A zene szerelmeseinek és a szerelmeseknek mindenhol a világon.

ELSŐ RÉSZ
Ha péntek, akkor szerelmes vagyok

Ott álltál a szikla peremén, és repülni akartál

– Neil Young
 1

EGY BOHÓC KÖNNYEI

Ha belegondolunk, a lift olyan, mint az élet: vagy felfelé megy,

vagy lefelé. Én kurvának öltözve gyorsan száguldottam lefelé
egyedül egy Las Vegas-i „privát rendezvényre”, amit sosem lett
volna szabad elvállalnom. Van valami hátborzongató a privát
rendezvényekben. De kétségbe voltam esve. Több ok miatt is.
Bárcsak megfordulna a szerencsém, és ez lenne az utolsó kétes
fellépésem, amit egy jó ideig el kell vállalnom!
Egy ruhának minősülő aprócska textilt viseltem, félig
eltakartam magam az exbarátom régi kardigánjával, az egyetlen
holmival, amelyet szentimentális okok miatt elcsentem tőle,
miután elhagyott egy huszonhárom éves fehérneműmodellért. Két
hónappal azelőtt.
Ne merészelj sírni! Sem miatta, sem emiatt, különösen most
nem!
Megpillantottam magam a tükrös ajtóban, és elfintorodtam. Ki
a franc ez? Ja, igen. Ő. Táncol, énekel, szórakoztat.
– Tarts ki! – dörmögtem, és igyekeztem összeszedni magam. –
Meg tudod csinálni. A fellépés az fellépés. A shownak
folytatódnia kell!
Kinyílt az ajtó a félemeleten, és Pippa körvonalát pillantottam
meg a furcsa üvegfalon keresztül beáradó, késő délutáni
napfényben, amely olyan hatást keltett, mintha borzas szőke
haja körül ragyogó glória lett volna. Pippa, az én angyalom, a
legjobb barátnőm, a menedzserem, aki egészen Londonból repült
ide, hogy megmentsen a végső kétségbeeséstől.
Az egymásra találásunkat megzavarta valami felbolydulás a
folyosón. Pippa eltűnt, mintha köddé vált volna a vakító, fehér
fényben, engem pedig majdnem fellökött egy meleg test, a férfi
körül sem nézve, meglehetősen durván bevágódott a liftbe… és
egyenesen nekem ütközött.
– Bocsi! Istenem, nagyon sajnálom! – mentegetőzött egy zengő,
ausztrál akcentusú hang, ugyanakkor két ügyetlen kéz ragadta
meg a vállamat, hogy megtartson. A kéz melege és súlya váratlan
hatást keltett bennem. Felpillantottam, láttam a felvillanó
mosolyt (bocsánatkérő), a félhosszú hajat (sötét és fényes),
aztán a tekintetem egy hatalmas, szikrázóan kék szempárba
mélyedt, ám ekkor Pippa benyúlt a liftbe, és kirántott onnan.
Szia, viszlát, gondoltam, amikor becsukódott a lift ajtaja, a
férfi pedig semmivé vált, mintha egy bűvész tüntette volna el. A
tekintete olyan biztató volt, a mosolya olyan vidám, hogy olyasmit
éreztem, amit azóta nem, hogy Alex, aki már négy éve a barátom
volt, bevallotta, megcsalt Jessicával: halvány izgalmat, amely
kísértetiesen hasonlított az optimizmusra.
Pippa ismét megjelent a látóteremben.
– Ez az All Love volt! – Elvigyorodott, megfogta a gurulós
bőröndöm fülét, és pántos szandáljában végigkopogott a hosszú
folyosón.
Utánaszaladtam, hogy utolérjem, és közben megpillantottam az
Eiffel-torony hőségben hullámzó, nevetséges utánzatát az
ablakon keresztül.
– Hogy érted azt, hogy az All Love?
– Az ausztrál popduó a liftben – felelte.
– Duó? – Én csak egy tagot láttam.
– Testvérek. Hát nem észvesztőek? Holnap a szomszédos
arénában lépnek fel. Te tényleg barlangban éltél eddig. – Lesújtó
pillantást vetett rám, és hátrasimította tökéletes frufruját.
Babaarca kísértetiesen hasonlított a fiatal Marianne Faithfulléra.
Őszintén szólva Pippa kisebbfajta csodát tett azzal, hogy
megszerezte nekem ezt a fellépést, mert tudta, hogy szükségem
van a pénzre. Már évek óta nem hívtak sehová.
Visszaköltöztem a szüleimhez, ami harminchárom évesen
elkeserítő mentsvár volt.
 Ismét ott laktam… a rozoga heverőn… porcicák táncoltak a
négy szemeteszsák körül, amiket még nem volt erőm átnézni…
csupán annyi maradt a közös életünkből…
– Te még nem hallottál az All Love-ról? – kérdezte Pippa
hitetlenkedő hangon. – Nagyon híresek.
Tényleg barlangban éltem. Igaza volt. Ezért nem vettem észre,
hogy Alex már hónapok óta másfelé kacsingatott. Összeszorult a
gyomrom. Hogy lehettem ennyire gyanútlan? Ő pedig ennyire
szívtelen?
– Megérkeztünk, drágám, most jön egy gyors hangpróba. –
Megtorpantunk egy titokzatos, piros bőrajtó előtt. – Istenem,
annyira hiányoztál! – mondta. – Ez biztosan eltereli majd a
gondolataidat Alexről. Azt csinálod, ami a legjobban megy neked
egy rajongó közönség előtt.
– Pontosan. – Mosolyt kényszerítettem az arcomra. Hazudtam.
A legkevésbé sem voltam meggyőződve róla, hogy jó leszek, hogy
a közönség egyáltalán emlékszik arra, ki vagyok, vagy hogy
mindez képes elterelni a gondolataimat róla.
Pippa rám mosolygott, és ismét megölelt. Színleld, amíg meg
nem valósul. A válla fölött a napfényes távolban láttam, hogy a
hotel biztonsági személyzete a még mindig a lift körül lézengő All
Love-rajongókat tereli össze.

A kihalt rendezvényterem, ahol majd a legénybúcsún kell

fellépnem, olyan volt, mint egy hamis gyertyafényben lüktető,
összegyűrt, piros bársony anyaméh. A berendezés a régimódi
zugkocsmákat akarta visszaidézni: steppelt háttámlájú kanapék,
laminált padlós táncparkett és egy kis, függöny nélküli színpad,
amelyen furcsa módon sem hangszerek, sem zenészek nem voltak.
– A rohadt életbe! – lehelte Pippa, és odalépett hozzám a
bárpulthoz, miután a menedzseremként gyors megbeszélést
tartott a rendezvényszervezőkkel. A kezembe nyomott egy Red
Bullt. – Kiderült, hogy nem biztosítanak együttest. Irtó dühös
vagyok, jól be is olvastam nekik.
Be kell vallanom, megkönnyebbültem. Nincs semmi problémám a
mások által biztosított együttesekkel, csak én még sosem léptem
fel ilyenekkel. Amikor tíz évvel ezelőtt a karrierem csúcsán
voltam, sokat turnéztam. Akkoriban megengedhettem magamnak,
hogy zenészeket fizessek, és ők voltak a legjobbak. Drága
barátom, Alastair játszott basszusgitáron, James pedig dobolt.
Bárcsak iderepíthettem volna őket Londonból! Nyugtalanított a
gondolat, hogy vadidegenekkel kell játszanom. Tisztára olyan lett
volna, mint egy vakrandi. És azokból mennyi sikerül igazán jól?
Ismét az üres színpadra pillantottam.
– Őszintén szólva amúgy is jobban szeretek akusztikusan
játszani. De várj csak, itt még gitár sincs…
– Nem, nincs – vágta rá, aztán feszült, békítő mosoly jelent
meg az arcán. – Hogy is mondjam? Hirtelen úgy döntöttek, hogy
azt szeretnék, ha fél playback énekelnél. – A kezével mutatta az
idézőjelet a levegőben, aztán visszaejtette a karját maga mellé.
– Várj csak… micsoda? De hisz olyat még sosem csináltam!
– Azért, mert szar és szánalmas, igen tudom – nyögött fel
Pippa.
Vártam egy pillanatot, hogy felfogjam, és keserű ízt éreztem a
számban. Vajon a rettegésben eltöltött repülőút után maradt
vissza, vagy pedig a tönkrement kapcsolatom okozta kémiai
reakció volt? Esetleg a gondolat miatt, hogy fél playback kell
énekelnem? Alighanem nem lett volna szabad megkockáztatnom
azt a Red Bullt ilyen idegállapotban. Hacsak nem jött vele egy kis
vodka is, amit valószínűleg szintén nem szabadott volna innom.
Basszus! Mikor volt utoljára, hogy felléptem valahol? Megint
összerándult a gyomrom a gondolattól, hogy már nem is
emlékszem rá. Két éve? Abban a kis klubban (ahol alig lézengett
néhány néző). Lehetséges, hogy már annyira régen volt? Tényleg
teljesen belemerültem Alex világába azután?
– És van még valami – tette hozzá Pippa sivár hangon. – A
rendezvényszervező szerint igazából csak arra az egy dalra van
szükségük, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy csak azt az egy
 g y j gy gy
dalt akarják…, miután te egy egész listával készültél. –
Elfintorodott.
– Jól van – válaszoltam lassan, és igyekeztem ezt is feldolgozni.
– Szóval egy csomót próbáltam, perverz mennyiségű régi sminket
kentem az arcomra, belepréseltem magam ebbe a kurvás ruhába,
majdnem meghaltam a repülőn, ami – gyanítom – egy leselejtezett
orosz gép lehetett, és mindezt azért, hogy elénekeljem „azt az
egy számot”? Ráadásul fél playback? Vegasban.
Pippa pontosan tudta, mennyire rettegek a repüléstől.
– Egyszóval, igen. Sajnálom. Basszus! – Karba tett kézzel
lerogyott egy székre.
– Oké, jól van. Nem baj, minden rendben van – nyugtattam meg,
miközben újabb hányinger tört rám. – De tényleg. Csak…
összefoglaltam a tényeket. Ez akkor is egy fellépés! Végre
valahára! És nagyon hálás vagyok, hogy összehoztad nekem.
Egyébként szeretlek.
Pippa felsóhajtott.
– Én is szeretlek. Nem akartam, hogy így alakuljon, de úgy
gondoltam, ez is egy munka. A fizetés jó, és őszintén szólva így
végre ismét találkozhattunk annyi idő után. Pláne azok után, ami…
azzal a seggfejjel történt, akinek a nevét nem is vagyok hajlandó
többé kimondani – tette hozzá szelíden. – De nézd a jó oldalát,
idejössz, megcsinálod, aztán már mehetsz is! És megnyugodhatsz,
te vagy az egyetlen zenei fellépő.
Ekkor kinyílt a piros bőrajtó, és egy gyönyörű, szoborszépségű
nő lépett ki rajta teletalpú, magas sarkú cipőben. Csupán egy
vékony selyemköntöst viselt, és a hátulról érkező fény által
körülvéve körbenézett a teremben.
– Nos, ez legalább vigasztal – mondtam, miközben végignéztem
rajta. Pippa lesújtottan elfintorodott. A menedzsereknek van a
legszörnyűbb munkájuk. Minden elromlik, ami csak elromolhat.
Pippa azonban kivette a részét a dicsőségből is… Például ott volt
a jó öreg Leopárdmintás Nadrág. Az elmúlt évtizedben Pippa
újjáélesztette a karrierjét, újra legendás gitáros és énekes lett
belőle annak ellenére, hogy feloszlott az 1970-es évekbeli
együttese, a Lázadó Csibészek. Tudtam, hogy Pippa nem csak egy
 gy gy pp gy
szempontból állította talpra. Számára ez sokkal több volt, mint
csupán munka, mindenét beleadta. Őszintén szerette a zenét és
azokat, akik azt létrehozták.
Igazi, nekem való barátnő. Szerencsém volt, hogy még mindig
itt van velem.
– Csak vicceltem – nyugtattam meg, amikor a nő elsuhant
mellettünk. Kilométer hosszú, csupasz lába barnítókrémtől
csillogott. Elképzeltem, ahogy órákkal később lesikálja magáról,
és tönkretesz vele egy fehér mosdókesztyűt. Hogy a nők mi
mindenre képesek azért, hogy „csábítóak” legyenek! Ösztönösen
lejjebb húztam aprócska ruhám alját, és zárt szájjal együttérző
mosolyt villantottam a nőre. Ő vidáman kacsintott egyet, aztán
letette az enyém mellé a saját gurulós bőröndjét. Eközben az
egyik rendezvényszervező ajándéktáskákat pakolt fel a csillogó
bárpultra. Mindegyiken ott virított a felirat: Ami Vegasban
történik, az Vegasban is marad. Én is ugyanígy gondoltam,
csakhogy kezdett rossz érzésem lenni ezzel a fellépéssel
kapcsolatban.
– Egy kicsit elsápadtál – dörmögte Pippa, és közelebb hajolt
hozzám. Az arcát eltorzítva láttam, mintha széles látószögű
lencsén keresztül néztem volna. – Ó, te szegény! Megnézem,
tudok-e szerezni neked egy szendvicset vagy valami chipset. –
Felkapta a bárpultról az étlapot, aztán minden vér kifutott az
arcából.
Kikaptam a kezéből. Az est „étlapján” a „Programok”
szerepeltek. Az „Előétel” címszó alatt az én nevem állt, valamint
egy képernyőfotó az arra a slágerre készült, régi videómból. A
képen tollas, flitteres, csillogó ruhát és rózsaszín parókát
viseltem, egy szék legszélén ültem, a lábam pedig sajnálatos
módon szét volt téve. Jaj, ne, már megint! Ez a kínos fotó.
Eredetileg az volt a célom, hogy tisztelettel adózzak Bob Fosse
koreográfiájának a Kabaré című filmből, és egyben Sharon Stone
nagy port kavaró „pillanatának” is az Elemi ösztönből! A rózsaszín
paróka pedig megfelelő kiegészítőnek tűnt, mivel a videó az 1960-
as amerikai filmjei szexualitásának feminista oldalát próbálta
megmutatni. Egy tanulmányt is írtam erről a Columbia Egyetemen!
Erőt akartam ezzel adni a nőknek.
Így utólag visszatekintve viszont nagyot tévedtem, amikor azt
gondoltam, bármi másnak tekintik majd azt a videót, mint egy
újabb, hiányos öltözetű énekesnő videóklipjének, aki a seggét
rázza benne. Nem mintha bármi rossz lett volna ebben. Én nem
szégyelltem a testem! Azt vallottam, az ember akkor és ott
rázhatja a seggét, ahol csak akarja. Gondolom, ha ebből a
bizonyos pillanatból csak egy animált gifkép marad fenn, még az
is jobb, mintha egyáltalán nem is lett volna pillanatom.

– Ez teljesen el van cseszve. És csakis az én hibám. Ki kellene

rúgnod engem – mondta Pippa letörten, miközben a színpad
mögött ácsorogtunk.
Csak viccelt. Igazság szerint szívességből szerezte ezt a
munkát nekem. Csupán egy okot tudtam elképzelni, miért volt még
mindig a menedzserem: talán tényleg hitt benne, hogy tehetséges
előadóművész vagyok. A gondolattól elszorult a torkom.
– De ha tényleg kirúgsz? – tette hozzá, és édesen összevonta a
szemöldökét. – Megígéred, hogy továbbra is barátok maradunk?
Az én drága Pippám. Szomorú volt így látni az arcát. Tényleg.
Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak. A síráshoz közelebb
álltam.
– Ne butáskodj! – feleltem, és legyintettem egyet.
– Oké, jól van. – Kifújta a levegőt, és megnyugodott.
Még az igazi rocksztárok is vállalnak magánfellépéseket,
próbáltam megindokolni magamnak, csak nem beszélnek róla
nyilvánosan, hogy egy szupersztár csillagászati összegért játszik
egy milliárdos szülinapi buliján valami exkluzív szigeten. Ez
persze a spektrum teljesen másik vége volt, nekem pedig nagyon
nagy szükségem volt a pénzre. A ma esti fellépés azt jelentette,
hogy ki tudom fizetni a kauciót és néhány havi lakbért egy
lakásra, és talán esélyem nyílik felvenni egy újabb albumot még
akkor is, ha senki sem hallgatja meg. Nekem számítana. Mármint,
ha képes lennék újra dalokat írni.
Hogy jutottam idáig? Most már nem lehet visszatáncolni. A buli
tényleg elkezdődött. Lármás, nagymenő típusok lepték el a
táncparkettet, és az előadásomat várták. Remélhetőleg már
annyira lerészegedtek, hogy ez is csak egy olyan emlék lesz, ami
itt marad Vegasban. Szerencsére a szendvics és a vodkás Red
Bull kezdett végre hatni.
– Ez annyira szörnyű, hogy már-már vicces, nem?
– De – felelte Pippa.
– Jó kis bulianekdota lesz belőle egy nap – tettem hozzá.
– Pontosan – felelte. – És miután itt végzel, elviszlek egy drága
étterembe, ahol mindenféle finomsággal dugig esszük és isszuk
magunkat. Én fizetem.
Egy kis ideig csendben voltunk, hallgattuk a lármát.
– Szóval most már nemcsak a kinézetem kurvás, hanem
hivatalosan is az vagyok – jegyeztem meg kényszeredetten, és
próbáltam összeszedni magam.
– Kétségkívül – vágta rá Pippa szenvtelenül, ám aztán megjelent
a tekintetében az az ismerős, huncut csillogás.
Arra gondoltam, csak tarts ki, nemsokára vége lesz. Mint
amikor az ember a nőgyógyásznál fekszik, a lába a kengyelben, és
az orvos csak pár centire van az ágyékától: Lazítson! Csak egy kis
nyomást érez, aztán már kész is.
Ekkor odaszaladt hozzánk egy zaklatott kinézetű ügyelő.
Rosszalló tekintetet vetett rám, majd Pippát hátrakísérte, ő
azonban szinte azonnal belemászott a fickó arcába. Már szinte
hallottam, ahogy azt mondja: „Felháborító! Jane Start egy
művész! Minek néz maga engem? Stricinek?”
Amikor visszatért, egy ajándéktasakot lóbált a hüvelyk- és a
mutatóujja között, mintha mérgező lenne, vagy ilyesmi.
Megharapta az ajkát, és szégyenlősen előhúzott belőle egy…
Na. Neee! Egy rózsaszín parókát.
– A vőlegény kifejezett kérése. Egész nyugodtan gondold azt,
hogy ezzel elérkeztünk a mélypontra ebben a történetben. –
 gy yp
Őszintén letört. Azt éreztem, ezt már nem tudom elviselni.
– Ez a tökéletes poén a bulianekdotámban. – Felvillantottam egy
hamis mosolyt, aztán kikaptam a kezéből a parókát.
– Italok. Étterem. Nagyon hamar – válaszolta, és a paróka alá
simította a hajamat.
Végtelen komolysággal egy vezeték nélküli mikrofont nyomott a
kezembe. Én elfintorodtam, amikor megláttam. Az ég szerelmére,
nem valami beszélgetős műsor házigazdája vagyok… és nem is Ted
Talk előadást tartok, habár akkor fülhallgatós mikrofon lenne
rajtam, ami még ennél is rosszabb. Bárcsak itt lenne a gitárom és
egy rendes mikrofonállvány, rajta egy mikrofonnal!
Egymásra néztünk Pippával, megborzongtam, és arra gondoltam,
amit egész este próbáltam elnyomni magamban. Ez történik, ha
valaki feldolgoz egy Jonesy-számot. Soha semmi nem fog felérni
hozzá, bármit is csinál később. Nálam ez nyilvánvalóan
beigazolódott. A sikerem elválaszthatatlanul ehhez a kiváló
Jonesy-számhoz kötődött. Ott kezdődött, és ott is ért véget.
Bármi, amit azóta írtam vagy felvettem, nem futott be. Tíz évvel
azelőtt volt egy pillanat, amikor Jonesy le akart szerződtetni a
saját lemezkiadójához, és producerként közreműködni a
következő lemezemen. Megkönnyebbültem, amikor a lemez
megbukott, mert önállóságra vágytam, kreativitásra, és kezdtem
sejteni, hogy Jonesyvel soha semmi nem lenne egyszerű. Így
viszont ide jutottam.
Lehet, hogy a saját ellenségem vagyok? Rossz utat
választottam? Miért hittem még mindig abban, hogy képes vagyok
dalokat írni? Hogy van még fontos mondanivalóm a világ számára?
Hivatalosan is ez volt a számvetés pillanata. Harminchárom
évesen ebben az érett korban egy lecsúszott, egyslágeres csoda
voltam, most pedig úgy tűnt, egy „vegasi fellépő” is, aki
legénybúcsúkat „vállal”.
Pippa a gondolataimban olvasott, láttam a szemében olyan
egyértelműen, mint a gyilkos kés csillogását egy Hitchcock-
filmben. Éreztem, ahogy hirtelen úrrá lesz rajtam a pánik,
hirtelen és hangosan. A fülemben dobolt… én pedig
kétségbeesetten kerestem valami zenét, ami megment. Ironikus
 g g
módon Wayne Newton „Danke Schoen”-je zendített rá a
fejemben megnyugtatóan.
Danke schoen, drágám, Danke schoen, köszönöm a sok… örömöt
és fájdalmat…
Ekkor megszólaltak az én dalom első taktusai a hangszórókból.
Showtime! Megkeresem a pénzem, és távozom! Ezen a világon
semmi sem tudta elpusztítani a Jonesy száma iránti
rajongásomat. A szívem a torkomban dobogott… Nem az én
felvételem hallatszott a hangszórókból, hanem egy borzalmas,
csapnivaló minőségű karaoke változat…
Pippa tátott szájjal bámult rám, látszott, hogy porig van sújtva,
nekem pedig csak annyi időm maradt, hogy visszanyeljem a
torkomban feltoluló vodkás Red Bullt, mert máris a színpad
közepére irányult egy vakítóan fehér reflektor.
Kibotorkáltam a fénybe, az éles, kíméletlen sugárba.
Homályosan láttam a közönség tagjainak izzadt arcát, ahogy
egymásnak ütközve táncoltak, úgy csapódtak a mellettük lévő
testekhez, mint a futballjátékosok a lassított felvételű
visszajátszáson. Azért jöttek ide, hogy szórakozzanak, én pedig
ezt fogom megadni nekik, még úgy is, ha egy csapnivaló
karaokéalapra kell énekelnem, és még a gitárom sincs itt, hogy
belekapaszkodjam.
Behunytam a szemem, és csak az éneklésre gondoltam. Itt
maradok ebben a soha véget nem érő jelenben, az éneklés
meditációjában. Nem engedem, hogy az izgatottság vagy a
megalázottság beférkőzzön ide, kizárom a tudatomból az Alex
árulása miatt érzett imposztorszindrómát, nem gondolok semmi
másra, csak a dallamra, amely csodálatos érzés a torkomban, és
selymesen gördül le az ajkamról. Milyen izgalmas volt újra
felfedezni ezt a dalt, és éveken át énekelni! Köszönöm, Jonesy,
hogy megírtad ezt a számot. Képtelenség volt nem táncolni rá,
nem mozgatni a csípőmet, nem dobálni a hajamat úgy, mint a régi
rock and roll sztárok még akkor is, ha egy paróka volt rajtam.
Közeledett a magas hang – egyre jobban közeledett, de nem
fogok félni tőle. Felidézem azt a régi, vezetési analógiát, és
felkészítem rá magam… nyugodtan fogom a kormányt…
 g y g g y
végigmegyek a dallam kanyargós útjain egészen az utolsó
emelkedőig, aztán mélyen a torkomból kieresztem azt a hangot.
Amikor tisztán, felszabadultan és tökéletesen kiénekeltem, olyan
érzés volt, mintha nem is én csináltam volna, hanem mindannyian
együtt. Arra gondoltam, az én feladatom ezzel véget ért.

Tizenöt perccel később Pippa és én a bár egyik sötét sarkában

ücsörögtünk. Elém tolt egy pohár pezsgőt, aztán idegesen
felhajtotta a sajátját.
– Jane, most komolyan, csodásan énekeltél. A körülmények
ellenére is. – Bocsánatkérőn felsóhajtott, és az arcomat
fürkészte. Tudtam, hogy többre gondol, nem csak arra, hogy
karaokealapra kellett énekelnem. Alexre is. Hogy újra a
szüleimnél lakom. Makacs írói válságomra.
– Őszintén szólva már el is felejtettem, milyen jó vagy, de
aztán megszólaltál, a hangod tiszta volt és zengő, mint egy
harang, majd hirtelen halk és érzelmes…
– Elég! – szóltam rá, mert zavarba jöttem.
– De így igaz. Hidd el nekem! Megmondtam nekik, hogy
elmehetnek a francba, nem lesz személyes találkozó – tette
hozzá, és dacosan megrázta a haját. – A vőlegény fényképezkedni
akart veled úgy, hogy rajtad van a paróka. Mégis mi lesz a
következő? Öltánc?
Nem lett volna szabad leforgatnom azt a videót.
Pippa kihúzta magát, és a gondolataimban olvasott.
– Megyek, megszerzem a pénzedet, oké? – kérdezte, és a
szempilláját rebegtette.
Ó, mennyire hiányzott már nekem!
Koccintottunk, felhajtottuk az italunkat, aztán Pippa elment
megkeresni a rendezvényszervezőt. Én ott maradtam, néztem a
részeg izomagyak bolondozását, és meggyőztem magam, hogy ez
az egész csak egy tanulságos antropológiai tanulmány. Nem
figyeltek fel rám, nem ismertek meg, mert már nem volt rajtam a
paróka, kurvás ruhámat az exem ocsmány kardigánja alá
rejtettem, így már apró voltam és jelentéktelen, már nem
irányította rám a figyelmet a színpad. Megaláztam magam,
miközben ők kéjesen videóztak a mobiljukkal. Ez határozottan a
fejlett világ problémája, gondoltam, és úgy éreztem, minden
relatív, még az is, hogy az ember eljut a saját mélypontjára, és
arról videofelvétel is készül. Ekkor megjelent Pippa, diadalittasan
lobogtatta a csekket a feje fölött. Arra gondoltam, megint
kreatív leszek, bebizonyítom neki és magamnak, hogy van még
bennem tartalék… vannak bennem dalok, amelyek csak arra
várnak, hogy megírjam és elénekeljem őket.
Miután a második lemezem hét évvel azelőtt kereskedelmileg
megbukott, a lemezkiadó habozás nélkül ejtett. Olyan érzés volt,
mint a halál, csak sokkal szégyenteljesebb. Azóta szinte
semmilyen zenét nem szereztem, leszámítva néhány dalt Alex
korai, alacsony költségvetésű filmjei számára a
megismerkedésünk utáni néhány évben. Ahelyett, hogy
dalszerzéssel húztam volna ki magam a gödörből, elvesztettem a
hitemet. Alexre koncentráltam, segítettem neki felújítani az első
otthonát, egy múlt század közepi, modern, egyszintes épületet a
Mulholland tetején, amelyet az anyja letéti alapjából vásárolt.
Hamarosan belekerültem az ő közeli baráti körébe, és úgy
gondoltam, ők az én barátaim is. Esténként szókirakóztunk,
sörözőbe jártunk, a hétvégéken a Joshua Tree Nemzeti Parkba
utaztunk. A New Beverly Cinemában dupla filmeket néztünk. Ez
azonban mind megszűnt, miután Alex szerepet adott Jessicának a
készülő filmjében. Zavarba ejtő volt elveszíteni a közösen
felépített életünket. Lesújtó. Igazság szerint hiányzott nekem,
borzasztóan, és annyi éven át, amikor azt hittem, hogy valami
több felé haladunk…
Fülsiketítő elektronikus zene dübörgött a hangrendszerből,
majd Pippa visszajött. A kis színpadot több reflektor világította
meg, és begurítottak egy hatalmas, többemeletes tortát. A
közönség csak egy pillanatra hallgatott el, mert ekkor kiugrott
egy táncosnő a tortából. A férfiak feje fölött valami csillogó
dolog szállt el, aztán a bárpultra esett.
– Remélem, ez nem a nőé… – kiabáltam Pippa fülébe, amikor a
következő fehérnemű egyenesen az arcomra esett. Még meleg
volt. Tátott szájjal bámultuk a sörtől ragacsos földet, ahol egy
flitteres tanga csillogott. Pippa együttérzően megfogta a
karomat, aztán a tekintete elkerekedett, mert meglátott valamit
mögöttem.
Nem valamit. Valakit. A csillogó szemű srácot a liftből. Itt állt
tőlem pár centire, mellette pedig a duó másik tagja is, a testvére.
Mindketten Disney-hercegekre hasonlítottak, eltúlzott
arcvonásokkal, Bambi-szempillával, kicsit hosszú, sötét hajjal.
Nem csoda, hogy a tinilányok itt ácsorogtak a szállodájukban.
– Menjünk el innen! – súgta a srác a fülembe, az ajka hozzáért a
fülcimpámhoz, a hangja meglepően mély és bársonyos volt.
Bevillant az emlékezetembe, ahogy Alex és én egymásba
gabalyodva fekszünk a fehér, modern akril dohányzóasztal
tetején késő éjjel. Eközben a San Fernando-völgy fényei az
egybefüggő üvegfalon túl szikráztak. Az otthonom volt.
Többé már nem. Elszorult a torkom.
– Alfie vagyok – közölte vigyorogva a popsztár.
Hát persze, hogy az. Aztán arra gondoltam: Miért is ne? A srác
helyes volt. Meghívott. És Alfie-nak hívták. Mi ez az egész,
Alfie? – jutott eszembe egy régi dalszöveg. Egy részem szerette
volna tudni.
Egyébként pedig éppen az előbb vágott arcul egy tanga, amely
egy újabb vicces elemmel egészítette ki a leendő anekdotámat.
Az ember akár úgy is gondolhatta, hogy jobbra fordultak a
dolgok.
Felhajtottam a maradék italomat, és az arcát kutattam.
Tényleg nagyon helyes volt. Amikor a fiatalabbik Disney-herceg
odaoldalgott Pippához, ő elpirult, és rám pillantott.
– Jól van. Akkor menjünk! – válaszoltam Alfie-nak a lármát
túlkiabálva.
Ő elmosolyodott, a karját nyújtotta nekem, én pedig
belekaroltam.
 2

EMBEREK, AKIKNEK SZÜKSÉGÜK VAN

EMBEREKRE

Egy kellemes vacsorával kezdődött a Nobu étteremben, a Lloyd

fivérek pedig – Nick (a fiatalabb) és Alfie (az egy évvel idősebb)
– lebilincselő társaságnak bizonyultak. Mindketten remek
beszélgetőpartnerek voltak, pimaszok, okosak és jóval
tájékozottabbak, mint amit az életkorukból gondoltam. Ráadásul
meglepően meggyőzőek is.
A vacsora után kimentünk az étteremből, a járdaszegélynél
ácsorogtunk, majd Nick Lloyd elindult hátrafelé egy limuzin
nyitott ajtajához, és finoman húzta magával Pippát is. A
háttérben Las Vegas főutcájának szivárványszínű neonfényei
szikráztak, aztán belevesztek a távolba.
Ragaszkodtak hozzá, hogy autózzunk velük ki a sivatagba. Azt
mondták, „még fiatal” az éjszaka, én pedig arra gondoltam, milyen
reményteljes kijelentés ez. Még fiatal. Jelenleg pedig… a
reményre volt a legnagyobb szükségem. Nem beszélve arról, hogy
szereztek pezsgőt is. Kezdtem újra embernek érezni magam.
Nem tudtam semmilyen kifogást felhozni arra, miért ne lehetne
része egy kis kalandban két fiatal férfinak és két bizonyos korú
nőnek. Viva Las Vegas!
Pippa sem tiltakozott. Oldalról Alfie-ra pillantottam, aki
lefegyverzőn mosolygott.
Emlékeztettem magam, hogy okosan kellene viselkednem.
Visszamenni a szobámba. Kifosztani a minibárt. Korlátlan
mennyiségű csokoládét tömni a számba, miközben hétköznapi,
prózai dolgokat csinálok, mint például az exem Instagramját
lesem, és könnyesre sírom a párnám, amikor megpillantom az
utódomat, a dögös Jessicát. Csak idő kérdése volt, mikor jön rá
Alex, milyen nagyot hibázott. Ezt mindennél biztosabban tudtam.
Nick füttyentett egyet a limuzinban ülve, Pippa szorosan
hozzásimulva ült az ülésen. Tekintete vad volt, az arcán
megfejthetetlen vigyorgás ült. Miattam repült ide a bűn
városába. Most nem hagyhattam magára, nem igaz?

A limuzin hátsó ülésén ültünk, Pippa, Nick, Alfie és én, ilyen

sorrendben. Valahol Vegas külvárosában lehettünk, és jó sok idő
eltelhetett. Üres pezsgősüvegek koccantak egymásnak a
lábunknál. Az ablakon kinézve holdbéli tájat láttam, irigy
holdfényt és az úton átfújó homokot. Az erős széllökések egy
kicsit dobálták a kocsit, vagy talán lehet, hogy csak én éreztem
így.
– A bátyám teljesen beléd volt esve… úgy tizenhárom éves kora
körül – jegyezte meg Nick. Kiderült, hogy Nick és Alfie
besurrantak a legénybúcsúra, és a helyiség hátsó sarkából
végignézték a karaoke-előadásomat.
És mi volt ez a hozzájuk nem illő, mély hang? Mindkét fiúnak
ugyanolyan. Biztos ez olyan ausztrál dolog lehetett.
Nick átkarolta Pippa vállát, aki meg sem rezdült erre. Ha Pippa
harminckilenc éves, Nick pedig huszonkettő… akkor a barátnőm
olyan idős volt, hogy akár az „anyja” is lehetett volna. Olálá!
Ezután Alfie ölelte át az én vállamat. A harminchárom és a
huszonhárom nem hangzott annyira rosszul, de akkor is az lett
volna a bölcs döntés, ha udvariasan lerázom magamról a karját.
Olyan édes és helyes volt, olyan édes és izmos, és összességében
annyira édes. Átnyújtott egy teli üveg pezsgőt, hogy kortyoljak
bele. Nem lenne szabad. Tényleg.
– Ez nagyon kedves tőled. – Ittam egy kortyot csak azért, hogy
ne sértsem meg. Ő édesen visszamosolygott rám… az emberek,
akiknek szükségük van emberekre… a legszerencsésebbek a
világon… Lopva az öccsére pillantottam, aki szabad kezét Pippa
combján nyugtatta, a barátnőm pedig a vállára ejtette a fejét.
Nem voltam hozzászokva, hogy így lássam Pippát, így elengedve
magát.
– Pontosan ugyanúgy szólt a dalod, elképesztő – mormolta Alfie.
– És még mindig viseled a parókát, amikor énekelsz. Mint a
videóban.
Ha rajtam múlik, nem. Szerettem volna megmagyarázni neki, de
hirtelen a nyakamhoz hajolt, és mielőtt elhúzódhattam volna tőle,
az ajka mosolyra húzódott a bőrömön, aztán csak ott maradt.
Heves érzés hasított belém, és nyílegyenesen végigszaladt a
testemen. Nem volt fájdalmas. Határozottan nem volt fájdalmas.
Döbbenten Pippára lestem, aki hanyagul összefonódott Nickkel,
a srácon látszott, hogy ő is kívánja őt és érzéki domborulatait.
Nem hibáztattam.
– Csak hogy tudjátok – szólalt meg Pippa Nick feje fölött –, a
kezdetektől fogva én viselem gondját Jane Startnak. Azt hiszem,
Jane, ezt te is megerősítheted, én ragaszkodtam a videó
elkészítéséhez, amikor neked kétségeid voltak… mmm – sóhajtott
fel kéjesen.
– És ezt mindig emlegetni fogod – válaszoltam, de igazából már
senki sem figyelt rám. Ó, nem baj. Éreztem, hogy én is átadom
magam az érzéseknek, ahogy Alfie a nyakamat csókolgatta…, ami
több ok miatt is nagyon helytelen volt. Pontosan. Nem fogom
hagyni, hogy ez, bármi legyen is ez, mmm, egy másodperccel is,
mmm, tovább folytatódjon.
Ding!
– Bocsi! – mondtam, és elhúzódtam tőle, hogy előhalásszam a
telefonomat. Épp jókor jött a megmentő üzenet. Az arca előtt
hadonásztam a mobilommal, hogy megmagyarázzam, de a
felvillanó képernyő csak azt mutatta meg, milyen imádnivaló a
sötétben. – Csak gyorsan elolvasom.

Alex Altman: Szia, Jane. Tudom, hogy nem lenne szabad írnom neked. Ne
haragudj, de szerettem volna szólni. Nem is tudom, hogy mondjam el. Jessica és
én össze fogunk házasodni. Tényleg nagyon sajnálom, Jane. Őszintén.
 *

Alfie hotelszobája hasonlított az enyémre. Egyszerű volt és

modern, nagyon sok fehér, laminált felülettel, itt-ott egy-két
színes, mintás párnával vagy takaróval, ám az övé akkora volt,
mint egy egész lakás. Tágas, nyitott terű szoba, körös-körül
ablakokkal. Szóval ilyenben szállásolják el a nagymenőket, a
jelenlegi slágerlistás popsztárokat. Őszintén szólva olyan
extravagáns volt ez a szoba, amilyet én a saját tizenöt perc
hírnevem alatt sosem tapasztaltam.
Az ágy lábához támasztott akusztikus gitárt néztem mereven,
leginkább azért, hogy eltereljem a gondolataimat egy hirtelen
belém hasító kérdésről. Mi értelme lenne egyedül ülnöm a
szobámban?
– Megtanítod nekem a dalodat? – kérdezte Alfie.
Én döbbenten hátrafordultam. Találkozott a tekintetünk.
– Okéééé – egyeztem bele.
Erre imádnivalóan elmosolyodott.
A francba. Most meg mibe keveredtem? Alfie szintén zenész
volt, sőt mi több, világhírű popsztár. Igazság szerint sokkal
idegtépőbb egy olyan személynek énekelni, akit úgy-ahogy ismer
az ember, mint egy ismeretlen közönségnek.
Így hát vadul dobogó szívvel leültem az ágya végébe a
gitárjával, és átkapcsoltam magam emberből éneklő emberbe,
majd elkezdtem játszani a „Hát nem látod, hogy akarlak” című
slágeremet, és hálás voltam, amiért a pezsgő meglágyította a
hangom.
– Ez annyira jó! – ragyogott fel Alfie szeme, miután az utolsó
akkord is elnémult. – Mindig is imádtam a dalodat.
Helyben vagyunk.
– Ami azt illeti, ez nem az én dalom. Úgy értem, nem én írtam.
Ez egy feldolgozás, egy Jonesy-szám átdolgozása.
– Most csak viccelsz! – Alfie őszintén meglepődve vonta össze a
szemöldökét.
 – Nem. Ez az első albumáról való, mielőtt még ismertté vált,
ezért nem tudják az emberek.
Egy ideig csak némán mosolyogtunk egymásra.
– Neked, barátom, el kellene játszanod – javasoltam, majd
átnyújtottam neki a gitárt. Ez a helyzet a nagyszerű számokkal.
Sosem válnak unalmassá. Bárcsak én is tudnék ilyet írni!
Szerepet cseréltünk, és elkezdte magától megfejteni az
akkordokat. Kiderült, hogy hatalmas Jonesy-rajongó, de persze ki
nem az? Csak egyetlen nehezebb akkorddal nem boldogult, ezért
azon kaptam magam, hogy beállítom az ujjait a gitár nyakán, hogy
megmutassam neki. Furcsán intim helyzet volt még a limuzin
ülésén való összebújásunk után is. Ezután feszült csend
következett, amelyben ragyogó szemmel nézett rám. Az arcom
lángolt.
Alfie felállt, ivott egy kortyot az éjjeliszekrényen álló
pezsgőből, majd átnyújtotta nekem. Én tettem egy – számomra
mérföldkőnek számító – lépést felé, megittam a maradékot az
üvegből, aztán hangos koppanással visszatettem az
éjjeliszekrényre. Alfie elmosolyodott.
– Tudod, még csak nem is vagy az esetem. Túl szép vagy. –
Tessék, kimondtam. Egyenesen a szemébe, és semmi más nem
indokolta, csupán az, hogy nagyon közel voltunk egy ágyhoz. A
ropogós, hatalmas párnán két, monogrammal ellátott csomagolású
csokoládé hevert, valamint egy kártya kalligrafikus írással:
Kedves Mr. Caine, ha bármit kívánna az itt tartózkodása alatt
tőlünk…
Alfie az éjjeliszekrényhez dőlt, és oldalra biccentette a fejét,
úgy nézett rám.
– Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember ezen a földön, aki
nem szerelmes beléd – folytattam kissé összeakadó nyelvvel. –
Egyszerűen csak nem vagyok az. – Ő elmosolyodott, nem szegte
kedvét.
Istenem, mennyire helyes volt! Hogy képes valaki nem
rámosolyogni erre az arcra? Ekkor a homlokom közepére tette a
mutatóujját, és nagyon finom nyomást gyakorolt rá, nekem pedig
mi más választásom lehetett volna, mint hanyatt dőlni az ágyra,
 y gy
mint egy kivágott fa az erdőben? Mmm. Nem tudtam megállni,
muszáj volt végigsimítanom a hűvös, hófehér, szorosan betűrt
ágytakarón. Imádtam a jó minőségű ágyneműt.
– Nos, ha már itt tartunk, te sem vagy az én esetem – mondta. –
Édes Jane, éééééédes Jane. – Oké, ezzel lenyűgözött. Ismerte a
Velvet Undergroundot.
Hűha, nocsak, Alfie Ausztráliából lazán feltérdelt az egyik
lábával az ágy szélére. Én egy kicsit hátrébb kúsztam, és
megütögettem a matracot.
– Klassz ágy – mondtam, majd hátradőltem az egyik párnára. A
fejem alá tettem a kezem, és félresöpörtem a csokoládét.
– Nem beszélve arról – folytatta, és úgy mászott felém, mint
egy fiatal jaguár a zsákmányát becserkészve –, hogy…
túlságosan… öreg vagy hozzám. – Áttette rajtam az egyik lábát,
és lovaglóülésben helyezkedett rám. Ám hozzá kell tennem, hogy
nagyon tiszteletteljesen csinálta, majd mosolyogva nézett le rám.
Ez vagy egy ragyogó ötlet volt, vagy egy nagyon nem ragyogó
ötlet. Hirtelen bevillant az agyamba, hogy Alex és Jessica
ugyanígy feküdtek a régi ágyunkon. Az nem volt ilyen szép, mint
ez, és az ágynemű határozottan nem volt ilyen ropogós.
Nagyon sajnálom, Jane. Őszintén.
Nem, Alex, nem sajnálod.
Aztán felnéztem erre a Disney-hercegre, aki a füle mögé
simított egy selymes, sötét tincset, és álmodozó félmosollyal,
őzikeszemmel nézett rám.
– Szóval leszögeztük, hogy nem vagyunk oda egymásért –
jelentettem ki.
– Igen – felelte.
– Akkor most mit csinálunk itt? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte, majd egy elegáns balettmozdulattal
megfordított, így már én ültem rajta. Továbbra is engem nézett
hatalmas, ragyogó kék szemével. – Azt hiszem, csak rosszak
vagyunk – tette hozzá, és felhúzódott gyönyörű szája sarka,
amitől láthatóvá vált egy tökéletes gödröcske az egyik arcán.
Rosszak. Igen. Nagyon rosszak. Csakhogy volt ez a dolog, a
dopamin gyógyító ereje. Zavarba ejtő, mert történetesen én
 p gy gy j j
imádtam a dopamint, az ösztöneim pedig, amelyekre ilyen
helyzetben valószínűleg nem lett volna szabad hallgatnom, azt
suttogták, hogy most nagyon közel kerülök ahhoz, hogy kapjak
belőle egy adagot.
Aztán van ez a másik dolog, gondoltam, amikor engedélyeztem
magamnak, hogy ráfeküdjek: az erekció. Van valami
tagadhatatlanul biztató, de legalábbis hízelgő egy erekcióban.
Ugyanakkor olyan sürgető, ahogy visszatarthatatlanul a ruhának
feszül, megmutatja fenséges, szoborszerű körvonalát, hogy a
másik személy érezze és megértse.
Ez is gyógyító erővel bír, nem igaz?
 3

KEMÉNY PETTING

– Jane! Egész reggel hívogattalak. Úgy volt, hogy együtt

reggelizünk. Hahó?! – kiabálta Pippa a telefonba. Bárcsak ne tette
volna!
– Mm-hmm.
– Szuper. Ezek szerint életben vagy. Szóval – most már
suttogott, kicsit összeesküvő stílusban –, mi történt? És egészen
pontosan hol vagy?
Túl gyorsan ültem fel. Hirtelen egy csapásra bevillant minden a
tegnap estéről: az ágy… az arca… a mosolya… körös-körül az
éjszakai égbolt… ALFIE. Az emlékeim között kutattam
kétségbeesetten, mint egy kutya az elásott csontot, aztán lassan
visszatért az emlék. Nem feküdtünk le. Micsoda
megkönnyebbülés! Szánalmas bosszúszex lett volna, és attól csak
még rosszabbul éreztem volna magam.
– Jane, ott vagy még? És az pontosan hol van?
– A szobámban?
– Ez nem hangzik valami meggyőzően – felelte Pippa elfojtva
egy nevetést.
Hátradőltem az ágyban, a fejem lüktetett, és kihangosítottam
a telefont. Huh. Tegnap este mindent megtettem, amit
megfogadtam magamban, hogy a szakítás után nem fogok. Először
is italba fojtottam a bánatom. De legalább most már a saját
szobámban voltam.
– Csak vicceltem, drágám. Megérdemelsz egy kis szórakozást.
Amiatt a seggfej Alex miatt például, de nem szükséges
emlékeztetnem téged erre. Tegnap este egy legénybúcsún
énekeltél. – Kis szünetet tartott. – És elég sok pezsgőt ittál –
tette hozzá finoman. Szinte hallottam a mosolyt a hangjában. –
Szóval, figyelj rám, és tedd azt, amit mondok! Ne gondolkozz!
Csak csináld!
– De mit csináljak?
– Zuhanyozz le olyan hideg vízben, amilyenben csak bírsz, aztán
találkozzunk lent a földszinten. A hawaii témájú teremben leszek,
ahol a tengerparti díszlet van. Foglaltam asztalt. És hozd a
holmidat is! Onnan egyenesen a repülőtérre megyünk.
– Nem. Úgy értem, mit csinálok épp az életemmel?
– Ja, hogy azt! – Felnevetett. – Majd reggeli közben
megbeszéljük.

Pippa dühösen pötyögött valamit a telefonjába, a fejét lehajtva

ült, amikor helyet foglaltam vele szemben az asztalnál.
– Na szóval – mondta, és rákattintott még valamire a telefonon,
aztán képernyővel lefelé fordítva letette az asztalra, és kávét
töltött nekem. – Szóval? – Elém tolta a kávéscsészét.
– Szóval. Miért szálltunk be abba a limuzinba?
– Nincs önostorozás. Később bőven lesz még rá idő. Sőt, én
magam adom a kezedbe az ostort – felelte szárazon.
– Köszönöm. – Mindketten belekortyoltunk a kávéba. – Hogy
vagy te ilyen friss? És te hova tűntél el tegnap este?
Felvonta a szemöldökét, amit úgy is lehetett érteni, hogy
biztosan kitalálod, meg úgy is, hogy nem nyilatkozom, mintha
rendőrségi kihallgatáson lenne.
– Lennél szíves visszafogni a kárörömödet? – szóltam rá.
– Visszatérve az eredeti kérdésedre, hogy mit csinálsz –
terelte el a szót, és megvajazta a pirítósát. – Reggelizel Las
Vegasban egy mű tengerparton, miután karaokéztál a saját
slágeredre. Mellesleg kiválóan. Nagyobb távlatokat nézve pedig
én azt mondanám, hogy kezdesz talpra állni.

É
 Valóban? Én ennek pont az ellenkezőjét éreztem. Megesküdtem
rá, hogy nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, amit Alexszel –
ágyba bújni az első emberrel, aki rám mosolyog.
– Én megrögzötten, szégyentelenül és megingathatatlanul
monogám vagyok! – fakadtam ki, mire a körülöttünk reggeliző
vendégek kíváncsian fordultak felénk. Köztük egy egyforma ruhát
viselő templomi kórus is.
– Igen. Így van. Pontosan. – Pippa a homlokát ráncolta, nem
értette, de próbált segíteni.
– Az alkalmi szex egyszerűen… nem az én világom – tettem
hozzá halkabban. Arra ott voltam magamnak én. – Különben is, ez
gyakorlatilag csak – rákerestem az interneten – „kemény petting”
volt.
– Te aztán fegyelmezett vagy – felelte, és elfojtott egy
mosolyt.
– Felnőtt nő vagyok, és addig megyek el, vagy nem megyek el,
ameddig én akarok. – Ami pedig köztem és Alfie között történt,
abba mind a ketten beleegyeztünk. Akár egy ügyvéd is ülhetett
volna az ágy végében, hogy aláírassa velünk a beleegyező
nyilatkozatot itt, itt meg itt.
– Pontosan – helyeselt.
– Amikor pedig kikísért az ajtóhoz – magas, vékony alakja
mosolyogva támaszkodott az ajtófélfának, és az egyik édes
gödröcske megjelent az arcán –, azt mondta, „Jó éjszakát
kívánok, hölgyem!”
A távolban kisgyerekek pancsolását és vidám sikítozását
lehetett hallani a díszletmedencében.
Folytattam:
– A hölgyem megszólítás egy pillanatra szíven ütött. Ennyire
öreg lennék?
– Dehogy! – kiáltotta Pippa, és újratöltötte a kávémat.
Eszembe jutott a menyasszony Jessica, és valóságos
vénasszonynak éreztem magam.
– Lehetett volna rosszabb is – tűnődtem a csészém pereme
fölött. – Mondhatta volna azt is, hogy asszonyom.
 – Az sokkal rosszabb – helyeselt Pippa, és ő is belekortyolt a
kávéjába. – Tegnap este tényleg szuperül énekeltél. Ó, Jonesy, ez
a dal még mindig él…
Alig mondta ki a szavakat, úgy éreztem, mintha a föld kibillent
volna a tengelyéből: a név puszta említésére is adrenalin söpört
végig rajtam.
– Miért maradtál velem? – kérdeztem. – Tíz évvel ezelőtt,
amikor Jonesy le akart szerződtetni, producerként közreműködni
a lemezen meg nem is tudom… bevenni a csapatába, hogy az ő
„márkája” legyek. Bármit is jelentett ez. Szóval miért maradtál
mégis velem?
– Jane! – kiáltott fel Pippa tágra nyílt szemmel.
Az erdőben kétfelé ágazott az út, én pedig a kevésbé járt
ösvényt választottam. Ám ha a tegnap esti műsorom
bebizonyított nekem valamit, akkor azt, hogy a rosszabbikat
választottam.
– Nem, de tényleg – feleltem nyomatékosan. – Te mégis velem
maradtál. Nagyra értékelem, hogy sosem mondtál le rólam vagy a
karrieremről, ha egyáltalán nevezhetjük annak. Viszont most már
csak magánfellépésekre korlátozódik. Sőt arra „az egy dalra”.
Huszonhárom éves önmagam kínos paródiájára.
– Tudod, mit szoktam mondogatni – csicseregte Pippa
biztatóan. – Csupán egyetlen…
– Slágerre vagyok a sikertől. Tudom. – Igaza volt. De
próbálkoztam, és elbuktam. Többször is.
– Pontosan – ragyogott rám Pippa. – És van valami jó üzleti
hírem, egy jogdíjajánlat…
Magamban imádkoztam. Sofia Coppola vagy Wes Anderson vagy
Paul Thomas Anderson szeretné felhasználni az egyik álmodozós,
éteri hangzású dalomat a második lemezemről az egyik filmjében.
– … egy tévéreklám Hollandiában – fejezte be mosolyogva.
Ó!
– Hadd tippeljek, az a bizonyos szám? – Ha én lennék Leonard
Nimoy, akkor ez a dal lenne az én Spock-fülem.
– Egy Gyengéd Simogatás reklám, és a cselekmény imádnivaló,
ha engem kérdezel – darálta gyorsan, mint egy árverésvezető.
 g gy gy
Nem jó jel. – Egy vonzó fiatal ember megpillant egy vonzó fiatal
hölgyet a szupermarketben, mindketten a kosarukat tolják a
sorok között, mosolyognak, szemeznek, flörtölnek, aztán végül
mindketten egyszerre nyúlnak egy csomag… itt jön a lényeg!…
Gyengéd Simogatás felé. Egy kínos pillanat után a férfi
udvariasan a nő kosarába teszi a saját csomagját, majd levesz
egyet magának is, aztán vadul flörtölve elsétálnak a
naplementébe!
– Oké – válaszoltam óvatosan. – És a Gyengéd Simogatás az
valami síkosító vagy ilyesmi? Vagy sampon? Testápoló? Bordázott
óvszer?
– A pénz kiváló, ha megemlíthetem… és… nos, szóval ez
vécépapír – motyogta. Kerülte a tekintetem, inkább teletöltötte
megint a csészéjét kávéval. – Viszont ketyeg az óra az ajánlaton.
Kizárólag ma estig él.
Ööö, nem. Csakhogy nem volt pénzem. Ha az ember nem a
Rolling Stones vagy Jonesy, és nem turnézik a világ körül, csak a
dalai licenszjogából tud pénzt csinálni. Persze lehetne rosszabb
is. Mondjuk egy tamponreklám. Az tényleg rosszabb lenne, ugye?
– Oké – feleltem. – De csak ha elmondod, mi történt közted és
Nick Lloyd között tegnap este. – Szükségem volt valamire
cserébe. Nem volt igazságos, hogy ennyire titkolózik.
Dacosan hátradobta a haját, az arca elvörösödött.
– Nem arról van szó, amit gondolsz. Különben is, mindenkinek
vannak…
– Titkai? A legjobb barátnője előtt? – Elpirult. – Te arcátlan
némber!
– Csak próbálsz témát váltani.
Igaz, tényleg az volt a célom, de csak részben. Mi szólt a
Gyengéd Simogatás mellett? Művészi szabadságot vásárolhatok
magamnak… független leszek a szüleimtől. És ha jobban
belegondolunk, az embereknek tényleg szükségük volt
vécépapírra. Ez olyan, mint valami kis mocskos titok.
Felsóhajtottam.
– Azt tudod, hogy a karriered hivatalosan is csúszik lefelé a
lépcsőn…
 p
– Csak kötelességemnek érzem legalább megemlíteni neked –
dadogta Pippa –, még akkor is, ha az ajánlat egy kicsit… – Nem
fejezte be a mondatot.
– Egy kicsit szar? – sikerült kimondanom nevetés nélkül. Pippa
megkönnyebbülten elmosolyodott. Tudtam, hogy a szíve mélyén az
én érdekeimet tartja szem előtt.– Semmi baj, mondhatsz igent.
– Az ég szerelmére, hiszen ez Hollandia.
– Ráadásul az a pénz sem tart örökké, amit Vegasban kaptam
azért, hogy áruba bocsátottam magam. De várj csak… nem
Jonesynek kellene megadnia az engedélyt, hiszen ő írta a dalt?
Pippa megvonta a vállát.
– Úgy tűnik, már megtette. – Ó, gondoltam összezavarodva.
Miközben Pippa gyorsan elküldte az e-mailt, amelyben megadom
az engedélyt, nyomasztó érzésem támadt. Idáig jutottam. A
hangom segít eladni valamit az embereknek, amivel kitörlik a…
Történetesen pedig imádtam Hollandiát. A Van Gogh Múzeumot, a
Rijksmuseumot azzal a sok Rembrandt- és Vermeer-festménnyel.
– Jógaóra van. Egy mesterségesen épített tengerparton –
tűnődött Pippa, és kinézett a kint összegyűlő tömegre.
– Jessica elképesztően jógázik – jegyeztem meg komoran. –
Lehet, hogy most is épp azt csinálja. Vagy azt… Alexszel dug. El
sem hiszem, hogy nem mutattam meg ezt neked. – Az átkozott
könnyeim ekkor döntöttek úgy, hogy megjelennek, miután már
olyan régóta fenyegettek.
– Jaj, ne! – Pippa felkapott egy szalvétát, amikor átnyújtottam
neki a telefonomat rajta Alex üzenetével. – A gazember!
Egyetértettem vele, majd úri hölgyhöz nem illő módon kifújtam
az orrom. Utólag visszatekintve mindig is ott voltak a
figyelmeztető jelek, ám ami a legjobban bántott, amiért nem
tudtam megbocsátani magamnak, az az volt, hogy nem
menekültem el abban a pillanatban, amikor ezt megtudtam: Alex
nem volt igazán egyedülálló, amikor elkezdődött a kapcsolatunk.
Hevesen tagadta, hogy lenne valakije, valahol mélyen legbelül
azonban éreztem.
Épp csak akkor kezdtünk randizni. Volt egy kis vacsoraparti. A
középiskolai legjobb barátja, Inez felpillantott a ricottás-
 p gj j p
őszibarackos előételből. A szemében ott csillogott a
figyelmeztetés, Már előre bocsánatot kérek, de össze fogja törni
a szíved, aztán következett egy szomorú Milyen kár! Te sokkal
jobbat érdemelsz nála. Ezt a figyelmeztetést nem fogadtam meg.
– Én inkább lemondanék a férfiakról – sóhajtott fel Pippa, és
megszorította a kezem. Sosem helyeselte, hogy Alexszel vagyok.
Mindig is „felszínesnek” tartotta, ám ezt csak a szakítás után
vallotta be nekem, és akkor is csak érintőlegesen.
– De, Jane – folytatta. Kedvesen összehúzta a szemöldökét. –
Nem tudlak elképzelni egyedül. Biztos vagyok benne, hogy túléled
ezt. És ígérem, minden rendbe fog jönni. Minden. Csak hát ilyen
az élet. Ez a nyomorult, ostoba élet.
Pippa az én angyalom.
– Ráadásul – fújta ki a levegőt –, szerintem nagyon sokan
találják magukat egy vegasi hotelszobában, miután előző este…
jaj, ne. Túl korai? – Felém csúsztatott még egy szalvétát. – Jane.
Figyelj rám! A mai nap valóban egy új kezdet. – Céltudatosan
kutatni kezdett a táskájában, aztán ragyogó tekintettel az orrom
alá nyomott egy beszállókártyát.
Aha. Szuper. Egy újabb repülőút.
– Köszönöm – feleltem, és mindent elkövettem, hogy elrejtsem
a rémületemet. Őszintén szólva sokkal szívesebben sétáltam
volna végig törött üvegcserepeken a tűzforró sivatagban,
minthogy ismét felüljek egy repülőre. Lenéztem a papírra. – Első
osztály?!
– És én is veled megyek – közölte nyomatékosan, majd ismét
ragyogó mosolyt küldött felém.
A szám elé kaptam a kezem.
– London? Micsoda? Londonba megyünk? Ez nem lehet igaz!
– De igen – felelte vigyorogva. – Beváltottam az összes eddig
megtett kilométeremet. Őszintén szólva már évek óta
gyűjtögettem őket, de mindig valami kefélős nyaralást képzeltem
el a távoli jövőben Fijin Dominic Westtel. Tudom, szánalmas.
Szóval arra gondoltam, miután tegnap este annyit bénáztam, és
hát… hiányzol. Nem küldhetlek vissza egyenesen a szüleidhez.
Inkább gyere velem, és lakj nálam egy kicsit Londonban!
 gy j gy
Felpattantam, és magamhoz öleltem.
– Köszönöm! Meg sem érdemellek! Annyira hálás vagyok neked!
– Ó, drágám, ez semmiség – válaszolta, és elhúzódott. – Nagyon
sokat repültem, és sok kilométert összeszedtem, mialatt
bébiszitterkedtem…
– Leopárdmintás Nadrág mellett?
– Ne nevezd így! Különben is csak egyszer vett fel olyat.
Pippa mindig is megvédte az ügyfele megkérdőjelezhető
stílusérzékét. A férfi egy igazi ikon volt. A gitárjátéka felvette a
versenyt Keith Richardséval, vagy akár még azt is
megkockáztatom, hogy Jonesyéval.
– Szegény őskövület! – sóhajtott fel Pippa.
– Sosem mondasz le róla, ugye?
– Nem – jelentette ki büszkén, és felszegte az állát. – Soha.
– Csak azt remélem, velem is ugyanígy leszel majd. – Ismét
elszorult a torkom.
– Hát persze, drágám, de nézd, szeretném, ha úgy gondolnál
Londonra, mint egy mini nyaralásra az épelméjűséged érdekében…
és egy olyan alkalomra, amikor megpróbálkozol némi
dalszerzéssel.
– Jó sok dalszerzéssel – feleltem lelkesen. Valóra váltom a neki
tett ígéretemet. Fellelkesültem, és készen álltam meglovagolni
ezt a hirtelen jött elhatározást. Mélyen magamba nézek.
Keményen dolgozom. Kitartok még a kétségeim és a kudarcaim
ellenére is. Sosem fogom feladni.
– Annyira örülök! És sikerült megszereznem az első osztály első
sorát – közölte. – Most viszont indulnunk kell. Kijelentkezem a
szállodából, aztán szerzek egy taxit.
– Jól van! És köszönöm, szívből köszönöm!
Ő már a telefonján ügyködött, én pedig ismeretlen vidámságot
éreztem annak ellenére, hogy hamarosan egy hatalmas
terjedelmű és nagyon mély víz fölött fogunk repülni. Viszont most
az én drága Pippám ott lesz mellettem. Kivéve…
– Hol van Kurt Cobain?
– Egy sokkal jobb helyen – dörmögte, és még mindig a
telefonján pötyögött valamit.
Ú
 j p y g
– Úgy értem, a kardigánom. Alex kardigánja.
Gyakorlatilag még mindig az övé volt, de nem állt szándékomban
valaha is visszaadni neki. Különben is, a menyasszonya, Jessica
úgyis csak gúnyosan nézne erre a pocsék, régi holmira, nem
értékelné, hogy szinte pontosan ugyanúgy néz ki, mint Kurt
kardigánja az MTV Unplugged műsorában.
– Ja? Értem.
Hirtelen eszembe jutott.
– Alfie szobájában hagytam Kurtöt.
– Csak nem? – Abbahagyta a gépelést, és felvonta a
szemöldökét, úgy nézett rám. – Na ezt nevezem én freudi
elszólásnak.
 4

A KURT COBAIN-KARDIGÁN

Alex a megismerkedésünk estéjén viselte ezt a kardigánt. A

Nuart moziban álltunk sorba, és a Klute című filmet készültünk
megnézni, amikor beszédbe elegyedtünk. Csábító, megmentésre
váró kinézete volt, az alkata magas, egy kicsit alultáplált, mégis
sápadt, mintha napokig ki sem mozdult volna a lakásából, és
hetvenes évekbeli sorozatok ismétlését nézte volna megállás
nélkül. A filmek kapcsán indult a beszélgetésünk: szóba kerültek
a hollywoodi „noir filmek”, a hetvenes évekbeli izgalmas
klasszikusok, és a hatvanas évek újhullámának újrafeldolgozása. A
második randin elárulta, hogy rajong a zenémért, de nem
számított rá, hogy ilyen „ember” vagyok a valóságban.
Megkönnyebbülten hallottam, hogy nem redukálódtam le csupán
arra a .gif képre. Alex egy kicsit a két évvel fiatalabb öcsémre,
Willre emlékeztetett – ugyanaz az életkor, ugyanaz a magas,
sovány termet és kreol bőrszín –, ami miatt ismerősnek tűnt,
megközelíthetőnek és intelligensnek. Jól éreztem magam a
társaságában. Úgy általában, sőt még az ágyban is, és mi van, ha
soha többé nem találok ilyet?
Alex azonban már nem az az ember volt, mint akkor. Már nem
provokatív, alacsony költségvetésű, független filmeknek volt a
producere, hanem nagy bevételű, hollywoodi szemeteknek,
amelyekben Jessica játszotta a főszerepet. Talán csak a Kurt
Cobain-kardigán miatt gondoltam, hogy izgalmas mélységek,
művészlélek és becsületesség rejtőznek benne? Mivel
könyörtelenül lecserélt egy fiatal modellre. Szó szerint a Sports
Illustrated magazin fiatal modelljére, pedig Alex még csak nem is
szerette a sportokat.
 A kardigántól viszont nem akartam megválni.
Kinyílt a liftajtó Alfie emeletén, én azonban még mindig
haboztam. Talán jobb lenne, ha inkább elfelejteném Kurt Cobaint.
El kellene engednem, mert rájöttem, hogy ez csupán valami
beteges emléktárgy, amely még mindig az exemhez kapcsol,
ráadásul így elkerülhetném ezt a kínos találkozást is. A liftajtó
kezdett becsukódni. Helyes, csukódjon csak be! Hivatalosan is
megmenekültem. A Kurt Cobain-kardigán is olyasmi lesz, ami
Vegasban marad. A büszkeségemmel együtt.
Vagy mégsem. Az ajtó két fele közé dugtam a kezem, és
kiszaladtam a liftből, magam után húztam a kis bőröndömet a
hosszú folyosón. Még nem készültem fel rá, hogy búcsút mondjak
Kurtnek.
Az ujjam csak egy centire volt a csengőtől Alfie lakosztályánál,
amikor arra gondoltam, a rohadt életbe. Csak nem félek egy
huszonhárom éves sráctól? Aki történetesen éppen popsztár?
Megnyomtam a csengőt. Mellesleg tényleg létezett az a fogalom,
hogy egy férfi túl szép.
Kiegészítés: nem létezett. Nappali fényben Alfie
lélegzetelállító volt. Selymes, borzas haja, a derekáról lecsúszott
nadrágja, ami olyan volt, mint egy hatvanas évekbeli öltöny alsó
része, csak kicsit hétköznapibb, tökéletesen állt szögletes,
ausztrál csípőjén. Egy gyűrött Patti Smith-póló kandikált ki a
kardigánom alól, amely imádnivalóan kicsi volt rá, és már az is
imádnivaló volt, hogy egyáltalán Patti Smith-pólót viselt.
Arra gondoltam, igazán kedvelem őt.
– Szia! – köszönt, és levette magáról a kardigánt, majd
átnyújtotta nekem.
– Hogy vagy?
– Én… jól. És nálad… mi a helyzet? – Ez kínos.
– Át akartam vinni a kardigánt a szobádba, de elfelejtettem a
nevedet. – Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból. – Tudom,
hogy Jane-nek hívnak – tette hozzá gyorsan. – Úgy értettem, a
turnénevedet felejtettem el. – Finoman belebokszolt a vállamba,
aztán beterelt a szobába.
 – Ja! – feleltem meglepetten. – Maggie May vagyok. – Letettem
a bőröndömet az ajtó mellé. Őszintén szólva nem is tudtam, miért
használok még mindig turnéneveket. Szánalmas voltam.
– Tökéletes – vonta fel a szemöldökét, és sokat sejtetően
húzgálta.
Én tudom, miről szól az a dal. És tíz évvel idősebb vagyok nálad.
Nem szükséges az orrom alá dörgölnöd.
– Michael Caine – felelte, és biccentett egyet. – Az én
turnénevem, ha esetleg a jövőben szükséged lenne rá. –
Tökéletesen utánozta a színész Michael Caine Cockney-
akcentusát, amivel az Alfie nevű nőcsábász szereplőt alakította a
Szívtelen szívtipró című filmben.
– Értem. – Megütöttem az orrom oldalát, jelezve, hogy
megőrzöm a titkát, és titokban az összegyűrt ágyneműre
pillantottam mögötte. Milyen mélyen szántó analógia, gondoltam.
Alfie elmosolyodott, és az arcán megjelent a két gödröcske,
mint az első csillagok a bársonyos éjszakai égbolton. Szinte már
hallottam a halk tücsökciripelést is. Néhány lépést tett
hátrafelé, vigyorgott, majd megfordult. Hangtalanul a minibár
felé indult mezítláb, amelyben semmi sem volt mini.
– Kérsz valamit inni? – nyitotta ki a hűtőt egy széles, színpadias
mozdulattal.
– Nem, köszönöm. Ami azt illeti, a repülőtérre megyek, mert
hamarosan Londonba repülök. – Szemléltetésként eljátszottam,
mintha repülő lennék, aztán rögtön megbántam.
– Igen, igen. – Elmosolyodott. – Mi itt játszunk ma este. Ez az
észak-amerikai turnénk első állomása – tette hozzá aranyosan
kigúnyolva saját magát.
– Hűha… klassz. Szuper. – Minden egyes szót gyűlöltem.
– Igen… kezdődhet az őrület – sóhajtott fel. – Én mindig is csak
azt az egy dalodat ismertem, de ma reggel, miután elmentél,
meghallgattam a másik lemezedet is. Tényleg nagyon jó.
Szedd össze magad!
– Ó, azta! Nagyon köszönöm! – motyogtam erőtlenül. Talán csak
udvarias akart lenni. A második lemezemen lévő számok
álmodozóak, éteriek voltak, igazi élvezetet jelentett nekem
Á
 g j
megírni őket. Ám nyilvánvalóan meg sem közelítették azt a
stílust, amit a lemezkiadóm elvárt, éppen ezért dobtak. Ennek
ellenére éreztem egy kis ösztönzést Alfie részéről, és ez
meghatott.
Ó, most már nekem is meg kell hallgatnom az ő zenéjét.
– Szóval. Ismered Jonesyt – jegyezte meg tétován.
Szerettem volna rávágni, hogy senki sem ismeri Jonesyt, talán
még maga Jonesy sem.
Csakhogy ez túl mélyre ment volna, és ebbe most nem akartam
belemenni.
– Tényleg igaz? Senki sem nézhet egyenesen a szemébe?
Hirtelen nem is tudtam, miről beszél. Nyilvánvalóan csak egy
hamis szóbeszéd volt, mégis milyen különös és milyen
nyugtalanító, hogy Jonesy annyi évvel azelőtt felfigyelt rám.
Most viszont egyfajta érett felnőttként már láttam, hogy
valójában mi célt szolgált a különös viselkedése: irányítani akart.
A gondolattól megborzongtam. Bárcsak Alfie is tudná. Jonesy
gondosan megtervezett minden találkozót. Megírta a
forgatókönyvet, lezáratta a helyszínt, megkoreografálta a
belépését az általa megtervezett díszletbe: zseniális és
könyörtelen látszatot tartott fent még a színpadon kívül is.
– Nem. Nem igaz – feleltem arra, hogy a szemébe nézhetnek-e.
Annyiban hagytuk a témát, és csak hallgattunk, miközben
mosolyogva néztük egymást.
– Nos… ez vagyok én – feleltem végül, és hátrálni kezdtem. –
Köszönöm, hogy vigyáztál a kardigánomra. Örülök, hogy
megismertelek téged és a testvéredet, és sok szerencsét kívánok
a turnéhoz! – Ajvé!
Odalépett hozzám, és az ajtófélfának dőlt. Olyan kisugárzása
volt, mint egy filmsztárnak, de nem nagyképűen, csupán
elbűvölően.
– Viszlát, Alfie! Talán egyszer majd ismét keresztezik egymást
az útjaink – mondtam.
– Add ide a telefonod! Beírom a számomat. – Próbáltam nem
döbbent arcot vágni erre, miközben átnyújtottam neki.
 – Komolyan gondoltam, amit a dalaidról mondtam – dörmögte,
miközben a telefonomat nézte, és írt. – Jó lenne, ha egyszer, nem
is tudom… megpróbálnánk valamit közösen írni.
Lehetséges, hogy őszintén tetszett neki az a lemez, amely
véget vetett az úgynevezett karrieremnek?
Gyors mosolyt villantott rám selymes haja mögül, aztán
visszaadta a telefonomat. Nagyon óvatosan tette a tenyerembe.
Biztosan csak udvarias akart lenni.
– Az jó mókának hangzik. – Móka? Ezt voltam képes mondani?
Maradt annyi lélekjelenlétem, hogy küldjek neki egy gyors
üzenetet, így neki is meglett a számom.
A telefonja csipogott egyet valahol a szoba másik részében,
sőt, az ágyában, mire elpirultam, ő azonban továbbra is engem
nézett, és elmosolyodott.
– Jó utat, Maggie May!
Hozzám hajolt, és puha csókot nyomott a számra. Szinte
biztosra vettem, hogy ez csak egy laza, ausztrál gesztus.
– Neked is – feleltem, majd fogtam a bőröndömet, és
elindultam kifelé.
– Jane!
Visszafordultam. Utánam jött a folyosóra. Olyan édes volt,
ahogy ott állt csípőre tett kézzel mezítláb a mintás szőnyegen.
– Ne hagyd abba az éneklést! – tanácsolta.
– Jól van. Nem fogom.
Minden kétséget kizáróan eszméletlenül édes volt. Megrezzent
a telefonom, Pippa írt, azt kérdezte, hol vagyok már. Én még
mindig mosolyogtam, úgy fordultam vissza, elindultam a folyosón
magam után húzva a bőröndömet, és hallottam, ahogy Alfie halkan
a Velvet Underground számát énekli:
– „Édes Jane…”
Én erre hátranéztem a vállam fölött, és elénekeltem a
következő sort:
– „Ott állt a sarkon bőrönddel a kezében.”
Füleltem, mikor csukódik be az ajtaja, de a lift hamarabb jött,
én pedig nem néztem hátra.
 5

FÉRFICOMBOK

Valamilyen módon mindannyian foglyok vagyunk. Az elménk

foglyai, a testünké vagy azé a lelkiállapoté, amelyben most
voltam, miközben egy gumikesztyűs, zsémbes női biztonsági őr
végigtapogatta a testem. A végtagjaimat széttárva álltam, mint
egy gyanúsított. Nem az én hibám volt, hogy megkeményedett a
mellbimbóm. Nagyon hideg volt ott. Ráadásul csiklandós voltam,
ideges, és szinte bármi megkeményítette. Ráadásul, bevallom, egy
kicsit jól is esett.
Egyedül voltam, mivel útban a reptérre Pippa kapott egy sürgős
telefonhívást, hogy egyenesen repüljön New Yorkba, és
foglalkozzon az egyik ügyfelével, akitől rendes fizetést kapott.
Átadta nekem a lakáskulcsát, és sietve elhadart számtalan
instrukciót (a bejárati ajtó zárja néha vacakol, a kertben lévő
dáliák sóvárogják a szeretetet), aztán biztosított, hogy néhány
nap múlva találkozunk. Én néztem, ahogy fehér ballonkabátjában
és fehér, pántos, magas sarkú szandáljában kopogó léptekkel
távolodik a csillogó fehér előcsarnokban. Elképzeltem, hogy
bármelyik pillanatban megfordulhat, visszaszaladhat hozzám, és
lassított felvételként azt mondja: POKOLBA A
LEOPÁRDMINTÁS NADRÁGGAL! VELED MEGYEK LONDONBA!
Ő azonban beleveszett az idegenek tömegébe, én pedig máris
elfelejtettem, hogy milyen utasításokkal látott el.
A félelmem ellenére én léptem át elsőként a repülőgép
küszöbét, de csak miután megálltam, hogy háromszor
megütögessem a gép fényes oldalát, hogy „szerencsét hozzon”.
Meglepő borzongás futott végig rajtam, amint beléptem az első
osztályra. Bizsergés járt át, amikor leültem az ablak melletti
tágas helyemre, és megérintettem a számtalan csábító kapcsolót.
Boldogan vettem kézbe az ingyenes utazási csomagot, és
megszagoltam a tartalmát. Kivettem a párnát és a takarót a
higiénikus csomagolásból. Arra gondoltam, milyen furcsa, hogy
néhány kényelmi tárgy és egy kicsit több lábtér szinte képes
elterelni az ember figyelmét a repüléstől való makacs félelméről.
Ugyanakkor az is eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok, hogy
Pippa itt van az életemben. Bárcsak most is itt lenne, mert isten
irgalmazzon annak, aki mellém ül, mivel folyton át fogok mászni
rajta, ha kimegyek a mosdóba.
Lassan megtelt az első osztály, jöttek a szokásos típusok: a
felső tízezer egyik bronzbarna hölgye citromsárga pasminasálba
bugyolálva, őszhajú házastársa levendulaszínű Lacoste pólóban és
Gucci félcipőben. Egy gyönyörű olasz család sok eleven
kisgyerekkel és egy agyonhajszolt dadussal. Több üzletember
irigylésre méltóan makulátlan öltözékben, legújabb elektronikai
kütyüket lóbálva. Miközben elmentek mellettem, nem tudtam
elrejteni az arcomra kiülő „Kérem, ne, ne ide üljön!” kifejezést,
amelyre általában a „Hogy került egy hajléktalan nő az első
osztályra?” pillantás volt a válasz. Talán az öltözékem miatt: Kurt
Cobain-kardigán, alatta egy adományboltban vett, kombinészerű,
vállpántos ruha, melltartó és zokni nélkül, a lábamon piszkos
vászon félcipő. Alapvetően egy kétségbeesett, idősödő nő
benyomását keltettem, aki Courtney Love fiatalkori stílusát
próbálta utánozni. Be lehet perelni. Úgy döntöttem, a kényelem
fontosabb, mint a divat.
Üzenet érkezett az öcsémtől:

Will Start: Basszus, basszus

Jane Start: Párizs, Franciaország

(Nálunk ez azt jelentette: „szia”)

Will Start: Éppen TÉGED nézlek [videólink]

Ó
 A tegnap esti legénybúcsú felvétele. Ó. Szerencsére csak
tizenkilenc megtekintése volt (amiből az egyik feltehetően Will)
és egy kliprészlet. Néhány másodpercig bírtam, aztán lejjebb
görgettem a megjegyzésekhez. Átfutottam azt a néhány félig-
meddig pozitív hozzászólást, amelyekben túl sokszor fordult elő
a még mindig kifejezés. Például: „Még mindig úgy mozog, mint egy
fiatal pipi, pedig már lejárt a szavatossága.” A szavatosságom?!
„Még mindig nagyon jól énekel, milyen kár, hogy kicsi a cicije, de
miért kell felvennie ilyen ocsmány cipőt?” Mert kényelmes! Aztán
odaértem egy másikhoz: „Ez olyan szomorú. El sem hiszem, hogy
Jane Start egy csapnivaló legénybúcsún lép fel. Szánalmas.”
Aztán a visszavágás erre: „Ezt érdemli azért, hogy megmutatta a
lába közét abban a videóban. Totális nulla, egy senki. Sosem
értettem, mit látnak benne, különösen Jonesy!” De talán a
legrosszabb mind közül: „Már énekelni sem tud. Nyilvánvalóan
pléhback volt.”

Jane Start: Nem volt playback! Hol van a másnapos emoji… túl másnapos vagyok
ahhoz, hogy megtaláljam… valaki emlékeztessen, hogy egy jó ideig ne igyak.

Will Start: Szívesen. Mellesleg nagyszerűen énekeltél. Az a kommentelő

egy fasz. Ki mond olyat egyáltalán, hogy plÉHback?!

Will Start: De témát váltva, mit szólnál ahhoz, ha te és én összeköltöznénk? A

jelenlegi szobatársam elviselhetetlen, biztosan a tiéd is. Nem sértésnek

szántam drága szüleinknek.

Jane Start: Oké. De Pippa felajánlotta, hogy először egy hétig lakjak nála

Londonban. Most épp a repülőtéren vagyok.

Will Start: Nyugi! Minden rendben lesz. Csak ütögesd meg a gép oldalát, hogy
szerencsét hozzon. Ugye, hogy eddig működött?
 Jane Start: Épp az előbb csináltam. Hogyhogy EDDIG?!

Will Start: Rohannom kell. Állásinterjúm lesz. Genius Bar az Apple-nél.

Végre. Ez ígéretesen hangzott.

Will Start: Egyébként hogy van Pippa? Ezer éve nem láttam. Még mindig
cukifalat, ugye?

Jane Start: Igen. Szuper cuki.

Will Start: Sejtettem. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm!

– Pezsgőt?
Egy tálca csúszott elém. Milyen szépek a buborékok, ha
megcsillan rajtuk a fény! Basszus. Ki tud visszautasítani egy
ingyen pezsgőt? Ha belegondoltam, amúgy is itt volt az ideje az
ünneplésnek. Viszlát, magánfellépések Vegasban, üdvözöllek,
kreativitás, Londonban!
Mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a vad rettegést,
amely ott bugyogott a felszín alatt.
– Igen, kérek – feleltem.
Képernyővel lefelé tettem le a telefonom, hogy az emoji ne
bámuljon rám vádlón, és lelkiekben felkészültem a felszállásra,
amikor a hangszóróból bejelentés érkezett. A gép teljesen meg
fog telni. Az utasok legyenek szívesek leülni a helyükre, időben
indulunk.
Amikor a légiutas-kísérők odamentek a kabinajtókhoz, hogy
bezárják azokat, el sem hittem, hogy a mellettem lévő hely még
mindig üres. Ha Pippa nem lehet itt, akkor legalább legyen enyém
az egész sor! Az ülésen csokiszelet, ajakbalzsam,
allergiagyógyszer (a szegény ember altatója) és néhány rongyos,
puha kötésű regény hevert, amit a szüleim házából hoztam el.
Ekkor újabb csilingelés hasított a levegőbe, és megtörtént az,
amit még sohasem láttam: egy légiutas-kísérő megint kinyitotta a
kabinajtót, és egy láthatóan kifulladt és izgatott férfit kísért
fel a gépre. Alaposan szemügyre vettem, mert féltem, hogy az
irigyelt üres helyem veszélybe kerül. A személyzet megnézte a
gyűrött beszállókártyáját, és azon tanakodott, hova ültesse le. A
férfi magas volt, elegáns, és a földet bámulta, miközben
összeszedte magát.
Ne, kérem, könyörgök, uram, menjen vissza oda, ahonnan jött!
A férfi, mintha meghallotta volna a gondolataimat, felnézett,
és találkozott a pillantásunk. Az arcvonásai láthatóan
újrarendeződtek, és valami mosolyszerű jelent meg rajta, bár
bocsánatkérő volt. Gyorsan lehajtotta a fejét, és ismét ideges
benyomást keltett. Szórakozottan végigsimított az állkapcsán,
fényes, hullámos haján, amely olyan színű volt, mint a vizes
homok. Felmértem, hogy negyven év körüli, jóképű, férfias
arcvonásokkal. Kissé megviselt, de vonzó módon. Ráadásul
elegancia sugárzott belőle, amely felkeltette az érdeklődésemet.
Ezután felhangzott ismét a csilingelés, amely a kabinajtók
újbóli záródását jelezte. A stewardess fogta a férfi gurulós
bőröndjét, felajánlotta, hogy elveszi tőle a kabátját, majd a
mellettem lévő helyre mutatott. Basszus!
Megittam a maradék pezsgőmet, jobban mondva a legnagyobb
részét az orrommal szippantottam fel, annyira tiltakoztam
magamban, miközben a férfi felém sétált. Az idő lelassult.
Elkezdtem összeszedni a holmimat az ülésről, és szinte
megbűvöltek vontatott, tétova, hosszú lábú léptei. Túl későn
döbbentem rá, hogy nem összeszedtem a holmikat, hanem
lesöpörtem őket a padlóra.
– Nagyon sajnálom! – Fulladoztam, kiprüszköltem a pezsgőt,
miközben a férfi lenyűgözően fölém magasodott a széksorok
között állva. Megpróbáltam diszkréten letörölni az arcomat a
kézfejemmel.
– Semmi gond – felelte lágy, kifinomult brit akcentussal, aztán
ugyanazt a feszült mosolyt villantotta rám, mint korábban.
Bűntudat hasított belém, amiért az előbb azt kívántam, hogy
tűnjön el, habár csupán magamban, mivel most nagylelkűen
leguggolt, és összeszedte a padlóról a reptéri zsákmányomat.
Köztük a rúzsomat is, rajta a „sült cukros finomság” felirattal,
 j g
amelyen egy pillanatig elidőzött a tekintete, mielőtt felnézett
volna. Az arca nyugtalanítóan közel volt hozzám, és ekkor
észrevettem a szeme sarkában lévő ráncokat. Lefelé íveltek,
amikor mosolygott. Láttam a néhány napos, világosbarna
borostáját. Valamint a szemét, azt a ragyogó, szürkészöld íriszt,
amely olyan volt, mint a pala, a holdfény és a tengeri üveg…, mint
Turner festményei…
– Parancsolj! – mondta, majd felállt, és óvatosan letette a
csokit, a sült cukros finomságot Erica Jong Rettegés a repüléstől
című könyvének tetejére. A borítóról szinte harsogtak az
„erotikus”, „izgató”, „gátlástalan”, „szexis” szavak. Letette az
egészet az ülésem karfájára.
– Nagyon köszönöm! – válaszoltam, amikor leült a helyére. – Ez
idáig még nem olvastam, ezért úgy gondoltam, itt ez a második
hullámú feminista könyv, ideje, hogy megtegyem.
Ez idáig? Jézusom, mi történik velem?
A férfi halványan elmosolyodott, diplomatikusan bólintott, de
nem válaszolt semmit. Csendben ültünk. Elfogadtam egy újabb
pohár pezsgőt a stewardesstől. A férfi szénsavas ásványvizet
iszogatott.
A repülőgép elindult a kifutópályán, én pedig babonás
hagyományaimnak megfelelően megkerestem az addig bevált
felszállási zenémet, és amikor a kerekek gurulni kezdtek,
megnyomtam a lejátszás gombot. A zene ismét remekül
működött, elrepített egy másik időbe és helyre, ahol nem volt
félelem, fájdalom, csak zene, pezsgő, jókedv és felszállás.
Behunytam a szemem, amikor a levegőbe emelkedtünk, alig bírtam
egy helyben maradni, ideges voltam, de erőt adott a zene, az
arcom kipirult az alkoholtól. Néhány perc múlva félve nyitottam
ki a szemem, és láttam, hogy a férfi engem néz. Mozgott az ajka,
nekem viszont maximumra volt állítva a hangerő.
– Tessék? – kérdeztem, miután kivettem az egyik fülhallgatót a
fülemből.
– Biztosan nagyon jó lehet – bökött a fejével az iPhone-omra. –
Amit hallgatsz.
– Ó, igen. Imádom ezt a számot.
 g
Megpillantottam az ősz hajú, felső tízezerbeli párt a
mellettünk lévő ülésen a folyosó másik oldalán, a nyakukat
nyújtogatták felém, és a homlokukat ráncolták. Hoppá. Biztosan
kiabáltam. Megnyomtam a pillanatmegállító gombot, és kivettem
mindkét fülhallgatót a fülemből.
– Nem egészen mondanám azt, hogy jó, mert hát nem egy…
Beethoven – feleltem, és gyorsan végignéztem a férfin: Felnőttes
ing. Egyszerű, jó szabású nadrág. Klasszikus típus. – És nem is a
Beatles – tettem hozzá, nehogy azt gondolja, hogy unalmasnak
tartom. – Úgy vélem, a legtöbb ember valószínűleg nem mondaná
rá azt, hogy jó. – Azonnal megbántam a képzeletbeli idézőjelet a
„jó” szó körül. Az „úgy vélem” legalább elég britnek hangzott. –
Szerintem viszont igazán szuper. Habár a legtöbben valószínűleg
ironikusan értenék azt, hogy „szuper”. De én nem.
– Most már igazán kíváncsi vagyok rá – válaszolta.
– Egyfajta zeneterápiaként hallgatom. Segít legyőzni a
repüléstől való félelmemet. Bár te biztosan nem félsz a
repüléstől.
– Nem. – A tekintete lefegyverzően magabiztos volt, ám
mögötte féktelen energia villódzott, mint amikor a holdfény
megcsillan egy hullám legtetején… Ó, istenem! És olyan komoly
arccal beszélt. Ráadásul annyira jóképű volt. – Én nem félek a
repüléstől – tette hozzá.
És basszus, az az akcentus!
– Nos, ha esetleg mégis félnél, szívből ajánlom, hogy ezt
hallgasd.
Az ujjaink egymáshoz súrlódtak, amikor átnyújtottam neki a
telefonomat, és ez olyan váratlanul ért, hogy egy kicsit túl
agresszívan nyomtam a mobilt a tenyerébe.
Meglepetten nézte a képernyőt.
– A Shaft zenéje?
– Meglepődnél, mire képes egy kis Shaft.
– Értem – felelte, majd elkerekedett szemmel visszaadta a
telefonomat, de látszott rajta a vidámság.
Ez nem egészen úgy jött ki, ahogy akartam, ezért muszáj
voltam tisztázni a dolgokat.
 g
– Ettől a számtól úgy érzem, mintha valaki más lennék. – Bumm.
Letettem a telefont a karfára kettőnk közé. Ő lenézett az album
borítójára – amelyen Richard Roundtree bőrszerkóban állt, és
csak úgy sugárzott belőle a hetvenes évek vagánysága –, aztán
rám emelte a tekintetét.
– Mintha olyan ember lennék, aki nem fél a veszélytől, viszont
akinek az egész élete arról szól, hogy azzal néz szembe. Shaft
magánnyomozó, az a fajta pasas, aki nem futamodik meg a veszély
elől. – A férfi láthatóan nem értette. Tudom. Én csak egy kis
zsidó nő vagyok.
– Nem sokat aludtam tegnap este, és őszintén szólva egy kicsit
másnapos is vagyok. – Ittam egy újabb, kétségbeesett korty
pezsgőt, majd megemeltem felé a poharam. – Kutyaharapást
szőrével.
– Igen – mondta, majd ő is felemelte a poharát. – Shaftra!
Hogy képes egy ember nem mosolyogni?
– Szerintem jobb lenne, ha meghallgatnád ezt a számot, és
azonnal megértenéd, miről beszélek.
– Nem – sóhajtott fel, és megrázta a fejét. – Biztosra veszem,
hogy nem érne fel ahhoz a jellemzéshez, amit most adtál róla.
Az arcán meleg, őszinte mosoly terült szét, én pedig
reszketést éreztem a mellkasomban, amely mindenfelé
szétterjedt bennem, mint egy apró kolibri, amely végül
megtalálta a fészkét: egyenesen a combjaim találkozásánál.
A gép hirtelen lesüllyedt, mintha egy csapóajtón zuhant volna
át – könnyedén átsiklott egy másik univerzumba, aztán újra
felemelkedett. Egyszerűen nem volt más választásom, mint
megragadni a férfi kezét, és azt képzelni, hogy ezzel valahogy
egyenesbe tudom hozni a repülőt. Úgy tűnt, neki sincs ellene
kifogása.
– Le fogunk zuhanni?
– Nem. Egyáltalán nem. A levegő sokkal inkább feljebb tolja a
gépet.
Megkockáztattam, hogy kinézzek az ablakon, aztán ismét a
kezét szorító ujjaimra pillantottam.
 – Sajnálom. Néha ezt csinálom a repülőn, pedig nem
szándékosan teszem. Elnézést. – Még erősebben szorítottam a
kezét.
– Semmi baj – felelte elképesztő higgadtsággal. – Csak
nyugodtan szorítsd, ameddig csak szükséges. – Kinézett
mellettem az elsötétülő égre. A távolban viharfelhők ezüstös
körvonala látszott. – Ez igazából csak tudomány – felelte, és
megint rám nézett.
Ezután elkezdte selymes hangon elmagyarázni az aerodinamika
fizikáját, én azonban képtelen voltam bármit is felfogni belőle,
csak a véletlenszerűen egymás mellett álló szavak hanglejtését
és dallamát figyeltem: felhajtóerő, légellenállás, tolóerő, áramlás,
sebesség, viszkozitás. Teljesen megigézett az ajka mozgása, vagy
ahogy beesett az arca kiugró arccsontja alatt, és szinte
hívogatta az ujjaimat, hogy simítsak végig rajta. Később
rájöttem, hogy finoman megváltoztatta a kéztartását, így már
rendesen fogtam a kezét, majd egyszer csak megállt az ajka.
– Te pilóta vagy? – Bármit, csak folytassa a beszédet.
A repülőgép újra megbillent, aztán úgy pattogott, mint egy
labda lefelé a lépcsőn. Erősebben szorítottam a kezét, ő pedig a
másikat a kézfejemre tette. Melegség áradt szét bennem
mindenfelé, nagy, sima tenyere között eltörpült az én görcsös kis
kezem. – Ó, micsoda boldog rabság!
– Nem – felelte nyugodt hangon. – De mindig is élveztem a
repülést.
– Ügyvéd?
Felnevetett.
– Határozottan nem.
– Parlamenti képviselő?
– Az sem.
Ezúttal szélesebben mosolygott. Láthatóan tényleg nem bánta,
hogy a kezemet fogja.
– Bankár? Á, dehogy! Divattervező. – A pillantásából szinte
sugárzott, hogy ezt nem gondolhatod komolyan, majd végignézett
a ruháján. Remélhetőleg az én öltözékemet nem vette észre.
Továbbra is egymást néztük, én pedig óvatosan kicsit összébb
húztam magamon Kurtöt a szabad kezemmel.
– Hmmm. – Kifogytam az ötletekből. Talán azért, ahogyan rám
nézett. Ami azt illeti, szerintem farkasszemet néztünk, vagy
jobban mondva farkasszemet mosolyogtunk.
– Igazából tanár vagyok – mondta végül.
Erre egyáltalán nem számítottam. Ding! Valaki benyomta a
hívógombot, csendülő hangja mintha egyetértett volna velünk.
– Mit tanítasz?
– Kérnek meleg mogyorót? – Egy angyalarcú, férfi légiutas-
kísérő lépett peckesen mellénk.
Nem kértünk, a férfi pedig sokatmondó tekintettel rám
kacsintott. Ennyire nyilvánvaló lettem volna?
– Angol irodalmat tanítok – felelte a tanár, és visszaterelte
magára a gondolataimat. Ez egyre jobb lett.
– Megkínálhatom önöket egy kis frissítővel? – szólalt meg ismét
a légiutas-kísérő, ezúttal széles mozdulattal a zsúrkocsiján lévő
sokféle piára mutatott.
Inni vagy nem inni, az volt itt a kérdés.
– Igen, köszönöm, nagy-sze-rű! – válaszoltam, és felé
nyújtottam a poharamat. A mellettem ülő férfi ekkor kiengedte a
tenyeremet az övé közül. Elkínzott mosolya mintha azt mondta
volna, „Sajnálom, hogy elengedem a kezed”. Vagy talán azt, hogy
„Sajnállak, mert nyilvánvalóan problémád van az alkohollal”.
Ha tudná, mennyi pezsgőt ittam meg az elmúlt huszonnégy óra
alatt! Eszembe jutott Alfie: egy meztelen comb – az enyém. Egy
csupasz mellkas – az övé. Egy olajzöld kardigán elmosódott képe
az összegyűrt ágynemű tetején. Kurt Cobain! Nem csoda, hogy
otthagytam. Szégyen helyett azonban hirtelen a szabadság
érzése rohant meg. Ami Alfie-val történt, az még
magabiztosabbá tett. Már nem Alex hűtlen keze volt, ami
utoljára érintett engem.
És miért is ne élvezhetném még tovább ezt a szabadságot? Az
arcomat diszkréten a pohárba nyomtam, így feltűnés nélkül
pillanthattam a professzor szabaddá vált kezére, valamint szép,
sima, kagylókhoz hasonlító körmeire. Aha, nincs jegygyűrűje.
 gy j gygy j
Feljebb hajtotta a ruhaujját, miközben italt rendelt, és így teljes
pompájában láthatóvá vált az alkarja. A férfiak fel sem fogják,
micsoda lenyűgöző ereje van ennek a testrészüknek, tévesen egy
egész másikra helyezik a hangsúlyt. Milyen ostobák!
Meglepődtem és megkönnyebbültem, amikor a férfi egy pohár
pinot noirt rendelt. Meg voltam győződve róla, hogy továbbra is
az okos döntésnél marad: az egész repülőút alatt vizet fog inni,
majd hidratáltan, felfrissülve érkezik meg a Heathrow-ra.
Ugyanakkor én összeaszottan, kis cukorkristályokkal az orromon
és a szempilláimon.
Felemelte felém a poharát, a szeme csillogott, hullámzó
áramlatok és óceánkék árnyalatok tükröződtek benne…
– Hivatalosan még be sem mutatkoztunk egymásnak – mondta. –
És nem érzem helyénvalónak, ha úgy gondolok rád, mintha az
alteregód lennél.
Gondolt rám. Hurrá! Az alteregóm?
– Shaft – tette hozzá, és biccentett a fejével.
Ja!
– Jane vagyok. – Összeszedtem magam, és azt hiszem, finoman
koccintottam a poharához az enyémet.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek, Jane. Az én nevem Tom.
 6

VONZÓDÁS A TANÁRHOZ

A vacsora felszolgálása előtt megtudtam, hogy Tom Oxfordban

tanít, és egy hetet töltött a Stanford Egyetemen, ahol a
dékánnal folytatott megbeszéléseket a külföldi tanulmányi
programjukról. Ma délelőtt pedig vendégelőadóként W. H.
Audenről tartott előadást.
– „Állj meg, óra, hallgass telefon?” – vetettem közbe. Láthatóan
lenyűgöztem vele, bár először a Négy esküvő és egy temetés című
filmben hallottam ezt a verset. Elmondtam neki, hogy imádom ezt
a költeményt, de képtelen vagyok úgy elolvasni, hogy ne
csorduljon ki közben a könnyem.
– „Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot” – mondta halkan.
Ez az egész vers legmegrendítőbb sora, és óramű pontossággal
könnybe is lábadt a szemem tőle. Ezután furcsa, hosszú csend
állt be közöttünk, amelyben semmi mást nem csinált, csupán
engem nézett. Úgy éreztem, mintha tényleg megállt volna az idő,
és képtelen, de szinte ellenállhatatlan húzóerőt éreztem e felé a
mellettem ülő idegen felé. Vonzott a csendes viselkedése és az
arcának megnyugtató szimmetriája.
Alex háza a dombtetőn. Pici madarak repkednek a hajnali
napsütésben. Bevetetlen ágyunk még meleg, amikor elindul a
forgatásra.
Egyenesen egy másik nő karjába.
– Látod – nevettem fel, és letöröltem zavarba ejtő könnyeimet.
– Nem vicceltem. – A vers. Alex. – Mert őszintén, milyen
csodálatos, hogy látszólag ártatlan szavak egymás mellé kerülve
ilyen meghatóak és magasztosak tudnak lenni. És nyilvánvalóan
veszélyesek egy magamfajta nő számára.
 – Igen – értett egyet, és egy pillanatra azt gondoltam, talán
finoman megérinti könnyes arcomat. Hány óra lehet még hátra a
repülésből? – töprengtem magamban, majd harminchárom évem
alatt most először gondoltam azt, bárcsak még sok!
– Van ez az elméletem – folytattam elgondolkodva –, hogy
valami miatt egy repülőgépen sokkal mélyebben és áthatóbban
érezzük át a dolgokat. Talán a magassághoz van köze. Vagy
ahhoz, hogy foglyok vagyunk tízezer méter magasan a levegőben.
Csak azt tudom, hogy ha meghallgatok egy dalt, vagy megnézek
egy filmet – vagy téged nézlek –, hirtelen azon kapom magam,
hogy ez történik. – Az arcomra mutattam. – Ne haragudj,
sajnálom! Azt mondtad éppen, hogy előadást tartottál a
Stanfordon.
– Igen – felelte, és visszazökkent a jelen pillanatba.
Ezután elmagyarázta, hogy lekéste a Londonba tartó repülőjét,
amely San Jose-ból jött, de felszállt egy csatlakozó járatra,
amely Vegasba vitte. A Stanfordon beszélgetésbe elegyedett a
campuson járkáló diákokkal, és nem figyelte az idő múlását.
Rábukkant a Rodin-szobrok kertjére, és gyűlölte, hogy el kell
mennie onnan, visszatérni a… – Ekkor hirtelen elhallgatott, mintha
nem akart volna elárulni valamit. Ez persze azonnal felkeltette a
kíváncsiságomat. Visszatérni, hová? Angliába? Egy különleges
személyhez? Ám ezután azt mondta, hogy mire odaért Las
Vegasban a beszállókapuhoz, a légitársaság már értékesítette a
helyét, ezért be kellett érnie az egyetlen másik hellyel erre a
járatra, az én székem mellett, az első osztályon.
– Micsoda szerencsém volt – dörmögte, és olyan mélyen nézett
a szemembe, hogy az a kis kolibri belül megint megrebbentette a
szárnyait. – A tanárok általában nem utaznak első osztályon. – Ó!
Tom elmondta, hogy romantikus irodalmat tanít, ezenkívül a
viktoriánus korszakot is, sőt időnként még a modern irodalomból
is valamit. Éreztem, hogy most az következik, hogy megkérdezi,
én mivel foglalkozom, ám ekkor egy szoborszépségű, platinaszőke
kontyos légiutas-kísérő jelent meg mellettünk csíptetős
felírótáblával a kezében.
 – Miss Start – motyogta a névsort böngészve –, látom, hogy
különleges ételt kért. Vegetáriánust, ugye?
– Igen, köszönöm. – Drága Pippa, mindenre gondolt. A nő
lehúzott a listáról anélkül, hogy egyáltalán rám nézett volna, majd
elkezdett megbűvölten beszélni a jóképű Tomhoz, aki ezt
láthatóan észre sem vette.
Miután a nő távozott, nem tudtam megállni, muszáj volt
megkérdeznem:
– Mr. Hardynak szólított. A neved Tom Hardy?
– A szüleimnek fogalma sem volt róla, milyen bajt zúdítanak
ezzel a fejemre. Egyébként nagyon kedves emberek. Mármint a
szüleim.
– De… nem állsz rokonságban Thomas Hardyval?
– Attól tartok, nem. Az anyám azonban nagy rajongója a
szerzőnek. – Ah! Elmosolyodott, egy ideig csendben volt, aztán
mindketten ittunk egy kortyot az italunkból.
– De… várj csak! Van egy színész is, akit úgy…
– Igen – felelte fáradt hangon. Hirtelen távoli lett a tekintete,
és már nem ragyogott annyira.
Csak nem megbántottam ezt a Tom Hardyt? Vagy talán csak
elfáradt abban, hogy repülőtereken rohangált. Esetleg a bor
végül hatott, és nála az ellenkező hatást fejtette ki, mint nálam.
Vagy egyszerűen csak teher volt számára ez a név, mert ilyen sok
híres emberrel osztozott rajta.
Ivott egy kortyot a borból, aztán hozzám fordult.
– Te még nem mondtad el, mivel foglalkozol, Jane Start.
Megdermedtem. Muszáj? Olyan fájdalmas. És bonyolult.
– Zenész vagyok.
– Ó, tényleg? – kérdezte meglepetten.
Pontosan. Tudom. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy
elkényeztetett elvált feleség Malibuból, aki próbált menőnek
tűnni utcagyerek rongyaiban. Szomorú, de tényleg. Egy igazi
zenész egészen mást viselne… nem is tudom, mit. Valami ikonikus
öltözetet. Jonesy kék cápabőr öltönyt. Prince lilát. Stevie
hatalmas sálakat és kendőket.
 A kacér stewardess ismét visszatért az előétellel, és
bosszantóan sokáig ácsorgott mellettünk, próbálta rábeszélni
Tomot egy elegáns üveg borra. Ő udvarias közömbösséggel
válaszolgatott, engem pedig csodálatos diadalérzet töltött el.
– Milyen zenét játszol? – kérdezte, miután végre kettesben
maradtunk.
– Ez hosszú történet.
– Ez az út is hosszú – mosolygott rám kedvesen.
Ha így nézel rám, mindent elmondok.
– Kezdjem az elején?
– Igen, kérlek!
– A napfényes Los Angelesben születtem és nevelkedtem. –
Megvajaztam a zsemlémet, és az elképzelhető legapróbbat
haraptam belőle. – Louise Silverman Start és Arthur Start
lányaként, akiknek hétköznapi nevük Lulu és igen, Art Start. –
Meséltem neki a szüleimről, bár a füvező hippi részt a
minimálisra csökkentettem, inkább kihangsúlyoztam az elit
egyetemi, intellektuális oldalt, valamint klassz
együttműködésüket, amelyben az egyikük építészmérnök volt, a
másik pedig tervező. Aztán megemlítettem az öcsémet, Willt, a
család zsenijét, aki még nem találta meg azt a dolgot, amiben
zseniális lesz majd. Nem említettem meg, milyen nehezen tud
megtartani egy munkát vagy egy párkapcsolatot. Tom szó nélkül
hallgatta, az arca komoly és figyelmes volt. Tetszett az arca,
nagyon is. – És most rátérek a zenére. Kamaszkorunkban az
öcsém és én arról álmodoztunk, hogy megalapítunk egy Simon and
Garfunkel feldolgozásokat játszó punkrock együttest. Tudom. –
Tom arcát elnézve ő nem tudta.
Elénekeltem a „The Only Living Boy in New York” első pár
taktusát, aztán elhallgattam, és zavarba jöttem. Elfelejtettem,
hogy az első sorban az ő nevét énekeltem egyenesen neki,
ráadásul ilyen intim közelségből.
– Szóval képzeld el ezt torzítós gitárral, élénk, lüktető
ritmusban, keményen és gyorsan játszva!
Tom letette a villáját.
 – Szerintem ez nagyon jól hangzott úgy, ahogy te énekelted.
Lágyan és lassan – mondta lágyan és lassan.
Basssssszus.
Kaptam egy kis haladékot, mert ekkor megérkezett a főétel.
Egy ideig a rejtélyes, sárszínű vegetáriánus lepényemet
tologattam a tányéromon, majd visszanyertem a lélekjelenlétem,
és megpróbáltam halkan rágcsálni a répaszálakat. Féltem, hogy
esetleg untatom, ezért felgyorsítottam – olyan hadarva
beszéltem, mintha egy gyógyszerreklám végén soroltam volna a
szörnyű mellékhatásokat. Megemlítettem a Columbia Egyetemet
és azt, hogy művészeti és táncszakon tanultam. – New York előtt
meglehetősen ártatlan fiatal lány voltam, ezért a város
úgyszólván felnyitotta a szemem.
– Mmmm, el tudom képzelni – dörmögte. Hirtelen
megszédültem, mert elképzeltem, ahogy Tom elképzel engem
először ártatlanként, aztán már nem.
– Szóval mondhatjuk, hogy ott a Columbián találtam rá a
hangomra. Zeneileg. Valamint művészi értelemben is. Emellett ott
alapítottam meg egy előadóművész-csoportot. Természetesen a
legfurcsább abszurd filmeket készítettük, amelyek valójában egy
kicsit önkényeztetők voltak. Jó sok indokolatlan meztelenséggel
és drogokkal. Tudod, a szokásos hatásvadász, művésziskolai
alkotások. – HAGYD ABBA. MOST RÖGTÖN.
Tom megitta a pinot noir maradékát, és láthatóan mondani
készült valamit, amikor a kacér stewardess ismét lecsapott.
Teletöltötte a poharát, az enyémmel egyáltalán nem foglalkozott.
Elvonult, de a folyosó végén csábító pózban állt meg.
– Tetszel neki.
Tom követte a tekintetem, majd egy egyszerű kézlegyintéssel
elhessegette a dolgot, és felsóhajtott.
– Dehogyis. – Ennek ellenére mindketten láttuk, hogy a nő
kibontotta a kontyát, leengedte platinaszőke hajzuhatagát, és
közben hátrapillantott Tomra: Hoppá, lebuktam.
Ő erre inkább felém fordult, és azt mondta:
– Kérlek, folytasd! Ott tartottál, hogy művészfilmekben
szerepeltél sok indokolatlan meztelenséggel és kábítószerrel.
 p gg
Pimaszul, de lényegre törően foglalta össze a tényeket. Mégis
az ő elmondásában valahogy sokkal rosszabbul hangzott.
Eltűnődtem, vajon mi történhetett azokkal a filmekkel.
Valószínűleg még mindig ott voltak egy merevlemezen vagy ami
még rosszabb, a felhőben valahol. Nyugtalanító.
– Szóval, azt terveztem, hogy visszamegyek az egyetemre
másoddiplomás képzésre, ám ekkor Pippa, a menedzserem látott
fellépni egy kis brooklyni kávéházban. Bemutatkozott, és
mindketten éreztük, micsoda félelmetes kémia van kettőnk
között. Láttam rajta, hogy úgy tetszik neki a hangom és a zeném,
ahogy volt, és ez nagyon sokat számított nekem. Ki tudja, mi lett
volna, ha akkor nem jelenik meg? – Megvontam a vállam, úgy
néztem Tomra csillogó szemmel. Az ő arca azonban a szemem
előtt sötétedett el, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami
nagyon távoli helyre kalandozott volna.
– Folytasd!
Visszatért. Rámosolyogtam, megkönnyebbültem, ő is
elmosolyodott, én pedig legszívesebben örökre így maradtam
volna. Szerettem volna kikapni a kezéből a poharat, és ugyanabból
inni.
– Ja, és Pippa brit… – Még éppen időben sikerült visszafognom
magam, mielőtt hozzátehettem volna, hogy mint te, mert attól
totál idiótának tűntem volna. – Szóval ne lepődj meg, ha folyton
azt mondogatom, hogy „mígnem”. Mert szokásom, ha túl sokáig
vagyok együtt vele.
Tom ivott lassan még egy korty bort.
– Még nem mondtad azt, hogy „mígnem” – dörmögte. – De
ígérem, nem fogok meglepődni, ha meghallom. – A szeme sarka
összeráncolódott, mert elmosolyodott.
– Ó, istenem… még nem is válaszoltam a kérdésedre, hogy
milyen zenét játszom.
– Ne aggódj, élvezettel hallgatlak.
Egy kicsit összeszedtem magam.
– Akkor te, barátom – vágtam rá lenyűgöző higgadtsággal –,
bizonyára részeg vagy.
– Nem – tiltakozott. – Vagy… talán csak egy kicsit.
 gy gy
– Szóval milyen zenét játszom? – Hosszan kifújtam a levegőt. –
Dallamos, alternatív, hatvanas évek ihlette popzenét. Időnként
folk, folkrock és country beütéssel. – Gyengéd mosolya gyönyörű
látvány volt.
– Ami azt illeti, most már igazából nem is számít – tettem
hozzá vállat vonva. – A legtöbb ember csak azzal az egy dallal
azonosít, amit tíz évvel ezelőtt adtam ki, és egyfajta kitérő volt
abból, amit általában csinálok… Egy Jonesy-szám feldolgozása.
– Ó! Őt ismerem, remek énekes. – Kihúzta magát, az arca
ragyogott.
Izgalom hullámzott végig rajtam. Már hozzá kellett volna
szoknom ehhez a reakcióhoz. Jonesy. Rocksztár, zenei zseni,
provokatőr, rejtély… nőfaló. Visszarepültem az időben abba a kis
klubba a Manhattan Lower East Side-on. Balerinacipőm az ütött-
kopott színpadhoz ragadt, a mikrofon bűzlött a sörtől. „Azt a
bizonyos számot” nem sokkal azelőtt adtam ki, ezért még nem
vonzott nagy tömegeket, amikor Jonesy hirtelen megjelent a
semmiből, mintha az űrből pottyant volna oda. Magas volt, sovány
és nagyon sápadt. Markáns arcú, hátrafésült platinaszőke hajú, a
járása, mintha nem is evilági lett volna, amikor elindult felém
elektromos gitáron játszva, csillogó cápabőr öltönyben. A
közönség felismerte, hogy ő az, ezért mindenki a színpad felé
tódult… Hirtelen megjelent előttem Tom arca és rajta kérdő
kifejezés.
– „Nem látod, hogy téged akarlak” – mondtam, ő viszont
láthatóan nem értette. – Ez a számom címe. „Can’t You See I
Want You”. Amit feldolgoztam. Jonesy száma. Elég ismeretlen dal
volt akkor, sokan nem is tudják, hogy eredetileg ő írta. –
Arckifejezéséből ítélve ő is azok közé tartozott. – De ööö, a
videó miatt elég népszerű lett.
– Milyen csodálatos! – mondta, és összevonta a szemöldökét. –
Sajnálom, nem emlékszem rá… attól tartok, nem láttam a videót
sem. De most már biztosan meg fogom nézni.
Mentegetőző volt a hangja, és olyan őszinte, hogy
legszívesebben azt mondtam volna neki, ne tedd!
 Ekkor elhalványultak a fények, a repülőgép személyzete
megjelent, elvitte a vacsoratálcákat, segített az utasoknak
hátradönteni az üléseket, hogy ággyá alakítsák, közénk pedig
szörnyű, kínos csend telepedett. Miért beszéltem ennyit? Hiszen
ezalatt az ő élettörténetét is meghallgathattam volna. Kivett egy
könyvet a táskájából, és hátrahajtotta az ülését. Vettem az
üzenetet. A vacsora alatt udvariasan eltöltötte velem az időt, ám
az összekötődés pillanata ezzel elmúlt.
A tekintete visszatévedt rám. Úgy tűnt, mondani akar valamit.
Éreztem, hogy szétnyílik az ajkam. Olyanok voltunk, mint két
madár a dróton a repülés előtti pillanatban – aztán a tekintete
finoman elfordult rólam, és ismét lenézett a könyvére.

Én ezek után a Nincs visszaút című filmet néztem (főszerepben

nem mással, mint a színész Tom Hardyval). Nagyszerű történet
volt, brutálisan naturalista, és még ilyen rossz minőségben is
megrendítő. Az én Tom Hardym az utasok többségéhez hasonlóan
elaludt a sötétbe burkolózó gépen. Békésnek tűnt, a könyve,
Sarah Waters: A fizetővendégek, a mellkasán hevert kinyitva, a
lábtámasza ki volt hajtva, az ülése hátradöntve.
Ekkor jöttem rá, hogy pisilnem kell. Nagyon. Könnyű lett volna
elmennem az ülése előtt, ha függőlegesbe lett volna állítva, így
viszont csapdába kerültem.
Felálltam, és szembefordultam vele. Csak egy módon tudtam
kijutni. Lábujjhegyre álltam, a ruhámat felhúztam majdnem az
ágyékomig, és áttettem a lábam Tom combja fölött, amely olyan
izmos, tömör és masszív volt, mint a tölgyfa gerendák a vidéki
angol kúriákban vagy talán Provence-ban. Halványan levendula- és
citromillatot éreztem, mint amilyen a nyári kertekben lehet,
ezért közelebb hajoltam hozzá, és innen vettem szemügyre rajta
az apróbb részleteket. Borostás bőrét elegáns állkapcsán. Sima,
magas homlokát, amelynek csupán az oldalán volt néhány finom
ránc. Egyenes, büszke orrát, amelyen legszívesebben
végigsimítottam volna a mutatóujjammal…
Hirtelen fénysugár világított meg. Összerezzentem, és
hátrahúzódtam. Nem más állt a folyosó függönyénél, mint a kacér
stewardess, az arcán komor kifejezés ült.
Elhúzta a függönyt, és durván elment mellettünk. Tom
megrezzent, meleg tektonikus lemezek mozdultak meg alattam,
nekem mégis sikerült úgy átmásznom fölötte ki a folyosóra, hogy
nem ébresztettem fel. Ezután beszaladtam a sötét mosdóba.
Ki volt az az idegen nő a tükörben? Oké. Lehet, hogy a hat-
nyolc évvel azelőtti arcomra számítottam. Mert így képzeltem el
magam, miközben vadul flörtöltem Tommal. Itt azonban a
repülőgép mosdójának könyörtelen fényében csak sötét karikákat
láttam, egy tusvonal szánalmas maradványát és egy szörnyen
borzas frizurát.
Ennyi. Az út hátralevő részében nem iszom többet. Talán
életem hátralevő részében sem.
Amikor visszamentem a helyemre, láttam, hogy Tom felébredt.
Halványan megvilágította az arcát az olvasólámpa fénye.
Felpillantott, néma, álmos mosolyra húzódott a szája. Én
viszonoztam, és addig ácsorogtam ott, amíg rájött, hogy nem
tudok elmenni a kinyújtott lába miatt, ezért zavartan kereste a
lábtámasz gombját, hogy visszahúzza.
Miután ismét helyet foglaltam az ülésemen, felé fordultam a
majdnem sötétben. Ő már engem nézett, közelebb hajolt a közös
karfánkhoz. A pillanat feszült volt, bensőséges, szinte mintha
csak ketten lettünk volna. Kerestem valamit, hogy mit mondjak.
– Szóval biztos vagy benne, hogy nem te vagy a színész Tom
Hardy? – kérdeztem a tőlem telhető legjobb brit akcentussal.
– Egészen biztos.
– Mellesleg egyáltalán nem hasonlítasz rá.
– Nem. Ráadásul neki nagyon sok tetoválása van, szóval
semmiképpen sem lehetnék az a Tom – tette hozzá szárazon, ami
teljesen elbűvölt.
– Hmmm – feleltem, és a tenyerembe támasztottam az állam.
Hálás voltam a félhomályért, különösen azok után, amit a mosdó
 y
tükrében láttam. A csendben csak a motor zúgása, fehér zaj és a
hevesen dobogó szívem hallatszott.
– Hogy lehetnék biztos benne, hogy nincs, mondjuk, egy apró
Cupido tetoválás a mellkasodon? – Elképzeltem csupasz bőrét,
annak melegét az ing alatt. Amikor ismét találkozott a
pillantásunk, az ő arcán is ugyanaz a lágyság és mozdulatlanság
látszott, én pedig hallottam a lélegzete finom ki-be áramlását.
Hirtelen, mintha önálló életre kelt volna a kezem, az ujjam az
inge legfelső gombjához tévedt, ő pedig finoman a kezemre tette
az övét. – Nincs, ugye? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, és nagyon halvány mosoly kezdett
szétterülni az arcán. Én nem gondolkodtam, csak a vágyat
éreztem, majd hozzáhajoltam, és finoman szájon csókoltam.
 7

KÁVÉT? TEÁT? ENGEM?

Nem tudom, mennyi ideig tartott. Csak annyit érzékeltem, hogy

összezsugorodik az idő, aztán kitágul, minden egyes összeolvadó
érintést puha, fojtott csend és szétnyíló ajkak követtek, majd
finoman ismét egymáshoz értünk. Ezt a pillanatot megelőző,
egész életem mintha hirtelen eltűnt volna, mint egy űrrepülő
egyik fokozata, amely miután betöltötte a szerepét, levált a
rakétatestről, és most már elhagyatottan hevert az óceán mélyén
a hajóroncsok között.
– Jó reggelt, hogy vagyunk?
Felébredtem, és érzékeltem, hogy Tom is megmozdul. A kabint
napfény világította meg. Bizonyára elaludtunk.
Az angyalarcú, férfi légiutas-kísérő volt, aki korábban a meleg
mogyorót kínálta nekünk.
– Kávét, teát? Engem? – Imádnivaló akcentussal beszélt, talán
dél-londoni lehetett.
– Kávét.
– Teát. – Tom és én egyszerre szólaltunk meg, aztán egymásra
mosolyogtunk.
Megreggeliztünk, beszélgettünk, ám egyikünk sem hozta szóba,
mi történt előző éjjel. Ami azt illeti, feltűnően úgy tettünk,
mintha semmi sem történt volna. Egy részem eltöprengett, vajon
miért nem idegeskedem, miért nem nyugtalankodom, hogy ilyen
„rámenős” voltam egy szinte vadidegennel. Az a tény azonban,
hogy Tom még nem hallotta a dalomat, és nem látta a videómat,
valósággal felszabadított. Emiatt sokkal kevésbé volt megalázó,
hogy egy évtizeden keresztül nem tudtam visszatérni, nem
beszélve az Alexszel való kudarcomról. Egyszerűen csak két
ember voltunk a repülőn, akik a kölcsönös vonzalom pillanatában
csókolóztak. Amikor a vegasi vad éjszakám megpróbált
visszatérni az emlékezetembe, és vele együtt az érzés, hogy
szétesem és fuldoklom, határozottan megakadályoztam. Aztán
itt volt még ez is. Bármi volt is ez vele. Mintha a repülő is
nyomatékosítani akarta volna az érzést, turbulenciába került, és
megbillent a szárny. Én megmarkoltam a karfát. Kinéztem az
ablakon, bolyhos, fehér felhők ártatlanul úsztak a zöldellő angol
táj fölött.
– A felhőkön átmenni mindig egy kicsit rázós – figyelmeztetett
Tom finoman.
Közelebb hajolt hozzám, hogy ő is kinézzen az ablakon, én
pedig éreztem, ahogy meleg alkarja az enyémhez nyomódik.
– Attól tartok, ez a tipikus angol időjárás még nyáron is. De ne
aggódj! – A gép továbbra is rázkódott és billegett, mire Tom némi
habozás után a kezemre tette meleg tenyerét. A következő
pillanatban pedig összekulcsolta az ujjainkat. Lopva
rápillantottam.
– Köszönöm! – súgtam.
Felém fordította az arcát.
– Semmi baj, biztosíthatlak. Minden rendben lesz. – Az
arckifejezése néma volt és olyan biztató, hogy hittem neki.
A futómű kiengedésének fémes remegése azt jelezte, hogy
már közel járunk, a vidám légiutas-kísérő pedig visszatért Tom
kabátjával. Aztán leguggolt mellettünk a folyosón, és
elkerekedett szemmel nézett rám.
– Miss Start, megengedné, hogy csináljak önnel egy közös
képet? A kapitány nemsokára leültet mindenkit, én pedig sosem
bocsátanám meg magamnak, ha nem kérdezném meg. Olyan nagy
rajongója vagyok!
– Ó… hát persze… szívesen – feleltem, mert hízelgett a kérés.
Ráadásul meg is kedveltem ezt a férfit.
Tomra pillantottam, aki láthatóan kicsit zavarba jött, de
legalább most már tudta, hogy nem egy pszichopata vagyok, aki
kitalálta az egész élettörténetét.
 – Lefényképezne minket, uram? – A férfi átnyújtotta neki a
telefonját.
– Hát persze – válaszolta Tom, és felugrott a helyéről.
Kicsit én is zavarban voltam, tudva, hogy Tom áll a kamera
mögött, és arra gondoltam, milyen arcot vágjak. Aztán úgy
döntöttem, hogy mosolygok, de csakis rá.
– Csodás! A barátaim olyan féltékenyek lesznek! – A légiutas-
kísérő felpattant az ülésről, megkerülték egymást Tommal, hogy
ő vissza tudjon ülni. – Hálásan köszönöm, uram! És önnek is, Miss
Start! Tavaly Halloweenkor önnek öltöztem. Rózsaszín parókával
meg minden! Itt van valahol az Instagramomon. – Lázasan
keresgélni kezdett, ám ekkor felhangzott a kapitány felszólítása,
hogy mindenki üljön vissza a helyére, ezért csak gyorsan
megmutatta a rólunk készült fotót a savanyú képet vágó, kacér
kolléganőjének.
Miközben a gép a kapuhoz gurult, lázasan próbáltam mondani
valamit… bármit Tomnak, de képtelen voltam szavakat egymás
mellé tenni, mert új aggodalmak rohantak meg: Heathrow.
Útlevélellenőrzés. Poggyász. Vám. Pippa elfelejtett instrukciói. A
telefonomat pedig tegnap óta nem töltöttem fel, ráadásul a
töltőm nem is lesz jó az Egyesült Királyságban. Tom viszont
néhány pillanat múlva elmegy. Ez lett volna a tökéletes alkalom,
hogy valamelyikünk azt kérdezze: „Lenne kedved meginni valamit
velem valamikor?”
Egymás felé fordultunk, a levegőben érezhetően ott vibrált a
lehetőség. A gondolataim ellenőrzés nélkül kavarogtak,
elképzeltem, ahogy azt mondom: „Vigyél el valahová… bárhová! És
csak… bűvölj el… dugj meg gyengéden és érzékin…”
– Jane – szólalt meg Tom mit sem sejtve a gondolataimról.
Hál’ istennek ezek csak a fejemben hangzottak el. Biztosan
valamiféle delíriumban lehettem. Talán a kiszáradás miatt.
– Én… nagyon élveztem… – kezdte, és csillogó szemmel nézett
rám. Az arckifejezése azonban zavarodott volt, aztán elővette
rezgő iPhone-ját a zsebéből. A képernyőt megtöltötték az
üzenetek.
 Néztem, ahogy felsóhajt, aztán visszateszi a zsebébe a
telefont, és üresen mered maga elé. Rádöbbentem, hogy szinte
semmit sem tudok erről a férfiról, akit alig néhány órával azelőtt
megcsókoltam… A gondolat azonban eszembe juttatta a csókok
izgatott, kéjes sajgását.
Egy csilingelő hang hallatszott a gépen, jelezve, hogy
megérkeztünk, és mindenki mehet a maga útjára.
Tom felpattant, helyet csinált nekem, hogy kilépjek a
folyosóra, és most először végre szemtől szemben álltunk
egymással. Meglepett, milyen magas, milyen elegáns a tartása,
ezért zavarba jöttem, hogy én milyen apró vagyok, és a ruháim
milyen ócskák. Aztán az utasok tömege a kabinajtó felé sodort
minket.
A terminálon az útlevélellenőrzés felé tereltek. Próbáltam Tom
közelében maradni, de elterelődött a figyelmem, amikor egy
üzenetem érkezett Pippától.

Pippa More: Láttad a bulvárlapokat?!

Alex eljegyzése. Milyen furcsa, szinte már el is felejtettem.

Jane Start: Alex és Jessica. Ah.

Pippa More: NEM! TE ÉS ALFIE!

Egy linket is küldött: Csalfa All Love szívtipró, Alfie Lloyd

összemelegedett egy titokzatos nővel!
Döbbenten megtorpantam, és tovább olvastam:

Az All Love sztárja, Alfie Lloyd bajba került, amikor fotók jelentek meg róla,
amelyeken látható, ahogy összemelegszik egy titokzatos nővel az egyik Las
Vegas-i elegáns hotelben az All Love világkörüli turnéjának előestéjén. A
közösségi médiában izgatottan találgatják, ki lehet az a titokzatos nő. Alfie-nak
barátnője van otthon a szülővárosában, Sydney-ben. Kérdés, hogy a lány érez-e
ezek után bármi szerelmet a kedvese iránt.
 Gyorsan lejjebb görgettem, és láttam az előcsarnokban
készült, homályos fotókat: Alfie ismerősen átkarolja a vállam, az
arcom árnyékban van, és szerencsére felismerhetetlen bárkinek,
kivéve engem. És Pippát. Meg Alfie-t. És a testvérét, Nicket.
És talán Alexet. Ó, micsoda édes bosszú!
Megrezzent a telefonom.
Egy üzenet érkezett „Alfie Ausztráliából”-tól. Mintha olyan sok
Alfie-t ismernék.

Alfie Ausztráliából: Oó. Remélem, szerencsésen megérkeztél

Londonba, Maggie May. Barátod, A.

A telefonom lemerült, miközben azon gondolkodtam, mit

válaszoljak. Aztán körülnéztem, és rájöttem, hogy a csarnok üres.
Hol van mindenki? Hol van Tom?
Teljes erőből futni kezdtem az útlevélellenőrzés felé, és egy
végtelenül hosszú sor végén találtam magam. Lábujjhegyre álltam,
és a hatalmas, zsúfolt helyiséget kutattam.
Aztán megpillantottam őt. A legtávolabbi sorban állt. Magas,
szögletes alakja, profiljának körvonala még ilyen messziről is
hatást gyakorolt rám.
Tehetetlenül néztem, ahogy szólítják, és átnyújtja az útlevelét
a tisztnek. Ekkor hátranézett a válla fölött, a tekintete keresett
valamit… talán engem? Lelkesen integettem, de túl alacsony
voltam és túl messzire tőle.
A poggyászkiadásnál a színét sem láttam. Elszorult a szívem…
már csak néhány összenyomódott doboz és egy ütött-kopott
gurulós bőrönd körözött lustán a futószalagon. Szerencsére a
vámnál a tiszt csak intett, hogy menjek tovább.
Megpillantottam egy magányos sofőrt vízálló esőkabátban, aki a
nevemet tartotta maga előtt egy kártyán. Hálásan
felsóhajtottam. Pippa előrelátóan szervezett nekem egy kocsit is.
Odamentem a férfihoz, majd követtem ki az épületből, de
szaladnom kellett, hogy tartsam vele a tempót. Odakint zuhogott,
eláztatta Kurt Cobaint és a vászoncipőmet. Ha tudtam volna, hogy
a drága Pippa megszervezi nekem ezt a kis kiruccanást a Los
Angeles-i sivár életemből, akkor másképp pakoltam volna.
– Jane!
Megdermedtem. A fejem fölött egy repülőgép zúgott el,
hatalmas árnyéka úgy söpört végig a földön szikrázóan szürkén,
mint egy bálna. Én csak álltam a zuhogó esőben, a nyakamat
nyújtogattam, hogy meghallom-e megint a hangot, de csak a gép
zúgását és az eső kopogását lehetett hallani.
– Miss Start? – A sofőr úgy nézett rám, mintha megőrültem
volna, és már egy parkoló eresze alatt állt.
Elindultam, aztán teljesen reményvesztve beültem a kocsi
hátsó ülésére. Vajon csak képzeltem? Olyan volt, mintha Tom
eltűnt volna a semmiben, mint egy tinta a zuhogó esőben.
– Jane! – Ezúttal a sofőr is hallotta, aki már éppen becsukta az
ajtót. – Jane! Várj!
Ő volt az, néhány méterre tőlem bőrig ázva, kifulladva, a
lábánál a bőröndje és kopott bőrtáskája állt, mindkettő a saját
kis pocsolyájában.
– Szia! – integetett. Az a fájdalmas mosoly, az a szürkészöld
szem még a parkoló félhomályában is ragyogott.
A sofőr távolabb ment, hogy magunkra hagyjon minket.
– Szia! – köszöntöttem, majd előrehajoltam, és kinyitottam az
ajtót, hogy jobban lássam.
– Nem búcsúztunk el egymástól rendesen – mondta Tom, és
közelebb lépett.
– Igen… nem – feleltem, majd kiszálltam a kocsiból, és
odaléptem hozzá. – Még nem.
Vizes voltam, fáztam, de boldog, hogy láthatom. Ezúttal
egyáltalán nem zavart semmi a külsőmmel kapcsolatban.
– Elég furcsa, de én… – Elhallgatott, majd egy fejünk fölött
elszálló repülő zúgása töltötte meg a levegőt.
– Megadom a számomat – mondtam neki.
– Jó – felelte megkönnyebbülten, és elővette a zsebéből a
telefonját.
Én elvettem tőle, és mosolyogva beírtam magam a névjegyei
közé.
 8

MELEGÍTŐNADRÁG

– Jane, most már fel kell kelned a kanapéról! – Pippa

szennyeskosárral a hóna alatt állt, úgy nézett le rám. – Arról volt
szó, hogy…
– Dalokat írok. Tudom. A gitár itt is van. – A nappali padlóján
hevert, mintha részeg lenne vagy halott. – De ez itt most –
folytattam, és lenémítottam a hangot a tévén –, kutatás. Egy
dalhoz. Már elkezdtem valamit, ami nagyon izgalmasnak tűnik. –
Hazugság volt. Az elmúlt két hétben tíz dalt kezdtem el, de
mindet csapnivalónak ítéltem. Gyűlöltem, hogy csalódást okozok
Pippának. Iderepített, szállást adott a gyönyörű lakásában, amely
a friss modern és a bohókásan kényelmes elegáns keveréke volt.
Az egy légterű nappali és konyha a kertre nézett, és szikrázóan
világos volt. Én ennek ellenére nem tudtam felmutatni semmit,
csak a közönyös kedvetlenséget.
– Az szuper – felelte biztatóan, és letette a kosarat a
dohányzóasztalra A fizetővendégek vadonatúj példánya mellé. Ez
volt az összes kapcsolatom Tommal, amióta leszálltam a repülőről.
A telefonom meg sem nyikkant, ezért egyfolytában komor
skandináv thrillereket és izgalmas, hetvenes évekbeli
klasszikusokat néztem, valamint a Jane Eyre minden létező
feldolgozását.
Pippa felsóhajtott.
– A nonstop sorozatnézés közismerten a depresszióra utaló jel.
– Tudom – feleltem bőszen bólogatva, és kikapcsoltam a tévét.
– Teljesen igazad van. Még egyszer köszönöm, hogy itt
maradhatok. Tovább, mint ahogy eredetileg terveztük. – Ő csak
legyintett, és elmosolyodott.
 Lenéztem a telefonomra, amely még mindig némán hevert a
dohányzóasztalon.
– Miért voltam olyan ostoba, hogy John Shaft néven írtam be a
számomat a telefonjába? Miért? – Pippa tekintete azt sugallta:
„Komolyan? Már megint?”
– Meg vagyok győződve róla, hogy ezért nem hívott még. Úgy
értem, ezt bárki félreérthetőnek találná. Bár akkor azt
gondoltam, John Shaft, Jane Start. Megegyező kezdőbetűk.
Szellemes célzás akart lenni az első beszélgetésünkre. Mert
szerinted nem logikus, hogy egy ilyen intelligens és művelt ember
ezt megfejtse? – Pippa szemében ismét szánalom tükröződött.
– Látnod kellett volna az arcát, amikor megadtam neki a
számomat. El sem tudom mondani, milyen arcot vágott!
– De igen, már elmondtad – felelte fáradtan. – Méghozzá olyan
részletesen, mintha egy rendőrségi rajzolónak írtad volna le.
Vagy olajfestményt készítettél volna belőle, mint Delacroix vagy
Vermeer. Olyan színesen leírtad, hogy azt hiszem, akkor is
felismerném Tom Hardy oxfordi professzort, ha elmenne
mellettem az utcán. Vagy a Louvre falán lógna. De Jane. Most már
tovább kellene lépned. És ha őszinte akarok lenni… – Nagy levegőt
vett, és erőt merített belőle. – Az esélye annak, hogy ezek után
felhív? Én azt mondanám, hogy nagyon kicsi. – A jó öreg
„kéthetes” szabály.
– Tudom, de nem te álltál ott esőtől csöpögve a parkolóban, és
láttad az arcát. Nem te érezted azt a pillantást. Azt a
bizsergést.
– Igaz. És megértem. De hadd emlékeztesselek rá, hogy egykor
ugyanilyen bizsergést éreztél…
– Alexszel. Igen. – Az. Ennek. A. Nyomába. Sem. Ért.
Eszembe jutott az a buli, amikor Alex utolsó filmjének
befejezését ünnepeltük. Egy közönséges belvárosi klubban, tele
fémgerendákkal, mint egy börtönben. Alex és Jessica fölém
tornyosultak. Én azt kívántam, bárcsak eszembe jutott volna
magassarkút felvennem. Borzalmas zene lüktetett a
hangszórókból, Jessica ajka folyamatosan Alex füle mellett volt,
és belső vicceket suttogott bele. Én már feladtam, hogy kettőjük
 g gy j
közé furakodjak, csak az idegességet éreztem, amely
kimondottan az ilyen bulikon töltött el. Azon töprengtem, mikor
elfogadható elmennem innen még akkor is, ha Alexnek
„kötelessége” volt producerként itt maradnia és a
„színésznőjével” csevegnie. Ekkor döbbentem rá: Az, ahogy
Jessica megfogta Alex karját azokkal a feketére lakkozott,
álnok karmaival, Alex laza testtartása, ahogy zsebre dugott
kézzel állt. A csípőjük csak pár centire volt egymástól. A köztük
lévő közvetlenség, a testbeszédük meghittsége. Aztán
észrevettem, hogy Jessica Alex fehér pólóját viseli a blézere
alatt. Azt, amit Alex már csak alváshoz használt, mivel volt rajta
egy vörösborfolt. A folt is ott virított rajta ugyanazon az
átkozott helyen, mint valami rózsaszín bazsarózsa a tökéletes
mellén szétterülve.
Amikor felnéztem, láttam, hogy Jessica felháborodottan és
tátott szájjal bámul engem, a pillantásából az sugárzott, pfuj, a
perverz barátnőd a cicimet bámulja. Alexre pillantottam, láttam
azt a pillanatot, amikor rájött, amikor rádöbbent, hogy én is
tudom.
– Jane!
– Mi van? – mordultam fel akaratlanul.
– Van valami, amit szeretnél elmondani nekem? – vonta össze
Pippa a szemöldökét.
Felém nyújtott egy kávét.
– Nincs. – Elvettem tőle a bögrét, és még mindig megrendülten
ittam belőle egy kortyot.
– Mi lenne, ha felkelnél a kanapéról, és felöltöznél? – javasolta
olyan hangon, mint egy óvónő, aki hosszú vitába keveredett egy
négyévessel. – Kimostam és összehajtogattam a ruháidat, mert
egyszerűen csak szeretlek. Ráadásul napok óta rajtad van a
melegítőnadrágom, nekem viszont már tényleg nagy szükségem
lenne rá. Időpontom van egy nagyon helyes, új edzőnél, és ez a
legjobb gatyóm.
Miért van mindenkinek csak egy jó melegítője?
– De olyan puha és kényelmes! – Még mélyebbre fúrtam magam
a kanapén.
 p
– Jane! Tudod mit, csinálj, amit akarsz! – Hirtelen látszott
rajta, hogy őszintén belefáradt. – Nem érdekel. Csak tessék,
maszturbálj egész nap, ha akarsz. Nekem csak a melegítőm kell. –
Csípőre tett kézzel állt előttem.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Nem! – kiáltotta, és úgy nézett rám, mintha őrült lennék. – Te
mondtad el nekem!
– Ja. Elfelejtettem. Tudod. – Megütögettem az orrom oldalát. –
Van valami baj a fejemmel. – Nem vette be. Fájt ilyen
elkeseredettnek látnom. – Azt javaslom, először mosd ki! –
leheltem, és feltápászkodtam, majd dacosan levettem magamról a
nadrágját, aztán lejjebb húztam a pólómat, hogy eltakarjam a
meztelen alsótestemet. A két ujjam között tartva felé
nyújtottam. – Ha nem teszed, olyanok leszünk, mintha leszbikus
szeretők lennénk. – Jéghidegen nézett rám.
– Lehet, hogy ki kéne próbálnunk? – kérdeztem, és megráztam
előtte a nadrágot.
– Veszélybe sodorná a barátságunkat… és a
munkakapcsolatunkat.
Pippa nélkül meghalnék.
– Igaz – értettem egyet vele, és elvigyorodtam.
– Ez az új edző, Lawrence – mondta, és a szeme megint úgy
csillogott, mint régen –, mmmm, nagyon helyes. És okos.
Nemzetközi kapcsolatokból írja a doktoriját. – A tekintete
lejjebb siklott a szőnyegen heverő gitárra. – Mikor hallhatom a
dalt?
– Hamarosan. Igen. Nagyon-nagyon hamar.
Miután elment, felvettem a gitárt a földről, de nem volt mit
mondanom vagy énekelnem. Olyan volt, mintha valami
katasztrofális felhasználói hiba miatt hirtelen törlődött volna az
agyam merevlemezéről a kimondottan ebből a célból tárolt
minden gyengéd sóvárgás és az összes nagy felismerés pillanata,
amelyeket direkt összegyűjtöttem, kielemeztem és féltve
őriztem. És ha nem lehetett visszaállítani, az a legrosszabbat
jelentette. Azt, hogy hazudtam Pippának, a családomnak, a
barátaimnak és magamnak is. Soha nem volt meg bennem a
képesség, hogy dalokat írjak, és soha nem is lesz.
Az igazság azonban az volt, hogy hiányzott. Hiányzott az az
érzés, amikor a második lemezemet írtam – belefeledkeztem a
történetbe, kerestem a megfelelő rímeket, újraalkottam a
gondolataimban létező képeket. Olyan voltam, mint egy őrült nő,
szétpakoltam a földön, körülöttem mindenhol ragadós cetlik,
rajtuk szavakkal, fél sorokkal. A zene volt minden nap kezdete,
közepe és vége. Olyan volt számomra, mint az oxigén. Reményt,
vigaszt, szerelmet és vágyat jelentett. Azon kaptam magam, hogy
rímeket keresek a Tomra, de csak az jutott eszembe, hogy rossz
és rom. Aztán úgy döntöttem, inkább belekezdek a BBC-
krimisorozatom harmadik évadjába.

– Milyen volt Larry? Mostantól kezdve így nevezem – mondtam

Pippának a vállam fölött hátranézve. Éppen akkor érkezett haza
az edzésről. Kikapcsoltam a tévét, és felültem a kanapén.
– Larrynek menyasszonya van. Nem számít. Néha eltűnődöm,
miért is fecsérlem ilyesmire az energiát. – Ledobta a földre az
edzős táskáját és a kulcsait.
– Jaj, ne!
– De igen. Megint a régi nóta. Gyakorlatilag nevetségessé
tettem magam egy izmos, jóképű férfi előtt, miközben ő
elmesélte a napja legrosszabb és legjobb pillanatait, amiben
Larry hirtelen jött eljegyzése volt a legjobb. És ha már itt
tartunk… most nagyon jól jönne egy kis fű, ha tudnék szerezni. –
Lehuppant mellém a kanapéra.
– Ha ettől jobban érzed magad, biztosan furcsán atletikus lett
volna az ágyban – jegyeztem meg.
– Pontosan. És igen, jobban érzem magam tőle. Köszi – felelte.
– Határozottan kiábrándító.
– Nem vagyok én gumiból.
 – Remélem is.
– Ó, nézzétek – mondta, és Larry birminghami kiejtését
utánozta – úgy össze tudom hajtogatni a testem, mintha perec
lennék. – Jó neked, Larry. Most, hogy már Larrynek nevezzük,
sokkal kevésbé szexis – sóhajtotta, és a vállamra hajtotta a
fejét.
– Bizony – feleltem, én pedig a fejére hajtottam az enyémet.
– Pff. Elég az eljegyzett emberekből!
A dohányzóasztalon heverő újságról Alfie és az ő „titokzatos
nője” bámult ránk. Az újságban valahol ott volt a bejelentés is
Alex és Jessica eljegyzéséről, valamint a filmjük nevetséges
címe, Az univerzum robbanása.
– Igen. Basszátok meg, eljegyzett emberek! – mondtam.
Ebben a pillanatban Tom itt volt valahol ezen a szigeten,
valahol Nagy-Britanniában. A gondolat enyhe sajgást ébresztett
a szívemben.
– Pezsgőt? – csapott Pippa a combjára, és felpattant.
– Ezt kérdezned kell?
A konyhában ügyködött, aztán visszajött hozzám a kanapéra
két pohárral és az üveggel. Én köszöntőt mondtam ránk, hogy nem
vagyunk bosszantó, eljegyzett emberek, akik csak harmonizáló
színösszeállításokról és gyémántgyűrűkről tudnak beszélni. Pippa
elmosolyodott, ragyogott, és édes volt, én pedig arra gondoltam,
milyen kár, hogy nem jött neki össze azzal az edző Lawrence-
szel. Senki sem érdemelte meg jobban a szerelmet és egy társat,
mint Pippa.
Megszólalt a mobilja, mire felnyögött, lustán kinyúlt érte, és
megfogta.
– Halló? Igen? Pippa More vagyok. – Furcsa pillantást vetett
rám. – Ki beszél? – kérdezte, miközben még mindig egymást
néztük. Aztán kifutott a vér az arcából. Ránézett a képernyőre,
hogy mi van kiírva. – Ó, igen. Nos, persze. Természetesen,
örömmel beszélek vele. Ó, üdvözlöm! – Egy pillanat alatt felült, a
poharából kilöttyent egy kis pezsgő.
Én gyorsan kikaptam az italt a kezéből, és mindkettőt letettem
a dohányzóasztalra.
 y
Befogta a mikrofont, és azt suttogta:
– Jonesy az!
Micsoda? Hatalmasat dobbant a szívem a mellkasomban. Mi a
fenéért telefonált? Egy évtized is eltelt, amióta a csapata
utoljára kapcsolatban állt velünk.
– Ó, értem. A Royal Albert Hallban? Novemberben? – A
tekintete lyukat égetett belém. – Igen. Nos, először meg kell
néznem a naptárát – felelte lazán.
Lenyűgöző válasz. Mintha tele lenne a naptáram.
– Vele is beszélnie kellene. – Tágra nyílt szemmel nézett rám.
Én hátráltam, és vadul integettem, hogy NEM, majd idegesen
lerogytam a fotelba.
– Attól tartok azonban, hogy most nincs itt. Jól van. Értem.
Szigorúan titkos. Ab-szo-lúte. Igen… rendben… viszhall…
viszonthallásra. – Felpillantott a telefonból, a szemében döbbenet
ült, a kezét a szája elé kapta.
– Tényleg ő volt?
– Igen, tényleg! – kuncogott. Még csak most kezdte felfogni
ezt a döbbenetes és őrült dolgot, hogy maga Jonesy hívta fel a
mobilján. – Az a hang! Semmivel sem lehet összetéveszteni. Már
el is felejtettem, mennyire más, mint az…
– Énekhangja. Ugye?
– Az ember arra számít, nem is tudom, hogy úgy hangzik, mint
Dracula, erre a hangja meglepően kamaszos.
Helyeslően bólogattam, és közben bennem is tombolt az
adrenalin. Pippa elszaladt a laptopjáért, nekem pedig eszembe
jutott a múlt. Már tíz évvel azelőtt is volt benne valami
döbbenetes, kamaszos beütés, amikor még a harminchoz volt
közelebb. Nem csupán a hangjában, hanem a személyiségében is.
Az a nyilvánvaló kivételezettség, a furcsa, megjátszott
határozottság – egy pszichológus kedvére válogathatott volna
közöttük. Ugyanakkor ott volt a rejtélyes beszédstílusa és a
ravasz, sokatmondó pillantásai is. De természetesen, amikor
fordultak a dolgok: Hogyan is mertem azt gondolni, hogy kikezd
velem? Hogy mertem arra gondolni, hogy flörtöl velem? Végül
csak szégyenkeztem, mintha az egészet csak én képzeltem volna.
 gy g p
Hirtelen nyugtalanító gondolat hasított belém: honnan tudta
Jonesy, hogy most itt vagyok Londonban?
Kinéztem a kertbe, félig arra számítottam, hogy ott fog állni
kifejezéstelen arccal, mint egy hologram a napfényben vibrálva.
Magas, sovány, törékeny és sápadt, mint egy Gainsborough-alak
kék szaténruhában. Ez őrület. A gondolattól, hogy Jonesy és én
együtt vagyunk a jelenben, kis híján elájultam, és hányingert
éreztem.
Azon az estén, amikor először megjelent, hogy megnézze a dala
előadását a Lower East Side-on, meghívott, hogy a fellépés után
ünnepeljünk. Elvitt a manhattani tetőtéri lakásába fényűző
kíséretével együtt. Feltételeztem, hogy ők is jönnek velünk a
magánliftbe… a csoport azonban megállt, amikor Jonesy és én
beléptünk a felvonóba. Csak álltak ott üres tekintettel, mint a
zombik a márványalkóvban, miközben becsukódott a lift ajtaja.
Hirtelen már csak mi ketten voltunk ott… és a csend. Úgy
éreztem, becsaptak, átvertek. Reméltem, hogy Pippa és a két
zenészem, Alastair és James is csatlakoznak később hozzánk, de
már csak kettesben voltam vele abban a klausztrofób, tükrös
liftben. A szememet az egyre növekvő számokra szegeztem, mert
ha körülnéztem volna, minden oldalról csak őt láttam volna a
tükörben.
A lift egy nagy előcsarnokban nyílt ki, ahol pislákoló
gyertyafény világított. Követtem a virágos falak mellett
elhaladva – bizonyára az egész emelet az övé volt. Nem volt buli.
Nem láttam halkan beszélgető, divatmániás, Pucci-mintás
selyemruhát viselő embereket, nem voltak fekete ruhás pincérek,
akik összekoccanó pezsgőspoharakkal teli tálcákat hordoztak
körbe. Csak a felhőkarcoló síri csendje, a háromrétegű
üvegablakok és a kilátás körös-körül. Csak ő meg én.
– Alig hiszem el, a Royal Albert Hall! – mondogatta Pippa
vidáman, és megint leült a kanapéra, majd gépelni kezdett a
laptopon. – A francba! Bárcsak ne ment volna szabadságra az
asszisztensem! Szülési szabadság. Mégis, hogy képzeli? Nyugi,
csak vicceltem.
 Pislogtam egyet. Itt voltam Londonban, Pippa lakásában, a kert
felől áramlott befelé a nyári napfény.
– Azt akarja, hogy együtt lépj fel vele. Kicsit homályos még,
hogy mit tervezett neked, de istenem, ez olyan izgalmas! Tíz év!
Tudtam, hogy nem véletlenül hoztalak ide. – Elvigyorodott, szinte
sugárzott. Egy második esély a sikerre.
– Nem is tudom. – Felálltam, és járkálni kezdtem. – Úgy értem,
nagyon nagy az esélye annak, hogy rossz leszek egy ilyen
nagyszabású koncerten, különösen most. Nem kell más, csak
egyetlen botlás a színpadon, és nem leszek több, mint egy kínos
YouTube-klip, amitől soha nem szabadulok. Ezt manapság senki
sem fogja fel, csak az internetes trollok.
– Szuper leszel. Efelől nincs kétségem – felelte. Nyilvánvalóan
próbált megnyugtatni.
Tudta, hogy egész karrierem során gyötört a lámpaláz. Hogy
birkózzak meg vele Jonesy mellett ennyi év után? Az ő tehetsége
természetfölötti, félelmetes, ám ennél többről volt szó: az a régi
este ott a tetőtéri lakásban, amikor a dolgok zavarba ejtő
fordulatot vettek. Igazság szerint sosem beszéltem erről
Pippának. Nem is tudtam, hogy egyáltalán mit mondjak neki róla.
Nagyot nyeltem. Muszáj volt legalább úgy tűnnöm, mint aki
elgondolkodik a felkérésen:
– Őszintén szólva már csak a kisebb fellépésekre vagyok képes.
Nincs bennem az a tartás és az a fesztelenség, ami egy
nagyszínpadhoz kell. Soha nem is volt, még a „virágkoromban”
sem. Valahogy elboldogultam, de én nem vagyok Bono – érveltem –
vagy egy olyan művész, akiből sugárzik… a bátorság. Aki kivonul,
és úgy viselkedik, mintha ő uralná a színpadot. A klubokat igen,
azt meg tudom csinálni. Ezt te is nagyon jól tudod. De a Royal
Albert Hall? Jonesy? Ilyen nagyszabású esemény?
Pippa erre azt csinálta, amit a menedzserek általában szoktak,
amikor az ügyfelüknek meginog a hite.
– Nyugodj meg! Gondold át! – felelte higgadtan. – És ha számít a
véleményem, én nem értek egyet veled. Nem szabad elapróznod
magad. Egyébként pedig nyertem neked egy kis időt. Most
ellenőrzöm a zsúfolásig megtelt naptáradat, emlékszel? – Olyan
 g g p y
megfontolt és eltökélt volt, mint a királynő. Aztán felvonta a
szemöldökét, és elvigyorodott.
– Épp, amikor azt hittük, hogy lehúzhatjuk magunkat a vécén.
A vécépapírreklám. Mintha emlékeztetnie kellett volna rá.
 9

APRÓ PÖTTYÖK

Másnap délelőtt Pippa és én találkoztunk régi kedves

barátainkkal, Alastair Ekwensivel és James McClouddal egy
Primrose Hill-i kávézóban. Alig láttam őket azóta, hogy egy
évtizeddel ezelőtt együtt turnéztunk, most pedig beléptek a
napfényes kávézóba ötéves kislányukkal, Georgiával. Mindhárman
makulátlanul néztek ki, és abszurd módon menők voltak: Alastair
világoskék nyári öltönyt viselt, amely kiemelte gyönyörű, sötét
bőrét, a szeplős és lebarnult James pedig nyári nadrágot és
bőrszandált, sötétszőke haja Buddy Holly-típusú szemüvegére
hullott. Georgián fekete harisnya és fekete, ujjatlan garbó volt,
amelyet Edie Sedgwick vagy más vagány, 50-es évekbeli
egzisztencialista szeretett hordani.
Georgia egyenesen Pippához szaladt, hogy megölelje, aztán
felmászott egy székre, és magabiztosan elkezdte kipakolni a
rajzeszközeit egy válltáskából. Úgy tűnt, észre sem veszi a
mellette álló idegent.
– Jane vagyok – mondtam neki tétován. – Valószínűleg nem
emlékszel rám.
Felpillantott.
– Nem emlékszem rád – válaszolta nyersen, aztán továbbra is
szín szerint rendezgette a zsírkrétáit az asztalon.
– Azt kellett volna mondanod udvariasan, hogy „Örülök, hogy
találkoztunk” – motyogta neki halkan James. Alastair néma
pillantásából sugárzott, hogy A lányom egy kis vadóc, remélem,
egyszer majd kinövi. Felálltam, és először őt, aztán Jamest
öleltem meg hosszan. Már rég itt volt az ideje.
 Alastair, James és Pippa osztálytársak voltak Cambridge-ben,
és azóta is tartották a kapcsolatot. Pippának jól működött a
megérzése, amikor őket választotta mellém művészi karrierem
kezdetén. Ha nem így lett volna, „az a dal” talán nem is lett volna
„az a dal”. Én teljesen át akartam dolgozni Jonesy kevésbé
ismert számának stílusát és felfogását, redukálni a vágyakozásról
és viszonzatlan szerelemről szóló, egyetlen zongorával kísért
balladára. Nagyon sokat jelentett nekem, amikor Alastair és
James támogatták ezt az elképzelésemet: de a zongorát
lecserélték gitárra. A szám alapját képző ritmust és táncolható
ütemet igazi dobokkal és egy hipnotikus basszusgitársávval
valósították meg. Végül pedig rátettek egy zengő templomi
kórust, mint valami ínyenc habot a többszintes torta tetejére. Én
a két zenész briliáns szakmai hozzáértésének tulajdonítottam a
szám sikerét, mert sajátos hangzást adtak a lemeznek.
Megérkezett a kávénk, a beszélgetés Alexre terelődött, és
mindenki csípős megjegyzésekkel fejezte ki felháborodását és
együttérzését. Három héttel azelőtt ez talán felvidított volna,
most azonban minden gondolatomat Tom foglalta le. Ahogy a
szeme csillogott még a komor esőben is. Hogy tűnhetett el csak
így?
– Jane! Hová kalandoztál el?
Alastair engem nézett az éles reggeli fényben.
– Szokatlanul csendes vagy – tette hozzá. Ő mindig tudta. –
Stúdió? Holnap? – Nyilvánvalóan megismételte nekem a
kérdéseket. – Hallom, új dalokon dolgozol.
– Bármikor kölcsönvehetsz bármit a holmijaink közül, ha van
kedved hozzá – tette hozzá James.
– Ó! Igen – feleltem blöffölve. – Ez remekül hangzik. – Miért
tűnt még rosszabbnak a hazugság a barátaim kedvessége miatt?
– Kiváló. Most, hogy ezt megbeszéltük, egy kismadár azt
csiripelte, hogy félelmetesen csodálatos híreid vannak – tette
hozzá Alastair selymesebb hangon.
– Egy friss kaland. Egy nagy érdeklődés által övezett
személlyel – szólt közbe James. Mindhárman egyszerre
kortyolták a kávéjukat. Én Georgiára pillantottam, akit
 y j g p
természetesen teljesen lefoglalt az alkotás. Egy kismadarat
rajzolt. Ezek szerint virágnyelven beszéltek. Egy nagy érdeklődés
által övezett személy. Bizonyára Alfie-ra gondoltak. Az All Love
száma éppen akkor ugrott a brit slágerlisták első helyére. Alfie
és Nick nemzetközi szívtiprók voltak, a képük benne volt az
összes brit bulvárlapban. És az én arcom is, ha az ember tudta,
mit nézzen.
– Ez inkább egy tévedés volt, mint kaland. Vegast hibáztatom
érte és a túl sok… – Egy enyhe rúgást éreztem az asztal alatt.
Pippa alig észrevehetően megrázta a fejét. Oké. Szóval bármi
történt is Vegasban Nick Lloyddal, a barátnőm szerette volna, ha
az ott is marad. Pippa bosszantóan diszkrét volt, ez a
tulajdonsága azonban csak csodálatos jellemét bizonyította.
Biztos majd’ belehalt, hogy elmesélje nekik a Royal Albert Hallt,
a szigorúan titkos Jonesy-ajánlatot. Az biztos, hogy én így
éreztem magam, és már a gondolattól is szaporább lett a
pulzusom. Micsoda izgalom, micsoda rettegés. Ha viszont egy
szót is szólnánk róla, mielőtt aláírjuk a szerződést, hatalmas árat
fizetnénk Jonesynek.
– A repülőgépen London felé – magyarázta James.
– Egy tiszteletre méltó idősebb fickó? – Alastair felvonta a
szemöldökét. – Vagy inkább… tekintélyes? – Pippa kedvenc
jelzőjét használta.
– Tweedzakó, bőrfoltokkal a könyökén? – James megigazította
a szemüvegét.
– Nem volt rajta könyökfolt – feleltem.
– És tanár Oxfordban. Halljuk a részleteket, te kis huncut! –
erősködött Alastair. – Azt csiripelték a madarak, hogy eléggé
összemelegedtél Mr. Tweedzakóval az Atlanti-óceán fölött. Vagy
nevezzük Könyökfoltnak?
– Hallom, valaki belépett a Mérföld Magas Klubba! – Döbbenten
bámultam Pippára.
– Smárolás volt – felelte hevesen, és a homlokát ráncolta. –
Nem hancúrozás.
– Hát akkor hadd tisztázzak valamit! Soha nem voltam a
Mérföld Magas Klub tagja.
Ó
 g gj
– Ó, nos, micsoda csalódás! – sóhajtotta Alastair.
Georgia ekkor Pippához fordult, a szeme tágra nyílt.
– Te beléptél a Mérföld Magas Klubba?
– Neeeeem! – kiáltott fel Pippa elvörösödve. – Egyikünk sem,
kicsim. Ez nem egy rendes klub, mint a foci- vagy egy
fallabdaklub. Ez olyan felnőttes dolog. Persze nem olyan
felnőtteknek, mint amilyenek mi vagyunk. – A kislányt láthatóan
kielégítette ez a magyarázat, ezért folytatta a rajzolást. Pippa
ráhasalt az asztalra, és csak az ajkával formálta: – Basszus!
– Nem csak képzeltem – jelentettem ki kissé remegő hangon. –
Tényleg volt köztünk valami mély kapcsolat. Megadtam neki a
számom, de azóta semmi. Már több mint két hét eltelt, tudom.
Tudom, mit jelent ez. – Pippa, Alastair és James szánakozva
néztek rám. A szemem könnybe lábadt. Ne sírj a gyerek előtt!
– Talán jobb lenne, ha átváltanánk borra vagy valami erősebbre
– javasolta Alastair, és körülnézett a pincért keresve. – Már
elmúlt dél.
– Kész vagyok! – szólalt meg Georgia, és felemelte a rajzát,
hogy megmutassa. Meghatott a gesztus. Szóval ezért van
gyereke az embereknek.
– Tetszik?
– Nem csak tetszik. Imádom. – Komolyan is gondoltam. Ez a
gyerek igazán tehetséges volt.
– Szeretnéd elcserélni?
– Úgy érted, én is rajzoljak neked valamit?
– Nem! Arra! – mondta, és nyugodtan rámutatott a
hátizsákomra. A szülei azonnal tiltakozni kezdtek, a gyerek
ravaszsága azonban kizökkentett a letargiámból. Különben is
tényleg imádtam a rajzát.
– Rendben van. De először ki kell pakolnom belőle. – A hatás
kedvéért fejre fordítottam a táskát, és kiborítottam belőle
minden kacatot az asztalra. Ez rendkívül tetszett neki.
– Tessék, most már a tiéd, barátom.
Megfogta, az arca ragyogott, aztán magához szorította, de
hirtelen összeráncolta a homlokát.
– Zizeg.
 g
A telefonom! – Elfelejtettem, hogy az egyik belső zsebben van,
és most zizegett! Ahhoz még túl korán volt, hogy bárki
Amerikából hívjon, ezért csakis ő lehetett.
Tom Hardy, oxfordi professzor végre valahára felhívott!
Kikaptam a hátizsákot az apró kezéből, feltéptem a cipzárt, és
kirántottam belőle a telefonomat.
– Ne haragudj, Georgia! – mentegetőztem bűnbánóan.
– Ne csigázz már minket! – szólt rám Alastair.
Lassan az asztal közepére csúsztattam a mobilt.
– Ismeretlen szám. Nincs hívóazonosító. Nincs hangposta. Egy
hívás, amely történetesen – úgy emeltem fel a tenyerem a
kijelzőről, mint ahogy egy pókerjátékos megmutatja a lapjait – az
angliai Oxfordból érkezik!
A hirtelen feltámadó lármát egy beérkező üzenet csilingelése
szakította félbe. Majdnem összekoccant a fejünk, úgy hajoltunk
a telefon fölé.

Ismeretlen szám: Szia, Jane! Tom vagyok a repülőről. Remélem, jól vagy.

– Jóságos isten! – kiáltott fel James, és olyan lendületesen dőlt

hátra, hogy majdnem hanyatt esett a székkel. – Hát mégis
létezik!
– Jól van, ha őszinte akarok lenni – szólalt meg Alastair, és
karba tette a kezét –, én valami nagyszabásúbbat vártam volna.
– Mint például? – kérdezte James.
– Nem tudom. Valami elméset. Költőit.
– Fogjátok be! – sziszegte Pippa. – Hagyjátok Jane-t
gondolkodni! Minden. Szó. Számít.
Pontosan. Valóban minden szó számított. Újra elolvastam az
üzenetét: Tom vagyok a repülőről. Remélem, jól vagy. Oké.
Meglehetősen egyenes.
A három felnőtt felállt, és némán megállt mögöttem, majd egy
emberként hajolt előre, hogy lássák, mit írok válaszul.

Jane Start: Nem is tudtam, hogy az oxfordi professzorok is szoktak üzeneteket

írni. Azt hittem, a házi baglyukkal üzennek.
 Bár a többiek halkan biztattak, hogy küldjem el, a mutatóujjam
a küldés gomb fölött habozott. Ostobaság volt, amit írtam. Ennél
csak tudnék jobbat, nem? Ekkor azonban hirtelen lökést éreztem
hátulról: Georgia a többiek közé furakodott, ezért meglökte a
kezem, így már csak az elküldött üzenet félreérthetetlen
hangjelzését hallottam.
Apró pöttyök jelentek meg a képernyőn, engem pedig endorfin
öntött el belülről. Az oxfordi Tom Hardy választ ír!
Az apja úgy emelte fel Georgiát a grabancánál fogva, mint egy
kölyökmacskát, majd visszanyomta a székre.
A tekintetem a képernyőre szegeződött, úgy éreztem, mintha a
lelkem különvált volna a fizikai testemtől. Arra gondoltam, ha ez
egy film lenne, most felülről kellene vennie minket a kamerának,
és közben Don Ho „Apró pöttyök” című zümmögő klasszikusa
szólna. Hogy érezhetek így egy olyan férfi iránt, akit alig
ismerek? Hogy lehet a zene ennyire ideillő a fejemben? Ilyen
tökéletes? És a francba, miért álltak meg néha a pöttyök, aztán
tűntek el teljesen, hogy csak az én gyerekes viccem látszódjon a
képernyőn?
Ding.

Ismeretlen szám: Nem. De talár az van rajtunk. Tele van velük a szekrényem.

– Kíváncsi vagyok, mi van még a szekrényében – dörmögte

Alastair.
– Azta! – motyogta James a bajsza alatt.
Pippa a körmét rágta, és gondolkodott.
Ding.

Ismeretlen szám: Szeretnéd látni?

Ó, te jó ég!
Pippa halkan felsikított, a kávézó pedig furcsamód elnémult.
– Ez mindent elmond, nem igaz? – jelentette ki, mint egy bíró,
aki ütött egyet a kalapácsával. A vendégek moraja ismét
hallatszott.
 – Pimasz. Máris imádom. Most mi lesz? – kérdezte Alastair, és
eltökélten nézett rám.
– A francba! – Most én jövök. A hüvelykujjam ismét a telefon
képernyője fölé siklott.
– Valaki jön nekem ötven pennyvel – szólalt meg Georgia
színtelen hangon, és felpillantott egy másik rajzból. Gyakorlatilag
senki sem foglalkozott vele.
A telefont bámultam, és hirtelen, mintha megszűnt volna
körülöttem a napfényes kávézó, csak Tom volt ott és én, a repülő
motorjának halk zúgása és a félhomályos kabin. Apró pöttyök.
Csupán két szót írtam az üres téglalapba, azt a két szót, amelyet
egy ilyen üzenetre válaszolni lehet.

Jane Start: Igen. Örömmel.

Kiléptünk a kávézóból a napsütésbe, boldogok voltunk, elevenek,

még Georgia is, aki büszkén szorította magához a hátizsákomat.
Aztán mintha csak mi idéztük volna meg, hogy szerenádot adjon
nekünk, egy utcazenészt pillantottunk meg. Gitár volt nála, a
földön előtte pedig valami dobszerűség, amit a lábával
működtetett. Egyszer csak ismerős dallam ütötte meg a fülemet.
Az én dalomat játszotta. A „Can’t You See I Want You”-t.
Megtorpantunk. Micsoda elképesztő időzítés! Alastair
jelentőségteljesen nézett rám: MUSZÁJ odamenned. Bármelyik
másik napon hallani sem akartam volna róla, de most még mindig
tombolt bennem az endorfin. Úgy éreztem magam, mintha
lebegnék, eltöltött a boldogság, hogy újra láthatom Tomot. Még
mindig ő járt az eszemben, amikor azon kaptam magam, hogy
odamegyek az utcazenészhez, és énekelni kezdem a dalt csupán a
puszta öröm miatt, hogy énekelhetek. Amiért ilyen váratlan
alkalmam támadt, hogy megragadjam a pillanatot, megadjam
magam annak az egyetlen feladatnak, hogy olyan legyek, mint ő, a
lány, aki ki mer állni egy utcasarokra, és teli torokból énekli
Jonesy szerelemről és vágyakozásról szóló dalát az arra sétáló
járókelőknek, akik hajlandóak meghallgatni. Az utcazenész
kimondottan jól játszott, így nemsokára kisebb tömeg gyűlt
körénk.
– Azta, magának tisztára olyan a hangja, mint neki – jegyezte
meg a férfi vigyorogva, miután véget ért a szám, és szétoszlott a
tömeg. Pippa rám vetette a pillantását.
– Már mások is mondták – feleltem. Amikor pedig már azt
gondoltam, hogy ez a nap nem lehet ennél jobb, Georgia
odasomfordált mellém, és megfogta a kezem.
– Vegyen belőle! – nyújtotta felém az utcazenész a már
színültig megtelt pénzgyűjtő kosarat. – Ragaszkodom hozzá!
– Nem, dehogyis! – legyintettem. – Én köszönöm, hogy
énekelhettem.
 10

AZ ELSŐ RANDI

Ez a ruha pocsék volt. A lábamnál a földön a Pippa ruhatárából

kiválogatott és leszavazott ruhák hevertek egy kupacban, nekem
viszont el kellett érnem az Oxfordba induló vonatot.
– Emlékeztess már, hogy mit is tudsz Könyökfoltról! – kérte
Pippa az ágy szélén ülve, miközben engem nézett a tükörben.
Elcsigázott pillantást vetettem rá.
– Jól van, most utoljára nevezte őt bárki is Könyökfoltnak. –
Kigomboltam a blúz legfelső gombját, aztán újra
visszagomboltam. – Ostoba módon csak én beszéltem. Lehet, hogy
házas, és van négy gyereke.
– Vagy sorozatgyilkos – válaszolta Pippa. – Azonnal üzenj,
miután odaértél, hogy tudjam, biztonságban vagy! És ha a
leghalványabb gyanúd is támad azzal kapcsolatban, hogy tényleg
sorozatgyilkos, akkor menekülj, Jane, menekülj! Tessék a
visszafelé szóló jegyed. – Meglobogtatta előttem, aztán rátette
az éjjeliszekrény tetejére. – És ez lesz a befutó ruha.
– Biztos vagy benne? – Megfordultam, de nem voltam
meggyőződve róla. Őrült Zara-cuccokat viseltem, valamint Pippa
egyik kardigánját. – Nem olyan, mintha feltűnően próbálnék
vonzónak látszani? Vagy olyannak, ami szerintem egy férfinak,
egy másik emberi lénynek vonzó lehet? Ráadásul utálom a
bugyimat. Nincs rendes bugyim. Na nem mintha számítana, mivel
senki sem fogja látni. – Felemeltem a szoknyámat, hogy Pippa
megnézhesse: egy csúnya, régimódi virágos pamutbugyit viseltem,
amit legjobb esetben is egy ötvenes évekbeli naiva vett volna fel,
legrosszabb esetben pedig a nagymamám. Csakhogy meleg nyári
nap volt, ez pedig átszellőzött, és kényelmes volt. – Nem tudom,
te hogy vagy képes azokat a csipkés tangákat viselni, miközben
egyáltalán nem is szükséges. – Senki nem volt az életében, aki
láthatta volna. Úgy gondoltam, Pippának már ezer éve nem volt
senkije, mégis szexis alsóneműt hordott mindennap. Én ezt
egyszerre találtam elképzelhetetlennek és őszintén szólva egy
kicsit reménykedőnek.
– Ahogy szeretnéd – felelte, és felvonta a szemöldökét. – És
talán kerüld az olyan szavakat, mint basszus és franc, használj
inkább olyanokat, amelyek tényleg jelentenek is valamit, és
amiktől intelligensnek tűnsz, mivel az is vagy. – Úgy nézett rám,
mint aki komolyan gondolja. Egy pillanatra azt hittem, sírva
fakadok. Sehol nem lennék Pippa nélkül. – És ne rendelj salátát!
Nagy az esélye annak, hogy valami zöld darabka ragad a fogadba.
Hidd el nekem, nem szép látvány.

Húsz percet késtem, amikor végre beléptem az oxfordi

olvasóterem zsúfolásig megtelt kávézójába. Azonnal elbűvölt ez a
könyves környezet. A szürke falakon számtalan olajfestmény
lógott, a könyvespolcokat régi könyvek töltötték meg. A
professzornak azonban nyoma sem volt a tanár kinézetű vendégek
között.
Ideges voltam, és hirtelen belém hasított a félelem, úgy
sétáltam el a fényes ablakok sora előtt, amelyeken keresztül a
napfényes hátsó teraszra lehetett látni. Megdermedtem. Ott ült
Tom nem messze tőlem egy kis asztalnál, és a folyót nézte, amely
olyan közel volt, mintha a stég szélét nyaldosta volna. Egy régi
mézkőhidat is lehetett látni a csendes víz fölött átívelve, a másik
parton pedig smaragdzöld mező terült el. Szinte láttam a
távolban elmosódva az oxfordi gótikus egyetem épületeit. A
szívem már attól is hatalmasat dobbant, hogy megláttam a
profilját, és csupán egy pillantást vetettem rá. Robusztus,
elegáns alkatában volt valami tünékeny, valami izgalmas még innen
nézve is.
Itt volt előttem az idegen a repülőről.
Váratlanul elbizonytalanodtam. Kezdtem attól tartani, hogy
csak én találtam ki a köztünk lévő kapcsolatot, kivetítettem rá
minden érzésemet az után a páratlanul különös és álomszerű
éjszaka után. Ekkor azonban eszembe jutott, milyen volt, amikor
megcsókoltam az ajkát – olyan érzés, mint amikor egy hullám
magával sodor és súlytalanságot érzek. Az érzés azonban túl
bensőséges volt ahhoz, hogy itt és most átéljem. Össze kellett
szednem a bátorságomat, egyik lábam a másik elé tenni, hogy
végre odamenjek hozzá. Sokat késtem. Elhessegettem magamtól
a gondolatot, hogy beszaladjak a mosdóba, és ellenőrizzem a
hajam meg az arcom. Remélhetőleg nem jött ki rajtam egy sereg
pattanás.
Tom ekkor váratlanul felállt, és egy elegáns öltönyös férfival
beszélgetett, aki mintha a semmiből jelent volna meg. A
beszélgetésük hevesebbé vált, majd a férfi nyugtatóan, szinte
vigasztalóan ütögette meg Tom karját. Tom kissé kábultan
visszarogyott a székére. A férfi most már felém tartott,
lesütötte a tekintetét, és a telefonján írt valamit. Aztán
megtorpant, mint aki megérezte, hogy az útjában állok,
félrehúzódott, félig meghajolt, és színpadias karmozdulattal
intett, mintha régimódi lovagiassággal azt mondaná, Szabad az
út, milady.
Kicsit meghökkentem, de továbbmentem az asztalhoz. Mihelyt
Tom észrevett, felpattant. Én ösztönösen is lábujjhegyre
emelkedtem, amikor lehajolt, hogy üdvözlésképpen megpuszilja az
arcomat. A mozdulat azonban rosszul sült el, nem tudtuk
rendesen összehangolni, így elég kínosra sikeredett.
Szép munka, rögtön az elején. Szedd már össze magad, ribi!
Egy döbbent pillanatig egymást néztük, aztán kihúzta nekem a
széket, és egyszerre helyet foglaltunk.
– Azt hiszem, az orrod oldalát pusziltam meg. Egy kicsit…
túlkorrigáltam. – Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, hogy a lábam
közé fogom a kezemet a biztonság kedvéért. Tom továbbra is
Ú
 g g
komoly és kutató tekintettel nézett rám. Úgy éreztem, mindjárt
széthullok, mint egy pitypang a szélben, aztán végre
visszamosolygott rám. Valahogy sokkal hangsúlyosabb az, ha egy
komoly ember mosolyodik el. – Azt hiszem, egy kicsit ideges
vagyok. – Hát kimondtam. Tessék. És még csak alig húsz
másodperc telt el.
– Én is ideges vagyok – vágta rá gondolkodás nélkül.
Megdöbbentem.
– Te? Miért?
– Nem tudom pontosan – felelte, és még mindig mosolygott. A
folyó fölött olyan felhők úsztak az égen, mintha Magritte
festette volna őket, a ragyogó kék égbolton álltak, és a vízben is
tükröződtek. – Talán azért, mert most a valóságban is látlak.
Furcsa érzés valakivel egy repülőn megismerkedni. Mintha egy
kicsit szürreális lenne ott fenn a föld fölött, a felhők között. A
te elméleted. – Emlékezett rá.
– Egy másik univerzum – tettem hozzá közhelyesen.
– Igen – felelte. – És nem voltam biztos, hogy megtalállak… itt a
valóságban is. – Éreztem, hogy a szám sarka felfelé görbül, az
arcomat pedig pír önti el. – Örülök, hogy itt vagy, Jane.
Ó, istenem! Az az akcentus, az a mosoly! Ahogy a nevemet
mondta! Halvány fogalma sem volt róla, hogy én mennyire örültem.
– Én is örülök – sikerült végül kimondanom.
Nem csupán örültem. Boldog voltam. Annyira túláradóan boldog,
hogy legszívesebben a levegőbe bokszoltam volna. Csillapodj, te
nő!
Tom megköszörülte a torkát, és mindkettőnknek töltött egy
szénsavas ásványvizes üvegből. Belekortyoltunk, a tekintetünk
összekapcsolódott, és már csak ő meg én voltunk ebben a békés,
vidéki környezetben.
– GYORSABBAN, KIBASZOTT PICSÁK!
Hirtelen evezőshajók bukkantak fel a folyón szinte a semmiből.
A KIBASZOTT PICSÁK fájdalmasan lebegett a fejünk fölött
még jóval azután is, hogy a hajók eltűntek.
Tom hátradőlt egy kicsit a székén, mintha végigmért volna, én
pedig rögtön szégyenkezni kezdtem a ruhám miatt. Különösen itt,
p g g gy
egy ilyen városi egyetemi környezetben. Bubigalléros blúz, rakott
szoknya és Pippa tengerészkék kardigánja volt rajtam egy
félcipővel. Szóval igazam volt. Hogy engedhette, hogy ilyen
öltözékben kilépjek a házból?
– Tökéletesen passzolsz ide – jegyezte meg Tom. – Talán már
csak egy szalmakalap és egy könyvekkel teli táska hiányzik, hogy
tökéletes legyen a kép.
– Meg az, hogy 1964-et írjunk. – Kimérten az asztalra tettem a
kezem, mert egy nyomorult iskoláslánynak öltöztem, és muszáj
voltam beletörődni.
– Megnézzük? – kérdezte, és az étlapra pillantott.
– Igen! – robbant ki belőlem a válasz. Határtalanul
megkönnyebbültem.
Amikor a pincérnő megérkezett, Tom grillezett lazacot
rendelt, én pedig kerestem valami vegetáriánus ételt a
kínálatban. (Az aznapi ajánlat ropogós sertéscsülök, a nap
kagylója és sült bárányfartő volt.) Egy verejtékcsepp csorgott le
a mellem között, majd felszólította a társait, hogy ők is kövessék
a példáját. A báránysülthöz tepsiben sült krumpli és saláta is
járt, ezért azt rendeltem.
– Bárány nélkül. – Aztán eszembe jutott Pippa figyelmeztetése
a salátával kapcsolatban. – És a salátát sem kérem. Köszönöm. – A
pincérnő összevonta a szemöldökét.
– Vagyis… akkor csak krumplit? – Tom aggodalmasan nézett
rám.
– Nem, azt hiszem… – Gyorsan átlapoztam az étlapot,
átugrottam a rendkívül ínycsiklandó salátákat. – Akkor inkább egy
sajtos pizzát kérek. Ha lehet rendelni a gyerekmenüből is.
– Igen, hölgyem. Ahogy óhajtja. Sajtos pizza. A gyerekmenüből.
– És kérnénk egy kis bort is – tette hozzá Tom. Remek döntés.
Az ennivaló érkezése előtt megvitattuk Tom munkáját, és talán
más dolgokat is. A figyelmem kissé elterelődött, mert úgy
éreztem, mintha gőz szállna fel a fejemből, mint a rajzfilmekben,
mivel még mindig nagyon ideges voltam. Annyira szerettem volna,
ha összejönnek vele a dolgok. És ó, hogy milyen gyönyörű volt!
Istenem, hallod te magad, te kétségbeesett bolond? Mindent
 g g
kockára teszel. Minden reményed ő. Mennyi az esélye annak, hogy
lesz egyáltalán valami belőle? És hol van már az a fránya bor?
Ó! Rám mosolygott. Nem tudtam elszakítani a tekintetem a
szeméről. De miért is kellett volna? Örökké képes lettem volna
így itt maradni.
A pincérnő végre megjelent egy hatalmas tálcával.
– Itt is van. Pizza a hölgynek, lazac az úrnak. És még bor. –
Lopva biztatóan rám pillantott, majd színültig töltötte a poharam.
Én nem húztam az időt, felhajtottam egy jókora adagot belőle,
aztán rájöttem, hogy a négyfelé vágott, nyúlós pizzaszeleteket
képtelenség lesz elegánsan elfogyasztanom. Nem volt más
választásom, kést és villát vettem a kezembe.
– Nagy-Britanniában mi kézzel esszük a pizzát – mondta Tom,
miközben nézte, ahogy nyiszálom. – Mint a barbárok.
– Tényleg? – feleltem. – Kaliforniában mi késsel és villával. Így
szoktuk.
– Milyen civilizált tőletek. Egyébként imádom Kaliforniát.
Megálltam, és felnéztem, mert eszembe jutott az, amit a
repülőn mondott, hogy „gyűlölte”, hogy el kellett jönnie onnan.
Reméltem, talán a kaliforniai lányok voltak ennek az egyik oka.
(Los Angelesben valójában nagyon sok brit származású betelepült
volt. Pippát is próbáltam meggyőzni, hogy költözzön nyugatra, de
sikertelenül.)
– Én imádom Angliát. – Elmosolyodtam, és ismét a pizzát
nyiszálgattam.
– Valóban? Ez csodás. Mennyi ideig leszel itt?
– Nem is tudom… egy barátnőmnél lakom… tudod, a
menedzseremnél, Pippánál. Szóval nincs konkrét terv. – Nem
egészen így volt. Már több mint két hete tartózkodtam
Angliában, szóval Pippa valószínűleg éppen most foglalta le a
hazafelé szóló repülőjegyemet. – Dolgozni akartam. Kreatív
értelemben feltölteni az energiakészleteimet. – Végre sikerült
nagy nehezen elfűrészelnem egy darabot, és úri hölgyhöz méltóan
a számhoz emeltem.
– ERŐSEBBEN… GYORSABBAN… HÚZD… HÚZD!
Visszatértek az evezősök.
 Tom példáját követtem, és elegánsan rágtam, miközben
napfény sütött ránk, a folyóparton lágyan hajladoztak a fűzfák…
– TELJES SEBESSÉG… LÁB… CSÍPŐ… MINDJÁRT ITT A
FINIS, FIÚK!
– Nem tudtam, hogy ma kint lesznek – sóhajtotta Tom
bocsánatkérőn, miután végre eltűntek. – Remélem, ez nem veszi el
a kedved Oxfordtól. A barbárságunk újabb bizonyítéka. De hol is
tartottál? Ott, hogy kreatív értelemben feltöltöd az
energiakészleteidet. És azt hogy csinálod?
– Jó kérdés. – Hogy is csinálom? Olyan régóta tartott már ez
az írói válságom, hogy szinte nem is emlékeztem rá. – Azt hiszem,
először megpróbálok lecsendesedni. Nem úgy értem, hogy
fekszem a kanapén, és nonstop sorozatokat nézek, leginkább
komor témájúakat, amelyek történetesen nagyon vonzanak.
Inkább úgy, hogy a gondolataimat csendesítem le. Mert amúgy
hajlamos vagyok hagyni összevissza kavarogni őket a fejemben. –
Ittam még egy korty bort, ízlelgettem a nyelvemen, éreztem,
ahogy a melegség szétterjed a mellkasomban, aztán lejjebb is.
– Mmm – felelte, majd az asztalra támaszkodott, és közelebb
hajolt. A napfény megvilágította az alakját, az arcát, az egész
testét. Meleg volt, nyitott és hívogató, én pedig nem tudtam
szabadulni a gondolattól, hogy a közeli erdőben fekszünk a
vadvirágok puha takaróján, és összefonódva egymáshoz
dörgölőzünk. – Folytasd! – Engem nézett lágy, mégis átható
egyenességgel.
– Ja, igen – mondtam, és most, hogy itt ültem vele, hirtelen
minden visszatért. – Nos, általában van egy dallam, ami nem hagy
nyugodni, mintha kísértene, de jó értelemben. Aztán ha
szerencsém van, a szavak is eszembe jutnak, és sikerül
megfogalmaznom az érzést. A legjobb az… bár ez elég ritka…,
amikor sikerül összefűznöm őket és elénekelnem. Az valóságos
testen kívüli élmény. Mintha a hangzásnak és a dalnak saját élete
lenne, én pedig csak egy közvetítő volnék, amelyen keresztül
megszólal a világban. Mint amikor szabadon engedek egy madarat
a kalitkából.
 Ekkor egy csapat kismadár repült a fodrozódó víz fölé, és
magukra vonták a figyelmünket. Milyen csodálatos volt itt lenni
vele!
– Ne hagyd abba!
– Igen – húztam ki magam a széken. – Amikor ilyet érzek, arra
gondolok, hűha, ez talán tényleg jó. – Végighúztam az ujjam a
pohár szárán. – Általában azonban megrohannak a kétségek, és
nem akarom… – hirtelen eszembe jutott Pippa figyelmeztetése a
csúnya szavakról. – Elszúrni.
Mialatt beszéltem, Tom feltűrte az ingujját, így ismét
megcsodálhattam lenyűgöző, meztelen alkarját. Mintha egy
mágnes vonzott volna felé, a bordáim az asztal széléhez
nyomódtak, az egész testem előredőlt, és csak a víz hangját
lehetett hallani, ahogy a partot nyaldossa. Óvatosan az asztalon
nyugvó kézfejére tettem a tenyeremet, aztán az ujjaimmal
feljebb simítottam rajta, bizsergetően végig a csuklóján, aztán
tovább fel a karján. Ő behunyta a szemét, meleg bőre és a
homokszínű szőrszálai bizseregtek, kidolgozott izmai
megfeszültek a kezem alatt, én pedig legszívesebben átfogtam
volna az egész alkarját, és csak tartottam volna. Aztán
megtettem. Tom kinyitotta a szemét, a nyári nap tiszta fényében
ködös tekintete belém fúródott, én pedig ekkor elkezdtem
visszahúzni az ujjaimat. Menet közben emlékezetembe véstem,
milyen érzés megérinteni őt, és milyen meleg a bőre. Aztán végül
elengedtem.
– Sajnálom! Nagyon sajnálom – mondtam, miután magamhoz
tértem a kábulatból. – Már régóta szerettem volna megtenni
ezt…
– Nem! – rázta Tom a fejét. – Kérlek, ne sajnáld… Jane.
Alig tudtam magamban tartani, milyen hatással volt rám a
tekintete, vagy az, ahogy kimondta a nevemet. Hittem neki. Nem
én találtam ki ezt a kapcsolatot kettőnk között. Ő is érezte.

*
Tündérmesébe illő, macskaköves utcákon sétáltunk – én lebegtem
–, elmentünk pasztellszínre festett kirakatok és nyári színekben
pompázó virágládák mellett. A levegő halkan csilingelt, Oxford
harangjai varázslatosan disszonáns dallamot játszottak. Tom
mesélt a gyerekkoráról: elfoglalt tanárok egyetlen gyereke volt
Észak-Angliában. Elmesélte, hogy a könyvekbe menekült, ezzel
tudta elűzni a magányt. Finoman megfogta a kezem, mintha ez a
megidézett érzés váltotta volna ki belőle.
Megálltam, és felnéztem rá. Nem is gondolkodtam, csak
kibukott belőlem a kérdés:
– A közelben laksz?
Istenem, mit művelek?
Ő mereven a szemembe nézett, engem pedig melegség öntött
el, mint amikor a napfény, amikor egy hullám csúcsán vagy a fák
tetején táncol.
– Igen – felelte. Ekkor elhajtott mellettünk egy csapat
nevetgélő, biciklis diák. – Nem messze innen.
Milyen hihetetlenül és irigylésre méltóan nyugodt volt! Nézd,
mit tettél, gondoltam magamban. Ennek ellenére rámosolyogtam,
ő pedig rám. Ugyanaz a kíváncsi arckifejezés tükröződött rajta,
mint a repülőn.
– Szeretnéd…?
– Igen – vágtam rá. – Szeretném. Nagyon szeretném megnézni
az otthonodat.

Viktoriánus, gótikus tégla- és kőházak sorában lakott, az övéhez

hasonló épületek sorakoztak az út mindkét oldalán. Pár lépcső
vezetett fel a két ajtóhoz. Az egyik bal oldalon volt, azt mondta,
az a szomszédja földszinti lakásába vezet. Kinyitotta a másikat,
egy lakkozott fekete ajtót, rajta sárgaréz kilinccsel, majd
bekísért egy kis előszobába a keskeny, meredek, kopott falépcső
tövében.
 Intett, hogy menjek előre, ezért elindultam. Kicsit zavarba
jöttem, mert tudtam, hogy ott van mögöttem, és egyenesen a
fenekemet látja. A bor, a séta és a napfény azonban kellemesen
összeadódtak, és elnémították ezt az aggodalmamat.
– Hűha, ez aztán nagyon meredek fénycső, barátom – sikerült
kinyögnöm két lihegés között.
– Attól tartok, ez egy nagyon régi épület. De honnan ismered a
Cockney rímelő szlenget?
– Ja, azt? Láttam néhányszor az Austin Powers-filmeket. És
utazgattam is a világban. Láttam már ezt-azt, Tom Hardy.
– Igen. Ezt gondoltam – felelte.
– Kicsit nehéz számszerűsíteni, mennyi mindent…
– Láttál már? – fejezte be helyettem. Felértem a lépcső
tetejére, kifulladva és izgatott várakozással telve. Csupán
centiméterekre az igazi ajtajától, az igazi lakásától és attól, ami
esetleg ezután következett.
Ekkor megéreztem az ujjait a vállamon, aztán azt, hogy
szédülök, csókolózunk, és végül, végül elérkezett az eufória.
 11

AZ ELSŐ SZEXÜZENET

Pippa kinyitotta a bejárati ajtót, és ott talált engem.

– Tudom, hogy mit fogsz mondani. Jane, te hülye picsa. Tessék,
kimondtam, neked már nem kell. Viszont a salátával kapcsolatban
megfogadtam a tanácsodat.
– Szia! – felelte, és behúzott a lakásba. A lábával becsukta az
ajtót, majd gyorsan a kanapéhoz vezetett, ahol leültünk
egymással szemben. – Ez azt jelenti, hogy tényleg buta picsa
voltál? – kérdezte ragyogó arccal.
Ettől egy kicsit zavarba jöttem, de bólintottam.
– Szuper! Szóval… és…? – motyogta felvont szemöldökkel.
Aztán lenézett az ágyékomra, és tétován rámutatott.
Érdekes első kérdés.
– Ezt akarod tudni?
Megvonta a vállát.
– Mindent tudni akarok. Kegyetlen volt ez a várakozás.
– Nem. – Karba tettem a kezem, és hátradőltem a kanapé
háttámlájának. – Lehet, hogy példát kellene vennem rólad, és ez
egyszer egy kicsit diszkrétebbnek lennem ebben a témában.
– Ó, de az unalmas.
– Tudom. – Jelentőségteljes pillantást vetettem rá. – De hogy
válaszoljak a kérdésedre, igen, viszont nem lett volna…
– Mazel Tov! – kiáltott fel. – A Silverman-Start család most
már ünnepelhet.
– Túlságosan előreszaladtál. Ez még csak az első randi volt.
Ahogy ezt kimondtam, hirtelen olyan érzés fogott el, mintha
kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Talán nem lett volna szabad
ilyen hamar lefeküdnöm vele? Elhessegettem a gondolatot, és a
vállára hajtottam a fejem.
– Csak hogy tudd, a Silverman-Start családot nem érdekli az
ilyesmi. Randizhatnék akár Jézussal is, őket akkor is az
érdekelné, hol vette a szandálját. Vagy be tudna-e ugrani
elvégezni némi ácsmunkát.
– Értem – felelte, és a fejemre hajtotta az övét.
– De mivel már itt tartunk, az ember furcsa módon megőrzi az
ilyen események emlékét. Minden egyes alkalom egyedi. –
Eszembe jutott az a sok különböző élmény, amelyekben az évek
során részem volt. Kíváncsi voltam, vajon Tom is így van-e vele.
– Hacsak nem olyan régen történt utoljára, hogy az ember már
nem is emlékszik rá – ingatta a fejét Pippa. – Nem sajnáltatom
magam, tényleg nem – sóhajtotta. – Most viszont ölni tudnék egy
kapucsínóért. Te is kérsz? – Felállt, az arcán legyőzött kifejezés
tükröződött, a kezét csípőre tette.
– A koffeinre igent mondok, a másik pedig már nincs olyan
messze – biztattam. – Te… egy istennő vagy.
– Ugyan! Egyébként komolyan elgondolkodtam rajta, hogy
regisztrálok egy társkereső oldalra – vetette hátra a válla fölött
a konyhába menet.
– Miért is ne? – helyeseltem.
Kihalásztam a telefonomat a táskámból, megsimogattam fémes,
meleg felületét, és legyőztem magamban a késztetést, hogy
üzenetet küldjek Tomnak, ha már egyszer a hazafelé úton
sikerült megállnom.
Ehelyett felidéztem megint a délutánt. Tom bekísért hatalmas,
padlásszerű otthonába. Hajópadló, díszléces ablakok, amelyeken
áradt be a napfény, az ablakoktól balra egy kis főzőfülke, amely
ugyanarra a lombos fákkal szegélyezett utcára nézett. A
bútorzat vegyes. Volt ott egy nagyméretű kanapé, amelyen úgy
csókolóztunk, mint a kamaszok. Egy idő után éreztem, hogy az
ujjai a szoknyám alá csúsznak, aztán egyre feljebb tolják az
anyagot. Az alatta feltáruló bőröm libabőrös lett, olyan volt,
mintha hirtelen csak súlytalanul lebegtem volna. Olyan lassan
simított végig a combomon a meleg tenyerével, mintha
 gg g y
tanulmányozná és áhítattal csodálná, az ajka eközben a nyakamat
kezdte simogatni… Túl sok idegvégződésem került ez alá az
elviselhetetlenül buja ostrom alá, úgy éreztem, mintha mindenhol
hozzám érne. Aztán a tenyere a két combom közé siklott a
térdem fölötti résbe. Én erre összezártam a lábamat. Talán az
eredeti szándékom miatt, hogy erkölcsösen viselkedem, vagy
talán a nem túl szexis fehérneműm miatt. Ő ekkor letérdelt elém
a földre, és csodálatosan karcoló borostás arcát meztelen
combomra fektette. Minden porcikám megfeszült, és elolvadt a
tudattól, hogy az arca és a szája olyan közel van ahhoz a bizonyos
helyhez. Behunytam a szemem, hátraejtettem a fejem a kanapé
háttámlájához, és csak az ujjammal simítottam végig az arcán,
mintha vak lennék: az orrnyergén, orcáján, a szemhéján, a
szempilláján, az ajkán. Éreztem a meleg lélegzetét a meztelen
bőrömön, ez is egyre közelebb sodort az orgazmus felé.
Megborzongtam, amikor kínzóan, szinte fájdalmasan lassan
elkezdte lehúzni rólam a virágos pamutbugyit, amit annyira nem
akartam, hogy lásson…
– Baj, ha csípős? – kiáltotta Pippa a konyhából hirtelen,
mogorván. – Tudom, milyen finnyás vagy. – Nyilvánvalóan a
currymet pontosította, mert a kedvenc sarki éttermünkből
rendelt.
– Nem. Jó lesz a csípős – kiáltottam vissza, és lenéztem a
kezemben lévő készülékre. Írok neki. Muszáj. De hogy öntsem
szavakba ezeket az izzó érzéseket? Emojikkal! Hiszen éppen erre
vannak. Előhívtam az üzeneteket, és elkezdtem írni:

Jane Start: Szia! Jx

Ez gyakorlatilag egy szexüzenet volt.

– Megint felhívott Jonesy egyik embere – kiáltotta Pippa a
kávégép zúgását túlharsogva. – Kezdenek türelmetlenkedni, én
viszont továbbra is húzom az időt. – Az utolsó részt izgatottan
éneklő hangon tette hozzá. – Ez hihetetlen. Tényleg a Royal
Albert Hallban lesz. Mellesleg még mindig szigorúan titkos.
Neked viszont mihamarabb döntened kellene.
A puszta gondolattól is borzongás futott végig rajtam. Nem.
Ezúttal kiállok magamért. Addig nem mondok semmire igent, amíg
Jonesy el nem magyarázza pontosan, hogy milyen szerepet szán
nekem.
Viszont… a Royal Albert Hall azt jelentette, hogy alapos okom
van itt maradni.

Tom Hardy: Szia! Remélem, szerencsésen megérkeztél Londonba. Meglátogatsz

újra nemsokára? Tom x

Biztos tetszett neki a sok emoji! Hogy volt képes az a puszit

jelképező kis x ilyen sok ígéretet sugározni?

Jane Start: Igen. És igen! Jane x

– Jane! Udvariatlanság beszélgetés közben üzenetet írni. –

Éreztem, hogy Pippa mérgesen bámul rám.
– Tudom, de ez egyfajta… szexüzenet. Amire nem érvényesek a
hétköznapi üzenetírás szabályai. Gyors leszek.

Tom Hardy: Remek! Bevallom, nem tudom, mit jelentenek azok a kis kockák
bennük a kérdőjelekkel. Ha legközelebb találkozunk, fel kell világosítanod. Majd
írd meg, mikor leszel szabad. T. x

– Milyen édes! – néztem ragyogó arccal Pippára. – Nem használ

emojikat? Melyik évszázadban él?!
Még mindig a telefonomon kattintgattam, amikor meghallottam
a FaceTime hívás kopogó hangját, és megjelent a saját arcom a
képernyőn a lehető legelőnytelenebb szögből, lentről alulról.
Aztán az öcsém arca bukkant fel. Micsoda megkönnyebbülés!
– Szia, mizu? Milyen Nagy-Britannia?
– Klassz. Nem sok történt. Leszámítva, hogy épp most
feküdtem le egy nagyon kedves oxfordi professzorral.
– Jesszus, Jane, ez gyors volt! Légy óvatos! Úgy értem, azok
után, ami… nem. Nem vagyok hajlandó kimondani a gazember
 gy j g
nevét.
Éreztem, hogy Pippa megütögeti a vállam.
– Hellllllóóóó! – suttogta, és vágott egy fintort. – Nagyon is
történt valami. Jonesy. Royal Albert Hall…
– Kivel beszélsz? – kérdezte Will.
– Senkivel. Várj egy picit! – Letakartam a telefon mikrofonját. –
De ez szigorúan titkos!
– Ő a testvéred.
Pontosan tudta, milyen fanatikus Jonesy-rajongó Will. Elvettem
a kezem a mikrofonról, és próbáltam nem foglalkozni a
gyomromat összeszorító érzéssel.
– Nem mondhatod el még senkinek, de Jonesy meghívott, hogy
lépjek fel vele együtt a Royal Albert Hallban novemberben. Még
elég ködös a dolog, de őszintén szólva nincsenek jó érzéseim
ezzel…
Will a szavamba vágott:
– Megőrültél? El kell vállalnod!
– Ő is ezt mondta.
– Kicsoda? Anya?
– Nem. Úgy értem, Pippa. – Felé fordítottam a telefont. Ő
megdermedt, mindkét kezében egy kapucsínót tartott a
levegőben, és határozottan szexis kisugárzása volt.
– Nem vagyok anyukás, ugye? – Duzzogva lehuppant a kanapéra,
nem is vette észre, hogy V nyakú felsője előrecsúszott, így
kacéran kivillant egy jó nagy terület fekete csipkés
melltartójából és a dekoltázsából.
– Ööö… nem – felelte Will, aztán hallottam, ahogy maga elé
mormolja, „rohadtul nem”. Pippa azonban nem hallotta.
– Nos, köszönöm, hogy ezt mondtad – felelte a barátnőm, és
lenyalta a felső ajkáról a kapucsínó habját.
– Nagyon szívesen – válaszolta Will kissé elvörösödve. – Figyelj
rám, Jane! Hallgass meg! Meg kell csinálnod. A koncertet. Vegyél
erőt magadon! Vagy tedd meg miattam! Tudod, mennyire imádom
Jonesyt. – Hátranézett a válla fölött. – Egyébként ez itt a
munkahelyem. Én vagyok az egyetlen géniusz a Genius Barban –
tette hozzá. Szóval, basszus, basszus. – Ezután integetett, hogy
elköszönjön.
– Párizs, Franciaország – válaszoltam rá.
– Várj, van még valami! Találtam egy jó lakást. Szerintem
megengedhetjük magunknak, ha ezek után popcornon és
csapnivaló minőségű boron élünk. Oké, túloztam. Elküldöm neked a
linket. A jók nagyon hamar elkelnek, szóval mielőbb le kellene
csapnunk rá, oké? Még mindig benne vagy?
– Igen… hát persze… oké.
– Viszlát, szépségeim! – Ezután eltűnt az arca a képernyőről.
A gondolat, hogy megnézek valami lepusztult lakást,
összeköltözöm az öcsémmel, hamarosan elutazom Angliából…
– Jane, nem lenne szabad pánikolnod a koncert miatt –
jelentette ki Pippa, mert olvasott az arckifejezésemből. – Ó, és
már el akartam mondani, hogy Jonesy csapata e-mailben célzott
rá, hogy azt a dalt is beveszik a dalok listájába. Ez sejthető volt,
de csak gondolj bele, milyen klassz lesz. És valószínűleg milyen
könnyű.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Vele semmi sem könnyű. – Az, hogy ennyire higgadtan
jelentettem ki, nagy hatással volt Pippára.
Elhallgatott, és szintén felsóhajtott.
– Ez igaz. – Még ő sem tudta megcáfolni az igazságot.
Lenéztem a telefonomra.

Tom Hardy: Meglátogatsz hamarosan? Tom x

– Elárulod, mi ez a basszus, basszus, Párizs dolog? – Pippa

feltette a lábát a dohányzóasztalra.
– Ja, az? – feleltem. – Csak egy ostobaság gyerekkorunkból.
Will nehéz időszakon ment keresztül, mert sokat piszkálták az
iskolában. Előfordult néha, hogy az éjszaka közepén átjött az én
szobámba aludni. Egy ilyen alkalommal éppen ébren voltam, mert
egymilliomodjára olvastam a Jane Eyre-t, amikor hirtelen felült
az ágyban, mintha transzban lenne, és azt mondta, basszus,
basszus, Párizs, Franciaország. Aztán hanyatt dőlt, és abban a
pillanatban visszaaludt. Amikor másnap elmeséltem neki, nem
hitte el. Pedig annyira rá jellemző volt. Most pedig azt hiszem,
ezzel tartjuk életben ezt a kedves gyerekkori emléket, hogy
egymást emlékeztetjük rá. Régen eltöprengtem azon, vajon miről
álmodhatott. Most viszont biztosra veszem, hogy a cicidre
célzott vele. – Pippa ijedten felpillantott, és halványan
elmosolyodott. – Bárcsak olyan cicim lenne, mint neked!
– Ugyan már! – sóhajtotta, és megigazította a melltartója
pántját a felsőjén keresztül. – Inkább én akarnám a tiédet.
A kertben lévő fényfüzér pislákolt egyet, Pippa pedig
vágyakozva nézett ki. Az a fajta ember volt, akinek az arca
varázslatos módon még felnőttkorában is megőrizte a gyermeki
vonásokat.
– Szép vagy – mondtam.
Rám szegezte a tekintetét, és egy kicsit meg is ijedt. De
tényleg szép volt, és ezt tudnia kellett. Nem mondtam neki
elégszer. Fontos, ha az embernek ilyen gondolatai támadnak
valakiről, el kell mondania neki. Ki kell mondania hangosan.
– Nos, ha már itt tartunk – felelte –, én azt szeretném, ha
nekem is ilyen kreol bőröm lenne, mint neked, ami egész évben
természetesen fénylik.
Egymásra mosolyogtunk. Igent kell mondanom Jonesynek,
hasított belém hirtelen a gondolat. Pippa miatt. Akinek sosem
mondtam el az igazat arról a régen történt, furcsa éjszakáról. És
mit csinálok én itt – fejest ugrom egy viszonyba Tommal, amikor
még nem zártam le magamban azt a dolgot Alexszel? Munka.
Fegyelem. Nem szex. Nem egy újabb kapcsolat. Valakivel, aki
Angliában él.
Megfogtam Pippa kezét. Szerettem volna azt mondani neki: „Te
nem vagy anyukás. Csak aggódsz a sorsom miatt. Én pedig hálás
vagyok neked ezért.”
– Holnaptól kezdve kizárólag a zenére koncentrálok! –
jelentettem ki kezemben a telefonnal. – Megmondom Alastairnek
és Jamesnek, hogy holnap reggel első dolgom lesz odamenni…
hajnalban!
 Pippa arcán boldog mosoly terült szét, mielőtt azonban
válaszolhatott volna, megszólalt a csengő, mert megjött a curry.
Ugyanakkor a telefonom is üzenetet jelzett.

Tom Hardy: Van valami esély arra, hogy holnap szabad légy?
 12

MÁSODIK RANDI

Nyugodt, hűvös, összeszedett, fegyelmezett, szűzies. Ezt a

mantrát mondogattam magamban, miközben felsétáltam Tom
lakásához a meredek lépcsőn, és megint kifulladtam, mire
felértem. Vártam egy pillanatot, emlékeztettem magam, hogy a
randi kizárólagos célja az, hogy jobban megismerjem őt, mint
embert, és ő is megismerjen engem. Haboztam, mielőtt
bekopogtam volna, aztán alig értem az ajtóhoz, az máris kinyílt.
Tom nem hallotta, hogy jövök. A konyhai mosogatónál állt,
kifelé nézett az ablakon, és még nem vette észre, hogy itt
vagyok. Volt valami lefegyverző a laza testtartásában, széles
vállában, elkeskenyedő derekában és farmer-póló öltözékében.
– Szia!
Megpördült a hangomra.
– Szia! – felelte. Kivette a kezét a mosogatóvízből, és egy
konyharuhát keresett. Amikor megláttam az arcát, hirtelen
félénkség töltött el. Lopva a kanapéra pillantottam, ahol olyan sok
minden történt az előző alkalommal. Ennek meg kellett volna
nyugtatnia…, ám a múltkor elég sok bort ittam, és a bornak
megvan az a tulajdonsága, hogy az idegenek kevésbé tűnnek
idegennek tőle. Ezúttal egy kortyot sem fogok inni. Közelebb
léptem, ő pedig háttal nekitámaszkodott a pultnak, megtörölte a
kezét, és az egyik lábát a másik elé tette keresztbe.
Irodalomtanárhoz képest a legkevésbé sem volt szószátyár.
– Te szoktál főzni – állapítottam meg végül, és megálltam
tisztes távolságban tőle.
– Csináltam neked krumplit – felelte egyszerűen.

Ó É
 – Ó, köszönöm! – És hogy én mennyire imádlak téged. El sem
tudod képzelni. – Nagyon örülök neki. Komolyan, elég olcsó
randipartner vagyok – tettem hozzá nyugodt hangon.
– Az ember nem erre számítana egy rocksztártól – felelte, és
félretette a konyharuhát.
– Jaj, ne! – Ó, istenem! – Ugye nem nézted meg a videót? Ugye
nem? – Mert én már nem vagyok „az a nő”. Vagy talán… mégis az
vagyok! Grrr.
– Dehogynem! Nem is egyszer.
– Gyűlölöm az internetet, ezért most témát váltok. –
Körülnéztem, éreztem valami édeskés, vajas illatot, és ekkor
pillantottam meg a főzés kellékeit: fűszereket, konyhai
eszközöket és egy vágódeszkát. – Le vagyok nyűgözve.
– Nehéz feladat volt krumplit készíteni.
Ismét kínos csend telepedett közénk, a körülöttünk lévő levegő
úgy vibrált, mint egy délibáb.
– Éhes vagy? – kérdezte, majd hirtelen megfordult, hogy
tányérokat vegyen ki a szekrényből. A mozdulatai határozottak
és férfiasak, mégis könnyedek voltak.
– Nem bánom, ha várni kell – feleltem, és közelebb léptem
hozzá, de megijedtem, amikor meleg, cuppanó hangot hallottam a
lábam közében. Úristen! Vajon ő is hallotta? Ki gondolta volna,
hogy ilyen izgató lehet egy krumpliról folytatott beszélgetés? Ez
biztosan valami állatias reakció volt részemről.
Megkockáztattam, hogy ismét felhangzik az a hang, és még
közelebb léptem hozzá.
Tom letette a tányérokat a pultra, majd megfordult, és
kellemes csend támadt. A tekintetünk finoman
összekapcsolódott… nekem pedig olyan érzésem támadt, mintha
valami kibomlott volna valahol, talán letekerődött egy vég selyem,
és ugyanolyan gyorsan, ahogy az érzések hullámzottak végig
rajtam. Az idő lelassult, vagy talán egyszerűen csak… megállt.
Aztán a karjában találtam magam.
A csókolózást alulértékelik. Súlyosan alulértékelik. Nemsokára
halványan égett szagot éreztem, ezért gyorsan elhúzódtunk
egymástól. Tom sietve kinyitotta a sütőt, ahonnan nagy füstfelhő
áradt ki, és megtöltötte a helyiséget. Felsóhajtott.
– Attól tartok, a városban kell keresnünk neked krumplit –
mondta végül, és becsapta a sütő ajtaját.
Mi ott álltunk egymással szemben, valóságos kábulatban, amíg
már nem tudtam visszafojtani a köhögésemet. Tom rögtön
kinyitotta a mosogató fölötti nagy ablakot, bár láthatóan be volt
ragadva. Ragyogó fénysugarak áramlottak be a nappali teljes
falát elfoglaló ablakokon, megvilágították a földön álló, különböző
magasságú könyvkupacokat, amelyek úgy néztek ki, mintha
homokvárak lettek volna. Egy antiknak és drágának tűnő, élénk
színű szőnyeg hevert a kopott padlódeszkákon, két régi bőrfotel
ált az ismerős, rózsaszínű lepellel letakart kanapé előtt, és a két
végénél dohányzóasztal helyett egy-egy marokkói, kovácsoltvas
tetejű kisasztal állt.
– Tetszik ez a szoba – jegyeztem meg. – Nagyon is.
Elmosolyodott, mintha számítana a véleményem, aztán
megfordultam, és szemügyre vettem a szoba túlsó részét, amit
első alkalommal nem volt alkalmam.
– Kicsit rumli van – vallotta be, és egy keskeny faasztalra
pillantott, amelyen könyvek és papírok kupacai magasodtak. A
mögötte lévő falon sokféle festmény, rajz és poszter lógott
szorosan egymás mellett. Az egyik sarokban feltűnően üres volt
egy szögletes hely, szinte sóvárgott valami régiségboltban
kapható kincsért, én pedig elképzeltem, hogy megtalálom neki.
Eszembe jutott Alex makulátlan, századközepi, modern háza,
amelyet megszállottan rendben tartott, még a dohányzóasztalon
lévő magazinoknak is szigorúan párhuzamosan kellett állniuk az
asztal szélével.
– Ez így nagyszerű. – Mint egy művészlakás, amelyet tényleg
egy művész lakott, nem pedig egy elkényeztetett, gazdag
dilettáns, aki művésznek adta ki magát.
– Szeretnéd megnézni a lakás többi részét is? – kérdezte Tom.
– Tegnap nem jutottunk oda. – Nem, határozottan nem.
A feltáratlan rész felé bökött a fejével, én pedig úgy éreztem,
még nem készültem fel rá, ezért reszketni kezdett a gyomrom.
Á
 g gy
Átmentünk a nappalin, majd kiléptünk egy sötét, ablaktalan
folyosóra, amelynek mindkét oldalán könyvespolcok álltak a
padlótól a mennyezetig, mint egy sötét, régi könyvtárban. A
levegő hirtelen hűvösnek tűnt, mintha az első szoba melegét és
napsütését kiszívták volna innen.
– Neked, aztán tényleg sok könyved van – jegyeztem meg. –
Persze nem csoda, mivel tanár vagy. Arra gondoltam, talán valahol
még van egy palackban lévő hajód is.
– A szüleimnek volt olyan, szóval nekem nincs – felelte.
Megjegyeztem.
Jobbra egy kis mosókonyha állt, benne egy mosó-szárítógéppel,
amellett pedig ugyanazon az oldalon körülbelül középen a folyosón
Tom egy tekintélyes méretű fürdőszobát mutatott meg.
Bedugtam a fejem. Vidám és világos volt a kis tetőablaknak,
valamint a fehér csempének köszönhetően. Állt benne egy
oroszlánlábas kád, egy egyszerű, vidékies fésülködőasztal és egy
mosdókagyló. Nem voltak drága kenceficék a pulton, csak egy
szappan és egy egyszerű kerámia szappantartó. Mintha Tom nem
is lett volna tudatában annak, milyen jóképű. Üdítő változatosság
volt különösen a narcisztikus Alex után, aki megszállottan
vásárolta magának a méregdrága arckrémeket.
– Szép – mosolyogtam rá.
Továbbmentünk a folyosó végén lévő zárt ajtóhoz, amelynek
szélein fény szűrődött ki, és hangosan nyikorgott, amikor
kinyitotta. Ez volt a hálószobája. Meglepő módon napfényben
fürdött… kellemes meglepetést jelentett a komor folyosó után.
Az utca felőli oldalon több hatalmas kiöblösödő ablak
sorakozott egymás mellett, látszottak a kinti fák lombjai. Az
ablakok előtt egy íróasztal állt szemben… ó, igen… az ágyával. Az
ágy nagyon szépen be volt vetve, mintha külön gondot fordítottak
volna rá, hogy szép legyen.
Ismét megrohant ez a váratlan félénkség, és gyorsabban
kezdett verni a szívem a gondolatra, hogy mi következik ezután.
Azon töprengtem, vajon ő is arra gondol-e, amire én. Ekkor
azonban megszólaltak a templomi harangok, ezért odaléptem az
ablakhoz, és a fátyolszerű távolban néztem Oxford álomszerű
 y
tornyait. Amikor visszafordultam, Tom még mindig az ajtóban
ácsorgott, és csendben engem figyelt. Mi volt benne, ami ilyen
nagy hatást gyakorolt rám? Méltóság, titokzatos visszafogottság.
Mindig gondolkodott, de keveset beszélt.
Úgy tettem, mintha végtelen alapossággal néznék körül a
szobában, láttam a beépített szekrényeket a túlsó oldalon,
bizonyára tele volt talárokkal. A sarokban a konzolasztalt is
megfigyeltem.
– Azt úgy hívják, lemezjátszó – jegyezte meg Tom szárazon az
asztalon lévő tárgyra mutatva.
Meglökte egy kicsit az ajtót, mire az becsukódott mögötte, és
láthatóvá vált egy beépített szekrény, amelyben kizárólag
bakelitlemezek voltak. Itt vagyunk a hálószobájában, és zárva az
ajtó.
Odamentem a polchoz, hogy jobban megnézzem.
– Lefogadom, hogy nagyon sok Bach és Beethoven van itt.
– Meg Beatles.
– Tényleg? – Gyors mosolyt vetettem hátra a vállam fölött.
Igen, ábécésorrendbe rendezve álltak a lemezek, és tényleg
nagyon sok Beatles volt, valamint Big Star, Blondie, James Brown,
Kate Bush és Byrds. Erre nem számítottam. Ezek szerint ő is
kedvelte a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek zenéjét. Nekem
való férfi. Én ezeken a zenéken nőttem fel, a Silverman-Start
házban állandóan ezek szóltak. Egy pillantást vetettem a J betűs
lemezekre, kíváncsi voltam, hogy Tom tényleg Jonesy-rajongó-e.
Nagyot dobbant a szívem. Etta James és Grace Jones mellett ott
voltak a Jonesy-lemezek is. Úgy éreztem, muszáj elterelnem a
témát.
– Meg kell kérdeznem: a Beatles vagy a Stones?
– Mindkettő – mosolygott. – De azt hiszem, hozzá kell tennem,
hogy a Zombies-t is legalább annyira szeretem.
A Zombies-t? Már az első köszönésnél megvett magának, most
pedig ez?
Leguggoltam a Z betűs lemezek elé. Nem viccelt. Több
Zombies-albumot láttam ott, mint amelynek a létezéséről tudtam.
Ő is letérdelt mellém, és kihúzott egyet.
 gy
– Meg akarod hallgatni? – Az arcunk nagyon közel volt
egymáshoz. Elmosolyodott. Ó, te jó ég!
Felpattantam, de hova üljek? Egyetlen szék volt csupán a
szobában az íróasztalánál, de azt nem éreztem helyesnek, ezért
nem volt más választásom, mint kicsit idegesen az ágy végére
leülnöm.
Tom feltette a lemezt a lemezjátszóra, és amikor a tű
hozzáért, gyengéd érzelmek öntöttek el. Ez a gyönyörű zene
mindenre választ adott. Tom leült mellém, a csípője és a combja
meleg volt, ahogy hozzám ért. Mindketten megbűvölten néztük a
körbe-körbeforgó, csillogó korongot.
Szeretni foglak reggel, szeretni foglak éjjel. Mintha Tom a
saját gondolatait vetítette volna belém, és mindezt Colin
Blunstone nyers-selymes hangjába csomagolva.
Aztán hirtelen már a valóságos teste fogott körbe.
– Jane… nem tudom, mit művelsz velem…, de ez nagyon jó –
dörmögte a hajamba. Szerettem volna azt felelni, hogy én is
ugyanazt érzem, de nem bírtam. Túlságosan elragadtak az
érzések és a lénye itt szorosan mellettem: a fülemben a friss
ágynemű susogott halkan, a légzése olyan volt, mint a zene, a
bőre, a testének melege, mintha ezernyi virágszirom hullott volna
finoman alá, és amikor leért a vízre, a mozdulatlan felszín
fodrozódni és hullámzani kezdett.
Nem tudtam magamban tartani ezt a végtelen örömöt,
próbáltam átadni magam neki, és ennél többet nem is kellett
tennem.

Másnap reggel az ágyában feküdtem meztelenül, ő mélyen aludt

mellettem. Eszembe jutott a korábbi elhatározásom, hogy nem
fekszem le vele, és nem töltöm itt az éjszakát. Mégis úgy
éreztem, semmi baj nincs azzal, hogy mégis megtörtént, kivéve,
hogy „Hogy lehet még egyedülálló?”.
 Amikor körbevezetett a lakásban, azt is észrevettem, hogy
nincsenek sehol fényképek, mintha kitörlődött volna a múltja. A
közösségi oldalakon nem volt fent, ezt ellenőriztem. Bizonyos
szempontból még tetszett is, hogy nem tudok róla semmit, és
csak azt ismerem, ami most van. Mivel úgy tűnt, hogy éppen ezt
csináljuk. Nem mondtuk el egymásnak a szomorú történeteinket.
Mint a Jerry Maguire-ben. Ami azt illeti, talán így volt tökéletes.
Miért akarnám szóba hozni Alex visszautasítását, és
megkockáztatni, hogy Tom örökké más színben lásson engem? Ha
képes lettem volna egyszerűen törölni a múltamat, mint az
interneten a keresési előzményeket, örökre kitöröltem volna az
életemnek azt a fejezetét.
Azon kaptam magam, hogy a kanapéra gondolok. Vajon egy
exbarátnő vagy egy exfeleség terített rá rózsaszín leplet? De kit
érdekelt? Miféle abszurd nemi sztereotípia volt ez tőlem? Az is
lehetett, hogy Tom olyan típus volt, akinek tetszik a rózsaszín.
Én szerettem a rózsaszínt. Sok ember szereti a rózsaszínt. És ha
őszinte akartam lenni magamhoz, valahol örültem annak, hogy ő
még mindig az az idegen férfi a gépről. Én is az az idegen nő
lehettem neki a gépről. Milyen felszabadító, hogy teljesen új
lappal indulhattunk. Az a lány lehettem, aki mindig is akartam
lenni. Félelmet nem ismerő. Bátor. Gátlástalanul érzéki. Állandóan
muzikális…
Tom megmozdult, kinyitotta a szemét, rám nézett, és mintha
hirtelen eszébe jutott volna, hogy itt van ő… mert boldogság
töltötte el.
– Szia! – mondtam, és úgy éreztem, rajtakapott, ugyanakkor
elaléltam óceánkék szemétől, a fehér paplan alól kilátszó izmos
vállától, amely szép barna és kissé szeplős volt, valamint a
kemény, szilárd, hozzám nyomódó testétől.
– Szeretem nézni, amikor gondolkodsz. – Lebuktam!
Felkönyökölt, az ujjaival finoman megsimította az arcomat, aztán
lejjebb vitte őket, és megállt a meztelen vállamon. – Olyan, mint
az időjárási radarkép: olyan sok minden vonul át az arcodon.
Viharfelhők, villámlás, és nagyon gyakran csodás napsütés.
 Ez túl jó volt. Magába forduló típus létére ki tudta fejezni
magát. Az pedig még jobb, hogy megérezte, mi minden kavarog
állandóan a fejemben, mégis úgy tűnt, hogy nem bánja. És
basszus, az a szexi brit kiejtés! Nem tudtam mit felelni rá.
Megpillantottam a pólóját az ágynemű tetején. Olyan szép
színű volt, sötétkék, de olyan árnyalatra kifakult, amit a
belsőépítészek úgy neveznének, bogáncslila. Hirtelen megrohant
az a beteges vágy, hogy az arcomra terítsem, és úgy szívjam be
az illatát, mint a szipusok. Túl korai, gondoltam. Ehelyett inkább
azt kérdeztem:
– Felvehetem a pólódat? – Igazság szerint még nem álltam
készen arra, hogy anyaszült meztelenül járkáljanak előtte a
könyörtelen reggeli napfényben.
– Persze – felelte.
Magamra húztam. Olyan puha volt az anyaga, hogy majdnem
megmarkoltam a mellemet a ruhán keresztül, itt a szeme láttára.
Kibújtam a takaró alól, és odasétáltam az íróasztalhoz. Örültem,
hogy a póló leér addig, mint egy miniruha, és eltakarja a
fontosabb részeket. Valahol valami zümmögni kezdett. Nem az én
telefonom, gondoltam, mert az a lemezjátszó mellett még mindig
töltőn volt.
Tom áthajolt az ágy szélén, és kivette a zümmögő iPhone-ját a
földön heverő farmere zsebéből. Milyen jóképű, gondoltam, és
ismét elaléltam egy kicsit. Ő azonban gyorsan a képernyőre
pillantott, és az arckifejezése a szemem láttára sötétült el.
Eszembe jutott, hogy a repülőn is így nézett egyszer. Vajon
hová kalandozott el? És ki volt az, aki ezt váltotta ki belőle? A
telefon megint megrezzent, nekem pedig hirtelen olyan érzésem
támadt, hogy nem kellene itt lennem.
– Semmi baj – mondtam. – Ne is törődj velem! – Felvettem egy
régi, bőrkötéses könyvet az asztalról, és a lapok közé temettem
az arcomat. Úgy tűnt, mintha nem is hallotta volna, mit mondok.
A könyvből felnézve láttam, hogy a telefonját bámulja, és
amikor újra megrezzent, határozottan rábökött, majd az
éjjeliszekrény felső fiókjába rejtette.
– Hé, mi ez? – kérdeztem félénken. – Te tudsz latinul olvasni?
 Amikor felpillantott, az arca furcsán üres volt. Aztán láthatóan
észrevett engem, és felsóhajtott. Majd visszatért. Elpirultam.
– Hát persze, hogy tudsz – dörmögtem. – Ez mit jelent?
Felvette a farmerét, és odajött hozzám, kivette a könyvet a
kezemből, majd lehuppant a gurulós székre. Én az íróasztal
széléhez támaszkodtam szemben vele, így szemmagasságba
kerültünk. Az arca megint boldogságot tükrözött.
– Ez Ovidius. Amores. Egyszer majd lefordítom neked. –
Becsapta a könyvet, aztán hozzám hajolt, meztelen mellkasa
hozzáért a mellemhez, úgy tette vissza az asztalra.
– Le vagyok nyűgözve – sikerült kimondanom a bizsergés
ellenére.
Összevonta a szemöldökét, mintha ostobaság lenne, hogy
valakit ez nyűgöz le, majd közelebb gurult a székkel, a térdünk
majdnem összeért.
– Mit szólnál egy kis kiránduláshoz? Ezen a hétvégén vagy
esetleg… ma délután? – Még közelebb gurult a székkel, a két
térde közé fogta meztelen lábamat. Nyami. Élveztem, hogy így
csapdába ejtett, a testének melege a farmeren keresztül is
érezhető volt.
– A kirándulás jó… nekem pedig megfelel bármelyik opció.
Vajon mit gondolna Pippa? Aggódna, hogy nem gondolkodom
tisztán, és hirtelen felindulásból cselekszem. És mi van, ha
tényleg így van? Mert most ide-oda ringatta a térdét úgy, hogy
közrefogta vele az enyémet. Elterelte a figyelmemet. Kellemes
volt, de elterelte a figyelmemet.
– Mire gondoltál?
– Talán elutazhatnánk. Devonba, Sussexbe vagy Cornwallba. –
Ezeket a titokzatos helyeket már a nyakamba suttogta, a
fülembe, a torkomba, és enyhe borzongás futott végig rajtam
tőle. – Mellesleg nagyon édes vagy ebben a pólóban.
Megtarthatod, ha akarod. – Ezúttal pihekönnyű érintéssel
végigsimított az elején, ahogy szerettem volna, a mellbimbómnak
pedig nem volt más választása, mint újragondolni a szerepét, és
talán egy mohó, tettrekész cukorka lett belőle, amely épp most
fedezte fel az igazi élet értelmét, könyörgött, hogy…
 g y g gy
– Elvigyelek oda? – kérdezte a hajamba.
A fejemben a Staples Singers hasonló című száma kezdett
énekelni… a történelem legszexisebb gospel dala…
– Hová?
– Az angol vidékre – suttogta, és az ajka elindult lefelé a póló
elején. Olvasott a gondolataimban!
Éreztem, hogy türelmetlenül feltolja rajtam, aztán áthúzza a
fejemen…
– Csak te és én. Valami szép helyen. – A szavait már nem
lehetett érteni, mert csak motyogás volt, nyilvánvalóan
felhagyott a beszéddel egy sokkal fontosabb dolog kedvéért…
Aztán újra meghallottam. Azt a halk zümmögést. Megint a
telefonja szólalt meg az éjjeliszekrény fiókjába rejtve.
 13

NINCSENEK TITKOK

Másnap reggel elindultunk. Az én feladatom volt a zenéről

gondoskodni, és rendesen felkészültem. Mihelyt kigurultunk az
útra, elkezdtem lejátszani a „Fly Me to the Moon”-t, és úgy
éreztem, mintha Tom valóban elrepítene a Holdra. Julie London
azt énekelte, „Te vagy, akire vágyom, akit szeretek és imádok”.
Aztán Chris Montez: „Minél többet látlak, annál jobban akarlak”.
Na és mi van, ha a szövegek egy kicsit árulkodóak voltak? Nem ez
a legjobb dolog a zenében? Hangot adnak az ember gondolatainak
és érzéseinek, amelyeket más módon nem szeretne elárulni.
Különben sem jutott hely a félelemnek a fejemben. Az ablakok le
voltak húzva, friss levegő legyezte a bőrömet, előttünk hullámzó,
zöld mezők terültek el, ameddig csak elláttam. Éreztem, hogy
Tom felém fordítja a fejét, és engem figyel. Az egyik kezét lazán
a kormányon tartotta, és mosolyogva nézett.
Miközben Devonon át autóztunk, eszembe jutott az Un Homme
et Une Femme 1960-as francia film romantikus témája.
Esőcseppek pöttyözték a szélvédőt, megtörték a fényt, mint a
filmben, mintha csak én kívántam volna így.
A szállodát, ahol Tom szállást foglalt nekünk, egy francia
család működtette. A recepción egy vékony bajuszú férfi
kedvesen üdvözölte Tomot. – Monsieur ’Ardy, isten hozta újra itt!
–, aztán túl hosszú ideig időzött rajtam a pillantása, az arcára
kényszeredett mosoly fagyott. Tom nyilvánvalóan már járt itt
korábban… nem, parancsoltam megálljt magamnak. Kit érdekel,
hogy kivel volt? Most velem van, és csak ez számít. Ha pedig
fordított lenne a helyzet, és Amerikában lennénk, én is
szeretném elvinni minden kedvenc helyemre.
 A hétvégén ráérősen autózgattunk, sétáltunk a vidéken, mintha
csak mi lennénk az egyetlen lakói ennek az idegen bolygónak. Kis,
világos szobánkban pihentünk, sok mindenről beszélgettünk.
Meséltem neki Los Angelesről, hogy mennyire szeretem a város
sötét oldalát, A sáska napja, és A fekete dália stílusú részét,
amely mindig sötéten lüktet az örök napfényes felszín alatt.
Szokás szerint én beszéltem többet, ő kevesebbet, de azért ő
is mesélt valamit a gyerekkoráról. Kamaszkorában belekezdett
egy nagyszabású regénybe, ám aztán annyiban hagyta. Oxfordban
minden idejét lefoglalták a tanulmányai, aztán jött a tanítás, a
diákok… a szokásos történet. Tartalmas ember volt, ahogy Pippa
nevezte az ilyet. Olyan sokban különbözött a korábbi felszínes
barátaimtól. Csak akkor láttam tükörbe nézni, amikor
megborotválkozott. Hallgattam a borotva megnyugtató
sercegését, a lassú szívdobogást, és az álmosító, nyári melegben
behunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam, Tom az ágy
szélén ült, és ebben a felhőtlen pillanatban csak annyit tudtam,
hogy rajongok érte, és nem akarok felébredni ebből az álomból,
ha ez tényleg egy álom. Hogy tudnám megmagyarázni ezt a
felfokozott érzést bárkinek? Az ösztönöm azt súgta, hogy
fogjam a telefonom, és örökítsem meg a képét. Én azonban
dallamra és szavakra vágytam inkább. Dalt kellett írnom,
énekelnem róla… azokról az érzésekről, amelyeket a csendes
jelenléte ébresztett bennem.
És meg is teszem.
Félrehúzódtam, hogy felöltözzek, és közben lopva leírtam
néhány sort a szálloda levélpapírjára, aztán mielőtt
megrohanhattak volna a kétségek, a táskámba rejtettem.

Az utolsó délutánunkon Devonban a vakítóan kék ég alatt

pihentünk egy régi kővel borított udvaron. Nem tudom, mi volt az
oka, talán a közeli tenger hullámzása, vagy a csupasz lábamat és
karomat legyező, meleg szellő vagy a sok pohár bor, de arra
gondoltam, mennyivel jobb ez, mint amilyen Alexszel valaha volt.
Vagy a Seggfej-Színésszel (ahogyan elnevezték őt), akivel Alex
előtt jártam. Egyszer elszólta magát, hogy aki összehozott
minket, azt javasolta neki, ne randizzon megint színésznővel,
inkább „próbáljon ki egy rockzenész csajt” helyette. Én szó
szerint megfeleltem az elvárásoknak. „Kipróbált” engem, ahogy az
ember tesztvezetésen kipróbál egy autót.
Rájöttem, hogy Tom engem néz a borospohara fölött, a szája
mosolyra áll, de remélhetőleg nem olvasott a gondolataimban.
Nem. Nem fogok neki Alexről vagy a Seggfej-Színészről beszélni.
Különösen, amikor így néz rám.
– A diákjaid – hallottam meglepetten a saját hangomat, és
lassan végighúztam az ujjamat meleg, napsütötte bal karján. –
Biztosan őrülten szerelmesek beléd. Hogy tudsz ellenállni,
tudod…
– Ezt a határt sohasem szabad átlépni – felelte, és az arcán
látható apró rándulásokból tudtam, hogy komolyan is gondolja.
– Szóval sosem estél kísértésbe?
Nem válaszolt, csak egymásba fűzte az ujjainkat,
megszorította, aztán összekulcsolt kezünket az ajkához emelte,
és hosszan a bőrömön tartotta, miközben a szemembe nézett.
Szerettem elképzelni a kísértéseit, féktelen, buja gondolatait,
miközben őszintén nagyra értékeltem a becsületességét és a
jellemét.
– Egyszer volt valaki – vallotta be kis idő múlva, és elengedte a
kezemet. – Nem a diákom.
– Hű, mesélj! – Várakozón elhelyezkedtem a széken.
Ő töprengőn nézett rám, mintha azon tűnődne, hogyan vágja ki
magát ebből, aztán kitöltötte a poharába a maradék bort az
üvegből.
– Úgy hívták, Monica. Monica Abella. Ami azt illeti, akkor még
én voltam diák. Ő volt… a tanárom – ismerte be vonakodva. – De
semmi sem történt lényegében az év végéig.
Lényegében? Próbáltam elfojtani a mosolyomat.
– Akkor te hány éves voltál, huszonegy? Ő pedig…?
 y gy p g
– Harminchét – felelte, és ivott egy korty bort, én pedig
kíváncsian közelebb hajoltam hozzá. – Nagyon kedves nő volt.
Kiválóan értett a szakterületéhez, az újlatin nyelvekhez… – Nem
fejezte be a mondatot.
– Küldött nekem egy üzenetet az év végén, egy igazán ártatlan
kérdést. Van kedved együtt ebédelni velem?
Elképzeltem őket. Ugyanaz a kávézó. Ugyanaz a folyó melletti
asztal, ahol a mi első randink is volt.
– És mi történt?
– A férje megcsalta, ezért nagy szüksége volt valakire, akinek
a vállán kisírhatta magát, és végül… – Elhallgatott, majd a
gondolataiba mélyedt, ahogy néha szokta.
– És végül…? – Ki vele, szerettem volna rákiáltani. Nem bírtam
ezt a feszült várakozást.
– Igazából nem is tudom – folytatta, miután visszatért hozzám.
Felsóhajtott, majdnem a vállát is megvonta, és a székén
fészkelődött… Próbált kényelmesen ülni, de nem sikerült. – Csak
egy rövid ideig voltunk együtt, mielőtt elutazott Rómába, ahol a
nyarat töltötte.
– Mmm. Monica. Rómából – mondtam játékosan, és pörgettem a
r hangot. – Aki Olaszországban nyaralt. Bizonyára nagyon vonzó
volt. – Kellemesen izgalmas volt elképzelni Tomot, ahogy szilárdan
ellenállt a tanárának, aztán már nem, megadta magát érzéki, olasz
bájának. – Próbálom elképzelni Monicát. Monica, Monica, Monica –
mondogattam.
Úgy döntöttem, Tom fürkésző arckifejezése azt jelenti, milyen
csodálatosan üdítő ez a Jane. Olyan nyitott. Nyilvánvalóan nem
féltékeny típus. És tényleg, mennyire klassz volt tőlem, hogy ilyen
végtelenül nyugodtan hallgattam őt.
– Szóval – nógattam. – Olyan volt, mint Monica Bellucci? Vagy
Monica Vitti?
Tom még mindig furcsán hallgatott, úgy fészkelődött a széken,
mint egy túsz.
– Várj! – folytattam, és éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a
talaj. – Teljesen úgy nézett ki, mint Monica Vitti? Vagy Monica
Bellucci?
 – Egy kicsit igen. Mint Monica Bellucci – felelte komolyan, és
megitta a maradék bort.
A hőség hirtelen elviselhetetlenül fojtogató lett. Attól
tartottam, hogy itt előtte fogok hányni. Ez mind az én hibám volt.
Gyakorlatilag kiköveteltem, hogy a régi szeretőiről beszéljen. Ám
egyetlen kaland nem jelentette azt, hogy a Monica Bellucci típusú
nőket kedvelte, ugye? Carly Simon, ne merészeld elkezdeni
énekelni a fejemben: Gyakran azt kívánom, bárcsak sosem tudtam
volna meg a titkaidat…
– Jane – szólalt meg Tom aggodalmas hangon. – Nagyon
elsápadtál.
Behunytam a szemem, de csak azt láttam magam előtt, ahogy
egy harcos amazon hatalmas, himbálózó mellekkel lassított
felvételként szalad felém.
– Nagyon meleg van, igyál egy kis vizet! – dörmögte Tom, én
pedig éreztem, hogy egy poharat tesz a számhoz. Ittam egy
kortyot, de még nem álltam készen arra, hogy kinyissam a
szemem. – Monica Abella csupán egy kollégám, egy barátom. És
nincs miért aggódnod a diákjaim miatt. Ahogy már mondtam, ezt a
határt sosem lépném át.
– Nem aggódom – feleltem. Túl sok bort ittam. És be mertem
vallani, irigykedtem. Ő azonban olyan őszinte aggodalommal és
kedvességgel nézett rám. – Úgy értem, hacsak nem ez a
zsánered. Amiért odavagy.
– Nincs zsánerem. Viszont határozottan odavagyok valamiért.
Érted.
Ó, istenem, úgy éreztem, belehalok a boldogságba.
– Egyébként is kit érdekel a múlt? – tettem hozzá.
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk.
– Különösen úgy, ha most itt vagyunk a jelenben, és ez van
köztünk.

*
– Biztos, hogy nem jössz vissza velem Oxfordba?
Este volt. Visszatértünk Devonból, és most ott álltunk Pippa
lakása előtt Tom régi Saab kocsijával.
– Pippa számít rám, különben is muszáj… mosnom és más fontos
dolgokat csinálnom, például dalokat írni.
– Írj Oxfordban!
Visszamosolyogtam rá, nem szívesen mozdultam el mellőle, és
léptem ki a hűvös, sötét londoni utcára. Milyen lenyűgözően
nézett ki szakadt, molyrágta, kirojtosodott nyakú, szürke
kasmírpulóverében! Én azonban a fejébe szerettem volna bejutni.
Ahol a legbelsőbb énjét tartotta elzárva. Lapozgatni a titkai
között az ujjammal, ahogy egy kém tenné. Megérinteni a vágyai
folyamát. Elképzelni a régi szeretőit, a karcsú és telt barátnőit,
akik talán éppen ezt a pulóvert vették fel meztelen testükre a
hűvös reggeleken, és akiknek a mellbimbója megkeményedett egy
ilyen csábító anyag alatt.
Ettől viszont csak még jobban kívántam őt.
Korábbi, furcsa féltékenységem helyett melegség öntötte el a
lábam közét, miközben egymást néztük. Bárcsak át tudnám
helyezni ezt az érzést egy dalba! Ezt az eufóriát, amely olyan,
mintha repülnék, ahogyan az álmokban szoktak. Dalötletek
kavarogtak a fejemben. Ez azért biztosan jelentett valamit.
Valami jót…
– Adnék egy pennyt, ha elárulnád a gondolataidat. – Csak nem
képes a fejembe látni?!
Megharaptam az ajkamat.
– Attól tartok, ennél sokkal többe fog kerülni.
Megfogta a kezemet.
– Ha muszáj mosnod Londonban, akkor ne maradj túl sokáig!
Gyere vissza, amilyen hamar csak tudsz, édes! – Megcsókolta az
ujjaimat, mintha egy Austen-regényben vagy egy Austen-regény
filmváltozatában lennénk. – Van egy kis helyiség a lakás túlsó
végében, kimondottan szép onnan a kilátás, van benne íróasztal és
egy kényelmes szék. Nagyon csendes. Épp megfelelő a
dalszerzéshez. A tied lehet. És ami azt illeti, Oxfordban is
vannak mosógépek.
 g p
*

Néztem, ahogy elhajt, és azonnal megbántam a döntésemet.

Ekkor megrezzent a telefonom, mert üzenet érkezett rá.

Will Start: Szeretnél egy szobatársat a vén Angliában? Boldogan meghúzom

magam bárki kanapéján, aki befogad! Ígérem, hogy hasznossá teszem magam!
Leporolom a cuccokat James és Alastair stúdiójában! Vigyázok Georgiára!
Technikai segítséget nyújtok bárkinek, akinek csak szüksége van rá! Esetleg
ábécésorrendbe rendezem a professzor könyveit! Gondolj csak bele, milyen jó
móka lenne! Te meg én! Megtanulhatnánk tollasozni!

Jaj, ne! Biztosan megint kirúgták. És az őrült sok

felkiáltójelből ítélve igencsak kétségbe lehetett esve.

Will Start: Átmenetileg a szülőknél lakom. Nincs pénzem. Nincs munkám.

Will Start: Segíts!

Basszus. Ezzel most nem tudtam foglalkozni. Ami azt illette, a

kulcsot is alig tudtam elfordítani Pippa lakásának bejárati
ajtajában, az ujjaim nem voltak hajlandóak együttműködni, mert:
Tom tényleg megkért, hogy költözzek hozzá?
Bedugtam a fejem Pippa ajtaján.
– Visszajöttem Devonból. Jó sok dalötletem van.
Próbáltam lecsillapítani a szívdobogásomat, bár legszívesebben
táncra perdültem volna a sötét előszobában. Nyilvánvalóan még
túl korai lenne hozzáköltöznöm. Másrészt viszont hogyan
hagyhattam figyelmen kívül ezt a lebegő érzést? Ezt a
megrészegült boldogságot?
A csendben eszembe jutott, hogy Pippa talán elment meginni
valamit egy új jelölttel a társkereső oldalról, vagy esetleg már
lefeküdt. Üzennem kellett volna, hogy jövök. Szörnyű vendég
voltam, ráadásul már sokkal régebb óta elviselt, mint ahogy
eredetileg terveztük.
 Ekkor azonban megláttam őt. A konyhapult túlsó sarkánál ült
egy bárszéken, vélhetően a laptopja fölé hajolva, a fején nagy,
zajszűrő fejhallgatóval.
Letettem a bőröndömet, és odasiettem hozzá. Láthatóan nem
hallott engem, kicsit mozgott arra, ami éppen a fülébe harsogott.
Megütögettem a vállát, ő pedig megriadt a széken ülve. Letépte a
fejhallgatót a fejéről, és elhajította.
– A rohadt életbe, halálra rémítettél! – kiáltotta ijedten. A
következő pillanatban a laptopjára nézett, és azonnal lecsapta.
– Ne haragudj! – mondtam bűnbánóan, aztán a gépére
pillantottam, ami felzúgott, mint amikor beindul a ventilátor. –
Mit csináltál?
– Semmit. Dolgoztam – csattant fel.
– O-kééé.
Szórakozottan egy hajtincsét csavargatta. Nem jó jel.
– Csak unalmas munka – dörmögte.
– Úgy érzem, titkolsz valamit. A menedzser–ügyfél-
átláthatóság szellemében kérlek, hogy mutasd meg!
– Ha ragaszkodsz hozzá – felelte duzzogva, és leült a
bárszékre, majd felnyitotta a laptopját. A képernyőn Dominic
West számtalan fotója jelent meg.
– Mi ez az egész? – kérdeztem, és odahúztam egy másik
bárszéket. – Jóképű, azt meg kell hagyni. – Ahogy azonban jobban
szemügyre vettem a képeket, felfedeztem mindegyiken valami
közös vonást: egy bizonyos testrész körvonalát a különböző ruhák
alatt: melegítőnadrág, rövidnadrág, úszónadrág, elegáns öltöny,
talán még egy skótszoknya is.
– Ezen dolgoztál? – Nehéz volt nem vigyorognom.
– Valami kattintásvadász oldal erre csábított. Perelj be! Kérsz
egy kis csokit?
– Mindig.
Leültünk egymás mellé a kanapéra a csokival. Elmeséltem neki,
mi történt Devonban, de a szokásos részleteket kihagytam. Az
ösztönöm hirtelen azt súgta, hogy ezt meg kell őriznem
magamnak. Pippa kicsit lehangoltnak és magányosnak tűnt. Én itt
voltam, összejöttem Tommal, miközben az egész ittlétemnek az
 j g
volt a célja, hogy dalokat írjak. Pippa csalódását szinte
kézzelfoghatóan éreztem.
– Észrevetted már, hogy sokkal több szomorú szerelmes dal
van, mint boldog? – kérdeztem rövid szünet után.
– Nem – sóhajtotta. – De még sosem vizsgáltam meg ezt így.
Gyanítom viszont, hogy igazad lehet.
– Ami megmagyarázza, miért nem sikerült még semmit írnom.
De próbálkozom. Kezdem úgy gondolni, hogy a boldogság mint
érzelem kárhozat a dalszerzésre nézve. Helyesen használtam a
„kárhozat”-ot? Ez is egy olyan szó, ami hirtelen mintha nem lenne
helyes. Olyan, mint az „esztétikum”. – Kifogások, kifogások. Ó, kit
próbáltam átverni? Ha ez igaz lett volna, Alex hűtlensége dalokat
hozott volna magával.
És ott volt még az a papírlap a táskámban Devonból.
– Fogalmam sincs – sóhajtotta Pippa komoran. – Az viszont jó
hír, hogy visszatértél a jó öreg Londonba, ahol most már
sóvároghatsz megint.
– Tudom. Képzeld, Tom felajánlott egy kis szobát a lakásában…,
ahol dolgozhatnék – feleltem óvatosan.
Pippa összevonta a szemöldökét.
– De hát ő Oxfordban lakik.
– Tudom, mit fogsz mondani – feleltem, és feljebb ültem a
kanapén. – Viszont a dolgok most tényleg jól mennek, csak
mondom.
Láttam, hogy leesik az álla, a gondolatai az arcára voltak írva:
Azt akarod mondani, hogy máris hozzáköltözöl? De még csak
két hete ismered!
Oké, igen. De ha onnan számoljuk, amikortól megismertem őt a
repülőn, akkor már több mint három és fél hete. Durván.
Csakhogy két héten keresztül semmi kapcsolatotok nem volt,
vagyis az eredeti számításom pontos. Jane, nem helyeslem, hogy
összeköltözz egy férfival, akit még csak két hete ismersz.
Mégis úgy érzem, mintha mindent tudnék róla, amit tudnom
kell. Tudom, hogy őrültségnek hangzik!
Mert az is.
 Ezen a ponton befejeztem a vitatkozást gondolatban Pippával,
és ránéztem az igazi nőre, aki szenvtelenül bámult rám.
– Tudom, hogy nem helyesled – mondtam, és szembefordultam
vele. – Aggódsz, hogy elhamarkodottan döntök. Ám ha
visszagondolunk, az impulzív döntéseim az esetek túlnyomó
részében jól sültek el. Például veled is fejest ugrottam valamibe
ahelyett, hogy visszamentem volna az egyetemre másoddiplomás
képzésre. Ez felért azzal, mintha elszöktem volna a cirkusszal, és
nézd meg, milyen jól alakult minden!
Talált, süllyedt. Sikertörténet neki köszönhetően!
– Ha inkább Tommal szeretnél lakni Oxfordban, akkor nincs
kifogásom ellene – felelte kissé közömbös, de nem ítélkező
hangon.
Ekkor ismét azt éreztem, hogy elszorul a torkom, és mindjárt
sírva fakadok. Nem is tudtam, mennyire fontos számomra az
áldása. Olyan sokkal tartoztam neki. Lemondott az eltervezett
kefélős nyaralásáról Fidzsin azért, hogy kifizesse az én
repülőjegyemet ide. Ha nem tette volna, sosem találkozom azzal a
férfival, akiért most ennyire odáig vagyok.
– Úgy értem, mit tudhatok én a kapcsolatokról? – sóhajtotta,
és hátraejtette a fejét a kanapé puha támlájához. – Csak nézz
rám!
Jaj, ne! Kutattam az emlékezetemben, mikor volt utoljára igazi
kapcsolata: az a dögös aktivista Mumbaiból. Aztán inkább csak
barátok lettek extrákkal. Lehet, hogy a társkereső oldal pont
neki való lesz.
– Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – kötötte a lelkemre
hirtelen aggodalmas arccal. – És tudd, hogy bármikor
visszajöhetsz ide, ha a dolgok nem úgy… – Megrezzent a
telefonja. Felnyögött, amikor megnézte, hogy ki az, aztán lefelé
fordítva letette maga mellé, és nem foglalkozott vele.
– Leopárdmintás Nadrág?
– Nem. Jane, figyelj rám! – mondta kétségbeesetten. – Nagyon
szeretném, ha valamit megtennél nekem.
– Jól van. Bármit. És csak mondom, hogy te kivételesen
esztétikus vagy. Kívül és belül. Az esztétikum azt jelenti,
 gy j
szépség, bár egyáltalán nem úgy hangzik, mintha…
– Jane! Ne tereld el a szót! Szeretném, ha igent mondanál a
Royal Albert Hallra. Ha egyszer s mindenkorra elköteleznéd
magad mellette. Jonesy emberei megállás nélkül zaklatnak, és
őszintén szólva már kezdek kiborulni miatta. Most, hogy az
asszisztensem úgy döntött, hogy gyereket szül, még csak
elkerülni sem tudom, hogy felvegyem a hívásaikat. – Látszott
rajta, hogy a sírás kerülgeti.
– Tudom, és szívás. Úgy értem, nem a gyerekvállalás része.
Hanem hogy nincs segítséged.
Hát persze, hogy igent kell mondanom. Csak olyan nehéz volt
valóban ki is mondanom azt a szót. Jonesynek. Viszont még
nehezebb volt Pippát ilyen zilált lelkiállapotban látnom.
– Jól van. Megcsinálom. Megmondhatod nekik.
Egy fél másodperc múlva belém hasított a megbánás.
Pippa túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy felfogja és
megkönnyebbüljön. A haja borzas volt, égnek állt, félúton volt
Frankenstein menyasszonya és egy szexi, kócos hajú Julie
Christie között az egyik brit újhullámos filmjéből. A csoki
imádnivalóan elkenődött az arcán.
Megrezzent a telefonom. Természetesen Will volt az, és az
összeomlás határán állt.
Ekkor hirtelen ragyogó ötletem támadt! Will átmenetileg
dolgozhatna Pippa asszisztenseként. Legalábbis a novemberi
Royal Albert Hall-koncertig.
Ami azt jelentette, ó igen, hogy talán addig én is itt maradok
Angliában.
Mivel Tom felajánlotta, hogy lakjak nála Oxfordban, még csak
nem is leszek Pippa terhére. Will elfoglalhatja a helyemet itt,
vagy ami még jobb, odaköltözhet James és Alastair
vendégházába.
Megfogtam Pippa kezét.
– Támadt egy ötletem! Egy ragyogó ötletem.
 MÁSODIK RÉSZ
Piszkos fantázia

Ó, bébi, beindítasz engem, rádió vagyok.

– Joni Mitchell
 14

SZEXUÁLIS GYÓGYULÁS

A vonat begördült az oxfordi vasútállomásra, és a poros ablakom

mellett elsuhant a szélfútta és napsütötte Tom. Vajon csak
álmodtam? – töprengtem néhány pillanat múlva, aztán fogtam a
bőröndömet meg a gitárt, és elindultam felé a peronon. Végig a
szemembe nézett, miközben utazók suhantak el mellettünk mint
elmosódó ecsetvonások egy impresszionista festő vásznán, aztán
már csak ő és én voltunk az üres peronon a rózsaszínű égbolt
alatt. A lakásában levetkőztünk a félhomályban, és bebújtunk az
ágyba. A hűvös ágynemű, a perzselően forró bőre, puha ajka,
ahogy a combomat, a hasamat, a mellemet és a nyakamat
csókolgatta, bizsergést váltott ki belőlem, aztán eggyé olvadt
velem. Nem álmodtam őt.
Oxfordban voltunk együtt. Határozatlan ideig. Az idő végtelen,
gondoltam, miközben eső kopogott halkan az ablakokon.
Az első héten kialakult egyfajta napirend: Tom korán elindult
az egyetemre, hogy felkészüljön az őszi félévre, én pedig
felfedeztem a várost. Antikváriumokban és metszetárusoknál
nézelődtem, halvány, másodlagos színekkel festett
dísztányérokat nézegettem. Pippa állandóan üzeneteket írt.
Nagyon szeretett volna már meglátogatni engem és megismerni
Tomot. Én mindig halogattam a dolgot, valamiért féltem megtörni
a varázst. Ehelyett inkább őt kérleltem, hogy ossza meg velem a
randioldalon esélyes jelöltek profiljait. Rendkívül szórakoztató
volt. A hatásvadász idézetek, az illetlen szelfik, amelyek csábító
hatást akartak kelteni, mi viszont hangosan nevettünk rajtuk.
Leginkább azonban Jonesy hallgatása idegesített. Már igent
mondtam a felkérésre, szóval hogyan tovább? Mit várt tőlem, mit
csináljak a Royal Albert Hallban? Már majdnem október volt,
ezért tényleg ideje lett volna már tudnom.
A következő hétfőn éppen eszpresszót készítettem a
vadonatúj kávégépen, amelyet én vettem (köszönöm, Gyengéd
Simogatás), és kinéztem a komor, brit égboltra, amikor belém
hasított egy gondolat: soha nem cserélném el ezt a barátságtalan
kilátást Alex napsütötte panorámájára, mert az a férfi, akinek
kávét viszek az ágyba, nem egy éretlen seggfej, hanem egy
rendkívül okos, nagyon brit, igazán szexi…
– Jó napot!
Ijedten megpördültem, és egy idősödő nőt láttam a bejárati
ajtóban állni. Felöltőt és esősapkát viselt, a karjára tescós
nejlonszatyrok voltak akasztva. A szatyrokat finoman letette a
földre, és közben összehúzott szemmel az ágyékomat figyelte.
Oké, csak Tom egyik pólója volt rajtam, de honnan kellett volna
tudnom, hogy nem leszünk egyedül? Levette a kabátját, és
felakasztotta az ajtó mellé.
– Jó napot, elnézést, maga kicsoda? – kérdeztem, és lejjebb
húztam magamon a pólót, miközben Tom lovagiasan utánam
szaladt, és rám adott egy fürdőköpenyt.
– Jane, szeretném bemutatni neked Mrs. Taranouchtchenkát –
mondta, majd ragyogó arccal nézett a nőre. – Bulgáriában
töltötte a nyarat, ahol meglátogatta a fiát, de most visszatért.
Mrs. Taranouchtchenka hétfő reggelenként szokott jönni
takarítani. – Feszült, gépies mosolyt villantott rám. – Példaértékű
munkát végez, és mindig tipp-topp utána a lakás.
Zavarba jöttem, ennek ellenére elmosolyodtam, hogy az új
barátom olyan szavakat használ, mint példaértékű és tipp-topp.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Taran-chu-la…? – Tomra
pillantottam, hogy segítsen, miközben az idős nő merőn bámult
rám.
– Taranouchtchenka – segített ki Tom könnyed mosollyal,
mintha semmiség lenne.
Tettem egy újabb sikertelen kísérletet, hogy kimondjam a
nevét, aztán a nő jeges hangon megkönyörült rajtam:
– Mrs. T. Hívjon csak Mrs. T.-nek!
 j
– Igen, nagyszerű, nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. T.
– Kinyújtottam felé a kezemet, de ügyet sem vetett rá. Csupán
komoran bólintott, mintha azt sugallta volna, ezt már tisztáztuk,
nem szükséges túlzásokba esni. Láttam, ahogy rosszallóan
összehúzza a szemét, és Tomra pillant, aki barátságosan
rámosolyog. A nő pillantása erre azt felelte: Jól van, professzor.
Ha egy csupasz kis csavargót akar a lakásában tartani, akkor
rendben. Maga nyert.
– Elindítok egy mosást – jelentette ki a nő zsémbes hangon, és
végre levette műanyag esősapkáját. Megigazította drótszerű,
kontyba fogott, ősz haját, aztán a folyosó felé indult.
– Nagyszerű – szóltam utána megkönnyebbülten, aztán hirtelen
eszembe jutott: a hálószobába nem mehet be. Elszaladtam
mellette, és gyorsan bezárkóztam a szobába, ő pedig zavart
kifejezéssel az arcán döbbenten megtorpant félúton a folyosón,
mintha egy távirányítóval állították volna meg.
Felnőtt nő vagyok, nem ijedek meg Tom házvezetőnőjétől.
Valójában azonban megijedtem. Úgy véltem, az iskoláslány
öltözetnek van a legnagyobb esélye, hogy némiképp javítsa Mrs.
T. rólam kialakult első benyomását, ezért gyorsan átöltöztem, és
körbenéztem, milyen állapotban van a szoba. Az ágy teljesen fel
volt dúlva, mintha szexőrült emberek nem sokkal azelőtt
szexőrülten viselkedtek volna rajta. Az ágynemű nem csupán
összegyűrődött, hanem valami rá is száradt, ahogy
végigsimítottam rajta. Két kopogás hangzott fel az ajtón, aztán
Mrs. T. dugta be a fejét a szobába.
– Kisasszony! – Mielőtt tiltakozhattam volna, kinyitotta az
ajtót, és bejött a szennyeskosárral.
– Ó, csak egy pillanat, Mrs. T!
Ő viszont eltökélten ment tovább az ágy felé.
– Elnézést, szeretném kimosni az ágyneműt – közölte, és elment
mellettem. Én ismét eléugrottam, ráfeküdtem az ágyra, és a
kezembe gyűrtem a takarót, mielőtt megfoghatta volna.
– Nem kell… majd én megcsinálom – feleltem kicsit
hangosabban, remélve, hogy a hangerőm majd meggyőzi.
Nyilvánvalóan nem így történt, mert letette a kosarat, és
 y gy
megindult felém. A karját előrenyújtotta, mint egy zombi. –
Tényleg, Mrs. T. Nem szükséges! – Most már a mellkasomhoz
szorítottam a takarót, és hátráltam. – Nagyon szívesen kimosom
én magam. – Tényleg így volt. Igazán szerettem mosni.
Ő viszont nem volt hajlandó elfogadni a nemet, ezért egy ideig
a takarót rángattuk, majd azt mondta:
– Ez az én feladatom! – Ekkor egy erőteljes rántással
meghúzta, nekem pedig nem volt más választásom, mint elengedni.

Később Tom elindult dolgozni, én pedig menedéket kerestem a

megígért dolgozószobában. Már egy hét is eltelt, amióta kezembe
sem vettem a gitárt, bár mindennap éreztem a jelenlétét, és hogy
vádlón néz engem a szoba sarkából. De miről énekeljek? Mit
mondjak? Az a részegítő, ihlettel teli pillanat Devonban már
szinte elhalványult az emlékezetemben, és csupán a legutóbbi
alkalom emléke, félelme és kétsége élt bennem. Azokat a dalokat
imádtam. Visszhangzó csend vett körül, és a nyomában félelem
érkezett, amely még mindig kísértett.
Mrs. T. azonban a lakásban tevékenykedett, nekem elfogytak a
kifogásaim, ezért kényszerítettem magam, hogy leüljek a kis
hálószoba alkóvjába. Őszintén szólva volt valami baljóslatú ezen a
helyen. Mindig megborzongtam, valahányszor beléptem ide. Tom
úgy sejtette, hogy ezt a szobát nagyon régen, de később
építették a házhoz, ezt bizonyította a furcsán elkeskenyedő
folyosó is, amely olyan volt, mint egy titkos átjáró. Leültem a
nyikorgó székre, és azt gondoltam, itt feküdtek a gyerekek
vaságyban, lázasan, tüdővészesen.
Ostobaság. Az íróasztal egyszerű volt, minimalista stílusú. A
kilátás a lombos, zöld fákra ugyanolyan szép, ahogy Tom ígérte.
Úgy véltem, ez a rossz előérzet csupán a halogatás miatt támadt
bennem. Az önbizalomhiány miatt. Be fogom fejezni a dalt, amit
elkezdtem.
 Először azonban úgy éreztem, nagyon fontos elővennem a
telefonom és megnézni, hogy állnak a dolgok úgy általában a
világban.
Elállt a lélegzetem.
Hát megtették. Jessica Instagram-oldala tele volt a
bizonyítékokkal. Most már Mr. és Mrs. Alex Altmann voltak.
Nászutas fényképeket tett ki a Turks- és Caicos-szigetekről.
Milyen ragyogó és milyen jól dokumentált az életük, gondoltam.
Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom, nyugtalanítóan zsibbadni
kezdtek az ujjaim. Feljebb ültem a széken, és reszkető kézzel
rákerestem: „Mik a tünetei a…” De abbahagytam. Tudtam, hová
vezet ez.
Ezért inkább visszamentem Tom barátságos ágyába, és hosszú
idő után felhívtam a szüleimet.
Miközben csörgött a telefon, elképzeltem az általuk tervezett,
régi családi otthont egy kis szurdokban nem messze a Csendes-
óceántól, amelyet folyamatosan támadott a tengeri levegő,
sokszor beázott, ezért állandóan enyhe penészszag érződött
benne. Elképzeltem a csendes nappalit, ahogy porcicák táncolnak
a ferde mennyezet tetőablaka alatt, a reggeli napfény
megvilágítja a fehér műbőr forgó fotelt, alacsony diófapolcokon
művészeti könyvek szín szerint elrendezve sorakoznak, a
kandallópárkányra hatalmas fatömbnyomatok vannak támasztva.
A négy hatalmas szemeteszsák, amelyet sietve tömtem meg,
amikor elköltöztem Alextől, még mindig a nyirkos gyerekszobám
padlóján kókadozott, ahová olyan félve tértem haza. Négy év
Alexszel pontosan belefért négy…
– Kicsim, édesem, te vagy az! – válaszolta anya álmosan. El is
felejtettem, milyen korán van ilyenkor Los Angelesben. Vagy
mióta nem hívtam már fel őket ilyen kétségbeesetten. –
Felébresztem apádat is.
– Ne, nem kell…
– Jane? – dörmögte apa ásítozva.
Elmagyaráztam a tüneteimet. Apa azt kérdezte, mennyi kávét
ittam, mire azt feleltem:
 – Ne akard tudni! – Gyógymódnak felírta, hogy azonnal
hallgassam meg a Grateful Dead „Ripple” című számát
háromszor…
– Tudod, mi segítene még, kölyök? Ha felvennéd a gitárodat.
Még nem jöttek rá, hogy egy csaló vagyok, akinek egyszer
szerencséje volt. Ráadásul nem is a saját dalommal. Mégis olyan
magabiztos hangon mondta, és mellé elképzeltem az
arckifejezését, és ez már önmagában is majdnem meggyógyított.
Az ágynemű suhogását lehetett hallani, aztán Lulu kivette a
kagylót Art Start kezéből.
– Írj nekem egy dalt, az anyukádnak, aki szeret téged – búgta.
– És nem fogsz meghalni. Ma nem. Ma biztosan nem!
Elképzeltem vakítóan fehér fogát, napbarnított, szeplős vállát
és mézszínű, zilált haját. Az apámnak szép kreol bőre volt, Al
Pacinóhoz hasonlóan jóképű arca és Modigliani-szerű izzó
tekintete.
Hálásan köszönetet mondtam nekik, ők pedig megköszönték,
hogy kimozdítottam Willt a házból, és munkát szereztem neki
Pippa mellett, aki James és Alastair vendégházában szállásolta el
őt. Megígértem a szüleimnek, hogy egy alkalmasabb időpontban
később újra felhívom őket. Miután letettük a telefont, eszembe
jutott az a történet, amit az apám mesélt régen, amikor ideges
kisgyerek voltam. Volt két buddhista mester, akik az első
találkozásukkor leültek együtt egy kertbe, és órákig nem szóltak
egy szót sem. Aztán az egyikük felnevetett, rámutatott egy fára,
és azt mondta a másiknak:
– És ők ezt nevezik fának? – A másik mester elgondolkodott
rajta, aztán ő is felnevetett.
Filozofikus apám azt akarta mondani ezzel, hogy az ostoba
emberek kényszert éreznek, hogy mindent megnevezzenek,
köztük saját magukat is. Én egy lúzer vagyok, aki nem tud dalokat
írni. Szerelemfüggő, aki túl gyorsan összeköltözött az új
barátjával. Egy idióta, akit kiborított hűtlen exbarátja
Instagram-bejegyzése. És ők ezt nevezik fának.
Minden erőmmel próbáltam elmerengeni a csendben, mint a
történetben szereplő szerzetesek, remélve, hogy egyszer majd
É
 p gy gy j
én is felnevetek valami abszurd elnevezésen. És ők ezt hívják
ágynak. Lámpának. Vaginának. Amit neveznek még puncinak,
pinának és egy nagyon különleges helynek. Az utolsót nem
használták, pedig nem lett volna rossz. Egy pillanatra hálát adtam
azért, hogy nekem is van.
Szinte azonnal azon kaptam magam, hogy arra gondolok, vajon
Tom más nőket is ilyen hamar megkért-e, hogy költözzenek
hozzá, mint ahogy engem. Például Monicát, a buja olasz
tanárnőjét, aki később a szeretője lett. Hah! Kíváncsi voltam,
vajon ugyanabba az éjjeliszekrénybe tette-e nagykosaras
melltartóit és apró alsóruháit, ahol én tartottam a saját unalmas
fehérneműimet. Aztán arra gondoltam, nem kellene-e
beszereznem olyan darabokat, amelyek megérdemlik, hogy
alsóruhának nevezzék őket. Később arról fantáziáltam, hogy Tom
és az érzéki Monica különböző pózokban fekszenek ugyanezen az
ágyon. Kicsit felizgatott és bűntudatom is lett, amikor benéztem
az éjjeliszekrény legfelső fiókjába, ahová a múltkor Tom a
telefonját rejtette, de nem volt benne semmi, csak néhány
ártatlan ceruza és egy kevés aprópénz. Kicsit bátrabban húztam
ki a második fiókot, ebben megtaláltam a romantika tanításának
tanmenetét, egy fényes utazási katalógust Görögországról,
valamint a kaliforniai útjának útitervét, amelyen
megismerkedtünk! Bűntudat hasított belém, amiért a holmija
között turkálok. De ha már eddig eljutottam, csak nem ártok
olyan sokat, ha belepillantok a legalsó fiókba is.
Sejthető módon könyvek voltak benne. Uncsi. A könyvkupac
tetején egy kis, régimódi, bőrkötéses könyv hevert, nem volt
rajta cím vagy szerző, semmi, csupán egy érdekes, klasszikus női
mellszobor dombornyomással a borítón, amely halványan
ismerősnek tűnt. A milói Vénusz. Lehet, hogy ez egy napló. Ha
igen, azonnal visszateszem a fiókba. De sokkal valószínűbbnek
tűnt, hogy ez valami száraz, tudományos könyv a milói Vénuszról,
amelyről semmit sem tudtam, és talán nem ártott volna
gazdagítani az ismereteimet róla.
Találomra kinyitottam valahol. Szerencsére nyomtatott írás
volt benne.
 A szolgálólány diszkréten beosont egy nyitott ajtón, és
ott találta a jóképű tisztet, aki rá várt. Fényűző ágyon
feküdt elterülve, piros katonai zubbonya az ágyvégi
rácsra volt terítve, egyszínű vászoninge mélyen
kigombolva szétnyílt, megmutatta szőrtelen,
napbarnított mellkasát alatta. A férfi izzó tekintettel
nézte, ahogy a csinos szolgálólány kioldja magán a
kötényét, az alsószoknyáit és a fehérneműjét, majd
hagyja, hogy merészen leessenek a földre. A tiszt nem
húzta az időt, felemelte őt magához, óvatosan
lefektette feszes, meztelen hasára: először selymes
combját, aztán puha hasát, amely úgy reszketett meleg,
lüktető izmain, mint egy finoman dobogó szív. A nő telt
keble megemelkedett, amikor a tiszt hozzálátott
kiszabadítani őt a fűzőjéből. Meglazította a sok
szalagot, és végül a telt fehér kebel kiszabadult, ő pedig
éhesen beletemette az arcát.
A tisztet hatalmába kerítette a vágy, megmarkolta a
szolgálólány puha, gömbölyű hátsóját, és feljebb tolta
magán. Meleg, reszkető nyílását, lüktető bejáratát
először a mellkasán húzta végig finoman, aztán a nyakán,
majd még feljebb került. Finom, mézízű kelyhe
megsimította borostás állát, végül óvatosan kiéhezett
szájára eresztette. A szolgálólány hatalmas gyönyört
érzett, ezért szinte észre sem vette a háta mögött
hallatszó, titokzatos, elfojtott nyögéseket.
Belekapaszkodott az ágy oszlopába, miközben a tiszt
elmondhatatlan élvezetet nyújtott neki a nyelvével. A nő
ezután hátrafordította a fejét, és megpillantotta az új,
csinos barcelonai konyhalányt, aki felhúzta a szoknyáját,
és ráhelyezkedett a tiszt meredező hímvesszőjére,
azután lovagolni kezdett rajta. Hármuk sóhaja és
nyögései a testi gyönyör buja szimfóniájában egyesült…

Olálá! Jobb, ha abbahagyom, gondoltam, pedig milyen jó móka.

Visszatettem a könyvet a helyére Tom fiókjába, és elbűvölőnek
tartottam, hogy egy ilyen sikamlós viktoriánus erotikát tart a
fiókjába rejtve. Aztán megpillantottam más csábító dolgokat is,
amelyeket addig nem vettem észre: néhány kifakult Playboy
újságot a múlt századból, talán a fiatalkora szentimentális
kincsei lehettek? Ez a titkos készlet őszintén szólva imádnivaló
és izgató volt számomra, ezért éreztem, hogy az én meleg,
reszkető kelyhem is felébred és hívogat. Becsúsztattam az
ujjaimat (Aha! Már nem zsibbadtak!) a saját, unalmas alsóruhám
alá, és arra gondoltam, miért ne gondoskodhatnék magamról.
Állítólag ez is a meditáció egyik formája volt, meglehetősen
egysíkú gondolkodást igényelt, habár nem azt a fajtát, amire a
szerzetesek gondoltak.
Ekkor megszólalt a csengő, aztán éles hangon kitartóan
csöngött tovább. Talán Tom itthon hagyta a kulcsát? Vagy
telepatikus úton megérezte, milyen állapotban vagyok, és úgy
döntött, hogy korábban hazajön? Tökéletes. Ennél jobban fel sem
készülhettem volna rá. Mezítláb végigszaladtam a folyosón, át a
nappalin, le a lépcsőn, aztán kinyitottam a bejárati ajtót. Mellbe
vágott a fényes, délutáni napsütés, amelyben egy alak elmosódott
körvonalát pillantottam meg.
Nem Tom volt, hanem egy jóképű és divatos, sötét frizurájú
idegen elegáns, méretre készített, tengerészkék öltönyben.
Olyan piperkőc arca volt, mint egy tipikus brit arisztokratának,
és valahonnan kissé ismerősnek tűnt.
– Nocsak, maga bizonyára Tom új barátnője, Jane – mondta a
férfi, és szórakozottan ütögette a tenyerét a másik kezében
tartott lovaglópálcával. A testtartása, a viselkedése, a kiejtése
és a lovaglópálca mind szinte ordították, hogy nagyon előkelő
vagyok, régen pedig csintalan iskolásfiú voltam. A tekintete
feltűnően csupasz lábamra siklott.
– Igen – feleltem, és keresztbe tettem a lábam. Általában nem
engedtem volna, hogy ilyen rövid ruhában lásson bárki, ráadásul
ilyen átlátszóban. A nap pedig most egyenesen azt világította
meg. Őszintén reméltem, hogy a mellbimbóm vagy a fehérneműm
nem túl feltűnő, sem az, mire készültem éppen az emeleten.
 – Rendkívül örülök, hogy megismerhetem. Az én nevem Freddy
Lovejoy – folytatta a férfi meglehetősen önelégülten, mintha már
hallottam volna róla.
Nem, még nem.
– Eljöttem ide Londonból, hogy visszahozzam ezt az én öreg
cimborámnak – közölte, és a lovaglópálcát nyújtotta felém, nem a
kezét. – Biztos vagyok benne, hogy maga valami példátlan dolgot
művelt az agyával, mert általában rendkívül éles az esze… és
tudja, sosem hagy el dolgokat. – Felvonta a szemöldökét.
Furcsa, Tom egy szóval sem említette a lovaglást. Megfogtam a
lovaglópálcát, Freddy azonban nem eresztette el, amivel
alátámasztotta csintalan iskolásfiú elméletemet.
– Ezt bóknak szántam, a bájai és a csábereje elismeréséül –
tette hozzá, és végül elengedte a lovaglópálcát. Kínos csend
következett, amelyet ő láthatóan élvezett. – Nem bánná,
kedvesem, ha bemennék egy percre? Egy gyors kortyra? – Az
ujjaival mutatott valamit, amit nem értettem. – Mielőtt elindulok
a hosszú útra, vissza a városba. Hmm?
Igazság szerint bántam, több ok miatt is, leginkább azonban
azért, mert szerettem volna folytatni a maszturbálást.
– Természetesen nem. Kérem, jöjjön be!
Intett, hogy én menjek előre, aztán meghajolt, mint egy
régimódi úriember, és ekkor villant az eszembe. Ő volt az a férfi
a kávéházban az első randevúnkon. A hátsó teraszon ugyanígy
intett nekem, amikor el akartam menni mellette. Jól van.
Legalább nem egy sorozatgyilkost hívtam be egy gyors kortyra,
bármit jelentett is ez.
Elindultam felfelé a lépcsőn, és hirtelen rémülten gondoltam
arra, hogy talán egy nedves folt látható a ruhám hátulján
pontosan szemmagasságban neki. Persze nem nyúlhattam hátra,
hogy ellenőrizzem.
Szerencsére Freddy azonnal kényelembe helyezte magát,
elfoglalta az egész kanapét: a karját széttárva a háttámlájára
fektette, hosszú lábát kinyújtotta maga elé, mintha csak otthon
lenne.

É
 Én óvatosan letettem a lovaglópálcát, kimentettem magam és
végigszaladtam a sötét folyosón a hálószobába, majd magamra
vettem Kurtöt, hogy eltakarjon. Megálltam egy pillanatra, hogy
összeszedjem magam, aztán nyugodtan visszatértem a nappaliba.
Freddy tetőtől talpig végignézett rajtam, és elmosolyodott.
Elfelejtettem cipőt felvenni.
– Tom szörnyen szűkszavú volt magával kapcsolatban, és ez
azért sokat elmond. Az a fickó mindig szűkszavú. Igazából elég
unalmas, mivel egy kis pletyka sosem árt senkinek. Bár azt el kell
ismernem, hogy sosem láttam még ilyen boldognak.
– Ó! Ezt jó…hallani.
– Már nagyon szerettem volna a saját szememmel is látni Tom
titokzatos barátnőjét, én már csak ilyen javíthatatlan vén
pletykafészek vagyok. – Elvigyorodott, aztán hirtelen unott arcot
vágott, és szégyentelenül az öklébe ásított. Úgy tettem, mintha
nem vettem volna észre, és inkább leültem a bőr füles fotelbe
szemben vele, miközben felkészítettem magam arra, ami ezek
után következik.
– Megkérhetem, hogy készítsen nekem egy csésze teát? Már
elmúlt négy óra. – Megütögette hatalmas Rolex karóráját, mintha
bizonyítékot akart volna szolgáltatni. – Attól tartok, képtelen
vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni.
– Nekem kellett volna felajánlanom. – Úgy pattantam fel, mint
egy rugó, és odaszaladtam a főzőfülkéhez.
– Nagyszerű. A Builder’s megfelelő lesz. Köszönöm.
A tűzhelyre tettem a teáskannát, azután a fiókokban
keresgéltem a teák között – Earl Grey, English Breakfast tea,
Harney&Sons Celebration – próbáltam visszaemlékezni, hogy mi
az a Builder’s. Aztán csak véletlenszerűen kivettem egyet: Azt
iszod, amit kapsz, öreg cimbora.
– Ahogy már mondtam – folytatta Freddy –, Tom nagyon
keveset mondott magáról… – Csak fél füllel hallgattam, hogy mit
beszél, mert egy rendes teáscsészét kerestem. Biztos voltam
benne, hogy egy bögre nem lenne helyénvaló.
– Talán az időzítés miatt. Minden olyan hirtelen történt. Olyan
szorosan a Sturm und Drang után…
 g
A teafőző élesen sípolni kezdett, ezért nem lehetett hallani,
mit mond ezek után. Megfogtam a teáskannát, és megégettem
magam. Gyorsan a hideg víz alá tettem a kezem, és közben
próbáltam figyelni arra, amit mond.
– Még mindig látom magam előtt Tomot, amilyen elsőéves
korunkban volt. Hosszú, világosbarna haja a szemébe lógott,
durcásan járkált az egyetemen hatalmas kupac könyvekkel, és
minden vágya az volt, hogy tanuljon. Megdöbbentő. Kit érdekelt
egyáltalán Lord Byron? Yorkshire-i Tomot nyilvánvalóan igen. Az
osztály többi része többnyire magániskolát végzett, túlhajszolt
semmirekellőkből állt. Magamat is beleértve. – Felnevetett. – Be
kell vallanom, hatalmába kerített a zöld szemű szörny, amikor ő
szerezte meg azt a lányt, Amelia Danverst, akit mindenki akart. –
Terhes csend következett. – Most viszont itt van neki maga –
fejezte be vidám hangon.
Amelia Danvers. A lány, akit mindenki akart. Megpördültem.
Rajtakaptam, hogy megint ásít egyet, és erről eszembe jutott a
tea.
– Tessék! – nyújtottam át neki az elegáns csészét és
csészealjat. Ő tátott szájjal bámult. Mit rontottam el?
– Fáraszthatnám azzal, hogy hozzon egy kis cukrot? Meg
tejet? Tessék, csak rontsa el nyugodtan – mondta, és kicsit
gonosz tekintettel felpillantott.
– Elnézést. Én amerikai vagyok. Nem nagyon megy nekünk ez a
teázás dolog. Biztosan szeretne hozzá teasüteményt vagy
pogácsát… esetleg zsíros tejszínt.
Freddy oldalra biccentette a fejét, és összehúzta acélkék
szemét, úgy nézett rám. Felső ajka mosolyra görbült. Rocksztár
frizurája miatt pontosan úgy nézett ki, mint egy rocksztár. Ha ő
és Tom egymás mellett álltak volna egy bulin, a legtöbben
Freddyt választották volna. Én viszont nem.
– Maga amerikai lány, ugye – kuncogott. – Nem, nem kérek
teasüteményt, Jane.
Miközben visszamentem a cukorért, egy másik dolog is
eszembe jutott. Ez a Freddy nem olyan típusú embernek tűnt,
akivel Tom összebarátkozott volna. Talán nem ismertem olyan jól
 y j
Tomot, mint gondoltam. Megborzongtam. Igazság szerint
mostanáig egyetlen barátjával sem találkoztam. Na persze én sem
mutattam be őt a barátaimnak, bármennyire is szerették volna
megismerni őt. Mi csak itt bujkáltunk elrejtőzve mindenki elől,
csak mi ketten, és szóba sem került az a lány, akit mindenki akart
az egyetemen. Amelia Danvers.
Visszatértem a tejjel és a cukorral, ám mivel nem volt
dohányzóasztal, nem tudtam hova letenni őket. Végül letérdeltem
a földre, mint egy szolga őfelsége lába elé, és a földre tettem a
két tartót, aztán visszaültem a füles fotelbe, ahol azelőtt
voltam, a kezemet pedánsan összekulcsoltam az ölemben.
Freddy rám mosolygott, felemelte a kecses teáscsészét.
Valahol megszólalt egy falióra. Hirtelen úgy éreztem magam,
mintha egy színházi jelenetet adnánk elő gyakorlatként, és
várjuk, hogy a másik valami új személyiséget vegyen fel. Ám
ekkor Freddy a csésze fölött kavaró mozdulatot imitált.
Felálltam, és visszatértem egy „ezüstkanállal”. Valószínűleg ő is
ezüstkanállal a szájában született. Remélhetőleg nem követtem el
valami hatalmas hibát.
– Maga nagyon más, mint… – Hirtelen elhallgatott, és
megkavarta a teáját. – Csak annyit mondhatok, hogy rendkívüli
hatással van Tomra. – Láthatóan döntésre jutott. – Ennek örülök.
Feltételezem, ön is velünk jön lovagolni a hétvégén.
Lovagolni? A hétvégén? Megráztam a fejem.
– Nem szoktam lovagolni.
– Nem? – kérdezte döbbenten. – De hiszen Angliában van,
muszáj kipróbálnia! Tom úgy lovagol, mint egy yorkshire-i.
Gyalázatos. Megpróbáltuk megtanítani neki, hogyan kell rendesen
csinálni. De maga, kedvesem, biztos vagyok benne, hogy gyorsan
megtanulja. – Ekkor a szájához emelte a csészét, a hüvelykujját
elegánsan eltartotta, majd a csésze pereme fölött rám pillantott.
– Én nem hiszem – feleltem, és a helyemen fészkelődtem. –
Nem tudom elképzelni magam, hogy…
– Meglovagol egy csődört? Elvágtázik a naplementében? Milyen
kár! – dörmögte huncut csillogással a szemében. Még soha
életemben nem akartam ennél jobban visszavágni valami csípős,
Katharine Hepburn típusú válasszal.
Freddy azonban felhajtotta a teáját, aztán újult erővel
felugrott.
– Mennem kell. Maga elragadó, nagyon köszönöm a teát! –
emelte magasba a csészét és a csészealjat, aztán beletette a
mosogatóba. Felkapta a lovaglópálcát a kanapéról, és finoman a
fejemhez érintette, mintha megáldott volna vagy varázslatot
bocsátott volna rám.
– Nagyon remélem, hogy velem és Tommal tart a hétvégén. Ha
igen, küldetésemnek fogom tekinteni, hogy nyeregbe csábítsam.
Most pedig, kedvesem, búcsút veszek öntől.
Mielőtt úriemberhez méltóan meghajolhatott volna, régimódin
pukedliztem, ami láthatóan tetszett neki, engem pedig némi
diadalérzettel töltött el. Aztán elment.
 15

SZERETNÉM, HA SZERETNÉL

Egy órával később hallottam, hogy a lépcső aljánál becsukódik a

bejárati ajtó, aztán Tom elindult felfelé a lépcsőn. A
konyhapultnál vártam rá. Még mindig zaklatott voltam a délutáni
felfedezések után. Freddy elmosatlan csészéje a mosogatóban
árválkodott. A lovaglópálcát elrejtettem a teakészítés kellékei
mögé.
– Szia! – köszöntött Tom vidáman, amikor belépett az ajtón. –
Boldognak tűnsz. Termékeny napod volt?
Nem egészen. Hacsak nem számítjuk ide, hogy a fiókodban
kutattam, beleolvastam a pornóregényedbe, és a kíváncsi
barátoddal teáztam.
– Valóban boldog vagyok. De egyáltalán nem voltam termékeny.
– A diák Tom… a szemébe lógó selymes, világosbarna hajával,
zsebében Lord Byron verseskötetével… lassan átalakult a
negyvenéves Tommá, aki lassan elindult felém.
– A barátod, Freddy ugrott be, hogy visszahozza ezt –
mondtam, és előkaptam a lovaglópálcát, majd sokat sejtetően
megsuhintottam. – Nem is tudtam, hogy lovagolsz. – Döbbenten
megtorpant, a viselkedése láthatóan megváltozott. – Ne aggódj,
nem leszek olyan, mint az Ötven árnyalatban. Hacsak… te nem
akarod.
Közelebb lépett hozzám, halványan elmosolyodott, de éreztem
valami mást is a felszín alatt.
– Freddy mesélt a diákkorotokról.
– Valóban? – Most már fölém tornyosult, a levegő hirtelen
elektromossággal töltődött fel közöttünk, a tekintetünk
összekapcsolódott.
 – Igen. Amikor „gólyák” voltatok. Kezdtem megtanulni a
szakszavakat.
Kivette a kezemből a pálcát, félredobta, engem pedig a
kanapéhoz vezetett, és szinte magára húzott. Nagyon játékos
volt, mégis más, mint amit addig megismertem. Talán tényleg
szerette az Ötven árnyalat típusú dolgokat. Az ölébe húzta a
lábam, finoman simogatni kezdte, mintha szörnyen hiányzott
volna neki egész nap az irodában. Ennek ellenére úgy láttam,
máshol járnak a gondolatai. Vagy mintha az én gondolataimat
próbálta volna elterelni. Attól még jó érzés volt.
– Gúnyolódott azon, ahogy lovagolsz. Azt mondta, úgy csinálod,
mint egy yorkshire-i. Hogy merészeli? – háborogtam.
Tom keze megállt, fürkészőn nézett rám. Lehetetlen volt
megállapítani, mire gondol. A délutáni napfény megvilágította a
szivárványhártyája körkörösen elhelyezkedő, borostyánszínű
pöttyeit. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha vadidegen lenne.
Valójában ki volt ő?
Aztán eszembe jutott a régi Playboy magazinok imádnivaló
készlete a fiókjában, és arra gondoltam, csak egy ember. Egy
zárkózott ember. Aki rendkívül zárkózott. Valójában felizgatott
ez a visszahúzódó viselkedése. Nagyon. De akkor sem lett volna
szabad kutatnom.
– És persze a Brontë nővérek is yorkshire-iek voltak –
motyogtam kicsit idegesen, az egyik vállamat felhúztam.
Elmosolyodott.
– Igen – felelte, és megszorította a combom, amelyre egy másik
testrészem szintén összerándult, akár akartam, akár nem.
– Ezenkívül megemlítette Ameliát is – tettem hozzá mellékesen.
Tom megdermedt a nő nevének említésére.
– Freddy egy pletykafészek – felelte halkan, ismeretlen
hangon. – Nem kell mindent komolyan venni, amit mond.
Ezután előremeredt a semmibe, és ismét simogatni kezdte a
lábam.
– Én nem használok pálcát lovagláskor, ez az övé. Biztos vagyok
benne, hogy… csak azért jött…, hogy téged megnézzen. –

Ó
Óvatosan a kezére tettem a tenyerem, hogy megállítsam… és
magamra vonjam a figyelmét.
– Az viszont igaz, hogy egy kicsit rejtélyes vagy. – Már
megígérte, hogy megmutatja nekem az irodáját, de még mindig
nem tette. – A Freddyvel eltöltött húsz perc alatt nagyon sokat
megtudtam rólad.
– Igazán? – A tekintete furcsán üres volt, amikor rám nézett.
És bár nem tette fel hangosan is a kérdést, hogy például
micsodát?, kötelességemnek éreztem elmondani neki. A szívem
hangosan vert.
– Volt egy lány, Amelia, akivel az egyetemen jártál, és aki
lovagol. Feltételezem, nagyon jól. – Az arcát kutattam, vártam a
leghalványabb reakciót is, de nem árult el semmit, ezért
folytattam: – És úgy gondolom, sok mindent jól csinál. Például
kiválóan készít teát. Talán vadászik? Vagy inkább horgászik? –
Megvontam a vállam. – Olyan dolgokat, amiket én nem csinálok.
Felemlegettem a múltját! Pedig ezt nem akartuk. Félénk
lettem, ugyanakkor felvillanyozott a dolog.
– Te más dolgokat csinálsz. – Kisimította a hajam az arcomból,
majd lazán lófarokba fogta, és úgy tartotta erősen a markában,
olyan én Tarzan… te Jane stílusban.
– És te szereted azokat, amiket én csinálok?
– Én imádom, amiket te csinálsz. – Ekkor elengedte a hajam,
mire az összevissza a vállamra hullott.
Lenéztem slampos nyári ruhámra, amit talán egy viktoriánus
árva viselt volna.
– Attól tartok, én sosem leszek előkelő – jegyeztem meg –, és
nem fogok soha vadászni. Az érzelmeim pedig – megvontam a
vállam – féktelenek és zabolátlanok. Gyakorlatilag szöges
ellentéte vagyok annak, amire az angolok azt mondják, egy
arcizma sem rándul.
Tom egész teste ellágyult, amikor ezt mondtam.
– Miért akarnám, hogy valaha is más légy, mint amilyen vagy?
Hogyan tudnék ellenállni… ennek az elképesztően gyönyörű –
megcsókolt –, elképesztően érzéki – megint megcsókolt –,
amerikai arcnak és ajaknak?
 j
Ezután már nem volt szükség további beszédre, csak csókra.
Hálásnak kellett volna lennem, hogy voltak előttem más nők.
Elvégre most én élveztem a korábbi kalandok előnyeit, nem igaz?
Egyébként is ki voltam én, hogy ítélkezzek? Az én táncrendem
ugyancsak zsúfolt volt, többen voltak benne, mint akikre
emlékeztem, köztük… nos, a keresztnevét még tudtam… Ám Tom
ekkor az ölébe húzott, én pedig szembefordultam vele, a
derekára kulcsoltam a lábam és összeolvadtam vele.
Kíváncsi voltam, vajon Tom őt is úgy csókolta-e, ahogy engem.
És arra is, hogy most hol lehet. Amelia.

– Úgy érzem, még nem mutattam meg neked rendesen Oxfordot.

A párnáknak dőlve ült az ágyon.
– Nekem jó itt – feleltem lovaglóülésben ülve rajta.
Megragadtam a csuklóját, és nagy tenyerét a mellemre tettem.
Most ő volt az én bábum. Végighúztam az ujjait finoman az
arcomon, az ajkamon, a csípőmön és mindenhol, ahol szerettem
volna, majd éreztem, hogy megkeményedik alattam. Ó, micsoda
erő!
Mi volt benne, amitől ilyen szépnek éreztem magam? Ilyen
értékesnek. Ilyen csintalannak. Ilyen erősnek és magabiztosnak,
sőt még dacosnak is. És állandóan kívántam őt.
Magához húzott forró, izmos, férfias testéhez.
– Akár itt is maradhatnánk örökre, csak mi ketten, nem igaz? –
dörmögte a mellembe. Gyönyör hullámzott végig rajtam, amikor
az ajkaival végigsimított a bőrömön, és közben finom, szívogató
csókokat hintett rá. Alig bírtam magammal.
– Miért is ne? – kérdeztem, aztán hirtelen eszembe jutott: – Ó!
A testvérem Angliába jön. Elvihetnél engem… minket… abba az
oxfordi sörözőbe, ahová Tolkien járt régen.
– A Sas és Gyerekbe.
 – Az öcsém megszállottan imádja Tolkient. Biztos, hogy el akar
majd menni oda, és rendesen berúgni.
– Akkor elmegyünk. Sőt még én is rendesen berúgok veled és az
öcséddel. – Az oldalunkra feküdtünk nagyon közel egymáshoz. Ő
az arcomat kutatta. – Furcsa, teljesen… elrontasz engem. –
Majdnem bocsánatot kértem érte, csakhogy nem sajnáltam. –
Most viszont attól tartok, dolgoznom kell néhány órát.
– Ó, és vajon mit?
– Nem az iskolával kapcsolatos. – Kissé vonakodva válaszolt. –
Hanem a regényemen. Megint… – habozott – szóval, megint
elkezdtem írni.
Láttam a szemében valamit, amitől elállt a lélegzetem.
– Ó, tényleg? – feleltem, és próbáltam megzabolázni az engem
eltöltő érzéseket.
– Talán semmi nem lesz belőle, de az utóbbi időben… –
lehajtotta a fejét. – Ihletet kaptam.
Ragyogó szemmel néztem rá, és arra gondoltam, valószínűleg
ilyen a boldogság.
– Fegyelmezett vagy. – A kezembe vettem a takarón heverő
pólóját, és az arcomra terítettem. – Én így dolgozom – mondtam a
póló alól, miközben élveztem tiszta, borsos illatát. – Kutatást
végzek. Egy dalhoz. Nagyon valószínű, hogy rólad fog szólni. De ne
is törődj velem!
Hallottam a ruha suhogását, ahogy felvette a farmerét, és
mezítláb odasétált az íróasztalához. A gurulós szék kerekei
halkan recsegtek a fa padlódeszkán.
Teljesen másképp is alakulhattak volna a dolgok. Könnyen egy
egykor gyönyörű, de ma már nyomorúságos hollywoodi házban
találhattam volna magam az öcsémmel a szomszédos szobában
lakótársként.
– Megtennéd, hogy legalább… valamit felveszel magadra? – A
póló még mindig az arcomon hevert. – Nehezen tudok
koncentrálni… tudva, hogy itt vagy… így… és miket művelhetnék
veled.
Felültem, és rámosolyogtam. Hogy én miket művelhetnék veled,
mmm.
 Felsóhajtott, felnyitotta a laptopját, gépelni kezdett, de nem
tartott sokáig.
– Vagy most azonnal ki kell menned a szobából – mutatott az
ajtóra –, vagy gyere ide!
Belebújtam a pólóba, és felálltam. Az íróasztala szigetként állt
közöttünk.
Már ezerszer el akartam mondani neki, hogy szeretem, már ott
a repülőn is, ami őrület volt! Devonban mindenképpen, most
viszont még rosszabb lett volna. Én olyan ember voltam, aki lazán,
sőt hanyagul dobálózott a szeretlek szóval, mégis éreztem valami
furcsa fegyelmet mindkettőnkben, hogy nem mondtuk ki. Ez még
mindig hallgatólagos megállapodás volt kettőnk között. Mindig
csak egy napot néztünk előre. Még a Jonesy-koncertet is, a
hivatalos ürügyemet, amiért még mindig Angliában voltam, igazi
titok övezte, nem mertem beszélni róla annak a férfinak sem,
akiért ilyen őrülten odavoltam. A férfinak, akit…
– Szeret…
Tom kihúzta magát, tágra nyílt a szeme, feszült várakozás
csillogott benne. Előrehajolt, az íróasztal tetejére támaszkodott
mindkét tenyerével.
– Szeret… szeretem, hogy azt mondtad, elrontalak. – Ó,
istenem!
Az íróasztal és a széke közötti résbe préseltem magam, a
szemünk egy magasságban volt, az arcomat az ő meleg, borostás
arcához érintettem. Nem tudom, meddig maradtunk így, de végül
egyforma lett a lélegzésünk.
– Szóval el kell mondanom neked valamit – dörmögtem egy kis
idő múlva. – Én nem… nem tudok lovagolni. Ami azt illeti, félek,
hogy leesem a lóról, és eltöröm a karomat. A gitározó karomat…
Tudom, butaság.
– Nem érdekel – felelte.
Elhúzódtunk egymástól, én az arcát fürkésztem.
– De nézhetlek. Elmehetek veled, és nézhetem, ahogy Freddy
és te ezen a hétvégén lovagoltok.
Megfogta a kezem, majd imádnivalóan összeráncolta a
homlokát.
 – Jól van! De Jane, az a helyzet, amikor mi… amikor lovagolunk,
elvágtatunk a mezőn. Attól tartok, nagyon hamar eltűnnénk a
szemed elől. Nem sok mindent látnál.
– Ja, tényleg – válaszoltam, és nevetségesnek éreztem magam.
Ő azonban magához húzott:
– De örülök, ha ott leszel – súgta, nekem pedig a fejemben
visszhangzott a szeretlek… szeretlek… szeretlek szó, ugyanolyan
gyorsan, ahogy a szíve vert.
 16

VADLOVAK ÉS VÖRÖS RÚZSOS LÁNYOK

– Gyorsan lezuhanyzom, aztán mehetünk, jó? – Tom bedugta a

fejét a nappaliba a folyosóról, majd a földre tette a
lovaglócsizmáját. Másnap reggel volt, vagyis a „Freddyvel való
lovaglás hétvégéje”. Az volt aznapra a program.
– Tökéletes, csak nyugodtan! – feleltem ártatlanul a kanapén
ülve, a laptopom azonban szinte lyukat égetett az ölembe. A
keresőoldal vékony sávjában Amelia Danvers neve állt.
Tom vidáman és gyanútlanul eltűnt a folyosón.
Ó, istenem, nem lenne szabad ezt csinálnom. Alattomos és
helytelen dolog volt a múltjában kutakodnom, miközben ő olyan
zárkózott volt, és minden olyan klasszul alakult közöttünk. Csak
hát nem tudtam szabadulni az előérzettől, hogy össze fogunk
futni vele most, hogy belépek Tom életébe. És szinte
ellenállhatatlan volt a csábítás, hogy legalább egy pillantást
vessek rá.
Hallottam, amikor Tom megnyitotta a zuhanyt. A mutatóujjam
még mindig a keresés gomb fölött tétovázott – nem lenne szabad,
tényleg nem –, aztán mégis rákattintottam.
Amelia feltűnően szép volt. Hosszú, egyenes, szénfekete haj,
amely éles kontrasztot alkotott makulátlan alabástromfehér
bőrével. Szoborszerű termet, széles váll, egy magasságú az
apjával (akit méltóságos Lord Geoffrey Danversként neveztek
meg az oldalon), mindketten láthatóan nagyon komolyak és
előkelőek voltak. Borzongás futott végig a gerincemen Amelia
sötét, jeges és gőgös tekintete láttán, amivel minden fényképen a
kamerába nézett.
 Voltak róla fotók a Derbin. A Regattán. A Prince’s Trust
szervezetnél. Wimbledonban. A szüleivel, a lánytestvéreivel,
különböző hercegekkel és hercegnőkkel, akiknek királyi hangzású,
végtelenül sok kötőjeles neve volt. Az egyik képen egy jachton
állt, kivételesen elegánsan festett túlméretes, méregdrága
napszemüvegében, hosszú ujjai között egy italt tartott, mintha
lebarnult, karkötőkkel díszített karjának meghosszabbítása lett
volna. Úgy, ahogy a Dallas szereplőinek a kezében a whiskyspohár.
Észrevettem Freddyt is az egyik képen a sok közül, Tom azonban
nagy megkönnyebbülésemre egyiken sem szerepelt. Talán a
kettőjük viszonya tényleg már a múlté volt.
Folytattam a fényképek nézegetését, a kíváncsiságom
erősebbnek bizonyult nálam. Aztán rádöbbentem: Amelia Danvers
ajka minden fényképen feltűnően vörösre volt rúzsozva.
Tom egy vörös rúzsos lánnyal járt.
Magabiztosság kellett ahhoz, hogy valaki ilyet viseljen. A
végzet asszonyai szokták ilyen feltűnően vörösre rúzsozni az
ajkukat. Megdöbbentem, mert ez annyira ellentmondott
mindannak, amit én megtudtam Tom személyiségéről. Amelia
Danverst látva ugyanaz a furcsa érzés fogott el, mint amikor
Freddyvel találkoztam. Egy pillanatra megbillent körülöttem a
szoba, mint amikor a telefon képernyője az álló és a fekvő nézet
között váltakozik.
De várjunk csak! Ha Tom rákeresne a Google-ben a Seggfej-
Színészre vagy Alexre, és végignézné a fotóit Jessicával, az mit
árulna el rólam? Jobb lesz, ha nem alkotok véleményt egy Google-
keresés alapján. Vagy az elhibázott kapcsolatok alapján.
Hirtelen nevetségesnek éreztem magam, de nem tudtam
megállni, hogy egyre jobban rá ne nagyítsak Amelia arcára, amíg
már pixeles lett a kép, és áthatolhatatlan fekete szeme
egyenesen rám meredt. Végül már nem tudtam elviselni,
elszakítottam a tekintetem a képernyőről…
Tom nagyon közel volt, a szívem hevesen dobogott. A folyosó
végén járt, lassan benézett az ajtón, a dereka köré törölköző
volt csavarva, és fogalma sem volt róla, hogy az exe arca tölti
meg a képernyőmet.
 g p y
*

– Hadd vezessek én!

A szavak figyelmeztetés nélkül buktak ki belőlem, mert
szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmem az online
kutakodásról. Szédültem, és zavart voltam, de a vezetés és a
hosszú út mindig helyre billentett.
Tom megdermedt a régi Saab mellett állva, összehúzta a
szemöldökét.
– De nem tudod, hogy kell a bal oldalon vezetni, ugye? – Én csak
rámosolyogtam.
– Amerikában kitűnő sofőr vagyok.
Fontolóra vette a dolgot, és közben az arca nem árult el
semmit. Ezalatt szemügyre vettem a környéket: a viktoriánus
tégla sorházakat, amelyek mindkét oldalról körbevették őt, a
kötelező kocsmát a sarkon, a tulajdonosa feketére festett
cserépbe ültetett, rózsaszín muskátlikat locsolt.
– Hát jó. Miért is ne? – válaszolta kimérten, majd kinyitotta a
sofőr oldali ajtót, és a kezembe nyomta a slusszkulcsot. Bébi,
vezetheted a kocsimat, jutott eszembe vidáman a Beatles-dal.
Mindent beállítottam magamnak, az ülést, a tükröket, és
amikor Tomra pillantottam, az arca nyugodt volt és éber.
– Készen állsz?
– Igen. Hmm. A sebváltó itt van. – Színpadias mozdulattal
megmarkoltam.
– Igen – felelte higgadtan.
Sebességbe tettem, majd elindultam a járdaszegély mellől.
– Milyen furcsa, minden fordítva van. – Mégis meglepő módon
ráéreztem.
– Az utat nézze, Miss Start! – szólt rám, mert nem akarta,
hogy elbízzam magam.
Hagytam, hogy tanítson, amíg tényleg hozzá nem szoktam, és
ügyesen bevettem egy újabb sor kanyart. Nagyon menőnek
éreztem magam.
 – Azta, jól csinálod – mondta, majd játékosan folytatta: – Lenn
délen édes éjen…
– Édent remélsz – énekeltem teli torokból, aztán tovább is
folytattam, a szavak tisztán, zengőn szóltak, mintha a Broadwayn
lennénk, és még magamat is megleptem, miközben tökéletesen
vezettem egy nehéz jobbkanyarban. Elpirultam, hogy volt
bátorságom kiereszteni a „színházi musicalhangom”, különösen
azok után, hogy addig szándékosan nem énekeltem.
– Hogy az ördögbe csináltad ezt? – dörmögte döbbenten.
Valójában még sosem énekeltem előtte neki. Szédítő érzés
volt, ám csak befelé vigyorogtam. Olyan volt, mintha a kocsi
hirtelen szárnyakat növesztett volna, és a levegőbe emelkedett
volna. Éreztem, hogy engem néz, én viszont szigorúan az útra
szegeztem a tekintetem.
– Ez csak úgy kijött belőlem… magától. Semmiség. – Megvontam
a vállam. – Gyerekkoromban nagyon sokat énekeltem a My Fair
Ladyt.
– Énekeld el megint!
Megráztam a fejem, ő azonban tovább kérlelt. Átkozottul jól
alakította Rex Harrisont. Csábító volt.
– Mit kapok érte cserébe?
– Mindent – felelte.
Eltartott egy ideig, mire újra kaptam levegőt, miután ilyet
mondott nekem.
Mindent. Hogy lehetett ezek után megtagadni, hogy
elénekeljek egy egész dalt?

Hamarosan már Oxfordshire-ben autóztunk, a kezem a kormányt

fogta, körülöttünk hullámzó, zöld mezők terültek el.
Vadvirágokkal teli, bársonyos rétek és fehérre meszelt házak
alkotta kis falvak rejtőztek sövénykerítések és almáskertek
mögött, a ragyogó kék égen fátyolfelhők úsztak, ameddig a szem
ellátott.
Tomra pillantottam. Az utasoldali ablakhoz támasztotta a
fejét, a szemét behunyta. Lenyűgöző arcvonásai azonban így is
látszottak: egyenes vonal, bemélyedés, íves kanyarulat, a
szempillái egy része összeolvadt a mellettünk elsuhanó úttal, az
éggel, a buja zöld mezőkkel, és amikor megmozdult, a szívem
hangosabban kezdett dobogni. Megint olyan érzés fogott el,
mintha elkapott volna egy szárnyaló hullám, ezért erősebben
kellett markolnom a kormányt, mert remegtek az ujjaim…
– Szeretlek.
Tessék. Kimondtam. Végre.
A szemem sarkából láttam, hogy felém fordul, a szó behatol
álmos tudatába, majd szétterjed, mint egy csepp vízfesték a
vászonpapíron. Éreztem, hogy engem néz, én azonban továbbra is
mereven az utat figyeltem.
– Így van – tettem hozzá. – Egyszerűen csak ezt érzem. –
Megkönnyebbültem az ezt követő csendben, attól, hogy itt van
mellettem, ver a szíve az izmai és forró bőre alatt.
Megnyugtatott a motor zúgása. A lehúzott ablakokon át
hallatszódó szél hangja. – De nem akarom, hogy bármi nyomást
érezz arra, hogy viszonozd. A legkevésbé sem. És az sem baj, ha
te nem így érzel. Őszintén mondom, hogy nekem elég, ha csak én
szeretlek téged. Száz százalékig. Vagyis jobban mondva talán
inkább kilencvenkét százalékig, de igazán…
– Jane – szólalt meg Tom. – Húzódj le!
Megtettem. Lefékeztem, és megálltam a kavicsos padkán, a
kezem még mindig a kormányt szorította, a tekintetem mereven
előre szegeződött, képtelen voltam ránézni.
Odakint a mezőn birkák legeltek. Felemelték a fejüket, és
tágra nyílt, üres szemmel bámultak rám. Amikor oldalra
fordultam, és megpillantottam az arcélét, aztán az arcát,
elgyengültem, és féltem, hogy sírva fakadok, mert könny gyűlt a
szemembe…
– Jane…, én is szeretlek – felelte, én azonban már elmosódva
láttam az arcát. Szétnyílt az ajkam, de nem jött ki egy szó sem a
 y j j gy
torkomon, csak a könnyeim ízét éreztem. – Szerelmes vagyok
beléd, őrülten szeretlek.

Tom átvette a vezetést. Az úttest keskenyebbé vált, és egy

kanyargós erdei úton mentünk tovább. Áthaladtunk fátyolszerű
fénysugarakon, majd egy éles kanyar után nyílt, napsütötte táj és
egy kő udvarház tárult elénk. Fenségesen és félelmetesen állt
előttünk.
Tom elmagyarázta, hogy Freddy egyik régi etoni osztálytársa
vásárolta meg a birtokot és az istállókat, ahol ő és Freddy
időnként lovagoltak. Lord Hamish Hancock és a felesége, Lady
Beatrice. És valóban, amikor leparkolt a ház mögött, egy magas,
elegáns, lovaglóruhába öltözött nő jött le az udvarház lépcsőjén.
Távolabb megpillantottam Freddyt, egy régi sportautó
motorháztetőjének támaszkodott, mintha ő lenne James Bond. A
nő magabiztosan lépkedett felé, a karját maga mellett lóbálta.
Felgyorsult a pulzusom, amikor levette a lovaglósisakját…
Összeszedtem magam, hogy őt fogom megpillantani, Ameliát.
Megkönnyebbülésemre azonban a nő játékosan felborzolta
szőke bubifrizuráját, és Freddyhez hajolt, aki meggyújtotta a
cigarettáját. Nem volt vörösre rúzsozva a szája. Ha viszont a
testbeszéd bármit is elárult, akkor úgy tűnt, ez a két ember
vadul flörtöl egymással. Folyton lopva egymásra pillantottak,
minden alkalmat megragadtak, hogy hozzáérjenek a másikhoz, és
egy kis ideig ott is hagyták a kezüket, még akkor is, amikor Tom
és én elindultunk feléjük, és bemutattak minket Lady Beatrice-
nek. Arra gondoltam, talán viszonyuk van. A nő szórakoztató volt,
száraz humorú, amolyan felső osztálybeli. Különféle éneklő
hangon mondott dolgokat, mint például: „Ó, Perdita már ezer éve
hentereg Dickie-vel… egyikük házastársa sem bánja,
természetesen, de ugyan ki hibáztatná őket ezért?” Vagy pedig,

Ó
„Ó, el kell jönnöd a Regattára… X. Y. és a rémes Y. Z. is ott lesz,
a szokásos huncutságokat fogják művelni…”
A szalonban (amely olyan volt, mint egy klasszikus kastély egyik
terme a hajlongó szolgákkal együtt) elfogyasztott tea után Tom,
Freddy és én a lovaglóösvény elején álltunk, és néztük, ahogy
Lady Beatrice elvágtat csillogó fekete lován, hogy beszéljen a
vadásszal vagy valami hasonló alkalmazottal hatalmas birtokán.
Freddy hozzám fordult, végigsimított egy sokkal kisebb, foltos
ló reszkető izmain, amit az istállófiú hozott ki utolsó reményként,
hogy én is csatlakozom hozzájuk.
– Biztos benne, hogy nem lehet rábeszélni?
– Teljesen biztos – feleltem, és végignéztem a nyári ruhámon.
Számítottam rá, hogy kitartó lesz, ezért szándékosan ezt vettem
fel, hogy legyen ürügyem nemet mondani.
– Akkor túl kell tennem magam a csalódottságon – felelte, és
visszaadta a gyeplőt a fiúnak, aki elvezette a lovat. – Érezze jól
magát a sétán! Amott van egy gyönyörű ösvény. – Az istállók
mögötti alacsony dombokra mutatott. – De vigyázzon az erdei
tündérekre és a boszorkányokra!
Tom rám pillantott. Ismét arra gondoltam, Freddy nem az a
fajta barát-e, akit az ember egy idő után már kinő, de nincs szíve
ezt neki is megmondani.
– Találkozzunk az autónál, mondjuk, tizenkilenc órakor!
Látta zavart arckifejezésem, ezért diszkréten hetet mutatott
a kezével, mint egy fogójátékos a dobónak. Matek.
Felszálltak a lovakra, Freddy elindult, Tom azonban még maradt
egy kis ideig. Rám nézett, a szemében a korábbi útszéli vallomás
emléke csillogott, mintha egy medálba zárt fénykép lett volna.
Elindultam a dombok felé, gyorsan siettem a karám mellett,
nehogy… micsoda? Az egyetemi barátnője nehogy előbukkanjon
és rám ijesszen? Ennek ellenére önkéntelenül is hátra-
hátranéztem a vállam fölött, úgy éreztem, figyelnek.
Megkönnyebbültem, amikor elhagytam az istállót, és elindultam
az elhagyatott ösvényen. Céltudatosan lépkedtem, ahogy a Brontë
nővérek tették régen, csak én és a számtalan vadvirág, meg a
hangával borított, angol táj körülöttem. Újra és újra
 g g j j j
meghallgattam a telefonomon a Cure „Friday I’m In Love”-ját és a
Pretenders „Dont Get Me Wrong”-ját… Szinte megrészegített,
ahogy többször is felidéztem Tom vallomását: „Jane, szerelmes
vagyok beléd, őrülten szeretlek…”
A fülembe harsogó zene egyszer csak megszűnt. Lemerült a
telefonom.
Körülnéztem. Fogalmam sem volt, hogy mióta sétálok, vagy
mennyi lehet az idő. Csak azt láttam, hogy a nap már a hegygerinc
mögé bukott, és az ég kezdett besötétedni. Tom és Freddy
bizonyára már a kocsinál várnak engem, fogalmuk sincs, mi
történt velem. És vajon mi? – gondoltam pánikba esve.
A látóhatáron egy madárraj szállt fel hirtelen egy távoli
tölgyfáról – hullámzó fekete felhő a sötétlila égbolton.
Elkezdtem visszafelé futni, de egyre nehezebbre esett látni, hol
vezet az ösvény. Amikor felmentem egy kisebb dombra, lihegő
lélegzetvételem hangja összekeveredett valami halk morajlással,
mint amikor földrengés készülődik a mélyben. Reszketni kezdett
a talaj a lábam alatt… a lombok megremegtek körülöttem, a zúgás
egyre hangosabb lett, végül már azzal fenyegetett, hogy elborít.
Most először éreztem igazi félelmet. Órák óta nem láttam itt
senkit. Megbotlottam, elvesztettem az egyensúlyom, és az útszéli
bokorba estem. Épp mielőtt egy sötét ló elvágtatott mellettem,
és felverte a port. Egy pillanatra a lovas szemébe néztem.
Megpillantottam az arcát, amikor sápadtan hátrafordult.
Lovaglósisakja koromfekete volt, az ajkán parázslóan vörös rúzs
virított.
 17

AZ X JELZI A HELYET

– Isten hozott a régi törzshelyünkön – mondta Freddy vidáman,

és a Néma Asszony nevű sörözőre mutatott Cotswoldsban, a
Lower Slaughter nevű, barátságos kőházakkal teli kis faluban. A
feje fölött egy fejetlen nőt ábrázoló fatábla nyikorgott, amelyet
hátborzongató fénnyel világított meg egy pislákoló gázlámpa. Régi
Jaguárja természetesen nem indult be, ezért otthagyta a Lord
és a Lady birtokán, és velünk együtt jött a megbízható Saabbal,
hogy bekapjunk valamit.
Lopva Tomra pillantottam, aki a kormánykereket markolta, és
még mindig a járdaszegély mellett állt. Felemelte az egyik ujját,
amikor érezte, hogy ránézek. Egymásra pillantottunk, és arra
gondoltam: Nem, nem fogom elmondani neki, hogy egy nő majdnem
elgázolt… azt fogja gondolni, hogy őrült vagyok, vagy üldözési
mániám van. Ki csinálna ilyet szándékosan? Ez az én művem, Alex
hűtlenségének utóhatása: azt kívántam, hogy rossz dolgok
történjenek velem, mert az életem váratlanul tökéletes lett. Nem
fogom hagyni, hogy Alex megmérgezze az emberi jóságba vetett
hitemet. Különben is, ha Amelia itt lenne, akkor láttuk volna az
istállóban. Biztosan csak Lady Beatrice volt, nem számított rá,
hogy bárki a poros ösvényen botorkál alkonyatkor. Talán
kirúzsozta az ajkát lovaglás előtt.
Miután Tom elment a kocsival, hogy leparkoljon, Freddy hozzám
fordult:
– Kedvesem, úgy nézel ki, mint akire ráférne egy ital. –
Megijedtem, hogy ennyire figyel engem. Felvonta a szemöldökét,
megfogta a kezem, majd bevezetett a fülledt és lármás
sörözőbe.
 Az egész hely elnémult, mihelyt becsukódott mögöttünk az
ajtó. A pincérnő épp egy korsót töltött meg, de megmerevedett a
mozdulat közben. A dartsnál álló, őszes hajú férfi sem mozdult.
Ami azt illeti, minden vendég döbbenten megállt, és üres arccal
bámult ránk. Próbáltam nem arra a kocsmai jelenetre gondolni az
Egy amerikai farkasember Londonban című filmből.
Freddy nem zavartatta magát, nyugodtan elsétált velem a
bárpult előtt. A pincérnő a szemével követett minket, amikor
elmentünk mellette. A söröző csak akkor kelt újra életre, amikor
leültünk egy hátul lévő bokszban. Nemsokára árnyék vetült az
asztalra, és hangos koppanással letettek elénk két korsó sört. A
csapos nő nem mozdult, mogorván nézett Freddyre, eközben a
korsók oldalán sör csorgott le. A negyvenes éveiben járhatott,
csinos, pirospozsgás arca, telt ajka és szűk flanellblúzának
feszülő, nagy melle volt.
– Rég nem láttam már, uram – mondta Freddynek. A kiejtése
határozottan nem olyan volt, mint a BBC-n. Üres tekintettel rám
pillantott, aztán visszafordította a figyelmét Freddyre, aki kissé
öntelten a pad támlájára fektette a karját, úgy nézett fel
vigyorogva a nőre.
– Nocsak, én is üdvözöllek téged, Maureen. Hogy vagy? – A nő
összehúzta a szemét. – Hát jó. Kérünk még egy sört Tomnak is,
aki nemsokára csatlakozik hozzánk. – Szándékosan lassan és
kimérten mondta ezt, közben felém biccentett a fejével, aztán
önelégülten ivott egy kortyot. Ezzel akarta jelezni: nem dugok
ezzel a nővel, aki itt ül velem szemben.
– Ó, azt hittem… hát, a fenébe – motyogta a nő, és
szórakozottan az inge gombját babrálta.
Ez a nap egyre érdekesebb lett. Különösen az után a flörtölős
jelenet után Lady Beatrice-szel és a szexuális töltetű
cigarettagyújtással. Micsoda javíthatatlan dög vagy te, Freddy,
gondoltam mosolyogva és undorodva egyszerre.
– Mit szeretnének enni? – kérdezte a nő, miután összeszedte
magát, de a homlokát azért még mindig ráncolta.
Kezembe vettem a laminált étlapot, aztán a teteje fölött a
másik két emberre néztem, hogy talán rájövök, mi van e között a
 gy j
két össze nem illő ember között.
– Nekem most a világhírű fish and chipsedhez lenne kedvem –
jelentette ki Freddy jelentőségteljesen.
– Valóban? – kérdezte a nő, és kicsit elpirult.
– És önnek, kisasszony? – dörmögte, de még mindig Freddyt
nézte.
– Ööö, ugyanazt. Ja, nem, elnézést. Ha nem gond, akkor csak a
krumplit kérném. Köszönöm.
A nő lassan felém fordította a fejét, az arcán megvetés és
zavarodottság tükröződött. Vajon az amerikai akcentusom vagy a
„csak a krumplit kérem” miatt?
– És Tomnak? – Hol marad már Tom?
– Neki is fish and chipset, de nem kell világhírűnek lennie –
felelte Freddy pimaszul. A nő végül mordult egyet, és elment. –
Szerintem te szörnyen megzavartad Maureent – mondta halkan
nekem Freddy, és az asztal fölé hajolt.
– Én?
– Nos, igen. Ahogyan már bizonyára kitaláltad… – Egy pillanatig
habozott, talán meggondolta magát, hogy eláruljon-e valamit. –
Valójában már jó ideje nem voltunk itt lovagolni. Először jött
Tomnak az a dolga Kaliforniában, aztán a visszatérésekor az a
hirtelen pálfordulás, a veszekedés, micsoda botrány volt… –
Ekkor egy sötét árnyék vetült az asztalra. Tom.
Freddy riadtan felült, és emiatt beleütközött a mélyen lelógó
lámpába, a fény pedig vészjóslóan mindenfelé villódzott.
– Jesszusom! – szólalt meg dühösen. – Ne csak állj itt, haver,
ülj le!
Tom megfogta a lámpát, és megállította. Az arcán üres, szinte
megkövült kifejezés tükröződött.
– Már majdnem megittuk a…
– Tényleg? – dörmögte Tom, és a majdnem színültig töltött
korsónkra pillantott. A söröző túlsó végéből kiáltás hangzott fel…
„Telitalálat, pedig seggrészeg vagy, te szemtelen némber!”
Odafordultunk, ám a kurjongatások és a vihogások elvették a
helyzet élét.
 Tom leült a bokszba mellém, magához húzott, a combja erősen
és melegen nyomódott az enyémhez. A teste még mindig vibrált a
lovaglástól vagy attól, hogy Freddy pletykálása miatt
bosszankodott, vagy esetleg a féktelen örömtől, mert ma
bevallottuk egymásnak…
– Csirió! – kiáltotta Freddy, és felemelte a poharát. Maureen
ekkor lépett oda hozzánk, és az asztalra tette Tom
söröskorsóját.
Köszöntőt mondtunk, és ittunk, én pedig fellélegeztem, hogy a
hangulat megint könnyed. Freddy ragadta magához a szót.
Elmesélte, milyen szörnyű az élete egy gazdag agglegény
bankárnak Londonban. A modellek valósággal a lába elé vetik
magukat. Hát mit tehetne? Melyiket válassza? Undorító volt,
ugyanakkor lenyűgöző is. Le mertem volna fogadni, hogy nem ad
orális szexet. Vagy nagyon rosszul csinálja. Vagy remekül.
Szereti, ha elfenekelik. Ha megkötözik. Ha egy olcsó bőrruhás
domina strucctollal csiklandozza a golyóit. Vagy nem. Megáll az
ész!
Leginkább Tom elegáns és száraz visszavágásait csodáltam
Freddy hencegő szájhősködésére. En garde! Micsoda hárítások és
riposztok! Két angol férfi komédiába illő szócsatája volt.
Valószínűleg mindenkinek van egy ilyen barátja, mint Freddy.
Valaki, akit egyszerűen csak azért kedvelünk, mert már ezer éve
ismerjük őt.
Az asztal alatt Tom frissen kérgessé váló tenyere megfogta a
térdem, aztán a szoknyám alá csúszott. Feljebb haladt, és
megszorította a combomat…
– Mi tartott ilyen sokáig a parkolásban, öreg cimbora? Csak
nem megszállták a várost egy zenei fesztivál résztvevői?
Tom keze megállt a lábamon.
– Nem… Kaptam egy… telefonhívást. Nem fontos. – Zavartnak
tűnt a hangja.
Ezután a keze magabiztosan siklott feljebb a combom belső
oldalán, az érintése nyomán bizsergés ébredt a bőrömön, de nem
állítottam le. Milyen csodálatos volt, hogy az új barátom képes
volt egyszerre társalogni ezzel a lehetetlen barátjával, az egyik
 gy g j gy
kezével lazán söröskorsót emelgetni, a másikkal pedig titokban
ezt művelni a lábamon… Most éppen szétnyitotta a combjaimat,
és egyetlen pajkos ujjával hatolt még feljebb. A vállára
hajtottam a fejem, az arcomat a mellkasába fordítottam, hogy
érezzem hipnotikus rezgését beszéd közben. Elámultam, milyen
behatóan ismeri a testemet, mert megtalálta a leggyorsabb
útvonalat, mégsem sietett, nem kapkodta el, sőt inkább ügyesen…
gyen-gé-den… cirógatta a combomat, aztán leheletfinoman ért
pamut fehérneműm külsejéhez. Végül megérkezett a végcélhoz, a
testem térképébe szúrt tűhöz, az X-szel megjelölt helyhez,
ahonnan nem mozdult, csupán alig észrevehetően gyakorolt rá
nyomást. Ekkor megjelent Maureen.
A férfiak elé letett egy-egy tekintélyes méretű tányért rajta
rántott hallal és sült krumplival, elém pedig egy jóval kisebb
tányért csak krumplival. Talán azt remélte, hogy kisétálok a
mocsárba, és felfal egy farkasember.
Az a fekete szem, a brutálisan vörös ajkak, a kísérteties
sápadtság, ahogy elvágtatott mellettem fényes, sötét lován.
Ez abszurdum volt. Nevetséges. Szánalmas. Mégis elég ahhoz,
hogy ez a futó gondolat elvegye az étvágyamat.
Közelebb húzódtam Tomhoz, a combja közötti résbe dugtam a
tenyeremet, mire ösztönösen összeszorította a lábát, tudva,
hogy éppen ezt szeretném.
Valahol felhangzott a zene, egy gitár szólalt meg és egy férfi
énekhangja. Elvégre sörözőben voltunk. A nyakamat
nyújtogattam, és láttam, hogy a dallamos hang meglepő módon az
ősz hajú dartsozó férfihoz tartozott. A szemtelen hölgy
ismerőse volt az, aki gitározott, méghozzá hihetetlenül jól.
– Ó, imádom ezt a dalt! – kiáltottam fel gondolkodás nélkül.
John Denver „Take Me Home, Country Roads” című száma volt.
Aztán motyogva hozzátettem: – De valakinek a másik szólamot is
énekelnie kell hozzá.
– Gyerünk! – kuncogott Freddy, és intett nekem. – Menj!
Megígérjük, hogy nem fogunk kinevetni.
Tom rám nézett, és ebben a pillanatban tudtam, hogy nem
árulta el Freddynek, mivel keresem a kenyerem. Nem mintha
 y y
mostanában a zenével kerestem volna a kenyerem. De hűha,
Freddy tényleg igazat mondott. Tom valóban diszkrét.
Tom oldalra csúszott a padon, felállt, hogy kiengedjen engem.
Én gyorsan kiszálltam, aztán egy ideig csak álltam, és néztem a
zenészeket, ahogy játszanak és énekelnek, ám végül nem tudtam
visszafogni magam, és énekelni kezdtem a másik szólamot. Nem
azért, mert Freddy kihívóan erre kért, hanem azért, mert
valakinek muszáj volt! Ez az alsó szólam egy szerény kiegészítője
volt a számnak, amelyet szinte észre sem lehetett venni,
számomra azonban éppen emiatt volt ilyen különleges. Talán az is
közrejátszott, hogy korábban a My Fair Ladyt énekeltem a
kocsiban, de még én is meglepődtem, amikor tisztán és hangosan
törtek fel belőlem a hangok. Mintha saját életet éltek volna, és a
hangom valaki másé lett volna. Lelkes boldogság töltött el,
hasonlított ahhoz az érzéshez, amikor egy kalitkában tartott
madár izgatottan csapkod a szárnyaival, és végül kiszabadul.
A látómezőm szélén érzékeltem Freddyt és Maureent, valamint
néhány felemelt telefonképernyőt, én azonban kizárólag a
dartsozó férfit néztem, összeolvasztottam a hangom az ő
meglepően kellemes, zengő énekével, és minden megszűnt
körülöttem. Újra az a nő voltam, az a másik személy, aki itt élt
bennem, akiben volt elég mersz és bátorság, hogy dalra fakadjon
egy éberen figyelő vendégsereg füle hallatára. Már csak az
éneklés számított, a zene, és arra gondoltam: Itt van! Végre itt
van megint! Az a furcsa, varázslatos érzés, hogy egy dal így képes
összekötni vadidegeneket. Ennél nem létezett jobb dolog a
világon. Nem volt jobb annál, mint sörözőben énekelni, ahol láttam
minden mosolyt, éreztem az emberi reakciók minden
kézzelfogható megnyilvánulását. Bármikor ezt választottam volna
egy nagyszínpaddal szemben.
És hirtelen világossá vált előttem! Egyes emberek nem arra
születtek, hogy popsztárok legyenek. Mások viszont, mint amilyen
Jonesy, igen. Lehetséges, hogy nekem ez az élet való itt
Angliában Tommal? Dalokat írni, lemezeket készíteni és kis
helyszíneken fellépni? Mint egy countryénekes? Én sohasem
vágytam a rivaldafénybe, nekem mindig is csak a zene számított,
 gy y g
mindig azt szerettem volna átadni az embereknek, amit a zene
rendületlenül adott nekem. A szeretet, az önkifejezés és az
összekapcsolódás érzését.
Elkaptam Tom pillantását, miközben a dal utolsó hangjait
énekeltem, és láttam, hogy ragyogó szemmel néz rám. Miután
vége lett a számnak, a dartsozó férfi megköszönte a „fiatal
lánynak”, „hogy kölcsönadta édes hangját”. Elmosolyodtam, és
intettem, hogy én is köszönöm. Amikor visszatértem a boksz
hűvös sötétjébe, Freddy ragyogó arccal elém állt. Elismerően
hátba veregetett, és azt mondta:
– Énekes is lehetnél. Nem viccelek, komolyan, akár énekesnő is
lehetnél.
 18

HÉTFŐ, HÉTFŐ

Miután hétfő reggel Tom elment dolgozni, Mrs. T. pedig

mindenhol ott volt a lakásban, azon kaptam magam, hogy képtelen
vagyok bármit is csinálni leszámítva néhány újabb csésze
eszpresszót. A kanapé szélén ücsörögtem, és totálisan
lehangoltan bámultam az esőt. Ritmikus kopogása a tetőn
összekeveredett a templomi harangok távoli zúgásával, Oxford
közhelyével. Egy kevésbé lehangolt embert ez talán
megnyugtatott volna. Egy kevésbé megfeneklett ember talán
felhasználta volna, hogy belefoglalja egy dalba. Megszólalt a
telefonom. Pippa hívott. Természetesen.
– Számítógépközelben vagy?
– Nem. – Hirtelen rossz előérzetem támadt. – Valami
szörnyűség történt? Az öcsém, ugye? Még csak most érkezett,
de máris elcseszte. – Az én ötletem volt, hogy Pippának
dolgozzon, szóval ez csakis az én hibám volt. Felpattantam, és
idegesen járkálni kezdtem.
– Nem. Nem ő – felelte. – Ami azt illeti, nagyszerű munkát
végez. Miért gondolkodsz mindig így? Most valami jó történt.
Kapcsold be a számítógéped!
– Az nem lesz egyszerű – feleltem, és lehalkítottam a hangom,
majd suttogva folytattam. – Tom házvezetőnője elől bujkálok.
Épp a hálószobát takarítja, és a laptopom ott van csapdába esve
vele.
– Ugye nem mondod komolyan, hogy Tom takarítónője elől
bujkálsz? – dörmögte hitetlenkedve.
– Ó, dehogyisnem! – A zárt ajtó felé tipegtem, a réseken fény
vibrált, én pedig felkészültem, hogy Linda Blairrel kerülök
szembe az Ördögűzőből.
– De miért?
– Nem tudom. Csak olyan börtönfelügyelős kisugárzása van. És
érzem, hogy nagyon nem szeret engem.
Az ajtó résnyire nyitva állt. A nyíláson keresztül belestem Mrs.
T.-re, aki az ágyon furcsán egymásra pakolt párnákat nézte Tom
térfelén.
– Ott vagy? Jane? – Pippa hangja harsogott a telefonból, mire
Mrs. T. felkapta a fejét, és hátranézett. Egy feszült pillanatra
találkozott a pillantásunk. Aztán felsóhajtott, és elkezdte
lehúzni az ágyneműt, én pedig besurrantam, felkaptam a
laptopomat, és kiszaladtam a szobából.
– Itt vagyok – suttogtam a nappali felé iszkolva.
– Hála istennek! Most pedig keress magadra a Google-ben!
Mindenhol te vagy! – trillázta Pippa. – Bejelentették a koncertet.
Minden jegy elkelt! Máris!
– Tényleg? Hűha! – sikerült kinyögnöm, miközben nagyot
dobbant a szívem. Addig a pillanatig nem is éreztem valóságosnak.
Félelem. Pánik. Jonesy. A Royal Albert Hall. Most már valóságos
lett. Minden. A kanapéra huppantam, és bekapcsoltam a laptopot.
– Elképesztő és pfuj! – Higgadtságot színleltem: – Most már
elmondhatom Tomnak is. Igazi kínzás volt titokban tartani előtte
egy ilyen dolgot, hiszen olyan hatalmas Jonesy-rajongó… – Igen.
Ez is közrejátszott. – Annyira le lesz nyűgözve tőlem… – Elhalkult
a hangom.
Jaj, ne, a képek! Alapvetően most is ugyanazok voltak, mint
máskor. Az a kínos képernyőfotó a „Can’t You See I Want You”
videóból. Meg a gifek. A legnépszerűbb jelenet, az a
szégyenteljes mozdulat, amivel Sharon Stone villantását
utánzom.
– Jane?
– Egy pillanat – basszus –, csak olvasom ezt a bejegyzést a
Daily Mailben…

Az egyslágeres Jane Start vendégművészként

csatlakozik Jonesyhez a Royal Albert Hallban november
 20-án. Vajon az egykori szerelmespár még mindig
szerelmes egymásba? Jane Start tíz évvel ezelőtt
megkapta a saját „tizenöt percét”, amikor berobbant a
zenei világba bla, bla, bla. Mostanában az Egyesült
Királyságban látták – állítólag randevúzik egy…

– Neee! – Majdnem levertem a laptopot a térdemről.

– Mi az?
– Tom! Róla is írnak! – De vajon honnan tudhatták? És miért
feltételezi mindig a sajtó, hogy Jonesy és én szeretők voltunk?
Persze tudtam a választ: ettől sokkal szaftosabb lett a történet.
Lejjebb görgettem, rákattintottam a linkre, de le volt némítva
a hang, és hirtelen hányingerem támadt. Én voltam a felvételen,
ahogy a sörözőben énekelek, Tom pedig vágyakozva néz engem.
– „Ne aggódjanak, hölgyeim – olvastam hangosan –, ő nem az a
Tom Hardy. Ő egy oxfordi professzor, akinek nyilvánvalóan a
romantikus irodalom a szakterülete. Talán éppen most is
szerelmes verset ír Miss Startnak. De mi történik majd, ha a
visszavonult énekesmadár újra találkozik a régi szerelmével,
Jonesyvel a Royal Albert Hallban…”
– Visszavonult? Baromság! – dühöngött Pippa. – De, te jó ég,
jobb lesz, ha munkavállalói vízumot szerzek neked, méghozzá
villámgyorsan.
– Ahh! Beletettek egy fotót is Tom egyetemének honlapjáról. –
A vonal végén csend lett.
– Nagyon helyes férfi. Amit eddig én ugye csak elképzelni
tudtam – jegyezte meg Pippa burkoltan célozgatva. – Kérlek,
mondd, hogy nem szándékosan rejtegeted előlem! – Lebuktam. –
Tudom, hogy ami a szívemen, az a számon, de alapvetően a te
érdekeidet tartom szem előtt. És hát tudod, drágám, néha,
szóval…
– Szar az értékítéletem?
Eszembe jutottak a korábbi szörnyű döntéseim:
Seggfej-Színész, Alex, a leveses zaklató. (Emlékszem, azt
írtam neki üzenetben, hogy tényleg jól vagyok, miután még több
levest találtam a küszöbömön jóval azután is, hogy
meggyógyultam abból a kis megfázásból. Reméltem, hogy veszi a
lapot.) Úgy jelentek meg lelki szemeim előtt egymás mellett
felsorakozva, mint egy rendőrségi szembesítésen. Elképzeltem,
hogy odafordulok a nyomozóhoz, és azt mondom: Mindannyian.
Mindannyian rosszak.
A csendben a folyosó végéről hallottam a porszívó zúgását.
– Jane? Ott vagy még?
– Igen. És nem szándékosan rejtegetem előled Tomot. Mi csak…
elfoglaltak voltunk. Ó, istenem! – Ismét az arcára pillantottam a
laptop képernyőjén. – Tom zárkózott és komoly ember. Gyűlölni
fogja, hogy kapcsolatba hozzák egy ilyen szeméttel.
Lecsuktam a laptopot, és járkálni kezdtem fel-alá az ablakok
előtt. Én is gyűlöltem, hogy kapcsolatba hoznak egy ilyen
bulvársajtós szeméttel. És ez az egész „Jonesy régi szerelme”
dolog. Bárcsak ilyen egyszerű lenne, gondoltam émelyegve és a
kezemet tördelve. A szemem sarkából észrevettem, hogy Mrs. T.
tescós szatyraiból a Sun és a Daily Mail sarka kandikál ki.
Mit fog gondolni rólam, ha meglátja?
Lerogytam a kanapéra.
– Dehogyis! Biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni –
felelte Pippa nem túl meggyőző hangon. – Mondom, mi van most. A
telefon megállás nélkül csörög. Téged akarnak. A Breakfast TV!
Még az X-Factorba is felkértek vendégmentornak! – Breakfast
TV?
Hirtelen visszautaztam a múltba. A jövőbe. Egy fehér
bőrkanapé szélén ülök, már kezdek izzadni a forró
stúdióreflektorok alatt. A megkövetelt miniszoknyát viselem –
szexisnek kell tűnnöm, ügyelni kell a látszatra. Egy férfi persze
öltönyben is lehet szexis. Egy idegesítő sminkes éppen most
kente le a lábamat bronzosító krémmel. Attól tartok, véletlenül
kivillantom a… Feltűnés nélkül az elé a rés elé teszem a kezem,
ahol véget ér a szoknyám, és elkezdődik a frissen lekent, olajos
combom. Hoppá. Kérdezett tőlem valamit egy csillogó fogú
műsorvezető, akin még több smink van, mint rajtam (pedig már én
is lassan olyan vagyok, mint egy bohóc). Izzadok, csúszik a
combom, érzem, ahogy lassított felvételként lecsúszom a kanapé
 gy p
széléről, és minden bizonnyal félreérthetetlen bronzszínű foltot
hagyok magam után.
Hallom, ahogy megkérdezem:
– Elnézést! Megismételné a kérdést?
– Jól van, akkor próbáljuk meg még egyszer! – Nevetés hangzik
fel, majd abbamarad. – Mondja el nekünk, Jane, Jonesy az ágyban
is ugyanolyan zseniális, mint a zenében?
– Jane? – Ezúttal Pippa szólalt meg. – A sajtófelkérések
őszintén szólva nagyszerű lehetőségek.
Felnyögtem.
– Csak azért, mert az emberek azt hiszik, hogy Jonesy meg
én…
– Tévedsz. Az emberek őszintén szeretnek téged. De nem
fogok hazudni, a pletyka is segít, hogy ismét visszakerülj az
emberek gondolataiba. – Akartam én az emberek gondolataiban
lenni újra? Ilyen áron?
– Végy egy nagy levegőt, lazíts, és gondold át! – tanácsolta
Pippa megnyugtató hangon.
Azt tettem, amit mondott. Hallottam a mosógép zúgását és a
porszívó moraját a folyosó végéről és azt, hogy elállt az eső.
Miközben Pippa a háttérben Will-lel beszélt a vízumokról, arra
gondoltam: imádom a zenét, ez vitathatatlan. A zenehallgatás és
a zenélés nem egyszer megmentett már életem során. A zeneipar
azonban egy egészen más tészta volt. Vajon egy előadónak ezt
kell felvállalnia csak azért, hogy ne kerüljön bele az És ma hol van
feliratú kukába? Mint a szegény Spinal Tap együttes, akik
annyival többet érdemeltek volna?
Ekkor eszembe jutott a nagyszerű Bobbie Gentry és csodálatos
dala, az „Óda Billie Joe-hoz”. Ő egy nap fogta magát, és csak úgy
hátat fordított a showbiznisznek.
Pippa visszatért a telefonhoz.
– Mielőtt leteszem, tényleg azt gondolom, hogy komolyan meg
kellene fontolnod az X-Factor felkérését. Lehet, hogy klassz
lesz, nem?
Nagyon. Nem. Lesz. Klassz.
 Tom nappalijának üvegfala hirtelen átalakult fényes tükrökké,
és a nap végül átsütött rajtuk. Ez egy jel volt! Az egyetlen
valóságshow, amelyben részt akartam venni, az itt volt a
gitárommal és Tommal. Meg fogom találni a módját, hogyan
fejezzem ki magam dalban. Megtalálom!
– Tudom, hogy csak jót akarsz, de nem vállalhatom el –
mondtam neki. – Több ok miatt sem. Először is az ilyen
műsorokban valakit mindig megaláznak, és miért akarnám, hogy én
legyek az a valaki? Valamint miért kell mindennek versenynek
lennie? Az élet nem elég versengés már önmagában is?
– Mi lenne, ha aludnál rá egyet?
– Leopárdmintás Nadrág nem vállalná el.
– De igen – felelte Pippa. – Ő mindent megcsinált.
 19

LÁZADÓ, LÁZADÓ

Egy órával később megint zuhogott. Mrs. T. a szárítógép fölé

hajolva az alsóneműimet hajtogatta össze. Én halkan játszottam
a gitáron, reméltem, hogy egy dallam varázslatos módon
összeforr a Devonban lejegyzett szöveggel. Őszintén szólva
azonban lehetetlen volt úgy énekelnem, hogy ő is itt volt.
– Üdvözlöm! Csak szólok, hogy elmegyek – mert ha még egy
percig itt maradok bebörtönözve ebben a lakásban, biztosan
megbolo… –, elintézek néhány dolgot – mondtam vidáman. – És
nagyon köszönöm, hogy kimosta a ruháimat!
– Jól van – motyogta, és kivett egy újabb bugyit a jókora
kupacból. A hajtogató technikája rabul ejtő volt, kicsit olyan,
mint az origami.
– Nincs szüksége valamire? Beugorhatok a Tescóba venni
valamit.
– Nincs – vágta rá színtelen hangon. Amikor azonban
megfordultam, hogy távozzak, némiképpen kedvesebb hangon
hozzátette: – Köszönöm!
– Klassz. Nos. Mentem.
– Szüksége lesz ernyőre – szólalt meg a hajtogatás közben. –
Ha magának nincs, kölcsönveheti az enyémet. Ott van a lépcső
aljánál, kék. – Fürge ujjai épp egy virágos bugyit hajtogattak daru
formába.
– Ó, ez rendkívül kedves öntől! Nagyon köszönöm!
Erre csak mordult egyet válaszul, mégis az az érzésem támadt,
hogy Mrs. T. és én kezdtünk kicsit összecsiszolódni. Talán ébredt
benne némi tiszteletet irántam, látva, hogy a szovjet stílusú
fehérneműket kedvelem.
 *

Pillanatokkal később már ott álltam a vizes küszöbön, örültem,

hogy alábbhagyott az eső. A kabátomat gomboltam be, bosszús
voltam, hogy a sörözőben készült videóklip Tomról és rólam azóta
már lehet, hogy bekerült a Daily Mailbe. Vajon Maureen, a
pincérnő küldte be? Vagy Freddy? Ő elég nagy pletykafészek
volt.
Összerezzentem, amikor egy bejárati ajtó hangos koppanással
kinyílt. Tom szomszédja! Amióta itt voltam, a lakás teljesen
elhagyatottnak tűnt.
– A tökkelütött postás ismét lecsap! – kiáltotta egy idősödő, kis
termetű férfi. Lefelé nézett, és egy nagy kupac levelet
válogatott. Mégis az volt a határozott benyomásom, hogy nekem
szánta a megjegyzést.
– Ó! Hiszen maga nem a…! – lepődött meg, amikor felnézett.
Közelebb lépett hozzám, fürkészve méregetett vastag, kerek
szemüvege mögül, amely még jobban felnagyította meglepett
tekintetét. – Én azt hittem, hogy ön…
– Jane vagyok. – Kicsit félszegen meghajoltam, az ő keze
viszont tele volt, különben is éreztem belőle valami régies
kisugárzást.
– Nos, akkor üdvözlöm, Jane, aki úgy megijesztett, mint egy
startpisztoly – felelte kissé elbűvölten.
Hah! Egyszer majd elmondom neki, mi a vezetéknevem.
– Elnézést érte!
– Semmi baj, kedvesem. Feltételezem, maga Hardy professzor
új tanítványa. Lenne szíves odaadni neki a postáját, ha már úgyis
itt áll az ajtajában?
A kezembe nyomta a leveleket, majd próbálta vékony szálú,
fakó rézszínű haját kissé megzabolázni. Talán jobb volt diáknak
kiadnom magam, mint bevallani, hogy a barátnője vagyok, akit
megtalálhat az interneten, amint kivillantja a…
– Romantikusok vagy viktoriánusok? – kérdezte, majd mielőtt
válaszolhattam volna, szerencsére folytatta: – Bármelyik is,
Hardy professzor csodálatos tanár, imádni fogja őt. Imádni.
Ebben biztos vagyok.
Ha tudta volna.
– Az én nevem Tobias Thornbury. Klasszikus irodalom.
Magdalen College. Hogy van? –Végül kinyújtotta felém a kezét.
– Én… jól. És maga?
Hosszan fogta a kezem, körülbelül egymagasak voltunk, kerek
arca és kerek, felnagyított szeme miatt úgy nézett ki, mint egy
bébi bagoly. Csak idősen.
– Nem fogok hazudni – dörmögte hirtelen bizalmaskodón, és
elengedte a kezem. – Eléggé le vagyok törve, mert három
csodálatos hónap után vissza kellett térnem Olaszországból, és
most megint itt robotolok. – Ekkor úgy lökte hátra gyapjúsálja
végét, mint egy gavallér. – Hogy nekem mennyire hiányzik a
napsütés! A bor. A nyári ruhában sétáló, bronzbarna istenek és
istennők. Ha belegondolok, hogy mindazt elcseréltem erre? – Az
égboltra mutatott, és legörbült az ajka, mint egy szomorú
bohócnak. – Erre a sötét, hűvös időjárásra? Rettenet és
borzalom, ilyen az élete egy oxfordi professzornak. –
Megigazította a szemüvegét. Esküdni mertem volna rá, hogy
mostanra rájött, nem Tom egyik diákja vagyok.
– Ami azt illeti, Hardy professzor nincs itthon. Éppen most
ment el.
– Nos, akkor talán ezeket visszakérem, kedvesem… a postásunk
nagyon ostoba. Képtelen megkülönböztetni a két lakást. Tudja, a
szám ugyanaz, de a betű… Hardy professzoré az A lakás, az
enyém a B.
A tőlem telhető leghitelesebb „idióta postás” tekintetemmel
néztem rá, de még mindig a kezemben tartottam a leveleket. Be
kellene vallanom neki, hogy itt lakom, ő azonban folytatta:
– Rendkívül bosszantó. Néhány levél még a nyár elején
érkezett. Imádkozom, hogy ne legyen benne túl sok kifizetetlen
számla, mert akkor Hardy professzornál kikapcsolják a villanyt,
és gyertyafénynél kell olvasnia a sok ritka könyvét. – Felém
nyújtotta felfordított tenyerét, mintha azt mondaná: Na, adja
vissza a leveleket, maga pszichopata diák, hivatalosan is vége a
 g p p g
tereferénknek! – Majd ma este visszajövök, és személyesen én
adom oda a leveleket a professzornak. – Ekkor ismét szitálni
kezdett az eső.
– Rendben. – Visszatettem a kupacot a nyirkos kis tenyerébe,
amikor megakadt a szemem valamin. Az Amelia Danvers név
kézzel írott, dőlt betűkkel állt egy boríték bal felső sarkában, a
tinta kissé elmosódott rajta az eső miatt.

Biztosan nem számított, hogy Tom még mindig kapcsolatban állt

Ameliával. Vagy az, hogy a nő hagyományos levelet írt neki dőlt
betűkkel. A britek ragaszkodnak a hagyományokhoz – elvégre
még mindig uralkodójuk van, az ég szerelmére. Csak azt kívántam,
bárcsak a címet is láttam volna, mielőtt visszaadtam a leveleket a
Vén Bagolyszemnek. Arra tippeltem, hogy Londonban lakik, mivel
olyan sok elegáns eseményen vett részt ott. De miért fáradt
ezekkel, ha nem élvezte őket, és soha nem mosolygott? Habár ez
a jeges tekintet talán csupán a kamerának szólt. Egyes emberek
rendkívül ügyeltek arra, milyen arcot vágnak a kamerába. Az
ezernyolcszázas években senki sem mosolygott a fényképeken.
Talán Amelia Danvers is ilyen volt.
Visszatértem céltalan bolyongásomból, és még mindig nyugtalan
voltam. Tom ablakából láttam, hogy Mrs. T. elindul, nagy
kabátjában és műanyag esősapkájában végigsétál a vizes járdán,
aztán eltűnik a szemem elől.
Biztosra vettem, hogy még jön nekem szóló posta Alex
postaládájába, az a lelketlen és becstelen Jessica pedig kidobja a
gyönyörű Paris Review irodalmi magazinomat a szemétbe, hogy
agyatlanul átlapozhassa a saját szépségmagazinjait. Az alsó
szinten lakó öreg professzorra gondoltam. Talán szunyókált,
esetleg vágy is ébredt benne, mert azt álmodta, hogy Gina
Lollobrigida egy szál kötényben tésztát kínál neki egy rézszínű
lábasból. Magányos vén szivar! Egy kicsit sajgott érte a szívem.
 Nem tudtam szabadulni ettől a hangulattól és a nyugtalanító,
rossz előérzettől, ezért igazi késztetés tört rám, hogy kezembe
fogjam a gitárt, ha másért nem, csupán azért, hogy
megnyugtassam magam. Kis idő múlva a hátborzongató
írósarokban találtam magam végre, és ismét elkezdtem
akkordokat játszani. Ezúttal úgy éreztem, mintha jutnék is
valamerre. Éreztem a szikrát, a melegséget, mintha a tűz mellett
ülnék. A dallam lassan alakot öltött, még mielőtt bármilyen szöveg
is lett volna rá, úgy hangzott, mint egy bölcsődal, ami talán egy
kis antik zenedobozból szólhat. Reméltem, hogy ez talán
megnyugtat. Ebben a sötét, komor alkonyatban, a kopogó esőben
és nyomasztó hangulatomban azonban túl édesnek tűnt. Ezért
megváltoztattam néhány hangot disszonáns félhangokra, és máris
itt volt… egy érzés, mint a sóvárgás, mint amikor megdobban az
ember szíve a mellkasában, vagy pillangók repkednek a
gyomrában, amiket nem tud lecsillapítani. A szerelem múlandó.
Áltathatjuk magunkat, de…
– Ez gyönyörű.
Összerezzentem. Tom állt a hálószoba túlsó végében, és
nyugtalanítóan mozdulatlanul hallgatta a gitározásomat. Hirtelen
úgy éreztem, rajtakaptak.
– Ne hagyd abba! – kérte lágy hangon, én azonban az
íróasztalhoz támasztottam a gitárt, és elindultam felé. –
Sajnálom, hogy félbeszakítottalak. Ez olyan szép volt, és olyan
szomorkás. Ismered azt a Left Banke-számot? Nem a „Walk
Away Renée”-t… – Elhallgatott, és a szám címét kereste
gondolatban.
– „Pretty Ballerina”.
– Igen! – felelte, és felragyogott az arca.
Ő hamarabb rájött, mint én. Egész végig, amíg ezt a kis
dalrészletet dúdoltam magamban, egy kis balerinát képzeltem el,
amint a zenedoboz közepén recsegően körbe-körbe forog.
– Ez csak az eleje… valójában még szinte semmi – dörmögtem,
mert ideges lettem, és elpirultam. – De köszönöm. Most már
ihletet érzek, hogy befejezzem. – Add, hogy így legyen… vagy a

É
véletlen folytán, vagy varázslattal. Rámosolyogtam. – És most
szeretném hallani, hogy milyen volt a te első napod.
Túláradó hálát éreztem iránta. Ismerte a Left Banke
együttest! Azt a bandát, amely sokkal nagyobb elismerést
érdemelt volna, mint amit valaha kapott. Elképzeltem, ahogy Tom
és én kézen fogva sétálunk Párizsban a Szajna bal partján. Milyen
álomszerű lenne!
– Ma reggel találkoztam a szomszédoddal, Thornbury
professzorral.
– Tényleg?
– Igen. Olyan, mint egy szereplő valamelyik Dickens- vagy talán
George Eliot-regényből.
– Milyen igazad van! – kiáltott fel, mintha ez valami nagy
felfedezés lenne, én pedig hirtelen nagyon okosnak éreztem
magam, bár sosem fejeztem be Eliot Middlemarch című könyvét.
Létezik ember, aki végigolvasta?
– Nagyon régóta lakik itt, úgy vélem, egy kicsit magányos. De jó
szomszéd. Nem rendez hangos bulikat, és a nyarat többnyire
máshol tölti.
– Volt nála egy nagy kupac leveled, de ragaszkodott hozzá, hogy
csakis neked adja át. Mondott valamit arról, hogy befizetetlen
számlák…
Megrázta a fejét.
– Én nem sok levelet kapok ide. Semmi fontosat.
Hurrá! Akkor ebbe Amelia Danvers is biztosan beletartozott!
– Azt hitte, az egyik diákod vagyok. Nem tudom, miért, de
féltem kijavítani. – Egy kicsit haboztam. Az arckifejezése
nyugtalanítóan derűs maradt. – Ami azt illeti, van valami nagy
hírem is – folytattam idegesen. – Talán már láttad is. Olvasható
az interneten. Kaptam egy munkát, egy koncertet. Jonesyvel
fogok fellépni a Royal Albert Hallban. Novemberben…
Tom tágra nyitotta a szemét.
– Jane, ez elképesztő! Biztosan nagyon örülsz! Istenem,
gratulálok!
– Igen… köszönöm – dadogtam kicsit zavartan. Tényleg izgalmas
volt egy Jonesy-rajongó számára. Nekem viszont, bár a munkáért
 gy y j g
hálás voltam, inkább idegtépő és halálosan félelmetes. Bárcsak
tudtam volna, mit vár tőlem Jonesy. Mégis tisztában voltam vele,
hogy tíz év után ez az utolsó esélyem, hogy visszatérjek. Kérlek,
ne hagyd, hogy elszúrjam! – Már nagyon régóta el akartam
mondani neked, de hallgatnom kellett róla. Jonesy enyhén szólva
ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk titokban. Ma viszont már
hivatalosan is „bejelentették”. És itt van még ez is. –
Visszatartottam a lélegzetem, amikor a telefonomon
megmutattam neki a Daily Mail oldalát, és feszülten figyeltem az
arcát, miközben elolvasta. Tudtam, mi lehet ennek a vége. Ő nem
készült fel arra, hogy a bulvárlapok csámcsogjanak rajta, vagy
nyilvánosan összehasonlítsák egy rejtélyes rocksztárral, vagy
arra, hogy gifképek keringjenek a barátnőjéről, amint széttett
lábbal ül egy széken.
Befejezte az olvasást, opálszínű szeméből nem lehetett semmit
kiolvasni, amikor felnézett.
– Még sosem voltam szerelmi háromszög egyik tagja –
jelentette ki, és mosolyra görbült a szája, én pedig hirtelen
végtelenül szerencsésnek éreztem magam, hogy itt vagyok vele.
Hogy nem érdeklik a bulvárlapok. És elkezdtem egy dalt, amiből
talán még valami jó is kijöhet.
– De kifogásolom azt a kifejezést, hogy „egyslágeres”.
„Egyslágeres buja énekesnő”… inkább azt kellett volna írniuk,
hogy ellenállhatatlanul buja. Bosszantóan buja.
– Elég! – Felemeltem a kezem, és a szájára szorítottam a
tenyerem, hogy ne folytassa, elpirultam, ő azonban finoman
elhúzta onnan.
– Pusztítóan buja. Ez az! – Ezután ismét elégedetten
elmosolyodott.
Én is mosolyogtam, majd megrezzent a telefonja. Még mindig
egymást néztük, amikor azonban lenézett a képernyőre, minden
vér kifutott az arcából. Dadogni kezdett, azt próbálta elmondani,
hogy vészhelyzet támadt a munkahelyén, aztán megígérte, hogy:
– Sietek haza hozzád, kedvesem. Amint tudok, jövök.
Én úgy döntöttem, nem foglalkozom ezzel a hirtelen
elsápadással és a szemében csillogó pánikkal, mert egy mondatban
 p g p gy
használta a „haza” és a „hozzád” szavakat.
Mihelyt becsukódott az ajtó a lépcső alján, kezembe vettem a
gitárt, és elszántan nekiláttam a dalszerzésnek.

Végre eljött a péntek este. Éppen késésben voltunk, próbáltuk

átverekedni magunkat egy csapat járókelőn, akik a Magdalen
College felé eltorlaszolták a főutat. Ez lesz a hivatalos
bevezetésem Tom világába: esti mise a kápolnában, azután pedig
a „főasztal”, vagyis egy hivatalos vacsora, ahol a tanári kar tagjai
szó szerint egy emelvényen álló asztalnál fognak ülni, és
nyilvánvalóan figyelemre sem méltatják a lejjebb ülő diákokat.
Azta! Ez Tomra biztosan nem lesz igaz, gondoltam, mivel ő a
diákjainak szentelte magát. Ideges voltam, ugyanakkor nagyon
kíváncsi. Magába a városba is beleszerettem: a rengeteg
mézszínű kőépületbe, a számtalan antikváriumba, a makaron
gazdag színeire festett, otthonos kávéházakba. Egy nyomasztó
félelem azonban még mindig maradt bennem: az Oxfordi
Egyetem, amelyet például Az utolsó látogatás című könyvben szűk
látókörű, kirekesztő és sznob helynek tüntetnek fel. Ezenkívül
ott volt még az a bosszantó bulvárőrület is. Abban
reménykedtem, hogy Tom kollégái szigorúan tudományos
könyveket és magas röptű irodalmat olvasnak, szóval nem sok
esély lesz rá, hogy véletlenül találkozzanak az interneten a
gifképeimmel.
– Vigyázz! – szólt rám Tom, és gyorsan felrántott a
járdaszegélyre, amikor elszáguldott mellettünk egy sereg biciklis.
Annyira a gondolataimba merültem, hogy csak ekkor pillantottam
fel a Magdalen College kő harangtornyára, amely gótikus
pompájában magasodott előttünk. Megborzongtam, és arra
gondoltam, vajon Tom is ideges-e.

*
A kápolnában egy fiatal férfiakból álló kórus énekelt már.
Gyorsan felsétáltunk a lépcsőn, és leültünk, épp, amikor a lelkész
olvasni kezdett. Miközben beszélt, engem nem csak az az érzés
töltött el, hogy mennyire zsidó vagyok, hanem félelem is, hogy
sosem fogok beilleszkedni ide. Hippik neveltek fel, akik kerülték
a formalitásokat és a hagyományokat, bármennyire lenyűgözőek
voltak is.
Balra tőlem egy idősebb úriember keltette fel a figyelmemet.
Drótkeretes szemüveget viselt, mint Jeffrey Dahmer, de
celluxszal volt összeragasztva. A lábán foltos vászon félcipő volt,
a két lába között pedig egy szupermarket reklámtáskáját
szorongatta, mintha csak kiszaladt volna vásárolni, és úgy
gondolta volna, hogy beül gyorsan egy misére. Boldog, szájtátott
mosolya elbűvölt, amíg meg nem éreztem a leheletét. Ezután
inkább visszafordultam a szószék és a lelkész felé.
– Mindenható kegyes Atyánk, elkóboroltunk az utadról…
túlságosan a szívünk parancsait és vágyait követtük.
Ezen a ponton mindenki letérdelt, majd lehajtott fejjel és
összekulcsolt kézzel buzgón imádkozni kezdett. Azonnal
megbántam, hogy lábtartónak használtam a térdeplőpárnát kissé
sáros cipőm alatt. Tom is lehajtotta a fejét, aztán éreztem, hogy
rám néz. Kis mosoly bujkált a szemében, amit úgy értelmeztem:
Ne aggódj! Valójában nem imádkozom, csak udvarias vagyok. Vagy
akár úgy: Hoppá, rajtakaptál, hogy azt kívánom, „Drága Istenem,
kérlek, add, hogy Jane ne csináljon semmi kínosat a kollégáim
előtt ma este!”.
Halványan visszamosolyogtam rá, én is lehajtottam a fejem:
Drága Istenem, kérlek, add, hogy ne csináljak semmi kínosat Tom
kollégái előtt ma este! Úgy gondoltam, adok egy esélyt ennek a
régi egyetemnek, aztán körbenéztem a többieken, és
önkéntelenül is arra gondoltam, néhányuk biztosan egészen másra
gondol. Például: KRISZTUSOM, ugye nem felejtettem el kitörölni
a pornókereséseket a régi iPad-előzményeiből? Vagy kidobni az
összegyűrt, megszáradt zsebkendőt az éjjeliszekrény tetejéről.
Ilyesmikre. Mégis elképesztő volt belegondolni, hogy az itt lévők
többségének rendkívül személyes gondolatok foroghatnak a
 g y g g
fejében egy ilyen nyilvános helyen. El kellett ismernem, hogy ez
nagyon menő volt.
– Hagyja el útját a bűnös és gondolatait az álnok ember!
Tudtam! Itt is van az a dolog a bűntudatról. Kíváncsi voltam,
vajon a Dahmer-szemüveges fickó miben bűnös. Talán a felesége
nem tudta elviselni a szájszagát, vagy a szomszédja felesége
megbocsátóbb volt vele?
Jézusom! Most már én éreztem bűntudatot az én gondolataim
miatt erről a kedves, idős férfiról, akinek új szemüvegre sem
telt. Nem az ő hibája volt, hogy ilyen rossz szájszaga van.
– Gyónjuk a mindenható istennek, hogy vétkeztünk gondolattal,
szóval, cselekedettel.
– Nekem is be kell vallanom valamit – suttogtam Tomnak, és
hirtelen nagyon megkívántam. Közelebb húzódtam hozzá, az
arcomat meleg, borostás arcához nyomtam, és a bőrömön
éreztem, amikor elmosolyodott. – Szóval csak egy ceruzát
kerestem, gondoltam, biztosan lesz az éjjeliszekrényed
fiókjában, amikor véletlenül megtaláltam az egyik könyvedet. Azt,
aminek a borítóján a milói Vénusz van. Szörnyen érzem magam…
– Tetszett?
Meglepett ez a hirtelen, ítélkezés nélküli reakció.
– Igen. Nagyon is. Kitűnő könyv. Úgy értem… nem kifejezetten
az írásmód.
– Örülök, hogy tetszett. Ami az enyém, az a tiéd is. – Ezután
elmosolyodott, de olyan szikrázóan, hogy az egész komor hely
felragyogott tőle. Engem elkapott az a hihetetlenül erős, sürgető
késztetés (milyen rohadtul kifejező az a szó, hogy sürgető), ami
a Julie Christie által megformált szereplőt is a Sampon című
filmben, amikor egy formális republikánus vacsorán kibukik a
száján, „Amit most szeretnék csinálni, az az…”, aztán zsupsz,
eltűnik az asztal alatt, és megadja magát a vágyainak a Warren
Beatty alakította szereplővel.
Én ehelyett Tom izmos combjára tettem a tenyeremet, és
imádkoztam. Nem fogok bűntudatot érezni a vágyaim miatt, és
továbbra is imádni fogom azt a jelenetet a Samponból.
 Mihelyt véget ért a mise, Tom megfogta a kezem, és úgy
szaladtunk ki az ajtón a kápolnából, mint két tinédzser.
Átfutottunk az elhagyatott kőkerengőn, majd fel a lépcsőn a
„szobájába”. A hivatalos vacsorához fel kellett vennie a talárját.
– Furcsa, hogy eddig még nem mutattad meg nekem az irodádat
– motyogtam a hűvös kőfolyosón, miközben előkereste a kulcsát.
– Tudom. És vajon miért nem? – kérdezte.
Mondd meg te, te titokzatos ember!
Talán odabent végre lesznek fényképek az élete fontosabb
időszakaiból, a barátairól, a szüleiről, akikről még semmit sem
tudtam. Vagy legalább valami érdekes nyom.
Talán az őszi hűvös levegő vagy egyszerűen csak ez a gondolat
okozta, de borzongás futott végig rajtam. Ismerhetünk valakit, a
testét intim közelségből (azt a sok apró helyet, amit
megérinthetünk, amit a kezünkkel, az ajkunkkal, a nyelvünkkel
tehetünk), mégis van, hogy rájövünk, a másik ember még mindig
vadidegen számunkra.
– Itt vagyunk. – Hátránézett a válla fölött mosolyogva, amikor
kinyitotta az ajtót, és intett, hogy én lépjek be először.
A szobát a gyönyörű ólomüveg ablakokon beáramló, halvány
borostyánszínű fény világította meg, és kellemes, enyhe fás
illatot lehetett érezni a levegőben a rengeteg könyv miatt.
A szobában volt egy kanapé karamellszínű zseníliatakaróval
letakarva, nem hozzá illő fotelek, valamint egy nagy
dohányzóasztal. A tetején egy minihűtő állt, halkan zúgott, egy
bedugott vízforraló, teafilteres doboz és egy üveg skót whisky.
Csalódottan vettem azonban észre, hogy nincsenek fényképek.
Ismét a kanapéra pillantottam, arra gondoltam, vajon Tom
szexelt-e valaha rajta. Vagy talán túl sok filmet néztem? Esetleg
egyszerűen csak perverz voltam, és a mocskos gondolataim csak
logikus reakció volt arra a sok beszédre a jámborságról, a bűnös
utakról és a bűnös cselekedetekről?
Ennek ellenére elképzeltem, ahogy Monica a kanapéra térdel,
és a háttámlára hajol. Tom mögötte áll, hátulról hatol belé, a
tenyerébe fogja telt mellét, élvezi izgató súlyát. Monica szeme
félig lehunyva, az ajkai szétnyitva, miközben Tom ajka simogatja
 g y j y j g j
a nyakát, a kezével pedig félrehúzza az apró szaténbugyit, hogy
ott tudja megsimogatni, ahol a legjobb. Eközben együtt
mozognak… Szinte éreztem a kanapé háttámlájának finom
nyomását a mellkasomon és a hasamon, még a kezem is
odatettem, amikor a hús-vér Tom jelent meg a látóteremben.
Felvette a talárt, amiért idejöttünk, és most az íróasztalnak
támaszkodva állt, egyik hosszú lábát lazán keresztbe tette a
másik előtt.
– Nem is tudom, hogy mondjam el – kezdte, és összevonta a
szemöldökét. Micsodát?!
– Nem – mondta gyorsan, amikor látta, mennyire megrémülök. –
Csak arról van szó, hogy attól tartok, Oxfordban mi ezt
köpenynek hívjuk, nem talárnak, mint a…
– Harry Potterben – fejeztem be helyette a mondatot. Ez volt
az első üzenetünkben! Akkor nem volt szíve kijavítani. Ó, Jézus
isten, hogy én hogy imádtam ezt a férfit! – Nos, köszönöm, hogy
elmondtad. – Higgadtan viselkedtem annak ellenére, milyen
felspannolt állapotban voltam. – Épp jókor, mielőtt esetleg
odamentem volna a vacsoránál az egyik kollégádhoz, és valami
szörnyű butaságot mondtam volna neki, például hogy „szép talár”.
Mellesleg imádom az irodádat. És a köpenyedet.
Egy pillanatra szomorúnak tűnt. Aztán rájöttem, hogy
valószínűleg ez csak az ő sajátos mosolya, az érzésekkel átitatott
mosolya, amikor valami felkavarta. Ez a mosoly furcsa módon
kínzott engem, különösen itt, először látva őt ebben a
professzori öltözékben.
Éreztem, hogy szétnyílik az ajkam, a bőröm bizseregni kezd.
– Kíváncsi vagyok, Monica… meglátogatott-e itt valaha. – Csak
úgy kicsúszott a számon. Szédülés tört rám, de nem mutattam ki.
– Vagy talán régebben az ő irodájában „korrepetált” téged?
Tomnak egyetlen arcizma sem rezdült. Leginkább a
meglepetést éreztem rajta, hogy egyáltalán szóba hoztam a nő
nevét. Nem kapkodta el a választ.
– Igen. Azt hiszem, igen – felelte végül.
Ó!
 Összekapcsolódott a pillantásunk, én pedig éreztem, hogy a
testemben egyre fokozódik a meleg, mint amikor trópusi vihar
készül kitörni. Tomon olyan nehéz volt eligazodni, hogy alig
tudtam elviselni. Hirtelen elképzeltem, ahogy mély, érzéki hangon
azt mondom neki: Írj neki egy üzenetet! Hívd meg ide, hogy
csatlakozzon az új, amerikai barátnődhöz, akinek a fejében csupa
mocskos gondolat forog. És mondd meg neki, hogy szatén
fehérneműt vegyen fel.
Hah! Mi történik velem? Talán volt egy varázspálcája a
professzori köpenye alatt, és titokban varázslatot bocsátott
rám? Vagy ez valamiféle őrület volt nálam? Én őszintén csakis őt
kívántam.
Kinyújtotta a kezét, mintha egész végig a gondolataimban
olvasott volna. Közelebb léptem hozzá, amíg hozzám nem ért az
ujja, aztán megragadott, és magához rántott, átkarolt a karjával
meg a köpenyével, az arcát a nyakamba temette, és mohón
csókolni kezdett. Meleg, lihegő légzése és a selyem suhogása
majdnem túl sok volt ahhoz, hogy elviseljem…
– Jane, mi történik velünk?
– Nem tudom, de azt hiszem, uralkodnunk kellene magunkon.
– Muszáj?
– Azt hiszem, igen. Hivatalos vacsora, főasztal… hogy is hívják?
– kérdeztem, de közben szerettem volna minden porcikámat
hozzányomni, és mindent el is követtem, hogy ezt megtegyem. –
Ti, britek miért nem tudtok csak egy szót használni valamire?
– Engem rohadtul nem érdekel a vacsora – dörmögte a hajamba,
miközben a keze mindenhol ott volt, és az egész testemben apró,
pici gyönyöröket okozott. – Hagyjuk ki!
– Én benne vagyok – motyogtam válaszul. Az oxfordi
formalitások várhattak. Igazság szerint én csak erre voltam
kiéhezve.
Megfogtam a csuklóját, aztán a tenyerét határozottan a
fenekemre tettem, hogy félreérthetetlenül közöljem, ez az övé,
hogy megfogja, szeresse, dédelgesse. Mindkettőnk haja
összeborzolódott, a szemünk üvegessé vált, és úgy lihegtünk,
mint a kutyák. Hirtelen teljesen abszurdnak tűnt a gondolat, hogy
 y j g gy
ott üljön egy emelvényen lévő asztal mellett csupa komoly tanár
társaságában.
Aztán kiszabadítottam az egyik kezét, és egyenesen a
kanapéhoz vezettem, majd úgy helyezkedtem el rajta, ahogy
Monicát képzeltem oda. Akár szexelt vele az irodájában, akár
nem, velem most biztosan fog.

A következő hétfőn éppen letettem Thornbury professzor

hozzánk bedobott leveleit az ajtaja elé, és már éppen készültem
elmenni, amikor…
– Ó, Jane… maga az?
Az ajtóba vágott kis ablakon nézett ki, aztán elkezdte kinyitni
a különböző zárakat, én pedig ott reszkettem csapdába esve a
küszöbén.
– A tökkelütött postás ismét lecsapott – mondta, és behívott. –
Csak tegye le oda, kedvesem! – mutatott egy asztalra balra, és
már ment is előre tovább. – Felteszek teavizet, rendben? Muszáj
megkóstolnia a gyömbérbe áztatott körtét, amit a
piaccsarnokban vettem. Ha egyszer eszik belőle, soha többé nem
lesz ugyanaz. Az élete is megváltozik tőle – vetette hátra a válla
fölött. – Ezt garantálhatom.
– Jól van, rendben – feleltem, ő viszont már eltűnt, én pedig
tényleg itt ragadtam. Tomnak igaza volt, az idős professzor
valóban szörnyen magányos volt.
Szóval ez van alattunk. Thornbury lakása fájdalmasan nyirkos
és komor volt Toméhoz képest. Szinte mintha az alagsorban lett
volna. A megfelelő számú ablaka volt, de kinézve rajtuk csak a
fák göcsörtös törzsei látszottak, és nagyon kevés természetes
fény szűrődött át a lombjukon. A berendezés a szokásos tanári
zsúfoltság volt: könyvek, tárgyak, kopott bútorok
gyapjútakaróval letakarva, korinthoszi oszlopok és a kariatidák
bekeretezett rajzai, megfakult fotók róla, ahogy teli szájjal egy
slampos szalmakalapban a Parthenonon vagy a Colosseumban áll,
mindegyiken egyedül. Valószínűleg odaadta egy turistának a
gépét, hogy fényképezze le őt.
– Isten hozta szerény hajlékomban! – mondta vidáman, és
belépett a szobába egy tálcával a kezében. – A hízelgéssel
mindent elérhet.
– Csodálatos, Thornbury professzor, látom – elkeseredetten
kerestem valami pozitívumot –, sokat utazott.
– Köszönöm, igaza van. – Elvigyorodott, és letette a tálcát a
dohányzóasztalra. – Valóban sokat utaztam. Kérem, üljön le! –
erősködött, és az állával a göröngyös fotelre bökött. – Nagyon
örülök, hogy látom, kedvesem, de szólítson csak Thornynak!
Mindenki így hív. – Rám kacsintott, aztán leült a kanapéra
derékszögben mellettem, és kitöltötte a teát. – A nevemmel
ellentétben nem szúrok, csak ha provokálnak. Muszáj
megkóstolnia ezt a körtét. – Egy csorba tányért tolt felém, majd
várakozóan előrehajolt, és buzgón figyelt.
– Mmm! – mosolyogtam, és haraptam egy kicsit belőle. – Olyan,
mintha… parfümöt ennék, csak finom. – Láthatóan csüngött
minden szavamon, ezért folytattam: – Krémes, mégis érdes. És
hűha, hűha, hűha! – Tágra nyílt a szeme. Milyen könnyű volt a
kedvében járni! – Hirtelen csupa új íz jelent meg. Úgyszólván
mintha ez lenne a második felvonás, most igazán fűszeres és
lédús.
– Látja?! – tapsolt egyet vidáman. – Mit mondtam! Ezután soha
nem tud már ugyanúgy ránézni egy körtére. – Valóban, ebben
igaza volt. – Tudtam, hogy jó barátok leszünk, Jane, de ön –
folytatta felvont szemöldökkel, és ő is harapott egyet a körtéből.
– Hardy professzor kedvese? Micsoda megdöbbentő hír! Azt
gondoltam, talán a múlt pénteki vacsorán látom önt.
Hoppá. Csak nem azt mondta, hogy kedvese?! Milyen vicces.
– Maga pedig azt hitte, hogy az egyik diákja vagyok.
Teli szájjal tiltakozott.
– A professzorok és a diákjaik – motyogta, aztán megrágta a
körtét, és végül megtörölte a szája sarkát egy szalvétával. –
Nem, kedvesem, ez itt Oxford. 1096-ban alapították. Aligha ön
 p g
lenne az első. Csak hát Hardy professzor és az előző partnere
olyan régóta voltak együtt, hogy akár márványszobrot is lehetett
volna faragni róluk. Orfeusz és Euridiké. Milyen gyönyörű
emberek mindketten. Nem is tudtam, hogy szakítottak. Régebben
képben voltam minden egyetemi pletykával, de sajnos most
túlságosan lefoglal a munkám. – Felsóhajtott, és bekapott egy
kisebb darab körtét. – Még diákként ismertem meg őket, a hölgy
ifjúsága mámorító teljében volt, olyan szép, mint egy szobor, az
alakja csodálatos, a bőre fehér, mint a liliom, az arca piros, mint
a rózsa – áradozott róla áhítatosan. – Váltig állíthatom, hogy
Amelia Danvers szépsége mellett mindenki elhalványult. – Rám
kacsintott, felszúrt a villájára még egy kis körtét, és élvezettel
enni kezdte.
Amelia. Olyan régóta együtt voltak, ahogy akár márványszobrot
is lehetett volna faragni róluk? Felkavarodott a gyomrom.
Eszembe jutott az a múltkori levél, amit a nő írt Tomnak, aztán
Thornbury arca ismét megjelent előttem. Vastag keretes
szemüvege mögött a szeme még nagyobbnak tűnt.
– Egyen még egy kis körtét, kedvesem, máskülönben én falom
fel az összeset! – mondta hirtelen bűnbánóan, és közelebb tolta
hozzám a körtés tányért.
– Köszönöm, de nagyon sokat reggeliztem. – Hazugság.
– Ha ragaszkodik hozzá – felelte, és felszúrt egy újabb körtét
a villájára. – Maga nagyon kedves, Jane. És bájos. – Ez utóbbit
nyilvánvalóan csak azért tette hozzá, mert olyan sokat áradozott
Ameliáról. – Gondolom, találkozunk majd a közelgő tantestületi
vacsorán. Ugye elkíséri Hardy professzort? Ne aggódjon,
biztonságban lesz – tette hozzá, és cinkosan előrehajolt. – Úgy
hallottam, Danvers professzor ezt a félévet ösztöndíjjal a
Harvardon tölti.
Danvers professzor. Majdnem megfulladtam. Senki sem
említette, hogy ő is az egyetemen tanít! Az interneten lévő fotók
alapján úgy tűnt, mintha a felső tízezer tagja lenne.
– Vagy talán a Princetonon? – Gyorsan és hangosan kifújta az
orrát egy szalvétába. – Nem tudom, de annyi biztos, hogy
valamelyik borostyánnal benőtt falú egyetemen. Mindenesetre
 y y gy
megkímélheti magát mindenféle kínos helyzettől ilyen sok
kollégával összezárva egy hatalmas, de nagyon fülledt teremben –
magyarázta, mintha botrányszagú lenne a dolog.
Aztán elpirult, amikor látta, mennyire elsápadok. Nagyon
kényelmetlenül érezte magát, amikor felemelte a gyömbérbe
áztatott körtét.
Szóval. A nő Tom barátnője volt az egyetemen, és most már
szintén oxfordi tanár, Tom pedig nyilvánvalóan egészen azóta
együtt volt vele?
Ránéztem a Vén Bagolyszemre. Egy kis darab körtét kergetett
a tányérján. Talán szenilis? Vagy csak nem követte az
eseményeket, és évekkel korábbról emlékezett rájuk, amikor még
diákok voltak, és együtt jártak?
Ekkor belém hasított egy gondolat, amitől megdobbant a
szívem. Lehet, hogy Tom szándékosan tartott távol a vacsorától?
Eldöntöttem, hogy kiszedek még némi információt Vén
Bagolyszemből azzal, hogy lazán megkérdezem, mióta lakik itt,
ekkor azonban megszólalt a mobilom. Pippa hívott.
Mentegetőztem Thornburynek, ő azonban csak legyintett, hogy
vegyem fel nyugodtan. Az ablakhoz siettem, hátat fordítottam
neki.
– Szia! – szóltam bele halkan.
– Szia, Jane, nem akartalak üzleti dolgokkal zavarni dalszerzés
közben, de valami sürgős dolog adódott, és úgy gondoltam, muszáj
felhívnom téged. Egyébként hogy vagy?
– Ez jó kérdés – feleltem, és közben az eget próbáltam
megpillantani a göcsörtös faágak között. Viharfelhők
gyülekeztek.
– Ó! Akkor talán az lesz a legjobb, ha kertelés nélkül közlöm a
hírt.
 20

PISZKOS TÁNC

– Micsoda idióta vagyok! – nyögtem Pippának egy perccel később,

amikor már kihangosítottam a hívást, és kettesével szaladtam fel
a lépcsőn Tom lakásába. Ez tényleg szörnyű hír volt. – Úgy értem,
megkereshettem volna őket, és azt mondhattam volna:
„Nézzétek, srácok! Egyezzünk meg abban, hogy soha senki nem
tölt fel kínos régi dolgokat az internetre.” A francba! Ez volt
életem legszörnyűbb napja.
Már amúgy is ki voltam akadva Danvers professzor, Tom régóta
meglévő barátnője miatt, akiről mindenki pletykált.
Kivéve Tomot.
A lépcső tetején előregörnyedtem, és lihegtem.
– Ne aggódj! – nyugtatott Pippa –, már ráállítottam az
ügyvédemet. Éppen most fogalmaz meg egy tevékenység
abbahagyására felszólító levelet vagy valami ilyesmit.
Becsaptam magam mögött az ajtót, és beviharzottam a
nappaliba.
– Oké, de basszus, basszus, basszus, basszus! Előveszem a
laptopom, és megnézem, mennyire szörnyű…
A mosókonyha előtt hirtelen megtorpantam, mert megint
meghallottam a mosógép zúgását, és láttam a folyosón a tescós
szatyrokat.
– Megint össze vagy zárva a félelmetes házvezetőnővel? –
harsogta Pippa a telefonba. Én Mrs. T.-re bámultam, Mrs. T.
pedig rám, az egyik bugyim lógott két ujja között.
– Elnézést – dörmögtem –, csak muszáj… megtennem valamit.
Berohantam a hálószobába, otthagytam a döbbent Mrs. T.-t a
fehérneműmmel.
 Miután biztonságban egyedül voltam a szobában, megmondtam
Pippának, hogy visszahívom, aztán lehuppantam az ágyra, és vadul
dobogó szívvel bekapcsoltam a laptopot.
Nyugodj meg. És ők ezt nevezik fának. Igen. Semmi nem jelent
semmit – emlékeztettem magam, miközben vártam, hogy
betöltődjön az oldal.
Behunytam a szemem, felkészítettem magam néhány mély
lélegzettel, aztán újra kinyitottam.
„Jane Start egyetemi »művészfilmjét« meghekkelték! LINK a
videóhoz: Jane Start betépve és anyaszült meztelenül.”
Rákattintottam a linkre, és lenémítottam a hangot, amikor
megszólalt a telefonom. Megint Pippa volt az.
– Jane? Jól vagy?
– Nem… tudom. – A lelkem kilépett a testemből, és úgy lebegett
a fejem fölött, mint a pára, miközben a képernyőt megtöltötte
egy fiatal, hatásvadász művészhallgató, aki füstöt fújt a kamera
lencséjébe egy bongból. Amikor szétoszlott a köd, robottáncot
kezdett járni meztelenül Herbie Hancock „Rockit” című számára,
amit feleakkora sebességgel játszottak le, mintha bódult lett
volna. A tánc bizarr módon összhangban volt a lassított felvételű
videóklippel. Ez eredetileg tisztelgés akart lenni Andy Warhol és
a Factory, a stúdiója és a bulihelye előtt! De legalábbis egy
hatásvadász, egyetemi művészfilm.
– Jane, szeretném, ha tudnád, hogy elolvastam a kommenteket,
és a többségük rendkívül pozitív. Tudom, hogy ez most a
legszörnyűbb katasztrófának tűnik, de komolyan gondolom,
amikor azt mondom, hogy az emberek kedvelnek téged. Ez pedig
hamarosan eltűnik az internetről. Ígérem neked! Jane?
Csak egy nyögésre futotta tőlem, a nyelvemen még mindig
éreztem a savanyú körte ízét.
– Ó, ez most jött. Üzenet Alastairtől. Azt mondja – egy
pillanatra elhallgatott, és megköszörülte a torkát –, nem akar
zavarni ilyen krízishelyzetben, csak szeretné, ha tudnád, idézem:
„Te vagy a legklasszabb csaj a világon. Légy bátor! Fel a fejjel! És
ha valaha is a másik csapatban játszanék, akkor rögtön
megdugnálak.” Jane? Ott vagy még?
 g g gy g
Nem tudtam visszafogni magam, sírva fakadtam. Alastair
üzenete átbillentett a határon.
– Nem, nem szabad sírnod. Minden rendben lesz. Fiatal voltál,
ezt mindenki tudja. És őszintén szólva, ez… – Egy kis ideig nem
folytatta. – Bűbájos – fejezte be végül.
Valóban?
– Nem is kellett volna a „Rockit”-nak lennie! Nem tehettem róla!
Én csak… spontán kezdtem el a robottáncot. Olyan volt, mint egy
pavlovi reflex. Függetlenül attól, hogy meztelen voltam-e vagy
sem.
– Hát persze. Bárki ezt tette volna… Vagyis nem, én nem. Rád
viszont annyira jellemző! De helyrehozzuk, ígérem. Ó, és még
valami. Ott vagy még?
– Mm-hmm. – Valójában már nem oda koncentráltam. Arra
gondoltam, milyen ostoba voltam, hogy hagytam az egyetemi
társaimnak, hogy meztelenül lefilmezzenek az ő művészeti
projektjükhöz.
– Ez egy teljesen más téma: a fiúk azt javasolták, hogy a
hétvégén gyűljünk össze egy villásreggelire. Szívesen elmegyünk
Oxfordba, ha akarod. Még mindig nem találkoztunk a
professzoroddal! Te pedig még nem láttad Willt. Egyébként
nagyszerűen teljesít az ideiglenes asszisztensemként!
– Hát persze. – Lenémítottam a laptop hangját, aztán újra
rákattintottam a linkre.
– Nagyszerű! És kérlek, ne aggódj, drágám! Addig is kapcsold ki
a gépedet! Nem akarom, hogy ezzel idegesítsd magad. Hív valaki.
Ó, az ügyvéd az! Most mennem kell, szeretlek!
Egy hatásvadász idióta voltam, de a robottáncot legalább egész
jól csináltam. Az első évben felszedett néhány plusz kiló miatt a
cicim még jobban ringott. Megmarkoltam csak azért, hogy
összehasonlítsam, és ha őszinte akartam lenni magamhoz, ez meg
is nyugtatott egy kicsit…
Ekkor jöttem rá, hogy Mrs. T. képe tükröződik a laptop
képernyőjében. Ott állt a hátam mögött, nézte, ahogy a videóban
meztelenül táncolok, itt a valóságban pedig a mellemet
markolászom.
 Gyorsan lecsuktam a laptopot. Egy fél másodperccel később
meghallottam a bejárati ajtó ismerős csapódását odalent.
Megjött Tom.
Úgy véltem, az ilyen esetekben az a legjobb, ha úgy teszünk,
mintha abszolúte semmi sem történt volna.
Lassan felálltam, a laptopot finoman letettem az íróasztalra,
halványan Mrs. T.-re mosolyogtam, aki a szokásos hunyorgással
válaszolt…, ami talán azt is jelenthette, hogy szemüvegre van
szüksége, és fogalma sem volt róla, hogy a videóban valójában én
vagyok, ugye?
Mrs. T. fáradtan felsóhajtott, odalépett az ágyhoz, és
elkezdte lehúzni az ágyneműt.
– Nagyon köszönöm – mondtam hátrafelé lépkedve lábujjhegyen
–, hogy megcsinálja ezt. – Megfordultam, és végigszaladtam a
folyosón a szabadság felé. A nappali elején torpantam meg.
Észrevettem Tomot, aki még nem tudta, hogy ott vagyok, éppen
kávét csinált. Néztem masszív alakját és a profilja ismerős
vonásait. Megérezte a jelenlétemet, és megfordult.
– Szia! – üdvözölt.
– Szia! – feleltem, és odaúsztam hozzá, miközben minden
erőmmel próbáltam nem kibökni, miért nem mondtad, hogy Amelia
oxfordi tanár?
De nem tettem. Büszke voltam arra, hogy nem vagyok féltékeny
típus, és én sem osztottam meg vele az előéletemet. Ha
megtettem volna, soha többé nem nézett volna ugyanúgy rám.
Szóval nem mondtam semmit, mert felém nyújtotta a kezét. Mert
a most itt vele sokkal vonzóbb volt, mint az akkor. Mert amikor
megpillantottam, még úgy is, hogy csak néhány órán át nem
láttam, újra őrülten beleszerettem.
– Gondolkodtam – szólalt meg, és összekulcsolta az ujjainkat. –
Elég sok munkahelyi rendezvényen kell részt vennem, de nem
szeretném, ha kötelességednek éreznéd, hogy mindegyikre
elkísérj. Sejtem, hogy némelyek elég fárasztóak lennének neked.
– Imádnivalóan ráncolta a homlokát. – Persze nagyon szeretném,
ha minden percben mellettem lennél. – Jobbra-balra lóbálta a
kezem. – Teljesen rád bízom, hogy melyik fárasztó eseményt vagy
 j gy y y gy
hajlandó elviselni. Ami azt illeti, arra gondoltam, talán lenne
kedved eljönni…
– A közelgő tantestületi vacsorára?
– Igen – felelte meglepődve. – De honnan…?
– Thornbury mondta. Ma reggel odaadtam neki a leveleit.
– Ez kedves volt tőled.
– Semmiség. Megkínált teával. És körtével. Sorsfordító
körtével.
– Igazán? És valóban megváltoztatta az életed? – Az arcomat
kutatta, miközben eszembe jutottak Thornbury szavai: Amelia.
Az alakja csodálatos, a bőre fehér, mint a liliom, az arca piros,
mint a rózsa. Mindenesetre biztosan megkímélheti magát
mindenféle kínos helyzettől ilyen sok kollégával összezárva egy
hatalmas, de nagyon fülledt teremben.
Már ott volt Amelia neve a nyelvem hegyén.
Nem most. Nem, amikor Tom így nézett rám. Nem, amikor a
válaszomat várta, hogy elkísérem-e a tantestületi vacsorára.
Különben is, sokkal sürgetőbb dolgot kellett megbeszélnünk. Mint
például azt, hogy mindenhol engem lehetett látni az interneten,
ahogy füvezek, robottáncot járok, és anyaszült meztelen vagyok.
Ráadásul még a körtével kapcsolatos kérdésére sem válaszoltam.
– Nagyon szívesen elmegyek arra a fárasztó vacsorára veled.
És a körte? Valóban sorsfordító volt.

Szombaton mégis azon törtem a fejem, hogy inkább néznék

sorozatgyilkosokról szóló, skandináv noir sorozatot, vagy
megtölteném a kosaramat az Amazonon mindenféle holmival, amit
végül nem veszek meg, vagy bármi más hasonlóan élvezetes dolgot
csinálnék, mint kisminkelném magam egy félelmetes tantestületi
összejövetelre, amibe nem lett volna szabad beleegyeznem.
– Egy angyal vagy. Köszönöm, hogy eljössz! Jól vagy? – szólt ki
Tom nekem a hálószobából. Ő már felöltözött, útra készen állt,
én viszont még sehol sem tartottam.
Ding!

Pippa: Az internetes idióta megint feltöltött egy videót. Kapcsolatba lépek az

ügyvédemmel.

Micsoda hét!
– Fantasztikusan nyugodt vagyok – válaszoltam, és ismét a
tükörképemre néztem, miután otromba módon elrontottam a
tusvonalat. Az oxfordi tanárok biztosan nem nézik a meztelen
lányok klipjeit az interneten, ugye? Ding!

Pippa: Érdekes módon megkeresett a Szombat esti láz. Azt mondják, látták a
videódat, és szeretnének meghívni a műsorba. Biztosítottak róla, hogy felöltözve
is tudsz táncolni. Gondold át!

Ding! Miért mindig a tusvonalnál jön valami üzenetem? Kezdtem

úgy érezni, hogy gyűlölöm a félelmetes partikat. Rezgőre
állítottam a telefont.
Zümm.

Pippa: A reakcióid hiányát úgy értelmezzem, hogy udvariasan nemet mondasz rá?
Én azért mégiscsak azt mondom, hogy aludj rá egyet!

Zümm.

Pippa: Utóirat: A Szombat esti láznak csillió nézője van.

Zümm.

Pippa: Utóirat2: Nagyon szeretném, ha legalább reagálnál valamit ezekre az

üzenetekre. Nem vagyok dühös, csak magányos. Tessék, kimondtam.
Belebotlottam az exem legújabb hódításának Instagramjába, úgy tűnik, egy
szépségszalonban recepciós… természetesen tele csábos szelfikkel… és huszonöt
évvel fiatalabb a srácnál!!! ÉN TALÁN ÖREG VAGYOK ÉS SENKI NEM AKAR
MÁR MEGDUGNI? NYUGDÍJBA KÜLDTEK? BOCSI, TÚLSÁGOSAN MAGAM
ALATT VAGYOK, HOGY KIKAPCSOLJAM A CAPSLOCKOT.
 Hát ez az. Nem hibáztattam, amiért pánikba esett, hogy
közeledik a negyven felé. Vagy azért, hogy kiborította egy
Instagram-fiók. Letettem a szemhéjtust, és visszaírtam neki tele
elütésekkel, hogy ő szó szerint a legkívánatosabb nő, akit valaha
ismertem, basszák meg a szépségszalonok, basszák meg a szelfik,
basszák meg a férfiak, akik feleannyi idős nőket dugnak, grrr.
Pippa a legjobbat érdemelte. Hirtelen óriási bűntudatom támadt.
Hogy lehetett, hogy nekem itt van ez a nagyszerű férfi, ő pedig
egyedül van? Pedig ő a szép! Ő az okos!
Hallottam, hogy Tom telefonja megszólal a hálószobában.
Szerencsés férfiak! Nekik nem kell bajlódniuk a sminkeléssel. Ők
felvehetik ugyanazt az öltönyt minden alkalomra, és senki sem
ítéli el őket.
– Jane? – kiáltotta nekem Tom. – Nem bánnád, ha az irodámban
találkoznánk? Úgy tűnik, szükség van rám. Gyorsan találkoznom
kell az egyik diákommal. Egy nagyon ideges fiatal nővel.
Természetesen elsőéves…
– Nem probléma – kiáltottam vissza.
– Attól tartok, foglalkozási ártalom.
– Semmi baj, feltéve, hogy nem szexelsz vele. Az íróasztalodon.
– Értettem. – Kis szünet után hozzátette. – És a kanapén? –
Imádtam ezt a férfit.
– Az is tabu – válaszoltam, aztán láttam, hogy árnyék vetül rám.
Összerezzentem, és nagyot dobbant a szívem. Tom hirtelen itt
termett, magasan tornyosult az ajtóban. Bármennyire is
ismerősnek tűnt, hirtelen azt is éreztem, hogy nem ismerem.
Elővette a telefonját.
– Ezt Freddy küldte. Neked. Idézem: – Felpillantott, a szeme
mosolygott. – „Mondd meg Ms. Startnak, hogy ne idegeskedjen a
vacsora miatt. Azok az őskövületek sokkal inkább nézik David
Attenborough dokumentumfilmjét a selyemmadarak szexuális
rituáléiról. Nekem viszont tetszett a videó, és hagytam egy kiváló
értékelést is, amit a kommentek között megtalálsz »Betépett
Jane-rajongó« álnév alatt. A jó öreg Freddy Lovejoy.”
– Igaza van mindenben – jegyezte meg Tom. – Különösen David
Attenborough-val kapcsolatban. – Aztán közelebb hajolt hozzám,
 g p j
és áthatóan nézte az arcom.
Visszafordítottam a tekintetem a tükörre. Az egyik szemem
valahogy teljesen másképp nézett ki, mint a másik.
– Esküszöm, nem szándékosan játszom Picassót a sminkemmel.
Elmosolyodott.
– Hamarosan találkozunk, drágám. Fogj egy taxit, azzal menj!
Sötét van, és esik az eső.

Most már tényleg igyekeznem kellett. Beállítottam egy riasztást

a telefonomon, aztán megnyitottam a zuhany forró vizű csapját
(ki mondta, hogy nem lehet úgy kigőzölni egy ruhát, hogy közben
rajtunk van?), aztán a fésülködőasztal fiókjában kerestem
használhatatlan sminkes eszközeim között azt a két, drogériában
vett rúzst, amit együtt alkalmazva a tökéletes barnásrózsaszín
árnyalatot kaptam. Türelmetlenül kotorásztam a fiókban, aztán
kihúztam az egészet, és a földre öntöttem a tartalmát. Valami
kiesett belőle: az ikonikus, egymásba kapcsolódó két C betű egy
Chanel rúzson.
Ez. Biztosan. Nem. Az. Enyém.
Hátrahőköltem, a szívem hevesen dobogott, aztán alaposabban
is megnéztem.
VÖRÖS volt! Mintha egy ködkürt szólalt volna meg a fejemben.
Tudtam, hogy kié. Másé nem lehetett.
A látóterem szélei elfeketedtek, és kezdtek egyre beljebb
haladni, mint amikor egy régi film végén a kép egy kis pontba
szűkülve elsötétedik. A talaj mintha kicsúszott volna a lábam alól.
Belekapaszkodtam a mosdókagyló szélébe, és behunytam a
szemem. Amikor újra kinyitottam, a szemétkuka fölött tartottam
a rúzst. De mintha ő figyelt volna valahonnan.
Lassan és óvatosan letettem a rúzst a kagyló szélére. Most már
az egész fürdőszobát belepte a pára, a tükörben már nem is
láttam magam. Az idő mintha lelassult volna… Elzártam a forró
vizet a zuhanyzóban…, aztán letérdeltem a hideg kőre, és
mindent visszasepertem a felfordított fiókba. Ekkor vettem
észre egy kis borítékot a fiók hátsó részére ragasztva. Tom neve
állt rajta. Felálltam, és csak bámultam a borítékot. Hogy lehetett
ilyen súlyos egy kis papírlap? A boríték hangtalanul a földre
hullott, a benne lévő kartonpapíron pedig Amelia Danvers neve
állt dombornyomással és egy fénykép róla a fekete csődörén ülve.
Tökéletes, cirkalmas dőlt betűivel pedig az üzenet:

Tom, drágám…
Imádom azt a kis csecsebecsét. Pontban hét órakor
találkozunk a szülőkkel egy italra.
Ne felejts el az operához öltözni! És kérlek, ne késs
el!
Puszi,
Amelia

Amikor felpillantottam, az ő jeges és kísérteties arcát láttam

a tükörben. Levettem a Chanel rúzs kupakját.
– Tom, drágám, imádom azt a kis csecsebecsét. – Lassan
elcsavartam a rúzs alját. – Pontban hét órakor találkozunk a
szülőkkel egy italra. – Halvány parfümillat szállt fel a rúzsból,
amikor az ajkamra kentem. – Puszi, Jane.
Csak a csap csöpögése hallatszott. Az ajkam olyan vörös lett,
mint a vér.
De Tomnak biztosan ez tetszik, gondoltam, és a tükörbe
néztem, majd egyre közelebb hajoltam a tükörképemhez. A
telefonomon megszólalt a riasztó, mint a nap végét jelző hang a
New York-i tőzsdén. Hátratántorodtam, a rúzs kiesett a
kezemből le a steril, fehér járólapra, és csúnya vörös csíkokat
hagyott rajta, mintha egy bűntény helyszíne lenne.
Mindent elkövettem, hogy feltakarítsam, amit pedig nem
sikerült, azt eltakartam a fürdőszobaszőnyeggel. Visszatettem
az üzenetet a fiókba, a fiókot a fésülködőasztalba, aztán
határozott mozdulattal kidobtam a szemetesbe a rúzst. Ezután
átszaladtam a nappaliba, és ott járkáltam fel-alá a taxira várva.
Miután megérkezett, kétségbeesetten leszaladtam a bejárathoz,
mint aki már alig várja, hogy kiszabaduljon innen. Ekkor mégis
megtorpantam.
Visszafutottam fel a lépcsőn, át a sötét folyosón, kivettem a
rúzst a szemétből, és a táskámba rejtettem.
 21

UDVARIAS TÁRSALGÁS

Megálltunk a magasabban lévő előcsarnok szélén, és lenéztünk a

rengeteg tanárra és vendégre. A tantestületi rendezvény már
javában folyt. Egy vonósnégyes Vivaldi Négy évszakját játszotta.
Természetesen.
Tomhoz fordultam, és elmosolyodtam. Észrevettem, hogy lopva
az arcomat fürkészi. Vagy még nem jött rá, hogy mi más rajtam,
vagy már igen. A vörös rúzs. Hirtelen hidegnek, ravasznak és
kétszínűnek éreztem magam. Mint valami végzet asszonya. Mint
Jessica.
– Mehetünk? – kérdezte Tom, és még mindig kicsit furcsán
nézett, majd a karját nyújtotta nekem.
– Igen. – Ártatlan arccal mosolyogtam rá, belekaroltam, és
belevetettük magunkat a társaságba. Jól öltözött, idősebb
emberek között sétáltunk. A nők közül szinte mindenki az ősz
színeiben játszó selyemruhát viselt, mintha emlékeztetőt kaptak
volna rá. Én voltam az egyetlen gyászfekete ruhában, valamint a
felszolgáló személyzet. Egy tálca jelent meg előttem.
– Előételt? – kérdezte a pincér.
Tom gyorsan visszautasította. Talán túl ideges volt ahhoz, hogy
Betépett Jane-nel az oldalán egyen ebben a tömegben. Ám
őszintén szólva valójában végtelenül nyugodtnak tűnt. Én voltam
az ideges. Nagyon rám férne, hogy bekapjak valamit, gondoltam.
Egész nap alig ettem.
– Baconbe csavart osztriga – magyarázta a felszolgáló, és
megbillentette a tálcát, hogy jobban lássam.
– Ó…! Nem. Nem kérek. De azért köszönöm!
 A pincér meghajolt, én pedig fogtam egy szalvétát, és lopva
letöröltem a rúzst az ajkamról, amikor Tom másfelé fordult. Az
egyik vendég pincérnek nézett, és ideadta nekem az üres
poharát, amit lopva egy cserepes virág mellé tettem.
– Pontosan olyan, mint ahogy elképzeltem – csiripeltem Tomnak
–, de talán ihatnánk valamit?
– Kérésed parancs – felelte, aztán hátrafordult, és gyorsan
levett egy pezsgőspoharat a mellettünk elhaladó pincér
tálcájáról. – Jaj, ne! – sóhajtott fel. Nem sokkal távolabb
Thornbury professzort pillantottuk meg, amint egy magas,
előkelő kinézetű fickóval beszélget. A férfi hátrahajolt, amikor
Thornbury poharából kilöttyent az ital. – Az Graham Crankshaw.
A rivális klasszikus irodalomtanár. Ki nem állhatják egymást.
Crankshaw-t épp most nevezték ki tanszékvezetőnek, pedig
Thornbury akarta magának azt a pozíciót. Na mindegy.
Szegény Thorny! Tényleg szúr, amikor…
– Helló! Tom!
Megfordultunk egy női hang felé, és egy csapat fiatal előtt
találtuk magunkat. Ők is földszínű ruhákban voltak, amelyek
azonban kicsit kevésbé voltak konzervatívak, mint az idősebbeké.
– Annnnnnyira örülök, hogy megismerhetlek! Gemma Chang,
Pszichológia Tanszék – mondta a nő, és lelkesen rázta a kezem.
Csinos volt, ragyogott a mosolya, talán néhány évvel idősebb volt
nálam.
– Ő pedig itt Vikram Sunda, PNK Tanszék – tette hozzá, és
hozzákoccantotta a vállát a mellette álló magas, sötét hajú,
nagyon jóképű férfihoz. – Politika és Nemzetközi Kapcsolatok –
magyarázta, mielőtt a férfi megszólalhatott volna. Szóval ők egy
pár. Megjegyeztem.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – szólalt meg Vikram
Sunda is a Politika és Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékről. A
hangja olyan szirupos bariton volt, mint egy éjszakai DJ-é.
Udvariasan kezet fogtunk.
– Cyril Chissell, Fizika Tanszék. – Egy tipikus angol iskolás fiú
megtestesítője volt ez a férfi, kerek kék szem, borzas szőke haj
és nyilvánvalóan csodagyerek, mivel közel sem volt még olyan idős,
hogy tanár lehessen.
– Hali! Én Bryony Obaje vagyok. Nem oxfordi tanár, hanem az ő
barátja – mutatott egy gyönyörű lány nevetve a mellette álló
Cyrilre a Fizika Tanszékről. Hála istennek nem én voltam az
egyetlen nem tanár a teremben!
– Szia! – sikerült kinyögnöm. – Az én nevem…
– Tudjuk, ki vagy – vágta rá gyorsan Gemma Chang a
Pszichológia Tanszékről. – Mindannyian nagy rajongóid vagyunk!
– Cynak és nekem jegyünk van a jövő havi Jonesy-koncertre –
mondta Bryony elragadóan rekedt hangon. Belekarolt Cyrilbe,
finoman megsimogatta az alkarját, miközben a férfi továbbra is
mereven mosolygott, és zsebre dugott kézzel állt. Aranyos. Cy,
mint cyborg. Így fogom megjegyezni a nevüket. Cy és Bry… Ekkor
jutott el a tudatomig, amit mondtak. A koncert. Jonesy. Már csak
egy hónap van hátra?
Továbbra is mosolyogtam, és azzal nyugtattam magam:
Nyugalom. Milyen nehéz lehet? Már egymilliószor elénekelted a
„Can’t You See I Want You”-t?
Csakhogy… ez most Jonesyvel együtt lesz. Ráadásul a Royal
Albert Hallban. És ő még mindig nem árulta el a részleteket.
Jonesyről köztudott volt, mennyire szereti a színpadias
dolgokat… Talán valami őrültséget tervezett nekem. Például egy
dróton kell leereszkednem, mint Pán Péter, és a közönség fölött
himbálóznom könnyedén a gitárommal… Ki a franc tudta?
Jonesy, gondoltam magamban gúnyosan. Ő tudta.
Ekkor ismét az előttem álló, földszínű ruhás tanárokra néztem,
valamint Gemmára a Pszichológia Tanszékről, akinek mozgott az
ajka.
– Azt hittem, Vikram veszi meg a jegyet az interneten, ő
viszont azt állítja, hogy nekem kellett volna. Na mindegy. Ezt
elszúrtuk. Minden jegy elkelt – sóhajtotta, és a szemét forgatta.
Vikram nem szólt semmit, az arcán beletörődő, de kicsit vidám
kifejezés látszott.
– Viszont hűha, most itt vagy te! – motyogta Gemma, még
mindig áradozó, rajongó üzemmódban. – Vikram pedig szerelmes
 g j g p g
volt beléd. – Pimaszul rebegtette a szempilláját.
– Mindenki az volt – felelte a férfi azon a zengő, mély hangján,
és bocsánatkérőn mosolygott.
– Ööö… köszönöm – feleltem nagy nehezen. Egy ilyen
kijelentésre nem nagyon lehet mit mondani. Miközben a kis csapat
továbbra is csak vigyorogva állt, és engem nézett, én arra
gondoltam, talán itt lenne az ideje, hogy igyak valamit.
Felhajtottam a pezsgőt, aztán egy újabbért nyúltam, amikor
valahol megszólalt egy csengő, és a tömeg elcsendesedett.
– Jó estét! – hallatszódott a terem túlsó végéből.
– Ő Julian Davies, az egyetem elnöke – súgta nekem Tom.
– Sok szeretettel üdvözlöm a tanszékek dolgozóit és vendégeit
– folytatta Julian Davies elnök, én pedig próbáltam megkeresni az
ultra előkelő hang tulajdonosát a vikingfejek fölött. – A vacsora
hamarosan kezdődik. Javaslom, mindenki most igyon még egy
utolsót, mielőtt leül az asztalhoz.
Én szóról szóra betartottam az utasítását, hozzá is láttam a
jelenlegi italomnak, majd fontolóra vettem, hogy szerzek még
egyet csak a biztonság kedvéért. Ám ekkor szemtől szemben
találtam magam Thornbury professzorral és egy nővel, aki
hasonló korú és termetű volt, mint ő, a haja aranyosan tüskés
fehér és pixie stílusú.
– Honora Strutt-Swinton, Antropológia Tanszék – mutatkozott
be a nő, és hivatalos kézfogásra nyújtotta a kezét. Judi Denchre
emlékeztetett, mert ugyanolyan zömök és gömbölyded alkatú volt
rozsdabarna tweed kosztümjében és klassz frizurájával.
– Részemről a megtiszteltetés – feleltem, majd klasszikus,
Erzsébet-kori pukedlit csináltam előtte csupán azért, mert Judi
sokszor alakított királynőt a filmjeiben. Ráadásul a pezsgő is
kezdett hatni. – Valószínűleg mindenki így köszönti önt. – Semmi
reakció. Még csak egy mosoly sem. – Jane vagyok – tettem hozzá
felegyenesedve, és kinyújtottam felé a karom, mint egy normális
ember.
– Igen. Tudom – felelte, és ügyet sem vetett kinyújtott
kezemre, inkább a nyakában lógó, nagy borostyándarabokból álló
nyakláncot fogdosta. Aztán felvonta a szemöldökét: – Thornbury
 y g y
Professzor minden rémes információt elmondott már. – Ezután
Tomhoz fordult, és azt dörmögte neki: – Válthatnánk néhány
szót? – Nekem hátat fordított, és otthagyott félszegen
ácsorogva, így csak itt-ott tudtam kivenni valamit a
beszélgetésükből. Olyasmit, hogy „Eléggé mérges. És attól
tartok, már most részeg”. Bla, bla, bla, itt nem értettem, aztán
„udvarias társalgás? Túlzás ebben reménykedni.”.
Tom futó pillantást vetett rám, a szeme azt üzente, ne
haragudj, nem tudok elszabadulni, a nő pedig csak mondta és
mondta neki halkan. Végül Strutt-Swinton professzor Thornbury
professzorhoz fordult, akinek az orra az italában volt,
belekarolt, és azt kérdezte tőle:
– Jól vagy, kedvesem? – Erre a férfi csak annyit dörmögött:
– Valósággal vérszomjas.
Kik voltak ezek az emberek? Imádtam őket. A Morse felügyelő
című sorozatban lévő tanárokra emlékeztettek: felháborítóan
dölyfösek, és néha még huncutok is. Ó, istenem!
Megszólalt a vacsorához hívó csengő.

Az ebédlő sötét falambériával borított, komor helyiség volt, a

falakon hatalmas olajfestmények lógtak a drágakő színeibe
öltözött földbirtokos köznemesekről, akik nyilvánvaló kiváltságaik
ellenére vagy unatkoztak, vagy lehangoltak voltak a portrékon. Én
udvariatlanságnak tartottam ezt. Lehetett volna bennük annyi
tisztesség, hogy nem néznek ilyen mogorván le ránk, többiekre.
Ezután szemügyre vettem az elegáns porcelán étkészletet, a
serlegeket, a rengeteg ezüst evőeszközt, és próbáltam rájönni,
hogy melyik mire való, amikor egy kéz fogta meg a vállamat.
Bryony. Megkönnyebbültem. Ő is plebejus volt, ugyanolyan
átlagember, mint én!
Hozzám hajolt, és azt suttogta:
– Van kedved kiugrani a mosdóba?
 Tomra pillantottam, akit egy öreg, ráncos, Albert Einstein-hajú
professzor tartott szóval. Bryonyhoz fordultam.
– Igen.
Mihelyt kiléptünk az ebédlőből, egymásra néztünk, mint két
kívülálló, aztán egyszerre eredtünk futásnak a kihalt
márványfolyosón. A cipőnk kopogott a kövön. Úgy nevettünk, mint
a rakoncátlan iskolás lányok, örültünk, hogy végre
kiszabadulhattunk abból a fojtogató közegből.
Bementünk egy kis mosdóba, lihegtünk, megnéztük magunkat az
aranykeretes, ovális tükörben a mosdókagyló fölött. Az arcunk
egymáshoz hajolt, olyan volt, mint egy kámeában lévő fénykép.
Hirtelen melegség öntött el, remény és határozott meggyőződés,
hogy Bryony és én barátnők leszünk. Rájöttem, mennyire vágyom
egy barátra, egy lánybarátra itt Oxfordban. Hiányzott Pippa.
Bátorítani fogom, hogy jöjjenek el hozzánk jövő hétvégén.
– Hoztam valamit. De csak ha van kedved hozzá – szólalt meg
Bryony félénken, majd kihúzott egy füves cigit a
borítéktáskájából. – Nem csak a videó miatt. Mellesleg Cy és én
láttuk – ekkor már dadogni kezdett –, és szerintünk hihetetlenül
klassz. Gemma és Vikram is látták – nyelt egyet –, és nekik is
tetszett. – Ezek szerint Freddy tévedett a professzorokkal
kapcsolatban.
– Jaj, ne! – dörmögte Bryony, amikor meglátta az
arckifejezésem. – Tapintatlan voltam, ugye?
Igazság szerint rájöttem, hogy túlságosan becsíptem már
ahhoz, hogy érdekeljen.
– Nem. Ne aggódj! – feleltem, és csak legyintettem az
aggodalmára. – Egy rémálom az a videó, de kit érdekel? –
Megvontam a vállam, és megfogtam a füves cigit csak azért, hogy
ő jobban érezze magát. Furcsamód azóta nem füveztem, amióta
azt a „művészfilmet” csináltuk, méghozzá átkozottul jó okok
miatt. Ez a vacsora azonban olyan nyomasztó volt, mint amennyire
tartottam tőle, én pedig már amúgy is gyakorlatilag „Betépett
Jane” voltam…
Bryony megkönnyebbülten elmosolyodott. Felemelt egy
gyertyát, odahajolt, majd meggyújtotta a cigit. Menni fog,
gy y j j ggy j g g
gondoltam, és egy visszafogott mennyiséget szippantottam
belőle, majd visszaadtam neki.
Ő behunyta a szemét, aztán nagyon hosszú slukkot szívott, így
én ezalatt tanulmányozhattam elképesztően imádnivaló arcát. Az
öcsém teljesen odalenne érte. Bemutathatnám őket egymásnak.
Vagyis várjunk! Bryonynak már volt barátja.
– El sem hiszem, hogy a mosdóban vagyok – mondta lelkesen,
mielőtt bent tartotta a füstöt –, és együtt füvezek…
Kopogás hangzott fel az ajtón.
– A fenébe! – suttogta, és az arcomba fújt egy nagy adag
füstöt, amit muszáj volt letüdőznöm.
Ismét kopogtak. Bryony pánikba esve a kezembe nyomta a cigit,
aztán a borítéktáskájával legyezni kezdte a még ott szálló
füstöt.
Nem tudtam, mit kezdjek a cigivel, ezért megint szívtam egyet
belőle gyorsan, amíg még volt idő – ki tudja, hány ital után
éhgyomorra? Matek. Ó, basszus!
– Oó! – mutatott Bryony az ajtógombra, amely úgy rázkódott,
mint egy horrorfilmben.
Bent tartottam a füstöt, a vécébe dobtam a csikket, Bryony
pedig idegesen kinyitotta az ajtót, és elbújt mögötte.
– Jane Start, maga aaaaaaz? – gügyögte Thornbury professzor,
és egyenesen belesétált a füstfelhőbe, amit kifújtam.
– Ó, üdv! – hőkölt hátra, amikor Bryony félve megjelent az ajtó
mögül. Én odaléptem mellé, és megálltam.
Ott álltunk szorosan egymás mellett, és néztük, ahogy a
nyilvánvalóan részeg Thornbury a vécéhez tántorog.
– Szorgalmasan iszogatott a kis törpe – súgta Bryony alig
hallhatóan.
– Most pedig… teljesen elázott – feleltem ugyanolyan halkan.
Megpróbáltunk nem vihogni, és inkább visszaszaladtunk az
ebédlőbe.

É
– Épp időben – dörmögte Tom a fülembe, amikor félénken leültem
a helyemre. Megszagolt. – Ez csak nem…?
Szerencsére ekkor valaki megkocogtatta a poharát egy késsel,
és a lárma szinte teljesen elcsendesedett a teremben.
Megpillantottam Bryonyt az asztal túloldalán. Betépetten
kuncogott, és a barátja karját ütögette. A francba! Az ilyesmi
ragadós volt, ezért gyorsan elfordítottam a tekintetem.
Szerencsére minden szem az asztalfőre szegeződött. Julian
Davies elnök felállt, és köszöntőt mondott. Végre
megpillanthattam. Vonzó volt merev, egyenes, őszes hajával,
amelyet még elfogadhatóan hosszúra hagyott, mint egy
parlamenti képviselő. Bemutatta a feleségét, aki úgy nézett ki,
mint egy angol rózsa. És természetesen Rosamundnak hívták.
Elpirult kissé, amikor megpróbált felállni. Úgy fogta hatalmas,
terhes hasát, mintha a gyerek véletlenül akármelyik pillanatban
kicsúszhatott volna az asztalra.
– Ő lesz a harmadik gyermekünk – mosolygott Davies a
homlokába lógó hajával, aztán segített a feleségének visszaülni a
székre. – És ahogy már láthatják, nemsokára meg is érkezik. –
Erre udvarias brit taps hangzott fel. Furcsa, hogy az emberek mi
mindent képesek megtapsolni.

A buliiiiiik szupereeeeeek!
Az elnök beszéde kicsit uncsi volt, a vacsora viszont fincsi-
sztikus. Egy örökkévalóságon keresztül folytattam udvarias
társalgást Reginald Kennish professzorral a Matematika
Tanszékről. Neki volt a legelképesztőbb pofaszakálla. Titokban
meg voltam győződve róla, hogy az Emerson, Lake and Palmer
egyik tagja, és a hetvenes évekből utazott ide az időben. Mert
hát ki viselt ilyet manapság? Megmondom én, hogy ki! A
polgárháborús katonák meg Reg Kennish az Emerson, Lake and
Palmer and Kennishből.

Ó
 Ó, helló! Gemma Chang a Pszichológia Tanszékről integetett
nekem az asztal szemközti oldalán. Én elkezdtem robottáncot
imitálni az elegáns széken ülve…, mert rohadtul be voltam állva.
Hoppá. Honora Strutt-Swinton letette a villáját, és savanyú
arcot vágott. Szinte már hallottam, ahogy azt gondolja magában:
Mi a fenét keres Tom emellett az ostoba amerikai lány mellett?
Amelia biztosan nem füvezett volna a mosdóban, vagy vett volna
fel bokszeralsót az elegáns ruhája alá. Csakhogy Ms. Honora
Strutt-Swinton az Antropológiai Tanszékről nem tudta, hogy az
én vaginám a friss levegőt és a kellemes légáramlatokat szereti.
Nem pedig bezárva lenni valami lycrabugyiba! De nem ám! Lehet,
hogy Amelia mégiscsak megjelent ezen a bulin, elegánsan,
kifinomultan vörös Chanel rúzsával, libegő, hosszú fekete hajával.
Mint az a nő ott… az ő volt! Amelia személyesen!
Megmerevedtem, amikor megpillantottam. Ő észrevette, hogy
bámulom, a fejét lassan felém fordította, és forogni kezdett a
terem körülöttem. Megmarkoltam az asztal szélét, és lesütöttem
a szemem.
– Jane, úgy elsápadtál, mintha kísértetet láttál volna. – Tom
közelebb hajolt hozzám, éreztem a tenyerét a combomon. – Talán
egy kis friss levegőre van szükséged?
– Nem… jól vagyok… csak… ott van az a nő – feleltem, és félve
felpillantottam. – Sötét haj, vörös ajak… ő…
– A sommelier? – fejezte be helyettem Tom.
Láttam, hogy a nő teletölti egy vendég poharát borral. Miért
füveztem? Paranoiás és őrült lettem tőle.
– Biztosan nagyon szívesen öntene neked is még egy kis bort,
bár úgy gondolom… – mondta gyengéden, és elém tolta a kávéját –,
talán nem lenne a legjobb ötlet.
– Segíthetek? – szólalt meg egy női hang a hátam mögül. A
kiejtése előkelő volt, a hangszíne magabiztos, egy kicsit gőgös is
és azonnal felismerhető: Honora Strutt-Swinton.
– Jane egy kicsit rosszul érzi magát, azt hiszem.
– Úgy tűnik, nem ő az egyetlen.
Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek fel. Thornbury lecsúszva
ült a székén, és szunyókált. A hollófekete hajú, vörös ajkú
 y j j
sommelier felmérte a helyzetet, és átlépett rajta, hogy
teletöltse Vikram poharát.
– Talán a barátnője szeretne kimenni a mosdóba? – javasolta
Honora.
– Kikísérem – felelte Tom, és elkezdett felállni.
– Nem, nem, üljön csak vissza, Tom! Egy perc és visszahozom.

A hűvös folyosón már jobban éreztem magam, de megrohant a

bűntudat korábbi gonosz gondolataim miatt. Nagyon kedves volt
Honorától, hogy gondomat viselte.
– Oxford néha kicsit túl sok az idegenek számára – állapította
meg, és belém karolt, miközben lassan ballagtunk. – Emlékszem,
amikor először jöttem ide…
– Én imádom Oxfordot – tiltakoztam. – Tényleg. – Megálltam.
Ő fürkészőn nézett rám.
– Igen – felelte szkeptikusan. – Maga olyan döbbenetesen más,
mint…
– Amelia.
Tágra nyílt a szeme, és egy kicsit meglepődött.
– Igen. Nos – folytatta, miközben ismét elindultunk. Továbbra
is belém karolva vezetett. – Az viszont teljesen egyértelmű,
milyen csodás hatással van Tomra.
– Ezt már mások is mondták. – Egy ideig csendben mentünk.
Szinte hallottam, hogy arra gondol: pimasz kis nőcske. De nem
voltam az. Távolról sem. Freddy az első találkozásunkkor a
lakásban ugyanezt mondta. És ezt éreztem a fiatalabb tanárok
részéről is ma este.
– Tom mindig is egy kicsit komor volt, most viszont sokkal
vidámabb és felszabadultabb. Meg is érkeztünk.
Megálltunk a mosdó előtt, a büdös marihuánaszagot még mindig
lehetett érezni.
 – Akarja, hogy bemenjek magával, kedvesem? – Egy pillanatra
olyan volt, mint valaki kedves nagymamája.
– Nem, boldogulok egyedül is. Már sokkal jobban érzem magam,
köszönöm. – Ő is rám nézett, kicsit összezavarodott, nem tudta,
mit is gondoljon rólam.
– Itt kint megvárom – közölte, aztán megállt az ajtó mellett,
mint valami hűséges barát.
Már éppen azt akartam mondani neki, hogy nincs rá szükség,
valami azonban azt súgta, hogy nem fogadná el a nemleges
választ. És őszintén szólva meghatott, hogy ennyire törődik
velem.

Aznap este később már a lakásban én az ágyon feküdtem a

telefonommal, túlságosan nyugtalan és túlságosan boldog voltam
ahhoz, hogy elaludjak. Tom a nappaliban maradt, és a könyvén
dolgozott. Nem láttam őt, csak a laptop halvány fényét a sötét
folyosó végén.
Megcsináltam! Barátokat szereztem, és hatással voltam az
emberekre. Nem engedtem, hogy a karót nyelt, öntelt Oxford
legyőzzön engem. Határozottan új barátnőm lett, sőt vele és
Gemmával egy ebédrandit is megbeszéltünk. Még a gőgös Honora
Strutt-Swinton is felengedett irányomban. Ráadásul azt mondta,
hogy „csodás hatással” vagyok Tomra! És ez valóban így is volt:
mindketten inspiráltuk a másikat, hogy írjon! Mennyire csodálatos
ez az egész!
Boldog voltam, ezért hirtelen elhatározásból küldtem egy
érzelgős üzenetet Tomnak, leírtam az estével kapcsolatos
észrevételeimet, aztán megnyomtam a küldés gombot, mielőtt
átolvastam volna.
A francba. Még mindig nagyon részeg voltam.
Csilingelt egyet a telefonja a nappaliban. Elmosolyodtam. Ami
azt illeti, alig tudtam magamban tartani a vidámságot. Úgy
éreztem magam, mint egy iskolás lány, aki elküldött egy
papírfecnire írt üzenetet a fiúnak, akibe szerelmes volt.
A következő pillanatban felvillant a telefonom képernyője.

Tom Hardy: Örülök, hogy új barátot szereztél. Bryony nagyszerű lány. És

egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy a kollégáim is megkedveltek. Drágám, hogy
tudtak volna neked ellenállni? Azt tudom, hogy én képtelen vagyok. X

Megint eltöltött az a mámorító érzés, mert ma éjjel – énekelt a

fejemben a West Side Story – „a világ csupa fény”, mert itt élek,
itt alszom, itt vagyok vele!
Soha többé nem kell visszatérnem a borzalmas gyerekkori
szobámba, ahol még mindig ott állnak a szemeteszsákok, bennük
az Alexszel töltött múltam emlékeztetőivel. Ünnepélyesen el
kellene égetnem őket. Vagy még jobb, odaadni a
Szeretetszolgálatnak, hogy valaki más használja, akinek nem
fűződnek hozzá sötét emlékei.
A felszabadító gondolat nyomán eufória töltött el hirtelen,
kvelling (végtelen elégedettség és büszkeség!), sőt még egy kis
schvitzing is (verejtékezés, de nevezzük inkább ragyogásnak). És
miért jutnak eszembe hirtelen jiddis szavak? Anya, hallasz
engem?
Küldtem egy dallinket Tomnak: „Csoda lett” a Hegedűs a
háztetőn zenéjéből.
Ismét hallottam a csilingelést a nappaliból. Aztán felhangzott a
zene, amikor elindította a telefonján. Jaj! Arra emlékeztettem,
hogy mennyire színházőrült vagyok. De hát ez a Hegedűs a
háztetőn az ég szerelmére! Amikor meghallottam a dal kavargó
bevezetőjét, azokat a gyönyörű hegedűket, alig tudtam
magamban tartani az izgatottságot. Elképzeltem, ahogy a
sötétben hallgatja a zenét, miközben én itt várok arra a részre a
dalban, amely tökéletesen kifejezi, hogy mit érzek iránta. Ezt a
csodát, hogy az univerzum megadta nekem őt.
Csend támadt. Véget ért a zene. Megdermedtem. Aztán
megrezzent a telefonom, én pedig előhúztam a fejem a párnából.
Nem is hallottam, hogy bejött, pedig már ott állt az ajtóban.
Egyfajta csendes izzás sugárzott belőle, amely képes volt szavak
nélkül is lefegyverezni engem… Most pedig halványan mosolygott,
az ajka szétnyílt, hogy mondjon valamit.
Én felemeltem a mutatóujjamat, és előbb megnéztem az
üzenetét.

Tom Hardy: Bob Dylan. „To Be Alone with You”

Tom Hardy: Tudom, a Nashville Skyline hangja…

Merész, szokatlan választás. Milyen imádnivaló, gondoltam,

hogy szóvá tette Bob Nashville Skyline albumának hangját, amely
őszintén szólva eléggé megosztotta az embereket. Szerettem
volna mindezt elmondani neki, de inkább az üzenetére
válaszoltam:

Jane Start: IMÁDOM. EZT. A. SZÁMOT.

Ding.
Tom a vállával ellökte magát az ajtótól, lenézett a telefonjára,
a haja szexisen belelógott az egyik szemébe, aztán írni kezdett.
Már csak alig fél méterre állt tőlem. A következő pillanatban
megrezzent a telefonom.

Tom Hardy: Meg akarod hallgatni? Velem? Az ágyban?

– Attól tartok, nem ismerem őt – felelte Bryony, miközben egy

csokis párnát majszolt imádnivalóan rövid, kifestett körmeivel. –
Körülbelül két éve lakom együtt Cyrillel. – Elmosolyodott, a hangja
érdes volt, mégis puha, mint az angóragyapjú. – A könyvtárban
dolgozom, a Bodleyban, ezért nagyon sok tanár fordul meg
körülöttem, de nem szoktunk beszélgetni velük. Cy és én
többnyire a lakásban lustulunk vagy tévét nézünk. Viszont
koncertekre kimozdulunk, amilyen gyakran csak tudunk, szóval
sajnálom, de még nem találkoztam vele. Mit is mondtál? Mi a
neve? Amelia Danvers?
– Igen – válaszoltam, és hirtelen zavarba jöttem, és el is
bizonytalanodtam. Nem állt szándékomban kifaggatni Bryonyt
Tom exbarátnőjéről.
Egy divatos oxfordi kávézóban ültünk szemben egymással, a
vendégek között voltak értelmiségiek, elegáns öltözetű, Beatles-
frizurás hetvenévesek könyökfoltos tweedzakóban, mogorva
divathipszterek, kisgyerekes anyák, néhányan csoportosan ültek a
dupla, natúr fenyőasztaloknál. A régi törzshelyemre
emlékeztetett Los Angelesben: milyen másnak tűnt a világ most,
mint akkor, amikor legutóbb összegyűltem a barátaimmal – vagyis
Alex barátaival.
– Helló, csajok! – érkezett meg Gemma, és lerogyott a Bryony
melletti székre. Olyan laza volt, mintha mi hárman már ezer éve
barátnők lettünk volna. – A konzultáció elhúzódott, mint mindig –
mentegetőzött, aztán levette a kabátját, letette a földre dugig
tömött táskáját, és intett az egyik felszolgálónak. Péksüteményt
és egy dupla eszpresszót rendelt.
– Jane éppen valami pletykát akart kérdezni Tom volt
barátnőiről – mondta Bryony, majd álszemérmesen a csészébe
rejtette az arcát.
– Nos, igazából csak egy volt, nem igaz? – felelte Gemma a
homlokát ráncolva. – Amelia. Amelia Danvers elment a Harvardra.
Vagy az MIT-re? – Bryony megvonta a vállát, ő nem tudta. –
Vagyis nem. De igen. Nem… esküdni mertem volna, hogy a múltkor
őt láttam. De az nem lehet… viszont hűha, hűha, hűha! Te meg
Tom? – lelkendezett.
– Együtt laknak – motyogta Bryony.
– Azta! Ez gyors volt. – Mindketten rám bámultak.
– Igeeeen, azt hiszem. Igen. Az volt. – Éreztem, hogy elpirulok.
Én egy gyors nő voltam. Ezzel most már hivatalosan is
bebizonyosodott.
– Néha viszont az ember egyszerűen csak tudja, igaz? –
jelentette ki Bryony, és megmentő mosolyt villantott rám. Nekem
j y y g y
viszont már görcsbe rándult a gyomrom. Gemmának igaza volt.
Tényleg gyors volt ez a tempó. És elhamarkodott. Lehet, hogy
Ameliát látta? Itt Oxfordban?
– Vikram és én úgy gondoljuk, nagyon szuper, hogy Tom veled
van – folytatta Gemma túlkompenzálva a korábbiakat. – Úgy
értem, ah, Amelia… – Egy kis ideig habozott, a homlokát ráncolta,
és szórakozottan Bryony csokis párnáját tépkedte. – Ő, amolyan
állandó bútordarab itt. – Óvatosabb lett a hangja. – Én nem
Oxfordban tanultam, de néhány kollégám igen, itt volt diák és
sosem tudott innen elmenekülni. Mint Tom. Meg ő. – Felvonta a
szemöldökét. – Úgy értem, a Danvers-örökség itt több
generációra nyúlik vissza. Szerintem még a királyi családdal is
rokonságban állnak valahogy. Ó, istenem, untatlak. Csak szólj rám,
hogy fogjam be!
– Nem unalmas, esküszöm. – Egyáltalán. Nem. Unalmas.
– Csak azt akarom mondani, hogy Tom és ő sosem voltak
egymáshoz valók. Viszont Julian Davies őrülten szerelmes volt
belé viszonzatlanul. Na, az sokkal logikusabb párosítás lett volna.
– A szájába tett egy morzsát, és a homlokát ráncolta. – Azt
beszélik, hogy Amelia összetörte szegény Julian szívét. Majdnem
el is pusztította, most viszont a férfi boldog házasságban él a
babagyárossal. Krisztusom! Hány gyereket akarnak még? A világ
már így is túlnépesedett. Gyerekek éheznek…
– Csokis párna? – kérdezte a pincérnő Gemma rendelését a
kezében tartva.
– Ó, igen, köszönöm! – búgta ő, majd elvette a pincérnőtől a
tányért, és jó nagyot harapott a péksüteménybe. – Hol is
tartottam? Ja igen, Ameliánál. Pocsék érzés ilyeneket mondani
róla, mert nyilvánvalóan nagyon okos, gyönyörű, és a legjobb helye
van Wimbledonban, a pálya mellett. A dög. Csak hát látszott,
hogy Tom sosem felelt meg neki eléggé, sosem volt elég előkelő.
Aztán az, ahogy szakított vele? Kegyetlen volt. Amelia annyira…
nyughatatlan, mindig keres-kutat. Tom pedig… nem. – Megvonta a
vállát.
Bryony egy újabb biztató pillantást vetett rám.
 – Őszinte leszek veled – folytatta Gemma, és bizalmasan
közelebb hajolt. – Ameliának nincs sok barátja köztünk, „átlagos
tanárok” között. Úgy értem, az én nevemet is alig tudja, vagy
Vikramét, Cyrilét vagy bárki másét. Meglehetősen rossz jellemről
árulkodik, ha engem kérdezel. Túlságosan lefoglalja, hogy
Londonban parádézzon a királyi családhoz közeli barátaival vagy
Ibizán játszadozzon a mesés nyári testével és valami gróffal a
jachtján. Érted, mire gondolok?
– Én… nem szoktam… figyelemmel kísérni a királyi család életét
– feleltem dadogva. Most már két szempár várta a válaszomat. –
Nem nagyon tudom Tomot egy ilyen emberrel elképzelni. Ő
annyira, szóval, olyan szerény. Még a lakása is… úgy értem, nagyon
távol áll az előkelőtől.
– Tom lakásban lakik? Azt hittem…, hogy ők, ő valami nagy,
felújított házban a folyóparton. – Gemma őszintén zavarba jött,
és csak dadogott. – De már olyan régen itt van. Talán még nem… –
Ekkor hirtelen úgy döntött, hogy elhallgat. Teljesen magától.
Nem én kértem rá.
– Még nem… micsoda? – próbáltam ösztökélni.
– Ó, tudod. Még nem küzdötte fel magát a hivatali ranglétrán.
Vagy nem publikált eleget. Vagy nem terjeszkedett messzebbre
Oxfordnál, mint Vikram a konzultációs munkájával… meg ilyenek. –
Elhallgatott, és az ajkába harapott. – Viszont Tom rendkívül
népszerű. Mindenki arról beszél, milyen lenyűgöző előadásai
vannak. Én már nagyon régóta szeretnék beülni az egyikre, és nos,
egyes tanárok tényleg imádják a tanítást. Úgy értem, én például
teljesen reménytelen vagyok a publikálás terén. Még mindig a
legutóbbi munkámmal piszmogok. Úgy érzem, mintha a középkor
óta dolgoznék azon az átkozotton. Lehet, hogy tényleg így is van.
Ennyire unom. Ami persze rossz jel – sóhajtott fel, és letépett
még egy sarkot a csokis párnáról.
Számomra viszont egyfajta megvilágosodás volt. Én is azt
feltételeztem, hogy az oxfordi tanárok rendes házakban laknak.
Na persze, miután láttam Tom lakását, sosem kérdeztem rá. És
Thornbury is ott lakott!
 – Irigyellek téged – folytatta Gemma vágyakozva. – Mit meg
nem adnék, hogy megint ebben a nászutas fázisban legyek. –
Felfújta az arcát. – Ó, istenem, miért rendeltem ezt? A combom.
– Eltolta magától a tányért. – De őszintén, Tom nagyon okos, hogy
ennyire spórol, és ilyen vidám. Egy ház valóságos rémálom. Mi
éppen most fejeztünk be egy hatalmas házfelújítást, és mást
sem látok magam körül – feltűnően rám nézett ekkor –, csak
hibákat.
Pittyegett egyet a telefonja, aztán az enyém is és Bryonyé is
közvetlenül azután. Óvatos tekintettel egymásra néztünk: talán
valami diktátor felrobbantott egy robbanófejet? A következő
pillanatban azonban már csupán három vihogó ember voltunk, akik
a telefonjukat nézték, és beszippantotta őket az örvény.
– Ó, jesszusom… – kiáltott fel Gemma. – Otthon vár rám a
vízvezeték-szerelő! Bocsi, lányok, a következő alkalommal én
fizetek, megígérem! – A vállára vette a kabátját, nagy nehezen
felemelte teletömött táskáját, és elviharzott.
– Jól vagy? – kérdezte Bryony. – Azok után, amit Gemma
mondott Tomról?
– Ó, persze – feleltem, bár egy kicsit megdöbbentem, de nem
Gemma miatt. – Csak nem számítottam rá, hogy kapok egy
üzenetet… nos, valakitől, akit nem is ismerek olyan jól. Van ez a
srác, aki egy együttesben játszik. Alfie Lloyd.
Bryonynak leesett az álla.
– Csak nem az az Alfie Lloyd az All Love-ból?
Bólintottam. – Most viccelsz, ugye? A zenéjük egy kicsit
rágógumi, de úristen, hogy ő milyen helyes! És okos! Gondolkodás
nélkül elszöknék vele bárhová.
– És mi van Cyrillel?
– Ha lenne egy kis esélye, akkor Cyril is. Cyril nem… a fiúm –
magyarázta, amikor látta rajtam, hogy nem értem. – Cyril a fiúkat
szereti. Többnyire. De nem szeret címkét ragasztani magára. Én
pedig jelenleg nem „járok” senkivel – tette hozzá mellékesen, és
folyton a telefonomat bámulta közben.
Ó, ezek szerint tényleg bemutathattam Willnek. Az asztal
közepére toltam a telefonomat, hogy ő is el tudja olvasni az
 p gy j
üzenetet.

Alfie Ausztráliából: Ébresztő, Maggie! Azt hiszem, mondanom kell neked

valamit. Megint a bűn városában vagyok. Te nem vagy itt esetleg? Hol
jársz? Mit csinálsz, Maggie?

– Mintha valaha is Vegasban lennék, ha nem lenne abszolút

muszáj – motyogtam.
Bryony felpillantott.
– Maggie May? Úgy, mint a dalban?
– Kábé. Ez a turnénevem. Tudod, amikor szállodában szobát
foglalok meg ilyesmi.
– És – folytatta Bryony türelmetlenül, hogy térjek már rá az
Alfie Lloyd részre.
Elmeséltem neki azt a kétes legénybúcsút, amelyen felléptem,
majd azt, hogy a menedzserem és én egy meglehetősen hosszú és
züllött estét töltöttünk a Lloyd fivérekkel.
– Úgy érted…? – Az asztalra hasalt döbbenetében.
– Nem! – feleltem, mert sejtettem, hogy valami poliamor
orgiára gondol. Az All Love rajongói írások bizonyára ilyenekről
szóltak.
Bryony intett, hogy folytassam.
– Oké, szóval tényleg Alfie Lloyd szobájában kötöttem ki végül.
Ahol mi… szóval olyasmit csináltunk, amit…kemény pettingnek
neveznek.
– Azta! – Két tenyerébe fogta az arcát, mint egy iskolás lány.
– Tudom. Pontosan. És ez közvetlenül azelőtt történt, hogy
megismerkedtem Tommal. Hát nem őrület? – kérdeztem, és
eszembe jutott az akkori lelkiállapotom. – Akkor nagyon magam
alatt voltam. – Nem akartam ebbe belemenni, ezért áttoltam elé
a telefonomat, hogy ő válaszoljon Alfie üzenetére. – Írj te neki
valamit! – mondtam.
– Micsoda? Neeeeem… komolyan? – A körmét rágva bámult rám.
Bólintottam, ezért felkapta a telefont.
 – Hát jó – felelte, majd tétován elkezdett írni. – A közös
éjszakánkról álmodtam, amikor kemény pet…
Előrelendültem, hogy kikapjam a kezéből a telefont.
– Csak viccelek – válaszolta, és birtoklóan a mellkasához
szorította. – Angliában vagy – írta – készülsz egy közelgő
koncertre a Royal Albert Hallban Jonesyvel. Túl magyarázkodó? –
Összeráncolta az orrát, én viszont bólintottam, hogy küldje el.
Alfie válasza azonnal megérkezett:

KÉRLEK, MONDD MEG JONESYNEK, HOGY ÉN VAGYOK A LEGNAGYOBB

RAJONGÓJA. Ölni is képes lennék azért, hogy ott legyek a koncerten. Komolyan
fontolóra veszem, hogy kilépek a bandából csak azért, hogy elmehessek. Ne szólj

az idióta tesómnak!

Belém azonban olyan éles pánik hasított, mintha Lydia néni

rázott volna meg a sokkolóval az Egy szolgálólány meséjéből. A
Royal Albert Hall három hét múlva volt.
Fel kellett hívnom Pippát, ragaszkodni hozzá, hogy Jonesy
emberei mondják el pontosan, hogy mit várnak el tőlem a
koncerten. Nem állhatok megint úgy elé, hogy nem tudom.
– Ööö – mondtam Bryonynak. – Kiment a fejemből, hogy fel kell
hívnom valakit munkaügyben. – Többnyire ez volt az igazság. A
táskámban kutattam, és valami mást fogtam meg. Jeges
borzongás futott végig a gerincemen. Amelia rúzsa. – Ez Tom
exéé volt. A fiókban találtam – magyaráztam, és felé nyújtottam.
– Ez Chanel! – csodálkozott tágra nyílt szemmel. – Neked… nem
kell?
– A tiéd lehet – feleltem, és határozottan a tenyerébe
nyomtam.
 22

HALOTT DOLGOK

Végre! Pippa. A londoni barátaim és az öcsém végre eljöttek

hozzám, és most az Oxfordi Természettudományi Múzeumban
töltötték az időt csupán azért, hogy végre megpillanthassák az én
titokzatos idegenemet a repülőről. Tom pedig egy órát késett.
Folyton a bejáratot lestem, azon imádkoztam, hogy jelenjen már
meg végre.
A kis Georgia ott volt a távolban, elegánsnak tűnt fekete
bársonyöltönyében és nyakkendőjében. A mennyezetről
lelógatott, hatalmas tengeri élőlények csontvázaira nézett fel,
amelyek úgy néztek ki, mint a babaágy fölé tett forgók. A magas
üvegtetőn keresztül beáramló őszi napfény világította meg őket.
Gemma, Vikram, Cyril, Bryony, Alastair, James és az öcsém, Will
(aki láthatóan szociális szorongással küzdött) a közelben
ácsorogtak.
– Már kezdem azt gondolni, hogy nem is létezik ez a te
titokzatos oxfordi professzorod – ugratott Pippa. – Ennyi ideig
csak kitaláltad?
– Nem vicces. – Lesújtó pillantást vetettem rá. – És ez annyira
nem jellemző rá. – Tényleg nem. Bizonyára elhúzódott a
megbeszélése.
– Szeretnék hinni neked, tényleg – vigyorgott Pippa. – De
komolyra fordítva a szót, köszönetet kell mondanom, amiért
elküldted hozzám Willt. Megjavította a wifit, felfrissítette az
egész streaming cuccot, ráadásul még a bejárati ajtó vacakoló
zárját is megjavította. Ezermester. Ránézésre nem is gondolná
az ember, de kiválóan tud telefonálni… persze nem annyira
magabiztos, mint az előző asszisztensem, de megteszi.
 – Hála istennek! – Komolyan hálás voltam érte.
Megpillantottam az én mizantróp öcsémet, ahogy félszegen Cy-
jal és Bry-jal beszélget. Bryony összeborzolta a haját, én pedig a
saját bőrömön éreztem a forróságot, amikor Will elpirult.
Bárcsak Bryony őrülten beleszeretne, és akkor minden helyére
kerülne a világban.
– Ó, és ez most újdonság. Georgia ragaszkodik hozzá, hogy
ezentúl George-nak szólítsuk.
– Vettem. Klassz név. Bármit megadnék egy ilyen öltönyért. –
Pippa és én elmosolyodtunk a divatos kisgyerek láttán, aki most
épp a múzeum fő látványosságát, egy óriási ámbráscet állkapcsát
nézte több mint négy méter magasból lelógatva. Elkezdte
rajzolni, miközben a felnőttek kellemesen beszélgettek.
– Valami ehhez hasonló tökéletes lenne a koncertre. Még mindig
nem tudunk semmit arról, mit terveznek velem? Már csak két hét
van hátra. Ez őrület! – sóhajtottam idegesen.
– Ami azt illeti, de igen. – Kíváncsian fordultam Pippa felé.
– Hirtelen már Jonesy világ körüli turnéjáról pletykálnak –
felelte, és színpadiasan ingatta az ujját, a tekintete még mindig a
kis csoportunkat figyelte. Felkavarodott a gyomrom. Vajon
szándékosan csinálta, hogy ne kelljen a szemembe néznie? – De
hogy konkrétan neked mit kell csinálnod a Royal Albert Hallban,
az még mindig homályos, tipikus Jonesy-rejtély. – Mintha ez
csupán apró bosszúság lenne. – Ó, nézd! – kiáltott fel hirtelen, és
odaszaladt a többiekhez.
Én csak álltam ott lebénulva, a gondolataim kavarogtak. Egy
világ körüli turné körülbelül egy évig tart vagy még tovább.
Ráadásul az ilyesmi nem puhányoknak való, és az otthon hagyott
hozzátartozóknak sem, akik a telefon mellett ülnek, és arra
várnak, mikor szólal meg, aztán már nem várnak tovább.
Természetesen vannak zenészek, akik kimondottan szeretnek
úton lenni, szeretik a szórakozást, a bajtársiasságot, a bulikat, a
piát és még ki tudja, mi mást. De mi van azzal, ha Kanadában egy
kibaszott fagyos mezőn egy papírpohárba kell pisilned a lakóbusz
mögött lekuporodva, mert eldugult a vécé? Ráadásul néhány
pillanattal azelőtt, hogy színpadra kell állnod az egyik szabadtéri
p gy p gy
fesztiválon? Aztán ott bolyongsz a gőzölgő vizeleteddel a
pohárban, és azt nézed, hová önthetnéd. Mosolyt ragasztasz az
arcodra, ha a különböző munkások szembejönnek veled, pedig már
a nyakadba kellene akasztanod a gitárt, és betenni a fülmonitort
(hogy azokról mást ne mondjak), és végre a koncertre
hangolódnod? Persze tudtam, hogy ezek csak apró bosszúságok a
dolgok nagyobb összefüggésében. És azt is tudtam, hogy
átkozottul szerencsés voltam, amiért nekem is részem lehetett
ilyen lehetőségben. Meg időnként pohárba pisilhettem. A
legcsodásabb részt viszont kihagytam: a zenét, azt a mágikus
kapcsolatot a közönséggel. Az eufóriát, hogy az ember
összekapcsolódhat más emberekkel, akik ugyanúgy imádják a
zenét, mint ő, akik elviselik a mobilvécéket, a sarat, és
remélhetőleg nem füves desszerteket esznek azért, hogy
megtapasztalják ezt az élményt.
Nekem is részem volt néhány ilyen koncertben, amikor
meglovagoltam az egyslágeres sikeremet. Aztán jött a hirtelen
halál. A zárójelenet. A függöny.
Biztosan csak túlzottan előreszaladtam. Csak nem akar magával
cipelni Jonesy az egész turnéra?
– Ne haragudj, hogy késtem! – Tom már-már téli hidege csapott
meg, mert behozta magával a kinti fagyos levegőt. – Feltartottak
– mondta kifulladva, és durván hátrasimította a haját.
– Örülök, hogy végre itt vagy! – Tényleg örültem.
Megfogtam a kezét, de jéghideg volt, pedig az ő keze mindig
meleg függetlenül az időjárástól. Rezegni kezdett a telefonja,
ezért elengedtem a tenyerét, hogy felvegye, de nem foglalkozott
vele, csak kifutott az összes vér az arcából.
– Felveheted, semmi baj – mondtam neki, és őt figyeltem. A kis
csoportunk még mindig a hatalmas ámbráscet állkapcsánál állt
összegyűlve, Alastair a lánya mellett guggolt, aki megmutatta
neki a rajzot. Biztosan megérezte, hogy őket nézem, mert
találkozott a pillantásunk.
– Nem fontos – hallottam Tom válaszát. Jeges borzongás
futott végig a hátamon. Tom kicsit erőtlenül elmosolyodott, majd
azt felelte: – Menjünk oda a többiekhez, jó?
 j j
*

Sietve megtörténtek a bemutatkozások. Alastair, James és Will

lopva elismerő pillantást vetettek rám. Pippa teli szájjal
vigyorgott, és Tommal csevegett. Én azonban még mindig
rosszkedvű voltam, mintha nem tudtam volna frissíteni egy oldalt.
– Nagyon sajnálom, hogy megvárattalak. Rendes volt tőled, hogy
összehoztad ezt a találkozót – mondta Tom, miközben George
eltökélten folytatta a rajzolást. – Imádnivaló és annyira komoly –
tette hozzá, majd átkarolta a vállam. Furcsamód súlyosnak és
fojtogatónak éreztem az ölelését.
Pippa odajött hozzám, az arcán alázatos mosolyt láttam.
– Nagyon sajnálom, hogy félbeszakítalak, de beszélhetnék
Jane-nel egy pár szót?
Amikor Tom hallótávolságon kívül került, lehervadt a mosoly
Pippa arcáról.
– Jane, figyelj rám! Nagyon sajnálom. Miután annyi évet
töltöttem Leopárdmintás Nadrággal, azt hittem, bármit képes
vagyok elviselni. De ezt az üzletet nem. Lehetetlenül viselkednek.
Olyan rohadt titokzatosak mindennel kapcsolatban. És a világ
körüli turné…
– Ez ostobaság. De én megoldom – szaladt oda hozzánk Will a
telefonját lobogtatva.

Jonesy 3. asszisztense: A próbáról holnap megy ki információ.

Will válaszolt neki.

Pippa More 1. asszisztense: Kitűnő. Már alig várjuk.

Will technikai segítséget nyújtott Jonesy asszisztenseinek, és

ez a trükk bevált. Micsoda megkönnyebbülés, gondoltam, a
gyomrom azonban görcsbe rándult. Ez azt jelentette, hogy a
koncert mégis megtörténik. Egész addig titokban azon
imádkoztam, ahogy valahogy váljon semmissé. Mi a fene bajom
van?
 – Most már csak reménykedjünk benne, hogy Jonesy 3.
asszisztense betartja az ígéretét.
– Ennek itt – mondta Will, és Pippára bökött a fejével – egy új
laptopra van szüksége. – Úgy tűnt, tényleg kiválóan teljesít az új
munkájában.
– Valóban? – kérdezte Pippa a homlokát ráncolva. – De
köszönöm, Will. Kiváló. Ragyogó. Ügyes vagy.
Will elpirult a hirtelen figyelem hatására, és biztos voltam
benne, hogy Pippa szépsége miatt is.
A távolban Tom George mellett guggolt az egyik kiállított tárgy
előtt, miközben a kisgyerek csacsogott neki. Az előtérben a
halott dolgok lármája furcsán élettel telinek tűnt a vibráló
napfényben.
– Sok tanár van itt – jegyezte meg Will félénken. – De Tom
nagyszerű ember. Határozottan felnőtt. – Megbökött a
könyökével. – Szép munka! – Eszembe jutott Alex vad
sportautója. Egy autónak nem szabadna sárgának lennie. Az nem
helyes. – Szóval, igen, azt hiszem, akkor csak odamegyek, és velük
lógok. Mindannyiukkal – dörmögte, és arra célzott, hogy Pippa és
én szeretnénk kettesben maradni.
Figyeltem, ahogy tartózkodóan a csoport felé ballag.
– Végre valami hírt kapunk – sóhajtott fel Pippa
megkönnyebbülten. – Nehéz ez a dolog, menedzsernek és
barátnak is lenni egyszerre, de Jane, én…
– Miről maradtam le? – hangzott fel egy előkelő hang a hátam
mögött. Freddy! Ő meg mit keresett itt?
Pippa elpirult, láthatóan nem volt immunis Freddy lenyűgöző
külsejére. Ösztönösen is a dekoltázsa elé tette a kezét, mintha
valami pironkodó szűzlány lenne, ami persze azonnal odavonzotta
Freddy pillantását.
– Tom ott van – mondtam neki, és egy kicsit gorombán
mutattam rá, hogy vegye a lapot, és hagyjon magunkra. Freddy
nem zavartatta magát, elmosolyodott, meghajolt, és elment.
– Ki ne mondd! Jóképű – közöltem, mielőtt Pippa
megszólalhatott volna.
 – Őrülten jóképű – értett egyet velem, és őt nézte közben. –
De az, ahogy Tom rád néz! – Felém fordult. – Na az az igazi.
Megkerestem a tekintetemmel Tomot a hatalmas teremben.
Egy sor csillogó fényoszlop között volt, és elképzeltem, ahogy
gyerekek szaladgálnak közöttük. Tom aggodalmas arccal engem
nézett.
– Egész nap olyan furcsa hangulatban voltam. Oda kellene
mennem, összeszednem magam…
Pippát azonban valami más ejtette rabul, az arca kipirult és
ragyogott. Az öcsém a kezénél fogva forgatta körbe-körbe
George-ot, ahogy az apánk csinálta velünk, amikor mi kicsik
voltunk.
Ismét elkaptam Tom pillantását, rámosolyogtam, bár egy kicsit
tétován. Amikor gyengéden visszamosolygott rám, arra
gondoltam: Minden rendben lesz. Itt vagyunk egymásnak, nem
igaz? Mi többre lenne szükségem?
 23

TERHESCICI

Eltelt egy újabb hét, amelynek során nyugtalanítóan nem

hallottunk semmit Jonesy felől, aztán Tom elutazott Londonba a
diákjaival tanulmányi kirándulásra, én pedig úgy döntöttem, hogy
végre befejezem azt a dalt, aminek az elejét ő is hallotta, amikor
elkezdtem dolgozni rajta. Befejezem, ha addig élek is. Készen
álltam rá. Éreztem. A ma este lesz az igazi. Egy ideig még húztam
az időt, feltollaztam a párnákat a nappaliban, gyertyákat
gyújtottam, hogy elősegítsék a kreativitást, aztán a kezembe
vettem a telefonomat, hogy egy kis ihletet merítsek…
Instagram. Jessica szelfije jelent meg a hírfolyamom
legtetején, ez is egy olyan Nézzetek rám, milyen csodás vagyok
még egy izzadt, ujjatlan topban jógázás után is típusú kép volt,

aztán elolvastam a kommenteket: klassz terhescici. Az új

férjed biztos jól elszórakozik vele.

Terhes volt. Máris. Utánaszámoltam vagy legalábbis
megpróbáltam. Lehet, hogy Alex már akkor teherbe ejtette,
amikor mi még együtt voltunk? De őszintén szólva mit számított?
Ki tudja, mióta szexelt már vele a hátam mögött.
Eszembe villant, amikor Alex otthon hagyta a laptopját, én
pedig elmentem a forgatás helyszínére, hogy utánavigyem. Úgy
idéztem fel az emléket, mint egy régi videófelvételt. Alex
asszisztense headsettel a fején járkált fel-alá a lakókocsi előtt,
mintha száműzték volna. Elsápadt, amikor látta, hogy felmegyek a
fémlépcsőn, és úgy tűnt, mint aki meg akar állítani. A lakókocsi
nappali része üres volt, a hálószobaajtó viszont be volt csukva.

Ú
Úgy gondoltam, Alex biztosan a forgatáson van. Vagy talán alszik.
Éppen akkor fejeztek be egy egyhetes éjszakai forgatást.
Adrenalin áradt szét bennem most. Vajon mit láttam volna, ha
lazán benyitok azon az ajtón? Kettőjüket együtt a szenvedély
hevében…
Rosszkedvűen eldobtam a telefonom a kanapé másik végébe.
Aztán utánanyúltam, és olyan gyorsan nyitottam meg újra, hogy
Jessica még mindig buján ragyogott rám az Instagramról. Így hát
azt tettem, amit bármelyik öntudatos mazochista tett volna:
rákerestem egy másik Instagram-profilra, amitől garantáltan még
rosszabbul éreztem magam: Alexére. És mit ad isten? Tényleg
rosszabbul éreztem magam tőle. Ott volt egy fotó, ahogy
rajongva térdel Jessica előtt, és megcsókolja meztelen
terheshasát. Aztán kikövettem mindkettőjüket, és remekül
éreztem magam. Felszabadultnak! Szabadnak!
De csak egy pillanatig tartott a jó érzés. Ezután kétségbeesett
vágy töltött el igazi emberi kapcsolatok után az INTERNETTEL
szemben, ezért felhívtam Pippa mobilját, aztán Willét, majd
Bryonyét. Egyikük sem vette fel. Más nem volt, akire
rázúdíthattam volna a bánatomat. Tomra nyilvánvalóan nem
lehetett.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán megpróbálom
Freddyt, csak hogy pletykálkodjak valakivel, aki nyilvánvalóan
imád pletykálni. De Tomnak még nem beszéltem Alex
hűtlenségéről. Én semmit sem árultam el az előző
kapcsolataimról. És vele kapcsolatban is tartottam magam, csupán
annyit tudtam, amennyit Monicáról kiszedtem belőle. Ráadásul a
pletykálkodás után az ember csak még rosszabbul érzi magát.
Most pedig már kényes is lehetett a helyzet. Pippa Freddyvel fog
alálkozni hogy megigyanak valamit „a következő pénteken” a
Grouchóban, egy exkluzív, zártkörű klubban Londonban. Nem
akartam ünneprontó lenni, de őszintén szólva úgy éreztem,
muszáj figyelmeztetnem Pippát, hogy Freddy csak bajt hoz rá.
Pippa végül felvette, de köhögött, amikor beleszólt.
– Bocsi, felébresztettelek?
– Neeeem. – Kuncogott egyet. – Csak szívtam egy kis…
 g gy gy
– Füvet. – Hát persze. – Az öcsém adta ugye?
Ez felbosszantott. Körülöttem mindenki kuncogott és betépett
vagy ragyogott és terhes volt. Vagy képes volt írni egy igazán jó
dalt.
– Mikor fog átköltözni Will James és Alastair vendégházába?
– Felvettek egy dadát George mellé, aki ott is lakik náluk,
szóval… nem fog… tudni… átköltözni – válaszolta nevetve, mintha
ez vicces lett volna. – Pocsék időzítés, tudom. – Szipogott egyet,
próbált uralkodni magán. – De nem baj, el tudom viselni a
betolakodót. Habár… – Lehalkította a hangját, és már csak
suttogott. – Egy kicsit fura.
– Én figyelmeztettelek. De ez csak átmeneti. És köszönöm,
hogy munkát adsz neki. Tényleg. Nagyon nagyra értékelem. – A
hangom hirtelen megbicsaklott.
– Jane. Tudom, mennyire aggódsz miatta. Vagy még mindig a
tegnapi miatt vagy mérges? A Jonesy-dolog miatt?
– Nem. Jól vagyok. Semmiség. Csak annyi, oké, jó, igen, piszok
ideges vagyok a Royal Albert Hall miatt. Ráadásul Alex apa lesz.
– Huh! Mesééééés leszel. Alex pedig sosem volt hozzád való.
Emlékszem arra az estére, amikor Alex és én épp csak
elkezdtünk randizni. Egyszer megrezzent a telefonja, én pedig
láttam az arcát, miután lenézett a képernyőre, és rájött, hogy ki
hívja. Az az érzelemmentes „szia”, amikor beleszólt. Esküdni
mertem volna, hogy halk zokogást hallok a háttérben, miközben
kiment az eltolható üvegajtón a teraszra, és bezárt engem a
csendbe. Az ajtón túl a San Fernando-völgy fényei ragyogtak,
mint egy halom drágakő, amit akár fel is markolhatott az ember
az egyik kezével.
Hát persze. Bármennyire is tagadta Alex, de megcsalta az
akkori barátnőjét velem. Aztán engem Jessicával. Egy
sorozatcsaló volt! Akkor nem bíztam az ösztöneimben. Soha
többé nem engedem, hogy ez újra megtörténjen.
– Jane? Mikor hallhatom az új dalodat? – Pippa köhögött egy
kicsit. A háttérben egy 1960-as szamba dal szólt halkan.
– Hamarosan – feleltem neki, aztán gyorsan elköszöntem, és
letettem, mert pánik kerített hatalmába. Alaposan megforgatott,
 p p g g
aztán kiköpött. Már csak egy dolgot tehettem, hogy csillapítsam
ezt a kétségbeesést, ezt a vágyakozást, hogy higgyek valamiben,
valakiben, akire számíthatok, akit teljes szívemből szerethetek
és bízhatok benne, máskülönben mi értelme bárminek is?
Abbahagytam a fel-alá járkálást, ránéztem a gitáromra a hosszú,
sötét folyosó végén.
Így hát bementem a komor dolgozószobába, és a telefonomon
lévő egyik applikációval felvettem azt a kis zenedoboz dallamot,
amit Tom hallott tőlem a múltkor. Ezúttal a szavak csak úgy
áradtak belőlem, és talán jók voltak, talán rosszak, de legalább
elkezdtem. Mert valahol el kell kezdeni…, aztán fény árasztotta
el a szobát.
A keskeny íróasztalnál ültem, és kinéztem a hold nélküli
éjszakába. Egy fekete autó állt odalenn az út közepén, a
fényszórója megvilágította a sűrű, Hasfelmetsző Jack hangulatú,
leszálló ködöt. Hirtelen belém hasított egy érzés, hogy figyelnek.
Az ablaknál megvilágította az arcomat a telefon képernyője.
Lehúztam a fejem. A következő pillanatban a kis szoba ismét
sötétbe borult. Lehúzódva vártam, a szívem hangosan dobogott,
aztán félve újra kilestem. Már nem volt ott az autó. Hűha. Túl sok
krimit néztem. Valószínűleg csak egy részeg idióta kereste meg
egy randipartnerének a címét.
Remegő ujjal rákattintottam a felvett dallamra, és közben
véletlenül biztosan megmozdíthattam a sebességállítást is, mert
a hangom kísértetiesen bágyadtan szólalt meg feleakkora
sebességgel.
Az ablakot ismét fény töltötte meg.
Ösztönösen is lehúzódtam még egyszer, megkerültem az
asztalt, és kilestem. A fekete kocsi visszatért. Nem segített,
hogy a dalom még mindig démoni hangszínben szólt tovább.
Erősen a vezetőoldali ablakot figyeltem, hogy felismerem-e az
arcot, de csak a saját tükörképemet láttam az ablakban
tükröződni. Ami azt jelentette… hogy bárki volt is odalent, az
biztosan látott engem.
Visszahúzódtam, arccal lefelé a földre tettem a gitárt, ami
disszonánsan zendült egyet. Egy bénult pillanatig meg voltam
 gy gy p g g
győződve róla, hogy a kocsi sofőrje is hallotta. Nevetséges.
Lehetetlen. Ráböktem a telefonomra, hogy hagyja abba a zenét.
Átfutottam a hálószobába, leguggoltam, hogy a testem
körvonala ne látszódjon a kiöblösödő ablakokban, majd
lekapcsoltam Tom íróasztali lámpáját. A következő pillanatban a
kocsi fényszórója is lekapcsolódott, mintha a sofőr üzenetet
küldött volna nekem: Látlak. Tudom, hogy ott vagy.
Jaj, az ég szerelmére, ne légy már olyan drámai! Biztosan
létezett erre valami logikus magyarázat, aminek semmi köze sem
volt hozzám.
A lépcső alján felhangzott a bejárati ajtó semmivel össze nem
téveszthető nyitódása. A szívem kis híján kiugrott a
mellkasomból. Tomot csak órákkal későbbre vártam haza. Ki
másnak volt még kulcsa? Mrs. T.-n kívül. Vajon tényleg korábban
jött haza Tom?
Kényszerítettem magam, hogy kimenjek a sötét folyosóra.
– Tom? Te vagy az? – Lassan osontam a recsegő
padlódeszkákon. Előttem a nappaliban pislákoló fény látszott, fel-
felvillant a gyertyák miatt, mint egy filmtekercs első kockái. –
Tom? – szóltam újra földbe gyökerezett lábbal. A hangomra
azonban csak újabb padlórecsegés volt a válasz, ezúttal a lépcső
felől jött.
Egyre közelebbről hallatszott, már itt volt az ajtó másik
oldalán a pihenőn.
– Tom? – A recsegés abbamaradt. Ó, istenem! Hátrafelé
indultam lábujjhegyen.
A lakás ajtajának kilincse zörögni kezdett. Ez volt az egyetlen
hely, amin ki és be lehetett jutni innen. Csapdába estem!
Megfordultam, visszaszaladtam a hálószobába, és becsuktam
magam mögött az ajtót. Nem volt rajta retesz! Nem tudtam
kulcsra zárni sem! A szoba sötét volt és hideg, én pedig
kétségbeesetten kerestem a telefonomat… Hol hagytam?
Ráhasaltam az ágyra, aztán odamásztam Tom íróasztalához, és
vadul tapogatóztam, közben könyveket vertem le a sötétben.
Aztán egy ismerős, fémes koppanás hallatszott a fapadlón, én
pedig térdre rogytam. Ó, drága iPhone! Felvillant a képernyője.
p g gy g p y j
Hallottam egy ajtócsapódást, ám olyan közel, hogy a remegés
bennem is visszhangzott. A lakásajtó volt! Én a földön ültem,
reszkettem és vártam, aztán meghallottam egy másik ajtó
csapódását, ezúttal a lépcső aljáról. Végül pedig az utcán
csapódott be egy kocsiajtó. Fény világította meg a szoba falait,
kerékcsikorgás hallatszott. Aztán csak hátborzongató csend,
amelyben csupán a szívem vert őrülten.
Erőt vettem magamon, és kimerészkedtem. A fejem ködös volt,
Tomot akartam felhívni, de rossz gombot nyomtam meg, és
hirtelen a Led Zeppelin „Rock and Roll” című száma harsant fel a
telefonom hangszórójából. Éppen rányomtam, hogy leállítsam,
amikor a folyosóról fülsiketítő visítás hallatszott, mintha egy
gyújtóbomba süvített volna. Én gyorsan beszaladtam a
mosókonyhába, a földre rogytam, és az ajtónak támasztottam
belülről a hátam a koromsötétben.
Csörömpölő hangok! Bárki volt is itt, elkezdte szétdúlni a
lakást… Az ujjaim annyira remegtek, hogy alig tudtam tárcsázni a
911-et. Csakhogy Angliában nem 911 volt a szám. Aztán eszembe
jutott: Thornbury. Ő megadta a telefonszámát.
Kicsörgött egyszer, kétszer, ó, kérem vegye fel! A telefonom
képernyője kísértetiesen világított a sötétben…
– Igen? Halló, Thornbury professzor vagyok a Magdalen College
Klasszikus Irodalom Tanszékéről… – Álmos és kábult volt a
hangja.
– Jane vagyok – suttogtam sürgetőn. – Kérem, jöjjön gyorsan!
Valaki betört a…
– Ki telefonál? Halló? Ki hív ilyen későn…
– Jane vagyok az emeletről…
– Ó, üdvözlöm, kedvesem! Beszéljen hangosabban! Így nem…
– Segítségre van szükségem…
– Jane? Halló?
Én azonban képtelen voltam levegőt venni, és szavakat
kipréselni a számon. Az egész testem görcsbe rándult,
kaparászást hallottam olyan közelről, mintha itt lett volna a
fülem mellett, mintha gúnyolódott volna… Valaki volt az ajtó
másik oldalán! A telefon kicsúszott a kezemből, az ölembe esett,
és a fülemben doboló vér ellenére még hallottam, ahogy
Thornbury hangja szól a fémes hangszóróból. Az ajtó keményen a
hátamnak ütközött, mintha valaki megpróbálta volna berúgni.
Ekkor éreztem meg a füstszagot.
 24

FÜST A SZEMEDBEN

Nem volt más választásom, mint kimenni. A folyosó sötét volt,

füst kígyózott a nappali felől, aztán láttam, hogy… ég a szőnyeg.
A kis lángok veszélyesen közeledtek a kanapéhoz. Fehér fény
szűrődött be az ablakon – odalent elsuhant egy autó –, a nappali
bejáratában pedig észrevettem egy fekete macskát. A hátát
felpúposította, a szeme világított, mint az izzó parázs, és fújt
rám.
A következő pillanatban egyenesen rám vetette magát. Én
elugrottam az útjából, és a mosogatóhoz szaladtam, törött
tányérok cserepeit éreztem a talpam alatt a sötétben.
Szerencsére volt rajtam cipő, de nem vesztegethettem az időt,
mert a lángok hamarosan elérték a kanapét. Felkapcsoltam egy
villanyt, fogtam a nagy tésztafőző edényt, és háromszor
megtöltve sikerült annyi vizet a tűzre locsolnom, hogy eloltsam a
lángokat.
Végül dobogó hangokat hallottam felszűrődni a lépcső felől.
Leszaladtam, és láttam, hogy Thornbury áll mezítláb odalent a
bejáratban, egy rövid flanel fürdőköpenyben reszket. Mellette
Honora kabátban, de szintén mezítláb. Mielőtt bármit is
mondhattunk volna egymásnak, Honora berontott az ajtón, és
felszaladt a lépcsőn. Thornbury lassabban követte lemaradva.
Sűrű füst töltötte meg a lakást. Még több lámpát kapcsoltam
fel, és csak most vettem igazán szemügyre a kárt. A szoba úgy
nézett ki, mint amit letaroltak. A rozoga marokkói kisasztalok
felborultak, azokon voltak a gyertyák. Mindegyik gyertya
elszenesedett foltot égetett a szőnyegbe. A macska ijedtében
bizonyára felborította az asztalokat, amiről leestek a gyertyák,
aztán felugrott a konyhapultra, és leverte az ott lévő edényeket
és tányérokat.
Honora rögtön a mosogató fölötti ablakhoz szaladt, néhány
erős ütéssel kinyitotta, én pedig elkezdtem összeseperni a törött
porceláncserepeket a földön.
– Jóságos ég! Hívjam a rendőrséget? A tűzoltókat? Mi történt?
– kérdezte Thornbury a bejárati ajtóban lihegve.
– Úgy tűnik, a tüzet már megfékezte, most már csak füst van –
szólt hátra a válla fölött Honora lenyűgözően higgadtan. – De
vigyázz, törött darabok van a földön. Tobey, lennél kedves
lemenni és felhozni nekem a cipőmet? – Az idős férfi kábultan
nézett le a lábára. – Tobey?
– Igen. Lemegyek. Hozok cipőt – válaszolta gépiesen, aztán
elcsoszogott.
– És ne felejtsd el te is felvenni a tiédet. Tobey? Hallasz
engem?
– Igen, igazad van, igazad van… – A hangja egyre halkult, ahogy
lefelé ment a lépcsőn.
Honora egy rövid ideig körbenézett a szobában, az öklét
csípőre tette. Végignézett a felborult asztalokon, aztán mezítláb
átment a vizes, kiégetett, gyertyaviaszos szőnyegen, és
felállította őket. Ezután egyesével felszedte a gyertyákat a
földről, és a kukába dobta. Micsoda nő!
– Kedvesem, mondja el, mi történt! – kérte, és a válla fölött
hátrafordulva nézett rám. – Ó, hiszen maga reszket!
Ami azt illeti, inkább remegtem. Honora odajött hozzám, a
vállamra tette a kezét, és az arcomat fürkészte.
– Tessék, vegye fel a kabátomat – mondta, majd kigombolta
magán, aztán egy pillanatra megállt, felkapott egy közeli takarót,
és azt terítette rám. – Most pedig mondjon el mindent! – kérte
gyengéd hangon.
– Valaki betört ide, itt hagyott egy macskát, én pedig azt
hittem, hogy… nem is tudtam először, hogy mi az. Visított,
őrjöngött, felborogatta a bútorokat, a gyertyák leestek a
szőnyegre, és amiatt kezdődött a…
 – A tűz. Igen, nyugodjon meg! – nyugtatott, és a felkaromat
simogatta.
– És még mindig itt van. – Reszkető kezemmel a folyosóra
mutattam. – Ott!
– Milyen különös! – állapította meg Honora, és hátrapillantott a
válla fölött. – Felhívta Tomot?
– Nem volt rá idő, különben is Londonban van a diákjaival.
Kirándulnak. Egy múzeumban. Aztán megnéznek egy filmet.
– Ó, értem. Nos, én most itt vagyok – folytatta megnyugtató
hangon. – És önnek nem esett baja, nem bántotta a betolakodó? –
Megráztam a fejem. – Helyes. Lemegyek, és megnézem, mi a
helyzet. – Bólintottam, épp amikor a lenti ajtó becsukódott.
– Visszajöttem, hozom a cipőd, Honora – szólalt meg
Thornbury. A nő rám nézett, és felsóhajtott. Vártunk, amíg az
idős tanár lihegve, de peckesen fel nem jött a lépcsőn, a
barátnője szandálját a két ujja között fogva lógatta. Furcsa,
gondoltam, ebben a köntösben látni csupasz lábbal, zokni nélkül,
ormótlan félcipőben. Honora pedig sejtésem szerint nem viselt
semmit a kabát alatt.
– Úgy tűnik, egy betolakodó bejött a lakásba, és itt hagyott egy
állatot, egy macskát –foglalta össze Honora a történteket, és
közben az egyik kezével Thornbury vállára támaszkodott, hogy
megőrizze az egyensúlyát, amíg felveszi a szandálját. Aztán
elmagyarázta, hogy kezdődött a tűz. – Tom pedig Londonban van
diákokkal. Nem lehet elérni.
– Milyen különös! – Thornbury megigazította a szemüvegét, és a
kiégetett szőnyeget bámulta. – És a füstjelző nem szólalt meg? –
Beleszagolt a levegőbe, én pedig megráztam a fejem. – Ezt
mihamarabb meg kell nézetnie, kedvesem.
Hirtelen panaszos nyávogást hallottunk a folyosó felől.
Egyszerre fordultunk arra, és láttuk, hogy megjelent a fekete
macska, a mancsát tétován a küszöb fölött tartotta. Amikor
meglátott minket, felemelte a fenekét és sziszegett, majd
egyenesen felém kezdett szaladni. Én felkiáltottam, és elléptem
az útjából. A macska csak megrázta magát, és lazán odatipegett
Thornburyhez.
Ó É
 y
– Ó, szia, cicuska! Én ismerlek téged, ugye? – gügyögte a
macskának, aztán leguggolt hozzá, és szétnyílt a köntöse. Én
azonnal elfordítottam a tekintetem, Honora pedig megpróbálta
leplezni a felhorkanását, de nem sikerült neki. – Milyen édes kis
cica vagy te! – mondta az állatnak, és felvette az ölébe. – Vajon
hogy az ördögbe hívhatnak téged? – Rám nézett, mintha én
tudnám. Megvontam a vállam.
– Kell lennie egy bilétának a nyakában – javasolta Honora.
– Kell lennie, ugye? – ismételte meg Thornbury, és a macska
rezgő nyakánál tapogatózott. – Aha! Ofélia! Igen, hát persze! Az
őrült kis cicus, aki visszatért a halálból.
 25

MI ÚJSÁG, CICAMICA?

– Biztos benne, hogy jól van? – ismételte meg Honora, és a lépcső

alján tétovázott, miközben távozni készültek. Tomnak még mindig
semmi nyoma nem volt. Hívtam, írtam üzenetet, de még mindig
nem válaszolt.
– Igen, esküszöm, hogy jól vagyok, tényleg. – Ami persze nem
volt teljesen igaz. Tomot nem lehetett elérni, a pszichopata
macska pedig még mindig az emeleten portyázott valahol. –
Tényleg, nem is tudom, hogy köszönjem meg.
Honora jótékonyan elmosolyodott, finoman ráncos arca a rabul
ejtő, bájos, japán zen kertekre emlékeztetett, bár még csak
fényképen láttam őket. Thornbury már szinte félig aludt a
résnyire nyitott ajtóban, és most ásított egyet.
– De holnap mindenképpen hívjon fel, és mondja el, hogy van,
kedvesem!
– Rendben. Így lesz. – Odaadtam neki a telefonomat, ő pedig
beírta a számát.
– Nos, akkor mi mehetünk, vénember!
A két furcsa, idős tanár kiballagott az ajtón, én pedig
kimerülten felmentem a lépcsőn. Leültem a kanapéra biztonságos
távolban Oféliától, aki közömbösen vizet lefetyelt egy tálból,
amit Thornbury tett ki neki a mosogató alá.
Tom sosem említette, hogy van macskája, Thornbury azonban
utalt rá, hogy mégis így lehet. És valóban a macska láthatóan
ismerte itt a járást. Most nyávogott egyet, és elindult felém,
hangtalanul, csontos testtel lopózott, a szemében látszott a
rossz szándék…
– Eszedbe ne jusson! – mondtam neki.
 A macska erre megállt, kecsesen felnyújtotta az egyik
mancsát, mint egy gonosz balerina, aztán két lábra állt, és közben
a farkát csóválta. Helyes. Úgy tűnt, valamiféle konszenzusra
jutottunk – nem kell szeretnem téged, és neked sem engem –,
aztán fogta magát, és felugrott az ölembe. Én felsikítottam,
felpattantam a kanapéról, a macska pedig lerepült rólam, és
egyenesen a kiégett szőnyegre zuhant.
Ó, krisztusom, csak nem megöltem?
A szobát hirtelen fény árasztotta el, így láttam, hogy az állat
hála istennek feláll, és a bejárathoz rohan. Mindketten éberen
hallgattuk a lépcső aljáról hallatszó kattanásokat. Tom érkezett
haza, és elindult felfelé. De mi van, ha nem ő az? A félelemtől
megbénulva, hevesen dobogó szívvel bámultam a zörgő
ajtógombot, aztán kitárult az ajtó.
– Jane, drágám, jól vagy? Füstszagot éreztem az előtérben. Mi
történt… jóságos ég! – Eltorzult az arca, miközben végignézett a
bűntény helyszínén, aztán a pillantása megállapodott Ofélián. A
macska dorombolva és kitörő örömmel csavarta magát a lába
köré.
Gyorsan beszámoltam neki a történtekről: az utca közepén
furcsán ácsorgó idegen autóról. A pusztítás hangjairól, miközben
én a mosókonyhában rejtőztem el. A bekattant macskáról, ami
felborította a gyertyákat.
– Nem tudtam, hogy még mindig van kulcsa. Ameliának –
tűnődött Tom lesújtva. Ekkor már a kanapén ültünk, a macska
összegömbölyödve feküdt Tom két lába között a földön.
Krisztusom, hát ő volt. Ő járt itt. Ma este. Ráadásul hallani,
ahogy Tom kiejti a nevét, amely olyan gyakran hangzott el
titokban a fejemben… Amelia… Amelia… Amelia…
– Milyen ostoba vagyok! Meg sem fordult a fejemben, hogy így
idejön, beengedi magát, itt hagyja a macskát, és közben egy szót
sem szól. Annyira sajnálom, Jane! – Bűnbánó arccal fordult
hozzám, és bocsánatot kért.
– De legalább nem gyújtogató – feleltem erőtlenül.
– Holnap első dolgom lesz beszélni vele. Ez elfogadhatatlan. –
Felállt, és megfogta a kezem. – És azonnal lecserélem a zárat.
 g g
– Jól van. Igen. Azt hiszem, az jó ötlet. – Jobb ötlet lett volna
hónapokkal ezelőtt, de mindegy. – És… új elemet kell tenni a
füstérzékelőkbe.
– Igen, persze – felelte, majd megszorította a kezem. – Azt is
elintézem. Mindent. Ó, istenem, Jane, szörnyen érzem magam!
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. – Magához ölelt, és
erősen megszorított. A válla fölött körülnéztem a még mindig
kicsit füstös szobában, és gonosz módon arra gondoltam, szóval a
gyönyörű, ragyogó, nyughatatlan Amelia mégsem olyan tökéletes?
A macska nyávogott egyet.
– Te nevezted el őt Oféliának? – Elhúzódtunk egymástól.
– Istenem, dehogyis! – Elfintorodott. Sejtettem. – Amelia
találta őt éhesen és elveszetten a kertjében, ő adott nevet neki.
– És nyilvánvalóan mostanáig ő gondozta.
Az állat ekkor az oldalára feküdt, keresztbe tette a mancsát,
mint valami buja háremhölgy, úgy nézett fel vágyakozva Tomra.
Ajvé, micsoda kacérság!
– Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled, de ennek a
macskának megkérdőjelezhető az ízlése a zene terén. Nem
értékelte a Led Zeppelint. – Elmeséltem neki, hogy reagált a
telefonomból harsogó „Rock and Roll”-ra.
– Felháborító – válaszolta, majd felállt, és fogott egy üveg
whiskyt. Felemelte, és megkérdezte, hogy kérek-e belőle.
– Igen.
Visszajött hozzám, és mindkettőnknek töltött egy kis pohárral.
Koccintottunk, felhajtottuk az italt, aztán gyorsan még egyet,
végül Tom kényelmesen hátradőlt a kanapén.
– Mit fogsz csinálni vele? – A macska ráfeküdt a cipőjére, és
mosakodni kezdett. Tom láthatóan észre sem vette.
Nyilvánvalóan macskás típus volt. Amit imádnivalónak találtam,
őszintén, habár… – Igazság szerint én egy kicsit kényelmetlenül
érzem magam a macskák társaságában. Ahogy osonnak, lecsapnak,
és váratlanul a bőrödbe mélyesztik a karmukat. – Különösen… a
fekete macskák.
– Nem. Ez biztosan nem igaz. – A hangja szinte vidáman
csengett. Csakhogy nem volt vicces számomra, különösen azok
 g gy
után nem, ami itt történt. Hirtelen igazán bosszús lettem.
Részben a whisky miatt is, de leginkább azért, mert ilyen lazán
legyintett a történtekre.
– Nem hiszem, hogy igazán felfogtad, milyen szörnyű volt itt
nekem. Itt voltam egyedül, a macska visított, felgyújtotta a
lakást, én pedig azt hittem, hogy valami gonosztevő van a
lakásban, és csapdába estem, miközben téged sem értelek el…
– Jane – ült fel Tom a kanapén, és felém fordult. – Drágám,
annyira sajnálom! A telefonom lemerült. – Megfogta a kezemet,
és úgy csókolta meg, ahogy egy tizenkilencedik századi regényben
szokták.
De akkor sem legyinthetett csak ilyen egyszerűen a
rémületemre. Nem söpörhette a szőnyeg alá, amely történetesen
helyrehozhatatlanul kiégett. Ekkor hasított belém egy gondolat:
lehetséges, hogy Amelia nem is tudott rólam vagy arról, hogy
kapcsolatban vagyok Tommal? De miért számított? Ő szakított
Tommal kegyetlenül, most pedig a királyi család közeli barátaival
bratyizott, és ösztöndíjakat nyert a Harvardra. Vagy mégsem?
Pánik szaladt végig a hátamon. Vajon ez volt a vég kezdete? Túl
szép volt minden, hogy igaz legyen?
– Menjünk, feküdjünk le! – javasolta Tom.
Ne olyan gyorsan, professzor!
– Még nem válaszoltál a kérdésemre. Mit fogsz csinálni a
macskával?
Azon kaptam magam, hogy furcsán az állatot bámulom, és
játékos küzdelmet folytatok egy láthatatlan ellenséggel, ami
bebújt a füles fotel alá, és csak időnként dugta ki alóla a fejét.
– Szóval?
Tom azonban felpattant a kanapéról, és kinyújtotta felém a
kezét. Megfogta az enyémet, a szemében mosoly bujkált, finoman
felhúzott a kanapéról, bár én azért egy kicsit tiltakoztam.
– Mi újság, cicamica? Whoa, whoa, whoa.
Ez komoly? Ez a figyelemelterelő taktikája? Egy Tom Jones-
szám?
– Cicamica, cicamica, szeretlek téged őszintén… – Ekkor
abbahagyta, és elkomolyodott. – Annyira sajnálom, hogy
 gy y y j gy
megijedtél! Beszélni fogok vele.
Muszáj voltam megadni magam. A kezünket összekulcsolta, és
hátrafelé lépkedve elindult a hálószoba felé, engem pedig húzott
magával.
– Nem valami jó Tom Jones-imitáció – jegyeztem meg, bár
valójában egész jó volt.
– Te és a cicamica ajkad – énekelte, a legkevésbé sem
zavartatta magát.
– Elég közel jársz ahhoz, hogy ne legyél hamis.
Megvonta a vállát, és még mindig a szemembe nézett.
– Te és a cicamica szemed. – Továbbra is haladtunk a szoba
felé, már a folyosó elején jártunk. Én nem tiltakoztam túlságosan.
– Többnyire csak akkor énekelsz, amikor részeg vagy, nem?
– De igen – felelte, majd gyengéden húzott magával a folyosón
lévő könyvespolcok előtt. A francba, imádtam őt. – Te és a
cicamica… orrrrrrod.
Végül a hálószobaajtóban álltunk, és rám nézett. Imádtam őt.
Tényleg. Azért ez csak jelentett valamit, nem?

Rémülten felültem az ágyban. Valami mászkált rajtam…, aztán

apró, fájdalmas szúrásokat éreztem. Kibújtam a takaró alól, és
gyorsan kiugrottam az ágyból. Hideg volt és sötét, én pedig
reszkettem.
– Jane… jól vagy? – kérdezte Tom álmosan.
Dorombolás hallatszott. Hangos és folyamatos. A macska.
Amelia macskája ült az ágyon, és dorombolt a gazdájának.
– Ne haragudj, drágám! – mondta Tom álmos hangon. – Azt
hittem, becsuktam az ajtót. Na, gyere ide, te kis gazfickó, te!
A sötétben csak Tom teste körvonalát láttam, ahogy felemeli a
macskát az ágyról, aztán finoman kiteszi a folyosóra, majd
becsukja az ajtót. Visszamásztam a takaró alá, de távolabb
húzódtam tőle a szekrény felé.
 Lelki szemeim előtt ismét láttam azt a hátborzongató fekete
autót, ahogy az út közepén áll, a hátsó lámpájánál vörös füst
kígyózik felfelé, mint egy horrorfilmben.
A matrac lesüllyedt, amikor Tom is visszabújt az ágyba.
– Gondolkodtam – szólalt meg halkan. – Talán elmehetnénk
valahová a szünetben.
Megtehetnénk. Addigra lezajlik a Royal Albert Hall-koncert is.
Ó, micsoda megkönnyebbülés volt már csak belegondolni is!
– Kóborolhatnánk északon. Ködös mocsarak, barátságos panziók
vannak egészen Skóciáig. Csak mi ketten. Talán írhatnánk is. – A
tenyerét finoman a hátamra tette a két lapockám közé.
Ó, istenem, ez csodásan hangzott. De nem mondott semmit a
macskáról, a tűzről, arról, hogy az exe megjelent itt az éjszaka
közepén. Várt egy kis ideig, hogy mit reagálok, aztán amikor nem
szólaltam meg, hozzátette:
– Vagy csak… énekelhetnél nekem.
Megtehetném, ugye?
Elképzeltem, ahogy mi ketten a távolba vesző úton repülünk,
smaragdzöld mezők és nádtetejű kőfogadók mellett… mégsem
tudtam megszabadulni egy nyugtalanító, aggasztó érzéstől, hogy
valami rossz fog történni…
Közelebb húzódott, hátulról hozzámért, szorosan magához
húzott, amíg úgy össze nem simultunk, mint két darab egy
kirakóban. A bőre mámorítóan meleg volt a hideg levegőben.
– Mindig tudom, amikor szomorú vagy – dörmögte, és
csókolgatni, majd simogatni kezdte meztelen vállamat.
A tenyerét lassan húzta végig az oldalamon, a derekam
bemélyedésén, aztán fel a csípőmre. Olyan lassan és érzékin, mint
egy szobrász, és őrült jó érzés volt, mégis egy részem szeretett
volna elhúzódni tőle.
– Kíváncsi vagyok…, hogy benned és a macskában van-e annyi
közös vonás, hogy jó barátok legyetek – jegyezte meg halkan,
aztán finoman oldalra söpörte a hajamat a nyakamról. –
Mindketten szundikáltok délután – folytatta, és pihekönnyű
csókokat hintett frissen felszabadított bőrömre. Alig bírtam ki,
annyira jó volt. – Szégyentelenül és könyörtelenül érzékiek
 y j gy y
vagytok… habár emiatt nem panaszkodom. – A hangja bársonyos
és meleg volt a fülemben, felemelte az ajkát bizsergő bőrömről,
hogy máshol kezdjen csókolgatni. – Éles karmotok nagyot tud
karmolni. – Az ujjával lefelé simított a gerincemen. – Persze csak
átvitt értelemben és csakis akkor, amikor szükséges… – Hirtelen
megmarkolta a fenekem, én pedig önkéntelenül is hozzányomtam
magam. – Mindketten egy kicsit… ravaszak vagytok – folytatta, és
a derekamra csúsztatta a kezét –, és nagyon könnyű elérni, hogy
doromboljatok – …feljebb simított, finoman tenyerébe vette a
mellem, az ujjait gyengéden végighúzta a mellbimbómon… –
Valójában végtelen élvezet – …az egyik kezével lejjebb simított,
és az ujjait a combom közé csúsztatta – megsimogatni titeket a
kedvenc helyeteken. – És közben pontosan ezt csinálta. – A
macskát megmentettem, de te, Jane, te egy csodálatos,
független nő vagy, egy apró energiabomba, akit igazából nem kell
megmenteni. – A testét erősen az enyémhez nyomta. – Van
benned valami gyengéd, eleven és vad, ami egy kicsit megőrjít – …
Meleg bizsergés öntötte el a bőröm, az ajka mindenhol ott volt…
– És néha szeretnélek… ölbe venni, és mindig magamnál tartani…,
mert én tényleg… tényleg szeretnék gondoskodni rólad.
Pánik nyilallt belém. Elszakítottam magam tőle, és felé
fordultam.
– Ki kell dobnunk a szőnyeget.
Ijedten és zavartan nézett rám, az arcunk nagyon közel volt a
sötétben.
– Tönkrement – magyaráztam –, helyrehozhatatlanul kiégett. A
füsttől pedig sosem fogunk tudni megszabadulni. Mindenhol ott
van.
Oké, szóval a szőnyeg metafora volt. De ha a macska maradt,
akkor a szőnyegnek mennie kellett.
– Most?
– Igen.
– Hogy lehet neked ilyen apró arcod? – kérdezte, mintha ez egy
rendes kérdés lenne.
Megvontam a vállam. Fogalmam sincs.
Felsóhajtott, aztán kezébe vette az arcom, mintha megmérné.
 j g
– Oké. Jól van. Akkor kezdjünk neki!

Pólót és melegítőnadrágot vettünk magunkra, aztán nekiálltunk

félretolni a bútorokat a nappaliban, majd együtt felcsavartuk a
szőnyeget. Tom megfogta az egyik végét, ám azonnal
nyilvánvalóvá vált, hogy én nem tudom felemelni a másikat. Ezért
leguggoltam, toltam, húztam, amíg végül sikerült kiszenvednünk
az ajtón kívülre. Némi vita után eldöntöttük, hogy Tom továbbra
is hátrafelé fog lemenni a lépcsőn, nekem pedig csupán annyit kell
tennem, hogy fogom a szőnyeg másik végét és nem engedem el.
Egy rövid pillanat után, miközben erőt gyűjtöttünk, Tom a
lépcső tetején állt szemben velem, háttal a mélységnek. Még
sosem éreztem ilyen meredeknek és veszélyesnek ezt a lépcsőt.
Mit művelek? Ez őrület!
– Jól van, majd szólj, ha pihenned kell! – Egy pillanatra megállt,
hogy megigazítsa a vállát, aztán újra megfogta a szőnyeget. – Jól
van, kezdhetjük!
Csendben indultunk lefelé, a régi lépcsőfokok hangosan
recsegtek a szőnyeg súlya alatt. Tom ziháló lélegzete
összekeveredett a szőnyeg félelmetes hangjával, ahogy fokról
fokra egyre lejjebb puffant. Olyan hang volt, mint a krimikben.
– Te is arra gondolsz, amire én? – kérdeztem végül.
– Ki ne mondd! – felelte, de ő is arra gondolt. Olyan volt, mintha
egy holttestet cipeltünk volna le, hogy megszabaduljunk tőle.
Félúton rápillantottam széles vállára a póló vékony anyaga alatt.
Látszott, hogy megfeszülnek az izmai a súly alatt. A
félhomályban lehajtotta a fejét, ezért nem láttam az arcát, és
egy pillanatra az jutott eszembe, hogy akárki is lehetet volna.
Valójában ki volt ő? Olyan sok mindent nem tudtam róla.
Lehetett volna egy idegen is. Bár az is volt…egy idegen a
repülőről.
 Az égbolt halvány ibolyakéken ragyogott, amikor Tom
kinyitotta a bejárati ajtót. Megfogta a szőnyeg végét, és együtt
kicipeltük a hátsó sikátorba, majd némi erőfeszítéssel felemeltük
annyira, hogy betegyük egy szemeteskonténerbe.

Másnap délután Honora egy pedánsan megfogalmazott üzenetben

elcsábított, hogy igyunk meg valahol egy teát. Az Ashmolean
Múzeum kávézójában ültünk szemben egymással, ezen a lenyűgöző
helyen, amely mintha a város fölött lebegne. A mennyezetig érő
üvegfalakon kinézve lenyűgöző látvány tárult az ember szeme elé.
Éreztem, hogy jobb a hangulatom az előző éjszaka nyugtalanító
eseményei ellenére.
– Ugye Tom visszajött Londonból, kedvesem? – kérdezte
Honora.
– Igen, nem sokkal azután, hogy önök elmentek – biztosítottam.
– És jól vagyok, tényleg, magának és Thornbury professzornak
köszönhetően. Viszont szükségünk lesz új tányérokra. A szőnyeg,
attól tartok – mondtam kihangsúlyozva –, tönkrement.
Miután sikeresen megszabadultunk a szőnyegtől, Tom
vonakodva ugyan, de bevallotta, hogy Amelia ajándéka volt. Ami
valahogy nem lepett meg. Költői igazságszolgáltatás.
– Milyen kár azért a szép darabért! – tűnődött Honora. – És ön
hogy jön ki Oféliával?
– Kezdünk összebarátkozni. Tom nagyon ragaszkodik hozzá…,
hogy mit meg nem teszünk… – Azt akartam mondani, hogy a
szerelmünkért, de még idejében visszafogtam magam. – A
barátainkért.
– Igen, ebben igaza van – felelte Honora, és ivott egy korty
teát. – Talán most is alkalmas, hogy rátérjek… szóval… –
Megköszörülte a torkát, majd óvatosan letette a csészét a
csészealjra. – Talán, ahogy már ön is gyanította, Thornbury
professzor és én… szóval… viszonyt kezdtünk egymással.
 Viszonyt? Azta, te nő! Hirtelen egész más szemmel néztem
Strutt-Swinton professzorra: láthatóan ragyogott, testre simuló
ruhája megmutatta gömbölyded formáit és a dekoltázsát,
amelyet az elmaradhatatlan borostyánkő nyaklánc hangsúlyozott
ki.
– A tantestületi vacsorán kezdődött, amikor a professzor
eléggé betintázott.
Szemérmesen babrálta a nyakláncát. Elmosolyodtam, mintha
tudnám, hogy mit jelent.
– Bepiált. Leitta magát.
– Ja igen – feleltem, és eszembe jutott, hogy én magam is azt
tettem.
– Így hát kötelességemnek éreztem, hogy biztonságban
hazajuttassam. Félelmetesen rosszul volt… nem is tudom, hogy
boldogult volna egyedül, ha én nem lettem volna ott.
Levetkőztettem, ágyba tettem, és így tovább. Szóval, aztán úgy
éreztem, rettentően elfáradtam, és arra gondoltam, hogy egy kis
időre vízszintesbe helyezem magam, hogy visszanyerjem az
erőmet, tudja? Ártatlanul leheveredtem mellé, és elaludtam.
Amikor felébredtem, egy kis meglepetésben volt részem. –
Szürcsölt egy kis teát. – Vagyis inkább, egy nagy meglepetésben.
– Ó, jesszusom!
– Őszintén szólva mindkettőnk mögött meglehetősen hosszú
aszályos időszak állt ezen a téren – folytatta huncut tekintettel.
Aztán hogy kihangsúlyozza az információt, Honora Strutt-
Swinton letört egy kis darab fánkot, és porcukros lett pici orra
hegye. – Elég, ha annyit mondok, bepótoltuk az elvesztegetett
időt, és meg kell mondjam, ez olyan, mint a biciklizés. Az ember
csak felmászik a nyeregbe, aztán már könnyedén gurul is.
Gondolom, talán jobb lenne, ha megkímélném a szaftos
részletektől. – Ó, egek, talán valóban.
– Lehet, hogy egyikünk sincs már ifjúsága teljében – folytatta
ettől függetlenül, én pedig nyomatékosan megütögettem az orrom
oldalát, jelezve, hogy ezt már nekem nem kellene hallanom. – Ám
ez korántsem jelenti azt, hogy kiakasztottuk a „végleg bezárva”
táblát a saját… tudja hová. Az ember nem is gondolná, ha csak
 j j g
úgy ránéz – mondta tovább, és közelebb hajolt, majd halkabbra
vette a hangját –, de Thornbury professzor meglehetősen buja
és döbbenetesen játékos kedvű vénember. Szerintem nagyon sok
szenvedély szunnyadt ott benne csupán arra várva, mikor törhet
ki belőle. És hát én vagyok ennek a hévnek a hálás befogadója.
Jóságos ég, az ember nem is gondolná arról a kis fontoskodóról,
micsoda kivételes étvágya van a…
– Hű! Hűha! Ez olyan klassz! – vágtam a szavába ügyetlenül,
mert eszembe jutott a gyömbérbe áztatott körte.
Honora úgy vigyorgott rám, mint a fakutya.
– Jaj, istenem, én pedig azt hittem, maguk, amerikaiak
nyitottak az ilyen dolgokra. Ott van a Kardashian család meg
minden.
– Nem, tényleg azok vagyunk, és ez kivételesen csodálatos,
hogy önök… összejöttek. Bár ez… nem a legjobb kifejezés –
feleltem fintorogva.
– Éppen ellenkezőleg – vágta rá Honora Strutt-Swinton
vidáman. – Azt hiszem, pontosan ezt tettük. Összejöttünk.

Sietve hazasétáltam a hidegben, újra és újra meghallgattam a

La’s „There She Goes” című számát, amit Tom küldött nekem egy
üzenetben. Azt mondta, rám emlékezteti nemcsak a szövege,
hanem a csilingelő gitár és a csörgődob is, ami „úgy tűnik,
elszántan próbál mindent vidámabbá tenni”. Azt is mondta, hogy
nem hiányzik neki a szőnyeg, mert van valami újdonság és
reményteljes abban, hogy kilátszik a dísztelen fapadló, és hogy
én vagyok az egyetlen dísz, amire valaha is szüksége lesz!
Ragyogó arccal átfagyva és felvillanyozódva megálltam a lakás
ajtaja előtt, és ott válaszoltam az üzenetre. Csupán a Beatles
egyik számának linkjét küldtem el neki, a „Norwegian Wood (This
Bird Has Flown)”-t.
 A telefonom azonnal megcsörrent. Ő az, gondoltam, és meg sem
néztem a nevet, csak vidáman rányomtam, hogy fogadjam a
hívást.
– Szia! Jane! – dalolta Pippa a hangszóróból. – A próbák
hivatalosan is elkezdődnek!
– Ó, hűha! – motyogtam döbbenten, és próbáltam felfogni.
– Szombaton délben egy nappal a koncert előtt. De ne aggódj,
én ott leszek melletted minden lépésnél – tette hozzá nyugodtan,
mert sejtette, hogy az első reakcióm a pánik lesz. – Próbálunk
még több részletet kiszedni belőlük, de eddig úgy néz ki, csak
arról az egy dalról van szó. Hamarosan határozott választ kapok.
Ó! És Alastair felajánlott egy mesés gitárt meg erősítőt neked,
hogy kipróbáld, mihelyt Londonba érsz!
– Ó, az jó – fújtam ki a levegőt. Lesz egy gitár, amibe
belekapaszkodhatok. Egyfajta biztonságot adó tárgy.
– És a Jonesy-csapat lefoglalt neked egy csodás szobát
Londonban péntektől vasárnap estig. Minden kezd a helyére
kerülni!
– Oké, rendben. Igen.
Csakhogy még mindig remegtem. A Royal Albert Hall már
nemcsak egy naptárba bevésett dátum volt, hanem valóság.
– Ja, és egy kicsit más téma – tette hozzá Pippa vidáman. –
Végre leültem meginni valamit… – hatásszünetet tartott, mintha
dobpergésre várt volna – Freddyvel!
– Ó! – Nem! Csak egy percre nem figyeltem.
– Igen! A Grouchóban. Hogy ez a fickó milyen lenyűgöző és
vicces! És mindenkit ismer. De drágám, Freddy egyszerűen
meghal azért, hogy eljöhessen a koncertre – búgta. – Nem bánod?
Ó, basszus… valaki hív… hamarosan beszélünk… – Ekkor elnémult a
vonal.
Reszketve a lakáskulcsot kerestem, már nagyon vágytam Tom
lakásának melegére. Összegömbölyödve befeküdni az ágyba, a
paplan alá temetni a fejem, ám ekkor újra megszólalt a
telefonom.
– Készülj fel a nagy hírre! – Will volt az, és sürgetően
suttogott. – Ez még egy kicsit titok, de Pippa épp most beszél a
 g g gy pp pp
Jonesy-csapattal… és képzeld! Hivatalosan is felajánlják neked,
hogy elkísérd őket a turnéra! Pippa akarja majd elmondani neked,
de nem tudtam megállni. Nővérkém, sztár vagy. Igen, igen, igen,
sztár vagy… – Ekkor ismét elnémult a vonal.
A fejem fölött egy sugárhajtású repülőgép húzott el
dübörögve. Reszkettem, képtelen voltam másfelé nézni, azt
figyeltem, ahogy kecsesen, lassan eltűnik a látóteremből.
 HARMADIK RÉSZ
Egyszer az életben

A zene összeesküvés; összeesküvés, valami

szépet létrehozni.

– José Antonio Abreu

 26

ELSŐ OSZTÁLY

Jonesy mellett ültem a repülőn. Éppen úton voltunk Tokióba –

vagy Sydney-be? Napfény vetült szögletes arccsontjára.
Tagadhatatlanul gyönyörű volt, mint egy más korból származó
festmény: szaténkék szem, átlátszó bőr, a halántékán finoman
pulzált egy halványkék ér. A haja vakítóan platinaszőke volt, hátul
rövidre nyírt, de a szeme fölött fényes és hosszúra hagyott.
Engem mégis félelem töltött el. Jonesy hirtelen felém fordult,
mintha olvasott volna a gondolataimban. Én zavarba jöttem, és
elfordítottam a tekintetem.
A testőre úgy ácsorgott az elfüggönyözött kis konyha
bejáratában, mint egy fiatal Marlon Brando: fehér póló, ökölvívó
arcvonások, kidolgozott bicepsze alig észrevehetően rángatózott,
miközben egy csinos légiutas-kísérőt fűzött.
Ekkor félelmetes fémes nyikorgás hallatszott, és a kabin
rázkódni kezdett.
– Nem kell aggódnod – dörmögte Jonesy. – Ez a gép nem fog
lezuhanni. Nem tud. – A tekintete furcsán távoli volt. – Tudod
miért? Mert én is rajta vagyok. – Hosszú, hűvös ujjait egy kicsit
pimaszul a csuklóm köré zárta. – Most már téged is foglak. –
Szorított a fogásán.
Én idegesen felnevettem, bár nem akartam, lenéztem a
csuklómra, aztán újra fel rá. Jól van, most már elengedheted,
gondoltam. Ő csak nyugodtan mosolygott rám.
A gép megint nyikordult egyet. Az orra élesen lefelé fordult,
és meredeken zuhanni kezdtünk. Jonesy még mindig a csuklómat
markolta.
 Pánikba esve láttam, hogy a testőre a konyha falához dőlve
lecsúszik a földre, próbálja biztonságba helyezni magát. A
légiutas-kísérő odamászott a lehajtható üléséhez, és idegesen
beszíjazta magát. Én az arcát kutattam, hogy biztatást merítsek
belőle, de falfehér volt, ezért nem nyugodtam meg. Tovább
zuhantunk lefelé a semmibe, majd a vészjelző éles hangja
hallatszott ki a pilótafülke ajtaja mögül. Félelmetesen, szabályos
időközönként sípolt, mint egy szívmonitor a kórházban. A
mennyezetről oxigénmaszkok nyíltak le, ide-oda himbálóztak, és
én még mindig nem tudtam mozdítani a kezem – aztán ott volt
Tom! Mellettem az ágyban.
Az ajtócsengő berregett éles hangon.
Csak álom volt. Tom belebújt a farmerébe.
Még öt nap volt hátra a koncertig. Nem ültem repülőn
Jonesyvel.
– Mi történt? – tudtam végül megkérdezni.
– Nem tudom – felelte, és egy pólót húzott át a fején. – Maradj
itt, Jane, oké? – Komoly pillantást vetett rám.
– Oké… jó.
Becsukta a hálószobaajtót, aztán elindult a folyosón. A csengő
még mindig szólt.
Összeraktam a képet: Amelia az! Más nem lehetett. Hacsak
nem Thornbury valamiért a vihar miatt. A csengő elhallgatott.
Éreztem a bejárati ajtó csapódásának enyhe rázkódását.
Gyorsan magamra vettem a hálóingemet, egy régimódi ujjatlan
darabot, fölé pedig Kurtöt, hogy melegítsen, majd lábujjhegyen
az ajtóhoz tipegtem, és résnyire kinyitottam. A folyosó sötét
volt, a nappali még sötétebb. A lépcsőn azonban léptek dübögtek,
hangok hallatszottak. Tomé és a titokzatos látogatóé. A látogató
hangja ismeretlen volt. Egy nő. Ő volt az! Amelia!
A fülemet hegyeztem, hogy halljam, mit beszélnek a lépteik
zaja mellett. Tom felkapcsolt egy lámpát. A vízforraló visítása
hallatszott, és ekkor a macska, Oskar Wilde (elkezdtem így
nevezni, norvég kiejtéssel az Oskart) a lábam közé futott a
semmiből. Majdnem felsikítottam, de sikerült a számra
tapasztanom a kezem, és egy kicsit reszketve finoman becsuktam
a hálószobaajtót. Léptek közeledtek.
Nekiütköztem az ágynak, idegesen leültem a szélére, és
felkészültem bármire. A macska leült a lábam mellé, éberen
figyelt, a farkát ide-oda mozgatta. Tom visszajött a hálószobába,
és finoman becsukta az ajtót. Az arca holtsápadt volt.
Leült mellém, ökölbe szorított kezemet a tenyerébe vette, és a
semmibe bámult, mintha össze kellett volna szednie a bátorságát,
hogy valami szörnyű hírt közöljön.
– Amelia sosem ment el, ugye? – suttogtam idegesen. – Nem fog
elmenni, nem hagy minket békén.
Felém fordította a fejét.
– Nem – suttogott ő is. – Nem ő az. – Az arcomat kutatta, a
tekintete kissé kétségbeesett volt. – Monica van itt.
 27

ITT VAN Ő MÁR MEGINT

Szörnyű ember voltam, hogy hálóingben a sötét folyosóról

hallgatóztam, miről beszél Monica és Tom. A könyvespolcok
között ültem le törökülésben a földre, ott rejtőztem el. Nem
igazán hallottam, mit mondanak, de elég sokat láttam a nappaliból,
ahol Tom egykori tanárnője fel-alá járkált. Időnként, amikor
megpillantottam az ajtó résében, pár pillanatra láttam a
profilját: sötét, esőáztatta haj, szép arcvonások, királynői
homlok, napbarnított bőr. Mégis az alakja volt az, ami még az én
buja képzeletemet is felülmúlta: apró derék és olyan érzéki
vonalak, amelyeket fehér pólója és farmere alig tudott kordában
tartani. Valóban egy olasz filmszirénre emlékeztetett.
Néztem, ahogy Tom is néha feltűnik az ajtó résében, egy
takarót tartott a kezében, aztán nemsokára már Monica vállára
volt terítve. Tom leült a kanapéra, és együttérzőn hallgatott. A
térdére könyökölt, és az állát a tenyerébe támasztotta, úgy ült
összegömbölyödve, miközben a nő járkált és érthetetlen hangon
suttogott. Amikor zokogni kezdett, Tom felpattant, aztán rögtön
visszatért egy doboz zsebkendővel. Miután Monica kifújta az
orrát, bűntudatom támadt, amiért hallgatózom. De azért annyira
nem, hogy visszamenjek a hálószobába.
Itt-ott megértettem egy-két szót, amit mondott, amikor még
idegesebbé, hangosabbá vált: lesújtott… csalódott… végtelenül
elkeseredett. – A hangja még így is mézédes volt, az akcentusa
csábító.
Egy pillanatra megfordult, és végre rendesen meg tudtam nézni
az arcát.
 – Azok után, hogy mindenemet nekiadtam. A szívemet! A
lelkemet! A testemet! – zokogta. Mintha nyomatékosítani akarná
(ezt a testet, ezt a bombázó testet, amit magad előtt látsz!),
végigsimított a mellkasán le a csípőjére.
– És éppen vele! Pont azzal a nővel! – panaszolta sírva.
Várjunk csak… kivel?
– Ez olyan megalázó… legszívesebben meghalnék!
Most már jajgatott, de még így sem volt harsány, még sírás
közben is suttogó maradt a hangja, a szélei lekerekítettek, mint
a tengeri üvegnek.
Oskar odatipegett hozzám, és unott horkantással az ölembe
ült. Együtt hallgattuk, ahogy Tom próbálta megvigasztalni
Monicát. A nő drámaian a tenyerébe zokogott, Tom pedig
kimérten megölelte, ő azonban nem fogta vissza magát,
hozzányomta a mellét, mire Tom udvariasan kibontakozott a
karjaiból, és a kanapéhoz terelte. Leültette, aztán otthagyta
nyöszörögni. Monica körülnézett, hova dobhatná a használt
zsebkendőjét, és ekkor felém fordult. Egy rémült pillanatig azt
hittem, hogy lát engem a sötétben. Ő azonban ekkor felnyomta
előre a csípőjét, és a farmerja zsebébe gyömöszölte a használt
zsebkendőt. Én most először pillanthattam meg akadálytalanul az
alakját: gyönyörű arcát, valamint nagy, mézszínű
mellbimbóudvarát és merev mellbimbóját, amely olyan keményen
állt, mint Erosz katonája, egyértelműen látszott a nedves póló
alatt. Nem csoda, hogy Tom takarót terített rá. Ez bárkinek
elvonta volna a figyelmét.
Tom visszatért egy teával, átnyújtotta Monicának, aztán leült a
füles fotelbe biztonságos távolban tőle, én pedig nem láttam
belőle semmit térdtől felfelé.
– A szeretője – dühöngött Monica, és érzéki szájához emelte a
csészét. – Hogy mehetett vissza hozzá! – Aha! Szóval ennek a
történetnek semmi köze sincs Tomhoz! Ismét sírva fakadt, de
ezzel egy időben megpróbált inni is a teából.
Oskar megérezte a megkönnyebbülésemet, talán ő is próbálta
követni az eseményeket, mert felnézett rám, én pedig
megsimogattam a fejét.
 g g j
– Pedig azt mondta nekem, hogy szeret…, hogy én vagyok a lelki
társa. A vágyai istennője, per sempre, örökké – motyogta, aztán
óvatosan letette a csészét a földre, majd drámaian hanyatt
feküdt a kanapén, mint egy színésznő.
Tom ismét ráterítette a takarót, a nő azonban vad tekintettel
felugrott – a takaró lerepült róla –, és Tom karjába vetette
magát. Összeborzolta a haját, megsimogatta az arcát, két
tenyerébe fogta, és közben érthetetlen olasz szavakat mormolt.
A javára legyen mondva, Tom finoman kibontakozott az
öleléséből, a nőnek azonban még így is sikerült a mellkasára
hajtania a fejét, és összekente a kedvenc bogáncslila pólómat a
könnyeivel és a taknyával. Tom végül megadta magát, hagyta, hogy
Monica hozzásimulva sírjon, mindent elkövetett, hogy
megvigasztalja, finoman paskolta a hátát, hogy a megfelelő
jeleket küldje felé. Ekkor fogtam Oskar Wilde-ot és meleg,
szőrös fejébe nyomtam a szám.
Lábujjhegyen elmentem onnan, magukra hagytam őket, mert
hirtelen megsajnáltam szegény Monicát. Együttéreztem vele,
hiszen ezt már én is átéltem egyszer. Milyen szerencsém volt,
hogy találtam egy olyan erkölcsös és kedves férfit, mint Tom,
nem pedig egy önző sorozatcsalót! Ekkor arra gondoltam, milyen
szánalmas és kicsinyes, hogy Amelia miatt idegeskedem. Miért
képzelek oda problémát, ahol nincs is?
 28

A PÉNTEK JÁR AZ ESZEMBEN

Péntek reggel negyed nyolc volt. Két nappal a Royal Albert Hall-
koncert előtt. A bőröndöm már összepakolva várt a bejárati
ajtónál, a tetején hevert a Londonba szóló vonatjegyem, valamint
az útiterv és a régi turnénevemre, Maggie Mayre foglalt szoba
adatai. Holnap lesz a próba. És valószínűleg vele is találkozom
majd. Jonesyvel.
Hogy megnyugodjak, elképzeltem a kreatív életemet
Oxfordban Tommal. Az én saját Rochesteremmel, aki nem volt
gazdag, sem öntelt vagy kétszer olyan idős, mint én. A beígért
skóciai kirándulásról álmodoztam, amikor kinéztem az ablakon, és
megpillantottam a postást, ahogy fülhallgatóval a fején táncolva
megy a járdán. Itt volt végre a lehetőség!
Leszaladtam a lépcsőn, és közben azt énekeltem, „Várjon egy
percet, postás úr”. Reméltem, hogy bemutatkozhatok neki, és
megmagyarázhatom végre, hogy Thornbury ott lakik, Tom és én
pedig itt (ez utóbbi kapcsán döbbent borzongás futott végig
rajtam), ám mire leértem, Thornbury postája (többnyire utazási
katalógusok) már becsúsztak a levélbedobó nyílásunkon. Talán az
idős professzor kiruccanást tervezett az új kedvesével? Milyen
megható! Már korábban is átvittem neki a postáját, ezért most is
bekopogtam az ajtaján.
– Ó, Jane, maga az, kedvesem? Jöjjön, jöjjön… gyorsan jöjjön
be a hidegről! – Becsapta az orrom előtt a kis kémlelő ablakot,
aztán egy örökkévalóságig szöszmötölt a zárakkal, majd behúzott
a lakásába.
– Már megint? – kiáltott fel meglátva a köteg postát a
kezemben. – Semmirekellő postás! De van valamim az ön számára.

Á
– Ásított egyet. – Biztosan én ébresztettem fel. – Bocsásson
meg, hogy nem vittem át korábban. Sajnos így hat az emberre a
szemeszterzárás Oxfordban. – Észrevettem, hogy mezítláb van,
és azt is, hogy a slicce nincs felhúzva. Próbáltam nem azt bámulni,
de ha az ember egyszer már észrevette, nagyon nehéz nem
odanézni, sőt hirtelen már csakis arra tud gondolni.
– Honora megbüntetett, az ostort is elővette… Tobey, mondta,
muszáj rendet tartanod. Hogy vagy képes megbirkózni ezzel az
irdatlan rendetlenséggel? – A lábánál tornyosuló papírok és
könyvek magas kupacaira mutatott. – És tudja mit? – sóhajtott
fel távoli kifejezéssel a szemében. – Ms. Honora Strutt-Swinton
nagyon sokoldalú. Intelligens… szellemes… éles eszű. Nem
beszélve arról, hogy gyengéd, tüzes és érzéki.
– Segítsek megkeresni? Azt a dolgot? – vágtam közbe, mert
féltem, merrefelé halad a beszélgetés.
– Nem, nem! – emelte fel a professzor a kezét tiltakozóan. –
Nos, hol is volt… ja, igen!
Megpróbált kihúzni egy kis dobozt egy nagy halom papír és
könyv alól, ám a végén az egész torony elborult.
Elfintorodott, és megérintette a mellkasát.
– Gyomorégés – vonta meg a vállát.
– Hadd segítsek…
– Nem, nem, kedvesem, nem szükséges, mert én egy nagyon
szerencsés ember vagyok! Úgy sejtem, már tudja, hogy Ms.
Strutt-Swinton és én…
– Igen – feleltem félénken, majd szétterítettem az utazási
katalógusokat, mint egy legyezőt. A férfi azonnal abbahagyta a
leborult torony összeszedését, és mohón nyúlt a katalógusok
felé.
– Azt tervezzük, hogy a téli szünetben elutazunk valahová –
mondta csillogó szemmel. – Valami meleg helyre. – Amikor azonban
nézegetni kezdte az azúrkék tengert és a napsütötte falvak
képeit, lehervadt a vidámsága. – Gyakran álmodoztam arról, hogy
megosztom egy társsal a kedvenc helyeimet. – Elszakította a
tekintetét a képekről, és rám nézett. A háta mögötti falon ott
lógott egy bekeretezett fénykép róla, ahogy a Parthenonnál áll
egyedül. Egy kis ideig mindketten csendben voltunk.
– Én is hoztam önnek valamit, Thornbury professzor. –
Belenyúltam a zsebembe. – Ezt úgy hívják, nemes alma. Miután
belélegzi mézédes aromáját, és megízleli mámorítóan édes és
fanyar ízét, merem állítani, hogy örökre megváltozik az élete.
Thornbury egy pillanatra megriadt.
– Sorsfordító alma? Ó, nagyon köszönöm, kedvesem! – A szeme
hirtelen könnybe lábadt, és amikor átnyújtottam neki az almát, az
én torkom is elszorult. Elismerően a kézfejemre tette apró
tenyerét, aztán behunyta a szemét, és élvezettel szívta be az
alma illatát. – De kérem, elég ebből a Thornbury professzor
megszólításból. Hívjon csak Tobeynak mostantól!
– Rendben van, Thornbury professz… vagyis Tobey.
Megpusziltam az arcát, felkaptam a kis csomagot a földről,
ahová leesett, aztán kisurrantam a lakásból.

Majdnem felbuktam Mrs. T. tescós szatyraiban, amikor

bementem a másik lakásba. Ja, igen. Személyes okok miatt
elcserélte a napját ezen a héten. Most a lakás hátsó részében
porszívózott, ezért nem mentem oda, hogy jelezzem, itt vagyok.
Ehelyett letettem a dobozt a konyhapultra. Thornbury reakciója
az almára még mindig élénken itt élt az emlékezetemben. Milyen
fontos időt szánni arra, hogy az ember hálás legyen, gondoltam.
És hirtelen észrevettem az én kis apró holmijaimat mindenfelé a
nappaliban Tom cuccai közé vegyülve: Kurt Cobaint egy kupac
könyvre terítve. A múzeumi kártyákból épített forgóm árnyékot
vetett Tom ebédlőasztalon heverő, szortírozatlan papírjaira.
Ismét rápillantottam a pulton lévő, titokzatos csomagra. Olyan
volt, mintha visszabámult volna rám. OM HARDYNAK volt
címezve, a T betűt eltakarta a csomagolás ragasztószalagja,
amely szinte az egyetlen dolog volt, ami összetartotta a
megviselt kartondoboz oldalait. A kezembe vettem, kicsit
megráztam, és halk, csörgő hangot hallottam. Azután
végigsimítottam a szép, élénk színű, titokzatos bélyegeken. Ki
küldhette? A feladó címét barna ragasztószalaggal
leragasztották, ám az egyik végén elvált, vagyis ha egy kiiiiicsit
meghúzom…
– Üdvözlöm, kisasszony!
Ijedtemben összerezzentem, és eldobtam a dobozt, de túl
későn jöttem rá, hogy a ragasztószalag még mindig az ujjamhoz
van ragadva, mint egy köldökzsinór.
– Elnézést… nem akartam megijeszteni – mondta Mrs. T., aztán
egy lendületes karateütéssel megszabadított a doboztól.
Összegyűrte a ragasztószalagot, majd a kötényébe dugta. –
Szeretnék mondani valamit Mr. Tomnak. Ebben az évben több
szabadságra lenne szükségem a nyáron. A fiam megnősül, és…
– Természetesen. – Ezek szerint Mrs. T.-nek volt egy fia?
Valahogy sosem tudtam elképzelni, hogy ő valakinek az anyja. –
Semmi probléma. És gratulálok, Mrs. T.… önnek és a fiának is.
Ösztönösen előreléptem, hogy megöleljem, a levegő a szokásos
módon kínos lett közöttünk, de nem érdekelt. Akkor is
megölelem. Tétován átkaroltam, aztán legnagyobb döbbenetemre
ő is viszonozta az ölelést, a csomagot még mindig a kezében
tartotta.
– Köszönöm – felelte, amikor elhúzódtunk. – De még itt leszek
néhány hétig.
És ezzel már vissza is tértünk a munkához.
– Igen. Tudom. Mindenképpen megmondom Tomnak. – Próbáltam
nem vigyorogni, de nagyon nehezemre esett.
– Rendben – felelte. Rápillantott a kávégépre. – Ihatok egy
kávét?
– Persze, szolgálja ki magát! – válaszoltam nevetve. – Mrs. T.,
nem is kell megkérdeznie.
Melegen elmosolyodott, talán most először, és a kezembe tette
a dobozt.
– És szólítson Jane-nek! – bukott ki belőlem. – Ha akar.
– Jane – mondta, majd lassan bólintott. – Az én nevem Rosa.
 j
Mrs. T. valakinek a rózsája volt. Az édes kislánya. A felesége.
Az anyja. Az ember azt hiszi, ismer valakit. Egy pillanatig
egymást néztük, aztán hozzálátott a kávékészítéshez.
– Tetszik… a dala – mondta a válla fölött hátrapillantva. –
Fülbemászó. Jól lehet rá táncolni.
Szokott táncolni! Ám ami még ennél is jobban meglepett, hogy
ismerte a dalomat.
Hirtelen elképzeltem őt flitteres ruhában, ahogy egy diszkóban
mindent beleadva táncol. Lehet, hogy még a TikTokon is
szerepelt, amennyire nem tudtam róla semmit.
Magamban mosolyogtam, és lenéztem a dobozra, aztán elakadt
a lélegzetem, mert miután lekerült róla a ragasztószalag,
láthatóvá vált a címzett: MS. AMELIA DANVERS ÉS TOM
HARDY.
– Jól van, szóval… én most… – kezdtem, de máris az ajtó felé
hátráltam. – Megyek és…
A folyosón teljes erőmből futásnak eredtem, aztán
bezárkóztam a hálószobába. A szívem hevesen dobogott, a kezem
remegett a dobozon. Ez semmiség, gondoltam, és fel-alá járkálni
kezdtem. Semmi. Közben azt kívántam, teljes szívemből azt
kívántam, bárcsak eltűnne ez innen előlem…
Aztán észrevettem valami fényes és ezüst tárgyat a kiszakadt
kartondoboz résén keresztül.
Csak egy pillanatig haboztam, aztán feltéptem a megsérült
szélt. Valamiféle dekoratív ajándékcsomagoló lehetett? A
mintája pedig… esküvői harangok.
Abban a szent pillanatban úgy hajítottam el a dobozt, mintha
radioaktív lett volna. Tom hanglemezgyűjteményének lábánál állt
meg, de az ujjamhoz ragadt belőle egy gépelt írással teli, viseltes
papírdarab:

Legdrágább Amelia és Tom…

Maradjon a szerelmetek mindig ilyen édes, friss és
bájos!
 A kedvenc páromra… rátok, szépségeim… A fenébe,
hogy lehettek ilyen tökéletesek és gyönyörűek?
Sajnálom, hogy személyesen nem ünnepelhetjük együtt
az esküvőtöket, de képzeljétek azt, hogy ott vagyunk a
templom lépcsőjén, és rizst szórunk rátok.
Szeretettel, üdvözlettel és sok-sok szappannal, mert
az ember sosem lehet elég tiszta…
Puszi:
Rupert és Bumble

Utóirat: Vacsora a Morton’sban karácsony után? Akkorra

már túl lesztek a nászúton is, mi pedig visszatérünk a
harmadik világból kicsit megviselve, de ragyogó arccal,
hogy olyan sok jót tettünk.
Utóirat2: Amelia! Ezer évig tartott megtalálnom azt a
malmot Franciaországban… csak te ismerhetsz ilyet, az
ízlés és az előkelőség istennője.
 29

AZ OROSZLÁN, A SZUKA ÉS A SZEKRÉNY

Úgy éreztem, mintha a világból eltűnt volna az összes oxigén. A

szívem vadul dobogott a mellkasomban.
Miért… hogyan… titkolta el ezt előlem? Az igaz, hogy
tapintatosan kerültük a múltunk emlegetését. Igen, én akartam
kétségbeesetten eltemetni keserű szakításom emlékét. Ők
viszont… össze akartak házasodni!
Odamentem Tom íróasztalához, aggodalmasan leültem a gurulós
székre. Kinyitottam a lapos fiókot, de csak ceruzák, gemkapcsok
és ártalmatlan jegyzetlapok voltak benne, semmi más. Becsuktam
a fiókot, és ránéztem a szekrényére. A következő pillanatban már
ki is nyitottam az ajtaját, és ott álltam egy sereg tanári köpeny
előtt. Láttam, ahogy a többi ruhánk összevissza keveredve lóg
egymás mellett, hosszú és rövid.
Fölöttük egy magas polcon könyvkupac tornyosult. Ott volt még
a lovaglósisakja és a csizmái, valamint két jelöletlen doboz is,
amire addig nem figyeltem fel. De miért is tűnt volna fel? Most
viszont elemi erővel tört rám a vágy, hogy megnézzem, mi van
bennük.
A gurulós székre nem állhattam rá, ezért ki kellett mennem a
nappaliba és onnan becipelni az egyik ebédlőszéket. Csakhogy
Mrs. T. – Rosa – még mindig ott volt, és nem tudtam volna elviselni
a gondolatot, hogy szembenézzek vele. Ekkor döbbentem rá. Az a
végtelenül lenéző pillantás, amivel az első napon végignézett
rajtam. Most már teljesen érthető volt. Tom jegyben járt, és
nősülni készült, el akarta venni „az ízlés és az előkelőség
istennőjét”, erre itt voltam én hiányos öltözetben a nappalijában,
és úgy járkáltam a lakásban Tom pólójában, mintha enyém lett
volna a hely.
Hogy titkolhatta el ezt előlem? Aztán hirtelen eszembe jutott
Freddy, amikor először megjelent itt. Nem csoda, hogy kíváncsi
volt. Fogalma sem volt róla, hogy Tom semmit nem mondott el
nekem. Sőt Tom sem javított ki aznap délután, amikor
rákérdeztem Ameliára, „a lányra, akivel az egyetem alatt
randizott”.
Ismét az íróasztalnál lévő székre pillantottam. Muszáj lesz
beérnem azzal.
A szekrényhez gurítottam, felálltam rá, és a fémrúdban
kapaszkodtam meg, amelyre a ruhák voltak felakasztva.
Baljóslatúan megremegett, a köpenyek himbálózni kezdtek. Ha
felnyújtózom, akkor képes leszek annyira előrehúzni az egyik
dobozt, hogy fel tudjam emelni a tetejét az ujjam hegyével.
Az első dobozban csak ártatlan téli pulóverek voltak, semmi
más. Visszatoltam a helyére, és gyűlöltem magam. Most viszont a
második doboz hívogatott… gyakorlatilag könyörgött nekem, és ha
nem nézek bele, továbbra is hívogatni és könyörögni fog, amíg
bele nem őrülök. Ez a doboz nehezebb és makacsabb volt, ezért
lábujjhegyre kellett állnom, és úgy előrébb húzni. Sikerült
megmozdítanom a tetejét, aztán előrebillentettem, hogy
belepillantsak – FÉNYKÉPEK!
Eszembe jutott a második randink, amikor idejöttünk, és Tom
körbevezetett a lakásban. Emlékeztem, mennyire feltűnt a
fényképek hiánya. Csak könyveket és lemezeket láttam. Együtt
hallgattuk a lemezt ezen az ágyon, és valahogy akkor csakis ez
számított.
Adrenalin söpört végig rajtam. Muszáj voltam megnézni a
fényképeket, máskülönben kísértett volna, azt éreztem volna,
hogy gúnyolódik rajtam, és képtelen lettem volna bármi másra
gondolni.
Felnyújtóztam, amennyire csak tudtam, előrehúztam a dobozt
egy centire, ám ekkor a kerekek kicsúsztak alólam, a szék
hátragurult, nekiment az ágy oldalának, én pedig lezuhantam a
földre.
 Egy pillanatnyi döbbenet után ismét hallottam a folyosó másik
végéről a porszívó zúgását. Egy darabban voltam, Mrs. T. pedig
nem hallott semmit.
A doboz csodával határos módon a talpán állt a földön, és
szinte közömbösen bámult rám, mintha azt mondta volna: Na, láss
már hozzá!
 30

CSONTVÁZAK

Pillanatokkal később tengernyi fénykép hevert kiterítve

körülöttem az ágyon. Ki volt Tom valójában? Kamaszkori
fényképekről nézett vissza rám a szöszke, borzas, félhosszú hajú
fiú, mint valami tinimagazin-bálvány, az a fajta srác, akiért
titokban odavoltam középiskolás koromban, de persze észre sem
vett.
Egy másik képen egy barnászöld kanapén ült, felpillantott egy
könyvből, az arcán meglepődés tükröződött, a keze elmosódott,
mert éppen kisimította a haját a szeméből. Aztán ott volt az
üvegben lévő hajó, amiről ironikusan azt mondta, hogy a szüleinek
van olyan, amikor körbevezetett a lakásban, mielőtt beléptem
volna ebbe a hálószobába, vagy befeküdtem volna ebbe az ágyba.
Fényképalbumok. Kis bőr fényképalbumok voltak még benne,
tele oxfordi diákokról készült képekkel elsőéves köpenyben,
ahogy összegyűltek az egyetem udvarán, és lépcsőzetes állványon
felsorakoztak a csoportképhez. A hátsó sorban találtam meg
Tomot középen, mellette Freddy állt azzal a jellegzetes huncut
mosolyával.
Neki is ott kellett lennie valahol. Hunyorogva… egyenként
vizsgáltam át az arcokat, amikor megállt a szívem: Amelia
profilból látszott a képen, hollófekete haját laza kontyban
viselte hátul, és ugyanabban a sorban állt legszélen, ahol Tom… és
őt bámulta! Tomot.
Remegni kezdett a kezem… Amelia volt az egyetlen a
fényképen, aki nem a kamerába nézett. Már akkor is
megszállottan odavolt Tomért. Megborzongtam. Most pedig Tom
– féltem még belegondolni is – az enyém volt. Abba kell hagynom
ezt most azonnal. Be kellene csuknom az albumot.
Ehelyett tovább lapoztam benne. Láttam Ameliát fekete
csődörén ülve, lenyűgözően festett lovaglóruhájában, a fejét
oldalra biccentette, az arcán halvány mosoly játszott. Aztán egy
újabb fotón kacéran nézett a kamerába egy pezsgőspohár fölött,
gyertyafény világította meg az alakját. Amelia a tengerparton,
akár egy modell, magas, elegáns, széles fekete kalapban és
fekete bikiniben. Ezután gyorsabban lapoztam – Amelia – Amelia –
Amelia Londonban – Amelia Oxfordban az oszlopos kerengőn,
aktatáskával a kezében hivatalos köpenyben – Amelia egy földig
érő, testre simuló ruhában a táncparketten. Hányingerem támadt
– szédültem – abba kell hagynom.
Mégis, mint egy megszállott, benyúltam a dobozba, és tovább
kutattam. A mélyén találtam gyűrött, puha kötésű könyveket –
Szerelem a kolera idején, Anais Nin naplója, Vágy és vezeklés –
egy rongyos szexmagazint, egy lemezgyűjtők kézikönyvét,
valamint az alján több kötet súlyos bőrenciklopédiát, amelyek
mellé, mintha egy fekete sál lett volna begyűrve. A címkéje
kilátszott, mint valami aprócska zászló: Loro Piana. Aranyszínű
cérnával volt belehímezve a márkanév. Egy ilyen gyönyörű darabot
nem lenne szabad eltemetve őrizgetni egy doboz mélyén.
Meglepett, mennyire puha, milyen finom kasmír az anyaga, és
heves vágyat éreztem rá, hogy felpróbáljam, amikor rájöttem,
hogy a sálat valami kemény tárgy köré kötötték.
Egy pillanat műve volt… csupán egy apró mozdulat, hogy
kioldjam a csomót…, és egy kis, kék dobozka bukott ki belőle az
ágyra. A tetején nyomtatott betűkkel a Smythson of Bond
Street üzlet neve ált. A körmömet a fedél alá csúsztattam,
felnyitottam, mire felemelkedett belőle a felső, csörgős fehér
selyempapír, és megmutatta, mi van alatta.
 31

ESKÜVŐI HARANGOK

Lord és Lady Geoffrey Danvers tisztelettel

meghívja önt a lányuk, Amelia Sophia
Danvers, valamint Edward és Clara Hardy
fia, Thomas Hardy esküvőjére, amelyre
2020. szeptember 15-én, du. 4 órakor
kerül sor az oxfordshire-i Widfordban, a
St. Oswald’s templomban. A szertartás után
fogadás és vacsora következik.

A dobozban ezen kívül nem volt más.

Szeptember tizenötödikén. Hogy lehetséges ez? Én augusztus
közepén ismerkedtem meg Tommal. Szeptemberben Devonban
voltunk. Még mindig emlékeztem a szálloda alkalmazottjának, a
vékony bajuszos franciának az arcára: „Monsieur ’Ardy, üdvözlöm
újra itt!” Meglepődött, hogy nem ő vagyok.
De ennek akkor sem volt semmi értelme. Nem stimmeltek a
dátumok…
– Most megyek. – Mrs. T. állt a hálószobaajtó túloldalán a
folyosón! – Nem akarom zavarni, hétfőn találkozunk, itt vannak a
kimosott ruhák.
Hallottam, hogy leteszi a földre a műanyag kosarat, aztán
elsétál, és hirtelen erős hányinger tört rám… De nem fogok
hányni, nem tehetem, hisz mindenhol fényképek vannak
körülöttem. Azok után pláne nem, hogy Mrs. T., Rosa azzal a
levendulavízzel vasalta ki az ágyneműt, amit a devoni
kirándulásunkon vettem. Ó, miért történik ez? Nem értettem.
Oskar hangosan nyávogott a folyosón.
 Elindultam, hogy kinyissam neki az ajtót, de valami megállított,
egy érzés, egy megérzés, ezért odaléptem a Tom oldalán lévő
éjjeliszekrényhez, és kihúztam az alsó fiókot. Ott volt az
erotikus könyv, amelyet már bevallottam neki, hogy megtaláltam.
Azon kaptam magam, hogy felnyitom bőrfedelét, rajta a milói
Vénusz dombornyomású képével, és az előzéklapot keresem, ami
korábban eszembe sem jutott, pedig egyértelműen ott volt Tom
ceruzás kézírásával az ajánlás: Valentin-napra Amelia Sophiának,
T. x És a dátum: 2020. február 14.
A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam döbbent
kiáltásomat, aztán visszatettem a könyvet a fiókba, lenéztem
remegő ujjaimra, és arra számítottam, hogy vért látok rajtuk.
Vajon más nyomok is voltak, amelyeket nem vettem észre?
Keresgélni kezdtem a fiókokban, amiket addig nem néztem meg,
elszántan kutattam, semmit sem hagytam ki. A keskeny felső
fiókban nem volt semmi, ahogy a középsőben sem, csak a már
ismert dolgok: a romantikus irodalomtanítás tanmenete, az
augusztusi útjának útiterve, és egy görögországi utazási
katalógus, amit kivettem, mert erre is emlékeztem.
Oskar felháborodottan nyávogott a folyosón.
– Jövök már! – mondtam, és letettem a katalógust az ágy
szélére, de rabul ejtett a fényes borítója. Az Égei-tenger képe,
az elképesztő kékség, valamint a meredeken emelkedő
hegyoldalban elszórtan álló fehér házak – vajon milyen érzés
lehet tényleg egy ilyen helyen lenni? Lapozgatni kezdtem a
katalógust, csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy még
többet lássak… még több naplementét… élénk rózsaszín, leomló
murvafürtöt, ám ekkor egy vékony papírlap csúszott ki a lapok
közül, és finoman megállt az ölemben…

Mr. és Mrs. Hardy útiterve Santorini, Görögország:

2020. szeptember 16–23. London Heathrow repülőtér –
Santorini repülőtér
Canaves Oia szálloda, nászutas lakosztály

Csak egyetlen személy volt, akit felhívhattam.

 32

IDEGEN A REPÜLŐN

– Nagyon sápadt vagy, Jane. És sírsz. Mi történt?

Freddy megfogta a könyököm, és gyorsan a hátsó sarokban álló
asztalhoz kísért Oxford egyik látványosságában, a Medve
vendégfogadó üres sörözőhelyiségében. Leültetett a székre,
szigorú pillantást vetett rám, hogy maradjak ott, aztán a
bárpulthoz ment. Csupán egy vendég volt ott rajtunk kívül, egy
érdektelen arcú, idős férfi, aki a söröskorsója fölé hajolt.
Kíváncsi voltam, vajon milyen bánatát fojtja az alkoholba egyedül
egy sörözőben ilyen korán a nap folyamán. Ezzel együtt mindent
elsöprő vágy lett úrrá rajtam, hogy elmeneküljek. Freddy azonban
bizonyára tudhatott valamit, mert máris visszatért a két korsó
világos sörrel.
Visszaültem a székre, és elmondtam neki mindent: Rupert és
Bumble nászajándékát, a meghívókat és a görögországi nászút
útitervét.
– Ügyes nyomozó vagy – dörmögte Freddy, és próbálta, de nem
tudta elfojtani az izgatottságát. – De istenem, én azt hittem,
hogy tudod… tudsz róla és az eljegyzésükről. Amikor Tom olyan
hirtelen lefújta az esküvőt vészesen közel a kitűzött naphoz, azt
gondoltam, Tom, te csirkefogó, biztosan megbabonázott valami
kacér nő, valami ravasz kis bestia, aki testi bájaival megigézi a
férfiakat, és feldúlja mások kapcsolatát.
Az Jessica volt. Gemma pedig azt mondta, hogy Amelia
szakított Tommal, nem fordítva. Az eljegyzésről egy szót sem
szólt. Senki sem. Még Tom sem! Ha viszont tudtam volna…
– Nem tudtam, hogy eljegyezte őt. Én soha nem dúltam volna
fel a kapcsolatukat. Soha. Én nem ilyen vagyok. El kell hinned!
 – Elhiszem…, de gyerünk, légy jó kislány, és idd meg a
gyógyszeredet! – Közelebb tolta hozzám a poharat, és megvárta,
amíg belekortyolok.
– Hogyan tudott Tom eltitkolni előlem egy ilyen fontos dolgot?
Szándékosan nem… nem beszéltünk szomorú dolgokról a
múltunkban, de… – Ha nem lettem volna olyan büszke, ha őszintén
elmondtam volna neki Alexet kezdettől fogva, talán megemlítette
volna nekem?
– Amikor mi ketten először találkoztunk, tényleg úgy tűnt, hogy
nem sokat tudsz – állapította meg Freddy. – Azt hittem, nos,
talán úgy gondoltam, hogy Tom nem ment bele a részletekbe.
Aligha kell bemutatnom neked ezt a férfit, hogy milyen
bosszantóan diszkrét tud lenni, de úgy gondoltam, azt csak
elmondta neked, hogy lefújta az esküvőt. Hogy tud egy ilyen okos
ember, mint ő, ekkora barom lenni? Döbbenet… – Hirtelen
elhallgatott, amikor meglátta a könnyeimet. – Ugyan már, nyugodj
meg! – csitított, és az asztal fölött kinyújtotta a kezét, majd
félszegen megütögette az enyémet. – Azt hittem, tudod, őszintén
mondom. – Aztán kissé halkabban hozzátette: – Csak azt
sajnálom, hogy nem ültem le veled, hogy elmeséljem az egész
cifra történetet úgy, ahogy volt. – Nem találtam a szavakat,
ezért csak megvontam a vállam.
Freddy felsóhajtott, hátradőlt a széken, és ivott egy korty
sört.
– Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, ezt az egészet
annak tudtam be, hogy Tom kapuzárási pánikot él át. Hancúrozik
egy kicsit egy zenésszel az után a sok komédiázás után Ameliával.
Nem több ez, csak egy vigasztalódás, ami hirtelen fellángol, és
legalább olyan gyorsan el is… – Megint elhallgatott, mert látta az
arcomon, hogy tapintatlan volt.
Vajon én csak vigasztalódás voltam neki? Vagy ő nekem?
Lenéztem a könnyes kardigánomra. Miért hordtam még mindig
Alex régi szvetterét?
– Őszintén szólva nem hittem, hogy sokáig fog tartani ez a
kapcsolat – fújta ki Freddy a levegőt. – Persze ezzel nem akarlak
megbántani, csak szimplán azt feltételeztem, hogy ki fognak
 g p gy g
békülni. Ahogyan már korábban is tették. De itt vagy te, nem
igaz? Bájos, mint mindig, habár most egy kicsit kisírt és
feldagadt szemű… és van ott egy… kis… – Az orra alá mutogatott,
aztán átnyújtott nekem egy szalvétát. – Az igazság az, Jane,
hogy szerintem pocsék ötlet volt, hogy Tom és Amelia egyáltalán
összeházasodjanak. Ráadásul azok után, hogy szakítottak, és
tavaly külön töltöttek… mennyit is? Kilenc vagy tíz hónapot?
Megráztam a fejem.
– Fogalmam sem volt róla – feleltem komoran. Csak egy
dologban voltam biztos, hogy az a férfi, akiről azt hittem, hogy
ismerem, gyakorlatilag faképnél hagyta a menyasszonyát az
oltárnál.
– Jól van. Nos, ekkor kezdődött Tom rövid életű kalandja a
buja olasz egykori tanárnőjével. Amelia nem örült neki, és nem
hibáztatom érte. – Felvonta a szemöldökét, látszott, hogy egy
része élvezte a botrányt. – A tanárnője, tudod, olyan volt, mint
egy éhező kóbor macska… kiteszel neki egy tál tejet, aztán soha
többé nem tudod levakarni magadról. Tomnak pedig túl nagy a
szíve ahhoz, hogy ne essen meg minden egyes kóbor macskán,
minden pánikba esett diákon vagy öreg professzoron, aki csak
beszél és beszél. Túlságosan elérhető volt mindannyiuk számára.
Az a férfi képtelen nemet mondani vagy meghúzni a határokat.
Jó ember, együttérző fickó… Freud alighanem napokig tudná
tanulmányozni ezt a vágyat benne, ezt a kényszert, hogy
megmentsen minden egyes elveszett állatot, ami a küszöbén
felbukkan. Nem mintha te egy kis állat lennél, drágám. Tom
nagyon boldog veled.
De vajon én is ilyennek tűntem neki a repülőn? A parkolóban a
Heathrow-n? Valami elveszett kiscicának az esőben? Azt hittem,
átlátott a spiccességemen, a káoszon, és meglátta az igazi
valómat. A művészt. A harcost.
A jövendőbeli lelki társat.
Freddy felsóhajtott, és hátradőlt a széken.
– Tudod, papíron ők voltak a tökéletes pár. És Amelia olyan
elkeseredetten szerelmes volt Tomba. Az első naptól kezdve.
 Eszembe jutott az a csoportkép róluk, amelyen Amelia olyan
vágyakozva nézett Tomra. Nem tudtam elviselni.
– Mégis folyton mesterkedett, folyton machinált – folytatta
Freddy hirtelen bosszúsan. – Át akarta alakítani őt, kiirtani
belőle az utolsó yorkshire-i morzsát is. A családja skótkockás
ruhájába öltöztette, a családi birtokra akarta költöztetni, arra a
helyre, aminek minden apró részletét ő rendezte be. –
Felmordult, és ingerülten megitta a sör maradékát.
– Csak azt nem tudtam megérteni, hogy miért Tom? Hiszen
Ameliának annyi kérője volt. Az egyetem elnöke a tenyeréből
evett, és ő gyakorlatilag egy gróf vagy vikomt.
Üres poharát felemelte a söröző túloldalán lévő egyetlen
pincérnő felé, aki unottan a telefonját bámulta.
A nő lassan odaballagott hozzánk, Freddy pedig fish&chipset
rendelt.
– Istenem, én csak beszélek és beszélek, te pedig szóhoz sem
jutsz – mentegetőzött, majd a pincérnő után fordult, és a
fenekét bámulta, amikor az elment. – Nagyon zaklatottnak tűnsz,
de az ennivaló majd…
Hányinger kerülgetett.
– Sajnálom! – Felugrottam, és majdnem a széket is
felborítottam, olyan gyorsan szaladtam a mosdóba. Rossz ötlet
volt felhívni Freddyt.
A vécékagyló fölé hajoltam, amíg el nem múlt az érzés, aztán
vizet locsoltam az arcomra, és járkálni kezdtem… Legelőször is
Tommal kellett beszélnem. De nem voltam rá képes. Még nem.
Talán megkereshetném Bryonyt. A könyvtárban…, de nem. Ma
este Londonba kell mennem! A koncert miatt. Ami ezen a
hétvégén lesz. Basszus.
– Jane?
Megriadtam. Freddy állt a mosdó előtt.
– Jane, muszáj rábeszélnem téged, hogy egyél egy keveset.
Kérlek, ne akard, hogy bemenjek utánad. Mert megteszem! –
Könnyen el tudtam képzelni róla.
Visszamentünk az asztalhoz, a pincérnő megjelent az
ennivalóval, Freddy pedig ismét alaposan megnézte magának a
 y p g p g g
nőt. Ő láthatóan észre sem vette, az arca szenvtelen volt,
miközben ott ácsorgott, és fűszereket rendezgetett az asztalon,
mintha egy nagyon bonyolult puzzle-t rakott volna ki. Nem
lehetett több húszévesnél. Gondolatban feljegyeztem, hogy
megint óva intsem Pippát ettől a férfitól.
– Meg kell értened, Amelia és mindenki az ő köreiben, a
családjában… Lord és Lady Danvers és a lánytestvérei… látták,
hogy Tom vonakodik, túl régóta szédíti azt a lányt. Aztán egyszer
csak váratlanul bejelentették, hogy összeházasodnak. Hurrá,
gondoltam, végre valahára megteszik. – Köhécselt egy kicsit,
aztán nekilátott az ennivalónak.
– Már majdnem szeptember volt, amikor megismerkedtem vele.
Nekem nem mondott semmit. Hogy lehetséges ez? – kérdeztem
elkeseredetten.
– Halvány fogalmam sincs – sóhajtotta Freddy. – Én csak azt
tudom, hogy minden felborult abban a pillanatban, amikor
visszatért Kaliforniából. – Felvonta a szemöldökét. Vajon arra
célzott ezzel, hogy ez az én hibám? A gondolattól kényelmetlenül
feszengtem. – Azt hiszem, sosem tudjuk meg, mi történt
valójában. Képtelen voltam kiszedni belőle… pedig hidd el,
megpróbáltam – mondta, és frivol pillantást vetett rám.
Az a csók a repülőn. Én kezdeményeztem. Én csókoltam meg őt.
Ó, istenem!
– Sajnos Amelia nincs valami jól. Minden reménye és álma egy
pillanat alatt szertefoszlott. Ez annyira megalázó neki. Nem is
bírta sokáig Bostonban. Nem. Visszatért lesújtva, emberi
roncsként… Mikor is volt ez? – gondolkodott el Freddy. – Akkor
már én is ismertelek téged. Ó, igen, azon a napon, amikor
lovagolni mentünk. – Kiegyenesedett a széken. – Aznap reggel
sírva hívott fel.
– Várjunk csak… micsoda? – Jeges borzongás futott végig a
hátamon.
Aznap vallottam be Tomnak, hogy szerelmes vagyok belé. És ő
is ugyanezt mondta nekem. Nem tudhatta, hogy Amelia
visszatért. Viszont egy örökkévalóságig tartott, hogy leparkoljon,

É
azt mondta egy telefonhívás tartotta fel. Vajon ő volt az? És ő
száguldott el mellettem lóháton?
Visszagondoltam arra a napra, amikor Freddy megjelent a
lakásban a lovaglópálcával. Feltételezte, hogy Tom beszélt nekem
Ameliáról. Ami azt illeti, láthatóan szívesen pletykált róla.
És még ugyanaznap délután, amikor megemlítettem a nevét
Tomnak, ő furcsán elhallgatott, és komorrá vált. Úgy utaltam rá,
mint arra a lányra, akivel az egyetemen randizott. És nem
javított ki. Inkább elterelte a szót.
Gemma tévedett azon az ebéden. Nem Amelia szakított
Tommal kegyetlenül, hanem Tom Ameliával.
Hányingerem lett. Ennek a nőnek a szelleme mindenhol ott volt.
Az a nap a múzeumban. Tom késve érkezett, és valahogy más volt.
Akkor is vele találkozott? Vagy egész idő alatt találkozgatott
vele?
– Miért hozta el a macskáját Tom lakásába az éjszaka
közepén?
– Az ő macskáját? – Freddy hangos koppanással letette a
korsót az asztalra. – Amelia utálta azt a macskát… szabályosan
gyűlölte. Abban a pillanatban meg akart szabadulni tőle, amikor
nyávogva megjelent a küszöbén. Tom könyörgött neki, hogy vigyék
el egy menhelyre. De hát Tom már csak ilyen. Megmenti az
állatokat, a diákokat. Az árva gyerekeket a repülőn. –
Jelentőségteljesen vonta fel a szemöldökét, amikor rám nézett,
nekem pedig ismét felkavarodott a gyomrom. – Aztán Oféliának
nevezte el. Nyilvánvalóan burkolt fenyegetést akart ezzel
közvetíteni. Megtartom ezt a gyűlöletes állatot azzal a
feltétellel, hogy feleségül veszel, máskülönben a folyóba vetem
magam. Ennyire kétségbeesetten szerette őt. Előfordult néhány
alkalommal, hogy bevett egy marék gyógyszert, és apuci drága
borával öblítette le, ránk pedig a frászt hozta. És szerinted
miért ragaszkodott hozzá Amelia, hogy megtartsa a macskát,
miután szakítottak? Rosszindulatból. Csak azért, hogy bántsa
Tomot. Pontosan tudta, mennyire ragaszkodik hozzá. Őszintén
szólva, ez egyáltalán nem az én dolgom, csakhogy nagyon
kedvellek téged. Meg Tomot is. Csak azt remélem, minél
hamarabb elsimítjátok ezt a dolgot kettőtök között.
Kérlek, ne, már megint! Vajon ez az egész csak valami szörnyű
ábránd volt?
– Amelia bármilyen ragyogó és gyönyörű, nincs benne…, hogy is
fogalmazzak? – Freddy felfújta az arcát. – Melegség. Amiből
benned rengeteg van. Tragikus, de így igaz. És igazán szereti
Tomot, és szerintem Tom is szerette őt. De nem úgy, ahogy
téged szeret. Egyáltalán nem úgy, ahogy téged.
Együttérzően megszorította a kezem, a gesztusból
állhatatosság, sőt talán még őszinte barátság is sugárzott.
– Nos, ez minden. Jól van – mondta, aztán elengedte a kezem,
és letett az asztalra egy bankjegyet… Úgy láttam, busás
borravalóval. Követtem a tekintetét a bárpult felé, hosszan a
pincérnő szemébe nézett, aki félénken pillantott fel a
telefonjából. Mennyire más volt, mint Lady Beatrice vagy
Maureen vagy Pippa! Freddy olyan playboy volt, aki minden nőnek
esélyt adott.
– Furcsa az élet – folytatta, és felém fordult. – Amelia éveken
keresztül várta, hogy Tom beadja a derekát…, aztán végre
elkötelezte magát, és ott voltak a tündérmesébe illő esküvő előtt.
– Freddy kék szeme áthatóan meredt az enyémbe, mint azon az
első találkozásunkon Tom lakásának ajtajában, amikor még minden
reményteljes és csodás volt. – Erre mit csinált? A vén lókötő fülig
beleszeretett egy idegenbe. A repülőn. Úgy értem, most
komolyan, mennyi volt ennek az esélye?
 33

KI ÁLLÍTJA MEG AZ ESŐT?

Tom fütyörészve jött be az ajtón, a kezében egy kis csokor

vadvirágot tartott. Milyen kedves búcsúajándék, mielőtt elindulok
Londonba. Oskar leugrott az ölemből, és az ő lába között
körözött.
Tom észrevette, hogy a kanapén ülök, szélesen elmosolyodott,
és elindult felém, amíg meg nem látta a kis ezüstpapírba
csomagolt nászajándékot és mellette a meghívók dobozát.
Láttam, hogy minden vér kiszalad az arcából. Dadogni kezdett,
lerogyott a füles fotelbe, a válláról lecsúszott a bőrtáska pántja,
és a földre koppant. Még a virágcsokor is lekonyult a kezében.
– Jane – szólalt meg kétségbeesve, miközben Oskar
összegömbölyödött a lábánál, ő azonban észre sem vette.
Forró könnyeket éreztem az ajkamon, de gyorsan letöröltem
őket. Elhatároztam, hogy nem fogok sírni, ám amikor kimondta a
nevem, az már túl sok volt nekem.
– Itt a kártya. – Remegett a kezem, amikor felé nyújtottam.
Elgyötört tekintetét egy szörnyű pillanatig az enyémbe fúrta.
Végül felállt, elvette tőlem, aztán visszaült a fotelbe. Halkan
felnyögött, miközben elolvasta.
– Ez meg az ajándék. – Ezt is átnyújtottam neki. Tudtam, hogy
fájdalmat fog okozni. A térdére könyökölt, és a kezébe hajtotta
a fejét.
– El akarom égetni – mondta a földet nézve. A hangja halk volt
és felismerhetetlen, tele gyűlölettel saját maga iránt.
– És még itt van ez is. – Egy kicsit felé toltam a meghívó
dobozát. Egyszerre túl akartam esni mindenen. Még sosem láttam
ilyennek, ennyire összetörtnek és elkínzottnak.
 – Ezeket is el akarom égetni. Az egész életemet el akarom
égetni, ami előtted volt. – Elcsuklott a hangja. Szörnyű volt így
látni, de nem jelentett vigaszt számomra.
– Mikor akartad elmondani?
Próbált megszólalni:
– Tudom, mit gondolsz, biztosan megvetsz – mondta végül.
A szívem összeszorult a mellkasomban. Megráztam a fejem.
– Nem. Sosem tudnék így érezni irántad… hát nem érted? Úgy
érzem, nem is tudom, mint akit becsaptak. Elmondhattad volna. El
kellett volna mondanod.
Ekkor megszólaltak a harangok, ezért ösztönösen mindketten
az ablak felé fordultunk. Esküvői harangok, ünnepi harangok,
születést, halált és temetést jelző harangok, Oxford harangjai.
De nem láttunk semmit, mivel már leszállt az est.
Tom felsóhajtott.
– Folyton megpróbáltam újra és újra megtalálni a módját,
hogyan… hogyan magyarázzam el neked, de minél tovább vártam,
annál nehezebb volt. Aztán a fejembe vettem, hogy ha
megtudnád… – Hirtelen elhallgatott. – Ha megtudnád, elmennél.
– Nem is tudom, mit gondoljak… Én csak… – Megráztam a
fejem, össze voltam zavarodva, és féltem attól, hogy mit jelent
ez az egész. Amióta vele voltam, visszatért hozzám a zene és a
boldogság. Csakhogy az én tündérmesém széttörte valaki más
álmait.
– Egyszerűen csak gyáva voltam. – Hirtelen előrehajolt, a
térdére támaszkodott, a szeme könyörgőn nézett rám. – Meg
tudsz bocsátani nekem?
Igen! Megbocsátok! Szeretlek! Én sem akartam elmondani
neked az én szomorú történetem!
A szavak azonban csak a fejemben hangzottak el.
Tom még mindig a válaszomat várta.
– Az igaz – sóhajtotta beletörődve –, hogy amikor
megismertelek, menyasszonyom volt.
Ezután elmesélt mindent, az egész történetet, amit nem is
akartam tudni kezdve azzal, amit már tudtam. Elsőéves korukban
ismerkedtek meg az egyetemen, aztán Oxfordban maradtak,
 g gy
tanárok lettek, kollégák és éveken keresztül se veled, se nélküled
kapcsolatban voltak. Tom azt mondta, hogy szerette Ameliát, és
a nő is szerette őt, én pedig arra gondoltam, ez jobb, mintha
annyi éven keresztül valami más miatt maradt volna mellette.
Például a családja, a vagyona vagy az előkelő körök miatt,
amelyekben Amelia forgott. Ami azt illeti, Tom távol tartotta
magát Amelia londoni életétől, és ez folyamatos súrlódáshoz
vezetett közöttük. Azt is elmondta, hogy ezért nem szerepel
egyetlen társasági eseményen készült fényképen sem, amelyet az
interneten találtam.
Márciusban kibékültek, miután közel tíz hónapig voltak külön. A
kibékülés feltétele az volt, hogy Tom elfogadjon egy
ultimátumot: ha egy párként együtt maradnak, akkor
összeházasodnak, és azonnal családot alapítanak, mivel
mindketten közeledtek a negyvenéves korhoz. Nem fognak
többet úgy nyomorogni, mint a diákok, kettőjük lakása között
ingázni. Amelia az évek során szinte beleőrült, hogy végignézte,
amint a testvérei és a barátai férjhez mennek, gyerekeket
szülnek, és gyönyörű házakban építik fel az életüket. Így hát
azon a csípős éjszakán márciusban, amikor Tom elfogadta az
ultimátumot, és Amelia lelkesen szervezni kezdte az extravagáns,
szeptemberi esküvőjüket, Tom meggyőzte magát, hogy ideje
felhagyni az ellenállással. Tudta, hogy sokkal jobban
megnehezítette a dolgokat, mint amennyire kellett volna.
Meggyőzte magát, hogy idővel majd minden elrendeződik.
Én csendben hallgattam, ő azonban a válaszomat várta. Már
besötétedett, mindkettőnk alakja csupán árnyék volt, az
ablaküvegen kopogott az eső. Lekéstem a Londonba induló
vonatot, és azon töprengtem, vajon van-e másik.
Tom végül felállt, Oskar követte minden mozdulatát, amikor
felkapcsolt egy kis lámpát, és visszaült a kirojtosodott
bőrfotelbe. Fakó fény világította meg az ütött-kopott
konyhaszekrényeket, a csorba mosogatót és a bolhapiacon vett,
különböző stílusú bútorokat. Amelia szemén keresztül néztem
végig a lakáson, ám ettől még egyáltalán nem tetszett kevésbé.
 – Amelia mellettem volt sok éven keresztül, amikor depressziós
voltam, boldogtalan és távolságtartó. Nem volt tisztességes
tőlem, de hagytam, hogy így folytatódjon a kapcsolatunk… éveken
át – motyogta a földet nézve, a keze feszülten markolta a fotel
karfáját.
Depressziós és boldogtalan? Ezt a Tomot nem ismertem. Amit
én láttam és éreztem, az csupán a hihetetlenül erős önuralma
volt, amely állandó konfliktusban állt szenvedélyes oldalával,
végtelen nyugodtsága pedig mindig hívogatott, hogy még közelebb
kerüljek hozzá…
– Jane – sóhajtotta elgyötörten.
Jessicára gondoltam, aki egy pillanat alatt elrabolta Alex
szívét, és hányingerem lett. Hogy akarhatnám Tomot, tudva, hogy
Amelia ott van valahol, és szenved, mert ilyen hirtelen a helyébe
léptem?
Hogy tudnék így tükörbe nézni?
– Jól vagy? Nem nézel ki jól. És reszketsz.
Felállt, megállt előttem a kanapénál, a testünk nagyon közel
volt egymáshoz. Egy lélegzetvisszafojtott pillanatig bizseregni
kezdett a bőröm. Behunytam a szemem, minden idegvégződésem,
minden sejtem arra várt, hogy körbevegyen a teste melege…
szégyentelenül meg akartam simogatni az alkarját az arcommal,
felállni, a mellkasához simulni, érezni, ahogy a szíve egyszerre
dobog az én kétszer olyan gyors szívverésemmel, csak hogy
tudjam, minden rendben lesz, és elfelejtünk mindent, ami nem a
most…
Ő azonban csak a takarót terítette a vállamra. Halványan még
mindig éreztem rajta a tűzeset miatti füstszagot, valamint
Monica parfümjét. Ennek ellenére reszkettem tovább, és amikor
Tom ezt látta, levette magáról azt a szürke kasmírpulóvert, amit
annyira szerettem rajta. A fején át lehúzta, és ügyelt rá, hogy
tisztes távolban legyen, amikor hátralépett, azután átnyújtotta
nekem. A tekintete az enyémet kutatta. Miután felvettem,
visszaült a fotel szélére, összekulcsolta a kezét, én pedig
hallgattam a kitartó esőt, ahogy lezúdul, és mindent elmos. Olyan
érzés volt, mintha megint a repülőn lennénk egymáshoz húzódva
 g p gy
abban a fehér zajban „a föld fölött, a felhők között”, ahogy az
első randinkon mondta Oxfordban a folyó mellett…
– Én csókoltalak meg a repülőn – bukott ki belőlem, mielőtt
visszafoghattam volna magam.
Miért tettem? Ostobaság volt, impulzív és önző dolog. De
kívántam őt. Szabad akaratom kinyilvánítása volt, egy olyan nőé,
aki nem várta meg, hogy a férfi kezdeményezzen. És ha nem
tettem volna? Akkor minden más lenne. Ők még mindig együtt
lennének, házasok és talán már gyermeket is várnának. Tom élete
változatlan maradt volna.
– Akartam, hogy megcsókolj – felelte. – Majd’ meghaltam, hogy
megcsókoljalak. – Egyenesen rám nézett, a szeme csillogott. –
Olyan volt, mintha éveken át aludtam volna, aztán hirtelen arra
ébredtem, hogy olyat érzek, amiről nem is tudtam, hogy hiányzik.
Nem akartam, hogy ez az érzés véget érjen. Bepillantást kaptam
egy ragyogó, reményteli… másfajta életbe. – Végtelen szerelem
tükröződött a szemében.
A szívem hatalmasat dobbant: Hogy folytathatjuk ezek után
tudva azt, amit tudunk? Hogy a szerelmünk, a boldogságunk
fájdalmat és szenvedést okoz valaki másnak?
Nem tudtam mit felelni, csak ezt a borzalmas gyötrelmet
éreztem, ezt az elviselhetetlen súlyt a mellkasomon. Tom
idegesen járkálni kezdett, hadarva beszélt, és közben lesütötte a
tekintetét a földre. Elmondta, hogy miután elváltunk a Heathrow-
n, és visszatért Oxfordba, szinte abban a pillanatban minden
széthullott. Csak abban volt biztos, hogy nem lenne képes
végigcsinálni az esküvőt, mert a szíve mélyén mindig is tudta,
hogy soha nem lehet az az ember, akivé Amelia át akarja
formálni. Ennek ellenére mellette maradt, és önző módon tovább
hitegette.
Amelia jogosan háborodott fel. Azt mondta neki, soha többé
nem akarja látni, amíg csak él. Ragaszkodott hozzá, hogy Tom egy
szót se szóljon senkinek, majd ő magára vállalja a kárelhárítást.
Az ezt követő napokban elmondta a családjának, a londoni
barátainak és néhány kiválasztott kollégájának, hogy az ő ötlete
volt a jegyesség felbontása, csakis az övé. Tom aznap este,
 j gy g p
amikor szakítottak, eljött a lakásából, és addig nem is hallott
felőle semmit, amíg Freddy néhány nappal később fel nem hívta.
Freddy láthatóan tudta, mi történt, de persze ő közel állt
Ameliához, így talán neki az igazat mondta. Amelia megkérte
Freddyt, hogy hozza el néhány holmiját Tom lakásából, ruhákat,
egy olajfestményt és pár bekeretezett fényképet.
Szóval mégis voltak fényképek.
Adrenalin söpört végig rajtam. Felnéztem a falon látható,
titokzatos, halvány foltra. Egész végig itt bámult rám – mint az
az erotikus könyv, a nászút útiterve, a Chanel rúzs és az üzenet a
pipereasztal fiókjában. Vajon Tom megfeledkezett ezekről, mert
olyan gyorsan igyekezett továbblépni, vagy szándékosan hagyta
ott őket, hogy megtaláljam?
Talán sosem voltunk mások, mint két szenvedő ember, akiket
elvakított az egymás iránt érzett vonzalom.
– Amikor Freddy eljött, elújságolta, hogy Amelia ösztöndíjat
kapott, és elutazik Bostonba. Azt mondta, jól van… örül, hogy
végre megszabadult tőlem.
Mindez a Londonban töltött első hetem alatt történt, amikor
én sóvárogtam azután, hogy felhívjon. Most már megértettem,
miért nem tette… és nagyon helyes volt, hogy így döntött! Ha
felhívott volna, azzal csak tovább rontott volna a helyzeten. Most
viszont elkeseredettnek és kétségbeesettnek tűnt, mindenáron
azt akarta elhitetni velem, hogy ez a felbontott jegyesség már
csak a múlté, szép kis szalaggal átkötve, pedig teljesen
egyértelmű volt, hogy nem ez a helyzet. Éreztem valami sivár,
szánalmas, kicsit Willy Lomanos beütést az Ügynök halálából Tom
elkeseredésében, ami megrémített, és fájt látnom.
– Már az elején el kellett volna mondanom neked. Ezzel
tartoztam… tartoztam neked az igazsággal.
Ugyanakkor én sem voltam vele őszinte. Nem beszéltem
Alexről. Jonesyről. Büszkeségből.
– Az Ameliával való szakításom utáni hetekben egyfolytában
rád gondoltam, csak a te zenédet hallgattam. Újra és újra
meghallgattam a „The Only Living Boy in New York”-ot, és azt
gondoltam, honnan tudhatta ez a nő, hogy mit érzek?
g gy
– Emlékeztél rá?
Bólintott. A repülőn beszéltem neki Pippáról – hogy éppen a
megfelelő időben és a megfelelő helyen bukkant fel az életemben.
– „Ragyogjon az őszinteséged” – idézett a dalból megint. – Az
én őszinteségem viszont már évek óta nem ragyogott. Minden
vágyam az volt, hogy kapcsolatba lépjek veled, de még túl
korainak éreztem. Aztán megrémültem, mert nem tudtam, mennyi
ideig maradsz Angliában. Csakis arra vágytam, hogy a közeledben
legyek, hogy megismerjelek, és miután találkoztunk, nem tudtam
leállni. Olyan volt ez, mint valami szédítő örvény, de gyönyörű és
leírhatatlan. El akartam mondani neked, hogy megőrülök érted,
csak hát ilyen hamar azok után, hogy… Nos, helytelennek tűnt.
Nem tudom. Visszafogtam magam.
Én is visszafogtam magam.
– Azóta is gyáva és önző vagyok, és rettegek, hogy el foglak
veszíteni.
– Ő hívott fel aznap este a Cotwoldsban? Miután Freddyvel
lovagoltatok. Ezért tartott olyan sokáig, hogy leparkolj, ugye? –
Éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom.
– Igen – vallotta be. – Összeomlott, és visszajött Angliába.
Mennyi volt az esélye annak, hogy ő száguldott el mellettem a
lovon?
– És aznap is vele találkoztál, amikor a múzeumban vártunk rád?
– Bizonyára Amelia hívogatta folyamatosan, amikor nem fogadta a
hívásokat.
– Igen – felelte lesújtottan. – A semmiből jelent meg. Tudta,
hogy én, hogy te, hogy mi… látta az újságokban a pletykát, és
ekkor kezdett teljesen széthullani…
És ki hibáztatná érte, gondoltam.
– Miután elhozta hozzád a macskát, még mindig nem
magyaráztad el nekem, hogy mi folyik itt.
– Folyamatosan próbálok segíteni neki, hogy továbblépjen,
hallgasson a józan észre, de valahányszor azt gondolom, hogy
sikerült… kiderül, hogy képtelen elengedni engem. – Ennek sosem
lesz vége.
 Hirtelen ott termett előttem kétségbeesve, és megfogta a
kezem. A fejét az ölembe hajtotta, a karjával átfogta a
derekamat, én pedig nagyon szerettem volna hozzásimulni, tudva,
hogy mindezek ellenére szeretem őt. A tenyerem a háta fölött
tétovázott, éreztem a testéből sugárzó hőt.
– Légy a feleségem, Jane!
Az egész testem megdermedt, félelem hasított belém. Elment
az esze?
– Jane! – Elszántan kutatta az arcom. – Jane, kérlek, mondj
valamit! Nem tudom… most először nem tudom, mit gondolsz.
Mondd el, mire gondolsz! Mit érzel?
Azt, hogy túl késő. Hogy már nem tudunk visszatérni oda, ahol
voltunk. Hogy soha nem fog elengedni téged. Hogy én soha nem
fogok tudni megbízni benned. Ameliára gondoltam, aki most
ugyanúgy összetört, mint én, amikor Alex elhagyott. Nem. Én
soha nem tudnám ezt megtenni valakivel. Megdermedtem,
elzsibbadtam, és ösztönösen kibontakoztam az öleléséből.
– De igen, tudod. Tudod, hogy el kell mennem.
– De…? Miért? – pislogott.
Mert ez velem is megtörtént. És az a fél voltam, aki most ő.
Megtörten bámult, mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Ne! – Lejjebb csúszott, az arcát a combomra fektette, meleg
könnyek csorogtak a bőrömre, és hamarosan összekeveredtek az
enyémmel. Az érzés felébresztette minden idegvégződésemet.
Az ajkaimmal végigsimítottam könnyes szempilláján, az orra
egyenes vonalán, beszívtam az illatát, az emlékezetembe véstem
minden apró részletet vele kapcsolatban.
– Bármit is csinálsz, ne hagyd abba… soha ne hagyd abba! –
dörmögte még mindig az ölembe. – A világ minden melegsége itt
van benned. Kérlek, ne menj el! Kérlek, ne hagyj el, Jane! – De
megtettem, Kedves Olvasó.
 34

KIDERÜL AZ IGAZSÁG

Jóval elmúlt már éjfél. Sikerült elérnem az utolsó, Londonba

induló vonatot, de képtelen lettem volna egy üres hotelszobában
maradni. Nem tudtam előre értesíteni Pippát, mert lemerült a
telefonom, a töltőt pedig Oxfordban hagytam, olyan sietve
távoztam. Halkan beengedtem magam Pippa lakásába, letettem a
bőröndömet az ajtó mellé, levettem a cipőmet, és egy ideig
bénultan álltam az előszobában a sűrű, éjszakai csendben. Az
elektronikai eszközök halvány fénye úgy világított, mint a
szétszóródott csillagok. Tom csüggedten a kezébe hajtotta a
fejét, amikor otthagytam. A Ruperttől és Bumble-tól
nászajándékba kapott sok, szép szappan, a kis kockák, mint egy
gyerek építőkockái, szanaszét szóródva hevertek a lába körül.
Oskar Wilde nyitotta ki valahogy a dobozt, amelyben különleges
francia szappanok voltak. A szappanoknak olyan illatuk volt, mint
Tom bőrének. Még ez is Ameliához tartozott.
Elképzeltem, ahogy feláll, végigsétál a sötét folyosón a
könyvespolcok előtt, aztán bemegy a hálószobába. Szinte láttam,
milyen döbbent arcot vág, amikor megpillantja az ágyon szanaszét
heverő fényképeket róla és a menyasszonyáról, és hirtelen pánik
hasított belém. Átbotorkáltam a nappalin Pippa koromsötét
folyosójához. A falat tapogatva megtaláltam a vendégszoba
ajtaját és Will szobájának ajtaját. Miután véget ér a koncert,
Will és én elmegyünk Angliából haza Los Angelesbe, és
újrakezdjük együtt, ahogy még augusztusban terveztük.
Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Erős marihuánaszagot
éreztem. Hallottam Will fehérzaj-gépének zúgását. Bizonyára
mélyen alszik. Nekem amúgy is Pippára volt szükségem, ezért az ő
hálószobája felé indultam, és arra gondoltam, nem ébresztem fel,
csak csendben befekszem mellé az ágyba. Reggel majd tudni
fogja, hogy mit tegyek. A higgadt, tiszta fejű, okos Pippa.
Halkan benyitottam a hálószobájába, a falakat tapogatva vakon
mentem előre mezítláb az L alakú előtérben, amíg rá nem léptem
a hálószoba plüss-szőnyegére. A vastag sötétítőfüggöny redőin
keresztül csak nagyon halvány fény szűrődött át. Tétován az ágy
felé osontam, a szemem még mindig nem szokott hozzá a
sötéthez, amikor egy alak halvány körvonalát pillantottam meg.
Úgy bontakozott ki előttem, mint egy előhívott fénykép a
sötétkamrában.
Pippa. Háttal volt nekem, a fejtámla felé fordulva ült az ágy
közepén, mintha valamiféle transzba esett volna.
Várjunk csak! Meztelen volt, homokóra alakja lassan
ringatózott, a csípője előre-hátra hintázott – jézusom! Volt valaki
alatta!
Eltakartam a szemem, és gyorsan hátrálni kezdtem. Kérlek, ne
Freddy legyen az! Ekkor nyikorgás, nyögések és az ágynemű
súrlódása hallatszott, majd a fejtámla kopogása, ahogy a falnak
ütközött…
Vakon nekimentem az egyik falnak.
– Basszus. Basszus – A nyikorgás abbamaradt.
– Párizs, Franciaország.
Egy pillanatra összezavarodtam, és próbáltam beazonosítani a
hangot. Aztán eszembe jutott. Az öcsém.

– Tudom – sóhajtotta Will néhány pillanattal később a nappaliban.

– El kellett volna mondanom az igazat. Nekünk kellett volna
elmondanunk. – Szóval most már úgy beszél, hogy „nekünk”?
Csípőre tett kézzel állt, mezítláb, vékonyan és elképesztően
bosszúsan csupán egy farmerban. Pippa nem volt hajlandó kijönni
a hálószobából.
 – Nos, egy életre megsebzett, ahogy az előbb láttalak vele. –
Az ágyéka felé mutattam. Ami azt illeti, ez még rosszabb volt,
mint Freddy. – Egyébként a slicced félig le van húzódva.
Gúnyosan felmordult, és gyorsan felhúzta.
– Ülj le! – parancsolt rám, mintha hirtelen ő lett volna az
idősebb. – Ne mozdulj! Csinálok neked egy teát. – Hanyag
léptekkel indult a konyha felé. Most már ilyen hanyagul járt? Ahh!
Lehuppant a kanapéra, magamban fortyogtam, hallgattam,
ahogy a konyhában szöszmötöl. Milyen nehéz lehet megcsinálni
egy csésze teát?
– Ha nem bánod, hogy megkérdezem, mióta tart ez köztetek? –
Will hátranézett rám a konyhából, az arcán némi bűntudat
látszott. – A múzeumos este óta, ugye?
Az arckifejezéséből láttam, hogy igazam van. Szóval mialatt
Tom és én úgy cipeltük le Amelia szőnyegét a lépcsőn, mintha egy
holttestet vinnénk, ők szenvedélyesen keféltek. És egyikőjük sem
szólt egy szót sem. Pippa még a Freddyvel való randijáról is
beszélt néhány nappal később.
Megfordultam, dühösen karba tettem a kezem. Hogy lehetett
ilyen álnok – hogy lehettek mindketten ilyen álnokok?
Nyilvánvalóan nem tartozott rám, de ha Pippa bevallotta volna,
talán még meg is köszöntem volna neki! Sőt éljeneztem volna. Ez
felért egy ünneppel az egész Silverman-Start család számára!
Különösen az én magányos, kanos öcsémnek. Ennyire gyanútlan
lettem volna? Általában én vagyok az, aki egy filmben kitalálja,
mit fog mondani a szereplő, mielőtt még kiejtené a szavakat.
Szóval hogy kerülhette el a figyelmem, hogy Alex a hátam mögött
kavar Jessicával? Hogy nem vettem észre, hogy Pippa és Will
együtt vannak? Hogy maradhatott titokban előttem Tom titkos
élete?
Miért árult el mindenki, akit ismertem és szerettem?

*
– Istenem! – mondta Will, miután megnyugodtam annyira, hogy
vonakodva elmeséltem neki, mi történt. – Még mindig nem tudom
elhinni. Olyan egyenesnek tűnt. – Belekortyolt a teájába. – Sosem
hittem volna, hogy egyszer használni tudom ezt a szót. – Aztán
meglátta az arckifejezésem: – Ne haragudj! Tényleg nagyon
sajnálom, Jane!
– Nem is tudom hibáztatni azt a nőt, hogy gyűlöl. Olyan vagyok,
mint ő, Jessica. Az a nő ugyanezt gondolja rólam. És egész idő
alatt meggyőztem magam arról, hogy az üldözési mániám
gyerekes és irracionális.
– Lassíts egy kicsit, oké? – Az állával a teámra bökött, ezért
kényszerítettem magam, hogy igyak egy kortyot.
Pedig mindenhol nyomok voltak. Miért nem kérdeztem rá?
– Őszintén szólva azt hittem, hogy ezúttal végre mindent jól
csinálok. – Hogy lehettem ennyire vak? – Nem tudom, én csak…
Pippát akarom.
– Én is – sóhajtotta Will. – Ne haragudj. Nagyon megalázottnak
érzi magát. – Az ő helyében én is ezt érezném.
Ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg:
– Ti mindig sötétben csináljátok? Úgy értem, ez olyan igazi
Elvis-féle besötétítés volt? Mintha alufóliával vontátok volna be
az ablakokat.
– Nem mindig – felelte az öcsém. – Pippa bizarr módon szégyelli
a testét. Ami abszurdum. Az ég szerelmére, hisz úgy néz ki, mint
Brigitte Bardot, de nyilvánvalóan – megköszörülte a torkát – azt
akarom, hogy ne érezze magát feszélyezetten.
– Nekem egyáltalán nem tűnt feszélyezettnek. Még hogy
szégyelli? Mintha rossz dolog lenne, ha valakinek ilyen klassz
dudái vannak!
Will hangosan felnevetett.
– El sem hiszem, hogy ezt mondtad. De igen, istenem, pontosan!
Hátradőlt a kanapén, beletúrt a hajába, és szélesen széttette
a lábát. Most már a lábát is szétteszi? Ahh!
– Az igazság az, hogy képes lennék egész nap csak ülni és nézni
őt, lehetőleg meztelenül. – Elfintorodtam. – Ő lenne meztelen.
Nem én. Már évek óta őrülten szerelmes vagyok belé, biztosan
 gy
tudtad. De el kellett volna mondanom neked, hogy a valóságban is
összejöttünk… úgy értem, jelenleg már gyakorlatilag a barátnőm.
És tegnap egész este miattad aggódott. Hogy mennyire ideges
vagy a koncert miatt, és hogy az ősi ellenséged most biztosan
megint rád leselkedik. – A szívem megállt a mellkasomban.
– Nem Jonesy – magyarázta, amikor látta, milyen arcot vágok.
A lámpalázra gondolt. Ezzel nem tudtam vitába szállni. Az arcom
mindent elárult. – Nézd – sóhajtotta. – Pippa nagyon szeretné, ha
minden simán menne. Én csak segítettem neki ellazulni. –
Felemelte a tenyerét, mint valami régi bohózat szereplője.
Ő már gyakorlatilag a barátnőm.
– Csak nyugodtan keféljetek, amennyit csak akartok, nem
érdekel! Érezzétek jól magatokat! Mindketten megérdemeltek
egy csodálatos társat. Örülök nektek – a hangom hirtelen
megbicsaklott –, mert mindketten nagyon fontosak vagytok
nekem.
Sírva fakadtam, összegömbölyödtem, az arcomat Tom
pulóverének nyakába rejtettem, amit elloptam tőle, és olyan illata
volt, mint neki: tiszta ruha és bors. Ettől persze még rosszabbul
éreztem magam. Valamint a gondolattól is, hogy Kurt Cobaint
otthagytam a kis dolgozószobában, amikor olyan gyorsan
próbáltam elmenekülni.
– Annyira… szomorú vagyok. Nem tudok tisztán gondolkodni,
nem tudom, mit tegyek, leszámítva azt, hogy elmeneküljek.
Minden elől.
– Akkor tedd azt! Tedd azt, mint Bobby Fischer, de csak a
koncert után. A koncertet meg kell csinálnod.
Kilestem a pulóver nyakából. Will mély érzésű tekintetével rám
nézett, szőrtelen, kreol mellkasa ragyogott. Ugyanúgy nézett ki,
mint az apánk, a fiatal Art Start Jack Kerouac életszakaszában,
amikor az udvaron pepecselt dolgokkal, találmányokat készített a
citromfák között a vakító napsütésben, félmeztelenül csupán egy
farmerban és bőrszandálban.
– Hát nem érted? Eltűnhetsz, jogod van hozzá, ráadásul te
egyértelműen nem egy mizantróp seggfej vagy, mint Bobby
Fischer… Szóval azt akarom mondani, hogy nem számít, Jane… Az
 gy
élet nem más, mint egy álom, csakhogy ezt ébren álmodod, és
nálad van az evező. – Az én őrült, de csodálatos öcsém kezdett
belelkesülni itt a fotel szélén ülve. – Oké, szóval lehet, hogy csak
egy apró facsónakban vagy egy hatalmas óceán közepén, de akkor
is tudod irányítani a csónakot. Bárhová elmehetsz. Bármit
megtehetsz.
A szemében remény csillogott, és rájöttem, hogy már reggel
van. Hallottam az ébredő London zajait, a fekete taxikat a vizes
úttesten, egy járókelő megszólaló mobilját, egy egész világot
odakint.
Felültem, mert már túl izgatott voltam ahhoz, hogy
összegömbölyödve feküdjek. Will tekintete arrébb siklott.
Széles, vidám mosoly terült szét az arcán, és a hátam mögött
nézett valamit.
Pippa bűnbánó arccal vonakodva szintén elmosolyodott.
– Eltűnhetsz, mint Bobby Fischer – szólalt meg, és megvonta a
vállát, majd összehúzta magán a köntöst. – Menj el Párizsba!
Ideje lenne, hogy ti ketten végre eljussatok oda. De csak a Royal
Albert Hall után.
Hirtelen Pippa szemén keresztül láttam Willt. Az öcsém
valóban szívtipró volt. Nocsak!
– Most viszont először gatyába kell ráznunk téged – szólalt meg
Will sürgetően. – Pocsékul nézel ki. És koncerted lesz alig… –
Ránézett az órájára. – A francbaaaa! Harminchat óra múlva.
 35

ÉPPEN AKKOR, AMIKOR AZT HITTEM, HOGY

KINT VAGYOK… VISSZAHÚZNAK

Nyomott hangulat uralkodott Pippa lakásában, amikor ötöt ütött

az óra. A próbát ismét elhalasztották, ami mindenkit meglepett
rajtam kívül, így most már csupán huszonhét órára voltunk a
koncerttől. Alastair, James és a kis George letáboroztak
Pippánál, hogy erkölcsi támaszt nyújtsanak nekem. Mindenki
csendben volt, és hallgatólagosan kerülte a témát, hogy…
– Tom is jön? – szólalt meg George törökülésben ülve Pippa
konyhapultján. Unatkozott, a tenyerébe támasztotta az állát.
James kilesett a nyitott hűtőajtó mögül, és összenézett
Alastairrel.
– Tomot leköti a tanítás – felelte kitérően James feszült
hangon. – Oxfordban. – Itallal a kezében elindult, és leült a
kanapéra.
– Mit tanít? – folytatta a kérdezősködést George, és közben
lustán köröket rajzolt az ujjával a konyhapultra. Ez a gyerek
aztán igazán ráérzett a dolgokra.
– Romantikus irodalmat – felelte Alastair, és bocsánatkérő
fintort vágott rám nézve. – Jane pedig ezt a dalt fogja énekelni
Jonesyvel hamarosan. – Zajszűrős fejhallgatót tett a gyerek
fejére.
Nekem a torkomban dobogott a szívem. Jonesy még mindig nem
árulta el hivatalosan, hogy pontosan mit is kell csinálnom a Royal
Albert Hallban.
Idegesen az órára pillantottam, aztán Alastair gitárjára és
erősítőjére a bejárati ajtó mellett. George hevesen bólogatott a
zene ritmusára. A kínos várakozással teli órákban meghallgatta
Jonesy teljes életművét, tanulmányozta a lemezborítókat, és
megkérdezte, miért néz ki mindegyiken annyira másképp. A szülei
elmagyarázták, hogy Jonesy szereti átalakítani magát, és más-
más személyiségekké válni, ezért a gyerek ezek után
természetesen lenyűgözőnek tartotta őt. Ki nem?
Alastair felült mellé a pultra, és kinyitott egy újságot.
Elszorult a torkom, ahogy rájuk néztem egymás mellett ülve a
pulton. Hátrahajtottam a fejem, igyekeztem visszatartani a
könnyeimet – úgy tűnt mostanában minden sírásra késztetett –,
amikor észrevettem, hogy Pippa fintorogva nézi a telefonja
képernyőjét.
– Kivel beszélsz? – kérdeztem, és lelkiekben felkészültem a
válaszra.
– Senkivel – csattant fel. Aztán megbánta hirtelen nyers
reakcióját, ezért kedvesebb hangon hozzátette: – Nem Tommal. –
Ezután olyan tekintettel nézett rám, amelyből sugárzott, hogy
megígérted, hogy nem fogod felhívni.
Én szavak nélkül szintén csak a pillantásommal válaszoltam: Az
ég szerelmére, nem akartam felhívni. Kis idő múlva mindketten
újra járkálni kezdtünk.
Nagyon szerettem volna tudni, hogy jön-e a koncertre, és
belehaltam, hogy nem tudom. Lesújtott a gondolat, hogy úgy kell
fellépnem, hogy ő nincs itt. Ha viszont mégis eljön, mit mondok
neki, és mit teszek? Ez viszont túl sok volt most nekem, hogy
megbirkózzak vele. Mindenki szigorúan rám parancsolt, hogy
addig semmiképpen se lépjek vele kapcsolatba, amíg véget nem ér
a fellépés, és tudtam, hogy igazuk van.
– Akkor az a senki az ők? Jonesy csapata?
– És nem is ők – vágta rá Pippa határozottan. – A senki az egy
olyan valaki, akivel neked nem kell törődnöd.
Ez most már kezdett kicsit zavaros lenni, de Pippa furcsa
szemmel nézett rám, mintha valami baj lenne az arcommal.
Tudom. Volt is. A szemem kivörösödött és feldagadt az
alváshiány miatt.
Most már tényleg abba kellett hagynom ezt a sok bőgést, mert
a sírás és az éneklés kölcsönösen kizárták egymást.
 gy
Megint könnybe lábadt a szemem. Ennél rosszabbkor már nem
is szakíthattam volna a barátommal.
Pippa felsóhajtott, és folytatta a járkálást, én pedig követtem
a példáját, és közben elcsíptem néhány beszélgetésfoszlányt a
konyhából:
– Azta, Jonesy már harminckilenc éves? – George alig hitte el,
milyen hosszú és terjedelmes Jonesy Wikipédia-oldala, milyen
hosszú az elért eredményeinek listája. – Jóságos ég, Jonesy még
csak tizenhét éves volt, amikor megírta és felvette a Jonesing
for You album számait, méghozzá úgy, hogy minden hangszeren ő
játszott?
Ezután bőszen bizonygatták, milyen elképesztő koncert lesz, és
milyen klassz, hogy Jonesy és én „ennyi év után újra találkozunk”!
Nagyra értékeltem a szándékot, bár őszintén szólva kicsit úgy
éreztem, mintha ezzel kárpótolnának azért, hogy mennyire nem
voltam felkészülve erre a fellépésre. Ebben a szobában senki sem
tudta, mit kell majd csinálnom a koncerten. Ahogy azt sem, hogy
még mindig kísértett az utolsó találkozásunk emléke. Ezért még
idegesebb lettem.
Ránéztem az órára. Úgy éreztem, Jonesy szándékosan húzza az
időt – szinte betegesen akart manipulálni mindent és mindenkit a
környezetében. Ez a titkolózás viszont már-már a kegyetlenség
és az aljasság határait súrolta.
– Tördeled a kezed, kismadár – sóhajtotta Alastair, amikor
kinézett a Times fölött. Leugrott a konyhapultról, és elkezdte
masszírozni a vállamat. Túl feszült voltam hozzá, de nem volt
szívem leállítani.
– Éppen akkor, amikor azt hittem, hogy kint vagyok…
visszahúznak.
– Ez meg mi? – kérdezte Alastair, és megállt a keze, úgy
nyújtogatta a nyakát, hogy rám nézzen hátulról.
– Idézet A keresztapa harmadik részéből. Al Pacino – felelte
James a kanapéról.
Alastair megvonta a vállát, és folytatta a masszírozást.
– Will hol van? – nyögtem pánikba esve.
 Ez is egy olyan helyzet lesz, mint az az álom, amikor az ember
hirtelen egy színpadon találja magát a reflektorok fényétől
elvakítva, és fogalma sincs, mit kellene csinálnia, vagy miért nincs
rajta bugyi. Huszonhét óra múlva én is ilyen leszek.
Rápillantottam Pippa órájára. Huszonhat óra múlva.
Nos, leszámítva a hiányzó bugyi részt.
– Willnek nagyon fontos feladata van – csattant fel Pippa. – De
már vissza kellett volna jönnie. – Lerogyott James mellé a
kanapéra, és úgy fogott a hasához egy párnát, mintha görcsölne.
Nagyon valószínűnek tűnt, hogy csak üldözési mániám van, és
Jonesy egyszerűen csak késik. Mert maximalista. Ó, istenem, ez
az – maximalizmus! Mindennek tökéletesnek kellett lennie.
Kibontakoztam Alastair masszírozó kezei közül, és ismét
járkálni kezdtem.
Pippa felállt, kiszaladt a konyhába, aztán észrevette, hogy még
mindig a hasához szorítja a párnát, ezért hátradobta a válla
fölött. Alastair ügyesen elkapta, mielőtt fejbe vágta volna a mit
sem sejtő Jamest, aztán leült a párja mellé, és magához húzta.
Bárcsak az én barátom is itt lenne, hogy magához öleljen! Megint
elszorult a torkom. Hogy fogok így énekelni, ha már attól kész
voltam, hogy Tom egyáltalán eszembe jutott? És mi lesz, ha úgy
dönt, eljön a koncertre? Elmondhatatlanul félelmetesebb egy
ismerős előtt énekelni, mint egymillió ismeretlen előtt. Ó, te jó
ég: egymillió ember. És ó, te jó ég: Freddy, Bryony, Cyril, Gemma
és Vikram is az ismerőseim listáján szerepelt…
Becsapódott a bejárati ajtó. Mindenki odafordult.
– Én vagyok az – szólalt meg Will vidáman. Lekapta a fejéről a
fülhallgatót, amelyből hallhatóan Jonesy hangja szűrődött ki.
A telefonján keresgélt, hogy elnémítsa a zenét. Pippa komor
arccal odaszaladt hozzá, kikapott a kezéből egy kis, fehér
zacskót, aztán eltűnt a folyosón. Talán tényleg görcsölt, és Will
szaladt el neki a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. Ezután
George ragaszkodott hozzá, hogy Will forgassa meg. Itt
mindenki beleszeretett az öcsémbe?
– Jól van, kölyök – fújta ki a levegőt Will néhány forgás után. –
Ha ezt még sokáig így folytatom, akkor izompacsirta lesz belőlem
 g g gy y p
miattad. – Letette a gyereket a földre, aztán eltúlzottan kifújta
a levegőt, és megfeszítette a bicepszét. George erőtlenül a
bicepszébe ütött.
– Van már valami hír őfelségéről? – nézett fel Will. – Mocskok!
Talán tegyünk úgy, mintha a koncert már megtörtént volna,
remekül sikerült, és ma igazából holnap van.
Elvigyorodott, rendkívül büszke volt magára, aztán leült az
egyik fotelbe a kanapé mellett, és elégedetten rácsapott a
karfájára.
– Szerintem inkább azt akartad mondani, hogy holnapután van –
javította ki James. Alastair megpaskolta a térdét, mintha azt
mondaná, elég lesz. James komoran bólintott, és feljebb tolta az
orrán stréber szemüvegét.
Bárcsak én is oda tudtam volna ugrani az időben, ahová csak
akartam, ha ez azt jelentette, hogy ezt mind magam mögött
tudhatom… vagy visszaugrani az életemben a tegnapi napra,
Oxfordba Tomhoz.
– Akkor térjünk rá a szaftos részletekre, mit szóltok? –
javasolta Alastair. Elvette a laptopot Jamestől, és megnyitotta
Jonesy Wikipédia-oldalát.
George hasra feküdt Will lábánál, az arcát a karjába temette,
és még mindig Jonesyt hallgatta a fülhallgatóval.
– Na akkor – kezdte Alastair. – Úgy tűnik, Jonesy fele részben
Manhattanben él, fele részben pedig Párizsban, és nemrég
szakított az influencer Fleur Amourral. Egy halom ismert
emberrel került romantikus kapcsolatba – tátott szájjal
felpillantott –, köztük egy bizonyos Jane Starttal. Legalábbis itt
ez áll, és azt mindannyian tudjuk, hogy a Wikipédia sosem téved.
– Felvonta a szemöldökét, kuncogott, próbálta elviccelni a dolgot.
– Csak nem eltitkoltál valamit előlünk ennyi éven át?
– Nem. – De igen. Nyilvánvaló volt, hogy maga Jonesy írta a
saját Wikipédia-bejegyzését. És engem is felvett a listára.
Hirtelen elgyengültem… a vanília és a gardénia illata annyira
átható volt, hogy szinte a nyelvemen éreztem az ízét. A tetőtéri
lakás, tíz évvel azelőtt, gyertyák világítottak, és halkan
sercegtek. Kiléptem vele a liftből, a lábam belesüppedt a vastag,
 g p pp g
fehér plüss-szőnyegbe, balerinacipőm nyomot hagyott benne,
mintha mély hóban lépkedtem volna. Mit kerestem itt? Volt
barátnője – három is. Jonesy megállt háttal nekem. Kinézett
Manhattan csodálatos látképére, mintha egy magazin címlapjára
fotóznák. A körmei halkan kopogtak a zongora polírozott
felületén. A tarkója fehér volt, sebezhető, mint egy kisgyereké,
aztán hirtelen megfordult, és szembeállt velem.
– Újra találkozunk, és ez olyan jó érzés.
Will énekelt maga elé dörmögve, és közben a tornacipőjét
fűzte be.
– Bocsi – mondta, amikor látta, milyen arcot vágok. – Csak
eszembe jutott…
– Jelen pillanatban nem sok minden lehet rosszabb ennél a
Peaches and Herb-számnál – feleltem a homlokomat ráncolva,
hogy elhallgattassam. Ekkor Pippa úszott be a nappaliba, mint
valami hercegnő, hatalmas illatfelhőt hagyott maga után.
Kíváncsian néztünk rá, hallott-e valami hírt Jonesy csapatától,
ő azonban lágyan lefeküdt a kanapéra, és csak nagy sokára szólalt
meg:
– Semmi. Hír. Gazemberek. – Mindannyian felnyögtünk, aztán
úgy éreztük, újabb italra van szükségünk.
Kivéve Pippát, aki behunyta a szemét, és buján megrázta a
fejét, hogy visszautasítsa.
– Nagyon nyugisnak tűnsz – jegyezte meg James. – Csak nem
iszogattál titokban a hátsó szobában?
– Titokban kannabiszt szívtam – közölte üveges hangon. –
Nagyon nehéz hét volt ez. – Enyhén szólva. Nem hiszem, hogy
bárki is hibáztatta volna érte. Nyilvánvalóan Will nagyon fontos
feladata nem azt a fajta orvosságot jelentette, amire én
gondoltam.
Ekkor élesen megszólalt Pippa telefonja, ezért felpattant, és
vadul hadonászott.
– Na! Ők azok. Hogy kell felvenni ezt a szart?
Will kikapta a kezéből a telefont, söpört rajta egyet felfelé,
hogy fogadja a hívást, aztán visszatette a tenyerébe.
 – Halló, Pippa, More vagyok – búgta mély, Marlene Dietrich-
hangon. Hirtelen elképesztően laza és összeszedett lett. Ezt
hogy csinálta?
A következő pillanatban a térdére hajolt, a füléhez nyomta a
telefont és a kanapéba ütötte az öklét, hogy ne nevessen fel
hangosan.
– Igen, értem. Ó, oké. Nem. Ez a szám tökéletes. Helyes.
Nagyszerű. Nagyon köszönöm. – Ezután többször durván a
képernyőt bökdöste, hogy letegye a hívást. Amikor felém fordult,
az arca halálosan komoly volt.
– Készülj fel! Jonesy mindjárt felhív téged.
 36

MI A FASZ

A telefon megcsörrent, én mégsem tudtam rávenni magam, hogy

megfogjam. Pippa némán sürgetett, vedd már fel, az istenit, és az
orrom előtt lóbálta a mobilt. Tudtam, hogy a következő csörgés
után bejelentkezik a hangposta, ezért kikaptam a kezéből,
felvettem, és kihangosítottam.
A szemem sarkából láttam, hogy Pippa, Alastair, James és Will
mind közelebb hajolnak, és mohó tekintettel néznek. George
továbbra is hason feküdt, és zenét hallgatott, nem érzékelte, mi
folyik körülötte.
– Halló? – szóltam bele alig hallhatóan.
– Adom Rodot – mondta egy mélyen zengő, basszus hang a
fémesen visszhangzó hangszóróból. – Maggie-t kéri. Maggie Mayt.
– Mi a fasz, kérdezte Will némán.
Én hallgattam, és nem feleltem.
– Jane Start?
– Igen – mondtam.
– Tartsa egy pillanatra! Ja, és hányas a cipőmérete? –
Mindenkinek a tekintetéből a mi a fasz kérdés tükröződött.
– Ööö… negyvenes.
– Köszönöm. Tartsa! – Senki sem vett levegőt, különösen én
nem.
– Szia! – Ezúttal már ő volt az… Jonesy. A hangja zengett,
mégis döbbenetesen kisfiúsnak hangzott, egyáltalán nem volt
mély. Emellett ismerős is, mint amikor az ember egy álomból riad
fel, és ködös, de kissé nyugtalanító érzés fogja el a hatására.
– Ó, szia! – feleltem merev hangon.
– Egyedül vagy?
 Alastair határozottan bólogatott, aztán eljátszotta, hogy
becipzározza a száját. A többiek ugyanezt tették.
– Igen. Teljesen egyedül.
– Jó. – Jonesy kifújta a levegőt. – Szóval… úgy gondolom, jobb
lesz, ha csak, tudod, hagyjuk, hogy megtörténjen a holnap este.
Micsoda? Nem lesz próba?!
– Oké… klassz. – De nem volt sem oké, sem klassz!
– Kitűnő… most mit csinálsz?
Alastair higgadtan a karórájára mutatott, és az evést imitálta,
én pedig úgy lihegtem a telefonban, mint egy elmebeteg.
– Ja… éppen vacsorázni készültem.
– Én is – felelte szinte azonnal, mielőtt még kimondtam volna a
szavakat. – Kibéreltem egy otthonos kis házat a Regent’s
Parkban. Csinálhatnánk együtt.
Csinálhatnánk együtt. Otthonos kis ház. Említeni sem tudtam
volna semmit, ami ennél kevésbé volt otthonosabb, de ez most
egy… randi akart volna lenni? Nem. Dehogy. Kizárt. Az ugyanolyan
nyugtalanító lenne, mint amilyen a legutóbbi volt.
– Ó, az… klassz – feleltem dadogva, a tekintetem Alastairre
szegeződött, aki odahúzta maga mellé Jamest, és ismét az evést
imitálta. James pedig zavartan, de mindent elkövetett, hogy ő is
eljátssza, mintha enne. – Csakhogy ööö, én már megbeszéltem…,
hogy együtt vacsorázom a… barátommal. Szóval így ez most…
– Így ez most, mi? – kérdezte hűvösen Jonesy, a hangja
színtelenné vált. Hirtelen szörnyű csend támadt a vonal másik
végén. Mit tettem? Leráztam Jonesyt. Aki valószínűleg a
legkevésbé sem érdeklődött irántam úgy, én viszont úgy tettem,
mintha szerintem ki akart volna kezdeni velem. Kínos és önhitt
helyzet volt. Amennyire én tudtam, megint összejött a korábbi
barátnőjével. Nekem pedig nem is volt már barátom.
Összeszorult a szívem a mellkasomban…
– Csókolj meg! – hallatszott Jonesy hangja a hangszóróból.
Hirtelen édes és vékony lett, ugyanakkor parancsoló, hatalmas és
nagy is, mint Ózé.
Csókoljam meg? A telefonban?
 Pippa eltakarta a szemét, képtelen volt tovább nézni. Will úgy
tett, mintha füst áradna kifelé a füléből, James a szája elé kapta
a kezét. Még Alastair is megdöbbent.
Will végül intett nekem, hogy folytassam: gyerünk!
Ki a franc kér meg egy másik embert, hogy csókolja meg a
telefonban?
De tudtam a választ: Jonesy. Így hát nagy levegőt vettem,
csücsörítettem az ajkammal, és cuppanó hangot küldtem a
mikrofonba, mert nem tudtam, mi mást tehetnék.
– Holnap találkozunk! – felelte Jonesy, majd elnémult a vonal.
 37

ROYAL KIBASZOTT ALBERT HALL

– Feltűnően csendes vagy – jegyezte meg Pippa.

Nem tudtam mit felelni. Nem találtam szavakat arra a testre
simuló, fekete overallra, ami a teljesen üres fém
öltözőszekrényben lógott az öltözőmben. Az overall egyszerre
tűnt magányosnak és félelmetesnek, egy márkás címke lógott a
dekoltázs legmélyebb pontjáról, rajta a felirat: Jane Startnak.
Pontosan alatta a földön pedig egy nyolccentis tűsarkú cipő állt
negyvenes méretben.
Pippa megállt mellettem, és megköszörülte a torkát.
– Jonesy magas, szóval talán a stylistja úgy gondolta…
– Én nem vagyok Lady Gaga – vágtam a szavába. A hangom
nyugodt volt és határozott. – Vagy olyan énekesnő, aki elég
tehetséges ahhoz, hogy magas sarkúban billegjen és úgy
énekeljen. Nagy koncentráció és energia kell ahhoz, hogy az
ember ne essen hasra, miközben a sarka fel van emelve, a combja
pedig megfeszül. – Tina Turner-pózba álltam, hogy szemléltessem
a mondandómat. – És mindeközben még egy gitárt is
egyensúlyozzak magamon. Ez a tűsarkú totálisan kontraproduktív
az énekléssel, mert ahhoz el kell lazulni, hogy a hang szabadon
áradjon ki a torkomon. – Elkeseredetten játszottam el a
jelenetet. – Valójában valószínűleg te is látod, hogy egyáltalán
nem vagyok laza. Pánikba vagyok esve. Képtelen vagyok egyszerre
több dologgal foglalkozni. Minden figyelmemet és energiámat
arra kell fordítanom, hogy az ének jó legyen. Nem pedig arra,
hogy divatos legyek. Vagy magas.
– Befejezted?
– Mm-hmm. – Mindketten az overallt néztük ismét.
 – Pedig olyan ígéretesnek hangzott – jegyezte meg Pippa
csalódottan. – Ezúttal van stylistod, és márkás ruhák közül
választhatsz. Ruhák. Többes számban. Mi lenne, ha kinyitnánk
azt?
A makulátlan pulton álló pezsgőre mutatott. Mellette rengeteg
fehér rózsa hevert, egy ezüsttálcára pedig energiaszeletek
voltak kitéve.
– Nyissuk! – értettem egyet vele.
– De legalább az öltöző egészen más, mint régen. – Végighúzta
az ujját a fényes, portalan felületen, aztán felemelte, és mosolyt
ragasztott az arcára.
Eszembe jutottak azok a régi öltözők a penészes alagsorokban,
a kiült kanapék gyanús foltokkal, amelyeket jobb volt nem
firtatni. Bárcsak el tudnám felejteni őket!
– Szóóóóóval – folytatta, és közben elkezdte felbontani a
pezsgőt. – A műszakis srácoknak úgy tűnik, problémái akadtak.
Durr. A dugó felrepült, visszapattant a mennyezetről, aztán a
két tűsarkú cipő között állt meg a földön. Pippa átnyújtott nekem
egy pohár pezsgőt, ám én még mindig igyekeztem felkészíteni
magam a műszakis srácok problémáira.
– Jól van. Szóval a helyzet az, hogy törölniük kellett a te
beállásodat, mert Jonesyé túlságosan elhúzódott. Ez a turné első
állomása meg minden. És hamarosan meg kell nyitniuk a kapukat.
De ne ess pánikba, nagyon alaposan ellenőrizték a mikrofonokat,
és biztosítottak róla, hogy szuper monitorjaid lesznek, pontosan
úgy beállítva, ahogy szereted. – Felhajtotta a pezsgőt, amit
nekem töltött.
Ne! Basszus! Ez majdnem olyan volt, mintha egy pilótától
megtagadták volna a lehetőséget, hogy megnézze a műszereket,
mielőtt felszáll a repülővel. És Jonesy tudta ezt.
– De legalább az Alastairtől kapott gitárt és erősítőt
ellenőriznem kellene, hogy jó legyen a hangzás.
– Hááát van még valami – folytatta, és hátat fordított nekem,
hogy teletöltse a poharát. – Úgy tűnik, Jonesynek nagyon
határozott elképzelése van az előadásodról, ami ebben az
esetben azt jelenti, hogy te kizárólag az éneklésre
 j gy g
koncentrálhatsz. – A válla fölött hátravetve mondta ezt csak úgy
lazán, majd visszatette az üveget a jéggel teli vödörbe. A
tekintetünk találkozott a tükörben.
A homlokomat ráncoltam, mert nem fogtam fel teljesen.
– Kizárólag az éneklésre koncentrálhatok?
– Pontosan! Egyáltalán nem kell aggódnod amiatt, hogy gitározol
is hozzá – felelte könnyed hangon. – Szóval nem kell félned a
tűsarkútól! – Mosolygott, de látszott rajta, hogy nem sok
választja el egy fintortól.
Pippa tudta, hogy meztelennek érzem magam a gitárom nélkül.
Bármikor szívesen elcseréltem volna ezt a makulátlan öltözőt
azokra a rozoga börtöncellákra a kétes foltokkal borított
kanapéval és a falra rajzolt, álló péniszekkel, ha ez azt jelentette
volna, hogy a gitárommal együtt léphetek fel.
– Tudom, milyen kétségbeesett vagy a tegnapi elmaradt próba
miatt, mert szerettél volna legalább valamennyire tájékozódni a
színpadon, és csinálni egy rendes hangpróbát – mondta Pippa, és
felém fordult. – Különösen az után a csókolj-meg-jelenet után.
Úgy tettem, mintha nevetnék a viccén. Ez nem Pippa hibája
volt. Isten hozott a zeneiparban. Ami egy hatalmas szarkupac. És
a menedzserek meg az ügynökök azok, akik lapátolják a szart.
Értünk. Szerencsém volt, hogy itt van nekem ő. Pippa okos volt,
bölcs, erkölcsös, és nagyon jól végezte a munkáját. Velem
igazából csak jótékonykodott. Különben is, ez most Jonesy
koncertje lesz. Ő volt a szupersztár. Az ikon. Tudhattam volna,
hogy nem marad idő az én hangpróbámra. Elkezdtem szélsőséges
megoldásokat keresni gondolatban: a lejárt tofutól nagyon meg
lehet betegedni.
És egyszerre hányni meg énekelni gyakorlatilag lehetetlen.
– Jane, úgy nézel ki… szóval pontosan úgy nézel ki, ahogy
bizonyára érzed magad, ezért most elárulok neked egy kis titkot.
Leopárdmintás Nadrág is eljön! Ő volt az a „senki” tegnap…
mindig is mondtam, milyen nagy rajongó. Ez a Royal kibaszott
Albert Hall-koncert egy pillanat alatt véget ér, és aztán
mindannyian mehetünk ünnepelni! Drágám, szuper leszel. Hidd el
nekem!
 Még mindig be volt tépve? Valósággal megbénított az
idegesség. És ezzel vissza is tértünk a másik problémára.
– Tényleg azt a macskanőjelmezt kell felvennem? – mutattam a
kezeslábasra, amely öntelten bámult vissza rám, mintha
bármelyik pillanatban elkezdhetne nyávogni. – Viselhetném csak
ezt, ami most van rajtam – mondtam, és a ruhámra mutattam, a
régi, totálisan unalmas fellépőruhámra: egy olcsó, fekete
ingruhára, amelyet reméltem, hogy nem valami kiszipolyozó
üzemben készítettek. Fekete harisnyát és ütött kopott régi
balerinacipőt vettem fel hozzá. El voltam tévedve, amikor azt
hittem, hogy Jonesy stylistja majd lehetőségeket fog felajánlani
nekem, így többes számban, amelyek között lesz legalább egy,
amiben kényelmesen érzem magam. Megpillantottam a táskám
legtetejéből kikandikáló szvettert, Tom pulóverét, és elszorult a
torkom. Nem. Egy pillanatra sem gondolhatok rá.
– Mi lenne, ha legalább felpróbálnád? – javasolta Pippa.
Ezért elkezdtem belebújni az overallba. Legnagyobb
meglepetésemre olyan érzés volt, mint egy kellemes ölelés.
Tökéletesen passzolt rám, az anyaga és a kidolgozása igazán
kivételes volt. Miért bámulta akkor Pippa a fenekem?
– Mi az?! – fakadtam ki idegesen.
Ő összevonta a szemöldökét.
– Van egy kis probléma a…
– Látszik a bugyim vonala. – Fejeztem be helyette a mondatot,
amikor megpillantottam magam a tükörben.
– Ez a tundrabugyi nem lesz jó – közölte fintorogva.
– Ah! Akkor azt hiszem, muszáj leszek levenni. – Elkeseredve
kezdtem lehámozni magamról a kezeslábast. – Ó, istenem! –
Hirtelen abbahagytam, és tágra nyílt szemmel bámultam Pippára.
– Ez az az a rémálom, amit tegnap elképzeltem. Amikor te éppen
Leopárdmintás Nadrágnak írtál. Ott találom magam a színpadon,
és fogalmam sincs, mit kell csinálnom, ráadásul nem lesz rajtam
bugyi sem. A rohadt életbe! – Levettem a kezeslábast, aztán
dühösen a táskámba gyűrtem a bugyimat.
Miután újra felvettem a ruhát, megnéztem magam a hátulról a
tükörben. Bárcsak nagyobb lenne a cicim, keskenyebb a derekam,
 gy y
a fenekem pedig… nos, eddig még senki sem panaszkodott a
fenekemre. Ami azt illeti, meglehetősen büszke voltam rá.
Viszont egy gitárra nagyon nagy szükségem lett volna, hogy ne
érezzem magam ennyire meztelennek.
Ah! Jonesy!
– Add ide a blézered! – mondtam, és Pippa tükörképére
mutattam.
Letette a kezéből a pezsgőspoharat, majd levette magáról a
blézert. A következő pillanatban mindketten ott álltunk a tükör
előtt. Pippa őrülten dögösen festett blézer nélkül fehér
selyemblúzában, amelynek legfelső gombját lazán kigombolta, és
így a melltartója teteje kikandikált a dekoltázsból. Én pedig?
Nos, a blézer tökéletesen illett az overallhoz.
Pippa oldalra biccentette a fejét.
– Ez az! – mondta. – Ezennel beléptél a vagány nők klubjába,
Chrissie, Patti, Sofia és a többiek közé. – Elvigyorodott, aztán
lehajolt a tűsarkú cipőért, amikor megszólalt a telefonja.
– Pippa More. Ó, igen. Azonnal megyek, rendben? – Felém
nyújtotta a cipőt, és közben befogta a telefon mikrofonját. – Le
kell adnom a vendéglistát, és magamhoz venni a jegyeket.
Leopárdmintás Nadrág, el tudod hinni? Egészen Sussexből jön
idáig kocsival… végre találkozol vele, drágám. Két perc múlva
visszajövök! – mondta, és kisurrant az ajtón.
Én ott álltam, mindkét kezemben egy-egy tűsarkú cipő lógott.
Szó sem lehetett arról, hogy ebben tántorogjak. Csakhogy
Jonesy azt akarta, hogy szexis legyek. A pezsgősüvegre néztem,
az pedig közömbösen bámult vissza rám, mintha azt mondta volna:
Azért vagyok itt, hogy segítsek. Különben is, mi a baj azzal, ha
valaki szexis?
Felvettem a cipőt, és töltöttem magamnak egy jó nagy pohár
pezsgőt, majd visszatettem az üveget a jegesvödörbe, és
megpillantottam egy kis kártyát átázva a vödör oldalához
ragadva. Pippa nem vette észre.
Dobogó szívvel kinyitottam a borítékot:
Boldog évfordulót, bébi! Ma van pontosan tíz éve.

Ú
 Elakadt a lélegzetem. Bébi? Mi folyik itt?! Úgy éreztem, mintha
megszédültem volna, a padló kicsúszott a lábam alól, és forogni
kezdett körülöttem a szoba. Megmarkoltam a sminkespult szélét,
hogy megkapaszkodjak.
Hirtelen minden értelmet nyert. Hogy miért kért fel Jonesy
erre a koncertre. Milyen ostoba voltam, hogy nem gondoltam erre
az időzítésre! De persze Pippa sem. Még egyszer elolvastam a
kártyát, és a szívem még hevesen kezdett dobogni.
Hát nem látod, hogy akarlak? Ez állt a hátulján, és ott volt a
logója, a szárnyas békejel mellett.
Nem látod, hogy akarlak? Bébi? Eszembe jutott, amikor azt
mondta, hogy csókoljam meg. A meghívás az „otthonos kis
vacsorára”. Vajon Jonesy látta azt a megalázó cikket, hogy Alex
dobott engem Jessica miatt, és így tudta, hogy egyedülálló
vagyok? De nem voltam az!
Ó, istenem, de igen. A szám elé kaptam a kezem.
Jonesy bizonyára olvasta a bulvárlapokban a cikkeket, amikben
Tomot is megemlítették, és valami hátborzongató, pókemberes
megérzéssel rájött, hogy zátonyra futott a kapcsolatom Tommal.
Lehetséges, hogy megsejtette, ez az a pillanat, amikor lecsaphat
rám?
Paranoia söpört végig rajtam. Megfogtam a poharamat, és olyan
hirtelen hajtottam fel az italt, hogy köhögni kezdtem. Ekkor
hangosan kopogtak az ajtómon.
Ő volt az. Jonesy. Más nem lehetett. Talán csak annyit akar
mondani, hogy „kéz- és lábtörést, bébi!” Amivel valószínűleg nem
is lő mellé, ha ezt a veszélyes tűsarkút kell felvennem. Az ilyen
cipőket be kellene tiltani, ha nem biztonsági okok miatt, akkor
azért, mert kegyetlenség ilyet viselni. Nagy nehezen
összeszedtem magam, és felkészültem a fölém tornyosuló,
rejtélyes alakjára, majd miközben ajtót nyitottam, azon
gondolkodtam, milyen visszavágást mondjak erre a bizarr,
flörtölős üzenetre…
– Jó estét, Miss Start! Itt az idő, hogy a színpadhoz kísérjem.
Kifújtam a levegőt. Nem Jonesy volt, hanem egy komoly
kinézetű úriember csíptetős felírótáblával a kezében és
 p
headsettel a fején. A kiejtése, mint a BBC bemondóinak, a szavai
pattogósan szóltak. Az ügyelő. Hiszen én csak jóval később
következtem! Körülbelül a koncert háromnegyedénél! Ráadásul
még el sem kezdődött a műsor.
– Ó, jól van… – dadogtam, és az ajtót fogtam, hogy ne essek el
–, csak… egy perc, egy másodperc. – Az orrára csaptam az ajtót.
Nem szándékosan, de akkor is megtettem.
Megfordultam, és megnéztem magam a tükörben. Korábban már
kentem magamra némi festéket, de azt hittem, rengeteg időm
lesz majd rendesen megcsinálni a sminkemet. Most viszont
gyorsan visszaimbolyogtam a pipereasztalhoz, hogy befejezzem.
Felfordítottam a táskámat, és egy halom kozmetikumot
borítottam a pultra. A telefonom lecsúszott a fényes felületről,
és kijelzővel lefelé a földre esett, majd egy nagyon vészjósló
hangot hallatott.
Remegő kézzel nekiláttam a sminkeléshez, de most már úgy
néztem ki, mint egy bohóc. A rúzs elkenődött az ajkamon, a
szemceruza durva foltot csinált a szemem köré.
Leguggoltam, hogy felvegyem a telefonom, és felnyögtem,
amikor láttam, hogy betört a kijelzője, és egy halom üzenet és
hívás érkezett rá mindenkitől – köztük Tomtól is… TOMTÓL! Ó,
istenem, vajon itt van? Szerencsére Pippa egyik üzenete még
átjött.

Pippa: Nem engednek vissza. Van valami kavarodás a kártyámmal! Ha nem sikerül
elrendezni, kéz- és lábtörést kívánok! Érezd magad jól! Szuper leszel! Ja, épp
most tudtam meg: filmre veszik a koncertet! Gondoltam, nem árt tudnod, ha

esetleg emiatt másképpen akarod csinálni a sminkedet.

Az ogre emoji biztosan csak véletlen volt. Vagy úgy értette,

hogy Jonesy egy ogre, amiért nem mondta el ezt nekünk?
Egyetértettem vele.
Ismét türelmetlen kopogás hangzott fel az ajtón.
Bassssszus. Már megint az ügyelő. És még a hagyományos,
koncert előtti pisilésre sem jutott időm. Én nem ogre voltam.
Hanem bohóc. Egy méregdrága macskanőjelmezbe bújt bohóc,
akinek kicsit pisilnie kellett.
Az ügyelő ridegen végigvezetett a folyosók útvesztőjében.
Lehetetlen volt tartani vele a tempót abban a magas sarkúban
(máris vízhólyagok kezdtek nőni a talpamon, a lábujjaim pedig
elzsibbadtak). Aztán nemsokára ott voltunk a színpad közvetlen
közelében, egy szűk folyosón vergődtünk át nagyon sok ember
között. A fal mellett dobozok sorakoztak „Jonesy kék” felirattal
(a neve stencilezve állt a dobozokon a saját, jellegzetes
betűtípusával, az O betű egy békejel volt szárnyakkal). A
szokásos fekete ruhás munkások között néhány vad öltözetű
influencer típus is ácsorgott. Nehéz holmikat cipelő operatőrök
véletlenül nekem ütköztek, miközben elszáguldottak mellettem.
Végül beléptünk egy nehéz ponyvából emelt, sötét alagútba,
amely olyan volt, mint amin keresztül a gladiátorok mentek a
Colosseumba – harcolni vagy meghalni. Éreztem az alagút
túloldalán a színpad lüktetését, Jonesy rajongóhada rejtőzött a
sötétben, moraj hallatszott az izgatott várakozás közben.
Odaértünk az alagút végéhez. Az ügyelő finoman odaterelt,
ahonnan a legjobb rálátás nyílt a színpadra.
Ha egy kicsit előrenyújtottam a nyakam, még a termet is
megpillanthattam. Úgy ragyogott, mint egy rubinokkal és arannyal
kirakott tiara. Minden képzeletet felülmúlóan félelmetes volt.
Egy hangpróba legalább felkészített volna erre az ijesztő
látványra. Nyolc éve nem álltam ilyen pompázatos és ilyen
hatalmas színpadon, most pedig csak arra tudtam gondolni, hány
apró technikai hiba jöhet közbe, amely a vesztemet okozza, és
elrontja az előadást. Persze az még akkor is előfordulhatott, ha
volt próba és hangpróba is, hogy mindent ellenőrizzünk.
Szinte már az is jobb lenne, ha meghalnék, gondoltam. Itt és
most megszűnnék létezni, és legalább az a csekély örökségem
érintetlen maradna, amelyet magam után hagyok ahelyett, hogy
megalázom magam ennyi ember előtt. És Jonesy előtt.
– Azt az utasítást kaptam, hogy hozzam ide magát, és innen
nézze a koncertet. Már csak néhány perc, és kezdődik – mondta
az ügyelő, aztán a mikrofonjába beszélt halkan, és távozni
készült.
– Elnézést! – Olyan erősen szorítottam meg a karját, hogy
lenézett megfeszült ujjaimra. Zavarba jöttem, és gyorsan
elhúztam a kezem. – Meg… meg tudná mondani, mikor jön az én
számom?
Megütközve nézett rám, a tekintete azt kérdezte, nem is
tudja?
– Tessék! – felelte, és ceruzalámpájával rávilágított a kezében
lévő dallistára egészen le a… ráadáshoz. Összeszorult a gyomrom.
Nincs nyomás egyáltalán.
– Átrendezzük a színpadot, mielőtt maga jön – mondta lassan,
és feszülten figyelte az arcomat, hogy felfogom-e.
Lehet, hogy tényleg úgy nézek ki, mint egy bohóc. Bólintottam.
Értem. Elégedetten elment.
Szóval ez már valóság. Tudtam. Jonesy szándékosan
tudatlanságban tartott, most pedig elvárta, hogy itt ácsorogjak a
színpad mellett, és nézzem a ragyogó műsorát, miközben a
lámpaláz elviselhetetlen mértékűre fokozódik bennem. És a
francba ezzel a tűsarkúval, már nem éreztem a lábujjamat.
Boldog évfordulót, bébi!
Hátrafelé osontam a kijárat felé, ám ekkor beleütköztem egy
gyönyörű nőbe, aki mélyen kivágott, selyem köntösruhát és
kalapot viselt. Közel száznyolcvan centi magas lehetett, szögletes
arcvonásokkal, magas arccsonttal és tekintélyes dekoltázzsal.
– Te kivel vagy? – kérdezte a homlokát ráncolva, és közben a
mindenhová jogosító belépőkártyáját forgatta a kezében. A
hangja mély volt, az akcentusa német.
– Egyedül – feleltem. Meglepett a hangszíne, de ekkor már
őrjöngött a közönség, mert a magas, elegáns Jonesy kék cápabőr
öltönyben kivonult a színpad szélére. Szőke haja fényesen
hátrafésülve, és azonnal belecsapott a gitárba, de higgadtan és
okosan. A titokzatosan szemébe hulló, kóbor hajtincset
felnagyította a színpad hátsó részén lévő óriáskivetítő. A
közönség talpra ugrott, mindenki kiabált, de hamar túlharsogta
őket egy gyönyörű hangorkán. Felvillantak Jonesy mögött a
 gy gy y g y g
fények, és megvilágították az együttesét, akik szintén
rázendítettek, és ezzel elkezdődött a koncert.
A kalapos szépség és én megbűvölten néztük, ahogy Jonesy
egyik slágerét a másik után játssza nyers, elemi erővel. Két szám
között csak egy-két gyors szót mondott vagy valami rejtélyes
kijelentést tett, és máris visszatért a legfőbb céljához: az itt
lévő minden ember tömeges elcsábításához. A hangja hol sürgető
volt, érzelmektől átitatott, hol megnyugtató és kellemesen
körbeölelte az embert. A mozdulatai valahonnan nagyon mélyről
fakadtak benne, részben Jagger, részben Bowie, részben David
Byrne ihlette. Feltűnő viking vonásokkal is rendelkezett, úgy
nézett ki, mint egy hideg hódító, ugyanakkor volt benne valami
törékenység és ravasz kisfiússág is. Alig tudtam felfogni, milyen
sokféle képessége van. Felnőtt lett, gondoltam. Még soha nem
láttam olyan zenészt, aki ilyen maximálisan uralta volna a
színpadot, a közönséget, a pillanatot, és puszta pillantásokkal és
ravasz mosolyokkal vezényelte volna kitűnő zenekarát. Földbe
gyökerezett lábbal álltam, legalább annyira le voltam nyűgözve,
mint amennyire rettegtem.
Belekezdett egy dalba, amit először nem ismertem fel, hogy az
övé, a gitár hangja elképesztően csikorgó és gyönyörűséges volt,
aztán rájöttem. A hetvenes évekbeli T. Rex együttes „Jeepster”
című számát játszotta, csak a saját, buja, felturbózott módján!
– „Kislány, én csak egy vámpír vagyok, aki a szerelmedet
akarja…” – Közeledett a szám végéhez, és a feje fölé emelte a
gitárt, mintha pihekönnyű lenne. Úgy nézett ki, mint valami
istenség, aki megállította az időt. Minden egyes ember
visszatartotta a lélegzetét. T. Rex-rajongóként én azonban
tudtam, hogy ezzel még nem végzett.
– „És ki fogom szívni belőled!” – mordult fel, a hangja
visszhangzott a hatalmas teremben. Ekkor élesen balra kapta a
fejét, mint egy tangótáncos, és a tekintete természetfölötti
ragyogással egyenesen az enyémbe fúródott.
Felvillant egy reflektor, rá irányult, amitől az alakjának csak az
éles körvonala látszott. A következő pillanatban kialudt a fény, ő
pedig úgy eltűnt, mintha egy bűvész tüntette volna el. A közönség
p g gy gy g
döbbenten és némán nézte, majd felhangzott a tapsvihar. A
színpad elsötétült, eszeveszett járkálás és futkosás
következett, munkások szaladtak és lökdösődtek mellettem…
– Odavezetem a helyére.
Az ügyelő volt. Én meg sem tudtam szólalni, még levegőt is alig
kaptam, ő azonban máris megragadta a karomat, és magával
húzott a sötét színpadra.
Ekkor döbbentem rá: innen már nincs menekvés.
 38

AZ ÉN VÁLTOZATOM

Showtime. Az ügyelő hirtelen megállt a színpad közepén. A padlón

ragasztószalaggal egy X látszott a lábam előtt. Halványan egy
faszék körvonalát láttam a sötétben.
– Ide üljön le, kérem! – suttogta. Kitapogattam a széket, és
lassan leereszkedtem rá. – A mikrofon be van kapcsolva –
figyelmeztetett, azután letérdelt, és valamit ünnepélyesen izzadt
tenyerembe helyezett. – Minden oké?
Már éppen azt akartam suttogva válaszolni, hogy „nem, nem
igazán”, ő azonban máris elsietett, mert ez nyilvánvalóan csak
költői kérdés volt. A legkevésbé sem érdekelte, hogy jól vagyok-
e, és ne, kérlek, ne, megint egy kézi mikrofon!
Csakhogy ez nem Vegas volt. Olyan messze állt Las Vegastól,
amennyire csak lehetséges volt. Összeszedtem a bátorságom, és
kinéztem a teremre, erre a csillogó, kifordított esküvői tortára,
tele bársonyszékekkel és drágakövekkel – ötezer-
kétszázhetvenkét Jonesy-rajongó bámult vissza rám, és azon
tűnődött, mit keresek én itt. A picsába veled, Google, amiért
ragaszkodtál hozzá, hogy megtudjam a terem
befogadóképességét!
A hátborzongató mozdulatlanságban egy köhögés visszhangzott
a pompázatos teremben, és egy mobiltelefon képernyője villant
fel az egyik páholyban kilométerekre tőlem. Halk tipegés
hallatszott, mintha a Diótörő cukortündérei álltak volna be a
helyükre a közeli árnyékban, én pedig éreztem, hogy a szívem
ostobán dobog, mint egy rajzfilmben – gumiszerű, hatalmas és
vörös, csak úgy lüktetett a bordáim, a húsom és a kezeslábas
mögött. Nyugi… csak egy kis stressz, és már túl is leszel rajta.
 Egy magasan lévő reflektorból egyetlen fénysugár irányult a
színpadra, majd fény terült szét a hátam mögött.
Megfordultam. Egy óriáskivetítő kapcsolódott be a színpad
hátsó részén, és rajta ott látszottam én halálra rémült arccal,
mint egy túsz csapdába esve a kis faszéken.
Visszafordultam a közönség felé. A tenyerem annyira izzadt a
rémülettől, hogy kicsúszott belőle a mikrofon. Hangos koppanás
és sivítás hallatszott, miközben a színpad széléig gurult. A
közönség soraiból mély és zengő morgás hangzott fel. Ez nem
történik meg. Ó, istenem, lehet, hogy Tom is ott van köztük. Meg
Will és Pippa, Freddy és Bryony… és a tanárok. Leopárdmintás
Nadrág. Nem beszélve a kritikusokról, akik kritikát fognak írni és
a forgatócsoportról, akik felveszik a műsort.
Oldalra pillantottam segítségért, de csak az ügyelőt láttam, aki
a kezében tartotta a headszetjét, és a fülét dörzsölte, az arcán
fájdalmas grimasz tükröződött. Miattam megsüketült. Valahol a
hangmérnökök is gyűlöltek. Mindenki gyűlölt.
Nyilvánvalóvá vált, hogy magamra vagyok utalva, nekem kell
visszaszereznem a mikrofont, ezért előrehajoltam a széken, és a
fejemet lehúzva indultam el felé. Eközben a magasról a színpadra
irányuló egyetlen fénysugár pásztázni kezdte a helyet, ide-oda
járt automatikusan, mint egy börtönudvaron. Néha engem is
megvilágított, mire kegyetlen kuncogás harsant fel a nézők
között. Le kellene mennem erről a színpadról, gondoltam, és soha
többé a lábamat se tenni be ide. Ekkor azonban angyalok hangja
nyomta el a nevetést.
Felálltam, de még nem értem oda a mikrofonhoz. Egy női kórus
emelkedett ki az árnyékból, az én felvételemen lévő harmóniát
énekelték, ami ettől csak még… jobb lett. Aztán felhangzott a
pergődob sistergése és lüktetése. Követtem a hangot a jobb
oldalra, ahol egy reflektor megvilágította Jonesy dobosát. A nő
rám mosolygott. Amikor felhangzott a basszusgitár, balra
fordultam. Jonesy régóta meglévő basszusgitárosa jelent meg
egy újabb fénysugárban. Bólintott, én pedig kezdtem összerakni,
hogy mi történik. Az én változatomban játszották a dalomat.
Lemásolták az én felvételem hangzását és stílusát.
 g
De nem volt idő hálálkodni vagy tovább csodálkozni. Hallottam a
gitár ismerős, bársonyos hangját, és ekkor maga Jonesy vonult ki
a színpadra. Ösztönösen hátrálni kezdtem, amíg bele nem
ütköztem a túszszékembe és lerogytam rá. A közönségből kitört
a nevetés. Szóval mégiscsak bohóc voltam. Jonesy úgy vigyorgott,
mintha azt mondaná, hoppá, de ugye milyen jó móka?
Eszembe jutott a hangja, amikor ki volt hangosítva: „csak
hagyjuk, hogy megtörténjen”. Bármilyen játékot játszott is,
egyértelművé vált, hogy az én kontómra tette. Ugyanakkor életre
keltette a lemezemet, egy teltházas Royal Albert Hall-beli
koncerten, ráadásul hozzáadta azt a titkos összetevőt is, amely
az én felvételemről egész végig hiányzott – az ő gitárját.
Na de mikor kell nekem elkezdenem az éneket? Csupán a hátam
mögött lévő kórus énekelt. És szükségem volt egy mikrofonra is.
Az enyém a színpad legszélén hevert, ám amikor elindultam felé,
Jonesy megrázta a fejét. Játszott egy új, ismeretlen riffet,
szinte félénken elhajlította a hangokat, a fejét pedig oldalra
biccentette, mintha kihívást intézne felém. Mered?
Mi vesztenivalóm volt? Évek óta rejtőzködtem ettől és tőle. Ha
ez volt a hattyúdalom, akkor akár jól is csinálhattam.
Megismételte a riffet. A szemébe néztem, és még mindig
éreztem magamban a küzdőszellemet. Ha viszont közelharcot
vívunk, akkor egyenlő felekként kell tennünk. Le kell vennem a
tűsarkút. Továbbra is mereven őt néztem, miközben egymás után
lerúgtam a lábamról a cipőt és a színpad elejére hajítottam, ahol
hangos koppanással megállt. Jonesy szeme elkerekedett, pimasz,
felháborodott tekintetet vetett rám: Ezt meg merted tenni?
Én még nagyobbra nyitottam a szemem: Ó, igen, meg! Nem volt
próba. Nem volt hangpróba. Nem gitározhatok. És mi volt az a
„csókolj meg” szarság? És csak hogy tudd, nem vagyok a bébid.
Senkinek sem vagyok a „bébije”. Eszembe jutott Tom, és gombóc
nőtt a torkomban. Szedd össze magad, ribi, most vagy soha!
Úgy döntöttem, kegyes leszek. Összetett tenyérrel
meghajoltam előtte, mint egy szamuráj, mintha azt mondtam
volna, alázatosan visszautasítom a kérésedet, hogy szexis legyek.
 Jonesy elvigyorodott, elutasítóan megrázta a fejét, és megint
megismételte a riffet.
Erre én könyékből felemeltem oldalra az alkarom a testem
mellett, előre fordítottam a tenyeremet, és mind a kettőt rázni
kezdtem. Ezt kapd ki, Jonesy, te irányító, zseni gazember!
Egy új riffel válaszolt, ez most feszesebb volt.
Én erre riszáltam a fenekem egy kicsit, aztán azt imitáltam,
mintha az ujjaimmal lőnék. Lefújtam a képzeletbeli füstöt a cső
végéről, megpörgettem a mutatóujjamon a képzeletbeli pisztolyt,
és visszatettem a képzeletbeli tartójába. Úgy tűnt, Jonesy ezt is
élvezi. Ahogyan a közönség is, mert újra és újra felhangzott a
nevetés, mint valami távoli hullám, és ez bátorságot öntött belém.
Így folytattuk még néhány körön keresztül, én átengedtem
neki a hatalmat, ő pedig úgy játszadozott velem, mint egy
marionettbábuval. Aztán fordítottam a dolgokon, és az én
mozdulataim kezdték befolyásolni az övéit a gitáron, mielőtt még
észrevette volna… Amikor rájött, sokat sejtető mosoly terült
szét az arcán, és elkezdtünk egyfajta táncot járni – az irányítás
zökkenőmentesen adódott át közöttünk, amíg az egyik kórustag
előre nem lépett, és a kezembe nem nyomott egy mikrofont.
Végre énekelhettem!
Először testen kívüli élmény volt. Csak onnan tudtam, hogy én
vagyok az, mert hallottam a hangom, visszatért hozzám a Royal
Albert Hall legtávolabbi sarkából visszaverődve.
Kezdtem megnyugodni. És imádni. Imádtam a hangok
simogatását, ahogy a torkomban rezegtek és azt a boldog
örömöt, amikor szabadon engedtem őket, hogy szárnyaljanak a
levegőben. Ez volt a legjobb fajta repülés – nem volt biztonsági
öv vagy légörvény, csak a tiszta, kék ég.
Aztán Jonesy is énekelni kezdett tökéletes harmóniában velem.
Együtt énekeltünk, és hirtelen már nem volt semmi más, csak az
összekapcsolódó dallam, az összeolvadó hangunk, és ez az
összehangolt éneklés a jelen végtelenségében. Végül Jonesy
belekezdett egy utolsó, perzselő szólóba, és egy fénysugár
megvilágította az én túszszékemet. A széken rózsaszín paróka
hevert, foszforeszkált a csakis rá irányuló fényben.
 y y
Legszívesebben felrúgtam volna a kakasülőre, de hallottam a
tömeg moraját, hogy felismerte, mi az, én pedig megértettem,
minek kell következnie. Bizonyos szempontból mindig is tudtam,
hogy ez lesz a vége. Ez a paróka, ez a tánc és én újra egymásra
találtunk. Magabiztosan átsétáltam a színpadon, és felvettem.
Jonesy olyan tekintettel nézett rám, amelyet még sosem
láttam rajta, és mostanáig nem is tudtam, hogy mennyire félek
tőle. Ez volt „a parancs” – egy félreérthetetlen utasítás, hogy
adjam elő a táncot, amit a videóban csináltam. Ekkor értettem
meg, miért kellett ezt a kezeslábast viselnem: így megkímélt
attól, hogy megmutassam a bugyimat. Milyen rendes volt tőle!
Egész életemben táncoltam. Kiskoromban balettoztam, aztán a
Columbián egy társulatban is. Ez az én táncom volt. Meg tudtam
csinálni. Nem volt idő gondolkodni, csak cselekedni. Szerencsére
a koreográfia azonnal eszembe jutott, az izmaim csodálatos
módon emlékeztek a mozdulatokra. Így hát megadtam neki
magam, és táncoltam, mert mi mást tehettem volna? Volt
egyfajta szabadság abban, ahogy elengedtem magam…
átengedtem az irányítást… és teljesen megadtam neki magam.
Szabadság abban, hogy… az a nő lehettem.
Így volt, ugye?
 39

FOGNI AKAROM A KEZED

Aztán véget ért.

Egy pillanatnyi sötétség után vakító fények világítottak meg
minket, és a tömeg felzúgott, mint egy vad hullám.
Én alig kaptam levegőt, próbáltam lecsillapítani a szívverésem,
amikor valaki megfogta a kezem, és a magasba emelte. Újabb
kiáltások hallatszottak. Aztán Jonesy levonult a színpadról,
erősen szorította a kezemet, és együtt beszaladtunk az alagútba,
aztán ki a másik oldalon. Ide-oda kanyarogtunk a folyosókon,
kerülgettük az utunkba álló embereket. Elszaladtunk a kalapos nő
mellett is – aki levertnek tűnt – aztán Pippa, James, Alastair,
Will, a kis George és Leopárdmintás Nadrág mellett is, akinek az
arcán várakozás ragyogott. Kinyújtotta felém gyűrűkkel
telerakott ujjait, és arra számított, hogy Jonesy majd megáll és
üdvözli őt. Ekkor kilépett az árnyékból Tom. Az alakja csendesen
elegáns volt, pusztítóan ismerős, az arcán bocsánatkérés
tükröződött.
Tom.
A tekintetünk egy zavart, tétova pillanatra összekapcsolódott,
Jonesy azonban nem állt meg, hogy bárkivel is beszéljen – addig
ment, amíg be nem fordultunk a sarkon és az öltözőmbe nem
értünk. Becsukta az ajtót, és teljes súlyával nekidőlt belülről.
Mindketten lihegtünk, ő még mindig a kezemet fogta. Adrenalin
tombolt bennem, minden érzékem kiélesedett, koncert utáni
zsongás töltött el, amit már nagyon régóta nem éreztem. Olyan
volt, mint a szabadesés, mint a túláradó boldogság. Ennek
ellenére arra vágytam, hogy ismét valami a földhöz kössön.
 Elengedtem Jonesy kezét, és bőszen mutogatni kezdtem,
mintha be akarnám bizonyítani, hogy szükségem van a kezemre.
– Köszönöm, hűha, annyira nagyon köszönöm! – mondtam, és
hátrálni kezdtem.
– Én köszönöm neked – vágta rá azonnal halvány mosollyal, még
mindig az ajtónak dőlve. Így közelről olyan ártatlan arca volt,
mint egy szép kisgyereknek. Szaténkék szem, piros ajak, még
apró szeplők is voltak az orra körül.
– Nem, nem… ne nekem köszönd… – legyintettem. – Ez olyan…
váratlanul jó volt. – Tényleg az volt, gondoltam meglepetten.
– Váratlanul? – ráncolta össze a homlokát.
Basszus.
– Várhatóan. Várhatóan jó volt. – Ah!
– Jane. Nagyon régóta nem láttalak – mondta, és kicsit
mosolygott is hozzá. Felkészültem rá, hogy hozzáteszi, „Boldog
évfordulót, bébi!” Erre mit válaszoljak?!
Rájöttem, hogy még mindig rajtam van a paróka, ezért
lekaptam a fejemről.
– Nem. Valóban. Igen. Egyetértek… tényleg régóta…
– Jó volt látni téged, hallani énekelni – oldalra hajtotta a fejét
–, látni, ahogy táncolsz.
– Tényleg? Vagyis, köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm neked! –
Lehet, hogy csak érthetetlenül mormoltam az egészet. Szedd
már össze magad, te nő! Ha Jonesy nem ragaszkodna ehhez a
rejtélyes kultuszvezér stílushoz, talán még szerethető is lenne. –
Nekem is nagyon jó volt hallani téged énekelni és nézni, ahogy
táncolsz. – Ez szörnyű volt. Lesújtva a kezemben lévő parókára
néztem.
– Igazán?
Lángoló arccal felpillantottam.
– Persze! Igen. Te, szóval, te te vagy… az egyetlen és
utánozhatatlan. Ráadásul a gitározásod sem csapnivaló.
Felnevetett, ám ez annyira nem illett hozzá. Ellépett az
ajtótól, és közelebb jött hozzám.
Én ösztönösen hátráltam egyet.

Ú
 – Újra elénekelni a dalodat… ma este, veled és az
együtteseddel. Nos. Ez leírhatatlan volt.
– Te – felelte, és tovább közeledett hozzám – fogtál egy dalt,
ami senkit sem érdekelt, és különlegessé tetted. – A szoba
megint klausztrofóbiás érzést keltett bennem, mintha egy
kocsiban lennék, ahol az összes ablak fel van húzva, és már alig
maradt benne oxigén. – Sok idő eltelt, Jane Start.
– Tudom – feleltem helyeslően. Úgy tettem, mintha nagyon el
lennék foglalva. Cipőt vettem magamra, összeszedtem a
holmimat, a sminkeszközöket, a telefonomat, a ruhámat, valamint
Tom pulóverét, és a táskámba söpörtem.
Tom. Ő is ott van kint.
Felpillantottam, és Jonesy szemébe néztem a tükörben. Ott
állt közvetlenül mögöttem.
Ekkor azonban kopogás hangzott fel az ajtón, és ez
megmentett. Biztosan Pippa az, gondoltam.
Jonesy résnyire kinyitotta az ajtót, én pedig egy sereg
ismeretlen személyt pillantottam meg.
– Ezek az én embereim – mondta nekem. – Ideje mennünk.
Ideje ünnepelnünk. – A behűtött pezsgőre nézett, az üveg izzadt,
mintha szolidaritást vállalt volna velem. Aztán Jonesy úgy
nyújtotta felém a kezét, mint Fred Astaire.
Én haboztam, de nem tudtam, mi mást tehetnék, ezért
megfogtam.
Muszáj volt. Hisz ő volt Jonesy, és éppen most léptem fel vele
a Royal Albert Hallban! Mint a különleges vendége! Nem
mondhattam neki, hogy köszönöm az ajánlatot, de vissza kell
utasítanom. Inkább hazamegyek, belebújok egy régi melegítőbe,
és az igazi barátaimmal leszek.
Kisurrantunk az öltözőből, négy testőr vett körül minket. Az
egyik még arra is vette a bátorságot, hogy elvegye tőlem a
táskámat, így kísértek végig minket a hosszú folyosón.
Hátranéztem, és láttam, hogy Pippa, Will, Alastair, James,
George, Leopárdmintás Nadrág és Tom fordul be épp a sarkon,
aztán lefékeznek az öltözőm előtt, ahol már nem volt semmi, csak
az a rózsaszín paróka a pultra dobva.
 p p
Kétségbeesetten szerettem volna odakiáltani nekik, tudatni
velük, hogy elhurcolnak valami buliba, és megint legszívesebben
kiszakítottam volna a kezem Jonesy fogásából. De nem volt hozzá
merszem, nehogy udvariatlannak, feszültnek, hálátlannak vagy
csak simán elutasítónak tűnjek. Aztán rájöttem, hogy a
telefonom a táskámban van, az pedig a csapat legfélelmetesebb
testőrének kezében.
Jonesy mintha meghallotta volna a gondolataimat, még
erősebben szorította a kezem. Az utolsó reményem az a gyönyörű
német modell volt a mindenhová feljogosító belépőkártyájával.
Reméltem, hogy ott lesz majd valami félhomályos éjszakai
klubban, ahová Jonesy visz, és majd mindketten diszkréten
elszökünk. Közeledtünk a kijárat felé, én pedig hátrafordultam,
és még egyszer megpillantottam Tomot. Láttam rajta, hogy ő is
látott engem, ahogy kézen fogva távozom Jonesyvel.
 40

JAVÍTHATATLAN ROMANTIKUS MOCSKOS

KURVÁT KERES

A terepjáró egy lenyűgöző kastély előtt állt meg, a terjedelmes

pázsit közepén a dombtetőn. Ez volt Jonesy barátságos kis
bérelt háza. Ismét naivan azt feltételeztem, hogy valami
nyilvános helyre visz ünnepelni, mondjuk egy elegáns éjszakai
klubba, ezért hirtelen védtelennek és meztelennek éreztem
magam a táskám és a telefonom nélkül. Útközben írtam volna egy
üzenetet Pippának, és megszerveztem volna valami gyors, titkos
szöktetési tervet a kötelező pohár ital után. Azt is szerettem
volna, ha nem félemlít meg ennyire Jonesy, aki most az első
ülésen ült, és egyetlen szót sem szólt hozzám azóta, hogy
kijöttünk az öltözőmből. Egész úton a testőreivel beszélgetett.
Kiszállítottak a Range Roverből a sötét, hűvös éjszakai
levegőbe, aztán gyorsan Jonesy mellé tereltek egy árnyas
ösvényen. Elöl valami felbolydulást láttunk, aztán a csapat egyik
tagja azt kiáltotta:
– Menjenek innen a francba!
Jonesy magához húzott, és ekkor vakítóan fényes vakuk
kereszttüzében találtuk magunkat. Fényképezőgépek villogtak és
csattogtak. A következő pillanatban már a házában voltunk, a
szemem próbált hozzászokni a megváltozott fényviszonyokhoz.
Jonesy előresietett, egy testőr pedig belépett mögöttünk a
házba, leporolta magát és kulcsra zárta az impozáns bejárati
ajtót.
– Csak lesifotósok – magyarázta erős francia akcentussal,
rezzenéstelen arccal, a hangja visszhangzott a magas márvány
előcsarnokban. – A nevem Sayid, de mindenki csak Bibisnek hív. –
Elvigyorodott, és néhány bokszütést imitált a levegőben.
– Én Jane vagyok.
– Tudom. Emlékszem rád korábbról.
– Ó? – Alaposabban is megnéztem az arcát. Ja, igen. Brando-
arcvonások, bokszoló orr… még az álmaimban is megjelent aznap
éjjel, amikor Monica eljött Tom lakásába. Már évek óta
Jonesynak dolgozott.
– Felnőttél – mosolyogtam rá.
Ő is mosolygott, és azt felelte:
– Te is. – Ezután intett, hogy kövessem egy gyertyákkal
megvilágított folyosóra, ahol hatalmas gardéniacsokrok álltak
vázákban. Ez az émelyítően édes virágillat úgy fojtogatott, mint
egy adag kábítószer. Jeges pánik futott végig a gerincemen.
Ilyen palotát csak a drogbárók és az alvilági alakok béreltek ki.
Pippát akartam. Nyugtalanul gondoltam rá, hogy én vagyok itt az
egyetlen nő. Megpillantottam a táskámat a tálalóasztalon benne a
telefonommal, és el is tudtam venni onnan, miközben zavarba
jöttem, hogy ilyen paranoiás gondolataim támadtak. Beléptünk
egy elegánsan berendezett nappaliba. Meleg fény világította meg,
és mindenfelé gyönyörű műalkotások álltak. Jonesy is ott volt,
maga is egy műalkotás, arisztokrata módon egyik karjával a
kandallópárkányra támaszkodott, és úgy nézte a benne lobogó
tüzet. Biztosra vettem, hogy gondosan megtervezte ezt a képet
is. Festmény lógott pontosan a feje fölött, egy elképesztő
Harland Miller-akvarell, amit korábban csak fényképeken
csodálhattam meg. A festmény a régi romantikus könyvborítók
stílusában volt festve, és szinte láttam rajta a könyv címét:
Javíthatatlan romantikus mocskos kurvát keres. De vajon
melyikünk volt a javíthatatlan romantikus és melyikünk a mocskos
kurva? Hirtelen abszurdnak találtam a látványt, ezért
beleharaptam a számba, hogy ne nevessek fel.
Bibis a kanapéhoz vezetett, ahol pezsgő és sült krumpli várt
minket elegáns ezüstpohárban. Jonesy és a testőr egymásra
néztek, aztán Bibis elkezdte kibontani a pezsgősüveget, és
mindkettőnknek adott egy-egy pohárral mielőtt kiment volna.
É
 gy gy p
Kínos csend telepedett ránk. Én a kanapén ültem, Jonesy pedig a
kandallónál állt, a tűz pattogása és ropogása jelezte csupán az
eltelt időt. Én eközben gondolatban próbáltam udvariasan
megfogalmazni, hogy „egy ital, és már itt sem vagyok”. Évforduló
ide vagy oda.
Tíz évvel azelőtt Manhattanben hasonló volt a helyzet. Háttal
állt nekem a versenyzongoránál harminc emelet magasban, körös-
körül az éjszakai égbolt vett körül minket. Látszott fehér
hattyúnyaka, a csatorna, amelyen keresztül olyan sok szépség és
zengő hang jutott ki a világba…, aztán megfordult. Az arcáról
semmit sem lehetett leolvasni, furcsán távolinak tűnt. Tett egy
lépést felém, én pedig ösztönösen hátráltam egyet.
Apró mozdulat a sakktáblán. Hogy én milyen szánalmasan
ideges voltam! Mégis az az egyetlen apró lépés úgy tűnt, mindent
megváltoztatott. Sosem tudtam kitörölni az emlékezetemből azt
a csalódottságot a szemében, amikor rám nézett, és érzékelte az
elutasításomat. Ezután hátat fordított nekem, és szótlanul
elment, otthagyott megszégyenülve magamra, én pedig azon
töprengtem, vajon mivel sértettem meg. Sayidot kérte meg, hogy
fuvarozzon haza. Azóta is ezen töprengtem, ahogyan most is, ma
este.
– Min jár az eszed? – kérdezte, mire visszazökkentem a
jelenbe. A szeme végtelen kék tenger volt a tűz fényénél.
Ártatlan kisgyerek arcvonásai csak kicsit változtak a korral.
– Azon, hogy milyen finom – feleltem nyugalmat színlelve, és
belekortyoltam a pezsgőbe. – Erre gondoltam. Hogy milyen
finom… ez… a pezsgő.
Hazugság. A menekülésen gondolkodtam. Írni akartam egy
üzenetet Pippának, hogy jöjjön el, és mentsen meg. Tomra
gondoltam. Hogy eljött a koncertre, és vajon ez mit jelent. Egy
díszpárna takarásában sikerült észrevétlenül benyúlnom a
táskámba, hogy kivegyem a telefonomat.
Jonesy elmozdult a kandallópárkányról, és felém siklott. Talán
azért, hogy újratöltse a poharam vagy azért, mert kedve támadt
egy kis sült krumplira. Ő azonban egyenesen a táskám felé
lendült, kikapta a kezemből, és a magasba emelte, mint egy
 p g gy
huncut kisgyerek. Ezután eltűnt vele a szoba túlsó végén, kiment
a folyosóra.
A harminckilenc éves Jonesy még mindig a régi trükköket
játszotta.
Felkészítettem magam azzal, hogy gyors egymásutánban
megittam két újabb pohár pezsgőt, és azt tettem, amit tennem
kellett. Ezúttal utánamentem.
A folyosón gyertyák fénye lobogott, majd odaértem egy díszes
szegélylécekkel keretezett alkóvhoz, amely egy újabb Jonesy-
féle művészi tablókép keretét adta meg, amelyben ő volt a
központi alak. Lazán lecsúszva ült egy századközepi öblös
fotelben, és úgy láttam, a kis helyiség egy könyvtár. Az ölében
akusztikus gitárt tartott, valamint a táskámat.
A dohányzóasztalon egy hordozható hangfelvevő gép állt,
körös-körül a jellegzetes gyertyái mindenhol, meleg rembrandti
fényt vetettek rá. Én a két kezemet összetéve kis keretet
formáztam, mintha egy filmrendező kamerája lenne leginkább
azért, mert már becsíptem, de azért is, mert Jonesy ettől
elmosolyodott, én pedig bátorságot merítettem, és betettem a
lábam a díszletébe.
Felült a fotelben, a gitárt egy kerevethez támasztotta, majd
felém nyújtotta a táskámat arra kényszerítve, hogy menjek át a
szobán, ha el akarom venni tőle. Abban a pillanatban azonban,
hogy megfogtam a vászonszíját, visszarántotta a karját. Várj,
még korántsem végeztem veled.
Jézusom, sóhajtottam fel.
– Ne már! – kinyújtottam felé a kezem.
– Kíváncsi vagyok, vajon mi van benne. – Ügyet sem vetett rám,
inkább turkálni kezdett a dolgaim között. Ekkor eszembe jutott a
megalázó gondolat: a BUGYIM! A tundrabugyim, ráadásul már
használt. Az is ott volt benne.
– O-ó! – pillantott fel megjátszott rémülettel.
Nem! Alig bírtam rávenni magam, hogy odanézzek… ő azonban a
telefonomat tartotta a kezében. A megkönnyebbülésem csak egy
pillanatig tartott. Felém fordította a betört kijelzőt, az
arcfelismerő pedig tette a dolgát, és hamarosan egy sereg nem
fogadott hívás jelent meg a képernyőn…
– Ki az a Tom? – Karcsú, hosszú ujjaival végigsimított a telefon
oldalán.
– Ő… ő… – Miért haboztam? – Ő a barátom. – Vagyis csak volt.
Elszorult a torkom, és hányinger tört rám. Miért haboztam? De
tudtam, miért, nem akartam, hogy Jonesy úgy érezze,
visszautasítom őt.
Ekkor felállt, az arca közömbös volt. Visszatette a táskámba a
telefonomat, aztán hűvösen átnyújtotta nekem, amikor elment
mellettem. Háttal nekem leült egy kis szintetizátor mellé, majd
egy szomorú dallamot kezdett játszani rajta szinte csak úgy
szórakozásból, moll hangnemben.
– Kit szeretsz jobban… – Abbahagyta a játékot, és dörmögve
folytatta a válla fölött hátravetve: – A barátodat vagy engem?
Nagyot nyeltem, fogalmam sem volt, hogy mit feleljek erre.
Jonesy azonban már egyenesen engem nézett, és onnan, ahol
álltam, az egója egyszerre tűnt hatalmasnak és törékenynek.
– Téged nem ismerlek igazán – feleltem. Bölcsebbnek tűnt az
okos választ adni, mint valószínűleg megsérteni.
– Mindent tudsz, amit tudnod kell – vágta rá könnyedén. Más
szóval, azt kapod, amit látsz. Elsuhant mellettem, végigfeküdt a
kereveten és csodálatosan gitározni kezdett, mintha esetleg nem
lenne teljesen egyértelmű, hogy ki ő.
Igen, tudom. Gazdag vagy, befolyásos és sikeres, te voltál az a
kivételesen tehetséges ember, aki elmondhatatlanul elősegítette
a karrieremet, vagyis téged kell jobban szeretnem, bármennyire
is rendellenesen működsz… Szinte a valóságban is láttam azt a
vonalat, amit meghúzott kettőnk között. És csak arra várt, hogy
átlépjem. Visszatért belém az a fullasztó érzés, hogy minden
oxigén eltűnt a világból. Vajon én fel mernék tenni neki egy ilyen
kérdést? El merném szöktetni a barátaitól, megfosztani a
legszemélyesebb tárgyaitól, aztán durván és felháborítóan
turkálni benne? Soha!
Hirtelen úgy láttam ezt az egész jelenetet, mintha egy külső
szemlélő lettem volna, de én lettem volna a rendező. Jonesy
 y
abbahagyta a gitározást. Még mindig várta, hogy elmondjam, kit
szeretek jobban, a barátomat vagy őt.
– Kedvellek téged. Nagyon – feleltem. – De a barátomat, őt
szeretem. Őrülten szerelmes vagyok belé. – Ez volt az igazság.
Nem számított, hogy szakítottunk.
Jonesy engem nézett, az arckifejezése nem árult el semmit.
Amennyire én tudtam, valószínűleg megsértődött, és dühös volt,
ezért a szívem hangosabban dobogott, a kezem pedig reszketni
kezdett. Ő erre hitetlenkedve megrázta a fejét, mintha azt
mondaná, neked aztán van vér a pucádban, kislány.
Igazság szerint nem volt, csak hirtelen belém hasított, hogy
milyen magányos lehet ő, bármennyire is ott voltak körülötte a
lányok, a rajongók, a testőrök és a csapata. Olyan hihetetlenül
tehetséges volt, hogy ez egyúttal el is szigetelte mindenkitől.
Milyen fárasztó lehetett mindezt fenntartani.
Felállt, és átnyújtotta a gitárját.
– Te jössz – mondta. – Mutasd meg, mit tudsz, Jane Start! –
Fogva tartotta a tekintetem, és csodálkozó, huncut vigyorra
kezdett húzódni a szája, miközben átadta a gitárt.
Előző nap az életem romokban hevert, most viszont… ez a
magányos, rendellenes működésű zseni rám mosolygott, és várt.
Ha tényleg volt vér a pucámban, akkor azt a dalt játszom el neki,
amit még Oxfordban kezdtem el írni.
– Szabad? – kérdeztem, és a pezsgő felé böktem a fejemmel.
Jonesy ekkor elkezdte összedugni a hangrögzítő gép kábeleit.
Felpillantott, és elnevette magát.
– Csak nyugodtan!
A fájdalmas csendben megnyomta a rögzítés gombot a
hordozható felvevőn. Én elkezdtem játszani. Először túl gyorsan
pengettem, mert képtelen voltam kizárni a tudatomból, hogy ő,
Jonesy áll itt néhány centire tőlem, és hogy mennyire törékeny
ez a pillanat. Sőt azt a gonosz hangot sem tudtam elhallgattatni a
fejemben, amely azt hajtogatta, hogy ez a dal szar, és még
koránt sincs befejezve. A felvevő vörös ledje Jonesy hűvös,
szenvtelen szemében tükröződött.
 – Sajnálom… megy jobban is. – Lelassítottam magam, végre
rendesen kaptam levegőt, és hirtelen elkezdtem énekelni azt a
kis zenedoboz dallamot, amit Tomnál kezdtem írni. Hamarosan
azon kaptam magam, hogy beleolvadok a zenébe, a hangom
bejárja a dal útjait, és közben az én kezem van a kormányon. A
strófa vége felé jött az a váratlan akkord, az a meglepő
balkanyar, a hangom pedig szabadon szállt, úgy tűnt,
akadálytalanul és zengőn árad belőlem. Jó érzés volt, és jó
döntés, hogy ezt választottam…, hogy felszabadultan, félénken,
de szabadjára engedve elénekeltem. Jonesy figyelmesen
hallgatta. Nem éreztem mást, csak szabadságot, hogy kiadhatom
magamból ezt az érzést, szabadjára engedhetek mindent, ami
összegabalyodott – minden vágyakozást egy olyan szerelemért,
amely szilárd, igaz és elronthatatlan –, mindent, ami lehetséges
és lehetetlen ebben az életben.
Jonesy felkapta a gitárját, és hirtelen falak, gerendák és tető
lett a dalom körül. Egy templomot épített az én zenedoboz
dallamomnak, azzal fogta körbe védelmezőn. Én énekeltem, ő
pedig a húrokat pengette, és az egyetlen dolgot tette, amit
tehetett… úgy játszott, mintha a gitárja egy harang lenne, aztán
úgy, mintha nem egy, hanem sok-sok harang.
 41

KELL LENNIE EGY MÁSNAP REGGELNEK,

AVAGY MÉG HELYREHOZHATJUK

– Ó, Jane, annyira aggódtam! – kiáltotta Pippa, miután kinyitotta

nekem az ajtót.
Hajnal volt. A küszöbén reszkettem, a táskámat magamhoz
szorítottam, még mindig az előző esti kezeslábast viseltem, rajta
Tom pulóverét. Integettem a Range Roverben ülő Bibisnek, aki
meg akart bizonyosodni róla, hogy tényleg biztonságban vagyok.
Mihelyt Pippa behúzott a lakásba, könyörgőn azt kérdeztem
tőle:
– Tom ott volt? – Kimerültem, alig kaptam levegőt, de végre itt
voltam.
– Igen – válaszolta, és összevonta a szemöldökét. – Jane…
eltűntél. Egész éjszakára. Mi történt?
– Először beszélj Tomról!
Értetlenül nézett rám, aztán mégis belekezdett:
– Az egész elég nehéz volt. A koncert napján felhívott,
lesújtva, nyilvánvalóan abban reménykedett, hogy ki tudtok
békülni. El kellett volna mondanom neked, de őszintén szólva nem
tudtam, hogyan tegyem. Attól féltem, hogy érzelmileg megbillent.
Annyira ideges voltál, és még most is nagyon kétségbeesett vagy.
– Megragadta a vállamat, és közelebb húzott magához. – Tudom,
tudom, hogy hibát követett el, mert eltitkolta a múltját. De nem
hiszem, hogy egy nőcsábász seggfej, mint Alex. Te pedig
nyilvánvalóan nem egy szívtelen picsa vagy, mint Jessica. Nem vall
rám, hogy ezt mondom, mert általában elég határozott nézeteim
vannak az ilyesmiről, de Tom Londonban töltötte az éjszakát, és
azt hiszem, el kellene menned hozzá. Felsóhajtott, a szeme
csillogott. – Annyira szeret téged!
Az utolsó mondata hallatán összeszorult a szívem. Annyira
szeret téged. Pippa véleménye volt számomra a legfontosabb a
világon. Bíztam benne. Ő sosem vezetett volna tévútra.
– Elcseszte. Kurvára. De jó ember – folytatta. – Az élet túl
rövid. Sosem ítélnének el amiatt, mert megpróbálod helyrehozni a
dolgokat köztetek. Nem csalt meg. Nem járt egyszerre két nővel,
csak ostoba volt. Az exe pedig, ahogy elmesélte, totál bekattant.
Tom bizonyára összezavarodott egy nagyon zűrös helyzetben.
Így volt, ugye?
– Itt van a szállodája neve és címe – mondta, majd egy kézzel
írt papírcetlit nyomott a kezembe. – Azonnal taxiba ültetlek…, de
hol voltál egész éjszaka?
Ja, hogy még ez is.
– Jonesy elvitt a házába. – Pippa elsápadt. – Nem arról van szó,
amire gondolsz. Végül csak zenéltünk, vagyis inkább azt hiszem,
befejeztem azt a számot… amit még Oxfordban kezdtem el. –
Pippa szeme érdeklődve felcsillant. – Furcsamód ez az éjszaka…
szóval, talán egész jó volt. Nagyon különös, de jó. És Jonesy fel is
vette a dalt.
– Hát él! – jelentette ki Will, amikor csoszogva és álmos fejjel
belépett a szobába a folyosóról. – Kitűnő. Istenem, nagyon jó
voltál tegnap este! – mondta reszelős hangon. – Az éneklés. Az
egész. Kurázsi. Ez van benned. Lelkesebben is dicsérnélek, de
piszokul másnapos vagyok, ha éppen tudni akarod.
– Hűha, köszi! Ez sokat jelent. És üdv a klubban!
– Megrendeltem a taxit – közölte Pippa, majd felnézett a
telefonjából. – Egy perc múlva itt van, menj… menj már!

Tom szállodája egy elbűvölő György korabeli sorházra

emlékeztetett. Még az a kvázi kötelező labrador is ott
szunyókált az egyszerű recepciós pultnál. Összeszorult a szívem,
mert arra gondoltam, hogy Tom ilyenekre költi a pénzét.
– Sajnálom, hölgyem – mondta a recepciós, és félve nézett rám.
– Attól tartok, Mr. Hardy már kijelentkezett. – Lassabban kezdte
rakosgatni a papírokat az asztalon. – Egy kicsit… sápadtnak tűnik.
Hozok egy pohár vizet!
– Nem. Nem szükséges, köszönöm. Megmondaná, melyik úton
lehet leggyorsabban eljutni a Paddington pályaudvarra?

A zsúfolt vasúti kocsiban sétáltam, de sikerült egy üres sort

találnom, amikor a vonat meglódult és elindult. Kimelegedtem a
futástól, ezért levettem magamról Tom pulóverét, és
beletemettem az arcomat. A szememet könny szúrta. Mozgást
érzékeltem a közelemben, ezért felpillantottam, és egy ártatlan
kisgyerek tágra nyílt szemével néztem farkasszemet. Feltérdelt
az előttem lévő ülésen, és a támla tetejére hajolva lógott le
hátra. Pirospozsgás arca olyan közel volt hozzám, hogy szinte
éreztem az almalé édes illatát a leheletén. Kíváncsian bámult.
– Szuperhős vagyok – mormoltam, és a nevetséges
macskanőjelmezre mutattam, mert még mindig az volt rajtam. A
fiú szeme még nagyobbra nyílt a csodálkozástól. – Egy szuperhős,
aki nem aludt. Aki épp most szakított élete szerelmével, ezért ha
őszinte akarok lenni, egy nagyon szomorú, nagyon magányos és
nagyon kétségbeesett szuperhős vagyok. – A fiú összevonta a
szemöldökét, látszott rajta, hogy nem győztem meg. – Tudom. És
tökéletesen igazad van – folytattam, majd a szemmel láthatóan
nem létező dekoltázsomra mutattam. – Nincs olyan alakom, hogy
macskanő legyek. De nem az én döntésem volt ez a ruha –
bizonygattam, és még mindig a mellkasomat fogtam. – Azok az
emberek döntötték el, akik a szuperhősökért felelősek. – Ekkor
az anyja visszahúzta az ülésre a gyereket.
 Már majdnem elgyengültem, és elhatározásom ellenére
üzenetet írtam Tomnak, amikor elképesztő mennyiségű üzenet
villant fel a telefonom összetört képernyőjén.

Pippa: TE VAGY MINDENHOL A TWITTEREN!!!!

Ó, te jó ég, már megint!

Aztán elküldött egy csomó képernyőfotót:

@TheGuardian: Ügyetlen kezdés után, amelyben mindannyian egy kicsit

megsüketültünk, Jane Start szépen talpra állt.

Fotó: én, ahogy széttett lábbal ülök a széken.

@TheHerald: Kínos kezdet után Jane Start meghódította a szívünket.

(Lényegében ugyanaz a fotó)

@TheTelegram: Start botladozva kezdi, de bebizonyítja, hogy nem esélytelen a

szakmában.

(Nyilvánvalóan csak egyetlen fotójuk volt.)

@TheSundayMirror: Maga Jonesy segítette elő Jane Start újjászületését.

Kikerült a Hová-tűnt? mappából, és átkerült a Royal-Albert-Hall feliratúba.
Jonesy teltházas koncertjével megmentette egykori barátnőjét az
ismeretlenségtől.

(Határozottan csak egyetlen fotójuk volt)

@Jonesyimádó: Megint dobni fogja a csajt. Az a ribanc még táncolni sem tud, ez
nyilvánvaló. Különben is, hogy meri egy vécépapírreklámban énekelni a dalát a
tévében? Szar húzás tőle, ha engem kérdeznek, ha-ha.

Ó, istenem! Biztos voltam benne, hogy Pippa nem szándékosan

küldte el ezt a kegyetlen kommentet utolsóként. És mivel
abszolút semmi haszna nem lenne, ha ilyeneket olvasnék, nem
fogom megnyitni a böngészőmet, és a cikket meg sem nézve nem
fogom egyenesen a megjegyzések pöcegödrébe vetni magam…

@Szexivadállat13: Jonesy megdugta, de a csaj nem érdemli meg. Jonesy dala

nélkül sehol nem lenne ez a kis lotyó.

– Nem vagyok lotyó!

Hangosan kiáltottam fel a csendben, mire egy esőkabátos
elegáns úriember – akinek egy valódi keménykalap hevert az
ölében – felnézett az újságjából, és a fejével a feliratra bökött:
Ez egy csendes kocsi. Őszintén szólva megkönnyebbülés volt.
Mert ez azt jelentette, hogy nem hívhattam fel Tomot, még ha
akartam volna sem. Még akkor sem, ha tudtam volna, mit akarok
mondani. Vagy mit érzek… miben reménykedem.
Hirtelen csupán egy dologgal tudtam elterelni a figyelmem
arról, mi vár rám Oxfordban. Rákerestem saját magamra.

The Daily Mail.

Felirat: Jane Start újra összejött a szupersztár Jonesyvel egy
koncert utáni szexi éjszakára a sztár Regent’s Parkbeli házában.
Aztán ott állt egy fotó, ahogy Jonesy magához ölel engem. A
palotaszerű, bérelt ház dekadensen tornyosult a háttérben. Azt
a pillanatot kapták el, amikor Jonesy magához húzott, mert
megijedtem a lesifotósok vakuitól.
Ezután két másik fotó is következett, amelyeket
teleobjektívvel készítettek másnap reggel. Újra összejött
szeretők szenvedélyes csókot váltanak hajnalban. Ez viszont csak
egy búcsúölelés volt, a kamera szöge azonban sokkal többet
sejtetett!
És végül: A csillogó szemű Jane Start a szexi rocksztárral
folytatott, perzselő légyott fényében fürdik, a fényképen viszont
a szemem nem csillogó volt, hanem elcsigázott. Gyorsan a
kommentekhez ugrottam:
 g
– Jane Start Jonesyt használja arra, hogy visszakapaszkodjon a hírnév létrájára.
Mit lát a sztár egyáltalán ebben a deszka senkiben?

Az erre a kommentre írt megjegyzések:

– Fogd be, csak féltékeny vagy. Ő nem modell, de jó hangja van. Még mindig
szeretem a videóját.

– Jonesy, ébredj fel, csak kihasznál téged, haver!

– Miért foglalkozik vele Jonesy, miközben akárkit megkaphatna?

– Ügyes volt Jane Start, hogy megszerezte őt. Mindig is nagyon klassznak
tartottam. Annak idején fél percig szerettem is.

– Pontosan. Mert meztelenül riszálta magát abban a videóban, te idióta.

Kijelzővel lefelé tettem az ölemben a telefonomat, és

visszatartottam a könnyeimet. Itt van minden szar, ami csak
belefér. Mi a fenét gondoltam, hogy elolvasom ezeket a
megjegyzéseket, hogy micsoda lotyó vagyok, miközben abszolút
semmi hasznom nem származik belőle? A telefon azonban lyukat
égetett az ölembe. Elkezdtem dühösen görgetni az üzenetek
között. Láttam, hogy írt nekem Bryony, Gemma, Will, Freddy…
Alex. Milyen átlátszó! Nagy szenzáció lettem a Twitteren, ezért
hirtelen kapcsolatba lépett velem. Neki mindig is csak ez volt a
fontos? Én rózsaszín parókában egy széken ülve széttett lábbal?
Még csak kísértést sem éreztem arra, hogy elolvassam, azonnal
kitöröltem.
Végül ott volt Tom üzenete, amit még a koncert előtt küldött.
Mintha ezer évvel azelőtt lett volna…

Tom Hardy: Te egy fényes csillag vagy ma este és mindig – szeretettel, Tom. x
A Keats-vers. Az utolsó versszak, ami elpusztított, de tényleg.

én kedvesem érő kebelén

vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.
 42

NEM SÜT A NAP

A járdán toporogtam, felnéztem Tom ajtajára, és eszembe

jutott, amikor először jártam itt. Az a fekete lakkozott ajtó, a
fényes sárgaréz kilincs olyan jellegzetesen brit. Akkor azonban
még nyár volt, kellemesen meleg, bizsergető szellő fújt az első
randinkon.
Megborzongtam, a novemberi hideg áthatolt Tom
kasmírpulóverén és a kínos overallon is. A táskámat a
mellkasomhoz szorítottam.
Tizenegy óra körül járt az idő. Tomnak kilenctől órája volt,
vagyis még nincs itthon. Megkönnyebbültem. Még nem álltam
készen arra, hogy szembenézzek vele. Várhatok egy kávézóban,
és összeszedhetem addig a gondolataimat. Már éppen
megfordultam, hogy elmenjek, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és
Tom lépett ki rajta. Megdermedt, amikor meglátott. Bőrtáskája a
vállára vetve lógott, a kezében egy kis rózsaszín szalaggal
átkötött dobozt tartott.
Egy döbbent, szótlan pillanat után lejött a járdára hozzám, a
fákon madarak csiripeltek hangosan. Meglepő erővel hatott rám
harmonikus arca, megtört mosolya, ám végül mégis a szürkészöld
szemében tükröződő csillogás lett a vesztem. Hátrasimította a
haját, felsóhajtott, a mosolya ellágyult és tudtam, hogy soha
senkit sem fogok úgy szeretni, ahogy őt. Hogy lehet ez az érzés
mégis helytelen?
– Tegnap este – kezdtem dadogva –, a koncert után…
– Hadd mondjak először én valamit! – vágott a szavamba,
látszott rajta mennyire kényelmetlenül érinti, hogy ilyen
erőszakosan kell közbeszólnia. Összeszedte magát. – Lenyűgöző
és csodálatos voltál tegnap este. Őszintén. A felhők magasságába
szárnyaltál, Jane.
Ez a Jane Eyre-ből volt. Arra a részre utalt, amikor még a
regény elején Rochester elmondja Jane-nek, milyennek látja őt:
Szegény, nyugtalan, elszánt rab madárka. De ha egyszer
kiszabadul… a felhők magasságába fog szárnyalni. Milyen
tökéletesen visszaadta azt az előző esti érzést a színpadon!
Éreztem, hogy összeomlok. Annyira szerettem őt, amiért ilyen
tökéletesen megértett, nem beszélve az eleganciájáról, a
kifinomultságáról és a kedvességéről.
Alaposan végignézett rajtam, az az ismerős, megtört mosoly
terült szét az arcán, ám ezúttal belevegyült valami valóságos,
kézzelfogható fájdalom is, mert az arca elfelhősödött, és a
szemében belenyugvás látszott kettőnkkel kapcsolatban.
– Van egy perced? – kérdeztem, és erősebben szorítottam
magamhoz a táskámat.
– Igen. Hát persze – felelte rezzenéstelen tekintettel.

Mrs. T. az ebédlőasztalnál ült, kávét iszogatott és az újságot

olvasta. Amikor meglátott minket, kivette a füléből a
fülhallgatót, és torz mosolyra görbült a szája.
– Mrs. Taranouchtchenka nagyon fáradt volt egész délelőtt –
jelentette ki Tom, nyilvánvalóan nekem magyarázta. – Fél éjszaka
ébren volt, mert egy barátja kisbabájára vigyázott.
Ragaszkodtam hozzá, hogy igyon egy kávét, mielőtt elindul haza
azon a hosszú úton, és vegyen ki mára szabadságot.
A nő hálásan bólintott, gyanakvóan pillantott le az újságra,
aztán rám, majd sietve belegyűrte az egyik tescós szatyrába.
Daily Mail, hmm. Vajon mit gondolhatott rólam? Vagy Tom mit
gondolt rólam, ha ő is olvasta a pletykát? Valószínűleg ő maga is
hasonló következtetésre jutott, miután előző este látta, hogy
elszaladok Jonesyvel.
 Tom még mindig az ajtónál ácsorgott Mrs. T. távozása után, az
arca éber és óvatos volt. Egy pillanatra arra gondoltam, itt lakom.
Semmi sem valóságos az életben, csak az, hogy itt lakom vele.
Csakhogy ez már nem így volt.
Feszülten rám mosolygott, aztán egyenesen a konyhába ment,
hogy feltegye a teavizet. Az angolok mindig ezt csinálták az ilyen
helyzetekben. Teát főztek.
Leültem a kanapé szélére, a mozdulatait figyeltem, és hirtelen
heves testi vágy hasított belém – mindezek ellenére
megtehetnénk, nem igaz?
Tom idehozta nekem a teát, én pedig remegő kézzel elvettem
tőle. Képtelen voltam visszatartani a reszketést, sietve ittam egy
kortyot, aztán letettem a csészét a csészealjra a földre. Tom
leült a füles fotelbe. Akaratlanul is észrevettem, hogy ugyanígy
ültünk három éjszakával azelőtt, amikor elhagytam ezt a lakást
és őt.
– Nem tudtam, hogy eljössz a koncertre, csak már utána
láttalak meg – mondtam, mert nagyon szerettem volna
elmagyarázni, hogy mi történt velem. – Kerestelek ma reggel a
hotelben, de már elmentél. Nem akartam tegnap este úgy
elrohanni, de Jonesy ragaszkodott hozzá, hogy ünnepeljünk, és
nem is tudom… úgy tűnik, Jonesy mindig megkapja, amit akar,
amikor akarja. Aztán már ott voltam, és nem tudtam szabadulni,
majd túl késő lett, aztán pedig… – Elhallgattam egy pillanatra. –
Aztán pedig reggel.
Testhelyzetet váltott a fotelben ülve.
– Hová? – A hangja gyengéd volt, kissé reszelős. – Hová mentél?
– Ó! – Nagy sietségemben azt feltételeztem, hogy már tudja. –
Mi… elmentünk a házába.
Ezúttal ő próbálta eltitkolni a reakcióját.
– Minden vágyam az volt, hogy eljöjjek tőle, és Pippával meg a
többiekkel legyek, de van egy kis házi zeneszobája, én pedig
kötelességemnek éreztem, hogy ott maradjak azok után, amit
értem tett… Meghívott, hogy vele együtt lépjek fel, és tudom,
hogy mit gondolsz, de nem, azt a határt nem léptem át. Soha nem
léptem át… senkivel, akivel együtt dolgoztam. Még régen sem
Jonesyvel, amikor fiatalok voltunk, és ő… – Megint elhallgattam.
Olyan sok évig félretettem ezt a gondolatot. Mi történt azon a
furcsa éjszakán? Még mindig megrázott a dolog, és még mindig
hatással volt rám. Szégyelltem magam. Hamis ürüggyel csábított
a lakásába. Vagy talán mégsem? Mert ő sem lépte át azt az
egyértelmű határt. Csupán a titokzatos viselkedése ért váratlanul
és keltett bennem pánikot. Sosem mondtam el Pippának, hogy én
hiúsítottam meg az üzletet, én szúrtam el a közös munkát…, mert
így volt. Aznap este. És ennek következményeként Pippát
gyakorlatilag semmibe vették.
– Jane – sóhajtott fel Tom. – Tegnap este a Royal Albert
Hallban léptél fel. Büszke voltam… jobban mondva rajongtam
érted. Nem kell bocsánatot kérned semmiért.
Adrenalin söpört végig rajtam. Minden, amit olyan erősen
próbáltam magamban tartani… a múltamat, a titkaimat, a
hibáimat, sértett büszkeségemet… elkezdett kicsúszni a
kezemből.
– Valamit nem mondtam el neked – folytattam elakadó
lélegzettel. – Amikor megismertelek a repülőn, egy hosszú
kapcsolatomnak lett nem sokkal korábban vége. Nagyon hirtelen
és nagyon fájdalmasan, de nem akartam, hogy ez befolyásolja azt,
milyennek látsz engem. Nem akartam, hogy az legyen az „én
történetem”. De most már bánom, hogy sosem beszéltem róla
neked. Alexnek hívták. Azóta már megnősült és gyereket vár tőle
az a nő, akiért elhagyott.
– Jane. Én… én…
– Nem. Tényleg. Már nem számít.
Tom elsápadt. Mégis olyan empátiával nézett rám, gyönyörű
ujjai a fotel karfáját fogták, és arra gondoltam: csakis te
számítasz. És mi. Azon kaptam magam, hogy az apró részleteket
figyelem meg rajta: az arcán azt a kis bemélyedést, amelyet nem
borotvált le, az alkarjának gyönyörű vonalát. Kétségbeesett
szerelmet, valamint elfogadhatatlan vágyakozást éreztem arra,
hogy összeolvadjak vele. Ám ekkor elterelte a figyelmem az a
szalaggal átkötött dobozka, amelyen az Ünnepi torták felirat volt
olvasható a benyomódott egyik oldalon.
– Tortát vettél?
– Igen – felelte zavartan. – Ez lesz az utolsó órám egy nagyon
ideges diákkal… nem is tudom, miért mentem bele. Az ideges
diákok általában megnyugszanak, ha tortát látnak.
Hát persze… Már az egyetemen kellett volna lennie.
A tekintete komollyá vált, nagyon komollyá, a gyomrom
összerándult.
– Jane… én… – A szavakat kereste, és közben szórakozottan
forgatta a kezében a dobozt. – Folyton arra gondolok, hogy már
elrepültél. Jane, aki napfényt hozott erre a komor helyre. Ez
csak egy szép álom volt, és így ért véget. Mindig ez jár a
fejemben. – Gyengéden felnézett rám. – De nem akarom, hogy így
legyen. – Én sem akartam.
Ekkor hirtelen felállt, és kiment a konyhába. Miután visszatért,
leült mellém a kanapéra, a combunk összeért, az övé csodásan
meleg volt.
– Együnk tortát! – mondta, és a térdünkre tette a dobozt, majd
felém fordult, én is felé, aztán átnyújtotta nekem a kanalat.
Rámosolyogtam, a tekintetünk egymásba fúródott, és hirtelen
eszembe jutott:
– Hol van Oskar? Hol van Oskar Wilde?
 43

HOL VAN OSKAR WILDE?

Tom elsápadt. A telefonom megrezzent, és bár nem akartam az

az ember lenni, aki hálát adott minden egyes rezgésért vagy
csörgésért, adrenalin söpört végig rajtam. Így legalább
késleltethettem az elkerülhetetlent: a macska biztosan kiszökött
és elgázolták.
Gemmától kaptam egy üzenetet.

Gemma Chang: Úristen milyen szuper voltál tegnap este!

Hálásan köszönöm a jegyeket. Tommal együtt gyertek el vacsorára hozzánk, hogy
rendesen megünnepeljük! Vik fantasztikus curryt tud készíteni. A jövő szombat

megfelel? Majd szólj, te rocksztár! Sok szeretettel, Gemma

Ui. Ha esetleg még nem hallottad volna, megmenekülsz az exétől… legalábbis egy
időre. Azt beszélik, Amelia Danvers egy zürichi depressziókezelő klinikára
utazott. Úgy hallottam, nagyon puccos.

A szívem a torkomban dobogott. Automatikus mozdulattal

elhúzódtam Tomtól, mint amikor valaki megpillant egy hullát, vagy
egy idegen benéz a hálószobaablakon. Felgyorsult a pulzusom.
– Hol van Oskar? – ismételtem meg.
Megviseltnek tűnt.
– Amelia eljött szombat reggel, és elvitte – felelte idegesen. –
Eddig a testvérénél lakott Londonban, de most már elment.
Szándékosan szombaton jött, mert tudta, hogy nem leszek itt.
Még mindig kapcsolatban álltak. Felpattantam és járkálni
kezdtem.
 Ha nem ismertem volna meg Tomot, még mindig együtt
lennének. És Amelia most nem szenvedne.
Tom is felállt.
– Jane. Elmehetünk innen… elutazhatunk Oxfordból. –
Megálltam és ránéztem.
– Ez a megoldásod?
Csak áltattam magam. Gyakorlatilag az oltárnál hagyta faképnél
a menyasszonyát. Egész végig érzelmileg manipulált engem, és
igen, bevallom, én is manipuláltam magam. De csak azért, mert
annyira szerettem. Mégis hogyan tudnám egy másik ember
szenvedésére alapozni a saját boldogságomat? Hogy
engedhetném meg, hogy az én boldogságom felülírja azt, mi a
helyes, felülírja egy másik emberi lény, Amelia iránti
empátiámat?
Hányingerem lett, pánikba estem, ugyanazt éreztem, mint
amikor rájöttem, hogy Alex és Jessica együtt vannak.
– Jane – ismételte meg Tom kétségbeesve.
Én csak bámultam rá némán. Összeszedem a holmimat, és
elmegyek. Fogtam egy nagy szemeteszsákot a mosogató alól, és a
hálószobába siettem.
– Újrakezdhetjük… valahol Európában – kiáltott utánam. –
Bárhol, ahol csak akarod. – Kétségbeesett volt a hangja, mégsem
álltam meg. Végigszaladtam a folyosón, letéptem a ruháimat a
vállfákról, és a zsákba gyömöszöltem. A fiókokból reszkető
kézzel kanalaztam ki a holmikat.
A kis dolgozószoba ajtaja félig nyitva volt. Megpillantottam
Alastair gitárját és a szék hátára terített Kurt Cobaint.
Levettem magamról Tom pulóverét és Kurtöt vettem fel
helyette. Éreztem a gesztus mélyebb, szimbolikus értelmét.
Valamint azt is, hogy Tom pulóvere kényelmesebb melegebb és
jobb volt, mint az Alexé. Az a jelenet Alexszel a legszörnyűbb
módon ismétlődött meg velem.
Tom ott állt, ahol hagytam, az arcát eltorzította a fájdalom, a
szeme még mindig csillogott az ólomszürke fényben. Elmentem
mellette, és az ajtó felé igyekeztem.
 – Jane, mindent magunk mögött hagyhatnánk. Elrepülhetnék
Mexikóba, mint abban a dalban. Eltűnhetnénk Dél-
Franciaországba. Ki tudná meg? Kit érdekelne? – Megfogta a
karom, én azonban csak az ujjait néztem.
– Engem – feleltem, és felpillantottam rá. – Én tudnám. Engem
érdekelne.

Aztán már kint voltam a hidegben lent a járdán. Megtorpantam.

Elfelejtettem a gitárt. Nem. Nem fogok visszamenni. Majd Pippa
vagy Will eljön érte. Sürgető kopogás ütötte meg a fülemet.
Thornbury szólt ki nekem. Az a kedves, Vén Bagolyszem nézett
rám piszkos alagsori ablakából, és kis kezével integetett, hogy
menjek be.
Legszívesebben sírva fakadtam volna. Felemeltem a
szemeteszsákot a holmimmal, és azt mondtam neki némán,
kiviszem a szemetet.
Az idős professzor megvonta a vállát, elmosolyodott, és puszit
dobott nekem.

Órákkal később Pippa nyitott ajtót nekem, a mobilját a vállával

szorította a füléhez.
– Jonesy csapatával beszélek – közölte, és izgatottan intett,
hogy menjek be. – Ragaszkodnak hozzá, hogy most azonnal indulj
velük a turnéra! Megígérték, hogy mindenhol első osztályon
utazhatsz, és idézem, „piskóta lesz az egész”!
Tom kanapéja, összeérő combunk, a térdünkön egyensúlyozott
tortásdoboz.
– Pontosan ugyanolyan lesz, mint tegnap este, egyszerűen csak
előugrasz a ráadásnál! Gyerekjáték, sima ügy, semmiség… oké –
É
felelte lelkesen, és ismét a telefonba beszélt. Én elképzeltem
magam, ahogy estéről estére begurítanak a ráadásnál… és
kiugrom egy tortából, mint Vegasban egy sztriptíztáncosnő.
– Visszahívlak, jó? Igen, kiváló, viszhall! – csiripelte Pippa,
számomra teljesen idegen és felfoghatatlan optimizmussal.
Letettem a holmimat, majd kimerülten lerogytam a kanapéra.
– Hát nem csodálatos? – lelkendezett tovább, miután leült
mellém. – Ott leszel vele, és az egész világ láthat! Biztosítottak,
hogy az ünnepekre kapsz néhány szabadnapot valószínűleg újév
környékén. A turné első fele egészen júliusig eltart, szóval csak
hét hónap!
Az első fele. Csak hét hónap. Hét hónap magány és
elszigeteltség, hotelszobák késő éjszaka, gúnyos kommentek más
nyelven, aztán megnyomom a fordítás gombot, csak hogy tudjam,
mikor nevez lotyónak valami elszánt Jonesy-rajongó. És hét
hónap Jonesy különcségeivel. Az álmom, hogy countryzenész
életet éljek…
– Nem akarom – szólaltam meg zsibbadtan, és kinéztem a
kopár, esőáztatta kertre.
– Mit nem akarsz?
Életre kelteni „őt”. A fiatal lányt a videóból. Megszemélyesíteni
őt, és kivillantani az ágyékomat.
– Turnéra menni. – Pippa felé fordultam.
– Jane. – Türelmet erőltetett magára, összevonta a
szemöldökét. – Végre… végre lendületet kapott a karriered.
Hogy én mennyire utáltam a lendület szót!
Csalódottan felsóhajtott.
– Tudod, milyen ritka, hogy a csillagok így együtt álljanak?
– Igen. Pontosan tudom. – Ez a fajta ajánlat nem jön még
egyszer. Igaza volt. Hányingerem lett. Ebből már nem volt kiút.
– És fizetnek érte. Jól.
Nekem pedig szükségem volt a pénzre. Nagyon is.
Pippa rám nézett.
– Hát nem érted? Te képes vagy megcsinálni azt… a dolgot.
Kinyitod a szád, és hangok… gyönyörű hangok jönnek ki rajta.
– Tessék? Nem… – Nem értettem.
 Pippa megrázta a fejét.
– Énekelni, te buta. Hát nem érted? – horkant fel gúnyosan. –
Nem mindenki teheti ezt meg. Én például nem – tette hozzá és
elfintorodott.
Aztán hirtelen elsápadt.
– Jaj, ne! Mi történt Tommal?
Én csak a fejem ráztam, és könnybe lábadt a szemem.
Megfogta a kezem.
– Pezsgőt?

Ittunk néhány pohárral, miközben elmeséltem neki mindent. Tom

reménytelen helyzetét az exével. A bűntudatát, amiért
felbontotta az eljegyzésüket és azt, hogy Amelia depressziója
örökre béklyóba köti őket. Valamint hogy mennyire fájt nekem,
amikor Amelia szenvedésére gondoltam.
Elmondtam neki a Royal Albert Hallt, Jonesyt. Végre azt is, ami
tíz évvel azelőtt történt. Hogy mi volt vele, és milyen lesz mindig
is vele dolgozni. Hogy a (majdnem) negyvenéves Jonesy semmit
sem változott, még mindig ugyanaz volt, aki régen. Még mindig
zseni, és még mindig éretlen érzelmileg. Talán túl korán jött neki
a siker, és a kivételezettség évei lehettek a felelősek érte.
Elmondtam, hogy kiálltam magamért, amikor sarokba szorított
Tommal kapcsolatban. Hogy milyen őrültséget kérdezett: Kit
szeretsz jobban? Elmondtam neki, hogy turkált a táskámban. A
„csókolj meg” kérésre nem kellett emlékeztetnem. És végül azt a
„Boldog évfordulót, bébi” kártyát is, amelynek a hátára azt írta,
„Hát nem látod, hogy akarlak téged?”
– Nem történt semmi – biztosítottam. – És nem félek tőle.
Képes vagyok… vigyázni magamra, tudod?
– Jane, hát persze, hogy képes vagy. De istenem… – Pippa arca
eltorzult a gyötrelemtől. – Fogalmam sem volt minderről. Persze
mindig is kíváncsi voltam, vajon történt-e valami köztetek, de
É
gyűlölöm, hogy úgy gondoltad, nem mondhatod el nekem. Én meg
egész idő alatt csak róla fecsegtem!
Elkínzottan hátradőltem a kanapén. Mert az igazság az volt:
– Imádom a zenéjét – válaszoltam, és ismét felültem. – Amit
pedig értem tett a Royal Albert Hallban, az elképesztő és
rendkívül nagylelkű volt. – Éppen ezért… őrült lennék, ha nem
mennék el a turnéra. – Tudod mit? Jól van. Vállalom. Megcsinálom
a turnét. Te és én, most már egy hullámhosszon vagyunk, és talán
ő meg én is – bukott ki belőlem.
Különben is mi más várna rám? Különösen most.
Pippa teletöltötte a poharam. Megittuk az egész üveggel, aztán
felbontottunk egy másikat. Ahogy telt az idő, egyre
használhatatlanabbak lettünk, magunkba roskadtunk a kanapén,
üveges tekintettel bámultunk ki a kopár kertre, alig aludtunk és
alig ettünk.
– Kimerült vagyok és részeg – jelentette ki Pippa éneklő hangon.
Én pedig éppen most mondtam igent egy hét hónapos turnéra
egy elmebeteggel. Egy ragyogó, manipulatív elmebeteggel.
– Csak hogy tudd, estéről estére bugyi nélkül fellépni egy
kezeslábasban… nos nem a legideálisabb környezet az ember
flórája számára – vetettem fel utolsó okként, amiért nem kellene
elvállalnom a turnét.
Persze kicsit gyenge érv volt, mivel még mindig az a bizonyos
kezeslábas volt rajtam.
– Biztos vagyok benne, hogy van valaki, aki felelős a
jelmezekért. – Hűha. Az lenne az első az életemben.
– Hogy a parókát már ne is említsem – tettem hozzá, és már
csak a gondolattól is megvakartam a fejem.
– Sikerült becsempészned egy hajhátradobást. Lenyűgöző –
dörmögte Pippa, és a vállamra ejtette a fejét.
– Igen. – Én az övére hajtottam az enyémet. – Rock and roll. – A
tőlem telhető legjobb metálvillát mutattam a kezemmel, aztán
átalakítottam Mr. Spock „Hosszú és eredményes életet”
kézjelévé.
Ekkor hirtelen eszembe jutott az a félelmetes álom, Jonesy,
én, a lezuhanó repülő, Bibis és hogy ez biztosan jelent valamit.
 p gy j
Rossz ómen volt. Azon az éjszakán álmodtam ezt, amikor Monica
Abella megjelent Tom ajtajában. Hirtelen felültem.
– Most jutott eszembe! Még nem is mondtam el neked, milyen
őrült álmom volt.
Pippa felnyögött, és kiitta, ami a poharában volt.
– Kérlek mondd, hogy nem álmokról fogsz most nekem beszélni!
– Tudom, és tökéletesen egyetértek veled, de ez más. Ez egy
ómen.
Hangos koppanással letette az üveget.
– Az még rosszabb. Kérlek, ne!
Igaza volt, ezért meséltem neki Monicáról, a vizes pólójáról, a
mézédes akcentusáról és arról, hogy gyakorlatilag dorombolt,
amikor megsimogatta Tom arcát, és a tenyerébe fogta úgy, ahogy
a filmekben szokták.
– Te legalább megmenekülsz a gyönyörű korábbi barátnők
szellemétől, nem fognak bármikor felbukkanni nálad. – Will
gyakorlatilag szűz volt. Egyébként hol volt ő?
Pippa hosszú szünetet tartott, csak aztán válaszolt halkan:
– Will nagyon gyorsan tanul. – Elégedett mosolyra húzódott a
szája. Mielőtt sikítva válaszolhattam volna valamit, ránézett a
telefonjára, és felkiáltott: – Nocsak, mit ad isten, egy ómen, épp
amikor szükséged van rá. Sosem fogod kitalálni, mi lesz a turné
következő állomása!
 44

BASSZUS, BASSZUS, PÁRIZS,

FRANCIAORSZÁG AVAGY AZ IRÁNYÍTÁSOM
ALATT

A Csalagúton mentünk át másnap Franciaországba.

Téliesen hideg fogadott minket, a pályaudvar fölött az égbolt
sötétszürke és kissé melankolikus volt, érezni lehetett, hogy
közelednek az ünnepek. Pippa, Will és én egymással szomszédos
szobákat kaptunk a St. Germain sugárútra néző, elbűvölő Left
Bank Hotelben. Fekete lakkozott erkélyrácsait borostyán és
dacos, rózsaszín virágú növények nőtték be. Pippa nekiállt
dolgozni, így Willre hárult a feladat, hogy elterelje a figyelmem a
koncert miatti idegességről. Másnapra volt hirdetve az Olympia
előadóteremben, amelynek ikonikus színpadán számtalan híresség
fellépett már Edith Piaftól kezdve Jimi Hendrixig.
Másnap reggel pedig elindulok a hét hónapos turnéra Pippa és
az öcsém nélkül.
Will mindent megtett, hogy csillapítsa az idegességemet, a
Tom miatt érzett makacs csüggedésre viszont nem volt
gyógyszer. Képtelen voltam nem gondolni rá állandóan, hiszen a
sugárutakat könyves standok, lemezárusok és virágárusok
szegélyezték. Szerelmespárok szégyentelenül csókolóztak
mindenhol, hiszen ez Párizs volt, és itt mindenki ezt csinálta.
Csupán egyetlen gyógymód létezett a problémámra: ha nyakig
belevetem magam a művészetbe.
Will és én olyan sok szépséget szívtunk magunkba, hogy már
megrészegültem tőle, elgyengített az álmodozás, a
reménytelenség és a reménykedés. Minden egyes múzeumban
vettem egy képeslapot Tomnak, amit nem fogok elküldeni. Miután
elfáradtunk, megittunk egy kávét a Tuileriák kertjében, én pedig
azon kaptam magam, hogy felnézek az égboltra a fák szép,
egyforma sora fölött, és nézem a hatalmas szürkeséget.
Will csinált egy szelfit, én pedig eltöprengtem, hány
turistaszelfit képesek elviselni a felhők. Ekkor megrezzent a
telefon az ölemben. Azt hittem, egy újabb utasítás vagy kérdés
Pippától, esetleg új információ a turnéval kapcsolatban, amikor
azonban lenéztem, majdnem leestem a székről.
Tom írt. Igyekeztem szabályosan lélegezni, nem akartam, hogy
Will megtudja, miközben szerencsére a telefonján nézegetett
valamit.

Tom Hardy: Drága Jane, nagyon sajnálom, hogy megbántottalak. Remélem, jól
vagy. Nem érdemlem meg, hogy visszaszerezzem a bizalmad, de azért imádkozom
azért, hogy megengedd, hogy megpróbálhassam. Minden pillanatban hiányzol.
Örökké, mindig a tiéd… Szeretettel, Tom. x

Küldött még egy linket is egy számhoz, az eredeti A muzsika

hangja musicalből a „Something Good”-ot. Julie Andrews és Ben
Lee, Christopher Plummer énekhangjának duettjét. De honnan
tudta, milyen mélyen megérint majd ez a dal?
Nem tudtam visszafogni magam. Vibrált bennem az érzés –
hiányzott, vágytam rá. Kétségbeesetten és titokban azt írtam
neki: HIÁNYZOL! ŐRÜLTEN, KÉTSÉGBEESETTEN ÉS
ESZEVESZETTEN. ÉS EZ A DAL? EZ A DAL EZ A DAL EZ A
DAL!
A francba, az egészet nagybetűvel írtam, mintha kiabálnék.
Will furcsa arccal nézett rám, a szemét összehúzta.
– Mi van? – mordultam rá.
Megvonta a vállát, és megint a telefonjával foglalkozott.
Reszkető kézzel kitöröltem az üzenetet, és képernyővel lefelé
letettem a telefont az ölembe még mindig rezgőre állítva.

Alfie Lloyd: Végre szabad vagyok! A turné véget ért Rómában. Szereztem
egy jegyet Jonesy holnap esti koncertjére! Párizsban! Most mit csinálsz?
 *

Alfie magasabb volt, mint ahogy emlékeztem, napbarnított, a

lábát magabiztosan keresztbe tette a letaposott szállodai
szőnyegen. Ugyanaz a Patti Smith-póló és nadrág volt rajta, mint
amire Vegasból emlékeztem, és most is ugyanolyan jól állt rajta.
A kezében egy tok nélküli kis akusztikus gitárt tartott.
– Jane Start.
– Alfie Lloyd.
Elvigyorodott, feltolta a szeméről fehér, ovális napszemüvegét,
és egymásra néztünk. Hűha, ez őrület, nem? Az ő turnéjának
kezdetén ismerkedtünk meg, most pedig az én turném előestéjén
voltunk. Irigyeltem a szabadságát, de nem voltam úgy lenyűgözve,
mint számítottam. Csak valami bujkáló szomorúság töltött el, de
reméltem, hogy ez nem látszik meg rajtam. Nem fogom bevallani
a világ legnagyobb Jonesy-rajongójának, mennyire rettegek ettől
a turnétól. Azt fogja gondolni, hogy szánalmas vagyok. Oldalra
biccentette a fejét, mintha hallaná a gondolataimat, homlokát
ráncok barázdálták.
Bekísértem a szobámba, ő pedig azonnal kényelembe helyezte
magát a kanapén, és pötyögni kezdett a gitárján.
Lehuppantam mellé, és összekulcsoltam a kezem az ölemben.
– Tetszik az új frizurád. Nagyon Mick Jaggeres, úgy cirka ’65-
ből – jegyeztem meg.
– Köszi, igen – motyogta kétértelműen, majd megtapogatta a
tarkóját, ahol addig haj volt.
– Így már nem hasonlítasz a testvéredre.
Pontosan, adott igazat nekem jelentőségteljes pillantásával.
Egy turné a testvérrel nem lehetett egyszerű dolog.
– De miért én játszom? – nevetett fel, és átnyújtotta a gitárt.
– Szeretnélek téged hallani.
Ismét elfogott az idegesség, a félénkség és a szomorúság.
Ennek ellenére elénekeltem neki az Oxfordban Tomról írt dalt,
amelyet Jonesynek is eljátszottam. Akkor még nem tudtam, hogy
én itt leszek, de Tom nem, csak kilométerekkel távolabb, és
kettőnk között a La Manche-csatorna sötét, kavargó vize húzódik
majd. Persze a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy két olyan
ember között, mint mi, csakis sóvárgás és vágyakozás lehet, hogy
áthidalja az áthidalhatatlan szakadékot. Sóvárgás és vágyakozás,
hogy úgy érezzük, össze vagyunk kötve, hogy össze legyünk kötve.
– Hűha, ez klassz – mondta Alfie ragyogó arccal, miután
befejeztem a dalt. Az én gyomrom görcsben állt, mégis
igyekeztem elmosolyodni. – Ez mi volt? Ez azt jelenti, hogy az
oxfordi fickó, az a professzor…
– Ne akard tudni!
– Ami azt illeti, de igen – felelte őszintén és gyengéden. –
Nagyon is szeretném tudni.
Így hát elmeséltem neki az én szomorú történetem.
A végén csak ült, nagyokat pislogott, és valami vigaszt próbált
találni.
– Nos – jelentette ki végül –, csak légy jó! Vigyázz magadra!
– Úgy lesz – dörmögtem alig hallhatóan. Mi más ellenszere
lehetett a szomorúságnak és a feszültségnek?
Alfie lazán játszani kezdett a gitáron.
– Csak hogy tudd, én mindig itt leszek barátnak neked. –
Felvonta a szemöldökét. – Amilyen fajtára csak szükséged van. –
Ó! A Toy Storyból idézett volna?
– Hű! – feleltem zavartan és meghökkenve. – Ez hízelgő. –
Éreztem, hogy a legrosszabb pillanatban kicsordul a könnyem a
kedvessége hatására. Én is úgy gondoltam, hogy Alfie egy jó
barát.
Ő sietve körülnézett, keresett valami zsebkendőt, végül
kivette a hátsó zsebéből a kötött sapkáját, és azt nyújtotta át.
– Biztos? – Bólintott. – De most komolyan. Túl öreg vagyok
hozzád. Te magad mondtad.
Valóban ő mondta Vegasban. Legutóbb, amikor együtt voltunk
egy hotelszobában.
– Tényleg túl öreg vagy hozzám – ismételte meg szárazon. – Ha
csak a számokat nézzük. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem
kedvelem a nálam idősebb nőket. – Incselkedőn a térdemhez
ütötte az övét. – Azt gondoltam, ez mostanra már egyértelműen
kiderült.

Nem létezett olyan ital, drog vagy bármi, ami ennél jobban tudott
volna segíteni nekem. A mellem finoman csúszkált a mellkasán –
most már azt csókolgatta, a testünk együtt mozgott le-fel, a
hullámzó üvegmennyezet felé…
Kinyitottam a szemem, és rémülten felültem… Próbáltam
megfejteni, hol vagyok és mikor. A fény megvilágított különböző
alakokat… a nap csillogott egy ezüstbúrán, a borosüveg ferdén
állt a szobaszervizes kocsin… volt még ott egy gitár… és egy ágy.
Alfie.
A számra tapasztottam a kezem, hogy visszafojtsam rémült
kiáltásomat.
Alfie mélyen aludt mellettem, cseresznyepiros ajka ellazult
alvás közben. Megmarkoltam a mellem a ruhámon keresztül. Fel
voltam öltözve. Helyes. Jó.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és félve ismét az alvó
hercegre pillantottam, ám ez is csak megerősítette, hogy az csak
egy álom volt Tomról… méghozzá micsoda álom! Bedugtam a
kezem a melegítőnadrágom alá, és a lábam közé csúsztattam. Ki
mondta, hogy a lányoknak nem lehetnek erotikus álmaik?
Tudatosult végre bennem a megkönnyebbülés, hogy nem voltam
hűtlen az egyetlen emberhez ezen a földön, akit… Alfie
megmozdult mellettem, én pedig gyorsan kihúztam a kezem a
nadrágomból.
A szomszédos szoba ajtaja halkan nyikorogva kinyílt. Pippa
dugta be a fejét a résen, majd döbbent arcot vágott, amikor
megpillantotta a mellettem alvó popsztárt.
Én a kezemmel integettem, hogy semmi sem történt, majd
halkan felkeltem az ágyról, és magamra vettem Kurt Cobaint. A
kopogás hangjára Alfie úgy ült fel az ágyban, mint egy bábu.
Megdörzsölte az arcát.
– Ó, szia! – mondta Pippának, aki kislányos vigyorral bámult
vissza rá.
A kopogás azonban nem maradt abba, viszont senki sem
mozdult. Alfie magára mutatott.
– Kinyissam?

Alfie elbűvölte Pippát, miközben elfogyasztottuk a szobaszerviz

által hozott croissant-t és kávét, amelyet előrelátóan Pippa
rendelt. Nekem nem volt étvágyam, mert jeges pánik szorította
össze a szívem, és a szabadságukat irigyeltem. Ez már rituális
érzésnek számított nálam a koncert napján, bármilyen koncerten,
a mostani viszont még a szokásosnál is rosszabb volt.
Hogyan fogjuk Jonesyvel felülmúlni azt az improvizált táncot,
amely spontán alakult ki a Royal Albert Hallban? Hét hónapon
keresztül elvárják tőlünk, hogy estéről estére új és változatos
legyen a műsor?
Alfie menni készült. Pippa és ő számot cseréltek a
telefonjukon.
– Akkor én már itt sem vagyok – jelentette ki Alfie vidáman,
ismét ragyogó mosolyt villantva rám. Még a gödröcskék is
megjelentek az arcán. – Utána találkozunk… kéz- és lábtörést! –
Mindkét kezét rám szegezte, mint egy pisztolyt, mintha ez
parancs lenne.
Pippa odafordult felé.
– Írj, ha bármi gond van a helyszínen vagy a belépővel vagy
bármivel! – mondta neki nyomatékosan. – Jane egyik nagyon jó
barátnőjével tettünk össze.
Bryony az utolsó pillanatban szólt, hogy ő is jön. Már előre
örültem, milyen arcot fog vágni, amikor rájön, hogy Alfie Lloyd
mellett ül.
 Akiért úgy odavolt.
Alfie a gitárja nélkül indult az ajtó felé, ezért felkaptam a
hangszert, és utánaszaladtam.
– Nem, ez a tiéd – erősködött. – Útban idefelé vettem egy
bolhapiacon. Olcsó volt. Nem tudom kiverni azt a dalt a fejemből,
amit tegnap énekeltél nekem. Ne hagyd abba! – Elmosolyodott, és
kiment az ajtón.
– Milyen dalt? – kérdezte Pippa érdeklődve és talán egy kicsit
sértődötten is. Neki még nem mutattam meg. Mennyire fog
hiányozni a turnén! És bár nem mondta, de olyan volt, mintha ő is
erre gondolt volna.
– Majd eljátszom neked. Akár most, ha akarod. – Nem
szándékosan osztottam meg Alfie-val hamarabb, mint ahogy
Pippának elénekeltem volna. Valami hirtelen eszembe jutott,
ezért odaszaladtam az ablakhoz, és kihajoltam. – Hé! – kiabáltam
le.
Alfie felnézett a járdáról. Még éppen időben kaptam el.
Különösen jól festett abban a túlméretes fehér napszemüvegben.
Rájöttem, hogy Kurt is viselt olyat. Levettem magamról a régi
kardigánt.
– Kapd el! – kiáltottam, és kidobtam az ablakon, majd néztem,
ahogy a párizsi szellő hátán lassan leereszkedik Alfie felnyújtott
kezébe.

Komor csendben sétáltunk a szálloda folyosóján Pippa, Will és én.

Most sem volt hangpróba a koncert előtt. Jonesy emberei csupán
annyit mondtak, mintha ez valami politika vitatéma lenne, hogy
„csak a korábbinak az ismétlése lesz”. Amit viszont a Royal
Albert Hallban csináltunk, az improvizáció volt, az improvizáció
pedig spontán és előre nem eltervezett. Én nem voltam jazz-
zenész. Az improvizáció egy képesség, amelynek én nem voltam
birtokában. Elképzeltem magam a színpadon ma este, és… furcsa
zsibbadtságot éreztem.
Megkövült arccal szálltunk be a liftbe.
– Basszus… ne haragudjatok! – szólaltam meg hirtelen. – Valamit
elfelejtettem. Az előcsarnokban találkozunk. Két perc. – Kiléptem
a liftből, mielőtt az ajtó bezárult volna értetlen arcuk előtt.
Visszamentem a szobámba, és éreztem, hogy kavarognak a
gondolataim. Mit csinálok? Járkálni kezdtem.
Előhívtam Tom előző napi üzenetét. Még egyszer el kellett
olvasnom. Mintha valami imádság lett volna. Egy meditáció…
valami jó. Valami igaz, amiben hihettem. Hogy fontos vagyok neki.
Hogy szeret.

Minden pillanatban hiányzol. Örökké, mindig a tiéd.

És a dal linkje. „Something Good”.

Szerettem volna válaszolni rá, de mit? Küldhettem volna

egyszerűen csak egy kis szívecskés szemű emojit jelzésként,
hogy megkaptam, de az gyáva reakció lett volna.
Eközben rám írt az öcsém: Jól vagy?!!
Nem, nem voltam jól. Reszkettem. Nem tudtam elszakítani a
tekintetem az éjszakai égboltról, mintha egy hatalmas halom
kincs lett volna.
Megint megrezzent a telefonom, újabb aggódó üzenet jött
tőle. Reszkető lábbal beléptem ismét a liftbe, és egyedül mentem
lefelé. Furcsa érzés fogott el, amikor láttam a tükörképem az
arannyal díszített ajtóban. Vegasban ugyanez a gondolat
fogalmazódott meg bennem: ding, a lift kinyílik. Ding, becsukódik.
Elképzeltem a sok liftet nap mint nap, hét hónapon keresztül,
ahogy kinyílik és becsukódik, folyton hallom a csilingelését, az
arcomról üres tekintet néz vissza rám a tükörből, egy idő után
elhalványulnak az arcvonásaim, hogy már fel sem lehet ismerni,
arctalan, névtelen leszek, csupán egy szellem.
Pippa és Will hirtelen ott voltak mellettem, tágra nyílt szemmel
néztek a márvány előcsarnokban, amikor kiléptem a liftből.
 – Már éppen utánad akartam menni, hogy megkeresselek –
árulta el Will.
– Bocs. – Megdörzsöltem a hasamat. – Csak az idegesség.
– Szuper leszel – motyogta halkan Pippa. – Gyere! Különben
elkésünk. – Finoman megfogta a kezem, és magával húzott.

Showtime!
A fények olyan hangosan és olyan erővel kapcsolódtak fel a
színpadon, mintha egy törésvonal nyílt volna alattam. Az ereje
vibrált a földön, átterjedt az iskolai faszékre is, amelyen
egyenes háttal ültem, mint egy jó kislány. Macskanőjelmezben,
tűsarkúban a lábamon, vezeték nélküli mikrofonomat
szorongattam a kezemben, a fejemen rózsaszín paróka volt.
A mögöttem lévő képernyő életre kelt, az együttest fény
világította meg, aztán Jonesy is bevonult a színpadra gitározva. A
rajongói talpra ugrottak, és hangosan éljenezték. Mindannyian az
irányítása alatt és a bűvöletében voltak.
Jonesy odasétált hozzám, a szeme csillogott, mintha azt
mondta volna: Ez az én ajándékom neked, a múlhatatlan
szeretetük és rajongásuk. Mintha nem tudtam volna, hogy
valójában mit ért ezalatt: ezüsttálcán kínállak fel nekik…
odadoblak, hogy felfaljanak. Soha többé nem kell aggódnod
semmi miatt.
Elkezdtem felállni, ő azonban a pillantásával rám parancsolt,
hogy ne tegyem. És hirtelen már ott volt a fülem mellett.
– Érzed? – súgta. – Érzed őket odakint? Ez a szeretet, Jane
Start. Az egyetlen szeretet, amire számíthatunk.
Nagyon közel volt hozzám. Irányított, a gitárt pengető ujjaival
vezérelt, mint egy bábut… fel, fel, fel, kislány, állj fel a székről.
Engedtem neki. Sokkal könnyebb volt, mint ellenállni. A tiéd
vagyok, csinálj velem, amit akarsz. Én lehetek az a nő… igen! Ő
leszek, és minden valóra válik, amit ígértél.
 Jonesy gitározott, én pedig táncoltam. Játszott és engedtem,
hogy játsszon velem. Rázom a fenekem, látod, riszálom a
csípőmet, bumm, bumm. Arra gondoltam, nekem eleve ezt kellett
volna csinálnom. Most már éreztem a szeretetet… felvillanyozott,
mint egy csók, megvédett, mint egy ölelés. Évekkel azelőtt
elszúrtam az esélyemet, és eltévedtem az úton, amelynek magas
füve épp tapodásra várt. Próbálkoztam, de elbuktam. Ez most, ez
itt, ez volt az én sorsom. Ezt megismételni újra és újra, amíg el
nem tűnök erről a földről.
A szemem megtelt könnyel: hagyd abba… hagyd abba azonnal!
Ez az érzés, ez a széthullás nem illik egy fizetett, profi
énekesnőhöz. Találnom kellett valamit ezen a színpadon, amire
irányíthattam a figyelmem, hogy összeszedjem magam. Kapd
össze magad, te nő!
A fény megcsillant Jonesy akusztikus gitárjának sötét
felületén. Az erősítője mellett állt.
Úgy ragyogott, mint az Excalibur a sziklában.
Hívogatott a gitártartóra támasztva…
Aztán valahogy már a nyakamba is akasztottam – végre gitár
volt a kezemben –, kisebbre vettem a kék bársonyszíjat, amikor
egy kurjantás hangzott fel a félelmetesen nagy teremben, és
mindenki elhallgatott. Síri csend lett. Jonesy dala véget ért.
Felpillantottam, kinéztem a rengeteg csodálkozó arcra. Aztán
lekaptam a fejemről a parókát, és némán elengedtem, az pedig a
földre hullott, mint a hó egy üres tisztásra.
Úristen, mit művelek? Beleavatkoztam Jonesy
improvizációjába. A koncertjébe. Úgy, hogy tervem sem volt.
Csak hirtelen elhatározásból cselekedtem, a puszta vágy
vezérelt.
Megéreztem a jelenlétét, mögöttem tornyosult, de nem néztem
hátra. Most már kétségbeestem, elkezdtem pengetni a gitárt, és
csak azt tudtam, hogy muszáj játszanom, hogy kivágjam magam
ebből a szörnyű zűrzavarból. Tudtam valamit, amiről Jonesy nem
hitte, hogy igaz lehet: létezett egy másfajta szeretet is: például
ez. A kézi mikrofon már haszontalanná vált, mivel a gitárt
tartottam a kezemben. Nem volt más lehetőségem, mint hangosan
 g g
énekelni, mint egy utcazenész a sarkon, teli torokból, minden
erőmet beleadva. Kiléptem először az egyik, majd a másik tűsarkú
cipőmből, és gyorsan a színpad legszélére szaladtam, hogy az
erősítés nélküli hangom valamennyire elhallatszon a terem
leghátulsó részébe is…
…ekkor csillogó hangfutam szólalt meg, és olyan volt, mintha
szikrázna körülöttem. Jonesy a színpad szélén állt nem sokkal
messzebb tőlem balra. Csak ő volt képes úgy játszani a gitáron,
mintha szikrákat szórna, és persze ismerte a dalt, mivel fel is
vette az Albert Hall utáni hosszú éjszakán. Mutasd meg, mit
tudsz, Jane Start, mondta akkor.
Harmóniában kezdett énekelni velem, a hangunk egymásba
fonódott. Aztán a közönség felé fordultunk, és nekik énekeltünk
a vágyakozásról, az elhatározásról, a dicsőség és az
összekapcsolódás tünékeny, törékeny pillanatairól… Ebben a
pillanatban megidéztem Tomot, aki futva visszatért hozzám…
egymás mellett feküdtünk, a bőrünk összeért, az ajka fahéjízű
volt… Ebben a dalban mindig együtt leszünk…

Aztán véget ért. Egy pillanatra néma csend lett a teremben…

csak kopár kristálytundra és néma óceánfenék. Majd újra
láthatóvá váltak az arcok. Mindegyik ragyogott, és mindegyik
gyönyörű volt. Nem tudtam elég gyorsan az emlékezetembe vésni
őket. A szememet az öröm könnyei szúrták, a szívem szárnyalt.
Itt voltunk mindannyian együtt ebben az őrült pillanatban, ebben
az őrült életben. Éreztem, hogy Jonesy megfogja a kezem és a
magasba emeli, aztán ismét maga után húz, és leszaladunk a
színpadról a kulisszák mögé. Megigazítottam a gitárt a csípőmön,
és észrevettem az együttesét, a kórusát, a munkásait, mintha
alkalmi fogadóbizottsággá alakultak volna. Hang nélkül tapsoltak,
mert a hangot elnyelte a nézőtér lármája. Jonesy elszaladt
mellettük a bársonyfüggönyök közötti árnyékos területre. Aztán
hirtelen megállt, elengedte a kezem és lenézett rám. Az arca
furcsán üres volt.
Kifulladva rámosolyogtam, de nem viszonozta a mosolyt. Egy
pillanatra arra gondoltam, talán szándékosan fokozza a
feszültséget, mert élvezi. A zenészei és a munkások még mindig
hallótávolságon belül voltak, amikor színtelen, de határozott
hangon kijelentette:
– Ki vagy rúgva. – Valakinek hallhatóan elakadt a lélegzete, az
én szívem pedig megállt.
Ó! Gyűlölte. Annak ellenére, hogy velem együtt játszott és
gyönyörűen énekelt. Átléptem egy határt. Ezért mindenki füle
hallatára rúgott ki, hogy még nyomatékosabb legyen. Éreztem,
hogy a többiek engem… minket néznek. Senki sem vett levegőt,
mozdulni sem mert. Elszorult a torkom. Nem fogok sírni, nem
fogok. Valami választ kerestem, éreztem, hogy egy szó
fogalmazódik meg bennem, az egyetlen szó, aminek itt értelme
volt:
– Köszönöm.
Jonesy hitetlenkedve ráncolta a homlokát.
Legalább kedvesen és udvariasan mondtam. Ő pedig erre olyat
tett, amit még soha nem láttam tőle. Nagyon aprót mozdult, az
arcán zavarodottság és kényelmetlenség tükröződött, amelyet
őszintén szólva elképzelhetetlennek tartottam tőle. Aztán
dadogva azt válaszolta:
– Nagyon… szívesen.
Kint a nézőtéren viharos dobogás hallatszott, ezért már
lehetetlen volt figyelmen kívül hagynunk. Azon kaptam magam,
hogy ügyetlenül leveszem magamról Jonesy gitárját és átnyújtom
neki. Egy láthatatlan kéz elvette tőlem, Jonesy pedig elindult,
könnyed léptekkel a zenészei felé futott, akik összegyűltek, mint
egy család vagy egy csapat, és a színpad bordó függönyének
takarásában felkészültek rá, hogy még egyszer utoljára
kimenjenek meghajolni.
Éreztem, hogy összezsugorodom, egyre messzebb sodródom
innen, az előttem lévő tér megnyúlik, elkeskenyedik, mintha
alagút lenne. Jonesy azonban hátrafordult, alig észrevehető
 g y g
kézmozdulattal intett nekem. Odaszaladtam hozzá, aztán velük
együtt ki a fénybe.

Miután mindennek vége lett, gyorsan kisurrantam az árnyékba, a

színpad mögé. Határozott magányt és pihekönnyűséget éreztem.
Most már csakis magamra számíthattam. Felvettem a színpad
padlójáról a magányosan ott heverő parókát, és kidobtam egy
szemetesbe. Gyorsan elsiettem a szorgalmasan dolgozó munkások
mellett, akiknek az arcán koncentrálás látszott, izzadtak és
cipekedtek. Úgy kanyarogtam a hűvös, föld alatti folyosókon,
mintha víz alatt lettem volna, egy sikamlós angolna, kerülgettem a
flitterekbe és bársonyba öltözött díszkíséretet. Lehajtott fejjel
mentem, amíg az öltözőmhöz nem értem.
Határozottan becsuktam magam mögött az ajtót, a
sminkespulthoz szaladtam, levettem a telefonom a töltőről, ám
ekkor kivágódott az ajtó, és beszaladt Pippa, Will, Alfie és
Bryony, és hirtelen hatalmas lárma kerekedett. Ömlengve
dicsértek és csodálták, milyen műsort adtunk elő Jonesy meg én,
hogy mennyire nem számítottak rá, hogy eljátszom a dalomat egy
akusztikus gitáron a színpad szélén, végül azonban
lecsendesedett túláradó lelkesedésük.
– Köszönöm. Igen. Őrület volt. – Fogalmam sem volt róla, milyen
arcot vágok. – Ezenkívül kirúgtak. Jonesy kirúgott. – Megvontam a
vállam.
A síri csendben kellemes zsibbadás áradt szét bennem. Ismét
a kezemben tartott telefonomra fókuszáltam, és arra gondoltam,
a nap most jön fel valahol ezen a Föld nevű bolygón, és holnap is
ezt fogja tenni.
– Elfogadtam. Tényleg, őszintén mondom, hogy nem bánom. –
Ezt leginkább azért mondtam, hogy megnyugtassam őket, de
komolyan is gondoltam. Alig hittem el, mennyire megnyugodtam.
Szabad lettem.
 Will döbbent és porig sújtott volt miattam. Pippa leginkább
összezavarodott, de néztem, ahogy lassan megérti és elfogadja,
és ezért őszintén hálás voltam neki. Eközben Bryony és Alfie
csupán csak értetlennek tűntek.
Ekkor támadt hirtelen egy ragyogó ötletem… kiváló és rohadtul
zseniális ötletem. Alfie-hoz fordultam:
– Te vedd át a helyem!
Annyira logikus volt. Alfie sokkal jobb jelölt volt a turnéra, egy
igazi showman, egy szupersztár a maga nemében, egy sokkal
híresebb és sokkal jobb vonzerő. Ha Pippa képes lesz megegyezni
Jonesyvel, akkor Alfie egyedül is ragyoghat… függetlenül a
testvérétől… és tudtam, hogy nagyon régóta vágyott már erre a
szabadságra.
Pippához fordultam.
– Te meg tudod valósítani… tudom, hogy képes vagy rá. –
Imádta a kihívásokat.
Alfie és ő egymásra néztek. Eközben Bryony rám pillantott, és
némán azt súgta, ó, te jó isten, aztán köszönöm, és az arcát
legyezte a kezével.
Miközben mindenki egyszerre kezdett beszélni, terveket szőni,
én még mindig ott tartottam a telefonomat a tenyeremben, és
végül lenéztem rá. Üzenet érkezett. Tomtól.
 45

NEM KAPHATOD MEG MINDIG, AMIT AKARSZ

Nem olvastam el Tom üzenetét. Kényszerítettem magam, hogy ne

tegyem.
A kirúgásom utáni napokban kárelhárítást végeztünk. Will,
Pippa és én Leopárdmintás Nadrág Côte d’Azur-i villájában
táboroztunk le Franciaország déli részén. Az énekes nagylelkűen
átengedte nekünk a házát, mivel ő Nyugat-Sussexben töltötte az
ünnepeket a feleségével, a gyerekeivel és az unokáival. Én minden
tőlem telhetőt elkövettem, hogy továbblépjek a káoszból,
amelyet az úgynevezett karrieremmel műveltem, valamint hogy
továbblépjek Tomtól is.
Alastair, James és George odarepültek hozzánk. Úgy
döntöttünk, hogy felvesszük az új dalomat Leopárdmintás Nadrág
ikonikus alagsori stúdiójában. Jonesy csapata elküldte nekem azt
a verziót, amelyet a londoni bérelt házban rögzített. Olyan volt,
mint valami békejobb vagy ajándék. A felvételen a gitárjaink
tökéletesen játszottak együtt, most viszont, hogy finomítottam a
szövegen, fel kellett vennem egy rendes éneksávot is.
Borzongás futott végig rajtam, amikor Will kinyitotta a stúdió
hangszigetelt ajtaját, és átnyújtott nekem egy bögre mézes teát.
Megköszöntem. Ezer éve nem voltam már igazi stúdióban, és nem
álltam egy ilyen elegáns, régi mikrofonállvány előtt, mint ez. Úgy
tűnt, mintha szkeptikusan bámult volna vissza rám. Tudom.
Egyetértek.
– Szentséges ég! – ámuldozott Will, és felnézett a
telefonjából, majd tágra nyílt szemmel átnyújtotta nekem.
Alfie Lloyd Twitter-oldala volt megnyitva a képernyőn, a
profiljának az volt a neve: Alfie Lloyd. All Lover.

É
 És a tweetje:

A kedvenc lemezem ebben az évben. Igen, tudom, hogy hét évvel ezelőtt jött ki,
de nagyszerű. Egy elveszett klasszikus. KIHAGYHATATLAN. Ez a
legtökéletesebb lemez a szomorú szerelmesek számára. Én már napok óta

egyfolytában csak ezt hallgatom…

Csatolt egy félmeztelen fotót is az üzenethez, amelyen az

ágyban fekszik, a bevetetetlen ágyat ábrázoló lemezborítót a
derekára tette, és a kezével simogatta. És hogy tovább kínozza a
rajongóit, egy csipkés melltartót is ráterített, ám az aljára
odaírta a nevem és azt, hogy #tisztelet.
A szívem vadul dobogni kezdett. Egy zenésztárs és világsztár?
Engem népszerűsít? Valamint az elfelejtett albumomat?
Meghatott, szavakat sem találtam.
– Igaza van – vigyorgott Will, amikor ismét egymásra néztünk. –
Picsába a kritikusokkal. Én mindig is imádtam azt a lemezt. –
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Igazság szerint én is.
Odaléptünk James és Alastair mellé, akik a régifajta
keverőpult fölé hajoltak. Számtalan gomb, kapcsoló és ragyogó
fény látszott rajta, és egy felvételt játszottak le, amelyet
Jonesy nekem küldött, hogy felvidítson. Felnéztek rám és
elmosolyodtam. Hogy én milyen szerencsés voltam! Hirtelen
megjelent mellettük Jonesy képzeletbeli alakja is. Az üvegen
keresztül egymásra néztünk. Rosszalló és huncut mosolyt
villantott rám, és megint úgy éreztem, mintha ott lennénk a
tetőtéri lakásában, ahol szemtől szemben álltunk egymással. Most
azonban mindketten mosolyogtunk. És ezúttal kinyújtotta felém a
kezét. Én pedig megfogtam. Barátok voltunk. A kismadár elrepült.
Valóban. Könnyek égették a szemem. Istenem, ne most! Fogd be
és énekelj!
Aztán énekeltem, és gondolatban elutaztam máshová. Magasan
egy domb tetején találtam magam, onnan néztem le az azúrkék
tengerre. Lehajtott tetővel vezettem egy kocsit, gondolatban
bevettem a kanyarokat, felfelé mentem, aztán lefelé, és semmi
másra nem tudtam figyelni, csak az éneklésre, hogy minden egyes
szót szabadon adjak ki magamból, megtöltsem érzéssel –
megosszak valamit, amit valaki valahol majd szeretne
meghallgatni egy sötét éjszakán vagy akár egy napsütötte napon,
mert ő is ezt érzi.

– Ahogy mindig mondtam – szólalt meg Pippa másnap délután –,

csupán egyetlen…
– Slágerre vagyok a sikertől? – fejeztem be helyette.
– Pontosan. – Egy fehér lepellel leterített kanapén ült ölében a
laptoppal. A szoba hatalmas volt, klasszikus századforduló
stílusban berendezett, olyan szépen feldíszített, mint egy
esküvői torta. Mindenfelé díszes boltívek látszottak. Ez egy
dolgozószoba volt a fehér különböző, pazar árnyalataiban, elegáns
és minimalista, ugyanakkor dekadens is. És a közepén Pippa ült, az
én királynőm, és tűzben égett. Nem csupán sikerült rábeszélnie
Jonesyt, hogy Alfie-val helyettesítsen engem a turnén, de még
Leopárdmintás Nadrág „Winter Wonderland” pimasz rock and roll
stílusú feldolgozása is kúszott felfelé a slágerlistákon. Ráadásul a
Fiktív Halál nevű fiatal banda – akiket a kezdetektől fogva
segített, amikor még egy penészes manchesteri alagsorban
játszottak – kiváló értékeléseket kapott a debütáló albumukra.
Döbbenetes módon az én második lemezem is kezdett nagy
számban fogyni. Alfie tweetje meghozta az eredményt. Az
elszánt Jonesy-rajongóktól kapott korábbi kegyetlen és gúnyos
megjegyzéseket hirtelen felváltották a YouTube-klipek,
amelyeken eltérítem Jonesy párizsi koncertjét. Nem úgy
raktároztam el ezt a pillanatot magamban, mint egy őrült tettet,
hanem mint valami különlegességet, sőt talán „vagányságot”.
Will besétált a szobába, és felmutatott egy üveget Pippának.
– Szerintem Leopárdmintás Nadrág nem bánná, ha kinyitnánk
az egyik Château Lafite-t. – Pippa huncut vigyorral nézett fel. –
Be kell vallanom – beleszúrta a dugóba a dugóhúzót –, álmodni sem
mertem volna róla, hogy a dolgok ilyen könnyedén a helyükre
kerülnek.
– Mi ez az egész… Alfie – dúdolta Will a tőle telhető legjobb
előadásmódban.
– Igen – fújta ki a levegőt Pippa, és forgatni kezdte a
dugóhúzót, én pedig poharakat vettem elő. – Ez egy egyszerű, de
zseniális szakma. – Pukk, kihúzta a dugót. Én odanyújtottam a
poharam, ő pedig teletöltötte.
– Alfie Lloyd szerződtetve, Jane Start… – elhallgattam, mert
éreztem, hogy mindenki engem néz – felszabadítva. – Ittam
néhány korty bort.
Két nap múlva Pippa Londonba küldött egy BBC-rádióinterjúra,
amely szerinte döntő fontosságú volt. A lakásában kellett
megszállnom. És hogy aztán mi lesz? A szüleim remélték, hogy
egyenesen visszatérek Los Angelesbe. Will és én talán végre
kiveszünk együtt egy lakást.
– Szóval – köszörülte meg Pippa a torkát. – Tudom, hogy a
Silverman-Start család nem tartja ezeket az ünnepeket, de mivel
most itt vagyunk – mutatott elegáns környezetünkre –, és ez az
évnek az az időszaka, nos, egyszerűen nem tudtam ellenállni. –
Megvonta a vállát, és kivett egy dobozt a kanapé alól, majd
átnyújtotta nekem. Will tágra nyílt szemmel nézte.
Én haboztam.
– Mi ez? – vettem el tőle tétován.
– Csak nyisd ki! – kérte.
Lassan kioldottam rajta a bársonyszalagot, és levettem a
tetejét.
– Hah! – bámultam leesett állal a dobozba. Egy ultraelegáns
műszőrme leopárdmintás dzseki volt benne.
– Most már hivatalosan is abba kell hagynod Leopárdmintás
Nadrág gúnyolását. Vedd fel! – sürgetett.
– Mmm. – Kitűnően passzolt rám. Nem tudtam betelni puha
anyagával, folyton azt simogattam.
– Drágám, tökéletesen áll rajtad. – Pippa a homlokát ráncolta,
de az arca ragyogott.
 gy g
– De én nem adok neked semmit – mondtam.
Ő csak a fejét rázta, ragyogó szemmel az öcsémre nézett.
– Ó, dehogynem.
Volt egy pillanat, amelyben ők ketten mozdulatlanul,
szerelmesen néztek egymás szemébe.
– Azt hiszem… én inkább kimegyek egy kicsit – mondtam, és a
hatalmas, oszlopos tornácra nyíló, üvegezett erkélyajtó felé
böktem a fejemmel.
Mielőtt óvatosan becsuktam a hátam mögött, még
megpillantottam Willt, amint átkarolja Pippa derekát, és magához
húzza. Gyorsan elfordítottam a tekintetem. Sosem fog
visszajönni Los Angelesbe velem. Már nem. De őszintén örültem a
boldogságuknak.
Így már nem maradt számomra más, minthogy a munkára
koncentráljak. Pippa kidolgozott egy tervet. Az újévben kiadjuk a
dalomat, aztán nem sokkal azután egy egész albumot is. Ami azt
jelentette, hogy nagyon sok dalszerzés és hangfelvétel várt rám.
Esetleg távkapcsolatban tudnék együtt írni Alfie-val. Talán még
jól is jönne neki, hogy elterelje a figyelmét a Jonesy-turné
közben.
A tornácon és a hóval borított mezőkön túl ott volt a tenger,
azúrkék és szikrázó, olyan csodás látvány, amelyben bármeddig
képes lettem volna gyönyörködni. Tomra gondoltam. Ott volt
mindenhol. A könyvek lapjain, amit olvastam, a falevelek
zizegésében. A dalokban, amelyeket újra és újra meghallgattam.
The Lovin Spoonful „Drágám gyere haza hamar”. Colin Hay „Azt
hiszem, sosem teszem túl magam rajtad”. Bob Dylan „Egyedül
lenni veled”. Ezt a számot küldte el nekem, amikor Oxfordban ott
volt a szomszédos szobában. Meg akarod hallgatni velem az
ágyban? kérdezte akkor. Amikor pedig behunytam a szemem, és a
„Something Good”-ot hallgattam, amit Párizsban küldött nekem,
olyan érzés volt, mintha egy láthatatlan kötelék kapcsolta volna
össze a szívem az övével, éreztem, hogy erősen magához húz.
Csakhogy még Ameliával is össze volt kötve.
Nekem pedig még mindig a zenére kellett koncentrálnom.
 Halk morgásra lettem figyelmes. A következő pillanatban a
tenyeremben lévő fém tárgy rezegni kezdett és hirtelen olyan
idegen volt, mintha egy Star Trek kommunikátor lett volna nálam.
Ismeretlen szám.
Ráböktem, hogy fogadjam a hívást, és felkészítettem magam,
hogy az ő arcát fogom megpillantani, de Gemma jelent meg a
képernyőn. Aztán Bryony is egy másik kis keretben… De miért
voltak olyan komorak? Adrenalin söpört végig rajtam.
– Jane… Szia! – köszönt Gemma, és mosolyt erőltetett az
arcára. Valami baj volt.
– Mi történt… Tom az? Baja esett?
– Nem, nem, Tom jól van. De ööö… attól tartok, nagyon rossz
hírem van. Thornbury professzorról van szó. Nem tudom, hogy
mondjam… meghalt – fejezte be óvatos hangon, az arcára kiült a
fájdalom.
– A drága kis törpe örökre elment – tette hozzá Bryony
szipogva. Mindkét nő várta, hogy válaszoljak valamit, én azonban
csak hitetlenkedve ráztam a fejemet.
– A szíve? – dörmögtem.
– Azt gyanítják – sóhajtotta Gemma.
A szíve volt összetörve oly hosszú ideig. Egy életen át
magányos volt, gondoltam, és könnybe lábadt a szemem.
– Békésen ment el álmában. Egy héttel ezelőtt – magyarázta
Gemma. – Honora talált rá, amikor felébredt. Olyan tragikus! A
poggyászuk már összekészítve állt az ajtó mellett. Aznap reggel
akartak indulni Görögországba.
Jaj, ne! Az álma, és végre a kedvesével együtt!
– Tom gondoskodott mindenről. Honora, tudod, milyen
megfontolt általában? Milyen józan? Most magánkívül volt a
fájdalomtól. Ha Tom nem lett volna, nem hiszem, hogy képes lett
volna megbirkózni a dolgokkal. Végül csak ők ketten voltak a
temetésen, Honora és Tom. Thornburynek nem voltak rokonai. És
Honora úgy döntött, nem verik nagydobra a hírt, legalábbis egy
ideig. Talán majd az újévben. – Alig ismertem rá Gemmára, olyan
összeszedett és gyengéd volt.
 – Egy rendes megemlékezés lesz az egyetemen – folytatta. –
Tom nagyon szerette volna maga elmondani neked a hírt, de nem
volt biztos benne, hogy helyes lenne. Úgy gondolta, inkább én
közöljem veled. Nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz hírrel kellett
felhívnunk.
Az üzenet, amit a Tuileriak kertjében kaptam, amikor Willel
együtt voltam. Most már értettem, hogy ő akarta elmondani
nekem, hogy Thornbury meghalt, de nem üzenetben, ezért inkább
csak írt valamit a szíve mélyéről. És elküldte nekem a dalt.
Harangszót hallottam a háttérből, Oxford harangjait.
– Nem tudom elhinni – dadogtam. – Majd küldök Honorának egy
részvétnyilvánítást. És fel kellene hívnom Tomot…
– Na igen, szóval, a helyzet az – vágta rá gyorsan Gemma, és
megköszörülte a torkát. – Hogy elutazott. Mondott valamit arról,
hogy karácsonyra meglátogatja a szüleit Yorkshire-ben. Én
magam is próbáltam kapcsolatba lépni vele, kellemes ünnepeket
akartam kívánni, de rögtön a hangposta vette fel, és a
postafiókja megtelt. Van még valami. Említette, hogy el fog tűnni
egy időre, hogy a könyvén dolgozzon. Úgy gondoltam, jól teszi,
nos, legalább eltereli a figyelmét most, hogy szóval… – Zavarba
jött, és elhallgatott.
– Remélem, nem bánod – motyogta Bryony –, de elmondtam
Gemmának. Nem tudta, hogy elhagytad őt. És… talán még nem
hallottad a legújabb pletykát?
– Amelia Danvers elment! – vágott közbe Gemma. – Ibizára!
Elszökött egy playboy gróffal. Én úgy vélem, egész végig vele
kavart Tom háta mögött – undorodva felhorkant. – Nem
mentegetem Tomot, ne értsd félre! Őszintének kellett volna
lennie veled ahelyett, hogy titokban tartja azt a drámát
Ameliával. De még a jó emberek, az okos emberek is néha olyan
tökfejek tudnak lenni… fogalmuk sincs az ilyen dolgokról. Isten
tudja csak, mi fordul meg Vikram fejében is. Ő is olyan erős,
hallgatag típus. De hát mit tehetünk?
Ó, Gemma! Viszont igaza volt. Hogyan is lehetne bárkit igazán
ismerni? Vagy megbízni bárkiben?
 – Nos, Amelia most úgy bratyizik azzal a társasággal, ahogy
csak akar. És a legjobbat még nem is mondtam: kiderült, hogy az
a hogyishívják gróf is Zürichben volt. Ugyanazon a klinikán.
„Idegkimerüléssel.” – A levegőben mutatta az idézőjelet, és a
szemét forgatta hozzá. – Ez az egész klinika-dolog nekem csak
trükknek tűnik. Amelia utolsó kísérlete, hogy manipulálja Tomot,
és visszamehessen hozzá. Nem ez lett volna az első ilyen húzása.
Eszembe jutott, amit Freddy mondott abban a sörözőben, hogy
Amelia burkolt fenyegetésnek szánta, amikor Oféliának nevezte
el a macskát.
– Nem illettek egymáshoz, ő és Tom. Sosem illettek. Ez
bárkinek egyértelmű volt, aki ismerte őket. Tom hűséges, Amelia
pedig, nos, csak kihasználta őt. Most viszont ott van, ahol mindig
is lenni akart… egy jachton egy affektáló gróffal. De legalább
volt benne annyi tisztesség, hogy visszaadja Tomnak az imádott
macskáját.
Nem találtam a szavakat, az arcuk a kis képernyőről nézett
vissza rám, miközben elbúcsúztak.
Nem tudtam megállni. Végre elővettem Tom üzenetét, amelyet
a párizsi koncert után írt. Azt, amit még nem engedélyeztem
magamnak, hogy elolvassak.

Tom Hardy: Jane, kérlek, ne érezz kényszert arra, hogy válaszolj, de szeretném,
ha tudnád, hogy egyszer s mindenkorra minden kapcsolatot megszakítottam
Ameliával. Pocsékul intéztem ezeket a dolgokat. Nem volt tisztességes veled
szemben és vele szemben sem. Meg kellett mondanom neki, hogy többé nem
fogunk kibékülni, ahogy korábban már megtörtént a múltban. Vége van
függetlenül attól, hogy te és én valaha is együtt leszünk-e még. Igazad volt. Nem
az a megoldás, hogy elmenekülünk az igazság elől. Megsértettem a bizalmadat. A
szerelem legalább annyira a bizalomról is szól, mint bármi másról, én pedig
csalódást okoztam neked. Ezt mélységesen sajnálom. Nem várom el, hogy
megbocsáss. Szeretettel, T. x
 46

ELREPÜLÖK

– Gyere velem, kérlek! Még van idő. – Két nappal később voltunk,
és a nizzai repülőtér előtt álltam az út szélén.
– Minden rendben lesz – felelte Will. A fejünk fölött elzúgott
egy repülő, én pedig éreztem, hogy megfeszül az állkapcsom meg
az egész testem… a szokásos idegesség miatt.
Londonba indultam a BBC-interjúra, és az öcsémnek
könyörögtem, hogy jöjjön velem. Azután valószínűleg egyenesen
hazarepülök egyedül Los Angelesbe.
– Megígértem a csajomnak, hogy egy kicsit felturbózom a vén
rocksztár kecóját. A stúdióra igencsak ráfér némi átrendezés és
egy kis frissítés. Körülbelül két napba telik, aztán csatlakozunk
hozzád. De hé! Megcsináltuk! – Körbemutatott.
Tényleg megcsináltuk. Voltunk Párizsban. Voltunk
Franciaországban.
– Te pedig befutottál – ragyogott, és a telefonját lóbálta. A
régi lemezemmel kapcsolatos felbolydulásra célzott, amelyre a
kritikusok azt mondták, „elveszett klasszikus”.
„Felfedezetlen mestermű”.
„Hangcsábítás, amelyre most nagyobb szükségünk van, mint
valaha.” Az albumom még néhány év végi „Best of” listára is
felkerült annak ellenére, hogy hét évvel azelőtt jött ki.
– Tudom. Őrület. – Megráztam a fejem.
Will szokatlanul merengő tekintettel nézett végig rajtam. A
műszőr leopárdmintás dzsekit viseltem.
– Megvan benned. Az. Régen is megvolt, és most is megvan.
Éppen ezért olyan kibaszottul nehéz az öcsédnek lenni.
– Te meg mi a fenéről beszélsz?
 – Pizzaság – felelte, és csettintett az ujjával.
Hirtelen eszembe jutott.
– Ez volt a kedvenc szavam gyerekkorunkban. Pimaszság plusz
pizza egyenlő pizzaság – mondtuk aztán egyszerre. A Silverman-
Start családban ez volt minden jó dolog titkos összetevője.
Csak álltunk ott mosolyogva, aztán Will hirtelen elkomorodott.
– Szóval, a hecc kedvéért csináld meg azt a baromságot, tudod,
hogy megütögeted a gép oldalát – dörmögte. – Tedd meg értem!
Meglepetten néztem rá. Mindig kinevetett emiatt az ostoba
babonám miatt, most viszont, hogy az ő élete tökéletes lett, már
másképp beszélt. Itt volt Dél-Franciaországban az ő Brigitte
Bardot-jával, és két teljes napon át bármelyik szobában
megkefélhette őt, miután berúgtak Leopárdmintás Nadrág
borától.
– Megteszem, mindenképp – biztosítottam.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Meghallgattad már?
Egy dal linkjét küldte el nekem még korábban: A Byrdstől a
„Nem arra születtem, hogy mást kövessek”-et.
– Úgy egymilliószor – válaszoltam. Azt a számot sosem tudtam
megunni.
– Tökéletes, nem? – kérdezte ragyogó arccal.
Az volt. Tíz évvel azelőtt sem követtem Jonesyt és most sem.
Az az út, amelynek magas füve épp tapodásra várt, továbbra is
rám várt, hogy tegyek rajta egy újabb lépést. Mikor, ha nem
most?
– Tudod, mi a még tökéletesebb? – kérdeztem tőle. – Hogy
Carole King írta azt a számot. Lefogadom, ezt viszont nem
tudtad.
– Igazad van, nem tudtam. – A tekintete hirtelen a járdára
szegeződött, és az egyik tornacipős lábával a másikat rugdosta.
Szóval benne is megvolt a sírós gén. Bármilyen apróság
kiválthatta – egy megható reklám vagy bármi, kezdve attól, hogy
egy gyerek kinyitja az egyetemi felvételiről szóló levelet odáig,
hogy Sidney Poitier szeme könnybe lábad a Tanár úrnak
szeretettel című film végén, amikor elbúcsúzik a diákjaitól. Az
 g j
apámat is bármikor meg tudtam ríkatni csupán azzal, ha
kimondtam, a bubbeh szót, ami jiddisül azt jelenti, nagymama.
Anyám pedig bármikor sírva fakadt, ha meghallotta a „Holdfolyó”
című számot.
– És ők ezt nevezik fának – mondtam. Will is legalább ezerszer
hallotta a szerzetes történetét.
Ez megadta neki a kegyelemdöfést.
– Jobb lesz, ha megyek. – A háta mögé mutatott a
hüvelykujjával, megfordult, és gyorsan elsietett, mielőtt
észrevehettem volna, hogy eltorzul az arca.
Én csak álltam ott, figyeltem, ahogy az érzelgős öcsém utat vág
magának a nyaralók tömegében, egy fejjel mindenki fölé
magasodott, aztán mielőtt eltűnt volna, felemelte a karját és
hátraintegetett nekem, mintha tudta volna, hogy még mindig őt
nézem.

Van valami a repülőtereken, valami abban, hogy az ember egyedül

van ott – mindegy mennyire üresnek érzi magát, vagy mennyire
lehangolt, ha ott mászkál az idegenek között és hallgatja a zenét
– hirtelen rájön, hogy él. Nem biológiai értelemben, sokkal inkább
eltölti egyfajta bizsergés, sajgás és csodálkozás: élek, és itt
vagyok a világban. Átmenetileg a saját csónakomat irányítom a
tőlem telhető legjobban.
De miért kellett Thornburynek most meghalnia, miután éveken
keresztül magányos volt? Mielőtt Honora tésztát kínálhatott
volna neki egy rézszínű lábasból úgy, hogy csak egy kötény van
rajta? Mielőtt a karjai közt ébredhetett volna fel egy napsütötte
hegy tetején, és a nyitott ajtón túl az Égei-tenger csillog? A
fehér függöny a levegővételeik ritmusára hullámzott volna, a feje
Honora mellén nyugodott volna?
Állj meg, óra, hallgass, telefon! Oltsátok ki a holdat, takarjátok
el a napot!
 Tom. Azt mondta, Audenről tartott előadást, mielőtt majdnem
lekéste a csatlakozását. De aztán mégis elérte.
– A londoni Heathrow-ra tartó utasaink megkezdhetik a
beszállást.
Beálltam a sorba. Donovan „Színek” című száma szólt a
fülemben nyugtató hatása miatt, mégis félő volt, hogy
elhatalmasodnak rajtam az érzések, amelyek nem illettek egy
idegenek között álló nőhöz, aki egy zsúfolt repülőgépre készült
felszállni. Amikor Joni „Mindkét oldal” című száma következett,
arra gondoltam, mennyire szerette régen ezt az anyám, és most
már én is ugyanúgy szeretem. Egyszer csak észrevettem, hogy az
ujjam finoman ide-oda mozog a telefon maszatos képernyője
fölött. Tom számán. Csak egy apró nyomás kellene – a csont, az
izom és a bőr összehangolt mozdulata.
Például így.
 47

MINDKÉT OLDAL

A postafiók megtelt, nem tud újabb üzenetet fogadni. Kérem,

próbálja meg később! Három babonás ütögetés után átléptem a
repülő küszöbét. Lassan lépkedtem az önelégült utasok mellett,
akik már megtalálták a helyüket. Odaértem az én soromhoz,
ledobtam a hátizsákomat és az új leopárdmintás dzsekimet az
ülésre, jelezve, hogy az az enyém, aztán felemeltem a gurulós
poggyászomat a felső tárolóhoz, miközben emberek mentek el
lökdösődve mögöttem. Az egyik pillanatban még a nehéz
bőröndömet egyensúlyoztam a fejem fölött, a következőben
pedig hirtelen azt éreztem, hogy a súlya már nincs a kezemben.
Léteztek még jól nevelt emberek ezen a világon.
– Köszönöm – vetettem hátra a vállam fölött.
– Nagyon szívesen – felelte egy bársonyos hang.
Megpördültem. Ő volt az. Csendesen fölém tornyosuló,
szabályos alakja, hús-vér valójában állt itt előttem. Mit keresett
itt? Nem számított. Az arca figyelmes és nyugodt volt, az
arckifejezése elárult mindent, amit tudnom kellett:
Thornbury elment. A szerelem az egyetlen, ami számít. Az
emberek hibáznak, de tanulnak a hibáikból. Amikor pedig
rátalálnak a szerelemre, minden erejükkel ragaszkodniuk kell
hozzá. Rájöttem, hogy nem szükséges kimondania mindezeket
hangosan is. Nem lenne értelme, felesleges lenne. Tom ugyanígy
érzékelte az én érzéseimet is.
– Hé, haver, feltartasz mindenkit! – Egy ingerült, amerikai férfi
szólalt meg mögötte elegáns öltönyben, a csuklóján fonott,
guatemalai karkötőt viselt.
 – Elnézést! – felelte Tom, és ügyetlenül az egyik oldalhoz lapult,
hogy a férfi morogva továbbmehessen. Egy tétova pillanatra
összekapcsolódott a tekintetünk, aztán leültem a folyosó melletti
helyemre. A középső és az ablak melletti ülést egy idős házaspár
foglalta el, édes, ráncos kezük egymásba kulcsolódott. Tom egy
pillantást vetett a beszállókártyájára, aztán helyet foglalt a
saját ülésén, pontosan mellettem a folyosó másik oldalán! A világ
tele volt csodákkal.
Miközben színes polárpulóveres, nyaralásban elfáradt utazók
sétáltak el az üléseink között különböző táskákkal megrakodva,
mi továbbra is egymást néztük, amíg rezegni nem kezdett a
telefonom az ölemben.
Lenéztem.

Pippa: Jól alakul a repülőút?

Jane: Ez a te műved?

Pippa: Nem nyilatkozom.

Hát persze, mosolyodtam el magamban. Mindenkinek megvannak

a maga titkai. Hagytam, hogy ezt megtartsa magának.
Tom szemébe néztem, aztán lejjebb siklott a tekintetem az
arcélére, az állkapcsa vonalára, homokszínű borostájára. Ha
közelebb lettem volna hozzá, nem tudtam volna visszafogni
magam, hogy ne érintsem meg. Vagy odahajtsam az arcom az
övéhez… Ekkor észrevettem néhány ősz hajszálat a halántékán,
amitől csak még gyönyörűbb lett a szememben.
– Jane – sóhajtotta, és megint találkozott a pillantásunk. –
Sajnálom, hogy megbántottalak… szeretlek…
Hirtelen elfogytak a szavak. Túl sok mindent tudtam volna
mondani.
– Tudom – feleltem végül – Tudom, hogy szeretsz. És én is
ugyanezt érzem. Szeretlek… – Soha senkit nem szerettem úgy,
mint téged.
 A pilóta ekkor megszólalt a hangszóróból. Franciául és angolul
közölte, hogy megkaptuk a felszállási engedélyt. Elmondta, hogy
kis légörvényre számít, de miután túljutunk a felhők vonalán, a
repülés zavartalan lesz.
Olyan sok mindent tudtam volna mondani, amikor gurulni
kezdtünk. A repülő déli irányba fordult a Földközi-tenger felé,
majd megállt. Én elszakítottam a tekintetem Tom szeméről, és
elindítottam a „Shaft”-ot.
Nem. Most valami más zenének kellett lennie. „Csak rád van
szükségem”. Ez lesz az.
Megnyomtam a lejátszás gombot. Hegedű. Vibráló dallam,
várakozással teli felvezetés, majd megszólaltak a vidám
ezüstcsengettyűk. Marvin Gaye és Tammi Terrell hangja csodás
harmóniában egyesült. Tom ajka mozgott, ezért kivettem az
egyik fülhallgatót a fülemből.
– Biztos nagyon jó lehet, amit hallgatsz – jegyezte meg.
Ismerős szavak.
– Nagyon jó. Ami azt illeti, csodálatos. Bár egyesek azt
mondanák rá, hogy egy kicsit giccses. Számomra tökéletesen
giccses. Ami azt jelenti, hogy a giccsessége miatt tökéletes.
Egyszerre szomorú és harmonikus. Ha összetesszük ezt a két
szót, az jön ki, hogy homorú. Ami nem egészen stimmel. Talán
jobb lenne, ha te is meghallgatnád. – Elmosolyodtam, és
átnyújtottam neki a fülhallgató egyik végét a folyosón keresztül.
Megrázta a fejét.
– Nem érne fel ahhoz a jellemzéshez, amit most adtál róla.
Elmosódva láttam az arcát a könnyeim miatt, mert ilyen
hatással volt rám, amikor a két énekes harmóniája elérte a
tetőpontját.
A gép lassan gurulni kezdett a kifutópályán. Tom lesütötte a
szemét, hosszú ujjai feszülten markolták az ülés karfáját, belső
fegyelemről árulkodott, aztán rám nézett. A keze lassan
felemelkedett és csendben átnyúlt a folyosón keresztül az én
ülésemhez. Összekulcsolódtak az ujjaink. A melegsége mindenhol
ott volt. Ez volt a válasz mindenre. Aztán felemelkedtünk a
kifutópálya fölé, és rám nézett.
 p y
– Készen állsz?
– Igen.
Ekkor jött a súlytalanság érzése. A föld eltűnt alattunk,
napfény, hatalmas tér, siklás és repülés következett. Az egyik
szárny megbillent, a repülő fordulni kezdett. Az ablakon túl
csillogás és végtelenség látszott. Az ég és a tenger. Ő és én.
 Epilógus

VALAMI JÓ

Hét hónappal később egy tökéletes júliusi délután Honora

kertjében kettős esküvő készülődött. Honora (naná, hogy ő)
rögtönzött esküvői sátor alatt állt, a nap megcsillant a
Thornburytől kapott, szív alakú medálján.
– Azért gyűltünk itt ma össze, hogy megünnepeljük Ms. Phillippa
More és Mr. Will Start, valamint…
Ekkor hirtelen eszembe jutott: most már tényleg a
testvéremnek nevezhetem Pippát. Lett egy nővérem!
– Mr. Alastair Ekwenzi és Mr. James McCloud szerelmét. –
Végre valahára!
Megszorítottam Tom kezét. Amikor a két pár elindult a füvön,
a kis George szaladt elöl, és határozott mozdulattal, már-már
agresszívan virágszirmokat hintett az összecsukható székeken
ülő vendégekre.
Ott volt Alfie és Bryony, akik Párizs óta egyetlen éjszakát sem
tudtak egymás nélkül eltölteni (Bryony elmondta, hogy az a
bizonyos melltartó Alfie tweetjében az övé volt). Gemma és
Vikram. Cy és az új barátja egy Olaf nevű gót fiú, valamint
Freddy egy hirtelen szerzett partnerrel – egy bájos pincérnővel,
akit az úton szedett össze, amikor Londonból ide tartva megállt
egy kávézóban. És természetesen a boldog szüleim, Art és Lulu
Start. Anyám apám vállára hajtotta a fejét, a kezüket szorosan
összekulcsolták.
A hangos üvegcsörömpölésre mindenki hátrafordult, hogy
megnézze, mi az. Leopárdmintás Nadrág! Felborított egy tálca
pezsgőt a hátsó teraszon.
 – Jobb későn, mint soha! – mondta félig motyogva, félig nevetve
a maga jellegzetes módján, én pedig arra gondoltam, senki sem
tud úgy a pázsitra szökellni, mint az öreg Leopárdmintás Nadrág.
Némi halk diskurzus és heves vita után mindenki visszatért a
helyére.
– Akkor kezdjük újra! – mondta Honora kissé ingerülten.
Ez volt a végszavam. Odaléptem mellé, és a nyakamba
akasztottam a gitáromat.
Úgy volt, hogy Alfie kísér, de teljesen lefoglalta, hogy Bryonyt
csókolgassa. Én pedig ki voltam, hogy véget vessek ennek? Így
hát elkezdtem egyedül játszani az új dalomat.
Ebben a csodás, zöld környezetben, ahol napfény táncolt a fák
között, hirtelen olyan érzésem támadt, hogy bármi lehetséges.
Megkerestem Tom arcát a jelenlévők között, a szeme azt súgta:
te vagy az én fénylő csillagom.
Ragyogó arcom válaszolt neki: te pedig az enyém.
És ennyi elég is volt a legalkalmatlanabb helyzetben megjelenő,
nyavalyás könnyeim számára, hogy feltörjenek, és megnehezítsék
az éneklést. Behunytam a szemem, sós ízt éreztem az ajkamon,
de az éneklésre koncentráltam és csakis arra, mert máskülönben,
kedves Olvasó, nekem végem lett volna.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindig is imádtam elmerülni más emberek történetében, legyen

az akár könyv, zeneszám, film vagy színdarab. És csak
mostanában fedeztem fel, mennyire imádom írni is az ilyen
történeteket. Miután belekezdtem, már nem tudtam megállni.
Olyan volt, mintha felvettem volna a „piros cipőmet”, pont mint
Dorothy.
Nagyon sok embernek tartozom köszönettel, amiért segített
és inspirált ezen az utazáson.
Hálás vagyok a szüleimnek, filozofikus, lélekelemző apámnak,
Joshuának és bohém, művész anyámnak, Tamarnak, hogy egy
olyan világban neveltek fel, amely tele volt regényekkel, zenével,
művészettel, filmmel, és bátorították a szabad önkifejezést és a
szabad gondolkodást. Rávettek, hogy tanulmányozzam az emberi
természetet, amelyről felfedeztem, hogy nagyon ritkán
makulátlan, sokkal inkább gyönyörűen kaotikus. Ezenkívül
nagyszerű házi könyvtárunk volt, tele puhakötésű regényekkel,
amelyeket szinte faltam. Updike, Flaubert, Brontë, Austen,
Fitzgerald, Fowles, Baldwin, Erica Jong. Ezek a számomra becses,
agyonolvasott könyvek most már az én saját könyvtáramat
gazdagítják.
Elismeréssel tartozom a fivéreimnek, Johnnak és Jesse-nek a
bajtársiasságukért és a közös gyermekkorunkért, amelyben
mindannyian megszállottan imádtuk a krimiket, a mozit, a
Beatlest (ez megszilárdította Nagy-Britannia iránti
szeretetünket!) és még sok mindent ezen kívül. Nagyra becsülöm,
milyen sokat fejlődött az elbeszélőképességem és a
karakterépítésem attól a sok dupla filmes moziesttől, ahová
együtt mentünk el.
 Köszönöm a fiamnak, Jacksonnak, hogy miután megelégelte üres
fecsegésemet a leendő regényemről, rám parancsolt: „Holnap
reggel bekapcsolod a számítógépedet, ránézel az üres lapra… és
elkezded.” Így is tettem. Hálás vagyok a másik fiamnak, Samnek,
aki a testvérével együtt meghallgatta, amikor felolvastam nekik
az első néhány oldalt, és azt mondta, „Anya, folytasd!” Én pedig
folytattam.
Később regényíró legjobb barátnőm, Margaret Stohl kitépte a
kéziratot vonakodó kezemből, és felbátorított, hogy megosszam
a történetemet a ragyogó irodalmi ügynökkel, Sarah Burnesszel.
Sarah azonnal és lelkesen válaszolt. Megbeszéltük, hogy New
Yorkban találkozunk. Sosem felejtem el, amikor egy szeles
januári napon egyedül sétáltam az irodája felé elegáns
kosztümben, és próbáltam visszafojtani a „Hogy kerültem én
ide?” könnyeimet. Örök hálám Sarah-nak, amiért szerződtetett.
Köszönöm, hogy ilyen elkötelezett a regényemmel szemben, ilyen
lelkesen szereti a szereplőket, és hogy sokszor elolvasta a
kéziratot, amelyet mindig találó jegyzetekkel látott el. Ezek után
a Gernert Companynál mindenki elképesztően támogató volt
velem: David Gernert, Rebecca Gardner, Sophie Pugh-Sellers és
Will Roberts.
Végtelen hálával gondolok az első olvasóimra: Mary Petrie
Lowenre, aki tizenegy éves korunk óta a legjobb barátnőm, és
hosszú kilométereket utazott a házunkig, majd hagyta, hogy
felolvassam neki az első elkészült, terjedelmes méretű kéziratot.
Tory Hill és Jackson Roach huszonéves olvasókként éles szemű
megjegyzésekkel segítették a regényem alakulását. Helen
Fielding kiváló brit kifejezéseket talált, valamint csábító
helyszíneket Jane és Tom mini vakációihoz, és emellett mindig
biztatott, amire nagy szükségem volt. A regényíró Michelle
Wildgren mindig pontosan a megfelelő időben a legfontosabb
kérdéseket tette fel nekem.
Aznap, amikor Sarah Burnes üzenetet írt nekem, hogy a Little,
Brown ikonikus főszerkesztője, Judy Clain elolvasta és imádja a
könyvemet, éppen Margaret Stohllal és a lányával, Mayjel
kávéztam egy kávézóban. Margaret könnyes szemmel
 gy g y
elmagyarázta, milyen nagy szó, hogy egy olyan embernek tetszett
a kéziratom, mint Judy, mire az én szemem is könnyes lett. Attól
kezdve a Little, Brown az otthonommá vált.
Végtelen köszönet illeti ragyogó, szenvedélyes és
fáradhatatlan szerkesztőmet, Helen O’Hare-t, aki már a
kezdetektől fogva ugyanolyan szeretettel és empátiával
viszonyult Jane Starthoz, mint én. Amikor megtudtam, hogy
Helen is ugyanolyan megszállottan imádja a Jane és Tom közötti
szexi, romantikus viszonyt, mint én, akkor már tudtam, hogy
minket egymásnak rendelt az ég! Elmondhatatlanul élveztem,
hogy megvitathatom és pletykálhatok a szereplőimről Helennel,
és a számtalan kitalált szereplőm neki is ugyanolyan valóságos,
mint nekem.
Rengeteg támogatást kaptam a kiadómtól. Köszönöm nektek,
Bruce Nichols, Sabrina Callahan, Katharine Myers, Craig Young,
Anna Brill, Lauren Hesse, Jayne Yaffe Kemp, Alison Kerr Miller,
Liv Ryan, Michele McGonigle, valamint mindenki másnak a Little,
Brown and Company és a Hachette fantasztikus csapatában és
értékesítői csoportjában.
Köszönettel tartozom a csodálatos marketingesnek, Nicole
Deweynek. Olyan szerencsés vagyok, hogy te is velünk tartottál
ezen az úton!
Végtelen hálát érzek isteni filmes ügynököm, Sylvie Rabineau
és csodálatos producereim, Liza Chasin és Bruna Papandrea,
valamint a lenyűgöző Erik Baiers iránt a Universal Stúdiónál, akik
a regényem készülő izgalmas filmváltozatán dolgoznak. Köszönöm
Howard Abramsonnak, hogy ilyen sok munkát fektet a film
megvalósításába.
Ám talán mindenekelőtt a férjemnek vagyok a leghálásabb,
Jaynek, aki nemcsak elviselte, hogy olyan sok időt töltök „a
széken ülve” és írok, hanem éleslátó megjegyzéseket is fűzött a
történethez, mivel ő maga is ragyogó történetmesélő. A
kapcsolatunk mindig is olyan volt, mint egy kreatív
együttműködés, akár a gyermeknevelésről legyen szó, akár
egymás támogatásáról a munkánkban. El sem tudom mondani,
mennyire szeretlek, tisztellek, és milyen mély hálát érzek
irántad.
Végül örökké hálás leszek azoknak az íróknak, zenészeknek és
művészeknek, akiknek a történetei elvarázsoltak, inspiráltak…
megindítottak és megvigasztaltak engem. Kedvesen befogadtatok
engem a történeteitekbe, és emlékeztettetek rá, milyen érzés
élni, embernek lenni és összekapcsolódni másokkal. Köszönöm
mindazoknak, akik támogatták a zenémet az évek során és persze
a regényem olvasóinak is. Szavakkal nem lehet kifejezni mély
hálámat… könnyebb lenne elénekelni, de tudják, hogy ezt érzem a
szívemben.
 A SZERZŐRŐL

A popzene egyik legcsodálatosabb hangú énekesnője, Susanna

Hoffs a Kaliforniai Egyetemen szerzett művészeti diplomát.
1981-ben többedmagával megalapította a Bangles nevű együttest,
és számos listavezető számot adott ki zenésztársaival, mint
például a „Manic Monday”-t (amelyet Prince írt), a „Walk Like an
Egyptian”-t a „Hazy Shade of Winter”-t és az „Eternal Flame”-et
(amelynek társszerzője volt). Ezután a kritikusok által elismert
szólókarrierbe kezdett. Az Austin Powers filmekhez zenét
szerzett, azokat felénekelte, valamint szerepet is játszott a
filmben. Emellett a Szívek szállodája első évadában saját magát
alakította. A boldogság kék madara az első regénye. Los
Angelesben él a férjével, a filmkészítő Jay Roachcsal.
 Tartalom
Címoldal
Ajánlás
Első rész
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
Második rész
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
Harmadik rész
26
27
 28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről
Kiadói utószó