Professional Documents
Culture Documents
Rebecca Yarros - Fourth - Wing - Negyedik Szárny
Rebecca Yarros - Fourth - Wing - Negyedik Szárny
FOURTH WING
NEGYEDIK SZÁRNY
A mű eredeti címe: Fourth Wing
www.bookandwalk.hu
A Fourth Wing – Negyedik szárny izgalmas kalandregény, amely bár
függővéggel, de az olvasók többsége számára alighanem kielégítő
módon zárul le. Ezzel együtt érdemes megjegyezni, hogy a történet
számos eleme próbára teheti némelyek érzékenységét. Háború,
pusztakezes harc, életveszélyes helyzetek, vér, erőszak, sérülések,
halál, mérgezés, durva nyelvezet, szexualitás – mindezek szintén
jelen vannak a regény lapjain. Ha valaki érzékeny az ilyesmire, csak
saját felelősségére olvassa el a könyvet.
Ha Jack valóban meg akar ölni, akkor ki kell várnia a sorát. És erős a
gyanúm, hogy Xaden Riorson meg fogja előzni.
– Lehet, de nem ma – felelem, továbbra is stabilan tartva a
tőrömet, és valahogy képes vagyok nem beleremegni, ahogy fölém
hajol, és alaposan beszívja a levegőt. A rohadt életbe, úgy szagolgat,
mint egy átkozott kutya. Aztán felhorkan, majd eltűnik a fellegvár
tekintélyes udvarán összegyűlt ünneplő kadétok és lovasok
sűrűjében.
Még korán van, talán kilenc óra lehet, de már látom, hogy
nincsenek annyian, ahányan előttem várakoztak a sorban.
A bőröltözék gyakoriságából kiindulva a másod- és harmadévesek is
kijöttek, hogy megnézzék maguknak az újoncokat.
Az eső időközben szemerkéléssé szelídült, mintha eleve csak azért
zendített volna rá, hogy még nehezebbé tegye életem egyébként is
legnehezebb próbatételét… Mindenesetre sikerült.
Életben maradtam.
Megcsináltam.
Minden porcikámban remegni kezdek, és egyszer csak fájdalmas
lüktetés kezdődik a bal térdemben, amivel a kőnek ütköztem.
Megteszek egy lépést, de máris úgy érzem, hogy nem leszek képes
többre. Be kell kötöznöm, mielőtt más
is észrevenné.
– Azt hiszem, szereztél magadnak egy ellenséget – jegyzi meg a
vörös hajú egy laza mozdulattal átvetve a nyílpuskáját az egyik
válláról a másikra. Hamiskás tekintettel pillant rám a mogyoróbarna
szemével, majd tetőtől talpig végigmér.
– A helyedben gyakran néznék a hátam mögé.
Bólintok. Az ilyen alakok közelében, mint Jack, valóban indokolt,
hogy gyakran pillantsak a hátam mögé. És egyáltalán bárhová,
ahová elrejtőzhet.
Éppen megérkezik a következő jelölt is a kőhídról, amikor valaki
hátulról megragad, és maga felé fordít.
Már emelném a tőröm, amikor ráébredek, hogy Rhiannon az.
– Megcsináltuk! – mondja egy vigyor kíséretében, és megszorítja
a vállamat.
– Megcsináltuk – felelem kényszeredett mosollyal. A combom
reszket ugyan, de valahogy sikerül visszacsúsztatnom a tőrt a
hüvelyébe. Most, hogy itt vagyunk, és mindketten kadétok lettünk –
vajon megbízhatok benne?
– Nem is tudom, hogy háláljam meg – mondja. – Legalább
háromszor leestem volna, ha te nem segítesz. Igazad volt.
Az a cipőtalp rohadtul csúszik. Láttad ezeket az alakokat? Esküszöm,
épp az imént láttam egy másodévest, akinek rózsaszínű tincsek
voltak a hajában. Az egyik srácnak pedig az egész bicepszét
sárkánypikkelyes tetoválások fedik.
– Úgy tűnik, az unalmas stílust meghagyják a gyalogságnak –
mondom, miközben Rhiannon átkarol, és magával húz a tömeg
irányába. A térdem sajog, és a fájdalom mindkét irányba, a talpam
és a csípőm felé is továbbsugárzik. Bicegni kezdek, és a súlyom
veszélyesen Rhiannon felé dől.
A francba.
De honnan ez a rosszullét? Miért nem marad abba a reszketés?
Bármelyik pillanatban elájulhatok – kizárt, hogy képes leszek
kihúzva tartani magam, ha egyszer a lábaim úgy reszketnek, mintha
földrengés volna, és mellette ilyen iszonyatosan zúg a fejem.
– Ha már itt tartunk – mondja Rhiannon, miközben lepillant. –
Cseréljük vissza a cipőnket. Ott egy pad…
Egy makulátlan, fekete uniformist viselő magas figura válik ki a
tömegből, majd ront felénk, és habár Rhiannonnak még van ideje
kitérni előle, én egyenesen a mellkasának ütközöm.
– Violet? – Erős kezek ragadják meg a könyökömet, hogy
megtartsanak. Amikor összeszedem magam, felpillantok, és
belenézek abba az ismerős, barna szempárba, amely most alaposan
elkerekedik a meglepetéstől.
Elönt a megkönnyebbülés, és igyekszem kipréselni magamból egy
mosolyt, de valószínűleg csak egy torz grimaszra futja.
Magasabbnak tűnik, mint tavaly nyáron, a szakálla is új, azonkívül
mintha termetesebb lenne… De lehet, hogy csak túlságosan
elhomályosult a látásom. A csodálatos, könnyed mosoly, amelyről
annyit fantáziáltam, meglehetősen különbözik attól a mogorva
ábrázattól, amellyel most pillant rám, ráadásul minden
szempontból… keményebbé vált, bár nem mondanám, hogy rosszul
állna neki. Az álla vonala, a szemöldöke, de még a karján lüktető
izmok is merevnek érződnek, ahogy kitapintom őket az ujjammal,
miközben próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Ki tudja,
hogyan, de Dain Aetosnak sikerült egy év leforgása alatt helyesből
elképesztően vonzóvá válnia.
Engem pedig egy lépés választ el tőle, hogy kiadjam
a taccsot.
– Mi az ördögöt csinálsz itt? – kérdezi nyersen, és a tekintetében
tükröződő megdöbbenés pillanatok alatt valami idegenné és
halálossá alakul át. Ez már nem ugyanaz a fiú, akivel együtt nőttem
fel. Nem – ő már másodéves sárkánylovas.
– Én is örülök, hogy látlak, Dain. – Enyhén szólva, de ennél nem
tudok pontosabban fogalmazni, minthogy a korábbi remegésem
után most minden porcikámban csillapíthatatlanul reszketek, az epe
feltolul a torkomban, a szédülés pedig csak még cudarabbá teszi a
rosszullétet. A térdem megadja magát.
– A fenébe, Violet – suttogja, és felsegít. Fél kezét a hátamon, a
másikat a könyököm alatt tartva megtámogat, és sietős léptekkel
elvonszol a tömegtől, majd besegít a falban nyíló egyik alkóvba,
közel a fellegvár első védtornyához. Árnyékos, rejtett zug, ahol
szerencsére van egy kemény fapad, ahová leültet, majd lehámozza
rólam a hátizsákomat.
– Azt hiszem, hánynom kell.
– Hajtsd a fejed a térded közé – utasít olyan ellentmondást nem
tűrő hangon, amelyhez korántsem vagyok hozzászokva tőle,
mindenesetre engedelmeskedem. Körözni kezd a kezével a hátam
alsó részén, miközben továbbra is igyekszem az orromon át beszívni
és a számon át kifújni a levegőt.
– Az adrenalin miatt van. Várj egy percet, és elmúlik.
Ekkor lépteket hallok a kövezeten.
– Te meg ki a csuda vagy?
– Rhiannon. Violet… barátja.
A kövezetet borító kavicsokat mustrálom az össze nem illő cipőim
mellett, és próbálom meggyőzni a gyomrom tartalmát arról, hogy
maradjon a helyén.
– Hallgass ide, Rhiannon! – mondja Dain. – Violet jól van. És ha
bárki kérdezi, mondd nekik azt, hogy csak az adrenalin dolgozik
benne. Megértetted?
– Mi köze lehetne hozzá bárkinek, hogy mi van Violettel? – feleli
Rhiannon legalább olyan éles hangon. – Nem mondok nekik
semmit. Főleg miután neki köszönhetem, hogy átjutottam a hídon.
– Ajánlom is, hogy így legyen – figyelmezteti Dain olyan
szigorúsággal, ami nehezen összeegyeztethető a hátamat
masszírozó keze gyöngédségével.
– Ha már itt tartunk, esetleg megkérdezném, hogy te ki az ördög
vagy – folytatja Rhiannon.
– Az egyik legrégebbi barátom – adom meg a választ.
A reszketés lassan alábbhagy, és a rosszullétem is enyhül, bár nem
tudom, hogy az idő múlása vagy a testhelyzetem miatt, úgyhogy
egyelőre még a térdem között lógatva hagyom a fejem, és közben
hozzálátok, hogy kioldjam a bal cipőm fűzőjét.
– Vagy úgy – mondja Rhiannon.
– Azonkívül másodéves lovas, kadét – teszi hozzá Dain.
A sóder csikorog; alighanem Rhiannon hátrált egy lépést.
– Itt nem láthatnak meg, Violet, úgyhogy csak nyugodtan –
mondja Dain gyöngéden.
– Tehát gyengének tartanának, ha azután rókáznék egyet, hogy
túléltem a hidat és azt a seggfejt, aki le akart hajítani a szakadékba.
– Pontosan – érkezik a válasz. – Fáj valamid? – Dain aggódva
végigpásztáz, mintha minden egyes négyzetcentimétert be akarna
járni a tekintetével.
– Bedagadt a térdem – mondom suttogva, hiszen Dainról van szó.
Dainról, akit azóta ismerek, hogy öt- és hatévesek voltunk. Dainról,
akinek az apja az anyám egyik legmegbízhatóbb tanácsadója.
Dainról, aki segített összeszednem magam, miután Mira
csatlakozott a Lovasok Kvadránsához, és akkor is mellettem állt,
amikor Brennan meghalt.
A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogja az államat, majd lassan
oldalra fordítja a fejem, hogy alaposan megvizsgálhasson.
– Ennyi? Biztos vagy benne? – A keze végigszalad az oldalamon,
és megáll a bordámnál. – Te tőröket hordasz magadnál?
Rhiannon leveszi magáról a cipőmet, és megkönnyebbülten
felsóhajt, ahogy a lábujjai végre kiszabadulnak a szorításból.
Bólintok.
– Hármat itt, egyet a csizmámban. – Ami nagy szerencse,
különben az sem biztos, hogy most itt lennék.
Dain leengedi a kezét, és úgy méreget, mintha most látna életében
először – aztán pislog egyet, és a pillanat elmúlik.
– Cseréljétek ki a csizmátokat. Röhejesen néztek ki. Violet,
megbízol benne? – kérdezi, és Rhiannon irányába biccent.
Rhiannon megvárhatott volna a fellegvár biztonságában, és
megpróbálhatott volna lelökni a magasból, ahogyan Jack tette – de
semmi ilyesmi nem történt.
Ismét bólintok. Pontosan annyira bízom benne, amennyire ezen a
helyen egy elsőéves egyáltalán megbízhat egy másik elsőévesben.
– Rendben. – Dain feláll, és Rhiannon felé fordul. Az ő
csizmájában is vannak hüvelyek, és azokban az enyémekkel
ellentétben tőrök is vannak. – A nevem Dain Aetos. A Második Raj
vezetője vagyok. Láng Osztag, Második Szárny.
Rajvezető? Ennek hallatán felvonom a szemöldököm.
A legmagasabb rang a kvadránsban lévő kadétok esetében a szárny-
és az osztagvezető. Mindkét pozícióba csak a legjobb harmadévesek
kerülhetnek. A másodévesek lehetnek ugyan rajvezetők, de csak
akkor, ha igazán kivételes képességekről tesznek tanúbizonyságot. A
Cséplés előtt – ez az esemény, amikor a sárkányok kiválasztják
azokat, akikkel kapcsolódnak – mindenkit egyszerűen csak kadétnak
hívnak, majd miután megtalálják a sárkányukat, lovasok lesznek. Az
emberek errefelé túl gyakran és túl korán meghalnak ahhoz, hogy
érdemes volna idő előtt rangot adni nekik.
– A kőhíd próbája néhány órán belül véget ér, attól függően, hogy
a jelöltek milyen gyorsan jutnak át… Vagy zuhannak le. Keresd meg
a vörös hajú lányt a tekerccsel, akinél a számszeríj van, és mondd
meg neki, hogy Dain Aetos téged és Violet Sorrengailt is a saját
rajába helyezett. Ha kérdőre von, mondd azt, hogy tartozik nekem
eggyel, miután tavaly megmentettem a Cséplés során. Hamarosan
visszatérünk Violettel az udvarba.
Rhiannon rám pillant, mire bólintok.
– Indulj, mielőtt még meglátnak! – adja ki az utasítást Dain.
– Megyek – feleli Rhiannon, majd beleugrik a saját csizmájába, és
olyan sietősen köti meg a fűzőjét, ahogyan én teszem a sajátommal.
– Tényleg olyan lovaglócsizmában mentél végig a hídon, ami
nagyobb a méretednél? – kérdezi Dain hitetlenkedve.
– Rhiannon meghalt volna, ha nem cserélek vele. – Felállok, és
elfintorodom, ahogy a térdem még egyszer tiltakozik, és kis híján
újból összerogyok.
– Te pedig akkor fogsz meghalni, ha nem jutunk ki innen. – Dain
felém nyújtja a kezét. – Tessék. Vissza kell mennünk a szobámba,
hogy bekössük a térdedet. – Felvonja a szemöldökét. – Hacsak nem
ismertél meg valamilyen csodaszerű gyógymódot az elmúlt év során,
amiről még nem hallottam.
Megrázom a fejem, és megkapaszkodom a karjában.
– A francba, Violet. – Észrevétlenül közelebb húz magához, majd
a szabad kezébe veszi a hátizsákomat, és odavezet a beugró végén
kezdődő alagúthoz, amelyet eddig nem vettem észre. Az üstökben
varázsfények ragyognak fel, ahogy elhaladunk mellettük, majd
hunynak ki, miután elhagyjuk őket. – Nem szabadna itt lenned.
– Tisztában vagyok vele. – Mivel senki sem lát, megengedek
magamnak egy kis bicegést.
– Az Írnokok Kvadránsában volna a helyed – folytatja
méltatlankodva, miközben tovább vezet az alagútban. – Mi az ördög
történt? Kérlek, csak azt ne mondd, hogy önként jelentkeztél a
Lovasokhoz.
– Szerinted mégis mi történt? – kérdezem, miközben elérjük a
kovácsoltvas kaput, ami a méretéből ítélve arra szolgál, hogy távol
tartson egy trollt… Vagy egy sárkányt.
Dain szitkozódik.
– Az anyád műve.
– Az anyám műve – bólintok. – Hiszen mindegyik Sorrengailből
lovas lett. Nem tudtad?
Elérünk egy csigalépcsőt, majd Dain vezetésével felmegyünk az
első, aztán a második emeletre, és végül megállunk a harmadikon,
ahol kinyit egy újabb kaput. Vas csikordul vason.
– Ez a másodévesek szintje – mondja. – Ami azt jelenti, hogy…
– Hogy nyilvánvalóan nem volna szabad itt tartózkodnom –
mondom, és valamivel közelebb húzódom hozzá. – Ne aggódj, ha
valaki meglát minket, majd azt mondom, hogy magával ragadott a
vágy, és egy percet sem tudtam várni, hogy lerángassam rólad a
nadrágot.
– Látom, még mindig nagyon okosnak hiszed magad
– hamiskás mosoly jelenik meg a szája sarkában, miközben
végigmegyünk a termen.
– Talán még néhány „Ó, Dain!” sóhajt is ki tudok préselni
magamból, hogy hihetőbb legyen a dolog – teszem hozzá. Ami azt
illeti, egészen komolyan gondolom.
Dain felhorkan, ahogy leveti a táskámat a faajtó elé, majd anélkül,
hogy megérintené a kilincset, tesz előtte egy félfordulatot a
csuklójával. Hallom a zár kattanását.
– Úgy látom, új képességekre tettél szert – mondom.
Ez persze nem újdonság. Mégiscsak másodéves, és az összes lovas
képes a kisebb mágiára, miután a sárkányuk úgy dönt, hogy
átcsatornázza belé az energiáját… De hát mégiscsak Dainról van
szó.
– Nem kell úgy meglepődnöd. – Kinyitja az ajtót, és betessékel.
A szobája meglehetősen egyszerűen van berendezve: ágy,
kredenc, asztal és egy szekrény. Egyetlen személyes holmit sem
látni, leszámítva néhány könyvet az asztalán. Némi elégtétellel
veszem tudomásul, hogy az egyik krovlai nyelven íródott könyvet
még én adtam neki tavaly nyáron. Mindig is volt érzéke a
nyelvekhez. Még az ágyán lévő pokróc is egyszerű, fekete, mint a
lovasok öltözéke, mintha csak abban hivatott volna segíteni, hogy
még álmában se feledkezzen meg róla, miért is van itt egyáltalán.
Odalépek a boltíves ablakhoz, és a színtiszta üvegen keresztül jól ki
tudom venni Basgiath többi, a szakadékon túl elterülő részét.
Ugyanaz a hadiiskola, és mégis mintha egy világ választana el
tőle. Két jelöltet bírok felismerni a Mellvéden, de inkább gyorsan
elkapom a tekintetem, mielőtt még túlságosan is érdeklődni
kezdenék a sorsuk iránt ahhoz, hogy túl fájdalmas legyen
végignézni a zuhanásukat. Erre a napra már elegendő halált láttam,
és rohadtul nem vágyom többre.
– Van kötszered? – kérdezi, és átnyújtja a hátizsákomat.
– Gillstead őrnagytól kaptam – felelem egy bólintás kíséretében,
majd lehuppanok a makulátlanul bevetett ágy szélére, és hozzálátok,
hogy feltúrjam a táskám tartalmát. Szerencsére Mira
összehasonlíthatatlanul jobban pakol nálam, úgyhogy hamar
megtalálom a kötést.
– Érezd otthon magad! – vigyorodik el Dain, majd az ajtónak veti
a hátát, és az egyik lábát hanyagul a másik elé helyezi. –
Bármennyire is ellenzem, hogy itt legyél, Violet, azért örülök, hogy
látlak.
Felpillantok, és a tekintetünk találkozik egymással. A mellkasomat
az egész múlt héten – vagy inkább az elmúlt hat hónapban – szorító
feszültség most mintha egy másodperc alatt elillanna. Nincs más,
csak mi ketten.
– Hiányoztál – mondom. Lehet, hogy ez a gyengeség jele, de nem
érdekel. Dain úgyis mindent tud rólam, amit csak tudni lehet.
– Te is hiányoztál nekem – mondja halkan.
Különös figyelemmel fürkészi a mozdulataimat, és már-már
tapintható… Várakozással. Talán annyi év után végre ugyanazt
érezzük, már ami az egymás iránti vágyat illeti.
De az is lehet, hogy még mindig csak annak szól a
megkönnyebbülése, hogy egy régi baráttal találkozhat.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha gyorsan végzel a kötözéssel.
– Az ajtó felé fordul. – Nem fogok leskelődni.
– Semmi olyasmit nem látnál, amit ne láttál volna korábban. –
Megemelem a csípőm, és a bokámig leráncigálom magamról a
bőrnadrágot, hogy ellenőrizzem a térdemet. Mi tagadás, elég
csúnyán megduzzadt. Bárki más ütötte volna így be magát,
valószínűleg megússza egy karcolással, ehhez képest nekem rögtön
be kell kötöznöm, hogy a térdkalácsom ne mozduljon el a helyéről.
És ha már itt tartunk, nem csak az izmaim gyengék, ugyanis az
ízületeim sem tartanak megfelelően.
– Azt hiszem, nem fogunk elszökni, hogy együtt fürdőzzünk a
folyóban, nem igaz? – kérdezi viccelődve. Együtt nőttünk fel.
Minden egyes őrállomáson rengeteg időt töltöttünk együtt, ahová a
szüleinket küldték, és bárhová is kerültünk, mindig megtaláltuk a
módját, hogy találjunk egy tavat, ahol úszhatunk, és fákat,
amelyeket megmászhatunk.
Valamivel a térdem fölött megszorítom a kötést, majd csavarok
rajta egyet, és ugyanazzal a módszerrel rögzítem a szövetet, amire a
gyógyítók tanítottak, amikor már elég idős voltam hozzá.
Begyakorolt mozdulat, és akár álmomban is képes volnék rá. A
művelet ismerőssége megnyugtatóan hat rám, vagy inkább
megnyugtatóan hatna, ha közben nem kellene arra gondolnom,
hogy rögtön egy sérüléssel kezdem a kvadránsbeli pályafutásomat.
Miután elkészülök a kötözéssel, egy kis fémkapoccsal
megerősítem a szövetet, majd felállok, és visszaügyeskedem
magamra a nadrágomat.
– Kész.
Dain megfordul, és végigmér.
– Valahogy… Más lettél.
– Biztosan a bőrruha miatt – vonom meg a vállamat.
– De miért? Úgy érted, valami nem stimmel? – Becsukom a
hátizsákomat, majd felkapom a vállamra. Hála az égnek, a kötésnek
köszönhetően már a térdem is elviselhetőbb.
– Csak… – Dain lassan megrázza a fejét, majd beleharap az alsó
ajkába. – Más.
– Ugyan már, Dain Aetos. – Elvigyorodom, majd odalépek hozzá,
és megragadom a kilincset. – Láttál már fürdőruhában, tunikában,
de még estélyiben is. Csak nem azt akarod mondani, hogy éppen a
bőrtől indulsz be?
Egy kissé elvörösödik, ahogy a keze az enyémre csusszan a kilincs
fölött.
– Örülök, hogy a nyelved még mindig ugyanolyan csípős, Violet.
Kilépünk a folyosóra.
– Meglepődnél, hogy milyen sok mindenre képes vagyok a
nyelvemmel. – Olyan szélesen vigyorgok, hogy szinte már fáj, és
egy másodpercre teljesen megfeledkezem róla, hogy a Lovasok
Kvadránsában vagyunk, és épp az imént éltem túl a Mellvédet.
A tekintetébe forróság gyűlik. Úgy tűnik, ő is megfeledkezett róla,
hogy hol vagyunk. Aztán eszembe jut Mira megjegyzése arról, hogy
a lovasok nem igazán szokták visszafogni magukat az erőd falai
között. Végül is, nincs sok okuk rá, hogy megálljt parancsoljanak a
késztetéseiknek, ha egyszer sosem lehetnek biztosak benne, hogy
megérik a holnapot.
– Ki kell juttatnunk innen téged – mondja, majd megrázza a fejét.
Aztán ismét előrukkol a csuklóforgatós trükkel, és a zár félrecsúszik.
Kilépünk az üres folyosóra, és hamar elérjük a lépcsőt.
– Köszönöm – mondom, ahogy elindulunk lefelé. – Már sokkal
jobb a térdem.
– Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy jó ötlet volt anyád
részéről a Lovasok Kvadránsába küldeni téged. – Szinte érzem
lüktetni benne a haragot, ahogy ott lépked mellettem a lépcsőn. Az ő
oldalán nincs korlát, de nem úgy tűnik, hogy különösebben zavarná,
noha egyetlen rossz lépés, és a mélyben lelheti a halálát.
– Nekem is. Tavaly tavasszal jelentette be a döntését, hogy melyik
kvadránst szánja nekem, miután már letettem az előzetes felvételi
vizsgát, és meg is kezdtem a további felkészülést Gillstead
őrnaggyal. – Biztosan büszke lesz rám, amikor holnap elolvassa a
tekercseket, és látni fogja, hogy nem szerepelek rajtuk.
– A lépcső alján, a talajszint alatt van egy ajtó, amely egy további
folyosóra nyílik. Az a folyosó elvisz a szakadék másik oldalán lévő
Gyógyítók Kvadránsába – mondja, ahogy megközelítjük az első
emeletet. – Odamegyünk, majd onnan átviszünk az Írnokok
Kvadránsába.
– Tessék? – Éppen abban a pillanatban állok meg, ahogy
megérkezem a simára csiszolt kövezetre, ő azonban folytatja az útját
lefelé.
Már három lépcsőfokot is megtett, mire észreveszi, hogy nem
tartok vele.
– Az Írnokok Kvadránsa – ismétli meg lassan.
Jelenleg magasabban vagyok, mint ő, úgyhogy lepillantok rá.
– Nem mehetek az Írnokok Kvadránsába, Dain.
– Tessék? – felvonja a szemöldökét.
– Anyám sosem egyezne bele – felelem, és megcsóválom a fejem.
Dain szája szólásra nyílik, majd ahelyett, hogy bármit is mondana,
ökölbe szorítja a kezét.
– Ez a hely végezni fog veled, Violet. Nem maradhatsz itt.
Mindenki megérti majd. Nem önként jelentkeztél. Vagyis nem
igazán.
Harag kúszik végig a gerincemen, ahogy a tekintetem
összeszűkül. Mit sem törődve azzal, hogy önként jelentkeztem vagy
sem, felcsattanok:
– Először is, pontosan tisztában vagyok vele, hogy milyenek a
kilátásaim, másodszor a jelöltek átlagosan tizenöt százaléka nem éli
túl a kőhidat, én viszont itt vagyok, úgyhogy azt hiszem, máris
javultak az esélyeim.
Hátrál egy lépést.
– Violet, nem vonom kétségbe, hogy komoly teljesítmény volt
idáig eljutnod. Most viszont távoznod kell. Csak egyszer kell
berakniuk a küzdőtérbe, hogy összeroppanj, és akkor arról még nem
is beszéltünk, hogy a sárkányok megérzik, hogy te… – Megrázza a
fejét.
– Megérzik, hogy én micsoda? – kérdezem éles hangon. –
Gyerünk, mondd ki. Amikor megérzik, hogy kevesebbet érek, mint a
többiek? Erre gondoltál?
– Hagyjuk. – Végigsimít a rövidre nyírt, halványbarna haján. – Ne
adj szavakat a számba! Tudod, hogy értettem. Még akkor is, ha
esetleg túléled a Cséplést, nincs rá garancia, hogy lesz olyan
sárkány, aki kapcsolódna veled. Tavaly harmincnégy olyan kadétunk
volt, akinek nem lett sárkánya, és akik csak ültek itt tétlenül, várva,
hogy elkezdődjön az új esztendő, amikor kapnak egy második esélyt.
Márpedig ők mind tökéletesen egészséges…
– Ne légy már ilyen bunkó. – A gyomrom lesüllyed. Azért, mert
igaza van, még nem biztos, hogy hallani akarom…, hogy valaki
egészségtelennek nevez.
– Én csak próbállak életben tartani! – kiáltja, és a hangja
visszhangot ver a kőfalakon. – Ha most átviszünk az Írnokok
Kvadránsába, akkor még mindig megcsinálhatod a felvételit, és
aztán egy ital mellett megoszthatod a többiekkel a kalandjaidat. Ha
viszont visszamegyünk oda – az udvarra vezető ajtóra mutat –,
akkor már semmit sem tehetek érted. Nem foglak tudni megvédeni.
Vagy legalábbis nem mindig.
– Nem is kértelek rá! – Várjunk csak… Valóban nem kértem rá?
Valóban nem ezt akartam? Hát nem ezt javasolta volna Mira? –
Miért mondtad Rhiannonnak, hogy tegyen a rajodba, ha közben ki
akarsz csempészni a hátsó ajtón?
A mellkasomon lévő fűző egyszer csak szorosabbnak érződik. Mira
után Dain az az ember, aki a legjobban ismer az egész átkozott
Kontinensen, és még ő is azt gondolja, hogy nincs itt semmi
keresnivalóm.
– Azért mondtam neki, hogy végre elhúzzon, és kimenthesselek
innen! – Visszajön két lépcsőfokot, csökkentve a kettőnk közti
távolságot, de a válla továbbra is olyan feszült marad, mint az imént.
Ha az eltökéltségnek volna fizikai alakja, alighanem úgy festene,
mint Dain Aetos. – Szerinted végig akarom nézni, ahogy meghal a
legjobb barátom? Gondolod, szórakoztató lesz látni, hogy mit
csinálnak majd veled, miután mindenki megtudja, hogy Sorrengail
tábornok lánya vagy? Az, hogy magadra húzod ezt a bőrszerelést,
még nem tesz lovassá, Violet. Ízekre fognak szedni, vagy ha ők nem,
akkor majd a sárkányok megteszik helyettük. Te is tudod, hogy a
Lovasok Kvadránsában vagy kiválóan teljesítesz, vagy meghalsz.
Engedd, hogy megmentselek. – A tartása egyszer csak kienged, és a
tekintetében megjelenő könyörgés hatására máris kevésbé vagyok
dacos. – Kérlek.
– Nem tudsz megmenteni – suttogom. – Anya azt mondta, hogy
visszatoloncol, ha bármivel próbálkozom. Vagy lovasként távozom
innen, vagy koporsóban.
– Nem gondolta komolyan. – Dain megrázza a fejét. – Nem
gondolhatta komolyan.
– De igen. Még Mira sem tudta lebeszélni róla.
Fürkészően végigmér, és egyszer csak megfeszül, mintha
felfedezné a tekintetemben az igazságot.
– A rohadt életbe.
– Úgy bizony. A rohadt életbe. – Vállat vonok, mintha már nem is
az életemről beszélgetnénk.
– Nos, rendben. – Látom, hogy igyekszik feldolgozni az új
információt, és más fokozatba kapcsol. – Akkor majd találunk más
megoldást. Most viszont induljunk. – Karon ragad, majd visszavezet
abba az alkóvba, ahonnan eltűntünk. – Menj vissza az udvarra, és
csatlakozz a többi elsőéveshez. Én majd visszamegyek, és a torony
felől érkezem. Úgyis kiderül, hogy ismerjük egymást, de azért ne
adjunk nekik több pletykálnivalót annál, mint ami feltétlenül
szükséges.
Megszorítja a kezem, majd megfordul, és egyetlen további szó
nélkül eltűnik az alagútban.
Rámarkolok a hátizsákom pántjára, és kilépek a napfénytől
pettyezett udvarra. A felhők kezdenek felszakadozni, az eső pedig
már sok helyen felszáradt a kövezetről, ahogy elindulok a lovasok és
kadétok csoportja felé.
A tekintélyes udvar, amelyen könnyedén elférne akár ezer lovas is,
épp olyan, mint amilyennek az Archívumban található térképek
mutatják. A lekerekített könnycsepp formájú teret a kerek oldalon
egy hatalmas, legalább három méter széles külső fal határolja, míg a
többi oldalán kőből emelt csarnokok találhatóak. Tudom, hogy a
hegyoldalba vájt, négyemeletes épület a tudósok számára készült,
abban pedig, amelyik jobb felé található, és a szikla fölé tornyosul, a
hálókörletek kaptak helyet, ahová Dain is vitt az imént. A két
épületet összekapcsoló rotunda lényegében egy gyülekezőhely,
egyúttal itt található az étkező és a könyvtár bejárata is. Befejezem a
bámészkodást, és visszafordulok az udvar felé, hogy alaposabban is
megnézzem magamnak a külső falat. A Mellvéd jobb oldalán egy
kőemelvény áll, amelyen két, uniformist viselő férfi, a parancsnok és
a helyettese őrködik; mindketten tetőtől talpig katonai egyenruhát
hordanak, és a kitüntetéseik ragyognak a napfényben.
Beletelik néhány percbe, amíg megtalálom Rhiannont az egyre
nagyobbra duzzadó tömegben. Éppen egy másik lánnyal beszélget,
aki éjfekete haját ugyanolyan rövidre nyírva viseli, mint Dain.
– Hát itt vagy! – Rhiannon mosolya őszinte megkönnyebbülésről
árulkodik. – Már aggódtam. Minden rendben?
– Igen. – Bólintok, majd a másik lány felé fordulok, Rhiannon
pedig bemutat minket egymásnak. Tarának hívják, és az északi
Morraine tartományból érkezett, a Smaragd-tenger partjairól.
Ugyanolyan önbizalmat sugároz, mint Mira, és a tekintete táncol az
izgatottságtól, miközben megtárgyalják Rhiannonnal, hogy
gyerekkoruk óta mennyire lelkesednek a sárkányokért. Próbálok
odafigyelni, de csak annyira, hogy fel tudjam idézni a részleteket, ha
esetleg szövetségre kell lépnünk egymással.
Eltelik egy óra, majd még egy, legalábbis az idáig elhallatszó
basgiathi harangok szerint. Aztán nagy sokára az utolsó kadétok is
megjelennek az udvaron, a nyomukban három lovassal a másik
őrtoronyból.
Xaden is köztük van. Nem csupán a magassága miatt tűnik ki a
tömegből, de az is feltűnő, ahogy a többi lovas viselkedik körülötte –
mintha csak mind halacskák volnának, akik elővigyázatosan kitérnek
a nagy fehér cápa útjából. Azon tanakodom, vajon mi lehet a
pecsétje, vagyis az egyedi ereje, amelyre a sárkánnyal való
kapcsolódásból tett szert, és vajon összefüggésben lehet-e azzal,
hogy még a harmadévesek is láthatóan sietős léptekkel
félrehúzódnak előle, miközben halálos eleganciával felkapaszkodik
az emelvényre. Már tízen tartózkodnak az emelvényen, és Panchek
parancsnok egyszer csak ránk emeli a tekintetét.
– Azt hiszem, mindjárt kezdünk – közlöm Rhiannonnal és
Tarával, akik erre az emelvény felé fordulnak. Ahogyan mindenki
más is így tesz.
– Háromszázegyen éltétek túl a Mellvédet a mai napon, hogy
kadétté váljatok – kezdi Panchek parancsnok a politikusokra
jellemző üres mosollyal, miközben tesz egy mozdulatot felénk a
kezével. Azt gyanítom, hogy ezzel a testrészével mindig is jobban
tudott beszélni. – Szép munka. Hatvanheten nem voltak ilyen
szerencsések.
Fejben gyorsan elvégzem a számolást. Majdnem húsz százalék.
Talán az eső miatt? Vagy a szél tehet róla? Az biztos, hogy több az
átlagnál. Hatvanheten meghaltak, mert nem tudtak végigmenni azon
a hídon.
– Úgy hallottam, ez a pozíció csak ugródeszka a számára
– suttogja Tara. – Valójában Sorrengail posztját szeretné. Aztán
Melgren tábornokét.
Melgren tábornok Navarre hadseregének főparancsnoka. A
gombszemeitől minden alkalommal elfogott a reszketés, amikor
anyám miatt találkoztam vele.
– Melgren tábornok? – kérdezi Rhiannon a másik oldalról.
– Abból nem eszik – felelem halkan, miközben a parancsnok
üdvözöl bennünket a Lovasok Kvadránsában. – Melgren sárkánya
olyan pecsétet ad a lovasának, amitől az még a befejeződése előtt
látja az ütközet kimenetelét. Képzeld csak el! Senki sem tud
merényletet elkövetni ellened, ha tudod, hogy éppen erre készülnek.
– Amint a Kódex mondja, most veszi kezdetét az igazi
tűzpróbátok! – kiáltja Panchek annak az ötszáz főnek, aki becslésem
szerint jelenleg az udvaron tartózkodik. – A feljebbvalóitok majd
próbára tesznek benneteket, a társaitok vadászni fognak rátok, az
ösztöneitek pedig mutatják majd az utat. Ha életben maradtok a
Cséplésig, és kiválasztanak benneteket, akkor lovasokká válhattok.
Aztán majd meglátjuk, hányan jutnak el a harmadik év végéig.
A statisztikák szerint nagyjából a kadétok negyede éli túl a
képzést, ennek ellenére a Lovasok Kvadránsa sosincs híján a
jelentkezőknek. Az udvaron lévő összes kadét úgy véli, rendelkezik
azokkal a képességekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy az elit
soraiba emelkedhessenek, és a legjobbakká váljanak, akiket csak
találni Navarre-ban – egyszóval, hogy sárkánylovasok legyenek
belőlük. Azon tanakodom, vajon én is el tudom-e ezt hinni
magamról. Talán többre is képes lehetek a puszta túlélésnél.
– A tanítóitok majd gondoskodnak a nevelésetekről – ígéri
Panchek, és a tudósok szárnyához vezető ajtóknál álló
professzorokra mutat. – Rajtatok áll, hogy mennyit tanultok. –
Ezután ismét felénk bök az ujjával. – Minden egységtől elvárjuk a
fegyelmet, és minden kérdésben a szárnyvezetőké az utolsó szó. Ha
olyan zűr támad, hogy nekem kell rendet tennem… – Lassú,
alattomos mosoly jelenik meg az arcán.
– Nos, inkább nem akarjátok, hogy én tegyek rendet.
– Ennyi elég is mára. Átadlak benneteket a szárnyvezetőiteknek.
A legjobb tanács, amit adhatok, hogy ne haljatok meg. – Ezzel a
helyettese társaságában lesétál az emelvényről, ahol csupán a többi
lovas marad.
Egy barna hajú, széles vállú, sebhelyes arcú nő lép előre. Az
uniformisa vállán lévő ezüstös csipkék megcsillannak a napfényben.
– Nyra vagyok, a kvadráns rangidőse, egyúttal az Első Szárny
vezetője. A rajvezetők és egységvezetők foglalják el a helyüket!
Valaki vállon taszít, ahogy átnyomakodik köztem és Rhiannon
között. Mások is követik, és pillanatokon belül már ötvenen állnak
előttünk alakzatba rendeződve.
– Rajok és osztagok – suttogom Rhiannonnak, ha esetleg nem
katonacsaládban nőtt fel. – Három raj van minden osztagban, és
három osztag mind a négy szárnyban.
– Kösz – feleli Rhiannon.
Dain a Második Szárny rajában áll, és felém fordul ugyan, de
kerüli a pillantásomat.
– Első Raj! Karom Osztag! Első Szárny! – kiáltja Nyra.
Az emelvény közelében álló egyik alak felemeli a kezét.
– Kadétok, ha meghalljátok a neveteket, álljatok be az alakzatba a
rajvezetőtök mögött! – adja ki az utasítást Nyra.
A vörös hajú, nyílpuskás lány előrelép, és hozzálát, hogy
felolvassa a neveket a tekercsről. A kadétok egymás után válnak ki a
tömegből, és csatlakoznak az alakzathoz. Megszámolom őket, és az
öltözékük és fellépésük alapján mindegyikről rögtönzött értékelést
készítek magamban. Úgy tűnik, mindegyik rajba tizenöt-tizenhat fő
jut.
Jacket az Első Szárny Láng Osztagába hívják.
Tara a Fark Osztagba kerül, és az alakzatuk hamarosan összeáll a
Második Szárnnyá.
Hálás sóhaj szakad fel belőlem, amikor megjelenik a
szárnyvezető, és kiderül, hogy nem Xaden az.
Rhiannont és engem a Második Szárny Láng Osztagának Második
Rajába raknak. Hamar beállunk a helyünkre, és felsorakozunk a
téren. A rajunkat Dain vezeti, aki továbbra sem néz rám. Rajta kívül
van egy másik, női vezetőnk is, továbbá négy lovas, akik másod-
vagy harmadévesnek tűnnek, és kilenc elsőéves. Az egyik lovasnak,
akinek két csillag virít az uniformisán, és rózsaszínű haja
félhosszúra van vágva, a felkelésereklyéje látszik az alkarján; a
minta a csuklójától egészen a könyökéig ér, ahol eltűnik az
uniformisa alatt, de mielőtt követném a tekintetemmel, inkább
elkapom a pillantásomat, nehogy észrevegyen.
Szép csendben kivárjuk, amíg a többi szárnyat is összehívják. A
nap teljes fényével ragyog a magasban, felhevítve a bőrruhámat és
égetve a bőrömet ott, ahol szabadon maradt. Mondtam neki, hogy ne
tartson abban a könyvtárban. Anya reggeli szavai még mindig
kísértenek, persze, ez nem olyasmi, amire fel lehetett volna
készülni. Ami a napsütést illeti, nekem csak két árnyalatom van:
vagy sápadt vagyok, vagy pedig leégtem.
Amikor elhangzik az újabb parancs, mindannyian az emelvény
felé fordulunk. Igyekszem a tekercset tartó lányon tartani a
tekintetem, de közben úgy forgatom a szemem, mintha bármelyik
pillanatban árulók ronthatnának ránk. A pulzusom megemelkedik.
Xaden hideg, számító pillantással méreget a Negyedik Szárny
éléről. Mintha csak azon töprengene, hogy milyen halálnem volna a
megfelelő a számomra.
Felszegem az állam, mire felvonja a szemöldökét, majd mond
valamit a Második Szárny vezetőjének, és az összes szárnyvezető
lázas diskurálásba kezd.
– Szerinted miről beszélnek? – kérdezi suttogva Rhiannon.
– Csendet! – szisszen fel Dain.
A gerincem megfeszül. Persze, aligha várhatom, hogy az én
Dainom legyen idekint, jelen körülmények között biztosan nem, de
még így is fájdalmasan érint a hangja.
A szárnyvezetők végül megfordulnak, hogy szembenézzenek
velünk. Xaden az ajka egyetlen rezdülésével eléri, hogy
kényelmetlenül érezzem magam.
– Dain Aetos, te és a rajod helyet cseréltek Aura Beinhavennel –
adja ki az utasítást Nyra.
Várjunk csak. Micsoda? Ki a fene az az Aura Beinhaven?
Dain bólint, majd felénk fordul.
– Kövessetek!
Ezzel elindul az alakzaton keresztül, mi pedig sietve a nyomába
eredünk. Elhaladunk egy másik raj mellett, és megérkezünk a… a…
Még a lélegzet is megfagy bennem.
A Negyedik Szárnyba tartunk. Xaden szárnyába.
Beletelik egy percbe, talán kettőbe is, mire megtaláljuk a
helyünket az új alakzatban. Emlékeztetem magam, hogy ne felejtsek
el levegőt venni. Xaden arrogáns és átkozottul csinos arcán utálatos
vigyor jelenik meg.
Ezek szerint ettől a pillanattól kezdve teljes mértékben az ő
kegyelmén múlik minden, elvégre az ő beosztottja vagyok. Bármikor
és bármiért, a legkisebb kihágásért is megbüntethet. Ha éppen úgy
tartja kedve, ki is találhatja, hogy miben vétkeztem.
Nyra Xadenre pillant, miközben végez az átírással. Xaden bólint,
majd előrelép, és végre megszakítja a szemkontaktust. Nehéz volna
tagadni, hogy ő nyert, legalábbis az alapján, hogy a szívem úgy
kalapál, mint egy versenylónak.
– Mostantól kadétok vagytok. – A hangját messzire viszi a szél az
udvaron; érezhetően erőteljesebb, mint a többieké. – Nézzetek csak
körbe! Azok, akik a rajotokhoz tartoznak, az egyetlenek, akik a
Kódex szabályai alapján nem ölhetnek meg titeket. De csak azért,
mert ők nem végezhetnek veletek, még nem lehettek biztosak
benne, hogy mások nem fognak így tenni. Szeretnétek egy sárkányt?
Rajta, próbáljátok meg kiérdemelni!
A többiek éljeneznek; én inkább csendben maradok.
A mai napon hatvanheten zuhantak a mélybe. Hatvanheten,
köztük Dylan, akiknek a szülei vagy maguk gyűjtik be a holttestüket,
vagy csak végignézik, ahogy egy egyszerű sírkő alá temetik őket.
Úgyhogy nem igazán tudom rávenni magam, hogy éljenezzek.
Xaden ismét megtalál magának, és a gyomrom megugrik, mielőtt
félrenézne.
– Gondolom, elég vagánynak érzitek magatokat, nem igaz,
elsőévesek?
Újabb éljenzés.
– A Mellvéd után máris legyőzhetetlennek gondoljátok
magatokat? – kiáltja. – Érinthetetlenek vagytok! Hamarosan az elit
soraiba emelkedtek! A kevesek, a kiválasztottak közé!
Újabb éljenzés, egyre hangosabban és hangosabban.
Nem. Ez nem csak az éljenzés hangja. Ez szárnyak csapkodása.
Szárnyaké, amelyek épp most szelídítik meg maguk körül a levegőt.
– Ó, istenek! – suttogja Rhiannon. – Milyen gyönyörűek.
Ekkor tanúivá leszünk a sárkányok felemelkedésének.
Az egész életemet sárkányok között töltöttem, de valójában
mindig csak távolról láthattam őket. Ami nem csoda, hiszen nem
túlságosan türelmesek azokkal szemben, akiket nem saját
akaratukból választottak ki maguknak. Ez a nyolc teremtmény most
viszont egyenesen felénk repül – mégpedig nyaktörő sebességgel.
Már éppen amikor azt hiszem, hogy elzúgnak a fejünk felett,
egyszer csak zuhanórepülésbe váltanak, a hatalmas, félig
fényáteresztő szárnyaikkal belecsapnak a levegőbe, majd megállnak;
az általuk keltett szél olyan erejű, hogy kis híján hátraesem, ahogy
leszállnak a külső, félköríves falon.
A mellüket borító pikkelyek hullámoznak, pengeéles karmaik
mindkét oldalt belemarnak a kőfalba. Most már értem, hogy miért
három méter vastagok ezek a falak. Ez nem akadály.
Az erődítmény fala egy átkozott kakasülő.
Öt éve élek itt, de még sosem láttam ehhez foghatót, hiszen
sosem nézhettem végig, hogy miként zajlik a Sorozás Napja.
Néhány kadét felsikolt. Mindenki sárkánylovas szeretne lenni,
legalábbis addig a pillanatig, amíg olyan tízméteres közelségbe nem
kerül egy ilyen bestiától.
Forró gőz éri az arcomat, ahogy a közvetlenül előttem terpeszkedő
tengerészkék példány kifújja a levegőt az orrlyukain keresztül. Izzó,
kék szarva egyetlen elegáns, gyilkos mozdulattal a magasba
emelkedik, az erőteljes karomban végződő szárny pedig még egy
pillanatra felragyog, mielőtt behúzná az oldalához. A farkuk
legalább olyan végzetes, ebből a szögből mindenesetre nem látom,
és enélkül nem tudom megállapítani, hogy az előttem tornyosuló
példány milyen fajtába tartozik.
De bármelyik is legyen, mind egyaránt halálos.
– Már megint hívhatjuk a kőműveseket – mondja Dain, ahogy a
sárkányok karmai alatt egészben szakadnak ki az embernagyságú
darabok a falból, hogy aztán hatalmas robajjal az udvar kövezetére
hulljanak.
Három sárkányt látok a vörös különböző árnyalataiban, kettő zöld
– akárcsak Teine, Mira sárkánya –, az egyik barna, mint Anyáé, egy
további narancs, és itt van még előttem ez az irdatlan tengerkék
színű dög. Mindannyian egyaránt hatalmasra nőttek, és hosszú
árnyékokat vetnek a fellegvárra, miközben úgy pásztázzák végig az
előttük reszkető kadétokat, mintha máris meghoznák róluk a végső
ítéletüket.
Biztos vagyok benne, hogy ha nem volna szükségük ránk,
nyomorult emberekre ahhoz, hogy kifejlesszék a kötődés során
létrejövő pecsétképességeiket, és védőhálót szőjenek Navarre köré,
akkor itt helyben mindannyiunkat felfalnának. Mivel azonban meg
kell védeniük a Völgyet – a Basgiath mögött elterülő térséget,
amelyet a sárkányok az otthonuknak tekintenek – a könyörtelen
griffektől, mi pedig szívesebben maradnánk életben, így aztán létre
is jött a Kontinens legvalószínűtlenebb szövetsége.
A szívem már-már azzal fenyeget, hogy kiszakad a mellkasomból,
és nem tudom hibáztatni érte, mert a legszívesebben én magam is
menekülőre fognám. Már a gondolat is nevetséges, hogy meg
kellene ülnöm egy ilyen szörnyeteget.
Az egyik kadét kitör a Harmadik Szárnyból, és kiáltozva
megcélozza a mögöttünk lévő erődöt. Minden tekintet felé fordul,
ahogy a hatalmas kőkapu felé igyekszik. Innen nem tudom kivenni a
boltívbe vésett szavakat, de enélkül is pontosan tudom, hogy mi van
odaírva. Egy sárkány a lovasa nélkül tragédia. Egy lovas a sárkánya
nélkül halott.
Ha egyszer megtörténik a kapcsolódás, a lovasok nem élhetnek a
sárkányuk nélkül, a legtöbb sárkány azonban köszöni szépen,
továbbra is remekül el tud lenni nélkülünk.
Ez az oka, amiért ezek a teremtmények olyan alaposan megfontolják
a választásukat, nehogy aztán megaláztatásban részesüljenek, mert
esetleg túlságosan gyáva lovast szemeltek ki maguknak – nem
mintha egy sárkány bármikor elismerné, hogy hibázott.
A baloldalt álló vörös sárkány kitárja hatalmas pofáját, felvillantva
a fogait, amelyek egyenként akkorák, mint én magam. Az állkapcsa
oly könnyen szétroppanthatna, mint egy szőlőszemet. Tűz szökik ki
a nyelve fölött, majd zúdul előre egyetlen, halálos nyalábban a
menekülő kadét irányába.
A szerencsétlen még azelőtt egy kupac hamuvá válik, hogy
elérhetné az erőd kapuját.
Hatvannyolc halott.
Érzem az arcomon a forróságot. Ha bárki más futni készülne,
alighanem rá is ugyanez a sors vár, márpedig nem szeretném még
egyszer végignézni ezt a jelenetet. Körülöttem többen is sikoltozni
kezdenek. Összeszorítom a fogam, és igyekszem olyan néma
maradni, amennyire csak lehetséges.
Két további hőhullám zúg el mellettem, az egyik a bal, a másik a
jobb oldalamon.
Hetven.
A tengerkék sárkány mintha felém döntené a fejét, és egy
pillanatra olyan érzésem támad, mintha keresztüllátna rajtam, és a
gyomromban fészkelő félelemben, és a szívemet alattomosan
szorongató kétségekben gyönyörködne. Azon sem lepődnék meg, ha
még a térdemen lévő kötést is látná. Tudom, hogy hátrányból
indulok, elvégre túl alacsony vagyok ahhoz, hogy felkapaszkodjak a
lábán és megüljem, nem is beszélve arról, hogy egyébként is túl
törékeny vagyok a sárkánylovagláshoz. Márpedig a sárkányok
mindig kiszagolják a gyengeséget.
Akkor sem fogok elfutni. Nem állnék most itt, ha minden
alkalommal sarkon fordultam volna, amikor valamilyen
lehetetlennek tűnő akadályba ütköztem. Nem ma fogok meghalni. A
szavak úgy visszhangoznak a fejemben, mint amikor nem sokkal
ezelőtt a kőhídon álltam.
Erőt veszek magamon, és kihúzom magam.
A sárkány pislog egyet, ami éppúgy lehet az elismerés jele, mint
az unalomé. Aztán ahogy felém fordult, most ugyanúgy el is fordítja
a fejét.
– Esetleg más is meggondolta magát? – kiáltja Xaden, miközben
ugyanazzal az alamuszi pillantással vizslatja a kadétok tömegét,
mint a mögötte álló tengerkék példány. – Nem? Nagyszerű. Jövő
nyárra nagyjából minden második halott lesz közületek. – Az
alakzat néma marad, leszámítva a bal oldalam felől felhangzó
csillapíthatatlan szipogást. – Aztán minden harmadik a következő
évben, és az azutániban. Itt senkit sem érdekel, hogy ki az apukátok
vagy az anyukátok. Még Tauri király második fia is otthagyta a fogát
a Cséplésnél. Úgyhogy hadd halljam még egyszer:
legyőzhetetlennek érzitek magatokat, mert bejutottatok a Lovasok
Kvadránsába? Érinthetetlenek vagytok? A legkiválóbbak?
Ezúttal sehonnan sem hallani örömujjongást.
Újabb forró légáram ér el, és a forróság ezúttal közvetlenül az
arcomba csapódik – minden izom megfeszül a testemben, ahogy
ösztönösen készülök a halált hozó tűzre. Csakhogy ezek nem
lángok… Csupán a gőz ér el ismét mindannyiunkat, ahogy a
sárkányok egyszerre lélegeztek ki a hatalmas orrlyukaikon,
hátrafújva Rhiannon tincseit.
Az előttem álló elsőéves bőrnadrágja gyanúsan sötétre vált; a folt
gyors ütemben terjed lefelé a lábán.
Azt akarják, hogy féljünk. És úgy tűnik, sikerrel jártak.
– Csak mert számukra nem vagytok érinthetetlenek, sem
különlegesek. – Xaden a tengerkék sárkány felé mutat, majd kissé
előrehajol, mintha csak egy titkot akarna megosztani velünk.
– Számukra csupán préda vagytok.
***
***
Violet,
Elég sokáig maradtam, hogy elolvassam a tekercseket ma reggel, és, hála az isteneknek,
nem szerepeltél rajtuk. Nem maradhatok tovább. Vissza kell térnem a szárnyamhoz, de
akkor sem engednék, hogy találkozzunk, ha tovább maradnék. Meg kellett vesztegetnem
az egyik írnokot, hogy becsempéssze ezt a jegyzetet az ágyadba. Remélem, tudod, milyen
büszkeséggel tölt el, hogy a nővéred lehetek. Ezt Brennan írta nekem azon a nyáron,
mielőtt beléptem a kvadránsba. Megmentett vele, és téged is megmenthet. Igyekeztem
hozzátenni a magamét is abból a bölcsességből, amire itt-ott szert tettem, de azért
nagyrészt az ő szavait találod benne. Ő is biztosan azt akarná, hogy a tiéd legyen. Ő is azt
akarná, hogy élj.
Szeretettel,
Mira
Mira,
Sorrengail vagy, úgyhogy túl fogsz élni. Talán nem olyan
eredményesen, mint én, de azért előbb-utóbb mind
felnövünk a velünk szemben támasztott elvárásokhoz,
nem igaz? Viccet félretéve, itt megtalálsz mindent, amit
tanultam. Őrizd meg ezt a könyvet, vigyázz rá, és tartsd
titokban. Élned kell, mert Violet is figyel. Nem hagyhatod,
hogy bukni lásson.
Brennan
***
***
***
***
***
***
***
Xaden.
Most először fordul elő, hogy a felbukkanása reménnyel tölt el.
Hiszen nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Lehet, hogy gyűlöl,
de mégiscsak szárnyvezető, és nem nézheti végig ölbe tett kézzel,
hogy ezek a brigantik végeznek egy sárkánnyal.
Ugyanakkor talán senki nincs a kvadránsban, aki nálam jobban
ismerné a szabályokat.
Nincs választása. Epe gyűlik a torkomba, ahogy eszembe jut,
bármit is akar Xaden – és persze sosem lehetek biztos felőle, hogy
mit akar –, az most nem számít. Csak megfigyelőként lehet jelen, és
nem avatkozhat közbe.
Ezek szerint kivételes közönséget kaptam a halálomhoz.
Nagyszerű. Ennyit a reményről.
– És ha nem akarjuk végiggondolni, hogy mire készülünk? –
kiáltja vissza Jack.
Xaden rám pillant, és megesküdnék, hogy egy pillanatra
megfeszül az állkapcsa.
A remény csalóka, veszedelmes dolog. Elveszi tőled a koncentrálás
képességét, és a lehetőségek felé terel, ahelyett, hogy arra
összpontosítanál, ami körülvesz.
– Semmit sem tehetsz, igaz? Szárnyvezető! – kiáltja Jack.
Ezek szerint ő is egész jól ismeri a szabályokat.
– Nem is miattam kellene aggódnod – feleli Xaden, mire Sgaeyl
előredönti a fejét, és fenyegetően végigméri a társaságot.
– Tényleg ezt akarjátok? – kérdezem Tynantől. – Rátámadtok egy
rajtársatokra?
– A rajok ma semmit sem jelentenek – feleli, és fenyegető
mosolyra húzódik a szája.
– Ha jól értem, ezek szerint tényleg nem tudsz repülni?
– kérdezem hátrapillantva, mire az aranysárkány felmordul.
– Remek. Nos, azért igazán hálás volnék érte, ha tudnál fedezni
azokkal a karmokkal.
Újabb két mordulás, én pedig lepillantok a karmaira…
Vagy talán pontosabb lenne mancsokat mondanom.
– Még karmaid sincsenek?
Éppen akkor fordulok vissza a három figura felé, amikor Jack egy
csatakiáltás kíséretében megindul felém. Ezúttal nem tétovázom.
Áthajítom a tőrt a kettőnk közti, rohamosan csökkenő távolságon, és
eltalálom a kardforgató vállát. A fegyver kiesik a kezéből, ő pedig
térdre hull, és felüvölt a fájdalomtól.
Eddig egész jó.
Csakhogy Oren és Tynan ugyanúgy rám rontanak, és már
majdnem oda is érnek hozzám. A második fegyverrel Tynant veszem
célba, és sikerül combon találnom, ez azonban nem állítja meg.
Oren a nyakam felé sújt, de sikerül elhajolnom, majd előrántok
egy újabb tőrt, és a bordái felé vágok, ahogyan a kihívás során is
tettem. A sérült bokámmal aligha fogom tudni megrúgni, sőt még
rendesen ütni sem vagyok képes, úgyhogy csak a pengéimben
bízhatok.
Gyorsan összeszedi magát, megpördül, majd végighasít a
kardjával a hasam magasságában, és minden bizonnyal ki is
zsigerelne, ha nem viselném Mira páncélját, így azonban
a fegyvere lepattan a sárkánypikkelyekről.
– Mi az ördög? – kérdezi Oren.
– Tönkretette a vállamat! – hörög Jack, majd feltápászkodik, és
ezzel magára vonja a többiek figyelmét. – Nem tudom mozgatni! –
Megtapogatja a sebet, én pedig elmosolyodom.
– Ez a jó abban, ha valakinek gyengék az ízületei – mondom, és
előhúzok egy újabb tőrt. – Legalább tudod, hol kell támadni.
– Öljétek meg! – utasítja a társait Jack még mindig a vállát
szorongatva, miközben ő maga hátrál néhány lépést. Ezután
megfordul, futni kezd az ellenkező irányba, és másodperceken belül
eltűnik a fák között.
Gyáva féreg.
Tynan felém szúr a kardjával, én pedig kitérek előle, és egy
szívdobbanásnyi időre nem is látok a lángolóan fehér fájdalomtól.
Aztán sikerül támadásba lendülnöm, és belevágom a tőrt az
oldalába, majd újra megpördülök, és állba könyökölöm Orent, amitől
az egész koponyája alaposan összerázkódik.
– Rohadt kurva! – kiáltja Tynan a vérző oldalához szorítva a
kezét.
– Milyen eredeti sértés – felelem, majd kihasználom, hogy Oren
összezavarodott, és felhasítom a csípőjét.
A húzásért én is nagy árat fizetek, és felsikoltok a fájdalomtól,
ahogy Tynan kardja a csont vonalával párhuzamosan belevág a jobb
karomba. A páncél ezúttal is megóv attól, hogy elhatoljon a
bordámig, de így is tudom, hogy holnap elég csúnya sérülést kell
majd ellátnom, ha túlélem ezt a napot. A vér feltartóztathatatlanul
ömlik a sebből, miközben megpróbálok hátrébb húzódni.
– Mögötted! – kiáltja Xaden.
Megfordulok, és látom, hogy Oren a magasba lendíti a kardját,
készen állva rá, hogy elválassza a fejemet a törzsemtől, ám az
aranysárkány ekkor kitátja a száját, és Oren tekintetébe úgy költözik
a rettegés, mintha csak ebben a pillanatban döbbent volna rá, hogy a
teremtménynek fogai is vannak.
Oldalra lépek, és a tőröm nyelével tiszta erőből a koponyájára
sújtok.
Oren eszméletét vesztve összerogy, én pedig máris visszafordulok
Tynanhez, aki előretartja a vértől csöpögő kardját.
– Nem avatkozhatsz közbe! – kiáltja Xadennek, de inkább nem
veszem le róla a tekintetemet, és nem nézem meg magamnak, hogy
miként reagál a szavaira a szárnyvezetőnk.
– Beszélni azért csak szabad, vagy nem? – feleli Xaden.
Nyilvánvalóan az én pártomat fogja, ami rettenetesen zavarba
hoz, hiszen mindennél biztosabb vagyok benne, hogy holtan akar
látni. Persze, az is lehet, hogy nem az én életemet akarja megóvni,
hanem a sárkányét.
Megkockáztatok egy rövid pillantást oldalra. Való igaz, Sgaeyl elég
bosszúsnak látszik. A feje kígyószerűen tekereg ide-oda – a
sárkányoknál ez egyértelműen az ingerültség jele –, összeszűkült,
aranyszínű szeme pedig Tynanre mered, aki most úgy köröz
körülöttem, mintha a küzdőtéren volnánk. Mindenesetre továbbra
sem hagyom, hogy megközelítse a kis aranysárkányt.
– Eltalálták a karod, Sorrengail – sziszegi Tynan sápadtan,
verejtékezve.
– Hozzászoktam a fájdalomhoz, seggfej. Ezt vajon te is
elmondhatod magadról? – A magasba emelem a jobbomban tartott
kést, hogy bizonyítsam, attól még harcképes vagyok, mert vér
csorog a karomból, majd onnan végig a penge hegyéig. Aztán az
oldalára pillantok. – Pontosan tudom, hogy hol vágtalak meg. Ha
nem látsz hamarosan egy gyógyítót, belehalsz a belső vérzésbe.
Düh torzítja el a vonásait, majd felkészül, hogy lesújtson.
Megpróbálom belévágni a tőrömet, de a vér miatt kicsúszik a
kezemből, és jó pár méterrel tőlem ér földet a fűben.
Most már a bátorság sem lesz elég, hogy megmentsen. Megsérült
a karom. Megsérült a lábam. De legalább meg tudtam futamítani Jack
Barlowe-t, mielőtt meghalok.
Ez nem is olyan rossz utolsó gondolatnak.
Éppen amikor Tynan már két kézzel ráfogna a kardjára, hogy
bevigye a halálos csapást, a jobbomon mozgásra leszek figyelmes.
Xaden az. Bármit is írnak elő a szabályok, most előrelép, mintha
meg akarná állítani Tynant.
Alig van időm azon töprengeni, hogy Xaden bármikor, bármilyen
okból is meg akarna menteni engem, amikor egyszer csak egy
széllökés talál el hátulról, amitől előrezuhanok a tönkrement
bokámra, és széttárt karral próbálom visszanyerni az
egyensúlyomat.
Tynan szája elnyílik a meglepetéstől, hátrálni kezd, és a fejét úgy
dönti hátra, hogy szinte már félkörívet zár be a törzsével. És ahogy
hátrálni próbál, egy árnyék borul fölénk.
Levegőért kapkodva hátrapillantok a vállam fölött, hogy lássam,
mi okozza Tynan megfutamodását – és a szívem akkorát dobban,
mintha ki akarna szökni a helyéről.
Az aranysárkány most egy óriási, sebhelyes fekete szárny alá
húzódott be – a lovas nélküli fekete sárkány az, amit Kaori
professzor megmutatott nekünk az órán. Ez a legnagyobb példány,
amit valaha láttam; még a bokájáig sem érnék fel.
Morajlás készülődik a mellkasában, és ahogy lejjebb engedi
irdatlan fejét, megreszket alatta a talaj. Félelem terjed szét a
tagjaimban, ahogy forró lehelete keresztülszáguld felettem.
– Állj félre, Ezüsthajú! – szólal meg egy mély, egyértelműen
férfihang.
Pislogok. Várjunk csak! Micsoda? Lehetséges, hogy tényleg
hozzám beszélt?
– Így igaz. Állj félre! – Nem úgy tűnik, mint akivel érdemes
vitatkozni, úgyhogy engedelmeskedem, és bicegve, de félreállok az
útból. A művelet közben majdnem orra bukom az eszméletét
vesztett Orenben, miközben Tynan sikoltozva futni kezd, hátha még
el tudja érni a fákat.
A fekete sárkány szeme összeszűkül, ahogy kinyitja a száját, és a
következő pillanatban tűzcsóva vágtat keresztül a tisztáson,
felperzselve mindent, ami az útjába kerül… Beleértve Tynant.
Lángok táncolnak a tűz megfeketedett útjában, én pedig lassan
megfordulok, hogy szembenézzek a sárkánnyal, és azon tanakodom,
vajon én leszek-e a következő.
Óriási, aranyszínű szemmel méreget, de egyelőre állom
a sarat, és felszegem az állam.
– Végezz a lábad előtt lévő ellenséggel.
Felszalad a szemöldököm. A sárkány anélkül beszél, hogy
megmozdult volna a szája. Megszólított, de… Nem mozdult meg.
Hát persze – azért, mert a fejemben van.
– Nem ölhetek meg egy harcképtelen embert. – Megcsóválom a
fejem, magam sem tudom, hogy tiltakozásképpen, vagy egyszerűen
csak azért, mert összezavartak a történtek.
– Fordított helyzetben ő nem habozna így tenni.
Lepillantok Orenre, aki még mindig mozdulatlanul fekszik
mellettem a fűben. Ezzel nehéz volna vitatkozni.
– Ez őt jellemzi, nem pedig engem.
A sárkány ezúttal válasz helyett beéri egy pislogással, és nem
tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e rám nézve.
A szemem sarkában kék villanásra leszek figyelmes, ahogy Xaden
és Sgaeyl a magasba emelkedik, magamra hagyva a tisztáson a
kisebb aranyszínű és a hatalmas fekete sárkánnyal. Úgy tűnik, Xaden
aggodalma az életemért csak átmeneti volt.
A sárkány hatalmas orrlukai kitágulnak.
– Vérzel. Lásd el a sebed.
A karom.
– Nem olyan könnyű, ha beléd vágtak egy karddal…
– Ismét megrázom a fejem. Tényleg egy sárkánnyal akarok
vitatkozni? Ez az egész rohadtul szürreális. – Tudod mit? Mégis jó
ötlet. – Valahogy levagdosom magamról az ingujjam maradékát, és a
sebre tekerem, a fogammal tartva a szövet egyik végét, és közben
óvatosan rászorítom, amíg el nem állítom a vérzést. – Tessék. Így
megfelel?
– Megteszi. – Közelebb hajol hozzám. – A kezed is be van kötve.
Gyakran vérzel?
– Igyekszem minél ritkábban.
Felhorkan.
– Indulás, Violet Sorrengail. – Ezzel felemeli a fejét, és az
aranysárkány is kikukucskál a szárnya alól.
– Honnan tudod a nevem?
– Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy milyen sokat beszélnek
az emberek. – Felsóhajt, és a leheletétől megremegnek a fák levelei.
– Szállj fel a hátamra.
Ez lehetséges? Engem választott?
– Szálljak fel a hátadra? – Úgy ismétlem meg a szavait, mint egy
istenverte papagáj. – Tudod, hogy mekkora vagy? – Legalábbis egy
létrára lenne szükségem, hogy felkapaszkodjak rá.
Olyan pillantással méreget, amit már ingerültnek is nevezhetnék.
– Százévesen a sárkányok általában már tisztában vannak vele,
hogy mekkorára nőttek. Most pedig szállj fel.
Az aranysárkány előbújik a nagyobb társa szárnya alól. Hozzá
képest akár parányinak is mondhatnám, és a fogait leszámítva
teljesen ártalmatlannak tűnik, akár egy játékos kedvű kölyökkutya.
– Nem hagyhatom csak úgy itt – mondom. – Mi van, ha Oren
felébred, vagy Jack visszatér?
A fekete sárkány ismét felhorkan.
Az aranyszínű lehajol, megfeszíti a lábait, majd kilő az ég felé. A
szárnyán megcsillan a napfény, ahogy elsuhan a fák lombjai felett.
Ezek szerint mégiscsak tud repülni. Nem bántam volna, ha ez
húsz perccel korábban kiderül.
– Szállj fel! – A fekete sárkány felmordul, amitől ismét mozgásba
jönnek a tisztás szélén álló fák levelei.
– Te nem akarhatsz engem – tiltakozom. – Hiszen én…
– Nem mondom még egyszer.
Rendben. Megértettem.
A félelem újult erővel szorítja össze a torkomat, mindenesetre
odabicegek a lábához. Ez nem olyan, mint fára mászni. Nincsenek
kapaszkodók, nincs könnyű útvonal, csak kőkemény pikkelyek,
amelyeken aligha tudom megvetni a lábamat. A bokám és a karom
állapota sem segít a mutatványban. Hogy a pokolba fogok feljutni
rá? Felemelem a bal karomat, és beszívom a levegőt, majd
ráhelyezem a kezem az elülső lábára.
A pikkelyek nagyobbak és vaskosabbak a tenyeremnél, és
meglepően melegnek érződnek. Kifinomult mintázat szerint
illeszkednek egymáshoz, emiatt viszont nincs köztük hézag, ahol
megkapaszkodhatnék.
– Lovas vagy, nem igaz?
– Azt hiszem, ebben a pillanatban ez nem olyan egyértelmű. – A
szívem kalapálni kezd. Vajon elevenen megfőz, amiért ilyen lassú
vagyok?
Újabb mély, ingerült morgást hallat, majd a frászt hozza rám
azzal, hogy egyszer csak előrehajol – de csak azért, hogy az elülső
lábából afféle rámpát teremtsen a számomra. A sárkányok senki
előtt nem hajtanak térdet, és tessék, ez a fekete most meghajol
előttem, csak hogy könnyebben felkapaszkodhassak a hátára. Még
így is elég meredek, de azért már nem tűnik lehetetlennek.
Ezúttal nem habozok, és négykézláb mászni kezdek felfelé,
ügyelve rá, hogy minél kevesebb súly nehezedjen a sérült bokámra,
mindenesetre a karom miatt így is alig kapok levegőt, mire elérem a
vállát, és onnan átkecmergek a hátára, óvatosan kikerülve a
nyakából előtörő éles tüskéket.
Szentséges ég. Egy sárkány hátán vagyok.
– Ülj le.
Meglátom az ülést – egy sima, pikkelyes dudort a szárnyai előtt –,
és elhelyezkedem, úgy hajlítva be a térdemet, ahogy Kaori
professzor tanította. Aztán azon a környéken, ahol a nyak találkozik
a vállakkal, rámarkolok a pikkelyek vaskos, kápáknak nevezett
peremére. Minden ízében nagyobb, mint bármelyik modell, amelyen
gyakorolni volt lehetőségem.
A testemet egyébként sem a sárkánylovaglásra találták ki, és főleg
nem egy akkorára, mint ez a példány. Ki van zárva, hogy meg tudok
maradni az ülésben. Valószínűleg életem első és utolsó repülésének
nézek elébe.
– A nevem Tairneanach, Murtcuideam és Fiaclanfuil fia.
A bölcs Dubhmadinn-vérvonal leszármazottja vagyok. – Ezzel
felágaskodik, és máris szemmagasságba kerülök a tisztás körüli fák
lombkoronáival, mire önkéntelenül is erősebben rászorítok az ülésre
a combommal. – De nem feltételezem, hogy erre emlékeznél, mire
elérjük a mezőt, úgyhogy egyelőre a Tairn is megteszi.
Beszívom a levegőt, és sajnos hamar kiderül, hogy igaza van, és
valóban nincs időm megjegyezni a nevét és a származásának
részleteit, ugyanis a következő pillanatban egy kissé meghajol, majd
kilő a magasba.
Nagyjából olyan élmény lehet, amit egy katapultból kilőtt szikla
érezhet – és nekem minden erőmre szükségem van, hogy
megkapaszkodjak ebben a bizonyos sziklában.
– Szentséges ég! – A talaj rohamtempóban távolodik tőlünk,
miközben Tairn roppant szárnycsapásokkal hajtja uralma alá a
levegőt, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedünk.
A testem kezd elemelkedni az üléstől, úgyhogy próbálok még
erősebben kapaszkodni, de a szél és a dőlésszög túl soknak bizonyul,
és pillanatokon belül elveszítem a fogást.
És aztán megcsúszom.
– Nem! – Kétségbeesve keresek másik kapaszkodót, ahogy egyre
hátrébb csúszom a hátán, el a szárnyai mellett, szélsebesen
közeledve a buzogányfarkhoz. – Nem, nem, nem!
Ekkor balra fordul, és ha még abban reménykedtem, hogy újra
meg tudok benne kapaszkodni, immár ez is lehetetlennek tűnik.
Szabadesésben hullok a föld felé.
***
***
***
***
***
A november hátralévő része anélkül telik el, hogy még egyszer bárki
említené a Sumertonban történteket, és mire a süvöltő szelek
decemberben meghozzák az első havat, már nem is reménykedem
benne, hogy a vezetőség további információkat oszt meg velünk az
esettel kapcsolatban. Nem mintha Liam vagy én közvetlenül is
rákérdezhetnénk a dologra a professzorainknál anélkül, hogy bajba
sodornánk magunkat, amiért minden jel szerint titkosított
dokumentumba pillantottunk bele – még úgy is, ha a titkosítást
elmulasztották feltüntetni.
Azon tanakodom, hogy ezen kívül még mi minden nem kerül
nyilvánosságra a Harci Eligazításon, de inkább megtartom
magamnak a gondolataimat. Ezen kívül még az is aggaszt, hogy az
évfolyamom háromnegyedével ellentétben továbbra sem kezdtem
meg az átcsatornázást – még egy ok, hogy több időt töltsek egyedül.
– Nem egészen – dörmögi Tairn.
– Nem vagyok rád kíváncsi, főleg azután nem, hogy ma kis híján
hozzácsaptál a hegyoldalhoz. – A gyomrom már attól is fordul egyet,
ha arra gondolok, hogy milyen mélyre hagyott zuhanni ma reggel.
Az egyik elsőéves a Harmadik Szárnyból már nem bizonyult ilyen
szerencsésnek. Egy új manőver gyakorlása során elvesztette a
fogását, és ma reggel már a haláltekercsen találkozhattunk újra a
nevével.
Rhiannon felém suhint a hosszú botjával, én pedig hátrahajolok,
éppen csak elkerülve a csapást. Meglepetésemre sikerül megőriznem
az egyensúlyomat a páston.
– Legközelebb esetleg próbálj meg nem leesni.
– Kezdjük meg az átcsatornázást, és talán képes leszek rá –
felelem.
– Elég szétszórtnak tűnsz ma este – jegyzi meg Rhiannon.
Türelmesen megvárja, amíg visszanyerem az egyensúlyomat – a
kihívások során egyetlen ellenfelemtől sem számíthatok ilyen
előzékenységre. A tekintete a pást mellett ücsörgő Liamre téved, aki
egy újabb sárkányfigurát farigcsál, majd visszatér hozzám, és a
pillantása azt üzeni, hogy ma este még folytatni fogjuk ezt a
beszélgetést, ha végre megszabadulok a testőrömtől. – Viszont
gyorsabb vagy, mint régen. Bármit is művel veled Imogen, úgy
látom, megtette a hatását.
– Még nem állsz készen a csatornázásra, Ezüsthajú.
– Ez egy percig sem volt kétséges – kiált át Imogen a szomszédos
pástról, ahol éppen játszi könnyedséggel fojtófogásba szorítja
Ridocot, várva, hogy elájuljon.
Tőlem balra Sawyer és Quinn köröznek egymás körül, készülve az
újabb összecsapásra, Rhiannon mögött pedig Emery és Heaton
minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy felkészítsék a Cséplés után
hozzánk került elsőéveseket. Mindez Dain vigyázó tekintete előtt
történik; kínosan ügyel rá, hogy mindenhova nézzen, csak éppen
rám ne.
A legutóbbi utasításai értelmében a kedd estéket a pusztakezes
harc gyakorlásával töltjük, minthogy a tanulás, a repülőleckék,
illetve újabban a varázserőnk megfelelő betanulása mellett nincs
időnk többre. A távolabbi pástok némelyikén további lovasok
gyakorlatoznak – köztük Jack Barlowe is.
Ezért utasította vissza Liam Ridocot, amikor az utóbbi felkérte egy
kis küzdelemre.
– Túlságosan kesztyűs kézzel bánsz velem – közlöm Rhiannonnal.
Verejték csordul végig a hátamon, nyirkossá téve a szorosra fűzött
tunikámat. Ma este csak ezt viselem, míg a sárkánypikkelyes
páncélom Liam mellett pihen a padon.
Nem mintha Ridocnak túlságosan sok további gyakorlásra volna
szüksége. Már mindenkit legyőzött Dainon kívül, és hajlok rá, hogy
ő is csak amiatt úszta meg, mert Dain nem hajlandó kiállni egy
fiatalabb lovas ellen.
– Már egy órája gyakorlunk. – Rhiannon suhint egyet a botjával a
levegőben. – Elfáradtál, és nem akarok sérülést okozni neked.
– A kihívások a napforduló után újrakezdődnek – emlékeztetem. –
Azzal nem segítesz, ha visszafogod magad.
– Mond valamit – jegyzi meg egy mély hang a hátam mögül.
A látóterem peremén Liam feláll, én pedig alig hallhatóan
szitkozódom egyet.
– Tisztában vagyok vele – szólok vissza a vállam fölött, miközben
Xaden odajön a pástunkhoz, a nyomában a rendszeresen őt
kísérgető Garrickkel. Bármennyire is szeretném, lehetetlen
levennem róla a tekintetemet. Istenek, mibe keveredtem? – Ne
zavarj, hacsak nincs valami használható tanácsod.
– Légy gyorsabb. Akkor kisebb az esélye, hogy meghalsz. Ezt elég
használhatónak találod? – szól vissza, majd támadóállásba
helyezkedik a terem közepe felé eső páston.
Rhiannon tekintete felizzik, Liam pedig megcsóválja a fejét.
– Tessék?
– Kicsit túlzás, ahogy beszélsz vele – motyogja Rhiannon.
– És akkor mi van? Meg fog ölni? – Támadásba lendülök, és
megcélzom a botommal a lábát.
Egy ugrással elkerüli az ütésemet, majd megpördül, és hatalmas
csattanás kíséretében összeütköznek a botjaink.
– Jó eséllyel egymást fogjátok megölni – szólal meg Liam, aki
időközben ismét helyet foglalt. – Kíváncsi vagyok, hogyan fogtok
muzsikálni a képzés után.
A képzés után.
– Már a jövő hetet sem látom magam előtt, nem hogy a képzés
végét. – Úgy főleg nem, hogy maradtak még súlyos kérdések,
amelyek feltevésére egyelőre nem állok készen.
– Nézd, tudom, hogy… ideges vagy, amiért Tairn még nem kezdte
meg az átcsatornázást – mondja Rhiannon, és újra körözni kezd. –
Csupán annyit mondok, hogy jóval biztonságosabb velem
gyakorolnod ezen a páston, mintha az óriásira nőtt, árnyforgató
szárnyvezetőd ellen fordítod a haragodat.
– Egy szemernyit sem akarok a haragomból ellened fordítani. A
barátom vagy. – Hanyag mozdulattal Xaden irányába mutatok. – Ő
az, aki testőrt adott mellém, mert meg van győződve róla, hogy
kockázatot jelentek a számára.
De vajon segít nekem? – Előrecsapok a bottal, Rhiannon pedig védi
a támadást. – Nem! Edz velem? – Újabb támadás, és a botjaink ismét
egymásnak csattannak. – Nem! Abban persze remekel, hogy
felbukkanjon, amikor majdnem meghalok, és elpusztítsa a rám
leselkedő veszélyeket, de a hasznossága ebben ki is merül. – Az is
biztos, hogy velem ellentétben nincs problémája azzal, hogy ne
bámuljon folyamatosan, ha a közelben tartózkodom.
– Úgy látom, jó sok indulat van benned – jegyzi meg Rhiannon,
majd könnyedén kitér az újabb ütés elől.
– Benned is volna indulat, ha valaki elvenné tőled a
szabadságodat. Ha minden reggel és minden este Liam strázsálna az
ajtód előtt, bármennyire is remek srác. – Ezúttal rajtam a sor, hogy
védekezzek.
– Kösz – mondja Liam.
– Hát igen – ért egyet Rhiannon. – Valóban nehezen viselném. És
együtt érzek veled. Most pedig kezdjünk valamit ezzel az indulattal.
– Rhiannon újabb rohamra indul, és csak azért sikerül ellenállnom,
mert pontosan azt teszi, amit a szemére hánytam: túlságosan
finoman bánik velem.
Aztán elkövetem azt a hibát, hogy hátrapillantok a vállam fölött a
terem közepére.
Szentséges. Füstölgő. Egek.
Xaden és Garrick megszabadultak a felsőiktől, és úgy küzdenek,
mintha az életük múlna rajta. Ütések és rúgások váltják egymást,
ahogy mindkettőjükön pattanásig feszülnek az izmok. Még sosem
láttam kadétokat ilyen sebességgel küzdeni. Gyönyörű, lenyűgöző
tánc, halálos koreográfia, és minden alkalommal eláll a lélegzetem,
amikor Garrick támadásra indul, és Xaden hárít.
Az elmúlt hónapokban már számtalan lovast volt alkalmam
megnézni félmeztelenül, úgyhogy ebben önmagában nincs
újdonság. Mostanra tökéletesen immunissá kellett volna válnom a
férfitestekre, csakhogy még egyszer sem láttam őt.
Xaden testének minden kis porcikája mintha önálló fegyver volna
– éles, kidolgozott vonalak, duzzadó, csillapíthatatlan erő. A
felkelésereklyéje folyamatosan ugrándozik a felsőtestén, kiválva
bőre bronzszínű hátteréből, kihangsúlyozva minden egyes ütést. És
a hasa… Komolyan, hány izom van egyáltalán az emberi testnek
ezen a tájékán? Az övé mindenesetre olyan átkozottul kidolgozott,
hogy alighanem minden kis izmocskát külön össze tudnék számolni
rajta, ha éppen a többi része nem vonná el a figyelmemet. És ha ez
nem volna elég, ő rendelkezik a legnagyobb sárkányereklyével,
amihez eddig szerencsém volt. Az enyém a lapockáim között terül
el, Sgaeyl jele azonban Xaden egész hátát beteríti.
Ráadásul pontosan tudom, milyen érzés ezt a testet magam fölött
tudni. Pontosan tudom, hogy mennyi erő…
Éles fájdalom hasít a csípőmbe, és szakít ki a révületből.
– Megérdemelted – korhol Tairn.
– Figyelj oda! – kiáltja Rhiannon, majd visszarántja a botját. – Ha
akarom, akkor… Ó! – Nyilvánvalóan ő is észrevette, amit én, mint
ahogyan a lányok mindegyike – és néhány fiú is – vidáman
gyönyörködik a látványban.
Miért is ne tennék, ha egyszer ennyire káprázatosan néznek ki, és
ilyen lenyűgözően küzdenek?
Garrick szélesebb Xadennél, és talán még nála is izmosabb, a rajta
lévő ereklye viszont csak a válláig tart – még így is ez a második
legnagyobb, amit eddig láttam, Xadené azonban egészen az álláig
húzódik.
– Azt hiszem… – szuszogja Rhiannon.
– Hát igen – mondom egyetértően.
– Ne tárgyiasítsátok a szárnyvezetőnket – jegyzi meg Liam.
– Szerinted ezt tesszük? – kérdezi Rhiannon, és továbbra sem
veszi le a tekintetét a párosról.
Összefut a nyál a számban, ahogy még egyszer végigmérem az
izmos hátát és a remekül kidolgozott fenekét.
– Nos, szerintem igen – mondom.
Liam felhorkan.
– Az is lehet, hogy csak néhány fogást akarunk ellesni.
– Igen, az is lehet.
Engem azonban egyáltalán nem csak a fogások érdekelnek. Én
szégyentelenül azon morfondírozok, hogy milyen volna a bőre
tapintása az ujjaim alatt, és miként reagálna a testem, ha minden
rezdülésével csak rám figyelne. Forróság száguld végig az ereimben,
és kezdi csípni az orcámat.
Ismétlődő, csattanó zaj hívja magára a figyelmemet jobb felől;
Ridoc minden maradék erejével ütögeti a földet, ezzel jelezve, hogy
megadja magát. Imogen elengedi, és hagyja, hogy rendezze a
légzését, majd a következő pillanatban kellemetlen, tökéletesen
értelmetlen, cserébe viszont annál borzasztóbb és szörnyűségesebb
féltékenység hasít a mellkasomba, amikor látom, hogy Imogen is
milyen leplezetlen vágyakozással figyeli Xadent és Garricket.
– Ha ilyen könnyen ki lehet zökkenteni titeket, akkor cseszhetjük
a Rajháborút – szólal meg Dain. – Talán jobb, ha máris elbúcsúztok
a frontvonaltól.
Erre aztán mindannyian összekapjuk magunkat. Megcsóválom a
fejemet, mintha pusztán ez elegendő volna, hogy megfeledkezzem
az iménti, Xadennel kapcsolatos gondolataimról, amelyek… Nos, ha
őszinte akarok lenni, elég nevetségesek. Hiszen csak azért tolerálja
a létezésemet, mert a sárkányaink egy párt alkotnak, ehhez képest
én itt nyáladzom a félmeztelen teste láttán.
Azért valljuk be, hogy elég vonzó az a félmeztelen test.
– Munkára! Még van fél óránk – utasít Dain, és úgy érzem, mintha
közvetlenül hozzám beszélne; ha így van, akkor ez az első alkalom,
hogy megszólít Amber halála óta.
– Magának köszönheti a sorsát, amiért megszegte a Kódex
törvényeit – szólal meg Tairn a tudatomban.
És valóban, amikor felé pillantok, látom, hogy Dain összeszűkült
szemmel méreget; persze lehet, hogy tévesen olvasok az
arckifejezéséből. Mégsem lehet, hogy az árulás szorítsa így össze az
ajkait.
– Kezdhetjük? – kérdezi Rhiannon, és felemeli a botját.
– Persze. – Elvégzek egy vállkörzést, majd folytatjuk a
gyakorlatozást. Igyekszem minden mozdulatára reagálni, azokra a
mintákra hagyatkozva, amelyeket ő tanított nekem, a következő
támadása azonban így is váratlanul ér.
– Elég a védekezésből, inkább indulj rohamra! – utasít Tairn, és
ahogy a hangjából kicsendülő düh az én belsőmet is átjárja, egyszer
csak kiszalad a lábam alól a talaj.
Rhiannon alacsonyan söpör a botjával, elkaszálja a lábamat, én
pedig háttal nekizuhanok a matracnak, és mintha minden levegő
kiveszne belőlem.
Próbálok lélegezni, de lehetetlen.
– Francba! Sajnálom, Violet. – Rhiannon térdre esik mellettem. –
Csak nyugodj meg! Mindjárt jobb lesz.
– És Tairn ezt a lovast választotta – mondja Jack az egyik
rajtársának, miközben gonoszul vigyorog a pást szélén. – Már
kezdem azt hinni, hogy talán rosszul választott, és tekintve, hogy
egyelőre semmilyen képességet nem tudtál felmutatni, azt
gyanítom, hogy benned is kételyek ébredtek, nem igaz, Sorrengail?
Nem az volna logikus, hogy két sárkánnyal kétszer olyan
hatékonyan tudd átcsatornázni az erejüket?
Andarnával nem így működik a dolog, ezt azonban egyikük sem
tudhatja.
Liam beáll közém és Jack közé, és közben én is kezdek valamelyest
magamhoz térni.
– Csak nyugi, Mairi! Nem fogok rárontani a kis védencedre. Miért
is tenném, amikor néhány héten belül ki is hívhatom, és aztán a
végén még véletlenül kitörik a csenevész kis nyaka az egész
kvadráns előtt? – Jack színtiszta élvezettel figyeli, ahogy még
mindig küzdenem kell a levegőért. – Azt azért elárulhatnád, nem
fárasztó a dajkát játszani? – Az Első Szárnyhoz tartozó barátja
átnyújt neki valamit – talán egy gerezd narancsot –, Jack azonban
eltolja magától. – Hagyjál ezzel a szarral, különben a gyengélkedőn
fogod végezni!
– Tűnj a francba, Barlowe – figyelmezteti Liam tőrrel a kezében.
Végre sikerül elvégeznem egy rendes belégzést, majd még egyet,
ahogy Jack tekintete valaki másra vándorol, aki mögöttem áll. Az
ábrázatán kiütköző félelemből és irigységből tudom, hogy csak
Xaden lehet az.
– Csak miattad van még életben – veti oda, de bárhogyan is
keménykedik, nem tudná tagadni, hogy kiszaladt a vér az arcából.
– Nem én vágtam tőrt a válladba a Cséplés során.
Nagy nehezen feltápászkodom, és kézbe veszem a botomat.
– Akár most is lerendezhetjük – mondja Jack, ahogy ellép Liam
mellett, és a szemembe néz. – Persze, csak ha már te is unod, hogy
nagy és erős fiúk mögé rejtőzz.
A gyomrom fordul egyet, mivel tudom, hogy igaza van. Az
egyedüli ok, amiért nem fogadom el a kihívását az, hogy nem vagyok
biztos a győzelmemben, ugyanakkor az egyedüli ok, amiért nem ront
rám most azonnal az, hogy Liam és Xaden is itt vannak. Ha most
megtámadom Jacket, akkor megölik. Garrick fenyegető alakja bukkan
fel a bal oldalamon, én pedig bosszankodva hozzábiggyesztem a
védelmezőim listájához. A fenébe, hiszen még Imogen is közelebb
lépett pár centivel, igaz, nem az én érdekemben.
Hanem Xadenében.
– Mindjárt gondoltam – mondja Jack, majd csókot fúj felém.
– Elfutottál – sziszegem, azt kívánva, bárcsak
előreszökkenhetnék, és itt helyben félholtra verhetném, de erőt
veszek magamon, és a helyemen maradok. – Aznap, a Csépléskor.
Rohadtul elfutottál, pedig hárman voltatok egy ellen. És mindketten
tudjuk, hogy ha úgy alakulna, megint elfutnál. Mert nem vagy több
egy gyáva féregnél.
Jack szeme kis híján kibuggyan a helyéről.
– A rohadt életbe, Violet – mondja Dain.
– Igaza van – jegyzi meg Xaden.
Garrick felnevet, Liam pedig félretolja Jacket, amikor már éppen
felém indulna. Lekerül a pástról, és a csizmája koppan a keményfa
padlón, ahogy hiába próbálkozik, és Liamnek végül is sikerül
kipenderítenie a teremből.
Xaden egyetlen csuklómozdulattal becsapja maga mögött az ajtót,
kizárva Jacket a küzdőtérről.
– Mégis mi volt a célod ezzel? – kérdezi Dain hitetlenkedve. –
Csak még jobban fel akartad bosszantani?
– Ezek szerint mégis van kedved beszélni velem? – Felszegem az
állam, de nem Dain, hanem Xaden alakja tölti ki a látóteremet,
ahogy közénk lép. Szinte tapintható a harag a tekintetében, de én
nem lépek vissza.
– Adj nekünk egy percet. – Habár engem figyel, mindketten
tudjuk, hogy ezt nem nekem mondta.
A pulzusom az egekben jár.
– Esetleg elárulnád, hogy ezt mi az ördögért nem viseled? – A
hangja lágyan, mégis halálosan cseng, ahogy a padon heverő
páncélom felé mutat.
– Néha ki is kell mosnom.
– És úgy véled, hogy erre éppen a küzdelem a legjobb pillanat? –
A mellkasa megemelkedik, mintha komoly erőfeszítésébe kerülne
uralkodni magán.
Én mindenesetre azzal vagyok elfoglalva, hogy ne a mellkasára
koncentráljak, sem pedig arra a lüktető forróságra, amely úgy árad
belőle, mint valami átkozott kemencéből.
– Még a küzdelem előtt kimostam, arra számítva, hogy
megszárad, amíg az őrkutyáid úgyis itt ólálkodnak körülöttem,
ahelyett, hogy álmomban vegyem le, hiszen tudjuk, hogy mi minden
előfordulhat ezen a helyen a zárt ajtók mögött.
– A tied mögött már aligha. – Megfeszül az állkapcsa.
– Gondoskodtam róla.
– És talán éppen benned kellene megbíznom?
– Pontosan.
– Mert aztán annyira megkönnyíted a dolgomat – jegyzem meg
nem kevés iróniával.
– Tudhatnád, hogy nem ölhetlek meg. A francba, Sorrengail, most
már az egész kvadráns tudja, hogy nem ölhetlek meg. – Közelebb
hajol, eltakarva a terem többi részét.
– Ez nem jelenti, hogy ne bánthatnál.
Erre pislog egyet, majd hátrál egy lépést, és egy szívdobbanásnyi
idő alatt rendezi a tartását.
– Fejezd be a gyakorlatozást! Túl könnyen ki lehet rúgni a
kezedből azt a botot. Maradj a tőröknél!
Meglepetésemre nem veszi el tőlem a botot, csak azért, hogy
megmutassa, milyen könnyen képes volna rá.
– Minden rendben ment egészen addig, amíg Tairn fel nem
mordult a fejemben, és össze nem zavart.
– Akkor tanuld meg, hogyan tudod kizárni – mondja úgy, mintha
ilyen könnyű volna.
– Azzal a rengeteg erőmmel, amelyre már szert tettem? –
Felvonom a szemöldökömet. – Vagy talán nem tudtad, hogy még
nem kezdtem meg az átcsatornázást? – A legszívesebben fojtogatni
kezdeném, hogy némi józan észt rázzak a gyönyörű fejébe.
Egyszer csak olyan közel hajol, hogy az orrunk kis híján összeér.
– Tetszik vagy sem, de pontosan tudok mindenről, amit teszel, és
ami történik veled.
Hála Liamnek.
Minden porcikám reszket a haragtól, a tehetetlenségtől és… Bármi
legyen is ez az elektromosság köztünk, továbbra sem vesszük le a
tekintetünket egymásról.
– Riorson szárnyvezető – szólal meg Dain. – Violet még nem
szokta meg a sárkányát. Hamarosan megtanulja, hogyan zárja ki a
tudatából.
Dain szavai újabb csapással érnek fel. Élesen beszívom a levegőt,
és elhátrálok Xadentől. Jó istenek, valóságos showműsort
kerítettünk a többieknek. De hogy az ördögbe képes rá, hogy minden
másról elfeledkezzem a jelenlétében?
– Furcsa pillanatot választottál arra, hogy a védelmére kelj, Aetos.
– Xaden a szemét forgatva pillant Dainra. – Ahogyan elég furcsa
pillanatokat választasz arra, hogy ne tegyél így.
Dain állkapcsa megfeszül, és látom, hogy ökölbe szorítja a kezét.
Tudom, hogy Amberről beszél. Dain is tudja. Mindenki tudja
ebben az átkozott teremben. Az egész rajunk ott volt, amikor Dain
felszólított rá, hogy nevezzem hazugnak Xadent.
Xaden kifürkészhetetlen pillantást vet rám.
– Tegyél mindannyiunknak egy szívességet, és vedd fel azt a
rohadt páncélt!
Mielőtt bármit felelhetnék, megfordul, és lesétál a pástról Garrick
mellé.
A háta.
Képtelen vagyok elfojtani a sóvárgó kis sóhajtást, és Xaden egy
pillanatra megfeszül, mielőtt átvenné az ingjét Garricktől, és
felhúzná magára, elrejtve a derekától a válláig húzódó, tengerkék
sárkányereklyét; olyan aprólékos ezüstszínű vonalakkal lett
megalkotva, amelyeket távolabbról nem is vettem észre.
Azok az ezüstszínű vonalak sebhelyek.
– Kiálltál magadért, és uralkodtál az indulataidon – szólal meg
Tairn, mire elfog a büszkeség.
– Készen áll – fűzi hozzá Andarna, és kis híján megszédülök az
örömtől.
– Valóban – ért vele egyet Tairn.
***
***
A december lassan januárba fordul.
Talajfogás. Távolságtartás. Elképzelem, hogy becsukom azt az
ajtót. Elképzelem, hogy falat építek magam köré. Próbálok ráérezni,
hogy ki ólálkodhat körülöttem. Figyelem a kapcsolódást a
sárkányommal. Vagyis, az én esetemben, sárkányaimmal.
Létrehozok egy második bejáratot – egy ablakot –, amelyen
keresztül Andarna aranyszínű energiája is belém áramolhat.
Megpróbálom kizárni őket, amikor szükséges.
Elképzelem magam előtt az energiacsomót – nem túlságosan
aprólékos, még nem –, majd igyekszem kibogozni. Kinyitom az
ajtót.
Talajfogás. Ha nem tudsz kapcsolódni az erődhöz, hasztalan vagy,
ha pedig nem tudod uralni, akkor nem csak hasztalan, de még
veszélyes is vagy. Csak a köztes állapotban lehet belőled igazán
nagyszerű lovas.
Úgy kell elképzelnem az erőmet, mint egy kezet, ami felveszi és
felém közelíti a ceruzát. Vedd föl. Nem. Ne így. Próbáld újra. Nem.
Újra.
KÉPZELD EL!
Készülök a vizsgákra. Készülök a repülésre. Imogennel folytatjuk a
súlyzós gyakorlatozást. Azon tanakodom, vajon meddig akarja még
Xaden, hogy órákig gyakoroljak Rhiannonnal a páston. Megnyertem
az első kihívásomat, és megszereztem az egyik Második Szárnyhoz
tartozó lány tőrét. De mind közül a legmegerőltetőbb feladatom,
hogy órákat töltök a saját tudatomban, ahol igyekszem megtanulni,
hogy melyik ajtó Tairné, és melyik Andarnáé, majd gondosan
intézkedem róla, hogy elválasszam őket egymástól.
Kiderült, hogy habár az erőm a sárkányoktól származik, annak
képessége, hogy mennyire vagyok képes azt uralni, nagyon is rajtam
múlik. Vannak éjszakák, amikor úgy zuhanok az ágyba, hogy a
fáradtságtól még a csizmámat sincs erőm lehúzni.
Január második hetére már nemcsak bosszant, hogy Xaden nem
hajlandó szóba hozni a csókot, de egyenesen le is fárasztott –
mindezt úgy, hogy mivel a pecséterőm még nem jelent meg, ezért
legalább annak kontrollálása nem kerül külön fáradtságomba.
Ridoc a jégnek tud parancsolni; lehet, hogy a képessége a
gyakoribbak közé tartozik, de attól még igencsak látványos.
Sawyer fémhajlító, ráadásul napról napra ügyesebben bánik az
erejével.
Liam látása olyan éles, hogy mérföldekről is ki tudja venni
egyetlen fa leveleit.
Én pedig… Nos, azt hiszem, én meg tudom állítani az időt, de nem
akarom kimeríteni Andarnát csak azért, hogy meggyőződjek róla,
úgy biztosan nem, hogy szegénynek több mint egy hétig aludnia
kellett, amíg kiheverte a történteket. A pecséterőm nélkül a kisebb
mágiákra kell hagyatkoznom. Végre tudok varázstollal írni és ki
tudom nyitni a távolból az ajtókat. Meg kell hagyni, jó trükkök.
Január harmadik hetére még egy további tőrt is begyűjtök egy
fiútól, aki a Harmadik Szárnyból érkezett – ez a második alkalom,
hogy nem kellett a mérgekhez nyúlnom a győzelem érdekében. A
csuklóm bedagadt ugyan, de az ízületeim legalább jól bírták.
A negyedik héten, amikor beköszönt a legcudarabb időjárás,
amelyhez Basgiathban szerencsém volt, az éj leple alatt kiosonok,
hogy megnézzem a kihívásokról hírt adó táblát.
Jack végül megkapta az esélyt, hogy végezzen velem a küzdőtéren.
– Meg fog ölni. – Ez minden, amire gondolni tudok, miközben
reggel öltözködöm, és gondosan a hüvelyükbe csúsztatom a
tőrjeimet.
– Meg fogja próbálni. – Ezek szerint Tairn is korán ébredt.
– Van esetleg valami jó tanácsod? – Tudom, hogy Liam már vár
rám, ugyanis még a reggeli előtt a könyvtárba is el kell mennünk.
– Ne hagyd, hogy sikerrel járjon.
Felmordulok. Mintha az olyan egyszerű lenne.
Már visszafelé jövünk a könyvtárból, amikor végre összeszedem a
bátorságomat, hogy Liamnek is beszéljek róla.
– Ha elárulok neked valamit, szólni fogsz róla Xadennek?
Rögtön felém fordul, miközben a két kvadránst összekötő hídon
toljuk át a kocsit.
– Miért gondolod, hogy…
– Ugyan már! – Felvonom a szemöldökömet. – Mindketten tudjuk,
hogy gyakorlatilag mindenről jelentesz neki. Nem vagyok bolond. –
Hó pettyezi az ablakot, és odakint nyomott, sípoló hangon fúj a szél.
– Aggódik. Én pedig segítek neki kezelni az aggodalmait. – Rám
pillant, majd ismét előre fordul. – Tudom, hogy ez kissé méltatlan.
Tudom, hogy behatolok a magánszférádba. De ez semmi ahhoz
képest, amivel neki tartozom.
– Igen, ezt a részét értem. – Előresietek, és kinyitom a fellegvárba
vezető vaskos, nehéz ajtót, hogy be tudja tolni rajta a kocsit. – Talán
máshogy kellene feltennem a kérdésemet. Ha elárulnék neked
valamit, és külön megkérnélek rá, hogy az köztünk maradjon,
megtennéd a kedvemért? Barátok vagyunk, vagy csak egy újabb
feladatot jelentek a számodra?
Megáll, miközben becsukom az ajtót, és ahogy az ujjaival a kocsi
fogantyúján dobol, tudom, hogy őszintén eltöpreng a kérdésen.
– Hogy akkor is így tennék, ha a biztonságodról volna szó?
Odalépek hozzá, majd elindulunk a folyosón, ami hamarosan két
alagútra válik szét, amelyek közül az egyik a hálókörletbe, a másik
pedig az étkezőbe vezet.
– Semmit sem tehetsz. Éppen ez a lényeg.
– Barátok vagyunk. – Elfintorodik. – Elmondhatod. Nem adom
tovább.
– A mai napon Jack Barlowe ki fog hívni.
Megtorpan, én pedig követem a példáját.
– Ezt meg honnan tudod?
– Pontosan ezért kérlek rá, hogy ne add tovább. – Megborzongok.
– Csak… próbáld elhinni, hogy tudom.
– A tanáraink ezt nem engedhetik. – Megrázza a fejét, és
kétségbeesés költözik a tekintetébe.
– Pedig engedik. – Vállat vonok, és feszülten elmosolyodom. –
Már az első nap óta folyamatosan ezért kuncsorog, és mindannyian
tudtuk, hogy egyszer úgyis elérkezik ez a pillanat. A lényeg, hogy
Jack ma fog kihívni, és amikor erre sor kerül, te nem avatkozhatsz
közbe, bármi is történjék.
Elkerekedik a szeme.
– Violet, ha elmondjuk Riorsonnak, még leállíthatja
a dolgot.
– Nem. – Megfogom a kezét. – Nem állíthatja le. – Görcsbe
rándul a gyomrom, de legalább nem kell öklendeznem, mint amikor
megtudtam, hogy mi vár rám. – Xaden mindent megtett értem, amit
tehetett. Te és én is tudjuk, hogy senki nem hagyná szó nélkül a
kvadránsban, ha az Amberrel történtek után még egyszer
közbeavatkozna.
– És azt várod tőlem, hogy csak álljak itt, és nézzem végig, hogy…
– Ahogyan az előző két kihívásom során is tetted. – Kipréselek
magamból egy mosolyt. – Ne aggódj! Mindent ki fogok használni,
amivel előnybe kerülhetek. – És ez a minden jelenleg nem más, mint
a derekamnál lévő kis zsebbe dugott fiola.
– Nem tetszik ez nekem. – Megcsóválja a fejét.
– Nos, akkor már ketten vagyunk.
A mai napon nem megyünk ki a röpmezőre – a sárkányok a múlt
héten túl hidegnek találták az időt ahhoz, hogy röpüljenek, vagyis az
alakzatot követően rögtön mindenki a küzdőtérre vonul. Kihagyom a
reggelit, de ahogyan elmegyek mellette, alaposan megnézem
magamnak mindazt, ami Jack tálcájára kerül – mindazt, ami ott van,
és azt is, ami nincs.
A szívem zűrzavaros ritmusban kezd kalapálni, amikor belépek a
küzdőtérre, ahol a mostanáig életben maradt nyolcvanegy elsőéves
mindegyike összegyűlt.
Emetterio professzor egyesével sorolja a kihívásokat, és a pástra
hívja a küzdőket. Legalább egyszerre fogunk megküzdeni, ami azt
jelenti, hogy nem fog mindenki engem nézni.
És legalább Xaden nincs itt, vagyis Liam betartotta az ígéretét.
– Tizenhetes pást, Jack Barlowe, Első Szárny és… – Emetterio
felvonja a szemöldökét, majd mély levegőt vesz. – Violet Sorrengail.
Hála az égnek Rhiannon már a terem másik végében várja, hogy
összekerüljön az egyik lánnyal a Harmadik Szárnyból, úgyhogy nem
kell végignéznie, ahogy Liam arcából kiszaladt a vér. És persze a
többit sem. Sawyer sincs a közelben, ő a kilencedik pástra készül
fellépni.
– A rohadt életbe – suttogja Ridoc, és megcsóválja a fejét.
– Végre! – Jack úgy öklöz a levegőbe, mintha már most győzelmet
aratott volna.
– Legyünk túl rajta. – Elvégzek egy vállkörzést, és megindulok a
pást felé. A mai napon sem Liamet, sem Ridocot nem hívták ki,
úgyhogy ők odajönnek hozzám.
– Mondd, hogy megszeghetem az ígéretemet – kérlel Liam, és a
könyörgő tekintete emlékeztet rá, hogy milyen átkozottul nehéz
helyzetbe hoztam.
– A harmadévesek foglalkozzanak csak a maguk dolgával –
közlöm vele, ahogy kilépek a pástra. – Úgysem érne ide időben, de
tudom, hogy mennyit jelent a számodra, hogy megtartsd a szavad.
Főleg neki. Úgyhogy menj csak.
Ridocra pillant.
– Úgy vigyázz rá, ahogy én tenném.
– Úgy érted, mintha húsz centivel magasabb lennék, és akkorára
nőttem volna, mint egy bivaly? – Ridoc biccent. – Rendben.
Megteszem, ami tőlem telik. Te viszont jobban teszed, ha sietsz.
Liam még egyszer rám pillant.
– Maradj életben!
– Dolgozom rajta, és nem is csak magam miatt. – Elmosolyodom.
– Kösz, hogy ilyen remekül vigyáztál rám.
A szeme elkerekedik egy pillanatra, majd kirohan a küzdőtérről.
– Barlowe és Sorrengail! – kiált oda Emetterio a pást túloldaláról.
– Fegyverek?
Jack úgy ugrál örömében, mint egy gyerek, aki pompás ajándékot
kapott.
– Bármi megfelel, amit elbír a csenevész kis kezében.
Olyan tekintettel méreget, hogy belereszketek.
Egymás felé indulunk a páston, és szembenézünk a másikkal.
– Csak semmi varázslás – mondja Emetterio. – A megadás vagy a
kiütés győzelmet ér.
Biztos vagyok felőle, hogy azok, akik most a pást köré gyűltek,
mind tisztában vannak vele, hogy Jacket egyik lehetőség sem
foglalkoztatja. Ha sikerül elkapnia a nyakamat, nekem annyi.
– Ez az egész ha-én-meghalok-Xaden-is-meghal dolog csak
feltételezés, igaz? – kérdezem, miközben előhúzom a tőröket a
csizmámból; harc közben ezeket a legnehezebb elérni.
– Inkább nem próbálnék meg utánajárni – mordul fel Tairn.
Kihúzom magam, erősen markolva a tőröm nyelét, miközben Jack
egy puszta késsel áll velem szemben.
– Viccelsz, ugye? Csak egy fegyvered van?
– Nincs szükségem többre. – Beteges vigyor jelenik meg a képén.
– Menj a torkára – javasolja Tairn.
– Most nem tudlak kizárni, úgyhogy szeretném, ha néhány percre
nyugton tudnál maradni.
Az újabb mordulás az egyedüli válasz, amit kapok.
– Küzdjetek tisztán! – figyelmeztet Emetterio. – Rajta!
A szívem olyan hevesen ver, hogy a fülemben is hallom, miközben
körözni kezdünk egymás körül.
– Támadás! Most! Te sújts le először!
– Ezzel nem segítesz!
Jack előreszökken, és felém sújt a késével, én viszont a tőrömmel
megvágom a kezét – az első találat tehát az enyém.
– Francba! – hátraugrik, és elsápad.
Pontosan erre van szükségem. Ahhoz, hogy győzzek, annyira fel
kell dühítenem, hogy gondolkodás nélkül cselekedjen. Vagyis hibára
kell kényszerítenem.
Előretáncol, majd megpróbálkozik egy rúgással, de még időben
sikerül elhátrálnom.
– Gondolom, szeretnéd elhajítani azt a tőrt, igaz? – kérdezi, mivel
tisztában van vele, hogy nem kockáztatnám, hogy esetleg sérülést
okozok egy másik küzdőnek a teremben.
– Gondolom, szeretnél megszabadulni az emlékétől, hogy milyen
volt kihúzni a tőrömet a válladból, igaz? – felelem.
Összeszorítja az ajkát, majd támadásba lendül, és jó néhány
ütéssel és suhintással is megpróbálkozik. Nem tudom közvetlenül
hárítani, mivel jóval erősebb nálam, és még a tőrömet is kirúgja a
kezemből, úgyhogy a sebességemre hagyatkozva igyekszem
elhajolni előle, és közben sikerül ismét megvágnom, ezúttal az
alkarján.
– Rohadék! – kiált fel, és megpördül, miután a háta mögé kerülök.
Ezúttal gyorsabb nálam, és a hátára kapva lehajít
a pástra.
A vállamra érkezem, és felnyögök a fájdalomtól, de legalább nem
hallom az ismerős roppanást vagy szakadást. Ha túlélem ezt a napot,
az első dolgom az lesz, hogy köszönetet mondok Imogennek a
különórákért.
Beszorítja a karomat, majd célba veszi a mellkasomat a késével, de
a penge lecsúszik a mellényemről, majd a bordáim mellett a pástba
fúródik.
– Halált okozó támadás! – kiáltja Ridoc. – Ez nem megengedett!
– Fogd vissza magad, Barlowe! – kiáltja Emetterio.
– Mit gondolsz, Sorrengail? – suttogja Jack a fülembe, továbbra is
leszorítva, a hátam mögé csavarva a karomat. – Ismerd be, hogy
tudtad, mi vár rád. Mindketten tudtuk, hogy ez lesz a vége. Hogy
ilyen gyors lesz. Ilyen kínosan könnyű. Ilyen végzetes. A drágalátos
szárnyvezetőd pedig nincs itt, hogy megmentsen.
Nem, de Xaden is szenvedni fog… Vagy valami még rosszabb
történik vele, ha Jack győztesként távozik innen. Ettől a gondolattól
akcióba lendülök. Fittyet hányok a fájdalomra, majd egész
súlyommal megpróbálok átfordulni, kilazítva a vállamat, hogy ki
tudjak szabadulni a szorításából, miközben Jack belegabalyodik a
lábamba.
És ekkor egyenesen ágyékon rúgom.
Térdre esik, miközben én feltápászkodom. A szája néma sikolyra
nyílik.
– Add meg magad! – mondom, és felveszem a tőrt, amit az imént
ejtettem el. – Bármikor felhasíthatlak. Mindketten tudjuk, hogy ha
ez valódi harc lenne, akkor már nem élnél.
– Ha ez valódi harc lenne, már akkor megöltelek volna, hogy a
pástra léptél – sziszegi.
– Add meg magad!
– Dögölj meg! – Elhajítja a tőrét.
Magam elé kapom a kezem, hogy védjem a támadást, és a tőr
beleáll a bal karomba. Vér csorog alá, és a fájdalom minden
idegszálamat átjárja, de tudom, hogy nem szabad kirántanom a
sebből. Ha így tennék, csak még több vért veszítenék.
– Ez tilos! – figyelmezteti Emetterio, Jack azonban rá sem hederít,
és újra támadásba lendül. Olyan erővel rúg és vagdalkozik, amire
nem vagyok felkészülve. Ököllel az arcomba csap, amitől rögtön
felszakad a bőröm.
Aztán gyomron térdel, amitől kiszalad belőlem a szusz.
Ezzel együtt sikerül talpon maradnom, miközben megragadja az
arcomat. Minden porcikámat megtölti a fájdalom, ahogy erőszakos,
csillapíthatatlan dühvel rángat, mintha le akarná szaggatni a húst a
csontjaimról, az izmokat az ízületekről.
Felsikoltok, mintha egy ismeretlen, belső erő rázna fel, mintha a
saját erejét a testembe áramoltatná, hogy aztán ezernyi ponton
töltsön el fájdalommal.
Most. Most kell cselekednem, különben vége. A látómezőm máris
kezd elhomályosulni.
Remegő kézzel a zsebembe nyúlok, és kinyitom a fiolát.
Nem látok mást, mint a képén elterülő szadista vigyort és a
szemében lüktető vért, ahogy egyre kíméletlenebbül folyatja át
belém az erejét, de így legalább a keze meg van kötve, és annyira
biztos a győzelmében, és olyannyira örömére szolgál, hogy már
kiáltani sincs erőm, hogy nem veszi észre a mozdulatomat.
– A képességét használja! – kiált fel Ridoc, és a szemem sarkából
mindkét oldalon mozgást látok.
Olyan erővel vágom a fiolát Jack képébe, amennyire csak képes
vagyok rá, és érzem, hogy kitörtem az egyik fogát.
Kezek ragadnak meg oldalról mindkettőnket, és hallom Ridoc és
Emetterio kiáltását, ahogy megpróbálnak szétválasztani minket.
Bármit is művel Jack, az ereje őket is hátrapenderítette.
A fogam összekoccan, ahogy elemészt a fájdalom. Közel járok az
eszméletvesztéshez, a testem egyenesen vágyik rá, hogy vége
legyen az elviselhetetlen gyötrelemnek, de addig nem adom meg
magam, amíg Jacket zihálni hallom.
A tekintete lehetetlenül elkerekedik, és a keze egyszer csak
lehanyatlik, majd a torkához kap, ahogy elzáródik a nyelőcsöve.
A térdem megadja magát, és reszkető testtel a pástba csapódom,
de ugyanígy tesz Jack is, miközben hiába karmolássza a saját nyakát,
ahogy az arca egyre lilábbra válik.
Ridoc pillanatokon belül mellettem terem.
– Lélegezz, Sorrengail. Csak lélegezz.
– Mi a fene történik vele? – kérdezi valaki Jackre mutatva.
– Narancs – suttogom Ridocnak, mielőtt elájulnék. – Allergiás a
narancsra. – Aztán minden elsötétül.
***
***
***
Sorrengail Tábornok,
Tisztelettel,
Kallista Neema őrnagy
Felsóhajtok, ahogy átjár a fájdalom a levélből kiérződő
könyörgéstől. A Harci Eligazításon sok közelmúltbeli ütközetről szó
esett, de ilyesmivel nem találkoztunk.
Talán nem akarják, hogy félni kezdjünk.
De ha valóban ilyen gyászos a helyzet a határban, akkor minden
jogunk megvan hozzá, hogy erről tudomást szerezzünk – hiszen jó
eséllyel még a képzés elvégzése előtt minket is a frontra küldenek.
Az is lehet, hogy erre már idén sor kerül.
– Ezek csak… számok – mondja Imogen, ahogy átpörgeti az
íróasztalon lévő irományokat.
– Április van – felelem, és a következő borítékért nyúlok. –
Anyám a következő év költségvetésén dolgozik.
Erre mindenki megtorpan, és hitetlenkedő arcot vágva felém
fordul.
– Most meg mi van? – kérdezem egy vállvonás kíséretében. –
Csak nem gondoltátok, hogy ez a hely magától működik?
– Keressetek tovább! – adja ki az utasítást Imogen.
Kinyitom a következő borítékot.
Sorrengail Tábornok,
Tisztelettel,
Alyssa Travonte ezredes
Mi az ördög?! Összehajtogatom a levelet, és visszateszem anya
dolgozóasztalára, majd a közvetlenül felettem függő hatalmas
térkép felé fordulok.
Az elégedetlenség nem új keletű jelenség Tyrrendorban, mint
ahogyan az sem jelent újdonságot, hogy nem mindenki lelkesedik a
kötelező sorozásért, ezzel együtt a Harci Eligazításon semmilyen
ehhez fogható politikai felzúdulásról nem hallottunk. A tartomány
további anyagi támogatásának valóban nem sok értelme volna az
elégedetlenség csillapításán kívül, főleg úgy, hogy mivel a griffek
számára megközelíthetetlen Dralori-sziklák miatt itt természetes
védvonallal rendelkezünk, így aztán errefelé van a legkevesebb
helyőrségünk. Tyrrendor jó eséllyel a Kontinens egyik
legbiztonságosabb tartománya; nos, talán Aretiát kivéve. Ahol a
fővárosnak kellene állnia, ott jelenleg csupán egy égésnyom van;
mintha a város felégetése a térképen is nyomot hagyott volna.
Értékes másodperceket veszítek a térkép tanulmányozásával,
ahogy megfigyelem a határ menti ütközeteket szimbolizáló
jelzéseket. Érthető módon az aktív határvonalak mentén több
helyőrséggel rendelkezünk, és a térkép tanúsága szerint arrafelé
több emberünk is állomásozik.
A térkép az egész Kontinenst ábrázolja: délre Krovla, dél-keletre
Braevick és Cygnisen rajzolódik ki, és még a Puszták, a Kontinens
déli csücskében lévő elhagyott, sivatagos vidék határvonalai is
kivehetőek. Ezen kívül jól látszanak a helyőrségeink és az
ellátmányokat biztosító útvonalak.
Egyszer csak elmosolyodom.
– Második Raj. Azt hiszem, tudom, hogy mit kell ellopnunk.
Beletelik néhány percbe, amíg leszedjük a térképet a helyéről, és
kivágjuk a keretéből, majd összetekerjük, és az Imogen táskájában
lévő bőrszalagokkal összekötözzük.
Liam füttyent egyet, mire a szívem kis híján kiugrik a helyéről.
– Francba! – Ridoc az ajtóhoz szökken, és résnyire kinyitja,
miközben készülünk a menekülésre. – Mi folyik odakint?
– A folyosó ajtaján dörömböl! Bármelyik pillanatban betörheti
valamivel. Azonnal indulnunk kell! – suttogja Liam, és nyitva tartja
nekünk az ajtót, amíg elhagyjuk a szobát. A térkép túl nagy ahhoz,
hogy egy ember cipelje, úgyhogy Sawyer és Imogen közösen
bajlódnak vele, amíg valahogy átviszik a küszöb felett, miközben az
őr berúgja a távolabbi ajtót.
A gyomrom a földig süllyed, és elönt a kétségbeesés.
– Nekünk annyi – jelenti ki Nadine.
– Mégis mit képzeltek? – kiáltja az őr, és felénk indul.
– Ha elkap a térképpel, végünk van. – Ridoc pördül egyet, mintha
már a harcra készülne. Általában azt mondanám, hogy a lovasok a
képzettebb harcosok – vagy legalábbis annak kell lenniük –, de ez a
basgiathi őr nem tűnik könnyű falatnak.
– Nem bánthatjuk! – tiltakozom.
Az őr elhalad az első lépcső mellett, mire Rhiannon kitárt karral
megáll a folyosó közepén.
– Add, hogy működjön! Add, hogy működjön! Add, hogy
működjön! – kántálja Imogen.
A térkép eltűnik a kezéből, és a következő pillanatban már
Rhiannonnál van.
Alig van időnk felfogni, hogy sikerült a varázslat, az őr véletlenül
megbotlik, de továbbra is futva közelít felénk. Ha még közelebb ér,
látni fogja az arcomat.
– Azt hiszem, ez nem volt a terv része. – Liam mellém áll.
– Emery! – sziszegi Imogen, mire a harmadéves kilép a kis
rablóbandánk elé.
– Bocs, haver. – Feltartja a tenyerét, és a következő pillanatban
erős széllökés seper végig a folyosón, leszakítva a faliszőnyegeket a
falakról, és ledöntve a lábáról az őrt, aki a következő pillanatban már
neki is csapódik a kőfalnak. – Futás!
Végignyargalunk a folyosón az őr mellett, aki magatehetetlenül
hever a földön.
– Tegyétek be ide! – parancsolom, és kinyitom a következő ajtót,
amely anyám titkárainak szobájába vezet.
Liam és Ridoc becipeli az őrt, én pedig ellenőrzöm a pulzusát.
– Csak elveszítette az eszméletét. Nyissátok ki a száját! –
Előhúzok egy fiolát az egyik rejtett zsebemből, majd kihúzom a
dugót, és beöntöm a főzetet az őr szájába. – Ma este már aligha fog
felébredni.
Liam szeme tágra nyílik.
– Mondták már neked, hogy félelmetes vagy?
– Kösz. – Elvigyorodom, és amilyen gyorsan csak lehet, elhagyjuk
a helyszínt.
Tizenöt perccel később még mindig zihálva megérkezünk a Harci
Eligazításnak helyet adó terembe – még éppen időben.
Mi érkezünk meg utolsónak, és a felső sorban a többi vezető
mellett helyet foglaló Dain ábrázatából ítélve lesz néhány keresetlen
szava hozzánk.
Kényszerítem magam, hogy elfordítsam róla a tekintetemet, és
még éppen le tudunk ülni a helyünkre, amikor az egyik raj már meg
is kezdi a bemutatóját; így legalább elég időnk van, hogy
magunkhoz térjünk, mielőtt ránk kerülne a sor.
Az egyik raj az Első Szárnyból Kaori kézzel írt jegyzeteit csente el;
a szöveg a professzor személyes szokásait, azonkívül az összes aktív
sárkány gyengeségeit taglalja. Szép munka.
A Második Szárny egyik alakulatának teljesítménye szintúgy
elismerő mormolást vált ki a jelenlévőkből, miután felmutatják a
gyalogságnál dolgozó egyik professzor uniformisát, amelyen még
egy névjegy is látható – a lovasok sosem viselhetnek ilyesmit. Az
uniformis a vállon lévő rangjelzéseknek köszönhetően bármelyik
ellenséges kémnek hozzáférést adna a helyőrségeinkhez.
A Harmadik Szárny legjobbjai egy döbbent, elkerekedett szemű
írnokkal állnak elő, akit egyenesen az ágyából ragadtak el. Látva,
hogy miként mozgatja a száját… Igencsak valószínű, hogy
valamelyik kadét pecsétereje megfosztotta a beszéd képességétől.
Szegény írnok biztosan elég traumatizált lesz az eset után.
Amikor ránk kerül a sor, Sawyer és Liam, a rajunk két
legmagasabb tagja feltartja a térképet, hogy mindenki jól lássa, majd
legördítik a tekercset. Imogen mellett állok, és a vezetők felé
pillantok, egy bizonyos ónixsárga szempárt keresve. Meg is van.
Xaden a falnak támaszkodva áll a többi szárnyvezető
társaságában, kíváncsisággal és várakozással teli pillantással.
– A te ötleted volt – súgja oda Imogen, és előrébb taszít. – Mondd
meg nekik, hogy mi ez.
Markham szeme olyan tágra nyílik, mint két csészealj, ahogy
feláll. Hamarosan Devera professzor asszony is követi a példáját,
akinek olyannyira leesett az álla, hogy már vicces hatást kelt.
Megköszörülöm a torkomat.
– Megszereztük azt, ami a legveszélyesebb fegyver lehet az
ellenség kezében. Egy naprakész térkép a navarre-i szárnyak
aktuális elhelyezkedéséről, amelyen az egyes egységek ereje és
pontos pozíciója is jól kivehető. – Végigmutatok a cygniseni határon
lévő erődökön. – A térkép az elmúlt harminc nap összecsapásait
ábrázolja. Köztük azt is, amelyikre tegnap este került sor.
Izgatott morajlás fut végig a termen.
– Honnan tudhatjuk, hogy a térkép valóban az aktuális állapotokat
mutatja? – kérdezi Kaori, akinél már ott van az időközben
visszaszerzett naplója.
Nem tudom megállni, és szélesen elvigyorodom.
– Onnan, hogy Sorrengail tábornok irodájából loptuk el.
Kitör a káosz.
Néhány lovas a pódium felé indul, nyomukban a professzorokkal,
de én egyikőjükkel sem törődöm, és kizárólag az köti le a
figyelmemet, hogy Xaden gyönyörűséges szája halvány mosolyra
húzódik, és képzeletben kalapot emel felém, mielőtt a tekintetünk
ismét egymásra találna. Ennél nagyobb elismerésben aligha
bízhattam volna.
Most már az sem számít, hogy mi lesz a szavazás eredménye –
hiszen én már győztem.
„Nincs erősebb kapocs, mint ami egy sárkánypár két tagja közt
fennáll. Az ilyesmi messze túl van azon, amit az emberek közt
szerelemnek vagy odaadásnak nevezünk, és zsigeri, leküzdhetetlen
jellegénél fogva megköveteli a páros tagjainak közelségét. Az egyik
fél nem élhet túl a másik nélkül.”
– Kaori professzor, Útmutató a sárkányok fajtáihoz
HUSZONHATODIK FEJEZET
***
***
***
***
A szobámban kifüggesztett céltábla megremeg, ahogy a tőröm
beleáll az előző mellé. Lehet, hogy haragszom a világra, de legalább
a célzóképességem megmaradt. Tekintettel arra, hogy hova
helyeztem ki a céltáblát, egy esetleges tévesztés esetén jó esély van
rá, hogy a penge egyenesen kirepüljön az ablakon.
Még három további tőrt is gyors ütemben utána küldök, és minden
alkalommal eltalálom az alak torkát.
Miért is mennék a vállra, ha most már úgyis villámokkal öldösöm
az embereket? Miért fogtam vissza magam eddig? Egyetlen
csuklómozdulattal belevágom a következő tőrt a figura homlokába,
amikor a következő pillanatban kopognak az ajtómon.
Vagy Rhiannon az, aki nagyjából a tizedik alkalommal szeretné
megbeszélni, hogy mi is történt pontosan ma délután, vagy pedig
Liam…
Nem. Nem lehet Liam, hogy ellenőrizze, itt vagyok-e éjszaka,
hiszen őt még mindig a szúrt sebével ápolják a gyengélkedőn.
– Gyere be! – Kit érdekel, hogy csupán egy köntös van rajtam?
Nem mintha nem tudnék leteríteni bármilyen betolakodót a
tőrömmel. Vagy, ha már itt tartunk, egy újabb villámcsapással.
Az ajtó kinyílik, de nem foglalkozom vele, és anélkül hajítom el az
újabb fegyvert, hogy megfordulnék. Az a magasság? Az a sötét haj,
amelyre a látómezőm peremén leszek figyelmes? Az a hihetetlen
illat? Még csak meg sem kell néznem magamnak, a testem így is
tudja, hogy Xaden az.
Aztán a testem arra is emlékeztet, hogy milyen érzés, amikor az
ajka az ajkamra tapad. A fenébe, túlságosan ki vagyok készülve
ahhoz, hogy vele, vagy a rám gyakorolt hatásával foglalkozzam.
– Hadd találgassak. Arra gondolsz közben, hogy én vagyok a
célpont? – kérdezi, majd becsukja az ajtót, nekitámaszkodik, és
összefűzi maga előtt a karját. Aztán forró tekintettel alaposan
végigmér.
Már az ablakon beáramló tavaszi szellő sem bizonyul elegendőnek
ahhoz, hogy lehűtse a bőrömet, akkor főleg nem, ha közben Xaden
így méreget.
A hosszú hajfonatom a hátam mögött hintázik, ahogy kiveszek
egy újabb tőrt a szekrényből.
– Nem. De húsz perce még arra gondoltam.
– És most ki az? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Nem ismered. – Egyetlen csuklómozdulattal a figura
szegycsontjába vágom a tőrt. – Miért jöttél? – Éppen csak annyi
időre pillantok az irányába, hogy észrevegyem, megmosakodott, és a
repüléshez használt felszerelése helyett immár a hagyományos
uniformisát viseli – egész biztosan nem tartom rajta annyi ideig a
tekintetem, hogy meggyőződjek róla, milyen átkozottul jól néz ki.
Azért egyszer nagyon megnézném magamnak csapzottan, idegesen,
ahogy nincs teljesen birtokában az önuralmának, amit egyébként
páncélként visel magán. – Hadd találgassak. Mivel Liam nem
elérhető, így aztán a te feladatod, hogy kioktass róla, milyen fontos
megfelelően kipihennem magam.
– Nem azért jöttem, hogy bármiről is kioktassalak – mondja lágy
hangon, és érzem a pillantása melegségét, ahogy szinte megérinti a
köntösöm fekete pántjait. – Azt viszont látom, hogy nem viselsz
páncélt.
– Senki sem lehet annyira ostoba, hogy most akarjon
megtámadni. – Elveszek egy újabb tőrt a komódról, a kupac egyre
fogy. – Most, amikor már tudja, hogy ötven méterről simán kinyírok
bárkit egy villámmal. – Megérintem a penge hegyét, majd éppen
csak annyira fordulok meg, hogy szembeálljak vele. – Szerinted zárt
helyen is működik? Úgy is lehet parancsolni a villámoknak, ha nincs
fölöttem az ég? – Úgy hajítom el a tőrt, hogy közben továbbra sem
veszem le róla a tekintetemet. A hasadó fa hangja elárulja, hogy
sikerrel jártam.
– Basszus, ez izgatóbb, mint amennyire szabadna lennie. – Mély
levegőt vesz. – Szerintem ezt majd te jól kitapasztalod. – A tekintete
az ajkamra téved, a karja megfeszül.
– Csak nem fogsz azzal jönni, hogy majd te felkészítesz? Hogy
megmentesz? – Csettintek egyet a nyelvemmel, és leküzdhetetlen,
nevetséges vágy ébred bennem aziránt, hogy végignyaljam a hátán
lévő ereklye vonalát, alaposan felderítve a mintázat minden egyes
kanyarulatát. – Ez aztán aligha volna jellemző rád.
– Fogalmam sincs, hogyan kellene felkészítenem egy
villámforgatót, és az alapján, amit ma láttam, neked sincs szükséged
rá, hogy bárkitől is megmentsenek. – Színtiszta vágyakozás
tükröződik a tekintetében, ahogy a lábujjamtól a combomig, majd
onnan a mellemig és a nyakamig végigmér, és végül mélyen a
szemembe néz.
– Csakis magamtól – suttogom. Ahhoz ugyanis nem fér kétség,
hogy mindaz, amit ebben a pillanatban csinálnék vele, rövid úton a
végzetemet jelentené, de az is biztos, hogy ma nem érdekel az
ilyesmi. Veszedelmes helyzet. – Nos, akkor meg miért jöttél?
– Nem tudtam távol maradni tőled. – Nem úgy tűnik, mint aki
elégedett a saját vallomásával, de nekem attól még eláll tőle a
lélegzetem.
– Nem a többiekkel kellene ünnepelned? – kérdezem.
– Csatát nyertünk, nem háborút. – Ellöki magát az ajtótól, és
egyetlen lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot, majd felemeli a
fonatot a vállamról, és gyöngéden végigsimít rajta a hüvelykujjával.
– Arra gondoltam, talán még mindig zaklatott vagy.
– Te mondtad, hogy tegyem túl magam a történteken, vagy nem
emlékszel? Úgyhogy mi a francért érdekelne, ha esetleg még mindig
feldúlt vagyok? – Összefűzöm a karomat a mellkasom előtt, és
ezúttal a dühöt választom a vágy helyett.
– Azt mondtam, el kell jutnod odáig, hogy képes legyél
feldolgozni a gyilkosság tapasztalatát. Azt nem mondtam, hogy
bármikor is túl lehetnél rajta. – Leengedi a tincset.
– Pedig ez a cél, nem igaz? – Megrázom a fejem, ahogy
visszatérek a szoba közepére. – Három évet töltünk azzal, hogy
megtanuljuk, hogyan váljunk hatékony gyilkosokká, és minden
dicséretet azok kapnak, akik a legjobbak benne.
Még csak meg sem rezdül az arca; mindössze a rá jellemző,
irritálóan nyugodt módján szemlél tovább.
– Nem készít ki, hogy Jack meghalt. Mindketten tudjuk, hogy a
Mellvéd óta meg akart szabadulni tőlem, és előbb vagy utóbb
sikerrel járt volna. Az bánt, hogy az ő halála valamiképpen engem is
megváltoztatott. – Megütögetem a mellkasomat a szívem felett. –
Dain azt mondta, hogy ezen a helyen lehull rólunk minden
kényességünk, és megmutatkozik, hogy kik is vagyunk valójában.
– Ezzel nem vitatkozom. – Továbbra is követ a tekintetével, ahogy
fel-alá kezdek járkálni.
– Amikor fiatalabb voltam, megkérdeztem apámat, mi történne,
ha én is lovas akarnék lenni, mint Anya vagy Brennan, mire azt
felelte, hogy én nem vagyok olyan, mint ők. Azt mondta, hogy
nekem más utat szánt a sors, csakhogy ez a hely időközben
megszabadított az előzékenységemtől és a kifinomultságomtól, és
most kiderült, hogy a képességem jóval pusztítóbb, mint
bármelyiküké. – Közvetlenül előtte állok meg, és feltartom a kezem.
– Nem hibáztathatom Tairnt. A pecséterők a lovasból fakadnak, a
sárkányok csak az energiát szolgáltatják hozzá, ami azt jelenti, hogy
ez a képesség mindig is ott lapult bennem valahol, ott rejtőzött a
mélyben várva, hogy kiszabaduljon. És ha arra gondolok… –
Gombóc képződik a torkomban. – Ha arra gondolok, hogy egész idő
alatt az a remény vitt előre, hogy egy szép napon én is olyan
lehetek, mint Brennan, hogy ez lehet a csavar a kis történetem
végén… Hogy az én képességem is a foltozás lesz, és én is képessé
válok arra, hogy rendbe tegyem, ami eltört. Helyette most én török
szét mindent magam körül. Vajon hány embert fogok még megölni?
A tekintete meglágyul.
– Ez csak rajtad múlik. Csak azért, mert ma szert tettél erre a
képességedre, még nem jelenti, hogy ne dönthetnél róla, mikor és
hogyan akarod használni.
– Mi a baj velem? – Megrázom a fejem, és lassan ökölbe szorul a
kezem. – Bármelyik lovas ugrándozna örömében, ha ilyen képessége
volna. – Még most is érzem lüktetni az energiát a bőröm alatt.
– Te sosem voltál olyan, mint a többi lovas. – Közelebb lép, de
nem ér hozzám. – Talán azért, mert sohasem akartál itt lenni.
Istenek, mennyire szeretném, hogy megérintsen, hogy
megszabadítson a nap szörnyűségeitől, hogy végre érezhessek
valamit – bármit, csak ne ezt a mindent elárasztó szégyent.
– Ti sem akartatok soha itt lenni. – A hátán lévő felkelésereklyére
mutatok. – És mégis milyen jól beilleszkedtetek.
Rám néz, igazán rám néz, ami máris olyan érzés, mintha túl sokat
látna.
– A többségünk porig égetné ezt a helyet, ha volna választásunk,
ugyanakkor a megjelöltek igenis itt akarnak lenni, hiszen ez az
egyetlen esélyünk az életben maradásra. A te helyzeted más. Te
csendes életre vágytál, tele könyvekkel és tényekkel. Te feljegyezni
akartad az ütközeteket, nem megélni őket. Semmi baj sincs veled.
Hát persze hogy forr benned az indulat, amiért ma végeztél egy
másik emberrel. Persze hogy harag tölt el, amiért az az ember meg
akarta ölni a barátodat. Ezek között a falak között nyugodtan
érezhetsz úgy, ahogyan szeretnél.
Most már elég közel van ahhoz, hogy a vékony pamutköntösömön
át is érezzem a teste melegét.
– De a falakon kívül már nem.
– Lovasok vagyunk – mondja, mintha ez mindenre elégséges
magyarázat volna. Megfogja, és a mellkasához húzza a kezem. –
Úgyhogy tedd meg, amit tenned kell azért, hogy kikerülj innen.
Üvölteni akarsz? Velem üvölthetsz. Meg akarsz ütni valamit? Tessék,
itt vagyok. Kibírom.
Őt megütni az utolsó, amit szeretnék, és egyszer csak rájövök,
hogy már nincs miért ellenkezni.
– Gyerünk! – suttogja. – Mutasd meg, mi van benned.
Lábujjhegyre állok, és megcsókolom.
***
ő ő
ű ő ő
***
***
Alig tíz nap van hátra az évzáróig, és már tűkön ülök, ugyanis ekkor
fog kiderülni, hogy milyen messzire küldik Xadent Basgiathból. A
legtöbb frissen kinevezett őrnagyot a Kontinens belső területeire
helyezik át, hogy a határokhoz vezető utak melletti erődöket
őrizzék. De egy olyan erős lovas esetében, mint amilyen Xaden…
Bele sem akarok gondolni, hogy mi történhet.
Ahogyan azon sem akarok töprengeni, miért nem hajlandó még
most sem elismerni, hogy igenis van köztünk valami. Vagy legalább
annyit kimondana, hogy nem bánta meg azt az együtt töltött
éjszakát. Már ennyivel is beérném.
Ne akarj belém zúgni…
Ismerős bizsergést érzek a tarkómnál, és tudom, hogy Xaden
bement a Harci Eligazításra a többi kadéttal és a vezetőség tagjaival.
Devera professzor asszony rögtön hozzá is kezd a mai
tájékoztatóhoz, de meglehetősen nehezemre esik odafigyelni rá.
Ma van a hatodik évfordulója, hogy Brennant megölték. Mostanra
bizonyára kapitány lenne, vagy talán még magasabb pozícióba is
eljutott volna, tekintve, hogy milyen üstökösszerű volt a
felemelkedése. Az is elképzelhető, hogy megházasodik, és gyerekei
születnek, ami azt jelenti, hogy én is nagynéni lehetnék. Talán
apánk szíve nem adta volna meg magát két éve tavasszal, ha nem
kell korábban elviselnie az elvesztésével járó fájdalmat.
– Vigyél ágyba – mondom magamban, és rögtön mélyebbre
süllyedek a helyemen. Azért nem bánom. Ha valamikor, hát ma
aztán igazán szükségem van valamire, ami eltereli a gondolataimat.
– Kicsit fura lenne ennyi ember előtt, nem gondolod?
Onnan, ahol ülök, nem látom, de tudom, hogy a terem felső
soraiban ül; a szavai mindenesetre ezúttal is olyanok, mintha
egyenesen a nyakamat simogatná.
– Lehet, hogy megérné.
– Mit lehetett volna másképpen tenni? – kérdezi Devera, és
végigjáratja a tekintetét a jelenlévőkön.
– Ha tudom, hogy a környéken gyengül a védelmünk, akkor
mielőbb erősítést kérek – feleli Rhiannon.
– Nem változott az álláspontom, Kicsike. Kettőnk számára nincs
jövő.
– És ha nincs erősítés? – kérdez vissza a professzor asszony. –
Bizonyára ti is észrevettétek, hogy a Lovasok Kvadránsában évről
évre csökken a végzős osztályok létszáma, miközben az ellenünk
indított támadások idén már hét lovas és a sárkányaik életébe
kerültek. Legalább egy teljes gyalogosszázadra van szükség ahhoz,
hogy akár csak egyetlen lovast pótolni tudjunk.
– A diplomaosztó már csak tíz napra van. – A határidő közeledte
nincs túl jó hatással az idegeimre.
– Ideiglenesen átirányítottam volna néhány lovast a Kontinens
belsejében lévő erődökből, hogy segítsenek újjáépíteni a védelmi
vonalainkat – feleli Rhiannon.
– Inkább ne emlékeztess rá.
– Nagyszerű – bólint Devera.
– Tényleg anélkül fogod itt hagyni Basgiathot, hogy… – Mi nélkül?
Anélkül, hogy kinyilvánítaná múlhatatlan… vágyakozását?
– Igen.
Hát persze. Hiszen Xaden a mestere annak, hogy kordában tartsa
az érzéseit, és talán éppen ez az oka, amiért ennyire fixálódott rám.
Vagy esetleg van valami más oka, amiért vissza kell fognia magát, és
amit valamiért nem hajlandó megosztani velem? A szex csodálatos.
A kémia? Robbanékony. Még azt is mondhatnám, hogy… barátok
vagyunk, noha a mellkasomban lüktető folyamatos, sajgó fájdalom
arról árulkodik, hogy ennél többről van szó. Ha egyszerűen csak egy
seggfej lenne, akkor esetleg leírhatnám ezt az éjszakát, mint ami
nem szólt többről, csak a szexről – igaz, eléggé őrjítő szexről –, és
talán könnyebben továbbléphetnék. Csakhogy egyáltalán nem úgy
viselkedik, mint egy seggfej… Vagyis többnyire nem, és most már
azt is értem, miért veszi ennyire komolyan a munkáját. Hiszen az ő
vállán nyugszik az összes megjelölt kadét sorsa, aki még ebben az
iskolában tanul.
– Bármi is jár a fejedben, szerintem várhat addig, amíg nincsenek
körülöttünk százával a többiek.
– Egyéb ötletek? – kérdezi Devera, ezúttal az egyik másodéveshez
intézve a szavait.
Másfél hónap telt el azóta, hogy romba döntöttük a szobámat, és
azóta sikerült nem újra összegabalyodnunk, habár egyetlen éjszaka
nyilvánvalóan nem volt elég hozzá, hogy bármelyikünket teljes
mértékben kielégítsen, ahogyan azt a feszültségtől lüktető,
edzőtermi esték is ékesen bizonyítják. Természetesen mindketten
tisztában vagyunk vele, hogy az esetleges folytatás csak tovább
bonyolítaná egyébként sem túlságosan egyszerű helyzetünket.
Azt viszont nagyon remélem, hogy a köztünk lévő szexuális
feszültséget nem valaki mással éli ki. Ez a kellemetlen gondolat
ijesztő sebességgel fészkeli be magát a bensőmbe.
Már nem figyelek az órán elhangzottakra. A gyomrom fordul
egyet, ahogy komolyabban is fontolóra veszem ezt a nagyon is reális
lehetőséget.
– Valaki más is képben van?
– Most nem vagyok hajlandó erről beszélni. Kérlek, figyelj oda!
Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne forduljak meg, és
kezdjek el kiabálni vele. Ha már annyi éjszakát töltöttem egyedül, a
lepedőmbe kapaszkodva, álmatlanul forgolódva, akkor talán ő is
megérdemli, hogy…
– Remek ötlet, Aetos. – Devera elmosolyodik. – Igazi,
szárnyvezetőhöz méltó válasz, ha fogalmazhatok így.
Istenek, Dain egója ma még a szokásosnál is elviselhetetlenebb
lesz a küzdőtéren, ha Devera továbbra sem fukarkodik a
dicséretekkel.
A küzdőtér… Egy kissé túl erősen dobolok az asztalon a
tollammal, miközben felidézem, ahogy Imogen nézte Xadent azon
az estén. Francba. Hiszen ennek nagyon is volna értelme. Elvégre ő
is magán viseli a felkelés ereklyéjét, és nyilvánvalóan nem annak a
nőnek a gyereke, aki megölte az apját, vagyis még ilyen
szempontból is stimmel.
– Imogen?
Mindjárt rosszul leszek.
– Fejezd be, Kicsike!
– Ő az? Tudom, megbeszéltük, hogy nem fogunk belemenni, de… –
Korholom magam, amiért azt mondtam neki, hogy többre vágyom,
és persze amiatt is, mert az órára kellene figyelnem ahelyett, hogy
vele veszekszem. – Legalább áruld el.
– Sorrengail! – kiált fel Xaden.
Megdermedek, ahogy minden tekintet felém fordul.
– Riorson? – kérdezi Devera.
Xaden megköszörüli a torkát.
– Amennyiben az erősítés nem elérhető, úgy megkérném, hogy
ideiglenesen irányítsák át hozzánk Mira Sorrengailt. A montserrati
védőhálónk elég erős, és az ő pecséterejével helyre tudnánk hozni az
erőd védelmét, amíg a többi lovas megérkezne.
– Jó ötlet. – Devera bólint. – És milyen lovasok jelentenék a
logikus megoldást a védelem újjáépítéséhez?
– Harmadévesek – felelem.
– Folytasd. – Devera felém fordul.
– A harmadéveseket már megtanították a védőháló megépítésére,
és az évnek ebben a szakaszában egyébként is házon kívül vannak. –
Vállat vonok. – Ha így van, korábban is ki lehet küldeni őket, hogy
hasznukat lássuk.
– Ezt aztán sikerült világossá tenned.
Felvonom a mentális pajzsomat, és kizárom a tudatomból.
– Logikus választásnak hangzik – mondja Devera. – Mára ennyi.
Ne felejtsetek el felkészülni a Háborús Játékok utolsó gyakorlatára
az év vége előtt. És ma este kilenckor mindenkire számítunk a
Basgiath előtti udvaron, hogy tűzijátékkal ünnepeljük meg az
Újraegyesítés Napját. Mindenkitől elvárom, hogy uniformisban
jelenjen meg. – Felvonja a szemöldökét, és Ridocra pillant.
Ridoc vállat von.
– Mi rosszat tettem?
– Az ember sosem tudhatja, hogy miben sántikálsz – mondja
Devera, majd egy intéssel jelzi, hogy távozhatunk.
– Ha van esetleg valami, amit tudnom kellene arról, hogy mi van
közted és… – Liam felvonja a szemöldökét, ahogy összegyűjtjük a
dolgainkat.
– Egyáltalán semmi sincs köztünk. Átkozottul semmi. – Ha Xaden
nem akarja tudni, hogy esetleg több is lehetne kettőnk között, nos,
rendben, megértettem. Rhiannonhoz fordulok. – Tehát, örülsz,
hogy alig tíz nap múlva végre írhatsz a húgodnak?
Elvigyorodik.
– Azóta havonta egyszer írtam neki, hogy idekerültünk. Most
végre el is küldhetem a leveleket.
Ezek szerint legalább egy jó dolog történik velünk az év végén:
ismét beszélhetünk a szeretteinkkel.
***
***
***
***
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
XADEN
***