyagosodott a tenyere. Szakadt
róla a verejték, de nem lassította a tempót. Délre derékig állt a gödörben, estére embermély-
ségbe ásta be magát. Újra meg újra nekifeszült az oszlopnak, hogy lássa, mozog-e már.
Milyen mélyre áshatták be? Mikor? És kik? Este nehézkesen tudott csak kimászni, másnap
kora reggel létrát vásárolt és vödröket, hogy ha lapáttal már nem éri el a gödör peremét,
vödörrel hordhassa fel a földet. Dolgozott egész nap és este, kezdetben az ásónak könnyedén
engedelmeskedő löszös talajban haladt, később agyagos rétegeken vágta át magát. Lassan
jutott előre, mert valahányszor egy vödör megtelt földdel, fel kellett kapaszkodnia a létrán,
hogy kiöntse a gödör peremére. A következő napon kötelet és csigát vett, a csigát a létra
tetejére erősítette, és azzal húzta fel a teli vödröket, még később két újabb létrát is beszerzett,
fokozatosan egymáshoz illesztette őket, másképp nem tudott volna kimászni. Dolgozott. Nyár
volt, forrók az éjszakák, s ő esténként már nem kászálódott elő a gödörből, ott aludt a fenekén,
hogy amint fölkel a nap, folytathassa munkáját.
Az oszlop mozdíthatatlanul állt. Sokszorosan mélyebbre ásták, mint amennyi a földből
kilátszott. Időnként nem értette, töprengve abbahagyta a munkát, azután újra nekilendült.
Kavicsos rétegen haladt keresztül, tudta, valamikor itt futott a Rákos-patak medre, de
századokkal ezelőtt elkanyarodott eredeti helyéről, s most a lakótelep túlsó végén hordja a
szennyet a Dunába. Ebben a kavicsos rétegben találta a korrodált fémpengét is. Kard lehetett
valamikor, bár a markolatnak nyoma sem maradt. Elgondolkodva forgatta, és egy réges-régi
iskolai történelemkönyv sorai ötlöttek eszébe: valaha Dózsa György hadai gyülekeztek Rákos
mezején. A már-már képlékenyen hajlékony pengét a gödör falába eresztette, és folytatta az
ásást. Összefolytak a napszakok.
Körülbelül ekkor történhetett, hogy piros labda hullott a gödörbe, épp a feje tetejére esett.
Megfogta, hosszan elnézegette, és felpillantott. Odafent, a szűk nyílásban gyerekfejek
pöttyözték a távolodó eget.
- Bácsi, tessék feldobni - kérlelte egy vékony hang. Felhajította a labdát, de az visszahullott,
újra próbálkozott, de nem tudott olyan magasra dobni. A vödörbe tette, és felhúzta. A gyere-
kek köszönetet kiabálva eltűntek.
Semmi sem változott. Az oszlop egyenetlenség, repedések és rozsdafoltok nélkül folytatódott
a föld alatt, meg sem rendült, ha nekivetette a vállát, karcolás sem esett rajta, ha rávágott a
csákánnyal, időnként megkocogtatta, de a tömör fém a hangot is elnyelte, akár a fényt.
Megállás nélkül dolgozott, köves, agyagos és vizes rétegek váltogatták egymást, néha csak
csákánnyal tudta keresztülverekedni magát. Faragott kőtöredékre akadt, ahogy inge ujjával
letisztogatta róla a földet, római évszámok bukkantak elő.
Tovább ásott. Egy ideig még elő-előbukkant valami azonosíthatatlan tárgy, talán egy kelta
harcos sarkantyúszegecse, talán vaskorszakbeli nyílhegy, de idővel ezek is elfogytak, és csak a
földrétegek váltották egymást. Olyan mélységben járt, ahová ember keze még nem hatolt.
Úttörő vakond. S az oszlop még mindig moccanatlan. Naphosszat nem nézett fel, csak ha eső
hullott a gödörbe. Ilyenkor odatartotta lassanként földszínűvé váló arcát. Egyszer, egy zápor
után mégis kinyitotta a szemét, és kutatóan felnézett, pillantásával az oszlop vonalát követve.
Gyűszűnyi volt felette az ég.
 KIVONULÁS

Sokan voltak. És egyre többen lettek. A pincében laktak, s csak ritkán merészkedtek a lépcső-
házba; a kiismerhetetlen lakók hol ajtó elé helyezett tejestálkákkal kedveskedtek nekik, hol
pedig váratlan dühvel rúgtak beléjük: „megint egy, a hétszentségit!”
Odalent mindig sötét volt, s a mandulametszésű zöld szempárok úgy fénylettek az örök éjben,
ahogy a szentjánosbogarak és hulló csillagok világíthattak valaha az augusztus éji mezőkön,
egy rég letűnt világban, melyre már csak a legöregebbek emlékeztek, a vénséges vén, sok
mindent megért kandúrok.
Tíz éve éltek egyre szaporodó törzseikkel és nemzetségeikkel a lakótelepi pincék betonfalai
közt, kopott, valaha televíziókat és fridzsidereket tartalmazó kartondobozokban telepedtek
meg, s a négyszögletes, homokszín papundeklikockák éppen úgy sorjáztak, akár a házak a
Rákos-patak menti laposon.
Sokan voltak. És egyre többen lettek. Egymásba értek a természettől fogva lopakodó léptek, a
pincerekeszekhez vezető folyosón nemcsak úgy hébe-hóba settenkedett át egy-egy macska;
falkában jártak, hullámzott velük a sötét. Mind nehezebben jutottak élelemhez, s mind
hevesebbé váltak a közért lapos, aszfaltozott tetején folyó csatározások és üzekedések,
melyeket forró nyáréjszakákon a lakók heves káromkodással tarkított üveg- és konzervdoboz-
össztüze kísért. Egyszer két egymásba akadt szeretőt agyonütött egy, a tizedikről lezuhintott
borospalack. Suttogás indult a pincében: - Nincs ez így jól - mondták a macskák -, rosszul van
ez így. - A szerelmespár kandúrja ugyanis köztiszteletben állt.
Sokan voltak. És egyre többen lettek. Néha, amikor egy-egy negyedórára felgyulladt a légy-
piszokkal bepermetezett, széles porcelán foglalatba ágyazott villanykörték gyér fénye, a
macskák riadtan húzódtak vackaikba; a fénytől csak ritkán várhattak jót. Ha csőrepedés volt
valahol, vízvezeték-szerelők érkeztek nagy dérrel-dúrral, és mindent felforgattak. Ezeknek
sietős volt a dolguk, s így csak belerúgtak az útjukba kerülőkbe, vagy meghajigálták az arra
járókat a magukkal hozott sörösrekesz kiürült üvegeivel. De ha elérkezett a nyári karbantartás
ideje, egész hadsereg szállt le a mélybe, és kazántisztítás ürügyén hetekre megszállta a pincét.
Ezek az ebédszünetben unaloműzésből időnként megnyuvasztottak egy-egy macskát, vagy
elkapták, és felakasztották valamelyiket a csövekre, majd célba dobáltak tetemére a kazánból
kikotort vízkődarabokkal. - Nem jól van ez így - háborogtak a macskák az ilyen túlkapásokat
követően, s ezt még azok sem tagadták, akiknek személyes ellensége volt az akasztottak
között.
Legendák terjedtek, az öregek egy letűnt, egerészős, tejestányérkás, átugorható kerítéseket
kínáló, virágzó vidékről meséltek, mely valaha a lakótelep helyén állt, s egy másik hasonló és
mégis létező világról, túl a telep végeérhetetlen házerdején, túl a vizen, melynek neve Rákos-
patak, messze-messze, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható mögött. Az ifjak ámultan hallgatták
a véneket és a merész kalandorokat, már azon keveseket, akik épségben visszatértek, s nem
estek áldozatul az utakon gyilkoló négykerekű ámokfutóknak. Egy sokat látott fekete kandúr
elmondta, miként tett ártalmatlanná egyet: hazatérőben átszaladt az úton, s a felé tartó
ámokfutó, megpillantván őt, sebesen vissza akart fordulni, de rosszul vette a kanyart, és össze-
törte magát az út menti árokban. - Lepedőben vitték el - tette hozzá elégedetten a veterán.
Ha a villanygyújtás nagy ritkán örömteli következményekkel járt, azaz néhány családapa
szuszogva újabb papundeklidobozt tolt a pince valamelyik rekeszébe, valóságos tömegvereke-
dés tört ki az új, kényelmes lakás elfoglalásáért. Ilyenkor a megalkuvók meghatottan bólogat-
tak: lám, azért mégis fejlődik, épül a mi pincénk. De az öregek meséitől elkábított ifjak közt,
akik egyre nehezebben jutottak kartondobozhoz, élelemhez és szerelemhez, forrt az elégedet-
lenség. Ők már itt születtek-nőttek fel a pincében, tudták magukról, hogy ingerszegény
környezetben élnek, sorozatos stresszhatások közt, s ez egyre szorongóbbá tette őket. Szájról
szájra jártak a történetek a vízen túli világról, s kezdték úgy érezni, mintha Atlantisz nem
süllyedt volna el, ott virágozna a sorompó mögött. Egyesek fölelevenítették az egerészés rég
elfeledett szokását, és egér híján elméleti tanulmányokat folytattak e tárgyban, ezt mások, a
hulladékevés korszakában anakronizmusnak és szűklátókörű sovinizmusnak tartották.
És ekkor új gondnok érkezett. Első útja nem a lakókhoz vitt, hanem a pincébe. Szétterpesztett
lábbal állt meg a menekülők közt a betonpadlón, és belerúgott egy lassan visszavonuló,
álmodozó szemű, terhes anyába, majd bosszúsan távozott, és lakógyűlést hívott össze
másnapra, az első emeletre.
És mondá a lakótársaknak: „ímé, a macskák többen vannak nálunknál, hát ki lakja ezt a házat,
ők vagy mi?”
A lakótársak helyeseltek, és megbízták a gondnokot, hogy foganatosítson hathatós intézkedé-
seket. Csak azok az idősebb, egyedül élő asszonyok tiltakoztak, akik nagy néha tejestálkákat
helyeztek el a folyosó linóleum padlóján, és olykor-olykor a lakásukba is beengedték a
macskákat. Egyikük az Állatvédő Liga igazolványát is meglobogtatta, de leszavazták, mivel a
fontos dolgokban mégis a többség akarata érvényesül.
Az új gondnok pedig hozzálátott feladatához, melyet immár többségi akarat támogatott. Azzal
kezdte, hogy lelakatolta az eddig tárva-nyitva álló pinceajtót, gondolván, hogy így a macskák
éhen pusztulnak. De a pincelakók eddig is többnyire az üvegezetlen, alacsony ablakokon
közlekedtek, s a gondnok alapkérdésekben való tájékozatlanságára utal, hogy ezt csak egy hét
múltán vette észre. Ekkor azonban betömte a pinceablakokat. A macskák feltalálták magukat,
és a vízvezetékcsövek számára lefektetett szűk betonfolyosókat vették igénybe, ezután erre
jártak élelemszerző körútjaikra. Mivel ez a hálózat át- meg átszőtte a lakótelepet, a gondnok
nem tömhette el a nyílásokat. Ekkor a macskaabajgató új, minden eddiginél förtelmesebb
módon akarta megkeseríteni a föld alá kényszerültek életét. Rettentő elhatározásra jutott.
Mivel a felnőttek csodálatos tettekre képesek, ha az életükről van szó, őket nem merte
megtámadni. Védtelen kölykeikre vetette magát. Hetenként körbejárt, s a síró anyákat elverve
vackaikról, összeszedte, majd a Rákos-patak vizébe fojtotta a vak apróságokat, hogy még az
irmagjukat is kipusztítsa. Így sanyargatta őket hosszú heteken át, s ez idő alatt a korábbi
erjedés forrongássá nőtt.
És támad a vezér közülük, kinek neve: Sanoár.
Sanoár a telep legősibb családjának leszármazottja volt, feketébb az éjszakánál, s mint ilyen, a
szűk elit tagja. A többiek félték és irigyelték a feketéket, hiszen még az emberek jó része is
óvakodott tőlük, s a négykerekű ámokfutó is kevésbé fenyegette őket. A többség vörhenyes,
fehér vagy cirmos bundát viselt, törzsenként váltakozva. Sanoárt az isten is vezérnek terem-
tette, koromszín szőrének fénye a földalattiság idején sem kopott meg, s szeme úgy villámlott,
oly észbontó zöld fényeket szórt, hogy még a kutyákat is visszarettentette. Mindenki tudta
róla, hogy ő vájta ki az előző gondnok rárontó hájas boxerének fél szemét. Félték, irigyelték
és tisztelték.
Sanoár tanácsba hívta a törzsek vezéreit, meg is jelentek mindahányan.
Eljött a vörhenyesek vezére: Kaczor fia Kac.
Eljött a fehérek vezetője: Félix fia Fél.
Eljött a cirmosok feje: Katzen fia Jammer.
És tanácskoztak.
- Mit tegyünk? - kérdezte Kaczor fia Kac simulékony mozdulattal egy furnérdoboz falához
dörgölődzve. - Ha ki nem engeszteljük a gondnokot, kiirtja gyermekeinket egy szálig.
- Engesztelni? - hördült Félix fia Fél, egy hatalmas, hófehér albinó, s rubinvörös szeméből
veszett düh sugárzott. - A végsőkig harcolunk! Az utolsó csepp vérünkig! Egy macskáról
senki se mondja, hogy fél!
- Ajjajjaj - szólt Katzen fia Jammer -, ne olyan hevesen. Ha egy macska gondolkodik, még
nem biztos, hogy fél. Hányjuk-vessük meg alaposan, hogy mit tehetünk.
Ebben mindnyájan egyetértettek, majd hosszú hallgatás következett. Végül Sanoár emelkedett
szólásra.
- El kell mennünk - jelentette ki.
- Hová? - dorombolta Kaczor fia Kac.
- A vízen túlra.
- Ajjaj - jegyezte meg Katzen fia Jammer, - az én törzsemből senki sem tud úszni.
- Miért ne? - dörögte Félix fia Fél. - Egy macska a vízen is átkel, ha kell! Ki meri állítani,
hogy egy macska bármitől is fél?
- Úgy van - tüzelte higgadtan Sanoár a cél érdekében -, mindennel megküzdünk.
Úgy döntöttek, hogy másnap kivonulnak. Szétszéledtek, és győzködni kezdték övéiket, a
Sanoár leírta, tejjel folyó, egérrel bőven termő földről beszéltek nekik, leendő hazájukról, ahol
nincsenek betonpincék, annál több a padlás, sem házmesterek, ám vannak házinénik. De addig
hosszú és fáradságos az út, ki tudja, meddig tart?
A macskák lelkesedtek, az ígéretek magukkal ragadták képzeletüket, sürögtek-forogtak,
készültek a másnap éjszakára. Csak Kaczor fia Kac egy vörhenyes rokona kérdezte:
- Na jó, de hogyan kelünk át a vízen?
- Majd csak átdoromboljuk magunkat valahogy - biztatta a törzsfő, de ez a vigasz meglehe-
tősen bizonytalannak hatott.
- Magunk alá gyűrjük, nem dorombolunk! - vicsorogta Félix fia Fél törzsének egy bátor
leánya, s a bizonytalankodók elhallgattak.
A dolog elhatároztatott, nem volt visszaút.
És lőn reggel, és lőn este, a kivonulás éjszakája. És elindulának a macskák, mintegy ezeren,
gyalog.
Sanoár vezette a menetet, népe végtelen libasorban követte őt a vízvezetékcsövek hosszú
betonágyában. Elöl, közvetlenül Sanoár nyomában a feketék haladtak, mögöttük a vörhenye-
sek, élükön Kaczor fia Kaccal, majd Félix fia Fél népe lopódzott vezére nyomában, és a sort
Katzen fia Jammer törzse zárta, reszketeg óvatossággal tömörülve a törzsfő mögött. - Ajjajjajj
- nyafogta egyikük -, megint mi vagyunk az utolsók.
A vízvezeték egy szerelőnyílásán értek a felszínre, itt a néma csoport bevárta a többieket, nem
indultak, míg valamennyien össze nem gyűltek. Akkor azután sorokba rendeződtek, és az
iménti rendben nekivágtak az éjszakai vidéknek. Hatalmas, sötét dobozok közt haladtak,
melyek falán itt-ott sápadt fény égett, de ez csak még sejtelmesebbé tette őket. A sereg
áthullámzott a házak előtti parkolókon, a széles fekete-vörös-fehér-tarka szőrszőnyeg álló
autók kerekei között hömpölygött előre az éjszakában. Az élen magasra emelt, figyelő, fekete
fejek, s egy kimondhatatlan erőt sugárzó szempár: Sanoáré.
Tömött kukákat hagytak el, s a sereg néhány tagja azonnyomban a tetejükbe szökkent, hogy
végigkurkássza tartalmukat. De a vezérek helyzetük magaslatán álltak, és rendet teremtettek.
- Kusti, te - pofozta le Félix fia Fél törzse egy mohó gyermekét a kukáról, hogy az vissza -
bukfencezett a többiek közé. A fehér macska elvörösödött.
- De Cicc, kérlek... - pirongatott vissza a sorba egy vörhenyest Kaczor fia Kac.
- Ajjajjaj, hát én hiába nyavickolok nektek?! - jajdul fájdalmasan Katzen fia Jammer,
visszaterelvén egy magáról megfeledkezett cirmost.
Némán áradtak előre a sötétben, szökésüket még senki sem fedezte fel, puha lépteik nem
vertek zajt, közért és más ismeretlen rendeltetésű épületek előtt haladtak el, Sanoár egyszer-
egyszer megállt, hogy tájékozódjék, majd határozottan vezette tovább népét. Néha fekete
felderítőket küldött előre - bennük bízott a leginkább -, azok híreket sugdostak a fülébe,
Sanoár megfontoltan bólintott, és mentek tovább, ellepték az utat, a tereket. Egy sem akadt,
aki tudta volna, merre tartanak, de Sanoárban mindnyájan bíztak.
Épp a főúton keltek át, amikor valami megmagyarázhatatlan szörnyűség történt. Dübörgés tört
fel közvetlen közelükben, földet remegtető, szívet dermesztő hang s két hatalmas szem
lobbant a fejük fölött, túlvilági szempár. - Vigyázz! - rikoltott egy tapasztalt kandúr. - Négy-
kerekű ámokfutó!
Riadt nyiffanások és elnyújtott jajongások röppentek, a megbolydult sorok vinnyogva
menekültek az éjszakai szállására siető kamion méteres kerekei elől.
Sanoár népe száguldott, mint a fergeteg, s csak a következő sarkon verődött össze újra. A
vezérek nyugtatgatták törzseiket, már amennyire túl tudták tenni magukat a történteken,
Katzen fia Jammer azonban még mindig rémülten vernyogott övéi közt: még szemükben égett
a reflektor túlvilági, bénító fénye, fülüket még a kerekek alá került társak sikolya hasogatta.
- Elég már! - dörrent rájuk Félix fia Fél. - Mindig ez a macskajaj. Áldozatul estek. Emléküket
megőrizzük. Menjünk tovább.
Sanoár ismét sorba állította népét, és folytatódott a vándorlás a sötét házak között, a macskák
mentek, mentek, hullámzó hátak borították az utat, szőrös farkak görbültek az aszfalt fölé.
És megérkezének és táborba szállának a víznek szélén.
Ott toporogtak a Rákos-patak partján, tülekedtek és nyomakodtak, mindenki legalább egy
pillantást akart vetni a sebes sodrású vízre, mely áthághatatlan akadályként zubogott előttük.
Vártak. Már vagy egy órája tébláboltak a parton, amikor Kaczor fia Kac lényegbevágó kérdést
tett föl: - És most?
- Átkelünk - felelte Sanoár rendíthetetlen hittel és reménnyel.
- Ajvé - jegyezte meg lemondóan Katzen fia Jammer. - Nincs az a macska, aki belegázolna
ebbe. - Alaposan szemügyre vette a vizet. - És még koszos is - tette hozzá elborzadva.
- Várunk - határozott Sanoár. - Smaragdzöld szeméből a csodába vetett hit sugárzott. Pedig
ekkorra már visszatértek a víz mentén mindkét irányba kiküldött fekete előőrsei, s bizalmasan
fülébe sugdosták, hogy ameddig a macskaszem ellát, se híd, se gázló.
Nyugtalanul álltak a parton, odaát, a halványuló éjszakában földerengett előttük a föld, melyet
Sanoár ígért nekik. Tágas rétek hívogatták őket, bizonytalan körvonalú házacskák, kerítések
és veteményesek, s a távolban vörös pont világolt, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható. Ott
kezdődik az ígért föld.
- Nem volna talán jobb - dorombolta Kaczor fia Kac -, ha mégis... ugyanis a házmester még
nem vette észre, hogy eljöttünk...
Sanoár szeme olyan zöld villámokat szórt, hogy Katzen fia Jammer már pusztán ettől is
rákezdett az ajjajjra, Félix fia Fél pedig szinte tombolt: - Te ócska, megalkuvó, Kaczor király
elfajzott magzata, Kac! - ordította. - Hát te nem tanultál, és mindent elfelejtettél? Egy macska
nem riadhat meg semmitől, nem torpanhat meg akadály előtt, egy macska semmitől sem fél!
Méghogy visszafordulni!
- Jó, de hogy kelünk át? - vonult vissza Kaczor fia Kac, minthogy az atyjára tett utalás rosszul
érintette.
- Hát így! - Félix fia Fél a víz felé fordult. - Aki macska, velem tart! A macskának nincs mitől
tartani, hét élete van! Utánam! - azzal a vízbe vetette magát.
Senki sem követte.
Félix fia Félt elragadta a sebes ár. Csapkodott, küzdött a sodrás erejével, távolodó hangja még
halkulóban is elért a parton maradottakhoz: - Egy macska semmitől sem fél! - Kisebbedő
fehér pont volt már csak a szürke vízen, majd az is alámerült.
Törzsének fiai lehorgasztott fejjel álltak.
Jajongott Katzen fia Jammer: - Ismét odalett egy közülünk!
- Szegény - nyugtatta Kaczor fia Kac, aki még mindig nem heverte ki egészen az atyjára
vonatkozó, rá nézve oly kedvezőtlen összehasonlítást -, egész életében a nevét igyekezett
kompenzálni.
Hallgatagon álldogáltak. Világosodott. Helyzetük egyre kétségbeejtőbbé vált: hamarosan meg-
indul a forgalom a patakparton, csapatostul indulnak a négykerekű ámokfutók, a visszavezető
út minden perccel bizonytalanabb, előre menni lehetetlen. Vártak. Múlt az idő.
Sanoár zöld szemének tüze mind perzselőbbé vált, s valami homályos ösztöntől hajtva
kétségbeesett mozdulatot tett. Hátsó lábára emelkedett, mellső mancsait a víz fölé terjesztette.
És akkor hatalmas szél kerekedett, megtámadta, végigkorbácsolta, sodra ellen hajtotta a
Rákos-patakot, s a vizek kétfelé váltak.
És szárazon menének Sanoár fiai a patak közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik
jobbjok és baljok felől.
Amikor egy szálig átértek, Sanoár visszafordult, ismét kiterjesztette mellső mancsait, s a víz
összezárult mögöttük. A macskák pedig megbabonázottan álltak a földön, melyet Sanoár
megígért nekik. Igézetten bámulták a csodát, majd megfordultak, és úgy spricceltek szét a
mezőn, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható és a mögötte bontakozó házak felé, mint őszi tócsa
vize, ha bakancsos láb dobban a közepébe.
Egyedül Sanoár maradt ott. A parton állt, egy halom, ki tudja mikor és mi célból odahordott,
majd ottfeledett talpfa tetején. Zöld szeme most fáradtan hunyorgott vissza, a túlpartra,
álmodozón nézte a homokszürke dobozok mögül elősündörgő Napot. Diadalt dorombolt,
szénfekete háta meggörbült, farka fekete felkiáltójelként meredt felfelé.
Úgy állt ott, mintha az ő farka hegyén nyugodna az égbolt: Sanoár, a győzedelmes.
 LONDON, 1647

Ujjnyi konyakot töltött magának, és hátravetett fejjel lehúzta, de olyan hirtelen, hogy a kupica
megcsúszott a kezében, és kis híján az ital után szaladt. Ilyen éjszakákon, éppen ilyen fáradtan
szerette a képet leginkább. Letelepedett, szemközt a fallal, és az asztali lámpát, mint valami
színházi reflektort a képre irányította. A szűk szoba kitágult, a fal perspektívát kapott, a csíkos
tapéta semleges háttérré olvadt, majd végleg elenyészett. Idő és tér szivárgott az imént még
halott síkra, s egyszerre eleven valóságként nyüzsgött előtte London, az 1647-es, az újkor
reggelén ébredező. I. Károly a Tower túlparti tornyainak egyikében várja az ítéletet, feje
rövidesen szökdécselve gurul majd a vesszőkosárba. Ez a rendezetlen, girbe-gurba utcákkal
szeldelt, ám itt-ott már fényes polgárpalotákkal ékeskedő város még nem tud az 1665-ös
pestisről, az 1666-os tűzvészről, mely elemészti, nem tud a restaurációról, sem Viktória
királynőről, csak sejti a gyarmatbirodalmat, és még csak nem is sejti az utolsó háború
bombatámadásait, a V1-et és a V2-t. Ez s mi minden még: a jövő. S jövő a látogatás is, melyet
a huszadik század vége felé tesz majd egy magyar fiatalember, fordító, a Themze partján,
egypennys pénzdarabbal belekarcolja nevét a Tower Bridge korlátjába (balról a második
oszlop), azután megtekinti a British Museumot (1647-ben még sem Tower Bridge, sem
British Museum), a múzeumi boltban metszetet vásárol az egykori Londonról, melyet az
elárusító kisasszony óvatosan összegöngyöl, s egy praktikus kartonhengerbe csúsztat, a fordító
átvonatozik Európán, vigyáz a képre, mint a szeme fényére; Amszterdamban a testével fedezi
egy átfutó nyári zápor elől, Münchenben egy álló napig szorongatja a hóna alatt, mert nem
meri a pohos, szőke bajorra bízni, aki a pályaudvari poggyászmegőrzőben durván hajigálja a
csomagokat, s csak a magyar határon kell kibontania a kartonhengert a vámos egyenes fel-
szólítására, azután Győrig azon ügyeskedik, hogy a legkisebb gyűrődés nélkül visszahenger-
gethesse a majd két méter hosszú és alig kétarasznyi széles metszetet a tokba; addig járja az
üzleteket, míg elcsíp egy friss lécszállítmányt, méretre vágat két, ujjnyi vékony, finoman
erezett darabot, és vállán a gerelyként himbálódzó lécekkel hazagyalogol a lakótelepre,
felrajzszögezi a képet a hosszú pálcákra, s az egészet két falba fúrt szögre akasztja.
Azóta bizonyos éjszakákon eljön a pillanat, amikor feláll írógépe mellől, nagyot nyújtózkodik,
ujjnyi konyakot tölt magának, a lámpát a kép felé fordítja, és elgyönyörködik az ismeretlen
városban. Igen, ilyenkor szereti a legjobban. A folyó kényelmesen ballag, balról érkezik látó-
terébe, és jobbra távozik, Thamesis fluvius, tömzsi híd szeli ketté, éppen középen, az egyetlen,
a Híd, rajta épületek, erődnyi vastag falak, bástyák. Alacsony pillérei kettéosztják a
hajóforgalmat; a nagy testű, magas árbocozatú tengerjárók jobboldalt horgonyoznak, a tenger
felől érkeztek, felvitorláztak a széles torkolaton egészen a városig, azután útjukat állta a Híd.
Baloldalt kicsi, lapos, néhol árbocozat nélküli evezősbárkák nyüzsögnek, folyami uszályok, ár
ellen lóvontatással, bicebóca víziteknősök a kecses tengerjárókhoz képest.
Long View of London from Bankside 1647. By Wenceslaus Hollar.
Amikor először ismerkedett meg alaposabban a metszettel, megpróbálta felderíteni, ki volt
Hollar. Évekkel ezelőtt. Csak néhány homályos adatot sikerült előbányásznia a cseh rézmetsző
mesterről. Most, hogy hirtelen megpillantotta egylépésnyire, a fotelban, nem lepődött meg.
Igyekezett fölidézni az ósdi lexikon rövidke szócikkét, de nem sok sikerrel; annyi azért
földerengett, hogy az ősz szakállát gereblyélő, komor cseh különböző királyi udvarokba
szegődve szolgálta a sokszorosító művészetek múzsáját. Hiába, nem jutott eszébe más, míg
feszülten figyelte itt, a Themze déli partján, a fotelban kuporgó, figyelmesen dolgozó mestert.
Wenceslaus Hollar megigazgatta négyszögletes, fehér gallérját, mely a lábfejét is eltakaró,
hosszú, fekete köpenyre ereszkedett. - Fáradt vagyok - dünnyögte, és hátradőlt a fotelban.
Gyors pillantást vetett a Szent Pál túlparton magasodó tömbjére, és rutinosan satírozta az
ölébe támasztott táblán a székesegyház külső gyámpilléreit. Szeme sebesen villogott ide-oda
modell és rajz között; néhány apró igazítás következett, és - ringass el, óh, halál - lehelte
maga elé. Haja alighanem ugyanúgy őszült, mint mellére boruló szakálla, ámbár lehet, hogy
másképpen hódolt az enyészetnek, és ritkult vagy talán teljesen ki is hullott már - a fordító
találgatásokra volt utalva; a rézmetsző fejét ugyanis ruhájához hasonló durva szövetből
készült, egész koponyáját beborító, sima sapka födte. Sötét, puritán öltözéke halált károgó
varjúhoz tette hasonlatossá. Csak a szeme volt eleven, s azon is szenvedő árnyak ültek.
- Hollar mester - suttogta a fordító -, Hollar mester! - ismételte hangosabban.
A rézmetsző nem felelt, finom irónjával babrált, összehúzott szemmel méregetve a várost, a
nyomatszürkéből valókékké éledő eget.
- Az Érdem itt koldusnak született - nyögte fájdalmasan, s arca ruhájához feketedett. Keze
szaporán járt, a Tower zömök toronysisakját élesztgette, az erődfalakat csipkézte, melyek
mögött lordokat zabálnak a patkányok, és titokzatos bűnökért elevenen rohadnak el a rabok a
pincék mélyén, ahová a közeli óceán dagálya idején betódul a Thamesis fluvius vize. Irónja a
Véres Torony sima falán siklott tovább, s talán Boleyn Annára gondolt vagy VIII. Henrik más
asszonyaira, a torony hajdani lakóira, amikor ismét felsóhajtott - és hitvány Semmiségre
pompa vár! - de egy pillanatra sem hagyta abba a munkát.
- Hollar mester - szólt most már hangosabban, hangját izgalom fűtötte -, beszélnünk kell. Az
utóbbi időben különösen sokat gondolok önre. Hallgasson meg, kérem. A látszat ellenére
nekünk sok közünk van egymáshoz.
A fekete öreg meg sem rezzent, továbbra is elmerülten satírozgatott a képen, keze nyomán
rácsszerkezet hullt a hídpillérek lábára, hogy felfogja és megtörje a kemény telek jégzajlását.
A fordító erőlködve fürkészte a várost, és most már ő is látta: valóban vasrudak sűrű
szövevénye védte a hídlábakat.
Az öreg keze hirtelen oldalt vágott, vissza a Towerhez, az erőd melletti halomra, három
akasztófa bontakozott ki a dombon, nap aszalta testeket himbált rajtuk a szél, a Tower hollói
károgtak felettük, és megtelepedtek az akasztófák mellett magasodó hosszú póznán is, mely-
nek tetején hatalmas kocsikerék feküdt, küllői közt egy kerékbe tört férfi csontjai fehérlettek,
ahogy átdöfték a húst, az inakat.
- És árulás sújt minden szent Hitet - jegyezte meg a rézmetsző.
- Hollar mester - vált könyörgőre a fordító hangja -, kér egy kortyot? - felé nyújtotta a
konyakosüveget, de az öreg most sem nézett rá, s ő sebesen teletöltötte a kupicát, hátha így
elfogadja, néhány csepp a padlóra ömlött a Lánchíd brandyből - csak ez van - szabadkozott -,
de nem is olyan rossz, én kifejezetten szeretem.
- És Becsületet rút gyanú aláz - csuklott fel a rézmetsző, mintha hirtelen friss gyász hullott
volna rá. A fordító szinte belehajolt az öreg arcába, reszkető kezében a hiába felkínált ital -
egy hajtásra kiitta, és sietve újratöltött.
- Hollar mester - kezdte újra -, annyi mindent kell mondanom önnek. Nem is tudja, milyen
fontossá vált a számomra. Estéről estére elolvastam a nevét itt a metszet alján, tudja, ezen,
amit most készít. Egyébként azt hittem, hogy ilyen nagy tapasztalatú mester, mint ön, rögtön
rézbe karcolja a műveit - jegyezte meg közbevetőleg, az öregember azonban a piszkálódásra
sem rezzent. - Kiderítettem önről, amit csak lehetett, elég nehéz volt. De azért sikerült - tette
hozzá sietve -, ne higgye, hogy az utókor elfelejtette. Például... - és itt szerencsére eszébe
jutott egy töredék a lexikonból - például a női viseletekről készített háromezer darabos rajz-
sorozatának máig csodájára járnak. - Erőlködve kutatott emlékezetében, de az adattár, úgy
látszik, véglegesen kiürült. - Az Encyclopaedia Britannicában oldalakat írnak önről - hazudta,
bár talán nem is volt hazugság, s talán éppen az Encyclopaedia Britannicában kellett volna
Hollar után kutatnia.
- Mi voltaképpen rokonok vagyunk. Rokon szakmát művelünk - helyesbített egy újabb kupica
után -, gondolja csak meg. Én ugye, fordítok, és mit művelek, amikor, teszem azt, egy krimit
ültetek át magyar nyelvre? - várakozóan elhallgatott, de hiúság volt azt hinnie, hogy a szónoki
kérdés beszédre bírhatja a fekete köpönyeges rézmetszőt, hogy előkényszerítheti a magára
burkolt sötét magányból itt a fotelban, a Themze még be nem épült déli partján.
- És szűz Erényt a gaz tiporni kész - mondta Hollar.
- Jaj, mester - rázta fejét elkeseredetten a fordító -, nézze, úgy gondolom, hogy amikor egy
angol krimit ültetek át anyanyelvemre, akkor másolok. Idegen szellemi terméket másolok át
olyan formába, hogy a magyar anyanyelvűek számára is érthető legyen. Nincs benne önálló
szellemi munkám.
- És Tökéletest korcs utód gyaláz! - kiáltott fel hirtelen Wenceslaus Hollar oly hevesen, hogy a
fordító kezéből kishíján kiesett a pohár. A mester abbahagyta a munkát, és arcát tenyerébe
temette. Kétségbeesés lengte körül borús alakját.
- Ne vegye annyira a lelkére - vigasztalta a fiatalember. Barátilag keskeny vállára tette kezét,
és megütközött a köpeny szövetének durvaságán, szerzetesi ruhára emlékeztető, érdes
tapintásán. - Az Encyclopaedia Britannicában például... - Az öregember felkapta a fejét, s
irónja lecsapott a Southwarke rakpartjára, sétáló párok indultak útjukra keze nyomán. A
fordító is arra nézett, s valóban, mozgást sejtett a rakparton, igen, lehettek akár sétáló párok is,
de az ölebet, amit Hollar egy hölgy lába elé kanyarított, talán látcsővel sem láthatta volna.
- És ön mit tesz? - folytatta az ismét félbehagyott gondolatmenetet - kérdem én, mit tesz ön?
Éppen azt, amit én. Ha úgy tetszik, fordít. Rögzíti a látványt. A valóságos képet. Másol. Önt
sem a mesterművekért, hanem a pontos, megbízható másolatok termeléséért alkalmazzák.
Nem szabad kifelejtenie egyetlen tornyot, házfalat vagy utcát, mint ahogyan én sem hagyhatok
ki egyetlen sort, sőt, szót sem, mert a szerkesztőm rossz néven venné. És mégis... ön
odabiggyeszt egy ölebet a hölgy lábához, holott látnivaló; nincs ott semmiféle kutya. Bár akár
ott is lehetne. Én meg a pontosságon túlmenően igyekszem életszerűvé varázsolni azt a
bűnügyi történetet is, amelynek olvasása nekem személy szerint semmi élvezetet nem okoz.
Mi egy szakma vagyunk, Hollar mester. Úgy is fogalmazhatnék, hogy míg én magyarra máso-
lom az idegen nyelvű szöveget, ön metszetbe fordítja a látványt. De ön mégis többet tett. Lám,
ön lobogó zászlót rajzolt a Globe-színház épületére. Ezek szerint a Globe-bon, Shakespeare
színházában előadás van. A zászlónak ugyan se híre, se hamva a Globe tetején, de erre
mondhatnánk - az öleb mintájára -: nem baj, akár ott is lehetne. Majd holnap felhúzzák.
Csakhogy nem lehetne ott. És holnap sem húzzák fel. Most, 1647-ben, amikor ön itt ül a
fotelomban a Thamesis fluvius déli partján, a zászlót már éppen öt éve nem húzták föl.
London urai ma a puritánok, akiknek gyászos varjúfeketéjét ön is viseli, s akik éppen öt éve
tiltották be az előadásokat, s az idén, az ön rajza készültének évében bocsátottak ki újabb
rendeletet, mely szerint megkorbácsolnak minden színészt, és büntetnek minden nézőt, aki
megszegné a törvényt. Öt éve senki nem látott Londonban előadást, és ön mégis odarajzolja a
zászlót. Ön nem pontos. Ön megszegi a másolás alaptörvényét: nem hű a valósághoz. Önnek
megbízói előtt nem lehet semmiféle mentsége, mivel saját érzelmeit és vágyait csempészi
másolatába, az objektivitás látszatát kölcsönzi személyes vonzódásának! Egyszóval: nem azt
képezi le, ami van, hanem amit szeretne. És én ezért mérhetetlenül tisztelem önt.
- Évek óta lakom a képe alatt. S még mindig új és új részleteket fedezek föl rajta. Csak a múlt
héten vettem észre azt a cselédet, akin épp most dolgozik. Ruhát tereget a Híd bal oldalán az
ablakban. És csak tegnapelőtt azt a vágtató lovast a városkapunál. Figyeljen, kérem, Hollar
mester!
Elkeseredetten meredt a néma arcba. A rézmetsző csak a várossal törődött, és rajzeszköze
pontos, gazdaságos mozgásával.
- És Érc-erőt ront béna vezetés - szólalt meg elgondolkodva.
- Nagyon kérem - most vált először ingerültté a fordító -, hagyja ezt abba. És válaszoljon
végre, mindent megteszek, amit kíván, mindent odaadok, amit kér, csak válaszoljon. Mester,
mit tart az iménti gondolataimról? - újabb adagot töltött magának, s óvatosan ráharapott alsó
ajkára: ha zsibbad, abba kell hagynia, az a részegség jele. De semmi hatás, holott az üvegnek
lassan harmada hiányzott már.
- És Észre láncot doktor Balga vet.
- Ne gyötörjön - kiáltotta elkínzottan -, azt hiszi, nem tudom, mit károg itt a fülembe, míg
önhöz beszélek? Ezek nem a saját szavai, ez Shakespeare szonettje, és mindjárt megmondom,
melyik! - A könyvespolchoz ugrott, lekapott egy kötetet, lázas sietséggel lapozgatott - a
hatvanhatodik. Maga a hatvanhatodik szonettet sóhajtozza itt nekem! Hollar mester, mire való
ez? - felemelte a hangját, hadarva beszélt, látta, hogy a rézmetsző szólni készül, megelőzte. -
Ez a szonett egyébként a magyar műfordítás-irodalom gyöngyszeme, nem tudom ismeri-e
Szabó Lőrincet, amennyiben olvas nyelvünkön, figyelmébe ajánlom Shakespeare-fordításain-
kat, legtöbbjük gyöngyszem, olvasgasson Arany Jánost, igen, Arany Jánosra külön felhívom a
figyelmét - Hollar ismét szóra nyitotta a száját, de ő folytatta -, várjon, tudom, igen „és
Hatalom előtt néma a Szó!” - tátott torokkal ordította a mennyezetre. Azután elnémult.
Választ várva pillantott az ősz rézmetszőre, akinek keze alatt most egy tengerjáró hajó
csarnokkötélzete vált pontosabbá, a sudárderék-vitorla szarvkötelének csomóit rajzolta - ugye
ezt akarta mondani? - kérdezte elcsendesedve -, hiszen ez következik. - Nagyot húzott az
üvegből, cigányútra szaladt a korty, nehézkesen, fuldokolva köhögött, a rézmetsző foteljának
karfájára görnyedt, és szakadozottan folytatta. - De miért, miért csak ezt? Miért nem beszél
velem? Ki maga, Hollar mester, hogy került a szobámba, s ha már itt van, miért kuporog itt
vészmadárként? Tudom „és Egyszerű kap Együgyű nevet” - vágott közbe, észrevette, hogy a
rézmetsző újra szólni készül. Az öregember szomorúan bólintott, a ködbe vesző várost
pásztázta, és keskeny ajka szorosan összezáródott szakálla sűrűjében.
- Hollar mester - kuporodott a fordító a fotel mellé. Közvetlen közelről nézett az öreg arcába. -
Engem annyira megragadott az ön sorsa, ahogy királyi udvarról királyi udvarra vándorolt, és
másolta a valót hűen, pontosan. Én úgy szerettem volna hasonló sorsot, de hát királyi udvarok
ma már alig vannak, és engem, ugye, ideköt a nyelv; az ön irónja nemzetközi. Hollar mester,
kérem, feleljen, gondoljon arra, hogy mindketten közép-európaiak vagyunk, gondoljon arra,
hogy ha Kossuth Duna-konföderációs terve létrejött volna, akkor mi most honfitársak
volnánk. Ön persze nem ismeri Kossuthot. Politikus volt, forradalmár. Hollar mester, én akkor
is sokat gondoltam önre, amikor Prágában jártam. A Vencel téren egy állóbüfében virslit
ettünk knédlivel, öt koronáért, és elmondtam a barátnőmnek, hogy ismerek egy cseh réz-
metsző mestert, akit Wenceslausnak hívnak. Hollar mester, én nagyon szeretem Prágát, és
Prága nem sokat változott azóta, hogy ön látta. Sokszor gondoltam, ha egyszer megjelenne itt,
megkérném, rajzolja le a lakótelepet, a házat, amelyben lakom. Bár nem lesz könnyű, ez nem
ház, ez lelkiállapot... mégis... Hollar mester, ha hátrafordulna, mert errefelé Londont látja, de a
háta mögött ott az ablakom, az írógépem, azzal dolgozom, az ablakon túl pedig a közért, a
tízemeletes házak, és van egy tizenhat emeletes is... - kis híján elsírta magát - Hollar mester,
hát miért? Miért nem? - Az asztalhoz lépett, és újabb hosszú kortyot szívott az üvegből, aztán
nem fordult vissza. Tenyerével az asztal széles deszkájára támaszkodott, és bámult ki az
éjszakába, már égtek a szolgáltatóház ritkás fényei, a névtelen étterem sárga lámpái, a
fodrászat seszín neonjai, a nagy zöld Z.
- És Rossz-kapitány rabja lett a Jó - hallotta a keserű hangot.
- Igen, Hollar mester - bólintott. Továbbra sem fordult meg: - Igen.
Az égen villogó pont húzott át, kisvártatva utánakúszott a dörgés is, éjszakai járat ereszkedett
a repülőtér fölé.
- Minden szava igaz. Mégis, ez itt az ön irónjára vár. Másolja le, örökítse át. Fogjunk össze,
Hollar mester, végül is ez a mi korunk. A fordítóé és a másolóé. Látja a neonfényeket? Az
égen a sokszorosító művészetek múzsája lebeg. Lássunk hozzá, mester, és kérem, oda le, az
ABC elé egy ölebet, a zászlót meg... - feltűnt háta mögött a csend, üresebb volt, mint az imént,
nem hallatszott az irón percegése.
Megfordult. A kép az asztali lámpa fényében ragyogott a falon, mögötte a tapéta szürke csíkjai
hangsúlyosabbak, mint valaha. A fotel üres volt.
- Hollar mester! - ordította, beleremegtek a Tower tornyai -, Hollar mester, maga becsapott!
Megszökött! A gyáva szarházi! A szonettet sem fejezte be! Még van két sor! - És nyitott
tenyérrel az 1647-es Londonra csapott. A Thamesis fluvius heves hullámzásba kezdett, a
tengerjárók és a folyami bárkák bizarr táncot jártak a felkorbácsolt hullámokon, a legénység
fejvesztetten, rohanvást rögzítette a fedélzeten az elszabadult ágyúkat.
- Még két sor! Két felmentő sor! Két életmentő sor! A szemét! - ordította. - Szemét Vencel!
Felkapta a Shakespeare-kötetet, szinte tépte a lapokat, de sehol sem találta a szonettet. A
fotelba dobta magát. Felső fogsora összevissza karistolta érzéketlenül zsibbadó alsó ajkát.
A Thamesis fluvius hullámai lassan elcsendesedtek, a horgonyzó hajók legénysége visszatért
mindennapi foglalatosságához. Csak a Globe tetején lobogott a zászló a szélcsendben.
 DZSUNGA TUFÁK

Egy alkalommal a közértbe menet megállt a szolgáltatóház hátsó frontjánál, s mert éppen volt
egy kis ráérő ideje, a szürke betonra krétával vagy puha vakolatdarabokkal karistolt feliratokat
böngészte. Szíveket látott, bennük monogramokat, mások áthúzták a szíveket; megint mások
nyilakkal és vércseppekkel egészítették ki. Magyarország-Románia 2:1!! Szeretlek Sanyi!
Öcsi, kilóg a pöcsi. Hajrá, Honvéd! Kiesik az MTK!! Libások! Szeretlek Sanyi! Nem divat a
kecskeszakáll, nyög a pápa, mikor kakál. Szeretlek Sanyi! Csucsu, 1/2 7-ig vártunk, gyere a
Zsírosba. - És persze ősi ábrák: napsugaras rombuszok és fölfelé görbülő virslik két golyóval,
az egyik különösen nagy méretű virsli alatt vörös krétás felszólítás: Ezt kapd el, ne a náthát!
A szolgáltatóház sarkán, a Keravill rakodóajtajánál nagybetűs, dülöngélő felirat nyomta el a
kamaszfirkálmányokat: DZSUNGA TUFÁK.
A fordító többször egymás után elolvasta. Semmi értelme, döntött, és továbbment. De míg
sorba állt a KÖZÉRT-ben a felvágottpult előtt, többször eszébe jutott a felirat. Dzsunga tufák.
Valamit jelentenie kell. Megpróbálta visszafelé: Káfut agnuszd. Ez sem jelent semmit.
Hazafelé is ezen morfondírozott. Otthon fellapozta az Akadémiai Értelmező Szótárt, csak úgy,
a biztonság kedvéért. Hátha ismeretlen tájszók. Semmi. Illetve a tufák természetesen lehet a
tufa főnév többes száma, s ez esetben egynél több, puha, vulkáni eredetű kőzetről volna szó,
ám ezzel sem jutott előrébb. Arról nem is szólva, gondolta; hogy az anyagneveket ritkán
használjuk többesszámban.
Másnap dolga volt a Belvárosban. Míg a buszra várt, unalmában a megálló tábláját böngészte.
Halvány írást vett észre. Az alumínium táblára valaki azt firkálta zsírkrétával: Dzsunga tufák.
Este sétálni indult a lakótelepen. A falakat nézte. Az első dülöngélő feliratot az óvoda
kerítésén látta meg: Dzsunga tufák. Az orvosi rendelő fehér kapuoszlopán: Dzsunga tufák és
végig a tizenhatemeletes kékesszürke paneljein: Dzsunga tufák.
Kell, hogy jelentsen valamit, gyötörte agyát a fordító. Kell. Dzsunga. Dzsunka, Dzsungel.
Dzsumbuj. A fejét rázta. Tufák. Gyufák. Tű-fák. Tű-fok. Gyötrődve baktatott tovább. Dzsin-
ke, Johnka. Kofák. Kafkák. Nem, nem, csóválta a fejét kétségbeesetten. Hazafelé irányította
lépteit. A járda szürke aszfaltján: Dzsunga tufák. Az újságosbódé alumínium oldalán:
Dzsunga tufák. Az eső mállasztotta választási plakáton: Dzsunga tufák.
Késő este volt már, amikor megállt a ház előtt, amelyben lakott. Összehúzott szemmel bámult
maga elé az útra. Még egyszer végiggondolta, rendszerbe szedte az összes lehetőséget. Nem
jelent semmit, döntött azután hirtelen. Mintha megkönnyebbült volna. Fellélegzett.
Pillantása a kanális lefolyójára esett. Félarasznyi sárgásvörös téglaszilánk hevert mellette.
Lopva körülnézett, látja-e valaki. Amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van az utcán,
felkapta a tégladarabot, és nagy, dülöngélő betűkkel felkarcolta a rücskös panelfalra:

DZSUNGA TUFÁK

-&-