Helen R.

Myers

Karjaidba hajt a vágy

Laura szíve nagyot dobban, amikor meglá tja az ö ntudatlan férfit, akit
sérü lten szá llítottak be a korallzá tonyokró l. Micsoda férfi!
A fiatal orvosnő nagy élvezettel á polja betegét, és érzi, hogy a férfi is
ugyanolyan izgató nak talá lja a helyzetet. Egészen addig így van ez, amíg
Laura meg nem tudja, hogy betege nem má s, mint a hírhedt Garret
OKeefe, a nő k bá lvá nya. Attó l kezdve megvá ltozik a viselkedése,
tartó zkodó lesz. Á m ha Garret igazá n akar egy nő t, akkor nem adja fel. É s
egy dologban biztos: ha tö rik, ha szakad, Laurá t el fogja csá bítani…
 1. FEJEZET

– Még egy szemet, Butch? – Dr. Laura Connell a kisfiú elé tartotta a
tarka papírba csomagolt édességgel teli, hasas ü veget. Alig tudta megá llni,
hogy hangosan fö l ne nevessen, amikor kis betege a nyílá sba dugta a
kezét, és apró ujjaival megpró bá lt minél tö bb cukorká t kimarkolni az
ü vegbő l.
– Nem gondolod, hogy a tö bbi gyereknek is hagyni kellene valamit? –
kérdezte a kisfiú t.
– Nem.
Laura a torká t kö szö rü lte, hogy leplezze mosolyá t, s a gyermek
édesanyjá hoz fordult:
– Ha jó l meggondolom, Mrs. Joseph, egy injekció tó l gyorsabban
elmú lná nak a kiü tések.
Az orvosnő a szeme sarká bó l figyelte, ahogy Butch hirtelen
félbeszakította iménti mozdulatá t, kinyitotta a marká t, és az ö sszes
bonbont visszaengedte az ü vegbe. Aztá n nagy gonddal kivá lasztott
egyetlenegyet.
– Nézd, Laura néni! – kiá ltotta, mikö zben a lá ny elé tartotta a marká t.
– Zö ld.
– Ó igen, szép – csavarta vissza az ü veg tetejét Laura, és fö lá llt. – Há t
nem a narancsszínű a kedvenced?
– Nem, a zö ld. A hernyó k is zö ldek – szaladt ki a fiú nevetve az ajtó n.
Laura visszatette az ü veget a szekrénybe, és az író asztalá hoz ü lt.
– Ha majd utoléri, Mrs. Joseph, kenje be kicsit az arcá t ezzel a krémmel
– mutatott maga mellett egy tubusra, és gyorsan fö lírt valamit a
betegkartonra. – Naponta há romszor – tette még hozzá , aztá n odaadta a
gyó gyszert a fiatalasszonynak, s az ajtó hoz kísérte. – Biztos vagyok benne,
hogy a kiü tés hamarosan elmú lik. Egyá ltalá n nem komoly. – Bú csú zó ul
kezet nyú jtott. – Ki a kö vetkező ? – kérdezte aztá n, s vá rakozó tekintettel
nézett kö rü l. Még há rman ü ltek a vá ró ban.
Szombat reggel lévén ez meglehető sen szokatlan volt. Rendszerint
bízhatott abban, hogy a hétvégéi nyugodtak lesznek, eltekintve
természetesen a sü rgő s esetektő l. Igaz, a helybeliek elég
kiszá míthatatlanul ítélték meg, mi szá mít sü rgő snek, s mi nem.
Amikor Laura ö t évvel ezelő tt Big Saltra érkezett, egyet hamar
megtanult: semmi sem ú gy tö rténik egy karibi szigeten, mint ahogy az
egyébként a vilá gon bá rhol lenni szokott. Az emberek akkor ettek, ha
éppen megéheztek, akkor dolgoztak, ha kedvü k tá madt rá , s a szá mlá jukat
csak hosszas kö nyö rgésre fizették ki, akkor sem teljesen. A Big Salt-i élet
teljesen má s volt, mint az, amelyet Laura addig folytatott, mégis rö vid idő
alatt alkalmazkodott mindenhez, s a sziget – lakó i minden kü lö ncsége
ellenére – szá má ra a vilá g legbiztonsá gosabb és legszebb részévé vá lt.
– Nos, Mo, ki a kö vetkező ? – ü lt le Laura a félretolt író asztal szélére,
ahol Maurice St. Jacques, egy helybeli fiatalember vette fö l a betegeket.
– Elias szeretné, ha levenné a gipszét. – Mo fejével kö nnyedén egy
zö mö k férfi felé intett, aki begipszelt karjá t, mint egy idegen testet
tá masztotta az egészséges kezével. Elias há rom hete esett le egy
mangó fá ró l, s eltö rte a jobb karjá t. Azó ta csaknem mindennap megjelent
Laura rendelésén, s megkérdezte, nem lehetne-e végre levenni a gipszet.
– Sajná lom, Elias, de még korai lenne – magyará zta Laura tü relmesen.
– Jö vő héten ú jra eljö vö k.
– Nem, a jö vő hét sem jó . Amikor begipszeltü k a karjá t, azt mondtam,
hogy a kö tésnek legalá bb hat hétig rajta kell maradnia. Lehet, hogy még
tová bb is.
A férfi fö lá llt, s egy lépést tett Laura felé.
– Nagyon viszket, doktornő .
Laura levette a nyaká ban levő hallgató t, s fá radtan megdö rzsö lte a
tarkó já t.
– El tudom képzelni, ilyen melegben. – Bá r még csak dél kö rü l já rhatott
az idő , ő maga is kellemetlenü l izzadtnak érezte magá t az ujjatlan, fehér
blú zban és a khakiszínű nadrá gban. – Megpró bá lta a kö tés alá szó rni a
burgonyalisztet, amit mú ltkor adtam? Biztosan csillapítaná a viszketést.
Elias gyors pillantá st vetett a teremben ü lő kre, aztá n zavartan
lehajtotta a fejét.
– Gina beletette a levesbe.
Rendes kö rü lmények kö zö tt Laura nevetett volna a vá laszon. Ezen a
szigeten azonban megtanulta, hogy egyá ltalá n nem nevetséges
szegénynek lenni. Így aztá n má r nem is lepő dö tt meg azon, hogy az
emberek idő nként hihetetlen dolgokat mű veltek azért, hogy éhségü ket
csillapítsá k.
– Mo, hozz egy má sikat, légy szíves! – kérte az asszisztensét. – Itt van,
Elias – nyú jtotta a férfi felé a csomagot. – Giná nak pedig mondja meg,
hogy legkö zelebb tegyen félre belő le magá nak egy kicsit.
– Igen, doktornő . A viszontlá tá sra!
Laura elgondolkodva nézett Elias utá n, mielő tt leü lt utolsó betegei, egy
idő sebb há zaspá r mellé.
 – Mit tehetek ö nö kért? Mondja csak, Mrs. Jewel, hol az ernyő , amit
adtam? Ernyő nélkü l jö tt ide ezen a tű ző napon?
– Otthon felejtettem – felelte az idő s nő széles mosollyal.
Sokkal való színű bb volt, hogy a jó lelkű asszony az unoká inak adta az
ernyő t, hogy já tsszanak vele, ő k pedig eltö rték. Laura nem beszélt tö bbet
errő l, bá r nagyon aggó dott az idő s nő szíve miatt.
– Nos, George bá csi, hogy van? – Laura megfogta a Jewelné mellett ü lő
ö regember kezét, s kö nnyedén megpaskolta. – Miért nem inká bb egy
á rnyas fa alatt ü ldö gél?
– Szö rnyen fá j a fogam.
– A foga? Kitű nő ! – Laura só hajtva vette elő a blú za zsebébő l kis
zseblá mpá já t. – Ha azt mondom, nem vagyok szemész, a betegeim teljesen
vakon jö nnek ide, s szemü veget akarnak. Ha azt, hogy nem vagyok fogá sz,
fogadni mernék, mind dagadt arccal ü l az ajtó elő tt. Nyissa ki nagyra a
szá já t, George bá csi! Így ni.
– Ki kell hú znia a fogá t, doktornő . – Jewelné megragadta férje még
szabad karjá t, s megszorította. – Ha nem teszi meg, madzagot kö t rá , azt
pedig Mr. Barnaby terepjá ró já hoz, s addig vá r, amíg elindul.
Laura gondosan befejezte a vizsgá latot, lekattintotta a zseblá mpá t, és
visszadugta a blú za zsebébe.
– Az ö n helyében még egyszer meggondolná m ezt, George bá csi –
mondta végü l. – Mr. Barnaby legalá bb olyan gyakran talá lja el a
há tramenetet, mint az egyes sebességet!
– Vá llalnom kell a kocká zatot.
– Há t ezt a fogat való ban el kell tá volítani – á llapította meg Laura. –
Mivel vérszegénység ellen is kezelem magá t, érzéstelenítő nek csak rumot
tudok adni. Mi a véleménye, Mrs. Jewel?
Kö zismert volt, hogy Jewelné nem nézte jó szemmel férje rum irá nti
vonzalmá t. Ebben az esetben azonban, amikor a rumot egészségü gyi
okokbó l adtá k, az asszony nem tehetett ellenvetést. Lemondó an bó lintott
Laura kérdésére.
– Lehet, hogy késő bb is csillapítani kell a fá jdalmat – mondta
reménykedve George, amikor Laura segített neki fö lá llni.
– Semmit sem szabad tú lzá sba vinni – intette jó indulatú an a doktornő .
George bá csi mégis el tudta érni, hogy Laura tö bbszö r is belemá rtsa a
rumba a vattacsomó t, s odaadta neki, mielő tt munká hoz lá tott volna. Így
is majdnem egy ó rá ba tellett, míg Mó val végre kettesben maradtak a
rendelő ben.
 Szomszédos laká sá bó l Laura szendvicseket és jégbe hű tö tt
gyü mö lcsteá t hozott. Á ltalá ban ez volt az ebédjü k. Fiatal asszisztense
sokat segített neki. A lá ny figyelte, ahogy a fiú tiszta írá sá val kitö ltö tte az
aznapi betegek kartonjait. Bejegyzései sokkal olvasható bbak voltak, mint
a sajá t írá sa.
Maurice St. Jacques, akit a sziget ö sszes lakó ja rö viden csak Mó nak
hívott, má r ö t évvel ezelő tt, kö zvetlenü l a rendelő megnyitá sakor
fö lajá nlotta szolgá latait Laurá nak, aki méltá nyolta a fiú gyors
felfogó képességét.
Idő kö zben a hú széves fiatalember a papírmunká k nagy részét is
á tvette tő le, és segédkezett az egyszerű mű téteknél. Laura gyakran
sajná lta, hogy anyagi lehető ségei nem engedik meg, hogy tá mogassa Mo
egyetemi tanulmá nyait. A tehetséges fiú nak jó érzéke volt az orvosi
pá lyá hoz.
Só hajtva ü lt le a Mo író asztala elő tti székre, lá bá t fö lrakta az asztal
szélére. Kedvetlenü l rá gcsá lta csirkehú sos szendvicsét, s elő vette a havi
rendelést. Barnaby Tremaine, a sziget tulajdonosa, a bemutatkozó
beszélgetés alkalmá val biztosította arró l, hogy rendszeresen beszerzi a
szü kséges gyó gyszereket. Laura még pontosan emlékezett Barnaby
szavaira:
– Szeretném, ha az embereim a legjobb ellá tá sban részesü lnének –
hangoztatta. – A szívemen viselem az egészségü ket.
– Talá n ha jó zan vagy – sziszegte a doktornő kedvetlenü l, s ceruzá já t az
ö lében tartott jegyzettö mbre dobta.
– Tessék? – nézett fö l Mo egy kartonbó l.
– Ó , semmi – nevetett halkan Laura. Még egyet harapott a szendvicsbő l,
a tö bbit pedig Mó nak adta. – Tessék, megeheted a felét. A jö vő ben nem
kellene csirkét elfogadnunk ellenszolgá ltatá sként. Még hat van a
hű tő szekrényemben. Má r arra gondoltam, nem lenne-e jobb, ha Eliasnak
és Giná nak adná m ő ket.
Mo azonban nem hagyta, hogy Laura má sra terelje a szó t.
– Még sohasem írta meg szívesen ezt a jegyzéket, igaz? – A fiú sejtette,
kinek szó lt rosszkedvű kifakadá s.
– Igaz. Mégpedig azért, mert idő tlen idő kig tart a beszerzés, s akkor is
csak a felét hozza annak, amire szü kségem van. – Laura ú jra a kezébe
vette a ceruzá t, s mosolyogva megjegyezte: – Kicsit aggaszt, milyen jó l
á tlá tsz rajtam.
– Szerintem szabadsá gra kellene mennie, doktornő , kikapcsoló dni, és…
 – Ne is folytasd! Má ris a strand homokjá n lá tom magam. Fö lö ttem a
kék ég, amíg a szem ellá t kristá lytiszta víz…
Mo jobb keze mutató ujjá val fö ljebb tolta az orrá n a szemü vegét.
– Egyre fá radtabb, lassan elege lesz a szigetü nkbő l.
– Nem szabad tö bb pszicholó giai kö nyvet kö lcsö nö znö m neked. –
Laura félretette a ceruzá já t, és fö lá llt. – Nem egészen így van ez, Mo. Csak
Barnaby iszá kossá gá t viselem nehezen. Kicsit tö bb tá mogatá ssal, sokkal
tö bbet tehetnék érted és a szigetlakó kért. – Laura hatá rozottan bó lintott,
hogy nagyobb hangsú lyt adjon szavainak.
– A sajtos hamburger hiá nyzik magá nak, doktornő .
– Meglehet. Te pedig meg fogod érteni, miért szeretem annyira, ha má r
magad is megkó stoltad. – Laura a fiú elé tolta a tá nyérjá t. – Egyél,
kü lö nben nemsoká ra még egy lyuk kerü l a nadrá gszíjadra.
Má r éppen a rendelő t takarítottá k, amikor egy csapat gyerek szaladt az
udvarra, s betó dult a nyitott ajtó n. Mind egyszerre beszéltek, és
lö kdö ső dtek, mert mindegyik első ként akarta elú jsá golni a hírt.
– É n talá ltam meg!
– A vihar sodorta a partra.
– Azt hittem, halott.
– Nem halott, te buta, alszik. Az apá m mondta.
– Egy pillanat! Ne ö sszevissza! – emelte fö l Laura a karjá t, hogy
megnyugtassa az izgatott gyereksereget. Intett a csoport legidő sebb
tagjá nak. – Angelo, te vagy a legnagyobb. Mondd el, mi tö rtént!
A langaléta fiú fontoskodó tekintetet vetett a tö bbi gyerekre, mielő tt
engedelmeskedett a felszó lítá snak.
– A strandon voltunk, hogy megnézzü k, kisodort-e valami haszná lható t
a vihar.
– Jó , és…? –sü rgette Laura.
– Crab Cove-ná l rengeteg dolog hevert szerteszét. Ott talá ltuk ő t is. Egy
ó riá st. Rongyos és véres, és ú gy fekszik ott, mint egy halott.
– Ó , Istenem! Vezessetek oda!
– Nem szü kséges, doktornő – mondta Angelo, amikor Laura az orvosi
tá ská já ért nyú lt. – Szó ltunk Shrimps apjá nak és a bá csiká já nak, ő k pedig
idehozzá k.
Mintha ez lett volna a jel, ebben a pillanatban fö lordított egy szamá r,
Laura pedig kisietett a gyerekekkel a há z elé. A két helybeli férfi
fö lrá ncigá lta a sebesü ltet a szamá rkordéra, hogy az orvos há zá hoz
szá llíthassá k.
 A szegényes já rmű rő l leló gó hosszú lá bak lá ttá n Laura megértette,
hogy Angelo nem tú lzott. Az idegen való ban hatalmas termetű volt.
Mo és a gyerekek a sarká ban voltak, amíg kö rbejá rta a kordét, s
szemü gyre vette az ú j beteget. A férfi rettenetes lá tvá nyt nyú jtott.
Nadrá gja, az egyetlen ruhadarabja, tö bb helyen rongyos volt, így Laura
rö gtö n észrevette a jobb combon a kö rü lbelü l tizenö t centiméter hosszú
sebet. Azonnal az eszméletlen idegen keze utá n nyú lt, s kitapintotta a
pulzusá t. A lü ktetés gyö nge volt, a férfi azonban élt a seb okozta nagy
vérveszteség ellenére is.
Csak ekkor bó lintott a két helybeli felé.
– Jó , hogy rö gtö n idehoztá k. Gyorsan be kell vinni a há zba, hogy a nap
ne gyö tö rje tová bb – tette hozzá gondterhelten.
– Majd mi visszü k, doktornő – mondta Shrimps apja, Caleb, s a kordét
megkerü lve Laura oldalá ra ment. – Jimbó nak és nekem is elég nehéz.
– Segítü nk – dö ntö tt Laura hatá rozottan. – Mo és én fogjuk a lá bá t. Ha a
seb ú jra vérezni kezd, sokkot is kaphat. Sietnü nk kell. Egy, kettő , há rom!
Egy méter hetven centis magassá gá val, s a dolgos hétkö znapok
kö vetkeztében is Laura erő snek hitte magá t, de – bá r a férfi sú lya négyü k
kö zö tt oszlott meg – most ú gy érezte, hogy remegnek az izmai az
erő lkö déstő l, amikor a sebesü ltet a há zba vitték. Gyorsan megfeledkezett
azonban a beteg sú lyá ró l, mert a férfi hirtelen felnyö gö tt.
– Má r csak pá r méter – mondta neki megnyugtató n. – Bevisszü k a
há zba, és megvizsgá lom. Má r nem tart soká ig.
Á tmentek a vá ró n, s bevitték a sebesü ltet a tá gas rendelő be. Miutá n
ó vatosan a vizsgá ló asztalra fektették, Laura kimerü lten a falnak
tá maszkodott, s levegő utá n kapkodott. Pihenni azonban nem maradt
ideje. A betegnek szü ksége volt rá .
Megkö szö nte a segítséget a két férfinak és a gyerekeknek, aztá n a
vá ró n keresztü l kituszkolta ő ket. Nem volt most szü ksége
kívá ncsiskodó kra. Miutá n becsukta a bejá rati ajtó t, visszatért a rendelő be.
Mo gyorsan megmosta a kezét, hogy segíthessen neki.
– Honnan jö hetett ez a szerencsétlen? – kérdezte, s egy kicsit odébb
hú zó dott, hogy helyet adjon Laurá nak a mosdó kagyló ná l.
– Fogalmam sincs – tö rö lte meg a doktornő a kezét –, de kétségtelenü l
viharos ú tja volt. – Odalépett az asztalhoz, s megkezdte a vizsgá latot.
Hangosan sorolta megá llapítá sait és feltételezéseit, hogy Mo mindent
leírhasson.
– Ú gy tű nik, zú zó dá s van a felső test bal oldalá n – mondta, s ó vatosan
megtapogatta az erő sen megduzzadt helyet. Elő vette a zseblá mpá já t,
ellenő rizte a pupillá kat, azutá n felhú zta a bal, majd a jobb szemhéjat. –
Lehet, hogy agyrá zkó dá st kapott.
Nem kerü lte el a figyelmét a beteg csillogó , kék szeme.
Eltette a lá mpá t, s folytatta a vizsgá latot.
– Egy, kettő … ö sszesen talá n négy zú zó dott borda. Borzasztó ! Miért
nincs rö ntgenkészü lékem? Mo, nézd csak meg? – kérte az asszisztensét, s
a jobb combon hú zó dó sebre mutatott.
– Korallzá tony – feltételezte Mo. – Lá ttam má r korá bban is ilyen
sebeket. Mit gondol, kint volt tegnap a viharban, és megpró bá lt
visszahajó zni a zá tonyokon keresztü l?
– Kö nnyen lehet. Add ide az olló t! – Levá gta az amú gy is rongyos
nadrá got, hogy szabaddá tegye a combot a kezeléshez. – A tengervíz
nagyszerű en megtisztította a sebet, de a homok fertő zést okozhat.
Azonnal kimossuk, és ö sszevarrjuk.
Gyorsan dolgoztak. Csak egyszer tű nt ú gy, hogy a beteg visszanyeri az
eszméletét. Az orvosnő adott neki egy érzéstelenítő injekció t, hogy
csö kkentse a fá jdalmat, amit a seb ö sszevarrá sa okoz. Szó lt hozzá néhá ny
nyugtató szó t is.
Miutá n ellá ttá k a beteget, Laura lerogyott a legkö zelebbi székre, s
kézfejével fá radtan tö rö lte meg a homloká t.
– Való színű leg holnap reggelig aludni fog.
– Fektessü k valamelyik itteni á gyra? – kérdezte Mo.
Laura elgondolkozva pillantott kö rü l a szobá ban.
– Nem, vigyü k inká bb a laká somba. Lizzy bá rmelyik pillanatban
megszü lhet. Való színű leg nem lesz kö nnyű szü lés, ezért jobb, ha nem
zavarjá k. Ezenkívü l a bará tunk kissé nagyra nő tt a mi keskeny
heverő inkhez.
Az ö ntudatlan férfit a vizsgá ló asztallal együ tt kigurítottá k a folyosó ra,
amely Laura laká sá t kö tö tte ö ssze a rendelő vel. A laká s bú torai és má s
berendezési tá rgyai tarka ö sszevisszasá got mutattak. A há ló szobá t
példá ul szinte teljesen betö ltö tte egy hatalmas sá rgaréz á gy. Fej- és
lá brészénél a já tékosan egymá sba fonó dó díszítés arra engedett
kö vetkeztetni, hogy korá bban egy bordélyhá z berendezéséhez
tartozhatott. A ruhá sszekrény is bizonyá ra má r tö bb nemzedéket
kiszolgá lt, aká rcsak a karosszék és a meglehető sen kopott dívá ny.
Laura eleinte tö bbszö r is megkérdezte Barnaby Tremaine-tó l, hogyan
és honnan szerezte be laká sa bú tordarabjait, de má r régen fö ladta a
kérdező skö dést. A sziget tulajdonosá n kívü l Big Salton egyedü l az ő
há ztartá sá ban volt tű zhely és hű tő szekrény. Elfogadta a dolgokat,
amelyeket néha Barnaby hozott neki, má s igénye azonban nem volt. Csak
akkor nyitotta ki a szá já t, ha az orvosi ellá tá shoz feltétlenü l szü kséges
gyó gyszerek és felszerelések szá llítá sa nem volt rendszeres és hiá nytalan.
Miutá n Mó val nagy nehezen á gyba fektették á jult betegü ket, a
karosszékekben pihenték ki az erő lkö dés okozta fá radalmakat. A
bambuszroló kat félig leeresztették, az ablakok tá rva-nyitva á lltak. A
szú nyoghá ló n á t akadá lytalanul befú jhatott a szobá ba a tengerrő l jö vő ,
kö nnyű szellő .
Egyedü l ez enyhítette némileg a nyomasztó hő séget.
– Itt maradok – kö zö lte Mo hatá rozottan. – Egyedü l nem boldogul vele.
– Egyelő re nincs mit tenni – ellenkezett Laura. – Feltehető en csak
reggelre nyeri vissza az eszméletét. Semmi értelme sincs, hogy még te is
lemondj a sajá t á gyadró l. Ezenkívü l leadhatná d a megrendelést
Barnabynak, utá na pedig elmehetnél Lizzyhez, s megkérdezhetnéd, hogy
van. Nekem nem lesz, rá idő m. Ha szü kségem van rá d, fö lhívlak – tette
hozzá .
Néhá ny perc mú lva kikísérte Mó t, s a kö vetkező hétfő ig elbú csú zott
tő le. Ezutá n visszament a laká sá ba, az á gy lá brészéhez á llt, s
elgondolkodva szemlélte betegét.
A férfi mélyen és jó l aludt, nem érezte a hő séget és a fá jdalmakat. A
fehér lepedő , mellyel a lá ny letakarta, s a fehér kö tés a zú zó dott bordá kon
erő sen elü tö tt napbarnított bő rétő l. Sű rű , vilá gosbarna haja is
egyértelmű en bizonyította, hogy nem a szigeten szü letett, Big Salt ő slakó i
ugyanis kivétel nélkü l sö tét hajú ak voltak.
Laura kö nnyedén elmosolyodott, az á gy tá mlá já nak dő lt, és karjá ra
tá masztotta az á llá t. A nyugodtan alvó idegen kissé elveszettnek tű nt
ugyan a hatalmas, antik rézá gyban, mégis, szinte ellená llhatatlan
férfiassá g sugá rzott belő le. Laura a férfi mostani, sérü lt és á jult
á llapotá ban is kicsinek és sebezhető nek érezte mellette magá t.
A lá ny az idegen arcá t nézegette, s be kellett vallania magá nak, hogy
rendkívü l vonzó jelenség. Eddig nem volt ideje ezen gondolkodni, most
azonban jó l szemü gyre vette. Arcvoná sai inká bb szigorú ak voltak, mint
szabá lyosak. Erő s akaratú férfira vallottak. Magas, széles, homloka
értelemrő l tanú skodott, egyenes orra és telt ajka hatá rozott, sikerhez
szokott emberre engedett kö vetkeztetni. Bal arcá n Laura felfedezett egy
vékony sebhelyet. Nem volt olyan egyenes, mint a vá gott sebek á ltalá ban.
Ki lehet ez az ember? – kérdezte magá ban kívá ncsian.
 Nem volt ná la semmi, ami felfedte volna a kilétét. Nem hordott ékszert,
nem volt rajta tetová lá s. Az á gyá ban fekvő férfi aká rki lehetett: kö rö zö tt
bű nö ző , vagy aká r szerzetes is.
Laura mégsem bá nta, hogy hazakü ldte Mó t. Még ha a férfi fö lébredne,
és fenyegető zni kezdene is, mostani, legyengü lt á llapotá ban ú gysem tudna
á rtani neki. Nincs szü kség arra, hogy megkérje Barnabyt, értesítse a Great
Abacó n székelő ható sá gokat. Első sorban orvos, ennek a férfinak pedig
nyugalomra van szü ksége, és ő mindent meg akar tenni érte, ami
mó djá ban á ll.
Megkerü lte az á gyat, s lehajolt, hogy megnézze a sebesü lt homloká t.
É rezte, hogy melegebb, mint korá bban. Nem jó jel. Jobban kell figyelnie
rá .
Hirtelen sugallatra végigsimított az idegen arcá n hú zó dó seb vékony
vonalá n. Nem értette, hogyan szerezhette azt a férfi.
A beteg légzése nem vá ltozott. Laura még egy utolsó pillantá st vetett az
arcá ra, majd megfordult, s a konyhá ba ment, hogy nekilá sson a há ztartá si
teendő knek.

2. FEJEZET

Estére az idegen lá za magasra szö kö tt. Laura a konyhá ban ü lt, s egy
orvosi szaklapot olvasott, amit kis késéssel még a szigeten is megkapott. A
zihá ló légzés és a nyugtalan há nykoló dá s felkeltette a figyelmét.
Odasietett a férfihoz, s a homloká ra tette a kezét. Gondterhelten szorította
ö ssze a szá já t, mikö zben kitapintotta a férfi pulzusá t. Betegének magas
lá za volt, a pulzusa szaporá n vert.
Visszament a konyhá ba, kivette a hű tő szekrénybő l a mindig ott tartott
vizeskancsó t, s a vizet egy tá lba ö ntö tte. Elő vett a szekrénybő l egy tiszta
tö rlő ruhá t, s mindezt bevitte a há ló szobá ba.
– Meglehető sen sokkoló lesz most ez magá nak – mondta, mintha a férfi
értené, mikö zben belemá rtotta a konyharuhá t a jéghideg vízbe, s
kicsavarta. Kisimította a hajat a férfi homloká bó l, s a nedves ruhá t forró
bő rére nyomta. Néhá ny má sodperc mú lva még a ruhá n keresztü l is érezte
a lá zas forró sá got. – Jó lenne, ha egyszer simá n mennének a dolgok –
morogta maga elé.
Ú jra és ú jra megnedvesítette a ruhá t, s letö rö lte vele az idegen lá ztó l
égő testét.
 Kicsit késő bb feloldott két tablettá t mangó lében, fö ltá masztotta a férfi
fejét, s megitatta vele a folyadékot.
– Jö jjö n csak, igya meg ezt, kü lö nben kiszá rad! Meg kell innia. Ú gy,
ú gy… Még egy kicsit, az egészet be kell vennie. Má st sajnos nem adhatok,
mert nem tudom, allergiá s-e valamire.
Laura halk, megnyugtató hangon beszélt a lá zas beteghez, mikö zben
idő nként a vízbe má rtott kendő vel hű tö tte a testét. Friss, hideg vizet
hozott, majd visszatért az á gyhoz.
Mikö zben az idegent nézegette, és széles vá llá ró l, erő s karjá ró l
tö rö lgette a verítéket, rá ébredt, hogy csodá lattal tö lti el az ismeretlen férfi
izmos teste. Elgondolkodva nézte a beteg arcá t. Korá bban mindig azt
hitte, jobban vonzó dik a sö tét hajú férfiakhoz.
Talá n az utó bbi ö t évben tú lsá gosan is visszahú zó dva éltem, s má r nem
is vagyok olyan igényes, gondolta ö ngú nnyal. Ú jra a hideg vizes tá lba
má rtotta a ruhá t, majd kicsavarta. Ó vatosan a férfi forró homloká ra tette a
kendő t, s há trasimította barna hajá t. Az idegenbő l rendkívü li férfiassá g
á radt. Furcsa, rideg szépség sugá rzott belő le, amely érdekessé és vonzó vá
tette: nem annyira hiú , mint inká bb ö ntudatos, uralkodni vá gyó férfinak
lá tszott. Laura tekintete végigfutott a beteg erő s karjá n, majd
megá llapodott a kezén. Ujjai á poltak voltak, de lá tszott rajtuk, gazdá juk
képes odacsapni is, ha kell. Milyen lehet, amikor ezek a karok á tö lelik az
embert? Fö lizgatná -e, ha ezek a hosszú , vékony ujjak megérintenék a
testét, á tfogná k, és megciró gatná k a melleit…
Gondolataitó l akaratlanul is borzongá s futott végig a bő rén, gyorsan
elhessegette há t az á brá ndokat.
– Még jó , hogy maga ezt nem hallja – mondta az eszméletlen férfinak –,
kü lö nben igencsak csodá lkozna orvosa szá rnyaló képzelő erején. Ne
aggó djon, ha fö lébred, teljesen tá rgyilagos leszek.
Majdnem éjfélig tartott, míg a beteg lá za alá bbhagyott. Laura
elégedetten á llapította meg, hogy a sérü lt légzése nyugodtabb,
egyenletesebb lett. Ö maga is kimerü lt, holtfá radt volt. A legtö bb
szigetlakó hoz hasonló ban á ltalá ban korá n fekü dt, s korá n is kelt.
Eloltotta a viharlá mpá t, amelyet szívesebben haszná lt vilá gítá sra, mint
a megbízhatatlan, mennyezetit. Lefekvés elő tt megmosakodott. Való színű
volt, hogy tová bbra is figyelnie kell a betegre, így magá ra kapott egy
ujjatlan pó ló t és egy rö vidnadrá got.
A há ló szobá ban kö zelebb hú zott az á gyhoz egy karosszéket, leü lt, a
lá bá t pedig a matrac szélére tette. Ha a beteg forgoló dna, így azonnal
észreveszi.
 É jjel Laura tö bbszö r is fö lébredt, mert ö sztö nö sen megérezte, amikor
betege lá za felszö kö tt. Mindannyiszor megismételte a borogatá st, s hideg
vízzel gondosan ledö rzsö lte az idegen izzó bő rét.
Napfelkeltekor má r ébren volt. Nem azért, mintha kialudta volna
magá t, hanem mert á ltalá ban ilyenkor szokott felkelni. Felá llt a
karosszékbő l, kinyú jtó zkodott. Azutá n lehajolt, s megtapogatta a még alvó
férfi homloká t. Hű vö s volt.
– Anya?
Hö kkenten há trahő kö lt, de szinte abban a pillanatban el is
mosolyodott. Tegnapi aggodalma teljesen alaptalannak bizonyult. Egy
szö kö tt bű nö ző vagy má s rossz szá ndékú ember aligha á lmodna az
édesanyjá ró l.
Lehet, hogy má sodik feltételezése volt helyes, s az idegen mégiscsak
szerzetes, aki azért kereste fel a szigetet, hogy meglá togassa a
gyü lekezetét.
Ká r, gondolta magá ban, s ugyanabban a pillanatban má r meg is
dorgá lta magá t illetlen gondolatai miatt. Egy nagy csésze ká véra van most
szü ksége, attó l teljesen felébred.
A konyhá ban neszká vét készített magá nak, a csészével a fü rdő szobá ba
ment, s abban reménykedett, hogy a hideg víz a maradék á lmossá got is
elű zi.
A csobogó víz miatt a nyitott fü rdő szobaajtó ellenére sem hallhatta,
hogy az idegen halkan felnyö gö tt. Felébredve teljesen ismeretlen helyen
talá lta magá t. Egész teste sajgott. Lassan ú jra becsukta a szemét, s
megpró bá lt visszaemlékezni.
Igen, a vihar. Ilyen ítéletidő t nem egykö nnyen felejt el az ember. Ú gy
lá tszik, Thetis nevű hajó ja kevésbé volt szerencsés, s nem élte tú l az utat.
Á ltalá ban nem fű zték kü lö nö sebben erő s szá lak egyik
vagyontá rgyá hoz sem, ennek a hajó nak az elvesztése azonban fá jt neki.
Gyakran menekü lt el vele, ha má r elege volt az ü zlet és az ö sszejö vetelek
vilá gá bó l.
A férfi kinyitotta a szemét, s megtapogatta két legjobban sajgó
testrészét. Bordá i és a jobb combja be voltak kö tve. Valaki a gondjá t
viselte.
Vajon ki? Hol van most tulajdonképpen? Kö rü lnézett a szobá ban. Az
á gy lá brésze még jobban ö sszezavarta. A vilá g egyetlen kó rhá zá ban sincs
olyan á gy, melynek sá rgaréz részeit szívecskék és má s romantikus
cikornyá k díszítenék.
 Csak most fogta fö l, hogy valahol víz csobog. Egy asszony halk
dú dolá sá t is hallotta. Ismerte ezt a hangot, legalá bbis azt hitte, hogy
hallotta má r.
Megpró bá lt felkelni, de a hirtelen fá jdalomtó l majdnem elvesztette az
eszméletét. Reménytelenü l rogyott vissza a pá rná ra, kezét pedig a
halá ntéká hoz emelte. Nagy daganatot tapogatott ki, a Thetis
bú csú ü dvö zlete lehetett.
Szeme sarká bó l mozgá st észlelt, fejét lassan és ó vatosan abba az
irá nyba fordította. Egy nő t pillantott meg, jobban mondva a tü kö rképét
egy antik ruhá sszekrény egész ajtó szá rnyat betö ltő tü krében. A hatalmas,
cikornyá s szekrény jó l illett az á gyhoz.
A nő elő rehajolt, hosszú , vö rö sesbarna hajá t fésü lte. Nem lá thatta az
arcá t, de testének lá tvá nya tö kéletesen ká rpó tolta ezért. Hosszú combja
volt, s karcsú termete. Kicsit talá n sová nyabb, mint az ideá lis, de olyan
veleszü letett kecsességgel és hajlékonysá ggal mozgott, hogy elbű vö lte a
férfit. Szemével felmérte az alakjá t, s megá llapította, hogy kis, feszes melle
és karcsú dereka kimondottan ará nyos.
A nő most há travetette a fejét, s felegyenesedett. Haja sű rű n,
selymesen omlott a vá llá ra. A férfi nö vekvő érdeklő déssel nézegette a
tü kö rképet.
Meglá tta a nő arcá t, s rá jö tt, hogy való színű leg idő sebb, mint ahogy azt
teste mutatta. Kö rü lbelü l harmincévesnek gondolta.
Nagy szeme sö tét színű volt, talá n szü rke vagy barna, s azonnal magá ra
vonta a figyelmet a festetlen, ová lis arcon. Telt, piros ajka lá gysá got,
sebezhető séget mutatott, ami ellentétben á llt magabiztos mozdulataival.
A férfi azokra a gondosan kikészített, szá mító asszonyokra gondolt,
akik á ltalá ban kö rü lvették, s bevallotta magá nak, hogy ez a frissítő en
természetes jelenség nagyon tetszik neki. Kedvtelve nézte, ahogy kefélte a
hajá t, majd letette a kefét, s helyette levett a polcró l egy csészét. Szá já hoz
emelte, s az ajtó felé fordult. Ebben a pillanatban belenézett a tü kö rbe, s
meglá tta az idegen tekintetét.
Laura gyorsan kiitta a ká vét.
– Hiszen maga fö lébredt – kiá ltotta, s a férfihoz sietett. A csészét letette
az éjjeliszekrényre, ő pedig leü lt az á gy szélére. – Nos, hogy érzi magá t?
– Mintha bekapott, s azutá n kikö pö tt volna egy bá lna.
Laura megfogta a beteg kezét, hogy ellenő rizze a pulzusá t. Nevetnie
kellett a vá laszon. A férfi most kö zelrő l lá thatta a szemét. Barna volt, apró ,
aranysá rga pontokkal.
 – Aha, maga tehá t Jó ná s – mondta Laura vidá man. – Fogadja
elismerésemet. Má rmint azért, mert bibliai kora ellenére kitű nő formá ban
van.
– Maga is – felelte az idegen. Tetszett neki a lá ny hangja. Elképzelte,
milyen lehet, amikor gyö ngéd szavakat suttog a sö tétben. A sajá t hangja
viszont olyan rekedtes volt, mintha megint elkezdett volna dohá nyozni.
Laura halkan nevetett.
– Ó , nem, való színű leg az édesanyjá ra emlékeztetem.
– Tessék?
Mialatt még egyszer ellenő rizte a férfi homloká n a daganatot,
elmondta, hogy á lmá ban beszélt.
– Meg kell bocsá tania – nevetett rá megnyerő en a férfi. – Való színű leg a
lá ztó l volt.
– Semmi baj. Nagyon kedvesnek talá ltam. – Laura felegyenesedett, s
rá nézett az idegenre: – Hogy hívjá k tulajdonképpen? Amikor tegnap
idehoztá k, nem volt magá ná l semmilyen igazolvá ny.
A férfi nem felelt. A nő roppantul élvezte a gondolatot, hogy egy
teljesen ismeretlen emberrel talá lkozott, s ő is ismeretlen maradt
szá má ra. Tétová zott, mielő tt kitérő en visszakérdezett:
– Kik hoztak ide?
– Az ő slakosok, akik magá ra leltek. Nos?
– Tessék? Ja, igen… Garret – felelte végü l a férfi. – Garret Edmund. É s
maga?
– Annyi elég, hogy doktornő – mondta Laura, s fogta az asztalon fekvő
sztetoszkó pot.
Garret erő tlenü l felnevetett.
– Doktornő ? Azt hiszem, á lmodom.
– Végleg fö lébred majd, ha beadok magá nak egy injekció t.
– Ha ez így van, szeretném hó dolatomat kifejezni orvosi kö penye
tervező jének – nézett végig rajta a férfi elismerő en. Laurá n megint
ujjatlan pó ló és rö vidnadrá g volt. – Amit maga hord, kétségtelenü l jobb,
mint a szakmá já ban szoká sos á llig begombolt kö penyek.
Laura megvizsgá lta a beteg szívverését, s elégedett volt az
eredménnyel. Visszatette a sztetoszkó pot az éjjeliszekrényre.
– Amint lá tom, nem kell aggó dnom amiatt, hogy a fejét ért csapá stó l a
szeme is valamilyen ká rosodá st szenvedett.
– Való ban nem, kö szö nö m a kérdését. Azt mondhatná m, kitű nő a
lá tá som.
– Nyilvá nvaló an a beszélő kéje is rendben van – felelte Laura.
 Garret nevetett. Az orvosnő talpraesettnek tű nt. Tetszett neki a szá raz
humora.
– Doktornő n kívü l még hogy szó líthatom? – tudakolta a férfi.
– Laura a nevem. Laura Connell. – A lá ny megérintette a férfi bordá in
levő kö tést. – Nem tú l szoros?
– Nem, kibírom. Á mbá r az élet sokkal kellemesebb lenne tö rö tt bordá k
nélkü l. Mi tö rtént a lá bammal?
– Tizennégy ö ltéssel varrtuk ö ssze – felelte Laura tá rgyilagosan. – A
seb sajnos nem egyenes, de mindent megtettem azért, hogy ne maradjon
utá na csú nya heg. Ú gy tű nik, ez nem az első esete. Eltalá ltam?
– Arra haszná lta fö l az á jultsá gomat, Laura, hogy leltá rt készítsen?
– Mindent a tudomá ny érdekében, Mr. Edmund.
– Szó lítson Garretnek! – A férfi égető vá gyat érzett, hogy beletú rjon a
lá ny hajá ba, s magá hoz hú zza a fejét. Friss szappanillata jobban felizgatta,
mintha drá ga kö lnit haszná lt volna. – Kaphatnék egy csészével abbó l, amit
maga is ivott? Olyan a torkom, mint egy reszelő .
– Természetesen. Nem lep meg. Elő szö r való színű leg kiitta a fél Karib-
tengert, aztá n meg annyit izzadt, hogy majdnem teljesen kiszá radt. –
Laura fö lá llt. – Egyébként most nem ihat ká vét. – Má r a konyhá bó l
kiabá lta: – Vissza tud emlékezni rá , mi tö rtént magá val?
– Tö bbé-kevésbé. Viharba kerü ltem, és felborult a hajó m.
– Egyedü l volt? – kérdezte Laura gondterhelten, há tha má s segítségre
szorult hajó tö rö tteket is partra sodort a víz.
– Igen. Egyébként hova kerü ltem?
– Big Saltra.
Garret ismerő snek talá lta a nevet. Biztosan lá tta má r valamelyik
tengeri térképen. A Karib-szigetek valamelyikén lehetett való színű leg má r
tö bbszö r is elvitorlá zott mellette anélkü l, hogy partra szá llt volna. Annyi
csodá latos sziget van ezen a tengeren.
– Furcsa név – morfondírozott hangosan.
– A legelső telepesek meg akartá k ő rizni maguknak ezt a paradicsomot.
Ezért adtá k a szigetnek a Nagy Só nevet, amellyel mintegy azt is jelezték,
hogy az ivó vízellá tá s bizonyos kívá nnivaló kat hagy maga utá n, s a szigetet
rengeteg só s víz veszi kö rü l.
– Bevá lt a haditerv? – érdeklő dö tt Garret, mikö zben nézte, amint Laura
lá bujjhegyre á ll, s a konyhaszekrény legfelső polcá ró l levesz egy poharat.
– Mondhatná m, tú lsá gosan is. Barnaby Tremaine ezeknek a
telepeseknek az utolsó leszá rmazottja. Ha meghal, a szigetet való színű leg
Great Abaco kö zigazgatá sá hoz csatoljá k, mert Barnaby nem nő sü lt meg,
nincs ö rö kö se. A tö bbi szigetlakó az ő fö ldjén dolgozik. Nem tudom, mi
lesz velü k. Feltételezhető , hogy addig maradnak itt, míg valaki erő szakkal
el nem ű zi ő ket.
– É s maga? Mit fog csiná lni?
Laura megvonta a vá llá t, halvá ny narancsszínű folyadékot vett ki a
hű tő szekrénybő l, s egy pohá rba ö ntö tte.
– Fogalmam sincs ró la. Tulajdonképpen még nem is gondoltam erre. –
Visszatette a gyü mö lcsleves kancsó t a hű tő szekrénybe. – Való színű leg
visszatérek az Egyesü lt Á llamokba, bá r má r jó ideje eljö ttem onnan, s nem
tudom, hogy szeretném-e magam ú jra alá vetni mindazoknak a
szabá lyoknak és rendelkezéseknek, amelyek egy nagy kó rhá zban folyó
munká val já rnak. Korá bban Philadelphiá ban dolgoztam – mondta a lá ny, s
odalépett az á gyhoz.
– Ez mindenesetre hatá ssal volna az ö ltö zkö désére – vélte Garret, aki a
lá ny segítségével felü lt, s há lá s bó lintá ssal á tvette tő le a poharat.
– Zavarja a ruhá m?
– Egyá ltalá n nem. Ső t, inká bb tetszik.
– Orvos vagyok – kö zö lte Laura tá rgyilagosan. Csészéjével kiment a
konyhá ba, hogy még egy ká vét készítsen magá nak. – Az emberi test nem
titok elő ttem – folytatta. – Rá adá sul sokkal tö bb ruha van rajtam, mint
egyes nő kö n a strandon. É s ha még nem vette volna észre, a há zban nincs
klímaberendezés.
– Csak ne legyenek gá tlá sai. Nyugodtan vessen le mindent, ami zavarja
ebben a hő ségben.
Laura megá llt, s kutató pillantá st vetett Garretre.
– Ú gy érzem, maga szívesen csapja a szelet, Mr. Edmund. Ezért
kö telességem kö zö lni magá val, hogy én nem szívesen hallgatom az
ilyesmit, s nem vagyok fogékony a hízelgésre.
A lá ny nyugodtan beszélt, de Garret kihallotta az élt a hangjá bó l, s
magá ban csodá lkozott azon, hogy mi, jobban mondva ki sérthette meg a
mú ltban Laurá t.
– Jó l megkaptam, doktornő . Minden erő mmel azon leszek, hogy a
csalá di tű zhely kis kö vér gazdasszonyá nak nézzem. Ha néha nem sikerü l,
kérem, tekintse a lá z mellékhatá sá nak.
– Ó , egek!
Hogy ne kelljen tová bbra is ilyesmirő l beszélni, Garret fö lemelte a
pohará t.
– É rdekes íze van. Mi ez? Mangó szö rp?
 – Pontosan. Lassan igyon! A maga á llapotá ban nem tesz jó t a mohó sá g.
– Laura fogta a má sodik csésze ká vét, s a karosszékbe ü lt, melyben az
éjszaká t is tö ltö tte. Kortyolt egyet a ká vébó l. – Á rulja el, kérem, kit
értesíthetü nk. Igaz, hogy a szigeten nincs telefon, de Barnabynak van
rá dió ja. Meg tudja kérni a Great Abaco-i ható sá gokat, hogy telefonon vagy
tá viratilag értesítsék a csalá djá t arró l, hogy viszonylag jó l van.
– Nincs csalá dom.
Laura meghö kkent, s elgondolkodva nézett Garretre. Vá laszt keresett a
férfi arcá n a szá mtalan kérdésre, amely megfordult a fejében. El sem tudta
képzelni, hogy egy ilyen életrevaló férfi, mint Garret, teljesen egyedü l
legyen a vilá gon.
– Valakije csak van – tért vissza a témá ra a lá ny, s kö nnyedén
elmosolyodott. – Talá n az édesanyja, akit á lmá ban hívott?
– Má r régen meghalt.
Biztosan hiá nyzik neki, kü lö nben nem á lmodott volna ró la – gondolta
Laura.
– Talá n az édesapja?
– Ő is meghalt. Ha élne sem értesíteném. Soha nem értettü k meg
egymá st igazá n. S mielő tt még folytatná a kérdező skö dést: nem,
testvérem sincs.
Laura szá nta a férfit, de nem mutatta. Ó vakodott attó l, hogy tú l
bizalmas legyen vele, mert az volt a tapasztalata, hogy az ilyesmi
veszélyes lehet.
– Valahol csak dolgozik.
A kérdés lá tható an szó rakoztatta a férfit.
– Vannak néhá nyan, akik ezt vitatjá k, de igen, dolgozom.
– No végre. Mit? É s hol?
– Ó , ezt-azt, hol itt, hol ott. Pillanatnyilag két dolog is foglalkoztat. – A
férfi kiitta az utolsó korty italt is, s a poharat ó vatosan az éjjeliszekrényre
tette.
Laura leolvasta az arcá ró l, mennyi fá radsá gá ba kerü lt ez a mozdulat.
Fö lugrott, és segített neki ú jra lefekü dni.
– Most má r érti, ugye, hogy miért akarok értesíteni valakit? Soká ig nem
tud majd fö lkelni…
– Kö ztudott volt, hogy egy ideig… nem leszek elérhető – vá laszolta
Garret kitérő en. É rezte, hogy megint elö nti a fá radtsá g, bá r való színű leg
soká ig aludt. Laurá ra nézett, s a sö tét szemek tü krö zte aggó dá s lá ttá n azt
gondolta, hogy ez a vitorlá zá s sokkal rosszabbul is végző dhetett volna.
– Olyan kö nnyen nem szabadul meg tő lem, doktornő .
 – Milyen szerencsém van!
Garret szempillá i elnehezü ltek.
– Lehet, hogy még elnyerem a tetszését…
– Nem kétlem. – Laura engedett a belső kényszernek, s kisimított a férfi
homloká bó l egy hajtincset.

3. FEJEZET

Amikor Laura má r biztos volt abban, hogy betege mélyen alszik, fogta a
csészéjét és az ü res poharat, s mindkettő t kivitte a konyhá ba. Elkészítette
aznapi harmadik, egyben utolsó ká véjá t, s apró kat kortyolt belő le,
mikö zben az á gyá ban fekvő férfit nézte.
Teljesen természetesnek tartotta, hogy egy ilyen testfelépítésű férfi
ö ntudatos, má srészt meglepő dö tt gyö ngédségén és érzékenységén.
Kellemes meglepetés volt a szá má ra. Mindketten egyedü l voltak a vilá gon,
s mindketten megpró bá ltá k eltitkolni, hogy néha magá nyosak.
Hatá rozott vonzalmat érzett Garret Edmund irá nt, visszafogott és
bizalmatlan természete és a férfi gá tlá stalan udvarlá sa ellenére is.
Ó vakodnia kell azonban attó l, hogy tú lsá gosan megkedvelje, mert Garret
Edmund lá tható an nem á llhatatos ember.
Halk só hajjal elhagyta a szobá t, betegét a gyó gyító alvá snak adva á t.
Szerencsére vasá rnap volt, így nyugodt, vá rható an tétlen napnak
nézett elébe. Egyetlen reggeli lá togató ja a kö telességtudó Mo volt, aki az
irá nt érdeklő dö tt, hogyan boldogult a beteggel. A doktornő megmutatta a
békésen alvó Garretet, s biztosította arró l, hogy nincs szü ksége a
segítségére.
Nem sokkal ezutá n Mo ú jra elbú csú zott, csak még egy orvosi
tankö nyvet vitt magá val Laura kö nyvszekrényébő l.
A lá ny szinte soha nem fő zö tt magá nak rendes ebédet. Mivel azonban
biztos volt abban, hogy Edmundnak ébredés utá n megjö n az étvá gya,
felolvasztott egyet a fizetségü l elfogadott csirkékbő l. Kora délutá n volt,
mire fö ldarabolta, s a szeleteket a konyha elő tt fö lá llított grillező re tette.
Nem sokkal azutá n, hogy megfordult a szél, s az ananá sz és a sü lt csirke
illatá t befú jta a nyitott ablakon, Garret fö lébredt.
– Ha csak feleannyira ízlik, mint amilyen az illata, akkor is eggyel tö bb
okom van magá ba szeretni – dicsérte Laurá t a nyitott konyhaajtó n á t.
 A lá nynak tetszett a mély csengésű hang. Felnézett a paradicsomsalá ta
készítése kö zben:
– Gondolom, szívesen felfrissü lne evés elő tt. Vá rjon egy percet. Rö gtö n
segítek kimenni a fü rdő szobá ba.
– Kicsit levert vagyok ugyan, de nem rokkant. – Garret fö lrá ntotta a
lepedő t, s nagy lendü lettel tette le a lá bá t az á gyró l. Nem is jutott tová bb.
A hirtelen mozdulattó l ká bító fá jdalom já rta á t. Lehunyta a szemét, s
élesen szívta be a levegő t ö sszeszorított fogai kö zö tt. Eltartott egy ideig,
míg ú jra kinyitotta a szemét.
Laura az á gynak tá maszkodva á llt, karjá t ö sszefonta a melle alatt.
Garret azonnal elfordult feszes mellének lenyű gö ző lá tvá nyá tó l, s
ká rö rvendő arckifejezésére figyelt. Ú gy tű nt, mintha olvasna a lá ny
gondolataiban.
– Remélem, nem tartozik azok kö zé, akik mindent jobban akarnak
tudni, és azt hajtogatjá k, hogy lá m csak, elő re megmondtam, hogy ez lesz a
vége – tö rö lte meg egyik kezével verejtékes homloká t.
– A gyó gyulá s eredményessége első sorban a beteg akaratá tó l fü gg –
mondta Laura. Odament Garrethez, s ó vatosan segített neki fö lkelni.
Egyik karjá t a férfi deréká ra tette, Garret a lá ny vá llá ra tá maszkodott.
Mivel Laura rö vidnadrá got hordott, s Garreten is csak egy levá gott
nadrá g volt, meztelen lá buk szorosan egymá shoz simult, mikö zben
ó vatosan, lépésrő l lépésre mentek a fü rdő szoba felé.
– Nem akarok fá jdalmat okozni – mondta Laura gondterhelten.
– Szó ljon, ha tú l gyors lennék!
– Ezt nem inká bb a férfinak kellene mondania?
– Leveszem magá ró l a kezem, ha nem tud uralkodni magá n.
Garret nem felelt. El akarta terelni a figyelmét a fá jdalmá ró l, ezért
tanulmá nyozni kezdte Laura mellét, amelynek bimbó ja kirajzoló dott a
pó ló n keresztü l. Ez a lá tvá ny egyá ltalá n nem nyugtatta meg, s amint
elérték a fü rdő szoba ajtajá t, kibontakozott a tú l benső séges ö lelésbő l.
– Innen má r egyedü l is boldogulok – magyará zta.
– Felő lem. Csak nehogy eszébe jusson zuhanyozni. A kö vetkező
napokban csak a mosdó kagyló ban mosakodhat. Legalá bbis addig, míg
kiszedem a varratokat.
– Van borotvá ja, amit kö lcsö n tudna adni, vagy gyantá zza ezeket a
gyö nyö rű lá bakat?
Laura megsemmisítő oldalpillantá st vetett rá .
– Az orvossá gos szekrénykében van. Nehogy megcsú sszon – intette
még, majd a szü kségesnél kissé erő sebben csukta be az ajtó t.
 Garret vidá man a lá nyra mosolygott. Amikor azonban becsukó dott
mö gö tte az ajtó , elkomorodott az arca. Kimerü lten tá maszkodott a
mosdó kagyló peremére, s lehunyta a szemét. Má r rég nem érezte magá t
ennyire rosszul. Legutó bb akkor volt ilyen nyomorú sá gos á llapotban,
amikor bú vá rkodá s kö zben, egy cá pa elő l menekü lve tú l gyorsan tért
vissza a felszínre. A bú vá rbetegség ugyanú gy legyengítette, mint most a
hajó tö rés.
Akkor is szerencséje volt, hogy nem lett a cá pa ebédje, s ma is csak
há lá s lehet az ő rangyalá nak, aki megó vta, hogy valahol a Karib-tenger
fenekén fekü djö n. Jó sorsot szá nt neki ez az ő rangyal, mert egyenesen
erre a paradicsomi szigetre vetette, a csinos dr. Laura Connellhoz.
Garret érezte, hogy a lá ny vonzó dik hozzá . Azt is tudta, hogy az ifjú
doktornő ellená ll ennek az érzésnek. Csak azt nem tudta eldö nteni, hogy
ez az idegennek szó ló , érthető ó vatossá g-e, vagy esetleg má s, mélyebb
alapja van. Garret só hajtva lá tta be, pillanatnyi á llapota nem teszi
lehető vé, hogy elhá rítsa az ú tbó l a lá ny gá tlá sait.
Féló rá val késő bb Laura a lassan kihű lő étel mellett á llt, s aggó dni
kezdett a fü rdő szobá ban uralkodó csö nd miatt. Valami baj van?
Lehetséges, hogy Garret elá jult, amikor ő behozta a csirkét, s most a
kö vö n hever, és ú jra vérzik, mikö zben ő tétlenü l á csorog az ajtó elő tt,
mert nem mer utá nanézni a dolgoknak, nehogy megsértse a férfi
bü szkeségét?
– Ö rdö g vigye a bü szkeségét – mondta végü l, s a fü rdő szobá hoz ment.
Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó , s a lá ny kénytelen volt gyorsan
félreugrani, hogy neki ne vá gó djon. Amikor kikukucská lt az ajtó mö gü l,
észrevette, hogy legrosszabb feltételezései majdnem beigazoló dtak.
Garret tú lsá gosan megerő ltette magá t. Napbarnított arcbő re alatt
észrevette a kimerü ltség nyomait.
Gyorsan odasietett, s a jobb karja alatt megtá masztotta a férfit.
– Nem elég, hogy megsebesü lt? – mondta neki mogorvá n. – Még
makacskodik is, hogy az ö sszeomlá s hatá rá ra kerü ljö n? Miért nem hívott?
– Alaposan meg kellett mosakodnom.
– A tiszta halott is csak halott, Mr. Edmund.
– Hol tanulta, hogyan kell bá nni a szenvedő emberekkel? Mindig azt
hittem, az orvosok kü lö nleges gyö ngédséget és megértést tanú sítanak –
panaszolta Garret.
– Ezt az á poló nő kre hagyjuk. Egy orvosnak arró l kell gondoskodnia,
hogy a beteg életben maradjon – vá laszolta Laura kissé bosszú san.
 Csak mikor má r megtették az á gyhoz vezető utat, s a lá ny a felső teste
kö ré igazította a lepedő t, akkor egyenesedett fö l, s nézett részvéttel a
férfira, mert betege való ban sajná latraméltó benyomá st keltett.
– Sajná lom, hogy megszidtam, Mr. Edmund, de igazá n szó lhatott volna.
Ha a seb ú jra szétnyílik, vagy belső vérzés alakul ki, meg is halhat, mielő tt
még riasztani tudná m a mentő helikoptert. Ezen a szigeten ugyanis nincs
kó rhá z. Kérem, legkö zelebb gondoljon erre. Igaz, hogy orvos vagyok, de
erő sen korlá tozottak a lehető ségeim, mivel csak kevés eszkö z á ll a
rendelkezésemre.
Garret némá n bó lintott. Nem szokott hozzá , hogy bá rki is
parancsolgasson neki. Mégis elfogadta Laura személyét és szakmai
tudá sá t. Titokban igazat adott a lá nynak, de azért sokkal jobban tetszett
neki az a doktor Connell, aki most gyö ngéden és melegen nézett le rá .
Mivel a férfi nem vá laszolt a figyelmeztetéseire, Laura megkö szö rü lte a
torká t, hogy megtö rje a csendet.
– Akar még egy kicsit pihenni evés elő tt? – kérdezte végü l.
É rdeklő dése kizö kkentette Garretet á lmodozá sá bó l. A férfi gondterhelt
képet vá gott.
– Doktornő , ha nem kapok valamit enni, egy szegény beteggel
hamarosan kevesebb lesz a fö ldö n.
– Jó , jó . Egy pillanat. Hozom a tá lcá t.
Bá r még gyenge volt, Garret jó étvá ggyal evett. Laura odaü lt mellé, és
kérdezgetni kezdte. Egyrészt azért, hogy ne kapkodja be az ételt,
má srészt, mert ki akarta elégíteni a kívá ncsisá gá t.
– Gondolja, hogy teljesen tö nkrement a hajó ja?
– A Thetis ö sszezú zó dott a korallzá tonyon. A darabjai azó ta bizonyá ra
szétszó ró dtak a Karib-tengeren. – Garret a homloká t rá ncolta, s kezével
ó vatosan végigsimított a mellén levő kö tésen. Az értékes mű szerekre
gondolt, melyek a hajó ban voltak, s a kü lö nlegesen régi, finom konyakkal
telt ü vegekre. – Vajon elhozzá k-e a szigetlakó k, ha még talá lnak valamit?
– Az attó l fü gg, mi kerü l partra. Ha élelmiszer vagy ruhanemű , akkor
nem hiszem, hogy viszontlá tja ő ket. Má s a helyzet a tá rgyakkal, amelyek
magá nak való színű leg értékesek és fontosak. Tö bbnyire becsü letes
emberek laknak erre. – Laura bekapott egy falat csirkehú st. – Szép név a
Theti – jegyezte meg végü l. – A gö rö g mondavilá gbó l szá rmazik, igaz?
– Igen, Thetis a nereidá k egyike volt, Achilles anyja.
– Egy tengeri nimfa, aki halandó t szü lt… Az itteni gyerekeknek
bizonyá ra tetszene ez a tö rténet. Egyébként meglep, hogy még nem á llnak
hosszú sorokban lá togató k a há zam elő tt, hogy lá thassá k a partra sodort
ó riá st.
– Ha jö nnének, mondja meg nekik, hogy nem fogadhatok lá togató kat.
Laura leolvashatta az arcá ró l, hogy komolyan gondolta a kérést. A lá ny
kezdeti bizalmatlansá ga visszatért. Természetesen olyan ember is lehet a
férfi, aki a tá rsasá g helyett inká bb az egyedü llétet kedveli. Ezt azonban
mégsem tartotta egészen való színű nek, hiszen ú gy tű nt, hogy Garret
élvezi a vele való együ ttlétet. Alapjá ban véve eddig csak keveset tudott
meg ró la.
– Maga amerikai, igaz? – kérdezte.
– Igen.
– Régó ta ú ton volt, amikor elérte a vihar?
– Néhá ny napja.
– Ú gy? É s honnan futott ki a tengerre?
– Miamibó l.
– Miamiban lakik? – A férfi szű kszavú sá ga a kétségbeesés szélére
kergette Laurá t.
– Néha. Az ebéd kitű nő . Az ananá sz itt terem a szigeten?
– Nem. Egy má sik szigetrő l hozatjuk cserébe a mi paradicsomunkért és
baná nunkért. Utazá ssal szokta tö lteni a szabadidejét, Mr. Edmund?
– Részben.
– Remélem, kellő képpen biztosítva volt a hajó ja.
– Igen. Há nyan laknak Big Salton?
– Pontosan szá zan.
– Ő slakó k?
– Rajtam kívü l mindenki helybeli.
– Mi vitte rá , hogy idekö ltö zzék?
A lá ny a tá nyérjá ra tette a villá t. Ez az ember sokkal beszédesebb, ha
nem sajá t magá ró l kérdezik.
– Azt hiszem, nyomasztottak a merev szabá lyok. Minden olyan
megszokottá vá lt – felelte ó vatosan a férfi kérdésére. – Véletlenü l
olvastam Barnaby á llá shirdetését, s ú gy lá ttam, itt a nagy lehető ség, hogy
megszö kjem az egyhangú hétkö znapok elő l. – Ez ugyan nem felelt meg
teljesen a való sá gnak, de azt nem is akarta elá rulni. Szemrehá nyó
tekintetet vetett Garretre. – Nem magá nak kellene kérdeznie, hanem
nekem.
– Hogyan ismerhetném meg má sképpen? – védekezett a férfi.
– Jobban szeretném, ha elő bb én ismerhetném meg magá t.
 – Higgyen nekem – kérte Garret lefegyverző mosollyal. – Semmi
érdekeset nem tudok mondani. É vente néhá nyszor otthagyom az unalmas
irodai munká t, és vitorlá zom egy kicsit. – Vá llat vont, hogy ezzel is jelezze,
igazá n nem valami nagy dologró l van szó .
– Szerintem ez az igazi – ellenkezett Laura. – Jobb megtenni valamit,
mint csak á lmodozni ró la.
– Lehet, de maga is vette a bá torsá got, hogy kö vetkezetesen
megvaló sítsa az á lmait. Nehezen tudom elhinni, hogy az otthoná t, a
csalá djá t, biztos munkahelyét, mindezt otthagyta, csak azért, hogy egy
apró szigeten éljen, amelyet a legtö bb tengeri térkép fö l sem tü ntet.
Ha tudná , gondolta magá ban Laura. Az á llá svá ltoztatá st megvá ltá snak
érezte akkoriban. Ö t éve olyan á llapotba kerü lt, hogy annak az embernek,
aki fü stbe ment eljegyzésének oká t kutatja, kikaparta volna a szemét.
– Nekem sincs csalá dom – felelte. A nagynénik, nagybá csik és
unokatestvérek pedig bizonyá ra nagy megkö nnyebbü léssel fogadtá k
tá vozá som hírét – tette hozzá gondolatban. – Így aztá n nem is kellett sok
bá torsá g ahhoz, amit tettem.
– Hiá nyoznak magá nak az Á llamok?
Laura elgondolkodva hallgatott. Az ő szinte vá lasz igen lett volna.
Valamit hatá rozottan nélkü lö zö tt, csak éppen nem volt biztos benne, mi
az.
Talá n Mó nak volt igaza, és való ban csak elfá radt. Annyira kö tő dö tt
ehhez a szigethez és lakó ihoz, mint még egyetlen helyhez sem. É rezte,
hogy idetartozik. Big Salton kezdettő l fogva elismerték. Tudta, hogy itt-
tartó zkodá sa kedvező vá ltozá st hozott a szigetlakó k életébe, ugyanakkor
ő is megvá ltozott az utó bbi ö t évben. Ú jra visszatért az ö nbizalma, ismét
megtapasztalta, hogy nem a szá rmazá s és a vagyon hatá rozza meg az
ember igazi értékét.
– Nehéz kérdés?
Garret hangja kizö kkentette a gondolataibó l. É szrevette, hogy a férfi
kitartó an nézi. Az sem kerü lte el azonban a figyelmét, hogy betege fá radt.
– Nem szabad ennyire megerő ltetnie magá t – mondta tá rgyilagosan, s
fö lkelt, hogy elrakja az edényeket. – É dességet akkor hozok, ha ú jra
fö lébred. É rzékeny valamilyen gyó gyszerre? Szeretnék a lá ba miatt
beadni egy antibiotikumot.
– Inká bb az édességet vá lasztaná m.
– Csak tabletta, nem injekció – nyugtatta meg.
– Azt sem szeretem jobban.
 – Ebben nem kü lö nbö zik a tö bbi férfitó l. – A lá ny fogta az orvosi
tá ská já t, s elő vett egy kis barna ü veget. Kirá zott belő le egy tablettá t. –
Szívesen megismerkednék egy olyan férfival, aki ellenkezés nélkü l
betartja az orvosa utasítá sait.
Hozott a konyhá bó l egy pohá r gyü mö lcslevet, s a tablettá val együ tt
Garretnek nyú jtotta. A férfi megragadta a csukló já t.
– Tudja, én má r csak ilyen vagyok. Nem szeretem, ha valami nem az én
akaratom szerint tö rténik.
Laura a kezére pillantott. El tudta képzelni, hogy Garret mindig ura volt
a helyzetnek. Ú jra a szemébe nézett, s elmosolyodott.
– Van egy javaslatom, Mr. Edmund. Csak akkor pró bá lom meg
kihaszná lni a helyzetét, ha van lehető sége a védekezésre. Rendben?
Garret visszamosolygott.
– Ká r, hogy nem ismerkedtü nk meg má r korá bban, doktornő …
– Kérem, vegye be most a tablettá t, és aludjon! Addig elvégzem a
há zimunká t.
Amikor a mosogató vizet engedte, még mindig mosolygott magá ban.
Régó ta ez volt az első alkalom, hogy egy férfi ő szintén megcsodá lta ő t.
Emlékeztette ugyan magá t, hogy nem szabad komolyan vennie Garret
bó kjait, mégis élvezte a helyzetet. Miért is ne? Végü l is fiatal, egészséges
nő , s mindketten egyedü l vannak. Egy jelentéktelen kapcsolatbó l semmi
baj nem szá rmazhat. Halkan dú dolva tette bele a mosogató vízbe a
poharakat.
Garret egész éjszaka mélyen aludt. Amikor má snap fö lébredt, első ként
Laurá t pillantotta meg. A lá ny ö sszekuporodva fekü dt a régi, kopott
dívá nyon. A férfi soká ig nézte, s bá r lelkiismeret-furdalá sa volt, hogy
elfoglalta a kényelmes á gyat, élvezte a lá ny á lmá ban is lenyű gö ző
lá tvá nyá t.
Laura megérezhette az á tható pillantá st, mert hirtelen felnyitotta a
szemét. Egy pillanatig ú gy bá mult Garretre, mintha nem tudná , hogy
kerü lt ide. Aztá n egy csapá sra megvilá gosodott elő tte minden, s rö gtö n az
ó rá já ra nézett.
– Az ö rdö gbe! – sziszegte, s fö lugrott a dívá nyró l. Teljesen éber lett,
ahogy eszébe jutottak a kö telességei. Ezt a tulajdonsá got azokban az
években sajá tította el, amikor Philadelphiá ban volt osztá lyos orvos, s a
kó rhá zban néha tö bb mű szakban is kellett ü gyelnie. A tizenkét, gyakran
tizennégy ó rá s munka kö zben pihenésképpen csak néha szundíthatott
egy-egy féló rá t. Mikö zben kivette a nadrá gjá t és egy fehér pamutblú zt a
szekrénybő l, inká bb magá hoz beszélt. – Hogy aludhattam el? Kopogott
má r valaki a rendelő ajtajá n? Csak tizenö t percem maradt, hogy
zuhanyozzam és megreggelizzem.
– Magá nak is szép jó reggelt kívá nok, doktornő …
Laura megá llt a fü rdő szobaajtó ban, s bű ntudattal nézett vissza
Garretre.
– Ó , bocsá sson meg… Jó reggelt! Hogy van?
– Sokkal jobban. Mi ez a nagy sietség?
– Hétfő van.
Garret nemsoká ra megtudta, hogy ez mit jelent. A hét első napja
mindig kü lö nö sen sok munká t hozott. Ilyenkor jö ttek el a rendelő be az
idő sebb betegek, vagy azért, mert valamilyen kezelésre, esetleg
gyó gyszerre volt szü kségü k, vagy csak azért, mert figyelmes hallgató t
kerestek maguknak.
Ezenkívü l ezen a napon já rtak rendelésre a kö rnyező szigetek lakó i is.
Garretnek rá kellett jö nnie, hogy má r egyetlen nap alatt is megszokta
Laura kö zelségét. Amikor napkö zben a lá ny valamiért bejö tt a laká sba, s a
hogyléte felő l érdeklő dö tt, megpró bá lta szó val tartani, á m bosszú sá gá ra
ez nem nagyon sikerü lt. Rosszkedve tová bb nő tt, amikor fiatal
asszisztensét, Mó t kü ldte be hozzá , hogy betegét szó rakoztassa.
Má r késő délutá nra já rt, amikor Laura végre befejezte a rendelést.
Jégbe hű tö tt teá t ö ntö tt két pohá rba, s az egyiket a férfinak nyú jtotta.
Nagyot só hajtva ü lt le egy karosszékbe.
– Ez a legmegerő ltető bb napom a héten, eltekintve a sü rgő s esetektő l,
amelyek viszont bá rmikor elő fordulhatnak. Ekkora nagyü zem azonban
má r régen nem volt. – Elgondolkodva tette hozzá : – Néhá ny gyereknél
nem is figyelhettem eléggé. Némelyikü knek tetanuszoltá st kellett adnom.
– Igazá n ö rü lhetnek magá nak a helybeliek. – Garret kortyolt egyet a
pohá rbó l, s megtartotta magá nak azt a megjegyzést, hogy frissítő ként
sokkal jobban szereti a sö rt.
Ha legalá bb cipő je lenne mindegyiknek, mondta magá ban Laura.
Gombolni kezdte a blú zá t, amely alatt ujjatlan trikó t viselt, s észre sem
vette, hogy Garret minden mozdulatá t lesi.
– Hogy van? – kérdezte azutá n. – Biztosan félig éhen halt má r. Még egy
percig hadd fú jjam ki magam, aztá n csiná lok valami ennivaló t.
– Nem kell ú gy sietnie. Tudok vá rni.
Laura há lá san mosolygott, s a hideg poharat a homloká hoz szorította.
– Ó , majdnem elfelejtettem. Az egyik gyerek azok kö zü l, akik
megtalá ltá k magá t a strandon, hozott egy fémkazettá t. Légmentesen
zá ró dó hű tő tasakban volt, így aztá n nem merü lt el, hanem szépen partra
ú szott. Lehet, hogy a magá é?
Garret a pénzét és az igazolvá nyait ő rizte vitorlá stú rá i alatt ilyen
kazettá ban. Mindig zá rva tartotta.
– Ö rü lö k, hogy ilyen becsü letes volt a fiú . A kazettá ban mindig van
ná lam pá r dollá r vészhelyzetekre. Mondja meg neki, hogy a hű tő tasakot
megtarthatja, ha szü ksége van rá .
– Má r megmondtam – á rulta el Laura nevetve. – Tö bb dolog is partra
ú szott, tö bbnyire a hajó részei. Azt mondtá k, nagyon jó minő ségű fa.
Remélhető leg nincs rá szü ksége. Az építő anyag aranyat ér a szigeten…
Garret csak legyintett. A tová bbiakban a félig behajtott
fü rdő szobaajtó n keresztü l beszélgettek, mikö zben Laura megmosakodott,
s rö vidnadrá got hú zott. Végü l ennivaló t készített. Magá nak kö nnyű
salá tá t, Garretnek pedig disznó sü ltet pá rolt zö ldséggel.
Alig mosta el az edényt, hallotta, hogy valaki bejö tt a rendelő be. Lizzy
volt, a terhes fiatalasszony. Má r jelentkeztek ná la az első fá já sok. Laura
elmagyará zta Garretnek a helyzetet, s az á gy kö zelébe helyezte a magnó t.
– Hosszú éjszaka lesz, s való színű leg nem a legkellemesebb. Ha
megelégeli, nyugodtan á llítsa olyan hangosra, hogy ne hallja a kiabá lá st.
Garret azt hitte, Laura tú loz, hiszen ö rö ktő l fogva szü lnek az
asszonyok. Bizonyá ra nem éppen kellemes dolog, de nem gondolta, hogy
annyira szö rnyű .
Hét és fél ó ra mú lva Garret kö zelebb hú zta a magnó t. Hallotta a
fiatalasszony kiabá lá sá t a rendelő bő l, s azon tö prengett, hogyan bírhat ki
egy ember ilyen fá jdalmakat. Még hallgatni is szö rnyű volt.
Mégsem kapcsolta be a készü léket, mert nem akarta zavarba hozni a
fiatalasszonyt.
Kö rü lbelü l egy ó ra mú lva aztá n má sféle hangra lett figyelmes. Mintha
nagy só hajtá s lett volna. Ezutá n csö nd lett, melyet egy ú j szü lö tt éles
sírá sa tö rt meg. Garret maga is csodá lkozott azon, hogy
megkö nnyebbü lést érzett, s halkan fö lnevetett. A kö vetkező gondolata az
volt: fiú vagy lá ny?
Néhá ny perc mú lva kinyílt az ajtó , s Laura lépett be a szobá ba. Kis,
fehér kendő be pó lyá lt csomagot tartott a kezében.
– Gondoltam, hogy nem tudott aludni. – Bocsá natkérő en nevetett
Garretre. – Meg akar ismerkedni Big Salt legfiatalabb lakó já val?
Ú gy ü lt le az á gy szélére, hogy Garret lá thassa a kis, rá ncos arcot. A férfi
nem talá lta kü lö nö sebben szépnek, mégis szívesen megsimogatta volna
ujjaival a kisbabá t.
 – Milyen apró .
– Mint az édesanyja.
– Fiú lett, vagy lá ny?
– Lá ny. Szegény Lizzy. Fiú t szeretett volna, mert azt remélté, akkor
megvá ltozik majd a bará tja. Persze nem haszná lt volna, csak nem akartam
kiá brá ndítani.
– Ő jó l van?
Laura hallgatott egy pillanatig.
– Majd kipiheni magá t. – Fö lá llt, s á tvitte a gyermeket a rendelő be, ahol
egy kisá gyba fektette az anyja mellé.
Ezutá n visszatért a laká sba, gyorsan lezuhanyozott, s magá ra kapott
egy térdig érő pó ló t.
– Biztosan holtfá radt – nézett utá na Garret, amikor a lá ny kivitte a
magnó t a konyhá ba, s ivott egy pohá r vizet. Ezutá n egy má sik pohá rba is
vizet ö ntö tt, s az éjjeliszekrényre tette arra az esetre, ha a férfi éjszaka
megszomjazna.
– Majdnem elaludtam a tus alatt – vallotta be Laura, s az éjjeli-lá mpa
kapcsoló ja felé nyú lt.
– Pillanat – érintette meg Garret a kezét. – Aludjon itt az á gyban! Elég
hely van kettő nknek is. Azon a szö rnyű ségen még rendesen kinyú jtó zni
sem tud.
Laura értetlenü l nézte. Csak egy kis idő mú lva értette meg, mit is akar a
férfi. Tényleg nagyon csá bító volt, hogy rendes matracon aludjon. Á m
egyszerre nem is tű nt má r olyan szélesnek az á gy… A dívá nyon ugyan
nem tudja kipihenni magá t, de még mindig jobbnak talá lta így, mint hogy
Garrettel együ tt aludjon.
– Nem hiszem, hogy jó lenne. Ú gy gondolom, meglö khetem, s fá jdalmat
okoznék magá nak.
– Majd ö sszeesik, olyan fá radt. Nem fog fá jdalmat okozni. Jö jjö n,
fekü djö n má r le! – Mielő tt még ellenkezhetett volna, a férfi az á gy má sik
oldalá ra hú zta maga fö lö tt.
– Megkerü ltem volna… – mondta szabadkozva a lá ny.
– Hiszi a piszi! – kapcsolta le a lá mpá t Garret. – Gyorsan a dívá nyhoz
szaladt volna, mert tudja, hogy onnan nem bírom visszahozni.
Laura dü hö sen mérte végig, aztá n a pá rná ra hanyatlott, s szilá rdan
elhatá rozta, hogy má snap vilá gosan megmondja Garretnek, egyá ltalá n
nem szereti, ha a sajá t laká sá ban így letá madjá k. Reggelig azonban rá ér
még ezzel.
– Jó éjszaká t, doktornő ! – mondta a férfi.
 Nem kapott vá laszt, csak a lá ny egyenletes légzését hallotta.
Elmosolyodott, s ő is lehunyta a szemét.
Laura azt hitte, csak Mo hangos dö rö mbö lésére fog majd felébredni.
Amikor aztá n reggel kinyitotta a szemét, megá llapította, hogy éppen csak
pirkad, s békés csend veszi kö rü l. Azt fontolgatta, mi lenne, ha féló rá t még
á gyban maradna, amikor eszébe jutott, hogy nincs egyedü l.
Vajon alszik még Garret? Nem kellene inká bb felkelnie, hogy elkerü lje
az esetleges kínos és kellemetlen helyzeteket?
Ó vatosan a há tá ra fordult, hogy ne ébressze fö l. Amikor azonban
fö lpillantott, egyenesen Garret elbű vö lő , kék szemét lá tta maga elő tt.
– Jó reggelt! – kö szö ntö tte mosolyogva a férfi. – Jó l aludt?
– A sajá t á gyamban mindig jó l alszom.
Garret kurtá n fö lnevetett. Kicsit fö lemelkedett, s fejét a kezére
tá masztotta.
– Má r kora reggel kész a talpraesett vá lasszal. É rdekes nő maga, Dr.
Connell.
Laura ú gy érezte, mintha a lassú és á tható pillantá s, amellyel a férfi
végigmérte, olyan lenne, mint egy testi érintés. É rezte, ahogy a há tá n
végigfut a hideg, s elhitette magá val, hogy ez csak azért van, mert
felhá borítja a má sik szemtelensége.
– Nem ú gy, mint maga, Garret Edmund – felelte. – Kö nnyű á tlá tni
magá n, ezért azt javasolná m, tartsa meg a bó kjait má snak, aki
fogékonyabb rá juk, engem meg engedjen fö lkelni és ká vét fő zni.
– Még ne – tette a vá llá ra a kezét a férfi, s kö nnyedén visszanyomta a
matracra. Nem lá tszott mérgesnek, mint ahogy a lá ny hitte. Majdnem
gyö ngéden nézett rá . – Miért fá rasztja magá t azzal, hogy megpró bá l nem
szeretni engem?
Laura bű ntudatosan kerü lte a tekintetét.
– Egyá ltalá n nem így van. Csak megpró bá lom az adott kö rü lmények
kö zö tt megő rizni a megfelelő orvos-beteg viszonyt.
– Kedvesem! Ismeri a mesét a kisfiú ró l, akinek az orra minden
hazugsá gtó l hosszabb lett?
Garret ujjá val megsimogatta Laura orrá t, a lá ny pedig ö sszeszorította a
szá já t.
– Maga egy szö rnyű …
– Pszt, dehogy!
Laura megadta magá t, s rá mosolygott a férfira.
– Jó , elismerem, a vesémbe lá tott. Felkelhetek végre, és csiná lhatom a
reggelit?
 – Csak miutá n azt mondta: Garret, maga csakugyan nagyszerű férfi,
ö rü lö k, hogy a szigetemre vető dö tt.
– Maga sem gondolhatja ezt komolyan! – A lá ny vá laszá nak
felhá borodá st kellett volna mutatnia, de aztá n egészen má sra sikerü lt.
Elnevette magá t.
Garret is nevetett, majd tekintete végigsiklott a lá ny arcá n.
– Tudja, doktornő … lehet, hogy jó l já rtam azzal, hogy ilyen á llapotba
kerü ltem.
Laura lá tta, a férfinak megvá ltozik a tekintete, s hirtelen ő is
elkomolyodott. Ö sszeszorult a torka.
–Talá n igen…
Nem ellenkezett, amikor Garret hü velykujjá val végigsimított az ajká n.
É rintése kérdő és gyö ngéd volt. Tekintetét rendü letlenü l a szá já ra
szegezte.
– Szeretnék kérdezni valami fontosat – suttogta rekedten. – Van
valakije, ú gy értem, egy férfi?
– Nincs.
A lá ny vá laszá t alig lehetett hallani. Garret azonban értette, s
boldogsá ggal tö ltö tte el. Lassan elő rehajolt.
– Azt hiszem, ez most meg fog vá ltozni.
Laura hallott má r arró l, hogy harangok szó lnak, vagy zene csendü l,
amikor két ember megcsó kolja egymá st. Arró l viszont még sohasem
hallott, hogy gyereksírá s tö rje meg a csendet, rá adá sul még mielő tt
megcsó koltá k volna egymá st. Ez azonnal visszazö kkentette a való sá gba.
– A gyermek! – Az á gy szélére siklott, hogy fö lkeljen. – Attó l tartok,
kicsit még vá rnia kell a ká véra.
Má sra is – mintha ezt mondta volna Garret pillantá sa. De eljö n még az
ideje.
Tudta, hogy a férfinak igaza van. Gyorsan á tszaladt a rendelő be.

4. FEJEZET

– Aú ! – Laura elengedte a ró zsaá gat, s a szá já ba kapta vérző ujjá t.

Ü gyetlensége tö kéletesen tü krö zte belső nyugtalansá gá t és
hatá rozatlansá gá t.
Miért is kell nekem feltétlenü l ró zsá t szednem? – szidta magá t
csö ndben.
 A kellemes illatú , halvá ny ró zsaszínű virá gok a há z elő tti bokron
mindenképpen tová bb maradtak frissek, mint a vá zá ban. Rá adá sul alig
volt ideje nézegetni a virá got. Ezenfelü l nemigen tudott arra figyelni, amit
csiná lt.
Gondolatai szinte kizá ró lag a há ló szobá já ban fekvő férfi kö rü l já rtak.
Garret má r ö tö dik napja nyomta az á gyat. Laura tisztá ban volt azzal,
hogy a gyó gyulá shoz szü kséges semmittevés felő rö lte a férfi idegeit.
Tulajdonképpen neki szedte a ró zsá kat. Ha rá juk néz, ö rü l majd.
Só hajtva nézett a tenger felé. A víz ezü stö sen csillogott az izzó déli
napsü tésben. Garret az oka annak, hogy Laura az utó bbi idő ben kissé
ingerü lt volt. A férfi ú gy bá nt vele, mintha hosszú évekig tartó magá nya
utá n ő lenne az első nő , akivel talá lkozott. Gyakran elö ntö tte a vá gy, hogy
megismerje a szenvedélyt, amelyet Garret minden pillantá sa ígért, eddig
mégis hallgatott a jó zanész szavá ra. Ezért is vá lasztotta fekvő helyü l az egy
á gyban tö ltö tt éjszaka utá n ú jra a dívá nyt.
A lá nynak idő re volt szü ksége. Nem mintha gyá va lenne, csak ú gy
érezte, rajtaü tö ttek. Harmincö t évesen nem a szemérem késztette
tétová zá sra, sokkal inká bb az, hogy olyan kapcsolatot szeretett volna
kialakítani, melynek van értelme. Nem vá rt ígéreteket, ezt még igencsak
korainak talá lta volna, de egy kapcsolatban mindenképpen együ ttérzést,
megértést keresett. A nemi kielégü lés ö nmagá ban neki má r nem elég.
Nem lehetett nem észrevenni, hogy tényleg jelent valamit Garretnek, hogy
emberként is fontos neki. De Laura mindenekelő tt nyíltsá got és
ő szinteséget kö vetelt. Garretet tú l sok titok vette kö rü l, ezért á llt ellent a
lá ny a férfi vonzerejének, érzéki kisugá rzá sá nak. Mit titkolhat Garret
Edmund? Egyá ltalá n nem sietett kinyitni a fémkazettá t, pedig lehetséges,
hogy abban van az a valami, ami felfedné betege kilétét. Talá n mégis meg
kellene kérnie Barnabyt, hogy értesítse a ható sá gokat Great Abá có n.
Hirtelen valami má s ö tlö tt az eszébe. Tö bb nap is eltelt azó ta, mió ta
utoljá ra lá tta Barnaby Tremaine-t. A sziget tulajdonosá ná l ez kizá ró lag azt
jelentette, hogy má r megint leitta magá t.
Laura elhatá rozta, hogy a délutá n folyamá n elmegy Barnabyhoz, s
utá nanéz a dolgoknak. Majd azutá n keresi fel, hogy meglá togatta Lizzyt,
aki tegnap délutá n hazament a gyermekkel. Ha Barnabynak komoly baja
lenne, Sarah, a há zvezető nő je má r rég hivatta volna.
A kezében tartott ró zsá kra nézett. Ha nem teszi rö gtö n vá zá ba, a
kényes virá g nemsoká ra elhervad. É ppen beért a vá ró ba, amikor Garret
jelent meg az ajtó ban. A levá gott szá rú nadrá got viselte, bordá it és felső
combjá t még mindig kö tés takarta. Gö rcsö sen az ajtó félfá ba kapaszkodott,
jobb lá bá t pedig lá tható an nagy fá jdalmak á rá n hú zta maga utá n.
Laura azonnal az asztalra dobta a ró zsá kat és az olló t, s Garrethez
sietett.
– Mi jut eszébe? Azt akarja, hogy ö sszeessen, vagy hogy fö lszakadjon a
sebe? – tá madt a férfira, és a falnak nyomta.
– Vigyá zzon! A bordá m – nyö gte amaz, s belekapaszkodott Laura
karjá ba, hogy visszanyerje az egyensú lyá t.
– Arra akkor kellett volna gondolnia, amikor fö lkelt.
– Nincs kedvem á gyban fekü dni. Kü lö nö sen, ha maga nincs itt.
Laura nem hagyta, hogy befolyá solja az észbontó mosoly, inká bb a férfi
homloká ra tette a kezét.
– Nem szívesen mondom, Mr. Edmund, de má s dolgom is van, mint…
Most nézze meg, mit csiná lt. Má r megint lá zas.
– Szeretem, ahogy eltitkolja az irá ntam érzett vonzalmá t, doktornő .
– Hogy kerü l á gyba, ha most elveszti az eszméletét?
– A karjá ba fogok omlani, s boldog emberként halok meg.
– Legyen má r végre egyszer komoly, Mr. Edmund!
– Ahogy akarja. – Garret Laura tarkó já ra csú sztatta a kezét, s á tfogta
copfba fogott, sű rű hajá t. Há trahajtotta a lá ny fejét, s ajká t a szá já ra
tapasztotta.
Laura egyszerre érzett meglepetést, felhá borodá st és vá gyat. Garret
szá ja kö vetelt, Laura pedig engedett, s viszonozta a csó kot. A férfi izgató
nyelvjá téka megmutatta, milyen szenvedélyes tud lenni Garret.
– Ez elég komoly volt? – suttogta végü l, s kezével végigsimított a
karjá n, egészen a nyaká ig.
A lá ny igyekezett nem észrevenni a férfi hü velykujjá nak gyö ngéd
érintését az arcá n.
– Ennek nem lett volna szabad megtö rténnie – felelte halkan. Való já ban
be kellett vallania magá nak, hogy má ris nélkü lö zi a férfi ajká nak érintését.
– Miért nem? – Garret tová bb simogatta a lá ny arcá t.
– Idegenek vagyunk. Te rá adá sul beteg is vagy.
– Ö t napig együ tt voltunk, Laura, néha ugyanabban az á gyban. Csak
nem á llítod komolyan, hogy ez most meglepett? – Garret futó csó kokat
lehelt a lá ny nyaká ra.
– Nem.
– Ha tegnap reggel nem sír fö l a gyermek, má r akkor megcsó koltuk
volna egymá st. Talá n még tö bbre is sor kerü lt volna.
Laura kü zdö tt az egyre nö vekvő izgalom ellen.
 – Hiszen annyira gyö nge voltá l – ellenkezett.
Garret elmosolyodott.
– Ha valamit nagyon akar az ember… – Gyengéden megfogta az á llá t, s
fö lemelte a fejét. A lá ny kénytelen volt rá nézni.
– Laura, mondd, hogy kívá nsz engem.
– Szeretném, ha nem így lenne.
– Tulajdonképpen nem így képzeltem.
– Nem kö nnyű ez nekem. – Megpró bá lta elkerü lni a férfi kérdő
tekintetét, Garret azonban nem engedte.
– Tudom. Anná l inká bb elbű vö l. Megkö nnyítsem szá modra a dö ntést?
Ú jra a szá já ra hajolt. Ezú ttal semmi tétová zá s nem volt a csó kjá ban:
maga volt a forró , tü relmetlen vá gy. Ú gy tű nt, Garret az első csó k utá n a
lá ny rabja lett. Minden ú jnak, izgató nak tű nt fö l elő tte. Sokszor elképzelte,
milyen jó lenne Laurá t megcsó kolni. Nézni is szerette. Most azonban,
ahogy a lá ny is viszonozta a csó kjá t, egész egyszerű en megmá morosodott.
Megérezte azonban, hogy a lá ny mennyire ó vatos: nem akarja
megsérteni a bordá já t. Elcsodá lkozott, hogyan tudja ilyen szenvedélyesen
viszonozni a csó kjá t, mikö zben tekintettel van a sérü lésére is. Egyik keze
a lá ny fenekére siklott, s szorosan magá hoz szorította ő t. Laura
vá gyakozó n felnyö gö tt, s ez csak fokozta Garret só vá rgá sá t.
– Csukjuk be az ajtó t – suttogta. – Eresszü k le a redő nyt, vetkő zzü nk le,
s fekü djü nk a hatalmas, ü res á gyba!
Laura gyö ngéden végigsimított a férfi mellén.
– Korai még – mondta.
– Nem engedü nk be senkit. – Garret keze fö lfelé siklott Laura oldalá n.
Á tö lelte karcsú dereká t, má sik kezét pedig a mellére tette. – Szeretném
nézni és megérinteni.
– Olyan kicsi.
– Csodá latos, kitű nő , mint mindened – folytatta a férfi a megkezdett
mozdulatot, s a lá ny trikó já nak keskeny pá ntja alá nyú lt. – Szeretnélek itt
helyben levetkő ztetni, s bebizonyítani neked, amit mondtam.
Mennyire vá gyott rá Laura is, hogy való ban így legyen! Szerette volna
kezét a férfiéra tenni, hogy segítsen neki. Garret elhitette vele, hogy
nagyon kívá natos. Á m mielő tt még bá rmit mondhatott vagy tehetett
volna, meghallotta egy kö zeledő autó motorzú gá sá t, s egy pillanat mú lva a
fékcsikorgá st is.
– Laura! – kiá ltotta egy nyers férfihang. – Hol van? Hallom, hogy eleven
hordalékot sodort partra a víz a szigeten.
 Laura só hajtva lépett há tra. Melle alatt keresztbe fonta a karjá t, s a
sová ny férfi felé fordult, aki szédelegve kö zeledett felé.
– Itt van, mégpedig má r ö t napja – felelte tá rgyilagosan. – S ha nem
azzal foglalkozott volna, hogy a má já t whiskybe fojtsa, fö lfogta volna a
Mó val kü ldö tt ü zenetemet.
A jö vevény levette a fejérő l enyhén horpadt szalmakalapjá t, s
kopaszodó fején megpró bá lta elrendezni sö rtés, szü rke hajá t.
– Ú gy? Ü zenetet? Azt biztosan elfelejtette a fiú .
– Mó ban teljesen meg lehet bízni, amit má s jelenlevő krő l persze nem
á llítanék.
Az elő tte á lló kis ember elfintorította az arcá t, s zavartan végigsimított
borostá s á llá n.
– Legalá bb ne a vendégü nk elő tt, kedvesem! Még rosszat gondol ró lam.
– Akkor legalá bb nem fog csaló dni – vá laszolta talpraesetten Laura.
Garrethez fordult. – Megengedi, hogy bemutassam az urat? Ez itt Barnaby
Tremaine, ennek az á llító lagos paradicsomnak a tulajdonosa. Barnaby, ez
itt Garret Edmund, a maga eleven hordaléka.
Barnaby bizalmatlan pillantá st vetett a lá nyra, mielő tt ü dvö zlésü l kezet
nyú jtott volna Garretnek.
– Ez csak szó rakozá s, uram. Nem kell komolyan vennie ezt a kis
szó pá rbajt. A lá tszat csal. Való já ban olyan bü szke vagyok Laurá ra, mint a
sajá t lá nyomra lennék, ha volna sajá t lá nyom.
– Elég kétes bó k – csipkelő dö tt Laura.
– Ö rü lö k, hogy megismerhetem – mondta Garret Barnabynak, s azon
igyekezett, hogy ne nevessen fel hangosan Laura csípő s megjegyzésén.
Barnaby kö zelebb hajolt. Otthon felejtette a szemü vegét, s hunyorított,
hogy jobban lá ssa Garretet.
– Maga amerikai, igaz? Milyen jó ez Laurá nak. Tudja, néha aggó dom…
De há t ez… – szakította félbe magá t Barnaby.
– Má r megint tö bbet ivott a kelleténél – mondta Laura. Ekkor vette
észre, hogy Barnaby némá n bá mul Garretre, Garret arckifejezése pedig
má r nem vidá m, hanem éber és gyanakvó . – Valami baj van? – kérdezte, s
egyikrő l a má sikra nézett.
– Á , semmi – felelte gyorsan Garret.
– Képtelenség! – mondta Barnaby. – Laura, maga tényleg nem tudja, ki
á ll maga elő tt? Hiszen ez OKeefe! A kaló z…
Laura mozdulatlanná dermedt. OKeefe. Ki ne ismerné a híres-hírhedt
ü zletember nevét, aki hideg szá mítá ssal, sikerre tö rve millió s vagyont
halmozott fel? Rá menő s embernek ismerték, akinek az ú tjá t szép nő k és
kalandok szegélyezték. A sajtó csak Kaló znak nevezte, hajó já t pedig nagy
fehér cá pá nak keresztelték a szenzá ció hajhá sz ú jsá gíró k. Laura elborzadt
a gondolattó l, hogy majdnem egyike lett azoknak a nő knek, akikkel
OKeefe az ü res idejét szokta eltö lteni.
– Ezt nevezem szerencsés véletlennek! É ppen kapó ra jö tt nekem.
Szeretném a taná csá t kérni egy ü zleti ü gyben. – Laurá hoz fordulva
hozzá tette: – Ezzel rá is térek a má sik dologra, ami miatt idejö ttem.
Garret érezte Laura hű vö s visszafogottsá gá t, de nem értette a hirtelen
magatartá svá ltozá s oká t.
– Hízelgő , Mr. Tremaine, de az a szoká som, hogy senkinek sem adok
taná csot, ha ez elkerü lhető .
Laura figyelmen kívü l hagyta a megjegyzést, s Barnabyra nézett.
– Mirő l beszél?
– Bizonyá ra emlékszik azokra az ingatlanü gynö kö kre, akik pá r hete
írtak nekem. Kö vetkező héten eljö nnek, s kicsit kö rü lnéznek Big Salton.
Laura érezte, hogy a vér kiszalad az arcá bó l. Mélyet lélegzett, hogy el
tudja viselni ezt a má sodik megrá zkó dtatá st is.
– Tudja jó l, mit gondolok errő l – felelte rö viden.
– Azért még nem baj, ha meghallgatom a véleményét, ugye?
– Megígérte, hogy nem adja el.
– Még semmit sem írtam alá , kedvesem. Butasá g lenne, ha becsukná m
a szemem és a fü lem. Egyébként is a legjobbat akarom a Big Salton lakó
embereknek, ugyanú gy, mint maga. Ezért arra szeretném kérni, Laura,
hogy péntekhez egy hétre legyen a vendégem. Vacsorá t adok a lá togató k
tiszteletére.
– Miért nem ő t hívja meg? – biccentett a lá ny Garret felé. – Sokkal
jobban illene a tá rsasá gba, mint én, s való színű leg az elhatá rozá sá t is
jobban fogja tá mogatni.
Garret rosszkedvű en szorította ö ssze a szá já t, mielő tt megszó lalt.
– Nem hamarkodta el kissé az ítéletet?
– Higgyen nekem, Mr. OKeefe, tudom, mit beszélek. Igaz, hogy az
ú jsá gok pá r naposak má r, amire ideérnek a szigetre, mégsem vagyunk
teljesen elvá gva a vilá g tö bbi részétő l. Maga ú gy veszi a vá llalatokat, mint
má s a cipő t. A kisebbeket pedig tö nkreteszi, csak ezért, hogy a bevétele
tö bb legyen. Nem a hajó já t kellene nagy fehér cá pá nak hívni, hanem
magá t.
– Ahogy lá tom, pontos képet alkotott ró lam – vá laszolta Garret ridegen.
– Ha a jelenlétem hirtelen ilyen elviselhetetlen lett magá nak, akkor talá n
Mr. Tremaine tudna valami szá llá st szerezni.
 – É n? – Barnaby kényelmetlenü l hol Garretre, hol Laurá ra nézett.
Nehéz fejével nem jö tt rá rö gtö n, mi já tszó dott le kö ztü k. – Ó , persze,
természetesen. Szívesen. Mindig a rendelkezésére á llok.
– Akkor menjü nk is!
– Most rö gtö n? – Barnaby gyors oldalpillantá st vetett Laurá ra, s
megkö szö rü lte a torká t. – Hja, ez komolyan hangzik. Hol a csomagja? Ó ,
persze, elfelejtettem, hogy nincsen. Há t jó , menjü nk! Kint á ll a terepjá ró m.
Garret Laura felé fordult, de a lá ny szá ndékosan má sfelé nézett. A férfi
nem lepő dö tt meg ezen, de bosszantotta. Milyen jogon ítélte meg, ső t,
ítélte el ő t Laura az ú jsá gok alapjá n? É s ő még azt hitte, hogy a lá ny má s,
mint a tö bbi! Garret megpró bá lta kö zö lni a véleményét Laurá val, de
észrevette, hogy a lá nynak furcsá n csillog a szeme. Nyilvá nvaló an a harag
miatt. Ebben a pillanatban nem tudta elképzelni, hogy bá rmi má s oka
lenne a sírá sra. Haragja ellenére Garret pontosan tudta, hogy Laurá nak
kö szö nheti az életét. Ez arra késztette, hogy udvarias legyen.
– Kö szö nö m, a vendéglá tá st, doktornő !
– Nincs mit – vetette oda Laura nyersen.
Garret alig tudta megő rizni a nyugalmá t, s Barnabyra tá maszkodva
kisá ntiká lt a há zbó l, mielő tt még haragjá ban olyasmit mondott vagy tett
volna, amit késő bb megbá nna. Alig érték el a terepjá ró t, amikor hallottá k,
hogy a há zban becsapó dik egy ajtó .
– Mi baja? – tudakolta Garret, amikor má r Barnaby mellett ü lt a
kocsiban.
A szigettulajdonos elfordította az indító kulcsot. A hajtó mű hangosan
recsegett, amikor egyesbe tette a sebességvá ltó t.
– Laura élete nem volt kö nnyű . Gondolom, megrohantá k a keserű
emlékek, amikor elá rultam az igazi nevét.
– Ezt meg kell magyará znia.
– Arra a vilá gra emlékezteti Laurá t, amely tudomá st sem akar venni
ró la. – A terepjá ró megugrott, amikor Barnaby elindult. – Tudja, Laura
John Templeton szená tor há zassá gon kívü l szü letett gyermeke. A
pennsylvaniai Templetoné. A lá ny édesanyja a férfi mellett dolgozott,
amikor képviselő nek vá lasztottá k. Csalá dos ember volt feleséggel,
gyerekekkel. Ú gy lá tszik, mégis meg tudta győ zni Laura anyjá t arró l, hogy
komolyak a szá ndékai. Amikor aztá n az asszony terhes lett, rá kellett
jö nnie, hogy mi a helyzet való já ban.
– A gazember cserbenhagyta!
Barnaby bó lintott, s élesen jobbra kanyarodott a há zá hoz vezető
fö ldú tra.
 – Az asszony tő le telhető en gondoskodott Laurá ró l, de bizonyá ra el
tudja képzelni, hogyan néztek akkoriban a gyerekü ket egyedü l nevelő
nő kre. Mindkettő jü knek nagyon nehéz volt. Laura éppen tizenkilenc éves
volt, amikor meghalt az édesanyja. Minden segítség nélkü l végezte el az
egyetemet. Az orvosi tanulmá nyok utá n egy kó rhá zban dolgozott. Ott
ismerkedett meg egy mó dos csalá dbó l szá rmazó , tehetséges, fiatal
sebésszel.
Ö ssze akartak há zasodni. A fiú csalá dja azonban ellenezte, erre ő véget
vetett a kapcsolatnak.
Garret halkan szitkozó dott. Egyrészt a fö lhá borodá stó l, má srészt
fá jdalmá ban, mert Barnaby belehajtott egy gö dö rbe, s a férfi bordá inak
nem tett jó t a kemény lö kés.
– Anyja és a sajá t rossz tapasztalata utá n nem csoda, hogy Laura nem
igazá n szíveli a gazdag férfiakat. Aki az ujjá t megégette, irtó zik a tű ztő l,
mondjá k – folytatta Barnaby. – Nem szabad ezért elítélnie. Laura nagy
nyereség a szigetnek. Neki kö szö nhetem, ha nem csiná lok nagyobb
butasá gokat. Igaz, néha nagyon makacs, de nekü nk éppen erre van
szü kségü nk. Jobban meg fogja érteni, ha ná lunk tö lt egy kis idő t.
Barnaby szá ntó fö ldek kö zö tt hajtott á t, melyeken a munká sok szü retre
készü lő dtek. Kö szö ntö tte ő ket, s meglengette a kalapjá t. Nem sokkal
ezutá n bekanyarodtak egy bekö tő ú tra, s Barnaby hirtelen megá llt egy
szélesen elnyú ló , kétemeletes há z elő tt.
– Itt volná nk – jelentette. – Isten hozta a Fehér Há zban! Talá n nem
olyan felséges, mint a hasonló nevű odaá t a kontinensen. Viszont az
enyém.
Hangosan nevetett sajá t viccén, s kihú zta a kocsikulcsot. Garret ö rü lt,
hogy végre vége a hepehupá s ú tnak, s kö zelebbrő l szemü gyre vette
vendéglá tó ja há zá t. Az uradalmi há z korá bban bizonyá ra csodá latos
lá tvá nyt nyú jtott az elő tte elhajó zó tengerészeknek, idő kö zben azonban
régi idő k kísérteties emlékévé vá lt. Az első emeleti erkélyeket má r alig
lehetett megkö zelíteni, mert behá ló zta ő ket az akadá lytalanul burjá nzó
vadsző lő .
A fazsindelyekrő l lepattogzott a fehér festék, néhá ny ablaktá blá t pedig
csupá n egyetlen szö g tartott vissza attó l, hogy a mélybe zuhanjon.
Garret nehezen má szott ki a terepjá ró bó l. Ú j szá llá sá nak elhanyagolt
á llapota megerő sítette elhatá rozá sá ban, hogy amilyen hamar csak lehet,
elhagyja a szigetet. Ha van egyá ltalá n á gy a vendégeknek ebben a há zban,
nagy esély volt arra, hogy az á gynemű is olyan rettenetes á llapotban lesz,
mint a há z kü lseje. Laura nyilvá n tudta ezt, s most biztosan jó t mulat rajta.
 Garret ö sszeszorított fogakkal kapaszkodott a korlá tba, hogy fel tudjon
menni a verandá ra vezető néhá ny lépcső n. Nos, Dr. Laura Connell nem fog
soká ig nevetni rajta. Legkéső bb holnap elutazik. Akkor majd kereshet
magá nak a drá galá tos doktornő má svalakit, akinek elpanaszolhatja
csaló dá sait.
Laura esténként szívesen ú szott a tengerben. Itt talá lta meg a
megnyugvá st, amelyre a hosszú , fá rasztó napok utá n szü ksége volt. Ezen
az estén azonban ez sem segített abban, hogy visszanyerje belső békéjét.
Kiú szott a partra, s amint leért a lá ba, fö lá llt, s tová bb gá zolt a sekély
vízben. Kicsavarta a vizet nehéz copfjá bó l. Nedves, fekete fü rdő ruhá ja a
testéhez tapadt, s fö lidézte benne a vá gyat, melyet eddig sikerü lt
elfojtania. Addig, amíg Garret a szigetre nem érkezett.
OKeefe, igazította helyre magá t gondolatban. Garret nem létezik.
Á lomkép volt, hazugsá g. OKeefe volt az az ember, akit befogadott a
há zá ba, s akivel majdnem lefekü dt.
Laura elérte azt a helyet, ahol a fü rdés elő tt a fehér homokra ejtett
tö rü lkö ző je hevert. Leü lt, á llá t fö lhú zott térdére tette.
– OKeefe, a kaló z – mondta keserű en maga elé. Majdnem odaadta
magá t egy olyan embernek, amelynek a fajtá já t teljes szívébő l megvetette.
Gazdag. Sikeres. Gá tlá stalan. Ezek a tulajdonsá gok illettek OKeefere. Az
ú jsá gokbó l ismerte szívtelen ü zleti fogá sait. Egyre azt lehetett olvasni,
hogy fö lvá sá rolta, majd padló ra kü ldte ezt vagy azt a vá llalatot.
Ü zleti ü gyei mellett még ott volt egy sereg nő , akiket idő tö ltésü l
gyű jtö tt maga kö ré. Egy ilyen sikerhez szokott embernek, mint OKeefe,
nem szá mítottak az olyan értékek, mint bará tsá g, bizalom és szerelem.
É lete csupá n tö retlen hó dítá sok sora volt.
Garret má sodik emeleti há ló szobá já nak nyitott ablaká bó l figyelte,
amint a sö tétség ellepi a szigetet, s beborítja a magá nyos nő t is a strandon.
Furcsa szú rá st érzett a mellében, s rosszkedvű en sü llyesztette kezét a
nadrá gzsebébe.
A férfi még nem tette tú l magá t Laura irá nt érzett haragjá n. Milyen
jogon ítélte el ő t? Annyira élvezte, hogy pá r napig nem OKeefe tö bbé.
Való ban jó t tett neki, hogy ismeretlen kis senki lehetett. Tudja-e Laura,
milyen rossz, hogy minden embernél, akivel megismerkedik, fel kell tenni
magá nak a kérdést: miért keresi a tá rsasá gá t, s mit akarhat tő le? Vagy
esetleg azt hitte, egyedü l ő t haszná lhatjá k ki?
Ö rö mmel szemlélte, ahogy Laura vonzalma nö vekedett irá nta, mert
biztos lehetett abban, hogy a lá ny sajá t magá ért szerette meg, nem pedig a
vagyona miatt.
 Mégis: ha sikerü lt volna lefekü dnie Laurá val, nem hagyná -e el, amint
egészségi á llapota engedi? Csak egy kicsit is kü lö nb-e, mint az a gazember,
aki a csalá dja miatt cserbenhagyta? – É n legalá bb nem keltettem benne
hamis reményeket – gondolta Garret, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét.
Biztos lehet-e most ebben? Gondolatban visszatért a tegnapi reggelhez
Laura rendelő jében, s felidézte a lá ny csó kjá t. Egyetlen nő t sem kívá nt
ennyire azó ta, amió ta tizenhat éves korá ban apja szá mtalan bará tnő inek
egyike bement hozzá az ú szó medence melletti ö ltö ző be.
A kü lö nbség az volt, hogy Laura nem csak az érzékeire hatott. Nem az a
nő volt, aki kö nnyelmű en aká rmelyik férfinak a nyaká ba ugrik. Mégis
biztos volt abban, hogy a lá ny is kívá nta ő t, és még most is kívá nja.
Kü lö nben miért ü lne ott lent olyan szomorú an, magá nyosan?
– Még nincs vége – motyogta Garret maga elé, s mindkét kezével az
ablakkeretnek tá maszkodott.
Elhatá rozá sa végleges volt. Big Salton marad, legalá bbis egy ideig.
Gondok vannak a szigeten. Meg rejtélyek. Garret sohasem tudott
kö nnyen visszavonulni, a kihívá sok ellená llhatatlanul csá bítottá k.
Ezenkívü l a szá llá sa sem volt olyan rossz, mint azt az első pillanatban
feltételezte. Ezt kétségtelenü l Sarah-nak, Barnaby há zvezető jének
kö szö nhette. Mégis elfogadja Barnaby meghívá sá t. É rtesítette ugyan Giles
Channinget, munkatá rsa azonban megszokta a hangulatvá ltozá sait. Végü l
is jó l megfizette ezért.
Mielő tt elhagyná a szigetet, meg akarta tudni, miért érdeklő dnek ezek
az ingatlanü gynö kö k Big Salt irá nt, miért akarja Barnaby Tremaine feladni
a tulajdoná t. Ez is elég lett volna ahhoz, hogy maradjon, á m mindenekelő tt
dr. Laura Connell irá nti kívá ncsisá gá t szerette volna csillapítani.
Be akarta neki bizonyítani, nem á llt má s a szá ndéká ban, csak ami utá n
a lá ny is annyira vá gyott.

5. FEJEZET

– Ö t meg há rom kagyló az mennyi? – Laura a kö rü lö tte a fö ldö n ü lő fél

tucat gyerekre nézett. Karjá ban tartotta Lizzy kislá nyá t. – Na, mit
gondolsz, Angelo?
A fiú unottan vakarta meg a fejét.
– Mondja meg inká bb má s – tért ki a vá lasz elő l.
 – Te vagy itt a legnagyobb, s te fogsz legelő szö r Great Abacó ra menni
dolgozni. Szeretném, ha egyedü l is boldogulná l ott.
– Mit haszná l nekem a szá molá s a halá szatban és a csomagolá sban? –
kételkedett Angié.
– Honnan fogod tudni, hogy jó l fizettek-e meg, ha nem tudsz szá molni?
Hogyan fogod helyesen kifizetni az ételt, amit vá sá rolnod kell? – kérdezett
vissza Laura. – Gyere – bá torította –, mutasd meg a tö bbieknek, milyen
ravasz vagy!
Angelo gondolataiba merü lve az ajká ba harapott, s erő lkö dve nézte a
fö ldö n heverő ró zsaszínű és fehér kagyló kat.
–Nyolc? – kérdezte bizonytalanul.
Laura nehezen tudta elrejteni megkö nnyebbü lését.
– Igen, annyi. Jó l van, má ra végeztü nk. – Elmosolyodott, amikor a
gyerekek vidá m kiabá lá ssal fö lá lltak és szétszéledtek, aká r egy rendes
iskola tanítá s utá n.
Csakhogy ez nem igazi iskola – gondolta Laura szomorú an. Gyakran
szeretett volna tö bb idő t fordítani a gyerekek oktatá sá ra. Az ilyen
véletlenszerű ó rá k nem elegendő ek. Ringatni kezdte a karjá n fekvő
csecsemő t.
Talá n addigra lesz má r iskola Big Salton, amire eléri az iskolá skort.
Nevetés riasztotta fö l. A kunyhó k felé nézett, ahol a termést mostá k és
csomagoltá k a szá llítá s elő tt. Néhá ny ember abbahagyta a munká t, s
izgatottan beszélgetett Barnabyval és Garrettel. Az itt lakó kná l egy fejjel
magasabb férfi lá ttá n belenyilallt a lá nyba valami.
A hírek szempillantá s alatt terjedtek a szigeten, s Laura má r értesü lt a
kaló znak arró l a szá ndéká ró l, hogy egy ideig itt marad. Ez az elképzelés
nem volt kedvére való . Megpró bá lta kitalá lni az elhatá rozá s oká t, s nézte,
hogy OKeefe most odahajol Barnabyhoz, amint a szigettulajdonos egyik
megjegyzésére vá laszol.
Az elmú lt két nap alatt, mió ta Laura szinte kidobta Garretet a
rendelő bő l, lá tható an jelentő s mértékben javult a férfi egészségi á llapota.
Barnaby egyik sétapá lcá já ra tá maszkodott, s a laza ing alatt a lá ny
fö lismerte a bordá já t takaró kö tést is, egyébként azonban erő tő l duzzadó
férfi benyomá sá t keltette, aki jobban má r nem is lehetne. Mi tartja még
Big Salton?
Fü rkésző tekintetét megérezve, Garret ebben a pillanatban megfordult,
és kö nnyed biccentéssel ü dvö zö lte a lá nyt. Laura udvariassá gbó l má r
éppen viszonozni akarta a kö szö ntést, amikor észrevette, hogy a férfi
bizalmaskodó an rá kacsintott. Dü hö sen elfordult, s teljesen fö lö slegesen
igazgatni kezdte a karjá n fekvő csecsemő pó lyá já t.
– Megetetem a gyereket, mielő tt bepelenká zom – szó lította meg most a
szü lei há zá bó l kilépő Lizzy. Elhanyagolt, siralmas á llapotban levő
fakunyhó volt, hasonló an a tö bbi helybelihez.
– Így lesz a legjobb – egyezett bele Laura, s a fiatalasszonyra nézett. –
El tudta végezni a há zimunká t?
– Kimostam a szennyest, há tul szá rad az udvarban. Tö bbre nem
jutottam – só hajtott Lizzy. – Talá n még foltozgathatok, míg a kicsi alszik.
– Tö bbet kellene pihennie – taná csolta Laura, amikor észrevette a sö tét
kariká kat Lizzy szeme alatt. – Tudom, hogy lelkiismeret-furdalá sa van,
mert az édesanyjá nak nehéz munká t kell végeznie a
cukorná dü ltetvényen. Gondoljon azonban arra, hogy a gyereknek
szü ksége van magá ra. Egészségesnek kell maradnia.
– Valahogy majd csak menni fog. – Lizzy á tvette Laurá tó l a kicsit, s arca
felragyogott. – Gyö nyö rű kislá ny! Kö szö nö m, hogy vigyá zott rá .
Nemsoká ra a tö bbi gyerekkel együ tt tanul majd magá ná l.
Laura elgondolkodva nézett Lizzy utá n, ahogy az asszony bement a
há zba. Nem osztotta az ifjú anya lelkesedését ebben az ü gyben. A
szigetnek végre igazi iskolá ra van szü ksége, fő á llá sú taná rral.
Fö lá llt, s leverte a homokot khakiszínű nadrá gjá ró l. Lehajolt orvosi
tá ská já ért, melyet egy pá lma tö rzsének tá masztott.
– Maga tényleg mindenhez ért, doktornő !
Sá ntiká ló emberhez képest Garret meglepő en gyorsan odaért hozzá .
Laura ü gyet sem vetett izgatottan kalapá ló szívére, szorosabban
markolta tá ská ja fü lét, s a férfi felé fordult.
– Tréfá l?
– Olyan kevés bó kot hallott életében, hogy fel sem tudja ismerni? –
Garret kinyú jtotta a kezét, s kivette Laura hajá bó l a ró zsaszínű virá got,
amelyet a lá ny az egyik gyerektő l kapott. A férfi ó vatosan megtapogatta a
tü skés szá rat. – Illik magá hoz – á llapította meg. – Csodaszép, de szú r.
Hogy van a kislá ny?
– Tényleg érdekli?
Amikor a lá ny el akart fordulni, Garret karjá ná l fogva visszatartotta.
– Szeretném, ha bará tok lennénk.
Laura dü hö sen vetette há tra a fejét, s Garretre meredt. Szorosan
mellette á llt, s nagyon is érezte a férfi izmos, erő s testének kö zelségét.
Felidéző dö tt benne az a gyö ngeség és gyö nyö r, amelyet az első csó kná l
érzett.
 – Miért nem utazott el? – buggyant ki belő le, s mérges volt magá ra,
amiért remeg a hangja.
– Barnaby olyan ajá nlatot tett, amelyet lehetetlen volt visszautasítani.
Egyébként bará tunknak szerintem nincsenek tú l jó kapcsolatai a
divatszakmá ban. Ezt hozatta Great Abacó ró l – mutatott Garret bő , fehér
ingére, s a galambszü rke vá szonnadrá gra. – Mit szó l hozzá ?
– Azt, hogy ha lenne magá ban egy szemernyi tisztesség, elutazna, s
békében hagyna minket.
Garret erő sebben szorította a lá ny karjá t. Egyedü l ez mutatta, hogy
dü hö s. Arckifejezése kifü rkészhetetlen maradt.
– Minket vagy magá t? – kérdezte.
– Csak ne képzeljen be magá nak semmit, OKeefe! Régó ta nem
szívelhetem az olyan férfiakat, mint maga.
– Talá n inká bb azt a képet, amelyet kialakított. Nagy kedvem lenne
bebizonyítani – tette hozzá Garret zavartalanul, s visszadugta a virá got
Laura hajá ba. – Mivel azonban tudom, hogy mindketten nagyon hamar
elveszítjü k a fejü nket, alkalmasabb pillanatot keresek ehhez.
Laura egy rá ntá ssal kiszabadította magá t a szorítá sbó l. Nagyon
dü hítette a férfi magabiztossá ga. Mielő tt vá laszolhatott volna, Barnaby
sietett hozzá juk.
– Laura, kedvesem! Milyen jó , hogy kibékü ltek – ö rvendezett Barnaby.
– Elú jsá golta má r Garret a jó hírt? Ná lunk marad egy ideig, és segít
tá rgyalni az ingatlanü gynö kö kkel. Nagyon rendes tő le, nem gondolja?
– Ó , nagyon – visszhangozta Laura gú nyosan. Szomorú an lá tta, milyen
rosszul néz ki a férfi, ezért megkérdezte: – Barnaby, egész délelő tt a
napon volt?
A férfi zavartan kotorá szott a nadrá gzsebében egy zsebkendő utá n,
majd letö rö lte vele a verítéket a homloká ró l.
– Laura, ne szidjon meg. Má sképp nem ment. Meg kellett mutatnom a
szigetet Garretnek. É ppen most jö ttü nk vissza a cukorná dfö ldekrő l.
– Ú gy néz ki, mint aki végig gyalog tette meg az utat. Hol a kalapja?
– Hm, biztosan a há zban. Ö rdö g vigye, tényleg nagyon meleg van. Jö jjö n
velü nk a Fehér Há zba! Sarah kitű nő gint kever mindnyá junknak… Ó ,jaj!
– Barnaby! – Laura a homokba dobta a tá ská já t, s elkapta az á jultan
ö sszeeső férfit. Lassan engedte le a fö ldre. – Vizet! Gyorsan! Kendő t is!
– Fö l sem nézett, hogy kö vetik-e utasítá sait, azonnal Barnabyval
kezdett foglalkozni. Kigombolta az ingét, majd elő vett a tá ská já bó l egy kis
orvossá gos ü veget. – Rajta, Barnaby, vegye be – biztatta a má r nem
egészen ö ntudatlan férfit, s egy tablettá t dugott a szá já ba.
 Annyira el volt foglalva Barnabyval, hogy észre sem vette, milyen
nehezen térdelt le mellé Garret, aki tiszta konyharuhá val és vízzel
tö rö lgette a félá jult férfi arcá t és felső testét. A ruhá t az egyik kö zeli
kunyhó bó l adtá k neki.
– A szíve? – kérdezte OKeefe.
Laura csak ekkor vette észre, s há lá s pillantá st vetett rá . Barnaby
lélegzése fokozatosan nyugodtabb lett.
– Igen, tö bbek kö zö tt – felelte.
– Nem tudtam.
– Semmit sem segített volna, ha tudja. Barnaby hajlamos az
ö npusztítá sra. – A lá ny ellenő rizte a beteg vérnyomá sá t és pulzusá t.
Amikor megá llapította, hogy javult az á llapota, megkért két embert a
kívá ncsiskodó k kö zü l, hogy vigyék Barnabyt a terepjá ró hoz. –
Visszaviszem magukat – vetette oda Garretnek. – Á gyba kell dugni
Barnabyt.
Miutá n az ü lésre cibá ltá k a szigettulajdonost, Laura megkérte a két
helybelit, hogy ő k is szá lljanak be, mert szü ksége lesz még rá juk a há zban.
Garret is beszá llt, Laura pedig elindult. Amikor megá lltak a Fehér Há z
elő tt, Sarah kijö tt, s felesleges kérdező skö dés nélkü l fö lvezette ő ket a
legnagyobb há ló szobá ba. Végü l magá val vitte a két helybelit is a
konyhá ba, megkö szö nte a segítségü ket, s ü dítő itallal kíná lta ő ket.
Ezalatt Laura vetkő ztetni kezdte Barnabyt. A férfi idő kö zben teljesen
magá hoz tért, s megpró bá lta ezt megakadá lyozni. – Hagyja csak –
tiltakozott erő tlenü l. – Ha nem élvezhetem, hogy egy nő vetkő ztet, magam
is meg tudom csiná lni.
Laura csípő re tette a kezét.
– Legyen észnél – intette a férfit. – Csurom víz a ruhá ja. Csak akkor
tudom bekapcsolni a ventillá tort, ha levetette ezeket, kü lö nben a halottas
ing lesz a kö vetkező . Megértettü k egymá st, Mr. Tremaine? Nem fogok
visszaélni a helyzettel. Kérdezze meg OKeefet!
Garret az ajtó félfá nak tá maszkodott, s bizalmasan Barnabyra
kacsintott.
– Tényleg bá mulatra méltó az ö nuralma.
Laura elengedte a fü le mellett ezt a megjegyzést. Rö viddel ezutá n
Barnaby tető tő l talpig lepedő be burkolva fekü dt. Laura még egyszer
megnézte a férfi vérnyomá sá t és a pulzusá t.
– Rendben. Lassan, de biztosan javul. Mindenesetre ma még maradjon
á gyban. Elmondom Sarah-nak, milyen vacsorá t készítsen magá nak. Hol
vannak a gyó gyszerek, amiket adtam?
 – Az éjjeliszekrény fió kjá ban.
– Mindig magá ná l kellene lenniü k. – Laura kihú zta a fió kot. – É s hol a
tö bbi?
– Milyen tö bbi? – kérdezett vissza a férfi á rtatlanul.
– A tartalék. Hol van?
– Laura, tényleg kimerü lt és fá radt vagyok. Lenne szíves…
– Barnaby, ismerem magá t. Valahol a szobá ban kell lennie egy
ü vegnek. Ha nem mondja meg azonnal, hogy hol, tü stént hazamegyek, és
csomagolok.
– Nem teheti. Kö ti a szerző dése.
– Két éve lejá rt.
Barnaby elgondolkodva rá ncolta a homloká t.
– Nagyon szigorú lett, Laura Connell.
– Maga meg napró l napra tö bb bajt okoz. Nos, hol az ü veg?
Barnaby még tétová zott egy kicsit, majd elő hú zott a pá rná ja aló l egy
ezü stö s laposü veget.
– Csupa akaratos nő vesz kö rü l – magyará zta Garretnek. – Csoda há t,
ha idő nként vigasztalá sra szorulok?
Laura elvette az ü veget, s becsukta orvosi tá ská já t.
– Pró bá ljon meg aludni – taná csolta gondoskodó n. – Ma este még
egyszer benézek. Ha jobban lesz, megpró bá lhat megverni sakkban.
A folyosó n ö sszetalá lkozott a há zvezető nő vel, s utasította, hogy
kö nnyű vacsorá t adjon Barnabynak. Amikor á tnyú jtotta Sarah-nak a férfi
laposü vegét, a két nő értő pillantá st vá ltott.
Laura éppen le akart menni Sarah-val a lépcső n, amikor észrevette,
hogy Garret a jobb lá bá t dö rzsö li.
– Fá j a sebe? – kérdezte, s odalépett hozzá .
– Á , éppen csak egy picit.
Laura lá tta, hogy nem mond igazat. É rtetlenü l csó vá lta a fejét, s kezével
a tö bbi ajtó felé intett.
– Melyik a maga szobá ja?
– Szó ra sem érdemes – tiltakozott Garret.
– Ha má r egyszer itt vagyok, megnézem a lá bá t is. Térjü nk tehá t a
tá rgyra. Melyik a maga szobá ja?
Garret a folyosó végére vezette a lá nyt, egy olyan szobá ba, amelynek
ablakai a há z bejá rati részére nyíltak. Majdnem akkora volt, mint a
legnagyobb há ló szoba. A mahagó nibó l készü lt franciaá gy a magas fej- és
lá brésszel sok helyet foglalt el.
 – Nem olyan izgató , mint a magá é, de egészen jó l lehet aludni benne –
vélte Garret, s az á gy elé lépett. Kihívó tekintettel tette hozzá : – Nem
akarja kipró bá lni?
Laura lassan kö zeledett felé. Leereszkedő mosoly já tszott a szá ja kö rü l.
Amikor a férfi elő tt á llt, tá ská já t az á gyra dobta, s csípő re tette a kezét.
– Javasolná m, hogy maradjunk a tá rgyná l, OKeefe! Vetkő zzö n le!
Garret megjá tszott fö lhá borodá ssal nézett le rá .
– Mindig jó nak tartottam, ha elő tte elbeszélget az ember egy kicsit… –
Lá tta, hogy Laura arca elkomorul, erre kicsatolta a nadrá gszíjá t, s
elkezdett vetkő zni. – Csak tréfá ltam. Szü ksége van némi kikapcsoló dá sra a
nehéz hétkö znapokon.
– Eleget szó rakozom. Ü ljö n le! Vegye le az ingét, megnézem a bordá it.
Laura leguggolt az á gy elő tt, s ó vatosan leszedte a ragasztó csíkot,
amely a kö tést Garret felső combjá hoz rö gzítette. Nem volt bü szke
há zsá rtos viselkedésére. Ú gy gondolta azonban, csak így hozhatja Garret
tudomá sá ra, hogy nem akar tö bbet az orvos-beteg viszonyná l. Ha OKeefe
végre megértené ezt, kevésbé lenne elutasító vele szemben.
Homloká t rá ncolva vizsgá lta a sebet.
– Tú l soká ig volt talpon. A kö tés kidö rzsö lte a varratokat, s begyulladt a
seb is. Fö l kell polcolnia a jobb lá bá t, ha nem akar fertő zést kapni.
Garret alig hallotta Laura szavait. Minden figyelmét a lá ny hű vö s ujjaira
ö sszpontosította. Nem tű nt kimondottan nő iesnek ez a kéz, de karcsú és
á polt volt, s Garret arra vá gyott, hogy Laura ne csak a combjá t, hanem az
egész testét simogassa.
Nagy ö nuralommal hessegette el az izgató gondolatot.
– A Barnaby szobá já ban levő dívá nyon fogok aludni. Ez
mindkettő nknek jó lesz. É n fö lpolcolom a lá bam, ő pedig pihenhet, mert
arra most nagy szü ksége van. Kedve szerint lenne, doktornő ?
– Hiszem, ha lá tom – felelte Laura nevetve.
– Kedveli az ö reget, igaz? Az irá nta tanú sított szigor ellenére szereti.
– Ez nem ilyen egyszerű .
– Mi ebben a bonyolult?
– Ő maga. – Laura éppen egy tubus kupakjá t csavarta le, de most
abbahagyta. – Big Salt csodaszép sziget, felbecsü lhetetlen kincsekkel.
Amikor idejö ttem, éppen ú gy megragadott, mint Barnabyt. Még most is
tetszik ez a hely, idő kö zben azonban megtudtam, hogy Barnaby szinte
pá nikszerű en fél a cső dtő l. Azzal palá stolja ezt a félelmet, hogy szá mos
ígéretét egyszerű en nem tartja be. A bű ntudatá t pedig á llandó an
alkoholba fojtja.
 – Nagyon magá nyos lehet.
– Nagyon gyenge ember, ami ö nmagá ban még sem nem bű n, sem nem
elítélendő , de itt ezt nem engedheti meg magá nak. A szigeten ő a tekintély,
s majdnem bű ncselekmény, hogy milyen kö rü lmények kö zö tt élnek és
dolgoznak az adó ssá gai miatt az emberek. – Laura megvonta a vá llá t,
mintha elege lenne ebbő l a reménytelen esetbő l, s kinyomott egy kis
krémet a tubusbó l. Ó vatosan bekente vele a sebet.
– Akkor miért marad itt?
Nem vá laszolt azonnal. Felbontott egy ú j csomag gézt, s Garret lá bá ra
tekerte.
– Big Salt az otthonom, s jó l mondta, kedvelem Barnabyt. Legalá bbis
annyira, hogy segítsek neki erő re kapni. Tudom, milyen az, ha valaki
magá nyos.
A gézt kettéhasította, s csomó ra kö tö tte a végét. Ezutá n levette a kö tést
a férfi bordá iró l. Garretet szó rakoztatta, hogy Laura a felső teste kö rü l
sü rgö lő dik, s kö zben igyekszik minél kevesebbszer megérinteni ő t. A lá ny
melle mégis szinte minden alkalommal hozzá ért a combjá hoz, s arra
emlékeztette Garretet, hogy Laura nem hord melltartó t.
– Talá n egyszerű bb lenne, ha fö lá llnék – mondta végü l a férfi.
– Lehet – egyezett bele Laura. Megkö szö rü lte a torká t, mert nagyon
bá tortalanul csengett a hangja. – Zavartá k? – kérdezte.
– Tessék? – Garret meghö kkenve nézett rá . El sem tudta képzelni, hogy
Laura is ugyanarra gondolt ebben a pillanatban.
– A bordá i.
– Ja, vagy ú gy. – Garret elfojtott egy mosolyt. – Szeretek hason aludni, s
ez nem esett éppen jó l.
– Ezt egyébként se tegye, felpuffad tő le az ember arca.
– Nem sokat tö rő dö m azzal, hogyan mutatok a fényképeken.
Laura az á gyra hajította a kö tést, s kezét Garret mellkasá ra tette,
mikö zben megpró bá lt minél kö zö mbö sebb képet vá gni. Nem volt kö nnyű
elrejtenie izgalmá t, melyet az izmos felső test érintése okozott, s
együ ttérzését sem tudta leplezni, amikor ó vatosan megtapogatta a
véralá futá sokat és a kék foltokat.
– Nagyon fá jt?
– Nem nagyon emlékszem. Inká bb azzal voltam elfoglalva, hogy
mentsem a bő rö m és a hajó t.
Oda is veszhetett volna a viharban. Vajon tudatá ban volt ennek? –
fontolgatta Laura. Má sképpen nézi most az életét, mint korá bban? Vagy
annyira hozzá szokott a sikerhez, hogy biztos volt benne, megnyeri ezt a
harcot is?
A lá ny elhessegette a gondolatot.
– Nem vérzett azó ta? Gö rcsei voltak? Nagy fá jdalmak?
Garret a fejét rá zta.
– Jó l vagyok.
– Ha ú gy érzi, hogy szoros, jö jjö n el kérem, a rendelő be! – tette fel
Laura a kö tést.
– Csak akkor?
– Természetesen akkor is, ha má s baja van – felelte a lá ny.
Garret elnevette magá t, mert nyilvá nvaló volt, hogy Laura szá ndékosan
értette félre a kérdését, de rö gtö n el is komolyodott.
– Rajtam kívü l mindenkivel olyan megértő és á ldozatkész. Velem miért
nem? Nagyobb bű n a gazdagsá gom, mint Barnaby gyengesége? A sikereim
miatt értéktelenebb vagyok a helybelieknél?
Laura megszorította a kö tést, mielő tt viszonozta volna Garret
pillantá sá t. Arra gondolt, kicsit visszahú zó dik, hogy kikerü ljö n a férfi
vonzá skö rébő l. Mivel azonban tudta, hogy Garret a gyengeségnek éppen
erre a jelére vá r, a helyén maradt.
– Adhatok még valamit, amire szü ksége van?
Garret vá gyakozó tekintete végigsiklott a lá ny arcá n. Mindkét kezével
á tfogta Laura dereká t, s magá hoz hú zta.
– Kívá nlak. É s te is engem.
– É n Garret Edmundot szerettem. Ö azonban nincs tö bbé, OKeefe.
Hű vö s, elutasító hangja is izgatta Garretet.
– Kívá nsz engem – ismételte, s jobb keze fö lfelé siklott a lá ny testén,
hü velykujjá val megsimogatta a mellbimbó já t. – Csak ez szá mít.
Laurá hoz hajolt, a lá ny azonban hirtelen elfordította a fejét. Mégsem
sikerü lt megakadá lyoznia, hogy a férfi forró csó kokkal borítsa a nyaká t.
A lélegzete is majd elá llt. Lehunyta a szemét, s ö kö lbe szorította a
kezét.
Dü hö s volt Garretre, meg magá ra is, mert tényleg só vá rgott a férfi utá n.
– Olyan illatod van, mint a tró pusoknak – suttogta a fü lébe Garret. –
É des, mint a virá g, és olyan friss, mint a tengeri szellő . –Tü relmetlenü l
kigombolta a blú zá t. – Csó kolj meg!
A lá nynak elakadt a lélegzete, amikor meztelen mellén érezte Garret
nagy, meleg kezét. Má r nem tudott tová bb ellená llni.
– Te gazember – nyö gte halkan, s kö zelebb simult a férfihoz.
Garret halkan felnevetett, s gyö ngéden kó stolgatta a lá ny ajká t.
 Hosszú , szenvedélyes csó k kö vetkezett.
– Csak férfi vagyok, Laura. Csak férfi, és semmi má s.
A lá ny belemarkolt Garret sű rű hajá ba, s még jobban magá hoz hú zta a
fejét. Nem sok hiá nyzott ahhoz, hogy aggá lyai semmivé vá ljanak, amikor
tá voli mennydö rgést hallott. Aztá n rá jö tt, hogy nem is mennydö rgés.
Megmerevedett Garret karjá ban, s hallgató zott.
– Mi tö rtént? – kérdezte a férfi.
– Mintha repü lő lenne. – Bontakozott ki az ö lelésbő l, s az ablakhoz
sietett. Gyorsan begombolta a blú zá t. Kinyitotta az ü vegajtó t, s kilépett az
erkélyre. – Egy helikopter. – Kiabá lnia kellett, mert a gép ereszkedni
kezdett, s leszá llt a há z elő tti pá zsiton. – Azt hittem, Barnaby
ingatlanü gynö kei csak jö vő pénteken jö nnek.
Garret kisá ntiká lt a balkonra. Ú jra felvette a nadrá gjá t, s fö lhú zta a
cipzá rt. Csak egy pillantá st vetett az ezü stfehér helikopterre.
– Nem ő k azok – felelte. – Ez az enyém.
Laura keserű en felnevetett.
– Az unalmas irodai munka egyik elő nye, OKeefe.
– Ennek semmi kö ze hozzá nk – tiltakozott Garret dü hö sen, s kinyú jtott
kezével a helikopterre mutatott.
– Teljesen igaza van. – Laura sarkon fordult, fö lvette az á gyró l orvosi
tá ská já t, s az ajtó hoz ment. – Ró lunk ugyanis szó sem lehet. – Anélkü l,
hogy kö rü lnézett volna, végigsietett a folyosó n, s leszaladt a lépcső n. A
bejá rati ajtó elő tt ö sszefutott egy jó képű , feltű nő en zö ld szemű férfival.
Laura nem viszonozta a mosolyá t. Csak a hü velykujjá val intett maga
mö gé.
– Bent van.
A sö tét hajú férfi elképedten felnevetett, s kívá ncsi, csodá lkozó
tekintettel mérte végig Laurá t.
– Kö szö nö m, de honnan tudja, kit keresek?
– Lá tnok vagyok – felelte kurtá n, anélkü l, hogy lelassította volna a
lépteit.

6. FEJEZET

Garret utá lkozva fintorította el az arcá t. Ezen a reggelen má r

má sodszor hű lt ki a ká véja. Nagy lendü lettel ö ntö tte ki a veranda
mellvédjén á t, s majdnem eltalá lta a sű rű n burjá nzó bozó tot nyíró férfit.
 – Bocsá nat – mondta, s az asztalra tette a csészét. Rosszkedvű en tolta
el a tá nyérjá t a maradék rá ntottá val.
Barnaby ü lt vele szemben, aki nem vette észre vendége
nyugtalansá gá t. Szinte sugá rzó ö rö mmel nézte, ahogy egy má sik munká s a
frissen festett há zra felszerel egy megjavított ablaktá blá t.
– Hihetetlen, mennyi minden meg tud vá ltozni ilyen rö vid idő alatt –
lelkendezett. – Jó ö tlet volt magá tó l, OKeefe, hogy kipofozzuk a Fehér
Há zat. Nekem is eszembe juthatott volna. Magá nak is nagyon kö szö nö k
mindent, Giles. Soha életemben nem tudtam volna ilyen rö vid idő alatt a
szigetre szá llíttatni a festéket és ami még kellett, ha maga nincs.
Giles, aki Barnaby és Garret kö zö tt ü lt a reggeliző asztalná l, rá gyú jtott
egy vékony szivarra.
– Ez a legkevesebb. OKeefe munkatá rsaként idő kö zben ö rdö ngő s fickó
vá lt belő lem. Elmesélte má r magá nak, hogyan pró bá lta ki a
hő légballonozá st? Terepjá ró val kö vettem. A ballon pontosan egy Ú j-
mexikó i bö rtö n kö zepén szá llt le. Ha nem lennék kitű nő nyomolvasó , soha
nem talá ltam volna rá , s OKeefe ma is a rá cs mö gö tt ü lne.
Garret kényelmesen há tradő lt a karosszékben, s mosolyogva
emlékezett vissza erre az esetre.
– Meséld el azt is, amikor együ tt vitorlá ztunk a Thetis fedélzetén!
Akkoriban egy spanyol há romá rbocost kerestem az Atlanti-ó ceá non.
Giles megkö szö rü lte a torká t, majd a só vá ran figyelő Barnabyra nézett.
– Ez volt az első és egyetlen utam ezzel a hajó val – kö zö lte. – Hamar
rá jö ttü nk, hogy pontosan azon a helyen vetettü nk horgonyt, ahol az
alvilá g egy nagy raká s ká bító szer á tadá sá t tervezte. Még ma is égnek á ll a
hajam, ha erre gondolok.
– Ugyan má r – legyintett Garret. – Nem is volt olyan rettenetes. A parti
ő rség még idejében a segítségü nkre sietett.
– OKeefe, te bolond vagy – csó vá lta a fejét értetlenü l Giles. – Csak
remélhetem, hogy nemsoká ra megnyugszol végre, s a legkö zelebb má r
sajá t kis ö rdö gfiakat nevelsz. Csak így van esélyem, hogy magas kort érjek
meg.
– Halá lra unná d magad, Channing.
– Harmincö t éves vagyok. Te pedig a negyvenedik szü letésnapod elő tt
á llsz. Még sohasem gondoltá l arra, hogy megá llapodj valahol?
Garret félrenézett, s kezét bekö tö tt combjá ra tette. Pontosan két héttel
ezelő tt majdnem az életébe kerü lt egy utazá s, amelyre ú gy emlékezett,
mintha hullá mvasú ton tette volna meg. Ez a gondolat tartotta vissza attó l,
hogy szoká sa szerint tréfá val ü sse el a dolgot.
 – Fá j? – kérdezte Giles. Barnabyra kacsintott, mielő tt hozzá fű zte: –
Csak ü rü gyet keresek, hogy végre megismerkedhessem a csodá latos dr.
Connell-lal.
– Ha OKeefe kö zelében marad, nem nagyon lesz erre alkalma – kö zö lte
Barnaby. – Nem értik meg egymá st igazá n Laurá val.
– Még ilyet! – figyelt fö l Giles. – Há t van olyan nő , akire nem tud hatni
OKeefe? Mindenképpen meg kell ismernem ezt a hö lgyet!
– Vigyá zz, Channing! – Garret intő pillantá st vetett bará tjá ra. – Nem
esne nehezemre, hogy Ausztrá lia legmélyebb vadonjá ba kü ldjelek, hogy
ott gyakorold a piackutatá st…
– Hm. A fü lembe jutott, hogy az ausztrá l nő k talá n még szebbek, mint
az amerikaiak. – Giles gyors oldalpillantá st vetett Garretre. – Netá n te is
velem akarná l jö nni?…
Barnaby hangosan fö lnevetett, s a kezével az asztalra csapott.
Felségesen érezte magá t két vendégével.
– Hiba volt, hogy egy olyan arisztokratá t vá lasztottam jobb kezemnek
az ó vilá gbó l, aki nem szorul rá a pénzre, és rá adá sul ná lam is nagyobb
nő csá bá sz – felelte Garret tettetett felhá borodá ssal.
– Pillanat. – Giles a tá volba meredt. – Nem ő az ott?
Garret sebesü lt bordá i nem vették jó néven a gyors fordulá st. Fá jó
felső testére szorította a kezét. Most má r Barnaby is megismerte Laurá t, s
megerő sítette Giles feltételezését.
– Channing! – kiá ltotta Garret, amikor Giles villá mgyorsan elnyomta a
szivarjá t, s nagy léptekkel a há z elő tt á lló terepjá ró hoz sietett. Mégsem
tudta megá llítani. – Nagyon vigyá zz!
Laura éppen egy kora reggeli beteglá togatá sró l igyekezett vissza a
rendelő be. A kö ves utat vá lasztotta a sű rű bozó ttal benő tt rö videbb
ö svény helyett, így aztá n a Fehér Há z kö zelében vezetett az ú tja.
Idő kö zben má r neki is nevetségesnek tű nt, hogy mindig olyan nagy
kerü lő t tesz OKeefe miatt. A megígért lá togatá son kívü l eddig sikerü lt
kerü lnie Barnabyt és vendégeit, de tudta, hogy OKeefe nem fog eltű nni a
szigetrő l csak azért, mert ő így szeretné.
Garret kétségkívü l nagy hatá st gyakorolt Barnabyra, s ennek
nyilvá nvaló jele volt Big Salton az utó bbi napokban bekö vetkezett
lá tvá nyos vá ltozá s.
Laura nem szívesen vallotta be magá nak, hogy ezek tagadhatatlanul jó t
tettek a szigetnek. A legszembetű nő bb Barnaby uradalmi há zá nak
kicsinosítá sa volt. Má r nagyobb tá volsá gbó l is feltű nt, hogy helyrehoztá k
és kifestették, s az ablakok tisztá n csillogva tü krö zték vissza a
napsugarakat. A há z kö rü l fekvő park féktelenü l burjá nzó nö vényeit is
szakszerű en megnyírtá k.
Barnaby azonban nem érte be ennyivel. Még soha nem keringett a
szigeten ilyen sokféle hír, amelyek persze Laura rendelő jébe is eljutottá k.
Innen tudta meg, hogy a szigettulajdonos magá hoz hívatta a
megbízható munká sokat, és segítségü ket kérte. Megá llapítottá k, mely
kunyhó k vannak a legsiralmasabb á llapotban, hogy sü rgő sen
megjavíthassá k ő ket.
Barnaby építő anyagokat osztatott szét azok kö zö tt, akik éjjelente a
lyukas tető n á t má r a csillagokat nézegethették. Ablakokat is kerítettek,
hogy kicseréljék a tö rö tteket.
Bá r ezek az intézkedések a Big Salton lakó embereknek csak a
legelemibb igényeit elégítették ki, a szigetlakó k mégis ö rö mmá morban
ú sztak.
Laura is igyekezett osztozni az ö rö mü kben, egy halk, figyelmeztető
hang azonban megakadá lyozta ebben. Barnaby biztosan nem egyedü l
talá lta ki a vá ltoztatá sokat, mert évekig elégedett volt az eddigi
á llapotokkal. Csakis Garret á llhat a dolog mö gö tt. Nyilvá n eleget tett
Barnaby kérésének, és taná csot adott, miképpen tehetne a sziget az
ingatlanü gynö kö kre jobb benyomá st.
Kö zeledő autó zaja szakította félbe a gondolatait. Megá llt, s fö lnézett.
Barnaby terepjá ró ja á llt meg mellette, a kormá nyná l a jó képű
helikopterpiló ta ü lt.
– Jó reggelt! – kö szö ntö tte a férfi, s bará tsá gosan rá mosolygott. – A
jó snő hö z van szerencsém, ha nem tévedek.
A lá ny hallotta a beszédén, hogy nem amerikai, hanem angol. Ma is
kifogá stalan ö ltö zékben volt. Laura kicsit oldalra hajtotta a fejét, s kacéran
vá laszolt.
– Hadd talá ljam ki: maga a Kaló z első tisztje.
A férfi vidá man fö lnevetett.
– Figyelmeztettek, hogy ez a kapcsolat nem nyeri el a tetszését, de
kérésem lenne magá hoz. Szü kség volna magá ra a Fehér Há zban.
Laura a homloká t rá ncolta.
– Mi tö rtént?
– OKeefe nem ö nmaga tö bbé.
– Ennek inká bb ö rü lni kellene…
– Egész reggel a combjá t dö rzsö lgeti.
Laura felsó hajtott, s a Fehér Há z felé nézett. Ingadozott orvosi hivatá sa
és bü szkesége kö zö tt.
 – Mondja csak, Mr. …
– Channing – mutatkozott be a férfi, s kinyú jtotta a kezét. – Giles
Channing, doktornő .
– Mr. Channing, feleljen nekem ő szintén – nyú jtotta ő is a kezét.
– Hívjon Gilesnak, s a rendelkezésére á llok.
– Tényleg rosszul érzi magá t OKeefe, vagy ez csak trü kk, hogy magá hoz
csalogasson? Szeretném figyelmeztetni, hogy egyá ltalá n nem tű rö m, ha
becsapnak.
Giles halkan fü ttyentett.
– Barnaby tehá t nem tú lzott. Tényleg rettenetesen érdekes dolgot
szalasztottam el.
– Mi lenne az? – tudakolta gyanakodva a lá ny.
Giles elmosolyodott, s megdö rzsö lte a fü lcimpá já t.
– Felejtse el, és tegyen ú gy, mintha nem is hallott volna semmit.
Fontosabb nekem, hogy a bará tai kö zé tartozzam.
Laurá nak nevetnie kellett a férfi lefegyverző nyíltsá gá n.
– Ismerek valakit, aki tanulhatna magá tó l.
Giles nagyon is jó l tudta, kire céloz.
–Talá n jobban megértené, ha tudná , hogy OKeefető l ezerféle dolgot
akartak má r a nő k, s nem szokta meg, hogy fá radsá gá ba kerü ljö n az, hogy
komolyan vegyék.
– Neki legyen mondva. Mennem kell, sok a dolgom.
– Akkor is, ha azt mondom, hogy Garret tényleg rosszul néz ki? – Giles
észrevette Laura tétová zá sá t, s rö gtö n ki is haszná lta. – Szinte egész éjjel
nem aludt, s az étvá gya ná la sokkal kisebb termetű embernek sem lenne
elég az életben maradá shoz.
A lá ny egy darabig némá n nézett Gilesra, s azt kérdezte magá ban,
mennyire hihet ennek a férfinak. Aztá n ú gy dö ntö tt, hogy az ilyesminek
nincs jelentő sége. Orvos, s ha valakinek segítségre van szü ksége, el kell
mennie. Akkor is, ha OKeeferő l van szó .
– Csak még egy kérdést: ő kérte arra, hogy elhívjon?
– Nem éppen. Amikor a terepjá ró hoz siettem, nagyon bosszankodott.
– Há t jó – ü lt be Laura az autó ba. – Akkor menjü nk!
Garret a verandá ró l nézte a kö zeledő terepjá ró t. Idegei pattaná sig
feszü ltek. Mió ta tehetetlenü l kellett szemlélnie, hogy Giles elszá guld,
gondolatai egyre csak bará tja és Laura kö rü l forogtak. Szerette Gilest,
értékelte a megbízható sá gá t. Ebben a pillanatban mégis rettenetesen
féltékeny volt rá , s ez szinte minden má st elhomá lyosított.
 A terepjá ró elérte a Fehér Há zhoz vezető felhajtó t. Garret le nem vette
szemét az autó ban ü lő két emberrő l, s ezer kérdés szá guldott az agyá ban.
Milyen ü rü ggyel vette rá Giles Laurá t, hogy idejö jjö n? Mit mondhat éppen
a lá ny, és min nevetnek most mindketten? Nagy fá radsá gá ba kerü lt, hogy
ü lve maradjon, s kivá rja, míg azok ketten kiszá llnak, s felmennek a
verandá ra.
– Laura, kedvesem! – kiá ltotta Barnaby, mikö zben Garrettel együ tt
fö lá llt, hogy ü dvö zö lje a vendéget. – Rég nem lá ttuk ná lunk.
– Sok dolgom volt. Kérem, maradjanak ü lve – mondta a lá ny, á m csak
Barnabyra nézett.
– Tú l sokat dolgozik.
Valakinek dolgoznia is kell! – vá laszolta hajszá l híjá n Laura, de
meggondolta magá t.
– Ú jra elkezdtem az ú szá soktatá st, mió ta a kis Pierre fiú a mú lt héten
majdnem megfulladt.
– Ó , igen, hallottam. Rosszul is végző dhetett volna a dolog. – Barnaby
Garrethez fordult. – Há t nem vicces? Szigeten lakunk, de mielő tt Laura
idejö tt, alig tudott valaki ú szni. Való ban hihetetlenü l sokat kö szö nhetü nk
neki.
– Fejezze ki azzal a há lá já t, hogy biztosít arró l, jó l viselkedett az utó bbi
napokban – jegyezte meg Laura, hogy gyorsan elterelje magá ró l a szó t.
– Nem is volt má s vá lasztá som. Sarah kínosan betartotta az utasítá sait.
De nem errő l akartunk beszélni – legyintett Barnaby. – Mondja,
kedvesem, hogy tetszik magá nak a há z?
– Szebb, mint valaha – felelte Laura ő szintén. – A kunyhó k is sokkal
jobb á llapotban vannak. George és Jewelné kö szö nik az ú j szú nyoghá ló s
ajtó t. Az asszony azt mondja, nem tudja, mit kezdjen a szabadidejével,
mió ta nem kell folyton legyeket és gyíkokat kergetnie.
– Nagyon ö rü lö k, de… tulajdonképpen OKeefe talá lta ki.
Laura csak most nézett Garretre, bá r egész idő alatt magá n érezte a
tekintetét. A férfi nem aludt jó l, s alig evett. Egy olyan embernek azonban,
mint ő , néhá ny á lmatlan éjszaka és egy-két leadott kiló nem volt elég
ahhoz, hogy csö kkenjen a vonzereje.
– Hallom, fá j a lá ba.
Garret lá tta, hogy Laura jobb kezébő l a balba teszi á t orvosi tá ská já t.
Ez volt az egyetlen jele annak, hogy nem olyan higgadt és kö zö mbö s,
mint ahogy mutatja. Garretnek még ez a kis jel is rengeteget jelentett.
Laura bő rének tapintá sa, s ajká nak íze mélyen belevéső dö tt az
emlékezetébe.
 Mió ta megcsó kolta, nem tudta tö bbé elfojtani irá nta érzett vá gyait.
Kívá nta Laurá t, s mohó n gyű jtö tt minden olyan jelet, amelyik arra utalt,
hogy a lá ny is viszonozza érzelmeit.
– Az orvosom azt mondta, tű rjek – felelte Garret. – Azon igyekszem.
Laura kerü lte a férfi tekintetét, s inká bb csíkos vá szoningét nézte.
– É s a bordá i?
– Kö szö nö m, má r nem fá jnak annyira.
Jobb kezével a férfi tá nyérjá ra mutatott.
– Annyira jó l van, hogy az étvá gyá t is elvesztette, és aludni sem tud? –
Kihú zta magá t. – Azt hiszem, be kellene mennü nk a há zba, hogy ú jra
megvizsgá ljam.
– Segíthetek? – kíná lkozott Giles boldogan. A fakorlá tnak tá maszkodva
érdeklő déssel nézte Laurá t és Garretet.
– Kö szö nö m, nem kell. – OKeefe hangja kissé élesen csengett. – É pp
elég, amit tettél, ha nem sok – fű zte hozzá , s fö lá llt.
Néhá ny perc mú lva Laura becsukta maga mö gö tt Garret
há ló szobá já nak ajtajá t. Megfordult, s nézte, ahogy a férfi az á gy szélére ü l,
s gépiesen gombolni kezdi az ingét.
– Mi tö rténik itt? – kérdezte a lá ny bizalmatlanul. Garret kö zö nye nem
jelenthet jó t. – Biztosíthatom, OKeefe, ha Giles hazudott, s mindez csak
trü kk…
– Hazudott? – hagyta abba hirtelen a vétkezést Garret. – Mit mondott
magá nak?
– Kérte, hogy jö jjek, mert aggó dik az egészségéért.
– É n meg azt hittem… – Garret félbeszakította magá t, s ú jra az ingével
kezdett foglalatoskodni.
– Mit gondolt maga? – csapott le Laura, s egy lépéssel kö zelebb ment.
É szrevette, hogy Garret kerü li a tekintetét, s rosszkedvű en felsó hajtott.
– Maguk férfiak tö nkretesznek. Nem vagyok serleg, amiért versengeni
kellene.
– Ő t Gilesnek hívja, engem OKeefenek.
– Ő nem is élt vissza a bizalmammal.
– Laura, kérem! Honnan tudhattam volna, hogy mennyit szenvedett? –
Tú l késő n fogta fö l, mit mondott. Megragadta a lá ny csukló já t, amikor az
ki akart szaladni a szobá bó l.
Laura elfordította az arcá t.
– Miért á rulta el? – suttogta, s a megalá ztatá s kö nnyeivel kü szkö dö tt. –
Ezeket egyedü l csak neki mondtam el…
 – Kikérdeztem – mondta gyö ngéden Garret. – Maga annyira
ellentmondá sosan viselkedett, én pedig meg akartam érteni. Sajná lom,
Laura, de kö ztü nk van valami kü lö nleges…
– Vá gy.
– Ó , igen. – Garret szeretettel simogatta Laura tenyerét. – Az… és még
tö bb. Maga má s, mint azok a nő k, akiket ismerek.
– Azt meghiszem. Egy vagyontalan orvosnő való ban ú jdonsá g lehet az
ismeretségi kö rében – fortyant fö l keserű en a lá ny. Nem akarta, hogy
Garret hízelegjen neki. Nem szabad kétszer ugyanazt a hibá t elkö vetnie.
– Be kell bizonyítanom magá nak, hogy én is má s vagyok – magyará zta
Garret hevesen. – Talá n ö nmagamnak is be kell ezt bizonyítanom.
Mindannyiunknak vannak kellemetlen emlékei.
Laura nem kérdezte meg, mit ért ezen. Egyá ltalá n nem akarta jobban
megérteni Garretet. Ha tová bbra is a szívtelen ü zletembert lá tja benne,
talá n igazsá gtalan ugyan, de kö nnyebb lesz megtartania a szü kséges
tá volsá got.
– Nem érdekel a mú ltja, OKeefe! – vá laszolta nyugodt, hatá rozott
hangon. Kezét kirá ntotta a férfi szorítá sá bó l, s melléje guggolt, hogy
letekerje a kö tést a combjá ró l. – Nem akarom hallani. Sem a bará tsá ga,
sem má s nem érdekel. Hagyja elvégezni a munká mat, aztá n megyek.
Halkan és harag nélkü l beszélt, szavai mégis mélyen megsebezték
Garretet.
– Képes volna megtenni? Olyan kö nnyű magá nak lerá znia engem,
amikor tudja, milyen az, ha megcsó koljuk egymá st, s egymá shoz ér a
testü nk? El tudna felejteni, mint egy rossz á lmot?
– Mindenesetre megpró bá lom.
Garret a lá ny makacssá ga lá ttá n dü hö sen ö kö lbe szorította a kezét.
Mielő tt azonban bá rmit vá laszolhatott volna, érezte, hogy Laura keze
megremeg a combjá n. Odanézett, s lá tta, hogy a lá ny kicsit elhú zta a kezét,
mielő tt levette volna a kö tést.
Ú jabb jele volt ez annak, hogy Laura érzéseinek semmi kö ze sincs a
szavaihoz és elutasító magatartá sá hoz. Garret elégedetten vette ezt
tudomá sul, s megkö nnyebbü lten fellélegzett.
Fö ladom! – bosszankodott Laura, s a tü kö r alatti polcra tette a hajkefét.
Má r egy ó rá ja igyekezett rendbe hozni a frizurá já t. Ü gyes mozdulattal
kontyba tekerte hosszú hajá t, s a tarkó já ra tű zte.
A tü kö rben megszemlélte fá radozá sa eredményét. Régen volt má r,
amikor utoljá ra valamilyen ü nnepi eseményre készü lő dö tt. Rettegett ettő l
a mai estétő l. Ha csak arra gondolt, hogy az egészet Garrettel kell tö ltenie,
má ris kedve lett volna lemondani Barnaby meghívá sá t. Az a kilá tá s pedig,
hogy a má sik há rom vendéggel, az idő kö zben Big Saltra érkezett
ingatlanü gynö kö kkel majd mindenféle érdektelen dolgokró l kell
csevegnie, megerő sítette ezt a kívá nsá gá t. Egyedü l lesz az egész
tá rsasá gban, aki valamennyire is képviselheti a helybeliek érdekét.
É ppen a má sodik fü lbevaló já t akarta feltenni, amikor kopogtak a
laká sa ajtajá n. Elképedve eresztette le a karjá t. Ki lehet az? Talá n Mo
felejtett itt valamit. Amikor kinyitotta az ajtó t, Garrettel talá lta szemben
magá t, aki a fehér zsakettben, fekete nadrá gban és fekete
csokornyakkendő ben nagyon elegá nsan festett.
– Miért nem zá rja be az ajtó t? Tudja, hogy bá rki besétá lhat ide?
Ez a rossz ízű kijelentés visszazö kkentette Laurá t a való sá gba. Hirtelen
elszakadt a férfi vonzó lá tvá nyá tó l.
– Má r elkéstem vele – vá gott vissza.
Talpraesett vá lasza megnyugtatta Garretet. Tényleg nincs értelme,
hogy Laura biztonsá gá ért aggó djon. Ha egy tolvaj zsá kmá ny reményében
belopakodna a rendelő be, Laura bizonyá ra kö nnyedén elkergetné egyik
kezében injekció stű vel, má sik kezében pedig szikével. A férfi
megkö nnyebbü lt ettő l a gondolattó l, s az ajtó félfá nak tá maszkodva
figyelmesen nézte a lá nyt.
Laura csodá san nézett ki. Nem volt szü ksége kikészítésre vagy feltű nő
ékszerre, hogy kiemelje voná sait és karcsú alakjá t. A szű k, zö ld
selyemruha jó l illett tö kéletes testéhez, s Garret hirtelen féltékeny lett
mindenkire, aki még lá tni fogja Laurá t ebben a ruhá ban.
– Azért jö ttem, hogy elvigyem.
– Nem kellett volna. Gyalog is odatalá lok…
Garret Laura magas sarkú szandá ljá ra pillantott, és elmosolyodott.
– Há t jó . – Fö lemelte a karjá t, s kö nnyedén meghú zta Laura fü lét. –
Ezenkívü l azért jö ttem, hogy figyelmeztessem, innen hiá nyzik egy
fü lbevaló .
Laura szintén a fü lét tapogatta, s be kellett lá tnia, Garretnek igaza van.
Elfintorította az arcá t, és sarkon fordult. Betette a má sik fü lbevaló t is,
majd miutá n egy utolsó pillantá st vetett a tü kö rbe, fogta a fekete tá ská já t.
Garret semmi jelét nem mutatta annak, hogy odébb akarna menni.
– Készen vagyok – mondta a lá ny. Amikor a férfi erre sem mozdult,
megkérdezte: – Megyü nk végre?
– Abbahagyja ezt a bará tsá gtalan viselkedést, ha azt mondom, hogy
gyö nyö rű ma este?
 – É n… ő … Kö szö nö m. – Laura a kezét dö rzsö lgette. – Azt hiszem, kicsit
ideges vagyok. Hol a botja?
– A kocsiban. Szinte alig kell má r – felelte Garret, s elő reengedte a
lá nyt. – Laura, beszélni akartam magá val ezekrő l az emberekrő l.
É ppen akkor ment le a nap, amikor kiléptek az ajtó elé. Az eget
mélypiros fény borította be. Tró pusi virá gok illata szá llt a levegő ben.
Laura mélyet szippantott.
– Csak nem beszélte rá Barnabyt, hogy eladja nekik?
– Nem, ilyen gyorsan nem megy az ilyesmi – vá laszolta Garret. –
Rá adá sul bizalmatlanok is, mert azt hiszik, hogy ellenem kell ajá nlatot
tenniü k. – Besegítette Laurá t a terepjá ró ba, majd kétoldalt letenyerelt
mellé.
– Csak figyelmeztetni szeretném. Ezek az emberek iszonyú ravaszak.
Laura, maga csodá latos, okos nő , de félek, nincs sok tapasztalata az ilyen
emberekkel, mint…
– … Mint maga? – szó lt kö zbe hidegen a lá ny. Szorosan megmarkolta a
tá ská já t. – Megnyugodhat, OKeefe. Megtanultam, hogy nem kell mindjá rt a
nyaká ba ugranom a gazdag embereknek, mint ahogy azt is, hogy nem
szabad szü rcsö lni a levest.
Garret végigsimított a hajá n.
– Nem így gondoltam.
– Mehetü nk végre?
– Laura, kérem, hallgasson meg!
– Akkor inká bb gyalog megyek. – Megpró bá lta odébb tolni Garretet, a
férfi azonban nem mozdult.
– Maga akaratos, makacs nő . Kedvem lenne…
– Tekintete a karó rá já ra siklott, s halkan felszisszent. Má r nagyon késő
volt, s ha nem érnek hamarosan a Fehér Há zba, Giles biztosan a
keresésü kre indul.
Há tralépett.
– Maradjon ott, ahol van, kü lö nben megkö tö zö m.
Megkerü lte a terepjá ró t, beü lt, s indított. Magá ra és a beszélgetés
eredményére egyará nt dü hö sen kapcsolt egyesbe, majd elindult.
Garret egész este szemmel tartotta Laurá t. Gyö ngédebb, megértő bb
akart lenni hozzá , valamilyen félreértés – nem utolsó sorban a lá ny
elutasítá sa – azonban mindig civakodá shoz vezetett.
– Orchideá kat nemesít, Mr. Van Damm? – érdeklő dö tt a lá ny éppen az
asztalszomszédjá tó l. – Nem szokatlan dolog ez az ö n hazá já ban?
 – Egyá ltalá n nem. Tudja, hogy néhá ny orchideafaj csak Alaszká ban
vagy a Himalá já n otthonos? – Az ő szü lő férfi kissé elő rehajolt, s ö rü lt,
hogy kedvenc témá já ró l beszélhet. – Pillanatnyilag tö rpeorchideá kkal
foglalkozom. Bü szke tulajdonosa vagyok egy oncidium pusillumnak,
amely egy apró csigahá zban nő .
– Beszélje rá Mr. Tremaine-t, hogy vigye el magá t a sziget déli részére,
a vízeséshez. Ott, ahol a gyerekek is szívesen já tszanak, van egy sá rga
orchidea, ami biztosan érdekelni fogja.
– Kitű nő , meg fogom kérni rá .
– Dr. Connell, szeretnénk, ha megtisztelne bennü nket azzal, hogy
elkísér a jachtunkon egy kis kirá ndulá sra, mielő tt elutazunk.
Laura a beszélő felé fordult. Nehezére esett á llni a Garret baljá n ü lő
szaú di férfi kifü rkészhetetlen tekintetét.
– Biztosan nagyon kellemes lenne, Mr. Safar – felelte udvariasan –,
holnap azonban Great Abacó ra kell mennem egy betegemhez, s nem
való színű , hogy visszaérek, mielő tt elutazná nak.
– Remélem, egyik betegének sem komoly az á llapota – érdeklő dö tt
udvariasan Garret.
Laura ivott egy korty bort, s hű vö s pillantá ssal mérte végig OKeefet.
Egész idő alatt fegyelmezte magá t, és semmiségekrő l csevegett, pedig
tulajdonképpen a sziget és lakó i jö vő jérő l volt szó . Garret á rtatlan kérdése
volt az utolsó csepp a pohá rban, s a lá ny vá lasza kissé élesre sikerü lt.
– Egyik betegem meghal, Mr. OKeefe. Tú l soká ig vá rt, mielő tt eljö tt
volna hozzá m. A bü szkesége tiltotta, hogy orvoshoz forduljon, mert nem
tudja kifizetni az ellá tá st. Az egyetlen, amit tehetek érte, hogy utolsó
napjait megkö nnyítem. Az asztal má sik végén Barnaby, Giles és a
harmadik vendég, egy amerikai élénk beszélgetésbe merü lt, de még ő k is
felfigyeltek Laura szavaira. Kínos csend tá madt.
– Há t igen – igazította meg a szemü vegét Barnaby, majd szalvétá já t az
asztalra tette. – Mit szó lná nak most egy ká véhoz a kö nyvtá rban?
Amikor a tá rsasá g feloszlott, Giles nyomban a lá ny mellett termett.
Félretolta az ú tbó l Laura székét, s megkérdezte a lá nyt, lekísérné-e a
kertbe, mert a ká vé elő tt még szeretne elszívni egy szivart. Laura há lá san
fogadta a meghívá st. Belekarolt Gilesbe, és lesétá ltak a kertbe, a há z mö gé.
– É ppen jó kor jö tt. Kö szö nö m – mondta Laura megkö nnyebbü lten, s
megá llt egy égő piros tö rö kró zsa mellett.
– Szó ra sem érdemes. – Giles egy paratö lgy bü tykö s tö rzsének
tá maszkodott.
 – Nem kellett volna ú gy rá tá madnom – sajná lkozott Laura –, de egész
este pénzrő l, hatalomró l és tulajdonró l volt szó . Az emberi élethez képest
mind értéktelen. Vagy ezt nem értik ezek az emberek? Akkor tette fel
Garret azt a kérdést. Nem is érdekelte, mit vá laszolok. Csak féltékeny volt,
mert egész este nem foglalkoztam vele.
– Az utó bbit nem vonom kétségbe, de igazsá gtalan vele, ha azt á llítja,
hogy nem tö rő dik az emberekkel. – Giles tű nő dve nézte szivarja vö rö sen
izzó parazsá t. – Biztosan nem tudja, hogy amikor elő szö r talá lkoztam
ezzel a kék szemű ő rü lttel, éppen egy magasfeszü ltségű tá vvezetékre
má szott fö l Kaliforniá ban, hogy lehozzon onnan egy nyolcéves fiú t, aki
ezzel a mutatvá nnyal akarta bebizonyítani a bará tainak, hogy nagyobb
legény, mint ő k. É n meg csak á lltam, mint Bá lá m szamara, minden gró fi
méltó sá g nélkü l, aki pedig arra készü lt, hogy a vilá got…
– Maga gró f, Giles?…
– Igen, á mbá r nem első szü lö tt… Aká rhogy is van, mindenesetre OKeefe
Jaguá rja elá llta a Xanaduba vezető utat, és megpró bá ltuk lehozni a fiú t az
oszlopró l. Legtö bben biztosan jó l megmostá k volna a fejét, s
tová bbhajtottak volna, OKeefe azonban nem hagyta annyiban. Amikor
megtudta, hogy a fiú rendezetlen csalá dban él, gondoskodott arró l, hogy
iskolá ba já rjon és szakmá t tanulhasson.
– Ez természetesen dicséretre méltó . – Laura elgondolkodva nézegette
a ró zsabokor virá gjait. – Emlékszem egy ú jsá ghírre, melyben arró l volt
szó , hogy ugyanez az ember tö bb tucat csalá dot ű zö tt el egy New York-i
bérhá zbó l, mert le akarta bontani az épü letet, hogy egy modern
irodahá zat építsen a helyén.
– Hm… Igen, tudok ró la. De vajon miért tesz ilyen kalandos utazá sokat
a hajó já val? Miért hajtja mindig a bizonyítá si vá gy? – Giles szippantott a
szivarbó l, mielő tt folytatta volna. – Hiszen mindent, amirő l má sok egész
életü kben csak á lmodhatnak, készen kapott. Soha nem volt szü ksége arra,
hogy dolgozzon. Mégis má r igen korá n elhatá rozta, hogy ú jabb és ú jabb
kö vetelményeket tá maszt magá val szemben. Lehet, hogy elá tkozott dolog
gazdagnak és tehetségesnek szü letni…
– Most Garretrő l beszél vagy ö nmagá ró l?
Giles hamiská san mosolygott.
– Ő a gazdagabb.
– Maga pedig még ná la is gá tlá stalanabbul udvarol.
– Ő is ezt mondja. – Giles eldobta a szivart, s kinyú jtotta a karjá t.
– Jö jjö n, Laura! Menjü nk vissza a há zba.
 Laura halkan felnevetett, s hagyta, hogy Giles á tkarolja. A férfi bará ti
puszit nyomott a homloká ra.
– Ne nézzen fel! Nem vagyunk egyedü l – suttogta a lá ny fü lébe, s
karnyú jtá snyira eltartotta magá tó l. – Minden ellenségét megfutamítaná m,
Laura, de ezt a csatá t magá nak kell megvívnia.
Garret lépett ki a há tsó ajtó n, s tanú ja lett a Laura és Giles kö zö tti
jelenetnek. Ö sszeszorította a szá já t, s igyekezett higgadtan nézni a
bará tjá ra, aki lassan kö zeledett felé.
– Nem érzi jó l magá t a hö lgy? – érdeklő dö tt, s maga is csodá lkozott
azon, hogy hangja a kínzó féltékenység ellenére nyugodtan csengett.
– Dehogynem – felelte Giles. – Csodá latos nő . Ká r, hogy te talá lkoztá l
vele elő bb.
Garret nem mosolygott.
– Jó lenne, ha ezt megjegyeznéd magadnak!
Giles kö nnyedén biccentett, s bement a há zba. Laura lassan Garrethez
lépett.
– Sajná lom, hogy magá n tö ltö ttem ki a mérgem – kezdte.
– Ne menjen vissza, ha nem akar.
– Rendben! Mondja meg, kérem, Barnabynak, hogy sü rgő s esethez
hivattak.
– Hazakísérem…
Laura a fejét rá zta.
– Azt hiszem, nem igazá n jó ö tlet…
– Miért?
– Mert nem érné be annyival – felelte nyíltan Laura. Egy lépest há trá lt,
amikor a férfi feléje nyú jtotta a kezét. – Nem, Garret. Ne haszná lja ki a
gyö ngeségem! Hagyja el a szigetet!
– Nem tudom – hú zta magá hoz a férfi Laurá t. – É s nem is megyek el…
Csó kja forró volt, egészen á tadta magá t a vá gynak. Elfeledkezett a
kö rnyezetrő l, a fá jdalmairó l, és ú gy szorította a lá nyt, mintha soha tö bbé
nem akarná elengedni.
– Garret… – suttogta Laura levegő utá n kapkodva, teljesen legyő zve a
vad ö leléstő l. Nagy volt a kísértés, hogy engedjen Garretnek. De mi lesz
vele, ha OKeefe aztá n tényleg elutazik? Magá nyosabb lesz, mint valaha.
– Garret, ne – kérlelte. – Képtelen vagyok rá . É rts meg végre, s menj el!
– Laura kibontakozott az ö lelésbő l. – Kérlek, ne gyö tö rj tová bb! – Gyorsan
lerú gta a szandá ljá t, és anélkü l, hogy kö rü lnézett volna, elszaladt.
 7. FEJEZET

A kö vetkező napokban messze elkerü lte a Fehér Há zat és lakó it. A

szigeten keringő hírekbő l tudta, hogy az ingatlanü gynö kö k elutaztak. Az
ajá nlatró l, melyet Barnabynak tettek, csak feltételezések voltak. Laura
Gilestő l tudott meg valamivel tö bbet, amikor a férfi egyszer felkereste a
rendelő ben. Bú csú zni jö tt, mert Garret néhá ny ü zleti ü gy elintézésére
kü ldte.
Az ingatlanü gynö kö k luxusszá llodá t akartak építeni a szigeten,
mégpedig pontosan ott, ahol most a Fehér Há z á ll. Szerintü k ez a legszebb
hely, ezenkívü l a talajvizet is itt lehet legkö nnyebben elérni.
Természetesen ez azt jelentené, hogy Barnabynak ki kellene kö ltö znie, s a
parkot is fel kellene szá molni, hogy legyen hely a teniszpá lyá knak, a
golfpá lyá nak és az uszodá nak. A helybeliek kö zü l néhá nyan kapná nak
á llá st a szá llodá ban és a hozzá kapcsoló dó létesítményekben, a
tö bbieknek azonban Great Abacó ra kellene á tkö ltö zniü k.
Ezek a tervek egyá ltalá n nem egyeztek azzal, amit Barnaby a sziget
jö vő jével kapcsolatban elképzelt. Az a lehető ség, hogy el kell hagynia a
há zat, melyben szü letett, bizonyá ra szíven ü tö tte. Laura aggó dott a férfi
egészségéért, s Giles is megerő sítette, hogy Barnabyhoz néha szó lni sem
lehet, s gyakran mély bú skomorsá gba esik. Laura mégsem tudta rá venni
magá t arra, hogy felkeresse Barnabyt a Fehér Há zban, mert akkor
biztosan Garret is az ú tjá ba kerü lne. Ezt a talá lkozá st mindenképpen el
akarta kerü lni.
Az egyik fá rasztó nap éppen a há za melletti magaslaton á llt, s a tengert
nézte. Lizzytő l jö tt, s orvosi tá ská ja ott hevert mellette a fö ldö n. Szerette
az innen nyíló kilá tá st, s gyakran jö tt ide, ha ki akart kapcsoló dni, s ö ssze
akarta szedni az erejét a tová bbi munká hoz. Mélyen beszívta a nedves
karibi levegő t, s a tenger felő l fú jó , kö nnyű szellő felé tartotta az arcá t. A
cukorná dfö ldeken dolgozó emberek éneke ö sszekeveredett a
cukorná dprés dízelmotorjá nak zakatolá sá val.
Csak néhá ny perce á llt így, amikor autó zajt hallott. Nem fordult meg,
csak vá rt. A kocsi fékezett, a motort leá llítottá k.
– Laura? – Garret kiszá llt, s kinyú jtotta a kezét, amikor a lá ny
megfordult. – Nem, ne menj el. Nem foglak zaklatni.
– Miért jö ttél ide? – Laura hangja higgadtan, nyugodtan csengett, bá r
szíve hangosan dobogott a férfi lá ttá n. Garret farmert és kö nyö kéig feltű rt
ujjú , vilá goskék inget viselt. Hajá t ö sszeborzolta a szél, a szeme kö rü li
halvá ny csíkok pedig arra utaltak, hogy rö vid ideig má r napozni is pró bá lt.
Garret nem vá laszolt rö gtö n. A lá ny vá lla fö lö tt a tengert nézte.
– Csodá latos hely ez, igaz? Arra az érzésre emlékeztet, ami vitorlá zá s
kö zben fog el, ha csak tengert lá tok magam kö rü l. Tá volsá g, végtelenség!
Az ilyesmi fö lér egy kihívá ssal.
Laura kü zdö tt a férfi mély hangjá nak csá bítá sa ellen. Mintha csak fel
akarta volna vértezni magá t, melle alatt keresztbe fonta a kezét.
– Miért jö ttél? – ismételte meg.
Garret a terepjá ró lö khá rító já ra tette a lá bá t, kezével végigsimított a
combjá n. Napró l napra jobb erő ben volt. Tegnap má r a kö tést is levette.
Igaz, a bordá ja még nem gyó gyult meg egészen, de ahhoz sem kell má r
sok. É s akkor semmi oka nem lesz má r arra, hogy Big Salton maradjon.
Titokban azon tö prengett, sajná lja-e majd Laura, ha megtudja, hogy
csó nakot bérelt, s elhagyta a szigetet. Való színű leg nem. Minden
gondolata a sziget lakó i kö rü l forgott, erre fordította minden erejét.
Aká rmennyire is csodá lta Laura kö telességtudá sá t, mégis azt kérdezte
magá ban, meddig lesz még képes a lá ny arra, hogy a telep á ldozatkész és
ö nzetlen kö zéppontja maradjon. Meddig képes még kitartani, mielő tt erő t
vesz rajta a fá radtsá g vagy az elkeseredés? A lá ny nagylelkű és erő s, de az
ő erejének is van hatá ra.
Lehet, hogy igazolnia kellene gú nynévét, s kaló zként egy hajó ra kellene
szö ktetnie Laurá t. Valahol a tengeren, ahol csak ő k ketten lennének,
biztosan egymá sra talá lná nak. Olyan életet kíná lna neki, amilyenrő l a lá ny
még csak á lmodni sem mert. Biztosan nem utasítana vissza semmit, amit
kérne tő le.
Á lmodozá sa azonnal félbeszakadt, amikor arra gondolt, hogy Laura a
legelső alkalommal elhagyná a hajó t, hogy Big Saltra siessen. Semmi sem
vá ltoztatna a tényen, hogy itt szü kség van rá . Egy olyan nő nek, mint ő , ez
tö bbet jelent, mint a férfi vá gyai.
– Szeretnélek megkérni, hogy segíts boldogulnom Barnabyval –
mondta végü l Garret. – Odaá t van a pajtá ban. Jobb, ha mindjá rt
megmondom, hogy leitta magá t.
– É ppen eleget voltá l ahhoz a szigeten, hogy tudd, ez nem szokatlan.
– De most rosszabb a helyzet, mint má skor.
Laura mélyet lélegzett, s fá jó vá llá t dö rzsö lgette.
– Mi keresnivaló ja van a pajtá ban? Rendszerint bezá rkó zik a
kö nyvtá rá ba, ha inni akar.
 – Azt mondta, meg akarja szemlélni a birodalmá t. Fö lajá nlottam neki,
hogy elviszem, nehogy ö sszetö rje magá t a kocsival. Most éppen a
munká sokat idegesíti a fecsegésével. Mindent megpró bá ltam má r, hogy
elvigyem onnan. Szerintem az az egyetlen megoldá s, ha leü tö m. Tudsz
valami jobbat?
– Semmit – mondta Laura fá radtan.
Mielő tt azonban folytathatta volna, éles kiá ltá s hallatszott a pajta felő l,
amelyet izgatott hangzavar kö vetett. Laura tétová zá s nélkü l nyú lt a
tá ská já ért, s beszá llt a kocsiba. Garret is az autó hoz sietett, s beindította a
motort. Egy percig sem tartott, má r ott is voltak a pajtá ná l, ahol addigra
má r hatalmas embertö meg gyű lt ö ssze.
Laura nem vá rta meg, míg a kocsi megá llt, hanem kiugrott, s utat tö rt
magá nak a bá mészkodó k kö zö tt. Még mindig hallotta a kiá ltá st, amely
csakis olyan embertő l eredhetett, akinek nagy fá jdalmai vannak.
Fö lkészü lt ugyan a legrosszabbra, mégis nagyon megijedt attó l, ami
fogadta.
Caleb jobb keze a cukorná dprés fogaskerekei kö zé kerü lt.
– Az ég szerelmére! – kiá ltotta Laura kétségbeesetten. – Hú zzá tok ki
onnan!
– Hiszen azon vagyunk – felelte az egyik ember, aki kalapá ccsal
igyekezett meglazítani a kerékagyat. – De ez az ö reg, rozsdá s masina nem
enged!
Egy má sik férfi Calebet tá mogatta.
– Az lenne a legjobb, ha lefuttatná nk a gépet. Kü lö nben elvérzik, mire
levesszü k a kereket.
Garret a lá ny tá ská já t hozta.
– Ennek az embernek igaza van – erő sítette meg, miutá n gyors
pillantá ssal felmérte a helyzetet.
– Idió tá k – rá zta le izgatottan Laura a vá llá ró l a kezét. – Akkor elveszti
a karjá t!
– Mi a fontosabb: a karja vagy az élete?
Laura nem vá laszolt. Cselekedniü k kellett. Nincs idő vitá ra. Vajon
ugyanígy gondolkodna Garret, ha az ő karjá ró l lenne szó ? – fordult meg a
fejében. Szó nélkü l fogta a tá ská já t, s kinyitotta.
– Adok neki egy morfiuminjekció t, mielő tt bá rmit is tennétek.
Tudta, hogy minden mozdulatá t tucatnyi szempá r kíséri figyelemmel,
mégis gyorsan és nyugodtan dolgozott.
– Rendben lesz minden – nyugtatta Calebet, mikö zben beadta az
injekció t. – Pá r má sodperc mú lva nem fog érezni semmit.
 – Ó , Caleb, annyira sajná lom – motyogta mö gö tte Barnaby.
Laura dü hö s pillantá st vetett rá a vá llá n keresztü l.
– Hallgasson! Vagy inká bb menjen haza!
Barnaby nem fogta fö l, hogy Laura hozzá beszélt.
– Az én hibá m – folytatta. – Minden miattam tö rtént… Nem lett volna
szabad beszélnem hozzá d. Nem tudtam, hogy olyan kö zel á llsz a géphez.
Laura elrakta az injekció stű t, és Barnabyhoz fordult.
– Mit beszél? – tá madt rá .
Barnaby há tratá ntorodott. Megtö rt és levert volt. Kalapjá t a kezében
gyű rö gette.
–Laura, ne nézzen így rá m! K… kérem! Kifizetem az orvosi kö ltségeket.
É n…
– Az orvosi kö ltségeket? – ismételte Laura bizonytalanul. Hirtelen
elvesztette a fejét, galléron ragadta Barnabyt, s megrá zta. – Maga semmit
sem csiná l. Tudja, mit mű velt? Tisztá ban van vele egyá ltalá n?
– Laura! – Garret a vá llá ná l fogva akarta visszatartani.
– Engedj! – A lá ny dü hö dten rá zta le a férfi kezét. – Megígérte, hogy
tesz valamit a szigeten! Jobb életet akart teremteni ezeknek az
embereknek. Há t nézzen jó l kö rü l! Nézze meg ő t! – mutatott Calebre. –
Primitív gépek, szá nalmas lakó helyek. A sziget a széthullá s hatá rá n van,
ugyanú gy, mint maga! Maga… hasznavehetetlen iszá kos!
Szavait elnyomta az ú jra meginduló dízelmotor bő gése. Laura
megfordult, s lá tta, ahogy Calebet lassan és ó vatosan a fö ldre fektetik.
Gyorsan kendő t szorított az ü tő érre, hogy a lehető ségekhez képest
csillapítsa a vérzést, s utasított két embert, hogy vigyék a terepjá ró hoz a
sebesü ltet. Végü l ú jra Barnabyhoz fordult.
– Vitesse haza magá t valamelyik kordéval, s hívja rá dió n a
mentő helikoptert!
Barnaby a fejét rá zta.
– N… nem megy.
– Hallgasson ide – tá madt rá Laura. – Meg kell tennie. Tegyen ró la,
hogy kijó zanodjon, s hívja a gépet! Mégpedig azonnal.
Az á jult Calebet a rendelő be szá llítottá k. Mo értesü lt a balesetrő l, s má r
a helyén volt. Caleb felesége éppen akkor szaladt be, amikor a vizsgá ló ba
vitték a sebesü ltet. Laura gyors pillantá st vetett Garretre, mire a férfi
visszatartotta a síró asszonyt. A vizsgá ló ajtaja becsukó dott Mo és az
orvosnő mö gö tt.
Néma csend volt, amikor Laura ú jra a vá ró ba lépett. Ú gy tö rtént, ahogy
gondolta, kö zben Caleb négy gyereke is beá llított. A sebesü lt férfi
feleségével együ tt most annyi félelemmel és aggodalommal néztek rá ,
hogy a lá ny megpró bá lt valami bá torító mosolyt kü ldeni feléjü k.
– Sok vért vesztett, de viszonylag jó l van. Nincs má s há tra, meg kell
vá rnunk a mentő helikoptert.
Ö rö kkévaló sá gnak tű nt, míg végre felhangzott a kiá ltá s, hogy jö n a gép.
A férfiak a kocsihoz vitték az á jult Calebet, Garret pedig lassan a
leszá lló pá lyá hoz hajtott. Á tadtá k a sebesü ltet a mentő sö knek. Caleb
felesége is beszá llt, Laurá nak pedig vissza kellett tartania a gyerekeket,
akik legszívesebben szintén elkísérték volna szü leiket a kó rhá zba.
Igyekezett megvigasztalni ő ket, amikor a helikopter felemelkedett, s
elrepü lt. Mo és az egyik szomszédasszony megígérték, hogy hazaviszik a
gyerekeket, s gondoskodnak ró luk, míg az anyjuk haza nem jö n.
A tö meg lassan feloszlott. Laurá nak nem volt tö bb dolga. Csak a
délutá n izgalmait és fá radsá gá t érezte. Kimerü lten nekidő lt a kocsi
motorhá zfedelének, s mindkét kezével megtá masztotta magá t.
Barnaby kissé tá volabb á llt tő lü k. Az utó bbi néhá ny ó ra nagyon
megviselte. Má r nem volt annyira részeg, mint délben a pajtá ban, de az
arca viaszfehérben já tszott. Amikor meg akart fordulni, hogy
hazainduljon, Laura odalépett hozzá . Kezdeti haragja elszá llt, s szinte
szégyellte má r korá bbi kitö rését.
– Hogy van? – érdeklő dö tt, amikor szemtő l szemben á lltak.
Barnaby szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Ne tö rő djö n velem.
– É n akkor is orvos vagyok, maga meg szö rnyen néz ki.
– Gondolom, megérdemlem – felelte Barnaby, s szomorú an mosolygott.
– Menjen haza, Laura. Jó munká t végzett.
A lá ny hosszan nézett a tá vozó szigettulajdonos utá n, és kisimított az
arcá bó l egy kiszabadult tincset. Gyomra fö lkavarodott, amikor megérezte
kezén a fertő tlenítő szagá t. Az is eszébe jutott, hogy ó rá k ó ta nem evett
egy falatot sem, s való színű leg még soká ig nem tud majd legyű rni semmit.
Csak azt kívá nta, hogy lezuhanyozhasson és alhasson. É ppen azon
tű nő dö tt, honnan vegyen erő t ahhoz, hogy hazamenjen, amikor Garret
odalépett hozzá .
– Hazaviszlek.
Laura tú l fá radt volt ahhoz, hogy tiltakozzon, s engedte, hogy a férfi a
kocsihoz kísérje.
Némá n tették meg az utat. Mindketten a gondolataikba merü ltek. Még
mielő tt a há z elő tt fékezett volna az autó , Laura fö lvette a padló ró l orvosi
tá ská já t. Csak most jö tt rá , hogy nem is kellett volna magá val hoznia, s
idétlennek tű nt neki a dolog.
– Kö szö nö m – mondta anélkü l, hogy Garretre nézett volna, s kiszá llt.
Még nem érte az ajtó hoz, amikor hallotta, hogy a férfi kikapcsolta a
motort. Egy pillanatra megmerevedett, majd gyorsan tová bbment, mintha
Garret elő l menekü lt volna. Há t nem érti, hogy a testi-lelki ö sszeomlá s
hatá rá n van? Hallotta a lépteit, amikor le akarta nyomni a kilincset, s
megfordult.
– Menj innen! – mondta, s kinyú jtott karjá val elzá rta a bejá ratot.
– Nem megyek.
Laurá nak nehezére esett a gondolkodá s.
– Nagyra tartom a mai segítségedet. Rá adá sul sok mindent visszavonok
abbó l, amit ró lad á llítottam. De kérlek, beszéljü nk holnap. Fá radt vagyok
és izzadt, s szeretném végre levetni ezeket a ruhá kat.
– Konyakra van szü kséged.
– Igen, mégpedig azonnal.
– Nekem is jó lesne egy – mondta Garret zavartalanul, s nem tá gított.
Laura elő szö r arra gondolt, hogy gyorsan beszalad a há zba, s becsapja
Garret orra elő tt az ajtó t. Aztá n mégis tétová zott egy pillanatig, mert félt,
hogy megbá ntja. Garret kö vette a vá ró n és a vizsgá ló n keresztü l a laká sba.
Makacssá ga hatá rozottan bosszantotta a lá nyt. A kelleténél nagyobb
lendü lettel rá ntotta fel az ajtó t, amely ettő l vissza is pattant a falró l.
Rá se hederített Garretre, kivett a szekrénybő l egy ü veg konyakot, s két
pohá r kíséretében az asztalra csapta. Az egyik poharat ú gy kétharmadá ig
tö ltö tte, s magá val vitte a fü rdő szobá ba.
– Csukd be az ajtó t, ha elmégy! – szó lította fö l a férfit, mielő tt behú zta
maga mö gö tt a fü rdő szoba ajtajá t.
Kimerü lten tá maszkodott a falnak. Pillantá sa a tü kö rbe tévedt, s
meglá tta véres ruhá já t.
Minden orvostanhallgató nak idejében hozzá kell szoknia a vér
lá tvá nyá hoz. Laura is jó l emlékezett az emberi vérrel kapcsolatos első
tapasztalataira, melyek egyá ltalá n nem voltak kellemesek. Emlékezett,
milyen undor fogta el, s hogy mennyire félt a felelő sségtő l, amelyet
minden orvosnak vá llalnia kell.
Fö lemelte a pohará t, nagy korty konyakot zú dított le a torká n. Az ital
tű zként já rta á t a testét, s Laura fá jdalmas arccal hunyta le a szemét.
Hirtelen olyan szédü lés fogta el, hogy a mosdó ra kellett tá maszkodnia.
A pohá r kicsú szott a kezébő l, s a kagyló ba esett.
 Rémü lten nézte a cserepeket. Soká ig mozdulatlanul á llt, s csak
lassanként fogta fö l, hogy egyre erő sö dő gö rcsö ktő l rá zkó dik. Kö nnyek
csurogtak az arcá n. Kétségbeesés és félelem tö ltö tte el. Kü zdenie kellett a
roham ellen. Kö nnyektő l homá lyos szemmel ment a zuhanyhoz,
levetkő zö tt, s megnyitotta a csapot. A zuhogó víz alá á llt, s remélte, hogy
az elnyomja hangos zokogá sá t.
Garret a szobá bó l figyelte a zajokat. Amikor meghallotta az
ü vegcsö rö mpö lést, a fü rdő szoba ajtajá hoz sietett. Tétová zott, hogy
bemenjen-e. Hallotta, amint a lá ny kinyitja a zuhanyt. Tehá t nem sebezte
meg magá t.
É s a lelki sebek? – fontolgatta magá ban Garret. Hogyan tudna segíteni?
Igaza volt a lá nynak. Kiismerte magá t a pénz vilá gá ban, mindig csak
udvarias idegenek vették kö rü l, vetélytá rsak, akik zö ld asztalná l ü ltek vele
szemben. Fogalma sem volt arró l, mit éreznek az emberek, s mire vá gynak
az anyagiakon kívü l. Mi baja Laurá nak? Mire lenne szü ksége?
Ekkor meghallotta a hangos zokogá st, s egy csapá sra elszá llt minden
hatá rozatlansá ga. Letette a pohará t a szekrényre. Mialatt lenyomta a
kilincset, má sik kezével kigombolta az inge legfelső gombjá t.
Laura nem hallotta a férfit, nem is érezte meg, hogy szintén a
fü rdő szobá ban van, amíg Garret oda nem lépett hozzá a zuhany alá . A lá ny
megfordult, s kö nnyein á t bá mult rá . Ijedt és dü hö s volt egyszerre.
– Kifelé! Mi jut eszedbe? Ki innen!
A férfi felé csapott, de Garret megragadta a csukló já t.
– Laura, segíteni szeretnék neked.
– Nincs szü kségem a segítségedre!
A harag hihetetlen erő t adott a lá nynak.
– Laura, nem akarok fá jdalmat okozni neked.
– Akkor menj, és hagyjá l magamra!
Garret á tkarolta a dereká t, s magá hoz szorította.
Laura nem tudott tová bb védekezni. Haragjá ban és zavará ban még
hevesebben sírt.
– Gyű lö llek – sziszegte, s fejét kimerü lten a férfi vá llá ra hajtotta. –
Gyű lö llek!
– Első re is megértettem. – Garret hagyta, hogy Laura kisírja magá t.
Egyszer csak megérezte, hogy a lá ny má r nem akarja ellö kni, hanem
hozzá simul. Szorosan á tö lelte Laurá t, aki végre kinyitotta a szemét, s
mélyet lélegzett. Elengedte a lá ny kezét, s megsimogatta a hajá t.
– Jobb má r? – kérdezte, s halá ntékon csó kolta.
 A vilá g legtermészetesebb mó djá n simogatta tová bb. A lá ny nyaka és
vá llizmai gö rcsö sek voltak, s Garret gyö ngéden masszírozta ő ket, hogy
fellazuljanak. Meglá tott a szappantartó ban egy mosdó kesztyű t és egy
darab szappant. Vizet eresztett rá juk, s addig dö rzsö lte a szappant a
kesztyű re, míg nagy, illatos hab fedte be a kezét. A lá ny vá llá t és há tá t
kezdte mosogatni. Laura elő szö r megmerevedett, végü l azonban jó leső en
só hajtott fel.
– Jobban érzed magad?
Szappanhab csö pö gö tt Laura vá llá ró l, s lassan pergett le a melle kö zö tt,
mintha csak becézné a bő rét. Szinte fá jdalommal tö ltö tte el a nö vekvő
izgalom. Bő re lá ztó l égett, s Garret vá gya is elérte azt a pontot, ahonnan
má r nemigen van visszaú t.
– Hagyd abba!
– Elő bb vagy utó bb, megteszem – suttogta Garret. Keze végigsiklott
Laura há tá n, kerek fenekén. Annyira karcsú , olyan tö rékeny volt a lá ny.
A férfi azonban tudta, hogy hajlékony és erő s, mint a fű zfa.
A lá ny az ajká ba harapott, amikor Garret erő s testéhez szorította.
Mindkét kezét a férfi mellének feszítette, s megpró bá lt egy kis
tá volsá got tartani kettejü k kö zö tt.
– Nem akarom – nyö gte.
Garret a lá ny sö tétbarna szemébe nézett, amely még kicsit piros volt a
sírá stó l, s megcsó kolta.
– Mit nem akarsz? – Kihaszná lva a kö ztü k levő tá volsá got, a szappanos
mosdó kesztyű vel végigsimított Laura jobb, majd a bal vá llá n, aztá n lejjebb
siklott a keze.
– Azt, hogy simogass és elcsá bíts.
– Nem esik jó l?
– Tudod, hogy ez nem igaz. De én… – Laura elnémult. Villá mcsapá sként
já rta á t a vá gy, amikor Garret keze fejével megsimogatta a mellét, s
ujjaival becézgetni kezdte. Megnedvesítette az ajká t, s levegő utá n
kapkodott.
– Hogyan? – figyelte Garret a gyö ngédségére kapott heves vá laszt.
Még egyszer végigsimított a lá ny mellén, s ezú ttal ott is felejtette a
kezét, hogy hü velykujjá val lá gyan kö rö zzö n kemény mellbimbó ja kö rü l.
– OKeefe… Ez semmin sem vá ltoztatna – dadogta Laura.
Garret elfojtotta hirtelen tá madt haragjá t.
– Legalá bb most az egyszer tedd azt, amit szeretnél!
Laura lehunyta a szemét, s megrá zta a fejét.
– Nem akarom, hogy kívá njalak.
 – Mégis ezt teszed, nem igaz? – Garret Laura csípő jére tette a kezét, s
magá hoz szorította a lá nyt. Meleg, puha combjá nak érintése majd eszét
vette. Keze fö lfelé siklott Laura testén, ujjaival beletú rt a lá ny sű rű hajá ba.
Já tékosan kó stolgatni kezdte enyhén nyitott ajkait, majd forró n
megcsó kolta. – Ezt teszed, nem igaz?
Amikor a lá ny még mindig nem vá laszolt, ú jra megcsó kolta, de
sü rgető bben.
– Igen – suttogta Laura, amikor kiszabadult. – Igen…
Fö ladta az ellená llá st. A férfi nyaka kö ré fonta a karjá t, s szorosabban
simult Garrethez. Olyan régen volt má r, hogy utoljá ra érezte ezt a vá gyat,
mikor egy férfi ennyire só vá rgott utá na. Kimondhatatlan gyö nyö rre
vá gyott, amely elszédíti, izgatja, elgyengíti, s amelybő l egyre tö bbet
kívá nt.
Garret azonnal viszonozta a szenvedélyt, s kö vetelő n szorította
magá hoz Laurá t, mikö zben a zuhanyzó falá hoz nyomta.
– Garret… – tiltakozott Laura erő tlenü l, amikor a férfi elengedte, s
elzá rta a csapot.
Garret gyorsan a szá já ra tette a kezét, s hü velykujjá val becézgette az
ajká t.
– Bú jjunk á gyba! Ott kényelmesebb.
Némá n bó lintott, s kö vette a férfit a há ló szobá ba.

8. FEJEZET

Sö tétedett, s kö nnyű , eső tő l illatos szellő ó lá lkodott be a há ló szobá ba a

nyitott ablakon. Garret az á gy szélére hú zta Laurá t, s megcsó kolta. Nem
tö rö lkö ztek meg, s a hű vö s levegő megborzongatta vizes testü ket.
Szorosan ö sszeö lelkezve dő ltek az á gyra.
Nem beszéltek. Tekintetü k és érintésü k elég volt, hogy kifejezze
vá gyukat. Két olyan ember ő szinte nyíltsá gá val kutattá k egymá st, akik
minden kü lső séget félredobtak az igazi élvezet kedvéért.
Garret szenvedélyesen, kö vetelő en csó kolt. Nem tudott betelni a lá ny
ajká val. É rintése eleinte gyö ngéd volt és ó vatos, de hamarosan ö nfeledt
vá ggyal simogatta a lá ny hajlékony testének minden centiméterét.
Vízcseppek csillogtak Laura bő rén, s Garret a leeresztett roló kon
beszű rő dő gyenge fényben csodá lta a nő karcsú , kecses alakjá t.
 Laura eltolta magá tó l, s vá llá ná l fogva gyö ngéden az á gyra nyomta,
hogy végigcsó kolhassa a férfi hatalmas mellkasá t, akinek szíve mégis
ugyanolyan hangosan kalapá lt a becézéseire, mint az ö vé. Sohasem fogja
elfelejteni azt a pompá s érzést, amelyet a férfi kemény izmainak érintése
vá ltott ki belő le.
Garret anyagilag és testileg a leghatalmasabb ember volt, akit valaha is
ismert. Most azonban ő uralkodott felette. Ha az ujjhegyével csak egy
kicsit is megérintette, jó leső nyö gést csalhatott ki belő le. A lá ny forró
csó kjai minden ó vatoskodá st kiű ztek a férfibó l. Laura erő snek és
egyenrangú nak érezte magá t, s éppen ezért teljesen bele tudott
feledkezni.
Ó vatosan megcsó kolta a sebet a férfi combjá n, hogy aztá n tová bb
ismerkedjen kemény, izmos testével. Ezen az éjszaká n nem akart
gondolkodni, csak az érzéseinek akarta á tengedni magá t.
Felegyenesedett, a karjá ra tá maszkodva Garretre ereszkedett, hogy
melle a férfi felső testéhez simuljon. Egyenesen Garret szemébe nézett,
mialatt ö sztö nö sen izgató ritmusban mozgott ide-oda. É rezte, hogy a férfi
erő sebben szorítja a csípő jét.
Garret keze fö lfelé siklott a lá ny testén, majd megá llapodott a mellén.
Hü velykujjá val gyö ngéden kö rö ket rajzolt a kemény bimbó k kö ré.
Laura megborzongott az izgalomtó l, s azt kívá nta, bá rcsak soha ne érne
véget ez a gyö nyö rű érzés.
– Csó kold meg! – kö vetelte rekedten.
Nem kellett még egyszer mondania. A férfi Laurá ra gurult, s nyelve
hegyével megérintette mellének puha bő rét. É rzékien szívta a bimbó kat,
mikö zben a lá ny hozzá préselte a testét, hogy kö zelebb kerü ljö n a férfihoz.
Laura egyre tö bbre vá gyott, s lá zas szenvedélye ő t is magá val ragadta.
Má morosnak érezte magá t, becézései durvá bbak lettek, s
beteljesü lésre vá rtak.
Végü l Laura mindkét kezével beletú rt a férfi hajá ba, s fö lemelte fejét
izzó testérő l.
– Gyere – suttogta, s magá ra hú zta Garretet.
A férfi lassan belehatolt, szá já t a lá ny ajká ra szorította. Egyre
féktelenebb ritmust diktá lt a má r-má r minden ismert hatá ron á tcsapó
szenvedély. Laura a férfira kulcsolta testét, gyö nyö rrel teli
nyö gdécselésével egyre tová bb és tová bb hajtotta, s végü l együ tt érték el a
beteljesedést.
Odakint felerő sö dö tt a szél, s az ablakhoz csapkodta a bambuszroló kat.
 Kö vér eső cseppek hulltak a tető re. Egyre jobban esett, aztá n kitö rt a
vihar.
Laura élvezettel szívta be a hű vö s, friss levegő t, és kinyú jtó zva élvezte
a szelet. Semmire sem gondolt, csak az iménti má mor lassan csillapodó
hullá mait figyelte magá ban.
Mellette a há tá n fekü dt a férfi, s arra vá rt, hogy magá hoz térjen. Még
sohasem fogta el ilyen mértékben a szenvedély. Laura felé fordult, s lá tta,
hogy a lá ny a fehér takaró t nézi.
– Minden rendben? – suttogta rekedten.
A má sik nem felelt. Garret puhá n megsimogatta a hajá t, s a kö nyö kére
tá maszkodott.
– Laura, ha fá jdalmat okoztam…
– Nem, nem.
– De olyan tö rékeny vagy.
– Csak hosszú idő ó ta ez volt az első alkalom…
Ez azonban nem volt elég Garretnek, maga akart megbizonyosodni
arró l, hogy így van. Elő rehajolt, s nyelve hegyével megérintette a lá ny
mellét.
Elégedetten nyugtá zta, hogy Laura lélegzete egy pillanatra kihagy.
– Akkor is lehettem volna kíméletesebb – felelte a férfi.
– Nem, én… – Laura zavartan elhallgatott.
Garret az á lla alá nyú lt, s ú jra maga felé fordította a fejét.
– Szerintem is csodá latos volt, te drá ga – csó kolta meg a lá nyt, s Laura
vá gya abban a pillanatban ú jraéledt. Soha nem gondolta volna, hogy
létezik ilyen szenvedély. Á m végü l Garret elengedte az ajká t, s
visszagurult a há tá ra.
– Há t ezzel megvolná nk. – Igyekezett Laura kö nnyed hangot megü tni.
Garret megrá ndult.
– Csak egy szó val mondd, hogy megbá ntad, s puszta kézzel fojtalak
meg – mondta tréfá san. Felkö nyö kö lt, kezével végigsimított a lá ny nyaká n
és mellén.
– Nem. Nem bá ntam meg, de OKeefe… – A lá ny halkan felnyö gö tt a
ciró gatá sra. – …Csak nem vagyok biztos abban, hogy fel tudom dolgozni.
– Mindent szép sorjá ban. Mindig ezt mondta a franciataná rom.
– É s haszná lt?
– Egyá ltalá n nem.
Laura jó kedvű en felnevetett. Garret mindkét karjá val á tö lelte, s
magá ra hú zta.
 – Vigyá zz – kiá ltotta Laura, s megpró bá lt a kö nyö kére tá maszkodni,
hogy ne nehezedjen a férfi felső testére. – Nem akarok fá jdalmat okozni
neked.
– Okozz csak nyugodtan, és maradj velem…
A rekedtes, gyö ngéd hang mélyen meghatotta Laurá t. Má r nem pró bá lt
kiszabadulni a férfi ö lelésébő l. Fekve maradt, s Garretre nézett. OKeefe, a
kaló z. Ő pedig pont ebbe a hírhedt fickó ba szeretett bele. De ez a vad és
féktelen szenvedély életének egyik legszebb élménye volt. Most azonban
szelíd és gyö ngéd a férfi, s ez majdnem elfelejtette a lá nnyal
visszafogottsá gá t és ó vatossá gá t.
– Ugye á lmodom? – suttogta Laura, s ujjaival a férfi arcá t simogatta.
Garret egy pillanatig habozott a vá lasszal.
– Elő re intettelek, hogy ne bonyolítsd még jobban a dolgokat. Csak férfi
vagyok, Laura.
– Nem aká rmilyen férfi vagy.
– Az a férfi, aki jobban kívá n téged, mint aká rki vagy aká rmi má st az
életében.
Tú l csá bító lett volna hinni neki. Laura idő t akart nyerni.
– Tudod, mit? Szomjas vagyok. É s éhes is – á llt fö l. – Gyorsan készítek
valami harapnivaló t. Konyak, sajt és gyü mö lcs van itthon. A sajtot itt
kecsketejbő l csiná ljá k. É rdekes íze van. Mindjá rt jö vö k.
Garret nézte, ahogy Laura eltű nik a fü rdő szobá ban, majd nem sokkal
késő bb ú jra megjelenik. Ezú ttal boká ig érő , fekete selyemkimonó t viselt.
Kiment a konyhá ba. Nem gyú jtott villanyt, beérte a fü rdő szobá bó l
beszű rő dő fénnyel. Mialatt elő vette a szekrénybő l a tá lcá t és az
evő eszkö zt, a hű tő szekrénybő l pedig a sajtot és a gyü mö lcsö t,
szakadatlanul beszélt. Mesélt arró l, hogy há ny éves a konyak, meg az idei
kitű nő mangó -termésrő l és arró l, hogy milyen nehéz a sziget nedves
levegő jén raktá rozni a sajtot és a kétszersü ltet. Csupa semmiségrő l
beszélt, mintha nem is lenne ezeknél fontosabb a vilá gon. Garret
fokozatosan megenyhü lt.
Rá jö tt, hogy Laura szó á radata mö gö tt félelem bujká l. Arra vá r, hogy
felö ltö zik, és elmegy – eltű nik a há zá bó l, az életébő l. Ú gy, mint ahogy apja
is otthagyta az anyjá t, s ahogy a vő legénye is ő t. Garret megértette, hogy
Laura védekezni akar a lelki sebek ellen. Amikor behozta a tá lcá t a
há ló szobá ba, Garret felü lt, s az á gy fejéhez hú zta a pá rná t, hogy
kényelmesen el tudjanak helyezkedni.
– Ez éppen elég lesz nekem – szemrevételezte a tá lcá t. – Hol van a te
részed?
 Laura nevetett, s nevetése inká bb megkö nnyebbü lést, mintsem
jó kedvet fejezett ki. Hirtelen ö tlettel egy kétszersü ltet dugott Garret
szá já ba.
– Testvériesen megosztozunk, vagy kiteszlek errő l a szá raz helyrő l.
Akkor aztá n visszakocsiká zhatsz az eső ben a Fehér Há zba.
Garret nevetve vette á t a pohá r konyakot, amelyet Laura odanyú jtott
neki.
– Egyá ltalá n nincs kedvem megint elá zni. Az a pá r héttel ezelő tti
tengeri fü rdő elég volt. Ezenkívü l ká r lenne itt hagyni ezt a jó kis
konyakot.
Laura ivott egy kortyot. Elégedett volt magá val. Jó l tette, hogy kis
tá volsá got tartott kettejü k kö zö tt. Mindketten kü lö nö sen nehéz napot
tudtak a há tuk mö gö tt, ami testileg-lelkileg megviselte ő ket. Ez lehetett az
oka, hogy együ ttlétü k annyira szenvedélyes volt. Mindenesetre okosabb,
ha nem engedi tú l kö zel magá hoz a férfit.
– Tényleg jó a konyak? – tudakolta. Nem értett az italokhoz. Nemrég
fedezte fel az ü veget a lá dá ban, amelyet Barnaby szerzett be neki.
– Kitű nő en illik a kecskesajthoz.
Laura most má r felszabadultabban nevetett.
– Ez megmagyará zza, miért adta Barnaby.
Garret figyelte, ahogy a lá ny beleharap a mangó ba. Lá tta egyenletes,
fehér fogait, majd a nyelvét is, amikor lenyalta szá já ró l a gyü mö lcs levét.
Hogy figyelmét elterelje errő l a csá bító lá tvá nytó l, vett egy
kétszersü ltet.
– Szerintem jó l tetted, hogy beszéltél vele, amikor elment a helikopter.
– Ma este nem akarok Barnabyró l beszélni – mondta Laura ő szintén. –
Mesélj magadró l – szó lította fel a férfit. – Hova szoktá l utazni, amikor
elhagyod az irodá d, s vitorlá t bontasz?
– Ú gy érted, a volt vitorlá sommal? – igazította ki Garret szá razon.
– Biztosan kapsz majd má sikat.
Garret gyors oldalpillantá st vetett rá . A lá ny nem tudhatta, hogy azzal
bízta meg Gilest, keressen szá má ra ú j hajó t.
– Tö bbnyire hatá rozott a célom. Olyan helyek, amelyekrő l hallottam, s
amelyeket fel szeretnék magamnak fedezni. Olyasvalami, amit még addig
nem tettem, de szívesen tennék.
– Gyakran elunhatod magad.
– Inká bb azt mondaná m, kihívá sra van szü kségem.
– Lehet vitatkozni azon, hogy egy pohá r félig tele van, vagy félig ü res.
Garret tréfá san megrá ntotta az ö vét.
 – Sző rszá lhasogatá s ez, doktornő – ugratta a lá nyt.
Laura há trébb hú zó dott, a kimonó vékony selyme lecsú szott, s
meztelenü l hagyta a vá llá t.
– É s ezú ttal milyen céllal indultá l ú tnak? – tért vissza a témá hoz. – Ú gy
tű nik, mintha most má sró l lett volna szó .
Ezú ttal való ban nem a munká já t akarta kipihenni, hanem az ő t
kö rü lvevő értelmetlen, ü res vilá gbó l menekü lt. Most azonban nem akarta,
hogy erre emlékeztessék.
– Talá n ki szerettem volna pró bá lni, hogy milyen gyors a Thetis –
felelte kitérő leg.
– Azt hiszem, egyes embereknek kisebb a vilá g, mint má soknak.
Garret meglö tykö lte pohara aljá n a maradék konyakot.
– Szó ljá l, ha én is elemezhetlek téged.
Laura gyorsan a férfiéra tette a kezét.
– Nem bírá lni akartalak – mondta engesztelő hangsú llyal.
– Há t mit akartá l?
– Csak nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy valaki mindig ú jabb
kihívá sokat keres azért, hogy ú gy érezze, van értelme az életének. Egy idő
utá n biztosan nem lesz tö bb hely, ahová elmehetne.
Garret elkapta a lá ny kezét, s a szá já hoz vonta.
– Lehet, hogy eddig rossz helyen kutattam.
Laura felelni akart, de nem volt képes megszó lalni. Garret egyetlen
pillantá sa elég volt ahhoz, hogy minden gondolata szertefoszoljon. Csak az
ö lelés emléke nem. É rezte, hogy ú jra kicsírá zik bennü k a vá gy,
megkö szö rü lte há t a torká t, s elhú zta a kezét Garrettő l.
– Beszéljü nk má sró l.
– Valami á rtatlan dologró l?
– Mondd el, honnan van a sebhely az arcodon!
– Csaló dni fogsz. Nem pá rbaj vagy valami ilyesmi nyoma. Tízévesen
leestem apá m lová ró l. Rá adá sul még alaposan meg is ruhá ztak, mert nem
kö vettem az utasítá sait. Szerencsére ez nem hagyott nyomokat.
– Talá n mégis – ellenkezett Laura nyugodtan, mert érezte a
keserű séget Garret szavaiban.
– Nem tudná d abbahagyni az analízist?
– Laura figyelmen kívü l hagyta ezt a megjegyzést. – Miért nem
értettétek meg egymá st? – kérdezte kívá ncsian.
Garret evett egy kétszersü ltet, s harapott egy falat mangó t, mielő tt
vá laszolt volna.
 – Apá m olyan ember volt, aki mindig erő sebbnek akart tű nni a
kö rnyezeténél. Nem a fiá t lá tta bennem, hanem vetélytá rsat, akihez magá t
mérhette. Jobban mondva edző partnernek tekintett.
– Apa és fia kö zö tt á ltalá nos a vetélkedés.
– Való ban, doktornő ? Akkor kü lö nö sen érdekelni fog ez az eset. A
tizenö tö dik szü letésnapomra egy nő t ajá ndékozott nekem. Gondolom,
nem kell magyará znom.
– É n nem szeretném…
– A há ló szobá mba rendelte, ott vá rt rá m, amikor a tiszteletemre
rendezett fogadá sró l fö lmentem. Azt mondta, egy ó rá nk van. Csak késő bb
tudtam meg, hogy az est há tralevő részére apá m vette meg magá nak.
– Ó , Garret! – Laurá t bá ntotta a férfi szemében lá tható fá jdalom. –
Anyá d… nem élt má r, igaz?
– Nem. Talá n még apá m javá ra írhatom, hogy az ilyen dolgokkal vá rt a
halá lá ig. Anyá m utá n még há rom felesége volt. Egyik sem maradt pá r
évnél tová bb. Ebbő l lá tszik, milyen mélyek voltak az érzelmei. A legutolsó
felesége volt a legfiatalabb és legcsinosabb, irá nta érezte talá n a legtö bbet.
Vele á lltam bosszú t rajta… – Garret felhajtotta a maradék konyakot. – Azt
hittem, ez majd valamiféle elégtételt nyú jt majd. Ehelyett disznó nak
éreztem magam.
Laura hallgatott. Ö lében fekvő kezét bá multa. Fá jt hallania, hogy Garret
ilyesmire képes volt. Majdnem elviselhetetlen csend tá madt.
– Ugye, mondtam, hogy mindannyiunknak vannak kellemetlen
emlékei. – Garret nem bírta tová bb elviselni a hallgatá st.
– Igen. – Laura nem nézett rá . – Iszol még valamit? – Fogta a férfi
pohará t, s a tá lcá ra tette. Á m mielő tt még felemelte volna, Garret felkapta
a tá lcá t, s az á gy mellé tette. Oda sem figyelt az edények hangos
csö rö mpö lésére, megragadta Laura karjá t, s magá hoz hú zta. Á tfogta a
lá bá t is, s így a lá ny most a foglya volt.
– Laura, nézz rá m! Ha haragszol, vagy csaló dtá l, mondd meg!
– A mú ltad csak rá d tartozik.
– Nem vagyok szent.
– Nem is á llítottam soha.
Garret mégis azt akarta, hogy Laura elfogadja ő t. Szü ksége volt a lá ny
bizalmá ra. Megnyugodott, gyö ngéden simogatta az arcá t, s a megfelelő
szavakat kereste.
– Laura, én nem vagyok tá rsasá gi ember. Nekem tö bbnyire teljesen
mindegy, rendesnek, bará tsá gosnak tartanak-e az emberek vagy sem.
Arra neveltek, hogy sikeres legyek. Az is vagyok. Meg tudtam duplá zni az
ö rö kségemet, s nem azért, mert já mbor ember voltam. Azt azonban
nyugodtan á llíthatom, hogy ő szinte vagyok. Szeretlek, Laura, s ezt nem
csak ú gy mondom. Tő led szeretném hallani, hogy menjek vagy maradjak.
Ha maradhatok, nem akarok tö bbet beszélni. A mú ltamnak semmi kö ze
hozzá nk.
Laura némá n nézett a szemébe. Két kü lö nbö ző vilá gbó l jö ttek, s
életú tjuk hamarosan ú jra elvá lik. Ezen az éjszaká n azonban
ö sszetartoznak. A lá ny keze lassan fö lfelé vá ndorolt Garret mellkasá n,
majd megá llapodott a tarkó já n.
– Maradj – suttogta, s magá hoz hú zta a férfi fejét. – Igazad volt, ma azt
teszem, amit szeretnék. É s nem szeretnék egyedü l lenni.
Garret ö lelése fö lforró sodott. Meg sem érezve a bordá i kö rü l égő
fá jdalmat, kö zelebb hú zó dott Laurá hoz. Tekintete vá gytó l izzott.
– Csó kolj meg! – kö vetelte rekedten. – Csó kolj meg, hogy tudjam,
mennyire kívá nsz.
Laura tétová zá s nélkü l a szá já ra szorította az ajká t. Nem ismert magá ra
ebben a pillanatban. Mi vitte rá , hogy felhagyjon nyugodt, ésszerű
viselkedésével, s gá tlá stalanul á tadja magá t ennek a szenvedélynek?
Beleszeretett volna Garretbe? Nem akart arra gondolni, milyen veszélyes
lehet ez, mennyire ki lenne szolgá ltatva a férfinak, aki fá jdalmat is
okozhatna neki, elhagyhatná . A lá nynak azonban nem volt hatalma a
vá gyai felett.
Együ tt tapogató ztak a kimonó ö ve felé, s megpró bá ltá k kioldani.
Minden erő feszítésü k arra vezetett csupá n, hogy még szorosabbra hú ztá k
a csomó t.
Garret felhá borodottan morgott.
– Miért vetted fö l ezt egyá ltalá n? – kérdezte szemrehá nyó n.
– Azt hittem, nem fogjuk még egyszer szeretni egymá st.
– Há t akkor tévedtél – felelte Garret, s szó rakozottan nevetett rá .
Végigsimított a há tá n, és lehú zta ró la a kimonó t.
– Te… te… kaló z? – sziszegte nevetve a lá ny.
– Igazad van – csó kolta végig a testét. – A kaló z mindent akar – suttogta
rekedten.

9. FEJEZET

Má snap reggel Laura egyedü l ébredt.

 Soká ig tusolt, s alaposan ledö rzsö lte a testét. Amikor pá r perc mú lva
szá razra tö rö lte, majd kifésü lte a hajá t, sokkal jobban érezte magá t.
Kezdő dhetett a nap. Mindekö zben egyetlen gondolat foglalkoztatta: Hol
van Garret?
A konyhá ban kapott vá laszt a kérdésre. A ká vésdobozban megtalá lta
Garret ü zenetét.
Tudtam, hogy ide találsz. Nálad leszek, mielőtt még hiányozni kezdenék.
Garret.
Laura elmosolyodott. A férfinak volt humora, de nyilvá nvaló an még
nem ismerte eléggé. Mió ta kinyitotta a szemét, azó ta hiá nyzott neki.
Egyedü l volt a gondolataival és a kétségeivel. Ha nem lett volna olyan
kimerü lt, ellent tudott volna á llni Garret lenyű gö ző vonzerejének.
De nem tudott, és ez így volt jó . Forró vizet engedett a csészéjében levő
ká véra. Míg tű nő dve kavargatta a gő zö lgő italt, be kellett lá tnia, azt
szeretné, ha Garret minél hamarabb bevá ltaná az ígéretét.
– Huh! – szisszent fö l, ahogy a forró ká véval megégette a nyelvét.
Dü hö sen tette le a csészét.
Ö ssze kell szednie magá t. Semmi értelme sincs, hogy azon
gondolkozzék, mi lenne, ha…. Rá ér majd akkor foglalkozni az érzéseivel,
ha Garret való ban visszajö n. A rendelő ben hű vö s, okos orvosra van
szü kség, nem pedig egy szerelemtő l ká bult asszonyra, aki nem boldogul
az érzéseivel.
Só hajtva fogta a csészét, s bement a fü rdő szobá ba.
– Nos, Elias, hogy van a karja? – kérdezte Laura, s a szemétbe dobta a
levá gott gipszet. – Való színű leg még maradhatott volna pá r napig, de ha
megígéri, hogy egy ideig nem má szik fá ra, vá llalom a felelő sséget.
– Ó vatos leszek, doktornő . – A zö mö k emberke a maradék rá szá radt
gipszet kapargatta a karjá ró l. – Kissé merevnek érzem.
– Ez teljesen természetes. Szü kség van pá r napra, míg visszanyeri
korá bbi mozgékonysá gá t. Ha azonban bá rmilyen fá jdalmat érezne,
szeretném, ha azonnal visszajö nne.
– Remélem, nem lesz rá szü kség – á llt fel Elias a székrő l.
– Helyes – dicsérte Laura tréfá san. – Ha mindenki így gondolkodna,
nemsoká ra munkanélkü li lennék – Kikísérte betegét. – Adja á t az
ü dvö zletem Giná nak. S mindenekelő tt ne tomboljon a gyerekekkel! –
kiá ltotta még utá na.
Mö gö tte Mo az író asztalá t rendezgette.
 – Shrimps is já rt itt, s azt mondta, hogy hazajö tt az anyja. Caleb egészen
jó l érzi magá t. Pá r napig még megfigyelés alatt á ll a kó rhá zban. Jö vő hét
elején má r Big Salton lehet.
– Ö rü lö k. Lehet, hogy ma még beugrom Gú lá hoz. Most biztosan az
alvá st pó tolja. – Laura a karó rá já ra nézett, s megá llapította, hogy még
tizenegy ó ra sincs. – Rö vid napunk volt ma. É hes vagy, Mo?
– Nem, tulajdonképpen nem. Ha nincs má r rá m szü kség, elmennék a
hajó val a Hooper-szigetre.
Laurá nak nem kellett megkérdeznie, miért. A mú lt héten egy fiatal
lá nyt hoztak a szigetrő l, aki medú zá ra lépett. Azó ta Mo nyugtalanná vá lt.
– Má r korá bban is szó lhattá l volna. – Még egyszer az ó rá já ra nézett. –
Sietned kell. Nemsoká ra kirakodnak.
Mo gyorsan elbú csú zott, s má r a strandon szaladt.
– Rá ér, doktornő ?
Laura megfordult, s Lizzyt pillantotta meg.
– Igen. Hol a lá nya?
– Otthon, anyá mmal. Mr. Barnaby azt mondta, ma nem kell dolgozni.
– Igen? Ezt nem tudtam. – Laurá t meglepte ez az ú jsá g. Azt hitte,
Barnaby még a má morá t alussza ki. – Remélem, hogy csak lá togató ba jö tt,
s nem azért, mert beteg. Kér egy pohá r gyü mö lcslevet vagy jeges teá t?
– Nem maradhatok soká ig – kö zö lte Lizzy. – Anyá m azt hiszi, hogy a
kecskét keresem, mert elrá gta a kö telét, s eltekergett. – Taná cstalanul
megá llt a szoba kö zepén. – Biztos mérges lesz rá m. Sosem hagy nyugton.
Laura Mo író asztalá nak tá maszkodott.
– Joe ú jra megjelent – talá lta ki azonnal.
– Tegnap este jö tt vissza Great Abacó ró I – erő sítette meg Lizzy. – Most
van á llá sa. É s tényleg ö rü l a gyereknek – tette hozzá bü szkén. – Feleségü l
fog venni. Amint ö sszegyű jt egy kis pénzt.
– Adassa vele írá sba!
Lizzy kétségbeesett pillantá st vetett Laurá ra.
– Annyira szeretem.
Laura hallgatott, s tenyerével végigsimított a homloká n. Mit mondjon?
Reménytelen kísérlet lenne Lizzyt jobb belá tá sra bírni.
– Mit tegyek maga szerint? – kérdezte végü l lemondó an.
– Tudna adni valamit, amivel… – Lizzy zavartan hajtotta le a fejét. –
Pillanatnyilag nem szeretnék tö bb gyereket.
– Ez nem lehet igaz! – tö rt ki Laura bosszú san. – Nincs is még olyan
á llapotban, hogy ilyesmire gondolhatna!
– De nemsoká ra leszek, s akkor okosabb szeretnék lenni.
 – Az lenne a legokosabb, ha ennek a… – Nem fejezte be, mikor lá tta,
milyen csü ggedt a fiatalasszony. – Sajná lom, Lizzy! Semmi kö zö m a
magá néletéhez.
– Tudom, hogy csak jó t akar, doktornő .
– Sajnos sokszor sü ket fü lekre talá lok – só hajtott fel Laura. – Vá rjon itt!
– Bement a vizsgá ló ba, s rö vid idő mú lva visszajö tt. – Tessék – ragadta
meg Lizzy karjá t, s egy kis dobozt dugott a marká ba. – Ha egyedü l lesznek,
adja oda neki.
Lizzy megnézte a kezében tartott csomagot, s azonnal visszaadta
Laurá nak.
– Ú gyse haszná lná .
– Miért nem?
Mialatt Lizzy a szavakat kereste, meghallottá k, hogy kint valaki a nevét
kiá ltja.
– Anyá m lesz. Mennem kell – fordult az ajtó felé.
– Egy pillanatra, Lizzy!
– Holnap ú jra eljö vö k. Biztosan – tette hozzá , amikor lá tta a doktornő
kételkedő pillantá sá t.
Laura felá llt, s kihú zta a kezét a nadrá gzsebébő l. Szegény Lizzy,
gondolta. Joe tényleg érthetetlenü l viselkedik. Minden ember, akiben csak
egy szikrá nyi értelem van, belá tná , hogy…
– Jó sá gos ég! – szaladt ki hangosan a szá já n. Rémü lten szaladt ki a
há zbó l a tengerpart felé. Egyedü l akart lenni a gondolataival.
Garret má r aggó dott, amikor végre felfedezte Laurá t. Végigkutatta
utá na az egész szigetet, s azon a partszakaszon talá lta, ahova annak idején
való színű leg kisodorta ő t a víz. A lá ny egy sziklá n ü lt, s a tengert bá multa.
Neki magá nak meglehető sen zsú folt napja volt, de a tá rgyalá sok
kö zben is folyton a lá nyon já rt az esze. Nagyon kellemesnek talá lta az
emlékeket, de nem elégedett meg velü k. Egyes sebességbe kapcsolt, s
lekanyarodott az ú tró l.
Amint a lá ny meghallotta a motorzú gá st, kö rü lnézett. Garret leá llította
a terepjá ró t. Karjá val a kormá nyra tá maszkodva nézte ő t.
– Ú jabb hajó tö rö tteket keresel? – kérdezte mosolyogva.
– Ha jó az idő , mindig kevés a munká nk – á llt fö l Laura. Szá mtalan
kérdés motoszká lt a fejében, de most csak az szá mított, hogy Garret
visszajö tt. Nyitott ingében és fehér nadrá gjá ban ellená llhatatlan jelenség
volt. Laura futni kezdett felé, és a karjá ba vetette magá t.
A férfi olyan erő sen szorította magá hoz, hogy a lá ny a szívdobogá sá t is
érezte
 – Hiá nyoztam? – kérdezte rekedten.
– Egy kicsit.
A vá lasz nem elégítette ki a férfit. Lehajtotta a fejét, és a lá ny szá já ra
hajolt. Laura hasonló szenvedéllyel viszonozta a csó kjá t, s Garret ú gy
érezte, mintha forogna velü k az egész tengerpart.
Végü l Laura arcá ra tette a kezét s elengedte. Nehezen lélegzett,
homloká t a lá ny homloká ra szorította.
– Valld be az igazat, vagy itt helyben letérdelek.
Laura halkan elnevetette magá t. Garret nyaka kö ré fonta a karjá t, s
fejét a mellére hajtotta.
A férfi tétová n simogatta a hajá t.
– Há t akkor mit jelent ez?
– Semmit.
– Nekem nem ez az érzésem.
– Há t jó . Nem semmit, hanem mindent.
– Na lá tod? Má ris kö zelebb jutottunk a dologhoz.
Laura megmerevedett egy pillanatig.
– Nem vá rom, hogy megérts, de azért kinevetned mégsem kellene.
A lá ny magatartá sa egyre jobban ö sszezavarta Garretet. A szemébe
nézett.
– Valahogy az a benyomá som, hogy má r megkezdted ezt a beszélgetést,
mielő tt megjö ttem volna. Nem talá ltad meg reggel az ü zenetemet?
– De, de. – Laura félt, hogy nevetségessé vá lik. Há trá lt egy lépést,
há trasimította kiszabadult tincseit. – Felejtsd el! Kissé feszü lt vagyok.
– Fá rasztó délelő ttö d volt? – tudakolta Garret. Megfogta Laura karjá t,
hogy a lá ny ne tudjon még jobban eltá volodni.
– Valahogy ú gy. – Zsebre dugta a kezét, amikor Garret a szá já hoz
akarta emelni. – Kérlek, ne. Nem tudok tisztá n gondolkodni, ha simogatsz.
– Miért kellene gondolkodnod? – ö lelte á t ú jra a férfi, s megcsó kolta a
homloká t. – Miért nem csó kolsz meg inká bb, mint az elő bb? Példá ul így?
Mielő tt a lá ny vá laszolhatott volna, Garret megint az ajká ra tapasztotta
a szá já t. Csó kja ezú ttal puhá bb volt, mégis kifejezte forró vá gyá t. Laura
érezte, hogy teste azonnal vá laszolni fog, ezért ö kö lbe szorította a kezét a
nadrá gzsebében.
– Rettenetesen hiá nyoztá l. Szü kségem van rá d – suttogta a férfi. – Itt.
Most. A napon, a tengernél… Amikor felkeltem, má r erre vá gytam.
– Garret…
– Szeress!
– Nyilvá nos helyen vagyunk.
 – Akkor menjü nk oda, ahol egyedü l lehetü nk. – Há tralépett, s Laurá t is
magá val hú zta. A lá ny elvesztette az egyensú lyá t. Kihú zta a kezét a
zsebébő l, hogy Garretbe kapaszkodjon.
Valamilyen hegyes tá rgy nyomó dott a férfi bordá inak. Felszisszent,
majd megfordította Laura kezét. Elképedten bá multa a kis csomagot a
lá ny ujjai kö zö tt. Tekintete vidá msá gró l á rulkodott.
– Ez azt jelenti, hogy igen?
A lá ny nem esett zavarba. Kiszabadította magá t Garret szorítá sá bó l, s
ú jra a zsebébe dugta a csomagot.
– Ne szó rakozz! – felelte. Lehajolt, hogy felhú zza a szandá ljá t. – Csak az
egyik betegemnek akartam segíteni. Ez minden.
– Vagy ú gy. – hú zta meg a fü lét Garret, s huncutul Laurá ra nevetett.
– Jó l ö sszezavartá l, mert ha jó l emlékszem, mú lt éjjel nem…
Elhallgatott, s Laura lá tta, hogyan vá ltozik el a férfi arca, amikor rá jö tt,
hogy mit is akart mondani.
– Nem, mi való ban nem. – A lá ny édesen mosolygott, de a hangjá bó l
észrevehető en szemrehá nyá s csendü lt ki.
– Egy pillanat. – Garret nem volt biztos abban, most mit kellene
vá laszolnia. – Te vagy az orvos…
Laura elfordult, és sértetten indult hazafelé.
Garret utá nanézett, s szerette volna tő bő l leharapni a nyelvét. Hogy
lehetett egyszerre ilyen érzéketlen és ostoba? Á ltalá ban nem há rította
má sra a felelő sségét. Tegnap este sem lett volna má sképp, de Laura
mellett teljesen elvesztette a fejét.
A lá ny hallotta, amint há ta mö gö tt a férfi beindította a motort. Az ú ton
gyalog nem elő zhette meg Garretet, ezért egy pá lmaligeten á t vezető ,
rö videbb utat vá lasztott. Mégis ott talá lta a férfit a há z elő tt, aki kertelés
nélkü l kezdte ú jra a beszélgetést.
– Nem azt akartam mondani.
– Mégis azt mondtad. – Megpró bá lt bemenni mellette a há zba, de
Garret megfogta a karjá t.
– Laura, szeretnék bocsá natot kérni, és beszélni veled.
– Ha beszélgetü nk, abbó l csak veszekedés lesz. Nagyon dü hö s vagyok,
OKeefe. Engedj el!
Garret szó nélkü l a karjá ba kapta, s besá ntiká lt terhével a há zba.
– Megő rü ltél? Tegyél le!
– Azonnal.
– Megint megü tö d magad.
– É n meg azt hittem, hogy haragszol rá m… Nyisd ki az ajtó t, kedves!
 Laura gyilkos pillantá st vetett rá , mielő tt lenyomta a kilincset. Garret
azonban nem tette le a rendelő ben, ahogy vá rta, s akkor sem, amikor
lá bá val becsukta a laká sá ba vezető ajtó t. Rá jö tt, hogy mit akar, s
megpró bá lt kiszabadulni a keze kö zü l.
– Verd ki a fejedbő l! – intette a férfit.
Nem sokkal ezutá n má r keresztben fekü dt az á gyon, s Garret sú lyá tó l
egyre mélyebbre sü llyedt a puha á gynemű be. A harag kö nnyei szö ktek a
szemébe, s igyekezett kiszabadítani a csukló já t a férfi szorítá sá bó l.
– Hagyj békén, OKeefe!
– Tenni kéne valamit, hogy megfékezzü k az ellená llá sodat – vélte
Garret zavartalanul.
– Garret, kérlek, én…
– Sss! – csó kolta meg a má sik az arcá t. Laura ú jra elhú zó dott, mire a
férfi a nyaká t kezdte csó kolgatni, majd azt a pontot, ahol érezni lehetett
szapora pulzusá t.
Garret egész nap kutatta a testén Laura szappaná nak illatá t. Most,
amikor ú jra megérezte, az az érzése tá madt, hogy hazaérkezett. Teljesen
elfeledkezett arró l, hogy tulajdonképpen csak meg akarta nyugtatni a
lá nyt.
Szá ja egyre lejjebb siklott. Elérte a blú z legfelső gombjá t, s megpró bá lta
a szá já val kinyitni. Az anyag azonban tú l feszes volt, ezért elengedte a lá ny
egyik csukló já t, hogy ujjá val segítsen magá nak.
– Nem akarok veled aludni – sziszegte Laura, s szabad kezével
megpró bá lta vá llá ná l fogva eltolni Garretet. Testének azonban nagyon
jó lesett a simogatá s.
– É n sem aludni akarok – suttogta Garret rekedten. A lá ny mellét nézte,
mely kirajzoló dott a pó ló alatt. – Legalá bbis még nem.
Nyelve végigsiklott a vékony anyagon. A ciró gatá sok hatá sá ra a lá ny
megvonaglott. Ha Garret az elő ző éjszaká hoz hasonló an csupa féktelenség
és vadsá g lett volna, talá n még ellen tudott volna á llni, de a gyö ngéd
érintések megbénítottá k az ellená llá sá t.
– Kérlek, ne… – nyö szö rgö tt. Utoljá ra pró bá lta Garretet eltéríteni a
szá ndéká tó l. – Csak minden sokkal bonyolultabb lesz.
– Nem, éppen ellenkező leg. – Garret a lá ny má sik melle felé fordult,
hogy azt is megsimogassa. – Sokkal vilá gosabb…
A férfi simogatá sá nak hatá sá ra elszá llt belő le minden ellená llá s. Nem
volt értelme védekezni Garret ellen.
A férfi is megérezte a vá ltozá st. Elengedte a kezét, és a szá já ra hajolt.
 Laura felsó hajtott, s kö zelebb hú zta magá hoz. Teste remegett az
izgalomtó l. A gyö ngéd érintések viszonzá sa ö rö mmel tö ltö tte el a férfit.
Amikor érzéki lassú sá ggal vetkő ztetni kezdte, Laura fö ladott minden
ellená llá st.
Kezével végigtapogatta a férfi há tá t, s kihú zta az ingét a nadrá gjá bó l.
Garret halkan a nevét suttogta.
Egyre inká bb megbizonyosodott arró l, hogy nem csak pillanatnyilag
akarja Laurá t: ö rö kre szü kségé van rá .
Ha néha voltak is nehézségei azzal, hogy megértse a nő ket, ennek a
lá nynak be akarta bizonyítani, jelent annyit a szá má ra, hogy legalá bb
megpró bá lkozik ezzel. Egy dologban egyformá k voltak. A lá ny is, ő is
ismerte a magá nyt.
Sajá t ruhá já val nagyon tü relmetlenü l bá nt. Amikor megpillantotta
Laura csá bító meztelenségét, szíve gyorsabban kezdett dobogni. Most
azonban szakított idő t arra, hogy elő bb a lá ny nadrá gzsebébe nyú ljon.
Laura megragadta a vá llá ná l, s magá hoz hú zta. É rezte, ahogy a férfi
teste megremeg. Garret ó vatosan, gyö ngéden tette magá évá , s
mindkettő jü ket végtelen boldogsá g tö ltö tte el. Mélyen egymá s szemébe
néztek, s megfogtá k egymá s kezét.
– Laura – suttogta Garret ú jra, s ezú ttal ígéret bujká lt a szavaiban,
olyan ígéret, melyet forró csó kkal pecsételt meg.
Soká ig némá n fekü dtek, nem merték megtö rni az elégedett csö ndet.
Garret a há tá ra gö rdü lt, Laura pedig hozzá simult. A férfi felemelte a
lá ny fejét, s kioldotta a kontyá t. Ujjai lassan vá ndoroltak Laura hajá ban,
csodá lta ezt a puhasá got és vö rö ses csillogá st.
– Csodá latos. Mint egy nerc a kandalló tü zének fényében.
– Tú l sű rű . Gyakran gondoltam rá , nem kellene-e levá gatnom. Á m ha
eszembe jut, mennyire szerette anyá m fésü lni, nem tudom megtenni.
Garret megpró bá lta elképzelni Laurá t gyerekként. Biztosan magas
kislá ny volt, hosszú lá bú és nagy szemű . Mindent tudni akart ró la.
– Laura – kezdte ó vatosan – szeretnék gondoskodni ró lad.
A lá ny rá mosolygott. Má r sajná lta, hogy olyan mérges volt a férfira a
strandon.
– Semmi okod rá . Megpró bá ltam á tgondolni a dolgokat. Biztos vagyok
abban, hogy semmi ok az aggodalomra.
– Nem erre gondoltam.
Laura fö lemelte a fejét, s kérdő n nézett rá .
– Nem?
 – Egy pillanat! Má sképp gondoltam – felelte Garret hevesen. Korá bban
soha nem okozott neki gondot, hogy megértesse magá t. Felkö nyö kö lt, s
Laura hajá t a fü le mö gé simította. – Igen, természetesen erre gondoltam,
de má sra is… Tö bbre… Jó l ö sszeillü nk, Laura.
A lá ny sejtette má r, mit akart mondani. Lesü tö tte a szemét, s
végigsimított a mintá s á gynemű n.
– Szeretnéd, ha talá lkozná nk, míg el nem utazol. Rendben – egyezett
bele –, de nem kell, hogy gondoskodjá l ró lam. Ha má r viszonyunk van,
legyü nk egyenrangú felek.
– Ö rö met okozná l vele, ha tehetnék érted valamit – suttogta Garret, és
megcsó kolta Laura meztelen vá llá t. – Szívesen adnék valamit, amit te nem
vennél meg.
Laura tiltakozott.
– A szerető d leszek, de nem hagyom magam kitartani. Ha eltű nsz, nem
akarom ú gy érezni, hogy ká rpó tlá st kaptam.
– É s ha nem sietnék olyan nagyon kilépni az életedbő l? – mosolyodott
el hamiská san Garret.
Laurá nak elá llt a szívverése, de nem akarta, hogy ú jra csaló djék.
Garret felü lt, és megfogta a lá ny kezét. Ö rö mmel ú jsá golta:
– Ú j híreim vannak. Má r korá bban el kellett volna mondanom.
Tulajdonképpen emiatt voltam ú ton egész délelő tt. Barnaby nem adja el a
szigetet az ingatlanü gynö kö knek.
Laura kitö rő lelkesedéssel vetette magá t Garret karjaiba. Csó kokkal
borította a férfit.
– Ó , de jó ! Annyira aggó dtam! Hogyhogy megvá ltoztatta a véleményét?
Ó , teljesen mindegy. A lényeg, hogy nem adja el.
Garret még élvezte egy darabig a lá ny ö rö mét, majd megfogta a vá llá t,
és eltartotta magá tó l.
– Még nem tudsz mindent.
– Van még valami?
– Felerészben eladja nekem a tulajdonjogá t.
Laura arcá ró l lehervadt a mosoly.
– Igaz ez?
Garret észrevette a vá ltozá st.
– Azt hittem, ö rü lni fogsz. Ez a legjobb megoldá s mindannyiunknak.
– Fő leg neked.
– De Laura, te magad mondtad, hogy a sziget az ö sszeomlá s szélén á ll.
É n tudnék ezen vá ltoztatni, de nekem is legalá bb két évre lesz szü kségem,
hogy Big Salt kikeveredjen az adó ssá gokbó l.
 – Ó , bízom a képességeidben – csú foló dott Laura, s a pó ló ja utá n nyú lt.
– Csak az a kérdés, mit fogsz csiná lni. Tudom, mit tesznek a magadfajta
emberek, de vajon Barnaby is tisztá ban van ezzel? Ti semmit sem
csiná ltok felebará ti szeretetbő l, s nem elégedtek meg egy hatcsillagos
szá llodá val sem. Ha lú d, legyen kö vér. Azutá n jö n majd a kaszinó , hozzá
drá ga vendéglő k. Ne feledjü k a kikö tő t, ahol menetrendszerű luxushajó k
kapnak helyet.
– Hisztérikus vagy.
– Na és? – Laura sokkal hevesebben rá ntotta fel a bugyijá t, mint amit ez
a finom ruhadarab megérdemelt. – Azt hiszed, hasznos leszel? Az itteni
embereknek jobb életkö rü lményekre lenne szü kségü k. Te mit fogsz
kíná lni nekik? Legyenek felszolgá ló k, szobalá nyok és ajtó ná lló k?
– Térj má r észre! Végü l is minden a haszon kö rü l forog. A pénzü gyi
taná csadó im má r így is azt hiszik, hogy elvesztettem az eszem. Az a
benyomá som, hogy alapjá ban véve te nem is az emberek miatt aggó dsz.
– Garret is felö ltö zö tt, s felhú zta a nadrá gja cipzá rá t. – Félsz a Big Salt-i
vá ltozá soktó l, a jó t hozó vá ltozá soktó l. Félsz, hogy egyszer csak
elszakadnak az emberek a hő sies, ö nfelá ldozó Connell doktornő tő l. Félsz,
hogy hirtelen mú lté lesz a pó tcsalá d, amit teremtettél magadnak.
– Gazember!
Garret magá ra kapta az ingét. Nem gombolta be, hanem az á gyat
megkerü lve a lá nyhoz ment.
– Kérlek, Laura, ne tú lozd el! Szeretlek. Ketten felépíthetnénk itt valami
nagyszerű t.
Laura keserű en felnevetett.
– Há t persze. Miért is nem lá ttam ezt elő bb? Tényleg jó kis tervet
eszeltél ki. Bevenni a buliba az orvosnő t is, akivel a hosszú estéket
eltö ltheted, mialatt ú jabb szigetet építesz az ú jgazdagoknak.
Garret dü hö sen megrá zta a lá ny vá llá t.
– Magad is jó l tudod, hogy valami kü lö nleges dolog van kö zö ttü nk.
Mindkettő nknek megvannak a magunk sebei. De ha együ tt vagyunk,
mindez nem szá mít. Fogd má r fö l, hogy ö sszetartozunk!
Csó kja má r nem emlékeztetett a korá bbi gyö ngédségre. Vad volt és
haragos, ujjai pedig szorosan fogtá k Laura vá llá t. Alany bá tran viszonozta
Garret dü hét. A férfi ingébe kapaszkodott, s tapodtat sem mozdult.
– Még mindig azt á llítod, hogy semmi kü lö nö s nem tö rtént kö ztü nk? –
sziszegte Garret levegő utá n kapkodva.
Laura lehunyt szemmel á llt elő tte.
 – Ha befejezted, szeretném, ha elmennél – suttogta. Torka kiszá radt és
kapart. – Akkor is, ha tied a fele rendelő .
Ez megtette a hatá sá t. É rezte, hogy a férfi szorítá sa egyre erő sebb lesz.
Garret hirtelen elengedte. Laura meglepetten nyitotta ki a szemét, s
lá tta, amint a férfi feltépte az ajtó t.
– A rendelő a tied, Laura – felelte vészjó sló an nyugodt hangon. – De te
az enyém vagy!

10. FEJEZET

Az évszakok vá ltakozá sa á ltalá ban nem hozott kü lö nö sebb vá ltozá st

Big Salt életébe. Amikor azonban Laura ebben az évben leszakította a
szeptemberi naptá rlapot, tudta, hogy sem a szigetnek, sem neki magá nak
nem ú gy alakul má r a sorsa, mint korá bban.
Jó hír volt, hogy OKeefe elhagyta a szigetet. Igaz, csak ideiglenesen, de
tá volléte mégis megkö nnyebbü lést jelentett a lá nynak. Giles képviselte
Big Salt ú j tulajdonosá t, s ő ellenő rizte a szinte naponta érkező gép- és
építő anyag-szá llítmá nyokat.
Bá rhová ment is a lá ny, izgatott hírek fogadtá k, talá lgatá sok és
aggodalmak keveréke. A lakosok azt kérdezgették, mit hoz szá mukra a
jö vő .
Barnaby csak azt a homá lyos vá laszt adta, hogy mindenkirő l
gondoskodnak, s hogy minden jó ra fordul.
Laura megértette az itt lakó k elégedetlenségét, de lehető ség szerint
igyekezett nem beleavatkozni. Neki magá nak is elég dolga volt, s a sajá t
jö vő jével kapcsolatban is merü ltek fel kérdések. Néhá ny héttel OKeefe
elutazá sa utá n ugyanis megá llapította, hogy terhes.
A felismerés utá n napokig ö nkívü letben volt. É jjel nem tudott aludni.
Nem volt étvá gya. Egyet kezdettő l tudott: ha rendben folyik le a
terhessége, megtartja a gyereket. Nincs má s vá lasztá sa. Nemcsak azért,
mert orvos, hanem mert tudta, mennyit tett érte az édesanyja. Ő sem
akarta kivonni magá t a felelő sség aló l.
Egyelő re azonban kö zö nyö snek és bá gyadtnak érezte magá t. Egyszer
meglá togatott egy ismerő s orvost Great Abacó n, hogy biztos legyen a
dolgá ban. Végü l megegyeztek abban, hogy a vitaminok javíthatjá k az
á llapotá t.
 Amikor ez megoldó dott, jelentkeztek a reggeli rosszullétek. Egyik
reggel, amikor Barnabyhoz ment a Fehér Há zba, kü lö nö sen rosszul volt. A
férfi megü zente, hogy elfogyott a gyó gyszerkészlete. Barnaby a bejá rati
ajtó ban vá rta, rá adá sul Giles szivará t szívta.
– Nem megígérte, hogy betartja az utasítá saimat? – kérdezte Laura.
Megérezte a dohá nyfü stö t, s gyomra azonnal felfordult.
– Hiszen azt teszem – verte a mellét ö nelégü lten Barnaby. – Két hete
nem iszom egy csepp alkoholt sem vacsora elő tt. Megkérdezheti Sarah-t
is.
– Meg is fogom. Egyébként erre gondoltam – mutatott a fejével a drá ga
szivarra. – Nem tesz éppen jó t a vérnyomá sá nak.
Barnaby mosolygott.
– Naponta csak egyet szívok, Laura, ne legyen má r ennyire szigorú .
Maga mondta, hogy jobban nézek ki.
Anélkü l, hogy vitatta volna a kijelentés jogossá gá t, Laura intett a
férfinak, hogy menjen elő re. Barnaby a kö nyvtá rba vezette, ahol ú jabban
két hatalmas asztal á llt a magas ablakok elő tt. Kö nyvek, irattartó k és
rajzok tornyosultak rajtuk.
– Ez az ember nem ló gatja a lá bá t, igaz? – mutatott rá juk Barnaby a
szivarjá val. – Rengeteg kitű nő ö tletet rejtenek, Laura. Big Salton
megvaló sul majd, amirő l mindig is á lmodtam. Megnézi a rajzokat?
– Nem. – Majd kissé bará tsá gosabban tette hozzá : – Megígértem a
gyerekeknek, hogy befejezem a Robinson Crusoe-t. Vá rnak rá m.
Barnaby nézte, ahogy a lá ny a terem má sik végében leü l a dívá nyra.
– Laura… tudja, hogy soha nem avatkoztam olyan dolgokba, amikhez
nincs kö zö m.
– Mindenbe bele szokta ü tni az orrá t.
Barnaby zavartan krá kogott.
– Há t igen, végü l is a szigetemrő l van szó .
– Ö rü lö k, hogy maga még hisz ebben.
– Laura! – ü lt le mellé Barnaby. – Azt hittem, megvá ltozott valami maga
és OKeefe kö zö tt. – A lá ny vizsgá ló pillantá sá ra megvonta a vá llá t.
– Elég jó zan voltam akkor ahhoz, hogy észrevegyem, egész éjjel nem
volt itthon.
– Milyen érdekes! Megvizsgá lhatom végre, hogy aztá n visszamehessek
a rendelő be?
– Nem tudom, miért kerü lik egymá st. Nem akarok udvariatlan lenni,
Laura, de nem néz ki valami jó l. – Barnaby elgondolkodva simogatta az
á llá t. – Egyébként, amikor elutazott, ő sem nézett ki jobban. – Kö nnyedén
megpaskolta Laura kezét. – Nem mindig értü nk ugyan egyet, de
megkedveltem magá t, s lá tom, hogy valami nincs rendben magá val.
– Minden rendben van. Legalá bbis lenne, ha ezt itt nem kellene
beszívnom.
– Há t jó – nyomta el Barnaby a szivarjá t. Még két inggombjá t
kigombolta, amikor Laura kinyitotta a tá ská já t, s elő vette a sztetoszkó pot
és a vérnyomá smérő t. – Ha meghívná m, hogy vacsorá zzon Gilesszel és
velem, visszautasítaná ?
– Való színű leg.
Barnaby rosszkedvű en só hajtott.
– Nagyon sokat fogyott…
– Hízelgéssel nem megy ná lam semmire – jegyezte meg Laura
szá razon. Meghallgatta a férfi szívét. – Kérem, só hajtson nagyot! Tartsa
benn! Kilégzés.
– Azt hittem, legalá bb ő t kedveli.
– Még egyszer lélegezzen mélyet! Kedvelem is. Kilégzés.
– Akkor tiszteljen meg bennü nket a tá rsasá gá val.
Az evésnek még a gondolata is elviselhetetlen volt ebben a pillanatban.
Mikö zben eltette a mű szereit, észrevétlenü l mélyeket lélegzett, hogy
megnyugtassa há borgó gyomrá t. Á tadta Barnabynak a havi
gyó gyszeradagjá t.
Egyre nagyobb szü ksége volt friss levegő re.
– Még nem vá laszolt – panaszkodott Barnaby, amikor Laura felá llt. –
Kérem, mondjon igent. Akkor megkérem Sarah-t, hogy Giles receptje
alapjá n fő zzö n halá szlevet.
Laura má skor biztosan érdekelő dést mutatott volna Giles
szaká csmű vészete irá nt, mostani á llapotá ban azonban elég volt
elképzelnie a halá szlé illatá t, s má ris felerő sö dö tt a há nyingere. É rezte,
forogni kezd vele a szoba, s ugyanolyan gyorsan visszaü lt, ahogy fö lá llt.
– Jó sá gos ég, Laura, mi van magá val? – kiá ltotta Barnaby ijedten,
amikor a lá ny a térdére hajtotta a fejét.
– Semmi. Csak egy perc, és elmú lik.
– Ne mondjon semmit. Pillanat! Szó lok Sarah-nak.
– Ne! – tartotta vissza a karjá ná l fogva Laura. Má r csak az hiá nyzott
volna. A há zvezető nő szempillantá s alatt rá jö nne, mirő l van szó . –
Mindjá rt elmú lik. Csak erre van szü kségem. – Egy celofá nba csomagolt
dobozt vett elő a tá ská já bó l.
 – Kétszersü lt? – kérdezte hitetlenü l Barnaby. – Ha jó l tudom, arra jó ,
hogy kö nnyebben eméssze meg az ember az olcsó pá stétomokat, vagy
hogy enyhítse a reggeli rosszullétet a terheseknél, maga pedig nem…
Laura felpillantott, s megá llapította, hogy Barnaby csodá lkozá stó l tá tva
maradt szá jjal bá mult rá . Gyorsan lenyelte a kétszersü ltet.
– Má r jó l vagyok. Ne nézzen így rá m!
– Ez igaz? – kérdezte a férfi halkan.
Nem volt értelme tagadni, Laura tehá t bó lintott.
– Ó , Laura, ez csodá latos… egyszerű en csodá latos!
– Mit nem mond!
– Szegény Laura – nyugtatta Barnaby. – Nem sokat tudok ezekrő l a
dolgokró l, de lá tom, hogy nem kö nnyű magá nak. De képzelje csak el… egy
kisgyerek! – Barnaby arca sugá rzott. – Ki tud még ró la?
– Senki. É s nem szeretném, ha tová bbadná . – A lá ny eltette a
kétszersü ltet, s há tradő lt. Csukott szemmel vá rta, hogy elmú ljon a
há nyinger.
Barnaby homloká t rá ncolva nézte.
– OKeefenek csak megmondja?
Laura eddig elhessegette ezt a gondolatot. Hogyan fogadná ? Biztosan
nem tagadná , hogy ő a gyerek apja, de mérges lenne, hiszen kiderü lt, csak
testi kapcsolatra vá gyott.
– Még nem tudom – felelte végü l.
– De há t joga van megtudni.
– Talá n.
– Most ezt mondja. É s pá r hó nap mú lva? Amikor má r nem lehet
eltitkolni?
Laura felá llt, s kezét a hasá ra tette.
– Fontolgatom, hogy elhagyom Big Saltot.
– Ó , nem!
Barnaby arca ugyanolyan szomorú sá got fejezett ki, mint amit Laura is
érzett erre a gondolatra. Nehezére esett bebizonyítania magá nak, hogy
helyesen dö ntene.
– Ez lenne a legjobb. Maga mondta, hogy minden megvá ltozik a
szigeten.
– Igen, de az embereknek nagyobb szü kségü k lesz orvosra, mint
korá bban, s ő k tisztelik magá t, Laura. Hisznek magá ban.
– É n is kedvelem ő ket, de most még valakirő l gondoskodnom kell.
Minden erő mmel a gyerekkel kell tö rő dnö m.
– Okeefe biztosan…
 – Nem kell a pénze!
– Nono – paskolta meg Barnaby kö nnyedén a kezét. – Kérek Sarah-tó l
egy kis hideg innivaló t. Pihenje ki magá t. Mindjá rt visszajö vö k.
Bá rmennyire is tiltakozott, a férfi kiment a konyhá ba. Ostobá n érezte
magá t. Há t má r ott tartunk, hogy a betegnek kell gondoskodnia az
orvosró l?
Ó vatosan felá llt, az ablakhoz lépett. Elhú zta a reteszt, s kitá rta az
ablakszá rnyakat, hogy beszívja a ró zsá k illatá t. Arra az estére gondolt,
amikor ott kint á lltak OKeefevel… Vajon a helyes kis kert is azok kö zé a
dolgok kö zé tartozik majd, melyeket megvá ltoztatnak? Elfordult.
Pillantá sa a jobbjá n á lló asztalra esett. Kívá ncsi lett, s kö zelebbrő l
megnézett egy rajzot, mely a sziget keleti partjá t á brá zolta. Hatalmas
szá llodá ra szá mított, és nagyon meglepő dö tt, amikor tö bb apró
kunyhó szerű épü letet talá lt a helyén.
- Azt hittem, nem érdekli.
Az ismerő s hang megijesztette Laurá t. Megfordult, s Gilest lá tta az
ajtó ban. Napozá stó l még barná bb bő re kiemelte szeme zö ld színét. A férfi
lá tható an ö rü lt, hogy rajtakapta.
– Azt hittem, maga a munká ra felü gyel.
– Telefonhívá st vá rok. De való ban megparancsoltam a
beosztottjaimnak, hogy ne mozduljanak a helyü krő l. – Giles felemelte a
karjá t, s tréfá lkozva hozzá tette: – Hogy tetszik az ú j ruhá m?
Laura el tudta képzelni, hogy Giles sokkal jobban érzi magá t ö ltö nyben
és nyakkendő ben, mint ebben az olajzö ld pó ló ban és a hasonló színű
vá szon kezeslá basban. – Na igen – felelte mosolyogva. – Feltételezem,
hogy a szabó ja ki akart pró bá lni valami ú jat.
– Az alakom teszi, hogy bá rmilyen ruhá ban jó l festek – kacsintott Giles,
s Laurá hoz lépett.
– Eddig ezt nem vettem észre.
– Ah, a hö lgy lá bbal tapossa az ö nbizalmamat. – Giles megfogta Laura
kezét, s a szá já hoz emelte. – Meg fogok bocsá tani magá nak, ha elá rulja, hol
bujká lt az utó bbi idő ben. Hiá ba kerestem a lá togató ink kö zö tt, akik a
szederbokrok mö gü l lesték a munká nkat.
– Big Salton nincsenek szederbokrok – vilá gosította fel Laura. – Azt
pedig nem vetheti a szigetlakó k szemére, hogy kívá ncsiak. Ami magá nak
semmiség, az nekik a jö vő jü ket jelenti.
Giles halkan fü ttyentett.
– Rossz kedve van, vallja be. – A vá llá ra tette a kezét, s figyelmesen
nézte. – Rá adá sul sá padt is. Nem érzi jó l magá t?
 – Kérem, ne kezdjen maga is anyá skodni, Barnaby ú gysem hagy békén.
Csak nagyon elfá radtam. Sajná lom, ha kicsit ideges voltam. Ez itt nem a
maga bű ne – mutatott gyorsan a két asztalra.
– É rtem má r. OKeefet szidja. – Giles a kö zelebb á lló asztalra tette a
magá val hozott rajzot, s Laurá hoz fordult. – Azt hittem, igazsá gosabb lesz.
Elítéli OKeefet, pedig nem is ismeri a terveit.
– Há t éppen ez az! – bő szü lt fel a lá ny. – Senki sem ismeri a terveit,
magá n és Barnabyn kívü l. Ha kiá llna a szigetlakó k elé, és elmondaná , mit
tervez, való színű leg én sem lennék ilyen elutasító .
– Ezt fogja tenni, Laura, de csak akkor, ha olyan dolgokba fog, amelyek
szerinte az itt lakó kat is érdeklik. Eddig nem errő l volt szó .
– Szerinte? Turistá k szá zait hozzá k Big Saltra, s azt mondjá k, ez nem
fontos az itt lakó knak?
– Szá zait? – nézett rá elképedve Giles. – Legfeljebb néhá ny tucatot.
OKeefe tudja, hogy a sziget tú l kicsi egy olyan nagy vá llalkozá shoz, mint
amilyet a há rom ingatlanü gynö k tervezett. – É szrevette, hogy Laura
érdeklő dve szemléli a rajzot. – Nézze meg maga! Ezek kis há zikó k. Egyéni
nyaraló kat vá runk, akik ugyanannyira szeretnék a sajá t életü ket élni, mint
a szigetlakó k.
Laura a rajz fö lé hajolt, ami Giles magyará zata utá n érthető bbé vá lt.
A há zak cö lö pö kö n á lltak, hogy ne mossa el ő ket a dagá ly, s ne jussanak
be a hívatlan vendégek. Jó l beleillenek majd a tá jba.
– Reklá mnak olyasmire gondoltam, mint példá ul: Nyaraljon
egyszerűen, a természet közelében! Megfog lepő dni, há ny magas rangú
hivatalnok fogadja majd ö rö mmel a lehető séget, hogy a teljes pihenés
reményében néhá ny napra eltű nhet. – Giles hallgatott egy darabig, aztá n
hozzá fű zte: – Így má r elfogadható bb a terv, ugye?
– Igen, persze. Mindenesetre csak megerő síti, amit az elő bb mondtam.
Ha ismertetnék a terveket, senki sem figyelné bizalmatlanul a
munká jukat.
– É rtem má r, de nézze a helyzetet egy kicsit a mi szemszö gü nkbő l. Ha
megmutatná nk ezeket a rajzokat, az rö gtö n maga utá n vonná a kö vetkező
kérdést: mi jö n ezutá n? A tová bbiakró l azonban még mi sem dö ntö ttü nk,
így nem tudunk erre vá laszolni.
– Szerintem az az oka, hogy OKeefe ezt a dolgot is ú gy kezeli, mint a
tö bbi ü zletet. Ő hozza a dö ntéseket, s mindenkinek engedelmeskednie
kell.
Giles nevetett.
 – Egy szó val sem mondtam, hogy demokrá ciá t akar a szigeten. –
Rö gtö n el is komolyodott. – OKeefe azonban igazsá gos. Azt szeretné, ha
Barnaby és a tö bbiek elégedettek lennének ezekkel a tervekkel.
Kü lö nö sen maga.
– Azt kell mondanom, hogy kissé furcsá n lá tott neki. – Bá r Laura
megjegyzése Giles demokrá ciá val kapcsolatos megjegyzésére
vonatkozott, a férfi á tlá tott rajta.
– Nos, igen, mondtam má r egyszer magá nak, Laura: mielő tt magá t
megismerte, soha nem ü gyelt arra, milyen benyomá st gyakorol egy nő re.
– Nem akarom, hogy bá rmilyen benyomá st tegyen rá m. Egyszerű en azt
szeretném, ha békén hagyna.
– Való ban? – mosolygott Giles elnéző en. – Ő maga is ezt mondta aznap,
amikor elutazott, miutá n rajtakaptam, hogy a há ló szoba ablakbó l magá t
nézte. Azon tű nő dö m, meddig tart, amíg mindketten rá jö nnek, mit is
akarnak?
Laura bizalmatlanul nézett Gilesra.
– Mire gondol?
– Maga szereti ő t.
Mielő tt bá rmit is vá laszolhatott volna, megszó lalt a telefon. A lá ny
ijedten fordult meg, s majdnem levert Barnaby író asztalá ró l egy antik
ó rá t. Amikor Giles felemelte a nemrég beszerelt rö vidhullá mú adó vevő
kagyló já t, s elkezdett beszélni, beigazoló dott a gyanú ja, hogy ki lehet a
vonal má sik végén. Tulajdonképpen ezért volt ideges. Szíve hangosan
kalapá lt. Mozdulatlanul á llt, s remélte, hogy Giles elfeledkezik ró la. Az
ü dvö zlés utá n ü zleti dolgokró l beszélt egymá ssal a két férfi. Ekkor Giles
azt mondta, kihangosítja a beszélgetést, mert meg kell keresnie valamit.
Laura lá bujjhegyen kerü lte meg az író asztalt, hogy ne legyen ú tban.
– Azt hittem, má r ú ton vagy errefelé – kiá ltotta há tra a férfi, mikö zben
a rajzok kö zö tt keresgélt.
– É n is. – Garret mély hangja betö ltö tte a helyiséget. – De mint mindig,
most is kö zbejö tt valami. Egyébként mi ú jsá g ná lad?
– Há t, tudod, nem egészen olyan, mint a Club Med, de azért megvan a
maga vará zsa.
Laura hallotta, ahogy OKeefe rosszkedvű en szuszog.
– Channing, fá radt vagyok, ú gy érzem, kerékbe tö rtek, s még két
á tkozott ü lés vá r rá m. Nem kell, hogy még te is kihozz a sodrombó l.
Gondolj a megá llapodá sunkra. Hozzá ne nyú lj, te…
– Vá logasd meg a szavaidat – szakította félbe Giles. – Kü lö nben zavarba
hozod az elbű vö lő hö lgyet, aki éppen itt á ll mellettem.
 Laura két kézzel integetett, s a fejét is hevesen rá zta, de má r késő volt.
É rezte a feszü ltséget, amely szinte kézzelfogható volt a helyiségben.
– Laura!
Má r sokszor hallotta a nevét Garret szá já bó l. Hallotta dü hö sen,
boldogan, vagy éppen szenvedélyesen. De még soha nem hallotta annak a
férfinak a kétségbeesésével, aki magá nyos, s minden idegszá lá val arra
vá gyik, hogy vége szakadjon az egyedü llétnek. Valami beléhasított. Nem
szó lt semmit, ö sszekulcsolt kezét a szá já ra szorította.
– Laura, kérlek, mondj valamit!
A lá ny nem tudta, engedjen-e az ö sztö nének. Semmire sem vá gyott
jobban, mint arra, hogy beszélhessen Garrettel, de a gyerek kedvéért
véget kell vetnie ennek a kilá tá stalan kapcsolatnak. Hevesen megfordult, a
dívá nyhoz sietett, fogta a tá ská já t, és kiszaladt a szobá bó l.
Garret hallhatta a lépteit, mert azonnal megszó lalt.
– Ne fuss el! Channing, csiná lj valamit!
Laura nem vá rta meg, kö veti-e Giles az utasítá st. A lépcső há zban
majdnem feldö ntö tte az elképedten bekukucská ló Barnabyt. Kö nnyei
szinte vakká tették. Nem tudta, hogyan kerü lt vissza a rendelő be anélkü l,
hogy elesett volna.
Má r nem volt kétséges a jö vő . El kell hagynia a szigetet. Visszamegy
Ameriká ba, s ú j életet kezd. El kell kerü lnie OKeefet, mert ha Big Salton
marad, nem képes ellená llni.
Volt egy má sik oka is, mégpedig az, hogy Gilesnek igaza van:
beleszeretett Garretbe. Maga és a gyerek miatt viszont el kell felejtenie ezt
a reménytelen szerelmet.

10. FEJEZET

– Tö kkelü tö tt – sziszegte a foga kö zö tt Garret, amikor az elő munká sa

egy hosszabb vita utá n beadta a dereká t és elment. A férfi a mellette á lló
whiskys ü vegért nyú lt, s teletö ltö tte a pohará t. Ha ő minden kis há zban
mennyezetvilá gítá st akar a há ló szoba á gyai fö lé, akkor be kell szerelniü k,
teljesen mindegy, hogy pénzbe és idő be kerü l. Gratulá lt magá nak a sikeres
dö ntéshez.
Kü lö nben az utó bbi napokban nem sok oka volt a tú lá radó ö rö mre.
Mió ta ú jra Big Saltra érkezett, mindent megpró bá lt, hogy beszélhessen
Laurá val, a lá ny azonban kitartó an ragaszkodott ahhoz, hogy nem akarja
lá tni. Még arra is képes volt, hogy bezá rja az ajtajá t, csak ne kelljen
Garrettel talá lkoznia.
A férfi rosszkedvű en só hajtott. Miért pont egy ilyen makacs lá nyba
kellett beleszeretnie? Majdnem kifogyott má r az ö tletekbő l, hogyan
érhetné el a céljá t. Ú jra belekortyolt a whiskybe, s arra gondolt, ő hogyan
viselkedett lá tva Laura visszautasító magatartá sá t.
Két napja felfedezte a lá ny leveleit Barnaby elő csarnoká ban. Hetente
kétszer jö tt a szá llító hajó a postá ért, s Great Abacó ra vitte. Garret
tétová zá s nélkü l felbontotta az egyiket, s megá llapította, hogy Laura
megpá lyá zott egy amerikai á llá st. Tehá t meg akar szö kni elő le. Dü hében
az ö sszes levelet ö sszetépte, s a papírkosá rba dobta. Abban a pillanatban
nem érdekelte, felhá borodik-e a lá ny, ha nem érkezik vá lasz.
É ppen ú jra felemelte a pohará t, hogy igyon erre a sikeres tréfá ra,
amikor Gilest és Barnabyt lá tta kö zeledni a keleti parton felá llított
sá tortető hö z. Az ú jonnan érkezettek jelentő ségteljes pillantá st vá ltottak,
amikor lá ttá k, mennyi whisky maradt az ü vegben.
– Csatlakozhatunk egy magá nyos emberhez? – kérdezte Giles, s
Barnaby alá tolt egy ö sszecsukható széket, míg ő maga egy ü res falá dá ra
telepedett.
Garret há tradő lt.
– Hadd talá ljam ki: Walker panaszkodott nektek, és szeretné, ha
szó lná tok az érdekében.
– Jogodban á ll megvá ltoztatni a véleményedet – felelte Giles, figyelmen
kívü l hagyva Garret keserű gú nyoló dá sá t. – De ha ez szoká ssá vá lik,
megviseli az idegeket.
– Szegény Giles! – tolta a férfi elé az ü veget Garret. – Felejtsétek el
Walkert, s igyatok velem egyet!
Giles megvonta a vá llá t, fogott két poharat, s tö ltö tt Barnabynak és
magá nak. Barnaby tétová n, de lelkiismeretesen Giles pohará ba ö ntö tte az
ital felét, s egy hű tő tá ská bó l vizet tö ltö tt a magá éba.
– Hogy lehet így elrontani egy ilyen drá ga nedű t? – kérdezte Garret.
– Nem lehet olyan jó , hogy Laura szemrehá nyá sokkal illessen miatta.
– Ha megkérhetném… Az én fedelem alatt… – Félbeszakította magá t, s
felnézett a ponyvá ra, melyet cibá lt a szél. –… a jó doktornő tabu.
– Ez azt jelenti, hogy nem érvényes a megá llapodá sunk? – kérdezte
Giles, s felá llni készü lt.
– Egyá ltalá n nem. – Garret ivott a whiskybő l. – Eddig talá n nem sok
sikerrel já rtam, de fordul a kocka.
– Egészséges ö ntudatod van – jegyezte meg a má sik.
 – Mindig csak azon já r az eszed, hogyan nyerhetnéd el egy nő szívét!
– Mondjuk ú gy: nem érdekem, hogy vesztes legyek, mindegy, mirő l van
szó .
– Így helyes – emelte fel a pohará t Barnaby, s beleegyező en gratulá lt. –
Csak nem feladni, OKeefe! Bízom benne, hogy meg tudja győ zni Laurá t.
– Ha így folytatja, nem – mondta Giles.
Garret arca elsö tétü lt.
– Vá ltsunk témá t – mondta mogorvá n. Rö vid hallgatá s utá n hozzá fű zte:
– Mi rossz van abban, amit csiná lok?
– Na, igen, hogy egy régi szó lá ssal éljek: Bá nj gyö ngéden a nő kkel,
megnyered ő ket, szavamra…
– Gyö ngéden? – robbant ki Garretbő l. – Elég nehéz gyö ngédnek lenni,
ha nem enged kö zelebb magá hoz hú sz méternél.
– Furcsa eset, nem igaz? – fordult Giles Barnabyhoz. – Ritká n talá lni két
embert, akik ennyire ö sszeillenek, s ennyire nem értik meg egymá st. –
Kívá ncsian nézett Garretre. – Miért nem mégy egyszerű en oda hozzá , s
mondod meg neki, hogy szereted? Laura szeretetre méltó , értelmes…
– Mert a szeretetreméltó , értelmes Laura tétová zá s nélkü l inká bb
szikével fogadna, mintsem hogy meghallgasson.
– Mivel érdemelted ki ezt a bá ná smó dot? Mondd, mit csiná ltá l?
– Semmit. – Kis idő mú lva szelídebben tette hozzá : – Mi a megvetendő
abban, ha azt mondom neki, hogy szeretnék gondoskodni ró la, és
szeretnék valami szépet venni neki?
Giles mutató ujjá val megvakarta az orrá t.
– Szó val errő l van szó . Melyik modern, fü ggetlen nő szereti, ha ú gy
bá nnak vele, mint a szultá n a há remhö lgyével?
– De én nem ú gy gondoltam! – védekezett Garret.
– Ő viszont kétségtelenü l így értette. Nem fejezte volna ki jobban az…
eh… érzéseidet egy há zassá gi ajá nlat?
– Azt gondoltam, lassan arra is sor kerü l majd.
– Elhiszem, hogy az É szaki-sarkon á t is el lehet jutni Hawaiiba.
– Te ú gyis mindent jobban tudsz, Channing.
– Szü ksége lenne valamire, amivel a kezében tarthatná Laurá t – szó lt
kö zbe Barnaby… – Mit szó lna hozzá , ha példá ul terhes lenne? Hiszen
szeretne ö rö kö st, ugye OKeefe.
Garret szomorú an rá zta a fejét.
– Elfelejti, hogy milyen makacs. Szilá rdan elhatá rozná , hogy egyedü l
akarja nevelni a gyerekét. Rá adá sul hogy vigyem végbe a dolgot, amikor
nem enged magá hoz?
 Barnaby lekicsinylő kézmozdulatot tett.
– A nő k szeretik a romantiká t. Arró l á lmodnak, hogy eljö n értü k
egyszer egy herceg, s elviszi ő ket a kastélyá ba…
Giles majdnem megfulladt.
– Egy pillanat! Nem hiszem, hogy Laura…
– Nem, igaza van – tette le Garret a pohará t, s fö lá llt. – Mi
vesztenivaló m van?
Giles értetlenü l nézett a bará tjá ra. Garret a terepjá ró hoz sietett. A kocsi
megugrott. Giles kétségbeesetten felsó hajtott.
– Tudja, mit csiná lt? – kérdezte Barnabytó l.
– Az igazat mondtam, anélkü l, hogy megszegtem volna az eskü met.
– Megmagyará zná ?
– Maga is lá tni fogja… feltéve persze, ha OKeefe nem hajt bele az
á rokba.
Laura megengedte, hogy a gyerekek utoljá ra még egyszer Körben áll
egy kislányká-t já tsszanak, mialatt ő Lizzy csecsemő jét ringatta. Kö zelében
egy á rnyas fa alatt néhá ny férfi ü lt. Caleb is kö ztü k volt. Laura ö rü lt,
amikor lá tta, hogy a férfi lelkileg is jó l viselte az amputá ció t. Nagyon
bü szke embernek tartotta, s aggó dott, hogy elveszti az ö nbizalmá t.
A nap já rá sá bó l megá llapította, ideje, hogy a gyerekek hazatérjenek.
É ppen ö ssze akarta hívni a já tszó apró sá gokat, amikor lá tta, hogy két
fiú fut feléje. Shrimp és Angelo volt. Shrimp az apjá hoz, Calebhez sietett,
Angelo pedig hozzá futott.
– Doktornő , jö jjö n gyorsan! Lebontjá k a pajtá t!
– Ki?
– Két férfi. Azt mondjá k, OKeefe ú r adott rá parancsot.
Laura bosszú san szorította ö ssze a szá já t.
– Ú gy? Azt én is szeretném lá tni! – Gyorsan bevitte a gyereket Lizzyhez
a kunyhó ba. Amikor ú jra kijö tt, má r Caleb is ott volt néhá ny emberrel,
akik el akartá k kísérni.
Messzirő l meglá ttá k a hatalmas embertö meget a pajta kö rü l. Laura
elő renyomakodott a csoport kö zepére. Két férfi á llt ott, akiknek lá tható an
kellemetlen volt a tiltakozá s és a helybeliek szá mos felhá borodott
kérdése.
Laura lá ttá n megkö nnyebbü ltek, mert azt hitték, tá mogatni fogja ő ket.
– Dr. Connell, magyará zza meg, kérem, az embereknek, hogy mi csak a
kö telességü nket teljesítjü k!
– É s mi az pontosan, Mr. …?
 – Banks a nevem. Az a feladatunk, hogy megnézzü k, melyik gép
haszná lható még, majd lebontsuk a pajtá t.
– Miért kell lebontani?
– Azt nem tudjuk. Csak azt, hogy OKeefe ú r elrendelte, le kell bontani.
– Képtelenség! Az embereknek itt kell dolgozniuk. Itt vannak a gépek.
Hogyan dolgozzá k fel má sképpen a cukorná dat? Nem, ne mondjon
semmit! – Laura védekező en emelte fel a kezét. – Tudom, csak parancsra
teszik.
A férfi megvonta a vá llá t.
– Sajná lom.
– É n is. Meg kell kérnem, Mr. Banks, hogy most menjen el innen, s ne
nyú ljanak semmihez. Semmit sem fognak lebontani, míg OKeefe maga
nem szolgá l elfogadható magyará zattal.
– Nem tudom, tisztá ban van-e azzal, hogy mit kö vetel? – simított végig
a hajá n Banks. – Amikor utoljá ra talá lkoztunk, Mr. OKeefenek
kimondottan rossz hangulata volt.
– Nekem is az van – fordult sarkon Laura, s elindult a Fehér Há z felé.
Senki sem kö vette. Minden lépéssel nő tt a haragja az ellen az ember ellen,
aki ezzel a legú jabb rendelkezésével tú l messzire ment.
A há z elő tt egyetlen kocsi sem á llt. Mostani á llapotá ban mindegy volt
Laurá nak, hogy az egész szigetet be kell-e já rnia ahhoz, hogy beszélhessen
OKeefevel. Egyszer s mindenkorra kiö nti a szívét, elmondja neki, milyen
felhá borító az eljá rá sa. Má r éppen rá akart térni a rö videbb ú tra, amikor
meglá tta OKeefe terepjá ró já t. Rö gtö n észrevette, hogy maga Garret ü l a
kormá nyná l. Há t jó . Legalá bb megtakarított neki egy utat. Jó kedvre
derítette, hogy az autó tú l meredeken vette a há z elő tti kanyart, s jelentő s
porfelhő t kavart. Garret fékezett, leá llította a motort, s kiszá llt. Kissé
lehajtott fejjel kö zeledett Laurá hoz.
– Beszédem van veled – kö zö lte azonnal Laura, amikor még néhá ny
méterre voltak egymá stó l. – Szeretném tudni, miért… – Tová bb nem
jutott, mert amint odaért hozzá , Garret minden elő zetes figyelmeztetés
nélkü l a vá llá ra kapta. Laura ijedtében élesen felkiá ltott. – Garret!
– Szép tő led, hogy még emlékszel a nevemre – felelte Garret szá razon.
Megfordult, s a Fehér Há z bejá rata felé indult.
Laura kénytelen volt elfojtani felhá borodá sá t. Pocsékul érezte magá t
ebben a szokatlan helyzetben. Nyelt egyet, hogy gyomra megnyugodjon.
– Megő rü ltél? – tá madt végü l Garretre.
– Egyá ltalá n nem. – A férfi zavartalanul ment vele fö lfelé a lépcső n.
 Minden lépéssel nő tt Laura rosszulléte. Megpró bá lt a férfi há tá ba
kapaszkodva felegyenesedni, hogy legalá bb ne szédü ljö n. Ekkor azonban
Garret megfordult, s bezá rta a bejá rati ajtó t.
– OKeefe, te… te… – Laura nem talá lt szavakat, ezért csak ö kö lbe
szorította a kezét, s dobolt a férfi há tá n.
Garret nevetett.
– Ne tö rd magad, kedvesem!
Laura észrevette, hogy a férfi kicsit zavarosan beszél, s haragja
fokozó dott.
– Részeg vagy!
– Nem egészen.
– Nehogy azt hidd, hogy ilyen á llapotban szó ba á llok veled! Ó , nem,
csak tö bb lépcső t ne! Hova mégy? Mindkettő nket megö lsz!
Garret éppen nekiindult a lépcső nek, amikor Sarah kisietett a
konyhá bó l, hogy megnézze, mi okozza ezt a felfordulá st. Fö ldbe
gyö kerezett a lá ba, s csak némá n bá mult rá juk.
– Jó napot, Sarah – kö szö ntö tte Garret bará tsá gosan. – Legyen olyan jó ,
és vá rjon még pá r ó rá t az ebéddel!
– Sarah! – Laura kisimította az arcá bó l a hajá t, hogy lá thassa a
há zvezető nő t. – Sarah, hívjon segítséget!
– Ha kiteszi a lá bá t a há zbó l, el van bocsá jtva – fenyegető zö tt Garret.
– Egyá ltalá n nem bocsá jthatod el – mondta Laura.
– É ppen most emeltem a fizetését. Nem lá tom be, miért lehetséges az
egyik, és lehetetlen a má sik. – A há ló szobá já ba vitte Laurá t, talpra
á llította, becsapta az ajtó t, s a lá nyt az ajtó nak szorította.
Nem volt kétséges, hogy mit akar, s Laura minden erejével el akarta
tolni magá tó l.
– Ne, elég volt! – kiabá lta, s ide-oda dobá lta a fejét, hogy a férfi ne tudja
szá jon csó kolni.
– De há t te magad jö ttél a há zhoz.
– Beszélni akartam veled.
– Elegem van a beszédbő l. Minden elromlik, ha beszélgetü nk. – Garret
nyelve a lá ny fü lét csiklandozta. – Hiá nyoztá l. Vá gyó dom utá nad!
– Nem engedem! Azért jö ttem, hogy a pajtá ró l beszéljek veled. Hagyjá l!
– Laura a férfi kezére csapott, mert Garret félrehajtotta blú za gallérjá t,
hogy megcsó kolhassa a nyaká t. – Miért csiná lod ezt?
– Mert szeretlek ott megcsó kolni.
– Nem, ú gy értem, miért bontatod le a pajtá t? Garret, kérlek! Ká véra
van szü kséged, én meg le szeretnék ü lni. – A szoba forogni kezdett
Laurá val. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Garret jelenlétében rosszul
lehet.
Megpró bá lta elfojtani feltö rő kö nnyeit, és a vá gyá t is, amely Garret
minden egyes csó kjá val és ciró gatá sá val csak nő tt. Amikor viszont a férfi a
nadrá gja ö vét és cipzá rjá t kezdte babrá lni, má r mindegy volt, hogy esetleg
kínos helyzetbe hozza magá t.
– Mit akarsz? – kiá ltotta.
Cipzá rja becsípő dö tt, s Garret bosszú san rá ncigá lta.
– Teherbe ejtelek!
– De Garret, hiszen má r sikerü lt!
A férfit megbénította ez a hír. Laura nyomatékul mellbe vá gta, eltalá lva
még mindig érzékeny bordá it. Garret ö sszegö rnyedt fá jdalmá ban. Laura
kihaszná lta az alkalmat, kezét a gyomrá ra szorította, s kirohant a
szomszédos fü rdő szobá ba.
Ha Garret még kételkedett volna abban, amit a lá ny mondott, a
fü rdő szobá bó l kiszű rő dő hangok hallatá n minden kétsége szertefoszlott.
Kö vette Laurá t, vizet tö ltö tt magá nak, és gyorsan megitta. A harmadik
pohá r utá n má r majdnem jó zan volt.
– Add ide! – Laura odalépett a mosdó kagyló hoz, s kivette a kezébő l a
poharat. – Nekem most jobban kell.
A lá ny zihá lt, s lá tszott, hogy rosszul van. Garret észrevette ü veges
tekintetét, s karjá ba szerette volna venni, hogy addig dédelgesse, amíg
minden fá jdalma és rosszulléte elmú lik. Megnedvesített egy tiszta
mosdó kesztyű t, s ó vatosan letö rö lte a lá ny arcá t. Laura elő szö r tiltakozott,
de Garret kitartott, s zavartalanul folytatta, amit elkezdett.
– Sss. Csak segíteni szeretnék.
– Ha komolyan gondolod, akkor békén hagysz.
– A gyermekemet hordod.
– Az enyémet – mondta mérgesen a lá ny.
– Na jó , a miénket.
Hangja olyan szeretetteljesen csengett, hogy Laura elfordult, hogy
elrejtse meghatottsá gá t.
– Magamra hagyná l egy pillanatra?
– Persze. – Garret kiment a fü rdő szobá bó l, s becsukta az ajtó t. Hogy
még jobban kijó zanodjon, s rö videbbé tegye a vá rakozá s idejét, le-fö l
já rká lt a szobá ban. Egy gyerek! Apa lesz! Nem tudott má sra gondolni.
Végtelen ö rö mö t érzett. Igaz, hogy azonnal kétségei tá madtak. Amikor pá r
perccel késő bb kinyílt a fü rdő szoba ajtaja, ö sszefont karokkal á llt Laura
elé.
 – Mikor akartad megmondani?
– Soha.
Garret ezt a vá laszt vá rta, mégis fá jt neki. Meg akarta kérdezni, hogy
miért, mégsem jö tt ki hang a torká n.
Laura észrevette. Nem tudta, hogy értse a férfi viselkedését.
– Azt hittem, azt mondod majd, az én hibá m. Nem vitatom a lá thatá si
jogodat – magyará zta, amikor lá tta, hogy szavai megrendítették a férfit.
– Nem érdekel a lá thatá s – tö rt ki Garret, s karon ragadta Laurá t. –
Szeretsz? Igen vagy nem?
– Garret, ez fá j!
Amilyen gyorsan jö tt, olyan gyorsan elszá llt a férfi haragja. Karjá ra
vette Laurá t, az á gyhoz vitte, s ó vatosan lefektette. Aztá n ő is kinyú jtó zott
mellette.
– Sajná lom… – suttogta, s csó kokkal borította el a lá ny arcá t. – Mindig
valami rosszat csiná lok. Há t nem érted? Még sohasem voltam szerelmes.
Olyan vagyok, mint egy iskolá s fiú …
– Mondd még egyszer! – suttogta Laura, s a férfi nyaka kö ré fonta a
karjá t. Igaz, hogy Garret néha durva és beképzelt volt, de ő szereti.
– Bebizonyítom neked. Egész életemben ezt szeretném bizonyítani.
Ujjaik a má sik arcá t simogattá k, majd megcsó koltá k egymá st.
Mindketten arra gondoltak, hogy egész életü kben ö ssze fognak tartozni.
Garret elmesélte a lá nynak, hogyan emlékezett vissza szenvedélyes
együ ttlétü kre magá nyos estéin, s mennyire kínozta a gondolat, hogy
mindezt elvesztheti.
– Szeretnélek lá tni – suttogta, s gombolni kezdte a lá ny blú zá t.
Garret aggó dva á llapította meg, hogy Laura lefogyott. Gyö ngéden
simított végig a lá ny megnö vekedett mellén. Amikor azonban végtelenü l
ó vatosan csó kot lehelt a hasá ra, Laurá nak kö nnyek szö ktek a szemébe.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Garret.
– Szö rnyen izgató nak – mondta Laura mosolyogva.
Garret hozzá simult, s lassan és vigyá zva hatolt belé. Figyelte a lá ny
arcá t, amikor lassan mozogni kezdett benne.
– Nem szeretnék arra ébredni, hogy csak á lom volt az egész. Laura,
szeress engem, kérlek, szeress!
A lá ny forró n magá hoz hú zta, s ugyanolyan szenvedélyesen viszonozta
az érzelmeit. Jó val késő bb is simogattá k és csó koltá k egymá st.
Garret végtelenü l élvezte ezt az ú j boldogsá got, mégis érezte, Laura
még mindig kételkedik benne, annak ellenére, hogy szereti. Felkö nyö kö lt,
s kibontotta a lá ny hajá t.
 – Elhiszed, hogy a legjobb szá ndék vezet? A pajta ö reg és veszélyes. Le
kell bontani, hogy a helyén konzervgyá r épü lhessen. Az emberek
megkapjá k a hő n ó hajtott cukorná dprést, de kezeskedem arró l, hogy
sokkal biztonsá gosabb lesz.
Laura hitetlenkedve nézett rá .
– Konzervgyá r? Konzervgyá rat akarsz építeni?
– Tö bbek kö zö tt. Vá rj, megmutatom! – Felá llt az á gyró l, s kihozott egy
fehér fü rdő kö penyt a fü rdő szobá bó l. Mosolygott, mert lá tta, hogy Laura
még mindig csodá lkozva nézi. Gyors mozdulatokkal a takaró ba csavarta a
lá nyt, s a karjá ra vette.
– Mit csiná lsz? Garret, nem teheted…
A férfi minden tiltakozá sa ellenére levitte a lá nyt a lépcső n a
kö nyvtá rba. Ott talpra á llította, s magyará zni kezdte a rajzokat.
– Ez itt a gyá r. Semmi kü lö nö s, de megfelel a céloknak, s kielégíti a
sziget igényeit. Ott szemben lesznek a hidropó nikus kertek.
– Hidro… micsodá k?
– Kertek, melyek olyan ö ntö ző rendszerbő l kapjá k a vizet, amely
minden egyes cserépbe tá panyagokkal dú sított vizet vezet. Lá ttam má r
ilyet má s szigeteken, ahol nagy sikereket értek el vele.
Laura egy kis épü letre mutatott kö zvetlenü l a rendelő mellett.
– Ez mi?
– Az ú j iskola – felelte Garret nyugodtan.
Laura ú gy tett, mintha a rajzokat nézegetné, való já ban azonban
kö nnyeivel kü zdö tt. A terhesség ú gy lá tszik, tényleg fö lerő síti az
érzéseket. Megkö szö rü lte a torká t.
– Ú gy tű nik, mindent elő készítettél…
Garret gyö ngéden megsimogatta a hajá t.
– Tudom, mire gondolsz. Má r korá bban meg kellett volna mondanom
neked és a tö bbieknek, hogy mik a terveim. De kérlek, érts meg! Amikor
ú gy dö ntö ttem, hogy szintén ajá nlatot teszek Barnabynak, csak két dolgot
tudtam biztosan. Elő szö r, hogy Barnaby a cső d szélén á ll, s el fogja
veszíteni Big Saltot. Má sodszor pedig azt, hogy életem legszebb estéjét
tö ltö ttem egy nő vel, akit mindenek felett szeretek. – Garret megvonta a
vá llá t, s mosolygott. – Mindenkinek segíteni akartam, s meg akartalak
nyerni. Mindkét dologban bizonytalan voltam, és elég butá n viselkedtem.
Laura zavartan harapta be az ajká t.
– É n meg ö nző nek tartottalak, s azt hittem, csak idő tö ltésü l foglalkozol
velem.
 – Szeretlek – mondta Garret hatá rozottan. Az asztalra dobta a rajzokat,
s á tkarolta Laurá t. – Mikor hiszel végre nekem?
– Ha fö lviszel, és bebizonyítod – suttogta Laura.

– Tiszta apja. – Laura elő szö r tartotta karjá ban a gyermekét. Boldogan
nézett a férjére.
– Tö bb, mint négy kiló ! Nagyszerű fickó ! – Garret ó vatosan simogatta
meg fia arcocská já t. Még mindig nem fogta fö l, hogy ezentú l há rman
lesznek. Illetve négyen, ha Barnabyt is beleszá mítja, aki ragaszkodott
ahhoz, hogy kö ltö zzenek a Fehér Há zba, s aki mindennel és mindenkivel
szemben igényt tartott a keresztapasá gra.
– Kétségtelenü l – erő sítette meg Barnaby is Garret szavait. – Még
néhá ny hasonló legényke, s igazi dinasztiá t alapítotok.
– Mr. Tremaine! – Barnaby ö nkéntelenü l is ö sszerezzent Martha, a
Giles á ltal ajá nlott á poló nő hangja hallatá n. – Mrs. OKeefe csak most szü lt,
s maga má ris egy má sikat kívá n neki? Legyen észnél! Egy asszonyró l van
itt szó , nem pedig tenyészkancá ró l. Meglá tszik, hogy kissé hosszú idő t
tö ltö tt a civilizá ció n kívü l. – Hatá rozott lö késsel az ajtó felé irá nyította a
férfit. – Most azonban kifelé magukkal, hogy Mrs. OKeefe kipihenhesse
végre magá t. – Gondoskodó n fordult Laurá hoz. – Aludnia kellene,
gyermekem! Nemsoká ra felébred a kicsi, s ordítva kö veteli, hogy etesse
meg.
– Ó , Martha, csak még pá r percet. Egyá ltalá n nem vagyok fá radt, és
olyan aranyos!
Az á poló nő engedékenyen mosolygott, s bó lintott.
– Nos, jó , adok még egy negyedó rá t. – Megfordult, s megpillantotta
Barnabyt, aki a kü szö brő l kukucská lt a szobá ba. – Még mindig itt van? – A
tö bbit csak tompá n hallhattá k, mert Martha behú zta Barnaby és maga
mö gö tt az ajtó t.
Laura halkan nevetett. Megcsó kolta a karjá ban fekvő gyermek
homloká t.
– Halló , II. Garret Edmund OKeefe. Ü dvö zlü nk a csalá dunkban! Ó ,
Garret, nézd! Nevet!
A férfi az á gy szélére ü lt, karjá val á tö lelte Laurá t és a gyermeket.
Megcsó kolta az asszonynak a szü lés fá radalmaitó l izzadt homloká t.
– Még sohasem hallottam ennél szebbet egy orvosnő tő l. – Kisimított
egy hajtincset az asszony homloká bó l. – Tényleg jó l vagy? – Garret nem
mozdult Laura mellő l a vajú dá s és a szü lés alatt, s néha má r a
kétségbeesés hatá rá n á llt.
 – Jó l vagyok – biztosította Laura, s a férfi vá llá ra hajtotta a fejét.
Fenyegető dö rgést hallott, amely kö zelgő vihart jelzett. – Ítéletidő lesz.
– Hadd jö jjö n! Má r má sodszor hoz a vihar valami jó t, Mrs… Mrs.
OKeefe.
– A kaló zfeleség – nevetett halkan Laura. – Jó munká t végeztü nk ma,
igaz? Talá n egyszer ü nnepelt sebész lesz a fiunkbó l.
– Viccelsz? Nézd csak meg a kezét! Biztosan kétbalkezes. De nagyon
okos, az lá tszik a homloká n. Talá n ü gyvéd vagy bíró vá lik belő le.
– Mindenesetre szép férfi lesz. Szegénykém! Ragadni fognak rá d a nő k!
– Az apja majd elmagyará zza neki, hogy meg kell vá rnia az igazit.
– Jó ö tlet! Ez az egyetlen lehető ség arra, hogy még egy orvos legyen a
csalá dban.
Amikor Martha féló rá val késő bb belépett a szobá ba, mindhá rman
békésen aludtak. Az asszony ó vatosan kivette a gyermeket Laura karjá bó l.
Amikor megfordult, hogy lekapcsolja a villanyt az éjjeliszekrényen,
egyenesen Garret kék szemébe nézett.
– Nagyon vigyá zzon rá , Martha!
– Maga pedig a feleségére, uram!
– Megegyeztü nk. Jó éjszaká t, Martha! – Garret megvá rta, amíg a nő vér
becsukja maga mö gö tt az ajtó t, majd gondoskodó n á tö lelte az alvó Laurá t.