A büntetőeljárás története

A jogok védelme és a jogrend fenntartása napjainkban az állam egyik legfontosabb feladata.

Egyes jogokat az állam a polgári törvénykezés keretében véd meg, másokat büntetés
alkalmazása révén oltalmaz. A büntető igazságszolgáltatás története több évezredre nyúlik
vissza, amelynek során ősi szokások, egyházi parancsok és királyi rendeletek hívták létre
azokat az intézményeket, amelyek a kívánt célt, a közbékét biztosították, illetve a
bűncselekmények felderítésének módját szabályozták. A modern kor és napjaink büntető
eljárásjoga csak úgy érthető meg elveiben és jogintézményeiben, ha megismerjük azokat a
tényezőket, amelyek az évezredes fejlődést befolyásolták, formálták.

1. Magánbosszú, vérbosszú

A súlyosabb jogsértések ellen az emberiség történetének minden szakaszában valamilyen

megtorló tevékenység került kifejtésre. A megtorlás eredetileg a bűncselekmények
elszenvedőinek vagy hozzátartozóinak azon joga volt, hogy az elkövetőn, illetve annak
vérrokonain és közösségének tagjain korlátlan vagy azonos mértékű sérelem (talio)1
okozásával vegyenek elégtételt. Kezdetben a megtorló aktusoknál nem voltak szabályok,
korlátok, az erőviszonyok határozták meg, hogy egyáltalán sikerült-e a sértett fél részéről a
megtorlás.
Ennek a rendszernek az az alapja, hogy az emberi együttélés kezdetleges szakában a
bűncselekményeket magánjellegűnek tekintették, és igazságszolgáltatás vagy törvénykezés
helyett a bosszú eszközével torolták meg a sérelmeket. A társadalmi fejlődés ezen
szakaszában az ember saját maga reagált minden támadásra, saját maga küzdött meg a
sérelmet okozó embertársaival: a jogsérelmet szenvedett megtámadta a sértőt és maga állt
bosszút az elszenvedett sérelemért. Ebben a szakaszban a közösség nem védte még meg a
tagjait, így azok kénytelenek voltak maguk megtenni azt, hogy az esetleges jövőbeni
támadásoknak elejét vegyék. Egyszerre volt tehát megtorló és prevenciós jellegű a
magánbosszú.
Amennyiben a sértett maga volt a bűncselekmény áldozata, úgy rokonait, legközelebbi
hozzátartozóit illette meg a magánbosszú joga. A törzs, a nemzetség, sőt az állam nemcsak
hogy eltűrte a bosszúállás gyakorlását, de azt kifejezetten jogként ruházta a sértettre. A

1
Hammurapi törvénykönyve például a következőket rendelte: „Ha valaki másnak csontját töri el, annak csontját
törjék el.”
magánharc azonban nem nyers erőszak és puszta hatalom gyakorlás volt, hanem jogszerűen
történt: meg kellett hirdetni, továbbá jogszerű eszköze volt a károkozás.
A közösségi fejlődés magasabb szintjére lépésével, a nemzetségi és törzsi kötelékek
szorosabbá válásával az életközösség tagjai vállalták magukra a jogsértés megtorlását, így lett
a magánbosszúból vérbosszú. A nemzetséget ért sérelmet a közösség köteles volt megtorolni.
Először ez kényszerűség volt, hiszen a sértett sokszor gyengébb volt, mintsem hogy a sértővel
szembeszállhatott volna, később pedig ez vált általánossá. Így lett a bosszú a vérségi kötelék
által egybefűzöttek bosszúja, a magánbosszú pedig bizonyos közjelleget öltött fel.
A megtorlás mértékét nem a jog és az igazság, hanem a bosszúvágy és a nyers erő
határozta meg, a küzdelem végeredménye pedig a vakszerencsétől és az aktuális
erőviszonyoktól függtek. Nem egy ízben a sértett és hozzátartozói nemhogy elégtételt nem
szereztek, hanem életükkel, vagy személyes szabadságukkal lakoltak meg, amennyiben a
sértő vagy annak rokonsága bizonyult erősebbnek.
A különböző törzshöz vagy nemzetséghez tartozók esetében azonban a vérbosszú
gyakorlása még hosszú ideig fennmaradt. A valódi igazságszolgáltatás első alakja akkor
jelentkezett, amikor az ugyanazon törzshöz vagy nemzetséghez tartozók esetén a sértett a
törzsfőhöz vagy a nemzetségfőhöz fordult a panaszával, aki az ügyet megvizsgálta és azt
elbírálta. A későbbiekben a társadalmi alakulat feje nemcsak maga vállalta a bírói teendők
elvégzését, de a szabad polgárok gyűlésére, vagy a tekintélyesebb és tapasztaltabb
polgárokból álló tanácsra bízta a panaszok elintézését.
A magán- és vérbosszú még az államhatalom kifejlődését és a büntető bíróságok
megszervezését követően is évszázadokig megengedett volt, hazánkban egészen a XIV.
századig találkozhatunk bizonyos formáival.

2. Megváltási rendszer

A korai feudális büntetőjog jelentős fejlődését jelzi, hogy az egyéni és a nemzetségi bosszú
egyre inkább háttérbe szorult és helyét átvette a vagyoni elégtételt biztosító megváltási
rendszer. A magánbosszú és a vérbosszú intézményének hátrányos következményinek
felismerésére tekintettel a sértettnek, illetve hozzátartozóinak nyújtott kártalanítás
(compositio) került előtérbe. Ez nem a sérelemért járt, hanem a bosszút váltotta ki. Az
államhatalom megszilárdulásával a megtorlás helyét a bírói ítélettel megszerezhető és
kikényszeríthető vagyoni elégtétel foglalta el. Kezdetben a megváltási összeg szabad alku
tárgyát képezte, és bár szokásos összegek kialakultak, a sértett nem volt ezekkel megelégedni.
A jogsértés elkövetője kezdetben önmaga egyezkedett a sértettel vagy hozzátartozóival, hogy
megváltsa a bosszúállás jogát vagyoni kárpótlással. A későbbiekben a közhatalom (törzsfők,
nemzetségfők, uralkodók, illetőleg a bírók) ösztönzően hat abban közre, hogy a közösséget
gyengítő bosszú helyett a megváltási összeggel elégedjen meg a sértett, majd kifejezetten
kötelezővé teszik a kártalanítás elfogadását a bosszúállás helyett. Minden állam egyik fő
célkitűzésévé vált a sértett rászorítása arra, hogy az egyes dekrétumokban megszabott
megváltási összeget elfogadja, ez azonban csak hosszú idő után valósult meg. 2 Külön e célra
az államok közegeket szerveztek, megfelelő szabályokat alkottak, a sértőt fizetés esetén
védelemben részesítették a sértett támadásával szemben, másrészt a fizetés elmulasztása, vagy
a sértő megszökése kiközösítéssel és azzal ját, hogy bárki büntetlenül megölhette.
Kezdetben a megváltási összeg kifejezetten a sértettnek, illetve hozzátartozóinak járt, a
magánvagyonukat gyarapította. Ebben a korszakban tehát magánjellegű jogintézményről
beszélhetünk a kártalanítás kapcsán. Később a büntető hatalom birtokosa (törzsfők,
nemzetségfők, uralkodók, illetőleg a bírók) a sértő által fizetett megváltási összegből
önmagának is részt követelt, mivel a büntetendő cselekményt egyrészt kezdték a jogrend, a
közbéke elleni sérelemnek is tekinteni egyszerű magánjellegű sértés helyett, másrészt a
kiegyezés kikényszerítése fejében mintegy ellenszolgáltatásként. Ekként azonban a büntető
hatalom mindenkori birtokosa közvetlenül érdekeltté vált a büntetőjogi felelősségre vonások
kieszközölésében és a váltságdíj lerovásában, hiszen egy idő után ezek jelentős jövedelmet
hajtottak az állam számára. Ez a körülmény készítette elő az addig magánjogias jellegű
büntetőjog közjogivá válását.

3. Közjogivá válás

Minthogy a büntető hatalom birtokosa érdekeltté vált a büntetőjogi felelősségre vonás

kieszközölésében, ezért olyan közegeket állított fel, amelyek akár a sértett kívánalmának
hiányában is büntető eljárást indítottak és folytattak le. A büntetőjog közjogivá válása
azonban csak lassan, fokozatosan történt meg és nem valamennyi bűncselekmény esetében,
hiszen maradtak olyan jellegű jogsértések, amelyek csak a sértett kifejezett kívánatára voltak
üldözendők. Megjegyzést érdemel az is, hogy az egyiptomiaknál, vagy a hinduknál már eleve
közjogi jelleget öltött a büntetőjog, így itt sem magán-, sem vérbosszúról, sem megváltási

2
Első magyar királyaink sem egységes elvek szerint állapították meg a büntetéseket, azonos cselekményeknél
gyakran eltérő büntetésekkel, megváltási összegekkel találkozunk.
rendszerről nem beszélhetünk. Ezzel szemben a görögöknél hosszú ideig tartotta magát a
magánbosszú és a vérbosszú szokása, később a kiegyezési rendszer.
Kezdetben a jogsértéseknek csak egy kis részét tekintették az összesség, az állam vagy a
jogrend ellen irányulónak. Igazi büntető igazságszolgáltatásról onnantól kezdve beszélhetünk,
hogy a közhatalom a bűncselekmények jelentős részét közérdekből, a sértett akaratától
függetlenül büntetéssel torolta meg, más bűncselekményeknél pedig a váltságdíj összegét már
nem megegyezés, hanem a felsőbb hatóság határozta meg. A büntetőjog és a büntető
eljárásjog fejlődésére is jelentős befolyást gyakorolt annak felismerése, hogy a
bűncselekmények megtorlására a jogrend fenntartása érdekében van szükség, ezért a
közhatalomnak, később a szervezett büntetőhatóságoknak hivatalból feladata a
bűncselekmények üldözése.

4. A modern büntető eljárásjog kialakulása

A büntető eljárásjog átalakulását Franciaországban a XVIII. század utolsó évtizedeiben, a

kontinens többi államában a XIX. században számos tényező befolyásolta. Az egyéni
szabadságjogok és az alkotmányjogi szempontok előtérbe kerültek, a humánus szempontok
hangsúlyossá váltak, mely törvénykezési reform az angol eljárási elvek szolgáltak mintául.
Egészen eddig az eljárások és a büntetések sokszor egyenlőtlenek és kegyetlenek voltak:
halálbüntetés, testcsonkítás vagy az emberi méltóság megalázása.
A humanizmus térhódítása és a büntetőjog teljes közjogi jellegének felismerésével a
jogtudomány is fellendült. A társadalmi változások, a gazdasági viszonyok, a kriminalitás új
alakzatai, a természettudományos kutatási módszerek fejlődés a mai napig jelentős befolyást
gyakorolnak a büntető eljárásjog tudományára és gyakorlatára.

Irodalomjegyzék:

BALOGH Jenő: Magyar bűnvádi eljárási jog, Grill Károly Cs. és Kir. Udvari
Könyvkereskedése, Bp., 1901
BOTOS Gábor: A büntetőeljárási jog története, Pázmány Péter Tudományegyetem, Jog- és
Államtudományi Kar, Bp., 2000
CSIZMADIA Andor – KOVÁCS Kálmán – ASZTALOS László: Magyar állam- és
jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998
GÖNCZI Katalin- HORVÁTH Pál – STIPTA István – ZLINSZKY János: Egyetemes
jogtörténet I., Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2006
NAGYNÉ SZEGVÁRI Katalin: A magánharc és a békeparancs szerepe a feudális
büntetőjogban In: Emlékkönyv Dr. Ruszoly József egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged,
2010, 605-614.