B. K.

Borison
LOVELIGHT
FARM

TÉLI CSODAORSZÁG

Kossuth Kiadó
Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
EPILÓGUS
BÓNUSZFEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Impresszum
 E.-nek, aki a kedvenc love storym.
És Rónak, aki pedig a legjobb happy end.

Christmas Eve will find me

Where the love-light gleams. {1}

– Kim Gannon és Walter Kent:

I’ll Be Home for Christmas
1

– LUKA, FIGYELJ! – Hátradőlök a székemben, és a mögöttem álló

iratszekrényen lévő papírkupac felé tapogatózom, aztán magamban
szitkozódom, amikor az ujjbegyem alig érinti a sarkát, és az egész máris fehér
hózáporként zúdul a padlóra. – Figyu, szeretném, ha abbahagynád a pizzáról
való szövegelést egy pillanatra.
A vonal másik végén csend, aztán Luka megszólal.
– Ne már, most értem a legjobb részhez.
Az említett rész a házi sajt, amiről a végtelenségig bírna mesélni, de nem
hiszem, hogy most el tudnám viselni, hogy ilyen részletességgel elmerüljünk a
mozzarella rejtelmeibe. Adatelemzőként Luka elképesztően alapos mindenben,
sajtban egyenesen világbajnok. Megdörzsölöm a fájó részt a szemöldököm
között.
– Tudom, és borzasztóan sajnálom, de most valami másról kell beszélnem
veled.
– Minden oké? – Dudálás hallatszik a háttérben, Luka elfojtott káromkodása,
és az irányjelző egyenletes kattogása, ahogy sávot vált.
– Minden… – Lepillantok a padlón heverő költségvetési táblázatokra, és
megborzongok. – Minden oké. Én csak… – A kezdeti magabiztosság, amivel
belekezdtem ebbe a beszélgetésbe, elillan, és gondterhelten összegörnyedek a
székemben. Valahányszor felhívtam Lukát ezen a héten, vagy Luka hívott
engem, mindig inamba szállt a bátorság. Szerintem most is így lesz.
– Igazából most mennem kell – folytatom. – Hagyjuk is, az egyik beszállítóm
hív. – Rosszallóan nézek a tükörképemre a számítógépem képernyőjén: táskás a
szemem, a telt alsó ajkamat már pirosra harapdáltam idegességemben, és a sötét
hajzuhatagom olyan kontyban végződik, ami jobban illene egy kísérteties
babához.
Összegezve: éppolyan ziláltan nézek ki, mint a farm költségvetési kimutatásai.
– Nem hív az egyik beszállítód, de egyelőre belemegyek ebbe a játékba. –
Luka hangjában vidámság bujkál. – Hívj fel, ha végeztél a munkával, oké?
Beszélhetünk arról, amit egész héten kerülgettél.
– Talán. – A tükörképem még jobban ráncolja a homlokát.
– Nemsokára beszélünk! – búcsúzik el nevetve.
Leteszem a telefont, és ellenállok a késztetésnek, hogy keresztülhajítsam a
szobán. Luka jól ismer, könnyedén átlát rajtam, és én ezt most nem akarom.
Őszintén szólva sosem akarom, félek attól, amit talál, és esetleg elkezdi
összekapcsolni az adatpontjait.
A telefonom rezeg a tenyeremben egy bejövő üzenettől, én meg inkább
lefordítom egy rakás számla tetejére. Újra jelez, és finoman megcsípem az
orrnyergemet.
A farm pénzügyeinek jelenlegi állása mellett hamarosan kifogyok a
lehetőségekből. Azt hittem, hogy talán egy fenyőfafarm tulajdonosának lenni
romantikus lesz.
Nagy álmaim voltak a varázslattal teli ünnepi időszakról: fák körül szaladgáló
gyerekek, forró csoki fölött lopva csókot váltó szülők… Amiről a karácsonyi
dalok szólnak. Fagyöngy alatt összebújó fiatal párok, alacsonyan függő
fényfüzérek, színpompás karácsonyi harisnyák. Pirosra és fehérre festett
fakorlátok, mézeskalács, mentolos cukorpálcák. Az elején úgy tűnt, mindez
valóra is válik. A nyitószezonunk olyan varázslatos volt, amilyenről csak
álmodni lehet.
De azóta csőstül jön a baj.
Nyakig ülök az adósságban egy műtrágyaszállítónál, aki minden második
hónapban „véletlenül” megfeledkezik a szállítmányomról. Egy egész parcellám
tele van fákkal, amelyek úgy néznek ki, mintha egy Tim Burton-filmből kerültek
volna oda, és egy betolakodó mosómedvecsalád önkényesen birtokba vette a
Télapó-pajtámat. Röviden: a farm minden, csak nem egy varázslatos téli
meseország.
Ez maga a fagyos pokol, tetején egy szép piros masnival, ahonnan nincs
menekvés.
Átverve érzem magam. Nemcsak a valaha látott összes Hallmark-film, hanem
a birtok előző tulajdonosa által is. Hank elmulasztotta megemlíteni, hogy
hónapokkal korábban felhagyott a számlák befizetésével, és új tulajdonosként én
örököltem az adósságát. Annak idején azt hittem, jó üzletet csináltam: a birtokot
jó áron vettem meg, és izgalmas ötleteim voltak a bővítésre és a marketingre,
amivel sikerre vihetem ezt a kis farmot. Most viszont csak hülyének érzem
magam, mintha nem vettem volna észre néhány figyelmeztető jelet, miközben
valami különleges létrehozására vágytam.
De mint mindenre, erre is kell hogy legyen megoldás. Csak nem vagyok
benne biztos, hogy a bejövő üzeneteim legelején csücsülő e-mail olyasmi, amit
kész vagyok megnyitni.
Őszintén, jelenleg a saját szerveim eltávolítása kevésbé hangzik ijesztőnek.
– Stella!
Frászt kapok, amikor Beckett becsörtet az irodámba, az asztalról le is sodrom
a kávémat, egy félholt páfrányt és egy halom fenyőillatú légfrissítőt. Az összes a
földre zuhan, a tönkrement iktatórendszerem tetejére. Rosszallóan nézek a
farmom gondnokára a kupi felett.
– Beckett. – Sóhajtok, és a szemem mögött lüktető fejfájás egyre rosszabb,
már a koponyám tövénél kínoz. Ez a srác képtelen normális, visszafogott módon
belépni egy szobába. A térde csupa sár, biztos a déli parcellán járt. – Mi az már
megint? – A homlokom pedig egyre jobban ráncolódik.
Átlép a növény-, karton- és kávékupac fölött, és hatalmas testével az
íróasztalommal szemben lévő székbe huppan – egy borzalmas, túl kicsi
bőrholmira, amelyet az út szélén találtam. Újra akartam kárpitozni egy szép zöld
bársonnyal, de akkor jöttek a mosómedvék. Aztán az út menti kerítés dőlt össze
csak úgy, kétszer is. Így hát azóta is itt áll. Borzalmasan repedező barna bőr, a
padlóra hulló töltelékdarabok. Olyan, mint egy metafora.
Beckett a kifakult, a széleinél felpöndörödött papírfákat nézi, melyek a
szőnyeget tarkítják. Az egyik szemöldöke felszalad a homlokára.
– Megmagyaráznád, miért van hetvenöt benzinkutas légfrissítő az irodádban?
Beckett nem túl diszkrét, nem kér elnézést, inkább egy számomra személyes
dologban kezd el vájkálni. A telefonom újra megrezdül. Három szaggatott jelzés
villámgyors egymásutánban. Vagy Luka értekezése lesz a pizzatészta állagáról,
vagy egy másik beszállító, aki a rég lejárt számlája kifizetését követeli.
Beckett szemöldöke magasabbra kúszik.
– A másik kínzó kérdés: megmagyaráznád, miért kerülöd Lukát?
Utálom, amikor Beckett okoskodik. Rám nézve ennek szinte mindig rossz
vége van. Túl ravasz, hiába játssza mindig a bugyuta farmert. Lehajolok,
felveszek egy légfrissítőt, és az íróasztalom alsó fiókjába dobom a többi közé:
egy rahedli összegabalyodott zsinór, áporodott fenyőillat, viszonzatlan
érzelmek… Egy-egy papír fenyőfa minden egyes alkalomra, amikor Luka
hazajött, attól kezdve, amikor huszonegy évesek és hülyék voltunk. Általában
egy-két héttel azután találom meg a papír fenyőfát, ahogy elutazik. Valami
eldugott helyen, a hógömböm vagy a billentyűzetem alatt, a kávéfilterek közé
rejtve.
– Nem akarom megmagyarázni, és nem is kerülöm – motyogom. Határozottan
passzolom mindkét kérdést, köszönöm. – Megosztod velem, mit találtál odakint
ma reggel?
Beckett lehúzza a sapkáját, és beletúr sötétszőke hajába, egy-két koszfoltot
beledolgozva. Bőre napbarnított, hála a földeken végzett munkának, a könyökéig
felgyűrt flaneling alól kilátszik az alkarjára varrt tetkója. A városkánkban
minden nő valósággal elolvad tőle, valószínűleg ezért nem is nagyon jár be.
És valószínűleg ezért nézett rám csúnyán, amikor felvetettem, hogy egy
„Dögös farmer” naptárral növelhetnénk a profitot. Esküszöm, nem lennének
anyagi gondjaim, ha hagyná, hogy piacra dobjam.
– Nem értem – mormogja, hüvelykujjával az állát dörzsölve. Ó, te jó ég, ha
Cindy Croswell most itt lenne, nyomban holtan rogyna össze! Nevezett hölgy a
gyógyszertárban dolgozik, és néha úgy tesz, mintha nagyothallana, amikor Beck
belép a patikába, csak azért, hogy a srácnak le kelljen hajolnia hozzá, így
közvetlenül a fülébe kiabáljon. Még azt is láttam, hogy az öreglány úgy tett,
mintha megbotlott volna egy polcban, hogy Beckett felsegítse. Reménytelen. –
Ezek a fák valószínűleg a legigénytelenebb növények, amiket valaha is
gondoznom kellett. – Az ajkam addig görbül lefelé, amíg a fintorom pont olyan
lesz, mint az övé. Két szomorú bohóc.
– Ötletem sincs – folytatja –, hogy a déli parcellán lévő fák miért néznek ki
úgy, mint… – Hát, igen… Eszembe jut a dombok tövében növekvő fák
meglehetősen lehangoló látványa: görbék, hajlottak, a kérgük töredezett. A
petyhüdt, bánatos tűlevelek már csak hab a tortán!
– Mint Charlie Brown csálé fenyőfájának egy sajátos változata?
– Aha, pontosan.
Fura módon a lehangolóan csúnya fenyőfáknak is van piaca. De a Lovlight
Farm fenyőfái bizony nem tartoznak ebbe a kategóriába. Ezek menthetetlenek. A
minap kimentem, és esküszöm, az egyik összeroskadt csak attól, hogy ránéztem.
El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen szánalmas példány bárkinek az
otthonában álljon. Az alsó ajkamat piszkálom a hüvelykujjammal, és fejben
gyors számításokat végzek. Több tucat fa áll azon a területen.
– Megleszünk nélkülük? – Beckett aggodalmasnak tűnik, és minden oka
megvan rá. Ez egy újabb csapás, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ő a
farm szakmai irányítója. Tudom, hogy tartozom neki az igazsággal. Hogy csak
egy hajszálon múlik a fennmaradásunk. De nem bírom kinyögni a szavakat.
Nagy kockázatot vállalt, amikor otthagyta a korábbi állását, hogy nálam
dolgozzon. Tudom, hogy bízik a farm sikerességében. Abban, hogy az összes
neki tett ígéretemet betartom.
És eddig így is volt, hála a megtakarításaimnak. Muszáj volt spórolnom és
takarékoskodnom, és leggyakrabban rámen a vacsorám, aminek
eredményeképpen az itt dolgozók közül senkinek a bérét nem kellett
csökkenteni. Nem vagyok hajlandó mindezt feláldozni.
De akárhogy is, a megtakarításom nem tart ki örökké. Valaminek történnie
kell, minél előbb.
Visszapillantok a számítógépem képernyőjére, a legfrissebb bejövő e-mailre.
– Nos – mondom, az alsó ajkamat rágcsálva. Aki á-t mond, mondjon bé-t is.
Ha Beckett azt akarja, hogy a következő szezont épségben átvészeljük a
farmmal, akkor nincs mese, meg kell tennie valamit. Mély levegőt veszek, és
összeszedem a bátorságom legutolsó morzsáját, ami nem hagyott cserben a
Lukával folytatott telefonbeszélgetésem során sem. – Akarsz a pasim lenni?
Nevetnék az arckifejezésén, ha nem lenne komoly az ügy. Beckett úgy néz,
mintha arra kértem volna, hogy menjen ki a gyümölcsösbe, és temessen el egy
hullát.
– Ez most… – Megmozdul a székében, a bőr nyikorog alatta. – Stella, én
nem… Én nem tekintek rád úgy…, te olyan vagy, mint a…
Mikor hallottam én dadogni ezt a pasit utoljára? Őszintén szólva nem tudom
felidézni. Talán amikor Betsy Johnson letaperolta egy csapat gyerek előtt az
iskolában, a fák napján tartott előadásán.
– Nyugi! – A csizmám orrát belenyomom egy légfrissítőbe, és magam felé
húzom. – Nem úgy értem, hogy igazi pasi.
Azzal bajlódom, hogy magam felé húzzam a kartondarabkát, így nem látom,
ahogy Beckett teste mereven megfeszül a székben. Csak azt látom, hogy a lába
veszettül ugrál fel-alá. Horkantok egyet. Amikor felnézek, elkerekedett szemével
úgy néz ki, mintha fegyvert nyomtam volna a fejéhez. Ugyanez a halványan
leplezett szorongás ül ki az arcára, ahányszor csak beteszi a lábát a városba.
– Stella. – Nagyot nyel. – Ez most… Te most megkörnyékezel engem?
– Mi? Úristen, Beck… – Nem tudom megállni, hogy ne borzongjak meg egész
testemben. Kedvelem Beckettet, de… uramatyám. – Nem! Jézusom, ezt
gondolod rólam?
– Hogy én mit gondolok? Te mit gondolsz? – A hangja olyan éles, amilyennek
még sosem hallottam. Vadul gesztikulál, láthatóan nem tudja, mit kezdjen
magával. – Ez az egész derült égből villámcsapás, Stella!
– Jaj, te, úgy értettem, kamupasi! – rikkantom, mintha ez nyilvánvaló lenne.
Mintha a kérésem teljes mértékben hétköznapi és magától értetődő volna.
Mintha nem a túlbuzgó fantáziám és fél üveg sauvignon blanc miatt kerültem
volna ebbe a zűrbe. Rákattintok, hogy megnyissam az e-mailt, és gyászosan
bámulom, tudomást sem véve a képernyőmön szétrobbanó animált konfettiről.
Egymás után háromszor megnézem, és úgy teszek, mintha Beckett nem bámulna
még mindig megrökönyödve.
– Csináltam valamit – hintem el, és ennyiben hagyom a dolgot.
– Valamit – ismétli.
Válaszul hümmögök.
– Nem akarod megosztani, hogy mi az a valami?
Nem.
– Én…
Mint akit puszta akaraterővel idéztek meg, Layla oson be az irodámba, egy
tálcányi finomsággal a kezében. Fahéj, aszalt áfonya és egy csipetnyi vanília
illatát érzem.
Cukkinikenyér! Az egyetlen dolog, ami mindig, de mindig elvonja Beckett
figyelmét.
Beckett olyan hangot ad ki, ami szinte már obszcén, és már-már azt
fontolgatom, hogy felveszem, és felteszem az OnlyFans-re. Tutira bejönne:
„Dögös farmer sütit eszik.” Magamban kuncogok. Mohón a tálca felé nyúl, de
Layla rácsap a kézfejére egy fakanállal, amit a… hátsó zsebéből húz elő, azt
hiszem. A tálcát szépen az asztalom szélére helyezi. Ránézek, és majdnem
elsírom magam. Csokidarabkákat tett bele.
– Készítettem neked valamit, főnök asszony.
A fakanállal felém bökdös, és az állát kecsesen az egyik kezére támasztja.
Míg Beckett a helyi szívtipró, addig Layla Dupree minden helyet feldob,
ahová csak belép ellenállhatatlan déli vendégszeretetével és józan észjárásával.
Kristálytiszta mogyoróbarna szemével és rövidre vágott sötét hajával lenyűgöző.
A végletekig kedves, és ő készíti a legjobb forró csokit a környéken. Azonnal
lecsaptam rá, hogy menedzselje az étkezési lehetőségeket az én kis fafarmomon,
amint megkóstoltam az egyik csokis kekszét a tűzoltók sütivásárán. Ő a mi
szerény kis triónk harmadik tagja, és ha édességet hoz nekem, akkor akar
valamit.
Valamit, amit valószínűleg nem tudok megfizetni.
Betolok egy szeletet a számba, mielőtt még kérhetne, eltökélten és elszántan,
hogy legalább egy dolgot élvezzek, mielőtt nemet kell mondanom neki.
A telefonom is kihasználja a helyzetet, vígan rezeg az asztalomon. Layla
rápislog, vált egy pillantást Beckett-tel, majd rám néz.
– Miért kerülöd Lukát?
– Én… – Nyelek egy nagyot. – Nm keüöm Uhá.
– Mi? – Layla hümmög, és gyorsan témát vált. – Szóval, arra gondoltam, hogy
tenni kéne még egy tűzhelyt a konyha hátsó sarkába, így majdnem
megduplázhatnánk a kapacitásunkat. Esetleg még előre csomagolt dolgokkal is
foglalkozhatnánk, hátha a látogatók vinnének magukkal egy kis piknikkosarat a
terepre.
Beckett keresztbe teszi a karját, miközben én tovább rágom a hatalmas falatot.
Egyelőre nem veszek tudomást Layláról, és Beckettre bámulok.
– Még langyos – mondom neki. Ő felnyög.
Layla enged, és a szemét forgatva lekap egy szeletet a halom tetejéről, és
odakínálja neki.
– Ha az emberek elkezdenek szemetelni a parcellákon, azzal nekem lesz
pluszmunkám – morgolódik Beckett. Az egész szeletet a szájába tolja, majd
elragadtatásában a szék háttámlájának dől, mire a bőr baljósan nyikorog.
 – Tetszik az ötlet, de egyelőre talán vissza kellene fognunk a nagy
beszerzéseket. – A takarékszámlám szánalmasan rövid számjegyű egyenlegére
gondolok, meg hogy az elmúlt negyedévben már alig tudtam fedezni a működési
költségeket.
Layla arcáról lehervad a mosoly, és a kezem után nyúl, majd megérinti. Olyan
kedvesség ez, amit nem érdemlek meg, tekintve, hogy nem voltam teljesen
őszinte azzal kapcsolatban, milyen rosszul állnak a dolgok mostanában.
– Hogy állunk?
– Hát – keresem a szót, amivel finomíthatnám a „hajszálon függés”-t –,
megvagyunk.
Beckett végre lenyeli a tekintélyes falatot, és megadja a kegyelemdöfést.
– Igazából épp erről beszéltünk. Stella megkörnyékezett.
– Valóban? Érdekes. Bár nem értem, milyen szerepet játszik ez a
működőképességünkben.
– Ja, én sem. De ezzel jött, amikor ugyanezt a kérdést feltettem neki.
– Én is meg leszek környékezve?
Forgatom a szemem, és úgy döntök, ezt nem méltatom válaszra. Ehelyett
megfordítom a számítógép képernyőjét, hogy mindketten láthassák az animált
konfettit teljes pompájában. Beckett még csak nem is pislog, de Layla mindkét
karját a levegőbe lendíti egy fejhangú visítás kíséretében, amitől én
összerezzenek.
– Ez komoly? – Megragadja az asztalom szélét, és közelebb hajol, az orrát
majdnem a képernyőnek nyomva. – Döntőbe jutottál abban az Evelyn St. James
izében?
Beckett a cukkinikenyeret vizslatja, ahogy az bizonytalanul egyensúlyoz az
asztalom peremén, és a szeme olyan üveges, mintha bedrogozták volna.
– Milyen izében?
Layla megint a kezére csap, anélkül, hogy ránézne.
– Ő egy influenszer.
– Az valami politikai dolog? – kérdez vissza Beckett grimaszolva.
– Komolyan, hogy létezhetsz ebben az évszázadban? Ő egy nagyágyú a
közösségi médiában. Úti célokról készít tartalmakat. Mint valami mini Travel
Channel.
Egy kis büszkeséget érzek. Ő „Az” influenszere a vendéglátó turisztikai
célpontoknak. Elcsípni egy megjelenést a fiókjában több ezer dollárnyi
hirdetéssel egyenértékű – amire soha nem is volt keretünk. A farmunk népszerű
úti céllá válna, és nem csak egy megálló lenne a helyiek számára. És a
kisvállalkozói nyereményjáték győztesének járó százezer dolláros pénzdíj
segítségével fennmaradhatnánk még egy évig, ha nem tovább.
 Kár, hogy hazugságot írtam a jelentkezésemben.
– Hogy jön ide a megkörnyékezés?
– Én nem… Én nem környékeztem meg Beckettet. – Visszafordítom a
monitoromat, és tálcára teszem az e-mailt. Ujjaimmal dobolok a számon, és
eszembe jut az éjszaka, ami miatt ebbe a zűrös szituba kerültem. Lukával
telefonáltam, kissé megszédülve a fehérbortól és attól, ahogy a szeme sarkában
összefutottak a ráncok. Épp a sonkás szendvicsekről poénkodott valamit, de nem
bírta abbahagyni a nevetést, így nem tudta kinyögni az egészet. Azóta sem
tudom a csattanót…
– Azt rögzítettem a jelentkezésemben, hogy a pasimmal ketten vezetjük a
farmot – folytatom motyogva. Pír önti el az arcom. Lefogadom, olyan vörös
vagyok, mint az egyik pajtaajtó. – Gondoltam, romantikusabb lenne, mint a
„szomorú, magányos nő, aki tizenhét hónapja nem randizott”.
– Őszintén remélem, hogy azért néha-néha szoktál legalább minimális
élményt nyújtó szexuális kapcsolatot létesíteni valakivel!
– Miért van szükséged pasira ahhoz, hogy sikeres legyél?
Layla és Beckett egymást túlharsogva beszélnek, bár az igazat megvallva
Layla megnyilvánulása sokkal agresszívebb, amikor a székében előrecsúszva a
nemi életemről tesz kijelentést. Hátradől, tátott szájjal, kezét drámaian a
mellkasára szorítva.
– Te jószagú atyaúristen, akkor nem csoda, hogy te… – Gesztikulál felém a
fakanálforgató kezével, én pedig küzdök, hogy ne piruljak még mélyebb
árnyalatú vörösre. Mostanra valószínűleg már a bíborvörös tartományba értünk.
– Ilyen vagy.
Feszengek a székemben, és folytatom. Laylának nem kell mondanom, hogy a
randizás egy kisvárosban milyen komplikált, egy kötöttségek nélküli kapcsolat
meg pláne.
– Az influenszer egy hétre jön ide, egy személyes interjúra, és bemutat minket
a közösségi oldalain. Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy ha prezentálok
egy pasit, az még romantikusabb fényben tünteti fel ezt a helyet. Imádja a
romantikus dolgokat.
Beckett elcsen még egy szelet cukkinikenyeret, kihasználva Layla tartósnak
bizonyuló megrökönyödését és döbbenetét – a cölibátusom miatt.
– Hát ez kurva nagy baromság!
Rábámulok.
– Köszönöm, Beckett! A hozzászólásod sokat segít.
– De most komolyan. – Kettétöri a cukkinikenyérszeletét. – Csodálatossá
tetted ezt a helyet. Te. Egyedül. Legyél rá büszke! Ráadásul egy pasitól a
történeted nem lesz sem fontosabb, sem kevésbé fontos.
 – Néha elfelejtem, hogy három lánytestvéred van – pislogok rá.
– Ami a szívemen, az a számon. – Megvonja a vállát.
– Biztosan nem akarsz egy hétig úgy tenni, mintha te lennél életem szerelme,
egyben az üzlettársam?
– Rossz ötlet! – Layla a fejét csóválja, felocsúdva önkívületi állapotából. –
Láttad már, amikor hazudni próbál valakinek? Borzalmas! Egy épkézláb
mondatot nem bír kinyögni, valahányszor be kell mennie a városba vásárolni. –
Ez igaz. Nemegyszer kellett már elhoznom a rendelését a hentestől.
Meggyőződésem, hogy csak azért lett gazdálkodó, hogy kevesebbet kelljen
betérnie a Save More-ba. Beckett kerüli az embereket, és egyáltalán nincs
ínyére, hogy a városban minden nő, aki él és mozog, nyíltan flörtöl vele,
valahányszor megjelenik. Néha úgy érzem, mintha Layla és én lennénk az
egyetlenek, akik immunisak a jóképűségére. Felteszem, ez van, ha az ember
mindennap hallja őt, amint trágárságokat mormol a fáknak.
A szívemet majdnem tíz éve reménytelenül lefoglalja egy másik férfi utáni
epekedés, így nehéz észrevenni bárkinek a vonzerejét, aki nem Luka.
Fogok még egy szelet cukkinikenyeret, és majszolni kezdem, mérlegelve a
lehetőségeimet. A nem Luka-alapú lehetőségeimet. Megkérdezhetném Jesse-t, a
városkánk egyetlen bárjának tulajdonosát. De ő valószínűleg azt hinné, hogy
többről van szó, és nekem nincs időm vagy energiám egy kamuszakításra is egy
kamukapcsolat után. Talán utánanézhetnék az eszkortszolgálatnak. Olyan is van,
ugye? Nem pont ilyen helyzetek kezelésére léteznek az eszkortszolgáltatások?
A szemem alatti részt nyomkodom az ujjaimmal, megfeledkezve arról, hogy
az egyik kezem még mindig egy darab sütit szorongat. A megoldás nyilvánvaló.
Csak… halálra rémít.
– Tessék! – mormogja Beckett, és minden idegszálamra szükségem van, hogy
ne vágjam az arcába ezt a sütit. – Most esett le neki.
– Nem tudom, miért parázol. Szemrebbenés nélkül megtenné neked – mondja
Layla önelégült vigyorral az arcán.
Az ujjaimon keresztül Laylára kukucskálok: úgy néz ki, mint akinek monoklit
kellene viselnie, és egy szőrtelen macskát simogatnia Bond-stílusban. Hogy
miért gondoltam valaha is, hogy ő csupa kedvesség, fel nem foghatom.
– Kérd meg Lukát!
2

A MI KIS VÁROSUNK EGYETLEN BÁRRAL büszkélkedhet, ahová Lukával

szívesen járunk. Olcsó a sör, ragacsos a padló, és ha belerúgok a zenegép jobb
alsó sarkába, akkor Ella Fitzgeraldot játszik, pontosan tizenháromszor egymás
után. Egyszerűen tökéletes.
Szombat esténként dugig van a bár, és a nagy tömegben nehezen tudom
megtartani a helyemet. Előfordul, hogy egy-egy whiskytől felbátorodott vendég
keze a fenekemen landol, vagy gátlástalanul bámulja a dekoltázsomat. Ilyenkor
Luka gyengéden magához húz, a tarkómra csúsztatja a kezét, és az állát a
fejemre hajtja. Szorosan egymáshoz simulva egyszerűen tökéletes…
Gyakran eszembe jut ez a pillanat az éjszaka csendjében. Hogy milyen érzés a
tarkómra simuló tenyere a bőrömön… De az is, milyen érzés lehet, ha az ujjaival
finoman beletúr a hajamba, majd az ajka lassan az ajkamhoz ér…
Sok mindenre gondolok Lukával kapcsolatban. Olyanokra is, amiket nem
lenne szabad gondolni, hiszen ő a legjobb barátom.
Amikor megismerkedtünk, huszonegy éves voltam. Véletlenül
összeütköztünk, amikor egyszer jöttem kifelé a barkácsboltból. Akkor épp
szörnyű időszakot éltem át. A fájdalom úgy tapadt rám, mint egy kényelmetlen
takaró, könyörtelenül, mióta anyám három hónappal azelőtt meghalt.
Emlékszem, hogy az egyik sorban álltam, kezemben egy csavarkészlettel,
eltökélten, hogy lefoglalom magam végre valamivel: madárházat építek, vagy
egy új polcot az előszobába. Kifelé menet pedig belebotlottam Lukába a lépcsőn,
és ő a könyökömre kulcsolta a kezét, hogy megtartson. Megbámultam a
baseballsapkája alól kikandikáló karamellbarna haját, és a száját, ami előbb
húzódott mosolyra az egyik, majd a másik oldalon. Úgy éreztem, hosszú idő óta
először vettem észre bármit is. Luka megköszörülte a torkát, megpaskolta a
karomat, és megkérdezte, mit szólnék egy kis grillezett sajthoz. Semmi „helló”,
semmi „hogy vagy?”, csak ennyi: „Lenne kedved grillezett sajtot enni?”
Nem tudom, mi késztetett arra, hogy igent mondjak. Akkorra már azokkal sem
nagyon beszélgettem, akiket évek óta ismertem. Egyszerűen csak léteztem, de
inkább úgy mondanám, vergődtem. Végül elmentem Lukával, és grillezett sajtot
ettünk a város kis kávézójában. Kiderült, hogy az anyja nemrégen költözött
Inglewildba, és ő segített neki berendezkedni. Felajánlottam az újonnan szerzett
barkácseszközeimet, mire ő meglepetten nevetett. Még mindig emlékszem arra,
ahogy az ujjai súrolták a tenyeremet, amikor elvette a hülye szárnyas csavart,
amit csak úgy, a biztonság kedvéért vásároltam.
Luka szerint ez kiszmet volt: pontosan ezért a csavarért ment be a boltba.
{2}

Onnantól kezdve kialakult egyfajta rutin. Amikor a városban járt, mindig

felkeresett, és grillezett sajtot ettünk. A sajtevésből kora reggeli nézelődés lett a
termelői piacon, délutáni séták a parkban, aztán kvízes esték. Egyre gyakrabban
járt Inglewildba, és felajánlotta, hogy látogassam meg, ha egyszer New Yorkban
járok. Össze is szedtem a bátorságomat, és megpróbáltam: hirtelen felindulásból
vettem egy buszjegyet.
Luka kitöltötte az üres helyeket az életemben, lassan, óvatosan, a könnyed
mosolyával és a hülye vicceivel. Ő terelt vissza önmagamhoz.
És ez azóta is így van. Tökéletesen plátóian…
De hát ez sem lenne másképp – próbálom magamban tudatosítani. Ha
megkérném Lukát, hogy egy hétig játsszon el egy szerepet, az csak… egy baráti
szívesség lenne. Én is megtenném ugyanezt érte, vagy Beckettért vagy Layláért.
Nem kell azt jelentenie, amire az agyam, úgy tűnik, rá van pörögve.
Nem Layla javaslatára jutott eszembe. Természetesen én is gondoltam rá.
Egész héten próbáltam megkérdezni. Nevezzük vágyálomnak vagy
képzelgésnek, de egy biztos: a jelentkezési lap kitöltésekor őrá gondoltam,
amikor beírtam, hogy a pasimmal együtt vezetjük a farmot.
Ha megtenné nekem ezt a szívességet, óhatatlanul átlépnénk egy határt. Luka
az első és egyetlen ember az életemben, akire mindig számíthatok. Többet jelent
ő nekem annál, hogy a legjobb barátom… Ő a házi készítésű süti a hónap első
szombatján. Ő a késő esti filmnézés a telefonunkon a fülledt nyári hőségben. Ő a
tökéletes héjú pizza extra gombával és tejfölös szósszal.
Luka jelenti számomra a családot. Nem tudom, és igazából nem is akarom ezt
kockáztatni egy esélyért, hogy lássam, mi lehetne kettőnk kapcsolatából. Még
akkor sem, ha azért nem voltam senkivel már tizenhét hónapja, mert óhatatlanul
minden srácot Lukához hasonlítok, és mindig csalódás ér.
De talán pont ez a kamupárkapcsolat lehetne a megoldás. Egy hét színlelés
után ki tudnám verni a fejemből. Túltehetem magam rajta. Abbahagynám az
összehasonlítgatást, és végre továbbléphetnék.
Végül is, ha valaminek történnie kellett volna Lukával, már megtörtént volna.
A gondolat úgy fáj, mint egy seb, amibe időről időre belenyomom az ujjamat,
csak hogy érezzem a tompa fájdalmat. Mert az az igazság, hogy volt olyan
pillanat, amikor azt hittem, ő is más szemmel néz rám. Néha egy átmulatott
éjszaka után a tekintete elidőzik a vállam ívén, az ajkamon… Az érintései egyre
intimebbek: keze a csípőmön, amint körbeforgat a pici táncparketten, homloka a
homlokomon… Ezekben a pillanatokban egy-két másodpercre megáll az idő. És
ilyenkor valahogy mindig úgy érzem, talán ő is ugyanúgy akar engem, mint
ahogy én régóta akarom őt – többnek mint barátnak.
Mindennél jobban.
De aztán megnyomom azt a sebhelyet, és bebeszélem magamnak, hogy jól
van ez így, mert barátként megtarthatom őt.
– Nem vagyok benne biztos, hogy azon a héten a városban van – válaszolom
Laylának hosszas merengés után, nagyon is tudatában annak, hogy ez csupán
egy gyenge kifogás. Egyértelmű, hogy nem győztem meg.
– Háromórányira lakik innen. Amúgy meg nem láthattam már vagy kétszer
ebben a hónapban?
Beckett úgy dönt, ez egy jó alkalom, hogy közbeszóljon:
– És nem te kérted meg, hogy jöjjön haza az eperlekvárfőző versenyre
áprilisban?
– Imádja az eperlekvárt – mondom, miközben még mélyebbre süppedek a
székemben.
Beckett feltápászkodik a rozoga székből, és a tenyerét a combjába törli.
Immár hivatalosan is kivonta magát ebből a beszélgetésből. Gondolatban valahol
a fenyőfák között jár, egy vidám kis dallamot dúdol, és egy újabb szelet
cukkinikenyeret tart a kezében.
– Na, én megyek – jelenti be, és sarkon fordul.
Layla felpattan, és megfogja Beckett könyökét, hogy lelassítsa.
– Kérd meg Lukát, vagy én kérem meg helyetted! – cukkol, a mutatóujját
fenyegetően rázva.
Nem is akarom tudni, hogy ez mivel járna. Bizonyára egy PowerPoint-
prezentációval. A totális megaláztatásommal, valószínűleg.
Mintegy végszóra, a telefonom megindul az asztalomon, egy hosszú, heves
rezgést ad ki, majd megáll. Óvatosan megfordítom, és az értesítésekre bámulok,
miközben a gyomrom lüktet az idegességtől.
7 ÜZENET
LUKA

3 ÜZENET
CHARLIE

1 ÜZENET
CHARLIE, BRIAN, ELLE

Basszus! Nem sok mindenkinek szerepel az apja a keresztnevén a

címjegyzékében, de ez nagyjából össze is foglalja az apámmal való
kapcsolatomat. Úgy döntök, ezzel kezdem.
 BRIAN: NOVEMBER ELSŐ HÉTVÉGÉJÉN LESZ A HÁLAADÁS NAPI VACSORÁNK . ESTELLE, HOZHATSZ .
SÜTŐTÖKÖS PITÉT

Hozhatok sütőtökös pitét. Csodás! Fogadok, hogy ha elmenteném az SMS-eket,

pontosan ugyanez az üzenet köszönne vissza tavalyról, pontosan ezen a napon,
pontosan ebben az időpontban. Ami azt illeti, nem vagyok benne biztos, hogy
apám valaha is küldött nekem üzenetet ezen a kis szösszeneten kívül. Akkor ez
megmagyarázza a három SMS-t Charlie-tól. Törlöm a csoportos csevegést
apámmal, a feleségével és a féltestvéremmel, és rögtön a következőre lépek.

CHARLIE: IGAZÁN , ?
JÓL BÁNIK A SZAVAKKAL MI

CHARLIE: NE ,
HAGYD HOGY FELIDEGESÍTSEN !
CHARLIE: VÁLLALD ,
BE HOGY PEKÁNDIÓSAT HOZOL !

Kitör belőlem a nevetés, és küldök egy hülye GIF-et, valami kutyával és

lángokkal, amely tükrözi az érzéseimet, amiért úgy citálnak oda, mint egy
nyűgös gyereket. Apám és a családja amúgy nem november első hétvégéjén
ünnepli a hálaadást, de engem erre a hétvégére hívnak meg, hogy apám
kipipálhassa ezt az ünnepi teendőinek a listáján. Lehet, hogy ez enyhíti a
bűntudatát, amiért cserben hagyott engem és anyámat, vagy talán Elle
befolyásolja… Bármi is az oka, ez mindig egy fájdalmasan kínos vacsora, amit
csak Charlie jó szándékú társalgási kísérletei és apám mogorva mormogása old
fel egy kicsit.
Tutira pekándiós pitét viszek.
Ezután Luka üzeneteit veszem elő, miközben a stressz egyre jobban
eluralkodik rajtam. Azt hiszem, ma egy borozgatós, ágyban pizzázós estém lesz
az örök klasszikus A szerelem hullámhosszán társaságában.

LUKA: MILYEN VOLT A HÍVÁS A BESZÁLLÍTÓVAL ?

LUKA: EGYÉBKÉNT ,
CUKI VAGY AMIKOR KAMUZOL .
LUKA: ÉS AMÚGY MIÉRT VAN LETÖLTVE A TÉVÉMRE A CSUPASZ TÚLÉLŐK HÁROM EPIZÓDJA? ISMERLEK ÉN MÉG TÉGED

EGYÁLTALÁN?

Néha elfelejtem, hogy közös a streamingszolgáltatásunk. Hál’ istennek, hogy

Laylánál néztem azokat a pornós Netflix-filmeket.
LUKA: CHARLIE PEKÁNDIÓS PITÉRŐL ÜZENGET NEKEM .
LUKA: ÉDES ISTENEM!
LUKA: LAYLA SÜTI A PITÉT ?

Nem kellene féltékenységet éreznem a pekándiós pite miatt, de mégiscsak itt

van. Luka erre kényszerít engem.

LUKA: A SZERELEM HULLÁMHOSSZÁN MEGINT FENN VAN AZ HBO-N.

Behunyom a szemem, és a homlokomhoz szorítom a telefonomat. Kétszer

odakoppintom, és elhatározom magam. Megteszem. Megkérem őt, és minden
rendben lesz.

STELLA: FACETIME-OZHATUNK ESTE? SZÍVESSÉGET .

SZERETNÉK KÉRNI

A telefonom szinte azonnal megcsörren, a kijelzőt Luka egyik öt évvel ezelőtti

képe tölti be. Akkor készült, amikor rávettem, hogy egy nap alatt hét különböző
pizzériát próbáljon ki, mert nem találtam olyan szószt, amelyik ízlett volna. A
képen egy óriási szelet pizzát formázó, idétlen kalapot visel. Viccesen néz ki.
Imádom.
Hagyom még néhányszor kicsengeni, és közben próbálom összeszedni
magamat, figyelmen kívül hagyva, hogy a felsőmön még ott virít a juharszirup a
reggeli stresszgofriból.
Rajta, menni fog!
– Szia!
Túlságosan élénk és erőltetett, amire süket csend a válasz. Tompa neszezés,
egy ajtócsukódás, majd szuszogás.
– Elmondanád, kérlek, mi folyik itt?
Az egyik fenyőfás légfrissítővel babrálok, amit nem dobtam be az alsó
fiókomba, és a zsinórt előre-hátra csavargatom a hüvelykujjamon.
– Hogy érted ezt?
Hivatalosan is beteges hazudozó vagyok.
– Egész héten furcsa voltál.
– Nem is…
– Most is furcsa vagy – mondja. Megint sóhajt, és egy puffanást hallok,
mintha épp most dobta volna magát az ágyra. Elképzelem, ahogy a hosszú lábát
kinyújtóztatja, bokája lelóg az ágy széléről. – Na, Stella! Mi van veled? Nem is
emlékszem, mikor kértél tőlem utoljára szívességet.
A homlokomat ráncolva megfordulok a székemben, és kikukkantok a fákra
néző, nagy ablakon. Eléggé el vagyunk szigetelve idekint. De ha az ember
végigmegy a farmunkhoz vezető keskeny földúton, rátalál Inglewild aprócska
városára. Úgy húsz évvel ezelőtt valaki megpróbálta Inglewildot Kis-
Firenzeként elhíresíteni, a lenyűgözően szép olasz városhoz hasonlítva. Azt
hiszem, ezzel igyekeztek több, Washingtonba vagy Baltimore-ba tartó turistát
vonzani. A marketingkampány pechjére Inglewild és Firenze között semmiféle
hasonlatosság nincs. Nem jött össze.
– Úgy másfél hónapja megkértelek, hogy hozz nekem három gallon
csokifagyit abból a boltból, ami a lakásod mellett van a sarkon. Külön hűtőtáskát
kellett venned miatta.
A nevetése átdübörög a vonalon, és szinte a bordáim közt érzem.
– Oké, ez igaz. De furcsán viselkedsz. Áruld már el végre, mi történt!
Megkordul a gyomrom, és egy pillantást vetek az órára. Vár rám a rámen a
kamrában, és nem kifejezetten akarok belemenni ebbe itt, ahol bárki
betoppanhat. Sokkal inkább otthon, egy pohár borral a kezemben.
– Visszahívhatlak, ha hazaértem? – Húzom az időt, és ledobom a légfrissítőt
az asztalomra. A hüvelykujjamon élénkpiros csík húzódik a madzagtól. – Épp
indulni készülök.
– Hát, ez vicces – mondja vontatottan –, tulajdonképpen Inglewildban vagyok,
meglátogatom anyukámat. Az jó, ha húsz perc múlva ott vagyok nálad?
Basszus!
– Aha, persze – hebegem. Ez Luka! Emlékeztetem magam, hogy ő a legjobb
barátom, és ha belegondolok, sokkal kínosabb dolgokat csináltam már hosszú
kapcsolatunk során, mint hogy megkérjem, hogy legyen a kamupasim. Például
amikor lehánytam a lábtörlőjét, miután fogadtam valakivel, hogy képes vagyok
meginni egy egész kancsó asztali bort. Vagy amikor levágtam a frufrumat, és
tizennyolc héten át halászsapka volt rajtam, amikor Lukával együtt lógtunk. –
Jól hangzik.
3

HABÁR A HÁZAM sétatávolságra van az irodámtól, mégis háromnegyed

órámba telik, mire kiszakítom magam az e-mailezésből, összeszedem a
holmimat, és elindulok hazafelé. Felírom magamnak, hogy keressem meg
Hanket, és kérdezzem meg, van-e gond a déli parcellán lévő fákkal, feltűnt-e
neki a mosómedvecsalád, amelyik szétszedi a pajtát, és akadt-e neki bármi
problémája a műtrágyaszállítóval. Amennyiben igen, miért nem szólt nekem?
Mert tudta, hogy ez a farm egy pénznyelő, és Costa Ricába akart költözni a
feleségével. Eszembe jutnak a poszterek, amelyeket le kellett vakarnom az iroda
faláról. Olyan régóta voltak kitéve, hogy az élénkzöld őserdők és buja vízesések
gyakorlatilag kifehéredtek.
Nem egészen voltam beszámítható, amikor megvettem ezt a helyet. Bizonyára
elvakított a túlzott optimizmus. Beleszerettem a telek sarkán álló cuki házikóba,
és a fejemben vizualizáltam, ahogy egy bögre teával a kőkandalló előtt
kuporgok. Elképzeltem az év első havazását, ahogy sétálok a fák hosszú-hosszú
sorai között. Egy hely, ami az enyém. Egy hely, ahová tartozhatok – végre.
Gyerekkoromban anyukámmal folyton költöztünk, újabb és újabb
lehetőségeket hajszolva. Nehezen találtam a helyem, amikor felbukkantunk egy-
egy új városban egy pincérnői vagy ideiglenes kisegítői állás miatt. Nem mintha
anyukám nem próbálkozott volna. Mindig megtett mindent a kötődés érdekében,
hogy a lehető legtovább az adott helyen maradhassunk, és pedánsan pakolta
össze szűkös holminkat, amikor továbbálltunk. Mindig ugyanoda akasztotta a
keresztszemes üdvözlőtáblát, és a citromokkal és lime-okkal hímzett
konyharuhákat. De mindig féltem gyökeret ereszteni, mert soha nem tudtam, mit
hoz a holnap, hiszen esélyes volt, hogy a következő hónapban elölről kell
kezdenem az egészet.
Széllökés süvít a fák között, fellibbenti a hajamat, és megsimítja az arcom,
miközben a csizmám ropog a birtok határát szegélyező, hatalmas juharok
levelein. Gyalogösvény kanyarog keresztül egy kis réten és a tökföld külső
szélén, amely összeköti a házat az irodával. Jó időben ötperces séta, de ma este
lassabban haladok, mert figyelem, ahogy a nap lejjebb bukik az égen, és a fény
megcsillan a leveleken. Vörös, narancs és sárga színben tündökölnek.
Valószínűleg nem véletlen, hogy októberben vásároltam meg a farmot. Az
ilyen estéknek különleges varázsa van, egyfajta nosztalgia, amikor a múlt
keveredik a jelennel, és kacérkodik a jövővel. Érzem a tűz füstjét, amit Beckett
gyújtott a házában a dombok lábánál, látom a kéményéből felszálló füstöt. Az
ágak zizegnek felettem, és néhány bagoly huhog, ünnepélyes hangot adva, ahogy
a nap egyre lejjebb süllyed. Egyetlen tökéletes pillanatra úgy érzem magam,
mintha azon a képen lennék, amit anyukám ragasztott ki a falra mindegyik
lakásban, amit éppen otthonnak hívtunk.
Egy farm. Egy piros traktor. Egy koszos térdű kislány. És mögötte tökéletes
fenyőfák hosszú sora…
Ez egy álom volt már azelőtt, hogy lett volna egyáltalán bátorságom álmodni.
Észreveszem, hogy a távolból meleg fény vetődik a kocsibejáróm kövezetére.
Ahogy megkerülöm az utolsó fát, amely a birtokom határát jelöli, kinyílik a
bejárati ajtó, kilép Luka, és a vállát a korlátnak támasztja. Szinte komikusan
nagynak tűnik a pici tornácomon, a pici házam előtt, kezében a pici
konyharuhámmal. Átveti a vállán, és keresztbe teszi a lábát. Elmosolyodom,
amikor észreveszem, hogy a tavaly karácsonyra tőlem kapott zoknit viseli, amin
kicsi csiliszószos üvegcsék vannak. Kissé elvigyorodik, alsó ajka épp csak egy
kicsit lejjebb húzódik a bal oldalon, a szél pedig a haját borzolja. Melegbarna
szeme visszatükrözi a lenyugvó napot, amitől szinte borostyánszínűnek látszik a
halványuló fényben.
– Már itt tartunk, hogy betörsz? – Paradicsomot és bazsalikomot szimatolok,
úgyhogy gyorsítok a lépteimen. Na, jó, ha a nagyija húsgombócát készítette,
lehet, hogy megbocsátok neki.
– Az nem betörés, ha van kulcsod – szól vissza. A mosolyától elolvadok…
Veszek egy nagy levegőt, és megragadom a pillanatot, a lelkembe vésem
magányos éjszakáimra. A rózsaszíneket és lilákat, melyek félig árnyékba
borítják az arcát, a pulcsiját, ahogy feszül a mellkasán, és ahogy a zoknis lába
nyikorgatja a verandám elöregedett padlóját. „A varázslat a részletekben rejlik” –
mondta mindig anyukám. És ezek a részletek tökéletesek.
A lábam megtalálja a legalsó lépcsőfokot, ő pedig jön felém, két erős karjával
szorosan átöleli a vállamat. Olyan illata van, mint a tésztaszósznak és a vaníliás
szappannak, amit a mosogató mellett tartok, és hirtelen a sírás környékez.
– Szia, Lala! – Állát a fejemre hajtja. – Rég találkoztunk.
Átkarolom a hátát, és a kezemet a lapockájára szorítom. Lassan kifújom a
levegőt az orromon keresztül, és előre-hátra ringatom magunkat.
– Két hete – motyogom valahová a mellkasába. – Emlékszel, a kanapén
zsinórban kétszer megnéztük A függetlenség napját, mert te rá vagy kattanva Jeff
Goldblumra.
– Van valami abban a pilótaruhában, nem? – Hátradől, de a kezét továbbra is a
vállamon tartja. Barna szeme az arcomat fürkészi. Ilyen közelről látom az orra
felett átívelő szeplőket, amik csillagképekként terülnek el a szeme alatt.
Elharapok egy sóhajt, mire ő összeráncolja a homlokát. – Mi folyik itt, Stella?
Ideges vagyok, egyre csak halogatom a dolgot. Megveregetem az oldalát, és
lábujjhegyre állva próbálok átnézni a válla fölött.
– Nem eszünk előbb?
Összehúzza a szemöldökét, de bólint, miközben kezét végigcsúsztatja a
karomon, és meg is szorítja. Mindig ezt csinálja.
Bemegyünk a házba, ő visszavonul a konyhába, én pedig lerúgom a cipőmet
az ajtó mellett, és észreveszem, hogy a bakancsát ő már pedánsan a kisasztal alá
tette. A kulcsomat az övére dobom a kék kézműves kerámiatálba, amit a gimiben
készítettem, a sálamat pedig a fekete farmerdzsekije melletti kampóra akasztom.
Milyen érdekes azt nézni, hogyan mutatnak valakinek a dolgai a tieid
mellett… Párhuzamosan élt életek kicsiny darabkái…
Még egy hosszú percig bámulom a kabátját, mire kiszól a konyhából, az
előszobaszekrényben tartott üveg vörösbor után érdeklődve. Lenyűgözne a
memóriája, ha nem ő lett volna az, aki pár hónapja hozta, és elrejtette a
pulóvereim alá.
Becsoszogok a konyhába a borosüveggel a kezemben, és egy másikkal a
hónom alatt. Ez a beszélgetés valószínűleg jobban fog menni, ha van egy kis
folyékony inspiráció. Odapillant a válla fölött, amikor leteszem őket, egy
hajtincs a szemébe hullik, és az az ízléstelen, kerti törpés konyharuha lóg ki a
farzsebéből. Egyszerűen tökéletesen néz ki kopott farmerban és könyékig feltűrt
ujjú, kifakult pulcsiban. Istenem, segíts!
– Ez is egy olyan este?
– Egy olyan év – motyogom válaszul, a fiókomban kotorászva a dugóhúzó
után. Luka körülbelül fél percig nézi a küszködésemet, mielőtt otthagyná, amit a
tűzhelyen kavargat. Besétál a személyes terembe, mellkasát az oldalamhoz
nyomja, miközben a fejünk fölé nyúl. Váratlanul ér a teste érintése, ezért
hátrahajtom a fejem, hogy az arcát nézzem. Így, ha akarnám, beleharaphatnék a
bicepszébe, amelynek domborulata csak egy centire van az orromtól.
Rám néz, az arcomat vizslatja, közben vigyorog.
– Mi a csudára gondolsz?
– Illetlen dolgokra. – Elpirulok, és belecsípek az oldalába, mire megrándul, de
tovább tapogat a legfelső polcon. – Mit csinálsz ott fent?
Válaszul felemeli a bornyitót.
– Mit rejtegetsz még odafent?
– Amit nem akarok, hogy piszkálj a kezeddel.
Gondolatban emlékeztetem magam, hogy később vegyem elő a fellépőt, és
nézzek utána. Kiveszi a kezemből a borosüveget, és olyan könnyed
mozdulatokkal, amiknek, őszintén szólva nem lenne szabad ennyire vonzónak
hatniuk, kibontja. Átnyúl a vállam fölött, és mindkettőnknek tölt egy-egy
pohárral, miközben én még mindig szorosan előtte állok. Látom a pulóvere alól
elővillanó kulcscsontját, és megbabonázva bámulom.
– Pár perc múlva kész a vacsora – motyogja, és szavai meleg leheletként
érintik a bőrömet.
Pislogok, és a boromért nyúlok, úgy kapaszkodva belé, mint egy mentőövbe.
Persze már korábban is érzékeltem ezeket a dolgokat, de most mintha minden,
ami Lukával kapcsolatos, nagyító alá kerülne. Az élet technicolorban, azt
hiszem.
– Köszönöm. – Úgy nézek körül a konyhámban, mintha még sosem láttam
volna, kábán és zavarodottan. – Segítsek valamiben?
A hangom furcsán formálisnak hat, már csak egy „uram” hiányzik a végére.
Luka gyanakvó pillantást vet rám, és válaszul csak az asztalra mutat. Szó nélkül
követem az utasítását, és elhelyezkedem a rozoga széken, amely stílusában
egyáltalán nem illik az étkezőasztalomhoz. Csak meredten bámulok az
asztallapra, és mindent megteszek, hogy össze tudjam szedni a bátorságomat. Ha
előadom a kérésemet, lehet, hogy a képembe röhög, vagy kirohan az ajtón,
vagy… mindkettő.
Mire Luka elém tol egy hatalmas tányér spagettit húsgombóccal, én már
megittam a boromat, és egy robbanásra kész érzelmi rakétává alakultam át.
– Beck azt mondja, a fák jól néznek ki. – Luka kényelembe helyezi magát a
széken velem szemben. – Vagyis, a déli kapunál lévő parcellát leszámítva.
Tekintetem a spagettimről a pulóvere ujjára vándorol, amely szorosan feszül
az alkarja körül. Aztán a konyhapulton álló borosüvegre és a mellette lévő
parmezán sajtra pillantok. Remélem, az nem az én hűtőmből származik!
– Az honnan van? – mutatok rá a villámmal, miközben az asztal alatt
folyamatosan mozgatom a lábamat.
– A boltból – feleli Luka rám meredve.
– Szuper.
– Stella! – Luka a tányérja szélére teszi a villáját, és előredől, félig felém nyúl,
mintha meg akarná fogni a kezemet. Hát, nem vagyok benne biztos, hogy az
most segítene. Hátradől, felsóhajt, és megdörzsöli az állkapcsát. – Mi van veled?
– Miért kérdezed?
Felvonja a szemöldökét.
– Kezdjük ott, mondjuk, hogy a fél konyhán áttáncoltattad ezt az asztalt az
ideges ábrázatoddal.
– Én csak… meg akarlak kérni valamire.
– Odaadjam az egyik vesémet?
– Mi? Nem. – Bár most lehet, hogy inkább egy szervátültetést választanék.
 – Lala, úgy viselkedsz, mintha szervdonorra vadásznál, és engem pécéztél
volna ki.
– Lennél a pasim? – bököm ki. A tenyerem izzad, a szívem valahol a
torkomban van, és a gyomrom teljesen kivonta magát a társalgásból.
Luka még csak meg sem rezzen, csak nyugodtan forgatja körbe-körbe a
villáját, a világ leghosszabb spagettitésztáját tekergetve.
– Oké. – És ezzel a villát a szájába dugja.
– Nem igaziból, te! – kiáltok rá. Nem tudom, miért beszélek ilyen hangosan,
ezért igyekszem halkabbra venni. – Nem lenne… Azt akartam kérdezni, hogy
tennél-e úgy, mintha a pasim lennél.
– Persze – vonja meg a vállát.
Persze. Mi vaaan? A teljes idegösszeomlás szélén állok, szénné stresszeltem
magamat, erre Luka csak annyit mond, „persze”. Nézem, ahogy egy újabb
húsgombócot fal be éppen. Én agresszívan beledöfök az egyikbe, ami aztán
átrepül a fél asztalon. Nem veszek róla tudomást, felnyársalok egy másikat, és az
egészet a számba tömöm.
– Ez nagyiféle?
Luka nyugodtan kortyol egyet a borából, tudomást sem véve arról, hogy
nekem itt épp megbomlik az elmém.
– Tessék?
Lenyelem a falatot, és az ölemben pihenő szalvétával óvatosan megtapogatom
a szám szélét, hölgyhöz illően.
– Mármint ez a nagymamád receptje? – kérdezem.
– Igen.
– Mit gondolsz, örökbe fogadna engem?
– Engem egy pillanat alatt kidobna, és örökbe fogadna téged. – Lukából
kibuggyan a nevetés. – Mindketten tudjuk. Apropó, köszönöm, hogy múlt héten
vittél neki vacsorát. Hetvenötször hívott fel, hogy eldicsekedjen vele, és
megkérdezze, mit szoktál a fahéjas kekszedbe rakni.
Nem én csináltam azt a sütit. De csak a holttestemen át mondom el ezt Luka
nagymamájának, aki maga készíti a tésztáit. Egyszer átjött hozzám, meglátott
egy félig üres üveg bolti szószt a hűtőmben, és mélyen a szemembe nézett,
miközben kidobta a szemétbe.
Bárcsak ne köszönné meg, hogy a családjával töltöm az időt! Ez nem jelent
fáradságot. Meglátogatni a nagymamáját és az anyukáját, néha pedig a két
várossal arrébb lakó Gianna nénikéjét, kellemes figyelemelterelés a tényről,
hogy az egyetlen családtagom úgy dönt, három héttel korábban ünnepli a
hálaadást, csak hogy ne kelljen megmagyaráznia a létezésemet.
Ráadásul a nagyija tök vagány, szóval…
 – Layla sütötte, úgyhogy őt kell megkérdezned.
– Aha. Áruld már el, miért akarod, hogy úgy tegyünk, mintha járnánk. –
Szünetet tart egy újabb korty bor kíséretében, én meg gyászos ábrázattal
bámulom az üres poharamat. – Nem Wyatt-tel jársz?
Rábámulok. Hogyan lehetséges, hogy valaki, aki ilyen szorosan része az
életemnek, nem veszi észre, hogy egy örökkévalóság óta nem hoztam szóba
Wyattet?
– Luka – pislogok rá. – Több mint egy éve szakítottunk.
Luka a döbbenet komikus karikatúrája: összevont szemöldök, a szájához
vezető félúton ledermedt villa.
– Micsoda?
– Ja, a tavalyi szüreti fesztivál után. Írt nekem egy SMS-t.
– Várj, SMS-ben szakított veled?
Wyatt kedves és aranyos volt, habár egy kicsit éretlen. Sok szempontból olyan
volt, mintha visszatértem volna a tinédzser énemhez, és összejöttem volna a
focicsapat helyes kapitányával. Sok-sok heves petting, nulla érzelmi kötődés. A
tavalyi fesztivál után küldött nekem egy üzenetet: „Szuper jó fej vagy, de
szerintem mi mást akarunk. Barátok? :D”.
A szmájli feltette a pontot az i-re, és részemről lezárta az ügyet. Elfogadtam,
és ezzel ennyi volt. Soha többé nem hallottam felőle.
– Meséltem neked.
– Nem, nem mesélted. – Meglepetten bámul rám.
Leteszem a villámat, és a borosüvegért nyúlok.
– Luka, gondolkozz! Hogy a csudába tudnék ennyi időt veled tölteni, ha
járnék valakivel?
Pislog, a tekintete messzire réved, mintha gondolatban újra átélné az elmúlt
évét. A szája némán mozog, aztán felkapja a poharát, és egy húzásra megissza a
bort.
– Oké, tehát nincs Wyatt.
– Nem. Nincs Wyatt.
– Akkor én vagyok az egyetlen lehetőséged?
Nem értem, miért ennyire feldúlt emiatt…
– Ha ettől jobban érzed magad, először Beckettet kérdeztem meg. Ő nemet
mondott. – Még jobban elkomorul, és megjelenik az az aprócska kis mélyedés a
szemöldöke között. – Jesse-t is meg akartam kérdezni, de…
– Előbb akartad megkérdezni Jesse-t, mint engem? Jézusom, Stella! – Most
rajta a sor, hogy úgy döfjön bele egy húsgombócba, mintha az személyesen
sértette volna meg. – Engem kellett volna először megkérdezned. Most úgy
érzem, én vagyok az utolsó mentsvárad. Ha ló nincs, szamár is jó?
 Nem mondom meg neki, hogy valóban ő az utolsó mentsváram. Mármint az
eszkortszolgálaton kívül.
– Sajnálom, Luka. – Összekulcsolom a kezemet magam előtt az asztalon, és
örülök, hogy csak kicsit hangzik szarkasztikusan. – Úgy gondolod, nagyobb
lelkesedéssel kellene kérnem, hogy legyél a kamubarátom?
– Nem haltál volna bele – mormolja. Mindkét kezével beletúr a hajába, hátra,
előre és vissza. A bal oldalán egy tincs meredezik oldalra – egy ismerős kép, ami
megbizserget.
– Luka, figyelj… – Nyelek egy nagyot, aztán még egyet. Fontosnak érzem a
reakcióját.
Nem akarom tönkretenni azt, ami Lukával köztünk van.
A kezemet a villám köré kulcsolom.
– Hülye ötlet volt. Ha nem akarod…
– Nem, nem erről van szó. Bocs, én csak… – Elhallgat, tekintete a tányérjára
szegeződik. Újra felkapja a villáját, és elkezdi csavargatni a tésztát. – Folyton
eltérek a tárgytól. Tulajdonképpen miért van szükséged kamupasira?
Ez terelés, de engedem, ahogyan ő is engedte korábban a halogatásomat.
Veszek egy nagy levegőt, és elmagyarázom neki a közösségi médiás
nyereményjátékot, gondosan ügyelve arra, hogy kihagyjam azt a részt, hogy a
farmunknak milyen égető szüksége van a pénzdíjra. Ehelyett inkább az országos
ismertségre helyezem a hangsúlyt, az új ügyfelek bevonzására és az online
jelenlétre, amiből remélhetőleg profitálhatunk. A végére úgy hangzik, mintha
prezentációt tartanék az igazgatótanácsnak, és Luka üveges tekintetéből ítélve
valószínűleg ő is így van ezzel.
Luka a számok embere. Csak meg kellett volna mutatnom neki egy csomó
adatot. Kissé ingatja a fejét, amikor befejezem.
– Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a „belépés” és „kilépés”
szakkifejezéseket hallottam a szádból.
– Tényleg? – Egy pillanatra elgondolkodom. – Bár mintha akkor is említettem
volna, amikor az országos kiállításról panaszkodtam.
Ezen felnevet. Nagyon jól ismeri a véleményemet az országos kiállításról.
Egy pillanatig csendben maradunk, az ablakomat kaparászó faágak hangja
tölti be a teret. Az ajtó körüli résen át fütyül a szél, én pedig azon gondolkodom,
hogy begyújtom a kandallót, és a tűz előtt ülve borozgatunk.
Luka hátradől a székében, és engem tanulmányoz. Békén hagyom őt a
gondolataival, míg én a sajátjaim kibogozásával foglalkozom.
– Gondolod, hogy ez a kamudolog segíteni fog?
– Igen – felelem habozás nélkül. A válasz mélyről fakad belőlem. Nem tudom,
honnan tudom, hogy Luka a kulcs az egészhez, de egyszerűen tudom. Ez a
színlelt kapcsolat, bármilyen hülye, bolond és közhelyes is, az a szikra, amire
szükségünk van – amire nekem szükségem van. Megköszörülöm a torkomat. –
Határozottan úgy gondolom.
Luka nagyon jól ismer ahhoz, hogy érezze, van valami, amit nem mondok el
neki, de ahhoz is, hogy tudja, inkább ne feszegesse. Úgy érzem, mintha verbális
maratonokat futottunk volna oda-vissza, mióta beléptem az ajtón, és azt hiszem,
mindkettőnknek megfelel, ha annyiban hagyjuk a beszélgetést ma estére.
– Akkor vágjunk bele! – A döntés megszületett.
Hátradőlök a székemben, és nézem őt, valamit keresve, amiben
megkapaszkodhatok, valamit, ami eloszlatja a kételyeimet.
Csakhogy semmi sem jut eszembe.
4

MÁSNAP REGGEL fejfájással és enyhe gyomorgörccsel ébredek, ami a túl sok

gumicukornak köszönhető, és valószínűleg annak az elhamarkodott döntésnek,
hogy kamukapcsolatra kényszerítem a legjobb barátomat. Lehet másnapos az
ember rossz döntésektől?
Úgy tűnik, igen.
Nappal, józanul szemlélve tévedésnek érzem, hogy Lukát belerángassam a
pénzügyi gondjaim megoldására kidolgozott terveimbe. Egy párkapcsolat nem
fogja befolyásolni az esélyeimet erre a pénzdíjra. Azt sem tudom, hogy Evelyn
St. James elolvasta-e a teljes jelentkezésemet, azzal együtt a motivációs levelet,
amelyben leírtam, hogy a párommal együtt vezetjük a farmot.
Mi van, ha elolvasta…? Automatikusan kizárnak hazugságért. Atyaég!
Utánanéztem a dolgoknak. Miután hallottam a versenyről, átfésültem Evelyn
oldalát. Megnéztem, milyen trendek szerepelnek a tartalmaiban, és milyen típusú
vállalkozásokat szokott ajánlani. Mindig elmond egy történetet, és úgy tűnik,
szereti a romantikát. A legutóbbi három beszámolója mind love story volt. A
panziós pár Maine-ben. A legjobb barátok, akik a dél-karolinai kis mólójukról
induló, történelmi tematikájú hajókirándulásokat szerveznek. Az ifjú házasok,
akik egy vakrandin találkoztak, és úgy döntöttek, saját borászatot nyitnak.
Most az egyszer az én történetem is legyen vidám! Alaposan megdörgölöm a
szememet, és kirúgom a lábam az összegubancolódott takarók alól. Elég legyen
a szomorkodásból!
Beckettre és Laylára gondolok. A számlákra, amiket egyre nehezebb lesz
kifizetni. A farmra nyíló kovácsoltvas kapura gondolok, és a két hatalmas piros
masnira, amit tavaly tettem rá. Emlékszem a napra, amikor átvettem a kulcsokat,
és a rozsdás láncok hangjára, ahogy lecsúsznak a rácsról, amitől örömömben
majdnem elsírtam magam. Arra gondolok, hogy bezárom a kaput, és
visszatekerem a láncokat a rácsokra – és majdnem sírva fakadok, egészen más
okból.
Meg kell próbálnom. Még ha dilisnek is hangzik, ez az a történet, amit el
akarok mesélni erről a helyről.
Azt akarom, hogy Evelyn St. James lássa mindazt, ami miatt beleszerettem
ebbe a farmba azon a télen, amikor először látogattam ide anyukámmal. Amikor
tizenhat éves voltam, és úgy voltam programozva, hogy a legtöbb dolgot
utáljam, de beleszerettem a hatalmas, nyílt térbe, amelynek gyanta-, narancs- és
egy csipetnyi fahéjillata volt. Azt akarom, hogy sétáljon végig a fák hosszú sorai
között, amint éppen lenyugszik a nap, ahol olyan csend van, hogy halljuk a
csizmánk ropogását a fagyott talajon. Ahol tűlevelek gabalyodnak a hajadba, és
úgy érzed, mintha te lennél az egyetlen ember a világon. Azt akarom, hogy
kapjon egy forró csokoládét Layla sütödéjéből, korcsolyázzon a pályán, amit
Beckett alakított ki tavaly télen, és nézze, ahogy a gyerekek futkároznak a pajta
körül.
Azt akarom, hogy lássa a varázslatot.
– Kicsit reménykedtem benne, hogy nem vagy egyedül.
Annyira mélyen elmerültem a gondolataimban, hogy még csak meg sem
rezzenek, amikor Layla megjelenik a hálószobám ajtajában, mélyen a
homlokába húzott tengerészkék sapkában.
Azt hiszem, ideje újragondolni, kinek lehet kulcsa a lakásomhoz…
Rosszallón nézek rá, a fejem félig a párnám alatt, a lábam az ágyneműbe
gabalyodva. Mintha tíz kört futottam volna ebben az ágyban.
– Ki lenne itt velem?
Forgatja a szemét, lerúgja a cipőjét, és tétovázás nélkül bemászik. Végtagok
átrendeződése következik, egy könyök a köldökcsakrámban, aztán máris
mellettem kuporog Layla, térdét a csípőmbe nyomva. Imádom, hogy a legtöbb
beszélgetéshez igényli az érintést, és hogy megerősítésképpen sosem rest egy
gyors összebújásra. Felhúzza a bolyhos takarómat egészen az álla alá, és
sokatmondóan néz rám.
– Tudod, ki.
Nagyokat pislogok. Fogalmam sincs.
– Ki?
– Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy Lukára célzok. – Az ujjbegyeit végighúzza a
karomon. – Idefelé jövet elmentem az anyja háza mellett, és láttam a kocsiját a
felhajtón.
– Láttad a kocsiját az anyja házánál, de feltételezted, hogy itt van velem?
– Gondoltam, visszajött. – Vállat von, és még jobban magára húzza a takarót,
már csak a szemét látom, ami a hálószobám ablakából látható fák színét tükrözi.
A hangja fojtottan tör elő a takaróm alól. – Mit tudom én, lehet, hogy kisurrant.
– Ő egy felnőtt férfi. Miért kellett volna kisurrannia?
– Nem tudom, Stella – sóhajt fel –, hadd merüljek el ebben a fantáziában!
Azóta szurkolok nektek, amióta csak ismerlek.
Ez mindenképp megmagyarázza azokat a némiképp vulgáris
kézmozdulatokat, amelyeket Luka háta mögött tesz, valahányszor velünk van a
farmon. A homlokomat ráncolom. Layla észreveszi, és a mutatóujját egyenesen a
szám sarkában lévő mélyedésbe nyomja. Felhúzza, hogy megpróbáljon egy
mosolyt kicsikarni, és a grimaszom láttán felnevet.
– Megkérdezted tőle? – faggat.
Bólintok, és a paplanom egyik kilógó szálát piszkálom.
– Ééés?
– Azt mondta, megteszi – motyogom a pamutba, miután lassan teljesen az
arcomra húztam a párnát. Tegnap este, amikor megkérdeztem Lukát, annyira rá
voltam pörögve, hogy nemet mond, hogy nem foglalkoztam azzal, milyen
következményekkel járhat, ha belemegy a dologba. Színlelt együtt járás. Más
dolgokat is színlelnünk kell. Színlelt romantika. Színlelt vonzalom.
Luka vajon felfogja? Nem nagyon beszélgettünk tegnap a vacsora közbeni
társalgásunk után. Én hevesen elleneztem bármilyen részlet megvitatását, mivel
kínosan éreztem magam, amiért egyáltalán megkérdeztem. Nem mertem többet
beszélni róla, féltem, hogy meggondolja magát. Vagy ami még rosszabb, hogy
részletesen ecsetelnem kell a helyzetet.
Bekapcsoltuk A szerelem hullámhosszánt, és összebújtunk a kanapén.
Lábamat a combja alá dugva, fejemet a karfára hajtva aludtam el.
Layla egy hajtincsemet ráncigálja.
– Akkor miért vagy olyan szomorú, szivi?
Azt hiszem, a szégyenérzet és a magányosság miatt. Félelemmel tölt el a
gondolat, hogy mindent elszúrok. És hogy Luka rájön, hogyan érzek iránta
valójában…
Választhatsz, Layla.
Ehelyett hosszan és lassan kifújom a levegőt a párnába, és hagyom, hogy ez
válaszoljon helyettem. Layla óvatosan leemeli a párnát rólam, és az arca alá
dugja.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélgessünk erről.
– Nem, köszi!
– Stella!
– Nem akarok. – Megrázom a fejem. – Mi lenne, ha inkább rólad és Jacobról
beszélnénk?
A szeme résnyire szűkül. Layla szerelmi élete enyhén szólva is érdekes.
Különös érzéke van ahhoz, hogy a legrosszabb fickókat találja meg.
– Szivi, most rólad van szó. Tessék, ki vele!
– Dumcsizhatnánk rólad is.
– Tudom, hogy szereted őt, Stella.
Persze, csak nem vagyok hajlandó felvállalni ezeket az érzéseket.
– Én…
– Érzelmeket táplálsz Luka iránt, és ő is irántad. A vak is látja. Nem értem,
miért nem tesz egyikőtök sem semmit az ügyben.
 Laylának könnyű. Mindig is biztos volt abban, hogy ki ő, és mit érez.
Mindazok ellenére, amin keresztülment, minden helyzetben sikerül megőriznie
az optimizmusát, könnyedén továbblép, méltósággal viselve a csalódásait. Én
nem vagyok ilyen.
Lukával remekül megvagyunk. Így jó, ahogy van.
– Szívem – tekintete ide-oda jár, ajkára együttérző mosoly ül –, csak azért,
mert engeded magadnak, hogy szeress valakit, még nem jelenti azt, hogy el fog
hagyni.
De azt sem jelenti, hogy maradni fog…
– Azt hiszem… – Nyelek egy nagyot, és megpróbálok valamennyit átvenni
Layla optimizmusából. Az oldalamra kuporodom, pont úgy, mint ő, az állam
alatt összekulcsolom a kezemet. Olyan érzés, mintha egy felhőben lennénk a
paplanom alatt. Súlytalanul, megvallva a legtitkosabb gondolataimat. – Azt
hiszem, ha valaminek történnie kellett volna köztünk Lukával, az már rég
megtörtént volna.
Laylának nem tetszik ez a válasz, látom a szája rezdülésén.
– Talán arra vár, hogy te mondj valamit. Nem gondolod?
Megrázom a fejem. Egyszer végignéztem, ahogy Luka odasétál egy lányhoz
egy bárban, a széke támlájára teszi a kezét, mond neki valamit, mire a lány majd
elájul a nevetéstől. Magabiztos volt, és elbűvölő. Nem telt bele fél óra, és együtt
távoztak. Luka, ha engem akarna, már jelét adta volna.
– Szerintem nekünk így kell maradnunk. – Még jobban belebújok a
takarómba, és nagyokat pislogok a szemem sarkában jelentkező szúró érzéstől. –
Nekünk barátoknak kell lennünk. Csak barátoknak.
– Akkor mi a francnak hazudtál a jelentkezésedben? Beckettnek igaza van.
Erre nem volt szükség.
– Nem terveztem ezt az egészet, ha erre gondolsz. Nem húznám csőbe, hogy
úgy tegyen, mintha a pasim lenne. Én nem… – Mindkét kezemmel
végigdörgölöm az arcom. – Nem vagyok annyira kétségbeesett.
Nem vagyok az. Csak azért hazudtam a jelentkezéskor, mert azt akartam, hogy
ez a hely romantikusnak és otthonosnak tűnjön. Amikor benyújtottam a
motivációs levelet, nem is gondoltam, hogy van esélyünk. Apró, ártalmatlan
részletnek tűnt, csak az esélyeinket próbáltam növelni.
Layla gyengéden megfogja a kezemet, gyűrűinek nyomása apró mélyedéseket
hagy a bőrömön.
– Nem, drágám, nem így értettem.
– Akkor mire gondoltál?
– Én csak azt akarom mondani, hogy szerintem ez lehet az a valami, amire
mindketten vártatok – mondja, miközben a hajamat a fülem mögé tűri.
 ***

LAYLA SZAVAI CIKÁZNAK a fejemben, miközben az iroda felé bandukolok.

Míg a tegnap esti sétám hazafelé felvonultatta az összes okot, amiért megvettem
a farmot, a mai reggel megmutatja, amiért inkább nem kellett volna. Errefelé
sétálva már látom a halott és haldokló fák csenevész körvonalait. A pajta
felhajtóján kétségkívül nem áll egyetlen áruszállító teherautó sem, noha
megrendeltem, és az egyik sütőtök, amelyet az irodába vezető lépcsőre tettem,
most darabokra zúzva hever a földön.
A tök miatt szitkozódom. Ha megint az átkozott McAllister ikrek dúlták fel a
földeket, biztos, hogy Beckett ellátja a bajukat.
Tavaly ősszel az inglewildi középiskolások valamiért úgy gondolták, hogy a
farm tökéletesen alkalmas tiltott tevékenységekhez. Több – tizenhat éves fiúhoz
tartozó – sápadtfehér bőrfelületet láttam, mint amennyit bárkinek is kellene.
Beckett és Luka úgy intézte el, ahogy bármelyik felnőtt férfi tette volna:
terepszínű ruhába öltöztek, elbújtak a kukoricaföldön, és halálra rémítették a
kocsijukban egymást nyaló-faló kölyköket.
Azóta nyugi van, és nemegyszer kuncogtam magamban, amikor a városban
sétálva hallottam, ahogy a kölykök az eszelős lényekről beszélnek, akik Ms.
Stella farmján kísértenek. Emlékszem, Luka és Beckett az én pici fürdőszobámat
használták arra, hogy felkenjék az álcázó festéket, amiből bőven jutott a
törülközőimre is.
Mindig is szerettem volna városi legenda lenni.
Éppen a tökdarabokat szedegetem össze, amikor becsapódik egy kocsiajtó, és
két súlyos bakancs jelenik meg a látómezőmben. Luka leguggol, egyik kezével
felkapja a legnagyobb tökdarabot, másik kezében egy extra nagy elviteles
poharat szorongat.
Mogyoróillatot érzek, és azonnal eldobom a töktrutymót. Mindkét kezemmel
a pohárért nyúlok, egy mohó kis nyöszörgést hallatva. Luka apró fejbiccentés
kíséretében hagyja, hogy egyik kezemet a csuklója, a másikat pedig a pohár köré
kulcsoljam.
Élvezettel kortyolok bele a meleg italba.
– Most éppen mit mondtál Beatrice-nek? – kérdezem.
Valószínűleg Ms. Beatrice készíti a legjobb mogyorós lattét az egész
univerzumban, de csak ha megadod neki azt a sajátos bókot, amire vár. Minden
bók csak egyszer hangozhat el, és őszintének kell lennie.
Nekem még mindig csak koffeinmentes kávét szolgál fel.
Luka felnevet, lehelete látszik a hidegben.
– Azt mondtam neki, hogy a lila haj roppant jól áll neki. – Szégyenlősen
elvigyorodik. – Azt hiszem, valami déli akcentust kreáltam, de nem vagyok
biztos benne. Megéreztem a mogyoróillatot, és onnantól kezdve minden
homályos.
Felnézek rá, a poharat a mellkasomhoz szorítva tartom, nehogy eszébe jusson
visszavenni. Te jó ég, fekete sapkát visel, aminek a tetején egy zöld pamacs
díszeleg! Fogadni mernék a megtakarítási számlámon szunnyadó, csekélyke
pénzemben, hogy az anyja készítette neki. Ms. Beatrice valószínűleg egyetlen
pillantást vetett rá, és egészen a kompressziós zoknijáig elpirult.
– Mit meg nem teszünk egy jó kávéért… – Iszom még egy kortyot.
– Ja, persze, mi. – Nevet. Felvonja a szemöldökét, és kinyújtja a kezét,
kesztyűs ujjaival nem túl udvariasan visszakérve az italát.
– Neked is hoztam ám. – Most először veszem észre, hogy még egy elviteles
pohár pihen a kocsija tetején. – De szinte biztos vagyok benne, hogy megint csak
koffeinmentes.
Szitkozódom.
– Na, gyere! Menjünk be, megosztom veled az enyémet, és összekeverjük.
Beslattyogunk az irodámba, a tökdarabok szanaszét hevernek a lépcsőn. Majd
később felseprem, vagy lehet, hogy meghagyom a mosómedvéknek. Egyfajta
békeáldozatként.
Luka lehuppan a kopott bőrfotelbe, a lábát szétveti, a könyökét pedig
hanyagul a karfára támasztja. Ó, te jó ég, micsoda izmos láb és kar… Rá kéne
vennem, hogy Beckett-tel együtt ő is álljon modellt a naptárhoz.
Előre-hátra csúszkál, hősies kísérletet téve arra, hogy kényelmesen
elhelyezkedjen. Még mindig nálam van a tejeskávéja, melegbarna szemével a
pohárról rám néz, majd ismét a pohárra. Pillantása kezd egyre elveszettebbé
válni. Lehet, hogy rájött, milyen szörnyű hibát követett el…?
– Remélem, ittál már belőle a kocsiban! – Nyomatékosan kortyolok egyet.
Megmozdul, a szék nyikorog, ő pedig elkomorul.
– Túl forró volt ahhoz, hogy a kocsiban igyam – motyogja. – Mi a terved,
visszaadod?
– Nem valószínű.
Morog, és ismét mozgolódik a székben.
– Stella, figyelj!
– Figyelek.
– Jó barátod voltam mindig is, ugye?
Komótosan leülök a székemre. A tökéletesen megfelelő méretű, kellően
kárpitozott székemre.
– Igen, az.
Előrehajol, kezét lazán a lába közé kulcsolja.
 – Emlékszel 2016 nyarára? Neked adtam a gofrimat az első pénteki utcabulin.
– Nem rémlik, hogy Luka valaha is adott volna nekem gofrit. Hangosan
szürcsölök tovább. – Stella! Ne már! Elvittelek A Gyűrűk Ura éjféli vetítésére,
amikor még azt sem tudtam, mi az a hobbit. Kaptál tőlem egy köpenyt.
Ez igaz. Tényleg így volt. Aztán heteken át folyamatosan azt kérdezgette,
hogy megnövessze-e a haját, mint Aragorn. Mintha a világegyetemnek szüksége
lenne arra, hogy Luka még vonzóbb legyen.
– Nem mondtam el a nagyimnak, hogy a sütijeid Laylától vannak – folytatja.
Felvonom a szemöldökömet, és iszom még egy kortyot. Nem félek a nagyitól.
Nem igazán.
Talán egy kicsit.
Közelebb hajol, a szeme egy árnyalattal sötétebben villan, a hangja elhalkul.
– Belementem, hogy egy hétig a kamupasid leszek.
Hirtelen úgy hangzik, mintha egyáltalán nem is ugratna. Minden bátorságom
és jókedvem elillan ezzel a kis megjegyzéssel, és forróság önti el az arcomat.
Összeszorul a gyomrom, amit utálok, ezért a tekintetemet az asztalom felé
fordítom. Ez most már így lesz? Luka állandóan ezt fogja felemlegetni? Egy
vicces kis anekdota lesz a főzőcskézéseken és bulikon? Jaj, emlékszel, amikor
annyira el voltál keseredve, hogy megkértél, tegyek úgy, mintha járnék veled?
Értem. Én kértem ezt szívességként. De akkor is, ez olyan… furcsa volt. Nem
jó érzés.
Miután eleget bámultam már az íróasztalomon lévő horpadást (egyszer túl
agresszív voltam a tűzőgéppel), megköszörülöm a torkomat, és a tekintetemet a
bal válla fölé szegezem. Átnyújtom a kávét, és gratulálok magamnak, hogy nem
remeg a kezem.
– Parancsolj.
Ujjait az enyémekre hajtja, és nem engedi, hogy eleresszem a poharat.
Megtévesztően erős a fogása, amitől valahogy… illetlen gondolataim
támadnak…
– Stella!
Különös tehetsége van ahhoz, hogy több mindent belevigyen két szótagos
nevem kiejtésébe. Ez egy adottság. Elkapom a tekintetemet a falon lévő
naptárról, visszapillantok rá, és felsóhajtok, amikor látom, ahogy a szája
egyetlen vékony vonallá áll össze. Gondterhelt Luka. A francba!
– Most meg miért vagy kiakadva?
Megpróbálom elhúzni a kezemet, de ő csak szorosabban markolja. Aggódom
a papírpohárért. A mogyorós latte nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele.
– Nem vagyok kiakadva.
Valami hang tör fel a torkából.
 – Majdnem tíz éve ismerlek. Áruld el, mi a baj.
– Nem akarom… – Nem akarom, hogy csak azért tegye meg, mert én
belekényszerítettem; hogy minden egyes percét utálja. Nem akarok nyűg lenni,
egy kínos kötelezettség. – …, hogy ez tönkretegyen köztünk bármit is.
– Nem fog. Stella, nézz rám, kérlek! – Amikor sikerül viszonoznom a
pillantását, az a barna szempár olyan komoly, mint még soha. Az ablakon
átszűrődő napfényben, azzal a hülye sapkával a fején aranyszínű foltokat látok
benne. A világosbarna színgyűrű közvetlenül az írisze szélén tejeskávéra
emlékeztet. – Semmi nem megy tönkre, hiszen rólunk van szó. – Bólintok, és
újra megszorítja a kezemet a poháron. A karom kezd zsibbadni attól, hogy
kinyújtva tartom. Készül mondani még valamit, a kezével húz maga felé, egyre
közelebb kerülünk egymáshoz… Aztán az irodám ajtaja kivágódik, és egy
nagyon morcos Beckett áll ott, az egyik szétzúzott sütőtökkel a kezében.
– Van egy kis gondunk.
Húsz perccel később a tökföldön állunk, és több száz összezúzott tök tetemét
bámulom. Úgy néz ki, mint egy csatatér, csak több… narancssárgával. Ennyit a
mosómedvéknek szánt békeajánlatomról… Idekinn svédasztal vár rájuk, ahol
annyit ehetnek, amennyit csak bírnak.
Gondolatban feljegyzem, hogy guglizzak rá, ehetnek-e a mosómedvék
sütőtököt.
– Hát… – Nyújtogatom a nyakamat előre-hátra. Ez jó. Ez… teljesen rendben
van. Mellettem Luka szó nélkül átnyújtja a mogyorós lattéját. – Két nap múlva
halloween. Ezeket úgyis le akartuk szüretelni Laylának. Talán… Nem is tudom.
Mi lenne, ha kreálnánk ebből egy kísértetjárta szántóföldet?
Beckett valamit dörmög az orra alatt. Valószínűleg attól ideges, hogy
zombijelmezt kéne felvennie.
– Kinyírom azokat a szarházi McAllistereket! – Úgy fenyegetőzik, mint egy
nyolcvanéves férfi.
Kicsit olyan érzés, mintha ezt én manifesztáltam volna.
Körbetekintek, szemrevételezem a rettenetes kárt. Minden egyes tök, ami a
szárán maradt, be van verve – ez a vandalizmus túlzásnak és életszerűtlennek
tűnik két tizenéves fiútól. Túl szervezett, túl módszeres.
– Nem tudjuk, hogy ők voltak-e.
Azt hiszem, ideje kamerákat felszereltetni.
Luka és Beckett hasonlóan hitetlenkedő pillantásokat vet rám, és Beck
ráadásul frusztrált is. Lukát meg nehéz komolyan venni abban a pomponos
sapkában.
– Hát, jól van – szólal meg a bennem rejlő optimista –, úgyis itt az ideje, hogy
elkezdjük a karácsonyi készülődést. A nagy díszítést a jövő hétre hagyjuk, de a
halloween már felejtős. Megkérem Laylát, hogy készítsen extra finomságokat a
sütödében, és ha bárki jelentkezik tökért, kedvezményesen eladhatjuk, amit
eddig leszedtünk.
– Mit csinálunk azokkal a nyavalyásokkal, akik ezt művelték? – Úgy látom,
Beckettnek már van néhány ötlete. Nem kímélné őket, az biztos!
– Hát, fogalmam sincs. – Megvonom a vállam. – Mit tehetnénk? – Felmerül
bennem egy pillanatra, hogy felhasználom, amit az Esküdt ellenségek:
Különleges ügyosztály-maratonjaim során tanultam, és cipőnyomokat keresek a
sárban meg ruhafoszlányokat a fák ágain. Mit nem adnék, ha most itt lenne
Stabler nyomozó! – A főbb helyekre felszereltetek néhány kamerát, de nyilván
nem tudjuk lefedni az egész farmot.
Egyszerűen nem engedhetem meg anyagilag, hogy bekamerázzuk az egész
gazdaságot.
Mindhárman csendben bámulunk magunk elé. Ha már így esett, még jó, hogy
ez az őszi szezon legvégén történt. De akkor is: hogy a fenébe történhet szinte
egyszerre ennyi szerencsétlenség? Senki sem lehet ilyen peches!
– Gondolod, hogy ennek lehet köze az ellátási problémáidhoz?
Homlokráncolva nézek Lukára, és a tarkómra szorítom a kezemet. Hallott
engem panaszkodni elmaradt szállítmányokról és különféle incidensekről, mióta
megvettem a farmot. Úgy érzem, a vállam nem bír el több terhet.
– Nem tudom. Talán.
Akárhogy is, ki kell derítenünk, mi folyik itt. Lehetőleg még azelőtt, hogy
bemutatnánk a farmot Evelyn St. James követőinek…
5

BECKETT VISSZAJÖN VELÜNK az irodába, a mogyorós kávé pedig

valahogy az ő kezébe került. Nem értem, miért, de soha nem voltak gondjai a
rendeléssel Ms. Beatrice-nél.
– Mit keresel errefelé? – kérdezi Lukától. Ezen már én is eltűnődtem, de még
nem volt alkalmam megkérdezni tőle. Luka hirtelen felbukkanása szokatlan.
Általában tudom, melyik hétvégét tölti az anyukájával. New York csak pár
órányira van tőlünk, és szokott spontán látogatásokat tenni, de általában küld egy
üzenetet, mielőtt hazajön a hétvégére. – Azt hittem, úgy volt, hogy csak
hálaadásra jössz haza.
– Úgy döntöttem, korábban jövök. – Luka olyan pillantást vet rám, amit nem
tudok értelmezni. – Hogy Stellával lóghassak.
Zavartan ráncolom a homlokom. Ó, csak nem… gyakorol? Dolgozik a
sztorinkon? Valószínűleg jó ötlet. Megköszörülöm a torkomat.
– Igen, összejöttünk. – A hangom túl erős a farm csendjében, egy közeli fáról
madarak rebbennek fel. Egy fokkal lejjebb veszem a hangerőt. – Tudod, mi
olyan… ehm, olyan emberek vagyunk, akik ööö… járnak. Azért jött, hogy
töltsön egy kis időt velem, a… öhm… barátnőjével.
Beckett megáll, és rám néz, mindkét szemöldöke a homlokára szalad. Én
feszengek a pillantása alatt, és késlekedve nyúlok Luka kezéért. Luka felnevet,
de megpróbálja köhögéssel leplezni. Olyan erősen szorítom az ujjait, hogy
majdnem eltöröm.
– Ühüm… – Beckett sarkon fordul, és a pajta felé veszi az irányt, a mogyorós
tejeskávé pedig vele tart. – Na, ezen még dolgozni kell egy kicsit.
Eleresztem Luka kezét.
– Mi vaaan? Mi olyan emberek vagyunk, akik járnak? – Luka tekintete a
fákra szegeződik, majd elmosolyodik, kirajzolva a nevetőráncait. – Tudod,
szerintem pont így kellene bemutatkoznunk, amikor Ms. Instagram ideér.
Összehúzom a szemem, és úgy döntök, nem válaszolok. Megfordulok, és
megyek tovább az irodám felé. Luka hangosan nevet, kocogva utolér, kicsit
megelőz engem, csak azért, hogy aztán hátrafelé sétálhasson, és még egy kicsit
piszkálhasson. A kabátja szétnyílik a szélben, alatta egy hülye melegítő az
inglewildi gimi kabalájával. Bizonyára a legutóbbi adománygyűjtésen vette,
buzgón támogatva az anyukáját, aki tanár, és a szülői munkaközösség vezetője.
Sosem gondoltam volna, hogy egy pasi ilyen jól nézhet ki egy borzzal a
mellkasán.
– Azért felvetődik egy kérdés…
– Mi az?
– Figyelj, ha mi most olyan emberek vagyunk, akik járnak, akkor ez
feltételezi, hogy valaha olyanok voltunk, akik… nem jártak?
Nem veszek róla tudomást, és direkt nem figyelmeztetem az ősöreg juharfára,
aminek épp most készül nekimenni. De mivel az univerzum gyűlöl engem, Luka
simán kikerüli, és még csak ki sem esik a ritmusból. Mélyebbre dugom a kezem
a zsebembe, és a sálamba temetem az arcomat.
– Nem is tudom. Hülye voltam. Nyilvánvalóan.
– De ez olyasmi, amiről beszélnünk kell. Stella, várj egy pillanatot! – Erős
kezét a vállamra teszi, és megállít. Még mindig jókedvűnek tűnik, egyben picit
komoly is. Mint amikor azt mondta, hogy meg akarja tanulni a Queen A Night at
the Opera című számát szóról szóra, amit nyilván viccnek szánt, de mégis
komolyan gondolt.
– Ő azt hiszi, hogy járunk, ugye? Mármint ez az influenszer. – Bólintok. – És
azt hiszi, hogy együtt vettük ezt a helyet? – Megint bólintok. – Oké, hát…
vélhetően itt is száll meg Inglewildban. Na, ez aztán az igazi csemege a helyi
pletykafészkeknek!
A gyomrom hirtelen liftezni kezd. Erre nem is gondoltam… Egy olyan
kisvárosban, mint a miénk, az, hogy Luka és én hirtelen kihirdetjük, hogy
járunk, ráadásul már évek óta, az már-már címlapsztori. Amikor Beckett egyszer
a nyári hőségben szántás közben levette a pólóját, miközben Becky Gardener
arra járt a furgonjával, olyan hírértékkel bírt, hogy három egymást követő héten
át uralta az Inglewild Gazette egyik rovatát.
– Erre nem gondoltam – sikerül kinyögnöm. Kínosan nyelek egyet. – A
panzióban száll meg.
Luka megszorítja a karomat. Ó, az ismerős hármas fogás.
– Van egy tervem.

***

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB a belvárosi „negyed” bejáratát jelző kőkútnál állok.

Nem vagyok benne biztos, hogy egy pékségből, egy pizzériából és egy
könyvesboltból álló kis épületegyüttest negyednek lehet nevezni, de amióta itt
élek, így emlegetik. Luka jókat nevet ezen, amikor együtt vagyunk New
Yorkban, és arról beszélgetünk, mennyire hiányoznak neki Inglewild
belvárosának ragyogó fényei, miközben végigsétálunk a nyüzsgő utcákon,
amelyek tele vannak aktatáskás férfiakkal, mozgóárusokkal és a bárokból
kiözönlő, jókedvű párokkal.
Érdemes megjegyezni, hogy amikor Luka Peters legutóbb azt mondta, hogy
van egy terve, rettenetesen berúgtam a tequilától, és hulaszoknyát viselve
kilencvenes évekbeli popkaraokét énekeltem egy éjjel-nappali büfében.
Luka elvigyorodik, amikor emlékeztetem erre. A keze megtalálja az enyémet,
és összekulcsolja az ujjainkat.
– De jól érezted magad, ugye?
– Persze. Utána meg majdnem öt napig másnapos voltam. A következő napon
le kellett feküdnöm a fák közé, csak hogy ne billenjen meg a horizont.
– Tudod, mit? Gondolj erre úgy, mint egy próbakörre! – Előre-hátra lóbáljuk a
kezünket, vigyorgunk, lépteink szinkronban haladnak a Fő utca felé. – Beugrunk
néhány üzletbe, köszönünk, és a többi adja magát.
Küzdök a késztetés ellen, hogy kicsavarjam a kezem a markából, és
visszarohanjak a farmra, mert hirtelen hülyeségnek érzem az egészet.
– Nem kellett volna rendesen felkészülnünk erre?
Mormol valamit az orra alatt, amit nem értek, és elengedi a kezemet, hogy
átvesse a karját a vállamon. Morgok egyet, de azért könnyedén befészkelem
magam az oldalába. Mindig is gyengédek voltunk egymással. A testi közelség
köztünk nem újdonság, az érintés számunkra a vigasztalás és a baráti
kommunikáció teljesen természetes eszköze.
De jelen helyzetben ez valahogy más érzés. Karjának érintésétől jóleső
borzongás cikázik végig a gerincemen, bizserget, ahol az ujjai szórakozottan
játszanak a sapkám alól kikandikáló hajammal.
– Mire gondolsz? – kérdezi Luka.
Zavartan hümmögök. Lefoglal, hogy viszonozzam Mr. Hewett, a városka
könyvtárosának csodálkozástól lemerevedett tekintetét. Félúton megállt a
könyvtár lépcsőjén, seprűvel a kezében, a járdát ellepő levelek eltakarítása
közben. De úgy bámul minket, mintha valami illetlenséget csinálnánk. Integetek,
és továbbmegyünk.
– Te hogy készültél volna fel erre? – folytatja Luka, észre sem véve a különös
közjátékot.
– Hát, tudod, először is tisztáztam volna a történetünket. – Átsandítok a
vállam fölött, az orromat Luka karjába nyomva. Mr. Hewett még mindig minket
figyel, a teknőspáncél keretes szemüvege tisztára bepárásodott.
– Nekünk már van történetünk.
– Ó, tényleg? – Nem foglalkozom tovább az öreg könyvtáros szúrós tekintete
miatt, inkább Lukára nézek. Az állkapcsa összeszorul. Ajaj, láttam már ilyen
szintű elszántságot korábban is.
 2015: Nyári karnevál. Több mint hetvenöt dollárnyi játékszelvény, hogy
minél több aranyhalat szabadítson ki.
2016: Riói nyári olimpia. Meggyőződése volt, hogy képes lefutni egy
mérföldet négy perc alatt.
2018: Az icipici garzonlakásom, ami az autószerelő műhely fölött volt. Jó
ötletnek tartotta, hogy minden egyes ablakra lakatot tegyen, az ajtóra pedig
kettőt.

– Aha – feleli. Balra fordulunk a Fő utcán. – Fiú és Lány találkozik. Elég

egyszerű történet.
– Rendben – válaszolom gyanakvóan.
– Tudod, a Fiú anyja úgy dönt, hogy a keleti part egyik kisvárosába akar
költözni. Valami mást akar, valami újat, és folyton Kis-Firenzéről beszél. A Fiú
nem igazán érti, de vele tart. Segít neki berendezkedni. A költözéskor a Fiú
találkozik a Lánnyal. Egyenesen belebotlik. Ő pedig… – Köhög, a karja
szorosabbra fonódik a vállamon. – Egyszerűen elképesztő. Okos, vicces és
nagyon szép. De szomorú is. Szóval, a Fiú meghívja egy sörre és grillezett sajtra,
és azután – nos, azután újra és újra belebotlik. Meghívja még több grillezett
sajtra. És ennyi.
Azta. Nagyot nyelek. Ez a mi történetünk, de… mégis más. Tényleg
meghívott grillezett sajtra és sörre. Azt mondta, ezzel akar bocsánatot kérni,
amiért gyakorlatilag elgázolt. Akkor éppen nagyon nehéz időszakomat éltem,
mintha víz alatt úsztam volna, aztán jött Luka, és a fejem kibukkant a hullámok
közül.
Felnézek rá, mert elakadtam a történet egy bizonyos részleténél.
– Szerinted szép vagyok?
Rosszallóan néz rám, miközben sétálunk tovább.
– Persze hogy szépnek tartalak. De hát ezt már korábban is mondtam neked.
Kissé kábultan rázom meg a fejem. Visszagondolok, és megpróbálom
felidézni azt a napot, és ami utána következett. Összebarátkozni Lukával
gyerekjáték volt. Néha már nem is emlékszem, milyen volt előtte. Úgy érzem,
mintha mindig is része lett volna az életemnek. Ami nem is csoda, majdnem tíz
év után.
És bár jól érezzük magunkat egymással, mint a jóbarátok általában, nem
emlékszem, hogy valaha is szépnek nevezett volna. Mindig is úgy tűnt, mint aki
nincs tudatában…, bár nem ez a helyes kifejezés. Csak azt hittem, hogy ő nem
így gondol rám. A barátok nem gondolnak így a barátaikra.
De a kulcscsontját bezzeg észreveszed! És persze sosem mulasztasz el egy
pillantást vetni a bicepszére, ugye? – jegyzi meg az agyam végtelen
bölcsességében.
– Nem is!
– Ó! – A homlokráncolása elmélyül. – Szép vagy.
Majdnem úgy mondja, mintha dühös lenne miatta. És azzal a
homlokráncolással párosítva, hát, valószínűleg ez a legfurcsább bók, amit valaha
kaptam. Bár egyszer egy srác azt mondta, szép a fogam.
És van az a hölgy a két várossal arrébb lévő szupermarketben, aki megdicsérte
a vádlimat.
– De ha valami hajmeresztő történetet akarsz arról, hogyan mentettelek meg
egy feléd dübörgő kukától az utca közepén, amikor a csizmád beszorult a
vízelvezető csatornába, hát legyen.
– Ez ismerősen hangzik – motyogom.
Elvigyorodik, de alig veszem észre. Az agyam még mindig a bókja körül
forog.
Szép, szép, szép. Ezen morfondírozom, miközben sétálunk tovább, így észre
sem veszem, ahogy bekanyarodunk a sarkon álló hatalmas, díszkupolás
üvegházba. Lelógó kosarak és széles levelek körvonalai rajzolódnak ki az
ablakokon, a fűtőtestek által keltett pára eltakar minden részletet.
Gyerekkoromban a gimis fiúk besurrantak ide, és péniszeket rajzoltak a párás
ablakokra.
Vakon követem Lukát, átbújva az egyik vaskos üvegajtón. Két dolog történik
azonnal: az üvegház sűrű páratartalma egyből feltupírozza a hajamat, és Mabel
Brewster torkaszakadtából sikít.
Lukával összerezzenünk.
– Úristen – nyögök fel. – Úgy gondoltad, jó ötlet itt kezdeni?
Mabel a hátsó polcok pozsgás növényei között matat, már-már mániákus
hévvel. Hosszú fekete haja fonatokban gondosan össze van kötve, és a feje
búbján rögzítve egy kendővel, melynek narancssárga és vörös színe feltűnő
kontrasztot alkot sötét bőrével. Míg én érzem, hogy a derekamon és a nyakam
tövében elkezd gyűlni az izzadság, az ő bőre felháborítóan csodásan ragyog az
üvegház páratartalmában, magas arccsontja enyhén csillog. Úgy néz ki, mint egy
üvegházi Barbie, és ezt minden alkalommal el is mondom neki, amikor friss
fűszernövényekkel érkezik a farmra.
Most azonban úgy néz ki, mint egy elszánt kis dinamitrúd. Megint felnyögök,
csak a biztonság kedvéért. Luka egyik lábáról a másikra áll, és láthatóan kezdi
megbánni az egészet, amikor a nő felénk tartva felborít két cserepes pálmát.
– Miért néz így ez a csaj? – kérdezi Luka.
Pontosan tudom, mire gondol, csak hallani akarom, hogy kimondja.
– Hogy érted azt, hogy így?
 Szorosan magához húz, mintha meg tudna védeni a nő meglehetősen ijesztő
céltudatosságától. Mabelt a középiskola óta ismerem. Utoljára akkor láttam így
viselkedni, amikor rajtakapta Billy Walterst, amint péniszeket rajzolt az apja
üvegházának ablakaira.
– Mintha apró darabokra akarná aprítani a testünket, de közben le is smárolna.
Felhorkantok a nevetéstől. Mabel legfeljebb 152 centi magas, és lehet vagy 50
kiló vasággyal. De ami a termetéből hiányzik, azt bőven ellensúlyozza féktelen
energiájával. Egyenesen felénk masírozik, és célzottan azt a pontot bámulja, ahol
Luka a karomat markolja. Ő egy hajszállal még közelebb húz magához, és egy
reszkető lélegzetet fúj ki a tarkómra. Legszívesebben felkacagnék, de egy kicsit
félek attól, mit tenne Mabel.
– Jaj de édesek vagytok ti együtt! – Csendben maradunk, Mabel pedig
összehúzza a szemét. – Rég nem láttalak errefelé, Luka.
– Két hete láttál engem, Mabel. A boltban.
A csaj hümmög, de nem veszi tudomásul a mondandóját.
– És téged sem, Ms. Fancy Farmer. Van valami, amit szeretnél megosztani az
osztállyal? – Gyakorlatilag lyukat éget oda, ahol a kezemmel Luka kabátjába
kapaszkodom.
– Nem nagyon. – Játszom a hülyét. – Ó, igazából – folytatom, mire ő
felélénkül – lesz egy kis friss nyesedékem számodra november harmadik hetétől.
Koszorúkészítéshez, ha szeretnéd.
– Koszorúkészítés. – Úgy néz rám, mintha menten ki akarná tekerni a
nyakamat.
– Igen.
– Jól van.
Egy pillanatnyi csend áll be, miközben mindannyian egymást méregetjük. Egy
mosollyal küzdök, és érzem, ahogy a nevetés megreked Luka mellkasában.
Maga elé taszigál, majd mindkét karját a vállamra fonja, szorosan magához
húzva. Tökéletesen illeszkedünk egymáshoz. A borostája beleakad a hajamba,
ami egy merő kaotikus kuszaság ebben a párás melegben. Mabel szeme
felragyog, és mosolyféle kezd kibontakozni az ajkán.
– Reméltük, hogy készítesz nekünk egy koszorút a bejárati ajtónkra – szólal
meg Luka, állát a fejemre hajtva.
Okos, nagyon okos… Kitálalhatott volna neki egyszerűen. Ehelyett úgy
állította be, mintha Mabel már tudna a kapcsolatunkról. Egy magától értetődő
következtetés. Ezzel sikerült felkeltenie a város egyik legnagyobb
pletykafészkének a figyelmét.
Mabel összefűzi az ujjait, és a szívére teszi a kezét. Elvigyorodik, miközben
hintázik a sarkán.
 – Megtörténik – trillázza. És ezzel kezdetét veszi a színjáték.

***

KÉTSÉG NEM FÉR HOZZÁ, mozgásba lendült az inglewildi telefonhíradó.

Ez kiderül, amint kilépünk Mabeltől, és átmegyünk a tűzoltóságtól a főútra
vezető feljárón. Az állomás ajtajai fel vannak húzva, Clint és Monty pedig
hátradőlve nézelődnek a kifakult kerti székekben, amelyeket jó időben szoktak
használni. Mindketten tapsolni kezdenek, amint hallótávolságon belülre
kerülünk, és valahonnan bentről harsány füttyszó hallatszik. Kétségkívül Gus az,
bizonyára a mentőautó alatt bütyköl valamit.
– Na végre, bazdmeg! – kiáltja Clint, és tósztra emeli az energiaitalát. Monty
odacsap neki egyet, és a szemközti, teljesen elhagyatott játszótér felé mutat,
mintha a trágár szavai esetleg megmaradnának, és hatással lennének az ott nem
lévő gyerekekre, hogy elkezdjenek úgy beszélni, mint a matrózok. Clint leinti. –
Mabel hívott a jó hírrel!
– Vagy tizenkét másodperce voltunk ott – motyogom.
– Pletykafészek. Én megmondtam neked. – Luka Clint felé biccent. – Cathy
tudja, hogy ilyeneket iszol?
Clint lenéz a kezében tartott italra, majd pimasz vigyort küld Lukának.
– Természetesen tudja, hogy ezt a remek, elektrolitokkal dúsított hidratáló italt
iszom. – Lehajtja az állát, és ránk néz a szemüvege pereme fölött, mosolygó
szemében egy leheletnyi figyelmeztetéssel. A felesége, Cathy ellátná a baját, ha
tudná, hogy még mindig ilyet iszik a legutóbbi szívpanasza után. – És ez így is
marad.
Aztán Alex a könyvesboltban ránk emeli a bögre kamillateáját, amikor
elhaladunk a boltja nagy, lambériázott kirakatai előtt. Ms. Beatrice, amilyen
ellenlábas, csak a homlokát ráncolja, amikor Luka betoppan, a kezemet
szorongatva, és kér egy lattét elvitelre. Bailey McGivens és a párja, Sandra pedig
majdnem sírva fakad, amikor Lukával összefutunk velük a járdán.
– Annyira örülünk nektek – böki ki végül a nő, és belekapaszkodik Sandra
karjába. – Úgy szurkoltunk, hogy összejöjjetek!
Nem tudom, hogy hozzám beszél-e vagy Lukához, de elpirulok, dadogok, és
mindent megteszek, hogy ne roskadjak magamba teljesen. Nem is gondoltam,
hogy mindenki ennyire beleélte magát a kettőnk kapcsolatába. A szemem
sarkából lopva Lukára pillantok, hogy leolvassam, nem kínos-e a helyzet, de ő
csak szelíden mosolyog, lazán fogadja a gratulációkat, helyes arcán egy cseppnyi
aggodalom sem látszik. És én? Hát, én egy szorosan összetekeredett
szorongásgombolyag vagyok.
 – Jól vagy? – Az orrát a fülem tövébe fúrja, közben a derekamon lévő
övhurkot fogja.
Majd kiugrom a bőrömből.
– Megvagyok!
Nagyjából ugyanez a helyzet mindenütt, ahol csak megfordulunk a városban
bolyongva. Emberek, akiket ezer éve ismerek, és olyanok, akiket egyáltalán nem
ismerek, vállon veregetnek minket, integetnek és ujjonganak. Kicsit olyan érzés,
mintha egy kétszemélyes felvonuláson lennénk, és végtelenül hálás vagyok Luka
javaslatáért, hogy ezt most tegyük meg, és ne akkor, amikor Evelyn már a
városban van. Mindenki úgy viselkedik, mintha mi lennénk a kiválasztottak, és a
mi egyesülésünk határozná meg a világ sorsát.
Mire eljutunk a Fő utcát lezáró seriffhivatalhoz, valósággal kimerülök. Nem
hiszem, hogy ennyi emberrel beszéltem volna azóta, hogy Ms. Beatrice múltkor
„egyet fizet, kettőt kap” akcióban kínálta a nutellás mochaccinóját, és az egész
város beállt a kígyózó sorba.
Luka megdörgöli a hátamat, mielőtt az ujjaival a hajamba túrna, és a
hüvelykujját a tarkómhoz dörgöli. Olyan érzés ez, amit csak tetőtől talpig
borzongásként lehet leírni, és egy abszolút obszcén hang hagyja el a számat.
Luka pedig válaszul csak hümmög.
– Pizza, ha hazaértünk? – kérdezi.
Bólintok, még mindig arra az egy négyzetcentiméternyi bőrfelületre
koncentrálva, ahol a hüvelykujjával körözget. Az egyik felem legszívesebben
arccal előre a járdára zuhanna, a másik pedig pucérra vetkőzne.
Luka felvonja az egyik szemöldökét, szeme egy árnyalattal sötétebben villan.
Szándékosan megint odanyomja a hüvelykujját, próbaképpen, és a vállam egy
kis borzongás kíséretében megfeszül. Érzem azt a bizsergést mélyen a
hasamban, a gerincem mentén.
Mindig is vonzódtam Lukához. Jóképű minden tekintetben: magas, állandóan
kusza hajjal, határozott állkapoccsal, és szeplőkkel az orrnyergén. És sokáig
könnyű volt ezt figyelmen kívül hagyni. Meggyőzni magam, hogy nem úgy
tekintek rá.
De most észreveszem.
Alattomos vigyor ráncigálja a szája sarkát, az érdeklődés tisztán kiül az
arcára.
– Én nem… – Eltűnik a rekedtség a hangjából, ujjai végigaraszolnak a
bőrömön, míg végül a nagy tenyerébe zárja a tarkómat. Egyszer megszorítja,
miközben a tekintete az arcomat kutatja. – Nem vettem észre…
Nem tudom meg, mit nem vett észre, mert félbeszakít bennünket egy sörétes
puska töltésének nagyon egyértelmű kattanása.
6

LUKA A TARKÓMON lévő kezével hátraránt, félig maga mögé. Átkukucskálok

a válla fölött, és látom, hogy Jones seriff a régi rendőrőrs tornácán ül, a puskát
lazán a térdére támasztva.
– Ezek aztán jó ösztönök, fiam! – Megböki a kalapját Luka felé, de egyik
kezével továbbra is a fegyverét markolja. – Ez egy pluszpont a javadra.
Luka felnevet, válla egy nagy sóhajjal ellazul, a keze megkönnyebbülten
csúszik le a nyakamról.
– Ó, ez most egy teszt?
– Bizony ám! – Jones seriff rezzenéstelen arccal figyeli Lukát.
Dane Jones, a helyi seriff volt az első, akivel Anya és én találkoztunk, amikor
Inglewildba költöztünk. Amikor látta, hogy a túlzsúfolt autónkat pakoltuk kifelé,
felajánlotta, hogy segít. Széles vállára vette anyukám egyik szedett-vedett
utazótáskáját, a másik karján pedig egy könyvekkel teli dobozt egyensúlyozott.
Rendelt nekünk két pizzát, odaadta Anyának a névjegykártyáját, és azt mondta
neki, hogy hívja fel, ha bármire szüksége van.
Belemosolygok Luka kabátjának gyapjúszövetébe, majd lábujjhegyre állva
integetek a jó seriffnek.
– Mi a helyzet, Dane?
Dane a Lukával folytatott farkasszemezés közben pislog egyet, felém küldött
mosoly gyanánt. Ez aligha mosoly a szokványos értelemben, de közel húsz év
után tudom, mit jelent az ajka ívelése.
– Na. Úgy hallottam, hogy ti jártok.
– Igen?
– Hát, gondoltam, gratulálok mindkettőtöknek. – Luka elfojtottan hangot ad
az ellenvetésének, kétségtelenül arra kíváncsi, hogy a puska hogyan
értelmezhető gratulációként. Dane tekintete visszasiklik rá, és ott is marad. – És
figyelmeztetem ezt a fiút.
Á, oké.
A mosolyom kiszélesedik, melegség költözik a mellkasomba. Furamód érzem,
ahogy Luka megnyugszik előttem.
– Ez minden, amije van? – A fegyver felé biccent. – Egy meg nem töltött
puska és egy homályos figyelmeztetés?
– Fiam, semmi homályos nincs abban, ha azt mondom neked, hogy eltöröm a
remekbe szabott tested minden csontját, ha csak egy könnycseppnek a nyomát is
meglátom ennek a lánynak az arcán. És nagy élvezettel foglak felmorzsolni
fizikailag, szellemileg és érzelmileg. – Hátradől a székén, és felteszi a korlátra a
lábát. Megpaskolja a puskát. – És ki mondta, hogy ez a puska nincs megtöltve?
– Áh. – Luka nyel egyet. – Igen…, értem. Tudomásul vettem.
Csend van, ahogy mindhárman egymást vizsgálgatjuk. Én Dane-re nézek.
Dane Lukára. Luka, becsületére legyen mondva, nem szakítja el a Dane-re
szegezett tekintetét.
– Tudod – vetem fel gondosan kiegyensúlyozott hangon –, jártam Wyatt-tel,
és te egyszer sem jelentél meg puskával.
Dane tekintete lomhán visszatéved rám, és lesújtó pillantást vet rám.
– Ugyan már, azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy abból nem lesz semmi,
Fahéjaskám.
Forgatom a szememet a becenévre, amit akkor kaptam tőle, amikor
tizenhárom éves voltam, és könnyes szemmel bevallottam a nagy bűnömet, hogy
elfelejtettem fizetni egy fahéjas nyalókáért a Save More-ban a Harmadik és a
Monroe sarkán. Letelepedtem az íróasztala elé, és hülyére bőgtem magam, a
csuklómat feltartva a bilincsekért, amikről oly biztosan hittem, hogy kénytelen
lesz használni.
Megdöbbentő módon nem érezte szükségét, hogy őrizetbe vegyen.
– Mész apádhoz jövő hétvégén?
– Aha, a szokásos – grimaszolok. Már majdnem el is felejtettem.
– Még mindig csinálja ezt? A korai hálaadásos dolgot? – Luka megfordul, és
homlokráncolva néz rám.
Igen, apám még mindig azt akarja, hogy korábban menjek el hozzá
hálaadásra, hogy elkerülje azt a borzalmat, hogy a törvénytelen gyermekét
vendégül kelljen látnia a tényleges ünnepen. És igen, az apám még mindig az
önző és egoista legrosszabb kombinációja, a hamis alázatossága pedig a hab a
tortán.
De ő az egyetlen szülőm, akim maradt. És ennek számítania kéne valamit.
Még ha ő nem is akarja.
– Igen – felelem egyszerűen. – Én viszem a pitét.
Érzem magamon mindkét férfi merev tekintetét. Lukán látom, hogy van
véleménye az ügyről. Azt hiszem, az elmúlt két napban többször láttam a
homlokát ráncolni, mint a kapcsolatunk teljes időtartama alatt. Dane
elgondolkodva futtatja végig az ujjait a puskáján.
– Add át neki az üdvözletemet – teszi hozzá Dane. – Ja, és hogy még mindig
úgy gondolom, arra sem méltó, hogy lenyalja a kátrányt a sátán seggéről.
Elröhögöm magam. Szeretném látni Brian Milford arcát, amikor átadom ezt
az üzenetet. Majd el kell küldenem Charlie-nak.
 – Persze, rendben. – Belekarolok Lukába, és noszogatom, hogy forduljunk
vissza a város felé. Ha szerencsénk van, Mattynek talán még maradt némi
pepperonis chicagói pizzája, és kapunk egyet elvitelre. – Mindig örömömre
szolgál, seriff.
– Részemről a szerencse, Fahéjaskám. Figyellek, Peters. – Félig-meddig azt
várom, hogy a szemére, majd Lukára mutasson, aztán egy vízszintes vonalban
végighúzza az ujját a torkán. Ahogy azt a pasik a másik megfenyegetésekor
szokták mutatni. De úgy tűnik, ez túlzás lenne annak a férfinak, aki épp a
rendőrőrs előtt ül egy fegyverrel az ölében.
Luka nem szól semmit, mialatt visszasétálunk. Felpillantok rá, és
észreveszem, hogy a homlokráncolása meg sem mozdult. Megköszörülöm a
torkomat. Mit nem adnék azért, hogy visszatérhessek az övhurokba akasztott
ujjainak a könnyedségéhez.
– Felbosszantott? – kérdezem.
– Hm?
– A seriff. Szerintem csak viccelt. Tudod, hogy védelmező.
Luka a hajába akar túrni, de aztán eszébe jut, hogy még mindig rajta van a
bojtos sapkája. Ezért végigsimít rajta, és addig lökdösi felfelé a sapkát, amíg a
sűrű hajzuhatag elő nem bukkan. Rózsás arcával és sötét, kusza hajával úgy néz
ki, mint akinek egy hógömbben lenne a helye. Felsóhajtok.
– Nem, az rendben volt – mondja, és vigyorog. – Igazából csúcs volt. Tetszik,
hogy vannak, akik törődnek veled.
– Pár hetente benéz a farmra. Azt hiszem, még el is végezteti néhány
helyettesével az út menti takarítást a hozzánk vezető szakaszon.
És mindig három fát vesz. Minden évben. Annyi sütőtököt visz, hogy a tornác
minden korlátjára feltehet egyet. Feltétlenül vesz egy forró csokoládét Laylától
és friss terményeket Beckett-től. Jó ember.
– De miért mész még mindig apádékhoz? Te mindig olyan… – Alaposan
megfontolja a szavait, és a szeme sarkából méreget engem. – Nem vagy
önmagad. Ha találkozol apukáddal, mindig szomorú leszel.
Megvonom a vállam, és arra koncentrálok, hogy ugyanabban az ütemben
lépkedünk a járdán. Persze Luka lába sokkal hosszabb, de lelassít, hogy felvegye
az én tempómat. Két pár bakancs tökéletes összhangban.
– Nem szomorú vagyok, csak… fáradt, azt hiszem. Ez mindig kimerítő.
– Akkor minek mész oda, könyörgöm?
– Szeretem Charlie-t, és Elle is kedves.
– És? Bármelyikükkel találkozhatsz, amikor csak akarsz. Nem kell részt
venned ezen a fura álünnepen, amihez apád évről évre ragaszkodik.
Nem biztos, hogy ez az apám ötlete. Persze, benne van ő is. És minden
bizonnyal kényelmesebb neki, ha a hálaadásnak ezen a verzióján veszek részt, és
nem a nagyszabású banzájon, amit a tényleges ünnepnapon rendez a pénzügyi
vállalatát felügyelő igazgatótanácsnak. De kezdetben a meghívás közvetlenül
Elle-től jött.
Sóhajtok, és inkább úgy döntök, őszinte leszek.
– Jó érzés, hogy van hová mennem – mondom halkan. – Hogy van családom,
amit meglátogathatok.
Még ha az egész vacsora egy kínos másfél órás bájcsevejből áll is, ez egy
hagyomány a maga nemében.
– Mit akar ez jelenteni? Azt akarod mondani, hogy… – Meglep, hogy Luka
mérges, sőt kifejezetten dühös. – Stella, én minden egyes hálaadásra
meghívtalak.
Tudom. És én minden alkalommal visszautasítottam. Helyette a napomat egy
Baltimore külvárosában lévő melegedőben töltöm, ahol krumplipürét és pulykás
szendvicset osztok, amíg úgy nem érzem, hogy leszakad a karom. Hazafelé
pedig megállok a Sheetznél, és megeszem a testsúlyomat tater totban és sült
sajtos makaróniban.
És jól van ez így. Sőt tökéletes. Pontosan így akarom eltölteni az ünnepnapot.
Anyukám minden hálaadáskor hasonló lakomát tálalt nekünk. Soha nem
engedhettük meg magunknak a pulykát, az édesburgonyát és a rakott zöldbabot,
úgyhogy improvizált. Vettünk valami előre csomagolt kaját, megterítettük az
asztalt a legflancosabb műanyag étkészletünkkel, és hülyére röhögtük magunkat,
miközben Dr. Pepperrel koccintottunk.
Ez az én kis hagyományom.
– Másnap találkozunk – hárítom a kérdést. – Tudod, hogy nem szeretek
lemaradni a könyvesbolt Black Friday-járól.
Megtorpan, és mindkét kezével megfogja a vállamat. Felnézek rá, és ismét
megpillantom azt a sapkabojtot: őrjítő! Én is összehúzom a szemöldökömet.
– Miért nem töltötted a családommal a hálaadást?
Mert Luka anyukája még mindig megcsípi az arcát, amikor belép az ajtón.
Mert a nagymamája és az összes nagynénje úgy főznek vacsorát, hogy közben
túlkiabálják egymást olaszul, és fakanállal csapkodják a csuklóját annak, aki túl
közel megy a fazékhoz. Mert az egésznek a hangulata meleg, hangos, kaotikus
és tökéletes. Mert úgy érzem, túlságosan is olyan, mint mindaz, ami nem lehet az
enyém.
Megvonom a vállam.
– Hát, ha nem tudlak lebeszélni arról, hogy önként azzal a seggfejjel töltsd a
napodat – motyogja az orra alatt –, akkor nem hagyom, hogy egyedül csináld. –
Rám mered, és látom, hogy komolyan gondolja. Úgy néz ki, mint akinek ezt a
kinyilatkoztatást egy domb tetejéről, egy széles zöld mező előtt kellene
elmondania. Karddal vagy valamivel a kezében. Esetleg kiltben. – Veled
megyek.
– Micsoda? – kérdezem, miközben azon igyekszem, hogy kiverjem a fejemből
Luka skót szoknyás képét.
– Elkísérlek az erőltetett álhálaadásra.
– Őő, nem, nem jössz.
– Miért?
– Hát, először is, nem vagy meghívva.
– Jól van, de tudod, Charlie szeret engem. Írok neki.
Ez igaz. Charlie tényleg szereti őt. Charlie egy nanoszekundum alatt
meghívná.
– Mi a másodszor? – erősködik tovább.
– Mi? – Felriadok, és vágyakozva bámulom a két háztömbnyire lévő neon
pizzafeliratot. Ha az alatt az idő alatt, amíg ezt a vitát lefolytatjuk, elfogy a
chicagói pizza, lehet, hogy sosem bocsátom meg Lukának.
– Azt mondtad, „először is”. Mi a másodszor?
– Másodszor… – keresem a megfelelő választ.
– Na, látod. – Önelégült. Forgatom a szemem, és gyors léptekkel elindulok a
pizzázó felé. Veszek magamnak egy chicagóit, Lukának pedig csak a
gluténmentes, vékony héjú zöldséges ajánlat marad. – Nincs másodszor.
– Van másodszor – csattanok fel. Nem akarom, hogy hallja, hogyan beszél
velem az apám. Hogy néha egyáltalán nem vesz tudomást a létezésemről.
Mintha csak egy kellemetlen árnyék lennék az asztalnál. Nem akarom, hogy
Luka lássa, milyen az én hálaadásom, amikor az övé olyan csodálatos. –
Egyszerűen nem akarom, hogy elkísérj.
Luka erre megtorpan. Küzdök a késztetés ellen, hogy visszavonjam.
– Ez nem igaz – mondja halkan, és a mellkasom összeszorul, amikor hallom a
fájdalmat a hangjában. – Ezt nem mondod komolyan, Stella.
Basszus. Megállok a járdán, még egy utolsó vágyakozó pillantást vetve Matty
pizzázójára, aztán szembefordulok Lukával, és a karját megragadom a könyöke
fölött, ahogy ő is gyakran teszi velem. Egy kicsit megrázom.
– Luka! – Az arca szinte komikusan szomorú. Fogalmam sincs, hogyan
sikerült az anyjának valaha is fegyelmeznie őt gyerekkorában. – Luka, te már így
is olyan sokat teszel értem. Nem akarom, hogy együtt menjünk… – keresem,
hogy minek nevezte – egy erőltetett álhálaadásra.
– Hát ezért? – Kicsit felderül. – Mert azt hiszed, hogy már így is annyit
megteszek?
Tétován bólintok. Kifúj egy nagy levegőt, és visszabillen a sarkára.
 – Oké, akkor ez könnyű.
– Könnyű?
– Ja, veled megyek. Már majdnem tíz éve barátok vagyunk, Stella. Ne tartsd
már számon!
Luka szerencséjére még van pepperonis chicagói pizza, amikor végre
megérkezünk Mattyhez. Luka szokás szerint a járdaszegélynél várakozik, míg én
beszaladok a kajáért. Matty a hátsó konyhából rám kacsint és mosolyog, aztán
közli velem, hogy ez a ház ajándéka a szerelmespárnak. Még a pepperonit is szív
alakban rendezi el. Ez nagyban enyhíti a Luka miatti frusztrációmat.
Azt mondja, ne tartsam számon, de nem tehetek róla. Mindig is nehezen
fogadtam el a segítséget, és úgy tűnik, mostanában mást se kérek. Nem tudom,
hogy fogom ezt valaha is meghálálni neki.

***

A FARMRA CSENDBEN sétálunk visszafelé, csak a rádió szól. Néha-néha a

kartondoboz nyikorgása hallatszik, amikor belenyúlok egy-egy szelet pizzáért.
Igyekszem észrevétlenül csinálni, de a harmadiknál Luka odanyúl, átfogja a
csuklómat, és a szájához irányítja az egyik tökéletes, zsíros pepperonit.
A fogával hozzáér az ujjaimhoz, alsó ajka megakad és végighúzódik a
hüvelykujjam begyén. Mintha lenne ott egy kis nyelv is… A gyomrom
észveszejtő bizsergésbe kezd.
Eltúlzott nyögdécselő hangot ad ki rágás közben, és nekem le kell tekernem az
ablakot fél centivel.
Ezután zárva tartom a pizzásdobozt.
Ahogy ráfordulunk a farmra vezető, keskeny útra, Beckett leint minket, a
mezőgazdasági célra használt terület kerítésére könyökölve. Luka lefékezi a
kocsit, én pedig letekerem az ablakot. Lövök egy gyors fotót a telefonommal,
amit feltölthetek a farm Instagramjára, Beckett pedig grimaszol. Ő tehet róla,
bakker, hogy így áll. Luka kuncog valahol a hátam mögött.
– Miért volt négy hívásom veletek kapcsolatban?
– Négy hívás?
– A nővéreim, aztán a telefonhíradó.
– Te rajta vagy a telefonhíradón? – Felszalad a szemöldököm a homlokomra.
– Mindenki rajta van – feleli homlokráncolva Beckett.
– Én nem – veszi át a szót Luka a vállam fölött. – És Stella sem.
– Ó, hát jó. – Beckett vállat von, teljesen közömbösen. Őszintén szólva azt
sem tudtam, hogy a srácnak van mobilja. Ha szükségem van rá, csak kilépek az
irodám elé, és belekiabálom a nevét a világba. – Elterjedt a híre, ha ez volt a
célotok.
Összehúzom a szemöldökömet, mert valami motoszkálni kezd a tudatom
mélyén. A nagy izgalom közepette úgy érzem, mintha valami fontosat
elfelejtettünk volna. Beckett búcsút int nekünk, és visszatér ahhoz, amit csinálni
szokott, amikor egyedül van a krumplikkal, Luka pedig továbbvisz a hátsó
utakon.
Eszembe ötlik a korábbi tétovázásom, amiért kidolgozott terv nélkül ugrottunk
bele ebbe az egészbe. Ezúttal bevált, de mi jön ezután? Ezen agyalok, miközben
kikászálódom Luka kocsijából, és a táskámban kotorászom a kulcsom után, majd
a vállammal belököm az ajtót, és belépünk a rendetlen előszobába. Lerúgom a
csizmámat, és nem veszek tudomást arról, hogy Luka szinte azonnal a helyére
teszi, a sálamat pedig egy asztalra dobom. Önkéntelenül bebattyogok a
konyhába, és megtalálom a törpe alakú tányérokat, amelyek annyira passzolnak
az előző tulaj által hátrahagyott konyharuhákhoz, és őszintén szólva túl bizarrak
ahhoz, hogy megszabaduljak tőlük. Felkapok egy szelet pizzát, és kibámulok a
mosogató feletti kis ablakon.
Már két falatnál tartok, amikor rájövök a problémára.
– Luka!
Nem véve tudomást a hangulatomról, tábort ver a kanapémon – főiskolai
focimeccs a tévében és egy IPA a kezében. Felém fordul, hosszú karját a
kanapém háttámlája fölé nyújtva néz rám.
– Rájöttél valamire?
Bólintok, és egy lépéssel közelebb csoszogok. Bekapok még egy falat pizzát,
hogy legyen erőm és kitartásom.
– Mindenki azt hiszi, hogy járunk – kezdem. Pillantása elég egyértelműen azt
fejezi ki: „Nem ez volt a mai nap lényege?” Viszonzom a pillantását, és
emlékeztetem magam, hogy nem tud olvasni a gondolataimban. – Csak… ha azt
hiszik, hogy járunk, mit fognak gondolni, amikor… nem járunk?
Mindenki, akivel ma összefutottunk, annyira örült nekünk. Úgy beleélte
magát. Bailey McGivens még meg is könnyezte a dolgot. Mabel majdnem
leteperte Lukát, amikor az arra célozgatott, hogy együtt élünk. Tudom, hogy erre
már korábban is kellett volna gondolnom, de ez az egész kezd egyre zavarosabb
lenni. És Evelyn még meg sem érkezett.
– Nem tudlak követni – mondja, miután nagyot húz a söréből, a szemöldöke
között pedig egy kis vonal képződik.
– Nincs menekülési stratégiánk. – Megkerülöm a kanapét, és letelepszem a
szélére.
– Kell nekünk menekülési stratégia?
Mármint tegyünk úgy örökre, mintha járnánk? Sétáljunk a városban
szombatonként karon fogva, hogy aztán hazamenjünk, ki-ki a saját házába? Ez
elég… furcsa megoldásnak tűnik. Az arcom bizonyára elárulja
zavarodottságomat, mert Luka kuncogva felemeli mindkét kezét.
– Várj, hallgass meg! – Úgy helyezkedik, hogy teljesen szembekerüljön
velem, és a sörösüvegét a térdemre támasztja. Ráhunyorgok, érte nyúlok, és egy
gyors kortyot iszom belőle. Ínycsiklandóan keserű komló árad szét a számban,
és egy kicsit megnyugszom. – Értem, hogy a mai nap elég húzós volt, de ha
ennek az egésznek vége, miután elbűvöltük Evelyn Stackhouse-t…
– St. Jamest – helyesbítek.
– …vagy akárkit, és megnyered ezt a vetélkedőt, akkor valójában minek kell
megváltoznia? Ma sem viselkedtünk másképp, mint általában. Csak tettem
néhány célzást, amit Mabel félreérthetett.
Arra gondolok, ahogy a nyakam köré fonta a kezét, ahogy éreztem a
szívdobogását a hátamon, amikor a mellkasához húzott. Arra gondolok, ahogy a
fülem tövébe dörgölte az orrát, amikor a könyvesbolt mellett sétáltunk el, és
rámutatott az új sorozatgyilkosos antológiára. Igaz, szoktunk így viselkedni
néha. De aligha nevezném mindennaposnak.
Luka folytatja, mit sem törődve kétkedő pillantásommal.
– Úgy értem, mit gondoltál? Ki akartál küldeni egy közleményt, vagy mi? Mi
lenne, ha csak úgy… folytatnánk.
Rápislogok. Önelégülten harap egy óriási falatot a pizzából. Fogalmam sincs,
miről beszél. Mit folytassunk, Luka? Legszívesebben megragadnám a vállánál
fogva, és megráznám.
– Mi… – Szinte ki sem akarom mondani. A söréért nyúlok, négy kortyban
lehúzom, és megborzongok. Az IPA-k nem arra valók, hogy az ember felhajtsa
őket. Átnyújtom neki az üres üveget, majd összefűzöm az ujjaimat az ölemben.
Előveszem a türelmes hangomat, amit az óvodások éves kirándulásán szoktam
használni, amikor ellátogatnak a farmra, és megmutatom nekik, hogyan kell
elültetni a magokat. – Luka, mire gondolsz, amikor a „folytatni” szót használod?
Úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, milyen hangon beszélek.
– Mondjuk, hogy tényleg járnánk. – A tekintete ellágyul, párás a tévé
fényében, barna szeméből melegség árad. Félmosoly húzódik a szája sarkába,
mintha a gondolat tetszene neki. Mintha nem is tudna jobbat elképzelni. – Ezen
nem változtatna, igaz?
– Pizzázás a kanapén? Semmiképpen. – Bár valószínűleg a nadrág fakultatív
lenne. Már a gondolatától is átjár a felismerés bizsergető érzése.
– Nem, úgy értem… – Keresi a megfelelő szavakat, állát megdöntve a
plafonra néz, mintha valahol ott fent, a tartógerendák között találná meg a
választ. Az arca csupa letisztult vonás: határozott állkapocs, sötét ívű szemöldök,
egyenes orr, amelyen szeplők táncolnak. Levette a sapkáját, amint bejöttünk, de
a haja még nem igazán jött rá, mit is kezdjen magával, kócos, rakoncátlan, és
minden irányba áll. – Úgy értem, hogy ha tényleg járnánk, szeretném azt hinni,
hogy bármi is történne, akkor is pontosan úgy viselkednénk, mint most. Hogy
még egy szakítás esetén is, amitől te tartasz, barátok maradnánk, és továbbra is
ezt csinálnánk. Folytatnánk.
– Szóval szerinted… – próbálom követni a logikáját. – Ó, szerinted, mivel
barátok vagyunk, nem számítana, hogy szakítunk-e, vagy sem.
– Aha, pontosan. – Bólint. – Nem kell senkinek sem mondanunk semmit.
Csak tesszük azt, amit mindig is tettünk, és ha valaki kérdezi, elmondhatjuk
neki. De nem hiszem, hogy bárki rákérdezne.
– Nem is tudom, nem lesz ez hatással a ténykedéseidre, amikor a városban
jársz? Mármint ezután?
Zavartnak tűnik, miközben a kezét előre-hátra futtatja a haján, és valahogy
sikerül még jobban összekuszálnia.
– A ténykedéseimre?
– Tudod. – Bizonytalan mozdulatot teszek a kezemmel. – Például ha elmész
szórakozni, és fel akarsz szedni valakit, vagy ilyesmi.
– Kit szednék fel? Ms. Beatrice-t?
– Luka!
– Itt még egyetlenegyszer sem akartam felszedni senkit.
Grimaszt vágok, felidézve az estét a bárban, amikor meglátogatott a főiskolai
tavaszi szünetben, a keze egy turista combján a bárpult alatt, az orra a lány vállát
érintette, ahogy közel hajolt hozzá.
Megköszörülöm a torkomat.
– Egyszer-kétszer azért előfordult.
– Nem is. – Úgy ráncolja a homlokát, mint akinek fogalma sincs, miről
beszélek. Mintha a felvetés is abszurd lenne.
Nem vagyok hajlandó folytatni ezt a társalgást, sem megmagyarázni, miért
égett bele az agyamba minden egyes interakciója.
– A lényeg az – mondom határozottan –, hogy ha folytatjuk, és az emberek azt
hiszik, hogy járunk, akkor lehet, hogy lesz némi… öhm… nehézséged. Ha
ilyesmivel próbálkozol.
– Ami egyáltalán nem lényeges – ellenkezik. Zavartnak és kissé sértettnek
tűnik. – Mert ilyesmit nem csináltam már vagy öt éve, Stella. És főleg nem itt.
– Rendben. – Téved, de rendben.
– Oké.
– Jól van.
Kissé frusztráltan felnevet, és a kanapén elterülve szétveti a lábát. Még mindig
vannak fenntartásaim, de egy kicsit késő van már ahhoz, hogy visszapörgessük a
ma délutánt. Legrosszabb esetben elmondhatjuk mindenkinek, hogy úgy
döntöttünk, barátként jobban működünk.
Vagy megrendezhetem a halálomat, és elköltözhetek Mexikóba. Lefogadom,
hogy ott jól menne egy fenyőfafarm. Árulhatnék picike pálmafákat
kókuszdióhéjban valahol a tengerparton.
Miután néhány percig mindketten a pályán végigszáguldó főiskolai elkapót
bambuljuk, a zoknis lába megböki az enyémet.
– Minden rendben lesz, Lala. Bármi történjék is, nem fogok eltűnni. Oké?
Ha Lukán múlik, képes pont a legbensőbb félelmeimre rátapintani, miközben
pepperonitól zsíros az állam. Apám elhagyott minket, mielőtt megszülettem, és
ez tönkretette anyámat, aki huszonéves koromban meghalt. Túl sokat költöztünk
ahhoz, hogy életre szóló barátságokat kössek. Soha senkit nem sikerült
megtartanom.
– Megígéred?
Nem szégyellem, hogy a hangom megremeg a torkomban feltörő szorítástól.
Tudnia kell, hogy ez mennyire fontos. Semmit sem vagyok hajlandó kockáztatni,
ha közben elveszítem őt.
Összefűzi az ujjainkat, és megszorítja. A tekintete komoly, és könnyű hinni
neki.
– Megígérem.
7

A HÁLAADÁS apám-féle változata előtti hét gyorsan eltelik. Luka New

Yorkban tölti, ahol valami rejtélyes munkahelyi projektet intéz, amit csak
homályos jelzőkkel magyaráz, én pedig azzal foglalkozom, hogy mindent
megszervezek a farm ünnepi előkészületeihez.
Miután visszament a városba, találok egy fenyőfás légfrissítőt, szépen
felakasztva a házam bejáratának közepén, mint egy fagyöngyág. Mosolyogva
leakasztom, és a többi közé teszem, azon tűnődve, vajon minden alkalommal
megáll-e a város szélén lévő kis benzinkútnál.
Beckett, Layla és én rendbe rakjuk a megrongált tökföldet, és felszereltetek
néhány kamerát a telekhatár mentén. Közel húsz percet kellett autóznom, hogy
találjak egy elektronikai szaküzletet, ahol van bármiféle árukészlet. Barry a
Barry’s Electronicstól felvilágosított, hogy bár a kamerák nem olyan
csúcstechnológiásak, mint néhány egyéb a piacon, de jelezni fogják, ha valaki a
tudtom nélkül hatol be a farmra.
Vagy ha a mosómedvék rákaptak a sütőtökpusztításra.
Egy abszolút zseniális húzással Beckett a déli parcella girbegurba fáit
kísértetjárta erdővé alakítja halloween éjjelére. Az a legjobb az egészben, hogy a
világon semmit sem kell tennie ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint valami a Faun
labirintusából. Susie Brighthouse vet rá egy pillantást, miközben az anyukájával
felveszi a rendelésüket Laylától, kijelenti, hogy „totál para”, és mire észbe
kapok, az egész másodikos gimis osztály úgy rohangál a területen, mint egy
horda részeg zombi.
A tavalyi ünnepi időszak óta nem volt ennyi vendégünk, és habár egy csapat
hormonvezérelt tinédzserről van szó, ez elég ahhoz, hogy reményt adjon nekem.
Beckett-tel és Laylával ezt megünnepeljük: a földek szélén ülünk egy termosz
felturbózott ciderrel, és hallgatjuk, ahogy a gyerekek összevissza sikítoznak.
– Mit raktál oda, hogy megijeszd őket? – kérdezem Beckettet.
– Semmit.
– Semmit?
Beckett még egyet kortyol a ciderből.
– Talán csak a saját ostobaságuktól félnek.
Mindent egybevetve, ez egy jó hét. Felébredek az erőltetett kamuhálaadás
reggelén, és a legrosszabbra számítok, de kellemesen meglepődöm. A farmon
semmi sem semmisült meg, minden szállítmány időben megérkezik, és senki
sem jelenik meg az irodámban, hogy közölje, tűz van. Az egyik felem arra
számít, hogy megnyílik a föld, és elnyel a pokol mélyére, miközben a földeken
át a nagy piros pajtához sétálok. De nem látok mást, csak a gondozott
magaságyásokat az út mellett, a fákat a távolban, meg pár üres kosarat az ösvény
mellett, amiket biztosan néhány terménybegyűjtő felejtett ott.
Összegyűjtöm az üres kosarakat, a karomra akasztom, és az ajtó mellé rakom
őket, majd belépek a pajtába, hogy elkezdjem leszedni az ünnepi dekorációval
teli dobozokat. Ez a kedvenc időszakom az évben, az ősz és a tél közötti
átmenet. Amikor kipakolhatom mindazt, ami varázslatossá teszi ezt a helyet.
Hank is megtette annak idején, ami tőle telt, de inkább a fákra koncentrált,
mint az élményre. Hagyott hátra néhány szomorú kinézetű, fából készült
rénszarvast, egy régi ládákból tákolt szánkót és egy molyrágta Télapó-jelmezt.
Az épületek köré fűzött díszvilágítás már évekkel ezelőtt kiégett, az Északi-
sarkot jelző oszlop pedig megfakult és megkopott. Layla „A Nukleáris
Katasztrófa Karácsonyának” nevezte a farmon töltött első hetünkön.
A tavalyi költségvetésem nagy része a helyreállításra ment el. Azt akartam,
hogy az embereket a keskeny földúton végighajtva egy folyosó fogadja nagy
izzókkal, mint amilyenek a nagyszüleiknél voltak. Azt akartam, hogy
áthaladjanak a két hatalmas, cseresznyepiros masnival jelzett bejárati kapun, és a
piros-fehér csavart mintájúra festett útjelző oszlopok között. Azt akartam, hogy
az autókból kiszállva a családok felnézzenek a lankákon sorakozó fákra, a
gyerekek pedig előreszaladjanak, hogy beálljanak a korcsolyapálya előtti sorba.
Azt akartam, hogy olyan érzés legyen, mint belecsöppenni egy Dolly Parton-féle
karácsonyi műsorba.
Hozom a létrát, és elkezdem lefelé cipelni a dobozokat, fedeleket emelgetve,
és gondosan feltekert csomagolópapírok között turkálva. Végigsimítok az
„Északi-sark” feliraton, amelyet órákig sablonoztam. A piros festék heteken át az
ujjaimon maradt. Az ötödik doboznál már némileg oldódik a vállamban lévő
feszültség. Úgy tűnik, minden hiánytalanul megvan. Még a pici rénszarvas is,
amelyet Beckett sörösdobozokból készített – a tavalyi „fehér elefánt” ajándéka {3}

nekem.
Felemelem az egyik óriási piros masnit, és végigsimítok az ujjammal az alsó
szélén. Butaság elérzékenyülni pont egy szalagtól, de ez van. Azt hittem, hogy a
szalagok cafatokban lógnak majd, vagy ellopták őket, vagy összepiszkolódtak,
vagy valami más, nevetséges dolog. De itt vannak, tökéletesen és makulátlanul,
készen arra, hogy szépen felkerüljenek a kovácsoltvas kapunkra. Hálás vagyok.
Elrebegem a kívánságomat az elmúlt, az idei és az eljövendő karácsonyok
szellemeinek. Csak azt szeretném, ha ez a kis varázslat kitartana a hónap
{4}

végéig.
 – Kérlek – suttogom, és azt kívánom, bárcsak lenne egy fagyöngyágacskám,
vagy kis borsmentás füstölőm.
– Ez lesz rajtad ma este? – Amikor megfordulok, megpillantom Lukát, lazán a
nyitott pajtaajtónak támaszkodva, fánkkal a kezében. A tekintetével olyan
bizsergető érzést vált ki belőlem, mint amikor a kezével végigvándorol a
karomon, a vállamon… Beleszédülök… Nagyon úgy tűnik, hogy nem hallotta a
pajta szarufáihoz intézett könyörgésemet. Harap egyet a sütiből, és a kezemben
tartott hatalmas masni felé biccent, amely eltakarja a fél testemet. – Merész,
mégis ünnepi. A hatás garantált.
Bolondozva a mellkasomhoz szorítom a masnit, kidugom alóla a lábamat, és
hátrahajlítom a nyakamat. Én vagyok Jessica Rabbit egy szép piros masniban.
Luka fuldokolni kezd – a fánk megakadt a torkán, alig bírja lenyelni. Aggódva
hajítom a masnit a dekorációs dobozok tetejére, és rohanok hozzá, többször is a
lapockái közé csapva a tenyeremmel. Próbálok visszaemlékezni, mit tanítottak
nekünk a gimiben az újraélesztés-tanfolyamon. Ütni egy dal ütemére? Dúdolok
az orrom alatt, mielőtt Luka elhessegetne, kissé rekedtes kuncogással.
Alábbhagy a fuldoklás, és nagy nehezen megszólal:
– Miért dúdolsz Earth, Wind and Fire-t, miközben én majdnem megfulladok?
– Á, ez… nem az a dal.
Luka még egyszer köhint, és felegyenesedik, miközben megsemmisítő
mosolyt villant. Könnyű így az enyémnek hinni őt. Ezt a Lukát, ezzel a
mosollyal, ezen a helyen. Barna fűzős bakancsban és kockás pulóverben. A
birtoklási vágy olyan hevesen tör rám, hogy eláll a lélegzetem, és a
szegycsontomat dörzsölöm, hogy megpróbáljak megszabadulni az érzéstől. Úgy
érzem, mintha a városban tett demonstratív kirándulásunk felfeszítette volna azt
a kis dobozt, amelybe minden, Lukával kapcsolatos érzésemet eltemettem.
Bárhogy is érzek, nem szabad elfelejtenem, hogy Luka nem az enyém. Még
akkor sem, amikor színlelünk.
Félrebillentett fejjel vizsgálgat engem, és úgy tűnik, valami megfeszül a
szeme körüli vonalakban. Mit nem adnék, ha tudnám, mi jár a fejében! A pillanat
elillan, és én igyekszem összeszedni magam.
– Készen állsz az indulásra? – kérdezi.
Nem. Itt akarok maradni ebben a pajtában vele és a szép piros masnikkal az
idők végezetéig. El akarok feledkezni minden más létezéséről. Azt akarom, hogy
Layla almaboros fánkokat dobjon le az ajtó elé táplálékul. Na, jó, esetleg egy-két
pizzát.
Ehelyett felsóhajtok, és a háta mögé pillantok, ahol a kocsija áll, egy murvás
részen, közvetlenül a pajta előtt. Gyerekes módon, hirtelen arról ábrándozom,
hogy az összes gumit kilyukasztom, hogy ne tudjon elindulni, így aztán itt
ragadunk.
– Azt hiszem, muszáj lesz…

***

– NEHÉZ EZ NEKED? Ez a fura álhálaadás?

Homlokomat az ablaknak támasztom, és nézem, ahogy a szántóföldeket és
legelőket bevásárlóközpontok váltják fel egy nyüzsgő külvárosban, autós
Starbucksokkal és Burlingtonokkal. A házak úgy néznek ki, mintha sütiformával
szabták volna őket, makulátlan fehér kerítésükkel és az előkertben magasra nőtt
tölgyfával, ami ideális gumiabroncshintához. Gyerekkoromban ilyen házról
álmodoztam.
Nehezemre esik apám házába menni, de nem azért, amire Luka gondol.
Valószínűleg azt hiszi, hogy rossz érzés látni a házat, az udvart, a borospincét és
a négyállásos garázst, amikor anyámmal többnyire egy kis garzonban éltünk. És
hogy nehéz nekem látni azt az otthont, amit Elle-lel és Charlie-val teremtett –
velem és anyámmal nem teremtett ilyet. Ez valahol igaz is, de még nehezebb
számomra, hogy egy olyan napon, amely a családról szól, ott ülök annál az
asztalnál, és rájövök, mennyire hasonlítunk egymásra apámmal.
Egyforma kerek arcunk van, és nagy kék szemünk. Mindkettőnk haja sötét és
göndör. Amikor először találkoztam Charlie-val, az megdöbbentő volt. Mintha
tükörbe néztem volna. Anyám mindig azzal viccelődött, hogy az egyetlen dolog,
amit tőle örököltem, az a szeszélyes hajlama és a gyilkos jobbhorga. Úgy tett,
mintha jól lenne, és az egyedüllét az ő döntése lett volna. De ahogy egyre
idősebb lettem, láttam, mennyire magányos. Sosem randizott, amennyire
emlékszem. Apám tönkretette, amikor elhagyta.
Hát, ezért nehéz nekem. Annál az asztalnál ülve egész idő alatt azon
gondolkodom, hogy amikor anyám rám nézett, mindig őt látta-e, és vajon
elszomorította-e ez.
A kisujjammal mosolygós arcot rajzolok a párás ablak üvegre.
– Igen – válaszolom egyszerűen, és ennyiben hagyom a dolgot. Látom, hogy
Luka aggódó pillantásokat vet rám a szeme sarkából, de nem veszek róla
tudomást. A ma este rendben lesz. Minden rendben lesz, mint mindig.
Végül is nagyon örülök annak, hogy Luka elkísér, legalább még a legrosszabb
esetben is jól berúghatok apám képtelenül drága borától, Luka pedig
hazafuvaroz, és ágyba dug.
Letörlöm a mosolygós arcot a hüvelykujjammal, és hátradőlök az ülésben,
fejemet a támlának döntve, hogy Lukára nézzek. Az ölemben két nagyon
kommersz pite hever. Nem kértem meg Laylát, hogy süssön valamit, az apám
nem érdemel Layla-féle pitét.
– Legalább három Wendy’s drive-in mellett mentünk el. Hagyjuk a vacsorát,
és hozzak neked egy frostyt?
– Nem – sóhajtom. Bár az ajánlat csábító. Talán majd hazafelé menet. –
Nagyon várom már, hogy találkozzam Charlie-val.
– Igen, jó lesz találkozni Charlie-val – hümmögi Luka. – Nem láttam őt… –
töpreng, a szája hangtalanul mozog, miközben visszagondol – július negyedike
óta.
Anyám halála után Charlie volt az egyetlen pozitív dolog az életemben.
Felkutattam az apámat, és a lezárás érdekében kapcsolatba akartam lépni vele.
Azt képzeltem, talán tudni akar róla, hogy a nő, akitől gyermeke született,
meghalt. Még emlékszem, mit viseltem, amikor azon a meleg tavaszi napon
megálltam a kocsifelhajtóján. Hogy mennyire dühös voltam a sok virágra, ami a
kertben nyílt. Hogy nyílhatnak még mindig virágok, amikor az anyukám
meghalt? Hogy süthet még mindig olyan ragyogóan a nap? Miért nevetgélnek az
emberek a tornácukon, limonádét iszogatva, mintha mi sem történt volna?
Halványkék ruha és élénkpiros balerinacipő. Jól akartam kinézni. Kopogtam
az ajtón, és vártam, a szívem a torkomban, kezemben egy köteg levéllel, amit
anyám írt neki. Charlie nyitott ajtót, az üdvözlése nyomban elakadt, amint a
tekintete rám esett. Nagy kék szemével – mintha tükörbe néztem volna! –
döbbenten pislogott.
Charlie pontosan nyolc hónappal utánam született. Ezután sok minden
világossá vált.
És dacára annak a kínos körülménynek, hogy az apám szerelemgyerekeként
felbukkantam azon a tavaszi napon, Charlie és én hamar összebarátkoztunk. Azt
hiszem, mindketten szerettünk volna testvért.
– Július negyedike volt, amikor ragaszkodott a söröshordós kézenálláshoz, és
lehányta Beckett házának a falát?
– Az volt, aha – kuncog Luka magában. – Én mondtam neki, hogy ne csinálja.
– Nem is mondtad. Sőt szerintem még biztattad is. Skandáltad a nevét.
– Á, basszus! Ja, tényleg skandáltam. Layla vodkazseléjétől elkapott az ékszíj.
Sunyimód finom. Nem is sejti az ember, mennyi vodka van benne, amíg fél
üveggel le nem húz belőle, és amíg nem visel Uncle Sam-kalapot, és nem
követel egy felnőtt férfitól hordós kézenállást.
– Túl öregek vagyunk már a vodkazseléhez és a hordós kézenálláshoz.
– Nyilvánvalóan – mondja nevetve. – Azt hiszem, itt az ideje áttérni a borra és
a korai lefekvésre.
– Egyetértek.
Hálás vagyok a figyelemelterelésért. Észre sem veszem, hogy megérkeztünk,
amíg Luka le nem parkol a kocsival az utcán, a kocsibeálló szélén. Azt mondja
egy pimasz kis kacsintással, hogy ez a gyors menekülés kulcsa, amitől egészen a
bejárati ajtóig csak röhögök.
Kopogok, közben pedig bámulom a tökéletes tengerészkék festést az ajtón.
Egyetlen karcolás sincs rajta. Centiről centire kiegyenesítem a vállamat, feszesen
kihúzom magamat. Majdnem ugrok egyet a meglepettségtől, amikor érzem,
hogy ujjak fonódnak az ujjaim köré – Luka gyengéden megszorítja a kezem.
– Frosty – tátogja, és rám kacsint.
8

EBBEN A HÁZBAN lenni mindig furcsa élmény. Egyfajta hagyomány a maga

nemében, azt hiszem. Elle fogad minket az otthonában, túláradóan és bájosan,
mint mindig, minden egyes szőke hajszála a helyén. Fehér blúza szépen be van
tűrve gyönyörű királykék ceruzaszoknyájába, amelyen egyetlen gyűrődés sincs.
Kíváncsi vagyok, hogyan tud ülni benne, hogy ilyen makulátlanul néz ki.
Belépünk az előtérbe, ahol a nap visszatükröződik a márványpadlóról a díszes
csillárra, amely a… fogadóterem közepén lóg, ahogy Elle nevezi. Óhatatlanul
összehasonlítom az itteni életet azzal, amit anyukámmal mi ketten éltünk. Hogy
milyen nő volt az anyám, és milyen nő Elle. Anyukám lekvárral az arcán, a
hajába dugott tollal, mezítláb és lepattogzott körömlakkal nyitott volna ajtót.
Nekünk nem jutott fogadóterem.
– Rendben ideértetek? Remélem, nem volt dugó!
Istenem, de édes, hogy úgy tesz, mintha tényleg hálaadás lenne, nem pedig
egy átlagos novemberi szombat. Követem őt a konyhába, és kötelességtudóan
leteszem a pitéket a pultra.
– Igen, minden simán ment.
– Örömmel hallom – feleli. Lukára pillant, és összecsapja a kezét az álla alatt.
Úgy néz ki, mint egy modell egy J.Crew-katalógus ünnepi kiadásában. – És
annyira örülök, hogy elhoztad a barátodat!
– Én örülök, hogy itt lehetek. Köszönöm meghívást! – Luka átnyújt neki egy
csokor virágot, amelyet a farmon szedett.
Elle a virágokba temeti az orrát, arca rózsaszínűre pirul. A tenyerembe
mosolygok. Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akire Luka hatással van.
– Sokat hallottam rólad Charlie-tól és Stellától. Örülök, hogy végre
személyesen is találkozunk.
A tekintete jelentőségteljesen ide-oda táncol közöttünk. Néha megfeledkezem
arról, hogy annak ellenére, hogy Charlie és én milyen szívesen fogadtuk egymást
az életünkbe, a kapcsolatom Elle-lel még mindig nagyon visszafogott.
– Akkor el tudom képzelni, milyen rémtörténeteket hallottál.
– Ugyan már! – Elle a virágokat egy vázába helyezi, aztán odatipeg a sütőhöz,
és benéz. Nem hiszem, hogy valaha is járkáltam volna otthon tűsarkúban. Azt
sem, hogy a cipőm valaha is átlépte volna az ajtóm küszöbét. – A gyerekeim
csupa jót szoktak mondani rólad.
Ez egy apró nyelvbotlás. Igazából csak egy birtokos személyjel. Olyan érzés,
mintha az egész konyhából minden levegőt kiszívtak volna. Lehet, hogy kiadok
valami hangot, vagy talán a testem elég hangosan beszél ahhoz, hogy erre ne
legyen szükség, de olyan, mintha áramütés ért volna. Merev és nyikorgó, mint
egy madárijesztő a kukoricásban.
Elle gyorsan feláll, összeszorított szájjal. Mióta megismertem, most először
látom zaklatottnak.
– Én csak… – Kényszeredetten a füle mögé tűri a haját. – Úgy értettem…
– Semmi gond. – Picit rámosolygok, és megköszörülöm a torkomat. – Tudom,
hogy nem vagyok… Tudom, hogy értetted.
– Stella! – Megrendültnek látszik. – Én…
Bármit is akart mondani, az szerencsére belevész a bejárati ajtó felől érkező
lármába. Épp elég ez a vacsora a külön emlékeztető nélkül is, hogy én vagyok a
férje egy másik nőtől született gyereke.
Több szatyor földre zuttyanását hallom, egy elfojtott szitkozódást, majd a
márványhoz csapódó üvegcsörömpölést. Elle hátraveti a fejét, és bánatos kis
mosollyal tekint a plafonra.
– Ez pedig Charlie – mondja.
Elnevetem magam, mire a feszültség elillan a szobából Elle-lel együtt, aki
elindul Charlie-ért az előtérbe. Ő egy felnőtt férfi, aki elefántnak álcázza magát a
porcelánboltban. Sóhajtok, és lerázom magamról a meglepődés és a sajnálat
zavaros egyvelegét. A meglepődésnek van értelme, a sajnálattal nem tudok mit
kezdeni. Luka közelebb húzódik, barna szeme melegséget áraszt, miközben
finoman megszorítja a karomat, és gyengéden megérinti az államat.
– Minden rendben? – kérdezi halkan.
– Persze, jól vagyok – felelem, és meglepődve tapasztalom, hogy tényleg.
Vagy legalábbis elég jól ahhoz, hogy ne akarjak egy üveg borért nyúlni, és
elkezdeni vedelni. Ez pozitív előrelépés ahhoz képest, ahogy általában érezni
szoktam magam az este ezen szakaszában. Rámosolygok, és a pulton lévő,
elegáns kristály borospoharak felé biccentek. Épp arról tanakodunk, hogy melyik
baromi drága palackot nyissuk ki először, amikor a konyhaajtó kivágódik,
egyenesen a falnak csapódik, majd vissza.
– Hoztál magaddal valakit? – dörmögi Charlie köszönés helyett, karja tele a
vacsorára hozott holmik szétszóródott maradványaival. Egy papírzacskó nagy,
szakadt darabjai, a zsineg, amelyről feltételezem, hogy valaha a füle volt. Egy
pekándiós pite széle és valami, ami úgy néz ki, mint az előszobában álló, díszes
kerámiaváza szája. Charlie tekintete Luka válláról rám siklik, majd vissza, és
zavartan néz. Nem tudom, mi a mulatságosabb – hogy Charlie nem ismeri fel
rögtön Lukát, vagy hogy sikerült egy egész életre elegendő, testvéri
védelmezőösztönt egyetlen kérdésbe sűrítenie.
 Luka a válla fölött Charlie-ra pillant, még mindig a cabernet sauvignon
felbontásával van elfoglalva. Az alkarja ütemesen mozog, ahogy a dugóhúzót
forgatja. Én meg le vagyok nyűgözve…
– Hé, haver, rég láttalak! – köszönti Charlie-t.
Charlie kezében megint összevissza billegnek az összegyűjtött tárgyak,
amelyek többsége újból a padlón köt ki.
– Úristen, ez megtörténik!
Skarlátvörösre pirulok. Charlie-nak az inglewildi telefonhíradón lenne a helye.
Kikapom Luka kezéből a borosüveget, és töltök magamnak egy jó nagy
pohárral. Ennyit arról, hogy nem alkoholba akarom fojtani a feszültségemet.
– Semmi sem történik, Charlie. Luka csak eljött velem a vacsorára.
– Veled – teszi hozzá Luka sunyi vigyorral és egy kacsintással. Fújok egyet. –
Együtt.
Luka és Charlie között néma párbeszéd zajlik – egy felhúzott szemöldök,
kettő válaszul –, aminek hatására Charlie majdhogynem ujjong elragadtatásában.
Luka kiveszi a borospoharat a kezemből, és belekortyol – egy célzott, néma
felkiáltójel az előbbi társalgás végére.
– Mármint, igen, tulajdonképpen ugyanazzal az autóval érkeztünk –
magyarázom. Lukára hagyom a poharamat, és hozok egy másikat. – Szóval,
igen, együtt vagyunk itt. Együtt, mint a legjobb barátok.
– Nagyon összeilletek, az biztos – jegyzi meg Charlie.
Forgatom a szemem, ő pedig viszonozza a gesztust. Furcsa dolog látni, ahogy
az arckifejezésem tükröződik az ő arcán. Ugyanaz a nagy kék szempár, ha úgy
esik rá a fény, sötét kobaltkék. Akár ikrek is lehetnénk, ha nem lenne olyan
széles a válla. Jócskán fölém magasodik, és minden centiméternyi
magasságkülönbségünket érzem, amikor hirtelen a karjába kap. A lábam
idétlenül himbálózik, miközben a karomat a válla köré fonom, és a cipőm orra a
sípcsontjához koppan.
– Jó látni téged, kis töpszli!
Megcsípem a lapockái között, ő pedig imádni valóan kuncog valahol a fejem
fölött.
– Téged is jó látni.
Elenged, aztán Lukához lépdel, és ugyanazt csinálja vele, csak éppen nem
emeli fel a padlóról. Belemosolygok a borospoharamba, miközben nézem, ahogy
összeölelkeznek. Charlie karjára még mindig egy kis pitemorzsa tapad.
Luka halkan mormog valamit, Charlie pedig harsányan felnevet, és a szeme
ragyog, amikor újra rám néz.
– Akkor most eszünk, vagy mi lesz?
Az összes tányér az asztalra kerül, de apám még mindig nem érkezett meg, és
a hiánya vészjóslóan lebeg mindannyiunk feje felett. Olyan ez, mint a vihar előtt
érkező sűrű, fekete felhők, a távolban cikázó villámokkal. Tudod, hogy valami
rossz közeleg, de a természet elől nem menekülhetsz. Elle bevezet minket a
díszebédlőbe, amelyet nem szabad összetéveszteni a hangulatos családi
étkezővel vagy a konyhából nyíló reggelizősarokkal.
Az asztal úgy néz ki, mint egy Norman Rockwell-festmény: makulátlan fehér
terítő és csillogó ezüst étkészlet. Nagyon távol áll azoktól a papírpoharaktól és -
tányéroktól, amik között felnőttem. Az egyetlen jel, ami arra utal, hogy valódi
emberek fogják elfogyasztani ezt az ételt, azok a kis pulyka formájú, karton
ülőhelyjelölők. A szeretettel őrzött, megfakult papírra a nevek gyakorlatlan
kézzel íródtak. Elmosolyodom, miközben elképzelem, ahogy a kicsi Charlie
fáradságos munkával pomponokat ragaszt vécépapír-gurigákra, hogy úgy
nézzenek ki, mint a kis pulykák. El tudom képzelni, ahogy összerakja őket, az
enyémhez hasonló rakoncátlan fürtjei összevissza lógnak a feje búbján, a nyelvét
pedig kidugja a koncentráláshoz.
Az én nevemet egy sokkal újabb és menőbb kártyával jelölték. Egy pici
kartonlapra nyomtatott, egyszerű „Stella”, amit egy súlyos, levél formájú
papírnehezék tart. Ezt nem veszik elő évről évre, valószínűleg ma reggel
nyomtatták vastag kartonpapírra.
Megkeresem a helyemet, és egy új kártyát látok az enyém mellett. „Luka” egy
égetett narancssárga levéllel. Sokáig bámulom, amíg mindenki más is helyet
foglal és elhelyezkedik.
– Apa csatlakozik hozzánk? – Charlie meredten bámulja az asztalfőn álló, üres
széket. Tudom, hogy megvannak a küzdelmeik, apámnak és Charlie-nak. Charlie
gyakran cipeli az igazságtalan elvárások súlyát. Ugyanannál a cégnél dolgozik,
mint az apám, és arra készül, hogy egy nap az ő helyébe lépjen.
Unott beletörődés lesz úrrá rajta, valahányszor egy helyiségben vannak.
Nagyon utálom ezt, ahogy magába zárkózik, elrejtve magából mindazt, ami
olyan csodálatossá teszi.
– Ha szerencsénk van, nem. – Elle nyugodtan megtölti a borospoharát egészen
a pereméig. Ilyet én még nem láttam. Charlie és én rábámulunk. Luka próbálja
visszatartani a nevetést. Még sosem hallottam, hogy Elle bárkiről is negatívan
nyilatkozott volna – főleg Brianről nem. Még akkor sem, amikor megjelentem a
küszöbén, ami az egyik legrosszabb meglepetés volt számára, abban biztos
vagyok. Egy pillantást vetett rám, hümmögött valamit az orra alatt, és megkínált
limonádéval.
– Jól érzed magad, Anya? – Charlie tér magához először.
– Remekül, édesem. Kérsz egy kis bort?
– Maradt még?
 – Csak egy kevés – feleli, ahogy megmozgatja a palackot.
Charlie kinyújtja érte a kezét, és egyenesen az üvegből iszik. Elle mellett ülve
észreveszem a köztük lévő árnyalatnyi hasonlóságokat: az ajkuk, egy gödröcske,
amely kacsingat a gyertyák pislákoló fényében, a huncutság, amely finoman ott
rejtőzik Elle szeme sarkában, de Charlie szemében merészen ül, és ami most
még inkább növekszik, ahogy kiissza az üveget.
– Lehet, hogy ez az eddigi kedvenc hálaadásom.
Már éppen egyetértenék, amikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, és
nehézkes, lomha léptek haladnak az ebédlő irányába.
Charlie csendesen átkozódik.
– Elkiabáltam.
Mindannyian némán hallgatjuk, ahogy apám össze-vissza botorkál a ház
földszintjén. Két lépést tesz előre, majd visszafordul. Megbotlik, bukdácsol,
majd sietős léptekkel a konyha felé veszi az irányt. Úgy hangzik, mintha egy
ponton megcsúszna, és a vállával a falnak ütközve tartaná meg magát.
Luka közelebb hajol hozzám:
– Ő most…
– Részeg? – Elle egy nagyon hosszút kortyol a túlságosan teli borospoharából.
– Valószínűleg.
Ez egy új fejlemény. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna apámat
részegen. Általában késve érkezik, és valami kifogást dörmög az irodáról, egy
ügyfélről, egy új üzletről, valami olyasmit, hogy milyen fontos és mekkora
szükség van rá a cégnél. De nem hiszem, hogy valaha is láttam volna úgy, hogy
akár csak egy hajszála is rosszul állt volna. Mindig olyan, mintha skatulyából
húzták volna ki. Hűvös és megközelíthetetlen.
Amikor végül benyomul az ebédlőbe, mozdulatai koordinálatlanok,
zavarosak. A karja beleakad az egyik ezüst gyertyatartóba, ahogy lassan
körbejárja az asztalt, felborítja, és majdnem lángra lobbantja a terítőt. Charlie
felkapja, mielőtt bármi is tüzet foghatna, a vajtartó pedig szépen átkerül a kis
fekete égésgyűrű tetejére. A mozdulatai könnyedek, mint akinek gyakorlata van
abban, hogy eltakarítsa az efféle rendetlenséget.
Mindig azt hittem, hogy én húztam a rövidebbet. Brian Milford faképnél
hagyta anyámat, amint a terhességi teszt pozitív lett. De itt, ezt látva, ahogy
Charlie árgus szemmel követi az apját, aki lezuttyan az asztalfőre – nem tehetek
róla, de úgy érzem, mázlim volt.
– Boldog hálaadást! – motyogja, és egyenesen a tányérját bámulja, nem
vesződve azzal, hogy bárkinek a szemébe nézzen. Előrenyúl, és a tálból szed
magának egy kis krumplipürét… a kezével. Nem tudom, hogy az idejövetel
okozta feszültség, az apámban való folytonos csalódás, vagy az Evelyn közelgő
látogatása miatti stressz miatt, de ahogy nézem, amint az önmagát a vállalat
istenének kikiáltó férfi úgy majszolja a krumplipürét a tenyeréből, mint egy
kisgyerek, kikészít. Remeg a vállam, ahogy próbálom kordában tartani a
dühömet. Kényszeresen nyelek, újra és újra. De ez egy vesztes csata, és amint
Luka keze megtalálja a combomat az asztal alatt, hogy megnyugtasson, biztos
vagyok benne, hogy hangos kacaj hagyja el a számat.
Ó, mennyire szeretném, ha az a Norman Rockwell-festmény így nézne ki!
Lehet, hogy rendelnék belőle.
Apám rosszallóan néz rám. Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy közel egy
éve egyenesen rám néz, és a szája szeglete egy kicsit szaftos.
– Estelle! – A nevem elmosódottan hangzik. – Bírj magaddal!
A vihogásom folytatódik, ámbár visszafogottabban.
– Rendben – nyugtázom, egy apró fejbiccentéssel, készségesen, mint mindig,
de egy jókora adag szarkazmussal, amit soha nem voltam elég bátor az apámmal
szemben kinyilvánítani. Nem tehetek róla. Főleg akkor, amikor egy marék
krumplival a kezében dorgál. – Persze, megteszek minden tőlem telhetőt.
Charlie harsány nevetésben tör ki, amitől apám összerezzen a székében.
Lukára pillantok, és látom, hogy belevigyorog egy falat rakott zöldbabba. A keze
még mindig a combomon van, ujjai épphogy csak érintik a térdem belső oldalát,
és én hirtelenjében végtelenül hálás vagyok azért, hogy itt van mellettem. Hogy
nem kell majd később FaceTime-on keresztül mesélnem neki erről, egyedül
kuporogva a kanapén. A jelenléte hatalmas vigaszt és biztonságérzetet ad.
Megkeresem a kezét az asztal alatt, és megszorítom, a tekintetünk találkozik.
Charlie-nak igaza volt.
Ez életem legjobb hálaadása.

***

ELLE NEM ÉRT EGYET az általános vélekedéssel. Ez azonnal világossá válik,

amint apám arccal előre kidől, a homloka épphogy elkerüli az áfonyaszószt –
ami pedig minőségi cucc. Ebben nincs olyan kocsonyás áfonyamassza, ami
felveszi a konzervdoboz alakját. Ebben igazi bogyók és narancsszeletek vannak,
és furamód csalódott vagyok, hogy nem lesz részem apám rózsaszínűre
színeződött arcának látványában, hogy legközelebb hivatkozhassak rá, amikor
seggfej lesz.
Bár szerintem a krumplipürés dolog is megteszi.
Mind úgy kezeljük, mint egy berendezési tárgyat az asztalnál, mivel nincs
benne több élet, mint a kartonpulykákban. Kíváncsi vagyok, hogy Elle
gyengéden ágyba csalogatja-e. De nem, feláll, és eltűnik a konyhában, majd
visszatér a két pitémmel és egy újabb üveg borral. Charlie pedig bánatos sóhajjal
lő néhány képet a mobiljával.
– Tudom, hogy mindannyian aggódtunk, hogy ez a csávó milyen szarságot fog
művelni ma este – mondja. Elle grimaszol Charlie trágár szavai hallatán.
Szigorúan leszabályozta a nyelvhasználatot a vacsoraasztalnál. – Bocs, Anya!
De összességében azt hiszem, minden jól alakult.
Apám felhorkan, egész teste nagyot rándul, koordinálatlanul visszaigazítja
magát, végül az egyik keze a szaftos tálban landol.
– Mármint, nézd meg ezt az asztaldíszt! – Charlie újabb fotót lő. – Maga a
tökély!
Luka keze még mindig a combomon hever az asztal alatt, a tenyere enyhén
behajlítva, ujjai szinte belesimulnak a térdem és a lábam közötti hajlatba. Az a
kéz olyan, mintha több mázsát nyomna, mindenhol, ahol a bőre az enyémet
érinti. Időnként megszorítja, és amikor a kisujja könnyedén megcirógatja a
lábam belső oldalát, hirtelen felpattanok, és felborítok egy zsemlés kosarat.
Mosolyát a szalvétájába rejti, és otthagyja a kezét, ahol van.
– Ezek Layla pitéi? – Charlie keze már a hozzá közelebb eső sütőtökös pite
után nyúl, a villát a foga közé szorítva.
– Nem – rázom a fejem –, cukormentesek, és én sütöttem őket otthon. –
Charlie elborzadt tekintete láttán megkockáztatok egy pillantást Elle-re. Bár ez
az este más volt, mint a többi, az apámmal szemben tanúsított egyértelműen
elutasító magatartása miatt, még mindig nem tudom, mit mondhatok előtte. Nem
akarom, hogy hálátlannak tartson, vagy hogy ne hívjon meg a jövőben. Ki
vagyok éhezve a családra, a gyökerekre…
De amikor átsiklik rá a tekintetem, derűsen mosolyog a borospoharába, a
szemében egy titkos pillantással, ami azt mutatja, hogy már tudja, mit fogok
mondani.
– Direkt azt akartam, hogy ne legyen finom a pite – vonom meg a vállam
szégyenlősen.
– Istenem, Stel! Vehettél volna pekándiósat, ahogy mondtam! Az épp eléggé
ellentmondó lett volna. – Charlie hátrahanyatlik a székében.
Megtehettem volna.
– Hagyd csak meg ezt a pitét Briannek reggelre! – Elle egy csuklással
megemeli a poharát. – Erre igyunk!
¶•

***

– NEM ERRE SZÁMÍTOTTAM.

Félúton járunk hazafelé, kezemben egy extra nagy csokis frosty. Luka egy doboz
pikáns nuggetset szorongat a combja között, amiből egy darabot épp az előbb
nyomott a szájába, miközben az autópályára manőverezi az autót. Minél
messzebbre kerülünk, annál jobban fellélegzem, a csillagok pedig kezdenek
előbukkanni, ahogy távolodunk a külvárostól.
– Általában nem ilyen szokott lenni.
– Úgy érted, hogy apukád nem szokott kézzel enni a tálból, mielőtt kidőlne? –
Luka megkínál egy csibefalattal, én pedig megrázom a fejem.
– Ja, ez volt az első. – A fejemet az ülés háttámlájának döntöm, és figyelem,
ahogy az utcai lámpák fénye táncol Luka bőrén. Sárga, narancssárga, mély,
tompa vörös. Megnyugtató mintázat, amely hangsúlyosan esik az arccsontjára és
az orra hegyére. Keze megfeszül a kormányon. – Tudom, mennyire kínos volt,
de nagyon örülök, hogy eljöttél.
Luka elégedettnek látszik, kicsit kihúzza magát. Futó pillantást vet rám,
mielőtt visszaterelné a tekintetét az útra.
– Igen?
– Aha, már csak azért is, hogy elhidd, hogy megtörtént.
– Ja, nem biztos, hogy elhinném, ha nem láttam volna a saját szememmel. –
Nevet.
– És lelki támaszként – teszem hozzá kicsit komolyabban, felbátorodva.
Eszembe jut, amit Layla mondott: „Az, hogy elmondod valakinek, mit érzel
valójában, nem jelenti azt, hogy el fog hagyni.” Nem hiszem, hogy erre gondolt,
de ez egy lépés ebbe az irányba. Legalábbis akkora, amekkorára most képes
vagyok.
– Nem kell megköszönnöd.
– Tudom. Nem is. Én csak… – Eszembe jut a keze a térdemen, meg ahogyan
megölelte Charlie-t a konyhában. Ahogy Elle puszit nyomott az arcára, amikor
kikísért bennünket. A keze a vállamon, ahogy felsegítette a kabátomat, ahogy az
ujjai a gallérom alá csúsztak, hogy kibújtassa a hajamat. – Csak örülök, ez
minden.
A „Luka-doboz” zörög a mellkasomban, és mindenféle dolog kiömlésével
fenyeget.
A mobilomon megnézem a farm közösségi oldalait, miközben robogunk, és
elégedetten riszálom magam Luka fűtött ülésében, amikor látom, hogy Evelyn
hozzászólt a Beckettről készült képhez, amit a minap posztoltam. A felvételen
nem lehet kivenni az arcát, csak egy magas fickó sziluettjét a lenyugvó nap
aranyló fényében, mögötte mérföldeken át elterülő szántóföldek. Evelyn egy sor
bonyolult emojival ezt kommentelte: „Alig várom, hogy két hét múlva ott
legyek!” Ez egyszerre kelt bennem izgatott borzongást és félelmet. Izgatottságot,
mert a követőink száma már ezzel az egyetlen kommenttel is emelkedik, és
félelmet, mert… nos, muszáj megennem, amit főztem.
Elsötétítem a telefonomat, és a mellkasomhoz szorítom, az alsó ajkamat
harapdálva.
– Szerintem gyakorolnunk kellene. – Ez az, amin a városi sétánk óta
gondolkodom. Tekintve a reakciómat a kezére a nyakamon és a tenyerére a
combomon, azt hiszem, szükségem van még egy kis tapasztalásra, mielőtt
Evelyn ideér. Nem bízom magamban, hogy mindig meg tudom-e állni a
vinnyogást, amikor Luka megpuszil.
– Gyakorolni, mit? – Luka laza, a keze kényelmesen pihen a kormánykeréken,
hüvelykujja az alsó ívre simul.
– Hogy egy pár legyünk.
Egy pár – egy fiú és egy lány, akik megérintik és megcsókolják egymást.
– Ó. – Indexel, bár mérföldekre nincs egyetlen lélek sem. A fényszórók
átvillannak a kukoricaföldeken, ahogy befordul a hosszú, kanyargós úton, amely
a farmhoz vezet. – A ma este nem volt egy erős menet?
Eltart egy darabig, mire felfogom a jelentését, de amikor sikerül,
mozdulatlanná dermedek. Nem akarok semmit sem elárulni a mozdulataimmal.
Nem mintha ő bármit is láthatna. Már messze vagyunk az utcai lámpáktól –
elhagyatott, vidéki utakon járunk, amiket csak a telihold világít meg.
Lassan kifújom a levegőt az orromon keresztül. Nem gondoltam, hogy a ma
este része a tervünknek. Azt hittem, ma este csak mi vagyunk. Az igazi mi.
– Ezért jöttél velem? Hogy színleljünk?
9

IGYEKSZEM, HOGY NE vegye észre, mennyire feldúlt vagyok, bár egy kicsit
úgy érzem, mint akinek behúztak egyet. Hát persze hogy erről volt szó. Az
érintések, a pillantások, a könnyed mosolyok. Csak lehetőség volt, hogy
gyakoroljunk egy mit sem sejtő közönség előtt. Pont, mint a városi sétánkon.
Megrázom a fejem. Nem szabad elfelejtenem. Nem zavarodhatok össze
folyton Lukával kapcsolatban.
A szégyenérzet ólomsúlyként telepszik a gyomromba, minél tovább tart a
csend köztünk. Hát, pont ezért kellett volna az eszkortszolgálatot választanom!
Lefogadom, hogy nem lennék ennyire kiborulva egy fizetett partner miatt.
Megpróbálok témát váltani.
– Azt hiszem, holnap elkezdem az ünnepi előkészületeket – motyogom,
összekuporodva az ülésemben. Térdemet a mellkasomhoz húzom, ügyelve arra,
hogy a szoknya szétterüljön a combom körül. A masnik. Holnap felrakom a
masnikat, és úgy teszek, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna. Amúgy
is hülyeség volt felvetni. Mégis mit csinálnánk – gyakorolnánk a csókolózást?
Nem a gimiben vagyunk. Meg tudjuk csókolni egymást anélkül, hogy
gyakorolnánk. – Szeretnék mindent időben elrendezni, mielőtt Evelyn
megérkezik.
Például az épelméjűségemet.
– Jól van – mondja Luka vontatottan, miközben a kocsi elkezd zötyögni
alattunk, ahogy a murvás útra hajtunk. – De lépjünk csak vissza egyet! Azt
hiszed, azért jöttem veled ma este, hogy beiktassunk még egy kis gyakorlást?
Hogy kitaláljam, hogyan fogjam a kezed? – Figyelem, ahogy arrébb csúszik az
ülésében, és az ablakszegélyre könyököl, majd frusztráltan megdörzsöli a
homlokát. – Figyelj, ezt nem kell gyakorolnom – mormolja.
– Csak egy kósza gondolat volt. – Még lejjebb süppedek, térdem a
kesztyűtartónak koccan, és magam köré kulcsolom a karomat.
– Hát, elég hülye gondolat volt!
– Köszi! – Kitör belőlem a nevetés.
A nevetésem bizonyára megnyugtatja, mert a vállát hirtelen leereszti. Rám
sandít, a csillagok fénye glóriát vet a feje köré.
– De azt hiszem, a többivel kapcsolatban igazad van.
– Milyen többivel?
– A gyakorlással.
 – Épp most mondtad, hogy nincs szükséged gyakorlásra – pislogok rá.
– Azt mondtam, ma nem azért jöttem el veled, hogy gyakoroljak. Van
különbség! – Hüvelykujját végighúzza a kormánykerék alsó ívén. – Szerintem jó
lenne.
Ez meglep.
– Tényleg?
– Aha, azt hiszem… – Most rajta a sor, hogy mocorogjon a helyén. – Hát, ha
már egy pár vagyunk. Addison…
– Evelyn – javítom ki. Nem értem, miért nem bírja megjegyezni a nevét.
– Valószínűleg furcsállná, ha azt látná, nem is érünk egymáshoz.
Tudom, hogy én vetettem fel, de az elmém nyomban zavaros vizekre evez. A
kezére gondolok, ahogy az asztal alatt a térdemre tette, ujjait a combom belsejére
hajtva. Milyen melegnek éreztem… A fejemben Luka feljebb csúsztatja a kezét,
a szoknyám alá… Aztán még feljebb… Arcát a nyakamba temeti, a lábam
széttárva a csípője körül…
Közben ő még mindig magyaráz valamiről, de persze semmit sem hallottam
belőle.
– Micsoda? – Felocsúdok, és zavartan megköszörülöm a torkomat.
Nagyot nyel, egy apró gödör miatt az autó megrázkódik alattunk.
– Csak úgy mondom. Nem lenne furcsa, ha nem csókolóznánk?
– I-igen…, nagyon fura lenne, ha nem csókolóznánk – hebegem. A hangom
kifulladt, mintha épp lábon lőttek volna.
– Próbálj már megnyugodni, Lala! – Miután erre nem mondok semmit, mert
még mindig a térdemre simuló ujjairól fantáziálok, felsóhajt, és a kézfeje
megfeszül a kormánykeréken. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani.
– Várj! – Megfordulok az ülésben, közben a biztonsági öv megakad a
vállamnál. – Te most miért vagy ideges?
– Mert úgy viselkedsz, mint aki halálra van rémülve – morogja.
– Miről beszélsz?
Csak az állkapcsa szegletét meg az orrnyergét tudom kivenni a műszerfalról
érkező gyenge fényben. De ez is elég ahhoz, hogy lássam, nagyon igyekszik
visszafogni magát. Minden porcikája feszült, merev, tiszta ideg. Az alkarjáért
nyúlok, és gyengéden megszorítom. Időközben visszaértünk a házamhoz, az
éjszaka sötétje paplanként borul körénk. A csillagokat vastag felhőréteg takarja
el, és minden közelinek, csendesnek és mozdulatlannak tűnik. Leparkolunk a
felhajtómon, de a motort nem állítja le, és egy nehéz sóhaj tör elő valahonnan a
mellkasa mélyéről.
– Figyelj, nem is tudom… Elfajult ez a beszélgetés. – A kezével végigsimít az
arcán. – Azt hiszem, igazad van a gyakorlással kapcsolatban – mondja, kísérletet
téve arra, hogy újra nekifusson. Az arcán látom, hogy a görcsös feszültség kezd
kioldódni, a teste is lassan ellazul. – Hogy amikor élesben megy, közönség előtt,
ne bénázd el.
– Én ne bénázzam el? – Meg vagyok sértve. – Nem vagyok béna, te vagy a
béna!
– Lala, biztosíthatlak, hogy nem vagyok béna.
– Mi az, van egy kérdőív, amit kiküldesz? Értékelje az elégedettségi szintjét
egytől tízig?
Felkacag.
– Ez tulajdonképpen nem is rossz ötlet. Majd mellékelem a posztkoitális
ajándékkosaramhoz. Egy kis QR-kóddal, amit beolvashatnak.
A szememet forgatva kikászálódok a kocsiból. Jó érzéssel tölt el, és
megnyugtat, hogy gyorsan vissza tudunk térni a régi önmagunkhoz.
– Luka, soha többé nem akarom hallani a szádból azt a kifejezést, hogy
posztkoitális.
Két ajtó csapódik, csizmák visszhangoznak a kikövezett járdán.
– Miért? – Luka komótos léptekkel, zsebre dugott kézzel követ engem.
Mert nem akarok Lukára gondolni, ha valaki mással együtt vagyok. Mert a
kép, ahogy a kezét a combomra teszi, életem végéig kísérteni fog.
Megköszörülöm a torkomat, és próbálom megtalálni a kulcsaimat a táskámban,
miközben Luka már szorosan mögöttem áll.
– Szerintem a koitusz fura szó – mondom a táskám belsejének. Egy nap talán
rendszeretőbb ember leszek, és nem kell majd kotorászni a lakáskulcsom után
minden alkalommal, amikor be akarok menni a saját házamba. De ez nem ma
lesz.
A tarkómon érzem a nevetését, mire megborzongok, és remélem, hogy nem
veszi észre.
– Akkor melyik szót preferálod?
– Hm? – Végre sikerül betenni a kulcsomat a zárba, és jóformán beesek az
ajtón. Az arcomat forrónak érzem a hideg levegő ellenére, a légzésem túl
szapora. Letekerem a sálamat, és az asztalra dobom.
– Ha nem szereted a koituszt – Luka mindent megtesz, hogy visszafogja a
vigyorgást, de az utat tör magának –, akkor mit szeretnél inkább?
– Nem tudom, gondolkodtam-e már rajta – nyögöm ki. – Inkább nem
szeretném folytatni ezt a beszélgetést.
Lerúgom a cipőmet, és a konyhába megyek, Luka pedig követ, miután az
előszobámban kényszeresen rendet tesz. Örülök, hogy előrelátóan kitettem a jó
whiskyt ma reggel, mert tudtam, hogy a hazaérkezésem után azonnal szükségem
lesz egy hot toddyra. Whisky, citrom, tea, méz – minden szépen ki van készítve a
pulton. Valamint egy sütőtökös süti maradványai is, Layla jóvoltából.
Felemelem a whiskysüveget néma kérdésként, Luka pedig bólint. Helyet
foglal az asztalfőn egy oda nem illő, régi és ocsmány, de meglepően kényelmes
hintaszékben. Felkapom a citromot és egy vágódeszkát.
– Unga-bunga? Kamatyolás? – Kis híján megvágom az ujjamat, miközben
Luka a lehetőségeket sorolja. – Lepedő-akrobatika?
– Nem mondhatnám, hogy bárki is elhívott volna egy unga-bungára.
– Akkor valami konkrétabb? – A kezére támasztja az állát, és olyan tekintetet
szegez rám, amit mélyen a hasamban, a térdhajlatomban érzek. – Dugás, mi?
Erre nyelek egyet, miközben piszkos kis fantáziák egész hada masírozik végig
az agyamon. Őszintén állíthatom, hogy már fogalmam sincs, miről van szó.
Meghallom ezt a szót a szájából, és elveszítem a beszélgetés fonalát. Csak a
kettőnk közt szinte tapintható feszültséget, és barnán sötétlő szemét érzékelem a
konyhám csendjében.
Ez új terület, és… kedvemre való… A szám hirtelen kiszárad, ezért a
nyelvemmel megnedvesítem az alsó ajkamat.
– Én, öhm… – Megrázom a fejem, és a whiskyért nyúlok. – Mi?
– Dugás… Hé, figyelsz te rám egyáltalán?
Lukával eddig pontosan kétszer beszéltünk a szexről, és csak burkoltan,
célzatos kézmozdulatokkal. Egyszer, amikor az egész férfitársadalom előjáték
iránti elkötelezettségének teljes hiányára tettem célzást, és egy másik
alkalommal, miután megnéztünk egy kortárs darabot egy nagyon zavarba ejtő
szerelmi jelenettel, amikor hét percen keresztül vitatkoztunk a szopásról.
Úgyhogy most zavarban vagyok, és tetőtől talpig elpirultam.
– Én nem… – Megrázom a fejem, felszeletelem a citromot, és felteszem a
teáskannát a tűzhelyre, majd Luka felé fordulok. Az a tény, hogy képes vagyok
még ezeket az alapvető feladatokat elvégezni, amikor úgy érzem, mintha testen
kívüli élményben lenne részem, megdöbbentő számomra. Bakker, az
örökkévalóságig azt fogom hallani, ahogy Luka azt mondja, „dugás”. – Most mi
van?
Luka bokáját a térdére támasztva egyensúlyoz, és egyszer hátrabillen a
széken.
– Nem is tudom. Azt hiszem, elragadott a hév. – Halvány pír suhan át az
arcán, tekintete a vállamon időzik, végigsiklik a mellemen… Még sosem láttam,
hogy így nézett volna rám. Olyan érzés, mintha simogatna. – Könnyű
elragadtatni magunkat – teszi hozzá mintegy mellékesen, szinte suttogva.
Tanulmányozom őt, mert nem vagyok biztos benne, hogy most szórakozik
velem, vagy komolyan gondolja. Nem tudom eldönteni. Szinte úgy érzem,
mintha… flörtölne. Fogalmam sincs, mit kezdjek vele. A fejemet csóválom, és
igyekszem visszaterelni ezt a szürreális társalgást a rendes kerékvágásba.
– Én nem erre gondoltam.
– Nem?
– Nem hiszem, hogy bárki arra kérne, hogy soroljak fel szinonimákat a szexre.
– Ez egy jogos érv, ott a pont!
– Köszi!
Próbálunk lazák lenni, de csak némán bámuljuk egymást. Azt sem tudom,
hová nézzek. Az ujjbegyeire, ahogy ide-oda vándorolnak a szék karfáján? A
kissé szétterpesztett, hosszú lábára? A rózsaszín pírra a füle hegyén? Csendes
nézelődésemet megszakítja, amikor a tűzhelyen elkezd fütyülni a teáskanna.
Lábujjhegyre állok, hogy előhalásszak két bögrét a felső szekrényből.
Általában szanaszét hevernek a bögrék a konyhában. Nem mintha annyira
rendetlen lennék, csak a kényelmet részesítem előnyben. Rengeteg kávét iszom.
És teát. És whiskyt. És teát whiskyvel. Néha forralt bort. És egyszer-egyszer
bögrés sütit is készítek. A bögréket imádom, és jellemzően az otthonom
különböző pontjain megtalálhatók.
De próbálok rendezettebb, összeszedettebb lenni, és Luka érkezésével
beköszöntött a szokásos kéthetes rendrakási ciklus. Ami sajnos azt jelenti, hogy
a bögréimet a konyhaszekrény legelérhetetlenebb helyére teszem vissza. Hallom
a hintaszék nyikorgását, könnyű lépteket a parkettán, aztán érzem, hogy Luka
már mögöttem áll, elég közel ahhoz, hogy a térde súrolja hátul a combomat. A
lélegzetem is elakad, amikor az egyik keze rátalál a csípőmre, a másikkal pedig a
fejünk fölött a bögrékért nyúl.
– Na, már megint – motyogom. Nem vettem elő a fellépőt. Hogy egy kicsit
élvezkedjek, kissé hátrébb hajtom a fejemet, hogy érezzem, ahogy a borostája
beleakad a hajamba.
Nevetése a hátamba dübörög, miközben először az egyik, majd a másik bögrét
is szépen leteszi elém.
– Minek hív téged Charlie? Töpszli? – Luka nem lép hátrébb, amikor a
kannáért nyúlok és töltök, egyik kezével a vállam fölött átnyújtja a whiskyt, a
másikat még mindig a csípőmön tartja. Egyszer meg is szorítja. Atyaég!
– Ja, próbálgatja a beceneveket.
– Talán a Fahéjaskámmal kellene próbálkoznia. Nem így szólít téged Jones
seriff?
Hümmögök, miközben minden sejtemmel arra a pontra összpontosítok, ahol a
hüvelykujja a csípőcsontomhoz ér. Még jobban hozzám nyomul, csak egy
pillanatra, a testsúlya kellemesen rám nehezedik. Az orrát végighúzza a
hajamon, és picit a fülem alá fúrja.
– Tényleg fahéjillatod van – mondja halk, komoly, kínzóan édes hangon.
Kissé elfordítom a fejem, a halántékom az állkapcsához simul.
– A munkám egyik velejárója.
– Ezek szerint minden farmtulajdonosnak fahéjillata van?
– Meg a cukortündéreknek.
Luka erre elneveti magát, mire a köztünk lévő furcsa feszültség végre
feloldódik. Hátralép, de a keze a csípőmön marad, ujjait vonakodva csúsztatja le
róla. Felnézek rá a konyha félhomályában, és egyetlen lélegzetvételnyi időre
vad, ádáz sóvárgást látok a szemében. De pislog egyet, és már el is tűnt… Ő
megint az én Lukám. A változás olyan gyors, hogy azt hiszem, csak képzeltem.
Barna szeme szelíd, mosolya ferde, a haja vadul zilált.
– Saluti! – mondja, és dob egy citromkarikát az italomba.
– Köszi! – Odanyújtom neki a bögréjét, ami régi és csorba, és egy kutya van
rajta, aki azt ugatja: „A kutya életbe!” Belekortyol, én pedig biccentek neki. – És
köszi, hogy eljöttél ma velem. Nagyon sokat jelent.
– Nem kell folyton megköszönnöd – motyogja, a hangjában icipici
bosszúsággal. Úgy néz ki, mint aki igazából mást is akar mondani, de lenyeli,
tekintete az arcomat kutatja. Érzem, akár egy ujjbegyet az állkapcsomon, a
torkom mélyedésén, az ajkam szegletében. – Nem a háládért teszem, oké?
Átnyúl a vállam fölött, letép egy darabot a pulton lévő sütőtökkenyérből, és a
foga közt tartva a kanapé felé rángat.
– Megnézzük a Die Hardot, te pedig megcsinálod a Hans Gruber-imitációdat
– jelenti ki.
Ahogy letelepedünk a kanapéra, egy flaneltakaróval az ölünkben, eszembe
sem jut, hogy megkérdezzem: ha nem a hálámért teszi, akkor miért?

***

A REGGELEMET AZ ÚT MENTÉN álló, piros pajtában kezdem, egy óriási

műanyag cukorpálcával és egy diótörő katona fából faragott figurájával
felfegyverkezve. Úgy nézek ki, mint valami bosszúálló ünnepi lovag. Már csak
egy mézeskalácsból készült íj és nyílvessző hiányzik. De amikor bejöttem,
zörgést hallottam az ajtó melletti sarokban, és határozottan nem áll
szándékomban veszettséggel megfertőződni, mielőtt Evelyn megérkezik. A
habzó száj nem igazán illik az általam elérni kívánt esztétikumhoz.
Megint hallom a neszezést, ezúttal kicsit hangosabban, és az egyik hatalmas
fém boltív, amelyet az út felett használunk a lámpák számára, előre-hátra
himbálózik.
– Basszus – szitkozódom, és átkutatom a terepet. Lehet, hogy hívnom kéne a
tűzoltó srácokat, hogy körülnézzenek. Ők tudnák, mit kell csinálni egy
mosómedvecsaláddal, nem? A boltív még egyszer megrázkódik, én pedig
otthagyom a cukorkát, és az ajtó felé indulok.
Ma nem akarom kísérteni a sorsot. Holnap is lesz nap.
A pajtaajtó nehéz a kezem alatt, amikor megpróbálom kinyitni. Az első két
húzásra meg sem mozdul, és felnevetek magamban. Persze hogy bent ragadok itt
a dekorációk végeláthatatlan halmazával, és valami jószággal, amely úgy
döntött, hogy önkényesen beköltözik ide. Olyan, mint egy jel az univerzumtól,
hogy ne hazudjak a pályázati jelentkezésemben.
Még egyszer meghúzom, és a csizmám orrát az alsó perembe nyomom, hogy
az elöregedett fa a helyére kerüljön, minden erőmmel arra összpontosítva, hogy
úgy csúsztassam szét, hogy ne törjön szét az a nyavalya. Végre megadja magát,
és egy baljóslatú nyikorgás kíséretében fokozatosan nyílik, elég helyet biztosítva
nekem, hogy át tudjak csusszanni rajta. Csakhogy amint kilépnék a pajtából,
valaki más épp be akar lépni.
A térdemmel Lukának ütközöm, a kezemet leveszem az ajtóról, ami csukódni
kezd, és Luka egy sor trágárságot mormol az orra alatt, magához szorít, és
mindkettőnket arrébb mozdít az útból. Még mindig hozzápréselődöm, amikor az
ajtó végül becsukódik.
– Szia! – sikerül kinyögnöm, és bánatosan bámulok az ajtóra. Fogalmam
sincs, hogyan fogom újra kinyitni. Lehet, hogy Lukának bakot kell majd tartania
nekem a déli oldal keskeny ablakainál, hogy ki tudjak valahogy vergődni.
Remélhetőleg Beckett és Layla most valahol máshol vannak a farmon, és
senkinél sincs kamera. Előfordult már velem ilyen, és van is egy karácsonyi
üdvözlőlapom Layla telefonról felvett minivideója jóvoltából, ami bizonyítja ezt.
Visszapislogok Lukára.
– Nem számítottam rád.
– Ja, én sem számítottam magamra. – Megdörzsöli az arcát, közben kikukkant
rám a kesztyűs ujjai közül. Nehéz sóhajjal, bosszús arckifejezéssel engedi le a
kezét.
– Mi van? Minden rendben?
– Stella, vissza kell mennem a városba. – Olyan ünnepélyes komolysággal
mondja, mint aki bejelenti, hogy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak
nála, vagy polgárháborús kísértetet fedezett fel a padláson.
– Oké. – Megpróbálok elmenni mellette, de ő megrázza a fejét, és beljebb
vezet minket a pajtába, miközben kezét a felkarom köré kulcsolja. Zavarba ejtő
hátrafelé sétálni, és egy pillantást vetek a boltívek felé. Most sincs mozgás.
Remélhetőleg bármilyen állatka is volt ott, már rég elment.
– Nem gondoltam, hogy vissza kell mennem Evelyn érkezése előtt.
Egy kicsit megveregetem a mellkasát a kabátja bélésén keresztül. Egyáltalán
nem számítottam rá, hogy az egész novembert Inglewildban tölti. Időnként
szokott távmunkában dolgozni, de attól még azt feltételeztem, pontosabban
reméltem, hogy ide-oda ingázik majd innen az irodájába. Tudom, hogy
számítanak rá az ügyfeleknek tartott prezentációknál, és ezt nem tudja a
számítógépe mögül megtenni, ott kell lennie.
– Semmi baj. Itt nem fogsz lemaradni semmiről. Csak felkészülünk a
karácsonyra. És esetleg kicseréljük a pajtaajtót. – Biccentek a válla fölött, és
még egy pillantást vetek az ajtóra. Úgy néz ki, legalább még mindig a helyén
van. – Mikor jössz vissza?
– Szerintem egy hét múlva. És aztán itt leszek végig… – Nyel egyet, nem
fejezi be a gondolatát. – Itt leszek.
– Oké… – Még mindig nem értem, miért van ennyire zavarban.
Mozdulatlanul áll, de közben fogja a karomat, és csupán néhány centiméter
választ el minket egymástól. Megfeszíti az ujjait, majd határozott pillantást vet
rám, és nyelvével az arca belsejét bökdösi.
– Figyelj, azt hiszem, most kellene gyakorolnunk, mielőtt elmegyek.
– Öhm, oké? – Esküszöm, hogy ismerek más szavakat is, de az agyam úgy
ugrik a konyhámban történtek emlékére, mint egy lemez. Kezében azzal a hülye
bögrével, citrom- és whiskyillatúan… Ahogy a hangja szinte recsegett, és amiket
mondott… Ahogy a testével hozzám nyomódott a konyhapultnál, a mellkasa a
hátamnak simult, keze a csípőmön…
Miután elment tegnap este, csak forgolódtam az ágyban, a takaró összevissza
csavarodott a csupasz lábam körül, a kezem a hasamon, a pólóm puha pamutja
alatt. Elidőztem ott, ujjbegyeimet ide-oda húzogatva, közvetlenül a köldököm
alatt, egy rég nem érzett, édes sajgással.
– Mert a helyzet a következő, Stella – mondja. Mély levegőt veszek az
orromon keresztül, és remélem, hogy nem ül ki az arcomra, amire az előbb
gondoltam. – Ha ma nem gyakorolunk, egész héten ezen fog járni az eszed.
Igaza van. Teljesen biztos, hogy egész héten ezen fog járni az eszem. Rá
fogok pörögni, kikészítem magam, és valószínűleg elkezdem stresszből felfalni
Layla borsmentás-mokkás brownie-jait az utolsó morzsáig, és nem marad egy
darab sem a vásárlóknak. Pedig csak most kezdett el ilyet is készíteni.
– Oké… – Megköszörülöm a torkomat, és másik szó után kutatok a fejemben,
de végül csak ennyire futja: – Oké.
Remek.
Luka nem zavartatja magát.
– Megcsókollak, és úgy fogjuk kezelni a dolgot, mint két érett felnőtt. Aztán
amikor visszajövök, és Evelyn is itt lesz, nem fogod felhúzni magad miatta. És
minden rendben lesz.
 Csakhogy én nem vagyok érett felnőtt, és úgy döntök, hogy én csókolom meg
először. Mintha letépnék egy sebtapaszt. Mindkét kezemmel megragadom a
kabátja gallérját, és a lendületet kihasználva, lábujjhegyen felnyomom magam
hozzá. A mozdulat erejétől a szánk esetlenül találkozik, az alsó ajkam kissé az
állára tapad, az orrunk pedig furcsa szögben nyomódik egymáshoz. Nem
próbálom korrigálni, nem időzöm, aztán visszahuppanok a talpamra, közben a
kezem még mindig köréje kulcsolódik.
– Tessék – mondom elégedetten. Úgy érzem, végre felülkerekedtem. Én
csókoltam meg először. Megcsókoltam őt, és minden rendben ment. – Kész.
Rám pislog, a kezét a szájához emeli.
– Te, mi volt ez? – suttogja.
– Csókot akartál. Adtam neked egy csókot. – Megvonom a vállamat.
– Amit tőled kaptam, az egy agyrázkódás. Így szoktál csókolózni? – Őszinte
aggodalom látszik rajta.
– Állj le! – Forgatom a szemem.
– Valószínűleg szükségem lesz egy apró fogászati beavatkozásra. – Elhúzza a
kezét, mintha vért keresne.
– Mi történt azzal, hogy érett felnőttek módjára kezeljük ezt a dolgot?
– Oké, igazad van. Próbáljuk meg újra! – Mosolyát a tenyere mögé rejti.
– Újra? Szerintem ez jó volt.
– Nem volt jó – vág vissza, tekintete a számon időzik. Van benne egy
egészséges adag makacsság, a borostyánszín, amitől általában felragyog a
szeme, most meleg csokoládébarnára tompul. – Ha bárki meglátja, hogy így
csókolózunk, kábé fél másodperc alatt rájön, hogy kamuzunk.
Igen, ez egy jogos érv.
– Oké, akkor próbáld meg te!
– Azon vagyok – mormogja bosszúsan. Mély levegőt vesz az orrán keresztül,
és sötét tekintettel szemlél engem. Fény szűrődik be a pajta tetején lévő
ablakokon keresztül, és a kora reggeli nap sugarai lassan vándorolni kezdenek a
padlón. A fény épp csak megcsillan egy régi doboznyi girlandon, és az
aranyszínű zápor kaleidoszkópként robban szét, ahogy a nap átragyog a szálak
között.
Luka nem szól semmit. Nézem, ahogy fürkészi az arcomat, a tekintetéből
tükröződik az arany. Keres valamit az arckifejezésemben, és amikor megtalálja,
a szája jobb oldala lazán mosolyra húzódik. Ez az én mosolyom – ez itt.
Elraktározom, mint az összes többit, bebugyolálom, és ugyanabba a fiókba
teszem, mint a karton fenyőfáimat.
Egy kínzóan lassú mozdulattal előrehajol, és az orrát az enyémhez simítja.
Nyitva tartom a szemem, még ha ettől minden egy kicsit homályos is lesz, és a
széleken aranyszínű csillámok villódznak. Így közelről, hogy az alsó ajka épp
csak érinti az enyémet, meg tudnám számolni minden egyes szeplőjét az orrán.
Egy seregnyit az orrnyeregén, és valamivel kevesebbet a szeme alatt. Egyszer,
évekkel ezelőtt betequliáztunk, és én csillagképeket rajzoltam a bőrére, fölé
hajolva, a hajam függönyében. Emlékszem a tekintetére, elterülve a nappalim
padlóján, ahogy a csuklóm köré kulcsolta az ujjait, mintha ezzel kellene
megtartania magát.
Elkapja a számat, kesztyűbe bújtatott keze megtalálja az enyémet, ujjai
gyengéden siklanak, amíg a tenyerünk össze nem simul. Zavar a kesztyű, ami
nem hagyja, hogy érezzem a melegét és a bőrkeményedéseket a tenyerén.
Amikor felsóhajtok, az ajka az enyémbe mosolyog, szája ívének ezt a
lenyomatát szeretném megőrizni az arcomon, a nyakamon, a combom puha
bőrén. Olyan ez, mint minden vitánk kezdete: én türelmetlen vagyok, Luka
incselkedik. Megnyugtató, hogy a kapcsolatunk egyensúlya ugyan kibillent, mi
még mindig mi vagyunk.
Luka tart engem, a kezünk összefonódik, az ajka puha és fürkésző. Így –
suttogja némán a szája. – Lassan. – Ez egy olyan csók gyönyörűsége, ami nem
szól többről.
Türelmes, szemérmes és megőrjít…
Halk morgás tör fel belőle, amikor kicsúsztatom a kezemet az övéből, hogy
rátaláljak a tarkójára. A meglepetés hangja ez, ami arra késztet, hogy alsó ajkát
az enyém közé kapjam. Szívesen meghúznám a fogammal, hogy halljam,
elmélyül-e, élesedik-e a hang. Szeretném feljebb vinni a kezemet, hogy
beletúrjak az ujjaimmal a hajába, hogy a száját rendesen az enyémhez szorítsam.
Ki akarom bontani szelíd nyugalmából, amíg ő is olyan türelmetlen nem lesz,
mint én…
Ő azonban visszahúzódik. Lehunyt szemmel tétovázik, orrát az arcomhoz
simítja, homlokát a halántékomra hajtja. Nem tudom eldönteni, az én kezem
remeg-e, vagy az övé.
– Öhm… – Megköszörülöm a torkomat. Megnedvesítem az alsó ajkamat a
nyelvemmel, és mogyorós latte ízét érzem. Ez, hogy őszinte legyek, sok nekem.
Újra megköszörülöm a torkomat. – I-igen… Azt hiszem…, ez működni fog.
Teljesen elhúzódik, én pedig a sarokban álló girlandos dobozon tartom a
szemem. A nap sugarai már elhaladtak mellette, félig árnyékba borítva. Elengedi
a kezemet, én pedig ökölbe szorítom az ujjaimat.
– Ja, ez… jó volt – hebegi.
Összeszedem a bátorságomat, és felnézek rá, figyelem, ahogy a kezével
végigsimít a haján, elölről hátrafelé és vissza. Úgy néz ki, mint aki csak most jött
haza a bevásárlásból, és útközben meg kellett állnia tankolni. Tök hétköznapi
dolgok – Luka nyugodt, higgadt.
Semmi különös.
Szedd össze magad! – utasít egy belső hang.
– Akkor egy hét múlva találkozunk? – kérdezem.
Luka bólint, az ajtóhoz sétál, lehajol, és babrál valamit a padlón.
– Majd hívlak, miután elhagytam a várost.
– Oké!
Felegyenesedik, és meghúzza a kilincset. Az ajtó simán hátracsúszik. Szikrázó
napsütés árasztja el a helyiséget, én pedig magam köré kulcsolom a karomat.
– Akarod, hogy visszakísérjelek?
– Nem. – A dekorációk halmaza felé mutatok, a több ezer egymásba
gabalyodott izzó felé. – Eldolgozgatok itt még egy darabig.
Nem érdekel, ha egy egész raptorcsalád rejtőzik ebben a pajtában. Szükségem
van egy kis időre egyedül, hogy gondolatban kibontsam azt a csókot, aztán
rögtön vissza is csomagoljam.
– Hamarosan találkozunk… – búcsúzik tétován az ajtóban.
Integetek neki, és nekiállok a kipakolásnak. Pontosan ez az a fajta,
gondolkodást nem igénylő tevékenység, amire most szükségem van. A fényekre,
a cukorpálcákra és a jelzőtáblákra koncentrálok, hogy részletesebben
átgondolhassam azt a csókot. Jó csók volt, igen, de csak azért, mert mindketten
eltökéltük, hogy ez működni fog. Mert mindketten elköteleztük magunkat, hogy
ez a színlelt kapcsolat a lehető legvalóságosabbnak tűnjön. És csak azért, mert a
lábujjaimig éreztem, még nem kell hogy jelentsen bármit is.
Mire az összes dobozt halomba rakom és szétválogatom, sikeresen
meggyőzöm magam arról, hogy én is ugyanolyan higgadt vagyok, mint Luka.
Nálam akkor kezdődik a reggel, amikor a gyomrom korogni kezd. Az irodába
menet a kabátzsebembe dugom a kezem, mert kezd egyre hidegebb lenni, a szél
az elő hegyek felől érkezik, és végigsüvít a mezőkön. Ha szerencsénk van, még
havazhat is, amikor Evelyn itt lesz. Elképzelem, milyen itt a földeken, amikor az
első fehér réteg megcsókolja a fák ágait. A hideg nyugalom, a hópelyhek finom
rebbenése, ahogy az arcomra, a szempillámra, a fülem hegyére szállnak. Ha
lehetne, kint élnék a mezőkön hóesés idején.
Behajlítom az ujjaimat a zsebemben, és kartonpapír éleit érzem, meg a
kisujjamba akadó zsinórdarabot. Kihúzom és elmosolyodom: egy fenyőillatú
légfrissítő az út menti benzinkútról.
10

– CSÓKOLÓZTATOK?
Figyelmemet szigorúan a tálcán lévő mentolos csokira irányítom, és nem
{5}

Laylára. Nem terveztem, hogy már a beszélgetésünk kezdetén ledobom a

bombát, de napok óta magamban tartom, és el kell mondanom valakinek. Ennyit
a nem rápörgésről.
Lukától többször is kaptam üzenetet, mióta elment. Egy szelfit róla egy
sütőtökös cannolival az utcájában lévő olasz delikáteszből, rémült tekintettel,
merev állkapoccsal. Egy eszmefuttatás arról, hogy semmi sem szent, és a cannoli
megérdemelné, hogy Isten akarata szerint fogyasszuk: sült tésztával, ricottával és
csokidarabkákkal.
Még egy szelfi húsz perccel később, ahol a szeme csukva van a totális
gyönyörűségtől, a cannoli csomagolása üres, a szája sarka pedig sütőtöktől
maszatos. Nyomban ki is cserélem a kontaktfotóját.
Egy SMS, hogy megváltoztattam-e az HBO Max jelszavát, majd hoppá, nem,
csak nem megfelelő számú felkiáltójelet használt. Azt láttam-e, hogy felrakták a
Harry Potter-filmek teljes kollekcióját? Egy gyors üzenet, hogy hagyott
pattogatott kukoricát a szekrényben a tűzhely mellett, amikor a múltkor hozott
vacsorát. Mozis vajas, nem az a cukros szarság.
Egy kép róla és Charlie-ról, akivel ebédelni mentek, mindkettőjük arca
eltúlzott, komikus homlokráncolásba torzulva. „Bárcsak velünk lennél”
üzenettel.
És egy hangos emlékeztető, hogy friss paradicsomot és csirkealaplevet kell
vennie, kifulladt hangon, a háttérben súlyok nehéz hangja. Ettől Lukát izzadtan
és kipirulva képzeltem el, a füle mögött nedves hajjal. Karja megfeszül és
elernyed. Kétszer is meghallgattam a hangjegyzetet, mielőtt teljesen kitöröltem a
telefonomról, aggódva magam miatt.
Tizenhét perccel később egy bocsánatkérő SMS: magának akarta elküldeni,
csak történetesen én voltam az üzenetei között az első helyen. De ha már itt
tartunk, szükségem van-e valamire a boltból, amit a városba visszafelé jövet
hozzon nekem?
Mindegyik üzenet teljesen átlagos. Egy árva jele sincs annak, hogy gondolt
volna a csókunkra.
– Igen. – Felveszem a klopfolót, és egyet ütök a hatalmas tábla mentolos csoki
közepére. Megreped, én pedig még kétszer ráütök. Most már tudom, Layla miért
készít mindig ünnepi mentolos csokit. Nagyon katartikus. – De csak kamucsók
volt.
– Á, vagy úgy! Aha! Kamucsók. – Layla a konyha túlsó felére sasszézik, míg
én tovább ütögetem a kérget.
Egy régi traktorfészert alakítottunk át konyhává és cukrászattá Laylának. A
mennyezet hátul alacsony, ahol süt-főz, az eleje pedig szinte teljes egészében be
lett üvegezve. Minden oldalról dús örökzöldek és balzsamfenyők nyúlnak be, az
ablakokat súrolva. Amikor nagyon hideg van, az ablakok alja befagy, és alig
lehet kivenni a pult mögött sürgő-forgó Laylát, és a tálcákon takarosan sorakozó
kekszeket, brownie-kat és tortákat. A cukorpálcával megtöltött bögréket és egy
krétatáblát a napi ajánlattal. Az étkezőben kis, piros tetejű asztalok állnak diófa
székekkel, oldalt pedig hangulatos zöld fülkék. A bejárat előtt piknikasztalok
vannak hősugárzókkal, melyek kilógnak a földekre. Imádom, hogy ez a hely
olyan eldugott, mint egy kis mézeskalács házikó, amelyet a látogatóink
felfedezhetnek.
Reggel átjöttem egy doboz csereizzóval azokhoz a fényfüzérekhez, amiket
Beckett hétvégén felakasztott, és hamar belecsöppentem a csokis munkálatokba.
– Nekünk mentolos csoki kell, drágám. Nem csokipor – mondja az ujjait a
kezem köré fonva a klopfolón.
Elengedem a célszerszámot, és a homlokomat ráncolva a pultra bámulok, és
az ujjaimmal összeszedek egy kis kupac csokit. Layla felszedi az egyik nagyobb
darabot, amit meghagytam, és felém nyújtja.
– Magyarázd el nekem, milyen egy színlelt csók!
– Nem tudom. Pontosan az, aminek hangzik, azt hiszem. – Vállat vonok, és
arra a hangra gondolok, amit akkor adott ki, amikor a hajába túrtam. Az a halk
kis morgás… Majszolom a mentás csokimat. – Úgy gondoltuk, hasznos dolog
lenne gyakorolni a csókolózást, mielőtt közönségünk lesz.
– Rendben. – Layla sokatmondóan néz rám. – És akkor mi? Csak úgy
megcsókoltátok egymást?
– Ühüm.
Layla felsóhajt, és átnyúl mellettem. Újabb kemény ütést mér a csokitáblára.
– Ebből nem bírok semmit kihámozni.
– Nem tudom, mit mondjak neked.
– Részleteket akarok, nyilván.
– Mint például?
Layla olyan pillantást vet rám, mintha az ujjaimon akarná használni a
klopfolót.
– Mint például – mormolja. Leteszi a klopfolót, csípőre teszi a kezét, aztán
addig turkál a csokidarabok között, amíg nem talál egy kedvére valót. – Előbb
megbeszéltétek? Mennyi ideig tartott? Nyelves volt? Gyerünk már! Ne legyél
szégyenlős!
Nem arról van szó, hogy szégyenlős vagyok. Csak egy kicsit… óvatos, azt
hiszem. Jelenleg úgy érzem, hogy ez az enyém – vagyis, az enyém és Lukáé –,
és jólesik őrizgetni.
– Rendben volt.
Layla némileg gyilkos pillantásától úgy érzem, hogy a feszültség egy kicsit
oldódik a vállamból. Prüszkölve felnevetek, és a zacskókért nyúlok, amelyekbe
ezt a kérget kellene öntenünk. Nem pedig az arcunkat tömni vele.
– Kellemes csók volt – kísérlem meg halkan, miközben arra gondolok, ahogy
az arany táncolt a bőrén, ahogy a tenyerét az enyémhez szorította, amint
közelebb húzott a teste ívéhez. Sóhajtok. – Nagyon kellemes csók volt.
– Kellemes csók.
– Aha.
Layla hümmög az orra alatt, a kérdezősködés alábbhagy, elgondolkodva
oldalra billenti a fejét. Ollóért nyúl, és végighúzza a pengét egy cseresznyepiros
szál mentén, a szalag pedig hullámos lesz az ujjai alatt.
– Tudod, nyugodtan kiélvezheted, hogy Lukával töltöd az idődet.
– Tudom. Mindig élvezem a Lukával töltött időt.
– Úgy értettem – a szalagot masnira köti, majd megismétli a műveletet,
erdőzöld körmei hibátlanul mozognak a manőver során –, hogy nyugodtan
kiélvezheted, hogy megcsókolod. Élvezd a színlelést!
És pont erről van szó, nem igaz? Tetszik a színlelés. Valószínűleg túlságosan
is. Csak a színlelés vége lesz a probléma. Az, ami utána jön. Nem tudok nem
gondolni rá, Luka terve ellenére, miszerint egyszerűen folytassuk.
Csendbe burkolózunk, a zacskók zörgése és a szalag hullámosítása az egyetlen
hang közöttünk. Ismét hálás vagyok a kezemet és az agyamat lefoglaló
munkáért.
– Rég volt már részem egy kellemes csókban – mondja kissé sóvárogva.
Hirtelen rá és Jacobra, az aktuális pasijára gondolok. Ahogy a srác szeme inkább
a telefonjára tapad, véletlenül sem Laylára, amikor együtt vannak. Ráncolom a
homlokom, a kezéért nyúlok, és megszorítom. Feszülten elmosolyodik, és
viszonozza a szorítást.
A háttérben csipog az időzítő. Egy újabb tálca finomság készen várja, hogy
kivegyék a sütőből. Layla még mindig elgondolkodva néz rám a félbeszakítás
után, és a hüvelykujját ide-oda dörzsöli az alsó ajkán.
– Mi az?
Pislog, és huncut mosolyra görbül az ajka.
– Minden pénzt megadtam volna azért, hogy nézhessem.
 Elvörösödve felkacagok. Néha a szemérmes, édes Layla meglep engem.
Megcsípem a bőrét közvetlenül a könyöke fölött.
– Ne tedd ezt perverzzé!
– Már késő – trillázza, és a sütők felé veszi az irányt.

***

ÉPP A DROGÉRIÁBAN keresgélek körömlakkot, amire egyáltalán nincs is

szükségem, amikor Gus bukkan fel előttem, kezében egy zacskó mogyoróvajas
sütivel, és mókás mosollyal az arcán. Jóképű fickó, különösen, amikor
mosolyog, és két ikergödröcske jelenik meg borostás arcán. Az a szóbeszéd járja
a városban, hogy van valami köztük Mabellel, és szerintem imádni valók együtt.
Benyúl az EMS-es egyenruhája első zsebébe, és előhúz egy köteg összevissza
hajtogatott bankjegyet, majd két ujjával felém nyújtja őket.
Egy pillanatnyi habozás után átveszem a köteg zsíros bankót. Biztos
Mattyékhez ment ebédelni.
– Ez mi?
Gus a korrektoros állványnak dől, egyik könyökével a különböző árnyalatú
alapozóknak támaszkodva. Gondosan kicsomagol egy mogyoróvajas sütit, majd
felém nyújtja a zacskót. Megrázom a fejem, mivel a kezem még mindig a
hüvelyk- és mutatóujjam között tartott bankjegyköteggel van tele.
– Gus, miért adtál nekem egy köteg pénzt?
– Ez a te részed – mosolyog rám csokis szájjal.
Felnyögök.
– Kérlek, csak azt ne mondd, hogy a tudtom nélkül termesztesz valamit a
farmon!
– Nem erről van szó! – Nevet, és felborít egy egész sor apró üvegcsét. –
Jesszus, Stella!
– Akkor meg miről?
– A fogadási táblázatról.
– Oké… – Várom, hogy folytassa, de ő csak mosolyog rám, egy újabb
mogyoróvajas sütivel a hatalmas mancsában.
– Tudod, volt egy bombabiztos képletem. – Felemeli az egyik kezét kettőnk
közt, mintha egy előadóteremben prezentálna valami okosságot, ujjait széttárva,
ahogy kifejti a mondandóját. – Távolság, időzítés és a jó öreg feszültség. Az a
kép is segített, amit az Instagramra posztoltál magadról a földeken. De az inkább
a szerencsén múlott. Azért nem arathatom le a babérokat.
Nehezen tudom követni a beszélgetést, az agyam megragad az utolsó
részleten. Feltettem egy képet a farm oldalára, amin a földeken vagyok éppen,
igen, de az már több mint egy hónapja volt. Nem nagyon szoktam magamat
kirakni, de tökéletes nap volt, amikor nyugodtan dolgoztam kint a fák között, és
a kezem meg az arcom csupa kosz volt. Bolondság volt, impulzív. A
piszokmaszk alól egy nevető, ragyogó kék szempár bukkan elő. „Olcsóbb, mint
egy Sephora-iszappakolás” – írtam.
– Gus! – Hirtelen megértem, miért akart Layla tegnap egy klopfolóval
meggyilkolni. – Miről beszélsz?
Válaszra nyitja a száját, de félbeszakít minket Dane, aki teljes seriffdíszben,
kalapját a hóna alá dugva sétál végig a sorok között. Egy pillantást vet rám, és a
szemöldökét összevonva, rosszallóan néz.
– Egy szóra, Stella! Ha nem bánod.
A hangja kissé reszelős, ami biztos jele annak, hogy mindjárt leordít.
– O-ó! Valaki bajban van – mondja Gus.
Rávillantom a tekintetem. Vállat von, majd sarkon fordul, a pénztárak felé
veszi az irányt, és maga mögött hagyja a leborult tégelyeket. Gyáva. Remélem,
fizet azokért a mogyoróvajas sütikért, amiket elpusztított. Már majdnem
megmondom Dane-nek, hogy Gus épp bolti lopásra készül, hogy elhalaszthassuk
ezt a beszélgetést, bármiről legyen is szó.
Betuszkolom a pénzköteget a farzsebembe, és teljes figyelmemet a seriffnek
szentelem, miközben a kalapja karimáján doboló ujjait nézem.
– Nem tudok semmit a fogadásról, ha ez aggaszt. – Keresztbe teszem a
karomat a mellkasom előtt, és figyelem, ahogy Dane bajusza megrándul. –
Szóval, ha azért jöttél, hogy kihallgass egy illegális…
– Miért Lukától értesülök a farmon történt vandalizmusról és az okozott
károkról?
Pislogok egyet.
– Pár napja beugrott az őrsre – folytatja. – Azt állítja, gondjaid vannak.
Összedőlt egy kerítés, és most tököket zúztak össze? – A fenébe, biztos útban
New York felé ugrott be. Megvakarom a szemöldökömet, és igyekszem stabilan
állni Dane merev tekintetét. – Le akartam jönni a farmra, de kiszúrtalak. Mi
folyik itt, Stella? Miért nem fordultál hozzám?
– Nem… Nem gondoltam, hogy ez olyan nagy dolog. – És nem is az. Vagyis
nem volt az. Külön-külön, ez mind apróság. A kerítés, a tökök, a főútról ellopott
útjelző tábla. A kimaradt szállítmányok és az augusztusban tárva-nyitva hagyott
pajtaajtó, amikor a készleteink felét eláztatta egy nyári zivatar.
A homlokom gondterhelten ráncolódik, és a tenyeremet a combomhoz
dörzsölöm.
– Nem most lesz a magazinos bemutatkozásod? – Nem javítom ki, és nem
magyarázom meg neki, hogy ez egy közösségi médiafelület, nem egy magazin.
Most nincs energiám elmagyarázni neki a TikTokot sem. Egyszer megpróbáltam
megmutatni neki az Instagramot, és olyan vehemensen ráncolta a homlokát,
hogy azt hittem, úgy marad az arca. Közel egy hónapig morgott az orra alatt a
macskás szűrők miatt. – Még egy okkal több, hogy biztosítsuk, hogy minden
rendben legyen. Nem?
– Gondolod, hogy van összefüggés?
Luka is valami hasonlóra célozgatott, és nem mondhatom, hogy nem
gondolkodtam rajta. Ez tényleg borzasztó nagy balszerencsének tűnik, de mi
lehet a magyarázat? Nem tudom elképzelni, hogy egy csapat középiskolás ilyen
módszeresen járna el. És ötletem sincs, ki más lehetne. Nincsenek ellenségeim
ebben a városban.
Tenyerével megdörzsöli az állkapcsát, és átnéz a fejem fölött, szürke szemével
a drogériát pásztázva. Amennyire én látom, üres, Cindy valahol hátul dolgozik a
készletfeltöltésen.
– Nem tudom – mondja halkan. – De szerintem érdemes utánajárni. –
Visszateszi a kalapját a fejére, a mutatóujjával feljebb billenti a karimát, hogy
láthassam az arcát. – Délután beugrom a farmra, és körülnézek. – Szünetet tart,
és zavartan csoszog. – Szerinted Layla ott lesz?
– Miért? – kérdezek rá összevont szemöldökkel.
– Nem mondanék nemet a medvekarmára, ha erre vagy kíváncsi. – Enyhe pír
{6}

kúszik az arcára.
– Aha, ott lesz. Szólok neki, hogy beugrasz, és majd készít neked valami
finomat – felelem nevetve.
– Nem kell vesződni vele – motyogja.
– Nem gond. – Még mindig mosolyogva a könyökébe karolok, és a bolt
elejére vonszolom, biztosítva, hogy ne tudjon elszökni. Van valami, amit már
régóta meg akartam vele beszélni, és most itt a tökéletes alkalom. – Nos, ha már
az egymás elől eltitkolt dolgoknál tartunk, észrevettem, hogy feltűnően sok időt
töltesz a pizzázóban.
Dane pirulása világos rózsaszínből pillanatok alatt hevesen égő vörösre
változik. Vihogva rángatom meg a karját, épp csak nem ugrálok fel és alá
örömömben. Tudtam én!
– Tudtam – bököm meg a mellkasát, pont a jelvénye fölött. – Tudtam, tudtam,
tudtam!
– Nem tudsz te semmit, Fahéjaskám. – Elhesseget, de látom, hogy elfojt egy
mosolyt. Zavarában a keze ismét megtalálja a kalapja karimáját, és mélyen
lehúzza, mielőtt felhajtaná. Megköszörüli a torkát, és a szeme sarkából rám
pillant. – Tudod, szeretem a pizzát.
– Aha, persze – ugratom. – És ennek semmi köze egy bizonyos jóképű
pizzériatulajdonoshoz, hm…?
Néhányszor rajtakaptam Dane-t, amint a Matty’s előtt lődörög. Nem
tulajdonítottam neki jelentőséget, amíg meg nem láttam, ahogy ott áll az ablak
előtt, és epekedve bámulja a pult mögött álló, jóképű pizzás embert. Követtem
őt, és hallgattam, ahogy dadogva rendel egy pepperonis pizzát és pár
fokhagymás csigát, és tudtam.
– Keddenként mindig jó az ajánlatuk.
– Akkor ez minden kétséget kizáróan megmagyarázza, hogy miért vagy ott
szombaton, hétfőn és csütörtökön is.
– Nyughass! Különben én leszek az, aki szétzúzza a tökeidet.
Visszafojtom a nevetésemet, és végigvezetem magunkat az utcán, vissza a
seriffhivatalhoz, és véletlenül a pizzázóhoz. Van még néhány elintéznivalóm,
amíg a városban vagyok, de az, hogy Dane-t finoman a helyes irányba
terelgetem, olyan kitérő, amit örömmel teszek meg. Csendesen morgolódik,
amikor rájön, merre megyünk, de a kezemet továbbra is a karjába dugva tartja,
és szórakozottan paskolgatja.
– Mikor érkezik a vetélkedős hölgy? Az, aki a történetet készíti a farmról. –
Hivatalosan is kikapcsolta a seriffüzemmódot, és barátként kérdezi.
– Úgy másfél hét múlva. Hálaadás utáni hétfőn érkezik, és vasárnapig marad.
– Felkészültél?
Meglepő módon igen. A dekorációk és a fényforrások többsége felkerült. Már
csak a kiégett izzókat kell kicserélnem a földeken keresztül-kasul vezető
füzérekből, és a masnikat feltennem a kapukra. Tavaly úgy döntöttünk, hogy a
fényeket az úttól kezdve a birtokhatárunk legvégéig fűzzük. Éjszaka a farm
minden centimétere fényárban úszik. Beckett, Layla és én tegnap este
próbaüzemet tartottunk, amint a nap elég mélyre süllyedt ahhoz, hogy mindent
halványlila fénybe borítson. Amint a fények életre keltek, még a lélegzetem is
elakadt. Layla fülig érő szájjal mosolygott, és még Beckett is elismerően
bólintott. Minden kezd összeállni.
– Igen. A farm remekül néz ki, kezd ünnepi hangulat lenni.
Dane erre felhorkan.
– Szerintem te ünnepi hangulatban vagy nulla-huszonnégyben. Az év
háromszázhatvanöt napján.
Ez igaz. Mindig is szerettem a karácsonyt és mindent, ami vele jár. Ez az év
egyetlen olyan időszaka, amikor minden varázslatosnak érződik. Reményteljes,
ünnepélyes és kedves. Az egész világ lelassul és… kivételesen hisz.
Anyával minden karácsonykor ugyanazt csináltuk, bárhol is voltunk. Nagy,
színes izzókat raktunk a kandalló mellé felállított fára. Vastag, piros harisnyákat
az előszobába. Reggelire pite volt, délután pedig korcsolyázás. Még mindig
tartom ezeket a hagyományokat, még ha ő már nincs is velem. Olyan, mintha
egy darabját tartanám magamnál, az édes fájdalom mindig a mellkasom közepén
a legélesebb.
– Szerintem ez elkerülhetetlen, ha az embernek fenyőfafarmja van. –
Megrázom a fejem, hogy leszedjem a múlt pókhálóit, és egy mély
lélegzetvétellel nyugtatom magam. Már majdnem… Istenem, már majdnem tíz
éve, hogy anyukám meghalt. Szeretem azt hinni, hogy minden okkal történik, de
még mindig nem értem, miért kellett ilyen korán elmennie. Még mindig dühös
vagyok miatta.
Már a pizzázó előtt állunk, a homályos, párás ablakok fénye melegen és
fényesen világít. A szemem sarkából Dane-re pillantok. Kétlem, hogy tudatában
lenne annak, hogy ő volt az, aki megállított bennünket itt, a pult mögött dolgozó
Mattyre összpontosítva.
A levegő körülöttünk oregánó- és paradicsomszósz-illatú, és szirénénekként
árad a járdára.
– Bemész? – bököm meg Dane-t a vállammal.
Kissé gyámoltalanul megvonja a vállát, én pedig megszorítom a karját. Csak a
legjobbat akarom Dane-nek. Ennek a férfinak, aki úgy döntött, hogy apám
helyett apám lesz, amikor a sajátom megtagadta. Megvakarja az állát, majd az
inggallérjával babrál.
– Hogyan… – Megköszörüli a torkát. – Hogyan… Tudod…, Lukával?
Egy kínos másodpercig azt hiszem, hogy Dane a pajtában elcsattant
csókunkról kérdez.
– Mi?
Megint megköszörüli a torkát, ezúttal kicsit hangosabban.
– Hogyan mondtad el neki, hogy mit érzel? Hogyan kérted meg, hogy…
vállalja veled a kockázatot?
Erre valami megmozdul a mellkasomban, egy kis rángatás, aminek még a
talpamban is érzem a hatását. Erősebben szorítom a karját, amíg rám nem néz.
– Te nem kockázat vagy, Dane. – Legszívesebben megráznám a vállát,
elővenném a megafont, amit a járőrkocsija anyósülésén tart, és az arcába
ordítanám. Ehelyett megelégszem egy suttogással, ami picikét bizonytalan, és a
legjobb mosollyal, ami tőlem telik, amikor a torkom úgy összeszorul. – Te tuti
befutó vagy.
Behúzódom egy villanyoszlop mögé az utca túloldalán, és figyelem, ahogy
Dane bebattyog a pizzériába, és úgy tesz, mintha a cannolit nézegetné az elülső
üvegvitrinben, mielőtt a kemencékhez caplatna. Vállát a füléhez húzva téblábol,
kalapját a hóna alá dugva. Matty félig megfordul, bizonyára a rendelése iránt
akar érdeklődni, és ekkor találkozik a tekintetük. Matty mosolya szélesre
húzódik, Dane a vállát leereszti, alkarja a pultra talál. Végre ellazul.
Tuti befutó.
Mosolyomat az ujjbegyeim mögé rejtem, és visszaballagok a Fő utcán, közben
Laylának küldök egy üzenetet, hogy tudassam vele, Dane később beugrik
körülnézni. A szél a bokámnál kavarog, és a vádlim körül tekereg, aztán felemeli
a kabátom alját, bekúszik a pulóverem alá, és megsimítja a derekamat. Ez a
kedvenc évszakom, az ősz és a tél közötti átmenet. Olyan érzés, mintha az egész
világ visszafojtaná a lélegzetét.
Nem figyelek rá, merre megyek, túlságosan belefeledkezve abba, ahogy a
csizmám a járdán halad, a fekete éles kontrasztot alkot a barna és krémszínű
levelekkel. Már majdnem mind lehullott, csak a farmon lévő fák ágai vannak tele
élettel. Zömök kis zöld foltok a földeken és a domboldalakon. Itt-ott egy-egy
piros színfolt a magyaloktól, amiket Beckett ültetett pusztán a szépségükért.
A telefonom üzenetet jelez. Megnézem, és egy sor üzenetet látok Charlie-tól.

CHARLIE: NE , ,
HIDD HOGY ELFELEJTEM HOGY ELHOZTAD LUKÁT VACSORÁZNI !
CHARLIE: A MINAP EBÉD KÖZBEN HOSSZASAN KITÁRGYALTUNK TÉGED .

Ez érdekes. Kíváncsi vagyok, miről beszélgettek. Épp egy választ pötyögök,

amikor felbukkan egy újabb üzenet.

CHARLIE: DE NEM VOLT HAJLANDÓ SEMMI SZAFTOS RÉSZLETET ELÁRULNI .

Forgatom a szemem.

CHARLIE: EGYÉBKÉNT, NEM CSODÁLATOS ?

Felugrik egy fotó apámról, arccal lefelé a hálaadási asztalon, csakhogy Charlie
táncoló pulykákkal rakta tele. Azonnal elmentem a telefonomra.
Éppen a válaszomat gépelem, amikor nekicsapódok egy testnek, és a lendület
majdnem a földre taszít. Megtántorodom, és egy villanyoszlopba kapaszkodom.
Sajnos az illető, akivel összeütköztem, nem ilyen szerencsés.
A kezemet nyújtom, hogy felsegítsem Mr. Hewettet, miközben az arcom
lángol a szégyentől. Nem jellemző rám, hogy ennyire figyelmetlen legyek, bár
azt hiszem, sok minden jár a fejemben.
– Mr. Hewett, annyira sajnálom! – Lefoglalja a szemüvege igazgatása, és a
barna levelek lesöprése a kabátja szegélyéről. – Nem láttam magát, figyelmetlen
voltam.
Tekintetét rám szegezi teknőspáncél keretes szemüvege enyhén nagyítós
lencséi mögül, szürke szeme rosszallóan összeszűkül. A könyökénél kifakult,
viseltes kabátján a gallér az egyik oldalon feláll. Ritkás, ősz haja kissé
felborzolódott az immár komolyan feltámadt széltől. Alacsony ember, de
kihúzza magát, dacosan felszegett állal.
Az arckifejezése az, ami miatt fél lépést hátrálok, az agresszivitás nem illik
ebbe a pici mellékutcába. Dühös vagyok, bár ez a járdai összeütközés ezt azért
nem indokolja. Hirtelen eszembe jut a múlt heti sétánk Lukával a belvárosban,
amikor Mr. Hewett a könyvtár lépcsőjéről figyelt minket, ugyanezzel a haragos
arckifejezéssel. Azt hittem, hogy ennek Lukához és hozzám van köze, de úgy
tűnik, én lehetek a közös nevező.
– Igazán sajnálom – ismétlem. Jó ideje nem jártam a könyvtárban, és úgy
tűnik, lemaradtam pár dologról. Például arról, hogy mivel bosszantottam fel Will
Hewettet. – Szabad…
– Jobb, ha a fejed a fellegek között van, és tudod, hol vagy – szavalja, furcsán
hivatalos, kissé orrhangon –, mint belélegezni az alattuk lévő tisztább légkört, és
azt gondolni, hogy a paradicsomban vagy.
– Öhm… – Zavartan pislogok rá.
Ez valami sértés? Figyelmeztetés?
– Ez Henry David Thoreau.
Ezek szerint Henry David Thoreau.
Fel akartam ajánlani Mr. Hewettnek, hogy veszek neki egy forró csokoládét
bocsánatkérésként, amiért ledózeroltam, de most már csak gyorsan ki akarom
vonni magam ebből a bizarr társalgásból. Mindent megteszek, hogy kedves
legyek mindenkivel ebben a városban, mivel hálás vagyok, amiért anyukám
halála után segítettek összeszedni magam. De nem vagyok benne biztos, hogy el
tudnék viselni egy dagályos eszmefuttatást a New England-i
transzcendentalizmusról. Még egy mentás forró csokiért sem, extra
tejszínhabbal.
– Ez… szép, azt hiszem. – Amikor Mr. Hewett csak néma megvetéssel felel,
mélyen a kabátzsebembe dugom a kezem, és menekülési lehetőséget keresek. A
múltkori fenyőfalégfrissítő még mindig ott van, és úgy szorongatom, mint egy
mentőövet, a szélei a tenyerembe vájnak. – Rendben, nos, van még néhány
elintéznivalóm a városban. Majd beugrom… – Nem fogok hazudni ennek az
embernek. – Biztosan találkozunk még errefelé.
Végigsietek az utcán, ezúttal gondosan ügyelve arra, hogy merre megyek, és
hogy van-e még valaki a járdán. Milyen fura kis emberke. Túlméretezett
zsebemben kutatok a telefonom után, azzal a szándékkal, hogy végre
visszaüzenjek Charlie-nak, amikor hirtelen életre kel, és rezegni kezd a
kezemben.
 Elmosolyodom, amikor meglátom a képernyőn Luka és a sütőtökös cannoli
képét, aztán felveszem a telefont.
– Szia, épp most akartam írni neked.
– Úristen, már ott van?
Ráncolom a homlokom a kissé kifulladt hangja hallatán. Mintha futna, vagy –
a háttérben egy kávéscsésze csörrenését hallom, meg valami sportműsor
beszűrődő hangjait – fel-alá járkálna a lakásában.
Körülnézek a szinte teljesen kihalt mellékutcában. Csak én és néhány veréb,
akik egy régi, maradék bagel morzsáit gyűjtögetik.
– Mi? Nem, Evelyn még nincs itt. Hálaadás utáni hétfőn jön.
– Nem Evelyn – lihegi, és elképzelem, ahogy a tarkóját vakarja, pont ott, ahol
a haja göndörödni kezd. – Az anyám. – Elfojtok egy nevetést a mélységesen
vészjósló hangvétele hallatán. Főleg azért, mert tudom, hogy Luka mennyire
szereti az anyukáját. Olyan a kapcsolata vele, mint egy Hallmark-üdvözlőlap.
Nem telik el úgy nap, hogy ne hívná fel pontban fél hatkor, hogy ne kelljen
egyedül vacsoráznia. Egyszer ott ragadt egy megbeszélésen, de még így is
sikerült felhívnia őt a tárgyalóterem előtti folyosóról, és engem is bevett a
csoportos hívásba, hogy az anyukájának legyen kivel beszélnie. Visz neki
virágot, amikor meglátogatja, és beöltözik az iskola kabalafigura-jelmezébe,
amikor nem találnak senki mást. Mert egyszer megkérte rá, és nem akarja, hogy
megint kérnie kelljen. Luka egy mintaszerűen tökéletes fiú.
– Mi van az anyukáddal?
– Nem akarom, hogy pánikba ess, Stella!
Kellemetlen érzés kaparássza a torkomat, és nyelnem kell, hogy uralni tudjam
a hangomat. Ha bármi történt Luka édesanyjával – az emlékek dagályként törnek
fel. Kórházi látogatások, vényköteles gyógyszerek, az, hogy milyen kicsi és
törékeny volt anyukám a végén, aki még akkor is annyira igyekezett mosolyogni
a kedvemért.
– Luka… – Alig kapok levegőt. Remegő ujjaimat a mellkasomra szorítom. –
Jól van anyukád?
– Ó, basszus! Igen, Stella. Jól van. – Az összes levegő kiszökik belőlem. Azt
érzem, hogy meg kell támaszkodnom a térdemen. – Jól van. Sajnálom. Ez…
nem volt valami jó felvezetés.
– Azt hiszem, elég régóta ismersz ahhoz, hogy megértsd, ha azt mondod, hogy
ne essek pánikba, azzal csak azt éred el, hogy pánikba essek.
Esküszöm, hallom a mosolyát a telefonban. Behunyom a szemem, hogy
elképzeljem: kicsit bűnbánó, határozottan megrántva alsó ajkának bal oldalát.
– Igazad van. Sajnálom.
– Jól van, szóval… – Elindulok a könyvesbolt felé – az utolsó megállóm,
mielőtt hazaindulok. Alex tegnap felhívott, és szólt, hogy most kapott kézhez
egy szállítmányt a Karácsonyi ének vászonkötésű, aranyozott példányaiból.
Szeretnék venni párat az irodába és egyet Evelyn szobájába, a panzióba. Majd
teszek hozzá néhány süteményt Laylától és egy zacskó friss kávét Ms. Beatrice-
től. Talán még egy minifát is, amit Beckett a háza mögötti üvegházban nevel. De
Luka elvonja a figyelmemet azzal, hogy… akármi is ez. – Mi van?
– Anyukám tudja – mondja magyarázatként. Hallom, ahogy a háttérben
kikapcsolódik a tévé, és egy nehéz sóhajt, amint Luka a kanapéra roskad. –
Alábecsültem a telefonhíradó erejét. Akárcsak Betsy Johnsont.
A levelek ropognak a csizmám alatt a járdán, a madarak szétszélednek.
– De ez nem gond, ugye? Tudja, hogy… – Körülnézek az üres járdán.
Lehalkítom a hangomat. – Tudja, hogy ez nem igazi. – Luka hallgat a telefon
másik végén, és engem megint elfog az a nyugtalanító érzés. – Luka!
Evelynnek hazudni egy dolog. A városnak egy másik. De hazudni pont az
édesanyjának… Ez már túlzásnak tűnik. Sosem gondoltam volna, hogy
hazudunk a családjának, nem hittem, hogy bármikor szükség lenne rá. Ezt
benéztem, de nem hiszem el, hogy fontolgatja. Az az ember, aki minden évben
vesz egy pulcsit, amin egy dühös borz van, és hétvégenként minden irónia nélkül
viseli, mert ez boldoggá teszi az anyját.
– Luka – ismétlem meg, ezúttal egy árnyalatnyi esdekléssel –, mondd, hogy
nem!
– Ha a „nem” alatt azt érted, hogy nem mondtam semmit, amikor felhívott
olaszul hadarva, hogy elmondja, visz neked manicottit és lasagnét, akkor bizony,
eltaláltad. – Megint hallom a kávéscsésze koccanását, és leküzdöm a késztetést,
hogy irányt váltsak, és inkább a bár felé induljak. – Ő… nagyon lelkes volt,
Stella. Nem mondhattam neki, hogy csak színlelünk.
– Pontosan ezért kellett volna! Ha rájön, hogy hazudtunk neki, tombolni fog. –
És ami még rosszabb, meg fog bántódni. Nem bírom elviselni, hogy csalódást
okozzak az édesanyjának. Nem tűrhetem, hogy ezek után másképp nézzen rám.
– Luka, ez kész katasztrófa!
– Nézd a dolgot másképp! Ha megmondjuk neki, hogy ez kamu, akkor
elmondja a testvéreinek, ugye? – Ez igaz. Luka nagyszájú nénikéi mindig ott
vannak, és nincsenek titkaik egymás előtt. Egyszer hallottam Gianna nénikéjét,
ahogy az anyukájának az aranyérkrémjéről mesélt. – Sofia nénikém pedig tutira
elmondja Cindy Croswellnek. Minden második vasárnap együtt bridzselnek.
Megvakarom a szemöldökömet, és szívem szerint felüvöltenék az égbe. Soha
életemben nem volt még ennyi gyerekes késztetésem egyetlen hónap leforgása
alatt.
– Nem is tudom, ez…
 – Minden oké, Lala.
Próbálom megnyugtatni magam a hangja higgadt magabiztosságával, de
nehéz. Valójában csak még jobban felhúz. Minden rendben lesz. Csak folytatjuk.
Nem nagy ügy. A felelőtlensége minden egyes részlettel kapcsolatban frusztráló.
Nem neki van itt vesztenivalója!
– Én csak nem akarom, hogy más szemmel nézzen rám, ennyi az egész.
Mármint az egésznek a végén – próbálom elmagyarázni.
– Hogy érted ezt?
– Amikor mi… – Újra körülnézek az utcán, hogy megbizonyosodjak róla,
egyedül vagyok. – Ennek az egésznek a végén, amikor már nem fogunk kamuból
járni. Nem akarom, hogy megbántódjon.
Kissé bosszúsan felsóhajt, morajló, mély hangon. Elképzelem őt a lakásában,
lábát a dohányzóasztalra téve, a csésze kávéjával a térdén.
– Ezt már megbeszéltük, Stella. Nem kell senkinek mondanunk semmit.
Hihetetlen ez a srác!
– Anyukádnak mindenképpen mondanunk kell valamit, amikor meghívja a fia
barátnőjét a családi vacsorákra.
– Vagy esetleg kihasználom, hogy bűntudatból rá leszel kényszerítve, hogy
rendszeresen részt vegyél a családi vacsorákon. Végre!
Én nem erről szeretnék beszélgetni. Van most elég gondom Luka életem
legfontosabb kapcsolatához való lais-sez-faire hozzáállása nélkül is. Mintha őt
{7}

nem is érdekelné, mi lesz ezek után, nem törődne azzal, mit gondolnak rólunk –
rólam. Dühösen és egy kicsit sértődötten szedem a lábam a járdán, és pislogok a
szemem sarkában égő, bosszús könnyektől. Mindig is dühből sírós voltam,
bármennyire is próbáltam visszafogni magam. És ez csak még jobban kiborít,
ahogy a járdán trappolok. Tudom, hogy ez az egész az én ötletem volt, és én
tehetek róla, de Luka nem veszi komolyan a következményeket.
– Rendben, hát, megérkeztem a könyvesbolthoz, úgyhogy le kell tennem –
füllentem. A könyvesbolt még legalább három háztömbnyire van innen. –
Tudod, Alex nem szereti, ha az emberek telefonálgatnak a sorok között.
– Stella, várj!
– Majd később hívlak!
Nem várom meg, hogy válaszoljon, befejezem a hívást, és zsebre vágom a
telefonomat, hogy ne essek kísértésbe, és ne olvassam el az SMS-ek sorozatát,
amit küldeni fog. Luka sosem volt az a típus, aki hagyja, hogy a dolgok
elsikkadjanak. Valószínűleg mindkettőnk szerencsétlenségére én abszolút az
vagyok.
Pontosan végszóra rezeg a telefonom. Nem veszek róla tudomást, és sétálok
tovább.
11

EGY AUTÓ VÁR a kocsifelhajtómon, amikor végre hazaérek, egy halom

vadonatúj könyvvel és egy önjutalmazó pepperonis pizzával az anyósülésen.
Matty a fellegekben járt, amikor hazaindulás előtt beugrottam, és magában
dudorászott, miközben kivette a pizzát a sütőből. Ez elég volt ahhoz, hogy
átmenetileg eloszlassa azt a kis viharfelhőt, amely Luka hívása után telepedett a
vállamra.
Csapódik az autó ajtaja, Luka anyukája kiszáll az élénkpiros Kiából, karjában
egy halom Tupperware-rel, arcán széles mosollyal. Furcsa dolog: egyszerre
érezni gyötrő bűntudatot és szívmelengető hálát. Aztán sóhajtok egy nagyot, és
integetek Carának.
Luka anyukája gyönyörű, a hátára omló, dús, csokoládébarna hajával. A füle
mögött őszes csíkok húzódnak, amihez jól illik világosszürke szeme. Hallottam a
gyerekeket a városban, ahogy a „kísérteties szeméről” beszélnek, és arról, hogy
semmi nem kerüli el a figyelmét. A szóbeszéd szerint a kis olasz baba, amely az
íróasztala szélén üldögél a nyolcadikos osztályában, egy amolyan
„szellemtárgy”, ami lehetővé teszi számára, hogy akkor is figyelhesse az
osztályát, amikor a tábla felé fordul. Ez eszméletlen vicces, Luka ezért még
hármat vett az anyukájának, miután megtudta.
Tekintélyt parancsoló, mint minden jó tanár – nyugodt, hozzáértő és
magabiztos. Tudatja veled, ha nem használod ki a benned rejlő lehetőségeket,
aztán átsegít rajta. Minden lecke, minden pillanat egy tanulási lehetőség. Luka
szeret arról panaszkodni, hogy a karácsonyi szünetben a tanárnő beszámolókat
íratott vele az ünnepi tévéműsorokról. A családi vacsoránál pedig a törteket
gyakoroltatta vele, spárgával.
Kikecmergek a kocsiból, a karom tele van könyvekkel és pizzával. Egy
pillantást vet a kezemben lévő, zsírfoltos kartondobozra, és résnyire összehúzza
a szemét. A viselkedésében bekövetkező változás olyan komikusan gyors, hogy
muszáj visszanyelnem a nevetésemet.
– Üdv, Mrs. Peters!
– Stella, öregnek érzem magam, amikor így szólítasz. – Fél karjára veszi a
Tupperware-tornyát, és a pizzámra mutat. – Az meg mi?
Lepillantok a dobozra. Csak egy pizzázónk van a városban, és a Matty’s
dobozainak tetejére eléggé egyértelmű kék-fehér logó van nyomtatva. A szélek
mentén nagy, vastag betűkkel az áll, hogy „MATTY”.
 – Egy pizza.
– Mattytől.
A biztonság kedvéért még egyszer ellenőrzöm a dobozt. Épp csak a tömör kék
betűk szélét látom. Mégis habozom, mert Carina Peters úgy néz ki, mintha egy
lépés választaná el attól, hogy fegyverként használja a Tupperware-t a kezemben
tartott vacsorám ellen, én pedig nagyon vágyom a pepperonira. Kicsit erősebben
markolom, és a ház felé biccentek:
– Bejössz? Látom, te is jól felpakoltál.
Szorosabban fogja a karjában szépen egymásra helyezett tárolókat. Fehérek,
kék fedővel, a felső szélükön háromszögmintával. Lukának ugyanilyen
Tupperware-ek vannak a hűtőjében a városban – maradék rizottó, manicotti és
tiramisu, amiből én mindig eszek, ha nála alszom. Hozott még két tálcát és
három másik, az oldalán takarosan felcímkézett, kisebb dobozt. Hetekre
elegendő ennivalónak tűnik.
– Na, kerülj beljebb! – ismétlem. – Azt hiszem, maradt még egy kis biscottim
Lukától. Ha gondolod, kaphatsz egy kis pizzát is.
Követ a lépcsőn a tornácra, és újra a kezemben lévő dobozt bámulja.
– Akkor sem enném meg azt a pizzát, ha az lenne az utolsó elérhető ennivaló
ezen a bolygón.
Igen, biztos vagyok benne, hogy akkor sem enné meg Matty pizzáját, ha
valaki pisztolyt tartana a fejéhez. Hallottam, amikor egyenesen az olasz nép
megsértéseként, a kultúra megcsúfolásaként hivatkozott rá.
Lukával ott enni szentségtörés! Ő egyszer sem evett még ténylegesen a
pizzázóban, és amikor el akarjuk onnan hozni a kaját, egyedül kell bemennem.
Az anyja egyszer majdnem rajtakapta, amikor a járdaszegélynél várta, hogy
visszajöjjek a vacsoránkkal. Luka olyan gyorsan hajtott el, hogy az utcaseprőnek
el kellett takarítania a keréknyomokat. A kajánkkal egy üres utcára kanyarodtam,
és négy háztömböt kellett legyalogolnom a kávézó mögötti sikátorig, hogy végre
be tudjak ülni az autóba. Reszketett a keze, amikor becsúsztam az anyósülésre,
és csak rémülten bámult. Aznap este a kanapémon aludt, mert félt hazamenni, és
szembenézni az anyjával, mivel jó eséllyel meglátta a fiát a bűntett helyszínén.
– Egyetlen épeszű olasz sem tenne sajtot a pizzatésztába – csóválja a fejét,
mintha még soha életében nem hallott volna ennél képtelenebb dolgot. – És a
stromboli. Tudtad, hogy Olaszországban nem is létezik stromboli? Bűn
{8}

ilyeneket kreálni.
Tudom én ezt, már mondta nekem korábban. És Luka is elmondja nekem
minden alkalommal, amikor strombolit rendel.
– Pedig nagyon finom.
Hirtelen mozdulattal magasba emeli a kezét, egyenesen elvágva a szavaimat.
 – Sokszor kértem már, hogy az iskola ne az ő ételeit használja az
adománygyűjtéshez, de a gyerekek imádják. A nyolcadikosaimnak órát tartottam
az olasz konyháról – fogalmam sincs, hogyan oldotta meg ezt matektanárként…
–, mármint az igazi olasz konyháról, és volt képük megkérdezni, hogy a
mozzarellarudacskák antipastinak számítanak-e. – Egyik rozéarany gyűrűs kezét
a mellkasára teszi. Egy gyűrű a néhai férjétől, egy a nővérétől, Ceciliától, egy
pedig Lukától. Megcsillannak a fényben, miközben a sütisdobozért nyúlok, amit
Luka rejtett el a szekrényemben. – Micsoda károkat okoz az az ember a
fiataljainknak!
Bánatosan megcsóválja a fejét, majd sarkon fordul, és egyenesen a hűtő felé
veszi az irányt. Sikerül kinyitnia anélkül, hogy egyetlen edény is kiesne a
karjából, és elkezd benne turkálni. Figyelem, amint kivesz egy zacskó fonnyadt
vegyes zöldséget, és a szemetes irányába dobja, majd többször átrendezi, hogy
elférjen a Tupperware-gyűjteménye.
– Tudtad, hogy bostoni? – Egy lejárt szavatosságú mustárt hajít a zacskós
zöldségek után. – Fogadok, hogy egy csepp olasz vér sincs az ereiben. Egyszer
megkérdeztem tőle, Olaszország melyik részéről származik a családja, és azt
mondta, az északi partvidékről. Az északi partról, Stella! Nem hiszem el, hogy
ez igaz!
– Miért ne lenne igaz?
Megfordul, hogy a válla fölött rám pillantson, és egy sűrű, sötét hajtincs a
szemébe omlik. Felhúzza a szemöldökét, és most már tudom, milyen érzés az
egyik diákjának lenni, akit az osztályterem végében mobilozáson kap.
– Mert az északi partvidék a risotto al nero di seppiáról nevezetes. – A
{9}

szavak legördülnek a nyelvéről azzal a halvány akcentussal, amitől harminc, az

Államokban töltött év ellenére sem sikerült teljesen megszabadulnia. – És nem
vagyok biztos benne, hogy az a pasas látott már életében tintahalat.
Fintorgok, mire a szája sarka megrándul, a bal oldalon kicsit határozottabban,
és ez a gesztus annyira emlékeztet Lukára, hogy válaszképpen máris enyhe
szorítást érzek a mellkasomban.
– Jobb, mint gondolnád – folytatja.
– Elhiszem neked – mondom neki. Átnyújtok neki egy biscottival megrakott
tányért. – Rendben, tessék. Sajnálom, hogy nálam nincs Illy. Luka is
panaszkodik.
– A fiam megnehezíti a dolgodat?
Eszembe jut Luka, amint ott állt a tűzhelynél, alig fél méterre attól, ahol most
ő. Ahogy vacsorát készített nekem, elpakolta a maradékot, és mindenféle kaját
rejtett el a konyhámban. Arra gondolok, ahogy a vállunk összeért a kanapén,
ahogy a hajam beleakadt a borostájába, miközben én el-elbóbiskoltam. Aztán az
ágyamban ébredtem, egy vastag takaróval bebugyolálva, egy pohár vízzel az
éjjeliszekrényen.
Rá gondolok, ahogy a pajtában megfogja a kezemet…
A borsmenta és a mogyorós latte ízére…
– Nem – mosolygok rá, és a legjobb igyekezetem ellenére elpirulok. – Nem
nehezíti meg. Igazán csodálatos fiút neveltél fel.
Még ha nem is akarom, hogy az legyen. Még akkor is, amikor mérges vagyok
rá.
Cara büszkén kihúzza magát.
– Ugye? – Beleharap a sütijébe, letelepszik az egyik konyhai székre, és
invitálóan megpaskolja a vele szemben lévő helyet. – Bár azt hiszem, ez részben
az apjának köszönhető.
– Ő nem… – Tétovázom, mert nem vagyok biztos benne, hogy elmondjam-e
neki, Luka milyen ritkán beszél az édesapjáról. Helytelen lenne, ha
megosztanám ezeket a dolgokat? Nem lenne tisztességtelen Lukával és a
kapcsolatunkkal szemben, ha beszélnék róla az anyukájának? Nem tudom,
hányadán állok ezzel a kamukapcsolattal, és hogyan mossa el a valódi
kapcsolataim határait.
– Nem beszél az apjáról? – Értő pillantással kísér, amíg leülök vele szemben.
– Nem igazán.
Néha elszólja magát. Öntudatlanul megemlít valamit, amit az apukája egyszer
tett vagy mondott. De amint észbe kap, újra elfojtja. Addig dugdossa el
apránként az emlékeket, amíg már nem fájnak annyira. Én is ugyanezt teszem
anyukámmal, bizonyos értelemben. Néha alattomosan tör rám, amikor az állandó
sajgás olyan éles fájdalommá változik, hogy elakad a lélegzetem.
– Velem sem beszél róla. – Bólint, egyik ujját ide-oda járatja a tányérja
szegélyén, miközben tekintete az ablakon kívülre kalandozik. – Ez elszomorít.
Gyengéd szeretettel kellene emlékeznünk azokra, akik eltávoztak közülünk. Ha
beszélünk róluk, az életben tartja az emléküket.
– Anyukám is valami hasonlót mondott nekem, mielőtt… elment. – Még
mindig emlékszem a fertőtlenítőszer szagára, ami olyan erős és olyan vegyszeres
volt, hogy csípte az orromat. Ahogy a cipőm nyikorgott a padlón, amikor
lehajolva szabad konnektort kerestem, hogy bedugjam a magammal hozott
illatosítót. Levendulás, a kedvence. – Azt mondta, csak azt akarja, hogy boldog
emlékeim legyenek.
Minden tőlem telhetőt megteszek. Próbálok emlékezni rá, amikor még
egészséges és boldog volt, és a konyhánkban sürgött-forgott a hűtő tetején
tartott, ütött-kopott rádió hangjaira. De vannak napok, amikor könnyebb, és bár
ez most leginkább gyengéd szeretet, ahogy Luka anyukája mondja, van benne
egy egészséges adag sóvárgás is.
– Néha elfelejtem, hogy elvesztetted az édesanyádat. Közvetlenül azelőtt halt
meg, hogy ideköltöztem, igaz? – Carina a kezem után nyúl.
Egy keddi napon, délután három óra tizenhárom perckor. Éppen elállt az eső,
és szivárvány ívelt a parkolóban álló fa fölött. A járdaszegélyen ültem, lábamat
szétterpesztve magam előtt, a homlokomra tapadó hajjal. Egy cigarettát szívtam,
amit az egyik biztonsági őrtől kaptam, pedig még soha életemben nem szívtam
egy szálat sem. Bólintok.
– Igen, sokáig beteg volt. Rák.
– A rák szörnyű dolog – mondja Carina. Egy kurta cöccögést ad ki. – Nem
tudom, létezik-e könnyű módja annak, hogy valakit elveszítünk, de Leóval olyan
gyorsan történt. Elment dolgozni, mint mindig. Adott két-két puszit nekem meg
Lukának, a bejárati ajtónál a válla fölött hátrakiabálta, hogy cukkinivirágot kér
vacsorára. – Gyorsan végigsimít a szeme alatt az ujjbegyeivel. – Ez volt az
utolsó közös pillanatunk… Főnökösködő ember volt.
Felismerem a szomorúságot a szavaiban, annak a magányosságát, hogy
valakire teljesen egyedül emlékezel.
– Próbálj meg beszélni erről Lukával – javaslom finoman. – Szerintem
mindkettőtöknek jót tenne.
Bólint, és újra megtörli az arcát, aztán tettetett vádaskodással rám szegezi az
ujját:
– Nem azért jöttem hozzád, hogy sírjak az asztalodnál. – Elhúzza a kezét, és
mindkét tenyerét az asztal lapjára nyomja, elhelyezkedve a székén, hogy aztán
rám szegezze a tekintetét. – Kihallgatásra jöttem.
– Igen? – Ezek után a kérdéseit kellemes felüdülésnek érzem a beszélgetésünk
súlyosságához képest. Erre számítottam, amikor megláttam az autóját a
felhajtón. Hátradőlök a székemben, és egy sütiért nyúlok a dobozba. – Akkor
remélem, tettél egy kis tiramisut a hűtőbe!
Derűsen felnevet, amivel beragyogja a kis konyhámat.
– Ó, hát még a régi Stella vagy! Egy pillanatig aggódtam, hogy most, hogy a
fiammal randizol, szemérmes leszel velem szemben. – Elhelyezkedik a
székében. – Most pedig mesélj! Hogyan lettetek Lukával legjobb barátokból
valami… többek?

***

OLYAN HŰ MARADOK a valósághoz, amennyire csak tudok. Elmondom neki,

hogy annyi év barátság után, csak úgy belecsöppentünk az együttj árásba. Hogy
végső soron a járás nem is különbözik annyira attól, hogy… legjobb barátok
vagyunk. Erre felvonja a szemöldökét, és hümmög.
Beszélgetünk az osztályába járó gyerekekről, a húga, Eva társastáncos
próbálkozásáról, valamint Ms. Beatrice nevetséges, érdemalapú rendelési
rendszeréről. Úgy látszik, Mrs. Peters is csak úgy tud mogyorós lattéhoz jutni, ha
igénybe veszi Luka segítségét.
Jó, hogy itt van nálam, a konyhámban. Otthonos és meghitt, betölti a teret a
hangos nevetésével, a gyűrűi pedig az asztal széléhez koccannak. Elfogyasztja a
maradék süteményt, és kijelenti, hogy mennie kell, hogy Giannát nyaggassa a
hálaadás előkészületeivel. Hirtelen ellöki magát az asztaltól, és a hátsó zsebéből
előhúz egy összehajtogatott füzetlapot, amelyen újramelegítési utasítások
vannak. Egy puszit nyom mindkét arcomra, és – ellentmondást nem tűrő hangon
– egy családi hálaadásra szóló meghívással távozik.
A felvert porfelhőben eltűnő kis Kia elrobog a város felé vezető úton.
Vállammal a tornác korlátjának támaszkodva nézek utána, a fények pedig a
földeken elkezdenek pislákolni, amint a nap a látóhatár alá süllyed. Hallom a
telefonomat a konyhában, de úgy döntök, hogy egyelőre nem veszek róla
tudomást, inkább figyelem, ahogy az anyatermészet a lila különböző árnyalataira
festi az eget. A kukoricaszárakat – az őszi idény egyedüli maradványát –
gyengéden fújdogálja a szellő. Hamarosan learatjuk, és a helyet előre kivágott
fákkal töltjük meg, készen a családok számára, akik nem akarnak egészen a
hegyek lábáig gyalogolni. Layla intézi a vállalkozásunk ezen részét, a fák
kivágását és felpakolását a kis traktorra, amellyel Beckett közlekedik oda-vissza.
Layla azt állítja, ez jót tesz az elfojtott dühének, Beckett szerint neki meg jót tesz
a hátának.
Amikor az ég végül mély indigókékre vált, visszamegyek a házba, és
szemügyre veszem a pulton lévő telefont. Nem szeretek Lukával vitatkozni.
Soha nem is szerettem. A nézeteltéréseink sosem tartanak sokáig, de mindig úgy
érzem magam utánuk, mintha viszketős pulóvert vettem volna fel,
kényelmetlenül érzem magam a saját bőrömben. Rákoppintok a számára.
– Stella, figyelj! – Kicsit kifulladt, egyenetlen a hangja. – Sajnálom.
Lehuppanok a kanapéra, és feldobom a lábam a dohányzóasztalra. Az ölembe
húzom a kötött pokrócot, amit a múltkor használt. Még mindig olyan illata van,
mint neki.
– Én is sajnálom.
Lassan kifújja a levegőt, és elképzelem, ahogy hátradől a puha kanapéján, a
karját széttárva a támlának támasztva.
– Volt ott… Beugrott az anyám?
– Bizony. – A vállam fölött a hűtőre pillantok. Bárcsak felkaptam volna azt a
tiramisut idefelé jövet! – Hozott nekem kaját.
 Luka hosszan és hangosan felnyög, amitől máris bizsereg a hasam. Mindig is
nehéz volt uralkodni magamon, ha ilyen hangokat hallottam tőle, de most, hogy
már tudom, milyen az íze, már az elviselhetetlenség határát súrolja.
Mozgolódom a pokróc alatt.
– Ez azt jelenti, hogy az inkvizíciót is magával vitte.
– Ő kihallgatásnak nevezte.
– Stella, úgy sajnálom! – A hangja lehalkul, kissé fojtottan, mintha egy párnán
keresztül beszélne, vagy mintha az arcát valami sima felülethez szorítaná. – Ott
kellett volna lennem.
– És mit csináltál volna? Nem hazudhatsz anyukádnak.
– Dehogyisnem. Mindig azt szoktam. Mit gondolsz, hogy éltem túl anyámat
és az összes testvérét? Egyetértőnek kell lenned. Azt kell mondanod nekik, amit
hallani akarnak, hogy a tésztaszószuk a legjobb dolog, amit valaha is kóstoltál,
hogy egyenesen imádod a viaszlazacot.
– Akarom én tudni, hogy mi az a viaszlazac? – Fintorgok, és még jobban
belesüppedek a kanapéba, az orromig húzva a takarót.
– Nem. Nem akarod.
– Meghívott hálaadásra – motyogom. – Szóval, akkor valószínűleg úgyis
megtudom.
– Tényleg eljössz? – Meglepettnek hangzik.
– Persze hogy megyek. Elvégre anyukád meghívott.
– Én is hívtalak – kötekszik. – Éveken át. És te mindig találtál valami
kifogást.
– Az nem kifogás, ha már van programom.
– És azok a programok idén hirtelen nem lesznek?
Reggel azért elmegyek a melegedőbe, és segítek az ételosztásban, de időben
oda tudok érni Petersékhez hálaadásra. Könnyű bebeszélni magamnak, hogy ez a
mi titkunk miatt van, hogy senki se kételkedjen az őszinteségünkben. De igazság
szerint jó lenne, ha végre nem egyedül tölteném a hálaadást. Arra gondolok,
amiről Carinával beszéltünk – az emlékezésről és a boldog emlékekről. Nem
hiszem, hogy anyukám azt akarná, hogy hálaadáskor egyedül gubbasszak a
kanapén, és benzinkutas kaját egyek.
– Azt hiszem… – kezdem lassan, megválogatva a szavaimat. Layla azt
mondta, hogy nyugodtan kiélvezhetem ezt az időt, és azt hiszem, igaza van.
Nincs abban semmi, ha a legjobb barátommal és a családjával töltök egy
ünnepet. – Azt hiszem, szeretnék valami mást kipróbálni.
Luka örömében egy kis hangot ad ki. Hallom az anyag súrlódását a bőrön és
egy pohár koccanását a dohányzóasztalán.
– Nagyon örülök, hogy ezt mondod.
 – Én is. – Megmozgatom a lábujjaimat a vastag zoknimban, és a mellkasomon
pihenő takaró egy kiálló szálát piszkálom, azon tépelődve, hogy szóba hozzam-
e, miről beszélgettünk még az anyukájával. Szeretnék beszélni vele róla, de nem
tudom, hogyan reagálna.
– Mi az?
– Mi micsoda? – kérdezek vissza az alsó ajkamat rágcsálva.
– Amit nem mondasz el.
– Anyukáddal beszéltünk még másról is – mondom. Amikor nem válaszol
semmit, folytatom. – Beszéltünk egy kicsit az apukádról. Azt hiszem…,
elszomorítja, hogy nem beszélsz vele róla.
Luka tizenkét éves volt, amikor az apja meghalt. Sosincs jó alkalom egy szülő
elvesztésére, de Lukának apa nélkül kellett férfivá érnie. Az édesanyjának van
egy képe róla a házuk folyosóján, a lépcsősor tövében. Valamilyen középiskolai
buli lehetett. Luka teste nyúlánk, mint a legtöbb tinédzser fiúé, a haja bozontos
és kócos. A képen az összes srác az apjával látható, Luka pedig büszkén áll,
átkarolva az anyukáját. Valahányszor a házukban járok, és meglátom a képet, a
meghatottság mindent elsöprő érzése kerít hatalmába. Mert látom abban, ahogy
megfeszül a karja, az erőtlen mosolyában, hogy hiányzott neki az apukája.
És most is hiányzik neki.
Luka megköszörüli a torkát.
– Mondta, miről akar beszélni?
– Nem, csak azt, hogy róla akar beszélni. Azt mondta, a beszélgetés segít
életben tartani az emlékeket.
Erre sokáig hallgat. Olyan némán, hogy többször is megnézem a telefont,
hogy megbizonyosodjak róla, nem tette-e le.
– Luka!
– Csinált nekem grillezett sajtot – mondja halkan, és kijelentését egy súlyos
szünet követi. Hallom a kattanást a torkában, amikor nyel. Remegve vesz egy
mély levegőt, benntartja, majd kiengedi. Szorosabban markolom a telefonomat,
a szélei mélyedéseket nyomnak a tenyerembe. Bárcsak vele lennék, a térdemet a
csípőjéhez szorítva a kanapén!
– Igazából… szarul főzött – folytatja. Mindig anyukámat hibáztatta, és
főnökösködőnek nevezte a konyhában. – Kicsusszan belőlem egy nevetés,
amikor eszembe jut, hogy Carina ugyanezt mondta alig egy órája. – De csinált
nekem grillezett sajtot. Mindig, amikor szomorú voltam.
Aznap a barkácsboltnál, amikor Luka elkapott, egy pillantást vetett rám, és
megkérdezte, van-e kedvem grillezett sajtot enni. Tudta, hogy szomorú vagyok?
Látta rajtam? Megdörzsölöm az orromat, és elönt a gyengédség e bolond srác
iránt. Megkeményítem a hangomat, hogy a lehető legbiztosabb legyen.
– Beszélhetsz…, amikor csak akarsz. Tényleg, Luka, nyugodtan.
Még mindig hallgat. Ezt a némaságot még a telefonon keresztül is érzem.
– Azt kívánom, bárcsak itt lennél velem – vallja be.
Összeszorul a mellkasom… Bólintok, és az ölemben lévő pokrócot piszkálom.
– Aha. Igen, én is azt szeretném.
Újabb hosszú szünet.
– Köszi, Lala! – mondja, ezúttal még halkabban.
12

– JÓL VAN, SRÁCOK! Ez jó móka volt meg minden… – Csípőre tett kézzel
állok a pajta mélye felé fordulva. Valaminek vagy valakiknek sikerült letekernie
a girlandok felét, amit a tartópillérek köré csavartam, és két szalag is hiányzik az
ajtón lévő koszorúkról. – De itt az ideje, hogy eltakarodjatok végre!
Tisztában vagyok vele, hogy a mosómedvék éjszakai állatok, de a bátorságom
mulandó. Tegnap este megpróbáltam kijönni ide egy zseblámpával és egy
teniszütővel, de máris rossz ötletnek tűnt, amint két lépést tettem a szántón, és
megmagyarázhatatlan zajt hallottam a sötétben. A zseblámpa a földön landolt, én
pedig futólépésben otthon kötöttem ki. Hogy mit terveztem a teniszütővel, sosem
fog kiderülni. Most, nappali fénynél határozottan kevésbé ijesztő. És legalább
azt is ki tudom deríteni, hol tanyáznak ezek a dögök.
Megint csak fogalmam sincs, mit fogok kezdeni ezzel az információval. De
nekünk ez a pajta a Télapó számára kell, és hacsak nem tudjuk meggyőzni
ezeket a mosómedvéket, hogy agancsot tegyenek fel, akkor mielőbb új otthont
kell találniuk.
Valami zörren a távoli sarokban, én pedig gyorsan összeszedem magam.
Menni fog. Csináltam már ennél ijesztőbb dolgokat is. Találtam egy egész kis
csótánycsaládot, amikor kipakoltuk a traktorfészert. Hetekig rémálmaim voltak a
hajamban mászkáló lábacskákról. Ez semmi ahhoz képest.
Közelebb lépek. Megint valami mozgolódás, aztán egy… nyávogás? Kicsit
felbátorodva átvágok a pajtán, és átkukkantok a régimódi fém postaládánk mögé,
és mit látok? Az eltűnt girlanddarabka és egy piros bársonyszalag közé egy
macskamama és három kiscicája fészkelte be magát. Mindegyik fehér, a szemük
körül fekete foltokkal.
Hát – szólok halkan, miközben a macskamama nem kevés bizalmatlansággal
néz fel rám, és közelebb kuporodik a három hozzábújó szőrgombóchoz –,
határozottan nem erre számítottam…
Fél órával és néhány telefonhívással később Beckett, Layla és én az
irodámban bámuljuk a kis családot, amely egy ruháskosárba fészkelte be magát a
füzér egy darabjával, amelyet a mama nem volt hajlandó elengedni. Nem hagyta
el zokszó nélkül az otthonát, de amint meglátta, hogy óvatosan a kosárba
helyezem a kicsinyeit, és csalogattam, hogy kövesse őket, már eléggé készséges
volt. Most mind a négyen szunyókálnak, rózsaszín orrocskájukból édes kis
hortyogás hallatszik.
 – Ez kurvára imádni való – motyogja Beckett szinte dühösen. Hátrafordítja a
baseballsapkáját, és összefonja a karját a mellkasán. – Mit csináljunk velük?
– Vigyük őket a menhelyre?
Beckett csípőre teszi a kezét, miközben rám szegezi a tekintetét, én pedig
mindkét kezemet felemelem.
– Oké, vagy talán mégsem. Én csak… nem tudom, mit kezdjek négy
macskával.
– Szerintem vigyük el őket dr. Colsonhoz, és aztán meglátjuk. – Layla
leguggol, és arcát a ruháskosár széléhez nyomja. Az egyik pöttöm mancs az orrát
böködi, mire ő jóformán tócsává olvad a padlón. Ábrándosan felsóhajt. –
Tényleg kicsit úgy néznek ki, mint a mosómedvék.
A színük és a szemük körüli foltok miatt nem csoda, hogy mindvégig
mosómedvének néztem őket. Őszintén szólva egyszer volt olyan, hogy
kinyitottam a pajta ajtaját, láttam egy fekete-fehér villanást, és elkönyveltem a
dolgot. Csak mindig azt hittem, hogy egy nagyon érzelmes mosómedve hagyja
azokat a karmolásnyomokat a tartópilléreken.
– Nevezhetnénk az anyukát Mosómedvének – tűnődöm hangosan, mire
Beckett és Layla is rám néz. – Mi van?
– Ha nevet adunk a macskáknak, akkor nagy valószínűséggel meg is tartjuk
őket. – Layla feláll, és végigsimít a farmerja hátulján.
Visszanézek az apró szőrgombócokra, és heves sóvárgást érzek.
Gyerekkoromban mindig is szerettem volna háziállatot, de sosem volt rá időnk
vagy helyünk. És most, hogy közeleg a főszezon, és Evelyn egy hét múlva
érkezik, most határozottan nincs rá időnk. De talán hármasban esetleg…
– Nem nevezzük Mosómedvének – pufog Beckett. – Az sértő lenne.
Szerintem egyértelmű, hogy minek nevezzük el őket.
Váltunk egy pillantást Laylával, aki a mosolyát az ujjai mögé rejti. Beckett
egyszer sem fordította el a tekintetét a macskákról.
– Igazán?
– Üstökös – mutat a pofiját az anyja mellkasába rejtve, szorosan
összegömbölyödő, legkisebb szőrgombócra. – Íjas, Csillag – mutat a másik két,
egymáshoz kuporodó cicára. Végül a mamára mutat, aki felemelte a pofiját,
hogy ránézzen úgy, ami, esküszöm, a szívecskés tekintet macskaverziója.
Beckett a nagy kezével megfogja a pici pofiját, ő pedig dorombolva belesimul a
tenyerébe. – Ő Pompás. {10}

– Hát – sóhajtja Layla. – Azt hiszem, most már vannak macskáink.

***
EGY ALAPOS FÜRDETÉS és vizsgálat után a helyi állatorvos, dr. Colson
kijelenti, hogy Pompás és a kicsinyei hazamehetnek. A biztonság kedvéért felír
egy gyógyszeres sampont, és valami szuper egészséges tápot, ami segít
Pompásnak egy kicsit felhízni. Amikor megkérdezi, hogy minden szükséges
felszerelés megvan-e egy macskacsalád befogadásához, bambán bámulok rá.
Alig van meg a szükséges felszerelésem ahhoz, hogy magamat el tudjam
szállásolni, nemhogy egy állatseregletet. És azt sem tudom, hol van a
legközelebbi állatkereskedés.
Beckett azonban komor képpel odapattan, és a mellkasához szorítva a
ruháskosarat, mormog valamit amazonos bevásárlólistákról és egy régi
kutyafekhelyről a lakásán. Pár etetőedényről, ami akkorról maradt, amikor a
nővére megpróbált két francia buldogot nevelni. Megérezve, hogy ismét az
egyetlen igaz szerelme karjában van, Pompás kecsesen felemelkedik a kosárból,
Beckett vállára ugrik, és dorombolva a nyakába kuporodik. Dr. Colsonnal
vidáman nézzük, ahogy Beckett kinyitja a vizsgáló ajtaját, és végigsétál a
várótermen, egy macskával a vállán és egy kosárnyi kiscicával a karjában.
Alighanem ettől a nem mindennapi látványtól Inglewild teljes női lakossága
tócsává olvadna, ha túl messzire menne így.
Úgy látszik, nem én voltam az egyetlen, aki gyerekkorában háziállatot akart.
Mire visszaérünk a farmra, a nap már alacsonyan jár az égen, és még mindig
rengeteg tennivalóm maradt. De most az egyszer nem érzem a rám nehezedő
nyomás súlyát, csak túláradó örömöt, ahogy rákanyarodunk az útra. Óriási,
fényekkel kirakott boltívek. Piros-fehér csíkos oszlopok. Egy hatalmas, rikítóan
fehérre festett tábla, amely üdvözöl az „Északi-sarkon”. Tényleg tökéletesen néz
ki.
– A héten nem volt alkalmam beszélni veled, annyira elfoglaltak voltunk, de
elképesztően jól néz ki. Jobban, mint tavaly – mondja Beckett az anyósülésről.
Pompás még mindig a vállára telepedve, a kis Üstökös pedig a kabátja mellső
zsebében szunyókál. – Ez a hely miattad olyan, amilyen.
Balra fordulok, és a lankák tövében álló kunyhója felé veszem az irányt. Hank
azt mondta, hogy a korábbi tulajdonosok vadászlaknak vagy valami hasonlónak
akarták használni ezt a helyet. De a vadászat sosem volt túl jó a keleti parton, és
hamar bezárták a boltot. Nekem van egy házikóm, Beckettnek van egy másik, a
harmadikat pedig átalakítottuk irodává és vendégfogadóvá. A házat az itteni
munkája ellenértékeként ajánlottam fel neki. Könnyebb neki, ha a birtokon lakik
a kora reggeli kezdés miatt. Korábban a szüleivel és a legfiatalabb húgával lakott
együtt, és a másik két lánytestvére is gyakran megfordult náluk. Mindig is
odaadóan gondoskodott másokról, már-már túlzottan is.
– Ez neked és Laylának is köszönhető.
 Szörnyen érzem magam, valahányszor dicséretet kapok bármelyiküktől. Még
mindig nem voltam teljesen őszinte velük a pénzügyeinkkel kapcsolatban.
Túlságosan félek a reakciójuktól, a csalódottságuktól. Esküszöm, inkább
levágnám a karomat, mint hogy cserben hagyjam őket.
– Figyelj, Beck! Ez a dolog Evelynnel. Ez nem csak egy jó lehetőség.
– Hogy érted? – Éppen azzal van elfoglalva, hogy a kényelmesen
elhelyezkedett Pompást valahogy áthelyezze az ülőhelyéről a ruháskosárba. A
macska halkan nyávog, pedig suttogva csitítja, az állát cirógatja. Ezt nem lehet
kibírni.
– A nyilvánosság nagyszerű, és remélem, hogy ez több vásárlót hoz majd. De
engem jobban érdekel a pénzdíj. Az… sokat segítene rajtunk.
– Bajban vagyunk? – kérdezi félénken, az arca kifürkészhetetlen a lemenő nap
fényében.
Megvonom a vállam, miközben a szívem a torkomban zakatol.
– Hát, ránk férne egy karácsonyi csoda.
Gondolkodóba esik, mérlegeli a szavaimat. Részemről eddig ez volt a
legőszintébb vallomás a dolgok állását illetően. Tudom, megérdemelné a teljes
igazságot, de a magyarázat többi része a torkomon akad. Egy pillanattal később a
karjába emeli a ruháskosarat, és kicsusszan a kocsimból. Visszadugja a fejét, és
az ajtónak támaszkodva, komoly arccal mondja:
– Akkor hozzunk össze valami francos varázslatot!

***

REGGEL EGY TAKARÓKUPAC alá temetve ébredek, a kávé illata

csiklandozza az orromat, és a konyhából érkező pohárcsörömpölés hangja kiránt
az álomból. Vaksin pislogok a komód feletti ablakon beáramló, gyenge
napfényre, és kinyújtóztatom a lábam. Meztelen lábujjak kandikálnak ki a takaró
alól, közben pedig próbálom felidézni, hogy elvileg kellene-e lennie valakinek a
konyhámban. Ha betörő, akkor rendkívül udvarias, hogy felteszi a kávét.
Mozgást hallok a folyosón, zoknis lábak csusszanását a parkettán.
Nem tudom, honnan tudom, hogy ő az, csak azt, hogy így van, és
megnyugtató hallgatni, ahogy jön-megy a lakásomban. Gyerekkoromban
utáltam, hogy milyen csendes a lakásunk, amikor anyukám sokáig dolgozott.
Mindig biztonságérzettel töltött el, amikor hallottam, hogy hazajön, és beindítja
a teafőzőt, felmelegíti a maradékot a mikróban.
Luka megjelenik az ajtómban egy kiadós ásítás közepette, lehunyt szemmel,
kifordított pulcsiban. A haja az egyik oldalon lelapul, mintha sapkát viselt volna,
amikor bejött, és csak most jutott volna eszébe levenni. Gyors pillantást vetek a
lábfejére. A Csibefalatkám! feliratos zoknija van rajta – az, amelyiken táncoló,
egymás kezét fogó csirkefalatkák láthatók.
– Mennyi az idő? – mormolom, és a kezemet kibújtatom a takarófészekből,
hogy ki tudjam nyújtani a kávésbögre után. Ez az egyetlen testrészem, amit
jelenleg hajlandó vagyok megmozdítani. Leül az ágyam szélére, megpaskolja a
lábamat, átnyújtja a bögrét, és meggyőződik róla, hogy stabilan tartom, mielőtt
elengedné.
– Hét. Bocs, hogy ilyen korán!
– Hajnali háromkor indultál el? – kérdezem hunyorogva.
Lazán megvonja a vállát, és a tekintetemet elkerülve néz valamit a
fejtámlámon. Nem hinném, hogy a hímzés a leértékelt kárpitozásomon olyan
érdekes lenne. Valamit nem mond el nekem, de túl korán van még ahhoz, hogy
faggassam. Egyelőre hagyom, hogy megtartsa a kis titkait.
Kortyolok egyet a bögréjéből. Bármi is ez, biztosan nem abból a kávébabból
főzte, amit a szekrényemben tartok. Telt ízű és finom… Még egy nagyot
kortyolok belőle, aztán felnyögök, amikor megérzem benne a csokit. Luka
pillantása egy árnyalattal sötétebbre vált, én pedig egy kicsit lejjebb csúszom az
ágyamban. Ez most más, miután tudom, hogy a szeme pontosan ilyen színűvé
válik, amikor ajka az enyémre tapad.
Megköszörülöm a torkomat.
– Nem úgy volt, hogy felhívsz induláskor?
– Igen, úgy akartam – mondja, és ennyiben hagyja a dolgot. A hangja kissé
karcos az álmosságtól, van benne valami imádni való bágyadtság a
kimerültségtől.
– Tudod, örülök, hogy nem tetted, ha hajnali háromkor indultál el. – A szeme
alatti karikákat nézem, meg ahogy enyhén oldalra dől, mintha nem bírná
egyenesen tartani magát. Az ágy egyik felére kuporodom.
– Luka! – szólok rá. Hümmög, lehunyt szemmel, a szájához emelt bögrével,
de nem is iszik belőle. Mintha félúton a szája felé elfelejtette volna, mit kell vele
csinálni. Az ajkamba harapva küzdök a mosolygással, és visszahajtom a
takaróimat. – Luka, feküdj le! Gyere, aludj még egy kicsit!
Lenéz rám, a szemhéja nehéz, lassú pislogással leereszkedik.
– Alhatok a kanapén is.
Kiveszem a bögrét a kezéből, és az éjjeliszekrényre teszem.
– Ne butáskodj! Osztoztunk már egy ágyon korábban is.
– A kanapén akartam aludni – motyogja újra, miközben hagyja, hogy
lehúzzam, és egy már-már pornográf nyögéssel az ágyamba roskad. – Ez
memóriahab?
A párnák és takarók halmain keresztül csak egy barna hajcsomót és a füle ívét
látom belőle. A matrac finoman rugózik, ahogy bebújik a takaró alá, a lába a
vádlim alá siklik, a keze egy másodperccel később a csípőmön van. Egyet szorít
rajta, miközben én visszafúrom magam a párnámba.
– Pihend ki magad, Luka!
Erre csak halk horkolás a válasz, és a lába megrándul az enyém mellett.

***

FOKOZATOSAN ÉBREDEK FEL, a napfény felmelegíti az arcomat és a

bokámat, ahol a lábam kilóg az ágyneműből. Még mindig kávéillat van, de már
halványan érződik. A madarak mind felébredtek az udvarom peremén álló fákon.
Hallom, ahogy hívogatják egymást, ágról ágra ugrálva. Az egyik szememet
hunyorogva kinyitom. A szobát aranyló, szikrázó napfény tölti be, amely táncra
perdül a komódomon álló hógömbön és a régi, antik állótükrön, amit a városi
bolhapiacon találtam, és Lukával a kocsija tetejére erősítve hoztunk haza.
Szinte már el is felejtettem, hogy fekszik mellettem valaki az ágyban, amíg
ujjak nem feszülnek a hasamra az alvós pólóm alatt, és egy nehéz tenyér lejjebb
nem csúszik a csupasz bőrömön. Még mindig az álom ködébe burkolózva, olyan
érzés, mint egy finom álom határán. Oldalt fekve közelebb húzódom a mögöttem
fekvő Lukához, akinek a térde az én térdhajlatomhoz simul. Kiskifli és nagykifli.
– Puha a bőröd – mormolja a hajamba érdes hangon, és addig motoszkál az
orrával, amíg meg nem találja a vállamat. A keze megint megfeszül, a
hüvelykujja egyszer feljebb simít, aztán vissza, memorizálva. Libabőr fut végig
a karomon, húzó érzés mélyen a hasamban. Melegség árad szét bennem, és
hátrafelé riszálom magam, próbálok közelebb kerülni hozzá. Ő felmordul, a keze
a hasamról a csípőmre vándorol, és ott tart. Talán arrébb tol, a hátára fordul, és
alkarját a homlokára téve elalszik, de nem teszi.
Szorosabban markolja a csípőmet, miközben a bal térde előrenyomul, és addig
lökdösi az enyémet, amíg kibillenek az egyensúlyomból, közben testének
melege bizserget. A testünk mindenhol összeér – a mellkasa a vállamhoz simul,
a hasa a derekamhoz. Érzem minden egyes lélegzetvételét, a puha
melegítőnadrágját a csupasz combomon. Homorítok, nyugtalanul megint
megmozdulok, ahogy egy keménység a fenekem hajlatába nyomódik. Luka
elhúzódik tőlem, csípőjét kissé hátrabillenti, amíg már nem érünk össze. És talán
a lusta reggel nyúlós lassúsága miatt, vagy talán csak mert belefáradtam a
folytonos színlelésbe, de hajszolom az érintését, ezért visszatolom magam hozzá,
amire egy fülembe súgott, kéjes sóhajtással felel.
Csend van közöttünk, nincs más, csupán madárcsicsergés és a szívem
dobogása. Mozdulatlan, csak az ujjai markolják és engedik el a csípőmet, a
kisujja picit lejjebb csúszik az alvós sortom szegélye alá. Igazából egy ártatlan
érintés, hiszen csak az ujjai súrolják a csípőcsontomat, de úgy érzem, mintha egy
újabb lépést tett volna ebben a furcsa táncban, amit együtt koreografálunk.
Érzem ezt az érintést a torkom mélyedésében, a mellbimbómon. Egy néma
párbeszéd, a teste azt kérdezi: Jó ez így? Hátrahajtom a fejem a vállához.
Erősebben markol, és kihasználva a lendületet, az ölébe húzza a csípőmet, most
erősebben. Mit szólsz ehhez?
Ez egy lassú ritmus, az ő teste előreringatózik, az enyém hátrafelé ível. Kicsit
olyan, mint amikor kint vagyunk az öbölben egy olyan kis csónakban, amit
nyáron szoktunk bérelni, emelkedés és süllyedés minden egyes susogó
kilégzéssel. Gyengéd, fürkésző, és a forróság a hasamban egyre nő, amíg a
légzésem felszínessé válik, és egy izzadságcsepp gördül le a mellem között.
Erősebben bökdös, a csípőnk ringatózik, én pedig belekapaszkodom a
csuklójába, feljebb tolom a tenyerét, amíg a keze a mellem domborulata alá nem
simul. Azt akarom, hogy az utolsó mozdulatot ő tegye meg, hogy a tenyerébe
zárjon, ahol nincs más, csak meztelen bőr. Ez egy finom incselkedés, ami
nedvességet idéz elő a combom között. A hüvelykujja felfelé simít, egyszer
végigköveti a mellem alsó ívét. Mindketten felnyögünk.
– Luka – dadogom. Meg akarom kérdezni, mit csinálunk. Még többet akarok
kérni. A neve hallatán valami hang tör fel a torka mélyéből, félig nyögés, félig
morgás. Egy tökéletes pillanatra erősebben nyomul hozzám, teste az enyémre
nehezedik. – Luka, megtennéd…
Szavaim megtörik a köztünk lévő varázslatot, a testéből az enyémbe áramlik a
feleszmélés borzongása, ahogy a ritmusunk lelassul. Szinte érzem a bőröm alatt
száguldó vért, amely forrón lüktet ott, ahol a legjobban kívánom őt.
– Bármit megteszek, amit csak akarsz, Stella – mondja rekedt hangon,
homlokát a tarkómnak támasztva. A bőre forrón kipirult, kissé ragad az
izzadságtól. A hálószobám hirtelen infernóvá lett. Hallom, ahogy nyel. – Nem
kell beszélnünk róla…, ha nem akarsz.
Valami nem stimmel azzal, ahogy a hangja megtörik, a keze remegése, amit
megpróbál elrejteni. Megfordulok a karjában, és elvonja a figyelmemet a
látványa: rózsaszín arc, sötét szem, egy hajtincs a homlokára tapadva, az alsó
ajka vörös, ahol a foga között tartotta. Úgy néz ki, mintha bedobták volna a
mosógépbe, és kicentrifugálták volna.
– Hogy érted ezt? – Végigsimítok a lábujjaimmal a lábfején a takaró alatt.
Azt hiszi, hogy abba akarom hagyni? Ó, istenem!
Ő abba akarja hagyni?
Igyekszik a közelében tartani, én megpróbálom magam az ágy túlsó oldalára
vonszolni, miközben a pólóm alá bújtatott kezével a csípőmbe markol.
 – Várj, ne! – A szájához húzza a csuklómat, és egy gyors csókot nyom a
pulzuspontomra. Ettől újra elönt a forróság, végig a gerincemen, és
beleborzongok. Úgy tesz, mintha ezt nem vette volna észre. – Nem, én csak úgy
értettem…, ha le akarsz állni, leállhatnánk, és… – Nyel egyet. – Hagyjuk.
A legkevésbé sem akarok leállni. Gondosan figyel engem, szinte hallja a
gondolataimat, mintha hangosan kimondtam volna a szavakat. Az egész teste
ellazul, ujjait a csuklóm köré fonja, hüvelykujja a tenyerem közepét simogatja.
Egyik szemöldöke magasra ível a homlokán. Csodás látvány, ahogy alvástól
gyűrötten és kipirulva fekszik az ágyamban.
Voltak már álmaim, amelyek pontosan így kezdődtek és végződtek.
– Vagy… – mondja, és elhallgat.
– Vagy mi? – Közelebb húzódom.
A kezét kicsúsztatja a pólóm alól, és az államat találja meg helyette. A
hüvelykujja gyengéden végigsimít az alsó ajkamon, oda-vissza.
– Vagy kipróbálhatnánk valamit.
– Mire gondolsz?
Szeretném, ha a hangom nem lenne olyan ziháló, ha nem lenne olyan
nyilvánvaló, hogy kívánom az érintését mindenhol.
Megnyalja az alsó ajkát, míg tekintete felfedezi az állkapcsom ívét, a hajam
girbegurba glóriaként, a párnámon tekeredő gubancát.
Minden bizonytalansága elillant, és igéző mosollyal az ujja köré tekeri egy
hajtincsemet.
– Megnézhetném, mennyi kell hozzá. A hangok, amiket kiadsz – mondja
halkan, bensőségesen, olyan hangon, ahogy még sosem hallottam. A „hálószobai
hangja” – fut át az agyamon. A szája pajkos vigyorra görbül, a szeme aranylón
csillog. – Hogy csendes vagy-e, vagy hangos.
Nagyot nyelek, és összeszorítom a lábamat. Ezt akarom, nagyon.
– Miért? – kérdezem.
– Mert őrülten akarom – sóhajtja.
A szavai úgy telepednek ránk, mint hópelyhek a meleg bőrre. Egyszer
hidegsokk, aztán olvadó hő. Egy vallomás. Pislogok néhányat, de egyetlen
másodpercet sem pazarlok arra, hogy a következményeken rágódjak. Átadom
magam a pillanatnak.
– Oké.
Luka addig csavarja a kezét, amíg a tenyerünk össze nem nyomódik,
ugyanúgy, mint aznap a pajtában. Várakozással hunyom le a szemem, és hallom,
ahogy a teste mozog a lepedőm alatt. Egy halk „oké”-t suttog válaszul,
végighúzza az orrát az arcomon, és könnyedén az enyémhez érinti. Az államat
felé billentem, alig ér össze az ajkunk, amikor… dudaszó harsan a felhajtóról.
 Luka morogva borul rám, homlokával a kulcscsontomhoz. Ujjaimmal a hajába
túrok egyszer, finoman megrántva, amíg újra kiadja azt a hangot, kicsit
fojtottabban. Bármilyen kínosnak kellene is éreznem, hogy a legjobb
barátommal éppen izgatjuk egymást, fura módon nem jelentkezik az érzés. Csak
a mellkasomban bugyborékoló könnyedség, ami pezsgőként pukkan minden
alkalommal, amikor a szempillája rebbenését látom.
Lehet, hogy később majd szokásos módon szorongani kezdek, de
pillanatnyilag csak lubickolok ebben a mindent felülmúló élményben, amiben
részem volt. Egy endorfinfelhőn lebegek. Fogadok, hogy le tudnék futni tizenhét
mérföldet két perc alatt.
Valaki megint veszettül nyomja a dudát, ami ezúttal a „Jingle Bells” dallamára
szól. Luka fölém támaszkodik, és megemeli a függönyöm sarkát, hogy kinézzen.
A pulcsija egyik madzagja végigcsúszik a kulcscsontomon, és a nyakam
mélyedésébe gyűlik. Érzem a merevedését a combomon. Nyelek egyet.
– Miért van itt Beckett a traktorján, egy egész macskacsaláddal a nyakában?
A tenyeremmel megdörzsölöm a szememet, és igyekszem nem tudomást venni
arról, ahogy Luka csípője az ágyhoz szegez. A reggeli kábult
boldogságbuborékom hivatalosan is kipukkadt.
– Ma nekem kellene rájuk vigyázni. – Elfelejtettem, hogy ebben állapodtunk
meg, amikor tegnap este eljöttünk az állatorvostól.
Luka lenéz rám a fölöttem egyensúlyozó pozíciójából, karjával körbeölelve a
fejemet. Ha kissé balra fordítom a fejem, a fogammal elkaphatom a csuklójánál
lévő finom bőrt. A szeme aranyló borostyánszínből olvadt csokoládéba megy át,
mintha tudná, mire gondolok. Szemlélődve bámuljuk egymást.
Újabb dudálás, ezúttal valami a Trans-Siberian Orchestrától. Nem is
gondoltam volna, hogy valaki ennyire muzikális tud lenni egy
haszongépjárművel.
Luka sajnálkozó vigyorral megrázza a fejét, és újra kinéz az ablakon. Látom a
szemében, hogy legszívesebben letépné azt a kürtöt Beckett traktorjáról, és
valami kreatív dolgot csinálna vele.
– Mióta vannak macskáitok?
– Nekem nincsenek. Beckettnek vannak. Vagy lehet, hogy megosztott
felügyeletben állapodtunk meg? Hm…, nem tudom. A részletek nem igazán
világosak… Amúgy ezek a mosómedvék – motyogom, miközben Luka
lekászálódik rólam, lecsusszan az ágyamról, és végigtrappol a folyosón.
Megigazítja magát, amint az ajtó felé tart, én pedig hevesen elpirulok, miközben
az alvástól kócos haját bámulom hátulról. Mozdulatlan maradok, és behunyom a
szemem, mélyeket lélegzem az orromon keresztül, ahogy azokból a
jógavideókból tanultam, amelyeknek a linkjeit Layla szokta küldözgeti nekem.
 Várom az elkerülhetetlen megbánást, de nem jön el. Ott van a gerjedelem és a
forróság, ami a bőrömet marcangolja. A vágy és szédítő tudatosság, a remény
apró lángja.
Ez nem színlelés.
13

NYÖGVE KIKÁSZÁLÓDOM az ágyból, és lekapom az ajtófélfáról a

túlméretezett pulcsit. Kész csoda, hogy Lukának sikerült figyelmen kívül
hagynia, és nem hajtogatta össze, és dugta be a megfelelő komódfiókba, amint
belépett a szobába. Szívrohamot kapna, ha meglátná, mennyi minden és hogyan
van a szekrényembe gyömöszölve.
Útban a tornác felé a vállamra húzom a pulcsit, kilépek a bejárati ajtón, ahol a
padlódeszkák jéghidegek a meztelen talpam alatt. Szökdécselek egy helyben,
aztán Luka egy pár régi gumicsizmát lök felém, aminek a belseje vastag flanellel
bélelt. Hálásan belebújok. Luka bakancsa nincs bekötve, hatalmasat ásít,
miközben mindketten vaksin bámulunk a délelőtti napfénybe. Futó pillantást
vetek a nadrágja elejére. Észreveszi, és gyászos képpel néz rám.
– Szerinted kisétálnék a tornácodra egy merevedéssel? – morogja.
– Jó reggeeelt!
Összerezzenek Beckett túlzottan derűs hangjára. Nem tudom, hogyan tud
ennyi nyálas célozgatást belevinni egyetlen köszönésbe, de sikerül neki, ahogy
ott áll a traktorja előtt, a macskák pedig úgy ülnek rajta, mintha ő lenne a
királyuk. Pompás elfoglalta megszokott helyét a nyaka és a válla közötti
görbületben, a három kiscica pedig a flanelingje elülső zsebéért küzd.
Hunyorogva összehúzom magamon a pulóvert, és keresztbe fonom a karomat
a mellkasomon. Jó lett volna, ha egy nadrágot is felkapok, a térdhajlatomnak
hideg ez a szél.
– Miért adsz szerenádot a traktorkürtöddel?
– Nem akartam ám semmit sem félbeszakítani… – mondja kaján vigyorral
Beckett, miközben feltrappol a lépcsőmön, és átnyújtja Lukának az egyik cicát.
Üstökös fejecskéjét oldalra billentve kíváncsi pillantást vet Lukára,
valószínűleg azt próbálja kitalálni, megbízhat-e benne, vagy sem. Figyelmesen
pislognak egymásra – egy barna és egy aranyszínű szempár. Luka haja borzasan
összevissza áll az alvástól. Bárcsak lett volna lehetőségem beletúrni az
ujjaimmal, és kicsit megcibálni! Úgy tűnik, Üstökös is hasonlóan gondolkodik,
mert egy pillanatnyi mérlegelés után panaszos nyávogást ad ki, és a karján
felkapaszkodva a feje tetejére gömbölyödik.
Megértem a késztetést.
– Nem akartál félbeszakítani semmit, de azért nekiláttál a dudádon lenyomni
egy kora kilencvenes évekbeli karácsonyi slágerlistát.
 – Eszem ágában sincs kíváncsiskodni! – Beckett megvonja a vállát, és
célzottan a csupasz lábamra néz.
– Nincs is mit nézni – morgolódom. Talán lett volna, ha húsz perccel később
érkezik.
Fázósan reszketek, miközben Beckett ingéből a tenyerembe veszem az alvó
Íjast.
– Még mindig nem értem, hogy kerültek ide ezek a cicák. – Lukának csak a
szeme mozdul, ahogy próbálja magára vonni a figyelmemet, a teste többi részét
természetellenesen mozdulatlanul tartja, mivel a cica fészeknek használja a haját.
Kinyújtom a karomat Beckett felé a kis család többi tagjáért. Pompás
ugyanazzal a bizalmatlan pillantással méreget, mint tegnap, és fúj rám. Én
maximálisan ellenállok a késztetésnek, hogy ugyanezt tegyem. Ehelyett
gyengéden csitítom, és megpróbálom kibontakoztatni Beckett markából. A
karmaival úgy kapaszkodik az ingébe, mintha az élete múlna rajta.
– Jól van.
Legalább az egyik kicsi úgy döntött, hogy érdemes vagyok a bizalmára.
Csillag Beckett zsebéből felsétál a karomon, és illedelmesen a vállamra ül,
farkával a fülemet birizgálva. A kezemben doromboló Íjas még mindig alszik, és
nem zavarja az egész hajcihő. Pompás eközben idegességében Beckett ingének
az elejét szaggatja. Köré kulcsolom a kezem, és megpróbálom húzni.
– Nyugi, hamarosan visszatérsz az igaz szerelmedhez!
– Ők a mosómedvék a pajtából – magyarázza Beckett Lukának, miközben
lazítja a fogásomat Pompáson, és nagy kezét köré kulcsolja. Magához húzza, és
összedugja vele az orrát, a cica pedig egy pici búcsúnyávogással elengedi az
ingét. Émelyítően édes, és én borzasztóan csalódott vagyok, hogy a telefonom az
éjjeliszekrényemen maradt. Szemtanúja voltam, ahogy Beckett búcsúcsókot ad
egy macskának. Úgy érzem, emléktáblát kellene elhelyeznünk ezen a tornácon.
Figyeli, ahogy bedugom Pompást a könyökhajlatomba, és tisztán kiül az arcára a
sóvárgás. Egyszerre komikus és bájos. Zsebre dugott kézzel téblábol, hintázik
egyet a sarkán, aztán hozzáteszi: – Eljöhetek értük ma este, ha akarod.
– Szeretnél eljönni? – Ráveszem magam, hogy komolyan nézzek, és ne
gúnyoljam ki a srácot a macskák okozta szeparációs szorongása miatt.
– Jó, ha van társaságom.
Erre megenyhülök. Nehéz Beckettre másként gondolni, mint sztoikusként, de
látszik, hogy elég magányos, akárcsak én vagy Luka. Ez egy újabb ok, amiért
hálás vagyok ezért a farmért és a furcsa kis családért, amit összehoztunk.
Mindannyian kevésbé vagyunk egyedül.
– Akkor gyere értük, amikor csak akarsz! Az irodában leszek.
Bólint, és visszamegy a traktorjához, amely még mindig ott dübörög a
felhajtómon Luka crossovere mögött. Nézzük, ahogy elmegy, Pompás a hajamba
túrt karmaival nyilvánítja ki nemtetszését.
– Oké, de nem mosómedvék, ugye? Ezek macskák.
– Hát persze.
– Még mindig olyan zavaros.
Luka a feje fölé nyúl a szunyókáló cicáért, és a karjában ringatva őt követ a
házba. Gondolataimba merülve ügyködöm azon, hogy a cicákat elhelyezzem az
ócska pokrócokból álló kupacon a sarokban, Luka pedig újramelegíti a kávét, és
levesz két kacsintó télapós bögrét. Üstökös kiugrik Luka karjából, aztán
odasétál, és elhelyezkedik új, pokrócból készült otthonában a kis családjával.
Összebújnak egy elégedetten nyávogó, boldog kupacba, és bóbiskolnak a
napfényben, ami mintákat fest a parkettámra.
Felteszem, hogy jobban bele kellene bonyolódnom abba, ami ma reggel
történt, de az igazság nagyon egyszerű. Vágyom Lukára, mindig is vágytam rá.
És ez a reggel pont olyan volt, mint az a fajta kényeztetés, amire mindenki
szerint szükségem lenne.
Nem azt mondta Layla, hogy élvezzem a vele töltött időt? És nem pontosan
ezt tettem?
Odapillantok rá, ahogy a mosogató mellett áll, kezében egy bögre kávéval.
Már majdnem egy perce kevergeti a kávét, a kanál minden egyes fordulatnál
odakoccan a kerámiához. Figyelem, ahogy lebiggyeszti az ajkát, és megcsóválja
a fejét, csak egyszer, mintha vitát folytatna saját magával.
– Nem kéne… – Tétovázva nyelek egyet, és nézem, ahogy Luka magához
térve pislog. Megrándul a válla, amikor kiegyenesedik. – Akarsz beszélni a ma
reggelről?
Megáll, majd a kanalat a mosogatóba teszi, a másodperc töredéknyi
határozatlanságtól a szívem máris a torkomban dobog. Nem akarom, hogy
hezitáljon miattam, és nem akarom elveszíteni a köztünk lévő fesztelenséget.
Odajön hozzám a nappaliba, és kinyújtja a kezét, hogy felsegítsen a padlón
guggoló helyzetemből. Nincs áramütés, amikor a bőrünk összeér, csak az az
édes, megnyugtató melegség, amit érezni szoktam. Mint az első falat pite,
miután megvárom, hogy kihűljön a rácson a sütő mellett: savanykás és finom.
Vagy a szárítóból frissen kivett ruhák a tél közepén. Állandó és biztos. Ismerős
komfortérzet.
Elhúzza a kezét, és bedugja a pulcsija elejébe, amit valamikor visszafordított a
reggel folyamán.
A térdét mozgatja, és kiveszi a kezét, hogy a hajába túrjon. Vonakodva néz fel
rám a szempillája alól, és a kezét a tarkójára helyezi.
– Öhm, te szeretnél?
 – Szerintem kéne – mondom csendesen, és a mellette lévő párnára huppanok.
Újabb habozás, majd a combja alá dugom a lábam. Az egész teste összecsuklik a
mozdulatra, a válla leereszkedik a megkönnyebbüléstől, és egy sóhaj szökik ki
valahonnan mélyen a mellkasából. A keze rátalál a bokámra, és finoman
körülfogja, hüvelykujját a gyűrűsujjra téve. Így szoktunk mindig lezuttyanni
együtt erre a kanapéra, és van ebben valami megnyugtató. Szégyenlősen
mosolyog rám.
– Nem… – Megszorítja a lábamat. – Ugye nem érezted magad kínosan
miattam? – Nem válaszolok azonnal, és olyan erősen szorítja a tarkóját, hogy az
ujjbegyei elfehérednek. – Nem számítottam rá, hogy ez…
– Nem, nem éreztem magam kínosan. – Épp ellenkezőleg. – Én csak… – Arra
gondolok, ahogy hozzám simult, ahogy az alsó ajkát végighúzta az államon.
Megköszörülöm a torkomat, és szorosabban a felsőtestem köré tekerem a
pulóvert. – Ilyet még nem csináltunk.
Ölelkeztünk. Összebújtunk. Egymás köré fonódtunk a kanapén filmnézés
közben. De még sosem lihegtünk egymás bőrére. Sosem mozogtunk együtt
vágyat hajszolva.
– Nem, még nem – mondja kissé szemérmesen. Végre elengedi a nyakát, és
belemosolyog a kávéjába. Tetszik nekem ez a verziója, majdnem annyira, mint
az, amelyik szétvetett lábbal ül a hintaszékemben, és kimondja a „dugás” szót. –
Fura volt?
Egész délelőtt arra vártam, hogy furán érezzem magam amiatt, hogy a legjobb
barátom kéjesen a fülembe suttog az általam kiadott hangokról. De csak
ugyanazt a pezsdítő elégedettséget éreztem, amikor megcsókolt a pajtában. Nem
tudom, lehet, hogy később majd kiborulok miatta, de most minden oké. Jól
érzem magam.
– Fura, hogy nem volt fura, azt hiszem. Van ennek értelme?
– Van értelme – feleli, és kicsit felegyenesedik. – Ezer éve barátok vagyunk,
és ez… – Egy sokat sejtető mosoly lebeg az ajkán, és szinte érzem, ahogy a
tekintete végighúzódik a torkomon. – Rólad álmodtam, és amikor felébredtem,
meleg voltál és puha, és… azt hiszem, nem tudtam ellenállni. – Az egyik ujja
végigsimít a bokámon. – Ez már egy ideje nagy kísértés volt.
– Micsoda? – pislogok rá.
– Hát, mármint, nem kifejezetten az, hogy hozzád dörgölőzzek az ágyban –
mondja gyorsan, majd szünetet tart, és előre-hátra billenti a fejét. – Igazából, azt
hiszem, de. Konkrétan hozzád dörgölőzni az ágyban. – Pimaszul rám mosolyog,
és szín szökik az arcára. Megcsípem a bordáit.
– De komolyan!
– Én komolyan beszélek. – Nevet, és elhúzódik a csipkedési távolságból. De
rögtön visszatér hozzám, amikor hátradőlök a kanapén, a cicák után nyúlok, és a
kis buksijukat simogatom a kézfejemmel.
– Szerintem… – Mocorog a helyén, leteszi a kávéját az asztalra, és
megragadja a bokámat, úgy manőverezve a lábamat, hogy az oldalához
simuljon. – Ez a közösségi médiás illető hétfőn érkezik, ugye? És egy hétig lesz
itt? – Az állát a térdemre támasztja.
Bólintok.
– Akkor egy kis összegzés. Nem érezzük furának a ma reggelt. És fura, hogy
nem érezzük furának. De ez egy jó furaság?
Ismét bólintok, ő pedig elmosolyodik. Napfény csillan meg a hajában.
Rámeredek, és szinte várom, hogy egy egész madárcsalád repüljön be az ablak
résén át, és telepedjen a vállára.
– Oké, akkor mit szólsz ehhez? Úgyis arról volt szó, hogy színlelünk. Mi van,
ha ezt a hetet próbaidőszaknak használjuk? Kettőnknek. Hogy megtudjuk, hogy
alakul.
– Próbaidőszak?
– Igen.
– Meglátni, hogy alakul?
– Csak azt fogod ismételgetni, amit mondok neked?
– Azt hiszem, szükségem van rá, hogy elmagyarázd – mondom a
halántékomat dörzsölgetve.
– Oké, szóval – összehúzza a szemét, és félrebillenti a fejét –, például ahogyan
a nyilvánosság előtt viselkedünk. Mi lenne, ha ezt akkor is kipróbálnánk, amikor
egyedül vagyunk? Vegyük például a ma reggelt! Ki akartuk próbálni, hát
megtettük. És még mindig jól vagyunk. Azt hiszem…, ha jólesik, akkor
kövessük az érzést.
– Vagyis?
– Vagyis ha itt vagyunk, és oda akarlak nyomni a pulthoz, és megtudni,
milyen az ízed, akkor kipróbálhatom. – A gyomrom már liftezik. Odadörgöli az
orrát a térdemhez. – Ha akarod.
– Te ezt akarod?
– Nyilvánvalóan.
Számomra nem nyilvánvaló.
– Mint egy „barátság extrákkal” szituáció? – Nem tetszik az ötlet.
Megrázza a fejét, és morcos képet vág. Ez megnyugtató.
– Nem. Azt hiszem…, mindketten érezzük a köztünk lévő feszültséget, ugye?
Bólintok. El sem hiszem, hogy bevallom, hogy gondoltam rá így, magunkra
így.
– Akkor ez csak, nem is tudom, egy hét tényleges együtt járás lesz, meg
minden, ami ezzel jár. Nem kell kikapcsolnunk, amikor kettesben vagyunk.
Megfontolom a dolgot. Nem vagyok biztos benne, hogy mit szólnék egy
hétnapos garanciális megközelítéshez életem legfontosabb kapcsolatában.
– És attól még barátok maradunk? Bármi történjék is?
– Bármi történjék is. – Határozottan bólint.
– Megígéred nekem?
Szükségem van egy ígéretre. Valójában egy jogilag kötelező érvényű
dokumentumot szeretnék, vérrel aláírt nevünkkel az alján. Tudom, hogy Alex a
könyvesboltból szokott időnként közjegyzői okiratokat hitelesíteni. Kíváncsi
vagyok, hajlandó lenne-e pecsétet nyomni valamire, ami egy elviteles étlap
hátuljára van írva. Úgy érzem, ez túlságosan leegyszerűsíti egy pótolhatatlan
kapcsolat bonyolult kiegészítését. Elég romantikus vígjátékot láttam már ahhoz,
hogy tudjam, ez valószínűleg rosszul fog végződni egyikünk számára, és én
magamra fogadok.
Luka a hüvelykujjával addig rángatja az alsó ajkamat, amíg el nem engedem,
és végigköveti a fogaim által hagyott mélyedéseket. Komoly, én pedig hálás
vagyok, hogy úgy tűnik, ő is ugyanolyan komolyan veszi a dolgot, mint én.
– Megígérem neked, Stella. Szívből esküszöm – mondja a mellkasára tett
kézzel. – Így a lehető legkisebb a nyomás. Nincsenek elvárások. Semmi olyat
nem kell tennünk, amit nem akarunk.
Ez a probléma. Nem sok olyan dolog jut eszembe, amit ne akarnék Lukával
csinálni, és nem vagyok benne biztos, hogy jó tervnek tűnik, ha egyheti
élvezkedés után örökre elvágnám magam tőle. Egyszer megpróbáltam egyik
percről a másikra leszokni a koffeinről. Layla talált rám az irodámban dideregve
a nyár közepén, és eszeveszetten rágógumit rágcsálva. Nem tudom, gyártanak-e
elég erős rágót a Luka miatti elvonási tünetekhez.
– Ebben a pillanatban azonban tudod, mi az, ami jólesne? – Előrehajol, amíg
az orra hegye az arcomhoz nem ér, és a szívem a torkomba ugrik, ugyanaz a
finom izgalom, mint ma reggel, gyülemlik fel az alhasamban, amikor a kezét
végighúzza a lábszáramon és a combom külső oldalán. Ott elidőzik, a tenyere a
pucér bőrömre simul, az ujjbegyei épphogy csak súrolják a rövidnadrágom
szegélyét. Rengeteg dolog jut eszembe, ami most jólesne, kezdve azzal, hogy
szorosan a kanapéhoz préselődöm.
Luka rám mosolyog, a szája egyik oldala felfelé húzódik, aztán a másik.
Bámulom a szeplők mintázatát a bal szeme alatt.
– Szalonnás omlett – suttogja.

***
ESSZÜK AZ OMLETTET az asztalnál, mint civilizált emberi lények, közöttünk
egy tisztes hetven centiméteres tömör faasztallal. Dacára annak, hogy
határoztunk a kapcsolatunk ezen új aspektusáról, nincs többé egymás személyes
terében való tartózkodás. Nincs csókolózás vagy érintés, még csak heves
pillantások sem. Csak mi vagyunk Lukával, egy félig üres karton, majdnem
lejárt narancslé, egy halom ropogós szalonna, tepsis krumpli, és a villája a
tányéromon minden második falatnál, amivel megpróbálja ellopni a sajtomat.
– Nem értem, miért nem teszel egyszerűen sajtot az omlettedbe. – Ismét
elhúzom a tányéromat a keze ügyéből, és biztos, ami biztos, megragadok egy
szeletet a szalonnájából. Az őrületbe kerget.
– Nem szeretem a sajtot az omlettemben. – Portyázó villája mást mutat.
A narancsléért nyúl, és alaposan megrázza, mielőtt kitölti a poharainkba. Most
kipihentebbnek tűnik, a halvány karikák eltűntek a szeme alól – ez biztosan a
petting regeneráló hatása. Észreveszi, hogy bámulom.
– Mi van?
– Miért jöttél el a városból olyan korán? – Újabb falat tojást veszek a számba.
Nem tudom, hogyan sikerül neki, hogy a szalonna ilyen ropogós maradjon az
omlett belsejében. Tutira boszorkányság.
Megvonja a vállát, de elfordítja rólam a tekintetét, homlokát ráncolva a
spenótos tojásfehérjére. Vágyakozó tekintete a tányéromra siklik. Tojás
cheddarral, baconnel és old bay fűszerkeverékkel. Közelebb húzom az asztal
felém eső oldalához. Ha isteni omlettet akar, akkor azt kellett volna készítenie
magának, a helyett az egészségügyi előírás helyett, amit maga elé pakolt.
– Akartam – motyogja. A füle hegye rózsaszínűre változik. – Hiányzott az
otthonom, és nem tudtam aludni, úgyhogy hazavezettem.
Nem tetszik a gondolat, hogy Luka nem tud aludni. A homlokomat ráncolom.
– Anyukád tudja, hogy visszajöttél?
– Mit gondolsz, honnan szereztem? – biccent a kávéfőző felé.
– Elloptad anyukád kávéját?
– Nem, ő készítette ki egy világoskék öntapadós cetlivel, amin az állt, hogy
„Stellának”, néhány impulzív, olasz nyelvű fenyegetőzés kíséretében, ha
bármiféle módon visszaélnék a kávéddal. – Hátradől a székben, karját átvetve a
támlán, a lábát szétvetve. Nem lenne szabad ennyire szemérmetlennek tűnnie.
Nem tesz mást, mint hogy a konyhai székemen ül. De önmagában az a rengeteg
hely, amit a testével elfoglal, és ha eszembe jut, hogy mennyi helyet foglalt el az
ágyamban – arra késztet, hogy mocorogni kezdjek a székemen. – Megláttam, és
gondoltam, átjövök. Ledőlök a kanapédra.
– Örülök, hogy nem tetted.
– Mármint hogy nem a kanapédra dőltem le? – Az egyik szemöldöke hirtelen
felszökik.
Bólintok, ő pedig elmosolyodik. Lenéz az asztallapra, majd vissza rám,
szégyenlősen, de picit hevesen.
– Ja, én is.
Visszasüppedünk a hallgatásba, miközben végiggondolom a mai tennivalók
listáját. Az egyik kiscica a narancslevet vizsgálgatja, egy másik a só- és
borsszórók között tekereg. Pompás és Csillag nem mozdultak el az ablak
melletti, fényárban fürdő, kényelmes helyükről. Ma este visszaadom őket
Becknek, és valószínűleg nem fog önként jelentkezni, hogy valaha is újra
áthozza őket. Azt hiszem, a közös felügyeleti megállapodásunknak ezzel
hivatalosan is vége.
Holnap lesz a hálaadás napja, és az azt követő napon megnyílik a hivatalos
ünnepi szezonunk. Voltak hébe-hóba vásárlóink, főleg a városkából érkezett
emberek, akik Laylához szoktak jönni a napi édességadagjukért, de voltak
olyanok is, akik fáért. Nevezetesen egy család, egy elgyötört tekintetű apukával
és két túlbuzgó kiskamasszal, akik fel-alá ugrándoztak egyforma
télikabátjaikban. Úgy látszik, már november elején kikiáltották a karácsonyt, és
megunták a fenyőfára való várakozást.
– Nem hiszem, hogy sokáig maradok még New Yorkban – mondja Luka.
Ehhez a bombasztikus kijelentéséhez egy korty narancslevet és egy ropogós
szalonnát társít. Üstökös odébb szökken a fűszerektől, és visszasiet a pokróccal
és napsütéssel bélelt kuckójához. – Nem igazán vagyok ott boldog – teszi hozzá
vállvonogatva.
Rápislogok, és végiggondolom néhány közelmúltbeli beszélgetésünket. Nem
ő magyarázta negyvenöt percig a minap a jó tömegközlekedés előnyeit?
Gyanítom, hogy verset írt arról a lakása előtti halal grillcsirkés kocsiról.
Hülye módon ez az, amire koncentrálok.
– Azt hittem, szereted az utcai grillcsirkédet.
Elengedi a füle mellett.
– Van egy startup Delaware-ben, ami ajánlott már nekem állást. Kicsik, és
nagyon különbözik attól, amit most csinálok. Kevesebb ügyfélkapcsolat, de
közelebb lennék. És… többet tudnék távmunkában dolgozni.
Luka Delaware-ben. Az csak… Húsz perc alatt eljutok Delaware határáig.
Még egy halas tacós stand is van útközben, ha a part felé veszem az irányt, és a
festői útvonalon megyek. Nyári reggeleken találkozhatnánk a tengerparton, és
kávézhatnánk a lábujjainkat a homokba dugva. Visszafogom az izgatottságomat,
és megpróbálom előhívni azt a részemet, amelynek elvileg a pártatlan legjobb
barátnak kellene lennie, a véleményező fórumnak az ilyen nagy döntéseknél.
– Ezt akarod?
 Amennyire tudom, mindig is New York volt a terve. Egy nagy
marketingügynökségnél dolgozni, az adatkezelő csapatot vezetni – ez mindig is
olyasminek tűnt, amit szívesen csinál. Megvakarja a tarkóját, és a villája
hegyével akkurátusan bontogat egy spenótdarabot az omlettjéből. Olyan
pillantást vet rá, mintha megsértette volna az anyját.
– Örülnék, ha közelebb lennék. Nem is tudom. A nagyváros nem nekem való.
Túl nagynak érzem. És Anya azt mondja, unja már, hogy buszra kell szállnia, ha
meg akar látogatni.
Hát, egyetlenegyszer sem szállt buszra. Luka mindig jegyet foglal neki a
flancos Acela-vonatra, amely a tengerparton közlekedik, és kevesebb mint két
óra alatt New Yorkba szállítja, becsípve a mini üveges, olcsó bortól. Azt mondja,
a vonat Olaszországra emlékezteti, de a toszkán szőlők aranyló dombjai helyett a
kapitalizmus kietlen pusztaságát kénytelen nézni az ablakból.
– De boldog lennél? Delaware-ben?
A feszültség oldódik benne, rám néz, ajkán félmosoly görbül. Van ott egy
titok, elrejtve az arcvonásaiban.
– Szerintem igen.
Nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Úgy árad belőlem, mint a
napsugár, ami beragyogja a konyhámat. Egy pillanatra hagyom, hogy elmerüljek
a fantáziában, a lehetőségben, hogy Luka a közelben van.
– Tudod, van egy…
– Halas tacostand, aha. – A villája ismét megtalálja az omlettemet, de ezúttal
hagyom. Nagylelkűnek érzem magam. – Nem utcai grillcsirke, de azt hiszem,
megleszek vele.
Elé tolom a tányéromat, és hagyom, hogy megkaparintsa a kajámat. Úgyis
csak a szalonnát akartam. Kiszedegetem a maradékot az ő gazdátlan tányérjából.
– Ha már a lakhatásnál tartunk, esetleg ki kéne találnunk, mi lesz a héten.
Nem néz fel az étellapátolásból.
– Holnap mindenáron el kell hogy cipeljelek a hálaadásra – mondja egy falat
krumplin keresztül. – Anya konkrétan azt mondta, hogy nem érdekli, ha
eszméletlen vagy az asztalnál, csak ébredj fel időben a pitéhez.
– Ez… durva, de nem erről van szó.
– Oh! – Felül, végighúzza a hüvelykujját az alsó ajkán, és elkap egy kis
ketchupot, mielőtt a szájába dugná, és lenyalná. Ettől kellőképpen elterelődik a
figyelmem… – Akkor miről van szó?
– Evelyn azt hiszi, hogy egy pár vagyunk, és együtt vezetjük a farmot. Ha
anyukádnál laksz, amíg itt vagy, valószínűleg furcsának találja majd.
Luka bólint, és felnyársal egy maradék krumplit.
– Akkor örülök, hogy elhoztam a jó kávét, szobatárs.
14

A HÁLAADÁS LUKÁÉKNÁL maga a megtestesült káosz. A konyhából

rikoltozás és harsány nevetőkórus fogad minket, amikor belépünk a házba, annyi
palack vörösborral felfegyverkezve, hogy egy kisebb hadsereget is képes lenne
leteríteni. Mindkét kezemben van egy-egy, és egy másik a hónom alá dugva, egy
negyedik pedig a táskámban a whiskys laposüveg mellett, amit Luka
csempészett be indulás előtt. Luka az édesanyjának, a nagymamájának és
minden nagynénjének szánt csokrokkal van megrakva – valóságos két lábon járó
üvegház. Megáll az előszobában, miközben a konyhából olasz és angol és David
Bowie szűrődik ki. Hallom, ahogy Gianna nénikéje kiabál valamit az osztriga
nélküli töltelékről, és Luka összerezzen.
– Meggondoltam magam – mormogja, miközben az összes nő vihogni kezd,
az anyja pedig olaszul kiabál valamit. Luka füle élénkpirosra vált. – Gyorsan,
szerintem még visszafordulhatunk, mielőtt bárki észrevenne.
Odamegyek, hogy megpaskoljam a vállát, de még mindig a kezemben van a
borosüveg. Hozzáérintem, egy reményeim szerint vigasztaló gesztusként.
Homlokráncolva néz rám.
– Nyugi, nem lesz gond. Voltam már nálatok.
De ez az első alkalom, amikor úgy vagyok velük, hogy azt hiszik, járunk
Lukával. Minden jóindulat, amit az évek során kivívtam, eltűnik, amint belépek
a konyhába, és öt, zavarba ejtően szürke szempár szegeződik rám. Ilyen érzés
lehet ellenséges vonalak mögött rekedni. Intek a borosüveggel, és Eva néni
odalép.
– Azért késtetek, mert szexeltetek? – Kikapja a kezemből a borosüveget, és
biccent a címkére. Hallom, ahogy Luka kreatív szitokszavak sorát mormolja a
hátam mögött. – Csak azért, mert most már úgy háltok, mint a nyulak, még nem
jelenti azt, hogy csak úgy elkéshettek.
Egy csokor krizantém tolul közénk.
– Húsz perccel korábban érkeztünk, Eva néni – mondja Luka összehúzott
szemöldökkel.
A nénje megcsipkedi mindkét oldalról az arcát, utána pedig puszik
következnek.
– Majd én azt eldöntöm, Cucciolo. Te – mutat rám, majd a pultnál lévő üres
{11}

helyre, ahol kábé harminc kiló krumpli vár a sorára – hámozz!

– Ő vendég, Eva néni.
 – Nem vendég. Családtag, és ő pucolja a krumplit.
Megyek krumplit pucolni. Luka megteszi az üdvözlőkörét, az arca élénkpiros
a szakadatlan csipkedéstől, utána őt is munkára fogják, és az anyja gondos
irányítása alatt elrendezi és átrendezi a terítékeket. Luka nagymamája odajön
hozzám a mosogatóhoz, hámozóval a kezében. Megragad egy krumplit, és míg
jár a keze, mint a villám, az ebédlő irányába biccent, ahol Luka összeszorított
állkapoccsal fél centivel balra tolja a mártásos tálat.
– Hagyomány, hogy zavarba hozzuk. – Rám kacsint. Szegény Luka, az
egyetlen fiú, akit ezek a nők kínozhatnak. A nagynénjei szándékosan és némileg
megrögzötten egyedülállóak. Azt mondja, gyerekkorában az olasz kisvárosban,
ahol éltek, lupi che ululano néven emlegették őket. Az „üvöltő
nőstényfarkasok”. – Szeretjük találgatni, mennyi időbe telik, amíg elkezd
irgalomért könyörögni San Pietróhoz.
További húsz perc kell hozzá és egy félig angolul, félig olaszul folytatott vita
arról, hogy mi kerüljön az édesburgonya tetejére. Luka bosszúsan dobja a
kezében szorongatott zacskó mályvacukrot a kamrába, majd a pincébe trappol,
valami összecsukható székekről pufogva. Észreveszem, hogy előbb megáll a
táskámnál, a kezében ezüstös villanás. Amint eltűnik, az összes nő nevetni kezd.
Némi pénz gazdát cserél, aztán Carina huncutsággal a szemében odasuhan
hozzám, és két puszit nyom az arcomra.
– Úgy örülünk, hogy itt vagy, Stella!
– Én is örülök, hogy itt lehetek – mondom őszinte mosollyal.
Sőt ahogy telik az este, és Luka két összecsukható székkel a hóna alatt és
whiskys lehelettel előbukkan a pince mélyéről, nagyon haragszom magamra,
amiért évekig nemet mondtam erre.
Sofia néni elővesz egy albumot Luka babakori képeivel az előételek alatt, és
az arca valósággal sugárzik a jókedvtől. Mohón elveszem tőle, és megpillantok
egy matrózruhát, mielőtt Luka becsapja az albumot, elveszi, és a hűtő tetejére
dobja. Vicces, hogy azt hiszi, nekem derogál felmászni érte.
Ezután már nem vesződik azzal, hogy elrejtse a flaskát.
Meghitt, bolondos és tökéletes ünnep a családdal. Luka a vacsora felénél
megragadja a kezemet, és összekulcsolja az ujjainkat, hüvelykujja végigsimít a
kézfejemen. Nem tudom, hogy ez a nagynénjei kedvéért van-e, vagy ez is egy
olyan dolog, ami jólesik, de nekidőlök, a vállamat az övének támasztom, és
lekanalazok egy falat pitét a tányérjáról. Mire elindulunk, már csordultig teltem
a jó ételekkel és a még jobb társasággal, és a szívem valahogy könnyebb –
hónapok óta először. Úgy tűnik, egy vacsora a teljes Peters-Russo családdal
megfelelő figyelemelterelés a kudarctól és az elhagyatottságtól való félelemről.
Az ajtó mellett állok, és ismét a maradékok tornyát bámulom, amely mintha a
padlótól a plafonig érne. Ez a Tupperware más, modernebb, és azon tűnődöm,
vajon Luka anyukája azután szerezte-e be, hogy látta a hűtőm állapotát a múlt
héten. Még mindig nem sikerült elpusztítani az ételeket, amiket hozott. Habár a
tiramisu elfogyott. Az hamar eltűnt, miután Luka megtalálta a rejtekhelyét a
spenót mögé dugva.
Még egy kis tálkát tesz a tetejére, miközben Luka az előszobában felhúzza a
kabátját. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni ezzel a rengeteg kajával!
– Reggelire szereti az áfonyás croissant-t – mondja Carina egy kacsintással.
Luka elpirul, immár vagy századszorra ezen az estén. Én pedig el vagyok
ragadtatva.
– Grazie, Mama. – Megpuszilja, majd szorosan magához öleli. Valamit súg a
fülébe, valamit, amit nem hallok, mire ő szorosan lehunyja a szemét, úgy
ringatózik. Amikor újra felpillant, a szeme könnytől csillog, de mosolyog, én
pedig elfordítom a tekintetemet a fal felé.
– Mikor látogatsz meg újra? – követeli az anyukája, amikor Luka kinyitja az
ajtót, és hideg levegő áramlik be a házba.
– Elmehetnék, mielőtt megkérdezed?
Carina összeszorítja a száját, és szúrósan figyeli, ahogy tesz egy lépést a
tornácra. Luka kinyújtja felém a kezét, és kiveszi a karomból a dobozok felét.
– És az mikor lesz, Luka? – kérdezi, amint átléptük a küszöböt.
– Mi lenne, ha eljönnél a héten a farmra? – kérdezem nevetve. – Vendégünk
lesz, és biztos vagyok benne, hogy szívesen találkozna veled.
Luka komikusan zavart arccal bámul rám. Hiba, üzeni a szeme, noha Carina
összecsapja a kezét, és ugrándozik. Ő csak a szemét forgatja, és visszafojt egy
mosolyt.
Semmi baj. Én eleget mosolygok kettőnk helyett is.
– Ó, tényleg! Benne vagy abban a versenyben. A gyerekek egész héten erről
beszéltek. Valamiféle jelentkezési lap járt körbe. Műszakokat osztottak be. Mr.
Holloway elkobozta, azt hitte, hogy a drogok miatt van – Luka a háta mögött azt
tátogja, hogy „a drogok miatt” –, de átadta a szülői munkaközösségnek, amikor
rájött, hogy mi az. A felnőttek is úgy döntöttek, hogy feliratkoznak.
Össze vagyok zavarodva.
– Mire iratkoznak fel?
– Látogatásra – feleli. A nyitott ajtófélfának támaszkodik, karját keresztbe
fonva a mellkasán. – Nem hagyhatjuk, hogy üresen álljon a farmod, amíg a
flancos TokTok (sic!) ladyd a városban van. Azt hiszem, folyamatosan
számíthatsz látogatókra az ünnepi szezonban, ahogy legutóbb láttam. Mabel még
a karácsonyi díszeket is felteszi, hogy mindannyian a legjobb formánkat hozzuk
a kedvedért.
 Gyorsan kipislogom a könnyeket, Luka keze gyengéden a derekamra simul.
– Mindenki… – Megköszörülöm a torkomat. – Mindezt értem teszik?
– Persze gyanús nekem, hogy Cindy Croswell bejelentkezett minden napra
egy látogatásra, de igen. – Ujjait az ajtó pereme köré kulcsolja, fény, melegség és
nevetés árad ki a tornácra. – Még nem tudod, Stella? Ez a te otthonod is. Mi
az… Olaszul tudom, de… chi si volta, e chi si gira, sempre a casa va finire.
– Mindegy, hová mész, mindig otthon fogsz kikötni. – Fordítja Luka, a keze
végigcsúszik a gerincemen, és a vállamra borul.
– Igen! – Carina csettint a fia felé. – És az otthonnal együtt jár a család.

***

– HOGYAN VAGY KÉPES most enni?

Luka a kanapémon terpeszkedik, vastag pulóvere kissé felgyűrődött a közepe
táján, és kilóg az inge. Korábban már vetettem egy pillantást a gallérjára, de
most már jobban látom a mintát. Pici pulykacombok táncolnak az ingén, egy
kényelmes zöld kötött pulcsi alá bújtatva. Még egy falat pitét szúr fel a villájára
a tepsiből.
– Nem tudom – sóhajtja. – Nincs önuralmam.
Úgy érzem, én vagyok az, akinek nincs önuralma, amint elnézem, ahogy a tűz
fénye táncol a bőrén. A szájába veszi a villát, és egy kis tejszínhab ragad a felső
ajkára. Legszívesebben rámásznék, a combomat a csípőjéhez szorítanám, és
lenyalnám róla.
– A gondolataid az arcodra vannak írva – mutat rám a villájával.
– Nem is. – Még mélyebbre süppedek az ablak mellett álló, kényelmes
karosszékben.
– Pitére vágysz.
Felnevetek. Elnehezít a bor és a vágyakozás.
– Nem is.
Luka rám szegezi a tekintetét, majd óvatosan leteszi a pités tálat a
dohányzóasztalra, és hátradől a kanapén, teste ellazul.
– Stella – nyel egyet, a nevem épp olyan édes a nyelvén, mint az a sütőtökös
pite –, nem mondhatsz ilyeneket.
– Miért nem?
– Csak. – A tekintete sötét a kandalló pislákoló fényében. – Mert ettől kedvem
támad megcsókolni téged, de olyan messze vagy.
A fejét nekidönti a kanapé párnájának, hogy rám nézzen, a keze a hasán pihen.
Bárcsak én is ott pihennék! Közénk ékelődik a tudatosság, a vágy vékony húrja
megfeszül.
 – Tudom, azt mondtuk, hogy azt követjük, ami helyes – mondja halkan.
Tekintete az ajkamon időzik, rabul ejtve azt. Az enyém az állkapcsának egyenes
vonalán, a torka mentén, a kulcscsontján, a röhejes ing ferde gallérján keresztül.
Nem hiszem, hogy valaha is éreztem már ilyen várakozást, ami ilyen súlyosan
feszíti a mellkasomat. – De neked kell kezdened. Nem akarom, hogy úgy érezd,
mintha nyomást akarnék rád gyakorolni.
– Ez nem fair. – Kicsúsztatom a lábam magam alól, és a teásbögrémet a
kisasztalra teszem. Luka figyel engem, kezét széttárja a kanapé háttámláján.
Felemelkedem, és közelebb lépek, mire a térde invitálóan szétbillen. – Én sem
akarok nyomást gyakorolni rád.
– Mit szólsz ehhez? – Türelmetlenül csikorgatja a fogát, és felém nyúl, amint
a nyitott combja közé lépek, az ujjai a csípőm köré fonódnak. Ránt egyet, és a
bal térdem a kopott bőrre esik az oldalánál. Tovább húz, nem elégedett, amíg
nem vagyok fölötte. Hümmög az orra alatt, elégedetten, hanyag testtartással, a
combom pedig szépen közrefogja a csípőjét. Pont, ahogy akartam. – Mi lenne,
ha nyomást gyakorolnánk egymásra?
– Ez úgy hangzik, mint egy csajozós duma. – Elmosolyodom, és a vállára
teszem a kezem.
– Ha az, akkor elég rossz – feleli az orrát ráncolva, és imádni való barázda
rajzolódik a szemöldöke közé.
– Nem is tudom, úgy tűnik, neked bevált.
Figyelmen kívül hagyom az agyamban felvillanó figyelmeztetést, a fényes
neonfeliratot, amely azt villogja: várj, lassíts! Nehéz a következményeket
mérlegelni, amikor a derekamra simuló tenyere elindul felfelé a gerincemen.
Kezével finoman belegabalyodik a hajamba, és gyengéden meghúzza, csak
egyszer, és valami dekadens villan a borostyánszínű szempárban, amikor egy
hangocska tör elő a torkomból. Szereti ezt a hangot, látom rajta. Újra hallani
akarja.
Megigazítom az inggallérját, a hüvelykujjam végigsimít a csupasz bőrön a
torka mélyedésénél. Itt is vannak szeplői, világosabbak, mint az arcán. Az
ujjbegyeimmel végigsimítok néhányon a kulcscsontjánál, és egy vonalat húzok a
mellkasa közepe felé. Érzem, ahogy megborzong.
– Még mindig fura, hogy ez nem fura – mondom, a mellkasából valami mély
morgást hallat, a teste pedig egyre jobban beledől a kanapéba, ahogy egyre
inkább elhelyezkedem rajta.
Gyönyörűség így megérinteni őt. Nézem, ahogy engem néz. A hajamat
gyengéden simogatja, tincsek csúsznak át az ujjai között. Megfogja a tarkómat, a
fürtjeim a vállam köré omlanak, és mindkettőnket vastag fekete függönybe
burkolnak. Mosoly ragyog fel az arcán.
 – A hajad is milyen puha – suttogja.
Én is puhának érzem magam. Nyugodtnak és ellazultnak az ölelésében,
miközben a mellkasunk minden egyes lélegzetvételnél összeér. Amikor
hazaértünk, átöltöztem egy túlméretezett pulóverbe és egy melegítőnadrágba –
azt akarom, hogy ő kihasználja az édes felfedezés örömét. Dugja be a kezét alá,
és derítse ki, mindenhol puha vagyok-e.
De nem teszi. Az egyik keze a hajamban marad, a másik pedig a csípőmön,
miközben felfelé billenti az állát, orrával bökdösi az enyémet, míg a kezemet a
tarkójához csúsztatom, és az ajkunk összeér.
– Egész héten arra gondoltam, hogy megcsókollak – suttogja, majd a vágytól
felforrósodva, egy pillanat erejéig csak nézzük egymást.
Valóban? Én huszonhárom éves korom óta arra gondolok, hogy megcsókollak.
Amikor először csókolóztunk, az gyengéd volt. Óvatos. Fogta a kezemet,
átölelte a testemet, és úgy csókolt, mintha üvegből lennék.
Én most nem vagyok ilyen visszafogott. Elkapom a száját, fogaim az alsó
ajkát súrolják. A kezem a tarkójáról az állkapcsára vándorol, és a száját az
enyémmel irányítom. Úgy nyög fel, mintha kiütötték volna a szuszt a tüdejéből.
Szinte érzem a kérdést megfeszült testében: Nem kéne…? Ezt gyorsan
elhessegetem, lenyalom a nyelve hegyéről. Újabb elkínzott hangot ad ki, a teste
valósággal lángol, és bebizonyítja, mennyire visszafogta magát, amikor
megcsókolt a pajtában.
Türelmetlen és mohó. Mintha egyszerre akarna mindent abból, amit adhatok.
Hajszolja a csókomat, hüvelyk ujja az államon van, és addig nyitogatja a számat,
amíg minden sikamlós hevületté lassul. Fahéj- és a whiskyíze van, amiből egész
este lopva kortyolgatott, és én hagyom, hogy belesüllyedjek a vonzásába. Most
úgy érzem, mintha engem vágtak volna mellbe, a szívem hangosan ver a
fülemben, mindenhol érzem a pulzusomat. A csuklómban, a gerincem tövében, a
combom között. A csípőmön lévő keze a fenekemhez vándorol, és magához
szorít. Olyan, mint az a reggel a hálószobámban, csak jobb, mert most érzem őt,
keményen és készen. A farmerja gombja a hasamba mélyed, ahogy közelebb
húzódom, és egy kicsit odadörgölőzöm, ő pedig felnyög a nyelvem körül – ajkán
érzem a kedvenc ízemet…
Elszakad a számtól, és harapós csókokat hint végig az állkapcsomra a fülem
tövéig. Megborzongok, és a hajába túrok, az ölében ringatózva. Felnevet, én
pedig addig húzom, amíg nem látom az arcát, melyet a kandalló táncoló lángjai
félig árnyékba, félig fénybe borítanak. Rám mosolyog, és egy csókot lehel oda,
ahol a pulcsim lecsúszott az egyik vállamról. Elnézegeti a csupasz bőrfelületet,
majd még egy kicsit lejjebb csúsztatja a pulóvert, és megcsókolja a puha bőrt
közvetlenül a melltartóm fölött. Sóhajt, és a homlokát odahajtja. Aztán halkan
elmormol egy átkozódást, ami áldásként hat.
– Azt hiszem, ma este a kanapén kellene aludnom… – sóhajtja.
Hümmögök, miközben a fejbőrét vakargatom. Az egész teste beleremeg, és
szájával megcsipkedi a mellemet. Remélem, nyomot hagy!
– Hát, szűkös lesz a hely, de szerintem meg tudjuk oldani.
Morogva rázza a fejét, csípője épphogy csak megbillen alattam. Addig akarom
élvezni a dörzsölődést, amíg a bennem tekergőző nyomás egyre csak növekszik
és növekszik, míg végül elpattan. Ziháló lélegzetvételeket akarok, és
karamellként nyúló feszültséget, amíg meg nem szakadok. Ezen a kanapén
akarom. A folyosón akarom. Az étkezőasztalomon szétterülve akarom.
– Nem szeretném elsietni – mondja, arccal a pulóverembe bújva. – Jól akarom
csinálni.
Hátradönti a fejét, az állát nekem támasztja, sötétbarna szeme a tekintetemet
kutatja.
– Mikor lettél ilyen előzékeny és csábító? – Két karjával átölel, olyan
szorosan, hogy megmozdulni sem tudok. Felismerem, hogy a pillanat elmúlt. A
lassúság valószínűleg jó dolog, ha rólunk van szó, de most úgy érzem, mintha a
szívem kész lenne kiugrani a mellkasomból.
– Régebben tudtam uralkodni magamon – motyogja, és a karja megfeszül
körülöttem.
Ismerem az érzést.
15

ARRA ÉBREDEK az éjszaka közepén, hogy egy test szorít magához, és Luka
egyenletes légzését érzem a nyakamon. Mindig is bújós volt, álmában addig
forgolódik, hempereg és mocorog, amíg körém nem fonódik. Akkor aludtunk
először közös helyiségben, amikor együtt kempingeztünk a tengerparton, a sátor
szélei remegtek a víz felől fújó, erős szélben, a hálózsákjaink párhuzamosan
feküdtek, a sarokban egy lámpás lógott. Szégyenlősen megpróbált egy kis falat
húzni közénk pulcsikból és egy zacskó tortillacsipszből, miközben valamit
motyogott a krónikus odabújási kényszeréről – mintha az valami betegség lenne.
Azt hittem, viccel, amíg arra nem ébredtem, hogy Luka combja a csípőmön
fekszik, a karja a felsőtestem köré fonódik, és a csipszeszacskó a hátam alá
szorult.
Finoman megvakargatom az alkarját, és elmosolyodom, amikor közelebb
fészkeli magát hozzám. Isteni érzés, hogy itt van. Jó úgy ébredni, hogy
mellettem van.
Vagy rajtam.
Megmozdulok, ásítok, és a komódom sarkán álló órát nézem, mire Luka bal
karja szorosabban öleli a derekamat. Egy másodpercbe telik, mire felfogom,
miért vagyok ébren, aztán újra hallom: a telefonom fémes pingelését. Érte
nyúlok, Luka morog, majd befúrja magát a fejtámlámnak támasztott temérdek
párna egyike alá.
Minden pasi, akivel valaha is randiztam, panaszkodott az ágyamban tartott
párnák száma miatt. De Luka nem. Ma este, mielőtt kimerülten összecsuklott,
egy halk „ez az, bazzeg”-et mormogott, mielőtt beletemetkezett egy pihe-puha
zseníliapárnába. Fél perc se kellett hozzá, hogy elaludjon.
Hunyorogva nézem a telefonom világító kijelzőjét a sötét szobában, és a
kameraalkalmazáshoz navigálok. A riasztórendszer párszor már beindult az
éjszaka közepén, mióta telepítettem. Egyszer egy szarvascsalád volt az, amelyik
a traktorok mellett felhalmozott, kiszáradt kukoricaszárakat legelészte. Egy
másik alkalommal Beckett volt az, aki azt csinálta, amit napfelkelte előtt szokott
a földeken. Legutóbb egy kíváncsi vörösbegy volt, csak tollak villanása, ahogy a
kamera tetejét csipkedte, és az egész cucc beleremegett.
Szóval, nem tudom, mire számítok, amikor megnyitom az értesítést a hármas
kamerán történő mozgásról, de biztosan nem egy csuklyás alakra, aki köveket
dobál.
 Hirtelen éberséggel felülök az ágyban, és figyelem, ahogy az illető lemond a
kövekről, és helyette valami más után kutat a földön a lába mellett. Dobogó
szívvel figyelem, amint valami hosszú és vékony dolgot talál – úgy látszik, egy
gereblyét, ami kint maradt a pajtából –, és felnyúl. A kép megrázkódik, elúszik,
aztán elsötétül.
– Luka! – Ledobom a telefonomat, és gyakorlatilag kizuhanok az ágyból, a
melegítőnadrágot keresve, ami szépen összehajtogatva fekszik a székemen.
Megpróbálok beleugrani, de a kezem túlságosan remeg ahhoz, hogy jól meg
tudjam fogni a derekát. – Luka, ébredj fel!
– Most nem tudlak elvinni tacózni, La. Alszom – morogja, és beljebb bújik a
párnahegy mélyére.
Megtalálom a bal csizmámat félig elrejtve az ágyam alatt, és fél lábon ugrálva
próbálom felhúzni.
– Valaki van odakint!
– Mi? – Erre már felül, vaksin pislogva rám, vadul kócosan álló hajjal.
– A kamerák – magyarázom. – Valaki épp most ütötte ki az egyiket egy
gereblyével.
– Mi, most az előbb? – Félredobja a paplant, a lába megtalálja a parkettát.
– Aha. – Az ágytakarómon sötétlő telefonomért nyúlok. Nem tudom, miért;
nincs értelme megmutatni neki a kiiktatott kamerát. – A kamera értesítése
felébresztett, és láttam valakit.
Áthúzza a pulóvert a fején, aztán célzottan arra néz, ahol még mindig
próbálom a lábamat a csizmába dugni.
– És te ki akartál menni, hogy barátságos beszélgetést kezdeményezz?
– Nyilvánvalóan ki kell mennem, hogy megnézzem, mi folyik ott – felelem
homlokráncolva.
Durván megvakarja a tarkóját, amitől a haja még jobban feláll. Aranyos lenne,
ha egy fél másodpercre is tudnék koncentrálni.
– Nem. Nem nyilvánvaló. Maradj itt, és hívd fel Beckettet! – utasít. Tesz egy
lépést az előszoba felé, majd visszafordul hozzám. – Hívd Beckettet, aztán
Dane-t!
– Veled megyek – jelentem ki, és követem őt a hálószobából.
– Nem jössz.
Megyek utána az előszobába, és megfogom a kabátomat, mielőtt még
elrakhatná a kezem ügyéből a szekrényben. Dacosan belegyömöszölöm a
karomat az ujjába, és felkapok egy sapkát, aztán lehúzom a gubancos fürtjeimre.
Olyan érzés, mintha csatára fegyverkeznék fel. Luka nehéz sóhajjal ráncolja a
homlokát, és gyorsan felveszi ő is a kabátját.
– Megvan még az a softballütő?
 – Mit fogsz vele csinálni? – kérdezem egy bólintást követően.
– Remélhetőleg semmit.
Felhívom Beckettet, amikor Luka az előszobaszekrényemből előkerül azzal a
softballütővel, amelyet talán három évig használtam, amikor eldöntöttem, hogy
eljutok a Junior League Softball Világbajnokságra. Élénk rózsaszínű, batikolt
mintájú markolata van, és nincs szívem megszabadulni tőle, mert anyukám egy
hónapig túlórázott, hogy megvehesse nekem. Szeretem. Pontosan nulla
hazafutást ütöttem azzal a rosszfiúval.
Persze mondanom sem kell, hogy nem jutottam el a Junior League Softball
Világbajnokságra.
Luka a vállára veszi, és úgy les ki a bejárati ajtómon, mintha maga a mumus
készülne kiugrani egy kerítéspillér mögül.
Megpróbál bezárni engem, de én utánafurakszom, és könnyedén lépkedek
lefelé a bejárati lépcsőn. Beckett a harmadik csengetésre felveszi.
– Miért hívsz ilyen…?
– Valaki betört a farmra – vágom rá sietősen, mindenesetre visszafogva a
hangomat. Hogy milyen esetre, arról fogalmam sincs.
Luka szótlan kérdést intéz felém. Hol? A Télapó-pajta felé mutatok, amely
hatalmasan és baljósan terpeszkedik a jégpálya túloldalán, amelyet három napja
állítottunk fel. A farm valahogy másképp néz ki az éjszaka közepén, a hold
vastag felhőtakaró mögött, a fák között szellő susog. Minden úgy hangzik,
mintha lépések lennének, és úgy érzem, mintha a csuklyás betolakodónk
bármelyik pillanatban ránk ronthatna.
Megragadom Luka karját.
– Valaki kiütötte a pajta kameráját.
– Egyedül vagy? – kérdezi Beckett. A háttérben motozás hallatszik, cifra
káromkodások sora, majd egy csattanás.
– Itt van Luka. Arrafelé tartunk épp.
– Azonnal ott leszek.
Luka a közelemben marad, miközben megkerüljük a jégpályát, és ökölbe
szorított kézzel szorítja az ütő színes markolatát. A telefonom felé biccent,
amikor leteszem:
– Dane.
– Szerinted tényleg hívnom kell a rendőrséget?
A tekintete hitetlenkedő és elkeseredett.
– Dane – ismétli összeszorított fogakkal.
Kétlem, hogy bárki is ütötte ki a kamerát, valódi fenyegetést jelentene.
Valószínűleg csak valamelyik gimis kölyök szórakozik. Egy borzos kapucnis
pulcsit viselt, az ég szerelmére.
 Felhívom Dane-t, aki az első csörgésre felveszi.
– Mi a baj?
– Van valaki a farmon! – ismétlem meg már vagy századszorra. – Megszólalt
a riasztóm, és valaki kiütötte a kamerát. Megszakadt a kapcsolat.
Meredten bámulok a sötétbe, bármiféle mozgást keresve. A szemem
megtréfál. Minden rezdülő faág valakinek a lába. A jégpályát övező nagy
transzparensek egy melegítőfelső felvillanása.
– Miért suttogsz? Stella, esküszöm… – Egy újabb cifra káromkodás, ezek a
telefonbeszélgetések pedig kezdenek repetitívvé válni. – Te most kint vagy?
– Talán – felelem, és ráharapok az alsó ajkamra.
– Menj vissza a házba!
– Lukával vagyok.
– Akkor mindketten menjetek befelé! Ne szállj szembe a birtokháborítóval,
Stella Bloom, különben én magam zárlak be! Ugyanez vonatkozik Lukára is. –
Úgy fújja ki a levegőt, mintha épp most futott volna tizenöt mérföldet egy hátára
szíjazott hordóval. – Most pedig azonnal húzzatok vissza a házba, zárjátok be az
összes ajtót, és várjátok meg, amíg odaérek! Megértetted?!
Lukára sandítok. Már majdnem a pajtánál vagyunk, a magas, vörös épület
karnyújtásnyira van tőlünk. Szorosan az oldalához simulunk, az árnyékban
maradva. Luka a kikapcsolt kamera felé biccent.
– Gyorsan megnézzük a zárakat a pajtán… – suttogja. – Aztán
visszamegyünk.
– Megértetted, Stella? – Egy kocsiajtó becsapódását hallom, majd
motorzúgást.
– Megértettem – mondom gyorsan, alig várva, hogy letegye a telefont.
Megértem, miért akarja, hogy ezt tegyem, de nem feltétlenül értek vele egyet. –
Hamarosan találkozunk.
Még valamit mondani akar, de én lerakom, és a telefonomat a farzsebembe
dugom. Együtt osonunk Lukával a nagy tolóajtók felé, mindkét kezem erősen a
karja köré kulcsolódik. Tíz pici véraláfutás lesz a bicepszén az ujjaimtól. A
szívverésem a torkomban lüktet, és reszketek az adrenalintól. Luka hirtelen
megáll mellettem, és én majdnem elbotlok, mert lefoglal a földön szétszórt
kameradarabok látványa. Luka megtart engem, majd a pajta ajtajára mutat.
Nyitva van.
Egymásra meredünk. Dane utasításai immár sokkal több értelmet nyernek.
Megrázom a fejem, és a házam felé intek.
Luka a homlokát ráncolva a földre mutat, majd előrebiccent, egyértelmű
utasításként: Maradj itt, amíg én körülnézek! Szó sem lehet róla. Nem fog
egyedül bemenni a sötét pajtába, egy szál baseballütővel. Vehemensen rázom a
fejem, ő a szemét forgatja.
Szerencsére a párbajunkat félbeszakítja a pajtából kisétáló alak.
Majdnem kettéharapom a nyelvemet, és meglepetésemben felsikkantok,
miközben Luka erőteljesen maga mögé ránt. Bár ne jöttünk volna ki ide, és csak
vártunk volna Dane-re, ahogy minden más épeszű ember tette volna! Lukának
igaza volt. Mégis mi volt a tervem? Szépen megkérem, hogy hagyja abba a
dolgaim tönkretételét?
Az árnyékos alak megáll, nyilvánvalóan észrevett minket. Luka felemeli
előttünk az ütőt. Jó lenne, ha lenne nálam egy olyan műanyag cukorpálca. Ha
Lukának igaza van, és ez ugyanaz a személy, aki minden gondomat okozza,
mióta megnyitottunk, szeretném jól elagyabugyálni.
– Ti meg mit csináltok?
Luka nagyot sóhajtva leejti az ütőt, és a térdére támaszkodva derékban
meghajol. A feszültség hirtelen kioldódik belőlem, amitől szédülök és pipa
leszek. Felveszek egy kameradarabot a földről, és Beckett felé hajítom.
Lecsapja.
– Mi a fenét settenkedsz itt?
– Ellenőriztem, hogy zárva van-e a pajta. És ti mit csináltok? – Lukára
hunyorít, aki még mindig a szívrohamból lábadozik, kétrét görnyedve. – Az egy
rózsaszín ütő?
– Rozéarany! – csattanok fel. – Zárva volt az ajtó?
Beckett bólint.
– Odabent nincs kár. Csak a kamera…
– Valaki egy hete felfeszítette az ajtót – teszi szóvá Luka. – Nem csukódott be
rendesen.
– Az volt az? – Tudtam, hogy valami baj van azzal rohadt vacakkal, de nem is
foglalkoztam vele. – Szerinted még mindig itt van? – Körülnézek, miközben
Luka felveszi az ütőt, és kiegyenesedik. Most vettem csak észre, hogy az egyik
cica Beckett elülső zsebében van. Csillag, ahogy elnézem. Esetleg Üstökös.
– Még mindig rajta van minden a kapcsolón? – Tavaly az összes dekorációt
egyetlen, digitális kapcsolóra kötöttük. Így könnyebb, mint ha Beckett és én
végigsétálnánk a farmon, és egyenként kihúzogatnánk több mint száz
hosszabbítót. Beckett viccesen még mindig „a kapcsoló”-ként emlegeti, mint
amivel felkattintjuk a villanyt, amikor belépünk a garázsba.
– Jó ötlet – suttogja Luka.
Átnyújtom Beckettnek a telefonomat.
– Milyen ötlet?
A farm hirtelen felfénylik körülöttünk, amikor minden egyes lámpa egyszerre
felkapcsolódik. Olyan ez, mint az a jelenet a Karácsonyi vakációban, amikor
Chevy Chase összedugja a hosszabbítókat. Szinte biztos, hogy most az űrből is
látni lehet minket. Pislogok a hirtelen világosságtól, aztán meglátok egy fehér
villanást és egy fellökött gereblyét, és a fák közül zörej hallatszik a nyugati
parcella bejáratánál.
– Ott! – mutatom, és Beckett átnyújtja nekem a cicát, mielőtt abba az irányba
száguldana, Luka a sarkában, azt a nevetséges ütőt tartva lazán a bal kezében.
Rövid ideig fontolgatom, hogy utánuk megyek, de kizárt dolog. Luka és Beckett
mindketten versenyszerűen futottak a középiskolában, és Beckettnél jobban
senki sem ismeri ezt a terepet. Sok szerencsét annak, aki azt hiszi, hogy le tudja
őket körözni!
Üstököst/Csillagot az arcomhoz emelem, és egy puszit adok az orrára. Rám
nyávog.
– Tudom, édesem. Menjünk vissza a házba, és várjuk meg Dane-t!
Kevésbé ijesztő úgy hazasétálni, hogy minden lámpa ég. Mégis gondosan
figyelem a környezetemet. Fogalmam sincs, hogy az illető egyedül volt-e, vagy
sem, és Luka magával vitte az ütőmet. Ha Beckettnek igaza van, és ez az ikrek
ámokfutása, akkor valószínű, hogy egyikük még mindig a pajta közelében
rejtőzködik.
De a házhoz való visszatérésem eseménytelenül zajlik. Leülök a veranda
lépcsőjére, és a fülemet hegyezve figyelek, hátha hallom Luka, Beckett vagy a
betolakodóink hangját. A számat rágcsálom, és nézem, ahogy a fények ide-oda
himbálóznak, amikor két fényszóró tűhegynyi fénye tűnik fel a farm bejáratánál.
Dane úgy száguld végig a földúton, mint valami pokolfajzat, a murva hangosan
ropog a kerekei alatt. Már azelőtt kiszáll a kocsiból, hogy a jármű teljesen
megállt volna, teljes egyenruhában, ádáz ábrázattal. Kíváncsi vagyok, vajon a
seriffjelvényében alszik-e.
– Azt mondtam, maradj a házban!
Felemelem a cicát, hogy eltereljem a figyelmét, és tisztelettudóan nem
mutatok rá, hogy a házam lépcsőjén ülök.
Dane a homlokát ráncolja, és körbepillant az udvaron.
– Hol van Luka?
Összerezzenek.
– Nem fog tetszeni a válasz.
– Hol van? – Sóhajt, és hátrahúzza a vállát. Az imént öt évet öregítettem rajta
egyetlen éjjeli hívással.
– Beckett-tel.
– Stella Bloom, te most szándékosan ködösítesz? – Feltolja a kalapja
karimáját, és ugyanúgy néz rám, mint amikor tizenkilenc évesen azt mondtam
neki, hogy fogalmam sincs, hogyan került a kezembe az a sörösdoboz. – Hol van
Beckett?
A lehetőségeimet latolgatom. Dane megcsípi az orrnyergét, és úgy döntök,
őszinte leszek.
– Elhúztak a földekre, amikor megláttunk valakit.
Dane felsóhajt, néhány trágár szó tolul a nyelve hegyére, amit aztán látható
erőfeszítéssel visszanyel.
– Akkor volt, amikor felkapcsoltátok a fényeket?
– Beckett ötlete volt. – Bólintok.
– Jó ötlet volt. De még jobb ötlet lett volna, ha megvárjátok a megfelelő
erősítést. – Hátranéz a válla fölött, amikor egy újabb fényszóró tűnik fel az úton.
Hüvelykujjával arrafelé bök. – Behívtam Calebet. Mert tisztában vagyok a
szabályzat és a segítség fontosságával. – Hú, ezt megkaptam! Biztos vagyok
benne, hogy ha Dane megtehetné, bilincsbe verne, és meghatározatlan időre a
kocsija hátsó ülésére vágna. Öklét a csípőjére szorítja, amikor Caleb járőrautója
megáll a kocsija mellett. – Melyik irányba futottak?
– A nyugati parcella felé – mondom.
– Várj egy picit! – Leugrom a lépcsőről, és odalépek hozzá, mindkét
karommal átölelve. Jól megszorítom, a cica pedig boldogan nyávog kettőnk közé
préselődve. – Köszönöm, hogy eljöttél – mormolom a seriffjelvényébe. –
Sajnálom, hogy nem hallgattam rád.
Egyik keze futólag a lapockáim közé simul, az álla a fejem búbjára koppan.
Sóhajt, én pedig szorosabban magamhoz ölelem.
– Csak örülök, hogy biztonságban vagy – dörmögi. Elhúzódik tőlem, és
megkerüli a kocsija elejét. Caleb épp most mászik ki az övéből, kissé gyűrötten
az alvástól. Az egyeninge nincs betűrve, és a helyettesjelvénye fordítva lett
felcsíptetve. – Maradj itt Calebbel! Én elmegyek a fiúkért.
Caleb és Dane a lökhárítójának dőlve tanácskoznak. Dane rám mutat, majd a
házra gyors egymásutánban háromszor. Mintha csak azt mondaná: Tartsd a
házban, tartsd a házban, tartsd a házban! Azonban Caleb úgy bólogat, mintha
ez lenne az első nap a rendőrakadémián, lelkesen fogadva az utasításokat.
Caleb jó srác. Együtt jártunk középiskolába itt, Inglewildban. Úgy emlékszem
rá, hogy félénk és kissé esetlen volt, magas és nyurga, az arcához túl nagy
szemüveggel. Ezt a képet idővel határozottan levetkőzte. Most már kifejezetten
jóképű, sötétbarna szemével és széles mosolyával. Egy gödröcske mindig életre
kel az arca bal oldalán, amikor nevet, a bőre gyönyörű olajbarna. Vékony teste
megizmosodott, és sötét haját oldalt rövidre nyírva, felül pedig egy kicsit
hosszabbra hagyva viseli. Hátul most egy kicsit feláll, és azon tűnődöm, vajon
bosszantja-e, hogy az éjszaka közepén ide kellett jönnie.
Egyszer hallottam Becky Gardenert a boltban arról beszélni, hogy milyen
nagy kár, hogy Calebnek nem volt komoly kapcsolata, amióta seriffhelyettes.
Dane beszáll a kocsijába, és letolat a kocsifelhajtón, Caleb pedig integet
nekem egy kicsit.
– Üdv, Miss Bloom! – Biccent a könyököm ölelésében kuporgó cicának,
miközben igyekszik elrejteni egy ásítást. Lerázza magáról, és a zsebébe dugja a
kezét. – Jó estét, Miss Cicus!
A cicus nyújtózkodik a karomban, és kétszer is beletapossa a mancsát a
vállamba, mielőtt újra elhelyezkedne. Ezek szerint ő Üstökös.
– Hosszú évek óta ismerjük egymást, Caleb. Szerintem a Stella jó lesz. –
Rámosolygok, és kissé megborzongok a gyapjúkabátomban. Ő biztosan megfagy
egy szál ingben. Hátrabiccentek a házam felé. – Gyere be! Felteszek egy kávét,
amíg várunk.
Nehéz nem aggódni. Bár meg vagyok győződve róla, hogy csak unatkozó
tinédzserek garázdálkodnak a farmon, attól még ideges vagyok, hogy Luka és
Beckett védelem nélkül bóklásznak odakint. Próbálom megnyugtatni magam,
hogy legalább együtt vannak, és Dane úton van, de a szívem nehezen nyugszik
meg a mellkasomban. Nem valószínű, hogy a koffein segíteni fog, de valamit
kezdenem kell a kezemmel. Caleb követ a házba, én pedig az asztal felé intek. A
tekintetem a kanapéra vándorol, és hevesen elpirulok, mert eszembe jut, hogy
alig néhány órája hogyan lovagoltam meg rajta Lukát. Ahogy a keze a
pulóverem alatt a hátam csupasz bőréig vándorolt, ujjait addig csúsztatva, amíg
beleborzongtam…
Megköszörülöm a torkomat, és lerakom Üstököst a kis takarókból kialakított
kuckóra, ami még mindig ott van a sarokban.
– Köszönöm, hogy eljöttél idáig, Caleb! Nagyra értékelem a segítséget.
Bólint, és a konyha ajtajában időzik, miközben a falra tűzött műalkotások,
képeslapok és fényképek gyűjteményét tanulmányozza. Elmosolyodik egy
képen, amelyen Laylával vagyunk kettesben egy grillezésen, egymásba karolva,
szinte gurulva a nevetéstől. Megigazítja a kisujjával.
– Nem tesz semmit. A munkámhoz tartozik.
– Mégis. – Összeszedem a bögréket a mosogatógépből, miközben a kávéfőző
munkához lát. – Gondolom, nem sok késő esti hívást kapsz.
Leül az asztalnál, és kinyújtóztatja hosszú lábát, tenyerét az asztal lapjához
szorítja. Tekintete folyton a pulton lévő süteményestányérra vándorol, amelyen a
Layla által az ünnepi szezonra készített, ínycsiklandó finomságai kínálják
magukat.
– Nem sokat – ismeri el. – Bár úgy érzékelem, hogy a gimnazisták idén
mindenféle csínytevést kitalálnak. Dane szerint a Merkúr mostanában konstans
retrográdban lehet.
 – Tényleg? És volt valami érdekes?
Olyan leplezetlen vágyakozással nézi a borsmentás medvekarmot, hogy
kénytelen vagyok a mosolyomat a pulcsim nyakába rejteni.
– Csak… – Lerázza magáról a cukros fantáziálást. – Anélkül, hogy neveket
mondanék, találtunk pár kölyköt, akik pucéran fürdőztek a város közepén lévő
szökőkútban. Néhány másik kölyök a kávézó mögött parkolt, póló nem volt
rajtuk. Ms. Beatrice-nek volt ehhez némi hozzáfűznivalója, amikor meglátta őket
a biztonsági kamerán.
– Abban biztos vagyok – nevetek.
Szégyenlősen elmosolyodik, összekulcsolja a kezét, és egyenesebben ül a
székben.
– Megpróbált körözési plakátokat kitenni a boltjában, a pult mögött. Azt
hiszem, úgy nyomtattatta ki őket, külön erre a célra. Majdnem két órámba telt,
mire meggyőztem, hogy ne tegye.
Most, hogy így megemlítette, láttam Eliza Bowerst és azt a Stillman gyereket
ott dolgozni hétvégenként. A kávéskannáért nyúlok.
– Így látja el személyzettel Ms. Beatrice a kávézót?
– Zsarolással és fenyegetéssel? – Caleb elvigyorodik. – Igen, hölgyem.
Felhorkantok, aztán csendbe burkolózunk. Kikukkantok a földekre néző
ablakon. Csak a szokásos: fényfüzérek a Beckett háza felé kanyargó, sötét fák
rengetege és a hegylábak fölött. Bárcsak tudtam volna kamerákat elhelyezni
szerte az egész birtokon! Láthatnám, mi folyik odakint.
– Gondjaid akadtak mostanában?
– Igazából nem sok. – Megvonom a vállamat. – Legalábbis semmi komoly. Ez
az első alkalom, hogy úgy érzem… – Félek? Talán. Inkább aggódom, azt
hiszem. Aggódom, hogy valaki minden erejével ártani akar az üzletemnek. –
Nos, azt hiszem, ez az első alkalom, hogy felmerült bennem a szándékos
rongálás gyanúja.
– Dane mondott valamit szétzúzott sütőtökökről. Néhány eltört kerítésoszlop?
Kitöltök két bögre kávét, és felkapok egy tányér süteményt, majd csatlakozom
Calebhez az asztalnál. Szép szeme úgy csillan fel, mintha most adtam volna át
neki egy nyertes lottószelvényt. Ő kiszolgálja magát a medvekarommal, én pedig
választok magamnak egy muffint, és a tetejét csipegetem.
– Az, meg néhány kimaradt szállítmány, és még egy-két különös,
megmagyarázhatatlan dolog. Olyan volt, mint egy pechsorozat, de most már
nem tudom. – A déli parcellán álló fákra gondolok, amelyek
megmagyarázhatatlan módon elkorhadtak. Az összes traktor defektes
gumiabroncsára három hónappal ezelőttről. A tönkretett pajtaajtóra. – Luka és
Beckett szerint ezek összefüggenek.
 – Te nem vagy benne olyan biztos?
– Azt hiszem, nem tudom – mondom, és a fólia szélével játszadozom. Kis
fenyőfák tarkítják, külön megrendelés egy kaliforniai vendéglátóipari cégtől. Az
elmúlt szezonban vagy száz tekercset vettem Laylának. – Ki akarna tönkretenni
egy fenyőfafarmot?
– Ebben lehet valami – tűnődik. – Bár ha valamit megtanultam ebben a
szakmában, az az, hogy az embereknek mindig van valami okuk. Még ha furcsa
is.
– Gondolod, hogy valakinek oka van rá, hogy kiütötte a kamerámat?
– Szerintem valószínű, hogy az illető nem akarta, hogy lásd, mire készül ma
éjjel. Nem láttál semmi furcsát vagy szokatlant?
Megrázom a fejem. Csak a törött kamerát láttam.
– Luka azt mondja, hogy a pajta ajtaját múlt héten felfeszítették.
– Dane majd kideríti, mi folyik itt. Semmi sem kerüli el a figyelmét – mondja
Caleb, és egy irdatlan nagyot harap a süteményéből, színtiszta gyönyörrel az
arcán. Amikor felpillant, kissé elpirul, szín szökik az arcára. – Layla készíti a
legkirályabb cuccokat – mondja szemérmesen, morzsákkal teli szájjal. Lenyeli,
és egy korty kávéval öblíti le. – Eléggé irigykedtem, amikor Dane a minap egy
kosárnyi finomsággal tért vissza az állomásra.
– Nem osztotta meg?
Caleb úgy néz rám, mintha négy fejem lenne.
– Layla medvekarmain nem szokás osztozni.
– Megmondom neki, hogy üdvözletedet küldöd. – Célzottan nézek a
medvekarom felére, amit még mindig a kezében szorongat, mire ő közelebb
kanyarítja a mellkasához.
A mondatom hatására a pír az arcán élénk tűzpirossá fokozódik. Érdekes.
Fészkelődik a székében, lábát az asztal alatt keresztbe teszi, majd kibontja.
– Neki… öhm… A sütödében nincsenek gondok?
Szórakozottan mosolygok bele a kávéscsészémbe.
– Úgy egy hónapja, amikor bejött, nyitva talált egy ablakot, de semmit sem
loptak el vagy rongáltak meg. Szerintem egy madár repült be, de rögtön
visszatalált, amikor kinyitotta az ajtókat.
– Pont, mint Hófehérke. – Sóhajt, és, nahát, azt hiszem, Caleb belezúgott. Ez
elég nyilvánvaló, ahogy nézem, ahogy a térdét ugráltatja az asztal alatt, egy
kérdéssel a nyelve hegyén. Hagyom főni a saját levében.
Körülbelül harminc másodpercig sikerül kitartania.
– Öhm, ő… – Erőszakkal megállítja a lábát az asztal alatt. – Ő még mindig
találkozgat azzal a Jacob fickóval?
– Ez is része a nyomozásnak, seriffhelyettes úr? – kérdezem mosolyogva, és
felvonom a szemöldökömet.
Döbbent és kissé zavart tekintetére élénk nevetés tör ki belőlem. Lehámoz egy
kis borsmentát a medvekaromról, és felém dobja. Az a pír még mindig égeti az
arcát, lejjebb a nyakáig. Öröm látni, ahogy egy ennyire összeszedett ember kicsit
zavarba jön. Bakancsok dobogását hallom a tornác lépcsőjén, és hátralököm a
székemet, miközben a mosoly még mindig a szám sarkán cikázik.
– Igen. De köztünk szólva, szerintem jobbat érdemel.
16

LUKA KITARTÓAN bámul.

Pontosabban, Luka nem hagyja abba Caleb bámulását. Nekem a bosszús
pillantásait tartogatja, percenként kábé egyet, összehúzott szemmel. Azt hiszi,
ravaszul csinálja, de Beckett nem kevesebb mint tizennégyszer forgatta a szemét,
mióta visszatértek a házba, érthetetlen módon sárral borítva, és a rózsaszín
ütőmmel, ami ugyanolyan tiszta, mint amikor elindultak. Senki sem kezdte el
megmagyarázni, mi történt odakint a terepen, elvonta a figyelmüket a süti és a
meleg kávé.
– Szóval? Nem akar valaki egy pillanatra elszakadni a sütiktől, és elmondani,
mi a helyzet? – kérdezem csípőre tett kézzel.
Caleb rám villant egy mosolyt a juharszirupos-diós krémmel töltött briós
fölött trónolva.
– Én megmondtam – mormolja, miközben habzsol tovább, és nincs tudatában
annak, hogy a srác őt bámulja a hűtőszekrény mellől –, ez király.
Oké, Calebnek nyilvánvalóan szüksége van egy kis egyedüllétre a sütikkel,
Luka pedig jelenleg nem túl beszédes. Dane felé fordulok, és felvonom mindkét
szemöldökömet. A választ nem sieti el, hogy kényelmesen bekebelezhessen egy
fahéjas-almás sütit.
– Nem találtam meg a betolakodót – nyögi ki végre, tömören, mint mindig. –
De ezt a két iszapbirkózót igen.
Beckett kimerülten sóhajt. A hajnali kalamajka túl sok volt neki. Felveszi a
szundikáló Üstököst, és finoman vis – szateszi a mellzsebébe.
– Hazamegyek – jelenti be, és lecsap egy fahéjas tekercsre a gyorsan
fogyatkozó sütihalomról. – Később jelentkezem, Stella.
Elindul, az ajtó halkan becsukódik mögötte. A tekintetem Lukára téved.
– Iszapbirkózás?
Luka szeme felcsillan, frusztráltsága egy kicsit enyhülni látszik. Ez
megkönnyebbülés, nem vagyok hozzászokva a mogorva Lukához.
– Beckett elesett futás közben, én meg átestem Becketten.
Elképzelem kettejüket összegabalyodva egy sáros kupacban. Összeszorítom a
számat, nehogy elröhögjem magam.
– Ekkor talált ránk Dane.
– Láttad az alakot, akit üldöztetek?
Luka csalódottan megrázza a fejét, a konyhapultnak dől, lábát a bokájánál
keresztbe teszi. Sárfoltot hagy a szekrényem alján – gondolom, hamarosan le
fogja takarítani.
– Csak egy pillanatra. Túl nagy volt az előnye, rajtunk meg bakancs volt.
– De valahogy ki kellett jutnia ide, igaz? – Caleb és Dane felé fordulok. –
Parkolt autó az út mentén, amikor bejöttetek?
Mindketten a fejüket rázzák.
– Majd körülnézünk visszafelé a városba menet. De Stella, szeretném, ha
megtennéd a feljelentést a tételes listával, amiről a múltkor beszéltünk.
– Szerinted szükség van erre? – kérdezem homlokráncolva, a kezemet az
ölemben összekulcsolva.
– Igen – bólint Dane. – Ez az illető nyilvánvalóan még valami mást is
tervezett, ti megzavartátok, ezért törte össze a kamerát.
– Jobb az elővigyázatosság – helyesel Caleb, és Luka megint mogorván bámul
a kávéja fölött. Kérdő pillantást vetek rá, amiről nem vesz tudomást. – Mi is
veszünk fel róla jegyzőkönyvet, de a legjobb, ha a feljelentés közvetlenül tőled
érkezik.
– Rendben – mondom. Ez az egész kezd egy kicsit sok lenni nekem. Evelyn
pár nap múlva érkezik, és úgy érzem, mintha minden, gondosan kidolgozott
tervem kicsúszna az irányításom alól. Épp elég nehéz fenntartani egy
kamukapcsolat színjátékát, most még egy vandál betolakodóval is foglalkoznom
kell. Érzékelve nyugtalanságomat, Luka megfogja a kezemet, és megcsókolja,
mire én megszorítom az övét, aztán Dane-re nézek. – Később beugrom.
Kikísérem Dane-t és Calebet a kocsifelhajtóhoz, és integetek a tornácról, amíg
elhajtanak az úton. A nap éppen csak kezd felkelni a látóhatár fölött, tompa
világosság szűrődik a felhők mögül. Sóhajtok, és megvakarom a homlokomat,
előhúzom a telefonomat a zsebemből, és megnyomom a „lekapcsolás” gombot,
mire az összes lámpa egyszerre kialszik.
Ilyen érzés az instant karma? Ezt kapom, amiért hazudtam Lukáról?
Amikor visszatérek a konyhába, Luka a konyhaszekrényben turkál. Látom
rajta, hogy feszült, meg is kérdezném, mi bántja, de őszintén szólva túl fáradt
vagyok. Leülök és várok, az áfonyás muffinom maradványait piszkálgatva,
feszült és kínos csend telepszik közénk. Vissza akarok menni az időben oda,
amikor összekuporodtunk a kanapén, és Luka szorosan átölelt.
– Miért nem Calebet kérted meg, hogy legyen a kamupasid?
– Őőő, mi?
– Caleb. – Luka becsapja az egyik szekrényajtót, és kinyit egy másikat. – Úgy
tűnt, hogy ti ketten jól megvagytok. Miért nem kérted meg őt?
Ha a jól meglenni alatt azt érti, hogy az asztalnál ültünk, és szívélyesen
beszélgettünk normális felnőttek módjára, akkor igen, jól megvoltunk, azt
hiszem. Bámulom őt a konyha túloldaláról. A mogorva tekintete, a feszült
testtartása, az, ahogy gyakorlatilag letépi a szekrényajtókat a zsanérokról.
Te jó ég! Luka féltékeny! Bejött, meglátott minket nevetve az asztalnál, és
féltékeny lett.
Elképesztő. Szórakozottan a kezemre támasztom az államat.
– Eszembe se jutott – válaszolom lassan. Luka nem ezt a választ várja, a
homlokán egyre mélyül a ránc, míg a szája körül is kis barázdák jelennek meg.
Legszívesebben beléjük nyomnám a hüvelykujjamat, hogy kisimítsam őket. –
Nincs valami szabály arra, hogy a rendőrök nem hazudhatnak, vagy ilyesmi?
Nem nevet a viccemen.
– Luka – folytatom nagyot sóhajtva. Motyog valamit az orra alatt eltűnt
biscottiról, és nem vesz rólam tudomást. – Azért nem Calebet kértem meg, mert
csak egyvalakit akartam.
Luka rám pillant a válla fölött, én pedig érzem a szívem nehéz dobbanását a
mellkasomban. Egyszerre csodálatos és szörnyű, hogy mindig ezt érzem, amikor
rám néz. Nem tudom, hogy sikerült ezt túlélnem ilyen sokáig.
– Clint volt az, ugye?
Felkacagok, és felemelkedem a székemből.
– Tudod, hogy szeretem az olyan fickókat, akik nagyra értékelnek egy
tengeralattjáró-szendvicset.
– Jesse?
– Ó, naná, valószínűleg kapnék kedvezményt a bárban.
Luka felsóhajt, hátrahajtja a fejét, és a szemét kínjában lehunyja.
– Billy volt az…, tudom.
Billy részmunkaidőben dolgozik a két várossal arrébb lévő ravatalozóban.
Tiszteletre méltó munka, az biztos, de szerintem egy kicsit túlságosan is beleéli
magát a hivatásába, ugyanis elkezdett napközben aludni. Holdkórosnak nevezi
magát. Láttam őt fekete bőrkabátban augusztusban.
Luka elé lépek, és átkarolom a derekát. Lehajtja a fejét, amíg az orrunk össze
nem ér. A mosolya megsemmisítő, őszinte a maga módján.
– Nem Billy – mondom neki. – Te vagy az az egyvalaki, te nagy mamlasz.
Lehiggad, mosolya szelíd és meleg. Végigköveti az arcom ívét, az állam éles
szögét, a kicserepesedett alsó ajkamat. Végigsimít rajta egyszer, kétszer, aztán a
tarkóm köré kulcsolja az egyik kezét. A hüvelykujja a gerincem csúcsát dörzsöli,
én pedig megborzongok, homlokomat az állának döntve, és szorosabban ölelem.
– Örülök, hogy engem akartál a kamupasidnak.
– Én is – értek egyet. – Féltékeny voltál, kamupasi?
Gúnyosan fintorog, széttárja a kezét, hogy végigsimítson a lapockám között.
Kimasszíroz egy különösen makacs csomót a bal oldalamon, én pedig szinte
elolvadok ettől.
Arra számítok, hogy tagadni fog, és témát vált, de ismét meglep.
– Hát persze hogy az voltam. Egy tányér fánkot tartottál a kezedben, és az
alvós sortod volt rajtad, amin táncoló diótörők vannak. – Mindketten kuncogunk,
és lenézünk a rövidnadrágomra. – És boldognak látszottál, Stella. Nevettél,
amikor bejöttünk. – Felhúzza az államat, kutató tekintettel. – Az az… – Nyel
egyet. – Az az én mosolyom volt.
Mámorító érzés tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a boldogság
minden pillanatát magáénak akarja tudni. Összegyűjteni minden nevetést, és
elraktározni mint pici kincseket. Luka önző mohósága mosolyt csal az arcomra,
és majd kiugrok a bőrömből.
– Oké – mondom. Fél lépést hátrálok, és átnyúlok mellette a liszttartóhoz,
balra tolom, és átnyújtom neki a mögötte lévő biscottis dobozt.
– Oké? – Pislog a dobozra, majd vissza rám.
– Oké, a tieid lehetnek. – A kezében lévő keksz felé biccentek. – Az én
kekszem és az én mosolyom.
Megint nyel, ádámcsutkája nehézkesen jár fel-le, amitől legszívesebben ismét
nekinyomódnék, és végignyalnám a nyakát. Ehelyett teszek egy lépést hátra,
aztán még egyet.
– Óvatosan! – Úgy néz rám, mintha mentolos-mokkás medvekarom lennék
extra diós-krémsajtos mázzal. – Nem vonhatod vissza.
– Nincs mit visszavonni – ígérem, de a többit nem mondom el neki. Hogy a
mosolyom mindig is az övé volt. A szívem egy darabja is. És az összes legszebb
emlékem…
Meg a kenyérpirító, amit hat évvel ezelőtt loptam el a lakásából, és amit a
kamrában rejtegetek két bőrdzseki és egy teniszütő alatt.
Ujjaimmal végigsimítok a számon – most már a legjobb csókom is. Luka
nagyjából mindent a kezében tart, és még csak nem is tud róla. A gondolat
elszomorít.
– Nem hiszem, hogy vissza tudok aludni – mondom. Ennek a reménye
elszállt, amikor arra ébredtem, hogy valaki kövekkel dobálja a kamerámat.
Kinézek az ablakon az előhegyek felé. – Azt hiszem, kimegyek, és szerzek egy
fát a nappaliba. Szeretném, ha itt is ünnepi hangulat lenne.
Jól jönne a friss levegő és a sík felületektől való távolság. A szemem sarkából
látom, hogy Luka bólint, a sütisdobozzal a hóna alatt.
– Veled megyek.

***
– NYUGODJ MEG, KÉRLEK – mondja Luka.
Szögezzük le, hogy az, ha egy nőnek azt mondod, nyugodjon meg, még sosem
vezetett az említett megnyugváshoz. Beszívok egy teli tüdőnyi levegőt, és
összeszorított fogamon keresztül kipréselem. Tisztára mint egy sárkány. Luka a
kanapé sarkából nevetgél. Lehúzom a fa köré tekert kommersz girlandot, és újra
nekilátok. Nem sikerül rendesen felakasztanom azt a vacakot…!
– Nyugodt vagyok – mormolom. – Te nyugodj meg!
– Amint látod, én nagyon is nyugodt vagyok.
Lukára nézek: keze a feje mögött, szeme félig lehunyva, szája sarkában vigyor
ül. Ma este a kiskacsás zoknija van rajta – egyik lábát a kanapé karfájára
támasztja, a másik a földön, behajlított térddel. A mellkasán egy nyitott könyv,
valami ősrégi sci-fi, amit a tévészekrényemben talált.
Nagyon közönséges.
Forgatom a szemem, visszatérek a fához, és megpróbálom pontosan a
megfelelő szögben átfűzni az aranyszínű girlandot az alsó ágakon. Hogy fog
Evelyn komolyan venni karácsonyi szakértőként, ha a füzérem csálé? Nem fog.
Ha meglátja a béna díszítést, egyből rájön, hogy csaló vagyok, és elveszítjük a
versenyt. Be kell zárnom ezt a helyet, és éjszakába nyúlóan dolgozhatom
Billyvel a ravatalozóban.
Luka felsóhajt a kanapéról.
– Kezdesz bepörögni.
– Nem pörgök be! – válaszolom, totál bepörögve.
– Gyere ide, kérlek!
Ledobom a füzért egy kupacba, és odabattyogok hozzá. Rám néz, és
megpaskolja a lábát, mire én felvonom az egyik szemöldökömet.
– Mi az?
– Hogy érted, hogy mi? Gyere ide!
Kétkedve nézek le rá. Elfoglalja az összes helyet a kanapén. Az egyetlen hely,
ahova mehetnék, az… rajta lenne. Újra megveregeti a lábát.
– Nem vagyok kutya – incselkedek. Az egyik térdemet a kanapénak nyomom,
a másikat pedig átlendítem a csípőjén. A kezem megtalálja a vállát. Ott ülök,
kényelmetlenül gubbasztva a teste fölött, és ráncolom a homlokom. – Igazad
volt, ez így remek. Annyira megnyugodtam – mondom monoton hangon.
– Foglalj helyet – mondja kajánul. A keze rátalál a csípőmre, és erőteljesen
megránt, amitől kibillenek az egyensúlyomból, és rázuttyanok. – Maradj! – A
mellkasunk összeér, a lábamat szétterpesztem, míg a csípőnk egy vonalba nem
kerül, és az orrom a kulcscsontjába fúródik. Boldogan sóhajt fel, és még
mélyebbre süpped a kanapén, miközben a két karja úgy tekeredik körém, mint
egy óriáskígyó. – Így már jobb.
 Pufogva átrendezem a lábamat, hogy legalább biztosítsam a vérkeringést.
Magam alá húzom a könyökömet, és tenyeremmel a mellkasára támaszkodom.
Azt mondogatom magamnak, hogy lazuljak el, de az agyam nem tudja elengedni
azt a temérdek dolgot, amit még el kell intéznem, mielőtt Evelyn megérkezik.
Az ünnepi időszakban általában vagy az irodámban vagyok, vagy reggeltől
estig kint a farmon. Ám Luka két órával ezelőtt megjelent az irodám ajtajában,
egy cukorpálcával a szájában és egy saját készítésű bolognai ígéretével, én pedig
szemrebbenés nélkül a nyomába szegődtem. Végtelen hosszú időt töltöttünk a
farmon a megfelelő fa kiválasztásával, majd a hazacipelésével.
Úgy érzem, a restanciáim maguk alá temetnek. A vállam megfeszül tőle, a
légzésem szapora. Most nincs itt az ideje, hogy eltereljem a figyelmemet azzal,
amit Luka és én csinálunk. Összpontosítanom kell.
Miután elmentem a rendőrségre, hogy feljelentést tegyek, beugrottam a
panzióba, hogy meggyőződjek róla, minden készen áll-e Evelyn fogadására.
Kényelmes flanel ágynemű, egy koszorú Mabeltől az ajtón, minden napra kávé,
és egy doboz Layla cukros süteményéből is jár a kulcsa mellé a
bejelentkezéskor.
Úgy éreztem, hogy az aggodalmam némileg alábbhagyott ezután. Legalább a
kényelme biztosítva van. És teljesen ünnepi hangulatban, a kis belvárosunk
minden négyzetcentiméterét borító dekorációból ítélve. Vastag füzérsorok,
villódzó fényekkel körbetekerve az utcai lámpák körül. Meggypiros masnival
díszített, dús koszorúk minden ajtón. A szökőkút fölött egy mindenkinek boldog
ünnepeket kívánó, kézzel írt tábla, melynek közepén egy csillámló hópehely lóg,
mint valami varázslat. Mellette egy óriási karácsonyfa, melyet az iskolások
kézzel készített dekorációi díszítenek, és egy kis fatábla jelzi, hogy az inglewildi
Lovelight Farmon nőtt.
Egy nehéz tenyér végigsimít a hátamon, egészen a tarkómon lévő mágikus
pontig, Luka ujjbegyei nyomkodás helyett csak súrolják. Én mégis
beleborzongok, még jobban a mellkasába bújva.
– Mit szeretnél?
Belesóhajtok a nyaka meleg bőrébe. Isteni illata van itt. Mint a borsmenta és a
bazsalikom, meg a luxi grépfrútos testradír, amiből folyton csór a
zuhanyzómban.
– Hogy minden tökéletes legyen – suttogom. A pólójába markolok, aztán
elveszem a kezemet. – Hogy az agyam lelassítson.
– Az első adott – mondja, és most a hüvelykujja mélyre nyomódik. A lábam
teljesen elzsibbad a csípője körül, ő pedig elégedett hangot ad ki a mellkasa
mélyéről, szinte érzem a morajlását alattam. – A másodikban pedig tudok
segíteni.
 Egy kis hangot adok ki, érdeklődést tanúsítva, közben pedig még mindig arra
a tökéletes kis nyomásra koncentrálva a tarkómnál. Lefelé csúsztatja a kezét a
lapockám közé, majd vissza fel… És le… és fel…
– Mit tudsz az ok-okozati elemzésről?
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy abszolút semmit sem tudok az ok-okozati
elemzésről. Mormogok valamit a kulcscsontjába, és inkább a kezére
összpontosítok a nyakamon. A hajamat oldalra simítja, az ökle köré tekeri,
elengedi, és hagyja, hogy kicsússzon az ujjai közül.
– Az ok és okozat meghatározására szolgál – kezdi a kiselőadást, és egy
csókot hint a fülem alá, mire az egész testem megborzong. – Négy elemet kell
meghatározni, de a legfontosabbak a korreláció és az időrendi sorrend. Érthető
ez így?
– Ó, hát persze, abszolút. – Semmi értelme. Jobban érdekel a gyengéd
érintése, meg ahogy fogával a nyakamat súrolja. Szorosan belemarkolok a
hajába.
Belenevet a bőrömbe.
– Várj, ez fontos! Épp tanítok neked valamit. Ülj fel egy pillanatra!
Morogva, de megteszem, amit kér, és felülök az ölében. Nevet, amikor látja a
duzzogásomat, felkönyököl, és a kezét a combomon kiterítve, dobol az ujjaival.
– Egy adott ok hatásának megállapításához – a keze felfelé siklik, majd újra
le, hüvelykujjával a cicanacim belső varrását érintve – két műveletet kell
korrelálnod a sorrendiséggel. Az oknak előbb kell következnie, mint a hatásnak.
– Oké. – Őszintén szólva túlságosan lefoglal a combomon lévő keze ahhoz,
hogy ennél többet hozzátegyek ehhez az eszmefuttatáshoz.
Nem csoda, hogy mindig ő az, aki az ügyfeleknek prezentál. Fogalmam sincs,
miről hadovál, de irtó dögös, amikor adatokról beszél. Úgy megkérném, hogy
vegyen elő egy Excel-táblázatot, esetleg rendezze növekvő érték alapján. Még
jobban hozzám dől, amíg a keze a csípőmet nem fogja, a mellkasunk egymáshoz
nyomódik. Egy gyors mozdulattal hanyatt dönt a kanapéra.
– Eddig jó kis figyelemelterelés – búgom tágra nyílt szemmel. Elengedi a
derekamat, és felcsúsztatja a kezét a bordáim fölé, a tenyere a mellem oldalát
cirógatja. A kezébe fogja a csuklómat, finoman a kanapé karfájához szorítva.
– Például – megnyalja a szája szélét – ha itt megcsókollak… – Lehajtja a fejét,
és ajkát gyengéden a kulcscsontom vonalára nyomja. A lábam elmozdul, a
bokám a térdhajlatára kulcsolódik. Hátrébb húzódik, és kinyújtja a karomat, a
könyökömig felhúzva a felsőm ujját. – …libabőrös leszel itt.
Éles csend áll be közénk, mindketten azt figyeljük, mit fog tenni a másik.
Tanulmányoz engem, a fejem fölé emelt karommal, ahogy a pulcsim az egyik
oldalon lecsúszott. Ujjait édes simogatással vezeti vissza a karomon, hüvelykujja
beakad a felsőm nyakába. Lejjebb húzza, amíg nem látja az egyszerű fehér
pamut melltartóm kivágását, közben a szeme még jobban elsötétül, és az alsó
ajkába harap. A lélegzetem elakad, majd kienged, amikor hüvelykujja a
bordámat súrolja.
– Ha ezt csinálom… – A hangja füstös, ahogy előrehajol, finoman ráharap a
melltartóm szélére, visszahúzza és a bőrömhöz csattintja. Nevetést suttog belém,
amikor az ujjaimmal belemarkolok a kanapéba. – …ez történik. – Felnyomja
magát mindkét kezével, és rám mosolyog, sugárzóan és kisfiúsan. Zihálok,
mélyen a hasamban, a combom között sajgó lüktetés. Megpaskolja a combomat,
és én majdnem felnyögök. – Ezek jó adatpontok, Stella.
Homorítok alatta, és a hátam mögé nyúlok a kezemmel. Egy gyors
mozdulattal kikapcsolom a melltartómat, ami egyből letörli az önelégült
kifejezést a képéről. Az anyag egy kicsit megcsúszik a hüvelykujja alatt, amíg
már alig takar a puha pamut és a kényelmes kötött anyag. Abból ítélve, ahogy az
állkapcsa kissé elernyedt, azt hiszem, Lukának ez jobban tetszik, mint a csupasz
bőr. Valami többnek a sejtetése. A fantázia arról, mi lehet alatta…
– Talán keresnünk kellene még hozzá – lihegem. – Tudod, a tudomány
nevében.
Végigsimít a hajamon, keresi az ajkam, és megcsókol. A mi kis játékunk
hivatalosan is átváltott incselkedésből ultimátummá. Megszállottság egy
csókban, Luka szája valósággal agresszív, éhes. Olyan érzés, mintha minden
„majdnem” pillanatunk a nyelvem hegyén egyensúlyozna, és ő kicsalogatná őket
finoman csipkedő fogával. Amikor majdnem a kezéért nyúltam a bárpultnál,
mert szerettem az ujjait az ujjaim között érezni. Amikor majdnem megcsókoltam
a lekvárfesztiválon, mert kíváncsi voltam, hogy eperíze van-e. Amikor majdnem
elmondtam neki, hogy szeretem, minden egyes alkalommal, amikor kinyitotta az
ajtót, és a borostyánszínű szeme felcsillant, ahogy meglátott.
Milliónyi kis majdnem-pillanat szabadul ki.
– Amikor ezt csinálom… – Zihálva húzza el a száját az enyémről, és mély,
szívó csókokat ad a nyakamra. Szélesebbre tárom a lábamat körülötte, és a
kezemet a válla köré kulcsolom. – …nedves leszel itt?
Kezét a lábam közé nyomja a leggingsem fölött, mire fekete pontocskák
jelennek meg a látómezőm szélén. Megragadom az alkarját, és ott tartom a
kezét, a csípőmet ringatva keresem a dörzsölődést. Édes frusztráció, hogy
folyton ide jutunk. Újra és újra felhúzzuk magunkat megkönnyebbülés nélkül, és
én mindenhol érzem a vonzását. A bőröm túlságosan feszül, az ágyékom sajog.
Felhúzom magam Lukához, a homlokát a vállamra ejti, keze velem együtt
mozog a lábam között.
– Lehetne… – Nyel egyet, mielőtt folytatja, a hangja érdes. – Megérinthetlek?
 Bólintok, mielőtt az utolsó szótag elhagyná az ajkát. Nem érdekel, hogy ettől
mohónak tűnök. Ez Luka. Ő már ismer kívülről-belülről, megtapasztalta minden
zűrös énemet.
Kivéve ezt, amely kipirult és zihál, ahogy Luka keze megtalálja a leggingsem
derékrészét. Az orrát a mellem közé fúrja, miközben a kezét becsúsztatja a
rugalmas, puha anyag alá, és megfogja a fenekem domborulatát. Egy elgyötört
nyögéssel megszorítja, mintha ez fájna neki, és kínszenvedés lenne. Belenevetek
a hajába, és megdöntöm a fejem, megcsókolom a halántékát. A fülkagylóját a
fogam közé veszem, és megharapom, a teste pedig még mélyebbre nyom a
kanapéba, a csípője a combomhoz nyomódik. Érzem őt ott, a keménységet a
farmerja alatt.
– Bassza meg… – suttogja. Az egyik keze megmozdul, a csípőm köré csúszik,
és lefelé siklik, a mozdulat ügyetlen, mivel a csuklóját beszorítja a nadrágom
anyaga. De ott, ahol tétovázásra számítottam, egy szemernyit sem hezitál. Ujjai
úgy terülnek el a bőrömön, mint egy védjegy, a hüvelykujja egyszer végigsimít a
köldököm alatti puha bőrön. A nyakába fújom a levegőt. Alig érint, csak az
ujjbegyei villanása, és máris remegek alatta.
– Amikor megérintelek itt… – Lejjebb mozdítja a kezét, és a hüvelykujját
pontosan a megfelelő helyre csúsztatja, egyetlen határozott érintéssel, ahol a
legnagyobb szükségem van rá. Ziháló hangot adok ki, egy torkomban rekedt
nyöszörgést. Bólint, és tesz egy durva kört, amitől úgy kapaszkodom belé,
mintha az életem múlna rajta. – Aha, ezt a hangot adod ki.
Nem tudom, milyen hangokat adok ki. Nem tudom, hol vagyok. Csak azt
tudom, hogy a csípőm hajszolja az érintését. Luka az alsó ajkába harap,
miközben elnehezült tekintettel figyel engem. Nem hiszem, hogy valaha is
érintettek volna meg ilyen figyelmesen. Hogy valaha is lettem volna ilyen közel
a csúcshoz úgy, hogy még az összes ruhám rajtam van.
A gondolatra hitetlenkedő nevetés tör fel belőlem, homlokomat a vállának
támasztom, hogy kettőnk közé pillanthassak. Finom ritmusba kezd a tenyerével
és az ujjaival, ami szorosabbra gombolyítja a hasamban lévő feszültséget.
Hajszolom a csípőmmel, és figyelem, ahogy együtt mozgunk, keze a nacim alatt,
csípője a combomhoz nyomódik. Valahányszor feltolom, ő felém nyomul,
homlokával a mellkasomnak támaszkodik. Ott is akarom az érintését, az ajka
melegét, finom harapdálását.
Luka az orrával az államat bökdösi, ujjai felfelé csúsznak. Kettőt belém
csúsztat, és a kezem ökölbe szorul az ingén, megpróbálva letépni a puha anyagot
a testéről. Csoda, hogy nem fojtom meg.
– Mi olyan vicces? – lihegi, és úgy hangzik, mintha egy maraton közepén
lenne, a huszonharmadik mérföldkőnél. Elkezdi mozgatni a csípőjét velem
szemben, apró, merev, szinte öntudatlan mozdulatokkal. Megnyugtató, hogy ő is
érzi ezt a vonzást.
– Semmi, csak… – Belefeszítem a csípőmet az érintésébe, mire ő egy kemény
lökéssel válaszol, amitől a fejem a kanapéra hanyatlik. Minden kiélesedik
bennem, amíg a meredély szélén egyensúlyozom. – Ó, édes istenem!
Megállítja a kezét, mire én kétségbeesett hangot adok ki, ami zavarba ejtő
lenne, ha bárki másról lenne szó. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a
kezemet az övé mellé csúsztatom, és magam fejezem be a munkát, de látni
akarom, hová visz. Fél szemmel rákukkantok. Vigyorog rám, kipirult arccal,
felborzolt hajjal.
– Mi olyan vicces? – ismétli meg.
Megemelem a csípőmet, erőltetem az érintését, borostyánszínű szeméből
üveges tekintet árad.
– Még sosem éreztem ilyet – suttogom, és érzem, hogy újra felcsapnak a
szikrák. – Ez csak… Még sosem volt ilyen jó érzés.
Ez megteszi nála a hatását. A vallomásomtól bevadul, a keze, ami eddig a
fenekemet szorította, és irányított magához, hirtelen kiszabadul a leggingsemből.
A pulcsim nyakát lehúzza a vállamról, amíg már csak a melltartóm pamutja
választja el a bőrömtől. A látványra felnyög, és mormol valamit az orra alatt, a
keze a lábam között mozog velem. Izgató a hirtelen váltás a tempóban és a
nyomásban, különösen, amikor megnyalja a melltartóm feletti puha bőrt, a foga
közé veszi, és lehúzza a melltartómat.
A szája ugyanabban a pillanatban találja meg a mellbimbóm hegyét, amikor
ujjai felgyorsulnak, hüvelykujja erős, tökéletes köröket dörzsöl a bőrömbe, és
ennyi. Egy törés indul a hasam mélyéről, és forrón gördül végig rajtam, lassan és
édesen, mint a méz. Szorosan tart, és végigvezet rajta, miközben én remegek és
kibomlok alatta, egyik kezem szorosan az ingébe markol, a másikkal
eszeveszetten húzom felfelé, amíg csupasz bőrre nem találok. Ragad az
izzadságtól – de hát én is. Fenséges melegség bontakozik ki a lábam közt, és
átjárja a véremet, amíg el nem ernyedek alatta, a nyakába pihegve.
Ha ő a huszonharmadik mérföldkőnél jár, akkor én a célvonalnál estem össze,
elektrolitokért könyörögve. Hozzám simul, és vigyorogva csúsztatja ki a kezét
közülünk.
– Ez jó volt. – A hangja kissé karcos, ami passzol a tekintetéből kiolvasható
hevességhez. A csípője egyszer belém nyomódik. – Nagyon szép vagy, amikor
elélvezel.
A gyomrom megugrik, mintha épp most sétáltam volna le egy épület tetejéről.
Kétszer pislogok. Úgy mondta, mint hogy „ez egy szép pulcsi” vagy „remek
kávét főzöl”. Nem tudom, mit lehet erre mondani.
 Ehelyett inkább közénk nyúlok, hüvelykujjammal végigsimítok a farmerja
gombján. Elkínzottan felnyög, és elkapja a csuklómat. Az ujjai még nedvesek,
én pedig elpirulok. A szája vigyorra húzódik, egy titkos, pajkos mosolyra, amitől
a pír lejjebb terjed. Elbűvölten figyeli a folyamatot, orrával követi lefelé a
mellemen, amit még mindig szabadon hagy a félrehúzott melltartóm.
– Én megvagyok – dörmögi a bőrömbe. Az orrával a mellemet bökdösi, és
reszkető sóhajt ereszt ki, amikor hozzáhomorítok.
A nadrágjában meredező férfiasságának más a véleménye. Megcsavarom a
kezem a markában, és végigsimítok rajta a tenyeremmel a farmer alatt, mire ő
egy nyögéssel a kanapé karfájára ejti a fejét.
– Nem úgy érződik…
– Nem akarom…
Erre megállítom a mozdulatomat, mert nem szeretném rávenni olyasmire,
amit nem akar. A megállapodásunk szerint egy hétig azt hajszoljuk, amit jónak
érzünk. És ha ezt nem érzi helyesnek, akkor én sem akarom. Visszahúzom a
kezem, és várok.
Felemeli a fejét, a száján szégyenlős mosoly játszik.
– Nem kell hozzá sok – magyarázkodik, miközben rózsaszínű foltok jelennek
meg az arcán.
Mintha a gondolat, hogy ezt csináltuk együtt, hogy engem nézett, olyasmi
lenne, ami miatt zavarba kellene jönnie. Mintha a gondolat, hogy élvezetet okoz
neki a gyönyörszerzés, nem lenne elég ahhoz, hogy a bensőmben újra felszítsa a
tüzet.
– Várj, meg akarom nézni, hogy megértettem-e a leckét. – Beleharapok az
alsó ajkamba, és kigombolom a farmerját. – Ha ezt csinálom… – Lehúzom a
sliccét, és a tenyeremet köré hajlítom. Nehéz és forró a kezemben, a csípője
vonaglik, amikor megpróbálom lejjebb húzni a farmerját. Türelmetlenül
megsimogatom egyszer, és ő a felettem lévő karfára támaszkodik. Még egy
simítás, és a nevemet nyögi – egy megtört „Stella”, amit legszívesebben
felvennék, és beállítanék csengőhangnak. Soha nem láttam még ennyire
ziláltnak. – …akkor így mondod a nevemet – mosolygok, a kezemmel
körülfogva. – Jól értem?
Nem válaszol. Hátrahajtja a fejét, a nyaka hosszú vonala és az állkapcsa éles
vonala valóságos svédasztal. A kulcscsontjánál kezdem, és ott csókolom meg
egyszer, csuklómozdulataim könnyedek és egyenletesek rajta.
– Kinyírsz – suttogja egy elfúló kis nevetéssel, és azt hiszem, ez tetszik a
legjobban, még annál is jobban, ahogy fölöttem mozog, mohón az érintésemre
vágyva. Tetszik, hogy milyen könnyű vele nevetni, még akkor is, amikor ezt
csináljuk. Nem hiszem, hogy valaha is mosolyogtam volna szex közben, vagy
tettem volna bármi mást, mint hogy becsukom a szemem, és megpróbálom
magam eljuttatni a csúcsra. De Lukával ez könnyű. Ahogyan megérintjük
egymást, ahogyan együtt lélegzünk és mozgunk. Annyira könnyű.
Felfelé haladva nyalogatom és harapdálom a nyakát, amíg a fogammal
elkapom a fülcimpáját. Ekkor felnyög, hosszan és hangosan, én pedig a bőrébe
mosolygok.
– Te is szép vagy – suttogom. Elvigyorodom, és megcsavarom a csuklómat,
mire elakad a lélegzete. Elégedetten hümmögök, és beleharapok a nyaka tövébe.
Elereszt néhány káromkodást, keze a csuklóm köré fonódik, és magához
szorít, miközben a csípőjét ringatja, gyorsan, hevesen. Az orgazmusa néma –
teste remeg, szemöldöke összeráncolódik. Melegség járja át a gyomromat, ahogy
hajszolja a kielégülést. Megvárom, míg a csípője megáll, mielőtt visszahúzom a
kezem, és a hasán pihentetem, a körmeimet végighúzom a köldöke alatti sötét
szőrzeten. A csípője megugrik, én pedig elvigyorodom.
Rám pislog, a tekintete elnehezült, az inge félig felcsúszva a heves
mozdulataimtól, a farmer pedig letolva a csípőjén. Meglepően izmos hasfalán
sötét szőrcsík húzódik, vonalát végigkövetem, felfelé haladva az ujjaimmal,
aztán a tenyeremet a mellkasához nyomom. Itt is szeplők pöttyözik a bőrét.
Soha többé nem leszek képes úgy ülni ezen a kanapén, hogy ne gondoljak
pontosan erre a pillanatra. A mosolya azt sugallja, tudja ezt.
– És ez minden – sípolva kifújja a levegőt, majd mellém roskad, beékelődve
közém és a kanapé háttámlája közé –, amit az ok-okozati elemzésről tudnod kell.
17

KELLŐKÉPP NYUGODT és boldogan szórakozott vagyok a hétvége hátralévő

részében. Luka imádni valóan gyengéd és egy kicsit önelégült a kanapén átélt
közös élmény után: orrát a hajamba fúrja minden alkalommal, amikor nekiállok
mosogatni, ujjait a nadrágom övhurkába fonja, amikor lehajolok, hogy díszeket
akasszak a fára.
Azt hittem, talán olyan lesz, mintha megvakarnánk egy viszketést, hogy talán
a köztünk lévő feszültség kipukkad, mint egy lufi. Ehelyett olyan érzésem van,
mintha a hőfokot takaréklángról teljes fokozatra kapcsoltam volna. Nem bírom
megállni, hogy ne nézzem őt. Az örökké kócos haját, az ujjait a térdem körül, a
ráncokat a szeme sarkában, amikor nevet. Ő pedig egyszerűen nem bírja
megállni, hogy ne érintsen meg valahol. A hüvelykujja a tarkómnál, ajka a
halántékomon…
Ahelyett, hogy lecsillapítottunk volna valamit, inkább elszabadítottuk,
felerősítettük. És csak még többet akarok.
Úgy érzem, mindig is többet és többet akarok majd, ha Lukáról van szó.
Evelyn érkezésének délutánja lopva eljön, az ég tökéletesen tiszta kék, mialatt
az irodámban várakozom. Luka a földeken dolgozik Laylával, segít a fák
metszésében az előválogatott fák számára kijelölt, távolabbi parcellán. Beckett a
pajtában az alkalmi kisegítő csapatot tanítja be éppen. Én pedig készen állok
arra, hogy fogadjam Evelynt egy bögre tejszínhabos forró csokoládéval,
mentolos cukorpálcával a tetején. De valójában csak bambulok az iroda
különböző pontjaira, miközben felidézem, milyen érzés volt Luka keze a csupasz
bőrömön, ahogy a borostáját végighúzta a mellemen, ahogy a haja csiklandozta a
nyakamat, miközben fölöttem lihegett.
Felrázom magam, vigyázva, nehogy a forró csoki kiömöljön a kezemre. Az
egész munkánk ezen múlik. Hogy Evelyn eléggé megkedvel-e minket ahhoz,
hogy odaítélje a százezer dolláros jutalmat, és sikerül-e felkelteni a több millió
követőjének a figyelmét ahhoz, hogy ellátogassanak a farmra?
Nézem, ahogy egy autó végiggurul az ösvényen, porfelhőt kavarva maga
mögött. Tudom, hogy ő az, amint befordul a parkolóba, széles mosolya még a
sötétített ablakokon keresztül is kivehető. Mély levegőt veszek, és a vállam
mögé rázom a hajamat. Menni fog.
Evelyn élőben is épp olyan gyönyörű, mint online.
Képtelenül hosszú láb, makulátlan, mézszínű bőr, hátközépig érő, sötét, fényes
haj. Kiszáll a kocsijából az iroda előtt, hátrabillenti a fejét, és mosolyogva nézi a
fából készült medvecukrot, amit két nappal ezelőtt éjfélkor festettem, hogy ez a
hely úgy nézzen ki, mint egy mézeskalács házikó. Luka vonakodva ugyan, de
segített nekem a fából készült cukrokat egymástól nagyjából tíz centiméteres
távolságra felszögelni a tornác fölé, és még a tetőre is felmászott, hogy fehér
műcukormázat terítsen a kémény köré.
Kilépek a tornácra üdvözölni őt. Evelyn széles mosollyal az arcán, könnyű
léptekkel közeledik. Tényleg lenyűgöző, magasabb, mint amilyennek
elképzeltem.
– Szia! – köszöntöm. Én is mosolygok, pedig tiszta ideg vagyok. – Isten
hozott a Lovelight Farmon.
– Azt a rohadt… – feleli erre, és máris oldódik a szorongásom. Törékeny
mosolyom nevetéssé olvad. A földeket bámulja, kezével a szemét védi a lemenő
nap ellen. Nem véletlenül kértem, hogy ekkor találkozzunk: semmi sem fogható
ahhoz, ahogy a farmon a nap kezd lebukni az égen, a ragyogó kék mély
kobaltkékké tompul, a rózsaszín pedig épp csak kezd kibontakozni a felhők
mögül. Mellé állok, és megpróbálom úgy látni, mint ő, aki először jár itt: a
zöldellő fák végtelen sorait. Az egész farmot átszövő fényfüzéreket, amelyek
épp kezdenek pislákolni a kora este homályában. A nagy pajtát az út mellett,
kézzel festett boltívekkel. A gyerekeknek szánt mászókákat és a nyitott,
fényekkel díszített szénapadlást. A rénszarvasnak kifestett, régi, lerobbant
traktorokat. Középen a korcsolyapályát, ahol Bing Crosby dúdol a
hangszórókból.
Átnyújtom neki a forró csokit, és ő boldog sóhajjal kulcsolja köré a kezét.
– Ez a hely csodálatos.
– Várj csak, amíg meglátod a többit is! – felelem vigyorogva.

***

NÉGY BROWNIE-VAL KÉSŐBB Evelyn úgy néz ki, mint aki készen áll arra,
hogy a bokszba süppedjen, és átaludja a kirándulása hátralévő részét. A kedvenc
helyemen telepedtünk le a cukrászdában, egy hangulatos kis zugban a sarokban,
a kőkandalló mellett. Magas támlájú fülke, zöld bársonyülésekkel és egy rakás
kockás párnával, középen egy sötétre festett faasztallal. Evelyn felkap egy
párnát, és bekuckózik a sarokba, élvezettel felsóhajt, miközben kinéz az ablakon
a fákra.
Könnyű őt megkedvelni, könnyű vele beszélgetni, és azt hiszem, ezért olyan
magával ragadó személyiség az interneten. Kicsit meglep, hogy még nem láttam
a telefonját a kezében, és ezt szóvá is teszem, amikor a beszélgetésünkben beáll
egy rövid szünet.
Kezével int, és az asztal szélén álló brownie-s tányérra pillant.
– Szeretem először megtapasztalni azokat a helyeket, ahová ellátogatok –
mondja, az alsó ajkát dörzsölgetve –, ami szuper fellengzősen hangzik, tudom,
és azt is, hogy a közösségi médiából élek, de utálom, hogy néha megfoszt minket
ettől, tudod? Az emberek túlságosan belefeledkeznek a külsőségekbe, ahelyett,
hogy a dolgok milyen érzéseket keltenek bennük. – Megvonja a vállát. – Holnap
elkezdem a tartalmat. Persze lesz élőzés, aztán egy komplett kiemelt anyag, amit
pár hét múlva teszünk közzé. Említést teszünk rólad a blogon, meg minden,
amiről a csapatom beszélt veled.
Említés a blogon, hivatalos feltüntetés a verseny résztvevőjeként a
weboldalán, és kiemelés minden egyes közösségi platformján. Még a pénzdíj
nélkül is, amit az útjai végén jelentenek be – mindez elég ahhoz, hogy komoly
változást hozzon a jövőnket illetően.
Közelebb húzza magához a brownie-s tálat, majd nyögve ismét eltolja
magától.
– Bár lehet, hogy addigra már csokoládékómában leszek.
– Laylának aranykeze van.
– Igaz is. – Evelyn sötét szeme felcsillan. – Az üzlettársaid, Layla és Beckett.
Bólintok.
– Layla itt a helyszínen süt-főz a csapatával. A farm nyitvatartási idejében itt
szolgáljuk ki a vendégeket, és vállal némi cateringet a városnak is.
– Ami egyébként nagyon cuki hely!
Annyira örülök, hogy így gondolja. A mi kis városunk nem mindenkinek jön
be. A posta nehézkesen kézbesít, és nincsenek nagy áruházaink, ahol a
dekorációtól kezdve a szempillaspirálon át az italokig mindent be lehet szerezni
egy helyen. Inglewildban legalább három helyet kell felkeresni ezekért a
dolgokért. Mindenki beleüti az orrát a másik dolgába, és nem tudsz elmenni
otthonról anélkül, hogy ne találkoznál legalább négy ismerősöddel. De mindig
van valaki, aki megkérdezi, hogy vagyok. És egy segítő kéz, amikor szükségem
van rá. Egy család vagyunk. Egy furcsa család, amelytől néha szeretnél hosszabb
szabadságot kivenni, de ettől még egy család.
A sarokban lévő asztalra pillantok, ahol Gus, Clint és Monty éppen egy doboz
francia fánkot pusztít el. Úgy látszik, ez az ő idősávjuk a farm látogatási
menetrendjében. Bailey és Sandra tegnap voltak itt, és úgy rohangáltak a
szénapadláson, mint két tini.
– Beckett tartja kézben a mezőgazdasági munkálatokat, és irányítja a saját
személyzetét. Leginkább termeléssel és karbantartással foglalkozik, de
mindenfélével bíbelődik. – Mint például egy macskacsalád gondozása, úgy
tűnik.
Bólint, a tekintete még mindig köztem és a brownie-k között ingázik.
Közelebb tolom hozzá a tányért, és ő nevetve elvesz még egyet.
– Köszönöm. És… Luka, a pasid. – A gyomrom összeszorul, és a mosolyom
meginog a hangosan kimondott hazugságtól. Azt mondom magamnak, hogy ez a
farmért van, hogy a helyzet szempontjából ártalmatlan, mégis érzem az elmém
hátsó részében motoszkáló kételyt. – Milyen a pároddal együtt dolgozni? Nem
hinném, hogy sokan lennének rá képesek.
Eszembe jut Luka, amint hason fekszik az iroda tetőjén, egy szöggel a foga
között, miközben mű medvecukrot kalapál a zsindelyekre. Ahogy később, még
aznap este a vállamon pihentette az állát, miközben a költségelszámolásokat
nézegettem, egy doboz jégkrém a kezében, amíg az Excel-egyenleteimet
igazgatta, hogy könnyebbé tegye az adatbevitelt.
– Tökéletes – mondom, mert az is. Túl tökéletes. Örökre ezt akarom, nem
csak erre a hétre. A kamukapcsolat utáni másnaposság ki fog ütni teljesen.
Hogyan térjen vissza az ember a korlátokhoz, ha a legjobb barátja keze járt a
nacijában? Fogalmam sincs. Megköszörülöm a torkomat. – Jó csapat vagyunk.
A pult feletti órára pillantok, és száműzök minden gondolatot a fejemből
Lukáról és arról a kanapéról.
– Igazából már itt kellene lenniük – folytatom. – Mondtam nekik, hogy
körülbelül ebben az időpontban csatlakozzanak hozzánk.
– Remek! – Sötét szeme izgatottan felragyog. – Szeretném Laylát megpuszilni
ezekért a brownie-kért.
– Kit puszilunk meg? – Beckett jelenik meg a bokszunk mellett egy télapós
bögrével, homlokráncolva, és egy cicával a vállán. Felismerem a szőrmókot, a
kis fekete szív alakú folt a mellső mancsán elárulja, hogy ő Íjas. Kinyújtom érte
a kezem, és szorosan magamhoz ölelem, amikor boldogan a karomba ugrik.
– Laylát, a brownie-kért – magyarázom. Morog, feltételezem, egyetértően. –
Beckett, hadd mutassalak be…
Evelyn felé fordulok, és meglepetten látom a döbbenetet az arcán, mert a szája
tátva maradt. Gyorsan becsukja, amikor felvonom mindkét szemöldökömet, és
nyomban lenéz az asztalra. Kérdőn visszanézek Beckettre, aki félúton a szája
felé tartó bögrével megdermed, tekintete a velem szemben ülő, csinos Evelynre
tapad.
– Öhm – mondom ékesszólóan, mint mindig. Érzem, hogy az arcom
zavarodottságot tükröz. Beckett nem veszi le a szemét Evelynről, és Evelyn sem
veszi le a szemét az asztallapról. Íjas nyávog a karom bölcsőjében. – Öhm,
Beckett, ő itt Evelyn. Evelyn, ő Beckett.
Csend.
 – Öhm – kezdem újra, és kétségbeesetten próbálom felhívni magamra Beckett
figyelmét. Sípcsonton rúgom, mire összerezzen. Jelentőségteljesen felvonom rá
mindkét szemöldökömet.
– Örülök, hogy… – Megköszörüli a torkát, és az asztalra teszi a bögréjét, az
állát dörzsölgetve. – Örvendek a találkozásnak.
Evelyn kurtán biccent, és egyszer felkapja a tekintetét, hogy aztán
visszairányítsa az asztalra. Az ujjbegyei elfehérednek, ahol a szélét markolja.
Ráncolom a homlokom, és közelebb tolom a brownie-s tálat.
Beckett újabb hosszas tétovázás után becsúszik mellém a bokszba, és
mindhárman csendben ülünk. Lesandítok Íjasra.
– Ööö…, mi mentettük meg ezeket a cicákat – vetem fel, remélve, hogy
eloszlatom a kínos feszültséget, amely váratlanul ránk telepedett. Fogalmam
sincs, mi folyik itt, fogalmam sincs, mi történt, amikor Beckett megérkezett.
Lehet, hogy Evelyn vonzónak találja őt? Mármint, persze, Beckettre jó ránézni.
Tárgyilagosan véve. Nemegyszer láttam már, hogy zavarba hozza a farmra
érkező nőket. De nem tudom elképzelni, hogy olyasvalakit, mint Evelyn, képes
konkrétan megnémítani. Megsimogatom Íjas puha kis buksiját. – A Télapó-
pajtában laktak. Azt hittem, mosómedvék.
– Cukipofa – motyogja Evelyn a legcsekélyebb lelkesedés nélkül, én pedig a
homlokomat ráncolom. Felnéz rám, tökéletes szemöldöke kissé összehúzódik. –
Figyelj, Stella, vissza kell szaladnom a szállodába, most, oké?
– De én, úgy volt, hogy… – Összeráncolom a homlokom.
Ő azonban már mozdul is, kicsusszan a bokszból, amitől a párnák mindenfelé
potyognak.
– Reggel visszajövök, és tiszta lappal indulunk.
Szó nélkül kirohan a cukrászdából. Az ajtót bámulom, ahol az elején lógó
koszorú ide-oda leng a visszavonulásának erejétől. Beckett hosszasan sóhajtva
magához vesz egy brownie-t.
– Stella!
Összehúzom a szemem. Beckett csak akkor használja ezt a hangnemet, ha baj
van. Íjas kicsúszik a markomból, és Beckett alkarjához dörgöli magát.
Beszélnem kell vele a macskákról a sütödében. Rám néz, és egy hatalmasat
harap a brownie-ból.
– Kérlek, magyarázd el nekem, mi történt az előbb!
Nyel, és felnéz a plafonra, majd a kezére.
– Hát… – Elhelyezkedik a fülkében, és a könyökét az asztalra teszi, majd újra
felemeli. Nem hiszem, hogy valaha is láttam Beckettet ennyire tanácstalannak. –
Hát, jó… Én… lefeküdtem ezzel a nővel.
– Beckett… – számolgatok –, ez a csaj kábé hat órája van a városban!
 – Nem ma. – Forgatja a szemét. Az ingujja mandzsettájával babrál. –
Emlékszel, amikor elmentem arra a konferenciára Maine-be? Ahol a
biogazdálkodásról volt szó?
– Közel egy hónapig másról sem beszéltél, mint arról, hogy a szintetikus
műtrágyák a legrosszabbak. Azt akarod mondani, hogy lefeküdtél Evelynnel, te
pedig csak az uncsi műtrágyákról meséltél?
Durván megvakarja a tarkóját, mire Íjas átcsúszik az asztalon. Ismét felemeli,
és az ölébe ülteti.
– Én nem… Mi nem szoktunk ilyen dolgokról beszélni. És az egy egyszeri
alkalom volt. – A szeme elfelhősödik, a szája jobb oldalán apró mosoly kúszik
fel. Legszívesebben behúznék neki egyet. – Bár… inkább háromszori alkalom,
ha… úgy vesszük. Ugyanabban a panzióban szállt meg, ahol én. Egy bárban
találkoztunk.
Emlékszem, hogy láttam a csaj képeit egy pici maine-i panzióról. Fotókat a
vadvirágos ágytakaróról és a frissen vágott gyógynövényekről az
ablakpárkányon. Nem fér a fejembe, hogy Beckett ott volt. Az alatt a takaró
alatt.
– Rosszul végződött? Miért reagált így? – Vállat von, és még egyet harap a
brownie-ból. – Beckett! – Rág, és tekintetét mereven az asztallapon tartja. Ezt a
kis fülkét még sosem vizsgálták ilyen alaposan. – Magyarázd meg ezt nekem!
– Nem tudom, Stella. – Ismét megvonja a vállát. – Ezt még magamnak sem
tudom megmagyarázni. – Végez a brownie-jával, és hátradől a bokszban.
Fogalmam sincs, mit jelent ez a verseny szempontjából, az ideutazása
szempontjából. Korábban fog elmenni? Kizárnak minket? – Valószínűleg csak
meglepődött. Nem… Hát, nem nagyon beszélgettünk. – Heves pír lángol fel a
tarkóján, és mindennek dacára érzem a kitörni készülő, bugyborékoló nevetés
elakadását a mellkasomban. Ez az egész helyzet szürreális.
Kitaláltam egy kamupasit, hogy Evelyn romantikusnak találja ezt a helyet.
Beckett mit sem sejtve lefeküdt vele egy maine-i hétvégi kiruccanás alkalmával.
Van egy titokzatos betolakodónk, aki mindenáron meg akarja bolygatni a farmot.
Akár komikus is lehetne, ha nem lenne ekkora káosz.
– Ő volt az, aki elsőnek lelépett. Mi… Öhm… együtt töltöttük az éjszakát, és
amikor reggel felébredtem, már nem volt ott. Az összes cucca is eltűnt.
– Nem próbáltad megkeresni őt? Sosem láttad a közösségi médiában?
– Tudod, hogy nem érdekel a közösségi média. – Morcosan néz rám. –
Gondoltam, hogy oka volt rá, hogy úgy távozott, ahogy. Nem hajkurászom
azokat, akik nem akarják, hogy hajkurásszák őket.
– Igen, ez így fair – mondom.
Csendbe burkolózunk. Vizsgálom Beckettet, és felmérem a vállában lévő
feszültséget, azt, ahogy Evelyn távozása óta megállás nélkül mozog. Az ujjai az
asztallapon, alatta a térde rugózik. A csípője néhány másodpercenként
megmozdul a fülke ülésén. Meglepetésemben pedig elfelejtettem a
legfontosabbat.
– Hé! – A kezemet a könyöke fölé kulcsolom, és kicsit megrántom. – Jól
vagy?
– Jól. – Bólint, a fejét alig meghajtva. – Leginkább zavarban vagyok. Nem
akarom elszúrni az esélyeinket. Tudom, hogy ez mennyire fontos.
Összerezzenek. Fogalma sincs, mennyire fontos ez, mert nem voltam vele
őszinte. Aztán egy vörös villanás az ablakban megragadja a figyelmemet, Layla
élénk kabátja, ahogy Lukával a sütöde bejárata felé trappolnak. Layla nevet
valamin, amit mond neki, mindkettőjük arca rózsaszínre pirult a hidegtől.
Döntést hozok.
– Ami azt illeti, beszélnem kell veled és Laylával. És Lukával is.
Megvárom, amíg mindenki elhelyezkedik a bokszban. Layla és Luka meleg
italt szorongatnak a kezükben a terepen töltött munka után. Layla a megfelelő
fűrészelési technikákról beszél, mióta bejöttek, a zavarodott Lukával a
nyomában a hátsó ajtótól a kényelmes fülkénkig. De hirtelen abbahagyja, amikor
észreveszi, hogy Beckett milyen feszülten ül a pad szélén, és a homlokráncolást
az én arcomon.
– Fura a hangulat – mondja, és érzem, ahogy Luka bakancsos lába megböki az
enyémet az asztal alatt, egy néma „jól vagy?”-ot üzen felhúzott szemöldökével.
A favágóbakancsát viseli, a flanelbélésűt.
– Van pár… – Vetek egy pillantást Beckettre, aki úgy néz ki, mint aki
legszívesebben beleolvadna a padlóba. Megveregetem a hátát
szolidaritásképpen. – Van pár fejlemény.
– Én lefeküdtem Evelynnel – böki ki Beckett mindenféle felvezetés vagy
kontextus nélkül. Layla a forró csokija felét kilöttyinti az asztalra. Luka csak
bámul rá, összevont szemöldökkel, én meg dobok Laylának egy halom szalvétát.
– Össze vagyok zavarodva. – Luka először rám néz, aztán Beckettre, majd
ismét rám. – Még csak most érkezett. Nem?
Beckett ugyanazt a korlátozott számú részletet osztja meg velük, mint velem.
Panzió. Maine. Mezőgazdasági konferencia. Úgy hangzik, mintha egy
fogorvoshoz tett látogatásról mesélne, nem pedig egy vad hétvégi szextúráról.
Layla szeme minden egyes tömör mondat után egyre jobban elkerekedik,
mígnem ő maga gyakorlatilag az asztalra borul – elragadtatásában. Beckett
lezárja a történetet, és hátradől a helyén. Íjas megböki az állát apró mancsával.
– Beckett – leheli Layla –, nem is gondoltam, hogy te egyáltalán szexelsz.
– Persze hogy szexelek – feleli, mogorván keresztbe téve a karját.
 – Világos.
– Csak nem kürtölöm világgá.
– Nyilván.
– Oké. – Megdörzsölöm a homlokomat. – Elég lesz… ebből. – Beckett úgy
néz, mintha azt szeretné, hogy megnyíljon alatta a föld. – Valamit el kell
mondanom nektek. – Három szempár irányítja rám a figyelmét, Lukáé
aggodalmasan összeszűkül. Összeszedem a bátorságomat, és kiegyenesítem a
gerincemet. Magyarázattal tartozom nekik. Már régóta. – Elég ködösen
fogalmaztam arról, hogy milyen a farm anyagi helyzete. Az az igazság, hogy
nem túl fényes.
– De hát ez ugyanúgy egy ködös kijelentés – mondja Beckett összehúzott
szemmel.
– Annak ellenére, hogy tavaly fantasztikus évünk volt, még mindig nem
termelünk elég profitot. – Talán ha gyorsabban mondom, könnyebb lesz. Luka
bakancsa még mindig az enyém között van, és megkocogtatja a lábamat. –
Amire számítottam, és számoltam is vele. Amit nem kalkuláltam a
költségvetésbe, az a sok extra javítás, a déli parcella kiesése, a hiányzó
szállítmányok, és hát… a tartozásunk egy-két beszállító felé…
– Bocsánat, mi van? – kérdezi Beckett.
Nem veszek róla tudomást, és folytatom.
– Mindez annyit jelent, hogy mondhatni, mostanában elfolyik a pénzünk.
Remélem, hogy ez a szezon javítani fog a számainkon, különösen az Evelyn
látogatásával járó fokozott érdeklődés révén. De én tényleg bízom abban a
fődíjban.
– Nem értem – kezdi Layla lassan. – Hogy lehetnek anyagi problémáink?
Továbbra is megkapom a fizetésemet kéthetente. Ahogy a csapatom is. Még
egyszer sem késett vagy maradt el.
Beckett keményen kifújja a levegőt az orrán keresztül.
– Szintúgy. – Viharos arckifejezéséből ítélve pontosan tudja, miért van ez így.
– Stella! – Luka hangja halk, fájdalmas. Azt hiszem, ő is rájött. Az asztal
közepén kupacba gyűlt, nedves szalvétákra szegezem a tekintetem.
– Soha nem fogom csökkenteni senki fizetését, aki itt dolgozik.
Mindkettőtöknek ígéretet tettem, amikor úgy döntöttetek, hogy csatlakoztok a
farmhoz, és ezt be is fogom tartani.
Féltem. Nem akartam, hogy azt higgyétek, kudarcot vallottam.
– Nem akartam csalódást okozni nektek. Nem akartam, hogy elmenjetek –
folytatom a vallomást.
– És mi a helyzet a te fizetéseddel?
A kamrám tele van rámen tésztával. Luka proteinszeleteket tömköd a
kesztyűtartómba, valahányszor hazajön. A házam a farmmal együtt járt, az
autóm pedig évek óta tehermentes. Nekem nincs szükségem rendszeres fizetésre,
nem úgy, mint Beckettnek és Laylának.
Amikor elhallgatok, Beckett fújtatva feláll az asztaltól.
– Elmegyek – jelenti be, tömören, mint mindig. Számítottam erre, mégis
összerezzenek a bakancsa nehéz koppanására a cukrászda csempéjén. Az ajtóhoz
lépdel, félúton meggondolja magát, és visszasétál. A tűzoltók a sarokban
mindent megtesznek, hogy úgy tűnjön, mintha el lennének foglalva, és úgy
tanulmányozzák a tányérjukon lévő utolsó fánkot, mintha az találta volna fel az
elektromosságot.
Beckett visszaér a bokszhoz, és rám bámul. A csalódottsága a legrosszabb. A
szigorúan összepréselt szája szomorúságról és sértettségről árulkodik. Nagyot
nyel.
– A társak ezt nem így csinálják – mondja halkan. Egyszer láttam, ahogy
Beckett két nővérével vitatkozik. Csendben volt, amíg ők kiabáltak, a mellkasán
keresztbe tett karral, hagyta, hogy folytassák, míg ő csak állt ott. Akkor azt
gondoltam, hogy ez mulatságos. Nézze meg az ember, hogy minden energiájukat
arra pazarolják, hogy szembeszálljanak ezzel a téglafallal! Most azonban már
együtt tudok érezni velük. A néma, csalódott Beckett ezerszer rosszabb, mint
bármilyen dühkitörés.
Egyszer bólintok.
Ez a nap egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem.
Becket elhagyja a cukrászdát, az ajtó feletti ezüstcsengők vidám csilingelése
jelzi a távozását. Azt kívánom, bárcsak becsapta volna inkább az ajtót.
Layla átnyúl az asztalon, és megragadja a kezem.
– Bár ugyanolyan dühös vagyok, mint Beckett, amiért ezt eltitkoltad előlünk,
szeretném hozzátenni, hogy szeretlek. – Feláll az asztaltól, és visszaveszi a
kabátját, felhajtja a kapucnit, és a fejére húzza. Úgy néz ki, mint egy mogorva
sarkvidéki felfedező. – Majd később megbeszéljük ezt a dolgot. Van egy
rendelésem, amit ki kell szállítanom a városba.
– Visszajössz?
– Persze, szívem. Visszajövök. – Szomorúan mosolyog rám.
Nézem, ahogy elmegy, ezernyi bocsánatkéréssel a nyelvem hegyén, de
visszafojtom őket. Ha utánakiabálok, az nem változtat semmin. Belesüppedek a
székbe, és kerülöm Luka tekintetét, miközben összeszedem a rumlit a kiömlött
forró csoki után. Tudom, hogy van itt egy tanulság az igazmondásról, de nem
bírom rávenni magam, hogy a mi helyzetünkre alkalmazzam. Talán amikor
holnap találkozom Evelynnel – ha találkozom Evelynnel holnap, emlékeztet az
agyam segítőkészen –, akkor őszinte lehetek vele. Hogy Luka nem a pasim,
hogy a beadott pályázatom egy félreértés volt.
– Hazasétáljunk? – kérdezi Luka.
Bólintok az asztallapnak, és veszek egy mély lélegzetet. Luka meghallja,
felsóhajt, a keze a könyökömre simul, és magához húz, amint felállok a padról.
A kiömlött forró csokitól nedves papírszalvéta-csomót a válla fölött tartom, és
igyekszem nem eláztatni a kabátját.
– Minden rendben lesz – mondja nyugtatólag. A karja megfeszül, de nem
csinálja végig a hármas fogást. Szólok magamnak, hogy ne gondoljak bele
semmit. – Ki fogjuk találni.

***

A KITALÁLNI EZEK szerint azt jelenti, hogy kínos részletességgel átnézzük az

összes számlámat és költségvetési táblázatomat, miközben Luka az orra alatt
hümmög, és mindenféle más hangokat ad ki, amik fikarcnyit sem nyugtatják le
megtépázott idegeimet. Egy köhintés a kezébe, amikor megmutatom neki a
táblázatot a hiányzó szállítmányainkkal. Halk morgás maga elé, amikor
előveszem a számlákat, amelyeken piros színnel vannak feltüntetve az esedékes
összegek. Egy sóhaj, amikor átnézzük a déli parcellán lévő fák becsült értékét, és
azt, hogy ez hogyan befolyásolja a költségvetésünket.
Az állkapcsát dörzsöli, és kattintgat a számítógépemen, míg én ellenállok a
késztetésnek, hogy kitépjem a laptopot a kezéből. Ez a váltás a senkivel sem
megosztástól a mindenkivel való megosztásig teljesen kiborít.
Luka egy pillantást sem vet rám, amikor a konyhába trappolok.
– Szedhetnél belépődíjat – veti fel, miközben én a borosüveggel bajlódom.
Körülbelül három másodpercre vagyok attól, hogy letörjem a nyakát a pult
szélén. – Szerintem az segítene a továbblépésben.
– Ha megnézed a hármas táblázat alján – a dugó végre egy kielégítő
pukkanással megadja magát –, kivetítettem azokat a számokat. Nem akarok
belépőt szedni, ha nem muszáj. Ez a családok számára megnövelné a
költségeket. Mi vagyunk az egyetlen ilyen jellegű farm az államban, ahol nem
kell belépőt fizetni, és szeretném, ha ez így is maradna, ameddig csak lehet.
Luka hümmögve kattint a kérdéses táblázatra. Én pedig egyenesen az üvegből
iszom.
– Akkor esetleg felszámíthatnál belépődíjat, mondjuk, húszéves kor felett. Így
még mindig vonzó maradna a kisgyerekes családok számára. Akár össze is
rakhatnád a jegyeket egy csomagba. Benne lenne a forró csoki, a korcsolyapálya,
és húsz százalék kedvezmény a frissen vágott fára.
Ez… jó ötlet. Bosszant, hogy nem nekem jutott eszembe. Húzok még egyet az
üvegből, miközben Luka feláll a kanapéról, és felém jövet a laptopomat a
konyhaasztalra teszi. Odakínálom neki az üveget, de ő megrázza a fejét, csak
elveszi, és a laptopom mellé teszi.
– Gyere ide! – mondja kitárt karral.
Az arca még mindig kipirult a szabadban töltött munkának köszönhetően,
kettős színfolt az aranyszínű bőrén. Bámulom őt, a kitárt karját, a
termofelsőjének puha, kifakult anyagát. Szorosan tapad a bicepszére, ami egy
pillanatra elvonja a figyelmemet, és a fogammal az alsó ajkamat birizgálom.
– Miért? – kérdezem gyanakvóan.
Nevetést fúj ki az orrán, és közelebb lép, kezét a vállamra teszi. Megránt, és a
csuklómra csúsztatja a markát, és úgy igazítja a kezemet, hogy a nyaka köré
fonódjanak. Két könnyed lépéssel a hűtőszekrényhez perdít minket, a térdem
végig az övéhez ütődik.
– Mi történik? – teszek fel egy újabb kérdést, és igyekszem követni a
mozdulatait.
Elengedi a füle mellett, és a hűtő fölé nyúl a régi rádióért, amit ott tartok.
Amikor bekapcsolja, statikus zörej tör fel, és elforgatja a gombot, hogy találjon
egy tiszta állomást. A rádió anyukámé volt, és bárhol laktunk, a hűtő tetejére
tette. Szeretett Bruce Springsteenre táncolni vacsora közben. AC/DC-re takarítás
közben. Elmosogattunk, ő meg ringatta a csípőjét és rázta a haját. Mindig azt
mondta, hogy ő is lehetett volna olyan lány, aki a videóklipekben az autók
tetejére mászik. A tini énem akkor elszörnyedt.
– Beszélni akarok veled.
– És ez itt beszélgetés? – Célzottan bámulom a nyaka köré kulcsolódó
kezemet, meg az övéhez szorított mellkasomat.
Megtalálja, amit keres: Louis Armstrong hangja lágy, amint a régi
hangszórókon keresztül egy csendes éjről énekel. Kicsit bádoghangú, és recseg a
statikus zörejtől. A régi rádió hangminőségben nem a legjobb, de én szeretem.
Luka magához húz, és a konyha közepére pörget, egyik kezét a csípőmre teszi,
a másikat a lapockám közé.
– Miért nem mondtad el nekem, hogy gondjaid vannak?
– Öhm… – Nehéz gondolkodnom, amikor így tart a karjában. Lassan
ringatózva a konyhámban, az orrát a halántékomnál tartva. – Miért lassúzunk?
Luka a fejemre támasztja az állát.
– A szüleim így vitatkoztak – vallja be halkan, vigyorral a hangjában. – Vagy
talán így folytattak komoly beszélgetéseket. Apám azt mondta, hogy szerette
anyámat közel tartani magához, de szerintem valójában arra vágyott, hogy
udvariasan féken tarthassa.
Nevetve prüszkölök, és belelazulok az ölelésébe, hagyom, hogy lassan
megforgasson.
Jó hallani, hogy beszél az apjáról, hogy vannak jó emlékei. Próbálom
elképzelni a fiatalabb Lukát, amint a szemét forgatja a konyhában táncoló
szüleire. Megmosolyogtat. A szorítása erősödik, amikor érzi, hogy ellágyulok a
karjában, a tenyere lecsúszik a lapockámról a hátam közepére.
– Szóval, miért nem mondtad el nekem? – folytatja.
A csendes kérdésben ott van a sértettség vékony foszlánya, a szélek körül
lappangó szomorúság, ami miatt közelebb húzódom hozzá, és a kulcscsontjának
támasztom a homlokomat. Fenyőillata van, ami szintén a terepen töltött munka
maradványa. Az ok, amiért nem mondtam el Lukának, ugyanaz, amiért nem
mondtam el senkinek.
– Mert hittem abban, hogy meg tudom oldani – mondom neki enyhén
frusztráltan. – És tényleg azon vagyok.
A tervem jó. Túljutni ezen az egészen Evelynnel. Totál elbűvölni őt.
Megnyerni a versenyt, és rendezni az adósságunkat a beszállítókkal. Onnantól
már elég stabilak leszünk, hogy kihúzzuk tavaszig. Jelenleg, még ha nem is
nyerjük meg a pénzdíjat, szerintem rendben leszünk. Az Evelyn csatornáin
megjelenő tartalomból adódó extra vásárlóáradat elég lesz ahhoz, hogy kihúzzon
minket a csávából. Csak nekem… egy darabig még ráment kell ennem.
– Attól még elmondhattad volna – mondja halkan, és hátrabillenti az állát,
aztán rám emeli a tekintetét. Érdekes, de valahogy fiatalabbnak néz ki így,
fáradtnak a földeken töltött munkától. Ásít egy nagyot.
– Nem akartam… – Azokra a korai napokra gondolok, amikor rájöttem,
milyen mélyen benne vagyunk, a számok a monitoromon nem nyertek értelmet,
akárhányszor is rendeztem át az oszlopokat. Annyira szerettem volna felhívni
Lukát, megkérni, hogy nézzen rá, nyugtasson meg. De ugyanakkor szerettem
volna én magam elintézni. Ez a farm, ez a vállalkozás az első dolog, ami valaha
is az enyém volt, és csakis az enyém. – Nem akartam, hogy megments.
– Barátoknak segíteni most már nem megengedett? – Meglepetten felszökik a
szemöldöke.
– Nem erről van szó. Csak… Emlékszel arra, amikor eldöntöttem, hogy meg
akarok tanulni gördeszkázni? És te azt mondtad, hogy segítesz?
– Aha – mosolyog az emlékre –, akkor vetted azt a piros sisakot lángokkal az
oldalán. Hozzá meg a térdvédőt is. Olyan cuki voltál!
Forgatom a szemem. Nem cuki akartam lenni, hanem egy kicsit vagány. Bár
az a sisak tetszett.
– Hát, mint emlékszel, azok a térdvédők kifizetődőek voltak. Borzalmas
voltam.
A rángatózó vigyor egészen addig terjed, amíg el nem neveti magát, felidézve
a szökőkútba esésemet a város közepén.
– Tragikusan borzalmas voltál, ez kétségtelen.
– Igaz, és mit csináltál te? Hogyan segítettél megvalósítani az álmomat, hogy
gördeszkán guruljak végig az utcán?
A nevetése kellemesen morajló kuncogássá csendesedik.
– A hátamra vettelek. – Elmosolyodik. – Felpattantam a gördeszkára, veled a
hátamon, és végigszáguldottunk a Fő utcán.
Ez egy jó emlék. Még mindig emlékszem arra, ahogyan szorosan a vállába
kapaszkodtam, minden zökkenőre a járdán, ahogy elrobogtunk a könyvesbolt, az
üvegház és a kis park mellett, amelynek a bejáratánál nárciszok nyílnak.
– Aha – bólintok –, te segítettél nekem abban, amit akartam, azzal, hogy szó
szerint a hátadra vettél. – Elmosolyodom, és végigsimítok a haján, képtelen
vagyok megérinteni. Főleg amikor egyszerre néz ki boldognak és szomorúnak. –
Számtalanszor megtetted ezt a barátságunk során, és én annyira hálás vagyok
érte. De most én akartam a magam hőse lenni. Egyedül akartam megtenni.
A kezembe temeti a fejét, és lehunyja a szemét.
– Attól, hogy másokra támaszkodsz, az elért eredményeid nem lesznek
kevésbé a sajátjaid. – Kinyitja a szemét, amely sötét, mint az olvadt csokoládé. –
Emlékszel, amikor meggyőztem magam, hogy le akarok futni egy félmaratont?
Mit csináltál te?
Utáltam az ötletet. Minden reggel még napkelte előtt kikászálódtam az ágyból,
és végig morgolódtam, amíg felhúztam a teniszcipőmet, és felvettem a
sportmelltartómat, Luka pedig a vonal másik végén morgott. Azokon a
reggeleken egész beszélgetéseket folytattunk.
– Minden reggel felkeltél velem a futásomra – folytatja –, és velem egy
időben megtettél itt egy azonos távot. Hogy kevésbé érezzem magam egyedül.
– Ami azt illeti – motyogom. – Meglehet, hogy csak elfutottam Ms. B-hez, és
vettem egy adag fahéjas tekercset.
– Mi? – Pislog rám. – De a GPS-ed…
– Fizettem az egyik gimisnek, hogy fussa le az útvonalamat. A pékség előtt
találkoztunk, és végrehajtottuk a cserét. Ő épp be akart kerülni a terepfutó
csapatba, úgyhogy jól jött a dolog.
Luka nevet, a szeme sarkában ráncokkal. Orrával megsimogatja a
halántékomat, és visszapörget minket a konyhán keresztül a hűtőszekrényhez.
– Ettől eltekintve – duruzsolja. – Felkeltél velem. Egészséges nasikat küldtél
nekem. Hittél bennem, és bátorítottál. Még egy táblát is készítettél a versenyre.
Egy rikító rózsaszín, aranyszínű csillámokkal díszített táblát, amelyen az állt:

AZT HISZED, ELFÁRADTÁL? ÉN 9 ÓRA ÓTA TARTOM EZT A

 TÁBLÁT!

A másik oldalon:

ANNYIRA BÜSZKE VAGYOK RÁD, LUKA!

– Amit mondani próbálok, az az, hogy bízhatsz bennem. Hogy segítek cipelni a
terhet… Nem kell mindezt egyedül végigcsinálnod. – Elkap egy kósza fürtöt, és
gyengéden sodorgatja a hüvelyk- és mutatóujja között. Kissé megcsavarja, és
egyszer meghúzza. – Tudom, hogy képes vagy gondoskodni magadról. Ezt
tetted, amióta csak ismerlek. De hadd fogjam a kezed, amíg csinálod, oké?
Bólintok, forró nyomást érzek a szemem mögött. A zene Nat King Cole-ra
vált, és én gyakorlatilag beleolvadok Luka karjába, egy újabb fordulóra a
konyhámban.
– Rendben – mondom.
– Rendben – súgja vissza, és csókot lehel a halántékomra.
18

MÁSNAP REGGEL EVELYN az irodámban talál rám. Gyönyörű fehér kabát

van rajta, derékban széles övvel, sötét haja összefonva az egyik vállára omlik.
Mogyoróillatot szimatolok, és vágyakozva bámulom a kezében tartott elviteles
poharat – jó tudni, hogy Ms. Beatrice tud kedves is lenni, ha akar! –, miközben
tekintetemmel az íróasztalom szélén árválkodó, langyos kávémat méregetem.
Megpróbálom feltűnés nélkül takarosabb kupacba rendezni a szanaszét heverő
iratokat, és lesöpörni a muffinmorzsákat. Nem igazán számítottam látogatóra,
hanem egy hívásra a panzió tulajdonosától, Jennytől, aki közli velem, hogy
Evelyn úgy döntött, hamarabb kijelentkezik.
Evelyn elmosolyodik, és helyet foglal az asztalommal szemben lévő széken.
Örülök, hogy halogatási rohamomban úgy döntöttem, legalább összevarrom a
kárpiton lévő szakadásokat. A testtartása kifogástalan kecsesen keresztbe tett
lábával. Nem hiszem, hogy én valaha is tűntem volna ennyire összeszedettnek
életemben.
– Miért vagy meglepve? – kérdezi, és nagyot kortyol a tejeskávéjából. –
Mondtam, hogy ma tiszta lappal kezdünk.
– Azt hittem, talán elmentél. – Az íróasztalomon heverő egyik fenyőfa-
légfrissítővel babrálok, a zsinórt a hüvelykujjam köré tekergetve. – Attól féltem,
hogy kényelmetlenné vált számodra a helyzet.
– Tartozom neked egy bocsánatkéréssel – mondja, mire én a könyökömmel
lesodrok egy halom papírt az asztalomról. Ennyit az összeszedettségről.
– Öhm… – nyögöm ki, nem túl választékosan.
– Beckett tegnap este eljött hozzám beszélgetni. – Az arckifejezésem biztos
nagyon furcsa lehet, mert elpirul, és lehajtja a fejét. – Ó, jesszus, nem úgy! Ő
csak… elmagyarázta, milyen sokat jelent a farm neked, neki, a városkátoknak.
Megkérdezte, fontolóra venném-e, hogy maradok. Azt mondta, eltűnik, ha… azt
akarom. – A mellkasomban felszáll a Beckett iránti szeretetléggömb.
– És akarod? – Nem igazán ezt a kérdést kellene feltennem, de kíváncsi
vagyok. – Akarod, hogy eltűnjön?
– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne – feleli Evelyn, és megvonja a vállát.
– Mindketten felnőttek vagyunk, és ami köztünk történt, az… – Az a pír az arcán
még sötétebben ég, elhessegetve a gondolatokat. Mosolyomat a kávésbögrém
peremébe rejtem. – Hát, az nem számít. Az akkor volt, ez most van.
Elhatároztam, hogy profihoz méltó módon végigcsinálom ezt a túrát.
Megérdemled.
Lehet, hogy nem. Az igazság a torkomon akad, a beismerés, hogy a
kapcsolatom Lukával nem az a romantikus mese, amit elhitettem vele.
Tenyeremet az asztalra szorítom, és hüvelykujjammal végigsimítom a fa
erezetét.
– Figyelj, el kell mondanom…
A mondatom hirtelen félbeszakad, amikor az irodám ajtaja kivágódik, és
megjelenik Luka, abban a mókás bojtos sapkában és két elviteles pohárral a
kezében. Ma sálat is visel, egy vastag zöldet, amit biztosan a nagymamája kötött
neki.
– Szerintem ez még mindig koffeinmentes, de Ms. Beatrice mogyorósat adott
neked, szóval, ez… Ó, bakker! – Az egyik poharat a könyökhajlatába dugja, és
az egyik kesztyűs kezét Evelyn felé nyújtja, a reggeli fényben aranyló szemében
máris felcsillan a mosoly. Istenem, milyen helyes ez a srác… – Szia! Biztos te
vagy Evelyn.
Evelyn mosolyogva feláll, kezet ráz Lukával, majd picit megemeli a poharát
koccintásképp. Érzem, ahogy elszántságom lassan elillan.
– Luka, nagyon örülök, hogy megismerhetlek!
– Csak beugrottam egy kávéval, mielőtt elindulok a koripályára. –
Borostyánszínű szeme rátalál az enyémre, és a szája sarka mosolyra húzódik. Ma
reggel, még napfelkelte előtt ott hagytam őt az ágyamban, a párnák alá
temetkezve. Álmos morgással a könyököm köré kulcsolta a kezét, egy elfojtott
kéréssel: „feküdj vissza, és bújjunk össze”. Csábító volt az ajánlat. – Beck szólt,
hogy néhány panel meglazult a túlsó végén. – Észreveszek egy kis kalapácsot,
amely a farmerzsebéből lóg ki, meg egy összehajtogatott vászondarabot a hóna
alá dugva. Látja a kérdő pillantásomat, és elvigyorodik. – Anyától kaptam –
magyarázza. – Pár diákja csinált egy feliratot. Szerintem jól mutat majd a
panelek fölött. Olyanok, mint azok a reklámok, amiket a hokimeccseken látni.
– Amíg senki nem csekkolja a másikat a palánkoknak, rendben van. Mi van
ráírva?
– Szeretnéd tudni, mi? – dörmögi nevetve. Lerakja az asztalom szélére a
kávémat, majd tenyerét a falapra nyomva előrehajol, hogy megcsókoljon. Ami a
figyelemelterelést illeti, ez elég jó. Belesóhajtok, ő pedig elmosolyodik, és még
egy gyors csók, mielőtt hátrahúzódna. A szemem sarkából látom, hogy Evelyn
ránk vigyorog.
– Csatlakozhatok én is? – kérdezi. – Nem sokat láttam tegnap. Szeretném
megnézni a jégpályát.
– Persze, nyugodtan. Majd én tartok neked egy nem hivatalos körbevezetést,
Stella pedig majd később a profibb változatot.
 – Ez tökéletes. – Összecsapja a tenyerét, és megint az az energikus, izgatott
nő, akit az ideérkezésekor megismertem.
Azt mondom magamnak, hogy semmi gond, hogy valójában nem hazudunk
neki. Inkább… elferdítjük az igazságot, azt hiszem. Nem is igazán tudom, hogy
Luka és én most mit jelentünk egymásnak. Persze barátok vagyunk, de az után
az éjszaka után a kanapémon valami több is. Meggyőztem magam, hogy ez már
nem is annyira hazugság, mint inkább szépítés.
Lenyelem a szorongásomat.
– Nemsokára találkozunk odakint! – mondom búcsúzóul.

***

ÉPP CSAK HOZZÁKEZDEK az e-mailjeim olvasásához, és máris újabb

látogatóim érkeznek.
Beckett határozott arckifejezéssel lép be az irodámba, egy köteg papírral a
hóna alatt. Lecsapja a paksamétát az asztalomra, majd ugyanabba a székbe
roskad, amelyben egy órája Evelyn ült, és a karját keresztbe fonja a mellkasán.
Layla kifulladva siet be mögötte, kezében egy óriási kartonlapot tartva.
– Nem is hinnéd, hogy ebbe az izébe mennyire belekap a szél – lihegi, és a
hatalmas kartont az üres székre helyezi, sarokkal lefelé. Lerántja magáról a
kabátot, és az asztalomon lévő kupac felé mutat. – Beckett elhozta neked a
mellékletét is. Jó.
– Nem volt időm laminálni a kartont – mondja Beckett, még mindig rám
meredve.
– Nincs saját géped?
– Elromlott – morogja.
Tegnap este mindkettőjüket megpróbáltam felhívni, miután Lukával eleget
lassúztunk a konyhámban, hogy a szívem lecsillapodjon. Minden hívásom
egyenesen hangpostára ment. Megfordítom a papírköteget az asztalomon, hogy
elolvashassam a legfelső lapon lévő szöveget: A LOVELIGHT FARM ÜZLETI
TERVE.
Most már értem, miért nem vette fel senki a telefont.
– Leüljek?
Beckett és Layla egyetértőn bólogatnak, majd végigveszik velem a tervet egy
negyvenöt perces prezentáció kíséretében. Az anyagban vannak színkódolt
részek új beszállítókról, hivatkozások helyi rendeletekre az adókedvezményekről
és hitelekről, és még egy költségvetési táblázat is, amely gyanúsan hasonlít arra,
amelyiket tegnap este mutattam Lukának, egy sárgával kiemelt oszlopban a
kimutatásaink, ha elkezdenénk belépődíjat felszámítani.
 Lapozok, megnézem a tervezett munkabéreket, és a számok láttán zavartan
összevonom a szemöldököm.
– Ezek tévesek – mondom, félbeszakítva Laylát mondat közepén, és
bocsánatkérőn összerezzenek. – Bocsi, csak… nézem a bérekre vonatkozó részt,
és úgy látom, a számaitok tévesek.
Beckett az állát dörzsöli a kézfejével, mindkét lába kinyújtóztatva. Layla
vezette a prezentáció nagy részét, de Beckettet szokás szerint elkapta a hév,
amikor a műtrágyáról esett szó. A megfelelő oldalra lapoz a füzetében, és
felvonja a szemöldökét.
– Nem tévesek.
– Körülbelül harminc százalékkal eltérnek – mondom hunyorítva.
– Mmm, igazából… Körülbelül…
– Ez negyven százalékos fizetéscsökkentés Beckettnek és nekem – mondja
Layla egy szemernyi tétovázás nélkül. – Természetesen a saját magadtól
lefaragott összegek visszatérítésével együtt.
– Nekem ötven százalékos csökkentés – morogja Beckett. – Nem fizetek
lakbért a házam után. Ennek benne kellene lennie a kompenzációs
csomagomban.
Nyelek egyet, és a számokra szegezem a tekintetem.
– És a többiek? – Megköszörülöm a torkomat, mert a hangom kezd remegni. –
Az idénymunkások és a személyzetetek? Az ő számaik nem változnak?
– Mindenki másnak marad, ahogy van. Csak a mi hármunk fizetésének a
csökkentésével néhány hónapig még biztosan kihúzzuk, a nyeremény nélkül is.
Megdörzsölöm a szememet, és a tekintetemet határozottan a táblázatra
szegezem. Félek, ha felnézek, még a végén könnyekben török ki.
– Ezt nem hagyhatom.
– Hát, mi megcsináljuk, szóval… – Layla csípőre teszi a kezét. A kartonra
mutat, amire piros-fehérrel kreált egy táblázatot, csillámokkal díszítve. Egy
cukorpálcának kinéző pénzügyi előrejelzés a következő három évre. – És van
még valami. Beckett és én megvitattuk. Teljes jogú partnerek akarunk lenni.
Szeretnénk a tulajdonjogot és minden pénzügyi kötelezettséget háromfelé
osztani.
– Látnunk kell az induló költségeidet, egy teljes kimutatást arról, hogy
mennyibe került neked a birtok és az összes felújítás – veszi át a szót Beckett. –
Mindezt felbecsüljük és szétosztjuk. Természetesen van némi jogi papírmunka
is, amit el kell végezni a tulajdonjoggal kapcsolatban. Ha hajlandó vagy engedni,
hogy részt vegyünk a vállalkozásban, akkor mi benne vagyunk.
– Tökre benne vagyunk. – Layla egyetértően bólint. – Nyakig. Már a
kezdetektől fogva így kellett volna lennie, Stella. Ez így van rendjén.
 Nagy levegőt veszek, és felnézek Laylára. A tekintete nyílt, semmi nyoma a
tegnapi sértettségnek. Most csak elszánt. Bólint egy picit, alig megbillentve az
állát.
Beckett más. Csupa kemény vonás és összeráncolt szemöldök, karja még
mindig keresztbe fonva a mellkasán, a flaneling ujja könyékig feltűrve. A karjára
varrt tetkó remekül eltereli a figyelmemet arról, hogy a szívem a torkomban
kalapál. Csak bámulom a csuklója köré tekeredő borostyánindát, a félholdat a
könyöke belső oldalán.
– Beck? Biztos vagy benne? – Nézem az arcát, és a tekintetében egyszeriben
felfedezek valami újat: a felismerést az újrakezdéshez.
– Igen. Ez az, amit a társak csinálnak – feleli halkan.

***

MIRE KIÉREK a korcsolyapályára, hogy csatlakozzam Lukához és Evelynhez,

már remegek a túl sok koffeintől és a megújult remény által keltett
megkönnyebbüléstől. Rávettem Beckettet és Laylát, hogy még háromszor
átvegyük együtt a számokat, sorról sorra. Végül sikerült rábeszélnem őket egy
csupán harminc százalékos fizetéscsökkentésre, az általuk előirányzott
visszafizetés felét bekalkulálva. Ezekkel a kiigazításokkal még egy darabig
zökkenőmentesen működhetünk.
Még mindig vonakodom a belépődíjak bevezetésétől. Az, hogy nem kellett
fizetni, volt az egyik fő oka annak, hogy anyukámmal olyan gyakran jártunk ide
gyerekkoromban. Nem került semmibe, hogy a fák között sétálgattunk, és a
táskáinkban becsempészett forró csokit szürcsölgettük. Ha lett volna belépődíj,
nem vagyok benne biztos, hogy anyukám valaha is elhozott volna ide. A
gondolat elszomorít. Azért vettem ezt a helyet, hogy mindenki átélhesse
ugyanezt a varázslatot, és senki ne érezze magát kirekesztve.
Befordulok a sarkon a murvás sétányon, amely az irodától a főbejárathoz
vezet, a hangszórókból Mariah Carey szól. Ma csípős hideg van, élénk szél süvít.
Nézem, ahogy a fák ringatóznak és táncolnak a hegyek lábánál, ágaikat lengetve
a napfényben. A szezon végére ezek a dombok aranybarnák lesznek a dús zöld
helyett, és az összes fa boldogan álldogál új otthonában. Néha szeretek azon
elmélázni, hogy vajon hová kerülnek a fáim. Izzókkal, girlandokkal és díszekkel
felaggatva. Alatta az ajándékok szépen elrendezve várják, hogy kinyissák őket.
A Lovelight Farm egy darabja valaki otthonában, ami hozzájárul az ünnep
különlegesebbé tételéhez.
A korcsolyapálya tele van, amikor megérkezem, egy csapat középiskolás rója
a nyolcasokat nevetve, kézen fogva és egymást kergetve. Látom odébb, a
szélénél Cindy Croswellt, aki az egyik kifejezetten gyerekek számára vásárolt
jégpingvint használja. Bailey és Sandra McGivens lassan csúszik, kéz a kézben,
egymásnak suttogva, és meg-megállnak egy csókra a fagyöngy alatt,
valahányszor elhaladnak a bejárati boltív előtt. Elvigyorodom, és hagyom, hogy
a tekintetem végigvándoroljon a szegélyen, a megerősített fatáblákon és a
föléjük szépen felfűzött transzparensen.
A széleknél kissé hanyagul felvitt piros és zöld festék, mintha a festő sietett
volna:

BOLDOG KARÁCSONYT,
LOVELIGHT FARM!
Az inglewildi gimi
legröhögősebb társaságától {12}

Egy pici városképet rajzoltak alá, fényfüzérekkel díszített inglewildi háztetőkkel.

Nevetve támasztom a könyökömet a korlátnak, és csinálok egy képet a
telefonommal.
– Tetszik, Ms. Bloom? – Az egyik srác – Jeremy, azt hiszem – hirtelen,
erőteljesen lefékez közvetlenül mellettem, korijával a fadeszkáknak ütközve,
érkezését pedig jégzuhatag kíséri. Kirázza a haját az arcából, és hozzám hajol.
– Nagyon kreatív – felelem diplomatikusan. – A Karácsonyi vakáció az egyik
kedvenc ünnepi filmem.
– Nekem is – ért egyet, és megint megrázza a haját. Nem tudom, hogyan
sikerül eszméleténél maradnia egy ilyen agresszív fejrándítással félpercenként. –
Annyi közös van bennünk.
– Öhm, persze.
– Tudja, maga elég dögös a korához képest – közli velem Jeremy, és tizenöt
másodperc alatt kétszer is meglibbenti a haját. Vajon ez beválik az inglewildi
gimis csajoknál? Nagyon remélem, hogy nem. Egy darabig szó nélkül hagyom
ezt a megjegyzést. Pimasz vigyorral bámul rám. Ó, bárcsak egy fiatal fehér férfi
önbizalmával rendelkeznék…!
– Elfogadsz egy tanácsot? Akkor hegyezd a füled!
– Ha tőled jön, bébi, akkor inkább mást hegyeznék.
Uh, ne már! Mi van? Mikor lettek ilyen szörnyűek a középiskolások?
Magamban megjegyzem, hogy szóljak Mrs. Petersnek, hogy Jeremy nagyon gáz,
bár biztos vagyok benne, hogy – a srácnak az élethez való nem túl finom
hozzáállását tekintve – Luka anyukájának tudomása van róla.
– Soha ne tegyél utalást egy nő korára! – figyelmeztetem. – Valójában
semmire ne tegyél utalást nőkkel kapcsolatban. Sőt, leginkább nem is kéne
beszélned nőkkel úgy általában, mondjuk, öt-hat-hét évig.
– Bocsánat – motyogja, a korcsolyáját bámulva.
– Semmi baj, csak… nem mondhatsz ilyen vulgáris dolgokat. Vedd ezt
tanulságnak!
– Milyen dolgokat kellene mondanom? – Kérdezi nagyokat pislogva.
Megfontolom a kérdést.
– Talán ha tetszik valaki, mondd el neki, hogy mi tetszik benne! – Kinyitja a
száját, én pedig szúrósan nézek rá. – Valami olyanról, ami belső tulajdonság. –
Zavartnak tűnik. – A személyiségükről. Például, hogy viccesek, vagy okosak,
vagy különösen kedvesek. Mondhatnál valamit… a szemükről, a hajukról, a
mosolyukról…
Bólint, még mindig zavartan.
– És ez működni fog? – kérdezi kétkedve.
– Csak akkor fog működni, ha tényleg komolyan gondolod, amit mondasz, és
ha tiszteletben tartod, amit válaszolnak neked. Érted?
– Azt hiszem, igen – feleli, és mozgolódni kezd a korcsolyáján.
Egy kart érzek a derekam körül, egy széles mellkast a hátamnál. Luka a
fejemre támasztja az állát.
– Jeremy, jobb, ha nem sertepertélsz a nőm körül.
Jeremy elvigyorodik, és szó nélkül elindul a korcsolyapálya másik vége felé,
egy újabb jégpermettel a háta mögött. Szereznem kell egy karbantartó gépet, ha
a gimnazisták továbbra is idejárnak.
Megfordulok Luka karjában, a kezemet a derekán összekulcsolva. Tetszett,
ahogyan „a nője” hangzott. Egy kicsit túlságosan is. Vigyorogva pillant le rám,
tekintetével az arcomat fürkészi.
– Minden rendben?
Bólintok.
– Beckett és Layla voltak nálam.
Hümmög, mosolya megrándul a szája sarkában.
– Igen?
– Ja. – Erősebben szorítom, ujjaim a kabátja vastag anyagába fúródnak. A
homlokomat a mellkasának támasztom, ő meg a tenyerét a derekamról a
lapockám közé vezeti. Egyszer előre-hátra ringat minket. – Köszönöm –
suttogom.
– Nincs mit megköszönnöd. Ez mind a te érdemed – mondja. Megint
hümmög, halkan duruzsol a fülembe. – Csak fogni akarom a kezedet, Stella.
Az államat a mellkasára támasztom, és felnézek.
– Azt hiszem, hagyni fogom.
– Örömmel hallom. – A mosolya lágyabb, hüvelykujjával végigsimít az arcom
körvonalán. – Figyelj, még nem igazán volt alkalmunk beszélgetni. Arról… az
éjszakáról.
– Ó, oké.
– Szerinted… – Érzem, ahogy a keze megrándul az oldalamon. – Fura volt?
– Fura, hogy nem volt fura – válaszolom neki, és közben majdnem elnevetem
magam. Egyetlen porcikám sem bánja, ami a múltkor történt köztünk, még ha
olyan érzésem is van, mintha kéne. Már jóval túl vagyunk azon, hogy elmossuk
a kapcsolatunk határait. – És veled mi a helyzet?
– Folyton csak rád gondolok – suttogja, hüvelykujjával végigsimítva az
arcomtól az alsó ajkamig. A szeme elhomályosul, fókuszálatlanná válik.
Borzongás fut végig a vállamon, és lesiklik a gerincemen. – A hangok, amiket
kiadtál, Lala, én…
A gimisek csapata ismét elszáguld mellettünk, visítozva és nevetgélve. Luka
pislog, és megköszörüli a torkát, aztán megszorítja a csípőmet.
– Fura, hogy nem volt fura – ismétli a szavaimat, és a tekintetünk találkozik.
A szeme sötét, elszánt, én pedig átnézek a válla fölött a pajtára. Valószínűleg
észrevétlenül bemehetnénk oda, és egy kellemes, sötét, meghitt sarokban
elbújhatnánk.
– Evelynt a cukrászdában hagytam azzal a Peterrel – mondja Luka,
emlékeztetve engem, hogy mire kellene koncentrálnom. Megrázom a fejem. –
Láttam rajta, hogy mindenáron szerezni akar még egy kis brownie-t.
– Jól mulat?
– Úgy tűnik, igen. Kivittem a földekre, és körbevezettem. Nagyon tetszett
neki a szán. Mindenféle képeket készített a telefonjával.
A szán egy öreg, lepukkant 1954-es Chevy 3100-as teherautó, amelyet Hank –
vagy talán még a Hank előtti tulajdonosa – hagyott a területen. Amikor Beckett
rátalált, tiszta rozsda volt, és egy egész madárkolóniának adott otthont. Még
mindig otthont ad a madaraknak, amikor tavasszal visszavándorolnak, de most
cseresznyepirosra van festve, és színes karácsonyi fényfüzérek lógnak a
vezetőfülke fölött. Egy nagy vászonzsákot tartunk a teherautó platóján, tele
dobozokkal – a Télapó hátrahagyott puttonyát. A gyerekek nagyon élvezik.
– Jó ötlet volt odavinni őt.
– Hogy őszinte legyek, el is felejtettem. – Megdörzsöli a tarkóját. – Lehet,
hogy elkeveredtem a fák között. Kiszúrtam, és valahogy úgy tettem, mintha az
lenne a cél.
Elnevetem magam. Bízd csak Lukára!
– Akárhogy is, köszi szépen.
A telefonom csörögni kezd az elülső zsebemben, és kibontakozok az
öleléséből, hogy megkeressem a gyűrött cukorkacsomagolások és régi blokkok
között. Találok egy fóliába csomagolt mentoloscsoki-szeletet, és átnyújtom
Lukának. Figyelmét gyorsan eltereli a gimnazisták csoportja, amint újabb lármás
kört tesznek a korcsolyapályán, és tekintete Jeremyre szegeződik.
– Halló? – szólok bele mosolyogva, és nem vesződöm azzal, hogy előbb
megnézzem, ki az.
– Szia, Stella!
– Dane!
Luka visszafordul felém, és felvonja az egyik szemöldökét néma kérdésként.
Megvonom a vállam. Nem hallottam Dane felől a hajnali hajsza óta.
– Mit tehetek érted?
– Híreim vannak – sóhajt fel. – Be tudsz jönni az őrsre?
19

DANE AZT MONDTA, hogy „hírei vannak”, de igazából elkapta azt az embert,
aki kövekkel dobálta a biztonsági kamerámat. Ezt udvarias csevegés gyanánt
közli velem, mire én kiugrom az asztalával szemközti székből, leborítva egy
tollakkal teli poharat és egy miniatűr repülőgépmodellt.
– Micsoda? – Körülnézek, mintha a gyanúsított mindjárt előbukkanna a
függönye mögül. – Ki az? Miért tette? – Az irodája üvegfalán keresztül
hunyorgok a kis konyhasarokra, a fogdára és a fogadótérre. A hátsó sarokban
lévő ajtó felé mutatok. – A kihallgatószobában hagytad?
– Az egy gazdasági helyiség, Fahéjaskám. – Dane megdörzsöli a homlokát, és
a szék felé mutat, néma parancsként, hogy üljek le.
Visszaülök, a szék szélén feszengek.
– Vallomást tett? – Bólint. Legszívesebben diadalittasan a levegőbe csapnék. –
Szükséged van egy vallató partnerre? – Az Esküdt ellenségek epizódjainak
beható ismerete hamarosan kifizetődik. Úgy érzem, haza kellene mennem,
átöltözni egy elegáns nadrágkosztümbe, és felkapni egy aktatáskát. – Be akarod
adni a jó zsaru-rossz zsarut?
– Olyan a való életben nem történik.
– Mondod te.
– Mondja szó szerint az ország összes rendvédelmi szakembere. Figyelj! –
Rám szegezi a tekintetét, kissé rosszalló fintorral. – Nincs szükség kihallgatásra.
Már mindent bevallott. Nekem azért van bajom ezzel az egésszel, mert egy kicsit
bosszús vagyok a te nevedben, és nem tanúsítottam a tőlem megszokott – az állát
dörzsölgeti, miközben keresi a szót – elfogulatlanságot, hogy úgy mondjam.
– Behúztál neki?
– Nem húztam be neki. – Dane halovány mosollyal rázza a fejét, de úgy néz
ki, mintha tényleg be akart volna húzni egyet neki.
– Akkor nem látom a problémát. Nem kell elfogulatlannak lenned, ha már
beismerte. – Az agyamban cikáznak a lehetőségek, hogy ki lehet az, és mi
lehetett az indítéka. Luka velem akart jönni, de rávettem, hogy maradjon a
farmon, hátha Evelynnek szüksége van valamire. Mielőtt eljöttem, láttam őt,
forró csokival a kezében. Érdekes módon Beckett sem volt túl messze tőle…
– Most itt van a nem létező kihallgatóhelyiségben?
– Itt van. És nem, nem a kihallgatóban. Ez egy kisváros, nincs
kihallgatóhelyiség. – Kimerült tőlem. Elővesz egy stresszlabdát a felső fiókjából,
és elkezdi nyomkodni.
– Hogy szeretnéd elintézni ezt?
– Azt hiszem, szeretném tudni a lehetőségeimet. – Kezdetnek megdobálnám
az illetőt kövekkel. Szemet szemért, meg minden. De nem hiszem, hogy Dane-
nél ez átmenne.
– Magántulajdon többrendbeli, szándékos megrongálásának vádjával néz
szembe. Ez Maryland államban vétségnek számít. Mivel szándékosan követte el,
és több ezer dolláros kárt okozott, börtönbüntetésre is számíthat.
– Börtönbüntetés? – Mérges vagyok a kamera, a hiányzó szállítmányok és a
törött kerítésoszlopok miatt, de nem biztos, hogy azt akarom, hogy bárki is
börtönbe kerüljön emiatt. Ráncolom a homlokomat, és hátradőlök a székben. –
Ez az egyetlen lehetőség?
– Rajtad múlik, hogy feljelentést teszel-e, vagy sem. – Újra elkezdi
nyomkodni a labdát, ezúttal erősebben. – Megkérdezte, hogy esetleg…
Megkérdezte, beszélhet-e veled. Bocsánatot kérne.
– Gondolom, ez kezdetnek nem rossz, ugye? – Pislogok. Jó lenne, ha ezt
civilizáltan tudnánk kezelni.
– Persze. – Dane bajusza megrándul.
– Rendben, akkor vezess a kihallgatóba!
– Az nem… – Dane felsóhajt, és feladja. – Mindegy, erre.
Nem tudom, kire számítok. Valami mogorva, emberszabású vízköpőre talán.
Szerintem egy részem azt reméli, hogy az elkövető mindezt végső
kétségbeesésében tette. Talán megélhetési bűnöző, akinek etetni kell a
családját…, vagy valami ilyesmi. Talán csak azért futott el, mert megijedt, és ez
az egész csak egy nagy félreértés volt.
Arra azonban biztosan nem számítottam, hogy Will Hewett ül a
tárgyalóasztalnál tweedzakóban és teknőspáncél keretes szemüvegben, és egy
csésze teát kortyolgat papírpohárból.
– Honnan szerezte a teát? – morogja Dane üdvözlésképpen, míg én
mozdulatlanul és zavartan állok az ajtóban.
– Alvarez helyettestől – válaszol Mr. Hewett, aki futólag felnéz rám, majd
vissza a poharára. Úgy érzem magam, mintha egy jól kidolgozott átverés részese
lennék. Caleb csendben besurran mögöttünk a szobába, noteszét a hóna alá
szorítva. Dane csúnyán néz rá.
– Most már teát szolgálunk fel bűnözőknek?
Caleb pislog, és a papírpohárra néz.
– Akarja, hogy elvegyem tőle?
– Nyilvánvalóan.
Caleb a pohárért nyúl, én pedig leintem, és elfoglalom a Mr. Hewett-tel
szemben lévő, üres széket. Nem néz fel rám többet, és én leküzdöm a késztetést,
hogy azt suttogjam: mi a fasz?
– Én most össze vagyok zavarodva – bököm ki nagy nehezen. Felnézek Dane-
re, aki a vállam fölött áll viharos arckifejezéssel, a mellkasán keresztbe tett
karral. Megfordulok, és a homlokomat ráncolva az ajtónak támaszkodó Calebre
nézek. Visszapillantok Mr. Hewettre. Ebben a szobában senki sem különösebben
bőbeszédű. – Ez valami vicc?
Mindhárom férfi különböző fokú lelkesedéssel rázza a fejét.
– Hát, jó… – folytatom. Egy kis teát én is elfogadnék, egy jó adag whiskyvel.
– Elmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt? Nehezemre esik megérteni. Mr.
Hewett, maga tette tönkre a kamerámat?!
– Miért nem kezdi az elejéről, William?
Az egész sztori a farm eladásával kezdődik, jóval azelőtt, hogy elhajtottam
mellette, és megláttam az ELADÓ táblát. Mr. Hewett kifejti, hogy Hankkel
becsületbeli megállapodást kötött a föld megvételéről, de több időre volt
szüksége, hogy összeszedje a pénzt. Amíg ő megpróbálta pénzzé tenni néhány
ingóságát, és szabaddá tenni a készpénzt, én megelőztem, és megvettem a farmot
az orra elől.
Rémlik, hogy Hank említett egy másik érdeklődőt is, amikor benyújtottam az
ajánlatomat, de soha semmi nem lett belőle. Éveken keresztül tettem félre pénzt
abban a reményben, hogy megnyithatom a saját üzletemet, az anyám biztosítási
kötvényéből származó összeg érintetlenül hevert a bankszámlámon. Valami
különlegesre, valami jelentőségteljesre tartogattam. Megláttam a táblát,
megtettem az ajánlatot, és a következő héten Hank már Costa Ricán volt, én
pedig a farm boldog tulajdonosa lettem.
– De hát mit akart? – faggatom.
Mr. Hewett leszed egy papírdarabot a pohár széléről, megvetéssel a szája
görbületében. Bármilyen önzetlenség is késztette a vallomásra, az nem
befolyásolta a rólam alkotott általános véleményét.
– Alpakafarmot – motyogja.
– Alpakafarmot.
– Ez az álmom – válaszolja alig leplezett türelmetlenséggel.
Dane felhorkan mögöttem. Nyilvánvaló, hogy az itt jelen lévő férfiak között
volt némi eszmecsere az alpakafarm koncepciójáról.
– És azért haragudott rám, mert azt hitte, hogy elvettem magától a földet –
érvelek. Lehajtom a fejem, és megpróbálok a szemébe nézni. – De tudnia kell,
hogy fogalmam sem volt róla, hogy magát is érdekelte. Hank soha nem beszélt
nekem a megállapodásukról.
– Igen, most már tisztában vagyok vele… – motyogja maga elé.
 – Hát, jó – megvonom a vállam –, még mindig van pár kérdésem.
Kurtán biccent, és nyilvánvalóan kényelmetlenül mocorog a székén. Tekintete
a vállam fölött a mögöttem lévő helyiségre pillant, egy sóvárgó kis sóhaj
kíséretében.
– Miért vallotta be Dane-nek az igazat?
– Aznap éjjel, amikor eltörtem a kameráját, és Beckett üldözött a földeken át,
majdnem elkapott. Az lett a vége, hogy három órán keresztül feküdtem egy
árokban, fenyőtűvel borítva, hátha el tudok rejtőzni. Akkor jöttem rá, hogy ideje
alaposan átgondolni a döntéseimet.
Oké, világos. Úgy képzelem, bárki átgondolná a cselekedeteit, miután egy
jéghideg árokba menekül egy feldühödött farmer elől.
– És pontosan miket csinált?
Sóhajt.
– Kellemetlen apróságokkal kezdtem. Csak azt akartam, hogy maga tehernek
érezze a farmot, és esetleg elgondolkodjon az eladáson. Nekem. De semmi sem
tartotta vissza. Eltörtem néhány kerítésoszlopot, felhívtam a beszállítóit, és
lemondtam néhány megrendelést. Elvittem néhány tavalyi dekorációt – a
könyvtár pincéjében vannak, ha… szeretné visszakapni őket.
Majdnem felhorkanok.
– Szeretném, köszönöm!
– És úgy tűnt, semmi sem dühítette fel magát. A felháborodás hiánya… őrjítő
volt. Tudtam, hogy valami nagyobbat kell tennem, ezért – nyelt egyet, és Dane-
re pillant, mielőtt újra az asztalra nézne – megpiszkáltam a vízelvezető rendszert
a déli parcellán. Én, nos, a könyvtárban elég sok szakirodalom van a Fraser-
jegenyefenyőről, tudja.
Dane megköszörüli a torkát, mivel nyilvánvalóan nem érdekli, hogy a
könyvtár milyen ismeretterjesztő anyagot kínál a Fraser-fenyőről. Még az
aranyos Caleb is csalódottnak látszik. A déli parcella. A kifordult és elhaltnak
látszó fák… Összeszorul a gyomrom.
– Mit művelt a fáimmal?
– Ha túltelítjük a talajt, a gyökerek túlterheltté válnak, és nem tudnak oxigént
szívni a talajból. Kikapcsoltam a talajnedvesség-érzékelőt, ami gyökérrothadást
idézett elő a fáinak.
Szegény Beckett órákat töltött a területen négykézláb, és minden egyes fát
ellenőrzött, hogy talál-e nyomokat. Számtalan tesztet és ellenőrzést futtatott le a
berendezésen, és teljesen széthajtotta magát, hogy rájöjjön a problémára.
– De azok a fák nem úgy néznek ki, mintha gyökérrothadásuk lenne, hanem…
– Mintha egy alternatív valóságból származnának, igen. Én nem igazán
tudom, hogy ez hogyan történt. Pár hét múlva megjavítottam a vízelvezető
rendszert, miután a rothadás elhatalmasodott, hogy ne vegyék észre az okát. És a
dolgok onnantól kezdve valahogy… elfajultak. Fogadok, hogy a helyi egyetem
kertészeti tanszéke szívesen vetne rá egy pillantást… – Dane ismét köhög, ami
leginkább egy medve morgásának hangzik, mire Mr. Hewett összehúzza magát a
székében. – De gondolom, ez csak magán múlik.
Hátradőlök a székemben, a lélegzetem is eláll. Mr. Hewett egyetlen év alatt
több ezer dolláros kárt okozott a farmomnak azzal a céllal, hogy rávegyen az
eladásra, hogy létrehozhassa a saját alpakafarmját. Az igazság kétségtelenül
durva!
Megdörzsölöm a számat.
– Nem tudom, mit gondoljak – kezdem tompán. Megkönnyebbülés, hogy
minden bajunkra van magyarázat. Hogy az eddigi kihívásaink valószínűleg
megszűnnek, most, hogy beismerte. De a legszomorúbb dolog számomra, az
egészben az az igazán szívszorító… – Mr. Hewett, boldogan adtam volna helyet
az alpakáinak – mondom neki –, ha megkért volna rá.
Télen adhattunk volna rájuk rénszarvasos fejpántot. Árulhattunk volna
alpakagyapjúból készült karácsonyi pulóvereket az ajándékboltban. Imádni való
lett volna.
Az arca megtörik, a szemöldöke lekonyul, ahogy lenéz maga elé az asztalra.
Félretolja az agyonfogdosott poharat, leveszi a szemüvegét, és hevesen dörzsöli
a szemét az öklével.
– Bármit megteszek, amit csak akar, hogy kárpótoljam. – Felnéz rám, és első
ízben találkozik a tekintetünk, mióta beléptem ebbe a szűkös, nem
kihallgatószobába. – Leülöm a kiszabott időt.
Még nem tudom, mit fogok tenni, de az, hogy ez az ember börtönbe kerüljön
azért, mert alpakafarmot akart létrehozni, kissé túlzásnak tűnik. Eltolom magam
az asztaltól, és felállok.
– Kaphatnék egy kis gondolkodási időt? – Dane-re nézek. – A feljelentésre?
– Szerintem igen – bólint –, de ne túl sokáig, jó? – Pillantását Mr. Hewettre
irányítja. – Ha csak a fél lábát is ráteszi a Lovelight Farmhoz vezető útra, én
magam tartom bezárva a kijózanító zárkánkban az elkövetkezendő időszakban.
Megértette?
Mr. Hewett vehemensen bólogat. Legalább megnyugodhatok, hogy senki nem
fog biztonsági kamerákat zúzni, amíg Evelyn itt van.
Bárcsak a többivel kapcsolatban is ilyen magabiztos lennék!

***

SIKERÜL ÖSSZETERELNEM az irodámba Lukát, Laylát és Beckettet, amint

visszaértem a farmra. Beckett dühösen járkál fel-alá az asztalom előtt, mióta
közöltem vele, hogy kiiktatták a vízelvezető rendszerét és a
nedvességérzékelőket. Mr. Hewett szerencsés, hogy Beckett nem volt velem a
rendőrőrsön. Így is eléggé féltem a parkettámat.
Eltrappol az egyik irányba, megfordul, és visszatrappol. Ki kellene bővítenem
ezt a helyiséget körülbelül három futballpályányival. Layla elgondolkodó
arckifejezéssel figyeli.
– Ő lehetett az, aki egyik éjjel kihúzta a hűtőmet a konnektorból? – kérdezi
Layla. – Két hétre való alapanyagot veszítettem el emiatt.
Bólintok. Dane átadott nekem egy jegyzéket Will Hewett összes, a farm ellen
elkövetett tettéről, mielőtt elhagytam az őrsöt. Két tele oldal hosszú, szimpla
sorközzel. Atyaég, észre sem vettem, hogy az egyik traktornak hiányzik a
kereke…
– A ferde postaláda az út szélén?
– Szép próbálkozás… – Forgatom a szemem Lukára és a túlságosan ártatlan
arckifejezésére. – Tudom, hogy az te voltál. Mindig túl élesen veszed be azt a
kanyart.
– Mocskos, talajbolygató szarházi – füstölög Beckett. Izzó tekintettel fordul az
asztalom felé, morgolódik, és folytatja szertartásos gyűlölködő trappolását, mire
a fejem ugyanarra a ritmusra kezd lüktetni.
– Ki kell találnunk, mit tegyünk az ügyben. Úgy gondolom, mivel most már
társak vagyunk – Layla és Beckett felé pillantok –, együtt kell meghoznunk a
döntést.
– A száműzetés létező dolog? Elküldhetnénk Peruba. Az alpakaimádó szíve
végre kiteljesedne.
– Beckett, légy szíves, vedd komolyan!
– Igazad van. Túl boldog lenne ott. Küldjük el valami nyomorúságos helyre!
Például Floridába.
– Rendben, akkor majd visszatérünk rád, ha úgy érzed, hogy valami hasznosat
szeretnél hozzátenni. – Layla felé pillantok. – Mit gondolsz?
– Nyilvánvalóan dühös vagyok. – A tekintete Beckettre siklik, aki épp puszta
kézzel próbálja megfojtani az egyik székemet. Layla szemébe olyan kifejezés
költözik, ami egyértelműen azt üzeni: azért nem ennyire dühös. – De valahogy
megkönnyebbülés is. Jó tudni, hogy ez az egész őrület most már véget ér.
Kezdtem belefáradni abba, hogy állandóan arra várok, hogy lesújt Damoklész
kardja. Vagy hogy egy hűtő véletlenszerűen kihúzza magát a konnektorból…
Bólintok. Ismerős az érzés.
– Dane szerint feljelentést tehetünk, ha akarunk, indíthatunk polgári pert a
keletkezett károk miatt. De azt mondta, hogy a vádirat valószínűleg
börtönbüntetést is magában foglalna, különösen, mivel önmagában a déli
parcella elvesztése több ezer dollárt tesz ki.
– Zárják csak be! – mormogja Beckett a sarokból. Visszahúzódott az irodai
fám mellé, félig árnyékba burkolózva. Úgy néz ki, mint a Grincs, és úgy is
hangzik. – És dobják el a kulcsot!
– Nem gondolod, hogy túlzás egy embert börtönbe zárni egy alpakafarm
miatt?
– Nem is tudom, Stella. – Meglep, hogy ezt Lukától hallom, aki eddig
csendben volt. Vállat von, amikor a figyelmem rá irányul, hosszú lábát maga
előtt kinyújtva. – Ez a te álmod, és ő megpróbálta elvenni tőled. Nem kellene
ezért megfizetnie?
Nem rossz ötlet. Nagyon szeretném, ha megfizetne érte. Az egészért, az utolsó
fillérig. Luka felvonja a szemöldökét, és az íróasztalom szélén heverő, régimódi
számológépemért nyúl, meg a papírpaksamétáért, amelyben Dane részletesen
leírta az okozott károkat. Elkezdi nyomogatni a számológépet, miközben én
Laylára és Beckettre nézek.
– Szavazunk.

***

SENKIT SEM LEP MEG, hogy Beckett a börtönbüntetésre szavaz. Layla és én

egyetértünk abban, hogy Mr. Hewettnek anyagi felelősséget kell vállalnia
minden kárunkért, és nem emelünk ellene további vádakat. Mindhárman
megegyezünk egy távoltartási végzésben, amely határozatlan időre eltiltja őt a
farmtól.
Ránézek az ajtóm feletti órára, elhúzom a számat, felállok, és végigsimítom a
kezem a farmeromon.
– Úgy volt, hogy találkozom Evelynnel egy körbevezetésre. – Lukára nézek,
aki az egyik tollamat a foga között tartva még mindig böködi a számológépet.
Nem kéne ilyen dögösnek lennie, mint amilyen. Van valami abban, ahogy a
sapkáját hátracsúsztatta a fején, hogy csak egy tincs kandikál ki elöl a
gesztenyebarna hajából, ziláltan, mint mindig, és az orrát elgondolkozva
összehúzza, miközben a hüvelykujjával végigsimít az oldalon, ellenőrizve a
számokat. Megköszörülöm a torkomat. – Meghívom Evelynt, hogy vacsorázzon
velünk, ha nem bánod.
– Dehogy, persze. – Felpislog rám a papírok közül, próbálja kitisztítani a
látását, miután olyan sokáig bámulta a számokat. Már milliószor mondtam neki,
hogy olvasószemüveget kellene viselnie, ami segítene, hogy ne kelljen
hunyorognia, amikor apró betűket és számokat néz. Szinte örülök, hogy nem
ment bele… Nem tudom, mit csinálnék Lukával, ha szemüveges lenne.
– Csinálok raviolit. – A pillanat otthonos meghittsége szinte mellbe vág.
Azt hiszem, ez fog a legjobban hiányozni, amikor véget ér a hetünk. Nem az
érintések és a csókok, és ahogy elfeledteti velem a nevemet a hajamba túró
kezével és ajkával a nyakamon, hanem ez. Végigsétálni a házamhoz vezető kis
ösvényen, befordulni a kanyarban a nagy tölgyfa mellett, és meglátni Lukát az
ablakon keresztül, amint a konyhában a tűzhely mellett áll, az egyik hülye
konyharuhámat a vállára vetve. Belépni a bejárati ajtón, átölelni őt, és érezni az
ajkát az ajkamon, miközben a rádió halkan szól a konyhában. A bazsalikom, a
paradicsom és a fokhagyma illata. Valami serceg a tűzhelyen…
Nem tudom, hogyan fogok erről lemondani.
– Milyen raviolit? – kérdezi Layla a szoba sarkából. Beckett biztosan kisurrant
valamikor a szavazásunk után, hogy levezesse a frusztrációját egy traktor
motorján, vagy talán ellenőrizze a déli parcella vízelvezető rendszerét. Nem
lepődnék meg azon sem, ha a korcsolyapályán találnám. Igazából elég jól megy
neki. Néha korán, még napfelkelte előtt kijövök ellenőrizni a dolgokat, és azt
látom, hogy Beckett csendben rója a köröket, a régi, kopott hokikorcsolyával,
amit még tinédzserként használt.
– Vajtököset, valószínűleg. Azt hiszem, a nagymamám tett belőle Stella
fagyasztójába – feleli Luka.
Ez is egy olyan dolog, ami hiányozni fog. A hűtőmben felhalmozott házi olasz
ételek. Vajon a családja akkor is etetni fog, amikor kamuszakítunk?
– Hozol nekem holnap egy kis maradékot? – kérdezi Layla csillogó szemmel.
– Tudod, szívesen látunk téged is – ajánlom fel.
– Már megbeszéltem valamit Jacobbal – magyarázkodik. Luka grimaszt vág
az apatikus és krónikusan unalmas pasija említésére. – Ráadásul ez egy jó kis
privát alkalom lesz Evelynnel. Ti ketten – rám mutat, majd Lukára – elbűvölőek
vagytok együtt.
Az arcom erre hirtelen felforrósodik – Laylának nincs egyetlen tapintatos
porcikája sem. Mire sikerül úrrá lennem az érzelmeimen, ha szóba kerül, hogy
Luka és én együtt vagyunk, ennek a hétnek már vége.
– Majdnem tízévnyi gyakorlás – poénkodik Luka. Feláll, majd a számológépet
és a papírkupacot szépen lerakja az asztalom szélére, ügyelve arra, hogy az élek
párhuzamosak legyenek. Értékelem az erőfeszítést, hogy megpróbálja rendben
tartani az asztalomat. Szívesen eltolnám a helyéről a kisujjammal, csak hogy
lássam, mit lép.
Megragadja a székem karfáját, lehajol, és egy gyors csókot nyom a számra.
– Otthon találkozunk – duruzsolja, olyan lazán, amennyire csak lehet. –
Elkezdem csinálni a vacsorát.
 Kifelé menet biccent Laylának, de ő túlságosan el van foglalva azzal, hogy
önelégült kis vigyorral bámuljon engem, hogy észrevegye a távozó Lukát.
Fészkelődöm a székemen, random papírokat rakosgatok random mappákba,
hogy elfoglaltnak tűnjek. Várom, hogy elmenjen, de ő csak még jobban
elhelyezkedik a székén.
– Mi az? – kérdezem, fel sem nézve. Az íróasztalom felső fiókjában van egy
nyugta hat adag sült krumpliról, amit az autósbüfében vettem. Biztos rossz
napom volt.
– Tudod, mit? – kuncog Layla.
– Tuti, hogy nem.
A kuncogása harsány és hangos nevetéssé változik a pici irodámban. Feláll,
hogy kövesse Lukát kifelé az ajtón.
– Ó, Stella, szívem. Nyakig benne vagy.
– Tényleg? Nem mondod.

***

EVELYNT A TÉLAPÓ-PAJTÁBAN találom az egyik pillérnek támaszkodva,

miközben figyeli, ahogy a kis Evan Barnes elmondja Clintnek, mit szeretne idén
a Télapótól. A pajta belsejét meglehetősen egyszerűen alakítottuk ki. Egy tágas,
nyitott tér a sorban álláshoz mélyvörös bársonykötéllel kijelölve. Kényelmes
fotelek és kanapék buja zöld és éjkék színekben, hogy az emberek leülhessenek,
amíg várakoznak. Egy széles kandalló, mellette egy túlméretezett hintaszék és
egy halom társasjáték. A padlón egymásra vetett, kifakult, össze nem illő
szőnyegek, amelyeken a gyerekek szaladgálhatnak, ugrálhatnak és
hempereghetnek. Ez az egyik kedvenc helyem a farmon. Néha kijövök ide
éjszaka, lefekszem középre, és bámulom a fehér fényeket és a deszkázatot, ahol
a tető lécein keresztül látható az éjszakai égbolt egy darabkája. Pont, mint
gyerekkoromban a karácsonyfa alatt.
Clint a maga részéről nagyon komolyan veszi a dolgát. Ül a nagy
hintaszékben, kezében jegyzettömb, és nyelvét a foga közé szorítva koncentrál.
– Ez a LEGO City Mars űrhajója? – kérdezi Clint. A teljes tűzoltó-
egyenruháját viseli, a bal mellén egy nagy cseresznyepiros jelvénnyel, amin az
áll, hogy „Hivatalos északi-sarki képviselő”. Layla készítette tavaly az összes
önkéntesünknek, és egy kicsit túltolta a csillámragasztót.
– Igen – Evan bólint, és visszatolja a szemüvegét az orrán –, a kutató űrsikló a
roverrel. Ez fontos.
– Kutató űrsikló roverrel – jegyzi fel Clint, lassan és gondosan írva. Amikor
végzett, felnéz, és megveregeti Evan vállát. – Vettem, kölyök. Ez megy
egyenesen a piros ruhás nagy emberhez. – Evan anyukájára sandít, aki
diszkréten felemeli a hüvelykujját. – Van egy olyan érzésem, hogy mindent meg
fogsz kapni, amit kértél, kishaver.
– Még a pónit is? – Evan arca felragyog.
Evan anyukája megrándul, és a fejét rázza. Clint felnevet.
– Ezen a listán nem említettél pónit, nagyfiú. Talán jövőre, oké?
– Ez aranyos ötlet – súgja nekem Evelyn, a vállával megbökve. – Kedves
csavar egy régi hagyományon. És egyetlen gyereknek sem kell idegenek ölébe
ülnie.
Nevetek.
– Tavaly megpróbáltunk szerezni ide egy Télapót, de meglepően nehéz őket
megrendelni. Inglewild közbelépett, és megszületett az IGLOO: Inglewild Gift
List Operation Operation (Inglewildi Ajándéklista Műveleti Művelet). Nagyon
akarták, hogy betűszó legyen belőle, ezért kétszer is feltüntették a „művelet”-et.
– Ez Dane ötlete volt, és nem volt szívem megmondani neki, hogy az Inglewild
Gift List Ornamental (díszítő) Operation is megtette volna… Vagy száz egyéb
lehetőség. – Van egy cserélődő önkéntes gárdánk, akik leülnek a gyerekekkel, és
meghallgatják a listáikat. Felírják őket, és elhelyezik a hivatalos északi-sarki
postán, ott. – A sarok felé biccentek a pirosra festett, nagy fém postaládára, az
arany betűs „Északi-sark” felirattal. – A listákat leadjuk a szülőknek vagy a
gondviselőknek, ha esetleg még nem készültek volna el a bevásárlással.
– Ez zseniális – sóhajtja Evelyn.
Elönt a büszkeség érzése magam és aziránt, amit itt sikerült létrehoznom, és a
város iránt, amiért összefogtak, hogy valami kedveset tegyenek a gyerekekért.
Evan elszalad, hogy bedobja a listáját a postaládába, és gondosan háromszor is
lepecsételi a mellette elhelyezett, speciális rénszarvasbélyegzővel.
– Meg hát Beckett nem volt hajlandó felvenni a jelmezt.
– A gyerekeknek biztos lettek volna kérdéseik a sok tetoválással kapcsolatban.
– És valószínűleg egy sereg anyuka állt volna a sorban a gyerekekkel. –
Összerezzenek, túl későn jut eszembe Evelyn és Beckett közös múltja. –
Basszus, ne haragudj!
Legyint, és nézzük, ahogy egy copfos kislány ugrabugrálva odamegy
Clinthez.
– Ne is törődj vele! Felfigyelnek rá, akár beismeri, akár nem.
Gondolom, látta az imént Cindy Croswellt, amint a mobiljával Beckettet
fotózza, ahogy a srác hanyatt feküdt egy traktor alatt. És a középiskolások
anyukáinak csapatát, akik úgy tettek, mintha érdekelnék őket a fűszerkertet télen
borító durvább mulcs sajátosságai, csak hogy legyen miről beszélgetni vele.
– Én nem… – Evelyn óvatosan néz rám. – Hogy ne kerülgessem a forró kását,
csak szeretném tisztázni, hogy én nem… – Frusztráltan fújja ki a levegőt, szája
szigorú vonallá húzódik. – Általában nem szoktam ilyen dolgokat csinálni. És
persze semmiképpen sem számítottam arra, hogy valaha is viszontlátom őt.
Ráadásul pont itt.
Ez egyértelműen kiderült abból, ahogy kirohant a cukrászdából.
– Ó, nem kell…
– Csak… – Megvonja a vállát, messzire révedő tekintettel, mintha valamire
emlékezne. – Csak úgy megtörtént. Nem tudta, hogy ki vagyok, és… ez jó volt.
Kellemes változatosság.
Néha megfeledkezem Evelyn befolyásának mértékéről. Több mint 1,7 millió
követője van csak az Instagramon. Kíváncsi vagyok, milyen lehet, ha mindenhol
felismernek. Hogy az emberek azt hiszik, ismernek téged.
Kimerítő, úgy képzelem.
– Ő egy jó srác – kezdem lassan, mert mindenekelőtt azt akarom, hogy
Beckett rendben legyen. Nem akarom, hogy bárki megnehezítse a dolgát. Vagy
fájdalmat okozzon neki. – A legjobb, akit ismerek.
Evelyn bólint, és egy kisebb, félénkebb mosolyt küld felém. Sötét hajfürtjét a
füle mögé tűri, élénkvörös körmei megcsillannak a mennyezeten sorakozó
lámpák pislákoló fényében. – Nem akarok senkit megbántani, Stella. Ezt
megígérhetem neked.
Ellazulok, észre sem vettem, mennyire feszültté váltam a beszélgetés során.
Figyeljük, ahogy a kislány ráhajol a hintaszék karfájára, és rámutat valamire
Clint listáján. Ő nevet, és kihúz valamit a ceruzájával, aztán újra ír.
– Fogadok, hogy ő is pónit akar – mondja Evelyn.
– Á, Románál nem valószínű. – Rápillantok a copfos kislányra. – Láttam őt a
nyári szabadtéri játékokon a városban. Földbe döngölte a versenytársait a
zsákban futásnál, és majdnem kiütött egy kisfiút a kötélhúzás közben. –
Szerintem inkább egy rakétavetőt kér a Télapótól. Tökös kiscsaj!
20

NEM BESZÉLÜNK TÖBBET Beckettről. De bejárjuk a farm minden

négyzetméterét. Sétálunk a földeken a cukrászdából hozott forró csokival, a
„szán” mellett és a Rejtett Gumicukor-erdőn keresztül. Evelyn felnevet, amikor
meglátja a rikító, színes fényekkel felcicomázott facsoportot. Ez is egy
meglepetés a családoknak, a közepén egy régi hordókból épített alagúttal, amin a
gyerekek átmászhatnak. Layla a mi pici Lincoln-alagutunknak nevezi. Evelyn
körbeforog a fák között, ujjait végigfuttatva a piros, kék és sárga fényeken.
– Ettől a helytől újra gyereknek érzem magam – mondja. – Mindenkinek
gyereknek kellene éreznie magát az évnek ebben az időszakában.
Jólesik ennyi időt tölteni a terepen. Amint beköszönt a tél, általában az
íróasztalomhoz vagyok láncolva, e-mailekre válaszolgatok, és a papírmunkát
intézem. Szeretem a csendet, a nyugalmat, a hideg téli fuvallatot az arcomon.
Ígéretet teszek magamnak, hogy gyakrabban fogom ezt csinálni: belefeledkezni
a fákba, a természetbe.
Menet közben beszélgetünk. Amolyan kötetlen interjú. Evelyn a farmról
kérdez, arról, hogy miért vettem meg. Az összes tavalyi változtatásról, és arról,
hogyan vontam be Beckettet és Laylát. Luka gyakran szóba kerül, de nem azért,
hogy meggyőzzem őt a romantikus történetünkről, hanem mert tényleg
mindvégig velem volt. Elmesélem neki, hogyan hozott nekem egy üveg pezsgőt
az első este, amikor enyém lett a hely, amivel aztán kivonultunk a legtávolabbi
részekre, hanyatt feküdtünk a csillagok alatt, és leittuk magunkat. Azon az
éjszakán azt mondta nekem, hogy büszke rám, hogy el sem tudna jobbat
képzelni, mint hogy itt vagyok, és ezt csinálom.
– Igaza volt – erősíti meg. – Te mindenre gondoltál. Tudom, hogy már
mondtam, de ez a hely fantasztikus. Hihetetlen, mit sikerült elérned egy év alatt.
Persze nem láttam, hogy nézett ki azelőtt, de valami különlegeset hoztál itt létre,
az biztos.
A büszkeség a lelkem mélyéig átmelegít. Mindig is csak arra vágytam, hogy
létrehozzak egy kis varázslatot.
Evelynnel olyan beszélgetni, mint egy régi baráttal. Kényelmes és könnyű,
sokat nevetünk. Addig bolyongunk a földeken, amíg a lábunk el nem
gémberedik a hidegtől, a gyomrunk pedig korog a meleg vacsora ígéretétől.
Látom a kéményből felszálló füstöt, miközben Evelyn belém karol, és
leballagunk a házikó előtti dombon.
 – Legszívesebben itt maradnék – mondja egy sóhajjal, és arcát a kabátja
gallérjába fúrja.
– Maradhatsz, ameddig csak szeretnél – mondom, az államat az ég felé
billentve. A nap már régen lenyugodott, a nappalok egyre rövidebbek. Az égbolt
felhős, a fákra másfajta csend telepszik. – Áll a meghívás.
– Azt hiszem, a döntősöknek, akiket a jövő héten kellene meglátogatnom,
ezzel problémájuk lenne – mondja nevetve.
– Szereted, amit csinálsz? Az utazást?
– Tudod, azt hiszem, egy ideje te vagy az első, aki ezt megkérdezi tőlem. –
Rám mosolyog, és a sálja mögül kikukucskáló szeme sarkában ránc húzódik.
Azon tűnődöm, vajon hányan próbálnak meg a közelébe férkőzni csak azért,
hogy kihasználják a befolyását. – Szeretem. Szeretek történeteket mesélni. Ezért
kezdtem bele ebbe az egészbe.
Követem már egy ideje Evelynt. Az Instagramon kezdte, hétköznapi
emberekről posztolt fotókat, szűrők és szerkesztés nélkül. Megosztotta a
történeteiket, gondolataikat és álmaikat, még akkor is, ha az kényelmetlen volt.
Ez lassan átalakult kisvállalkozások bemutatásává, majd átalakult azzá, ami ma.
Megmutatja a rejtett szépségeket szerte a partvidéken, és olyan helyeket fedez
fel, amelyeknek a létezéséről sem tudnak az emberek. Kisvárosi kávézókat,
független könyvesboltokat, nonprofit szervezeteket, amelyek segítenek a
családoknak ételt tenni az asztalra. Ezeket a történeteket szeretem a legjobban,
ahol egy közösség összefog, hogy támogassa a saját tagjait.
– De mostanában, nem is tudom. Úgy érzem, mintha néhány történetem már
meg lenne írva, mielőtt még ránéznék – folytatja. Tudom, mire gondol.
Mostanában a legtöbb anyagát olyan cégek szponzorálják, amelyek
megpróbálnak beférkőzni a közösségi influenszerek piacára. – Próbálom
megválogatni, hogy kivel dolgozom együtt, de a közösségi média… Nem igazán
élvezem.
– Úgy érted, nem arról álmodtál, hogy közösségimédia-influenszer legyél?
Nevet, és megrázza a fejét.
– Újságíró akartam lenni. Egy darabig úgy gondoltam, hogy a közösségi
média a legjobb módja ennek. De most már nem tudom. Úgy érzem, egy ideje
nem meséltem valódi történetet. Én csak segíteni akarok az embereknek. –
Megböki a vállamat az övével. – Az olyan embereknek, mint te, akik csak
próbálják megvalósítani az álmaikat.
– Segítesz is – mondom neki. Máris megháromszorozódtak a követőink, több
előjegyzés érkezett a foglalható idősávokra, mint valaha. És Evelyn még közzé
sem tette a tartalma zömét. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok.
– Mindenki megérdemli, hogy megtapasztalja ezt a helyet – mondja. Egy
fuvallat megemeli a haját, és ő elmosolyodik, sugárzón és hitetlenkedve, és
felnéz az égre. – Ó, hát ilyen a mesében nincs!
Enyhén havazni kezd, kövér hópelyhek szállingóznak hangtalanul a nehéz
felhőkből. Az év első havazása.
– Egy valóságos Északi-sark – motyogja halkan, egy csipetnyi áhítattal a
hangjában.
Elmosolyodom, és felnézek az égre. Az ünnepi varázslat tökéletes pillanata.

***

BELÉPÜNK A HÁZBA, és a konyhából karácsonyi jazz szól, meleg vaj,

fokhagyma és valami ragacsos édesség illata terjeng. Luka megjelenik az
előszobában a zsebébe dugott fakanállal, kötényben. Fogalmam sincs, hol találta
azt az izét, sötét, éjkék vászonanyag, a mellrészen „A Télapó kis kisegítője”
felirattal. Röhejesen néz ki.
– Helló! Jó az időzítés.
Nem mozdul a konyha bejáratából, amikor odasétálok, a kezemet
dörzsölgetve, hogy elűzzem a hideget. Amikor felvonom a szemöldökömet a
blokádjára, némán a fejünk felett lógó fagyöngyágra mutat, amely ma reggel
még határozottan nem volt ott. Nevetve felhorkanok, és lábujjhegyre emelkedve
puszit cuppantok az arcára.
– Csaló. – Kuncog, és a kezével elkapja a csípőmet, mielőtt kicsúszhatnék,
lehajol, és rövid, édes, perzselő csókban szorítja a száját az enyémhez. Röviden
megszívja az alsó ajkamat, aztán visszaállít a lábamra, és szórakozottan nézi,
ahogy bizonytalanul megingok.
A fikciót és a valóságot elválasztó határvonal elmosódik. Fogalmam sincs,
hogy ez azért volt-e, mert Evelyn mögöttem áll, vagy azért, mert ezt akarta
csinálni.
Rám kacsint, és rájövök, hogy nem igazán érdekel.
Élvezd ki! – suttogja egy gyanúsan Laylára emlékeztető hang a fejemben. – Ne
gondold túl!
– Ez vajtök? – kiált fel Evelyn a tűzhely fölött. Ledobta a cipőjét és a kabátját,
és most az egyik vállán művészien átvetett, széles nyakkivágású, bő pulcsi van
rajta. – Ó, istenem, ez sütőtökös pite?
A hangjából úgy ítélem, a sírás környékezi.
– A fokhagymás kenyér a sütőben van – teszi hozzá Luka. – Pár perc múlva
kész lesz. Menjetek! Üljetek le! Borozgassatok! – Az asztal felé biccent, ahol két
üveg vörösbor vár. Felkapcsolta az összes dekorációt a házban, a kis, hangulatos
helyiséget csurig megtölti a friss fenyő, a fényfüzérek és a régi tartanból készült,
kézzel font girland. Gyertyák minden ablakban, és egy dús balzsamfenyő a
nappaliban, telis-tele égőkkel, díszekkel és füzérekkel, amelyek pont úgy lógnak,
ahogy kell. Nézem, ahogy Evelyn mindent befogad, és tágra nyílt szemmel
elidőzik a szekrénysor fölötti miniatűr házak során, amelyek szinte tökéletes
másolatát adják Inglewildnak.
Megragadja a borosüveget, és tölt magának egy nagy pohárral.
– Tudod, ez a hely tökéletes.
A vacsora egy álom, az én kis házam hosszú idő óta először telik meg
nevetéssel. Luka elbűvölő és kedves, bolondos történeteket mesél az anyja
tanítványairól, arról, amikor Beckett-tel közel négy órán át gubbasztottak a
mezőn, amikor megpróbálták elkapni a vandál tinédzsereket. Meg hogy utána
hónapokig sötétzöld arcfesték volt a törülközőimen.
Ebből semmi sem tűnik színlelésnek vagy tettetésnek. Egyáltalán nem kell
megjátszanom magam, amikor Luka rám kacsint a borospohara fölött, és a
lábával az enyémet lökdösi az asztal alatt. Egyáltalán nem érzem magam
őszintétlennek, amikor letakarítom a tányérokat az asztalról, és egy röpke csókot
nyomok Luka fejére, ahogy elhaladok mellette, az ujjai pedig gyengéden
megszorítják az enyémet.
– Hogy kezdtetek el járni?
Ez az első kérdés, amit feltesz a kapcsolatunkról, én pedig ügyetlenkedem az
egyik tálalóedénnyel, és a kanál a padlóra koppan. Luka átveszi a
kezdeményezést, amíg én összeszedem magam.
– Az anyukám úgy tíz évvel ezelőtt költözött ide. Azt hiszem, Inglewildnak
volt egy turisztikai kampánya, valami olyasmi, hogy Kis-Firenze, nem tudom.
Szerintem látott egy hirdetést az újságban, és úgy döntött, ide költözik. Hiányzik
neki Olaszország.
Nevetek a mosogató mellett. Biztos sokkoló lehetett, amikor megérkeztek, és
azt látták, hogy semmiben nem hasonlított a festői olasz városra.
– Stella már itt élt egy ideje. Egymásba botlottunk, amikor kilépett a
barkácsboltból.
Jól ismerem ezt a történetet. De Luka meglep egy kitérővel.
– Annyira gyönyörűnek találtam. Az volt, élénksárga ruhát viselt, kis
százszorszépekkel az alján. Nem bírtam levenni a szemem azokról a
százszorszépekről. Napokig arra a sárga ruhára gondoltam, miután elmentem.
Minden nő, akit sárga ruhában láttam New Yorkban… – Elhallgat, és
megköszörüli a torkát. – És amikor visszajöttem meglátogatni anyukámat,
akkor… – A tekintete rám siklik a mosogatónál, ahol háttal állok a csapnak, a
piszkos edényekről megfeledkezve. – Olyan sok hosszú sétát tettem a városban,
csak azért, hogy újra összefussak vele. – Nevet. – Anyukám azt hitte, hogy
rákaptam a gyorsgyaloglásra. De aztán előbb-utóbb összefutottam vele, ezúttal a
könyvesboltból kijövet. Nem emlékszem, hogy mi volt rajta, de arra igen, hogy
rám mosolygott. Egy nagy, hamisítatlan Stella-mosollyal.
„Az az én mosolyom volt” – mondta, amikor Caleb a konyhámban ült.
Luka és Evelyn együtt nevetnek, én meg elzárom a vizet, és megtörlöm a
kezem.
Evelyn arrébb csúszik a székén, átkarolja a háttámlát, és vigyorogva szemlél
engem.
– És te mit gondoltál Lukáról, amikor először találkoztatok?
Még mindig döbbenetesen tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a
mellkasának vágódtam, még ha a gyász olyan sűrű ködébe temetkeztem is, hogy
alig tudtam az egyik lábamat a másik elé rakni.
– Luka nem csak szófordulatot használ, amikor azt mondja, hogy
belebotlottam a barkácsbolt előtt. Jóformán a földre tepertem. –
Összehajtogatom a konyharuhát, és Lukára nézek, hosszú lábát az asztal alatt
kinyújtóztatva, kezében egy pohár vörösborral. – Anyukám nem sokkal azelőtt
halt meg, és én… valahogy úgy sodródtam. Megbotlottam azon a lépcsőfokon, ő
pedig elkapott, és gondoskodott róla, hogy biztosan megálljak a lábamon. Azóta
is valamilyen módon ő tart meg engem.
Kíváncsi vagyok, hallják-e mindazt, amit nem mondok ki. Hogy nem
emlékszem, mi volt rajta, de arra igen, hogy friss narancs- és bazsalikomillata
volt. Hogy alig tértem magamhoz egész idő alatt, amíg a pici pékségben ültünk
és a grillezett sajtunkat ettük. Hogy mindig is kedveltem őt, és legalább olyan
régóta szeretem.
– Ezt még sosem mondtam el neked – mondom most egyenesen Lukának. –
De semmi keresnivalóm nem volt abban a barkácsboltban. Én csak… úgy
bolyongtam. Próbáltam rávenni magam, hogy produktív legyek. És amikor beléd
botlottam… – Nagy levegőt veszek, és felpislogok a plafonra. Nem meglepő,
hogy az a nő, akinek fenyőfafarmja van, szentimentális. Luka leteszi a
borospoharát az asztalra, és felegyenesedik. – Nem is tudom, én valahogy
mindig úgy gondoltam, hogy az anyukám juttatott el téged hozzám. Nem
hiszem, hogy valaha életemben betettem volna a lábam egy barkácsboltba. Azt
hiszem, csak szeretek így gondolni rá. – Megvonom a vállamat. – Butaság.
Nem hiszek a sorsban vagy a kiszmetben, vagy az univerzumban és annak
minden véletlenszerű, csodálatos és szörnyű eseményének bármilyen
szabályában vagy okában. De hiszem, hogy akkor találtam rá Lukára, amikor a
legnagyobb szükségem volt rá, és szeretem azt hinni, hogy anyukámnak ebben
szerepe volt. Ez vigaszt nyújt. Mintha tovább gondoskodna rólam. Még mindig
fogná a kezem. Luka feláll a székéről, és három hosszú lépéssel átszeli a
konyhát. A karjába zár, én pedig szorosan az oldalába kapaszkodom.
– Lala – mondja, és ide-oda ringat. Egy csókot nyom a homlokomra, én pedig
ökölbe szorítom a kezemet az inge hátulján. Lehet, hogy ez nem tart tovább
ennél a hétnél, és lehet, hogy soha nem mondom el neki, mit érzek valójában, de
megérdemli, hogy ezt tudja.
Mindent, amit ő adott vissza nekem.

***

NEM LÁTOM, DE ÉRZEM, hogy Luka tekintete rajtam időzik, miközben

befejezem a mosogatást. Újra fel akarja fedezni minden porcikámat: a
csuklómat, a vállamat, a derekamat, amikor kinyúlok, hogy eltegyek egy tányért
az egyik felső polcra. Elmosolyodik, amikor a vállam fölött rápillantok, a nyelve
kikandikál a foga közt, miközben enyhén szorítja a szék karfáját.
Evelyn nem sokkal egy újabb kör bor és sütőtökös pite után távozik, miután
felhívta a városkánk egyetlen Lyft-sofőrjét. Luka a válla fölött lopva a
telefonjára pillant, és felnevet, amikor meglátja, honnan jön Gus.
– Úgy látom, Gus és Mabel között még mindig van valami.
Csatlakozom hozzá, és nézzük, ahogy a kis autóanimáció elindul az üvegház
irányából. Luka a tenyerét a derekamra helyezi, hüvelykujja lejjebb siklik, hogy
a pulóverem szegélye alá csússzon. Megborzongok.
– Szóval ő vezeti a mentőautót, és lyftezik? – Evelyn szórakozott vigyorral
vágja zsebre a telefonját. – A kisvárosok olyan viccesek. – Oldalra billenti a
fejét, és a vigyor lehervad az arcáról. – Várj, ugye nem a mentőautóval jön
értem?!
Gus nem a mentőautóval jön érte. A nagyon is normális Toyota Camryjával
veszi fel, és kétszer dudál rám és Lukára, miközben eltűnnek az úton. Egymás
mellett állunk a tornácon, amíg ők végigdübörögnek a felhajtón, és bámuljuk a
továbbra is nagy, kövér pelyhekben hulló havat. Amint földet ér, elolvad, minden
túl meleg ahhoz, hogy rendesen megtapadjon. De a fákon van egy finom réteg,
egy kis fehér porszórás. Mintha valaki felrázott volna egy hógömböt, és hagyott
volna mindent leülepedni.
Megfordulok, hogy visszamenjek a házba, de Luka megállít a kezével.
Megránt egyszer, amíg szembe nem fordulok vele, aztán még egyszer, hogy
leereszkedjek a tornác legfelső lépcsőfokára. Nevetek, és a kezemet az övé köré
kulcsolom, a fejemet az ég felé billentve. Így, az ablakokon át melegen világító
benti fény ragyogásában a hó csillámló kristálynak tűnik. Elmosolyodom,
amikor egy hópehely az orromon landol.
– Mit csinálsz? – Felnevetek, miközben egy újabb hópihe gabalyodik a
szempillámba. Elsöpröm a kézfejemmel, és a nevetés a torkomon akad, amikor
Lukára nézek.
A szeme borostyánszínűen izzik a házból kiszűrődő fényben, és mosoly
húzódik az ajkára. Ez egy titkos mosoly, ez a mostani. Olyan, amilyet még nem
láttam. Szeretném végigkövetni az ujjaimmal, és érezni a súlyát a bőrömön.
Legszívesebben odahajolnék, és elkapnám a nyelvemmel, mint egy hópelyhet,
hogy megtudjam, milyen az íze. A mosolya egyre jobban szétterül az arcán,
hópelyhek landolnak a hajában. Istenien néz ki így. Teljességgel az enyém.
– Meg akarlak csókolni – mondja szép nyugodtan, mintha az arckifejezése
nem lenne egy lépésre az olthatatlan sóvárgástól. Közelebb hajtja a fejét, amíg az
orra az enyémet nem érinti. – Hát nem varázslatos dolog megcsókolni valakit az
év első havazásában?
Ha nem az, akkor annak kellene lennie. Mert varázslatosnak érzem, amikor
odahajolok, és Luka alsó ajkát az enyém közé kapom. Elsuttog egy sóhajt, egy
lélegzetet, és átkarolja a hátamat, közelebb húz, és magához ránt, amíg a csípőnk
össze nem ér. Kézfeje a kulcscsontomat súrolja, miközben lassan megcsókol, a
keze felfelé siklik, a hüvelykujja pedig egy olvadó hópelyhet nyom a bőrömbe.
Érzem minden egyes ujjbegyét, ahogy végigsimít a nyakamon a fülem tövéig.
Soha nem gondoltam, hogy az egy különösen érzékeny testrészem, de Luka azzá
tette. Még szép. Finom körökkel addig időzik ott, amíg bele nem zihálok a
szájába, a nyelve az enyémhez simul, miközben az ujjai a hajamba fonódnak,
megragadják a tarkómat, és hátradöntenek, hogy még mélyebben, még forróbban
nyalogathasson. Még soha nem csókoltak meg így, miközben az éjszakai égbolt
felülről rám nehezedik. Hópelyhek súrolják finoman a bőrömet apró, tűhegynyi
hideggel.
– Komolyan gondoltad? – suttogja a fülem tövébe, miközben a fejem a
vállamra borul, hogy több helyet adjak neki. A tenyere feltérképezi a hátam
csupasz bőrét a pulóverem alatt, az anyag a csuklójánál felgyűrődik. – Amit
mondtál?
Jelen pillanatban még a nevemet sem tudom. Lukának vörösbor- és fahéjíze
van, és nem akarom, hogy valaha is abbahagyja a csókokat.
– Mit mondtam?
Lehámozza magát rólam, és homlokát zihálva az enyémhez támasztja. Minden
lélegzet egy-egy kis fehér felhő köztünk, amely felkanyarodik a havas és
csillagos éjszakai égboltra.
– Hogy én tartalak meg téged – mondja. Visszahajtja a fejét, és egyszer
megcsipkedi az alsó ajkamat, mintha nem tudná megállni.
– Persze hogy komolyan gondoltam – felelem, és az ujjaimat az övhurkaiba
fűzöm. – Nem hiszem el, hogy ez kérdés számodra.
 Hosszan, lassan kifújja a levegőt, és kihúzza a kezét a felsőmből.
Beleborzongok, amikor nem érzem a meleg tenyerét a bőrömön, és felnézek rá,
az államat a mellkasára támasztva. Örökké emlékezni akarok erre a pillanatra, az
én hógömbpillanatomra. Luka füle mögött egy kósza hajtincs épp csak elkezd
göndörödni, az arca kipirult a hidegtől és a vágyakozástól.
Varázslat.
– Menjünk be!
Úgy mondja, mint egy ígéretet, a keze sürget, mert túl türelmetlen ahhoz,
hogy magamtól tegyem meg a lépést a tornácon. Hagyom, hogy visszavezessen
a házba, az ajtó határozottan becsukódik mögöttünk, a zár a helyére kattan.
Félig-meddig azt várom, hogy nekinyomjon, felemeljen, amíg a csípőnk éppen
illeszkedik, de Luka csak kibújik a bakancsából, amit be sem kötött,
elmosolyodik, és édes hangot ad, amikor az enyémet is ugyanabba az irányba
rúgom le. Lehajol, szépen megigazítja őket, majd a kézfejével végigsimít a
vádlimon, a térdemen, a combomon, miközben kiegyenesedik. A konyhában
még mindig karácsonyi zene szól, most már lágyabban, Ella Fitzgerald halk
dúdolása a boldog kis karácsonyról. Figyelem a sziluettjét az előszoba
sötétjében, az állkapcsa erős vonalát, a válla ívét.
– Figyelj, Stella! Őszinte leszek. – Végighúzza az ujjait a haján,
karamellbarna tincsei kaotikus összevisszaságban állnak. – Most nehezen tudom
visszafogni magam.
Nyelek egyet, és közelebb lépek, látni akarom, ahogy a higgadtság eltűnik
belőle. A rendetlen Lukát akarom, ziháló lélegzetvételeket és elharapott
káromkodásokat.
– Te is azt érzed, amit én? – folytatja suttogva, én pedig bólintok, és
hozzálépek, a kezem a tarkójára fonódik, miközben magamhoz húzom. Ahhoz
képest, hogy annyi energia jár át, ez egy gyengéd csók. Az ajka édes simogatása
az enyémen. Aztán belegabalyodok a hajába, húzom, és már nem is olyan édes.
Luka nyers morgást hallat, berogyasztja a térdét, és a tenyere a derekamtól a
fenekemen át a combom hátsó részéig simul. Megragad és felemel, halk
sikkantást vált ki belőlem, amibe belemosolyog, ajkának íve finoman tapad az
enyémre.
– Érdekes hang – jegyzi meg, miközben keresztültámolyog a nappalimon, és
nekimegy minden egyes bútordarabomnak. Felnyög, amikor a sípcsontja a
dohányzóasztalnak ütközik.
– Fogd be! – A nyaka bőrébe nevetek, miközben kis puszikat csipegetek végig
a torkán. Kigombolom a flanelinge első gombját, miközben úgy próbál
eligazodni a nappaliban, mintha még soha életében nem járt volna itt, és mély,
szívó csókot nyomok a kulcscsontja szélére, a torka mélyedésébe. Ő is érdekes
hangokat ad ki, és hirtelen a kanapé karfájára ejt, keze a pulóverem alatt és a
melltartóm kapcsán, mielőtt még észrevenném, hogy megálltunk.
– Basszus, Stella – suttogja, miközben kiteríti a kezét a domborulaton. A
hüvelykujjával végigsimít a mellbimbómon, én pedig megingok a kanapé szélén,
és a csípője köré kulcsolom a lábamat, hogy megtartsam magam. Ha a hóban
megcsókolni őt varázslat volt, akkor ez… karamellás ropogós keksz étcsokis
muffinok tetején. Az inge gombjaival babrálok, feladva a felsőt, hogy inkább
alulról kezdjem, amikor oldalra böki a fejemet, és szívni kezdi a nyakamat. A két
hüvelykujja simogat, tekerget és húzkod, én pedig elvesztem az eszemet.
Elveszítem a türelmemet, és megrántom az ingét, megpróbálom kettétépni.
– Vedd le – mondom, mindennél jobban vágyva arra, hogy a bőrét az enyémen
érezzem.
– Nem érek rá – feleli, és megpróbálja elég szélesre feszíteni a pulóverem
nyakát, hogy a szája oda kerüljön, ahol a keze van. Bosszúsan beleharap a
vállamba.
– Luka! – Nevetek, és szabaddá teszek még egy icipici gombot az ingén.
Mikor lett ilyen bonyolult a flanel? – Gyerünk már!
– Kérd szépen – vág vissza a bőrömbe mosolyogva, én pedig megint
felnevetek, a fenekemet a kanapé karfáján himbálva, és a tenyeremet a
mellkasához lapítva hátralököm. Durcásan néz rám, amikor a keze kicsúszik a
pulcsim alól, az ujjai a térdemen időznek, a hüvelykujja előre-hátra siklik a
nadrágom belső varrásának vonalán. Áthúzom a pulóveremet a fejemen, és a
duzzogás eltűnik, helyét sóvárgás veszi át, nyelve a szája sarkában.
A melltartóm pántjához nyúlok, készen arra, hogy kibújjak belőle, és a
hálószobám felé hajítsam, de ő megrázza a fejét, előrelép a lábam bölcsőjébe, és
a mutatóujját a vékony pánt alá csúsztatja. Egyszerű, puha pamut, ugyanolyan,
mint amit aznap este viseltem a kanapén, de ő úgy néz rám, mintha olasz csipke
lenne rajtam. Fel-le húzza az ujját a pánton, játszik vele, az ujjbegyeivel
végigsimít a bőrömön.
– Emlékszel a philadelphiai zenei fesztiválra? Ahol a Roots is fellépett?
– Öhm, igen – válaszolom zavartan. Nehezen megy a gondolkodás, amikor a
keze rajtam van. A figyelmét a másik pántra tereli, és az ujjaival pengetni kezdi.
Felhúzza a vállamon és vissza, a mellem minden egyes óvatos érintésre
emelkedik és süllyed.
– Egy halvány rózsaszín ruha volt rajtad, a legvékonyabb pántokkal, amit
valaha láttam – mondja. Emlékszem arra a ruhára. Olyan meleg volt, és tetszett,
ahogy a lábam körül szétterült, amikor megpördültem. Nagyot nyel, az
ádámcsutkája fel-le jár a torkában. Leragadok ott, és figyelem, hogyan mozog a
teste. A hüvelykujja lecsúszik a melltartóm kosarához, és megigézve
végigsimítja a közvetlenül felette lévő bőrt. – Előttem táncoltál, és folyton
lecsúsztak. – Újra felnéz rám, és a tenyerét a kulcscsontomra nyomja, a két
kisujját a pántok alá dugja. Lassan tolja lefelé a kezét, magával ragadva az
anyagot, amíg a pántok meg nem akadnak a könyökömnél, a melltartóm kosarai
épphogy eltakarnak. Reszkető lélegzetet fúj ki, félmosoly görbül az ajkán. –
Annyira meg akartalak csókolni.
Megborzongok.
– Csak ennyit akartál?
Mosolya vigyorrá oldódik, a szemében pajkos csillogás.
– Nem. – Két ujját a melltartóm közepébe mélyeszti, és lehúzza az anyagot,
így félmeztelenül maradok a kanapé karfáján. Ellenállok a késztetésnek, hogy
eltakarjam magam. A fáról jövő fények apró félholdakban festik meg a bőrömet.
– Ezt akartam – folytatja, miközben közelebb telepszik, kezével a csupasz
mellemet simogatja. A szája rátalál a kulcscsontomra, és szívja, hosszan,
nedvesen a bőrömet. – Arra gondoltam, hogy a kezemet a ruhád felső részébe
csúsztatom. – A szája végigsimít a mellbimbómon. – Arra gondoltam, hogy a
számmal megízlellek.
– Légyszi – kérlelem. Incselkedésnek szántam, bolondozásnak, de hallom a
sürgetést a hangomban. Luka is, ha abból, ahogyan elkezd matatni az ingén,
következtetni lehet. Ezután mindketten eszeveszetten dobáljuk le a maradék
ruháinkat, és próbálunk minél közelebb kerülni egymáshoz. Figyelem, ahogy az
aranyló bőre centiről centire feltárul, a szemem mohón követi a mellkasát borító,
sötét szőrszálakat, ahogy azok vékony vonallá keskenyednek, és eltűnnek az
övcsatja alatt. Ezzel foglalatoskodom, miközben ő megpróbálja lehúzni a
farmeromat, és gyakorlatilag leránt a kanapéról a fogása erejével.
Nevetek, és fél lábon ugrálok, a vállába kapaszkodva, miközben ő morgolódva
lehúzza, és visszaemeli az arcát az enyémhez egy csókra. Belenyög, amikor köré
kulcsolódom, érzem a meleg bőrét a bőrömön. Végre.
Kis emlékeztetők törnek rám, miközben végigbotorkálunk a hálószobámba
vezető kis folyosón, pár lépésenként meg-megállva, hogy megérintsük és
ingereljük egymást. Belecsúsztatom a kezem a bokszeralsójába, keményen és
határozottan simogatom, és emlékeztetnem kell magamat rá, hogy ez Luka, aki a
vállamba zihál, a legjobb barátom. Luka az, aki ökölbe szorítja a kezét a
derekamon, és hajszolja az érintésemet a csípője ringatásával, a torka mélyéről
feltörő nyögés kíséretében. Luka ragadja meg a csuklómat, és rántja el a
kezemet, aztán vezet minket a hálószobába, és dob az ágyra.
Párnák potyognak, és én félresöpöröm őket, miközben Luka rám mászik, a
vállam fölé támaszkodva. Mohón várom, hogy így lássam őt, a meztelenségét, a
megfeszülő karját, a holdfényben elhalványult szeplőket a bőrén.
 – Várj – mondja, és a karját alám dugja, és addig terelget, amíg a fejem a
párnán fekszik, a két térdem szétnyílik, a mellkasom pedig minden egyes
remegő lélegzetvételnél emelkedik és süllyed. Elakad a lélegzetem, olyan
őrjöngő vágy ég bennem. Az ajkamat duzzadtnak érzem a csókjaitól, a bőröm
bizsereg a borostája durva súrolásától. – Így – mondja, majd testét az enyém
bölcsőjébe ejti, bőre perzselő, súlyos keménysége az én nedves puhaságomhoz
nyomódik. Egyszer csak legördíti a csípőjét, és bennem minden megfeszül.
Belezihálok egy félhold alakú, halvány rózsaszín párnába, és azon tűnődöm,
hogyan lehetséges, hogy életem legintenzívebb szexuális élményét élem át úgy,
hogy még mindig rajtam van a fehérneműm.
Luka lassítja a csípője mozgását, amíg meg nem áll fölöttem, ujjaival a
hajamba túr, és a sötét tincseket fürkészi. Gondosan elrendezi, amíg már nem
szorul a vállam alá, egy művészi glóriát alkotva kusza, sötét fürtökből. Tekintete
végigsiklik az arcomon, és mintha elidőzne az ajkam ívén. Vágyakozva sóhajt
fel, és én elmosolyodom ennek az édességén.
– Mi az? – kérdezem. Olyan óvatosan néz rám, ami gyönyörű a maga
őszinteségében. Millió dolgot mond ezzel a pillantással. Csak nem hallom, hogy
mik azok.
– Semmi – feleli, és tekintete a mellem domborulatára, meg az alatta lévő
puha bőrre vándorol. A kiugró csípőmre és a köldököm mélyedésére. Úgy
érzem, mint egy ujjbegyet a szegycsontomnál. Feltérdel a széttárt combom
között, és hüvelykujjait a csípőmnél az anyagba akasztja, egy picit lejjebb húzza
a bugyimat, majd egészen le, amikor megmozdítom a lábam, hogy segítsek.
Kifúj egy mély lélegzetet, amikor meztelen vagyok előtte, a keze végigsimít a
térdemen.
– Erre is gondoltam – mondja. – Amikor az a csini rózsaszín ruha a
combodhoz simult.
Megtalálja azt a helyet, ahol már kellően nedves vagyok, és én átadom magam
az érintése okozta gyönyörnek, a fejem hátradől a párnákba, miközben bennem
minden zakatol és nyögdécsel. Én is – akarom mondani, kissé hisztérikusan. –
Százféleképpen is elképzeltem már ezt, milliónyi különböző lehetőséget.
– Édes istenem – mondja, és én résnyire nyitva tartom a szemem, hogy
lássam, ahogy hozzám ér, egyik keze a lábam között mozog, a másik a hasamon
siklik, hogy kövesse a mellem alsó ívét. Finoman meghúzza a mellbimbómat, én
pedig vaskos torokhangon felnyögök. Még soha nem érintettek meg így.
– Édes istenem – ismétli, ezúttal sötétebben. Tekintete a lábam közül az
arcomra villan. Elhúzza a kezét a lábam közül, tenyere lejjebb simul. Újabb
nyöszörgő hangot adok ki. – El tudnék élvezni, csak így, Stella. Csak attól, hogy
téged nézlek. Téged hallva. – Az egész testem megfeszül. Nem akarom, hogy
így fejezzük be. Talán később elgondolkodhatunk ezen a lehetőségen, de most
érezni akarom, ahogy a matrachoz szorít, a karomat a nyaka köré fonva, a szája
az én számon. Eszelősnek akarom látni, hogy beleziháljon a bőrömbe, miközben
mindketten együtt mozgunk.
Ezt egy szaggatott lélegzettel közlöm vele, a nevetése kissé elfullad, ahogy
elhúzódik tőlem.
– Emiatt nem kell aggódnod – motyogja, és lehúzza a bokszeralsóját. – Eléggé
eszelős vagyok.
Az éjjeliszekrényem fiókjához nyúlok, ahová bedobtam az óvszeres dobozt,
amit Layla múlt héten kézbesített. Letette egy otromba masnival és egy üveg bor
kíséretében az ajtóm elé. Hálát adok, hogy egyik farmmunkás sem tévedt a
házamhoz, hogy észrevegye a nagy kiszerelésű óvszeres dobozt a lábtörlőmön.
Előhúzok egy egész csíkot, és odadobom Lukának, miközben elvonja a
figyelmemet a látványa az ablakomon beszűrődő holdfényben.
Hosszú láb, acélos mellkas, a csípője metszése határozott a tompa fényben. A
bicepsze megfeszül, ahogy letép egy óvszert a csíkról, feltekeri, a többit az
ágyam lábánál lévő ládára dobja.
– Későbbre – mondja kacsintva, én pedig nevetek, és magamhoz húzom.
Beletúrok a hajába.
– A kis elbizakodott… – cukkolom, mintha a továbbiak gondolata nem keltene
izgalmat bennem. Mohón vágyom az érintéseire, a bőrömbe suttogott sóhajaira.
Felnevet, és fölém helyezkedik, csókot ejt a mellem közé, a szájával elidőz a
puha domborulatnál. Kanyargós ösvényt húz a mellkasomon, amíg nem
kapkodom a levegőt és nem homorítok alatta, a kezem a tarkóján, és erősebben
húzom magamhoz. Pont jól érint meg a lábam között, nyomást gyakorol
mindenhová, ahol oly nagyon szükségem van rá.
– El tudnék így élvezni – lehelem.
– Már majdnem tíz éve tart az előjáték. – Luka fölém emelkedik a tenyerére
támaszkodva, a karja megfeszül. – Nem hiszem, hogy egyszer elég lesz.
Most én vagyok az, aki türelmetlen, a csípőm táncol az övé alatt, a szám
minden bőrt megkóstol, amit csak elér. Beleharapok a fülébe, az állkapcsa ívébe.
Mohón megcsókolom az alsó ajkát és az orra hegyét. A kezem a vállába, az
alkarjába markol. Mintha a felgyülemlett vágy minden egyes pillanata
zuhatagként ömlene ki belőlem. Nem tudok betelni vele, nem tudok elég gyorsan
mozogni mindazért, amire vágyom. Minden elfojtott gondolat, minden tétova
érintés, minden féligazság és álmodozás ott zsibong a bőröm alatt, ami
nyugtalanná és eszeveszetté tesz.
– Jól van. – Megnyugtat, és átfogja a tarkómat, feljebb billenti az állam, hogy
hosszú, lomha csókokkal enyhítse a szívem ritmusát. – Lassíts egy picit!
 – Azt akarom…
– Tudom. Én is akarom.
Gyengéd kezével lecsillapít, széttárja a lábamat, és fel-le húzza a tenyerét,
amíg vissza nem dőlök a matracba. Rám mosolyog, ráncokkal a szeme sarkában,
majd eláll a lélegzetem, amikor vastag, forró férfiasságával lassan a lábam közé
nyomul. Nem tudom, hogy azért van-e, mert régen volt már, vagy csak azért,
mert ez… Luka, de az egész testem megelevenedik a nyomástól, a
gyönyörűségtől. Elhelyezkedik bennem, és én elcsukló, magas hangon
felnyögök a torkom mélyéről. Úgy érzem, nem jutok levegőhöz, Luka kilopta a
szuszt a tüdőmből. A vérem forrón lüktet, finom borzongás tör utat magának
attól a helytől, ahol Luka a combomat markolja, a matracnak feszülő
lapockáimig. Kezemet a bicepsze köré kulcsolom és megszorítom, halkan
felsóhajtok, amikor csípője az enyémhez nyomódik.
Homlokát a kulcscsontomra ejti, és egyszer előre-hátra ringatja a fejét.
– Stella – mondja, se eleje, se vége a gondolatnak, csak az élvezet, ahogy a
bőrömbe mondja a nevemet.
A kezemet a hátára simítom, és megemelem a csípőmet – egy sekélyes
mozdulat, ami nem tesz mást, csak bosszant.
– Luka!
Egy szemérmes csókot hint a halántékomra, mélyen a torkában morog, aztán
mozogni kezd.
Lassan kezdi, apránként szed darabokra. Figyelmesen, a lélegzetem minden
rezdülését katalogizálva, felhasználva. Megszorítja a combomat, és én
felsóhajtok. A nyakamba harap, és én homorítom a hátamat. Megváltoztatja a
csípője pozícióját, mire a bal lábam megrándul a szorításában, a lábfejem a
sípcsontjához lökődik. A nevetés a szemében mélyen izzó elszántsággá változik,
a szemöldöke összeráncolódik, nyelve a foga közt. Egyszer megrázza a fejét, és
megismétli ugyanazt a mozdulatot, csípőjének lassú húzását és körözését, amitől
összeszorítom a szemem.
– Ne csináld ezt – hörgi, keze gyengéden a nyakamra simul, hüvelykujja
egyszer végigsimít a pulzusom kolibriszerű rezdülésén, mielőtt a torkom
mélyedésében állapodna meg. – Ne rejtőzz el előlem!
– Olyan jó érzés – motyogom, és azt kívánom, bárcsak ékesszólóbb lennék.
Bárcsak lennének szavaim, hogy elmondjam neki, milyen érzés, mintha parányi
csillagpordarabkákra esnék szét. Ragyogónak érzem magam, minden fényt
eltompítva a karácsonyfán. De a csípője most gyorsabban mozog, és kissé
feljebb támaszkodik a térdén, aztán közénk nyúl, hogy megérintsen pont ott, ahol
összekapcsolódunk. Csak néhány durva hüvelykujjmozdulatra van szükség, a
csípője elveszíti a finomságot egy kétségbeesett, dörzsölő mozdulat kedvéért,
ami miatt feljebb csúszom az ágyon, és megtámaszkodom a fejtámlán magam
fölött, miközben még több párna bukfencezik körülöttünk.
– Luka – zihálom, ahogy a „nem elég” éles frusztrációja átváltozik a
„pontosan megfelelő”-vé, egy durva lökéssé a határról a beteljesülésbe. Mélyen
a hasamban kezdődik, és szétterjed a combomon, majd a térdem hajlatában és a
karom szorításában állapodik meg. Elállítja a lélegzetemet, miközben ringó
csípőmmel kergetem, és úgy nyújt, mint a karamell. Luka keze megrándul a
nyakamon, majd fölém siklik, hogy összekulcsolódjon az enyémmel, egyik
kezével mindkét csuklómat a matracba nyomja. Sikerül kinyitnom a szemem,
pont, amikor ő is átbillen a határon, fogával a telt alsó ajkába harap. Gyönyörű
így. Egy újabb titok feltárult.
Luka rám borul, haja izzadságtól nedves, orra az arcomat simogatja. Örömmel
fogadom a súlyát, és köréje kulcsolódom, a bokámat az övére akasztva.
Megszorítja a kezemet, és elégedetten sóhajt. Mint egy vadmacska. Vagy mint
egy felajzott srác.
– Ezt már évek óta csinálnunk kellett volna – motyogja álmos hangon, és
felnyög. – Vagy talán mégsem. Nem biztos, hogy túléltem volna. Azt hiszem,
megöltél. Meghaltam.
– Akkor te leszel a kedvenc elmúlt karácsonyi szellemem.
Próbálok elnyúlni alatta, Luka meleg és nehéz takarója tetőtől talpig betakar.
Mozgatom a lábujjaimat, és érzem a pamut érintését, mire álmos, szórakozott
hümmögést hallatok a kulcscsontjánál.
– Még mindig zokniban vagy – emlékeztetem. Válaszul csak egy horkantást
kapok, Luka pedig birtoklón körbeölel. Engedek az álom súlytalan vonzásának,
éppolyan szorosan ölelve őt, és hagyom, hogy az álmok elragadjanak.
Most az egyszer azt hiszem, talán jobb a valóság.
21

SÜLT SZALONNA ILLATÁRA ÉBREDEK, és egy gyűrött Luka ásítozik az

ágyam szélén, kezében egy-egy bögre gőzölgő kávéval. Nincs rajta póló, a
melegítőnadrágja fordítva van rajta, és zavarba ejtő kiszívások sorakoznak
közvetlenül a kulcscsontja alatt, egészen a mellkasa közepéig. Hanyatt dőlök, és
elégedett kis mosollyal nyújtózkodom.
– Jó, jó – motyogja, az éjjeliszekrényemre csúsztat egy bögre kávét, és a kezét
a bokám köré kulcsolja. Felfelé halad a lábamon a megszokott hármas fogása új
fordulatával, a hüvelykujjával épp a combom redője alatt megállapodva.
Végigsimít ott egyszer, és az egész testem megborzong, míg aranybarna
szemével rám mosolyog. – Rém büszke vagy magadra.
– Nem úgy hangzott, mintha panaszkodtál volna az éjjel – mondom, és
eszembe jut, ahogy a fejét hátrafúrta a párnába, miközben a szám a bőrén volt, és
a kezemmel szorosan tartottam őt a csípőjénél. Ahogy három különálló
szótagban hörögte ki a nevemet, amikor a forrón lüktető bőrt szopogattam a
köldöke alatt. Stel-la-la!
– Az önelégültség nem áll jól neked – mondja pajkosan, a bögrét a szájához
emelve.
Kuncogok, és körbetapogatok a kávémért az éjjeliszekrényen. Tegnap éjjel
lefeküdtem a legjobb barátommal. Kétszer… háromszor is megtörtént tegnap
éjjel. Miután elsőre egy csont nélküli kupacba roskadtunk össze, valamikor
hajnali kettő körül felébredtem, korgó gyomorral. Kiosontam a konyhába egy
falat pitéért a tepsiből, mire Luka utánam csoszogott, álomittasan ellopott egy
falatot a villámról, és aztán felültetett a konyhapultra.
– Akarom – motyogta, ahogy lehajolt, fogai a combomat súrolták, szája forró
és nedves volt a térdem belső oldalán. Fejét a combom közé dugta, amíg én hátra
nem csapódtam a szekrényeknek, aztán finoman leemelt, és úgy fordított, hogy a
csípőm szorosan a pulthoz simuljon, és addig dugott, amíg szét nem estem.
Csodálkozom, hogy ezután nem kellett felmosni a konyhapadlóról.
Ezek után a testem a lehető legcsodálatosabb értelemben sajog, és újabb
nyögdécselős nyújtózkodásnak adom át magam. Luka mohó érdeklődéssel
tanulmányozza a csupasz mellemet, ahogy a takaró lejjebb csúszik még egy
centit.
– Adsz egy felsőt? – Nem tetszik a kávé okozta égési sérülések gondolata a
cickómon.
 Morgolódik, de megteszi, amit kérek, én pedig belebújok a meleg, kifakult
anyagba. Ugyanaz a zenekaros póló, amit a múltkor viselt a kabátja alatt, és még
mindig Luka-illata van. Sosem kapja vissza.
Nézem őt az ágyam szélén ülve, miközben a kávénkat kortyolgatjuk, és azon
tűnődöm, mikor kéne már furcsának találnom ezt az egészet. Azt hittem, hogy
miután Luka és én lefeküdtünk egymással, talán a pánik és a megbánás
kombinációját fogom érezni, de ehelyett csak… megnyugvást. Ez
megkönnyebbülés, és reményt ad arra, hogy a hét végén, amikor a kapcsolatunk
körüli kétértelműség és a mindkettőnk által felvett, következmények nélküli
gondolkodásmód eltűnik, gond nélkül újra összeszedem magamat.
– Arra gondoltam… – Luka az ágyamra dől, egyik könyökére támaszkodva a
csípőm fölött. Elvonja a figyelmemet a felsőteste, ahol a szeplői végig vannak
hintve a melegítőnadrágja szegélyéig. – Jövő héten el kell hoznom a cuccaimat
New Yorkból. Esetleg velem jöhetnél kedden. Nem lesz nagy hajtás, igaz?
Az jó lehet. Beckett és Layla elbír egy viszonylag nyugis nappal. A biztonság
kedvéért meg kell néznem a foglalásainkat, de nem látom akadályát.
– Várj! Elhozni a cuccaidat?
Kezét a térdemre simítja, a vékony szövet tompítja a bőrének érzését. A
temérdek párna úgy hever szanaszét a szobában, mintha bombatámadást
vészeltek volna át. Az egyik bizonytalanul egyensúlyoz a sarokban álló lámpán.
– Meséltem neked arról a munkáról Delaware-ben.
– Azt mondtad, hogy gondolkodsz rajta, nem azt, hogy már döntöttél. –
Szédítő érzés jár át. – Megléped? Delaware-be költözöl?
Bólint, az arca felragyog az izgatottságom láttán.
– Aha, bocsi. Azt hittem, már elmondtam, de talán csak nem akartam elterelni
a figyelmedet, hogy Evelyn itt van. Találtam egy lakást, meg minden. Egy kis
ház a parttól nem messze. Hallani lehet a hullámokat, ha kinyitod az összes
ablakot.
– Ez… – Annyira mosolygok, hogy úgy érzem, mindjárt szétreped az arcom.
Luka, húsz perc autóútra innen. Elmehetek hozzá egy bögrényi lisztért, ha
akarok. Át tudok autózni reggel, hazajövök, és este újra találkozhatok vele. A
lehetőségek száma végtelen. – Luka, annyira boldog vagyok!
– Igen? – Megkönnyebbültnek tűnik. – Ez jó, mert én is.
– Mondd, hogy van egy tacoárus a közelben!
Hosszan szürcsöli a kávéját, bizonytalanságban tartva engem.
– Van egy tacoárus a közelben.
Luka autóval elérhető távolságban, és taco menet közben. Az élet tényleg nem
is lehetne ennél szebb!
– Kedden elmegyünk New Yorkba, összepakoljuk a cuccaimat, és még aznap
visszajövünk. Nincs túl sok mindenem, és úgy terveztem, hogy a bútorok nagy
részét eladományozom. – Leteszi a bögréjét az éjjeliszekrényre, összeszedi az
enyémet is, és a nyitott óvszeres doboz mellé helyezi. Elpirulok. Tényleg el kéne
tennem…
Luka rám fekszik, karjával körbezár, és gyengéden megpuszilja az orromat. A
gyengédség pontosan az ellentéte azoknak az elképzeléseknek, amiket rám
sugároz a félig lehunyt, csokoládébarna szeme. Egy újabb csókot ejt az
állkapcsomra. – Maradhatnál velem a delaware-i házban. – A fogával végigsimít
a nyakamon. – Találhatnánk valami kreatív módot, hogy felavassuk a hintát a
tornácon.
Beletelik egy másodpercbe, amíg az agyam felzárkózik. Csak két korty kávét
ittam, mielőtt Luka elvette a bögrémet, és a nyelve valami érdekeset csinál a
fülem tövénél. De amikor kattan, amikor rájövök, hogy mit mondott,
megmerevedek alatta.
Ó, helló, pánik! Hát itt vagy.
– Várj! Micsoda?
Luka arca megrándul, és felnyomja magát a tenyerével. A füle hegye
rózsaszínre vált.
– Bocs, csak vicceltem a hintával kapcsolatban. Túl sok volt?
Megrázom a fejem, meggondolom magam, majd bólintok. Az alsó ajkamat
rágom, aztán ismét megrázom a fejem. Luka egészen feltolja magát, amíg már az
ágyam szélén ül, a tenyerét a térdem mellett tartva. Zavartan vakargatja a
tarkóját.
– De a kedd… – Próbálom összeszedni az agyamban cikázó gondolatokat. –
Kedd jövő héten lesz.
– Aha, jövő héten. – Bólint, a szemöldökét összehúzva.
– A megállapodásunk erre a hétre szólt.
– A megállapodásunk?
– A próbakörünk. Azt mondtad, használjuk ezt a hetet próbakörnek.
– Oh. – A válla ellazul, a zavarodottság eltűnik a vonásairól. Örülök, hogy
megértette. Nem folytathatjuk ezt… ez után a hét után. Kipróbáltuk, csodálatos
volt, kész, vége. Kiürül a szervezetünkből. Visszatérhetünk a régi kerékvágásba,
és nem kell kockáztatnom, hogy elveszítem őt. – Azt hiszem, nyugodtan
mondhatjuk, hogy a próbaidőszak sikeres volt – teszi hozzá, miközben
mosolyogni próbál.
– Igaz. De azért hívják próbának, mert a kísérletnek vége szakad. Mi nem…
Luka, mi nem… – A szavak elhalnak a nyelvemen. Nem tudom kimondani.
Vajon mit gondol? Hogy hajlandó lennék folytatni vele egy barátság extrákkal
típusú kapcsolatot? Lenézek az összegabalyodott ágyneműre, a doboz óvszer
sandán figyel a szemem sarkából. Azt hiszem, a tetteim nem igazán tántorították
el.
Forrón ég az arcom, megszégyenülten.
– Nem akarok ilyen kapcsolatot veled – mondom halkan. – A tegnap este
igazán klassz volt, de túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, hogy…
– Ez meg mit akar jelenteni? – Luka szinte szoborrá merevedett az ágyam
szélén.
– Nem akarok barátságot extrákkal – felelem, és nem vagyok hajlandó
felnézni az ágyneműmről.
– Nagyszerű. Én sem.
Olyan gyorsan nézek fel, hogy megroppan a nyakam.
– De most mondtad…
– Rosszul fogalmaztam. Sajnálom, én csak… A hajad teljesen
összekuszálódott a kezemtől, és azt hiszem, nehezen tudok tisztán gondolkodni.
– Rám vigyorog, megfogja a kezemet, és összekulcsolja az ujjainkat. –
Szeretném, ha megnéznéd a delaware-i házat, oké? Útközben eszünk tacót. És
pudingot is. Ha akarod.
– Oké. – Addig nyújtom a szót, amíg tizenöt szótag hosszú nem lesz. – Ez azt
jelenti, hogy nincs szex, ugye? – Úgy érzem, kristálytisztán kell fogalmaznom.
Luka megint zavarba jön. A szája többször kinyílik és becsukódik, a keze az
enyémet szorítja.
– Hát, majd valamikor, de, igen, szeretnék újra szexelni veled. De az nem kell
hogy kedden legyen, ha te nem akarod.
– Azt mondtad, hogy te sem akarsz barátságot extrákkal.
– Nem is akarok. Stella! – Nevet, valószínűleg mulattatja, hogy már megint
erről társalgunk. Örülök, hogy egyikünk jól szórakozik. – A pasid akarok lenni.
– Oh. Öhm. – Egyetlen összefüggő gondolat sem jut eszembe. – Tényleg?
– Igen, tényleg – feleli homlokráncolva.
– Nem, mármint… – Kirázom a kezemet a markából, és felülök az ágyon. –
Úgy érted, hogy végig akarod csinálni ezt a hetet, mint a kamupasim, ugye? Ezt
akarod mondani.
– Nem, nem ezt akarom mondani – válaszolja lassan, türelmesen. – Úgy
értem, valóban együtt lenni, te meg én, igazából. – A homlokráncolódás az arcán
kiterjed arra a kis vonalra a szeme közt, ami akkor jelenik meg, ha túl kicsi
betűket olvas vagy ha ideges. – Azt hittem, egy hullámhosszon vagyunk.
Amikor megrázom a fejem, hogy nem, nem vagyunk egy hullámhosszon,
Luka megdörzsöli a hüvelykujjával azt a kis vonalat. Nyilvánvaló, hogy nem is
ugyanazt a rádiót hallgatjuk.
– Szóval, mi… – folytatja, és a tekintete a fejem fölött az ablakomra, az
éjjeliszekrényemre, a padlóra vándorol. Válaszokat keres a fehér, lenge
függönyömben, és semmit sem talál. – Akkor mi volt tegnap éjjel?
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy ezen a héten azt tesszük, amit jónak
érzünk. Meglátjuk, hova vezet.
– És azt hitted, hogy a szex is része ennek az egyezségnek? Azt hitted, hogy
dugunk egyszer-kétszer egy jót, és jövő héten visszatérünk a filmnézéshez a
kanapén, mintha semmi sem változott volna?
– Én… valahogy ebben bíztam.
Tulajdonképpen pontosan ezt akartam. Hogy eltöltsem vele ezt a hetet, és
aztán minden pontosan úgy legyen, mint azelőtt. Így marad minden biztonságos.
Így tarthatom meg őt.
Gúnyos képet vág, most már kissé mérges.
– Stella, én nem… – Megdörzsöli az orrnyergét. – Te vagy a legjobb barátom.
Nem egy egyéjszakás kaland.
Végighúzom a hüvelykujjamat az ágytakarómon, és még több ágyneműt
tekerek magam köré. Nem érzem helyesnek, hogy ehhez a beszélgetéshez nem
viselek alsóneműt.
– Voltak már egyéjszakás kalandjaid.
– De nem veled – mondja, és most már határozottan dühös, a válla feszült. –
Miért hozod fel ezt folyton? Már régóta nem volt alkalmi szexuális kapcsolatom
senkivel. Úgy csinálsz, mintha én… állandóan csak futó kalandokat keresnék.
– Nem tudom, Luka. Ez nem…
– Azt hiszem, világosabban kell fogalmaznom. – Egyenesen átgázol azon,
amit mondani akartam, és én örülök neki. Ez a reggel totális káoszba fulladt. Ki
tudja, milyen ostobaságok ömlöttek volna ki legközelebb a számon? Luka az
ujjbegyével felfelé böki az állam, és addig dönti az arcom, amíg egyenesen a
szemébe nem nézek, az orrán szétterülő szeplőkre.
– Szerelmes vagyok beléd – folytatja bosszúsan és félmeztelenül az
ágyamban. Igazából kiabálja nekem, sötét szemöldöke két dühös vonal a szeme
fölött. – Szerelmes vagyok beléd, és veled akarok lenni.
Összeugrik a gyomrom. Behunyom a szemem, és ujjaimat a lepedőmbe
mélyesztem.
– Gondolod, hogy… – Nyelek egyet. – Nem gondolod, hogy talán csak a
megállapodásunk miatt vagy összezavarodva?
– Szerinted miért mentem bele ebbe a megállapodásba?
– Luka! – Most már én is kezdek ideges lenni. Túlságosan erőlteti a dolgot.
Megroppanok a nyomás alatt.
– Azt akartam, hogy adj nekem egy esélyt. Tudni akartam, hogy tudsz-e így
tekinteni rám.
 Megrázom a fejem.
– Nem érted, hogy ez mennyire félrevezető lehet? – Próbálom meggyőzni. –
Talán csak nagyon jó színlelők vagyunk. Talán a szíved össze van zavarodva.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit érzek, Stella!
– Lehet, hogy szeretsz engem, de nem vagy szerelmes belém. Ez csak… –
Kapkodok valami után, hogy megmagyarázzam, mi történik a fejemben és a
szívemben. – Ez csak… Az egész feszültség. Talán a szex. Nem tudom.
– Neked ilyen érzés? – Nyel egy nagyot. – Csak feszültség? Csak a szex?
Kinyitom a szemem, és látom, hogy Luka olyan letört arckifejezéssel néz rám,
amitől eláll a lélegzetem. A legjobb, amit ebben a helyzetben tehetek, hogy
befogom a számat, biztos vagyok benne, hogy bármit mondok, csak ront a
helyzeten. Persze hogy nem így érzem. Olyan régóta szeretem Lukát, hogy úgy
érzem, mintha az már a részem lenne, de azt is megszoktam, hogy elrejtem,
elnyomom, és ez is a részemnek tűnik. Ezért nem szólok semmit, elkapom a
pillantásomat, és inkább a padlódeszkát bámulom, meg az egyik félig az ágyam
alatt rejtőző zokniját. Meg összegabalyodott karácsonyi égőket.
– Basszus – suttogja. Röviden felnevet, én pedig figyelem, ahogy a keze
felemelkedik az ágyról, fixírozva a hátrahagyott lenyomatot. Lesznek még
nekem ilyen nyomok a combomon, a csuklómon, a csípőm domborulatán?
Meddig tarthatom meg őket, mielőtt azok is eltűnnek?
– Úgy érzem magam, mint egy idióta – mondja, feláll az ágyamról, és felveszi
a zokniját. Elkezd keresgélni a szobában a többi ruhája után, én pedig egyre
mélyebbre süllyedek a takaróm alá.
Luka megtalálja az egyik régi melegítőfelsőjét, amely félig kilóg a
komódomból, és magára húzza. Azt még három évvel ezelőtt loptam el, és nem
állt szándékomban visszaadni. Felém fordul, de nem néz fel, fél lábon állva
megpróbálja felhúzni a zokniját.
– Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak – motyogja.
– Luka! – Nem hoztál kellemetlen helyzetbe, csak a frászt hoztad rám. –
Maradj, kérlek! Még… Csinálok gofrit. Tisztázhatjuk a dolgot.
A hang, amit kiad, majdnem kettétöri a szívemet.
– Nem látom értelmét, hogy bármit is tisztázzunk. Én csak… –
Hüvelykujjával a válla fölött a ház többi része felé bök. Nézem, ahogy kifogást
keres, de nem talál semmit. – Megyek.
– Visszajössz? – Utálom, hogy milyen erőtlenül szól a hangom.
Bólint, még mindig a padlót bámulva.
– Ja, később találkozunk. Úgy volt, hogy kivágunk egy fát Evelynnel, ugye?
Nem érdekel, mit kéne csinálnunk Evelynnel. Most csak Luka érdekel, és az a
távolodó tekintet az arcán. Olyan érzés, mintha már ezer mérföldre lenne, pedig
itt áll előttem.
– Aha, de…
– Akkor majd találkozunk.
Aztán eltűnik, az ajtó
halkan becsukódik mögötte.

***

FELVESZEK VALAMI ALSÓNEMŰT, és kibotorkálok a konyhámba.

Meglátom a tányér bacont, gofrit és karácsonyi kekszet a pulton, és majdnem
sírva fakadok. Felveszek egy muffint, és azt majszolom, miközben csak
bolyongok körbe-körbe. Hivatalosan is megidéztem minden szomorú embert
minden szomorú filmben, amit valaha láttam. Kedvetlen vagyok, kiüresedett.
Luka jelei mindenütt ott vannak. A kesztyűje az ajtó melletti asztalkán. Az
aprópénz a zsebéből a kulcsos kék kerámiatálban. A reggeli kávéhoz használt
bögre kiöblítve szárad fejjel lefelé a mosogató mellett. Azt hiszem, ez fáj a
legjobban. Hogy még feldúltan és csalódottan is képes volt gondoskodni rólam.
Lukával veszekedtünk már korábban is. Egyszer civakodtunk a lakása alatti
drogériában. Mindketten annyira felpörögtünk, hogy a tulajnak meg kellett
kérnie minket, hogy távozzunk, mielőtt hozzájutottam volna a kívánt
empanadához. De mindig egy öleléssel vagy egy arcra adott puszival zártuk le.
Ezt most másnak érzem. Tudom, hogy az.
Egyfolytában az arcára gondolok, arra, ahogy a szeme összezárult, amikor
hagytam, hogy csend telepedjen közénk. Gyáva voltam, ostoba, hogy azt hittem,
ez a hét megtörténhet anélkül, hogy valamelyikünk megsérülne. Azt hittem, én
leszek az. Képes lennék megbirkózni vele, ha rólam lenne szó. De a tudat, hogy
Lukának is fáj, hogy úgy érezte, el kell menekülnie tőlem, ezt… nehezen
viselem.
Végigcsinálom a napi készülődés rutinját, és direkt nem nézem a mellem
közötti érzékeny részt, azt a helyet, ahol a borostája nyomokat hagyott a sápadt
bőrömön. Sálat tekerek a nyakam köré, aztán sapkát húzok. Talán ha elég réteget
veszek magamra, el tudom majd fedni ezt a szörnyű érzést a mellkasomban.
Kimegyek a földekre, céltalanul. A gondolat, hogy most az irodámban üljek,
ahol az alsó fiókom tele van pici karton fenyőfákkal, megijeszt. Még van néhány
órám az Evelynnel való találkozásig, és egy séta a hideg földeken helyénvalónak
tűnik. Lehet, hogy a friss levegő jót tesz majd nekem, de leginkább csak
vergődni akarok.
Így hát bolyongok.
A nyugati parcellán kezdek, és átvágok a fák között. A tegnap esti hónak már
nyoma sincs, a fák olyan ragyogóak és elevenek, mint mindig, érintetlenek az
évszak első télrohamától.
Kíméletlenül idézem fel magamban a vitánkat. A múlt éjszaka csodálatos volt,
de azt hiszem, honvágya volt New Yorkban. Az új munka, a költözés. Olyan
dolgokat keres, amik kényelmesek és jólesnek neki. Tudom, hogy Luka szeret
engem, de nem szerelmes belém. És nem akarom megadni magam, átadni neki
mindenemet, amit eddig magamba zártam, hogy aztán egy hónap múlva rájöjjön,
mi a különbség. Mondjuk, hat hónap múlva. Nem hiszem, hogy abból képes
lennék talpra állni. Jobb egy kicsit összetörni ettől, mint később menthetetlenül.
Mert szeretem Lukát. Már majdnem kilenc éve szerelmes vagyok belé.
Mindennap egy kicsit jobban. És ha most megadom magam neki, csak azért,
hogy később elszakadjunk egymástól, semmim sem marad.
Kezd idegesíteni az egyik érintetlen fa a másik után, ezért sarkon fordulok, és
irányt változtatok. A talaj sziklásabbá válik a csizmám alatt, a terep megnyílik,
ahogy a fák egyre kevésbé sűrűk. Meglátom az első kicsavarodott kérgű csonkot,
és átkukucskálok a vállam fölött. Valahogy sikerült a déli parcellára tévednem,
ahol a halott fák vannak. Ránézek a hozzám legközelebb állóra, megpöccintek
egy törékeny ágat, mire egy nagy fekete darabka letörik a hüvelyk- és
mutatóujjam között. Talán ki kellene vágnom egyet, és felállítani a házamban.
Illik a hangulatomhoz.
Bakancsok hangját hallom a hátam mögött, és gyorsan megfordulok, remélve,
hogy Luka az. Bocsánatot akarok kérni, könyörögni neki, hogy felejtse el, hogy
ez a reggeli vita valaha is megtörtént. Csak azt akarom, hogy minden úgy
legyen, mint régen.
De nem Luka az. Hanem Evelyn, aki felívelő szemöldökkel bámulja a
kicsavart fáinkat. A megbánás újabb rohama tör rám egy másfajta hazugság
miatt.
– Idejönnek az álmok meghalni?
Az enyémek igen, úgy tűnik.
Egyáltalán hogyan kezdjem el magyarázni Mr. Hewettet és a
talajnedvességjelző rendszert, valamint az alpakafarm iránti törekvését? Úgy
döntök, nem éri meg az erőfeszítést.
– Ezek a fák ősszel megbetegedtek. Szerintünk gyökérrothadás. – Azt hiszem,
nekem is gyökérrothadásom van. Olyan, ami a szívemben kezdődik, és kifelé
halad. Jövő hétre valószínűleg úgy fogok kinézni, mint ezek a fák, törékenyen
görnyedve az íróasztalomra.
Evelyn rám hunyorog, és a sapkámra szegezi a tekintetét. Lehet, hogy fordítva
van.
– Jól vagy?
 Nem. Épp most hitettem el a legjobb barátommal, hogy nem szeretem, miután
szerelmet vallott nekem egy kávé mellett. Ja, és volt egy hihetetlenül
szenvedélyes, mindent elsöprő éjszakánk. Gofrit csinált, aztán elviharzott a
házamból. Nem vagyok jól.
– Aha – mondom, és megpróbálok megközelítőleg mosolyt erőltetni az
arcomra. Evelyn arcrándulásából ítélve nem igazán sikerül. – Elkéstem a fás
kalandunkról?
– Nem. – Megrázza a fejét, és zsebre tett kézzel közelebb lép. – Nem késtél el.
Épp téged kerestelek.
– Ó?
– Aha, meg akartam mutatni neked az első körben készült felvételeket a
farmról.
Megint elkap az érzés, a süllyedés a zsigereimben. Utálom, hogy hazudtam
neki, hogy elhitettem vele, hogy ez a farm és a Lukával való kapcsolatom
olyasmi, ami nem is. Ez nem tisztességes vele szemben, és nem tisztességes a
többi versenyzővel szemben sem. Akik a kezdetektől fogva igazat mondtak, és
ugyanúgy szükségük van a pénzre, mint nekem.
Sóhajtok egy nagyot, és döntésre jutok.
– Mielőtt megmutatnád, el kell mondanom valamit.
– Mi az? – Nem tudom, mit gondoljak arról, ahogyan a száját forgatja, és a
sarkán hintázik. Nem könnyű kimondani, hogy színleltem egy kapcsolatot, hogy
romantikusabbnak tűnjön a farmom, ezért úgy döntök, hogy csak úgy belevágok.
– Hazudtam neked. Rólam és Lukáról.
Különös módon a szája széles mosolyra húzódik. Bólint egyet, majd kiveszi a
kezét a zsebéből, és a tenyerébe csapja a telefonját.
– Annyira örülök, hogy elmondtad. Tudom.
– Mi igazából nem vagyunk… Várj… – Pislogok párat, lenézek a csizmámra,
majd újra felnézek. – Tudod?
– Igen, tudom. – Bólint, és a füle mögé tűr egy kósza sötét tincset. –
Reméltem, hogy te magad mondod el.
– Honnan tudod?
– A munkámhoz tartozik, hogy olyan dolgokat is meghalljak, amit az emberek
nem mondanak el. És Stella, ez itt könnyen megy. Inglewild lakói beszélnek…
Sokat. Kábé fél órája voltam a városban, és hallottam a fogadásról a kávézóban.
– Lukának igaza volt. Ez a város egy nagy rakás pletykafészek. – Az derült ki,
hogy csak nemrég jöttetek össze a komoly partnereddel, akivel állítólag együtt
vezetitek a farmot. Ez furcsa… – Szelíd mosollyal néz rám. – Amúgy mindenki
nagyon örül, hogy együtt láthat titeket, ami azt illeti.
Ez… most lényegtelen.
 – Tudtad, hogy hazudtam? Az első naptól kezdve, hogy itt voltál? Miért nem
szóltál semmit? – Nem hittem, hogy lehet még rosszabbul érezni magam, de
csodák csodája: teljesen megszégyenültem.
– Az első napon meg akartalak kérdezni róla, de ugye elterelődött a
figyelmem… – Emlékszem az arcára, amikor Beckett belépett a cukrászdába.
Jogos. – Aztán találkoztam Lukával, és láttalak titeket együtt, és azt gondoltam,
talán csak félreértettem a helyi pletykákat. Ezért megkérdeztem Gust, amikor
tegnap este hazavitt.
– És mit mondott? – Még csak nem is vagyok bosszús. Csak kimerült. Ennyi
hűhó, és miért? Hogy elveszítsem a legjobb barátomat, és közben leégessem
magam.
– Elmondta, mennyire örül, hogy együtt lát benneteket, és hogy megnyerte a
helyi fogadást. Megkérdeztem, miről szólt a fogadás, és onnan összeraktam a
dolgokat. Hivatalosan most el kell mondanom, hogy ki kell zárnom téged a
versenyből. – Olyan gyengéden mondja, ahogy csak tudja, de én ettől még érzem
a görcsöt a gyomromban, a marcangoló szégyent. – Kipipáltál egy rubrikát,
amely szerint a jelentkezésedben szereplő összes adat helytálló, és ha bármelyik
hamisnak bizonyulna, a jelentkezésed érvénytelennek minősül.
Bólintok. Számítottam rá.
– Nagyon sajnálom, hogy hazudtam. Kezdettől fogva tudtam, hogy hiba volt.
Azt hiszem, csak azt akartam, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is
megmaradjon.
Összehúzza rám a szemét, ajkán titkos mosoly játszik. Újra a tenyeréhez
koppintja a telefonját.
– És tényleg úgy gondoltad? Hogy hiba volt?
A hazugság? Igen, kétségtelenül. Minden este a mellkasomra nehezedő súllyal
feküdtem le, és arra az egy sorra gondoltam a jelentkezés szövegében, a
legnagyobb hazugságomra. De ez az időszak Lukával? Ebben már kevésbé
vagyok biztos.
– Nem értem. – Hányszor gondolhatja és mondhatja ki egy ember ugyanazt a
mondatot egy reggelen? Ezt írjátok a sírkövemre!
– Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek. Csak látnom kellett titeket együtt.
Tisztában vagy egyáltalán azzal, hogyan néztek egymásra? – Miután csak
pislogok rá, legyint. – Felejtsd el, ne is törődj vele! A következő a helyzet. Ki
vagy zárva a versenyből, ezzel együtt a pénzdíjból, de én még így is látok itt egy
sztorit. Egy nagyon jót. Egy olyan történetet, amilyet már jó ideje nem
meséltem.
– Tényleg?
– Igen. Ez a hely gyönyörű, Stella. Egyszerűen csodálatos. Olyan, mintha az
Északi-sark és Narnia szerelemgyereke lenne. Ha tehetném, itt élnék örökké. –
Kinyitom a számat, de ő ismét int egyet, elvágva ezzel a szavam. – Úgyhogy
bemutatlak titeket az oldalamon. És szeretném megmutatni a videót, amit
készítettem.
Közelebb lép hozzám, és átnyújtja a telefonját, ahol a kijelzőn máris meg van
nyitva egy videó. Bámulom az arcomat a picike indexképen, amint az irodám
előtt állok ideges mosollyal és egy forró csokival. „Evelyn első napja a farmon.”
– Csak nézd meg! Minden értelmet nyer.
Evelynre pillantok, majd vissza a telefonra. Remegő ujjal koppintok a
lejátszásra.
Egy rövid jelenettel nyit: én állok az iroda tornácán, élénk és színes
mézeskalács díszek a melegbarna fán. „Luka rakta fel őket” – hallom, ahogy a
vékony hangom nevetve mondja. „Azt hiszem, négyszer csináltattam vele újra a
medvecukrot. Már alig bír elviselni engem.” Egy másik klipre vált, Luka
vágódik be az irodámba, elviteles kávéval mindkét kezében, én az íróasztalom
mögött. Észre sem vettem, hogy Evelyn elővette a telefonját, amikor ez történt.
Leteszi az elviteles poharat a szélére, aztán felém nyúl, kesztyűs keze a
könyököm köré kulcsolódik, és magához húz. Nehéz kivenni a csókot, de
emlékszem, milyen érzés volt. A gyomromban. Elhúzódik, és a kijelzőn
megjelenő kis verzióm lehajtja a fejét. De Luka nem. Csak a pillanat töredéke,
de látom az arckifejezését. Ahogy a szeme valósággal ragyog, ahogy lenéz rám.
A lassú mosolyt, amely felfelé húzódik a szája szélén. A meglepetést, amikor
kissé megfordul, és megpillantja Evelynt a sarokban. Észre sem vette, hogy ott
van.
A korcsolyapálya következik. Luka elhessegeti Jeremyt, és körém fonódik.
Nézem, ahogy hátrahajtom a fejem, és a mellkasának támaszkodva felnézek rá, a
teste kissé hátrébb húzódik, hogy fogadja a váltást. Olyan… boldognak látszunk
együtt, összeszokottnak, az én törékeny testem az ő biztonságot adó testéhez
simul, az álla a fejemen pihen, miközben nézzük a jégpályán köröző gyerekeket.
Egyik jelenet a másik után, most már gyorsabban. Luka és én Evelyn előtt
sétálunk a földeken, a kezünk egyszerre nyúl egymásért. Luka a sütödében,
vigyorogva és elpirulva, egy cukorpálca félig kilóg a szájából, miközben azt
mondja: „Stella csodálatos, és még csak nem is tud róla. Az utolsó pulcsiját is
odaadná.” Kettőnk a konyhámban, épp tegnap este, háttal a kamerának, amint
Luka végigsimít a karomon. Ezeken a felvételeken nem úgy néz ki, mint aki alig
bír elviselni engem. Úgy néz ki…
Az utolsó jelenet egy hosszabb felvétel arról, ahogy megpróbálok
visszaakasztani egy füzért a Télapó-pajta előtt, egy zsámolyon egyensúlyozva és
lábujjhegyen állva. A kamera balra mozdul, távolodik tőlem, és látom Lukát egy
kerítésoszlopnak támaszkodva. Megint az a francos cukorpálca van a szájában, a
nyelvével ide-oda forgatja. De az arckifejezése az, ami miatt előrehajolok, amíg
az orrom gyakorlatilag a telefonhoz nem nyomódik. A meleg napsütésben
csillogó, szelíd szempár, a nyelve hegyén megakadt nevetés, ahogy a tekintete
elidőzik. Szeretet és gyengéd rajongás az ajka ívében, a szemöldöke
dőlésszögében.
Luka egy pillanatig sem színlelt.
– Ez igazából a második videó – magyarázza Evelyn, és én jóformán kiugrom
a bőrömből, mire véletlenül a földre ejtem a telefonját. Istenem, remélem,
elmentette azt a videót! – Az első videóban én magyarázom el, hogy a Lovelight
Farmon vagyok, ahol két idióta azt hiszi, hogy úgy tesznek, mintha szerelmesek
lennének. – Büszkén vigyorog rám. – Most már érted?
Felveszi a telefonját a földről.
– Azt hiszed, hogy hazudtál nekem, de egész idő alatt csak magadnak
hazudtál.
22

LUKA SZERET ENGEM. Luka szerelmes belém.

Ezt ismételgetem magamban egyfolytában. Azt az arckifejezését a videóban már
láttam korábban is. Persze hogy láttam már. Kaptam már rajta, hogy így néz rám
kora reggel, amikor a kávégép előtt állok, suttogva üdvözlöm, és koffeinért
könyörgök. Amikor kimentünk az öbölbe azzal a kis sárkány alakú
vízibiciklivel, a zsebemben egy zacskó morzsával a sirályoknak. Szinte mindig
ez a kifejezés volt az arcán, amikor csak láttam. A darabok összeálltak. Luka
egész idő alatt szerelmes volt belém, és én túlságosan el voltam foglalva saját
magam megóvásával, hogy észrevegyem.
A cukrászda ajtaja fölött csilingel a csengő, amikor belépek, az asztalok
üresek, a székek még a sarokban állnak. Layla még csak egy óra múlva nyit ki,
de tudom, hogy valahol itt van, valószínűleg hátul készülődik. Kiszúrom
Beckettet, aki a pultnál ül, előtte egy tányérban fánkok, bal kezében egy
habzsák. Imád idejönni, ha stresszes, és felzabálni az érzéseit, és közben úgy
tenni, mintha segítene Laylának, aki épp előbújik a kamrából, köténnyel a
derekán, és lisztcsíkkal a hajában.
Megtorpan a látványomra, Beckett pedig egy pillantást vet a válla fölött.
– Elbasztam – mondom nekik halkan.
Egyikük sem szól semmit, teljesen le vannak fagyva.
Úgy néznek ki, mint azok az élő műtárgyak.
– Kérlek, mondd, hogy Lukáról van szó – leheli Layla.
Beckett a szemét forgatja, és visszatér a fánkok töltögetéséhez.
– Persze hogy Lukáról van szó. Ki van szívva a nyaka, és a sapkája fordítva
van rajta. – Beckett az egyik tökéletes fánkot a tálcára helyezi, amit Layla tett ki
neki, és egy apró, cukormázból készült fagyöngyöt pottyant a tetejére. – Plusz,
Luka reggel óta nálam bujkál.
Megkönnyebbülök, hogy Luka még mindig itt van a farmon. Bár megígérte,
hogy visszajön, egy részem aggódott, hogy elhúz New Yorkba, visszautasítja a
delaware-i munkát, és soha nem tér vissza.
Layla magához int, és helyet csinál nekem a pultnál. Egy fánkot tart az arcom
elé.
– Edd meg, és mondd el, mi történt!
Beckett megpróbálja kikapni a fánkot a kezemből, de én elhúzódom előle.
Nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki.
 – Hát, te teljesen kész vagy. – Megragadja a saját fánkját, és a tetején lévő,
apró fagyöngyfondant-t kettéharapja. Layla rosszallóan néz mindkettőnkre, és a
tálcát átrakja a hátsó polcra, el mohó kezünk ügyéből.
– Nem marad semmim, ha ti ketten továbbra is segíteni próbáltok nekem.
Lenyelem a meleg foszlós tésztát a vajkrémes töltelékkel, és összeszedem a
bátorságomat.
– Luka szerelmes belém.
Beckett és Layla rám mered. Amikor nem szólok semmit, Layla felvonja
mindkét szemöldökét.
– És?
Egy nyögéssel a pultra ejtem a homlokomat.
– Mindenki tudta rajtam kívül?
– Ühüm – válaszolja Beckett. Hallom egy kéz csattanását csupasz bőrön, és
épp akkor pillantok fel, amikor Beckett a homlokát dörzsöli, és Laylára szegezi a
tekintetét. – Mi van? Te is tudod, hogy igaz. Az egész város fogadásokat kötött
róla.
– Elmondta neked? – kérdezi Layla figyelmen kívül hagyva őt.
Bólintok, és előadom nekik az események rövidített változatát. Hogy azt
mondta, szeret engem, és összevesztünk. A beszélgetésemet Evelynnel a
szabadban, és a videót, amit megmutatott nekem.
– Nem kellett volna videó ahhoz, hogy rájöjj – mondja Beckett, és az ujjára
nyom egy kicsit a fánk töltelékéből. Layla azt is elragadja tőle. – Évek óta
mutatja neked.
– Nem láttam – felelem a pultra nézve.
– De igen – ellenkezik Layla finoman, és figyelmeztető pillantást vet Beckre,
amikor az kinyitja a száját. – Láttad te, édesem. Csak túlságosan féltél, hogy
bármit is kezdj vele. Jól érzed magad a barátságzónában, ezért úgy döntöttél,
hogy ott maradsz.
Szerencsétlenül megvonom a vállam.
– Hogy hozzam rendbe?
– Hát, ez attól függ. – Layla megfordul, lekap egy fánkot a tálcáról, félbetépi,
és felém nyújtja, mire Beckett fájdalmas hangot ad ki az orra alatt. – Hajlandó
vagy őszinte lenni?

***

VISSZAINDULOK A HÁZAMBA, miután rávettem Laylát, hogy adjon nekem

még egy fánkot. Befordulok a nagy tölgyfa mellett, és megbotlok, amikor
meglátok egy alakot a lépcsőmön. Luka ül a tornácomra vezető lépcsőn,
szétvetett lábbal, lazán összekulcsolt kézzel. A földet bámulja, de felnéz, amikor
a csizmámmal kavicszáport zúdítok az udvarra, a fánkot még mindig a
kezemben szorongatva.
– Szia! – mondja, és a tétova szó egészen rövidnek hangzik.
A videó megtekintése és az elmúlt másfél hónap minden egyes interakciója
minden részletének vizsgálata után szinte megdöbbentő, hogy itt ül előttem.
Nem számítottam rá, hogy ma újra látom őt. A hazafelé tartó sétám során
kidolgoztam egy tervet, pontosabban a vázlatát:

◊ Keresni egy üveg bort.

◊ Folytatni Luka túlgondolását.
◊ Elfogyasztani az említett üveg bort és a maradék sütőtökös pitét.
◊ Bocsánatot kérni Lukától.
◊ Megbocsátásért könyörögni.
◊ Elmondani Lukának, hogy szeretem.
◊ Enni még egy kis pitét.

A vázlat még fejlesztés alatt áll.

– Szia! – köszönök vissza.
A szívem a torkomban ver tanyát, és nehezemre esik nyelni. Tétován nézzük
egymást, aztán Luka feláll, és hatalmas termetével az alsó lépcsőfokról
kibontakozva a korlátnak támaszkodik. A zsebemben kotorászok a kulcsom után,
Luka egyik karton fenyőfája az ujjpercemet súrolja. Nem vettem ki, miután
megcsókolt a pajtában. Az most olyan érzés, mintha már ezer éve lett volna.
Layla szavai visszacsengenek a fülembe: „Hajlandó vagy őszinte lenni?”
Nem biztos, hogy vagyok annyira bátor.
– Van kulcsod – mondom neki, nem törődve az illatosítóval, és szedem a
lábam. Hideg van idekint ezen a délutánon, a levegőben olyan csípősség, hogy
az ujjaim teljesen elgémberedtek. Azon tűnődöm, vajon mennyi ideig voltam
kint a földeken, és Luka mióta ülhet a tornácomon. Nézem a kipirosodott arcát,
ahogy a vállát fázósan a füle mellé emeli. Még sál sincs rajta.
– Nem éreztem helyesnek, hogy használjam – mondja, tekintete még mindig
rám szegeződik, bár a teste megfeszül. Mozdulatlanul áll, távol tőlem, és ez
mindennél jobban elszomorít. Elsurranok mellette, fel a lépcsőn, tudatában a
köztünk lévő űrnek. Legszívesebben átvetném a karját a vállamon, az oldalához
simulnék, és azt szeretném, ha azzal ugratna, hogy nem bírom bedugni a kulcsot
a zárba.
– Tudod, hogy bármikor használhatod – motyogom, és benyomom magunk
előtt az ajtót. Miközben levetem a csizmámat, a tekintetem megakad az ablak
előtt álló karácsonyfán, melynek egyik felső ágáról a melltartóm lóg le. Luka
követi a tekintetemet, és felhorkan, amikor meglátja, és egy kis színt kap a nyaka
tövében is, ahol eddig nem festette pirosra a hideg.
– Ehm. – Megvakarja a tarkóját, és szépen a helyére teszi a csizmámat, mintha
nem tudná megállni. Ez az apró gesztus reményt ad nekem, hogy a dolgok nem
mentek teljesen tönkre közöttünk. Megrázza a fejét, és elfordítja a figyelmét az
új kreatív díszemről. Le kéne szednem, mielőtt Dane átjön a papírmunkával
Hewett miatt. Luka hátrabillen a sarkára. – Az evelynes program miatt vagyok
itt.
– Oh. – A remény kis szikrája kialszik. – Úgy döntöttünk, hogy nem ma
délután csináljuk.
Nincs is értelme, hiszen kizártak minket a versenyből. Valószínűleg el kellene
mondanom neki.
– Hát…, nem kell többé úgy tennünk, mintha együtt lennénk. – Nyelek egyet,
és futólag az arcára pillantok, mielőtt elvesztem a bátorságomat, és inkább a
zoknijainkat nézem. – Elmondtam Evelynnek az igazat. Kiderült, hogy ő már
tudta.
– Tudta, hogy nem járunk?
– A pletykafészkek. – Bólintok. – Nagyjából ennyi magyarázattal tudok most
szolgálni. – A kávéfőző felé biccentek a konyhában. – Maradsz még, vagy…
Nem akarom, hogy úgy érezze, muszáj itt maradnia velem, pláne, mert
nyilvánvalóan csak azért jött ide, hogy eleget tegyen annak, amit a
kötelességének érez. Most már szabadon távozhat, nyugodtan meg is
szabadulhat tőlem teljesen, ha akar. Ettől keserű érzés gördül végig a
gyomromban. Biztosan látja az arcomon, mert kinyújtja a kezét, és megérinti
egyszer a könyökömet. Ez egy hősies kísérlet a korábbi testi ragaszkodásunkra,
és azt kívánom, bárcsak inkább körém fonná az ujjait, a mellkasához húzna, és
az állát a fejemre támasztaná.
– Maradok – mondja, és csak mérsékelten morózus képet vág a gondolatra. A
tekintete az ablakról az állam ívére ugrik, a vállamra, majd vissza. Utálom, hogy
ez mennyire kínos. Már az első közös ebédünkkor sem voltunk híján a
mondanivalónak. Szomorú voltam, zárkózott, kicsit elveszett, de Luka kitöltötte
a köztünk lévő űrt könnyed fecsegéssel – adatsémákkal, az anyja főztjével és a
kis New York-i pupusa -standdal, ahová szombat délelőttönként szívesen járt.
{13}

Csendben beindítom a kávéfőzőt, az egyenletes csepegés olyan, akár egy

metronóm.
Hajlandó vagy őszinte lenni?
Luka letelepszik az egyik konyhai székre, tekintete az ablakon kívülre
szegeződik. Amíg csöpög a kávé, megőrzöm a hidegvéremet, de a szívem
igazából vadul kalapál.
Megteszem. Elmondom neki az igazat.
– Luka, én…
– Szeretnék…
Kipukkad belőlem egy nevetés, ami inkább ideges, mint jókedvű, és
biccentek, hogy folytassa. Ha valaki megérdemli, hogy elsőként mondja el a
magáét, az Luka. Követni fogom a példáját. Bármit megteszek, amit akar.
A kezét az asztalra támasztja.
– Szeretnék bocsánatot kérni a ma reggeliért. – A gyomrom liftezik, ami az
arcomon is biztos látszik, mert sietve helyreigazítja magát. – Nem… Nem azért,
amit mondtam, hanem azért, ahogy leléptem. Az nem volt rendjén.
– Megbántottalak – emlékeztetem, és remegő kézzel töltök két bögre gőzölgő
kávét. Ha Luka viselkedett volna úgy, mint én ma reggel, én már az első vonattal
elhúztam volna a városból. Vagy a földeken elásnám magam egy gödörbe. És
nem vagyok benne biztos, hogy valaha még egyszer odadugnám a képem
Inglewildba.
– Meg. – Egyetért, és az a keserű érzés görcsösen feszít, amitől a bögrémbe
meredve ráncolom a homlokomat. Leülök vele szemben, és igyekszem a
tekintetemet rajta tartani. – De attól még nem kellett volna elrohannom. Tudom,
hogy ez frusztráló neked, a gondolat, hogy az emberek elhagynak. Azt hiszem,
ezért nem avattad be Beckettet és Laylát a farm ügyeibe. Mert attól féltél, hogy
elhagynak, ha megtudják, hogy gondjaid vannak. – A hangja szelíd, de a szavai
célba találnak, és kis jégesőként landolnak a szívemben. Mindegyik hagy egy kis
horpadást. – És amikor elmondtam neked, hogy sze… – Megköszörüli a torkát,
kerülve a szavak kimondását, és ez is fáj. Hogy átadtam neki a félelmem egy
szeletét. – Amikor elmondtam, amit mondtam, és a reakciód nem az volt, amit
akartam, pontosan azt tettem, amitől féltél. Elmentem. És ezt sajnálom.
Nem bírom hallgatni, ahogy bocsánatot kér. Főleg azok után, ahogy én
viselkedtem ma reggel. Ahogy azóta, hogy elkezdtük ezt az egészet.
– Luka…
– Tudod, hogy nagy tételben veszem azokat a fenyőfákat? Azokat a kis
kartonpapírokat – magyarázza, mintha nem tudnám, miről beszél. Mintha nem
lenne meg az összes, amit valaha is kaptam tőle az íróasztalom fiókjában, a
maradék pedig a szekrényemben, egy dobozban. Fenyőillat van benne,
valahányszor kinyitom az ajtót, hogy kivegyek egy pulóvert. Egy kicsit már
áporodottak, de nem vagyok hajlandó megszabadulni tőlük. – Az elsőt hirtelen
ötlettől vezérelve vettem a szomszédos benzinkúton, de az arcod felragyogott,
amikor átadtam neked. Azt hiszem, valószínűleg akkor jöttem rá.
– Mire jöttél rá? – kérdezem, lélegzet-visszafojtva, valósággal megbabonázva.
 Félénken bámulja a bögréje köré kulcsolódó kezét, mielőtt rám emeli a
tekintetét. A szája sarka felfelé rándul, de a kérdésemet elengedi a füle mellett.
– Nem bírtam betelni azzal a tekintettel. Nem akartam, hogy másé legyen.
Még mindig nem akarom, hogy másé legyen.
A tiéd lehet az összes mosolyom, nézésem, ölelésem és érintésem. A szívem is.
Ha még mindig akarod.
– Mindegy, azt hiszem, azt akarom mondani, hogy még mindig van vagy
kétszáz ilyen illatosítóm. És van egy rendszeres megrendelésem. Én… nem
fogok elmenni, Lala – folytatja. – Még rengeteg ilyenem van, amit neked akarok
adni. Én itt leszek, amíg csak akarod.
Benyúl a farzsebébe, a csípőjét megemeli, hogy kihúzzon belőle valamit. Egy
illatosítót tesz az asztalra, és az ujjával felém csúsztatja.
Sokáig bámulom azt a fát, a szemem ég, a torkom elszorul.
Nehéz valakit korlátok nélkül szeretni. Átadni magad a sodrásának és
vonzásának az esetleges következményektől való félelem nélkül. Azt hiszem,
természetes, hogy az ember visszatartja önmagának egy részét, és megvédi, amit
tud. Anyukám szenvedélyesen szeretett engem, de soha nem nyitotta meg a
szívét senki másnak. Legalábbis azok után, amit apám tett. Szóval, azt hiszem,
én… Szerintem így tanultam meg, hogy ne legyek nagyravágyó. Hogy biztosra
menjek, és lazán vegyem a dolgokat.
De az is nehéz, hogy megállja az ember, hogy engedjen. Laylának igaza van.
Az elmúlt kilenc évben az erőteljes érzelmek mindegyikének a felbukkanását
eltemettem tagadással, sóvárgással és egy csipetnyi szándékos félreértéssel.
Valahányszor csak rápillantottam Lukára, éreztem. Egy hamis csengést. Egy éles
rántást. Egy kitartó és kellemetlen nyilallást.
Hirtelen állok fel az asztaltól, a székem dühödt csikorgással vágódik hátra a
keményfa padlón. Luka is feláll, a tekintete kissé pánikszerű. Megfordulok, és
elindulok a folyosó felé, egész testem remeg.
– Stella? – Luka mögöttem botorkál, és beveri a térdét egy régi
esernyőállvány szélébe, amelyet csomagolópapír-gurigák tárolására használok.
Szitkozódik az orra alatt, és utánam biceg. – Stella, várj egy picit! Én nem…
Feltépem a szekrényem ajtaját, pulóverek, sálak és mindenféle betuszkolt
random holmi tömkelege zuhan ki belőle. Egy kerti törpe landol a lábujjamon.
Két doboznyi pótfényfüzér szabadul el. A vállam fölött átdobom a Candy Land
egy régi változatát. Luka megtorpan.
– Mit… Atyaisten! – Hirtelen elharapja a megjegyzését. Élesen beszívja a
levegőt, valószínűleg elborzadva az elszabadult rendetlenségemtől. Lehet, hogy
ezt azelőtt kellett volna megmutatnom neki, mielőtt szerelmet vallott. – Az ott
egy szobanövény?
 Az egy műkönnyezőpálma, amit Beckettnek vett az egyik nővére, és ő
azonnal letette a bejárati ajtóm előtt. Térdre ereszkedem, hogy félrehúzzam az
útból, és mögé nyúlok a régi KitchenAid mixer dobozáért. Szerintem nincs is
KitchenAidem.
– Nincs is KitchenAided – mondja Luka, miközben pulcsit hajtogat a hátam
mögött. – Segíthetek valamiben, vagy…
Frusztráció van benne, és egy leheletnyi szomorúság is. Épp most öntötte ki a
szívét, én pedig a szekrényemben turkálok.
– Itt is van. – Felcsapom a doboz fedelét, és megfordítom, pici kartonpapír fák
százai hullanak a földre közöttünk. Áporodott fenyőillat és felpöndörödött zöld
szélek kicsiny vízesésében záporoznak egymás hegyére-hátára, összegabalyodott
zsinórokkal. Luka félbehagyja a hajtogatást, és felkap egyet, szemöldökét
zavartan összevonva.
– Van néhány adatpontom a számodra – kezdem, és a hangom kissé meginog.
– Az után a nap után, amikor elvittél grillezett sajtozni, mindig a mosolyodra
gondoltam, amikor elsétáltam a barkácsbolt előtt. És még mindig a mosolyodra
gondolok, valahányszor elsétálok a bolt előtt. Ha bemegyek a boltba, veszek
habtejszínt, mert egyszer azt mondtad, hogy a házilag készített tejszínhab jobb,
mint a flakonos. Tudod, hány doboz tejszínt pocsékoltam el? Néha úgy teszek,
mintha nem láttam volna egy filmet, csak azért, hogy rámutathass a legjobb
részekre. – Reszketve veszek egy mély lélegzetet. – Az a koncert, amikor azt a
rózsaszín ruhát viseltem? Én is meg akartalak csókolni. Amikor először
kempingeztünk a tengerparton, és úgy ébredtem, hogy hozzám bújtál, éreztem a
szívverésedet a hátamon. Évek óta az volt az első alkalom, hogy nem
magányosan és szomorúan ébredtem.
Megkönnyebbülés minden titkos gondolatot, minden rejtett érzést kiengedni.
Megtörlöm a szemem, és megpróbálom kordában tartani a légzésemet. Csend áll
be közénk, és lenézek a padlómon szétszórt légfrissítőkre.
Luka megköszörüli a torkát, a keze értem nyúl, és leül mellém a földre.
– Azt hiszem, az adatelemzők… – A hangja megtörik, elhallgat, aztán
összeszedi magát, és újra megpróbálja. – Azt hiszem, az adatelemzők ezt hosszú
távú trendnek nevezik.
– Az összes fádat akarom – mondom neki. – Tudod, hogy szándékosan írtam
partnert a jelentkezési lapra? – Én is őszinte akarok lenni vele. – Épp előtte
beszéltem veled telefonon. Valami reklámon nevettél, amit akkor láttál, és ott
voltak azok a vonalak a szemed sarkában… – Felnyúlok, és megsimogatom a bal
szeme sarkában húzódó szarkalábakat. – Ezek. Miután letettük a telefont, rögtön
kitöltöttem a jelentkezési lapot a versenyre, és azt írtam, hogy partner. Csak rád
gondoltam. Egy ürügyet akartam, hogy színlelni kelljen. Azt hittem, hogy egy
hétig az enyém lehetsz, és ez elég lesz ahhoz, hogy az érzéseim elmúljanak. –
Lenézek a kezemre, és elkezdem egy kupacba tologatni a kis fákat. – De ez az
egy hét csak annyit eredményezett, hogy megkönnyítette számomra, hogy
szeresselek. Sajnálom, hogy nem voltam őszinte. Sajnálom, ahogyan reagáltam,
és sajnálom, hogy megbántottalak. Semmit sem kezeltem jól. Gondolom, most
már minden kifogásom hülyeségnek hangzik.
Eszembe jut, mit mondtam Laylának. Hogy ha valaminek történnie kellett
volna, akkor az már megtörtént volna. Akkora idióta vagyok! A dolgok már évek
óta történnek, csak én ragaszkodtam ahhoz a gondolathoz, hogy ha minden
pontosan ugyanúgy marad, akkor soha többé nem kell csalódnom.
Luka feltérdel előttem, félresöpörve a fákat az útjából. A kezét a combomra
kulcsolja, lehajtja a fejét, és rám néz.
– Most hogy érzed magad?
Hajlandó vagy őszinte lenni?
Mély levegőt veszek.
– Még mindig félek – felelem. Állom a tekintetét, remélve, hogy látja,
mennyire komolyan, rémülten és bolondulásig szerelmes vagyok belé. – Tényleg
félek. Te vagy a legjobb barátom. Tudnom kell, hogy ha belevágunk, akkor is
megtarthatlak, ha mégsem működik.
– Úgy lesz – mondja, a két tenyere fel-le mozog, és közelebb húzódik. – Nem
fogsz tudni megszabadulni tőlem, ígérem.
– Még akkor sem, ha rosszul sül el?
– Nem fog rosszul elsülni.
– Luka!
– Nem fog rosszul elsülni – ismétli vigyorogva, a hangja lágyabb.
– Közjegyzői okiratot akarok. – Szipogok, és remegő kézzel végigsimítok az
orrom alatt.
– Meg tudjuk oldani. Alex csinál ilyet, ugye?
– Aha.
– Oké. – Bólint, és mosoly jelenik meg a szája sarkában. Az ablakomon
beszűrődő nap aranyló fénnyel világítja meg a szemét, az orrán lévő szeplők
olyanok, akár a csillagok. – Na, látod, olyan nehéz volt?
Nevetek. Csak életem legnehezebb dolga.
– Nagyon örülök, hogy megkértelek, legyél a kamupasim – vallom be.
– Nagyon örülök, hogy beleegyeztem, hogy a kamupasid legyek.
– Szeretlek. – Sóhajtok, és az arca felragyog. A mosolya ellágyul, a keze a
combomról a csípőmre csúszik. Homlokát az enyémre ejti, amíg csak színeket
látok belőle. Arany, gesztenyebarna, halvány rózsaszín. Sóhajtok, és lehunyom a
szemem. – Annyira szeretlek.
 Érzem a mosolyát az enyémen – ragyogó és gyönyörű. A csípőmet és a
bordáimat szorítja, majd kezét lágyan az arcomra teszi, a hüvelykujjával
végigsimít a szemem alatt.
– Végre, basszus!
Amikor megcsókol, mogyorós latte ízét érzem, és egy mini fenyőfa széle a
térdembe váj.
Végre.
23

LUKA
MAJDNEM TÍZ ÉVBE telt, de végre összekaptam magam.
Igazság szerint Stella is kivette a részét a piszmogásból. Szerintem ettől
vagyunk jó páros, a szükségtelen szívfájdalomtól eltekintve. Ezt elmondom neki,
amikor a hálószobája padlóján fekszünk, a bőröm még mindig ragad az
izzadságtól, és az ujjbegyeim a lapockái között vándorolnak, világos bőre ragyog
a délutáni napfényben. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy cipő fúródik a
hátamba, de Stella egyre közelebb bújik hozzám, a haja csiklandozza az állam,
és akkor sem mozdulnék, ha Beckett a cicákkal a vállán berúgná az ajtót. Stella
felemeli a fejét, hogy rám meredjen a „végre” megjegyzésem után, de látom,
hogy mosolyt is rejteget. A kedvenc Stella-mosolyomat – gödröcskék
kacsintgatnak az arcán. Valószínűleg meg kellene mondanom neki, hogy akassza
már le végre a melltartóját a fáról!
Voltak kétségeim, hogy eljutunk-e idáig. A közösségi médiás dolog előtt a
tervem, hogy elmondjam Stellának, mit érzek iránta, csak úgy általában…, a
kifárasztás volt, azt hiszem. Továbbra is járni hozzá, bolognaival etetni,
megfogni a kezét… Elmondtam Beckettnek, hogy ez a hosszú távú terv. Ő
idiótának nevezett. Amikor elmagyaráztam a tervet Charlie-nak, ő csak fejbe
kólintott, és lenyúlta a maradék sörömet.
Nem hiszem, hogy tudatában van ennek, de az elmúlt kilenc évben mi
tulajdonképpen együtt jártunk. Még amikor volt is valakije, én voltam az, akit
felhívott, amikor bezárta a kulcsát a kocsiba a benzinkúton. Én vagyok az, akit
felhív, amikor véletlenül szárazjeget tesz a mosogatóba, és attól fél, hogy
szétrobban a vízvezeték. És örülök, hogy én vagyok az, akit felhív, ha
kamupasira van szüksége.
A farm rendben lesz. A havi részleteknek köszönhetően, amiket Dane fizettet
Hewett-tel az általa okozott károkért, Stellának nem is lesz szüksége a remélt
pénzdíjra.
És még nem is tudja, de Charlie írt nekem korábban egy SMS-t, amíg Stella a
földeken barangolt: Elle úgy döntött, hogy elhagyja Briant. Úgy néz ki, Briannek
volt liezonja a titkárnőjével és hét másik nővel a cégnél. Búcsúajándékként
Charlie elhatározta, hogy megvesz minden elhalt és torz fát a déli parcelláról, és
ledobja az apja házának az előkertjébe. Szerintem ez egy szép módja az alkalom
megünneplésének. Biztos vagyok benne, hogy Stella is egyet fog érteni.
Stella csókot nyom az államra, én pedig végigsimítok a tenyeremmel a
gerincén.
Íme az igazság. Amikor Stella rákérdezett, nem volt menekülési stratégiám
ebből a kamupasi dologból. Őszintén szólva túlságosan lefoglalt a gondolat,
hogy megérinthetem, átölelhetem, vele lehetek, ahogy mindig is akartam. De
amint megkérdezte, tudtam, mi a válaszom. Azt mondtam neki, hogy folytatjuk,
és komolyan gondoltam.
Van ez az emlékem apámról, ami foszlányonként jut eszembe. Vaníliafagylalt.
Ragacsos nyári hőség. Olyan páratartalom, amitől a ruhámat mázsás súlynak
érzem. És apám zoknija, egyik magasabban, mint a másik, a nadrágja szárába
akadva. Rajta pici ketchupos üvegek – ajándék anyukámtól.
Akkor ütöttem arcon Jimmy Tomilsont az iskolaudvaron, és apukám korábban
jött értem. Hallgatott a kocsiban, és hallgatott, amikor megálltunk a fagyizó
előtt. Hallgatott a sorban, amíg nem rendelt nekünk egy-egy gombócot elvitelre.
Végigvezetett az utcán egy eldugott kis kertig, amelyet rózsabokrok vettek körül,
közepén egy üres szökőkúttal. Rettegtem attól, hogy mit fog mondani,
csalódottságának a fenyegetése vastag felhőként lebegett felettem.
– Miért csináltad? – kérdezte.
Elmondtam neki, hogy Jimmy szekálta Sarah Simmonst, mulcsdarabokkal
dobálta, és mindig elgáncsolta, amikor fel akart ugrani a csúszdára.
Megmondtam neki, hogy hagyja abba, és amikor nem hallgatott rám, behúztam
neki. Apukám erre nem szólt semmit, csak lassan beleharapott a fagyijába.
Mindig ezt csinálta. Harapta a fagylaltját ahelyett, hogy nyalta volna. Anyám
barbárságnak nevezte.
– Nem fogod mindig tudni, mi a helyes – mondta. – Ha ez megtörténik, akkor
folytasd.
Rápislogtam, a fagyi leolvadt a tölcsérem oldalán és az ujjaimon.
– Mit folytassak?
– Rá fogsz jönni. – Még egy falat fagyi. – Folytasd! Figyelj! Meg fogod
találni a módját.
Felnőttként próbáltam megfejteni ezt a tanácsot. Mindig ott volt a tudatom
mélyén, valahányszor összezavarodtam, csalódott vagy türelmetlen voltam.
Folytasd! Figyelj! De most végre azt hiszem, értem.
Továbbra is telerakom Stella éléskamráját teljes kiőrlésű kenyérrel,
fehérjeszeletekkel és valódi gyümölcsökkel, mert az instant tészta és az Oreo
nem számít elfogadható diétának. Táncolni fogok vele a konyhában, a meztelen
talpával minden második lépésnél a lábujjamra lép. Csinálok neki raviolit és
manicottit és fokhagymás kenyeret extra sajttal, mert az arca felragyog, amikor
meglát a tűzhelynél, és az állát a vállamra támasztva megpróbál átnyúlni egy kis
kóstolóért. Fogom a kezét, amikor szüksége van rá, és szorosan magamhoz is
ölelem, amikor azt szeretné.
Szeretni fogom őt minden csendes módon, lassú módon, harsány és idegesítő
módon. A szívem folyamatosan ezt diktálta, mióta belém botlott a barkácsbolt
lépcsőjén.
– Miért mosolyogsz így? – motyogja a mellkasomba, egyik szemét behunyva,
ujjával az arcomon lévő vonalat bökdösve. Elsöpröm a kezét, és összekulcsolom
az ujjainkat.
– Fura.
– Mmm, te aztán tudsz bánni a szavakkal! Mondta ezt már neked valaki? – Fél
könyökére támaszkodik, sötét haja göndör fürtökben omlik a vállára. Lenyűgöző
így, csupa meztelen bőr és rózsás arc, kusza haj és kiszívott vállhajlat.
Félresöpröm az arcából azt a sok hajat, és végigkövetem az állkapcsa vonalát, a
kis mélyedést az állán, a telt és csábító alsó ajkát. Nem is tudom, hogyan tudtam
ilyen sokáig visszafogni magam. Egy csókot nyom a tenyerembe, és minden
rendeződik bennem. Esküszöm, nem is tudtam, mennyire zakatolok odabent,
amíg Stella a szívem köré nem fonta a kezét, és össze nem szorította.
– De most komolyan, mi ez a nézés?
– Csak gondolkodom – mondom neki. Visszaejtem a fejem a padlóra. – Csak
boldog vagyok.
Erre ő hümmög, és egy kicsit közelebb fészkeli magát hozzám. A csend
melengető komfortérzéssel tölt el, bokáját az enyémre akasztja. A szél fütyül az
ablakokon; az előszobában lévő régi óra egyenetlen ütemben ketyeg. Az egyik
másodpercben lassú, a másikban túl gyors. Szemügyre veszem a szobája
sarkában lévő tükröt, és támad néhány ötletem.
Ujjaival felfelé sétál a mellkasomon, majd lecsúsztatja a tenyerét.
– Most mi a terv? – kérdezi kissé bágyadtan.
Átmenni az ágyhoz. Meglátjuk, hányszor tudom elakasztani a lélegzeted.
– Hm, azt hiszem, ez nyilvánvaló – válaszolom. Megbillentem a fejem, hogy
lenézzek rá. Felkönyököl, állát az egyik tenyerébe támasztja, a másikat a
bordáimon nyugtatja. Nem hiszem, hogy észreveszi, de az ujjaival végigsimít
minden egyes szeplőmön, képeket fest a bőrömre. Vigyorgok. Felhorkan, és
visszahanyatlik hozzám, az arcát a mellkasomba fúrja.
– Ki ne mondd!
Átkulcsolom mindkét karommal, és szorosan átölelem. A plafonra vigyorgok.
– Folytatjuk – mondom neki.
 EPILÓGUS
STELLA
Két évvel később

VETEK EGY PILLANTÁST Lukára a könyvem fölött. Ez egy átlagos este

számunkra, összebújva a kanapén. Amint ideténferegtem, az ölébe vetettem a
lábam, a keze azonnal rátalált a térdemre, széttárt ujjakkal. Keresztrejtvény a
combjára támasztva, és egy bögre tea félbehagyva a könyökénél. Az egész
természetes. Ülök a könyvemmel, figyelem őt, és nem tudok felmutatni egyetlen
szokatlan dolgot sem.
De valami nem stimmel. Valami, amit nem tudok megragadni.
Ma reggel négyszer rendezte át a teakészletünket. Két órára eltűnt a
dolgozószobájában, és isten tudja, mit csinált egy sor táblázattal.
Minden pontosan olyan, mint mindig, és mégis…
– Furcsán viselkedsz.
– Te viselkedsz furcsán – vág vissza rögtön, a tollat a foga közt tartva. Mindig
tollat használ, hiába rontja el elsőre a válaszok hetvenöt százalékát. Kicsúsztatja
a tollat a szájából, lefirkant valamit, aztán rám pillant. – Te vagy az, aki az
elmúlt tizenöt percben úgy kukkol engem, mint egy kis perverz.
– Mert furcsán viselkedsz. – Megbökdösöm a lábammal, és becsukom a
könyvemet. Félreteszem, a másik három könyv tetejére, amit a héten elkezdtem
és félbehagytam.
Luka szája oldalra húzódik. Egy félvigyor. A haja még mindig feláll a bal
oldalán, mintha nem igazán találta volna ki, hogyan viszonyuljon a naphoz.
– Kifejtenéd ezt bővebben?
Talán a dolgozószobájában eltöltött idő az oka. Hétvégén nem szokott ilyet
csinálni. Vagy talán a sutyorgó telefonbeszélgetés, amit, úgy tett, mintha nem is
folytatott volna a pici előszobánkban.
Nem tudom. Valami nem stimmel.
– Régóta ismerlek, Luka. – Rászegezem a tekintetem.
A félvigyor teljessé válik. Ledobja az összehajtogatott újságot a könyvem
tetejére, és szembefordul velem, karját a kanapé háttámlájára csapva. A szeme
borostyánszínűen izzik a kandalló fényében, miközben a nap épp csak kezd
lenyugodni a széles ablakok mögött. Innen látom, amint rózsaszínben és lilában
pompáznak a földeken sorakozó fák csúcsai. A tél lassan elkezd bekúszni a
farmra.
A kedvenc évszakom.
– Régóta ismersz engem – mondja fojtott hangon. – Jobban ismersz, mint
bárki más. Éppen ezért minden kétséget kizáróan tudnod kell, hogy nem
viselkedem furcsán.
Megint a könyvemért nyúlok, összehúzott szemmel. Nem hiszek neki, de nem
baj. Hagyom, hogy feldolgozza, bármi legyen is ez, és esetleg átrendezze a
fűszertartót származási ország szerint. Úgy tűnik, ettől mindig jobb kedvre derül.
– Jól van.
A mosolya magasabbra húzódik. Legszívesebben beleharapnék a ráncokba,
amiket az arcán hagy.
– Oké.
– Oké – válaszolom.
Elkezd kuncogni.
– Jól van.
Visszatérek a könyvem olvasásához. Luka pedig visszatér a lábam
cirógatásához. Felpillantok, és rajtakapom, hogy gyengéd tekintettel néz rám.
Ma a vadászzöld, kötött pulóverét viseli, ami a kedvencem. Meg a kis ezüstszínű
csengettyűkkel hímzett zoknit.
– Mi az? – kérdezem a könyvemet a mellkasomhoz szorítva.
Kétszer pislog, majd nagyot nyel. Kell neki egy perc, az arca olyan komoly,
hogy kezdek aggódni. Megköszörüli a torkát, és felül.
– Nem megyünk ki egy fáért?
– Most? – Kinézek az ablakon, a lassan a horizont felé süllyedő napra.
Bólint.
– Sötét lesz, mire kiérünk a földekre. – Kicsit lejjebb kucorodom a kanapén. –
Elmehetünk reggel, ha még mindig szeretnéd.
– Most is jó lesz.
A gyanakvásom növekszik. Még két hét van hálaadásig, és általában én
vagyok az, aki kirángatja őt a fenyőfánkért. Ha ilyen hamar beszerezzük, akkor
valószínűleg egy száradt kóró lesz belőle, mire beköszönt az ünnep. Nem mintha
nekem számítana. Egész évben megtartanám, ha Luka nem fáradna bele a
fenyőtűk söprögetésébe.
– Miért? – Az alsó ajkamat rágom, és őt vizsgálgatom.
– Mit miért? – Zavartan babrál, és egy képzeletbeli szöszt piszkál a térdén.
– Miért akarsz most rögtön fát szerezni?
– Miért van ma ennyi kérdésed? – mormogja, inkább csak úgy magának.
Oldalra hajtja a fejét, és találkozik a tekintetemmel, jóképű arcának minden
vonásán tettetett elkeseredettség tükröződik. – Szeretnék egy fát, most, ebben a
pillanatban. És nagyon szeretném, ha velem jönnél. Kell ennél több indok?
Bámulok rá. Bámulom és bámulom.
– Ha szakítani akarsz velem, szeretném, ha bent tennéd, ahol meleg van.
Csak egy picit gondolom komolyan. Luka és én már elég régóta vagyunk
együtt ahhoz, hogy az attól való félelem, hogy elveszítem mindazt, amit
felépítettünk, jellemzően az éjszaka legsötétebb pillanataira korlátozódik –
amikor az alvás távolinak tűnik, és a félelmeim a szobánk árnyékos sarkaiban
leselkednek. Amikor a kezem nem találja meg őt elég gyorsan magam mellett.
Amikor a szokásosnál hosszabb időbe telik neki, hogy hozzám gördüljön, és a
hajamba nyomja az arcát, karját szorosan a derekam köré fonva.
Pillantásából az látszik, hogy cseppet sem talál mulatságosnak.
– És ki fogja rendesen összehajtogatni a ruhákat, ha én nem leszek itt? – Az
állkapcsa megrándul. – Nem szakítok veled.
– Oké.
– Rendben.
– Jó.
Sóhajt egyet a lelke legmélyéről. Át kell majd rendeznie a fűszertartót és azt a
kis fiókot, ahol a törülközőket tartjuk. Aggódom az ágy alá gyömöszölt, szedett-
vedett cipőkollekciómért. Legutóbb, amikor nem értettünk egyet valamiben, a
ház úgy nézett ki, mint egy IKEA-bemutatóterem.
Felemelkedik a kanapéról, és csípőre tett kézzel mered rám. Zavarba ejtő,
amikor főnökösködik.
– Gyerünk, vedd fel a kabátodat!
– Oké – mondom engedelmesen, és megigazítom a flanelingem gallérját.
Luka eltűnik, amíg én a bakancsomat keresem. Még csak az egyiket sikerült
megtalálnom, amikor hirtelen ott terem, a kezében tartva a másikat. Szőke
herceg téli felszerelésben. Tetőtől talpig teljesen bebugyolálva, vastag sállal az
álla alatt. Átnyújt egy papírpoharat valami gőzölgő itallal, és térdre ereszkedik,
hogy segítsen betuszkolni a másik lábamat a bakancsomba.
A testhelyzetében van valami, azt hiszem. Luka féltérden. Az egész furcsa
viselkedése. A sutyorgás és a ragaszkodás, hogy szerezzünk egy fát most, amikor
sötét van és…
– Ó, uramisten – suttogom. – Megkéred a kezem?
Luka nem néz fel rám, még mindig a lábammal és a bakanccsal küzd. Ma a
vastag benti zoknim van rajtam, aminek az alja csúszásgátlós. Gondolom, ez
megnehezíti a cipőbe való csúszást. Az egyetlen jel, hogy egyáltalán hallott
engem, a vállának finom megfeszülése és a rózsás pír, amely úgy ragyog fel a
tarkóján, mint egy karácsonyfa.
A szívem valami olyasmit dobol a mellkasomban, ami úgy hangzik, mint A
diótörő. A tenyerem izzadni kezd a kesztyűmön keresztül. Kész csoda, hogy nem
ejtem a teát Luka örökösen kócos fejére.
– Luka!
– Kérlek – sóhajtja. – Kérlek, maradj csendben!
Nincs hevesség a szavaiban, csak egyfajta zavarodott elismerése annak, hogy
a helyzet nem a tervek szerint alakul. Ugyanígy hangzik, amikor nem vesződöm
azzal, hogy szétválogassam a szennyest, vagy amikor csak mentolos csokit
eszem reggelire. Mosolyra húzom a számat.
– Feltehetek…
– Nem. – Végre sikerül a bakancsba dugnia a lábamat. A győzelem
mámorában túlságosan meghúzza a fűzőt, és én oldalra tántorodom. Megtart a
másik tenyerével a csípőmnél. Amikor újra feláll, az arca lángvörös, és úgy néz
rám, mintha az utolsó szelet pitét ettem volna meg. Mintha elvettem volna a
kedvenc játékát.
– Tönkretettem? – suttogom.
A plafon felé forgatja a szemét.
– Megmondtam, hogy jobban ismersz engem, mint bárki más, nem igaz?
– Meg.
– Jól van, hát… – Tehetetlenül vonja meg a vállát. Az ajtó felé fordít. –
Menjünk!
– Várj, várj, várj! – Visszafordulok felé, ő motyog az orra alatt. – Valamit meg
akarok kérdezni tőled.
Az ajka egyetlen vonallá préselődik, de látom, hogy a szemében vidámság
táncol. Vidámság és rajongás, és hosszú éveken át tartó barátság és szerelem
összefonódása. Minden, amik valaha is voltunk egymásnak. Minden, amik
leszünk.
– A következő húsz percben nem szabad semmit se kérdezned tőlem.
– Ez lesz az utolsó kérdésem, ígérem.
– És utána kimehetünk?
– Igen. Aztán kimehetünk. Keresünk egy fát, vagy… mit tudom én.
– Mit tudom én – mondja nevetve, csendesen és visszafogottan. Kikapja a
papírpoharat a kezemből, és iszik egy erősítő kortyot. Gondolom, tett bele
valami mást is a teán kívül. – Halljuk!
– Oké. – Mindkét kezemet a mellkasára csúsztatom, az egyiket közvetlenül a
szívére teszem. – Luka, hozzám jössz…
– Szó sem lehet róla! – Közbevág, mielőtt befejezhetném a kérdésemet, és a
teát a kisasztalra teszi, ahová a kulcsainkat szoktuk. Derékban meghajol, és
átdob a vállán, mielőtt még nyikkanni tudnék. Bakancsával úgy trappol lefelé a
tornác lépcsőjén, mint egy megszállott, és az északi parcellák felé veszi az
irányt, ahol a legöregebb fáink nőnek.
Én meg úgy lógok a vállán átdobva, mint egy zsák krumpli.
Zihálva igyekszem megkapaszkodni valamiben, nehogy lecsússzak a hátán, és
pofára essek. Két kézzel megragadom a pufi dzsekijét, amit poénból vettem neki,
de végül megszerette, mindenféle irónia vagy szarkazmus nélkül. Azt mondja,
nagyon kényelmes. Átnézte az e-mailjeimet, és megkereste a számlát, hogy
Beckettnek is vehessen egy hasonlót. Néha kiülök a verandára, és nézem, ahogy
együtt kószálnak a földeken – két zöld-kék folt.
Megköszörülöm a torkomat. Már amennyire ezt fejjel lefelé meg tudom tenni.
– Csak hogy tisztázzuk, arra mondtál nemet, hogy hozzám jössz-e, vagy…
– Maradj! Csendben!
Csendben haladunk a facsoportok között, ágak akadnak a kabátom ujjába.
Minden egyes mozdulatánál suhogó hangot ad ki, és én megpróbálom ahhoz
igazítani a légzésemet. Nem látok mást, csak a bombasztikus fenekét, és bár a
látvány nem rossz, kezdek szédülni.
– Luka!
Végre megáll, és én a fák fölött fények halvány derengését pillantom meg.
Előrebillent, és szépen a talpamra ejt, a kezét a vállamra teszi, amíg meg nem
bizonyosodik róla, hogy nem borulok fejjel előre egy duglászfenyőbe. Ott tart, és
rám szegezi a Luka-pillantását. Azt, amitől úgy érzem, mintha egyszerre
lebegnék és zuhannék.
– Nem ez volt a tervem – mondja.
– Nem azt tervezted, hogy tűzoltófogásban cipelsz egy esti sétára?
– Megdöbbentő módon nem.
– Lefogadom, hogy voltak diagramjaid, igaz? – kérdezem a kabátja
cipzárjával játszadozva.
A ráncok a szeme mellett elmélyülnek.
– Nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni a diagramok meglétét.
– Vagy legalább táblázatok.
– Ó, feltétlenül. – Hátrapillant a válla fölött, aztán vissza rám. Nehéz
megmondani a szórakozottsága miatt, de én látom. Mindig látom, minden
árnyalatát.
Luka ideges.
És válaszul valami rendeződik a mellkasomban. Megnyugszik.
A csuklója köré kulcsolom a kezem, és egyszer megszorítom.
– Mi volt a terv?
Újabb mély, recsegő sóhajt ereszt meg. A lehelete fehér felhőként hömpölyög
közöttünk, és a keze lecsúszik a vállamon, amíg éppen csak a könyököm fölött
tart. Lejjebb a csuklómig. Szép lassú változata a szokásos hármas fogásának.
 – Hát épp ez az. Nem igazán tudtam eldönteni.
– A tervedet?
– Ja. – Bólint, és tesz egy lépést hátrafelé, közelebb ahhoz a fák felett
felbukkanó, éteri ragyogáshoz. – Először a barkácsboltba akartam menni egy
csendes délután. Rávenni, hogy menj be, míg én a bejárati lépcsőn várom, hogy
visszagyere.
Á, ahogy megismerkedtünk…
– Valószínűleg elvonta volna valami a figyelmemet. Lehet, hogy órákig vártál
volna rám.
– A várakozás nem ismeretlen előttem, Lala. – Vigyor görbül az ajkára. – De
igazad van. Az egész város is belekeveredett volna. Manapság elég gyors a
telefonhíradó.
– Ez igaz. – Az elmúlt pár évben sok gyakorlatot szereztek a
pletykálkodásban. Hümmögök, és követem, ahogy újabb lépést hátrál. – Mi
másra gondoltál még?
– Hát, arra gondoltam, hogy talán egy romantikus vacsora jó lenne. Valami
otthon, csak mi ketten. Vagy esetleg valami puccos helyen. Ahol asztalfoglalásra
van szükség.
– Van ilyen hely Inglewildban?
– Nincs. Amint látod, jelenleg egy fákkal teli területen állunk.
– Á!
– És ezért gondoltam, hogy ez beválhat. – Elengedi az egyik kezemet, hogy a
hajába dörgölje a sajátját, és hirtelen, imádni valóan megáll egy hatalmas
fenyőfa előtt. – Nem is tudom. Kész csoda, hogy egyáltalán sikerült
megterveznem. Én már… – Félbeszakítja egy sóhajjal. – Tudod te, mióta
hordom magamnál ezt a gyűrűt?
A szívem egészen a torkomban kalapál, és hirtelen könnyek gyűlnek a
szemembe.
– Szóval van egy gyűrű.
Elengedi a füle mellett.
– Két évvel ezelőtt kértem el anyukámtól ezt a gyűrűt. Aznap, amikor azt
mondtad, hogy szeretsz. A sütőedények között tartottam, mert tudom, hogy a
közelükbe sem mész. Néha a zsebembe teszem, amikor elmegyünk valahova,
felkészülve, hátha eljön az a bizonyos pillanat, a megfelelő alkalom. De a
helyzet a következő, Stella. – Mély levegőt fúj ki. – Mindig is jónak éreztem.
– És mi a helyzet most? – A hangom elcsuklik, és Luka magához ránt, míg az
állammal a mellkasán a fejem hátradől, hogy szembenézzek határozott
tekintetével. A csillagok, mint egy glória a feje fölött. Kesztyűs kezével hátra
simítja a hajamat. – Úgy érzed, most jó?
 Elmozdít minket, amíg végre ott vagyunk, ahonnan az a sok fény jön.
– Most különösen jónak érzem.
Fák piros szalaggal és vintage izzólámpákkal körbetekerve. Amiket egy
dobozban tartok a hátsó szekrényben, mert anyukámnak ezek voltak a
kedvencei, és szerette, ahogyan mindent beragyogtak. Középen egy asztal, amit
felismerek Laylától. Terítőül egy piros kockás takaró szolgál. Amit jó időben
piknikezéshez szoktunk használni lent a tónál – Luka feje az ölemben, és egy
nyitott könyv a mellkasán.
Egy tányér megrakva valamivel, amiről úgy sejtem, hogy grillezett sajt,
szépen alufóliába csomagolva a hideg esti levegőtől védve.
– Mikor csináltad ezt az egészet?
Valami ismeretlen felé hunyorog a távolban.
– Kibújtam a dolgozószoba ablakán – mondja tompán. – A grillezett sajtot
Beckettnél csináltam.
– Ó! – Ujjbegyeimet az ajkamhoz dörzsölöm.
– Ühüm. – Mögém lép, és mindkét karjával átölel, az egyiket a
kulcscsontomra, a másikat a derekamra fonja. Magához húz, a száját a hajamba
fúrja, és én érzem minden egyes be- és kilégzését. – Mit szólsz hozzá, Lala?
Szeretnél feleségül jönni hozzám, és életünk hátralévő részében tönkretenni a
füstbement terveimet?
Úgy érzem magam, mint az egyik hógömb, amit az íróasztalom szélén tartok.
Mintha épp felrázott volna, és én hanyatt-homlok kavarognék, miközben
körülöttem csillámok és hópelyhek cikáznak.
Életünk hátralévő része – ez baromi jól hangzik.
Orrát ismét a hajamba fúrja, és hangját suttogásra halkítja.
– Minden reggel melletted akarok ébredni. Dobozokba akarok botlani a
hálószobából kifelé menet. Táncolni akarok veled a konyhában, és azt akarom…
Továbbra is fogni akarom a kezed. Mindennap. A férjed akarok lenni. Akarsz a
feleségem lenni?
A kimondott szó borzongást kelt bennem. Feleség.
De van egy másik titulus, ami még mindig a kedvencem.
– A legjobb barátod is? – Érzem, ahogy nyel mögöttem. A karjával még
jobban szorít.
Én is ugyanolyan erősen kapaszkodom belé. A hangja érdes, amikor azt feleli:
– Az, mindig.
– Mindennap grillezett sajtot akarok majd – bököm ki végre. Megpördülök a
karjában, hogy aztán átölelhessem. Homlokát az enyémre ejti, kesztyűs kezét az
arcomra teszi. – Valószínűleg karácsonyi zenét akarok majd júliusban, és nem
szeretném megígérni, hogy nem leszek rendetlen, mert kész káosz vagyok.
 A mosolya hatására a szívem kétszeres ütemben ver.
– Úgy tetszel nekem a legjobban – mondja.
Lábujjhegyre állok, hogy az orromat az övéhez simíthassam. Nem tudom,
észrevette-e, de lassan elkezdett minket táncba vezetni. Finoman ringatózunk
előre-hátra. Nem tudom, hogy egy dalt hall-e a fejében, vagy csak a fák között
zúgó szél hangjára forgat minket, de ez… tökéletes. A legeslegjobb pillanat.
Nem is tervezhette volna jobban.
Belélegzem őt az éjszakai levegővel együtt. Behunyom a szemem, és arra
kérem magam, hogy emlékezzek erre a pillanatra. A szíve dobogására, ahogy
hozzám simul, és ahogy remegve kifújja a levegőt. A karácsonyi fények
ragyogására és a szakadt sarkú, piros kockás takaróra.
Luka és én az egésznek a közepén. Együtt, ahogyan lennie kell.
– Igen – mondom. – A feleséged akarok lenni.
Előre-hátra ringat minket. A hangja érdes és halk.
– A legjobb barátom is?
Csuklásszerűen belenevetek a nyakába.
– Az, mindig.
 BÓNUSZFEJEZET
EZ A BÓNUSZFEJEZET Luka szemszögéből mutatja be a következő jelenetet a
huszonegyedik fejezetből:

„Tegnap éjjel lefeküdtem a legjobb barátommal. Kétszer… háromszor is

megtörtént tegnap éjjel. Miután elsőre egy csont nélküli kupacba
roskadtunk össze, valamikor hajnali kettő körül felébredtem, korgó
gyomorral. Kiosontam a konyhába egy falat pitéért a tepsiből, mire Luka
utánam csoszogott, álomittasan ellopott egy falatot a villámról, és aztán
felültetett a konyhapultra.
– Akarom – motyogta, ahogy lehajolt, fogai a combomat súrolták, szája
forró és nedves volt a térdem belső oldalán.”

LUKA
– LUKA!
Morgok, és mélyebbre fúrom az arcomat a párnába, amely köré gömbölyödtem,
és kétségbeesetten próbálok kapaszkodni az álmomba: Stella a térdével a csípőm
két oldalán. A kezem a túlméretezett flanelingén lévő, apró gombok során
munkálkodik. Fogával az alsó ajkát harapja, a fürtjei függönyt képeznek
körülöttünk… Édes istenem…
Lefogadom, tovább tudnám álmodni, ha megpróbálnám. Megnézni, milyen
csipkés cuccot visel az álombeli Stella. Az agyamnak már elég gyakorlata van
abban, hogy explicit fantáziákat gyártson róla.
A párnám mozog, egy ujjbegy nyomódik a szemem közé.
– Luka!
Felnyögök, és akaratom ellenére ébredezem, egyre jobban távolodva az álom
homályos peremétől.
A bökdösés halk kuncogássá változik, ujjak túrnak a hajamba. Fél szememet
résnyire kinyitom, és látom, ahogy Stella mosolyog a holdfényben, szétcsókolt
ajkakkal, a haja vad, kócos kuszaságban. A kép annyira hasonlít az álmomra,
hogy négyszer kell pislognom, és az öklömmel megdörzsölni a szememet, hogy
megbizonyosodjak róla, nem csak képzelődöm.
Minden villanásokban tér vissza.
Stella az udvaron, hópelyhekkel a hajában. Megcsókolom, mindketten
felbotorkálunk a lépcsőn a házhoz, nem akarván elengedni egymást. Lehúzom
róla a pulóvert, csupasz bőre feltárul a fa fényeinek derengésében. Anyajegy a
bal térde belső oldalán. A hajamba markoló keze. Meztelen teste az enyém köré
fonódva…
Minden, amit mondott, amikor ott állt a konyhában, a tekintetét egyenesen
rám szegezve.
„Megbotlottam azon a lépcsőfokon, ő pedig elkapott, és gondoskodott róla,
hogy biztosan megálljak a lábamon. Azóta is valamilyen módon ő tart meg
engem.”
Az oldalamra fordulok, és egy lusta csókot hintek Stella vállára. Egy kis sóhaj
csúszik ki az ajkai közül, és azt hiszem, ez a hang jobban tetszik, mint
bármelyik, amit tegnap este adott ki. Jobban, mint a sötétben felsejlő nevetése
vagy a torkomba fúródó nyögése.
Szeretem a hozzám bújós hangját. Szeretem boldognak hallani.
A körmével megint a hajamat kaparássza, én pedig közelebb nyomakszom
hozzá három pehelypaplan és egy örökzöld fát formázó párna között. Átkarolom
a derekát, és magamhoz húzom.
– Miért vagy ébren? – motyogom. – És miért piszkálod a hajamat?
A sötétben alig tudom kivenni az arca vonalait. Megnézem a komódja szélén
álló kis órát, ami hajnali 2:23-at pislog vissza rám.
– Pitéről álmodtam – suttogja. A hangja halk és érdes. Van benne valami
karcosság, ami tetszik nekem. Stella álmos hangja.
Lejjebb csúszom az ágyban, amíg sikerül Stella egyik lábát az enyémmel
csapdába ejtenem. A fejemet belefúrom a gesztenyebarna hajzuhatagába, aminek
mézeskalács-, whisky- és fafüstillata van. Nem akarok elmozdulni innen…
– Akarod, hogy hozzak neked?
– Nem, hagyd csak! Megyek veled, megnézem, mink van… Figyelj,
csinálhatok neked grillezett sajtot, ha akarod – mondom fél szememet résnyire
nyitva. Érzem a mosolyát, mintha a tenyerét az arcomra nyomná.
– Ne – feleli. – Bár csábító ajánlat. Nem kell felkelned. Én csak nem… –
Sóhajt, és az alsó ajkát végighúzza a homlokomon. – Nem akartam, hogy arra
ébredj, hogy nem vagyok melletted.
Ujjaimat a csípője domborulatára simítom. A szívem, ami egy kicsit mindig is
Stellához tartozott, most még erősebben dübörög.
– Köszi – sikerül kibökni.
– Aludj csak! – Érzem, hogy tétovázik felettem egy másodpercig, kettőig,
mielőtt előrehajol, és egy csókot lehel a homlokomra. Önmagunk ezen új
változataiként próbáljuk együtt kitalálni, mennyit engedhetünk meg magunknak.
– Máris jövök vissza.
 Markolászó kezemmel próbálom őt visszatartani, mégis kicsúszik a takaró
alól, és figyelem, ahogy egyik karját a csupasz mellére borítja, miközben a
padlón kotorászik egy felső után. Bőre ragyog a holdfényben, és mohó
tekintetem végigköveti a sziluettjét a hálószoba csendjében. Úgy érzem, mintha
még mindig az álmom peremén ragadtam volna, hogy így nézhetem őt: a dereka
és a csípője közötti finom domborulatot, a vállára omló hajzuhatagot, a keskeny,
világos sebhelyet a gerince tövénél – a sérülést hat évvel ezelőtt szerezte, amikor
megpróbált a tóba ugrani –, a melle telt, dús idomait, amint megtalálja a
nyilvánvalóan tőlem csórt flanelinget, és a vállára húzza. Egy percbe telik, mire
sikerül begombolnia, bár eléggé kuszán. Az egyik pont a melle közt nyitva
marad, és kísértésbe esem, hogy az ing szélét elkapjam, és megrántsam. Stella a
vállához nyomja az állát, és rám néz, mély zafírkék szemével, a szája sarka
felfelé görbül.
– Mindjárt jövök.
– Megígéred?
A szája rándulása elégedett vigyorrá változik, amit megpróbál minden erejével
leküzdeni, de mégis kibuggyan belőle, akár az ablakon keresztül beáradó
holdfény.
– Aha, megígérem.
Kivonul a szobából, én pedig a hátamra fordulok. Beletúrok a hajamba, és
akkorát ásítok, hogy megreccsen az állkapcsom. Stella elejt valamit a
konyhában, és elfojtott szitkozódást hallok, meg a zoknis lába súrlódását a
konyhapadlón.
– Megvagy? – kiáltom, és próbálom magam ébresztgetni. Stellától kitelik,
hogy elveszíti az egyik ujját, vagy felgyújt valamit, amikor a sötétben akar
kivenni egy szelet pitét a hűtőből. Felkönyökölök, és megpróbálok kilátni az ajtó
mögül. – Kapcsold fel a villanyt, Lala!
A konyhában kigyullad egy lámpa, és Stella tovább morog.
– Meg!
Kuncogva rogyok vissza az ágyra. Az ágyneműnek olyan az illata, mint
Stellának. Mint Stellának és nekem, a szexnek és a fahéjnak. Stella bőrének a
látványa, ahogy kicsusszant az ágyból, fokozza a vágyamat. Bizsereg a
tenyerem, szeretnék megérinteni minden szeplőt, amit kihagytam, amikor tegnap
este először zuhantunk az ágyba. Meg akarom ismerni testének minden rejtett
titkát. Mindent, amiről fantáziáltam az elmúlt… tíz évben.
Ó, te jó ég! Úgy érzem, mintha egy hétből lett volna egy év, amiből aztán tíz
év lett. Nem is tudom, hogy telhetett el ilyen hosszú idő. Gondolom, Stella félt,
én meg… nem tudom. Azt hiszem, beértem azzal, hogy olyan tempóban
haladjunk, ahogy neki jó. Boldog voltam a bizalmával és a szívének azon
darabkáival, amiket az évek során lassan a sajátomnak éreztem. Nehéz mohónak
lenni, amikor már így is én vagyok az első, akit felhív ébredés után, és
homályosan motyog valamit egy álomról, amiben szerecsendió és táncoló
gesztenye szerepelt. Amikor én kapom a furcsa horkantó nevetését a helyett a
bájos és illedelmes helyett, amit mindenki más előtt produkál. Amikor a fél
szekrénye tele van az én ingeimmel, amikről azt hiszi, hogy sunyiban nyúlja le.
Mindig is az enyém volt Stella, úgy, ahogy ő megengedte.
De most már így is az enyém lehet.
Meztelenül az ágyában. Belekapaszkodva abba a nyavalyás örökzöldpárnába,
amit két nyárral ezelőtt vettem neki az interneten, amikor egyedül voltam a
lakásomban – egy kicsit becsípve, és azon tűnődve, vajon mit csinálhat olyan
átkozottul messze tőlem.
És most egyedül fekszem az ágyában, miközben ő a másik helyiségben van,
félmeztelenül, és pitét eszik.
Mekkora idióta vagyok!
Kicsusszanok az ágyból, pont, amikor leejt még valamit. Felveszem az
ágyvégről lelógó bokszeralsómat, és követem a félhangos káromkodását. A
konyhapultnál találom, éppen sütőtökös pitét majszol alufóliából. Rám se néz,
amikor átballagok a parkettán, inkább egy újabb falatot szed fel a villájára.
– Mondtam, hogy… – uhh! – A mondata félbeszakad, amikor köré fonódom,
az állam a vállánál, a karom lent a csípője köré kulcsolódik. Puha és meleg,
fahéjillata van, a feneke görbülete szorosan hozzányomódik ahhoz a ponthoz,
ahol sóvárgok utána. Megint. És valószínűleg mindig. Nem tudom, valaha is be
tudok-e telni vele. – Megkívántad a pitét? – kérdezi halkan.
A csípője hátrabillen, és a szempillája megrebben. Bólintok, és ő felemeli a
villáját, a hegyén egy darabka pitével. Ujjaimat a csuklója köré kulcsolom, és a
villát számhoz emelem – sütőtök és fahéj ízét érzem a nyelvemen.
– Finom – mondom pitével a számban. Rám pislog, a villa még mindig
köztünk lengedezik. Így csak a nyakán felkúszó pírt látom belőle, mellkasának
csábító emelkedését és süllyedését az elcsórt flaneling alatt. Kiveszem a villát a
kezéből, visszarakom a pultra, és a kezemet a csípőjére teszem.
Addig fordítom, amíg minden porcikája hozzám nem préselődik, és ő rám néz
sötét, álmos, vágyakozó szemmel. Az évek során tapasztaltam már hasonlókat.
Egymással váltott pillantások egy zsúfolt bárban, elnyújtott érintések, amikor
mindketten kicsit túl sokat ittunk. De így még sosem láttam. Közelről.
Követelőzőn.
A hüvelykujjammal végigkövetem az arcát az állán lévő kis mélyedésig, és
megpróbálom emlékezetembe vésni ezt a pillanatot. A hűtőszekrény zúgását és
az ablakokon süvítő szelet. Az akadozó lélegzeteket és a bőrömet valósággal
szurkáló izgalmat. Stellát a pultnak támaszkodva, ahogy a tekintete
végigvándorol rajtam, és halványan mosolyog a kulcscsontom alatt lévő
szeplőkre. A szétnyílt, vörös ajkait.
Lejjebb csúsztatom rajta a kezem, és felemelem. A csípője nekiütközik a
piteformának, mire az odébb csúszik a pulton. A villa elrepül… valahova. Stella
óvatos tekintettel figyel engem, a térde belseje a csípőmhöz nyomódik.
– Mit csinálsz?
Próbálok lassan haladni. Próbálom összeszedni magam. Próbálok ránézni
Stellára, aki előttem ül egy tőlem lenyúlt ingben, és visszafojtani a szavakat,
amik dübörögnek a mellkasom kellős közepén. Remegve kifújom a levegőt.
– Akarom. – Ez minden, amit válaszként ki tudok nyögni. A Stellával
kapcsolatos összes fantáziám közül mindig is ez volt a kedvencem. Ehhez
fordulok, amikor a kívánás és a vágyakozás már túl sok. Behunyom a szemem,
és elképzelem őt így, magam előtt, széttárt lábbal, zilált hajjal és szétcsókolt
szájjal.
– Nem volt elég a pite? – kérdezi remegő hangon.
Egy hang morajlik mélyen a mellkasomban. Azt hiszem, nevetés lenne, ha
most képes lennék ilyesmire.
– Nem, Lala. Belőled nem volt elég.
Lehuppanok elé, a padló hideg a térdem alatt, de Stella minden porcikája
meleget áraszt. A combja megrándul, ahogy a térde belső oldalához simítom a
számat, és a feje nekicsapódik a szekrénynek, amikor néhány centivel feljebb
húzom magam, és az őt alig takaró ing szegélyét súrolom. Felnézek rá a
szétvetett lába közül, és látom, ő is be van indulva – attól, ahogy előtte térdelek.
A légzése felgyorsul, és érzem, hogy a szívem a mellkasomban kalapál.
– Minden oké?
– Ja, öhm… – Bólogat, üveges tekintettel. Ujjai úgy szorítják a pultot, hogy az
ujjpercei elfehérednek. – Igen. Ez jó.
Halkan felnevetek, gyengéd csókot lehelek a combja belső oldalára, mire a
térde egy kicsit széjjelebb nyílik. Annyira kívánom őt, hogy a vágy szétveti
minden porcikámat.
– Azért remélem, több mint jó.
– Hát, majd meglátjuk… – incselkedik.
Gyengéd csókokkal izgatom tovább, egyre feljebb és feljebb, pont ott, ahol a
legjobban akar engem. A bőre olyan puha itt, olyan lehetetlenül édes. Ajkammal
megérintem a combhajlatát, és érzem, mennyire nedves és forró.
– Luka… – suttogja. A sarka a lapockám közt dobol, miután átvetettem a
combját a vállamon. – Luka, kérlek!
– Jó… – Kezdek szétesni. Megragadom a combját, miközben a számat a
csiklójára tapasztom egy hosszú, elnyújtott nyalással, amitől mindketten
felnyögünk.
– Luka – ismétli. – Istenem!
A hangja, ahogy kimondja a nevemet, szétzúzza a gátlásaimat. A konyhapult
szélére rántom, és még egyszer rátapasztom a számat, újra és újra, amíg nem
kapkodja a levegőt, tép és cibál engem. Nyalogatom, harapdálom, miközben ő
mindkét kezével szorosan a hajamba markol, és abba a ritmusba terel, amit a
legjobban szeret: durva, gyors, szabálytalan. Egyik kezemet a bokszeralsóm
derekába csúsztatom, a tenyeremet magam köré kulcsolom, miközben két
ujjamat Stellába csúsztatom. Olyan hangot ad ki, ami egész életemben elkísér
majd az álmaimban. Egy vágytól elmosódott, kéjes nyöszörgést.
Ez így tökéletes. Ő tökéletes. Ő minden, amire valaha is vágytam. Amit
reméltem. Amiről álmodtam. Az íze a nyelvem alatt édesebb, mint a pulton
hagyott pite. Érezni őt felhevültnek, nedvesnek és vágyakozónak valóságos
kinyilatkoztatás. Nem akarok semmi mást csinálni, soha többé.
– Olyan… közel vagyok – búgja, a szokásosnál magasabb hangon. A számba
szívom a csiklóját, mire nyöszörgő hangot ad ki, ami a csontjaimban
visszhangzik. Megismétlem, és az egész teste megremeg. Mohón vágyom rá. –
El akarok élvezni. Kérlek!
Elhúzódom, a homlokomat a lábának támasztom, és nézem, ahogy az ujjaim
mozognak rajta. A csípője velem együtt mozog, és csoda, hogy képes vagyok
bármilyen értelmes gondolatra. Úgy érzem, el tudnék élvezni csak ettől. A
látványtól, ahogy a gyönyörét hajszolja.
Lassan felfelé terelem a pillantásomat, amíg a tekintetünk találkozik és
egymásba kapcsolódik.
– Mire vágysz? – kérdezem.
Szívó csókot nyomok a combjára, amire az egész teste megborzong.
– Megtennéd… – Visszaejti a fejét a szekrénynek, és a szempillái alól néz
engem. – Csinálnád újra a száddal?
– Aha. – Megbökdösöm az orrommal, és egy csókot nyomok közvetlenül a
köldöke alá. A hüvelykujjammal megérintem egyszer, majd még egyszer, amikor
egy hang elakad a torkában. Olyan sokszor álmodtam már erről, a kipirult,
lihegő, engem kérlelő Stelláról. Próbálom összeszedni az önuralmam széthullott
foszlányait. – Örömmel megteszem.
Bármit megteszek, amit csak akarsz. Bármit, ami valaha is megfordult a
fejedben.
Visszaharapom a szavakat, és inkább ráteszem a számat – határozott, ütemes
nyomás, gyors nyelvcsapások. Combját a fülem köré szorítva tompa nyögést
hallat. Lehunyom a szemem, és érzem, ahogy egész teste átadja magát a
kielégülésnek.
Végig vele maradok, gyengéd csókokkal és finom érintésekkel, amíg le nem
nyugszik, lábát lazán széttárva. Pajkos tekintettel figyel engem, miközben a
kézfejemmel megtörlöm a számat.
– Ez… – Kétszer pislog, a szeme kékje ragyog. – Jó volt. Ha esetleg…
érdekel.
– Észrevettem.
– Tényleg? És miből?
Rávigyorgok, és felállok. A hüvelykujjammal végigsimítok az arcán lévő
píron, a nyakára tapadó hajtincsen.
– Az arckifejezésedből. – A tincseit a markomba fogom, majd egy vágyakozó
sóhajjal elengedem. – Ahogy a nevemet sikoltoztad.
A szemöldöke felszalad, és játékosan megpöcköli a mellkasomat. Elkapom a
kezét, és fogom egy kicsit.
– Nem is sikoltoztam!
– De igen, sikoltoztál.
Megfogja az állkapcsomat, magához húz, és az ajkát az enyémre tapasztja.
Sóhajtva belenyal a számba, amitől libabőrös lesz a karom.
– Nem sikoltoztam – suttogja a számba.
Deréktól lefelé úgy érzem, mintha egy hajszál választana el egy kínos
dologtól. Kíváncsi vagyok, mit szólna Stella, ha lerántanám a bokszeralsómat, és
magamhoz nyúlnék. Tuti, hogy a dolog nem tartana sokáig.
A szája a nyakamra vándorol, én pedig megunom az incselkedést.
– Oké, oké. Nem sikoltoztál. – Pedig dehogynem. – Lehetne… – A melle
fölötti, félregombolt gombbal babrálok, amit már régóta fixírozok. Látni akarom
a bőrét. Látni akarom, ahogy mozog, amikor magába fogad. – Megkaphatlak
még egyszer?
Bólint, rózsás arccal, kicsit szégyenlősen. Teljességgel imádni valóan.
– És hogy akarsz engem, Luka?
Mindenhogyan. Itt, ebben a konyhában, az ágyadban és a borzalmasan
rendezetlen szekrényed ajtajának dőlve. Mindig.
A szeme egy árnyalattal sötétebben villan, mintha pontosan tudná, mire
gondolok. Tíz év után valószínűleg tudja is. Gyengéden leemelem a pultról,
megforgatom a karomban, ő pedig meghajol. Lerántom róla az inget, és a
padlóra dobom. Csak finom idomai látszanak a gyenge fényben, a könyöke a
pulton nyugszik, a feneke a levegőben. Egy újabb fantázia.
– Ez így jó?
– Nagyon is… – Bólogat, a keze a bokszeralsóm szegélyével küzd, ahogy a
testét elfordítva próbálja lehúzni. – Gyere közelebb, kérlek!
 Ezúttal a „kérlek” az, ami áttaszít engem a határon. Megragadom az óvszert,
amit Stella előrelátóan a pite mellett hagyott, és magamra görgetem, miközben
egyik tenyerem a derekán pihen. Belé nyomulok, lassan, lassan, amíg bele nem
temetkezem. Végül ráhajolok, és kielégülve a nyakára simulok.
Ott tartom magam, teljesen hatalmába kerít az érzés. Beleszimatolok a hajába,
és a fogammal elkapom a fülét.
– Te ezt eltervezted? – A hangom mintha valami nagyon távoli helyről jönne.
Ringatom a csípőmet, és forróság fut végig a gerincemen. Mindenem megfeszül.
– Mit? A pitét? – A légzése majdnem olyan gyors, mint az enyém, a csípője
hátrafelé ringatózik, mintha túl türelmetlen lenne. Kíván engem mindenestül,
bárhogyan is kaphat meg. És ez megvadít. – Persze hogy elterveztem a pitét.
Mindig betervezem.
– Nem a pitét. – Végigsimítok a gerincén. Lassan kihúzódom, majd
visszalököm minden… Mindent, amit azóta érzek, mióta arra ébredtem, hogy
Stella meztelenül fekszik mellettem. Úgy érzem, a közelében képtelen vagyok
uralkodni magamon. Mintha nem kaphatnék meg mindent, amit akarok, elég
gyorsan, elég keményen. Mintha vadul rá kellene őt döntenem a konyhapultra,
csak hogy megértse, mennyire akarom minden porcikáját, minden pillanatban.
Megint belemélyedek, és a bögrék, amelyeket korábban a pulton hagytunk,
megcsörrennek. Mindketten fojtott hangokat adunk ki a gyönyörtől. Passzolunk
egymáshoz, mint mindig, még ebben is.
– Azt akartad, hogy megdugjalak, ugye?
– Már megint ezzel a szóval jössz.
– Tudtam, hogy ez tetszik neked a legjobban.
– Nem is tudom, én… – A lélegzete elakad, amikor megdöntöm a csípőmet, és
eltalálom azt a pontot. Azt a pontot, amit tegnap este fedeztem fel, amikor az
ágyhoz préseltem, és a csípőjét markolva addig kergettem a gyönyört, amíg meg
nem remegett alattam. – Én inkább a kamatyolás felé húzok.
Ezen nevetnék, ha nem arra összpontosítanék olyan veszettül, ahogy még
mindig értem nyúl, körmei a csípőm bőrébe marnak. Ahogy a melle ringatózik,
valahányszor megmozdul. Ó, te jó ég! Ez jobb, mint bármilyen álom, vagy
erotikus fantázia.
– Vettem – préselem ki magamból, és aztán elveszek benne, a combja közt
lüktető, nedves forróságban. Ahogy egyre erősebben tolja vissza magát hozzám,
amikor én megpróbálok lassítani, próbálom elnyújtani. Hátradöntöm a fejem, és
megpillantom a tükörképünket a mosogató fölötti kis ablakban. Stellát és azokat
a csillagporként ragyogó alabástrom idomokat. És magamat, ahogy
megremegtetem.
– Édes istenem! – Kettőnk együttes látványa teljesen átbillent a határon.
Államat a mellkasomra ejtem, és a csípőmet Stellának dörgölöm, mélyen és
lassan, kaotikusan és tökéletesen. Épp előtte élvezek el, a keze a pultra csapódik,
leverve egy régi kávésdobozt, ami zörögve gurul végig a padlón, miközben
ráomlok a hátára, fülemet a vállához szorítva. Szívének egyenletes dobogása
hipnotikus transzba ringat. El tudnék most aludni – így, ahogy vagyunk.
– Emlékszel, amikor elvittél az annapolisi piacra? – motyogom a háta ívének
dőlve. Még mindig a konyhapulthoz préselődik, de nem tűnik úgy, mintha
panaszkodna. Elfordítja az arcát, hogy a szeme sarkából rám tudjon pillantani.
Ujjbegyeivel végigsimít a bőrömön hagyott nyomokon.
– Az, ahol az a sok pizzázó van?
Tizennégyféle pizzázási lehetőség. Chicagói. Töltött tészta. Lepénykenyér.
– Igen, az.
– Azt mondtad, az volt életed legjobb napja. – A szeme sarka halvány ráncba
szalad.
Kifújom a levegőt, és lehámozom magamat róla. A lábam olyan, mint a zselé.
Mintha valaki épp most lőtt volna rám egy nyugtatópisztollyal. Felhúzom Stellát,
és szorosan a mellkasomhoz szorítom. Kezemet a nyakára teszem, és
végigkövetem a lüktető pulzusát, cikcakkban vonalat húzok egészen addig, ahol
a szíve dobog egyenletes ütemben. Oda nyomom a tenyeremet, és lehunyom a
szemem.
Remélem, ő is érzi! Mindent, amit még nem mondtam el. Mindent, amit
szeretnék.
– Új legjobb nap – mormolom.
Összekulcsolt kezünket a szívéhez szorítja. Mintha ő is el akarna mondani
nekem valamit.
Megdönti a fejét, és egy cuppanós csókot nyom az állkapcsomra.
– Vissza az ágyba?
Hamarosan. Nemsokára összeszedem a bátorságomat, hogy minden mást is
elmondjak neki.
Végigsimítok a csípőjén, és megpaskolom a fenekét.
– Veled bárhová.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Az első köszönetem neked szól, kedves Olvasó. El sem hiszem, hogy ez a könyv
megszületett, és az emberek olvassák – hús-vér emberek! Köszönöm, hogy időt
szánsz erre a történetre. A megírása egy valóra vált álom volt, amit nem tudtam
volna megvalósítani két nagyon fontos személy támogatása nélkül.
Tudtátok, hogy ez az első írás, amit a férjem valaha is elolvasott tőlem? E.,
köszönöm a támogatásodat, amíg én pötyögtem a teraszon, a kanapén, a padlón
és mindenhol. Mindig hittél bennem, és én annyira szeretlek. Megígérem, hogy
mostantól meghallgatlak, amikor a fantasy futballról beszélsz.
Annie, a kapudrogom a romantikus regényekhez. Már majdnem egy évtizede
szurkolsz nekem. Száz százalék, hogy ez a könyv nem lenne az, ami, ha te nem
lennél. Köszönöm a szerkesztést, de ami még fontosabb, köszönöm, hogy fogtad
a kezem!
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja:
B. K. Borison: Lovelight Farm
This edition first published in 2023 by Berkley,
an imprint of Penguin Random House LLC

Fordította
Medgyesy-Töreky Flóra

Szerkesztette
Winter Angéla

Borítóterv
Sam Palencia / Ink and Laurel

Epub: ISBN 978-963-636-214-0

Mobi: ISBN 978-963-636-215-7

© B. K. Borison 2021
Bonus chapter © B. K. Borison 2022
© Kossuth Kiadó 2023
© Hungarian translation Medgyesy-Töreky Flóra 2023

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{1}
„A szenteste ott talál engem, ahol a szeretet fénye ragyog.”
{2}
A kikerülhetetlen és elháríthatatlan végzet a mohamedán hitben. (A szerk.)
{3}
A „fehér elefánt” kifejezés olyan extravagáns, nem praktikus ajándékra utal, amelytől nem könnyű
megszabadulni. (A ford.)
{4}
H. László Éva Dickens-fordítása nyomán. (A ford.)
{5}
Amerikában kedvelt karácsonyi nyalánkság a peppermint bark. Apróra törik a jellegzetes piros-fehér
cukorpálcát, aztán kétféle csokival és mentakivonattal lesz belőle egy új, és meglehetősen kemény állagú
édesség. (A szerk.)
{6}
A medvekarom vagy medvemancs édes, élesztőben kelt tészta. (A szerk.)
{7}
Hagyni megtörténni a dolgokat (fr.)
{8}
A stromboli az amerikai olaszok és az amerikaiak kedvelt pizzája, amely nem más, mint egy tartalmas
olasz szendvics és egy calzone pizza keresztezése. (A szerk.)
{9}
Fekete rizottó tintahallal
{10}
A cicák a Télapó rénszarvasai után kapták a nevüket. (A szerk.)
{11}
Kölyök (ol.)
{12}
A „legröhögősebb társaság” utalás a Karácsonyi vakáció című vígjáték egyik jelenetéből, Chevy Chase-
től. (A szerk.)
{13}
Töltött tortilla, Salvador nemzeti étele (A szerk.)