‘JVLATJA lUNDE

Illusztrálta USA y\ISATO

 ‘JVLVJA ItJNDE

Karácsonyi történet

I llu sztrálta USA AISATO

C S E R Kiadó, Budapest, 20 19
 A könyv eredeti címe: Snososteren
Szerző: Maja Lunde
Illusztrátor: Lisa Aisato
Az eredeti kiadó: Kagge Forlag AS, Oslo, 2018; www.kagge.no
Az Oslo Literary Agency hozzájárulásával.

Fordította: Patat Bence

© Text: Maja Lunde

© Illustrations: Lisa Aisato
© Hungárián translation: Patat Bence, 2019
© Cser Kiadó, Budapest, 2019

N
A könyv magyar fordítását a NO RLA (NORW EGIAN LITERATU RE ABROAD) támogatta.

Minden jog fenntartva.

Jelen könyvet, ill. annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen
formában vagy eszközzel - elektronikus, mechanikus, fényképészeti úton vagy más módon -
közölni a kiadó engedélye nélkül.

ISBN 978-963-278-584-4

Kiadja a C SER Kiadó

Felelős kiadó: a kiadó vezetője
1 1 1 4 Budapest, Ulászló u. 8. • Telefon: (+36-1)386-9019
E-mail: info@cserkiado.hu • Honlap: www.cserkiado.hu
Szerkesztette: Cser Judit
Tördelés, nyomdai előkészítés: Pető Erzsébet
Nyomdai munkák: Gelbert Eco Print Kft.
Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető
A nyomás LED -U V ofszet technológiával készült
 J edvigről mesélek neked. Arról, miként lett a legjobb barátom, és hogyan veszí-
1 1 tettem el. Meg a nővéremről, Júnóról, aki már nem volt közöttünk, mégis min­
dig itt van velem.
Amikor először találkoztam Hedviggel, az uszodánál, éppen az orrát az ablaknak
nyomva nézett befelé. Az orrát láttam meg először. Meg a sok szeplőjét az orra körül.
Egyedül állt odakint, és bekukucskált. Hulltak rá a hópelyhek, rátelepedtek a.sapkájára

1
JMé
és az alóla kikandikáló vörös hajára, meg a vastag gyapjúkabátjára, amely szintén vö­
rös volt, ugyanolyan élénk színű, mint a Télapó ruhája.
Addigra már jó sokat leúsztam. Akkoriban gyakran jártam az uszodába, szinte
mindennap. Egymás után tettem meg a hosszokat a medencében. Több időt töltöttem
a víz alatt, mint felette, csak minden második tempónál dugtam ki a fejemet, hogy le­
vegőt vegyek, majd újra lebuktam. Élveztem a ritmusát. Fel, beszív, tempó, le, kifúj,
tempó. Úszás közben nem kellett másra gondolnom, csak a levegővételre, a tempókra
meg a vízre. És idővel egész jól belejöttem. Ha ugyanis minden áldott nap úszik az em ­
ber, akkor az idő múltával önkéntelenül is egyre gyorsabban tud haladni. Nap mint
nap javul néhány tizedmásodpercet.
Igazából csak azért kezdtem úszni, mert John is járt. Ő volt a legjobb barátom, és
egyikünk sem szeretett focizni, így hát maradt az úszás. Egyébként John is ott volt az­
nap délután, amikor Hedvig megjelent.
Valamivel később érkezett, mint én. Emlékszem, ott állt a medence szélén, és di-
dergett. Úgy nézte a vizet, mintha félne beugrani. Odaúsztam hozzá, kitoltam ma­
gam, majd odaálltam mellé.
- Szia - üdvözölt John.
«
- Szia - feleltem.
- Hideg a víz? - kérdezte.
- Egy kicsit - mondtam. - Körülbelül annyira, m int mindig.
- Oké - válaszolta John.
- Kint hidegebb van - jegyeztem meg.
- Igen - bólintott John. - Havazik.
- Igen - helyeseltem.
- De tegnap jobban esett - vélte John.
- Aha - mondtam. - Lehet.
- Igen - bólogatott még mindig John.
 - Igen - mondtam én is.
Aztán elhallgattunk. Figyeltem, ahogy csöpög rólam a víz a kék padlócsempére.
Csipp, csepp, csöpp. Mondanom kellene valamit, gondoltam magamban. John nagyon
fázhatott, mert két karját maga köré fonta, mintha megölelné magát. Általában hamar
elkezdett fázni, ami nem is csoda, hiszen olyan vékony volt, mint egy giliszta. És ve­
lem együtt a legalacsonyabb az osztályban. Ez is közös volt bennünk.
Most talán azt gondolod, hogy csak azért lettünk barátok Johnnal, mert kicsik
voltunk és nem tudtunk jól focizni, meg hogy nem tudtunk miről beszélgetni. Pedig
nagyon sok közös tém át találtunk. Azelőtt. Be nem állt a szánk attól a pillanattól kezd­
ve, hogy reggel az iskolába menet találkoztunk, egészen addig, amíg este le nem kellett
feküdnünk aludni. John mellett sosem kellett azon gondolkodnom, hogy mit is mond­
jak neki. Olyan volt, mint egy gomb, amit megnyomva csak úgy árad belőlem a szó.
Hosszú mondatokban, amelyek csak akkor értek véget, ha Johnnak is akartam időt
hagyni, hogy belőle is kiáradhasson legalább annyi szó. Meg nevetés. Johnnal ugyanis
hihetetlenül sokat nevettünk. Olyan röhögőgörcs jött ránk, hogy a padlón fetreng-
tünk. Anya gyöngyöző nevetésnek hívta. Azt mondta, ez a legszebb hang a világon,
olyan, mintha kerek, fehér gyöngyök gurulnának ki belőlünk.
De ez azelőtt történt. Nyár óta nem nevettünk. És valahányszor találkoztam John­
nal, mindig törnöm kellett a fejem, mit mondhatnék neki. Többnyire csak rövid sza­
vak hagyták el a számat. Sokszor az időjárásról. Soha életemben nem beszéltem any-
nyit az időjárásról, mint a legutóbbi fél évben. Pedig azt hittem, csak a felnőttek szok­
tak az időjárásról társalogni. A gyöngyöző nevetés meg fel sem merült.
Lehet, hogy ez neked most úgy hangzik, mintha az életem szövegelés és nevetés
nélkül nagyon szomorú lett volna. És ebben igazad is van. Nagyon szomorú volt mind­
addig, amíg Hedvig fel nem bukkant.
A jelek szerint John nem bírta tovább a vacogást. Én sem maradhattam ott csö­
pögni, így hát mindketten beugrottunk a vízbe.
 Folytattam a tempózást, úsztam a hosszokat oda-vissza. Láttam , hogy John is ott
halad mellettem, de nem bírta az iramot. Az elmúlt hónapokban gyorsabb lettem ná­
la, mivel sokkal gyakrabban jártam úszni.
Fel, beszív, tempó, le, kifúj, tempó. Másra nem is kell gondolni.
Ám egyszeriben képtelenség volt az úszásra figyelni. Észrevettem ugyanis, hogy az
úszómesterek feldíszítették a fülkéjüket karácsonyra. A medencére néző ablakba végig
színes égőket aggattak.
Karácsony, hát, igen. Nemsokára itt a szenteste. Az év legjobb napja. Elvégre so­
kan tartják december huszonnegyedikét az év legjobb napjának, nekem viszont külö­
nös okom is van rá, hogy így gondoljam. Aznap van ugyanis a szülinapom. Ezért Noel
a nevem. Ráadásul idén leszek tízéves. Kerek évforduló karácsonyeste: ez aztán alapos
indok arra, hogy nagyon várjam, mégsem vártam egyáltalán.
Biztosra veszem, hogy határozott elképzeléseid vannak arról, milyen a karácsony.
Hogy hol jó lenni, m i lóg a karácsonyfán, milyen illatok terjengenek, és kik vesznek kö­
rül. És bizonyára azt szeretnéd, ha minden évben hasonló lenne. Én is így voltam ez­
zel. Nálunk általában ilyen volt a karácsony:
Anyáék már huszonharmadikán feldíszítették a fát, az után, hogy a testvéreimmel
már lefeküdtünk. Amikor huszonnegyedikén reggel felébredtem, mindig tartottam at­
tól, hogy nem készültek el. Olyan halkan nyitottam ki a szobám ajtaját, amennyire
csak tudtam, kiosontam az emeleti folyosóra az alsó szintre vezető lépcsőhöz. Ott
megálltam és füleltem, hallok-e valamit. Karácsonyi hangokra hegyeztem a fülem: a
kandalló párkányán a forgó dísz csilingelésére, a kandallóban égő fa pattogására és a
zenére, amit Anya ilyenkor mindig bekapcsolt, a Csendes éjt vagy a Csillagfényes éjszakán t
éneklő fiúkórusra. Azok a fiúk olyan szépen énekeltek, hogy őket hallgatva mindig
megborzongtam egy kicsit. Miután megbizonyosodtam arról, hogy a karácsonyi han­
gokkal minden rendben, lejjebb lopakodtam a lépcsőn. A nappaliba vezető ajtóhoz
léptem, ahol ismét meg kellett állnom. Ezúttal szaglászni. A karácsonyhoz ugyanis az
illatok is hozzátartoztak. Nálunk karácsonykor összekeveredik a fa tűleveleinek, a ka­
rácsonyi füstölőnek, a mézeskalácsnak, a narancsnak, a fahéjnak és a kakaónak az illa­
ta, számomra ennél finomabb nem létezik. Csak akkor mertem benyitni a nappaliba,
miután megállapítottam, hogy az igazi karácsonyillat sem hiányzik.
Először csak némán álltam és pislogtam, mivel a nappali alig látszott a rengeteg
dísztől, és minden olyan gyönyörű, meleg, ragyogóan szép volt, hogy szinte elállt a lé­
legzetem. De Anyáék is ott voltak, megöleltek, isten éltessen sokáig, és boldog kará­
csonyt, mondták, drága karácsonyi kisfiúnk, gyere, igyál egy kakaót, és reggelizzünk
meg együtt. A roskadásig megrakott, terített asztalnál ott mosolygott a húgom meg a
nővérem. Mindhárman boldog karácsonyt kívántunk egymásnak: a kis Auguszta, aki
augusztusban született, én, Noel, a középső, aki karácsonyeste születtem, és Júnó, kö­
zöttünk a legidősebb - talán kitalálod, ő mikor született.
Júnó, igen, a nővérem. Minden áldott karácsonykor ott volt velünk. De abban az
évben üres maradt a helye az asztalnál. Júnó ugyanis meghalt. Teljesen. Meghalt, és
kint fekszik a tem etőben. Ezért talán nem csoda, hogy ott a medencében, egymás után
úszva a hosszokat, azon töprengtem, vajon milyen lesz a karácsony.
Próbáltam megint az úszásra figyelni. Fel, beszív, tempó, le, kifúj, tempó. De hir­
telen rosszul vettem a levegőt, és vizet nyeltem. Ingerelte az orromat és a torkomat.
Kiúsztam á sekély vízbe, felálltam és köhögtem. És éppen akkor vettem észre Hedvi­
get, amikor ott köhögtem a vízben. Odakint állt a hóban, és befelé kémlelt. Szeplős or­
rát az ablakhoz nyomta, amitől egészen kifehéredett. Aztán hirtelen rájöhetett, hogy
őt figyelem, mivel hátrébb hőkölt az ablaktól és nagyon meglepetten nézett rám. Kör­
bepillantottam, senki más nem látta. John fel-le úszott a medencében, a vízen kívül
semmi mást nem vett észre. De én láttam a lányt, és ő is engem. Felemelte a kezét, és
beintegetett.
Én is felemeltem az enyémet, és visszaintegettem. Erre szája olyan széles mosoly­
ra húzódott, amilyet már nagyon, nagyon régen nem láttam.
 TI mikor kiléptem az uszoda épületéből, a lány még mindig ott állt a hóban. Nem
y J L a z ablaknál, hanem a bejárat előtt. A vörös kabátja csak úgy világított a lámpák
fényében, a hópelyhek sziporkáztak a sapkáján. Ide-oda ugrált, biztosan azért, hogy
ne fázzon. Aztán észrevett, és m egint elővette azt a széles mosolyát, nekiiramodott,
majd elém farolt a hóban.
- Na, végre itt vagy! - mondta.
- Öö, igen - feleltem.
Nem mozdult, csak nézett rám. Nem tudtam, mit mondjak neki. Szemmel látha­
tóan rám várt. De m iért? Találkoztunk volna már? Fel kellene ismernem? Talán régen
a mi iskolánkba járt? Esetleg egy unokatestvérem vagy másod-unokatestvérem lenne,
akivel egy családi összejövetelen találkoztam? Törtem a fejemet, de nem emlékeztem
rá, hogy valaha is láttam volna. Márpedig azt hiszem, nem felejtettem volna el ezt az
apró, szeplős arcot, sem a szürke szemét, amely szinte fényt szórt szét a téli sötétség­
be, sem a széles, mosolygós száját, sem pedig az elülső fogait, amelyek között jókora
rés tátongott.
- Hedvig vagyok - közölte. - De nem is, várj csak, a teljes nevemmel kell bem utat­
koznom. H ed vig... és most szeretném, ha azt mondhatnám, hogy Hedvig Victoria
Johanna Rosendal Ekelundnek vagy valami hasonlónak h ív n ak ... de hazugság lenne.

10
Hazudni pedig, m int tudjuk, nem szabad, főleg nem akkor, ha először találkozunk va­
lakivel.
Lélegzetvételnyi szünetet tartott, amire szükség is volt, mivel csak úgy dőlt belőle
a szó, és ha nem vett volna levegőt, feltehetőleg elájult volna.
Aztán kezet nyújtott és bem utatkozott:
- A nevem sajnos Hedvig Hansen. Hedvig Hansen. Talán azt gondolod, hogy mi­
lyen egyszerű, egyesek szerint praktikus is, ha Hansennek hívják az embert. De csak
azért mondják, mert nekik feltehetőleg sokkal érdekesebb nevük van, és nem gondol­
tak bele, hogy a Hansen név önmagában mennyire unalmas és szürke. Még egy nyo­
morult második keresztnevet sem adtak nekem, még egy szerencsétlen Annát vagy
Enget sem, de még arra is képtelenek voltak, hogy akár csak egy uncsi Gerdet is bete­
gyenek a Hedvig meg a Hansen közé. Sosem fogom megbocsátani a szüleimnek, hogy
nem tudtak legalább egy kicsit fantáziadúsabb nevet kitalálni nekem.
- H á t... - feleltem. - Értem .
Többet nem bírtam kinyögni. Soha nem találkoztam még olyannal, aki ennyit és
ilyen gyorsan beszélt volna, és tényleg nem tudtam, m it feleljek minderre. De egyszer
csak megláttam a még mindig felém nyújtott kezét, és sietve megszorítottam.
- Az én nevem Noel, - feleltem. - Noel Wilhelmsen.
- Szia, Noel - üdvözölt Hedvig. - Nem is sejted, mennyire elképesztően, szívszo-
rítóan örülök, hogy megismerhetlek.
- Hát, nem - válaszoltam.
- Induljunk? - kérdezte Hedvig.
- Igen - feleltem.
Hazafelé készültem ugyanis, és gondoltam, ha Hedvignek van kedve elkísérni,
nem tilthatom meg neki. Ugrándozva elindult mellettem, valóban „elképesztően,
szívszorítóan” vidámnak tűnt. Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna bárkit
ilyen vidámnak.
 - Nagyon jól úszol - állapította meg
mosolyogva. - Ide-oda, oda-ide. Ráadásul
iszonyatos gyorsan. Hol tanultál meg
úszni? És mennyi ideje tudsz? Sokat
edzel?
- Igen - mondtam.
- El is tudom képzelni. Csodála­
tos látvány, úszni ide-oda, siklani a víz­
ben, mint egy hal, vagy egy cápa. Sokszor gon­
dolsz arra, hogy őrjítő tempóban száguldasz a
zsákmány után, mintha egy cápa lennél, egy nagy, veszé­
lyes cápa, vagy talán egy ugrándozó delfin? Imádom a
delfineket, te nem? M intha egyfolytában mosolyogná-
nak, észrevetted, hogy a delfinek mosolyognak? Szerintem azért,
mert rettentően örülnek annak, hogy tudnak úszni, szerinted
nem csak amiatt mosolyognak állandóan, mert boldogok, hogy
ilyen gyorsan tudják szelni a vizet?
- . . . De igen - feleltem.
- Nem valami sokat beszélsz - közölte Hedvig. - De azért még nagyon kedvellek,
és nagyon jól is úszol, tudod egyáltalán, mennyire szerencsés vagy, hogy ilyen fantasz­
tikusan jól tudsz úszni?
- Erre eddig nem is gondoltam - válaszoltam.
- Pedig nagyon is kellene, határozottan állíthatom - jelentette ki Hedvig.
És ekkor először elhallgatott egy rövid időre. Odapillantottam rá. Nem mosoly­
gott, szinte szigorúan nézett rám, hogy értsem meg, mennyire szerencsés vagyok,
hogy ennyire jól tudok úszni. Aztán egyszer csak rájöttem.
- És t e . .. te nem tudsz úszni? - kérdeztem.
 Hedvig nem felelt, csak hirtelen kiüresedett a tekintete.
- Nem.
Nagy levegőt vett, mintha a sírást akarná visszatartani.
- Az a legeslegeslegnagyobb vágyam az egész világon - jegyezte meg halkan. - Azt
hiszem, teljesebb ember lennék, ha tudnék úszni.
- Nekem így is egészen teljesnek tűnsz - feleltem. - Már ha ez vigasztal.
Hedvig erre nem válaszolt. Egy darabig csak baktattunk a hóban, és kiértünk a
Storgatára. Ugyanúgy fel volt díszítve, m int minden évben. A házak között fcnyőgaly-
lvak, ragyogó lámpák és piros szalagok lógtak. A szóáradat után hirtelen nagy lett a
csend. Hedvigre sandítottam. A fejét elfordította és felpillantott a fölöttünk égő lám­
pasorokra.
- Szerencsére sok minden másnak is lehet örülni ebben a világban - jegyezte meg.
- Talán igen - feleltem.
- Nem utolsósorban a karácsonynak - folytatta Hedvig. - Ugye, hogy a karácsony
olyan gyönyörű, hogy az ember úgy érzi, a szíve megszakad, az agya pedig szétdurran?
- Igen, nagyon szép - helyeseltem.
Általában örültem annak, hogy végre kiteszik a karácsonyi díszeket, de abban az
évben észre sem vettem, hogy már kint vannak, pedig csak egy hét volt hátra karácso­
nyig. Csak ekkor jutott el a tudatomig.
- Nagyon szép?! - hüledezett Hedvig. - Ennyit tudsz mondani a karácsonyról, a
legesleggyönyörííbb, legcsodálatosabb, legbensőségesebb és legnagyszerűbb időszak­
ról?
És szinte dühösen nézett rám:
- Tudod, m it gondolok?
- Ööö, nem.
- Azt gondolom, hogy túl sokat úszol.
 Erre nem feleltem, ugyanis egyszeriben ingerült­
nek éreztem magam. Voltaképpen ki ez a lány, aki
egyszer csak ott term ett, és cl akart kísérni, és
annyit locsog, hogy kilyukad tőle az agyam?
Ráadásul úgy tesz, mintha nagyon jól is­
merne?!
- Annyit úszom, amennyit akarok -
jelentettem ki.
- Ez igaz - ismerte cl Hedvig.
- És egyébként m iért nem tanulsz
meg úszni, ha annyira iszonyúan szeret­
nél? - kérdeztem.
- Ahhoz semmi közöd! - vágott visz-
sza Hedvig.
Rám meredt. És megint ragyogott a sze­
me, de mintha inkább dühösen villámlott vol­
na.
- Akkor szia, jó étvágyat az uzsonnához - mond­
tam.
- Neked is, meg a vacsorához is - válaszolta Hedvig.
- Én vacsora előtt uzsonnázni is szoktam - feleltem.
- Marhára érdekel - epéskedett Hedvig.
- Egyébként meg szerintem túl sokat beszélsz - közöltem.
- Te meg olyan néma vagy, mint egy mérges teknős - jelentette ki Hedvig.
- Szia - köszöntem el.
- Isten veled - búcsúzott el Hedvig.
- Akkor én most megyek - mondtam.

16
 - Menj csak - felelte Hedvig.
Azzal elindultam a hóban, amilyen gyorsan csak bírtam. Micsoda buta egy lány,
gondoltam magamban. Buta és hihetetlenül bőbeszédű. És mennyi furcsa szót hasz­
nál! Soha többé nem akarom látni. Soha, egyetlen másodpercre sem.
Aztán egyszer csak újra meghallottam a hangját a hátam mögött.
- Noel?
Lépkedtem tovább. Én ugyan vissza nem fordulok.
- Várj! - kiáltott utánam. - Noel, várj. Ne haragudj!
('T o v á b b m e n te m néhány m étert, de Hedvig megint utánam szólt.
JL - Nem mondtam komolyan!
Majd futó lépteket hallottam a hátam mögül. Ekkor megálltam és hátrafordultam.
Úgy szaladt, hogy szinte repült, és lélekszakadva ért oda hozzám.
- Bocsánat, bocsánat, ne haragudj - mondta.

78
 Nem tudtam, mit feleljek. Talán nekem is bocsánatot kellene kérnem. De nem lát­
tam értelmét, hiszen úgysem akartam többé Hedviggel foglalkozni.
- Haza kell mennem - közöltem.
- Tényleg? - kérdezte Hedvig.
- Leckét kell írnom - tettem hozzá.
- De hiszen péntek van! - csodálkozott Hedvig.
- Külön lecke - magyaráztam. - Egy cso m ó ... hétvégi házi feladat. A tanárunk új
szokása.
- Arra gondoltam, lehetnénk barátok - mondta Hedvig.
- Barátok?
- Feltehetőleg nagyon különösen hangzik - ismerte el Hedvig. - De azt hiszem,
mindketten rettentően megbánnánk, ha nem lennénk barátok. Ha itt és most elvá­
lunk, egész hátralevő életünkben azt kívánjuk majd, bárcsak visszacsinálhatnánk.
- Ööö - feleltem. - Egész hátralévő életünkben vissza akarjuk csinálni?
Tényleg ez a lány a legfurcsább ember, akivel valaha találkoztam.
- Ezért szerintem ahelyett, hogy elválnánk, eljöhetnél velem haza - mondta.
- Igen? - válaszoltam.
Hedvig egyszer csak újra elmosolyodott. Igazán széles mosolya volt, és képtelen­
ség volt nejn visszamosolyogni rá. . "
- Főzhetnénk kakaót - vetette fel Hedvig. * ' ' •
- Kakaót? - kérdeztem vissza.
Furcsa volt, hogy éppen a kakaót javasolta, mivel szerintem - ahogy talán
emlékszel rá - annál finomabb nincs is. « ,
• •
- Van mézeskalácsunk is - tette hozzá Hedvig. „
- Mézeskalács - ismételtem meg, és éreztem, hogy megkordul a gyomrom.
Mellesleg szerintem a mézeskalácsnál sincs finomabb. Főleg ha kakaót iszik -■
• * •
hozzá az ember. * - • • • •
 - Nincs messze - mondta Hedvig. - Pár sarokra lakunk innen, a Fjordveien
2.-ben.
- Na, jó - álltam rá. - A lecke talán várhat még egy kicsit. Ha egyszer
van kakaótok.
't
így történt, hogy hazakísértem Hedvig Hansent.

Egy régi, fehérre festett házban laktak. Nagy kert közepén állt,
amelyben a fákat és a bokrokat hó borította. Minden ablak­
ban meleg fény égett, a bejárati ajtón pedig hatalmas, fe- /,
nyőgallyakból font koszorú lógott, rajta sötétvörös se­
lyemszalag. Úgy tűnt, itt már mindent feldíszítettek
karácsonyra.
Hedvig benyitott az ajtón és belépett.
- Hahó?
Senki sem felelt.
A1
- Biztos csak elszaladtak valahová -
mondta.
Levettem a cipőmet. Sok más
cipő állt már ott. Barna férficipő,
fekete női csizma, és néhány i ^ A. t
pár fiúcipő, nagyjából az én
méretemben.
- Van egy testvéred? -
kérdeztem.
„ •
 - Igen - felelte Hedvig. - Egy bátyám. Remélem, nemsokára megismerkedtek.
Nagyon ügyesen rajzol. Néha én is próbálkozom, és pontosan tudom, hogyan kellene
kinéznie a rajznak. Csodálatos képek vannak a fejemben, csak képtelen vagyok papír­
ra vetni őket, érted, ugye? Csak durva, csúnya ceruzavonások lesznek belőle, és nem
hasonlítanak semmi valódira. A bátyám rajzai v isz o n t... mintha az alakok leugraná-
nak a papírról és megelevenednének. Remélem, egyszer majd találkoztok, és te is meg­
látod, mit tud.
Hedvig elvette a kabátomat, és felakasztotta a sajátja mellé egy fogasra. Éppen
csak elfértünk az előszobában, mivel mindenütt téli ruhák, vastag kabátok, sálak és
sapkák lógtak.
- Üdvözöllek a Gally Villában - mondta Hedvig. - Számomra ez a világ legjobb
helye.
- Neve is van a háznak? - kérdeztem.
- Minden magára valamit adó háznak kell, hogy legyen neve - közölte Hedvig. -
A tiéteknek nincs? Akkor mondd meg a szüleidnek, hogy essenek gondolkodóba, és
mielőbb találjanak ki neki valami igazán vicceset. A Gally Villa nekem nagyon tetszik.
A Gally és a Villa szóban is van „a”, így már majdnem rímel. Amikor ideköltöztünk,
azonnal tudtam, hogy jól fogom érezni magam, mert abban a házban, amelyiknek
ilyen kedves heve van, csak jó lehet lakni.
- Igen - helyeseltem. - Lehet, hogy igazad van. Egyébként mikor költöztetek ide?
- Ó, még kiskoromban. Gyere - mondta Hedvig. - A konyha erre van.
Egy hosszúkás előszobán vezetett át, amelyről sok ajtó nyílt, némelyik résnyire
nyitva állt, de a szobákba nem láttam be. Hedvig a bal oldali harmadikhoz sietett, és
benyitott rajta.
A nagy konyha kékre volt festve, és olyan finom étel- és mézeskalácsillat terjengett
benne, hogy még jobban megéheztem. A falakon serpenyők és lábosok lógtak, a tűz­
hely mellett hatalmas, virágos cserépedényben merőkanalak és habverők álltak. Úgy
tűnt, Hedvig otthonosan mozog odabent, mivel felugrott, és leakasztott egy lábost a
falon lógó egyik kampóról, a tűzhelyhez perdült, bekapcsolta az egyik főzőlapot, tejet
vett elő a jókora hűtőszekrényből, főzőcsokoládét egy fiókból, töltött egy kevés tejet a
lábosba, néhány kocka csokit dobott bele, majd a virágos edényből kihúzott habverő­
vel kevergetni kezdte.
- Gyakran főzöl? - érdeklődtem.
- Nagyon - felelte Hedvig - , főleg kakaót.
Kavargatta a lábos tartalmát, egy csöpp sem löttyent ki belőle, aztán hirtelen eszé­
be jutott valami.
- Tejszínhab is kell!
A hűtőszekrényhez lépett és kivett egy bögrét, tele már felvert tejszínhabbal.
- Reggeliről maradt - mondta.
- Ti hétköznap reggelire is kakaót isztok?
- Majdnem minden reggel. Legalábbis ha rajtam múlik.
- És, rajtad múlik?
- Szerinted?
Nevetett, és jól láttam a fogai közötti nagy rést.
Aztán a kakaót nagy kék bögrékbe töltötte, és mindkettőre tett egy nagy kanál tej­
színhabot. Kirakott az asztalra egy tál mézeskalácsot, és kitárta a karját.
- Parancsolj, foglalj helyet, kedves vendég. Nem is sejted, mennyire örülök, hogy
megismerkedtünk.
És ahogy ott ültünk a konyhában, ittuk a tejszínhabos kakaót, és vastag, fehér baj­
szunk lett, mint az öreg bácsiknak, arra gondoltam, hogy nem Hedvig az egyetlen, aki
örül annak, hogy megismerkedtünk. És nemcsak hogy örültem, hanem furcsa módon
azt is éreztem, hogy a találkozásunknak jelentősége is van. Azt azonban még nem is
gyanítottam, hogy Hedvig az életemet is megváltoztatja majd.
 / mint megittuk a kakaót, úgy gondoltam, ideje hazamennem, noha igazából nem
' l volt kedvem elindulni. Ám mégiscsak van határa, hogy meddig maradhat az em ­
ber egy lánynál, akit valójában egyáltalán nem is ismer.
- Lassan mennem kell - mondtam.
- Lassan? - kérdezett vissza Hedvig.
- Igen, lassan ideje elindulnom - feleltem, és hallottam, ahogy a mondat vége kér­
désbe csavarodik.
- Lassan: nincs, ki erre nyeregbe pattan - jegyezte meg Hedvig nevetve.
- Micsoda? - értetlenkedtem.
- A bátyám szokta ezt mondani. És m int mindenben, ebben is igaza van. Az, hogy
lassan indulnod kell, szerintem azt jelenti, hogy még várhatsz egy kicsit. És ő is bizto­
san ezt mondaná.
- Rendben - feleltem.
- Szeretsz bújócskázni? Remélem. Minden épeszű ember szeret bújócskázni. Ha
pedig éppen a város legjobb bújócskázóházában vagy, akkor nyilván nem mondasz ne­
met egy rövid menetre, igaz?
- Látom, lassan be kell adnom a derekamat.
- Lassan. Már megint ezt mondtad. És bizony muszáj beadnod a derekadat.
 - Oké - egyeztem bele.
Bizsergést éreztem a lábamban. Az, hogy bújócskázzunk a Gally Villában, az el­
képzelhető legviccesebb ötletnek hangzott.
- Én leszek a hunyó. Te meg bújj el - mondta Hedvig. - Igazságtalan lenne, ha én
bújnék el először, hiszen ismerem a ház minden zegét-zugát, és soha az életben nem
találnál meg. Azt pedig nem szeretném, ezért neked kell elrejtőznöd.
Hedvig az ajtófélfának dőlt.
- Húszig számolok.
Aztán összeszorította a szemét.
 - E g y ... k e ttő ... h áro m ...
Kisiettem az előszobába, halkan becsuktam magam mögött a konyha ajtaját, és
körbenéztem. Az előszoba egyik oldalán három ajtó állt, a másikon is három, és a
végéről lépcső vezetett fel az emeletre. Gyorsan a legközelebbi ajtóhoz léptem, és
benyitottam. A nappalit találtam odabent, beosontam és körbepillantottam. A fa­
lakat zöld tapéta borította, és az egyik sarokból, egy vaskályhából melegség áradt.
Ide is kikerültek már karácsonyi díszek: az ablakokban papírtélapók lógtak, mel­
lettük fénylő karácsonyi csillagok. Az egyik fal mellett egy hatalmas bársonykana­
pé állt, puha párnákkal; egy kedves, idős hölgyre emlékeztetett. Kedvem lett volna
felhuppanni rá és a párnái közé temetkezni.
De nekem éppen elbújnom kellett, itt pedig nem találtam arra alkalmas helyet.
Sietve visszamentem az előszobába. Hedvig még mindig számolt.
- T íz ... tizen egy... tizen kettő...
Újabb ajtón nyitottam be. Odabent nagy könyvtár fogadott. Minden falat
könyvek borítottak. Rájuk pillantottam ; a többségük réginek tűnt. Sötétvörös bőr­
ből készült könyvgerincek, aranybetűkkel. A padlón vastag szőnyeg, az ablaknál fe­
hérre festett hintaszék, a párkányon pedig egy jókora adventi koszorú, amelyben
három gyertya már félig leégett, ahogyan kellett is lennie, elvégre közeledett ad­
vent negyedik vasárnapja.
De itt sem volt hová elbújni.
Most már igazán igyekeznem kellett. Gyors léptekkel kimentem az előszobá­
ba.
- T iz e n ö t... tizen h at... tizenhét - számolt Hedvig.
Már éppen fordultam volna el a könyvtártól, amikor valami megtorpanásra
késztetett. Ez nem lehet!
Tettem néhány lépést vissza a szobába.
Különös. . .
 A hintaszék, amely az imént fehér, fényes és szép volt, hirtelen szür­
ke, kopott és poros lett.
Megdermedtem. Pislogtam, megdörzsöltem a szememet. Talán a
fény miatt lehet, gondoltam. A szék az egyik oldalról fehérnek tűnt, a
másikról meg szürkének.
Igen. Ez lehet az oka.
- T izen kilen c... h ú sz...
Muszáj elbújnom!
Visszasiettem az előszobába, vetettem egy utolsó pillantást a hinta­
székre, és lám, megint ragyogóan fehérnek tűnt. Igen, biztos a fény té­
vesztett meg.
Benyitottam egy újabb ajtón, amely egy szűk takarítószobát rejtett.
Beugrottam, éppen amikor Hedvig elkiáltotta magát:
- Aki bújt, aki nem, megyek!
Hallottam, hogy nyikorog a padló, amint kilép a konyhából. Hang­
talanul lépkedett az előszoba puha szőnyegén, de résnyire nyitva hagy­
tam a helyiség ajtaját, és a keskeny csíkon át láttam, ahogy lopakodik
előre.
Szép komótosan, egyesével bekukucskált a szobákba. Aztán felment
a lépcsőn az emeletre és eltűnt. Hosszú időre.
Én közben a takarítószobában kuksoltam. Kezdtem kényelmetlenül
érezni magamat. A felmosószer szaga bántotta az orromat, egy partvis
feje a nyakamat csiklandozta. Próbáltam kényelmesebb pózba helyez­
kedni, de képtelenség volt anélkül, hogy le ne lökjek valamit a polcról.
Aztán megint a hintaszék jutott eszembe. Csak a fény miatt lehe­
tett. M é g is... ilyet azelőtt sosem tapasztaltam, hogy a fény ennyire
megtévesszen.
 Már ha a fény volt.
A házban síri csend uralkodott. Hedviget már nem hallottam. Mennyi ideje ke­
r e s ... És ha elment? M i van, ha egyedül maradtam itt? Nem mintha félnék a hinta­
széktől, de ez mégiscsak Hedvigék háza, és furcsa érzés volt úgy ott lenni, hogy ő nincs
velem. És senki más sem.
Lehet, hogy elő kellene bújnom, hogy megkeressem. Talán lefújta a bújócskát,
csak nem szólt n ekem ...
De aztán, még m ielőtt ezt továbbgondolhattam volna, hirtelen kinyílt a helyiség
ajtaja.
Ijedtemben felugrottam.
 Hedvig csak nevetett.
- Sikerült! Végig tudtam, hogy itt vagy, ahogy elmentem előtted, láttam, hogy
csillog a szemed idebent, de gondoltam, hagylak még egy darabig, és felszaladtam,
hogy félrevezesselek, és a hátsó lépcsőn jöttem le, hogy a másik oldalról tudjak idelo­
pakodni, és ne vegyél észre az ajtó résén át. Jaj, nagyon megijesztettelek? Drága Noel,
mondj valamit, nagyon megijedtél? Teljesen sápadt vagy, nem akartalak megijeszteni,
azt gondoltam, viccesnek találod majd. Ne haragudj, hogy rád ijesztettem, bocsánat.
Reszkettem, és bizonyára sápadt is voltam. Igen, Hedvig tényleg megijesztett, de
nem azért remegtem. Hanem a hintaszék miatt. Hedvig annyira sajnálkozó képet vá­
gott, hogy sietve elmosolyodtam.
- Jól vagyok - mondtam. - Csak jól rám ijesztettél.
Erre megint felnevetett.
- Az biztos! Tudod, ebben nagyon jó vagyok. Akarsz te lenni a hunyó? ígérem,
hogy olyan helyre bújok, ahol nem túl nehéz megtalálni.
Az órámra pillantottam.
- Hűha, mindjárt vacsoraidő van. Haza kell mennem.
- Tényleg? - kérdezte Hedvig. - Muszáj?
Egyszeriben olyan csalódottnak tűnt, mintha elvettem volna előle a legnagyobb és
legkeményebb csomagot a karácsonyfa alól.
- De te is nemsokára vacsorázol, nem? - kérdeztem.
- De - felelte Hedvig. - Hát persze.
Megkerestem a téli cipőmet és leakasztottam a kabátomat a fogasról.
- Akkor majd találkozunk? - kérdeztem.
- Találkoznunk kell - válaszolta Hedvig.
Aztán felderült az arca.
- Eljössz holnap is?
- Már holnap?
 - Szombat lesz. Jöhetsz reggelire. Én majd elké­
szítem! Nem is sejted, milyen jól tudok tükörtojást
sütni!
Muszáj volt elmosolyodnom.
- Azt hiszem, otthon kell reggeliznem - feleltem.
- Ó - mondta Hedvig. - Na és utána? Utána nem
tudnál visszajönni? Légyszi, légyszi, légyszi!
Bólintottam .
- J ó , arról lehet szó.
És hazafelé azt éreztem, hogy kifejezetten jól va­
gyok, hogy hosszú idő után először várok valamit.
 5

yorsan szedtem a lábamat az utcákon Hedvigektől hazafelé. Sokáig tartott az út,

Q mivel a város másik végében laktak. De szinte még éreztem a Gally Villa mele­
gét. Milyen lenne egy ilyen házban lakni, és milyen lenne, ha már kint lennének a ka­
rácsonyi díszek? Otthon még egy árva karácsonyi csillag sem került elő. Anyáék bizo­
nyára fel sem fogták, hogy már csak hat nap van karácsonyig. Legalábbis még nem.
De talán épp ma jutott eszükbe, gondoltam magamban. Lehet, hogy Anya hazafe­
lé úton vett néhány mikulásvirágot a piacon, Apa pedig elővette a pincéből a réz gyer­
tyatartót és kifényesítette, hogy úgy ragyogjon, ahogy kell, és esetleg felhívta Anyát, és
megkérte, hogy vegyen bele négy hosszú lila gyertyát. És mire hazaérek, talán már ott
ég benne három gyertya.
Miközben szedtem a lábamat hazafelé, ez járt a fejemben. Minden áldott nap erre
gondoltam hazafelé menet. De még nem történt semmi, a karácsonynak nyoma sem
látszott nálunk.
Aztán megérkeztem. Benyitottam az ajtón és beléptem az előszobába, éppen ak­
kor lett öt óra. Halpogácsa illatát éreztem.
Halpogácsa. Lehet, hogy ez jelez valamit? A halpogácsáról nem kifejezetten a ka­
rácsony jut az ember eszébe. De igazából a péntek sem. Mostanában viszont gyakran
ettünk halpogácsát. Halpogácsát, húsgombócot vagy csőben sült halas tésztát. M intha
a szüleim elfelejtették volna, hogy mást is lehet enni.

36
37
 Auguszta húgom kijött az előszobába.
- Apa szólt, hogy kész a vacsora - közölte.
- Jó - feleltem. - Egyébként szia.
- Szia - válaszolta.
Auguszta ötéves, és a derekamig ér. Olyan a szaga, mint az óvodás gyerekeknek:
szappan, tej és vizes gumicsizma illata keveredik benne. Nagyon puha az arca, szere­
tem nekinyomni az orromat. De nem mindig engedi meg, és ha Auguszta azt mondja,
hogy nem, akkor nem, Auguszta ugyanis tudja, m it akar. Néha annyira dühbe tud gu­
rulni, hogy Anya az ég felé emeli a kezét és azt mondja, nem tudja, mit kezdjen ezzel
a gyerekkel, Apa pedig azt szokta mondani, hogy csoda, hogy Auguszta még nem rob­
bant fel, mint egy hordó dinamit. Dinamitnak is szokták hívni.
De nyár óta egyébként nem is nevezik így. Auguszta ugyanis már nem akar felrob­
banni.
 Követtem a konyhába. A vacsora már az asztalon állt. Főtt krumpli, halpogácsa és
reszelt répa. A gyomrom összeszorult. M ert hát ma sem került ki egy szál mikulásvi­
rág vagy adventi koszorú sem.
Anya megborzolta a hajamat. Apa gyorsan megölelt.
- Szia, Noel - üdvözölt Anya.
- Jó napod volt? - érdeklődött Apa.
- Igen - feleltem.
De többet nem mondtam, mert senki sem nézett rám, azt várva, hogy meséljek.
Feltették ugyan a kérdést, de választ igazából nem vártak rá.
- És nektek jó napotok volt? - kérdeztem, és kivettem egy szem krumplit.
- Igen - felelte Anya.
- Igen - értett egyet Apa.
- Igen - helyeselt Auguszta.
 Aztán mindenki néma csendben meghámozta a maga krumpliját. Először Anyára
pillantottam, aztán Apára. Teljesen átlagosan néztek ki. Úgy, m int mindig. Anya a
szokásos frizurájával, Apa a megszokott szemüvegével. Amióta az eszemet tudom,
pontosan így néznek ki. Az elmúlt fél évben mégis megváltoztak. Mintha két másola­
tuk ült volna ott, nem tudván, milyenek szoktak lenni Anyáék, hogy Anya vicces tör­
téneteket szokott mesélni a munkahelyéről, vagy hogy Apa mindig tervezget, hogy
mit csináljunk a hétvégén meg egy év múlva, és annyira tud örülni, hogy néha felugrik
a székén. Vagy hogy Anya néha olyan hangosan nevet, hogy már-már kínosan érzem
magam, de Apa kedveli ezt a nevetést, mindig azt mondja, hogy hajdan ez ejtette rabul.
De időközben megváltoztak. Nem voltak önmaguk, csak hasonlítottak egykori
énjükre.
A krumplidarab hirtelen megnőtt a számban: mi van, ha tényleg így van, mi van,
ha Anyáékat csak lecserélték valakikre, akik csupán megjelenítik őket, és az igazi Anya
és Apa soha többé nem tér vissza ide?
Auguszta is csak a mása volt önmagának, hang nélkül, óvatosan dugdosta a szájá­
ba a krumplidarabokat a villával, nem maszatolt, a legkevésbé sem dühöngött. Úgy
éreztem, hiányzik, nagyon hiányzik Dinamit.
. . . De a legjobban a nővérem, Júnó hiányzott. És tudtam, hogy mindannyian hi­
ányoljuk. Szerettem volna kimenni a temetőbe meglátogatni, de Anyáéknak sosem
akaródzott. Nem értettem , miért. Egyszer egyedül sétáltam ki a temetőbe. A sír dísz­
telenül, sötéten állt ott, koszorúk és gyertya nélkül. Júnó állítólag odalent fekszik.
Képtelenség volt felfogni. És nem maradt utána semmi, csak egy gazokkal teli ágyás
meg egy hideg kődarab. Ahogy ott álltam, mintha a szívem is olyan hideg kődarabbá
vált volna, és egy másodperccel sem bírtam tovább. Elrohantam onnan, és soha többé
nem mentem vissza.
- Hát igen - szólalt meg Anya.
- Bizony - mondta Apa.
 - Állítólag megint havazni fog - közölte Anya.
- Igen - felelte Apa.
Úgy tűnik, itt is csak az időjárásról lehet beszélni. Vajon ez örökre így marad?
Nem. Nem, az nem lehet.
- Eszembe jutott valami - szólaltam meg.
- Igen? - várta a folytatást Anya.
- Talán elő kellene vennünk az adventi gyertyatartót - mondtam.
- Az adventi gyertyatartót? - kérdezett vissza Apa.
Mindketten rám néztek. Azt lehetett volna hinni, hogy valami különös űrbéli do­
logról beszélek, mintha még soha nem hallottak volna az adventi gyertyatartóról.
- Hiszen mindjárt itt van advent negyedik vasárnapja - magyaráztam.
- Igazad van - ismerte el Anya.
- Tényleg - mondta Apa is.
- Akkor elővesszük? - kérdeztem.
- Talán itt az ideje - mondta Anya.
- Itt hát - helyeselt Apa. - Nézzétek, hogy esik!
Aztán megint a hóról beszéltek, hogy milyen nedves és nehéz.
Vacsora után Anya kiment havat lapátolni. Apára sandítottam, mivel most már le
kellene mennie a pincébe a réz gyertyatartóért és a tisztítószerért. De úgy tűnt, túlsá­
gosan lefoglalta a rendrakás a konyhában. Aztán mosni kezdett, miközben Anya por­
szívózott, mindketten nagyon ügyeltek a tisztaságra, sokkal jobban, mint régen.
Amikor lefeküdtem aludni, még sem adventi gyertyatartó, sem lila gyertya nem
került ki a konyhaasztalra.
Ugyanakkor úgy éreztem, legbelül parányi, hideg láng ég bennem. Egészen apró,
mérges láng. Bebújtam a paplan alá, és rettenetesen megelégeltem mindent. Azt, hogy
a szüléimből csak efféle különös másolatok maradtak, amelyek képtelenek bármire.
Azt, hogy minden olyan, mint régen, mégis egészen más. És végtelenül, kimondhatat­
lanul elegem lett a halpogácsából is!
(TV \ ásnap reggeli után azonnal átsiettem Hedvigékhez. Odakint tett-vett, amikor
JL V JL megérkeztem. Egy hólabdát görgetett a kertben, és az lassan akkorára da­
gadt, hogy már meg sem bírta moccantam. Csak akkor hallotta meg a hangomat, ami­
kor megálltam mellette a fehér deszkakerítés túloldalán.
- Hahó! - szólítottam meg.
Megfordult, és úgy mosolygott, hogy az összes első foga kilátszott.
- Ezek szerint eljöttél! - állapította meg.
- Igen - mondtam. - Úgy tűnik.
- Nahát, hogy eljöttél! Nem is nagyon hittem benne, sőt, egyáltalán nem, úgy ér­
tem, persze reméltem, nagyon szorítottam , hogy gyere, és a kezemet összetéve elmo­
tyogtam egy imácskát, de nem mertem elhinni, nem, mert túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen. Lassan már letettem róla.
- Lassan: nincs, ki erre nyeregbe pattan - jegyeztem meg.
Erre felnevetett. Aztán biccentett egyet a hólabda felé.
- Segíts, nem bírom egy méterrel sem arrébb tolni.
Kinyitottam a kaput, és besiettem Hedvighez. Együtt taszigáltuk tovább a hólab­
dát a mély hóban, és méterről méterre nagyobbra nőtt. Végül már egy milliméterrel
sem bírtuk arrébb mozdítani, pedig ketten veselkedtünk neki.
 - Úgy tűnik, ez már nem lesz nagyobb - mondta Hedvig. - De így is elég lesz.
- Igen - helyeseltem. - Elég, de mire?
- Hát, nem is tudom, szerinted? Építhetnénk hóembert, van bent egy répánk,
meg egy régi kalap, amit használhatnánk, és talán pipát is találok, de a hóember olyan
hétköznapi dolog, nem? Biztosan ki tudunk találni valami mást. Mondjuk, egy
hóasszonyt, az már valamivel különlegesebb. Vagy egy hógyereket, egy négykézláb
mászó óriásbébit, az már valami - vagy egy öregasszonyt, egy zsémbes öreg nénit,
vagy egy engedetlen unokatestvért, vagy...
- Egy nővért - vetettem fel.
Egyszer csak kiszaladt a számon.
- Egy hónővér! - ismételte meg Hedvig. - Nem is mondasz butaságot, Noel!
- De persze nem muszáj - visszakoztam. - Egy zsémbes öreg néni talán viccesebb
lenne.
- Nem - tiltakozott Hedvig. - Egy nővért építsünk, egy nagy hónővért. Mindig is
szerettem volna egy nővért. Nagyon szeretem a bátyámat, de egész életemben vágy-
I
tam egy nővérre is. És most valóra válhatna. Legalább hóból.
így hát megépítettük a nővért. A hó nedves volt, könnyen formálható, és Hedvig
ügyes -kezűnek bizonyult. Összegörgettünk egy kisebb labdát, és rátettük a nagyra,
majd egy még kisebbet készítettünk a tetejére. Aztán vállakat és karokat gyúrtunk ne­
ki. A legalsó, nagy golyóra szoknyát formáztunk.
- Szépen kiöltözött - állapította meg Hedvig. - Karácsonyra.
Hóból hosszú hajat is csináltunk a nővérnek, orrot ragasztottunk neki, és apró to­
bozokból sötét szemet is kapott. Végül Hedvig fenyőgallyakból
csokrot kötött neki, és belerakta a hókezébe.
- Ezek itt rózsák - mondta. - Egy ilyen nagy nővér nvil- •*\
ván rózsát szeretne karácsonyra, ugye?
- Igen - helyeseltem. / •*.

45
 Mást nem bírtam kinyögni. Nem tudom, hogy történt, de a hőnővér Júnóra ha­
sonlított. Olyan magas volt, m int ő, a haja is olyan hosszú, és különös módon az álla
formája is pont olyan volt, m int az övé.
Lehunytam a szemem. B árcsak... bárcsak Júnó állna ott, amikor kinyitnám. Ele­
venen.
Gyorsan kinyitottam a szememet. Noel, te szamár. Ez csak hó, hó Hedvigék kert­
jéből, tobozokkal meg gallyakkal, semmi más.
Elszorult a torkom, elfordultam. Hedvig a karomra tette a kezét.
- Valami baj van, Noel?
- Nem - feleltem. - Dehogyis.
Hosszan fürkészett, de nem mertem a szemébe nézni. Attól féltem, hogy elsírom
magam. Másfelé néztem, a hóra, a fákra, a semmibe. Hedvig még mindig nem vette el
a kezét.
- Em lékeztet valakire? - kérdezte halkan.
Végre fel mertem pillantani. Hedvig engem nézett a szürke, kedves szemével. Bó­
lintottam.
- É s ... kire? - kérdezte Hedvig.
- Volt egy nővérem - feleltem. - Idén nyáron halt meg. Közvetlenül a születésnap­
ja előtt. Tizenhat éves lett volna.
A kertben feltámadt a szél. Hedvig szeme elhomályosult, de nem tudtam eldönte­
ni, hogy a széltől-e, vagy amiatt, amit mondtam. Egyszer csak odahajolt és gyorsan, fi­
noman megölelt. Nem szólt semmit, mintha azt várná, hogy folytassam. És úgy érez­
tem, megtehetem. Hedvig olyan ember, akinek el lehet mondani dolgokat. De képte­
len voltam rá, attól féltem, hogy elkezdek bőgni, és egy szó sem jön ki a torkomon.
Kinyújtottam a kezem, és megszorítottam Hedvig karját, hogy érezze, örülök annak,
hogy ott van mellettem.

46
 Úgy tűnt, m egérti, hogy most nem tudok ennél többet mondani, mert rám mo­
solygott, aztán dörzsölgetni kezdte a karját.
- Fázom. És éhes is vagyok, úgy érzem, mintha ötven éve nem ettem volna. Ugye,
azt ígértem, tojást sütök neked, nem megyünk be?
- De - feleltem. - Köszönöm.
M iután levettem a hideg, nedves, havas ruhámat, és éreztem
Hedvigék házának melegét, szerencsére a szorító érzés is eltűnt a tor- ia A ÍIA w í s

A Gally Villa még hangulatosabb volt, mint amire emlékeztem. b

Ezúttal az előszobából nyíló összes ajtó nyitva állt, mintha a szobák
üdvözölnének bennünket. Ám a házban teljes csend uralkodott.
- Ma is egyedül vagy itthon? - tudakoltam.
- Elmentek bevásárolni - felelte Hedvig. - A bátyám meg biztos

- Ha itt maradsz még egy darabig, találkozhatsz velük - hadarta

Hedvig.
- H á t... - feleltem, és elindultam a konyha felé. -
Egyébként segítsek elkészíteni a tojást?
- Tükörtojást sütni akarsz segíteni? - kérdezett visz-
sza. - Na, ilyet még nem hallottam!
A nappali felé m utatott.
- Nem, ülj csak le idebent. Egy pillanat, és elkészül.
Feltelepedtem a nagy kanapéra a sok párna közé, és
valóban úgy éreztem magam, mintha egy idős hölgy puha
ölében ülnék. A cserépkályhában égett a tűz, odanyújtot­
tam a lábamat, és éreztem, hogy kívül-belül átjár a meleg.
Nemsokára tükörtojás és szalonna illata áradt be a konyhából, és összefutott a nyál a
számban.
Apró, meleg golyóvá gubóztam össze, és abban a pillanatban észrevettem valamit
az ablakon túl. Egy férfi állt a kertkapunál, és befelé nézett. Elég idős volt, mint egy
nagypapa, hosszú, ősz szakállal. De egyáltalán nem tűnt nagypapásan kedvesnek. Fur­
csa tekintettel meredt a Gally Villára. Düh látszott r a jta ... vagy szom orúság... vagy
talán mindkettő? Felálltam és közelebb léptem az ablakhoz. A vastag függöny mögé
húzódtam, és őt figyeltem.
Kezét habozva a kapura tette. Be akar jönni? Talán Hedvigék rokona? Reméltem,
hogy nem, mert volt valami ijesztő abban a férfiban. A végtelen szomorúsága. Vagy a
dühe. Akármi is volt.
Ekkor benyitott a kapun, és lassan belépett a kertbe. Minden egyes lépésnél této­
vázott. Mintha nem tudná eldönteni, hogy továbbmenjen vagy megforduljon.
Kisiettem az előszobába, és beszóltam Hedvignek a konyhába:
- Hedvig, gyere. Van itt valaki. Vendéged jött.
- J ó , várj. Máris jövök. Van itt valaki? Az nem lehet.
Hedvignek mély barázda jelent meg a homlokán.
- Nem tűnik valami szelídnek - jegyeztem meg.
Együtt léptünk a nappali ablakához. Továbbra is úgy éreztem, hogy a függöny
mögé kell bújnom, és a jelek szerint Hedvig is követte a példámat. Mindketten a vas­
tag bársonyfüggöny mögül kukucskáltunk ki a kertbe.
- Hol van? - kérdezte Hedvig.
- Nem tudom - feleltem. - Az előbb még ott állt.
- Hol? - akarta tudni Hedvig.
- Bejött a kapun, és besétált a kertbe.
Kibámultunk a hóba, a bejárati ajtóhoz vezető ösvényre. Nem volt ott senki. A
férfi eltűnt.

48
 Hedvig feléin fordult.
- Csak hülyéskedsz?
- Nem - tiltakoztam. - Becsületszavamra, az előbb még itt volt egy férfi. Van
nagyapád, vagy ilyesmi?
- Nem - felelte Hedvig. - Már régen meghaltak.
- Esetleg egy idős nagybácsi?
- Nem tudok róla.
- Vagy ta lá n ...
- Felejtsd el azt az öregem­
bert - mondta Hedvig. - Odaég
a tojás. g
Azzal visszaszaladt a konv- m S S é . %
hába.
Ott maradtam az ablaknál
A kert teli volt Hedvig lábnyo­
maival meg az enyéimmel. Az
ösvényen is le volt járva a hó.
Nem lehetett jól látni, hogy a
férfi is ott m ent-e el. Hirtelen
megborzongtam. Lehet, hogy
* km.
nem is járt ott. Sőt, talán egyál­
talán nem is volt ott?

'4 « f P
 71 z étkezőben terítettünk meg, amelynek falai teljesen lilák voltak.
- Ez az adventi szoba - közölte Hedvig. - Ugye, milyen szép?
- Igen, nagyon... Máris mindenütt elkészültetek a díszítéssel? - tudakoltam.
Ugyanis itt is minden tele volt karácsonyi díszekkel. Az ablakokban fehér papíran­
gyalok repültek. A csillárra piros szalagokat aggattak, az asztal közepén pedig egy ha­
talmas adventi koszorú, négy méretes gyertyával. Úgy tűnt, itt minden egyes szobában
égnek adventi gyertyák.
- Hogy elkészültünk-e? Dehogyis! - válaszolta Hedvig. - A házban még egy cso­
mó hely nincs rendesen feldíszítve. Márpedig fontos, hogy mindenhová kerüljenek dí­
szek. Tudod, miért?
- Nem.
- Ha az étkezőt egyszer kicsinosítottuk, igazságtalan lenne a vécét nem feldíszíte­
ni. A vécé még megbántódna!
- Megbántódna? - kérdeztem vissza, és önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Szerintem egy háznak is vannak érzései. Minden egyes szobának. Főleg a Gally
Villában - ha érted, mire gondolok.
- Értem - feleltem.
A Gally Villa ugyanis valóban egy eleven ház volt. Eszembe jutott, hogy érdeklőd­
jem a hintaszékről, amely egyszerre réginek és újnak is tűnt, és hogy Hedvig is tapasz-

50
talt-e már hasonlót. De túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy közbe tudjam szúrni a kérdé­
semet.
- Imádok díszíteni - magyarázta. - Szerintem karácsonyra a ház legapróbb zugát
is fel kell ékesíteni, nem gondolod? A karácsony első számú szabálya: a karácsonyból
sosem elég. Még a takarítószobát is fel kell díszíteni; van egy külön télapóm, amit oda
szoktam helyezni, hogy akkor se feledkezzen meg az ember a karácsonyról, amikor ki­
nyitja az ajtót, hogy elővegyen valami unalmas dolgot, például a partvist. Szerintem
így kell, hogy legyen. A karácsony ugyanis olyan csodálatos időszak, hogy egy pillanat­
ra sem szabad megfeledkeznünk róla.
Bólintottam , és eszembe jutott a mi adventi gyertyatartónk, amely még mindig
lent kallódott a pincében.

A délelőtt hátralévő részében csak az járt a fejemben. Végül másra szinte már nem is
tudtam gondolni. Elköszöntem Hedvigtől és hazasiettem.
Amikor beléptem a lakásunk ajtaján, Anyáék a kanapén ültek, egy-egy újsággal a
kezükben. Úgy tűnt, hogy ráérnek. Bőven lenne idejük arra, hogy elővegyék az adven­
ti gyertyatartót, gondoltam. De mivel a jelek szerint megint megfeledkeztek róla, én
magam mentem le a pincébe.
Egy polc tetején állt, a karácsonyfadíszeket tartalmazó doboz előtt. Az elmúlt egy
év alatt egészen beszürkült. Mindenesetre fogtam és felvittem magammal. A konyha-
szekrény mélyéről elővettem a réztisztító pasztát meg egy rongyot. Rákentem a gyer­
tyatartóra a tisztítószert, rajta hagytam egy ideig, ahogy Apától láttam, majd letöröl­
tem róla.
Ekkor láthatóvá vált a gyertyatartó igazi színe.
Addig dörzsölgettem, amíg az utolsó szürke folt is eltűnt. Aztán a konyhaasztal
közepére állítottam, és néztem egy darabig. Ilyennek kell lennie: ragyogóan, aranyló-
an fényesnek.
 Már csak a gyertyák hiányoztak belőle.
Sokáig kotorásztam a konyhai fiókokban, mire találtam egy csomag régi gyertyát
meg egy doboz gyufát. Anyáék korábban gyakran gyújtottak gyertyát, főleg ősszel,
amikor beállt a sötétség. Idén ősszel viszont beérték a csillár fényével. Ez a csomag bi­
zonyára tavalyról maradt. A gyertyák fehérek voltak, de nem számított.
Kivettem négyet a csomagból, és beleállítottam őket a gyertyatartóba. Kissé nehéz
volt a helyükre rögzíteni őket, de némi alufóliával megtámogatva sikerült, ahogy Apá­
tól láttam. Hármat meggyújtottam, és hátrébb léptem.
A gyertyák fehér színét leszámítva a gyertyatartó pontosan úgy nézett ki, ahogy
mindig. Egy villanásnyi öröm suhant át rajtam. Végre ide is megérkezett az advent!
Ebben a pillanatban Apa lépett be a helyiségbe. Elindult a kávéfőző felé, hogy
megtöltse a bögréjét. A jelek szerint az asztalon álló gyertyatartót észre sem vette.
Hangosan megköszörültem a torkomat.
 - Ejnye - szólalt meg Apa. - Megfáztál?
- Á, nem - feleltem.
- Ne felejts el sálat venni - figyelmeztetett Apa.
Leemelte a kiöntőt a kávéfőzőgépről, és félig m egtöltötte a bög­
réjét. Aztán elindult a nappali felé. M egint megköszörültem a torko­
mat. Ezúttal még hangosabban.
Apa megtorpant. Rám nézett.
- Jól vagy?
Még mindig nem vette észre az asztalon égő gyertyákat. A régi
Apának azonnal megakadt volna rajtuk a szeme. Rögtön felfigyelt mihden-
re, főleg, ha én tettem valamit. Ez az új apamásolat azonban nagyon eltompult, annyi
ra, hogy úgy éreztem, meg sem érdemelte, hogy adventi díszt készítsek.
Nagyot nyeltem. De most nem szabad elszomorodnom, nem sírhatom el magam
- Elkészítettem az adventi díszt - közöltem sietve, és az asztalon álló gyertyatar
tóra mutattam.
- Ó! - vette észre Apa. - Tényleg, nahát!
- Igen - mondtam. - Nézd csak meg!
- Ezt hol találtad?
- A pincében.
- Értem - felelte, és mély levegőt vett. - Már három gyertya ég benne, b izon y ...
- Holnap pedig a negyediket is meggyújtjuk - jegyeztem meg.
- Hogy rohan az idő - állapította meg Apa.
- Nagyon - helyeseltem.
- De te megtaláltad a gyertyatartót.
- Ha már ti elfelejtettétek - feleltem.
- Igen, úgy tűnik - ismerte el.
- Úgyhogy megkerestem - mondtam. - Meg is tisztítottam . Ahogy te szokta
 - Remek - dicsért meg. - Nagyon jó, Noel.
De nem úgy tűnt, hogy komolyan gondolja. A tekintetét továbbra is nagyon távo­
linak éreztem. Megsimogatta a fejem et, fogta a kávésbögréjét és visszament a nappa­
liba.
Csak álltam ott a konyhában, egyedül, az adventi gyertyatartó négy gyertyája
mellett. Szomorú látványt nyújtottak, úgy láttam, mintha magányosak lennének. És a
színük sem volt megfelelő. Sietve elfújtam a három égő gyertyát. A kékes és taszító
füst ott maradt a levegőben. Idióta gyertyák, gondoltam magamban. Idióta ad-
-vent.
f • • *
Kimentem a konyhából, és felvonultam a szobámba. Becsaptam magam
m ögött az ajtót, de bizonyára senki sem hallotta. Aztán ledőltem az ágyam­
ra, és arcomat a párnámba temettem. így feküdtem, az egész arcomat a
párnahuzatba fúrva, mígnem meg kellett fordulnom, mert nem kaptam
* levegőt.
Gondolj valami szépre, Noel, mondtam magamnak, valami szép­
re. Amikor valami szépre akartam gondolni, általában a szenteste ké-
, ,. pét idéztem fel. De most ez sem használt. A jelek szerint ugyanis
idén elmarad nálunk a karácsony.
Aztán Hedvig jutott eszembe. A kedves arca, a nevetésre álló
szája. Próbáltam felidézni a nevetését, amelyből egyszerre meleg­
ség és felszabadultság áradt.
Ez segített.
Arra gondoltam, mennyire kedves volt hozzám Hedvig.
Ideje volt tehát, hogy én is kedves legyek őhozzá. Hogy tegyek
valamit, aminek igazán örül.
És már tudtam is, mit találjak ki.
Felkeltem az ágyról, az íróasztalomhoz léptem és elővet­
tem a malacperselyemet. Ha sietek, még zárás előtt odaérek az
üzletekhez.
- Jó reggelt - köszöntem, és sietve beléptem Hedvigék előszobájába.
Még csak kilenc óra volt, de én nem bírtam tovább várni. Azóta, hogy előző nap
délután megvettem az ajándékot, csak arra vártam, hogy újra találkozhassak vele.
Hedvig meglepetten nézett rám.
- Korán jöttél - jegyezte meg. - És egészen kipirult az arcod. Futottál?
- Á, dehogy - feleltem. - Ille tv e ... talán egy kicsit.
Nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjam. Annyira izgatott voltam, hogy szinte
zsibongott mindenem. Alig vártam, hogy lássam, ahogy Hedvig kibontja az ajándé­
kot.
Sietve levettem a kabátomat meg a cipőmet, miközben Hedvig kíváncsian figyelt.
A házban néma csend uralkodott. Aztán kinyitottam a hátizsákomat, és elővettem az
ajándékot. Rózsaszín virágos, kék papírba volt csomagolva. Külön meg kellett kérnem
a boltban az eladót, hogy a hagyományos csomagolópapírt vegye elő, mert nem akar­
tam, hogy télapós papír legyen az ajándékon. Elvégre semmi köze nem volt a kará­
csonyhoz.
- Ez az enyém? - kérdezte Hedvig.
Annyira meglepődött, hogy muszáj volt nevetnem.
- Igen, a tiéd.
 - Hiszen még nincs is karácsony - mondta Hedvig.
- Ez nem is karácsonyi ajándék - közöltem. - Tessék.
Szinte oda kellett dugnom az orra alá, hogy felemelje a kezét és elvegye tőlem.
Nem mozdult, csak vizsgálgatta a csomagot, forgatta, rázogatta és óvatosan össze­
nyomta.
- Nem nagy - állapította meg.
- Nem - helyeseltem.
- De puha - tette hozzá. - Egyesek szerint a puha csomagok unalmasak, de ez sze­
rintem nem igaz. Nincsenek unalmas ajándékcsomagok. Éppen ez a jó bennük. Hogy
csupán attól izgalmasak, hogy be vannak csomagolva. Csak akkor látni, hogy unalma­
sak-e vagy nem, ha már kibontottuk a csomagot, akkor viszont már nem is csomag, ha
érted, mire gondolok. Ezért szerintem teljesen téves azt állítani, hogy a puha csoma­
gok unalmasak.
- Igen - ismertem el. - Ebben igazad lehet.
- És milyen szép a papírja - lelkendezett.
- Ühüm - mondtam. - De kibontod már végre?
- Persze, máris.
De továbbra is csak nézegette az ajándékot. Aztán hirtelen rám pillantott.
- Úgy izgulok!
- Hiszen csak ki kell bontani.
- De ha kibontom , tudni fogom, mi van benne.
- Hát, ez a lényege.
- És akkor már nem fogok izgulni.
- N e m ... na és?
- Hát nem érted? Olyan jó dolog izgulni!
Olyan, mintha a szívem korcsolyázna, kör-
besuhanna és piruetteket írna le, amíg el
nem szédülök, csodálatos szédülés nem
fog el, te nem érted, mire gondolok?
- Ö ö ö ... de, valamennyire.
Korcsolyázó szív, piruett, csodálatos:
Hedvig nagyon sajátosan fejezte ki
magát. Nem ismertem hozzá hason­
lót. Nem ismertem olyat, aki csak a
közelébe ért volna.

60
 - De most már tényleg ki kell bontanod - mondtam mosolyogva.
- Jó, igazad van - ismerte el Hedvig. - Van határa, hogy a szív hány piruettet bír
leírni.
Bevittük az ajándékot a piros nappaliba. Hedvig letette az asztalra, és mindketten
leültünk a kanapéra. Aztán hozzálátott.
Először a szalag masniját bogozta ki. Nem tudom, te hogyan szoktad csinálni, de
amikor én bontok ki egy ajándékot, általában csak letépem róla a szalagot, összegyű­
röm és kidobom. Vagy ha nagyon szoros, ollóval vágom le, de aztán ugyanúgy kido­
bom. Hedvig azonban a körmét a csomóba dugva óvatosan meglazította. Aztán telje­
sen eloldotta, majd a szalagot szépen összetekerte.
Ezután fogott hozzá a papírhoz. A ragasztószalagot lassan kaparta le minden
egyes sarokról.
Miután már mindent leszedett, még egy darabig mozdulatlanul nézte a becsoma­
golt ajándékot. Aztán nagy levegőt vett, és lehajtotta róla a papírt.
Azt hiszem, nem jött rá azonnal, mi az, mivel összeráncolta a szemöldökét és ol­
dalra billentette a fejét. Aztán megfogta a piros anyagot, és feltartotta maga elé.
- Fürdőruha!
- Kékben és feketében is volt. De láttam, hogy szereted a pirosat, így ezt kértem.
- Noel! - mondta Hedvig.
Fülig ért a szája.
- Nagyon, nagyon köszönöm!
Odahajolt, és hatalmas ölelést kaptam tőle. Én is visszaöleltem, és éreztem, hogy
az én szívem is korcsolyázik egy kicsit, mivel nem emlékeztem rá, hogy valaha bárki
ennyire örült volna a tőlem kapott ajándéknak. Tényleg érdemes volt erre költeni
majdnem az összes spórolt pénzemet!
Az ölelés után Hedvig csak ült és nézegette a fürdőruhát.
- Nos, készen állsz? - kérdeztem.
 - Készen? Mire? - kérdezett vissza Hedvig.
- Hát, hogy megtanulj úszni.
- Micsoda?
- Arra gondoltam, megtaníthatnálak úszni. Ezért vettem a fürdőruhát.
- Most? Ma?
- M iért ne? Nyitva van az uszoda.
Hedvig nevetett.
- Jó, miért is ne?

Miközben csomagolt, kimentem a kertbe. Én eleve hoztam magammal törölközőt,

fürdőnadrágot meg sampont a hátizsákomban, és készen álltam. Alig két napja úsztam
utoljára, pénteken, az iskola után. De az azóta eltelt idő sokkal hosszabbnak tűnt,
mintha legalább egy héttel később lett volna. Különös. Talán azért, m ert időközben
megismerkedtem Hedviggel. Csak két napja, mégis úgy éreztem, mintha régi barátok
volnánk. i'
Odaléptem a hóemberhez, amit együtt építettünk. Levettem a kesztyűmet, és ke­
zemet a hónővérünkre helyeztem. Előző nap óta lehűlt a levegő, és a hónővér kemény
lett, mint a kő. Ha megmarad a fagy, még sokáig ilyen szép marad. Lesepergettem ró­
la az éjszaka hullott laza havat.
Ebben a pillanatban meghallottam a kert kapujának hangját. Nagyot csikordult és
kinyílt. Valaki belépett rajta.
A hóember mögül előrenéztem, és azonnal felismertem az érkezőt. Ő volt az. Az
a különös öreg fickó.
Néhány lépéssel beljebb jött a kertbe. Hangtalanul lépkedett a laza, hideg friss hó­
ban. Ma is tétován haladt, mintha nem tudná eldönteni, hogy továbbmenjen-e vagy
megforduljon.
 Aztán az egyik kezét a zsebébe dugta és kotorászni kezdett benne. Megcsördült
valami. Egy nagy kulcscsomót húzott elő, kiválasztott egy kulcsot, egy jó nagy, rozs­
dás, régi darabot, és maga elé tartotta.
A kulccsal a kezében tett még néhány lépést, aztán megállt, felemelte a fejét, és las­
san körülnézett.
Gyorsan leguggoltam a hónővér mögé. Néma csöndben ültem a hóban. Egészen
biztos, hogy a férfi nem láthatott, de egyszer csak rádöbbentem, hogy a lchcletcm lát­
szik a hidegben. Nagy, fehér felhőkké vált fölöttem a levegőben. Mi lesz, ha a férfi is
észreveszi?
A szám elé kaptam a kezemet, és egyszerűen visszafojtottam a lélegzetemet.
Ha az ember sokat úszik, sokáig vissza tudja tartani a lélegzetét, mivel mindig
szükség van rá, valahányszor csak lebukik a víz alá. Tudtam, hogy úgy hatvan másod­
percig bírom, ezért elkezdtem számolni. <
Egy, kettő, három, négy, ö t . ..
Gondoltam , hogy ha mozdulatlanul ülök és nem veszek levegőt, a férfi majd csak
távozik. Hacsak nem akar bemenni a házba. De m iért menne be? Mi dolga lenne ott?
És hogyhogy van nála kulcs?
Hat, hét, nyolc, kilenc, t í z ...
És mi lesz, ha Hedvig éppen akkor jön ki, amikor ő be akar menni? Lehet, hogy
figyelmeztetnem kellene. Szólnom kellene neki, hogy van itt egy férfi, akit nem is­
mersz, és a jelek szerint, valami különös okból, kulcsa is van a házatokhoz.
Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tiz e n ö t...
Egyébként pedig hová tűnt Hedvig? És mi lett a férfival? Rémisztő volt, hogy nem
hallom a lépteit, hiszen észrevétlenül járkálhatott bármerre. Lehet, hogy a hőnővér
mellett áll és éppen lefelé néz, énrám. Bár az is lehet, hogy már e lm e n t... de hol ma­
rad Hedvig?!
 $ 9

CA \ egfordultam, hogy rálássak a bejárati ajtóra, és Hedvig éppen akkor lépett ki

JL V X rajta. Egy hatalmas, virágos táskába összecsomagolt mindent, amire szüksége
lehet, ami bizony nem tűnt kevésnek. És fülig ért a szája.
- Noel? Ne haragudj, hogy eddig tartott. Még sosem jártam az uszodában, és nem
tudtam biztosan, mi kellhet. Mindenesetre most már kész vagyok. Remélem, nem öl
meg az unalom, N o e l... Noel? Merre vagy?
Hedvig elindult az ösvényen, és arra gondoltam, hogy most majd észreveszi a fér­
fit. Meglátja azt a furcsa öreg fickót. Ahogy a férfinak is észre kell vennie őt. Ám nem
történt semmi, csak annyi, hogy Hedvig újra a nevemet kiáltotta.
- Noel? Nem úszni készültünk?
Gyorsan felpattantam.
Hedvig az ösvényen állt, kezében a nagy virágos táskával, és kérdő tekintettel né­
zett rám. Az öreg fickó viszont megint eltűnt.
Megfordultam, elnéztem az úton mindkét irányba, de nem láttam sehol.
- Várj csak egy kicsit - mondtam Hedvignek.
Kiszaladtam a kapun, majd elfutottam az utcasarokig, hogy ott is megnézzem.
De ott sem volt senki.

66
 Visszasiettem Hedvighez. A férfi nyilván gyorsan és csendben távozott. Nagyon
dühített, hogy így megszökött.
- Mi az? - kérdezte Hedvig.
- Már megint az az öreg - mondtam.
- Miféle öreg?
- Biztos emlékszel rá, az, aki tegnap itt ólálkodott a kertben.
Hedvig rám nézett; úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán az ajkába
harapott.
- Kulcs is volt nála - tettem hozzá. - Kulcsa volt a házatokhoz.
Hedvig lehajtotta a fejét, maga elé bámult a hóba.
- Neked tudnod kell, ki az - vélekedtem.
Éreztem , hogy még jobban elragad az indulat, nemcsak a férfi m iatt, hanem
Hedvig miatt is, aki egyszeriben ilyen titokzatos lett.
- Hiszen kulcsa is van! - mondtam.
Hedvig végre felpillantott.
- Lehet, hogy tudom, ki
a z ... - mondta lassan.
Nagyon komoly képet vá­
gott, és a tekintetében megje­
lent valami, amit addig sosem
láttam. Félelem.
- Igen?
- De lehet, hogy nem
mondhatom el neked.
- De hát m ié rt... ? Félsz
tőle?

67
 - Lehet, hogy azt sem akarom elmondani, miért.
- De h á t... M i van ezzel a férfival? Hogyhogy van kulcsa ide?
Hedvig tett felém egy lépést. Aztán ledobta a hatalmas táskáját a hóba, és átölelt.
- Noel - mondta. - Nem mondhatok el neked mindent. Még nem. De remélem,
azért még a barátom leszel.
- Eszembe sem jutott, hogy ne lehetnénk barátok - feleltem. - De nem félsz, hogy
van kulcsa, és be tud jutni a házba?
- Nem - motyogta Hedvig bele a kabátomba. - Nem, nem félek. Attól nem.
- Akkor m iért nem mondhatod el? - firtattam.
- Kérlek, ne kérdezősködj tovább - mondta.
- A szavadat adod, hogy nem félsz tőle?
Hedvig bólintott.
- A szavamat adom.
De nem úgy tűnt, hogy tényleg úgy gondolja.
Ha egyfolytában retteg m ia tta ... ha az a férfi bármikor bejuthat, és Hedvig egye­
dül van. . .
De többet nem mondhattam, mivel Hedvig megigazította a sapkáját, és úgy né­
zett rám, mintha mi sem történt volna.
- Indulhatunk? Elvégre úszni készültünk. Ó, alig várom már, hogy megtanuljam!
Mehetünk, Noel?
- . . . Igen - feleltem. - Azt hiszem, mehetünk.
- Hurrá!

A karácsonyt közvetlenül megelőző időszak lévén csendes volt az uszoda. Nyilván

mindenki javában rohangált az üzletek és kézművesműhelyek között, mézeskalácsot
sütött és fát vágott az erdőben, meg a karácsony előtti szokásos, kellemes dolgokkal
foglalkozott, így Hedviggel szinte az egész medence a miénk volt.
 A sekély részen mentem be a vízbe.
Hedvig habozott bemászni. Láttam rajta, hogy didereg.
- Először meg kell szoknod a vizet - mondtam.
- Ó - felelte.
Óvatosan lemászott a lépcsőn.
- Hideg - állapította meg.
- De nem harap - feleltem, mivel Apa is mindig ezt mondta nekem, amikor úszni
tanultam.
- Majd meglátjuk - válaszolta Hedvig.
- Meg fogod szokni - nyugtattam meg. Ereszkedj bele, amíg a víz az álladig ér.
Hedvig bólintott, de nem moccant.
- Gyerünk már, így! - mondtam, és megmutattam. - Csak hajlítsd be a térdedet.
Lassan ő is belemerült a vízbe. O tt guggoltunk mindketten, a víz az állunkat nyal-
I
dosta.
- M ost pedig vegyél levegőt, és bukj le a víz alá - mondtam.
- Nem - ellenkezett Hedvig. - Mi lesz, ha víz kerül a tüdőmbe?
- Ugyan már - legyintettem. - A víz alatt nem kell levegőt venned, viszont fúj­
hatsz buborékokat.
Lebuktam, hogy megmutassam. Nem maradtam lent sokáig, mert azt akartam,
hogy neki is könnyűnek tűnjön. Amikor pedig a felszínre értem, mosolyogtam.
- Látod? Egyszerű, mint a pofon.
- Ühüm - hümmögött Hedvig.
 Végül aztán nagy levegőt vett és lebukott a víz alá. Azt hittem, azonnal fel fog
bukkanni, de csupán néhány apró buborék jött fel a felszínre. Hedvig a víz alatt ma­
radt. És még mindig.
Aztán egyszer csak kiugrott elém. Csörgött a víz a hajáról, amely vörösesbarna si­
sakként borult a fejére.
- Láttad ezt? - kérdezte hangosan nevetve. - Sikerült!
Tett még néhány próbát, aztán javasoltam, hogy menjünk ki a medence szélére.
- Máris? - kérdezte, és csalódottnak tűnt. - Hiszen sikerült!
- Gyakorolnunk kell a lábtempót - magyaráztam.
Hedvig gyorsan tanult. Egy darabig nézte, hogyan csinálom, aztán lefeküdt mel­
lém a padlóra és utánozott.
- Nagyon ügyes vagy! - biztattam.
Egyszer csak úgy éreztem, olyan a hangom, mint Apáé. Ő is így szokott dicsérni,
amikor meg akar tanítani valamit. És tisztában voltam azzal, hogy a bátorítás segít.
M ert senki nem tanít jobban, m int Apa.
- Ha már ennyire jól megy - mondtam - , visszavehetünk a vízbe.
- Igen! - ujjongott Hedvig.
- A lábaddal úgy tempózz, ahogy mutattam, a karodat meg így mozgasd.
Megmutattam a gyorsúszás kartempóját.
- így? - kérdezte, miközben utánam csinálta.
- Pontosan - helyeseltem.
- Hajszálra így? - kérdezte.
- Hajszálpontosan így - feleltem. - most pedig dőlj előre és egyszerűen kezdj el
úszni.
Felfeküdtem a vízre és megmutattam, hogyan kell, erősen elrugaszkodtam és nagy
mozdulatokkal úsztam, ahogy Apa tanította azon a nyáron, amikor hétéves lettem.
Megtettem néhány m étert, majd visszatértem Hedvighez.
 - Könnyű - mondtam.
- Könnyűnek tűnik - ismerte el.
- M enni fog - biztattam.
- Egészen elképesztően jól fog menni! - lelkesedett.
Azzal belevetette magát a vízbe.
Egyszer csak eszembe jutott, mennyire nehéz volt megtanulni úszni. És hogy
mennyire boldog voltam, amikor végre sikerült, majd kiugrottam a bőrömből. Talán
Hedvig is ezt éli most át, a mázlista. De a tanárának lenni is jó érzés volt. Emlékeze­
tem szerint ez volt az első alkalom, hogy valaki mást tanítok meg valamire. Rendsze­
rint fordítva történt, valaki más, többnyire egy felnőtt, Apa vagy Anya vagy egy tanár
tanított engem. M ost viszont én lettem a tanár. És bizonyos értelemben én feleltem
Hedvigért. Ha nem sikerül neki, az az én hibám.
Éreztem, hogy ver a szívem. Őszintén reméltem, hogy meg tudja csinálni!
 Eleinte jónak tűnt minden. Hedvig azt tette, amit tanítottam neki. A karja gyor­
san csapkodott előre-hátra, és a lába is ugyanolyan tempóban járt föl-le. Úgy festett,
mindent tökéletesen csinál.
Sikerült néhány m étert előbbre jutnia, de talán főleg azért, m ert az elrugaszkodás­
kor jó lendületet vett. Aztán megállt. Láttam, hogy erőlködik, jártak a karjai és a lábai
is, de nem jutott tovább.
Csak lefelé haladt.
Teljesen lemerevedtem. Hedvig kapálózott, prüszkölt és erőlködött, de mozdula­
tai semmit sem értek. Süllyedni kezdett.
Addigra már jóval beljebb ért. Épp annyira, hogy már ne érjen le a lába, és nem ha­
ladt se előre, se hátra. Se fel. Egyre csak süllyedt. Elmerült.
Mintha ekkor hirtelen felébredtem volna. Előrcvetettem magam, olyan gyorsan
úsztam felé, ahogy csak bírtam , és elkaptam a karját.
Amint a fejét feltoltam a felszínre, levegő után kapkodott. Kifelé húztam magam­
mal, amíg már mindkettőnknek leért a lába, csak akkor bírt megszólalni.
- A z ért... jó, hogy bejöttél értem!
- Ne haragudj - mondtam. - Nem lett volna szabad hagynom, hogy beússz a mély
vízbe.

75
 - Én úsztam be oda - tiltakozott. - Nem a te hibád. C s a k ... annyira biztos voltam
benne, hogy sikerülni fog!
- Nemsokára sikerülni is fog - feleltem. - Csak még gyakorolnod kell egy kicsit.
És így is tettünk, egyre csak gyakoroltunk. A sekély vízben maradtunk, mert nem
éreztem kedvet újabb fulladásközeli helyzetekhez. Úgy tűnt, Hedvig sem, mert ponto­
san követte az utasításaimat. Rettentő ügyes és türelmes diáknak bizonyult, én pedig
- azt hiszem - ügyes és türelmes tanárnak.
De nem volt elég, hogy mindketten ügyesek vagyunk. És az sem, hogy türelmesek.
A dolog ugyanis úgy állt, hogy képtelenség volt Hedviget megtanítani úszni.
Bármennyire igyekezett is, mindig elsüllyedt. Ahányszor csak próbálkozott. Kísér­
leteztünk a mellúszással, a hátúszással és a gyorssal is. És megpróbáltam megtanítani
neki az összes trükköt, amit Apától és az úszóedzőmtől tanultam.
De semmi sem használt. Hedvig egyszerűen képtelen volt úszni.
Végül már csak állt a sekély vízben. Tekintete, amelyből máskor Vidámság áradt,
teljesen eltompult.
- Minden rendben? - kérdeztem, és óvatosan a karjára tettem a kezemet.
Nem felelt.
- Hedvig?
- Nem szabad feladni - mondta halkan.
De nem úgy tűnt, hogy komolyan gondolja.
- Talán tartsunk egy kis szünetet - vetettem fel.
Bólintott, de nem nézett rám.
- Igen, alighanem kell egy kis szünet.
Leültünk egy padra, közvetlenül az ablak mellé.
- Ott álltái kint - mondtam, és kifelé mutattam. - Amikor először megláttalak. Az
orrodat az ablaknak nyomva, így - tettem a tenyeremet az orromra. - Egy malacra ha­
sonlítottál. Egy aranyos malacra.
Azt vártam, hogy ez majd megnevetteti, de továbbra sem szólt egy szót sem. Ész­
revettem, hogy könnybe lábad a szeme. Annyira elkeseredett amiatt, hogy nem sike­
rült úsznia.
 - Hedvig? - szólítottam meg óvatosan.
Gyorsan bólogatni kezdett.
- J ó , jó, tudom.
- Nem baj, ha ma nem sikerül - vigasztaltam. - Gyakorolhatjuk majd, addig, amíg
úgy nem úszol, mint egy hal. Vagy egy delfin.
íi
- Nem szabad feladni - mondta megint, mintha tanulta volna valahol.
Nagy levegőt vett.
- C s a k ...
Elhallgatott.
- Igen? - vártam a folytatást.
- Nem tudom, valaha sikerülni fog-e.
- Micsoda? - hüledeztem. - Hát persze, hogy sikerülni fog.
- De olyan érzés, mintha a testem nem akarná - mondta Hedvig. - M in th a ...
hogy is m ondjam ... fizikailag képtelen lennék megtanulni úszni.
- Lehet, hogy nem te vagy a legnagyobb úszótehetség - ismertem el. - De attól
még nem lehetetlen.
- De igen - erősködött Hedvig. - Szerintem igen.
- De hát m iért? - firtattam.
Hedvig elfordította a fejét, és rám meredt. Kinyitotta a száját, mintha mondani
akarna valamit, mintha el akarna mesélni valamit. Valami nagyon fontosat és kom o­
lyat. De aztán úgy tűnt, meggondolta magát.
- Akkor talán folytassuk - mondta halkan.
- Igen? - lepődtem meg.
A medence felé bámult, úgy tűnt, mintha tényleg vonakodna elmondani valamit.
- Meglátod, a végén menni fog.
Nem tudtam, mit mondjak. Nem így terveztem, nem ilyennek képzeltem el ezt a
napot. Nagyon bíztam benne, hogy láthatom majd, ahogy sikerül neki, de csak szo­
morúság lett belőle.

78
 - Időnként azért érdemes megpihenni - feleltem. - Kimerültén semmit sem lehet
megtanulni.
Ezt is Apa szokta mondani, amikor alábbhagy a lelkesedésem.
- Tényleg? - kérdezte Hedvig reményteli arccal.
- Tényleg - bizonygattam. - így megy ez, amikor az ember tanul valamit. Először
gyakorolni kell. Aztán pihenni. Aztán megint gyakorolni. És amikor pihenés után újra
gyakorol az ember, akkor hirtelen egy csomót fejlődik. Akkor is, ha közben nem csi­
nált semmit.
- Ez komoly? - kérdezte Hedvig.
- Teljesen - feleltem. - Szerintem most menj haza, és feküdj le a kanapéra. Arra a
nagy, kényelmes kanapéra, amin az a sok párna van.
- Igazad lehet - ismerte el Hedvig.
- Igen - mondtam. - Igazam van.

Zuhanyozás és átöltözés után az uszoda előtt találkoztunk. Időközben megint esni

kezdett a hó. Hedvig az ég felé fordította az arcát. Újra olyan volt, mint mindig, visz-
szatért a vidám énje, minden szomorúság elillant belőle.
- Ugye, milyen szép? - kérdezte.
Hópelyhek szálltak az arcára.
- Ühüm - feleltem.
Előrenyújtottam a kezemet, és hagytam, hogy három nagy pehely telepedjen a
kesztyűmre.
- Gondolkodtál már azon, hogy a hó tulajdonképpen vízből áll? - kérdezte Hed-

is lehet.
 - Nem - ismertem el. - Igazából ezt sem.
A hókristályok szinte súlytalanul ültek le a kesztyűm gyapjúszálaira. És valóban:
az egyik úgy nézett ki, m int egy hatágú csillag, a másik egy fogaskerékre hasonlított, a
harmadik meg leginkább egy kibom lott rózsára emlékeztetett.
- A hónál jobban semmi sem kerít karácsonyi hangulatba - közölte Hedvig.
Rám mosolygott. k
- Neked m itől lesz karácsonyi hangulatod?
- Nem tudom - feleltem.
Pedig igazából tudtam. A mézeskalács, a fenyő, a füstölő és a kakaó illata. A feldí­
szített karácsonyfa, a forgó mécsesdísz csilingelése... De nem magyarázhattam el
mindezt Hedvignek, mert akkor Júnóról is mesélnem kellett volna.
- Haza kell mennem - mondtam. - Es neked is. M ert sokat kell pihenned. Attól
leszel nagyon ügyes.
- Igen - felelte Hedvig. - De Noel?
- Igen?
- H olnapisinálhatunk valami olyat, amiben jó vagyok?
- Mire gondolsz.kjjbl i K
- Úszás helyett.^ A ,
- Igen? Jó. Micsodát?
- Korcsolyázzunk! - mondta Hedvig, és rám mosolygott a sok szeplőjével. - Van
korcsolyád?
- Van - válaszoltam. - De nem vagyok valami ügyes.
- Hiszen úgy pont tökéletes! Találkozzunk háromkor a koripályán, a parkban.
 * " 4

z uszodából hazafelé menet a karácsonyi hangulaton gondolkodtam. Hedviget a

/ j L h ó derítette karácsonyi hangulatra. Engem a mézeskalács illata.
De valójában milyen a karácsonyi hangulat? Nem furcsa, hogy bár az ember pon­
tosan tudja, mit jelent a karácsonyi hangulat, mégis nehéz leírni az érzést? A karácso­
nyi hangulat valami puha, plüsshöz hasonlító érzés, amitől bizseregnek a lábujjaink és
egy kicsivel szaporábban ver a szívünk, de nem annyira gyorsan, hogy kellemetlen le­
gyen. A karácsonyi hangulat olyan érzés, amitől az embernek kedve támad kitárnia a
két karját és magához ölelni valakit. A karácsonyi hangulat dalra fakaszt, mosolyra
késztet, és gombócot ültet a torkunkba. Mindezt egyszerre. Ha a karácsonyi hangulat­
nak színe is lenne, meleg sárga lenne, noha a karácsony maga piros. A karácsonyi han­
gulat ugyanis a bensőnkben világít, m int valami fáklya.
És Hedvignek igaza volt: a hó karácsonyi hangulatot tud ébreszteni az emberben.
Főleg az a fajta hó, ami aznap esett. Nem túl sűrű, nem túl vizes, és nem is túl hideg és
szúrós. Csak könnyű, szépséges kristályok, amelyek rátelepednek a háztetőkre, a fákra
meg az utcákra, beborítanak minden csúnyát és szürkét, eltompítanak minden han­
got, mintha az egész világot puha birkaszőr takaróba bugyolálnák. bár a hó hideg volt,
mégis mintha melegebbé, langyosabbá és biztonságosabbá varázsolta volna a világot.
 Nyugodtan lépkedtem, és élveztem a látványt. Nem kellett sietnem,
senki sem várt. És amikor az ember élvez valamit, igyekszik elérni, hogy
minél tovább tartson. Em ellett élvezettel gondolkodtam azon is, hogy
m it csinálok, ha hazaérek. Mondjuk mézeskalácsot sütök. Vagy szegfű­
szeget tűzködök bele egy narancs héjába. Vagy karácsonyi ajándékokat
csomagolok. Már mindenkinek vettem valamit a családban. Apa egy ká­
vésbögrét kap, Anya fülbevalót, Auguszta pedig egy sportszárat, mivel
velem ellentétben nagyon jól focizik. Már csak a csomagolás volt hátra.
Ami nem az erősségem. Nagyon nehéz volt hegyes sarkokat kialakítani,
és túl sok ragasztószalagot kellett használni. A szalagot pedig szinte lehe­
tetlen volt elég szorosra megkötni. De a végén a kunkorítást nagyon él­
veztem. Minél hosszabb a szalag, annál jobb. Még Júnó tanított meg be-
kunkorítani az ajándékkötöző szalagot. Amikor becsomagolta az általa
vett ajándékokat, a szalagokat mindig meghagyta nekem, hogy azokat is
én kunkorítsam be, mivel tudta, mennyire szeretem. Júnó ilyen volt,
ilyen kedvesen bánt velem, és most valahogy nem fájt, ha rá gon-
doltam, inkább örömmel töltött el. M intha egy kicsit ott lett
volna velem, pedig már meghalt.
Karácsony közeledtével az üzletek vasárnap is nyitva
tartottak. M indenütt emberek jártak-keltek, szatyrokkal
és csomagokkal megpakolva. Úgy tűnt, sok a dolguk, de
nem tűntek mogorvának, sőt talán ugyanannyira örül­
tek a hónak, m int én.
Éppen befordultam a sarkon a saját utcánkba, ami­
kor megakadt valakin a szemem, aki a szemközti oldalon
a postáról lépett ki, és hirtelen az egész karácsonyi hangu­
lat elszállt.

84
 Ugyanis ő volt az. Az öreg fickó, Hedvigék kertjéből. A kulcsos ember. Megálltam,
és alaposan szemügyre vettem. Ugyanaz a sál. Ugyanaz a sapka. Ugyanaz a kopott,
zöld télikabát. Igen. Egyértelműen ő volt az. Még ha az arckifejezése másmilyen volt
is. Ezen a napon nem tűnt olyan dühösnek és szomorúnak, csak elfoglaltnak. Nagy
csomaggal a hóna alatt sietett tovább, amit nyilván akkor kapott meg a postán.
Megálltam. Tulajdonképpen hazafelé tartottam. És mézeskalácsot terveztem süt­
n i ... De megint megjelent ez a férfi, és ezúttal nem hagyhattam, hogy eltűnjön a sze­
mem elől.
Gyorsan lépkedett, meg kellett szaporáznom a lépteimet, hogy tartsam vele a tem ­
pót. Átszaladtam az úttesten, és az út másik oldalán követtem. Ügyeltem rá, nehogy
túl közel kerüljek hozzá, mivel úgy észrevehet, de túlságosan lemaradni sem akartam,
mert akkor pedig könnyen szem elől téveszthetem.
Nagyon féltem, hogy megfordul és észrevesz. Ugyanakkor m e g ... ha meglát, tu­
lajdonképpen teljesen mindegy. Ő ugyanis még sosem látott engem, csak én láttam őt.
Ha megfordul, majd elnézek másfelé, gondoltam magamban. Esetleg szórakozottan
még fütyörészem is.
N e m ... fütyörészni mégsem kellene. Az túlságosan gyanús volna.
Szerencsére azonban nem fordult hátra. M ent tovább, és igencsak szedte a lábát.
Lehet, hogy időben oda kell érnie valahová. Mindenesetre abból a tétovázásból, amit
Hedvigék kertjében láttam rajta, semmi sem látszott.
Az egyik sarkon befordult, utánasiettem. Félig már szaladtam. M ert mi lesz, ha
megint eltűnik?
Ám amikor odaértem a sarokra, még mindig ott volt. Továbbloholt, és jóval előt­
tem járt.
 Ez egy csendes, keskeny, sötét mellékutca volt. Itt nem égtek karácsonyi fények,
sőt az egyik utcai lámpa is elrom lott, csak villogott, és közben zümmögő hangot adott.
Elfutottam néhány kisebb üzlet előtt, amelyekből fény áradt ki a hóba. De minél bel­
jebb értem az utcába, annál nagyobb lett a csend.
Autók nem jártak ott, cgv terem tett lélek sem haladt arra.
Csak az öreg fickó ott elöl, meg én. Hosszúkat lépett, legalább kétszer akkorákat,
mint én. Szinte már futottam , és úgy éreztem, a lábaim túl nagy zajt csapnak a járdán.
M ost még jobban tartottam attól, hogy hátrafordul, mivel ha meglát, egyértelmű­
vé válik, hogy követem, hiszen csak ketten jártunk arra. De vállalnom kellett a ve­
szélyt, mert a férfinak volt valami köze Hedvighez, amiről ő nem akart beszélni. Hed­
vig félt a férfitól, lehet, hogy bántani akarta. És ha sikerül kiderítenem, mi a baj, talán
segíthetek.
A férfi megint befordult egy sarkon. Utánafutottam , és lihegve megálltam az út
végében. A fickó bem ent cgv szűk sikátorba. Épp hogy csak ki tudtam venni az alakját
egy ajtónál. M egint előhúzta a kulcscsomóját. Ugyanazt!
Hallottam, ahogy zörög a sok kulcs. Aztán bizonyára megtalálta, amelyiket keres­
te, mivel bedugta a zárba. Elfordult, az ajtó pedig kinyílt. A fickó bem ent, bezárta az
ajtót és felkapcsolta a villanyt. Kiáradt a fény a hóra az ajtó üvegén és a szomszédos ki­
rakaton át.
Úgy álltam ott az utcasarkon, mint aki odafagyott. És most mi a fenét tegyek?

* *
 ettem két mély levegőt, és ez segített valamelyest. Aztán összeszedtem a bátorsá­
gomat, és befordultam a sarkon. A szűk utcácskában az öreg fickóé volt az egyet­
len üzlet. Nem mondhatni, hogy tolongtak nála az emberek.
A kirakat mögött világos függönyök lógtak. Nem lehetett látni, mi folyik odabent.
Az ajtón lévő táblát azonban a jelek szerint megfordította. Nyitva - állt rajta.
Odamentem és megálltam. Nyilván be kellene mennem... Igen, muszáj. De mit
mondjak? Kellene egy terv, gondoltam. Esetleg egyszerűen kérdezzem meg, mennyi
az idő? Vagy mondjam azt, hogy eltévedtem, és kérjek tőle útbaigazítást? Vagy netán
tegyek úgy, mintha vennem kellene valamit, akármit áruljon is?
Igen, ez jó tervnek hangzott.
Ebben a pillanatban meghallottam valamit odabentről. Valamilyen ritmusa volt,
feltehetőleg egy gépből szólt. Magas kattogás vagy döngés, nem is, kattogás és döngés
keveréke... aztán végre bátorságot gyűjtöttem. Kezemet a kilincsre tettem és lenyom­
tam.
A hang felerősödött. Ezt vettem észre először. Em ellett különös szagra lettem fi­
gyelmes. Eleinte nem értettem , mi az, de az iskolára emlékeztetett. A dolgozatfüzetek­
re meg a dolgozatokra, é s ... Tudom már, mi az. Tintaszag.

88
 Leghátul észrevettem egy függönyt. Nem volt teljc'seTTbehúzva, ér m ögötte ki
tudtam venni a férfi alakját. Egy íróasztalnál ült, és tartott valam it‘a kezében. Egy
fémtárgyat, valamiféle vashuzalt... vagy ru d akat.:. Közelebb mentem, de ekkpr ol­
dalra hajolt. Megneszeltcm, hogy kihúz^fy fiókot é»beleteszi, ami a kezében/van. Az­
tán a lépteit hallottam. Felém közeledtek, és hirtelen a függöny is félrehúzódott.
Úgy megijedtem, hogy három lépést hátráltam. Szemmel láthatóan a férfi is meg­
rémült, mert szinte felugrott.
-Jézu so m ! - bukott ki belőle.
- Igen - feleltem. - Jézu so m ... Úgy értem, jó napot kívánok.
Az öreg fickó rám meredt. Borzas szemöldökével és összeszorított, dühös szemé­
vel közelről még rémisztőbbnek tűnt. • •
- Halálra ijesztettél, fiam - mondta.
- Elnézést kérek - mentegetőztem.
Tett felém egy lépést. A szeme valamivel tágabbra nyílt.
 - Eltévedtél?
- N e m ...
Most valami okosat kell mondanom, gondoltam magamban. Elvégre nem tudja,
ki vagyok. Számára csak egy közönséges gyerek vagyok, aki betévedt a nyomdájába.
Sosem tudtam valami jól hazudni. Auguszta azzal dicsekszik, hogy ő igen. Nekem
azonban sohasem sikerült. Valahányszor hazudok, azonnal rajtakapnak. De muszáj
volt megpróbálnom.
- Illetve mégis - visszakoztam. - Egy kicsit.
- Akkor most eltévedtél vagy nem?
- Eltévedtem, de aztán eszembe jutott, hogy vásárolok néhány karácsonyi képes­
lapot - válaszoltam. - fis abból maga sokat tart. Szóval szerencsém volt.
Továbbra is rám meredt, de már inkább meglepetten, mint dühösen.
- Eltévedtél, és karácsonyi képeslapot akarsz venni?
- Ö ö ö ... igen - feleltem.
Gyakorolnom kellene a hazudást. Egyáltalán nem megy jól.
A férfi azonban hirtelen elmosolyodott. Szinte felderült az arca a nagy szakálla
m ögött, és egyszeriben már egyáltalán nem is tűnt ijesztőnek.
- De én nem árulok karácsonyi képeslapokat - közölte.
- Nem? - kérdeztem vissza. - De hát akkor e z e k ...
A falakat teljesen beborító üdvözlőlapokra mutattam.
- Én nyomtatom őket - magyarázta a férfi - , és üzleteknek adom el. De egyesével
nem árulom. Száz egyformára meg talán nincs szükséged, igaz?
- Nincs - ismertem el. - Talán nincs.
Kissé oldalra billentette a fejét, és rám nézett. Csillogott a szeme.
- De egyet kaphatsz - mondta. - Válaszd ki, melyiket szeretnéd.
- Tényleg?!
- Csak igyekezz, nehogy meggondoljam magam.

92
 - Ó - lelkesedtem. - Köszönöm!
Körülnéztem. Lehetetlennek tűnt, hogy egyetlenegyet válasszak a rengeteg gyö­
nyörű közül. Kezemet a szános képeslaphoz emeltem. Ha az enyém lehetne! Az ágyam
fölé akasztanám, és elalvás közben azt nézném, szinte beleálmodnám magam. De az­
tán megakadt a szemem a hangszerboltos képeslapon. Az talán még szebb és hangula­
tosabb volt. Azt az íróasztalom fölé tehetném. Ha ezt nézhetném, a leckeírás úgy m en­
ne, mint a karikacsapás. És ott volt még a Télapó műhelyét ábrázoló képeslap is. A kis
manók nagyon aranyosak voltak, igazán jó kedvre derítettek. Volt még egy képeslap
jászollal, egy másik egy piactérrel és rajta egy karácsonyfával, volt üdvözlőlap három
táncoló rénszarvassal...
A kulcsos ember hirtelen felnevetett.
- Több tűrhetőt is találtál?
- Igen - feleltem. - Mind olyan. És nem csak tűrhetőek. Csodaszépek.
- Akkor válassz kettőt. Vagy hármat.
Egyre jobban megkedveltem a fickót. De még három lap kiválasztása is lehetetlen­
nek tűnt.
- Kérsz esetleg valamit inni, miközben gondolkodsz? - kérdezte a férfi.
- Igen, esetleg - válaszoltam. - Úgy értem, köszönöm, igen.
- Micsoda udvarias fiatalember - jegyezte meg mosolyogva.
- Igyekszem - feleltem.
- Viszont elfelejtettél bemutatkozni.
- Ó, bocsánat.
Sietve kezet nyújtottam.
- Noel.
Megszorította. Erős markában az enyém szinte eltűnt.
- Nagyon örülök, Noel - mondta. - Az én nevem Henrik.
 cnrik szörpöt öntött nekem a sarokban álló asztalnál. Aprókat kortyolgattam,
mert ivás közben nem kellett megszólalnom.
Henrik rám nézett.
- Hány éves vagy? - tudakolta.
- Nemsokára tíz leszek. .• '
- Már tízéves, a mindenit! Alacsony vagy a korodhoz képest.
- Igen, egy kicsit.
I
- Ismertem egyszer egy fiút, aki hasonlított rád - közölte.
- Tényleg?
- Te gyenge focista vagy?
- Igen.
- Ő is az volt. Tudod, mit csinált, amíg a többiek kint rúgták a labdát a szünetek­
ben?
- M it?
- Az osztályban ült és rajzolt.
-Ó !
- Az egész alsó tagozatot végigrajzolta. Meg a felsőt is. Végül aztán ez lett a mun­
kája.

96
 A körülöttünk lógó rengeteg képeslapra m utatott, és ekkor egyszeriben m egértet­
tem.
- Maga volt az a fiú!
- Úgy bizony.
- Szóval nem csak maga nyomtatta, hanem maga is rajzolta őket.
- Mindet.
- É n nem tudok rajzolni - mondtam. - De úszni igen. És van egy barátom, aki
szintén úszik.
- Sok barátod van?
- Nem. Ő az egyetlen.
Ráeszméltem, mit mondtam. Hiszen most már ott van Hedvig is. Egyébként meg
nem tudtam biztosan, hogy John a barátom-e még. Az utóbbi időben nem úgy érez­
tem.
 - Illetve azt hiszem, kettő van - mondtam aztán mégis. - Két barátom van.
- Két jó barát többet ér, mint száz rossz - vélekedett Henrik.
Újra m egtöltötte az időközben kiürült poharamat.
- ízlik a szörp?
- Igen - feleltem.
- Csak igyál bátran, van még.
Megint mosolygott, és úgy éreztem, igazán megkedveltem.
- Ez hogyan működik? - mutattam a nyomdagépre.
- Ez az ócskaság? - kérdezte, felállt és rátette a kezét. - Én csak Marthának hívom.
Itt minden gépnek van neve.
- Tényleg? M iért?
- Minden magára valamit adó gépnek kell, hogy legyen neve.
- Nahát!
- Gyere ide - mondta Henrik - , megtanítom, hogyan kell használni.
Festékestubusokat vett elő, és bekente a nagy fémhengereket.
- Egyszerre egy színt nyomtatunk - közölte.
Aztán megnyomott egy nagy piros gom bot, és kijöttek a lapok. Először csak piro­
sán. Aztán kék színt kent a hengerekre. A kék szín elkeveredett a pirossal, és lilává vált.
Végül a sárgát használta, amely a pirossal és kékkel elegyedve különféle narancssár­
gákat és zöldeket hozott létre. Nem bírtam levenni a szemem a pörgő gépről meg a
belőle kilökődő lapokról, amelyek minden újabb szín után egyre szebb látványt nyúj­
tottak.
Miközben dolgoztunk, telt az idő, egészen belemelegedtem, meg is feledkeztem arról,
miért vagyok ott. Gom bokat kellett nyomogatni, karokat húzogatni, és sok minden­
nel óvatosan is kellett bánni, ezért semmi másra nem tudtam gondolni.
Végre elkészültek a képeslapok, egy egész kupacnyi, minden íven négy-négy
darab.
- M ost szét kell választanunk őket - mondta Henrik.
Odavitt egy másik géphez.
- Őt Kiarának hívom.
- M iért? - érdeklődtem.
- Szerinted nem úgy néz ki, m int egy Kiara?
- De igen - nevettem.
Együtt ráhelyeztük a lapköteget egy fémlapra, majd Henrik megmutatta, hogyan
kell meghúzni egy jókora kart, amitől egy kés kettévágja az íveket. Aztán ezt meg is is­
mételtük, így minden ívből négy képeslap jött ki.

100
I
 - Parancsolj.
A kezembe nyomott egyet.
- Ezt ráadásnak megkaphatod, köszönetképpen a segítségért.
- . . . Köszönöm - mondtam.
Rám mosolygott.
- Készítsünk még egy adagot?
- Igen - vágtam rá.
De aztán eszembe jutott a Gally Villa. És Hedvig. Elvégre azért jöttem . És most,
hogy így összebarátkoztunk, szörpöztünk és képeslapokat is nyomtattunk együtt, csak
nem lehet abból baj, ha rákérdezek?
- Szeretnék mondani valamit - kezdtem bele. - Ami foglalkoztat. Láttam már
m ag át... méghozzá ma.
- Igen?
- O tt a . .. - összeszedtem a bátorságomat. - O tt a Gally Villa előtt.
- Micsoda?
I
Mintha Henrik hangja hirtelen szigorúvá vált volna.
- Láttam magát, ott állt a Gally Villa előtt - mondtam.
- Értem .
Egyszer csak elfordult tőlem, és nekiállt összesöpörni a padlóról a Kiara alatt ösz-
szegyűlt papírhulladékot.
- Henrik? - szóltam ismét. - Nem készítünk még egy adagot?
Felhúzta az inge ujját, hogy megnézze az óráját, de nem úgy tűnt, mintha látná is.
- Későre jár - közölte. - Van egy óriási megrendelésem holnap reggelre. Muszáj
felpörgetnem a tempót.
- De h á t ... - szedtem össze magamat. - Mi dolga volt ott, a Gally Villánál? Hi­
szen volt magánál kulcs, de nem ment be.
 Hirtelen megint rám meredt, és tekintete ugyanolyan külö­
nös volt, mint amikor először láttam. Vajon dühös volt, vagy
szomorú, vagy mindkettő?
- Tartsd magad távol attól a háztól - mondta.
A partvis és a lapát remegett a kezében.
- De m ié rt...?
- Csak, tartsd magad távol tőle.
-D e ...
- És most menj. Dolgoznom kell.

Sietve elindultam, és vacsorára éppen hazaértem. Anyáéknak továbbra sem szóltam

sem Hedvigről, sem a Gally Villáról. Ezért hát Henrikről és a nyomdáról sem beszél­
tem. Régebben még talán észrevették volna, hogy nagyon csendes vagyok és furcsán
viselkedem, de mostanában nem. Aznap este szokás szerint feküdtem le, és másnap
reggel elmentem iskolába, mint mindig. De egyfolytában Henrik járt a fejemben. M i­
ért haragudott meg annyira? Mi lehet a Gally Villa titka?
Az iskolában nemigen tudtam figyelni, de nem számított, mivel az év utolsó előt­
ti napja volt, így amúgy sem tanultunk semmit. Csak az öreg fickóra meg Hedvigre
tudtam gondolni. Aztán hazasiettem, bekaptam egy szendvicset, majd behajítottam a
korcsolyámat egy sporttáskába. Meg kell kérdeznem Hedviget, muszáj lesz.
 A városi park kis taván minden télen korcsolyapályát alakítottak ki, oda beszéltünk
/ i L m c g találkozót Hedviggel. Sötétedett, amikor odaértem, minden kékes fényben
úszott, és a pálya mentén magas, sárga utcai lámpák gyúltak. Úgy nézett ki, mint cgv
sárga, kerek bolygó a nagy kékség közepén.
Jóval előbb megláttam Hedviget, mint ő engem. Övé volt az egész pálya, és ki is
használta. Hallottam, hogy karcolja a korcsolyája a jeget, ahogy a pálya egyik Végéről
a másjkra siklik. Hedvig teljesen biztosan állt a lábán, és úgy mozgott, mintha egyál­
talán kellene hozzá erő. Lendületet vett, ugrott egyet a jégen, és biztonságosan
lábrajtcrkezett le. Aztán kettőt fordult, és piruettbe lendült. Csak pörgött, pörgött,
nem szédült el. Pörgött és pörgött, mint egy szeplős búgócsiga piros kabátban.
Aztán észrevett, és felderült az arca.
- Noel!
' Odasiklott, és közvetlenül előttem hirtelen lefékezett.
- Hoztál korcsolyát? - kérdezte.
- Hoztam - feleltem. - De nem vagyok olyan ügyes, mint te. Távolról sem.
- Viszont jól tudsz úszni.
 Leültem egy padra, és megkötöttem a korcsolyámat. Fekete hokikorcsolya volt,
amit Anya vett egyszer egy bolhapiacon. Egy kicsit széles volt, ráadásul nyomta a láb­
ujjaimat. Igazából sosem igazán rajongtam a korcsolyáért.
De Hedvig kézen fogott, és kihúzott a jégre.
- Gyere már! Nem fogsz elesni.
Olyan merevnek éreztem magam, mint egy bot. A jég minden egyes kis egyenet­
lensége egyre nagyobb félelemmel töltött el, hogy elesem.
- Nyugi - szólt rám Hedvig. - Bízz bennem.
- Jó - mondtam.
És nagyon igyekeztem. Lassanként valóban könnyebbé vált. Éreztem ugyanis,
hogy Hedvig vigyáz rám. Valahányszor kezdtem elveszteni az egyensúlyomat, jó erő­
sen megfogott.
- Megy ez! - mondta Hedvig.

Utána leültünk a padra. Hedvigre sandítottam.

Kipirult az arca, mosolygott a szeme. És bár nagyon vidámnak tűnt, és bár sejtet­
tem, hogy tönkreteszem ezt a szép pillanatot, nem álltam meg, hogy ne kérdezzek rá
Henrikre.
- M egint láttam a kulcsos embert - mondtam.
- A kulcsos embert?
- Aki a házatok előtt járkált.
Hedvig elfordult tőlem. A korcsolyája orrát bámulta. Az egyikkel a földet ütö-
gette.
- Korcsolyázunk még? - kérdezte. - Vagy már haza kell menned?
- Kiderítettem, hogy Henriknek hívják - közöltem.
 Erre összerezzent.
- H e n rik ... - motyogta.
- Szerintem el kellene m on­
danod, ki ő. És miért félsz tőle.
Hedvig továbbra is a korcso­
lyáját bámulta. Úgy tűnt, először
nem tud mit felelni, de aztán
végre felém fordult.
- Nem félek tőle. Komolyan
nem.
- Nem? Akkor mi a baj?
- Még nem beszélhetek róla - felelte halkan. - De remélem, ettől még barátok
maradunk.
- Persze, hogy ettől még barátok maradhatunk, csak nem értem, miért nem be­
szélhetsz róla.
I
- Te sem akarsz mindenről mesélni nekem - válaszolta Hedvig.
- Dehogynem - feleltem. - Nincs sok titkom.
- Például a nővéredről alig mondtál valamit. De persze én sem nyaggatlak ezzel.
Az ember nem mindent mesélhet el a másiknak azonnal.
Egyszeriben gombóc ült a torkomba. Hedvignek igaza van. Rendes tőle, hogy
nem nyaggat.
- Kivárom, amíg készen állsz rá - mondta Hedvig. - De szívesen hallanék róla.
Amint készen állsz rá.
 Nagy levegőt vettem.
- És ha készen állok?
- Most?
- Igen, most.
- Bármennyi időm van, hogy meghallgassalak*.
Van hozzá bátorságom? '
Az iskolában több tanár is megkérdezte, szeretnék-e beszélni a történtekről. De
valahányszor megpróbáltam, elnémultam. Nem éreztem fontosnak, hogy meséljek ró­
la. Sem helyesnek. Ráadásul Júnót mindenki ismerte, és azt hiszém, ettől még nehe­
zebb lett az egész.
Hedvig sosem találkozott Júnóval. A családommal sem. Sőt, néhány nappal
ezelőttig velem sem. Mégis - vagy talán éppen ezért - úgy éreztem, rajta kívül nem
lenne más, akinek mindent el tudnék mondani. ,
Egyszerre helyesnek és fontosnak is éreztem, hogy meséljek rója. Mintha felgyűl­
tek volna bennem a szavak, mintha elő akartak volna törni.
És akkor elkezdtem mesélni Júnóról, a nővéremről. Júnóról, aki a legvidámabb
ember volt, akit valaha ismertem. A nővéremről, aki mindenki másnál hangosabban
nevetett, mindig viccelődött és kissé heves volt. Aki gyorsabban nőtt mindenkinél,
akit csak ismertem, kis híján utolérte Apát is. Magas volt, szőke és harsán}-. 1lagyta,
hogy mellette aludjak, ha rémálmok gyötörtek. Megsimogatta a fejemet, és azt mond-
1 .. , , . . . 1
ta, nem történhet semmi baj.
<J f ■■', ^
Mégis történt valami, és nem értettem , hogyan. Júnó hirtelen csendesebbé vált.
Már nem nevetett olyan sokat. Nem lármázott annyit. Nem is viccelődött, amikor pe­
dig éjjel bemásztam mellé az ágyba, elfordult és megkért, hogy hagyjam békén.
- Beteg lett? - kérdezte Hedvig.
 - N e m ... - feleltem. - Illetve nem rendes betegsége volt, mint az influenza meg
ilyesmi. Valamiféle szomorúság tört rá.
Aztán továbbmeséltem. Arról, hogy Júnó már nem bírt iskolába járni, csak otthon
feküdt. Hogy Anyáék is egyre hallgatagabbá váltak. M ert nem tudták, mit tegyenek.
Júnó pedig, aki addig olyan gyorsan nőtt, furcsa módon kezdett összezsugorodni. Csak
feküdt az ágyon és egyre jobban lesoványodott, mert annyira szomorú volt, hogy enni
sem volt kedve.
Ezt mind elmondtam Hedvignek. De aztán szünetet kellett tartanom. A legször­
nyűbb rész ugyanis csak most következett.
Hedvig megfogta a kezemet. Azt hiszem, látta rajtam, mennyire fáj, ugyanakkor
jól is esik, mert nyár óta, azóta, hogy Júnó meghalt, senkinek sem beszéltem erről.
- Végül annyira lefogyott, hogy kórházba került.
- De az csak jó, nem?
Hedvig megszorította a kezem. Kellett vennem néhány nagy levegőt, hogy tudjam
folytatni.
- Nem, a kórházban még rosszabbul lett - feleltem. - Tüdőgyulladást kapott. Pe­
dig már amúgy is nagyon legyengült.
- És abba halt bele?
- Igen - mondtam. - Abba. Nem lett volna szabad megtörténnie. A kórházban azt
mondták, ilyesmi nem történhet. Anyáék is azt mondták, hogy ilyen nem történhet.
Mégis bekövetkezett.
Éreztem, hogy valami meleg csorog lefelé az arcomon, és elfordultam, hogy Hed­
vig ne lássa. Aztán elengedte a kezem, és két karjával átölelt.
- Istenem, Noel! - mondta.
Arcát az enyémnek nyomta, és éreztem, hogy a könnyei összefolynak az enyéim­
mel. Jó darabig némán ültünk ott.
 Aztán elengedtük egymást. Hedvig levette a kesztyűjét és megtörölte az arcát.
Meg az enyémet. Meleg volt a keze.
- A könnyek is vízből vannak - mondta. - A vízből pedig hó lesz.
Nem tudom, ezt vigasztalásnak szánta-e, mindenesetre szépen hangzott.
- És most milyen? - kérdezte Hedvig.
- Most? - kérdeztem vissza.
- Milyen nálatok otthon?
- Nem tudom. Minden nagyon csöndes. És úgy tűnik, mintha Anyáéknak eszük­
be sem jutott volna, hogy megünnepeljük a karácsonyt. Azt hiszem, elfelejtették, ho­
gyan kell.
- De hiszen azt muszáj! - mondta Hedvig. - A karácsonyt meg kell ünnepelni!
- Nem tudom - feleltem.
- Azt mondtad, hogy Júnó mindig nagyon vidám volt - emlékezett Hedvig.
- Igen. Az előtt, hogy nagyon szomorú lett. Ő volt a legvidámabb ember, akit is-
i
mertem. De úgy látszik, Anyáék ezt is elfelejtették.
Hedvig megfogta a kezem, és finoman megszorította.
- Még szerencse, hogy ott vagy nekik, Noel.
- Ezt hogy érted?
- Megmutathatod nekik. Ráébresztheted őket.
 zedtem a lábamat hazafelé. Hedvignek teljesen igaza van. Afiváék J tinóval kapcso­

S latban minden szépet is elfelejtettek. A nevetését, a viccelődéseit, a hangja emelke­

dését és mélyülését beszéd közben, a sok furcsa ötletét. Talán tényleg jót tenne, ha a
szép dolgokra is emlékeznének, nem csak a szomorúakra.
Az egyetlen kép Júnóról, ami Anyáéknál kint állt, egy régi iskolai kép volt, ame­
lyen tartózkodónak és komolynak tűnt. Pedig tudtam, hogy rengeteg más kép is van
róla.
Amint hazaértem, azonnal nekiláttam keresni. Kihúzgáltam a komód fiókjait, ki­
nyitottam a régi szekrények ajtóit, belekotortam a nappaliban álló nagy láda aljába.
Végül Anya dolgozóasztalán megtaláltam a fényképalbumainkat. Elővettem és lapoz­
gatni kezdtem őket. Bensőm et közben melegség járta át. A családdal régen rengeteg
szépet csináltunk ötösben, l-'őleg mi, gyerekek. Eszembe jutott, milyen volt nyáron át­
futni a kerti locsoló fölött, a kocsiban ülni hármasban egymás m ellett egy-cgy nagy-
adag fagyival, ami az ölünkbe csöpögött, télen versenyt siklani a sípályán, az erdő ta­
laján feküdni abban a kunyhóban, amit egy tavaszi napon építettünk, és az ágak között
sziporkázó nap felé nézni.
 Mindig Júnó volt az első, aki átszaladt a locsoló fölött, aki rábeszélte Anyáékat a
fagyizásra, akinek eszébe jutott, hogy építsünk kunyhót, és aki máris nekilátott, hogy
kikötözze a legnagyobb és legvastagabb ágakat.
Aztán megálltam a nővérem egy nagy fényképénél. Sárga nyári ruhát viselt, és a
kép készítőjére mosolygott. Szinte hallani lehetett a kacaját a képről. Gyöngyözött,
ahogy Anya mondaná, fehér gyöngyök gurultak elő belőle.
Óvatosan kivettem a képet az albumból. Aztán fogtam és kitettem a hűtő ajtajára.
Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, Anya és Auguszta érkezett haza.
Hallottam, hogy az előszobában motoszkálnak. Auguszta szipogott. Elfáradt és
kimerült az óvodában. Nem akart levetkőzni. Korábban, amikor ő volt Dinamit, ad­
dig ordított volna, amíg Anya meg nem elégeli, és le nem vetkőzteti. M ost azonban
halkan morgolódott, mígnem végül feladta, és néma csendben levetkőzött maga.
Aztán bement a nappaliba a babáihoz. Leült és egy hang nélkül játszani kezdett.
Anya bejött hozzám a konyhába. Szokás szerint megborzolta a hajamat, és azt
mondta, szia, mint mindig. Megkérdezte, milyen napom volt, ahogy szokta.
Majd megtorpant a hűtőszekrény előtt. Lassan felemelte a kezét, és megfogta Jú ­
nó képét.
- Ez honnan került ide? - kérdezte, de nem nézett rám.
- Az albumból - feleltem.
- És miért tetted ki ide?
Ebben a pillanatban lépett be Auguszta. Észrevette a fényképet Anya kezében.
- Júnó! - mondta.
És a képre mosolygott. Júnó ugyanis annyira vidám volt a képen, hogy muszáj volt
rá visszamosolyogni.
 Anya azonban ezt szemmel láthatóan nem vette észre, mivel felém fordult, és na­
gyon halkan és nagyon komolyan azt mondta:
- Szeretném, ha nem szednél ki dolgokat az albumból, Noel.
- Ez nem dolog - feleltem. - Ez Júnó.
Anya ekkor Augusztához fordult.
- Menj át a nappaliba, légy szíves. Beszédem van Noellel.
- De h á t... - méltatlankodott Auguszta.
- Most rögtön - szólt rá Anya.
Auguszta kiszaladt a babázósarkába, ahol csendben leült, és újra játszani kezdett.
Hogy hiányzott nekem a régi Auguszta! Ilyesmi régen eszébe sem jutott volna.
- Leülünk egy kicsit? - kérdezte Anya, és a konyhaasztalra m utatott.
Úgy hangzott, mintha kérdés lenne, de éreztem, hogy nincs választásom, így hát
leültem.
- Drága Noel - kezdte Anya - , látom, hogy szeretnéd, ha a dolgok olyanok lenné­
nek, m int régen.
- Igen - helyeseltem.
- De nem lesznek - közölte Anya.
- Tudom - bólintottam.
- Jú n ó nem fog visszatérni, akkor sem, ha kitesszük a fényképeit - mondta Anya.
- Nem, tudom - helyeseltem. - Én nem is a z é rt...
- És szerintem semmi sem lesz egyszerűbb attól, ha mindenütt kint lóg a fényké­
pe. Vagy hogy folyton kijárunk a sírjához.
- Nem lóg kint mindenütt - ellenkeztem. - Csak a hűtőszekrényen. A sírjához pe­
dig egyáltalán nem is mentünk ki.
- Várnunk kell - mondta Anya. - Idővel jobb le sz ... Legalábbis azt mondják.

118
 Az utolsó mondatot mintha leginkább magának mondta volna, nem nézett rám.
- Igen - értettem egyet. - De nem rakhatnánk ki legalább ezt az egy képet?
- Időbe telik - hajtogatta Anya.
- Csak egy képet?
- Türelmesnek kell lennünk, Noel.
Azzal felállt, odahajolt hozzám és megölelt. De furcsa ölelés volt, nem olyan igazi
anyai, mintha csak a másolata lett volna.
Júnó képe ott feküdt az asztalon és mosolygott ránk, de Anya ekkor visszavitte a
nappaliba. Az ajtó résén keresztül figyeltem, visszatette a képet az albumba, ugyanoda,
ahol volt. Aztán az albumot visszatette a dolgozóasztalára, és bezárta az ajtót.
Csak ültem a konyhában. Nem bírtam megszólalni. Éreztem, hogy megint előtör­
nek belőlem azok a buta könnyek. A nap hátralevő részében mintha a mellkasomat
nyomták volna. Egy szót sem bírtam kinyögni a vacsora alatt, és utána sem. Alig bír­
tam lenyelni egy falatot. De úgy tűnt, senki sem veszi észre, mivel mindenki ugyan­
olyan hallgatag volt, mint mindig.
Végül egyedül felmentem a szobámba. Megálltam a közepén, és nagyokat nyel­
tem. Szerettem volna, ha a gombóc eltűnik a torkomból.
Ám nem tűnt el, mert ahogy Anya is mondta, időbe telik. És lehet, hogy Júnó
fényképe sem segít. Anyának bizonyára igaza volt.
Ostoba Hedvig, gondoltam magamban hirtelen. Mindig olyan vidám. Azt hiszi,
minden olyan egyszerű. Neki nyilván az is: ott lakik abban az óriási, hangulatos ház­
ban, amelynek minden szobája már most csupa karácsony, és nyilván mindenki örök­
ké vidám és egyfolytában csak nevet.

ii‘)
 De téved, gondoltam. Semmit sem ért abból, milyen lehet most nálunk otthon.
Semmit.
Minél többet rágódtam ezen, annál dühösebb lettem. A torkomban ülő gombóc
pedig szemernyivel sem lett kisebb. Csak három nap van hátra karácsonyig. Csak há­
rom nap. És addig semmi sem fog rendeződni nálunk. Egyáltalán nem is lesz rendes
karácsonyunk.
(HV /T ásnap az iskolában is rossz kedvem volt, pedig a szünet előtti utolsó napot
JL ▼ JL. kellemesen töltöttük, édességekkel, vidám hangulatban. De én nem éreztem
jól magam.
Még akkor is mérges voltam, amikor elindultam hazafelé, és ezen az sem javított,
hogy megláttam a kapuban Johnt, aki engem várt.
- Szia - üdvözölt.
- Szia - köszöntem én is.
- Hát, akkor kezdődik a szünet - állapította meg.
- Igen - feleltem.
Megtettünk néhány métert. Rám pillantott.
- Sok a hó - közölte.
- Sok - helyeseltem.
- Még sosem láttam ennyi havat.
- Értem - mondtam.
Többet nem szólalt meg. Én sem válaszoltam. Más szóval minden olyan volt kö­
zöttünk m int szokott lenni. Sietve továbbmentem. Haza akartam m e n n i... illetve
mégsem. Mivel ott sem volt kellemes a hangulat.
 - Mellesleg szerintem tök béna az időjárásról beszélni - mondtam.
- Mi? - kérdezett vissza John.
- Csak a felnőttek beszélnek folyton az időjárásról - magyaráztam.
- Az lehet - ismerte el John.
- Nincs kedvem tovább az időjárásról beszélni - jelentettem ki.
- Hát, jó - mondta John. - Akkor beszéljünk valami másról.
- J ó - feleltem.
De egyikünk sem szólt egy szót sem. Ami nem is baj. M ert Johnnal beszélgetni
unalmas volt. Ahogy tulajdonképpen mindenkivel.
Még gyorsabban szedtem a lábamat, John alig bírt lépést tartani velem. Lopva rá­
pillantottam. A lába két vézna pálcika volt, vaskos téli cipőben. A jelek szerint John­
nak egyedül a lába nőtt. Hatalmas sálja eltakarta a fél arcát, a másik felét a sapka borí­
totta. A kettő között vékony csík látszott ki az arcából. Ha jól ismerünk valakit, nem
kell sokat látnunk egy emberből ahhoz, hogy lássuk rajta, hogy érzi magát. Én is jól
láttam Johnon, milyen a kedve. Szomorú volt. Igazán nagyon szomorú.
De nem törődtem vele.
Odaértünk ahhoz a kereszteződéshez, ahol el szoktunk válni, és elindultam haza­
felé. Ahhoz sem volt kedvem, hogy elbúcsúzzam tőle. Elegem lett az üres, semm it­
mondó fecsegésből.
- Várj csak - szólt utánam John.
Megfordultam.
- Mi az?
Levette a hátizsákját, kinyitotta és kivett belőle valamit. Egy ajándékot.
- Tessék - mondta, és odanyújtotta.
Elvettem.
- . . . Köszönöm - mondtam.
 Én nem készültem neki ajándékkal. Mindig szoktunk adni valamit egymásnak, de
idén egyszerűen megfeledkeztem róla. Talán mondanom kellene valamit, kitalálni va­
lami kifogást. De m iért is? Hiszen tulajdonképpen nem beszéltük meg, hogy megaján­
dékozzuk egymást. Az csak nem az én hibám, hogy ő ad nekem ajándékot?
- Boldog karácsonyt - mondta John.
Éreztem , hogy melegség önti el az arcomat.
- Nem - feleltem.
- M i?
- Nem lesz itt boldog karácsony - közöltem, és a hátizsákomba tettem az aján­
dékot.
- Ja! - válaszolta. - Értem .
- Haza kell mennem - mondtam.
- H á t... J ó . .. Szia - búcsúzott el.
Azzal elindult a pálcikalábával és a vaskos cipőjével. A teste szinte teljesen eltűnt
az iskolatáska m ögött, és a fejét sem láttam, mivel annyira előrelógatta a két válla kö-
I
zött.
Maró érzés fogta el a torkomat. Égetett.
Azzal sarkon fordultam, és elindultam hazafelé. Idióta John, gondoltam magam­
ban, folyton csak az időjárásról akar beszélni. Idióta John, nem ért semmit.
Megszaporáztam a lépteimet, olyan gyorsan mentem, ahogy csak bírtam, arra
gondoltam, hátha ki tudom gyalogolni magamból az egészet. De nem igazán használt.
Valami ugyanis annyira égette a torkomat, hogy már azt hittem, megfulladok, és hara­
gudtam Johnra, Anyára, A pára... sőt Júnóra is, aki egyszer csak fogta magát és meg­
halt.
M iért kellett meghalnia? Mi a fenének kellett meghalnod, Júnó?!
Befordultam a sarkon, és nekimentem egy járókelőnek.
-A ú !
 - Szia!
Hedvig volt az. Összeütköztünk. A homlokához kapott, nyilván fájt neki. De az­
tán elmosolyodott. Bizonyára mindig ezt az ostoba mosolyát veszi elő.
- Te vagy az? - kérdeztem.
- Noel! - mondta Hedvig. - Hisz téged kerestelek! És meg is találtalak.
- Meg - feleltem a homlokomat simogatva, mivel az enyém is fájt.
- Sokat gondoltam rád! - folytatta Hedvig. - Tegnap óta. Hogy mi van nálatok,
sikerült-e beszélned a szüléiddel Jtinóról. Sokat gondoltam rátok, meg őrá, bárcsak
megismerhettem volna, az elmondásod alapján nagyon vicces és kedves lehetett, egy
csodálatos nővér, milyen szerencsés voltál, és micsoda szomorúság, hogy ő már nincs!
Hedvig szokásához híven megállás nélkül beszélt. Elindultam. Korábban tetszett
ez a sok fecsegés, tetszett, ahogy Hedvig szinte ragyogott, miközben kitáncoltak belő­
le a szavak. De most mást éreztem.
- Túl sokat kérdezősködsz - közöltem.
Döbbenten nézett rám.
- Egyfolytában csak kérdéseket teszel fel - magyaráztam. - De a válaszra nem
vagy kíváncsi.
Ekkor megtorpant. Hirtelen eltűnt a ragyogás a szeméből.
- A bátyám is mindig ezt mondta - felelte halkan.
- Ezt mondta? Okos srác lehet a bátyád - állapítottam meg.
- Ne haragudj - kért bocsánatot Hedvig. - Tényleg m in­
denre kíváncsi vagyok. Nagyon sok kérdés gyűlik fel ben­
nem, és nem bírom kivárni az összes választ. Ugye, ér­
ted, mire gondolok? M intha hosszú sort alkotnának
és kitódulnának, nem bírom visszafogni magam. Te
sosem érzel ilyet, Noel, hogy rengeteg minden kí­
vánkozik ki belőled, é s ... ?
 - Na, már megint kezded - mondtam.
- J a j! - A szája elé kapta a kezét. - Bocsánat, ne haragudj.
- Te m indent tudni akarsz rólam - folytattam. - De te semmit sem mesélsz ma­
gadról.
- Pedig próbálok válaszolni. Igazán igyekszem. Csak nem olyan egyszerű.
Tágra nyílt, őszinte szemmel nézett rám. És hirtelen bennem gyűlt fel egy csomó
kérdés.
- Annyira azért nem lehet nehéz. Vegyük a kérdéseket egyenként. Ugyanis renge­
teg mindenre lennék kíváncsi. Például: honnan ismered Henriket? És mit keres a
Gally Villa előtt? És m iért nem találkoztam még a családoddal? És mi van azzal a hin­
taszékkel, mi a különös a házatokban?
Nagy levegőt vettem. Aztán hirtelen eszembe jutott, mit mondott az előbb.
- És hogy értetted azt, hogy a bátyád mindig azt mondta, hogy egyfolytában csak
kérdezősködsz, de a válaszokra nem vagy kíváncsi?
- Hogyhogy? - kérdezett vissza.
- Azt állítottad, mindig azt mondta. Azt mondta. M iért így mondtad? M iért nem
úgy, hogy mindig azt mondja, hiszen most is folyton kérdezősködsz? Hogy lehet az -
talán meghalt, vagy mi?
Hedvig felém nyújtotta a kezét, de nem fogtam meg.
- J a j, Noel - mondta halkan.
- Nos? - unszoltam. - Szeretném, ha válaszolnál. Rajtad a sor, hogy mesélj.
- De nem tudok - felelte.
Lesütötte a szemét, úgy tűnt, nem is mer rám nézni.
- Akkor nem akarok többé a barátod lenni - közöltem.
- Micsoda? - kérdezett vissza.
- Nem akarok a barátod lenni. Nincs szükségem barátokra. Legalábbis olyanokra
nem, akik nem őszinték velem!
 - Noel. Ne csináld!
- De igen - erősködtem.
És már indultam volna. De ekkor megragadta a karomat.
- Ezt nem teheted meg - mondta. - Hiszen te vagy az egyetlen, a k i...
- Azt teszek, amit akarok - feleltem.
Azzal otthagytam.
Dühös, öles léptekkel távoztam. Egy, kettő, három lépés. Négy, öt, hat. Aztán egy­
szer csak már nem is voltak olyan ölesek. Hét, nyolc, kilenc. És annyira dühösek sem.
Tíz, tizenegy, tizenkettő. És hirtelen meg is bántam. Hedvig biztosan ott áll, és csak
néz utánam. Szegény. Nem kellett volna így megharagudnom rá, ennyire szigorúnak
lennem vele. Biztosan egy csomó oka van rá, hogy nem mesél el mindent azonnal. E l­
végre alig néhány napja vagyunk b a rá to k ... tizen három ... tizen n égy... tiz e n ö t...
Biztos sírdogál a járdán.
Hátrafordultam.
De Hedvig már nem volt ott.
A nyomait pedig már ellepte a hó.
 1 7

i
-V

okáig kóboroltam az utcákon, mígnem aztán teljesen átfagyott a lábam. Illetve

S mindenem. M ert nem voltam valami kedves. Nem bizony. Sem Johnnal, sem Hed­
viggel. Mintha egy kéz markolta volna a szívemet. Minél tovább kószáltam, annál
rosszabbul éreztem magam.
Aztán végre eszembe jutott egy okos gondolat. Kellene vennem valami ajándékot
Johnnak karácsonyra. Valami nagyon szépet. De jól meg kell fontolnom , mi legyen az.
Aztán eszembe jutott még valami. Az, hogy bocsánatot kellene kérnem Hedvig­
től. Igen. M ost azonnal. Még ha emiatt elkésem is a vacsoráról.
Amint ezt kigondoltam, valamennyit enyhült a jeges kéz szorítása a szívem körül.
Szinte futva jutottam cl a Gally Villáig. Reméltem, hogy Hedviget kint találom a
kertben, és rögtön bocsánatot tudok kérni tőle. De amikor odaértem a házhoz, teljes
sötétség fogadott. Egyetlen fény sem volt az ablakokban.
A havat sem lapátolták el a kertben, pedig vasárnap óta rengeteg hó esett. A bejá-
rati ajtóig térdig érő hóban gázoltam át. Milyen furcsa, hiszen amikor legutóbb itt.jÁr­
tani, el volt takarítva a h ó .. .
És ami a legkülönösebb: eltűnt a Hónővér. A helyét egyenletes rétegben hó takar­
ta, semmi nyoma nem látszott. Annyira megsértődött volna rám Hedvig, hogy szét­
rombolta?

130
 Erősen és sokáig kopogtattam, de senki sem jött ajtót nyitni.
Aztán lementem a lépcsőn, és felbámultam a házra. Lehet, hogy Hedvig ott ül
odabent, és engem figyel. Talán haragszik, és azért nem nyit ajtót.
- Hedvig - mondtam halkan.
De nem történt semmi.
- Hedvig - szólítottam ismét, valamivel hangosabban. - Ne haragudj!
Megint semmi.
- Hedvig?!
. . . Ajjaj. M ost m it csináljak?
Csak néztem a házat. Ekkor észrevettem valamit, amit addig nem. A fehér festék
málladozott a falakról, és nagy foltokban lógott... Az egyik földszinti ablak pedig be
volt törve. Valami történt azóta, hogy legutóbb itt jártam. Megláttam, hogy egy füg­
göny meglibbent odabent. A lila szobában, ugye? Nagyon kopott volt, régi és szakadt.
A szívem szaporán kezdett verni. Itt valami nem stimmel. Valami egyáltalán nincs
rendjén. Történt valami a Gally Villával. Lehet, hogy ez egy másik ház, eltévesztettem
' ... *
volna a házszámot? Pedig tudtam, hogy jó helyre jöttem . Fjordveien 2., a cím stim ­
melt.
De hol lehet Hedvig?
M ielőtt még észbe kaphattam volna, ott álltam a betört ablaknál. Bedugtam az uj­
jaimat és elértem a kallantyúját. Reszkető kézzel nyitottam ki az ablakot.
Amikor bemásztam, az egész testem remegett.
Megálltam a szoba közepén. A szívem a fülemben lüktetett. Először azt vettem
észre, milyen hideg van. Látszott a lélegzetem, pedig odabent voltam. A szemem las­
sanként hozzászokott a szobában uralkodó félhomályhoz, és amikor megláttam, mi
van odabent, halk sikoly hagyta el a torkomat.
M ert minden máshogy nézett ki. A zöld tapéta cafatokban lógott a falról. A puha
kanapét fehér huzat borította, és mindent vastag por lepett.
 Behunytam a szememet. Ez nem lehet. Hová lettek a Gally Villa hangulatos szo­
bái? Két napja jártam itt legutóbb. Mi történhetett itt?
Lassan újra kinyitottam a szememet.
De igen, mégis igaz. Vastag por lepte a bútorokat és a padlót. Az egyik sarokban
mintha egérürüléket láttam volna.
Kisiettem az előszobába, majd be a könyvtárba. A polcokon már nem sorakoztak
könyvek, mind üres volt. A bútorokat valaki az egyik sarokba halmozta fel. Csak a hin­
taszék maradt a megszokott helyén. Viszont már nem fehéren ragyogott, hanem tele
volt ütésnyomokkal és karcolásokkal, és a portól szürkének látszott. Ilyennek láttam
akkor is, amikor azt hittem , káprázik a szemem.
Ez nem stimmel. Ez nem lehet. Biztos csak álmodom, és mindjárt felébredek.
M indjárt.
Kimentem az előszobába, és benyitottam a konyha ajtaján. Az a szép, kék helyiség,
ahol kedélyesen ittuk a kakaót, szinte üres volt. A hűtőszekrényen nagy rozsdafoltok
éktelenkedtek, és a mennyezetről pókhálók lógtak.
 Hallottam, hogy valaki szaporán és
ijedten veszi a levegőt, de hamar rájöt­
tem, hogy a hang belőlem jön.
Aztán hallottam még valamit. Vala­
ki egy kulcsot dugott a bejárati ajtóba. A
kulcs elfordult, az ajtó megnyikgrdult.
Valaki belépett.
Egy árnyékot láttam az előszobá­
ban, a konyha előtt, és gyorsan behúzód­
tam az ajtó mögé. Nagy árnyék volt, egy
férfié. Súlyos léptekkel haladt a padlón.
Közeledtek a léptei, az egyik padló-;,
deszka megnyikordult. Próbáltam olyan
mozdulatlanul állni, ahogy csak bírtam.
Egy porcikám sem mozdult, még leve­
gőt sem vettem.
Aztán az árnyék elment odakint a
konyha mellett. Megkönnyebbülten só­
hajtottam fel. Nem jött be.
Körbepillantottam. Kell találnom
egy helyet, ahol elbújhatok. Ha ugyanis
visszajön és körülnéz idebent, azonnal
észrevesz.
A konyhapult alá talán beférnék.
Odalopóztam, kinyitottam egy ajtót
olyan halkan, ahogy csak bírtam, és be­
ültem a szekrénybe.
 A szekrényben olyan penészszag terjengett, hogy felfordult a gyomrom. Össze
kellett kuporodnom, behúzva a fejem et és a térdemet is, de hiába görnyedtem össze
a lehető legkisebbre, nem voltam elég kicsi. Mindig szerettem volna magasabb len­
ni, most bezzeg túl nagynak bizonyultam, mivel nem tudtam becsukni az ajtót. Akár­
hogy is húztam össze a karomat meg a lábamat, túl hosszúak voltak, a törzsem meg túl
széles.
Ekkor újra lépteket hallottam. A férfi visszaindult, és ezúttal bejött a konyhába is.
Próbáltam magamhoz húzni a szekrény ajtaját. De nem lehetett hol megtartani,
hiszen a fogantyúját kívülre szerelték, a belső oldala pedig teljesen sima volt. Annyira,
hogy egyszer csak lecsúszott róla a kezem...
A szekrényajtó lassan, halk nyekergés kíséretében kinyílt. A helyiség közepén pe­
dig ott állt a férfi.
Behunytam a szememet. Észrevett, és m o s t...
- Noel?
Ismerős, nagyon ismerős volt a hangja.
Kinyitottam a szemem, és Henriket láttam magam előtt.
- Te m it keresel itt? - kérdezte.
Úgy tűnt, először csak meglepődött, hogy itt lát, de aztán dühbe gurult, a szeme
összeszűkült, a hangja pedig mélyebb lett.
- M egmondtam, hogy ne gyere ide. Nincs itt semmi keresnivalód.
- Igen - hunyászkodtam meg. - Bocsánat.
Előmásztam a szekrényből, és megálltam előtte. A padló deszkáit bámultam. így
éreztem a legbiztonságosabbnak.
- M ost pedig elmondod, hogy mit keresel itt - utasított Henrik. - Ez az én házam,
és nem szeretném, ha bárki is idejönne.
- A maga háza? - kérdeztem vissza.
Ekkor talán mégiscsak fel kellett pillantanom rá, annyira megdöbbentem.
 - De akkor miért nem lakik itt?
Henrik kissé elfordította a fejét, és az arca árnyékba borult.
- Képtelen vagyok rá - felelte. - Ha itt vagyok, folyton csak a húgomra gondolok.
- A húgára? - furcsálltam a választ.
A hangom mintha nagyon messziről érkezett volna.
- Hedvigre - magyarázta. - A kishúgomra. Mintha még mindig itt járkálna a szo­
bákban.
Úgy álltam ott, mintha mi sem történt volna, mintha ez egy hétköznapi beszélge­
tés lenne. Bensőmben azonban hóvihar tom bolt.
- És most hol van? - sikerült kinyögnöm. - Ha nem itt?
- A temetőben - felelte Henrik. - Hedvig meghalt.
- M ... m ... meghalt?
- December huszonharmadikán halt meg abban az évben, amikor tízéves lett -
mondta Henrik.
Az arca eltorzult, mintha nehezére esne rágondolni.
- Ötven éve történt.
- Micsoda? - lepődtem meg.
- Idén pontosan ötven éve.
- Nem! - bukott ki belőlem. - Az nem lehet!
- De igen. A húgom még gyerekkoromban meghalt.
- Nem igaz! Magának nem is volt húga! Nem, Hedvig nem lehet a maga húga!
Nem, az egyszerűen nem lehet!
Azzal futásnak eredtem. Elszaladtam Henriktől, el a Gally Villától.
Valójában csak arra vágytam, hogy kifuthassak a világból.
( " T Tsztam . Gyorsúszásban egymás után tettem meg a hosszokat. Oda-vissza, oda-
vissza. Csak levegőt venni jöttem fel a felszínre, amúgy lent maradtam, érez­
tem, ahogy mozgás közben az arcomnak áramlik a víz.
Ez az egyetlen hely, ahová mehetek, gondoltam magamban elrugaszkodás köz­
ben. Az egyetlen.
Otthon ugyanis még mindig olyan szomorú a hangulat, az iskola már bezárt a szü­
netre, Johnékhoz pedig nem mertem odaállítani, miután így viselkedtem. Nyilván
már nem is vagyunk barátok, gondoltam. Egy karácsonyi ajándék ide vagy oda pedig
nem javít a helyzeten.
Az utóbbi időben egyetlen hely maradt, ahová járhattam, a Gally Villa, amely va­
lójában nem is létezett. Az egyetlen barátom pedig Hedvig volt, aki szintén nem léte­
zett. Mivel ő c s a k ... e g y ...
Erőt kellett vennem magamon, hogy a gondolatom végére jussak.
Mármint hogy Hedvig, az egyetlen b aráto m ... e g y ... kísértet.
De hát az hogy lehet? Ilyen elvileg nem létezik! Hogy a Gally Villa olyan fantasz­
tikus hely legyen, szobáit melegség töltse be, és minden zugában karácsonyi díszek

u
sziporkázzanak, majd minden egy rakás pókhálóvá és porrá váljon! És hogy Hedvig
ott legyen velem, mint egy eleven ember, nevessen, és szeplős legyen az orra, holott
már ötven éve eltemették! Nem, ez képtelenség.
Mégis m egtörtént. A Gally Villa és Hedvig ugyanolyan valóságos volt, mint én
magam. A ház a legmelegebb és lcghangulatosabb hely volt, ahol valaha jártam. Hed­
vig pedig a legelevenebb ember, akit valaha ismertem.
Annyira hiányzott, hogy az már fájt. Vajon ő mit mondana erről, tűnődtem el, mit
szólna ahhoz, hogy egy kísértetház és egy életteli teli kísértet jár a fejemben?
Biztos olyan szélesre húzódna a mosolya, hogy látszana a hézag az elülső fogai kö­
zött, ráncolná a szeplős orrát, és azt m ondaná... igen, tudom i s ... Különös, mondaná,
különös, hogy ilyesmi megtörténhet, pedig elvileg lehetetlen, mert hüt több dolog van földön és
égeti, mint amire mi kelten magyarázatot tudunk adni, és ennek igazából örülni kell, nem igazi
llogy a világ tele van megmagyarázhatatlan, fantasztikus dolgokkal, amiket nem értünk, ezért
érdemes élni, Noel, nem így gondolod? Hiszen ettől olyan izgalmas az élet!
Biztosan valami ilyesmit mondana.
De nincs itt, és ezért nem mondhatja. M ert meghalt, és kint fekszik a tem etőben,
ahogy Júnó is.
 Úszás közben néhány kérdés újra meg újra felmerült bennem. M iért találkoztam
Hedviggel? M iért állt ott az uszodán kívül, orrát az ablaknak nyomva, és miért nézett
engem? Talán tudott nekem segíteni valamiben? Vagy én neki?
Nem, ennek nincs értelme. Volt néhány szép napom, igazán csodálatos napom, és
már kezdtem azt hinni, hogy jóra fordulnak a dolgok. És hogy idén is lesz igazi kará­
csony.
De mintha Hedvig csak azért bukkant volna fel, hogy a bolondját járassa velem.
M ert nem fordul jóra semmi. Semmi.

Egészen addig úsztam, amíg az úszómester meg nem kért, hogy induljak, mert zárnia
kell. Lassan ballagtam hazafelé. Aznap nem volt nagyon hideg; néhol olvadt a hó, és
szürke latyakká vált az utcákon. Éreztem , hogy beázott a bakancsom. A hó tulajdon­
képpen csak víz. Jaj.

142
 Vacsorára kétszersültet ettem , egyedül, a konyhában.
Az asztalon ott állt az adventi gyertyatartó, benne a négy fehér gyertyával. Ma
sem cserélte le őket senki lilára, és nem is gyújtotta meg őket. így semmi értelme az
adventi gyertyáknak. Ahogy a karácsonynak sem.
Sietve felálltam, kihúzgáltam a gyertyákat a tartóból és a szemétbe hajítottam
őket.
Holnap már december huszonharmadika. De lehetne egy novemberi hétfő is.
Nyoma sem volt karácsonynak, sem születésnapnak - a kettő nálam gyakorlatilag
ugyanaz. Én tettem egy kísérletet, de ha senki más nem próbálkozik semmivel, akkor
az fabatkát sem ér.
Elegem lett a száraz kétszersültből, azt is kidobtam a szemétbe, és elmentem lefe­
küdni anélkül, hogy Anyáéknak jó éjszakát kívántam volna. Azt hiszem, annyira szo­
morú, dühös és elkeseredett nem voltam sem korábban, sem azóta. Még Júnó halála­
kor sem, mert persze akkor is sírtam, de legalább vigasztaltak.
Túl szomorú, dühös és; elkeseredett voltam ahhoz, hogy beszéljek. Túl szomorú,
dühös és elkeseredett ahhoz, hogy sírjak. Ahhoz meg főleg, hogy aludjak. Némán fe­
küdtem az ágyon, és szinte úgy éreztem magam, mint aki megbénult.
De a z tá n ... miközben éppen arra gondoltam, hogy többé már soha semmi nem
lesz jó, hallottam, hogy nyílik a szobám ajtaja. Apró lábak tipegtek a padló deszkáin.
Az egyik deszka megnyikordult. A két láb megállt az ágyam mellett.
Megfordultam. Auguszta volt az, a kishúgom.
- Szia - suttogta.
- Szia - suttogtam vissza.
- Te sem bírsz elaludni? - kérdezte halkan.
- Én sem - feleltem.
- A karácsonyon gondolkodom - mondta.
- Tényleg? - kérdeztem.
 - Hogy nem lesz karácsonyunk - magyarázta. - Júnó nélkül.
- Ó! - sóhajtottam . - Én is ezen gondolkodom.
- idefeküdhetek melléd? - kérdezte Auguszta.
- . . . Igen. Persze.
Auguszta bebújt a takaró alá és szorosan odahúzódott mellém, ahogy régen én is
Júnó mellé. Úgy feküdt, hogy a feje az arcom elé került, és a puha haja csiklandozta az
orromat. Megszaglásztam. Olyan illata volt, mint mindig: szappan, tej és vizes gumi­
csizma keveréke. A világ legjobb illata. És Auguszta igazi, hús-vér ember volt.
Hallgattam, ahogy a légzése egyre jobban lelassul, majd egészen megnyugszik.
Mélyen aludt.
Végül én is elaludtam, a kishúgomat átkarolva, miközben a haja az orromat csik­
landozta.

Amikor másnap reggel felébredtem, Auguszta még mindig ugyanolyan mélyen aludt.
\

Odakint már kivilágosodott. A függöny résén bekukucskált néhány napsugár, és a kis-

húgom fejét sütötte. Ő röffent égvet-egyet, m ocorgott, de nem ébredt fel.
Nem mozdultam, csak őt figyeltem. Alvás közben még kisebbnek tűnt. Óvatosan
<
kinyújtottam az egyik karomat, és átkaroltam. Vigyáznom kell rá, gondoltam, hiszen
csak én maradtam neki.
December huszonharmadika volt, és csak én maradtam neki.
Auguszta ötéves. Ha az ember ötéves, számára nincs fontosabb a karácsonynál. Az
sem számított, hogy szenteste van a születésnapom. Annak viszont igenis volt jelentő­
sége, hogy karácsony van, és hogy Augusztának is legyen karácsonya.
Óvatosan kicsusszantam a takaró alól. Auguszta felrezzent, és pislogni kezdett.
- Aludj csak - mondtam.
- Hová mész? - kérdezte.
- Ki kell intéznem valamit.

Í44
 I

- M it?
- Ne kérdezz ilyeneket, mivel holnap karácsony van, és szenteste mindenkinek le­
hetnek titkai.
- Szenteste - ismételte meg Auguszta.
Hirtelen egészen ébernek tűnt.
- Szenteste - helyeseltem.
Rámosolyogtam. Aztán odahajoltam, megöleltem, és kisiettem a szobából.
- Lesz karácsony? - kérdezte Auguszta.
Bólintottam .
- Megígérem.
Igen, kell, hogy legyen karácsony. Auguszta kedvéért. Ks úgy éreztem, már tudom
is, hogyan érjem el.
 utva tettem meg az utat Henrik nyomdájáig, és lélekszakadva érkeztem meg. Az

T ajtó nyitva állt, a jelek szerint tehát dolgozott, pedig december huszonharmadi­
ka volt. És valóban. O tt állt odabent, az egyik gép fölé görnyedve, kezében egy nagy
köteg fehér papírral. Szomorúnak tűnt, mintha valami nehézkesség lett volna a moz­
dulataiban. Szemlátomást nem vette észre, hogy bementem, csak akkor látott meg,
amikor elhallgatott a gép.
Ekkor felragyogott az arca.
- Noel - mondta, és ledobta a kezében lévő papírokat. - Hát eljöttél. Köszönöm,
köszönöm.
Tett felém egy lépést, és kezet nyújtott.
- Beszélni akartam veled, de nem tudtam, hol laksz. Nagyon sajnálom. Nem állt
szándékomban, hogy megijesszelek. Csak kissé dühbe gurultam, amikor megtaláltalak
odabent. A ház omladozik. A padló annyira el van korhadva, hogy könnyen beszakad­
hat az ember alatt. De főként elszomorodtam. Valahányszor a húgomra gondolok, el­
önt a szomorúság.
Én is tettem Henrik felé egy lépést. Majd megfogtam a kinyújtott kezét.
- Mesélne róla? - kérdeztem.
- H edvigről?... Persze, N o e l... mesélek.

146
 Ezúttal is a sarokban lévő asztalhoz ültünk le, és megint szörppel kínált. De ezen
a napon nem ittam olyan gyorsan, igyekeztem csöndben maradni, amennyire csak
tudtam, mert azt akartam hallani, amit mesél, a legapróbb szavakra is oda akartam fi­
gyelni.
- Ma ötven éve történt - kezdett bele. - Napra pontosan. Hedviggel együtt vettük
meg a karácsonyfát. Egy szánkón húztuk haza a Gally Villáig. Úgy terveztük, hogy es­
te négyen fogjuk feldíszíteni. Már csak ez volt hátra. Amúgy már minden egyes helyi­
ségbe kikerültek a karácsonyi díszek. El sem tudod képzelni, mennyire csodálatos volt.
- De igen - feleltem. - Azt hiszem, el tudom.
Rám pillantott, némileg kérdő tekintettel, de aztán feleszmélt, és folytatta a me-
sélést.
- Aztán mi, gyerekek azzal foglalkozhattunk, amivel akartunk. Anyámék az utol­
só vásárlásokat intézték. Az idő tájt gyakran mentünk ki korcsolyázni a fjordra. Sok
gyerek gyűlt ott össze. Az volt a legbátrabb, aki a legmesszebbre mert kimenni a jégen.
 Henrik szünetet tartott. Már nem rám nézett, hanem szinte magába révedt.
- A piros kabátja volt rajta - magyarázta. - És jól tudott korcsolyázni, nagyon jól.
Úgy pörgött, mint egy búgócsiga.
- Én is pont erre gondoltam! - szólaltam meg.
- E zt hogy érted?
- Á, semmi, semmi - legyintettem.
Henrik hosszan nézett assan folvcatta:
- Nem hiszem, menni messzire. O nem az a vaganvkodos
fajta volt. Bizom el annyira szeretett korcsolyáz
ni.
Visszafojtottam a 1
- Én nem rá figyeltem - mondta, és ngja elvékonyodott. - Egy osztálytársam­
mai beszélgettem, én messzire jutott. Köd úszott a víz fe-
lett, és szinte már alig ttam - Hedvig! - , de ő
nem felelt, talán a ke gv nem hallott meg:
Még egyszer kiáltottam a nevét, de ő
Henrik a szörp meredt Egy nagy könnycsepp
csordult
 - Aztán egy sikolyt hallottam.
- Hedvigét?
- Rövid, magas sikoltás volt. Beleesett egy repedésbe. Belezuhant egy lékbe.
- És nem tudott úszni - jegyeztem meg.
Henrik szúrós tekintettel nézett rám.
- Ezt meg honnan tudod?
- Nem tudom - siettem válaszolni. - Csak találgattam.
- Szaladni kezdtem felé. A távolban láttam a kezét, ahogy kapálózik a vízben. De
egy hang sem jött ki a torkán. Tudod, aki fuldoklik, nem bír megszólalni. Csak a két
karját láttam, és olyan gyorsan siklottam felé, ahogy csak a lábam bírta.
- És aztán? - kérdeztem, és alig kaptam levegőt.
- Nemsokára már a karjait sem láttam. Teljesen becsúszott a jég alá. Sokáig keres­
tük, de mire megtaláltuk, már késő volt.
Henrik hirtelen felállt. M intha valami nyugtalanság fogná el a testét, nem bírt to­
vább egy helyben ülni. Kisictett a hátsó helyiségbe. Hallottam, hogy kihúzza a komód
egyik fiókját, és elővesz valamit. Aztán visszajött hozzám, és volt nála valami.
- A korcsolyája - mondta. - Amikor végre kihúztuk a vízből, a korcsolyája még
mindig a lábán volt. Nem bírtam megválni tőle.
Hedvig korcsolyája... Ez volt a lábán akkor, amikor először jártam itt.
Henrik csak tartotta a kezében, nézegette, mintha nem tudná, mit kezdjen vele.
Aztán letette közénk az asztalra. Felemeltem, és óvatosan végighúztam az ujjamat az
éle hideg fémjén.
- Arra sem vitt rá a lélek, hogy megváljak a háztól - folytatta Henrik. - Pedig az is
csak omladozik.
- És miért nem költözik bele? - tudakoltam.
Megköszörülte a torkát, és leült.
 - M ert úgy érzem, hogy Hedvig még mindig ott van - felelte. - Hogy ott járkál a
szobákban, és nem tudja, mire vélje a halált. M intha nem akarna meghalni. És szerin­
tem így is van. Ha valaki, akkor a húgom imádta az életet.
- Igen - helyeseltem.
Észrevettem, hogy a szívem valamivel szaporábban ver. M ert ha valaki, akkor
Hedvig aztán tényleg imádta az életet.
- Tudod, néha még látni is vélem - magyarázta Henrik. - M intha az ő árnyékát
látnám egy utcasarkon, a vörös haját látom megvillanni.
Megköszörülte a torkát, és ismét felém fordult.
- M ost biztos azt gondolod, hogy ez hülyeség - mondta. - M intha hinnék a kísér­
tetekben.
- Nem - ellenkeztem. - Egyáltalán nem gondolom, hogy hülyeség.
Henrik mosolygott. Mintha valami fény költözött volna a tekintetébe, és rájöt­
tem, kire hasonlít, mert noha férfi volt és ötven évvel idősebb, pontosan olyan volt a
szeme, m int Hedvigé.
- Köszönöm, Noel - mondta. - Rendes gyerek vagy. Remélem, a barátaid megbe­
csülnek.
- Nem tu d o m ... - feleltem. - Nem mindig vagyok az elképzelhető legjobb barát.
Igazából... egyáltalán nem is voltam valami rendes.
Rám nézett. M intha átlátott volna rajtam, de jó értelemben, mintha sokkal több
mindent megértett volna, m int amennyit mondott.
- Ha tettél valamit, amit megbántál, rendbe hozhatod - közölte. - A jó barátok
megbocsátanak.
Bólintottam . M ert így igaz. Jóvá kellett tennem dolgokat. És egyszeriben tudtam
is, hogyan. Meg azt is, hogy ma kell megtennem, és közben gondoskodnom kell arról
is, hogy Augusztának legyen karácsonya.

151
 - M it gondol... kölcsönkérhetném a korcsolyát? Csak ma estére?
Henrik a korcsolyára pillantott, és az ujját végighúzta a fehér bőrön.
- El akarod vinni?
- Hogy kiengeszteljem egy barátomat - feleltem.
Hosszan nézett rám. Nagy levegőt vett, mintha kérdezni akarna valamit, de aztán
meggondolta magát. Végül azt mondta:
- Ugye, nem véletlenül voltál a Gally Villában? Nem csak szórakozni mentél?
Megráztam a fejem.
- Nem, nem azért.
- Tudsz valamit Hedvigről?
Bólintottam .
Hirtelen odatolta elém a korcsolyát.
- Elviheted. De szeretném, ha egyszer mindent elmesélnél. Megígéred?
- Meg - válaszoltam.
Ugyanis semmire sem vágytam jobban, mint hogy beszélhessek valakivel Hed­
vigről.
- De nem a korcsolya miatt jöttél - jegyezte meg Henrik.
- Nem - értettem egyet. - A nyomda miatt.
Kérdő tekintettel nézett rám.
Éreztem, hogy elfog az izgalom.
- Segítségre volna szükségem, hogy elkészítsek egy karácsonyi képeslapot - mond­
tam. - Illetve nem is. Hogy elkészítsek sok karácsonyi képeslapot.
(HV J í ár a lépcsőről hallottam Auguszta, Anya és Apa hangját, m ielőtt még kinyi-
JL V JL tották volna az ajtót. Noha december huszonharmadika volt, a munkahelyen
és az óvodában töltötték. De nem is baj, mivel így senki sem láthatta, mivel foglalatos­
kodtam egész délelőtt. És végre elkészültem. A kanapén ülve várakoztam. De az, hogy
ott ültem, korántsem jelentette azt, hogy nyugodt voltam. A testemet megfeszített
húrnak éreztem. M ost vagy soha.
Aztán hallottam, hogy valaki bedugja a kulcsot a zárba. Bejöttek és felkapcsolták
a villanyt az előszobában; hallottam a kapcsoló kattanását, és vékony fénycsíkot lát­
tam a küszöbnél. Ők még nem vettek észre semmit.
Hallottam, hogy felakasztják a kabátjukat, néma csendben, talán rájöttek, hogy
készül valami.
Aztán bejöttek a nappaliba, felkapcsolták a lámpát, mindhárman csak álltak és
pislogtak, Anya, Apa és Auguszta is.
Ezt látták: mindenütt karácsonyi képeslapok lógtak. Nagyok, kicsik, csillámporo­
sak, aranyozottak, fényesek és mattak, színesek és fekete-fehérek. Mind olyan gyönyö­
rű volt, hogy csak Henrik készíthette őket. És mindegyiken ugyanaz a lány szerepelt.
- Ez Júnó! - kiáltott fel Auguszta.
 Ugyanis az egész fényképalbumot elvittem magammal Henrikhez, és együtt kivá­
logattunk egy rakás képet. Voltak köztük fotók a csecsemő Júnóról, a pelenkás két­
évesről, az elsős iskolai képe, a konfirmációs kép és sok-sok más. A legtöbbön mosoly­
gott vagy akár nevetett is, m int ahogy gyakran szokott. Úgy mutatták Júnót, ahogyan
emlékeztem rá.
De nem csak Júnó szerepelt a képeken. Voltak olyan képek is, amelyeken a nővé­
rem velünk együtt látszott. Júnó Anya karjában, Júnó tollasozik Apával, Júnó a vállára
veszi Augusztát, Júnó mellettem az ágyban, kócosán egy kora reggel.
Auguszta odaszaladt néhány képhez, levette és szemügyre vette őket.
- Milyen szépek! Gyönyörűek!
Anyáék először nem értettek semmit, csak körbejártak a nappaliban és nézelőd­
tek. Minden egyes képnél, minden lapnál megálltak, végighúzták az ujjúkat a képen,
Júnó mosolyán.
Auguszta leszedegetett néhány képeslapot, egy kupacba gyűjtve őket.
- Ez lehet az enyém? És ez? Meg ez?
- Igen - feleltem. - Parancsolj.
Augusztának fülig ért a szája. - Koszi!
Anyáék azonban továbbra sem szóltak egy szót sem.
Felálltam.
- T i is kértek párat? - kérdeztem tőlük.
Nem feleltek, csak járkáltak a képeslapok között, szinte kifejezéstelen arccal.
Éreztem , milyen szaporán ver a szívem. Bizonyára továbbra sem akarnak meg­
szólalni, mintha még mindig nem értenék. Talán még komolyabb erőfeszítéseket kell
tennem.
- Megpróbáltam azt, amit mondtatok - mondtam egészen halkan. - Az időt hív­
ni segítségül, meg ilyesmi. És nem túl sokat beszélni Júnóról, hogy megfeledkezzem a
gyászról. De nem megy.
 Ekkor mindketten rám néztek.
- M ert nem akarom elfelejteni, mennyire szomorú voltam - mondtam, immár
hangosabban. - De azt sem akarom elfelejteni, milyen vidám is volt Júnó. Szeretnék
mindenre emlékezni. És Júnó örökké itt marad. Akkor is, ha meghalt. A halottak
ugyanis nem tűnnek el csak úgy. Továbbra is itt vannak közöttünk - mondtam, szinte
már kiabálva. - Júnó továbbra is a családunk része.
Rájuk meredtem, először Anyára, aztán Apára. Azt hiszem, nagyon szigorú tekin­
tettel. Legalábbis úgy tűnt, nagyon meglepődtek.
- Ezért úgy döntöttem , hogy többé ne gondoljuk, hogy ez el fog múlni. Inkább
beszéljünk Júnóról, nézegessünk róla képeket, és emlékezzünk rá minden áldott nap.
M ert vidám volt. Nagyon-nagyon vidám. És nekünk is újra vidámnak kell lennünk.
Ezzel becsuktam a számat. Befejeztem. Nem volt több mondandóm. Ennyit egy
szuszra bizonyára Júnó halála óta nem mondtam nekik. Sőt, talán előtte sem.
Anyáék még mindig rám meredtek. Aztán összenéztek. Majd újra vissza, rám.
- Szerintem Noelnek igaza van - vélekedett Auguszta.
Anya kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán Apa is. De egy hang sem
jött ki a torkukon.
Éreztem , hogy elönt a düh.
- Mi az, meddig akartok ott állni? - kérdeztem.
Apa tett felém egy lépést, de a jelek szerint tovább nem jutott.
- Noel - mondta halkan.
A hangja továbbra is egészen színtelen volt. Az apamásolat hangja.
- Gondolkodjatok rajta - mondtam. - Hogy hogyan éljünk ebben a házban. Most
mennem kell.
- Micsoda? - kérdezett vissza Anya. - Hová készülsz?
- El kell intéznem valami teljesen mást - feleltem. - Ami nem veletek kapcsolatos.
Hanem egy barátommal. Ki kell engesztelnem egy barátomat. Méghozzá most, még
ma este.

159
 Kimentem az előszobába, felvettem a kabátomat, cipőt húztam és felkaptam a há­
tizsákomat.
- Noel? - szólt ki Auguszta.
Anya kijött utánam.
- Várj csak, Noel.
De nem értem rá. Nem volt időm azon gondolkodni, milyen butának tartanak.
Sem azon tűnődni, mennyire elszomorít, hogy a karácsonyi képeslapokkal sem lehe­
tett rábírni őket, hogy megváltozzanak. Még dühbe gurulni sem volt időm.
Kinyitottam az ajtót, és kiszaladtam a sötét estébe, közben a zsákomat a hátamra
vettem, benne Hedvig korcsolyájával.
i
« t
tfti

£ wm * '

imelegedve és lélekszakadva értem a temetőhöz. Hangtalanul terült el a sötét-

I V . ben, de sok síron frissen gyújtott mécsesek égtek. Megkerestem Júnóét, és egy
darabig csak álltam mellette. Sötétnek és magányosnak tűnt. Azt kívántam, bárcsak
hoztam volna magammal gyertyát, de erre most nem volt idő. Nem azért jöttem.
Megfordultam és körbenéztem. A tem ető nagy volt, sorokban álltak benne a sí­
rok. Sokkal több, m int amenriyit meg tudtam számolni. A temető fái között ki tudtam
venni a fjordot. O tt tűnt el Hedvig, gondoltam magamban, és hirtelen végigfutott a
hátamon a hideg.
Lassan elindultam. Minden egyes sírnál meg kellett állnom, hogy lássam, ki nyug­
szik benne. Mennyi név, tűnődtem el, milyen rengeteg halott!
A legtöbben sokáig éltek, hetven-nyolcvan évig is. Néhol azonban olyanok nyu­
godtak, akik gyerekkorukban meghaltak, amit abból láttam, hogy a születési évük és a
haláluk éve között csupán néhány év telt el. Valahányszor egy ilyen sírnál álltam meg,
elszomorodtam.
Hermine Claussen 1958-1966
Peder Berg 1952-1941
Kiara Agate Kjelstrup 1925-1929

V
 Egy-egy síron a név mellett egy rövid vers vagy néhány kedves szó is állt. Ezeket
is elolvastam:
Szeretünk - hiányzol
A z emlékekben találkozunk
A szívünkben élsz -sosem feledünk
Szép álmokat, kedvesem
Akit szeretnek, az sosem hal meg
Telt az idő, szinte elveszítettem az időérzékemet. Lehet, hogy perceket töltöttem
mott, de lehet, hogy már órákat. És hirtelen úgy éreztem, hogy nem fog sikerülni, nem

fogom megtalálni Hedvig sírját. Egyszerűen túl sok sír volt. Túl sok név, túl sok halott.
Csak álltam egy helyben. Lehűlt az idő, fázni kezdtem. Látszott a leheletem, go-
■' H u
molygott a sötétben. A zsák még mindig a hátamon volt. Az egyik korcsolya a válla-

1
 É É k

mát dörzsölte. Nem fog sikerülni, gondoltam magamban, örökké itt bolyonghatok,
hogy megtaláljam.
De aztán hallottam valamit: halk léptek közeledtek mögöttem.
Gyorsan hátrafordultam, egy árnyékot vettem észre a fák között. Aztán«e£v halk
hang így szólt:
- Itt van.
Sietve elindultam a hang felé.
- Hahó?
Az árnyék azonban eltűnt. Én viszont mentem tovább. És akkor megláttam a sírt..
HedvigHansen, állt rajta. Nyugodj békében.
 I

Nagyot nyeltem. Egész idáig ugyanis titkon abban reménykedtem, hogy az egész
csak szamárság. Hogy Hedvig egy igazi, hús-vér ember, nem halt meg, és nem fekszik
itt a temetőben.
Ám mégis itt volt. És mégsem. Tudniillik az a Hedvig, akit én ismertem, ugyan­
olyan eleven volt, m int én, akármennyire meghalt is már.
Lehet, hogy a földben nyugszik, lehet, hogy már régen elporladt, mégis itt van
még mindig.

164
 Itt él közöttünk.
És ekkor újra megjelent. Egy árnyék
levált a fákról, és elindult felém. Lassan­
ként egyre határozottabban körvonala­
zódott. A piros kabátja, göndör haja, a sok
szeplője, és a szeme, amely élesen világított.
De nem az öröm től, m int általában. Egy
szót sem kellett szólnia ahhoz, hogy megértsem,
hogy érzi magát. Hedvig szemében a kétségbeesés
fénylett.
- Hedvig - szólaltam meg. - Ne haragudj azért a butaságért, amit mondtam. Nem
gondoltam komolyan. Bocsáss meg.
Elindultam felé, csak szorosan meg akartam ölelni. De volt benne valami, ami
megállásra késztetett. Úgy tűnt, mondani készül valamit. Ám most először nehezére
esett kiejteni a szavakat.
- N e m ... nem a te hibád volt - dadogta.
- De igen - erősködtem.
- Az én hibám, hogy még mindig itt vagyok.
Nem igazán fogtam fel, ezt hogy érti, és ezt bizonyára látta is rajtam, mert meg­
próbálta megmagyarázni.
- Rettenetesen félek a haláltól - közölte. - Olyan szép volt az élet, legalábbis az
enyém. Imádtam élni.
- Igen, ő is mondta - feleltem.
- Kicsoda? Henrik? A bátyám?
- Ühüm.
- Arra gondoltam, hogy ha itt maradok az emberek között, akkor bizonyos érte­
lemben mégiscsak tovább élek. Csak vártam és vártam. Senki sem látott és senki sem
hallott az előtt, hogy te megjelentél. Talán egyedül Henriket leszámítva. Gyakran
megpróbáltam kapcsolatot teremteni vele, és azt hiszem, néhányszor megpillantott.
És olyankor nagyon boldog voltam.
- Valóban megpillantott - helyeseltem.
Hedvig arca felderült.
- Tudtam!
- De ez csak elszomorította - jegyeztem meg.
Hedvig arcáról eltűnt a mosoly.
- Ó! - mondta. - Ezt igazán nem akartam.
- Henrik azt szeretné, ha továbblépnél - folytattam, és nyeltem egy nagyot. - Én
is azt szeretném.
Nem tudtam biztosan, hogy ezt komolyan mondom-e. M ert éreztem, hogy annyi­
ra fog hiányozni Hedvig, hogy máris minden porcikámat átjárja a fájdalom, egészen az
ujjhegyeimig. De tudtam, hogy az ő kedvéért ezt kell mondanom.
- Van itt valami a számodra - jelentettem ki.
Sietve levettem a hátizsákomat, és elővettem belőle a korcsolyáját. Amint meglát­
ta, összerezzent.
Odanyújtottam neki, de nem akarta elvenni.
- Minek ez nekem?
- Ma ötven éve történt - mondtam. - Éppen ma délután.
- Tudom én - felelte. - Számoltam az éveket, a napokat, sőt, az órákat is.
- Nem muszáj felvenned - folytattam. - De szerintem sétáljunk le a fjordhoz.
- A fjordhoz.
Hirtelen remegés fogta el Hedviget, mintha erős szél ragadta volna meg.
- Együtt megyünk - tettem hozzá. - És egyelőre semmire sem kell elszánnod
magad.
 li választ meg sem várva elindultam az ösvényen. A tem etőt körülvevő kerítés ka-
/ V pújához vezetett, a vízpart valamivel lejjebb volt. Nem néztem vissza, de hallot­
tam Hedvig lépteit a hóban. Kissé bizonytalannak tűntek, mindenesetre követett.
Megálltam a parton, és néztem kifelé a jégre. Hó borította, de sok helyen ösvénye­
ket vájtak bele, és kisebb korcsolyapályákat alakítottak ki. Elindultam a part m entén,
és hátrapillantottam, hogy lássam, Hedvig is jön-e utánam. Jött. Nem nézett rám, csak
a jégre, és tekintete sötét volt a félelemtől.
Nagyon sajnáltam, de mentem tovább, mert tudtam, hogy így helyes.
A jégen kotort egyik ösvény olyan messzire kiment, hogy nem láttam, hol ér véget.
Ott végre megálltam.
Hedvigre pillantottam, és azonnal láttam, hogy jó helyen járok, hogy ő is egy ilyen
helyen indult el kifelé akkor, ötven évvel ezelőtt.
Aztán nagy levegőt vettem, és odaadtam neki a korcsolyát. Elvette, de nem nézett
rám. Az arca teljesen kifejezéstelenné vált, m int a fagyott talaj, gondoltam magamban.

168
**
 Leült egy kőre a parton, és elkezdte a lábára kötni a korcsolyáját. Csak álltam ott
és figyeltem, azt sem tudtam, hová tegyem a kezemet, zsebre dugjam-e, vagy hagyjam
lógni az oldalamon. Egyszer csak hatalmas gom bócot éreztem a torkomban. Hiszen
nem azt akartam, hogy Hedvig elmenjen, hanem azt, hogy mellettem maradjon. Még
ötven évig, vagy százig. De nem szólhattam semmit. Az ő kedvéért.
Időközben felkötötte a korcsolyát és felállt a kőről. O tt állt előttem a jégen, és vég­
re felnézett rám. A könnyek csöndben potyogtak a szeméből. A kezével megtörölte az
arcát, de a könnyei továbbra is folytak.
- Nem muszáj - szólalt meg szinte elhaló hangon. - Nem muszáj elmennem. M a­
radhatok még egy darabig. Legalább holnapig. Vagy akár karácsonyig. Elmehetünk a
Gally Villába kakaót inni. Még utoljára. Nem, Noel? Légy szíves!
Tiszta szívemből kívántam, hogy igent mondhassak neki, még egy bögre kakaóra.
Semmire sem vágytam jobban.
- Nem - feleltem. - Nem lehet. Te is tudod. M ert nem láthatom többé a Gally Vil­
lát, úgv, amilyen. És nemsokára talán téged sem láthatlak többé.
Éreztem , hogy egy csuklás elindul a mellemből és felfelé indul. Bőgni lett volna
kedvem, de nagy levegőt vettem, és igyekeztem nyugodtnak maradni.
- Muszáj menned, Hedvig. Muszáj.
Bólintott. A könnyei egyre csak potyogtak; éreztem az arcomon, amikor odahajolt
és megölelt. M egint elkeveredtek az enyéimmel, és egyikünk sem próbálta letörölni
őket.
Sokáig ölelt, és egészen melegnek és elevennek tűnt.
- Szia, Noel - köszönt el.
- Szia, Hedvig - mondtam. - Rettenetesen fogsz hiányozni.
Ebben a pillanatban eleredt a hó. Könnyű, finom hókristályok hulltak alá az égből.
Hedvig feltartotta a kesztyűjét, hogy néhány rátelepedjen. Aztán megfogta és felemel­
te a kezemet, hogy az én kesztyűmre is ráhulljanak.
 - Valahányszor esik a hó, gondolj rám - mondta. - És jusson eszedbe, hogy ott va­
gyok minden 5gyej> hópehelyben.
- Te vagy az én hónővérem - feleltem.
Hedvig bólintott.
- Igen, az leszek.
- Szia, Hónővér! - búcsúztam. - Majd találkozunk.
- Találkozunk. m
I ledvig szipogott, utoljára megtörölte az arcát, majd a fjord felé fordult.
Az első lépést bizonytalanul tette meg a korcsolyával, mégis egy méterre jutott tő­
lem. A következőt már magabiztosabban, azzal még messzebbre ért, a harmadik egész
határozottra sikerült, és azzal már egészen messze járt.

i i i i
 m
Í
-m

Nem fordult meg, csak a hátát láttam, a piros kabátját, amely rendületlenül haladt
előre. Ks a hangját is hallottam, mintha a korholva énekelt volna a jégcji. M ost pedig
eltűnik a sötétben, gondoltam magámban. Köddé lesz. Belezuhan a lékbe.*M őst...
De aztán hirtelen történt valami. Az ég sötét felhői megnyíltak, és a köztük meg­
jelenő résen át megpillantottam az eget. Egy csillag erősen és tisztán ragyogott le a
jégre.
— *’ _ •

Hedvig a fénycsóva felé vette az irányt, gyorsan haladt, csak úgy száguldott, a csil­
lag egyre erősebben ragyogott. Mintha egy nap lett volna. Egy meleg, <árga nap.
Hedvig nemsokára odaért a jégen tündöklő csillagfénybe. Szinte teljesen megállt,
és lassan belesiklott. Aztán felém fordult. Láttam rajta, hogy boldog, minden ízé­
ben az.

<
 Ahogy ott állt, még egy alak jelent meg mellette. Nem láttam, honnan került oda,
de egyszer csak belesiklott a csillag fényébe. Egy lány volt, nagyobb Hedvignél. Ő is
megállt, és rám nézett. Aztán elmosolyodott. Olyan mosoly volt, amely azt közölte:
soha nem lesz semmi baj, minden jó és biztonságos.
Júnó volt az, a nővérem.
Felemeltem a kezem és integettem neki, mire ő is megemelte az övét és visszain­
tett. Aztán Hedvig felé fordult, és megfogta a két kezét. Először csak álltak ott és néz­
ték egymást, mintha ismerkednének.
Aztán Hedvig bólintott egyet.
A két lány lassan pörögni kezdett. Együtt írtak le egy piruettet.
Először lassan forogtak körbe-körbe.
Aztán begyorsultak. Egyre csak pörögtek, egyikük sem botlott el, és meg sem
ingott.
i
Körbe-körbe.
Egyre gyorsabban és gyorsabban.
Nemsokára úgy tűnt, mintha csak egy ember lenne odakint. Úgy néztek ki, mint
egyetlen óriási búgócsiga.
Pörgés közben felkavarták a havat. Egyre többet. A hópelyhek csillogtak és szipor­
káztak körülöttük. Lassanként egész hófelhőbe burkolóztak, amitől már semmi mást
nem láttam, csak a levegőben kavargó kristályokat.
A hó aztán leszállt a jégre, és a felhő szertefoszlott. Júnó és Hedvig viszont eltűnt.
Csak a hópelyhek maradtak.
Eközben ismét összesűrűsödött a sötétség az égen, és eltakarta a csillagot. Nem ­
sokára semmi fény sem látszott.
Én csak álltam ott, egyedül a hidegben, a télben, az éjszakában és a sötétben. Any-
nyira boldog voltam, hogy láttam Júnót, hogy még jobban zokogtam.
 . . . De azért is sírtam, mert hiányzott. Júnó, a nővérem, minden porcikája, a mo­
solya, a könnyei, az, ahogy éjszakánként magához ölelt, amikor féltem. Most azonban
egyedül maradtam, és már Hedvig sem volt nekem.
Teljesen, egészen egyedül voltam.
• %
Éppen ott hüppögtem, amikor hirtelen hangokat hallottam a hátam mögül, a te­
mető felől.
 Három hangot, egy nagyon vékonyát, egy egész magasat és egy nagyon mélyet,
mindet jól ismertem.
- Noel! - kiáltozták. - Noel, itt vagy? - szólt a legmélyebb hang.
Nem tudtam felelni.
- Noel! - kiáltotta a magasabbik hang. - Noel, hahó! Kisfiam!
Aztán a legvékonyabbik is megszólalt:
- Bátyuskám! - kiáltotta. - Bátyuskám, hol vagy?
Ekkor nagy levegőt vettem, és végre sikerült visszakurjantanom.
- Igen, itt vagyok! Anya, Apa, itt vagyok! Auguszta, erre!
Aztán futásnak eredtem a tem ető felé vezető ösvényen. Lábaim szinte repültek a
hóban.
Ekkor észrevettem, hogy futva közelednek felém a tem etőn át.
Addig szaladtunk, amíg el nem értük egymást, és amíg nem éreztem, hogy a kar­
juk átölel. Anyáé, Apáé és Augusztáé.
Mindhármukat megszorongattam, ők is engem, ahogy régen. Csak még erőseb­
ben és még forróbban. Ettől nyilván még jobban bőgtem, de ezek édes könnyek
voltak.
Mivel nem voltam egyedül. O tt voltak nekem ők. Anya, Apa és Auguszta.
( \ / r inyitottam a szememet, és nem jutott rögtön eszembe, milyen nap van. Kinyúj-
I V t ó z t a m az ágyon, a két karomat a fejem mögé húztam, olyan hosszúra nyúltam,
amekkorára csak bírtam, éreztem, hogy a testem felébred. Bizsergés járta át futott vé­
gig rajtam, a lábujjaim végétől a kezem ujjainak begyéig.
Kipattantam az ágyból. Hosszú hónapokon át mintha lehúzott volna valami a
földre. Úgy éreztem magam, m in th a ... mintha egy jókora, ólomnehéz zsákot cipel­
nék. Ám most a zsák eltűnt, és egyszeriben úgy éreztem, mintha repülni is tudnék.
Megálltam a szoba közepén, és nagyokat lélegeztem. Igen, biztosan éreztem, hogy
ha valaki most két szárnyat adna nekem, azonnal felröppennék.
De aztán - csak ekkor - eszembe jutott, milyen nap van.
December huszonnegyediké. Szenteste reggele, és a születésnapom.
És hirtelen remegés fogott el.
M ert mi van, h a ... ha a házban még mindig nincs karácsony, mi van, ha Anyáék
továbbra is csak furcsa másolatai önmaguknak, és elfelejtettek mindent, amiről tegnap
beszéltünk? Mi van, ha nincs is karácsony, és minden ugyanolyan szürke, mint volt?
Olyan halkan nyitottam ki az ajtót, amennyire csak bírtam, és kimentem a folyo­
sóra. Megálltam, és hegyeztem a fülemet.
 Csend, néma csend.
Továbblopakodtam a padlódeszkákon, a földszintre vezető lépcsőhöz. Pontosan
ott, ahol minden évben meg szoktam állni, most is megálltam, hogy füleljek, hallok-e
valamit.
Ez nem valam i.. . valam i... zene?
Csillagfényes éjszakán angyalszózat hangzik.
Betlehemnek pusztáján, hol pásztornép tanyázik.
Kellemes borzongás fogott el. Milyen gyönyörűen énekelnek!
Tettem még néhány lépést, és meghallottam a forgó mécsesdísz csilingelését is.
Meg a kandallóban ropogó tüzet.
A karácsony hangjai rendben megvoltak.
Lesiettem a lépcsőn és szimatolni kezdtem. Igen, a karácsonyi illatok sem hiá­
nyoztak: a karácsonyfa tűleveleié, a karácsonyi füstölőé, a mézeskalácsé, a narancsé, a
fahéjé és a kakaóé. Mind ott volt!
Egy másodpercet sem várhattam tovább. Két lépéssel a nappali ajtajánál term et­
tem. (•
A ztán ... aztán benyitottam.
A küszöbön megtorpantam. Csak álltam ott, teljesen ledermedve, és mindössze
néhány pislogásra futotta az erőmből.
Ugyanis minden olyan gyönyörű és meleg és szép és aranvló volt, hogy alig kap­
tam levegőt.
A karácsonyfa ott ragyogott a szoba közepén. Hatalmas volt, sűrű, sötétzöld, ros-
kadásig megrakva gyertyákkal, manókkal, csillagokkal, szívekkel és gömbökkel. Pont
olyan volt, amilyennek egy karácsonyfának lennie kell, csak még szebb. A legkápráza­
tosabb karácsonyfa volt, amit valaha láttam. Főleg egyvalami m iatt: tudniillik Júnó is
ott volt a fán. Az ágain azok a képeslapok lógtak, amelyeket Henrikkel készítettünk,
és a tündöklő fények között a nővérem mosolygott rám.
 A szoba többi része is mosolygott. Mindenhová kikerültek a karácsonyi díszek. A
betlehem a kandalló melletti szekrénykén állt, m int mindig. Az ablakokba piros sza­
laggal fenyőgallyakat tettek ki, a kandalló fölötti polcon azok a vécépapírgurigából
gyártott télapók sorakoztak, amiket az évek során Júnóval és Augusztával készítet­
tünk, és annyit mondhatok, hogy nem voltak kevesen.
Az asztal közepén pedig ott állt az adventi gyertyatartó. Csak úgy ragyogott, és
négy új, lila gyertya került bele.
Örömömben halkan felcsuklottam.
Karácsony van.
Igazi karácsony!
De a legjobbat még el sem mondtam. Anyáról, Apáról meg Augusztáról. M ind­
hárman elindultak felém, még házi köntösben és pizsamában. De egyáltalán nem tűn­
tek fáradtnak. A régi énjüket láttam. Egymás után mind megöleltek.
- Isten éltessen! - mondta Anya.
 - Boldog karácsonyt, karácsonyi kisfiam - csatlakozott Apa.
- Éljen, éljen! - kiáltotta Auguszta.
Leültünk a terített asztalhoz, amely rogyásig meg volt rakva sajtokkal, narancssal,
felvágottal, dióval, lazaccal, rántottával és mindenféle jóval. Nekiláttunk enni. Sza­
vamra, az volt életem legfinomabb reggelije.

Amikor már annyit ettünk, hogy egy falat sem ment le a torkunkon, és annyi kakaót
ittam, hogy már-már úgy éreztem magam, m int egy csokimikulás, letettem a bögrét,
és végignéztem a családomon, mindenkin kiilön-külön. Anyán, Apán és a kishúgo-
mon. Mindhárman úgy néztek ki, mintha örömükben el tudnának repülni. Sőt: olya­
nok voltak, m int régen.
- Figyeljetek - szólaltam meg.
Felém fordultak.
- Van egy kívánságom - mondtam. - így, karácsonyra.
- Már megvettük az ajándékokat - felelte Anya.
- Nem ajándékról van szó - mentegetőztem. - Illetve mégis valamiféle ajándékról.
De ezt nem lehet pénzen megvenni.
Kérdő tekintettel néztek rám.
- Szeretném, ha együtt kimennénk a temetőbe - mondtam. - Mindhárman, ma
d élu tán... Szeretném, ha elmennénk Júnó sírjához.
 24

T ) eggeli után felöltöztem és kimentem a levegőre. Anya, Apa és Auguszta a legutol-

J L V s ó karácsonyi előkészületeket akarta befejezni, de nekem más tervem volt. John­
hoz indultam, a legjobb barátomhoz. Nem szóltam neki előre, hogy megyek. Nem
mertem, attól tartottam , hogy nagyon haragszik rám, és azt mondaná, hogy ne is
menjek.
Jóval előbb megláttam Johnt, mint ő engem. A kertben játszott, az útnak háttal
nagy hólabdákat görgetett és várat épített belőlük. Rossz érzés töltött el a hátát meg-
, látva. Rettentően szomorú hátnak tűnt. És nagyon magányosnak.
Odasiettem a kerítéshez.
- Szia - szóltam be rajta.
John valószínűleg nem hallotta, mert tovább görgette
a hólabdát. Az egyre nagyobbra nőtt.
- Szia - szóltam újra.
M ost talán végre meghallotta, mert megfordult és
észrevett.
- Szia - üdvözölt.
Szipogott egy kicsit, talán meg volt fázva, és a havas
kesztyűjével törölte meg az orrát.

1X4
 Odanyújtottam neki az ajándékot. Ránézett, de nem nyúlt érte.
- Mi ez? - kérdezte.
- Ajándék - feleltem.
- M iért?
- Karácsonyra.
- De mi ez?
- Azt nem mondhatom meg, mert különben este nem lesz érdekes
- Ó - mondta John.
Aztán végre kinyújtotta a kezét, és elvette.
- Köszönöm - mondta.
- Szívesen - válaszoltam.
Az ajándékot zsebre dugta. Aztán visszafordult
a hólabdájához. Tiszta erőből nekiveselkedett, de
elég vézna lévén meg sem bírta mozdítani.
Ekkor összeszedtem a bátorságomat, és átug­
rottam a kerítésen. Odaálltam John mellé. Nem
néztem rá, nem m ertem, csak elkezdtem vele együtt
tolni a labdát. Nem szólt semmit, de hagyta, hogy
segítsek. Együtt görgettük még néhány méteren át a
mély hóban, és méterről méterre nagyobbra dagadt.
Jó érzés volt Johnnal a kertben a hólabdát görgetni.
Végül már ketten sem bírtuk továbblökni, egy
milliméternyit sem.
- Úgy tűnik, ez már nem lesz nagyobb - állapí­
tottam meg. *
- Nem - ismerte el John. - És mit csináljunk
vele?

185
 - Hát, nem tudom, szerinted? Építhetnénk hóembert. Ahhoz még két hólabda
kell.
Még kettő, gondoltam magamban. Akkor még itt maradhatok egy kicsit Johnnal.
- J ó . .. - értett egyet John. - Megcsinálhatjuk.
- Vagy - vetettem fel - építhetnénk várat. De ahhoz még sok hólabda kell.
Legalább nyolc, gondoltam. Akkor pedig még tovább vele maradhatok. Akár egy
órát is.
- Hm - tűnődött John. - H á t... azt is lehetne.
- Nem is - folytattam. - Tudom már! Építhetnénk két várat. A ztán ... ha elkészül­
nek, rendezhetünk hócsatát!
John rám nézett. Még mindig ugyanolyan komoly képet vágott. De aztán elillant
az arcáról a komolyság. A szeme csillogott, és szája széles mosolyra húzódott.
- Ez az, hócsata! - lelkendezett. - Ahhoz lőszert is kell gyártanunk. Meg ágyúkat.
És nevet is kell választanunk magunknak, saját királyságot, é s ...
Tovább tervezgetett. Csak úgy dőlt belőle a szó, ahogy a jelek szerint belőlem is.
Annyira örültem neki, hogy nevetnem kellett, és erre John is nevetni kezdett. Az a faj­
ta nevetés volt, amit Anya gyöngyöző kacajnak nevez, mintha kerek, fehér gyöngyök
gurultak volna ki belőlünk.
Tovább szövegeltünk, aztán megint nevettünk. John, a legjobb barátom meg én.

Jó sokáig ott maradtam. Csak akkor indultam haza, amikor kezdett sötétedni. De
megbeszéltem Johnnal, hogy már másnap találkozunk. A várak ugyanis elkészültek, és
készen álltunk a csatára.
Szinte futva tettem meg az utat a temetőig. Először a mécseseket láttam meg, még
több volt, mint előző nap, szinte minden síron égett egy. Sok sírnál emberek is álltak,
kicsik és nagyok, öregek és fiatalok. Mindenki azért volt ott, hogy szenteste még job­
ban vigyázzon a halottaira.
 Végigsiettem a sorok között, amíg Hedvig sírjához értem. O tt is égett egy mécses,
a síron pedig nagy fenyőkoszorú díszelgett, lángvörös bogyókkal. Igazán karácsonyias
volt, pontosan olyan, ami Hedvignek is tetszett volna. Henrik jól ismerte a húgát, no­
ha már ötven éve nem találkoztak. Végigsimítottam a sírkövön, és azt suttogtam:
- Drága jó Hónővérem!
Egy darabig csak álltam ott, és a sírján tartottam a kezemet. Majd én gondját vise­
lem a sírjának, gondoltam magamban, Henrikkel együtt. Reméltem, hogy Henrikkel
továbbra is barátok m aradhatunk... És elmondhatom, hogy így is lett. Henrik vissza­
költözött a házba, addig kopácsolt, vakolt és fűrészelt, amíg visszatért az eredeti fénye.
És gyönyörű lett! Pontosan olyan, m int akkor, ötven évvel azelőtt, csak még hangula­
tosabb. .. De ez már egy másik történet, talán ezt is elmesélem majd egyszer, ha sze­
retnéd hallani.
Továbbmentem a tem etőben. Egyre jobban sötétedett, és a tem ető látogatói feke­
te árnyékokká váltak. Három árnyék azonban kiemelkedett a többi közül. Azonnal fel-
• %

ismertem őket. Anyát, Apát és Augusztát.

Már ott álltak Júnó sírjánál. Odasiettem hozzájuk. Egyikük sem szólt egy szót
sem, de Apa odahúzott magához, és a télikabátján át is éreztem a testéből áradó me­
legséget.
Anya félresöpörte a havat a sírkőről. O tt állt rajta a nővérem neve: Júnó.
Mind a négyen lehajoltunk, és együtt söpörgettük tovább a havat a sírkőről és az
előtte lévő ágyásról.
Aztán Apa öt mécsest vett elő. Letette őket a sír elé, egy körbe.
- Ö t mécses - mondta. - Egy mindegyikünknek.
A kör közepére anya egy cserép fehér virágot helyezett.
- Ez karácsonyi rózsa - mondta. - Jól bírja a fagyot.
- Rózsa Júnónak - suttogta Auguszta. - Azt nagyon szereti.
 Aztán felálltunk és szorosan egymás mellé álltunk a sír körül. Auguszta meg é
álltunk középen, Anya és Apa kétoldalt. Az egyik kezüket a sír felé
kát felénk. És így öten egy kört alkottunk.
- Boldog karácsonyt, Júnó! - mondtam.
- Boldog karácsonyt, Júnó - ismételtük mindannyian kórusban.
A io éves Nődnek a karácsony az év legszebb napja, amikor mézes­
kalács és narancs illata, a feldíszített karácsonyfa és a gyertyák
fénye tölti be a lakást. De idén semmi sem olyan, mint máskor...

A Hónővér 24 részből álló, m egható karácsonyi történet, amelyről így ír a szerző:

„ Remélem, hogy a Iiónővér a karácsonyt kedvelő fiataloknak és idősebbeknek egyaránt
ugyanolyan örömöt szerez majd, mint az írása nekem. A karácsony a hagyományokról
szól, és talán ez a könyv is új hagyományt teremt m ajd a kisebb és nagyobb olvasók
számára, akik évről évre elolvassák, miközben hull a hó, és odabent kellemes meleg ural­
kodik. E z az én karácsonyi álmom.
Szeretettel: M aja Lun d e ”

Az írón ő A méhek története cím ű felnőtteknek szóló, 32 nyelvre lefordított regé­

nyével vált ism ertté a magyar olvasók körében.