A második bécsi döntés Szerző: Tarján M.

Tamás /Rubicon 1

1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében
Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett,
hogy hazánk jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt,
elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin-
Róma tengellyel.

Románia számára az 1940-es esztendő súlyos kríziseket hozott, ugyanis Jugoszlávia

kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a
Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldáviára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország
pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható
fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a
Szovjetunió – a Molotov-Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június
28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken
felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte,
hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam
delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák
párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot
illette meg.

Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba
keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia
elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők
miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező
alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a
kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a
nyugalom miatt volt érdekes.

II. Károly román király (ur. 1930-1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező
döntésében, miközben Horthy és Teleki szembe kellett hogy nézzen a német–olasz bíráskodás
számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb
lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi
magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan:
erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én 2
meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.

A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában, 1940. augusztus 30-án délután

3-kor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a
Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Sepsiszentgyörgy
vonalig – Erdély területéből mintegy 43 000 négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4
milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54%, azaz 1,3 millió fő vallotta
magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem
véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor
Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.

Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé

volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen
a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő
Székelyföldön élt. Komoly különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a
müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –,
addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a
jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem
tettek különbséget a revíziós sikerek között.

Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a

közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére
ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét
annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be,
hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 000 fős magyar
kisebbség repatriálását. Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi
döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz
minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a
magyarországi német kisebbségek védelmének, és a szomszédos államokkal fennálló
érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940
szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a
„kis magyar világ” négyéves időszaka.
A második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án hozta meg a Harmadik
3
Birodalom és Olaszország a magyar–román területi vita ügyében. A döntést megelőzően nagyon
kiéleződött a helyzet a két ország között, és a teljes magyar hadsereget is mozgósították.
Korábban a Besszarábiát követelő Szovjetunió felajánlotta a közös fellépés lehetőségét, ám
ezzel a magyar kormány nem élt. A két fél elsődlegesen egy katonai konfliktusban gondolkodott,
ám Németországnak nem állt érdekében ez, valamint félt egy szovjet beavatkozástól, ezért
avatkozott közbe. A tárgyalások 1940. augusztus 29-én kezdődtek meg Joachim von
Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter döntőbíráskodásával Bécsben, és
másnapra mindkét kormány beleegyezését adta.

Ezután került sor a határozat kihirdetésére, amely Észak-Erdélyt Magyarországnak juttatta, így
ismét az ország része lett 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek az 1930-as
román népszámlálás szerint 38%-a, az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-a
volt magyar nemzetiségű. Híressé vált esemény, hogy az ítélet kihirdetése után Mihail
Manoilescu román külügyminiszter elájult. A magyar csapatok a döntés értelmében szeptember
5-én lépték át a trianoni határokat, és kezdték meg a kijelölt határvonalig a területek birtokba
vételét. Ez nem volt atrocitásoktól mentes, több esetben is véres események követték a
bevonulást.

A döntés értékelése máig megosztja a történészeket, amelyet az eltérő megnevezések is

mutatnak. A románok a bécsi diktátum (románul: dictatul de la Viena) kifejezést használják, míg a
magyarok a döntőbíráskodás, illetve döntés szavakat. A döntést a kommunista Romániában az
államilag támogatott magyarellenesség alátámasztására is felhasználták.

Előzmények
A két világháború között[

Nagy-Románia 1923-ban
Az első világháború harcainak végét követően Románia ismét az antant oldalán lépett harcba,
felrúgva a bukaresti békeszerződést a központi hatalmakkal. Az első román csapatok 1918.
november 12-én lépték át a határt Gyergyótölgyesnél. November 17-én Franchet
d’Espèrey tábornok, a balkáni francia főparancsnok engedélyt adott a román erőknek, hogy
a Károlyi Mihály-kormány által kötött belgrádi fegyverszünetben kijelölt demarkációs
vonalig nyomuljanak előre,[1] a román csapatok pedig november 25-én az antant felhatalmazása
nélkül kezdték el Erdély megszállását. Mivel a magyar kormány nem tanúsított ellenállást, így
december 1-jén a gyulafehérvári Román Nemzeti Tanács kikiáltotta a terület egyesülését
Romániával.[2] Ezt a román törvényhozás másfél évvel a trianoni békeszerződés előtt be is
cikkelyezte, így jogi alapot adva a megszállásnak.[3] Pár nappal a gyűlés után az antant katonai
parancsnokságának engedélyével a román haderő folytatta az előrenyomulást Erdélyben, és az
ezt követő hónapokban egyre nagyobb területet szálltak meg, amelyet sok atrocitás kísért, így
mintegy 220 ezer magyar menekült el. A szerzemények jelentősebb részét a trianoni
békeszerződés nekik ítélte, így Erdély a Román Királyság része lett. A területen 53,82% volt a
románok aránya, 31,61% a magyaroké és 10,74% a németeké.[4]
Erdély visszaszerzése kezdettől fogva nagyon fontos volt a revizionisták számára, amelyre nagy
4
hatással volt az, hogy a régiót sokáig elhanyagolta a magyar kormányzat, így olyan érzés volt az
emberekben, hogy Magyarország adósa Székelyföldnek, elvesztése nagyon sok embernek
jelentett egzisztenciális zuhanást, valamint a két világháború között három magyar miniszterelnök
is erdélyi gyökerekkel rendelkezett (Bethlen István, Teleki Pál, Károlyi Gyula).[5] A közvélemény
hangulata is jelentős szerepet játszott abban, hogy egyetlen politikus sem tudott lemondani az
Erdélyt illető követelésekről, ám tisztában voltak azzal is, hogy nem lehet mindent visszaszerezni.
Teleki Pál a mindent visszakövetelni álláspontjára helyezkedett, azonban finoman utalt arra, hogy
szükség lehet a kompromisszumkészségre a revízió során. Bethlen István a határ menti magyar
területek visszacsatolásában, egy autonóm Erdély létrehozásában, és román–
magyar perszonálunió kialakításában látta a probléma megoldását. Gömbös Gyula 1934-es
térképében a határhoz közeli magyarlakta területeken kívül vízrajzi, gazdaságfölrajzi és stratégiai
alapon szeretett volna visszacsatolást, ám Székelyföld visszatérésével egyáltalán nem számolt.[6]

A magyar kormány célja ebben az időszakban az volt, hogy a Népszövetségben folyamatosan

napirenden legyenek a határon túli magyarok ellen elkövetett jogsértések, az ország kitörjön
a kisantant jelentette elszigeteltségből, a hadsereg és a közigazgatás képes legyen végrehajtani
a revíziót és egy nemzeti érzelmű kisebbségi elitet hozzon létre. Az 1927-ben megkötött magyar–
olasz barátsági szerződés segítségével sikerült kitörni az elszigeteltségből, és a Magyar Revíziós
Liga propaganda-tevékenységével igyekezett a nemzetközi közösség figyelmét felhívni. A
határon túli magyarok a két világháború között 103 petíciót küldtek a Népszövetségnek,
amelynek a fele Romániát panaszolta be, ezek közül azonban nagyon kevéssel foglalkozott a
Tanács, és a Nemzetközi Bírósághoz egy sem jutott el. A magyar kormány bizalma így csökkent
a szervezetben, ezért a harmincas években nem támogatta több petíció megszerkesztését, ezek
száma ennek következében jelentősen lecsökkent. A politikai megegyezésre tett kísérletek is
kudarcot vallottak, így a revízió maradt az egyetlen lehetőség Erdély hovatartozása kérdésének
megoldására.[7]

Besszarábia szovjet megszállása

Kárpátalja megszállása, majd Lengyelország megtámadása után Románia jelentős
mozgósításokat hajtott végre, amire válaszul a magyar kormány augusztus 13-án elrendelte a
honvédség részleges mozgósítását, és készenlétbe helyezték a magyar–román határ közelében
található erőket. Jelentős részben a béke fenntartásában érdekelt német diplomáciának
köszönhető az, hogy nem történt fegyveres konfliktus a két ország között. A következő részleges
román mozgósításra a franciaországi hadjárat 1940-es sikere után került sor, amelynek
köszönhetően május 20-ára már mintegy másfél millió román katona állomásozott Erdélyben.
Erre válaszul május 13-án és 27-én a magyar vezetés is részlegesen mozgósított több hadtestet.
Románia ekkor egyre jobban közeledett a Harmadik Birodalomhoz, így a magyar tervek Erdély
háborús visszaszerzéséről egyelőre nyugvópontra jutottak, azonban június 26-án
a Szovjetunió jegyzéket nyújtott át Romániának, amelyben Besszarábiát és Bukovinát követelte,
és felajánlotta a közös fellépést a magyar kormányzatnak, amely azt elutasította.[8]

A szovjetekkel való együttműködés nélkül is jó lehetőségnek látszott ez, ezért döntés született a
területi igényekkel való fellépésről, és az eddig részlegesen mozgósított hadtestek teljes
mozgósításáról, valamint a magyar–román határra való felvonulásáról. Június 28-án, a szovjetek
besszarábiai bevonulásával egy időben a román kormány döntött az általános mozgósításról, és
mikor a magyar kormány ennek okáról nem kapott kielégítő választ, a kormány belefogott a
hadsereg egészének mozgósításába. A magyar vezetés abban reménykedett, hogy Romániában
jelentős válság következik be a szovjet követelések teljesítése miatt, és
akár baloldali megmozdulásokra is sor kerül, amelyre hivatkozva a magyar hadsereg bevonulhat
Erdélybe, a magyar lakosság védelmében. Azonban a határrevízió egyelőre nem kapott jelentős
támogatást Németországtól, és a külföldi fegyverzettel ellátott román hadseregről érkező
felderítési adatok még a katonai vezetőket is a tárgyalásos megoldás preferálására sarkallták.[9]
 5

Háborús készülődés
A Magyar Királyi Honvédség 550 ezer embert mozgósított a határ mellé július 13-ig. Az I., II. IV.
és VI. hadtest a Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezette 1. hadsereg alárendeltségébe került,
tőle jobbra helyezkedett el a 2. hadsereg alá beosztott III. és V. hadtest Jány
Gusztáv altábornagy vezetésével, míg a balszárnyon a VII. és VIII. hadtestből álló 3. hadsereg
vonult fel, Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezetése alatt. A gyorshadtestet
pedig Kárpátaljára vezényelték. A honvédséggel szemben felsorakozó románok túlerőben voltak,
és fegyverzetük is korszerűbb volt, hiszen Magyarországot 1938-ig kötötték a trianoni
békeszerződés korlátozásai, és a hadsereg fejlesztése csak ekkor indulhatott meg. Azonban a
román katonák harcértékét jelentősen rontotta a hosszú, harc nélküli hadiállapot, a tisztek felé
való bizalmatlanság és a szélsőséges (vasgárdista és kommunista) eszmék terjedése. Valamint
az is bizonyosnak látszott, hogy egy elhúzódó háborút a román gazdaság nem lenne képes
elviselni. A románok fő erőssége a Károly-vonal volt, amelynek erődítésein 450 ezer katonát
sorakoztattak fel, 270 harckocsival és 330 repülőgéppel megtámogatva.[10]

A német vezetés a július 26-án tartott salzburgi német–román találkozón gyakorolt nyomást a
románokra, és felszólította őket egy megegyezéses határkorrekcióra. Ennek ellenére a feszültség
egyre inkább nőtt, és egyre több határincidensre került sor. 1940. szeptember 5-ig 72-re,
amelyben a legtöbbször fegyvert is használtak. A határvillongások többsége román
kezdeményezésre történt, így a magyar katonai vezetés taposóaknák telepítését rendelte el a
veszélyes szakaszokon. A felek a tárgyalásokkal is egyre késtek, és ez egyre nagyobb
feszültséget eredményezett. Az augusztus 16. és 24. között zajló Turnu Severin-i tárgyalások
eredménytelenek maradtak, így a kompromisszumos megoldás sikertelensége miatt a magyar
hadseregvezetés katonai akcióra szánta el magát, és egy nappal a tárgyalások megszakadása
előtt a Honvéd Vezérkar főnöke megküldte a parancsnokoknak az Irányelvek a Románia elleni
hadműveletek megindításához című utasítást. A magyar csapatoknak augusztus 28-án hajnalban
kellett volna megindítaniuk a támadást a határ teljes hosszában, ám erre végül nem került sor,
mivel a berlini román követ átadta a kormánya tengelyhatalmak döntőbíráskodása iránti
hajlandóságát.[11]

Érdekességek
1940-ben német nyomásra Románia további területi veszteségeket szenvedett el: át kellett
adnia Besszarábiát a Szovjetuniónak, Dél-Dobrudzsát pedig Bulgáriának. Ezeket a döntéseket a
győztes nagyhatalmak a világháború után is érvényesnek ismerték el.

1942-ben internálótábor működött többek között Losoncon, ide kerültek a zöld határon
Magyarországra szökött erdélyi magyarok, akik nem akartak a román hadseregben szolgálni.