1

WASHINGTON IRVING

Az Alhambra
meséi

OlvasóSarok
Budapest, 2011
 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Washington Irving, The Alhambra, New York, 1927

Fordította
Dr. Pintér Károly

Szerkesztette
Szabó Zsuzsa

Hungarian translation © dr. Pintér Károly, 2011

© OlvasóSarok, 2011

Borítófotó és illusztráció:
© Bridgeman Art Library / Cultiris
© Nature Picture Library / Cultiris

Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus
úton vagy más módon – nem közölhető, reprodukálható a kiadó
előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Kiadta az OlvasóSarok, Budapesten, 2011-ben

A kiadásért a kiadó igazgatója felel
Borítóterv: Környei Anikó
Tipográfia és tördelés: Layout Factory Grafikai Stúdió
A nyomtatás és a kötészet készült
a Mesterprint Kft-ben (11.0234)
Felelős vezető: Szita Lajos ügyvezető igazgató

ISBN 978-963-9912-21-2

3
 Az utazás

E könyv szerzője, akit kíváncsisága Spanyolországba vitt, 1829

tavaszán nekivágott a Sevillából Granadába vezető útnak barátja, a
madridi orosz követség tagjának társaságában.* A véletlen hozott
össze minket a világ távoli sarkaiból, viszont a hasonló érdeklődés
vezette közös barangolásunkat Andalúzia romantikus hegyei közt.
Ha megakad a szeme ezeken a sorokon a régi társnak, akár valamely
királyi udvar pompájában, akár a természet dicsfényéről merengve,
bárhová is rendelte szolgálata, felidézheti közös kalandjainkat, és
eszébe juthat az, akiben sem idő, sem távolság nem halványíthatja el
a barát kedvességének és emberi nagyságának emlékét.
Mielőtt azonban elindulnánk, engedjenek meg néhány előzetes
megjegyzést a spanyol tájról és a spanyol- országi utazásról. Sokan
hajlamosak olyan képet kialakítani magukban Spanyolországról,
hogy az szelíd, délies vidék, amelyet ugyanaz a csodás bujaság
jellemez, mint az érzéki Itáliát. Az igazság épp az ellenkezője ennek,
s ha akad is kivétel néhány tengerparti provinciában, az ország
nagyobbrészt zord és melankolikus. Meredek hegyek és végtelen
síkságok szabdalják, sehol egy fa, a leírhatatlan csend és
elhagyatottság Afrika kiességére és vadságára emlékezteti a
szemlélőt. Tovább fokozza ezt a csendet és elhagyatottságot, hogy
nincsenek énekesmadarak, amely természetes következménye a
bokrok és cserjék hiányának. Keselyűk és sasok köröznek a
sziklaszirtek fölött, vagy lebegnek a rónák fölött; félénk

* Az útitárs Dimitrij Ivanovics Dolgorukij herceg volt, aki a könyv 1851-es

javított kiadásakor éppen a perzsa udvarhoz rendelt orosz miniszterként, vagyis
nagykövetként teljesített szolgálatot.

4
túzokcsapatok bóklásznak a hanga közt; de az egész tájba életet vivő
kisebb madarak miriádjaival csak néhány spanyol tartományban
találkozhatunk, ott is főleg az emberi lakóhelyeket övező
gyümölcsösökben és kertekben.
A belső provinciákban az utazó gyakran óriási búzaföldek
végeláthatatlan sorába botlik, amelyek hol zölden hullámzanak, hol
viszont kopáran és kiégetten nyújtóznak, ameddig a szem ellát;
hiába keresik azonban a földeket megművelő kezet. Végül feltűnik
egy falu a meredek domboldalon vagy a magas sziklákon, a házak
falai málladoznak, őrtornya omladozik; régi idők erődítménye ez a
polgárháborús viszályok vagy a mór portyázások ellen. Máig él
Spanyolország legtöbb vidékén az a szokás, hogy a kószáló
haramiák fosztogatásai miatt a parasztság összetömörül egymás
kölcsönös védelmére.
Ha Spanyolország nagyobb részében hiányoznak is a fasorok, a
ligetek és a dísznövénykultúra megannyi bája, kétségtelen, hogy
tájának nemessége éppen szigorában rejtezik és az ott élő nép
tulajdonságainak ezzel való harmóniájában. Miután láttam az
országot, azt hiszem, jobban megértem a spanyolok büszkeségét,
szívósságát, igénytelenségét és mértékletességét, férfias kiállásukat
a nehézségekkel szemben, megvetésüket a férfiatlan engedékenység
iránt.
Van valami a spanyol táj szigorú egyszerűségében, ami a
fenségesség érzésével tölti el a lelket. Kasztília és La Mancha
szemhatárig elnyúló síkságai éppen kopárságuknak és
nagyságuknak köszönhetően keltik fel az érdeklődést, és bizonyos
fokig az óceán ünnepélyes végtelenségére emlékeztetnek. A
végtelen pusztát pásztázó szem itt is, ott is szétszóródott
marhacsordára lesz figyelmes, amelyre magányos gulyás vigyáz, aki
mozdulatlanul ül, akár egy szobor, lándzsaként égbenyúló,
elvékonyodó rúdjával; vagy hosszú öszvérsort vesz észre, amely
lomhán halad a pusztaságban, mint tevekaraván a sivatagban; vagy
magányos, karabéllyal és gyilokkal felfegyverzett lovast lát, aki épp
a mezőn portyázik. Így az országnak, a szokásoknak, de még az
emberek külső megjelenésének is van bizonyos arab jellege. A
közbiztonság hiánya megmutatkozik az általános fegyverviselésben.
A gulyás a pusztán, a juhász a legelőn egyaránt muskétát és kést

5
visel. A vagyonos falusi ritkán merészkedik a városi piacra karabély
vagy még inkább vállán karabélyt vivő gyalogos szolga nélkül; a
legkisebb útra is úgy készülnek, mint valami hadicselekményre.
Az utakon leselkedő veszély olyan utazási módot alakított ki,
amely, ha kisebb méretben is, mégis a Kelet karavánjaira
emlékeztet. Az öszvérhajcsárok konvojokba állnak össze, és egy
meghatározott napon nagy és jól felfegyverezett karavánnal vágnak
útnak; a többi utazó pedig csatlakozva hozzájuk növeli a létszámot,
ily módon a karaván erejét is növelve. Ilyen primitív módon folyik
az országon belüli kereskedelem. Az öszvérhajcsár az általános
szállítmányozó és a törvényes utaztató, aki átszeli a félszigetet a
Pireneusoktól és Asztúriától az Alpujarras-hegységig és a Serrania
de Rondáig, sőt akár Gibraltár kapujáig. Mértékletes,
önmegtartóztató életet él: durva szövetből készült tarisznyájában
hordja szerény elemózsiáját, a nyeregkápán lógó kulacs vizet vagy
bort rejt a kopár hegyeken vagy szomjas mezőkön vezető út
átvészeléséhez, földre vetett lópokróc az éjjeli fekhelye, a
málhanyereg a párnája. Alacsony termetű, de vékony és izmos tagjai
erőt sugároznak, arcbőre sötét, naptól cserzett, tekintete határozott,
de nyugalmat árasztó, kivéve akkor, ha hirtelen felindulás gyújtja
lángra, gesztusai őszinték, férfiasak és udvariasak; nem lehet úgy
elmenni mellette, hogy komoly hangon ne köszöntsön: ¡Dios guarde
a Listed!, ¡Va Usted con Dios, Caballero!, azaz „Isten óvja!”, „Isten
legyen magával, uram!”.
Mivel ezek az emberek gyakran minden vagyonukat
felmálházzák öszvéreikre, mindig kezük ügyében tartják
fegyverüket, nyergükre akasztják, ahonnan bármikor előkaphatják
védelemre elszántan; de igazából együttes létszámuk adja
biztonságukat a martalócok kisebb csapatával vagy a magányos
banditával szemben, aki állig felfegyverkezve, andalúz paripáján
ólálkodik körülöttük, mint a kalóz a kereskedelmi konvoj körül,
anélkül, hogy meg merné támadni.
A spanyol öszvérhajcsár kifogyhatatlan repertoárral rendelkezik
dalokból és balladákból, amelyekkel önmagát szórakoztatja
szüntelen vándorlása során. A dallamok egyszerűek, kezdetlegesek,
legfeljebb néhány dallamívből állnak. Az öszvérhajcsár hangosan
adja elő e dalokat, elnyújtott, monoton kadenciákkal, miközben

6
oldalvást ül az öszvéren, amely láthatóan végtelen komolysággal
hallgatja, és lépését is a dal ritmusához igazítja. Az így előadott
szövegek gyakran a mórokról szóló régi románcok, szentekkel
kapcsolatos legendák, virágénekek vagy ami még gyakoribb, merész
contrabandistákról, rettenthetetlen bandolerókról szóló balladák,
hiszen a csempész és a rablóbandita poétikus hősnek számít a
spanyol köznép körében. Előfordul az is, hogy az öszvérhajcsár dalát
az alkalom szüli, és a helyi tájjal vagy az út valamely eseményével
foglalkozik. Ez a dalolási és improvizálási talentum gyakori
Spanyolországban, és állítólag a móroktól ered. Különleges élmény
ezeket a dalokat éppen azokon a kies, elhagyatott helyeken
hallgatni, amelyekről mesélnek, miközben időnként az öszvérek
csengettyűi is megszólalnak.
Ugyancsak megkapó élmény a találkozás egy öszvérmenettel
valamelyik hegyvidéki átjáróban. Először csak a vezető öszvérek
csengettyűit hallani, amint egyszerű dallamukkal megtörik a
magasok csendjét, esetleg a hajcsár hangját, aki a lassú vagy
elcsellengő állatokat fegyelmezi, esetleg épp teljes tüdőből kántál
egy régi balladát. Végül feltűnnek az öszvérek, amint lassan
kerülgetik a kiálló sziklákat, fel-fellépve egy magasabb szirtre, hogy
ezáltal az ég kékje szolgáljon alakjuk hátteréül. Néha csak
nehézkesen vánszorognak felfelé a kiszáradt hasadékban. Amint
közelebb érnek, felismerhetjük gyapjútakaróik derűs mintázatát,
rojtjait, nyeregtakaróikat, s amikor elhaladnak, megpillantjuk a
mindig készenlétben lévő karabélyt, amely a csomagok és a nyereg
mögé akasztva árulkodik az út veszélyes voltáról.
Az egykori Granadai Királyság, ahová el akartunk jutni, egyike
Spanyolország leginkább hegyvidékinek számító régióinak. A fát és
bokrot egyaránt nélkülöző, különböző márványokkal és gránitokkal
díszített hatalmas sierrák, azaz hegyláncok a mélykék ég felé emelik
napégette csúcsaikat, de még a legmeredekebb ormok között
elrejtve is akadnak zöldellések, termékeny völgyek, ahol párharcot
vív az uralomért a kert és a sivatag, és még a sziklán is, ha éppen ott
van, megteremhet füge, narancs, citrom, virulhat mirtusz és
vadrózsa.
E hegyek vad szorosaiban a falakkal körülvett városok és falvak,
amelyeket sasfészkek módjára építettek a szirtek közé, mór

7
falaikkal s a hegycsúcsokra emelt, már omladozó őrtornyokkal
felidézik a keresztények és a mórok háborúskodásának lovagias
idejét és a Granada elfoglalásáért folytatott romantikus hadjáratot.
A magas sierrákon átkelő utas gyakran kénytelen leszállni lováról és
vezetni azt a meredek emelkedőkön és lejtőkön, amelyek olyanok,
mint egy lépcső összetört fokai. Helyenként félelmetes szakadékok
fölött kanyarog az út, és semmilyen korlát nem véd a feneketlen
mélységtől, hogy azután vészesen meredek és sötét lejtőn
ereszkedjék lefelé. Másutt a tél végi vízáradat vájta hasadékkal küzd
meg a contrabandista sötét ösvénye; és bárhol feltűnhet a vészjósló
kereszt, amelyet elhagyatott útszakaszokon egy-egy kőrakásra
helyeznek, az ott történt rablógyilkosság emlékére, s amely
figyelmezteti az utazót, hogy banditafészkek között jár, s lehet, hogy
éppen most is sanda bandoleró-tekintet követi lépteit. Másszor, egy
szűk völgybe térve rekedt bődülésre riad az utazó, és a hegyi legelőn
szilaj andalúz bikák csordáját pillantja meg, amelyeket a
bikaviadalokra nevelnek. Kellemes borzongást éreztem, ha szabad
ezt a kifejezést használnom, közvetlen közelről szemlélve e
rettenetes állatokat, amelyek különleges erővel áldattak meg, amint
fékezhetetlen vadságukban járják legelőjüket, szinte nem ismerve
emberi arcot a reájuk felügyelő egyetlen gulyásén kívül, s néha neki
sincs bátorsága, hogy közelükbe merészkedjék. Az állatok rekedtes
bőgése és fenyegető tekintetük, amint letekintenek egy- egy
magaslatról, még ijesztőbbé teszik a vad tájat.
Akaratlanul időztem el hosszabban a spanyolországi utazás
általános jellemzőinek taglalásánál, mint eredetileg szerettein volna,
de a félszigettel kapcsolatos minden visszaemlékezésben akad olyan
regényesség, amely jólesik a léleknek.
Mivel Granada felé ajánlott útvonalunk hegyvidéken át vezet,
ahol az utak csak alig jobbak az öszvércsapásnál, és állítólag a
rablók támadásainak is gyakran vannak kitéve, kellő óvatossággal
tettük meg az előkészületeket. Poggyászunk értékesebb részét egy-
két nappal előbb, az öszvérhajcsárokkal indítottuk útnak, csak
ruháinkat, az utazáshoz szükséges holmikat és a kiadásokra
szükséges pénzt tartottuk magunknál, némi többletdollárral egy
„rablóerszényben”, hogy abból elégítsük ki az úriemberek
követelését, ha netán útközben megtámadnának bennünket.

8
Rosszul járhat a túlságosan óvatos utazó, aki megspórolva ezt az
óvintézkedést, üres kézzel kerül a rablók markába. Valószínűleg
alaposan eltángálják azért, hogy elcsalta a járandóságukat. „Az efféle
úriemberek nem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy
ingyen kószáljanak az utakon és kockáztassák az akasztófát.”
Egy pár keménykötésű lovat szereztünk be saját hátaslovunknak,
egy harmadikat pedig szerény poggyászunknak és a tagbaszakadt,
húsz év körüli biscayai legénynek, lovászunknak, inasunknak és
mindenekelőtt testőrünknek. Az utóbbi tisztség ellátásához
felszereltük egy félelmetes trabucóval, azaz karabéllyal, amivel
ígérte, hogy megvéd bennünket a rateróktól, vagyis a magányos
útonállóktól; ami viszont az erősebb bandákat illeti, amilyen például
az „Ecija fiai” volt, hát azokhoz bevallotta, hogy nincs elég bátorsága.
Az utazás elején különösen nagyra volt fegyverével, amely azután –
szégyent hozva tulajdonosának képességeire – töltetlenül lógott
nyerge mögött.
Előzetes megállapodásunk szerint a lovakat kölcsönző ember
vállalta a takarmányozás és az istállózás költségeit utazásunk során,
miként biscayai kísérőnk ellátását is, akit e célból kistafírozott a
megfelelő összeggel. Jeleztük azonban a legénynek, hogy bár
konkrétan megalkudtunk mesterével, az csak az ő javára történt, és
ha derék, igaz embernek bizonyul, ő is és a lovak is a mi
költségünkön élhetnek, a kapott ellátmány pedig a zsebében
maradhat. Ez a váratlan bőkezűség, amelyhez még egy alkalmi
szivar is társult, teljesen levette a lábáról. Valóban hűséges, vidám,
jószívű teremtmény volt, kifogyhatatlan a bölcsességekből és
közmondásokból, miként a fegyverhordozók mintapéldánya, a híres
Sancho, akinek a nevét rá ragasztottuk, s igazi spanyolként, annak
ellenére, hogy nyájas bizalmassággal bántunk vele, soha, még a
legnagyobb derültség pillanataiban sem lépte át az illendőség
határát.
Ezek voltak a kevésbé fontos előkészületek; fontosabb volt a jó
adag humor és az őszinte jóakarat, az eltökéltség, hogy igazi
contrabandista módjára utazunk, úgy vesszük a dolgokat,
amilyenek, legyenek akár rosszak, akár jók, és mindenféle emberhez
és feltételhez kalandozó társaságként viszonyulunk. Ez a helyes
módja a spanyolországi utazásnak. Ilyen felkészülés és ilyen

9
elhatározások után mi gondja lehet az utazónak az országgal, ahol a
legnyomorúságosabb kocsmában is várhatnak rá olyan kalandok,
mint egy elvarázsolt kastélyban, és ahol minden egyes étkezés már
önmagában sikernek számít! Panaszkodjanak csak mások a széles
országutak, pazar szállodák, a rafinált komfort hiányára, amelyet a
civilizált országok unalmassá és közönségessé fejlesztettek; ide
nekem a fárasztó hegymászást, a kalandozást, a kilátástalan
gyaloglást, a félvad, de őszinte és vendégszerető szokásokat,
amelyek oly nemes bájt kölcsönöznek a szeretett, romantikus, öreg
Spanyolországnak!
Ilyen felszereléssel és kísérettel vonultunk ki „Sevilla gyönyörű
városából” egy verőfényes májusi napon, reggel fél hétkor
ismerőseink, egy hölgy és egy úr társaságában, akik megtettek
velünk néhány mérföldet a spanyol búcsúztatási szokásoknak
megfelelően. Utunk Alcala de Guadairán (az Aira folyó melletti
Alcalán) keresztül vezetett, amely ellátja Sevillát vízzel és kenyérrel.
Innen szállítják Sevillába a pékek azt a különösen finom kenyeret,
amelyről híres a város, itt készítik azokat a pereceket, amely méltán
kiérdemelt nevükön, mint pan de Dios (Isten kenyere) váltak
ismertté, s amelyekkel mellékesen mi is megtöltettük az útra Sancho
barátunk tarisznyáit. Teljes joggal hívják e hasznos városkát Sevilla
kemencéjének vagy Alcala de Panaderosnak (azaz a pékek
Alcalájának), mivel lakóinak jó része ebben a szakmában
tevékenykedik, és az innen Sevillába vezető országúton egymást
érik az öszvér- és szamársorok a veknikkel és perecekkel megrakott
hatalmas málháskosarakkal.
Mint említettem, Alcala szállítja Sevillának a vizet. Itt vannak a
rómaiak és a mórok által épített hatalmas víztároló medencék,
ahonnan nagyszerű vízvezetékek futnak Sevillába. Alcala forrásai
legalább annyira híresek, mint kemencéi, és bizonyos mértékben a
kenyér ízletessége is a víz lágyságának, frissességének és
tisztaságának tulajdonítható.
Megálltunk egy kis időre a régi mór kastély romjainál, amely
kedvelt helye a Sevillából érkező piknikező társaságoknak, s ahol
már mi is sok kellemes órát töltöttünk. Hatalmas, lőrésekkel
átlyuggatott falak zárnak körül egy nagy szögletes tornyot vagy
várat masomorák, azaz föld alatti magtárak maradványaival. A

10
Guadaira a domb körül, a romok alatt kanyarog; nád, szittyó és
tavirózsa között csordogálva, rododendronok, csipkerózsák, sárga
mirtuszok, tobzódó vadvirágok és illatos cserjék árnyékában, a
partok mentén narancs-, citrom- és gránátalmaligetekkel, ahonnan a
fülemüle korai dala hallatszik.
Festői híd keresztezte a folyócskát, amelynek egyik oldalán a
kastélyhoz tartozó öreg mór malom volt, sárga kőből épült torony
védelmében; egy halász hálója száradt a falra akasztva, és
közvetlenül mellette, a folyón ott volt a ladikja is; az ősi hídon
parasztasszonyok csoportja haladt át, élénk színű ruházatuk
tükröződött a csendes folyó felszínén. Összességében csodálatos,
tájképfestő ecsetjére méltó látvány volt.
Az elhagyatott folyószakaszokon oly gyakran látható mór
vízimalmok jellegzetes elemei a spanyol tájnak, és a veszedelmes
régi időkről tanúskodnak. Kőből épültek, gyakran toronyként,
lőrésekkel és védőfalakkal, amelyek lehetővé tették a védelmet a
háborús időszakokban, amikor az ország a határ mindkét oldalán ki
volt téve hirtelen betöréseknek, pusztító rablótámadásoknak, s
amikor az emberek fegyverrel a kézben végezték napi munkájukat,
és szükségük volt alkalmi menedékhelyre.
Következő állomáshelyünk Gandul volt, ahol egy másik mór
kastély romjai álltak, egy omladozó torony, a gólyák kedvelt
fészkelőhelye, ahonnan remek kilátás nyílott egy széles campiñára,
azaz termékeny síkságra és Ronda távoli hegyeire. Ezek a kastélyok
erődítményül szolgáltak a földek megvédésére a rablóportyázások
ellen, amelyek során elpusztították a gabonatáblákat, a legelőkön
összeszedett nyájakat és csordákat pedig a foglyul ejtett
parasztokkal együtt hosszú menetekben hajtották át a határ
túloldalára.
Gandulban rendes fogadóra találtunk, de a helyiek nem tudták
megmondani az időt, mert a toronyóra csak naponta egyszer, két
órával dél után ütött, addig csak találgatni lehetett az idő múlását.
Úgy éreztük, ideje lenne enni valamit, leszálltunk hát a lovakról, és
megrendeltük az ételt. Amíg az készült, felkerestük a palotát, amely
egykoron Gandul márkijának rezidenciája volt. Mindent
pusztulóban találtunk, legfeljebb két vagy három szoba volt lakható
állapotban, de azok bútorzata is nagyon szegényes volt. Ezzel együtt

11
megjelentek az egykori pompa maradványai: a terasz, amelyen
valaha szép hölgyek és finom gavallérok sétálgattak; a halastó és az
elvadult kert, szőlővel és datolyapálmával. Csatlakozott hozzánk egy
kövér káplán, aki csokornyi rózsát szedett, amelyet nagyon gáláns
módon nyújtott át a társaságunkban lévő hölgynek.
A palota alatt volt egy malom, előtte narancsfák és áloék meg egy
szép tiszta vizű patak. Letelepedtünk az árnyékba, a molnárok pedig
félbehagyva munkájukat leültek mellénk, és együtt dohányoztunk,
lévén az andalúzok mindig készek egy kis tereferére. A borbély
esedékes látogatását várták, aki hetente egyszer jött, hogy rendbe
tegye mindenkinek az állát. Hamarosan meg is érkezett: tizenhét
éves legény volt, aki szamáron lovagolt, és égett a vágytól, hogy
megmutassa új tarisznyáját, amelyet éppen most vett a vásárban; az
egy dollárnak megfelelő árat Szent Iván napján (júniusban) kell
megfizetnie, és bízott benne, hogy fog addig annyi szakállat vágni,
amiből meglesz a szükséges összeg.
Mire a kastély szűkszavú toronyórája elütötte a kettőt, már be is
fejeztük ebédünket. így azután elváltunk sevillai barátainktól, és
elhagytuk a még mindig borbélykés alatt lévő molnárokat, s
nekivágtunk, hogy átlovagoljunk a campiñán. Egyike volt ez a
Spanyolországban gyakori nagy síkságoknak, ahol hosszú
mérföldeken át se egy ház, se egy fa. A szerencsétlen utazó,
amilyenek mi is voltunk, jókora ismétlődő záporesőknek van kitéve.
Egyedüli védelmünk a spanyol köpeny volt, amely ugyan majdnem
teljesen beborítja az embert és a lovát is, de mérföldről mérföldre
mind nehezebb. Amint túléltük az egyik záport, már láttuk is, amint
lassan, de megállíthatatlanul közeledik a következő; szerencsére a
szünetekben kitör a forró andalúz napsütés, amelytől azután
gőzkarikákat eregetnek, de legalább valamelyest száradnak is a
köpenyek a következő átázás előtt.
Röviddel napnyugta után Arahalba, egy dombok közt fekvő
városkába érkeztünk. Nagy mozgás volt egy osztagnyi pandúr miatt,
akik a megyében járőröztek, rablókra vadászva.
A magunkfajta külföldiek megjelenése rendkívüli eseménynek
számít az ország belsejében lévő városban, és egy ilyen spanyol
városkában az érkezők könnyen válnak a szóbeszéd és az
álmélkodás tárgyává. Házigazdánk két vagy három barnaköpenyes,

12
tudálékos társával a fogadó egyik sarkában tanulmányozta
útleveleinket, míg egy törvényszolga jegyzeteket készített a lámpa
halovány fényénél. Útleveleink idegen nyelvűek voltak, ami
láthatóan zavarta őket, de fegyverhordozónk, Sancho a segítségükre
sietett, és a spanyolokra jellemző tódítással nagyította fel
személyünk fontosságát. Időközben néhány szivar bőkezű
szétosztása megnyerte a körülöttünk lévők szimpátiáját, és
rövidesen az egész közösség megmozdulni látszott köszöntésünkre.
Maga a város elöljárója tette nálunk tiszteletét, és a fogadósné
kitüntetően elhelyezett egy nagy fonott karosszéket is a szobánkba,
az ilyen fontos személyek kényelme érdekében. Az osztag
parancsnoka velünk vacsorázott: élénk, bőbeszédű, jó kedélyű
andalúz volt, aki Dél-Amerikában harcolt, és cikornyás szavakkal,
heves gesztikulációval, titokzatos szemforgatással idézte fel
szerelmi és katonai hőstetteit. Azt mondta, hogy megvan neki az
ország összes rablójának a névsora, és ő bizony megtalál mindenkit,
akit anya szült; ugyanakkor felajánlotta, hogy katonáiból kíséretet
állít mellénk.
– Akár egyetlen katona is elegendő, hogy megvédje önöket,
uraim; a rablók ismernek engem, és ismerik az embereimet is,
egyetlen katonám látványa elegendő ahhoz, hogy az egész sierrában
elterjedjen a rettenet.
Megköszöntük a felajánlást, és stílusát követve biztosítottuk róla,
hogy rettenthetetlen kísérőnk, Sancho védelme alatt nincs
Andalúziában egyetlen olyan rabló sem, akitől félnénk.
Miközben hetvenkedő barátunkkal iszogattunk, egyszer csak
gitár hangjára és kasztanyettacsattogásra figyeltünk fel, majd
kisvártatva kórus zendített népdalra. Az történt, hogy házigazdánk
összeszedte a környék minden műkedvelő énekesét, zenészét és
falusi szépségét, és amikor kiléptünk a kocsmaudvarra, az valódi
spanyol fiesta színhelyévé vált. Házigazdánkkal, háziasszonyunkkal
és a parancsnokkal együtt kivittük székünket az udvarra néző
boltíves folyosóra. Kézről kézre járt a gitár, és a helyi Orfeusznak
egy joviális cipész bizonyult. Jóképű fickó volt, hatalmas fekete
bajusszal, könyékig felgyűrt ingujjal. Művészien szólaltatta meg a
gitárt, szerelmes dalt adott elő, csábos pillantásokat vetve a
hölgyekre, akiknek láthatóan ő volt a kedvencük. Eltáncolt utána

13
egy fandangót is az egyik telt idomú andalúz leánnyal, a nézősereg
nagy gyönyörűségére. A jelenlévő hölgyek egyike sem vehette fel
azonban a versenyt a házigazda csinos leányával, Pepitával, aki
elillant, hogy az alkalomnak megfelelően készítse el toalettjét; haját
rózsával tűzte teli, és egy fiatal, délceg dragonyossal eljárt boleróval
vétette észre magát. Házigazdánknál frissítőt és bort rendeltünk az
egész társaságnak, és annak ellenére, hogy meglehetősen vegyes
volt a gyülekezet: katonák, öszvérhajcsárok, helybéliek, senki sem
lépte át a mértékletes szórakozás határát. A látvány tanulmány
lehetett volna egy festőművésznek: a táncosok színes csoportja,
lovasok félkatonai egyenruhájukban, barna köpönyegbe burkolózott
parasztok; s ne felejtsem el megemlíteni az öreg, vézna
törvényszolgát, aki rövid, fekete köpenyében azon igyekezett, hogy
feljegyezzen minden eseményt – egy sarokba húzódva
szorgalmasan írogatott sápadt fényénél egy nagy rézlámpának,
amely akár már Don Quijote idejében is működhetett.
A következő reggel olyan kellemes és verőfényes volt,
amilyennek a költők szerint lennie kell egy májusi reggelnek. Hét
órakor hagytuk el Arahalt, ahol a fogadó minden lakója kijött a kapu
elé, hogy elbúcsúztasson bennünket. Utunk termékeny vidéken át
vezetett, amelyen most zölden virított a gabona, ám ahol nyáron,
aratás után a kiégett, barna földek miatt monoton lehet a táj. Miként
az előző napon, most sem láttunk sem házat, sem embert. Az itteni
emberek is a dombok közötti falvakba és erődítményekbe
tömörültek, mert a termékeny földek annak idején gyakran
szenvedtek a mórok pusztításaitól.
Délben olyan helyre érkeztünk, ahol egy facsoport is akadt a
patak által öntözött, dús réten. Leereszkedtünk lovainkról, hogy
megejtsük déli étkezésünket. Valóban csodás hely volt,
vadvirágokkal, illatos cserjékkel, a körülöttünk daloló madarakkal.
Ismerve a spanyol kocsmák hiányos éléstárát s a lakatlan területet,
amelyen át kellett haladnunk, gondosan ügyelnünk kellett arra,
hogy kísérőnk tarisznyái mindig tömve legyenek élelemmel,
gallonos botája pedig csordultig legyen töltve jófajta Valdepeñas-
borral. Mivel jó közérzetünk sokkal inkább függött ezektől, mint a
karabélytól, biztattuk is kísérőnket, hogy inkább az előbbiek
töltésével törődjék; és el kell ismernem, hogy névrokona, az étkes

14
Sancho sem lehetett nálánál előrelátóbb szállítmányozó. Bár a
tarisznyákat és a kulacsot útközben gyakran és erőteljesen érte
támadásunk, csodálatos újratöltődő képességük volt, éber kísérőnk
összeszedett a kocsmákban mindent, ami falatozásunk után még
megmaradt, hogy biztosítsa az ellátmányt az út menti evés-iváshoz,
amelyekben nagy örömét lelte.
Ezúttal a maradékok igazán pazar választékát szolgálta fel a
pázsiton, megkoronázva a még Sevillából hozott remek sonkával;
azután kissé félrehúzódva ő is helyet foglalt, és azzal vigasztalta
magát, ami még a tarisznyában maradt. Egy vagy tán két látogatás a
kulacsnál annyira boldoggá és dalos kedvűvé tette, mint szöcskét a
friss harmat. Amikor tarisznyáinak feltöltését ahhoz hasonlítottam,
ahogyan Sancho Panza lekanalazta a húsosfazekakat Camacho
menyegzőjén, meggyőződhettem róla, hogy rendkívül járatos Don
Quijote történetében, de – miként a spanyol köznép körében oly
sokan – szentül hitte, hogy igaz volt a történet.
– Az már nagyon régen történt, señor – mondta érdeklődő
tekintettel.
– Nagyon, nagyon régen – válaszoltam.
– Azt is mondhatnám, hogy több mint ezer éve – tette hozzá még
mindig bizonytalan arckifejezéssel.
– Biztosan lehet vagy annyi.
Kísérőm elégedett volt. A jóhiszemű szolgálónak semmi sem
esett olyan jól, mint amikor az evészet iránti odaadását a híres
Sanchóéhoz hasonlítottuk, nem is nevezte magát másként egész
utazásunk alatt.
Befejezvén a falatozást, köpönyegeinket a fa alatti pázsitra
terítettük, és spanyol szokás szerint remek sziesztát tartottunk. Az
ég azonban kezdett beborulni, ami sürgette indulásunkat, és
délkelet felől erős szél támadt. Öt óra körül érkeztünk Osunába, egy
tizenötezer lelkes városba, amely egy domboldalon terült el, egy
templommal és egy romos kastéllyal. A fogadó a városfalakon kívül
volt, barátságtalannak tűnt. Mivel hűvös volt az este, a lakók a
kéménysarokban lévő parázstartót ülték körül; a gazdasszony
szikár vénasszony volt, aki úgy nézett ki, mint egy múmia. Amikor
beléptünk, mindenki gyanakodva nézett ránk, ahogy általában
hajlamosak a spanyolok az idegenekre; de derűs, illedelmes

15
köszöntésünk, amivel megtiszteltük őket és kalapemelésünk
enyhítette a spanyolos gőgöt; amikor pedig leültünk közéjük,
szivarra gyújtottunk, a szivarosdobozt pedig körbeadtuk, teljes volt
a győzelem. Nem ismertem még olyan spanyolt, legyen bármilyen
rangú vagy módú, aki megengedné magának, hogy előzékenységben
túltegyenek rajta; az egyszerű spanyolnak kínált ajándék szivar
pedig egyenesen ellenállhatatlan. Kétségkívül óvatosnak kell
azonban lenni, amikor valamilyen ajándékot kínálunk, még a
látszatát is kerülni kell a felsőbbrendűségnek és a lekezelésnek,
mert túlságosan is caballero ahhoz, hogy bármit is méltóságának
rovására fogadjon el.
Elhagyva Osunát másnap kora reggel beléptünk a sierrába. Festői
tájon kanyargóit az út, amely ugyan elhagyatott volt, de az út mellett
itt is, ott is feltűnő keresztek emlékeztettek a gyilkosságokra,
jelezték, hogy útonállók rejtekhelyei között járunk. Ez a vad és
zavaros vidék a hegyvonulatok által szabdalt csendes síkságokkal és
völgyekkel mindig híres volt banditáiról. Itt történt, hogy a IX.
században Omar Ibn Hasszán, egy muszlimok közül való rablóvezér,
kegyetlen uralmat alakított ki, és még a córdobai kalifák hatalmát is
kétségbe vonta. Egyike volt ez azoknak a vidékeknek is, amelyeket
Ferdinánd és Izabella uralkodása idején rendszeresen végigrabolt
Ali Atar, Loja öreg bírója, Boabdil, az utolsó mór király apósa;
olyannyira, hogy a környék az Ali Atar kertje nevet kapta; és itt
voltak a rejtekei a spanyol banditizmus történetében előkelő helyet
elfoglaló José Mariának is.
Napközben elhagytuk Fuente la Piedrát az azonos nevű sósvizű
tavacskánál, amelynek háborítatlan felszínén a távoli hegyek
tükröződtek. Azután megpillantottuk Antequerát, a háborúban
elhíresült ősi várost, amely az egész Andalúziát átszelő hatalmas
sierra ölében húzódik meg. Előtte tágas síkság nyílik: a
termékenység békés képe a sziklás hegyek alkotta keretben. Átkelve
egy szelíd folyócskán, kertek és élősövények közt közeledtünk a
városhoz, miközben a fülemülék is rázendítettek esti dalukra.
Alkonyaikor értünk a városkapuhoz. E nevezetes városban minden
határozott spanyol jelleget visel. Túlságosan távol esik a külföldiek
útvonalától ahhoz, hogy azok megváltoztathassák a régi szokásokat.
Láthattam, hogy az idősebb férfiak még mindig monterót, az

16
egykoron egész Spanyolországban elterjedt vadászkalapot hordták,
míg a fiatalabbak olyan kis kalapot, amelynek karimája körben fel
van hajtva, úgy, mint amikor a csészét lefordítva rakják a
csészealjra, a karimát pedig kokárdaszerű apró fekete bojtok
díszítik. Minden nő csipke fejkendőt és fekete szoknyát viselt. A
párizsi divat még nem jutott el Antequerába.
Egy széles utcán haladtunk tovább, majd a San Fernando-
fogadóban foglaltunk magunknak szállást. Bár Antequera viszonylag
jelentős település, mivel eléggé távol van a közlekedési
útvonalaktól, mint már jeleztem, a fogadóban szegényes kosztra és
rossz szobákra számítottam. Kellemesen csalódtam hát, amikor
megláttam a vacsorához terített bőséges asztalt, s ami még jobb
volt, a szép tiszta szobákat és a kényelmes ágyakat. Sancho barátunk
ugyanolyan jól érezte magát, mint druszája akkor, amikor a herceg
konyhájának vezetésével bízták meg; és amikor éjszakai nyugovóra
tértem, arról tájékoztatott, hogy a tarisznyák szempontjából is jó
napunk volt.
Korán reggel (május 4-én) elsétáltam a mór kastély romjaihoz,
amely már maga is romokra, egy római erőd maradványaira épült.
Letelepedve egy omladozó torony köveire, tágas és változatos
tájban gyönyörködhettem, amely önmagában is elragadó volt,
ráadásul telis-teli történeti és romantikus emlékekkel, hiszen épp a
közepén feküdt a mór-keresztény lovagi vetélkedésekről nevezetes
vidéknek. Alattam, a hegyek ölében nyújtózkodott a krónikákban és
balladákban oly sokszor említett lovagi város. Azon a kapun vonult
ki a legelőkelőbb és legbátrabb spanyol lovagok hada, s ott a domb,
ahol parádéztak, amikor a Granada meghódításáért folyó háborúban
elindultak arra a betörésre, amely azután Málaga hegyei közt
szörnyű mészárlásban végződött, gyászba borítva egész Andalúziát.
Odább, a kertekkel, gyümölcsösökkel, gabonatáblákkal és viruló
legelőkkel borított völgy terül el, amelynek szépségét legfeljebb a
híres granadai Vegáé múlja felül. Jobbra a Szerelmesek sziklájának
hívott meredek hegyfok nyúlik be messze a síkságba, ahonnan a
mór bíró leánya és kedvese üldözőik elöl kétségbeesésükben a
mélybe vetették magukat.
Amikor lefelé ereszkedtem, az alattam lévő templom és kolostor
harangzúgása törte meg kellemesen a reggeli hangulatot. A piacteret

17
kezdte megtölteni a környék lakossága, akik a völgy gazdag
termését kínálták a mező- gazdasági vidék központjában. Bőséges
volt a felhozatal frissen vágott rózsából, hiszen nincsen olyan
andalúz dáma vagy kisasszony, aki ünnepi öltözékét teljesnek
tartaná a hollófekete hajfürtjei közt ékkőként viruló rózsaszál
nélkül.
Visszatérve a fogadóba, Sancho barátunkat élénk diskurzusban
találtam házigazdánkkal és annak két vagy három szolgálójával.
Éppen befejezett valami csodálatos sevillai történetet, ami
láthatólag arra indította a fogadóst, hogy egy legalább ugyanannyira
csodás antequerai történettel válaszoljon.
– Volt egyszer – kezdte – az egyik téren egy kút, amelyet fuente
del torónak, azaz bikakútnak hívtak, mivel a víz egy kőből faragott
bikafej szájából tört elő. A bikafej alatt felirat hirdette:

En frente del toro,

Se hallen tesoro.

Vagyis ez rímbe szedve azt jelentette, hogy a bikával szemben kincs

leledzik. Sokan ástak a kút előtt, de kárba veszett a munkájuk, mert
pénzt nem találtak. Akadt végül egy leleményes fickó, aki a versikét
másként értelmezte. A bika homloka (frente) az, ahol a kincs
rejtőzhet, mondta magának, és ő lesz az, aki majd megtalálja. Késő
éjszaka egy kalapáccsal érkezett a kúthoz, és apró darabokra törte a
bikafejet; s mit gondolsz, mit talált?
– Egy rakás aranyat és gyémántot! – kiáltotta lelkesen Sancho.
– Nem talált az égvilágon semmit – vágott vissza szárazon a
fogadós –, viszont tönkretette a kutat.
Nagy nevetés tört ki ekkor a fogadós tányérnyalói körében, akik
örültek, hogy sikerült tökéletesen felültetni Sanchót a mesével,
amely szerintem egyike volt a gazda állandó vicceinek.
Nyolc órakor hagytuk el Antequerát, csodálatos volt a lovaglás a
folyócska mentén, a kertek és gyümölcsösök tavaszi illatfelhőjében,
fülemüle dalától kísérve. Utunk megkerülte a Szerelmesek szikláját
(Peñon de las Enamorados), amely egy szakadékból emelkedett
fölénk. Még a délelőtt folyamán áthaladtunk Archidonán, egy magas
dombra épült településen, fölötte hármas hegycsúcs ékeskedett és

18
egy régi mór erőd romjai. Jókora erőfeszítésbe került megmászni a
városba vezető meredek kövezett utat, pedig az a bátorító Calle Real
de Llano (A síkság királyi utcája) nevet viselte, ennél nehezebbnek
csak a leereszkedés bizonyult a város túlsó oldalán.
Délben Archidonától még látótávolságban egy kellemes kis réten
álltunk meg, amelyet olajfákkal borított dombok vettek körül. Egy
szilfa alatt, a csobogó patak partján leterítettük a fűre köpenyeinket;
lovainkat olyan helyen pányváztuk ki, ahol legelhettek, és Sanchóval
tarisznyát bonttattunk. Rendkívül szótlan volt egész délelőtt,
tulajdonképpen azóta, hogy köznevetség tárgya lett, de arca most
felderült, és győzedelmesen hozta tarisznyáit. E tarisznyák négynapi
útra való elemózsiát tartalmaztak, s a készlet alaposan feljavult az
előző este zsákmányával a gazdag antequerai kocsmából,
Sanchónak láthatóan elégtételt nyújtva a beugratásért.
– En frente del toro. Se hallen tesoro – mondta gúnyos
kuncogással, miközben egyenként húzta elő a legkülönfélébb
szerzeményeket végeláthatatlan sorban. Először egy sült gödölye
combja került elő majdnem érintetlenül, azután egy egész fogoly,
majd egy nagy sózott tőkehaldarab, papirosba tekerve, azután egy
sonka maradéka, majd egy fél jérce néhány zsemle társaságában,
egy csomó narancs, füge, mazsolaszőlő és dió. A kulacsot is sikerült
kiváló malagával feltölteni. Ahányszor csak előhúzott valamit az
éléstárból, komikus meglepetésünket rettentően élvezve kiáltozott,
s még hanyatt is vetette magát a füvön:
– Frente del toro! Frente del toro! Ó, uraim, azok ott
Antequerában fajankónak nézték Sanchót, pedig Sancho tudta, hol
találja a tesorót.
Amíg gyerekes bohóckodásán szórakoztunk, magányos koldus
lépett hozzánk, aki majdnem úgy nézett ki, mint valami zarándok.
Tekintélyes ősz szakálla volt, és szemlátomást nagyon öreg kort ért
meg, botra támaszkodott, bár még nem görnyedt meg korától;
magas volt és egyenes tartású, kifejezetten jó alakú. Kerek andalúz
kalapot viselt, irhakabátot, bőrből készült bricseszt, lábszárvédőt és
sarut. Ruházata – habár régi és foltos – összességében elfogadható
volt, modora férfias, és olyan mélységes udvariassággal köszöntött
bennünket, amely csak a legszegényebb spanyolokra jellemző.
Éppen jókedvünkben talált a látogató, és hirtelen ránk tört

19
jótékonyságunkban némi ezüstpénzt és egy búzacipót adtunk neki
meg egy pohárnyit a remek malagánkból. Köszönettel elfogadta, de
megalázkodó hálálkodás nélkül. A bort kóstolva a fény felé tartotta a
poharat, szemében a meglepetés halovány sugarával, majd egy
hajtással fenékig ürítette.
– Sok éve már, hogy nem ízleltem ilyen bort. Gyógyszer ez egy
ilyen öreg ember szívének – mondta, majd a cipóra pillantva
folytatta – ¡Bendito sea tal pan! (Áldott legyen az ilyen kenyér!), és
eltette azt a tarisznyájába.
Megkérdeztük, hogy miért nem fogyasztja el itt mindjárt.
– Nem, uraim – válaszolta –, a bort vagy meg kell inni, vagy ott
kell hagyni, de a kenyeret elvihetem haza, hogy megosszam a
családdal.
Sancho barátunk a tekintetünket fürkészte, és kiolvasva abból
engedélyünket, elemózsiánk jókora részét felajánlotta az idős
embernek, azzal a feltétellel, hogy le kell ülnie, és el kell
fogyasztania az étket.
Így hát kissé eltávolodva tőlünk letelepedett, és lassan falatozni
kezdett egy hidalgó mértékletességével és méltóságával.
Összességében az idős ember kimért modora és rendkívüli
higgadtsága azt sugallta, hogy valaha jobb napokat látott: beszéde
ugyan egyszerű volt, néha azonban színes, majdhogynem költői
kifejezéseket is használt. Elszegényedett nemesnek véltem.
Tévedtem azonban, ez csak a spanyol veleszületett udvariassága
volt és az a poétikus gondolkodásmód és nyelvezet, amellyel
gyakran találkozni eme intelligens nép alacsonyabb osztályaiban.
Mint elmondta, pásztor volt ötven éven át, de elvesztette a
munkáját, és most nyomorog.
– Amikor fiatal voltam – mondta –, semmi sem ártott nekem,
semmi sem aggasztott, mindig jól éreztem magam, egészséges
voltam; most azonban hetvenkilenc éves vagyok, koldulok, és a
szívem is kezd már cserbenhagyni.
Mindazonáltal még nem volt igazi koldus; csak a közelmúltban
történt, hogy a szükség rávitte a lealacsonyodásra, és megindítóan
ecsetelte a büszkeség és az éhség harcát annak idején, amikor
először ráköszöntött a nyomorúság. Malagából tartott hazafelé
egyetlen fillér nélkül; már jó ideje nem jutott élelemhez, miközben

20
átvágott az egyik nagy spanyol pusztaságon, ahol alig-alig élt valaki.
Már félholt volt az éhségtől, amikor betért egy ventába, azaz falusi
kocsmába. ¡Perdon Usted por Dios, hermano! (Bocsáss meg testvér,
Isten nevében!) – hangzott a válasz, ami a koldus elutasításának
szokásos formulája Spanyolországban.
– Úgy fordultam ki – mondta –, hogy szégyenem az éhségemnél is
nagyobb volt, mert a szívem még túlságosan büszke volt. Egy magas
partok közt futó folyóhoz értem, heves volt a sodrása, vonzott, hogy
alávessem magam. „Minek éljen az ilyen hitvány, nyomorult
öregember?” Amikor azonban a partfal szélére léptem, a Szűzanya
jutott eszembe, és visszafordultam. Folytattam utamat, míglen az
úttól nem messze egy kúriát vettem észre, és a hátsó kapun át
beléptem az udvarba. Az ajtó zárva volt, de két fiatal señora volt az
egyik ablakban. Tőlük próbáltam koldulni. ¡Perdon Usted por Dios,
hermano!” – és az ablak bezárult. Valahogyan kivonszoltam magam
az udvarból, de az éhség erőt vett rajtam, s a szívem is elgyengült.
Éreztem, hogy eljött az utolsó órám, lefeküdtem hát mindjárt a
kapunál, a Szűzanyának ajánlottam magam, letakartam a fejem, és
vártam a halált. Kisvártatva hazatért a ház ura: látva, hogy a
kapujában fekszem, kitakarta a fejein, megszánta ősz fürtjeimet,
bevitt a házba és enni adott. Látják hát, uraim, hogy a Szűzanya
oltalmában az embernek folyvást bíznia kell.
Az öreg szülővárosába, Archidonába tartott, amit már teljes
szépségében látni lehetett egy égbe nyúló hegy meredek oldalában.
A kastély romjaira mutatott.
– Abban a kastélyban – mondta – a granadai hadjárat idején egy
mór király lakott. Izabella királynő nagy sereggel érkezett, de a mór
csak gúnyosan nézett le rá a felhők közt lévő várából. Erre aztán a
királynő előtt megjelent a Szűzanya, és a sereget egy titkos úton
vezette a hegyekbe, amelyet addig senki sem ismert. A mórt annyira
meglepte a közeledő királynő látványa, hogy lovával egy szakadékba
zuhant, ahol halálra zúzta magát. A ló patáinak nyoma még mindig
látszik a sziklán – mesélte az öreg. – És nézzék, uraim, ott van az az
út, amelyen a királynő seregével felment a hegyre, ott tekereg felfelé
szalagként a hegyoldalban; a különös a dologban, hogy távolból jól
látható, közelebb menve viszont eltűnik a szem elől.

21
 Az út, amelyre mutatott, tulajdonképpen egy homokos szurdok
volt, amely a távolból keskenynek, jól körül- határoltnak tűnt,
közeledve hozzá azonban kiszélesedett, és alig kivehetővé vált.
Ahogy az öreg szíve felmelegedett a bortól meg a jó szótól,
belefogott, hogy elmesélje a kincs történetét, amely a mór király
kastélya alatt volt elásva. Az öreg háza közvetlenül a kastély romjai
mellett volt. Történt, hogy a helyi káplán és a nótárius háromszor is
kincsről álmodott, és munkához fogtak az álmukban látott helyen.
Az öreg veje éjjelente hallotta a csákány és az ásó hangját. Senki sem
tudja, hogy végül mit találtak, hirtelen azonban meggazdagodtak, de
megtartották titkukat. Az öreg tehát egyszer életében
karnyújtásnyira volt a szerencsétől, de arra ítéltetett, hogy sosem
kerüljön azzal egy fedél alá.
Megfigyeltem, hogy a mórok elásott kincséről szóló, egész
Spanyolországban oly népszerű történetek leginkább a
legszegényebb emberek körében terjednek. A jóságos természet
álomképeket nyújt vigaszul az anyagiak hiányáért. A szomjas ember
szökőkútról vagy rohanó folyóról álmodik, az éhes lakomáról, a
szegény egy rakás elrejtett aranyról; a koldus képzeleténél
bizonyára semmi sem gazdagabb.
Délután egy meredek, sziklás hegyszoroson, a Puerte del Reyen,
azaz királyi hágón lovagoltunk át, amely egyike a Granada vidékére
vezető legfontosabb átjáróknak, s amelyen át Ferdinánd király
vezette seregét. Amikor napnyugtakor utunk megkerült egy
dombot, elénk tárult Loja, a nevezetes határvároska, amely falainál
visszaverte Ferdinándot. Neve arabul őrt jelent, és valóban egyik
előretolt őrhelye volt a granadai Vegának. Az itteni erődítmény ura
volt a rettegett veterán, Ali Atar, Boabdil apósa; és itt történt, hogy
az utóbbi egyesítette csapatait, s nekivágott annak a katasztrofális
portyának, amely az öreg bíró halálával és Boabdil fogságba
esésével végződött. A hágó bejáratát uraló elhelyezkedése miatt
joggal tartották Lóját Granada kulcsának. A festői városka egy kopár
hegyvonulat mentén épült. A mór alcazar, azaz fellegvár romjai a
város közepén emelkedő dombot koronázzák. A város szélénél a
Genil folyó kanyarog, hol sziklák, hol ligetek, kertek, mezők között,
fölötte egy mór híddal. A város fölött minden kopár és terméketlen,
alatta viszont buja vegetáció, friss zöldellés található. Fiasonló

22
ellentétet mutat maga a folyó is: a híd fölött gyors folyású, zajos,
kavargó, alatta szelíd, növényzettel benőtt, a réteket és kerteket
tükröző. A Sierra Nevada, Granada örök hóval borított királyi hegyei
távoli keretét adják a romantikus Spanyolországra olyannyira
jellemző, változatos tájnak.
A város szélénél leszálltunk lovainkról, és Sanchóra bíztuk, hogy
vezesse őket a fogadóhoz, amíg mi sétálunk egyet, élvezve a környék
szépségét. Átmentünk a hídon, s egy kellemes alamedára, sétányra
fordultunk, amikor megszólaltak a harangok, az ima idejét jelezve. E
hangra az utazók, legyenek akár üzleti okból, akár kedvtelésből
úton, megállnak, leveszik a kalapjukat, keresztet vetnek, és
elismétlik esti imájukat; e jámbor szokást ma is szigorúan követik
Spanyolország távol eső vidékein. Ünnepélyes, elragadó volt az
alkonyati hangulat, sétálgattunk, miközben lassan besötétedett, és
az alameda magas szilfái között feltűnt az újhold ragyogása. A békés,
élvezkedő hangulatból hűséges kísérőnk távolból érkező
hangfoszlányai riasztottak bennünket. Teljesen kifulladva ért oda
hozzánk.
– ¡Ah, señores – mondta –, el pobre Sancho no es nada sin Don
Quijote! (Mit sem ér Sancho Don Quijote nélkül!)
Megijedt, hogy nem érkeztünk meg a fogadóba. Márpedig Loja
vad hegyvidéki település hírében állt, tele contrabandistákkal,
mágusokkal, ördögökkel; nem tudván, mi történhetett, a
keresésünkre indult, érdeklődve felőlünk mindenkinél, aki útjába
akadt, míg végre megtudta, hogy átkeltünk a hídon, és örömmel
látta, hogy az alamedán sétálgatunk.
A fogadó, ahová elvezetett minket, a Corona nevet viselte, és úgy
találtuk, megfelel a vidék jellegének, amelynek lakói megőrizni
látszottak a régi idők merész, tüzes szellemét. A fogadósnő egy
fiatal, csinos andalúz özvegy volt, akinek üveggyöngyökkel
szegélyezett, fekete selyemből készült hagyományos basquiñája
kiemelte formás, rugalmas combjának mozgását. Járása határozott,
egyszersmind légies volt, sötét szeme tűzzel teli. Kihívó gesztusai és
változatos ékszerei egyaránt arra vallottak, hogy hozzászokott az őt
körülvevő hódolathoz.
Méltó társa volt hasonló korú fivére, tökéletes mintái voltak az
andalúziai majónak és majának. A fivér magas, erős, jó alakú volt,

23
olajbarna arcszínnel, élénkfekete szemekkel és gesztenyebarna,
lefelé görbülő bajusszal, amely álla alatt összeért. Választékos
öltözéket viselt: alakjához igazított rövid, zöld bársonyzakót, ezüst
gombokkal gazdagon díszítve, minden zsebében fehér
zsebkendővel. Ugyanolyan anyagból készült a nadrágja, csípőtől
térdig tartó gombsorokkal. Nyakába rózsaszín selyemkendőt kötött,
amelyet a gondosan berakott ingmellen nyugvó gyűrű fogott össze;
széles öve derekán szorosan össze volt húzva; a botinas, azaz magas
kamáslija a legjobb vörösbarna bőrből készült, finoman kidolgozva,
a lábikránál megnyitva, megmutatva a harisnyát; vörösesbarna
cipője kiemelte a lábfej szép formáját.
Miközben az ajtónál állt, egy lovas érkezett, akivel halk, komoly
tárgyalásba merültek. A lovas hasonló stílusban volt felöltözve,
majdnem ugyanolyan díszesen. Harminc év körüli, tagbaszakadt
férfi volt, erős római arcéllel, jóképű, bár enyhén himlőhelyes,
kedélyes, bátor, kissé kihívó fellépéssel. Erős fekete lovát díszes
szerszám ékesítette, a nyereg mögött pedig egy pár öblös torkú
puska lógott. Egész megjelenése azokra a contrabandistákra
emlékeztetett, akikkel a Ronda környéki hegyekben találkoztam.
Láthatóan jól megértették egymást háziasszonyunk fivérével, mi
több, azt hiszem, nem tévedek, az özvegy egyik kedvenc hódolója
lehetett. Tény, hogy az egész fogadó, az ott-tartózkodókkal együtt
meglehetősen contrabandista szellemet árasztott; az egyik sarokban
a mordály is ott állt a gitár mellett. Az említett lovas az egész estét a
fogadóban töltötte, s közben nagy átéléssel előadott jó néhány
hegyvidéki románcot. Éppen vacsoráztunk, amikor két
szerencsétlen, zilált asztúriai lépett be, étekért és egy éjszakára
szállásért könyörögve. Vásárról jöttek, amikor a hegyek közt rablók
támadták meg őket, elvették áruval megrakott lovaikat,
megfosztották őket összes pénzüktől és ruházatuk jó részétől is; s
mivel ellenállást tanúsítottak, meg is verték és majdnem pucéran
hagyták őket az úton. Útitársam a reá jellemző azonnali természetes
nagylelkűséggel vacsorát rendelt, és némi pénzt is adott nekik, hogy
segítse hazatérésüket.
Az este előrehaladtával fokozódott a dramatis personae.
Beállított egy kis csevegésre a háziasszonnyal egy magas, széles
vállú, hatvan év körüli férfi. Hagyományos andalúz öltözéket viselt,

24
és a hóna alatt egy hatalmas szablyát hordozott; hosszú bajusza volt
és meglehetősen gőgös fellépése. Láthatóan mindenki nagy
tisztelettel övezte. Sancho barátunk megsúgta, hogy ez a bizonyos
Don Ventura Rodriguez, Loja hőse és bajnoka, aki hősiességének és
erejének köszönheti hírnevét. A francia megszállás idején meglepett
hat alvó lovas katonát; előbb elkötötte lovaikat, majd szablyájával
rájuk rontott, egy részüket lekaszabolta, a többit foglyul ejtette. E
hőstettet a király napi egy pezeta (egyötöd dollár) életjáradékkal
jutalmazta, és a Don méltósággal is felruházta.
Szórakoztató volt figyelni dagályos beszédét és magatartását.
Kétségtelenül tökéletes andalúz volt, amilyen kérkedő, olyan elszánt
is. Szablyáját folyamatosan kezében vagy hóna alatt tartotta, úgy
hordozta akár kislány a babáját, az ő Santa Teresájának becézte, és
azt mondta:
– Ha kihúzom, a föld beleremeg (tiembla la tierra).
Sokáig fennmaradtam, figyelve a tarka társaság különböző témáit
a spanyol posadára jellemző fesztelenségben. Voltak
contrabandistákról szóló dalok, rablóhistóriák, háborús hőstettek és
mór legendák. Az utóbbiak csinos úrnőnktől eredtek, aki poétikus
előadást tartott a pokolról, pontosabban a lojai alvilágokról: a sötét
barlangokról, ahol föld alatti folyók és vízesések keltenek félelmetes
morajt. Azt mondják az emberek, hogy a mór idők óta elzárt
hamispénzverdék vannak ott, és ezekben a barlangokban még
mindig őrzik kincseiket a mór királyok.
A látottaktól és hallottaktól felcsigázott képzelettel tértem
nyugovóra e harcias városban. Épp sikerült elaludnom, amikor
rettenetes lárma és zenebona riasztott fel, ami magát La Mancha
lovagját is megrémisztetté volna, márpedig az ő látogatásai a
spanyol posadákban mindig meglehetősen nagy zajjal jártak. Egy
pillanatig úgy tűnt, mintha a mórok újra betörnének a városba, vagy
a pokol bugyrai tárultak volna fel, amelyekről háziasszonyom
beszélt. Hiányos öltözetben rohantam ki felderíteni, hogy mi történt.
Sem több, sem kevesebb nem volt, mint egy öregember és egy
gömbölyded leányzó menyegzőjét köszöntő macskazene. Kívánva az
öregnek, hogy lelje meg örömét a házasságban és a szerenádban is,
visszatértem most már csendesebb ágyamba, s mélyen aludtam,
egészen reggelig.

25
 Öltözködés közben szemügyre vettem az ablakom előtti
népséget. Jó megjelenésű fiatalemberek csoportjai voltak, díszes,
változatos andalúz viseletben, utánozhatatlan spanyol módon
magukra vetett barna köpennyel és eredeti módon fejükbe vágott
majo kalappal. Ugyanolyan daliás megjelenésük volt, amilyent már
megfigyelhettem Ronda elegáns hegylakói körében. Andalúziának
ez a része egyébként is bővelkedik az ilyen vidám figurákban. Járják
a falvakat és a városokat; láthatóan idejük és pénzük akad elég, és
„van lovuk s fegyverük is, amit viselnek”. Nagy fecsegők, nagy
dohányosok, járatosak a gitárpengetésben és a szép majáknak szóló
dalokban, híres bolerótáncosok. Egész Spanyolországban a férfiak –
még ha szegények is – úri módon bővében vannak a szabadidőnek,
úgy tűnik, az igazi lovag jellemző tulajdonságának tartják, hogy az
sohasem siet; ráadásul az andalúzok, amilyen jókedvűek, legalább
annyira gondtalanok is, nem lehet rajtuk felfedezni a semmittevés
egyetlen káros kísérőjelenségét sem. Az Andalúzia hegyvidékein és
tengeri határai mentén uralkodó kalandos banditizmus
kétségtelenül alapjául szolgált e derék tulajdonságnak.
Éppen ellentéte volt ennek a két hosszú lábú valenciai öltözéke,
akik áruval megrakott szamarat vezettek, hátán keresztbe fektetett,
lövésre kész puskával. Lekerekített kabátkát viseltek és bő szárú
vászongatyát, amely alig ért térdig, és inkább szoknyának látszott,
vörös faját, azaz szorosan a derekukra erősített övét, bőrsarut,
fejükön körben turbánszerű színes kendőt, amely azonban a fejtetőt
szabadon hagyta; összességében tehát egész öltözetük a
hagyományos mór viseletre emlékeztetett.
Amint Lóját elhagytuk, jól felszerelt és felfegyverzett lovag
csatlakozott hozzánk, akit egy gyalogos escopetero, azaz muskétás
követett. Udvariasan köszöntött bennünket, és rögtön be is
mutatkozott. Vámparancsnoknak mondta magát, feltételezem
azonban, hogy inkább egy olyan fegyveres társaság vezetője volt,
amely az utak őrjáratozásával és a contrabandisták felderítésével
foglalkozik. Az escopetero egyike volt az őröknek. Reggeli
lovaglásunk alatt sok mindent sikerült megtudnom a
contrabandistákról, akik Spanyolországban majdnem valamiféle
lovagi szintre emelkedtek. Elmondása szerint sokfelől érkeznek
Andalúziába, leginkább La Manchából; néha azért, hogy csempészett

26
árut vegyenek át a gibraltári fövenyen egy megbeszélt éjszakán,
máskor azért, hogy elérjenek egy hajót, amely az adott éjszakán a
part meghatározott szakasza előtt vet horgonyt. Éjjelente
találkoznak, és akkor utaznak. Nappal csendben meghúzódnak a
barrancókban, a hegyi patakok által kivájt vízmosásokban vagy
magányos tanyaházakban, ahol általában szíves fogadtatásban van
részük a családnak, a csempészáruból juttatott bőkezű
ajándékoknak köszönhetően. Tény, hogy a hegyi falvak és tanyák
lányai, asszonyai nagyrészt olyan cicomát és csecsebecsét viselnek,
amely a kedves és adakozó contrabandistáktól származik.
Amikor a tengerpartra érnek, ahol a hajóval kell találkozniuk, az
éji sötétben keresnek egy sziklaszirtet vagy tengerbe nyúló
földnyelvet. Ha vitorlát pillantanak meg a part közelében, leadják az
egyezményes jelet, ami gyakran egy lámpás háromszori felvillantása
egy köpönyeg alól. Ha választ kapnak a jelzésre, leereszkednek a
vízpartra és felkészülnek a gyors munkára. A hajó a part felé közelít,
és minden csónakját megtöltik csempészáruval, amelyet már előre
összeraktak a lóháton történő szállításra alkalmas méretű
csomagokba. A csomagokat sietősen a partra dobálják, majd
ugyanolyan sietősen összeszedik és lóra pakolják, s a
contrabandisták máris beveszik magukat a hegyekbe. Ott azután a
legnehezebb, legvadabb, legelhagyatottabb utakon haladnak, ahol
semmi értelme az üldözésüknek. A vámőrök ezt meg sem próbálják,
más módszerük van. Amikor értesülnek egy fel- málházott banda
érkezéséről a hegyek felől, elébük mennek, gyakran akár tizenkét
gyalogossal és nyolc lovassal, és ott foglalják el állásaikat, ahol a
hegyszoros kiér a síkságra. A gyalogság bizonyos távolságra a
hegyszorosban rejtőzködik el; engedik, hogy a banda áthaladjon,
majd felállnak és tüzet nyitnak rájuk. A contrabandisták
előrenyomulnak, de szembetalálkoznak a lovasokkal. Ilyenkor vad
ütközet kezdődik. A megszorított contrabandisták kétségbe esnek.
Vannak, akik leszállnak lovukról, és azt fedezékül használva, a háta
fölött nyitnak tüzet; egyesek elvágják a pányvákat, hogy a csomagok
szétszóródjanak és késleltessék az ellenséget, miközben ők lóháton
próbálnak menekülni. Vannak, akik ily módon árujukat odahagyva
inainak el, mások lovastul, rakományostul, mindenestül fogságba

27
esnek, s akadnak, akik mindent hátrahagyva, a hegyet mászva
menekülnek.
– Így azután – szólalt meg Sancho, aki eddig élénk figyelemmel
kísérte az elhangzottakat – törvényes rablókká válnak.
Nem sokáig derülhettem a törvényesség Sancho-féle
értelmezésén, mert a vámparancsnok elmondta, hogy a csempészek,
akik ilyen módon mindenüket elveszítették, úgy érzik, joguk van az
útonállásra, és az utazókat arra használni, hogy elegendő tőkét
gyűjtsenek ahhoz, hogy újra felszerelkezve és lóra szállva
contrabandista módjára folytathassák életüket.
Déltájban útitársunk elköszönt, és nyomában az escopeteróval
nekivágott egy meredek hágónak; mi pedig hamarosan kijöttünk a
hegyek közül, és elértük a híres granadai Vegát.
Utolsó déli étkünket egy olajfaligetben, egy folyócska partján
fogyasztottuk el. Klasszikus helyszín szomszédságában voltunk,
közel a Soto de Roma ligeteihez és kertjeihez. A legenda szerint a
menedéket Julian gróf alapította, leánya, Florinda vigasztalására.
Később Granada királyainak vidéki rezidenciája lett, az újabb
időkben pedig Wellington hercegének adományozták.
Hűséges kísérőnk eléggé szomorú képet vágott, amikor utoljára
húzhatta elő tarisznyájának tartalmát, belegondolva, hogy
utazásunk a végéhez közeledik, pedig ilyen urakkal, mint mondotta,
a világ végére is elutazott volna. Falatozásunk ennek ellenére
kedélyesen folyt a pompás környezetben. Felhőtlen idő volt. A nap
melegét a hegyek felől érkező hűvös szellő mérsékelte. Előttünk
terült el a csodálatos Vega. A távolban ott volt a romantikus Granada
az Alhambra fölé emelkedő vörös tornyaival, majd még távolabb a
Sierra Nevada ezüstfényű havas csúcsai.
Befejezve az étkezést, leterítettük köpenyeinket az utolsó al
fresco sziesztához, amelyhez az altatódalt a virágokra szálló méhek
zümmögése és az olajfák felől hallható galambturbékolás
szolgáltatta. A rekkenő órák múltával folytattuk utazásunkat. Egy
kis idő elteltével utolértünk egy öszvéren ülő kövér emberkét, aki
leginkább egy varangyra emlékeztetett. Szóba elegyedett Sanchó-
val, s miután megtudta, hogy idegenek vagyunk, felajánlotta, hogy
elkísér minket egy jó fogadóba. Nótáriusnak mondta magát, aki
ismeri a várost, mint a tenyerét.

28
 – ¡Ah, Dios, señores! Micsoda várost fognak látni! Milyen utcák!
Milyen terek! Milyen paloták és asszonyok! ¡Ah, Santa María
purísima! Micsoda asszonyok!
– Biztos benne – kérdeztem –, hogy a fogadó, amelyet említett,
olyan jó?
– Jó! ¡Santa María! A legjobb egész Granadában. Salones grandes,
camas de lujo – colchones de pluma (nagy szalonok, luxus ágyak
pihepaplannal). Ah, señores, úgy fognak étkezni, mint a Gyerekkirály
az Alhambrában.
– És mit esznek majd a lovaim? – kérdezte Sancho.
– Amit a Gyerekkirály lovai. Chocolate con leche y boltos para
almuerza (Reggelire kakaót cukros pereccel.) – válaszolta, gúnyos
oldalpillantást vetve kísérőnkre.
Ennyire kimerítő tájékoztatás után mi más maradt számunkra,
mint a vágy, hogy meglássuk ezt a helyet. Nyugodtan poroszkáltunk
hát tovább, élen a kis köpcös nótáriussal, aki minduntalan
hátrafordult, hogy tovább ecsetelje nekünk Granada nagyszerűségét
és a felejthetetlen időt, amit a fogadóban fogunk tölteni.
Ilyen kísérettel haladtunk az aloé- és fügekaktusz-bokrok közt, a
Vegát díszítő kertek végtelen sora mentén, míg napnyugta táján
elértük a városkaput. Félhivatalos vezetőnk egyik utcán fel-, majd a
másikon levezetett bennünket, majd befordult egy fogadó udvarára,
ahol láthatóan otthonosan érezte magát. Miután keresztnevén
köszöntötte a fogadóst, úgy ajánlott figyelmébe bennünket, mint két
caballeros de mucho valor, akik érdemesek a legjobb szobákra és a
legdrágább élelmezésre. Azonnal eszünkbe juttatta a különös
patrónust, aki harsonaszóval mutatta be Gil Blast Pennaflorban a
fogadósnak és nejének, majd vacsorára pisztrángot rendelt, amit
nagy étvággyal falt fel a vendég költségére.
– Nem is tudjátok, hogy minek vagytok a birtokában! – kiáltotta
vezetőnk a fogadósnak és feleségének. – Valódi kincs van a
házatokban. Úgy tekintsetek e fiatal urakra, mint a világ nyolcadik
csodájára!
(Semmi sem túl jó e házban santillanei Gil Blas úrnak, aki
megérdemli, hogy herceg módjára lássák vendégül.)
Eltökélve, hogy a kis nótárius nem fog a mi kontónkra
pisztrángot enni, mint prototípusa Pennaflorban, tartózkodtunk

29
attól, hogy meghívjuk vacsorára, és semmi okunk nem volt
szemrehányást tenni magunknak e hálátlanságért, mivel még el sem
jött a reggel, amikor már megállapíthattuk, hogy a kis gazfickó, aki
kétségtelenül a tulajdonos cimborája volt, Granada egyik
legkopottabb fogadójába csalogatott bennünket.

30
 Az Alhambra-palota

Az utazónak, akit átitat a vonzalom a történelem és a költészet iránt,

amelyek olyannyira elválaszthatatlanul összefonódtak a romantikus
spanyol krónikákban, az Alhambra ugyanolyan hódolat tárgya, mint
minden hithű muszlimnak a Kába. Mennyi legenda és monda – igaz
vagy képzelet szülte –, hány dal és ballada – arab és spanyol,
szóljanak akár szerelemről, akár háborúról, akár lovagiasságról –
kötődik ehhez a keleties épületegyütteshez. Királyi lakhelye volt a
mór uralkodóknak, ahonnan az ázsiai fényűzés minden
ragyogásával és rafinériájával körülvéve uralkodtak a fölött, amit
földi paradicsomként magasztaltak, és amely spanyolországi
birodalmuk utolsó bástyájává vált. A királyi palota része a város
fölött uralkodó erődítménynek, amelynek tornyokkal tűzdelt falai
szabálytalan formában ölelik körül egy domb, a Sierra Nevada
nyúlványának tetejét. Kívülről tornyok és oromzatok durva
együttese, amely nélkülözi az elrendezés szabályosságát és az
építészeti szépséget, semmit sem árulva el a szépségből és bájból,
amely belsejét jellemzi.
A mór időkben az erőd, amelynek falai által körülvett területen
akár negyven-ezres sereg is állomásozhatott, gyakran szolgált
uralkodók menhelyéül, ahová fellázadt alattvalóik elől menekültek.
Miután a mór királyság keresztény kézre került, az Alhambra
megmaradt királyi birtoknak, ahol alkalmanként időztek a kasztíliai
uralkodók. V. Károly császár egy nagystílű palota építésébe is
belekezdett az Alhambra falain belül, a befejezéstől azonban
elrettentették az ismétlődő földrengések. Az utolsó királyi lakók V.
Fülöp és a gyönyörű királyné, Pármai Erzsébet voltak a XVIII. század
elején. Fogadásukra nagy előkészületek történtek. A palotát és a
kerteket felújították, és egy új szobasort is építettek, amelynek

31
díszítését Itáliából hívott művészek végezték. A királyi tartózkodás
azonban csak átmeneti volt, a királyi pár távozása után a palota
visszasüllyedt elhagyatottságába. Katonai célokra azonban továbbra
is fenntartották. A kormányzó közvetlenül a korona alá tartozott,
Granada főkapitányától teljesen függetlenül, hatásköre lefelé, a
város széléig terjedt. Jelentős helyőrség állomásozott itt; a
parancsnok szobái a mór palota elején voltak, és ha leereszkedett a
városba, azt sohasem tette katonai kíséret nélkül. Az erődítmény
maga is egy kisebb város volt, falain belül számos utcával, házakkal,
ferences kolostorral és plébániatemplommal.
Az udvar távozása azonban az Alhambra számára végzetes
csapásnak bizonyult. Gyönyörű termei elhagyatottá váltak,
néhánynak már a falai is omladoztak; tönkrementek a kertek, a
szökőkutak működése is leállt. A lakóhelyeket fokozatosan züllött,
törvényen kívüli népség foglalta el: contrabandisták, akik éltek a
független joghatóság kínálta helyzettel, és folyamatosan
nagyszabású, gátlástalan feketekereskedelmet űztek, valamint a
tolvajok és szélhámosok minden fajtája, akik menedéket találtak
maguknak, ahonnan fosztogathatták Granadát és környékét. Végül
azonban erős kézzel közbeavatkozott a kormányzat: az egész
népséget alaposan megrostálták; csak azok maradhattak, akik
tisztességesek voltak, és törvényes joguk volt ott lakni. A házak
nagyobb részét lerombolták, csak egy falunyi maradt meg a
templommal és a ferences kolostorral. A legutóbbi spanyolországi
felfordulás idején, amikor Granada a franciák kezén volt, ők
állomásoztattak csapatokat, és a palota időnként a francia
parancsnok szálláshelyéül szolgált. A felvilágosult szemléletnek
köszönhetően, amely mindig is megkülönböztette a francia
nemzetet hódításai során, a mór elegancia és pompa emlékműve
megmenekült az őt fenyegető teljes pusztulástól és feledéstől.
Kijavították a tetőket, a termeket és balkonokat bebiztosították az
időjárás viszontagságai ellen, a kerteket újra művelték, a
vízvezetékeket helyreállították, a szökőkutak megint gyöngyöző
vízsugarat lövelltek; Spanyolország tehát megszállóinak köszönheti,
hogy megóvták számára legszebb és legértékesebb történelmi
emlékét.

32
 Távozásukkor a franciák a külső fal számos tornyát
felrobbantották, és az erődítményt szinte teljesen védhetetlenül
hagyták hátra. A hely katonai jelentősége ezzel megszűnt. A
helyőrség azóta néhány hadirokkant katonából áll, akiknek a fő
feladatuk néhány külső torony őrzése, amelyek alkalmanként állami
börtönként szolgáltak; a kormányzó pedig magára hagyva az
Alhambra magas dombját, inkább Granada központjában lakik,
ahonnan kényelmesebben intézheti hivatalos ügyeit.
Legelső célunk természetesen már az érkezésünk utáni reggelen
az idő által megszentelt épület felkeresése volt; amelyet már
annyiszor és oly részletesen leírtak az utazók, hogy nem vállalom
róla a teljes körű beszámolót, csak vázlatosan mutatom be egy-egy
részletét az azokhoz kötődő eseményekkel és asszociációkkal.
Elhagyva a posadát és átvágva a nevezetes Bibarrambla téren, a
mór lovagi tornák és viadalok színhelyén, a most zsúfolt piactéren, a
Zacatínon haladtunk tovább, amely főutcája volt a mór időkben a
Nagy Bazárnak, és ahonnan ma is kis üzletek és átjárók nyílnak,
megőrizve a keleties jelleget. Keresztezve a főkapitány palotája
előtti szabad térséget, egy szűk, kanyargós utcán indultunk fölfelé,
amelynek neve Granada lovagias időszakára emlékeztetett:
Gomeres utca, a krónikákban és dalokban megörökített híres mór
családnévből. Ez az utca vezet a Puerta de las Granadashoz, az V.
Károly által emeltetett masszív, görögös építményhez, amely az
Alhambrához tartozó területek bejárata.
A kapunál egy kőpadon két vagy három nyugállományú katona
szundikált, a Zegrík és Abencerragók késői utódaiként, miközben a
szolgálatban lévő őrrel a napsütésben egy magas, vézna csavargó
társalgott, akinek rozsdabarna köpenye láthatóan arra volt hivatott,
hogy nadrágjának szakadozott voltát kellően eltakarja. Amikor
beléptünk a kapun, csatlakozott hozzánk, és felajánlotta, hogy
megmutatja nekünk az erődítményt.
Az utazók ösztönös viszolygása mellett, amelyet eleve táplálnak a
fontoskodó idegenvezetőkkel szemben, a jelentkező ruházata sem
nyerte meg a tetszésemet.
– Aztán valóban jól ismeri ezt a helyet? – kérdeztem.

33
 – Ninguno más; pues señor, soy hijo de la Alhambra. (Nálam
jobban senki, uram, én ugyanis az Alhambra fia vagyok.) – hangzott
a válasz.
Az egyszerű spanyol is igyekszik a tőle telhető legköltőibb
módon kifejezni magát. Az „Alhambra fia” azonnal megragadott, és
újdonsült ismerősöm különlegesen szakadt öltözéke bizonyos
elismerést is ébresztett bennem. Jelképezte a helyszín sorsát, illett e
romok fiához.
Tovább kérdezgettem, és megállapítottam, hogy jogosan viseli
titulusát. Családja a keresztény hódítás ideje óta, generációról
generációra az erődítményben élt. Mateo Jiméneznek hívták.
– Akkor, talán – kérdeztem – a híres Jiménez bíboros
leszármazottja?
– ¡Dios sabe, señor! – Isten tudja, uram! – Lehetséges. A
legrégebbi család vagyunk az Alhambrában. Cristianos viejos – régi
keresztények, mór vagy zsidó vér nélkül. Tudom, hogy nagy ember
leszármazottai vagyunk, de elfelejtettem, kié. Ezeket a dolgokat csak
az apám ismeri, akinek a házában, fenn a dombon, lóg a falon egy
címerpajzs.
Nincs olyan spanyol, legyen bár akármilyen szegény, aki ne
támasztana igényt valamilyen előkelő származásra. E rongyos
előkelőség titulusa azonban annyira rabul ejtett, hogy végül
örömmel fogadtam el az „Alhambra fia” szolgálatait.
Mély és szűk völgyben jártunk, melyben gyönyörű cserjék nőttek,
meredek sétány, kanyargós ösvények, kőpadok és kutak tűntek fel
sorra. Balra megpillantottuk az Alhambra fölénk magasodó tornyait,
jobbról, a völgy másik oldalán egy sziklás magaslatról hasonlóan
tekintettek le ránk a Torres Bermejas, azaz a rőtes
színárnyalatukról elnevezett Vörös tornyok. Eredetüket senki sem
ismeri, sokkal korábbi időkből származnak, mint az Alhambra:
egyesek szerint ezeket a rómaiak építették, mások szerint
valamilyen errefelé elvándorolt föníciai kolónia. Felgyalogolva a
meredek, árnyas sétányon, hatalmas, szögletes mór torony lábához
értünk, amely őrbástyát alkothatott, ezen keresztül nyílt az
erődítmény főbejárata. Az őrtoronyban veterán hadirokkantak
újabb csoportjával találkoztunk: egyikük a kapuban teljesített
őrszolgálatot, míg a többiek rongyos köpenyükbe burkolózva

34
aludtak egy kőpadon. E bejáratot az Igazság kapujának hívják a
bíróságról, amely a mór időkben, az előcsarnokában működött a
kisebb súlyú ügyek elbírálására a keleti népek szokásának
megfelelően, amelyre helyenként a Szentírás is utal: „Bírákat és
felügyelőket állíts minden kapuba..., hogy ítéljék a népet igaz
ítélettel.”* Az előteret hatalmas arab patkóív fogja át, amely a torony
félmagasságáig nyúlik. A patkóív zárókövébe egy gigantikus kézfejet
véstek. Az előcsarnok felől, hasonló módon, egy hatalmas kulcs
domborodik. Akik egy kicsit is ismerni vélik a muszlim
szimbólumokat, igazolhatják, hogy a kéz dogmatikus jelkép; az öt ujj
az iszlám vallás öt fő parancsolatát testesíti meg: a böjtölést, a
zarándoklatot, az alamizsnaosztást, a rituális mosdást és a
máshitűekkel szembeni harcot. A kulcs, mint mondják, a hit vagy a
hatalom jelképe: Dávúd, azaz Dávid kulcsa, amit megkapott a
próféta. „S az ő vállára adom a Dávid házának kulcsát, és a mit
megnyit, senki be nem zárja, és a mit bezár, nem nyitja meg senki.”**
Állítólag amikor Spanyolországot, azaz al-Andalúszt leigázták, a
muszlim lobogókon a kulcs jelent meg a keresztény kereszttel
szemben. Ez jelképezte a prófétára átruházott hódító erőt. „...a kinél
a Dávid kulcsa van, a ki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja
és senki meg nem nyitja.”***
Az Alhambra törvényes fia azonban más magyarázatot fűzött
ezekhez a jelképekhez, olyat, amely jobb összhangban van az
egyszerű emberek elképzeléseivel, akik valamilyen misztériumot
vagy varázslatot kötnek mindenhez, ami mór, és rengeteg
babonájuk kapcsolatos az ősi mór erődítménnyel. Mateo szerint a
legrégebbi lakóktól származó hagyomány, amelyet ő is apjától és
nagyapjától hallott, hogy a kéz és a kulcs olyan bűvös tárgyak,
amelyektől az Alhambra sorsa függ. A mór király, aki ezt építtette,
nagy mágus volt, vagy ahogyan egyesek hiszik, eladta magát az
ördögnek, és az egész építményt megbabonázta. Ezért áll fenn ma is,
ennyi év után, dacolva viharokkal és földrengésekkel, miközben más
mór épületek összedőltek és eltűntek. Ez a bűvölet a hagyomány
szerint addig fog tartani, amíg a külső boltíven lévő kéz át nem nyúl,

*5 Móz 16,18. (Károli Gáspár fordítása)

** Ézs 22, 22. (Károli Gáspár fordítása)
*** Jel 3,7. (Károli Gáspár fordítása)

35
hogy megfogja a kulcsot, mert akkor az egész épületegyüttes
darabokra hullik, és a mórok által elásott kincs mind napvilágra
kerül.
E fenyegető jóslat ellenére megkockáztattuk, hogy átmenjünk a
bűvös bejáraton, miközben a varázslattal szemben némi
biztonságérzetet kaptunk Szűz Máriától, akinek szobrát
megpillantottuk a kapu fölött.
Áthaladva az őrbástyán a falak közt kanyargó úton mentünk
feljebb, és értünk el egy nagy nyílt térséget, már az erődítményen
belül, a Plaza de los Aljibest, azaz a Ciszternák terét, amely nevét az
alatta lévő hatalmas víztározó medencéknek köszönheti, amelyeket
a mórok vájtak a sziklába, hogy a Darróból idevezetett vizet
felfogják az erőd ellátására. Ugyanitt van egy rendkívül mély kút is,
a legtisztább és leghidegebb vízzel – még egy emléke a mórok
kifinomult ízlésének, akik fáradhatatlanok voltak erőfeszítéseikben,
hogy ezt az éltető elemet kristálytisztaságban szerezzék meg.
A tér túloldalán áll a grandiózus épület, amelynek építését V.
Károly kezdeményezte, állítólag azzal a szándékkal, hogy
elhomályosítsa a mór királyok rezidenciájának fényét. A mórok téli
lakhelyéül szolgáló keleties palota jelentős részét lerombolták, hogy
helyet biztosítsanak ennek a masszív építménynek. A mór palota
főbejáratát is eltorlaszolták, így most oda csak a sarokban lévő,
egyszerű, majdhogynem megalázó kapun lehet belépni. Minden
nagyszerűsége és építészeti értéke mellett is V. Károly palotáját
fennhéjázó betolakodónak tartottuk, és némi megvetéssel haladtunk
el mellette, mielőtt bekopogtunk a muszlim ajtón.
Amíg bebocsátásra vártunk, önkéntes idegenvezetőnk, Mateo
Jiménez tájékoztatott minket arról, hogy a királyi palotát egy derék
idős hölgyre, Doña Antonia Molinára bízták, akit azonban – a
spanyol szokásoknak megfelelően – a sokkal kedvesebb Tía Antonia
(Antónia néni) néven ismernek; ő tartja rendben és mutatja meg a
látogatóknak a palota termeit és kertjeit. Miközben beszélgettünk,
egy dundi, fekete szemű andalúz leányka nyitotta ki az ajtót, akit
Mateo Doloresnek szólított, pedig bájos megjelenése és vidám
természete miatt kétségkívül derűsebb nevet érdemelt volna. Mateo
megsúgta nekem, hogy Tía Antonia unokahúga, és azonnal
megállapítottam, hogy ő az a jó tündér, aki végigvezet minket az

36
elvarázsolt palotán. Őt követve léptük át a küszöböt, s mintegy
varázsütésre máris egy másik korban találtuk magunkat, egy keleti
birodalomban, az arab történelem helyszínein jártunk. Elképzelni is
nehéz nagyobb kontrasztot, mint amilyet az épület reménytelen
külseje és a belül elénk táruló látvány között tapasztaltunk. Egy
hatalmas patióban, azaz udvarban voltunk, hossza lehetett vagy
százötven láb, szélessége több mint nyolcvan, fehér
márványkövezettel, két végén kecses mór oszlopcsarnokkal lezárva,
amelyek közül az. egyik elegáns, faragásos díszítésű galériát tartott.
A párkányok mentén és a falak különböző részein címerek és
monogramok, domborműves kufi és arab betűk voltak láthatók,
amelyek a muszlim uralkodók, az Alhambra építőinek vallásos
mondásait idézik, vagy éppen nagyságukat és bőkezűségüket
magasztalják. Az udvar közepén óriási estanque, azaz medence
nyújtózkodott, hossza 38, szélessége 8,2, mélysége 1,5 méter volt,
amely két márványkútból kapta a vizet. Alberca-udvarnak hívják (a
medencét vagy halastavat jelentő al-beerkah arab szóból).*
Aranyhalak tömege csillogott a medencében, amelyet két oldalról
rózsabokrok szegélyeztek.
Elhagyva az Alberca-udvart, egy mór boltív alatt beléptünk a
híres Oroszlános udvarba. Az épületegyüttes egyetlen része sem
nyújt ennél teljesebb képet egykori szépségéről, mindegyik jobban
ki volt téve az idő pusztításának. Középen áll a dalból és prózából
ismert szökőkút. A medencék ma is szórják a csillogó vízcseppeket;
a fehérmárvány medencéket tartó tizenkét oroszlán szájából,
amelyeknek az udvar a nevét köszönheti, ma is ömlik a kristálytiszta
vízsugár, ugyanúgy, mint Boabdil idejében. Az oroszlánok azonban
nem méltók hírükhöz, lévén jelentéktelen szobrok, valószínűleg
egykori keresztény foglyok munkái. Az udvart a régi és ideillő
márvány vagy csempe helyett virágágyások borítják, amely a
Granadát átmenetileg megszállva tartó franciák rossz ízléséről
tanúskodik. Négy oldalról kecses arab oszlopcsarnokok veszik körül
az udvart, finom faragásos díszítéssel, karcsú fehérmárvány
tartóoszlopokkal, amelyek valószínűleg eredetileg aranyozottak
voltak. Ezt az architektúrát – mint általában a palota legtöbb belső

* Az útikönyvekben általában Mirtusz-udvarként említik. (A Ford.) 40

37
részét – nem annyira a pompa, mint inkább az elegancia jellemzi;
kifinomult, választékos ízlésről, a tétlen gyönyörködés iránti
hajlamról árulkodik. A filigrán oszlopsorokat és a falak törékenynek
tűnő azsúr díszítését szemlélve nehéz elhinni, hogy mindez túlélte a
sok évszázados kopást és rongálódást, a földrengések rázkódásait,
háborúk dúlását, no meg a művészetkedvelő utazók csendes, de
nem kevésbé kártékony lopkodásait: éppen elegendő bizonyítéka ez
a népi hiedelemnek, mely szerint itt minden bűvös oltalom alatt áll.

38
 Az udvar egyik oldalán gazdagon díszített portál vezet az
Abencerragók termébe: a dicsőséges lovag klánról nevezték el ezt a
helyiséget, amelynek tagjait álnok módon itt mészárolták le.
Akadnak persze, akik az egész történetet kétségbe vonják, de
alázatos útikalauzunk, Mateo megmutatta azt a kis ajtót is, amelyen
át egyenként bevezették az áldozatokat és azt a fehérmárvány kutat
a terem közepén, amelynél lefejezték őket. Jókora vör- henyes
foltokat is mutatott a kövezeten: vérnyomokat, amelyek onnan – a
hiedelem szerint – sohasem távolít– hatóak el.
Látván, hogy némi kétkedéssel figyeljük mondandóját,
hozzátette, hogy az Oroszlános udvarban éjjelenként gyakran
hallani mély, elhaló zúgást, amely a tömeg morajára emlékeztet,
néha pedig tompán csengő hangokat is, mintha lánc csörömpölne a
távolban. E hangok az Abencerrago-kísértetektől erednek, akik
éjjelenként felkeresik vesztőhelyüket, és az égiek bosszúját kérik
gyilkosaikra.
Mint arról később meggyőződhettem, ezek a hangok valóban
léteznek; a bugyborékoló vízáramlatoktól és a zubogóktól
származnak a kövezet alatti csövekben és csatornákban, amelyek a
szökőkutakhoz szállítják a vizet; végül azonban jobbnak láttam nem
megbántani ily hétköznapi magyarázattal az Alhambra alázatos
krónikását.
Hiszékenységemen felbuzdulva azután Mateo kétségbevonhatat-
lanul igaz történetként mondta el az alábbiakat, amit nagyapjától
hallott.
Volt egyszer egy hadirokkant, akinek az volt a dolga, hogy
megmutassa az Alhambrát a látogatóknak. Egyik este, alkonytájt, az
Oroszlános udvaron áthaladva lépéseket hallott az Abencerragók
terme felől; arra gondolt, bizonyára eltévedt néhány látogató, ezért
a segítségükre sietett, de meglepetésére négy, gazdagon öltözött
mórt pillantott meg, aranyozott mellvértet és kardot, drágakövektől
csillogó tőrt viseltek. A mórok kimért léptekkel jártak fel s alá a
teremben, majd hirtelen megálltak, és intettek neki. Az öreg katona
azonban menekülésre fogta a dolgot, és soha többé nem
merészkedett az Alhambrá-ba. Ilyen az, amikor az ember hátat
fordít a szerencséjének, Mateo ugyanis szentül meg volt győződve,

39
hogy a mórok meg akarták mutatni a helyet, ahová aranyukat
elásták. A hadirokkant utóda már szemfülesebb volt; szegény
emberként jött az Alhambrába, és már egy éven belül Málagába
költözött, ahol házakat vett és fogatot állíttatott; s a mai napig úgy él
ott, mint a város egyik leggazdagabb és legidősebb embere. Mindezt
Mateo bölcsen annak tulajdonította, hogy az illetőnek sikerült
meglelnie e mór kísértetek titkos aranyát.
Most értettem csak meg igazán, milyen megfizethetetlen
barátságot sikerült kötnöm az Alhambra fiával, olyasvalakivel, aki
töviről hegyire ismeri a hely apokrif történetét, ráadásul szilárdan
hisz is abban, s akinek a memóriája olyan ismeretek tárháza,
amelyek iránt titkos vágyat érzek, még akkor is, ha a kevésbé elnéző
gondolkodók hajlamosak volnának mindezt ostobaságnak
minősíteni. Elhatároztam hát, hogy ápolni fogom a barátságot ezzel
a nagy tudású thébaival.
Az Abencerragók termének bejáratával pontosan szemben,
gazdagon díszített portál nyílik egy terembe, amelyhez kevésbé
tragikus asszociációk kapcsolódnak. A világos, magasba nyúló,
különösen elegáns architektúrájú, fehérmárvány padlózatú helyiség
a szuggesztív Két Nővér terme nevet viseli. Vannak, akik hajlamosak
a név romantikáját azzal rombolni, hogy azt a két, egymás mellé
lefektetett alabástrom oszloptól származtatják, amelyek a terem
kövezetének nagy részét elfoglalják; Mateo Jiménez is ezt a
véleményt osztja. Mások ezzel szemben a névnek sokkal
poétikusabb jelentést tulajdonítanak, valamiféle utalást a mór
szépségekre, akik egykoron ékesítették a termet, amely
nyilvánvalóan a királyi háremhez tartozott. Örömömre szolgált,
hogy ezt igazolta csillogó szemű kísérőnk, a kis Dolores, aki egy
belső karzatra mutatott, amelyről hallotta, hogy a női lakosztály
része volt.
– Nézze, señor – mondta –, itt mindenütt rácsok és zsalugáterek
vannak, akár a zárda karzatán, ahonnan a nővérek hallgatják a
misét, mivel a mór királyok – tette hozzá felháborodottan – bezárva
tartották a feleségeiket, mintha apácák lettek volna.
Mindmáig megmaradtak a zsalugáterek, amelyeken át a hárem
fekete szemű szépségei észrevétlenül figyelhették az alsó teremben
folyó zambrát, a táncokat és mulatságokat.

40
 A terem mindkét oldalán fülkék, alkóvok vannak a puffok vagy
heverők elhelyezésére, amelyeken az Alhambra kéjes urai
átadhatták magukat az elmerengő pihenésnek, amelyet oly nagyra
értékelnek az orientalisták. Felülről a kupola biztosított szűrt fényt
és hűs légáramlatot, miközben az egyik oldalról az oroszlános
szökőkút vizének üdítő hangja hallatszott, a másik oldalról lágy
csobogás a Lindaraja-kert medencéjéből. Olyannyira keleties itt
minden, hogy lehetetlen szemlélődni anélkül, hogy ne törnének
ránk a korai arab regények asszociációi, és ne várjuk már szinte,
hogy egy csodálatos hercegkisasszony fehér karja int a karzatról,
vagy egy fekete szempár villan a zsalugáter mögül. Olyan hajléka ez
a szépségnek, ahol akár még tegnap is folyhatott élet. De hol van a
két nővér, s hol vannak a Zurajdák és Lindaraják?
A bő vízsugár, amelyet a régi mór vezetékek hoznak a hegyekből,
bejárja az egész palotát, táplálja a fürdőket és a halastavakat,
gyöngyözve tör fel a termekben, vagy éppen a márványpadlózat
alatti csatornákban mormol. Miután tiszteletét tette a királyi lakban,
s meglátogatta kertjeit és virágágyásait, a városba vezető széles
sétány mellett halad lefelé, árkokban csilingel, szökőkutakból lövell
ki, és élteti az örök zöldjét azoknak a ligeteknek, amelyek beborítják
és oly széppé teszik az egész Alhambra-dombot.
Igazán csak az tudja értékelni a hegy szellős hűsét, melyhez a
völgy frissessége és zöldje kapcsolódik, aki már élt a Dél forró
éghajlata alatt. Miközben lenn a város délidőben zihál a hőségtől, a
szikkadt Vega pedig szinte remeg a szemünk előtt, a Sierra Nevada
felől érkező finom fuvallatok játszadoznak a magas termekben,
magukkal hozva a környező kertek édes illatát. Arra a bizonyos
elmerengő pihenésre hív minden, s míg a terasz árnyékából a félig
lecsukott szem pillantása a tündöklő tájra esik, a fület a ligetek
suhogása, patakok vizének mormolása kényezteti.
Eltekintek most a palota többi pompás lakosztályának
bemutatásától. Mindössze az volt a szándékom, hogy rövid
bevezetőt nyújtsak az olvasónak, aki – ha kedve tartja – nap mint
nap velem időzhet és barangolhat, mígnem fokozatosan minden
helyiséggel ismeretséget köt.

41
42
 Fontos tárgyalások.
A szerző megörökli
Boabdil trónját

Már majdnem vége volt a napnak, mire sikerült kiszakadni a

költészet és a regényesség világából, hogy azután leereszkedjünk a
városba, és visszatérjünk egy spanyol posada reménytelen
valóságába. Amikor az Alhambra kormányzójánál – akinek leveleket
hoztunk – tisztelgő látogatást tettünk, lelkesen áradoztunk a
látnivalókról, amelyekben részünk lehetett, ugyanakkor nem
győztünk csodálkozni azon, hogy a kormányzó, aki ilyen földi
paradicsom felett rendelkezik, hogyan lakhat inkább a városban. A
kormányzó azzal érvelt, hogy mennyire előnytelen volna a
palotában laknia, amely egy dombtetőn helyezkedik el, távol az
üzleti élet és a társadalmi kapcsolatok színhelyétől. Felettébb
alkalmas volt ez az uralkodóknak, akiknek gyakran volt szükségük
saját alattvalóikkal szemben is a várfalak védelmére.
– De hát, señores – tette hozzá mosolyogva –, ha ennyire
vonzónak találják az ottani életet, az Alhambrában lévő
lakosztályaim a rendelkezésükre állnak.
Általánosan használt és szinte kikerülhetetlen udvariassági
fordulat egy spanyol részéről, hogy felkínálja neked a házát. Esta
casa es siempre a la disposición de Vm. (Ez a ház mindig
Kegyelmességetek rendelkezésére áll.) Egyébként is minden olyan
tulajdonát, amelyre rácsodálkozol, azonnal felajánlja neked.

43
Hasonlóképpen a jólneveltség jele, hogy azt ne fogadd el, ezért csak
megköszöntük fejhajtással a kormányzó kedvességét, hogy egy
királyi palotát kínál nekünk. Azonban tévedtünk. A kormányzó
komolyan gondolta.
– Egy sor üres, bútorozatlan szoba van ott – folytatta –, de Tía
Antonia, akinek a felügyeletére van bízva a palota, valamelyest
rendbe tudja hozni azokat, és gondját is tudja viselni Önöknek az
ott-tartózkodásuk alatt. Ha megegyeznek vele a szállásdíjban, és
megelégednek a szerény ellátással, amit a királyi lakhely biztosítani
tud, a Gyermekkirály palotája a rendelkezésükre áll.
Szaván fogtuk a kormányzót, és siettünk felfelé a Calle de los
Gomeres lejtőjén, majd át Igazság kapuján, hogy Antónia úrhölggyel
tárgyaljunk, mindeközben azon elmélkedtünk, vajon nem csak álom
ez az egész, és attól tartottunk, hogy a bölcs dueña nem fog
egyhamar kapitulálni. Tudtuk, hogy van már legalább egy barátunk
a garnizonban, aki szükség esetén a pártunkra áll, a csillogó szemű
kis Dolores, aki a legszebb mosolyával fogadta visszatérésünket a
palotába.
Végül azonban minden simán ment. A jó Tía Antóniának kevés
bútora volt, amit el tudott helyezni a szobákban, s azok is a
legegyszerűbb fajtából valók voltak. Biztosítottuk azonban arról,
hogy mi akár a csupasz padlón is hajlandók volnánk letáborozni.
Vállalta, hogy étkezésünkről is gondoskodik, de csak a maga
egyszerű módján – nem is akartunk többet. Unokahúga, Dolores fog
minket kiszolgálni; ezt hallva megemeltük kalapunkat, és az
egyezség megköttetett.
Már másnap elfoglaltuk új szállásunkat a palotában, és a
történelemben nem akadt még két ilyen társuralkodó, akik ilyen
tökéletes harmóniában osztoztak volna a trónon. Mintha álmodtuk
volna, úgy teltek a napok, mígnem nagyra becsült társam, akit
diplomáciai feladatok Madridba szólítottak, tisztjéről lemondani
kényszerült, egyeduralkodóként hagyva engem az árnyékbirodalom
élén. Ami pedig engem illet, aki olyan vándorféle vagyok, és
hajlamos arra, hogy elidőzzek a világ kellemes részein, napról napra
szenvedtem attól, hogy egyszer majd akaratom ellenére megigézve
kell távoznom ebből a minden jel szerint elvarázsolt régi épületből.

44
 Mivel olvasóimat mindig barátaimnak is tekintem, és bizalmas
kapcsolatra törekszem velük, feltétlenül szükségesnek tartom, hogy
megosszam ennek az édes rabságnak minden álmát és felfedezését.
Ha az olvasók képesek átérezni valamit a hely bűvös szépségéből,
akkor nem fognak panaszkodni azért, hogy egy évszaknyi időt
töltöttek velem az Alhambra legendás termeiben.
Először is illőnek tartok elmondani néhány dolgot arról, hogyan
rendezkedtem be, amely meglehetősen szerény volt, ha egy királyi
palota lakójához mérjük, de remélem, hogy nem lesz kitéve olyan
végzetes változásoknak, mint koronás elődeim esetében.
Lakásom a kormányzói lakosztályok egyik végén helyezkedik el,
és egy sor szobából áll, közvetlen kilátással egy nagy térre, a Plaza
de los Aljibesre (Ciszternák tere). A lakás maga viszonylag korszerű,
hálószobámmal szemben azonban átjáró kezdődik egy apró,
részben mór, részben spanyol jellegű helyiségekből álló szobasorra,
amely Châtelaine Antonia és családja részére rendeltetett. A palota
rendben tartása fejében a kedves hölgyet illeti a látogatóktól
származó minden alkalmi bevétel, illetve a kert minden terménye,
azzal a kiegészítéssel, hogy elvárják tőle, hogy időnként
természetben, gyümölcs és virág formájában adózzon a
kormányzónak. Családja egy unokaöcsből és egy unokahúgból áll,
akik két különböző fiútestvérének gyermekei. Az unokaöcs, Manuel
Molina, az igazi spanyol kiválóságot és méltóságot megtestesítő
fiatalember. Szolgált a seregben, Spanyolországban és a Nyugat-
Indiákon is, most éppen orvosi tanulmányokat folytat, abban a
reményben, hogy egy napon majd elfoglalhatja az erőd orvosának
állását, amely évente legkevesebb száznegyven dollár jövedelmet
hozhat. Az unokahúg a kis dundi, fekete szemű Dolores, akiről már
szó esett, és aki állítólag nagynénje minden vagyonát örökli majd. Ez
kisebb bérleményekből áll az erődben, amelyek ugyan
meglehetősen romos állapotban vannak, de – miként azt nekem
Mateo Jiménez bizalmasan elárulta – évente közel százötven dollárt
jövedelmeznek, így Dolores eléggé tehetős örökösnőnek tűnik az
Alhambra szakadt gyermeke szemében. Ugyanez az autentikus
személy arról is tájékoztatott, hogy titkos kapcsolat van a diszkrét
Manuel és csillogó szemű unokatestvére között, s kézfogójukhoz és

45
vágyaik összekapcsolásához már csak az orvosi diplomára van
szükség, no meg a pápai felmentésre, tekintettel a vérrokonságra.
A jó Antónia úrhölgy becsületesen eleget tett a kosztra és
kvártélyra vonatkozó megállapodásnak, s mivel nem nehéz
megnyerni a tetszésemet, az ellátást kitűnőnek találtam; a vidám kis
Dolores pedig rendben tartotta lakosztályomat, és felszolgálóként
sürgölődött az étkezések idején. Szolgálatomra állt még egy magas,
szőke, dadogós legény, Pepe, aki a kertben dolgozott, és szívesen lett
volna az inasom, de megelőzte ebben Mateo Jiménez, „az Alhambra
fia”. Az utóbbi talpraesett és szolgálatkész fickó így vagy úgy mindig
a nyakamon lógott, mióta csak először találkoztunk az erőd külső
kapujánál, és minden tervembe beleszőtte magát, míg végül
önkényesen kinevezte magát, és berendezkedett, mint inasom,
idegenvezetőm, testőröm és történész-fegyverhordozóm, ezért
kötelességem lett, hogy feljavítsam öltözékének állapotát, ne kelljen
szégyenkeznie egyik tisztségében sem. Levetette hát barna
köpönyegét, mint kígyó a bőrét, s egy finom andalúz kalapban és
kabátban tűnt fel az erődben – barátai általános megdöbbenésére –
önmagával roppant elégedetten.
A derék Mateo legnagyobb hibája az a túlzott buzgalom, amellyel
hasznossá kívánja magát tenni. Annak tudatában, hogy alkalmazását
úgy erőltette rám, s hogy egyszerű szokásaim és nyugodt
természetem kényelmes állást biztosítanak majd a számára, nem
győzte kitalálni megannyi módját annak, hogy személyét
boldogulásom szempontjából fontossá tegye. Tulajdonképpen
áldozatává váltam szolgálatkészségének; nem tudom átlépni a
palota küszöbét, hogy sétáljak egyet az erődben, ő máris a
sarkamban van, hogy mindent megmagyarázzon, amit csak látok, és
ha arra vállalkozom, hogy a környező dombok közt bolyongjak,
ragaszkodik hozzá, hogy testőrként velem jöjjön, holott erősen
gyanítom, egy esetleges támadásnál hajlamosabb volna inkább
lábának hosszában, mint karjának erejében bízni. Végül is idővel
egészen szórakoztató társnak bizonyult, őszinte volt és jó humorú,
egy falusi borbély bőbeszédűségével és pletykásságával, minden
helyi és környékbeli szóbeszéd birtokában. A legfőbb értéke
azonban bőséges helytörténeti tudása volt, csodálatosnál
csodálatosabb történeteket tudott az erőd minden egyes tornyáról,

46
alagútjáról és kapujáról; és fenntartás nélkül hitt is mindegyik
történetében.
E történetek többsége, elmondása szerint, nagyapjától, a
legendás kis szabómestertől származott, aki közel száz évig élt, és
aki ezalatt talán kétszer sem járt az erőd falain kívül. A kis
szabómester egész életét, mozgását, gondolkodását, minden
tevékenységét az Alhambra falai határolták be; e falakon belül
született, itt élt, lélegzett, s e falakon belül halt meg, itt is temették
el. Műhelye e száz év nagyobb részében fóruma volt a
mesemondóknak, akik fél éjszakákat beszélgettek át a palota csodás
eseményeiről és rejtett titkairól. Az utókor nagy szerencséjére a
hagyományok ismeretét nem vitte magával a sírba. A jó Mateo
kamaszkorában figyelmes hallgatója volt nagyapja és a munkaasztal
körül összegyűlt társaság történeteinek, így aztán birtokába jutott
az Alhambrával kapcsolatos kivételes tudásnak, amelyet nem lehet
könyvekben fellelni, és amely joggal tart számot minden érdeklődő
utazó figyelmére.
Ilyen személyiségekből állt tehát királyi udvartartásom; és
kétlem, hogy az engem megelőző potentátok – legyenek akár mórok,
akár keresztények – nagyobb hűséget tapasztaltak volna, és
derűsebb uralkodásban lett volna részük, mint nekem.
Amikor reggel felkeltem, Pepe, a dadogó legény a palota
kertjéből frissen vágott virágok formájában hozta el adóját. Ezeket
aztán Dolores ügyes keze vázákba rendezte. Dolores egyébként
különösen kényes volt szobáim díszítésére. Mindig ott étkeztem,
ahol éppen szeszélyem diktálta; hol valamelyik mór teremben, hol
az Oroszlános udvar árkádjai alatt, virágok és szökőkutak között, s
ha elhagytam a palotát, a fáradhatatlan Mateo elvezetett a hegyek
legromantikusabb zugaihoz és a szomszédos völgy gyönyörű
rejtekhelyeihez, amelyek közül nem egy csodás történetek színhelye
volt.
Szerettem ugyan a nap nagyobb részét egyedül tölteni, esténként
néha mégis bekapcsolódtam Doña Antonia társasági
összejöveteleibe. Ezekre általában egy régi mór szobában került sor,
amelyet a kedves hölgy egyaránt használt szalonnak, konyhának és
fogadóteremnek, s amely a mór időkben kellő pompával
dicsekedhetett, legalábbis erre lehetett következtetni bizonyos

47
megmaradt jelekből, de az egyik sarokban egy otromba kandallót
építettek már a modern időkben, amelynek füstje el- színezte a
falakat és szinte kivehetetlenné tette a régi arabeszkeket. Az
ablakon, amelynek erkélye a Darro völgyére nézett, beáramlott a
hős esti szellő. Ott fogyasztottam el gyümölcsből és tejből álló
szerény vacsorámat, családi társalgással fűszerezve. A spanyolok
olyan született talentummal vagy inkább érzékkel rendelkeznek,
ami intelligens és megértő társalkodóvá teszi őket, függetlenül
életkörülményeiktől és műveltségük esetleg hiányos voltától,
ráadásul sohasem közönségesek; a természet örökletes szellemi
méltósággal áldotta meg őket. A jó Tía Antonia erős és
iskolázatlansága ellenére is intelligens asszony volt, a csillogó
szemű Doloresben pedig, bár három-négy könyvnél többet
bizonyára egész életében nem olvasott, elbűvölő módon ötvöződött
a naivitás a józan ítélőképességgel, és gyakran engem is meglepett
ártatlan beszólásainak eredetiségével. Az unokaöcs időnként
elszórakoztatott bennünket Calderon vagy Lope de Vega egy-egy
régi komédiájának felolvasásával, amely mögött nyilvánvalóan az a
szándék húzódott, hogy pallérozza, egyben mulattassa unokahúgát,
Dolorest, bár a kisasszony megalázó módon rendszerint már az első
felvonás vége előtt álomba merül. Tía Antonia néha fogadást ad
egyszerű barátainak és rokonainak, a szomszédos falucska lakóinak
vagy a hadirokkantak feleségeinek, akik nagy tisztelettel övezik a
palota gondnokát, és kedveskednek neki a helybéli és a Granada
felől szállingózó hírekkel. Az esti pletykálkodásokat hallgatva sok
érdekes ismeretet szedtem össze az itteni emberekről és a környék
sajátosságairól.
Mindezek csak szerény részei az egyszerű élvezeteknek, egyedül
a hely szelleme az, amitől érdekessé és fontossá válnak. Bűvös
területre léptem, ahol romantikus asszociációk vesznek körül. Kisfiú
koromtól, amikor a Hudson partján először merültem el az öreg
Gines Perez de Hytas kétes hitelességű, lovagos, a granadai polgár-
háborúkról, a Zegrí és Abencerrago harcosok véres viszályairól
szóló történeteiben, a város ábrándjaim örökös színhelyévé vált, és
képzeletben gyakran jártam az Alhambra romantikus termeiben.
Lám, az álom végre valóra vált; alig tudom elhinni, hogy tényleg
Boabdil palotájában lakom, az ő balkonjairól tekinthetek alá

48
Granada lovagi városára. Amikor bóklászom a keleties szobákban és
hallgatom a szökőkutak mormolását, a fülemülék énekét; amikor
magamba szívom a rózsák illatát, és érzem az enyhe éghajlat
jótékony hatását, hajlamos vagyok azt képzelni, hogy Mohamed
paradicsomában járok, és a duci kis Dolores egyike a ragyogó szemű
huriknak*, akiknek az a rendeltetésük, hogy gondoskodjanak az
igazhitűek boldogságáról.

* Gyönyörű paradicsomi lányok az iszlámban. (A Szerk.)

49
 Az Alhambra lakói

Többször is alkalmam volt megfigyelni, hogy minél kevélyebb lakói

voltak fénykorában egy hajléknak, annál szerényebbek az ott-
tartózkodók a hanyatlás idején. Királyi palota pedig gyakran végzi
koldustanyaként.
Az Alhambra az efféle átalakulás igencsak előrehaladott
szakaszában volt. Amint omladozni kezd valamelyik torony, máris
birtokba veszi azt egy toprongyos család, akik a denevérek és
baglyok társbérlőivé szegődnek az aranyozott falú termekben, s az
ablakokból és kémlelőnyílásokból rögtön kilógatják rongyaikat, a
szegénység lobogóit.
Élvezettel figyeltem a királyi lakot bitorló tarka társaságot, akik
szemlátomást azért kerültek ide, hogy komédiába torkolljon az
emberi hiúság drámája. Egyikük még uralkodói titulust is viselt. Egy
apró öregasszony, Maria Antonia Sabonea, akit mindenki Reina
Coquina, azaz Kagyló királynő néven emlegetett, s aki eléggé kicsi
volt ahhoz, hogy akár tündér is lehessen, de talán tényleg tündér
volt, már amennyire ezt fel tudtam deríteni, mert senki sem tudja,
honnan került ide. Most egy fülkefélében lakik a palota külső
lépcsőháza alatt; egész nap a hűvös kőfolyosón ül kötőtűit forgatva,
és reggeltől estig dalolgat. Mindig kész egy-egy viccel annak, aki
csak elhalad mellette, s lehet, hogy az egyik legszegényebb, de
egyben az egyik leginkább szeretetre méltó asszonyi lény.
Legértékesebb tulajdonsága a mesemondó készsége, mivel meg
vagyok győződve arról, hogy legalább annyi története van, mint az
Ezeregyéjszaka kiapadhatatlan Seherezádéjának. E történetek egy
részét akkor hallottam tőle, amikor szerény vendégként néha eljött
Doña Antonia esti tertuliáira, összejöveteleire.

50
 Hogy lennie kell valamilyen tündéri adottságnak ebben a különös
kis öregasszonyban, az rendkívüli szerencséjében is
megmutatkozott, hiszen annak ellenére, hogy milyen kicsi volt,
milyen csúnya és milyen szegény, saját elmondása szerint öt és fél
férje is akadt; félnek azt a fiatal dragonyost számította, aki már a
jegyességük alatt elhalálozott.
A kis királynővel vetekedő személyiség egy méltóság- teljes,
krumpliorrú öreglegény volt, megfakult gúnyában, vízhatlan
háromszögletű kalappal a feje búbján, amelyen vörös szalagrózsa
díszelgett. Egyike volt az Alhambra hiteles fiainak, s az egész életét
itt töltötte, a legkülönfélébb hivatalokat ellátva, úgy is mint a
törvényszolga helyettese, a plébániatemplom sekrestyése és markör
egy labdajátékpályán, amelyet az egyik torony tövében alakítottak
ki. Szegény, mint a templom egere, de amilyen ágrólszakadt, olyan
büszke; azzal kérkedik, hogy a híres-nevezetes Aguilar családból
származik, miként Gonzalo de Córdoba, a Nagy Kapitány. Valóban az
Alonso de Aguilar nevet viseli, amely olyannyira elhíresült a
visszahódítás időszakában, az erődbeli tiszteletlen kópék azonban a
Padre Santo, azaz Szentatya gúnynevet akasztották rá, amely
általában a pápát illeti, s amelyről eddig úgy véltem, hogy az igaz
katolikusok számára túlságosan is szent ahhoz, hogy ilyen
ironikusan használják. Különös játéka a sorsnak, hogy ez a
toprongyos, groteszk személy viseli a nevét, és származtatja magát a
dicsőséges Alonso de Aguilartól, az andalúz lovagok mintaképétől, s
ez a férfi most koldusként tengeti életét abban a hajdanában büszke
erődben, amelynek legyőzéséért az őse harcolt. Persze ugyanez a
sors várt volna Agamemnon és Achilles utódaira is, ha Trója romjai
közt maradnak.
Megállapítottam, hogy ebben a tarka közösségben bőbeszédű
kísérőm, Mateo Jiménez családja, legalábbis létszámát illetően,
nagyon fontos szerepet tölt be. Büszkélkedése, hogy ő az Alhambra
fia, nem alaptalan. Családja a hódítás ideje óta az erődben él, s a
szegénység öröksége apáról fiúra szállt, anélkül, hogy közülük
bármelyikük is elhíresült volna mint egyetlen maravedi (krajcár)
birtokosa. Apja, aki családfőként a nevezetes szabómestert követte,
foglalkozására nézve pántlikás. Már közel hetvenéves, s egy nádból
és gipszből saját kezűleg összetákolt kunyhóban lakik, közvetlenül a

51
vaskapu fölött. A kunyhó bútorzata egy rozoga ágyból, egy asztalból,
két vagy három székből és egy szekrényből áll, amely a hiányos
ruhatáron kívül a „családi levéltárat” is rejti. Ez nem más, mint az
egymást követő generációk idején kiállított különböző periratok
kötege, amely arra utal, hogy a család tagjai látszólagos
nemtörődömségük és kedélyességük ellenére a kötekedő fajtához
tartoznak. A legtöbb per a pletykás szomszédok ellen indult, akik
kétségbe vonták tisztavérűségüket, hogy valóban cristianos viejos,
azaz régi keresztények, zsidó vagy mór vér nélkül. Kétlem, hogy ez a
vérük tisztaságával kapcsolatos érzékenység ne járult volna hozzá
szegénységükhöz, hiszen keresetük jórészt a jegyzőkhöz és a
törvényszolgákhoz vándorolt. A kunyhó büszkesége a falon lógó
pajzs, amelyre négyzetekbe osztva Cayesedo márkijának és más
olyan nemesi házaknak a címerét festették, amelyekkel ez a
szegénység sújtotta család rokonságban lévőnek tartja magát.
Mateo, aki most harmincöt év körüljárhatott, szintén minden tőle
telhetőt megtett a dinasztia fennmaradása és a családi szegénység
folytatódása érdekében; feleségével és számos utódjával egy már
majdnem összeomlott viskót népesít be a faluban. Hogy miből élnek,
azt csak a minden titok tudója mondhatná meg. Számomra mindig is
rejtély volt az ilyen spanyol családok megélhetése, de tény, hogy
élnek, és láthatóan élvezik is létüket. Az asszony ünnepnapokon
végigsétál a granadai korzón, karjában az egyik gyerekkel, a másik
fél tucattal a sarkában, az éppen asszonnyá érő nagylány pedig
virággal díszíti haját, és boldog táncot lejt a kasztanyetták hangjára.
Kétféle ember létezik, akinek az élet egyetlen hosszú ünnepnek
tűnik - a nagyon gazdag és a nagyon szegény; az egyik, mert nincs
hiánya semmiben, a másik pedig, mert nincs semmi dolga. Senki
sem érti jobban a semmittevés és a semmiből élés módját, mint
Spanyolország szegényebb néposztályainak tagjai. Felét az
éghajlatnak köszönhetik, a többit meg a temperamentumuknak. Adj
a spanyolnak árnyat a nyárban, napfényt a télben, no meg egy kis
kenyeret, fokhagymát, olajat, némi csicseriborsót, egy öreg barna
kabátot és egy gitárt, s hagyd, hogy kedve szerint forogjon a világ!
Nem számít illetlenségnek a szegénységről beszélni vele,
ugyanolyan nagystílűén viseli, mint rongyos kabátját. Ő a
rongyokban is hidalgo.

52
 Az „Alhambra fiai” kiváló szemléltétől e gyakorlatias filozófiának.
Hasonlóan a mórokhoz, akik úgy képzelték, hogy e kedvenc helyük
maga a földi paradicsom, hajlamos vagyok néha én is úgy érezni,
hogy az aranykor fényéből még mindig jut ennek a szakadt
társaságnak. Nincs semmijük, nem csinálnak semmit, semmin sem
izgatják magukat. Mi több, miközben egész héten át szemlátomást
henyélnek, ugyanúgy megtartják az ünnepeket és a szentek napjait,
akár a legdolgosabb kézműves. Ott vannak Granada és környéke
minden fiestáján és táncmulatságán, örömtüzet gyújtanak Szent
Iván napjának előestéjén, és áttáncolják a holdvilágos éjszakát,
amikor elérkezik az aratás az erőd területén lévő kicsiny
földdarabon, ahol alig néhány vékányi búza terem.
Mielőtt lezárnám észrevételeimet, említést kell tennem egy olyan
helyi szórakozásról, amely különösen meglepett. Többször is
figyelmes lettem egy magas, vézna fiatalemberre, aki az egyik
torony tetején két vagy három horgászbottal tevékenykedett,
mintha a csillagokat próbálta volna kifogni. Megrökönyödve
figyeltem a légi horgász mutatványait, és megrökönyödésem csak
egyre nőtt, amikor másokat is megláttam hasonló tevékenység
közepette különböző bástyákon, oromzatokon. Mateóval kellett
konzultálnom, hogy megfejtsem a talányt. Az erőd épületeinek laza,
levegős elhelyezkedése, miként Macbeth kastélya, különösen
termékeny fészkelőhelyet biztosít a fecskéknek, melyek miriádjai,
mint az iskolából kiszabaduló nebulók, önfeledten repdesnek a
tornyok közt. A szédülten keringő madarak elfogása léggyel
felcsalizott horoggal az „Alhambra fiainak” kedvenc szórakozásává
vált, akik a notórius naplopók semmire sem jó elmésségével
kiötölték az égi horgászat módját.

53
 A Követek terme

Egyik látogatásom alkalmával a régi mór szobában, ahol Tía Antonia

a vacsoráját szokta főzni, és társaságát fogadni, titokzatos ajtóra
lettem figyelmes az egyik sarokban, amely feltehetően az épület
régebbi részébe vezetett. Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni,
ezért hát benyitottam, és egy szűk, sötét vakfolyosót találtam,
amelyen végigbotorkálva a Comares-torony egyik sarkában lévő
csigalépcsőhöz jutottam. A sötétben a falon tapogatódzva
ereszkedtem lefelé a lépcsőn, míg elértem az alján lévő kicsiny ajtót,
amelyet azután kicsapva, a hirtelen fénytől elvakítva a Követek
terme ragyogó előcsarnokában találtam magam, közvetlen előttem
az Alberca-udvar szökőkútja csobogott. Az előcsarnokot az udvartól
egy elegáns galéria választja el, amely áttört ékesítésű, karcsú, mór
oszlopokra támaszkodik. Az előcsarnok mindkét végében falfülke
található, gazdag stukkózással, színes mennyezettel. Átlépve egy
pompás portálon, a hírneves Követek termében voltam, a muszlim
uralkodók fogadószalonjában. A területe állítólag tizenkét
négyzetméter, és tizennyolc méter magas, kitölti a Comares-torony
teljes belső terét, s még mindig őrzi az egykori pompa nyomait. A
falakat gyönyörű stukkó- és mór fantáziájú díszítés borítja; a
magasban lévő eredeti mennyezet is ugyanebből a kedvelt anyagból
készült, a szokásos szalagdíszekkel, függő, cseppkőszerű girlanddal,
sztalaktittal, amely az élénk színekkel és az aranyozással ékesítve
egészen kivételes látványt nyújthatott. Sajnos a mennyezet egy
földrengéstől a hatalmas boltozattal együtt leszakadt, s a romok
teljesen eltorlaszolták a termet. A mennyezet helyére a jelenlegi,
keresztbordázatú vörösfenyő kupola került, amelyet különös
gonddal, gazdagon kifestettek, így megmaradt a keleties jelleg,

54
emlékeztetve a cinóbervörös cédrus kupolákra, amelyekről a
prófétáknál és az Ezeregyéjszaka meséiben olvashatunk.
Az ablak fölötti magas boltozat következtében a terem felső része
szinte elvész a sötétségben. Van valami nagyszerűség s egyben
ünnepélyesség abban, ahogyan a homályban felvillannak a gazdag
aranyozások és a mór festőecsettől származó színfoltok.
A királyi trónus helye a bejárattal szembeni falmélyedésben volt,
ahol még mindig ott a felirat, amely tudtunkra adja, hogy I. Júszuf
(az Alhambra építését befejező uralkodó) ezt a trónt birodalmának
készíttette. Ebben az előkelő teremben láthatóan mindent úgy
terveztek meg, hogy a trónt hatásos fennköltség és pompa övezze,
nyoma sincs itt a palota más részeire jellemző elegáns érzékiségnek.
A masszív, erőt sugárzó torony az egész épület felett uralkodik, és a
domboldal fölé is kinyúlik.
A Követek termének rendkívül vastag falába három oldalon
ablakokat vágtak, amelyek széles kilátást nyújtanak a környékre. A
középső ablak erkélye éppen a Darro zöldellő völgyére tekint le,
sétányaira, ligeteire, kertjeire. Balra a Vega távoli panorámája
kínálkozik, közvetlenül szemben pedig az Albaicín rivalizáló dombja
emelkedik, zegzugos utcáival, teraszaival, kertjeivel s az egykor a
dombot koronázó erődítménnyel, amelynek ereje az Alhambráéval
vetekedett.
– Szerencsétlen az az ember, aki mindezt elveszítette! – kiáltott
fel V. Károly, amikor kitekintett ablakból az elbűvölő tájra.
Az ablak előtt lévő erkély, ahol e királyi nyilatkozat elhangzott,
egyik kedvenc pihenőhelyemmé vált. Leültem, és élveztem a hosszú,
derűs nappal végének közeledtét. A nap, miközben elmerült Alhama
bíborszínű hegyei mögé, fényes sugárfolyamot küldött a Darro
völgyébe, amely azután melankolikus fénnyel borította be az
Alhambra vöröses tornyait; a Vega pedig, amely fölött a tikkasztó
hőség miatti könnyű páraszőnyeg elnyelte a sugarakat, aranyló
tengernek látszott a távolból. Fuvallat sem zavarta meg annak az
órának a csendjét, s bár néha felhangzottak a Darro menti
kertekben a zene vagy a vigadalom erőtlen hangjai, elnyomta azokat
a fölöttem emelkedő épület monumentális csendje. Azon órák és
helyszínek egyike ez, amelyeknek az emlékezet szinte mágikus erőt
ad, s amelyeknek visszavetülő sugarai dicsfénnyel övezik a múltat,

55
miként a kora esti napfény bevilágítja ezeket az omladozó
tornyokat.
Miközben így ültem, figyelve a lenyugvó nap fényének játékát a
mór épületen, eltűnődtem az annak egész belsőjét jellemző
könnyedségen, elegancián és érzékiségen, szembeállítva azt a
spanyol hódítók által emelt gótikus épületek impozáns, ám komor
ünnepélyességével. Ezek szerint az építészet is megmutatja az
ellentétes és összebékíthetetlen természetét a két hadakozó népnek,
melyek oly sokáig háborúztak a félsziget feletti hegemónia
megszerzéséért. Egyre mélyebbre merültem az elmélkedésben az
arab- vagy mór-spanyolok páratlan sorsán, akiknek egész létük
meseszerű volt, és bizonyosan az egyik legkülönösebb, mégis
nagyszerű epizódját alkotta a történelemnek. Erős, kemény
hatalmuk volt, ha nem is mindig tudjuk, hogyan nevezzük őket.
Legitim ország és név nélküli nép volt. A rettentő arab áradat távoli
hullámaként csapódtak át az európai partokra, és láthatóan
rendelkeztek a zuhatag első rohamának lendületével. Hódító útjuk
Gibraltár sziklájától a pireneusi szirtekig valóban olyan gyors és
lenyűgöző volt, mint Szíria és Egyiptom muszlim leigázása. S ha nem
sikerült volna feltartóztatásuk Tours mezején, egész
Franciaországot és Európát azzal a könnyedséggel rohanták volna
le, mint a Kelet birodalmait, és ma is félhold virítana Párizs és
London templomain.
Miután visszaverték őket a Pireneusok mögé, a megszálló ázsiai
és afrikai hordák feladták a folytonos hódítás muszlim elvét, és
megpróbáltak békés és tartós uralmat kialakítani
Spanyolországban. Hódítóként hősiességükhöz csak önuralmuk volt
mérhető, de idővel mindkettőben a velük vetekedő népek fölébe
kerültek. Elszakítva eredeti hazájuktól, megszerették a földet,
amelyet hitük szerint Allahtól kaptak, és igyekeztek azt mindennel
gazdagítani, ami csak az emberi boldogsághoz kellhet. Hatalmuk
alapjait bölcs és igazságos törvényekben fektették le, szorgosan
művelték a tudományokat és a művészeteket, támogatták a
földművelést, a kézművességet, a kereskedelmet; fokozatosan olyan
birodalmat építettek fel, amelynek prosperitása megelőzte a
keresztény világ bármely államáét; gondosan átvették azt a
nagyvonalúságot és kifinomultságot, amelyek a Kelet arab

56
birodalmát kultúrájának csúcsán jellemezték; szétszórták a Kelet
tudásának fényét a szellemi sötétségben élő Európa nyugati
vidékein.
Az arab Spanyolország városai gyülekezőhelyeivé váltak a
keresztény kézműveseknek, akik azért érkeztek, hogy képezzék
magukat a leghasznosabb mesterségekben. Toledo, Córdoba, Sevilla
vagy Granada egyetemét kereste fel a más országokból jött sápadt
diák, hogy megismerkedjék az arab tudományokkal és az antikvitás
kincsként őrzött tanaival; a művészetek kedvelői Córdobába és
Granadába látogattak, hogy magukba szívják a Kelet költészetét és
zenéjét; Észak páncélba öltözött harcosai átjártak, hogy
tökéletesítsék magukat a lovagi világ elegáns gyakorlataiban és
viselkedésében.
Vajon hivalkodó és hiú kérkedésnek tekinthetjük a mór hatalom
erejét és folytonosságát a maguk naiv módján dicsőítő feliratokat,
amelyek ma is ott vannak Spanyolország muszlim emlékein, a
córdobai Nagymecseten, a sevillai Alcazaron, a granadai
Alhambrán? Nemzedékek követtek nemzedékeket, évszázadok
követtek évszázadokat, és a föld folyamatosan a birtokukban
maradt. Hosszabban tartott ez az időszak, mint amennyi idő azóta
telt el, hogy a normann hódítók leigázták Angliát; s Muza és Tarik
leszármazottai ugyanolyan kevéssé láthatták előre majdani
száműzetésüket ugyanazon a tengerszoroson át, amelyen a
győzedelmes elődök érkeztek, miként Roland és Vilmos utódai és
veterán nemesei sem arról álmodtak, hogy visszaküldik őket a
normandiai partokra.
Mindezzel együtt a spanyolországi muszlim birodalom nem volt
más, mint fényes egzotikum, amely nem vert örökös gyökeret az
általa felvirágoztatott földbe. A hit és a szokások áthághatatlan
akadályai elzárták minden nyugati szomszédjától, tengerek és
sivatagok választották el keleti rokonaiktól, a spanyol mórok
elszigetelt népként éltek. Létük egy hosszan elnyúló, de hősies és
lovagias küzdelem volt azért, hogy megvethessék lábukat egy
elhódított földdarabon.
Az iszlám előfutárai és határvédői voltak. A félsziget óriási
csatateret jelentett, ahol az északi gót hódítók a keleti muszlint
hódítókkal találkoztak és küzdöttek a hatalomért; az arabok tüzes

57
harciasságát azonban végül legyőzte a gótok makacs és kitartó
hősiessége.
Sohasem volt még egy nép megsemmisülése olyan tökéletes,
mint a spanyol móroké. Hol vannak most? Megkérdezhetnénk ezt a
berber partvidéken vagy távolabbi sivatagi helyszíneken. Az egykori
birodalom száműzött maradéka eltűnt az afrikai berberek közt, és
megszűnt önálló népnek lenni. Még megkülönböztető név sem
maradt utánuk, pedig majd nyolc évszázadon át alkottak külön
népet. Egykori fogadott hazájuk, sok évszázados tevékenységük
színhelye megtagadja elismerésüket, legfeljebb megszállóknak és
leigázóknak tekinti őket. Csak néhány romos emlékmű maradt
utánuk, azok tanúskodnak az egykori hatalomról, miként a vizektől
távoli magányos sziklák jelzik, hogy meddig ért a valamikori óriási
áradat. Ilyen az Alhambra is – muszlint óriás egy keresztény ország
közepén, keleti palota a Nyugat gótikus építményei közt, elegáns
mementó egy bátor, intelligens és méltóságteljes népről, amely
hódított, uralkodott, virágzott és megsemmisült.

58
 A Jezsuita Könyvtár

Mióta csak átengedtem magam előző merengéseimnek, felébredt

bennem a kíváncsiság is, hogy megtudjak valamit azokról a
hercegekről, akik hátrahagyták a keleties ízlés és pompa
emlékművét – és akiknek a neve a mai napig feltűnik a falfeliratok
között. Kíváncsiságomat kielégítendő leereszkedtem a képzelet és a
mesék világából, és az egyetem régi jezsuita könyvtárának poros
kötetei közt végeztem kutatásokat. A tudományosság egykori
dicsőséges tárháza ma már csak árnyéka hajdani önmagának, mivel
a franciák granadai uralmuk idején megfosztották kézirataitól és
ritkaságaitól. A jezsuita atyák számos vaskos kötete mellett,
amelyeket a franciák gondosan hátrahagytak, a könyvtárban
megtalálható még számos alapos tanulmány a spanyol irodalomról,
de mindenekelőtt jó néhány kopott pergamen kötésű krónika,
melyek iránt mindig is különleges tiszteletet éreztem.
Sok-sok gyönyörű órát töltöttem el ebben a régi könyvtárban, a
csendben zavartalanul élvezve az irodalmi táplálékot, mivel az ajtók
és a könyvszekrények kulcsait voltak oly kedvesek rám bízni.
Magamra hagytak, s így kedvem szerint turkálhattam, ami nagy
engedékenységnek számít a tudomány efféle szentélyeiben, ahol
gyakran fájdítja a sóvárgó diák szívét a tudás lezárt forrásának
látványa.
A könyvtárban tett látogatásaim során sokféle adatot gyűjtöttem
össze azokról a történelmi személyiségekről, akik kapcsolatban
voltak az Alhambrával, ezek egy részét mellékelem, bízva abban,
hogy elnyerik az olvasó tetszését.

59
 Al-Hamar,
az Alhambra alapítója

A granadai mórok az Alhambrát a művészetek csúcsának

tekintették, és legendáik szerint a király, aki annak alapítója volt,
mágiával vagy legalábbis alkímiával foglalkozott, így jutott hozzá
ahhoz a tömérdek aranyhoz, amelyet az építésre költött.
Uralkodásának rövid áttekintése megvilágítja vagyonának titkát. Az
arab történelemben Mohamed ibn al-Ahmar néven tartják számon,
de általában egyszerűen csak Al-Hamarként emlegették, mely név
állítólag feltűnően vörös ábrázatának tulajdonítható.
A nemes és vagyonos Beni Naszr, azaz a Naszr nemzetség tagja
volt, és Arjonában született a hidzsra* utáni 592. évben (Kr. u.
1195). Születésekor a keleti szokásoknak megfelelően a csillagjósok
felállították horoszkópját, amely rendkívül ígéretes volt, és az egyik
szent ember fényes karriert jósolt neki. Nem sajnálták a pénzt, hogy
megfeleljen előre megjósolt magas elhivatottságának. Még mielőtt
elérte volna a férfikort, a Navas de Tolosa-i csata összezúzta a mór
birodalmat, és elválasztotta egymástól a spanyolországi és az afrikai
muszlimokat. Az előbbiek gyorsan létrehozták a különböző taifákat,
amelyeket harcos vezérek irányítottak, akik egyenként mind meg
kívánták szerezni a félsziget feletti uralmat. Al-Hamar is
bekapcsolódott a csatározásokba, ő volt a Béni Naszr klán feje és
vezére, s mint ilyen szembekerült Ibn Húd ambícióival, aki az
Alpujarras háború dúlta hegyvidékén bontott zászlót, majd Murcía

*Mohamed próféta és 70 család Kr. u. 622-ben Mekkából áttelepült Medinába,

ettől kezdődik a muszlint időszámítás, amelynek alapja a hold hónap és a
holdév. (A Ford.)

60
és Granada királyának nyilvánította magát. Sokszor megütközött
egymással a két hadúr; Al-Hamar sok fontos területet hódított el
vetélytársaitól, és harcosai Jaen királyának kiáltották ki, ő azonban
nyugtalan természete és mértéktelen becsvágya miatt az egész
Andalúzia feletti hatalomra törekedett. Vitézségéhez nagylelkűsége
párosult, amit az egyikkel megszerzett, azt a másikkal
megerősítette, és Ibn Húd halálával (1238) urává vált mindazon
területeknek, amelyek korábban e nagyhatalmú vezérnek tartoztak
engedelmességgel. Még ugyanebben az évben szertartásosan
bevonult Granadába a tömeg üdvrivalgása közepette mint az
egyedüli olyan személy, akit alkalmasnak tartottak a még
megmaradt taifák egyesítésére, amelyek létét erősen fenyegette,
hogy keresztény hercegek uralma alá kerülnek.
Al-Hamar Granadában királyi udvart hozott létre, a dicső Naszr-
dinasztia első tagja volt, aki trónra lépett. Azonnal megfelelő
intézkedéseket is tett, hogy kicsiny királysága védhető legyen a
keresztény szomszédok felől várt támadásokkal szemben;
helyreállította és megerősítette a határőrállásokat, elvégezte a
főváros erődítését. Nem elégedett meg a muszlint törvénnyel, mely
szerint minden férfi számára kötelező a katonai szolgálat, hanem
hivatásos hadsereget állított fel, hogy erődítményeiben helyőrséget
helyezzen el, és minden a határon állomásozó katonának
földdarabot juttatott saját maguk, lovuk és családjuk fenntartására,
érdekeltté téve őket ezzel a tulajdonukban lévő föld megvédésére.
Az események igazolták bölcs előrelátását. A keresztények,
kihasználva a muszlim hatalom szétaprózódását, sorra szerezték
vissza egykori területeiket. Hódító Jakab egész Valenciát leigázta,
(Szent) Ferdinánd pedig személyesen táborozott le Granada
védőbástyája, Jaen előtt. Al-Hamar megkockáztatta, hogy nyílt
terepen szembeszálljon vele, de súlyos vereséget szenvedett, és
tönkreverve tért vissza fővárosába. Jaen viszont ellenállt, és egész
télen át a határon tartotta az ellenséget, Ferdinánd azonban
megesküdött, hogy nem bont tábort, amíg nem szerzi meg a várost.
Al-Hamar lehetetlennek ítélte, hogy erősítést juttasson el az
ostromlott városba, és látta, hogy annak elestét fővárosának
körülzárása követné. Tudatában volt, hogy eszközei nem
elégségesek ahhoz, hogy szembeszegüljön Kasztília uralkodójával.

61
Éppen ezért, egy hirtelen elhatározással személyesen kereste fel a
keresztény tábort. Váratlanul megjelent Ferdinánd király színe előtt,
és merészen bemutatkozott Granada királyaként.

62
 – Azért jöttem – mondta –, hogy jóindulatában bízva, védelme alá
helyezzem magam. Vegye el minden vagyonomat, és fogadjon
vazallusává! – ekként szólván letérdelt, és hűsége jeléül
megcsókolta a király kezét.
A bizalom ilyen megnyilvánulása meggyőzte Ferdinándot arról,
hogy nem tekinthet el a nagylelkűségtől. Egykori ellenfelét felemelte
a földről, barátként megölelte, és visszautasítva a felkínált vagyont,
meghagyta birtokai urának azzal, hogy azok után mint hűbéri
birtokokért évente adót fizet, az ország nemeseinek egyikeként
részt vehet a Cortesben, és háború esetén meghatározott számú
lovas katonát bocsát a király rendelkezésére. Ezenfelül a király
lovagi címmel is felruházta, és saját kezűleg adta rá a fegyverzetet.
Nem sokkal ezután történt, hogy Al-Hamart felszólították katonai
szolgáltatásának teljesítésére, hogy nyújtson segítséget
Ferdinándnak Sevilla híres ostrománál. A mór király ötszáz
válogatott granadai lovassal vonult fel, akiknél a világon senki sem
irányította jobban a paripát, és senki sem bánt ügyesebben a
lándzsával. Megalázó volt mégis ez a szolgálat, hiszen hittestvéreik
ellen kellett fegyvert fogniuk.
E nevezetes győzelemben Al-Hamar hősiességével kétes hírnevet
szerzett, de igazi tiszteletet emberiességével, amivel rávette
Ferdinándot a háborús szokásjog betartására. Amikor 1248-ban
Sevilla neves városa behódolt a kasztíliai uralkodó előtt, Al-Hamar
szomorúan, gondoktól gyötörve tért vissza birtokára. Látta, hogyan
gyűlnek a muszlint ügyet fenyegető bajok, és gyakori mondásává
vált az aggodalom és a bánat pillanataiban:
– Mily szűk és nyomorúságos lenne életünk, ha reményünk nem
lenne oly tágas és határtalan!
Visszatérőben Granada felé diadalívek fogadták, amelyeket
haditetteinek dicsőítésére emeltek. Az emberek türelmetlen
örömmel tolongtak, hogy láthassák őt, akinek emberséges
uralkodása mindenkit megnyert magának. Bárhol elhaladt,
mindenütt El-Gálib (A Győzedelmes) kiáltások fogadták. Al-Hamar
szomorú fejbólintással köszönte meg a dicsőítést.
– Va la ghalib ile Alláh! (Istené a győzelem!) – volt a válasza. E
mondása ettől kezdve jelszavává vált, miként utódjainak is, ami a
mai napig látható az Al-Hambra termeinek díszes falfeliratai közt.

63
 Al-Hamar azzal váltotta meg a békét, hogy keresztény igába
hajtotta fejét, de tisztában volt azzal, hogy ez az állapot nem tarthat
örökké, hiszen az ellenségeskedésnek régi és mély okai, illetve
mozgatórugói voltak. Ettől kezdve tetteit a régi szállóige vezette:
„Békében fegyverkezz, nyáron ruházkodj!” így a nyugodt időszakot
arra használta fel, hogy javítsa birodalmának erődítését, kiegészítse
fegyvertárát, és általában minden olyan hasznos tevékenységet
elősegítsen, amely hozzájárul gazdagságához és tényleges
hatalmához. Városainak irányítását olyanokra bízta, akik kitűntek
vitézségükkel és bölcsességükkel, és akik a köznép számára a
leginkább elfogadhatónak látszottak. Éber rendőrséget szervezett,
és szigorú elvekre alapozta az igazságszolgáltatást. A szegények és
elesettek mindig könnyedén jutottak a színe elé, és személyesen
gondoskodott támogatásukról, sérelmeik orvoslásáról. Kórházakat
létesített a vakoknak, az aggoknak, a gyengélkedőknek és minden
munkaképtelennek, s gyakran fel is kereste ezeket, nemcsak
kísérettel és pompával az előre meghatározott napokon – ami
lehetőséget adott a dolgok gyors rendbe tételére és a visszaélések
elrejtésére –, hanem egészen váratlanul is. Folyamatosan
tájékozódott arról, hogyan bánnak a betegekkel, és hogyan végzik
munkájukat azok, akiket megbíztak az elesettek gyámolításával.
Iskolákat és felső szintű oktatási intézményeket alapított, amelyeket
hasonló módon látogatott, s személyesen figyelemmel kísérte az
ifjúság nevelését. Mészárszékeket és közsütödéket hozott létre,
hogy az emberek méltányos és szabályozott áron szerezhessék be
az egészséges élelmiszert. Bő vízhozamú patakokat vezetett a
városba, fürdőket és kutakat létesített, vízvezetékeket és
csatornákat épített a Vega öntözésére és termékennyé tételére.
Mindezek révén fejlődés és gazdagság köszöntött e gyönyörű
városra, nagymértékben megnőtt kereskedelmi forgalma, boltjai
megteltek luxuscikkekkel, a világ minden éghajlatáról és országából
származó portékával. Díjakkal és kiváltságokkal támogatta a legjobb
kézműveseket; feljavította a lótenyésztést és más háziállatok
tenyésztését is; ösztönözte a gazdálkodást, s a termőföld védelmével
kétszeresére növelte annak termékenységét. Elérte, hogy
országának gyönyörű völgyei kertekként viruljanak. Fellendítette a
selyem készítést és -feldolgozást, és a granadai szövőszékek

64
termékeik finomságát és szépségét illetően még a szíriaiakat is
felülmúlták. Képes volt megvalósítani, hogy az országában feltárt
arany-, ezüst- és más ércbányák szorgosan működjenek, és az első
granadai király volt, aki saját nevével veretett arany- és ezüstpénzt,
nagy gondot fordítva arra, hogy ez szakszerűen történjék.
A XIII. század közepe táján, röviddel Sevilla ostromából való
visszatérése után kezdte el az Alhambra nagyszerű palotájának
építését. Személyesen felügyelte az építkezést, gyakran mutatkozott
a művészek és a kőművesek közt, s irányította őket.
Amilyen kiváló volt munkájában és sikeres vállalkozásaiban,
annyira egyszerű, élvezetekben mértékletes életet élt. Háremében
csak néhány szépség volt, akiket ritkán látogatott, pedig azok
mindig nagy pompával fogadták őt. Feleségei a főnemesek leányai
voltak, akiket barátként és szellemi társként kezelt. Mi több, elérte,
hogy a leányok egymás barátnőiként éljenek. Idejének nagy részét a
kertjeiben töltötte, elsősorban azokban, amelyek az Alhambrához
tartoztak, s idegyűjtötte a legritkább növényeket, a legszebb és
legillatosabb virágokat. Történetek olvasásával vagy
felolvastatásával szórakoztatta itt magát, és időnként, pihenését
megszakítva, három fiának nevelésével foglalkozott, akik mellé a
legbölcsebb és legerkölcsösebb tanítómestereket alkalmazta.
Amennyire őszintén kínálta fel magát Al-Hamar Ferdinánd
hűbéresének, oly állhatatosan tartotta is mindvégig a szavát,
többszörösen bizonyítékát adva hűségének és ragaszkodásának.
Amikor a nagy uralkodó 1254-ben, Sevillában elhunyt, Al-Hamar
követeket küldött, hogy részvétet nyilvánítson az utódjának, X.
Alfonznak, s a követekkel együtt egy százfős, magas rangú lovagból
álló fényes kíséretet is útnak indított. E lovagok később égő
gyertyával a kezükben vették körül a királyi ravatalt a temetési
ceremónia alatt. E nagy tiszteletadást a muszlim uralkodó élete
végéig, Szent Ferdinánd király halálának minden évfordulóján
megismételte. Ekkor száz mór lovag ment Granadából Sevillába, és
égő gyertyával a kezében elfoglalta posztját a pompás katedrális
közepén, a dicsőséges halott síremléke körül.
Al-Hamar előrehaladott koráig megőrizte erejét és képességeit.
Életének 79. évében (1272) legjobb lovagjaival kilovagolt, hogy
visszaverjen egy ellenséges behatolást. Amikor a sereg elhagyta

65
Granadát, az egyik elöl lovagló vezér véletlenül összetörte
lándzsáját a kapu boltívén. A király tanácsadói, megrémülve az
esettől, melyet baljós előjelnek véltek, azt javasolták Al-Hamarnak,
hogy forduljon vissza. Könyörgéseik hiábavalónak bizonyultak. A
király megmakacsolta magát, és a mór krónikák szerint az előjel
délben fatálisán beteljesedett. Al-Hamar hirtelen rosszullét fogta el,
majdnem leesett a lováról. Hordágyra fektették, és elindultak vele
vissza Granadába, de betegsége egyre rosszabbodott, így
kénytelenek voltak Vegán felverni a királyi sátrat. Orvosai
döbbenten álltak, nem tudván, milyen gyógymódot javalljanak. Al-
Hamar néhány órán belül meghalt, vért hányva, heves rángatózások
közepette. Amikor kiszenvedett, Fülöp kasztíliai herceg, X. Alfonz
testvérbátyja volt mellette. Testét bebalzsamozták, ezüstkoporsóba
zárták, és az Alhambrában különleges márványból készült sírba
helyezték, alattvalóinak őszinte siránkozása mellett, akik apjukként
gyászolták.
Mint már arról szó esett, ő volt a dicsőséges Naszr-dinasztia első
tagja, aki trónra lépett. Kiegészíthetem ezt azzal, hogy egy
nagyszerű királyság alapítója volt, amely örök hírnévre számíthat
mind a történelemben, mind az irodalomban a mór uralom és
ragyogás utolsó képviselőjeként a félszigeten. Bár a király hatalmas
feladatokra vállalkozott és óriási kiadásai voltak, a kincstára mindig
tele volt. Ebből az ellentmondásból fakad az a legenda, amely szerint
Al-Hamar járatos volt a mágia tudományában, és birtokában volt a
titoknak, hogyan lehet az értéktelenebb fémeket arannyá
változtatni. Ám akik figyelemmel követték a fentiekben leírt
politikáját, könnyen megérthetik azt a természetes mágiát és
egyszerű alkímiát, amelytől csordultig telt hatalmas kincstára.

66
 Júszuf Abu al-Hagig,
aki befejezte az Alhambrát

Az előzőekben elmesélt történetet a muszlint hercegről, aki

egykoron e termek ura volt, szeretném még kiegészíteni egy rövid
jegyzettel. S ez arról az uralkodóról fog szólni, aki befejezte és
díszbe öltöztette az Alhambrát. Júszuf Abu al-Hagíg (vagy ahogyan
ritkábban írták a nevét: Haxisz) szintén a nemes Naszr-dinasztia
hercege volt, s az Úr 1333. évében lépett trónra. Korabeli muszlint
szerzők leírása szerint rendkívül előkelő megjelenésű férfi volt, erős
fizikumú és jóképű, fenségességét, mint mondják, tovább növelte,
hogy szakállát tekintélyes hosszúságúra hagyta nőni, és feketére
festtette. Modora finom, barátságos és megnyerő volt, jóságos
természete a hadügyekben is elkísérte. Megtiltott minden
kegyetlenkedést, kíméletet, és könyörületességet rendelt el a nőkkel
és a gyermekekkel, az öregekkel és az elesettekkel, a szerzetesekkel
és minden más szentéletű és a világtól visszavonult személlyel
szemben. Bár megvolt a nagy szellemekre általában jellemző
bátorság benne, inkább a békéhez volt tehetsége, mint a háborúhoz.
A körülmények ugyan ismételten arra késztették, hogy fegyvert
fogjon, ám ebben rendszerint nem volt szerencsés.
Egyik ilyen balvégzetű vállalkozása volt, hogy Marokkó
királyával szövetségben nagy hadjáratot indított Kasztília és
Portugália királyai ellen, de elveszítette a híres saladói csatát, ami
majdnem halálos csapásnak bizonyult a spanyolországi mór
hatalomra.
E vereség után Júszuf hosszú fegyverszünetet tartott, így
személyes tulajdonságai igazi fényükben mutatkozhattak meg.
Ragyogó memóriája volt, elméjében óriási tudományos és szakmai

67
ismeretanyagot halmozott fel, ízlése elegáns volt és kifinomult, s
korának legjobb költőjeként tartották számon. Népe nevelésének
szentelte magát az erkölcsök és szokások javítására: minden
településen iskolát alapított egyszerű és egységes oktatási
rendszerrel; előírta, hogy minden tizenkét háznál nagyobb faluban
lennie kell mecsetnek; a vallási szertartásokat, ünnepségeket és
népi mulatságokat megtisztította a beszűrődött durvaságoktól és
ízléstelenségektől. Éberen figyelte a város rendjét, éjjeli őrségeket
és őrjáratokat szervezett, felügyelt minden városi ügyet. Különös
figyelmet fordított az elődei által megkezdett nagy építkezések
befejezésére, és saját tervei szerint további építményeket emelt. Az
Alhambra, amelyet Al-Hamar kezdett építeni, az ő idejében vált
teljessé. Júszuf építtette a gyönyörű Igazságosság kapuját, amely
tágas bejáratot biztosított az erődbe, és amely 1348-ban készült el.
Hasonló módon díszessé tett több udvart és termet, s ezt fényesen
bizonyítják a falfeliratok, amelyekben gyakran ismétlődik a neve. Ő
építtette Málagában a nagyszerű alcazart, vagyis fellegvárat, amely
sajnos ma már csak egy omladozó romhalmaz, de amely
valószínűleg hasonlóan elegáns és ragyogó belsővel dicsekedhetett,
mint az Alhambra.
Az uralkodó szelleme rányomja bélyegét korára. S a király
választékos és kifinomult ízlését követő granadai nemesek
hamarosan megtöltötték a várost remek palotákkal, amelyek
termeit mozaikkal kövezték ki, falaikat és mennyezetüket stukkóval
díszítették. Ezeket finoman aranyozták, kékkel, vörössel és más
élénk színekkel festették ki, vagy cédrusból és egyéb értékes
fafélékből készült intarziával borították, amelyekből mutatóban
megmaradt még néhány teljes fényében a több évszázad elteltével
is. Sok házban volt szökőkút a levegő frissítésére és hűtésére. A
házaknak gyakran magas tornya volt, fából vagy kőből, gondosan
kifaragva és fémlapokkal díszítve, amelyek ragyogtak a napfényben.
Ilyen építészeti ízlés uralkodott ezek közt az elegáns emberek közt,
s itt idézhetjük egy arab író gyönyörű hasonlatát: „Granada Júszuf
korában egy smaragddal és jácinttal teli ezüstváza volt.”
Egyetlen anekdota elegendő e nagyszerű uralkodó nemes
szívének bemutatására. A saladói csata utáni fegyverszünet véget
ért, és Júszuf hiába próbálkozott annak megújításával. Halálos

68
ellensége, XI. Kasztíliai Alfonz nagy erővel szállt hadba, és ostrom
alá vette Gibraltárt. Júszuf vonakodott fegyvert fogni és felmentő
csapatokat küldeni a helyszínre. Gondjai közepette kapta a hírt,
hogy halálos ellensége váratlanul a pestis áldozata lett. Ahelyett,
hogy örömének adott volna hangot, Júszuf felidézte az elhunyt
emberi nagyságát, és nemes részvét kerítette hatalmába.
– Ó, micsoda veszteség – kiáltott fel –, a világ elveszítette az egyik
legnagyszerűbb hercegét, az uralkodót, aki tudta, hogyan becsülje az
érdemet, legyen az baráté vagy ellenségé!
A spanyol krónikások is igazolták e nemes lelkületet.
Beszámolóik szerint a mór lovagok osztoztak királyuk érzelmeiben,
és gyászruhát öltöttek Alfonz halálhírére. Még azok is, akik
Gibraltárban oly közelről érintettek voltak, amikor megtudták, hogy
az ellenség királya holtan fekszik sátrában, eldöntötték maguk közt,
hogy nem fognak semmilyen ellenséges manőverbe a
keresztényekkel szemben. Azon a napon, amikor a keresztény sereg
felszedte a tábort, és elindult Alfonz király holttestével, a mórok
kitódultak Gibraltárból, és csendben, bánatosan figyelték a gyászos
menetet. Hasonló tiszteletadás kísérte az elhunytat az útközben
érintett mór őrségek parancsnokai részéről, akik lehetővé tették,
hogy a gyászmenet biztonságban haladjon Gibraltártól Sevilláig.
Júszuf nem sokkal élte túl ellenfelét, akit oly nemeslelkűen
gyászolt. 1354-ben, amikor éppen napi imádságát végezte az
Alhambra mecsetjében, hirtelen egy őrült rohant rá a háta mögül, és
tőrt döfött az oldalába. A király kiáltozására segítségére siettek
testőrei és udvaroncai. Vérbe fagyva találták. Jelezni próbálta, hogy
beszélni szeretne, de szavai már érthetetlenek voltak. Eszméletlen
állapotban vitték a királyi lakosztályba, ahol szinte azonnal
kiszenvedett. A merénylőt felnégyelték, és testrészeit nyilvánosan
égették el, eleget téve a nép dühének.
A király porhüvelyét pompás fehérmárvány sírba helyezték, s
egy hosszú sírfelirat, kék háttérben arany betűkkel örökítette meg
érdemeit: „Itt nyugszik egy király és mártír, dicsőséges nemzetség
tagja, nemes, bölcs és erényes; személyes adottságairól és jelleméről
hírneves, akinek irgalmasságát, könyörületességét és jóakaratát
Granada egész királyságában dicsőítették. Nagy herceg volt, ragyogó

69
hadvezér, a muszlimok éles kardja, bátor zászlóvivő a
leghatalmasabb uralkodók közt.”
A mecset, amely egykoron Júszuf halálkiáltásait visszhangozta,
még ma is megvan, de az emlékmű, amely nagyságát megörökítette,
már régen eltűnt. Neve azonban a falba vésve fennmaradt az
Alhambra finom és tetszetős ornamentikái közt e híres épülethez,
kötődően, amely a büszkesége volt, és amelynek szépítésében
örömét lelte.

70
 Titokzatos szobák

A mór termeket járva egyik nap egy ajtóra lettem figyelmes egy
félreeső galérián, amely feltételezésem szerint az Alhambra olyan
részébe vezetett, amelyet még nem volt alkalmam felderíteni.
Megpróbáltam kinyitni, de zárva volt. Bekopogtam, de senki sem
válaszolt, s a kongó hangból úgy tűnt, az ajtó mögött üres helyiség
rejtőzik. Itt valami titok lappang. Ez lehet a kísértetek
épületszárnya. Hogyan juthatok nyitjára az itt elzárt sötét
titkoknak? Jöjjek az éj leple alatt karddal és lámpával a kezemben,
miként a regényhősök; vagy inkább próbáljam meg kihúzni a titkot
Pépéből, a dadogós kertészből, vagy az ártatlan Doloresből, esetleg a
fecsegő Mateóból? Vagy forduljak nyíltan és őszintén Antónia
asszonyhoz, a várúrnőhöz, és kérdezzem meg tőle? Végül az utóbbi
megoldást választottam, ez volt a legegyszerűbb, igaz a legkevésbé
romantikus, és legnagyobb csalódásomra kiderült, hogy nincs szó
semmilyen titokról. Sok sikert kívánt a lakosztály felderítéséhez, és
átadta a kulcsot.
Így felszerelkezve haladéktalanul visszatértem az ajtóhoz. Az
ajtó, mint feltételeztem, egy üres szobasorhoz vezetett, e szobák
azonban egészen másmilyenek voltak, mint általában a palota
szobái. Az architektúra ugyan változatos és régimódi volt, de
európai jellegű. Nem akadt benne semmilyen mór vonás. A két első
szoba magas volt, a mennyezetet helyenként már repedezett
cédrusburkolat fedte, amelyet mívesen faragott gyümölcsök és
virágok közt groteszk arcmások díszítettek.
A falakat valaha damaszttal vonhatták be, most azonban
csupaszok voltak a becsvágyó látogatók firkálmányaival, akik
semmitmondó nevükkel szentségtelenítették meg e nemes
műemlékeket. A tönkrement, a széllel és az időjárás

71
viszontagságaival már nem dacoló ablakok bájos kis kertre néztek,
ahol rózsák és mirtuszok közt alabástrom szökőkút vize
gyöngyözött; körben narancs- és citromfák álltak, melyeknek
néhány ága már a szobákba is benyúlt. E szobákon túl volt még két
alacsonyabb, de hosszabb terem is, amelyek szintén a kertre néztek.
A faborítású mennyezet kazettáiba avatott kéz gyümölcskosarakat
és virágfüzéreket festett, amelyek még egészen elfogadható
állapotban voltak. A falakat itáliai jellegű freskó borította, de a
képek már szinte teljesen elmosódtak; az ablakok ugyanolyan
romos állapotban voltak, mint a többi szobában. E különös szobasor
egy fedetlen, mellvédes folyosóval zárult, amely derékszögben
megtörve a kert szemben lévő oldalát is kísérte. Az egész lakosztály
annyira finom és elegáns díszítésű, a többi teremtől annyira eltérő
architektúrájú s annyira különleges elhelyezésű volt a rejtett kert
mentén, hogy érdeklődni kezdtem a története felől. Sikerült
megtudnom, hogy a lakosztályt itáliai művészek díszítették az előző
évszázad elején, amikor V. Fülöpöt és második feleségét, a gyönyörű
Elizabetta Farnesét, Párma hercegének leányát várták az
Alhambrába. A királynénak és udvarhölgyeinek készítették a
szobákat. A magasabbak egyike volt a királyné hálószobája.
Keskeny, azóta már befalazott lépcső vezetett fel egy csodálatos
kilátóba, amely eredetileg a háremmel volt összeköttetésben, és a
mór szultánák kilátóhelye volt, melyet a gyönyörű Elizabetta
budoárjának rendeztek be, s máig őrzi a Tocador de la Reina, azaz a
Királyné öltözője nevet.
A királyné hálószobájának egyik ablaka a Generalifére és lugasos
teraszaira nyújt kilátást, a másik a már említett, zárt kertecskére,
amely kifejezetten mór jellegű, és külön története van. Ez az a
bizonyos Lindaraja-kert, amelyet gyakran említenek az Alhambráról
szóló leírások, de még senkitől sem kaptam tájékoztatást arról, ki is
volt az a Lindaraja. Némi kutakodás révén azonban sikerült néhány
dolgot megtudnom róla. Nos, Lindaraja egy mór szépség volt,
Balkezes Mohamed udvarát ékesítette, s a király lojális hívének,
Málaga alcaldéjának volt a leánya, aki városában elrejtette a királyt,
amikor azt éppen elűzték a trónjáról. Visszaszerezve a trónt, a király
megjutalmazta hűségéért az alcaldét. Leánya saját lakosztályt kapott
az Alhambrában, és a király feleségül adta a Cetti–Merien-

72
nemzetségbeli ifjú Naszr herceghez, Ibn Húd, „Az Igazságos”
leszármazottjához. Menyegzőjüket egészen bizonyosan a királyi
palotában tartották, és mézesheteiket is a női lakosztály falai közt
tölthették.*
Négy évszázad is eltelt, amióta a csodás Lindaraja eltávozott,
mégis mennyi minden megmaradt lakóhelyének finom szépségéből!
A kert, amelyben örömét lelte, most is virágos, a szökőkút ugyanazt
a kristálytükröt kínálta, amely egykoron az ő bájait tükrözte vissza;
igaz, az alabástrom már elvesztette fehérségét, és az alatta lévő,
gyomokkal benőtt medence gyíkok búvóhelyévé vált. Éppen ebben a
romlásban van valami, ami értékesebbé tette e helyszínt, mégpedig
a változóképesség, az ember és minden művének megmásíthatatlan
sorsa.
A büszke és elegáns Elizabettának egykoron szállást adó szobák
lepusztultsága is megragadóbb számomra, mintha megőrizték volna
azokat hajdani fényükben, a királyi udvarokra jellemző
ragyogásban.
Visszatérve szálláshelyemre, a kormányzói lakosztályba, minden
mesterkéltnek és közönségesnek tűnt a poétikus hely után.
önkéntelenül vetődött fel a gondolat; Miért is ne cserélhetném
lakásomat azokra az üres szobákra? Akkor valóban az Alhambrában
lehetne a szállásom, körülvéve kertekkel és szökőkutakkal, miként a
mór uralkodók korában. Óriási meglepetést váltott ki javaslatom,
amikor előadtam azt Antónia asszonynak és családjának. Egyetlen
racionális érvet sem találtak az annyira elhagyatott, távol eső és
magányos lakosztály melletti választásomra. Dolores a hely
rendkívüli magányosságával érvelt: nincs ott más, csak. repkedő
denevérek és baglyok, no meg a szomszédos fürdő pincéjében
megbúvó, éjjelenként portyázó róka és vadmacska. A jó Tía
Antóniának racionálisabb ellenvetései voltak. A környék tele van
csavargókkal, cigányok árasztották el a szomszédos dombok

* Az egyik olyan esemény, amikor a mór királyok közvetlenül beavatkoztak

alattvalóik életébe, grandijaik házassága volt: éppen ezért a királyhoz kötődő
nemes urak valamennyien a palotában tartották menyegzőjüket, és mindig volt
egy külön helyiség, amelyet kifejezetten az ilyen ceremóniákra jelöltek ki.
(Passeos por Granada, Passeo XXI.)

73
barlangjait; a palotába, annak romos állapota miatt, több felöl is
könnyű bejutni; a többi lakó hallótávolságán kívülre, egy romos
lakosztályba egyedül beköltözött idegen híre éjjelenként
idecsábíthatja a nemkívánatos látogatókat, különösen azért, mert a
külföldieket mind vastag pénztárcájúaknak tartják.
Nem tudtak azonban eltéríteni szándékomtól, és kívánságom
törvény volt ezeknek az embereknek. így azután egy ács és a mindig
készséges Mateo Jiménez szolgálatait igénybe véve az ajtók és az
ablakok biztonsági szempontból rövidesen elfogadható állapotba
kerültek, és a felséges Elizabetta hálószobáját is előkészítették a
fogadásomra. Mateo volt olyan kedves, hogy felajánlotta, testőrként
alszik majd az előtérben, de úgy véltem, hogy nincs szükség
bátorságának ilyetén bizonyítására.
Azért el kell ismernem, hogy minden elszántságom és minden
óvintézkedésem ellenére első éjszakám e lakosztályban
kimondhatatlanul nyomott hangulatban telt. Nem hiszem, hogy a
külső veszélytől való félelem különösebb hatással lett volna rám,
annál inkább magának a helynek a jellege különös asszociációival:
az itt elkövetett erőszakos cselekedetek, sokak tragikus vége, akik
előzőleg erejük teljében, pompában uralkodtak. Amikor szobám felé
menet elhaladtam a Comares-torony kísérteties termeinél, eszembe
jutott a gyermekkoromból az ijesztő hangulatú versrészlet:

Balsors ül a sötét falakon,

S amikor a kapu nyílik, hogy befogadjon,
A gyász hangja visszhangzik az udvaron át,
Ismeretlen tettekről szólva.

Az egész család elkísért a szobámig, és úgy hagytak ott, mint

valakit, aki veszélyes vállalkozásba fogott, s amikor hallottam, ahogy
lépteik elhalnak a hatalmas előtérben és a visszhangzó folyosókon,
elfordítottam ajtómban a kulcsot, s eszembe jutottak azok a
kísértettörténetek, amelyekben a hőst magára hagyták az
elvarázsolt házban, hogy merész tettét véghez vigye.
Képzeletem eltévelyedése miatt azok a gondolatok is csak
gyászos hangulatomat fokozták, amelyek egyébként a gyönyörű
Elizabettához és udvartartásának szépségeihez kötődtek, akik

74
egykor megtisztelték e szobákat. Ez volt a helyszíne múlékony
derűjüknek és szépségüknek; itt hagyták eleganciájuk és örömük
nyomát; de kik voltak ők, és hol vannak? Por és hamu! Sírlakók! Az
emlékezet fantomjai!
Meghatározhatatlan, félelemmel vegyes megilletődés lett rajtam
úrrá. Szívesen tulajdonítottam volna ezt a rablókkal kapcsolatos
gondolatoknak, amelyek az esti beszélgetés során elevenedtek fel,
de éreztem, hogy ez valami irreális, abszurd. A gyermekkor hosszú
időre eltemetett babonái keltek életre, és kerítették hatalmukba
képzeletemet. Minden változni kezdett emlékeim hatására.
Baljóslatú volt a szél suhogása az ablakom alatti citromfák közt.
Kinéztem a Lindaraja-kertre: a fák árnyéka mély szakadéknak
látszott, a bokrok kísértetfiguráknak. Örültem, hogy becsukhattam
az ablakot, de már a szoba is meg volt fertőzve. Halk suttogást
hallottam a fejem fölött, s egy denevér bukkant elő egy törött
mennyezetkazetta mögül, csapongóit körben a szobában magányos
lámpám fényét keresztezve, a vészjósló állat néma szárnyai
majdnem az arcomat súrolták; a cédrusfa mennyezet
domborműveinek groteszk arcai pedig, amelyek közül előbújt, úgy
tűnt, mintha gúnyolódnának rajtam.
Összeszedtem magam s elmosolyodva pillanatnyi
gyengeségemen, elhatároztam, hogy az elvarázsolt ház hősének
szellemében veszem fel a harcot: kézbe vettem hát a lámpát, és
elindultam, hogy bejárjam a palotát. Minden eltökéltségem ellenére
ez kemény feladatnak bizonyult. Tágas termeken kellett átvágnom,
titokzatos folyosókon kellett végigmennem, közben a lámpa csak
egy szűk kört világított meg körülöttem. Úgy haladtam, mint
áthatolhatatlan sötétségbe zárt fénygyűrű. A boltíves folyosók
olyanok voltak, mint valami barlangok, a termek mennyezete
elveszett a sötétségben. Eszembe jutott, mit hallottam a veszélyről,
amit a félreeső, romos szobákba behatoló illetéktelenek jelentenek.
Lehet, hogy egy rossz szándékú csavargó ólálkodik éppen előttem
vagy mögöttem, a fénygyűrűn kívül? Már a falra vetülő saját
árnyékom is zavart. Saját lépteimnek a folyosókon visszhangzó
hangjára megálltam, hogy körülnézzek. Komor emlékeket hordozó
helyszíneken mentem át. Egy sötét átjáró a mecsethez vezetett, ahol
gáládul meggyilkolták Júszufot, az Alhambra építését befejező mór

75
uralkodót. Másutt azt a folyosót tapostam, ahol egy másik uralkodót
szúrt le tőrével egy rokon, aki alulmaradt egy szerelmi
versengésben.
Mormoló zúgást, elfulladó hangokat, lánccsörgést hallottam. Úgy
tűnt, hogy az Abencerragók terme felől jön. Tudtam, hogy ezt a víz
rohanása okozza a föld alatti vízvezetékekben, éji időben azonban
annyira különös volt ez a zaj, hogy eszembe juttatta az innen eredő
komor történeteket. Hamarosan ráadásul olyan hangok is
megütötték a fülemet, amelyek túlságosan, valóságosan és
félelmetesen hangzottak ahhoz, hogy csupán a képzelet szülöttei
legyenek. Amikor átmentem a Követek termén, nyöszörgést és
szaggatott kiáltásokat hallottam, közvetlenül a lábam alatt.
Megálltam és figyeltem. Volt, hogy a tornyon kívülről jöttek a
hangok, majd újra belülről. Azután állati üvöltések törtek fel, majd
elhaló sikolyok és artikulátlan beszédfoszlányok. Éji órán, ilyen
különös helyen hallgatva, valóban hátborzogató volt. Nem volt
kedvem folytatni a palota bejárását, visszatértem inkább a
szobámba, határozottan gyorsabb tempóban, mint ahogyan
elindultam, és sokkal nyugodtabban vettem a levegőt a falak közt,
miután bereteszeltem az ajtót. Reggel felébredve, amikor a nap
besütött az ablakomon, és derűs, őszinte sugarai bejárták az épület
minden részét, már csak nehezen tudtam felidézni az éjjeli homály
varázsolta árnyakat és képzeteket; mint ahogyan azt is nehezen
tudtam elképzelni, hogy világos, jól áttekinthető környezetem ilyen
fantasztikus szörnyűségeket tud létrehozni.
Továbbra sem értettem a félelmetes kiáltások és üvöltések okát!
Hamarosan azonban magyarázatot kaptam Dolorestől: egy
szerencsétlen dühöngő őrült, nagynénje fivérének hangja ez, akit a
heves rohamok idejére a Követek terme alatti boltozatos szobákba
szoktak zárni.
Néhány este alatt alapos változás következett be
környezetemben és a kapcsolódó asszociációkban. A hold, amely új
lakásom birtokba vételekor nem volt látható, estéről estére
fokozatosan úrrá lett a sötétségen, és végre teljes pompájában
kúszott a tornyok fölé, szórt fénnyel árasztott el minden udvart és
termet. Az ablakom alatti kert, amely korábban homályba
burkolózott, lassanként kivilágosodott; a narancs- és citromfák

76
ezüst köntöst kaptak; a szökőkút csillogott a holdfényben, és még a
rózsák pirosa is bágyadtan láthatóvá vált.
Megértettem az egyik arab falfelirat költői tartalmát:

„Mily szépséges ez a kert, ahol a föld virágai az ég csillagaival

vetekednek. Mi hasonlítható az alabástrom szökőkút kristálytiszta
vízzel telt medencéjéhez? Semmi más, csak a telihold, amely a
felhőtlen ég közepén ragyog.”

Ezeken a mennyei éjszakákon képes voltam órákon át ülni az

ablakban, magamba szíva a kert édességét, és eltűnődve
viszontagságos sorsán mindazoknak, akiknek élettörténete
felderengett a köröttem lévő pompás emlékekből. Előfordult, hogy
csendes időben, amikor Granada távoli katedrálisának órája elütötte
az éjfélt, ismét elindultam, és bebarangoltam az egész épületet; de
mennyire más volt ez, mint a legelső ilyen körutam! Többé nem volt
az épület sötét és titokzatos, nem népesítették be rosszindulatú
árnyak; nem idéződtek fel az erőszakos és gyilkos jelenetek; nyitott,
tágas és szép volt az egész; kellemes és romantikus történeteket
idézett minden: Lindaraja újra a kertjében sétált, a muszlim
Granada színpompás lovagsága az Oroszlános udvarban parádézott!
Ki ne értékelne egy holdvilágos éjszakát ilyen helyen és ilyen
éghajlat alatt? Andalúziában a nyári hőmérséklet éjfélkor valóban
éteri. Úgy tűnik, hogy egy tisztább szférába emelkedünk, érezzük a
lélek nyugalmát, a szellem emelkedettségét, a test ellazulását, ami
már eleve maga a boldogság. S ha mindezekhez társul még a
holdvilág, az már bűvölet. Plasztikus hatása alatt az Alhambra
visszanyerni látszik eredeti fényét. Eltűnnek az idő okozta
repedések, hasadékok, az időjárásnak köszönhető rongálások, a
színek fakulása; a márvány visszaszerzi fehérségét, a hosszú
oszlopsorok ragyognak a holdfényben; lágy sugarak világítják meg a
termeket – egy arab mese elvarázsolt palotájában járunk!
Milyen gyönyörűség ilyenkor felmenni a Királyné öltözőjének
(Tocador de la Reina) szellős pavilonjába, amely mint valami
madárkalitka, úgy függeszkedik a Darro völgye fölé, s könnyed
árkádjai közül szemlélni a holdfényes panorámát! Jobbra a Sierra
Nevada hegyei emelkednek, megfosztva csipkézetüktől,

77
hozzáfinomulva egy mesebéli tájhoz, s havas csúcsaik ezüst
felhőkként világítanak a mélykék ég színezte háttérben. Azután a
Tocador párkányán kihajolni, és lenézni Granadára és az Albaicínra,
amelyek térképként terülnek el odalenn, ahol minden nyugalomba
temetkezik, a holdfényben alvó fehér palotákkal és kolostorokkal, s
túl mindezeken ott a párás Vega, amely álomvidékként halványul el
a távolban.
Az alamedáról időnként felhallatszik a kasztanyetták elhalkuló
csattogása, miközben néhány jókedvű andalúz áttáncolja a nyári
éjszakát. Máskor egy gitár bizonytalan pengése és szerelmes
hangfoszlányai árulják el, merre lehet a holdkóros szerető, aki
hölgyének ablakánál ad szerenádot.
Ez hát a vázlatos képe a holdvilágos éjszakáknak, amelyeket az
udvarok, termek és balkonok közt őgyelegve töltöttem el a felettébb
szuggesztív épületben, „képzetemet megédesített ábrándokkal
táplálva”, és élvezve az álmoknak és érzéseknek azt a keverékét,
amely velejárója a déli életnek. így azután általában már majdnem
reggel volt, mire ágyba kerültem, és a Lindaraja-szökő- kút vizének
csobogása álomba ringatott.

78
 Panoráma
a Comares-toronyból

Derült, gyönyörű reggel van: a napnak nincs még elég ereje, hogy
tönkretegye az éjszaka frissességét. Nagyszerű reggeli alkalom,
hogy felmenjünk a Comares-torony tetejére, és madártávlatból
nézzük meg Granadát és környékét.
Gyerünk hát, nagyérdemű olvasóm és barátom, kövesd lépteimet
a Követek termének gazdag csipkézettel díszített előcsarnokába!
Nem a terembe megyünk, hanem az előcsarnok falában lévő kicsiny
ajtón lépünk be. Vigyázat! Meredeken kanyarog a lépcső és gyér a
fény; ennek ellenére a keskeny, sötét csigalépcsőn gyakran
kapaszkodtak fel Granada büszke uralkodói és királyi hitveseik a
falakra, hogy megszemléljék a támadó seregek közeledtét, vagy
szorongó szívvel kövessék a Vegán zajló ütközetet.
Végre elértük a tetőteraszt, és kifújhatjuk magunkat, miközben
tekintetünket végigfuttatjuk a város és a táj csodálatos látványán: a
sziklás hegyeken, a zöldellő völgyeken és a termékeny mezőkön; az
erődön, a székesegyházon, a mór tornyokon és a gótikus kupolákon,
omladozó romokon és virító ligeteken. Menjünk közelebb a falhoz,
vessünk egy pillantást közvetlenül alá! Kitárulkozik előttünk az
Alhambra egész elrendezése, áttekinthetjük udvarait és kertjeit.
Mindjárt a torony alatt látható az Alberca-udvar a növényekkel
körülvett nagy halasmedencével, odább az Oroszlános udvar a híres
szökőkúttal és a könnyed mór árkádokkal; az épületegyüttes kellős
közepén pedig a Lindaraja-kert, a palota szívébe rejtve rózsáival,
citromfáival és smaragdzöld bozótjával.
Az egész dombtetőt körülölelő, szögletes tornyokkal díszített
várfal alkotja az erődítmény külső határát. Néhány torony már jól

79
láthatóan romos, és hatalmas faldarabok nyugszanak a vadszőlők,
fügefák és áloék alatt.
Nézzük meg a torony északi oldalát. Szédítő a magasság, már
maga a torony alapja is magasabb, mint a meredek domboldalon
álló bokrok. Ám a masszív falban hosszú repedés jelzi, hogy a
tornyot is megrongálta valamelyik földrengés, amelyek időről időre
rettegést hoztak Granadára, és amelyek előbb vagy utóbb ezt az
egész omladozó épületet egyetlen romhalmazzá változtathatják. Az
alattunk lévő mély hegyszoros, amely a hegyek felől fokozatosan
szélesedik, a Darro völgye: láthatjuk, amint a folyócska kanyarogva
keresi útját a lugasos teraszok alatt, a gyümölcsösök és
virágoskertek között. Régi időkben híres volt a folyó arany
hordalékáról, s még manapság is mossák néha homokját az értékes
fém után kutatva. A cserjék és szőlőültetvények közt fehéren
felvillanó pavilonok egy része valaha vidéki menedékként szolgált a
kertjük frissességét élvezni kívánó móroknak. Joggal hasonlította
ezeket egyik költőjük smaragd közé szórt igazgyöngyökhöz.
A légies palota, amely fehér tornyaival és hosszú árkádjaival ott
kapaszkodik a pompás ligetek és függőkertek közt a hegyoldalban, a
Generalife, a mór királyok nyári rezidenciája, ahová elhúzódtak a
tikkasztó hónapokban, hogy élvezzék az Alhambráénál is szellősebb
környezetet. A fölötte lévő kopár hegycsúcs, ahol néhány formátlan
romot láthatunk, a Silla del Moro, vagyis a Mór széke, amely annak
köszönheti nevét, hogy menhelye volt a szerencsétlen Boabdilnak
egy felkelés idején; itt ült magányosan, és innen nézte szomorúan
odalenn lázongó városát.
Időnként mormoló víz hangja hallatszik a völgyből. Ez a mór
malom vízvezetékétől származik, amely a hegy lábánál áll. A Darro
partját kísérő fasor, az Alameda nyári estéken a szerelmesek
randevúzóhelye, ahol késő éjszakáig hallani a gitárszót a sétányok
padjai felől. Most azonban csak néhány őgyelgő szerzetest és egy
csoport vízhordót láthatunk arrafelé. Az utóbbiak régi, keleties
formájú edényt cipelnek, amilyeneket egykor a mórok is használtak.
Az edényeket az Avellanos-kútnak nevezett, hideg és kristálytiszta
forrás vízével töltötték meg. Amott van a forráshoz vezető hegyi
ösvény. Kedvelt helye volt ez muszlimoknak és keresztényeknek
egyaránt; azt mondják, hogy ez volt az Ibn Batuta utazó által

80
említett, mór legendákban és románcokban is magasztalt Adinamar
(Aju al-Adamar), a Könnyek kútja.

81
 Megijedtél? Pedig csak egy sólyom volt, amelyet felriasztottunk
fészkéről. Ez az ódon torony valóságos tenyészete a
vándormadaraknak; minden hasadék és mélyedés tele van
fecskékkel, amelyek egész nap keringenek a torony körül; éjjel
viszont, amikor a többi madár nyugovóra tér, a bánatos bagoly jön
elő rejtekéből, hogy sejtelmes kiáltását hallassa a falakról. Nézd a
felriasztott sólymot, hogyan siklik alattunk a fák koronája felett,
hogy azután a Generalifén túl lévő romokhoz vitorlázzon!
Látom, hogy tekinteted a hegyvonulatra emeled, amely úgy virít,
mint fehér nyári felhő a kék égbolton. Az a Sierra Nevada, Granada
dísze és büszkesége; bölcsője a hűsítő szellőknek és a zöldellő
természetnek, a felbugyogó forrásoknak és a kiapadhatatlan
folyóknak. E hegyvonulat biztosítja Granadának a természeti
szépségek délvidéki városokban oly ritka kombinációját, az északi
klímára jellemző friss növényzetet és kellemes hőmérsékletet a
trópusi nap hevével és a déli égbolt felhőtlen azúrjával. Ez a hó
légköri hatásával függ össze, amely a nyári nap melegével
arányosan olvad el, s indít csermelyeket és patakokat az Alpujarras
minden hegyszorosában és hasadékában, szétterítve az eleven
smaragdot és termékenységet a kies völgyek láncolatán.
Joggal hívhatjuk e hegyeket Granada glóriájának. Uralják egész
Andalúziát, annak távoli vidékeiről is láthatóak. Köszönti e hegyeket
az öszvérhajcsár, aki a síkság tikkasztó földjéről látja a havas
csúcsokat; a spanyol tengerész bárkájának fedélzetéről, messze-
messze a Földközi-tenger kékségében elrévedve bámulja e
hegyeket, miközben az elbűvölő Granadára gondol, s halkan eldúdol
egy mórokról szóló régi románcot.
E hegyek lábától délre kopár dombok sora látható, ahol lassú
ütemben halad egy bosszú öszvérkaraván. Itt játszódott le a
muszlim uralom zárójelenete. E dombok egyikéről nézett vissza
Granadára a szerencsétlen Boabdil, s engedett szabad folyást lelki
gyötrelmének. Ez a helyszíne „A mór utolsó sóhajának”, melyet
dalból és mondából egyaránt ismerünk.
Távolabb e kopár dombok visszaereszkednek oda, ahonnan
kiemelkedtek: a pompás Vegába, ligetek és kertek virágzó

82
vadonjába, termékeny gyümölcsösök közé, ahol a Genil folyik
megannyi ezüst kanyarulatával és mellékágával, amelyek a régi mór
csatornákat táplálva fenntartják a táj örökös zöldjét. Itt voltak a
szerencsétlen mórok szeretett tanyái, pavilonjai és kertjei, amelyek
védelmében oly elszánt hősiességgel harcoltak. A most földművesek
által lakott viskókban és kezdetleges tanyaházakban arabeszkek és
más ízléses dekorációk maradványai tanúskodnak arról, hogy a
muszlim időkben ezek elegáns rezidenciák voltak. Nézd, ott a
mozgalmas síkság kellős közepén, ott van az a hely, amely összeköti
az Óvilág és az Újvilág történetét! A reggeli napfényben felvillanó
falak és tornyok Santa Fé városát jelzik, a várost, amelyet a
katolikus uralkodók Granada ostroma idején építtettek, azt
követően, hogy egy tűzvész egész táborukat elpusztította. E falak
közül hívatta vissza a királynő Kolumbuszt, s itt köttetett meg az a
szerződés, amely a nyugati Világ felfedezéséhez vezetett. Amott, a
hegy lábától nyugatra van a Pinos-híd, amely a mórok és
keresztények közötti véres ütközetektől híresült el. Ennél a hídnál
érte utol a küldönc Kolumbuszt, aki – miután a spanyol
uralkodóknál nem járt sikerrel – éppen távozóban volt, hogy
felfedezőútjának tervét a francia udvarnak ajánlja fel.
A híd fölött húzódik a Vegát nyugatról lezáró hegyvonulat – ez
volt egykoron a határ Granada és a keresztény területek között. A
hegycsúcsok között még mindig felismerhetők a várak, szürke
fundamentumaik és falaik egybeolvadnak a sziklával, amelyre
építették azokat. Itt is, ott is magányos atalaya, őrtorony emelkedik
a hegytetőn, mintha az égből tekintene le minden oldalra a
völgyekbe. Mily gyakran jelezték ezek az atalayák – éjjel tűzzel,
nappal füsttel – ellenség közeledtét! A hegyek között húzódik egy
sziklás szoros, amelyet Lope-hágónak hívnak, ott ereszkedtek le a
Vegára a keresztény seregek. Amannak a kopár hegynek (Elvira-
hegy), amely ott messzire kinyújtja meredek hegyfokát a síkság
belsejébe, a lába körül bukkanhattak elő a beözönlő svadronok,
lengő zászlóikkal, dob- és trombitaszóval.
Ötszáz év is eltelt azóta, hogy Iszmail bin Ferrag, Granada mór
királya éppen ebből a toronyból vett észre egy inváziót, a Vegát
fenyegető rabló hadjáratot, amely alkalmat adott lovagias nemes
lelkűségének kimutatására, amelyről gyakran tettek

83
tanúbizonyságot a muszlim uralkodók: „akiknek a története –
mondja egy arab író – bővelkedik nagylelkű tettekben és nemes
cselekedetekben, amelyek fennmaradnak évszázadok múltával, és
örökké élni fognak az emberi emlékezetben”. De inkább üljünk le
erre a párkányra, és elmesélem az anekdotát.
Az Úr 1319. évében történt, hogy Iszmail bin Ferrag éppen erről
a toronyról pillantotta meg az Elvira-hegy tövében fehérlő
keresztény tábort. Don Juan és Don Pedro királyi hercegek, kasztíliai
régensek XI. Alfonz kiskorúsága idején, akik már feldúlták az
országot Alcaudetétől Alcalá la Reálig, elfoglalták Illora városát, és
külvárosát felgyújtották, gyilkos rabló hadjáratukat ezúttal egészen
Granada kapujáig vezették, ütközetre híva a királyt.
Iszmail – bár fiatal és rettenthetetlen uralkodó volt – vonakodott
elfogadni a kihívást. Nem volt kéznél megfelelő hadereje, és a
szomszédos városokból hívott csapatok érkezését várta. A
keresztény hercegek félreértve indítékait, végleg lemondtak arról,
hogy előhívhatják várából, és megelégedve a zsákmánnyal,
felszedték sátraikat, és elindultak hazafelé. Don Pedro vezette az
előőrsöt, Don Juan vállalta az utóvédet, de a menet rendezetlen,
szabálytalan volt, a zsákmány és az elejtett foglyok túlságosan nagy
terhet jelentettek a seregnek.
Időközben Iszmail megkapta a várt erősítést, amit egyik
legbátrabb tábornoka, Oszmin parancsnoksága alá helyezett, és
elrendelte az ellenség üldözését. A hegyszorosnál érték utol a
keresztényeket. Azokon pánik lett úrrá, teljesen felmorzsolódtak, és
óriási vérveszteséggel jutottak át a határon. Mindkét herceg
odaveszett. Don Pedro holttestét elvitték katonái, Don Jüané
azonban eltűnt az éjjeli sötétségben. Fia levelet írt a mór királynak,
kérlelve, hogy kutassák fel apját, és részesítsék megfelelő
végtisztességben. Iszmail egy pillanat alatt elfeledte, hogy Don Juan
ellenség volt, aki pusztított és fővárosának kapuit fenyegette; csak
mint gáláns lovagra és királyi hercegre emlékezett. Parancsára
alaposan átkutatták a terepet a holttest után. Megtalálták egy
barrancóban, és Granadába vitték. Ott Iszmail úgy rendelkezett,
hogy nagy pompával magas ravatalra fektessék, fáklyákkal és
gyertyákkal körülvéve az Alhambra egyik termében. Oszmin és a

84
többi nemes lovag állt díszőrséget, a keresztény foglyokat pedig
köréjük gyűjtötték, hogy imádkozzanak.
Közben Iszmail írt Juan herceg fiának, hogy küldjön
gyászkíséretet a halottért, biztosítva annak kiszolgáltatásáról. Kellő
időben meg is érkezett e célból a keresztény lovagok csapata. A
lovagokat Iszmail nagy tisztelettel fogadta, és vendégül látta, amikor
pedig elindultak a halottal, muszlim lovagok adtak díszkíséretet a
gyászmenethez, egészen a határig.
De elég ebből, a nap már magasan jár a hegyek fölött, és egész
forróságát a fejünkre önti! Már a tetőterasz is forró a lábunk alatt;
hagyjuk itt, és frissítsük fel magunkat az Oroszlános kút körüli
árkádok alatt!

85
 A szökevény

Történt egyszer, hogy olyan szomorú események helyszíne volt az

Alhambra, amelyek elhomályosították a kis Dolores ragyogó
tekintetét. A leányka különös vonzalmat táplált mindenféle háziállat
iránt, és természetének túláradó jósága az Alhambra egyik romos
udvarát megtöltötte kedvencekkel. Egy előkelő pávakakas és tyúkja
gyakorolta itt a hatalmat a büszke pulykák, a siránkozó
gyöngytyúkok és a közönséges kakasok és tyúkok gyülevész
népsége felett. Dolores azonban egy ideje legnagyobb
gyönyörűségét egy fiatal galambpárban lelte, amely még a foltos
macskát és a hozzá tartozó kiscicákat is megelőzte, és amely éppen
belépett a házasság szent állapotába.
Lakásuknak, ahol családi életük megalapozásához foghattak,
Dolores a konyha mellett egy kis szobát alakított át, amelynek
ablaka egy csendes mór udvarra nézett. Az udvaron és a napsütötte
tetőkön túli világgal mit sem törődve éltek itt. Eszükbe sem jutott,
hogy túlrepülhetnének a falakon, vagy felszállhatnának a tornyok
csúcsára. Erényes kapcsolatukat végül két szeplőtlen, hófehér tojás
koronázta meg, szerető úrnőjük legnagyobb örömére. Nincs annál
dicséretesebb dolog, mint ahogyan ezt követően viselkedett az ifjú
pár. Egymást váltogatva ültek a fészken, amíg kikeltek a tojások,
majd amikor a tollatlan fiókáknak a test melegére és árnyékára volt
szükségük; amíg az egyikük otthon tartózkodott, a másik eleség
után nézett, amit azután hazavitt a fészkébe.
A boldog házasság képe azonban hirtelen fordulatot vett. Kora
reggel, amikor Dolores a hím galambot etette, az az ötlete támadt,
hogy megmutatja a madárnak a nagyvilágot, kinyitotta hát a Darro
völgyére néző ablakot, és a madarat egyből az Alhambra falain túlra

86
repítette. A meglepett madár életében először próbálhatta ki
szárnyainak tényleges erejét.
Előbb leereszkedett a völgybe, azután egy hirtelen fordulattal
fölfelé emelkedett, és majdnem a felhőkig szárnyalt. Sohasem
emelkedett még ilyen magasságba, nem élvezhette a repülés ily
gyönyörűségét; és miként a tékozló ifjú, aki éppen örökséghez
jutott, megszédülni látszott a túlzott szabadságtól és a határtalan
mozgástértől, amely egyszeriben megnyílott előtte. Egész nap
repkedett, szeszélyesen szállva toronyról toronyra, fáról fára.
Minden kísérlet hiábavalónak bizonyult visszacsalogatására a
tetőkre szórt maggal; úgy tűnt, teljesen megfeledkezett otthonáról,
gyengéd társáról, csupasz bókáiról. Dolores aggodalmát csak tovább
fokozta, hogy a szökevény csatlakozott két hívógalambhoz,
amelyeknek az az ösztönös tulajdonságuk, hogy saját dúcukba
csalogatják az eltévedt idegen galambokat. A szökevény, miként sok
más felelőtlen fiatal, amikor először szabadul ki a világba,
meglehetősen elragadtatottnak látszott tapasztalt, de
tisztességtelen társaitól, akik vállalkoztak rá, hogy megmutatják
neki a világot, és bevezetik a társasági életbe. Végigjárta velük
Granada összes háztetőjét és tornyát. Zivatar futott át a városon, de
a galamb nem kereste otthonát; leszállt az éj, de még mindig nem
jött haza. Hogy a dolog még szomorúbb legyen, a nőstény galamb,
miután órákon át a fészkén várakozott, anélkül, hogy jött volna a
váltás, felkelt helyéről, hogy megkeresse hűtlen párját; oly sokáig
maradt azonban távol a fészektől, hogy a kicsinyek elpusztultak a
melegség és a szülői kebel hiányától.
Késő este kapta a hírt Dolores, hogy a csavargó galambot a
Generalife tornyainál látták. Történetesen e régi palota
gondnokának is volt egy galambháza, amelynek lakói között
állítólag akadt két-három ilyen csalogató madár, amelyek
rettegésben tartották a környék galambászait. Dolores azonnal arra
a következtetésre jutott, hogy a tollas szélhámosok, amelyek
társaságában látták az ő szökevényét, bizonyára ehhez a
tenyészethez tartoznak.
Haladéktalanul összeült Tía Antonia szobájában a haditanács. A
Generalife és az Alhambra külön igazgatás alatt állt, és a dolog

87
természeténél fogva volt némi bizalmatlanság, sőt talán
féltékenység is a két felügyelő között.
A döntés értelmében Pépét, a dadogás kertészlegényt követként
küldik a gondnokhoz, kérve, hogy amennyiben a szökevény a
birtokán található, azt mint az Alhambra alattvalóját szolgáltassa ki.
Pepe elindult annak rendje és módja szerint diplomáciai
küldetésére a holdfényes ligetek és fasorok közt, de egy óra
elteltével azzal a lesújtó hírrel érkezett, hogy a Generalife
galambházában nem találtak ilyen madarat. A gondnok azonban
szavát adta, hogy ha a csavargó megjelenne nála, akár az éjszaka
kellős közepén is, azonnal őrizetbe veszi, és fogolyként küldi vissza
fekete szemű úrnőjének.
Így állt tehát a szomorú ügy, amely oly sok bánat okozója volt az
egész palotában, és aludni sem hagyta a vigasztalhatatlan Dolorest.
„Éjjel tart a bánat, de reggel jön az öröm” – tartja a mondás. Az
első, akit reggel szobámból kilépve megpillantottam, Dolores volt
örömtől csillogó szemmel, kezében a csavargó galambbal. Kora
reggel jelent meg a várfalon, félénken szálldogált tetőről tetőre,
mígnem beszállt az ablakon, és feladta magát. Igaz, nem sok
tekintélyt szerzett érkeztekor, mert olyan falánkan szedte fel az
elébe szórt eleséget, hogy egyértelműen kimutatta, miként a tékozló
fiút, őt is csak a puszta éhség vezette haza. Dolores mindenféle
gazembernek elmondva megszidta hűtlen viselkedéséért, de
ugyanakkor asszony módra szívéhez szorította és elhalmozta
csókjaival. Persze, azt is észrevettem, hogy gondosan visszanyeste a
madár szárnyait, megakadályozandó minden jövőbeni röpködést,
óvintézkedésként, amely ajánlható mindenkinek, akinek csapodár
szeretője vagy elcsavargó férje van. Többféle tanulság is levonható
tehát Dolores és galambja történetéből.

88
 Az erkély

Szóltam már a Követek terme középső ablakának erkélyéről.

Amolyan megfigyelőhelyként szolgált, ahová gyakran leültem,
nemcsak fölöttem az eget szemlélni, hanem lenn a földet is. A hegy, a
völgy és a Vega remek panorámáján kívül közvetlenül alattam
megfigyelésre kínálta magát az emberi lét kicsiny, de mozgalmas
színpada. A domb lábánál húzódott egy alameda, azaz közsétány,
amely ha nem is volt annyira divatos, mint a modernebb és
mutatósabb paseo a Genil mentén, azért változatos, színes
közönséggel büszkélkedhetett. Jártak ide kisnemesek az
elővárosokból, papokkal és szerzetesekkel együtt, akik jobb
étvágyuk vagy éppen jobb emésztésük érdekében tettek sétát;
azután andalúz viseletben majók és maják, az alacsonyabb
néposztályokból szépfiúk és széplányok; fennhéjázó
contrabandisták és néha, félig beburkolózva, magasabb rangú,
titokzatos személyek, akik valamilyen titkos találkára siettek.
Mozgalmas képe volt ez a spanyol életnek, a spanyol
karaktereknek, amelyet nagy gyönyörűséggel tanulmányoztam; s
miként a csillagász nagy távcsővel rendelkezik, hogy
megfigyeléseihez közelebb hozza az égitesteket, nekem is volt egy
zsebméretű távcsövem, amellyel obszervatóriumomból
végigpásztázhattam az alattam lévő környéket, és annyira közel
hozhattam e tarka ember- csoportokat, hogy néha azt gondoltam,
gesztusaikból és arckifejezéseikből képes vagyok megérteni
beszélgetésüket is. így tehát a magam módján láthatatlan
megfigyelő voltam, s anélkül hogy kiléptem volna magányomból,
egy pillanat alatt a társaság közepébe helyeztem magam. Ritka
alkalom ez valakinek, aki kissé félénk, csendes természetű, mint

89
amilyen én vagyok, figyelemmel kísérni az élet drámáját úgy, hogy
színészként színpadra lépnék.
Az Alhambra alatt jókora városrész terült el, amely teljesen
kitöltötte az összeszűkülő völgyet, és felhúzódott a szemben lévő
Albaicín-dombra. A házak többsége mór stílusban épült, kerek
patióval, azaz nyitott belső udvarral, amelyet szökőkút vize
frissített, s mivel a lakók nyáron idejük jó részét ezekben az
udvarokban vagy pedig a tetőteraszokon töltötték, otthoni életük
számos momentuma tárult fel a magamfajta égi megfigyelő előtt, aki
a felhők közül figyelhette őket.
Bizonyos mértékig ugyanazt a lehetőséget élveztem, mint amit a
diák a híres, régi spanyol regényben,* aki háztetők nélkül láthatta
Madrid egész városát; pletykás kísérőm, Mateo Jiménez pedig
időnként Asmodeo szerepét játszotta el, amikor anekdotákat mesélt
nekem az egyes házakról és lakóikról.
Jobban szerettem azonban magam kialakítani elképzelt
történeteket, ezért hát órákon át ültem, és – a szemem előtt
lejátszódott véletlen eseményekből és jelekből – szőttem teljes
szövetét a lent látott szorgos halandók törekvéseinek,
fondorlatainak, gondjainak. Alig akadt a naponta látott szép arcok
vagy vonzó alakok közt olyan, aki köré ne építettem volna drámai
történetet, még akkor is, ha a valóságban figuráim néha pontosan
ellenkező módon viselkedtek, mint ahogyan kellett volna, így az
egész drámát összezavarták. Az egyik nap, miközben távcsövemmel
szemlét tartottam Albaicín utcáin, egy apácajelölt precessziójának
lettem szemtanúja, és mindjárt számos olyan körülményt figyeltem
meg, amely a legőszintébb szimpátiát ébresztette bennem az ifjú
lény sorsa iránt, akit elevenen sírba küldenek. Elégedetten
állapítottam meg, hogy a leány valóban szép, sápadt arca viszont
inkább áldozatnak mutatta, mint olyannak, aki éppen eljegyzésre
készül. Menyasszonyi díszbe öltöztették, fejét fehér virágfüzérrel
koronázták, de szíve nyilvánvalóan lázadozott az égi kapcsolat ilyen
szertartása ellen, s inkább földi szerelem után vágyódott. Egy
magas, rosszarcú ember ment mellette a precesszióban: egészen

* A szerző Luis Vélez de Guevara (Écija, 1579–Madrid, 1644) regényére

utal, amely magyarul 1962-ben jelent meg A sánta ördög címmel. (A Ford.)

90
biztosan a zsarnok atya volt, aki fanatizmusból vagy valamilyen
más, hitvány indítékból kierőszakolta ezt az áldozatot. A tömeg közt
volt egy sötét hajú, csinos fiatalember andalúz viseletben, aki
láthatóan a leányra szegezte gyászoló tekintetét. Kétségtelenül a
titkos szerelmes volt, akitől a leány örökre elválni készült.
Felháborodásom tovább nőtt, amikor láttam a rosszindulatot, amely
kiült a kísérő barátok és szerzetesek arcára. A menet megérkezett a
kolostor kápolnájához; a napsugár utoljára csillant fel a szegény
novícia virágkoronáján, amikor átlépte a végzetes küszöböt, és
eltűnt az épületben. A tömeg bezúdult a kápolnába, reverendástul,
keresztestül, énekesekkel; a szerető egy pillanatra megállt az
ajtóban. Éreztem, amint feltolulnak az érzelmei, de úrrá lett rajtuk,
és ő is belépett. Hosszú szünet következett. Elképzeltem az odabent
lejátszódó jelenetet: a szegény apácajelöltet megfosztották átmeneti
díszétől, homlokáról levették a menyasszonyi koronát, zárdái
viseletét adtak rá, gyönyörű fejéről levágták hosszú, selymes
hajfürtjeit. Hallottam, amint elmormolja a visszavonhatatlan
fogadalmat. Láttam őt kiterítve egy ravatalon, a lepellel letakarva; a
temetési szertartás nyilvánvalóvá tette, hogy meghalt a világ
számára; sóhajait elnyomta az orgona hangja és az apácák szomorú
requiemje; az apa csak nézett maga elé, egyetlen könnycseppet sem
ejtve; a szerető pedig... nos, képzeletem megtagadta a szerető
gyötrelmének megjelenítését, e kép helye üresen maradt.
Egy idő múltán az emberek kiözönlöttek, és mindenfelé
szétszéledtek, hogy élvezzék a napfényt, és újra elmerüljenek az élet
mozgalmas eseményeibe, de a menyasszonyi koronás áldozat többé
már nem volt közöttük. A kolostor ajtaja bezárult, hogy örökre
elválassza őt a világtól. Láttam kijönni az apát és a szeretőt, komoly
vitában voltak. Az utóbbi vehemensen gesztikulált, ezért a dráma
viharos befejezésére számítottam, de közbejött egy házsarok, amely
elzárta szemem elől a történéseket. Gyakran nézegettem ezután
szánakozó érdeklődéssel a kolostort. Késő éjszaka magányos fényt
láttam hunyorogni az egyik torony távoli ablakrácsai mögött. „Ott ül
cellájában a boldogtalan apáca - mondtam magamban -, és hullajtja
könnyeit, miközben lehet, hogy szerelmese lent rója az utcát
tehetetlen fájdalmával.”

91
 A fontoskodó Mateo azonban megszakította elmélkedéseimet, és
egy pillanat alatt összezavarta fantáziám pókhálószövedékét. A reá
jellemző buzgalommal összeszedte az üggyel kapcsolatos tényeket,
semmissé téve képzelgéseimet. A hősnő nem volt sem fiatal, sem
csinos, és szeretője sem volt; saját akaratából lépett a tekintélyes
menhelyet jelentő kolostorba, amelynek falai közt azután egyike
volt a legvidámabb lakóknak.
Eltartott egy ideig, míg meg tudtam bocsátani az ellenem
elkövetett vétket az apácának, aki ennyire boldog volt a cellájában,
felrúgva a regények minden szabályát. Figyelmemet másfelé
irányítottam: egy-két napig egy fekete szemű, barna hölgy kedves
kokettálását lestem ki, aki egy erkélyről – virágzó cserjék és selyem
napellenző fedezékéből – folytatott titkos párbeszédet egy jó
megjelenésű, nagy bajuszú lovaggal, aki gyakran leselkedett a nő
ablaka alatt az utcán. Néha korán reggel láttam a férfit, amint feje
búbjáig köpönyegébe burkolózva lopakodott. Másszor azt láttam,
hogy az utcasarkon álldogál, különböző álruhákban, feltehetően a
titkos jelre várva, hogy beosonjon a házba. Azután éjjel gitár
pengett, és az erkélyen hol itt, hol ott felvillant egy viharlámpa. Egy
Almaviváéhoz hasonló intrikára gyanakodtam, de minden
feltételezésem tévesnek bizonyult. A feltételezett szeretőről
kiderült, hogy ő a nő férje, mégpedig egy ismert contrabandista, és
az összes titkos jel és mozgás kétségtelenül valamilyen csempészeti
üggyel függött össze.
Néha azzal múlattam az időt, hogy az erkélyről figyeltem, miként
változik napszakonként a lenti kép.
Alig kezd világosodni az ég alja, éppen csak felhangzik az első
kakasszó a domboldalon lévő tanyák felől, a város máris mutatja az
élet első jeleit, lévén a nyári időszakban, a meleg éghajlat alatt
különösen értékesek a friss hajnali órák. Mindenki szeretne a
nappal szemben előnyt szerezni szokásos teendőiben. Az
öszvérhajcsár napi útjára indítja az áruval teli karavánt, az utazó a
nyereg mögé akasztja karabélyát, és lóra száll a fogadó kapujában, a
vidékről érkező napbarnított földműves ténfergő állatait noszogatja,
amelyek jócskán meg vannak rakva nap érlelte gyümölccsel és
harmatos zöldséggel teli málhás kosarakkal, hiszen a gondos
háziasszonyok már a piac felé igyekeznek.

92
 Amikor a nap már magasan jár, besugározza az egész völgyet és
bearanyozza a fák áttetsző lombkoronáit. A reggeli harangok
dallamosan zengnek a tiszta verőfényes időben, hirdetve az
ájtatosság óráját. Az öszvérhajcsár a kápolna előtt megállítja
megrakott állatait, ösztökéjét övébe helyezi, és belép kézben tartott
kalapjával, hátrasimítva szénfekete haját, hogy meghallgassa a misét
és elmondjon egy imát sikeres átkeléséért a sierrán. Most pedig egy
finom señora lépked tündérlábain, takaros basquiñában, kezében a
fáradhatatlan legyezővel, ügyesen összehajtogatott csipkefátyla alól
felvillanó fekete szempár; kellően látogatott templomot keres, hogy
megajándékozza reggeli imájával, de a szépen testhezálló ruházat, a
kecses cipő és a pókháló finomságú harisnya, az elegánsan befont
hollófekete hajfürtök a közöttük ékkőként ragyogó frissen vágott
rózsával azt mutatják, hogy a föld és az ég megosztozik a gondolatai
feletti hatalmon. Vigyázat, megfontolt családanya, magányos
nagynéni vagy elővigyázatos dueña, akármelyik lehet közülük!
A reggel múlásával minden irányból növekszik a munkazaj; az
utcákat emberek, lovak, málhás állatok lepik el, az óceán hullámaira
emlékeztető zúgás, morajlás hallatszik. Ahogyan a nap delelője felé
közelít, a zsivaj és a morajlás fokozatosan elhalkul, dél körül be is áll
a csend. A lihegő város ellazul, és órákig tart az általános pihenés. Az
ablakokat bezárják, a függönyöket összehúzzák, a lakók otthonuk
leghűvösebb zugába húzódnak; a jóllakott szerzetes
dormitóriumában hortyog, a tagbaszakadt hordár elnyúlva fekszik
csomagja mellett a kövezeten, az Alameda fái alatt alszik a
földműves és az alkalmi munkás, akiket a tücskök heves ciripelése
ringatott álomba. Mindenki eltűnik az utcáról, az egyedüli kivétel a
vízárus, aki az ember hallását frissíti, amikor kinyilvánítja
gyöngyöző italának legfőbb jellemzőjét, mármint, hogy az „hidegebb
a hónál” (más fría que la nieve).
Ahogyan lefelé nyugszik a nap, megint fokozatos az újraéledés, és
amikor az esti harang szomorú, mély hangján megszólal, az egész
természet örvendezni látszik, hogy a nap rémuralma elbukott. Most
kezdődik az élvezetek tobzódása, amikor a polgárok előjönnek, hogy
magukba szívják az esti levegőt, és élvezzék a Darro és a Genil
sétányain és kertjeiben a rövid ideig tartó félhomályt.

93
 Amikor leszáll az éj, a szeszélyes színpad új képet mutat.
Egymást követve gyúlnak fel a fények: itt egy gyertya az erkélyes
ablakban, ott egy fogadalmi lámpa egy szent szobra előtt. így azután
a város fokozatosan kiemelkedik a mindent elborító sötétségből, és
szétszórt fényeivel sziporkázik, mint a csillagos égbolt. És most az
udvarokból és a kertekből, az utcákból és a sétányokból előtör meg-
számolhatatlan gitár hangja, kasztanyetták csattogása, s mindez a
dombtető magasságában halk, de mindent betöltő koncertté olvad
össze. „Élvezd a pillanatot!” – ez a vidám és szerelmes természetű
andalúzok hitvallása, s mikor is lehetne ezt nagyobb elszántsággal
gyakorolni, mint a balzsamos illatú nyári éjszakákon? Tánccal,
szerelmes dalocskákkal és szenvedélyes szerenáddal udvarolva a
kiválasztott hölgynek.
Az egyik ilyen estén éppen az erkélyen ültem, élvezve a lágy
szellőt, amely a domboldal fáinak tetejét suhogtatta, amikor alázatos
mesemondóm, az épp mellettem álló Mateo egy nagyobb házra
mutatott az Albaicín egyik sötét utcájában, és elmondta a következő
anekdotát.

94
 A kőműves kalandja

Egyszer, réges-régen élt Granadában egy szegény kőműves vagy

pallér, aki megtartotta az összes szent napot és ünnepet, a
suszterhétfőt is beleértve, mégis, minden jámborsága ellenére,
egyre szegényebb és szegényebb lett, és alig tudta megkeresni a
betevő falatot népes családjának. Egy éjszaka kopogtatás verte fel
első álmából. Kinyitotta az ajtót, és egy magas, vézna, halottsápadt
papot látott maga előtt.
– Idehallgass, derék barátom! – szólt az idegen. – Megfigyeltem,
hogy jó keresztény vagy, és olyan ember, akiben bízni lehet;
elvállalnál-e egy munkát most, éjszaka?
– Nagyon szívesen, Señor Padre, amennyiben tisztességesen
megfizet.
– Úgy lesz, de azt is vállalnod kell, hogy bekötözöm a szemed.
A kőművesnek nem volt ezzel kapcsolatban ellenvetése. így aztán
a pap bekötött szemmel vezette őt hepehupás ösvényeken és
kanyargós átjárókon, mígnem megálltak egy ház bejárata előtt.
Ekkor a pap egy kulcsot vett elő, és elfordította a nyikorgó zárban,
majd kinyitott valamit, ami a hang alapján egy nehéz kapunak tűnt.
Beléptek, a kapu bezárult és bereteszelődött, és a kőművest a pap
egy visszhangos folyosón, majd egy tágas termen át az épület
belsejébe vezette. Itt lekerült hősünk szeméről a kötés, és egy
patióban, azaz udvarban találta magát, amelyet haloványan egyetlen
lámpa világított meg. Középen egy régi mór kút száraz medencéje
állott, amely elé a pap azt kérte, hogy alakítson ki egy kis sírboltot; a
szükséges tégla és habarcs már ki volt készítve. A kőműves
tisztességesen dolgozott egész éjjel, de a munka nem készült el. Még
napkelte előtt a pap a kezébe nyomott egy aranyat, és szemét újra
bekötve visszavezette őt, egészen a lakhelyéig.

95
 – Hajlandó vagy – kérdezte a pap – visszatérni és befejezni a
munkát?
– Örömmel, Señor Padre, ha ilyen jól megfizet.
Így is tett, és a sírbolt elkészült.
– Most pedig – szólt a pap – segítened kell kihozni azokat a
testeket, amelyek a sírboltban lesznek eltemetve.
A szegény kőműves haja égnek állt e szavak hallatán, s remegő
léptekkel követte a papot az udvarház egy félreeső kamrájába, a
halál valamilyen rettenetes látványára számítva, de
megkönnyebbült, amikor csak három vagy négy öblös agyagkorsót
vett észre az egyik sarokban. Az agyagkorsók nyilvánvalóan pénzzel
voltak tele, és a kőműves a pappal csak nagy nehézségek árán tudta
azokat kicipelni, és a sírban elhelyezni. A sírbolt ezután lezárult, a
kövezet visszakerült a helyére, és a munka minden nyomát
eltakarították. A kőműves szemére ismét kötés került, és ezúttal egy
másik útvonalon vezette őt a pap, nem azon, amelyiken jöttek.
Miután jó ideig tekeregtek az ösvények és sétányok útvesztőjében,
egyszer csak megálltak. A pap két aranyat nyomott a kőműves
tenyerébe:
– Itt várj – mondta –, amíg meg nem hallod a katedrális hajnali
zsolozsmára hívó harangszavát. Ha előbb megkísérled levenni a
szemedről a kötést, rettenetes szerencsétlenség fog érni – ekként
szólva távozott.
A kőműves becsületesen várakozott, közben azzal szórakoztatta
magát, hogy kezével mérlegelte az aranyak súlyát, és egymáshoz
ütögette azokat. Abban a pillanatban, amikor a katedrális harangja
megkezdte reggeli zúgását, levetette a szeméről a kötést, és a Genil
partján találta magát, ahonnan a legrövidebb úton hazament, és
családjával két héten át ünnepelte a kétéjszakányi munka
jövedelmét, minekutána ugyanolyan szegény volt, mint mindig.
A kőműves tovább dolgozgatott, sokat imádkozott, évről évre
megtartotta a szent napokat és az ünnepeket, miközben családja
olyan véznán és toprongyosan nőtt fel, mint egy cigánybanda. Egy
este, amikor viskójának ajtajában ücsörgött, megszólította egy
gazdag, fösvény öregember, akit számtalan ház tulajdonosaként és
zsémbes háziúrként ismertek. A pénzember egy ideig mustrálta őt
gondterhelt, bozontos szemöldöke alól.

96
 – Azt hallottam, barátom, hogy nagyon szegény vagy.
– Hiába is tagadnám, señor, a tények magukért beszélnek.
– Feltételezem akkor, hogy örülnél egy munkának, és azt olcsón
elvégeznéd.
– Ugyanolyan olcsón, mesterem, mint bármely más kőműves
Granadában.
– Elmondom, hogy mit akarok, Van egy omladozó, régi házam,
amelynek a karbantartása több pénzembe kerül, mint amennyit a
ház ér, mivel nem akar benne senki sem lakni; ezért hát össze
akarom tákoltatni, és a lehető legkisebb költséggel fenntartani.
A kőműves egy elhagyatott, nagy házhoz került, amely már
összedőlni látszott. Üres szobák és kamrák során áthaladva egy
belső udvarba ért, ahol megragadta tekintetét egy régi mór kút.
Megállt egy pillanatra, amint a helyszín ködös emlékképei kerítették
hatalmukba.
– Megmondaná – kérdezte –, hogy azelőtt ki lakott ebben a
házban?
– A fene egye meg! – káromkodott a háziúr. – Egy öreg, fösvény
pap volt, aki önmagán kívül senkivel sem törődött. Roppant
gazdagnak tartották, és mivel rokona nem volt, arra számítottak,
hogy minden kincsét az egyházra hagyja. Hirtelen érte a halál, a
papok és a szerzetesek tolongtak, hogy birtokba vegyék vagyonát,
de egy bőrerszényben lévő néhány dukáton kívül semmit sem
találtak. A legnagyobb balszerencse azonban engem ért, mert a vén
gazember a halála után is elfoglalja a házamat, anélkül hogy lakbért
fizetne, márpedig egy halott embert nem lehet beperelni. Az
emberek azt állítják, hogy egész éjjel hallják az arany csengését a
kamrából, ahol valaha a pap aludt, mintha az átszámolná a pénzét,
és néha nyögéseket és morgást is hallanak az udvar felől. Akár
igazak ezek a történetek, akár nem, rossz hírét keltették a
házamnak, és nincs az a bérlő, aki megmaradna benne.
– Ne is beszéljünk erről többet! – mondta eltökélten a kőműves. –
Hadd lakjam ingyen a házában, amíg nem jelentkezik valami jobb
bérlő, és megígérem, hogy kitatarozom a házat, és lecsendesítem a
nyugtalan szellemet, amelyik azt háborgatja. Jó keresztény vagyok
és szegény ember, maga az ördög sem tud megijeszteni, jöjjön akár
egy nagy pénzes zsák alakjában!

97
 A becsületes kőműves ajánlata kedvező fogadtatásra talált.
Beköltözött családjával a házba, és minden ígéretét teljesítette.
Apránként helyreállította a ház korábbi állapotát; éjjelenként nem
hallatszott többé az arany csengése az elhunyt pap kamrájából,
nappalonként viszont egyre gyakrabban a kőműves zsebéből
hallatszott. Egyszóval gyorsan vagyonosodni kezdett, a szomszédok
legnagyobb csodálatára, és Granada egyik leggazdagabb emberévé
vált: nagy összegeket adományozott az egyháznak, kétségtelenül
lelkiismeretének megnyugtatására, és csak a halálos ágyán fedte fel
a sírbolt titkát fiának és örökösének.

98
 Az Oroszlános udvar

Ennek a régi álompalotának az az egyéni varázsa, hogy képes

felidézni a múlt halovány ábrándjait és képeit, felöltöztetve a
mezítelen valóságot az emlékek és a képzelet illúzióival. Szeretek
sétálni a „csalóka árnyak” közt, és hajlamos vagyok gyakran
felkeresni az Alhambra azon részeit, amelyek a legalkalmasabbak az
ilyen gondolati fantazmagóriákra, és mind közt leginkább ilyen az
Oroszlános udvar s az azt körülvevő termek. Itt az idő
kegyességének köszönhetően a mór elegancia és pompa nyomai
majdnem eredeti fényükben maradtak fenn. A földrengések
megrázták az épületegyüttes alapjait, megrepesztették a legerősebb
tornyokat is, de láss csodát, az itteni karcsú oszlopok egyike sem
hiányzik, a könnyed, törékeny oszlopcsarnok egyetlen boltíve sem
szakadt le, és a boltozatok mesés stukkódíszítése, amely ugyanolyan
súlytalannak látszik, mint a reggeli zúzmara, évszázadok múltával is
olyan friss, mintha most került volna ki a muszlim művész keze alól.
A múlt emlékeivel körülvéve írom ezt a kora reggeli üde órákban, az
Abencerragók balvégzetű termében. Itt van előttem a vérfoltos kút,
lemészárlásuk legendás emléke, a magasba törő vízsugárból
majdnem papíromra szóródnak a vízcseppek. Milyen nehezen
egyeztethető össze az erőszakos és véres régi legenda ezzel a finom
és békés környezettel, amely körülvesz!
Úgy tűnik, itt mindent úgy gondoltak ki, hogy kizárólag kellemes
és elégedett érzetet keltsen, ezért hát minden finom és szépséges. A
fény lágyan tör be a világítóablakból, amely egy csodás kezek által
kimunkált és kifestett kupolában helyezkedik el. A portál tágas,
faragásokkal díszített boltívén keresztül gyönyörködöm az
Oroszlános udvarban, amint a szikrázó napsugár végigfut az
oszlopokon és megcsillan a szökőkutak vizén. Fürge fecske száll be

99
az udvarba, majd egy hirtelen fordulat után a magasba szárnyal, s
máris nyílvesszőként repül csicseregve a tetők felett; a szorgos méh
döngicsélve fáradozik a virágágyások közt, a tarka pillangók hol az
egyik, hol a másik virág fölött lebegnek, majd szárnyaikat csapkodva
felemelkednek és játszanak egymással a verőfényben. Nem kell
túlságosan megerőltetni a fantáziánkat, hogy elképzeljük a hárem
gondolataiba merült szépségét, amint itt sétál a keleti fényűzés e
félreeső helyszínén.
Ha azonban valaki olyan körülmények közt szeretné látni ezt a
helyet, amelyek jobban illenek az itt lejátszódott szörnyűségekhez,
nos, annak akkor kell idelátogatnia, amikor az alkony árnyai
tompítják az udvar ragyogását, és homályt borítanak a hozzá
tartozó termekre. Akkor el sem lehet képzelni ennél nyugodtabb
melankóliát, egyben nagyobb harmóniát az egykori nagyszerűségről
szóló mesével.
Ilyenkor szeretem felkeresni az Igazságosság termét, amelynek
mély és árnyas árkádjai az udvar felső végét foglalják cl. Itt mutatták
be – Ferdinánd és Izabella, valamint diadalmas udvartartásuk
jelenlétében – az ünnepélyes misét az Alhambra birtokbavétele
alkalmából. A kereszt most is ott van a falon, ahová az oltárt
emelték, amely előtt Spanyolország prímása és az ország legfőbb
egyházi méltóságai miséztek. Elképzelem a jelenetet, amikor
megtöltötték e helyet a győzedelmes vendégek, püspöksüveges
prelátusok és borotvált fejű szerzetesek, páncélos lovagok és
selyembe öltözött udvaroncok; keresztek, jogarok, egyházi zászlók
keveredése büszke címerpajzsokkal és Spanyolország dölyfös
vezéreinek lobogói, akik diadalittasan vonulnak át a mór termeken.
Elképzelem Kolumbuszt, egy új világ leendő felfedezőjét, amint a
legtávolabbi sarokba húzódik, szerény és figyelemre sem méltatott
szemlélőjeként e parádénak. Képzeletemben megjelennek a
Katolikus Királyok, amint az oltár előtt térdepelve köszönetét
mondanak a győzelemért, miközben a boltívek visszhangozzák az
egyházi énekeket és a Te Deum mély hangjait.
A futó illúzió elmúlik – a fantázia szülte kép eloszlik; uralkodó,
pap és lovag visszasüllyed a feledés homályába, együtt a szegény
muszlimokkal, akik fölött győzedelmeskedtek. A győzelem terme

100
most üres és elhagyatott. A denevér elhagyja sötét búvóhelyét,
bagoly huhogása hallatszik a szomszédos Comares-toronyból.

Néhány estével ezelőtt az Oroszlános udvarba lépve majdnem

megrettentem a szökőkút mellett némán ülő mór látványától. Egy
pillanatra úgy tűnt, valósággá válik az egyik legenda: egy elvarázsolt
mór megtörte az évszázados bűvöletet, és láthatóvá vált. Kiderült
azonban róla, hogy egyszerű halandó: a berberiai Tetuanból
származik, és boltja van a granadai Zacatínban, ahol rebarbarát,
csecsebecsét és parfümöt árul. Mivel folyékonyan beszélt spanyolul,
el tudtam vele beszélgetni; eszesnek és intelligensnek mutatkozott.
Elmondta, hogy nyáridőben gyakran feljön a dombra, hogy a nap
egy részét az Alhambrában töltse, amely a régi berberiai palotákra
emlékeztette, amelyeket hasonló stílusban építettek és díszítettek,
bár nagyobb fényűzéssel.
Miközben a palotában sétáltunk, számos poétikus tartalmú arab
falfeliratra hívta fel a figyelmemet.

101
 – Ó, señor – mondta –, a mórok, amikor még övék volt Granada,
sokkal derűsebb emberek voltak, mint manapság. Csak a szerelem, a
zene és a költészet foglalkoztatta őket. Minden lehetséges
alkalommal strófák születtek, és minden vershez dallamot is
illesztettek. A férfi, aki a legjobban verselt és a nő, akinek a legszebb
hangja volt, bizton számíthatott előmenetelre és pártfogásra.
Akkoriban, ha valaki kenyeret kért, gyakran kapta válaszul, hogy
előbb énekeljen el egy dalt; a legszegényebb koldus pedig gyakran
egy egész aranyat kapott jutalmul, ha rímbe szedve kérte az
alamizsnát.
– És ez az általános költői hajlam teljesen kiveszett önökből? –
kérdeztem.
– A világért sem, señor; az emberek Berberiában, különösen az
alacsonyabb osztályok képviselői, ma is komponálnak dalokat,
köztük egészen jókat is, mint a régi időkben, de a tehetséget már
nem díjazzák úgy, mint akkoriban; a gazdagok többre becsülik az
arany csengését a költészet vagy a zene hangjainál.
Beszéd közben megakadt a szeme az egyik falfeliraton, amely a
muszlim uralkodók, az épület gazdáinak örökkévaló hatalmát és
dicsőségét jövendölte. Fejét rázta, vállát vonogatta, miközben
kommentárt fűzött a szöveghez.
– Arról van szó – magyarázta –, hogy a muszlimok még mindig
uralkodhatnának az Alhambrában, ha Boabdil nem lett volna áruló,
és nem szolgáltatja ki fővárosát a keresztényeknek. A spanyol
királyok azt nyílt harcban sohasem tudták volna elfoglalni.
Próbáltam védeni a szerencsétlen Boabdil emlékét a rágalomtól,
és bizonygatni, hogy a viszály, amely a mór uralom bukásához
vezetett, tigrisszívű apjának kegyetlenségéből eredt, a mór azonban
nem fogadta el a mentegetést.
– Mulej Abu al-Haszan lehet, hogy kegyetlen volt, de bátor, éber
és patrióta is. Ha kellően támogatták volna, Granada még mindig a
miénk volna; azonban a fia, Boabdil keresztezte a terveit,
megbénította hatalmát, árulást szított a palotában és viszályt a
táborában. Isten átka sújtsa az árulásért! – E szavakkal távozott a
mór Alhambrából.
Turbános beszélgetőpartnerem háborgása összecsengett azzal a
történettel, amelyet egy barátomtól hallottam, aki Berberiában tett

102
körutazásán interjút készített a tetuani pasával. A mór kormányzó
behatóan érdeklődött nála Spanyolország, s különösen annak
kedvenc régiója, Andalúzia, valamint Granada szépsége és királyi
palotájának maradványai iránt. A válaszok felébresztették mindazt
a gyöngéd emléket, amelyet oly mélyen dédelgetnek magukban a
mórok egykori spanyolországi birodalmuk nagyságáról és
dicsőségéről. Muszlint kíséretéhez fordulva a pasa végigsimította a
szakállát, és szenvedélyes panaszáradatban tört ki, amiért egy ilyen
jogar kiesett az igazhitűek kezéből. Azzal a meggyőződéssel
vigasztalta azonban magát, hogy a spanyol nemzet ereje és
fellendülése hanyatlóban van, és eljön még az idő, amikor a mórok
visszaszerzik jogos tulajdonukat: talán nincs már messze a nap,
amikor muszlint ima hangzik fel Córdoba nagymecsetjében, és
muszlint uralkodó ül trónján az Alhambrában.
Ilyen meggyőződések és aspirációk uralkodnak a Berberiában
élő mórok körében, akik Spanyolországot, illetve, ahogyan korábban
hívták, al-Andalúszt olyan jogos örökségüknek tekintik, amelytől
árulás és erőszak fosztotta meg őket. Ezeket az elképzeléseket a
Granadából száműzött mórok leszármazottai táplálják, akik
szétszóródtak Berberia városaiban. Sokan laknak közülük
Tetuanban, megtartva régi nevüket, mint Páez vagy Medina, és
tartózkodnak az összeházasodástól olyan családokkal, amelyek nem
hivatkozhatnak hasonlóan előkelő elődökre. Magasabb rendű
származásukat olyan tisztelet övezi, amilyen örökletes
megkülönböztetést – a királyi családokat leszámítva – a muszlim
közösségek ritkán tanúsítanak.
Azt mondják, ezek a családok még mindig az elődeik által
elveszített földi paradicsom után vágyakoznak; péntekenként
mecsetjeikben azért imádkoznak Allahhoz, hogy hozza közelebb a
napot, amikor Granada visszakerül az igazhitűekhez: olyan hittel és
magabiztossággal várják ezt az eseményt, mint annak idején a
keresztesek a Szent Sír felszabadítását. Mi több, vannak, akik őrzik a
régi térképeket az elődeik granadai épületeiről és kertjeiről szóló
birtokleveleket, még a házak kulcsait is, hogy követeléseik
igazolására megfelelő bizonyítékokat tudjanak felmutatni, ha
elérkezik a restauráció várva várt napja.

103
 A mórral folytatott beszélgetés elgondolkodtatott Boabdil
sorsáról. Sohasem volt még ragadványnév találóbb annál, mint
amelyet alattvalói az ő nevéhez kapcsoltak: Al-Zogojbi, vagyis a
Szerencsétlen. Szerencsétlensége szinte már a bölcsőben kezdődött,
és halálával sem ért véget. Ha valaha egyáltalán dédelgetett olyan
vágyat, hogy tiszteletre méltó nevet hagyjon a történelem lapjain,
milyen kegyetlenül fosztották meg reményétől! Akadt-e valaki, aki
úgy szentelt akár a legkisebb figyelmet is a spanyolországi mór
uralom romantikus történetének, hogy ne szólt volna
felháborodással a Boabdilnak tulajdonított atrocitásokról? Ki az,
akit nem indítottak meg szépséges és szeretetre méltó
királynéjának megpróbáltatásai, akit főbenjáró eljárásnak vetett alá
hamis hűtlenségi vád alapján? Ki az, akit nem rázott meg nővére s
annak két gyermeke hirtelen felindulásból elkövetett
meggyilkolása? Kinek nem forr a vére a nemes Abencerragók
embertelen lemészárlásától, akik közül harminchatot a parancsára
fejeztek le az Oroszlános udvarban? Ezek a vádak a legkülönbözőbb
műfajokban ismétlődtek, bekerültek balladákba, drámákba,
regényekbe, mígnem kitörölhetetlenül áthatották a közvélekedést.
Nincs az a műveit külföldi, aki az Alhambrába látogatva ne
érdeklődne a kút után, ahol lefejezték az Abencerragókat; vagy ne
bámulná szörnyülködve a berácsozott galériát, ahová állítólag a
királynét zárták; és nincs olyan földműves a Vegán vagy a
Sierrákban, aki gitár kísérete mellett ne tudná egyszerű kupiéban
elénekelni a történeteket, miközben a hallgatóság megtanulja
gyűlölni a Boabdil nevet.
Márpedig nem volt még név, amelyet aljasabbul és
igaztalanabbul gyaláztak. Átnéztem az összes autentikus krónikát és
levelet, amelyet olyan spanyol szerzők írtak, akik kortársai voltak
Boabdilnak, és a hadjárat alatt a táborban tartózkodtak, közülük
egyesek bizalmasai is a spanyol uralkodóknak. Átnéztem az arab
szerzők munkáiból is mindazokat, amelyekhez fordításban
hozzáfértem, és semmi olyat nem találtam, ami alátámasztotta volna
e sötét és gyűlöletes vádakat. Ezeknek a meséknek a többsége a
Granadai polgárháborúk című munkára vezethető vissza, amely a
Zegrík és az Abencerragók viszályának feltételezett történetét
tárgyalja a mór birodalom utolsó harcainak idejéből. E munka

104
eredetileg spanyolul jelent meg, azt állítva, hogy arabból fordította
egy bizonyos, murcíai illetőségű Ginés Pérez de Hita. Azóta más
nyelveken is megjelent, és a mesék jelentős részét Florian átemelte
Gonzalvo de Córdoba című művébe, így nagyrészt elbitorolta a
szerzőséget. Mindezt azután most igaznak hiszi a granadai nép,
különösen a parasztság, holott kitalációk tömege, vegyítve néhány
elferdített ténnyel, amelyek a hitelesség látszatát keltik. Magában
hordozza azonban belső bizonyítékait a hamisításnak: a mórok
szokásait és viselkedésmódját teljesen elferdíti, a leírt jelenetek
pedig egyáltalán nem egyeztethetők össze szokásaikkal és hitükkel,
tehát semmiképpen sem jegyezhette le azokat muszlim író.
Bevallom, valamiféle bűnös szándékot érzek a mű ferdítéseiben:
kétségtelen, hogy a romantikus fikció tág térben mozoghat, azonban
vannak olyan határok, amelyeket nem szabad átlépni; és a múltban
elhalálozott előkelőségek, akiknek a neve már bekerült a
történelembe, ugyanúgy nem rágalmazhatok, mint a még élő,
illusztris személyek. Azt gondolhatnánk, hogy a szerencsétlen
Boabdil, a spanyolokkal szembeni jogos ellenségessége miatt, azzal,
hogy kiűzték királyságából éppen eleget szenvedett anélkül is, hogy
szemérmetlenül besároznánk a nevét, és közmegvetés és
gyalázkodás tárgyává tennénk szülőföldjén, mi több, őseinek
palotájában.

105
 Az Abencerragók

Jelentős válaszvonal húzódott a Spanyolországban élő muszlimok

között, nevezetesen a keleti eredetűek és a Nyugat-Afrikából
származók között. Az előbbiek közül az arabok tartották magukat a
legtisztább fajtához tartozóknak, hiszen leszármazottai voltak a
Próféta honfitársainak, aki először bontotta ki az iszlám zászlaját; az
utóbbiak közül a legharciasabbak és legerősebbek az Atlasz-
hegységből és a Szahara sivatagjából származó berber törzsek
voltak, általánosan elterjedt nevükön a mórok, akik leigázták a
tengerparti törzseket, megalapították Marakesh városát, s hosszú
időn át vetekedtek a keleti rasszokkal a muszlim Spanyolország
feletti uralomért.
A keletiek közül az Abencerrago nemzetség tagjainak
megkülönböztetett rangja volt. Azzal büszkélkedtek, hogy tiszta
vérű arab leszármazottai a Beni Szeraj törzsnek, az egyik olyan
törzsnek, amelynek tagjai anszárok,* vagyis a Próféta segítői voltak.
Az Abencerragók egy ideig Córdobában tüntették ki magukat, majd
a Nyugati Kalifátus összeomlását követően valószínűleg
visszaköltöztek Granadába; ott szerezték azután romantikus és
történelmi hírnevüket, mint a legkiválóbbak a granadai udvart
ékesítő nagyszerű lovagságból. Legnagyobb és legveszélyesebb
sikerük Mohamed Naszr, gúnynevén El-Hajzari, azaz a Balkezes
bizonytalan uralmának időszakára esett. E szerencsétlen csillagzat
alatt született uralkodó, amikor 1423-ban trónra lépett, azzal fejezte

* Medina városának azok a lakói, akik a Mekkából elmenekült Mohamednek

és társainak menedéket adtak, és segítették az első iszlám közösség (umma)
létrehozását. (A Ford.)

106
ki nagyrabecsülését a kiváló nemzetségnek, hogy a törzs fejét, Júszuf
Aben Zeraghot vezírjének, azaz főminiszterének tette meg, annak
rokonait és barátait pedig az udvar körüli legelőkelőbb pozíciókhoz
juttatta. Ez nagy visszatetszést aratott a többi törzs részéről, és a
törzsek vezetői között megindult az áskálódás. Mohamed egyébként
viselkedése miatt sem volt népszerű. Hiú, másokat semmibe vevő,
fennhéjázó ember volt; méltóságán alulinak tartotta az alattvalóival
való keveredést, betiltotta a gazdagok és a szegények számára
egyaránt szórakozást jelentő lovagi tornákat és viadalokat, idejét az
Alhambra fényűző rejtekében töltötte. A következmény népfelkelés
lett: megostromolták a palotát, a király a kerteken át szökött meg, és
egészen a tengerpartig menekült, majd álruhában átkelt a tengeren,
és rokonánál, Tunisz uralkodójánál lelt menedékre.
A menekülő király unokatestvére, Mohamed el-Zaguer foglalta el
a gazdátlanul maradt trónt. Ő teljesen más gyakorlatot követett,
mint elődje. Nemcsak megtartotta az ünnepeket és a viadalokat,
hanem azokon díszes öltözékben személyesen is részt vett, kitűnt a
lovaglásban, lándzsaforgatásban és más lovagi gyakorlatokban;
lovagjai társaságában ünnepelt, akiket bőségesen jutalmazott.
Akik elődjének kedvencei voltak, azok most pont az ellenkező
oldalra kerültek; olyan mértékű ellenségességet mutatott velük
szemben, hogy a vezető lovagok közül több mint ötszázan távoztak
a városból. Egy éjszakán Júszuf Aben Zeragh negyven
Abencerragóval lovagolt ki Granadából, és felkereste János kasztíliai
király udvarát. Képviselőik elérték, hogy a fiatal és nagylelkű
kasztíliai király levelet küldjön Tunisz urának, kérve annak
közreműködését a bitorló megbüntetésében és az elűzött király
uralmának visszaállításában. A hűséges és állhatatos vezír elkísérte
a levélvivőt Tuniszba, és ott csatlakozott a száműzetésben lévő
királyához. A levél meghozta az eredményt: Mohamed el-Hajzari
ötszáz afrikai lovassal szállt partra Andalúziában, csatlakoztak
hozzá az Abencerragók és más követői, valamint a keresztény
szövetségesek; ahol megjelent, az emberek behódoltak neki, az
ellene küldött csapatok átálltak lobogója alá; Granadát vér nélkül
foglalták el, a bitorló az Alhambrában húzódott meg, saját katonái
fejezték le 1428-ban, két-három éves uralkodását követően.

107
 El-Hajzari újra trónra kerülve elhalmozta kitüntetésekkel a
lojális vezírt, akinek hűséges szolgálata révén visszatérhetett
trónjára. Az Abencerrago nemzetség tagjai pedig újból a királyi
kegyben sütkérezhettek. El-Hajzari követeket küldött János
királyhoz, megköszönve segítségét, és örökös baráti szövetséget
ajánlott. Kasztília királya ennek fejében hűbéresküt és éves adó
fizetését kérte. A balkezes uralkodó ezeket elutasította, mivel
feltételezte, hogy a fiatal király túlságosan el van foglalva a
belháborúval ahhoz, hogy kikényszerítse követeléseit. A granadai
királyságot ezután ismét inváziók nyugtalanították, a Vegát
letarolták. Változó sikerrel zajlottak az ütközetek. Az El-Hajzarira
leselkedő legnagyobb veszedelem azonban nem ez volt. Élt
akkoriban Granadában egy lovag, Don Pedro Venegas, vallása
szerint muszlint, származását illetően azonban keresztény, akinek
már az előélete is regénybe kívánkozna. A nemesi Euque-házból
származott, de nyolcévesen Cid Jahja Al-Magar, Almería hercegének
fogságába esett, aki fiává fogadta, muszlint hit szerint taníttatta; és
saját gyermekei, a Cetti–Merien hercegek, egy dicsőséges család
tagjai közt nevelte fel, akik egyenes ágú leszármazottai voltak Ibn
Húdnak, Granada egyik korai királyának. Kölcsönös vonzalom
szövődött Don Pedro és Cid Jahja egyik leánya, egy Cetti–Merien
hercegnő között, akinek a nevét granadai palotájának romjai is
őrzik, amelyek még viselik a mór elegancia és fényűzés bizonyos
nyomait. Idővel összeházasodtak, így oltódott be a spanyol Luque
nemzetség egy hajtása Ibn Húd királyi családjába.
Ez hát az előélete Don Pedro Venegasnak, aki történetünk idején
érett korú, aktív és ambiciózus férfiú volt. Úgy tűnik, ő volt a lelke
annak az összeesküvésnek, amely azt tűzte ki célul, hogy
eltávolítsák Balkezes Mohamedet ingatag trónjáról, és Júszuf Aben
Al-Hamart, a legidősebb Cetti–Merien herceget ültessék a helyére.
Ehhez biztosítani kellett Kasztília királyának támogatását, ezért Don
Pedro titkos küldetésben Córdobába ment. Tájékoztatta János
királyt az összeesküvés nagyságáról és arról, hogy Júszuf Aben Al-
Hamar, ha megjelenik a Vegán, jelentős erőket tud zászlaja alá
gyűjteni, és hajlandó magát hűbéresnek deklarálni, amennyiben
segítséget kap a trón megszerzéséhez. Don Pedro az ígéretet
megkapta, és sietett a hírrel vissza Granadába. Az összeesküvők

108
ezután különböző ürügyekkel, kiscsoportokban elhagyták a várost,
és amikor János király átlépte a határt, Júszuf Aben Al-Hamar
nyolcezer embert hozott zászlaja alatt, és kezet csókolt hűsége
bizonyságául.
Nem érdemes most felsorolni az összes ütközetet, amely feldúlta
a királyságot, sem a cselszövéseket, amelyek az ország felét
fellázították. Az Abencerragók a háború során mindvégig kiálltak
Mohamed leáldozóban lévő szerencséje mellett; utolsó
állomáshelyük Lójában volt, ahol vezetőjük, Júszuf Aben Zeragh
vezír hősi halált halt, és a legvitézebb lovagok közül sokat levágtak:
ebben a katasztrofális hadakozásban a család sorsa majdnem
megpecsételődött.
A balszerencsés Mohamedet ismét elűzték a trónjáról, és
Málagában talált menedéket, ahol az alcalde mindvégig híve maradt.
Júszuf Aben Al-Hamar, aki II. Júszuf néven vált ismertté, 1432.
január 1-jén vonult be győztesen Granadába, de egy búskomor
városban találta magát, ahol a lakók fele gyászolt valakit. Nem volt
olyan nemesi család, amely ne veszítette volna el néhány tagját, az
Abencerragók lojai lemészárlásánál pedig a lovagság legkiválóbb
tagjai közül is sokan odavesztek.
Néma utcákon vonult végig a királyi menet, az udvar lelketlen
tiszteletnyilvánítása nem pótolta az általános és őszinte hódolatot.
Júszuf Aben Al-Hamar érezte helyzetének bizonytalanságát. A
trónfosztott uralkodó kéznél volt Málagában, akinek az ügyét
támogatta a tuniszi uralkodó, és akinek az érdekében az utóbbi a
keresztény uralkodókkal is megegyezett. Júszuf érezte
népszerűtlenségét Granadában; a korábbi megpróbáltatások
kikezdték az egészségét, mély melankóliába esett, és hat hónapon
belül sírba szállt.
Halálhírére a Balkezes Mohamed sietett vissza Málagából, és
ismét elfoglalta a trónt. Az Abencerragók maradékából Abd el-Bart,
a fényes nemzetség egyik legkiválóbb tagját választotta vezírnek.
Abd el-Bar tanácsára a király megfékezte bosszúvágyát, és
békülékeny politikát kezdett. Legtöbb ellenségének megbocsátott.
Júszuf, a néhai trónbitorló három gyermeket hagyott maga után,
vagyonát felosztották közöttük. Aben Szelím, az idősebb fiú
megkapta az Almería hercege címet, és ura lett Marchenának az

109
110
Alpujarras-hegységben. Ahmed, a fiatalabb Luchar ura lett; a leány,
Equvila megkapta atyjának földjeit a termékeny Vegán, valamint
különböző házakat és boltokat Granada Zacatín negyedében. Abd el-
Bar, a vezír azt is tanácsolta a királynak, hogy a családi
kapcsolatokat házassági kötelékekkel is erősítse meg. Mohamed
egyik nagynénjét ennek megfelelően feleségül adták Aben
Szelímhez, míg Naszr herceg, az elhalálozott trónbitorló öccse
megkapta a kezét a szépséges Linda rajának, a Mohamedhez
hűséges málagai alcalde leányának. Ő volt az a Lindaraja, akinek a
nevét máig őrzi az Alhambra egyik udvara.
Egyedül Don Pedro de Venegas, a Cetti–Merien hercegnő férje
nem részesült királyi kegyelemben. Úgy tartották, hogy az ő intrikái
okozták az előző időszak minden szerencsétlenségét. Őt vádolták az
Abencerragók a családot ért sorscsapásokért és a legvitézebb
lovagok haláláért. A király örökké csak El-Tornadízónak, azaz a
Renegátnak hívta. Don Pedro, érezve a fenyegetést, Jaenba
menekült, hátrahagyva feleségét, a hercegnőt, két fiát, Abu al-
Kászimot és Ridvánt, valamint leányát, Cetti–Merient. Ott azután,
trónbitorló sógorához hasonlóan, mélységes lelkiismeret-
furdalással és melankóliával lakolt intrikáiért és túlzott
becsvágyáért; 1434-ben bűnbánó, de már lecsúszott emberként halt
meg.
Mohamed el-Hajzarit azonban további megpróbáltatások érték.
Volt két unokaöccse, az egyik Aben Oszmin, aki az El-Anaf, azaz a
Sánta gúnynevet viselte, a másik pedig Aben Iszmail. Az előbbi, aki
meglehetősen ambiciózusnak bizonyult, Almeríában élt; utóbbi
pedig Granadában, ahol sok barátja volt. Aben Iszmail éppen
feleségül készült venni egy gyönyörű leányt, amikor királyi
nagybátyja közbeavatkozott, és egyik kegyencéhez adta a leányt. E
zsarnoki tetten feldühödve a herceg fogta a lovát és fegyvereit, s
kilovagolt Granadából, egészen az országhatárhoz, ahová azután sok
lovag követte. Az ügy általános ellenszenvet váltott ki, különösen az
Abencerragók körében, akik a herceg szövetségesei voltak. Amikor
az elégedetlenségről szóló hírek eljutottak Aben Oszminhoz, annak
azonnal feléledtek az ambíciói. Hirtelen Granadában termett, ahol

111
tüntetést szított; majd meglepte nagybátyját az Alhambrában, s
követelte, hogy mondjon le a trónról, és őt, Oszmint hirdesse ki új
királyként.
Ez 1445 szeptemberében történt. Az Abencerragók most már a
balkezes király sorsát reménytelennek, őt magát pedig uralkodásra
alkalmatlannak tekintették. Családtagjuk, Abd el-Bar vezír
irányításával számos, a nemzetségen kívüli lovaggal együtt
elhagyták a királyi udvart, és Montefríóban foglaltak el harci állást.
Onnan azután Abd el-Bar levelet írt a Kasztíliában menedéket talált
Aben Iszmail hercegnek, táborába invitálta, és támogatást ígérve
trónköveteléséhez, egyben javasolta, hogy titokban hagyja el
Kasztíliát, mert ellenkező esetben II. János király
megakadályozhatja távozását. A herceg azonban, bízva a kasztíliai
uralkodó nagylelkűségében, elmondta neki az egész ügyet. Nem
kellett csalódnia. János király nemcsak hogy megengedte távozását,
hanem támogatást is ígért, és ellátta a határon szolgálatot teljesítő
parancsnokaihoz szóló levelekkel. Aben Iszmail fényes kísérettel
indult és biztonságosan megérkezett Montefríóba, ahol Granada
királyának nyilvánították Abd el-Bar harcosai, akik közül a
legfontosabbak az Abencerragók voltak. Hosszan elhúzódó
polgárháború kezdődött a két udvar, a trónért vetélkedők között.
Navarra és Aragónia királya Aben Oszmint támogatta, II. János
azonban – mivel lázadó alattvalóival állt harcban – csak kevés
segítséget nyújthatott Aben Iszmailnak.
Így azután hosszú évekig az országot belharcok dúlták, külföldi
inváziók pusztították; nem maradt földdarab, amelyet ne áztatott
volna vér. Oszmin bátor volt, gyakran mutatkozott fegyverzetben,
de egyben kegyetlen és despota is volt, s vaskézzel uralkodott. A
nemesség önkényeskedése, a köznép zsarnoksága miatt haragudott
rá, míg rivális unokatestvére emberségességével mindenkit meg
tudott nyerni magának. Így folyamatosak voltak a dezertálások
Granadából a montefríói erődített táborba, és Aben Iszmail híveinek
száma folyamatosan nőtt. Végül Kasztília királya, miután békét
kötött mind Aragónia, mind Navarra uralkodójával, csapatokat
tudott küldeni Aben Iszmail támogatására. Az utóbbi így elhagyta
Montefrío fedezékét, és kilépett a harcmezőre. Az egyesített
csapatok Granada felé vonultak. Aben Oszmin elébük sietett, hogy

112
megütközzenek. Véres csata kezdődött, amelyben mindkét
unokatestvér derekasan harcolt. Aben Oszmin csatát veszített, és
visszahúzódott városkapui mögé. Fegyverbe szólította a lakosságot,
de csak kevesen válaszoltak felhívására, kegyetlensége mindenkit
elriasztott tőle.
Látva sorsának beteljesülését, úgy határozott, hogy pályafutását
emlékezetes bosszúállással fejezi be. Bezárkózott az Alhambrában,
és odahívott számos főlovagot, akiknek hűtlenségét gyanította.
Amint beléptek, egyenként megölték őket. Egyes vélemények
szerint erről a szörnyű mészárlásról kapta az Abencerragók terme a
nevét. Brutális bosszúját beteljesítve, miután hallotta a városból a
tömeg hangját, amint Aben Iszmailt éltetik királyukként, csatlósaival
a Cerro del Solon és a Darro völgyén keresztül az Alpujarras-
hegységbe szökött, ahol követőivel együtt egyféle rabló életmódot
folytatott, falvakat és utakat sarcolva meg.
II. Aben Iszmail, aki 1454-ben ilyen előzmények után lépett
trónra, hűségnyilatkozatokkal és fényes ajándékokkal biztosította II.
János király barátságát. Bőkezűen megjutalmazta azokat, akik
hűségesek voltak hozzá, vigaszt nyújtott az ügye érdekében
elesettek családtagjainak. Uralkodása alatt az Abencerragók ismét
az udvar fényes lovagságának, legkedveltebb tagjainak számítottak.
Aben Iszmail azonban nem volt hadakozó természetű; uralkodására
inkább a közhasznú építkezések voltak jellemzőek, amelyet néhány
rom ma is jelez a Cerro del Solon.
Ugyanebben az esztendőben meghalt II. János, akit az Impotens
gúnynevű IV. Kasztíliai Henrik követett a trónon. Aben Iszmail
halogatta megújítani vele azt a barátsági szövetséget, amely
elődjével érvényben volt, mivel úgy vélte, hogy az nem népszerű a
granadaiak körében. Henrik rossz néven vette a mulasztást, és
adóelmaradás behajtásának ürügyével ismételten rablótámadásokat
intézett a granadai királyság ellen. Támogatást nyújtott Aben
Oszminnak és rablóbandájának is, sőt közülük egyeseket zsoldjába
is fogadott, de büszke lovagjai megtagadták az együttműködést a
törvényen kívüli hitetlenekkel, ezért elhatározták, hogy elfogják
Aben Oszmint, ám ő előbb Sevillába, majd onnan Kasztíliába szökött.
1456-ban a keresztények nagyszabású rabló hadjáratot
indítottak a Vegán, amelynek eredményeként Aban Iszmail a béke

113
biztosítására beleegyezett, hogy évente bizonyos összegű adót fizet
Kasztília királyának, és egyidejűleg szabadon bocsát hatszáz
keresztény foglyot, illetve amennyiben ennél kevesebb a keresztény
foglyok száma, azt hatszázra kiegészíti mór túszokkal. Aben Iszmail
teljesítette a szerződés szigorú feltételeit, és hosszú időn át nagyobb
nyugalomban kormányozhatott, mint amilyen az uralkodók
többségének adatott ebben a háborúk dúlta királyságban. Uralma
alatt rendkívüli fellendülés köszöntött Granadára, amely az
ünnepségek és a pompa honává vált. A királyné Almería hercegének,
Cid Hiaja Abraham Alnajarnak a leánya volt, aki a királynak két
fiúgyermeket szült: Abu al-Haszant és az El-Zagal néven ismertté
vált Abu Abd Allahot; ők voltak Boabdil apja és nagybátyja. Most
már közeledünk a Granada elfoglalásával végződő, eseményekben
gazdag időszakhoz.
Mulej Abu al-Haszan apja halálát követően lépett trónra, 1465-
ben. Egyik első intézkedése az volt, hogy megtagadta a kasztíliai
uralkodó által kivetett megalázó adó fizetését. Ez a megtagadás volt
az egyik oka a bekövetkezett katasztrofális háborúnak. Inkább
azonban azokra a dolgokra szorítkozom, amelyek közvetlenül az
Abencerragók sorsával és a Boabdillal szembeni vádakkal
kapcsolatosak.
Biztosan emlékszik még az olvasó, hogy Don Pedro Venegas,
vagyis El-Tornadizo, amikor 1433-ban Granadából elmenekült, két
fiúgyermeket hagyott hátra, Abu al-Kászimot és Ridvánt, valamint
leányát, Cetti–Merient, akiknek Granadában mindig
megkülönböztetett bánásmódban volt részük anyai ágon, királyi
származásuknak köszönhetően. A fiúk kitűntek tehetségükkel és
bátorságukkal, a leány pedig Cid Hiajának, Júszuf király unokájának
felesége lett, aki El-Zagal sógora volt. Ilyen erős rokoni kapcsolatok
mellett nem meglepő, hogy Abu al-Kászim Venegas előlépett Mulej
Abu al-Haszan vezírjévé, Ridván Venegas pedig a király egyik
kedvenc tábornoka lett. Felemelkedésüket ferde szemmel nézték az
Abencerragók, akik emlékeztek a családjukat ért katasztrófákra,
nemzetségük oly sok tagjának halálára abban a háborúban, amelyet
Don Pedro intrikái szítottak Júszuf Aben Al-Hamar uralkodása
idején. Azóta is fennállt az ellenséges viszony az Abencerragók és a

114
Venegas-ház között. A helyzetet csak súlyosbította az a viszály,
amelynek helye a királyi hárem volt.
Mulej Abu al-Haszan még fiatal korában feleségül vette Ajsa al-
Hurra hercegnőt, nagybátyja, a szerencsétlen szultán, Balkezes
Mohamed leányát, aki két fiút szült neki, közülük az idősebb Boabdil
volt, a trón várományosa. Abu al-Haszan idősebb korában egy másik
feleséget is választott, Isabel de Solíst, a fiatal, szépséges keresztény
rabnőt, akit jobbára mór nevén, Zurajdaként ismernek, és aki
szintén két fiúgyermeket szült neki. A palotában két, egymással
szembenálló frakció alakult ki a rivalizáló szultánák támogatására,
akik mindketten arra törekedtek, hogy gyermeküknek biztosítsák a
trón utódlását. Zurajdát Abu al-Kászim Venegas vezír, annak
testvére, Ridván Venegas és még számos rokonuk támogatta,
egyrészt az iránta érzett szimpátiából, mivel részben ők is
keresztény származásúak voltak, másrészt azért is, mert látták,
hogy a szerelmes uralkodó őt favorizálja.
Az Abencerragók ezzel szemben Ajsa szultána köré gyűltek,
egyrészt a Venegas családdal szembeni örökletes ellentétük miatt,
másrészt főleg azért, mert rendkívül erős lojalitást éreztek iránta,
mint Mohamed El-Hajzari, a nemzetség egykori jótevőjének leánya
iránt.
A palotában a széthúzás egyre nőtt. A legkülönfélébb intrikák
indultak, mint általában a királyi palotákban. Fortélyosan elültették
Mulej Abu al-Haszan fejében a gyanút, hogy Ajsa összeesküvésben
vesz részt, amelynek az a célja, hogy őt eltávolítsák a trónról, és
Boabdilt ültessék a helyébe. A király első dühében mindkettőjüket
bezáratta a Comares-toronyba, halállal fenyegetve Boabdilt. Az éj
csendjében az aggódó anya szolgálónői segítségével az egyik
ablakból kendőjében leeresztette fiát, akit néhány csatlós gyors
lovakkal várt, és az Alpujarras-hegységbe menekített. Valószínűleg
Ajsa szultánénak ebből az elzárásából ered a mese, amely szerint
Boabdil egy toronyba zárta királynéját, halállal fenyegetve őt. Más
alapja ennek nem lehetett, és ebben az esetben a zsarnok rabtartó
nem Boabdil volt, hanem az apja, a rab szultána pedig az anyja.
Az Abencerragók lemészárlását az Alhambra termeiben egyesek
szintén erre az időszakra teszik, és Mulej Abu al-Haszannak
tulajdonítják, feltételezve, hogy az Abencerragók benne voltak az

115
összeesküvésben. A nemzetség néhány tagjának meggyilkolását
állítólag a vezír, Abu al-Kászim Venegas javasolta, hogy ezzel
félemlítsék meg a többieket. Amennyiben ez valóban így történt, a
barbár tett eredménytelennek bizonyult. Az Abencerragók továbbra
is elszántak voltak, és mindvégig lojálisán támogatták Ajsa és fia,
Boabdil ügyét a bekövetkező háborúban, míg a Venegasok leginkább
Mulej Abu al-Haszan és Ez Zagal hívei közé tartoztak.
Érdemes felidézni a két, egymással rivalizáló család további
sorsát is. A Venegasok a Granadáért folytatott végső harcban azok
közt voltak, akik behódoltak az új hatalomnak, megtagadták a
muszlim hitet, és visszatértek ahhoz a valláshoz, amelyet ősük
elhagyott; hivatalokat és birtokokat kaptak jutalmul, spanyol
családokkal házasodtak össze, leszármazottaik az ország
nemességéhez tartoztak. Az Abencerragók viszont hűek maradtak
hitükhöz, királyukhoz, reménytelen ügyükhöz, és elsüllyedtek a
muszlim uralom romjaival együtt; utódaikra nem hagyva mást, mint
hősi és romantikus nevet.
Bízom abban, hogy e történelmi vázlatban sikerült igaz fényben
bemutatnom Boabdil és az Abencerragók legendáját. A királyné
megvádolásának és Boabdil nővérével szembeni
kegyetlenkedésének története is minden alapot nélkülöz. Úgy tűnik,
családi kapcsolataiban Boabdil szeretetteljes és kedves volt. A
történelem csak egy feleségéről tud, Moraimáról, aki Loja veterán
alcaldéjának, az öreg Aliatarnak a leánya volt. Aliatar hősi tetteit a
határ menti csatározásokban dalok és legendák őrzik. Abban a
keresztény területek elleni katasztrofális hadjáratban esett el,
amelynek során Boabdil fogságba került. Moraima hűséges maradt
Boabdilhoz hányattatása alatt mindvégig. Amikor Boabdilt
megfosztották trónjától a kasztíliai uralkodók, visszavonult vele
arra a kis birtokra, amelyet az Alpujarras völgyeiben jelöltek ki
számukra. A testét és lelkét egyaránt kimerítő hosszú aggodalomtól
és szenvedéstől Moraima akkor esett csupán betegségbe, melyet
emésztő melankólia is súlyosbított, amikor férje arra készült, hogy
áthajózzon Afrikába. Ferdinánd gyanakvása és jogi csűrés-csavarása
Boabdilt megfosztotta birtokától, és kiszorította szülőhazájából.
Boabdil mindvégig ragaszkodó és gyengéd volt Móráiméhoz; a hajók
indulása heteket késlekedett, nagy bosszúságára a gyanakvó

116
Ferdinándnak. Végül Moraima sírba szállt, nyilvánvalóan
megszakadt a szíve a történtek miatt; az eseményt pedig Ferdinánd
ügynöke mint kedvező fejleményt jelentette urának, mivel így
elhárult Boabdil hajóra szállásának utolsó akadálya is.

117
 Boabdil emlékei

Mivel gondolataim még sokáig jártak a szerencsétlen Boabdil körül,

felkerekedtem, hogy megkeressem azokat az emlékeit, amelyek
megmaradtak korlátlan hatalma és balszerencséje színterén. A
Comares-toronyban, közvetlenül a Követek terme alatt két
boltozatos szoba van, amelyeket szűk folyosó választ el egymástól;
ezeket tartják Boabdil és anyja, az erényes Ajsa al-Hurra
börtönének, és tény, hogy a torony egyetlen más része sem
felelhetett volna meg jobban ennek a célnak. E szobák külső falai
rendkívül vastagok, azokon csupán néhány kicsiny, vasráccsal
védett ablak található. A tornyot három oldalról keskeny kőpárkány
övezi alacsony mellvédfallal közvetlenül az ablakok alatt, a földtől
viszonylag magasan. Feltehetően erről a párkányról eresztette le
szolgálónői segítségével a királyné a fiát az éj leple alatt a
domboldalra, ahol a hűséges csatlósok gyors lovakkal várakoztak,
hogy a hegyekbe vigyék a gyermeket.
Eltelt három-, majd négyszáz év, a dráma helyszíne azonban
szinte semmit sem változott. Ahogy végiglépkedtem a párkányon,
elképzeltem magamnak az aggódó királynét, amint kihajol a
mellvéden, és anyai szíve szorongással hallgatja a lovak patájának
dobogását, miközben fiát a Darro szűk völgyében menekítik tova.
Ezt követően a kaput kerestem, amelyen át Boabdil utoljára
hagyta el az Alhambrát, amikor feladta fővárosát és királyságát. A
megtört lélek búskomor szeszélye folytán, esetleg valamiféle
babonás megfontolásból azt kérte a Katolikus Királyoktól, hogy
őutána már többé senki se mehessen át azon a kapun. Kérése – a
régi krónikák tanúsága szerint – meghallgatásra talált Izabella
szimpátiájának köszönhetően, és a kaput befalazták.

118
 Egy ideig hiába kerestem ilyen kijáratot; végül derék kísérőm,
Mateo Jiménez azt mondta, bizonyára az a kapu lehet, amelyet
kövek zárnak el, és amelyről apjától és nagyapjától azt hallotta, hogy
ott hagyta el a Kölyök király az erődöt. A kaput körüllengte
valamiféle misztikum, és a legrégebbi lakók emlékezete szerint
sohasem volt megnyitva.
Elvezetett a helyszínre. A kapu az egykor hatalmas épület
közepén volt, amelyet Hétszintes toronynak (Torre de los Siete
Suelos) hívtak. A környéken lakók ezt különös jelenések és mór
bűvöletek színhelyeként ismerték. Swinburne, az utazó szerint
eredetileg ez volt a nagy bejárati kapu. A granadai antikváriusok
viszont azon a véleményen vannak, hogy ez a királyi rezidencia azon
részéhez szolgált bejáratul, ahol a testőrség állomásozott;
ugyanakkor a hivatalos bejárat az erődbe a hatalmas Igazság kapuja
volt. Amikor Boabdil kilovagolt ezen a kapun, hogy leereszkedjen a
Vegára, ahol át kellett adnia a város kulcsait a spanyol
uralkodóknak, hátrahagyta vezírjét, Aben Komiszát, hogy az Igazság
kapujában fogadja a keresztény sereg különítményét és tisztjeit,
akiknek az erődöt kellett átadni.
Az egykor impozáns Hétszintes torony ma már csupán
romhalmaz, mivel felrobbantották a franciák, amikor elhagyták az
erődöt. Hatalmas faltömbök hevernek szanaszéjjel buja
növényzettel borítva vagy szőlő és fügefák árnyékában. A kapu
boltozatát megrepesztette ugyan a robbanás, de egészben maradt,
viszont a szegény Boabdil utolsó kívánsága, ha akaratlanul is, ismét
teljesült, mivel a kaput eltorlaszolták a romokból származó kövek,
így az változatlanul átjárhatatlan maradt.
Lóra ülve követtem a muszlint uralkodó útját a kijárattól.
Áthaladtam a Mártírok dombján és követtem a hasonló nevű
kolostor kertfalát, leereszkedtem egy meredek völgybe, amelyet
aloé- és fügekaktusz-bozótok vettek körül, és cigányoktól nyüzsgő
barlangok és viskók kísértek. A lejtő annyira meredek és göröngyös
volt, hogy le kellett szállítom és gyalog vezetnem tovább a lovamat.
Ezen a vía dolorosán távozott a szegény Boabdil, elkerülve, hogy
áthaladjon a városon, részben talán azért, mert nem akarta, hogy a
lakosság lássa megaláztatását, főleg azonban minden valószínűség
szerint azért, nehogy népfelkelést váltson ki.

119
 Elhagyva a komor képzeteket keltő völgyet és áthaladva a
Malmok kapuján (Puerta de los Molinos) a Pradónak nevezett
sétányra jutottam, majd a Genil folyását követve egy kis kápolnához
érkeztem, amely korábban mecset volt, most pedig a San Sebastián
remetelak. A hagyomány szerint itt adta át Boabdil Granada kulcsait
Ferdinánd királynak. Lassú ütemben lovagoltam tovább a Vegán egy
faluig. Itt várakozott családja és háznépe a boldogtalan királyra,
akiket előző éjszaka előreküldött az Alhambrából azért, hogy anyja
és felesége ne vegyen részt személyes megaláztatásában és ne
legyenek kitéve a hódítók bámész tekintetének. Tovább követtem a
királyi száműzetés komor útvonalát, s az Alpujarras-hegység
peremét alkotó kopár és sivár magaslatok láncolatának lábához
értem. Az egyik ilyen magaslat tetejéről nézett vissza utoljára
Granadára a szerencsétlen Boabdil; a hely a bánatot kifejező
Könnyek dombja (Cuesta de las Lágrimas) nevet is viseli. Lenn
homokos út tekereg a bús ugaron, amely az uralkodó számára
kétszeresen is lehangoló volt, hiszen a számkivetettségbe vezetett.
Lovamat a szikla tetejére hajtottam, ahol Boabdil utoljára adott
hangot fájdalmának, miután búcsúpillantást vetett a városra; a hely
neve ma is El último suspiro del Moro (A mór utolsó sóhaja).
Csodálkozhat-e valaki is a fájdalmon, amit az érez, akit egy ilyen
királyságból és egy ilyen lakhelyről űznek el? Az Alhambrával együtt
elveszni látszott családjának hírneve, életének minden dicsősége és
öröme.
Ugyancsak itt történt, hogy szenvedését tovább keserítette
anyjának, Ajsának a szemrehányása, aki oly sokszor segített neki a
bajban, de hiába próbálta átplántálni bele saját eltökéltségét; szavait
inkább a hercegnői büszkeség hatotta át, mint az anyai gyengédség;
– Jól teszed – mondta –, hogy asszony módjára siratod azt, amit
férfiként nem voltál képes megvédeni.
Amikor Guevara püspök elmesélte ezt az anekdotát V. Károlynak,
a császár is csatlakozott Boabdil gyengeségének vádjához:
– Ha én lettem volna az ő helyében – mondta a gőgös uralkodó –,
inkább tettem volna síremlékemmé az Alhambrát, minthogy nélküle
éljek egy alpujarrasi királyságban.
Milyen könnyű a hatalmat élvezők részéről a hősiességről
prédikálni a legyőzőiteknek! Mennyire nem értik, hogyan

120
értékelődik fel az élet azoknak a szerencsétleneknek a számára,
akiknek a puszta életükön kívül semmijük sem maradt!
Lassan leereszkedve a Könnyek dombjáról, hagytam, hogy lovam
a kedve szerinti ütemben poroszkáljon vissza Granadába, miközben
újra végiggondoltam Boabdil történetét. Mindent egybevetve úgy
találtam, hogy javára billen a mérleg. Rövid, viharos és
katasztrofális uralkodása során mindvégig bizonyságát adta szelíd
és szeretetre méltó természetének. Népének szívét mindenekelőtt
nyájas és könyörületes magatartásával nyerte el; mindig
kiengesztelhető volt, sohasem mért szigorú büntetést azokra, akik
alkalmanként ellene fordultak. Hősies személy volt, de erkölcsi
bátorsága hiányzott; nehézségek közepette és zavaros helyzetben
ingadozó és határozatlan volt. Ez a lelki gyengeség siettette bukását,
és ez fosztotta meg őt a hősiesség dicsfényétől, amely ragyogást és
elismerést adott volna személyes sorsának, és alkalmassá tette
volna a spanyolországi muszlint uralom nagyszerű drámájának
méltó lezárására.

121
 Granadai népünnepélyek

Hű kísérőmnek, korábbi lerongyolódott útikalauzomnak, Mateo

Jiméneznek beteges vonzalma volt az ünnepélyek és ünnepnapok
iránt, és soha olyan ékesszólóan nem beszélt, mint amikor Granada
világi vagy egyházi ünnepeit részletezte. Az évenkénti katolikus
Corpus Christi ünnepség előkészületei idején szüntelenül úton volt
az Alhambra és a város között, naponta tartva beszámolót a
folyamatban lévő intézkedésekről, s eredménytelenül próbálkozott
azzal, hogy lecsalogasson hűs, szellős menedékemből a városba,
ahol minderről személyesen is meggyőződhettem volna. Végül a
nagy esemény előtti napon engedtem unszolásának, és az Alhambra
királyi termeiből Mateo kíséretében leereszkedtem a városba,
miként hajdanában a kalandkereső Hárún al-Rasíd nagyvezírje,
Dzsafar társaságában. Alig kelt még fel a nap, a városkapukat máris
elözönlötték a tarka ruházatú hegylakók és a Vega barna parasztjai.
Granada mindig is találkozóhelye volt a városokkal és falvakkal
teleszórt, nagy hegyvidéki régiónak. Korábban, a mór uralom idején
a hegyvidék lovagsága gyakran látogatott el a Bibarramblán tartott
nagyszerű félkatonai ünnepségekre, és a lakosság elitje ma is
tömegesen vesz részt az egyház pompás ceremóniáin. Igazság
szerint persze az Alpujarras vagy a Sierra de Ronda számos
hegylakója, aki most buzgón hajlong a kereszt előtt, magán viseli a
mór eredet bélyegét, és minden kétséget kizáróan Boabdil
állhatatlan alattvalóinak leszármazottja.
Mateo vezetésével végigsétáltam az ünneplő tömegtől már
ellepett utcákon, egészen a Bibarrambláig, a lovagi tornák és
bajvívások nagy színteréig, amelyet gyakran megénekeltek a mór
szerelmi és lovagi balladák. A tér négy oldala mentén fából emeltek
árkádsort a másnapi nagy egyházi körmenet számára. Az

122
árkádokból este ragyogóan kivilágított korzó vált, és a tér minden
oldalán az erkélyeken egy-egy zenekar foglalt helyet. Granada
minden stílusa és szépsége megjelent itt; mindkét nembeli lakói,
jóképű férfiak és csinosan öltözött lányok ott tolongtak az árkádok
alatt, körbe- és újra körbesétálva a Bibarramblát. Ott voltak a majok
és a maják, a falusi szépfiúk és ragyogó alakú szép leányok, csillogó
tekintettel, tarka andalúz viseletűkben; közülük sokan egyenesen
Rondából, a contrabandistákról, torreádorokról és gyönyörű
asszonyokról híres hegyvidéki erődvárosból.
Miközben a színes népség folyamatosan keringett az árkádok
alatt, a tér közepét a környék parasztjai foglalták el, akik nem
magukat mutogatni jöttek, hanem csak szerény szórakozásra
vágytak. Ellepték az egész teret családonként vagy szomszédság
szerint elkülönülő csoportokban, mint valami cigánytáborban; volt,
aki gitár pengetése mellett előadott, hagyományos balladát
hallgatott, volt, aki éppen heves vitában vett részt, néhányan
kasztanyettát csattogtatva táncoltak. Amint átvágtam a téren,
sarkamban Mateóval, időnként a földön ülő társaságok mellett
haladtam el, az emberek jókedvűen, bár mértékletesen falatoztak.
Ha véletlenül elkapták bámész tekintetemet, szinte kivétel nélkül
meginvitáltak, hogy társuljak szerény étkezésükhöz. Ezt a
vendégszerető szokást, amely a muszlim hódítóktól származik és az
arab sátrakból ered, az egész országban általánosan megtartották a
legszegényebb spanyolok.
Ahogy az éjszaka leereszkedett, az árkádok alatti vidámság
fokozatosan elhalt, a zenekarok abbahagyták a játékot, a korzózó
tömeg szétszéledt, az emberek elindultak hazafelé. A tér közepe
azonban változatlanul népes maradt. Mateo elmondta, hogy a
parasztok nagy része, férfiak, asszonyok, gyerekek a szabad ég alatt,
a puszta földön töltik az éjszakát. Ilyen kellemes éghajlat alatt a
nyári éjszakákon valóban nincs szükség fedélre, az ágy pedig olyan
fölösleges valami, amelyet a spanyol parasztok egy része sohasem
használ, sőt egyesek kifejezetten elutasítják. Az egyszerű spanyol
barna köpönyegébe burkolózik, elnyújtózik egy mantán, azaz
öszvérpokrócon és mély álomba merül, különösen akkor, ha
kényelmét a párnaként feje alá tett nyereg is szolgálja. Mateo szavai
gyorsan beigazolódtak: a parasztok éjjeli nyugovóra tértek a puszta

123
földön, és éjfélkora Bibarrambla képe szabad ég alatti katonai
táborozásra emlékeztetett.
Másnap reggel, napkeltekor Mateo társaságában visszamentem a
térre. Változatlanul tele volt alvó csoportokkal: voltak, akik az esti
tánc és mulatozás fáradalmait pihenték ki, mások, akik falujukat az
előző napi munka után hagyták el és hosszú gyaloglással töltötték az
éjszaka nagyobb részét, most mély álomba merültek, hogy azután
frissen vegyenek részt a napközbeni ünnepségeken. Akik éjjel
indultak a hegyek közül vagy a síkság távoli falvai- ból, azok most
érkeztek egyre-másra családostul. Mindannyian jó hangulatban
voltak, egymást viccekkel és tréfákkal üdvözölték. A tömeg egyre
nőtt. Most léptek be a kapukon s vonultak végig az utcákon az egyes
települések küldöttségei. Az ő szerepük volt, hogy a nagy
körmenetet még nagyobbra duzzasszák. E falusi küldöttségeket a
plébánosok vezették. Keresztjüket, zászlajukat, a szűzanya és a
védőszentek képeit vitték, amelyek mind nagy rivalizálás és
kölcsönös irigység tárgyai voltak a nép körében. Mindez hasonlatos
volt a régi idők lovagi összejöveteleihez, amikor minden város és
falu elküldte vezetőjét, lovagjait és lobogóit, hogy megvédjék a
fővárost, vagy hogy éppen részt vegyenek az ünnepségeken.
A különböző csoportok végül egyetlen nagy menetben
egyesültek, amely lassú ütemben körüljárta a Bibarramblát, majd
végigvonult a főutcákon, ahol minden ablakot és erkélyt
faliszőnyegekkel aggattak tele. A precesszión ott volt minden
egyházi rend, a civil és a katonai hatóságok, az egyházközségek és a
falvak vezető emberei; minden templom és kolostor elhozta
lobogóit, képeit, ereklyéit, és az alkalomhoz illően bemutatta
gazdagságát. A menet közepén damaszt trónmennyezet alatt
lépkedett az érsek, alacsonyabb rangú tisztségviselőkkel és
alárendeltekkel körülvéve. A körmenet több zenekar hangjára és
ütemére vonult a népes, mégis csendes tömeg közt, s a
székesegyház felé tartott.
Az a legkevesebb, hogy megdöbbentett az idők és szokások
változása, amikor láttam a szerzetesek menetét a Bibarramblán, a
muszlin! pompa és lovagvilág egykori fő színterén. Tovább fokozta a
kontrasztot a tér dekorációja. A körmenet helyszínéül emelt, több
száz méter hosszúságú fa árkádsort kívülről teleakasztották

124
vászonképekkel, amelyeken az egyszerű, de hazafias érzelmű
művész a visszafoglalás legfontosabb jeleneteit és hőstetteit festette
meg, úgy, ahogyan az a krónikákban és románcokban szerepel. Ezzel
Granada romantikus legendáit frissen tartották a
közgondolkodásban.
Amikor lépteinket visszafelé irányítottuk az Alhambrába, Mateo
a szokásosnál is derűsebb és bőbeszédűbb volt.
– Oh, señor – magyarázta –, a nagy ünnepségekre (funciones
grandes) sehol a világon nincs jobb hely, mint Granada; itt nem kell
semmire sem költeni, minden ingyen van. ¡Pero, el Día de la Torna!
¡Ah, señor! ;El Día de la Torna! (Hát még a Bevétel Napja! Oh, señor!
A Bevétel Napja!)
A Bevétel Napja, amely a teljes boldogság érzetével töltötte el
Mateót, annak a napnak az évfordulóját jelentette, amikor
Ferdinánd és Izabella hadai birtokba vették Granadát.
Mateo beszámolója szerint ezen a napon az egész város átadja
magát a mulatozásnak. Az Alhambra őrtornyának (la Torre de la
Vela) nagyharangja reggeltől estig csengő harangszóval árasztja el a
környéket, hangja bejárja az egész Vegát, a hegyek között
visszhangzik, úgy hívja közelről és távolból a parasztságot a
nagyvárosi vigadalomba.
– Szerencsés az a hajadon – mondja Mateo –, akinek alkalma van
megkondítani a harangot, mivel varázslat révén egy éven belül
bizonyosan férjet talál.
Az Alhambra egész nap nyitva áll a közönség előtt. Termei és
udvarai, ahol egykor a mór uralkodók gyakorolták hatalmukat,
ilyenkor gitár és kasztanyetta hangjától zengnek, és jókedvű
csoportok tarka andalúz viseletben mutatják be a móroktól örökölt
hagyományos táncaikat.
A város birtokbavételét jelképező nagy felvonulás halad végig a
főbb utcákon. Előveszik a raktárból a visszavétel becses ereklyéjét,
Ferdinánd és Izabella zászlaját, amelyet azután az alférez mayor,
azaz a zászlóvivő főhadnagy visz a menetben. Felállítják az
uralkodói képmásokat monumentális márvány domborműben őrző
síremlék elé azt a hordozható tábori oltárt, amely minden
hadjáratban elkísérte az uralkodókat. Ünnepi misét mutatnak be a
visszahódítás tiszteletére, és a ceremónia meghatározott részénél az

125
alférez mayor felveszi a kalapját, majd meglengeti a zászlót a
hódítók sírja fölött.
Este a visszafoglalás furcsa emlékét mutatják be a színházban. Az
Ave Maria című népszínművet adják elő, amely az el de las Hazañas
(Hőstettek Embere) ragadványnevű Hernando del Pulgar, a
granadai köznép kedvencének számító rendíthetetlen vitéz tetteiről
szól. A háború idején gyakori volt az egymással vetekedő fiatal
spanyol és mór lovagok túlzott hősködése. Egy alkalommal
Hernando del Pulgar egy maroknyi követőjével az éj leple alatt
bejutott Granadába, és tőrével a főmecset ajtajába véste az Ave
Maria feliratot, jeléül annak, hogy a mecsetet megszentelték a
Szűzanyának, azután visszavonultak.
A mór lovagok csodálták e bátor hőstettet, de kötelességüknek
érezték, hogy visszavágjanak. A következő napon tehát Tarfé, aki az
egyik legvitézebb volt közülük, kivonult a keresztény tábor elé, lova
farkához kötve az Ave Maria szent feliratot viselő fatáblát. Egy
bizonyos Garcilaso de la Vega hősiesen kiállt a Szűzanya mellett:
párbajban megölte a mórt, és dárdájára tűzve diadalmasan magasba
emelte a fatáblát.
A hőstettre épülő színdarab bámulatosan népszerű az egyszerű
emberek körében. Bár már emberemlékezet óta játsszák, sohasem
marad el a nézősereg, amelyet teljesen hatása alá von a színpad
varázsa. Amikor kedvenc Pulgarjuk zengő hangján megszólal a mór
főváros kellős közepén, lelkes üdvrivalgások köszöntik a nézőtérről;
miközben a mecset ajtajába vési a feliratot, a színházat szabályosan
megrengetik a tapsviharok. Másrészről viszont azoknak a
szerencsétlen színészeknek, akiknek mór szerepek jutottak, el kell
viselniük a népharag kitöréseit; amikor ugyanis a hitetlen Tarfé
lefeszíti a fatáblát, hogy azt lova farkához kötözze, a közönség egy
része feláll a helyéről, és kész a színpadra ugrani, hogy
megbosszulja a Szűzanyát ért sérelmet.
Egyébként Hernando de Pulgar ma élő, egyenes ági
leszármazottja Salar márkija. Egyrészt mint a fent említett, vakmerő
hős törvényes képviselője, másrészt ama nevezetes hőstett
emlékére és jutalmazására engedélyt kapott, hogy bizonyos
alkalmakkor lóháton menjen be a székesegyházba, beüljön a
kórusba és kalapot viseljen az úrfelmutatáskor, bár ezeket a

126
privilégiumokat gyakran és elszántan vitatja a klérus. Egy párszor
találkoztam vele társaságban, kellemes megjelenésű és modorú
fiatalember volt, csillogó fekete szemekkel, amelyekben bujkálni
látszott az elődök tüze. A Corpus Christi ünnepség alkalmából a
Bibarramblán kiakasztott festmények között volt néhány, amely
eleven színekkel mutatta be a családi hős tetteit. A Pulgarok egy
öreg, ősz hajú szolgája könnyeit hullatta a meghatottságtól, úgy
sietett haza tájékoztatni a márkit, ám ifjú urából csak egy könnyed
kacajt váltott ki a buzgó hév és rajongás ilyen megnyilvánulása, mire
a szolgáló a márki testvéréhez fordult azzal a szabadszájúsággal,
amelyet megengedhetnek maguknak Spanyolországban az öreg
családi szolgák:
– Jöjjön, señor – kérte –, maga sokkal tapintatosabb, mint a
bátyja, jöjjön és nézze meg teljes dicsfényében az ősét!
A Bevétel Napjának nagy granadai ünnepségével vetélkedve
szinte minden falu és kisváros megtartja – rusztikus pompával és
primitív ceremóniával – a maga megemlékezését a mór iga alóli
felszabadulásról. Ilyenkor – Mateo elmondása szerint – előkerülnek
a régi páncélzatok és a fegyverek, a nagy kétkezes kardok, a nehéz
kovás puskák és más háborús reliktumok, amelyek a visszahódítás
óta generációról generációra megőrződtek. Boldog az a közösség,
amelynek valamilyen tűzfegyvere van, netalán egy olyan ágyú,
amilyet a hódítók használtak, mert akkor egész nap annak hangjától
visszhangoznak a hegyek, már amennyiben persze a közösség elég
összeget tud puskaporra fordítani.
Napközben háborús játékot adnak elő. A lakók egy része régi
páncélban, a hit bajnokaként járkál az utcákon. Mások meg éppen
mór harcosoknak öltöznek. Valamelyik köztéren felvernek egy
sátrat, abba oltárt állítanak a Szűzanya képével. A keresztény
harcosok szeretnék kimutatni odaadásukat, a hitetlenek azonban
körülveszik a sátrat, hogy megakadályozzák bejutásukat. Ezután
látszatcsata következik, a harcolók azonban néha megfeledkeznek
arról, hogy csak szerepet játszanak el, ezért fájdalmas
ütésváltásokra is sor kerül. A viadal azonban kivétel nélkül minden
esetben a jó oldal javára dől el. A mórokat legyőzik és fogságba ejtik.
A rabságából kiszabadított Szűzanya képét győzedelmesen emelik a
magasba, majd a nagy felvonulás következik, amelyen a gőgös

127
hódítókat nagy tetszésnyilvánítás kíséri, míg a foglyokat láncra
verve vezetik, a nézők magától értetődő gyönyörűségére és
okulására.
Ezek az ünnepségek kemény megpróbáltatással járnak a kis
közösségek vagyonára nézve, és pénzügyi okokból gyakran
szenvednek halasztást; amint azonban jobbra fordulnak a dolgok és
sikerül elég pénzt összegyűjteni erre a célra, új buzgalommal és
bőkezűséggel történik a folytatás.
Mateo elárulta, hogy néha ő is közreműködött ilyen
ünnepségeken, és a csatározásokban is részt vett, de mindig a jó
oldalon.
– Azért, señor – tette hozzá enyhén kidüllesztve mellét Jiménez
bíboros elszegényedett leszármazottja –, mert én régi keresztény
vagyok.

128
 Helyi mendemondák

A spanyol köznép keleties szenvedélye a mesemondás. A csodákhoz

különösen erős a vonzódásuk. Esténként összegyűlnek, nyáron
viskóik kapujában, télen a fogadók tágas kéménysarka körül, és
kielégíthetetlen élvezettel hallgatják a szentekről szóló csodálatos
legendákat, az utazók veszedelmes kalandjait, a rablók és
contrabandisták vakmerő hőstetteit.
Az ország vidékies és elhagyatott jellege, az ismeretek lassú
terjedése, az általános társalgási témák szűkössége és maga az a
romantikus, kalandos életmód, amelyet egy olyan terület lakói
folytatnak, ahol a közlekedés még primitív állapotban van, mind-
mind táplálják az élő mesemondás népszerűségét s az extravagáns
és hihetetlen dolgok térhódítását. Nincs azonban olyan téma, amely
elterjedtebb és népszerűbb volna, mint a mórok elásott kincse; ez
foglalkoztatja az egész országot. Átvágva a vad sierrákon, egykori
portyázások és hőstettek színhelyén, nincs olyan sziklák közé
épített vagy a sziklába vájt falu fölé emelkedő mór atalaya, azaz
őrtorony, amellyel kapcsolatban kérdésünkre az öszvérhajcsár,
megszakítva cigarillója élvezetét, ne tudna elmondani egy mesét a
torony alá elásott mór aranyról; és nincs olyan városbeli romos
alcazar, amelynek ne lenne sajátos aranyat sejtő legendája, mely
nemzedékről nemzedékre száll a környék szegényei körében.
Ezek a mendemondák a népmesék többségéhez hasonlóan
valamilyen valóságos, ám hiányos háttérre épülnek. A mórok és a
spanyolok háborúskodásai alatt, amelyek évszázadokon át
pusztították ezt az országot, a városok és a falvak is ki voltak téve a
fennhatóság gyakori és hirtelen változásainak, a lakosság pedig az
ütközetek és az ostromok idején kénytelen volt elásni a pénzét és az
ékszereit, vagy pincébe, kútba rejteni azokat. A mórok kiűzésének

129
idején közülük is sokan elrejtették legértékesebb ingóságaikat,
annak reményében, hogy száműzetésük csak átmeneti jellegű, és
valamikor még lehetőségük lesz visszatérni, és javaikat újra
birtokba venni. Való igaz, hogy időről időre, még évszázadok múltán
is ástak ki véletlenszerűen nagy arany és ezüst érmekészleteket a
mór erődítmények és lakóépületek romjai közül, és elegendő
néhány ilyen esemény ahhoz, hogy mesék ezrei keljenek szárnyra.
Ezeknek a meséknek van némi keleties zamatuk, keveredik
bennük az arab a góttal, ami számomra úgy tűnik, mindenre
jellemző Spanyolországban, különösen annak déli tartományaiban.
Az elrejtett kincs fölött mindig mágikus hatalom uralkodik, azt
varázslat és talizmán oltalmazza. Néha kegyetlen szörnyek őrzik
vagy tűzokádó sárkányok, néha elvarázsolt mórok, akik teljes
fegyverzetben, kivont karddal ülnek a kincs mellett, szobor módjára,
mozdulatlanul teljesítve évszázadokon át álmatlan őrszolgálatukat.
Az Alhambra – történetének különleges körülményei miatt –
érthető módon tárházává vált az ilyen legendáknak, és az időről
időre előkerülő különböző ereklyék is megerősítették azokat.
Egyszer egy agyagedényt találtak, benne mór érmékkel és egy kakas
csontvázával, amelyet az éles elméjű szakértők szerint bizonyára
elevenen temettek el. Egy másik alkalommal kiástak egy edényt egy
nagy cserép szkarabeusszal vagy más bogárral, amelyet arab felirat
borított, s azt azonnal rendkívüli erejű bűvös amulettnek kiáltották
ki. Ily módon az Alhambrában lakozó rongyos csavargók
folyamatosan elszórakoztathatják magukat, hiszen az ódon
erődítményben nincs olyan terem, nincs olyan torony, sem pince,
amely ne szolgálna helyszínéül valamely csodás mendemondának.
Miután az olvasó – reményeim szerint – az előző fejezetek alapján
némileg már megismerte az Alhambra helyiségeit, most már
mélyebben elmerülök a hozzájuk kötődő legendákban, amelyeket a
barangolásaim során összeszedett mondatöredékekből és
utalásokból szorgos munkával formáltam és alakítgattam –, miként
a régész állít össze hiteles történeti dokumentumot a már szinte
teljesen elmosódott felirat néhány elszórt betűjéből.
Ha a túlságosan szigorú olvasó e legendákban bármin
megütközne, nem szabad megfeledkeznie a hely jellegéről, annak
megfelelően kell engedményeket tennie. Nem várhatja el, hogy a

130
valószerűség egyazon törvényei uralkodjanak itt, mint a közönséges
helyszíneken, a mindennapi életben; nem szabad megfeledkeznie
arról, hogy egy bűvös hely termeibe lépett, s hogy ez az egész
„kísértetjárta terület”.

131
 A Szélkakas háza

A Darro völgyéből meredeken kiemelkedő Albaicín-domb tetején,

Granada legmagasabb részén, pontosan az Alhambrával szemben áll
az, ami megmaradt a régi mór királyi palotából. Annyira beleveszett
a környezetbe, hogy csak nagy nehézségek árán találtam meg, pedig
a kutatásban segítségemre volt az eszes, mindentudó Mateo
Jiménez. Az épületet évszázadokon át a Szélkakas háza (La Casa del
Gallo de Viento) néven ismerték egy lóháton ülő harcos bronzszobra
után, amely valaha az egyik tornyocskán elfordult minden
fuvallattól. A granadai muszlimok különleges talizmánnak
tekintették ezt a szélkakast. A legenda szerint egykoron a következő
arab feliratot viselte:

Calet el Bedici Aben Habuz,

Quidat ehahet Lindabuz

Spanyolul:

Dice el sabio Aben Habuz,

Que así se defiende el Andaluz

Magyarul:

Mint monda a bölcs Aben Habuz,

Így védi magát el-Andalúsz

Ez a bizonyos Aben Habuz, legalábbis egyes régi mór krónikák

szerint, kapitány volt Spanyolország egyik meghódítójának,
Tariknak a seregében, aki hátrahagyta őt Granada alcaldéjának.

132
Feltételezik, hogy e bronz szobornak az volt a rendeltetése, hogy
folyamatosan figyelmeztesse el-Andalúsz ellenségekkel körülvett
muszlimjait, hogy biztonságuk fokozott éberségükön és állandó
harc- készültségükön múlik.
Mások, közöttük a keresztény történész, Marmol is, határozottan
állítják, hogy Badisz Aben Habuz granadai mór szultán volt, és a
szélkakas szerepe az volt, hogy folyamatosan a muszlint hatalom
múlékonyságára intsen a következő szavakkal: „Ibn Habuz el-Badisz
jóslata szerint el-Andalúsz egyszer majd eltűnik és semmivé válik.”
A vészjósló felirat egy másik változatát egy muszlint történész
közölte, olyan tekintélyre hivatkozva, minta jogtudós Szidi Haszan,
aki nagyjából kortársa volt Ferdinándnak és Izabellának, és aki jelen
volt, amikor levették a helyéről a szélkakast a régi fellegvár
átépítésekor.
– Saját szememmel láttam – állította a tiszteletre méltó ember –,
hétélű volt, és a következő feliratot viselte versbe szedve:

„Szép Granada palotáján bűvös talizmán látható.

A lovas, bármily nagy is a súlya, minden fuvallattól elfordul.
Okos embernek ez felfedi a titkot:
Közeledik a katasztrófa, amely elpusztítja a palotát és
tulajdonosát."

Röviddel a baljóslatú szélkakast ért inzultus után a következők

történtek. Miközben az öreg Mulej Abu al-Haszan, Granada királya
pazar sátor alól szemlélte csapatait, amelyek csillogó páncélzatban,
fényes selyempalástban, fürge paripákon, karddal, dárdával
felfegyverkezve, arany- és ezüstdomborítással ékesített pajzsokkal
vonultak el előtte, hirtelen délnyugat felől gyorsan közeledő viharra
lettek figyelmesek. Hamarosan elborították az eget a fekete felhők,
az ég megnyílt, és alázúdult a zivatar. Zuhatagok jöttek a hegyekből,
sziklákat és fákat görgetve magukkal; a Darro kilépett medréből,
malmokat sodort el az áradat, hidak dőltek romba, kertek
pusztultak el; az árvíz rátört a városra, alámosott házakat, lakói
vízbe fúltak, még a Nagymecset terét is elöntötte a víz. Az emberek
félelmükben a mecsetekbe tódultak, Allah irgalmáért könyörögve,
mert a felfordulást egy nagyobb, iszonyatos katasztrófa előjelének

133
vélték, és valóban, az arab történész, Al-Makkari szerint ez nem más
volt, mint ízelítője és előjátéka annak a végzetes háborúnak, amely
Granada muszlim királyságának bukásával végződött.

134
 Azt hiszem, épp elég tekintélyre hivatkoztam, hogy bizonyítsam a
Szélkakas házához és annak bűvös lovasához fűződő különös
misztériumot.
Most pedig Aben Habuzról és palotájáról fogok még meglepőbb
dolgokat elmondani, amelyek igaz voltát illetően bármi kétség is
felmerül a hitetlenkedő olvasóban, Mateo Jiménezre és Alhambra-
béli történésztársaira hivatkozom.

135
 Az arab asztrológus
legendája

A régi időkben, sok száz évvel ezelőtt egy Aben Habuz nevű mór
király uralkodott Granadában. Nyugállományú hódító volt, vagyis
olyasvalaki, aki fiatalkorának napjait folyamatos portyázással és
fosztogatással töltötte, viszont amikor már kiérdemesült, s
betegeskedett is, nem vágyott már másra, mint békében élni az
egész világgal, számon tartani a learatott babérokat, és csendesen
élvezni a birtoklását mindannak, amit szomszédjaitól elvett.
Történt azonban, hogy e felettébb bölcs és békés, öreg
uralkodónak fiatal riválisokkal gyűlt meg a baja, becsvággyal és
harci kedvvel teli hercegek személyében, akik azokért a sérelmekért
kívánták elszámoltatni, amelyeket apjuknak okozott. Ráadásul
országának egyes távolabbi vidékei is, amelyekkel ereje teljében
keményen bánt, hajlottak arra, hogy amikor ő már csak nyugalomra
vágyott, fellázadjanak ellene és bekerítsék fővárosában. így hát
mindenfelé akadt ellensége, s mivel Granadát zord, meredek hegyek
veszik körül, amelyek eltakarják a közeledőket, a szerencsétlen
Aben Habuz állandó éberségben és készültségi állapotban volt,
sosem tudván, mely égtájon tör majd be az ellenség.
Bármit is próbált, minden hiábavalónak bizonyult. Hiába
építtetett őrtornyokat a hegyekre, állomásoztatott őrséget minden
átjáróban azzal a paranccsal, hogy éjjel tűzzel, nappal füsttel
jelezzék az ellenség közeledtét, mozgékony ellenségei minden
óvintézkedését kijátszva, elfelejtett átjárókon törtek be, és
közvetlenül az orra előtt pusztították földjeit, majd foglyaikkal és
hadizsákmányukkal visszavonultak a hegyekbe.

136
 Volt-e már békeszerető, nyugállományú hódító valaha is ennél
kellemetlenebb helyzetben?
Aben Habuzt a tanácstalanság és a folyamatos támadások nem
hagyták nyugodni, ám ekkor egy öreg arab doktor érkezett az
udvarába. Ősz szakálla a derekáig ért, és kivételes életkorának
minden külső jelét magán viselte. Ennek ellenére gyalog tette meg
Egyiptomból majd’ az egész utat, s más segítsége nem volt, mint
hieroglifákkal díszített botja. Híre megelőzte őt. Ibrahim Ibn Abu
Ajubnak hívták, s állítólag már Mohamed korában is élt; Abu Ajub, a
Próféta egyik utolsó társának ha volt. Gyermekként Amr hódító
seregét követve jutott el Egyiptomba, ahol hosszú éveket töltött
okkult tudományok, főképp mágia tanulmányozásával az egyiptomi
papok körében.
Az a hír járta róla, hogy megtalálta az élet meghosszabbításának
titkát, aminek köszönhetően már kétszáz éves is elmúlt. Mivel
azonban a titokra már előrehaladott korban bukkant rá, csak
megőszült haját és ráncait adhatta át az örökkévalóságnak.
A csodálatos öregembert a király nagy tisztelettel fogadta, és –
miként a legtöbb kiérdemesült király teszi a doktorokkal – mindjárt
a legnagyobb kegyekben kívánta részesíteni. A palotában akart
lakosztályt kijelölni a számára, de az asztrológus inkább egy
barlangot kért magának ugyanannak a dombnak az oldalában,
amelyre később az Alhambra épült. A barlang belsejét kitágíttat- ta,
hogy az széles és magas teremmé alakult, közepén egy kerek
nyílással, amely olyan volt, mint egy kút, s amelyen keresztül
láthatta az eget, és nappal is nézhette a csillagokat. A terem falait
ugyanis kabbalisztikus értelmű hieroglifák és a csillagképekben
elhelyezett csillagok borították. A helyiséget gazdagon bútorozták
be, a bútorokat az asztrológus irányításával Granada legjobb
iparosai készítették olyan okkult tulajdonságokkal, amelyeket csak
ő ismert.
A bölcs Ibrahim rövidesen a király bizalmas tanácsadója lett. Egy
alkalommal Aben Habuz kifakadt szomszédjai ellen. Arról
panaszkodott, hogy szüntelenül ébernek kell lennie, csak így tudja
megvédeni magát a támadásoktól. Amikor befejezte panaszáradatát,
az asztrológus egy ideig hallgatott, majd így szólt:

137
 – Tudd meg, oh, királyom, hogy amikor Egyiptomban voltam,
csodálatos dolgot láttam, amelyet egy ókori pogány papnő talált ki.
Borsa városánál, egy hegyen, amely a Nílus völgye fölé emelkedett,
egy kos szobra állt, fölötte pedig egy kakas figurája, mindkettőt
rézből öntötték és egy tengelyen forogtak. Amikor támadás
fenyegette az országot, a kos az ellenség irányába fordult, a kakas
pedig kukorékolni kezdett. A város lakói így tudomást szereztek a
veszedelemről és arról is, hogy az melyik égtáj felől közeleg, és
időben meg tudták tenni az ellenintézkedéseket.
– Allah akbar! – kiáltott fel a békebarát Aben Habuz. – Mekkora
kincs volna nekem egy ilyen kos, amely rajta tartaná a szemét a
környező hegyeken, s egy olyan kakas, amelyik kukorékolásával
időben hírt adna a veszélyről! Allah akbar! Micsoda biztonságban
alhatnék a palotámban, ha annak tetején ilyen őrszemek
strázsálnának!
Az asztrológus megvárta, amíg csillapodott a király
elragadtatása, majd így folytatta:
– Miután a győzedelmes Amr – nyugodjék békében! – befejezte
Egyiptom meghódítását, az ottani papok körében maradtam, hogy
tanulmányozzam bálványimádságig menő vallásuk rítusait és
ceremóniáit, s hogy mesterévé váljak a titkos tudásnak, amelyről ők
híresek voltak. Egy napon a Nílus partján ültem, s egy öreg pappal
társalogtam, aki a hatalmas piramisokra mutatott, amelyek hegyek
gyanánt emelkedtek ki a környező sivatagból. „Mindaz, amit meg
tudunk tanítani neked – mondta –, semmi ahhoz képest, ami be van
zárva azokba a magas építményekbe. A középső piramis belsejében
van egy sírkamra, amely egy főpap múmiáját rejti, aki
közreműködött a gigászi mű felépítésében. Vele együtt temették el a
Bölcsesség könyvét, amely a mágia és a művészet minden titkát
tartalmazza. Ádám kapta ezt a könyvet kiűzetése után, majd
nemzedékről nemzedékre szállt egészen Bölcs Salamon királyig, aki
annak segítségével építette meg a jeruzsálemi templomot. Hogy
hogyan került a könyv a piramis építőjének birtokába, azt csak az
tudja, aki minden dolgok tudója.” Az egyiptomi pap szavaitól lázba
jöttem, s elhatároztam, hogy megszerzem a könyvet. Hódító
seregünk jelentős részének parancsolhattam, és sok egyiptomi is a
szolgálatomban állt, velük fogtam neki a munkának, és a tömör

138
piramist addig bontottam, amíg – óriási erőfeszítések árán –
rábukkantam egy belső, rejtett folyosóra. A folyosón fölfelé haladva,
majd átjutva egy félelmetes labirintuson, a piramis kellős-
közepében, egyenest a sírkamrában találtam magam, ahol
évszázadok óta pihent a főpap múmiája. Áttörtem a múmia külső
tokját, lefejtettem a burkolatot és a bandázst, egészen addig, míg
végül a mellén megtaláltam az értékes könyvet. Remegő kézzel
nyúltam érte, és azonnal a piramisból kivezető út után kezdtem
tapogatni, magára hagyva sötét és néma sírkamrájában a múmiát,
hadd várjon tovább a feltámadás és a végső ítélet napjára.
– Abu Ajub fia – kezdte Aben Habuz –, te nagy utazó vagy és
csodálatos dolgokat láttál életedben, de nekem mi hasznom van a
piramis titkából és Bölcs Salamon könyvéből?
– Éppen erről van szó, oh, király. A könyvet tanulmányozva
jártasságot szereztem minden mágikus cselekedetben, és terveim
megvalósításában számíthatok a szellemek segítségére. Mivel
ismerem Borsa talizmánjának a titkát, én is tudok ilyen talizmánt
készíteni, akár még hatásosabbat is.
– Oh, Abu Ajub bölcs fia – kiáltott fel Aben Habuz –, egy ilyen
talizmán többet érne a hegytetők minden őrtornyánál, a határokon
állomásozó őrseregeknél. Add meg nekem ezt a biztonságot, én
pedig rendelkezésedre bocsátom kincstáram egész gazdagságát.
Az asztrológus nyomban munkához látott, hogy teljesítse az
uralkodó kívánságát. Egy nagy tornyot emeltetett a királyi palotára,
amelyik az Albaicín dombján állt. A tornyot Egyiptomból hozatott
kövekből építették, amelyeket – állítólag – az egyik piramisból
bontottak ki. A torony felső szintjén egy kör alakú termet alakítottak
ki, ahonnan minden égtáj felé nézett egy ablak, és minden ablak
előtt állt egy asztal, amelyre – mint valami sakkasztalra – gyalogos
és lovas harcosok fából kifaragott, kicsinyített hadseregét
sorakoztatták fel úgy, hogy a bábuk mindig annak a hatalmasságnak
a képmását viselték, aki azon a területen uralkodott. Minden
asztalhoz tartozott egy kicsiny dárda, nem nagyobb egy hajtűnél,
amelybe titokzatos betűket karcoltak. A termet állandóan zárva
tartották a rézajtóra szerelt jókora acéllakat segítségével, amelynek
kulcsa a királynál volt.

139
 A torony csúcsára került a mór lovas bronzból készült szobra egy
forgócsapra rögzítve; dárdája függőlegesen állt, egyik karjával egy
pajzsot tartott. Tekintete a városra szegeződött, mintha
folyamatosan azt figyelné. Az ellenség közeledtére a szobor feladata
az volt, hogy abba az irányba forduljon, s dárdáját fenyegetően
felemelje.
Amikor a talizmán elkészült, Aben Habuz türelmetlenül várta,
hogy végre kipróbálhassa; ugyanannyira vágyott egy jó kis
invázióra, mint amennyire a pihenés után áhítozott. Vágya
hamarosan teljesült. A torony figyelésével megbízott őrszem kora
reggel hozta a hírt, hogy a lovas arccal az Elvira-hegy felé fordult,
dárdájával pedig a Lope-hágóra mutat.
– Szólítsanak fegyverbe a dobok és harsonák, álljon készenlétben
egész Granada! – kiáltotta Aben Habuz.
– Oh, királyom – szólt az asztrológus –, nem kell nyugtalanítani
városodat, sem harcosaidat fegyverbe szólítani; nincs szükség
erőszakra, hogy megszabadulj ellenségeidtől. Küldd el a kíséretedet,
és menjünk fel kettesben a torony titkos termébe!
Az öreg Aben Habuz a még öregebb Ibrahim Ibn Abu Ajub
karjára támaszkodva felmászott a toronyba vezető lépcsőkön.
Kinyitották a rézajtót és beléptek. A Lope-hágó felé néző ablak
nyitva volt.
– Arrafelé van a veszedelem – mondta az asztrológus –, lépj
közelebb, oh, király, és tekintsd meg az asztal rejtélyét!
Aben Habuz odalépett az asztalhoz, amelyen elrendezve ott
álltak a fából készült kis hasonmások, és meglepődve vette észre,
hogy a bábuk mozognak. A lovak ugráltak és ágaskodtak, a harcosok
fegyvereiket suhogtatták, egészen halkan dobok és harsonák
szóltak, paripák nyerítettek, fegyverek csörögtek, de nem
hangosabban, mint ahogyan egy méhecske vagy egy nyári légy
zümmögése hallatszik délidőben az árnyékban szendergő számára.
– Látod királyom, íme, a bizonyítéka, hogy ellenségeid most is
kinn vannak a mezőn! Ott, azokon a hegyeken át, a Lope-hágón
fognak betörni. Ha azt kívánod, hogy zavar és pánik legyen úrrá
rajtuk, amely visszavonulásra készteti őket, anélkül, hogy életüket
veszítenék, üsd le a bábukat a dárda vastag végével; ha viszont

140
véres csatát és mészárlást akarsz, a dárda hegyes végével lökd fel
őket!
Hamiskás mosoly futott át Aben Habuz arcán; türelmetlenségtől
remegve fogta meg a dárdát, ősz szakálla lengett, amint az asztal felé
dülöngélt.
– Abu Ajub fia – szólt bizalmaskodón –, azt hiszem, lesz egy kis
vérontás!
Ezekkel a szavakkal a bűvös dárdát beleszúrta néhány törpe
figurába, a többieket pedig a dárda vastagabb végével hagyta
helyben, mire az előbbiek holtan terültek el az asztalon, az utóbbiak
pedig fegyvereiket egymás ellen fordítva véres viadalba fogtak.
Az asztrológus alig tudta lefogni a legbékésebb uralkodó kezét,
hogy megakadályozza, hogy az mind egy szálig elpusztítsa az
ellenséget; végül sikerült meggyőznie, hogy hagyja el a tornyot és
küldjön felderítőket a hegyek közé, a Lope-hágón túlra.
A felderítők azzal a hírrel tértek vissza, hogy a Sierrában egy
keresztény sereg már látótávolságnyira megközelítette Granadát,
ám ekkor viszály ütötte fel a fejét soraikban, egymásnak fordították
fegyvereiket, és jókora mészárlás után vonultak vissza a határon
túlra.
Aben Habuz magánkívül volt a boldogságtól, hogy a talizmán
ennyire hatásosnak bizonyult.
– Végre – mondta – nyugodtan élhetem az életem, a markomban
van minden ellenségem. Oh, Abu Ajub bölcs fia, hogyan tudnálak
megjutalmazni egy ekkora jótéteményért?
– Oh, királyom, egy öregembernek és egy filozófusnak csak
szerény, egyszerű kívánsága lehet: biztosítsd nekem azokat a
dolgokat, amelyekkel megfelelő remetelakká rendezhetem be a
barlangomat, és én máris elégedett leszek.
– Mily nemes az igazi bölcs mértékletessége! – áradozott Aben
Habuz, közben magában örült, hogy ilyen olcsón megússza a
jutalmazást. Berendelte kincstárnokát, és meghagyta neki, hogy
bármekkora összeget kér is Ibrahim remetelakjának
berendezéséhez, azt adja ki neki.
Az asztrológus pedig megparancsolta, hogy különböző
helyiségeket vájjanak a kemény sziklába, amelyek azután az
asztrológiai terembe nyíló szobasort alkottak. A szobákat fényűző

141
kerevetekkel, díványokkal rakatta tele, a falakat pedig a legdrágább
damaszkuszi selymekkel boríttatta.
– Én már öregember vagyok – mondta –, és nem pihentethetem
kőpadokon megfáradt csontjaimat, a nyirkos falakat pedig el kell
takarni.
Fürdőket építtetett magának, megtöltve azokat a parfümök és
illatos olajok minden fajtájával.
– A fürdőre szükség van az öregkori elfásulás ellen s a
tudománytól elgyötört test frissességének és rugalmasságának
visszaszerzéséhez.
Szobáit teleaggatta ezüst és kristály lámpákkal, amelyeket olyan
olajjal töltött meg, amelynek receptjét ő maga fedezte fel az egyik
egyiptomi sírban. Örökké tartó olaj volt, és a szűrt nappali
világításhoz hasonló, lágy fényt árasztott.
– A nap fénye – mondta – túlságosan éles és bántó egy
öregember szemének, egy filozófus tanulmányaihoz a lámpafény
sokkal alkalmasabb.
Aben Habuz kincstárnoka sokallta a remetelak berendezéséhez
naponta igényelt summákat, és panaszával a királyhoz fordult. A
király azonban csak a vállát vonogatta:
– Türelmesnek kell lennünk – mondta. – Ez az öregember a
filozófusi menedékhely gondolatát a piramisokból hozta; egyszer
azonban minden véget ér, így barlangjának berendezése is.
A királynak igaza lett: a remetelak pazar föld alatti palotává
alakult, s végre egyszer elkészült. Az asztrológus hangot adott teljes
elégedettségének, és – bezárkózva – három egész napra beleásta
magát a tudományba. A három nap elteltével újra megjelent a
kincstárnoknál.
– Még egy dologra van szükségem – mondta –, egy kis felüdülésre
a szellemi munka szüneteiben.
– Oh, bölcs Ibrahim, kötelességem, hogy ellássalak mindennel,
amire magányodban szükséged van; milyen kívánságod van még?
– Örömömre szolgálna néhány táncosnő.
– Táncosnő – visszhangozta meglepetéssel a kincstárnok.
– Táncosnő – ismételte meg nyomatékosan a tudós –, legyenek
fiatalok és jó megjelenésűek, mert az ifjúság és a szépség látványa

142
felüdít. Néhány elég lesz, mert egyszerű filozófus vagyok, akinek az
igényei könnyen ki- elégíthetőek.
Miközben Ibrahim Ibn Abu Ajub, a filozófus ily bölcsen töltötte
idejét rejtekhelyén, Aben Habuz, a békebarát ádáz csatákat játszott
a bábukkal a toronyban. Nagyszerű dolog volt egy ilyen idős és
békés természetű ember számára, mint amilyen ő volt, hogy ilyen
könnyűvé váltak a háborúk, és hogy egy szobában el tudta
szórakoztatni magát, egész hadseregeket elsöpörve, akárcsak a
legyeket.
Egy ideig tobzódott az élvezetekben, még gúnyolta és sértegette
is szomszédjait, hogy támadásra ingerelje őket, de azok az ismétlődő
vereségektől fokozatosan óvatosabbá váltak, míg végül már senki
sem vállalkozott földjeinek megtámadására. A bronz lovas
hónapokon át békésen pihent, felfelé tartva dárdáját; a derék öreg
uralkodó pedig zúgolódni kezdett megszokott szórakozásának
elmaradása miatt, s kedvét veszítette az unalmas nyugalomban.
Egy napon azután végre megint elfordult a csodálatos lovas;
leengedte dárdáját, majd a Guadij körüli hegyekre szegezte. Aben
Habuz a toronyba sietett, ahol azonban az abban az irányban álló
bűvös asztalon nyugalom honolt, egyetlen harcos sem mozdult.
Meglepődve a körülményeken kiküldött egy lovascsapatot a
hegyvidék felderítésére és átfésülésére. A lovasok három nap
elteltével értek vissza.
– Minden hegyi utat végigjártunk – jelentették a lovasok –, de
nem mozdult sem sisak, sem lándzsa. Portyánkon csak egy kivételes
szépségű keresztény hajadont találtunk, aki délidőben egy forrás
mellett aludt, s akit foglyul ejtettünk és magunkkal hoztunk.
– Egy kivételes szépségű hajadon! – kiáltott fel Aben Habuz, és a
szeme felcsillant. – Vezessétek elém!
Parancsának megfelelően elébe vezették a gyönyörű hajadont.
Csupa olyan dísz volt rajta, amelyet csak a gót spanyolok viseltek az
arab hódítás idején. Vakító fehér gyöngyöket font hollófekete
fürtjeibe, homlokán drágakövek ragyogtak, vetekedve szemének
csillogásával. Nyakában aranylánc lógott, arra függesztette ezüst
lantját.

143
 Ragyogó sötét szemének villanása tüzes szikraként hatott Aben
Habuz hervadó, de még gyúlékony szívére; járásának könnyed
érzékisége felkavarta a király lelkét.
– Mondd, asszonyok legszebbike! – kiáltott fel elragadtatással. –
Ki és mi vagy te?
– Az egyik gót hercegnek a leánya vagyok, aki nemrég még ezen a
földön uralkodott. Apám csapatai úgy pusztultak el e hegyek között,
mintha valami varázslat tört volna rájuk; ő száműzetésbe került, a
leánya pedig rab.
– Vigyázz, oh, királyom! – súgta Ibrahim Ibn Abu Ajub. – Lehet,
hogy a lány az északi boszorkányok közé tartozik, róluk már
hallottunk, ők azok, akik a legcsábosabb módszerekkel vezetik félre
a gyanútlanokat. Látni vélem szemében az ördöngösséget és minden
mozdulatában a boszorkányságot. Egészen biztosan ő az az ellenség,
akire a talizmán mutatott.
– Abu Ajub fia – válaszolta a király –, te bölcs ember vagy,
elismerem, s amennyire én meg tudom ítélni, nagy mágus is;
azonban a nők dolgában kevésbé vagy járatos. Ebben a
tudományban nem hiszek senkinek, még Bölcs Salamonnak sem,
akárhány felesége és ágyasa is volt. Ami a hajadont illeti, én nem
látok benne veszélyt, kellemes a megjelenése és nekem igazán
tetszik.
– Hallgass meg, oh, király! – válaszolt az asztrológus. – Sok
győzelmedben volt szerepem a talizmánommal, mégsem kértem
sohasem részt a zsákmányból. Add hát nekem ezt a kóborló rabnőt,
hogy ezüst lantjával elszórakoztasson magányomban! Ha pedig
tényleg boszorkánynak bizonyulna, nekem megvan az ellenszerem,
amelynek segítségével szembe tudok szállni a bűvöletével.
– Micsoda? Még egy nőt kívánsz? – háborodott fel Aben Habuz. –
Nincs még elég táncosnő a szórakoztatásodra?
– Vannak táncosnőim, való igaz, de énekesnőm nincs, jólesne, ha
a lant hangja frissítené fel tudománytól elcsigázott lelkemet.
– Elegem van a kívánságaidból – válaszolta türelmetlenül a
király. – A leányt már kiválasztottam magamnak. Benne találtam
meg a vigaszt, miként Bölcs Salamon apja a súnémi Abiságban.
Az asztrológus további könyörgése és ellenkezése hiábavaló volt,
az uralkodó csak még eltökéltebb lett, így azután haragosan váltak

144
el egymástól. A tudós bezárkózott menedékébe, hogy
csalódottságán tépelődjön, de távozása előtt még egyszer
óvatosságra intette a királyt a veszélyes rabnővel kapcsolatban. Egy
szerelmes öregember azonban mikor fogadja meg a jó tanácsot?
Aben Habuz teljesen átadta magát szenvedélyének. Csak az
érdekelte, mivel teheti magát szeretetre méltónak a gót szépség
szemében. Az igaz, hogy fiatalságával nem kérkedhetett, viszont
gazdag volt, márpedig ha a szerető öreg, akkor általában bőkezű is.
A granadai Zacatínt átkutatták a Kelet legdrágább portékáit keresve;
a hercegnőt elhalmozták selymekkel, ékszerekkel, drágakövekkel, a
legjobb parfümökkel, minden drága és különleges áruval, amit Ázsia
és Afrika kínált. Mindenféle látványosságot, ünnepséget rendeztek a
szórakoztatására, volt dal, tánc, bajvívás, bikaviadal; Granada egy
időre folyamatos ünneplés színterévé vált. A gót hercegnő
magatartásán látszott, hogy hozzászokott a pompához. Úgy fogadott
mindent, mint a rangját vagy még inkább a szépségét megillető
hódolatot, hiszen a szépség igényei nagyobbak lehettek, mint a
származásé. Mi több, úgy tűnt, titokban örömét lelte abban, hogy az
uralkodót olyan kiadásokba hajszolja, amelyek megviselik a
kincstárát, hogy azután a király nagyvonalú bőkezűségét a világ
legtermészetesebb dolgának tekintse. Minden igyekezete és
adakozó kedve ellenére a tekintélyes szerető nem hízeleghetett
magának azzal, hogy bármilyen hatást tett volna a leány szívére.
Soha egy rossz pillantása nem volt a királyra, ez igaz, de nem is
mosolygott. Ahányszor csak a király belekezdett érzelmeinek
kifejtésébe, a leány pengetni kezdte ezüst lantját.
Misztikus hatása volt a lant hangjának: egy alkalommal az
uralkodónak előbb csak le-lecsuklott a feje, majd álmosság ragadta
el, s végül mély álomba merült, amelyből azután csodálatosan
felfrissülve, de ellanyhult érzelmekkel ébredt. Ez ugyan
nagymértékben megzavarta az udvarlását, viszont a
szunyókálásokhoz kellemes álmok is társultak, amelyek
elhatalmasodtak az aluszékony szerető érzelmein, aki addig
folytatta álmodozását, mígnem már egész Granada gúnyolódott
megszállottságán, és zúgolódott az elszórt kincs miatt.
Végül olyan veszélybe került Aben Habuz, amelyre talizmánja
nem figyelmeztette. Magában a fővárosban tört ki ellene felkelés;

145
palotáját fegyveres csőcselék vette körül, amely a király és
keresztény szerelme életét fenyegette. Az uralkodóban fellobbant
egykori harcias szellemének szikrája. Néhány testőrének élén kitört
a palotából, harcra késztette a rebelliseket, és csírájában elfojtotta a
lázadást.
Amikor helyreállt a nyugalom, a király felkereste az asztrológust,
aki remetelakjába zárkózva még mindig sértettsége keserű falatján
rágódott.
Aben Habuz békülékeny hangon szólította meg:
– Oh, Abu Ajub bölcs fia – kezdte –, nos, valóban megjósoltad,
hogy bajt hoz rám a rab szépség, mondd meg hát te, aki oly hamar
felismered a veszélyt, mit kell tennem, hogy megelőzzem az újabb
bajt?
– Távolítsd el magadtól a hitetlen leányt, aki a bajoknak az
okozója!
– Előbb válnék meg királyságomtól, mint tőle! – kiáltotta Abcn
Habuz.
– Félek, hogy mindkettőt elveszíted – válaszolta az asztrológus.
– Ne légy szigorú és haragos, oh, te, filozófusok leg- bölcsebbje,
vedd figyelembe az uralkodó és a szerelmes kettős gyötrelmét!
Találj ki valamit, ami megvéd a fenyegető ellenségtől! Nem érdekel a
dicsőség, nem érdekel a hatalom, csak nyugalomra vágyom! Bárcsak
lenne egy csendes menedékem, ahová elmenekülhetnék a világtól,
annak minden gondjától, pompájától és bajától, s életem hátralévő
napjait a békességnek és a szerelemnek szentelhetném.
Az asztrológus egy ideig bozontos szemöldöke alól figyelte a
királyt.
– És mit adnál nekem, ha biztosítanám számodra ezt a men
helyet?
– Magad szabhatnád meg a díjat, akármi legyen is az, ha
hatalmamban áll, életemet rá, hogy a tiéd lesz.
– Oh, király, hallottál már írem kertjéről, boldog Arábia egyik
csodájáról?
– Hallottam arról a kertről, a Koránban is szerepel, méghozzá a
Nap hajnala című fejezetben. Sőt, a zarándokok, akik Mekkában
voltak, is meséltek róla csodálatos dolgokat, de én képtelen

146
történetnek tartottam, olyannak, amilyeneket a messzi országokban
járt utazók szoktak mesélni.
– Oh, király, ne becsüld le az utazók meséit – folytatta komoly
hangon az asztrológus –, mert azok gyakran tartalmaznak a világ
másik végéről származó különleges ismereteket! Ami írem palotáját
és kertjét illeti, igaz, amit általában mesélnek, nekem alkalmam volt
saját szememmel látni; de hallgasd meg a kalandomat, mert az
összefügg a kívánságoddal!
– Fiatal koromban, amikor még egyszerű sivatagi arab voltam,
apám tevéit tereltem. Amikor átvágtam Adennél a sivatagon, az
egyik teve elbitangolt. Napokon át hiába kerestem, mígnem egyszer
délidőben kimerülve, elgyengülve ledőltem egy pálmafa alá egy már
majdnem kiapadt kútnál, és elaludtam. Amikor felébredtem, egy
nagyváros kapujában találtam magam. Beléptem a városkapun, és
gyönyörű utcákat, tereket, piactereket láttam, de minden néma volt,
sehol egy ember. Mentem tovább, egészen egy fényűző palotáig,
amelynek szökő- kutakkal és halas medencékkel ékesített kertjei
voltak, cserjékkel, virágokkal, pompás gyümölcsöktől roskadozó
fákkal, de változatlanul nem láttam senkit. Ezért azután,
megrettenve a magányosságtól, igyekeztem minél gyorsabban
elhagyni a várost; kilépve a kapun megfordultam, hogy még egyszer
megnézzem magamnak, de már csak a néma sivatag nyújtózott a
szemem előtt. A közelben találkoztam egy öreg dervissel, aki annak
a földnek a hagyományain és titkain nevelkedett, és elmeséltem, mi
történt velem. „Ez írem messze földön híres kertje – mondta –, a
sivatag egyik csodája. Csak időnként jelenik meg egy-egy olyan
vándor előtt, amilyen te magad is vagy, elbűvölve őt a tornyok, a
paloták, a kertfalak, a gyümölcsökkel teli fák látványával; azután
minden eltűnik, csak a kihalt sivatag marad. Ennek története pedig a
következő. Régen, amikor az országot még az additák lakták,
Sheddad király, aki Ad, Noé dédunokájának fia volt, pompás várost
alapított. Amikor a város felépült, szívét büszkeség és gőg töltötte el,
és elhatározta, hogy királyi palotát építtet, olyan kertekkel, hogy az
vetekedni fog mindazzal, amit a Korán a Mennyei Paradicsomról
mond. Nagyravágyásáért azonban égi átok sújtotta. A királyt és
alattvalóit elsöpörték a földről, a gyönyörű város, a palota és a
kertek örökös bűvölet alá kerültek, amely elrejtette azokat az

147
emberi szem elől, kivéve azokat az időszakokat, amikor csak azért
válnak láthatóvá, hogy a bűn ne merüljön feledésbe.” A történet és
az általam látott csodák nem hagytak nyugodni. Évek múltán,
amikor már Egyiptomban voltam, és enyém volt a Bölcs Salamon
tudományát rejtő könyv, elhatároztam, hogy visszamegyek, és még
egyszer megnézem írem kertjét. így is tettem, és avatott szemem
előtt feltárult írem kertje. Birtokba vettem Sheddad palotáját, és jó
néhány napot eltöltöttem a Paradicsom utánzatában. A palotát őrző
szellemek engedelmeskedtek mágikus hatalmamnak, és elárulták
nekem az összes varázslatot, azokat, amelyek létrehozták mindezt, s
azokat, amelyek azután láthatatlanná tették a kertet. Oh, király, én
tudnék egy ilyen palotát és kertet teremteni neked, akár itt is, a
városod fölötti hegyen. Hiszen ismerem az összes titkos varázslatot,
és birtokában vagyok Bölcs Salamon mindentudó könyvének!
Oh, Abu Ajub bölcs fia! – kiáltott fel Aben Habuz reszketve a
türelmetlenségtől. – Valóban nagy utazó vagy, csodálatos dolgokat
láttál és tanultál életedben! Kérlek, találj ki nekem egy ilyen
Paradicsomot, és bármit kérhetsz jutalmul, akár a fele
királyságomat is!
– Oh – válaszolta a másik – tudod, öregember vagyok és filozófus,
akinek nincsenek nagy igényei. Hadd legyen az enyém
rakományával együtt az első málhás állat, amelyik belép a palota
bűvös kapuján!
Az uralkodó boldogan elfogadta ezt a kedvező ajánlatot, az
asztrológus pedig munkához látott. A domb tetejére, közvetlenül
remetelakja fölé nagy várkaput emeltetett, amelyhez egy magas
bástyatorony tartozott. Magas boltozatú előtérből nyílott a masszív
kapukkal védett bejárat. A bejárat boltívének zárókövébe az
asztrológus saját kezűleg véste bele egy hatalmas kulcs formáját, az
előtér külső boltívébe pedig egy nagy kezet. Ezek igen erős
talizmánok voltak, amelyek fölött az asztrológus fel- ismerhetetlen
nyelven mondott varázslatot.
Amikor a várkapu elkészült, az öreg két napra bezárkózott
asztrológiai termébe, titokzatos varázslatokba merülve. A harmadik
napon azután felment a dombra, és az egész napot a dombtetőn
töltötte. Késő éjjeli órán jött le onnan, hogy felkeresse Aben Habuzt.

148
 – Oh, királyom – mondta –, munkám végre befejeződött. A domb
tetején áll az egyik leggyönyörűségesebb palota, amit emberi agy
valaha is megtervezhetett és emberi szív megkívánhatott. Fényűző
termekkel, teraszokkal, pompás kertekkel, hűs szökőkutakkal,
illatos fürdőkkel, egyszóval az egész domb Paradicsommá változott.
Mint Irem kertjét, ezt is különleges bűbáj óvja, amely elrejti a
halandók tekintete elöl, kivéve azokat, akik birtokában vannak
talizmánjai titkának.
– Nagyszerű! – kiáltotta boldogan Aben Habuz. – Holnap reggel,
amint megvirrad, felmegyünk és birtokba vesszük!
A boldog király nem sokat aludt ezen az éjszakán. Alig kezdtek
játszadozni a nap első sugarai a Sierra Nevada hófödte csúcsain,
már lóra szállt, és néhány kiválasztott szolgálója társaságában
elindult felfelé, a dombra vezető keskeny, meredek ösvényen.
Mellette lovagolt fehér lovacskáján a gót hercegnő; egész ruházata
ékkövektől csillogott, a nyakában pedig ott lógott az ezüst lant. A
király másik oldalán haladt az asztrológus, hieroglifákkal díszített
botjával támasztva meg lépéseit, mivel ő sohasem ült fel semmilyen
hátas állatra.
Aben Habuz tekintetével a palota fényes tornyait, a
domboldalban húzódó kertek teraszait kereste, de semmi ilyesmit
nem látott.
– Ez a palota misztikuma és biztonsága – mondta az asztrológus
–, semmi sem látható addig, amíg nem haladsz át a bűvös várkapun,
és nem veszed birtokba a helyet.
Amikor a várkapu közelébe értek, az asztrológus megállt és
megmutatta a királynak a kapu boltozatába vésett kezet és kulcsot.
– Ezek – mondta – a mágikus talizmánok, amelyek védik a
Paradicsom bejáratát. Amíg a kéz nem éri el a kulcsot, nincs az az
emberi erő, sem az a mágikus lelemény, amely
győzedelmeskedhetne a hegy ura felett.
Miközben Aben Habuz szájtátva bámulta és némán csodálta
ezeket a mágikus talizmánokat, a hercegnő lovacskája tovább
lépkedett, és bevitte utasát a kapun át a bástya belsejébe.
– Odanézz! – kiáltott fel hirtelen az asztrológus. – íme, a megígért
jutalom: az első állat terhével, amelyik belép a bűvös kapun.

149
 Aben Habuz elmosolyodott a szavain, csupán egy öregember
tréfájának vélte; amikor azonban észrevette, hogy az asztrológus
komolyan gondolja, amit mondott, ősz szakálla remegni kezdett a
dühtől.
– Abu Ajub fia – szólt ekkor már szigorúan a király –, miféle
beszéd ez! Nagyon jól tudod, hogy mit jelentett az ígéretem: az első
málhás állatot a rakományával, amely belép ezen a kapun. Válaszd
hát ki az istállóból a legerősebb öszvért, és rakd meg kincstáramból
a legdrágább holmikkal, minden a tiéd lehet, de ne merészelj még
csak gondolni sem reá, aki a szívem gyönyörűsége!
– Mi szükségem volna a gazdagságra? – kérdezte gúnyosan az
asztrológus. – Hát nem az enyém Bölcs Salamon tudománya, a
könyv, amelynek révén rendelkezem a világ összes titkos kincstára
felett? A hercegnő jog szerint engem illet, királyi szavad kötelez, a
hercegnőt tehát a magaménak tekintem.
A hercegnő lováról büszke tekintetet vetett rájuk, és halovány
mosoly játszott rózsás ajkán a veszekedés hallatán, amely a két ősz
szakállas férfi között folyt a fiatalság és a szépség birtoklására. Az
asztrológus okfejtése csak tovább fokozta a király haragját.
– Átkozott fia a sivatagnak – kiáltotta –, uralkodhatsz sok minden
felett, de jól tudod, hogy én az urad vagyok, és nem játszhatod ki a
királyodat!
– Az én uram, az én királyom! – visszhangozta az asztrológus. –
Egy vakondtúrás uralkodója azt állítja, hogy hatalma van valaki
felett, aki Salamon talizmánjait birtokolja! Isten veled, Aben Habuz!
Uralkodj csak kicsiny királyságodban és mulass bolond
paradicsomodban! Én majd filozófusi rejtekemből fogok szórakozni
rajtad.
Ezzel megragadta a lovacska zabláját, botjával a földre ütött, és a
hercegnővel együtt a bástya kellős közepén elnyelte őket a föld.
Aben Habuz egy időre megnémult a döbbenettől. Amint magához
tért, elrendelte, hogy ezer ember csákánnyal, lapáttal ássa ki a
földet, ahol eltűnt az asztrológus. Ástak és ástak, de mindhiába, a
domb kemény belseje ellenállt a szerszámoknak, vagy ha mégis
haladtak valamennyit, a föld azt ugyanolyan gyorsan feltöltötte,
mint ahogyan kilapátolták. Aben Habuz a domb tövénél kereste a
barlang bejáratát, amely korábban az. asztrológus föld alatti

150
palotájába vezetett, de sehol sem találta. Ott, ahol valamikor a
bejárat volt, most kemény szikla állt.
Ibrahim Ibn Abu Ajud eltűnésével a talizmán jótéteménye is
megszűnt. A bronz lovas arccal a domb felé fordulva
megmerevedett, miközben lándzsája folyamatosan arra a helyre
mutatott, ahol az asztrológust elnyelte a föld, mintha csak ott volna
Aben Habuz leghalálosabb ellensége.
Időről időre a domb belsejéből zene és női énekhang halk
foszlányai hallatszottak. Egyszer egy paraszt hírt vitt a királynak,
hogy előző este egy hasadékra lett figyelmes a sziklában, amelyen át
bekúszott egészen odáig, ahonnan lelátott egy föld alatti terembe.
Ott ült az asztrológus egy előkelő kereveten, bólintgatva és
szunyókálva a hercegnő ezüst lantjának hangjára, s az érzékei
láthatóan valamilyen bűvölet hatása alatt voltak.
Aben Habuz kereste a sziklahasadékot, de az közben visszazárult.
Újra belefogott, hogy kiássa vetélytársát, de minden igyekezete
hiábavalónak bizonyult. A kulcs és a kéz varázsereje túl erős volt
ahhoz, hogy ember legyőzze. A dombtetőn pedig, ahol a palotáknak
és a kerteknek kellett volna lenniük, csak kopár pusztaság volt: az
ígért azíliumot vagy varázslat rejtette el a szem elől, vagy az csak az
asztrológus meséiben létezett. A világ hajlamos volt az utóbbit
elfogadni, ezért azután e helyet egyesek Királyi hóbortnak hívták,
mások Bolond paradicsomnak nevezték.
Aben Habuz bosszúságát fokozta, hogy szomszédjai, akiket
szórakozásból gúnyolt, provokált, majd legyőzött mindaddig, amíg a
bűvös lovas ura volt, rájöttek, hogy már nem védi őt mágikus erő,
ezért minden irányból rendszeresen betörtek országába, így a
legbékésebb uralkodó utolsó évei folyamatos háborúskodással
teltek.
Végül Aben Habuz meghalt, eltemették. Évszázadok teltek el
azóta. A mozgalmas történetű dombon felépült az Alhambra, amely
részben megvalósította írem kertjének mesés pompáját. A bűvös
várkapu, amelyet minden bizonnyal a mágikus kéz és kulcs őriz,
máig megvan, az Igazság kapujának hívják, és fő bejárata az
erődítménynek. A kapu alatt állítólag most is ott szendereg az öreg
asztrológus, elbűvölve a hercegnő lantjának hangjától.

151
 Az öreg rokkant őrszemek, akik a kapunál strázsál- nak, nyári
éjszakákon néha hallják a lant pengését, s ennek álmosító hangjától
csendesen bóbiskolnak őrhelyükön. Mi több, annyira álmosító
hatású ez a hely, hogy még azok is, akik nappali szolgálatot
teljesítenek, általában a bástya kőpadjain szunyókálnak vagy a
szomszédos fák alatt alszanak, így kétségtelenül nincs ennél
álmosítóbb katonai poszt az egész keresztény világban.
Mindez a legenda szerint így fog tartani évszázadokon át. A
hercegnő az asztrológus foglya marad, ő pedig a hercegnő bűvölete
alatt áll, amíg csak világ a világ, hacsak nem éri el a misztikus kéz a
kulcsot, és meg nem szabadítja minden bűvöletétől az elvarázsolt
dombot.

152
 Vendégek az Alhambrában

Közel három hónapig zavarhatatlanul élvezhettem álom-

királyságomat az Alhambrában – hosszabb nyugalomban, mint
ahogyan az elődeim többségének kijutott. Ezalatt a maga
természetes módján lejátszódott az évszakváltás. Érkezésemkor
még mindent májusi frissességében találtam; a fák lombozata még
zsenge, áttetsző volt, a gránátalmafákat még nem borította el a
karmazsinvörös virágköntös, a Genil és a Darro melletti
gyümölcsösök teljes virágpompában úsztak, a sziklákat vadvirágok
díszítették; úgy tűnt, mintha egész Granadát rózsák ősparkja ölelné
körül, amelyben megszámlálhatatlan fülemüle dalolt, nemcsak éjjel,
hanem napközben is.
A nyár előrehaladtával azonban a rózsák elhervadtak, a
fülemülék elhallgattak, és a távoli vidékek szikkadttá, napégetté
váltak, bár a város közvetlen környékét, valamint a hósapkás
hegyek lábánál húzódó keskeny, mély völgyeket az örökzöldek
uralták.
Akadnak az Alhambrának olyan rejtekei, amelyek ellenállnak a
nyári nap melegének, ezek közül a legsajátosabb a fürdők majdnem
föld alatti épületrésze. A fürdők megőrizték ugyan ősi, keleties
jellegüket, de a hanyatlás jelei már szembetűnőek. Az egykor
virágos udvarból nyílik a nem túl nagy, könnyed, kecses építésű
terem, amelyre márványoszlopokon és mór boltíveken nyugvó
erkély néz. A terem közepén egy alabástrom szökőkút ma is szórja
üdítő vízsugarát. A terem minden oldalán emelt padozatú, mély
alkóvok nyílnak, ahol a fürdőzők megmártózásuk után párnákra
dőlve kéjes nyugalomba merülhettek az illatosított levegőben, az
erkélyről hallható lágy muzsika hangjai mellett. E termen túl vannak
mélyen elrejtve a belső szobák, a női egyedüllét sanctum

153
sanctóriumai, ahol a hárem szépségei élvezték a fürdő luxusát. Lágy,
misztikus fény uralja a teret, amely a boltozatos mennyezet kicsiny
résein (lumbreras) beárad. Ma is láthatóak a hajdani elegancia
maradványai, az alabástrom fürdőmedencék, amelyekben annak
idején szultánák hűsöltek. Az állandó homály és a csend a
denevérek kedvenc tartózkodási helyévé változtatta ezeket a
pincehelyiségeket. Napközben a sarkokban és repedésekben
húzódtak meg, s ha valaki megriasztotta őket, olyan félelmetes
csapongásba kezdtek, amely a végletekig fokozta az elhagyatottság
és a pusztulás érzetét.
Nyár derekán a napnyugta előtti tikkasztó órákat ebben a hűvös
és elegáns, habár romos menedékben töltöttem, amely egy barlang
frissességét és elhagyatottságát kínálta; éjjel pedig a főudvar nagy
medencéjében fürödtem, sőt néha úsztam is. Ily módon
ellensúlyozni tudtam az éghajlat bágyasztó, álmosító hatását.
Álomszerű szuverenitásom azonban egyszer csak véget ért. Egy
reggel fegyverropogásra ébredtem, amely úgy visszhangzott a
tornyok között, mintha váratlan támadás érte volna az erődöt.
Amikor kijöttem megnézni, mi történt, egy öreg gavallérral
találkoztam össze, aki néhány szolgálójával elfoglalta a Követek
termét. Egy idős gróf volt, aki granadai palotájából költözött fel egy
időre az Alhambrába, a tisztább levegő élvezete kedvéért.
Kiérdemesült, de megrögzött sportemberként éppen arra támadt
kedve, hogy az erkélyekről a fecskékre lövöldözve csináljon
magának jobb étvágyat a reggelihez. Ártalmatlan szórakozásvolt ez.
Annak ellenére, hogy szolgálói szüntelenül töltögették fegyvereit,
így folyamatosan tudott tüzelni, nem vádolhattam egyetlen fecske
halálával sem. Mi több, a madarak, úgy tetszett, élvezték is ezt a
sportot, s hogy gúnyt űzzenek a gróf képességeiből, az erkélyek
fölött köröztek és csicseregtek, amikor lőtávolba kerültek.
Az idős úriember érkezése alapvetően változtatta meg a
viszonyokat, bár sem haragot, sem féltékenységet nem okozott.
Hallgatólagosan felosztottuk magunk közt a birodalmat, miként
tették azt Granada utolsó királyai, azzal az eltéréssel, hogy mi baráti
szövetségbe kerültünk. A gróf teljhatalmú ura lett az Oroszlános
udvarnak és az ahhoz kapcsolódó termeknek, míg magam békésen
birtokoltam a fürdők környékét és Lindaraja kicsiny kertjét. Együtt

154
költöttük el étkeinket az udvar árkádjai alatt, ahol szökőkutak
hűsítették a levegőt és bugyborékoló vízerek futottak a
márványkövezet alatti csatornákban.
Esténként családias társaság gyűlt a tekintélyes öreg gavallér
köré. Második házasságából eredő társa, a grófné Carmen nevű
leányával járt fel a városból, egyetlen gyermekükkel, egy még bakfis
korban lévő, elbűvölő teremtéssel. Rajtuk kívül mindig jelen volt a
gróf néhány hivatalos alárendeltje, lelkésze, ügyvédje, titkára,
intézője és kiterjedt uradalmának más tisztviselői vagy ügynökei,
akik hozták neki a híreket és a pletykákat a városból, és részt vettek
az esti tresillo vagy hombre kártyapartikon. Olyan családias
udvartartása volt ily módon, amelyben mindenki igyekezett
valamivel hozzájárulni a gróf szórakozásához, anélkül hogy a
szervilitás bármilyenjelét mutatta volna, vagy kénytelen lett volna
önbecsülését feladni. Tény, hogy a gróf viselkedése nem is követelt
meg ilyesmit; bármit mondjanak is a spanyolok büszkeségéről, az
ritkán merevíti meg vagy korlátozza a társasági vagy a családi
életben a kölcsönös kapcsolatokat. Nincs olyan nép, amelynek
körében a rokonok közötti kapcsolat őszintébb és szívélyesebb
volna, vagy a felettes és az alárendelt viszonya ennyire mentes
volna egyik részről a felsőbbrendűségtől, másik részről a
szolgalelkűségtől. Ebből a szempontból a spanyol élet, különösen
vidéken, sokat megőrzött a régi idők dicséretes egyszerűségéből.
Az én szememben e családi kör legérdekesebb tagja a gróf
leánya, az aranyos kis Carmen volt. Alig volt még tizenhat éves,
gyereknek látszott, s bár bálványa volt a családnak, gyerekhez
illően, gyengéden, la Niñaként emlegették. Alakja még nem volt
tökéletesen érett és kifejlett, mégis azt a finom harmóniát és
rugalmasságot hordozta, amely olyannyira jellemző
Spanyolországban. Kék szeme, halovány arcszíne, világos haja
Andalúziában ritkaságnak számított, és szelídséget, finomságot
kölcsönzött viselkedésének, szemben a spanyol szépségekre
általában jellemző tüzességgel, összhangban viszont modorának
őszinteségével és jóindulatú ártatlanságával. Ugyanakkor megvolt
benne az elbűvölő honfitársnőire jellemző, veleszületett tehetség és
sokoldalúság. Bármihez fogott, azt jól csinálta, különösebb
erőfeszítés nélkül. Énekelt, gitáron és más hangszereken játszott, a

155
vidék remek táncait járta mindenki csodálatára, anélkül, hogy ez lett
volna a szándéka. Mindezt spontán módon tette, csupán vidám
természetétől és boldogságától ösztönözve.

Az elragadó teremtés jelenlétével az Alhambra új bájt kapott,

amely harmonizálni látszott a hely szellemével. Miközben a gróf és a
grófné a lelkésszel vagy a titkárral tresillót játszott az udvar
előterében, a leány, a tiszteletbeli szolgálóként mellészegődött
Dolores társaságában, leült valamelyik szökőkúthoz, és gitárjának
kísérete mellett elénekelt néhányat a Spanyolországban oly
bőségesen fellelhető népszerű románcokból, vagy, ami nekem még
jobban tetszett, a mórokról szóló balladákból.
Nem tudok úgy gondolni az Alhambrára, hogy fel ne idézzem
magamban e szeretetre méltó lényt, amint a márványtermekben
boldogan élvezte ártatlan leányságát, mór kasztanyetták

156
csattogására táncolt, vagy éppen hangjának ezüst trilláit ötvözte a
szökőkutak zenéjével.

157
 Ereklyék és családfák

Amennyire örömmel és érdeklődéssel figyeltem a grófot és

családját, hogy betekintést nyerjek a spanyol családi élet
rejtelmeibe, annál inkább fokozódott érdeklődésem, amikor
tudomást szereztem azokról a történelmi körülményekről, amelyek
Granada hősi korszakaihoz kötötték őket. Felfedeztem, hogy a
tiszteletre méltó öreg gavallér, aki olyannyira békés megjelenésű
volt, s akinek haditettei legfeljebb a füsti fecskék és a sarlós fecskék
elleni háborúkra korlátozódtak, egyenes ági leszármazottja, élő
utódja Gonzalo de Córdobának, a Nagy Kapitánynak, aki
legfényesebb babérjait éppen Granada falainál aratta, és egyike volt
azoknak a lovagoknak, akiket Ferdinánd és Izabella megbízott, hogy
a város feladásának feltételeiről tárgyaljanak. Mi több, ha akarná, a
gróf egykori mór hercegek távoli rokonának is vallhatná magát a
család egyik sarja, Don Pedro Venegas, a „Tornadizó” révén; és
ugyanezen az alapon leánya, a bájos kis Carmen joggal tekinthetné
magát Cetti–Merien hercegnő vagy a gyönyörű Lindaraja
örökösének.
Miután megtudtam a gróftól, hogy a családi archívumban őriznek
néhány különleges relikviát a visszahódítás korából, egyik nap kora
reggel lementem vele granadai palotájába, hogy megnézzem azokat.
A legérdekesebb ereklye a Nagy Kapitány kardja volt, egy minden
hivalkodó dísztől mentes fegyver, olyan, amilyennek lennie kell egy
nagy hadvezér fegyverének; sima elefántcsont markolattal, széles,
vékony pengével. Akár a rangok öröklődésével kapcsolatos kritika is
lehetne, ahogyan a Nagy Kapitány kardja törvényes úton végül
ennyire avatatlan kézbe került.
Ami a visszahódítás többi ereklyéjét illeti, akadt még néhány
ormótlan, rettenetesen nehéz espingarda, azaz muskéta, amelyek

158
méltán vetekedtek a régi fegyvertárakban őrzött hatalmas kétélű
kardokkal, amelyek olyanok, mintha az óriások korából maradtak
volna ránk.
Megtudtam, hogy más öröklődő tisztségei mellett, a gróf alférez
mayor, vagyis fő zászlóvivő is, s ebben a minőségben vihette
Ferdinánd és Izabella történelmi zászlaját a legfontosabb
ünnepségeken. Megmutatták az arannyal és ezüsttel pazarul
hímzett, hat lóra való bársony nyeregtakarót, amelyeket a gróf
ünnepélyes alkalmakkor használ, amikor új uralkodót hirdetnek
Granadában vagy Sevillában. Az egyik lovon a gróf szokott ülni, a
többi ötöt gazdag díszruhába öltözött szolgálói vezetik.
Reméltem, hogy a grófi palotában az ereklyék és régiségek között
találok majd granadai mór páncélzatot vagy fegyvereket is, mivel
úgy hallottam, trófeaként őriznek ilyeneket a hódítók
leszármazottjai, de ebben csalódnom kellett. Különösen azért lettem
volna kíváncsi ezekre, mivel sokan terjesztenek téveszméket a
spanyol-országi mórok viseletéről, azt sugallva, hogy az keleties
jellegű volt. Pedig éppen ellenkezőleg, íróik azt tanúsítják, hogy sok
vonatkozásban a keresztény öltözködési szokásokhoz
alkalmazkodtak. A muszlim eszmével olyannyira azonosított turbán
viselését például általában mellőzték, ez a szokás csak a nyugati
provinciákban maradt fenn, ott is csak a kormányzati feladatokat
ellátó rangos és gazdag emberek körében. A turbán helyett
általában vörös vagy zöld gyapjúsapkát viseltek, valószínűleg azt a
Berberiából származó fajtát, amelyet tuniszi vagy fezi sapka néven
manapság is széles körben hordanak Keleten, de ott általában a
turbán alatt. A zsidókat sárga színű sapka viselésére kötelezték.
Murciában, Valenciában és más keleti provinciákban a
legmagasabb rangú emberek is mutatkoztak nyilvánosan fedetlen
fővel. Sem a harcias Ibn Húd király, sem pedig riválisa és ellenfele,
Al-Hamar, az Alhambra alapítója nem hordott turbánt. Minden
rangú ember a tailasan nevű rövid kabátkát viselte, hasonlót ahhoz,
amilyen Spanyolországban a XVI. és XVII. században volt divatban. A
kabáthoz kámzsa is tartozott, amelyet az előkelőbb származásúak
időnként a fejükre is húztak, de az alacsonyabb néposztályba
tartozók soha.

159
 Egy mór lovag a XIII. században, miként Ibn Szaíd leírásából
tudjuk, a csatában a keresztényekhez nagyon hasonló módon volt
felszerelve. Teljes páncélöltözete fölött rövid, bíborszínű zubbonyt
viselt. Csillogó acélsisakja volt, hátán pajzs lógott, hatalmas lándzsát
hordott széles, gyakran kettős heggyel. Nyerge nehéz volt, elülső és
hátsó része is kiemelkedett, lovaglás közben háta mögött kis zászló
lengett.
Granadai al-Khattib idejében, aki a XIV. században írta munkáját,
az andalúziai muszlimok visszatértek a keleties viselethez, és újra az
arab szokásoknak megfelelő volt az öltözetük és a fegyverzetük:
könnyű sisak; vékony, de jól kiegyensúlyozott páncélzat; hosszú,
vékony lándzsa, általában nádból; bőrpajzs kétszeresen összehajtott
antilopbőrből. Csodálatos fényűzés jellemezte ebben az időszakban
a granadai lovagok fegyverzetét és felszerelését. Páncélzatukat
arany és ezüst berakás ékesítette, kardjuk a legjobb damaszkuszi
pengéből készült, gazdag megmunkálási! és zománcozású hüvellyel,
ékkövekkel berakott aranysodrony övvel viselték. Fezből származó
tőrüknek drágakő markolata volt, lándzsájukat élénk színű
zászlócskák díszítették. Hasonló stílusban, bársonnyal, hímzéssel
cicomázták lovaikat.
Az akkoriban elismert író rövid leírása igazolja a régi
spanyolországi mór balladák által rajzolt – olykor apokrifnak tűnő –
lovagi képet, egyúttal segít elképzelni a granadai lovagság pompás
megjelenését, amikor hadrendben kimasíroz, vagy éppen
ceremónián parádézik a Bibarramblán.

160
 A Generalife

Magasan az Alhambra fölött, a hegy lankáján, lugasos kertek és

elegáns teraszok között emelkednek a Generalife, e történelmi
emlékekkel teli mesés palota magas tornyai és fehér falai. Itt még
láthatóak azok a hatalmas ciprusok is, amelyek már a mór időkben
virultak, s amelyekhez a hagyomány Boabdil és szultánája híres
történetét kötötte.
E hely megőrizte a portréját a visszahódítás romantikus drámája
több szereplőjének: Ferdinánd és Izabella, Ponce de León, Cádiz és
Garcilaso de la Vega vitéz márkija, aki ádáz párviadalban ölte meg a
mór Tarfét, a herkulesi erejű bajnokot. Függ itt egy olyan portré is,
amelyet sokáig a szerencsétlen Boabdil képmásának véltek, de
mostanában azt mondják, a kép Ibn Hód mór királyt ábrázolja, aki
Almería hercegeinek őse volt. E hercegek egyike a visszahódítás
vége felé csatlakozott Ferdinánd és Izabella zászlajához, és Don
Pedro de Granada néven kikeresztelkedett. Az ő leszármazottja
Compotéjar márkija, a palota jelenlegi tulajdonosa* A tulajdonos
azonban külországban él, így már nincs a palotának nemesi rangú
lakója.
Mindazonáltal akad itt minden a délszaki élvhajhász
gyönyörködtetésére: gyümölcsök, virágok, illatok, zöld lugasok,
mirtuszsövények. Lágy szellő, csobogó vizek. Saját szememmel
élvezhettem a látványt, amilyet a festők szeretnek a délszaki
kastélyok köré festeni.
A gróf leánya névnapján népes fiatal társaságot hozott fel
Granadából, hogy eltöltsenek egy hosszú nyári napot a mór paloták

*A Generalifé 1925-ben került Compotéjar akkori márkijától vásárlás útján a

spanyol állam tulajdonába. (A Ford.)

161
hűs termeiben és lugasaiban. A reggeli attrakció a Generalifében tett
látogatás volt. A vidám társaság csoportokra oszlott az üde zöld
sétányok, fényes szökőkutak, olasz díszlépcsők, büszke teraszok,
márvány mellvédek között. Mások, közöttük én is, az oszlopos,
nyitott galérián foglaltunk helyet, ahonnan széles panoráma tárult
elénk az Alhambrára, a városra, tovább, a Vegára és a távoli hegyek
horizontjára – egy álomvilágra, ahol minden csillogott a nyári
napfényben. Ahogy ott ültünk, mindenen áthatoló gitárszó és
kasztanyettacsattogás lopakodott fel a Darro völgyéből, s a
hegyoldalban, félúton meg is láttuk a fák alatt andalúz szokás
szerint szórakozó társaságot: egy részük a pázsiton hevert, mások
táncoltak a zene hangjaira.
A látvány és a hangok, összeolvadva a hely fejedelmi magányával,
a környezet édes csendjével és a kellemes idővel mágikusan
hatottak a lélekre, és a csoport történetekben járatos tagja a régi
mór palotával kapcsolatos meséket és mendemondákat idézett fel;
álmodni sem lehet jobb forrásról. Én pedig a hallottakat is
felhasználva csiszolgattam magamban a következő legendát, amely-
remélem – elnyeri az olvasó tetszését.

162
 Ahmed al-Kamel herceg
legendája, avagy
a szerelem zarándoka

Volt egyszer Granadában egy mór király. Egyetlen fia volt, akit
Ahmednak hívtak, s akinek a nevéhez a kortársak az al-Kamel, a
Tökéletes ragadványnevet kapcsolták, tekintettel
felsőbbrendűségének kétségtelen jeleire, amelyek már kora
gyermekkorában megmutatkoztak. Az asztrológusok is
megerősítették ezt, és megjósoltak neki mindent, ami majd sikeres
uralkodóvá teheti. Egyetlen felhő vetett csak árnyékot sorsára, még
ha rózsaszín árnyalatú volt is ez a felhő: rendkívüli szerelmi
temperamentuma lesz, s gyöngéd szenvedélye nagy veszedelmeket
hozhat reá. Ha azonban felnőtté éréséig távol tudják tartani a
szerelem csábításától, a veszély elhárul, s további élete szakadatlan
szerencsefolyammá válik.
Hogy minden ilyenféle gondot el lehessen kerülni, a király bölcs
döntést hozott arról, hogy a herceget egy elkülönített helyen
neveljék, ahol sohasem láthat női arcot, sőt a szerelem szót sem
hallhatja. E célból egy gyönyörű palotát építtetett a hegyoldalba, a
pompás kertek közé, s magas fallal vette körül; valójában ez az a
palota, amelyet manapság Generalife néven ismerünk. Ide zárták a
herceget, felügyeletével és tanításával pedig az egyik legokosabb és
legszigorúbb arab bölcset, Ibn Bonabbent bízták meg, aki életének
nagy részét Egyiptomban töltötte hieroglifák tanulmányozásával, a
sírok és a piramisok vizsgálatával, és aki több bájt látott egy
egyiptomi múmiában, mint a legcsábosabb eleven szépségben.

163
Meghagyták a bölcsnek, hogy tanítsa meg a herceget minden
tudományra, kivéve egyet: a szerelem dolgában teljes mértékben
járatlannak kell maradnia!
– Tegyél meg minden óvintézkedést, amit e célból helyesnek
tartasz – mondta a király –, de vésd jól emlékezetedbe, oh, Ibn
Bonabben, ha a fiam bármit is megtanul ebből a tiltott tudományból,
az alatt, míg a gondjaidra van bízva, hát azért a fejeddel lakolsz!
A fenyegetésre halvány mosoly futott át a bölcs Bonabben szikár
ábrázatán.
– Legyen felséged szíve ugyanolyan nyugodt a fiával
kapcsolatban, amilyen nyugodt az enyém a fejemet illetően; hát
olyan ember vagyok én, mint aki valamiféle haszontalan
időtöltésből ad leckét?
A filozófus éber felügyelete alatt szépen cseperedett a herceg a
palotában és a hozzátartozó kertek magányában. Néma, rút, fekete
rabszolgák vették körül, akik semmit sem tudtak a szerelemről,
vagy ha tudtak is, nem volt szavuk annak közlésére. A herceg
szellemi képességeinek fejlesztésére Ibn Bonabben különös gondot
fordított, szerette volna bevezetni őt a rejtett értelmű egyiptomi
tanokba, de a herceg e téren csekély előmenetelt mutatott, és
hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nincs érzéke a filozófiához.
Ezzel szemben ifjú herceghez képest meglepően engedelmes
volt, kész minden tanácsot meghallgatni, és mindig a legutolsó
tanácsok irányították tetteit. Elnyomta ásítását, és türelmesen
hallgatta Ibn Bonabben hosszú és tudálékos értekezéseit,
amelyekből a legkülönbözőbb tudományok felszínes ismeretét
sajátította el, s így érte el szerencsésen a huszadik életévét –
herceghez mérten csodálatos tudással, de a szerelmet illetően
tökéletesen tájékozatlanul.
Ez idő tájt azonban a herceg viselkedése megváltozott.
Tanulmányait teljesen elhanyagolta, a kertben bolyongott, a
szökőkutak mellett ábrándozott. Sok egyéb mellett egy kis zenét is
tanult; életének nagy részét most ez töltötte ki, s kiderült a költészet
iránti hajlama is. A bölcs Ibn Bonabben megijedt, és megpróbálta a
herceg fejéből kiverni e haszontalan szeszélyeket egy szigorú
algebrakurzussal, amit azonban a herceg kedvetlenül elutasított.

164
 – Nem tudom elviselni az algebrát, utálom – mondta. – Szeretnék
inkább valami szívhez szóló dolgot!
E szavak hallatán a bölcs Ibn Bonabben megrázta a fejét.
– Itt ér véget a tudomány! – gondolta. – A herceg rájött, hogy van
szíve!
Aggódva figyelte ezután tanítványát, és látta, hogy természetének
lappangó gyöngédsége életre kelt, s most már csak tárgyat keres
magának. A herceg járkált a Generalife kertjében, olyan érzésektől
megmérgezve, amelyeknek nem ismerte az okát. Néha
gyönyörűséges álmodozásba merült, azután kezébe vette lantját,
előcsalta belőle a legszebb hangokat, majd félredobta, és
sóhajtozásban, jajgatásban tört ki.
E szerelmi készenlét fokozatosan kezdett kiterjedni lélek nélküli
tárgyakra. Voltak kedvenc virágai, amelyeket gyöngéd igyekezettel
ápolt, s több fához is kötődött, különösen egy tetszetős alakú, lehajló
lombozatú fához, amelyet elhalmozott rajongásával, nevét belevéste
a kérgébe, ágaira virágfüzéreket akasztott, és dicsőítő dalokat
énekelt hozzá lantjának kíséretével.
Ibn Bonabben most már igazán megrettent tanítványa felhevült
állapotától. Látta, hogy a herceg már a tiltott tudomány közvetlen
határán jár – egyetlen elejtett utalás felfedheti előtte a végzetes
titkot. A herceg biztonságát féltve – meg persze a saját fejét is –
igyekezett eltávolítani őt a kertbéli kísértésektől, s bezárta a
Generalife legmagasabb tornyába, amelyben pompás szobák
sorakoztak, s amelyekből szinte el lehetett látni a végtelenbe, ám
mindez jóval fölötte volt a gyönyörök és csábos lugasok szférájának,
amelyek oly veszedelmesek voltak a túlságosan érzékeny Ahmed
lelkének.
Mit lehet azonban tenni azért, hogy a herceg megbékéljen a fogva
tartásával, s mivel lehet kitölteni az unalmas órákat? A kellemesebb
tudományok szinte minden fajtáját kimerítette már a tanító, az
algebráról pedig szó sem lehetett. Szerencsére még Egyiptomban
egy zsidó rabbi megtanította Ibn Bonabbent a madarak nyelvére,
mely tudást egyenes ágú szájhagyomány útján Bölcs Salamontól
kapta, akit erre Sába királynője tanított. Az efféle tanulmányoknak
már a puszta említésére is felcsillanta herceg szeme, s akkora
elánnal vetette bele magát, hogy rövidesen mesterét is felülmúlta.

165
 S ezzel egy csapásra megszűnt a herceg magányossága a
Generalife tornyában; lettek társai, akikkel beszélgetni tudott. Első
ismeretségét egy sólyommal kötötte, amely a magas oromzat
hasadékába rakta fészkét, ahonnan minden irányban szárnyalhatott
prédája nyomában. A herceg azonban kevés szeretet re vagy
megbecsülésre méltót talált benne. Egyszerű légi kalóz volt, fölényes
és kérkedő, csak rablásról, vérontásról és más borzalmas tettekről
tudott beszélni.
Következő barátja egy bagoly volt, tekintélyes, tudós kinézetű,
nagyfejű, merev tekintetű madár, amely egész nap a fal valamely
mélyedésében ült pislogva, jobbra-balra forgatva a szemét, de
esténként messzire elcsavargott. Rendkívül nagyra volt a tudásával;
beszélt az asztrológiáról, a holdról, hivatkozott okkult
tudományokra; teljesen rabja volt a metafizikának, és
előadásmódját a herceg még bölcs tanítójáénál is dagályosabbnak
találta.
Megismerkedett egy denevérrel is, amely karmainál fogva
csüngött napközben egy bolthajtásos helyiség sötét sarkában, de
alkonyaikor kirepült a maga lompos módján. Mindenről homályos
elképzelése volt, és kigúnyolt mindent, amit felületesen megismert;
láthatóan semmiben sem lelte örömét.
Rajtuk kívül volt még egy fecske, akinek a társaságában a herceg
eleinte sok időt töltött, s aki igazán kellemes társalgó volt, azonban
fáradhatatlanul sürgölődött, általában a szárnyain, ritkán maradt
elég ideig nyugton egy hosszabb beszélgetéshez. Idővel kiderült
róla, hogy csupán félművelt lény, aki elsiklik a dolgok fölött, s bár
mindent tudni akar, igazán alaposan semmit sem tud.
Ezek voltak tehát azok a szárnyas társai, akikkel a hercegnek
alkalma volt újonnan szerzett nyelvtudását gyakorolni, a torony
ugyanis túlságosan magas volt ahhoz, hogy más madarak is
felkeressék. Hamarosan megunta új ismerőseit, akikkel a társalgás
oly keveset nyújtott mind az értelemnek, mind az érzelemnek, s
fokozatosan visszasüllyedt magányosságába. Elmúlt a tél,
beköszöntött a tavasz rügyfakadással, virágözönnel, édes illatokkal,
és a madarak számára elérkezett a párválasztás és a fészeképítés
boldog időszaka. Robbanásszerűen tört elő a dal és a melódia a
Generalife ligeteiből és kertjeiből, s eljutott a herceghez is

166
toronybéli magányában. Mindenünnen ugyanaz az általános téma
hallatszott: szerelem, szerelem, szerelem hangzott fel, és
visszhangzott a legkülönbözőbb dallamokban és tónusokban. A
herceg csendben, zavarodottan hallgatta.
– Mi lehet az a szerelem – morfondírozott –, ami ennyire betölti a
világot, és amiről én semmit sem tudok?
Barátjától, a sólyomtól kért tájékoztatást. A gyilkos madár
megvetően válaszolt:
– A föld közelében élő, közönséges, békés madarakat kérdezd,
amelyek nekünk, a levegő urainak csak zsákmányul szolgálnak. Az
én mesterségem a háború, a harcban találok örömöt. Harcos vagyok,
és semmit sem tudok arról, amit szerelemnek neveznek.
A herceg undorral fordult el tőle, és felkereste rejtekhelyén a
baglyot.
– A bagoly békés természetű madár – morfondírozott –, talán tud
válaszolni a kérdésemre.
Ezért hát megkérte a baglyot, hogy mondja el neki, mi is az a
szerelem, amiről odalenn minden bokorban énekelnek a madarak. A
bagoly méltóságában sértve érezte magát.
– Az éjszakáim – mondotta – tanulmányokkal és kutatással
telnek, nappal pedig a cellámban tűnődöm mindazon, amit
tanultam. Ami azokat az énekesmadarakat illeti, sohasem hallgatom
őket, mert nem érdekelnek sem ők, sem a témáik. Allahnak hála, én
semmit sem tudok arról, amit szerelemnek neveznek.
A herceg ezután felkereste a bolthajtást, ahol barátja, a denevér
lógott, és neki is feltette ugyanazt a kérdést. A denevér felhúzta az
orrát, hogy arckifejezése a lehető legharagosabb legyen.
– Miért háborgatsz reggeli álmomban ily haszontalan kérdéssel?
– válaszolta nyűgösen. – Én csak alkonyat- kor röpködök, amikor a
madarak alszanak, és sohasem ártom magam a dolgaikba. Nem
vagyok sem madár, sem négylábú, s ezért hálás vagyok az égnek.
Rájöttem mindegyikük gonoszságára, és egytől egyig gyűlölöm őket.
Egyszóval embergyűlölő vagyok – és semmit sem tudok arról, amit
szerelemnek neveznek.
Utolsó lehetőségként a herceg a fecskéhez fordult, és sikerült is
megállítania, amint az a torony csúcsa körül keringett. A fecske,
mint mindig, most is rettenetesen sietett, alig volt ideje válaszolni.

167
 – Annyi közügyben kell részt vennem, és annyi a dolgom –
mondta –, hogy szavamra, nincs időm erről gondolkodni. Naponta
látogatások ezreit teszem, ezernyi fontos problémát kell
megvizsgálnom, így nem marad szabad percem ilyen csip-csup
ügyekre. Egyszóval világpolgár vagyok – én semmit sem tudok erről
a szerelemnek nevezett dologról.
Így szólván, a fecske elsiklott a völgy felé, s egy pillanat alatt
eltűnt a herceg szeme elől.
A herceg csalódott volt, vagy inkább zavarodott, s kíváncsiságát
csak fokozta, hogy teljesen reménytelennek tűnt annak kielégítése.
Ilyen állapotban volt, amikor idős őrzője belépett a toronyba. A
herceg türelmetlenül sietett elébe.
– Oh, Ibn Bonabben – köszöntötte –, a világ annyi tudományát
tártad fel előttem; mégis van egy dolog, amelyben teljesen járatlan
vagyok, és örülnék, ha felvilágosítanál.
– Hercegem, elég, ha felteszed a kérdést, és szolgád minden
tudása a rendelkezésedre áll.
– Akkor mondd meg hát te, bölcsek legbölcsebbje, milyen dolog
az, amit szerelemnek neveznek?
Ibn Bonabbent a kérdés villámcsapásként érte. Elsápadt és
reszketett, olyan érzése volt, hogy feje nagyon lazán ül a két válla
közt.
– Mi sugallhatott ilyen kérdést a hercegnek, hol tanulhatott ilyen
szót?
A herceg a torony ablakához vezette.
– Hallgasd, Ibn Bonabben!
A bölcs figyelt. Fülemüle ült a torony alatti cserjésben
szerelméhez, a rózsához dalolva; és minden virágzó ágról, virágos
bokorból ugyanaz a melódia hangzott; szerelem – szerelem –
szerelem.
– Allah akbar! Isten nagy! – kiáltotta a bölcs Ibn Bonabben. – Ki
tarthatja távol ezt a titkot az emberi szívtől, ha még az ég madarai is
összeesküsznek, hogy elárulják?
Majd Ahmedhez fordult:
– Oh, hercegem – mondta –, fogd be a füled, hogy ne halld ezeket
a rosszra csábító hangokat! Zárd el elmédet ettől a veszedelmes
tudástól! Tudd meg, hogy a szerelem az okozója az emberiség bajai

168
közül legalább azok felének! Keserűséggel jár, viszályt szít a
felebarátok között, ami alattomos gyilkosságokhoz és pusztító
háborúkhoz vezet. Gond és bánat, nehéz napok, álmatlan éjszakák a
velejárói. Elhervasztja a virágot, megrontja az ifjúság örömét, s
elhozza a túl korai öregség minden baját és szomorúságát. Allah
tartson meg, hercegem, teljes tudatlanságban azzal kapcsolatban,
amit szerelemnek neveznek!
A bölcs Ibn Bonabben sietősen távozott, még nagyobb
tanácstalanságban hagyva a herceget. Ám hiábavalónak bizonyult a
bölcs minden kísérlete, hogy kiverje tanítványa fejéből a témát, az
minduntalan fölébe kerekedett gondolatainak, s az eredménytelen
találgatások gyötörték és kimerítették. Egészen bizonyos –
mondotta magában, miközben hallgatta a madarak melodikus
énekét –, hogy ezekben a dalokban nincs semmi bánat; minden
gyöngédnek és derűsnek tűnik. Ha a szerelem valóban
szerencsétlenségek és viszályok okozója, akkor miért nem
szomorkodnak magányosan ezek a madárkák, vagy miért nem
marcangolják egymást, ahelyett, hogy vidáman röpdösnek a cserjék
körül, vagy játszadoznak egymással a virágok közt?
Egy reggel a heverőjén fekve megint ezen a
megmagyarázhatatlan dolgon töprengett. Szobájának ablaka nyitva
volt, szabad bejárást hagyva a könnyű reggeli szellőnek, amely
narancsvirág illattal telítve érkezett a Darro völgyéből. A fülemüle
hangja alig-alig hallatszott fel a toronyba, de változatlanul ugyanazt
a témát fújta. Miközben a herceg sóhajtozva ezt figyelte, hirtelen
nagy robajjal egy sólyom űzte gyönyörű galamb repült be az
ablakon, és zihálva a padlóra hullott, üldözője pedig zsákmányáról
lemondva elhúzott a hegyek felé.
A herceg fölemelte a ziháló madarat, elsimította tollait és a
kebléhez szorította. Amikor az a dédelgetéstől megnyugodott, a
herceg aranykalitkába rakta, és kezéből a legfehérebb és
legfinomabb búzával, majd a legtisztább vízzel kínálta. A madár
azonban nem fogadta el az eleséget, csak ült lehorgasztott fejjel,
gyötrődve, szánalomra méltó sóhajokat hallatva.
– Mi az, ami hiányzik neked? – kérdezte Ahmed. – Hát nincs meg
mindened, amire a szíved vágyhat?

169
 – Persze, hogy nincs! – válaszolta a galamb. – Nem vagyok tán
elszakítva szívem választottjától, ráadásul éppen most, a boldog
tavasz idején, a szerelem évadján?
– A szerelem évadján! – ismételte Ahmed. – Könyörgöm neked,
drága madárkám, mondd el nekem, hogy mi az a szerelem?
– Hogyne mondanám, hercegem. A szerelem egynek gyötrelem,
kettőnek boldogság, háromnak viszály és gyűlölet. Olyan bűvölet,
amely két lényt gyöngéd érzésekkel kapcsol össze és egyesít, úgy,
hogy mindkettőjüknek boldogságot jelent az együttlét és szenvedést
a távoliét. Nincs más olyan lény, akihez ily gyöngéd szálak
kötnének?
– Öreg tanítómat, Ibn Bonabbent a világon mindenkinél jobban
kedvelem, de ő gyakran olyan unalmas, hogy jobban érzem magam,
ha nélkülözöm a társaságát.
– Én nem a szimpátiára gondolok. Én a szerelemről beszélek, az
élet nagy rejtélyéről és alapjáról: az ifjúság mámoros
szenvedélyéről, az érett kor felhőtlen élvezetéről. Nézz körül
hercegem, és vedd észre, hogy ebben az áldott évszakban az egész
természetet a szerelem hatja át! Minden teremtménynek van társa;
a legjelentéktelenebb madár is dalol kedvesének, még a bogár is
teszi a szépet a porban a bogárhölgynek, és azok a pillangók,
amelyek a torony körül röpködnek és kergetőznek a levegőben,
szintén boldog, kölcsönös szerelemben élnek. Jaj, hercegem,
ifjúságod ennyi értékes napját vesztegetted el úgy, hogy semmit sem
tudtál a szerelemről? Hát nincs olyan ellenkező nemű, kedves lény,
gyönyörű hercegkisasszony vagy szeretetre méltó leányka, aki rabul
ejtette volna a szíved, eltöltötte volna egész belsődet kellemes
gyötrelmek és gyöngéd vágyak finom kavargásával?
– Kezdem érteni – mondta a herceg mélyet sóhajtva.
– Ilyen kavargásban már nem egyszer volt részem, anélkül hogy
tudtam volna az okát; de itteni szomorú magányomban hogyan
találhatnám célpontját szerelmemnek?
Egy ideig még beszélgettek, majd véget ért a herceg első szerelmi
leckéje.
– Ajaj – mondta –, ha a szerelem valóban ekkora gyönyörűség,
elvesztése pedig ilyen gyötrelemmel jár, akkor Allah nyilvánvalóan
tiltja, hogy elrontsam akár egyetlen hívének is a boldogságát.

170
 Kinyitotta a kalitkát, kivette a galambot, majd szeretettel
megcsókolva az ablakhoz vitte.
– Repülj, te szerencsés madár! – mondta. – Tegyétek boldoggá
egymást szíved párjával ifjúságotok és tavasz idején! Miért tennélek
rabtársammá ebben a rideg toronyban, ahová sohasem lép be a
szerelem?
A galamb hálásan csapkodott szárnyaival, majd leírt egy kört a
levegőben, és süvítve húzott el a Darro völgyének virágos ligetei
felé.
A herceg követte tekintetével, és keserű bánattal vett búcsút tőle.
A madarak éneke, amely egykor gyönyörűséggel járta át, most csak
fokozta a keserűségét. Szerelem! Szerelem! Szerelem! Jaj, te
szerencsétlen ifjú! Most már értetted a dalt.
A herceg szeme villogott, amikor legközelebb viszontlátta a bölcs
Bonabbent.
– Miért tartottál ebben a szörnyű tudatlanságban? – förmedt rá. –
Miért volt előlem elzárva az élet nagy rejtélye és lényege, amiben
még a legkisebb rovar is tájékozott? Nézd, az egész természet
tobzódik az örömökben! Minden teremtmény a társát boldogítja.
Hát ez, a szerelem az, ami után sóvárgok. Miért csak én vagyok
kirekesztve ebből az élvezetből? Miért vesztegettem el oly sok időt a
fiatalságomból e gyönyörűség ismerete nélkül?
A bölcs Bonabben most már belátta, hogy semmi értelme a
további titkolózásnak, mivel a herceg hozzájutott a veszélyes és
tiltott tudáshoz. Elmondta hát az asztrológusok jóslatait és a
nevelésével kapcsolatos óvintézkedéseket, amelyekre azért volt
szükség, hogy minden fenyegető veszélyt távol tartsanak tőle.
– Ezek után, hercegem – tette hozzá –, az életem a te kezedben
van. Amint király apád rájön, hogy tudomást szereztél a szerelem
szenvedélyéről az én felügyeletem alatt, máris a fejemmel lakolok.
A herceg a fiatalemberekre jellemző méltányossággal
végighallgatta mesterének magyarázkodását, s mivel tényleg
ragaszkodott Ibn Bonabbenhez, és a szerelem szenvedélyével
elméletben már úgyis megismerkedett, úgy döntött, hogy tudását
inkább magába zárja, mintsem a filozófus fejét veszélybe sodorja.
Úgy rendeltetett azonban, hogy a herceg diszkréciójának további
próbákat kell kiállnia. Néhány nappal később, egy reggelen a torony

171
csipkés oromzatán merengett, amikor a galamb, amelyet szabadon
engedett, megjelent a levegőben, s miután leírt egy kört, bátran
leszállt a vállára. A herceg a szívéhez szorította a madarat.
– Te boldog madár – szólította meg –, aki a reggeli szelekkel
szárnyalva akár a világ végéig is elrepülhetsz, merre jártál, mióta
elváltunk egymástól?
– Egy távoli országban jártam, hercegem, ahonnan
szabadságomért cserébe jó hírt hoztam neked. Éppen fölfelé
emelkedtem a levegőben, amikor röptöm végtelen panorámájában,
amely egyszerre fog át síkságokat és hegyeket, egy csodálatos kertre
lettem figyelmes, amelyben együtt volt a gyümölcsök és a virágok
minden fajtája. A kert egy zöld völgyben bújt meg a kanyargós folyó
mentén, és a közepén egy előkelő palota állt. Leszálltam az egyik
lugasra, hogy kissé megpihenjek a fárasztó repülés közben. Alattam,
egy zöld pádon ifjú hercegnő ült, ifjúságának teljes szépségében és
virulásában. Szolgáló lányok vették körül, ugyanolyan fiatalok, mint
ő, akik virágfüzérekkel és virágdiadémokkal ékesítgették, de nincs
az a mezei vagy kerti virág, amely az ő szépségével vetekedhetett
volna. A hercegkisasszony azonban titokban virágzott, mert a kertet
magas falak vették körül, amelyeken belülre halandó férfi nem
tehette a lábát. Amikor megláttam e szépséges leányzót, oly fiatalon
és oly ártatlanul, a világtól érintetlenül, arra gondoltam, íme a lény,
akit az ég arra teremtett, hogy szerelemre gyújtsa az én hercegemet.
A leírás izzó szikraként hatolt Ahmed gyúlékony szívébe; a
temperamentumában megbúvó szerelmetesség hirtelen tárgyat
talált magának, és mérhetetlen szenvedélyre lobbant a hercegnő
iránt. Levelet írt a lehető legszenvedélyesebb nyelven fogalmazva,
felfedve odaadó áhítatát, és siránkozva saját boldogtalan rabsága
felett, amely megakadályozza abban, hogy felkeresse őt, és a lábai
elé vesse magát. Kiegészítette még a levelet gyöngéd és meghatóan
ékesszóló versekkel, elvégre született költő volt, és a szerelem is
inspirálta. Megcímezte: „Az Ismeretlen Szépségnek a rab Ahmed
hercegtől”; azután rózsával és pézsmával illatosítva adta át a
galambnak.
– Eredj leghűségesebb hírvivőm! – mondta. – Repülj hegyeken és
völgyeken, folyókon és síkságokon át, ne szállj le pihenni se lugasra,

172
se puszta földre, míg csak át nem adod ezt a levelet szívem
úrnőjének!
A galamb magasba emelkedett, tájékozódott, és nyílegyenesen
elindult a kiválasztott irányba. A herceg követte tekintetével, amíg
már csak kicsiny pontocska volt egy felhő alatt, majd eltűnt a hegyek
mögött.
Nap mint nap várta szerelmi hírvivőjének visszatértét, ám
mindhiába. Már kezdte feledékenységgel vádolni, amikor egy este
napnyugtakor a hűséges madár berepült lakosztályába, és lelkét
kilehelve a lába elé zuhant. Valami gálád íjász nyila fúródott a
mellébe, mégis küzdött, hogy maradék erejével teljesítse
megbízatását. Amikor a herceg bánatosan a hűség szerény mártírja
fölé hajolt, gyöngysort vett észre a nyakán, amelyhez a galamb
szárnya alatt rejtőző zománc képecske volt kötözve. A képen
gyönyörű hercegnő volt látható, fiatalságának legszebb virulásában.
Kétségtelenül az ismeretlen szépség a kertből, de ki lehet ő, és hol
lehet most? Hogyan kapta meg a levelet? Vajon a kép annak záloga,
hogy elfogadta a herceg szenvedélyét? Szerencsétlen módon
azonban a hűséges galamb halála folytán minden titokban vagy
kétségek közt maradt.
A herceg nézte a képet, míg könnybe lábadt a szeme. Ajkához,
majd szívéhez szorította, órákon át révedezett fölötte, mintegy
gyöngédség okozta haláltusában.
– Csodálatos kép! – mondta. – De sajnos csak egy kép vagy! Mégis
oly gyöngéden néz rám a csillogó szemed; piros ajkad pedig mintha
bátorítóan szólna hozzám! Hiú illúziók! Nem nézett vajon e szempár
ugyanígy valamely szerencsésebb riválisra? De széles e világban hol
remélhetem, hogy megtalálom az eredetit? Ki tudja, milyen hegyek,
milyen birodalmak választanak el egymástól; milyen balszerencse
állhat közénk? Talán éppen most is tolonganak körötte az udvarlók,
míg én fogolyként ülök ebben a toronyban, egy festett árny
bálványozására vesztegetve időmet.
Ahmed herceg végül elhatározásra jutott.
– Elhagyom e palotát – mondta –, amely számomra gyűlöletes
börtönné vált; és a szerelem zarándokaként szerte a világon keresni
fogom az ismeretlen hercegnőt!

173
 Nappal, amikor mindenki ébren volt, nehéz dolog lett volna
megszökni a toronyból, de éjszaka a palotát gyengén őrizték, hiszen
a herceg annyira belenyugvóan viseltetett fogságával szemben, hogy
senki sem feltételezett részéről efféle lépést. De hogyan tud majd
tájékozódni az éjszakai menekülésben, amikor nem ismeri az
országot? Ekkor eszébe jutott a bagoly, amely megszokta az éjjeli
kóborlást, így ismernie kell minden kerülőutat és titkos átjárót.
Felkereste rejtekhelyén a madarat, és kérdezgetni kezdte, hogy
kiderítse a tájékozottságát. A bagoly felettébb öntelt arckifejezést
vett fel.
– Tudnod kell, oh, herceg – kezdte –, hogy mi, baglyok egy
nagyon régi és kiterjedt család tagjai vagyunk, és bár meglehetősen
elszegényedtünk, vannak még romos kastélyaink és palotáink
Spanyolország minden részén. Nincs olyan őrtorony a hegyekben,
erődítmény a síkságokon vagy ősi fellegvár a városokban, amelyben
ne lakna valamilyen rokonunk, bátyánk, nagybátyánk vagy
unokatestvérünk; és amikor körbejárom a rokonságot, bekukkantok
minden zugba és sarokba, így megismertem az ország minden titkát.
A herceg örömmel állapította meg, hogy a bagoly valóban igen
alapos helyismerettel rendelkezik, és bizalmasan tájékoztatta
gyöngéd érzelmeiről, valamint tervezett szökéséről, kérve, hogy
legyen kísérője és tanácsadója.
– Ugyan már! – válaszolta haragos tekintettel a bagoly. – Szerelmi
ügybe keveredő madár legyek? Én, aki egész időmet a meditációnak
és a holdnak szentelem?
– Ne sértődj meg, legfenségesebb bagoly – válaszolt a herceg –,
szakadj el egy időre a holdtól és a meditációtól, segíts inkább a
szökésemben, és meglesz mindened, amit csak szíved kíván!
– Megvan nekem már mindenem – mondta a bagoly. – Szerény
asztalomon beérem néhány pocokkal, az üreg a falban pedig éppen
eléggé tágas a bölcselkedésemhez; mi mást kívánhatna magának egy
olyan filozófus, amilyen én vagyok?
– Lásd be, legbölcsebb bagoly, hogy amíg a celládban álmodozol,
és a holdat bámulod, talentumod a világ számára elvész. Én majd
egy napon uralkodó leszek, és előléptetlek valamilyen magas
pozícióba.

174
 A bagolynak, bár filozófus volt, és fölötte állt a közönséges földi
vágyaknak, ambíciói azért voltak, végül hát sikerült rávenni, hogy a
herceggel szökjön, annak vezetője és tanácsadója legyen
vándorútján.
Egy szerelmes gyorsan keresztülviszi terveit. A herceg
összeszedett minden értéktárgyat, és a testére erősítve elrejtette
azokat az utazás kiadásaira. Még azon az éjszakán leereszkedett a
torony egyik balkonjáról, átmászott a Generalife külső falán, és a
bagoly vezetésével virradat előtt elérte a hegyeket. Ott azután
megbeszélést tartott tanácsadójával a további útirányról.
– Ha adhatok egy tanácsot – mondta a bagoly –, azt javasolnám,
hogy Sevilla felé tartsunk. Tudnod kell, hogy jó néhány évvel ezelőtt
látogatóban voltam nagybátyámnál, egy tekintélyes és nagyhatalmú
bagolynál, aki az ottani Alcazar egyik romos szárnyában lakott. A
város fölötti éjjeli körjárataim során gyakran vettem észre
világosságot egy magányos toronyban. Végül egyszer leszálltam a
párkányra, és láttam, hogy a fényt egy arab mágus lámpája árasztja,
akit bűvös könyvei vesznek körül, a vállán pedig ott gubbasztott
famulusa, egy öreg holló, amelyet még Egyiptomból hozott magával.
Megismerkedtem ezzel a hollóval, és nagyobbrészt neki
köszönhetem a tudományomat. A mágus azóta már meghalt, de a
holló még mindig annak a toronynak a lakója, mert ezeknek a
madaraknak csodálatosan hosszú az élete. Azt tanácsolom neked,
oh, herceg, hogy keresd fel a hollót, mert ő jövendőmondó,
szellemidéző és okkult praktikákkal foglalkozik, amelyről
nevezetesek a hollók, különösen az egyiptomiak.
A herceget lenyűgözte baglyának bölcs tanácsa, és lépteit Sevilla
felé irányította. Alkalmazkodva útitársához, csak éjszaka haladt,
nappal pihent valamilyen sötét barlangban vagy omladozó
őrtoronyban, mivel a bagoly minden ilyen rejtekhelyét ismert, és
ősidők óta vonzódott a romokhoz.
Végül egy reggel, napkeltekor elérték Sevilla városát, ahol
azonban a bagoly – gyűlölvén a zsúfolt utcák fényét és lármáját –,
megállt a városkapu előtt, és egy odvas fát választott szálláshelyéül.
A herceg belépett a kapun, és minden nehézség nélkül megtalálta
a bűvös tornyot, amely úgy emelkedett a város házai fölé, mint
bozót fölé a pálmafák; ma is ott áll, Sevilla híres mór tornya az, a

175
Giralda. Egy nagy csigalépcsőn felment a torony tetejébe, ahol
megtalálta a kabbalista hollót – egy öreg, misztikus, őszfejű
madarat, tépett tollazattal. Egyik szemét hártya fedte, ami
kísérteties kinézetet kölcsönzött neki. A fél lábán állt, fejét
félrehajtotta, meglévő szemével a kövezetre rajzolt diagramot
bámulta.
A herceg a tiszteletet parancsoló megjelenés és a természetfeletti
bölcsesség miatti megilletődöttséggel és nagyrabecsüléssel
közelített a hollóhoz.
– Bocsásd meg nekem, nagytiszteletű és bölcs holló –
magyarázkodott –, hogy egy pillanatra megszakítom
elmélkedésedet, amelyet csodál a világ! A szerelem egy igaz hívét
látod magad előtt, aki örömmel fogadná tanácsodat, hogyan találja
meg szenvedélyének tárgyát.
– Más szavakkal – mondta a holló jelentőségteljes tekintettel –
azt akarod kipróbálni, hogy mennyire vagyok járatos a
tenyérjóslásban. Gyere, mutasd a tenyeredet, hadd fejtsem meg, mit
mutatnak a sors bűvös vonalai!
– Bocsánat – mondta a herceg –, de nem azért jöttem, hogy
kutakodjam a sors titkaiban, amelyeket Allah elrejtett a halandó
szemek elől; a szerelem zarándoka vagyok, és csupán az utat
keresem, amely elvezet zarándoklatom céljához.
– És lehetséges volna, hogy nem találsz ilyen célt a szerelmes
Andalúziában? – kérdezte az öreg holló fél szemével hunyorítva. –
Főleg pedig, lehetséges volna, hogy éppen a ledér Sevillában nem
találod, ahol minden narancsligetben zambrát táncolnak a fekete
szemű lányok?
A herceg elpirult és kissé meg is lepődött annak hallatán, hogy
így beszél vele a fél lábbal már a sírban lévő öreg madár.
– Hidd el nekem – válaszolta komolyan –, nem vagyok olyan léha
és kicsapongó fiatalember, mint amire céloztál! A fekete szemű
andalúz lányok, akik a Guadalquivir menti narancsligetekben
táncolnak, számomra nem léteznek. Én egyetlen ismeretlen, de
szeplőtelen szépséget keresek, ennek a képnek az eredetijét; és
ezért kérlek, nagy tekintélyű holló, hogy ha része a tudományodnak,
vagy a szíved elér odáig, áruld el nekem, merre találhatom!

176
 Az őszfejű holló kínosan érezte magát a herceg komolysága
miatt.
– Mit tudhatok én az ifjúságról és a szépségről? – válaszolta
szárazon. – Akiket én látogatok, azok öregek és senyvednek, nem
pedig életerősek és szépek. A sors hírnöke vagyok, aki a halál
közeledtét károgja a kémény tetejéről, és szárnyával csapkodja a
beteg ember ablakát. Máshol keress útmutatást a te ismeretlen
szépségedhez!
– Hát hol kereshetném máshol, mint a bölcsesség fiainak
körében, akik jártasak a rendeltetések könyvében? Tudd meg, hogy
királyi herceg vagyok, akinek a sorsa a csillagokban van megírva, és
akit olyan különleges vállalkozásra rendeltettek, amin birodalmak
jövője múlhat.
Amikor a holló meghallotta, hogy rendkívüli fontosságú ügyről
van szó, amelyben a csillagok is érdekeltek, nyomban
megváltoztatta hangnemét és hozzáállását. Elmélyült figyelemmel
hallgatta a herceg történetét, s amikor az véget ért, így szólt:
– Ezzel kapcsolatban, herceg, és nem tudok neked útbaigazítást
adni, mert én nem kertekben, hölgyek lugasai közt röpködöm, de
eredj Córdobába, keresd meg a nagy Abderahman pálmafáját, amely
a nagymecset udvarán áll. Annak lábánál rátalálsz egy nagy utazóra,
aki járt már mindenféle országban és minden udvarban; királynők
és hercegnők kedvence volt. Ő majd hírt ad neked szíved
választottjáról.
– Nagyon köszönöm az értékes eligazítást – mondta a herceg. –
Isten veled, nagytiszteletű mágus!
– Isten veled, szerelem zarándoka! – válaszolta a holló, és
visszasüllyedt a diagrammal kapcsolatos elmélkedésbe.
A herceg sietve elhagyta Sevillát, megkereste útitársát, a baglyot,
amely még mindig a fa odvában szunyókált, s elindultak Córdoba
felé.
A Guadalquivir gyönyörű völgyére néző függőkertek, narancs- és
citromligetek közt közeledtek a városhoz. Amikor elértek a
városkapuhoz, a bagoly felrepült a fal egyik sötét üregébe, a herceg
pedig indult, hogy felkutassa a pálmafát, amelyet hajdanában, a nagy
Abderahman uralkodása idején ültettek. Ott állt a nagymecset
udvarán, a narancsfák és ciprusok fölé emelkedve. Csoportokban

177
ültek a dervisek és a fakírok az udvar kerengőjében, sok hívő pedig
a szökőkútnál mosakodott, mielőtt belépett volna a mecsetbe.
A pálmafa tövében egy nagyobb csoport hallgatott valakit, aki
láthatóan nagy figyelem közepette adta elő mondanivalóját.
– Biztosan ez az a nagy utazó – mondta magában a herceg –, aki
majd hírt ad nekem az ismeretlen hercegkisasszonyról.
Elvegyült az emberek között, és elképedve vette észre, hogy
mindenki egy papagájt hallgat, amely rikító zöld tollazatával,
tudálékos tekintetével és hivalkodó bóbitájával olyan madár
benyomását keltette, mint aki rendkívül elégedett önmagával.
– Hogyan lehetséges – kérdezte a herceg az egyik ott ácsorgót –,
hogy ennyi komoly embert gyönyörködtet egy rikácsoló madár
szóáradata?
– Nem tudod, kiről beszélsz – mondta a megszólított –, ez a
papagáj a mesemondó talentumáról híres perzsiai papagáj
leszármazottja. Birtokában van a Kelet minden tudománya, és a
verseket is olyan gyorsan tudja idézni, mint ahogyan beszél.
Ellátogatott különböző külföldi királyi udvarokba, ahol kedvencévé
vált a szebbik nem képviselőinek is, akik felettébb csodálják a
művelt papagájokat, amelyek költőket tudnak idézni.
– Nekem ennyi elég – mondta a herceg –, majd szeretnék
négyszemközt beszélni a nagyra becsült utazóval!
Magánbeszélgetést kért, és előadta küldetésének lényegét.
Alighogy belefogott a mondandójába, a papagáj máris száraz,
beteges nevetésrohamban tört ki, még a könnye is kicsordult.
– Bocsásd meg a derültségemet – mondta –, de a szerelemnek
már a puszta említésétől is nevetnem kell!
A herceget megdöbbentette a rosszul időzített vidámság.
– Hát nem a szerelem a természet legnagyobb misztériuma, az
élet titkos lényege, a rokonszenv általános köteléke? – kérdezte.
– Egy fenét! – rikácsolta közbe a papagáj. – Könyörgöm, hol
tanultad ezt a szentimentális halandzsát? Hidd el nekem, a szerelem
teljesen kiment a divatból; finom, intelligens emberek társaságában
soha nem hallani róla.
A herceg mélyet sóhajtott, mert felidézte, mennyire más hangon
beszélt barátja, a galamb. Ez a papagáj azonban hiába forgolódott
udvarokban, hiába utánoz intelligens, finom úriembereket, a

178
szerelemnek nevezett dologról semmit sem tud. Nem akarván
tovább provokálni a szívét megtöltő érzelem kigúnyolását,
kérdezősködését inkább látogatásának közvetlen tárgyára
irányította.
– Mondd meg kérlek, legműveltebb papagáj – kezdte –, aki
mindenütt bebocsátást nyertél a szépség legtitkosabb rejtekeibe,
találkoztál-e utazásaid során ennek a portrénak az eredetijé%'el?
A papagáj karmába vette a képet, fejét ide-oda ingatta, és
mindkét szemével alaposan megvizsgálta.
– Becsületemre! Nagyon szép arc, nagyon szép, de ha valaki sokat
utazik, annyi gyönyörű nőt lát, hogy nehezen tudja felidézni... De
várj csak, hadd nézzem meg még egyszer! Most, hogy újra
megnéztem, egészen biztos vagyok benne: ez Aldegonda
hercegkisasszony! Hogyan is feledkezhettem meg egy ilyen
tüneményes kedvencemről?
– Aldegonda hercegkisasszony – ismételte a herceg –, és hol van?
– Lassan, lassan – mondta a papagáj –, könnyebb lesz megtalálni,
mint megközelíteni! Egyetlen leánya annak a keresztény királynak,
aki Toledóban uralkodik, és egészen a tizenhetedik születésnapjáig
el van zárva a világtól, az asztrológusok, ezek a mindenbe
belekotnyeleskedő alakok bizonyos jóslatai miatt. Nem fogod látni,
emberfia nem láthatja. Engem azért engedtek be hozzá, hogy
szórakoztassam, és biztosíthatlak róla, erre pedig egy olyan papagáj
adja a szavát, aki látta a világot, hogy nála rendesebb
hercegkisasszonnyal életemben nem találkoztam.
– Beszéljünk bizalmasan, drága papagájom! – mondta erre a
herceg. – Egy királyság örököse vagyok, és egy napon elfoglalom a
trónt. Látom, hogy tehetséges madár vagy, és érted a világ dolgait.
Segíts nekem, hogy megszerezzem a hercegkisasszonyt, én pedig
kinevezlek valamilyen magas udvari beosztásba!
– Teljes szívvel segítek – mondta a papagáj –, de ha lehetne,
inkább valamilyen jól fizető, kevés munkával járó állás kellene, mert
mi, bölcsek erős ellenszenvvel viseltetünk a munka iránt.
Gyorsan elrendeztek mindent; a herceg ugyanazon a kapun át
hagyta el Córdobát, amelyen érkezett, hívta a falrepedésből a
baglyot, bemutatta új útitársának mint bölcs barátját, s nekivágtak
együtt az útnak.

179
 Sokkal lassabban haladtak, mint ahogyan a herceg
türelmetlensége diktálta volna, de a papagáj a kényelmes
életmódhoz volt szokva, és nem szerette, ha korán reggel
háborgatták. A bagoly ezzel szemben délben álmosodon el, és sok
idő veszett el hosszú sziesztája miatt. Lassította az utazást a
régiségek iránti vonzalma is; ragaszkodott hozzá, hogy minden
romnál tartsanak szünetet és nézzenek körül, s hosszú legendákat
tudott mesélni a vidék minden régi tornyáról és kastélyáról. A
herceg feltételezte, hogy a bagoly és a papagáj mint két tanult madár
majd élvezni fogja egymás társaságát, de ekkorát még sohasem
tévedett. Örökösen veszekedtek. Egyikük szellemes volt, a másik
bölcselkedő. A papagáj verseket idézett, kritizálta a legújabb
olvasmányokat, ékesszólóan tudott beszélni a legapróbb témákról
is; a bagoly mindezt léhaságnak tartotta, és a metafizikán kívül
semmiben sem talált örömet. Azután a papagáj dalokat énekelt,
bonmot-kat mondott és komolykodó útitársa rovására egy-egy
tréfát is elsütött, majd harsányan nevetett saját szellemességén;
csupa olyan dolgot műveit, amit a bagoly a személye elleni durva
támadásnak tekintett, ezért duzzogott, megsértődött és álló napig
néma maradt.
A herceg ügyelt rá, hogy társai civódása ne árnyékolja be álmait
és a szépséges hercegkisasszony portréja feletti merengését. Így telt
utazásuk a Sierra Moréna zord hágóin át, La Mancha és Kasztília
napégette mezőin keresztül és az „Arany Tajo” partján, amely
csodás kanyarulatainak egyik felét Spanyolországban, másik felét
Portugáliában teszi meg. Végül megpillantottak egy falakkal és
tornyokkal erődített várost, amely egy sziklás hegyfokra épült,
melynek lábát a Tajo morajló sodrással ölelte körül.
– Nézzétek! – kiáltott a bagoly. – Toledo ősi, nevezetes városa,
egy régi emlékeiről híres város. Nézzétek azokat a tekintélyes,
patinás kupolákat és tornyokat, amelyek hordozzák a legendás
nagyszerűséget, amelyen oly sok elődöm meditált!
– Ugyan már! – kiáltott a papagáj, megszakítva a bagoly
lelkendezését. – Mi dolgunk a régiségekkel, a legendákkal és az
őseiddel! Azzal foglalkozzunk, ami közelebb van a célunkhoz: az
ifjúsággal és a szerelemmel! Oh, herceg, lásd végre lakhelyét sokáig
keresett hercegnődnek!

180
 A herceg a papagáj által jelzett irányba nézett, és egy gyönyörű
zöld rétet pillantott meg a Tajo partján, a pompás kerti lugasok
között előkelő palota emelkedett. Pontosan olyan volt, mint
amilyennek a galamb leírta a portré eredetijének otthonát. A herceg
heves szívdobogással bámulta. „Lehet – gondolta –, hogy a
szépséges hercegnő éppen ama árnyas lugasok alatt időzik, vagy
talán könnyed léptekkel azokat az elegáns teraszokat járja, esetleg
ott, a magas tető alatt pihen.” Ahogy jobban megnézte, látta, hogy a
kertet körülvevő falak kellően magasak ahhoz, hogy
megakadályozzák a bejutást, ráadásul számos fegyveres is őrt állt. A
papagájhoz fordult.
– Oh, madarak legkiválóbbja – mondta –, neked megadatott az
emberi beszéd. Szállj abba a kertbe, keresd meg lelkem bálványát,
és mondd meg neki, hogy Ahmed herceg, a szerelem zarándoka, akit
a csillagok vezérelnek, megérkezett, hogy meglelje őt a Tajo virágos
partján.
A papagáj büszkén repült követi megbízására a kert irányába,
átszállt a magas fal fölött, egy kis ideig lebegett a pázsit és a cserjék
fölött, majd leereszkedett egy, a folyó fölé nyúló pavilon teraszára.
Ott egy ablakszárnyon belesve megpillantotta a hercegnőt, aki egy
heverőre dőlve a szemét egy darab papírra szegezte, miközben
sápadt arcán egymást követve gördültek le a könnyek.
A papagáj megvakarta szárnyait, megigazította rikító zöld
kabátját, felemelte bóbitáját, és könnyed mozdulattal a hercegnő
mellé telepedett, gyöngéd hangon megszólítva őt:
– Szárítsd fel könnyeidet, oh, legszebb hercegnő – mondta –,
azért jöttem, hogy vigaszt hozzak szívednek!
A hercegnő megijedt a hangtól, de arra fordulva nem látott mást,
csak egy kis zöld tollú madarat, amely hajbókolt, hajlongott előtte.
– Jaj, milyen vigaszt tudsz nyújtani – mondta a hercegnő –, hiszen
csak egy papagáj vagy?
A papagájt bosszantotta a kérdés.
– Sok szép hölgyet megvigasztaltam a magam idejében –
válaszolta –, de most ezt hagyjuk! Most egy királyi herceg
követeként jöttem. Tudd meg, hogy Ahmed, Granada hercege
keresésedre megérkezett, és most a Tajo virágos partján tanyázik.

181
 A hercegkisasszony szeme e szavaktól fényesebben csillant fel,
mint a diadémjában lévő briliánsok.
– Oh, te legédesebb papagáj! – kiáltott fel. – Híred valóban
örvendetes, hiszen már bizonytalan, elcsigázott és majdnem
halálosan beteg voltam a kétségtől Ahmed állhatatosságát illetően.
Eredj vissza, és mondd el neki, hogy levelének szavai örökre a
szívembe vésődtek, de fel kell készülnie arra, hogy fegyver erejével
is bizonyítsa szerelmét. Holnap van a tizenhetedik születésnapom,
amikor apám, a király nagy lovagi tornát rendez, melyre már több
herceg jelentkezett, és a győztes jutalma az én kezem lesz.
A papagáj újra szárnyra kapott, átsurrant a bokrok közt, és
visszarepült oda, ahol a herceg várta érkezését. Ahmed lelkesedését,
hogy rálelt az imádott portré eredetijére, s kedvesnek és
hűségesnek találta, csak azok a kiválasztottak tudják igazán
megérteni, akiknek szerencséjük volt már vágyálmukat
megvalósítani: egy árnyat anyagszerűvé változtatni. Volt azonban
továbbra is valami, ami megkeserítette elragadtatását – a küszöbön
álló bajvívás. És valóban, a Tajo partján már csillogtak a fegyverek,
zengtek a különböző lovagok kürtjei, akik a Toledóba vezető úton
parádéztak, hogy részt vegyenek a ceremónián. Ugyanaz a csillag,
amely a herceg sorsára ügyelt, a hercegkisasszonyét is irányította,
aki tizenhét éves koráig el volt zárva a világtól, oltalmazva a
gyöngéd szenvedélytől. Elzártsága inkább növelte bájainak hírét,
mintsem hogy elhomályosította volna. Számos, ereje teljében lévő
herceg pályázott a kezére, apja pedig, aki eszes király hírében állott,
elkerülendő, hogy részrehajlás látszatával szerezzen magának
ellenségeket, a fegyverekre bízta a döntést. A versengő jelöltek
között sokan voltak híresek erejükről és vitézségükről. Milyen
veszélyes helyzetbe került a szerencsétlen Ahmed, akinek nem volt
fegyvere és járatlan volt a lovagi dolgokban!
– Szerencsétlen egy herceg vagyok én – mondta –, hogy elzárva,
egy filozófus felügyelete alatt nőttem fel! Szerelmi ügyekben mit ér
az algebra és a filozófia? Jaj, Ibn Bonabben! Miért mulasztottad el,
hogy a fegyverforgatásra is megtaníts?
A csendet a bagoly törte meg, előadását rövid fohásszal vezetve
be, hiszen istenfélő muszlim volt.

182
 – Allah akbar! Isten nagy! – kiáltotta. – Minden titkos dolog az ő
kezében van – egyedül ő irányítja a hercegek sorsát! Tudd meg, oh,
herceg, hogy ez a föld tele van titokkal, amelyek mindenki elől rejtve
maradnak, kivéve az olyanokat, mint én, akik éjjel is utána tudnak
járni az ismereteknek. Tudd meg, hogy a közeli hegyekben van egy
barlang, s abban a barlangban egy vasasztal, s azon az asztalon egy
bűvös páncélöltöny fekszik, az asztal mellett pedig ott áll egy paripa,
amely nemzedékek óta van oda bezárva.
A herceg ámulattal hallgatta, a bagoly pedig hunyorítva nagy
kerek szemeivel, tollfüleit mozgatva így folytatta:
– Sok évvel ezelőtt jártam erre apámmal, aki szemlét tartott
birtokai fölött; abban a barlangban szálltunk meg, így megismertem
a titkot. Családi legendánk szerint – amit a nagyapámtól hallottam,
amikor még egészen kicsi bagoly voltam – a páncélzat egy mór
mágusé volt, aki a barlangba menekült, amikor Toledót elfoglalták a
keresztények, és ott halt meg, paripáját és fegyverzetét bűbáj alatt
hagyta, hogy más ne tudja használni, csak egy muszlim, de az is csak
napkeltétől a déli óráig. Ebben az időben viszont akárki legyen is az,
aki használja, legyőzi minden ellenfelét.
– Elég, keressük meg azt a barlangot! – mondta a herceg.
Legendás mentorától vezetve a herceg meg is találta a barlangot,
amely a Toledót övező sziklás hegyormok egyik legvadabb
szakadékából nyílott; csak a bagoly egerésző szeme, esetleg egy
régész fedezhette fel bejáratát. Egyedül egy temetői örökmécses
adott fényt a barlangban. Középen, a vasasztalon feküdt a bűvös
páncélzat, nekitámasztva a dárda, s oldalt ott állt a paripa, csatára
felszerszámozva, de mozdulatlanul, akár egy szobor. A páncél
fényes és makulátlan volt, ahogyan annak idején is ragyogott; a
paripa jó kondícióban volt, mintha éppen a legelőről jött volna, s
amikor Ahmed a nyakára tette a kezét, a földet kapálta és akkora
örömnyerítést hallatott, hogy a barlang falai beleremegtek. Ellátva
tehát lóval és fegyverrel, a herceg elhatározta, hogy harcba száll a
közelgő tornán.
Elérkezett a nevezetes reggel. A küzdőteret a Vegán, a síkon,
közvetlenül Toledo sziklára épült falai alatt alakították ki, ahol a
nézők számára emelvényeket és karzatokat ácsoltak, amelyeket
díszes kárpittal borítottak, a naptól pedig selyemtetőkkel

183
árnyékoltak. Az ország szépségei mind összegyűltek ezeken a
karzatokon; míg lenn apródok és fegyvernökök társaságában
tolldíszes lovagok táncoltatták paripájukat, s közöttük mutatkoztak
feltűnően a tornán versengő hercegek. Az ország minden szépsége
elhalványult azonban, amikor Aldegonda hercegnő megjelent a
királyi pavilonban, és életében először vívta ki a világ bámulatát. Az
elragadtatás moraja futott végig a tömegen különleges bájától; a
kezére pályázó hercegek pedig, akik hírből ismerték szépségét, most
tízszeres hévvel készültek a viadalra.
A hercegnő tekintete azonban gondterhelt volt. Arcszíne gyakran
változott, láthatóan elégedetlen szemét fáradhatatlanul járatta a
tolldíszes lovagok seregén. A harsonák már-már megszólaltak, hogy
viadalra hívják a résztvevőket, amikor hírnök jelezte egy idegen
lovag érkezését, és Ahmed belovagolt a mezőre. Drágakövekkel
díszített páncélsisak emelkedett turbánja fölé, mellvértjét arany
domborítás tette ékessé, kardja és tőrje Fez valamelyik műhelyéből
származott és ékkövektől ragyogott. Kerek pajzsot vitt a vállán,
kezében pedig varázslatos dárdát tartott. Arab paripájának
gazdagon hímzett dísztakarója a földet súrolta; a büszke paripa
ágaskodott és prüszkölt a levegőbe, és örömmel nyerített fel,
mihelyst meglátta a hadrendbe állt fegyvereket. A herceg fenséges,
elegáns viselkedése minden szemet megragadott, s amikor
kihirdették nevét: „Szerelem Zarándoka”, heves szívdobogás és
általános izgalom lett úrrá a karzatok szép hölgyein.
Amikor azonban Ahmed a küzdőtérre jelentkezett, elzárták előle
az utat azzal, hogy csak hercegek nyerhetnek oda bebocsátást.
Bevallotta hát nevét és rangját. Még rosszabb! – Egy muszlim nem
vehet részt olyan tornán, amelyen egy keresztény hercegnő keze a
díj!
A rivális hercegek gőgös és fenyegető tekintettel vették körül, s
az egyik arcátlan modorú, de herkulesi termetű vetélytárs gyenge,
fiatalos alakját fitymálta és szerelmes álnevén gúnyolódott. A herceg
haragra gyűlt. Párbajra hívta ki riválisát. A kellő távolság felvétele
után nekilendültek, egymásnak rontottak, és az izmos gúnyolódó a
bűvös dárda első érintésétől kidőlt a nyeregből. Ezzel a herceg abba
is hagyta volna, de, jaj, démoni lóval és bűvös fegyverrel volt dolga,
amelyek felett – ha már akcióban vannak – senkinek sincs hatalma.

184
Az arab paripa a tömeg sűrűjébe rontott, a dárda felforgatott
mindent, ami elébe került; a szelíd herceg összevissza száguldozott
a mezőn, feldöntve kicsit és nagyot, nemest és közembert, fájdalmat
okozva önnön akaratlan cselekedeteivel. Az alattvalóit és vendégeit
ért erőszak miatt a király tombolt a dühtől. Előparancsolta összes
testőrét, de ahogyan jöttek, úgy kerültek le mind a lovukról. Maga a
király is ledobta díszköntösét, pajzsot s dárdát ragadott, és
szembelovagolt az idegennel, hogy megfélemlítse felséges
jelenlétével. De, jaj, őfelsége sem járt jobban, mint alattvalói; a ló és
a dárda nem tisztelte személyét. Ahmed megrémülve önmagától
teljes erővel a király ellen rontott, s egy pillanaton belül a királyi
lábak a levegőben jártak, a korona pedig a porban gurult.
Ebben a pillanatban a nap elérte a délkört, s a varázslat ereje
megtört; az arab paripa nekiiramodott a mezőnek, átugorta a
korlátot, bevetette magát a Tajóba, átúszott a vad sodráson és egy
szuszra visszavitte a barlangba a meglepett herceget, ott azután
elfoglalta helyét a vasasztal mellett, s újra úgy állt ott, mint egy
szobor. A herceg örült, hogy végre leszállhat a lóról, helyükre rakta
a fegyvereket, és várta, hogy a sors milyen csapását kell még
elviselnie. Azután csak ült magában a barlangban, s mindegyre azon
a kétségbeejtő helyzeten rágódott, amelybe a démoni ló és a bűvös
fegyver juttatta. Toledóban soha többé nem mutatkozhat, miután
így megszégyenítette az ottani lovagságot és ily durván bántalmazta
a királyt. És mit gondolhat a hercegnő féktelen, erőszakos
magatartásáról? Szorongással telve elküldte szárnyas küldönceit,
hogy szerezzenek híreket. A papagáj végigjárta a város minden
közterét, népszerű helyét, és rövidesen sokféle szóbeszéddel tért
vissza. Toledóban általános a döbbenet. A hercegnőt ájultan vitték a
palotába, a lovagi tornának a felfordulás véget vetett; mindenki a
muszlim lovag váratlan megjelenéséről, elképesztő tetteiről és
furcsa eltűnéséről beszél. Egyesek mór mágusnak vélik, mások
emberi alakot öltött démonnak, megint mások összefüggésbe
hozzák a hegyek belsejében varázslat alatt elrejtett harcosok
legendájával, s úgy gondolják, azok egyike lehetett, aki most hirtelen
kitört rejtekéből. Abban mindenki egyetértett, hogy közönséges
halandó nem vihetett végbe ilyen csodát, nem üthette volna ki a
nyeregből a jól kiképzett, rendíthetetlen keresztény harcosokat.

185
 A bagoly éjjel repült ki, és időnként háztetőre vagy kéményre
ereszkedve keringett a sötét város fölött. Azután a királyi palota felé
irányította röptét, amely Toledo sziklás csúcsán állt; végigólálkodta
oromzatait és balkonjait, hallgatózott minden falrepedésnél, dülledt
szemét meresztgetve minden ablaknál, ahonnan fény szűrődött,
megrémisztve két-három udvarhölgyet. Csak amikor már a pirkadat
jelei mutatkoztak a hegyek fölött, akkor tért vissza felderítőútjáról,
és számolt be a hercegnek arról, amit látott.
– Amikor az egyik legmagasabb torony körül kutakodtam, az
ablakon át egy gyönyörű hercegnőt pillantottam meg. Egy heverőn
feküdt szolgálókkal és orvosokkal körülvéve, de ő nem tartott igényt
sem segítségükre, sem tanácsaikra. Amikor elvonultak, láttam, hogy
a hercegnő egy levelet húz elő kebléből, azt olvassa, csókolgatja, és
hangosan siránkozik, amitől egy olyan filozófus, amilyen én vagyok,
nagyon meg tud hatódni.
Ahmed gyöngéd szívét elszomorították ezek a hírek.
– Mennyire igazak voltak a szavaid, oh, bölcs Ibn Bonabben! –
kiáltott fel. – Gond, bánat és álmatlan éjszakák jutnak osztályrészül
a szerelmeseknek. Allah óvja meg a hercegnőt vészes hatásától
annak a valaminek, amit szerelemnek neveznek!
A Toledóból származó későbbi értesülések igazolták a bagoly
jelentését. A város a szorongás és az aggodalom színhelyévé vált. A
hercegnőt a palota legmagasabb tornyába költöztették, és
fokozottan őriztek minden arra vezető utat. Időközben elemésztő
melankólia lett úrrá a hercegnőn, amelynek okára senki sem tudott
rájönni – megtagadta magától az ételt, minden vigasztalás süket
fülekre talált nála. A legnagyobb tudású orvosok is hiába
próbálkoztak; úgy gondolták, valamilyen varázslat kerítette
hatalmába a hercegnőt; a király erre kihirdette: aki meg tudja
gyógyítani a lányát, megkapja a királyi kincstár legdrágább kincsét.
Amikor a sarokban szunyókáló bagoly meghallotta a felhívást,
kimeresztette nagy szemét, és még titokzatosabbnak tűnt, mint
eleddig.
– Allah akbar! – kiáltotta. – Boldog lehet az az ember, akinek
sikerül meggyógyítania a hercegnőt, és tudja, hogy mit válasszon a
királyi kincstárból!
– Mire gondolsz, nagyra becsült bagoly? – kérdezte Ahmed.

186
 – Hallgasd meg, oh, herceg, amit el akarok mondani! Tudnod kell,
hogy mi, baglyok tanult társaság vagyunk, és vonzódunk az okkult
tudományokhoz és a múltba nyúló kutakodáshoz. Egyik felderítő
utamon Toledo kupolái és tornyocskái fölött felfedeztem a
régiségkutató baglyok kollégiumát, amely összejöveteleit abban a
nagy, boltíves toronyban tartotta, ahol a királyi kincstár van
elhelyezve. Ott vitatták meg a kincstárban felhalmozott régi
ékkövek és ékszerek, arany- és ezüstedények formáit és feliratait, az
egyes országok és korszakok divatját, de leginkább bizonyos olyan
reliktumok és talizmánok iránt érdeklődtek, amelyek a kincstárban
Roderik gót király idejéből származtak. Volt ezek között egy
szantálfa láda, amelyet keleti műhelyben készült acélpántok védtek,
s amelyen egy, csak néhány tudós által ismert misztikus jelekből álló
felirat volt. Ezzel a ládával és feliratával a kollégium több
összejövetele is foglalkozott, hosszan és hevesen vitatkozva.
Látogatásomkor éppen egy nagyon öreg, Egyiptomból érkezett
bagoly ült a ládán és tartotta előadását a feliratról, amely alapján azt
bizonyította, hogy a láda Bölcs Salamon trónjának selyemszőnyegét
rejti, amit minden kétséget kizáróan azok a zsidók hoztak magukkal,
akik Toledóba menekültek Jeruzsálem eleste után.
Amikor a bagoly befejezte történeti eszmefuttatását, a herceg egy
ideig elmerült gondolataiban.
– Azt hallottam a bölcs Ibn Bonabbentől – kezdte –, hogy
csodálatos tulajdonságai vannak ennek az ereklyének, amely eltűnt
Jeruzsálem elestekor, és valószínűleg örökre elveszett az emberiség
számára. Minden bizonnyal pecsét alatt őrzött titka lehetett ez
Toledo keresztényeinek. Ha birtokába kerülhetnék annak a
szőnyegnek, biztos lehetne a szerencsém.
Másnap a herceg félretette díszes ruháját és a sivatagi arabok
egyszerű viseletét öltötte magára. Arcát napbarnította árnyalatúra
festette, így senki sem ismerhette fel benne a jó megjelenésű
harcost, aki akkora ámulatot és riadalmat keltett a lovagi tornán.
Bottal a kezében, oldalán vándortarisznyával, benne egy kis
pásztorsíppal elindult Toledóba, és jelentkezett a királyi palota
kapujában pályázóként a díjra, amelyet a király a hercegkisasszony
meggyógyításáért tűzött ki. Az őrök ökölcsapásokkal igyekeztek
elzavarni.

187
 – Mit akar itt egy arab csavargó – mondták –, amikor az ország
legbölcsebb tudósai is csődöt mondtak.
A király azonban meghallotta a lármát, és megparancsolta, hogy
vezessék elébe az arabot.
– Leghatalmasabb király – kezdte Ahmed –, egy beduin arab áll
előtted, aki életének nagyobb részét a sivatag magányában töltötte.
A pusztaságok köztudomásúan kedvelt tartózkodási helyei a
démonoknak és a rossz szellemeknek, amelyek zaklatnak
bennünket, szegény pásztorokat magányos őrködésünkben,
hatalmukba kerítik nyájainkat, csordáinkat, még a békés tevéket is
megvadítják. Velük szemben a zene az ellenszerünk; legendás
dallamaink vannak, amelyek nemzedékről nemzedékre szállnak,
azokat kántáljuk és fújjuk el, hogy elűzzük ezeket a rossz
szellemeket. Egy ősi családból származom, és teljes birtokában
vagyok e képességnek. Ha bármilyen efféle rossz szellem tartja
varázslat alatt a leányodat, fejemet teszem rá, hogy megszabadítom
őt annak hatalma alól.
A király, aki intelligens ember volt, tisztában volt azzal, hogy az
arabok csodálatos titkok birtokában vannak, és reménnyel töltötték
el a herceg magabiztos szavai. Azonnal a több ajtóval is védett,
magas toronyhoz vezette, amelynek tetején volt a hercegnő szobája.
Az ablakok egy mellvéddel körülvett teraszra nyíltak, amely kilátást
kínált a városra és környékére. Az ablakokat azonban elsötétítették,
mert bent feküdt a hercegnő, kiszolgáltatva az elemésztő bánatnak,
elutasítva minden vigasztalást.
A herceg leült a teraszon és pásztorsípján elfújt néhány
jellegzetes arab dallamot, amit szolgálóitól tanult Granadában, a
Generalifében. A hercegnő érzéketlen maradt, a jelen lévő doktorok
pedig hitetlenkedve rázták fejüket és lenézően mosolyogtak.
Végül a herceg letette a sípot, és egy egyszerű dallamra
elkántálta szerelmes versét abból a levélből, amelyben megvallotta
szenvedélyét.
A hercegnő felismerte a sorokat, bizonytalan öröm lopódzott a
szívébe; felemelte fejét és figyelt, szemében könnycseppek jelentek
meg és folytak alá arcán, keble lüktetett a feltoluló érzelmektől.
Legszívesebben kérte volna, hogy hozzák elébe a dalnokot, de
szemérmessége némán tartotta. A király azonban megérezte

188
kívánságát, és parancsára Ahmedet a szobába vezették. A
szerelmesek elővigyázatosak voltak, épp csak egy rövid pillantást
váltottak egymással, e pillantásokban azonban kötetnyi tartalom
volt. Zene ennél tökéletesebb győzelmet még sohasem aratott.
Visszatért a hercegnő finom orcájának pírja, ajkának frissessége és a
harmatfény epekedő szemébe.
A jelenlévő orvosok döbbenten néztek egymásra. A király
félelemmel vegyes csodálattal fordult az arab dalnokhoz.
– Remek fiatalember vagy! – kiáltotta – Ezentúl udvarom első
számú orvosa leszel, és más javallatra nem is lesz szükség, csak
melódiádra. Most pedig megkapod a díjat: kincstáram legdrágább
ékszerét.
– Oh, király – válaszolta Ahmed –, nem érdekel engem sem arany,
sem ezüst, sem drágakő. Van viszont egy reliktum a kincstáradban,
amit még annak idején a Toledóban uralkodó muszlimok helyeztek
el ott. Egy selyemszőnyeget rejtő szantálfa láda: azt add nekem,
azzal tökéletesen megelégszem.
Mindenki meglepődött az arab mértékletességén, még inkább,
amikor behozták a szantálfa ládát, és előhúzták belőle a szőnyeget.
Finom, zöld selyem volt, tele héber és káldeus betűkkel. Az udvari
orvosok összenéztek, egymás vállát veregették, és mosolyogtak új
praktizáló társuk együgyűségén, hogy beérte ilyen hitvány
jutalommal.
– Ez a szőnyeg – mondta a herceg –, egykoron Bölcs Salamon
trónját borította; van annyira értékes, hogy most egy szépség lábai
alá kerülhessen.
Így szólván kiterítette a szőnyeget a teraszra, a kerevet elé,
amelyet a hercegnőnek hoztak, majd leült a hercegnő lábaihoz.
– Ki az – kérdezte –, aki szembe merne szállni azzal, ami a sors
könyvében megíratott? Lám, az asztrológusok jóslata beigazolódott.
Tudd meg, oh, király, hogy leányod és én titokban már régen
szeretjük egymást! Ismerd fel bennem a Szerelem Zarándokát!
Alig hagyták el ajkát e szavak, a szőnyeg a levegőbe emelkedett,
magával ragadva a herceget és a hercegnőt. A király és a doktorok
tátott szájjal és meredt tekintettel bámultak utánuk, mígnem fekete
pontocskává váltak egy fehér felhő előtt, majd eltűntek az égbolt
kékjében.

189
 A király első dühében kincstárnokát vonta kérdőre.
– Hogyan engedhetted meg – kérdezte –, hogy egy ilyen értékes
ereklye egy hitetlen birtokába kerüljön?
– Jaj, uram, nem tudtunk erről a tulajdonságáról, a láda feliratát
sem tudtuk megfejteni. Ha tényleg a Bölcs Salamon trónját borító
szőnyegről van szó, annak bűvös ereje van: képes a levegőben
szállítani gazdáját egyik helyről a másikra.
A király nagy sereget gyűjtött, és elindult Granada felé a
szökevények üldözésére. A menetelés hosszú és fáradságos volt.
Miután a granadai Vegán letáboroztak, követet küldött, leánya
visszaszolgáltatását követelve. Granadából erre teljes kísérettel
maga az ottani király jött elébe. Felismerte benne a dalnokot, mivel
időközben, apja halála után Ahmed lépett a trónra, a gyönyörű
Aldegondából pedig szultána lett.
A keresztény királyt könnyű volt megbékíteni, miután
meggyőződött róla, hogy leánya megtarthatta vallását; nem mintha
a király annyira bigott lett volna, inkább azért, mert a hit uralkodói
körökben mindig is büszkeségi és protokolláris kérdés volt. Véres
ütközetek helyett ünnepségek és mulatságok követték egymást,
melyek végeztével a király elégedetten tért vissza Toledóba; a fiatal
pár pedig változatlanul boldogságban és bölcsen uralkodott az
Alhambrában.
Ejtsünk még néhány szót arról, hogy a bagoly és a papagáj külön-
külön követte a herceget Granadába, az utat kényelmes szakaszokra
osztották; az előbbi éjszakánként repült és családjának különböző
örökölt birtokain tartott pihenőt, a másik az útba eső városok
mindegyikének bohém társaságában megfordult.
Ahmed hálásan viszonozta nekik a zarándokút során tett
szolgálatukat. A baglyot főminiszternek nevezte ki, a papagájt pedig
ceremóniamesterévé. Mondani sem kell, nem akadt még királyság,
amelyet bölcsebben igazgattak volna, sem királyi udvar, amelyben
pontosabban betartották volna az etikett szabályait.

190
 Séta a dombok közt

Gyakori szórakozásom volt, hogy alkonyatkor, amikor már enyhült a

hőség, hosszú sétát tettem a környező dombok közt, az árnyas
völgyekben, történész-fegyverhordozóm, Mateo társaságában,
akinek anekdotázására ilyenkor korlátlan engedélyt adtam; s szinte
nem akadt olyan szikla, rom vagy bedőlt kút, elhagyatott szurdok,
amelyről ne lett volna valamilyen csodás története, vagy
legfőképpen arannyal kapcsolatos legendája, hisz nincs még egy
ilyen szegény ördög, aki ennyire bőkezűen osztogatná az elrejtett
kincseket.
Az együk ilyen kószálás alkalmával Mateo a szokásosnál is
bőbeszédűbb volt. A nap éppen lenyugodott, amikor kiléptünk a
hatalmas Igazság kapuján, és egy fasort követve leereszkedtünk a
Hétszintes torony (Torre de los Siete Suelos) tövében lévő, füge és
gránátalma alkotta bozótoshoz, ahhoz a toronyhoz tehát, amelyen át
állítólag Boabdil távozott, amikor feladta fővárosát. Az alapzatban
lévő alacsony folyosóra mutatva Mateo valami szörnyűséges
manóról vagy koboldról beszélt, amely állítólag már a mór idők óta
megszállva tartja a tornyot, és őrzi a muszlim király kincseit. Az éji
csendben néha elő is jön, és fejetlen ló alakjában, amelyet hat kutya
üldöz iszonyú vonítással és üvöltéssel, végigrohan az Alhambra
sétányain és Granada utcáin.
– Mondja csak, Mateo, találkozott vele személyesen is
bolyongásai során? – érdeklődtem.
– Én , señor, hál’ istennek nem, de a nagyapám, a szabómester,
sok olyan embert ismert, aki már látta, mert valaha gyakrabban
jelentkezett, mint manapság; hol ilyen, hol olyan alakban.
Granadában mindenki hallott már Belludóról, mert az
öregasszonyok és a nővérek vele ijesztgetik a síró gyerekeket.

191
Állítólag ő az egyik kegyetlen mór királynak a szelleme, aki megölte
hat fiát, és ez alatt a boltozat alatt temette el őket, akik most
éjszakánként bosszúból üldözik őt.
Inkább nem fejtem ki részletesen mindazt, amit a derék Mateo
révén megtudtam e félelmetes rémalakról, aki valóban időtlen idők
óta kedvenc szereplője Granadában a dajkameséknek és a
szájhagyománynak, és akiről tisztelettel megemlékezett egy hajdani
itteni tudós geográfus és történész is.
Az izgalmas épületet elhagyva folytattuk utunkat a Generalife
viruló gyümölcsösének érintésével, ahol két vagy három fülemüle
ontotta magából a változatos dallamfolyamokat. A gyümölcsöst
elhagyva néhány mór ciszterna előtt haladtunk el, ezekhez egy, a
sziklás hegy belsejébe vezető ajtó tartozott, amely akkor már be volt
falazva. A ciszternák – miként arról Mateo tájékoztatott –
gyerekkorában kedvenc fürdőhelyei voltak neki és társainak,
mígnem elriasztotta őket egy förtelmes mór története, aki időnként
kirontott a sziklába vájt ajtón, hogy foglyul ejtse az óvatlan
fürdőzőket.
Elhagyva e kísérteties ciszternákat, sétánkat egy elhagyatott
öszvércsapáson folytattuk, amely a dombok közt kanyargott, s
hamarosan zord, mélabús hegyek közt találtuk magunkat. Alig
voltak itt fák, és ha mégis, zöldjük csak imitt-amott volt. Ameddig a
szem ellátott minden kihalt és terméketlen volt, és nehéz volt
elhinni, hogy éppen csak elhagytuk a Generalife viruló
gyümölcsöseit és függőkertjeit, hogy a fenséges Granada, a ligetek és
források városának közelében járunk. De hát ilyen a táj Spanyol-
országban: vad és egy pillanat elég ahhoz, hogy kiszakítsa magát a
művelésből; egymást kíséri a sivatag és a kert.
A keskeny szoros, amelyen fölfelé haladtunk, Mateo szerint a
Barranco de la tintaja, azaz az Agyagkorsó szakadéknevet viseli,
annak a mór arannyal teli agyagkorsónak az emlékére, amelyet
hajdanán itt találtak. Szegény Mateónak egyfolytában az ilyen
aranylegendák körül forogtak a gondolatai.
– Vajon mit jelent az a kereszt, amit ott áll egy kőhalom tetején? –
kérdeztem Mateót.
– Ó, semmi különöset – felelte –, egy öszvérhajcsárt öltek ott meg
évekkel ezelőtt.

192
 – Szóval azt mondod Mateo, hogy rablók és gyilkosok vannak itt,
közvetlenül az Alhambra kapujában?
– Most már nincsenek, señor, ez az eset korábban történt, amikor
még rengeteg züllött alak kóborolt az erőd körül, de ezek már mind
eltűntek innen. Csak a cigányok maradtak, akik a domboldalakba
vájt barlangokban élnek, s akik közül persze sokan bármire
képesek, de gyilkosság már hosszú ideje nem volt errefelé. Azt az
embert, aki megölte az öszvérhajcsárt, felakasztották az erődben.
Ösvényünk tovább haladt felfelé a vízmosásban, miközben balról
elhagytunk egy zordon magaslatot, a Sille del Morót, a Mór székét,
amiről a hagyomány úgy tudja, hogy egy palotaforradalom idején a
szerencsétlen Boabdil egészen idáig menekült, és egész nap a szikla
csúcsár ült, bánatosan tekintve le pártütő városára.
Végül megérkeztünk a Granada fölötti hegyfok legmagasabb
részéhez, amelyet a Nap-hegynek hívtak. Közeledett az este; a
lenyugvó nap éppen a legmagasabb csúcsot aranyozta be. Itt is, ott
is magányos pásztorokat láttunk, amint lefelé terelték nyájukat,
hogy éjszakára karámba tereljék őket, vagy öszvérhajcsárokat el-
elmaradozó állataikkal a hegyi ösvényen tekeregve, akik igyekeztek,
hogy elérjék a városkaput, mielőtt még beesteledik.
Váratlanul a katedrális harangjának mély hangjai áradtak felénk
a hegyszorosokból, hirdetve az oration, azaz az ájtatosság idejét.
Erre válaszoltak a templomok harangtornyai és a hegyek között
meghúzódó kolostorok dallamos harangjai. A pásztor megállt a
hegyoldalban, az öszvérhajcsár az út közepén; levették kalapjukat,
és egy ideig mozdulatlanul álltak, elmormolva esti imájukat. Ebben a
szokásban valami különösen kellemes ünnepélyesség rejlik, amikor
egyetlen jelre a környék minden emberi lénye egyesül, hogy hálát
adjon Istennek az aznapi könyörületért. Mindez gyorsan tovatűnő
áhítattal vonja be a tájat, s az ünnepélyességben nem kis szerepet
játszik a teljes dicsfényében lenyugvó nap látványa, s a táj kietlen,
elhagyatott volta is fokozta ezt a hangulatot. A kísérteties Nap-hegy
sivár csúcsán voltunk, ahol a romos medencék és ciszternák, a
hatalmas épületek omladozó talapzatai egykor népes lakosságról
tanúskodtak, de ahol most minden csendes és kihalt volt.
Miközben elmerengtünk a régi idők emléke felett, egy kerek
gödörhöz értünk, amely mélyen hatolt a hegy lábába, s amelyet

193
Mateo úgy mutatott be, mint a hely csodáinak és rejtélyeinek
egyikét. Én egyszerű kútnak véltem, amelyet fáradhatatlan mórok
fúrtak, hogy a lehető legnagyobb tisztaságban jussanak hozzá
kedvenc őselemükhöz. Mateónak azonban másféle története volt,
amely jobban illett egyéniségéhez. A hiedelem szerint, amelyben
apja és nagyapja töretlenül hitt, ez volt a hegy alatti barlangok
bejárata, amelyekben Boabdil és udvartartása nyugszik, és ahonnan
aztán éjszaka, meghatározott időpontokban előjönnek, hogy
meglátogassák egykori lakhelyüket.

– Ó, señor, ez a hegy teli van ilyenféle csodákkal. Egy másik

helyen is volt egy ehhez hasonló gödör, amelyben láncon egy
vasedény függött; és senki sem tudta, hogy mi van az edényben,
mert az folyton le volt fedve, de mindenki úgy gondolta, hogy mór
arannyal van tele. Sokan megpróbálták kiemelni, mivel elérhető
közelségben látszott, azonban abban a pillanatban, hogy

194
megérintették, egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, és nem jött fel egy
ideig. Végül valaki, aki úgy vélte, hogy az edény bizonyosan meg van
babonázva, megérintette egy kereszttel, abban a hitben, hogy így
megtörik a varázs, az edény azonban eltűnt a mélyben, és többé
senki sem látta.
– Minden úgy igaz, señor, ahogy mondtam, a nagyapám
szemtanúja volt ennek.
– Hogyan volt a nagyapja szemtanú, Mateo, látta az edényt?
– Azt nem, señor, de látta a gödröt, ahol azelőtt az edény függött.
– Hát ez tényleg egyre megy, Mateo.
A leereszkedő alkony, amely ezen a szélességen egyébként sem
tart sokáig, arra ösztönzött, hogy minél előbb elhagyjuk a
kísértetjárta földet. Ahogy lefelé ereszkedtünk a hegyszorosban,
nem láttunk már se pásztort, se öszvérhajcsárt, és hallani sem
hallottunk semmit saját lépteinken és magányos tücsökciripelésen
kívül. A völgy árnyai mind sűrűbbé váltak, majd teljesen ránk borult
a sötétség. Csak a Sierra Nevada magasba nyúló ormai tartottak
vissza egy-egy megkésett sugárnyit a nappali fényből; hamvas
csúcsai vakítóan ragyogtak a sötétkék égbolt előterében, és a légkör
különös tisztasága miatt egészen közelinek tűntek.
– Milyen közelinek látszik a Sierra ma este – mondta Mateo –,
úgy tűnik, mintha a kezünkkel megérinthetnénk, pedig sok-sok
mérföldnyire van innen.
Miközben Mateo beszélt, egy csillag jelent meg a hóval borított
hegyorom fölött, az egyedüli csillag, amelyik már látható volt az
égen, és oly tisztán, oly fényesen ragyogott, hogy őszinte gyermeki
örömöt váltott ki Mateóból.
– ¡Que estrella hermosa, que clara y limpia es! – ¡No puecia ser
estrella más brillante! (Milyen gyönyörű csillag! Milyen tiszta és
ragyogó – ennél fényesebb csillag már nem lehet!)
Gyakran tapasztaltam az egyszerű spanyol emberek ilyesfajta
érzékenységét a természeti jelenségek iránt. Egy csillag fénye, egy
virág szépsége és illata, egy forrás kristálytisztasága poétikus
élvezetet vált ki belőlük, s oly dallamos megfogalmazást, amilyet
csak ki tud fejezni nagyszerű nyelvük, így adnak kifejezést
elragadtatásuknak.

195
 – Mateo, mik azok a fények, amelyeket pislákolni látok a Sierra
Nevada hosszában, közvetlenül a havas tájék alatt, és amelyeket
akár csillagoknak is vélhetnék, ha nem vöröses színük lenne, s nem
a sötét hegyoldal lenne mögöttük?
– Azok ott, señor, tüzek, azok az emberek gyújtották, akik havat
és jeget gyűjtenek és szállítanak Granadába. Öszvérükkel vagy
szamarukkal minden délután felmennek a hegyre, majd fordulnak is
vissza, megpihenve kissé a tűz mellett, míg mások megrakják
málhás kosaraikat. Azután leereszkednek a hegyről, úgy hogy még
napkelte előtt elérjék Granada kapuit. Ez a Sierra Nevada egy
jégtömb Andalúzia kellős közepén, amelynek az a rendeltetése, hogy
a nyarat hűvösen tartsa.
Most már teljesen sötét volt; végighaladtunk a barrancón, ahol a
megölt öszvérhajcsár keresztje állott, amikor néhány távoli
fényfoltot vettem észre, amelyek láthatóan felfelé haladtak a
vízmosásban. Amikor közelebb értek, a fényfoltok égő fáklyáknak
bizonyultak, amelyeket feketébe öltözött, különös alakok vittek;
szomorú felvonulás lett volna ez bárhol, de még inkább az volt ezen
a kietlen, elhagyatott helyen.
Mateo közel hajolva súgta, hogy ez gyászmenet, amely halottat
visz a dombok közt lévő temetkezési helyre.
Ahogy a menet elhaladt mellettünk, a fáklyák gyászos fénye,
amely a résztvevők barázdás arcára és köntösére hullott, a lehető
legbizarrabb és egyben hátborzongató hatást eredményezte:
kirajzolta a halott arcvonásait, akit spanyol szokás szerint
fedetlenül, nyitott ravatalon cipeltek. Megálltam egy időre a
gyászmenet után nézve, amint felfelé kanyargóit a sötét
hegyszorosban. A látvány eszembe juttatott egy régi történetet,
amelyben démonok menete hozza fel egy bűnös testét Stromboli
kráteréből.
– Ó, señor – ajánlkozott Mateo –, elmesélhetném egy régi
processzió történetét, amely itt játszódott a hegyekben, de félek,
hogy kinevetne, és azt mondaná, hogy ez is egyike szabó nagyapám
hiedelmeinek.
– Semmiképpen, Mateo. Hiszen, nincs ami jobban
elszórakoztatna, mint egy csodás legenda.

196
 – Nos, señor, a történet egy olyan emberről szól, aki szintén havat
gyűjteni jár a Sierra Nevadára.
– Sok-sok évvel ezelőtt, még a nagyapám idejében élt egy idős
ember, név szerint Tío Nicolo (Miklós bátya), aki megrakta hóval és
jéggel a málhás kosarakat, majd indult lefelé a hegyről. Nagyon
álmos volt, ezért amint felszállt az öszvérre, mindjárt el is aludt,
fejét hol egyik, hol másik oldalra döntve, bólintgatva haladt,
miközben a biztos lábú öreg öszvér végiglépdelt a szakadék szélén,
majd leereszkedett az omladozó barrancókon, ugyanolyan
biztonságosan és szilárdan, mintha teljesen sík terepen járna. Jó idő
múlva Tío Nicolo felébredt és körülnézett, majd megdörzsölte a
szemét – amire éppenséggel jó oka volt. A hold majdhogynem
nappali fényt árasztott, és ő látta odalent a várost, amely sima volt,
akár a tenyere; fényes, fehér épületeivel olyan volt, mint egy nagy
ezüsttál, de Úristen!, señor, semmiben sem hasonlított a városra,
amit alig néhány órával azelőtt hagyott el. A katedrális nagy
kupolája és tornyocskái, a templomok csúcsos tornyai, a kolostorok
dísztornyocskái helyett, amelyek fölé rendesen felszentelt kereszt
emelkedik, nem látott mást, mint mór mecseteket, minareteket és
kupolákat, mind-mind olyan villogó félholddal ékesítve, amilyen a
barbár lobogókon látható. Nos, señor, képzelheti, hogy Tío Nicolo
jócskán összezavarodott mindettől, és amint nézett lefelé a városra,
egy egész hadsereget látott felfelé masírozni, kanyarogva a
hegyszorosban, hol a holdfényben, hol az árnyékban. Ahogy
közelebb értek, látta, hogy lovasok és gyalogosok is voltak,
mindannyian mór fegyverzetben. Tío Nicolo megpróbált kitérni az
útjukból, de az öreg öszvér megmakacsolta magát, és nem volt
hajlandó megmozdulni, s közben reszketett, mint a nyárfalevél,
mert hát, señor, a balga állat az ilyesmitől ugyanúgy megijed, mint az
emberi lény. Szóval, señor, a szellem hadsereg masírozva közeledett,
volt, aki láthatóan trombitát fújt, mások dobot vertek, és
összecsapták a cintányérokat, mégsem hallattak egyetlen hangot
sem; mindannyian a legkisebb nesz nélkül haladtak el, ahogyan a
festett hadsereget láttam a színpadon átvonulni a granadai
színházban, és mind holtsápadtnak látszottak. Végül Tío Nicolo
meglátta, hogy a sereg élén, két fekete mór lovas között maga
Granada főinkvizítora lovagol egy hófehér öszvéren. Meglepődött,

197
hogy a főpapot ilyen társaságban látja, mivel a főinkvizítor a mórok,
mi több, mindenféle hitetlen, zsidó és eretnek iránti gyűlöletéről
volt híres, akiket tűzzel-vassal irtott. Viszont Tío Nicolo egy ilyen
magas rangú egyházi személy közelében most már biztonságban
érezte magát. így aztán keresztet vetett, és éppen áldást kért,
amikor – hombre! – hatalmas ütés érte, amely őt is és az öszvérét is
ledöntötte a meredek földsánc széléről, ahonnan hanyatt- homlok
gurultak le a mélybe. Tío Nicolo csak jóval napkelte után nyerte
vissza az eszméletét, és egy mély szakadékfenekén találta magát;
öszvére mellette legelészett, s a hórakomány már teljesen elolvadt.
Alaposan összezúzva és összehorzsolva vánszorgott vissza
Granadába, de örült, hogy ugyanolyannak láthatja a várost, mint
rendesen, keresztény templomtornyokkal, keresztekkel. Amikor
éjjeli kalandjának történetét elmesélte, mindenki kinevette, egyesek
szerint az egészet álmodta, amikor elbóbiskolt az öszvéren; mások
úgy vélték, hogy az egész a saját kitalációja; de a különös az volt,
señor, és az emberek aztán már kezdték komolyan venni a dolgot,
hogy a főinkvizítor egy éven belül meghalt. Gyakran hallottam
nagyapámtól, a szabótól, hogy a pap hasonmását kísérő
szellemhadsereg sokkal többet jelentett, mint amennyit az emberek
feltételezni mertek.
– Vagyis azt sejteted, Mateo barátom, hogy valamiféle mór pokol
tornáca vagy purgatórium van e hegyek belsejében, oda hurcolták
az inkvizítor atyát.
– Isten ments, señor! Én erről semmit sem tudok. Én csak
elmondtam, amit a nagyapámtól hallottam.
Mire Mateo befejezte a meséjét, amelyet én itt most sokkal
tömörebben adtam elő, és amely eredetileg számos magyarázattal
volt megtűzdelve és aprólékos részletekkel kiszínezve, elértük az
Alhambra kapuját.
A csodás történetek, amelyeket Mateo sétánk elején, a Hétszintes
torony körül emlegetett, végül, mint rendesen, a kísértetekkel
kapcsolatos kutakodásaimat erősítették meg. Megállapíthattam,
hogy Belludo, a félelmetes rémalak Granadában időtlen idők óta
kedvenc szereplője a dajkameséknek és a népi hiedelmeknek, és
hogy egy régi helyi történész és térképész is nagy tisztelettel tett
róla említést. Egy ilyen hiedelem töredék darabkáit

198
összegyűjtöttem, nagy keservesen összeraktam, és a következő
legendává alakítottam, amelyhez csupán néhány lábjegyzetet és
hivatkozást kellene csatolni ahhoz, hogy elfoglalja helyét azon
művek sorában, amelyek tartalmát a szigorú kritika történelmi
tényként fogadja el.

199
 Legenda a mór
hagyatékáról

Az erődítményen belül, a királyi palota előtt van egy hatalmas nyílt

térség, a Ciszternák tere (Plaza de los Aljibes), amely a nevét az
alatta lévő, az emberi szem elől elrejtett víztározókról kapta,
amelyek már a mór idők óta ott vannak. E tér egyik sarkában
mélyen a sziklába fúrt kút található, amelynek vize kristálytiszta és
jéghideg. A mór kutaknak mindig is jó hírük volt, hiszen köztudott,
hogy a mórok mindent elkövettek azért, hogy elérjék a legtisztább
vízforrásokat. A kút, amelyről szó van, különösen nevezetes
Granadában, olyannyira, hogy a vízárusok – egyesek hatalmas
vizeskorsóval a vállukon, mások agyagedényekkel megrakott
szamarat terelve – fel-alá járkálnak az Alhambra meredek sétányain
hajnaltól késő estig.
A kutak és források a meleg éghajlatú vidékeken a bibliai idők
óta ismert helyei a történetcserélésnek, és e nevezetes kútnál is
naphosszat működik a rokkantak, öregasszonyok és az erőd más
dologtalan népeinek klubja, amelynek tagjai egy kőpadon ülnek a
ponyvatető alatt, amely a díjbeszedőt védi a naptól, és
pletykálkodással ütik el az időt, megkérdezve minden érkező
vízárust a városi hírek felől, azután hosszan kommentálják a
hallottakat. Nincs olyan órája a napnak, hogy ne lebzselnének ott
háziasszonyok és cselédlányok, fejükön vagy kezükben korsóval,
hogy belehallgassanak e kiváltságos személyek végtelen
locsogásába.
A kutat hajdanában látogató vízárusok között volt egy erős,
széles vállú, karikalábú fickó, akit Pedro Gilnek, röviden Peregilnek
hívtak. Vízárus lévén, természetesen gallego volt, vagyis galíciai

200
származású. A természet – úgy tűnik – az állatfajokhoz hasonlóan az
emberfajtákat is meghatározott feladatokra teremtette.
Franciaországban a cipőpucolók mind savoyaiak, a szállodaportások
mind svájciak; Angliában pedig a krinolin és a rizsporos haj idejében
senki sem tudta olyan ütemesen ringatni a gyaloghintót, mint egy
mocsárjáráshoz szokott ír. Ugyanígy, Spanyolországban a vízárusok
és a hordárok Galícia alacsony, izmos fiai voltak. Senki sem mondja,
hogy „szerezz nekem egy hordárt”, csak azt, hogy „hívj egy gallegót".
E kitérő után folytassuk Peregil történetét, a gallegóét, aki
egyetlen nagy agyagkorsóval kezdte az üzletet, amelyet a vállán
cipelt, fokozatosan azonban annyira megszedte magát, hogy
beszerezhetett egy alkalmas állatfajhoz tartozó segédet, egy
robosztus, szőrös szamarat. Hosszú fülű segítőtársa mindkét
oldalára, mint a málhás kosarakat szokás, vizeskorsókat akasztott,
letakarva fügefalevelekkel, így védve azokat a nap melegétől. Nem
volt nála szorgalmasabb és derűsebb vízárus egész Granadában.
Zengtek az utcák kellemes hangjától, ahol csak elhaladt szamarát
követve, és dalban előadta a szokásos nyári hirdetményt, amitől
visszhangoznak a spanyol városok: Quién quiere agua – agua más
fría que la nieve? (Ki akar vizet – a hónál hidegebb vizet? Ki akar
jéghideg és kristálytiszta vizet az Alhambra kútjából?)
Miközben gyöngyöző pohárral kínálta vevőjét, mindig volt
mosolyt kiváltó kedves szava, ha pedig az történetesen csinos dáma
vagy bájos kisasszonyka volt, sohasem maradt el a hamiskás
pillantás és a szépségének szóló bók. Ezért azután Peregik, a
gallegót a legudvariasabb, legkellemesebb és legboldogabb
halandók közé sorolták egész Granadában. Mégsem ő volt az, aki
leghangosabban énekelt, aki legtöbbet viccelődött, akinek
legkönnyebb volt a szíve. Vidám hangulata mellett a derék
Peregilnek megvolt a gondja-baja. Nagy családja volt, sok neveletlen
gyermekről kellett gondoskodnia, akik éhesek és lármásak voltak,
mint egy fészekalja fecskefióka, és ennivalót követelve vették őt
körül, amikor esténként hazatért. Volt egy társa is, aki azonban
minden volt, csak nem a segítője. A nő házassága előtt a falu szépe
volt, akit bolerótáncáról és kasztanyettacsattogtatásáról ismertek,
és aki korábbi hajlamaiból sokat megtartott, a derék Peregil által
nehéz munkával megkeresett pénzt cifraságokra költve, a szamarat

201
pedig arra használta, hogy falusi mulatságokat keressen fel vele
vasárnaponként, a szent napokon és a megszámlálhatatlan
ünnepnapon, amelyekből Spanyolországban több van, mint a
hétköznapokból. Mindezek mellett kissé renyhe, meglehetősen
lusta, főként pedig pletykás volt; elhanyagolta a házat, a háztartást
és minden mást is azért, hogy félretaposott papucsában végigjárja a
hasonlóan pletykás szomszédokat.
Ezzel szemben Peregil gondoskodó természetű volt, s így
engedelmesen nyakába vette a házasság minden terhét. Ugyanolyan
béketűrően viselte a feleség és a gyermekek minden költségét, mint
szamara a vizeskorsókat, s ha magában mérgelődött is, sohasem
vette a bátorságot, hogy renyhe nején számon kérje a háztartási
kötelezettségeket.
Gyermekeit úgy szerette, mind bagoly a fiókáit, saját képének
megsokszorozódását és örökkévalóvá tételét látta bennük, hiszen
izmos, széles vállú, karikalábú utódok voltak mindahányon. A derék
Peregil legnagyobb öröme az volt, ha néha megengedhetett
magának egy szerény ünnepnapot, maradt egy kis pénze, amit
elkölthetett, és magával vitte az egész fészekalja gyermeket –
közülük ki a karján lógott, ki az ingébe csimpaszkodott, ki a háta
mögött tipegett –, hogy ugrándozzanak a Vega kertjei közt, míg
felesége ünnepnapi barátaival táncolt a Darro völgyében.
Egy nyári este késői órája volt, a vízárusok többsége már
abbahagyta az aznapi gürcölést. Napközben a szokásosnál is
fülledtebb volt a levegő, az éjszaka azonban egyike volt azoknak a
holdvilágos éjszakáknak, amelyek a meleg éghajlaton élőket arra
csábítják, hogy kárpótolják magukat az egész napos hőségért és
tunyaságért, s éjfél utánig lődörögjenek a szabadban és élvezzék a
kellemesen friss levegőt. A vízfogyasztók tehát még az utcákon
voltak. Peregil mint figyelmes és gondos apa éhes gyermekeire
gondolt.
– Megteszek még egy utat a kúthoz – mondta –, hogy
megkeressem a kisebbek vasárnapi húslevesére valót.
Ezzel nekivágott az Alhambra felé vezető lejtőnek; menet közben
énekelt és időnként furkósbotjával egy- egy szívből jövő ütést mért
a szamár oldalára, akár a dal ütemére, akár a jószág felüdítésére,

202
mivel a botütések Spanyolországban helyettesíthetik minden
málhás állat abrakját.
Amikor a kúthoz ért, addigra már mindenki elment onnan, csak
egy mór öltözetet viselő idegen ült a holdfényben, a kőpadon.
Peregil megállt egy pillanatra, csodálkozva, némi megilletődéssel
nézte, de a mór erőtlenül magához intette.
– Beteg vagyok és gyenge – mondta –, segíts nekem visszajutni a
városba, és kétszer annyi pénzt kapsz tőlem, mint amennyit a
vizeskorsóiddal kereshetnél.
Az apró termetű vízárus becsületes szívét szánalom töltötte el az
idegen könyörgésétől.
– Isten nem engedi – mondta –, hogy díjat vagy jutalmat kérjek
egy egyszerű, humánus cselekedetért.
Segített a mórnak felszállni a szamárra, és lassan ereszkedni
kezdtek Granada felé; a muszlim annyira gyenge volt, hogy
támogatni kellett a szamár hátán, hogy le ne essen.
Amikor a városba értek, a vízárus megkérdezte tőle, hogy hová
vigye.
– Jaj, nincs nekem se házam, se szobám – mondta erőtlenül a mór
–, idegen vagyok az országban, engedd meg, hogy ma éjjel nálad
hajtsam le a fejem, és bőkezűen megfizetlek.
A becsületes Peregilnek így hitetlen vendég szakadt váratlanul a
nyakába, de túlságosan humánus volt, semmint hogy megtagadja a
fedelet egy ilyen kétségbeejtő helyzetben lévő embertársától, így hát
elvitte lakására a mórt. A gyerekek, akik a szamár patáinak
dobogását hallva ugyanúgy futottak elébe tátott szájjal, mint
rendesen, ijedten szaladtak vissza, amikor meglátták a turbános
idegent, és anyjuk szoknyája mögé bújtak. Ő pedig rettenthetetlenül
lépett előre, mint a csibéit védő kotlós a kóbor kutya közeledtére.
– Miféle hitetlen cimborát hoztál haza ilyen késői órán – kiabálta
–, még felhívod ránk az inkvizíció figyelmét!
– Nyugodj meg, asszony – válaszolta a gallego –, ez egy szegény,
beteg idegen, se barátja, se otthona, kidobnád az utcára, hogy ott
pusztuljon el?
Az asszony tovább tiltakozott volna, mert bár kalyibában lakott, a
ház becsületének ádáz védelmezője volt, a kis vízárus azonban
ezúttal megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó meghajolni

203
akarata előtt. Segített a mórnak leszáll ni a szamárról, a ház
leghidegebb részén a földre leterített neki egy gyékényfonatot és
egy báránybőrt, mert más ágynak valót szegénysége miatt nem
engedhetett meg magának.
A mórt kisvártatva olyan heves görcsök kerítették hatalmukba,
amelyek az egyszerű vízárus minden tudományát meghaladták. A
szegény pára szemében látszott a köszönet. Rohamainak egyik
szünetében magához hívta a vízárust, és halkan így szólt hozzá.
– Érzem, hogy közel a vég – mondta. – Ha meghalok, rád hagyok
egy ládikát irgalmasságod jutalmául.
Ezzel kinyitotta a köpenyét és megmutatta a testére szíjazott
szantálfa ládikát.
– Adja Isten, barátom – válaszolta a derék kis galle- go –, hogy
még sok évig élj, és legyen örömed a kincsedben, akármi legyen is
az!
A mór lehajtotta fejét, kezét a ládikára tette, és láthatóan még
mondani akart arról valamit, de görcsei még hevesebben tértek
vissza, és rövidesen kilehelte a lelkét.
A vízárus felesége ettől szinte tébolyulttá vált.
– Ez a te bolond jólelkűséged következménye – kiabálta –, amivel
mindig idegeneknek teszel szívességet! Mi lesz velünk, ha a
házunkban megtalálják a hullát? Börtönbe vetnek bennünket mint
gyilkosokat, ha meg elszökünk az életünket mentve, közjegyzők és
törvényszolgák erednek majd a nyomunkba.
Szegény Peregilt hasonló gondok gyötörték, és már majdnem
megbánta jócselekedetét. Végül azonban támadt egy gondolata.
– Még nem virradt meg – mondta. – Elviszem a holttestet a
városból, és elásom a Genil homokfövenyébe. Senki sem látta
bejönni hozzánk a mórt, és a haláláról sem fog tudni senki.
Ahogy mondta, úgy is tett. Felesége segített a szerencsétlen mór
tetemét belecsavarni a gyékénybe, amelyen kilehelte a lelkét,
keresztben ráfektették a szamár hátára, azután Peregil elindult vele
a folyópartra.
A balszerencse azonban úgy hozta, hogy a vízárussal szemben
lakott egy borbély, név szerint Pedrillo Pedrugo, az egyik
legtapintatlanabb és legfecsegőbb, leginkább bajkeverő tagja a
pletykások társaságának. Rosszarcú, póklábú, gerinctelen és

204
behízelgő modorú alak volt; a mások ügyeivel kapcsolatos
ismeretek terén a híres sevillai borbély sem múlhatta felül; annyira
sem tudta magában tartani a dolgokat, mint egy szita. Azt mondták,
ha aludt, egyik szemét és fülét akkor is nyitva tartotta, így még
álmában is láthatta és hallhatta, mi történik. Egyszóval
botránykrónikás volt a granadai hírharangok közt, és több vendége
volt, mint bárki másnak a szakmában.
A kotnyeles borbély hallotta, hogy Peregil éjjel nem a szokásos
órában tért haza, miként az asszony és a gyerekek kiáltozását is.
Folytonosan egy kis ablakban tartotta ugyanis a fejét, amely
kémlelőnyílásként szolgált, és látta, hogy szomszédja a házába
támogatott egy mór öltözetet viselő embert. Annyira különös volt ez
a látvány, hogy Pedrillo Pedrugo egy szikrát sem aludt azon az
éjszakán. Ötpercenként rohant a kémlelőnyíláshoz, lesve a
szomszédja ajtaján kiszűrődő fényt, és pirkadat előtt látta, amint
Peregil szamara szokatlan terhével elindult.
A kíváncsi borbélyt izgatta a dolog, felöltözött és csendesen
kilopakodott a házból, majd kellő távolságból követte a vízárust, és
látta, hogy az gödröt ás a Genil homokos partján és abban eltemet
valamit, ami holttestnek látszott.
A borbély hazasietett és reggelig idegeskedett műhelyében,
mindent felforgatva. Azután a hóna alá kapott egy tálat, és elindult,
hogy felkeresse házában mindennapos vendégét, az alcaldét. Az
alcalde éppen akkor ébredt. Pedrillo Pedrugo leültette egy
karosszékbe, nyakába tett egy kendőt, álla alá tartotta a meleg vizes
tálat és ujjaival puhítani kezdte szakállát.
– Különös dolgok történnek! – kezdte Pedrugo, aki egy
személyben volt borbély és rémhírterjesztő. – Különös dolgok!
Rablás, gyilkosság és temetés, mind egyetlen éjszaka alatt!
– Mi? Hogyan? Miről beszélsz? – kérdezte az alcalde.
– Arról van szó – válaszolt a borbély egy kis szappant kenve az
uraság orra és szája alá, mivel a spanyol borbélyok méltóságon
alulinak tartják a pamacs használatát –, hogy Peregil, a gallego
kirabolt és meggyilkolt egy muszlint mórt, majd eltemette még azon
az éjszakán. ¡Maldita sea la noche! (Átkozott legyen az éjszaka!)
– De hát honnan tudod mindezt? – kérdezte az alcalde.

205
 – Higgye el, señor, hallani fog még erről – válaszolta Pedrillo,
megfogta az alcalde orrát és lehúzta a borotvát.
Azután elmondta, mit látott. Befejezvén a borotválást, lemosta az
alcalde állát, és piszkos kendővel szárazra törölte, de közben még
mindig a muszlim kirablásáról, meggyilkolásáról és eltemetéséről
beszélt.
Történetesen az alcalde egyike volt Granada leginkább
hatalmaskodó, egyben legkapzsibb, legkorruptabb harácsolóinak.
Kétségtelen viszont, hogy nagyra értékelte az igazságosságot, hiszen
azt az arany súlyában mérte. Úgy vélte az üggyel kapcsolatban, hogy
ahol gyilkosság és rablás történt, ott nyilvánvalóan gazdag
zsákmány is lehetett – hogyan lehetne azt törvényesen kézbe venni?
A delikvens egyszerű elfogatása ugyanis csak az akasztottak számát
gyarapítaná, ám ha a zsákmányt sikerülne megszerezni, az a bírót
gazdagítaná, így – legalábbis meggyőződése szerint – az volna az
igazságszolgáltatás méltó befejezése. Ezekkel a gondolatokkal
hívatta leghűségesebb alguacilját, azaz törvényszolgáját, egy
ösztövér, mohó tekintetű fickót, aki rendjének hagyományát
követve régi spanyol ruházatot viselt, széles, mindkét oldalon
felhajtott karimájú fekete kalapot, mulatságos nyakfodrot, válláról
pedig kis fekete köpeny lógott, kifakult fekete alsóruházata kiemelte
betegesen sovány alakját; kezében vékony fehér botot tartott,
hivatalának rettegett jelképét. Így nézett ki a valódi régi spanyol
rendőrkopó, aki nyomába eredt szegény Peregilnek, és
magabiztosan lecsapott rá, még mielőtt hazaért volna, s szamarával
együtt az igazságosztó elé vezette.
Az alcalde a lehető legijesztőbb tekintetét vette fel.
– Hallgass, bűnös! – ordította olyan hangerővel, hogy a kis
gallego térdei megrogytak. – Hallgass, bűnös, fölösleges tagadni a
bűnödet, mert mindent tudok! Amit elkövettél, azért méltó
büntetésként akasztófa járna, de én könyörületes vagyok, és
hajlandó vagyok meghallgatni az érveidet. Az ember, aki gyilkosság
áldozata lett házadban, egy mór volt, egy hitetlen, vagyis hitünk
egyik ellensége. Kétségtelen tehát, hogy vallási buzgalmad hirtelen
rohamában ölted meg. Ezért elnéző leszek; add elő, amit elraboltál
tőle, és eltussoljuk az ügyet.

206
 A szegény vízárus az összes szenthez fohászkodott, hogy
tanúsítsák ártatlanságát, de sajnos egyikük sem jelent meg, s ha meg
is jelent volna, az alcalde a teljes kalendáriumnak sem hitt volna. A
vízárus részletesen, őszintén előadta a haldokló mór történetét, de
teljesen hiábavaló volt.
– Kitartasz tehát amellett – kérdezte a bíró –, hogy a mórnak nem
volt sem aranya, sem ékszere, amit megkívántál volna?
– Úgy éljek, méltóságos uram – válaszolta a vízárus –, nem volt
neki semmije, csak egy kis szantálfa ládikája, amit rám hagyott
jutalmul szolgálatomért.
– Egy szantálfa ládika! Egy szantálfa ládika! – kiáltott fel az
alcalde, és felcsillant a szeme a drágakövek gondolatától. – És hol
van az a doboz, hová rejtetted?
– Ha megengedi kegyelmed – válaszolta a vízárus –, a szamaram
egyik málhás kosarában van, és méltóságod szíves rendelkezésére
áll.
Alighogy kimondta e szavakat, a buzgó alguacil máris rohant, és
egy szempillantás alatt visszatért a különös szantálfa ládikával. Az
alcalde türelmetlenül, remegő kézzel nyitotta fel; körülvették, hogy
megpillantsák a remélt kincset, de csalódásukra a dobozban nem
volt más, csak egy arab betűkkel teleírt pergamentekercs és egy
viaszgyertya csonkja.
Ha semmi haszon nem származik a fogoly elítéléséből, az
igazságszolgáltatás még Spanyolországban is hajlamos tárgyilagos
lenni. Az alcalde miután magához tért csalódottságából, és
megállapította, hogy a ládikában valóban nem volt rablózsákmány,
már szenvtelenül hallgatta a vízárus magyarázkodását, amit
feleségének tanúskodása is megerősített. Meggyőződvén ily módon
a vízárus ártatlanságáról, szabadon engedte őt, mi több,
megengedte, hogy magával vigye a mór hagyatékát, a szantálfa
ládikát, annak tartalmával együtt mint emberségességének jól
megszolgált jutalmát; megtartotta azonban a szamarat a felmerült
költségek és illetékek fedezetéül.
Így hát a szerencsétlen kis gallego ismét egyedül maradt a
vízszállításhoz, és vállán egy nagy agyagkorsóval vánszoroghatott
fölfelé az Alhambra kútjához.

207
 Miközben a nyári hőségben gürcölt a domboldalon, szokásos
derűje is elhagyta.
– A fene egye meg az alcaldét! – kiáltotta. – Megfosztotta a
szegény embert a munkaeszközétől és a legjobb barátjától!
Rátört szeretett munkatársának emléke, eszébe jutott
természetének minden kedvessége.
– Oh, lelkem szamara! – mondta, miközben terhét egy sziklához
támasztotta, hogy letörölje könnyeit. – Oh, szívem szamara, biztosan
gondolsz volt gazdádra. Biztosan hiányoznak neked a vizeskorsók –
oh, te szegény pára!
Tetézve minden baját, amikor hazatért, felesége folytonos
sopánkodással és kötekedéssel fogadta. Az asszony helyzeti
előnyben volt, hiszen ő előre figyelmeztette férjét a felelőtlen
vendéglátás veszélyére, ami azután minden bajnak az okozója lett.
Minden alkalmat megragadott, hogy saját szellemi
felsőbbrendűségét párja fejéhez vágja. Ha gyermekeinek nem jutott
elég ennivaló vagy valamilyen ruhadarabra volt szükségük,
gúnyosan odavetette:
– Eredjetek az apátokhoz, ő az Alhambra-béli Gyerekkirály
örököse, kérjétek, hogy adjon nektek a mór pénzes ládájából!
Büntettek már halandót ilyen szigorúan jótéteményért? A
szerencsétlen Peregil teste-lelke egyaránt szenvedett, de alázatosan
tűrte felesége kötekedését. Végül, az egyik este, amikor egy forró
nap gürcölése után felesége a szokásos módon gúnyolódott vele,
elvesztette a türelmét. Nem volt bátorsága visszavágni, de a szeme
megakadt a szantálfa dobozon, amely félig nyitott fedéllel egy
polcon hevert, mintha gúnyosan nevetne a vízárus zaklatásán.
Hirtelen megragadta, és dühösen a földhöz vágta.
– Szerencsétlen egy nap volt, hogy megláttalak – kiabálta –, és
menedéket adtam a gazdádnak!
Ahogy a ládika a padlónak ütődött, a fedele felnyílott, és
előgurult belőle a tekercs. Peregil egy ideig szomorúan nézte, végül
azonban összeszedte a gondolatait.
– Ki tudja – gondolta magában – lehet, hogy van valami értéke,
hiszen a mór nagyon vigyázott rá.
Felemelte hát, inge alá rejtette, és amikor másnap reggel a vizet
árulta az utcán, megállt egy Tangerből származó mór boltjánál, aki

208
csecsebecsét és parfümöt árult a Zacatínban, és megkérte, fejtse
meg neki az írás tartalmát.
A mór figyelmesen elolvasta a tekercset, végigsimította a
szakállát és elmosolyodott.
– Ez a szöveg – mondta –, valami varázsigeféle egy bűvölet alatt
lévő, rejtett kincshez. Állítólag akkora ereje van, hogy a legerősebb
retesz vagy rács, mi több, a kőszikla is megnyílik előtte.
– Ugyan már – fakadt ki a gallego –, mire megyek ezzel? Nem
vagyok varázsló és nem is értek az elásott kincsekhez.
Ezzel újra vállára vette vizeskorsóját és elindult, hogy folytassa
napi útját, s a mór kezében hagyta a tekercset.
Ezen az estén, amikor megpihent az Alhambra kútjánál, népes
pletykálkodó társaságot talált ott; a beszélgetés pedig – ebben a
sejtelmes órában egyáltalán nem szokatlan módon – a
természetfeletti régi mesékről és hagyományokról szólt. Mivel
mindannyian szegények voltak, mint a templom egere, valami
különleges vonzalommal elmélkedtek a mórok által az Alhambra
különböző helyein elrejtett bűvös kincsekről. Főleg abban értettek
egyet, hogy a Hétszintes toronynál, mélyen a föld alatt nagy kincs
rejlik.
Ezek a történetek nem maradtak hatástalanok a derék Peregilre,
egyre mélyebben és mélyebben járták át gondolatait, amint
magányosan ereszkedett lefelé az árnyas sétányon.
– Végül is lehetséges, hogy tényleg kincs van a torony alatt, és a
mórnál hagyott pergamentekercs segítségével akár hozzá is
juthatnék.
A hirtelen támadt gondolat annyira lázba hozta, hogy kis híján
leejtette a vizeskorsót.
Az éjszaka hánykolódással és forgolódással telt, egy
szemhunyásnyit sem hagyták aludni a fejében kavargó gondolatok.
Korán reggel felkereste a mór boltját, és elmondta, mi jár az
eszében.
– Te tudsz arabul olvasni. Azt gondoltam, elmehetnénk együtt a
toronyhoz, és kipróbálhatnánk a varázserőt; ha nem sikerül, azzal
semmit sem veszítünk, de ha igen, akkor egyenlően elosztjuk
egymás közt a kincset, amit találunk.

209
 – Türelem – intette le a muszlim –, ez az írás önmagában még
nem elég; éjfélkor kell elolvasni, egyedileg készített, különleges
viaszgyertya fényénél, amelynek összetételét nem tudom
megszerezni. Ilyen gyertya nélkül a pergamen semmit sem ér.
– Ne is folytasd! – kiáltott fel a kis gallego. – Nekem van ilyen
gyertyám, mindjárt ide is hozom.
Így szólván hazasietett, és rövidesen visszatért a sárga
viaszgyertyacsonkkal, amit a szantálfa ládikában talált. A mór kézbe
vette és megszagolta.
– Ritka és drága parfümöket kevertek a sárga viaszhoz –
állapította meg. – Ez az a gyertya, amelyről az írás szól. Amíg ég a
gyertya, addig a legerősebb falak és a legtitkosabb barlangok is
nyitva maradnak. Jaj azonban annak, aki addig időzik odabenn, amíg
kialszik a gyertya, mert a kinccsel együtt ő is varázslat alá kerül.
Megegyeztek, hogy még azon az éjszakán megpróbálkoznak a
varázslattal. Egy késői órán tehát, amikor már csak a baglyok
mozogtak, fölmentek az Alhambra erdős domboldalán, és
megközelítették a fák közt rejtőző titokzatos tornyot, amelynek oly
sok legenda keltette félelmetes hírét. Lámpás fénye mellett
tapogatódzva keresték útjukat a bokrok és a leomlott faldarabok
között, míg elérték a torony bejáratát. Félelemtől reszketve
ereszkedtek le a sziklába vájt lépcsősoron. A lépcsők egy üres,
komor, nyirkos helyiségbe vezettek, ahonnan egy másik lépcsősor
egy még mélyebben lévő boltozatos helyiségbe vitt. Hasonló módon
ereszkedtek le négy lépcsősoron, ugyanannyi egymás alatti
helyiségbe, a negyediknek azonban összefüggő kövezete volt, s bár a
hagyomány szerint lejjebb még három szintnek kellett lennie, oda
állítólag lehetetlen volt lejutni, mert varázserő zárta el az utat.
Ebben a teremben hűvös, párás és földszagú volt a levegő, csak
ritkán hatolt be egy-egy fénysugár. Feszült várakozásban telt az idő,
amíg a távolból meghallották, amint éjfélt üt a toronyóra; ekkor
meggyújtották a viaszgyertyát, amely mirha, tömjén és stórax illatát
árasztotta.
A mór sebtében olvasni kezdett. Alighogy befejezte,
mennydörgésre emlékeztető hang szólalt meg a föld mélyén.
Megrázkódott a föld, és a szétnyíló kövezetben egy lépcsősor tárult
fel. Félelemtől reszketve ereszkedtek alá, s a lámpás fényénél olyan

210
teremben találták magukat, amelyet arab falfeliratok borítottak.
Középen egy nagy láda állt, hét acélpánttal rögzítve, amelynek két
oldalánál egy-egy elvarázsolt mór ült teljes fegyverzetben, de
mozdulatlan szoborként a bűvölet hatása alatt. A láda előtt jó
néhány korsó volt arannyal, ezüsttel és drágakövekkel megtöltve.
Ahányszor csak könyékig belenyúltak a legnagyobba, minden
alkalommal egy-egy marék sárga mór aranyat vagy ugyanebből a
fémből karkötőket, díszeket emeltek ki, s időnként egy-egy
igazgyöngy nyaklánc is a kezükbe akadt. Akkor is reszkettek és
levegő után kapkodtak, amikor zsebeiket megtöltötték, gyakran
vetve félénk pillantást a két elvarázsolt mórra, akik rebbenés nélkül
nézték őket. Végül, pánikba esvén valamilyen bűvös hangtól,
egymást taposva rohantak föl a lépcsőn a fölöttük lévő helyiségbe. A
gyertya közben felborult és kialudt, a kövezet pedig dübörögve
összezárult.
Ijedtükben meg sem álltak, míg a sötétben tapogatódzva ki nem
jutottak a toronyból és a fák koronái közt meg nem látták a csillagos
eget. Azután letelepedtek a pázsitra, elosztották a zsákmányt, és
megállapodtak, hogy a korsók ilyetén lefölözésével csak
pillanatnyilag elégednek meg, egy másik éjszakán még visszatérnek,
hogy fenékig ürítsék azokat. Hogy kölcsönösen biztosítsák egymást
becsületességükről, elosztották egymás közt a talizmánokat,
egyiküknél a tekercs maradt, másikuknál pedig a gyertya, majd
megkönnyebbült szívvel és jól kibélelt zsebekkel elindultak Granada
felé.
Amikor lefelé lépkedtek a domboldalon, az eszes mór az
egyszerű kis vízárus fülébe súgta tanácsát.
– Peregil barátom – mondta –, az egész ügyet a lehető
legnagyobb titokban kell tartanunk, amíg meg nem szerezzük, és
biztonságba nem helyezzük a kincset! Ha az alcalde fülébe jut
valami, nekünk végünk van.
– Ez egészen biztos – válaszolta a gallego.
– Peregil barátom – mondta a mór –, te diszkrét ember vagy, és
nincs kétségem afelől, hogy tudsz titkot tartani, de feleséged is van.
– Egy szót sem fog erről hallani – nyugtatta meg határozottan a
vízárus.

211
 – Rendben – felelte a mór –, bízom diszkréciódban és adott
szavadban.
Nem volt még ígéret ennél határozottabb és őszintébb, de jaj, mit
tud az ember titokban tartani a felesége előtt? Különösen egy olyan
ember, mint Peregil, a vízárus, aki a leggyöngédebb és
legengedelmesebb férjek közé tartozott. Amikor hazaért, feleségét
búslakodva találta az egyik sarokban.
– Végre megjöttél – förmedt rá, amint férje belépett –, hol
csavarogtál ilyen késő éjjeli órán? Remélem, nem hoztál haza újabb
mór vendéget!
Ezután könnybe lábadt szemmel a kezét tördelte és a mellét
verte.
– Milyen szerencsétlen asszony vagyok – fakadt ki –, mi vár még
rám? Jegyzők és törvényszolgák fosztják ki és rabolják szét a
házamat, a férjem pedig egy naplopó, aki ahelyett, hogy kenyérről
gondoskodna a családjának, éjjel-nappal hitetlen mórokkal
csavarog. Oh, szegény gyermekeim, mi lesz veletek? Mindannyian az
utcán fogunk koldulni!
A szegény Peregilt annyira megindította asszonyának
kétségbeesése, hogy ő sem tudta visszatartani könnyeit. Szíve
ugyanúgy tele volt, mint a zsebe, és nem tudott ellenállni a
kísértésnek. Benyúlt a zsebébe, és előhúzott három vagy négy nagy
arany érmét, s azokat az asszony ölébe csúsztatta. Az asszony
csodálkozva bámult, nem tudta mire vélni a hirtelen jött
aranyhullást. Mielőtt még felocsúdott volna, a kis gallego előhúzott
egy aranyláncot, és meglengette az asszony orra előtt. Az viháncolt
az örömtől, s fülig ért a szája.
– Szűz Mária óvjon minket! – kiáltott fel az asszony. – Mit tettél,
Peregil? Hát nem vádoltak meg már eddig is gyilkossággal és
rablással?
Alig ért el a gondolat a szegény asszony agyáig, ott máris
bizonyossággá vált. Már látta is a börtönt és a távolban az
akasztófát, amelyen ott lógott a karikalábú kis gallego, s amint
túltette magát a látvány szörnyűségén, hisztérikus roham lett rajta
úrrá.
Mit tehetett a szegény ember? Nem talált más módot felesége
megbékítésére és rémképeinek eloszlatására, mint hogy elmondja

212
szerencséjének egész történetét. Persze előbb a legkomolyabb
ígéretét vette, hogy az asszony bárki ember elől szigorúan eltitkolja
a hallottakat.
Az asszony öröme leírhatatlan volt. Karját férje nyaka köré fonta
és kis híján megfojtotta őt ölelésével.
– Na, asszony – kérdezte diadalmasan a vízárus –, most mit
szólsz a mór hagyatékához? Soha többé ne szidjál azért, ha segítek
bajba jutott embertársamon!
A derék gallego nyugovóra tért birkabőr fekhelyén, és olyan jól
aludt, mint egy pihe-puha ágyban. Nem úgy a felesége; ő a matracra
öntötte férje zsebének teljes tartalmát, leült számolni az arab
aranypénzt, felpróbálta a nyakláncokat és fülkarikákat, és elképzelte
magát azon a napon, amikor már élvezheti a gazdagságot.
A következő reggelen a derék gallego magához vett egy arany
érmét, és felkereste vele a Zacatín egyik ékszerészét, hogy eladásra
kínálja azzal, hogy az Alhambra romjai közt találta. Az ékszerész
látta az arab feliratot, és hogy az érme a legfinomabb aranyból
készült, mégis csak értékének harmadát kínálta, amivel a vízárus
teljes mértékben elégedett volt. Peregil új ruhát vett kis
gyerekcsapatának, mindenféle játékot meg rengeteg élelmet egy
kiadós lakomához, majd visszatérve hajlékába körültáncoltatta
magát összes gyermekével, míg ő középen a legboldogabb apaként
ugrabugrált.
A vízárus felesége meglepő fegyelmezettséggel tartotta be
titoktartási ígéretét. Egy egész és egy fél napon át titokzatos
tekintettel és a büszkeségtől majd szétrobbanó kebellel járt fel s alá;
mégis tartotta a száját akkor is, amikor pletykás társasága vette
körül. Igaz, némi hencegést azért megengedett magának; elnézést
kért szakadozott ruházatáért, és arról beszélt, hogy rendel magának
egy aranypaszománnyal és gyöngyökkel díszített szoknyát és egy
csipkefátyolt is. Tett néhány utalást arra, hogy férje felhagyni készül
a vízárus mesterséggel, mert az nem tesz jót az egészségének. Ő
maga arra gondolt, hogy az egész családnak vidékre kellene
költöznie, ahol a gyerekek élvezhetnék a friss hegyvidéki levegőt,
mivel ilyen rekkenő hőségben nem lehet a városban kibírni.
A szomszédok egymásra néztek, és úgy gondolták, elment az esze
szegény asszonynak; locsogása, kényeskedése és nagyravágyása

213
barátnői körében derültség és gúnyolódás tárgyát képezték, amint
hátat fordított nekik.
Házon kívül még csak-csak visszafogta magát, otthon azonban
kárpótlást keresett; drága igazgyöngy láncokat akasztott a nyakába,
felvette a mór karkötőket, fejére gyémántos diadémot tűzött,
szegényes rongyaiban így lejtett fel-alá a szobában, meg-megállva,
hogy néha a törött tükörben megnézze magát. Mi több; nem tudott
ellenállni hiúságának, hogy egyszer az ablakban is megmutassa
magát, és élvezze a járókelőkre tett hatást.
A sors akaratából Pedrillo Pedrugo, a kotnyeles borbély éppen
dologtalanul ült az utca túloldalán lévő műhelyében, amikor
folytonosan figyelő szemébe gyémánt fénye villant. Azonnal rohant
a kémlelőnyíláshoz, és megpillantotta a vízárus lompos feleségét
napkeleti menyasszonynak feldíszítve. Amint pontosan leltárba
vette az asszony ékszereit, már rohant is az alcalde házába. Az
ösztövér törvényszolga hamarosan újra nyomon volt, és a
szerencsétlen Peregil még aznap újfent a bíró elé vezettetett.
– Hogy van ez, te alávaló? – förmedt rá dühösen az alcalde. – Azt
mondtad nekem, hogy a hitetlen, aki a házadban halt meg, nem
hagyott mást hátra, csak egy üres ládikát; most meg azt hallom,
hogy a feleséged igazgyönggyel és gyémánttal felcicomázva flangál a
rongyaiban. Te nyomorult! Készülj arra, hogy számot kell adnod a
szerencsétlen áldozatodtól szerzett zsákmányról, és arra is, hogy az
akasztófán fogsz lógni, amely már türelmetlenül vár rád!
A megszeppent vízárus térdre borult, és részletesen beszámolt
róla, milyen csodálatos módon jutott a kincshez. Az alcalde, az
alguacil és a kotnyeles borbély sóvárogva hallgatták az elvarázsolt
kincsről szóló mesét. Az alguacil elküldetett a mórért, aki
közreműködött a varázslásban. A muszlim az ijedtségtől félholtan
lépett be, amikor látta, hogy a jog karvalyainak karmai közé került.
Amint meglátta a birkatekintettel, lesütött szemmel álló vízárust,
azonnal mindent megértett.
– Szerencsétlen állat! – mondta, amint elhaladt mellette. – Hát
nem figyelmeztettelek, hogy ne fecsegj az asszonynak?
A történet a mór előadásában tökéletesen megegyezett társának
vallomásával, az alcalde azonban nehezen hitt nekik, börtönnel,
szigorú vizsgálattal kezdett fenyegetőzni.

214
 – Lassabban, jóságos señor alcalde! – nyugtatgatta a muszlim, aki
kezdte visszanyerni szokásos eszességét és önbizalmát. – Ne tegyük
tönkre marakodásunkkal, amit a jószerencse adott nekünk! Rajtunk
kívül senki sem tud erről az ügyről, tartsuk hát titokban! Annyi
kincs van a barlangban, hogy mindannyian gazdagok lehetünk
belőle. Megegyezünk, hogy igazságosan elosztozunk, fölhozunk
mindent, és azután a barlang örökre bezárul.
Az alcalde és az alguacil külön tárgyalást tartott. Az utóbbi öreg
róka volt a szakmában.
– Ígérj meg bármit – mondta a törvényszolga –, amíg a
birtokodba nem kerül a kincs. Akkor megkaparinthatod az egészet,
és ha a mór vagy a társa szólni merészel, máglyával fenyegetőzhetsz,
hogy megégeted őket, mint az eretnekeket és a boszorkányokat.
Az alcaldénak tetszett a tanács. Összehúzta a szemöldökét és a
mórhoz fordult:
– Különös egy történet ez – mondta –, és az is lehet, hogy igaz, de
szükségem van kézzelfogható bizonyítékra. Éppen ezért ma éjjel a
jelenlétemben kell megismételned a varázslást. Ha valóban létezik a
kincs, barátilag megosztozunk rajta, és többé szó se essék a
dologról; ha viszont becsaptatok, akkor nem a pénz lesz, amire
számíthattok tőlem. Ti addig is őrizetben maradtok.
A mór és a vízárus örömmel elfogadta a feltételeket abban a
meggyőződésben, hogy a történések majd igazolják szavaikat.
Éjfél közeledtével az alcalde, az alguacil és a borbély
felfegyverkezve osont ki a városból. A mórt és a vízárust fogolyként
vezették, és az utóbbi szamarát is magukkal vitték, hogy majd arra
rakják a kincset. Észrevétlenül érték el a tornyot, a szamarat
kikötötték egy fügefához, és leereszkedtek az alsó szintre.
Elővették a papirusztekercset, meggyújtották a gyertyát, és a
mór felolvasta a varázsigét. Rengett a föld, mint előző alkalommal, a
kövezet mennydörgő hangon nyílt szét, s előtűnt a keskeny
lépcsősor. Az alcalde, az alguacil és a borbély úgy megijedt, hogy
nem mertek tovább leereszkedni. A mór és a vízárus ment hát le, és
változatlanul ott találták a némán és mozdulatlanul ülő mórokat.
Elemeitek két arannyal és drágakövekkel teli korsót. A vízárus a
vállán cipelte föl a korsókat, egyiket a másik után, s bár izmos kis
ember volt, aki megszokta a nagy terhet, most megroggyant a nagy

215
súly alatt, s amikor a szamár két oldalára felakasztotta a korsókat,
érezte, hogy többet nem bír el az állat.
– Elégedjünk meg most ennyivel – javasolta a mór–, túl sok kincs
van itt ahhoz, hogy észrevétlenül elvigyük az egészet; ennyi elég,
hogy mindannyian gazdagok legyünk és szívünk minden vágya
teljesülhessen.
– Sok kincs maradt még odalent? – kérdezte az alcalde.
– A legnagyobb érték – mondta a mór –, egy acélpántokkal
megerősített, igazgyönggyel és drágakővel teli nagy láda.
– Akkor azt a ládát mindenképpen hozzuk föl! – kiáltotta a kapzsi
alcalde.
– Én nem megyek le többé – mondta a mór –, az elég, épp
elegendő az értelmes embernek, a több már fölösleges.
– Én pedig – szólalt meg a vízárus – nem hozok föl több terhet,
amitől leszakadna a háta szegény szamaramnak.
Miután a parancs, a fenyegetés és a könyörgés egyaránt
hiábavalónak bizonyult, az alcalde két csatlósához fordult.
– Segítsetek nekem fölhozni azt a ládát – mondta –, és a tartalmát
csak magunk közt osztjuk el!
Ekként szólván leereszkedett a lépcsőn a törvényszolga és a
borbély reszkető vonakodásától kísérve. Amikor a mór már kellő
mélységben látta őket, eloltotta a viaszgyertyát. A kövezet a
szokásos robajjal összezárult, és azok hárman ott maradtak a
mélybe temetve.
A mór ezután rohant fölfelé a különböző lépcsősorokon, meg sem
állt, míg ki nem ért a szabadba. A kis vízárus követte őt, amilyen
gyorsan csak engedték rövid lábai.
– Mit tettél? – kiabált Peregil, mikor végre levegőhöz jutott. – Az
alcalde és az a másik kettő be van zárva a pincébe!
– Ez Allah akarata – mondta jámboran a mór.
– És nem fogod kiengedni őket? – kérdezte a gallego.
– Allah megbocsát – válaszolta a mór, szakállát simogatva. – Úgy
van megírva a sors könyvében, hogy addig maradnak ott a bűvölet
hatása alatt, amíg nem jön egy újabb vállalkozó, aki fel tudja oldani a
varázslatot. Teljesült az isteni akarat! – így szólván eldobta a
viaszgyertya csonkját messzire, a völgy sötét bokrai közé.

216
 A dolgon már nem lehetett segíteni; a mór és a vízárus a jól
megrakott szamárral elindult a város felé. A derék Peregil nem
győzte ölelgetni és csókolgatni hosszú fülű munkatársát, aki
visszatért hozzá a jog karmai közül; és valóban kétséges volt, minek
örült abban a pillanatban jobban az egyszerű kis ember, a
megszerzett kincsnek vagy inkább a visszaszerzett szamárnak.
A két szerencsés társ barátilag és becsületesen megosztozott a
zsákmányon, azzal az eltéréssel, hogy a mór, aki valamelyest értett a
csecsebecsékhez nagyobb részt kapott az igazgyöngyökből,
drágakövekből és más cifraságokból, amit azután ötször akkora
súlyban színarany ékszerekkel ellentételezett, amivel a vízárus
felettébb elégedett volt. Vigyáztak, nehogy valamilyen baleset érje
őket, ezért inkább más országban, zavartalanul akarták élvezni a
gazdagságot. A mór visszatért Afrikába, szülővárosába, Tangerba, a
gallego pedig feleségével, gyermekeivel és a szamárral Portugália
felé vette az irányt. Ott azután viszonylag tekintélyes személlyé vált,
köszönhetően felesége intelmeinek és tanácsainak, aki a tiszteletre
méltó emberke testéhez képest rövid lábát magas sarkú cipő és
térdnadrág viseltetésével ellensúlyozta, kalapjába tollat tűzött,
oldalára kardot kötött. A gallego elhagyta a bizalmaskodó Peregilt,
és helyette a hangzatos Don Pedro Gil nevet használta; porontyai
sikeres és derűs, habár alacsony és karikalábú nemzedéket alkottak,
míg Señora Gil felrojtozta, felpaszományozta és felpomponozta
magát tetőtől talpig, s a minden ujján virító gyűrűkkel a lompos
öltözködés mintaképévé vált.
Ami az alcaldét és segédeit illeti, ők ott maradtak bezárva a
Hétszintes torony mélyén, elvarázsolva mind a mai napig. Ha
egyszer Spanyolországban hiány lesz hitvány borbélyból, harácsoló
törvényszolgából vagy korrupt alcaldéból, meg lehet őket keresni;
viszont ha szabadulásukkal ilyen időre kell várniuk, megvan a
veszélye annak, hogy ítéletnapig tart majd a varázslat.

217
 A Hercegkisasszonyok
tornya

Egyik esti sétám alkalmával, amelyet a fügefák, gránátalmák és

mirtuszok által beárnyékolt, az erőd és a Generalife területét
elválasztó völgyben tettem, lenyűgözött egy mór torony romantikus
látványa az Alhambra külső falában, amely magasan a fák fölé nyúlt,
felfogva a lenyugvó nap vöröses sugarait. Egy egészen magasan
lévő, egyedül álló ablak a völgyre nyílt, s amint az ablakot figyeltem,
egy fiatal nőszemély nézett ki rajta, akinek a haját virágok
díszítették. Nyilvánvalóan magasabb társadalmi osztályba tartozott,
mint általában az erőd öreg tornyaiban meghúzódó népek; hirtelen
megjelenő, elmosódott képe a mesék börtönbe zárt szépségeinek
leírását juttatta eszembe. Ezt a különös asszociációt erősítette a
kísérőmtől, Mateótól kapott tájékoztatás, miszerint ez a
Hercegkisasszonyok tornya (Torre de las Infantas), amely onnan
kapta a nevét, hogy a hagyomány szerint ez volt a mór királyok
leányainak rezidenciája. Azóta már ellátogattam a toronyhoz.
Általában nem mutogatják az idegeneknek, pedig igazán figyelemre
méltó, hiszen belső megjelenése, építészeti szépsége és
ornamentikájának könnyedsége éppen olyan, mint bármely
palotarészé. A középső hall eleganciája, márvány kútjával, magas
boltíveivel és faragásokkal gazdagon ékesített kupolájával; a kicsiny,
de arányos szobácskák arabeszkjeikkel és stukkódíszítésükkel, ha
magukon is viselik az idő és az elhanyagoltság nyomait, mind-mind
megerősítik a történetet, hogy egykoron királyi szépségek
lakóhelyéül szolgáltak.
A kicsiny, idős boszorkánykirálynő, aki az Alhambra lépcsői alatt
lakott, és gyakran részt vett Antónia úrhölgy esti tertuliáin,

218
elmesélte a három mór hercegkisasszony fantázia szülte történetét,
akiket apjuk, Granada zsarnok királya ebbe a toronyba zárt be, és
csak éjjel lovagolhattak ki a dombok közé, amikor halálbüntetés
terhe alatt senki sem keresztezhette útjukat. Az elbeszélő szerint a
hercegkisasszonyok néha még mostanság is láthatóak, amint
telihold idején a hegyoldal elhagyatott helyein végiglovagolnak
gazdagon felszerszámozott és ékszerektől csillogó lovacskáikon, de
eltűnnek, mihelyst valaki megszólítja őket.
Mielőtt azonban többet is mesélnék a hercegkisasszonyokról, az
olvasó bizonyára szeretne megtudni valamit a torony virágokkal
teletűzdelt hajú kedves lakójáról, aki kinézett a magas ablakból.
Kiderült róla, hogy a hadirokkantak tiszteletre méltó adjutánsának
újdonsült neje, aki – bár már jócskán benne volt a korban –
bátorkodott keblére ölelni a fiatal és begyes andalúz hajadont.
Legyen boldog választottjával az idős gavallér, és a
Hercegkisasszonyok tornya váljék a női szépség biztonságosabb
rezidenciájává, mint amilyennek a muszlint időkben bizonyult, már
amennyiben hitelt adunk a következő legendának.

219
 Legenda
a három gyönyörű
hercegkisasszonyról

A régmúlt időkben uralkodott Granadában egy király, akit

Mohamednek hívtak, amelyhez alattvalói az El-Hajzari, azaz a
Balkezes előnevet akasztották. Egyesek szerint azért hívták így,
mert a bal kezével tényleg ügyesebb volt, mint a jobbal; mások
szerint viszont azért, mert hajlamos volt mindent a rossz végén
megfogni, más szóval, bármihez fogott, az elromlott. Annyi bizonyos,
hogy akár balszerencséje, akár ügyetlensége miatt, de állandóan
bajban volt: háromszor is elűzték trónjáról, és az egyik ilyen
alkalommal halásznak öltözve is csak bajosan sikerült feleségével
Afrikába menekülnie. De amilyen ügyetlen volt, olyan bátor is, és
bár balkezes volt, görbe kardját olyan jól forgatta, hogy kemény
harcok árán minden alkalommal visszaszerezte trónját. Ahelyett,
hogy bölcsességet merített volna a hányattatásokból, még inkább
keményfejűvé vált, s az önfejűség irányította bal karját. Hogy a
közügyekben mennyi bajt hozott saját fejére és országára, azt
megtudhatják, akik elmélyülnek Granada arab krónikáiban, e
legenda viszont a családon belüli politikájával foglalkozik.
Egy alkalommal ez a Mohamed kilovagolt udvaroncai
kíséretében, és az Elvira-hegy lábánál egy csapat lovassal
találkozott, akik rablóportyájukról tértek vissza a keresztények
földjéről. A lovasok zsákmánnyal megrakott öszvérek hosszú sorát
vezették, és sok rabot mindkét nemből, akik között az uralkodó
tekintete megakadt egy előkelő öltözetű, gyönyörű hajadonon, aki

220
könnyezve ült alacsony lovacskáján, és mit sem törődött a mellette
lovagló dueña vigasztaló szavaival.
Szépsége nagy hatással volt az uralkodóra, aki a csapat
kapitányánál érdeklődve megtudta, hogy az egyik végvári alcalde
leánya, akit megleptek és zsákmányul ejtettek a portya során.
Mohamed a leányt a hadizsákmány királyt illető részének
nyilvánította, és az Alhambrában lévő háremébe vezette. Ott azután
minden a leány bánatát volt hivatott enyhíteni, az uralkodó pedig
egyre inkább beleszeretett, és királynőjének kérte. A spanyol
hajadon eleinte ellenállt az udvarlásnak: a király hitetlen volt és a
leány hazájának nyílt ellensége; ami pedig még rosszabb, jócskán
benne volt már a korban.
Az uralkodó, miután igyekezetét egy idő után hiábavalónak
találta, úgy döntött, hogy szívügyével felkeresi a dueñát, akit a
leánnyal együtt ejtettek rabságba. A nő andalúz születésű volt, de
keresztény neve már feledésbe merült, a mór legendákban pedig
csak ügy emlegették, mint a diszkrét Khadíddzsát; s valóban
diszkrét volt, amit egész élettörténete bizonyított. Elég volt egy
rövid négyszemközti beszélgetés a mór királlyal, azonnal átlátta az
uralkodó problémájának súlyát, és felvállalta ügyét fiatal úrnőjénél.
– Menj hozzá azonnal! – kérte a lányt. – Miért kell annyit
siránkozni? Nem jobb dolog úrnője lenni ennek a csodálatos
palotának annak kertjeivel és szökőkútjaival, mint bezárva lenni
apád ódon végvárában? Hogy Mohamed egy hitetlen, az mit számít
ebből a szempontból? Hozzá mész nőül és nem a vallásához, és ha
egy kissé öregnek is tűnik, hát legalább hamarabb leszel özvegy és a
magad ura, mindenesetre a hatalmában vagy, és királynőnek vagy
szolgának kell lenned. Ha rabló kezében vagy, jobb a portékát tisztes
áron eladni, mint hagyni, hogy erőszakkal vegyék el.
A diszkrét Khadíddzsa érvei meggyőzőek voltak. A spanyol
hajadon felszárította könnyeit, és feleségül ment Balkezes
Mohamedhez, még külső megjelenését is hozzáigazította királyi
férje vallásához; diszkrét dueñája pedig a muszlim tanok buzgó
hívévé vált; ekkor kapta az arab Khadíddzsa nevet, és megengedték
neki, hogy úrnőjének bizalmas szolgája maradjon.
Kellő idő elteltével a mór király három bájos kislány büszke és
boldog apjává vált, akik egyszerre jöttek a világra. Jobban szerette

221
volna ugyan, ha fiúk lettek volna, de azzal vigasztalta magát, hogy
három leánygyermek egy szülésből igazán szép teljesítmény egy
férfitől, aki már benne van a korban, ráadásul balkezes is.
Mint ahogyan az szokásos volt a mór királyoknál, az ünnepi
esemény alkalmából behívatta csillagjósait. Az asztrológusok
felállították a három hercegkisasszony horoszkópját, és rázták a
fejüket:
– A leánygyermek, oh, király – mondták –, mindig bizonytalan
tulajdon; ezeknél pedig különösen nagy éberségre lesz szükség,
amikor elérik a házasulandó kort; szárnyad alá kell venned őket,
nem bízhatod másra a felügyeletüket!
Balkezes Mohamedet udvaroncai bölcs királynak tartották, és
egészen bizonyosan ő is annak tartotta magát. Az asztrológusok
jóslata ugyan kissé nyugtalanította, de bízott abban, hogy elméssége
majd legyőzi a sorsot és megvédi a lányait.
A hármas szülés volt a király utolsó házassági trófeája, királynője
már nem szült neki több gyermeket, és néhány éven belül
elhalálozott, a király szeretetére és a diszkrét Khadíddzsa hűségére
bízva kiskorú leányait.
Sok-sok év volt még hátra, hogy a hercegkisasszonyok elérjék a
veszélyes időszakot, a házasulandó kort.
– Jobb már most óvatosnak lenni – mondta a király, és
elhatározta, hogy további nevelésük Salobreña kastélyában
történjen. Ez pompás királyi palota volt, amelyet masszív mór
erődítmény vett körül egy Földközi-tengerbe nyúló domb tetején,
amolyan királyi menedékhely, ahová a muszlim uralkodók a
biztonságukat fenyegető családtagokat zárták, biztosítva számukra
mindenféle luxust és élvezetet, melyek közepette kéjes tunyaságban
élhették le hátralévő életüket. Ide kerültek hát a
hercegkisasszonyok, akiket a falak elválasztottak a külvilágtól, de
körülvették őket szórakozással, nőnemű szolgákkal, akik ki nem
mondott kívánságaikat is kitalálták. Elbűvölő kertek szolgáltak
felüdülésül a számukra, melyek teli voltak a legritkább
gyümölcsökkel és virágokkal, aromás cserjékkel, illatosított
fürdőmedencékkel. A kastély három oldalról egy termékeny völgyre
nézett, amelyet mindenféle ültetvények díszítettek, és az Alpujarra-

222
hegység magas csúcsai vettek körül, egyik oldalról pedig a széles,
napfényes tengerre nyílt kilátás.
Ezen az elragadó lakóhelyen a kellemes éghajlat és a felhőtlen
égbolt alatt a három hercegkisasszony csodálatos szépség lett, s bár
ugyanúgy nevelkedtek, már korán megmutatkoztak eltérő
jellemvonásaik. Zajda, Zurajda és Zurahajda volt a lányok neve; s is
így születtek sorrendben, pontosan három perc telt el születésük
között.
Zajda, a legidősebb, határozott egyéniség volt, aki minden
vonatkozásban vállalta húgai vezetését, ahogyan már a
világrajövetelben is elöl járt. Kíváncsi volt és érdeklődő, szeretett a
dolgok végére járni.
Zurajda rendkívül érzékeny volt a szépségre. Kétségkívül ez
lehetett az oka annak, hogy szeretett saját képében gyönyörködni
akár egy tükörben, akár egy medence vizében, valamint végtelen
érdeklődést mutatott a virágok, ékszerek meg más ízléses díszek
iránt.
Ami Zurahajdát, a legfiatalabbat illeti, ő gyengéd volt, félénk
természetű és végtelenül érzékeny. Mérhetetlen gyöngédséggel volt
megáldva. Ezt bizonyította virág-, madár- és állatkedvenceinek nagy
száma, melyeket mind nagy szeretettel gondozott. Idejét szelíd
foglalatosságokkal töltötte, sok merengéssel és álmodozással. Képes
volt órákig ülni az erkélyen, bámulta a nyári éjszaka ragyogó
csillagait vagy hold fényétől csillogó tengert; ilyenkor egy halász
éneke, amely épphogy odahallatszott a partról, vagy egy mór fuvola
hangja valamely bárkáról szinte eksztatikus érzéseket tudott
kiváltani belőle. Az elemek legkisebb zavara azonban rémülettel
töltötte el, s elég volt egyetlen mennydörgés is, hogy elveszítse az
eszméletét.
Békésen és derűsen teltek az évek; a diszkrét Khadíddzsa, akinek
a gondjára voltak bízva a hercegkisasszonyok, becsülettel látta el
feladatát, és lankadatlan gondoskodással vette őket körül.
Salobreña vára, mint azt már említettük, egy tengerparti
dombtetőre épült. Az egyik külső várfal egészen egy kiugró szikláig
ereszkedett a domboldalban, amely alatt a keskeny homokfövenyt a
tenger fodrozódó hullámai mosták. A sziklán lévő őrtornyocskát
pavilonná alakították át, rácsos ablakai voltak, amelyeken átfújt a

223
parti szél. A hercegkisasszonyok napközben általában itt töltötték a
rekkenő hőség óráit.
Egy napon a kíváncsi természetű Zajda a pavilon ablakában ült,
míg testvérei a heverőn töltötték délutáni szendergésüket. Zajda
egyszer csak egy gályára lett figyelmes, amely szabályos
evezőcsapásokkal közeledett a part mentén. Amint közelebb ért,
látta, hogy a gálya tele van fegyveresekkel. A torony lábánál a hajó
horgonyt vetett, és mór katonák szálltak ki a keskeny
partszakaszon, néhány keresztény foglyot vezettek. Zajda fölkeltette
testvéreit, és mindhárman óvatosan kikandikáltak a zárt zsalugáter
mögül, amely eltakarta előlük a kilátást. A foglyok közt volt három
jól öltözött spanyol nemes. Ifjúságuk legszebb virágában voltak,
előkelő volt a megjelenésük, és olyan magasan hordták az orrukat
még így, láncra verve és az ellenség által körülvéve is, hogy ez
azonnal elárulta származásukat. A hercegkisasszonyok élénk
érdeklődéssel, lélegzet-visszafojtva bámulták őket. Miután a
palotában női kísérettel voltak összezárva, a férfiúi nemből csak a
fekete bőrű szolgákat vagy a tengerparti durva halászokat látták,
nem csodálható, ha a fiatalsága és férfiúi szépsége teljében lévő
három lovag megjelenése okozott némi szívdobogást a keblükben.
– Járt valaha is a földön nemesebb lény, mint az a lovag ott,
bíborvörösben? – kérdezte Zajda, a legidősebb a nővérek közül. –
Nézzétek, olyan büszkén viselkedik, mintha a körülötte lévők mind a
szolgái volnának!
– Nézzétek azt ott, zöld ruhában! – kiáltott fel Zurajda. – Micsoda
kellem! Micsoda elegancia! Micsoda szellem!
A félénk Zurahajda nem szólt semmit, de titokban a kékbe
öltözött lovagot részesítette előnyben.
A hercegkisasszonyok tovább bámultak, mígnem a foglyok
eltűntek a szemük elől; azután mély sóhajtással megfordultak, egy
pillanatig egymásra néztek, majd visszaültek heverőikre, elmerengő,
ábrándozó tekintettel.
Így találta őket a diszkrét Khadíddzsa; elmesélték neki, hogy mit
láttak, s még a dueña korosodó szíve is felmelegedett.
– Szegény fiúk! – kiáltotta. – Fogadni mernék, hogy rabságuk sok
bájos és előkelő hölgynek okoz szívfájdalmat hazájukban! Ó,
gyermekeim, fogalmatok sincs arról, milyen e nemesek élete otthon.

224
Mekkora a parádézás a lovagi tornákon! Micsoda hódolat a
hölgyeknek! Mennyi udvarlás és szerenádozás!
Zajda kíváncsisága a végsőkig fokozódott; kifogyhatatlan volt a
kérdésekből, és sikerült kihúznia a dueñából ifjúsága és hazája
legélénkebb képeit. Amikor a beszélgetés témája a spanyol hölgyek
bájaira fordult, a szép Zurajda felállt, és titokban megnézte magát a
tükörben; Zurahajda pedig a holdvilágos szerenádok hallatán fojtott
el egy nehéz sóhajt.
A kíváncsi Zajda naponta újra kezdte a kérdezősködést, a bölcs
dueña pedig napról napra elismételte történeteit, amelyeket az
érzékeny hallgatók mélységes érdeklődéssel, ám gyakori
sóhajtozással kísértek. A diszkrét idős hölgy végül rájött, hogy bajt
okozhat. Megszokta, hogy a hercegkisasszonyokban csak a
gyerekeket látta; akik azonban a felügyelete alatt észrevétlenül
felnőttek, s most három csinos, házasulandó korban lévő fiatal lány
virult a szeme előtt. Itt az ideje, gondolta a dueña, hogy üzenjen a
királynak.
Egyik reggel Mohamed, a balkezes, kerevetjén ült az Alhambra
egyik hűvös szalonjában, amikor egy szolga érkezett Salobreña
várából a bölcs Khadíddzsa üzenetével, aki jó kívánságait küldte a
király leányainak születésnapja alkalmából. A szolga egyúttal
átadott egy virágokkal díszített kosárkát, amelyet szőlő- és
fügefalevéllel béleltek, s benne egy őszibarack, egy sárgabarack és
egy nektarin lapult, hamvasam bolyhosan és harmatos frissen,
mindhárom csábos érésének első szakaszában. Az uralkodó járatos
volt a gyümölcsök és virágok keleti nyelvében, és gyorsan kitalálta a
jelképes kóstoló tényleges értelmét.
– Nos – mondta –, az asztrológusok által megjelölt kritikus
időszak elérkezett: leányaim eladósorba kerültek. Mit tegyek?
Férfiszem elől el vannak zárva, a diszkrét Khadíddzsa vigyáz rájuk, s
ez így nagyon jó, de én nem vagyok velük; ahogyan azt a csillagjósok
előírták: szárnyam alá kell vennem őket, nem bízva senki másnak a
felügyeletében!
Ezzel megparancsolta, hogy az Alhambra egyik tornyát készítsék
elő a hercegkisasszonyok fogadására, és testőrsége élén elindult
Salobreña várába, hogy személyesen hozza a lányait haza.

225
 Tán három év is eltelt azóta, hogy Mohamed utoljára látta a
leányait; alig hitt a szemének azt a csodálatos változást látva
megjelenésükben, amely ilyen rövid idő alatt bekövetkezett. Ez alatt
az idő alatt átlépték azt a csodás határvonalat, amely elválasztja a
kialakulatlan, formátlan és figyelmetlen leányt a viruló, szemérmes
és álmodozó nőtől. Olyan ez, mint La Mancha széljárta, unalmas
rónaságát Andalúzia vonzó völgyeire és meredek domboldalaira
cserélni.
Zajda magas volt és karcsú, fenséges tartással és átható
tekintettel. Előkelőén és határozottan lépett be, mélységes hódolata
inkább az uralkodónak, mint az apának szólt. Zurajda középmagas
volt, csábos pillantással, ringó járással, no és ragyogó szépséggel,
amit öltözete még tovább fokozott. Mosolyogva közeledett apjához,
kezet csókolt, és az uralkodó kedvenc arab költőjétől származó
strófákkal köszöntötte. Zurahajda szemérmes volt és félénk,
alacsonyabb a nővéreinél, olyasfajta finom, esdeklő szépséggel,
amely folytonosan szeretetet és védelmet keres. Kevésbé volt
alázatos, mint idősebb nővére, nem volt annyira vonzó, mint a
második, sokkal inkább arra termett, hogy a férfiúi szeretet
legmélyébe férkőzzön, s oda befészkelve magát legyen boldog.
Félénk, kissé reszkető léptekkel húzódott apja közelébe, hogy annak
kezét csókra emelje, de amikor az arcába nézett, és ott meglátta a
sugárzó atyai mosolyt, előtört érzékeny természete, s inkább apja
nyakába ugrott.
Mohamed zavarodottsággal kevert büszkeséggel szemlélte viruló
leányait, miközben örömmel töltötted szépségük, ám eszébe jutott
az asztrológusok jóslata.
– Három leány! Három leány! – ismételgette magában –, és mind
a három házasulandó korban! Íme, a Heszperidák kertjének csábos
gyümölcse, amit sárkánnyal kell őriztetni!
Előkészítette a visszautat Granadába, hírnököket küldött előre,
megparancsolva, hogy senki sem lehet az úton, amelyen majd
elhalad, és a hercegkisasszonyok közeledtekor minden ajtót és
ablakot be kell csukni. Ezután elindult egy csapat félelmetes
kinézetű, csillogó páncélba öltözött, fekete bőrű lovas kíséretében.
A hercegkisasszonyok a király mellett lovagoltak, teljesen
lefátyolozva, gyönyörű fekete lovacskákon, amelyek arannyal

226
hímzett, bársony díszöltözete a földet söpörte; a zablák és a
kengyelek is aranyból voltak, s a selyemkantárokat igazgyöngyök és
drágakövek díszítették. A lovacskákon ezüst csengettyűk lógtak,
amelyek a szelíd poroszkálás közben csodálatosan csilingeltek.
Szomorú lett azonban annak a nyomorultnak a sorsa, aki az úton
csellengve meghallotta e csengettyűket! – az őrségnek parancsa
volt, hogy az ilyet azonnal, irgalom nélkül vágják le. A menet már
Granada közelében járt, amikor a Genil folyó partján
szembetalálkozott egy fogolyszállítmányt kísérő kisebb mór
csapattal. Nem volt már idő arra, hogy a katonák kitérjenek az útból,
inkább arccal a földre vetették magukat, és megparancsolták a
foglyoknak, hogy ők is ugyanezt tegyék. A foglyok közt ott volt az a
három lovag, akiket a hercegkisasszonyok a pavilonból már láttak.
Ők vagy nem értették a parancsot, vagy túlságosan rátartiak voltak
ahhoz, hogy engedelmeskedjenek neki, így állva maradtak, és a
közelgő menetet bámulták.
Az uralkodó dühbe gurult parancsainak ily kirívó megtagadása
láttán. Kirántotta görbe kardját, és olyan balkezes csapásra készült,
amely a bámészkodók közül legalább egyre bizonyosan halálos lett
volna, de körülvették a hercegkisasszonyok, és kegyelemért
könyörögtek a foglyok számára; még a félénk Zurahajda is leküzdte
félelmét, és minden ékesszólását bevetette a foglyok érdekében.
Mohamed megtorpant magasba tartott kardjával, amikor maga az
őrség kapitánya vetette magát a lábaihoz.
– Ne tegyen olyat, felséges uram – kérlelte –, ami óriási botrányt
okozna az egész királyságban. Ezek bátor, nemes spanyol lovagok,
akiket egy csatában fogtak el, miközben oroszlánok módjára
küzdöttek; nagyon előkelő származásúak, és jókora váltságdíjra
számíthatunk értük.
– Elég! – mondta a király. – Megkímélem az életüket, de
megbüntetem őket pimaszságukért; vigyék őket a Vörös tornyokba,
és fogják nagyon kemény munkára!
Mohamed ezúttal is elkövetett egy szokásos balkezes baklövést.
A tumultusban, a lármás események közepette hátrahullottak a
hercegkisasszonyok fátylai, felfedve sugárzó szépségüket; és az
egyezkedések elhúzódásával a király megfelelő időt is biztosított,
hogy a szépség megtegye tökéletes hatását. Akkoriban az emberek

227
gyorsabban estek szerelembe, mint manapság, miként arról sok régi
történet is tanúskodik: egy pillanat elég volt, hogy a három lovag
szíve rabul essék a lányok szépségétől; ráadásul úgy, hogy az
elragadtatáshoz még hála is társult; meglehetősen egyedülálló
módon, de egészen biztosan, mindegyiküket más-más szépség
igézte meg. Ami pedig a hercegkisasszonyokat illeti, még a
korábbinál is nagyobb hatással volt rájuk a foglyok nemes
magatartása, és bizsergette a keblüket mindaz, amit hősiességükről
és előkelő származásukról az imént hallottak.
Folytatták útjukat: a három hercegkisasszony eltűnődve lovagolt
csilingelő lovacskáján, időnként egy-egy lopott pillantást vetve
hátra, tekintetükkel a keresztény foglyokat keresték; megérkezvén a
három spanyol nemest a kijelölt börtönbe, a Vörös tornyokba
vezették.
A hercegkisasszonyoknak kialakított rezidencia az egyik
legszebb volt, amit az emberi fantázia megalkotni képes. Ez torony,
amely az Alhambra főpalotájától távol állt, de összekötötte vele egy
fal, amely az egész dombtetőt körülzárta. Egyik oldalon az erőd
belseje felé nézett, és a tövében kis kert volt, amelyben a legritkább
virágok nyíltak. A másik oldalon egy mély, lugassal borított
szurdokra nyílt kilátás, amely az Alhambra és a Generalife területét
elválasztotta egymástól. A torony belsejében csinos kis lakosztályok
sorakoztak könnyed, arab stílusú ornamentikával egy magas
csarnok körül, amelynek mennyezete majdnem a torony csúcsáig
ért. E hall falait és mennyezetét arabeszkekkel és sztalaktittal
díszítették, amelyek aranyban és más élénk színekben pompáztak. A
márvány kövezet közepén egy alabástrom szökőkút állt, melyet
illatos cserjék és virágok öveztek, s amelyből csobogó vízsugár
lövellt a magasba, így hűsítve az épületet. A hallban körös-körül
aranyból vagy ezüstből készült kalitkák lógtak, a legtarkább
tollazatú és legédesebb hangú énekesmadarakkal.
A hercegkisasszonyok nem voltak már olyan vidámak, mint
amilyennek Salobreña várában mutatkoztak, pedig a király arra
számított, hogy az Alhambra majd elbűvöli őket. Meglepetésére
azonban hervadozni kezdtek, melankóliába estek, és
környezetükben mindennel elégedetlenek voltak. A virágok nekik
nem illatoztak, a fülemüle éneke megzavarta éjjeli nyugalmukat, az

228
alabástrom szökőkút pedig végképp az idegeikre ment a reggeltől
estig és estétől reggelig tartó, örökös csipp-csöppel és plitty-
plattyal.
A király, aki eléggé sértődékeny és zsarnoki hajlamú volt, eleinte
ezt nagyon rossznéven vette; de aztán arra gondolt, hogy leányai
olyan életkorban érkeztek ide, amikor a női lélek kiteljesedik, és
vágyai fokozódnak.
– Ők már nem gyerekek – mondogatta magának –, hanem már
felnőtt nők, akiknek szükségük van érdeklődésüknek megfelelő
tárgyakra.
Ezért aztán a granadai Zacatín minden szabászától,
ékszerészétől, arany- és ezüstművesétől hozatott a
hercegkisasszonyok számára selyemből, szövetből és brokátból
készült ruhákat, kasmírkendőket, igazgyöngy és gyémánt
nyakékeket, gyűrűket és karkötőket, bokapereceket és mindenféle
becses holmit.
Mindez azonban hiábavalónak bizonyult, a hercegkisasszonyok
felcicomázva is változatlanul sápadtak és bágyadtak voltak,
szárukról lehulló rózsabimbókra emlékeztettek. A király kifogyott
az ötletekből. Általában büszkén megbízott saját ítéletében, mások
tanácsára nem tartott igényt.
– A három eladósorban lévő nőszemély szeszélyei és rigolyái
azonban – mondta – a legbölcsebb elmét is képesek zavarba hozni.
Így aztán, életében először, tanácsot kért. A tapasztalt dueñához
fordult.
– Khadíddzsa – szólt a király –, tudom, hogy az egyik
legdiszkrétebb asszony vagy az egész világon, egyúttal a
legmegbízhatóbb is; éppen ezért a leányaimat illetően eddig
mindenben követtelek. Egy apa sohasem lehet eléggé óvatos abban,
hogy kiben bízzék meg ilyen ügyekben; most viszont szeretném, ha
megtudnád a betegség titkát, amely a hercegkisasszonyokat
emészti, és tanácsot adnál, hogyan lehetnének újra egészségesek és
jókedvűek.
Khadíddzsa magától értetődő engedelmességgel tett erre
ígéretet. Igazából sokkal többet tudott a hercegkisasszonyok
betegségéről, mint ők maguk. Mégis, bezárkózott velük, és
igyekezett a bizalmukba férkőzni.

229
 – Drága gyermekeim, mi az oka annak, hogy ilyen szomorúak
vagytok ezen a meseszép helyen, ahol mindent megkaptok, amit
csak szív kívánhat?
A hercegkisasszonyok unottan néztek körül a lakosztályban, és
mélyet sóhajtottak.
– Mit szeretnétek még? Szerezzem meg nektek a csodálatos
papagájt, amely minden nyelven beszél és büszkesége Granadának?
– Szörnyűség! – rázta a fejét Zajda. – Egy elviselhetetlenül
rikácsoló madár, amelyik összefüggés nélküli szavakat karattyol:
normális ember nem viseli el azt az átkozott jószágot.
– Küldjék valakit Gibraltárba egy majomért, amely felvidít
benneteket a bolondozásával?
– Egy majom! Fúj! – kiáltotta Zurajda. – Az embert utánozza.
Gyűlölöm az ilyen undorító állatot.
– Mit szólnátok Kaszemhez, a híres fekete bőrű énekeshez a
marokkói királyi háremből? Azt mondják, olyan vékony hangja van,
mint egy nőnek.
– Én elborzadok az ilyen fekete szolgák látványától – mondta az
érzékeny Zurahajda –, egyébként is elment a kedvem mindenféle
zenétől.
– Ó, gyermekem, nem mondhatsz ilyet – válaszolta ravaszul az
idős hölgy. – Ti nem hallottátok tegnap este, amit én. Annak a három
spanyol lovagnak az énekét, akikkel útközben találkoztunk. No de
gyermekeim, mitől pirultatok úgy el, és miért vagytok olyan
nyugtalanok?
– Semmi, semmi, jó anyánk; kérjük, folytasd!
– Nos, amikor tegnap este elhaladtam a Vörös tornyok mellett,
láttam a három lovagot, amint az egész napos kemény munka után
pihentek. Az egyikük gitáron játszott igen kellemesen, a többiek
pedig felváltva énekeltek, mindezt olyan gyönyörűen, hogy maguk
az őrök is szoborrá dermedve álltak, mint akiket megbabonáztak.
Allah bocsásson meg nekem! Tehetetlen voltam a meghatottságtól,
amelyet hazám dalaitól éreztem. És ehhez látni, hogy három ilyen
nemes és jóvágású fiatal láncra verve, szolgasorban van!
A lágyszívű idős hölgy itt már nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Talán jó anyánk el tudná intézni, hogy láthassuk azokat a
lovagokat – kezdte Zajda.

230
 – Azt hiszem – folytatta Zurajda –, egy kis zene igazán felüdítő
volna.
A félénk Zurahajda nem mondott semmit, csak karjaival
Khadíddzsa nyakába akaszkodott.
– Irgalom fejemre! – kiabált a diszkrét idős hölgy. – Miről
beszéltek, gyermekeim? Apátok mindnyájunkat megölne, ha ily
beszédet hallana. Ezek a lovagok egészen biztosan jól nevelt,
emelkedett szellemű fiatalemberek; de mit ér mindez? Ők hitünk
ellenségei, ezért megvetés nélkül még csak gondolnotok sem szabad
rájuk.
Van a női akaratban valami lenyűgöző elszántság, különösen a
házasulandó korban, amit semmilyen veszély vagy tilalom sem tud
visszarettenteni. A hercegkisasszonyok körülvették idős dueñájukat,
hízelegtek és könyörögtek neki, és kijelentették, hogy a szívük
megszakadna a visszautasítástól.
Mit tehetett ebben a helyzetben a dueña? Bizonyára ő volt az
egész világon a legdiszkrétebb idős hölgy és a király egyik
leghűségesebb alattvalója; de nem nézhette tétlenül, hogy a három
gyönyörű hercegkisasszony szíve megszakad. Egyébként, bár
hosszú ideje élt már a mórok között, és úrnőjéhez hasonlóan, annak
hű követőjeként vallását is megváltoztatta, mégiscsak spanyolnak
született, és a szíve mélyén akadtak még a kereszténységhez kötődő
szálak. Elkezdett hát azon gondolkodni, miként valósulhatna meg a
hercegkisasszonyok kívánsága.
A Vörös tornyokban őrzött keresztény foglyok egy nagy bajuszú,
széles vállú renegado felügyeletére voltak bízva, akit Huszejn
babának hívtak, és leginkább viszkető tenyeréről volt ismert. Az
idős hölgy titokban felkereste, és egy jókora aranyat csúsztatott a
markába.
– Huszejn baba – mondta –, úrnőim, a hercegkisasszonyok a
tornyukba vannak zárva, szomorúságukban szeretnének egy kis
szórakozást; hírét vették a három spanyol lovag zenei
talentumának, és arra vágynak, hogy hallhassanak valamit e
tehetségből. Biztos vagyok benne, te túlságosan jólelkű vagy ahhoz,
hogy megtagadd egy ilyen ártatlan kívánság teljesítését.

231
 – Még mit nem! Hogy azután a levágott fejem a torony kapuja
fölött vigyorogjon; mert ez lenne a jutalmam, ha a király ezt
megtudná.
– Ne félj, nem fenyeget ilyen veszély; el lehet úgy intézni a dolgot,
hogy a hercegkisasszonyok kívánsága teljesüljön, de apjuk sohase
tudja meg. Ismered azt a mély szurdokot a falakon kívül, amelyik
közvetlenül a torony alatt húzódik. Nos, vidd oda dolgozni a
keresztényeket, és engedd meg nekik, hogy a munka közbeni
szünetekben, mintegy felüdülésként, zenéljenek és énekeljenek. Ily
módon a hercegkisasszonyok meghallgathatják őket a torony
ablakaiból, és biztos lehetsz abban, hogy jól megfizetnek
engedékenységedért.
Mondandója végeztével az idős hölgy kedvesen megszorította a
renegado durva kezét, egy aranyat hagyva benne.
Az ékesszólásnak nem lehetett ellenállni. Mindjárt másnap a
lovagoknak a szurdokban kellett dolgozniuk. A déli forróságban,
amikor robotoló társaik az árnyékban szunyókáltak, az őr pedig
álmosan dülöngélt a posztján, a lovagok a torony lábánál lévő
zöldbe telepedtek, és gitárkíséret mellett elénekeltek egy spanyol
rondót.
A völgy mély volt, a torony magas, hangjuk mégis jól hallható volt
a nyári delelő csendjében. A hercegkisasszonyok balkonjukról
hallgatták; a dueña megtanította őket spanyolul, és meghatódtak a
dal gyönyörűségétől. A diszkrét Khadíddzsa ezzel szemben
rettenetesen felháborodott.
– Allah irgalmazzon nekünk! – kiáltotta. – Nektek szóló szerelmes
dalt énekelnek. Ki hallott már ekkora pimaszságot? Rohanok a
felügyelőhöz, és jól megbotoztatom őket.
– Még mit nem! Megbotoztatni ezeket a gáláns lovagokat, csak
azért, mert olyan elragadóan énekeltek!
A három hercegkisasszonyt rémülettel töltötte el a gondolat. A jó
öreg hölgy erkölcsi megbotránkozásával együtt sem volt haragos
természetű, így könnyen megbékélt. Ráadásul látszott, hogy a zene
kedvező hatással volt fiatal úrnőire. Enyhe pír jelent meg
arcocskáikon, és a szemük is csillogni kezdett. A hölgynek ezek után
már nem volt kifogása a lovagok szerelmes dalával kapcsolatban.

232
 Amikor a dal véget ért, a hercegkisasszonyok egy ideig
hallgattak, végül Zurajda felemelt egy lantot, és édes, bár bágyadt és
remegő hangon eldalolt egy kis arab dalocskát, amelynek a refrénje
az volt, hogy „A rózsa elbújik levelei közé, de onnan gyönyörködve
hallgatja a fülemüle dalát”.
Ettől kezdve a lovagok majd’ minden nap a szurdokban
dolgoztak. A tapintatos Huszejn baba egyre elnézőbb volt, és napról
napra hajlamosabb arra, hogy elaludjon az őrhelyén. Egy idő után
valami kapcsolatféle is kialakult a népdalokon és románcokon
keresztül, amelyek taktusai egymásnak felelgettek, és felfedték az
érintett felek érzelmeit. A hercegkisasszonyok a balkonon
fokozatosan megmutatták magukat, már amikor tehették, úgy, hogy
az őrök ne vegyék őket észre. Társalogtak is a lovagokkal a virágok
segítségével, amelyek szimbolikus nyelvét kölcsönösen ismerték; a
kapcsolatot annak nehézségei csak még szebbé tették, és
megerősítették a spontán módon kialakult szenvedélyt; hiszen a
szerelem örömét leli a nehézségek leküzdésében, és legjobban a
legsoványabb talajon tenyészik.
A titkos kapcsolat okozta változás a hercegkisasszonyok
megjelenésében és hangulatában meglepte, és örömmel töltötte el a
balkezes királyt; a legboldogabb azonban a diszkrét Khadíddzsa
volt, aki mindezt saját hasznos közreműködésének tulajdonította.
Egyszer csak megszakadt ez a telegrafikus levelezés: a lovagok
napokig nem jelentek meg a szurdokban. A hercegkisasszonyok
hiábavalóan tekintgettek ki a toronyból. Hiába tekergették
hattyúnyakukat a balkonról, hiába daloltak úgy, mint kalitkájukban
a fogságba került fülemülék: nyomát sem látták keresztény
szerelmeiknek; semmilyen válasz nem érkezett a fák közül. A
diszkrét Khadíddzsa elment, hogy valami hírt szerezzen, és
kisvártatva gondterhelt arccal tért vissza.
– Jaj, gyermekeim! – siránkozott. Én láttam előre, mi lesz a vége
ennek, de ti a magatok útját akartátok járni; most aztán fűzfára
akaszthatjátok a lantjaitokat. A spanyol lovagokat kiváltotta a
családjuk; már lenn vannak Granadában, és a hazatérésre
készülődnek.
A három hercegkisasszony kétségbeesett a hír hallatán. Zajda
felháborodott a sértésen, hogy így, búcsúszó nélkül hagyták el őket.

233
Zurajda a kezét tördelte és sírt, megnézte magát a tükörben,
letörölte a könnyeit, és újra sírt. A gyengéd Zurahajda a balkon
korlátjának dőlt, és hangtalanul sírt, könnyei cseppenként hullottak
a domboldal virágai közé, ahol oly gyakran időztek a hitetlen
lovagok.
A diszkrét Khadíddzsa mindent elkövetett, hogy enyhítse a
bánatukat.
– Vigasztalódjatok gyermekeim – mondta –, semmiség az egész,
ha hozzászoktok. Ilyen a világ. Ó, majd ha olyan öregek lesztek, mint
amilyen most én vagyok, tudni fogjátok, hogyan értékeljétek az ilyen
embereket. Biztos vagyok benne, hogy a lovagok szerelmei Córdoba
és Sevilla spanyol szépségei közül valók, és rövidesen az ő
balkonjaik alatt fognak szerenádot adni, nem gondolva többé az
Alhambra mór szépségeire. Nyugodjatok hát meg, gyermekeim, és
töröljétek ki őket a szívetekből!
A diszkrét Khadíddzsa nyugtató szavai csak felerősítették a
hercegkisasszonyok bánatát, akik két napon át vigasztalhatatlanok
voltak. A harmadik nap reggelén a drága idős hölgy a
felháborodástól remegve nyitott be lakosztályukba.
– Ki hitte volna, hogy halandó emberbe ennyi arcátlanság
szoruljon! – magyarázta, mihelyst szavakat talált, hogy kifejezze
felháborodását. – De ezt érdemeltem, mert szemet hunytam afölött,
hogy becsapjuk derék apátokat. Egy szót se halljak többé a spanyol
lovagokról!
– Miért, mi történt, drága jó Khadíddzsa? – kérdezték a
hercegkisasszonyok visszafojtott szorongással.
– Hogy mi történt? Árulás történt! Vagy ami majdnem olyan
rossz, felkérés az árulásra; s mindezt nekem, a leghűségesebb
szolgának, a legmegbízhatóbb dueñának tették! Igen, gyermekeim, a
spanyol lovagok vet téka bátorságot, s arra biztattak, hogy
beszéljelek rá benneteket, szökjetek velük Córdobába, hogy
feleségül vehessenek titeket!
Ekkor a kiváló idős hölgy a tenyerébe rejtette arcát, úgy engedett
utat a felháborodás és a bánat heves kitörésének. A három gyönyörű
hercegkisasszony elsápadt és elpirult, aztán megint elsápadt és
elpirult; reszkettek és lesütötték a szemüket, és félénk pillantásokat
vetettek egymásra, de egy szót sem szóltak. Közben az idős hölgy

234
heves felindulásában hol előre, hol hátra dőlt, és újra meg újra kitört
belőle a jajveszékelés:
– Hogy ilyen sértést kellett megérnem! – Nekem, a leghűségesebb
szolgálónak!
Végül a legidősebb hercegkisasszony, aki a legeszesebb volt, és
mindig átvette a kezdeményezést, hozzálépett és a vállára tette a
kezét.
– Nos, anyánk – kérdezte –, feltételezve, hogy meg akarnánk
szökni azokkal a keresztény lovagokkal, lehetséges volna egyáltalán
ilyesmi?
Az idős hölgy hirtelen megszakította háborgását, és felemelte
tekintetét:
– Lehetséges – visszhangozta –, persze, hogy lehetséges. Hiszen a
lovagok már lefizették Huszejn babát, az őrség renegado kapitányát,
és elterveztek mindent! De hát kinek jutna eszébe becsapni
apátokat, aki annyira megbízott bennem!
Ekkor a kiváló hölgy utat engedett a felháborodás friss
kitörésének, újra előre-hátra hintázott és a kezét tördelte.
– Bennünk viszont apánk a legkisebb mértékben sem bízott meg
soha – mondta a legidősebb hercegkisasszony –, csak a reteszekben
és a rácsokban bízik, és úgy bánik velünk, mintha rabok volnánk.
– Hát ez bizony igaz – tartott ismét szünetet felháborodásában az
idős hölgy –, a lehető legbutábban bánik veletek, amikor itt tart
benneteket bezárva, elvesztegetve szépségeteket egy komor
toronyban, akár a szép rózsákat, amelyeket egy virágcserépben
hagynak elhervadni. De hát elszökni saját szülőhazátokból!
– És a föld, ahová szöknénk, nem anyánk szülőhazája, ahol
szabadon élhetnénk? És nem lenne mindegyikünknek egy fiatal
férje, cserébe egy zord, agg apáért?
– Nos, ez is igaz; és bizony apátok, meg kell hagyni, meglehetősen
zsarnoki természetű; aztán pedig – esett vissza felháborodásába –
hátrahagynátok engem, hogy rám zúduljon apátok bosszújának fő
csapása?
– Semmiképpen, drága jó Khadíddzsa; hát nem tudnál velünk
együtt elszökni?
– Éppenséggel megtehetném, gyermekem; és az igazat megvallva,
amikor megbeszéltem a dolgot Huszejn babával, megígérte, hogy

235
gondja lesz rám, amennyiben részt veszek a szökésetekben; de
aztán gondolkodjatok el azon is gyermekeim, hogy készen álltok-e
feladni apátok hitét?
– Anyánk eredeti vallása a keresztény volt – mondta a legidősebb
hercegkisasszony –, s én kész vagyok azt magamévá tenni, és biztos
vagyok benne, hogy a húgaim úgyszintén.
– Ez megint csak igaz – magyarázta az idős hölgy felélénkülve –,
ez volt anyátok eredeti vallása, és keserűen sírt a halálos ágyán,
hogy feladta a hitét. Megígértem akkor neki, hogy gondom lesz a
lelketekre, és most örömmel látom, hogy a lelhetek jó úton halad,
hogy megmeneküljön. Igen, gyermekeim, én is kereszténynek
születtem, és a szívemben keresztény is maradtam, és eltökéltem
magam, hogy megtérek a hitemhez. Beszéltem a dologról Huszejn
babával, aki születésénél fogva spanyol, és az én szülővárosomhoz
közeli helyről származik. Ő is türelmetlenül várja, hogy megláthassa
hazáját és megtérhessen az egyházhoz; a lovagok egyébként
megígérték, hogy ha készek vagyunk férj-feleségként térni vissza
hazánkba, akkor nagyvonalúan gondoskodnak majd rólunk.
Szóval, kiderült, hogy ez a rendkívül diszkrét és körültekintő idős
hölgy a lovagokkal és a renegadóval megbeszélte és egyeztette az
egész szökési tervet. A legidősebb hercegkisasszony azonnal
egyetértett, és példája, mint rendesen, meghatározta húgai
magatartását is. Igaz, a legfiatalabb egy kicsit tétovázott, hiszen
finom lelkű volt és félénk, s szívében harcban állt egymással a
gyermeki szeretet és az ifjonti szenvedély: az utóbbi azonban, mint
általában, győzedelmeskedett, így aztán néma könnyekkel és
visszafojtott sóhajokkal ő is felkészült a szökésre.
A hepehupás dombot, amelyen az Alhambra épült, megannyi
sziklába vájt, föld alatti folyosó lyuggatta át, amelyek az erődből a
város különböző részeibe és a Darro vagy a Genil partoldalában lévő
kijáratokhoz vezettek. Ezeket a mór királyok különböző
időszakokban építtették, egyrészt azért, hogy legyen hol
menekülniük egy váratlan zendülés esetén, másrészt, hogy titkos
magánügyeik intézésére kijárhassanak. Ezek közül sok már teljesen
eltűnt, mások megmaradtak, részben hulladékkal eltömve, részben
befalazva – mementóiként a mór kormányzatok gyanakvó
óvatosságának és ravasz haditerveinek. Huszejn baba vállalta, hogy

236
az egyik ilyen alagúton kivezeti a hercegkisasszonyokat a
városfalakon kívül lévő kijárathoz, ahol a lovagok készenlétben
állnak majd gyors paripákkal, hogy az egész társaságot átvigyék a
határon.
Elérkezett a megbeszélt éjszaka; a hercegkisasszonyok tornyát,
mint rendesen, bezárták, és az Alhambra mély álomba merült.
Éjféltájt a diszkrét Khadíddzsa az egyik kertre nyíló ablak
balkonjáról hallgatózott. Huszejn baba, a renegado már lent volt, és
megadta az előre megbeszélt jelt. A dueña a kötélhágcsó végét a
balkonhoz erősítette, leeresztette a kertbe, majd maga is
leereszkedett. A két idősebb nővér heves szívveréssel követte őt;
amikor azonban a legfiatalabb hercegkisasszonyra, Zurahajdára
került a sor, egyre tétovázott és remegett. Többször is
megkockáztatott egy óvatos lépést a kötélhágcsón, és
ugyanannyiszor vissza is húzta a lábát, miközben minél tovább
késlekedett, szegény kis szíve annál hevesebben vert. Vágyakozó
tekintettel pillantgatott vissza selyemmel borított szobácskájára;
ebben a szobában élt, igaz úgy, mint madár a kalitkában; de
biztonságban volt. Viszont ki tudná megmondani, milyen veszélyek
veszik majd körül, ha most kirepül a nagyvilágba? Amikor gáláns
keresztény szerelme jutott eszébe, lábacskája máris a kötélhágcsón
volt, amint azonban apjára gondolt, tüstént vissza is húzta onnan.
De hát reménytelen kísérlet volna annak a küzdelemnek a leírása,
amely egy ilyen fiatal, gyengéd és szerelmes, ugyanakkor ennyire
félénk és a világ dolgaiban ennyire járatlan leány szívében
lejátszódik.
Hiába könyörögtek a nővérei, hiába szidta a dueña és
káromkodott a balkon alatt a renegado: a gyengéd mór kisasszony
tétovázva és reszketve állt a szökés határán; a bűn édességétől
csábítva, de megrettenve annak veszélyeitől.
Minden pillanat növelte annak a kockázatát, hogy a szökést
felfedezik. Távoli lódobogás hallatszott.
– Az őrség körjáratozik – kiáltotta a renegado –, ha késlekedünk,
elvesztünk. Hercegkisasszony, azonnal jöjjön le, vagy itt hagyjuk!
Zurahajda egy pillanatra szörnyen összezavarodott; azután
kioldozta a kötélhágcsót és egy elkeseredett kiáltással ledobta azt a
balkonról:

237
 – Határoztam! Nincs elég erőm a szökéshez. Allah vezessen és
áldjon meg benneteket, drága nővéreim!
A két idősebb nővért megdöbbentette a gondolat, hogy húgukat
hátrahagyhatják, és szívesen megálltak volna, az őrjárat azonban
közeledett; a renegado dühös volt, és tovább tuszkolta őket a föld
alatti folyosóba. A sötétben tapogatódzva egy félelmetes
labirintuson át folytatták útjukat a hegy mélyében, és sikerült
észrevétlenül eljutniuk egy vaskapuhoz, amely a falakon kívülre
nyílott. A spanyol lovagok a renegado által vezetett mór őrség
katonáinak beöltözve vártak rájuk.
Zurahajda szerelmese őrjöngött, amikor megtudta, hogy a
hercegkisasszony nem akarta elhagyni a tornyot, de nem volt
siránkozásra vesztegetni való idejük. A hercegkisasszonyok
szerelmeikkel lóra szálltak, a diszkrét Khadíddzsa pedig a renegado
mögé ült fel, és mindannyian elvágtattak a Lope-átjáró felé, amely a
hegyek között Córdobába vezetett.
Nem jutottak még messzire, amikor az Alhambra csipkés
oromzata felől meghallották a dobok és a trombiták hangját.
– Felfedezték a szökésünket! – mondta a renegado.
– Gyors lovaink vannak, sötét az éjszaka, minden üldözőnket
magunk mögött tudjuk hagyni – válaszolták a lovagok.
Megsarkantyúzták lovaikat, és átvágtak a Vegán. Elérték az
Elvira-hegy lábát, amely hegyfokként nyúlt a síkságba. A renegado
megállt és figyelt.
– Egyelőre – mondta – még senki sincs a nyomunkban, de jobban
tesszük, ha mielőbb a hegyekbe menekülünk.
Amint ezt kimondta, éles fény lobbant fel az Alhambra
őrtornyának csúcsán.
– Átkozottak! – kiabált a renegado. – Ez a jelzőtűz riasztani fogja
az összes őrséget az átjárókban. Gyerünk, gyerünk! Vágtassunk,
mint az örült, nem veszíthetünk időt!
Tovább vágtattak – a lovak patáinak csattogása az egyik sziklától
a másikig visszhangzott, amint végigrobogtak a sziklás Elvira-
hegyet szegélyező úton. Mindeközben az Alhambra jelzőtüzére
minden irányból megjött a válasz: egyre-másra villantak fel a fények
a hegyeken lévő atalayák, azaz őrtornyok csúcsán.

238
 – Előre! Előre! – kiabált a renegado rettenetes káromkodások
közepette. – A hídhoz, a hídhoz, mielőtt azt is elérné a riasztás!
Megkerülték a hegyfokot, és elébük tárult a híres Fenyők
hídjának látványa, átívelve a rohanó folyó fölött, amelyet oly
sokszor festett pirosra muszlint vagy keresztény vér.
Meglepetésükre a híd fényben úszott és fegyveresektől csillogott. A
renegado visszafogta lovát, felemelkedett a kengyelből és gyorsan
körültekintett; azután odaintve a lovagoknak letért az útról, egy
ideig követte a folyót, majd a vízbe gázolt. A lovagok szóltak a
hercegkisasszonyoknak, hogy kapaszkodjanak beléjük, és követték.
Egy kissé elsodorta őket a robogó víz. Zúgott körülöttük a sodrás, de
a gyönyörű hercegkisasszonyok erősen keresztény lovagjaikba
kapaszkodtak, s egyetlen zokszót sem ejtettek. Biztonságosan
elérték a túlpartot, és a renegado tovább vezette őket alig kivehető,
járatlan ösvényeken, vad barrancókon, a hegyeken át, elkerülve a
rendes átjárókat. így sikerült elérniük Córdoba ősi városát, ahol
aztán óriási mulatságokkal ünnepelték visszatérésüket hazájukba és
barátaikhoz, hiszen a legelőkelőbb családokhoz tartoztak. A
gyönyörű hercegkisasszonyokat azonnal keblére ölelte az egyház, és
az összes kötelező formaság teljesítése után valódi keresztényekké
és boldog feleségekké nyilvánította őket.
Sietségünkben, hogy sikerüljön a hercegkisasszonyok
menekülése a folyón át, majd fel a hegyek közé, megfeledkeztünk
arról, hogy a diszkrét Khadíddzsa sorsáról is említést tegyünk.
Macskaként csimpaszkodott Huszejn babába a Vegán keresztüli
vágta alatt, sikoltozva minden zökkenőnél, káromkodások sorára
késztetve a bajuszos renegadót; amikor azonban az utóbbi arra
készült, hogy lovával a folyóba merüljön, a hölgy rettegése túllépte
az elviselhetőség határát.
– Ne szoríts olyan erősen – kiabált Huszejn baba –, fogd meg az
övemet, és ne félj semmitől!
A hölgy mindkét kezével keményen megragadta a széles vállú
renegadót átfogó bőrszíjat, de amikor az megállt a lovagokkal egy
kis pihenőre a hegytetőn, a dueña már nem volt sehol.
– Mi történt Khadíddzsával? – kérdezték az ijedt
hercegkisasszonyok.

239
 – Annak csak Allah a tudója! – válaszolt a renegado. – Az övem
kioldódott a folyó közepén, és Khadíddzsát elragadta a folyó
sodrása. Allah akarta így! Pedig nagyon drága, hímzett öv volt.
Bár nem volt vesztegetni való idejük, a hercegkisasszonyok
mégis keservesen megsiratták diszkrét tanácsadójuk ilyetén
elveszítését. A derék idős hölgy azonban a vízben még felét sem
veszítette el kilenc életének; egy halász, aki valamivel lentebb
vetette a folyóba a hálóját, a partra húzta, és igencsak meglepődött
különös fogásán. Hogy később mi történt a diszkrét Kadigával, arról
már nem szól a fáma; annyi azért bizonyos, hogy diszkrécióját azzal
is kifejezésre juttatta, hogy soha többé nem mutatkozott Balkezes
Mohamed közelségében.
Hasonlóan keveset tudunk a bölcs uralkodó reakciójáról, amikor
tudomást szerzett leányai szökéséről és a csalárdságról, amit
leghűségesebb szolgája követett el ellene. Ez volt életében az
egyetlen eset, amikor tanácsért fordult valakihez, nem tudunk róla,
hogy ezután valaha is beleesett volna hasonló gyengeség bűnébe.
Megfelelően gondoskodott azonban megmaradt leánya őrzéséről,
akinek nem volt ereje a szökéshez; feltételezhető persze, hogy
titokban bánkódott azon, hogy itt maradt; időről időre látták őt,
amint a torony csipkés oromzatának támaszkodott, és szomorúan
révedt a hegyekre Córdoba irányába, és néha lantjának hangja is
hallatszott, amely bús dalokat kísért, amelyekben állítólag nővérei
és szerelme emésztésén siránkozott, és saját magányos életén
kesergett. Fiatalon halt meg, a szóbeszéd szerint a torony alatti
sírboltba temették el, és idő előtti halála nem egy mendemonda
alapjául szolgált.
A következő legenda, amely bizonyos mértékig az előző
történetből sarjadt, túlságosan is kötődik a nagy történelmi
nevekhez, hogy valóságtartalmát teljes egészében kétségbe
vonhatnánk. A gróf leánya és társaságának néhány tagja, akiknek
felolvasták az egyik esti tertulias alkalmából, úgy vélték, hogy
bizonyos részletei nagyon valósnak tűnnek; Dolores pedig, aki náluk
sokkalta járatosabb volt az Alhambra valószínűtlen igazságaiban, a
legenda minden szavát elhitte.

240
 Alhambra
Rózsájának legendája

Miután a mórok feladták Granadát, e pompás város egy ideig

gyakori és kedvelt lakóhelyévé vált a spanyol uralkodóknak,
mindaddig, amíg el nem riasztották őket a földrengések egymást
követő lökései, amelyek a legkülönbözőbb házakat döntötték
romba, és régi muszlim tornyokat romboltak földig.
Sok-sok olyan év következett ezután, amikor Granadát ritkán
tisztelte meg királyi vendég. A nemesi paloták elcsendesültek és
bezárultak, az Alhambra pedig törékeny szépségként, szomorú
elhagyatottságban húzódott meg az elhanyagolt kertek közt. A
Hercegkisasszonyok tornya, a három gyönyörű mór királyleány
egykori lakóhelye osztozott az általános elhagyatottságban; az
aranyozott boltívek között pókok szőtték hálójukat, a szobákban
pedig, amelyeket valamikor Zajda, Zurajda és Zurahajda jelenléte
ékesített, denevérek és baglyok fészkeltek. A torony elhagyatottsága
részben a környékbeliek babonás gondolkodásának volt
tulajdonítható. Azt híresztelték, hogy a toronyban elhunyt fiatal
Zurahajda szellemét gyakran látni holdvilágnál, amint a középső
hall szökőkútjához telepedik vagy a csipkés oromzatnál siránkozik,
és ezüst hárfájának hangjait is hallani vélték éjfélkor a völgyben
elhaladó vándorok.
Egyszer aztán Granada ismét részesült a királyi jelenlét
megtiszteltetésében. Mint az világszerte köztudott, V. Fülöp volt az
első Bourbon, aki megszerezte a spanyol királyi jogart. Azt is tudja a
világ, hogy másodjára nősülve feleségül vette Elizabettát vagy
Izabellát (ami egy és ugyanaz), Párma szépséges hercegnőjét; s az is
köztudott, hogy az események e láncolata révén egy francia herceg

241
és egy itáliai hercegnő került a spanyol trónra. A fényes pár
látogatása alkalmából az Alhambrát a lehető leggyorsabban
kitatarozták és bebútorozták. A királyi pár érkezése minden
vonatkozásban megváltoztatta az addig elhagyatott palota
látványát. A dobszó és a trombiták harsogása, a paripák dobogása a
sétányokon és a belső udvarban, miként a fegyverek csillogása, az
őrtornyokra és csipkés oromzatokra kitűzött lobogók mind-mind az
erődítmény régi, harci dicsőségére emlékeztettek. A királyi
palotában azonban szelídebb szellem uralkodott. Az
előcsarnokokban a köntösök suhogása, az alázatos udvaroncok
óvatos léptei és fojtott hangú sugdolódzása hallatszott; a kertekben
apródok és udvarhölgyek lebzseltek, zenefoszlányok szűrődtek ki a
nyitott ablakszárnyakon.
A királyi kíséret tagjai közt volt a királynő kedvenc apródja, név
szerint Ruiz de Alarcon. Amikor a királynő kedvenc apródjának
hívjuk, egyben magasra is értékeljük, hiszen a fenséges Izabella
díszkíséretének minden tagját kelleme, szépsége és tehetsége
alapján választották ki. Az apród éppen csak betöltötte a
tizennyolcadik életévét, könnyed volt, karcsú és daliás, mint egy ifjú
Antonius. A királynő iránt teljes hódolattal és tisztelettel viseltetett,
de lelke mélyén egy huncut ifjonc volt, akit ajnároztak és
kényeztettek az udvar körüli hölgyek, és aki a nőket illetően jóval
több tapasztalattal rendelkezett, mint amennyi megfelelt volna az
életkorának.
E lézengő apród az egyik reggelen a Generalife ligeteiben tett
sétát, ahonnan az Alhambra kertjeire nyílt kilátás. Szórakoztatására
magával vitte a királynő kedvenc vadászsólymát. Séta közben,
amikor megpillantott egy bozótból felrebbenő madarat, levéve a
sólyom sisakját, eleresztette a ragadozót. A sólyom a magasba
emelkedett, és lecsapott az üldözött madárra, de elvétve azt tovább
szárnyalt, mit sem törődve az apród hívásával. Az utóbbi követte
szemével a szökevény madár szeszélyes röptét, mígnem azt látta,
hogy a sólyom leszáll egy távoli, magányos torony oromzatára,
amelyet az Alhambra külső falába építettek a szurdok szélén, s
amely elválasztotta egymástól a királyi erődítmény és a Generalife
kertjeit. Történetesen éppen a Hercegkisasszonyok tornya volt az.

242
 Az apród leereszkedett a szurdokba, és eljutott a toronyig, de
annak a völgy felől nem volt bejárata, tekintélyes magassága pedig
eleve kilátástalanná tett minden kísérletet megmászására. Keresve
tehát egy kaput az erőd belsejébe, jókora kerülőre kényszerült, amíg
elérte a toronynak a falakon belülre néző oldalát.
A torony előtt egy kis kertet talált, léckerítéssel körülvéve,
amelyre mirtusz borult. Kinyitva a kis léckaput virágágyások és
rózsabokrok között érte el a torony bejáratát. Az ajtó be volt csukva
és el volt reteszelve. Egy keskeny hasadékon át azonban be tudott
lesni a torony belsejébe. Egy kis mór stílusú hallt látott, csipkézett
falakkal, világos márványoszlopokkal és egy virágokkal körülvett
alabástrom kutat. Középen aranyozott kalitka függött egy
énekesmadárral; alatta egy karosszékben cirmos macska feküdt,
selyemgombolyagokkal és a női kézimunka más eszközeivel,
valamint egy szalagokkal díszített, a kútnak támasztott gitárral.
Ruiz de Alarcont meglepték a női ízlés és elegancia e nyomai a
magányos és – legalábbis az ő feltételezése szerint – elhagyatott
toronyban. Mindezek az Alhambra megbabonázott helyiségeiről
szóló mendemondákat juttatták eszébe, a cirmos macska pedig akár
egy elvarázsolt hercegkisasszony is lehetett volna.
Finoman megkopogtatta az ajtót. A fölötte lévő kis ablakon
gyönyörű arcocska kandikált ki, azonban nyomban vissza is
húzódott. Az apród várt, remélve, hogy az ajtó majdcsak kinyílik, de
hiába várakozott; odabentről nem hallatszottak lépések – minden
csendes volt. Becsapták volna érzékei, vagy a gyönyörű jelenés talán
a torony tündére volna? Újból kopogtatott, most már hangosabban.
Kis idő múlva a ragyogó arcocska még egyszer kikukucskált: egy
viruló, tizenöt éves leánykáé volt.
Az apród azonnal lekapta tolldíszes fejfedőjét, és a lehető
legelőzékenyebb hangon kérte, hogy felmehessen a toronyba a
sólymát üldözendő.
– Nem merem kinyitni az ajtót, señor – válaszolta elpirulva a
kislány –, a nagynéném megtiltotta.
– Tényleg esedezem, szép kisasszony – ez a királynő kedvenc
sólyma: nem merek nélküle visszatérni a palotába.
– Ezek szerint ön az udvar lovagjainak egyike?

243
 – Az vagyok, kisasszony, de elveszítem a királynő kegyeit és
helyemet az udvarnál, ha elhagyom ezt a sólymot.
– Santa Maria! A nagynéném meghagyta, hogy különösen az
udvarhoz tartozó lovagok elöl reteszeljem el az ajtót.
– Bizonyára a rossz szándékú lovagokra gondolt, de én nem
tartozom közéjük, én egyszerű, ártalmatlan apród vagyok, akit
tönkretesznek, és akinek vége, ha megtagadod tőle e csekély kérés
teljesítését.
A leányka szívét megérintette az apród kétségbeesett
könyörgése. Valóban felettébb sajnálatos volna, ha egy ilyen
csekélység megtagadása okozná a vesztét. Egyébként sem tartozhat
ama veszélyes lények közé, akiket nénje a kannibálok egyik fajaként
írt le, akik folyton azon ólálkodnak, hogy óvatlan kislányokat
ejtsenek zsákmányul; hiszen olyan kedves és szerény, amint
esedezően áll sapkájával a kezében, és a külseje is olyan vonzó.
A ravasz apród látta, hogy a helyőrség megingott, ezért aztán
még inkább könyörgőre fogta olyan megindító szavakkal, amelyeket
egy halandó hajadon már csak a természeténél fogva sem utasíthat
el; ezért aztán a torony elpiruló kicsiny őre leereszkedett, és remegő
kézzel kinyitotta az ajtót, s ha már az arckép pillanatnyi felvillanása
az ablakban megigézte az apródot, az egészalakos kép most végleg
teljesen elbűvölte.
Az andalúz pruszlik és a díszes basquiña kiemelte a leány
alakjának kerek, de finom szimmetriáját, ami még éppen csak
határos volt a nőiességgel. Fényes haja aprólékos pontossággal volt
elválasztva homloka közepén, és az országos divatnak megfelelően
egy frissen leszedett rózsa díszítette. Arcszínét ugyan kissé
beárnyékolta a délszaki napfény tüze, ez azonban csak gazdagabbá
tette arcának virulását, és fokozta gyöngéd szemének csillogását.
Ruiz de Alarcon mindezt egyetlen gyors pillantással fogadta,
mivel tovább nem késlekedhetett; elmormolt valami köszönetfélét,
és könnyedén szökellt felfelé a csigalépcsőn a sólymát keresve.
Hamarosan visszatért, öklén az elkóborolt madárral. A leányka
időközben leült a hallban a kút mellé, és selymet gombolyított;
zavarában azonban az orsót leejtette a kövezetre. Az apród
nyomban ugrott és felvette, aztán udvariasan egyik térdére
ereszkedett, úgy nyújtotta az orsót, az érte nyúló kezet azonban

244
megragadta, és oly forró és áh itatós csókot nyomott rá, mint úrnője
bájos kezére még soha.
– Ave Maria, señor! – kiáltott fel a leányka a zavartól és
meglepetéstől még jobban elpirulva, mivel ilyen üdvözlésben még
sohasem volt része.
A szerény apród ezer bocsánatot kért, biztosítva a leánykát arról,
hogy az udvarnál ez a legmélyebb hódolat és tisztelet kifejezésének
a módja.
A leányka haragja, ha egyáltalán harag volt, amit érzett,
könnyedén elszállt, de zavara és megilletődöttsége megmaradt, és
egyre jobban elvörösödött, szeme eltévedt a munkáról, és
összekuszálta a selymet, amit gombolyítani akart.
A ravasz apród megérezte a zavart az ellentáborban, és örömest
hasznot is húzott volna ebből, de a szép szavak, amelyeket el akart
mondani, elhaltak az ajkán; udvarlási kísérletei félszegek és
határozatlanok voltak; és meglepetésre a máskor leleményes apród,
aki olyan bájjal és pimaszsággal forgolódott a legbölcsebb és
legtapasztaltabb udvari dámák között, megilletődöttnek és
zavarban lévőnek érezte magát egy egyszerű tizenöt éves leányka
társaságában.
Igazából a tiszta lelkű leánykának saját szerénysége és
ártatlansága sokkal hatásosabb védelmet nyújtott, mint az éber
nagynénje által előírt reteszek és rácsok. Mindazonáltal, képes-e a
női szív ellenállni a szerelem első zizzenésének? A kislány, minden
ártatlanságával is, ösztönösen megértette mindazt, amit az apród
akadozó nyelve képtelen volt kifejezni; szíve mind hevesebben vert
attól, hogy életében először lát egy udvarlót a lábainál – méghozzá
milyen udvarlót!
Az apród félénksége, bár őszinte volt, de rövid életű, és már
kezdte visszanyerni fesztelenségét és magabiztosságát, amikor a
távolból átható hang hallatszott.
– A nagynéném most jön haza a miséről! – kiáltotta rémülten a
kislány: – Könyörgöm, señor, távozzon!
– Addig nem megyek, amíg nem adod nekem emlékbe a rózsát a
hajadból.
A leány sietősen kirántotta hollófekete fürtjeiből a rózsát.

245
 – Vegye! – mondta izgatottan és belepirulva. – De kérem, hogy
menjen!
Az apród elvette a rózsát, és egyidejűleg csókokkal borította el az
azt átnyújtó bájos kezecskét. Azután a rózsát sapkájába tűzve és
megigazítva kezén a sólymot, gyorsan átvágott a kerten, magával
ragadva az aranyos Jacinta szívét.
A toronyba érkező éber nagynéni azonnal észrevette unokahúga
felindultságát és a helyiség megzavarodott légkörét, de beérte egy
rövid magyarázattal.
– Egy vadászsólyom egészen idáig üldözte kiszemelt áldozatát.
– Jóságos isten! Elképesztő, hogy egy sólyom berepülhet a
toronyba! Ki hallott már ilyen szemtelen sólyomról! Hát még ez a
kalitkában lévő madárka sincs biztonságban?
Az éber Fredegonda egyike volt a leggyanakvóbb
vénkisasszonyoknak. Eredendő rémképe és bizalmatlansága volt
azzal szemben, amit „ellenséges nemnek” nevezett, ami aztán
fokozódott a cölibátus hosszú évei alatt. Nem azért, mintha a kedves
hölgy valaha is szenvedett volna a másik nem fortélyaitól, mivel a
természet a hölgy arcába olyan védelmet épített, amely
megakadályozott mindenféle birtoksértést; de éppen azok a
hölgyek, akiknek a legkevesebb okuk van önmaguk féltésére, a
leginkább készek arra, hogy ügyeljenek csábosabb társaikra.
Az unokahúg egy katonatiszt árvája volt, aki a háborúban esett el.
Jacinta egy zárdában nevelkedett, és csak a közelmúltban került a
szent menedékhelyről nagynénje közvetlen felügyelete alá, akinek
mindent elborító gondoskodása alatt a sötétségben vegetált, akár
egy szederindák alatt nyíló rózsabimbó. Nem egészen véletlen ez a
hasonlat, hiszen az igazat megvallva, a leányka üde, kibontakozóban
lévő szépségére még így, elzártságában is felfigyeltek idegen
szemek, és az andalúz nép körében használatos költői fordulattal a
környéken élő parasztok az „Alhambra Rózsája” névvel tüntették ki.
Az éber nagynéni továbbra is gondosan ügyelt vonzó kis
unokahúgára, mindaddig, míg a királyi udvar Granadában
tartózkodott, és azzal hízelgett magának, hogy elővigyázatossága
sikeres volt. Igaz, hogy időről időre zavarba hozta a kedves hölgyet a
torony alatti bokrok felől hallható gitárszó és a felcsendülő
szerelmes dalok, azt tanácsolta azonban unokahúgának, hogy csukja

246
be a fülét az ilyen haszontalan költészet elől, egyúttal biztosítva
arról, hogy az csak az ellenséges nem mesterkedéseinek egyike,
amellyel tudatlan leányokat csalnak a vesztükbe. De hát milyen
esélye van egy naiv leánynál a száraz magyarázatnak egy
holdvilágos szerenáddal szemben?
Történt egyszer, hogy Fülöp király lerövidítette granadai
tartózkodását, és egész kíséretével együtt váratlanul távozott. Az
éber Fredegonda végignézte, amint a látványos királyi parádé
kivonult az Igazság kapuján, és leereszkedett a város felé vezető
sétányon. Miután az utolsó lobogót is szem elől veszítette,
diadalmasan tért vissza a toronyhoz, hiszen őrködése ezzel véget
ért. Meglepetésére azonban a kerti léckapunál egy könnyű arab
paripa kapálta patáival a földet, és a rózsaágak között rémülettel
vett észre a hölgy egy hímzett ruházatú ifjút egyenesen unokahúga
lábainál. Lépéseinek zajára az ifjú gyöngéd búcsút vett, könnyedén
átlépett a léckerítésen és a mirtuszon, felpattant lovára, s
pillanatokon belül eltűnt a szeme elől.
A gyengéd Jacinta gyötrő bánatában teljesen megfeledkezett
nagynénje rosszallásáról. Karjaiba borult, zokogásban és
könnyekben tört ki.
– Ay de mi! – jajgatott. – Elment! Elment! Elment! És soha többé
nem fogom látni!
– Elment? Ki ment el? Ki volt az a fiatalember, akit a lábaidnál
láttam?
– A királynő egyik apródja, néném, aki búcsúzni jött.
– A királynő egyik apródja, gyermekem! – visszhangozta
erőtlenül az éber Fredegonda. – És te mikor ismerkedtél meg a
királynő apródjával?
– Azon a reggelen, amikor vadászsólyom szállt a toronyba. A
királynő vadászsólyma volt, és az apród azt követte.
– Ó, butácskám, butácskám! Tudd meg, hogy a vadászsólymok
feleannyira sem veszélyesek, mint az ilyen rafinált apródok, akik
pontosan a hozzád hasonló ártatlan madárkákra vetik rá magukat.
A nagynénit eleinte felháborította, amikor megtudta, hogy
nagyra tartott ébersége ellenére gyengéd kapcsolat alakult ki az
ifjak között, majdhogynem a szeme láttára; amikor azonban
megállapította, hogy nyílt szívű unokahúga, habár reteszek és

247
rácsok nélkül volt kitéve az ellenséges nem minden fondorlatának,
anélkül jött ki a tüzes megpróbáltatásból, hogy akár csak
megperzselte volna magát, azzal a meggyőződéssel vigasztalódott,
hogy ez azoknak a szemérmes és megfontolt erkölcsi elveknek
köszönhető, amelyek – tény, ami tény – az ő szájából hangzottak el.
Miközben a nagynéni kifejtette a lelkiismeretét megnyugtató
vigaszt, az unokahúg felidézte magában az apród oly gyakran
elismételt hűségfogadalmait. De hát mit ér egy nyugtalan, bolyongó
férfi szerelme? Kanyargó csermely, amely egy ideig elédeleg a
partján lévő virágokkal, de azután továbbhalad, könnyek közt
hagyva mindegyiket.
Napok, hetek, hónapok teltek el anélkül, hogy hallottak volna az
apród felől. Beérett a gránátalma, termést hozott a szőlő,
zuhatagként jöttek a hegyekből az őszi esők, a Sierra Nevadát
hótakaró fedte be, hideg szélrohamok süvítettek az Alhambra
termeiben – ő még mindig nem jött. Elmúlt a tél. Megérkezett a
pezsdítő tavasz, dallal, virágokkal, balzsamos zefírrel; a hó elolvadt
a hegyekben, s csak a Sierra Nevada legmagasabb csúcsain maradt
belőle, sziporkázva a tikkasztó nyári levegőben. És még mindig nem
volt hír a feledékeny apródról.
A szegény kis Jacinta közben egyre sápadtabbá és szomorúbbá
vált. Felhagyott korábbi időtöltéseivel és szórakozásaival, selyme
összegubancolódva hevert, gitárjának húrjai meglazultak, virágait
elhanyagolta, madarának dalát figyelemre sem méltatta, egykor oly
csillogó szemeit az eltitkolt könnyek homályosították. Ha akad a
magányosságnak olyan fajtája, amely még tovább erősíti egy
reménytelenül szerelmes leány szenvedélyét, hát az minden
bizonnyal az Alhambra-béli, ahol úgy tűnik, minden a gyengéd és
romantikus ábrándok kibontakoztatására hivatott. Valódi
paradicsoma ez a szerelmeseknek: és milyen nehéz magányosnak
lenni egy ilyen paradicsomban – és nem elég, hogy magányosnak,
hanem ráadásul elhagyottnak is!
– Ó, butácskám! – mondhatta a megfontolt és makulátlan
Fredegonda egy olyan alkalommal, amikor unokahúgát különösen
levert állapotban találta. – Hát nem intettelek óva az ilyen férfiak
mesterkedéseitől és csalárdságától? Egyébként is, mit várhattál egy
ilyen dölyfös és törtető család tagjától – te, az árva, egy lecsúszott és

248
elszegényedett nemzetség sarja? Nyugodt lehetsz, ha volna is
becsület a fiatalemberben, az apja, aki az egyik leggőgösebb nemes
úr az udvarnál, megtiltaná a kapcsolatát egy olyan alacsony
származású, hozomány nélküli leánnyal, mint amilyen te vagy.
Szedd össze a bátorságod, és verd ki a fejedből a hiábavaló
ábrándokat!
A makulátlan Fredegonda szavai csak tovább növelték az
unokahúg bánatát, ha az próbálta is ezt eltitkolni. Egy nyár közepi
éjszakán, egy késői órán, amikor nagynénje már nyugovóra tért,
egyedül maradt a torony halijában, és leült az alabástrom kút mellé.
Itt történt először, hogy a hűtlen apród letérdelt és megcsókolta a
kezét, és itt fogadott oly gyakran örök hűséget. A szegény kis
leányka szíve megtelt szomorú és gyengéd emlékekkel, eleredt a
könnye, amely cseppenként a kútba hullott. A kristálytiszta víz
fokozatosan zavarossá vált, és buggy, buggy, buggy, felforrt, majd
kiömlött a kútból, mígnem egy női alak emelkedett ki belőle, díszes
mór öltözékben.
Jacinta annyira megijedt, hogy elmenekült a haliból, és nem is
volt bátorsága oda visszamenni. Másnap reggel elmesélte
nagynénjének, hogy mit látott, de a hölgy azt csak egy zavarodott
elme csapongásának tekintette, esetleg egy álomnak, miközben a
leány elaludt a kút mellett.
– A három mór hercegkisasszony története juthatott eszedbe,
akik itt laktak a toronyban – magyarázta –, és róluk álmodtál.
– Milyen történetről van szó, néném? Én ezt nem ismerem.
– Bizonyára hallottál már a három hercegkisasszonyról, Zajdáról,
Zurajdáról és Zurahajdáról, akiket királyi apjuk ebbe a toronyba
zárt, és akik elhatározták, hogy megszöknek három keresztény
lovaggal. A két idősebbnek sikerült is, de a harmadik meggondolta
magát, és állítólag itt, a toronyban halt meg.
– Most már emlékszem, hogy hallottam erről – mondta Jacinta –,
és megkönnyeztem a gyengéd Zurahajda szomorú sorsát.
– Joggal siratod a sorsát – folytatta a nagynéni –, mert Zurahajda
szerelme a te egyik ősöd volt. Sokáig kesergett mór kedvese miatt:
de az idő kigyógyította bánatából, és feleségül vett egy spanyol
hölgyet, az ő leszármazottja vagy.

249
 Jacinta eltűnődött e szavakon. „Amit láttam, az nem az
agyszüleményem volt – mondta magában –, ebben biztos vagyok. Ha
tényleg a gyengéd Zurahajda szelleme volt, akiről hallottam, hogy itt
járkál a toronyban, mitől kellene félnem? Ma éjszaka meglesem a
kút mellett – hátha megismétlődik a látogatás!”
Éjfél előtt, amikor már minden elcsendesedett, megint elfoglalta
helyét a hallban. Amikor a harang az Alhambra közeli őrtornyában
elütötte az éjfelet, a kút vize ismét zavarossá vált; és buggy, buggy,
buggy, kiömlött, mígnem a mór nőalak újra megjelent. Fiatal volt és
gyönyörű szép; öltözékét ékszerek díszítették, kezében egy ezüst
lantot tartott. Jacinta reszketett és elsápadt, de megnyugtatta a
szellem lágy, panaszos hangja és halovány, melankolikus arcának
barátságos tekintete.
– Halandó leány – szólította meg –, mi bánt? Miért teszik
könnyeid zavarossá kutam vizét, sóhajaid és zokogásod miért
zavarják meg a csendes éjszakai virrasztást?
– Egy férfi hűtlensége miatt sírok, magányomat és
elhagyatottságomat fájlalom.
– Fel a fejjel: lehet, hogy van gyógyír a bánatodra. Aki most
előtted áll, egy mór hercegkisasszony, aki hozzád hasonlóan nem
talált boldogságot a szerelemben. Egy keresztény lovag, az egyik
ősöd meghódította a szívemet, és el is vitt volna hazájába és
egyházának kötelékébe. Szívemben már áttértem, de bátorságom
elmaradta hitemtől, túl soká tépelődtem. így aztán gonosz szellemek
kerítettek hatalmukba, és itt maradtam e toronyba zárva
mindaddig, míg egy igazi keresztény hajlandó nem lesz feloldozni a
varázslat alól. Te vállalnád ezt a feladatot?
– Igen, vállalom – válaszolta a leány reszketve.
– Akkor gyere közelebb, és ne félj; merítsd a kezedet a kútba, és
szórj rám vizet, keresztelj meg a vallásod előírásai szerint, így majd
eloszlik a varázslat, és nyugtalan lelkem megnyugszik.
A leány bizonytalan léptekkel a kúthoz ment, kezét a vízbe
merítette, vizet gyűjtött a tenyerébe, és azt a fantom sápadt arcába
locsolta.
A szellem leírhatatlan nyájassággal elmosolyodott. Az ezüst
lantot Jacinta lábai elé ejtette, fehér karjait mellén összefonta, és
eltűnt a színről, mintha csak harmatcseppek hullottak volna a kútba.

250
 Jacinta félelemmel vegyes ámulattal és meglepetéssel hagyta el a
hallt. Ezen az éjszakán alig tudta lehunyni a szemét; amikor azután
napkeltekor felébredt szendergéséből, mindez csak egy álomnak
tűnt. Amikor azonban lement a hallba, a látomás realitása
beigazolódott, hiszen a kút mellett a reggeli napfényben ott
csillogott az ezüst lant.
Rohant megkeresni a nagynénjét, hogy mindent elmondjon neki,
és hogy tárgyi bizonyíték gyanánt megmutathassa az ezüst lantot.
Ha volt is valami kétsége a kedves hölgynek, az nyomban eloszlott,
amint Jacinta a kezébe vette a lantot, mert abból olyan elbűvölő
hangok törtek elő, hogy még a makulátlan Fredegonda fagyos szíve
is megolvadt, miként az örök hó üde forrásvízzé válik. Ilyen hatása
csak egy természetfeletti dallamnak lehet.
A lant rendkívüli ereje napról napra mind feltűnőbbé vált. A
torony mellett elhaladó vándorokat megállította, és valóságos
eksztázisba varázsolta. Az énekesmadarak összegyűltek a
szomszédos fákon, felhagytak saját dalukkal, és elbűvölt
némaságban hallgattak.
A hír gyorsan terjedt. Granada lakói tömegesen jöttek az
Alhambrába, hogy legalább néhány hangot halljanak abból a
földöntúli zenéből, amely a Hercegkisasszonyok tornyából
kiszűrődött.
A bájos kis lantost végre kicsalták búvóhelyéről. A környék
hatalmasságai vetélkedtek, hogy melyikük láthatja vendégül és
halmozhatja el kegyeivel; vagy inkább, hogy lantjának melódiája
melyikük szalonjába vonz nagyobb előkelő társaságot. Bárhová is
ment, éber nagynénje karnyújtásnyiról, sárkány módjára őrizte,
elriasztva a szenvedélyes hódolókat, akiket a lantos dalai lázba
hoztak. A bűvös lant híre városról városra járt. Málaga, Sevilla,
Córdoba egymás után esett őrületbe, s egész Andalúziában másról
sem beszéltek, mint az Alhambra gyönyörű dalnokáról. Hogyan is
történhetett volna másként egy olyan muzikális és gáláns nép
körében, mint amilyen az andalúz, hiszen a lantnak mágikus ereje
volt, a dalokat pedig a szerelem ihlette.
Miközben Andalúzia a zenéért bolondult, a spanyol királyi udvart
más bolondította. V. Fülöp, mint köztudott, egy szerencsétlen
hipochonder volt, ráadásul mindenféle szeszélyre is hajlamos.

251
Előfordult, hogy heteken át nyomta az ágyat, képzelt betegségtől
jajgatva. Más alkalommal mindenáron le akart mondani a trónról,
nagy bosszúságára királyi nejének, aki meglehetősen kedvelte az
udvari pompát s a korona fényét, és szakavatott, biztos kézzel
irányította bárgyú ura birodalmát.
A királyi búskomorság eloszlatásában semmi sem bizonyult
olyan hatásosnak, mint a zene ereje; a királyné éppen ezért
gondoskodott róla, hogy mindig kéznél legyenek a legjobb előadók –
mind az énekesek, mind a hangszeresek –, és a híres itáliai énekest,
Farinellit is felfogadta amolyan királyi orvosfélének.
Eseményeink idején azonban olyan rögeszme pattant ki e bölcs
és illusztris Bourbon elméjéből, amely minden korábbi
bolondériáját felülmúlta. Egy hosszan tartó képzelt betegség után,
amely dacolt Farinelli minden dalával és az udvari hegedűsökből
álló zenekari konzíliumokkal, az uralkodó – képzeletben – kilehelte
a lelkét, és tökéletesen halottnak hitte magát.
Ez önmagában még nem okozott volna különösebb gondot, sőt a
királynénak és az udvaroncoknak még jól is jött volna, már
amennyiben az uralkodó megmaradt volna a tetszhalotthoz illő
nyugalomban; általános megdöbbenésre azonban ragaszkodott
saját temetési szertartásához, s látva szolgálóinak kimondatlan
tanácstalanságát, egyre türelmetlenebbé vált, és durván szidalmazta
őket tiszteletlenségükért és fegyelmezetlenségükért, amiért
temetetlenül hagyták. Mit lehetett tenni? A király kifejezett
utasítását megszegni rettenetes dolognak minősült a külsőségekhez
ragaszkodó udvar szolgálóinak szemében – a parancsot teljesíteni,
azaz élve eltemetni őt, viszont kétségtelenül királygyilkosság lett
volna.
Éppen e szörnyű dilemma idején érkezett meg az udvarba a
dalnoknő híre, aki egész Andalúziát megszédítette. A királyné
sietősen küldöncöket menesztett, hogy a dalnoknőt San Ildefonsóba
rendelje, ahol az udvar akkoriban tartózkodott.
Néhány nap múlva, amikor a királyné udvarhölgyeivel az
impozáns kertekben sétált, amelyeknek sétányaikkal és
szökőkútjaikkal el kellett volna homályosítaniuk Versailles
ragyogását, elébe vezették a nagyhírű dalnoknőt. A császári Izabella
meglepetten nézte a fiatalos és szerény megjelenésű kis lényt, aki

252
megbolondította a világot. Festői szépségű andalúz ruhájában,
kezében az ezüst lanttal szerényen, lesütött szemmel állt, de
egyszerű és üde szépsége azonnal elárulta, hogy ő az „Alhambra
Rózsája”.
Mint mindig, most is vele volt az örök éber Fredegonda, aki a
királyné érdeklődésére ősei egész történetét és hanyatlását előadta.
Már Jacinta külső megjelenése is elnyerte a fenséges Izabella
érdeklődését, még inkább elégedett volt, amikor megtudta, hogy a
leány egy tiszteletre méltó, bár elszegényedett nemzetség tagja, és
apja a korona szolgálatában halt hősi halált.
– Ha olyan a varázserőd, amilyen a híre – mondta –, és el tudod
űzni a rossz szellemet, amely hatalmában tartja őfelségét, akkor
mostantól én gondoskodom a jövődről: bőségesen lesz részed
dicsőségben és gazdagságban.
Türelmetlenségében, hogy a lány képességeiről mielőbb
meggyőződhessen, azonnal a bogaras uralkodó lakosztályába
vezette őt.
Jacinta lesütött szemmel követte a királynőt az őrök sorfala és az
összegyűlt udvaroncok között. Végül egy fekete függönyökkel
borított, nagy teremhez érkeztek. Az ablakok le voltak zárva, hogy
ne juthasson be a fény; ezüst kandeláberekben elhelyezett sárga
viaszgyertyák szórták a gyászos fényt, és világították be a
gyászruhás szolgák és a hangtalan léptekkel átsurranó, szorongó
tekintetű udvaroncok elmosódó körvonalait. Egy halotti ágyon vagy
inkább ravatalon mellén összekulcsolt karokkal feküdt az uralkodó,
aki a temetésére várt, s csak az orra hegye látszott ki.
A királyné csendben belépett a terembe, és egy sötét sarokban
lévő zsámolyra mutatva intett Jacintának, hogy üljön le és kezdjen
zenélni.
A lány eleinte remegő kézzel érintette meg a lantot, de
összeszedte magát, lendületbe jött, és olyan lágy, éteri harmóniát
varázsolt elő a hangszerből, hogy a jelenlévők szinte már nem is
érezték magukat földi halandóknak. Ami pedig az uralkodót illeti,
aki már az árnyékvilágban képzelte magát, ő ezt az angyalok
dalának vagy a szférák zenéjének vélte. A téma változott, és a dalnok
hangja társult a zenéhez. Az Alhambra régi fényéről és a mórok
dicsőségéről szóló egyik népballadát adta elő. Egész lelkét beleadta

253
a dalba, hiszen az Alhambra emlékei szerelmének történetét is
felidézték. A ravatalozó bizsergető hangoktól zengett. Ezek aztán
behatoltak az uralkodó rideg szívébe is. Felemelte fejét és
körbenézett; felült ágyán, s a szeme fénnyel telt meg – végül
leugorva a kardját és a pajzsát kérte.
A zene, azaz inkább a bűvös lant győzelme teljes volt; a
melankólia démonja elűzetett, és – mondani sem kell – a halott
ember visszatért az életbe. A terem ablakai kitárultak, a spanyol
napfény tündöklő ragyogása tört az imént még gyászos helyiségbe,
és minden szem a varázserejű szépséget kereste, akinek a kezéből
kiesett a lant, ő maga pedig egy pillanatra eltűnt a földről, hogy
azután a következő pillanatban már Ruiz de Alarcon karjában
csüngjön.
A boldog pár menyegzőjét röviddel ezután óriási pompával
ünnepelték, és az „Alhambra Rózsája” az udvar ékességévé és
büszkeségévé vált. „Várjunk csak – ne olyan gyorsan!” – hallom
máris az olvasó felkiáltását. „Ez az ugrás a történet végére túl sebes
volt. Előbb szeretnénk tudni, hogyan tudta Ruiz de Alarcon
megmagyarázni Jacintának a hosszú mellőzést?” Mi sem könnyebb
ennél; egy zord és gőgös atya által megkövetelt, hihető és
bizonyítható mentségnek köszönhetően a fiatalok közt, akik
szeretik egymást, hamar létrejön a jóindulatú megértés, amely
fátylat borít minden sérelemre, amint végre találkoznak.
Egyébként hogyan fogadta a zord és gőgös atya ezt a
kapcsolatot?
Ó, az ő esetében a királyné egy-két szava könnyen szertefoszlatta
az aggályait, különösen, amikor a kibontakozó királyi kegy a
méltóságok és jutalmak áradatában is megnyilvánult. Egyébként,
miként az olvasó is tudja, Jacinta lantjának bűvös ereje volt, amely le
tudta győzni a legmakacsabb fejet és a legkeményebb szívet is.
És mi történt a csodálatos lanttal?
Ó, ez a legkülönösebb dolog mindebben, ami egyúttal világosan
bizonyítja az egész történet igaz voltát. A lant egy ideig még a
családnál maradt, de feltehetően féltékenységében a híres énekes,
Farinelli ellopta és magával vitte. Halála után Itáliában mások
kezébe került, akik nem törődtek misztikus erejével, és az ezüstöt
beolvasztották, a húrokat pedig egy régi cremonai hegedűre

254
szerelték át. A húrok azonban megtartották egykori mágikus
hatásuk egy részét. Megsúgok valamit az olvasónak, de ne adja
tovább: ez a hegedű most az egész világot elbűvöli – ez Paganini
hegedűje!

255
 A veterán

Az erőd körüli sétáimon szerzett különös ismerőseim között akadt

egy idős, harcedzett, derék invalidus ezredes, aki héja módjára
fészkelt az egyik mór toronyban. Élettörténete, amelyet szívesen
elmondott, kalandok, szerencsétlenségek és hányattatások
szövedéke volt, olyan, amilyen kijutott majd minden jeles
spanyolnak; változatos volt és szertelen, mint a Gil Blas lapjai.
Tizenkét éves korában járt Amerikában, és élete legfontosabb és
legszerencsésebb eseményei között tartotta számon, hogy láthatta
Washington tábornokot. Azóta részt vett hazájának minden
háborújában; saját tapasztalata alapján tudott mesélni a félsziget
legtöbb tömlöcéről és várbörtönéről; elvesztette az egyik lábát,
kezei megbénultak, és úgy összevagdosták és szurkálták, hogy
Spanyolország minden bajának eleven emlékműve volt, amelyen
minden ütközet és csetepaté hagyott egy-egy forradást, miként
Robinson Crusoe vésett egy rovást a fába rabságának minden egyes
évében. A derék öreg gavallért a legnagyobb szerencsétlenség
kétségtelenül akkor érte, amikor egy veszélyes és zavaros
időszakban Málagába vezényelték, ahol a helybéliek generálisukká
választották, hogy védje meg őket a francia megszállástól. Ez a
kormányzattal szemben annyi megalapozott követelésre
feljogosította, hogy attól tartok, halála napjáig írhatja és
nyomtathatja a petíciókat és memorandumokat önnön lelkének
háborgatására, pénztárcájának kiürítésére és barátai büntetésére,
akik közül nem egy úgy látogatta meg, hogy félórányit sem volt
hajlandó figyelni egy életbevágóan fontos ügy előadására, vagy akár
csak egy tucatnyi röpiratot a zsebében magával vinni. így van ez
egyébként szerte Spanyolországban; mindenütt lehet találkozni
olyan tisztes úriemberrel, aki egy zugban meghúzódik, és ott

256
táplálja kedvenc sérelmét vagy panaszát. Ráadásul az a spanyol,
akinek a kormányzattal szemben van valamilyen pereskedése vagy
követelése, egész életére elfoglalt embernek tekinthető.
A veteránt a Torre del Vino, azaz a Bor-kapu felső részében lévő
lakásán látogattam meg. Szobája kicsiny volt, de otthonos, és
ablakából nagyszerű kilátást nyílt a Vegára. Egy katona
rendszereidével volt berendezve. A falon három puska és egy pár
pisztoly függött, mindegyik tisztán és fényesen, mellettük egy
szablya és egy lovaglópálca, fölöttük pedig két háromszögletű kalap:
az egyik ünnepi, a másik hétköznapi használatra. Egy kis polc
alkotta a könyvtárát úgy féltucatnyi könyvvel, amelyek közül egy kis
kopottas kötet volt a kedvenc olvasmánya, amely elvont
életbölcsességeket tartalmazott. Ezt naponta lapozgatta és
elemezgette, saját esetére alkalmazva minden egyes olyan
bölcsességet, amelyben volt némi egészséges keserűség, és a világ
igaztalan voltával foglalkozott.
Mindezek ellenére jóindulatú társas lény volt, és ha sikerült a
figyelmét elterelni sérelmeiről és életfilozófiájáról, még
szórakoztató partner is lehetett. Kedvelem az ilyen viharvert
szerencsefiakat, élvezem csiszolatlan katonatörténeteiket. A nála
tett látogatásaim során különös dolgokat tudtam meg az erőd egyik
öreg katonai parancsnokával kapcsolatosan, aki sok szempontból
hasonlított rá, és hasonlóan alakult a sorsa a háborúkban is. E
tényeket megerősítette a helybéliek, mindenekelőtt Mateo Jiménez
apjának kikérdezése, akiknek a legendáiban népszerű hős volt az,
akit a következőkben kívánok bemutatni az olvasónak.

257
 A kormányzó és a jegyző

Valamikor régen kormányzóként uralkodott az Alhambrában egy

derék öreg lovag, akit – miután a háborúban elvesztette egyik karját
– mindenki csak el Gobernador Mancónak, „a félkarú
kormányzónak” hívott. Kérkedett is öreg katona voltával: szeméig
pödrött bajuszt, katonacsizmát és dióverőnek beillő kardot viselt, a
markolatkosárba tűzött zsebkendővel.
Mindemellett különösen büszke, akkurátus és állhatatos volt
kiváltságait és rangjait illetően. Uralma alatt az Alhambra
sérthetetlensége – mint királyi rezidenciáé és birtoké – teljes
mértékben biztosított volt. Senki sem léphetett az erődbe
lőfegyverrel, karddal vagy akár egy bottal sem, hacsak nem volt
kellően magas rangú az illető; és minden lovasnak a kapunál le
kellett szállnia a nyeregből, és kantáron vezetnie tovább a lovát.
Mivel a domb, amelyre az Alhambra épült, Granada városának kellős
közepén emelkedik, mintegy annak nyúlványaként, a tartományban
uralkodó főkapitány számára gyakran jelentett terhet az imperium
in imperio, azaz a kis független terület fővárosának közepén. Ebben
az időben még kellemetlenebbé vált a helyzet, egyrészt az öreg
kormányzó makacs féltékenysége miatt, akit a legkisebb hatásköri
vagy jogosultsági kérdés is tűzbe hozott, másrészt a léha csavargó
népség miatt, amely fokozatosan befészkelte magát az erődbe, mint
valami menhelyre, ahonnan a tisztes városlakók rovására tartott
fenn csalásokon és fosztogatásokon nyugvó gazdaságot.
Így aztán állandósult a főkapitány és a kormányzó közötti viszály
és kölcsönös vádaskodás, különösen heves módon éppen a
kormányzó részéről, aki mint a kisebbik a két szomszédos
hatalmasság közül, még inkább hiú volt méltóságára. A főkapitány
díszes palotája a Plaza Nueván állt, közvetlenül az Alhambra

258
dombjának tövénél, és körülötte állandó volt az örök, a cselédek és a
városi tisztviselők nyüzsgése, magamutogatása. Az erőd egyik
kiugró bástyája éppen a palotára és az előtte lévő térre nézett, és a
kormányzó időnként ott illegette-billegette magát ezen a bástyán,
gyanakvóan tekintgetve le riválisára, miként a héja lesi prédáját a
kiszáradt fán lévő fészkéből.
Ha a kormányzó lement a városba, az mindig nagy parádéval
történt: lóháton, őrséggel körülvéve, máskor díszhintóján, egy
faragott fából és egy bőrből készült öreg és ormótlan spanyol
járgányon, amelyet nyolc öszvér húzott, s gyalogos lakájok,
csatlósok, lovászok kísérték, s ez alkalmakkor azzal hízelgett
magának, hogy aki csak látja, mind bámulattal és tisztelettel adózik
neki mint a király régensének. Pedig a szellemes granadaiak,
elsősorban azok, akik a főkapitány palotája körül lebzseltek,
hajlamosak voltak gúnyos megjegyzéseket tenni e felvonulásokra, és
– célozva alattvalóira – a „koldusok királyaként” üdvözölték őt. A két
derék rivális vitáinak egyik legbőségesebb forrása az a kormányzó
által deklarált jog volt, amely szerint vámmentesen kell a városon
átengedni minden olyan árut, amely a kormányzót vagy helyőrségét
illeti. Idővel ez a privilégium egyre kiterjedtebb csempészet alapjául
szolgált. A contrabandista hálózat tagjai az erőd viskóiban és a
környék barlangjaiban ütötték fel tanyájukat, és virágzó üzleti
tevékenységet folytattak a helyőrség katonáinak hallgatólagos
támogatásával.
Egyszer csak felébredt a főkapitány ébersége. Megbeszélést
tartott hát jogtanácsosával és tótumfaktumával, egy fontoskodó és
agyafúrt escribanóval, azaz jegyzővel, aki megörült az alkalomnak,
hogy zavarba hozhatja és a jogi finomságok útvesztőjébe kergetheti
az Alhambra idős urát. Azt tanácsolta a főkapitánynak, hogy
ragaszkodjék minden olyan szállítmány átvizsgálásának jogához,
amely áthalad városának kapuin, és megfogalmazott egy hosszú
levelet e jog indoklásával. Manco kormányzó szókimondó, kemény
katonaember volt, aki az escribanókat az ördögnél is jobban
gyűlölte, ezt az egy konkrét escribanót pedig még inkább, mint az
összes többit.
– Micsoda? – mondta, miközben dühösen pödörte bajuszát. – A
főkapitány rám állította a tollnokát, hogy összezavarjon? Majd én

259
megmutatom, hogy egy öreg katonára nem lehet csalárdsággal
ráijeszteni!
Tollat ragadott, és macskakaparásával lefirkantott egy rövid
levelet, melyben – anélkül, hogy elmerült volna a mellette szóló
érvekben – ragaszkodott a vámmentes átszállítás jogához, és
megtorlást helyezett kilátásba minden vámtiszttel szemben, aki
kezét rá merészeli tenni bármely olyan szállítmányra, amely az
Alhambra lobogójának védelme alatt áll. Amíg e kérdésen
vitatkozott a két fontoskodó potentát, történt egy napon, hogy az
erődnek szóló áruval megrakott öszvér érkezett a Genil-kapuhoz,
amelyen át, majd egy külvárost átszelve vezetett az útja az
Alhambrába. A szállítmányt egy lobbanékony öreg káplár kísérte,
aki már hosszú ideje szolgált a kormányzó alatt, és aki egy
öntörvényű ember volt, egyben olyan kemény és megbízható, akár
egy régi toledói penge.
Amint a városkapuhoz közeledtek, a káplár az Alhambra
lobogóját az öszvér málhanyergére terítette, és szálfaegyenesre
kihúzva magát, előreszegezett tekintettel haladt tovább, de óvatos
oldalpillantásokat vetett, mint amikor a hamis kutya idegen
területen jár, harapásra és morgásra készen.
– Ki vagy? – kérdezte az őrszem a kapunál.
– Az Alhambra katonája – válaszolt a káplár, anélkül hogy arra
fordult volna.
– Mi van a rakományban?
– Élelem a helyőrségnek.
– Továbbhaladni!
A káplár egyenesen masírozott tovább a szállítmánnyal, de alig
tett meg néhány lépést, amikor vámtisztviselők csapata rohant elő a
kicsiny vámbódéból.
– Hé, te ottan! – kiabált a vezetőjük. – Hajcsár, megállni, a
csomagokat felnyitni!
A káplár megfordult, és rögtön harcállásba helyezkedett.
– Tiszteld az Alhambra lobogóját! – kiáltotta. – Ezek a holmik a
kormányzót illetik.
– Egy figo a kormányzónak és egy másik figo ennek a lobogónak!
Hajcsár, megállni, ha mondom!

260
 Ne merészeld megállítani a szállítmányt! – kiabálta a káplár,
felcsapva muskétájának kakasát. – Hajcsár, tovább!
A hajcsár jókorát ütött az állatra; a vámtisztviselő odarohant, és
megragadta a kötőféket; mire a káplár felemelte a puskáját és
agyonlőtte.
Az utca megtelt zsivajjal.
Az öreg káplárt elfogták, és különféle rúgások, ökölcsapások és
botütések elszenvedése után, amit Spanyol- országban mindenfelé
rögtönöz a csőcselék a törvényes büntetés előlegeként, vasra verték,
és a városi börtönbe vezették, míg társai folytathatták útjukat az
Alhambra felé a rakománnyal, miután azt alaposan átkutatták.
Az öreg kormányzó féktelen dühbe gurult, amikor értesült a
lobogót ért sérelemről és a káplár lefogásáról. Egy ideig a mór
szalonokban ordítozott és a bástyákról üvöltözött, ezernyi átkot
szórva a főkapitány palotájára. Miután első mérgét kitöltötte,
üzenetet küldött, amelyben a káplár kiadatását követelte, azzal az
indokkal, hogy csak neki van joga ítéletet mondani a
parancsnoksága alá tartozók által elkövetett vétségekben. A
főkapitány az örvendező escribano tollának segítségével terjengős
választ küldött, kifejtve, hogy a vétség városának falai között
történt, az ő egyik tisztviselőjével szemben, így az ügy egyértelműen
az ő joghatósága alá tartozik. A kormányzó viszont válaszában
megismételte követelését; a főkapitány válasza ezúttal még
hosszabb és jogilag még körmönfontabb volt; a kormányzó
követeléseiben egyre hevesebbé és makacsabbá vált, míg a
főkapitány válaszai még hűvösebbek és még terjengősebbek lettek;
végül az öreg oroszlánszívű katona már tényleg őrjöngött, hogy így
belegabalyodott ebbe a jogi polémiába.
Miközben a körmönfont escribano ily módon szórakoztatta
magát a kormányzó kontójára, pert is indított a káplár ellen, aki a
börtön egyik szűk cellájában szorongott, és csak egy kis rácsos
ablakon keresztül mutogathatta rabtekintetét, és fogadhatta
barátainak vigasztaló szavait.
A fáradhatatlan escribano, spanyol szokás szerint, egy egész
hegynyi írásos bizonyítékot rakott össze, amivel tökéletesen
megtörte a káplárt, aki bűnösnek találtatott gyilkosság
elkövetésében, és kötél általi halálra ítélték.

261
 A kormányzó hiába küldözgette az Alhambrából tiltakozásait és
fenyegetéseit. A végzetes nap közeledett, és a káplárt a capillába
helyezték át, vagyis a börtön kápolnájába, ahogy az általában
szokásos volt az elítéltekkel a kivégzésük előtti napon, hogy
meditálhassanak a közeli végen, és megbánhassák bűneiket.
Látva, hogy a dolgok a végkifejlet felé tartanak, a kormányzó
elhatározta, hogy személyesen jár el az ügyben. E célból előállíttatta
díszhintóját, és őrséggel körülvéve végigdübörgött az Alhambrából
a városba ereszkedő sétányon. Az escribano házához hajtatott, és
kirendelte a kapuhoz a jegyzőt.
Az öreg kormányzó szeme szikrákat szórt, amikor meglátta a jog
eme önelégült emberét, amint az diadalmámorban közeledik felé.
– Igaz, amit hallok – förmedt rá –, hogy arra készülsz, hogy
megöld az egyik katonámat?
– Minden jogszerű és formailag is megfelel a törvényességnek –
mondta az öntelt escribano kuncogva és a kezét dörzsölve. – Meg
tudom mutatni Excellenciádnak az ügy írásos bizonyítékait.
– Hozd ide! – utasította a kormányzó. Az escribano visszasietett
irodájába, örvendezve, hogy a keményfejű veteránnal szemben
ismét alkalma nyílt saját zsenialitását mutogatni. Egy papírokkal
megtömött zsákkal tért vissza, és belefogott egy jogi
szószaporítással telt, hosszú nyilatkozat felolvasásába. Addigra már
jókora tömeg gyűlt össze, s az emberek merev nyakkal és tátott
szájjal figyelték az eseményeket.
– Kérem, jöjjön ki ebből a rettenetes csődületből, szálljon be a
kocsimba, hogy jobban halljam! – mondta a kormányzó.
Az escribano beszállt a kocsiba, és akkor egy szempillantás alatt
bezárult az ajtó, a kocsis csettintett az ostorával, s az öszvérek, a
hintó és az örök, mind viharos tempóban nekilódultak. A tömeg
szájtátva állt. A kormányzó meg sem állt, amíg el nem vitte
zsákmányát az Alhambra egyik legerősebb tömlöcéig.
Ezután katonai szokás szerint leküldte a békezászlót, s
megegyezést javasolt, azaz hadifogolycserét; a jegyzőt a káplárra. A
büszkeségében sértett főkapitány először lekezelő visszautasítással
reagált, és elrendelte, hogy magas és erős bitófát emeljenek a Plaza
Nueva közepén a káplár kivégzéséhez.

262
 – Ó, hát így állunk? – mondta Manco kormányzó. Parancsot adott
akasztófa felállítására a térre néző, kiugró bástya peremére. – Nos –
szólt üzenete a főkapitánynak –, felakaszthatod a katonámat, ha úgy
akarod, de ha fellógatod a téren, nézz fel, hogyan himbálódzik majd
a levegőben az escribano.
Ám a főkapitány hajthatatlan volt: katonaság menetelt a téren,
dobok peregtek, harang szólt. Nagy tömeg gyűlt össze, hogy láthassa
a kivégzést. A másik oldalon a kormányzó kivezényelte a bástyára a
helyőrséget, és meghúzatta a lélekharangot a Torre de la
Campanában, vagyis a Harangtoronyban.
A jegyző felesége, nyomában egy sor kicsiny escribanó ivadékkal,
átpréselte magát a tömegen, és a főkapitány lába elé borult,
esdekelve, hogy egy hiúsági kérdés miatt ne áldozza fel férjének
életét, valamint az ő és nagyszámú aprónépe boldogulását. – Hiszen
túlságosan is jól ismered az öreg kormányzót. Ne legyen kétséged
afelől, hogy beváltja a fenyegetését, amennyiben felakasztatod a
katonáját!
Az asszony könnyei és siránkozása, no meg porontyainak
jajgatása meggyőzték a főkapitányt. A káplárt őrség kíséretében
felküldték az Alhambrába akasztási gúnyájában, amelyben úgy
nézett ki, mint egy csuklyás szerzetes, de emelt fővel és acélos
tekintettel ment. Az ajánlatnak megfelelően cserébe kérték az
escribanót. A jog egykori buzgó és öntelt embere inkább holtan, mint
elevenen jött elő börtönéből. Minden hetykesége és gőgje elszállt; a
haja, mint mondják, teljesen megőszült a félelemtől, földre
szegezett, riadt tekintete olyan volt, mintha még mindig a nyakán
érezné a kötelet.
Az öreg kormányzó egyetlen kezét a csípőjére téve egy ideig
hűvös mosollyal figyelte. – Ezentúl barátom – mondta – fogd vissza
az igyekezetedet, hogy akasztófára juttass másokat; ne érezd magad
túlságosan biztonságban akkor sem, ha a jog a te oldaladon áll; és
mindenekelőtt máskor alaposan fontold meg, hogyan fitogtasd a
tudásod egy öreg katonával szemben!

263
 Manco kormányzó
és a katona

Miközben Manco kormányzó – a félkarú – igyekezett fenntartani az

Alhambra katonai fényét, egyre inkább kétségbe ejtették az erődjére
zúduló szemrehányások, miszerint az a csirkefogók és
contrabandisták menhelyévé vált. Egyszer csak az öreg potentát
nagy hirtelenjében reformok bevezetése mellett döntött, és nagy
vehemenciával munkához is látott: egész zsiványtanyákat zsuppolt
ki az erődből és a cigánybarlangokból, amelyek keresztül- kasul
lyuggatták a szomszédos dombokat. Katonai őrjáratokat rendelt ki a
sétányok és ösvények felügyeletére azzal, hogy tartóztassanak fel
minden gyanús személyt.
Egy ragyogó nyári reggelen az őrjárat – amely a jegyzővel
kapcsolatban elhíresült, s egy önfejű öreg káplárból, egy
trombitásból és két közlegényből állt – épp a Generalife kertjének
fala mellett foglalta el állását a Nap-hegy felől ereszkedő út mentén,
amikor egy ló lépteit hallották, s egy régi kasztíliai katonadal szólt
érces, de nem kellemetlen férfihangon.
Mindjárt meg is látták a fickót, egy vállas, barnára sült férfit, aki
elnyűtt gyalogos egyenruhában egy különlegesen erős testalkatú,
arab lovat vezetett, régi mór divat szerint felszerszámozva.
Az elhagyatott hegyről ereszkedő, paripáját vezető furcsa katona
látványától megdöbbent káplár előrelépett, és megszólította.
– Ki jön ott?
– Barát.
– Ki és mi vagy?
– Egy szegény katona, aki most jön a háborúból, fizetségként
bevert fejjel és üres erszénnyel.

264
 Ekkor már alaposabban szemügyre vehették az őrjárat tagjai.
Homlokán fekete kötés volt, amely – az őszes szakállal –
meglehetősen sátáni tekintetet kölcsönzött tulajdonosának, míg
enyhe kancsalítása hamiskás természetét villantotta fel.
Miután válaszolt az őrjárat kérdéseire, a katona láthatóan
felhatalmazva érezte magát, hogy viszonzásként ő is feltegyen
kérdéseket.
– Megkérdezhetném – kezdte –, hogy milyen város az ott a hegy
tövében?
– Milyen város?! – csodálkozott a trombitás. – Ez már mindennek
a teteje! Itt egy alak, aki a Nap-hegyen csavarog, és megkérdi
Granada városának a nevét!
– Granada?! ¡Madre de Dios! Hát lehetséges ez?
– Szerinted tán nem az? – így a trombitás. – Talán azt sem tudod,
hogy azok meg az Alhambra tornyai?
– Te ördög trombitása – mordult rá az idegen –, ne viccelődj
velem! Ha az tényleg az Alhambra, akkor néhány felettébb különös
dolgot kell elmondanom a kormányzónak!
– Lesz rá alkalmad – mondta a káplár –, mivel éppen őhozzá
fogunk vezetni.
Ekkorra már a trombitás megragadta a paripa kantárát, a két
közlegény az ismeretlen egy-egy karját, a káplár pedig a menet élére
állt, és kiadta a parancsot:
– Előre! Indulás! – és elindultak az Alhambra felé.
Az őrjárat által elfogott szakadt katona és a remek arab ló
látványa felkeltette az erődítmény léhűtőinek és pletykálkodó
csoportjainak az érdeklődését, amelyek rendesen kora reggel
szoktak összegyűlni a kutaknál és a forrásoknál. A vízemelő kerekek
nem forogtak tovább, és a papucsos cselédlányok korsóval a kézben
bámulták, amint a káplár elhaladt zsákmányával. A kíséret
nyomában lassacskán tarka menet alakult ki.
A tömegben sokatmondó fejbólintások, összekacsintások
kíséretében a legkülönfélébb feltételezések kaptak szárnyra.
„Katonaszökevény” mondta az egyik, contrabandista, mondta a
másik, bandelero vélte a harmadik; mígnem megerősítést nyert,
hogy egy mindenre elszánt rablóbanda kapitányát sikerült elfogni a
káplár és őrjárata vitézségének köszönhetően.

265
 – Jó, jó, kapitány vagy sem, majd meglátjuk, hogyan szabadul ki
az öreg Manco kormányzó karmai közül, még ha az félkarú is –
mondogatták egymásnak a pletykás vénasszonyok.
Manco kormányzó eközben az Alhambra egyik belső termében
ült, reggeli csokoládéját iszogatva gyóntatója – a szomszédos
kolostor kövér ferences barátja – társaságában. A csokoládét egy
szemérmes, sötét szemű málagai hajadon, a házvezetőnő leánya
szolgálta fel. Az emberek azt rebesgették, hogy a leány, aki minden
szemérmességével együtt egy fondorlatos, tűzről pattant hajadon
volt, megtalálta az öreg kormányzó kőszívének gyenge pontját, és
teljes mértékben uralkodott felette. De ezt most hagyjuk – a világ
tekintélyes potentátjainak magánügyeiben nem kell túl mélyen
kutakodni!
Amikor meghozták a hírt, hogy elfogtak egy gyanús idegent, aki
az erőd körül ólálkodott, és aki most a külső udvarban a káplár
felügyelete alatt várja, mikor lesz szerencséje őexcellenciájához, a
büszkeség és a hivatali tekintély majd szétvetette a kormányzó
keblét. Miután a csokoládés csészét visszahelyezte a szemérmes
hajadon kezébe, kosaras markolatú kardját kérte, amit nyomban az
oldalára kötött, megpödörte bajuszát, elfoglalta helyét egy magas
támlájú széken, majd vészjósló tekintettel maga elé rendelte a
foglyot. A káplár vezetésével elfogói behozták a gúzsba kötözött
katonát, aki azonban még így is magabiztos, eltökélt ember
benyomását keltette, és a kormányzó éles, fürkésző pillantására egy
könnyed hunyorítással válaszolt, ami egész biztosan nem nyerte el a
szertartásos öreg tetszését.
– Nos, vádlott – szólt a kormányzó, miután egy ideig némán
figyelte – mit tudsz felhozni mentségedre? Ki vagy?
– Egy katona, aki éppen most jön a háborúból, és aki onnan nem
hozott mást, csak sebhelyeket és zúzódásokat.
– Egy katona – hm –, mégpedig egy gyalogos az egyenruhádból
ítélve. Ügy tudom, van egy gyönyörű arab lovad. Feltételezem, hogy
azt is a háborúból hoztad, nem csak a sebhelyeket és a zúzódásokat.
– Ha megengedi excellenciád, furcsa dolgot kell elmondanom
erről a lóról. Tulajdonképpen egészen különös dolgokról kell
beszámolnom. Olyasmiről, ami érinti ennek az erődnek, sőt Granada
egész városának a biztonságát. De ezt csak önnel közölhetem,

266
négyszemközt, vagy kizárólag olyan személyek jelenlétében, akik a
teljes bizalmát élvezik.
A kormányzó egy kissé elgondolkodott, majd kiküldte a káplárt
az embereivel, hogy az ajtón kívül foglaljanak őrállást, és álljanak
hívásra készen.
– A szentatya – mondta – a gyóntatom, előtte bármit mondhatsz,
a kisasszony pedig – biccentett a cselédlány felé, aki láthatóan
érdeklődéssel kísérte az eseményeket – nos, a kisasszony diszkrét
és titoktartó, s minden szempontból megbízható.
A katona egy kacsintás és egy hunyorítás között gyors pillantást
vetett a szemérmes cselédlányra. – Természetesen – mondta –
örülnék, ha a kisasszony is maradna.
Amikor a többiek kivonultak, a katona belekezdett történetébe.
Gördülékeny, sima beszédű fickó volt, választékossága messze
különb volt, mint ami vélt rangja alapján feltételezhető lett volna.
– Excellenciás uram engedelmével – kezdte –, mint már jeleztem,
katona vagyok, akadt néhány kemény feladatom, de szolgálati időm
lejárt, nemrégiben Valladolidban leszereltek és elbocsátottak a
seregtől, így gyalogosan nekivágtam az útnak Andalúziában lévő
szülőfalum felé. Tegnap este napnyugtakor éppen egy nagy síkságon
vágtam át Ókasztíliában.
– Megállj! – kiáltott a kormányzó. – Hogyan mondtad? Ókasztília
innen két-háromszáz mérföldnyire van!
– Így igaz – válaszolta nyugodtan a katona. – Mondtam,
excellenciás uram, hogy különös dolgokról kívánok beszámolni; de
amennyire különös, annyira igaz dolgokról, amint azt excellenciád is
látni fogja, ha kegyeskedik türelmesen végighallgatni.
– Haladjunk, vádlott! – mondta a kormányzó megpödörve a
bajuszát.
– Ahogy a nap lement – folytatta a katona –, körülnéztem, hogy
valami éjjeli szállást keressek magamnak, de amíg csak elláttam,
lakóhelynek semmi nyomát nem találtam. Láttam már, hogy a
puszta földön kell álomra hajtani a fejem, és a zsákom lesz majd a
párnám, de excellenciás uram. Ön mint öreg katona tudja, hogy
annak, aki megjárta a háborúkat, ez igazán nem nagy gond.

267
 A kormányzó egyetértőén bólintott, miközben előhúzta
zsebkendőjét a kard markolatkosarából, hogy elhajtson egy orra
körül zümmögő legyet.
– Nos, hogy rövidre fogjam a történetet – folytatta a katona – még
néhány mérföldnyit vonszoltam magam, amíg egy mély vízmosáson
átívelő hídhoz nem értem; alatta egy kicsiny patak csordogált,
amelyet a tűző nyári nap már majdnem teljesen kiszárított. A híd
egyik végén egy mór torony állt, amelynek felső része romokban
hevert, de lábazata még egészen ép volt. Gondoltam, ez megfelelő
pihenőhely lesz, lementem hát a patakhoz, és jóízűt ittam tiszta és
friss vizéből, hiszen a szomjúságtól már majdnem kiszáradtam;
azután a tarisznyámból elővettem egy hagymát és néhány
kenyérhéjat, ez volt az összes élelmem, s elhelyezkedtem a víz
szélén egy kövön, hogy elköltsem a vacsorámat. Úgy terveztem,
hogy az éjszakát a torony pincéjében töltöm, mely igazán remek
szálláshely egy kiszolgált katona számára, aki éppen a háborúból
jött, miként azt excellenciád mint öreg katona is beláthatja.
– Örömmel szálltam meg életemben ennél rosszabb helyeken is –
mondta a kormányzó, miközben visszagyűrte a zsebkendőt
kardjának markolatkosarába.
– Amint nyugodtan ropogtattam a kenyérhéjamat – fűzte tovább
a katona –, valami mozgást hallottam a pincéből; hegyeztem a fülem,
s hát egy ló lábdobogása volt az. Egyszer csak egy férfi lépett ki a
torony alján lévő ajtón, közvetlenül a víz mellett, kantáron vezetve
egy robosztus lovat. A csillagfénynél nehezen tudtam kivenni, hogy
miféle ember lehet. Felettébb gyanús volt, hogy a torony romjai közt
ólálkodik egy ilyen vad és elhagyatott helyen, bár lehetett volna
egyszerű vándor, miként jómagam, de akár contrabandista, sőt akár
bandolero is! Mit számított! Istennek és szegénységemnek hála, nem
volt mit veszítenem, így nyugodtan ültem tovább, és ropogtattam a
kenyérhéjamat. A férfi a vízhez vezette a lovát, egészen közel ahhoz
a helyhez, ahol ültem, így kiváló alkalom nyílt, hogy szemügyre
vegyem. Meglepetésemre mór öltözéket viselt, acél mellvérttel,
fényes sisakkal, ami jól látszott a csillagok fényében. A lova szintén
mór stílusban volt felszerszámozva, nagy fonott kengyelekkel. Mint
már mondottam, a vízhez vezette a lovat, amely belemerítette a fejét
a vízbe, és addig ivott, amíg már azt hittem, hogy szétpukkan.

268
 – Bajtárs – szólítottam meg –, jól iszik a lovad; jó jel az, ha a ló
bátran nyomja az orrát a vízbe.
– Nem csoda, hogy jól iszik – válaszolta az idegen, aki mór
akcentussal beszélt –, van már egy éve is, hogy utoljára jót
kortyolhatott.
– Szent Santiago! – mondtam erre. – Akkor ez még a tevéken is
túltesz, amelyeket Afrikában láttam! De gyere közelebb, katonának
látszol, nem akarsz leülni és társulni egy másik katona
falatozásához? – kérdeztem.
– Igazából szükségét éreztem valamilyen társnak ezen az
elhagyatott vidéken, és kész voltam megfeledkezni arról, hogy
hitetlen az illető. Egyébként is, miként excellenciád is jól tudja, egy
katona nem lehet különösebben válogatós társának felekezetével
kapcsolatosan, és békeidőben a különböző országok katonái
bajtársai egymásnak.
A kormányzó ismét egyetértőén bólintott.
– Nos, mint mondottam, invitáltam, hogy ossza meg velem a
vacsorát, ami olyan volt, amilyen, de mást nem tehettem a kölcsönös
vendégszeretet érdekében.
– Nincs időm evésre vagy ivásra szünetet tartani – mondta a férfi.
– Hosszú utat kell még reggelig megtennem.
– Merrefelé mégy? – kérdeztem.
– Andalúziába – válaszolta.
– Pont arra tartok én is – mondtam. – Hát, ha már nem állsz meg
velem vacsorázni, esetleg felülhetnék én is a lovadra, s együtt
utazhatnánk. Látom, erős a lovad; biztos vagyok benne, hogy elbírna
mindkettőnket.
– Rendben – mondta a lovas, és nem lett volna sem civilhez, sem
katonához méltó visszautasítani a lehetőséget, annál is inkább,
mivel előzőleg én is felajánlottam, hogy megosztom vele a
vacsorámat. így aztán felült a nyeregbe, én meg mögé.
– Kapaszkodj erősen – mondta –, mert az én paripám, úgy
száguld, mint a szél.
– Ne félts engem – válaszoltam, és elhelyezkedtünk. A ló lépésből
hamar ügetésbe váltott, azután az ügetésből vágtába, a vágtából
pedig őrületes száguldásba. Ügy tűnt, hogy a sziklák, a fák, a házak,
minden-minden összefolyik mögöttünk.

269
 – Ez milyen város? – kérdeztem.
– Segovia – mondta, de még mielőtt e szó elhagyta volna a száját,
Segovia tornyai már el is tűntek a látóhatáron. Végigszáguldottunk a
Guadarrama-hegységen, leereszkedtünk Escorialba, megkerültük
Madrid falait, s máris a La Mancha-síkságon vágtunk át. Útközben
dombokra kaptattunk fel, és völgyekbe ereszkedtünk, tornyokat és
városokat hagytunk magunk mögött, amelyek mind mély álomban
szunnyadtak; hegyeket kereszteztünk és síkságokat, s folyókat is,
amelyek épp csak megvillantak a csillagok fényében. Rövidre fogva
a történetet, hogy ne fárasszam excellenciádat, a lovas hirtelen
felkapaszkodott egy hegyoldalba.
– Megérkeztünk – mondta –, itt ér véget az utazásunk.
Körbetekintettem, de nyomát sem láttam semmilyen emberi
településnek, csak egy barlang bejáratára lettem figyelmes. Ahogy
így nézelődöm, egyszer csak rengeteg embert látok érkezni
gyalogosan vagy lóháton, mindannyian mór viseletben, mintha csak
a szél fújta volna őket oda a négy égtáj felől; és mind a barlang
szájához igyekeztek, mint a méhek a méhkasba. Még mielőtt bármit
kérdezhettem volna, a lovas sarkantyúját a ló oldalába vágta, és a
tömeggel együtt mi is berontottunk a barlangba. Tekergős, meredek
úton ereszkedtünk lefelé, amely a hegy gyomrába vezetett. Ahogy
tovább sodródtunk, fény kezdett derengeni, lassan, mint
napkeltekor, de nem tudtam megállapítani, honnan ered. Aztán
egyre erősebb lett, s most már mindent ki tudtam venni magam
körül. Amint haladtunk, jobbra és balra hatalmas járatokat figyeltem
meg, amelyek olyanok voltak, mint egy fegyvertár csarnokai.
Némelyikben pajzsok, mellvértek, lándzsák és kardok függtek a
falon, és volt, amelyekben muníció és tábori felszerelés állt óriási
kupacokban felhalmozva.
– Excellenciádnak, mint öreg katonának, bizonyára szívderítő
látvány lett volna az ilyen mennyiségű hadianyag. Más járatokban
állig felfegyverzett lovasok hosszú sorát láttam, akik felemelt
lándzsával, kibontott lobogókkal harcra készen, ám mozdulatlanul,
szobor módjára ültek a nyeregben. Néhány teremben a lovasok a
földön aludtak, közvetlenül lovaik mellett, másutt gyalogosok
csoportjai készülődtek a sorakozóra. Mindannyian régi mór
öltözéket és mór fegyverzetet viseltek.

270
 – Nem is szaporítom tovább a szót, excellenciás uram, végül egy
hatalmas barlangfolyosóba értünk, úgy is mondhatnám, hogy
barlangpalotába, amelynek falait arany és ezüst borította, és
gyémántoktól, zafíroktól s mindenféle drágakövektől sziporkáztak.
A terem túlsó végén aranytrónon ült a mór király, oldalán a
főurakkal és a kivont karddal álló fekete testőrökkel. A bezúduló
tömeg, ezrek és ezrek mind ide tartottak, s egyenként elhaladva a
trón előtt kifejezték hódolatukat. Voltak, akik makulátlan
díszöltözéket viseltek csillogó ékszerekkel, mások fényes
fegyvereket, megint mások szakadozott, foltos ruházatot és
viharvert, horpadt, rozsdás fegyverzetet. Idáig tartottam a nyelvem,
mert miként azt excellenciád is jól tudja, a katona szolgálat közben
nemigen tesz fel kérdéseket, most azonban már nem bírtam
csendben maradni.
– Kérlek, bajtársam – szólítottam meg a lovast –, áruld el, mi ez
itt?
– Ez rettentően titkos dolog – válaszolta. – Tudd meg, te
keresztény, hogy amit itt látsz, az Granada utolsó királyának,
Boabdilnak az udvara és a hadserege.
– Miket beszélsz nekem? – kérdeztem. – Hiszen Boabdilt és
udvarát évszázadokkal ezelőtt száműzték, és mindannyian
Afrikában haltak meg.
– Valóban ezt írják a hazug krónikáitok – válaszolt a mór –, de
tudd meg, hogy Boabdilt és minden harcosát, akik részt vettek a
Granadáért folytatott utolsó harcban, egy bűvös erejű varázslat
bezárta a hegy belsejébe. így aztán a király és a város feladását
követően Granadából kimasírozó serege csupán szellemek és
démonok menete volt, azzal a céllal, hogy alakjuk félrevezesse a
katolikus uralkodókat. Mi több, azt is elmondom neked, barátom,
hogy egész Spanyolország bűvös hatalom alatt áll. Nincs olyan
barlang, nincs olyan elhagyott őrtorony a síkságokon vagy várrom a
dombokon, amely ne rejtene néhány elvarázsolt harcost, akik
időtlen idők óta ott alszanak az üregekben, mindaddig, amíg le nem
töltötték az Allah által kiszabott büntetést, amiért birtokát egy időre
kiengedték az igazhitűek kezéből. Évente egyszer, Szent Iván
napjának előestéjén, napnyugtától napkeltéig kiszabadulnak a
varázs alól, hogy eljöhessenek ide, hódolatukat kifejezni

271
uralkodójuknak. A tömeg, amelyet a barlangba nyomulni láttál,
mind-mind mór harcosból áll, akik Spanyolország különböző
részein lévő búvóhelyükről érkeztek. Ami engem illet, láthattad
Ókasztíliában a híd romos tornyát, ahol évszázadok óta töltöm a
telet és a nyarat, s ahová most is vissza kell érnem, mielőtt még a
nap felkel. A lovas és gyalogos zászlóaljakat, amelyeket felsorakozni
láttál a szomszédos járatokban, Granada elvarázsolt harcosai
alkotják. A sors könyvében meg van írva, hogy amikor megtörik a
varázserő, Boabdil serege élén feljön a hegy mélyéből, visszaveszi
trónját az Alhambrában, és átveszi az uralmat Granada felett. Majd
összegyűjtve az elvarázsolt harcosokat Spanyolország minden
részéből, visszahódítja az egész félszigetet, és helyreállítja a mór
hatalmat.
– És ez mikor lesz? – kérdeztem.
– Azt csak Allah tudja: reméltük, hogy már közel van a
szabadulás napja, de jelenleg egy különösen éber kormányzó
uralkodik az Alhambrában, egy rendíthetetlen öreg katona, akit
Manco kormányzó néven ismernek. Amíg ilyen vitéz parancsnoka
van ennek a kulcsfontosságú őrhelynek, aki készen áll arra, hogy
feltartóztassa a hegyből érkező első inváziót, attól tartok, Boabdil és
katonasága csak a fegyvert támaszthatja.
Itt a kormányzó kissé kihúzta magát, megigazította a kardját és
megpödörte a bajuszát.
– Szóval, hogy rövidre fogjam a történetet, a lovas, miután
beszámolójának végére ért, leszállt a nyeregből.
– Maradj itt – mondta –, és vigyázz a lovamra, amíg térdet hajtok
Boabdil előtt! – így szólván gyorsan távozott a trón felé nyomuló
tömeggel.
– Mit tegyek? – morfondíroztam magamban, miután egyedül
maradtam. – Várjak, amíg a hitetlen visszatér, és szellemparipáján
Isten tudja hová röpít, vagy a lehető leggyorsabban távozzak ebből a
lidércvilágból? A katona hamar elhatározza magát, amint azt
excellenciád is jól tudja. Ami pedig a lovat illeti, az hitünk és
királyunk ellenségéé, és a háború törvényei szerint tisztességes
zsákmány lehet. Előrekapaszkodva hát a ló faráról a nyeregbe,
meghúztam a gyeplőt, és a mór sarkantyúkat a lágyékába vágva arra
ösztönöztem a paripát, hogy a lehető leggyorsabban kifelé vegye az

272
irányt, arrafelé, ahol bejöttünk. Amikor elhaladtunk a termek
mellett, ahol a muszlint lovasok mozdulatlan hadosztályai
várakoztak, hallani véltem a fegyverek csengését és egy tompa
morajlást. A lóval újra megkóstoltattam a sarkantyúkat, és
megkettőztem a sebességet. Aztán a hátam mögül olyan hangot
hallottam, mintha szélroham közeledne, majd ezernyi pata
dobogása hallatszott, míg végül utolért a hatalmas tömeg. A sodrás
továbbvitt, s kilökött a barlang bejáratán. Ezernyi árnyalak
szóródott szét a szélrózsa minden irányába.
– A zűrzavarban és forgatagban eszméletemet veszítve estem a
földre. Amikor magamhoz tértem, egy dombtetőn feküdtem;
mellettem állt az arab paripa, esés közben a kantár a karomra
tekeredett, azt hiszem, ez akadályozta meg benne, hogy elsuhanjon
Ókasztíliába.
– Excellenciád biztosan megérti meglepetésemet, amikor
feltekintve áloé- és fügekaktusz-sövényeket láttam a délies klíma
más bizonyítékaival együtt, és előttem egy nagyváros terült el,
tornyokkal, palotákkal és egy hatalmas katedrálissal. Óvatosan
leereszkedtem a dombról, lovamat vezetve, mert nem mertem újra
nyeregbe ülni, nehogy valami veszélyes mutatványt műveljen
velem. Amint leértem, találkoztam az őrjáratával, amely elárulta,
hogy Granada fekszik előttem, és hogy az Alhambra, a félelmetes
Manco kormányzó, az elvarázsolt muszlimok rémének erődjénél
járok. Ezt hallván, azonnal elhatároztam, hogy felkeresem
excellenciádat, és tájékoztatom mindarról, amit láttam, és
figyelmeztetem az erőd körüli veszélyre, hogy időben megtehesse a
szükséges intézkedéseket az erőd és az egész királyság megóvására
a föld mélyéből leselkedő hadaktól.
– Áruld el nekem, barátom – szólalt meg a kormányzó –, te, a
veterán harcos, akinek már annyi nehéz szolgálatban volt része, mit
tanácsolnál nekem e veszedelem elhárítására?
– A magamfajta laikus – kezdte szerényen a katona – még a
látszatát is szeretné elkerülni, hogy kioktasson egy oly bölcs
hadvezért, mint excellenciád, de úgy vélem, hogy jól tenné, ha
minden barlangot és a hegyek belsejébe nyíló járatot jó erősen
befalazna, ily módon elzárva Boabdill és seregét föld alatti
lakhelyükön. Ha pedig a Szentatya – tette hozzá a katona

273
tisztelettudóan bólintva a szerzetes felé – megszentelné áldásával a
barricadókat, és elhelyezne azokon néhány keresztet, ereklyét és
szentképet, meggyőződésem, hogy a torlaszok minden hitetlen
bűvöletnek ellenállnának.
– Ez kétségtelenül nagyon hasznos volna – vélte a pap.
A kormányzó ekkor csípőre tette a kezét, úgy, hogy az
tulajdonképpen a kard markolatán nyugodott, tekintetét a katonára
szegezte, s a fejét jobbra-balra ingatta.
– Nos, barátom – szólalt meg –, tényleg azt hitted, hogy
rászedhetsz egy ilyen, elvarázsolt hegyekről és elvarázsolt mórokról
szóló dajkamesével? Ide figyelj, többet egy szót sem akarok hallani!
Lehet, hogy öreg katona vagy, de egy még öregebb katonára találtál,
akit nem könnyű becsapni. Hé, őrség, ide! Vasra verni ezt a fickót!
A szemérmes szolgálóleány szólni akart a fogoly érdekében, de a
kormányzó egy pillantással elnémította.
Miközben megbilincselték a katonát, az egyik őr észrevette, hogy
valami dudorodik a zsebében. Amikor előhúzta, egy bőrtarsolyra
bukkant, amely láthatóan degeszre volt tömve. Az őr egyik sarkánál
megfogva a tarsolyt, annak tartalmát a kormányzó előtti asztalra
ürítette, s előtűnt a bőrtarsoly káprázatos kincse: gyűrűk, ékszerek,
igazgyöngy füzérek, fényes gyémánt keresztek, meg régi arany
érmék garmadája, melyek közül néhány csilingelve a padlóra
hullott, s elgurult a terem legtávolibb sarkaiba.
A jogi eljárást egy időre elhalasztották, és általános hajsza indult
a fényes szökevények után. Egyedül a kormányzó, akit mélyen
áthatott az igazi spanyol büszkeség, őrizte meg méltóságteljes
viselkedését, de az ő szeme is elárult némi nyugtalanságot, amíg az
utolsó érem és ékszer is vissza nem került a tarsolyba.
A szentatya kevésbé volt nyugodt: egész arca vörösen izzott,
mint egy kályha, szeme villogott a rózsafüzérek és keresztek láttán.
– Nyomorult szentségtörő! – kiáltotta. – Melyik templomból vagy
szent helyről raboltad ezeket a vallási relikviákat?
– Sehonnan, Szentatyám. Ha ezek a holmik tényleg templom
rablásból származnak, akkor bizonyára nagyon régen tulajdonította
el azokat a hitetlen harcos, akiről beszéltem. Éppen el akartam
mondani excellenciádnak, amikor félbeszakított, hogy amikor
elbirtokoltam tőle a lovat, leakasztottam egy bőrzsákot, amely a

274
nyeregkápán lógott, és amely szerintem egy réges-régi idők
hadjárataiból származó zsákmányt tartalmazott.
– Jól van, most majd lesz alkalmad felfrissíteni az emlékezetedet,
miután elfoglalod szálláshelyedet a Vörös tornyok egyik cellájában,
amely – ha nincs is varázslat alatt – legalább olyan biztosan fog
őrizni, mint elvarázsolt mórjaid bármelyik barlangja.
– Tegyen excellenciád belátása szerint – mondta higgadtan a
fogoly –, bármilyen elhelyezésért az erődben hálás leszek
excellenciádnak. Egy katona, aki megjárta a háborút, miként azt
excellenciád is jól tudja, nem lehet válogatós a szálláshelyet illetően.
Ha otthonos a cellám, és rendszeres az élelmezésem, kényelmesen
el tudok helyezkedni. Csak azt szeretném nyomatékosan kérni, hogy
miközben excellenciád ilyen nagyvonalúan gondoskodik rólam,
vigyázzon az erődjére, és fontolja meg szerény javaslatomat a hegy
bejáratainak elzárását illetően.
A jelenet ezzel lezárult. A foglyot a Vörös tornyok szigorú
börtönébe kísérték, az arab paripát pedig egyenesen őexcellenciája
istállójába; a mór lovas tarsolyát megőrzésre őexcellenciája kincses
ládájába helyezték. Igaz, az utóbbit illetően a szentatyának volt némi
aggodalma, s felvetődött benne a kérdés, hogy a vallási relikviákat,
amelyek nyilvánvalóan szentségtörő rablásból származnak, nem
kellene-e inkább az egyháznál letétbe helyezni, de mivel a
kormányzó az ügyben hajthatatlan volt, másrészt teljhatalmú ura
volt az Alhambrának, a pap diszkréten felhagyott a vitával,
elhatározta azonban, hogy bizalmasan Granada egyházi vezetőinek
tudomására hozza majd az ügyet.
Manco kormányzó haladéktalan és szigorú intézkedéseinek
magyarázatául feltétlenül el kell mondani, hogy az időt tájt Granada
tőszomszédságában az Alpujarras hegyeibe egy rablóbanda
fészkelte be magát, amelyet egy Manuel Borasco nevű,
vakmerőségéről híres rabló vezetett, akinek szokása volt
mindenfelé portyázni az országban, és különböző álruhákban a
városokba is bement, hogy kiderítse a kereskedőkaravánok vagy a
vastag erszényéi utazók indulását, akiknek aztán gondoskodtak a
feltartóztatásáról a távoli, elhagyatott útszakaszokon.
Ezek az ismétlődő, vakmerő merényletek felélesztették a
kormányzó éberségét, és az őrhelyek olyan parancsot kaptak, hogy

275
legyenek készenlétben, és tartóztassanak fel minden gyanús
csavargót. Manco kormányzó különösen elszánt volt az ügyben,
elkerülendő, hogy ismét kijátsszák; s nem volt kétsége afelől, hogy e
banda egyik elvetemült útonállóját sikerült elfognia.
Az eseménynek gyorsan híre ment, és beszédtémává vált
nemcsak az erődben, hanem egész Granadában. Azt rebesgették,
hogy magát Manuel Borascót sikerült Manco kormányzónak elfogni
és bebörtönözni a Vörös tornyokba. Így aztán mindenki, akit
kirabolt, ott tülekedett, abban a reményben, hogy sikerül majd
azonosítania a martalócot. A Vörös tornyok, mint ismeretes, egy
külön dombon állnak, amelyet az Alhambrától egy mély völgy
választ el, amelyben a főút halad. A tornyok előtt őrség posztok de
azokat külső falak nem veszik körül. A katona cellájának ablaka egy
kicsiny térre nézett. Ide gyűlt a közönség Granadából, hogy
megbámulja a foglyot, miként a kertrecéből fogát vicsorító kacagó
hiénát szokás. Azonban senki sem ismerte fel benne Manuel
Borascót, aki kegyetlen fizimiskájáról volt nevezetes, és
semmiképpen sem lehetett olyan kedves hunyorítása, mint a
fogolynak. A látogatók már nemcsak a városból jöttek, hanem az
ország minden részéből, de senki sem ismerte őt, és az egyszerű
emberek fejében egyre gyakrabban megfordult, hogy talán mégis
lehet valami igazság a katona történetében. Régi mendemonda volt,
hogy Boabdil és serege a hegy mélyén van bezárva, s az itt lakók
többsége ezt már a szüleitől is hallotta. Most sokan fel is mentek a
Nap-hegyre vagy még inkább a Szent Ilona-hegyre, hogy
megkeressék a barlangot, amelyről a katona beszélt; benéztek,
bekukucskáltak minden sötét lyukba, amely ki tudja, milyen mélyen
nyúlt a hegy belsejébe, és Boabdil föld alatti menedékének
bejárataként maradhatott fenn mind az idáig.
A katona egyre népszerűbbé vált az egyszerű emberek körében.
A hegyvidéki betyár Spanyolországban korántsem számít olyan
megvetésre méltó alaknak, mint egy rabló bármely más országban,
éppen ellenkezőleg: valamiféle lovagias személyiség az alacsonyabb
néposztályok szemében. Mivel pedig mindig is megvan a hajlam az
elöljárókkal kapcsolatos akadékoskodásra, mind többen emlegették
Manco kormányzó zsarnoki intézkedéseit, és mind többen
tekintették mártírnak a foglyot.

276
 A katona ráadásul vidám, tréfálkozó kedvű fickó volt, akinek
mindig akadt egy vicce azoknak, akik az ablaka közelébe jöttek, és
egy bókja minden női személynek. Szerzett valahonnan egy gitárt,
és ablakában ülve balladákat és szerelmes dalokat énekelt a
környék hölgyeinek gyönyörűségére, akik esténként összegyűltek a
téren, és bolerót táncoltak muzsikájára. Miután rendbe tette
bozontos szakállát, naptól barnított arcán megesett a kormányzó
szép és szemérmes szolgálólányának tekintete, aki a katona
hunyorítását egyenesen ellenállhatatlannak találta. A jószívű
kisasszony, aki már kezdetektől fogva mélységes szimpátiát táplált
lelkében a katona iránt, és aki hiába próbálta vele kapcsolatban
megpuhítani a kormányzót, egyéni akcióba kezdett az ítélet
szigorának enyhítésére. Naponta vitt a fogolynak némi
ételmaradékot a kormányzó asztaláról vagy éppen az éléskamrából,
és időnként egy-egy vigasztaló palackot is a legjobb Valdepeñasból
vagy pompás malagából.
Miközben ez a kis összeesküvés az öreg kormányzó erődjének
kellős közepén folyt, nyílt háborúskodásra készültek külső
ellenségei is. A feltételezett rablónál talált, aranyat és ékszereket
tartalmazó zsákról némileg felnagyítva érkeztek a jelentések
Granadába. A kormányzó örök riválisa, a főkapitány azonnal
felvetette a területi hatáskör kérdését. A főkapitány ragaszkodott
ahhoz, hogy a fogoly elfogása az Alhambra határain kívül, az ő
joghatósága alá tartozó területen történt. Éppen ezért követelte
kiadatását a vele együtt lefogott spolia opima (zsákmány)
társaságában. Tekintettel a feltételezhetően a paptól származó
információra a zsákban lévő keresztekről, rózsafüzérekről és más
relikviákról, a főinkvizítor szentségsértésben találta bűnösnek a
vádlottat, és a bűntárgyakat az egyháznak, a fogoly testét pedig a
következő autodafé céljaira követelte.
Az indulatok a legmagasabb szinten forrtak: a kormányzó
dühöngött és esküdözött, hogy nem adja ki foglyát, hanem inkább
felkötteti az Alhambrában mint az erőd területén elfogott kémet.
A főkapitány azzal fenyegetőzött, hogy katonai különítménnyel
szállíttatja át a börtönlakót a Vörös tornyokból a városba. A
főinkvizítor ugyancsak azon volt, hogy a Hivatal familiárisaiból álló
csapatot indít útnak.

277
 Egy késő éjjeli órán a kormányzó tudomást szerzet ezekről a
machinációkról.
– Hát csak jöjjenek – mondta –, velem találják szemben magukat,
korán kelljen az, aki túl akar járni egy öreg katona eszén!
S kiadta a parancsot, hogy napkeltekor vigyék át a foglyot az
Alhambra falain belül lévő várbörtönbe.
– Te pedig, gyermekem – mondta a szemérmes szolgálólánynak –
, még kakasszó előtt kopogj az ajtómon, hogy magam felügyeljem a
dolgokat!
Hajnal hasadt, kakas kukorékolt, de senki sem kopogott a
kormányzó ajtaján. A nap már magasan járt a hegycsúcsok fölött, és
beragyogott az ablakrésen, amikor legszebb reggeli álmából
riasztotta a kormányzót veterán káplárja, akinek egyébként
szenvtelen arcán most kiütközött a rémület.
– Nincs meg, eltűnt – kiabálta a káplár levegő után kapkodva.
– Ki nincs meg, ki tűnt el?
– A katona, a rabló, az ördög, mit tudom én, hogy kicsoda. Üres a
cellája, de az ajtó be van zárva: senki sem tudja, hogyan szökhetett
ki.
– Ki látta utoljára?
– Az ön szolgálólánya, ő vitt neki vacsorát.
– Azonnal hívassák!
Ezzel aztán fény derült egy újabb rejtélyre. A szemérmes
szolgálólány szobája is üres, az ágya érintetlen volt: nem férhetett
kétség ahhoz, hogy az elítélttel együtt távozott, mivel az utóbbi
napokban gyakran eltünedezett, hogy hosszabban beszélgessen
vele.
Ez érzékeny pontján sebezte meg az öreg kormányzót, akinek
jóformán egy arcrándításra sem volt ideje, amikor újabb
szerencsétlenség szemtanújává vált. Dolgozószobájába lépve nyitva
találta kincses ládáját, amelyből hiányzott a lovas bőrtarsolya na
meg jó néhány arany dublonnal teli zsákocska.
De hogyan és merre menekülhettek a szökevények? Egy öreg
paraszt, aki a Sierra felé vezető út melletti tanyáján élt, azt
jelentette, hogy röviddel napkelte előtt egy nagyon nehéz ló
dobogását hallotta a hegyek felé távolodni. Az ablakrésen kinézve
egy lovast és egy előtte ülő nőalakot látott.

278
 – Megnézni az istállót! – kiáltotta Manco kormányzó.
Megnézték az istállót, minden ló a helyén volt, az arab paripa
kivételével. Az arab ló rekeszében egy jókora furkósbotot találtak a
jászolhoz kötözve s rajta egy cédulát a következő szavakkal:
„Ajándék Manco kormányzónak egy öreg katonától.”

279
 Fieszta az Albambrában

Szomszédom és potenciális vetélytársam, a gróf névnapja

Alhambra-béli tartózkodásának idejére esett, s ebből az alkalomból
családi ünnepséget tartott, maga köré gyűjtve családtagjait,
háznépét. Eljöttek távoli birtokairól is a tiszttartók és a régi
szolgálók, hogy kifejezzék nagyrabecsülésüket és részesei legyenek
az eszem-iszomnak, amire bizton számíthattak. Tipikus, bár
kétségtelenül elhalványulóban lévő megnyilatkozása ez a régi
spanyol nemesi intézménynek.
A spanyolok mindig is nagyvonalú stílusról tettek
tanúbizonyságot. Hatalmas paloták; szolgák, lakájok hordozta
otromba gyaloghintók; fényes kíséret és mindenféle haszontalan
alattvalók – a nemes úr tekintélye láthatóan a termeiben lézengő
siserahadtól függött, amelyet saját költségén etetett, és amely kész
volt őt akár elevenen felfalni. Ez kétségtelenül onnan eredt, hogy
kénytelen volt csapatszám tartani a fegyveres csatlósokat a
mórokkal folytatott háború idején, a rajtaütések és meglepetések
háborújában, amikor a nemes urat bármikor saját várában
támadhatta meg a portyázó ellenség, másrészt uralkodója is a
harctérre hívhatta.
A szokás akkor is megmaradt, amikor a háború véget ért; s amit
eredetileg a szükség hozott létre, az fennmaradt hivalkodásból. A
felfedezések és hódítások révén az országba áramlott hatalmas
vagyon erősítette a fejedelmi intézmények iránti szenvedélyt. A
nagylelkű régi spanyol szokás szerint, amelyben a büszkeség és
jótékonyság egyformán szerepet játszott, a kiérdemesült szolgálót
sohasem bocsátották el, hanem az fokozatosan a család eltartottjává
vált. Ennélfogva a spanyol nemesség óriási palotái, amelyek
nagysága üres hivalkodásnak tűnt berendezésük

280
középszerűségéhez és szegényességéhez képest, Spanyolország
aranykorában valóban szükségesek is voltak tulajdonosaik
patriarchális szokásai miatt. Csak egy kicsivel voltak jobbak ezek az
épületek a spanyol nemesség költségén megtollasodott élősdi
utódgenerációk hatalmas bérkaszárnyáinál.
A spanyol nemesség eme patriarchális szokásai a bevételek
csökkenésével leáldoztak, bár az azokat ösztönző szellem
megmaradt, és szomorúan vívta csatáját a sorssal. Még a
legszegényebbnek is voltak élősdijei, akik az ö költségén éltek, s
ezzel öt még szegényebbé tették. Néhányan, miként szomszédom, a
gróf is megőrizték egy kisebb hányadát egykori fejedelmi
birtokuknak; fenntartották a régi rendszer látszatát; gazdaságaik
elavultak, termékeiket a lusta szolgahad újabb és újabb nemzedékei
fogyasztották el.
A grófnak az ország különböző részein voltak birtokai, közöttük
olyanok is, amelyekhez egész falvak tartoztak; az azokból származó
jövedelem azonban viszonylag szerény volt. Néhány gazdasága –
nekem bevallotta – élelemmel is alig tudta ellátni az oda
befészkelődött alattvalókat, akik jogot formáltak arra, hogy bérleti
díjat ne kelljen fizetniük, csak hasznot húzzanak, mivel ősapáikkal is
így ment ez időtlen idők óta.
Az öreg gróf névnapja bepillantást engedett a spanyol lélekbe.
Két vagy három napig tartottak a fieszta előkészületei. Mindenféle
élelmet felhordtak a városból, ingerelve az öreg rokkant őrök
szaglóidegeit, hiszen előttük, az Igazság kapuján keresztül érkeztek
a szállítmányok. A szolgálók fontoskodva szaladgáltak az udvarok
közt, a palota régi konyhája újra működött, szakácsok és kukták
lépteinek zaja, lobogó tűzhelyek töltötték be.
Amikor elérkezett a nevezetes nap, az öreg grófot igazi
patriarchális pózban láthattam, családjával és háznépével
körülvéve, valamint a funkcionáriusokkal, akik félrekormányozták a
távoli gazdaságokat, és felélték azok jövedelmét; mindeközben
kiérdemesült szolgálók és kegydíjasok tömege csellengett az
udvarokban, nem távolodva túl messzire a konyha illatától.
Örömteli nap volt ez az Alhambrában. Az ebéd óráját várva a
vendégek szétszéledtek a palotában; élvezték az udvarok, a

281
szökőkutak, a buja kertek szépségét; zene és kacagás visszhangzott
az eddig csendes termekben.
A lakomát a gyönyörű mór Két nővér termében szolgálták fel. Az
asztalt telerakták az évszak minden csemegéjével, és szinte
kifogyhatatlanul követték egymást az egyes fogások, bizonyítva,
hogy mennyire igaz a kép a spanyol bankettről Camacho Don
Quijote-béli menyegzőjén.
Nagy volt a vigadalom az asztal körül, mert bár a spanyolok
általában mértékletesek, de az ilyen alkalmakkor, mint ez volt, nagy
duhajokká válnak, különösen, ha andalúzok. Ami engem illet,
számomra valami különös izgalma volt annak, hogy az Alhambra
királyi termeiben vehetek részt egy ünnepségen, amelyet olyan
személy tart, aki a mór királyok távoli rokonának vallhatja magát,
ugyanakkor egyenes ági leszármazottja Gonzalo de Córdobának, az
egyik leghíresebb keresztény hódítónak.
A bankett befejeztével a társaság átvonult a Követek termébe,
ahol azután mindenki igyekezett valamivel hozzájárulni a közös
vigassághoz: énekkel, rögtönzéssel, mesemondással, népi táncokkal
a spanyol gyönyörűség mindent betöltő öröksége, a gitár hangjára.
A gróf tehetséges leánya, mint mindig, ezúttal is a társaság lelke
volt, és engem a korábbiaknál is jobban meglepett talpraesettsége
és különleges sokoldalúsága. Egy ízléses vígjáték két vagy három
jelenetében szerepelt társaival, művészien tökéletes eleganciával;
népszerű olasz énekeseket utánzón, egyeseket komolyan, másokat
parodizálva, ritka szép hangon, és biztosítottak róla, hogy hasonló
hűséggel tudja utánozni a cigányok és a Vegán élő parasztok
tájszólását, táncait, balladáit, mozgását és viselkedését is. Mindenen
átható bájjal tette, amit tett, egy úrinő tökéletes vonzerejével. Amit
előadott, abban nem volt semmi kérkedés vagy magamutogatás, a
kellem a könnyed spontaneitásból eredt. Minden a pillanat hatása
alatt született, vagy egy kívánság hirtelen teljesítéséből fakadt.
Láthatóan nem volt tudatában tehetsége ritkaságának és
nagyságának, és olyan volt, mint egy gyermek, aki otthon vidáman
szórakozik. El is mondták nekem, hogy nagyobb társaságnak még
sohasem mutatta meg tehetségét, csak a mostanihoz hasonló,
családi körben szokott szerepelni.

282
 Megfigyelő- és felfogóképessége kivételesen gyors lehetett,
hiszen csak futó pillantást vethetett olyan jelenetekre,
viselkedésmódokra, szokásokra, amelyeket ilyen hűen és átéléssel
tudott megjeleníteni.

283
 – Valóban, folyton csodálkozunk – mondta a grófné –, hol szedte
össze a gyerek (la Niña) ezeket a dolgokat, miközben szinte egész
életét otthon, a családdal tölti.
Közeledett az este, az alkonyat árnyai megjelentek a termekben;
a denevérek előjöttek búvóhelyükről és csapongásba kezdtek.
Hirtelen ötlettől indíttatva a kisasszony és néhány ifjú társa Dolores
vezetésével elindult, hogy felkeresse a palota kevésbé látogatott
részeit titkok és misztériumok után kutatva. Félénken
bekukkantottak a régi mecset homályába, de gyorsan kihátráltak,
amikor megtudták, hogy ott gyilkoltak meg valamikor egy mór
királyt; elmerészkedtek a fürdő titokzatos épületrészébe, ijesztgetve
egymást a rejtett vízvezetékek különös hangjával, mormolásával,
majd pánikszerű menekülést imitáltak a mór szellemek elől.
Felkeresték ezután a Vaskaput, az Alhambra egyik baljóslatú
helyszínét, amely egy sötét hasadékba nyílik. A kapuhoz szűk, fedett
folyosó vezet. Ez a folyosó rémülettel töltötte el gyermekkorukban
Dolorest és játszótársait, mert az a hír járta, hogy a falból időnként
kinyúl egy test nélküli kar, és megragadja az ott áthaladót.
A titokkeresők kis társasága eljutott a fedett folyosó bejáratához,
de nem vonzotta őket, hogy a leereszkedő alkonyaiban oda
belépjenek, tartottak a kísértetkar ölelésétől.
Végül futva jöttek vissza a Követek termébe, s a legnagyobb
rémület ült a szemükben: láttak ugyanis két tiszta fehérbe öltözött
kísértetét. Nem álltak ugyan meg, hogy alaposabban megnézzék
azokat, de a tévedést kizárták: feltűnő ragyogásukkal kiemelkedtek
a háttér homályából. Rövidesen megérkezett Dolores is, aki
magyarázattal szolgált a titokzatos jelenségre. A két kísértet
igazából két fehérmárványból készült nimfaszobor volt, amelyeket
egy boltozatos folyosó bejáratához állítottak. Erre egy komoly, ám
kissé furfangosnak tűnő idős úriember, aki szerintem a gróf jegyzője
vagy jogtanácsosa lehetett, elmesélte a társaságnak, hogy ezek a
szobrok az Alhambra egyik legnagyobb misztériumához kötődnek,
és hogy különleges történetük van, mi több, márványba foglalt
emlékművei a női titoktartásnak és diszkréciónak. A jelenlévők
egyhangúan kérték, hogy mondja el a szobrok történetét. Kivárt egy
ideig, hogy elrendezze magában a részleteket, majd nagyjából a
következő legendát mondta el.

284
 A két diszkrét szobor
legendája

Az Alhambra egyik hatalmas lakosztályában lakott egyszer egy

vidám kis fickó, Lope Sanchez, aki a kertekben dolgozott. Fürge volt
és mozgékony, akár egy szöcske, és naphosszat dalolt. Szíve és lelke
volt az erődítménynek, s amikor munkáját befejezte, letelepedett a
sétány egyik kőpadjára, megpendítette gitárját, és hosszú dalokat
adott elő spanyol hősökről, köztük olyanokról, mint Cid, Bernardo
del Carpio, Fernando del Pulgar – az erőd öreg katonáinak
szórakoztatására, vagy vidámabb dallamokra váltott, a lányokat
boleró és fandango lejtésére csábítva.
Mint általában a kistermetű embereknek, Lope Sancheznek is
tagbaszakadt, begyes hölgy volt a felesége, aki akár zsebre is
vághatta volna, viszont volt, amiben nem osztozott a szegény
emberek sorsában – nem tíz gyermeke volt, hanem csak egy. Egy
fekete szemű, tizenkét év körüli kislány, akit Sanchicának hívtak, s
aki ugyanolyan jó kedélyű volt, mint az apja. A kislány, aki apja
szeme– fénye volt, többnyire körülötte játszadozott, míg az a
munkáját végezte. Táncolt a gitárszóra, és általában vadon élő
őzgidaként szaladgált a ligetek, a sétányok és az Alhambra romos
termei között.
Áldott Szent Iván napjának előestéje volt, és az Alhambra
ünnepszerető társasága – férfiak, nők, gyerekek – felvonult a
Generalife fölé emelkedő Nap-hegy tetejére, hogy ott töltse a Szent
Iván-éji virrasztást. Derült, holdfényes éjszaka volt, a hegyek mind
ezüstszürkék voltak, a város kupoláival és templomtornyaival
meghúzódott odalenn a mélyben, a Vega pedig olyan volt, mint
valami mesevilág, amint sötét ligetei közt a folyók kísérteties

285
fényben kanyarogtak. A hegy legmagasabb pontján örömtüzet
gyújtottak a régi, még a móroktól örökölt hagyománynak
megfelelően. A vidék lakói hasonló virrasztást tartottak; itt is, ott is,
a Vegán és a hegyvidék hajlataiban, s a holdfényben sápadtan
lobbantak fel a tüzek.
Vidáman telt az éjszaka, táncoltak Lope Sanchez gitárjának
hangjára, akinek éppen az ilyen örömünnepeken volt a legjobb
kedve. Amíg folyt a tánc, a kis Sanchica néhány játszótársával a
hegytetőt koronázó régi mór vár romjai között időzött; amikor a
várárokban éppen kavicsokat gyűjtött, egy gagát kőből mesterien
kifaragott kicsiny kézre bukkant; a kéz ujjai össze voltak zárva, a
hüvelykujj szorosan fölébük hajolt. Megörülve szerencséjének
édesanyjához rohant zsákmányával. A kéz azonnal megfontolt
vizsgálódás tárgyává vált, és egyesek babonás gyanakvással
szemlélték.
– Azonnal dobd el! – mondta valaki. – Ez a móroktól származik,
és biztosan valamilyen gonoszságot vagy boszorkányságot rejt.
– Semmiképpen! – vélte valaki más. – Add el, biztosan kapsz érte
valamit a Zacatín ékszerészeitől.
A vita közben közelebb lépett egy öreg, napbarnította katona, aki
Afrikában is szolgált, s aki ugyanolyan füstös képű volt, mint egy
mór. Avatott szemmel vizsgálta meg a kezet.
– Láttam ilyet – mondta – a móroknál Berberiában. Különös ereje
megvéd a szemmel veréstől és mindenféle bűvölettől, varázslattól.
Gratulálok neked, Lope barátom, ez a kéz szerencsét fog hozni
gyermekednek.
Ezt hallván Lope Sanchez felesége egy szalagra fűzte a kőből
faragott kezet, és leánya nyakába akasztotta.
A talizmán látványa mindenkinek eszébe juttatta a mórokkal
kapcsolatos kedvenc babonáját. A táncot abbahagyták, és kis
csoportokban leültek a földre, legendákat mesélve, amelyeket
őseiktől hallottak. A történetek egy része éppen annak a hegynek a
csodáival foglalkozott, ahol ültek, s amely híres kísértethelynek
számított. Egy öregasszony hosszú beszámolót tartott a hegy
mélyében rejtőző föld alatti palotáról, ahol állítólag ottmaradt
elvarázsolva Boabdil és egész mór udvartartása.

286
 – Azok közt a romok közt – mondta, ujjával a hegy egy távoli
részén lévő omladozó falakra és földkupacokra mutatva – van egy
mélyfekete verem, amely lefelé vezet, egészen a hegy gyomrába.
Granada minden pénzéért sem mernék belenézni. Egyszer az
Alhambrából egy szegény ember, aki erre a hegyre hajtotta a
kecskéit, lemászott a verembe egy beesett gida után. Amikor kijött
onnan, olyan dolgokat mesélt az odabent látottakról, hogy mindenki
azt hitte, elment az esze. Napokon át csak a barlangban öt üldöző
mórokról beszélt, és csak nehezen lehetett rávenni, hogy felhajtsa a
hegyre a kecskéit. Végül mégiscsak megtette szegény, de többé nem
jött le onnan. A szomszédok megtalálták a mór romok között
kódorgó kecskéit, a verem széléhez fektetve pedig a kalapját és a
köpenyét, de róla többé nem hallottak.
A kis Sanchica lélegzet-visszafojtva hallgatta a történetet.
Kíváncsi természetű volt, és azonnal ellenállhatatlan vágyat érzett,
hogy bekukkantson a verembe. Elszökött a társaságtól, megkereste
a romokat, és egy ideig tapogatódzva közöttük egy kis mélyedésre
vagy medencére akadt a meredély szélén, amely a Darro völgye felé
vezetett. A medence közepén ott tátongott a verem bejárata.
Sanchica a széléhez merészkedett és belenézett. Koromsötét volt
minden, és a mérhetetlen mélység képzetét keltette. Elhűlt a vére,
visszahúzódott, azután újra belesett, már el is akart szaladni, aztán
mégis újra belenézett, élvezte a dolog félelmetes voltát. Végül
odagörgetett egy nagyobb követ a verem széléhez és meglökte. Egy
ideig csendben zuhant a kő, majd nagy csattanással valami
sziklanyúlványnak ütközhetett; ettől kezdve ide-oda pattogott,
dörgéssel és morajlással, mintha az ég zengene, azután valamilyen
vízben messze, messze odalent nagyot csobbant – majd újra csend
lett.
A csend azonban nem sokáig tartott. Úgy tűnt, mintha valami
felébredt volna a rettenetes mélységben. Fokozódó moraj jött a
veremből, olyan volt, mint egy méhkas dongása. Egyre hangosabb és
hangosabb lett a zaj, mintha egy távolban lévő sokadalom hangjai
keveredtek volna erőtlen fegyvercsörgéssel, cintányércsattogással,
harsonaszóval, mintha valamilyen sereg állt volna fel a csatához a
hegy legmélyebb bugyraiban.

287
 A kislány csendes rémületben húzódott vissza, és igyekezett
eljutni oda, ahol szüleit és társait hagyta. De már nem volt ott senki.
A tűz kialudt, éppen az utolsó füstkarikák emelkedtek a
holdfényben. A távoli tüzek a hegyekben és a Vegán szintén
kihunytak, úgy tűnt, hogy minden különösen mély nyugalomba
merült. Sanchica hiába szólítgatta szüleit és játszótársait, nem
kapott választ. Leszaladt a hegyoldalon, futva haladt el a Generalife
kertjei mellett, míg elérte az Alhambrába vezető sétány fasorát, ahol
leült egy padra, hogy kifújja magát. Az Alhambra őrtornyának órája
éjfélt ütött. Olyan mélységes nyugalom volt, mintha az egész
természet álomba merült volna, a kivétel egy láthatatlan csermely
volt, amely halkan csobogott a bokrok mélyén. Egy édes fuvallat már
majdnem álomba ringatta a kislányt, amikor valami távoli fény
villant a szemébe, s meglepetten látta, hogy mór harcosok hosszú
menete halad lefelé a hegyoldalon, majd végig a lombos fák közötti
sétányon. Volt, aki lándzsát és pajzsot viselt, mások kardot,
csatabárdot és a holdfényben meg-megcsillanó fényes mellvértet.
Lovaik büszkén ficánkoltak és harapdálták zablájukat, de a lovak
patáinak hangja olyan volt, mintha nemezzel patkolták volna meg
őket; a lovasok maguk viszont mind holtsápadtak voltak. Lovagolt
közöttük egy gyönyörű hölgy, fején koronát viselt, és
igazgyöngyökkel befont, hosszú aranyszínű hajfürtjei lobogtak
utána. Paripájának takarója, amely a földet súrolta, karmazsinvörös
bársony volt aranyszállal hímezve; a hölgy azonban láthatóan
szomorúan haladt, tekintetét folytonosan a földre szegezve.
Ezután következett a különböző színű díszruhákat és turbánokat
viselő udvaroncok látványos menete, közöttük fakó harci ménjén
lovagolt el Chico, azaz Boabdil király drágakövekkel díszített királyi
palástban, fején gyémántoktól szikrázó koronával. A kis Sanchica
megismerte rőt szakálláról azon a portrén, amelyet gyakran látott a
Generalife képcsarnokában. Csodálattal és elragadtatással bámulta a
királyi parádét, amint az csillogva-villogva vonult a fák között, bár
tudta, hogy a sápadt és hallgatag uralkodók, udvaroncok és lovagok
a természet normális rendjén kívül esnek, mágia és varázslat
teremtményei, nem érzett félelmet, mert a nyakában lógó misztikus
talizmánkéz táplálta bátorságát.

288
 Amikor a menet elhaladt, felállt és követte. Az Igazság kapujához
érkeztek, amely szélesre volt tárva, a szolgálatban lévő rokkant
őrszemek a barbakán kőpadjain mély, láthatóan bűvös álomban
hevertek, a fantommenet pedig hangtalanul, lengő zászlóval,
diadalmasan vonult el mellettük. Sanchica ment volna tovább velük,
azonban váratlanul a föld mélye felé vezető nyílás tárult elébe még a
barbakánon belül, amely lefelé, a torony talapzata alá vezetett.
Ahogy belépett, a sziklába vésett kezdetleges lépcsőfokok arra
biztatták, hogy továbbmenjen, és egy boltozatos alagútba jutott,
amelyet hellyel-közzel ezüst lámpások világítottak meg, melyek a
fény mellett valamilyen kellemes illatot is árasztottak. Tovább
merészkedve végül a hegy belsejébe vájt nagy terembe ért, amely
mór stílusú bútorokkal volt pazarul berendezve, és amelyet ezüst és
kristály lámpák világítottak be. Itt egy heverőn egy öregember ült
mór öltözékben, hosszú, ősz szakállal, bólintgatva, szenderegve,
kezében egy bottal, amely úgy mozgott, mintha az öreg markából
nőtt volna ki. Kissé távolabb egy gyönyörű hölgy ült régi spanyol
viseletben, fején gyémántokkal díszített diadémmal, hajába font
gyöngyökkel, aki halkan egy ezüst lantot pengetett. A kis
Sanchicának eszébe jutott az Alhambra lakóitól hallott történet a gót
hercegnőről, akit egy öreg arab mágus bezárt a hegy mélyébe, s aki
azután a mágust a muzsika erejével varázsolta bűvös álomba.
A hölgy meglepődött, hogy halandót lát az elvarázsolt teremben,
és megszakította játékát.
– Lehet, hogy áldott Szent Iván napjának előestéje van? –
kérdezte.
– Igen, éppen az van – felelte Sanchica.
– Akkor most egy éjszakára megszakad a bűvölet. Gyere
közelebb, gyermekem, ne félj! Ugyanolyan keresztény vagyok, mint
te, de varázslat hatalma alatt vagyok. Érintsd meg kötelékeimet a
nyakadban függő talizmánnal, és erre az egy éjszakára szabad
leszek!
Így szólván szétnyitotta ruháját, hogy megmutassa a derekán
lévő széles aranyövet és az aranyláncot, amellyel a földhöz kötözték.
A kislány nem késlekedett a talizmán használatával: megérintette
vele az aranyövet, és a lánc azon nyomban a földre hullott. A zajra
felébredt az öreg, és dörzsölni kezdte a szemét; a hölgy azonban

289
végigfuttatta ujjait a lant húrjain, mire az öreg újra elszunyókált, a
bot pedig továbbra is fel-alá járt a kezében.
– Most pedig – szólt a hölgy – érintsd meg a botot a talizmán-
kézzel!
A kislány így is tett, és a bot kiesett az öreg markából, aki a
heverőn azonnal mély álomba zuhant. A hölgy óvatosan letette az
ezüst lantot a heverőre, az alvó mágus fejének támasztva; azután
megérintette a húrokat úgy, hogy azok vibrálni kezdtek az öreg
fülénél.
– Oh, nagy hatalmú Harmónia – mondta –, folytasd, hogy érzékeit
rabságodban tartsd, míg elmúlik az éjszaka! Most pedig kövess
engem, gyermekem! – folytatta. – Látni fogod, milyen volt az
Alhambra dicsőségének napjaiban, mivel olyan talizmánod van,
amely felfed minden varázslatot.
Sanchica szótlanul követte a hölgyet. Az alagút kijáratán át
elérték az Igazság kapuja barbakánját, majd a Plaza de los Aljibest,
az erődítmény nagy belső terét.
A teret teljesen megtöltötték mór harcosok, lovasok és gyalogok,
századokba rendezve, kibontott lobogókkal. A bejáratnál királyi
őrség állt és kivont kardú afrikai fekete harcosok sorai. Egy szót sem
szólt senki. Sanchica bátran követte vezetőjét, meglepetése még
tovább nőtt, amikor beléptek a királyi palotába, ahol nevelkedett. A
telihold fénye majdnem nappali világítást adott a termeknek, az
udvaroknak, a kerteknek, de egészen más látványt tárt elé, mint
amilyet megszokott. A lakosztályok falain nem látszottak az idő
okozta foltok és repedések. Pókhálók helyett drága damaszkuszi
selymek lógtak a falakon, az aranyozások és a festett arabeszkek
eredeti fényüket és frissességüket mutatták. A termek nem
tátongtak kopáran és üresen, hanem a legritkább anyagokból
készült, gyöngyökkel kivarrt, drágakövekkel veretezett heverők-
kel, pamlagokkal voltak berendezve; az udvarokban és a kertekben
az összes szökőkút ontotta magából a vizet.
A konyhák teljes gőzzel működtek: a szakácsok a szellemétkek
elkészítésével, a jérce- és fogolyfantomok sütésével-főzésével voltak
elfoglalva; a szolgálók fel-alá rohangáltak a finomságokkal
megrakott ezüst tálakkal, pompás lakoma készült. Az Oroszlános
udvaron testőrök, udvaroncok, bölcsek tolongtak, mint a régi

290
időkben; az udvar felső részénél, a törvénykezési teremben bíróival
körülvéve ott ült trónján Boabdil király, gyakorolva az éjszakára
szóló árnyékhatalmat. A tömeg és a látszólagos sürgölődés ellenére
egyetlen szót vagy lépészajt sem lehetett hallani, a szökőkutak
csobogásán kívül semmi sem törte meg az éjszaka csendjét. A kis
Sanchica néma ámulattal követte vezetőjét a palotába, mígnem
elértek a Comares-torony alatti boltozatos alagút bejáratához. A
bejárat két oldalán egy-egy alabástromból kifaragott nimfaszobor
állt. Fejüket oldalra fordították, s mindkettőjük tekintete az alagút
egyazon pontjára szegeződött. Az elvarázsolt hölgy megállt, és
magához intette a gyermeket.
– Itt van az a nagy titok – mondta –, amelyet felfedek előtted
jóságod és bátorságod jutalmául. Ezek a diszkrét szobrok mór
királyok réges-rég elrejtett kincsét őrzik. Mondd meg apádnak, hogy
kutassa át azt a helyet, ahová a szobrok tekintete irányul, és amit ott
fog találni, attól gazdagabb lesz, mint bárki más Granadában.
Egyedül a te ártatlan kezeid – melyekkel ugyanúgy meg vagy áldva,
mint a talizmánnal – csak azok tudják kiemelni a kincset. Hagyd meg
apádnak, hogy tartsa titokban a dolgot, és a vagyon egy részét
fordítsa naponkénti mise bemutatására szabadulásomért a gonosz
varázslat alól.
Miközben a hölgy elmondta ezeket a szavakat, tovább vezette a
kislányt Lindaraja kicsiny kertjéig, amely közvetlenül a szobrok
alagútjánál található. Reszketett a hold a kert közepén álló
magányos szökőkút vizén, lágy fénysugarakat szórva a narancs- és
citromfákra. A gyönyörű hölgy letépett egy mirtuszágat, és a kislány
feje köré fonta.
– Legyen ez emlékeztető arra, amit elmondtam neked, egyben
tanúsítsa annak igaz voltát. Közeledik az órám, vissza kell mennem
az elvarázsolt terembe; ne kövess, nem akarom, hogy valami baj
érjen, Isten veled! Emlékezz arra, amit elmondtam, és mondass
miséket a szabadulásomért!
Így szólván, a hölgy belépett egy sötét alagútba, amely a
Comares-torony alá vezetett, és eltűnt a szeme elől.
Erőtlen kakasszó hangzott fel ekkor az Alhambra alatt, a Darro
völgyében lévő tanyák felől, és a hajnal első fényei kezdtek
megjelenni a keleti hegyek fölött. Enyhe szél támadt, és olyan hang

291
hallatszott, mintha a szél száraz faleveleket kergetne az udvarokon
és folyosókon át, majd nagy nyikorgás közepette ajtó ajtót követve
csapódott be.
Sanchica visszatért a helyszínekre, ahol nem sokkal előbb még
kísértettumultust látott, de Boabdil és fantomudvara már eltűnt. A
holdvilág már az átmeneti pompájuktól megfosztott termekben és
galériákban járt, s a falakon ismét pókhálók lógtak. Denevér
csapongóit a homályban, és béka kuruttyolása hallatszott a halas
medence felől.
Sanchica most már a félreeső lépcső felé igyekezett, amely a
családja által elfoglalt jókora lakosztályhoz vezetett. Az ajtó – mint
rendszerint – tárva-nyitva volt, hiszen Lope Sanchez túl szegény
volt ahhoz, hogy reteszre vagy rácsra lett volna szüksége. A kislány
hangtalanul lopódzott szalmazsákjához, mirtuszkoszorúját a
párnája alá tette, és hamarosan elaludt.
Reggel beszámolt apjának mindenről, ami történt, Lope Sanchez
azonban mindezt álomnak vélte, és csak nevetett gyermeke szavain.
Elindult szokásos munkájára a kertbe, de nem volt ott sokáig, máris
lélekszakadva érkezett hozzá a leánya.
– Apa, apa! – kiabált – Nézd a mirtuszkoszorút, amit a mór hölgy
font a fejem köré!
Lope Sanchez megdöbbent a látványtól: a mirtuszág
színaranyból volt, a leveleket pedig egy-egy szikrázó smaragd
alkotta. Nem lévén járatos a drágakövek dolgában, nem tudta
megállapítani a kincs valódi értékét, arról azonban meggyőződött,
hogy sokkalta értékesebb dologról van szó, mint amilyen köré az
egyszerű álmok szövődnek, és akárhogyan is, de gyermeke valami
hasznosat álmodott. Először is arra volt gondja, hogy lelkére kösse
leányának a legszigorúbb titoktartást; efelől azonban teljesen
nyugodt lehetett, mivel Sanchica diszkréciója messze meghaladta a
kora és neme alapján elvárható mértéket. Ezután elment a
boltozatos alagúthoz, ahol a két alabástrom nimfaszobor állt.
Észrevette, hogy a szobrok feje nem a bejárat felé néz, hanem
mindkettőjük tekintete az épületen belül ugyanarra a pontra
irányul. Lope Sanchez csak csodálni tudta a titok őrzésének ezt a
diszkrét fondorlatát. Kötelet húzott ki a szobrok szemétől odáig,

292
ahová néztek, megjelölte magának a falon a helyet, s eltávozott a
helyszínről.
Lope Sanchez lelkét azonban egész nap ezernyi gond gyötörte.
Hiába lebzselt a két szobortól látótávolságra, nem hagyta nyugton a
rettegés, hogy felfedezik a kincs titkát. Beleremegett minden lépés
zajába, amely arrafelé tartott. Mást nem tehetett volna, mint hogy
elfordítja a szobrok fejét, figyelmen kívül hagyva, hogy évszázadok
óta pontosan ugyanabba az irányba néznek, anélkül hogy akadt
volna, aki rájött a dologra.
– Hogy a fene enné meg őket! – mondta magában. – Biztosan
elárulnak mindent; kinek jutott eszébe, így őriztetni egy titkot?
Azután, amikor már nem hallott senkit sem közeledni,
elhúzódott, nehogy éppen azzal keltsen valakiben gyanút, hogy
lesben áll a hely közelében. Később óvatosan visszatért, és kissé
távolabbról leste, hogy rendben van-e minden, de a szobrok
látványa újra feltüzelte.
– Jaj nekem – mérgelődött magában –, ott állnak és folyvást
néznek, néznek és néznek, pontosan oda, ahova nem kellene. Az
ördög vigye el őket! Olyanok, mint minden más nőnemű, ha nincs
nyelvük a fecsegéshez, megteszik a szemükkel.
Megkönnyebbülésére végre befejezéséhez közeledett a nyugtalanító
nap. Többé nem hallatszottak lépések az Alhambra visszhangos
termeiből, az utolsó idegen is átlépte elmenőben a küszöböt, a
nagykapura rács és retesz került; a denevér, a béka és a huhogó
bagoly is hozzáfogott éjjeli tevékenységéhez a kihalt palotában.
Lope Sanchez azonban kivárta, amíg teljesen leszállt az éj, csak
akkor merészkedett kislányával a két nimfához. Azok ugyanolyan
tudatosan és misztikusan meredtek a rejtekhelyre, mint mindig.
– Engedelmetekkel, kedves hölgyek – mondta magában Lope
Sanchez, miközben elhaladt közöttük – most megszabadítalak
benneteket a tehertől, amely két-háromszáz éve olyan súlyosan
nehezedett lelketekre.
Neki is fogott a munkának a fal általa megjelölt helyén, és
hamarosan feltárult előtte egy rejtett fülke, amelyben két nagy
porcelánkorsó állt. Megpróbálta kiemelni a korsókat, de azok
mozdíthatatlanok voltak, amíg kislánya meg nem érintette azokat
ártatlan kezével. Az ö segítségével azután sikerült kivenni a fülkéből

293
a korsókat, s azok – nagy örömükre – tele voltak mór aranyakkal és
a közéjük kevert ékszerekkel, drágakövekkel. Még napkelte előtt
sikerült minden elvinni kamrájukba, a két szobor pedig ezentúl már
csak az üres falat nézhette.
Lope Sanchez ily módon hirtelen gazdag ember lett, de a
gazdagság rengeteg olyan gonddal járt, amelyek korábban
ismeretlenek voltak a számára. Hogyan tudja ezt a vagyont
biztonságba helyezni? Egyáltalán, hogyan tudja élvezni gazdagságát
úgy, hogy ne keltsen gyanút? Rettegve látta, hogy lakása mennyire
nem biztonságos; nekiállt megerősíteni az ajtókat és az ablakokat,
de óvintézkedései után sem tudott nyugodtan aludni. Szokásos
jókedve elszállt, nem tudott már viccelődni vagy szomszédjainak
dalolni, rövidesen az Alhambra legnyomorultabb lakójává vált. Régi
társai észrevették a változást, szívből sajnálták, és kezdtek
elpártolni mellőle, gondolván, hogy teljes nyomorba süllyedt, s
megvan a veszélye annak, hogy majd hozzájuk fordul segítségért.
Nem gondolták, hogy szerencsétlensége gazdagságból ered.
Lope Sanchez felesége eleinte osztozott férje aggodalmában, de
később megtalálta a lelki vigaszt. Ehhez azonban előbb el kell
mondani, hogy mivel Lope eléggé meggondolatlan emberke volt,
felesége megszokta, hogy minden komolyabb ügyben tanácsot és
segítséget kérjen gyóntatójától, Simon testvértől, egy
keménykötésű, széles vállú, ősz szakállú, kerekfejű szerzetestől a
szomszédos ferences kolostorban. A környék jóravaló asszonyai
közül sokuknak Simon testvér volt a lelki támasza. Ezenfelül nagy
tiszteletnek örvendett a különböző apácaközösségekben, amelyek
lelki szolgáltatásait gyakori ajándékokkal viszonozták: a
kolostorokban készített mindenféle csemegével, aprósággal, így
finom befőttekkel, édes süteményekkel, fűszeres italokat rejtő
palackokkal, amelyeket pompás szíverősítőnek talált a böjtök és
virrasztások után.
Simon testvér e funkciójában testileg szépen gyarapodott. Zsíros
bőre fénylett, ha egy-egy fülledt napon fölfelé vánszorgott az
Alhambrába. Meglehetősen jó kondíciója ellenére fonott kötelet
viselt dereka körül, jelezve mértékletességének komolyságát; az
emberek, mint az áhítatosság mintaképe előtt, megemelték előtte
sapkájukat; még a kutyák is megérezték a szentéletűség illatát,

294
amely reverendájából áradt, és vonítottak ólukból, ha éppen
elhaladt előttük.
Ilyen ember volt hát Simon testvér, Lope Sanchez feleségének
lelki tanácsadója, és mivel az egyszerű spanyolországi családokban
a gyóntatóatya az asszony házi bizalmasa, hamarosan – szigorúan
bizalmasan – Simon testvér megismerhette az elrejtett kincs titkát.
A testvér szeme-szája tátva maradt a hír hallatán, és vagy
tucatnyi keresztet szórt magára. Pillanatnyi szünet után így szólt:
– Leányom, tudd meg, hogy urad kettős bűnt követett el, bűnt az
állam és bűnt az egyház ellen! A kincs, amelyet így kaparintott meg,
s amely királyi birtokon került elő, természetesen a koronát illeti,
mivel azonban hitetlen vagyonból származik, akár a Sátán karmai
közül, az egyháznak kellene felajánlani. A dolog azonban még
elsimítható. Hozd el hozzám a mirtuszkoszorút!
Amikor az atya meglátta a koszorút, a smaragdok nagyságától és
szépségétől úgy felcsillant a szeme, mint még soha.
– Ezt mint a felfedezés első gyümölcsét – mondta – jámbor célnak
kell szentelni. Felakasztom fogadalmi ajándékként Szent Ferenc
képe elé a kápolnánkban, és egész éjszaka buzgón fogok imádkozni
hozzá, hogy urad nyugodtan a birtokában tarthassa a kincset.
A derék asszony örült, hogy ilyen olcsón elnyeri az ég bocsánatát,
az atya pedig reverendája alá rejtve a koszorút, szent lépteit a
kolostor felé vette.
Amikor Lope Sanchez hazatért, felesége elmondta, mi történt.
Lope Sanchez rettentően felháborodott, részben mert belőle
hiányzott felesége hitbuzgalma, részben mert magában már jó ideje
mérgelődött az atya náluk tett látogatásai miatt.
– Mit tettél, asszony?! – mondta. – Mindent kockára tettél a
fecsegéseddel.
– Micsoda? – kiáltotta a derék asszony. – Megtiltanád, hogy a
gyóntatómnál könnyítsék a lelkiismeretemen?
– Nem, asszony, annyi bűnödet gyónod meg, amennyit csak
akarsz; de ami ezt a kincskiásási ügyet illeti, az az én kizárólagos
bűnöm, és az én lelkiismeretem nyugodtan viseli ezt a terhet.
A siránkozásnak azonban nem sok értelme volt, a titok
napvilágra került, s most már olyan volt, mint a homokra löttyintett

295
víz: többé nem szívható vissza. Az egyedüli esély az atya esetleges
diszkréciója maradt.
Másnap, amikor Lope Sanchez távol volt, szerény kopogás
hallatszott az ajtón, és Simon testvér lépett be alázatos, illedelmes
arckifejezéssel.
– Leányom – mondta –, buzgón imádkoztam Szent Ferenchez, és
ő meghallgatta az imát. Az éjszaka közepén álmomban megjelent a
szent, de tekintete rosszalló volt.
– Imádkoztál hozzám a pogány kincs birtoklása érdekében –
mondta –, pedig magad is látod, milyen szegényes a kápolnám. Menj
el Lope Sanchez házába, és a nevemben kérj annyit a mór
aranyakból, amennyiért két gyertyatartót lehet állítani a főoltárhoz,
a többivel éljen békében!
Amikor a jóságos asszony tudomást szerzett a látomásról,
rémülten keresztet vetett, és elment a titkos helyre, ahová ura
elrejtette a kincset, megtöltött egy nagy bőrerszényt mór arannyal,
és odaadta az atyának. A kegyes szerzetes cserébe annyi áldást szórt
rá, hogy ha azt az ég beváltaná, az családjának legtávolabbi
leszármazottját is gazdaggá tenné; majd reverendájának ujjába
csúsztatta az erszényt, mellén összefonta karját, és alázatos
hálálkodással távozott.
Lope Sanchez értesülvén az egyház részére történt második
felajánlásról, teljesen magánkívül volt.
– Oh, én szerencsétlen! – fakadt ki. – Hát mi vár még rám?
Apránként leszek kifosztva, teljesen tönkremegyek, és majd
koldulhatok.
Felesége csak nagy nehézségek árán tudta lecsitítani azzal, hogy
még mindig számolatlanul sok kincs maradt, és hogy milyen
méltányos volt Szent Ferenctől, hogy ilyen kevéssel beérte.
Szerencsétlen módon azonban Simon testvérnek számos
szegény, segítségre szoruló rokona volt, nem beszélve arról a
féltucatnyi keménykötésű, kerekfejű árva és talált gyermekről,
akikről gondoskodnia kellett. Napról napra ismételgette hát
látogatásait Szent Domokos, Szent András, Szent Jakab kérelmét
tolmácsolva, míg csak Lope végső kétségbeesésében rá nem jött,
hogy amíg az atya által elérhető távolságban van, sorban kell majd
békítő ajándékot felajánlania a naptár minden egyes szentjének.

296
Elhatározta ezért, hogy összecsomagolja maradék vagyonát, azután
egy éjszaka titokban elszökik, és a királyság más vidékére menekül.
Tervének megvalósításához vásárolt egy testes öszvért, és
bekötötte a Hétszintes torony alatt lévő félhomályos pincébe,
pontosan oda, ahonnan állítólag Belludo, a kísértet ló szokott
éjfélkor kitörni, hogy végigszáguldjon Granada utcáin, nyomában a
pokol kutyáival. Lope Sanchez nem nagyon hitt ebben a legendában,
de most hasznára volt, mert tudta, hogy senki sem merészel
betolakodni a fantomparipa istállójába. Már napközben előreküldte
a családját, azzal az utasítással, hogy a Vega egyik távoli falujában
várakozzanak reá. Amint leszállt az éj, átvitte kincseit a torony alatti
pincébe, felpakolta az öszvérre, elindult és óvatosan leereszkedett a
sötét sétányra.
A derék Lope mindent a legnagyobb titokban intézett, hűséges
feleségén kívül senkinek sem árult el semmit. Valamilyen csodálatos
látomás révén azonban Simon testvér értesült a dologról. A buzgó
atya érzékelte, hogy a pogány kincsek rövidesen örökre
kicsúszhatnak a markából, ezért egy utolsó támadásra határozta el
magát, természetesen az egyház és Szent Ferenc javára. Ennek
megfelelően az esti harangszó után, amikor az egész Alhambra
elcsendesedett, kilopódzott a kolostorból, leereszkedett az Igazság
kapujánál, és elrejtőzött a sétányt szegélyező rózsabokrok és
babércserjék sűrűjében. Itt húzódott meg, számlálva az őrtorony
órája által elütött negyedórákat, hallgatva a baglyok bánatos
huhogását és a kutyaugatást a cigánybarlangok felől.
Végre patadobogás hallatszott, de a fák sötét árnyéka miatt nem
látta jól a közeledő paripát. A tagbaszakadt szerzetes előre
szórakozott azon magában, hogyan fog meglepődni a derék Lope a
dolgok fordulatán. Felgyűrte reverendáját, és mint macska az
egérre, úgy várakozott, hogy prédája közvetlenül elé érjen. Akkor
azután rávette magát a bokrok rejtekéből; egyik kezét az állat
vállára, másikat farára téve olyan ívben ugrott lovagló ülésbe,
amiért a leggyakorlottabb akrobatának sem kellett volna
szégyenkeznie.
– Hóha – mondta a tagbaszakadt szerzetes –, most majd
meglátjuk, melyikünk az okosabb!

297
 Alig ejtette ki e szavakat, a paripa rugdalni, ágaskodni, ugrálni
kezdett, majd teljes sebességgel elindult lefelé a lejtőn. Az atya
próbálta megfékezni, de hiába. Az atya szikláról sziklára, bokorról
bokorra csapódott, reverendája csíkokra szakadva lengett a szélben,
borotvált fejére jókora ütéseket kapott a fák ágaitól és megannyi
horzsolást a szederindáktól. Félelmét és aggodalmát tovább fokozta,
hogy egy hét kutyából álló falka üvöltött közvetlenül a nyomukban,
s ha későn is, de rájött, hogy a rettenetes Belludót lovagolta meg!
És így folytatták, a régi szólásnak megfelelően, „ahová az ördög,
oda a csuhás”; a nagy sétányon leértek a Plaza Nuevára, átvágtak a
Zacatínon, megkerülték a Bibarramblát – vadász és kopó nem vett
még részt ily ádáz üldözésben, és ilyen pokoli lármát sem csapott
még. Hiába próbálta az atya segítségül hívni a naptár minden
szentjét és a Szűzanyát is bevonni az ügybe; ahányszor megemlített
egy ilyen nevet, az olyan volt, mintha sarkantyújával adott volna
újabb ösztökélést, amitől Belludo a házak magasságáig ugrott fel. Az
éjszaka hátralévő része azzal telt, hogy a paripa fel-alá száguldozott
mindenfelé a szerencsétlen Simon testvérrel, akinek már minden
porcikája fájt, bőrének hiányosságait pedig még említeni is
fájdalmas volna. Végre felhangzott az új nap kezdetét jelző kakasszó.
Erre a hangra a fantomparipa megfordult, hogy visszavágtasson a
toronyba. Újra végigsöpörtek a Bibarramblán, a Zacatínon, a Plaza
Nueván és a szökőkutak sétányán, nyomukban a hét vonító
kutyával, amelyek felugráltak, és a halálra rémült szerzetes sarkát
harapdálták. Mire a hajnal első fényei megjelentek, éppen elérték a
tornyot; itt a fantomparipa nagyot dobbantott, és a levegőbe repítve
halálugrásba segítette a szerzetest, majd eltűnt a pokolba vezető
sötét alagútban, és a fültépő lárma helyébe nyomban mélységes
csend lépett.
Történt valaha is ilyen ördögi játék egy szentéletű szerzetessel?
Egy munkába tartó földműves kora reggel megtalálta a torony
tövében, a fügefa alatt fekvő Simon testvért, annyira összezúzva és
megzavarodva, hogy sem mozdulni, sem beszélni nem tudott. Nagy
gonddal és gyöngédséggel szállították a cellájába, és az a történet
terjedt el róla, hogy rablók támadták meg, és azok bántak el vele.
Egy-két nap eltelt, mire végtagjait meg tudta mozdítani; közben
azzal vigasztalta magát, hogy ha az öszvér a kinccsel el is szökött

298
előle, azt megelőzően szerzett némi mintát a pogány prédából.
Mihelyst végtagjait használni tudta, első dolga volt, hogy benézzen
szalmazsákja alá, ahová a mirtuszkoszorút és az erszényeket
rejtette a jámbor Sanchez asszonytól elkunyerált aranyakkal.
Megdöbbenésére megtalálta ugyan a koszorút, de az csak egy
elszáradt mirtuszág volt, az erszények pedig homokkal és kaviccsal
voltak megtöltve.
Simon testvér minden bosszúsága ellenére diszkréten tartotta a
száját, hiszen a titok kitudódásával köznevetség tárgyává vált volna,
ráadásul felettesei részéről büntetésre is számíthatott. Csak sok-sok
évvel később, a halálos ágyán mondta el gyóntatójának éjjeli
lovaglását Belludón.
Miután eltűnt az Alhambrából, hosszú ideig senki sem hallott
Lope Sanchezről. Mindig szeretettel emlékeztek reá, mint egykori
vidám társukra, de féltek attól, hogy a gond és a baj, amely
közvetlenül eltűnése előtt gyötörte, valamint a szegénység és a
bánat valamilyen szélsőséges tettre ragadtatta. Néhány évvel
később régi barátainak egyike, egy rokkant katona Málagában járt,
ahol elsodorta és majdnem el is gázolta egy hatlovas hintó. A kocsi
megállt, és egy parókát és kardot viselő elegáns idős úriember szállt
ki belőle, hogy segítsen a szegény katonának. A katona meglepődve
ismerte fel a gavallérban régi barátját, Lope Sanchezt, aki éppen
leánya, Sanchica nászát ünnepelte az ország egyik legnagyobb
főurával.
A hintón a násznép foglalt helyet. Ott volt Sanchez asszony is, aki
már olyan terebélyes volt, mint egy hordó; ruháját tollak és
drágakövek ékesítették, volt igazgyöngy nyaklánca és gyémántokból
készült lánca, és minden ujján gyűrűt viselt; összességében úgy fel
volt cicomázva, hogy olyat nem láthattak Sába királynőjének ideje
óta. A kis Sanchica asszonnyá érett, szépsége és bája alapján
hercegnő vagy akár királykisasszony is lehetett volna. A mellette ülő
vőlegény ezzel szemben sápadt, pipaszár lábú emberke volt, de ez
igazolta kékvérűségét, hiszen egy valódi spanyol grand csak ritkán
magasabb három könyöknél.* A partit az anya hozta össze.

* Egy nagy könyök (spanyol: codo real) kb. 57 cm. (A Ford.)

299
 A derék Lope szívének nem ártott a gazdagság. Napokig magánál
tartotta egykori barátját; királyi vendéglátásban részesítette, elvitte
színjátékokra és bikaviadalokra, végül ajándékokkal bocsátotta el:
egy nagy zacskó pénzt adott neki magának és egy másikat pedig,
hogy ossza szét a régi sorstársak között az Alhambrában.
Lope Sanchez mindig azt állította, hogy egy gazdag testvére
meghalt Amerikában, és örökségül ráhagyott egy rézbányát, az
Alhambrában azonban a gonosz pletyka kitartott amellett, hogy
minden vagyona a titokban felfedezett kincsből származott, amelyet
a két márványnimfa őrzött. Meg kell jegyezni, hogy azok a bizonyos
diszkrét szobrok a mai napig is a fal egyazon részére szegezik
tekintetüket, miért is sokan úgy vélik, maradt még ott valamilyen
rejtett kincs, amely megérdemli a vállalkozó szellemű utazók
figyelmét. Mások viszont, főleg a női nemhez tartozó látogatók
elégedetten tekintenek a szobrokra, mint örök mementóira annak,
hogy a nők tudnak titkot tartani.

300
 Alcántara nagymesterének
keresztes hadjárata

Amikor az egyik reggel az egyetemi könyvtár régi krónikáiban

kutakodtam, ráakadtam Granada történetének egy kicsiny
epizódjára, amely annyira jellemezte azt a vakbuzgóságot, amely
időnként lángra lobbantotta a nagyszerű, de szerencsétlen város
elleni keresztény vállalkozásokat, hogy kimásoltam a pergamenbe
burkolt kötetből, s most átadom olvasóimnak.
Az Úr 1394. esztendejében Alcántarának vitéz és istenfélő
nagymestere volt, név szerint Martin Yáñez de Barbudo, akit erős
vágy hajtott, hogy a mórok elleni harccal szolgálja Istent. A bátor és
jámbor lovag szerencsétlenségére éppen tartós béke honolt a
keresztény és a mór hatalmak között. III. Henrik akkoriban lépett a
kasztíliai trónra, a granadai trónt pedig Júszuf ibn Mohamed
örökölte, s mindketten készen álltak a béke fenntartására, amely
már apáik között is érvényben volt. A nagymester bánatosan
nézegette a kastélyának falát díszítő mór lobogókat és fegyvereket,
az ősei hőstetteire emlékeztető trófeákat, közben saját balsorsán
sopánkodott, hogy ilyen dicstelen nyugalomban kell élnie.
Végül türelmetlensége áttört minden kötelmet, és látván, hogy
nem talál olyan közháborút, amelybe bekapcsolódhatna,
elhatározta, hogy majd szervez csak úgy, magának egy kis
békétlenséget. Legalábbis így történt egyes régi krónikák
beszámolója szerint, mások azonban a következőkkel indokolják
hirtelen döntését a hadba lépésről.
Egy napon a nagymester és jó néhány lovagja egy asztal körül ült,
amikor váratlanul a terembe lépett egy ember – magas, szikár,
elgyötört arcú, tüzes tekintetű férfi. Mindannyian felismerték a

301
remetét, aki fiatalkorában katonaként szolgált, ám akkoriban éppen
vezeklő életmódot folytatott egy barlangban. A remete az asztalhoz
lépett, és rácsapott vasnak látszó öklével.
– Lovagok – kezdte –, miért ültök itt lustálkodva, falra akasztott
fegyvereitekkel, miközben országunk leggazdagabb részén hitünk
ellenségei parancsolgatnak?
– Szentatya, szerinted mit kellene tennünk – kérdezte a
nagymester –, amikor túl vagyunk a háborúkon, s kardjainkat
béklyóba kötik a békeszerződések?
– Figyelhetek rám! – folytatta a remete. – Amikor egyik éjszaka
barlangom bejáratánál ültem az égboltot szemlélve, elábrándoztam,
és egy csodálatos látomásban volt részem. Megláttam a holdat, azaz
csak egy félholdat, amely a legfényesebb ezüstnél is fényesebben
ragyogott a Granada fölötti égen. Ahogy néztem, észrevettem, hogy
az égboltból előtör egy tündöklő csillag, amely ahogy haladt, úgy
húzta maga után az égbolt minden csillagát. A csillagok
megtámadták a holdat, elűzték az égről, és ezután az egész égboltot
a tündöklő csillag fénye árasztotta el. Miközben még káprázott a
szemem a csodás látványtól, megjelent mellettem valaki havas
szárnyakkal és fénylő arccal.
– Oh, te istenfélő ember – mondta – keresd fel Alcántara
nagymesterét, mondd el neki a látomásodat, mert ő az a tündöklő
csillag, aki arra hivatott, hogy eltávolítsa a földről a félholdat, az
Iszlám jelképét. Rántson merészen kardot, folytassa az egykoron
Pelayo által megkezdett munkát, és biztos, hogy győzelem kíséri
majd lobogóját.
A nagymester úgy hallgatta a remetét, mintha az ég követe lett
volna, megfogadott mindent, amit az mondott. A remete tanácsának
megfelelően két legtestesebb lovagját tetőtől talpig felfegyverezve
követségbe indította a mór királyhoz. Azok minden bonyodalom
nélkül beléptek Granada kapuján, hiszen béke volt a népek között,
és az Alhambra felé vették útjukat, ahol azonnal a király elé
bocsáttattak, aki a Követek termében fogadta őket. Kereken és
határozottan adták elő mondanivalójukat.
– Alcántara nagymesterétől jöttünk, oh, király, Don Martin Yáñez
de Barbudótól, aki Jézus Krisztus hitét tartja igaznak és szentnek,
Mohamedét viszont hamisnak és undorítónak, és aki ezért kihív

302
téged szemtől szembe egy párviadalra. Ha ezt nem fogadod el, akkor
felajánlja, hogy száz lovagja megütközik kétszázzal, vagy hasonló
arányok mellett akár ezer is, biztosítva, hogy hitedet mindig kétszer
annyi harcos képviselheti. Ne felejtsd el, oh, király, hogy nem
utasíthatod vissza a kihívást, mivel prófétád, tudván, hogy érvekkel
lehetetlen fenntartani dogmáit, azt a parancsot hagyta követőire,
hogy azoknak karddal szerezzenek érvényt.
Juszuf király szakálla remegett a dühtől.
– Alcántara mestere – mondta – egy őrült, ha nekem ilyen
üzenetet küld, ti pedig szemtelen gazemberek vagytok, hogy
elhoztátok nekem.
Így szólván megparancsolta, hogy vessék tömlöcbe a követeket,
hogy leckét vegyenek diplomáciából; útközben durván bántalmazta
is őket a köznép, amelyet felbőszített, hogy királyukat és hitüket így
megsértették.
Alcántara nagymestere el sem akarta hinni a híreket követei
bántalmazásáról, de a remete örült, amikor neki is elmondták, hogy
mi történt.
– Isten elvakította ezt a hitetlen királyt, hogy megbuktassa –
mondta. – Mivel nem válaszolt kihívásodra, azt elfogadottnak kell
tekinteni. Szedd hát össze hadaidat, és vonulj Granada ellen, meg se
állj, amíg meg nem pillantod az Elvira-kaput! Csoda fog történni.
Nagy ütközet lesz, legyőzöd az ellenséget, de egyetlen katonád sem
fog elesni.
A nagymester felszólította az összes hithű keresztény lovagot,
hogy támogassa őt a keresztes hadjáratban. Rövid időn belül
háromszáz lovas és ezer gyalogos csatlakozott lobogójához. A
lovasok mind harcedzett, jó fegyverzetű veteránok voltak, a
gyalogság viszont fegyelmezetlen újoncokból állt. A győzelmet
azonban a csodának kellett meghoznia; és a nagymester mint hívő
ember úgy vélte, minél gyengébbek az eszközei, annál nagyobb lesz
majd a csoda. így hát magabiztosan indult el kicsiny seregével;
előttük lépdelt a remete, aki egy hosszú póznára erősített keresztet
vitt az alcántarai lovagi rend lobogójával.
Ahogy Córdoba városához közeledtek, lóhalálában érkezett
futárok érték őket utol, akik Kasztília uralkodójának leveleit hozták,
amelyekben az megtiltotta a vállalkozást. Alcántara nagymestere

303
egyszerű gondolkodású és öntörvényű, más szóval mániákus ember
volt.
– Ha másféle küldetésben lennék – mondta –, engedelmeskednék
a leveleknek, amelyek uramtól, a királytól jöttek; de engem a
királyénál nagyobb hatalom küldött. Annak parancsát követve
nyomultam ily messzire a kereszttel a hitetlenek ellen; és Krisztus
zászlajának elárulása volna, ha visszafordulnék anélkül, hogy
teljesítettem volna küldetésemet.
Megszólaltak hát újra a harsonák, a kereszt megint fent volt a
magasban, és a fanatikus csapat folytatta menetelését. Miközben
Córdoba utcáin haladtak, az emberek eleinte csak ámulattal nézték a
sereget, élén a keresztet vivő remetével. Amikor azonban
megtudták, hogy csodatétel révén győzelemben lesz részük, és
elpusztítják Granadát, a munkások és a kézművesek letették
szerszámaikat, és csatlakoztak a keresztes hadjárathoz, a prédaleső
csőcselék pedig a fosztogatás reményében követte őket.
Néhányan a magasabb rangú lovagok közül, akik nem hittek a
beígért csodatételben, és rettegtek annak következményeitől, hogy
csak így, minden előzmény nélkül betörnek a mórok országába,
összegyűltek a Guadalquivir hídján, és megpróbálták lebeszélni a
nagymestert az átkelésről. Könyörgés, tiltakozás és fenyegetés
egyaránt süket fülekre talált, követői pedig felháborodtak a hit
ügyével szembeni ellenálláson, és hangosan véget vetettek a
vitának. A kereszt újra a magasba emelkedett, és diadalmasan vitték
át a hídon.
Ahogy haladtak, úgy nőtt a sokadalom; mire a nagymester elérte
a granadai Vegára néző hegyek közé zárt Alcalá la Real városát, már
ötezernél is több gyalogos követte zászlaját.
Alcalában Alonso Fernández de Córdoba, Aguilar ura és testvére,
Diego Fernández, Kasztília marsallja fogadta néhány bátor és
tapasztalt lovag társaságában. Elállták a nagymester útját és
megszólították:
– Mi ez a bolondság, Don Martin? – kérdezték. – A mór királynak
városa falai közt kétszázezer gyalogos és ötezer lovas katonája van,
ilyen túlerővel szemben mit tehetsz néhány lovagoddal és a zajos
csőcselékkel? Jusson eszedbe, hogy mekkora csapás érte azokat a
keresztény hadvezéreket, akik a tiednél tízszer nagyobb erővel

304
lépték át a sziklás határt. Gondolj arra is, mekkora bajt hozhat
királyságunkra, ha a békeszegést olyan magas rangú és fontos
személyiség vezeti, mint Alcántara nagymestere. Állj meg, nagyon
kérünk, még mielőtt megsértenéd a fegyverszünetet! Várd meg a
határon innen Granada királyának válaszát a kihívásodra. Ha
beleegyezik, hogy párviadalban találkozzék veled, vagy két- három
lovag megvívjon egymással, az a te egyéni mérkőzésed lesz, harcolj
Isten nevében; ha viszont elutasítja a kihívást, akkor teljes
dicsőségben vonulhatsz haza, a mórokra hull a szégyen.
Sok lovag, aki eddig odaadó buzgalommal követte a nagymestert,
most megértette a figyelmeztetést, és javasolta a tanács elfogadását.
– Lovagok – mondta a nagymester kiállva Alonso Fernández de
Córdoba és társai elé –, szeretném megköszönni tanácsotokat,
amellyel megtiszteltetek, és ha csak a személyes dicsvágy vezetne,
meg is fogadnám azt. Elköteleztem azonban magam, hogy
elősegítem hitünknek azt a nagy diadalát, amelyet Isten
csodatétellel, a fegyvereim útján valósit meg. Ami pedig benneteket
illet, lovagok – fordult ingadozó követőihez –, ha szívetek
cserbenhagyott, vagy megbántátok, hogy részt vesztek ebben a
derék cselekményben, forduljatok vissza Isten nevében, áldásomtól
kísérve. Én viszont, ha nem marad mellettem más, csak ez a remete,
akkor is biztosan folytatom, amíg csak ki nem tűzöm ezt a szent
lobogót Granada falaira, vagy bele nem pusztulok a próbálkozásba.
– Don Martin Yáñez de Barbudo – kezdték a lovagok –, nem olyan
emberek vagyunk, akik hátat fordítanak vezérüknek, ha az bajban
van. Csak az óvatosság szólt belőlünk. Vezess hát tovább bennünket,
akár a halálba is, és biztos lehetsz benne, hogy a halálba is követünk.
A közkatonákon időközben már úrrá lett a türelmetlenség.
– Előre, előre – kiáltoztak –, a hitünkért, előre!
Így azután a nagymester jelt adott, a remete újból magasba
emelte a keresztet, és patetikus győzelmi dalokat énekelve vonultak
át az egyik hegyszoroson.
Azon az estén az Azores folyó mentén vertek tábort, másnap
pedig, vasárnap átlépték a határt. Először egy atalyánál, azaz
magányos őrtoronynál kellett megállniuk, amely egy sziklára épült
határőrposzt volt, amelynek figyelnie kellett a határt és jelezni az
inváziót. Ennek megfelelően Torre del Espía, vagyis Kémtorony volt

305
a neve. A nagymester megállt a torony előtt, és megadásra szólította
fel a kisszámú helyőrséget. A válasz kő- és nyílzápor volt, amely a
kezén megsebesítette a nagymestert, és megölte három emberét.
– Hogy van ez, atyám? – fordult a remetéhez. – Arról biztosítottál,
hogy egyetlen követőm sem fog elesni!
– Igaz, fiam, de én a nagy ütközetről beszéltem, amelyre a mór
királlyal kerül majd sor, mi szükség van csodatételre egy kicsiny
torony elfoglalásához?
A nagymestert kielégítette a válasz. Megparancsolta, hogy
hordjanak fát a toronyhoz és gyújtsák fel. Eközben élelmet raktak le
a málhás öszvérekről, és a keresztesek lőtávolságon kívül
letelepedtek a fűre, hogy falatozással gyűjtsenek erőt a rájuk váró
fáradságos napi munkához. Miközben ezzel voltak elfoglalva,
hatalmas mór sereg hirtelen megjelenése riasztotta fel őket. Az
atalayák a hegycsúcsokról tűz- és füstjelekkel riadóztattak, hogy
„ellenség lépte át a határt”, mire Granada királya nagy erőkkel
kivonult eléjük.
A keresztesek, akiket ez váratlanul ért, rohantak fegyvereikért, és
készültek a csatára. A nagymester megparancsolta háromszáz
lovasának, hogy lóról leszállva nyújtsanak támogatást a
gyalogságnak. A mórok azonban olyan gyorsan rohamoztak, hogy
elvágták a lovagokat a gyalogságtól, megakadályozva a két
csapatrész egyesülését.
A nagymestertől elhangzott az ősi csatakiáltás:
– Santiago! Santiago! Spanyolországot zárd!
A nagymester és lovagjai belevetették magukat a dühöngő
ütközetbe, de megszámlálhatatlan tömeg vette őket körül, nyíllal,
kővel, dárdával, muskétával támadva rájuk. Mégis rettenthetetlenül
harcoltak, és nagy mészárlást végeztek az ellenség soraiban. A
remete a csata legsűrűbbjébe keveredett. Egyik kezében a keresztet
vitte, másikkal kardot forgatott, amitől úgy nézett ki, mint egy
tébolyult; le is kaszabolt sok ellenséget, míg sebektől borítva a
földre nem hanyatlott. A nagymester látta a remete elestét, és túl
későn jött rá annak hamis próféciájára. Ettől azonban még
elszántabban harcolt, mígnem rajta is felülkerekedett a túlerő.
Hűséges lovagjai vetekedtek vele szent buzgalmukban. Egyikük sem
fordított hátat, egyikük sem kért kegyelmet, mindannyian harcoltak,

306
míg el nem estek. A gyalogos katonák közül sokat lekaszaboltak,
sokat foglyul ejtettek, a maradék pedig Alcalá la Realba menekült.
Amikor a mórok jöttek összeszedni a halottakat, a lovagokat mind
az első vonalban találták.
Ilyen tragikusan végződött a fanatikus vállalkozás. A mórok úgy
kérkedtek vele, mint döntő bizonyítékával hitük magasabb rendű
szentségének, és az egekig magasztalták királyukat, amikor az
győzedelmesen visszatért Granadába.
Mint az kellően bemutatásra került, ez a keresztes hadjárat
egyetlen személy kezdeményezése volt, aki még Kasztília királyának
parancsával is szembeszállt; a két királyság közötti béke így nem
szakadt meg. Mi több, a mórok még tiszteletet is éreztek a
nagymester hősiessége iránt, és készségesen kiadták holttestét Don
Alonso Fernández de Córdobának, aki Alcalából érkezett keresésére.
A keresztények összegyűltek a határon, hogy áldozzanak az
emlékének. A holttestet felravatalozták, letakarva Alcántara lovagi
rendjének lobogójával, és egy törött keresztet vittek előtte, azzal
jelképezve magabiztos reményét és fatális csalódását. Ily módon
földi maradványait gyászmenet vitte visszafelé azon a hegyi úton,
amelyen annyira eltökélten tört célja felé. Ha áthaladtak egy-egy
falun vagy városon, a köznép könnyezve és siránkozva kísérte a
menetet, gyászolva őt, a vitéz lovagot és a hit mártírját. Földi
maradványait a Santa María de Almogávar kolostor kápolnájában
temették el, és síremlékébe vésve – különös, antik spanyolsággal –
máig látható a bátorságát megörökítő felirat:

AQUI YAZ AQUEL QUE PAR NEUA COSA NUNCA EVE PAVOR EN SEU
CORAZON.

ITT NYUGSZIK AZ, KINEK A SZÍVE SOHASEM ISMERTE A

FÉLELMET.

307
 Spanyol romantika

Alhambra-béli tartózkodásom vége felé gyakran leereszkedtem a

dombról az egyetem jezsuita könyvtárába, és egyre jobban élveztem
a régi spanyol krónikákat, amelyek ott álltak pergamenkötésben.
Gyönyörködtem a mesés történetekben, amelyek azokban az
időkben játszódtak, amikor még jelen volt a muszlim hatalom a
félszigeten. Minden fanatizmussal és a gyakori vallási
türelmetlenséggel együtt is tele voltak e történetek nagyszerű
cselekedetekkel és nemes érzelmekkel, ugyanakkor olyan erős
keleties zamatuk volt, amilyennel nem találkozhatunk egyetlen
korabeli, tisztán európai krónikában. Spanyolország valójában még
napjainkban is távoli ország, Európa összes többi részétől
elválasztja történelme, az emberek szokásai, viselkedésük,
gondolkodásmódjuk. Egy romantikus ország; a romantikában
azonban nyoma sincs a modern európai romantika
szentimentalizmusának, e romantika főleg a Kelet csodás
tartományaiból és a szaracén lovagi iskola emelkedett szelleméből
ered.
Az arab invázió és hódítás egy magasabb rendű civilizációt és egy
nemesebb gondolkodási stílust hozott a gótikus Spanyolországba.
Az arabok élénk észjárású, okos, büszke és poétikus emberek voltak,
akiket mélyen átitatott a keleti tudomány és irodalom. Ha valahol
hatalmi székhelyet alapítottak, az rövidesen gyülekezőhelyévé vált a
tudósoknak és az alkotó embereknek; az arabok puhították és
csiszolták a meghódított népeket. A megszállás egyre inkább úgy
tűnt, hogy örökös jogalapot biztosít számukra a föld birtoklására;
már nem megszállóknak tekintették őket, hanem csak rivalizáló
szomszédoknak. A félsziget különböző államokra szakadt, amelyek
közt egyaránt voltak keresztények és muszlimok, és a spanyol föld

308
évszázadokra egyetlen hatalmas csatatérré változott, ahol a
harcművészet látszott az emberek legfőbb foglalatosságának, amely
azután a romantikus lovagvilágban a legmagasabb csúcsra jutott. Az
ellenségeskedés eredeti oka, az eltérő hit fokozatosan elveszítette
jelentőségét. Az ellenkező vallású szomszédos államok
alkalmanként védelmi vagy éppen támadó jellegű szövetséget
alkottak, így azután a kereszt és a félhold gyakran tűnt fel egymás
mellett valamely közös ellenség elleni harcban. Békeidőkben viszont
mindkét vallás nemes ifjoncai ugyanazokat a városokat látogattak,
legyenek azok akár keresztények, akár muszlimok, hogy elmélyítsék
hadtudományi ismereteiket. Még a legvéresebb háborúk közötti
rövid szünetekben is a harcosok, akik a csatatéren életre-halálra
küzdöttek egymás ellen, félretették ellenséges érzületüket; harci
játékokon, lovagi tornákon és más katonai ünnepségeken
találkoztak; emelkedett, nemes lelkülettel dicsőítették kölcsönösen
egymást. Így az eltérő rasszok gyakran kerültek egymással békés
kapcsolatba, és ha volt is közöttük valamilyen vetélkedés, az
megmaradt az igazi lovagokra jellemző udvariasság és a nemesi
cselekedetek keretei közt. Az ellenkező vallású harcosokat
ambicionálta, hogy mind nagylelkűségben, mind bátorságban
felülmúlják egymást. A lovagi erények valóban annyira
kifinomultak, hogy néha már zavaróvá, túlzottan mesterkéltté
váltak, máskor viszont leírhatatlanul fennköltek és meghatóak
voltak. A korabeli krónikák bővelkednek a kifinomult előzékenység,
a romantikus nagylelkűség, a magas fokú önzetlenség és a kényesen
megőrzött becsületesség szívet melengető, ragyogó példáiban.
Gyakran szolgáltattak ezek témát nemzeti drámákhoz és
költeményekhez, vagy magasztaltattak a mindenhová eljutó
románcokban; ily módon folyamatosan hatottak a nemzeti
karakterre, amelyet a viszontagság és a hanyatlás évszázadai sem
tudtak lerombolni; úgyhogy a spanyolok minden hibájukkal együtt,
amelyből pedig van bőven, sok szempontból ma is Európa
legnemesebb lelkű népét alkotják. Tény, hogy ennek a romantikus
érzületnek, amely a már említett forrásokból táplálkozik, éppen úgy
megvannak a modorosságai és szélsőségei, mint minden más
romantikának. Ez teszi a spanyolt néha önteltté és fellengzőssé,
hajlamossá arra, hogy a pundonort, azaz önérzetét többre becsülje,

309
mint ahogyan azt a józan ész és az egészséges erkölcs diktálná, hogy
szegénysége közepette is megjátssza a grand caballerót, és fenséges
megvetéssel nézze le a „fizikai foglalatosságokat” és a pórias élet
minden hasznot hajtó tevékenységét; a szellem e túlburjánzása
azonban, miközben feje saját nagyságának gőzével telik meg, az élet
ezernyi hitványsága fölé emeli; így aztán, ha gyakran nyomorban is
tartja, a közönségességtől örökké megóvja.

310
 Manapság, amikor a népszerű irodalom már az élet legmélyebb
rétegeibe is behatol, és az emberi nem bűneiben és dőreségében
tobzódik, és amikor a nyereség hajszolása sárba tiporja a költőiség
csíráit és elpusztítja a lélek hajtásait, felteszem magamnak a
kérdést, hogy vajon nem válna-e hasznára az olvasónak időnként a
büszkébb idők és a magasabb rendű gondolkodás
kordokumentumaihoz fordulni, és elmerülni a régi spanyol
romantikában?
E gondolatok előrebocsátásával elmondok egy ideillő régi
legendát a már említett becses krónikák egyikéből, mely egyik
délelőtti olvasgatásom és elmélkedésem gyümölcse.

311
 Don Munio Sancho
de Hinojosa legendája

A kasztíliai Silosban, az ősi Santo Domingo bencés kolostor

kerengőjében találhatók az egykori gazdag és nemes Hinojosa
család omladozásukban is pompás síremlékei. Közöttük áll egy
lovag márványszobra, teljes fegyverzetben, imához összekulcsolt
kézzel. Sírjának egyik oldalán egy dombormű lovagok csapatát
ábrázolja, amint éppen foglyul ejtettek egy mór férfiakból és nőkből
álló menetet; a sír túloldalán ugyanezek a lovagok egy oltár előtt
térdepelnek. Maga a sír, miként a legtöbb szomszédos emlékmű,
szinte teljesen romokban hever, és a dombormű már alig kivehető,
legfeljebb a régész éles tekintete előtt rajzolódik ki. A síremlékhez
kötődő legenda azonban fennmaradt a régi spanyol krónikákban, és
lényege a következő.
A régi időkben, több száz évvel ezelőtt élt egy Don Munio Sancho
de Hinojosa nevű kasztíliai nemes lovag, egy végvár ura, amely
számos mór betörésnek állt ellen. A várvédő sereg hetven lovasból
állt, mindannyian ősi kasztíliai nemesek, kemény harcosok, gyors
lovasok és vasemberek; velük portyázott a várúr a mórok földjén,
félelmetessé téve nevét a határon túl. A vár fogadótermének falát
mór lobogók, kardok és sisakok borították, hősiességének
trófeáiként. Mindamellett Don Munio szenvedélyes vadász volt,
örömét lelte a vadászebek minden fajtájában, a vadászathoz
használt ménekben és sólymokban, amelyekkel a solymászat
magasztos sportjának hódolt. Amikor nem volt éppen
háborúskodással elfoglalva, abban talált felüdülést, hogy felkereste
a környező erdőket, s ritkán lovagolt ki kopók és vadászkürt,

312
vadkanölő lándzsa, az öklén tartott sólyom vagy vadászkísérők
csapata nélkül.
Felesége, Doña Maria Palacin csendes, félénk természetű asszony
volt, aki nemigen illett egy ilyen harcias és merész lovag mellé; és
amikor férje kilovagolt vakmerő vállalkozásaira, bizony sok könnyet
hullajtott és sok imát mondott el, hogy ura biztonságban hazatérjen.
Egyszer e vitéz lovag éppen vadászott, s egy kis cserjésben
húzódott meg egy erdei nyiladék közelében, kíséretét szétküldte,
hogy verjék fel a vadat, és hajtsák leshelye felé. Nem sokkal ezután
mór férfiakból és nőkből álló menet tűnt fel az erdőben.
Fegyvertelenek voltak, csodálatos öltözékben, hímzett szövet
köntösökben, drága indiai kendőkben, arany karkötőkkel és
bokaperecekkel, a napfényben csillogó ékszerekkel. A díszes menet
élén egy ifjú lovag haladt, aki méltóságteljes tartásával és ékesebb
ruházatával is kiemelkedett a többiek közül; mellette egy fiatal lány
ment, akinek a fátylát meglebbentette az enyhe fuvallat, felvillantva
párját ritkítóan szép arcát, illő szerénységgel lesütött, mégis
gyöngédséget és boldogságot sugárzó szemét.
Don Munio köszönetét mondott az égieknek, hogy ekkora
ajándékban részesítették, és már a gondolatától is örvendezett, hogy
a hitetlenektől ilyen csillogó zsákmánnyal tér haza feleségéhez.
Szájához emelte a kürtöt, és akkorát fújt belé, hogy az megrengette
az erdőt. Vadászai futva jöttek a szélrózsa minden irányából,
körülvették, és foglyul ejtették a meglepett mórokat.
A gyönyörű mór leány kezeit tördelte kétségbeesésében, a
kíséretéhez tartozó hölgyek pedig éktelen jajveszékelésbe kezdtek.
Egyedül az ifjú lovag őrizte meg tartását. A lovasokat vezető
keresztény lovag neve után tudakozódott. Amikor megtudta, hogy
Don Munio Sancho de Hinojosával van dolga, arca felderült.
Odament hozzá, megcsókolta a kezét és megszólította.
– Don Munio Sancho, igaz és vitéz lovagként hallottam híredet,
akinek rettenetes a fegyvere, de járatos a lovagiasság nemes
szabályaiban. Bízom benne, hogy én is ilyennek ismerlek meg.
Személyemben Abadil áll előtted, egy mór bíró fia. Úton vagyok a
menyegzőm megünneplésére e hölggyel, a sors hozta, hogy
fogságodba kerültünk, de bízom nagylelkűségedben. Végy el minden
kincset és ékszert, mondd meg, mekkora váltságdíjat tartasz

313
méltányosnak személyünkért, de kímélj meg bennünket a sértéstől
és a megaláztatástól.
Amikor a jó lovag meghallotta ezt a kérést, és meglátta az ifjú pár
szépségét, gyöngédség és kedvesség öntötte el szívét.
– Isten mentsen attól – mondta –, hogy megzavarjam e boldog
nászt! Valóban a foglyaim lesztek tizenöt napon át a váram falai
közé zárva, ahol mint legyőzőtök megígérem, hogy megtarthatjátok
a menyegzőtöket.
Ekként szólván előreküldte leggyorsabb lovasát, hogy jelezze
Doña Maria Palacinnak a násznép érkezését, ő pedig vadászaival
csatlakozott a menethez, nem fogolykísérői minőségben, hanem
díszőrségként. Amikor a vár felé közeledtek, a falakon zászlókat
bontottak és felhangzottak a harsonák; miután még közelebb értek,
leereszkedett a felvonóhíd, és Doña Maria elébük sietett
udvarhölgyei, testőrei, apródjai és trubadúrjai társaságában.
Megölelte Allifrát, az ifjú menyasszonyt, testvéri gyöngédséggel
megcsókolta, és a várba vezette. Közben Don Munio küldöncöket
menesztett minden irányba, hogy élelmet és finomságokat
gyűjtsenek az egész vidéken. A mór szerelmesek lakodalmát a
lehető legnagyobb pompával és ünnepélyességgel tartották meg.
Tizenöt napon át vidámság és mulatozás honolt a várban. Voltak
lovagi gyűrűjátékok dárdával és kopjával, bikaviadalok, lakomák,
táncmulatságok a trubadúrok zenéjével. Tizenöt nap elteltével az
ifjú pár fényűző ajándékokat kapott, majd kíséretükkel együtt
biztonságosan átvezették őket a határon. A régi időkben ilyen volt a
spanyol lovag szívélyessége és nagylelkűsége.
Évekkel a fenti esemény után Kasztília királya hadba szólította
nemeseit, hogy vegyenek részt a mórok elleni hadjáratban. Don
Munio Sancho az elsők között jelentkezett a hívásra, hetven
lovassal, csupa hűséges, kipróbált harcossal. Felesége, Doña Maria a
nyakába akaszkodott:
– Oh, uram! Hányszor kísérted még a sorsot, mikorra csillapodik
dicsvágyad?
– Egyetlen csata még – válaszolta Don Munio –, még egy utolsó
csata Kasztília becsületéért, és itt teszek ünnepélyes ígéretet, hogy
amikor ezen túl leszünk, leteszem a kardot, és lovagjaimmal
zarándokúira indulunk Jeruzsálembe, Urunk sírjához.

314
 A lovagok mind csatlakoztak fogadalmához, és Doña María lelke
valamelyest megnyugodott, mégis nehéz szívvel búcsúztatta férjét,
és bánatos szemmel követte lobogóját, míg az el nem tűnt az erdő
fái között.
Kasztília királya Salmanara mezejére vezette csapatait, ahol
Ucles közelében ütköztek meg a mór sereggel. A csata hosszú és
véres volt; a keresztények többször is meginogtak, de
parancsnokaik energikusságának köszönhetően megannyiszor újból
erőre kaptak. Don Munio testét sebek borították, de nem volt
hajlandó elhagyni a csatateret. A keresztény sereg végül
összeomlott, a király szorult helyzetbe került, kíséretével együtt
könnyen fogságba eshetett volna.
Don Munio felszólította lovagjait, hogy kövessék őt egy
mentőakcióra.
– Elérkezett az idő – mondta –, hogy bizonyítsátok hűségeteket.
Hősként halunk meg! Az igaz hitért harcolunk, ha elveszítjük
életünket, kapunk jobbat helyette.
Embereivel a király és üldözői közé vágott, megfékezve az
utóbbiak rohamát, időt adva királyuknak a meneküléshez, ám
lojalitásuk áldozatává váltak. Utolsó leheletükig harcoltak
mindahányan. Don Munio egy különösen erős mór lovaggal vívott
párharcot, de jobb karjának korábbi sebesülése miatt eleve
hátrányban volt, így levágatott.
A csatát követően a mór megállt, hogy birtokba vegye a rettegett
keresztény harcos után maradt javakat. Amikor azonban felnyitotta
a sisakrostélyt, és meglátta Don Munio arcát, szíve nagyot vert, és
fájdalmasan feljajdult.
– Jaj, szegény fejemnek! – kiáltotta. – Megöltem a jótevőmet! A
lovagi erény mintaképét! A legnemesebb szívű lovagot!
Miközben Salmanara mezején a csata zajlott, Doña María Palacin
a várban tartózkodott, és mélységes aggodalom lett rajta úrrá.
Szemét a mórok országa felé vezető útra szegezte, és gyakran
kérdezgette a toronyban lévő őrt: „Mit látsz?”
Az egyik este aztán alkonyat tájt az őr megfújta kürtjét.
– Népes menetet látok – kiáltott le –, amint felfelé jön a völgyben.
Mórok és keresztények vegyesen. Elől urunk lobogója leng.

315
 – Örvendetes hírek! – magyarázta az öreg udvarnagy. – Urunk
győztesen tér vissza, és foglyokat hoz.
A vár udvarait díszlövések hangja rázta meg, kitűzték a zászlót,
megszólaltak a harsonák, és leeresztették a felvonóhidat. Doiia
Maria udvarhölgyeivel, testőreivel, apródjaival és trubadúrjaival
előresietett, hogy háborúból hazatérő urát köszöntse. Amint
azonban a menet közelebb ért, fekete bársonnyal borított díszes
ravatalt pillantott meg, s egy rajta fekvő harcost, aki mintha csak
pihent volna: teljes fegyverzetben feküdt, fején sisakkal, kezében
karddal, mint akit sohasem győztek le, a ravatal mellett pedig ott
volt a Hinojosa-ház címerpajzsa.
Mór lovagok csapata kísérte a ravatalt, a gyász jelvényeit viselve,
szomorú tekintettel; vezetőjük pedig Doña María lába elé vetette
magát, és arcát kezébe temette. Az asszony felismerte benne a
gáláns Abadilt, akit hajdanában lakodalomra látott vendégül a
várban, és aki most urának holttestét hozza, akit ismeretlenül ölt
meg a csatában!
A Santo Domingo-kolostor kerengőjében emelt síremléket a mór
Abadil költségére fejezték be, szerény bizonyságául Don Munio, a jó
lovag halála miatti bánatának, egyben az iránta érzett
nagyrabecsülés emlékére. A szelíd és ájtatos Doña María hamarosan
követte urát a sírba. A sír mellett a kis boltív egyik kövén egyszerű
felirat olvasható: Hic jacet María Palacin, uxor Munonis Sancij De
Finojosa. (Itt nyugszik María Palacin, Munio Sancho de Hinojosa
felesége.)
Don Munio Sancho legendája nem ért véget a halálával.
Ugyanazon a napon, amelyen Salmanara mezején az ütközet zajlott,
a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika káplánja a külső kapunál állva
keresztény lovagok menetére lett figyelmes, akik úgy közeledtek,
mintha zarándokok volnának. A káplán spanyolországi születésű
volt, s amint közelebb értek, észrevette, hogy élükön Don Munio
Sancho de Hinojosa halad, akit jól ismert a régebbi időkből. Sietett
hát a pátriárkához jelezni, hogy milyen nagyméltóságú zarándokok
vannak a kapunál. A pátriárka ezért aztán papok és szerzetesek
népes kíséretével elébük ment, és a zarándokokat kellő tisztelettel
fogadta. A vezért hetven lovag kísérte – mindannyian erős, dölyfös
harcosok. Sisakjukat kézben tartották, arcuk holtsápadt volt. Nem

316
köszöntöttek senkit, nem néztek jobbra, nem néztek balra, csak
beléptek a kápolnába, térdre ereszkedtek a Megváltó sírja előtt, és
némán mondták el imájukat. Amint befejezték, felemelkedtek, mint
akik távozni készülnek. A pátriárka és kísérete közelebb lépett, hogy
szóljon hozzájuk, de többé már nem lehetett őket látni. Álmélkodott
mindenki, hogy mi lehetett e csoda jelentése.
A pátriárka gondosan feljegyezte a látogatás napját, és megírta
Kasztíliába, hogy hírt adjon Don Munio Sancho de Hinojosa felől.
Válaszként kapta, hogy a megjelölt napon a nagyérdemű lovag
hetven követőjével együtt csatában esett el. így hát a keresztény
harcosok megáldott lelkei voltak azok, akik, teljesítve a fogadalmat,
elzarándokoltak a jeruzsálemi szent sírhoz. Ilyen volt régi időkben a
hite a kasztíliaiaknak, akik még a sírban is állták a szavukat.
Ha valakinek netán kétségei volnának a szellemlovagok bűvös
megjelenésével kapcsolatban, annak javasolom, hogy kutakodjon
Kasztília és León királyainak történetében, amelynek szerzője a
tudós és jámbor Prudencio de Sandoval atya, Pamplona püspöke;
megtalálja ott VI. Alfonz király történetében, a 102. oldalon
lejegyezve. Túlságosan értékes ez a legenda ahhoz, hogy csak
könnyedén legyintsünk a hitetlenkedőre.

317
 Köttök és költészet
a muszlim Andalúszban

Alhambra-béli tartózkodásom utolsó időszakában többször is

felkeresett a tetuáni mór, akivel szíves örömest jártam a termeket
és udvarokat, rábeszélve, hogy magyarázza el a fal fel iratokat.
Mindent elkövetett, hogy ezt szöveghűen megtegye, azonban hiába
sikerült közvetítenie azok tartalmát, eleve lemondott arról, hogy a
nyelv bájából, szépségéből bármit is átadjon.
A fordításban elvész a költészet minden zamata – mondta.
Éppen elég mindent átadott azonban ahhoz, hogy gazdagítsa e
különleges építménnyel kapcsolatos örömteli asszociációim
tárházát. Talán még sohasem volt műemlék jellemzőbb egy korra és
egy népre, mint az Alhambra: kívül robosztus erődítmény, belül
kéjes palota; háborúval fenyegető ormok és a termek mesés
architektúrájából mindenütt áradó költészet. Az ember képzeletben
ellenállhatatlanul átlép azokba az időkbe, amikor a muszlim
Spanyolország a fény birodalma volt, amelyet körülvett a
keresztény, de még nem felvilágosodott Európa. Kifelé a
fennmaradásáért küzdő, harcos hatalom, befelé az irodalomnak, a
tudománynak és a művészeteknek szentelt királyság, ahol
szenvedélyesen művelték a filozófiát, amely azonban elmerült a
részletkérdésekben és finomságokban, s ahol a képzelet és a
gondolat fényűzése meghaladta az értelemét.
Az arab költészet, mint mondják, legnagyobb fényét a
spanyolországi Omajjádok alatt érte el, akik hosszú ideig Córdobába
összpontosították a Nyugati Kalifátus hatalmát és pompáját. E dicső
dinasztia számos tagja maga is költő volt. Közülük az egyik utolsó
Mohamed ibn Abderahman volt. Szibarita módjára élt Alzahra híres

318
palotájában és kertjeiben, körülvéve magát mindennel, ami
gerjesztheti a képzeletet és az érzéki örömöket. Palotája a költők
paradicsoma volt. Vezírjét, Ibn Zejdúnt a muszlim Spanyolország
Horatiusának tartják kitűnő versei jóvoltából, amelyeket még a
Keleti Kalifátus szalonjaiban is szívesen szavaltak. A vezír
szenvedélyesen beleszeretett Mohamed leányába, Walada
hercegnőbe. A hercegnő apja udvarának bálványa volt, a költőnők
legkiválóbbja; szépségéről és talentumáról egyaránt híres. Ha Ibn
Zejdún a muszlim Spanyolország Horatiusa, akkor ő annak
Sapphója. Róla szóltak a vezír legszenvedélyesebb költeményei,
leginkább egy hozzá intézett risáleh, azaz levél, amelynek
gyengédségéhez és melankóliájához – a történész, Al-Szakandí
szerint – senkié sem hasonlítható. Hogy boldog volt a költő
szerelme, azt az általam olvasott szerzők egyike sem állítja, de
egyikük azt sejteti, hogy a hercegnő legalább annyira szemérmes is
volt, mint amilyen szép, aminek következtében sok szerelmes
sóhajtozott hiába utána. Tény viszont, hogy a szerelem és a
költészet uralmának a csodálatos alzahrai palotában hamar véget
vetett egy felkelés. Mohamed családjával Toledo közelében, Uclés
várában talált menedéket, ahol az ottani alcalde áruló módon
megmérgezte, így okozva vesztét az Omajjádok egyik utolsó
sarjának.
A mindent Córdobába összpontosító fényes dinasztia bukása
kedvező hatással volt az egész spanyolországi mór irodalomra.
„Miután elszakadt a nyaklánc, és gyöngyei szétgurultak, a kis
államocskák királyai felosztották maguk közt az Omajjádok
örökségét”, írja Al-Szakandí. Versengtek egymással, hogy
fővárosukat költőkkel és tudósokkal ékesítsék, és korlátlan
bőkezűséggel jutalmazták. Ilyen uralkodók voltak Sevilla királyai is
a nevezetes Abbad-klánból, akik – miként az idézett szerző írja –
„gyümölcsfákat, pálmákat és gránátalmafákat ültettek; az ékesszólás
mestereivé váltak prózában és versben; s akiknek uralkodásuk
minden napja ünnepélyes vidámságban telt; akiknek története
bővelkedik nagylelkű és hősies tettekben, amelyek híre átnyúlik a
századokon, és mindörökké megmarad az emberiség
emlékezetében”.

319
 Nincs azonban olyan hely, amely a civilizáció és a kulturáltság
szempontjából többet profitált volna a Nyugati Kalifátus
széthullásából, mint Granada. Fényében ugyan elmaradt Córdobától,
de fekvésének romantikus szépsége felülmúlta azt. Kellemes
éghajlata, amelyben a délszaki nap heves tűzét a hófedte hegyek
felől érkező szellők mérsékelték, völgyeinek kéjes nyugalma,
ligeteinek és kertjeinek egyedülálló gazdagsága mind a gyönyör
érzetét ébresztették, szerelemre és költészetre ösztönözték a lelket.
Innen a Granadában tevékenykedő szerelmi költők nagy száma.
Innen azok a szerelmes dicshimnuszok, amelyekből árad a szerelem
és a háború, s amelyek a lovagvilág szépségével ölelik körül a
fegyverek komor cselekedeteit. S a románcok, amelyek a mai napig
a spanyol irodalom büszkeségei és gyöngyszemei, nem mások, mint
visszhangjai a szerelmes és lovagi balladáknak, amelyekben egykor
Andalúsz muszlim udvarai lelték örömüket, és amelyekben Granada
modern történésze* a rima Castellana és a trubadúrok „derűs
költészeti” stílusának eredetét véli megtalálni.
A költészetet Granadában mindkét nem művelte. „Ha Allah
Granadát semmi más jótéteményben nem részesítette volna, mint
hogy annyi költőnő szülőhelyévé tette, már az önmagában elegendő
volna a dicsőséghez”, vallja Al-Szakandí. Közülük is a leghíresebb
Hafsza volt, ahogyan az egykori krónikás mondja: „híres
szépségéről, talentumáról, nemességéről és gazdagságáról”.
Töredékek maradtak fenn költészetéből néhány strófában,
amelyeket szerelméhez, Ahmedhez intézett, felidézve az éjszakát,
amelyet együtt töltöttek Maumal kertjében.

Boldog éjszakával ajándékozott meg bennünket Allah, aki sohasem

enged a gonosznak és a nemtelennek. Láttuk Maumal ciprusait, amint
gyengéden fejet hajtanak a hegyi szellőnek – az édes illatú szellőnek,
amely gránátszegfűk illatát hozza; szerelmét turbékolta el a galamb
áfák között; az édes bazsalikom ágait lehajtotta a kristálytiszta
csermelybe.

* Miguel Lafuente y Alcántara (1817-1850), aki nagyszabású munkában

foglalta össze Granada történetét, és 1843-ban megjelentette a városról szóló
első útikönyvet. (A Ford.)

320
Maumal kertje a mórok körében patakjairól, forrásairól, virágairól
és mindenekelőtt ciprusairól volt híres. Nevét Abdallah – Aben
Habuz unokája, szintén granadai szultán – egyik vezírjéről kapta. E
vezír irányítása alatt jelentős közösségi fejlesztések folytak. Ő
építtette a vízvezetéket, amely Alfacarból hozta a vizet a várostól
északra fekvő lankák és gyümölcsösök öntözéséhez. Ő ültette a
nyilvános sétány ciprusait és „gyönyörű kerteket készíttetett a
búskomor mórok kedvre derítésére”. „Maumal nevét – írja
Alcántara – Granadában arany betűkben kellene megőrizni.”
Megőrződik talán ugyanúgy neve az általa ültetett kerthez kötődve
Hafsza verssoraiban. Lám, mily gyakran ruház fel valakit
halhatatlansággal egy költő alkalmi szava!
Talán kíváncsivá tettem az olvasót, aki most már szeretne hallani
valamit Hafsza és szerelme történetéből, amely oly szorosan
kötődik Granada egyik gyönyörű helyszínéhez. Az alábbiakban
átadom mindazt, amit ki tudtam szabadítani abból a homályból és
feledésből, amely rátelepedett a muszlim Spanyolország dicső
neveire és géniuszaira.
Ahmed és Hafsza a hidzsra utáni hatodik, a keresztény
időszámítás szerinti tizenkettedik században éltek. Ahmed Alcalá la
Real alcaldéjának fia volt. Apja közszerepre és katonai pályára
szánta, ki is nevezte hadnagynak, de az ifjú költői lelkületű volt,
jobban kedvelte az irodalom szépségeinek élvezetét Granada
pompás lakjaiban. Műtárgyakkal, tudósok munkáival vette magát
körül; idejét beosztotta a tanulmányok és a társasági szórakozás
közt. Szerette a szabadban tölteni az időt; lovakat, sólymokat,
kopókat tartott. Az irodalomnak szentelte magát, híre kelt
műveltségének, prózai és lírai műveit magasztalták szépségükért és
közszájon forogtak.
Gyöngéd, érzékeny szíve és a női szépség iránti különleges
vonzalma miatt Hafsza lángoló szerelemre gyújtotta. A szenvedély
kölcsönös volt, s miután kialakult az igazi szerelem, annak folytatása
is sima volt. Mindketten fiatalok voltak, érdemeik, hírük, rangjuk,
gazdagságuk hasonló; egymás személyét és géniuszát is
kölcsönösen megszerették; olyan helyen éltek, amely része volt a
szerelem és a költészet birodalmának. Költői kapcsolat alakult ki
közöttük, amelyben gyönyörűségét lelte egész Granada,

321
folyamatosan verseket és leveleket váltottak egymással, „amelyek
költőisége – mondja az arab író, al-Makkari – olyan volt, mint a
galambok beszéde”.
Boldogságuk csúcspontján változás következett be Granada
kormányzásában. Akkor történt, hogy az Almohádok – az Atlasz-
hegység egyik berber törzsének tagjai – megszerezték a muszlim
Spanyolország feletti hatalmat, és a kormányzati székhelyet
Córdobából Marakeshbe tették át. Abdelmuman szultán walik és
alcaldék útján gyakorolta a hatalmat, és fiát, Szidi Abu Szaídot tette
meg Granada walijának. Ő azután apja nevében királyi méltóságban,
annak megfelelő pompával és despotikusán uralkodott. Mivel
idegen volt és született mór, úgy igyekezett megerősíteni hatalmát,
hogy népszerű arab személyiségekkel vette magát körül, ennek lett
az eredménye az is, hogy Ahmedet nevezte ki vezírjének, akinek
híre és népszerűsége éppen tetőponton volt. Ahmed ugyan szívesen
lemondott volna e tisztségről, de a walinak nem lehetett
ellentmondani. Feladatait terhesnek érezte, és viszolygott minden
korlátozástól. Egy solymászaton, amelyen néhány jókedvű társával
vett részt, nem hagyta nyugodni költői vénája, és azon örvendezett,
hogy despotikus urának rabszolgaságából kitörni pont olyan érzés,
mint a sólyomnak megszabadulni a solymász béklyójától, és
lelkének szavára a magasba emelkedni.
Szavait visszamondták Szidi Abu Szaídnak.
– Ahmed – mondta a besúgó – nem tűri a parancsaidat, és
gúnyolódik a tekintélyeden.
A költőt azonnal elbocsátották hivatalából. A kellemetlen pozíció
elvesztése nem okozott fájdalmat az olyan derűs természetű
embernek, amilyen ő volt, de hamarosan rájött menesztésének
valódi okára. A wali riválisa volt. Meglátta egyszer Hafszát, és
belészeretett. Ami még rosszabb volt: Hafsza büszke volt arra, hogy
ő ilyen hódító.
Ahmed egy ideig komolytalannak tartotta a dolgot, és az arabok
és mórok között meglévő előítéletre apellált. Szidi Abu Szaíd sötét
bőrű volt.
– Hogyan viselhetnél el egy ilyen fekete embert? – mondta
megvetéssel. – Allahra mondom, húsz dinárért jobbat tudok venni
nála a rabszolgapiacon.

322
 A megjegyzés Szidi Abu Szaíd fülébe jutott és szíven találta.
Más alkalmakkor Ahmed fájdalmának és gyöngéd érzelmeinek
adott hangot, felidézte boldogságuk korábbi pillanatait, szemére
hányta Hafszának állhatatlanságát, s megjövendölte, hogy a halálát
fogja okozni. Ám szavai süket fülekre találtak. A gondolat, hogy a
szultán fiának szeretője lehet, megragadta a költőnő képzeletét.
A féltékenységtől és a kétségbeeséstől eszét veszítve Ahmed
csatlakozott az uralkodó dinasztia elleni összeesküvéshez. Az
összeesküvést azonban leleplezték, a rebellisek elmenekültek
Granadából. Egy részük egy hegyvidéki várban talált menedéket,
míg Ahmed Málagában rejtőzködött el, azzal a szándékkal, hogy
majd hajóra száll Valencia felé. Megtalálták azonban, láncra verték
és tömlöcbe vetették, hogy ott várja be Szidi Abu Szaíd ítéletét.
Börtönében meglátogatta egyik unokaöccse, aki később leírta a
találkozásukat. Az ifjú könnye kicsordult látván gonosztevő módjára
megláncolt rokonát, akinek azelőtt annyi sikerben és elismerésben
volt része.
– Miért sírsz? – kérdezte Ahmed. – Miattam ejtesz könnyet?
Miattam, akinek része volt minden jóban, amit csak a világ nyújtani
tud? Miattam ne sírj! Kivettem részem a boldogságból, lakmároztam
a legfinomabb étkekből, nagyot kortyoltam kristály serlegekből,
piheágyban aludtam, a legdrágább selymekbe és brokátokba
öltöztem, a leggyorsabb paripákon száguldtam, a legszebb
hajadonok szerelmét élveztem. Miattam ne sírj! A mostani fordulat a
sors elkerülhetetlen csapása. Olyan tetteket követtem el, amelyekre
reménytelen a bocsánat. Várnom kell büntetésemet.
Előérzete helyesnek bizonyult. Szidi Abu Szaíd bosszúvágya csak
riválisának vérével nyerhetett kielégítést, és a szerencsétlen
Ahmedet a hidzsra utáni 559. év Dzsumádi hónapjában (1164
áprilisában) Málagában lefejezték. Amikor megvitték a hírt az
ingatag szívű Hafszának, a költőnő összetört a bánattól és a
lelkiismeret-furdalástól; gyászruhát öltött, felidézte szerelme
figyelmeztető szavait, és önmagát vádolta Ahmed halálával.
Ami Hafsza további sorsát illeti, csak arra találtam utalást, hogy
Marokkóban halt meg 1184-ben, túlélve mindkét szerelmesét, mivel
Szidi Abu Szaíd járvány áldozata lett Marokkóban, 1175-ben.
Granadai tartózkodásának emléke az a palota, amelyet a Genil

323
partjára építtetett. Maumal kertje, Ahmed és Hafsza ifjúkorának
nevezetes helyszíne már nem létezik. Annak egykori helyét a régész
csak költészeti kutatással határozhatja meg.

324
 Utazás a diplomáért

Az Alhambrában zajló élet egyik legjelentősebb eseménye volt,

amikor Manuel – Doña Antonia unokaöccse – Málagába utazott,
hogy letegye orvosi vizsgáját. Már említettem olvasóimnak, hogy a
diploma sikeres megszerzésén múlott Manuel és unokahúga,
Dolores jövőbeni kapcsolata, közös boldogságuk; legalábbis
bizalmasan erről tájékoztatott Mateo Jiménez, és különböző
körülmények igazolták is ezt az információt. Kapcsolatuk azonban
csendes és diszkrét volt, aligha fedeztem volna fel, ha nem
figyelmeztet rá a mindent figyelemmel kísérő Mateo.
Ezúttal azonban Dolores kevésbé volt visszahúzódó, és napokon
át elfoglalta magát Manuel tisztességes felkészítésével az útra.
Minden ruhaneműjét takaros rendben összepakolta, mindenekelőtt
pedig saját kezűleg készített neki egy elegáns, andalúz divat szerinti
úti kabátkát. Az indulásra kitűzött reggelen az Alhambra kapujához
állítottak egy jó erős öszvért, hogy azon tegye meg az utat; Tío Polo
(Polo bácsi), egy öreg rokkant katona periig segédkezett a
felszerszámozásban. A veterán az egyik helyi különc volt. Szikár,
trópusokon csereződött arca volt, nagy, római orra és fekete
bogárszeme. Gyakran megfigyeltem, amint láthatóan nagy
érdeklődéssel olvas egy régi pergamenkötésű könyvet; máskor
rokkant társai vették körül, egyesek a korláton ültek, mások a fűben
hevertek, és mereven figyelték, ahogyan lassan, tagoltan felolvas
valamit kedvenc könyvéből, időnként szünetet tartva, hogy
megmagyarázza és részletesebben kifejtse a hallottakat kevésbé
felvilágosult társainak.
Egyszer alkalmam nyílott tájékozódni a régi könyvről, amely
láthatóan a vademecumja volt, és megállapítottam, hogy az Benito
Jerónimo Feijoo atya munkáinak egy ritka kiadása, amely a

325
spanyolországi mágiával foglalkozott: Salamanca és Toledo
titokzatos barlangjaival, San Patricio purgatóriumával és más
hasonlóan misztikus témákkal. Ettől kezdve rajta tartottam a
szemem a veteránon.
A nevezetes napon abban gyönyörködhettem, ahogyan a
hadviselt öreg mindenre kiterjedő gondossággal szerelte fel Manuel
paripáját. Először hosszadalmasai! az öszvér hátára illesztett egy
ódivatú, elől-hátul magas, kényelmetlen nyerget, a mór kengyelek
lapátra emlékeztettek: az egész úgy nézett ki, mint valami reliktum,
amelyet az Alhambra fegyvertárából szedtek elő. Ezután a mély
nyereghez igazodó báránybőr következett, majd felcsatolta a
maletát, amelyet Dolores előzőleg saját kezűleg csomagolt gondosan
össze; azután következett a manta, amely esőköpenyként és
matracként egyaránt szolgált; majd legfontosabbként az
elemózsiával megrakott alforják, amelyek előre kerültek, együtt a
botával, azaz a vizet vagy bort tartalmazó bőrkulaccsal, végül pedig
jöhetett a trabuco, amelyet az öreg katona külön megáldva hátúira
akasztott. Olyan volt ez, mint annak idején a mór lovag felszerelése,
aki éppen portyára vagy a Bibarramblán tartandó lovagi tornára
készült. Összesereglettek az erőd naplopói, közöttük néhány
rokkant katona, bámészkodva, segítségüket kínálva és mindannyian
tanácsokat is osztogattak, Tío Polo nagy bosszúságára.
Amikor minden készen állt, Manuel kilépett otthonukból; Tío
Polo tartotta a kengyelt, míg felszállt, megigazította a hevedereket
és a nyerget, katonásan éljenzett, majd Doloreshez fordult, aki ott
állt és csodálta lovagjának elügetését.
– ¡Ah, Dolorocitas! – kiáltotta lány felé. – Es muy guapo Manuelito
en su chaqueta. (Milyen csinos Manuel a kabátkájában!)
A kisleány elpirult, nevetett és beszaladt a házba.
Teltek a napok anélkül, hogy hírt kaptak volna Manuel felől,
holott megígérte, hogy írni fog. Gyanú ébredezett Dolores szívében.
Talán történt vele valami útközben? Lehet, hogy megbukott a
vizsgán? Történt valami kicsiny háztartásában is, ami fokozta
nyugtalanságát és rossz előérzettel töltötte el lelkét. Hasonló volt ez
galambja egykori szökéséhez. Egy éjjel teknőctarka macskája
kiszökött, és felmászott az Alhambra cseréptetőjére. Félelmetes
nyávogás törte meg az éjszaka csendjét, valamilyen öreg macska

326
viselkedett barátságtalanul, volt egy kis civakodás, azután rúgás-
harapás, majd mindkét fél legurult a tetőn és nagy magasságból a
domboldal fái közé zuhant. Többé nem látta a szökevényt és nem is
hallott felőle, amit a szegény Dolores úgy tekintett, mint előjelét
valamilyen nagyobb szerencsétlenségnek.
A tizedik nap vége felé azonban Manuel diadalmasan visszatért,
kellően felhatalmazva ölésre vagy gyógyításra, és Dolores minden
gondja elszállt. Este általános összejövetelt tartottak Antónia
úrhölgy egyszerű barátai és élősdijei: egyrészt, hogy a hölgynek
gratuláljanak, másrészt, hogy kifejezzék nagyrabecsülésüket a Señor
Doctornak, akinek történetesen egyszer majd mindnyájuk élete a
kezébe kerül. E vendégek közül az egyik legfontosabb az öreg Tío
Polo volt, én pedig örömmel éltem az alkalommal, hogy
ismeretséget kössek vele.
– Oh, uram – szólt hozzám Dolores –, ha annyira szeretné
megismerni az Alhambráról szóló régi történeteket, hát azokból Tío
Polo mindenki másnál többet tud. Többet, mint Mateo Jiménez és
családtagjai együttvéve. Vaya, vaya, Tío Polo, mondd el a señornak,
amit egyik este nekünk meséltél az elvarázsolt mórokról, a Darro
kísértetjárta hídjáról és a régi kő gránátalmákról, amelyek a
Gyermekkirály ideje óta ott vannak.
Eltartott egy ideig, mire megjött az öreg katona mesélő kedve.
Rázta csak a fejét, hogy amiket ő tud, azok mind haszontalan mesék,
nem érdemesek arra, hogy elmondja a magamfajta caballerónak.
Csak amikor már magam is elmondtam neki néhány történetet,
akkor sikerült feltörnöm kincstárát. Amit elmondott, furcsa
zagyvaléka volt annak, amit az Alhambrában hallott és annak, amit
padre Feijoo könyvében olvasott. Igyekszem a lényeget átadni
olvasóimnak, de azt nem ígérem, hogy pontosan Tío Polo szavaival.

327
 Az elvarázsolt katona
legendája

Mindenki hallott már a salamancai Szent Ciprián-barlangról, ahol a

régi időkben titkos asztronómiát, fekete mágiát, tenyérjóslást,
valamint más sötét és undorító tudományokat tanított titokban az
egykori sekrestyés, vagy mint egyesek mondták, maga az álruhás
ördög. A barlangot már régen lezárták, és a pontos helye is
feledésbe merült, bár – legalábbis a szájhagyomány szerint –
bejárata valahol a kőkereszt közelében volt, amely a Carvajal
szeminárium terén áll; és ezt a feltételezést látszanak alátámasztani
bizonyos mértékig a következő történet részletei is.
Volt egyszer Salamancában egy Don Vicente nevű diák az
egyébként vidám, de kéregető fajtából, aki anélkül vágott neki a
tanulmányoknak, hogy egyetlen fillér lett volna a zsebében, és aki az
egyetemi szünidők során városról városra, faluról falura járt
koldulni, hogy összeszedje a pénzt, ami lehetővé teszi számára a
következő tanulmányi időszak elvégzését. Éppen arra készült, hogy
nekivágjon a szokásos vándorútnak, s mivel muzikális természetű
volt, hátára kapta a gitárját, amellyel a falusiakat szórakoztatja
fizetségül egy-egy ételért vagy éjjeli szállásért.
A szeminárium terén a kőkereszt mellett elhaladva levette
kalapját, és rövid fohászt intézett Szent Ciprián- hoz jó szerencséje
érdekében, amikor a földre pillantva a kereszt tövében valami
csillogó tárgyra lett figyelmes. Amint felemelte, több fémből,
valószínűleg aranyból és ezüstből készült pecsétgyűrűnek bizonyult.
A pecsétgyűrű rajzolatát két egymást keresztező, így csillagot
formáló háromszög alkotta. Ezt a rajzot bölcs Salamon királytól
származó kabbalisztikus jelnek tekintik, amelynek hatalmas ereje

328
van mindenféle varázslattal szemben; a becsületes diák azonban,
nem lévén sem bölcs, sem varázsló, minderről semmit sem tudott. A
gyűrűt Szent Ciprián ajándékának vélte az elmondott fohászért,
ujjára húzta, biccentett a kereszt felé, majd pendítve egyet gitárján,
jókedvűen nekivágott vándorútjának.
A koldusdiákok élete Spanyolországban egyáltalán nem tartozik
a világ legnyomorúságosabb dolgai közé, különösen nem, ha az
illetőnek van némi tehetsége ahhoz, hogy szeretetre méltóvá tegye
magát. Szabadon kalandozik faluról falura, városról városra, ahová
csak kíváncsisága és szeszélye elvezeti. A falusi káplánok, akik
többségükben valaha maguk is koldusdiákok voltak, szállást és
bőséges élelmet kínálnak neki, s reggel gyakran némi pénzmaggal is
gazdagítják. Ha házról házra jár a városi utcákban, nem kell durva
elutasításra, megvetésre számítania, mivel semmi szégyellnivaló
nincs az efféle kéregetésben. Spanyolországban a tanult emberek jó
része így kezdte pályafutását; amennyiben pedig a diák, mint az is,
akiről most szó van, jó megjelenésű, vidám természetű, s még
mindenekfelett gitáron is tud játszani, biztos lehet a parasztok
szívélyes fogadtatásában, asszonyaik és lányaik mosolyában és
kedveskedésében.
Ily módon járta be a tudományok rongyos, de muzikális fia a fél
királyságot, azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszatérése előtt
ellátogat Granada nevezetes városába. Volt, hogy éjszakára falusi
pásztor akoljában húzta meg magát, és volt, hogy szegény, de
vendégszerető paraszt hajlékában talált szállást. Kiült a ház
kapujába gitárjával, és onnan szórakoztatta dalával a falusi népet,
vagy belevágott egy fandango, esetleg bolero előadásába, amelynek
hangjaira a langyos alkonyati félhomályban táncra perdültek a
fekete hajú lányok és legények. Reggel aztán a gazda és a
háziasszony kedves szavai búcsúztatták, és néha leányuk
kézszorítása is.
Végül megérkezett zenés barangolásának fő céljához, Granada
híres-neves városába, és áhítattal csodálta a mór tornyokat, a
gyönyörű vegát és a nyári napfényben ragyogó havas
hegycsúcsokat. Felesleges elmondani, milyen mohó kíváncsisággal
lépett be a kapukon, hogyan rótta a város utcáit, és bámulta meg a
keleties emlékeket. Minden ablakon kitekintő vagy balkonon

329
felvillanó női arc számára egy-egy Zurajda vagy Zelinda volt, és ha
előkelő hölgyet látott az Alamedán, azt azonnal mór
hercegkisasszonynak képzelte, és kész volt lába elé vetni
diákköpenyét.
Zenei talentuma, jó humora, fiatalos és kellemes megjelenése
rongyos öltözéke ellenére kedvező fogadtatást és jó néhány víg
napot biztosított számára az ősi mór fővárosban és környékén. Az
egyik kedvenc helye az Avellano-forrás volt a Darro völgyében. Ez
már a mór időkben is Granada népszerű találkozóhelyei közé
tartozott, és a diáknak itt alkalma kínálkozott, hogy tanulmányait a
női szépségre is kiterjessze, egy olyan tudományágra, amely
számára meglehetősen veszélyes volt.
A forrásnál le tudott ülni gitárjával, és szerelmes dalokat
improvizálhatott a majo és maja csoportok gyönyörűségére. Ezzel
foglalkozott azon az estén is, amikor egy padre közeledtére lett
figyelmes, aki előtt mindenki megemelte kalapját. Láthatóan
tekintélyes ember volt, tükörképe a jó, ha nem is éppen szent
életnek; izmos volt és pirospozsgás arcú, minden porcikájával szívta
magába az idő kellemét és a séta élvezetét. Elhaladva kihúzott
zsebéből egy maravedit, amit jótékonysága jeleként egy koldusnak
adományozott.
– Oh, a jóságos atya! – kiáltották. – Isten adjon neki hosszú életet,
bárcsak mihamarabb püspök lehetne!
A dombon felfelé kaptatva időnként gyengéden egy fiatal
szolgálólány karjára támaszkodott, aki nyilvánvalóan a kedvenc
báránya volt e minden pásztorok legjóságosabbjának. Oh, micsoda
leány! Tetőtől talpig andalúz, a hajában lévő rózsától tündéri
cipőjéig és csipkeharisnyájáig; andalúz minden mozdulatában,
testének minden rezdülésében: érett és vonzó andalúziai! De milyen
szerény! Milyen szemérmes! Mindig lesütött szemmel hallgatja a
padre szavait, és ha egyszer-egyszer véletlenül oldalra pillant, azon
nyomban korrigálja a hibát, és elkapja a tekintetét.
A padre nyájasan végigtekintett a forrásnál összegyűlt
társaságon, majd némi ünnepélyességgel helyet foglalt egy kőpadon,
a szolgálólány pedig sietett, hogy hozzon neki egy pohárral a
gyöngyöző vízből. Az atya kimérten, élvezettel kortyolgatta a vizet,
meg-megszakítva egy-egy falattal abból a tojásból készült, cukorral

330
bevont édességből, amely oly népszerű a spanyol ínyencek körében;
majd amikor visszaadta a poharat, szeretettel belecsípett a leány
arcocskájába.
– Oh, a jó pásztor! – mondta magában a diák. – Micsoda
boldogság lenne a nyájához tartozni egy ilyen bárányka
társaságában!
Valószínűtlennek látszott azonban, hogy ilyen jó dologban
lehetne része. Hiába próbálkozott mindazokkal a képességeivel,
amelyek a falusi káplánoknál és a falusi szolgálólányoknál oly
ellenállhatatlannak bizonyultak. Sohasem nyúlt még ilyen
szenvedélyesen a gitárjához, sohasem adott még elő ennyire szívhez
szóló dalokat, de hát most nem egy falusi káplánnal és nem egy
falusi szolgálólánnyal volt dolga. A derék pap láthatóan nem élvezte
a zenét, a szemérmes leány pedig fel sem emelte földre szegezett
tekintetét. Csak rövid ideig maradtak a forrásnál, a jó padre siettette
visszatérésüket Granadába. Távozóban a leány csak egy félénk
pillantásra méltatta a diákot, de annak attól is majd kiugrott a szíve
a helyéből.
Miután elmentek, érdeklődött felőlük. Padre Tomas egyike volt
Granada szent embereinek, mintaképe a rendszerességnek, pontos
volt a felkelés, az étkezés előtti séta, az étkezés, a siesta és a tresillo
órájában, mely kártyajátékban a katedrális körébe tartozó hölgyek
vettek részt; pontosan betartotta az estebéd és a nyugovóra térés
idejét, hogy friss erőt gyűjtsön a következő nap hasonló feladatainak
teljesítéséhez. Lovagláshoz volt egy kényelmes és engedelmes
öszvére; volt egy anyáskodó házvezetőnője, aki kiválóan értett
ahhoz, hogy asztalára mindenféle ínyenc falat kerüljön; és volt egy
kedvenc báránykája, aki éjjel megigazította a párnáját, és reggel
csokoládét vitt neki.
Isten veled gondtalan, vidám diákélet, a csillogó szempár
oldalpillantása megtette hatását. Sem éjjel, sem nappal nem tudta
kiverni fejéből a legszemérmesebb leány képét. Megkereste a padre
udvarházát. Ajaj, az bizony magasabb osztályba tartozott, mint
amihez a magafajta csavargó diák hozzáférhetett. A derék pap nem
szimpatizált vele, ő maga sohasem volt estudiante sopista, akinek
énekelnie kell a vacsoráért. Napközben állandó megfigyelés alatt
tartotta a házat, időnként ellopva a leány egy-egy pillantását, amint

331
az néha megjelent az ablakban; e pillantások táplálták ugyan
szenvedélyét, de reményeit nem erősítették. Éjjel a leány balkonja
alatt szerenádot adott, s egy alkalommal biztatást is kapott valami
fehérségtől, ami megjelent az ablakban. Sajnos, csak a padre
hálósapkája volt.
Nem akadt még ilyen eltökélt szerelmes, sem ennyire tartózkodó
leány; a diák már felhagyott a reménnyel, így érkezett el Szent Iván
éjszakája, amikor az alacsonyabb néposztályok képviselői
kirajzanak Granadából a város környékére, hogy az áttáncolt
délutánt követően a Darro és a Genil partján töltsék az éjszakát,
boldogok, akik ezen az eseményekben gazdag éjszakán meg tudják
mosni arcukat e folyók vizében, amikor a katedrális harangja éppen
elüti az éjfélt, mert e pillanatban a víznek szépítő ereje van. A diák,
semmi dolga nem lévén, hagyta, hogy magával ragadja a szórakozást
kereső tömeg, míg végül a Darro szűk völgyében találta magát, a
magas domb és az Alhambra vöröses tornyai alatt. A száraz partot,
az azt övező sziklákat és a föléjük emelkedő teraszos kerteket
különféle csoportok népesítették be, az emberek a gitár és
kasztanyetta hangjára táncoltak a szőlők és a fügefák alatt.
A diák egy ideig mély melankóliába süllyedve támasztotta a
hatalmas, torz, kőből faragott gránátalmák egyikét, amelyek a
Darrón átívelő keskeny híd végeit voltak hivatottak díszíteni.
Vágyódással teli pillantásokat vetett a táncosok felé: minden
gavallér megtalálta a maga dámáját, mondhatnánk úgy is, hogy
minden zsák a maga foltját; saját magányosságára gondolt, és
felsóhajtott: a legmegközelíthetetlenebb leány fekete szemének vált
áldozatává, és szomorkodott rongyos gúnyáján, ami láthatóan
bezárta előtte a remény kapuját.
Közben egyre inkább felkeltette figyelmét egy másik, hasonlóan
magányos alak. Magas katona volt, szigorú tekintettel, őszes
szakállal, aki úgy tűnt, mintha őrt állna a szemben lévő
gránátalmánál. Arcát a nap bronzszínűre cserzette, régi spanyol
páncélzatot viselt, pajzzsal, lándzsával, és olyan mozdulatlanul állt,
mint egy szobor. Ami a diákot meglepte, hogy különös viselete
ellenére az elhaladó tömeg figyelemre sem méltatta, pedig sokan
hozzá is értek.

332
 – Ez a hagyományok városa – gondolta magában a diák –,
bizonyára ez is idetartozik, s az itteni lakosok túl jól ismerik ahhoz,
hogy meglepődjenek rajta.
Saját kíváncsiságát azonban felkeltette a jelenség, s barátkozó
természetű lévén, megszólította a katonát.
– Különleges régi páncélt viselsz, barátom. Megkérdezhetem,
hogy milyen sereghez tartozol?
A katona zihálva préselte ki a választ állkapcsai közül, amelyek
mintha berozsdásodtak volna.
– Ferdinánd és Izabella királyi gárdájához.
– Szűz Mária! Hiszen már három évszázad is elmúlt azóta, hogy
ez a sereg létezett!
– És én három évszázada állok a vártán. Most azonban remélem,
hogy hosszú szolgálatom a végéhez közeledik. Meg akarod találni a
szerencsédet?
Válaszként a diák megemelte szakadozott köpenyét.
– Értem. Ha van benned hit és kellő bátorság, akkor kövess, és
szerencsés leszel.
– Semmi gond, barátom, túl nagy bátorságra nincs szüksége
annak, akinek nincs vesztenivalója az életén és egy öreg gitáron
kívül, egyik sem ér sokat; ami azonban a hitemet illeti, az már más
kérdés, a becsületem nem eladó. Ha valamilyen bűncselekményről
van szó, és ez hozná rendbe sorsomat, kopott köpenyem még nem
ok arra, hogy elkövessem.
A katona rosszallóan nézett vissza.
– Sohasem emeltem kardot másért, mint a hitért és a trónért.
Cristiano viejo vagyok, bízzál bennem, és ne félj senkitől!
A diák kíváncsian követte. Megfigyelte, hogy senki sem törődött
beszélgetésükkel, a katona pedig olyan észrevétlenül halad át a
lézengők csoportjai közt, mintha láthatatlan volna.
Átérve a hídon a katona egy keskeny, meredek ösvény felé vette
útját, amely egy régi mór malom és vízvezeték mellett haladt el,
majd abban a völgyben ment tovább, amelyik elválasztja egymástól
a Generalife és az Alhambra földjeit. A nap utolsó sugarai
bearanyozták az Alhambra magasba nyúló, vöröses tornyait,
miközben a kolostorharangok már a másnapi ünnepet hirdették. A
völgyet fügefák, szőlőlugasok, mirtuszok, az erőd külső tornyai és

333
várfala egyaránt beárnyékolták. Sötét és elhagyatott volt a környék,
az alkonykedvelő denevérek éppen csapon- gani kezdtek. A katona
végül megállt egy távoli, romos toronynál, amely láthatóan valaha
egy mór vízvezeték őrzésére szolgált. Lándzsájának tompa végével
megkocogtatta a lábazatot. Halk morajlás, és a nehéz kövek elváltak
egymástól, ajtónyi rést nyitva a talapzaton.
– A Szentháromság nevében lépj be – mondta a katona – és ne félj
semmitől!
A diák szíve hevesen vert, de keresztet vetett, el motyogott egy
„Mária segíts!”-et, és követte titokzatos vezetőjét a torony alatti
sziklába vágott mély alagútba, amelyet arab falfeliratok borítottak. A
katona a fal melletti kőpadra mutatott.
– Látod? – szólt a katona. – Ez a fekvőhelyem már háromszáz éve.
A meglepett diák tréfálkozni próbált.
– Szent Antalra, biztosan jó mélyen tudsz aludni egy ilyen
kemény heverőn!
– Épp hogy nem, az álmot nem ismerik szemeim, a szüntelen
éberség az én balsorsom. Hallgasd meg történetemet! Ferdinánd és
Izabella egyik gárdistája voltam, de a mórok egyik portyájuk során
foglyul ejtettek, és bebörtönöztek ebbe a toronyba. Amikor
megkezdődtek az előkészületek a vár átadására, egy alfaqui, vagyis
egy mór pap rávett, hogy segítsek neki az alagútban elrejteni
Boabdil kincsének egy részét. A saját ballépésemért kell tehát
bűnhődnöm. Az alfaqui egy afrikai varázsló volt, aki elbűvölt sátáni
tudományával, hogy őrizzem a kincseit. Bizonyára történt vele
valami, mert soha többé nem tért vissza, én meg itt maradtam,
elevenen eltemetve. Teltek, múltak az évek, földrengések rázták
meg a dombot; hallottam, amint egyenként hullottak a földre a
felettem lévő torony kövei, de az alagút bűvös falai ellenálltak az
időnek és a földrengéseknek egyaránt. Minden száz évben egyszer,
Szent Iván ünnepe alkalmával egy időre megszakad a varázslat;
kimehetek és elfoglalhatom egykori őrhelyemet a Darro hídjánál,
ahol találkoztunk, és várhatom, hátha jön valaki, akinek hatalmában
áll megtörni a varázslatot. Mindeddig hiába álltam őrt. Mintha egy, a
halandó tekintet elől elrejtő felhő vett volna körül. Immár
háromszáz év óta te vagy az első, aki megszólított. Tudom is az okát.
Ujjadon ott látom bölcs Salamon gyűrűjét, amely hatásos mindenféle

334
varázslattal szemben. Rajtad múlik, hogy kiszabadítasz-e ebből a
rettenetes börtönből, vagy itt hagysz, hogy álljak őrt újabb száz meg
száz éven át.
A diák néma csodálattal hallgatta a katona beszédét. Már sok
történetet hallott az Alhambra pincéiben elrejtett kincsekről, de
azokat mesének tartotta. Most már érezte a pecsétgyűrű értékét,
amelyet, ha sajátos módon is, de Szent Cipriántól kapott. Ám hiába
volt nála egy ilyen erős talizmán, mégis rettenetes érzés volt, hogy
tête à tête találta magát a föld alatt egy elvarázsolt katonával, akinek
a természet törvényei szerint már közel három évszázada a sírban
kellene nyugodnia.
A varázslat révén a katona nyilvánvalóan kívül áll a világ
normális folyásán, s nem lehet tréfálni vele, ezért a diák biztosította
arról, hogy számíthat barátságára és jó szándékára, és hogy mindent
el fog követni kiszabadítása érdekében.
– Van egy érvem, amelyben jobban hiszek, mint a barátságban –
mondta erre a katona, s egy nehéz vasládára mutatott, amelyet arab
feliratú pántok zártak le.
– Ez a vasláda – mondta – felbecsülhetetlen értékű kincset rejt,
aranyat, ékszereket és drágaköveket. Ha megtöröd a varázslatot,
amely engem fogva tart, a kincs fele a tiéd.
– De hogyan tudom ezt megtenni?
– Egy keresztény pap és egy keresztény hajadon segítségére lesz
szükséged. A papéra azért, hogy elűzze a sötétség erőit, a
hajadonéra pedig azért, hogy Salamon gyűrűjét ő érintse hozzá a
ládához. Mindezt éjjel kell megtenni, és nagyon óvatosnak kell
lennetek. Ám ezt a magasztos cselekedetet érzéki beállítottságú
személy nem végezheti el. A papnak cristiano viejónak kell lennie, a
szent élet mintaképének. És mielőtt idejönne, egy szigorú
huszonnégy órás böjttel kell sanyargatnia a testét; ami pedig a
hajadont illeti, annak makulátlannak kell lennie és ellenállónak
minden csábítással szemben. Nem késlekedhetsz segítőid
keresésében. Három nap múlva vége a szabadságomnak, s ha a
harmadik éjfél előtt nem hozod el őket, újabb évszázadot kell itt
őrködnöm.

335
 – Semmit se félj! – mondta a diák. – Ismerek olyan papot és olyan
hajadont, akik pontosan megfelelnek annak, amit elmondtál; de
hogyan jutok be újra a toronyba?
– Salamon pecsétje megnyitja majd előtted az utat.
A diák sokkal derűsebben távozott a toronyból, mint ahogyan
oda belépett. A fal bezárult mögötte, s ugyanolyan szilárd volt, mint
előzőleg. Másnap reggel magabiztosan kereste fel a pap udvarházát,
most már nem csavargó diákként, aki a gitárját pengeti, hanem egy
árnyékvilág követeként, aki elvarázsolt kincseket kínál.
Tárgyalásának részleteit nem ismerjük, mindössze annyit tudunk,
hogy a pap erősen lázba jött a gondolattól, hogy kimentheti a Sátán
karmai közül a hit egy régi katonáját és a Gyermekkirály kincses
ládáját, hogy azután majd menynyi alamizsnát oszthat, milyen
templomokat építtethet, és hány szegény rokont tehet gazdaggá a
mór kinccsel!
Ami pedig a makulátlan szolgálólányt illeti, kész volt kezét
kölcsönözni – hiszen többre nem is volt szükség – a jámbor
cselekedethez, és ha hinni lehet egy-egy félénk pillantásnak, a követ
már az iránta való rokonszenv első jeleit is felfedezte a szemérmes
szemekben.
A legnagyobb gondot azonban kétségtelenül a böjt okozta,
amelynek az atya alá kellett hogy vesse magát. Kétszer is
megpróbálkozott vele, de a test erősebbnek bizonyult a léleknél.
Csak a harmadik napon volt képes ellenállni a csábításnak, de
továbbra is kétséges volt, hogy ki tud-e tartani mindaddig, amíg meg
nem törik a varázslat.
Késő este volt, amikor a társaság a völgyben sötétben
tapogatódzva kereste az utat egy lámpással és egy elemózsiás
kosárral, abból a célból, hogy elűzzék az éhség démonát is, mihelyst
a többi démon mára Vörös-tenger fenekén nyugszik.
Salamon gyűrűje megnyitotta előttük az utat a torony belsejébe.
A katonát a bűvös kincses ládán ülve találták, úgy várta
eljövetelüket. Az ördögűzés a megfelelő szertartással elvégeztetett.
A hajadon előrelépett, és a láda reteszeit megérintette Salamon
gyűrűjével. A láda fedele felpattant, s csodás aranykincsek, ékszerek
és drágakövek vakították el tekintetüket!

336
 – Akkor kezdjünk neki! – kiáltotta diadalittasan a diák, és
nekiállt, hogy teletömje a zsebeit.
– Csak nyugodtan és igazságosan! – magyarázta a katona. –
Először borítsuk ki a ládát, azután osszuk cl a kincseket!
Neki is fogtak teljes erőből, de a feladat nem volt könnyű;
egyrészt hihetetlenül nehéz volt a láda, másrészt jócskán be is
süllyedt a talajba az eltelt évszázadok során. Miközben ezzel
vesződtek, a derék domine félrehúzódott, és heves támadást intézett
az elemózsiás kosár ellen, hogy ily módon űzze el az éhség démonát,
amely már a zsigereiben tombolt. Hipp-hopp befalt egy kövér
kappant, majd azt leöblítendő nagyot húzott a Valdepeñasból, és az
étkezést követő kegyes hangulatában gyöngéden csókot adott a reá
várakozó báránykának. Bár ez csendben történt, az egyik sarokban,
a fecsegő falak győzedelmesen kihirdették. Szemérmes csóknak
nem volt még ilyen szörnyű hatása. Hallatára a katona
kétségbeesetten nagyot kiáltott, a félig már felemelt láda visszaesett
a helyére, és a reteszek újra bezáródtak. A pap, a diák és a hajadon
egyszerre kívül találta magát a tornyon, amelynek fala mennydörgő
hanggal zárult össze. Jaj! A jó padre túl hamar szakította meg a
böjtöt.
Amint magához tért a meglepetésből, a diák vissza akart menni a
toronyba, de döbbenten kellett tudomásul vennie, hogy a hajadon
ijedtében elejtette Salamon gyűrűjét, amely így a falon belül maradt.
A katedrális harangja elütötte az éjfélt, a varázslat visszaszállt, a
katona pedig újabb évszázadnyi őrszolgálatra ítéltetett, és mind a
mai napig a kincs mellett őrködik – mindez azért, mert a lágyszívű
padre megcsókolta szolgálólányát.
– Oh, atyám – mondta a diák bánatosan ingatva a fejét, amint
lefelé ereszkedtek a völgyben. – Attól tartok, hogy az a csók nem
annyira ájtatos, mint inkább bűnös volt!
Itt ér véget a legenda, legalábbis annak hiteles része. A
mendemonda szerint azonban a diák a zsebében elegendő kincset
hozott el ahhoz, hogy megtalálja helyét a világban, vállalkozásai
sikeresek voltak, és azt is mondják, hogy a derék padre hozzáadta
kedvenc báránykáját, mintegy jóvátételként a pincében elkövetett
baklövésért, hogy azután az feleségként is ugyanolyan jól megállja a
helyét, mint szolgálólányként, és férjét nagyszámú utóddal

337
ajándékozta meg. Az első gyermek maga volt a csoda, mert hét
hónapra született, és ennek ellenére ő bizonyult a legerősebbnek a
testvérek közül. A többiek egyébként rendes időre jöttek a világra.
Az elvarázsolt katona története örökre részévé vált a granadai
mondavilágnak, és több változatban is mesélik, a köznép pedig meg
van győződve arról, hogy a katona Szent Iván éjjelén még mindig őrt
áll a Darro hídjának hatalmas kő gránátalmájánál, a halandók
számára azonban láthatatlan marad, hacsak nem olyan
szerencsések, hogy náluk van Salamon gyűrűje.

338
 A szerző búcsúja
Granadától

Alhambra-béli derűs és boldog uralkodásomnak hirtelen véget

vetettek a levelek, amelyek elértek a fürdő hűs termében, ahol a
keleti kényelmet élveztem, s amelyek elrendeltek muszlim
paradicsomomból, hogy újra elmerüljek a szürke világ lótás-
futásában. Hogyan leszek majd képes ismét elfogadni annak
küszködését, felfordulását a nyugalomban, álmodozással telt itteni
életem után? Hogyan öltöm magamra annak köznapiasságát az
Alhambra költőisége után?
Indulásomhoz szükség volt némi előkészületre. Egy kétkerekű
tartana nevű kocsi szolgált közlekedési eszközül, ezen kellett
eljutnunk, egy fiatal angolnak és nekem, Murcián, Alicantén és
Valencián át Franciaországba. Vezetőnk és testőrünk egy
tagbaszakadt fickó volt, egy korábbi contrabandista, vagyis útonálló.
Az előkészületek hamar megtörténtek, de az indulás nehezen
alakult. Napról napra halasztottuk, napról napra kedvenc helyeimen
kószálva töltöttem az időt, s e helyek számomra napról napra el
Tagadóbbnak mutatkoztak.
Hasonlóan egyre kedvesebbé vált számomra háznépem és
kicsiny társaságom, amellyel érintkeztem, és az utazásommal
kapcsolatban mutatott aggodalmuk meggyőzött arról, hogy a
szívélyes érzések kölcsönösek. Tény, hogy amikor elérkezett a nap,
nem tudtam rászánni magam a búcsúlátogatásra a jó doña
Antoniáéknál; elképzeltem, amint a lágyszívű kis Dolores szeme
könnyben úszik. Csendes búcsút mondtam hát a palotának és a
bennlakóknak, majd úgy ereszkedtem le a városba, mint aki még
onnan vissza akar térni. Ott azonban már készenlétben állt a tartana

339
és a vezető, így azután útitársammal elköltöttünk egy ebédet a
Posadában, és nekivágtunk az útnak.
Melankolikusan, szerény kíséret mellett zajlott a második Rey
Chico indulása: Tía Antonia unokaöccse, Manuel, tudálékos, ám most
vigasztalhatatlan fegyverhordozóm, Mateo, valamint két-három
rokkant katona, akikkel pletykálkodó kapcsolatba kerültem, jöttek
le az Alhambrából, hogy kíséretemet alkossák, mivel a régi jó szokás
szerint Spanyolországban mérföldekre elébe mennek az érkező
barátnak, és ugyanilyen messzire elkísérik, amikor az távozik. így
hát elindultunk: hosszúlábú vezetőnk az élre lépett, vállán az
escopetával, azaz a puskával, Manuel és Mateo haladt a tartana két
oldalán, mögötte pedig az öreg harcosok.
Granadától északra, már jóval a városon kívül, ahol az út egyre
magasabbra kapaszkodott a hegyoldalba, leszálltam a kocsiról és
sétáltam egyet Manuel társaságában, aki kihasználta az alkalmat,
hogy feltárja szíve titkát, gyöngéd kapcsolatát Doloresszel, amiről
én már korábban tájékoztatást kaptam a mindent tudó és mindent
kifecsegő Mateo Jiméneztől. Az orvosi diploma elősegítette
egyesülésüket, s most már nincs is szükségük másra, mint a pápai
diszpenzációra, tekintettel vérrokonságukra. Azután, ha megkapja
az erődítmény orvosának posztját, boldogsága tökéletes lesz.
Gratuláltam neki, hogy milyen bölcsen és milyen jó ízléssel
választotta meg élete társát; minden jót kívántam kapcsolatukhoz,
és bíztam abban, hogy a jószívű kis Dolores túláradó érzelmei
rövidesen stabilabb tárgyat is találnak, mint hűtlen macskák és
elszökdöső galambok.
Valóban szomorú volt az elválás ezektől az emberektől, látni,
amint lefelé ereszkednek a hegyoldalban, majd megfordulnak, hogy
utolsó búcsút intsenek felém. Manuel igazán kellemes kilátásokkal
vigasztalódhatott, Mateo azonban teljesen letörtnek látszott.
Fájdalmas lehetett számára a zuhanás főminiszteri és hivatásos
történészi pozíciójából régi barna köpenyébe és a pántlikás
mesterség éhínséges misztériumába. A szegény ördög időnkénti
fontoskodása ellenére, vagy talán éppen azért, végül sokkal nagyobb
rokonszenvemet nyerte el, mint gondoltam volna. Igazi vigaszt
nyújthatott azonban elválásunkkor, hogy megjósolhattam azt a reá
váró szerencsét, amelyhez magam is hozzájárultam, amikor

340
értékeltem meséit, pletykáit és helyismeretét, s gyakori sétáink
során megerősítettem hitét saját képességeiben, és megnyitottam
előtte egy új pályát. Azóta az Alhambra fiából annak rendszeresen
foglalkoztatott, jól megfizetett idegenvezetője lett, olyannyira, hogy,
mint hallottam, soha többé nem kellett visszabújnia rongyos barna
köpenyébe, amelyben először megláttam.

Alkonytájt értem el a helyet, ahol az út bekanyarodik a hegyek

közé; megálltam, hogy egy utolsó pillantást vessek Granadára. A
dombról, ahol álltam, pompás kilátás nyílott a városra, a Vegára és
az azt körülölelő hegyekre. Az iránytűnek éppen szemben lévő
oldalán volt e domb, mint az a bizonyos Cuesta de las Lágrimas (A
könnyek dombja), amelyhez „a mór utolsó sóhaja” kötődik. Átéltem
én is valamit a szerencsétlen Boabdil érzéseiből, amidőn búcsút
mondott elhagyott paradicsomának, és meglátta a száműzetésbe
vezető sivár, kacskaringós utat.
A leszálló nap, mint rendesen, melankolikus fényt adott az
Alhambra tornyainak. Csak nehezen tudtam kivenni a Comares-

341
torony balkonos ablakát, ahol oly sok gyönyörű álommal
kényeztettem magam. A város fölötti ligeteket és kerteket gazdagon
bearanyozta a napfény, a Vega fölött a nyári este bíborköde
gyülekezett, minden szép volt, de amennyire gyöngéd, annyira
szomorú látvány is távozásom miatt.
– Sietek, hogy elhagyjam ezt a látványt – gondoltam –, még
mielőtt lemegy a nap. így fogom magammal vinni, minden
szépséggel felékesítve.
Gondolataimba merülve folytattam utamat a hegyek közt.
Granada, a Vega és az Alhambra rövidesen eltűntek a szemem elől;
így ért véget az egyik legszebb álma egy olyan életnek, amelyről úgy
vélheti az olvasó, hogy túlságosan is álmokból állt.

342
 Washington Irving
(1783–1859)

Washington Irving első

generációs amerikaiként 1783.
április 3-án született New
Yorkban, vagyis éppen abban az
évben, amikor a párizsi békével
Anglia elismerte a 13 újvilági
állam függetlenségét.
Apja Skóciában, az Orkney-
szigetek egyikén látta meg a
napvilágot, fiatalon hajósnak
szegődött, és altisztként szolgált
egy brit csomagszállító vitorláson,
amely Falmouth és New York
között közlekedett. Falmouthban
ismerte meg élete párját, akivel –
a hajóséletet feladva – végleg letelepedett New Yorkban. Itt sikeres
kereskedőként anyagiakban és utódokban egyaránt szépen
gyarapodott. Tizenegy gyermeke közül az utolsót Washingtonnak
keresztelte, George Washington iránti tisztelete jeléül. Hét utóda
érte meg a felnőttkort, akik egész életükben szoros érzelmi
kapcsolatban maradtak egymással, s támogatták egymást.
Mindennek jelentős szerepe volt az író életpályája alakulásának
szempontjából.
Washington Irving gyermekkora anyagi és szellemi
gazdagságban telt, bátyjainak foglalkozása és a családi könyvtár
korán megalapozták műveltségét, felkeltve benne az utazási vágyat

343
és alkotókedvet. Bizonyosan tudjuk, hogy kedvenc olvasmányai
között volt Defoe Robinson Cruesója, az Ezeregyéjszaka meséi és a
The World Displayed című útleírás-sorozat húsz kötete. Kezébe
került Gines Perez de la Hita Granada polgárháborúinak története
című munkája is, amely egy életre felkeltette érdeklődését a
granadai mórok és a spanyol történelem iránt. 10 éves korában
verseket írt, majd három évvel később már színdarabot és
nyomtatásban is (The Weekly Museum) napvilágot látott
karcolatokat. Sajnos ezek a zsengék mind elvesztek. 19 éves korától
jelentek meg karcolatai Jonathan Oldstyle álnéven a bátyja, Peter
által szerkesztett Morning Cronicle-ben. Témáit a társasági életből, a
színházi világból merítette. Ezek az írások egy öregember
nézőpontjából parodizálták a New York i szokásokat, és a szerző
fiatal korához képest bölcsen adtak képet az 1800-as évek elejéitek
társadalmi életéről. Magántanulóként jogi ismereteket szerzett,
amelyek iránt különösebben nem lelkesedett. Jellemző, hogy 1789
és 1802 között három különböző ügyvédi irodában
gyakornokoskodott.
Két hosszú utazása előrevetítette a jövőt. Elsőként a Hudson
folyón fölfelé hajózva Albanyig, majd Johnstownba tartott, ahol
egyik nővére élt; majd Albanytól Montrealig jórészt a még érintetlen
őserdőn át utazott. Rövidesen eljött az első európai utazás ideje is.
1804-ben egészségéért aggódó bátyjai két évre Európába küldték.
Franciaország, Szicília, Itália, Hollandia, Anglia különböző vidékeit
nyílott alkalma beutazni. A legtöbb időt Párizsban töltötte, ahol
legfőbb elfoglaltsága a színházlátogatás lett. Élményekben
gazdagon, jó egészségben térhetett vissza New Yorkba.
A következő kilenc évet – néhány rövidebb „belföldi” utazástól
eltekintve – nagyobbrészt New Yorkban töltötte. 1806-ban nagy
nehezen sikerült jogi szakvizsgát tennie. Előbb John nevű testvére
irodájában dolgozott, majd másik két bátyja, Ebenezer és Peter
liverpooli vasáru-kereskedelmi vállalkozásában működött közre,
tulajdonképpen annak képviseletét látta el. 1807 és 1808 között
negyedik bátyjával, Williammel és James Kirke Pauldinggal húsz
kisebb kötetből álló sorozatot adtak ki Salmagundi címen. Irodalom-
és társadalomkritika, pamfletek, társadalmi események, esszék,
szentimentális írások váltakoztak a sárga borítójú füzetek lapjain.

344
 Az irodalmi hírnevét igazából 1809-ben alapozza meg, amikor
kiadja a New York története a világ kezdetétől a holland dinasztia
végéig című történeti szatíráját, ahogyan azt Diedrich
Knickerbocker, az író által kreált holland történész elmeséli. A
könyv sikere óriási volt, a „Knickerbocker”* pedig többféle
jelentéssel vonult be az amerikai nyelvbe**.
1809-ben váratlan tragédia éri, meghal 17 éves menyasszonya,
Matilda Hoffmann. E csapás egész életét végigkíséri, nem nősült
meg, s egyetlen balul végződött európai esettől eltekintve, ilyen
próbálkozásáról nem tudunk. Számára a családot testvérei és azok
gyermekei jelentették.
Ezt követően kevesebbet ír. Néhány esszéje az Analethic
Magazine hasábjain jelenik meg, amelynek egy ideig szerkesztője. Itt
publikálja 1814-ben először Az indián jellem című írását, amely
később több kötetébe is bekerül.
Amikor 1812-ben kitör az angol-amerikai háború, hazafias
kötelezettségétől vezérelve Dániel Tomkins New York-i
kormányzóhoz szegődött hadsegédnek.
1815-ben a család vállalkozásának gondjai Európába
kényszerítik, ahonnan majd csak 17 év elteltével tér haza. Hosszabb
időt tölt Angliában – Peter bátyjánál Liverpoolban és Sarah
nővérénél Birminghamben –, Franciaországban, Spanyolországban,
rövidebb kitérőkkel Skóciába, Walesbe és Németországba. Bátyja
súlyos betegsége és a visszaeső üzletmenet miatt három éven át
csak a vállalkozással kapcsolatos ügyekben utazik, kivéve
abbotsfordi látogatását, amelynek eredménye örök barátságuk lett

* Országh L. Angol-magyar szótár: Knickerbocker - 1. New York hollandi

őslakosainak leszármazottja, 2. New York-i ember; 3. (knickerbockers) a)

buggyos térdnadrág, bricsesz, b) női bugyogó.
** Knickerbocker-írók: az amerikai irodalomtörténet első írócsoportja
(Washington Irving, James Kirke Paulding, James Fenimore Cooper, Henry
Wadsworth Longfellow, William Cullen Bryant és több már elfeledett szerző).
Nem alkottak valódi irodalmi iskolát, és kevés közös vonás fedezhető fel pl.
Irving vázlataiban, illetve Cooper indiánkönyveiben, de mindannyian
publikáltak a The Knickerbocker című New York-i kulturális magazinban
(1833-1865), amelynek 1839-41-ben Irving is egyik szerkesztője volt.

345
Sir Walter Scottal, a romantikus regény- irodalom legnagyobb angol
képviselőjével.
Irving minden erőfeszítése ellenére 1818-ban végleg csődbe
megy a vállalkozás, ami sorsdöntő lépésre kényszeríti. Bátyja
William hívja, hogy térjen haza, mert a haditengerészetnél szerzett
számára egy főtisztviselői állást. Nem fogadja el az ajánlatot, hanem
úgy dönt, hogy ezután az írásból fog megélni. Így születik meg az
első hivatásos amerikai író, akinek nem is kellett sokáig várnia a
nemzetközi sikerre.
Először 1819-ben Amerikában (hét füzetben), majd egy évvel
később Európában (két kötetben) Geoffrey Crayon írói álnév alatt
megjelenteti a Vázlatkönyvet, amely az akkori időkhöz képest
rekord példányszámot ér el. (Mindkét helyen sikerült felvennie a
honoráriumot.) Az esszéket, úti élményeket, az európai
legendavilágra támaszkodó meseszerű elbeszéléseket tartalmazó
gyűjtemény máig is sikeres két darabja Rip van Winkle története, aki
20 évet átaludt, miközben lejátszódott az amerikai függetlenségi
háború és Az Álmosvölgy legendája, amelyben egy iskolamester,
Ichabold Crane találkozik a fej nélküli lovassal.
A Rip van Winkle esetében az „ötletgazda” a III. századbeli görög
szerző, Diogenész Laertiosz volt, akinek hőse Epimenidész
pásztorfiúként ötvenhét évet alszik át, majd abban a tudatban indul
a városba családjához, hogy csak szunyókált egy kicsit. Ezt a
történetet helyezi át Irving egy amerikai holland közösségbe.
Az Álmosvölgy legendájának alapja a fej nélküli lovas
rémtörténete valószínűleg a német Karl Musäus (1735–1787)
népmesegyűjteményéből ered. Irving olyan jól ültette át új
helyszínre a történetet, hogy az az amerikai legendavilág
elidegeníthetetlen részévé vált. (Fejnélküli lovas címmel operettnek
is feldolgozták; Walt Disney 1949-ben rajzfilmre vitte Ichabold és
Mr. Toad kalandjai címmel, és ez képezte az alapját Tim Burton
1999-ben készült horrorfilmjének, az Álmosvölgynek is.)
Washington Irving az irodalmi forrásokat sajátosan, meglehetős
szabadsággal kezelte. Az európai legendákat amerikai közegbe
helyezve fogalmazta újra, így pótolta azok hiányát az Újvilágban.
Közben az esszé, a karcolat, a rövid elbeszélés ötvözésével
megteremtette az amerikai irodalom új műfaját, amelyet ő maga

346
nevezett el vázlatnak (sketch). E műfaj kiválóan alkalmas arra, hogy
az író csillogtassa humorát, és kiélje a múlt iránti nosztalgikus
vágyát. (Ebben rejlenek nemzetközi sikerének időbeni és földrajzi
korlátjai is.)
A „vázlatkönyv” műfaja olyannyira eredetinek és sikeresnek
bizonyult, hogy 1822-ben megszületik a Bracebridge Hall című
kötet, amely egy angliai település ünnepi eseményeit mesékkel
színezve adja elő. Két évvel később egy közép-európai utazás és
irodalmi élményei adják a harmadik „vázlatkönyv”, az Egy utazó
meséi témáit. E kötetben jelenik meg a német Faust-legendára épülő,
Az ördög és Tom Walker című elbeszélése, amelyet nővérének írt
levelében Irving az addigi legjobb művének tart. (A történetből
1913-ban némafilm készült.)
1822 végén Irving Drezdában tűnik fel, majd a következő év
tavaszán megkéri az ott élő, 18 éves amerikai leány, Emily Foster
kezét, de kosarat kap. Több sikerre számíthatott volna 1825-ben
Mary Shelleynél, a tengerbe fulladt romantikus költő özvegyénél, a
Frankenstein szerzőjénél. Mary Shelley ezt Irving egyik barátjának
írt leveleiben árulja el, amelyeket a barát nem kezelt diszkréten. E
kapcsolat azonban megmaradt az irodalmi barátság szintjén.
Érdeklődése egyre inkább a spanyol történelem felé fordul,
különösen miután 1826-1829 között munkát vállal a madridi
amerikai követségen. Első műve ebből az időszakból a Kolumbusz
Kristóf élete és utazásai (1828) című romantikus, erősen fiktív
életrajz. Ezt követi a levéltárakban fellelt spanyol és arab forrásokra
támaszkodó, a korabeli történettudomány által is értékelt műve, a
Granada meghódítása (1829), amelyben részben egy kitalált
narrátor, Antonio Agapida atya mondja el a mórok elleni háború
részletes történetét. Ebben az időszakban készül el a majd 1831-ben
megjelenő második Kolumbusz-könyv, a Kolumbusz társainak
utazásai és felfedezései. 1829-től titkári állást kap a londoni amerikai
követségen, ezt megelőzően Granadában, az Alhambra-palotában
tölti spanyolországi tartózkodásának utolsó három hónapját.
Londonban – bevallottan anyagi okoktól vezérelve – Walter Scott
segítségével elintézi a Vázlatkönyv újbóli kiadását (1829). A
követségen fő feladata az USA és a Brit Nyugat-India közötti
kereskedelmi szerződés előkészítése volt, amelyet 1830-ban

347
kötöttek meg. Ezt követően 1831-ig – az új nagykövet
megérkezéséig – Irving volt az ügyvivő, majd feladta a diplomáciai
szolgálatot, hogy idejét teljes egészében az irodalomnak
szentelhesse. Angliában és Amerikában – külön-külön kiadóknál –
megjelenik a negyedik „vázlatkönyv”, Az Alhambra meséinek első,
rövidebb változata (1832). Birminghamben, Sarah nővérénél
időzve, belekezd a Mohamed és utódai megírásába, amely csak jóval
később, 1850-ben lát napvilágot.
Hosszú európai tartózkodása írói hírnevének teljes fényében ér
véget. Olyan irodalmi nagyságok elismerését vívja ki, mint Sir
Walter Scott, Lord Byron, Charles Dickens, Thomas Campbell,
Francis Jeffrey. 1828-ban beválasztják a madridi Királyi Történelmi
Akadémia tagjai közé; a brit Királyi Irodalmi Társaság
aranyéremmel tünteti ki; 1831-ben Oxfordban a polgári jog
tiszteletbeli doktora címet veszi át „Knickerbocker”– és „Rip van
Winkle”-kiáltások közepette* 1832-ben Amerika fényes
fogadtatásban részesíti első nemzetközi hírű alkotóját. New
Yorkban díszvacsorával fogadják, kormányzati pozíciókra,
polgármester-jelöltségre kap ajánlatokat. Nem él a lehetőségekkel,
hanem visszavonul a New York melletti Tarrytown on Hudsonben
lévő tanyájára. Anyagi helyzete sem kényszeríti az irodalmon kívüli
tevékenységre; vagyont keresett könyveivel, s bár sokat veszített
szerencsétlen befektetésekkel, és sokat költött családtagjaira,
maradt bőven pénze a megélhetésre. Ebenezer bátyjával és annak öt
leányával él együtt, de nála tölti utolsó éveit másik bátyja, Peter is.
Tanyája, Sunnyside, amely sok rokonának biztosított hosszabb-
rövidebb ideig otthont, az amerikai irodalmi élet egyik központjává
vált, sok-sok látogatóval. Itt látogatja meg amerikai útján Dickens is.

* Művei korán eljutottak Magyarországra is. Börtönévei alatt Kossuth Lajos

(1837–1840), miközben szorgosan gyarapította angol nyelvtudását, szívesen
olvasta Irving írásait. Az első magyar fordítás, Az özvegy és fia című elbeszélés
a Vázlatkönyvből 1836-ban a Széplaki Emészt (azaz Bajza József) szerkesztette
Pillangó című külföldinovella-válogatásban jelent meg; majd a Rip van Winkle
és Az Álmos- völgy legendája Bartha László fordításában, 1919-ben. A
Vázlatkönyv egy néhány írást tartalmazó, erősen lerövidített változata magyarul
1959-ben jelent meg, Lutter Tibor fordításában.

348
 1835-ben sorra jelennek meg új kötetei: Spanyolország
meghódításának legendái, Crayon egyvelege című 3 kötetes

349
elbeszélés-gyűjteménye, a Walter Scott és Lord Byron otthonát
bemutató Abbotsford és Newstead. Kormányzati megbízatással
utazik az amerikai Nyugatra, aminek eredménye újabb három kötet
(Utazások a prérin, 1835; Astoria, 1836; Az USA-beli Bonneville
kapitány kalandjai, 1837). Ezeket követi az Oliver Goldsmith élete
(1840-ben). Könyvet tervez Mexikó történetéről, de háromhónapnyi
munka után, amikor megtudja, hogy William Prescott is foglalkozik
a témával, feladja tervét, kitér a neves történész elől.
Legmagasabb kormányzati megbízásával 1842-1845 között az
USA spanyolországi nagykövete. Utolsó európai útja csak négy évig
tartott. Egészsége megromlott és nehezen boldogult a politikával a
polgárháború küszöbén álló Spanyolországban. Visszatért a
Sunnyside-ba, hogy a családi otthon fenntartására pénzt keressen,
és hogy valami „nagyobbat” alkosson, mint fiatal éveiben. A New
York-i G. P. Putman kiadó részére javított változatokat készít
korábbi műveiből. A Vázlatkönyv kétkötetes új kiadása (1848) már
34 írását tartalmazza. Megjelenik a Granada meghódításának 2.
kiadása (1850), majd az 1851-es javított és bővített kiadással nyeri
el végső formáját Az Alhambra meséi. Bizonyára nem gondolta a
szerző, hogy e könyve aratja majd az angol nyelvterületen kívül a
legnagyobb sikert, ez éri el idegen nyelveken a legnagyobb kiadási
példányszámot. A „nagy mű”, a George Washington élete volt, amely
1855 és 1859 között 5 kötetben jelent meg. Nyolc hónappal azután,
hogy befejezte a nagyszabású életrajzot, 1859. november 28-án egy
éjjeli szívroham otthonában véget vetett tartalmas életének.
Washington Irving legfontosabb műveit Amerikában 1860-1861-
ben 21 kötetben jelentették meg; összes művének gyűjteményes
kiadása 1969-1989 között 30 kötetet tett ki.

Pintér Károly

350