Ébredés

Összerezzent, pupillája kitágult és jajdult egyet, mintha még működne nála a moro-reflex, mikor
kimondtam, hogy a beavatkozáshoz egy lidokainos injekciót fogok neki beadni…
Megint ez az álom. Ugyanaz a páciens, csak ma egy másik problémával. Tegnap a
kontaktlencséjének a dioptriáját kellett megnövelnem egy féllel, ma pedig a lábán történő
operációnál segítettem az érzéstelenítővel. Egyszerűen nem értem, hogy lehet, hogy két egymást
követő nap is szinte ugyanazt élem át éjszaka…
Mióta szakítottam Barnával egy hete, a kollégáim, akiket mondhatnék a barátaimnak is, jobban
odafigyelnek rám, ami igazán jól esik. Műszak előtt mindig kapok a kedvenc sajtos muffinomból
valakitől egyet és gyorsan elfogyasztjuk, mielőtt teljesen beöltözve indulnánk az osztályra. Nincs ez
másképp ma sem. Alighogy rácsatolom a kék köpenyemre a névjegykártyámat, érkezik is Lídia, a
feje fölött lóbálva a finomság dobozát. – Hogy van az én töröttszívű madárkám ma reggel? -kérdezi
vigyorogva. Visszamosolygok rá, és a gyönyörűen fehérlő doboz felé biccentek.
Lídia nem sokkal idősebb nálam, ő volt az első számú támaszom, mikor idekerültem a kórházba és
mindig vele szórakozunk a legtöbbet. Ha közösen kajálunk, fintorgunk a csomagoláson
feltüntetetett nátrium-glutamát mennyiségen, majd röhögve tovább eszünk. Ő az, aki állandóan
beszól az eszméletlen sajtos muffin-imádatomra, holott majdnem annyire szereti, mint én.
– Drágám, mikor fogsz róla beszélni? Nem jó ez így, hogy még egy szót sem hallottunk tőled róla. -
mondja teli szájjal.
Igen, az igazság az, hogy mindenki csak annyit tud, hogy Barnával szétmentünk. Azt senkinek sem
mondtam el, hogy valójában én voltam az, aki véget vetett a kapcsolatnak, mert ő mindig magával
foglalkozott, állandóan magáról akart beszélni. Ráadásul az a baj, hogy úgy érzem mintha én
rontottam volna el, de nem tudok rájönni, hogy hol. Mintha nem lenne ott a sárgafolt a szememben,
amivel teljes egészében, színről színre látnám a történteket.
– Majd beszélünk. -mondom, és megölelve őt elindulok a gyerekosztály irányába. Ez az utolsó
napom a ki nem vett szabadságaim miatt extra hosszúra nyúlt hétvégém előtt. Ezzel a megnyugtató
gondolattal kezdem, majd fejezem is be a munkát, és lépek ki a csendes parkolóba a lenyugvó nap
utolsó sugarainál. Hazaérve egyből ledőlök a kanapéra, mert valóban fáradt vagyok, és az
apukámtól kapott szédítő Vasarely képet bámulva elalszom.
Befordulok a 210-es terembe, és megpillantom a már-már ismerős, görnyedt hátat, mellette nyugvó
izmos karokkal. Arcát nem látom, feje lebicsaklott a mellkasára, maga elé meredve ül. Már az
ajtóban állva látom, hogy reszket. – Szia Márkó, hogy vagyunk ma? -kérdezem felé sétálva. Ahogy
mellé érek felpillant rám, látom izzadt homlokát, amire rátapadt a haja, és fájdalmas tekintetét. –
Az egyik pillanatban mintha égetnének, a másikban meg mintha egy igluban lennék meztelenül,
mindeközben ömlik rólam a víz és iszonyúan hasogat a fejem. – Előveszem a lázmérőt a zsebemből,
a szájába teszem és intek neki, hogy most maradjon csendben. Márkó nagyon beszédes ember.
Mindent megtudok tőle leginkább arról, hogy mi baja van. Csipog a lázmérő: 41 fokos láz. Ilyen
nincs, ez nem lehet. – Merre jártál, Márkó? – Semerre már egy hete. Akkor jöttem meg,
Tanzániában nyaraltam. – És előtte kaptál bármiféle oltást? – Nem. Kellett volna? – lefagyok egy
pillanatra, amikor rájövök, hogy ez malária, nem lehet más. Elszaladok, hogy hozzak neki egy kinin
tartalmú tablettát, és…
Csörög a telefonom, arra ébredek. Anya az. – Haló. -mormogom a készülékbe. – Kislányom, szia.
Remélem jól vagy. Apáddal arra gondoltunk, hogy holnap elmehetnénk közösen a Pilisbe
kirándulni. Jönne az öcséd is, sétálnánk egyet, aztán meg beülhetünk valahova. - nem tudok
gondolkodni ennyivel kelés után, úgyhogy csak beleegyezek és kinyomom a hívást. Ismét kicsit
sokkban vagyok az álom miatt, de annyira keveset tudtam pihenni az elmúlt héten, hogy nem bírom
ki, és ismét elszenderülök, remélve, hogy valami mást fogok álmodni, mint az elmúlt napokban. Hát
tévedtem…
Újra a 210-es, fertőtlenítő szag és a parkból felhallatszódó órajáték zenéje. Egy elzúgó huligán
verdájának hangja töri meg a már-már idilli tavaszi délutánt., mely a Doppler-effektus miatt
tényleg olyan, mintha egy versenypályán lennénk, holott ez csak a városi kórház második emelete. A
betegem fekszik az ágyon, a National Geographic különkiadása a kezében, látszólag egészséges. –
Nővérke, de jó, hogy újra látom! – Márkó, ne szórakozz velem, mi a baj megint? -kérdezem szinte
már mérgesen. Ő csak fekszik, néz rám, és nem válaszol. Meredt tekintetét szépen lassan könnyének
függönye ködösíti el. Öklével odanyúl és letörli az árulkodó könnycseppet. – Látod, te is csak a
munkádat látod bennem... Senkit sem érdekel, hogy igazából mi van velem. -hangja csalódott,
lemondó, mintha már évek óta érne benne ez a megállapítás. Mellé ülök az ágyra, ő is felhúzza
magát, így az ágy szélén ül mellettem, rövid pizsama nadrágjának színe pont olyan, mint a
köpenyemé. – Mesélj el mindent, amit szeretnél! -mondom gombóccal a torkomban.
– Látod milyen újság ez? Ez az egész kiadás az űrkutatással foglalkozik, valamint a legfiatalabb
űrhajóssal, aki fel fog menni az űrbe. Két hónappal ezelőttig én voltam ez, az ISS reménysége. Már
csak egyetlen tréningem volt vissza ahhoz, hogy tudjanak küldeni. Ekkor bejelentették, hogy nekem
befejeződik az egész kiképzés, nem várt esemény bekövetkezése miatt ki kell szálljak a programból.
Utóbb kiderült, hogy van egy velem egyidős, nagyon befolyásos embernek a fia, aki most fogja
kezdeni a képzéseket, de az ISS-nek nem kell 2 ember, így őt fogják majd munkába állítani. Nem
számított nekik, hogy én szinte teljesen készen álltam volna az útra, hogy az equilibrioception-om
jobb volt, mint valaha bárkié az űrhajózás történetében, fél lábon sem tudott semmi megingatni.
Csak az érdekelte őket, hogy kinek nagyobb a tekintélye.
És ezután jött a még rosszabb. Mindenki körülöttem az ISS-t szidta, mondták, hogy nem baj, ez jó
lesz a cv-be, meg hogy jobb ez így, meglátom. Senki nem kérdezte meg, valójában hogy vagyok, ez
hogyan érint engem. Hogy a vágyam, ami miatt az ágyam fölött egy vaktérkép lógott gyerekkorom
óta, hogy majd fentről megismerjem, mi micsoda, most derékba tört. Próbáltam magamról beszélni,
de leállítottak, hogy ne sajnáltassam magam, és ne csak magammal törődjek. Mintha, ilyen
szinesztéziába foglalva, amit hallanak, attól viszketni kezdenének. Úgyhogy gondoltam, itt, egy
egészségügyi intézményben, valaki csak lesz, aki fog velem rendesen beszélgetni…
Ekkor felkeltem, és csak pislogtam. Úgy éreztem, mintha az eddigi sok ingert, tapasztalást a
talamuszom csak most kapcsolta volna össze a megfelelő agyterületekkel. Ami az álmomban a
beteggel történt, az volt a helyzet Barnával is. Igaz nem a karrierje lett oda, de én nem figyeltem
oda eléggé ezekre a jelekre, amikkel csak azt akarta sugallni, hogy foglalkozzak vele többet,
beszélgessünk arról, hogy ki mit érez. Hogy nem azért szeretett volna gyakran magáról beszélni,
mert ennyire egy önző ember volt, hanem mert így lenne normális, ha elérné az ingerküszöbünket a
másik hogyléte, mint ahogy egy sejtmembrán elektromos potenciálja közelít az ingerlés
küszöbértékéhez depolarizáláskor.
Tudom mit kell tennem. Ma nem a szüleimmel megyek kirándulni, hanem meglátogatom a volt
barátomat…