A Tridenti Zsinat hatása

Luther mozgalma, a hitújítás 1517-ben indult, s hatalmas

megrázkódtatatást okozott az Egyháznak. Ám üdvös hatással is volt: az
Egyház a Tridenti Zsinaton (1545-1563) rengeteg tisztázó
dokumentumban mintegy újra megfogalmazta önmagát. Ezek során (a
katekézist illetően) kiemelkedően fontos két határozat:
1) Minden püspök köteles szemináriumot felállítani egyházmegyéjében
(tehát rendezetté vált a papképzés, mely – mint láttuk – mindig a
hitoktatás színvonalának emelésével járt együtt).
2) Minden plébánosnak kötelességévé tette saját területén a hitoktatás
megszervezését. Ez gyakorlatilag az jelentette, hogy ezután
lelkiismereti kötelessége lett a helyi plébánosnak, hogy vasár- és
ünnepnapokon a templomban a gyerekeknek hittanórát tartson, ill.
tartasson.
A reformáció korában alapvetően új könyvtipus jelent meg: a
katekizmus. Ez kérdés-felelt formában megírt didaktikus hittankönyvet
jelent. Az első ilyen jellegű művet valójában Erasmus alkotta 1513-ban:
Christiani hominis institutio címmel. Az első katekizmus elnevezésű
hittankönyv azonban Luther nevéhez fűzódik: 1529-ben kettőt is
közzétett. Egyik a Nagy katekizmus volt, melyet a lelkészek és a
tanítók számára állított össze. A másik a Kis katekizmus nevet viselte,
melyet a nép és a gyermekek számára írt. S természetesen
népnyelven, azaz németül, mely tény a Bibliához hasonló
népszerűséggel szolgált: amilyen mámorosan olvasták a tömegek Isten
Igéjét a Bibliában, olyan hatalmas lelkesedést váltott ki a hit elemzése
az anyanyelven.
A Katolikus Egyház is elhatározta, hogy katekizmusokban
összefoglalja hitének princípiumait. Az elsőt Georg Witzel adta ki 1535-
ben Lipcsében: Cathechismus Ecclesiae címmel, mely már eleve arra
utal, hogy latin nyelvű munkáról van szó.
Később újabb katekizmusok kiadására került sor, s ezek közül a
legjelentősebbek a következők:
1) Kanizius Péter németalföldi jezsuita (1521-1597) több katekizmust is
írt. Az ún. Nagy katekizmust 1554-ben (Summa doctrinae christianae)
adta ki. Öt fejeztetben tekintett át a katoliku gondolkodást és életet: I.
a hit és a Hitvallás elemzése (22 kérdés-felelet formájában), II.
remény, Miatyánk, Üdvözlégy (29), III. szeretet, Isten és az Egyház

1
parancsai (39), IV. Szentségek (53), V. keresztény igazságosság:
részint bűnök, főbűnök, bűnbocsánat (42), másfelől az ima, böjt,
irgalmasság testi-lelki cselekedetei, nyolc boldogság, evangéliumi
tanácsok (42). (A II. Kiadás – mely vilászerte elterjedt – a Tridenti
Zsinat határozatait is tartalmazta a bűnbeesésről és a megigazulásról,
20 kérdés-feleletben.) Összesen tehát 239 pontból állt a Nagy
katekizmus.
2) 1556-ban jelent meg a Kis katekizmus, mely a gyermekek számára
a felsoroltak lényegét 59 kérdés-feleletben foglalt össze.
3) 1559-ben a Közép katekizmus jelent meg, mely a nagyobb
gyermekeket és az ifjúságot célozta meg, 122 kérdés felelettel.
Olyan hatalmas hatása volt Kanizius Péter munkájának, hogy
(Franciaország kivételével) gyakorlatilag egész Európában ez volt a
hittankönyv, egészen a XIX. század közepéig. Alkotójának nevéből
köznév lett: ha valaki „kaniziuszt” kért a könyvesboltokban, mindenki
tudta, hogy a jezsuita szerző valamelyik hittankönyvéről,
katekizmusáról van szó. Kanizius haláláig 134 kiadásban jelent meg a
fordításokat is számítva (pl. magyarul már 1562-ben a Kis
katekizmusát tanították a hittanórákon.)
2) Bellarmin Róbert (1542-1621) bíborosnak 1598-ban jelent meg
Katekizmusa, olasz nyelven. Nagy világosságal, logikai erővel megírt
munka volt. Érdekes módon nem Itáliában és Európában, hanem (a
fordítások révén) a missziós területeken tett szert népszerűségre.
3) Borromeo Károly (1538-1584) Katekizmusa is jelentős. Mielőtt még
szót ejtenénk róla, látnunk kell kimagasló szerepét egyházmegyéjében,
Milánóban. 1560-ban szervezte meg a Keresztény Oktatók Társaságát
(Sodalita doctrinae christianae), melyben aki tagságot vállalt, az
kötelezte magát arra, hogy szorgalmasan látogatja a keresztény
oktatás alkalmait, tanít a hitről mindenütt, ahol csak tud, és saját
otthonában is folytonosan átismétli a hitbéli tudnivalókat. Emellett öt
tartományi zsinatot rendezett a pap- és katekétaképzés érdekében.
Elhatározott szándéka volt, hogy a hitoktatással is fölemeli a
néptömegeket. Az itáliai népoktatás alapjait ő vetette meg, mely
mintája lett egész Európában a népoktatási törekvéseknek. Amikor
meghalt, 1584-ben már 3 ezer hitoktató 40 ezer hittanost részesített
szervezett és rendszeres hitoktatásban. Magának a keresztény nevelés
középkori megújításának is óriási hatású alakja volt. Amikor a Tridenti
Zsinat után fölmerült, hogy az Egyház tanítását fel kellene dolgozni

2
katekizmus formájában, akkor a pápa őt bízta meg a főszerkesztői
teendők ellátásával. Dominikánus segítői közreműködésével Borromeo
Károly írta meg az 1566-ban Cathecismus Romanust, mely valójában a
papok számára lett pótolhatatlan segédkönyv. A Tridentinum tanítását
foglalja össze, s főként Aquinói Tamás teológiájára támaszkodik. Négy
nagy fejezetből áll: az első a Hitvallást (Symbolum), a második a
szentségeket (Sacramenta), a harmadik a Tízparancsot (Decalogus), a
negyedik a Miatyánk imádságot (Pater noster) elemzi és összegezi.
(Megjegyzendő, hogy az Egyház ilyen nagy formátumú, tanítását
egyetemes érvénnyel bemutató könyvvel ezután csak korunkban,
1992-ben állt elő, amikor a Hittani Kongregáció vezetésével
megszerkesztették a Katolikus Egyház Katekizmusát.)
Mint láttuk, egész Európa a Kanizius-katekizmust vette át. A
kivételt Franciaország képezi: itt előbb több katekizmust is használtak,
majd 1687-ben a nagy szónok és püspök, Bossuet három katekizmust
is írt: egyet a kezdőknek, egyet a gyónásra, áldozásra, bérmálkozásra
készülőknek, egyet pedig az egyházi ünnepekről és szertartásokról. Ezt
Napóleon átdolgoztatta, s 1806-ban kötelelző érvénnyel az egész
országban bevezette. (Magyarul is megjelent, már 1810-ben!)
Mindenestre jellemző a császári beavatkozás következményére, hogy
ennek a katekizmusnak 3. kérdése és a rá adott válasz így szerepel
benne: „Mi a keresztények kötelessége? A keresztények kötelessége az
őket kormányzó vezetőknek, különösképpen I. Napóleon császárnak
szeretettel, tisztelettel, hűséggel, katonai szolgálattal, valamint
pénzfizetéssel adózni, s buzgón imádkozni őfelsége üdvösségéért, s
imádkozni az állam lelki-anyagi felvirágzásáért.”
Kissé előreszaladva megemlítjük, hogy a Kanizius Péter-féle
katekizmus a XIX. század közepéig egyeduralkodó volt Európában, bár
újabbak is folyton születtek. Aki azután olyan munkával állt elő, mely
Kaniziusét felválthatta, az Josef Deharbe, bajor származású jezsuita
szerzetes (1800-1871) volt. 1847-ben Regensburgban adta ki
katekizmusát, melynek használata pár éven belül előbb a német
nyelvterületen, azután más országokban is elterjedt (gyorsan 13
nyelvre, köztük magyarra is lefordították). Deharbe katekizmusa 3
részből áll (első a hittel, második a parancsokkal, harmadik a
szentségekkel és az imádsággal foglalkozik, de mindegyiket négy
korosztály számára írta meg. A kezdőknek, az elsőáldozásra
készülőknek, a bérmálkozás előtt állóknak, valamint a nagyobbaknak. A
régebbi katekizmusokhoz képest nagy haladás volt, hogy a biblikus
megalapozásra, a kinyilatkoztatás egész anyagára, és a teológiai
3
precizitásra-szabatosságra nagy súlyt fektetett. Mivel azonban nem volt
katekéta, hanem teológus, a népszerűség kellékei hiányoznak
munkáiból. A múlt század végéig, e század elejéig mégis általánosan
elterjedt volt Európában (kivéve Itáliát, ahol X. Pius pápa 1905-ben a
sajátját tette kötelezővé a római érseki tartományban.)
A Tridenti Zsinat után nemcsak katekizmusok születtek, hanem
fontos kateketikai művek is. Ezek közül legjelentősebb Anton Possevin
jezsuitának 1593-ben írt Theologia cathechetica c. munkája, melynek
rendelkezéseiből pontosan rekonstruálni lehet, hogyan oktatták a
gyerekeket hittanra a XVI. végétől kezdve:
- az oktatást a templomban, ill. az iskolában tartották,
- a fiúk és a lányok elkülönítve voltak jelen,
- az oktatás kezdetén közös ima volt (pápáért, Egyházért, bűnösök
megtéréséért, eretnekek és hitetlenek lelki feltámadásáért),
- a tényleges tanítás ennyit jelentett: kikérdezték a múltkori
leckét, majd a katekizmus soron következő kérdés-feleletét
elmagyarázták, majd felolvasták, végül pedig mindkettőt (a
kérdést és a feleletet) hangosan közösen addig gyakorolták, amíg
mindenki megjegyezte,
- ha pap volt a hitoktató, nem liturgikus ruhában volt jelen, hanem
stóla és karing nélkül reverendában,
- az egy korcsoporthoz tartozó gyerekek egy tömbben ültek a
padokban.

Possevin meghatározása szerint a katekétának a következő szükséges

tulajdonságokkal kell rendelkeznie:
- szerénység és erélyesség, szóban és viselkedésben egyaránt,
- az imádság és alázatosság állandó gyakorlása,
- mindig elmélkedve készüljön föl a hittanórára,
- magyarázata legyen világos és szemléletes (példák és
hasonlatok alkalmazása),
- tanítása legyen vonzó, abból fakadóan, hogy szereti tanítványait,
- legyen gyakorlatias,
- ha a felsoroltakat mind birtokolja, munkája csak akkor lesz
hatékony, ha a család együttműködik a katekézissel (akár az
iskolaival, akár a templomival).

Rengeteg tartományi zsinati, ill. püspöki előírás is foglalkozott a

katekézissel, egyfelől a katekéta személyével, képzettségével, másfelől

4
a tanítás módjával, ill. a hitoktatás anyagával. Például 1725-ben XIII.
Benedek pápa elrendelte, hogy minden szülő köteles (pénzbüntetés
terhe alatt) a fiúkat 7-14 év, a lányokat 7-12 év között vasárnapokon
és ünnepeken elküldeni a templomba hittanórára. A pápai rendelet arra
is kitért, hogy az oktatás legalább fél óráig tartson, s után megfelelő
ideig imádkozzanak. Végül pedig arra vonatkozott az eligazítás, hogy
több csoportot is létre lehet hozni az életkorok szerint, de mindegyiket
katekéta felügyelje. A függelékben pedig pontos kritériumokat közölt,
hogy milyen felkészítést kell kapnia annak, aki az első gyónásra és az
elsőáldozásra készül.
A sok korabeli iratból az is kitűnik, hogy hogyan valósult meg
mindez a gyakorlatban:
- a gyerekeket harangozással hívták a templomba a hittanórára,
- az oktatás a templomban folyt, de sosem a szószékről,
- a nemek a padsorok szerint el voltak különítve egymástól,
- énekekkel és imádságokkal kezdték a foglalkozást,
- a propositio azt jelentette, hogy 1-2 gyerek felmondta a leckét
ill. a napi evangéliumi szakasz tartalmát,
- az expositio a katekizmus egy-egy kérdését és feleletét
példákkal magyarázta meg,
- az applicatio az életre vonatkoztatás volt, mindig buzdítással,
- majd az exercitatio következett: a katekéta feladta a leckét, azaz
a megfelelő katekizmus-pontot,
- végül közös énekkel és imádsággal zárták a foglalkozást.

Közben az iskolarendszer folytonosan bővült és szélesedett, de az

átlagos gyermek a vasárnapi katekéziseken jutott el a hittani
ismeretekhez. Természetesen közben bizonyos pedagógiai fejlődés is
bekövetkezett: a Biblia egyre több teret kapott, s nem volt elég
beemlézni, hanem az élő hit, tehát a tanúságtétel feladata került
előtérbe. Pedagógiai fejlődés volt annak felismerése is, hogy az értelem
mellett az akaratot is tudatosan meg kell céloznia a katekézisnek, s
hogy a kérdések-feleletek valójában azt a célt szolgálják a hittanórán,
hogy ellenőrizzék: jól megértette-e a gyermek a memorizálásra kijelölt
tételeket. Végül pedig az is egyre több hangsúlyt kapott, hogy a vonzó
és életből vett példákkal lehet legjobban bebizonyítani a katolikus hit
igazát.
A Tridentinum utáni katekézis-fejlődésben rendkívül fontos
szerephez jutott két újonnan alapított szerzetesrend: a jezsuiták és a

5
piaristák. Azzal, hogy igen sok iskolát alapítottak és vezettek, nagyon
sokat tettek azért, hogy a diákság a tanulmányi idő alatt, tehát hosszú
ideig rendszeres és tervszerű hitoktatásban részesüljön. Természetesen
ezen iskolák állandó rivalizálásban álltak a protestáns oktatási
intézményekkel, de épp ez a versenykényszer kiváló színvonalat
produkált, és a katolikus hit valódi megismerését, következésképpen
elkötelezett megvallását sokakban ki tudta munkálni.

Katekézis az iskola keretei között

A XVIII. századtól fogva minden európai kulturállam hozzálátott a
közoktatás állami megszervezéséhez. Ez által minden iskola állami
felügyelet alá került (a kötelező iskoláztatást az állam ellenőrizte,
központilag meghatározták a tanterveket és a tankönyveket, s a még
néhány személyes tantestületek esetében a pedagógusok állami
alkalmazottak lettek, állami fizetéssel), de az országok ezt nem úgy
valósították meg, hogy a meglévő egyházi iskolákat figyelmen kívül
hagyva megszerveznek egy új országos hálozatot, hanem a már
meglévő egyházi (felekezeti) iskolarendszerre építkeztek.
Így az iskolákban a hittan egy (igaz, hogy az első) tantárgy lett a
sok tantárgy között: mindenki számára (a saját felekezete szerint)
kötelező, s mindenki tantervi keretben tanulja, s félévenként az
érdemjegy bekerül a bizonyítványba. (Érdekes, hogy éppen a latin
országokban, Itáliában és Spanyolországban a katekézis – a sok
egyházi iskola ellenére – megmaradt a templomokban.)
Ennek az új helyzetnek pozitív és negatív következményei
egyaránt voltak.

Pozitív:
- ezután elvben minden gyermek rendszeres hitoktatásban
részesült,
- tervszerűvé és folyamatossá válhatott a katekézis,
- a hittan beilleszkedett az egész képzési rendbe, s folytonosan az
egyéb tantárgyak anyagára reflektálással igazolni lehetett, hogy
nincsen ellentét, nics szakadék a profán és a vallási ismeretek
között.

6
 Negatív:
- az iskolai hittannal a katekézis teljesen elvesztette direkt
kapcsolatát a liturgiával (majdhogynem elvesztette ’szent’
jellegét),
- kialakult az intellektualizmus, legalább is a veszélye: vallásosság
= „tudom a hittant”,
- a papok nem nagyon tanítottak (a szerzetesrendek iskoláit
kivéve) az iskolákban, inkább tanítók és a kántortanítók végezték
a hitoktatást. S nem mindig buzgó, személyes hitű volt az illető,
hanem kötelezően letudandó nyűgnek is tekinthette feladatát,
- azáltal, hogy kötelező lett a hittan, egy szintre helyeződött a
többi tantárggyal.

A legfontosabb negatívum azonban onnét fakad, hogy a közoktatás

megszervezése egybeesett a felvilágosodással, jelesül Magyarországon
a jozefinizmussal. Ennek felfogásában a hittanra azért volt szüksége,
hogy törvénytisztelő, jó állampolgárokat neveljenek az iskolák: a
hitoktatásnak csak erkölcsi haszna van, minden más, ami ott elhangzik,
az bizonytalan igazságtartalmú misztifikálás. Furcsa módon a
racionalizmus akkoriban ezért ragaszkodott teljes lendülettel a
hitoktatáshoz.
Minden negatívum ellenére mégis pozitív időszakként
értelmezhetjük az iskolai hitoktatás korát. Mert ekkor már nem úgy
tekintették a gyermeket, mint akinek egyedül az a feladata, hogy
bemagolja a tudnivalókat. Ekkor már (a pedagógiai írók hatására)
rájöttek, hogy a tanuló tevékeny szereplője az oktatásnak, akit
pedagógiai történetek nevelő és jellemformáló hatását. S az is
nyilvánvaló, hogy egyfajta keresztény kultúrát átadtak az ifjúságnak:
ehhez tartozott az illendő, úriember-viselkedéstől kezdve a zene, az
egyházművészet világának a felfedeztetése, stb.
Természetesen az iskolai hittant (az iskolák döntő része valamely
felekezethez tartozott, főként a katolikushoz) erősen átitatta az
apologetikus, hitvédelmi jelleg. Az állami rendelkezések (pl.
Magyarországon a Ratio Educationis, 1777) szigorúan tiltották, hogy a
más felekezethez tartozókat megszégyenítsék, ill. erőszakkal áttérítsék.
Az iskolai hitoktatás korában a legfontosabb szerzők, akik a
katekézissel foglalkoztak, a következők voltak:
Schmidt Bambergben 1769-ben jelentette meg Methodus tradendi
elementa prima religionis seu catechizandi című munkáját. Ennek hat
fejezete az alábbi témákat tekinti át: 1) a katekéta szellemi

7
tulajdonságai, 2) erkölcsi tulajdonságai, 3) a katekéta előkészülete, 4)
a gyermek értelmének, akaratának és emlékezetének képzése, 5) az
iskolából kikerülő ifjak lelkipásztori gondozása, 6/a katekézis története.
Bernát Overberg Münsterben 1804-ben kiadott művében azt
hangsúlyozza, hogy nem a vallás elemeit kell tanítani a katekézisben,
hanem vallásosságra kell nevelni. Ő a szókratészi módszer híve: a
párbeszéd, a kérdezés és a lélektani alapok mind szükségesek,
valamint az, hogy a hitoktatónak mindig alkalmazkodnia kell a
tanítandó értelmi szintjéhez.
Augustin Gruber salzburgi érsek 1828-ben (Szent Ágoston alapján)
kateketikai előadásokat kezd tartani a papnevelő intézetben. Ez az első
alkalom, amikor a papnevelés részévé tették a hitoktatásra való
felkészülést.
Michael Sailer (+1832), aki a pasztorálteológia atyja volt, azt
hangoztatta munkáiban, hogy az egész katekézis a katekéta lelkületére
épül. Ő is fontosnak tartotta a gyermek fejlettségi szintjéhez való
alkalmazkodást. Ám ami még fontosabb: sokszorosan kiállt a
szemléltetés (képek és példák egyaránt, tehát külső és belső
szemléltetés!) fontossága mellett.
Augustin Hirscher (+1832) 1831-ben adta ki Katechetik című
művét. Ebben az egész hitoktatást lélektani alapokra helyezi: a
gyermekismeretre lehet fölépíteni a hatékony katekézist. S szerinte a
kinyilatkoztatást fejlődésében kell adagolni a tanításban: az alsó
tagozatosoknak nem való a katekizmus, nekik bibliai történeteket
szükséges tanítani, a nagyobbaknak pedig úgy használni a katekizmust,
hogy a valóságos keresztény élethez közeli, praktikus nevelő példákkal
kell megmagyarázni. Hiszen célunk az, hogy Isten Országa
megvalósuljon a Földön, tehát az, hogy a nevelt teljes személyiségével
beleépüljön a vallásos életbe.

A következő fontos személyiségről, Josef Deharberól már szót

ejtettünk, amikor láttattuk, hogy az ő katekizmusa váltotta le az addig
egyeduralkodó Kaniziust.
A múlt század második felétől alapvető változások zajlottak le az
európai országokban. Egyfelől az iparosodással és az urbanizációval,
másfelől a tudományos igényű ateizmus megjelenésével döntő módon
megváltozott a keresztény tömegek élete. Valóban sokan elfordultak a
hittől, ill. sokan kisodródtak a gyökértelenné válással együtt a
keresztény életből, jóllehet az iskolákban a hitoktatás ugyanúgy folyt,
mint azelőtt. Ehhez hozzájött, hogy lassan az állam és az Egyház

8
szétvált (Olaszországban 1870, Franciaországban 1886, Németország
1919, Magyarország 1894): megkezdődött az állami anyakönyvezés,
bevezetődött a polgári házasságkötés, megszűnt a kötelező hitoktatás,
ill. a legtöbb országban ki lehetett íratkozni a kötelező hitoktatás alól.
Az Egyházban a kateketikai mozgalom megindult: ez próbált
válaszokat adni a kikerülhetetlen kihívásokra. Konferenciákat rendeztek
Salzburgban, Luzernben, Innsbruckban, de a legfontosabb városok
Bécs és München voltak. 1912-től rendszeressé váltak a konferenciák,
melyeken egyrészt arra próbálták megtalálni a megoldást, hogy
csökken a családok vallásépítő szerepe, másrészt a pszichológia és a
pedagógia tudományokká fejlődésével együtt járó eredményeket,
módszereket és tapasztalatokat igyekeztek a katekézisben
hasznosítani. Megszervezték a katekéták képzését és továbbképzését,
hitoktatási szakfolyóiratokat indítottak, új szemléletű hittankönyveket
jelentettek meg, melyekbe beleépítették a lélektani és didaktikai
módszereket.
Külön meg kell említeni Maria Montessori (1870-1952)
jelentőségét. A nők közül elsőként 1896-ban Rómában orvosi diplomát
szerzett, de közben filozófiai és pedagógiai kurzusokat is látogatott.
1906-tól kezdve 6 év alatti kisgyermekekkel foglalkozott, és sok fontos
felismerés kötődik hozzá: a felnőtt világ eszközeit, ill. az azokra
felkészítő eszközöket kell használni az óvodákban (asztal, szék, tábla,
kézmosó, stb.). valláspedagógiája egy egységes emberi víziót
tartalmaz: a profán pedagógia folytatásaként kell a vallási nevelést
látni, s a gyermekekkel csak akkor szabad memorizáltatni a vallásos
igazságokat, ha már értik és élni is tudják azokat. S ezt a liturgia által
lehet a legnagyobb hatékonysággal megvalósítani (mozdulatok,
gesztusok, színek). Felfogásával nagy hatást gyakorolt a későbbi
hitoktatő teoretikusokra, pl. Derenne-re.
A kateketikai mozgalom egyik legfontosabb eredménye az ún.
müncheni módszer lett, mellyel részletesen foglalkozunk a II. félév
anyagában. Most csak annyit jelzünk, hogy ez egy induktív módszer,
amely a gyermek és az ifjú pszichológiájára épül, s benne van az
érzelmi ráhatás, az együtt dolgozás, a szemléltetés és az életre való
alkalmazás. A kateketikai mozgalom másik fontos gyümölcse pedig a
liturgia újrafelfedezése volt: rádöbbentek a hitoktatók, hogy valóban
innét forrásozik a keresztény élet, s ez a legmagasabb rendű
tevékenysége Krisztus Egyházának. A katekézisnek tehát liturgikusnak
kell lennie.

9
 1950-ben Rómában tartották az I. Kateketikai Világkongresszust.
Itt helyzetfelméréssel kezdték: mely országban mik a tapasztalatok és
a hagyományok? Milyen biztos pszichológiai és pedagógiai ismeretek
vannak, melyeket lehet egyetemlegesen ajánlani? A világkongresszus
munkájának következményeként adtak ki új szemléletá katekizmusokat
az egyes országokban, melyek már nem kérdés-felelet szerkezetűek
voltak, hanem figyelembe vették az életkori sajátosságokat, és
illusztrált könyvek voltak.
Franciaországban Joseph Colomb (1902-1979) munkássága volt a
meghatározó. 1946-ban ő alapította az első katekéta iskolát. Több
hittankönyvet is írt. Véleménye szerint másként kell ugyanazt az
anyagot tanítani egy 9, és másként egy 12 éveksnek.
Németországban pedig 1955-ben jelent meg (egy munkaközösség
16 évi munkája nyomán!) a Német katekizmus, amely hatalmas sikert
aratott, s több nyelvre is lefordították.
Az újszerű próbálkozásokat nem mindig figyelte jó szemmel Róma.
Ez volt a gyanakvás kora, amikor számos (a II. Vatikánum után
rehabilitált) teológust eltiltottak a publikálástól ill. a tanítástól (pl. de
Lubac, Congar, Rahner, Teilhard, stb.). Így a Német katekizmus is
szigorú bírálatban részesült: azzal, hogy az eredeti bűn és az Egyház
parancsai nem szereplnek kellő hangsúlyozással benne, többször is
átdolgoztatták. Ezek a korrekciók meg is történtek. Azután pedig jött a
II. Vatikáni Zsinat.

10