2.2.4.

Gesztusok
A nonverbális kommunikáció alatt gyakran a gesztusnyelvet értik. Bár a nonverbalitás sokkal
tágabb fogalom, s a gesztusokon kívül más jeleket is értünk alatta, érthető, hogy általában
a kéz, fej, karok mozgását tekintik gesztusnak, összetett mozgásukat gesztikulációnak. Egy
részük tudatos jelzés, nagyobb hányadban azonban olyan tudattalan mozgásról van szó, amely
kíséri közléseinket. Szerepük lehet a kommunikáció szabályozásában, jelzések a folytatásra,
abbahagyásra vagy a tempó felgyorsítására. A gesztusok gyakran elárulják a kommunikáló
személyt, olyan információkat is közölnek, amelyeket a beszédfolyamatban résztvevő
személy nem akar közölni. A feszültségről, idegi fáradságról, szégyenérzetről, zavarról
tanúskodik a kézremegés, a saját test megfogása. Azaz az ember szükségszerűen megjeleníti
belső idegállapotát, érzéseit, de ezeket általában igyekszik leplezni. A segítő szakmák
képviselőinek különös érzékenységgel kell rendelkezni e jelek felfogásához,
azaz empátiával értelmezhetők a nem közlésre szánt információk. Ám a gesztusok kódjának
ismerete nemcsak az előbbi foglalkozások gyakorlását könnyíti meg az eredményes
kommunikációhoz is nélkülözhetetlen.

A gesztus azért is intenzív eszköz, mert mozgással fejeződik ki. Olykor erőteljes, máskor
visszafojtott mozdulatok kísérik mondandónkat, részben a kulturális tradíciók és szabályok
rendje szerint, részben pszichológiai állapotunktól vezérelve. A fej gesztusai a
legegyértelműbb jelek. Ha valaki „lógatja az orrát”, azaz lecsüng a feje, az a szomorúság,
olykor a reménytelenség kifejeződése. Az oldalirányú mozgatása a bizonytalanságot, illetve a
legtöbb kultúrában a tagadást jelenti. Egyes vélemények szerint ez velünk született gesztus,
mások a csecsemő akaratnyilvánításának továbbélését látják benne, ahogy a jóllakott újszülött
ezzel a mozdulattal tolja el anyja mellét, jelezve, hogy nem kér több tejet (Pease 2000, 95).

A fejtartás ugyancsak informatív jelzés. A feltartott fej a kommunikációs tartalom iránti

semlegességet tükrözi. A mozdulatlan, úgyszólván passzív fej nem ösztönöz
kommunikációra. Az enyhén oldalra billenő fej az érdeklődés gesztusa. Ha ez még a test
enyhe előredöntésével is párosul, a beszélőnek sikerült felkeltetni az érdeklődést. Nem így
a lehajtott fejű partner esetében. Ez a gesztus ugyanis azt kommunikálja, hogy a partner
kritikusan vagy elutasítóan viszonyul mondandónkhoz, esetleg magához a beszédhelyzethez.

A kéz gesztusai – más testrészek mozgásával kombinálva vagy azok együttesében – a

legkifinomultabb nonverbális jelrendszernek tekinthetők. Ezek közül több ősi, kulturális
eredetű, mások a későbbi időkben formálódtak. A Winston Churchilnek tulajdonított V jel a
victory kifejezése, azaz a győzelemre utal a mai használatban is. A kézfogás, a
legáltalánosabb, s mára eredeti jelentését teljesen elvesztő gesztus arra is példa lehet, ahogy a
különböző korok és kultúrák hogyan módosítják egy mozdulat szabályozórendszerét. Az
eredeti jelentése – az üres tehát fegyvertelen kéz felmutatása – mára talán csak abban őrződött
meg, hogy az ellenségeskedés befejeztét vagy egy küzdelmet – esetleg egy küzdelmes
tárgyalás lezárását – a felek kézfogással is kifejezik.

A férfiak között az üdvözlés úgyszólván mindennapos kísérő jelensége ez. Vannak országok,
ahol a nők is kézfogással üdvözlik egymást. Kezet adni és azt elfogadni azonban a társadalmi
normák figyelembevételével illik. Az üdvözlésre nyújtott kezet nem elfogadni nagyfokú
sértés. Ugyancsak sértő és illetlen is lehet az a partner, aki nem veszi figyelembe a nemek és
státusok közti szabályokat. Férfi nőnek nem nyújthat kezet – legfeljebb nagyon nagy
korkülönbség esetén –, meg kell várni, amíg a másik nem kezdeményez. A bemutatkozáskor
nem maradhat el a kéznyújtás és kézfogás. A nők közötti kézfogás a kapcsolat hivatalos
jellegét tükrözi. A férfiak kézfogása erőteljesebb, meg is szorítják egymás kezét, sőt, kezet
ráznak.

Kézfogás és kézfogás között azonban lényeges különbség van. (A dominanciát kifejező

gesztust a szociális viszonyoknál tárgyaljuk.) A kesztyűs kézfogás során az egyik fél a
balkezével is megfogja a kinyújtott kezet a csukló fölött. Ezt politikus kézfogásnak is nevezik,
mert az így kommunikáló a tisztesség, megbízhatóság üzenetét kívánja partnerével közölni.
Ez a gesztus csak egymással jó vagy baráti kapcsolatban levő férfiak között ajánlatos, mert
így kifejezett bizalmasság idegen személyben visszatetszésre, elutasításra találhat. A petyhüdt
kéz, a „döglött hal” kézfogás tulajdonosát negatív színben tünteti fel. Férfiatlannak,
akaratgyengének tartják az ilyen embert, különösen ha nyirkos, hideg a keze a kézfogás során.
Az ujjizület-ropogtatás az ellenkező eset, amikor valaki a dominanciáját akarja közölni, vagy
egyszerűen csak nem tudja, nem karja elrejteni agresszív személyiségét.

A tenyérre irányuló kézfogás gyakran kombinálódik más testrészekre irányuló gesztussal.

Az ujjbegy megragadása vagy az elhibázott mozdulat következménye vagy a partner jelzése,
miszerint nem fogadja szívesen gesztusunkat. A lanyha, nőies kézfogás a személyiség ilyen
vonásáról árulkodik. A két kézzel történő kézfogás alkalmával a bal kéz a partner karját olyan
magasságban érinti, fogja meg, amilyen bizalmas, barátságos a kommunikálók kapcsolata.
A csukló megszorításánál többet közöl a könyök vagy a váll érintése. Ez ugyanis már-már
behatolás a másik fél intim zónájába. (Erről részletesebben a proxemika részben szólunk.) Így
ezek a mozdulatok csak jó barátok, rokonok között fogadhatóak el. A vállfogás vagy a felső
kar megfogása szinte fizikai kapcsolatot képez, így e gesztus alkalmazása csak bizalmas
kapcsolat esetén ajánlatos.

A kéz az egyik legkommunikatívabb testrészünk, valóságos beszédet lehet vele közölni más
testrészek bevonásával, érintésével. A kéz részeként az ujjak a mindennapi kommunikáció
eszközei. A felemelt mutatóujj a figyelmeztetés, figyelemfelkeltés, a fenyegetés jele. A
meggörbített – és így mozgatott – mutatóujj hívás, a közeledés kifejezésére szolgál. Az
amerikai kultúrában az ökölbeszorított kézből kiemelkedő hüvelykujj felfelé fordítva a siker,
az elismerés jele, míg lefele irányozva nagyfokú sértést fejez ki. A felfelé fordított nyitott
tenyér - különösen ha jellemző testtartással párosul – az őszinteséget tolmácsolja. A gyerek a
büszkeséget kifejezve a nyitott tenyér gesztusát alkalmazza, ám ha titkol valamit vagy
gyanakszik, kezét is eldugja. Az elzárkózást a lefordított tenyér tükrözi, a haragnak,
indulatnak pedig az ökölbe szorított kéz az egyezményes jele.

Az összekulcsolt kezek úgyszintén határozott jelzések. Pease a frusztráció, a bezárkózás

megnyilvánulásaként értelmezi ezeket. A gesztus három féle módon jelentkezhet: az arc
előtt összekulcsolva, asztalon nyugodva, ülő helyzetnél az ölben, állva a törzs
alján elhelyezkedve. A kéztartás magassága és a személyiség negatív állapota között
összefüggés van. Az ülő helyzetben az arca előtt kezeit összekulcsoló személlyel a
legnehezebb kapcsolatot teremteni. Az ujjakkal érintkező két kéz, az
un. toronysisak gesztusának két változata van. A felemelkedő toronysisak a magabiztos
emberek kéztartása, akik hosszasan fejtegetik mondanivalójukat. A leengedett változatát
akkor használja az ilyen ember, ha hallgatja a másikat. Ez a gesztus gyakran jelenik meg alá-
és fölérendeltségi viszonyban, akár hivatali, akár helyzeti kompetencia különbség esetén.
2.2.6. Térközszabályozás
A térközszabályozás vagy proxemika az állatok társadalmának is egyik meghatározó elve. Az
emberi társadalomban az interakciókhoz rögzült távolságot sem csak a kommunikáció
feltételei (a partnerek látása, hallása) szabályozzák, hanem a kulturális tradíciókban –
eltéréseket mutató – kialakult normák. A partnerek közti távolság a viszonyt kommunikálja –
feltéve, ha az íratlan szabályokat mindenki betartja. Viszont az is tény, az ember semmire sem
olyan érzékeny, mint ha valaki az intimitását sérti, azaz betolakszik az intim területre. Kivéve,
ha ezt a szexuális közeledés jelzéseként értelmezi.

A térközszabályozás vizsgálata Edward T. Hall amerikai kutató nevéhez fűződik. Az amerikai

normák alapján Hall a következő távolságtípusok interakciós jelentését rögzíti.

1. nagyon közeli – a halk suttogás is hallható;

2. közeli (kb. fél méter) – a suttogást még hallani;
3. viszonylag közeli (nem távolabb egy méternél) – helyiségben halkan lehet ilyen térközzel
beszélni, szabadban normál hangon;
4. közeli semleges – a bizalmas témák megbeszéléséhez, halk hangon;
5. távoli semleges (másfél – két méter) – normális hangvétel szükséges;
6. nyilvános (két-három méter) – hangos normál beszéd, általában nyilvános helyzetben;
7. termen át – közönség előtti előadás, szónoklat;
8. a távolság nyújtása – elmenetben levő közlés, integetés távozáskor.

Az interakcióban résztvevők közötti viszony, illetve a kommunikációs feltételek

figyelembevételével négy távolságtípust különböztetünk meg:

1. Bizalmas és intim távolság: 0 – 0,5 méter. A 0,25 méteren belül a közelség intim. Hallható
a halk suttogás, a szem a partner testének kis, közeli részére fókuszál, nagy szerepe van a
szaglásnak, lehetőség van a partnerek közi érintésre. 0,25-0,50 méter: bizalmas távolság van a
partnerek között. A suttogás zárt helyen, a halk hang szabadban is pontosan érthető. Továbbra
is érezhetik egymás illatát a partnerek és megérinthetik a másikat.
2. Személyes távolság: 0,5-1,2 méter. A beszéd halk zárt térben. Alkalmas térköz a bizalmas,
személyes témákat megbeszélni. A szaglás szerepe csökken, a partner teste csaknem teljes
egészében a látószögbe kerül.
3. Társasági távolság: 1,2 – 3,0 méter. Normál hangerejű beszédre alkalmas. A partner alakja
teljesen látható, a szaglás (normál esetben) elveszti jelentőségét. Hivatalos témák
megbeszélésére, udvariassági beszélgetésekre megfelelő távolság.
4. Nyilvános távolság: 3,6 – 7,5 méter. Általában előadás, közösség előtti nyilvános
megszólalásra megfelelő térköz. Csak a hangos beszéd érthető.

Hall – mint maga is írja – normáit az amerikai szokások alapján írta le, utalva arra, hogy az
egyes kultúrák eltérően szabályozzák a proxemikus kapcsolatokat. Általánosságban is
megállapítható: noha a távolságtartás általában nem tudatos cselekvés következménye, a
kommunikáló felek rosszul élik meg, ha a személyes térbe betör valaki. Cselekedete olykor
alapvető félreértésre adhat okot. A proxemikus normáktól való eltérés adódhat az egyik
kommunikációs partner túl tudatos cselekvéséből, amikor a rangkülönbség kifejezésére
betartja a „három lépés távolságot”, azaz a személyes távolság helyett a társaságit választja.
És természetesen az is tudatos elhatározás, ha az ellenkező nemhez tartozó személy intim
zónájába nyomul be valaki. Ez ugyanis a kifejezett érdeklődést adja tudtul, sőt kezdeményei a
bizalmasabb kapcsolatot. A viszonynak nem megfelelő vagy nem kívánt távolság oly módon
hárítható el, ha a „sértett” hátralép. A poxemikus tér tehát a személyiség bonyolult
reakciójának eredménye, mindenképp egy védekező, a saját intimitás tiszteletét megkívánó
magatartás eredménye. Épp ezért, ha hivatalos látogatáson, megbeszélésen, de akár baráti
viziten is hellyel kínálnak, nem árt megtudakolni, melyik a vendéglátó házigazda helye,
széke, hogy nehogy megsértsük magánterületét. Mivel a hétköznapi kommunikációban a
személyes távolság a leggyakoribb, ennek megsértése tehát a leggyakoribb hiba. A
proxemikus tér szándékolt vagy véletlen megsértése az érintés. Alapvető szabálynak
tekintjük, hogy a hivatalos gesztuson kívül (kézfogás) nem érintjük meg beszéd partnerünket,
kivéve, ha ő jelzéseivel ezt igényli. A funkció nélküli érintés ugyanis általában visszatetszést
kelt a megérintettben, azt tolakodásnak, bizalmaskodásnak, esetleg agressziónak vagy épp a
szexuális érdeklődés jelének tartván. Azaz tehát, ha egy férfi nem akar abba a gyanúba
keveredni, hogy szexuálisan molesztálja a nőket, a bizalmaskodás e formájáról szokjon le.
Amint a nőnek is tudnia kell, hogy az általa kinyilvánított jelzés a férfiaknak mit üzen. Az
érintésnek egy sajátos, egyik legintimebb változata a puszi, a csók. Közelebbi ismerősök vagy
bizonyos alkalmakkor idegenek is (családi ünnepek, szilveszteri koccintás) arcon csókolják
egymást. Ezt azonban egymáshoz hajolva teszik, azaz testük, főleg csípőjük, legalább 15 cm
távolságra van. Ugyanez érvényes olyan esetben, amikor házaspárok ellenkező nemű tagjai
csókkal üdvözlik egymást. Egészen közel egymáshoz a szerelmesek kerülnek, akik egymás
intim zónájába hatolva, egymáshoz szorítják testüket, csípőjüket. Ez azonban már más:
felfokozott, az adrenalin szint emelkedését, a nemi hormon kiválasztást fokozó állapot, és
mindkét fél kölcsönös igényét, vágyát szolgáló térköz.