Kate Furnivall

A fehér gyöngy

IPC

MIRROR

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The White Pearl by Kate Furnivall

Copyright © 2012 by Kate Furnivall

Published by Penguin Group Inc.,

A divisionof The Berkley Trade Publishing Group

Fordította: Aranyi Gábor

Hungarian translation

© by Aranyi Gábor, 2011

A szerző eddig megjelent kötetei:

Az orosz szerető

A vörös sál

Lydia titka

Szentpétervár ékköve
ISBN 978-963-635-411-4

ISSN 2061-4454

Hungarián edition © by I.P.C. Könyvek Kft., Budapest 2011

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft.

IPC-MIRROR Könyvek

Felelős kiadó, az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.

Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó

A szerkesztő munkatársa: Rajsli Emese

Tördelés: Tóth Anikó

Borítóterv: Popovics Ferenc

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft, Debrecen

Felelős vezető: Bördős János igazgató

Első fejezet

Malajzia, 1941
 NEM EZ VOLT AZ ELSŐ eset, hogy Connie megölt valakit, de ezúttal
szemtanúk is voltak.

Egy autó lökhárítója rendszerint néma tárgy, ám 1941. november 12-én Constance
Hadley 1938-as Chrysler Royaljának krómozott lökhárítója megszólalt. Fülsiketítőén
csikorgott, ahogyan a fém a fémhez súrlódott, s hangos reccsenéssel roppantotta ketté az
Alexandra sétány fedett járdájának tartóoszlopát. Aztán egy puffanás, egy puha, alig
hallható hang, amint a króm lökhárító emberi húshoz ért. Ezek a hangok csengtek újra és
újra Connie fülében.

Csikorgás. Reccsenés. Puffanás.

Újra és újra, akár a vásári körhinták forgását kísérő soha meg nem álló
limonádézene.

A NAP AZ ÉLET FORRÁSA.

Connie előző este hallotta ezeket a szavakat a rádióban. Bárki is mondta, biztosan
nem élt soha Malajziában. Vezetés közben hunyorogva nézett ki a szélvédőn, miközben
keresztülhajtott Palur zsúfolt utcáin, és úgy érezte, mintha a nap forró öklével ostromolná
az agyát.

Többször is gondolt már arra, hogy fogja a férje legjobb vadászpuskáját, amit
tavaly Londonból hozatott, célba veszi azt a hatalmas, izzó, sárga tűzgolyót, ami az égen
lóg, és meghúzza a ravaszt.

Kipukkasztja, akár egy lufit. Egyszer meg is említette ezt a vágyát Nigelnek, aki
válaszul furcsán nézett rá.

Connie átkozta a mai napot, mert eltörte a napszemüvegét. Ettől vált olyan
zsémbessé. Szemüveg nélkül mindig hasogató fejfájást kapott az erős napsütésben.

Napsütés.

Bosszankodva próbálta magát lehámozni az ülésről és érezte, ahogy nyirkos,

átizzadt blúza hozzátapad az autó kárpitjához. A napsütés túlságosan is enyhe kifejezés.
Ami Angliában van, az napsütés.

A napsütés az, ami az ember meztelen lábát melengeti a fűben, és átkandikál a

szalmakalap pereme alatt. Connie imádta a napsütést. A Malajzia szívében uralkodó
kegyetlen hőség és pára viszont kikészítette.

A tegnapi esőzés miatt, Palurtól északra az utat sárral teli kátyúk borították, ezért
Connie késésben volt, és most sietett, hogy időben érkezzen a Victoria klubba úszni egyet
Harriet Courttal. Harrietnek mániája volt a pontosság, és utálta, ha Connie elkésett, így
hát sietősen átpréselte nagy, amerikai kocsiját egy biciklis riksa mellett, mely idegesítően
pattogott föl-le a főutcán, akár egy kövér, fekete légy.

Kiszúrt egy rést a forgalomban. Azonnal rá is taposott a gázpedálra, és a sarkon

bekanyarodott az elegáns, fákkal és impozáns kőépületekkel övezett Alexandra sétányra,
ahol a Brit birodalom visszavonhatatlanul rányomta gyarmati bélyegét a Maláj-félsziget
ezen békés darabkájára.

Pontosan ugyanebben a pillanatban egy másik autó is ugyanezt az útvonalat

választotta. A kecses kupé olyan kegyetlenséggel vágott át az autók és a vánszorgó
taligák között, ahogyan a fekete uszonyú cápák hasították az Indiai-óceán nehéz
hullámait.

– Vigyázz, te szerencsétlen! – kiáltotta Connie és beletaposott a fékbe.

Már késő volt. Nekigyürkőzött a kormánynak, de a Chrysler fara elszabadult.

Fájdalmasan összerándult a gyomra, és érezte, ahogy az autó széles, irányíthatatlan ívben
kicsapódik. Izzadságtól síkos tenyere megcsúszott a kormányon. A fekete kocsi
végigszántotta az oldalát, de ahelyett, hogy lelassult volna, szinte még lendületet is kapott
az ütközéstől. A kerekek csikorgására figyeltek fel az emberek. Arcok fordultak felé, és
rémülettől kikerekedett szemekkel meredtek rá, miközben a több mint két tonnás fémtest
meglódult a járda irányába. A kocsi megrándult, mikor az egyik kerék beakadt egy mély
esővízlefolyóba, de nem állt meg. Az alakok minden irányba szétrebbentek.

Mintha megnyúlt volna az idő.

Connie elborzadva, szinte kívülről nézte az eseményeket.

Egy asszonyt látott, amint felkap egy gyereket, miközben a szája dinnyeméretű
sikolyra nyílik. Öreg, szalmakalapos férfi állt közvetlenül az asszony előtt. A félelemtől
mozdulni sem bírt, és lassan sötét, nedves folt borította el fakó flanelnadrágja elejét.
Connie zakatoló szívvel rántotta félre a kormányt. A motorháztető egy leheletnyit jobbra
mozdult, és kiütött egy faoszlopot a járda felett húzódó tető alól, ami a vásárlókat védte
az égető napsütéstől. Az oszlop reccsenése olyan volt, akár a puskalövés. Az öregember
levetette magát a földre, és a fejére tette a kezét. A lökhárító épphogy annyival ment el
mellette, mint a kalapja karimája, és másik áldozatot választott: egy fényes zöld
szarongot1 viselő alacsony, bennszülött nőt, fonott kosárral a vállán.

Connie beletaposott a fékbe és a szélvédőn keresztül rásikoltott: –

Fuss! Fuss!
 Kérlek, kérlek, fuss gyorsabban!

De az asszony tudta, hogy eljött az ideje. Hogy most ráesett az égiek választása,
és nem menekülhet. Az utolsó pillanatban hátrapördült és farkasszemet nézett a közelgő
autóval. Egyenesen Connie kétségbeesett tekintetébe meredt, és az ajka megmozdult, de a
hangját elnyelte Connie sikoltása, miközben a lökhárító tompa puffanást hallatott.

Testnek ütközött.

Egy rövid pillanatra a nő szeme hatalmas, fekete, fájdalommal teli tóvá változott,
aztán eltűnt Connie tekintete elől, és a kocsi remegve megállt.

Ne! Visszhangzott a szó Connie fejében. Ne!

Remegett, és a fogai vacogtak. Nagy erőfeszítéssel sikerült minden ujjával

elengednie a kormányt, és megragadta a króm ajtófogantyút.

Kinyomta az ajtót, kirontott a kocsiból és a lökhárító elé sietett.

Meztelen talpakat látott, melyeket vörös por fedett, karamellszínű

lábszárat, és a zöld szarong sarkát. A földön heverő test többi része nem látszott a
köréje gyűlt tömegtől. Az emberek visszahúzódtak Connie közeledtére, mintha tisztátalan
lett volna.

– Hívjanak mentőt! Pangil ambulans! – kiáltotta egy csíkos henteskötényt viselő

férfinak, aki válaszolt is valamit, de mintha megszakadt volna a kapcsolat Connie füle és
elméje között, mert a szavaknak nem volt értelmük.

A maláj asszony a hátán feküdt, szinte békésen, vér és törött csontok kuszasága
nélkül. Úgy hevert ott, mintha csak véletlenül elaludt volna a napon. Connie
megkönnyebbülten letérdelt mellé a járdára, és felemelte ernyedt kezét. Melegnek és
száraznak érezte saját, nyirkos tenyerében, és érezte, hogy az asszony rövid, zömök ujjai
makacsul megszorítják.

Nem halt meg, hála istennek, nem halt meg.

Azonban a nő szeme szorosan csukva maradt.

– Jön a mentő, mindjárt itt van az orvos! Ne mozogjon, kérem-motyogta Connie

elszorult torokkal. A szavak mintha egy másik ember szájából jöttek volna. A
mozdulatlan alak fölé hajolt, hogy megvédje a nap vakító fényétől, majd halkan
megkérdezte: – Nagy fájdalmai vannak?

Nem jött válasz.

– Annyira sajnálom… nem akartam – mondta Connie elhaló hangon.

– Legszívesebben a karjába vette volna a nőt, hogy gyöngéden ringassa és

bölcsődalokat énekeljen neki, ahogyan a fiának, Teddynek is tette, amikor elesett és
lehorzsolta a térdét. Meg akarta kérdezni, hol fáj, hogy gyógyító csókot adhasson rá.
Leginkább azonban a nő szemébe szeretett volna nézni.

– Kérem – mormolta –, nyissa ki a szemét, ha hall engem!

Továbbra sem érkezett válasz.

A nő sűrű fekete pillái telt, barna orcáin nyugodtak, és finom erek ágaztak el a
halántéka irányába, ahol egy sötét folt kezdett kibontakozni. Hasonló korúnak tűnt, mint
Connie, kevéssel harmincon túli lehetett, de copfba kötött, sűrű, fekete hajában már
megjelentek az első ősz szálak.

Vajon miféle világból szakíthattam ki?

Nem volt vér. Egyetlen folt sem a szarongon, vagy a nő testén, leszámítva azt az
apró véraláfutást a halántékánál. Connie reménykedni kezdett, hogy csak agyrázkódást
kapott az áldozata. Halkan beszélni kezdett hozzá, hogy újra mozgásba lendítse az
asszony kábult elméjét.

Megkérdezte a nevét, a címét, hogy kit értesítsen a balesetről, és hogy mi volt az

összetört kosárban, ami mellette hevert.

A kezét simogatta, megtapogatta a karját és hozzáért az arcához.

– Annyira sajnálom, annyira sajnálom… – ismételgette.

A nő szeme váratlanul kinyílt, amitől Connie szíve a torkába szökött.

– Selamat pagi – mondta az asszony. – Helló.

A szeme már nem fekete volt, hanem vérben úszott.

– A mentő úton van – mondta gyorsan Connie.

A nő ajka megmozdult, de hang nem jött ki rajta. Tömzsi ujjaival egyre erősebben
szorította a kezét, ahogy maga felé húzta Connie-t, aki olyan közel hajolt hozzá, hogy
érezte a fülén párás leheletét, miközben megpróbálta megérteni az asszony elhaló, erőtlen
szavait.
 Amióta letérdelt, most először tudatosult benne, hogy emberek gyűltek köré az
utcán. Fehér arcok. Kalapok. Egy vörösesszőke bajusz.

Egy sötét egyenruha rézgombokkal. Hangok szóltak hozzá, de lármába vegyültek.

Még csak most vette észre, hogy egy körülbelül tizenhatéves, bennszülött lány guggol az
asszony másik oldalán.

Selymes, fekete haja félig eltakarta az arcát, de szemét Connie-ra meresztette és

vádló kifejezés ült az ábrázatán. Magas fiatalember állt mögötte, kemény arccal. Derekán
szarongot viselt, felül pedig ujjatlan inget, amiről ideges mozdulattal, tudtán kívül, éppen
egy gombot csavart le.

– Ismeri? – kérdezte Connie.

A lány hűvösen meredt rá. – Az édesanyánk.

Connie hirtelen émelyegni kezdett.

– Sajnálom – mondta már megint. Üres, haszontalan szavak.

– Baleset volt.

– Fehér lady – a szavak alig hallható torokhangon hagyták el a járdán fekvő

asszony ajkát.

– Itt vagyok. – Connie megszorította a kezét. – És a gyermekei is itt vannak.

– Ide hallgass, fehér lady!

– Hallgatom. – A füle majdnem hozzáért a szenvedő ajkakhoz, aztán hosszú

szünet következett, ami alatt úgy tűnt, mintha a nappali hőség minden maradék erejét
összeszedte volna, hogy támadást indítson Connie tarkója ellen. – Hallgatom – próbálta
újra beszédre ösztönözni a nőt.

– Megátkozlak! A családodat. A gyerekeidet. És téged. Mind legyetek átkozottak!

A szavak úgy marták, akár egy kobra harapása, de Connie nem eresztette el a kis
kezet. A vérrel telt szemek nagyobbra nyíltak, rosszindulattal telve villantak rá, majd
hirtelen becsukódtak. Az ujjak elernyedtek.

– Ne! – kiáltotta Connie. – Ne haljon meg! Átkozzon el újra, ahányszor csak akar,
hívja rám a gonosz szellemeit, csak ne haljon meg!

Egy rendőr lépett be a látómezejébe. – Mrs. Hadley, megérkezett a mentő. Majd

ők átveszik.

A fehér egyenruhás férfiak óvatosan félreterelték Connie-t.

Miközben talpra állt, remegés futott végig a testén és leblokkolt az elméje. Lágy
hangok szólítgatták és gondos kezek vezették. Úgy kezelték, mintha üvegből lett volna,
és bármikor darabokra törhet.

Mikor észrevette, hogy elvezetik az úttól egy közeli épület árnyékába,

visszafordult és keresni kezdte az asszony fiát és lányát a tömegben, de eltűntek.

– Üljön le, Mrs. Hadley!

– Igya ezt meg, Mrs. Hadley!

– Kemény megrázkódtatás érte.

– Nem a maga hibája volt. Vannak szemtanúk.

Rendőrök voltak, kérdésekkel és jegyzettömbökkel. Az arca előtt villogtatták

együtt érző mosolyukat, és azt mondták, hogy menjen haza, majd ők hazaviszik, de ő a
fejét rázta.

– Nem, köszönöm. Fel kell vennem a fiamat az iskolánál.

AZ ÉPÜLET, AHOL menedékre lelt, egy brit bank volt, vastag kőfalakkal,
amelyek távol tartották a meleget, és egy hatalmas hűtőventilátorral, amely képes volt
megmozdítani az ólomsúlyú levegőt a kis irodában, ahol leültették. A bankigazgatónak
napégette kopasz feje, és kedves mosolya volt.

– Csak semmi sietség, kedvesem – mondta. – Ne siessen sehová.

Connie csak ült és hallgatta a hangokat a fejében.

Csikorgás. Reccsenés. Puffanás.

HOGYAN MONDJA EL az ember a hétéves fiának, hogy megölt egy nőt az

utcán?

Connie ujjai szorosan markolták a kormányt, a bütykei krétafehérek voltak és nem

mondott semmit, nehogy rossz szavak szökjenek ki kiszáradt száján. Termetes rovarok
csapódtak neki a szélvédőnek, miközben kifelé hajtott a városból a fiával.
 Teddy az anyósülésen ült, a lábait lóbálta és a pitonok bőrének különböző
színeiről csacsogott. Vajon Angliában is beszélnek ilyesmiről a gyerekek? Vajon hányan
mesélték azt az anyjuknak, akárcsak Teddy, hogy a királykobra olyan gyorsan képes
kúszni, mint ahogyan egy ló üget? Ez vajon normális?

Malajziában semmi sem volt normális.

Hazafelé tartottak a nyolc mérföldes úton a Hadley birtokhoz. A hatalmas

földterület két generáció óta volt a Hadley család tulajdonában. Kézzel vágták ki a
dzsungelból a tizenkilencedik század végén, és most a legnagyobb gumiültetvény volt az
egész régióban, Kuala Lumpur észak-keleti részén. Több mint ötezer holdnyi, ragyogóan
zöld területen terpeszkedett el, a távolban magasodó, ködbe burkolózó hegyek felé. A
birtok csaknem hétszáz embernek –

malájoknak, tamiloknak és kínaiaknak – biztosított munkát.

KILENC ÉVVEL KORÁBBAN, mikor Connie, telve fiatalos lelkesedéssel

először szállt le a hajóról a malajziai tikkasztó hőségbe, nem csupán a birtok méretei és
buja, szertelen szépsége nyűgözte le, hanem a hatalom mértéke is, amit a föld ura – a
Tuan Besar – gyakorolt a munkásai felett.

Úgy tűnt, mintha Nigel Hadley isten, atya, bankár, orvos és Salamon király lett
volna egy személyben. Ha fekete jelet tett egy dolgozó neve mellé, akkor az a bennszülött
sehol sem kapott munkát a környéken, viszont ha az illető gyakorlott
kaucsukszüretelőnek, vagy szorgos munkásnak bizonyult a kész gumilapok
csomagolásánál a pajtákban, aki jól alkalmazkodott az ültetvény életéhez tartozó kemény
fegyelemhez, akkor azt nagyra értékelték, és jól bántak vele.

Nigel majdnem minden munkását név szerint ismerte. Ez önmagában is felkeltette

Connie érdeklődését, és mélységesen lenyűgözte, mikor a férfi megemlítette neki, mialatt
lassú foxtrottra táncolt a karjai között a londoni Dorchester Hotelben.

Itt, a távoli trópusokon, a barna és sárga arcok végeérhetetlen forgatagában, még

inkább figyelemreméltónak találta ezt.

– Miért vezetsz olyan lassan, mami? – A fia hangja türelmetlen volt.

– Óvatos vagyok, kedvesem.

– De így csak sokára érünk haza.

– Nem sietünk sehová.

 Teddy oldalra fordult a Chrysler ülésén, hogy szembenézzen vele. –

Dehogynem, mami. Újra kell építenem a repülőgépemet.

Connie megkockáztatta, hogy a másodperc tört részére leveszi a tekintetét a

földútról. Az utat kátyúk és vízmosások borították, ahogy a monszunesők csatornákat
vágtak a vörös talajba. Ha az ember nem figyelt, akár be is repeszthették a kocsi
olajtartályát. Teddy fiatal arca feszült volt, a szeme élénk és kerek, akár a gesztenye, és
telve volt lelkesedéssel.

Észrevette, hogy a fehér ingből és szürke rövidnadrágból álló iskolai egyenruháját

fűfoltok tarkítják, gallérja elszakadt, és egy árulkodó horzsolás van az álla hegyén.

– Mi történt, Teddy? – kérdezte, mielőtt sietve visszanézett az egyenetlen útra. A

kocsi, a lökhárító és a sárvédő sérülései ellenére, még mindig működött. Óvatosan
kikerült egy mély keréknyomot. –

Jackkel verekedtél?

A fia határozottan megrázta a fejét, s a lehúzott ablakon becsapó szél felborzolta

sűrű, barna hajának hullámait. Ahányszor csak levágták kis arcát keretező, és fülei mögül
kiálló haját, mintha másnapra vissza is nőtt volna.

– Nem – válaszolta hangosan is. De nem tudott ügyesen hazudni.

– Jack a legjobb barátod – mondta gyengéden Connie.

– Nem is.

– Ó, Teddy, min verekedtetek már megint össze?

Vékonyka, hétéves fia belesüppedt az ülésbe, és némán kapargatni kezdett egy

sebet a lábán. Connie hagyott neki egy kis időt, miközben az ültetvény makulátlanul
egyenes vonalban ültetett fái mellett suhantak el. A tizenhatos mező volt az, több száz
remek gumifa-csemetéből álló állomány, harminc lábankénti sorokban, tíz lábra
egymástól. A Malajziai Gumikutatási Intézet kétszáz-negyven fa ültetését javasolta egy
holdra, amit aztán százra kellett csökkenteni, mire a fák megnőttek és készen álltak, hogy
lecsapolják belőlük a fehér latexet. Nigel azonban kitartott amellett, hogy ő olyan jól
trágyázza a földet, hogy százhúsz fát is meghagyhat holdanként úgy, hogy azok még
mindig első

osztályú minőséget termelnek.

A nap pontosan fölöttük járt, sötét, kör alakú árnyékokat vetve a törzsek tövére,
amitől a fiatal fák alacsonynak és törékenynek látszottak.

Az iskola reggel nyolckor kezdődött Teddynek, és délután egykor fejeződött be,

hogy elkerüljék a legkimerítőbb délutáni hőséget. A kocsi levegője olyan nyomasztó volt,
mint Connie gondolatai.

Ide hallgass, fehér lady, sziszegték a szavak az elméjében, belevegyülve a motor

hangjába.

– Semmi sem marad meg itt.

Nem akarta hangosan kimondani. Érezte, hogy Teddy ránéz, és benyomja a kezét
a vezetőülés támlája és az ő nyirkos háta közé. Csak akkor tett így, ha aggasztotta valami.
Fiának összeszorított, meleg ujjai úgy dörgölőztek a hátához, akár egy kiscica.

– Mi sem maradunk meg?

– Dehogynem, szívem. Ahogy a barátságod is Jackkel. Csak úgy értettem… – Ó,

Krisztusom, hogyan értettem? – Csak úgy értettem, hogy a gumik hamar elkopnak
ezeken az utakon. Könnyen lerobbanhat a kocsi.

– Ezért karamboloztál ma? Elromlott a kocsi?

– Nem, kedvesem. Baleset volt, amit egy másik, csúnya autós okozott. De ne
aggódj miatta. Kijavíttatjuk a horpadásokat és minden rendben lesz. Most pedig meséld
el, mi történt Jackkel.

– A Brewster Buffalója lelőtte az én Fairey Battle-emet.

Connie-nak összeszorult a szíve. A fia az egész előző hétvégét a repülő építésével

töltötte, balsafából2, nagy műgonddal dolgozva, miközben igyekezetében még a nyelve
hegyét is kidugta apró, fehér fogai között. Most pedig Jack összetörte egy durva játék
során. Ez jellemző volt. Jacknek az apja építette a repülőgépmodelleket, amitől a fiú
gondatlanul bánt velük, hisz mindig kérhetett egy másikat, míg Teddy maga vágott ki
minden egyes szárny- vagy farokbordát.

Ámulva nézte, ahogy a fia kitartó türelemmel ragasztgatja össze a darabokat. A

végeredmény olykor egy kicsit hozzávetőlegesre sikeredett, és durva volt az
illesztéseknél, de mindez a saját keze munkája volt, és Connie határtalanul büszke volt a
kis ragacsos ujjakra.

Amióta két éve, 1939-ben elkezdődött a háború Európában, a fia a repülők

megszállottjává vált, és a szobája falát repülőgépeket ábrázoló poszterekkel tapétázta ki.
Olyan könnyedén nevezte meg az égen szálló repülők minden típusát, ahogyan más a
madarakat.
 – Ne aggódj, Teddy, majd én segítek újat építeni.

A fiú huncut mosolyára, tettetett felháborodással ütögette meg a térdét. – Álljunk

csak meg, fiatalember! Talán nem tudok olyan jól bánni a balsalapokkal, mint te –
ismerte be de én nyomom ki legjobban a ragasztót.

A fiú felkuncogott, Connie pedig megörült, hogy ilyen gondtalan hangot hall a
kocsiban.

Lehúzódott az útról, és tíz centet nyomott a fia kezébe. Ez volt az egyik napi
rituáléjuk. Minden nap az iskolából hazafelé Teddy vett egy-egy szelet gyümölcsöt az út
menti standról. A gyümölcsös egy kis, élénk színekre festett kövekből készült szentély
mellett állt, melyet frangipáni virágok, egy hindu istennő apró, kék szobra és egy tál
színezett rizs díszített. Egy kövér és merész patkány ült a hátsó lábain a szentély mellett,
és az ellopott rizsszemeket rágcsálta. Teddy átugrált a keréknyomok felett a
gyümölcsárushoz, és kiválasztott két nagy szelet görögdinnyét. Connie nézte, ahogy
elbeszélget az árussal – Teddy sokkal jobban tudott malájul, mint ő. Úgy tűnt, hogy olyan
könnyen szívja magába az elméje az idegen szavakat, mint ahogyan éjszakánként saját
párnája a különös álmokat. A fia itt él születése óta, és nem tartott ettől az idegen és
egzotikus országtól. Nem félt úgy a kígyóktól, mint ő, akit megbénított a hüllőktől való
rettegés, és nem borzongott bele a gondolatba, hogy a munkások között rejtőző
kommunista agitátorok elmetszhetik álmában Nigel torkát.

Idén már számos munkássztrájk volt odafent Gambangnál az ónbányákban, és az

aranybányákban Raub mellett, most pedig a lázongások egyre jobban terjedtek a
gumiültetvényeken, a Maláj-félsziget teljes hosszán. A gumi iránti kereslet – leginkább
autógumikhoz és vízzáró tömítőanyagként használták – kitartóan növekedett, amióta az
európai háború kezdetét vette, és a gumi, szállítmányozási elsőbbséget élvezett a háborús
erőfeszítések miatt.

Amerika és Nagy-Britannia versengett érte. Az árak elkerülhetetlenül az egekbe

szöktek, fontonként öt pennyről tizenkét pennyre, és most a munkások, akik
közreműködtek az előállításában, csekélyke bérük jelentős emelését követelték.
Megértette az álláspontjukat. A kínai munkások voltak a bajkeverők, ők szították fel a
jókedélyű malájokat, de Nigel biztosította róla, hogy egy idő után úgyis lecseng az ügy.

Szerinte inkább a japánok, és nem a kínaiak miatt kell aggódniuk.

Connie és Teddy üldögéltek az autóban, ették a dinnye piros húsát, és nagy

pontossággal köpködték kifelé a fekete magokat a lehúzott ablakokon; rövidke,
hétköznapi pillanat volt egy olyan napon, amelyben nem volt semmi hétköznapi. Mikor
végzett a dinnyével, Connie kilökte a zöld héjat az út mellé, amit aztán fél perc alatt
vastagon elleptek a csillogó, fekete hangyák. Hatalmas rágóikkal képesek voltak egy
szempillantás alatt teljesen elpusztítani a maradékot. Ebben az országban a dzsungel és
mohó rovarjai elleptek, és felemésztettek mindent. Különösképp a kényes bőrű fehér
embereket.

Megtörölte a kezét a zsebkendőjében, majd meglegyintette vele Teddy arcát.

Rámosolygott. – Gyerünk, Hadley pilótatiszt, menjünk és építsünk magának egy új
Fairey Battle repülőt!

– Szerintem egy Blenheim jobb lenne. Több bomba fér rá.

Ujjai közé csípte a fia állát és maga felé fordította, hogy megvizsgálja rajta a
horzsolást. El ne felejtse lefertőtleníteni. Ha nem teszi, egy-két nap múlva csipesszel
szedheti ki belőle az apró, fehér férgeket.

– Rendben, akkor Blenheim lesz.

Elindította a kocsit. Az elméje telve volt azzal, hogyan irányítsa át a kerekeket a

gödrökön, valamint a bizonytalanul összeillesztett, apró repülőgép-darabok képével, a
ragasztó szagával és a lágy érzéssel, ahogyan a lakkos ecsetet végigkeni a kicsiny
géptörzsön. Bármi megfelelt, ami kitaszíthatja a többi gondolatot. Bármi, ami távol tartja
tőle a hátán fekvő asszony látványát, a vörös porral a talpán.

– Anyu, miért sírsz?

– Nem sírok.

– Dehogynem.

– Nem, szívecském, csak könnyezik a szemem, mert eltörtem a napszemüvegem.

– Apu mérges lesz, amiért összetörted a kocsit?

A pokolba is, Nigel imádta a Chryslert.

– Ne aggódj, Teddy, könnyedén ki lehet javítani.

Nem úgy, mint a poros lábakat. Vagy a vérben úszó szempárt.

 Második fejezet

CONNIE CSENDBEN ÜLT a bungalóban. A fehér emberek házait bungalónak

hívták, teljesen mindegy, hány emeletes volt. A sötétség olajként folyt át a spaletta lécei
között a szobába, és betöltötte a rövidke időt, ami a nappal és az éjszaka közé ékelődött a
trópusokon.

A levegő alig lett hűvösebb, de a forróság csökkent, ami csekély enyhülést adott.
Odakint a kertben és a környező sűrű dzsungelben az éjszakai állatok hozzáfogtak a
végtelen üvöltözéshez és rikoltáshoz, morajláshoz és csicsergéshez, olyan hangosan,
hogy beférkőzték magukat Connie elméjébe, és szilánkokra törték a gondolatait.

Egyszerűen csak zárd ki a hangokat, régi trükk – Nigel mindig ezt mondta neki
derűsen, mikor a kezdetekkor panaszkodott.

Kizárni a hangokat. Mintha az olyan egyszerű lett volna. A tücskök őrjöngő

erővel süvítették reszelős hangjukat a fülledt esti levegőbe, és békák brekegtek
lankadatlan monotonitással. Lehunyta a szemét, és az asszonyra gondolt, aki már soha
többé nem hallhatta a tücsköket; a járdán térdelő lányára és fiára, a nő haragos szemére és
hosszú pilláira.

A fejében lévő hangok visszhangozták a Palurban hallott, megnyugtató szavakat,

hogy nem ő volt a hibás, a másik kocsi tehetett róla, a figyelmetlen sofőrrel.

Hogy az égbe ne lett volna az ő hibája, ha egyszer elütötte azt a nőt a járdán?
Talán megvakultak?

Megátkozlak!

A szó bűntudattal töltötte el.

Meg… az asszony forró leheletének kardamom-illata volt.

…átkoz… széles orrlyukai halált szimatolva kitágultak.

…lak…. a vér a szemében elfojtotta a sötét pupillák dühét.

Connie még csak a nevét sem tudta. A keze remegett az ölében.

Rettegés kerítette hatalmába és addig fojtogatta, amíg már levegőhöz sem jutott.
Ezt tette volna vele Malajzia? Olyasvalakivé változtatta, aki jártában-keltében felelőtlenül
öli az embereket? Aki olyan könnyedén veszi az életeket, mint a csótányokat taposó
inasfiúk?

Egy másik emlék villant fel előtte, amit igyekezett eltemetni a mindennapos
bizottsági ülések és teniszmeccsek lavinája alá, a birtok ügyei és a gyermeki nevetések
közé repülőmodell-építés közben. Bármi megfelelt, hogy elnyomja a falépcsőkön puffanó
emberi fej hangját.

Puff, puff, puff.

A tompa, alattomos hang éjről-éjre belegázolt álmaiba, és arra ébredt, hogy a

lepedője úszik az izzadságban, és szúnyogok vinnyognak a szúnyogháló túloldalán.

– Miért üldögélsz itt egyedül a sötétben?

A mennyezeti lámpa felgyulladt Connie feje fölött. A vakító fénytől pislogni

kezdett.

Nem

hallotta,

hogy

Nigel

hazaért.

– Nem kapcsolta fel neked a lámpákat, az a semmirekellő inas?

- kérdezte mogorván.

– Fel akarta, de én elküldtem.

– És miért?

– Mert úgy éreztem… – elhallgatott. Meg kellett tapasztalnom, hogyan érezheti

magát az ember a sír sötétjében.

Mosolyogva felnézett a férjére. Mindig lenyűgözte, hogy egy hosszú, forró nap
után, ami a munkások mindennapos szemléjével kezdődött reggel fél hatkor, Nigel a nap
végén is változatlanul frissnek és üdének tűnt felhajtott ujjú fehér ingében, és keki
rövidnadrágjában.
 Hogy csinálja? Mások ellankadnak, és néhány óra elteltével a ruhájuk úgy fest,
mintha vizes rongyokat aggattak volna magukra.

Büszke volt rá. Nigel, nem volt éppen jóképű rövidre vágott barna hajával és
hosszú vonásaival, de volt valamiféle határozottság a megjelenésében. Az angol férfiak
magabiztossága, akik úgy hitték, joguk van más országokat birtokolni és civilizálni
anélkül, hogy megkérdezték volna őket, szeretnék-e ezeket a változásokat.

– Mert úgy éreztem – mondta ki hangosan –, egy kis csendre és békére van
szükségem.

– Rossz napod volt?

– Igen.

– Nekem is. Egészen borzalmas. – A bárszekrényhez lépett.

Platánfából készült stílusos, modern bútor volt, amit a londoni Maple

& Co.-ból hozatott. Az ívelt előlap mögött halványzöld üvegből készült polcokon
palackok sorakoztak. – Igyunk valamit – javasolta. – Gin sling?

– Miért is ne?

Miért is ne? Miért is ne fojtsa magát koktélba? Miért is ne töltsön le annyi italt a
torkán, hogy végül a hangok tompa, felismerhetetlen és értelmetlen morajlásba
olvadjanak össze? Miért is ne?

Nos, először is nem volt igazán oda az italért, másodszor pedig ott volt a fia, akire
vigyáznia kellett. Tennie kellett róla, hogy Malajzia ne sajtolja ki úgy a fiát, ahogyan őt.

– Köszönöm, Nigel – mondta, miközben átvette a poharat. -Mondd csak, mitől

volt olyan rossz napod?

– Az átkozott Korlátozó Bizottság miatt.

– Igen? Mit akarnak már megint?

A Korlátozó Bizottság egy nemzetközi szervezet volt, amit azért állítottak fel,
hogy korlátozza a kínálatot a gumipiacon, nehogy a túltermeléstől zuhanni kezdjenek az
árak. A bizottság minden országhoz

– Malajziához, Holland Kelet-Indiához, Indokínához – adott tonna-mennyiséget

rendelt,
 és

meghatározta,

hogy

csakis

annyit

exportálhatnak, nem többet. Az előírásaik állandó tüskét jelentettek az

ültetvényesek oldalában, akik kartellekben szerettek dolgozni, amelyek önmaguk
határozták meg a kvótát.

– Táviratot kaptam tőlük. Nem hajlandóak növelni a részesedést –

morogta és belehuppant ütött-kopott, régi fonott székébe, ami a kedvence volt.

– De hisz ez abszurdum! Nem tudják, hogy háború van? -Viccnek szánta ezt a
megjegyzését, hogy feloldja vele a hangulatot, de a férfi megfeszítette az állkapcsát és
komolyan vette.

– Nem úgy tűnik. Átkozott bolondok. De egy fiatal tiszt az amerikai attasé
irodájából iderepült ma Szingapúrból, hogy találkozzon velem.

Azt mondta, Amerika és Nagy-Britannia ész nélkül felhalmozza az anyagot, arra

az esetre, ha a japó hadihajók elvágnák az utánpótlást és…

– elhallgatott. – Mi a gond, öreglány? Reszketsz. Csak nem lázasodtál be?

– Nem, dehogyis. Csak ettől a szótól ráz ki a hideg.

– Hadihajó? Nem hibáztatlak miatta.

Nem, nem a hadihajó. A japó!

Egy emlék villant fel előtte, amiben hosszú, keskeny szemek merednek a
tekintetébe, valamint vékony férfivállak és az üdvözlésül elegánsan leszegett formás,
japán fej képe.

Nigel az ajkához emelte a poharat, és a feleségét nézte a pereme felett. – Mi van?

Kissé nyúzottnak tűnsz, öreglány.

Öreglány. Öreglány. Öreglány.

Nem volt már lány és nem volt öreg sem. Még nem.
 – Semmi bajom – belekortyolt a ginbe és hagyta, hogy leérjen a gyomrába,
mielőtt hozzátette –, balesetem volt ma a kocsival.

– Micsoda?

– Egy másik kocsi meghúzta az oldalamat, és elveszítettem az uralmam a

kormány felett.

– Ó, Krisztusom! Nagy a kár?

– Megöltem egy nőt.

Három egyszerű szó. Mintha csak bomba robbant volna a szobában, megsüketítve
mindkettőjüket. Nigel letette a poharát és felállt. Elpirult és összeszorította az ajkát.
Végighúzta a kezét rövid haján, és megállt a feleségével szemben. Lehajolt hozzá. –
Constance, kedvesem, rendben vagy?

– Igen.

– Helyes. Ne aggódj. Máris felhívom Tommyt.

Tommy Macintyre az ügyvédjük. Nagydarab férfi, és hebegésre hajlamos, hacsak

nem olajozza magát whiskyvel. Nigel sietősen a telefonhoz ment, felemelte a kagylót és
tárcsázott. A válla felett visszanézett Connie-ra, akit megrémített férje arckifejezése.
Olyan bánat és veszteségérzés ült az ábrázatán, mintha máris rácsok mögött látná. Connie
elfordult és egy hajtásra megitta az italát. Érezte, ahogy égeti a gyomrát. Rövid
beszélgetés után Nigel letette a telefont.

– Odaát van ma este K. L.-ben.

Kuala Lumpur, Malajzia fővárosa, eredetileg rongyos kis ónbányász város volt,
amit kínai bányászok alapítottak a tizenkilencedik században, de mára nyüzsgő
nagyvárossá vált, miután az angolok megnyitották üzleteiket és gyarmati külképviseletet
hoztak létre, hogy együttműködjenek a helyi szultánokkal. Nigel gyors és nyugtalan
léptekkel fel-alá járkált a szobában. Connie igyekezett enyhíteni a feszültséget.

– Sajnálom, Nigel – mondta halkan.

– Ez nagyon nem jó, Constance. Mondd el pontosan, mi történt.

– Mondtam már, egy fekete autó meghúzta az oldalamat és kilökte a Chryslert a

járdára, ahol elütötte az asszonyt. – Elütöttem az asszonyt.

így értette, és nem úgy, hogy a kocsi ütötte el. – Meghalt.

 – Ott a helyszínen?

– Igen. A fia és a lánya is ott voltak.

– Édes istenem, így még rosszabb.

– Tudom. Ezerszer rosszabb. A szemük előtt halt meg az anyjuk.

Nem volt nálam idősebb. Borzalmas volt.

– Mit mondott a rendőr?

– Hazaengedtek.

– Máris felhívom Duffyt. Ő biztosan tudja, mi a helyzet és mikor emelnek vádat

ellened.

Azt akarta mondani, hogy nem ő tehet róla, de képtelen volt hazudni.

George Duffy főfelügyelő a férje krikettpartnere volt. Ismét tárcsázott és halkan

beszélt, háttal neki. Nézte, ahogyan a férje tartása megváltozik. A vállait és a hátát
feszesen kihúzva tartotta, majd lassan megereszkedett a beszélgetés során, míg végül
teljesen ellazult és mély, megkönnyebbült sóhaj szökött fel a torkából. Visszatette a
kagylót, és várt egy pillanatot.

Mikor megfordult, látszott rajta, hogy haragos.

– Alaposan rámijesztettél, Constance!

– Hogy érted?

A férfi felvette a poharát, odament a nyitott bárszekrényhez és újratöltötte az

italát, majd beledobott egy marék jeget a jegesvödörből.

– Nem mondtad, hogy az az átkozott nő bennszülött volt.

– Számít valamit?

De már tudta a választ. Látszott a férje arcán.

– A rendőrség nem emel vádat – mondta a férfi. – Fellélegezhetünk.

– De a maláj nő nem.

– Tessék?

– Ő nem lélegezhet fel. – Connie felállt és letette a poharát a kisasztalra, hogy az

inas majd később összeszedje. – Azt hiszem, veszek egy hideg zuhanyt.
 – Constance.

Connie megállt, de a férje nem mondott többet. A férfi a szoba túlsó végéből
kopogó léptekkel odament hozzá a polírozott padlón, megállt előtte és aggódó tekintettel
nézett az arcába. Connie szerint barna plüssmedve-szemei voltak. Többek között ezt
találta vonzónak benne, mikor először találkoztak egy partin a londoni Kensingtonban.
Egy hónapon belül már jegyben jártak. A Kew Garden trópusi üvegházában kérte meg a
kezét. Már rég nem jutott ez az eszébe.

– Minden rendben, Nigel. – Rátette a kezét a férfi napbarnított, meztelen

alkarjára, és érezte, hogy az izmai azonnal megfeszülnek a tenyere alatt. – Már el is
feledkezhetsz róla, összpontosíts az amerikai attaséra. – Megpróbált rámosolyogni, és
visszatartotta magában a késztetést, hogy a férfi fehér mellkasára vesse magát és
vigaszért könyörögjön. Ehelyett visszahúzta a kezét, és nézte, ahogy Nigel szája körül az
apró izmok elernyednek a megkönnyebbüléstől. A tekintete sohasem árulkodott, de a
száját mindig elmulasztotta kontrollálni.

– Ne felejts el beugrani Teddy szobájába – mondta Connie könnyed hangon. – Új

repülőgépet épít.

A fiuk nevének puszta említése is megenyhítette a férje hosszú ábrázatát és

szerető arccal az ajtó felé pillantott. – Amint befejeztem az italomat megyek, és
elköszönök éjszakára a kis gézengúztól. – Ajkához emelte a poharát, de még mielőtt
belekortyolt, mellékesen hozzátette: –

És legközelebb, öreglány, mikor a városba mész, vidd magaddal az inast is. A

sofőr arra való. Ha úgy tettél volna, ahogy kértem, és hagyod, hogy ő vezessen, talán ez a
baleset meg sem történik, és az a nő

még mindig élne.

Connie némán kiment a szobából.

ZUHANYZÁS UTÁN CONNIE magára vette súlytalan japán selyemköntösét,

amitől hűvös maradt a bőre, és megindult a lépcsőforduló mellett a hálószobába.

A Hadley ház hatalmas, szélesen terpeszkedő épület volt. 1875-ben építette Nigel
nagyapja, aki megalapozta a család vagyonát a gazdag, vörös maláj talajon. Az eredeti
építményt véletlenszerűen megtoldotta Nigel apja is, így a ház váratlan irányokba ágazott
szét. A végeredmény meglepő módon kényelmes otthon lett. Nem olyan fenséges és
impozáns, mint néhány jobban megtervezett udvarház, de Connie nagyon szerette.
Különösen kedvelte a házat minden oldalról körülvevő
 verandákat és kovácsoltvas karzatokat, ahová esténként kiülhetett egy könyvvel,
hogy elkapja a leglágyabb szellőt, bármilyen irányból fújjon is.

Egyedül talán csak a ház túlságosan férfias jellegére volt panasza a sok komor
indiai tölgyfa panellel és sötét, polírozott padlóval. Nehéz, faragott központi lépcső
ereszkedett le a széles előszobába, és olyan maszkulin dominanciával árasztotta el a
helyet, ami szinte a maláj gyarmati életmód rövid összefoglalójaként szolgált. Habár
Connie próbálta oldani a hangulatot élénk színű függönyökkel, és az évek folyamán
kicserélte a nyomasztó, hatalmaskodó bútorokat egyszerűbb, modern darabokra, azzal az
átkozott lépcsővel semmit sem tudott kezdeni.

Mezítláb, halkan végiglépdelt az emeleti folyosón, és ahogy elhaladt a fia

hálószobája mellett, hallotta, amint Nigel egyenletes hangon esti mesét olvas Teddynek.
Kellemes hangja volt, tiszta és nyugodt. Mindig lágyan beszélt a fiával. Sohasem emelte
fel a hangját, még az ültetvény munkásaival sem, amikor valamiért megharagudott.
Állandó önuralma bizalmat sugárzott. Időnként Connie már-már azt kívánta, hogy
billenjen meg a nyugalma, törjön meg az önuralma és fedje fel, bármi is rejtőzzön alatta.

A szoba ajtaja félig nyitva volt. Connie megállt és bekukucskált, hogy együtt
láthassa őket. Nigel és Teddy egymás mellett ültek az ágy szélén, a fia szálkás szőrű
terrierjével, Pippinnel a fiú térdén. A látvány olyan érzést keltett benne, mintha szilárd
talajra lépett volna a hajóroncsról, amely a mai napja volt. Szerette a közelségüket, ahogy
Teddy vékonyka alakja az apjához hajolt csíkos pizsamájában. Ahogy tudattalanul
biccentett a fejével, ahányszor az apja biccentett, és az apját utánozva összevonta a
szemöldökét, amikor egy komolyabb rész következett a történetben. Az ágy melletti
széken ült Chala, Teddy amáh ja , azaz dajkája. Kistermetű maláj asszony volt. Mintás
tunikát viselt hosszú, egyenes szoknyája fölött. Ujjait összekulcsolta az álla alatt, úgy
hallgatta megbűvölten a történetet.

– Teddy a ház felé kiáltott! – olvasta Nigel nagy beleéléssel – Ide nézzetek! A
mongúzunk kígyóval harcol!

A szavak hallatán Connie elmosolyodott. Ez volt Teddy kedvenc története,

Rudyard Kipling meséje Riki-tiki-téviről, az indiai mongúzról. Megvárta a folyosón a
történet végét. – Riki-tikinek volt ám jussa, hogy büszke legyen; de nem szállt fejébe a
büszkeség, s őrizte a kertet, ahogy mongúzhoz illik, foggal, ugrással, szökéssel,
harapással –

amíg csak akadt egy kobra, amely be merte dugni fejét a falak közé.3-

(Benedek Marcell fordítása.) fejezte be vidáman Nigel a mesélést.

Connie halkan megindult a vastag burmai tölgyajtó felé a folyosó végén.

 FOGD A KEZEM! Itt vagyok és szükségem van rád! Hallasz engem?

Connie kimondatlan szavai bezuhantak a kettejük között tátongó szakadékba, és

az alattuk elterülő legpuhább egyiptomi pamutlepedő

elnyelte őket; a férje és az ő oldala között.

Fogd a kezem! Itt vagyok és szükségem van rád. Hallasz engem?

Fülledt éjszaka volt. A levegő súlyosan nehezedett egész testére és fájó fejjel
feküdt, meztelenül kinyúlva a szúnyogháló muszlinsátra alatt.

Nem tudta kivenni a tejszínű alakot a sötétben, de tudta, hogy ott van.

Úgy lógott a feje fölött, akár a házasságát ölelő lepel. Nigel háton feküdt mellette
és halkan horkolt, lágy és visszafogott hanggal, mintha még így, álmában sem szeretné
zavarni.

Connie a férfi keze felé tapogatózott a lepedőn. Visszatartotta a lélegzetét, míg a

kettejük közötti távolság kisujjnyira csökkent, és érezte, ahogy a férfi csuklójának
rugalmas szőrszálai a bőrét csiklandozzák. Minden éjjel megengedett magának egyetlen
óvatos, lopott érintést, miközben a férje aludt. Akár egy tolvaj. Odakint, a széles
gyepszőnyegen és illatos hibiszkuszokon túl a dzsungel dübögő

lábakkal hallatta, hogy átvette az irányítást az éjszaka felett. Végtelen ciripelés és

károgás, huhogás és fecsegés, visszhangzó rikoltozás és heves kiáltások áramlottak be a
szobába, beivódtak izzadt bőrébe, és a lábai köré tekeredett, nyirkos takaróba.

Aznap éjjel nem bánta a hangokat, mert nem akart aludni.

Másodpercről-másodpercre vissza akarta idézni azokat az életbevágóan fontos

pillanatokat Palurban, amikor elveszítette az irányítást az autó és az élete felett.

Ha lassabban vette volna be az első kanyart…

Ha a fekete kocsi nem törtetett volna annyira…

Ha keményebben küzdött, és erősebben fékezett volna…

Ha nem törte volna el a napszemüvegét, vagy nem beszélt volna meg aznapra
úszást Harriettel…

Ez az egész büntetés lett volna? Büntetés?

 Megrázta fejét a nedves párnán. Kócos, szőke fürjei csápokként tapadtak a
nyakára. Az agya fáradhatatlanul játszotta le előtte a képeket újra és újra; a kormány
csúszós tapintása a tenyere alatt, a forró, sült kukoricát áruló bódé a sarkon, az árus
nyitott szájú, fogatlan képe, ahogy elszáguldott mellette, a csikorgó kerekek. Egy barna
kutya ugrott félre előle, farkával a lábai között. Nem is gondolta volna, hogy ennyi
mindenre emlékszik.

Végigpörgette a pillanatokat, ahogy Teddy lapoz végig egy képeskönyvet, de ő

befejezhette, mikor elege lett. Ő bármikor letehette a könyvet. Connie viszont nem.
Gyötörték a képek. A térdelő

öregember, a vörös porral borított, zöld szarong és egyetlen ezüstkarika az

asszony barna fülcimpájában. De rosszabb, sokkal rosszabb volt a fiú és a lány
arckifejezése, miközben anyjuk szemét ellepte a vér.

Fogd a kezem!

Connie az oldalára fordult, a férje sötét alakja felé és megérintette a karját. A férfi
elrántotta a kezét, mintha égette volna az érintése és motyogott valamit álmában. Connie
mellkasa éles, fizikai fájdalommal sajgott és rájött, hogy nem lélegzik. Levegőt vett hát,
mire élénk, heves emlékek rohanták le. Egy másik férfias kar emlékei, hűvös és sima,
szőrtelen, akár egy tükör. Takehasi So erős karja…

Egyetlen ijesztő pillanatig tisztán hallotta So lélegzetét a szobában.

Mozdulatlanul feküdt és feszülten hallgatózott. Rémülten várta, hogy a férfi

megérinti az arcát.

Harmadik fejezet

CONNIE MÉG SOHASEM JÁRT rendőrségen. A paluri rendőrség a Swettenham

úton volt, a Közkönyvtár mögött, aminek a toronyórája minden negyedórában vert egyet.
Komor, szürke téglából épült, és a bejárat fölött lévő kék lámpát döglött szúnyogok
borították. Levette új napszemüvegét, és felment a lépcsőn.

Odabent sokkal takarosabb volt, mint gondolta volna. Ho Bah, a kínai szolgálójuk
vitte be reggel a városba. Merev háttal ült a kocsi hátsó ülésén. Tömött várószobát
képzelt el maga elé mocskos linóleumpadlóval, és hogy majd egy kis ablakon keresztül
kell beszélnie egy nagydarab egyenruhás emberrel. Kemény és szkeptikus tekintetre
készült fel, ami tíz lépésről is kiszúrja a gyilkosokat.

Palur immár tiszteletreméltó és virágzó brit település volt, melyet ónbányász

táborból, gumitermelő várossá alakítottak, de még mindig rengeteg bajkeverő keveredett
oda a folyó felől.

Hevesen vert a szíve a mellkasában, de higgadtan lépett be, körülnézett és

kellemesen csalódott. Nagy és tágas szoba volt, krémszínű falakkal és a szemközti park
magas bételpálmáira néző

ablakokkal. A mennyezeten ventilátor keverte az állott levegőt, és takaros széksor

állt az egyik fal mellett, szemközt a polírozott mahagónival borított központi pulttal, amit
simára és fényesre koptattak a könyökök. Amint Connie megindult a pult felé, az
ügyeletes felnézett rá a jegyzetfüzetéből.

– Jó reggelt, Mrs. Hadley.

Connie meglepődött. A férfi ismerte őt.

– Forester közrendőr vagyok. Én vettem fel tegnap a vallomását –

magyarázta. – A bankban.

– Sajnálom, nem volt tiszta a fejem.

– Természetesen. Érthető, hiszen csúnya megrázkódtatás érte.

Hát az tehetett róla, hogy úgy érezte, mintha ott sem lett volna?

Gondosan megnézte magának a fiatal rendőrt, és ezúttal megjegyezte szeplős

arcát, segítőkész mosolyát és csontos vonásait. Halványan emlékezett rá. Olyan volt,
mintha már látta volna korábban, de elméjében a pontos körvonalak már elmosódtak.

– Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan.

– Forester közrendőr – mosolygott rá a férfira, és látta, hogy az megnyugszik tőle.

– Azért jöttem, mert meg kell tudnom a nő nevét, akit… – Akit megöltem. Gyerünk,
mondd ki, mondd csak ki hangosan, hogy mindenki hallja! A nő, akit megöltem. – … aki
meghalt tegnap a balesetben.

A férfi összevonta a szemöldökét. Hirtelen megváltozott a modora és betessékelte

egy kis irodába a szoba végében, ahol kezet rázott egy testes, idősebb, egyenruhás
férfival, aki olyan szúrós és kérdő tekintettel nézett rá, amire nem számított. Keskeny kis
bajsza volt, ami miatt Connie rögtön arra gondolt, hogy rejteget valamit. A kézfogása
egyértelműen jelezte, hogy itt ő a főnök, amit megerősített az egyenruháját díszítő ezüst
fonat is.

– Mrs. Hadley, Stoner felügyelő vagyok – a férfi egy szék felé intett, de Connie
állva maradt. Egy pillanattal sem tervezett tovább maradni, mint amennyit feltétlenül
szükséges volt.

Az iroda levegőtlen volt és a falak csupaszak, leszámítva egy keretes képet, ami
VI. Györgyöt ábrázolta hermelinpalástban. A helyiség közepén asztal állt, két oldalán
egy-egy székkel. Túlságosan is úgy festett, mint egy kihallgató szoba. Connie ettől ideges
lett, így mindössze hálásan mosolygott és az ajtó közelében maradt.

– Jó reggelt, felügyelő. Nem szeretném zavarni. Csupán azért jöttem, hogy

megkérdezzem a nő nevét, aki meghalt a tegnapi balesetben.

A férfi bólintott. De nem valami biztatóan. – Hadd fejezzem ki részvétemet, Mrs.

Hadley. Örülök, hogy magának nem esett baja. De úgy vélem, nem kellene foglalkoznia
az elhunyt asszony nevével.

Connie nem mondott semmit. Nem neki volt szüksége részvétre.

– Végül is – tette hozzá a felügyelő a balesetet okozó fekete sportkocsi eltűnt a

helyszínről, így nem tudtuk elfogni a felelős sofőrt.

Szeretne valamit hozzátenni a korábbi vallomásához?

– Nem.

A férfi borotvaéles tekintettel nézett rá, de ő ismét megkérdezte. –

Megtudhatnám az asszony nevét?

A férfi kínosan sokáig nem válaszolt, mialatt Connie keményen a szemébe nézett,
hadd jöjjön rá magától, milyen messzire mehet el a nagyhatalmú Hadley család egyik
tagjával.

– Sai-Ru Jumat – mondta végül vonakodva.

– Nem tudja, hány éves volt?

– Úgy tudom, harmincöt.

– Két gyermeke volt?

A felügyelő elfordult, hogy elrejtse feldúltságát.

 – Hol lakott? – folytatta Connie állhatatosan.

– Azt hiszem az lesz a legjobb – mondta a férfi –, ha ezt annyiban hagyjuk, Mrs.
Hadley. – A sóhajtása olyan ragadós volt, akár a méz.

Connie késztetést érzett rá, hogy letépje a bajuszát és kirángassa a száján a

szavakat, melyeket hallani akart. Ehelyett rámosolygott és megsimította hosszú szőke
haját. – Ugyan már, felügyelő, csak meg akarok róla bizonyosodni, hogy a szegény
gyerekekkel minden rendben.

Biztosan borzalmas dolog lehetett végignézni, ahogy az anyjuk… – Az utolsó

szavak a torkán akadtak.

– Ne foglalkozzon velük. A férje ügyvédje, Mr. Macintyre intézi az ügyet. –

Feléje nyúlt és egy rövid, émelyítő pillanatig Connie azt hitte, hogy széles markával
megragadja a csuklóit és bilincsbe veri. De csupán vigasztalóan meglapogatta a karját. –
Ne rágódjon rajta, kedvesem. Higgye el, jobb az ilyesmit szakemberekre bízni. Én azt
tanácsolom, hogy felejtse el.

Connie visszahúzta a kezét. – Stoner felügyelő, nagyra értékelném, ha komolyan

venné a kérésemet. Csupán azért, mert malájok, még nem jelenti azt…

– Mrs. Hadley, az ehhez hasonló ügyeket óvatosan kell kezelnünk.

– Ezt belátom.

– Megbeszélte ezt a férjével?

– Természetesen. Ő javasolta, hogy keressem meg magát a cím miatt.

Nyilvánvaló hazugság volt. A férfi egy pillanatig sem vette be.

Mereven kinyitotta az ajtót és odahívta magához az ügyeletes rendőrt. –

Forester, válaszoljon Mrs. Hadley kérdéseire.

– Köszönöm – mondta Connie udvariasan és kiment.

PALUR VÁROSÁT ANGOLOK építették angoloknak. Úgy érezhették magukat,

mintha Londonban sétálnának a Piccadillyn.

Malajzia minden tekintetben idegen volt az európai érzékeknek. Az első telepesek

magukkal hozták az épületeiket is, hogy megmutassák a bennszülötteknek, hogyan élnek
a civilizált emberek. Nem holmi attap házakban, pálmalevél tetővel, amit lefújt a szél
monszun idején és bambuszcölöpökkel, amitől úgy festettek a világ szeme előtt, mint a
gyerekek faházai.

Ezek az épületek szilárdak és tartósak voltak, elegáns csarnokokkal és korinthoszi

oszlopokkal. Megbízható, tiszteletreméltó angol otthonok. Ha Connie a látáson kívül
kizárta minden érzékszervét, úgy érezte, mintha otthon lett volna, Angliában.

A város szívében lévő oszlopsor alatt sétálva megfeledkezhetett a nyomasztó

hőségről, a sötét bőrű emberekről, a rikító színű

gyümölcsökről és a füleit bombázó, rikácsoló hangokról. Felnézhetett a piacnak

helyt adó csarnok téglaépületére, ahol gumira, korpára és fűszerekre alkudtak; az angol
bankokra, réztáblákkal a homlokzatukon, ahol merev gallérú férfiak róják a
lépcsőfokokat. Elég volt ránéznie egy szélkakasra vagy templomtoronyra, hogy otthon
érezze magát, Angliában. Egyedül az ablakokban lógó virágládák törték meg az illúziót.
Túlságosan élénk összevisszaságban burjánzottak. Szétvetette őket Malajzia életereje,
ahol páfrányok törték át az utcaköveket és a kúszónövények szétbontották az épületeket,
ha az ember akár egyetlen pillanatra is hátat fordított nekik.

Kilenc éve, mikor Nigel fél térdre ereszkedett, olyan vörös arccal, mint kedvenc
hibiszkusza, és megkérte, hogy legyen a felesége és költözzön vele Malajziába, Connie
szíve nagyot dobbant. Őszinte öröm töltötte el. Azonnal rávágta az igent. Most lehunyta a
szemét és próbálta felidézni magában azt a sürgető vágyat, amit akkor érzett, de olyan
tünékeny volt, akár a hajnali köd, amint kimászik a dzsungelból és végigkúszik a Hadley
ház gyepén.

Bújta a térképeket és atlaszokat, hogy minél többet megtudjon erről a vad és

csodálatos vidékről, ami majd az otthonává lesz, és ízlelgette az egzotikus hangokat a
szájában – Malakka, Kuala Lumpur és Penang.

Ó igen, megtanulta a városok nevét és adatait. Felfedezte, hogy Malajzia több

mint négyszáz mérföld hosszú földnyelvet foglal magába az északi Sziámtól egészen a
déli Szingapúr párás szigetéig. A világ egyik legnagyobb gumi- és ónexportőrének
számított. Sűrű dzsungel borította, és magas hegység húzódott végig a gerincén.

Megtanulta, hogy Malajzia tizenhárom államból és három szövetségi területből

álló államszövetség. Malájokból, kínaiakból és indiaiakból összetevődő lakossága felett
szultánnak nevezett örökletes uralkodók álltak, akik Yang di-Pertuan Agong ot , vagyis
elnököket választanak maguk közül. A dicsőséges titulust olvasva elfogta a nevetés.
Izgatottan fedezte fel a térképen az olyan egzotikus nevű területeket, mint Selangor,
Terengganu és Johore. A történelemkönyvekben olvasta, hogy a szultánok uralma
ellenére a hollandok kolonizálták az országot, mielőtt átadták volna a Brit Birodalomnak
az 1824-es angol-holland szerződésben. Sir Thomas Stamford Ruffles húzta fel az angol
zászlót, és Szingapúrt a Távol-Kelet legnagyobb kereskedelmi kikötőjévé tette.

– Majdnem az egyenlítőnél van – figyelmeztette Nigel. – Ez azt jelenti, hogy

meleg lesz.

Ő erre felnevetett. Eszébe jutott gondtalan, kislányos, tudatlan kacagása, mikor

így válaszolt: – Milyen egzotikus! Tetszeni fog!

Papagájok is lesznek!

Voltak papagájok, ebben igaza lett. Tarka felhőnyi csapatokban.

Papagájok, furcsa szarvcsőrű madarak és rikoltozó pekaká k. Mind tolakodó, zöld,

piros és kék színekben rikítottak. Mint minden más dolgot Malajziában, képtelenség volt
nem észrevenni őket. A legrosszabb mind közül az agybaj-madár, a burong mati anak
volt.

Rászolgált a nevére. Egy ilyen madár szokás szerint bevette magát a házuk mellett
álló, magas korallfa lombjába, és órákon keresztül hallatta dallamtalan, panaszos
gyászénekét. Teddytől megtudta, hogy a burong mati anak, halott gyermek madarat
jelent, amitől a sírás kerülgette, ahányszor csak meghallotta rikácsolását.

Azonban senki sem készítette fel a tikkasztó éjszakákra és ádáz szagokra – a

bedugult csatornák, a szantálfa, a hajolaj, meg az utcán kókuszolajban sütött hal bűzére.
A vérszívó rovarokra, amelyek képesek élve felfalni az embert, és a dzsungel álmában is
kísértő

hangjaira. Az országra, ahol a széles sétányok és masszív kormányzati épületek

szomszédságát csiricsáré szórakozóhelyek és leszakadt nyomornegyedek tarkították.

Mikor Connie kilépett a rendőrségről, a napba sandított, majd balra fordult és

megigazította széles karimájú kalapját. Megindult a város forgalmas kikötőjének
irányába. Normális esetben nem ment ilyen helyekre. Ahogy az ismerős utcák elmaradtak
mögötte üzleteikkel és éttermeikkel, fogyni kezdett eltökéltsége is.

Hiba lett volna így cselekednie? Stoner felügyelő biztos volt benne.

De nem hagyhatta ennyiben. Képtelen volt rá.

KELLEMETLENÜL CSÚSZÓS és nyálkás volt a járda a lába alatt. Connie

óvatosan kerülgette a rothadó gyümölcsök és zöldségek maradványait, meg az isten tudja
még micsodákat. Idelent a mólónál átható halszag járta át a haját és a szoknyáját. Utcai
árusok kiáltoztak felé, és nyers halat, rákollókat meg élő polipokat dugtak az orra alá.

– Tidak. Nem, köszönöm.

Továbbment, de a hátukon cipekedő kulik tömegében nem volt egyszerű dolga.

Balra tőle sorakoztak a hatalmas gyarmati raktárak, ahol a terményeket és
nyersanyagokat tárolták, mielőtt Szingapúrba, majd Európába hajózták őket. Tekintetével
automatikusan megkereste a férje raktárát.

Nagyobbnak és takarosabbnak látszott a többinél. Hatalmas, fekete betűkkel

díszelgett a Hadley név a kapu felett. Odabent fekete, négyzet alakú ívekben állt a kész
gumi – a Hadley birtok többszázezer fájából lecsapolt furcsa latextej megmunkálásának
végeredménye.

A gumi volt a maláj gazdaság éltető vére, de különös módon nem volt őshonos az
országban. Nigel részletesen elmesélte neki, hogy a tizenkilencedik század végén a
Brazíliából származó gumifamagvakat a londoni Kew Gardenben csíráztatták ki, majd a
tizennégy láb magas csemetéket Frank Swettenham hozta Malajziába, a dzsungel egy
külön nekik megtisztított szegletébe. Malajzia és a gumi tökéletesen illettek egymáshoz.
Mint amikor a britek mákot vittek Kínába, és felvirágoztatták az ópiumkereskedelmet.
Úgy érezte, rengeteg minden szárad az európaiak lelkén.

A rakpart zajos, nyüzsgő hely volt. Az egyik mólón óntömbök vártak

berakodásra, akár a gyerekek építőkockái. A Sungei Perik, az Ezüst folyó szélesen és
barnán hömpölygött a Malakka-szoros felé, akár egy teknőc páncélja. Több száz
szampan, azaz kínai csónak bukdácsolt idegesítő legyek módjára a hajózási útvonalon.
Folyamatosan üzletre vadásztak, és nyüzsgő vízi várost alkottak a rakpart mentén. Miután
Connie átverekedte magát a tömegen, nyurga férfit pillantott meg tálcával a fején, amint
egy keskeny pallón sétált végig a szampanoktól a móló felé. A tálcán legalább húsz tégla
volt, mégis magabiztos könnyedséggel cipelte. Connie-nak belefájdult a nyaka már az
óriási súly gondolatába is.

Megállt egy pillanatra és útbaigazítást kért egy malájtól, aki acélpengés parang ot
tartott a kezében; a bennszülöttek bozótvágó kését, amivel egy emberi koponyát is ketté
lehetett volna hasítani. Éppen egy halom ananászról vagdosta le a zöldet, és orrhangon
dudorászott magának. Félbeszakította a munkát, udvariasan és figyelmesen nézett rá, és
türelmesen hallgatta végig az angol és maláj szavak keverékéből álló kérdést. Kése
hegyével a vasúti sín mellett sorakozó, rongyos kunyhók felé mutatott.

– Ott – mondta.

– Köszönöm. Terimah kasih.

– Nem jó – tette hozzá a férfi angolul. – Nem jó hölgynek.

 Connie letörölte az izzadságot az arcáról, hunyorított és hevesen doboló szívvel
nézte a roskatag viskókat. Bádog hullámlemezekből és bambuszcölöpökből tákolták
össze őket.

– Nem – helyeselt. – Nem jó.

A férfi szavai visszhangoztak Connie elméjében, miközben bemerészkedett a

romos bádogvároskába. Átbujkált a párás levegőben ernyedten csüggő, csálé oszlopok
közé feszített madzagokon kiterített ruhák között. Betolakodónak érezte magát.
Világosan tudta, hogy feltűnő jelenség, és nem látják szívesen. Ráadásul a hely szaga
felkavarta a gyomrát. Fehér nők nem jöttek ide, és nem lépkedtek óvatosan fehér
cipőikkel a sikátor közepén végigfutó csatornában.

Visszatartott lélegzettel igyekezett kizárni az előtte torlódó ürülék és háztartási

hulladék bűzét. De tovább keresgélt.

Az apró kunyhók forgataga egyre tovább gyűrűzött, de csak a szerencsésebbek

álltak bambuszcölöpökön, hogy megmenekülhessenek az elkerülhetetlen áradás elől, ami
nyilván minden alkalommal végigsöpört a környéken, ahányszor igazán megnyílt az ég.
A vasúti töltés oldalában sorakozó nyomorúságos kalyibákra vastag koromréteg rakódott
a pöfékelő gőzmozdonyokból, melyek szabályos időközönként elzakatoltak mellettük és
megremegtették a bádogfalakat.

Itt lakott hát Sai-Ru Jumat. Ez volt az otthona. Az otthona volt. Az élete volt. Itt
ébredt minden reggel, és itt álmodott éjszakánként. Connie elképzelte az alacsony nőt
zöld szarongban, amint az ajtajában guggol, akár a többi nő, akik most tágra nyílt, óvatos
szemekkel méregették.

Elképzelte lisztes kezekkel tésztadagasztás közben, és ahogy kirázza a kunyhója

padlóját borító, rongyos rattanszőnyeget. Minél tovább tűnődött, annál inkább
megelevenedett előtte, mígnem végül szinte hallotta könnyű nevetését, érezte forró
leheletét az arcán, és az olaj illatát fényes, fekete hajában.

Élesen és tisztán hallotta Sai-Ru hangját. Ide hallgass, fehér lady, zúgtak szavai a
fejében. Megátkozlak. Connie érezte, hogy kikészülnek az idegei. Hogyan hidalhatta
volna át a távolságot a jelen és a múlt történései között?

Megtalálta a házat. A szomszéd viskónak dőlt és kitűnt a többi közül, mivel fehér
virágfüzérek borították. A halál jele. Azt mondták, ezt keresse, mikor megkérdezett egy
asszonyt, aki éppen élénk színű

gyöngyöket fűzött egy zsinórra. – Di mana? Hol? Sai-Ru háza, kérem?

Most hogy itt volt, csaknem megfojtotta a tudat, miféle borzalmat művelt Sai-Ru
családjával. Majdnem hátat fordított, hogy visszafusson arra, amerről jött. Senki sem
tudta volna meg. Kivéve őt magát. És Sai-Rut. Ő tudta volna.

Rálépett a lépcsőként szolgáló deszkára és bekopogott a félig nyitott, mindössze

egyetlen zsanéron lógó ajtón. Nem jött hang odabentről, mire ő álnok megkönnyebbülést
érzett. Akár el is mehetett volna. De ahogy szeme hozzászokott a sötéthez, egy
fiatalembert vett észre, amint törökülésben ült egyedül a szoba közepén. Olyan
mozdulatlan volt, hogy egy pillanatig szobornak hitte, aztán hirtelen ráismert. Elegánsan
hajtott, takaros végtagok, sűrű fekete haj és borostyánként ragyogó, sima bőr.
Rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá, olyannal, ami még a kunyhó sötétjében is
megrendítette. A gyűlölet túl gyönge szó az érzésre, amit a szemekben látott. Sai-Ru
Jumat fia volt az.

– Selamat pagi. Jó reggelt – mondta Connie. – Constance Hadleynek hívnak.

A fiú nem válaszolt. De a tekintetét sem vette le róla.

– Elnézést, maaf – folytatta félszegen. – Tudom, hogy nem alkalmas a pillanat, de

bejöhetek?

Még mindig semmi válasz. Egyetlen mozdulat sem. Connie belépett a szobába.
Fojtogató hőség csapta mellbe, akár egy kalapács. Levegőért kapkodott. Faforgács és
ragasztó erős szagát érezte. A fiú egy fonott szőnyegen ült, különböző méretű és
különböző mértékben befejezett kis fadobozokkal körülvéve. Néhány doboznak üveg
eleje és csiszolt teteje volt, a többi pedig még arra várt, hogy befejezzék. A fiú biztosan
látta, hogy Connie végignéz rajtuk, de nem tett semmi megjegyzést.

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta Connie halkan –, amiért tegnap
azt tettem anyátokkal. És hogy segítsek. -Várt. – Szólj hozzám.

Az átható, fekete tekintet most először szabadon eresztette és elfordult. Szólj

hozzám! Még annyira fiatal vagy! Levette a kalapját és letérdelt elé a fűrészporos
padlóra. A szemük egy magasságba került.

– Tudom, hogy gyűlölsz engem – mondta csendesen –, és jó okod van rá. De ez

ne akadályozzon meg abban, hogy elfogadj tőlem némi kárpótlást, hiszen…

Észrevette, hogy a fiú a kezét nézi. Egy pillangó hevert a tenyerén.

De nem csak olyan apró, feltűnő jószág, ami a kertjében repdesett tucatszám a
murvafürt és frangipáni virágok között, hanem egy hatalmas, őserdei lepke. Szárnyai
nagyobbak voltak a fiú kezénél és hosszú, fekete csápjai úgy lógtak, mint a bekötésre
váró cipőfűzők.
 Tökéletes volt. Szárnyának színei irizáló kékkel, liliomfehérrel és élénk arannyal
töltötték meg a fiú tenyerét. Halott lehetett, mivel nem mozdult. Ráébredt, hogy biztos
ehhez kelletlek a dobozok. Csak most látta meg, hogy kettő belsejét már fehér szatén
burkolta és különböző

pillangókat tűztek beléjük. Miniatűr koporsók.

Sai-Ru fia le sem vette a tekintetét a kezében heverő lepkéről, mintha a szépsége
menedéket jelentett volna neki a borzalom elől, amit Connie-ban látott. Connie
legszívesebben elvette volna tőle, hogy a szívéhez tartsa. Hogy elrabolja szépségét.

– Eladod őket? – kérdezte.

Anélkül, hogy felnézett volna a fiú, azt mormogta: – Fehér ember vesz halott
dolgok. Szeretik.

Connie az antilopfejre gondolt a férje dolgozószobájának falán, és a fenséges

tigrisbőrre a barátnője, Harriet szalonjában. Az elefántlábra, amit a klubban kisszéknek
használtak.

Elpirult. – Igen – vallotta meg. – Szeretik.

Csend töltötte meg az apró szobát. Connie körbenézett. Az egyik sarokban két
matrac hevert feltekerve, de nyoma sem volt szúnyoghálóknak. Egy polcon néhány edény
és serpenyő sorakozott, alattuk pedig téglákból rakott, kezdetleges tűzhely állt. Veszélyes
lehetett idebent tüzet rakni. Felnézett a plafonra és elborzadt. Akkora pók lógott a
gerendáról a feje fölött, akár egy Bentley. Ne sikíts!

– Hogy hívnak? – kérdezte. Azt hitte, nem fog válaszolni, de mégis megtette.

– Razak. – A fiú megnyalta erős, fehér fogait, miközben a szót ejtette. Továbbra is
a lepkét nézte. Ha tudott is a pókról, nem érdekelte.

– Nos, Razak, ahogy mondtam, szeretnék segíteni neked és a nővérednek.

– Nem kell! Nem segít. Te nem!

– Hadd segítsek! Tolong. Kérlek!

– Tidak. Nem!

Ennek ellenére Connie egy borítékot vett elő a táskájából és odatette mellé. Úgy
susogott a papír a gyékényen, akár a gyíkbőr.
 – Ez elég lesz anyátok temetésére. És egy kicsit többre.

Sokkal többre.

A fiú ezúttal hideg, egyenes tekintettel ránézett. – Menj innen!

Fiatal még, emlékeztette magát Connie, nem több tizenöt, vagy tizenhatévesnél.
Gyűlölete arrogánssá tette, dühe megkeményítette ajkának lágy vonalát. O tette ezt vele.

– Szeretnék munkát ajánlani neked – folytatta, mintha a fiú nem is mondott volna
semmit. – Vagy a férjem gumiültetvényén, a Hadley birtokon, ahol megtanulhatod,
hogyan bánj a fákkal, vagy ha az jobban tetszik, itt Palurban, a raktáraknál lévő
füstölőkben.

A fiú arcát nézte, aki lehunyta a szemét és sűrű, fekete szempillái mögé rejtőzött
előle. De a keze biztosan megfeszült, mert a lepke hirtelen meglebbentette hatalmas
szárnyait, és Connie riadtan felkiáltott.

– Életben van! – kiáltotta, és észrevette, hogy a teste alsó felét a fiú két ujja
tartotta csapdában, s most a másik kezével megcirógatta a lepke szőrös hátát.

– Gyönyörű – mormogta Connie.

– Fehér emberek mindent meg akarnak ölni.

Connie arca égett, és izzadság gördült végig a nyakán. – Ha szeretnéd,

dolgozhatnál a kertemben.

Ismét rávillantak a fekete szemek, aztán a lepkével az ujjai között maga mögé
nyúlt és előhúzott egy gyertyacsonkot, meg egy doboz gyufát, rajta egy éjszakai klub
nevével: Lila Cica.

Meggyújtotta a gyertyát, majd felvette a borítékot és kinyitotta.

Előhúzott egy húszdollárost és a láng fölé tartotta. Könnyedén meggyulladt,

fellángolt az ujjai között és fekete pelyhekbe göndörödött.

Ledobta a gyékényre. Egyenként húzta elő a bankjegyeket, és elégette őket.

Connie nem mondott semmit. A fiú szó nélkül égetett el tíz papírpénzt a kis, forró
szobában, mire Connie odanyúlt és felkapta a borítékot.

– Elég! – mondta. – Megértettem.

Gyorsan talpra emelkedett és elhajolt oldalra, hogy kikerülje azt az átkozott

pókot. – Nem hozhatom vissza őt – mondta Connie halkan a lepkét nézegető, olajosan
csillogó fejnek, magában tartva haragját. – De megadhatom neked, amit az édesanyád
szeretett volna – jobb házat, munkát, akár oktatást is. Nem azt akarod?

– Tidak biak – válaszolta a fiú furcsa orrhangon, ami inkább hasonlított

kutyaugatásra, mint emberi megnyilvánulásra. – Nem jó! Te nem jó! Te menj! Megátkoz
téged! – Kiköpött a gyékényre.

Connie nem mondott többet. Begyűrte a pénzes borítékot a polc végébe.

Igyekezett nem észrevenni az egyik főzőedény alján tekergő

százlábút és az ajtóhoz ment. A torka elszorult és remegett a keze.

Izzadság futott végig a mellei között.

Megindult felfelé a sikátorban. Kegyetlen erővel tűzött a nap. Eszébe jutott, hogy
ottfelejtette a kalapját. Halkan elkáromkodta magát és visszapillantott a sötét szobába, de
inkább nem ment vissza. Razak még mindig ott ült, ölbe tett kezekkel.

Majd néhány perc múlva letépte a lepke mindkét szárnyát.

FÁJDALOM TÖLTÖTTE BE az eget. Mintha még mindig az anyját gyászolta

volna. Maya Jumat úgy érezte fehér fájdalmát, mintha csak vágások lettek volna sötét
bőrén. Sós íze volt a levegőnek. Megnyalta az ajkát és érezte, ahogy megfeszül. Jó nap
lesz a mai. Az ég nem akarja, hogy boldog legyen. Megrázta a fejét, átdobta fényes fekete
haját a válla felett és megmutatta az égnek éles, veszélyes fogait. Senki sem akarta, hogy
boldog legyen. Kivéve Razakot, a testvérét. Dacból élénkvörös virágot tűzött a füle
mögé, megmarkolta a többi virág szárát az ölében és megindult az autók között fürgén,
mint a macska.

– Vásárolni, hölgyem?

Kezében néhány szál virággal benyúlt egy fekete autó lehúzott ablakán, ami
megállt az állomás előtti kereszteződésben, és széles mosolyt villantott. Nem volt bolond.
A virágot a fehér asszonynak nyújtotta, a kapkodó tekintetű nyurga teremtésnek, de a
mosoly a vörös arcú férfinak szólt a kormány mögött.

– Nem – mondta a nő határozottan. – Nem!

– Kééérem! Szép. Magának. – Beejtette a csokrot a nő aszott ölébe.

A férfi megtúráztatta a motort. Maya a kocsi fellépőjén állt és szélesebbre vonta a

mosolyát, megvillantva rózsaszín nyelve hegyét. –
 Egy dollár?

– Az isten szerelmére, Eunice, adj már a szerencsétlen lánynak egy dollárt!

A nő a férjére nézett és meglátta a csillogást a szemében, ahogyan a tekintetét

végighordozta a maláj lány fiatal melleit ölelő szarong lágy hullámain. Nagy sietve
belenyomott egy dollárt Maya tenyerébe, de amint a kocsi megindult, ki is lökte a csokrot
az ablakon. Maya odaugrott és összeszedte a virágokat, mielőtt a következő kocsi
áthajthatott volna rajtuk. Cserébe hosszú dudálást kapott. Óvatosan kapkodta lábait a
riksák és kocsik között, újabb kecsegtető célpontra lesve. Korábban már többször is
áthajtottak a lábujjain. Észrevett egy lassító Rollst.

– Virág? Szép. Vegye!

– Szállj be!

A sofőrös kocsi hátsó ajtaja kicsapódott és fakó bőrű fehér ember nyúlt ki a
csuklójáért. Akkora vörös bajszot viselt, mintha rókát hordott volna az orra alatt. A lány
gyorsan elhátrált. A turbános szikh a volán mögött, még csak hátra sem pillantott a válla
felett, mintha már hozzászokott volna a hasonló dolgokhoz.

– Én nem eladó – jelentette ki Maya. – Csak virág. Két dollár.

– Ne légy buta, kislány, elviszlek egy körre. Mennyi?

– Tíz dollár. Lenni szűz.

– Hát persze.

– Mutat pénz.

A mögöttük lévő kocsi rájuk dudált.

– Nem vagyok bolond – mosolygott savanyúan a férfi. – Ismerem a magadfajta

lányokat.

– Én nem olyan, mint többi lány.

A férfi felé hajolt, mintha meg akarná csókolni, ő pedig kellette magát a
bőrülésen, de csók helyett lekapta az arany nyakkendőtűjét és elviharzott. Olyan
könnyedén olvadt bele a barna arcok tömegébe, akár egy fürge, csillogó halacska a rajba.

Miért ilyen bolondok a férfiak? – Maya vállat vont és a következő

két órában kocsiról kocsira ugrálva kínálgatta virágait. Mikor eladta mindet,
hozott még egy öllel a piacról. Valóban jó nap volt, ebben igaza lett. Gondosan beletette
az értékes dollárokat a derekára kötött erszénybe, és szúrós, ellenséges tekintettel nézett
az útjába botló emberekre. Mikor a nap a zenitre ért, és az aszfalt égetni kezdte meztelen
talpát, a forgalom is végre alábbhagyott, így kifújta magát az állomás jegyirodája mögötti
árnyékban.

Leguggolt a vörös porba, és egy eldobott narancshéjat szívogatott.

Lehunyta a szemét és azon tűnődött, vajon melyik álmát bontsa ki ma a fejében.

Amelyikben hozzámegy egy gazdag öregemberhez, aki hamarosan meg is hal – kis
segítséggel –, Malajzia leggazdagabb asszonyává téve őt, hogy azt csináljon, amihez csak
kedve szottyan?

Vagy azt, amelyikben a folyóban gázol és a víz olyan hűvös, akár a jégkrém, s
talál egy akkora gyöngyszemet, mint egy jégmadár tojása és megmutatja Razaknak, olyan
akár egy csillogó szem a tenyerén…

– Felkelni! – Kemény rúgás érte a combján. A csontot érte.

Egy szempillantás alatt talpon termett, futásra készen. – Menj a francba, Hakim!

– Mi az ördögöt csinálsz? Nem azért fizetek neked jó pénzt, hogy egész nap aludj,
lusta szajha!

– Soha nem fizetsz nekem, te hazug! – vágott vissza.

De óvatos volt, hogy ne menjen túl messzire. Hakim volt a főnök. Ő

jelölte ki az utcákat az eladóinak. Alacsony volt és kövér. Üzletei egész Palurt

behálózták, és mindig szüksége volt olcsó munkaerőre. Rajta múlott, hogy rossz helyet
ad-e neki aznapra, vagy esetleg jót, ha barátságos hangulatban volt. Ma elég jó helyet
kapott az állomásnál, mert reggel megengedte neki, hogy megcsókolja. Csak az ajkát, ezt
kikötötte, semmi több. Ehhez határozottan ragaszkodott. Senki sem érhetett a testéhez.
Soha. Senki. Kénytelen volt beismerni, hogy ez a bökkenő a gazdag öregemberes
álmával. A vénember belé akarta volna tenni egyes testrészeit és hozzádörgölni vén
kígyóbőrét. Kirázta a hideg.

Hakim lekevert neki egy pofont és felnevetett, megvillantva aranyfogait, mintha

ki akarna harapni belőle egy darabot.

– Ne szórakozz velem, Maya! Hadd lássam, mid van!

A férfi az erszénye után nyúlt. Maya nem ellenkezett. Mozdulatlanul állt és

mérges szemmel nézte, ahogyan Hakim kiürítette az erszényt a tenyerébe, kétszer is
átszámolta a pénzt és zsebre vágta.

– És velem mi lesz? – kérdezte Maya.

Hakim visszadobott néhány centet az erszénybe.

– Ennyi nem elég!

A férfi felnevetett. Négy nyurga fiatal is vihogott a háta mögött, a személyes

falkája.

– Ennyit kapsz – mondta gúnyos mosollyal. – Ma lusta voltál.

Maya szorosan összeszorította a fogait, hogy el ne szólja magát.

Némán hátat fordított, hogy elosonhasson, de Hakim megragadta a haját, az ökle

köré csavarta hosszú fürtjeit és fájdalmasan visszarántotta a fejét. Felsikoltott. Olyan
közel nyomta hozzá arcának sötét, olajos bőrét, hogy hozzáért az övéhez, de ezúttal nem
volt benne semmi kellemes. Szemei feketék voltak és hidegek, akár egy cápáé. Másik
kezét benyomta a szarongja kivágásába, végigtapogatta kis melleit és összehajtott
selyemdarabot húzott ki közülük. Maya fel nyögött.

– Tolvaj szajha! – kiáltotta a férfi.

Hanyagul arcon csapta. Nem erősen. Kapott már rosszabbat is. De ahhoz elég
volt, hogy elveszítse az egyensúlyát, így a falka egyik tagjának csapódott, akinek az
egyik szeme tejfehér volt és vágásnyom éktelenkedett a torkán. Valószínűleg fiatalabb
volt nála, de nagyon izmos volt, és pusztán viccből hátratekerte a karját. Maya
szánalmasan nyöszörgött, de Hakim rá se hederített.

Kivette a dollárbankjegyeket a selyemből. – Ide figyelj, te rongy! Ha még egyszer

megpróbálsz átverni engem, olyan csúnyán elintézlek, hogy soha senki nem fog többé
rádmosolyogni. – Rávicsorított az aranyfogaival. – Megértetted?

Biccentett és próbálta kiverekedni magát a farkaskölyök szorításából.

Meztelen lábai a port kaparták.

Hakim megint arcon csapta. – Pofa be és figyelj! A Lila Cicában van rád ma
szükségem. Léna megbetegedett.

– Ne! Kérlek, Hakim. Nem akarok…

Megütötte, ezúttal erősebben. Vér folyt végig az állán.

– Csak legyél ott. – Ismét felemelte a kezét.

 De Maya nem várta meg, míg újra lecsap. Belemélyesztette fogait a farkaskölyök
arcába, kiszabadította magát, miközben a fiú fájdalmában felkiáltott, és már az épület
sarkánál járt, mikor meghallotta Hakim utolsó ordítását.

– Ott leszel, vagy halott vagy, kurva!

Tovább futott. Az emberek megbámulták. A kisgyerekeken kívül senki sem

futkározott a trópusokon. Túlságosan meleg volt hozzá.

Izzadság csillogott a végtagjain. A pokolba Hakimmal. A pokolba azzal az

átkozott aranypofájú kígyófattyával. De ahogy átverekedte magát a tömött utcákon,
megállt egy pillanatra, hogy szusszanjon egyet egy buddhista templom árnyékában, és
hallgatta az íves ereszekről lógó szélcsengők csilingelését, megmarkolta a szarongját
tartó csomóba rejtett arany nyakkendőtűt, és ádáz, dühös hangon felnevetett.

MAYA BELEHARAPOTT a meleg csapátiba,3 amit egy utcai árusnál vett

soványka reggeli keresetéből. Hazafelé tartott. A kikötőben a szokásosnál nagyobb
nyüzsgést talált. Végignézett az iszapszínű folyón és kiszúrta a frissen érkezett hajókat.
Hadihajók voltak. Szürkék, mint a folyami angolna. Ez több angol egyenruhát jelentett a
városban, több fegyvert és több részeget. Hát a fehér ember soha nem fárad bele a
háborúzgatásba? A háború olyan volt gyenge elméjüknek, akár az ópium: izgalmas és
függőséget okozó. De Malajziának nem volt nagyobb szüksége a csatahajóikra, mint a
himlőjükre meg a hálós függönyeikre.

Megvonta keskeny vállait és továbbment az utcájuk felé. Alig várta, hogy

hazaérjen, most biztos lehetett benne, hogy az anyja nem lesz otthon, hogy kiabáljon vele
és megbotozza. Maya már évekkel korábban otthagyta volna Palurt, ha nem lett volna
Razak. Felpillantott az égre. Helyes, biccentett, esni fog. Ez azt jelentette, hogy hajat
moshat, mielőtt… Valami megmozdult az agyában és hideg érzés kúszott a gyomrába.
Először ötlete sem volt, miért, és gyorsan körülnézett. Mi változott?

Aztán észrevette a szőke fejet az utcán. A tintafekete hajú emberek ezen szűk,
zsúfolt világában, ahol a bőr sötétebb volt a teánál, az arcok szélesek és az orrcimpák
tágak, az aranyhajú nő élesen elütött mindenkitől sápadt, finom vonásaival. Élénk színű
szarongok és köntösök vették körül, de ő krémszínű vászonruhát és fehér cipőt viselt.

Úgy festett, mint egy törékeny kócsag a varjak között.

Maya azonnal felismerte, akár a saját tenyerét. A fehér nő volt az, a kocsival, aki
megölte az anyját. Abban a pillanatban lépett ki az anyja házából és elsietett mellette,
elég közel hozzá, hogy megérintse a karját, de csupán egy másik névtelen, sötét arcot
látott a sötét, névtelen arcok tengerében.

– Razak! – kiáltotta Maya ijedten, és gyorsan beszökkent a nyitott ajtón.

Ikertestvére a gyékényen ült, lepkés dobozaival körülvéve. Szorosan

összekulcsolta a karjait, mintha attól tartaná vissza őket, hogy csapkodni kezdjenek. Úgy
nézett rá, mint egy idegenre.

– Razak, mit akart a fehér nő?

– Megbocsátást.

– Könyörgött érte?

A fiú ingerülten megrázta a fejét. – Nem. Meg akarta vásárolni.

Maya leguggolt mellé és buzgón megkérdezte: – Mennyit ajánlott?

Razak rosszallóan nézett rá és elfordult, de Maya elkapta a vállát és megrázta. –

Mennyit fogadtál el?

– Semennyit.

– Te bolond!

– Az a fehér nő megölte a családunkat. Tisztelettel tartozunk az anyánk

szellemének.

Üres tekintettel meredt az utca felé. Mayának sejtelme sem volt felőle, mit
láthatott. Lágyan felsóhajtott.

Razaknak fogalma sem volt róla, mennyire gyönyörű. Sokkal szebb, mint amilyen
ő valaha is lesz. Az istenek biztosan részegek voltak, mikor kiszemelték maguknak a
növekvő ikreket az anyjuk hasában, és úgy határoztak, megtréfálják őket. Úgy
megkutyulták a dolgokat, hogy az összes szépség a fiúnak jutott és az összes ész a
lánynak. Maya olykor még mindig hallotta éjszaka durva, reszelős nevetésüket az égben,
de nem átkozta őket. Ahhoz túlságosan is szerette a testvérét.

Minden reggel élvezettel nézett aranyló bőrére, lenyűgöző, fekete szemeire,

melyek képtelenek voltak elrejteni a belőlük áramló érzelmeket, sűrű fekete hajára és
egyenes, erős tagjaira. Csupán a száját nem szerette. Piros, telt ajkai sokkal puhábbak
voltak, mint az övé, és sokkal sebezhetőbbek. Időnként idegesítette, mikor a szájára
nézett, mert arról árulkodtak, milyen könnyű bántani. Ez megrémítette. Ezért maradt
Palurban.
 – Tisztelettel? – kérdezte hevesen. – Az anyánknak? Annak, aki tízéves koromban
eladta a testem annak, aki a legtöbbet ajánlotta érte, és aki addig ütötte a lábaidat egy
bottal, amíg teljesen bekékült és elfeketedett, és fel sem bírtál állni? Tisztelettel, neki?

– Fogd be! Vond vissza a szavaidat! – Razak megfordult, hogy szembenézzen

vele. Tekintetében harag csillogott, de Maya tudta, hogy nem neki szól. Hanem az
anyjuknak. A haláláért. Az életéért. – Nem érezte jól magát – folytatta a fiú. – Nem volt
önmaga.

– Hogy érezhette volna jól magát – kérdezte Maya és megnyugtatóan

végigsimította a fiú karját –, mikor minden egyes centet, amit te vagy én kerestünk,
összekoldultunk vagy loptunk, a boldogságpipára költött?

A fiú lehajtotta a fejét. – Ne csináld, Maya! Mutass kellő tiszteletet, ami kijár
neki, mint anyánknak.

Maya elhallgatott. Nem akarta felzaklatni. Ekkor vette észre a szalmakalapot a

padlón. Úgy pislogott felé a félhomályban, mintha a nevén szólongatná. Felvette,
végighúzta a kezét jó minőségű peremén, majd a fejére csapta és rámosolygott a fiúra.

– Ide nézz, Razak! Hát nem úgy festek, mint a fehér lady?

– Vedd le! Balszerencsét hoz.

Gyorsan lekapta a fejéről. – Mit ajánlott?

– Pénzt. Elégettem. Aztán munkát ajánlott.

– Munkát?

– A Hadley birtokon.

– Elfogadtad?

– Nem. Nem gyalázom meg vele anyánk emlékét.

– Ajánlott nekem is valamit?

– Nem.

– Ó! Csak rád emlékezett, rólam meg is feledkezett.

– Beszélt veled a balesetnél, úgyhogy nem felejthetett el. – Szánalom csengett a

hangjában. Maya inkább a haragot választotta volna.
 Kioldotta a csomót szarongján és előhúzta az arany nyakkendőtűt. –

Nézd!

Anélkül nézett rá, hogy megkérdezte volna, honnan van. – Kijön belőle az anyánk
temetése – mondta a fiú.

– Nem! – Elkeseredett kiáltásként bukott ki belőle a szó.

– De igen! – Kinyúlt és elvette tőle. – Köszönöm, Maya. Terimah kasih.

Segítségére lesz anyánk lelkének a nagy úton.

A pap zsebét béleli majd inkább, gondolta Maya, de szomorúan magában tartotta.
Hosszú ideig ültek kettesben, mit sem törődve a hőséggel és a rovarokkal, s a gondolataik
összefonódtak. Maya érezte, hogy a sötétség fokozatosan felemelkedik a kis szobáról.

– Szóval a munkát sem fogadtad el?

– Nem. Nem dolgozok ennek a Constance Hadley-nek, és semmilyen módon nem

segítek neki.

Maya közelebb helyezkedett hozzá a gyékényen, arrébb tolta a fadarabokat és

átkarolta a nyakát. – Nem segítünk neki, testvérem. –

Közelebb hajolt és a fülébe súgta: – De ha úgy teszel, ahogy mondom, akkor

elpusztítjuk.

– NEM KELL?

Egy részeg kapaszkodott a roskatag színpad szélébe, bizonytalan mozdulatokkal

bólogatott és egy papírdollárt lóbált maga előtt, mintha a pénz szaga odacsábíthatná
Mayát. Meglengette keskeny csípőjét a férfi felé, aki erre hozzátett még egy dollárt.

Cigarettafüst és olcsó szex pézsmaszaga lógott a levegőben. A Lila Cica

lepukkant hely volt. A fények halványak voltak, hogy elrejtsék az ütött-kopott
berendezést, az árak pedig magasak, hogy kitömjék Hakim zsebeit. A sört vizezték. Maya
utált itt lenni. Bűz, verejték és bámuló szemek. A sóvár tekintetek elemésztették és
kiköpték. Deréktól felfelé meztelen volt, és a színpad oldalán álló pianínóból felszálló
zene ritmusára járt a csípője. Helyben meg-pördült, hogy fellendülő, rövid szoknyája
megmutassa, nem visel alatta semmit. A combjai közt megvillanó, titokzatos fekete szőr
látványára a részeg lelkesen felbődült és egy tízdollárost hajított a színpadra.

Fél lábon állva, lassan, izgatóan felvette a pénzt a lábujjaival, magasba emelte a
háta mögött, majd szélesen széttárta lábait és ugyanebben a pillanatban leeresztette a fejét
és kezét a padló felé.

Hajának függönye eltakarta az arcát. Taps és kiáltások rengették meg a falakat és

a részeg a színpadon dobolt az öklével. Ez kellett nekik. Arc nélkül. Név nélkül. Csak a
női test. Ezért lógott a nyelvük. Nem csak malájok jártak a Lila Cicába, a látogatók
legalább fele fehér volt. Két férfi az első asztalnál szemmel láthatóan katona volt, bár
nem viseltek egyenruhát, és a távolabbi sarokban, a hátát érdektelenül a falnak vető,
csendes alak házasnak tűnt. Sohasem ivott többet két whiskynél és sohasem tapsolt,
csupán szomorú tekintettel meredt a színpadra.

A Lila Cica azzal dicsekedett, hogy minden ízlés számára kínál valamit. Itt nem
diszkriminálták. Volt sztriptíztáncos minden bőrszínben: fekete, barna, sárga, még fehér
is – egy vékony orosz lány személyében, aki Kínából utazott el idáig. Voltak lányos fiúk
is, a nőknél is szebbek, meg egy csapat mutatványos fiatalember, akik olajos testtel és
akrobatikus mozdulatokkal birkóztak és dobálták egymást a színpad egyik végéből a
másikba. Egy sziámi lány kígyós számot mutatott be egy pitonnal, egy magas etióp pedig
ostorral csapkodott a színpadon, míg meztelen férfi és női rabszolgái a lábainál
nyöszörögtek és sóhajtoztak.

Ha a vendégek túl sokat ittak, időnként verekedés tört ki. Mayát nem érdekelte.
Nem foglalkozott vele mi történik, mit mondanak neki, vagy mikre kérik, amennyiben
senki sem ért hozzá. A többi lány lenézte őt emiatt. Ők megengedték a vendégeknek,
hogy bedugjanak néhány dollárt a dekoltázsukba vagy a fenekük közé, cserében a melleik
érintéséért, vagy egy simításért a combjukra. Könnyű pénz, Maya! Vedd el!

Menjetek a francba, ez volt nekik a válasza.

Felvillantotta apró szoknyácskáját, mire helyeslően kiabáltak és lassú, érzéki

táncot lejtett nekik, amitől mindig felforrt a vérük és több italt rendeltek. Hakim elégedett
lesz vele. Talán a tíz dollárt is megtarthatja. Mosollyal az arcán hagyta el a színpadot, és
a színpad mögötti közös öltözőbe sietett. Mindenki odazsúfolódott, fiúk és lányok
öltöztek és vetkőztek, és mind a tükrökért versengtek. Erős izzadságszag úszott a
levegőben.

Maya felkapta szarongját a padlóról. El akart menekülni a tíz dollárjával, mielőtt

Hakim elkapná, de ahogy megindult tolakodva a kijárat felé, meglátta az orosz lányt sírni
a polcra támasztott, törött tükördarab előtt. Éppen a könnyeit törölgette, és vastag
arcfestékkel próbált elfedni egy frissnek látszó ütésnyomot.

– Hakim? – kérdezte Maya.

A lány bólintott. Felesleges kérdés volt. Hakim mindig talált valami okot egy-egy
pofonra, ha éppen verekedni volt kedve.

– Minden rendben? – kérdezte.

A lány vállat vont. Valahogy olyan megtörtnek látszott. Maya könnyen el tudta
képzelni, hogy Hakim ezúttal be is akarta fejezni, amit elkezdett. Mintha csak megadná a
kegyelemdöfést egy sebesült madárnak.

Maya eltöprengett. – Abba kéne hagynod – mondta végül mielőtt megöl téged.

Az orosz lány feléfordult és rámosolygott. Fakó arcának édes arckifejezése

idegesítette Mayát, mert annyira beletörődött a nyomorába. – Tak. Nem.

– Vannak más klubok is.

– Már próbáltam azokat is – mondta malájul, erős orosz akcentussal.

– Azok sem különböznek ettől. Úgysem lesz itt sokkal tovább már egyikünk sem.

– Hogy érted ezt?

– Hamarosan bevonulnak ide.

– Kicsodák? – Maya bedugta a pénzét a szarongja csomójába.

Türelmetlen volt. Szerette volna már befejezni a beszélgetést, de kíváncsi volt rá,
mire gondolhatott a lány. – A rendőrséget lefizette Hakim, úgyhogy ők nem fognak
kikezdeni vele.

Az orosz lány felsóhajtott, majd visszatért a tükörhöz és a sebéhez. –

A japánok, természetesen.

– Micsoda? – Mayának elakadt a lélegzete.

– Nem hallottad?

– Nem.

– Már évek óta Kínán taposnak. Most Malajzia következik.

Maya megkönnyebbülten felnevetett. – Nem, rosszul tudod.

Az a tigris sohasem merné belemártani a karmát a britekbe. –

Elindult. Nem tetszett neki, amiről ez a lány beszélt.

– Figyelmeztetlek, én már láttam őket – folytatta az orosz lány elkeseredetten. –

Láttam, mit műveltek az emberekkel Kínában. Ne akarj itt lenni, amikor bevonulnak.

Maya hallotta, ahogy a torkán akadnak a könnyek. Gyengéden, de biztos kezekkel

megfordította a lányt és erősen megrázta. – Fejezd be!

Hagyd abba, hallod? Az angolok rohadékok és ellopták tőlünk az országunkat, de

hatalmas hadseregük van. Puskáik vannak és több száz repülőjük. Láttam őket az égen.
Senki sem győzheti le az angolokat. –

Eleresztette a lányt. – Higgy nekem, Malajzia biztonságban van.

Ötödik fejezet

ÖTVEN MÉRFÖLDRE Palurtól délre, az iszapos Sungei Larah folyó partja

mellett álló rozoga faépület emeleti ablakából Madoc Morgan kihajított egy meztelen
férfit. Odakint sötét volt és a dzsungel éjszakai kórusa vibrált a fülledt levegőben, de
tisztán hallatszott a csobbanás, ahogy a test a vízbe csapódott.

– Tud úszni? – kérdezte a riadt bennszülött lány az ágyon.

– Kit érdekel?

Madoc felnyalábolta a férfi ruháit a padlóról, kivett egy marék maláj dollárt a
pénztárcából, amit a zakóban talált, elvette az olcsó zsebórát az ágy mellől, és a többit a
tulajdonosa után lökte az ablakon át. Az ing ujjai csapkodtak egy kicsit a levegőben,
aztán legyőzötten megindultak a folyó felszínén lebegő, sárga fényfolt felé. Madoc
szórakozottan nézte, ahogy mindkét cipő egyszerre merül el.

– Meg ne lássalak itt még egyszer! – kiáltotta.

Nem jött válasz a sötétből. Nem hallott csobogást. De talán a férfi ügyesen úszott,
és csendben. Vagy talán mégsem. Madoc megvonta széles vállait, becsukta az ablakot és
a lányhoz fordult.

– Mi történt?

A lány meztelen volt. Kecses, karamellszínű lábait még mindig szétvetette a

tiszta, fehér lepedőn és a torkát dörzsölgette. Élénkpiros folt terpeszkedett rajta fültől-
fülig, akár egy hurok, és halk nyöszörgéssel köhécselt. Az újszülött birkák hangjára
emlékeztette Madocot az apja farmján, Brecon Beaconsban, amikor még gyerek volt.
 Sok éve már.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Én oké. Ő szeret durván.

Hozzáértő szemekkel végignézett a lány ernyedt alakján és biccentett.

nyakát

leszámítva

semmi

baja

nem

esett.

Huszonnyolcéves kora ellenére még mindig jól nézett ki: kicsi, takaros, és semmi
felesleges zsír. Nem az ő ízlése. Ő jobban szerette, ha van egy kis hús, amibe igazán bele
lehet kapaszkodni, de az ügyfelei a nádszálvékony lányokat kedvelték. A törékenyeket.
Kis szerencsével még egy-két évig tizennyolcévesnek is eladhatja, ha azt az átkozott,
fekete szemét a hosszú pillái mögé rejti. Egész életéről árulkodott a tekintete.

– Akkor felküldöm a következő johnnyt… – mondta neki.

A lány rántott egyet a vállán. – Előtte még nekem valami, tuan, főnök?

Nem szerette a lányokra pazarolni a jó anyagot, de a szeméből ítélve nem bírná

végig az éjszakát nélküle. Benyúlt a mellényzsebébe és előhúzott két, kézzel tekert
gandzsafüves4 cigarettát. A különleges klienseinek tartogatta, de most ledobta őket a
lepedőre és nézte, ahogy a lány mohón utánuk kap. Azonnal rá is gyújtott az egyikre a
fiókos szekrény tetején álló olajlámpáról, és élvezettel hunyta le a szemét, ahogy
beleszívott. Mélyen letüdőzte és a kábítószer elkavarodott a vérével, mint a cukor a
teával.

Madoc undorodva horkantott egyet. Negyvennégy évének java részében ópiumot

csempészett rozoga csónakokban Malajzia nyugati partvidéke mentén, de ő maga még
sohasem élt a méreggel. Látta, hogy mire képes. Elpusztítja az ember életét.
Megrohasztja az elméjét. Csak a bolondok és vesztesek zuhantak bele ebbe a gödörbe.
 – Öt perced van – mondta és lement a földszintre.

A BÁRBAN SOKAN VOLTAK, mivel aznap kaptak fizetést a favágó táborban,

fentebb a folyón. Madoc egy pillanatra megállt a lépcső tetején, rágyújtott egy Craven
„A” cigarettára, és végigfuttatta tekintetét a füstös kocsmán. Rendben talált mindent.
Nem volt éppen a szingapúri Raffles Hotel, de megfelelt. Elvigyorodott magában. Vad és
törvénytelen hely volt, tömve emberekkel, jó sok pénzzel a farzsebükben és egyetlen
gondolattal az agyukban: milyen gyorsan tudnák elkölteni.

Morgan bárja készen állt rá, hogy megszabadítsa őket a kemény munkával
megkeresett pénzüktől. A lányok az emeleten komoly forgalmat bonyolítottak, és a
pultnál nem győzték elég gyorsan csapolni az italt. Az emeleti vendégek nagy része maláj
volt, akik muszlimként nem fogyasztottak alkoholt. Viszont egy csapat nagyhangú kínai
favágó máris nekiállt heccelni egy maréknyi fehért, akik csak az imént tértek be, már
eleve meglehetősen ittasan. Madoc beleszívott a cigarettájába és a füst mögül hunyorított.
A bikanyakú britre gondolt, akit a folyóba hajított. Közömbösen vállat vont. Nem az első
fehér ember, akivel végzett, és egészen biztos, hogy nem is az utolsó. És ha megfulladt a
szerencsétlen, akkor mi van?

Madoc sokkal jobban kedvelte az ázsiaiakat a felfuvalkodott, kétbalkezes

európaiaknál. A pokolba, igenis szerette az udvarias malájokat, de a kínaiakkal vigyázni
kellett. Azok sunyik voltak. Ördögi kis sárga gazfickók. De értékelte bennük, hogy
keményen dolgoztak, és törődtek a családjukkal. Hogy megvédték a sajátjaikat a
triádjaikkal meg tongjaikkal, vagy ahogyan a titkos társaságaikat hívták. Ha az ember
életben akar maradni, jobban teszi, ha elkerüli az ilyen társaságokat.

Átfurakodott a széles szobán, közben megveregetett néhány hátat, és odaköszönt

pár vendégének folyékony maláj nyelven, majd becsusszant a pult mögé, ahol egy
középkorú fehér nő limedzsúszt és limonádét mixelt egy himlőhelyes képű, szikár tamil
férfinak. A fehér nő elég nagydarab volt, telt keblekkel és jókora vízilóhátsóval, de nem
tűrte a kekeckedést a pult másik oldaláról. Jól kitöltötte a szűk helyet, és ahogy Madoc
átfurakodott mögötte, képtelen volt megállni, hogy gyorsan bele ne markoljon a farába.
Olyan vaskos húsa volt, mint a napérlelte dinnyének. Érezte izzadságtól nedves bőrét a
ruhája alatt. A nő

hátranyúlt és a kezére csapott. Még csak meg sem lötyögtette a poharat a másik
kezében.

– Madoc! – harsant fel a tamil favágó. – Tartsd távol a mohó kezeidet Kittytől,
mikor hozzá beszélek!

– Ne is törődj ezzel a walesivel – kuncogott Kitty. – Én sem teszem.

Madoc felmarkolt egy jókora üveg szakét a pult alól, ugyanazzal a mozdulattal
csuklója hátulját a nő vaskos vádlijához dörzsölte, és megindult a másik irányba.
Felnyitotta a pultot és kilépett a vendégek közé.

– Kitty majd panaszt tesz a főnökének, ha akar – szólt vissza a válla felett.

– De te vagy a főnök – mutatott rá a favágó.

– Pontosan.

– Egyszer megmondalak a férjemnek – vetette oda Kitty nevetve. –

Majd jól agyonver, Madoc.

– Arra kíváncsi leszek.

A nő átpillantott a bár túlsó végében lévő asztalnál ülő három, tiszta fehér inget
viselő férfira, amerre Madoc tartott. A főnöke visszanézett, találkozott egy pillanatra a
tekintetük, és ő figyelmeztetésül némán Madocra kacsintott. Óvatos légy. A férfi
visszabiccentett, aztán lassan odasétált a három vendéghez. Japánok voltak.

– Még egy kis szakét, uraim? – ajánlotta angolul, és az asztal közepére tette az
üveget. Elvette a széket egy közelben ivó férfi alól, és leült a csendes fehéringesek közé.
– Jól szórakoznak?

– Arigato, köszönjük, Morgan-szan.

A legfiatalabb beszélt hármójuk közül, aki Madoc tapasztalatai szerint egyben a

legudvariasabb is volt. Egyedül ő tűnt képesnek a mosolygásra. Mindhárman vékonyak
voltak és keskeny vállúak, de sportosnak látszottak. Sima, ránctalan arcuk volt és rövidre
nyírt hajuk.

A legidősebb körülbelül egykorú lehetett vele, a fejét borító ősz hajszálakból

ítélve. Hideg, kérlelhetetlen szemei csak ritkán pislogtak.

Keveset beszélt. Madoc nem volt biztos benne, hogy azért, mert nem beszélt elég
jól angolul, vagy mert nem szívesen közölte a gondolatait.

Gyanította, hogy az utóbbi az igazság.

Cigarettával

kínálta
 őket,

de

kimért

fejrázással

mind

visszautasították. Miután ily módon kifejezték ellenszenvüket, elővették saját

cigarettájukat, és rágyújtottak. Minden alkalommal, szinte szertartásszerűen eljátszották
ezt, így már igazán hozzászokhatott volna. De Madocot valamiért még mindig
bosszantotta.

– Gondolom, hallották – kezdte a beszélgetést.

– Hai. Igen. – Ismét az udvarias szólt.

A harmadik, úgy tűnt, alig várja, hogy túljussanak ezen a ponton, és megszólalt. –
Ezért vagyunk itt, Morgan-szan – közelebb tolta poharát az üveghez.

Morgan felvette a szakét, és töltött mindenkinek. Most először mutatkozott

érdeklődés az arcukon.

– Fenékig! – mondta, bár ő maga nem ivott.

A többiek ledöntötték a rizsbort, visszatették a poharukat az asztalra, és enyhe

türelmetlenséggel néztek rá. Madoc könyökével az asztalra támaszkodva előrehajolt, és a
legfiatalabb japán is így tett.

– Szóval hallották – kezdte Madoc –, hogy a fiaink odafent északon mozgásba

lendültek.

– Hírét vettük, hai, igen. A Hírszerzésünket leginkább az érdekelné, hogy hány

zászlóalj és…

Ebben a pillanatban két tengerész lépett be a bárba. Madoc gyorsan végigmérte

őket, miközben érezte, hogy az asztaltársasága feszültté válik.

– Nyugalom – mondta halkan –, alacsony rendfokozatúak.

Ezek ketten valószínűleg szampannal jöttek fel a folyón, hogy belekóstoljanak

egy kicsit a dzsungelbe. Vadabb nőket és erősebb viszkit kerestek. Morgan bárjának híre
volt a part menti városokban.
 Szép lányokra vágytok? Jó gandzsára? Jó szerencsejátékra?

Odaviszlek. Nagydarab, keménykötésű matrózok voltak, de a malájok és kínaiak

mellett mindenki nagynak látszott.

Kísértést érzett, hogy odamenjen hozzájuk és a hátsó szobába terelje őket, hideg
sörrel a kezükben. Ott kereste a nagy pénzt, a zsúfolt és fülledt hátsó szobában. Ruletten
és kártyán. Sokan mindenüket elveszítették a kis sötét izzasztókamrában, ahol álmok
törtek derékba minden este, mégis mindig visszatértek.

Ezek a matrózok még zöldfülűek voltak. Látszott a rózsaszín angol bőrükön és

kíváncsian csillogó tekintetükön, hogy még új volt nekik Malajzia. Friss erősítést
hajóztak a térségbe, ahogy egyre feszültebbé vált a helyzet a világ ezen szegletében.
Azokkal jöhettek. Tudta, hogy a Repulse cirkáló és a Prince of Wales csatahajó a
környező vizeken őrjáratozik. A tengerészek érdeklődve mérték végig a terepet, de
azonnal felkapták a fejüket, amint megpillantották a japókat. A legtöbb japánnak volt
elég esze hozzá, hogy visszavonuljon Malajziából a romló viszonyok miatt. Az európaiak
bizonytalanok voltak benne, hogy a japók megkockáztatják-e a támadást, és Madoc nem
látott rá okot, szakézó barátainak miért kellett hármasával járniuk ahelyett, hogy csak egy
jött volna. Egy japán talán nem keltett volna feltűnést, de három már egyenesen az ember
képébe mászott. Viszont többedmagukkal nagyobb biztonságban érezhették magukat.

– Uraim – mondta halkan –, kimehetnénk levegőzni egy kicsit?

Odament a matrózokhoz, és Kitty felé terelte őket. Úgy mentek, mint a birkák.
Kinyitotta az ajtót, és mélyet kortyolt az éjszakai levegőből.

Olyan nehéz és nedves volt, akár a szaké. Kisétált a sötétbe. A dzsungel és a

Sungci Lareh folyó baráti hangon szólongatták, de fel sem figyelt rájuk, kivéve a békák
lankadatlan, ordító brekegésére.

A Morgan bárja iszapos földdarabon feküdt a stég végében. A kis tisztást Madoc
sajátkezűleg hasította ki a sűrű őserdőből. Egy fülledt délutánon

felpöfögött

ide

csónakjával,

elkerülve

a
 mangrovemocsarakat, melyek úgy nyúltak ki szürke gyökereikkel az erdőből,
mintha halott karok lettek volna, aztán dinamittal kirobbantott magának egy jó kétezer
négyzetméternyi területet. Az első éjszakát a kráter közepében felvert, fullasztó sátorban
töltötte, aztán másnap nekilátott a hely megszelídítésének. Ennek már tizenkét éve volt.

Régen, túlságosan is régen.

Mialatt meggyújtott egy újabb cigarettát az előző végéről, és nézte, hogyan kelti
életre egyik a másikat, a japánok csatlakoztak hozzá.

Olyan hangtalanul mozogtak, akár a kígyók.

– Morgan-szan – szólította meg udvarias szóvivőjük halkan. -

Hallgatjuk.

Madoc elvezette őket a bár ablakain kiszűrődő sárga fényből a jobbra lévő épület
sötét árnyékába. A félig befejezett építmény recés körvonalai feketén, alaktalanul
magasodtak a csillagtalan égre. De a befejezetlen falak látványára Madoc erős lüktetést
érzett a halántékán, majdnem mintha szúnyog csípte volna meg. Hónapról-hónapra egyre
magasabbra kúsztak a falak, de több téglára volt szüksége, több homokra, több cementre,
ólomcsövekre, kábelekre, több… Több pénzre. Ügy tett, mintha szívna egyet a
cigarettájába, és közben gyorsan lenyelt egy sóhajt, aztán egy arra szálló molylepkére
pöckölte a hamut és elmondta nekik, amit tudni akartak.

– Brooke-Popham tábornok jelenleg Szingapúrban állomásozik Heath

tábornokkal egyetemben. Azt hirdetik, hogy mi, britek, bízunk a védelmi vonalaink
erejében és fegyvereink hatékonyságában. Lenézik a japán hadsereget.

Az egyikük felszisszent a sötétben. A legidősebb japán felől jött a hang.

– Brooke-Popham biztos benne, hogy nem mernek hozzányúlni Malajziához.

Talán Szumátrához vagy Sziámhoz igen, de nem magához a félszigethez. Azt állítja, nem
elég bátrak szembenézni a brit hadsereggel, meg hogy egyébként sem tudnák átverekedni
a tankjaikat a dzsungelén. Szerinte a Királyi Légierőnek nincs párja. Esélyük sem lehet
ellenük – Madoc elmosolyodott a sötétség takarásában. Egy része élvezte ezt az egészet.
– Végül is azzal érvel, hogy a maguk csapatai már egy éve harcban állnak azzal a
hadseregnek nevezett kínai csőcselékkel, és még mindig nem sikerült móresre tanítani
őket.

– A tényeket, Morgan! Tényeket akarok hallani, nem egy gintől bűzlő, vén
tábornok hazugságait.
 Nahát, ezek szerint az őszülő japó mégiscsak beszél angolul.

Érdekes.

– Meg is kapja a tényeket – válaszolta Madoc hűvösen. – A kormányzó úgy hiszi,

hogy a sziámi Singora és Patani partjai felől számíthatunk csak támadásra. A védelmi
erők már a helyükön vannak.

– Hol?

– A Szirtnél.

– Hai. Igen – mormogta egyikük halkan.

Alapvető fontosságú volt szilárd védelemmel ellátni a Patani felől érkező utat,
amely a hegyeken keresztül átvezetett a gazdag és sebezhető nyugati partra.
Természetesen Perlis és Kedah rizstermelő

vidékei is védelemre szorultak, de sokkal fontosabb volt a reptér Alor Star mellett.
Ha az elesik, oda Penang és Butterworth is. Isten őrizz.

– Alor Star? – kérdezte a legidősebb, mintha olvasott volna Madoc gondolataiban.

– Bevédve.

– Hol?

– A reptértől északra. Jitránál.

Hosszú csend következett. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy ha a japánok

sikeresen átkelnek a Patani felől érkező, nehéz hegyi úton, akkor a gyenge pontjukon
kapják el a brit erőket a jitrai védelmi vonal mögött.

– Honnan tudta meg mindezt?

– Az egyik lánykám a hírszerzés alezredesének szeretője.

– Megbízható ez az információ?

– Természetesen. Mind mindig.

– Hány katona védi a Szirtet?

– Attól tartok, ezt nem tudom.

Pedig tudta. Heath tábornok két zászlóaljat helyezett tartalékba erre a célra. De
megtartotta magának ezt az adatot. A macska is belebetegszik, ha túl sok tejszínt ad neki
az ember. A legidősebb közelebb lépett hozzá. Madoc érezte fűszeres leheletét.
Megfélemlítésnek szánta a mozdulatot, de inkább irritáló volt, mint ijesztő. Madoc nem
szerette, ha fenyegetik. Nem tágított, és egyenesen a férfi arcába fújta a füstöt. Az ősz fej
hirtelen elfordult és japánul elkáromkodta magát.

Madoc kilépett az árnyékból a bárból kiszűrődő fénybe, mivel nem bízott benne
túlságosan, hogy az egyik húzott szemű kis rohadék nem márt egy nemes tokiói pengét a
bordái közé. Attól biztos nem épült volna fel a kaszinója. Tenyérrel felfelé kinyújtotta a
kezét. A három férfi halkan tanakodni kezdett, mialatt Madoc egy nagydarab valamit
hallott kijönni a folyóból, ami aztán elkúszott a sűrű aljnövényzet irányába. Az éjszaka
egyik teremtménye.

Végül az udvarias japán odament hozzá, és egy csomagot tett a kezébe.

– Amerikai dollár? – kérdezte Madoc.

– Természetesen. Ahogy kérte.

Madoc hallani sem akart a gyönge mexikói dollárról, amit Malajzia legnagyobb
részén használtak. Nem bízott abban a játékpénzben.

Kinyitotta a csomagot, leellenőrizte tartalmát és bólintott a három férfinak, akik

csendben figyelték. A szíve hevesen vert a mellkasában.

Szükségük volt rá. Ez a lényeg, mondta magának.

– Sayonara, uraim – mondta kedélyesen. – Viszontlátásra. Tudják, hol találnak.

– Igen – mondta a legidősebb nyersen. – Pontosan tudjuk, hol találjuk.

Ahogy Madoc távolabb lépett, villám cikázott végig a dzsungel felett, mintha
vaku villant volna a lombokon. Vihar dúlt a közelben, és az első esőcseppek kopogni
kezdtek a sötét banánpálmák levelein. A férfiak a stéghez siettek, ahová csónakjukat
kötötték. Madoc némán nézte, ahogy egymást lökdösve beszállnak. Végül felbődült a
csónakmotor és megindult lefelé a folyón.

Pontosan tudjuk, hol találjuk.

Ez nem hangzott valami jól.

Hatodik fejezet

– Ó, CONSTANCE, MI AZ ÉGNEK OLVASOD AZT? – Nigel képtelen volt

elrejteni hangjában az ingerültséget.

Connie hirtelen becsukta a könyvet és védelmezően átkarolta, mintha el akarták

volna venni tőle. Félénken a férjére mosolygott. A könyv szamárfüles volt, annyit
forgatta. Hangosan felolvasta a címét.

– A vidéki angol kert.

Végigpörgette a lapokat. Csillagfürt és szarkaláb képei villantak fel, meg egy

útmutatás ahhoz, hogy melyik a legjobb virágföld a pünkösdi rózsához. A férje
felsóhajtott.

– Nem unod még? – kérdezte. – Nézz csak magad elé!

A nyugati verandán ültek, árnyékban a reggeli napsütés elől. Connie kicsivel

korábban Teddyt tanította cigánykerekezni. Könnyedén bemutatta, hogyan is kell
csinálni, majd kiegyenesítette a fia lábait, amikor rajta volt a sor, hogy fejjel lefelé
forduljon a gyepen. A fiú most Pippinnek, a kutyájának dicsekedett újdonsült
tudományával, az meg állandóan ugrált – végül hevesen ugatva meg nevetgélve
hemperegtek.

– Nézd! – mondta ismét Nigel, ezúttal nyomatékosabban.

Connie felnézett a hihetetlenül zöld, jókora darab gyepre, a veranda tetejéről

leomló futóvirágokra, a vörös hibiszkuszokra, Malajzia nemzeti virágára, a kecses
orchideákra és a nibongpálmák sötét, titokzatos leveleire.

Nigelnek igaza volt, a kert valósággal pompázott. Öröm volt ránézni erre a
gazdag, buja virágszőnyegre. A pokolba is, mikor lesz már végre hajlandó lemondani a
hóvirágról, meg a nárciszokról, meg…

– Hogy lehet az, hogy neked nem tetszik? – kérdezte a férfi lágy hangon.

– Szeretem én, Nigel, te is tudod. Valóságos édenkert – egy csapat papagáj szállt
le magasan a fák ágai között és civakodni kezdtek.

Connie intett egyet feléljük.

Csak nem a nekem tetsző éden.

De hallotta a büszkeséget és elégedettséget férje hangjában, ezért inkább nem

mondta ki hangosan. Sohasem tette volna. – Csak anyám levele eszembe juttatta Angliát.
– Eldugta a könyvet szem elől, a szék párnája mellé. – Azt írja, ott fagyos hideg van. –
Drámaian nézett a férfira. – Az ördögbe, Nigel, milyen normális ember szeretne hideg
gumicsizmában taposni a havat, miközben lefagy az orra?

Én! Én szeretnék! Karácsonyi bevásárlás kesztyűbe és sálba csavarva, gesztenye

a tűzön, jégvirágok az ablakon. Én! Én!

Felnevetett. – Figyeld Teddyt!

De látta, hogy a férje tekintete egy pillanatig megakad rajta, mielőtt ő is lágyan
felnevetett és mormogott volna valamit, amit nem hallott.

Nigel felült a veranda korlátjára és kikiáltott: – Ügy festesz, mint egy tengeri pók,
fiam! Nyújtsd ki a lábadat!

Vasárnap volt, Connie kedvenc napja a héten. Ilyenkor az élet valami furcsa
módon besűrűsödött. Mintha ezen az egy napon nem nyújtotta volna magát túl vékonyra.
A Hadley család vasárnapi rituáléját Teddy születése után vezette be, amit, nagy
meglepetésére, Nigel örömmel fogadott.

T. E., azaz Teddy Előtt teljesen máshogy teltek a napok. A vasárnapok

csigalassúsággal, öröm és minden különösebb elfoglaltság nélkül zajlottak. Sivár
megszakítás volt csupán a dolgos hétköznapok között. Kínosan mesterkélten, egymáshoz
láncolva. Úgy tettek, mintha angol újságokat olvasnának vagy leveleket írnának haza.
Csak az ebéd enyhített rajtuk a Klubban, vagy amikor áthívták a barátaikat
társasjátékozni és biliárdozni, hogy gin sling koktélokba fojtsák hallgatásukat. De miután
Teddy, a gagyogó, piszeorrú kis csirkefogó belépett az életükbe, minden megváltozott.
Nem csak azért, mert ő volt a Hadley birtok tulajdonosának fia és örököse, bár kétség
kívül az is számított valamit, hanem mert abban a pillanatban elrabolta Nigel szívét, hogy
először jókora hüvelykujja köré fonta apró ujjacskáit.

– Úgy kapaszkodik, mint egy istenverte majom – mondta Nigel mogorván.

De Connie-t nem tudta megtéveszteni. Ez egy új Nigel volt. Teljesen megnyílt, és

olyan oldalairól bontakozott ki, amelyekről Connie korábban azt sem tudta, hogy
léteznek. Ez történt, ahányszor csak a karjába tette Teddyt. Végre adhatott valamit a
férjének, amire igazán vágyott. Nem csak egy új pár csizmát, vagy mandzsettát, hanem
valamit, amire teljes szívvel vágyott. Mert az egyszer biztos, hogy ő

nem kellett neki, hiába rángatta ide ebbe az országba. A fiuk szeretete törékeny
hidat vert kettejük közé, Connie pedig azóta óvatosan új oszlopokkal és kötelekkel
erősítette meg ezt a hidat, vasárnaprólvasárnapra, míg végül a nap szilárd rituálévá vált.

Először is kiadták Chalának, Teddy nevelőnőjének a szabadnapot.

Connie ragaszkodott hozzá, hogy Nigel sokáig aludjon, legalább kilencig, mivel
ez volt az egyetlen nap, amikor nem kellett hajnali ötkor kelnie, hogy ellenőrizze az
ültetvényen gyülekező munkásokat. Teddy segített Connie-nak felnyergelni a reggeli
lovagláshoz, aztán amikor az óra elütötte az előszobában a kilencet, ölében az ugató
Pippinnel berohant az apja szobájába ébreszteni. Masur, az egyik könnyűléptű

inas, szorosan a sarkában érkezett fehér zubbonyában, tálcáján rántottával, egy

halom pirítóssal és szilvalekvárral, két hámozott mangóval és egy kancsó Earl Grey
teával. Nigel és Teddy közös erővel ezt mind elpusztították, mialatt Connie visszatért a
lovaglásból és lezuhanyozott.

A nap többi részét egymás szórakoztatásával töltötték, ami általában krikettezést

jelentett. Lustán dongó méhek repkedtek a gyep felett, mialatt Nigel gondosan tanítgatta
Teddyt felülről dobni. – Csak a lányoknak szabad alulról hajítani – suttogta a fiának,
mikor Connie dobott. Olykor pedig kroketteztek5. De mivel abban mindig Connie nyert,
leginkább a krikettbe menekültek, ő pedig kíméletlenül heccelte őket. Pippin mindig ott
sürgött körülöttük. A bozontos kis terrier imádta belemélyeszteni fogait a fa
krokettgolyókba, és Teddy örömteli kiáltásai közepette rendszerint bevette magát a
bokrok közé egy akkora labdával, ami majdnem kiakasztotta az állkapcsát.

A nevetés. Az okozta a legnagyobb változást. Kioldotta a szoros fűzőt, ami

mintha a tüdeje köré tekeredett volna a hét többi napján.

Nigel is érezte. Connie látta rajta, hogy ellazulnak a tagjai, az ingjét is összegyűrte
és átizzadta a nyakánál. A délutáni kánikulában visszavonultak a veranda kellemes
árnyékába, és elnyújtóztak a régi bambuszszékekben, amelyek az évek során átvették
alakjukat.

Masur frissen facsart limonádét szolgált fel nekik, és amikor Teddy még fiatalabb
volt, Connie történeteket olvasott lel neki Bigglesről, a vakmerő pilótáról, aki Sopwith
Camel repülőjén harcolt a nagy háborúban, míg a fiú el nem aludt, izzadt lejével apró
kemenceként melegítve a vállát. Ilyenkor Nigel is elszunyókált, ő pedig elnézegette
mozdulatlan arcukat a tarka árnyékban. Ugyan olyan hosszúkás arcuk volt, az álluktól
egészen a járomcsontjukig és ugyanolyan széles szájuk, de amíg a fiú szája vége laza
félmosolyban felkanyarodott, addig az apjáé álmában is komoly maradt. Időnként olyan
sokáig és figyelmesen tanulmányozta férje arcát, hogy Nigel megmoccant, mintha
behatolt volna az álmaiba, és kinyitotta a szemét. – Mi az, öreglány? – aztán válaszra sem
várva azonnal felkiáltott: – Masur, chaya} Tea! Szedd a lábad!

Azonban hétévesen Teddy már nem akarta olyan unalmas dologra pazarolni a
délutánt, mint az alvás. Olyan borzasztóan sok energia volt benne, hogy Connie alig bírt
lépést tartani vele. Ha néha azt javasolta, hogy lassíthatna egy kicsit, döbbenten nézett
vissza rá.
 – Nem, mami – szegte fel szeplős orrát riadtan. – Öregszel.

Öregedett? Igaz lett volna? Talán Nigel nem véletlenül hívta öreglánynak.
Harmincnégy éves volt, de máris térdig gázolt a sírba vezető árokban. Erősen pislantott
és észbe kapott, hogy Nigel az imént mondott neki valamit.

– Bocsáss meg – mondta. – Mérföldekre jártam. Mit mondtál?

– Eggyel többen ebédelünk.

– Ki az? – Connie ismét a levélre pillantott. Az anyja azt írta Marlborough-ból,

Anglia szívéből, hogy a téli hidegtől befagyott a csap az istálló udvarán, és jégcsapok
lógnak a tető széléről. Connie-t olyan irigység fogta el, hogy legszívesebben elsírta volna
magát. – Ki jön ebédre?

– Johnnie Blake.

Letette a levelet. – Johnnie? Nem is tudtam, hogy visszatért.

Máris szélesen mosolygott. Ha akarta sem tudta volna visszatartani.

John Blake repülő hadnagy olyan ember volt, akit szétvetett az energia, de
elbűvölő stílusával és remek humorával mindenhol szívesen látott vendég volt. Ő és
Nigel iskolatársak voltak Etonban, majd egy időre elveszítették egymással a kapcsolatot,
de aztán néhány éve újra összetalálkoztak Szingapúrban, egy kormányzói vacsorán.

– Mint két pingvin, akik egymásra találtak – mondta nevetve Connie, mikor
meglátta őket, ahogy öltönyben kezet fogtak. Ugyanolyan magasak voltak és mindketten
harmincöt évesek. Annyi különbség volt közöttük, hogy Nigel mindig gondosan
leolajozta barna haját, míg Johnnie szőkésbarna fürtjei úgy repkedtek mindenfelé,
akárcsak a mosolya.

– Vigyázz ezzel a senkiházival – figyelmeztette Nigel kedélyesen, mikor

odavezette hozzá a pilótát és bemutatta neki –, egy sor összetört szívet tudhat maga
mögött.

Azonban Johnnie sohasem lépte át nála a határt. Egyszer sem.

Connie időnként azon kapta magát, szinte kívánja, hogy megtegye.

– Milyen csodás! – örvendezett. – Teddy odáig lesz.

A fia hősként imádta Blake repülő hadnagyot. Ez egy kicsit aggasztotta. Ha az

ember ennyire odavan valamiért, valahogy biztosan megüti a bokáját miatta, főleg
ezekben az időkben.

CONNIE LEELLENŐRIZTE, hogy a legjobb kínai porcelánnal és

kristálypoharakkal terítették-e meg az asztalt. Az étkészlet egykor Nigel anyjáé volt. A
szülei meghaltak, mikor a gépük összeütközött egy másik repülővel egy helyi reptéren,
Palur közelében. Nigel tizennyolc éves volt akkor. Végignézte az egészet. Connie felvette
az egyik poharat és megkocogtatta a körmével.

Szegény Nigel.

Szegény Razak és nővére.

Te jó ég, mit kellett ahhoz vétkeznie az embernek, hogy végignézze egyik szülője
erőszakos halálát? Olyan dühöt gerjesztett volna benne, amit Razakban látott, ami aztán
váratlanul lezúdul rá és maga alá temeti, amikor a legkevésbé számítana rá? Egy hirtelen
kiáltás is elindíthatta. Vagy egy repülőgép látványa az ég kék vizein. Vagy egy autó
hangja, amint túl gyorsan veszi a kanyart. Ezek a dolgok váltották volna ki a dühöt?

Nem tudta.

Talán egyetlen pillantás is elég lehetett a mama kristály borospoharaira. Hirtelen

odaszólt Masurnak és összepakolta őket egy tálcára.

– Tedd el ezeket és rakd ki inkább a másik készletet! Gyorsan.

Lekas! Siess!

Masur, aki már lassan hat éve dolgozott náluk, meglepett szemekkel nézett rá, de
úgy tett, ahogy kérte. – Ezek is nagyon szépek – mondta az inas, mikor kipakolta a
poharakat, amiket Connie Kuala Lumpurban vett. Hallotta a hangjában, hogy meg akarja
nyugtatni, mintha ráérzett volna a félelmeire. Az ebédlőben lógó aranyozott tükörbe
pillantott, és sarló alakú, piros vonalakat látott az orcáin.

– Terimah kasih. Köszönöm, Masur.

– Tuan Blake jönni ma?

– Igen, velünk ebédel.

– Jó sok dolga most égen.

– Igen, az biztos. A Királyi Légierő éles szemekkel figyeli a betolakodókat. Ne

aggódj, Masur – nem mondta ki, kikre gondolt betolakodók címén. Nem is beszéltek róla
többet.

– CSODÁSÁN NÉZEL KI, CONNIE. Hogy csinálod, hogy egyre fiatalabb vagy,
ahányszor csak találkozunk, miközben ez a vén Nigel lassan úgy megbolondul, mint az
örege?

– Blake repülő hadnagy, maga aztán tud hízelegni! – mosolygott rá Connie.

Johnnie Blake mindkét orcájára csókot nyomott, francia stílusban a kezét fogva,
hogy el se tudjon menekülni csodáló tekintete elől. Connie egy halványkék ruhát vett fel,
amiről tudta, hogy jól mutat kecses csípőjén, hosszú, szőke haját pedig lazán feltűzte egy
gyöngycsattal, ami elegáns megjelenést kölcsönzött neki. Valahogy Palur és a helyi, avítt
gyarmati életvitel mindig olyan provinciálisnak tűnt neki, ahányszor csak Johnnie
közelében volt.

A stílusos volt a legjobb szó Johnnie-ra. Egyetlen más kifejezés sem illett rá
jobban. Ahogy üdvözlésképp felkapta Teddyt a levegőbe, Connie úgy érezte, az egész
ház világosabb lett, és még a sötét lépcső is elveszítette borongós hangulatát.

Magas volt és elegáns a Királyi Légierő szürkéskék egyenruhájában.

Lazán oldalra dobta a zubbonyát Teddynek, aki örömteli kurjantással a vállára

kapta és fel-alá menetelt benne, katonának tettetve magát.

Connie ebbe beleborzongott és gyorsan lekapta róla. Teddy jólnevelt gyerek volt,
és tudott viselkedni a felnőttek társaságában, így hagyta magáról levenni a zubbonyt.
Csupán egy gyors, kiábrándult pillantást eresztett meg az anyja felé némán, nyitott
szájjal.

– Túl meleg van hozzá – mondta Connie.

– Constance, hadd mutassam be Mr. Fitzpayne-t.

Nigel hátrafordult a férfi felé, aki még mindig az ajtóban állt.

Connie-ban erős ember benyomását keltette, mikor előrelépett.

Alacsonyabb és mokányabb volt a férjénél. Sötét színű, rövid ujjú inget viselt. Jól
látszottak alkarján az izomkötegek és szürke szeme nem mosolygott rá. Volt valami
hidegség a tekintetében, ami miatt majdnem meghátrált előle. Ehelyett azonban
odanyújtotta neki a kezét.

– Üdvözlöm a Hadley házban, Mr. Fitzpayne.

 – Elnézést, hogy megzavartam a vasárnapjukat, Mrs. Hadley. De a férje volt oly
szíves meghívni ebédre.

– Csak nem hagyhattam éhezni – mondta nevetve Nigel.

– Az én hibám – mondta Johnnie bocsánatkérő mosollyal. -Fitz és én együtt

utaztunk fel vonattal K. L.-ből, és egészen megkedveltük egymást. Igazi tengeri medve,
ugye, Fitz? Pokolian sokat tud a hajókról, és biztos voltam benne, hogy Nigel szívesen
beszélne vele a Fehér gyöngyről.

A Fehér gyöngy hatvanöt láb hosszú tengeri yacht volt, Nigel életének nagy
szerelme, ami fenséges eleganciával szelte a hullámokat.

– Nagyon szívesen látjuk ebédre, Mr. Fitzpayne – mondta Connie. –

Örömmel hallgatjuk majd, hogyan telik egy tengeri medve élete. Még a mi kis
Pippinünk is, aki nagy szakértője a csontok elásásának.

A terrier felkapta a fejét nevének említésére. Connie tréfának szánta, de Fitzpayne

összevonta vastag szemöldökét, és nem éppen olyan szemekkel nézett rá, mint aki jól
szórakozik.

– Mindannyiunknak megvannak a maga titkai, Mrs. Hadley.

Connie-nak összeszorult a torka.

– Így igaz – mondta erőltetett nevetéssel.

– Egyeseknek nagyobb titkai, mint másoknak – vágott közbe Johnnie, és

Szingapúr irányába intett. – Azt mondják, Gordon Benett tábornok… – kérdően felvonta
a szemöldökét és Teddyre nézett.

– Az Ausztrál Birodalmi Flotta malajziai parancsnoka – vágta rá a fiú azonnal.

– Pontosan! Nagyon helyes, Teddy! Te aztán képben vagy -

összeborzolta a fiú haját és visszafordult Nigelhez. De Connie észrevette, hogy a

tekintetét egy pillanatra őrajta hagyta, és azon tűnődött, mennyire Teddynek szólt a
rajongása, és mennyire annak, hogy az ő kedvében járjon.

Teddy a katonai zubbony rangjelzését piszkálgatta, amit Connie a székre terített, a

kutya pedig az ujját szagolgatta.

– Köszönöm, de nem szeretnék a tábornok titkairól beszélgetni

– mondta Nigel. – Legalábbis nem a kölyök előtt.

 – Majd a brandy mellett, Blake – tette hozzá a jövevény.

Körbenézett

szobában,

felmérte

elegáns

arányait,

selyemfüggönyeit, az üveges mahagóniszekrény polcain sorakozó antik ezüst

tárgyakat és a Straits Times újságokat. Az újságok lapjai lágyan lebegtek a plafonról lógó
ventilátor rézlapátjai által felkavart huzatban, akár a madártollak.

Connie-nak nem tetszett ez az ember, aki ilyen kritikus szemekkel mérte végig az
otthonát.

– Igyunk egyet az északi verandán – mondta jókedélyűen. – Az árnyékos.

– Jó ötlet – helyeselt Nigel.

– Jöjjön, repülőtiszt! – szólt oda Johnnie Teddynek. – Nézzük csak meg, mi

rejtőzik ebben a táskában, rendben? – Levette bőrtáskáját a válláról és meglengette a
magasban, mire Pippin olyan pattogásba kezdett, mint egy gumilabda. Teddy arca
felvillant. Megfeledkezett a zubbonyról, és árnyként ment a repülő hadnagy után. Nigel
érdeklődve követte őket.

– Csatlakozunk hozzájuk? – kérdezte Connie Fitzpayne-től.

A férfi figyelme a szobáról Connie-ra szegeződött. Úgy tűnt, mondani akar

valamit. Szürke szemével gyorsan észrevette, hogy a nő

mennyire kényelmetlenül érzi magát, de szavak helyett inkább elégedett mosolyra

húzódott a szája sarka. Sötét és világos sávokat vetett a padlóra a nap fénye a spaletták
között.

A férfi szó nélkül kiment, olyan léptekkel, mintha üvegen lépkedett volna.

AZ EBÉD SZOKATLANUL JÓ hangulatban telt. Connie nem is tudta, pontosan

miért. Nyilván a vendégek is hozzásegítettek, és talán a sok beszélgetés is belejátszott
arról, hogyan tervezte a brit hadsereg Malajzia megerősítését Sir Róbert Brooke-Popham
vezénylete alatt.

Vagy talán csak azért, mert nyugtalan hangulata miatt a kelleténél kicsit több bort
ivott. Túl sokat beszélt. Tisztában volt vele, de képtelen volt megálljt parancsolni a
nyelvének. Szingapúrról kérdezte Johnnie-t. A repülő hadnagy együtt vacsorázott a
kormányzóval, Sir Shenton Thomasszal, ő pedig elmondatta vele, milyen ruhát viseltek a
hölgyek, pedig ez sem őt, sem Johnnie-t nem érdekelte igazán.

– És még? – kérdezte Connie. – Mi mindent csináltál még?

– Elmentem moziba. Megnéztem az Aranypolgár t Orson Wel-lesszel a Cathay

filmszínházban. Mindenképpen nézzétek meg, ha Palurba ér –

ajánlotta. – Remek film.

– Voltak benne repülők? – kérdezte Teddy reménykedve. Még sohasem járt

moziban.

– Nem, de inkább a Dumbo lenne a neked való film. Egy repülő

elefántról szól – és felnevetett Teddy arckifejezésén. – Apropó, ebbe botlottam

egy üzletben a Tanglin úton! – széles mosollyal az arcán benyúlt a táskájába, és az asztal
felett átnyújtott egy csomagot a fiúnak.

Teddy mohón kibontotta. Egy röpképes repülőgépmodell volt benne,

kartondobozban. – Egy Frog elfogóvadász! – kiáltotta.

Kinyitotta a dobozt a tányérja mellett, és csodálattal vizsgálgatta a tartalmát. Apró

ujjait végighúzta az alig huszonöt centi hosszú, fából készült géptesten, amit egy
gumiszalag hajtott. Megérintette a géptest mellé hajtott szárnyakat. A dobozból kivéve a
törzs oldalára kellett őket rögzíteni egy kis pecekre.

– Köszönöm, Johnnie bácsi, köszönöm! – óriási mosollyal arcán az asztalfőn ülő

apja felé fordult. – Háromszáz láb messzire repül, ha felhúzod. Jack, a barátom mondta,
de ő karácsonyig nem kap ilyet.

Nigel elmosolyodott. – Elkényezteted a fiút.

– Megröptethetem, papa?

– Hát persze, de ne olyan hevesen. Várd meg az ebéd végét.

 Teddy türelmetlen tekintettel nézegette a tányérokat, és Connie látta rajta, hogy
azon jár az esze, vajon meddig kell még az asztalnál ülnie.

Nagy húskockákat tömött a szájába, hogy saját példájával buzdítsa a többieket

gyorsabb evésre. Connie is bevett a szájába egy falatot, és a tekintete találkozott Johnnie
örömteli szemeivel. Ő és Nigel az asztal két végén ültek, Johnnie és Teddy a jobb
oldalán, Mr. Fitzpayne pedig modoros némasággal a balján. Az idegen olyan ritkán szólt
csak, hogy Connie már-már azon tűnődött, miért is jött egyáltalán. Széles arca volt,
határozott vonásokkal, és olyan tekintettel méregette a szobát, az asztaltársaságot, de még
a kutyát is, hogy Connie kezdte rosszul érezni magát tőle. Azt kívánta, bárcsak ne hozta
volna magával Johnnie.

– Mr. Fitzpayne – megpróbálta udvariasan bevonni a társalgásba –, maga is

megfordult mostanában Szingapúrban?

A férfi letette a villáját és komoly arccal nézett rá. – Igen.

– Milyen a közhangulat odalent? Azt olvastam a Strait Times- ban, hogy háborút
emlegetnek.

– Nyilván nem Malajziára gondolnak.

– Valószínűleg nem.

– Teljességgel elképzelhetetlen! – fakadt ki Nigel. – A japók nem kockáztatnák

meg. Talán megpróbálkoznak Sziámmal és Jávával, de Malajziával semmiképp, ebben
biztos vagyok. Tizenöt hüvelykes ágyúk merednek a tengerre Szingapúr környékén.
Simán kirobbanthatnánk a sárga fattyakat a vízből.

– Még mindig ott az őserdő – jelentette ki Fitzpayne kereken.

– Ne felejtse el, hogy északról is jöhetnek.

Olyan hangon mondta mindezt, hogy a hideg futkosott tőle Connie gerincén.

– Ez abszurdum, Fitz – válaszolta Johnnie. – Nincs az a hadsereg, istennek hála,

ami át tudná vágni magát a dzsungelén és Malajzia hegyein, hogy hátba támadja
Szingapúrt. Áthatolhatatlan terep. –

Jókedélyűen felemelte a borospoharát. – Ugyan már, ne ijesztgessen minket,

barátom! Különösen ne a gyermek és a hölgy előtt.

De ezzel már elkésett. Connie-t rossz előérzet töltötte el, és aggodalmasan

pillantott a fiára. Teddy Fitzpayne-re meredt, miközben ujjaival a repülőt simogatta.
 – Tényleg háború lesz? – kérdezte. Olyan izgatott volt fiatal hangja, mintha csak
azt kérdezte volna, hogy mikor lesz már karácsony, csak most félelemmel és nem
örömmel telve.

– Persze hogy nem – biztosította az apja. – Az a dolgunk, hogy ellássuk a

szövetségeseket gumival, ónnal és rizzsel. Nem keveredhetünk bele semmiféle…

Fitzpayne száraz, humortalan hangon felnevetett. – Akkor fogadjunk, Hadley!

Nigel elvörösödött. Connie látta rajta, hogy ideges, de nem akarja megbántani a
vendégét.

– A fene az átkozott képét! – mormogta és intett a szolgának, hogy töltse újra a

poharát. Feszülten meglötykölte a bort. A poharában keletkezett örvény látványa mintha
valamiképp lenyugtatta volna. – A japók már így is nagyobb falatot haraptak ki
maguknak, mint amit képesek megrágni. Nem fogják idedugni az orrukat. Percival
tábornok gondoskodik erről. Ő majd megvédi a repülőtereket. Te meg a pilóta barátaid
majd adtok a japán hadihajóknak, ugye Johnnie? Esélytelen, hogy megvessék itt a
lábukat.

– Kényszeredetten a fiára mosolygott. – Szóval ne aggódjon, fiatalember!

Teddy bólintott és átpiszkált egy darab répát a tányérja túlsó felébe.

Csalódottnak tűnt.

Connie abbahagyta az evést – amúgy is túl meleg volt hozzá és erre a Fitzpayne
nevű alakra összpontosította a figyelmét. Arra próbált rájönni, miért is jött ide Johnnie-
val.

VISSZAVONUL. Érezte, ahogy tekintetét az ajkán, haján és arccsontjain felejti,

még akkor is, mikor elfordul tőle. Mikor a zene elhallgatott, és megszűnt körülöttük a
mozgás, egyenesen a férfi arcába nézett.

– Köszönöm – mondta.

– Mit?

– Hogy megvárt.

– Nem nehéz várni olyasvalamire, amire érdemes.

– Az attól függ, nemde? – mondta lágyan. – Ami az egyik embernek érdemes, a

másiknak talán érdektelen.
 – Mindenki

magának

dönti

el

hosszú

mandulaszemei

rámosolyogtak, de nem rejtették el a vágyat udvarias szavai mögött.

– És

mindannyian

kénytelenek

vagyunk

döntéseink

következményeivel élni – válaszolta.

Nem olyan férfi volt, aki valaha is öreglánynak nevezné. Táncoltak még egy
lassú keringőt, és ennyi volt az egész. A férfi udvariasan visszakísérte az asztalhoz,
meghajolt és távozott.

De másnap találkoztak. És a következő napon is.

– Te JÓ ISTEN, CONSTANCE, KI A FENE AZ? – kérdezte Nigel és a

villájával a háta mögött lévő franciaablak felé mutatott.

Connie pislantott egyet. Még mindig tartott az ebéd. Érintetlen papaya és vanília
puding volt előtte. Nem emlékezett rá, hogy került oda. Mindenki arra fordult, amerre
Nigel mutatott.

Connie tenyere izzadni kezdett. Biztos volt benne, hogy So az.

Annyira biztos, mint hogy felvette a sajtkést a tányérja mellől és szorosan

megmarkolta a nyelét. Lassan megfordult.

Először nem látott semmit. Elvakította a napfény. A redőnyök félig le voltak

engedve a többi ablakon, de az üvegezett franciaajtót nyitva tartották, hogy bejöhessen a
levegő, és Pippin szabadon kijárhasson. Az ajtón túl zöld gyep borította a ház felé vezető
emelkedőt. Hallotta, ahogy Nigel hangosan veszi a levegőt az orrán át, az asztal
túloldalán.

Három széles, félkör alakú lépcső vezetett a kertbe, és egy alak állt az alján. Egy
férfi. Connie összehúzta a szemét. Tarka mintás szarongot és fekete, ujjatlan inget vett ki
a fényben. Összevonta a szemöldökét. So sohasem vett volna magára szarongot. Az alak
megmozdult, mire Connie torka összeszorult a megkönnyebbüléstől. Nyelni sem tudott.

– Masur – kiáltott fel Nigel. – Szabadulj meg ettől az embertől!

Connie talpraugrott. A hirtelen mozdulattal feldöntötte a székét. –

Semmi baj, Nigel, ismerem. Razaknak hívják. Sai-Ru Jumat fia, azé nőé, a
balesetből.

Razak egyenesen rámeredt. Egy pillanatra kirázta a hideg átható, sötét

tekintetétől, de aztán a fiú szégyellősen leszegte a fejét és elmosolyodott.

Milyen gyönyörűen néz ki, gondolta Connie.

– Gyere be, Razak! – szólt oda neki.

A fiú egy gazella könnyedségével ugrott fel a lépcsőn.

Hetedik fejezet

CONNIE KÖRBEVEZETTE Razakot a kertben. A fiú a Hadley házban kért

munkát, hallani sem akart a gumiültetvényről. Connie gondosan elmagyarázta neki, hogy
a kertészkedésnél többet keresne, ha beletanul a gumicsapolásba, de hajthatatlan volt.
Csak a fejét rázta leszegett fejjel, és le sem vette szemét a lábáról és poros szandáljáról.

– Hány éves vagy, Razak?

– Tizenhat.
 – És a nővéred?

– Tizenhat.

– Szóval ikrek vagytok. Milyen aranyos.

– Igen.

– Őt hogy hívják?

– Maya.

– Neki van munkája?

A fiú homloka enyhe ráncba szaladt. – Táncol.

– A maláj tánc nagyon szép, láttam már korábban is. Egyszer meg kell néznem
Mayát tánc közben.

A fiú szemmel láthatóan zavarba jött, ezért Connie témát váltott.

Nem hibáztathatta, amiért nem tetszett neki, hogy az életéről kérdezősködik.

Inkább visszatért a kerthez. Úgy tűnt, nem igazán ért a kertészkedéshez, de mikor a
sövény mellett sétáltak, megtetszett neki, ahogy nagy megbecsüléssel végigsimította a
sterlíciák6 szirmait, és hozzáérintette kézfejét a jejarum7 fényes, zöld leveleihez. Majd
csak beletanul.

A többiek a Frog repülővel foglalták el magukat a gyepen. Nigel és Johnnie, még

Teddynél is nagyobb zajt csaptak. Utasításokat kiabáltak a fiúnak és biztatták, hogy
erősebben tekerje fel a propeller gumiját.

Férfihangjuk feszülten vibrált a levegőben, mígnem Teddy diadalmas kiáltással

útjára engedte a kis repülőt. Connie tapsolt és felkiáltott –

Bravó! – aztán nevetve nézte, ahogy alacsonyan elhúz a feje felett, de a torkán
akadt a nevetés, mikor meglátta Razak arcát. Sötét, fájdalommal teli kifejezés ült rajta.
Ráharapott a szája szélére, mintha küszködve bent akarna tartani valamit.

– Mi a baj, Razak? – kérdezte finoman.

De a fiú elfordult felőle. Mi zaklatta fel ennyire? Connie visszanézett a többiekre.

Még Fitzpayne is a repülőt kergette, hogy visszaadhassa Teddynek, a kutya pedig a hátsó
lábain ugrált. Egy családot látott.

Család és barátok, amint meghitt dolgokat művelnek. De Razaknak nem volt

többé családja, csak egy nővére. És erről ő tehetett.

– Gyere! – mondta.

Elvezette az ifjú malájt a gyep közeléből a Hadley ház háta mögé vezető
ösvényre, ahol magas cédrusok fala választotta el a kert másik részét.

– Ez itt a veteményeskert – mondta Connie, és átvezette a sövénybe vágott

boltíven. – Malik, a főkertészünk, minden bizonnyal ide oszt majd be.

Csak egy veteményes volt. Ennyi. Semmi több. Connie a virágoknál is jobban
szeretett zöldségeket nevelni. Az ültetés és szüretelés java részét saját maga végezte.
Mindig is az élete része volt, így teljesen hétköznapi dolognak tartotta. Egészen addig,
amíg meglátta Razak reakcióját. A fiú szemei tágra nyíltak, és leesett az álla a
csodálkozástól.

– Nagyon, nagyon nagy – mormogta.

Az lett volna? Neki mindig is normál méretűnek tűnt. – Mind el szokott fogyni.

Razak feltartotta három ujját. – Maga, tuan Hadley és fiú?

– És a személyzet, természetesen. Ők is ezt eszik. Így tisztességes, ha már egyszer

az ő dolguk elkergetni a majmokat meg a papagájokat.

Esküszöm, van egy majom, amelyik azt hiszi, csakis az ö kedvére nevelem az
összes dinnyét meg tököt.

A fiú felnevetett. Most először engedte el magát valamennyire, és már nem festett
úgy, mint aki bármelyik pillanatban futásnak eredne, akár az a kis őz, amely olykor a
kertbe tévedt. Az akár egy pislantástól is menekülőre fogta. Connie nem akarta elüldözni
Razakot.

– Szeretnél hazavinni magaddal egy kis zöldséget? – ajánlotta.

– Én nem majom. Nem papagáj.

Connie elpirult. – Tudom.

A fiú letérdelt a vöröses földre, letört egy paprikát a száráról és beleharapott.

Connie szinte a saját nyelvén érezte a zöldség friss ízét.

Razak felnézett és rámosolygott, és ő abban a pillanatban tudta, hogy maradni

fog.

– Isten hozott a Hadley házban – mondta.

 – Köszönöm. Terimah kasih.

– Hol tanultál meg angolul?

– Inas voltam háznál. Palurban.

– Tényleg? Nos, ha úgy jobban tetszik, itt is lehetnél inas és…

De érezte benne az ellenállást. Mintha csak arra kérte volna, hogy ugorjon bele
egy kígyókkal teli verembe. Razak megrázta a fejét és ismét a paprika sárga húsába
mélyesztette a fogait.

– Én szeret veteményes.

Connie felnevetett. – Ahogy én is.

MAYA TÜRELMETLENÜL JÁRKÁLT fel-alá a kunyhójuk utcájában. Hol

lehetett? Miért nem ért még vissza? Helyre tette volna a fehér lady?

Talán csak ránézett egyszer, és máris a munkások közé küldette a férjével a

gumierdőbe? Az igazán nehéz munka, nagyon megterhelő a kéznek és a hátnak. Hallott
már történeteket olyan emberekről, akik olyan sok időt töltöttek az erdőben, hogy a
dzsungel szellemei elrabolták a szívüket. Éjszakánként fellógatták szívüket a fák lombjai
közé, ahol jajveszékelve vergődtek rettenetes fájdalmak között, akár a szentjánosbogarak.
Ő nem látta ezt a saját szemével, de mások igen.

Nem akarta, hogy az öccse is erre a sorsra jusson.

Vak férfi ült a háza előtti lócán, és kezdetleges bambuszfurulyáján játszott,

mialatt egy gyerek gyűrött cigarettát szívott mellette, és olajos papírból készült ernyőt
tartott a feje fölé a napsütés ellen. A gyereket nem védte semmi a perzselő naptól, és
ahányszor Maya elhaladt mellette, kicsi kezét mindig egyre lejjebb eresztette, míg végül
már az esernyő az öregember kopasz fejéhez ért. Az embert ez látszólag nem zavarta,
egyszerűen játszott tovább. Ezt csinálta minden nap. Olykor dobott neki némi aprót vagy
egy csapátit, de most idegesítették Mayát a fuvolája panaszos dallamai, és csak egy
szúrós tekintetet vetett rá.

– Menj békével – mormogta az öreg, ahányszor csak meghallotta könnyű lépteit a

homokban.

Béke! Béke! Az öreg nem volt eszénél. Mikor volt béke az életben?
 Valami forró és kemény érzés támadt Maya mellkasában, és rájött, mi lehet az.
Félelem. Szoros görcsként feszült a bordái alatt. Ugyanaz a félelem, mint mikor az anyja
ráemelt egy krikettütőt, de ezúttal nem maga miatt aggódott. Hanem Razakért.

– Menj békével.

Visszamenekült a kis viskóba az öreg szavai elől. Ledobta magát a padlóra,

felhúzta lábait, és a térdére tette az állát. Fojtogató volt odabent a levegő, és egy hatalmas
százlábú vonszolta kövér testét az ajtó felé.

Felemelte mezítelen lábát és összetaposta. Közben azt kívánta, bárcsak

megtehetné ugyanezt a fuvolázó emberrel is. Virágot kellett volna éppen árulnia
Hakimnak, de jelenleg gondolni sem tudott másra, csak hogy biztonságban viszontlássa a
testvérét. Majd később megfizet ezért, mikor Hakim és farkaskölykei ráteszik a kezüket.
De kit érdekel?

Sohasem volt órája, ezért nem tudta, mennyi lehet az idő, de látta az árnyékok
mozgását. Arról tudta meghatározni az idő múlását, de ezen a napon az árnyékok lassan
vándoroltak végig a gyékényen. A haja izzadtan lógott az arcába. Hátradobta, felfogta a
feje tetejére és odatűzte egy bambuszdarabbal. Próbálta kikapcsolni az agyát, és tompán
belemerülni a forróságba, de képtelen volt rá. Olyan volt az elméje, akár egy patkány,
ami fel-alá rohangál a sötét helyeken és más emberek mocskában. Mikor Razak végre
hazaért, talpra ugrott.

– Hol voltál ilyen sokáig?

A fiú karja tele volt zöldségekkel. Úgy festett, akár egy két lábon járó piaci stand,
állig pakolva dinnyével, azuki babbal és még sok minden mással. Maya felnevetett és
elcsent egy uborkát.

– Elmentem a Hadley házba, ahogy mondtad – válaszolta.

A másik sarokba ment, szétnyitotta a karját és a padlóra ejtette a zöldségeket. Por

szállt a levegőbe.

– Add csak oda mind Salidnak! Etesse meg a disznókkal -mormogta Razak. – Én
nem eszem meg semmit, amit ő termesztett.

Maya leültette a matracra, töltött neki egy csésze chayá t és törökülésben várta a
padlón, hogy az öccse visszatérjen hozzá. A fehér lady elrabolta őt.

– Megkértem rá – mondta a fiú végül –, hogy a kertben dolgozhassak. Ahogy

mondtad.
 – Helyes.

– Megmutatta. – Elhallgatott egy pillanatra és Maya örömöt látott csillanni a

szemében. – Gyönyörű az a kert. Olyan sok ott a hely alig három embernek.

A saját apró szobájukra néztek, és nem mondtak semmit.

– És aztán? – nógatta Maya.

– Hatalmas a veteményeskert. Ötször akkora, mint az öreg Grenya telke.

Emlékszel rá? Abból etette a tíztagú családját, és még a piacra is bőven jutott belőle.

– Emlékszem.

– Azt mondta, hogy a családjának és a szolgáknak van. De a szolgák biztosan

eladják a részüket a piacon, a tudtán kívül. – Csodálkozva megrázta a fejét. – Hogy lehet
ennyire ostoba?

– A fehér ember nem ért meg semmit, ami nem róla szól. És aztán mi volt?

– Otthagyott engem a főkertésszel. Penangból való, és úgy beszélt, mintha az ő

kertje lenne. Szerintem ő maga is kezd már növénnyé változni, mert a lába tele van
furcsa, gyökérszerű kinövésekkel, és olyan lazán jár a nyelve, mint egy öreg levél a
szélben.

Maya erre felkapta a fejét. – És mit mondott ez a vén levél?

– Azt mondta, hogy a nő minden reggel iskolába viszi a fiút Palurba és hazahozza,
mikor a nap magasan jár. Már nem ő vezet. A szolgája vezet helyette.

Maya borúsan nézett rá. Nem ezt akarta hallani.

– Hétvégenként – folytatta a fiú – kora reggel kilovagol, mikor még hűvös van. A
Tuan Besur még a sötétben elmegy otthonról és napnyugta előtt nem is ér haza. Néha
elmennek este a barátaikhoz kocsival. A kertész azt mondta, a szolga viszi őket. Ez azért
van, mert a Tuan szeret inni és rosszak az utak.

Abbahagyta a beszédet és hosszú pillái alól hosszan a nővére arcába nézett. –

Elégedett vagy?

Maya visszamosolygott rá. – Úgy szeretem ezt a kertészt, mintha csak az apánk
lenne.

– Biztosan úgy érted, hogy jobban annál.

 A fiú felnevetett, de a hangja erőtlen volt a forró szobában. Az apjuk ónbányász
volt. Ahányszor csak olyan kedve támadt, elverte a gyerekeit és a feleségét is, de egy nap
eltűnt. A testvéreihez, a kígyókhoz költözött, mondta mindig az anyjuk epésen.

Maya a zöldségkupacra mutatott a sarokban. – Hadd adjam el őket.

Razak a fejét rázta. – A disznókon kívül nem valók másba.

Maya felsóhajtott, de nem vitatkozott vele. Inkább letette elé a vacsoráját, bárány
curryt rizzsel, meg egy Tigris sört, hogy leöblíthesse a torkát.

– Jól mentek ma a virágok – hazudta.

Nem említette meg neki a borítékot, amit az edények mögött talált, a polcon.

***

CONNIE NYUGTALAN VOLT. Erősen zuhogott az eső aznap este. Szinte a ház
is beleremegett, és a szél erősen cibálta a tetőt. Ránézett Teddyre, de a fiú zavartalanul
aludt. Szerette nézni mély alvás közben, még a szúnyoghálón keresztül is, ahogy békésen
feküdt ott meleg és pirospozsgás arcával a párnán. Éjszakáról-éjszakára figyelte, hogyan
élesednek állkapcsának és homlokának gyermeki vonásai majdani felnőtt megjelenésébe.
Azt mondogatta magának, hogy ha ilyen rendszeresen

szemmel

tartja,

nem

fogja

majd

akkora

megrázkódtatásként érni, mikor hirtelen egy fiatalember áll előtte, olyan magasan,
mint az apja.

Felemelte a hálót, félresimította haját az arcából és megpuszilta nyirkos homlokát.

– Szép álmokat, szívecském – suttogta és megsimogatta a mellkasát. Nem tudott letenni
erről a szokásáról, hogy kitapintsa a fia lágy szívverését. Kiment a szobából. Mikor
visszaért a hálóba, Nigel az ágy szélén ült és a zokniját vette le éppen. Szép lábai voltak,
simák és kecsesek. Ami nagyon is számított, mert manapság az egész emberből nem
látott többet a lábainál és az alkarjánál. Egy pillanatig azon tűnődött, mi lenne, ha
odamenne hozzá és nekiállna kigombolni az ingét. Valószínűleg elhessegetné magától,
mint a zsanérok között a szobába surranó molylepkéket.

– Nem tett rám valami jó benyomást ez a Fitzpayne – jegyezte meg Nigel. – Nem
tetszettek az ötletei.

Connie felsóhajtott és elnyúlt az ágy rá eső felén, karjával a feje fölött. A

ventilátor ugyanolyan szakadatlanul zörgött felettük, akár az eső.

– Nem – értett egyet vele. – Nekem sem tetszett. De Johnnie barátja volt. Csak
nem lökhettük ki.

Nigel mordult egyet és átment az öltözőszobába. Connie a magasba emelte lábait.

A szoknyája felcsúszott a derekáig. Élvezte, ahogy a ventilátor meztelen combjaira fújja a
meleg levegőt, mintha csak emberi lehelet lett volna. Lehunyta a szemét.

– Constance, nem hiszem, hogy fel kéne venned azt a bennszülött fiút.

– És miért nem?

– Semmi jó nem sülhet ki belőle.

Connie hallotta a férje feszült zihálását. Minden este lenyomott ötven

fekvőtámaszt az öltözőjében.

– Csak segíteni szeretnék nekik, Nigel. Ez a legkevesebb azok után, amit tettem.

– MacIntyre azt mondta, nem a te hibád volt. Nem tartozol nekik semmivel.

Connie nem válaszolt. Végigsimított a vádliján és a puha bőrön a térde hajlatában.

– Jobb, ha nem avatkozol bele, öreglány.

Öreglány. Oldalra lendítette lábait és kiugrott az ágyból. Odament a férje

öltözőjéhez és az ajtókeretnek dőlt. Nigel remegő könyökkel erőlködött, orcái
kivörösödtek. Egy ér lüktetett a halántékán.

– És ha igaza van, Nigel?

– Kinek?
 – Annak a Fitzpayne-nek. Mi van, ha a japánok tényleg betámadnak északról, a
dzsungelén keresztül? Pont az útjukba esünk.

– Az

teljesen…

minden

erejét

megfeszítve

igyekezett

kiegyenesíteni a karjait – … esélytelen.

– De nem kellene felkészülnünk? A biztonság kedvéért. Úgy értem…

– Semmi szükség rá.

– De nekem úgy tűnik, hogy…

– Ne aggódj emiatt.

Connie a nyelvébe harapott, és az ajtókeretnek támaszkodva megvárta, amíg a

férje befejezi a tornázást. Te jó ég, milyen jólesett volna egy cigi. Mindig rágyújtott, ha
ideges volt. Nigel végül felállt és kiment a fürdőszobába. Szétlocsolta a vizet, mint egy
víziló. Mikor visszajött selyemköntösében, ő még mindig ott állt.

Rosszallóan nézett a feleségére.

– Felejtsd el, Constance! A japók gerinctelen népség, és a repülőik fel sem

vehetik a versenyt a mi Brewster Buffalóinkkal. Esélyük sincs ellenünk, és ezzel
tisztában is vannak. Szóval ne emészd magad miatta.

A Johnnie-hoz hasonló emberek tudják, miről beszélnek. Ne is foglalkozz a

Fitzpayne-félékkel. Gerinctelenek. – Meglapogatta a vállát és bemászott az ágyba. Olyan
gondosan rendezte el maga körül a szúnyoghálót, mintha esküvői fátyol lett volna.

Connie az ágy szélére ült. – De akkor is fel kellene készülnünk.

– Az isten szerelmére, Constance, még ha teljesen véletlenül át is verekednék

magukat a hegyeken meg az őserdőn, akkor sem bántanának minket. Szükségük van a
guminkra. Szükségük van rám, hogy megtermeljem nekik. – Na – mosolygott rá
megnyugtatóan, és megpaskolta a párnáját –, feküdj le és ne aggódj!

Connie átment a saját öltözőszobájába. Meztelenre vetkőzött, és kritikus szemmel

végigmérte testét a Cheval-tükörben.

– De rám nincs szükségük – mondta halkan. – És Teddyre sem.

– Le AKAROK FEKÜDNI VELED, CONNIE.

A szavai nyomán elmosódtak előtte a sorok a könyvben, amit olvasott. Még most,
két évvel később is emlékezett rájuk. A Nagy alvást olvasta Raymond Chandlertől. So
felvitte őt a hegyekbe, mérföldekre mindentől. Megkönnyebbülés volt számára a tiszta és
hűvös levegő. Árnyékban ültek a fűben, egymás hátának dőlve és olvastak.

Le akarok feküdni veled, Connie.

Letette a könyvét és szájon csókolta Sot. Lassan kigombolta a férfi ingét, és

megcsókolta a szíve felett. Simogatta egyre gyorsabban emelkedő és süllyedő

mellkasát. Végighúzta ujjait minden izmán, minden bordáján. Olyan meleg és

fűszeres íze volt a bőrének, mint a fahéjás pirításnak.

A szabadban szeretkeztek. Azelőtt még sohasem tett ilyet. Csak egy gibbon
kiáltása hallatszott a távolban, és tücskök ciripeltek körülöttük. Csodálatos volt. Szíve a
fülében lüktetett. Teljesen eleresztette magát a férfi ölelésében, akár egy macska a napon.
Tudta, hogy elrugaszkodott a szikla peremétől, de zuhanás helyett szárnyalt.

MÉG MINDIG SÖTÉT VOLT mikor felébredt, de legalább az eső elállt. A fákról
csepegő víz hangját hallgatta odakint. Mintha könnycseppek lettek volna. A hátán feküdt,
emlékeibe merülve.

EGYSZER MEZTELENÜL FEKÜDTEK az ágyon egy szállodai szobában,

Kuala Lumpurban. Apró vadeperszemeket dobáltak egymás szájába, és nevettek,
miközben a férfi rózsaszínre festette az egyik mellbimbóját a gyümölcs levővel, majd
megkérdezte:

-Mikor bánt veled így a férjed legutóbb? – Átölelte és a gyümölcstől ragadós

ujjaival végigsimította a lapockáját és a csípőjét.

– Soha…
 Lehajolt és megnyalta a mellbimbóját. Connie felnyögött.

– És mikor szeretkeztél utoljára a férjeddel?

– Hosszú évekkel ezelőtt.

PONTOSAN NÉGY ÉVE ÉS HÁROM HÓNAPJA. Próbálta felidézni maga előtt

a férje alakját a sötétben. A házasságuk első néhány hónapjában minden rendben ment.
Úgy viselkedtek, mint a rendes ifjú házasok. Minden este csókkal búcsúztak el
egymástól, mielőtt Nigel lekapcsolta a villanyt, és szombaton meg vasárnap szeretkeztek.
Hétköznap túl keményen dolgozik a birtokon, ezt mondta magának. Olyankor biztos
fáradt. Ez érthető.

Azonban mikor Harriet Court saját szemérmes és hízásnak indult férjéről,

Henryről mesélt neki, aki éjszakánként többször is zaklatta az ágyban – és a mohó szóval
illette –, Connie gondolkodóba esett.

Miután Teddy megszületett, Nigel egy évig hozzá sem nyúlt, és azután is csak az
ő unszolására. Csupán akkor újult meg az érdeklődése, mikor Connie felvetette, hogy mi
lenne, ha szülne még egy gyereket.

De felszínes volt a szex. Semmi játszadozás. Semmi mellbimbó nyalogatás.

Semmi csókolózás. Kifelé megcsókolta a férje arcát, de befelé sikított.

Valamilyen oknál fogva nem esett másodszor is teherbe, és Nigel minden

hónapban úgy nézett rá, mintha hasba szúrták volna, mikor megjött neki.

– Sajnálom – mondogatta Connie. Mert sajnálta is. Mindkettőjüket.

– Semmi gond, öreglány. Gondolom, majd legközelebb. – De barna tekintete

zavaros volt, és a szája olyan feszes, mint Teddyé, mikor próbálja visszatartani a sírást.
Végül lemondott a reményről. Nem is próbálkozott tovább. Magára hagyta Connie-t az
ágyban a saját térfelén, és udvariasan visszautasított minden próbálkozást. Ekkor
keletkezett a szakadék a lepedőjük közepén, és Connie figyelte, ahogy szélesedik.

Éjszakáról-éjszakára, évről-évre. Connie számára az ágy borzalmas hellyé

változott, nem a szerelemé volt, hanem… Belefájdult a mellkasa.

A kudarcé. Csalódottságé. A magányé. Amelyik tetszik. Olykor a verandán ülve

töltötte az éjszakát, dacolva a szúnyogokkal, és hajnalig olvasott. Mintha jobbá tehette
volna azzal a saját gondjait, hogy más problémáiról olvas. Nigel sohasem említette, hogy
hiányolta volna az ágyból. Időnként azon tűnődött, vajon észrevette-e egyáltalán.
 Oldalra fordult, a férje háta felé. Hallgatta egyenletes lélegzését, és a szél hangját
a korallfa levelei közt. Hosszú ideig így maradt, tágra nyitott szemekkel. Aztán közelebb
ment, és óvatosan átkarolta a férje testét. Hozzásimult, és a derekára tette kezét. A férfi
nem mozdult.

Változatlan ritmusban lélegzett. De Connie biztos volt benne, hogy felébredt. És

ami rosszabb, nem csak felébredt, de tudta, hogy Connie tudja, hogy ébren van.

Connie úgy maradt, mozdulatlanul, legalább fél óráig. Csendesen szuszogott a

férje tarkójára. Újra magába szívta a bőre illatát. Mikor végül visszagurult a saját
térfelére, egyetlen hang se érkezett Nigel irányából. Síri csend volt a szobában.

Nyolcadik fejezet

AZ ÚSZÁS OLYAN, AKÁR A SÍRÁS. Kiüríti az embert. Elmossa a görcsöket,

és csomókat az elméjében; elmozdítja a köveket, melyek egymáshoz súrlódnak és
dörzsölődnek minden mozdulattal. Az úszás mindent felszabadít. Kiürít mindent a vízzel.

Connie imádott úszni. Mindent szeretett benne, a lábak mozgását, a víz

színén

tükröződő

napfényt,

az

arcába

csapó,

apró

szivárványcseppeket. Nem volt hideg a víz a Victoria Klub szabadtéri

medencéjében, de ettől még lehűtötte a bőrét. És hűvös bőrrel jobban tudott gondolkodni.

Gondolkodnia kellett. Ki kellett találnia, hogyan védheti meg legjobban a fiát a

Malajziát fenyegető háborútól. Ha a férje túlságosan makacs beismerni, hogy hamarosan
puskát szegeznek az ország fejének, akkor egyedül rá hárul a felelősség.

A hátára fordult, és úszott még húsz hosszt hát úszásban. A medencéből látta a
távoli hegyeket. Ködbe burkolóztak, és olyan kékek voltak, akár a Turner festményeken.
Oda vitte el egyszer So. Erősebben tempózott, hogy elkergesse magától ezt a gondolatot.
Harriet Court odakiáltott neki.

– Connie, kijössz valaha abból a medencéből?

Az ég fehér, színtelen lepedő volt a feje fölött. Mintha kiégette volna a nap,
fényes, fakó sebhelyet hagyva maga után. Lehunyta a szemét, hogy ne is lássa, és gyorsan
leúszott még húsz hosszt.

– Connie! Ha nem jössz ki a vízből most azonnal, teljesen összeaszalódsz!

Hát nem látta Harriet, hogy akkor aszalódott össze, ha nem volt a vízben?

CONNIE SZERETTE, AHOGYAN HARRIET NEVETETT. Rekedtes,

boszorkányszerű kacajai rendszerint elnémították a társaságot, de Connie mindig jót
kuncogott ezen. Állig érő, sötét haja volt. Erős, majdhogynem férfias arcvonásai éles
ellentétben álltak ragyogó kék szemével, és kicsi, finom állával, amit gyakran tartott a
kezében, mintha a feje és annak minden tartalma túl nehéz lett volna karcsú nyakának.

– Mesélj el mindent, drága Connie – mondta Harriet, mikor Connie végre

csatlakozott hozzá az árnyékos verandán. A kovácsoltvas asztalon magas pohárba töltött
jeges, citromos üdítő várt rá, de Connie intett a kezével az egyik felszolgálónak, hogy
hozzon még két kávét is. – Egy bajuszos kismadártól hallottam – folytatta Harriet –, hogy
a jóképű John Blake repülő hadnagy a városba érkezett, és egyenesen a Hadley házba
ment anélkül, hogy bárki másnak akár csak odabiccentett volna. –

Connie-ra villantotta a mosolyát. – Azon tűnődöm, vajon miért tette?

– Azt üzenem Jasper bácsikádnak – mivel ismerte a bajusz tulajdonosát, amit

kénessárgára színezett a dohány, a whisky és a tubák keveréke, és aki a gyarmati
közösség legpletykásabb tagjának számított

–, hogy nagyon is téved, Johnnie egy barátjával érkezett K. L.-ből, és Nigel hívta
meg őket hozzánk.

– Becsületszóra?

– A lelkem rá.
 – Rendben van, hiszek neked. – Harriet kíváncsi tekintettel közelebb hajolt. –
Még mindig olyan jóképű, mint volt?

– Még annál is jobb!

Mindketten nevettek és nekiálltak megbeszélni a legközelebbi jótékonysági

rendezvényüket. Táncos estet szerveztek, hogy pénzt gyűjtsenek a Vegyél egy Bombázót
Angliának alapnak. Minden gyarmati feleség részt vett hasonló dolgokban. Ettől úgy
érezték magukat, hogy kiveszik a részüket az otthoni háborús erőfeszítésekből, míg
férjeik gumival, ónnal és rizzsel látták el a hadsereget. Büszkén hazafiaskodtak, annak
ellenére, hogy több ezer mérföldre voltak otthonról.

– Elspeth Saunders szervezi a tombolát – emlékeztette Connie Harrietet, és

mindketten a szemüket forgatták.

Elspeth finom kis úriasszony volt, több gyerekkel, mint ameny-nyivel meg tudott
volna birkózni. Ő volt Teddy legjobb barátjának, Jacknek az anyukája, meg még hat
testvérének. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy ő szervezze a tombolát a társas
eseményeken, és kétségkívül jó érzékkel vásárolgatta össze a nyereményeket a helyi
boltokból. Ugyanakkor hajlamos volt úgy megjelenni az esemény napján népes
pereputtyával, hogy az ajándékokat otthon felejtette a konyhaasztalon, a család
labradorjainak martalékául.

Mindketten felhördültek, és Connie kibökte végre a kérdést, ami egész nap ott
motoszkált benne. – Harriet, mit gondol Henry a háborúról? – Henry Court, Harriet férje,
vezető beosztású könyvelő

volt, aki állandóan füstös kis irodákban töltötte az idejét a gyarmati vezetés
krémjének társaságában. – Biztos van valami bennfentes információja.

– Az európai háborúra gondolsz?

– Nem. Az ittenire. Hisz benne, hogy itt is háború lesz?

– Nem, isten őrizz! – Harriet orrlyuka kitágult, ami a lovára emlékeztette Connie-
t, mikor az megtorpant egy akadály előtt. – Milyen abszurd felvetés.

– Az volna?

– Miért? Johnnie Blake mondott valamit?

– Nem. Épp az ellenkezőjét állította. Azt mondta, hogy háromszázharmincöt

darab első osztályú repülőgép védi Malajziát.
 Szerinte a japánok nem mennek bele.

– Nos, ő tudja. Ő szokott ott üldögélni a hadvezetés tanácskozásain.

Henry szerint elképzelhetetlen a dolog. Szingapúrt erősen védik, és a félsziget

partvidékét a Királyi Légierő felügyeli folyamatos őrjáratokkal.

– Legalábbis ezt mondják.

– Ne csináld már, Connie! Brooke-Popham tábornok és Percival tábornok értik a

dolgukat. Ne légy olyan borúlátó! A japánok sohasem törnek át az őserdőn. Én még
sohasem jártam odafent, de azt mondják olyan, mintha magán a poklon kellene
keresztülvágnia az embernek.

– Johnnie-val jött egy barátja, aki szerint lehetséges.

– Hát akkor mondd meg neki, hogy átkozottul téved – horkant fel Harriet.

Connie szeretett volna hinni neki. Nem volt szokása valótlanságokat állítani.
Talán Henry többet is megosztott vele, mint amennyit továbbadott. Megérkezett a
kávéjuk, és Connie elmerülten kortyolgatta.

Visszatért belé a nyugtalanság most, hogy az úszás hatása kezdett elmúlni. Kiáltás
harsant balról, a teniszpálya irányából, ahol egy pár azon vitatkozott éppen, kié a pont.

A Victoria Klub közkedvelt pihenőhely volt a helyi fehérek körében.

Jókora darabot foglalt el Palurból élénkzöld lalangfüves udvarával, négy

teniszpályájával és a bársonypuha krokettgyepével, amit éjjelnappal fehér rövidnadrágot
és zakót viselő malájok gondoztak. És persze ott volt még a medence is, hála istennek. A
túlsó oldalán sűrű

pálmafal választotta el a kilenclyukas golfpályától. Connie nem értette, hogyan

lehettek képesek egyesek a lélekölő hőségben a nyílt füvön parádézni.

Csendesen kortyolta a kávéját, és a veranda túloldalán sürgő

alacsony malájt lányt figyelte, amint egy hajósláda rézszerelékeit polírozza,

amiben a ruhákat szállították a jelmezes partikra. Könnyű

volt észre sem venni a seregnyi bennszülött munkást, akik a klub folyamatos
üzemeltetéséért feleltek.

– Harriet, mindenki azt mondja, hogy a japánok gerinctelenek és nem elég

fegyelmezettek. De szerintem ez nem igaz.
 – Ezt mégis miből gondolod?

– A hadseregük máris elfoglalta Koreát, Mandzsúriát és Kína nagy részét. Ehhez

nyilván fegyelmezettnek és jól felszereltnek kellett lenniük.

Harriet tátott szájjal bámult rá. Boszorkányhangján felnevetett és hát rávetette a

fejét, mire a bennszülött lány összerezzent ijedtében.

– Teljesen megőrültél? Mi itt a Brit Hadseregről és a Brit Légierőről beszélünk.

Meg a Nemzetközösség kiváló indiai és ausztrál katonáiról.

A japánok az első puskalövésre a lábuk közé kapják a farkukat és futásnak

erednek, ebben biztos lehetsz. Alapos meglepetés vár rájuk. –

Egyetlen húzásra kiitta a kávéját, és elégedetten lecsapta a csészét az alátétre.

– Harriet.

– Mi az már megint?

– Hatalmas légierejük van.

– Honnan veszed?

– Hallottam valakitől.

– Hát ez a valaki akkor rosszul tudja. Akárhogy is, mindenki tudja, hogy a
japánok csapnivaló pilóták. Rossz az egyensúlyérzékük, mert az anyák a hátukon cipelik
őket gyerekkorukban. Borzalmas szokás.

Connie felvette a napszemüvegét az asztalról és az orrára tette, annak ellenére,

hogy az árnyékban ültek. Nem akarta, hogy Harriet lássa a szemét. Mivel emlékezett.

So kőről kőre ugrálva kelt át a folyón, egy erdős völgy alján. Aranyszínben
ragyogtak fedetlen végtagjai a zöld, párás levegőben. Olyan könnyed és szabad
mozdulatokkal szökellt, akár egy repülő hal. Semmi baj nem volt az egyensúlyával. Az
égvilágon semmi. Mikor átért a túlsó partra, leszedett egy durian gyümölcsöt magasan a
lombok közül, és odavitte neki. Térdre ereszkedett, és úgy kínálta fel a szeretett nőnek,
mintha az a tüskés héjú, kellemetlen szagú gyümölcs lett volna a királysága kulcsa,
felidézte magában a férfi leheletét a lábujján és a bőre melegét, mikor leguggolt mellé és
a hajába túrt.

Valamilyen különös módon a férfi a földhöz tartozott, nem a levegőbe, pedig

annyira megfoghatatlan volt sokszor. Nem tudta biztosan mi ez a furcsa érzése vele
kapcsolatban. Talán azért, mert egyszerre volt finom, érzéki és légies és ugyanakkor
kémény és határozott. Ez megmutatkozott abban, ahogyan lehúzza magával a vörös
talajra, a kemény, kövezett padlóra vagy a tatamira az erdőben lévő kis kunyhóban.

Karcolások és rovarcsípések borították el Connie hátát. De nem számított. Nigel

sohasem látta az árulkodó nyomokat.

– AZT HISZEM – MONDTA HARRIETNEK hogy inkább ránk vár alapos

meglepetés.

Connie felállt és odament a verandán a szolgálólányhoz, aki éppen a térdén állva

egy rézasztalt fényesített. Sötét végtagjain izzadság gyöngyözött az erőfeszítéstől. Háttal
volt nekik.

– Maya? Te vagy az, ugye?

A lány felnézett rá fekete szemével. Tekintete óvatos volt és visszafogott, de nem

volt benne meglepetés. Tehát tudta, hogy Connie ült ott.

– Igen, asszonyom – mondta a lány. Idősebbnek látszott, mint azelőtt. Kevésbé

tűnt gyereknek takaros, fehér egyenruhájában és felkontyolt hajjal, virággal a tarkója
felett. A hangja udvarias volt.

Nyoma sem volt benne annak a dühnek, amitől Connie tartott.

– Ezek szerint megkaptad az állást.

– Igen, asszonyom. Köszönöm. – A lány a térdén maradt.

Connie kellemetlenül érezte magát a beszélgetés miatt. Annyi mindent nem

említettek. Az ő kérésére ajánlottak állást Mayának heti kétszer fél napra a klubban. Nem
volt sok, de úgy gondolta, esetleg kiegészítheti vele a fizetését, amit táncosként keresett.
Bár alacsony volt, hosszú, elegáns ujjai és vékony lábai voltak. Connie elépzelte, amint
hagyományos maláj táncot lejt kecses mozdulatokkal, furcsa szögben kitekert ujjakkal és
csuklóval.

Súlyos csönd ereszkedett kettejük közé. A lány alázatosan visz-szaeresztette

tekintetét az asztalra. Fényes testű, kövér légy szállt a hajában lévő virágra. Connie
elhessegette. Most először beszélt a lánnyal a baleset óta, és újra érezte az esemény súlyát
a mellkasán.

Razak közvetített kettejük között, mert a fiú szerint a nővére nem akart találkozni
vele. Connie lenézett a lány sötét hajára, és ráébredt, hogy hatalmas hibát követett el.
Korábban szembe kellett volna néznie Su-Rai Jumat lányával, de ő inkább Razakra
összpontosította összes sajnálatát.

Vajon mire gondolhat?

– Sajnálom, Maya. Maaf

A lány motyogott maga elé valamit malájul, de nem nézett fel.

Szorosan megmarkolta a törlőrongyot, amivel dolgozott. Úgy maradtak.

Egyikük sem mozdult. Connie tudatában volt, hogy Harriet megbűvölten figyeli
őket. A ventilátor úgy zörgött a fejük felett, akár csontok a bádogdobozban.

– Szükségem lenne a segítségedre ma délután Maya, ha ráérsz.

Végre. A fekete szemek felvillantak az arcába. Óvatos volt a tekintete.

– Kifizetem az idődet – tette hozzá Connie.

A kis száj felfelé görbült a sarkainál, de a szemében nyoma sem volt mosolynak.
– Igen. Segítek magának.

– Köszönöm – Connie a lány vállára tette a kezét, és érezte teste melegét a

vékony, fehér anyagon keresztül.

MAYA FESZÜLT VOLT. Idegesen lapított két lépésre Constance Hadley háta
mögött. Besétáltak a Marlborough úti élelmiszerüzletbe. Sétáltak?

Nem, ez a fakó hajú, fehér bőrű nő nem sétált. Maya figyelte minden lépését,
ahogyan birtokába vett minden talpalatnyi földet, amit a lába érintett. Mintha csakis az
övé lenne. A levegő mintha párás függönyként nyílt volna szét előtte, hogy aztán mögötte
össze is záródjon, kiszorítva mindenki mást. Annyira távolságtartó. Maya hunyorogva
nézett rá. Annyira titkolózó.

– Várj itt!

Maya engedelmeskedett. Bebújt a polcok közé, kihúzta a tűket a hajából, és fekete

lepelként az arca köré rázta. Legutóbb kidobták ebből az üzletből a sáros árokba, amiért
zsebre tett egy marék rizst. Leguggolt egy halom feltornyozott gyümölcskonzerv mögé.
A címkékre nézett.

Barack. Miféle fehérbőrű idióta eszik műbarackot, amikor minden nap frisset
vehet a piacon?

A fehér ladyt figyelte. Tanulmányozta mozdulatait. Egyenes derekát és hosszú

nyakát, és azt, ahogy a pult mögött álló, pofaszakállas férfira mosolyog. A boltos barna
overallján sorakozó gombok mintha fekete bogarak lettek volna. A lady szemében
könnyed önbizalom csillogott.

Olyan természetes volt neki minden, mint halnak a víz. Egy halom lisztre és rizsre
mutatott.

– Intézkedjek, hogy szállítsák ki magukhoz, Mrs. Hadley?

– Nem, köszönöm, Mr. Endicott. Elviszem a kocsimmal. És ezeket is. – Egy listát
nyújtott át a boltosnak.

Öröm töltötte el a férfi arcát, mikor belepillantott a listába. – Máris intézkedem,

Mrs. Hadley. Addig szíveskedjen helyet foglalni. Esetleg egy csésze teát, Mrs. Hadley,
amíg várakozik? Az emberem gond nélkül kiszállít mindent a furgonjával, amennyiben…

De Connie megrázta a fejét. Kedves, de határozott mosolyával bocsátotta útjára a

boltost a polcok közé. A férfi elhaladt Maya mellett, de alig vette észre, annyira tele volt
a feje dollárjelekkel. Gyorsan összeválogatta a csomagokat és kartonokat, majd a pultra
tornyozta őket. Heves szuszogással mászott föl a létrára egy doboz gyertyáért.

Maya nem tudott olvasni, de a címkéken képek is voltak: tehenek a szögletes és

disznók a kerek konzerveken. Húskonzervek. Tealevelek képei, kávébab és cukor
kanálban egy zsák oldalán. És keksz, nagy, színes dobozokban. Befőttesüvegek kerültek
a kupac tetejére, meg egy zsák szárított bab és egy jókora sótömb. A fehér lady
elégedetten bólintott, ahányszor csak érkezett valami a halomba.

Vajon mit csinál? Ez is olyan, mint a veteményeskertje?

Ostobaságában sokkal többet vásárol, mint amire szüksége van.

– Gyere ide, Maya!

Maya közelebb ment.

– Válassz magadnak egyet!

Maya értetlenül nézett rá. Vajon mire értette?

– Én a zöldet választom Teddynek. Az a kedvence – folytatta a lady könnyű

nevetéssel.
 Egy vastag üveget tartott a kezében, tele élénk színű pálcikákkal.

Maya mozdulatlanul állt. Nem tudta, mit tegyen.

A lady benyúlt az üvegbe, kihúzott egy zöld pálcát, és fényes papírba tekerte. –
Látod? – mondta. – Ez mentás. A többi más ízű. Melyiket szeretnéd?

Bátorítóan mosolygott rá, és várta, hogy válasszon. És hirtelen Maya megértette.

A lady arra számított, hogy jóváteheti az anyja halálát egy színes pálcikával. Alig bírta
visszafogni magát, hogy le ne köpje csinos fehér lábát a csinos fehér cipőjében.

Benyúlt az üvegbe és kirántott egy pálcát. Pirosat. – Terimah kasih.

Köszönöm, asszonyom – mormogta.

– Az áfonyás.

Maya a pálcikára nézett. Mihez kezdjen vele? Nyomja le a lady torkán?

– Kőpálcikának hívják.

– Kő?

– Egy édesség – mondta kedvesen. – Szerintem ízleni fog. –

Megrázta az üveget. Maya összerezzent. – A sárga banános, a narancsszínű

barackos, a csíkos görögdinnyés és… Maya arcába nézett és elhallgatott. – Ez semmiség,
Maya. Csak egy kis édesség.

Maya bólintott. A haja mögé rejtőzött, ismét benyúlt az üvegbe, és kihúzott egy
csíkosat. – Razaknak.

– Rendben.

Az overallos férfi odaállt eléjük, és a bajuszával babrált, akár egy barna egér. –
Ennyi lesz, Mrs. Hadley?

Mohó, mohó, mohó.

– Igen, köszönöm. írja a számlámhoz, kérem.

– A kocsija odakint parkol?

– Igen.

– Fiú! – kiáltott a boltos.

 Bennszülött fiú lépett be a hátsó szobából, seprűvel a kezében.

Mayát ügyeimre sem méltatta, de Connie felé szégyellős mosolyt küldött.

– Rakodj be, fiú! – parancsolta a bajusz.

– Én viszem követ, asszonyom – ajánlkozott Maya.

Karjába kapta az üveget, akár egy csecsemőt, és követte a ladyt kifelé a boltból.

MAYA ELÖL ÜLT A KOCSIBAN, a sofőr mellett. Ho Bahnak hívták és kínai

volt. Keskeny, csontos arca volt, és madárfészekszerű szürke haját sofőrsapka fedte.
Sötétzöld egyenruhája úgy lógott rajta, mintha azt remélné, hogy egy napon belehízik.
Nem szólt Mayához. Rá se nézett.

Maya hangosan beletörölte koszos szandálját a lába alatt lévő, tiszta szőnyegbe,
de még csak felé sem pillantott. Mindössze egy ideg rándult meg a szeme mellett, de
tartotta a száját.

Amerikai kocsi volt. Nagy és pöffeszkedő, mint minden, ami amerikai. Csillogó
krómkilincsek és hosszú, céltudatos orr. De ismerte a titkát. Hogy embereket ölt.
Bármilyen gondosan is rejtegette karmait, hallotta a tigris morgását, ahogy azelőtt az
anyja is hallotta. Csendesen becsúsztatta a kezét az ülés és az ajtó közé és
belemélyesztette éles karmait őzbarna bőr lágyékába, csak hogy bántsa.

Ült már korábban is kocsiban, mikor az anyja eladta őt, újra és újra.

Olykor fehér ember kocsijában, máskor feketéében. A színük nem számított.

Ruha nélkül a sötétben minden férfi ugyanolyan volt. Mind ugyanazt akarta. Néhányan a
kocsiban teperték le, miközben a sofőrjük a tükörből figyelt. Hirtelen pánik tört rá, és a
néma kínaira nézett, de nem ismerte fel. Emlékezett az arcokra.

A kocsi átsuhant Palur utcáin, és Maya élvezettel nézte, ahogy az emberek az

elegáns, fekete autó után fordulnak. De nem észak felé tartottak, a Hadley ültetvény felé,
ahogy gondolta. Meglepődött, mikor a téglaépületekkel szegélyezett, széles utakról
befordultak a rakpart felé vezető, szűk utcákba. Átpillantott a válla fölött a hátsó ülésre.
A fehér lady zsákokkal és dobozokkal körülvéve ült ott, és a listáját pipálgatta.

Elmélyedve nézett ki az oldalsó ablakon kék szemével, és egy pillanatra megállt a

toll a kezében. Maya követte a tekintetét. Hullámzó barna víz látszódott a raktárak
mögött. A folyó volt az. Miért mentek arra? A rakpart és a kunyhóváros felé, ahol ő és
Razak éltek?

Hirtelen összeszorult a mellkasa. Biztos volt benne, hogy ez az úrihölgy, ez a

fehér lady, az anyja gyilkosa, segíteni akar rajta. Úgy, hogy nekiadja ezt a sok mindent.
Elképzelte a dobozok és konzervek hegyeit a csomagtartóban, a rizzsel és liszttel teli
zsákokat hátul, a gyertyákat és kekszet az ülésen. Akaratán kívül elmosolyodott.

Razakkal hónapokig kihúzzák ennyi mindennel. De fel kell majd bérelnie egy
helyi kölyköt, hogy őrködjön nekik, mikor nincsenek odahaza. Majd édes pálcikákkal
fizet neki. Ha egyszer kitudódik, mi van a zsákokban…

Egy biciklis riksa hajtott előttük, és egy teherautó kelt remegve életre a közelben,
és a rakodómunkások fonott kosarakkal a hátukon elzárták előttük a síneken átvezető,
keskeny utat. Nagy volt a forgalom a kikötőben. Látott egy imbolygó kereskedőhajót
piros kéményekkel, amint daruval rakodták le éppen. A levegő nehéz volt a melegtől és
izzadságtól, és áporodott a folyó szagától. Egyre türelmetlenebb lett és előrehajolt,
mintha azzal felgyorsíthatná a kocsit. Abban a pillanatban rés nyílt előttük a forgalomban
baloldalt, és éppen szólni akart a sofőrnek, hogy arra menjen, mire az befordult jobbra.

– Ne! Tak! – zihálta. – Ne!

A sofőr most először nézett rá megvető, fekete szemeivel. –

Hallgass, csatornatöltelék – mormogta.

Hátrafordult az ülésen. – Asszonyom – szólalt megkérdezte hangosan hová

megyünk?

A fehér lady felemelte a tekintetét a jegyzetfüzetéből, és úgy nézett vissza rá,

mintha elfelejtette volna, hogy ő is ott van. – A hajóhoz, természetesen. A Fehér
gyöngyhöz.

Kilencedik fejezet

– BASSZA MEG!

Megcsúszott a fűrész a kezében.

– Bassza meg! – szitkozódott Madoc Morgan ismét, mikor észrevette, hogy vérzik
a keze. Összevérezte a fát is és vére már a földre csöpögött. Abban a pillanatban fekete
legyek lepték el a sebet. Idekint a dzsungelben nem gyógyultak jól a vágások, bármilyen
gyorsan jódozta is be az ember. Madoc éppen ablakkereteket készített a kaszinóhoz, amit
a bár mellett épített. Rönköket fűrészelt a stég és a bár között lévő

döngölt talajon. Fűrészpor illata fűszerezte a levegőt. Eszébe juttatta, mikor

gyerekkorában az apja fűrészelt a hátsó udvaron. Most Kitty állt mellette, smirglivel a
kezében, és lecsiszolta a lécek élét, amikkel ő már végzett. Ahogy a nő kiegyenesedett,
hogy megnézze sérülését, izzadtság csillogott a jókora mellei közötti résben.

– Ó, Krisztusom! – sóhajtotta. – Gyere ide! – Megragadta a férfi csuklóját, és

erősen rászorította a kezét a tépett húsra. – Vissza!

Kitty beterelte a konyhába, és a csapnál hagyta, hogy addig oda csöpögtesse a

vérét, amíg előkotorja a fertőtlenítőt és a kötszert. Mire végzett, Madoc keze fehér gézbe
volt csavarva, és égette üres gyomrát a brandy, amit a nő diktált bele.

– Jobb? – kérdezte Kitty, miközben csípőre tett kézzel méregette.

– Sokkal.

– Mára elég a fűrészelésből.

– Be kell fejeznem az ablakokat, mielőtt…

– Elég a fűrészelésből – ismételte. Nem mosolygott.

– Basszameg – káromkodott megint Madoc.

A nő olyan közel lépett, hogy érezte az izzadtságát. Meglapogatta a hátát és

rámosolygott. – Ne most, tigris.

Madoc felnevetett és szájon csókolta. – Akkor csinálj nekem valami reggelit, és

bemegyek a városba.

Kitty elhúzódott tőle és rosszallóan nézett rá. – Miért?

– Üzlet.

Nem kérdezett többet, de felszökött a szemöldöke, és Madoc látta rajta, hogy nem
tetszik neki a dolog. A tűzhelyhez fordult. -Tojás?

– Az jó lesz. Kösz.

Azon kevés nők egyike volt az életében, aki tudta, mikor tartsa a száját.
 – Amíg a városban jársz, befejezem a fűrészelést – mondta, miközben tojásokat
tört egy tálba.

– Semmi szükség rá. Majd holnap megcsinálom.

Kitty megvonta húsos vállát laza blúzában és Morgan tudta, úgyis befejezi a
fűrészelést, bármit mondjon is. Mikor felrakta a serpenyőt a tűzhelyre, odaállt a háta
mögé, és csókot nyomott a nyakára. Olyan bőre volt, mint aki túl sok időt töltött a
trópusokon, de imádta az érintését.

Olyan lágy volt, mint a barackhéj. Már csaknem huszonöt éve voltak házasok, de
még mindig kívánta.

– Kell valami a városból? – kérdezte.

– Igen. So.

A só olyan alapvető volt a trópusokon, mint a levegő. – Hozok akkor.

A nő megfordult és szembenézett vele. A homlokát ráncolta. -

Vigyázz magadra a városban, Madoc!

A férfi bólintott. Ennyi elég is volt.

Kitty decemberben tölti majd az ötvenet. Hat évvel volt idősebb nála.

Hiába volt galambszürke haja, és hiába tarkították ráncok a szeme környékét,

hiába hullott ki két hátsó foga és volt fájós térde – az akarata vasból volt. Nem egyszer
kötözte már be Madoc sebeit és rángatta ki a börtönből. Aranyserlegből is pezsgőzött
vele, de amikor nem volt más, keserű fakérget ettek. Akárhogy alakultak a dolgok, ő
kitartott mellette.

Vigyázni fog magára. Még építenie kell Kittynek egy kaszinót.

***

FELFELÉ PÖFÉKELT MADOC CSÓNAKJA A FOLYÓN. Barna árnyként

úszott alatta a víz. Szürke köd nyelte el a vizet, és felkúszott a fák ágaira, eltakarva
minden tereppontot, amiről meghatározhatta volna, hol tart.

Sekély fenekű, bennszülött csónakja volt, keskeny és vékony falú, ősöreg

motorral a hátuljában. De mindig elvitte oda, ahová csak akarta, és jól jött, amikor
láthatatlanná kellett válnia a szűk mellékágakban és mangrovemocsarakban.

Alig kelt fel a nap. Mindig korán kelt, és azonnal nekilátott az építkezésnek,
mihelyst volt egy kis fény. Olyankor volt a leghűvösebb.

De most nem az ablakokon és ajtókereteken járt az esze. Valahol egészen máshol

kalandoztak a gondolatai. Átkozott barom. Nem csoda, hogy megcsúszott a fűrész.

A városban volt dolga. Tampangban, hét mérföldnyire a folyón felfelé.

Összeszorult a gyomra, ha belegondolt. Az isten szerelmére, Madoc. Viselkedj! Csak
végezd el a dolgod, és húzd haza az irhád. A gond az volt, hogy sohasem volt elégedett,
sem az életével, sem Morgan bárjával. Többre vágyott. Mindig többre. Megrázta a fejét,
mélyebbre görnyedt a csónakban, és mozgást vett észre a vízben.

Csuklóvastagságú kígyó úszott el mellette. Kísértésbe esett, hogy benyúljon érte a

zavaros vízbe, és hazavigye vacsorának, de az utolsó pillanatban észhez tért. Visszahúzta
a kezét és felgyorsított. Az öreg motor panaszosan ordított fel. Kitty túl jól ismerte.
Vigyázz magadra, Madoc. Tudta, mennyire keresi a bajt. Mennyire magával ragadja.

TAMPANG INKÁBB VOLT KIS SZEMÉTDOMB a dzsungelben, mint város.

Korábban ónbányász környék volt, de az ón már rég kifogyott, és a bányászok

odébbálltak. A bányászok java része Kínából érkezett, és egy maroknyian hátramaradtak.
A kínaiak keményen dolgoztak. Nem telt sok időbe, mire valódi településsé formálták a
lemezkunyhók kupacait, és házakat építettek. Néhányan kisvállalkozásban neveltek
gumifákat, mások rizzsel, kávéval vagy fűszerekkel, meg papájával és ananásszal
kereskedtek. Tömegesen érkeztek az emberek munkát keresve, és a hely hamarosan
egyfajta városféleséggé nőtte ki magát. Madoc ettől még kis szemétdombnak hívta a
dzsungelben.

A legtöbb ház fából épült, de állt egy csinos kis buddhista templom is a város
közepén, aranyozott díszekkel és bronzharangokkal. A szerzetesek némi színt vittek az
utcaképbe piros köpenyükkel. Egy mecset is állt a komor metodista templom közvetlen
szomszédságában, csak hogy színesebb legyen a kép.

A zajos kereskedőbódék mindenfélét kínálgattak, a ketrecben tartott trópusi

seregélytől a gyíkbőr kalapon keresztül egészen egy karcos gramofonlemezig, Noel
Coward Mad about the Boy felvételével.
 Elhessegette a kiáltozó kofákat, és átment az utcán a város egyetlen szállodájához,
a Ritzhez. Mindig nevethetnékje volt a hotel neve láttán, ahányszor belépett a rozoga
ajtón.

– Fürdőt – rendelte.

A vékony maláj lány, aki a privát fürdőszobák egyikébe vezette, törülközőt adott
a kezébe és óvatosan rásandított. – Ennyi lesz?

– Ennyi – mondta határozottan. A hátsójára csapva kitessékelte a lányt, és magára

zárta az ajtót.

A fürdő luxusnak számított. De emlékeztette rá, hogy még mindig az emberi

fajhoz tartozik. És nem csak egy állat, ami megmártózik a folyóban, vagy lecsapatja
magát az esőben. Nem, a fürdő arra emlékeztette, hogy mit szeretett volna magának és
Kittynek.

Az apró fürdőszoba megtelt gőzzel. Levetkőzött és megnézte elmosódott

tükörképét a falitükörben. Egyre kevésbé szerette ezt tenni, ahogy öregedett, mert egyre
inkább az apjára kezdett hasonlítani.

Átlagos magasság, tűrhető vonások, de mindenhol kicsit szálkás.

Mindig is gyors és fürge agárnak tartotta magát, ugyanakkor átlagos fickónak is.
Könnyen belevegyült a tömegbe. Ez pont megfelelt neki.

Élvezettel felsóhajtott, és belemerült a kádba. Szivarra gyújtott, és bekötött kezét

óvatosan a kád szélén egyensúlyozva a lehetőségeiről elmélkedett.

A NAP MÁR VISSZASZORÍTOTTA A KÖDÖT, mire Madoc Morgan kilépett

az utcára. A város olyannak tűnt, mint egy álmos gyerek, lustának és puhánynak. Belépett
a borbélyüzletbe, és helyet foglalt.

– Selamat datang – a maláj borbély meghajlással köszöntötte.

– Üdvözlöm.

Madoc tudta, hogy a fickó egy pletykafészek, de nem zavarta.

Meglepően sokat megtudhat az ember az ilyen helyeken. A fiatal, indiai segéd

nedves törölközőt tett az állára. Mikor találkozott a tekintetük, az indiainak felszaladt a
szemöldöke. Madoc enyhe biccentéssel válaszolt.

– Ajjajaj, mindenhol csak a gond – sóhajtott fel a borbély, és nyeles borotvájával,

könnyed lebegő mozdulatokkal munkához látott.

– Vad elefántok taposták le a feleségem kukoricaföldjét múlt éjjel.

Múlt héten pedig szumátrai kalózok fogták el a testvére hajóját -

kiköpött a takaros, tiszta padlóra. – A tenger átkai ezek a kalózok.

Madoc halkan felnevetett. – Nem hinném, hogy az elefántok és a kalózok miatt

kellene aggódnia. Még azok is visszavonulnak a japánok elől.

– Japó nem jönni – mondta a férfi széles vigyorral. – Mi vagyunk britek.

– Reméljük, hogy igaza lesz.

– Igazam van. Majd meglátja.

Elcsevegtek,

míg

borbély

végzett,

majd

eltűnt

egy

bambuszfüggöny mögött, hogy előhozza neki féltve őrzött fényképét legfiatalabb

unokájáról, aki nemrég született, Penangban. Amint a függöny összezáródott mögötte, az
indiai felcsapta a kötényét, és egy pisztolyt húzott elő az övéből. Madoc azonnal
felmérte: Tokarev TT-33, orosz szolgálati pisztoly, jó állapotban.

Nem kérdezte, honnan van, csak mélyen a zsebébe nyúlt, és öt dollárt nyomott az
indiai kitartott tenyerébe. Az üzlet némán és egy percen belül le is zajlott. Mire a borbély
visszatért, a vendége már egyenesen ült, és felkészült a fénykép méltatására, meg az
elkerülhetetlen arcszeszre. Te jó ég, milyen büdös volt.

– ÚGY BŰZLESZ, MINT EGY BORDÉLY!

 Madoc felnevetett. – Andrew Tarrow, állítom, hogy csak irigykedsz!

– Az isten szerelmére, öregem, melyik férfi ne lenne az, akinek vér folyik az
ereiben? Csinos kis maláj lánykák repkednek körülötted, mint a legyek, és a feleséged
még csak nem is bánja. Szerintem ez a kibaszott mennyország.

Madoc egy asztalnál ült a bárban, és a skót tulajdonossal ivott.

Tarrow szűkmarkú rohadék volt, de tudta, hol lehet szép lányokat szerezni, és jó
brandyt árult. Olyan fehér ember volt, aki bennszülötté vált, szarongot viselt és maláj
lányokkal élt. Mindnek fekete haja volt és keskeny csípője. Kitty felcserélhetőnek
nevezte őket. Szerinte a férfi észre sem vette, mikor az egyik elment és új érkezett a
helyére. De Madoc tudta, hogy ez nem igaz. Ahányszor csak beleszeretett ez a mokány
skót egy újabb fekete szemű szépségbe, ő figyelmeztette. De mindig ugyanaz történt.
Kiszedték belőle, amit csak tudtak és továbbálltak. Ezért gürcölt még mindig Tarrow
éjjelnappal a kocsmában a megélhetésért, amikor már rég elég pénzt félretehetett volna a
párnája alá a nyugdíjba vonuláshoz. Nem ő volt az egyetlen. Malajzia tele volt hozzá
hasonló férfiakkal.

A bárban félhomály volt. A redőnyöket lehúzták, hogy kirekesszék a hőséget.

Kövér legyek cikáztak mindenhol. Túl lusták voltak ahhoz, hogy elkerüljék Tarrow
légycsapóját, ami sohasem hiányzott a markából.

– Megtaláltad nekem azt a kettőt, amit rendeltem? – kérdezte Madoc az üzletre

térve.

– Igen. Négy közül is választhatsz. Jövő héten érkeznek.

– Mennyi?

Tarrow lassú, türelmes mosolyra húzta a száját. – Várd ki, amíg megnézed őket.
Aztán majd megalkuszunk.

– Jók?

– Mmm.

Madoc kicsapott húsz dollárt az asztalra. – Előlegnek.

A pénz hamarabb eltűnt Tarrow zsebében, minthogy egy légynek még csak
eszébe is juthatott volna, hogy rászálljon. Madoc két új lányba invesztált a Morgan
bárjának emeleti részéhez. Jól ment az üzlet az országot járó katonák miatt. Végzett a
brandyjével, de még mielőtt felállt volna, Tarrow megköszörülte a torkát. Madoc a férfi
idegesen rángó szájára pillantott.
 – Mi az, Andrew?

– Bika Chan.

– Mi van vele?

– Itt van a városban.

– És?

– Téged keres.

Remegés futott át Madoc gyomrán. Felállt. – Köszönöm a figyelmeztetést.

– Mihez kezdünk, Madoc? Te meg én?

– Bika Channal kapcsolatban?

– Nem – Tarrow komoran megrázta a fejét. – Ha jönnek azok a rohadt japánok.

Mindannyiunkat lemészárolnak, egytől egyig, ahogy Kínában tették.

– Nem – mondta halkan Madoc –, ha van biztosításod.

– És ez mi a fenét jelent?

– Azt, hogy nem vagyok hajlandó elveszíteni mindent, amit összehoztam

magamnak és Kittynek.

– Hogy akarod meggátolni a rohadékokat, hogy porig égessék a kocsmádat?

Madoc hátrarúgta a székét. – Meg fogom védeni. Az egyetlen módon, ahogy

tudom.

EZÚTTAL SEMMI LÉZENGÉS. Gyorsan el kellett tűnnie Tampang-ból.

Madoc megvette a sót Kittynek, de kerülte a főutcát, a folyó felé tartó

sikátorokban közlekedett. Gyorsan lement a falépcsőkön a stéghez, ami alatt a csónakját
hagyta. Minél gyorsabban elindul, annál jobb. Keze a torkában táncoló félelem ritmusára
lüktetett. Még négy lépés.

Figyelmeztetően megvillant a napfény a folyó zavaros felszínén.

Valahol egy tukán rikoltott.

Egy váratlan ütés verte le a lábáról, és leesett az utolsó lépcsőn. Arca a földhöz
csapódott, de az évek során már megtanulta, hogy mozgásban kell maradnia. Ugyanazzal
a lendülettel bukfencezett egyet, és fél térdre érkezett, de máris egy csizma robbant a
képébe. Csattanás. Vért ízét érezte. Összpontosítani próbált.

– Morgan!

Érdes hangja volt. Durva, akár a halálhörgés. Madoc azonnal felismerte. Azé a
férfié volt, akit igyekezett elkerülni. Bika Chan.

Alacsony volt, vastag nyakú, és hatalmas mellkasát úgy düllesztette maga elé,
akár egy bika. Ő volt a helyi kínai triád vezetője. Bíró, esküdtszék és végrehajtó egy
személyben. Madoc már összetűzésbe keveredett vele korábban is, és éppen hogy túlélte.
Chan az alsó lépcsőn állt, pisztollyal a kezében. Madoc agyának ostoba része nyugtázta,
hogy egy német Mauser HSC félautomatát lát, de a másik része, az okos része, azzal
foglalkozott, hogy a fegyver egyenesen a mellkasára irányul.

Nagy nehezen talpra küzdötte magát. Egy-egy kínai verőlegény állt a két oldalán,
vascsövekkel a kezében. Madoc hevesen kapkodta a levegőt. Úgy érezte, mintha a
tarkóját feltörték volna, akár egy kókuszdiót, de sikerült valamiféle mosolyt erőltetnie az
arcára.

– Nahát, Bika Chan, örvendek. Úgy hallottam, leköltöztél K.L.-be.

Hogy átvetted Han Tu területét. – Felvette a fűben heverő csomag sót és

megfordult, hogy távozzon. – Velem ne is foglalkozz. Éppen menni készültem.

– Morgan!

Az egyik vascső lecsapott a vállára. Krisztusom! Lezsibbadt a fél arca.

– Szedd le rólam a rohadt gorilláidat, Chan!

– Ez az én folyom, Morgan!

– Hát persze, hogy az.

– Szóval tartsd távol magad tőle.

– Hogy érted ezt, Bika? Tiszta vagyok. Csupán hozok-viszek egy kis ópiumot
olykor a part mellett. Csak hogy benne maradjak az üzletben.

Nem sokat. Sohasem a te területeden, Bika.

A férfi apró, fekete szemei darázsként csípték az arcát. Madoc hazudott, és ezzel
mindketten tisztában voltak. Bika Chan felemelte a Mausert. A pisztoly bogárfekete
csöve egyenesen Madoc homlokára szegeződött.

– Szar van a fejedben agy helyett, Morgan. Csatornapatkány vagy, aki lerágja a
saját farkát. Szemmel tartottam a barátodat, azt a kocsmárost. Szívesen jár éjszaka
horgászni.

Figyelmeztetnie kell Andrew-t, hogy vegyenek vissza az éjszakai ügyleteikből, de

az agya az inge alatt, az övébe dugott orosz revolver körül járt, amit a borbély segédjétől
vett. Nem volt benne töltény, de Chan ezt nem tudta.

– Tévedsz, Bika.

– Tudom, hogy fegyvereket csempésztél.

– Én ugyan nem.

– Német karabélyokat. A folyón felfelé.

– Nem.

– Tele a szád szarral, mint a kutya segge.

– Figyelj, Bika, félretájékoztattak… – a Tokarevért nyúlt.

Bika Chan kirúgott. Ágyékon találta Madocot. Fájdalom száguldott végig a testén,
és az agyába robbant. Térdre rogyott. Fagyos félelem szorította össze a gyomrát, mint egy
halott kéz érintése. Vakon a támadójára szegezte a pisztolyt.

– Halott vagy, Morgan.

A vascsövek lesújtottak. Nem vigyáztam magamra, Kitty.

Tizedik fejezet

SOHA.

Maya a lábai előtt lévő keskeny pallóra meredt. Alatta a paluri kikötő

olajos vize kavargott és hosszú, habos nyelvekkel nyalogatta a móló oszlopait.

Mintha őérte nyúltak volna.

Soha az életben.
 Felerősödött a nyugati szél és hullámokat vert. Ringatta a hajókat, és a palló fel-
alá, előre-hátra járt. Úgy ugrált, mint az öreg Telok anyó műfogsora. Nyikorgott a
kötélzet, és fa recsegése hallatszott.

Inkább a halál.

– Gyerünk, Maya! Siess!

A fehér lady megindult a pallón a jacht felé egy karton húskonzervvel az egyik, és
négy kis zsák cukorral a másik karja alatt.

Mintha olyan könnyű lett volna. A fedélzetre érve eltűnt.

Maya két lépést tett hátra. Az édességes üveget még mindig a mellkasán
szorongatta. A móló deszkái szilárdan feküdtek a lába alatt, nem akarták az óceánba
billenteni.

Egy kicsivel odébb, a háta mögött a Hadley család autója parkolt és a sofőr a
csomagtartót pakolta ki éppen. Odapillantott a lányra.

– Celaka! Idióta! – mormogta Maya. Tudta, hogy a férfi arra számít, hogy
elszalad az édességgel.

– Maya! – szólalt fel a lady hangja a jachtból. – Szeretném, ha segítenél elpakolni

a…

De Maya nem hallgatta őt. Azon járt az esze, hogy eltűnhetne a rakparton tolongó
emberek tömegében, távol ezektől az illegő-billegő

vízi otthonoktól, amiket a tenger egyetlen kortyra el tudna nyelni.

Erősebben szorította az édességet.

– A fedélzetre tartasz?

Megijesztette a kérdés. Hátra pördült. Egy fehér férfi széles alakja állt mögötte,
túl közel ahhoz, hogy kényelmes legyen. Az európaiak szokásos, rövidnadrágból és
ingből álló egyenöltözete helyett laza fekete nadrágot viselt, mint a kínaiak, és nyitott
kivágású tunikát. Maya szeme egy vonalba esett a mellkasával és látta a tunika alól
előkandikáló fekete szőröket. Mindig lenyűgözte, hogy a fehér embernek milyen furcsa
helyeken nőtt szőre, de mikor felemelte tekintetét a férfi fehér arcába, megfeledkezett a
szőrökről és tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A férfi hűvös, szürke tekintete az elméjébe
férkőzhet, ha nem tartja szorosan csukva a spalettákat.

– A fedélzetre tartasz? – kérdezte megint, és Maya érezte, hogy nevet rajta.

 – Igen.

– Akkor nem tartalak fel.

A férfi elzárta előle az egyetlen menekülési útvonalat.

– Igen – mondta ismét Maya, és merev arccal fordult vissza a palló felé.

Fenyegetően billegett. Odalent a víz a hajó oldalát csapkodta.

Lábával megpiszkálta a palló szélét és mozdulatlanná dermedt. Hirtelen erős

kézpár ragadta meg a hóna alatt, kivitte a palló közepére és lerakta.

Csak állt ott, ahol a férfi letette. Túlságosan riadt volt ahhoz, hogy sikoltson.

– Nem harapok – mondta nevetve a férfi. – Irány a fedélzet!

Óvatosan megbökte Mayát a dereka felett, akinek a lökéstől mozgásba lendültek a

lábai. Előrebotladozott, és olyan heves lendülettel érkezett meg a fedélzetre, hogy
majdnem elejtette az üveget. Szíve hevesen vert a torkában, ahogy a hajó ringott a talpa
alatt.

– Ezek szerint most először vagy hajón? – A férfi könnyedén felnevetett. Még
mindig annak az átkozott pallónak a közepén állt, de mintha észre sem vette volna,
hogyan ringatózik a lába alatt. A teste teljes egyensúlyban volt, és úgy tűnt sokkal
otthonosabban mozog a pallón, mint a szárazföldön.

Maya ellenségesen méregette. – Mit akar?

A felháborodása szemmel láthatóan csak szórakoztatta. – Szólnál, kérlek, Mrs.

Hadley-nek, hogy itt vagyok?

– Hogy hívják?

De abban a pillanatban Hadley asszony felbukkant a hajó gyomrából, és meglátta

a pallón álldogáló férfit. Maya egy pillanatra kellemetlenséget látott megvillanni az
arcán, de hamar derűs mosolyba rendezte a vonásait.

– Jó napot, Mr. Fitzpayne. Mi járatban erre?

– Éppen egy hajót néztem meg valakinek – mutatott a rakpart felé –, mikor
megláttam, hogy a kocsijából pakol. Azért jöttem, hogy felajánljam a segítségemet.

– Milyen kedves öntől.

 De a hangja rideg volt, és a mosolya is. Megindult a pallón a kocsi felé,
visszavonulásra kényszerítve vele a betolakodót.

– Maya – mondta, mikor lelépett a fedélzetről vidd le, kérlek, az édességes üveget
a hajókonyhába, és tedd be az egyik szekrénybe.

Hajókonyha? Szekrény? Mifélék lehettek ezek? Maya megindult a nyílás felé,

ahonnan a fehér lady jött elő az imént, abban a reményben, hogy ott majd megleli ezt a
hajókonyhát. A hajó meginogott alatta, és felkavarodott a gyomra, de inkább lesietett a
lépcsőn, csak a pallót ne kelljen még egyszer megkockáztatnia. Leereszkedett a hajó
gyomrába.

lakkozott fa és csillogó rézszerelékek vették körül. Tátott szájjal nézett körül.

Valami sokkal durvábbra számított. Deszkapadokra meg valamiféle asztalra, talán
fémből, hogy a bogarak meg ne rágják, és egy pár tároló ládára. Ilyesmit látott a
halászhajók és szampanok fedélzetén, és itt is arra számított. Nem erre a luxusra. Sokkal
jobb volt, mint a legtöbb ember otthona. Mégsem lakott itt senki.

Én is elélhetnék itt Razakkal.

Gyorsan megvizsgált minden részletet, hogy később beszámolhasson róla az

öccsének, még a tökéletes kis konyhát és hálószobát is. De éppen amikor be akarta tenni
az üveget a falakat borító szekrények egyikébe, a hajó meginogott alatta, és ő elveszítette
az egyensúlyát.

Felegyenesedett és kinézett egy kicsi, kerek ablakon.

A folyó hullámokat vetett. Játszott vele.

– IGAZÁN SZÉP JACHT, MRS. HADLEY.

– Köszönöm. Connie tovább sétált a stégen a rakparton parkoló kocsi felé.

– Régóta megvan már?

– Néhány éve.

Pontosan kilenc éve. Nigel nászajándékba vette neki a kecses, bermuda-vitorlás

szkúnert és Fehér gyöngynek keresztelte a tiszteletére.

– Gyakran hajóznak vele? – faggatta tovább Fitzpayne.

Kérdései ellenére a modora nem volt éppen barátságosnak nevezhető. – Amilyen

gyakran csak szeretnénk.
 Az első években minden hétvégén kihajóztak, de mostanában már csak néha
ugrottá ki vele a szorosba, és olykor tettek egy kört a szigetek körül néhány baráttal. Mint
minden mást a házasságukban, ezt is csak a látszat kedvéért tették.

– Ho Bah – szólt oda a sofőrnek, mikor a kocsihoz ért –, ezeket viszem én. –
Felvett egy nagy doboz kekszet, több karton gyufát, egy csomag kötszert és egy kis zsák
kávébabot. – Ha te tudnád hozni a lisztet és a…

Ho Bah orrhangon mordult egyet. Nemtetszését fejezte ki. Connie a nagy

zsákokra nézett, aztán vissza a sofőrre. A férfi összefonta karját a mellkasán. Connie
felsóhajtott. A gond az volt, hogy Ho Bah már benne járt a korban. Éveken keresztül
szolgált Nigel apjának is, és úgy gondolta, fölötte áll egy csomó feladatnak, amit
normális esetben a sofőrök is végeztek. Mint például a cipekedés. De Nigel mégsem
küldte nyugdíjba.

– Majd én – lépett közbe Fitzpayne. Válaszra sem várva, könynyedén átvetett

egy-egy zsákot a vállai felett, és megindult vissza a hajó felé.

Volt valami ebben az egész találkozásban, ami nyugtalanította Connie-t. Mintha

Fitzpayne direkt őt kereste volna, és tudatosan alakította volna így a dolgokat, de
elképzelése sem volt, hogy miért.

Alaposan felpakolva utolérte, és megköszönte neki a segítséget, de a férfi

figyelme a Fehér gyöngyön volt, nem őrajta.

– Kiruccanást szerveznek? – kérdezte.

– Nem.

– Akkor csak élelmiszer raktárnak használják a hajót?

– Nem.

Ezzel véget is ért a beszélgetés. Némán sétáltak végig a stégen a többi, ringatózó
jacht előtt.

A folyón szampanok és keskeny halászcsónakok nyüzsögtek, a nyugati szél a

tenger szagát fújta feléjük a rakparton kiterített, túlméretezett pókhálókra emlékeztető,
bűzlő halászhálók felől. Kalapos bennszülöttek üldögéltek lustán órákon keresztül, és
foltozgatták a hálókat a tűző napsütésben, de Connie tudta, hogy amint a nap megindul a
horizont felé, és a sirályok letelepednek a ringó hullámokra, azok a férfiak és a hálóik
már a csónakjaikban lesznek. Éjszaka aztán lámpások lengedeznek majd
szentjánosbogarakként a hajók orrából, miközben gazdáik rákra és gurámi halakra
vadásznak.
 Mikor elérték a Fehér gyöngy pallóját, Connie előrement, de Fitzpayne megállt.
Arcát félig eltakarták a zsákok Connie szeme elől.

– Arra készül, hogy elhajózik Palurból, Mrs. Hadley?

– Maga aztán sokat kérdez, Mr. Fitzpayne.

– Csak mert hajókkal foglalkozom.

– És pontosan mit csinál velük?

– Eladom őket.

– Nos, attól tartok ez nem eladó.

A férfi most először nézett bele egyenesen Connie szemébe éles, bíráló
tekintetével. A harmincas évei vége felé járt. Erős arcvonásai voltak. Nem volt éppen
jóképű, mivel túl széles volt az állkapcsa, és a homloka is előreugrott, amit csak kiemelt
hátrafésült, sűrű, fekete haja.

Ábrázata kemény és rendíthetetlen tükre volt jellemének. Connie éppen el akart

fordulni, hogy folytassa az útját a pallón, mikor a szél belekapott ruhája vajsárga
szegélyébe, és felemelte a szoknyáját.

Papírsárkányként reppent fel körülötte, és látta, hogy a férfi meztelen lábain

felejtette a tekintetét. Türelmetlenül lecsapta a szoknyáját, és idegesen felment a
fedélzetre. Hamar kiderült a terve, hogy titokban készleteket halmozzon fel a hajó
fedélzetén. Becipelte terhét a szalonba.

Mayát az egyik sarokban találta. Úgy kuporgott ott, mint egy kicsi, barna bagoly,
tágra nyílt szemekkel, és a hajó minden nyikorgására elöre-hátra járt a feje. A cukros
üveget még mindig a mellkasára szorította.

– Minden rendben, Maya? – Connie ledobott mindent a szalonban lévő asztalra.

– Igen, asszonyom.

– Nem nézel ki valami jól.

– Igen, asszonyom.

Connie odament hozzá, és óvatosan megérintette a homlokát, kicsit tartva attól,

hogy esetleg belékarmol. Volt valami vad ebben a fiatal lányban. A bőre hideg volt és
nyirkos.
 – A hajó miatt van, Maya? Az imbolygás miatt érzed magad rosszul?

– Nem, asszonyom. Nekem tetszik hajó.

Connie nem volt biztos benne, mit tegyen. A lány nyilvánvalóan hazudott. –
Szeretnél inkább megvárni a kocsiban?

– Nem, asszonyom – szemei mélyen a koponyájába mélyedtek, és nyelt egy

nagyot, mintha hányni készülne.

– Főzök egy teát.

A lány bólintott. Hajának sima függönyét előlendítette, és eltakarta az arcát.

Gyakran tett így. Connie félszegen megérintette a vállát.

Súlyos lépteket hallott a fedélzeten. Egy pillanattal később Fitzpayne jelent meg a
zsákokkal.

– Be tudná őket tenni az elülső szekrénybe, Mr. Fitzpayne? Kér egy csésze teát? –
Biztos volt benne, hogy nemet mond.

– Köszönöm, igen. Csak előbb kimegyek a többi dobozért.

– Semmi szükség rá, majd én…

– Nem gond. Visszatérek, még mielőtt felforr a víz.

Ezzel el is tűnt. A pokolba vele!

MAYA ROSSZUL VOLT. Egy tengeri szörny tekergeti a gyomrában.

Sohasem volt beteg, és most megrémült. A fehér lady megölte az anyját, és most
Maya felé fordította az átkot. Valahogy a kezének egyetlen érintésével megbetegítette.

Már látott ilyet korábban, a dzsungelben. Egy bennszülött varázslótól. Egyetlen

leheletével képes volt gyógyítani, és egyetlen érintésével ölni. Felkavarodott a gyomra, és
érezte, hogy a tengeri szörny csápjai felnyúlnak a torkán. Felnyögött. A fehér lady
azonnal otthagyta a teáskannát, és megint becserkészte őt. Ezúttal a fejét érintette meg,
lágy és veszélyes simításokkal.

Nem tudott elfutni, mint Hakim elől. Csapdába ejtette a palló és a széles vállú
férfi. A lépcső közelében állt, a teáját szürcsölte és rámosolygott. Arra várt, hogy
elpusztuljon.
 – NEM NÉZ KI VALAMI JÓL. – mondta Connie.

– Gyanítom, hogy még sohasem volt kint a vízen – jegyezte meg Fitzpayne.

– A legjobb lesz, ha minél hamarabb kimegy a szárazföldre.

A szalon levegője elviselhetetlenül forró volt és állott. Hetek óta nem szellőztették
ki, így nem is csoda, hogy a lány rosszul lett. Connie egyre kellemetlenebbül érezte
magát ennyire közel a férfihoz, de nem tudott rájönni, pontosan miért is. Elég udvarias
volt, bár még mindig tartózkodó és olykor kissé modortalan is. De mit keres a hajóján?

Connie csendben ült és a teáját kortyolgatta. De a bőrét túl szűknek érezte, mintha
tévedésből valaki másét húzta volna magára. Pontosan úgy, mint mikor egy kígyó
keresztezte az útját, vagy egy vízibivaly csörtetett el prüszkölve a kert külső kerítése
közelében. Ez volt az önkéntelen reakciója a veszélyre. De mi az ördög lehetett veszélyes
Fitzpayne-ben?

Abszurd volt. Az autóbaleset óta ijedőssé vált, és ezen nem segített Maya
társasága. A látványa, hajának illata, a szeme, amit az anyjától örökölt, mind-mind a
tettére emlékeztették Connie-t. Ugyanakkor hozzásegítették a vezekléshez is. A lány arcát
nézte, és igyekezett elraktározni magában minden részletet, hogy majd az éjszaka
álmatlan óráiban, mikor a szúnyoghálóra mered, kielemezhesse, sérülések után kutatva.
Hogy lehámozza a rétegeket és kipiszkálja belőle a fájdalmat, amit vonásai alatt rejteget.
Maya arca nem volt csinos, de csúnya sem.

Fiatalos életerő tükröződött rajta, ami vonzóvá tette, megragadta a figyelmet, és

elterelte az ember tekintetét a hétköznapibb részletekről.

De tudás is látszott rajta. Connie látta ezt a lány minden arckifejezése mögött
rejtező, vadállatias óvatosságában. Rengeteget tapasztalhatott az élet nehézségeiből.

Arra lett figyelmes, hogy Fitzpayne még mindig az ajtóban áll, és őt figyeli.
Visszatette a csészéjét a csészealjra és megkérdezte: – Miért van itt, Mr. Fitzpayne?

– Már mondtam. Hajókat nézegetek.

– Milyen célból?

– Szeretem nyitva tartani a szemem.

Miért volt olyan érzése, hogy nem a hajókról beszél?

– Gratulálok, Mrs. Hadley. Maga igazán előrelátó. Nyilvánvaló, hogy a Fehér

gyöngy fedélzetén tervez elmenekülni.
 Olyan hangon mondta, amitől Connie gyávának érezte magát és elpirult. Izzadtság
csordogált a cipőjébe. – Tényleg úgy hiszi, a férjem téved, mikor azt mondja, hogy a
japánok képtelenek hadsereggel átkelni a maláj őserdőn?

– Minden tiszteletem az övé, de úgy beszél, mint egy igazi gyarmatlakó. Nem lát
semmi mást a Brit Birodalom dicsőségén kívül, és észre sem veszi, mi van az orra alatt.
A japán gazdaság romokban hever. Az Amerikával és Európával folytatott
selyemkereskedelem tette ki az exportja negyven százalékát, és a válság óta az a piac
összeomlott.

Máshol kell felkutatnia az erőforrásait.

– De nyilván nem itt.

– És miért ne? Meg Sziámban, Burmában, Szumátrán és a Fülöp-szigeteken és…

– Elég! A Népszövetség megállítja őket.

A férfi közelebb jött és gúnyos kacajjal tette le a csészéjét az asztalra. – Mint

ahogy elejét vették az európai háborúnak? A szövetség nem más, mint egy fogatlan, vén
kutya. Semmi hatalma. A japánok tudják ezt. A miniszterelnökük, Tojo tábornok is
tisztában van ezzel, és nem fogja szó nélkül hagyni az amerikaiak Japán ellen kivetett
olajembargóját.

Közelebb hajolt hozzá, és Connie hallotta leheletét a hirtelen támadt csendben. –

Mondja csak, Mrs. Hadley, mit tenne hasonló helyzetben?

Ülne

az

üres

konyhában

és

éhezne?

Szürke

tekintete
 megkeményedett. – Vagy felfegyverkezne és harcolna a túlélésért?

Connie felállt. – Nem mindannyian vagyunk készek elvenni, ami nem a miénk. A
férjem tiszteletreméltó ember, aki jó megélhetést teremtett több száz, ha nem több ezer
maláj bennszülöttnek, akik enélkül a túlélésért gürcölnének. Ezért megköszönném, ha
nem beszélne így olyan emberekről, akik…

A férfi udvariasan meghajolt előtte. Ahogy So is tette. Aztán felegyenesedett, és

hideg mosollyal csak ennyit mondott: – Hibáztam.

Elnézést kérek.

Egy pillanatig egymás arcába néztek, majd Connie biccentett.

– Elfogadom. – Maya felé fordult, aki csendben ült, és hunyorogva nézte őket. –
Gyere, Maya. Ideje menni.

A lány megrázta a fejét. – Én maradok.

– Hogyan?

– A palló – mondta Fitzpayne.

Váratlan, kitörő nevetéssel olyan könnyedén felkapta a lányt a vállára, mintha

csak az egyik zsák lett volna, felugrott a lépcsőn és lement a hajóról, miközben Maya
kiscicaként nyivákolt. Abban a pillanatban, ahogy letette a stégen, Maya azonnal el is
tűnt a forgatagban. Connie a fedélzeten állt és utánanézett.

– Elvitte a cukorkás üveget – mormogta.

Fitzpayne búcsúzóul intett neki, és megindult felfelé a rakparton.

Connie-nak nem tetszett, ahogy sétál. Mintha mindenen képes lett volna
átgyalogolni. De biztos volt benne, hogy mindkettőjüket viszontlátja még.

– MI ELŐL FUTSZ, KIS KURVA?

Nem, nem, nem! Csak Hakim ne. Maya szíve majd’ kiugrott a mellkasából.
Elhajolt, hogy kitérjen az ökle elől, elhagyta az egyik szandálját és felszakadt a bőr a
talpán. Beugrott egy halas bódé mögé, ahol a sügérek üveges szemekkel bámultak rá, de
az egyik farkaskölyök elkapta hátulról, és odavitte Hakim elé.

– Hol bujkáltál, te kis kurva?

 – Sehol, Hakim. Dolgoztam.

A visszakezes pofon az állkapcsán landolt, és olyan erővel csapta hátra fejét, hogy
roppanást hallott a tarkója felől. Apró, távoli fénypontok cikáztak a szeme előtt.

– Te nekem dolgozol, kurva!

– Nem! – Kiköpött felé, de gyengén sikerült, és rövid ívben zuhant le a nyál

kettejük közé. Felkészült a következő pofonra, de elmaradt.

Ehelyett a férfi felnevetett. Az ütésnél is rosszabb volt. Megsimította a haját, és

ujjai közé fogta az állát. Rosszabb. Sokkal rosszabb.

– A Lila Cicában. A héten minden este – sziszegte. Maya próbálta megrázni a

fejét, de túl erős volt a szorítása. – Az a hülye orosz szuka megkéselte magát.

Maya szemei kikerekedtek.

– Úgyhogy jobban teszed, ha ott leszel – rámosolygott, és Maya azon tűnődött,

vajon miért, mikor észrevette, hogy az új aranyfogával kérkedik. – Különben ideküldöm
érted az embereimet, és ők nem lesznek ilyen barátságosak. Sem hozzád, sem az
öcsédhez.

Fekete szemei kiszívták belőle az életet. Ismét kiköpött és ezúttal talált.

A férfi kitépte kezéből az édességes üveget, mit sem törődve kétségbeesett

sirámával, és gőgösen elvonult.

Annak a ruszki szukának, inkább Hakim zsíros lapockái közé kellett volna
szúrnia a késével.

Tizenegyedik fejezet

CONNIE HARCOLT VOLNA A TÚLÉLÉSÉRT, ebben biztos volt. De nem

tetszett neki, ahogy Fitzpayne fölötte állt, hogy kirángassa belőle a szavakat.

Ülne az üres konyhában és éhezne?

Kihúzta öltözőszobája komódjának felső fiókját, és kivett egy kupac gondosan

összehajtogatott, a legfinomabb kínai selyemből készült sálat.
 Olyan puhának érezte őket a tenyerén, akár a babák bőrét, és eszébe jutott a fia.

Vagy felfegyverkezne és harcolna a túlélésért?

Teddy mindössze hétéves volt, és még előtte állt az egész élet.

– Igen, Mr. Fitzpayne – vallotta meg magának a szobájában igaza van. Az teljesen
mindegy, hogy egy országról vagy egyénről beszélünk, mind harcolunk a túlélésért.
Teddyért képes vagyok harcolni.

Lenyúlt a fiók mélyére, s valami keményhez értek az ujjai.

Megmarkolta és kihúzta a tárgyat. Megcsillant a napfényben és

szivárványszíneket vetített a falra. Egy ezüst cigarettatárca volt az.

Kinyitotta és fanyalogva nézegette a cigarettákat. Egy évvel korábban, mikor

először dugta el a sálak alá, tíz volt belőlük. Mára csak három maradt. Kivett egyet és
becsukta a tárcát. A halk, fémes kattanástól megdobbant a szíve és megremegett a keze.
Képtelen volt levenni a szemét a lapfedél közepét díszítő, elegáns gravírozásról – az S. T.

monogramról, ami az agyába égett. Take-hasi So.

Miért nem tudta kidobni ennyi idő után sem?

– MEGVAGY!

John Blake repülő hadnagy nevetve dobta le magát a Connie mellett álló fonott
székbe.

Connie a verandán ült, és éppen a cigarettája végét szívta. Hosszan beleszívott,

majd gyorsan kifújta a füstöt, hogy szétkergesse a körülötte zümmögő rovarokat.
Mindvégig Razak csendes alakját figyelte, amint az azáleaágyást gereblyézte a gyep túlsó
oldalán.

– Azt hittem, leszoktál a dohányzásról, Connie.

– Leszoktam – mondta nevetve. Kiszökött belőle a feszültség, ahogy

elnyújtózkodott a bambuszheverőn. Miért van rá Johnnie mindig ilyen hatással? –
Úgyhogy el ne mondd Nigelnek!

Johnnie a szája elé tartotta ujját, jelezve, hogy hallgatni fog. Szép ujjai voltak,
hosszúak és ügyesek. Megbízható kezek. Elképzelte, ahogy a botkormányt markolja
velük, mások életét tartva a markában. A férfi rámosolygott, kék szeme szórakozottan
ragyogott, és kihúzott egy csomag Dunhill cigarettát a mellényzsebéből. Ismét
egyenruhát viselt, amit Connie hirtelen baljóslatúnak talált.

– Ugye nem menni készülsz, Johnnie?

– Attól tartok, igen. Hív a Brewster Buffalóm.

Connie felült, és a padlóra tette a lábát. – Miért? Mi történt?

– Ó, tudod, kicsit borsos lett a levegő. Ilyen-olyan híresztelések.

– Miféle híresztelések?

– Semmi figyelemre méltó, ígérem – megdörgölte öklével az állát.

Szóval hazudik. A repülő hadnagy könnyed modora mögött volt valami, amit
igyekezett elrejteni. Kék szeme elsötétült, és valami egészen másra szegeződött, mint az
előtte elterülő, kellemes kertre a sárga begyű napmadárral a russeliavirágok felett, és a
kényelmes menedékre, amit Connie kínált neki. Látta rajta, hogy elméje és lelke már
odafent jár az égen a Brewster Buffalójába szíjazva, de mégis eljött a Hadley házba.

Connie felállt és talpra állította a férfit is. – Gyere, sétáljunk egyet!

– Hol van Teddy?

– A barátja, Jack születésnapi partiján. Kétségkívül nagy kupac édességet lapátol

magába, és a vadászgépével kérkedik. Nagyon kedves ajándék volt tőled. Nem fog örülni,
hogy elmulasztja a távozásod.

– Rendes kölyök.

Connie mosolygott és belékarolt. Elsétáltak az ösvényen a húsos, narancsszín

virágokba borult tulipánfák előtt. Minden párás és nedves volt a korábbi záportól, ami
heves ciripelésre tüzelte a tücsköket.

Felvette Johnnie lépteinek ritmusát. Kavicsok ropogtak a férfi kifényesített cipője

alatt, mintha megrágná őket. Tiszta és frissen vasalt, szürkéskék nadrágja elegánsan
simult hosszú, vékony lábaihoz. Mindig azt az érzést keltette benne, hogy leginkább itt
szeretne lenni vele, mint bárhol máshol a világon.

Élvezte karjának meleg érintését a saját karján séta közben. Teste hőn áhítozott az
érintésre, de ennek sohasem adta jelét, és soha nem szorította jobban a karját, mint ahogy
az elfogadott volt barátok között.
 – Vigyázz magadra! Tudod, hogy aggódni fogok érted. És persze Nigel is.

A férfi hirtelen megállt és közel vonta magához. Már átértek a sövény boltíves
átjáróján a veteményeskertbe, de Connie úgy érezte, hogy a férfi inkább belülre figyel,
mint kívülre. Mikor Johnnie felemelte a kezét, és végighúzta rövidre nyírt, szőke haján,
olyan fájdalmasan tette, hogy Connie felismerte, mi játszódik le benne. A félelmét törölte
el, ami izzadtságként ült a bőrén.

– Ó, Johnnie – mondta halkan és átkarolta.

Érezte a férfi testén végigfutó, apró remegéseket, miközben némán és sápadtan

állt. Egy percre a hajába temette az arcát, és észrevette, hogy mélyen belélegzi az illatát,
de aztán távolabb lépett és elfordította a fejét.

– Sajnálom, Connie – mormogta. Már uralkodott a hangján.

– Nagyon rossz lesz? – kérdezte halkan.

– Nem, távolról sem. – Kihúzta magát. – Nem tudom, mi ütött belém. Átkozottul
kínos. – Megrázta magát és mosolyogva fordult vissza hozzá. Connie úgy tett, mintha
nem venné észre, mennyire ferde az a mosoly. – Nem érdemes aggódni miatta – tette
hozzá. -

Annyi, hogy egy japán csapatszállító konvojt láttak az óceánon hadihajók

fedezete alatt.

– Erre tartanak?

– Elég valószínűtlen. Olyan sűrű volt a felhőzet és alacsony, hogy csak egy
pillanatra látták a felderítők. Ne nézz olyan riadtan!

– Átkarolta Connie derekát, és folytatták a sétát a dinnyeágyások mellett. –

Valószínűleg Saigon felé tartanak rutingyakorlatra. Percival tábornok óvatoskodik, ennyi
az egész.

– De te is kirepülsz a keresésükre?

A férfi bólintott. – Erről van szó. Mintha tűt keresnénk a szénakazalban, de a

repülőszázadom pilótáinak olyan éles a szeme, akár a sólyomnak.

– Sok szerencsét, Johnnie!

– Köszönöm. – Félszegen megállt egy pillanatra és Connie azon tűnődött, vajon

mi következik. – Úgy hallottam a klubban, hogy valamelyik nap baleseted volt.

Connie erősen pislogott. A sárgadinnyék mintha napokká dagadtak volna. – Igen.

 – Sajnálom.

Connie nem akart beszélni róla. – Nigel odaát van a füstölőpajtákban

– mondta neki.

– Rendben.

– Elbúcsúzol tőle?

– Hát persze.

A férfi visszahúzta kezét a derekáról és az árnyékaik szétváltak. –

Késő estig nem kell felszállnom, úgyhogy arra gondoltam, elmehetnénk moziba.

– Ó, milyen kár, hogy Nigelnek el kell mennie ma este az ültetvényesek

tanácsgyűlésére.

A férfi lehajolt és túlzott figyelemmel vizsgált meg egy sor hagymát.

– Tudom – anélkül, hogy levette volna a tekintetét a hagymákról, mintegy

mellékesen hozzátette –, The Philadelphia Story a címe, Katharine Hepburn és Cary
Grant főszereplésével. Állítólag nagyon jó.

Azon gondolkoztam, nem szeretnél-e eljönni velem.

Connie erre nem számított, és ahogy felnézett, Razakot látta meg a boltív alatt,
amint őket nézi. Lassan, megfontoltan kifújta tüdejéből a levegőt.

– BIZTOS, HOGY NEM ZAVAR?

Nigel tette fel a kérdést, miközben Connie a csokornyakkendőjét kötötte. Szerette,

ha rábízta ezt az apró feladatot. A ritka pillanatok egyike volt, amikor a férje szívesen
fogadta az érintését.

Az öltözőszobában álltak. A magas tükörben egy elegáns pár bontakozott ki,

egyikük új, fehér zakójában, a másik pedig könnyű eau-de-nil10 ruhában, ami fedetlenül
hagyta a karját és a nyaka puhának és lágynak látszott benne. Ha valaki meglátta volna
kettejüket a tükörben, ahogy a nő bensőséges, megszokott mozdulatokkal a férje
nyakkendőjét köti, és a férfi a homlokát ráncolva nézi, azt gondolta volna, milyen boldog
pár.
 – Biztos, hogy nem zavar? – kérdezte megint a férfi.

– Persze hogy nem. Élvezni fogom.

– Kösz, öreglány. Egyszerűen nem maradhatok el erről az átkozott vacsoráról, és

nem szeretném, ha Johnnie-nak egyedül kellene töltenie az utolsó estéjét. Szívességet
teszel nekem.

– Már mondtam. – Gondosan átkötötte egymáson a selyemszárakat.

– Élvezni fogom a filmet. Ezer éve nem voltam moziban.

– Akkor nem fogsz unatkozni?

– Nem.

– Johnnie jó társaság – mutatott rá Nigel.

– Igen, az.

– Akkor jó szórakozást!

Connie elvégezte az utolsó mozdulatokat a nyakkendőn, kisimította, és mindkét

tenyerével meglapogatta férje zakóját a mellkasán. – Jól nézel ki, Nigel Hadley.

– Ne viccelj – de látszott rajta, hogy elégedett az eredménnyel.

A rádióból Jack Hilton tánczenekara szólt, de nem tettek említést semmiféle

csapatszállító konvojról. Valószínűleg nem akartak pánikot kelteni, de Connie-nak nem
tetszett a hallgatás, a bürokratikus és katonai titoktartás, amivel azt feltételezték, hogy a
társadalom féleszű

emberek gyülekezete, akik nem érdemelnek többet egy tánczenekarnál.

Palurnak volt kikötője. Kétségkívül kicsi, de attól még kikötő volt, és a kikötőket
lebombázzák a háborúban. Ezt magától is tudta.

– Nigel, nem gondolod, hogy építenünk kellene valamiféle földalatti óvóhelyet,

mint amilyenek Londonban is vannak? Azt hiszem, Anderson óvóhelyeknek hívják őket.

A férfi egy kis tölgyszekrényhez ment, és ezüst laposüveget vett elő

belőle, de rosszalló tekintettel nézett vissza rá, s a flaskával a szája előtt hosszú
arca csak még hosszabbnak tűnt. Connie sajnálta, hogy elrontotta a pillanatot.

– És minek? – kérdezte a férfi.

 – Hát, ha… nos, ha védelemre volna szükségünk.

A férfi gyorsan beleivott a flaskába. Valószínűleg brandy volt.

Connie tudta, hogy szeret inni egy kicsit, mielőtt nyilvánosan felszólal, amire a
vacsora után biztosan sor kerül. – Nem – mondta határozottan –

, ne beszélj így, Constance, ilyen kishitűen.

Connie annyiban hagyta. Inkább odament hozzá és csókot nyomott az arcára,

mielőtt elmenekülhetett volna. Kellemes kölniillatú volt a bőre, és legszívesebben a
közelében maradt volna még, de hátralépett, még egyszer megsimította a mellkasát és rá-
mosolygott.

– Bárcsak jönnél velünk a moziba – mondta.

– Ne aggódj! Jó kezekben leszel.

Ó Nigel, hát nem érted? Én nem Johnnie miatt aggódom. Hanem saját magam
miatt.

HALOTT VAGY.

E szavak lüktettek Madoc sajgó koponyájában. Hol a pokolban hallhatta őket

azelőtt? Agya szétszórt volt, a gondolatai ezer darabra töredeztek és nem akartak
összeállni. Résnyire nyitotta egyik szemét. A saját ágyában volt. Odakint félhomály.
Reggel, vagy este? Elképzelése sem volt. Érezte a folyó szagát. Érezte a saját teste szagát
is. Mozogni próbált, de fájt mindene, minden egyes porcikája. Bizonyos részei
különösképp sajogtak. Denevérek repkedtek az ablak előtt, és ködös elméje biztos volt
benne, hogy a vérét akarják. Megpróbálta kinyitni a másik szemét, de teljesen be volt
dagadva.

– Végre felébredtél! Rohadtul ideje volt már. Még soha nem láttam senkit ennyit
aludni.

Kitty az ágya mellett állt, egyik kezében csészével, a másikban ronggyal. Madoc
fél szemével az arcára fókuszált. Dagadt volt, ráncos és mérges, de abban a pillanatban a
legszebb arc volt az egész rohadt világon.

– Mi történt, Kitty?

– Honnan a pokolból tudjam?

 – Nem emlékszem, hogy kerültem haza.

– Gondolom.

Nem segített valami sokat, de lassan képek szivárogtak vissza az elméjébe.

– Bassza meg, a rohadék! – megnyalta az ajkát, és nyelve egy törött fogra tévedt.

– Ki volt az? – kérdezte a nő.

– Bika Chan.

– Te szerencsétlen, hülye barom! Mondtam, hogy vigyázz magadra!

– feléhajolt és közelről a szemébe nézett. – Nagyon rossz?

– Nem. Hogy kerültem haza?

– Mikor estig nem kerültél haza, beültem a kenuba és utánad mentem.

– Egészen odáig eleveztél a sötétben?

A nő vállat vont. – Ott lustálkodtál a folyóparton. Hazahoztalak. –

Keményen összevonta a szemöldökét. – Legközelebb ígérem, hogy otthagylak

patkányeledelnek.

Nem lesz legközelebb.

– Ajánlom is. – Nekiállt lemosni az arcát. Nem volt gyengéd.

– Mikor tanulod már meg végre, hogy ne taposs Bika Chan lábára?

Madoc lecsukta a fél szemét, és alávetette magát a heves törődésnek.

Mikor az asszony befejezte, fájó testével nagy nehezen felült. Úgy érezte, mintha
bordáinak törött végei egymáshoz súrlódnának.

– Kitty, figyelmeztetnem kell Andrew Tarrow-t, hogy Bika Chan figyeli minden
lépését.

– A pokolba Andrew Tarrow-val. – Lehuppant mellé. Az ágy rugói nagyot

nyekkentek. – Mindketten azt akarjátok, hogy a bokátoknál fogva kössenek fel? – Lassan
megrázta a fejét. – Hogyan fejezem be a kaszinó építését nélküled?

Madoc kiköpte a foga egy darabját. – Csak ennyi vagyok neked? Egy kibaszott
kőműves?

– Igen.

De az asszony átölelte őt, a bőrére lehelt és magához szorította.

A LILA CICA AJTAJA egy hátsó utcára nyílt. Egy olyan utcára, ahol
kakasviadalokra fogadtak, és ópiumtól sárgára színezett szemű emberek élték életüket
hazugságok és képzelgéseik ködében, és szemük márványgolyóként forgott a fejükben.
Kerítők és prostituáltak utcája volt, ahol az emberek könnyen begurultak és nehezen
felejtettek.

Verekedések törtek ki és kések villantak. Olykor valaki felkiáltott, olykor meg is

halt.

Maya csendben szedte a lábát a sötétben. Óvatosan, nehogy Hakim egyik

farkaskölykébe fusson. Szokásuk volt kint álldogálni és megfogdosni az árut, mielőtt a
színpadra kerülne, de ma este érintetlenül sikerült eljutnia a Lila Cica öltözőjéig.
Szándékosan nem nézett bele a törött tükördarabba a falon. Attól tartott, hogy az orosz
szajha nézne vissza rá lélektelen keserűséggel.

Már nem érezte magát rosszul. Bármilyen rontást is tett rá a fehér lady, azonnal
elmúlt, ahogy lejutott a hajóról. Hah! Ennyit a lady varázserejéről! Maya elégedett volt
magával. Legyűrte a rosszullétet, és csak egyszer tört rá a hányinger, mikor már hazaért.
Otthon mozdulatlanul ült, mint Razak lepkéi, és várta, hogy az öccse is hazaérjen. Alig
várta, hogy beszámoljon neki az úszó házról, ami nyikorgással, zörgéssel és nyögésekkel
suttogott a fülébe, és a hideg futkosott tőle a hátán.

Cukros pálcikára vágyott. Amire nem vágyott, az a Lila Cica volt.

Ledobta kebayá ját és szarongját a fülledt és zsúfolt öltöző padlójára, és bekente

magát olajjal, hogy teste csillogjon a színpad fényeiben. Egy különösen magas, festett
szemű és hét fátyol táncosruhát viselő maláj fiú idegesen rágta a körmét. Ő volt a
következő fellépő.

– Ne aggódj, Tunku! – mondta neki. – Amint elkezded riszálni a kis seggedet a

képükbe, senki sem fogja észrevenni a pattanásos arcodat.

– Borzalmasan nézek ki.

Maya egy pillanatra félbeszakította kis melleinek olajozását, oldalra fordította

fejét, és a fiúra nézett. – Ennivalóan nézel ki, Tunku. Zabálni fognak.
 A fiú kuncogott egyet, csókot dobott neki és kisomfordált az ajtón.

Maya felhúzta semmi kis ruháját és kiment az előtérbe, mert a fiú után ő

következett. Olyan szürke és sűrű volt a bár levegője, akár a nyúlszőr.

Cigarettafüst lebegett lepelként az asztalok felett. Lármás este volt. Egy sötétbőrű
gumicsapoló munkásokból álló banda tolongott a színpad körül. Lapos orraikkal
szimatolták a szex szagát, de a legtrágárabb bekiabálások közvetlenül a színpad előtt lévő
asztalnál ülő brit katonák szájából érték a leplekbe burkolt fiú produkcióját. Azokkal jobb
lesz vigyázni. Még nyúlkálni támad kedvük.

Oldalt, a fal tövében, ott ült a szomorú szemű férfi, szokás szerint egyedül, és a
whiskyje fölé görnyedt. A klub kellős közepén két kövér alak terpeszkedett egy asztalnál,
előttük csaknem teljesen üres ginesüveggel. A halvány fényben is látta a verejtéket bőrük
redői közt, és az éhséget mohó szemükben. A hozzájuk hasonlók szerették megvenni a
lányokat tánc után, egész estére, és nem lehetett nekik nemet mondani. Hakim a színpad
túloldalán ólálkodott, távol a tekintetektől, de Maya megpillantotta aranyfoga villanását,
és tudta, hogy ő is látta a kövér férfiakat. Anak haram! Rohadék! Szorosan lecsukta a
szemét. Ez az utolsó alkalom, fogadta meg magának. Soha többé. Megátkozta a Lila
Cicát. Ezer kínra és örök pokolra átkozta Hakimot. Elképzelte, ahogy apró falatokra
vágott lelkét a pokol tüzén sütögetik az ördögök, több aranyfoggal a képükben, mint
amennyit Hakim öt élet alatt a szájába tudna gyömöszölni. El kell szabadulnia innen.
Razakkal együtt. Valami biztonságos helyre.

A magas fiú teljesen meztelenül táncolt le a színpadról, és elviharzott mellette,

lobogó lepleit a markában húzva maga után.

– Te jössz – sziszegte.

Ez az utolsó alkalom.

JOHNNIE BLAKE ÉS CONNIE mosolyogva sétáltak ki az Empire moziból.

Képtelenség lett volna nem mosolyogni egy ilyen film után, és nem nevetni,
mikor a becsiccsentett Katharine Hepburnt ölben vitte be a házba az elbűvölő James
Stewart, mire Johnnie odahajolt hozzá, és a fülébe súgta.

– Mintha egy ványadt zsiráfot cipelne, csupa láb meg fogak.

A film után Johnnie elvitte őt a Sequin Klubba, ahol a The Silver Stars nevű
banda húzta a ritmust trombitán és szaxofonon, és a bőgős mindannyiszor Connie felé
fordította a tekintetét, ahányszor csak Johnnie megpörgette a táncparketten. Jól táncolt.
És jól beszélt.

Könnyedén tartotta a karjában foxtrott közben, és egyikük sem szólt egy szót sem
arról, ami délután történt a veteményesben. A dzsesszről beszélgettek helyette, meg Fred
Astaire filmjeiről, és hogy VI. György király hagyná-e, hogy testvére, Edward, fontos
pozícióba kerüljön Angliában, miután lemondott a trónról egy elvált amerikai nő, Mrs.

Simpson kedvéért.

Beszélgettek még Connie fiáról, Teddyről is, repülőmodellekről, és arról, hogy

Pippin, a kis terrier, beteheti-e még valaha a lábát a fiú szobájába, miután kiharapott egy
darabot a frissen elkészült Blenheim bombázójából. Johnnie mesélt neki egy szultán
herceg extravagáns születésnapi vacsorájáról a szingapúri Raffles Hotelban, és arról az
elszabadult elefántról, amely áttaposott egy helyi gazda rizsföldjén, és kénytelenek voltak
kilőni. Az elefántcsonttal fizettek a károkért. Sok mindenről beszélgettek, de Nigel szóba
sem került. Egyszer sem.

Megittak egy üveg pezsgőt, és Connie igyekezett fékezni magát, de észrevette,

hogy egyre közelebb és közelebb hajolnak egymáshoz a kis kerek asztal felett, míg végül
a fejük majdnem összeért. Hogy az ujjaik egymás ruhaujjával babrálnak, vagy egymás
puszta bőrét simítják, és hogy egyre több szünet szakítja félbe a beszélgetést. Rövid,
veszélyes szünetek.

Connie összeszedte magát és felállt. – Indulnom kellene.

– Muszáj? Még csak tizenegy óra. Nigel ültetvényes vacsorái hajnalig is

eltartanak és nekem semmi dolgom egészen…

– Ne, Johnnie. – A férfi ülve maradt, de kinyújtott karjával igyekezett maradásra

bírni. Nehéz volt ellenállni neki. Olyan könnyű

lett volna visszaülni, és hagyni, hogy az éjszaka körülölelje. – Fáradt vagyok.

A férfi tudta, hogy hazudik, de váratlan lendülettel talpra ugrott, és széles

mosolyra húzta a száját.

– Természetesen. Milyen önző vagyok. Biztosan teljesen hulla vagy ennyi…

Szavak árasztották el a semmiből Connie agyát. Hulla vagy.

Leszednek az égből, tűzlabdaként zuhansz alá. – Johnnie – mondta halkan –, ne

kockáztass, rendben? – Megfogta a kezét.

– Hát nem tudod, Connie, hogy az élet maga a kockázat?

Egy pillanatig úgy tűnt, teljesen egyedül állnak a zsúfolt, füstös klubban, szikrázó
fényektől és lüktető zenével övezve. Egymás szemébe meredtek. Kisvártatva Connie
elengedte a férfi kezét és oldalra lépett. Megtagadta magától a pillanatot, ami betölthette
volna az űrt a mellkasában.

– Connie.

Connie mosolyt varázsolt az arcára.

– Igyunk – mondta a férfi, és felkapta poharaikat az asztalról.

Mindkettő alján volt még egy korty pezsgő. Kiment belőle a szénsav, de nem
számított. – A jövőnkre. – A kezébe nyomta a pohár szárát.

Connie az ajkához emelte a poharat. – A te jövőd re – javította ki lágy hangon egy

biztonságos és boldog jövőre.

Egymásra néztek és ittak.

ODAKINT SÖTÉT ÉS FÜLLEDT volt a világ. Finom eső szemerkélt az alacsony

felhőkből, de még mindig a nappali meleg áradt az épületekből, és mérgező élőlény
gyanánt kúszott végig az utcákon.

Az Alexandra sétányon sétáltak a Victoria Klub felé, ahol a Chrysler parkolt Ho

Bahval, aki valószínűleg elnyúlva aludt az első ülésen.

Connie szólt, hogy kerüljék el a bankot, ahol a rendőrök kérdéseire válaszolt a

baleset után.

Diszkrét távolságot tartottak egymás között. Lépteik visszhangoztak a kihalt

utcán. Az utcai lámpák fénye sárga háromszögekben hullott a kövezetre, és az
esővízlefolyók békésen csobogtak. Behúzott nyakkal, sietősen sétáltak az esőben, de
Johnnie hirtelen belekarolt és bevezette egy mellékutcába, távol a főúton olykor-olykor
elhaladó kocsik fényszórójától.

– Mi az, Johnnie?

A férfi bevonta egy esővédett kapubejáróba. – Rossz előérzetem van ezzel a

küldetéssel kapcsolatban, Connie. Olyan érzésem van, hogy valami balul fog elsülni.
 – Ó, Johnnie, biztos vagyok benne, hogy épségben visszatérsz.

– Rendesen el szeretnék búcsúzni tőled, távol a klub parkolójában bóklászó

emberek szeme elől.

– Csodálatos este volt. Köszönöm, igazán…

A férfi előrehajolt és szájon csókolta. Connie elhátrált, mintha égette volna az

ajka. – Ne, Johnnie. Házas vagyok. És a férjem a barátod. –

Kilépett az esőbe és vakon megindult a fények felé, de Johnnie utolérte, még

mielőtt elérte volna a főutat. Maga felé fordította.

– Connie – zihálta –, ne!

Ezúttal nem tudott elhúzódni a csókja elől, és akarata ellenére átkarolta a férfit.
Végigsimította a haját, puha bőrét a füle mögött, és erősen szorító karjait. Borzasztóan
vágyott az ölelésére. Szégyellte magát a teste miatt, amiért képtelen volt elereszteni a
férfit. A lüktető

vágyért, a forróságért lábai között, és mohó ajkai miatt.

Egyikük sem hallotta a sötétben közelgő lépteket.

– Jó estét, Johnnie!

Connie és Johnnie szétugrottak.

– Jó estét, Nigel – válaszolt Johnnie.

– TUDOD, CSAK SEMMISÉG VOLT, NIGEL – mondta Connie.

– Valóban?

– Mindössze elbúcsúztunk egymástól, ennyi az egész.

Nigel SS Jaguárjában ültek. A birtokhoz vezető döcögős úton hajtottak, miután

elköszöntek Johnnie-tól a klubnál. Valahol a távolban villám hasított bele a sötétségbe, és
erősebben rákezdett az eső. Az ablaktörlő minden egyes törlésnél nyikorgott. A mögöttük
haladó Chrysler fényszórója be-bevillant a hátsó ablakon, ahogy a sofőr kerülgette a
gödröket.

– Ha valóban semmiség volt, Constance, és csak búcsúzkodtatok, akkor miért

bujkáltatok abban a mellékutcában? – Nem nézett rá. Le sem vette szemét az útról.

– Nem bujkáltunk.

– Nem?

– Nem. Bizalmasabb volt ott, mint a klub parkolójában. Johnnie aggódik a holnap
miatt.

– Valóban?

– Szüksége volt valakire, aki megöleli és lenyugtatja. Semmi több.

– Értem.

Connie elfordult az ülésen és az arcába nézett. A mögülük érkező

fény a férfi profiljára esett, és látta, hogy furcsán áll az állkapcsa.

Mintha megütötték volna.

– Nem érted, Nigel? Olykor az embernek szüksége van a fizikai kontaktusra, ami
emlékezteti rá, hogy az élet több mint…

– Tudom – szakította félbe hevesen. – Ezért simogatta a hajad? Ezért csókolta a

szád? Ezért néztél úgy ki, mintha belé akarnál bújni?

Búcsúból?

– Igen.

Hallotta, ahogy a férje fogai hangosan összekoccannak a sötétben.

Nekidőlt az utasoldali ajtónak, hogy a lehető legtávolabb kerüljön tőle a szűk

kabinban, és belélegezze a nyitott ablakon befújó langyos levegőt.

Úgy kócolta haját a huzat, ahogy Johnnie ujjai tették. Hosszú ideig egyikük sem
szólt. Az út menti pálmák láthatatlanul zörgették leveleiket a sötétben. Hallgatták a békák
szakadatlan brekegését és a tücsökciripelést, mert jobb volt azt hallgatni, mint egymás
halk lélegzetét.

– Mit kerestél abban a mellékutcában, Nigel? – kérdezte végül Connie, mikor már
látszottak előttük a Hadley birtok fényei a sötét hegyoldalban.

– Elegem volt. A beszédekből és a szivarból meg a végenincs vitákból. Levegőre

volt szükségem, lesétáltam hát a folyóhoz.

Connie csak most ébredt rá. Nigel is úgy érezte, hogy haldoklik. A Hadley ház
lassan közelebb kúszott feléjük, minden gondjával és felelősségével.

– Hogy is hívták azt a japót, aki régen a környéken legyeskedett? –

kérdezte hirtelen Nigel.

Connie szíve majd’ kiugrott a torkán. – Takehasi Sohei.

– Az az. Tudod, mit mondott nekem?

– Nem – suttogta.

– Azt mondta, hogy a britek nem tarthatják meg örökké Malajziát.

Szerinte már kiszipolyoztuk az országot, megszedtük magunkat és most mások

következnek. Azzal kérkedett, hogy ezek a mások a japánok lesznek.

Connie megnyalta száraz ajkait. – Tényleg?

A beszélgetés olyan hamar ért véget, mintha kifogyott volna az üzemanyag.

Nigel néhány perccel később hosszan felsóhajtott. – Constance

– mondta közömbös hangon –, ha a háború eléri Malajziát, mindent elpusztít.

Tizenkettedik fejezet

MAYA KÉT NAPPAL KÉSŐBB jelent meg a Hadley háznál. Connie reggel
tízkor látta meg a fiatal lányt, amint mezítláb, poros lábakkal cammog a fehér kavicsos
felhajtón. Türkizkék kebaya felsőt és egy pávakakas farktollának színeiben játszó
szarongot viselt. Ebben az országban az emberek olykor híján voltak az élelemnek, de
színekben soha nem szenvedtek hiányt. Minden bizonnyal gyalog tette meg a Palurból
odavezető, nyolcmérföldes utat.

Connie megörült neki. Maga is meglepődött, milyen erős boldogságot érzett

magányos kis alakja láttán. Még Razaknál is jobban törődött vele. A fiú minden hajnal
ötkor érkezett a nagy platós teherautón, amely munkásokat hozott a városból. Az
alkalmazottak java része a Hadley birtokhoz tartozó munkásfaluban lakott; több száz
nőtlen férfi lakott a tágas barakkokban, a családosok pedig különálló kunyhót kaptak.

Nigel jól felszerelt gyengélkedőt tartott fenn az alkalmazottai számára, és havonta

egyszer megvizsgáltatott mindenkit a paluri Rossiter doktorral. Úgy tartotta, hogy az
egészséges munkás boldog munkás. Connie ebben nem volt olyan biztos. Gyanította,
hogy a jól fizetett munkás a boldog munkás, de nem vitatkozott. A gumiültetvény Nigel
vállalkozása volt, és nem szerette, ha a felesége beleszólt a dolgába. Connie dolga volt
biztosítani, hogy a férfiak ne bánjanak rosszul a női alkalmazottakkal, ő pedig felvett
teljes munkaidőre egy szülésznőt, akinek külön kunyhót adott, és tiszta szülőszobát
szerelt fel, hogy mindig rendelkezésre álljon.

Még mindig lenyűgözte, hogy milyen sok gyerek született minden évben a
birtokon; tucatszám kandikáltak ki hatalmas bébiszemeikkel az anyjuk színes kendője
alól. Felállított egy kis iskolát is, de nagyon kevesen jártak be rendszeresen. Nigel szerint
nem értette meg a maláj bennszülött mentalitást. Szerinte olyan emberek, akik
szívesebben használják a kezüket, mint a fejüket. Connie erre számos maláj ügyvéd,
orvos és a városokban virágzó vállalkozások példáját hozta fel, de Nigel erre csak
nevetett, és annyit mondott: – Adj az átlagos malájnak jó curryt, pipát meg egy
függőágyat, mire az boldogan elhenyél egész nap, és történeteket mesél a
halszörnyetegről, amit puszta kézzel birkózott le a folyóparton, meg a dzsungel
szelleméről, ami álmában meztelenül táncot járt neki.

Tudta, hogy Nigelnek igaza van, de nem ismerte be előtte. Ahogyan azt sem,
hogy megcsalta a legjobb barátjával. Bűntudat és szégyen tekeredett a torkára, és
elnémította a nyelvét. Ő és Nigel alig szóltak egymáshoz az óta a bizonyos este óta. Nigel
esténként jóval vacsoraidőn túl is dolgozott, és hajnal előtt kelt. Ezen a reggelen, mikor a
férfi kihúzta a szúnyoghálót, felkapcsolta a kislámpát és kimászott az ágyból, Connie
odacsúsztatta a kezét a meleg foltra, ahol korábban a teste feküdt.

– Connie.

Megijedt a hangja erejétől és fölnézett. Úgy állt a szúnyogháló túloldalán, akár

egy ködös alak az álmaiból, és a kezét nézte. Egy pillanatra azt hitte, hogy mérges lett,
amiért megsértette a területét, ami bizonyos értelemben igaz is volt, de csíkos
pizsamájában, borzas hajjal és álomittas arcával egyáltalán nem úgy festett, mint aki
haragszik. Úgy nézett ki, ahogy Teddy festhetne harminc év múlva.

– Nigel – mondta halkan. – Sajnálom.

A férfi továbbra is a kezére nézett, nem az arcára. – Tudom – mondta szomorúan,

és kiment.

Connie egész reggel az asztalnál ült, és ezen a pillanaton elmélkedett.

Megrémítette a súlya. Túl nehéz volt ahhoz, hogy csak úgy ki tudja szorítani az agyából.
És ekkor látta meg Mayát a kocsifelhajtón.
 A furcsa az volt, hogy a lány egy döglött csirkét cipelt a nyakánál fogva, és menet
közben lóbálta maga mellett.

– Helló, Maya!

A lány óvatosan közeledett felé. Maga előtt tartotta a csirkét. Legyek zümmögtek
az állat körül. Az ég olyan élénken kéklett felettük, akár Maya szarongja, de itt-ott fehér
felhőfoszlányok tarkították, mintha elszakadt volna az anyag.

– Magának, asszonyom – mondta Maya és odanyújtotta neki a csirkét. –

Elvesztettem édes pálcák.

Elvesztette? Sokkal valószínűbb, hogy betegre ették belőle magukat Razakkal.

De Connie elfogadta a csirkét. Nagylelkű ajándék volt, még akkor is, ha valószínűleg úgy
lopta valami baromfi-udvarból.

– Köszönöm, terimah kasih, Maya. – Connie összetette a kezét maga előtt és

meghajolt, majd megragadta a csirke nyakát.

CONNIE TUDTA, HOGY HIBÁT KÖVET EL. Amint leültette az ikreket a

dolgozószobájában, rögtön látta, hogy rosszul tette. Túl hivatalos volt, túlságosan riasztó
környezet. Úgy ültek a székek szélén a jávorfa íróasztal előtt fekete tekintetükkel, mint
két riadt pinty. Connie szülei meredtek rájuk az olajfestményekről, estélyi ruhában az
impozáns wiltshire-i udvarházuk előtt, és volt egy kép Connie-ról is, amin fiatal lányként
hintázik. Olyan idegen lehetett nekik az a világ, mint egy másik bolygó. Odakint, a
verandán kellett volna leültetnie őket. Ott legalább elfuthattak volna, ha úgy akarják.

Ennek ellenére folytatta. Leült az asztala mögé. – Razak, Maya, meg szeretném
beszélni veletek, hogyan segíthetek nektek most, hogy az anyátok… – mielőtt
kimondhatta volna a szót, Razak felszisszent –

…eltávozott – folytatta esetlenül. – Azon tűnődtem, hogy talán iskolába

szeretnétek járni.

A fiatalok gyorsan egymásra pillantottak. Connie látta rajtuk a rémületet. Razak a

fehér kertészfelsőjét viselte és bedugta kezét a laza fodrok közé. Egyszerre rázták meg a
fejüket.

– Azt hiszem, az anyátok is ezt szerette volna – szorgalmazta Connie.

Nagy meglepetésére Razak homlokával a térdére hajolt és magas hangon

vinnyogni kezdett. Csak nyöszörgött és nyöszörgött, hangja betöltötte a szobát és
visszaverődött az ablakokról. Connie úgy érezte, a metsző vinnyogás a csontjáig hatol.
 – Razak – suttogta. – Sajnálom.

Olyan hirtelen, ahogyan kezdte, abba is hagyta. Megfagyott a levegő

a szobában.

Connie felállt. – Ha van bármi, amivel kiengesztelhetlek titeket azért, amit az

anyátokkal tettem, megteszem. Bármibe kerül is.

A lány fogai kocogtak, ahogy meglegyintette a kezét az öccse felé, és szóra

nyitotta a száját.

– Tadak. Nem – mondta Razak. Ismét egyenesen ült. – Csak munka.

Semmi több. Magától nem.

A lány sziszegett valamit malájul az öccsének, de olyan gyorsan beszélt, hogy

Connie nem értette. A fiú megremegett és a mellkasához kapott, mintha megsérült volna,
de aztán felállt és hangtalan léptekkel az ajtóhoz ment. – Dolgozunk – mondta, és
távozott.

A lány mozdulatlanul ült a széken. Fiatal, gyerekes arcát harag barázdálta.

– Maya – szólította meg Connie óvatosan. – Razak meghozta a döntését. De nem

kell neked is így döntened.

Maya felnézett rá. – Mi ikrek – mondta.

– Rajtad áll, Maya. Ha úgy akarod, ide is költözhetsz az alkalmazottaknak

fenntartott házak egyikébe. Úgy nem kellene bejárnod Palurból minden nap.

Eltűntek a ráncok a lány arcáról és lenyugodott. – Beszélek Razakkal. De a

fejével máris beleegyezően biccentett. Connie úgy érezte, sikerült elérnie valamit,
legalább segít valamivel.

– Rendben. Most elviszlek a konyhába, hogy…

Halk kopogás szakította félbe. Kinyitotta az ajtót. Teddy állt ott kócos, szélfútta
barna hajával. Az arca úgy ragyogott, mint egy alma, és látszott rajta, hogy futott.

– Nézd mami, mit fogtam!

Kitnyújtotta a kezét. Rikító narancssárga gyík volt a tenyerén.

Connie felnevetett, és óvatosan elvette tőle. Teddy csak ekkor vette észre Mayát
az anyja mögött és félénk, édes mosollyal köszöntötte.

– Maya itt fog dolgozni – mondta Connie. – Maya, ez itt a fiam, Teddy.

Maya szeme tágra nyílt. Irigységgel telt, fekete lyukakká vált.

CONNIE ÉS TEDDY A VERANDÁN ÜLTEK és kirakóst játszottak. A Victory

márkájú, fadarabokból álló kirakó egy farmot ábrázolt gyönyörű, lágy, angol színekkel.
Semmi rikító jégmadár-kék és feltűnő kolibrisárga.

Még a páva is visszafogott színekkel volt festve – de mit keresett egy páva a
farmudvaron? Ez volt a kedvencük. A vén igásló látványa mindig otthoni illatokat és
hangokat ébresztett Connie képzeletében.

Nem, nem is otthoni, hiszen immár a Hadley ház volt az otthona.

Igazából angliai illatokra és hangokra gondolt. Azon tűnődött, vajon Teddy miért
szereti ennyire ezt a kirakóst.

De ugyanakkor szerette Riki-tiki-tévi Indiában játszódó meséjét is, és W. E. Johns

történeteit Biggles kalandjairól Németország felett, márpedig sosem járt egyik helyen
sem. Élénk képzelőereje volt, és olyan bátran fedezte fel a világot maga körül, hogy
olykor a frászt hozta Connie-ra. Ezúttal egy gyíkot hozott haza. De könnyen lehetett
volna akár óriás százlábú, vagy szarvasbogár, esetleg egy szerencsétlenül járt vörös béka
is. Vagy rosszabb esetben egy pók. Állandóan mondogatta neki, hogy ne nyúljon
hozzájuk, mert sok közülük mérgező, de amint megpillantott egyet, azonnal befogta
Nigel egyik régi szivardobozával, aztán átügyeskedte egy befőttesüvegbe, ahol aztán
órákon át tanulmányozta a nagyítóval, amit tőle kapott múlt karácsonyra.

A kirakós biztonságosabb volt. Maya megbűvölten nézte őket.

Keresztbe tett lábbal ült egy kisszéken, érthetetlenül motyogott néha valamit és a
furcsa fadarabokra koncentrált. Teddy örömtelién felrikoltott, ahányszor csak sikerült a
helyére tennie egy-egy darabot.

Ilyenkor a lány a fiú arcába nézett, majd Connie-ra, aztán visszafordult a

darabokhoz. Chala, Teddy dajkája a sarokban ült, és disszonáns hangon dúdolgatott
magának varrás közben. Ügyes ujjakkal dolgozott, és annyi figyelemre sem méltatta
Mayát, mint egy kóbor macskát.

Valahol a házban ajtó csapódott és egy pillanattal később Nigel lépett ki a

verandára. Magával hozta a külvilág illatát is, és Connie azonnal felnézett rá, hogy
megkérdezze, van-e híre Johnnie-ról, de látta az arcán, hogy nincs.
 – Korán hazaértél – mondta meglepetten. Még csak délre járt.

– Sürgős dolgom volt az Exportengedély Irodával. Haza kellett jönnöm néhány

iratért az íróasztalomról. – Fehér inge nyitva volt a nyakánál, felfedve alatta a háromszög
alakú, napégette bőrfelületet.

– Nézd, apu, mit fogtam! – Teddy kinyitotta a féltve őrzött szivardoboz tetejét a
mellette lévő asztalon, és megmutatta a gyíkot, ami szemmel láthatóan lenyugodott és
elégedett volt különös, új otthonával. Nigelre villantotta a szemét, de egyébként meg sem
mozdult.

– Szép fogás, fiatalember! Igazán remek zsákmány Mi lenne, ha átszúrnád egy

bottal és megsütnéd a tűz fölött, hogy kipróbáld a gyíkhúst? Én így tettem a te korodban.

– Nigel! Ne adj neki ötleteket!

De Teddy súlyos nehezteléssel nézett az apjára. – Nem, apu.

Vigyáznom kell rá és etetnem.

– Mivel?

– Tücskökkel.

Nigel halkan felnevetett és azt mondta: – Tied a pálya, Constance.

Connie tettetett kiábrándulással mordult fel, miközben a férfi még mindig nevetve
lehajolt, és csókot nyomott a fia homlokára. Connie azt kívánta, bárcsak vele is így tenne.
Nigel csak ekkor vette észre a kisszéken ülő bennszülött lányt. Azonnal lehervadt a
mosolya, és feszült, szögletes tagokkal felegyenesedett.

– Ki ez? – kérdezte.

– Maya Jumat a neve.

– Jumat? Nem így hívták a nőt, akit…

– De. Maya a lánya.

– Szabadulj meg tőle.

– Micsoda? Nigel, ne…

– Szabadulj meg tőle – mondta rendíthetetlenül. Hátat fordított a lánynak. – Nem

akarom a házamban látni.
 Connie felállt és azon tűnődött, mi válthatta ki a férfiban ezt a hirtelen jött
ellenérzést. – Felvettem háztartási alkalmazottnak -

magyarázta.

– Nem! Megtiltom! – mondta elsötétült arccal.

– De hát mi a baj?

Nigel a lány felé fordult, aki közömbösen nézegette szandálos lábát.

Nyoma sem volt az arcán, hogy megértette volna a férfi kirohanását.

– Kifelé, te lány! – Nigel nem emelte fel a hangját, de ellenségesség villogott

minden szavában.

– Miért, Nigel? – kérdezte hevesen Connie. – Én azt akarom, hogy maradjon.

De már késő volt. A lány felállt, leosont a verandáról, és eltűnt a ház sarka
mögött. Árnyéka úgy lógott mögötte, mintha maradni szeretne.

Hosszú csend következett. Connie tudatában volt, hogy Teddy kipirult arccal a
szüleire mered, és a gyíkot markolja.

– Chala – mondta Connie –, elvinné kérem Teddyt biciklizni?

– Igen, asszonyom.

Chala megfogta Teddy apró öklét és elvezette a garázs felé, ahol a biciklit
tartották. Rendes esetben a fiú azonnal ugrott volna, de most húzta a lábát a porban, és a
válla fölött nézegetett hátra, panaszos tekintettel, a veranda felé. A gyík elfeledetten
gubbasztott a dobozban.

Connie lerogyott a székbe. – Ennek mi értelme volt, Nigel?

– Nem akarom itt tudni azt a lányt.

– Miért nem?

– Semmit sem tudsz róla. – Fel-alá járkált a verandán. – Az isién szerelmére,

Constance, megölöd a nőt, aztán idehozod a lányát a verandára a sebezhető, fiatal
gyereked mellé? Túl nagy kockázat. Nem elég annyi, hogy a testvére a kertben dolgozik?

– Próbálok segíteni nekik.

Nigel zihálva megállt előtte. Connie hallotta, ahogy lélegzete felkavarja a levegőt,
ahogyan ez az összetűzés felkavarja a viszonyukat és mélyen eltemetett érzéseket hoz a
felszínre. Már hosszú ideje nem vitatkoztak. Ks most e miatt a lányka miatt? Miért? Miért
most?

Végighúzta kezét izzadt homlokán. A veranda árnyéka nem nyújtott sok védelmet
a hőség ellen, és vöröshangyák sora indult meg a farm kirakó darabjainak felfedezésére.
Tej ó ég, semmi sincs biztonságban tőlük ebben az országban?

– Nigel – kezdte nyugodt hangon –, segíteni akarok ennek a lánynak.

– Akkor adj neki némi pénzt, az ég szerelmére.

– Próbáltam. Az öccse nem hajlandó pénzt elfogadni. Állítólag megsértené vele

az anyja szellemét.

Megátkozlak, fehér lady, suttogta a hang az elméjében és hamu ízét érezte a

szájában. Kétségbeesetten sóvárgott egy cigaretta után.

Hátratolta a székét, és megindult a veranda lépcsője felé.

– Hová mész?

– Megkeresem Mayát.

– Nem maradhat itt, Constance! Az én birtokomon soha!

Connie mozdulatlanná dermedt. Megállt a lába a levegőben a legalsó lépcsőfokon,

a kavicsos ösvény felett, ami fehér szalagként futotta körbe a házat, és a szíve kihagyott
egy ütemet, ahogy a mellkasa aljára zuhant.

Ezzel a négy szóval Nigel elvett tőle mindent. Mindent, amit az elmúlt kilenc
évben abba fektetett, hogy egy gumiültetvényes felesége legyen. Némán tűrte a fojtogató
hőséget. Megszervezte a cselédek munkáját. Vacsorákat adott. Eljárt a teniszmeccsekre
és mosolygott mindenkire. És szült neki egy fiút. És most négy könnyű szóval ezt mind
lerombolta.

Az én birtokomon soha.

Nem úgy mondta, hogy a Hadley birtokon.

Vagy hogy ezen a birtokon.Vagy a mi birtokunkon.

Nem. Ez az ő birtoka volt. Nem az övék. Ő semmit nem számítolt itt

Malajziában. Hirtelen mozdulattal elhessegette maga előtt A levegőt, mintha egy
pillanatra sem bírná már elviselni azt, ami fojtogatta, majd megfordult, elment Nigel
mellett, be a házba, és felrohant a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Befutott a
hálószobába és becsapta maga mögött az ajtót. Félhomály fogadta. A spaletták zárva
voltak, és kék árnyékok vetődtek a padlóra. Egy kimerült méh csapkodta magát
kétségbeesett zümmögéssel az ablaknak. A hang hevesen duruzsolt a fülében.

Besietett az öltözőszobájába és kirántotta a fiókot. Még mindig ott volt a

cigarettatárca. Minden egyes alkalommal arra számított, hogy eltűnik. Kivett belőle egy
cigarettát, így már csak egy maradt benne, majd leült az ágyra és rágyújtott. Lassú,
szaggatott lélegzettel szívta.

Beszívta vele Takehasi Sohei illatát az elméje sötét bugyraiba.

Gyönyörű vagy, Connie.

– Ne válts témát!

– Fogalmad sincs róla, mennyire tökéletesen elragadó vagy.

– Fejezd be, So! Hallgass rám!

Megcsókolta a nyakát. Kellemes borzongás futott végig Connie bőrén. A

fülcimpáját harapdálta, és dédelgette a melleit. Mindig ezt csinálta. Tudta, hogyan vonja
el a figyelmét; hogyan terelje el az elméjét a testétől, hogy szabadon, gondtalanul
lebegjenek a gondolatai.

Ne csináld, So! Ne szedj darabokra! Ne bontsd szét a személyemet, melyet oly

gondosan öltöttem össze.

– Hallgass rám! – unszolta. – Nem jöhetsz többet a Hadley házba.

Tudom, hogy szerinted társaságban senki sem gyanakszik, mert tiszteletre méltó
selyemkereskedő vagy, és jobban beszéled az angolt, mint a legtöbb született angol, mivel
Cambridge-be jártál, de…

A férfi nevetett és megcsókolta a hasát.

– De ez nem jelenti azt – folytatta Connie hogy észrevétlen maradnál.

– Miért? – kérdezte. – Nigel kedveli a látogatásaimat.

– Mert túl veszélyes.

– Nem, Connie kedves. Nincs semmi veszély.

 – Gyanakodni fog.

– Hah! Túlbecsülöd a veszélyt. Állandóan a gumiüzletről beszélek vele.

– Mi az ördögről tudtok annyit beszélni?

– Új fajtákról mesél nekem, ami fánként kétszer annyi latexet fog hozni, meg
hogy az amerikaiak mennyi gumit exportálnak. A többletprofit adóról panaszkodik, amit
az angol kormány vetett ki, és aggódik a kikötői raktárakban felhalmozott készleteiért.
Nagyon hálás, hogy van egy fül, amit telebeszélhet a szenvedélyével. – Lágyan cirógatta
melleit az ajkával, és Connie nem tudta megállni, hogy fekete hajába ne túrjon. – Mert a
gumi a te férjed szenvedélye, szerelmem.

Elpirult. – Tudom. így igaz. A gumi az ő igaz szerelme, nem én.

Felült az ágyban és kivonta magát a férfi karjaiból. Fülledt meleg volt az apró,
pálmalevelekből készült, rozoga kis kunyhóban. So talált rá erre a helyre, elhagyatottan
a dzsungelben. Alig néhány mérföldre volt a Hadley háztól egy gazos ösvényen, ahol
senki se járt. Alig tudta átverekedni magát a kocsival a sűrű aljnövényzetben, az út egy
részét így is gyalog kellett megtenniük. Tökéletes rejtekhely volt. Egyik oldalról
gyorsvizű, barna folyó csobogott nekik szeretkezés közben. So tiszta lepedőt és teáskannát
is hozott. Connie nevetett rajta, és telehordta a szobát hatalmas virágokkal, melyek buja
illattal árasztották el a helyet.

– Egyébként is – kezdte a férfi, és cirógatni kezdte a combját –, szeretlek otthon

látni. Olyankor más vagy.

– Más? Hogy érted?

– A tökéletes angol háziasszony, elegáns és elbűvölő. – Megfogta a lábát, és

masszírozni kezdte a nagylábujja alatt. Connie úgy érezte, mintha olyan ideget ért volna,
ami egyenesen a szívéhez kapcsolódik. –

Olyan érinthetetlen – folytatta a férfi. – Annyira higgadt. Annyira…

határozott. – Megszorította a lábujja végét, mire Connie magas hangon feljajdult

és elrántotta a lábát.

– Itt mindig találkozhatunk, So. Ne gyere többet a házhoz. Komolyan gondolom.

Egy pillanatra megállt az idő. Mindketten érezték a dzsungel nyirkos leheletét a

gyűrött ágy felett és a forróság ellenére Connie megborzongott.

– Komolyan gondolom, So – mondta ismét. A térdét a mellkasához húzta és

átölelte a lábszárát.

A férfi előrehajolt. Az álla éles volt, fekete tekintete áthatolhatatlan.

– Tudod, mi történik Japánban ebben a pillanatban? Tudod?

– Tudom, hogy a seregeitek Koreát és Kínát támadják, és hogy…

– Nem, úgy értem Japán határain belül.

Connie ránézett. – Nem. Mesélj!

– Egy új, nacionalista embertípust teremtünk. Az iskola első napjától háborúra

neveljük a gyerekek testét és elméjét. Ötéves kortól napról napra keményen edzenek.
Katonai ruhát hordanak, és katonai dalokat énekelnek. Beoltják őket a szamuráj
harcosok etikájával. Csatában elveszni annyit tesz, mint a tökéletes pillanatban
meghalni, akár csak a fáról aláhulló cseresznyevirág. Meggyőződésük, hogy Hirohito
császár Isten, Japán sebezhetetlen, és a japán kiválasztott nép. Mindez azt jelenti, alig
várják, hogy harcolhassanak.

– Connie a szája elé kapta a kezét. – Te is hiszel ebben, Takehasi-szan?

A férfi gyorsan felé nyúlt, és elkapta a kezét a szája elől. Odahajolt hozzá és
keményen szájon csókolta. – Azt akarom, hogy tudd, mi történik majd – suttogta
nyomatékosan. – A régi japán textilgyárak és kereskedelmi cégek, mint a Mitshubishi és
Vasuda, átálltak lőszergyártásra és fegyverkezésre, ahogy az új cégek is, mint a Mori és
a Nissan. Ezekben a gyárakban napi háromszor leborulnak a munkások a tokiói palota
irányába. Készek meghalni a császárukért. – So szeme csillogott a félhomályban. – Azért
mondom el mindezt, hogy tudd, az összes angol és az egész birodalom el fog tűnni Ázsia
felszínéről.

Ezrével estek majd el a szamurájkardok által A gyengék mindig letérdelnek az

erősek előtt, és az én népem a legerősebb Ázsiában.

Connie próbálta kicsavarni a csuklóját a szorításából, de a harcos keze tartotta

fogva, nem a kereskedőé. Átszűrődött a napfény a háló résein, amit a rovarok ellen
szögezett az ablak elé, és árnyékrácsot festett a férfi arcára, mintha szamuráj maszkot
viselne.

– De én megvédelek, drága Connie-m. Én kiállók érted, mikor eljön az idő.

Connie az arcába meredt. – Miért tennéd?

– Mert az enyém vagy! – Merev vonásai megenyhültek. Lehajolt és csókot lehelt

a kézfejére.

– Ne bohóckodj, So! Te ugratsz engem.

Könnyedén felnevetett. – Hát persze.

Akkor meg miért reszketett mégis? Miért érezte úgy, hogy valami hideg és
borzalmas markol a gyomrába?

Tizenharmadik fejezet

A KELLEMETLEN JELENET UTÁN Connie heves mozdulattal elnyomta a

cigarettát, mintha egyúttal a vita emlékét is elnyomhatná vele. Egy teljes év, tizenkét
hosszú hónap telt el a dzsungelben lévő kunyhóban töltött nap óta, de az emléke még
mindig kristálytiszta volt. Nem kellett volna már kifakulnia, mint a régi fényképeknek?

Kinyitotta a spalettát, szabad utat engedve a betörő hőségnek, és kinézett a kertre.

Az egyik oldalról a dzsungel vastag, áthatolhatatlan fala szegélyezte, a másikról pedig a
Hadley gumiültetvény terpeszkedett a távoli hegyek és völgyek felé. Ragyogó, telt zöld
árnyalatok; hatalmas tavak, amibe belefullad az ember. Mindig is úgy gondolt erre a
szobára, mint Nigel és az ő közös területére. Persze, külön öltözőjük volt. A férfié sötét
bőr és Macassar hajolaj szagát árasztotta, míg az övé világosabb volt, több tükörrel,
Chanel és finom sárgabarack illata lebegett a levegőben, amit lefekvés előtt szeretett enni.
De a hálószoba közös volt. Mint a birtok.

Azonban már tisztán látta, hogy tévedett. Nigel birtoka volt.

Két zöld papagáj szállt el előtte, és rikoltozva letelepedtek egy lángoló vörös
virágokkal borított fára. Pippin megugatta őket valahonnan a távolból. Valószínűleg a
garázs mögötti betonon volt a bicikliző Teddyvel. Connie torka kiszáradt, és fájni kezdett
a feje valami meghatározhatatlan helyen, mintha a fájdalom egyenesen a gondolataiból
áradt volna. Megfordult, és azon gondolkodott, hogy rágyújt az utolsó cigarettára, de
abban a pillanatban halkan kopogtak az ajtón.

– Tessék!

Chala, a dajka nyitott be, és kíváncsian nézett rá. – Segíthetek valamiben?

 Vidám, negyven év körüli asszony volt, aki a kelleténél jobban szerette a csapátit.
Már öt éve szolgált náluk. Kellemetlen szokása volt visítva nevetni, ahányszor csak
megtetszett neki valami, ami elég gyakran megesett. Teddy tisztában volt vele, mennyire
idegesíti ez Nigelt, és a rakoncátlan kölyök állandóan nevettetni próbálta a dajkát,
ahányszor csak az apja a közelben volt.

Connie is szívesen csatlakozott hozzá.

Chala aggodalommal telt szemmel nézett rá. Megzörrentek a karkötők a

csuklóján, ahogy megrázta a kezét és újra megkérdezte: –

Segíthetek?

– Most ne, Chala, nem.

– Biztos benne?

– Igen, biztos. Köszönöm.

De a karkötők az ajtóban maradtak. Chala addig topogott, míg végül Connie

felsóhajtott és odament hozzá.

– Mi az, Chala? Mi a gond?

– Lány mond, asszony nem boldog. Azt mond, szüksége rám.

Segítségemre.

– Az ég szerelmére, Chala, teljesen jól vagyok, csak bejöttem egy percre, hogy…
-

Elhallgatott, amint leesett neki, mit is mondott a dajka. – Hogy érted, Chala?
Miféle lány? Ki mondta, hogy segítség kell?

– A kóbor macska.

Egy pillanatig Connie nem értette. – Kóbor macska? Á, Mayára gondolsz.

– Igen, asszonyom.

– Azt mondta, hogy ide kérettelek?

– Nem, asszonyom. – Chala szelíd mosolyra húzta a száját. – ő

mond, szükség van rám. Én kérdez miért, ő mond, maga szomorú.

 – Megint topogni kezdett. – Szomorú, asszonyom?

– Köszönöm a figyelmességed, Chala. Igazán értékelem, de semmi gond, jól

vagyok. – Connie összevonta a szemöldökét, és megdörgölte a szemei között rángatózó,
apró izmot. Fojtogatónak találta idebent a levegőt. A szoba kilenc év üres emlékeitől volt
terhes. Egy cigaretta talán… Össze-vissza kalandoztak a gondolatai. Gyorsan az ablakhoz
ment és kinézett, hogy van-e mozgás. Csak a kertészek nyírták a fűszegélyt lusta
mozdulatokkal. Razak sehol. Kellemetlen érzése támadt.

– Chala, hol van Teddy?

– Biciklizik. – A nő barátságos mosolya vigyorrá terebélyesedett és kuncogni

kezdett. A sikoltozó nevetés sem lehetett messze.

– Kanyarodni tanul – mutogatta az ujjaival –, de a fekete csapás…

– mindig fekete csapásnak hívta Pippint ő…

– Chala!

A dajka elhallgatott és visszatartotta a nevetést. – Tessék, asz-szonyom.

– Maya hol van?

– Teddyre vigyáz.

Hideg kúszott fel Connie lábán keresztül a fejébe. Úgy érezte, képtelen
megszólalni.

Kirontott a szobából, lerohant a lépcsőn, át a széles, parkettás előszobán és ki a

vakító napfénybe.

– Teddy! – kiáltotta. – Teddy!

NEM TALÁLTA. FÁJT A MELLKASA. Sehol sem lelte a fiát. Sem a kutyáját.

Vörös Raleigh biciklije elhagyottan hevert a garázs mögötti betonon.

Króm kormánya mint ezer szempár csillogott a nap fényében. Teddy csak nem
hagyta volna így ott imádott biciklijét? Általában a falhoz támasztotta, vagy visszavitte a
helyére a garázsban, és közben beszélt hozzá. Nem hitte, hogy csak így otthagyná. De
nem volt teljesen biztos benne.
 Ha tehetsz róla, Maya, ne bántsd! Könyörgöm, ne tedd ezt! Ne tedd azt a
gyerekemmel, amit én az édesanyáddal. Ő csak egy kisfiú, nem tehet róla.

Pippinben reménykedett. Ha a kutyával volt, talán csak játszottak valahol – a

bokrok között, a kazuárfa hosszú levelei alatt, vagy az istállóban a széna közt, esetleg
békákra vadásztak a fészerben. Hevesen vert a szíve. Vagy kígyókra. Ne, csak kígyókát
ne. De ha valami történt volna Teddyvel, Pippin biztosan ugatna.

– Ajib – kiáltotta az egyik kertésznek láttad valahol Tuan Teddyt?

A kertész megrázta a fejét. – Játszik – mondta mosolyogva, aztán magyarázni

kezdett valamit a gyep állapotáról, de Connie félbeszakította.

– Keresd meg, Ajib! Gyorsan!

Fel-alá rohangált a kertben, és a fia nevét kiabálta. Átkutatta a veteményeskertet,

a gyümölcsöst és a tyúkudvart az istálló mögött. A hangja berekedt.

– Folytasd a keresést! – kiáltotta Ajibnak. – Szólj a többi kertésznek is, hogy

forgassanak fel mindent!

A garázsban észrevette, hogy Nigel Jaguarja eltűnt. Visszament a városba, de Ho

Bah, a sofőrjük ott volt.

– Magával vitte Tuan a fiát? – kérdezte sürgetve.

A sovány fickó a Chrysler ablakát mosta. – Nem, asszonyom.

Egyedül ment.

– Eltűnt a fiam, Ho Bah.

Az öreg szemek tágra nyíltak, és együttérző arccal nézett rá. – Rossz fiú –
mondta. – Megkeresem.

– Ülj be a kocsiba, és keresd az úton!

Elképzelte a fiát, amint rövidnadrágban, vékony és poros lábakkal gyalogol a

nyolc mérföldre lévő város felé, kis kezével Maya kezében.

Mit ígérhetett neki a lány? Mi kísérthette meg annyira, hogy megszegje a kert
elhagyását tiltó, szigorú szabályt? Ho Bah beugrott a kocsiba és kitolatott a garázsból. De
amint eltűnt a felhajtóról, Connie-t fejbe csapta a gondolat: Razak. Hol lehet Razak?
Beugrott neki a kép, ahogy Razak az ujjai közt fogja a házában a megtört szárnyú
pillangót.

Sötétség ereszkedett az elméjére.

– Razak! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak tudta. Papagájok röppentek fel,
de nem érkezett válasz.

Visszarohant a házba és szobáról-szobára járt. Chala árnyékként a sarkában volt.

Folyamatosan a fia nevét kiabálta.

– Teddy!

Chala magas hangú ”Teddy!”-je visszhangzott utána.

Connie ráparancsolt az inasokra, hogy nézzenek be minden szekrénybe, minden

ágy alá. Lerántotta az ágyneműt Teddy ágyáról, hátha a párnái közt bujkál. Feldúlta a
wigwamot a játszószobában, és a fehér lepedőkből készült iglut a biliárdasztal alatt.
Bement a konyhába, és kihúzgálta a nehéz rizseszsákokat a kamrából, hátha azok mögé
mászott.

Miféle anya veszíti el a saját fiát?

Eszébe jutott a rozoga faház a léggyökerű fa koronájában. Még Nigelé volt

gyerekkorában. Visszasietett a kertbe. Felmászott a fa törzsébe szögeit létrán, le is törte a
körmeit a nagy sietségben, de üres volt. Csak ujjnyi vastagságú ezerlábúkat talált ott, és
egy ottfelejtett, rozsdás patronos játékpisztolyt. Egy álmos denevér kuporgott a sarokban.
Connie ott gubbasztott a fa tetején, és gondolkodni próbált.

Pókhálók lepték el a haját és az elméjét. A kis ablakból kilátott a kertre és a

kerítésen túl húzódó dzsungel lombjai fölé.

Miféle anya?

Motorzajt hallott és kerekek hangját a kavicson. Ho Bah? Nigel?

Lemászott a fáról, de csak egy sárga Ford taxit talált a felhajtón.

Fitzpayne széles alakja szállt ki belőle. Keki inget és zsávolyos szövésű

nadrágot viselt. Lehajolt és mondott valamit a sofőrnek, aki leállította a motort.

A váratlanul jött csendben Connie riadtan hallotta meg a saját torkáról feltörő,
halk zokogást. Fitzpayne és a sofőr hirtelen elnémultak.

Connie odament a kocsihoz.

 – Ez nem a legalkalmasabb pillanat a látogatásra, Mr. Fitzpayne.

– Üzleti ügyben jöttem. Beszélnem kell a férjével. Azt mondták, itt találom.

– Már elment.

A férfi egy pillanatig mereven állt és végignézett rajta. Connie tudta, hogy
valószínűleg borzalmasan fest, de nem foglalkozott vele.

Idegesítette, hogy vonakodik távozni.

– Meglehetősen elfoglalt vagyok, Mr. Fitzpayne – mondta szárazon.

– Nem érek rá hajókról csevegni. Szép napot.

Elfordult. Hol keresse? Hol keresse? Mit nem forgatott még fel?

Miért nem ugat Pippin? Maya miért…

– Mrs. Hadley? Mi a gond, Mrs. Hadley?

Menj innen. Menj innen.

Meggyorsította

lépteit.

Úgy

döntött,

újra

megnézi

gyümölcsösben. Elsietett a zöldségek és a magas sövény mellett, s közben

mindvégig a fákat és bokrokat pásztázta tekintetével, a fehér ing és a kócos, barna fürtök
után kutatva. Meglepetten vette észre, hogy Fitzpayne szorosan követi. Kinyitotta a
száját, hogy felszólítsa a távozásra, de a férfi szólalt meg előbb.

– Mi baj van, Mrs. Hadley?

– Elveszítettem a fiam. – A szavak súlya kis híján megfojtotta.

– Már kereste mindenütt a házban és a kertben?

 – Igen, természetesen. Már mindenhol kerestem.

– Akkor nyilván máshol van.

– Teddy tisztában van vele, hogy nem hagyhatja el a kertet.

A férfi elutasítóan horkantott. – Teddy gyerek még, és a kisfiúk rendre megszegik

a szabályokat.

– A sofőröm az úton keresi – közölte vele Connie.

– Nem láttam gyereket az ideúton.

Eloszlott egy halvány reményfoszlány.

– Tehát – kezdte Fitzpayne és a kerítésen túlra nézett –, vagy a gumiültetvényen

van, vagy a dzsungelben. – Olyan nyugodtan beszélt, mintha mondjuk egy cipőt hagyott
volna el. – Én a dzsungel-re fogadnék.

– Ne. – Istenem, ne.

– Át lehet jutni könnyedén valahol a kerítésen?

Connie nem válaszolt, de odavezette a szűk kapuhoz a rododendronbokrok mögé.

A szolgák járta ki rajta tűzifáért, meg hogy majmokat fogjanak vacsorára.

– Mehetünk? – Fitzpayne oldalra állt, és várta, hogy ő döntésre jusson. Connie

megfogta a kilincset és kitárta a kaput.

OLYAN FULLASZTÓ VOLT a dzsungel levegője, mintha nedves rongyot

szorítottak volna az orra elé. Rothadó növényektől és pézsmaszagtól bűzlött. Hatalmas
nádpálmák vették körül, és zöld indák lógtak az ágakról. Az ágak között kiáltozó
gibbonok hangja kísértetiesnek hallatszott odalent. Azonnal mellbe vágta a hőség, amint
rátért az aljnövényzet között kanyargó, keskeny ösvényre. Tudta, hogy valahol a feje
fölött ott az ég, de felnézve csupán zöld plafont látott. Olyan sűrű

volt, akár a kerti gyep.

Próbált gyorsan haladni, de lehetetlennek bizonyult. Hatalmas páfrányok állták az

útját. Ki kellett kerülnie őket. Felázott talajba süppedt a lába, és a bőre illata ezernyi
rovart vonzott. Két percen belül blúza a hátához tapadt, hat percen belül az őt körülvevő
zöld falak eltompították az érzékeit. Elnyelték a hangokat. Nyolc láb magasan, a fák
között, szarvascsőrű madak rikoltását hallotta, de odalent a talajon minden zörgés és
susogás azonnal elhalt. Úgy érezte, mintha nedves szőnyegbe csavarták volna.

Sai-Ru Jumat átka valóságosnak bizonyult.

És munkához látott, hogy tönkretegye az életét.

HALLGASSA CSAK!

Connie figyelt, de nem hallott semmit. Megrázta a fejét.

– Kutyaugatást hallok.

Fitzpayne-nek éles füle volt. Connie nem hallott ugatást. Ösz-szeszorult a szíve.
Erősen figyelt, és végre hallott valami neszt. Nem járhattak messzebb kétszáz yardnál a
kerttől, de nehéz volt elképzelni, hogy ötven mérföldön belül civilizációra bukkannának.

– Honnan jön? – kérdezte gyorsan.

A férfi lefordult a keskeny ösvényről, és félrenyomta a sűrű

aljnövényzetet. Connie azonnal meghallotta az ugatást.

– Teddy! Teddy! – kiáltotta, de a hang abban a pillanatban elhalt, hogy elhagyta a

száját. Sötétzölden pislákoló levelek burkolták körbe szavait. Megindult, nekifeszült az
erdőnek. Gyűlölte és megvetette, amiért elragadta a fiát. Nagy meglepetésére Teddy
röppent elé.

Röppent, szó szerint. Tíz láb magasan volt a levegőben. Lovaglóülésben ült a
keskeny vízmosás felett egy fadarabon, ami a húsz lábbal magasabban lévő, vastag ágról
lógó kötél végére volt kötve. Előre-hátra hintázott, akár egy inga. Erősen markolta a
kötelet, de csukott szemmel dőlt hátra, és önfeledt boldogság ült fiatal arcán. Mozgott a
szája és berregő bangót adott ki. Connie-nak csak egy pillanatba telt, mire rájött, hogy
motorhangot utánoz. Teddy képzeletbeli repülőjén szárnyalt az egekben.

Connie a vízmosás lejtőjén állt. Attól félt, ha megszólal, Teddy ijedtében még
leesik. De Pippin is odalent rejtőzött – hála istennek Pippinért és az ugatásáért –, és
vidám vakkantásokkal rohant felé iszappal összekent bundájában.

– Mami! – kiáltotta Teddy, eleresztette egyik kezével a kötelet, és széles vigyorral

integetett neki. – Nézd, mami, repü… – olyan közel lendült, hogy Connie meg akarta
ragadni, de az utolsó pillanatban a kötél visszarántotta és átlendült a másik oldalra – …
lööök!
 Connie ereiben meghűlt a vér, mikor átnézett a vízmosás felett, egyenesen Maya
és Razak Jumat szemébe. Barna kezükkel elkapták Teddy fehér ingét, meggátolva benne,
hogy visszalendülhessen felé.

Megátkozlak, fehér lady. A szavak kimondatlanul lebegtek közöttük, bekúsztak a

vízmosásba, és megzörgették a halott aljnövényzetet.

– Ide a fiammal! – parancsolta Connie.

Hirtelen mozgást vett észre maga mellett. A szeme sarkából megpillantotta

Fitzpayne keki ingét, amint eltűnik a vízmosásban.

Korábban úgy vélte, hogy nehézkesen, lassan mozog, most mégis egy leopárd
könnyedségével és gyorsaságával siklott előre. Az ikrek azonnal eleresztették Teddyt.
Connie nem tudta, hogy a parancsára tették-e, vagy hogy megállítsák a támadó leopárdot.
Később százszor is visszajátszotta magában a jelenetet. Vajon vissza akarták lendíteni
Teddyt hozzá? Ez mind csak a játék része lett volna?

De abban a pillanatban nem foglalkozott ezzel. Lekapta a fiút a kötélről, és

határozott mozdulattal maga mellé tette. Koszos volt az arca, ingét zöld foltok borították,
lábai majdnem térdig iszaposak voltak, és a hangjából heves izgatottság áramlott felé.
Felmutatott a pontra, ahol a kötelet magasan az ághoz kötötték.

– Razak egészen odáig felmászott!

Connie meg sem hallotta a szavait. Csak falta őt a tekintetével, kortyolta

látványát, újra az agyába véste bőrének finom szövetét, kunkori szempilláit és álla
vonalát. Biztonságosan magába zárta őket.

Kis kezét erősen az oldalához szorította, mintha magához szeretné varrni, ahogy
Chala öltötte színes gyöngysorait a ruhája széléhez.

Halványan tudatosulni kezdtek benne más dolgok is. Hogy elmúlt a fájdalom a
mellkasában. Hogy Razak és Maya előtte állnak, Fitzpayne-nel a hátuk mögött. Hogy
Teddy szerette volna elhúzni a kezét.

– Rendben – mondta határozottan vissza a házba!

Teddy szóra nyitotta a száját, de még mielőtt bármit mondhatott volna, Fitzpayne
a hóna alá kapta, mint egy tekercs ponyvát, és megindult vele abba az irányba, ahonnan
jöttek. Teddy játékosan sikongatott és rugdalózott. Sáros lábai a leveleket és ágakat
rugdosták.

Connie megjegyezte, hogy Nigel sohasem nyúlt volna ilyen durván a fiához – de
ő sem.
 Talán ez volt a baj.

HAZAKÜLDTE A JUMAT IKREKET.

– Teddy nem hagyhatja el a kertet – mondta nekik. Szigorúan nézett a fiára. –

Tudja, hogy ez a szabály.

– De Mayával és Razakkal voltam, nem egyedül – morgolódott a fiú.

Barna szemei elsötétültek.

– Ismered a szabályt – torkolta le Connie. – Kinek az ötlete volt?

Egy ideig senki sem szólalt meg. Csak álltak a kocsifeljárón, és Connie várta,
miféle hazugsággal állnak elő.

– Én ötlet volt – vallotta meg Razak. – Jó játék fiúnak.

– Igen – tette hozzá Teddy. – Jó játék.

– És előtte engem meg sem kérdeztél. Engedélyt kellett volna kérned.

– Nem volt itt – mondta Maya halkan.

– A nyakát is kitörhette volna azon a kötélen – horkant fel Connie. –

A dzsungel nem biztonságos hely egy gyereknek, és ezt nagyon jól tudjátok. –
Mérges volt rájuk, és annál is mérgesebb saját magára. –

Most menjetek!

– Mami, ne!

– Nem alkalmazhatlak titeket, ha nem bízom bennetek. De alszom egyet a

dologra. Ha még mindig akartok munkát, gyertek vissza holnap reggel, és megmondom,
hogyan döntöttem. És most menjetek!

Nem ellenkeztek. Egyikük sem mondott egy szót sem, csak megfordultak és
elsétáltak a felhajtón. Fitzpayne a lépcsőn cigarettázott, és feszült figyelemmel nézte
őket. Idegesítette Connie-t. Elkapta Teddy kezét, és bemasírozott vele a házba. Mikor
elhaladtak Fitzpayne mellett, Connie csak ennyit mondott: – Köszönöm a segítségét.

Az előszobában Chala Teddy körül legyeskedett, megcsókolta piszkos arcát, és

leszidta, amiért annyi aggodalmat okozott az anyjának.
 – Fürdés – mondta Connie és gyengéden megérintette a haját.

Teddy elhajolt előle, és felszaladt a lépcsőn, sáros foltokat hagyva maga mögött.

– Egy pillanatra, ha szabad – Fitzpayne állt a nyitott bejárati ajtóban.

– Válthatnánk néhány szót, Mrs. Hadley?

– Most nem, Mr. Fitzpayne, sajnálom. Hálás vagyok a segítségéért, de… –

elhallgatott. A férfi szó nélkül végigment az előszobán és belépett a szalonba, mintha ő
kérte volna erre. Gyorsan utánament. –

Elnézést, de nem emlékszem, hogy beinvitáltam volna a házamba.

– Csak üljön le egy percre!

– Nem, köszönöm. Meg kell mosdatnom a fiamat.

– Üljön le!

Odament Connie-hoz, a vállára tette a kezét, és leültette az egyik kanapéra, a lába

egyszerűen kicsuklott alóla. Mindenféle ellenállás nélkül. Ezen meglepődött, aztán egész
testében remegni kezdett.

– Sápadtnak tűnik, Mrs. Hadley. Kellemetlen megrázkódtatás érte.

Csak üljön egy kicsit.

A bárszekrényhez ment, kitöltött egy erős brandyt és odavitte neki.

Connie megrázta a fejét. A férfi leguggolt előtte és alaposan a szemébe nézett.

– Szüksége van rá – mondta.

– Nem. Köszönöm – vacogtak a fogai. Lehunyta a szemét.

A férfi ottmaradt előtte. Nem veregette meg a térdét, vagy fogta meg a kezét.
Csak hagyta, hogy birkózzon csak meg vele saját maga, bármivel is kelljen
megbirkóznia. De nem távozott. Percek teltek el.

Kezdett alábbhagyni az émelygés Connie gyomrában, újra felgyorsult a

szívverése, és türelmetlen lüktetésbe kezdett a halántéka. Mikor kinyitotta a szemét,
Fitzpayne az ablakon nézett kifelé. Látta rajta, hogy széles állkapcsa megfeszül, és
haragosan kitágulnak az orrlyukai. Volt régen egy zsémbes lova, ami nem szerette, ha
karámba zárták. Arra emlékeztette. Kihúzta a derekát, mire a férfi azonnal felé fordult és
cigarettával kínálta. Elfogadta. A férfi meggyújtotta neki, aztán magának is egyet, majd
mélyet szívott belőle, felállt és az ajtóhoz ment.

– Jobb már? – kérdezte.

– Igen.

– Visszaszökött a szín az arcába, és már nem kékek az ajkai.

Zavarba hozták a férfi szavai. – Köszönöm.

– Nem akarja elmondani, mi volt ez?

– Nem.

A férfi bólintott. – Mikor legutóbb itt jártam, azt mondtam, mindannyiunknak

megvannak a titkai. – Biccentett és távozott.

***

GŐZ SZÁLLT FEL. Elfedte Teddy arcát. Elhomályosította a szemét. Víz

csöpögött pilláiról és szappanbuborékok az orra hegyéről. Hornby bádoghajóját fehér
hab-jéghegyek között tologatta a fürdővizében, miközben Connie fürdősó darabokat szórt
tengeri aknák gyanánt odafentről. A kád mellett térdelt és a szélére könyökölt. Mikor
biztos volt benne, hogy a fia lenyugodott, higgadtan elbeszélgetett vele.

– Komolyan mondom, Teddy. Sohasem hagyhatod el a kertet a papa, vagy az én

engedélyem nélkül. Még ismerősökkel sem. Ez nagyon fontos.

– Miért? – Nekivezette a hajóját a kád szélének és lekonyult a szája széle. – A

kert unalmas.

Connie ezen meglepődött. Honnan vette ezt? Valaki más ültette el a gondolatot
termékeny kis fejében, ebben biztos volt. Talán Maya? Vagy a barátja, Jack?

– Mert rossz dolgok történhetnek. Valami baleset…

– Mint neked a kocsival?

Connie nyelt egyet. – Igen, pontosan olyan. Vagy eleshetsz. Azt sem tudnánk,
merre vagy, hogy segítsünk neked. És csak aggódnánk, ahogy ma is aggódtam. –
Megragadta egy vizes tincsét.

– Megértetted?

A fiú duzzogva elkapta a tejét. – Igen, mami.

– Helyes. Mert van egy ötletem.

Azonnal felcsillant a gyerek szeme. – Milyen ötlet?

– Úgy határoztam – folytatta hogy egy kis kalandra van szükségünk: neked, a
papának és nekem.

– Igen? – Meg is feledkezett a csónakjáról.

– Azt hiszem, töltenünk kell egy kalandos napot odakint az ültetvényen.

Fia sugárzó mosollyal nézett rá. – Tüzet is rakunk?

– Igen.

– És főzünk is?

– Igen. És kunyhót építünk.

Teddy nevetve a vízbe csapott, és habbal terítette be mindkettejüket, de egy

pillanattal később gyanakvó tekintettel nézett vissza rá.

– Csak mi? – kérdezte.

– Igen. Meghívhatod Jacket is, ha szeretnéd.

– Szolgák nélkül?

Connie-nak leesett, mit akar mondani. Mivel a személyzet végzett minden munkát
a házban, azt hitte, nem engedné szabadjára a vadonban töltött napjukon. Megértette,
hogy a hétéves Teddy alig várja, hogy bemocskolhassa a kezét. Nos, az ültetvényen a
dzsungel veszélyei nélkül piszkolhatta össze magát

– Semmi személyzet – ígérte Connie. – Mindent magunk csinálunk majd. Hacsak

nem akarunk magunkkal vinni valakit, aki megmutatja, hogyan gyújtsunk tüzet gyufa
nélkül, és hogyan rakjunk vízálló tetőt.

Rajtad áll.

A fia egy ideig komoly arccal végiggondolta a lehetőségeket. – Igen

– mondta végül. – Magunkkal kell vinnünk Razakot

 Connie-nak összeszorult a mellkasa. – Nem feltétlenül Razakot, kedvesem.
Vihetnénk helyette az egyik kertészt. Mondjuk Ajibot. Ő

tudja, hogyan kell…

– Vigyük Razakot, kérlek! – könyörgött Teddy.

– Majd meggondolom.

– Ugye nem rúgod ki egyikőjüket sem, mami? Én kevertem bajba őket.

Hallotta a bűntudatot a hangjában. Azonnal felismerte benne a tompa, kellemetlen

érzést, ami összeszorítja az ember torkát.

– Nem volt helyes, amit csináltak.

Teddy az anyja kezére tette kis kezét a kád szélén. – Bocsánat, hogy megszegtem
a szabályt, mami. Nem megyek ki többet a kertből, megígérem.

Connie megcsókolta a fiú vizes bőrét, és elfogadta békeajánlatát.

***

VÖRÖS POR KAVARGOTT MAYA ARCA ELŐTT, és lehunyta a szemét.

Mérges volt Razakra. Mérges volt a fehér ladyre. És borzasztóan dühös a széles vállú és
vasarcú férfira. Nélküle sikerült volna elcsenni a gyereket.

Elrejthette volna a hajón, és annyi dollárt kérhetett volna váltságdíjul, hogy azzal
gyújtott volna be. Felköttethette volna Hakimot az ujjainál fogva, és lassú tűzön sütötte
volna ropogósra, és külön nyársakra húzva megsütötte volna a farkaskölykeit is.

Jó terv volt elrabolni a gyereket. Razakkal volt a baj.

Megugrott a teherautó kereke egy gödörben, amin utaztak, mire egy tyúkketrec
végigcsúszott a forró fémplatón és a lábának csapódott. A csirkék hangos rikoltozásba
kezdtek, és próbálták összecsipkedni meztelen bőrét, de arrébb rúgta őket. Razak alig
vette észre. Üres tekintettel nézett a semmibe. Vállukat egymásnak támasztva ültek a
teherautó hátuljában, ami felvette őket. Pontosan a fejük felett járt a nap, de szél támadt a
gumifák között. Maya tudta, hogy vihar közeledik.

Látta a hegyek fölött gyülekező felhőkben, és hamar haza szeretett volna érni.
 – Razak – mondta mogorván –, a szíved egy mekegő kecskéé.

A fiú pislogott egyet, és fekete pillái lassan megrebbentek, ahogy visszatért hozzá,
bárhol is járt. – A nőnek kell szenvednie

– mondta komoly hangon. – Nem a gyereknek.

– De megegyeztünk, hogy elraboljuk a gyereket, úgy kényszerítjük szenvedésre. –

Maya nem említette a rengeteg dollárt. Nem akart megint fejmosást kapni arról, hogyan
tartsa tiszteletben az anyja szellemét. A pokolba az anyja szellemével!

– Elraboltuk a fiút, Maya. Szenvedett is a nő. – Felé fordult és elégedettség

csillant a szemében. – Láttad az arcát.

– Szenvedett.

– És dühöngött.

Halk, elégedett sóhaj hagyta el Razak mellkasát. – Halála napjáig nem felejti el.

– Akkor miért nem követted a tervemet? Miért ne szenvedjen még többet?

Könnyedén elvihettük volna a fiát, hogy… – a homlokát ráncolta, ahogy egy újabb
bukkanó rázta meg csontjaikat. -Ha az a férfi nem akadt volna a nyomunkra.
Elvesztegetted az időt arra az ostoba játékra a fiúval. – Az öccse combjára csapott, de az
elkapta a csuklóját és leszorította.

– A fiú kölyök még, Maya. Játékra van szüksége. És nem a puha ágyikóban.
Szüksége van…

– Razak, engem nem érdekel, mire van szüksége a fiúnak. Ő csak eszköz
számunkra, semmi több.

Razak sóhajtása belevegyült a forró szélbe és a kavargó porba.

– Néha attól félek, Maya, hogy neked nincs lelked.

Megbántották a szavak, de nem mutatta. Óvatos volt. Holnap egyedül kell

visszamenned a fehér ladyhez. Téged megtart az állásodban, de engem nem. Rajtad áll,
hogyan vérezteted ki. A méhrajként gyülekező fekete felhőkre nézett. – De nekem is
eljön majd az időm, tudom.

– Miért? Menjünk együtt holnap reggel a Hadley házhoz.

Maya érezte az ijedtséged a hangjában és elégedettséggel töltötte el, hogy maga

mellett akarta tudni. Elhessentette a legyeket a szájáról. – Ő
 sohasem egyezne bele.

– Ki?

– A férje.

– Miért nem?

– Mert ismerem.

Razak kíváncsi arrcal fordult felé. – Ismered?

– Igen. Ő a szomorú szemű férfi a whiskyjével, a Lila Cicából.

NIGEL AZNAP ESTE KÉSŐN ÉRT HAZA. Amikor belépett az esőből, Connie
éppen gyors foxtrottot járt egyedül a szalon padlóján. Eltolta a bútorokat, feltekerte a
szőnyeget, gyertyákat gyújtott és feltett egy Glenn Miller-lemezt a gramofonra. Majdnem
teljesen csukott szemekkel táncolt, gyors, összetett mozdulatokkal. Vére a zene ritmusára
lüktetett. Nigel megállt az ajtóban és nézte. Connie azonnal abbahagyta, amint meglátta,
de nem tudta, mióta áll már ott, és figyeli döbbent tekintettel. Pont előtte állt meg, és
hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtotta felé a kezét.

– Táncoljunk – suttogta a csípőjét ringatva.

Meglepetésére Nigel levette a zakóját, belékarolt, és gyors mozdulatokkal

megpörgette a parketten. Connie hátravetette a fejét, kinyújtotta nyakát és hagyta
szabadon szállni a haját. Élvezte, hogy végre a férje karjai közt lehet. Érezte tenyerének
meleg érintését a hátán, és ujjainak lágy szorítását. Társas összejöveteleken is csak ritkán
táncolt, ami elég szomorú, hiszen Nigel átkozottul remek táncos volt.

Mikor a zene véget ért, Nigel azonnal eleresztette, a gramofonhoz ment, és

felemelte a tűt a lemezről. Connie maradt, ahol volt. Lazán leeresztette karjait. Hajtincsei
nedves nyakához tapadtak. A halvány világítástól és a kinti eső hangjától a szoba meghitt
hangulatot árasztott, a kettejük között húzódó padló méretei ellenére. Connie fáradtnak
látta Nigel arcát, és idősebbnek harminc-nyolc événél, különösen az állkapcsa mentén,
ahol árnyékok gyülekeztek.

Kedvesen rámosolygott a férfira. – Innál valamit? Egy whiskyt szódával?

De egyikük sem mozdult.

– Gyakran táncolsz? – kérdezte Nigel.

 – Néha. Amikor magányos vagyok. Vagy nyugtalan.

– Most nyugtalan vagy?

Connie vállat vont. – A gyarmati feleségek általában azok. Nem sok dolgunk
akad.

A férfi nem válaszolt, de odament hozzá, olyan közel, hogy egy ostoba pillanatig
Connie azt hitte, meg fogja csókolni. Ehelyett merőn a szemébe nézett, hogy Connie úgy
érezte, le akarja hántani róla a tekintete elől védő páncéljának fátyolos rétegeit.

– Soha többé ne csókold meg Johnnie-t. Ígérd meg!

A legkevésbé sem számított rá, hogy ezt fogja mondani. Olyan halkan beszélt,
hogy alig hallotta. Connie tétován felemelte a kezét, és tenyerébe vette a férje arcát, aki
most az egyszer nem hátrált el az érintése elől.

– Ígérem – mondta.

– Köszönöm.

– Hallottál felőle valamit?

– Nem, még nem.

Connie látta rajta, hogy hazudik, de annyiban hagyta a dolgot.

– Szólsz nekem is, ha megtudsz valamit?

– Hát persze.

Visszavonta a kezét, de Nigel úgy maradt, ahogy volt, és Connie whiskyt érzett a
leheletén.

– Mi az, Nigel?

– Ragaszkodom hozzá, Constance, hogy nem veheted alkalmazásba azt a lányt,

aki itt volt ma délután. Találj valaki mást. Kérlek. Azt hiszem, veszélyes.

Connie bólintott. – Ha ettől neked jobb.

Ez a probléma a bűntudattal. Igent mondat az emberrel, amikor nemet szeretne

mondani.
Tizennegyedik fejezet

MADOC MINDEN EDDIGINÉL gyorsabban és többet dolgozott a kaszinón.

Úgy érezte, kifut az időből. Bárki is kerüljön ki győztesen a közelgő

háborúból, mindnek elege lesz a harcból, és alig várják majd, hogy elverhessék

kemény

munkával

megkeresett

pénzüket.

Ugyan

találhatnának-e jobbat Morgan bárjánál? Kitty átkötözte a bordáit és kimosta a

sebeit, ő pedig minden reggel egy pohár olcsó brandyvel tompította fájdalmát.

– Túl sokat iszol – jegyezte meg Kitty.

– Pont eleget iszok – válaszolta. Leküldött még egy fél pohárral, és érezte, ahogy
a gyomrát égeti. Már a második volt aznap reggel, és még csak nem is reggelizett, bár
már két órája, egészen hajnal óta dolgozott.

– Egyél valamit.

Csak az asszony kedvéért leült az asztalhoz, és elnézte, hogyan sürgölődik a

zsúfolt konyhában. Végül sült szalonnát és tükörtojást tett elé. Jó illata volt, de nem volt
éhes. Az utóbbi időben, azóta, hogy összefutott Bika Channal, sohasem volt éhes. Valami
emésztette legbelül. Beleszúrta villáját a tojásokba, és áttolta mindet a tányér másik
végére.

– Ülj le, Kitty. Mondani akarok valamit.

A nő csendben otthagyta a serpenyőt, és leült vele szemben az ütött-kopott, régi

asztalhoz, ahol egyszer kiműtött egy golyót a combjából.

Összefonta az ujjait maga előtt és a szemébe nézett.

– Ha történne velem valami – úgy értem valami rossz dolog azt akarom, hogy…
 – Semmi rossz nem fog veled történni – vágott vissza a nő. – Ha nem csinálsz
semmi hülyeséget, és nem vereted be azt a kemény fejed. –

Nem emelte fel a hangját, de érezte rajta, hogy szeretné.

Újra próbálkozott: – Ha történne velem valami, azt akarom, hogy tudd, elástam
egy dobozt a fügefa alá. Egy régi Huntley & Palmers bádog kekszesdoboz az, György
király képével a tetején. Jó mélyen van, és elég pénz van benne, hogy hazajuthass belőle.

Arra számított, hogy az asszony meglepődik. Esetleg begurul. Vagy talán

burkoltan megkönnyebbül kicsit. De ehelyett mintha megenyhült volna. Mogyoróbarna
szeme mézszínre változott.

Az asszony felé nyúlt, és megfogta az egyik kezét. – Hát nem tudod, hogy itt az
én otthonom? – Olyan mosollyal mondta, mintha arra gondolna, hogy sokkal jobb
dologra is lehetne használni az asztalt, mint reggelizésre.

MADOC A LÉTRÁN ÁLLT, és egy tetőgerendát kalapált a helyére. Ha végez a

tetővel, nekiláthat a belső tér kialakításának. Már meg is rendelte a játékasztalokat, bár
még nem fizetett értük. Úgy tervezte, egészen K. L.-

ig elmegy, és fog magának egy jó krupiét valamelyik klubból, lehetőleg francia

akcentussal. Tetszett neki az elképzelés. Biztosan lenyűgözné a folyóról ideözönlő
barmokat.

Visszatért a munkához. Vidáman fütyörészett, annak ellenére, hogy minden tiszta

víz volt az esőtől. Teljesen eláztak a gerendák és besüppedt a föld a létra alatt. Később,
mikor visszagondolt, ráébredt, hogy a fütyüléssel követte el a hibát. Minden más hangot
elfedett, még a békák eső utáni szokásos lármáját is. Meg sem hallotta, ahogy a csónak
kikötött a stégnél, sem a kaszinója váza felé közeledő lépteket, miközben ő odafent volt a
létrán. Ha meghallja, talán máshogy alakulnak a dolgok.

– Morgan-szan.

A francba! Morgan kalapácsa megállt a levegőben. Lepillantott az ápolt férfifejre.

Esőcseppek csillogtak takaros, ősz haján, és önelégült képpel nézett fel rá. A
japán ismerőseinek egyike volt az, a legidősebb. A főnök, aki szeretett úgy tenni, mintha
nem beszélne angolul.

– Jó reggelt! – köszöntötte Madoc, és lemászott a létráról. Nem tette le a

kalapácsot. – Minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést?

A férfi sápadt arcába nézett, aki meg sem próbálta leplezni arroganciáját és
megvetését. Szűk szemei macskára emlékeztették, és kétsége sem volt afelől, hogy őt
szemelte ki egérnek.

– Feladatom van a maga számára – mondta a japán a lehető

legudvariasabb hangnemben.

– Jól fizet?

– Természetesen.

– Információt akar?

– Nem. – Izzadt a hőségtől. Vagy valami mástól? Esődzsekit viselt, és makulátlan

tiszta, sötét nadrágot, de cipőjét Morgan bárjának sara borította. – Ezúttal nem. A
következőt akarom: száz biciklit.

Madoc nevetésben tört ki, annyira abszurd volt a kérés. – Micsoda?

A hatalmas japán birodalmi hadsereg kerékpáron akarja meghódítani Malajziát?

Még mindig ezen nevetgélt, mikor a férfi hűvösen hozzátette:

– Pontosan erre készülünk.

Madoc azonnal abbahagyta a nevetést. A csöndben hallotta az egymáshoz surlódó

pálmafák hangját. A férfi is pontosan így őrölte az ő

idegeit.

– Ez őrültség – mondta. Talán nem tette bölcsen.

Az alacsony férfi hátrafeszítette a vállát és kidüllesztette keskeny mellkasát. – A

japán birodalmi hadsereg nem tesz semmit, ami őrültség lenne. A hadseregünk kiváló
haderő.

– Bicikliken!

– Ostoba! Maga meg a brit hadserege nem tudnak semmit. Azt hiszik, utunkat
állhatja a maláj dzsungel! – Öklét a mellkasára szorította, mintha meg akarná gátolni
magát, nehogy Madocnak ugorjon. – A tankjaink átrobbantják a védelmi vonalaikat és
biciklis gyalogságunk olyan gyorsan bekerítik a katonáikat az őserdei ösvényeken, hogy
idejük sem lesz befejezni az angol teájukat.

– Krisztusom! – Madoc hirtelen meglátta mögötte a logikát. A maláj

bennszülöttek minden nap biciklin járták a dzsungelt. Miért ne tehetne így a hadsereg is?
– Száz bicikli? Ezrekre lesz szükségük.

A férfi megmerevedett. – Ne gondolja, hogy nem hozunk magunkkal egyet sem.

– Akkor miért kellek én?

– Sok közülük elromlik majd. Tartalékokra lesz szükségünk út közben.

– Krisztusom! – mondta megint Madoc. Hideg futott végig a gerince mentén, és

most először ködlött fel benne, hogy az átkozott japánoknak még sikerülhet is.

– Száz kerékpár – ismételte meg a férfi.

– Elég nagy rendelés. Mikorra kell?

– Azonnal.

Madoc a férfi képébe nevetett, és visszanézett a létrájára.

– Ne merjen hátat fordítani nekem, Morgan-szan!

Madoc megfordult. – Nem tetszik a modora – csattant fel.

A japán férfi két borítékot húzott elő az esődzsekije zsebéből, és odanyújtotta

neki. – Az egyik a biciklik ára – ajka gúnyos vigyorra húzódott a másik pedig a magáé.

Madoc azon hezitált, hogy megüti. Kövér borítékok voltak. Tudta, hogy a
helyiektől egy sörért és pár dollárért megvehetné a biciklijüket.

Kikapta a kezéből a borítékokat anélkül, hogy a férfira nézett volna, és feltépte a

neki szánt borítékot. Nehéz volt kifejezéstelen arcot vágni.

Igazi kísértés volt. Több mint elég pénz volt benne, hogy olyan elegánsan
felszerelje a kaszinóját, ami messzi földről odavonzana minden szerencsejátékost. A
legjobb lányokat alkalmazhatná és bevásárolhatna tisztességes skót whiskyből, végre
megvehetné Kittynek a jegyürüt és… A francba! Kiköpött a földre és zsebre vágta a
pénzt.

A japó szeme keményen, hidegen és kegyetlenül csillogott. – Két nap. Két napon
belül akarom őket.
 – Négy.

– Három.

– Rendben.

A japó hirtelen hátrafordította a fejét. Érezte, hogy figyelik. Kitty állt mögötte, és
lazán lóbálta a vasserpenyőt. Világoszöld blúzát izzadtságfoltok tarkították, és sárga
szarongot viselt telt csípője körül.

Haját kócos kontyba fogta. Nem tűnt valami veszélyesnek. Ringó csípővel
odalépdelt hozzájuk. – Van valami gond, Madoc? – kérdezte, mintegy mellékesen.

– Nem. A barátunk éppen távozni készül.

– Helyes.

A férfi úgy morgolódott, akár egy harci kutya, és teljesen kihúzta magát, de még
így is jó néhány centivel alacsonyabb volt Kittynél. – A férje és én üzletelünk – mondta
lekezelően.

– Ha engem kérdez, túlságosan is sokat üzletel a férjemmel. Most pedig húzza el a

sárga bőrét a földünkről.

Madocnak nehezére esett visszafogni a nevetést a japó arckifejezése láttán, de

azonnal kétségbeeséssé vált a jókedve, amint Kitty odament a létrához és meglökte a
vállával. Eldőlt. Madoc elugrott előle, de a férfit leütötte a lábáról, és az elterült a sárban.
Abban a pillanatban fel is pattant, de a nadrágja és esőkabátja egy merő sár volt. Valami
gyűlölethez hasonló villant sötét tekintetében, miközben mereven meghajolt Kitty felé. és
egyetlen szó nélkül visszabaktatott a stéghez.

Madoc le akarta hordani a feleségét. Az ember nem járathatott le egy japánt

mások társaságában, ha meg akarta tartani a körmeit. De ehelyett magához ölelte, keblére
szorította hatalmas melleit és megcsókolta.

FEHÉR ARANY.

Így hívták a gumit. A tejszerű, fehér folyadék folyékony aranyként ömlött a fehér
ember zsebébe. Connie az ültetvény egyik ösvényén lovagolt és felnézett. Magasan a feje
fölött vékony ágak és finom levelek koronája zárta el a trópusi napsütést, és csak kevés
fény szűrődött át a réseken.

Mindenütt rend volt. Mindent biztos kezek vezéreltek. Ez nyugalommal töltötte el

Connie-t. Gumifák, avagy hevea brasiliensis szabályos sorokban, mérföldeken át. Magas,
tarka törzseik olyan szilárdan és egyenesen szöktek ki a világoszöld, szőnyegszerű

aljnövényzetből, akár a márványoszlopok. Itt volt elég hely, hogy lélegzethez

jusson az ember. Egyáltalán nem hasonlított arra a káoszra, amit a dzsungelben látott.

A vasárnapot választották. Kora reggel volt, a levegő még hűvös, és vékony zöld
köd szállt fel a földről, de Connie tudta, hogy nem marad így sokáig. Széles karimájú
kalapot viselt, világos muszlinblúzt, lovaglónadrágot és túracipőt. Ő és Nigel lovaik
nyergében ültek, Teddy pedig kis török pónija, Puck hátán. Razak inkább gyalogolt.
Mikor Connie felajánlott neki egy lovat, úgy nézett rá, mintha arra kérné, hogy vegyen
petárdát a lábai közé. Meglepődött rajta, milyen könnyen belement Nigel, hogy a Jumat
ikrek egyike velük tartson. Nem szállt vele vitába, egyszerűen csak rábólintott. Connie
arra gondolt, biztos neki és Teddynek akar kedveskedni a gesztussal. Egyes sorban
kaptattak az ültetvény ösvényein a fiatalabb ligetektől a magasba tornyosuló, öreg fákig,
melyek úgy ropogtatták nehéz ágaikat, akár az öregemberek fájó csontjaikat.

Nigel ment elől. Távoli, sudár alakját vászonkalap koronázta, és hosszú ujjú fehér
inget viselt a szúnyogok ellen. Közvetlenül mögötte gyalogolt Razak Nigel régi
csizmájában, aztán Teddy következett a póniján, végül ő. Connie élvezettel nézte a fiát
lovaglás közben. Bár még csak hétéves volt, jól ülte meg a lovat, és határozott kezekkel
fogta a gyeplőt. Összhangban volt az állattal. Ugyanilyen jól bánt a gyíkokkal, békákkal,
meg mindenféle gusztustalan lénnyel, amit folyton az orra alá tolt. Hiányzott belőle az a
természetes félelemérzet, ami miatt mások tartották a távolságot ezektől a lényektől.

Ahogy mérföldről mérföldre egyre mélyebbre hatoltak a teljesen egyforma fák

közé, a fülledt, földszagú levegőben, Connie egyre lehangolóbbnak

tartotta

monotonitást,

és

elveszítette

tájékozódóképességét. Minden ugyanúgy nézett ki. Képtelen volt elképzelni,

hogyan

tájékozódott

Nigel

a
 gumifák

zöld

kaleidoszkópjában, de hibátlan bizonyossággal tette. Ahányszor elhaladtak egy

csapoló vagy gyomláló munkás mellett, Nigel odaszólt, hogy Selamat pagi, Ghani, vagy
Jó reggelt, Kijang, amire Selamat pagi, Tuan volt a válasz, jóindulatú mosollyal a barna
arcokon, ő pedig udvarias meghajlásokat kapott. Mintha egy szeretett királlyal járta volna
a birodalmát. Nem csoda, hogy Nigel rajongott a munkájáért.

– Itt is volnánk – jelentette be váratlanul Nigel. – A tökéletes hely.

Connie körbenézett. Első pillantásra semmiben sem különbözött a többi helytől,

ami mellett elhaladtak, de aztán meglátta, hogy közvetlen előttük kezdődik az őserdő.
Óvatos szemekkel méregette.

– Igen! Tábort verünk – örvendezett Teddy, és olyan energiával szállt le a

nyeregből, amit Connie őszintén irigyelt tőle kétórányi lovaglás után.

– Onnan gyűjtünk majd anyagokat a kunyhóhoz – intett Nigel az erdő felé –, és

ott verünk tábort, azt hiszem. – Elégedetten nézett végig kiszemelt területén. – Egy folyó
húzódik közvetlenül a fák mögött.

Connie leszállt a nyeregből. Kénytelen volt beismerni, hogy valóban tökéletes

helynek tűnt. Keskeny füves rész választotta el a gumifákat a dzsungel sötétlő szélétől.
Amíg a többiek megindultak, ő a lovakkal foglalkozott. Lenyergelte őket, lecsutakolta
forró, izzadt hátukat és a levezette őket a folyóhoz, hogy igyanak és lehűthessék a
lábukat. Halak után kutatott a szemével, de a víz felszíne éles ragyogással verte vissza a
nap fényét, és egy lázmadár rikoltása hallatszott valahonnan a távolból. Nyugtalanította
az újra és újra ismétlődő, gyászos ének.

Kikötötte a lovakat az árnyékba, és visszatért a táborhelyre. Máris egy kupac

areca pálmalevél hevert ott, és Teddy kipirosodott arccal további leveleket húzott a fűben.
Razak követte öt hosszú, egyenes karóval, Nigel pedig botokat hozott. A férje menet
közben rámosolygott, és intett neki a parangjával Megbeszélték Teddyvel, mit hozzanak:
egy parangot, a bennszülöttek ijesztő külsejű bozótvágóját, egy hosszú kést, hogy
megnyúzhassák vele a zsákmányt, meg egy vízforraló edényt. Connie egy doboz gyufát
meg egy laposüvegnyi fertőtlenítőt rejtett a hátsó zsebébe, biztos ami biztos.

Beletelt némi időbe a kunyhóépítés. Szereztek indákat az erdőből, hogy

összekötözzék vele a rudakat. A-alakú menedék lett a végeredmény, levelekkel a tetején.

– Aztán vízbiztos legyen – mondta Connie nevetve Teddynek, aki újabb réteg
pálmalevelet erősített a falakra. – Nem akarunk elázni az esőben.
 – Nem fogunk! – Fürge ujjakkal dolgozott. Csak egyszer kellett neki megmutatni,
hogyan fűzze össze a leveleket.

Sok kiáltozás és nevetés árán a kunyhó lassan alakot öltött. Kicsit szedett-vedett,
de egyébként tisztességes lak lett. Connie észrevette, hogy még Razak is élvezi a
kalandot. Csillogó fekete szemét szégyenlősen villantotta rá munka közben. Csak Nigel
használhatta a parangot, mert nem akart balesetet, de Razak villámgyorsnak bizonyult a
késsel, mikor mindannyian lementek a folyóhoz, hogy halat fogjanak.

Olyan mozdulatlanul állt derékig a vízben, akár egy szobor. Sokáig várt, majd
gyorsan lecsapott. Mikor kiemelte a kést a vízből, egy hal fickándozott a pengén.

– Szép volt – kiáltotta Nigel, és Teddy tapsolt.

Razak meghajolt, és mosolyogva emelte a magasba zsákmányát.

De akkor miért is vette el tőle Connie azonnal a kést, hogy maga belezze ki a
halat?

TÜZET RAKTAK – CONNIE GYUFÁJÁVAL –, és megsütötték a halat. Teddy

fogott két foltos, ragyogó sárga szemű gyíkot, de az apja kitartó unszolására sem volt
hajlandó a tűz fölé tenni őket. Gondosan megvizsgálta a mintájukat, szemüket és lábukat,
majd szabadon eresztette őket.

Délután szokás szerint egy órán át esett. Mind a négyen behúzódtak a kunyhóba,
ami Connie őszinte meglepetésére szárazon is tartotta őket, mindössze néhány csepp esett
a nyakába. Legalább lehűlt a levegő egy kis időre, amiért nagyon hálás volt. Mikor elő
jöttek rejtekükből a forró kád vízként gőzölgő nedves, zöld világba, észrevette Nigelen,
hogy mintha kezdene elege lenni a játékból és eszébe jutottak So szavai a férje
szenvedélyével kapcsolatban.

– Nigel – szólította meg –, miért nem használod ki az alkalmat, hogy mesélj

Teddynek a gumifákról?

Nigel éppen unottan vagdosta a tűzifát. Abbahagyta és felnézett a fiára. – Jó ötlet.

Mit szólsz hozzá?

Teddy nem tűnt túlzottan lelkesnek.

– Egy napon a te dolgod lesz – mutatott rá Nigel.

– Nem feltétlenül – motyogta Connie, de olyan halkan, hogy .1

többiek nem hallhatták.

 – Nekem tetszik – mondta Razak. Egy sor gumifára mutatod – Én szeret tanulni.

Nigel sugárzó mosollyal nézett a bennszülött fiúra. – Akkui gyertek csak, srácok!

Bevezette őket a fák közé. Olykor megérintette egy-egy fa törzsét, mikor elhaladt
mellettük, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy Connie szokta megborzolni a fia haját.

– Ki tudja, hogy hívják őket? – kérdezte olyan hangosan, mini ha ötvenfős

osztályhoz beszélne.

– Nevük is van? – kérdezte Teddy.

– Pokok getah – válaszolta Razak.

– Helyes. Ez a maláj nevük.

– Hevea brasiliensis – mondta Connie mosolyogva.

– Így van. Ez a tudományos nevük. Hevea brasiliensis – ismételte meg, mert

szerette a szó csengését. Közelebb hívta őkel egy fához, és megmutatta nekik a hosszú,
átlós vágást, ami félig körbe futott a törzsén, akár egy jókora vakbélheg. – Ehhez – kezdte
sok gyakorlat kell. Ha a csapoló túl mélyre vág, véget is vethet a fa termékeny életének.
Különleges késével csupán sekély, alig negyed hüvelyk mély vágást ejt, amivel átmetszi
a latexcsatornákat. Nem szabad felsértenie a kambiumot – az egy papírvékony réteg a
kéreg a fa szíve között –, különben tönkreteszi a fát. És mindezt gyorsan kell csinálnia.
Egy jó csapolótól elvárom, hogy naponta öt-hatszáz fával végezzen.

Connie a fákon tátongó hatalmas sebekre nézett, és sajnálta őket.

Napról-napra felnyitották őket és sohasem hagyták begyógyulni a törzsüket.

Minden törzsön egy agyagedény lógott, dróton, a seb alatt, hogy összegyűjtse a tejszerű
anyagot. Teddy belenyomta az ujját.

Latex – jelentette ki Nigel. – A füstölőkunyhókban gumit csinálok belőle. És

tudod, fiam, miért hívják kaucsuknak?

Teddy apró labdába gyúrta az ujján a fehér réteget. – Miért?

Mert az indiánok nyelvén azt jelenti, a fa könnye. – A seb mentén összegyűlt

latexfoltra mutatott. – Ezt itt a kaucsuk. – Lehántotta. – Már koagulálódott. – Ragacsos
labdacsot gyúrt belőle, is odadobta a fiúnak.

– A gumifa elképesztően szívós, pedig karcsúnak látszik. De a fája olyan erős,

mint a tölgy.
 Razak kíváncsian közelebb ment, megsimította a fa törzsét és végighúzta ujját a
seben. – Milyen öreg?

Hét évvel az ültetés után kezdünk csapolni, minden második napon, egész évben.
A fák hozama a korral egyre nő. Minden fa körülbelül harminc évig termel.

Connie kételkedett benne, hogy Razak minden szavát értette, de úgy tűnt, nem
zavarja. Felnézett a negyven láb magasan lengedező

lombokra. Fáról-fára pillantott, és a szeme mindig megtalálta a sebet és az edényt,

amibe a pokok getah nedve csordogált.

Most szilárd – mondta Connie Teddynek de folyékony, mikor megindul.

– Fa vére – suttogta Razak.

– Így igaz – mondta Nigel. – A nappali hőség előtt jobban folyik, Ezért kezdenek
a csapolok napkelte előtt. Végigvágják a nagyjából hatszáz fájukat, aztán visszajönnek
néhány óra múlva és begyűjtik a latexet, mikor aznapra már elapadt. Vödrökbe borítják
az edényeket és ammóniát adnak hozzá, hogy folyékony maradjon. – De ezt – benyúlt az
edénybe, és kivett egy marék anyagot, – rögnek nevezzük. –

Odadobta Razaknak.

– Köszönöm. – Razak meghajolt. – Terimah kasih.

– Ez már koagulálódott.

Connie elmosolyodott. Ez a szó Razaknak és Teddynek is új volt. –

Összeállt – magyarázta.

– Koaguálódott – mormogta nem túl pontosan Teddy. Odafutott a következő

fához, az edény felé nyúlt és közben az apjára nézett, engedélyért.

– Csak tessék – mondta nevetve Nigel.

Teddy kivette a nyúlós anyagot, és labdát gyúrt belőle. Az orra elé tartotta és
megszagolta.

A fák között villózó, változékony fényben Connie változást látott fiatal arcán,
mintha éppen a jövőjébe szimatolt volna.
 NIGEL ODAMENT CONNIE-HOZ és leült mellé a földön heverő, vastag ágra.

Nem pontosan mellé, nem közel, de akkor is, ugyanarra a mohával borított
darabra. Kinyújtotta a lábát, elhessegette a legyeket a térdéről, és együtt nézték, ahogy a
fiúk nevetve dobálják egymást gumilabdacsokkal. Nigel elégedetten csapott a combjára,
ahányszor csak Teddy célba talált.

– Jó nap volt – mondta Connie –, mindannyiunknak.

A férfi bólintott, de a fiúkat figyelte.

Connie várt. – Mi az, Nigel?

– Johnnie Blake kórházban van. Landolás közben lezuhant.

Összerogyott alatta a futómű.

Connie szíve nagyot dobbant. – Ó, szegény Johnnie. Mennyire sebesült meg?

– Úgy tűnik, a válla darabokban van.

A szája elé kapta a kezét. – De rosszabb is történhetett volna.

A férfi nem mondott semmit.

– Mikor tudtad meg? – kérdezte.

– Tegnap.

– És nem mondtad el?

– Nem. – Megtapsolta Razak egyik szép dobását. – Kiengedik a kórházból, de

nem hajlandó hazamenni Angliába betegszabadságra, úgyhogy Palurba jön. Meghívtam,
hogy lakjon a Hadley házban. Nem szeretném, hogy ott ragadjon egyedül a Victoria
Klubban.

– Persze, hogy nem. Mikor érkezik?

– Holnap.

– Ezt megbeszélhetted volna velem korábban is, Nigel.

– Most beszélem meg veled.

Összegyűlt a verejték a Connie kulcscsontja feletti horpadásban, és egy

pingponglabda méretű bogár mászott a cipőjén. Lerúgta.

– A gondját viseljük majd – mondta és felállt. – Megyek, ránézek a lovakra.

 Mikor elindult, Nigel utánaszólt. – Ne felejtsd el, amit ígértél, Constance!

Connie szó nélkül továbbment a folyó felé.

MEGITATTA A LOVAKAT, és a kancája forró szőréhez nyomta a homlokát.

– Ó, szegény Johnnie – mondta halkan.

Leguggolt a folyó mellé. Két élénksárga pillangó kergette egymást a kövek

között, akár a gyerekek. Belemártotta kalapját a folyó langyos vizébe, kirázta és
visszatette a fejére, hogy fejével együtt lehűtse gondolatait is. Visszajátszotta magában a
beszélgetést Nigellel.

Legszívesebben megragadta volna a vállánál, hogy addig rázza, míg kiesnek

rezegő fogai közül a szavak, amiket mögöttük rejtegetett.

Bevizezte arcát és lehunyta a szemét. Ma este beszél vele, a pokolba is.

Mielőtt Johnnie megérkezne, kiszedi a férjéből, hogy mit gyűlöl benne annyira.
Tudnia kellett, miért húzódik el tőle, bármennyire is fájdalmas az igazság. Érdes hang
szakította félbe gondolatait, de nem a lovak voltak, sokkal inkább egy dohányos
köhögésére hasonlított. Kinyitotta a szemét.

– Ó, Krisztusom!

Hatalmas varánusz gubbasztott két lépésnyire tőle. Connie mozdulatlanná

dermedt. A szörnyeteg úgy festett, mint a krokodil unokatestvére. Hosszabb volt egy
embernél és hatalmas, pikkelyes teste csupa izom volt. Keskeny fejét előreszegte, és
szürke nyelvét kidugdosva ízlelgette az izzadsága szagát a levegőben. Apró szemeit
rászegezte. Jókora farka jobbra-balra járt, arrébb görgetve a parti köveket, és megijesztve
a lovakat.

Connie lassan felegyenesedett a víz mellett. A varánuszok állítólag csak ritkán

támadtak emberre, hacsak az illető nem volt kicsi vagy sebesült. Vagy halott. Húsos szája
ki nyílt és rászisszent. Connie hátrálni kezdett felfelé a parton, mire magas hangú
sikoltozást hallott a háta mögül. Megfagyott a vér az ereiben. Teddy volt az.

Megfeledkezett a gyíkról. Megfordult és felrohant a parton, a fia felé. Az

emelkedő tetején meglátta őt, ahogy tágra nyílt szájjal egyetlen szóba áll össze
rikoltozása: – Maaaamiiiiiii!

Vér borította.

Véres volt a keze. Az inge. A gallérja. Vér folyt végig vékony, napbarnított lábain
a cipőjébe. Nem, nem, nem!

Véresen és riadtan a karjaiba vetette magát. Connie felkapta, és visszarohant vele

a táborhoz. Meglátta Razakot, amint a kunyhónál áll, és néz valamit a lába előtt.

– Mami! – kiáltotta Teddy a fülébe. – A papa megsebesült!

Connie magához szorította Teddyt, belélegezte bőrének melegét és hajának poros

illatát. – Vérzel!

– Nem! A papa… – könnyek szántották az arcát.

Odaértek a kunyhóhoz.

– Nigel!

A férje a hátán feküdt a földön, és mindkét kezével az arcát fogta. –

Constance – mondta összeszorított fogakkal. – Az isten szerelmére, segíts!

Bokájától egészen a combja tövéig vérben úszott a nadrágja. Connie gyorsan

letette a fiát, megpuszilta az arcát, és letérdelt a térje mellé a nedves fűbe. A lába alatt is
vér volt.

– Minden rendben, Nigel – mondta higgadtan. – Nézzük csak.

– Anélkül, hogy felnézett volna, azt mondta: – Razak, vidd arrébb Teddyt, kérlek!
– Körbepillantott, és azonnal meglátta a közelben heverő parangot. A penge véres volt.

– Mi történt?

Nekiállt lefejteni a tépett ruhát a férje lábáról. Véráztatta és a bőrhöz tapadt, de

igyekezett a lehető legóvatosabban eltávolítani róla. Nigel felszisszent és halkan
nyöszörgött. A látványtól felfordult Connie gyomra, és epés íz tört fel a torkán. Az egyik
oldalon teljesen levált a hús a vádliról. Csak a bőr tartotta és ömlött belőle a vér.
Kilátszottak a vöröslő csontok és inak.

– Parangtól – suttogta Razak a válla felett.

– Ki tette?

– Tuan, természetesen. Ő volt.

– Nigel. – A férje fölé hajolt, és elhúzta a kezét az arca elől.

Megrémítette, mennyire sápadt volt. Az ajkai pedig kékek Minden rendben,

Nigel. Nem olyan vészes. Nem hinném, hogy eltört a csont, de sok vért veszítesz. –
Beszéd közben letépte a blúzát, így csak átizzadt selyeminge maradt rajta, és kihúzta a
bőrszíjat a kalapjából. – Mindent megteszek, amit csak tudok. A férfi barna szemei úgy
elsötétedtek, hogy már lilának látszottak, és egyáltalán nem hasonlított önmagára. –

Attól félek, fájni fog, de… az arcára tette a kezét.

Nigel bólintott és lecsukta a szemét. Izzadság gyöngyözött a homlokán. Connie

azonnal elkötötte a lábát térd felett a bőrszíjjal és olyan erősen meghúzta, ahogy csak
tudta. Felkapott egy vékony botot a földről, benyomta a szíj alá, és addig tekerte, amíg a
bőrébe vágott.

Connie-nak még nem volt dolga hasonló sebbel, csupán horzsolásokkal és

felszínes vágásokkal, és ez a vágás megrémítette. De biztos kezekkel dolgozott, és
alaposan megvizsgálta.

– Nigel! – szólította meg határozott hangon. – Ne aggódj! Csak egy darabon tűnik
mélynek. Bezárom a sebet, átkötöm és hazaviszlek.

Rossiter doktor majd összevarrja. Minden rendben lesz.

Csak egy darabon. Szép nagy, véres darabon, és a hús alig egy cérnaszálon lóg.

Hazaviszlek. Hogyan? Az isten háta mögött voltak.

Némi megnyugvással előhúzta a fertőtlenítőszeres flaskát, öntött egy keveset az

ujjaira, és nekiállt kitakarítani a fa- és levéldarabokat, amelyek a parangról kerültek a
sebbe. Minden tiszta vér volt, de már sokkal kevésbé vérzett, miután elkötötte a lábát.
Nigelnek biztosan iszonyúan fájt a szorítókötés, de az megtette a dolgát, és csak egyszer
kiáltott fel, mikor Connie kihúzott egy kéregdarabot, és vele együtt jött pár izomrost is.

Megállás nélkül, gyöngéd hangon beszélt hozzá. Fogalma sem volt, miket
mondott neki, miközben fertőtlenítőt hintett a nyílt sebre, és Nigel felnyögött. Izzadság
csípte a szemét. Mikor felnézett, meglepetten látta, hogy Razak Nigel egyik oldalán
térdel, a kezét fogja és maláj szavakat duruzsol a fülébe, Teddy pedig a másikon, a másik
kezét szorítja, és le sem veszi szemét az apja arcáról.

Nigel bőre acélszürkévé változott, de a szeme nyitva volt és erősen összeszorította

az ajkát. Connie megfogadta magának, hogyha ezen túl lesznek, beszél vele. Igazán
beszél vele. Kézfejével kitörölte a verejtéket a szeméből, és hozzálátott a seb
bezárásához. Felemelte a lazán függő húsdarabot és visszafordította a helyére, miközben
igyekezett figyelmen kívül hagyni a férje testén végigfutó remegéseket.
 Óvatosan megigazította a bőrt, helyére húzta a széleket, aztán átkötötte a lábát a
blúzával. Csíkokat tépett a ruha ujjából és szorosan rögzítette a kötést.

– Úgy – mondta, és nagy nehezen mosolyt erőltetett az arcára.

– Kész is volnánk. Rendbe tettem, amennyire csak tudtam, amíg egy orvos
megnézi. De biztos vagyok benne, hogy szépen meggyógyul majd a lábad.

– Köszönöm.

Annyira udvariasan mondta. Connie majdnem elsírta magát. A feleséged vagyok,

Nigel, az isten szerelmére! A feleséged!

A fia riadt arcába nézett. – Ne aggódj, Teddy! Hazavisszük a papát, és minden

rendben lesz.

Rendben lesz. Túl gyakran mondta ezeket a szavakat. De képtelen volt mást
kitalálni helyette.

– Most pedig indulás. Keressük meg a lovakat!

Megtörölte véres kezét a fűben, miközben Teddy összeterelte a lovakat, és

odavezette őket. Connie megölelte. Razak némán térdelt Nigel mellett, de nagy, fekete
szemével Connie-t nézte. Egyáltalán nem látszott rajta, mi zajlik a fejében. Connie-nak
alaposan össze kellett szednie magát, hogy ne kiáltsa a képébe saját gondolatait.

– Lóra kell szállnod – mondta halkan Nigelnek.

– Tudom.

– Hazalovagolhatnék egy orvosért, de az sokkal tovább tartana.

– Nem. – A férfi felkönyökölt. – Menni fog.

– Rengeteg vért veszítettél. Gyenge vagy.

Nigel féloldalas mosollyal válaszolt. – Álmomban is tudok lovagolni.

– Szóval te vagy az utolsó igazi huszár?

A férfi bizonytalanul biccentett, és odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Nem volt

egyszerű, de Razak és Teddy segítségével sikerült talpra állítani és a nyeregbe ültetni.
Amint függőleges helyzetbe került, azonnal átvérzett a lábán a muszlin kötés

– Menj előre, fiam! – mondta Nigel Teddynek.

 A fiú ideges pillantást vetett rá, és lassú ügetésre ösztökélte póniját.

Connie gyalog vezette Nigel lovát, Razak pedig a másik oldalán sétált.

Együtt a nyeregben tudták tartani.

– Nem kell – mormogta Nigel.

– Nem akarom, hogy leess – mondta Connie.

Összevont szemöldökkel nézett vissza rá. Nem szándékozom leesni.

De egy idő után képtelen volt egyenesen ülni, és a lova nyakára dőlt.

Fájdalmasan lassan haladtak. Connie többször is erős késztetést érzett rá, hogy
felpattanjon a férje mögé, kivegye a gyeplőt a kezéből és a Hadley házig lovagoljon vele.
De Nigelnek nem tetszett volna a dolog, és abban is biztos volt, hogy a gyorsabb
tempótói csak még több vért veszítene. Egyre melegebb lett. Elviselhetetlenül párás volt a
levegő a fák alatt, és Connie inge a testére tapadt. Fekete legyek hemzsegtek körülöttük a
vér szagára, de ő csak a sötétedő muszlint figyelte. A férje csizmája sarkáról csöpögő
vörös cseppek nyomot hagytak utánuk a nedves talajon.

Tisztában volt vele, hogy akkor sem vágtathatna el Nigellel, ha megengedné az

állapota. Ahhoz egyedül kellett volna hagynia Teddyt a Jumat ikrek egyikével, és arra
nem volt hajlandó. Nem tetszett neki, hogy a gyönyörű, sötét bőrű fiú számára ismeretlen
nyelven suttogott Nigelnek, és képtelen volt elnézni neki, ahogy buzgón azt mondta,
Tuan, természetesen. Ő volt. Az ő szemében nem volt ebben semmi természetes.

Tizenötödik fejezet

– HOGY TÖRTÉNT, NIGEL?

– Csak baleset volt.

Connie az ágy mellett ült. Nigel pizsamában feküdt az ágyban, és egy

bambuszketrec volt a lábán, hogy távol tartsa a lepedőt a kötéstől, de a lámpa fényének
árnyaiban úgy tűnt, mintha egy alvó állat telepedett volna a térdére. Tálca volt az ölében,
és Connie próbált belediktálni némi tojást meg pirítóst, de nem volt étvágya. Piros volt az
arca. Kissé belázasodott.
 Rossiter doktor remekül végezte a dolgát. Gyakorlott és óvatos kezének munkája
megnyugtatta őket. Alaposan kitisztította a sebet, összevarrta az inakat és szalagokat,
majd a bőrt is, és végül bekötötte a lábát. Nigelt teljesen legyengítette a vérveszteség.
Kapott valami tablettát, ami leginkább lógyógyszerre hasonlított, és amitől el is aludt.

Hajnali négykor ébredt. Connie az ágy mellett ült egy széken a sötétben.

– Éhes vagy? – kérdezte reménykedve. Az orvos mondta, hogy ennie kell a

vérveszteség miatt.

– Nem.

– Nagyon fáj?

Válaszra sem várva kirázott két tablettát az éjjeliszekrényen lévő

tégelyből, és odaadta neki egy pohár tejes teával. Nigel elhúzta a száját, de
bevette. Ezek szerint fájdalmai voltak. A következő órát nyugtalan alvással töltötte.
Gyakran felébredt. Még mindig sötét volt, mikor Teddy besettenkedett a szobába, és
Connie ölébe ült, de egy idő után lábujjhegyen távozott, hogy megetesse Pippint. Mikor
Nigel felébredt, a nap már besütött a zsaluk hézagain keresztül, és zajok hallatszottak az
udvarról. Nigel az ablak felé nézett és a homlokát ráncolta.

– Ne aggódj! – mondta Connie. – Davenport elintéz mindent.

Davenport volt az ültetvény igazgatója. Nagy hangja volt és csillapíthatatlan

éhsége a kemény munkára.

– Köszönöm, Constance.

– Mit?

– Hogy tegnap hazahoztál.

– Hogy történt, Nigel?

– Baleset volt. – Felemelte a kezét, hogy elhessegesse a kérdést, de alig volt ereje.

– Korábban is vágtál már ágakat, és mindig óvatosan csináltad.

– Most is óvatos voltam.

Connie hosszan az arcába nézett. Valahogy olyan elhagyatottnak tűnt.

Bizonytalanság ült a szemében, és szokatlanul lazán tartotta a száját. Mintha ő maga is
megrémült volna. Connie a karján nyugtatta a kezét és megsimította. Nem közvetlenül a
bőrét, hanem a takarót.

– Nem elég óvatos – mondta gyengéden. – Történt valami, hogy megcsúszott a

kezed?

– Nem.

Túl gyorsan rávágta, nagyon is gyorsan. Érezte bőrének forróságát a takarón

keresztül.

– Próbálj még enni egy kicsit.

De Nigel lehunyta a szemét. Kizárta őt.

– TEDDY.

A fiú a farmos kirakó fölé görnyedt. A kakasos darabot tartotta a kezében, és

nyelvét a szája sarkába dugta. Olyan gyorsan nézett fel rá, mintha rossz hírektől tartott
volna. Hétfő reggel volt, és iskolába kellett volna vinnie, de nem tudta rászánni magát.
Az apja közelében kellett lennie.

– A papa most alszik, de már jobban van. Arra kért, mondjam el neked, hogy
sokat segítettél tegnap, mikor előtte lovagoltál és hazavezetted.

– Jól megjegyeztem az utat, ugye?

– Az biztos. Én nem tudtam volna ilyen jól csinálni. Büszke vagyok rád.

Könnyek szöktek a fiú szemébe, és lenézett a kirakóra. Letette a kakasos darabot,

és felvett helyette egy másikat, amin kék ég látszott.

– A papa hamarosan jobban lesz – mondta Connie meggyőződéssel.

A fiú bólintott és úgy tett, mintha az égdarab párját keresné. Öt centire a kirakó
fölé hajolt.

– Teddy – Connie leült az asztalhoz a fia mellé meséld el, mi történt.

Közvetlenül a baleset előtt.

A fiú a szemébe nézett. – Semmi.

– Mit csináltatok Razakkal?

 – Játszottunk.

– A gumilabdákkal?

– Igen.

– Amíg a papa fát vágott.

– Igen.

Csend ereszkedett közéjük. Connie felvett egy öreg tölgyet ábrázoló darabot, és a
helyére tette. Teddy mindvégig az arcát nézte.

– Egymást dobáltátok a labdacsokkal? – kérdezte, anélkül hogy ránézett volna.

– Nem. A levegőbe dobáltuk őket, amilyen magasra csak tudtuk.

Egymás után, hogy megnézzük, melyikünk dob magasabbra.

– Jó móka lehetett.

– Igen. – Óvatos tekintettel méregette. Arra várt, hogy megtudja, mi rosszat

csinált.

– Razak dobta meg a papát?

– Nem! – Teddy rémülten nézett rá.

CONNIE A VETEMÉNYESKERT hátsó végében találta Razakot. A sövény

árnyékában dolgozott. Egy lyukat mélyített a frissen felásott ágyásba.

Túl vékony volt a szandálja az ásáshoz.

– Razak.

A fiú feltekintett és megvárta, amíg odaér. Óvatos tekintettel nézett rá, mint aki
tudja, mire számíthat. A bőre a szokásosnál is sötétebbnek látszott az árnyékban.

– Razak!

– Hogy van Tuan?

– Már jobban.

– Én örül.

– Valóban?
 Hevesen bólintott. – Igen, igen!

– Azért jöttem, hogy elmondjam, nincs már itt szükségem a munkádra.

– A veteményesben?

Szándékosan értette félre.

– Nem, Razak, a Hadley háznál.

Csendben álltak, csak egy trópusi seregély rikoltása hallatszott valahonnan a

közelből.

Connie kínosan érezte magát. Mérges volt a fiúra, de nem akarta kimutatni.
Hosszú ideig nézett az arcába. A fiú fekete szemöldöke egyre mélyebbre csúszott.

– Én nem rossz – mondta.

– Azt akarom, hogy menj. De ezt fogadd el.

Bőrtárcát nyújtott oda neki, tömve bankjegyekkel. Mikor nem vette el, és még
csak le sem pillantott az arcáról, hogy megnézze, mit kínál neki, megfogta a kezét és
belenyomta a tárcát. Fiatalosabb és puhább tapintása volt, mint amilyenre számított.
Mikor ellépett tőle, a fiú beejtette a pénztárcát a gödörbe és földet rúgott rá.

– Viszontlátásra, Razak – mondta röviden és megindult.

Azonban a fiú haragos arccal hirtelen az útjában termett. – Én nem rossz,

asszonyom! Maga rossz! Gonosz szellemek körülötte. Beszélnek fülébe. – Gyorsan
beszélő szájakat utánozott a kezével, közvetlenül az arca előtt. – Látom őket – sziszegte.
– Hazudnak magának!

Sarkon fordult, és gyors léptekkel kiment a kertből, olyan finom és kecses

mozdulatokkal, akár egy macska. Connie mozdulatlanul állt a döbbenettől. Igaza lett
volna? Valóban hallotta őket? Ezt a nyomorult országot kísértő, gonosz szellemek
suttogását? Az lett volna a halk, susogó hang a fejében? Azt hitte, hogy a feszültségtől és
a kevés alvástól van, de talán tévedett.

Miközben visszament a házhoz, annak kora reggeli árnyéka fekete démon gyanánt
vetődött elé. Minden akaraterejére szükség volt, hogy ne kezdjen rossz szellemek után
csapkodni a levegőben a feje körül.
 JOHNNIE BLAKE REPÜLŐ HADNAGY egy kicsivel reggel nyolc után
érkezett.

Bal karja a mellkasára volt kötve. Egyenruha helyett nyitott nyakú inget és szürke
flanellnadrágot viselt. Connie öleléssel köszöntötte az ajtónál, és a szalonba vezette, de
amikor alaposan az arcába nézett, nem tetszett neki, amit látott. Jóképű barátja
kimerültnek tűnt, fekete foltok ültek a szeme alatt, és fényes égésnyom éktelenkedett a
bal füle alatt.

– Micsoda szerencsétlen idióták vagytok! – mondta nevetve. – Szép kis sebesült

katonapárost alkottok Nigellel.

– Nigellel? Hát neki mi baja?

– Nincs nagy baj, nyugodj meg. Odafent van. Néhány napig nem kelhet ki az
ágyból.

– Mi történt? Megsérült?

– Majdnem sikerült levágnia a lábát egy paranggal.

– Krisztusom! Az veszélyes műszer. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán

kinyitotta és visszamosolygott rá. – És, hogy van ez az eszetlen fickó?

– Gyógyulófélben. Rossiter doktor összefoltozta. Hát te? Hogy van a szegény

vállad?

– Csak egy karcolás. – mondta kék szemét forgatva. – Csak átkozottul dühös
vagyok, hogy egy hónapra kivontak a forgalomból, főleg most.

– Nos, akkor ameddig csak lehet, itt tartalak, hogy Nigelt szórakoztasd legalább
ellenőrződ, hogy eszébe se jusson felállnia, amíg teljesen meg nem gyógyult. Rendben?

– Megegyeztünk – mondta nevetve. – Udvari bolond sipkát is veszek, ha az segít.

– Remek! Ugorj fel és köszönj be hozzá! Belepusztul az unalomba odafent.

Emlékeztesd rá kérlek, hogy ne cigizzen az ágyban. Viszek fel nektek kávét…

– Egy ital jobb lenne.

– Ilyenkor? Korán van még az alkoholhoz, Johnnie.

– Ma nem. Hozz magadnak is egyet. Szükséged lesz rá.

 Egy pillanatig a férfi nem mozdult, csak kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá,
aztán megindult hosszú lábaival fel a lépcsőn.

Miután elment, veszély enyhe illata lebegett mögötte a szobában.

Mire gondolhatott? Szükséged lesz rá. Gyorsan gint és gyomorkeserűt kevert

három pohárba, tálcára tette őket, és felsietett az emeletre. Mikor belépett a hálószobába,
Nigel az ágy szélén ült, lábával a padlón.

Kinyitotta a száját, hogy lehordja, de rögtön be is csukta, ahogy meglátta az arcát.

Rémület ült rajta. Döbbent, viaszfehér arccal meredt az ablakpárkánynak támaszkodó
Johnnie-ra.

– Nem! – kiáltotta Nigel.

Connie megijedt és kilöttyentette az egyik italt. Elpirult. Vajon mit mondhatott

neki Johnnie? Megtudta volna, mi történt So és közötte?

Valami hang hagyhatta el a száját, mivel Nigel felé fordult. Úgy markolta a
takarót, mintha meg akarná fojtani.

– Mi az? – kérdezte Connie gyorsan.

– Azok az átkozott japók.

Japók? Vagy japó?

– Lebombázták Pearl Harbourt.

– Pearl Harbourt?

– Hawaiin. Az amerikai tengerészeti támaszpontot. Istenem, ez igazi csapás

nekünk és egész Kelet-Ázsiának. Elsüllyesztették az amerikai flottát. – Nigel elhúzta a
kézfejét a szája előtt, mintha eltörölhetné a szavait.

Johnnie csendesen hozzátette: – Támadást intéztek Szingapúr ellen is tizenhét

G3M bombázóval. Raffles Place is találatot kapott. Hatvan halott és több mint hétszáz
sebesült. A Tengah és Seletar melletti légibázisokra mentek. Alaposan ellátták a
szerencsétlen gurkha lövészek baját.

Connie a torkához kapta a kezét, hogy visszatartsa a tüdejéből leltörő

sikolyt. A gonosz szellemek a fülébe nevettek.

– Ez háború, Constance – mondta Nigel. – Háborúban állunk.

 TELJESEN FÜGGŐK.. Ez a gondolat jutott Connie eszébe, mikor két nappal
később

körbenézett

Victoria

Klub

füsttel

telt

bárjában.

Hatalomfüggők. Ha kiragadnák kezükből az ország birtoklását az összes ónnal,

gumival és faanyaggal együtt, teljesen elveszítenék az identitásukat és életcéljukat.

Nigel odahaza feküdt az ágyában, de lélekben itt volt velük, a függőkkel,

Malajzia gazdag birtokosai között. Most először nyert bepillantást a divatos gyarmati
szoknyák alá és agyaglábakat látott.

Furcsán lelkesítőnek találta a dolgot. Azt jelentette, hogy egyáltalán nem

markolják olyan vasmarokkal Malajzia torkát, mint azt korábban hitte, és talán Malajzia
sem markolta őt olyan erővel.

– A Pearl Harbour ellen intézett támadás azt jelenti, hogy alapvetően megváltozott
a csendes-óceáni erőegyensúly – jelentette ki Henry Court, és felhajtott egy korai Bloody
Maryt. – De legalább azok az istenverte jenkik sem húzhatják ki magukat többé. A japók
végre-valahára belekényszerítették őket a háborúba egy kellemetlen fenéken billentéssel.

– Átkozottul ideje volt! – kiáltotta be valaki.

A bár tele volt emberekkel, akik alig várták, hogy hallathassák a hangjukat.
Nagyobb társaságokba gyűltek a rádió körül és a dohányzóban, szoros csoportokba, akár
a jószág, mikor farkast szimatol a kerítés közelében. Olyan mélyen megrázták a történtek
Palur teljes fehér közösségét, hogy a tömegben kerestek biztonságot. Annyira lekötötte
őket a saját bajuk, hogy észre sem vették, hogy a városi bennszülöttek és a dokkok
környékének lakói csendben kezdtek eltünedezni a kampongokba, az őserdőben fekvő
falvaikba.

– Churchill miniszterelnök úr Duff Coopert nevezte ki távolkeleti ügyekkel

foglalkozó kabinetminiszternek Szingapúrba, hogy felügyelje a helyzetet. Igazán remek
ember – emlékeztetett mindenkit Henry Court.

Connie egy alacsony asztalnál ült a kávézgató Harriet Courttal, és a felszólaló

férfiakat hallgatta. Félelmet és izgatottságot hallott a szavaikban. Adrenalin lüktetett az
ereikben. Dohányfoltos bajuszt viselő, katonás férfiak lovaglópálcáikkal csapkodták
combjukat, és annyi elméletet gyártottak arról, mi vár most Malajziára, mint ahány
patkány hemzseg a Klang folyóban. Abban reménykedett, hogy mint kormányzati
tanácsadó, Henry rendelkezik valamilyen bennfentes információval.

– Mind hallottuk hírét, hogy a japók partra akarnak szállni északon, Kota Bharu
környékén, de amennyiben csak egyetlen sárga láb is Malajzia földjére lép, Arthur
Percival tábornok, és az 53. gyalogsági hadtest jól ellátja a bajukat – bizonygatta egy
pirospozsgás, nyugállományú őrnagy.

– Az indiai és ausztrál hadtestekkel a hátuk mögött, a japánok futni fognak, mint a

nyulak!

– És a Királyi Légierővel is számolniuk kell! A fiaink kirobbantják őket az égből

Brewster Buffalóikkal!

Mindnek volt valami mondandója.

Connie Harrietre pillantott, aki belefeledkezett az evésbe, és végzett egy egész tál
francia aprósüteménnyel. Zaklatottságában mindig az evésbe menekült. Tejszínhab
folydogált elegáns tengerészkék ruhája elején, de észre sem vette.

– Johnnie Blake nem ezt mondta – szólt oda neki halkan Connie.

Visszafogott harag ült a szavaiban. Harriet szeme kikerekedett, mintha kérdezni

szeretne valamit, de tele volt a szája süteménnyel. – Johnnie szerint közel sincs elég
repülőgépünk Malajzia biztosítására, a Brewster Buffalók pedig gyenge minőségűek és
rosszul felszereltek. Mesélte Nigelnek, hogy nincs elég alkatrész és kisegítő személyzet a
gépek ellátásához.

– Ó, istenem!

– Az Angol Király Légierő és a Királyi Ausztrál Légierő közötti versengés is csak

ront a helyzeten. Nigel nagyon feldühödött, mikor ezt megtudta. – Connie visszafordult
egy tetőventilátor alatt vitatkozó csoport felé. – Rámutatott, hogy most mindenkinek
össze kell fogni, ha tetszik, ha nem.

Meghallgatták Franklin D. Roosevelt kongresszushoz idézett beszédét, amiben

1941. december 7-ét sötét napnak nevezte, és elolvasták a Straits Timesban Churchill
miniszterelnök üzenetét a japán birodalmi kormánynak, amiben leszögezte, nemzeteink
hadban állnak.

Nemzeteink hadban állnak.

Súlyos szavak voltak. Hatalmas sziklatömbök, melyek maguk alá temettek

mindenkit. Ebben a pillanatban repülőgép zúgása hangzott fel a város felett, és a klubban
mindenki hevesen dobogó szívvel a mennyezet felé fordult. De egy magányosan
szivarozgató alak a kijárat közelében érdektelen hangon megszólalt. – Nyugodjanak meg,
a mi gépünk, az egyetlen Blenheim bombázó. A fiúk majd megvédenek minket. Ahogyan
megvédték Penangot is…

Connie-t idegesítette a hanghordozása. A férfi felé fordult, és gúnyt látott az

arcán. Meghajtotta fejét üdvözlésképp a helyiség túloldalából, és Connie rövid
biccentéssel válaszolt.

Fitzpayne volt az.

Mindenki tisztában volt vele, hogy a Malajzia partjaitól egy kicsivel nyugatra
fekvő Penang szigetét éjjel-nappal bombázták a japánok.

Esetenként egyszerre nyolcvan bombázó és vadászgép sötétítette el az eget

Georgetown felett. Több száz civil vesztette életét és sebesült meg, akárcsak
Szingapúrban. Lebombázták a kifutópályákat és a vasutat is.

– Ki az? – kérdezte Harriet. A süteményes villa megállt a szája előtt a levegőben.

Connie elfordult. – Senki. Csak egy hajókereskedő.

Harriet bólintott, de nem vette le a szemét a férfiról.

– Egy kívülálló – motyogta Connie.

Egy másik, türelmetlen ültet vény tulajdonos talpra ugrott. -Uram –

szólította meg Fitzpayne-t –, nem mondhatnám, hogy tetszik a modora.

A pilótáink minden tőlünk telhetőt megtesznek, és az életüket kockáztatják…

– Tisztában van vele – vágott közbe Fitzpayne határozottan hogy egyetlen

tankunk sincs Malajziában? Hogyan tervez korszerű

hadviselést vívni tankok nélkül?

– Ez csak azt bizonyítja, mennyire nem ismeri a terepet ebben az országban. A

tankok képtelenek áthatolni az őserdőn. Nincs az a hadsereg, ami abból az irányból
támadhatna, ezért is merednek ágyúink a tengerre Szingapúrnál. Biztosíthatom, hogy
abból az irányból érkezik majd az igazi fenyegetés.

Egyetértő morajlás futott végig a termen.

Fitzpayne egyenes, megvető mosolyra húzta a száját. – Uraim, ez csak azt

bizonyítja, mennyire keveset tudnak a japánokról. -Vállat vont és kiment a kertbe.

– Krisztusom! – Harriet belepréselt a táskájába egy szalvétába csomagolt

süteményt későbbre. – Tud bárki bármit is a japánokról?

Teljes mértékben különböznek mindenki mástól.

Connie talpra ugrott. – Attól tartok, mennem kell. El kell intéznem pár dolgot,
mielőtt felveszem Teddyt az iskolánál.

– Igazán?

– Igen.

Connie gondolatai azonban már máshol jártak. Olyan területekre tévedtek, ahová
nem akart menni. Megindult a kijárat felé, de hirtelen megállt, és halkan visszaszólt
Harrietnek. – A hajónk készen áll az indulásra, Harriet. Ha te és Henry csatlakozni
szeretnétek hozzánk, szívesen látunk titeket.

Harriet döbbenten pislogott. Mély levegőt vett és megszorította Connie kezét. –

Köszönöm. Megkereste tekintetével a férjét a szoba túlsó végében. – Megbeszélem
Henryvel. De mi a helyzet Nigellel?

Nyilván sohasem hagyná ott a Hadley birtokot. Az az élete.

– Majd rábeszélem.

– Hogyan?

– Tudom, mi az egyetlen dolog, amit még a birtokánál is jobban szeret.

Harriet irigyen elmosolyodott. – Te?

Connie elpirult. – Nem. Teddy.

 A JAPÁN FEGYELMEZETT ÉS ELTÖKÉLT NEMZET.

Ezek So szavai voltak. Ezen tűnődött, miközben petróleumért állt sorba. Palur
lakosai kezdtek pánikba esni, és nekiálltak felhalmozni az alapvető cikkeket. Néhány
üzlet máris kénytelen volt korlátozni, hogy egyetlen vásárló mennyi teát, cukrot, rizst és
lisztet vehet. A kerozinos sor leginkább olyan férfiakból és szolgákból állt, akik
udvariasan kalapot emeltek Connie-nak és meglepődtek, hogy Nigel Hadley felesége
személyesen jött vásárolni, de Connie mellőzte kíváncsi tekintetüket. Csak akkor érezte
magát biztonságban, mikor felmarkolt két nagy kanna petróleumot, és Ho Bah két
másikkal követte kifelé.

Felidézte maga előtt So képet, amint törökülésben ül az őserdei kunyhójuk

padlóján, meleg szakét kortyolgat és nyers halszeleteket eszik.

Fekete- és lilamintás kimonót viselt. Malajzia virágainak ezer színében pompázó,

hímzett sárkánnyal. A bőre Illatos és tiszta maradt a tikkasztó meleg és a kunyhót
rendszeres időközönként megrengető

felhőszakadások ellenére.

– Elhiszem – válaszolta.

– Hogy fegyelmezettek és eltökéltek vagyunk''

– Igen. Ha te a japán mentalitás tipikus példája vagy.

Ez jólesett a férfinak. Fekete szeme ragyogott a félhomályban és ajkai szétváltak,

mintha akarna tőle valamit. Rendszerint csókot akart, vagy más módon dédelgetni, de
aznap furcsán viselkedett. Attól a pillanattól tartózkodóbb volt a modora, amint Connie
megérkezett. So selyem kimonót hozott mindkettőjüknek. annak ellenére, hogy közös
pillanataik nagy részét rendszerint meztelenül töltötték, és egy kendőnél nem nagyobb
fehér selyemdarabot terített a földre asztalnak. Connie szemben üli vele a fehér négyzet
előtt, és sokkal jobban esett volna neki egy ciga retta, mint a gyűszűnyi szaké. Idővel
elment a kedve a kunyhótól. Jobban szeretett volna bárhol máshol találkozni. So japán
írásjegyeket lógatott a falakra, és ijesztő, faragott állatfejeket aggatott a tetőgerendára.
Egyre inkább kezdett ketrecre hasonlítani a bambuszkunyhó, akárcsak a Hadley ház a
sötét, komor lépcsővel.

– Miért nem megyünk fel jövő héten a hegyekbe, So? Ott sokkal hűvösebb van.
Elintézem, hogy vegye fel Teddyt az iskolában a barátja anyukája és…

– Nekem tetszik itt.

– Ideje lenne változtatni.

So a szemébe nézett. – Igazad van. Ezért ma elkezdelek felkészíteni rá, hogy

Japánba gyere.

Connie szíve nagyot dobbant a mellkasában. Hirtelen rájött, hogy itt a vége a
kapcsolatuknak, és ez elszomorította.

– Ne légy ostoba, So! Nem mehetek el Malajziából. – Igyekezett mosollyal

tompítani a szavai élét, és előrenyúlt, hogy megérintse szeretője sima, fakó bőrét a
mellkasán, ahol a kimonó fedetlenül hagyta, de a férfi elhajolt előle.

– Az ember azt tesz, amit csak akar – mondta.

– Van egy fiam, So.

– Remek fiú.

– Sohasem hagynám itt.

– Őt is magaddal kell hoznod Japánba.

– Nem. Tisztelem a hazádat, de nem akarok ott élni.

Csend kúszott a kunyhóba, hűvösen és szorosan a bokája köré tekeredett, mintha

a folyó lépett volna ki medréből. A csendnek is ugyanolyan nyirkos, rothadó szaga volt.
So talpra állt, körbement az apró szobán és letérdelt a háta mögé. Megfogta Connie fejét
a füle mellett mindkét oldalról, így nem tudott hátrafordulni, hogy az arcába nézhessen.

– Connie – mondta szokatlan, gyengéd hangon –, te vagy az életem.

Connie megpróbálta lefejteni az ujjait a füléről, de a férfi erősein tartotta. A

füleiben lüktető vér hangja visszhangzott a koponyájában.

– Eressz el, So!

A nyakán érezte a férfi leheletét. – Sohasem eresztelek el. Te vagy az életem, a

szerelmem, miattad vagyok ezen világon.

Connie a félelem hideg érintését érezte a torkán Megsimította a férfi kezét. – Ez

nem egy olyan viszony – mondta neki. Nem élet-halál grand amour. Ez…

– Hát akkor micsoda? Mi?

 Connie próbálta megrázni a fejét és nevetni, de So szorosan tartotta.

– Ez egy csodálatos pillanat, olyan szakasza az. életünknek, amire mindketten

vágytunk, és ezért hálás vagyok De te nem szeretsz engem, So. Te csak az izgalmat és a
titkolózást szereted. Olyan ember vagy, aki éhezik az izgalomra Megtapogatta az ujjait,
és igyekezett olyan könnyedén beszélni, ahogyan csak lehetséges. – Most pedig hagyjuk a
szakét és irány az ágy. – Leoldotta a kimonót a válláról, mire a férfi azonnal eleresztette
a fejét.

Képtelen volt ellenállni a bőre csábításának.Megcsókolta a lapockáját. – Nem

kell a hálád – suttogta. – A szerelmedet akarom Most már a részem vagy, és hozzám
tartozol Egymásnak te remtettek minket…

Connie megfordult, a hajába túrt, és szájon csókolta. Csssss!

– Levette sárkányos kimonóját, és beszívta bőre illatát. Már az elején megmondta

neki, hogy nem hagyja el Nigelt és Teddyt. Nem hazudott neki, nem verte át. Őszintén
bánt Takehasi Sóval. De ő mindvégig hazudott neki. Úgy tett, mintha a viszonyuk könnyű
kis affér lett volna, mikor szinte már elrabolta magának a szívében. Hogy nem vette
észre?

El akarta rabolni magával Japánba. Connie nem akart fájdalmat okozni neki, de
tudta, hogy nem kerülheti el. Felállt, kézen fogta, és az ágyhoz vezette.

Ez lesz az utolsó alkalmuk együtt.

So a nyaka köré fonta a karját. Aludt. Erősen nyomta a légcsövét, de Connie nem
mozdult. Várt. Mozdulatlanul, némán feküdt az ágyban.

Soéhoz igazította lélegzete ritmusát, hátha azzal is becsapja őt. Csukva tartotta a
szemét. Hallotta a legyek zümmögését, és érezte a napsütés lágy érintését meztelen lábán.
Arra emlékeztette, ahogy Nigel mellett szokott feküdni az ágyban. Ugyanaz a
mozdulatlan ébrenlét.

Beleborzongott az iróniába.

Nem bízott Soban. Többé már nem.

Mikor teljesen biztos volt benne, hogy elaludt, miután kimerült a korábbi
szenvedélyes erőfeszítéstől, kivonta magát birtokló öleléséből és a ruhájáért ment. So
gondosan a tiszta lepedőre hajtogatta őket, amit kifejezetten erre a célra terített a
sarokba. Precíz ember volt, precíz szokásokkal. Connie is a szokásai részévé vált,
anélkül, hogy észrevette volna, mennyi mindent jelent az ilyesmi a Sohoz hasonló
embereknek.
 Sajnálta a férfit és kapcsolatuk elvesztését. Miért akarják ugyanúgy uralni a
férfiak a nőket, mint az országokat? Miért nem hagyják csak menni a dolgokat a maguk
útján?

Cigarettára volt szüksége. Mérges volt. Nem Sora, és nem is Nigelre.

Hanem saját magára. Felvette a bugyiját és benyúlt So aktatáskájába.

Mindig magánál tarotta a táskáját, és cukros édességekkel kínálta belőle. Nem

találta a cigarettáját, ezért kivett belőle egy dossziét, és meg is pillantott alatta egy
csomag Dunhillt. Kivett egy szálat, rágyújtott és nagyot szívott a füstből. Mennie kellett.
Semmi búcsú. De egy gépelt oldal hullott ki a borítékból, amit még mindig a kezében
tartott, és finoman leereszkedett a padlóra.

Connie lehajolt érte és felvette. Angolul volt. Olvasni kezdte.

Tizenhatodik fejezet

MADOC ÉBEREN FEKÜDT AZ ÁGYÁBAN, és hallgatta, ahogy a szél és a

folyó mély, zengő hangon igyekszik túlordítani egymást. Remegett felette a tető. Nem
tudott aludni, de sohasem volt jó alvó. Kitty a dzsungel rikoltozó hangjaira és nehéz
levegőjére fogta a dolgot, de tudta, hogy nem azok tehetnek róla. Tele volt a feje. Nehéz
bakancsokkal dübögött a múlt az agyában, az nem hagyta aludni.

Mesélt Kittynek a biciklis üzletről, akinek ez nagyon nem tetszett.

Abban sem volt biztos, hogy neki tetszik-e egyáltalán. De a japó előre fizetett, és
át is vette a pénzt. Az üzlet megköttetett, annál pedig több esze volt, hogy kihátráljon a
japán hadsereggel kötött megállapodásból.

Sóhajtva az oldalára fordult, átkarolta a fekete hegyet, ami Kitty volt, és azon
gondolkozott, mekkora profitra számíthat a kaszinóból. Azóta már kifizette a
játékasztalokat. Legalább ez a teher lekerült a válláról.

Múlt este elszabadultak az indulatok a sötét kis hátsó szobában a pókerasztalnál,

amikor egy nagyobb társaság nem talált elég black jack-

és rulettasztalt a játékszenvedélye kiéléséhez, és úgy döntöttek, felforgatják egy

kicsit a helyet. Elfajultak a dolgok. Jó hasznát vette a Tokarev TT-33 pisztolyának
néhány fej beverésénél. Lehívott néhány lányt az emeletről, akik addig ringatták a
csípőjüket és szemezgettek a vendégekkel, míg végre lenyugodtak a kedélyek.

Madoc lecsúsztatta a kezét Kitty combjának selymes párnáján. Bár a nő arcát és

kezét barnává és kérgessé változtatta a trópusi életmód, testének rejtett részein, a
combjám, a hasán, a mellén és a vállán, olyan puha volt a bőre, akát egy fiatal lánynak.
Szerette ezeket a fakó, áttetsző

részeket. Ahogy a felszín alatti vékony erecskék kék tintacsíkokként sejlettek át.
Óvatosan, hogy fel ne ébressze, megérintette a sűrű, göndör bokrot a lábai között.
Csiklandozták tenyerét a szőrszálak.

Mióta Kittyvel volt, sohasem sóvárgott más nők után. Lányként magas és
szoborszerű alakja volt. Mosolyogva gondolt vissza rá, hogyan figyelt fel zabolátlan
fürtjeire és fürge tekintetére, mikor bement egy textilüzletbe egy tekercs fehér
pamutszövetért annak idején Londonban. Vissza kellett varrnia néhány gombot az ingére
–

leszakadtak egy verekedésben. Akkoriban sokat verekedett. A nap végén

megvárta őt az üzlet előtt, és hazakísérte az esőben.

Jól elvoltak az első néhány évben. Kitty sohasem kérdezte, honnan van pénze,
mikor tele volt a zsebe, és ha üres volt, nem kérdezte, hová lett. Elvitte táncolni a Ritzbe
és csónakázni Oxfordba, de mikor egy hónapig nem volt pénze ételre sem, Kitty etette az
ebédre vitt szendvicseivel a Hyde park fái alatt. A leleményességéből élt. Sohasem volt
rendes munkája. Bármivel kereskedett, amire csak rá tudta tenni a kezét; kocsikkal,
cigarettával, agarakkal, lányokkal, és ha valami nem volt legális, tudta, hol szerezze meg
a londoni dokkok sötét sikátoraiban.

Mikor egy nap véres kezekkel és reszkető vállakkal állított be a lányhoz, Kitty
egy percig sem tétovázott. Bekötözte a sebeit és elrejtette őt a fészerben az apja
veteményeskertjében, amíg elintézte a házassági papírokat és útleveleket. Nem volt
gyűrű, templomi harangok, de még egy csokor sem, viszont a rövid házassági ceremónia
másnapján már elhajóztak Ausztrália felé.

Madoc sohasem kérdezte, honnan szedte össze a pénzt, és Kitty soha többé nem
beszélt a szüleiről. Az biztos, hogy az esküvőn nem voltak ott.

Madoc nem volt odáig Ausztráliáért. Túl sok volt a homok és a dingó. Így hát
egy-két év után tovább is álltak, először a Fülöp-szigetekre, aztán Szingapúrba. Miután
bajba keveredett egy hamisított aláírás miatt, felköltöztek északabbra, Kuala Lumpurba,
majd végül Tampangba, ahol végre gyökeret vertek. Hosszú, gubancos gyökereket,
amelyek ehhez a kis földhöz kötötték és Morgan bárjához. Imádta Malajziát, odavolt a
szagokért és a meleg, verejtékes levegőért. Szerette a kedves és könnyű természetű
bennszülötteket, de utálta az angol pasasokat, akik elrabolták ezt az országot a szultán
kezei közül, és szépen felosztották maguk között. Stamford Rafflesnek átkozottul sok
minden száradt a lelkén, mióta beleállította a birodalmi lobogót Malajzia gazdag és
termékeny talajába.

A legnagyobb gondot a kínaiak jelentették neki. A Bika Chan-hoz hasonló alakok

és a triádok tagjai eltökélt, ördögi és kegyetlen emberek voltak, akik… Egy hang
szakította félbe gondolatait. Rémülten vette észre, hogy az éjszaka vaksötétje lassan utat
engedett a nap első

sugarainak. Halvány aranyszínű sugarak siklottak végig a falon, akár a

hullócsillagok. Először alig hallott valamit, de a hang forrása egyre közeledett. Mély
dörmögés. Egy repülőgépmotor hangja.

– Kitty! – Madoc megrázta a felesége vállát. – Ébresztő, Kitty!

– Nyugi, tigris. Aludnék – motyogta álmosan. – Próbálkozz egy óra múlva. –

Fejére húzta a takarót.

– Hallgasd csak, Kitty!

A nő tiltakozó morgással felemelte a fejét és hallgatózott.

– Egy repülő – sziszegte Madoc a fülébe.

– A mieink.

– Nem biztos.

A motorzúgás hamarosan ordítássá vált.

Madoc nem tétovázott. Kiugrott a szúnyogháló alól és magára rántotta ruháit,

amiket a széken hagyott. Kirázta a cipőjét, hátha pók mászott bele. – Kelj fel! Csak
semmi világítás. Gyorsan!

– Az isten szerelmére, Madoc, hagyj békén! – visszanyomta fejét a párnába.

Madoc lerántotta róla a takarót. – Fel! Azonnal! – Felkapta a ruháit a padlóról és

rádobta.

Kitty felült és ásított egyet. – Ugye tudod, hogy túlreagálod a dolgot?

– Öltözz fel! – sürgette. – El kell tűnnünk innen!

 Kitty hozzávágta az egyik cipőjét, Madoc pedig eltűnt a konyhában.

Két percen belül követte. Alig látszott a félhomályban, és úgy nyújtogatta a

tagjait, mint egy álmos macska. Madoc egy szeletelőkést, gyufát, gyertyákat, lámpát és
egy darab sajtot dobolt egy vászonzsákba.

Az orosz pisztolyt az övébe tűzte.

– Krisztusom, Madoc! Mondom neked, hogy a királyi légierő lesz az.

Madoc nem állt le vele vitatkozni. Karon ragadta, kilendítette magával a bejárati
ajtón, és anélkül, hogy eleresztette volna, a dzsungel fekete fala felé rohantak. Nem
nézett fel, de hallotta a repülőt, és egy pillanatig sem gondolta, hogy az Angol Királyi
Légierő felségjelét viselné. Abban a pillanatban, ahogy elérték a dzsungelt, megálltak.

Lüktetett az ér Madoc fülében, és érezte, ahogy végigfolyik az izzadtság Kitty

karján. Rejtve voltak az őserdő szélén. Nem mozdultak, csak az eget nézték. Gyorsan
közeledett keletről az aranyló hajnal. Tisztán látszottak a kétmotoros bombázó
körvonalai, de még mindig csak akkora volt, mint egy kitűző a hajtókán.

– Madoc – suttogta Kitty. – Mondd, hogy tévedsz, és nekem van igazam!

De még be sem fejezte, mikor apró, fekete tojásoknak látszó tárgyak zuhantak ki a
repülőből a tisztás felé, ahol Morgan bárja állt. Madoc képtelen volt nézni. Mélyebbre
vonta magával a feleségét a dzsungelbe, mit sem törődve az arcukba tapadó pókhálóval,
és a menet közben rájuk telepedő piócákkal.

MIKOR FELKELT A NAP, VISSZAMENTEK. Már nem siettek sehová. Nem

mintha Madocnak lett vona bármi kétsége is affelől, mire számíthatnak.

Olyan heves harag égett a mellkasában, hogy a visszaúton meg kellett állnia, hogy
leszegje a fejét és mély levegőt vegyen. A késével vágott utat maguknak. Nem beszéltek.
Egyikük sem említette a robbanásokat és a dörrenést, ami mintha vulkánkitörés lett volna.
Madoc tudta, hogy az áramfejlesztő benzintartálya repült a levegőbe.

A látvány kiszakított valamit Madoc szívéből, amiről tudta, hogy soha többé nem
szerzi vissza. Minden romokban hevert. A bár, a kaszinó, a melléképületek, a stég és a
csónak is semmivé váltak. Mintha egy hatalmas kéz az égből elragadta volna őket. Csak
felperzselt föld és törmelék maradt. A múltban többször is elveszítette mindenét, és a
semmiből kezdte újra egy új helyen, új néven, de ez most más volt. Ez az otthona volt, az
egyetlen igazi otthon, ami neki és Kittynek valaha is volt. Negyvennégy évesen már túl
öreg volt mindehhez.

Egy gyors pillantás után lement a folyóhoz és megállt a parton. Még a víznek is
más szaga volt. Hátat fordított a romoknak, leszegte a fejét, lehunyta a szemét és sokáig
úgy maradt. A háta mögött hallotta, ahogy Kitty a törmelék között kotorászik. Bele se
gondolt, mit tegyenek most és miből fognak megélni. Már túl volt rajta. Egyedül azzal
foglalkozott, hogyan ne vesse bele magát az előtte kavargó, barna vízbe. Már ezerszer
felajánlotta Kittynek, hogy megtanítja úszni, de mindig visszautasította. Most már tudta,
miért. Mikor eljött ez a pillanat, ő

választhatott, hogy folytatja-e vagy sem.

Tett egy lépést előre. Érezte a mély, gyors sodrású víz csábítását.

Ismét kudarcot vallott és Kitty megint nem fogja hibáztatni semmiért.

Ha távol tartotta volna magát a japóktól, ha nem lett volna olyan átkozottul mohó,
ez soha nem történik meg. Kis szerencsével olyan gyorsan és csendesen magával viszi a
sodrás, hogy Kitty észre sem veszi, mi történt. Kifújta az összes levegőt a tüdejéből, és az
izmai megfeszültek.

Egy utolsó pillantás Kittyre. Ennyit magával kellett vigyen.

Hátrafordult és meglátta széles hátsóját, ahogy lehajolt és piszkált valamit az

összeégett romhalmazban. Akaratán kívül elmosolyodott.

Sohasem állta meg mosoly nélkül csodás, kövér seggének látványát, és ezzel el is
veszítette a lehetőséget a gyors kilépésre. A pokolba ezzel a nővel! Kupacba gyűjtötte a
romok között talált tárgyakat: egy parang nyeletlen acélpengéjét, egy megperzselődött
marhakonzervet, egy törött tükördarabot, egy bádoglavórt és egy csodás módon
sértetlenül maradt fogkefét.

Felnézett és meglátta, hogy őt figyeli. Egyetlen pillantása többet elárult a

kelleténél arról, mi is zajlik a fejében. Madoc gyors léptekkel megindult felé, de Kitty
elhátrált: – Sajnálom – suttogta.

– Nem te tehetsz róla.

– Dehogynem. Ráborítottam a létrát.

– Nem. Azért tették, hogy ne járjon el a szám a hatóságoknak a bicikliről, amiket

szereztem nekik.

– Biciklik! Ne nézz teljesen hülyének, Madoc – csattant fel. -Tudják, hogy

börtönbe dugnának, ha értesítenéd a hatóságokat, hogy üzleteltél velük.

– Nem. Ha nem is a biciklik miatt, akkor valami mással hergeltem fel a japókat. –
El akarta hitetni vele a hazugságot. – Annyira sajnálom, Kitty. Tudhattam volna, hogy ez
lesz a vége.

Kitty beletörölte mocskos kezét a szoknyájába és esetlen mosollyal nézett rá. –

Mindig ez a vége – mondta.

Madoc lassan bólintott. – Még jobb is így. Csak te meg én a többi rohadék ellen.

CONNIE SZOROSAN FOGTA TEDDY KEZÉT. Felvette az iskolánál, miután

berakta a petróleumot a hajóba, és most a könyvtár felé tartottak.

Teddy imádta a könyvtárat. Imponzáns épület volt vastag kőfalakkal és kis

óratoronnyal a szegecselt bejárata felett. Teddy a rengeteg könyv miatt szerette, Connie
viszont azért, mert ez volt a leghűvösebb épület egész Palurban. A legyek és a hőség alig
hatoltak be ide, ami azt jelentette, hogy a könyvek nem penészesedtek be a gerincük
mentén és nem hajlott fel a lapok széle a párától, mint a Hadley házban. A város nagy
része fölött állandó, kellemetlen csatornaszag terjengett, még az elegáns Windsor
Hotelben is, de a könyvtárban kiszorította a bőr, a papír és a tinta illata. Connie-t
Angliára emlékeztette.

Ráérősen válogattak. Élvezték az együtt töltött csendes pillanatokat, miközben az

oldalak fölé borultak, hogy eldöntsék, menynyire kedvükre való egy-egy könyv. Fél óra
keresgélés után kiválasztották Teddynek a Fehér Agyar t Jack London tollából és Enid
Blyton Ötös Fogat történeteit tartaléknak, míg Connie kivette a legújabb Agatha Christie
regényt és Ernest Shackleton életrajzát. Már csak a hó és jég gondolatától is jobban érezte
magát.

– Üdvözlöm, Mrs. Hadley. Remekül néz ki. Helló, Teddy.

– Mr. Fitzpayne. Hát ismét egymásba futottunk.

A férfi határozottan, de röviden rázta meg Connie kezét. A könyvtár

olvasószobájának lengőajtaján lépett ki, ahol újságok hevertek elszórva a hosszú
asztalokon, de Connie képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy nem véletlenül
találkoztak. Vászonsapkát viselt és laza szárú nadrágot, amitől úgy festett, mintha egy
halászhajón dolgozott volna.

– Arra gondoltam, talán elhagyták Palurt most, hogy ilyen izgatott a hangulat.

– Izgatott? Maga ezt annak nevezi?

 – Láttam ma magát a Fehér gyöngynél.

Tehetek akár egy lépést is anélkül, hogy ne látna?

Kiléptek az utcára és Connie felvette a napszemüvegét. A könyvtár lágy, szürke

csendje után mellbe vágta őt a városi nyüzsgés. Nagy volt a forgalom, és emberek
gyűltek csoportokba az utcán, hogy friss fejleményekről és hírekről pletykáljanak. Senki
sem mutatta jelét félelemnek, de attól még jelen volt – ahogy az anyák gyermekeik kezét
szorították, a feszült léptekben és a megszokottnál hangosabb beszédben. Az országuk
hadban állt.

Fitzpayne-re nézett. Nyoma sem volt pániknak széles arcán.

Tekintete élénk volt, és úgy mosolygott Teddyre, mintha semmi gondja nem lenne
a világon.

– Van jelentenivalója újabb dzsungelkalandokról?

– Teddy elvigyorodott. – Nem, uram!

– És mit olvasol?

Teddy megmutatta a könyvet. – Egy szánhúzó kutyáról szól.

– Jó választás. Én is olvastam kölyökkoromban.

– Van egy kutyám. Pippinnek hívják.

Fitzpayne felnevetett. – Találkoztam vele, nem emlékszel?

Teddy elpirult. – De igen.

A fiú kis ideig némán állt a járdán. Fitzpayne felemelte róla a tekintetét és
Connie-ra nézett. Meglepetés csillant a szemében, mikor észrevette, hogy Connie
mereven figyeli, majd gyorsan megindult és maga után vonta a fiát is.

– Most mennünk kell. – Felnézett a láthatáron gyülekező fekete felhőkre. –

Mielőtt esni kezd.

– Sajnálattal hallom, hogy a férjének balesete volt.

– Van valami, amit nem tud a családomról? – Élesebben vágta oda, mint
szándékozta.

A férfi a szemébe nézett, és megemelte vászonsapkáját. – Remélem, hamar

felépül – mondta, mintegy búcsúzóul. De nem ment sehová. Úgy állt ott előtte, mintha
akart volna még valamit. De micsodát?

– Köszönöm, Mr. Fitzpayne – válaszolta Connie. – Minden jót.

Teddyvel az oldalán távozott.

CONNIE GYORSAN MEGINDULT A KOCSIJA FELÉ, amit a sofőrrel együtt

egy pálmasor árnyékában hagyott. Nyugtalanította a találkozás Fitzpayne-nel.
Folyamatosan zaklatta, de elképzelése sem volt róla, mit akar. Azt remélte volna, hogy
talán segíthet neki az üzleti ügyeiben Nigellel?

Vagy a Fehér gyöngy ről lett volna szó? Az után fájt a foga?

Mikor elhaladtak a színes standokkal tarkított, fűszerektől illatozó piac szélén,

valaki megérintette a karját.

– Hallottál valamit, Connie?

Elspeth Saunders volt az, Teddy barátjának, Jacknek az anyja.

Ugrándozó spánielkölyköt tartott pórázon, miközben Jack és két húga leguggoltak

mellé és nevetgéltek, ahogy a kutya hátsó lábain állva az arcukat nyalogatta. Teddy is
csatlakozott hozzájuk. Elspeth sápadtnak tűnt, árnyékok ültek a szeme körül. Connie
gyanította, hogy megint terhes.

– Odahaza kellene pihenned ebben az átkozott hőségben, Elspeth, nem idekint

mászkálni.

– Annyira meg vagyok rémülve, Connie – mondta halkan, hogy a gyerekek ne

hallhassák. – Mi lesz, ha a japók megindulnak dél felé?

Mind hallottuk a borzalmas történeteket, hogy miket művelnek a rabjaikkal. –

Remegett a keze.

– Ne aggódj annyit! Percival tábornok hadserege azért van, hogy visszaverje őket.
A partvonalat pedig a Prince of Wales és a Repulse védelmezi. Minden rendben lesz.
Churchill tesz róla, hogy ne essen bajunk.

Megszorította a barátnője kezét, de elfordította tekintetét, mert nem állt

hazugságra a szája. Churchillnek éppen elég baja volt otthon is.
 Ebben a pillanatban pillantotta meg Razakot. Az út túloldalán állt, és őt nézte.
Volt valami ijesztő a tekintetében, amitől hideg futott végig a gerincén. A fülében hallotta
az anyja suttogó szavait: Megátkozlak, fehér lady. Úgy érezte, beszélnie kell vele. De
ismerős hangra lett figyelmes, mikor átkelt az úton és valaki felkiáltott. – Kapjátok el
őket, fiúk! Nyírjátok ki a rohadékokat!

Repülőgép zúgott a fejük felett. Mindenki hozzászokott már a királyi légierő

őrjáratainak hangjához Palurban. Biztonságban érezték magukat tőle. Connie is felnézett,
és öt repülő sziluettjét pillantotta meg a mélykék égen. Egy vadász és négy bombázó volt,
törzsük csillogott a napfényben. Integetett nekik. A zúgás egyre hangosabb lett.

– Mami! – Teddy volt az. Rémülten tátotta nagyra a száját. -Nem a mieink, mami!
Dupla farkuk van! Ezek japánok!

Connie megragadta fia kezét és futásnak eredt.

AZ ELSŐ BOMBA A PIACTÉREN CSAPÓDOTT BE. Hatalmas robbanás verte

le Teddyt a lábáról, és a járdaszegélynek csapódott. A hang ereje a dobhártyájuknak
feszült, és összezavarta az agyukat.

Connie az ölébe kapta Teddyt, és tovább rohant. További bombák robbantak, és

rengett alattuk a föld.

Sikoltozás hallatszott utcahosszat, és robbanások a kikötő irányából.

A dörrenések mintha vég nélkül folytatódtak volna. A levegő szürkévé vált.

Connie tüdejét por és füst lepte el, miközben körülötte épületek dőltek össze, és lángra
kaptak az üzletek.

A könyvtár. Vissza kell jutnunk a könyvtárhoz. A könyvtár pincéjében talán

biztonságban lesznek. Szorosan magához ölelte Teddyt. A fia átkarolta a nyakát, és lábait
a dereka köré fonta, de Connie riadtan látta, hogy a szemei tágra nyíltak. Egy lángoló
szakállú férfi kiáltozva futott feléjük. Connie puszta kézzel oltotta el a szakállát, és
tovább rohant. Pár centire előtte dőlt le egy távírópózna. A szikrázó kábelek égő kígyók
gyanánt táncoltak az útjában. Hevesen zakatoló szívvel kikerülte őket. Mintha egyenesen
a pokolba került volna.

– Mami! – kiáltotta Teddy a fülébe figyelmeztetően. – Egy japán vadászgép! Egy

Zéró!

Az

ordítva
 felcsapó

lángok

mellett

új

hangot

hallott:

géppuskaropogást. Karjával a fiát ölelve megfordult, és a látványtól összeszorult a

szíve. Az utca túlsó végében egy egymotoros repülő

száguldott felé alacsonyan, mintha megérezte volna a vére szagát.

Géppuskái lassan végigszántottak a törött ablakokon, törmeléket vertek föl az

épületekből, lekaszáltak egy lovat, és szétszakították egy bennszülött asszony kövér arcát,
aki az öklét rázta az égi szörnyeteg felé. A könyvtár éppen előttük volt. Connie
megkönnyebbült, egy kicsit és felgyorsított, de amint a lépcső elé ért, egy szafarikabátos
férfi botladozott oda az utca túlsó oldaláról, rongyokra szakadt nadrágban, és térdre
rogyott előtte.

– Segítsen! – zihálta. A bal füle helyén csak sötét, véres lyuk volt.

Vér folyt végig a nyakán és ömlött a lábából.

Most nem, kiáltotta volna rá legszívesebben. Most nem!

Ehelyett eleresztette a fiát, és letette maga mellé. Megragadta a férfi karját, és

próbálta talpra rángatni, de a lábai töröttek voltak. A repülőgép motorzaja bombázta
érzékeit, és megremegtette a levegőt a tüdejében, ahogy egyre közeledett. Ta-ta-ta-ta-ta,
kerepelték a géppuskák. Minden más hangot maguk alá gyűrtek. Teddy szája kinyílt és
bezárult. Kiabált valamit, miközben a sebesült férfi vállának feszülve igyekezett
felállítani, de Connie nem hallotta a hangját.

– Fuss, Teddy! – sikoltotta. – Be a könyvtárba!

Felcibálta a férfit, de az megint térdre rogyott. Kétségbeesett arccal nyúlt utána.

Connie ellökte magától Teddyt

– Fuss!

A Zéró már majdnem odaért. Teddy lerángatta az anyja kezét a férfi ingujjáról.
Kiáltott neki valamit. Connie kétségbeesésében lehajolt, a hátára vette a férfit, és amilyen
gyorsan csak tudott, megindult vele a könyvtárba. Teddy fiatal arcát elöntötte a
kétségbeesés, de segíteni próbált. Lelassította hozzá gyois lépteit, és átvette a súly egy
részét.

– Ne, Teddy! Fuss!

Valaki a hátának csapódott, de nem lökte fel, mert egy erős kéz időben megfogta.
Mintha vonat ütötte volna el A becsapódás ereje kiütötte a levegőt tüdejéből. Valaki
nekirohant és leverte a férfit a hátáról, aki összekuporodott a becsapódó lövedékek
gyűrűjében.

Felverődő útburkolat-darabok csillanlak meg a naplényben. Connie-t és Teddyt

valaki a könyvtár kőfalához taszította és odaszorította. A sebesült férfi kiáltozása valahol
a háta mögött hallatszott.

A repülő elviharzott felettük. Connie visszafordult. Fejvesztve menekülő emberek

botladoztak odakint, Testek hevertek a csillogó aszfalton. Lüktetett a füle, és Teddy
hajába kapaszkodott.

– Gyerünk! Mozgás!

A férfi, aki a falnak szorította őket, hátrébb állt. Amint szabad volt, Connie
azonnal hátrafordult, hogy szembenézzen megmentőjükkel.

Tekintete Fitzpayne élénken ragyogó, szürke szemével találkozott.

– Befelé! Gyorsan! – parancsolta. – A repülő tesz még egy kört.

– Gyerünk, Teddy!

Connie felkapta Teddyt, és futásnak eredt, de megállt és visszanézett a férfira, aki

a segítségét kérte. Vértócsa közepén feküdt, és golyónyomok sorakoztak szafarikabátján,
mintha vörös gombok lettek volna. Üres tekintettel meredt a nap felé, és egy légy
mászkált az egyik szeme sarkában.

– Sajnálom – suttogta Connie.

– Ostoba! – korholta durva hangon Fitzpayne a háta mögött. – Most maga is

halott lenne, a fiával együtt.

Connie ránézett és mérgesen megrázta a fejét. – De hány embert kell még

megölnöm Palurban, hogy végre elégedett legyen ez az ország, és kiköpjön magából?
 VÉR ÉS KÖNYVEK. Összekeveredett a szaguk a könyvtár pincéjében.

Fojtogatóan meleg volt és levegőtlen odalent. Verejték áztatta Connie ruháját és

az a testére tapadt. De legalább még volt teste és végtagjai, amihez odatapadhatott. A
vörössel lyuggatott szafarikabát képe kísértette, és harag lángolt a szívében. Szerette
volna letépni a japán gépet az égből, és darabokra rázni.

Mások is csatlakoztak hozzájuk. Egyesek sebesülteket hoztak magukkal, mások

zokogva botladoztak le a lépcsőn. Néhányan kúszva jöttek, és vörös csíkot húztak maguk
után.

Connie bekötözte a sebesülteket csíkokra szaggatott alsószoknya- és

ingdarabokkal, gyengéd szavakat suttogott a fülükbe, hogy csillapítsa félelmüket, és
akiknek arra volt szüksége, azokat átkarolta és ringatta, hogy kisírhassák magukat. Mikor
bomba csapódott be a közelben és összerezzentek, Connie befogta a fülüket. Letörölte a
könnyeiket. És mindvégig halkan szitkozódott.

– Magában beszél?

Megint Fitzpayne volt az. Már vagy egy-két órája nem találkozott vele, mióta a
pincében voltak.

– Nem – mormogta és kihúzta a derekát –, csak megmondom a japóknak, mit

csinálnék azokkal, akik ártatlan civilekre támadnak. –

Félresöpörte bőréhez tapadó, nedves haját. – Mi készteti gyilkolásra az

embereket?

– Hát nem tudja, hogy így vagyunk összerakva? Mint a farkasok a falkában.
Egymás torkának esnek, hogy ők legyenek a főnökök a legnagyobb vadászterületen.

Szomorúan körbenézett a helyiségben. A könyvespolcokat eltolták, és a támadás

áldozatai borították a kőpadlót. Rögtönzött kórháznak tűnt.

Egy maréknyi nő foglalkozott a sebesültekkel. Connie abban reménykedett, hogy

Elspeth vagy Harriet egyszer csak besétál, de egyikük sem jelent meg. Ez azt jelentette
volna, hogy egyiküknem sem esett baja? Vagy hogy nagyon is baja esett?

– Milyen a helyzet odakint? – kérdezte.

– Nem valami jó. Hullámokban érkeznek a repülők.

– Mit csinált odakint?

 – Nem sok mindent. Túlélőket kapartam ki a romok közül.

Connie alaposan megnézte. Mindene koszos volt, a haja majdnem teljesen fehér a
portól. Inge tépett volt és száradt vér borította a karját.

Az övé volt vajon, vagy valaki másé? Az arca teljesen kimerültnek látszott.

– Mr. Fitzpayne, én…

– Szólítson Fitznek.

– Fitz, azt hiszem pihennie kellene.

A férfi vállat vont, és ferde mosolyra húzta a száját. – Akárcsak magának, Mrs.
Hadley. – Körülnézett és összevonta a szemöldökét. –

Hol a fiú?

– Teddy? – A szoba távolabbi sarkába mutatott, ahol a fia a padlón ült, több
gyermek gyűrűjében. Olvasott nekik. – Remekül csinálja.

Sokat segít. Nagyon bátor.

– Akárcsak az anyja.

Connie felpillantott, de a férfi nem nevetett. Megfogta a könyökét, és távolabb

vitte a nőtől – akinek Connie az imént kötözte be a fejét – egy csendesebb helyre, ahol a
falnak dőlhetett és egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Volna egy cigarettája?

A férfi bólintott, majd cigarettát és gyufát húzott elő a zsebéből.

Connie meggyújtott egyet, majd egy pillanatnyi töprengés után odaadta neki és
gyújtott egy másikat magának. Kifújta a füstöt, és úgy érezte, a feszültség egy része is
távozott belőle. – Undok voltam korábban.

Sajnálom. Nagyon hálás vagyok, amiért segített odakint az utcán. Csak arról van
szó, hogy…

– Felejtse el. Meg akarta menteni azt a férfit, de… – rávillantotta éles, intelligens
tekintetét – nem menthet meg mindenkit.

Connie körbenézett a sebesülteken. – De néhányukat igen -mondta gyengéden.

Egy darabig nem volt miről beszélni. Mindketten elmerültek saját gondolataikban. Végül
Connie megkérdezte – Mondja csak, hisz maga az átkokban?

– Természetesen. Maga nem?

Meglepetten nézett rá. Nem ezt a választ várta tőle. Fintorgó mosollyal szívott
egyet a cigarettából. – Mintha a sarkamban járna a halál. Olyan hűségesen, akár egy
kutya.

Eltünt a mosoly a férfi szeméből. És maga szólítgatja?

– Persze hogy nem.

Tényleg nem? Eszébe jutott Razak arckifejezése az út túloldalán, aztán jött a

repülő. Vállat vont és zavart mosollyal nézett Fitzpayne-re.

– Tudja, minek nevezett egy fiatal lány ma, mikor bekötöttem a karját?

Azt mondta, biztosan angyal vagyok.

– Az angyalok boldogságot hoznak.

– Kivéve a halál angyalát.

Abban a pillanatban hideg kúszott a férfi tekintetébe és hangjába. –

Erre lenne átkozva?

– Igen.

– Nem, Mrs. Hadley. Össze van zavarodva. Amiatt van, hogy olyanközelről
találkozott a halállal ma az utcán.

Aztán olyasmit tett a férfi, amire Connie nem számított. Megfogta az állát, és
erősen megrázta, mintha ki akarná szórni a gondolatokat a fejéből. Közben egyenesen a
szemébe nézett. Connie érezte kérges ujjainak érintését a bőrén. Intim érintés volt egy
olyan embertől, akit alig ismert. Különös tekintete a szemében keresgél valamit.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi aggodalmasan.

Connie elrántotta a fejét és témát váltott. – Aggódom a férjemért.

Mostanra már hallania kellett Palur megtámadásáról.

– Ne rágódjon miatta. Már küldtem egy fiút a Hadley házhoz, hogy nem esett baja
és a fia is sértetlen.
 Olyan mellékesen mondta, mintha semmiség lenne. Connie megdöbbent.

– Köszönöm. Ez igazán figyelmes.

Egy kisbaba sírt fel valahol a szobában.

– Hallja? – kérdezte Fitzpayne élesen. – Az élet hangja, nem a halálé.

Gondolkodjon el ezen, mikor úgy érzi, hogy maga alá temeti az átka.

– Én segítettem világra.

– Tessék?

– A gyereket. Itt, a pincében. Egy órája. – Elnevette magát a férfi csodálkozó

arckifejezésén. – Most először bábáskodtam, de valakinek segítenie kellett szegény
asszonyon.

– Aha! – Olyan erősen a hátára csapott, hogy elköhögte magát.

– Ezek szerint megtörte az átkot.

Connie az arcába meredt. – Hogy érti ezt?

– Élet az életért cserébe.

Connie elfordult. Nem akarta, hogy lássa, mit váltottak ki benne a szavai. Hirtelen
égni kezdett a szeme. Nem engedte meg magának a könnyeket. Elnyomta a cigarettáját.

– Vissza kell mennem hozzájuk – mondta.

– Tudja, hogy nem kell. Úgy néz ki… mint aki már eleget segített.

Connie lepillantott véráztatta ruhájára. Megérintette a haját. Egy merő kosz és

korom volt a robbanástól. Nyilván ő is olyan borzalmasan nézhetett ki, mint a férfi.
Dehogynem kell -mondta.

CONNIE MOST ELŐSZÖR látott ennyi vért. Erős vérszag terjengett a

levegőben. Nem, nem is először. A kunyhóban volt az első alkalom, az utolsó napon,
amikor minden megváltozott.

– Mit olvasol? – So hangja élesen csengett, mikor felébredt. Egyetlen lélegzettel

az alvásból teljes éberségre váltott.

Connie törökülésben ült az ágy végében. Teljesen fel volt öltözve.

Sűrűn gépelt oldalakat tartott a kezében, amit a férfi aktatáskájából vett elő.
Korábban a szeretője arcát tanulmányozta alvás közben – fekete szemöldökének ismerős
ívét, a járomcsontja alatti erőteljes izmokat és alvó szájának vonalát.

Próbálta összeegyeztetni a papíron olvasottakat az arccal, amiről azt hitte, hogy

ismeri.

– Arról olvasok, mit csináltam múlt héten – mondta kemény hangon

– és egy héttel előtte, meg azelőtt, és azelőtt…

– Azok a személyes irataim.

– Ez – lebegtette meg hevesen a lapokat – az én személyes életem!

A férfi egyenes derékkal felült és kinyújtotta a kezét. – Add ide! – a hangja hideg
voli.

Connie felállt az ágyról. – Az embered kémkedett utánam!

– Nem kémkedett. Vigyázott rád.

– Kémkedett! – Maga elé tarolta az egyik lapot. – Megfigyeléseim alapján a

félelme, miszerint Mrs. Hadleynek más férfiakkal is kapcsolata van, alaptalannak
bizonyult . – A földre dobta az iratot. – És ez! Véleményem szerint Mrs. Hadley
kiegyensúlyozott jellem és kedvelik a barátai, akikkel beszéltem . Meg ez! Egy ágyban
alszik a férjével. Melyik szolgának kented meg a kezét ezért az intim csemegéért?

So mozdulatlanul ült. – Biztosra kellett mennem.

– Nos – mondta mérgesen –, ha nem bízol bennem, egyvalamiben biztos lehetsz:

hogy végeztünk!

A férfi fakó bőre tovább fakult, és a tekintete megváltozott, miközben kiszállt az

ágyból és meztelenült útját állta az ajtóban.

– Nem! – kiáltotta. – Nem!

Connie-t felzaklatta a kirohanása. Eddigi találkozóik alkalmával még soha nem

adta a legkisebbjeiét sem, hogy többet jelentene számára egy kis kellemes délutáni
kikapcsolódásnál. Most mégis úgy tűnt, hogy barátságuk darabokban hevert, kiégve és
színtelenül, mint a lábuk elé lökött csikk, és hideg űrt hagyott maga után a mellkasában.
So nem bízott benne. Az aktatáska felé nyúlt. Volt valami a mozdulatban, amitől Connie
azonnal megijedt. Előreugrott és felkapta.

So nem mozdult az ajtóból. – Tedd le, Connie!

 Kinyitotta. Most először nézett bele a cipzártos oldalzsebbe. Gyorsan belenyúlt
és egy kis, bőrkötéses naplót húzott elő. Belelapozott. Minden oldalt takaros írás borított,
leginkább japánul, de volt közöttük angol is.

Kiszúrta Nigel nevét. A sajátját is. Lapozott. Az ültetvény füstölőkunyhóinak és a

gumigyártás folyamatának leírása. Több oldalnyi japán szöveg, majd a Rcpulse cirkáló
és a paluri szárazdokk vázlata. Johnnie Blake neve a 300 repülőgép szavak mellett.

Hadosztályok listája a Malajziai Parancsnokság fejléc alatt: 111. Indiai Hadtest,

8. Hadosztály (Ausztrália), 11. hadosztály, Maláj Hadsereg, 53. gyalogsági dandár.
Japán szöveg, lap-lap után.

Connie mérgesen becsapta a naplót, és meglátta a hátlapján a vörös tintával írt

szavakat: 100 millió ázsiai 300.000 fehér zsarnoksága alatt, alatta pedig KOTA BHARU-
nál törünk át. Meghűlt a vér az ereiben, ahogy ráébredi, kicsoda is Takehasi So
valójában. Alig tudta elhinni a megrökönyödéstől.

– Kém vagy! – sziszegte. – Japánnak kémkedsz!

Mi mindent mondtam el neki?

Hányszor hallgatta Nigel asztalánál a beszélgetéseket a malajziai gumiiparról?

Vagy a Johnnie-val folytatott beszélgetéseit a repülőterekről? Vagy a szingapúri tengerre
néző ütegek és haditengerészeti támaszpont áthatolhatatlan voltáról?

Kota Bharu? Az meg mi az ördög lehet?

Félelem szorította össze a gyomrát és elejtette a könyvecskét, mintha égette volna

az ujjait So kifejezéstelen arccal lépett felé. Először azt hitte, hogy lehajol a naplóért, de
ehelyett arcon csapta. Az ütés majdnem kiütötte a fogait, és valami eldurrant az orrában,
ami fájdalmas csápokat küldött fel az arcába. Meleg, sós vér csörgött orrcimpáiból az
ajkára.

Connie pislogott, elkáromkodta magát és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.

Amikor So ismét támadásba lendült, már készen állt, és mindkét öklével a férfi meztelen
mellkasába vágott, hogy eltolja magától. Hallotta, ahogy kiszalad tüdejéből a levegő. Az
ajtó felé rohant, de mielőtt odaért volna, a férfi visszarántotta a hajánál fogva.

Ököllel So felé csapott, de megtántorodott, ahogy rongybabaként oldalra cibálta

a hajánál fogva.

Egy másodperce volt gondolkozni, egyetlen világos pillanat. Vigyázz Teddyre!

Sajnálom, Nigel. Viseld alapos gondját a fiunknak. Aztán a fal megindult felé és a
halántékának csapódott. Érezte, ahogy beszakad a füle. Koromfekete sötétség kerítette
hatalmába és elfelejtette, hogyan kell lélegezni.

Tizenhetedik fejezet

MIKOR CONNIE KIVEZETTE TEDDYT a könyvtár pincéjéből a

bombatámadás után, a rombolás látványára összeszorult a szíve. Halottakat húztak ki a
romok alól, de a mentők az élőkkel foglalkoztak, így a holttesteket teherautók platójára
fektették, és zsákokkal takarták le őket.

Fitzpayne ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri őket. – A biztonság kedvéért –

mondta összevont szemöldökkel. – Fosztogatók vannak mindenütt.

– Teddy sápadtan kapaszkodott a kezébe. – Mik azok a fosztogatók?

– Olyan emberek, akik olyasmit vesznek el, ami nem az övék.

– Mint a kalózok?

– Olyasmi.

– Börtönbe kerülnek?

– Ha elkapják őket.

Az egész utcában emberek hajoltak a törmelékdarabok és törött gerendák fölé.

Fosztogatók? Vagy mentőcsapatok? Connie nem tudta, de nem is érdekelte. Csak haza
akarta vinni Teddyt. Olyan árnyékok gyűltek a szeme alá, amelyek korábban nem voltak
ott.

– Nézd! – mutatott Connie előre. – Ott a Chryslerünk. – A járda mellett parkolt,

pontosan ahogy hagyta.

– Megnézem, hogy Ho Bah ott van-e – mondta Teddy, és a kocsihoz futott, alig
várva már, hogy hazaérjen.

Fitzpayne oldalról Connie-ra pillantott. – Ne aggódjon annyira.

Fiatal még, túlteszi magát rajta.

– Remélem.

– Úgy látom, betört a szélvédő.

 – A pokolba velük! Átkozott japók!

A férfi nem tett megjegyzést Connie hirtelen kirohanására Teddy odaért a

kocsihoz. Connie látta, amint kinyílik a szája és becsukódik, vékony lábai pedig
megmerevedtek, ahogy benézett az ablakon.

Futásnak eredt.

– Ó, Ho Bah! – nyögött fel.

A sofőr ott ült a kocsiban. Az első ülésre görnyedt, golyónyommal a homlokán.

Alig volt valami vér, csak a szabályos, kerek seb Teddy hangosan felkiáltott, mikor
Connie átölelte a testet. Fitzpayne olyan könnyedén kapta fel a nyurga, öreg inast, mintha
csak egy csirke teteme lett volna, és áttette a hátsó ülésre. Connie gyöngéden betakarta
egy pokróccal a csomagtartóból, miközben Fitzpayne lesöpörte az üvegszilánkokat az
első ülésekről. Connie be szállt az anyósülésre, Teddyt az ölébe vette és Fitzpayne a
volán mögé ült.

Hosszú időbe telt, mire kijutottak Palurból. Bombakráterck tarkították az utakat,

épületek és távíróoszlopok dőltek keresztbe, de Fitzpayne figyelemmel és türelmesen
kormányozta a kocsit a Hadley házhoz vezető úton. Connie a vállára fektette Teddy
kobakját, és elmondta neki, mennyire büszke rá. A fiú nem sírt, nem nyöszörgött, de
mindvégig hangosan vacogtak a fogai.

A Soval való dulakodást követően Connie riadtan nyerte vissza eszméletét. Fájt a
feje. Mikor kinyitotta szemét, ráébredt, hogy a kunyhó padlóján fekszik a hátára terítve.
A kezét összekötözték. Az egész arca lüktetett, és vér zárta el az orrlyukait, így a száján
keresztül vette a levegőt. Hevesen zakatolt a szive. Takehasi So az ágy szélén ült,
ruhában. Olyan arccal méregette, hogy a frászt hozta rá. Azon gondolkozott, hogy felül,
de nem volt biztos benne, hogy sikerülne. Nem akarta, hogy lássa, amint kudarcot vall,
ezért inkább fekve maradt.

– So – szólította meg. Biztosabb volt a hangja, mint gondolta volna.

– Azt mondtad, szeretsz engem.

– Szeretlek is.

– Akkor engedj el! Nem mondom el senkinek, mit láttam a naplódban.

So elmosolyodott. Enyhén megremegett a szája. – Mindketten tudjuk, hogy ez

nem igaz.
 – Ha eloldozol, veled megyek Japánba.

Egy pillanatra megvillant valami fekete tekintetében. Megkapta, amit akart. –

Velem jönnél?

– Igen.

– Hogy bízhatnék benned?

Mikor felállt az ágyról és leguggolt mellé, Connie gyorsan felült.

Nem kért a segítségéből.

A férfi megsimította a haját. – Rosszul festesz, kedvesem.

A szoba és a férfi arca elhomályosodott előtte. – Oldozz el, kérlek!

So tovább simogatta a haját, de közben mindvégig lassan rázta a fejét. Ekkor

megértette. Megértette, hogy kemény tekintete és a fejrázás nem a kötélről szól. Túl nagy
veszélyt jelentett neki, meg akart szabadulni tőle. Connie csendes eltökéltséggel
megmozdította a lábát, és sikerült feltápászkodnia. So is felegyenesedett, és óvatos
tekintettel méregette.

– Semmi szükség rá, hogy tovább rontsuk a helyzetet, So.

Megpróbálta felidézni, hová tette a kocsikulcsot. Milyen messze is parkolta a

Chryslert az őserdei ösvényen? Vajon képes lenne futni?

Igen. Igen, menni fog a futás. Képes nagyok futni az életemért.

Teddy életéért.

– Ne csináld ezt, So! Zárjuk itt le mindketten ezt a kapcsolatot és felejtsük el

egymást.

– Én képtelen vagyok elfelejteni téged, Connie. Teljesen elbűvöltél, és hibákat

követtem el miattad. Miattad írtam túl sokat angolul a jegyzeteimbe. Talán… –
előrehajolt, hogy megsimítsa sérült arcát, de Connie visszahőkölt – talán valahol a
szívem mélyén azt akartam, hogy megtudd.

Miért akarhattad volna, hogy megtudjam?

– Mert akkor meg kell hogy öljelek, és akkor szabad lehetek.

Nyugodtan mondta. Semmi kertelés, semmi fenyegetés. Mintha csak arról

beszélne, hogy megcsókolja.
 – Én most megyek, So. Ne próbálj…

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, kés jelent meg a férfi kezében.

Ötlete sem volt, honnan kerülhetett elő, de hajszálvékony pengéje volt, olyasfajta
tőr, amit elképzelése szerint pápák gyilkosai használhattak a századok során Itáliában.

Elképzelte, ahogy az acél ellenállás nélkül a bordái közé siklik. Mély levegőt vett.
Felkészült, hogy sikoltson, és nekivesse magát összekötött kezével a férfinak és
kirohanjon a kunyhóból. Tudta, hogy nincs sok esélye, de nem állt szándékában tétlenül
várni a halált.

Maga a maláj dzsungel sietett a segítségére. A dzsungel, amit annyira gyűlölt.

Egy csapat gibbon vetette le magát a fák közül, és ordítozva kergettek el egy behatolót a
területükről. Erőszakos hangzavar töltötte meg a levegőt odakint. Képtelenség volt nem
feléjük nézni. Amint So egy pillanatra az ablak felé fordította figyelmét, Connie felemelte
a kezét, és a lapockái közé csapott, hogy eltaszítsa az útjából.

So felhördült és megtántorodott. Connie az ajtó felé rohant. A szeme sarkából

látta, ahogy elveszíti az egyensúlyát és előrebukik. Az ajtóig le sem lassított.

De ott egy hang megállította. Áthatolt a fájdalom és félelem ködén.

Vékony, kísérteties sikoly volt. Visszanézett. So az arcán feküdt. Vörös virág tárta
ki szirmait körülötte, és cuppogó, gurgulázó hang tört fel a torkából, amitől felfordult
Connie gyomra.

Futás! Ne tétovázz!

De visszalépett a szobába. Óvatosan a szeretője fölé hajolt és megfordította. A

torkából állt ki a kés, és még mindig az elefántcsont markolatot szorította. Vér öntötte el
az inge elejét.

-So!

Letépte blúzát és a sebre szorította, de légbuborékok szöktek elő a férfi torkából,

ahogy levegőért kapkodott. Másodperceken belül minden élet elszállt a tekintetéből. A
szemei nem voltak már többek fekete lyukaknál a koponyáján.

– So! – sikoltotta.

CONNIE HÁROM ÓRÁN ÁT ÜLT a padlón Takehasi Sohei holtteste mellett.

Megszáradt körülötte a vér és fekete, ragadós melasszá változott. Meg sem

érintette a testet, képtelen volt rá. De miközben a rovarokat hessegette róla, elképzelte,
ahogy kihűl a bőre a délutáni hőség ellenére, és húsa összeaszódik csontjain. A lába alatt
sárga gyík mászott keresztül a sötét folton, óvatosan, egyszerre csak egyik lábát emelve.

Fényes hátú legyek raját vonzotta a friss vér szaga, amely So torkából tört elő,
de helyette az ő arcára telepedtek.

Végül felállt és egy párnahuzatot terített So fejére. Mikor az arca már nem
látszott, összeszedte magát, és kihúzta a kést a torkából. Halk cuppanással siklott ki a
penge. A hang még hónapokig kísértette rémálmaiban. Elvágta vele a kötelet a csuklóján,
aztán hóna alá vette a férfi lábait, és kihúzta a hátán fekvő testet a kunyhóból.
Odakoppant a feje minden lépcsőfokhoz. Bumm, bumm, bumm.

Remegő térdekkel elvonszolta a folyó szélére. Ha begurítja a barna és sáros

folyóba, talán néhány óra alatt felfalja valami és eltűnik. De akár le is úszhat a
sodrással, mint egy farönk, hogy falusiak vagy halászok találjanak rá. Leguggolt mellé,
kezébe temette az arcát és előre-hátra ringatózott. Tudta, hogyha elmondaná a
rendőrségnek, mit tett, örökre elveszítené a fiát.

Felállt, visszament a kunyhóba, összeszedte a férfi összes holmiját az

aktatáskával és naplóval együtt, és máglyát rakott belőlük. Miután elégtek, beszórta a
hamvakat a folyóba, egyfajta temetési szertartásként japán szeretőjének.

Az elmúlt hónapban többször is végignézték Soval, ahogy egy hatalmas, hét láb
hosszú folyami gyík kimászik a mangrovék közül a partra, hogy megjelölje a területét.
Nem tétovázott. A késsel átlósan belevágott bal karjába, és mikor bőségesen megeredt a
vére, vörös ösvényt csepegtetett a mangrovéktól So testéhez. Gyere csak, egyél meg!

Remegő kézzel fogta a kocsija és So Fordjának kulcsait. Megindult gyalog az

ösvényen. Észre sem vette, hogy könnyek peregnek végig az arcán.

NIGEL AZ AJTÓBAN VÁRTA AZNAP , mikor végre hazaért a dzsungelból.

– Az isten szerelmére, mi történt veled, Constance?

– Sétálni voltam. Felmásztam a sziklára Malunál, hogy hűsölhessek a szellőben.

Leestem.

– Úgy nézel ki, mint akit elütött a busz.

– Megyek, megmosakszom. Nem akarom, hogy Teddy így lásson.

 – Máris hívom Rossitcr doktort.

– Ne, kérlek! Jól vagyok!

– Ragaszkodom hozzá!

– Kérlek. Nigel.

– Nézz csak magadra! Megsebesültél. Már hívom is…

– Ne! Csak most az egyszer. Csak… hagyj pihenni.

– Más ember felesége nem érkezik haza talpig véresen, Constance.

Miért van az, hogy mindig te különcködsz, hogy sohasem illeszkedsz a többiek
közé?

– Nem, Nigel. Tévedsz. Nem én különbözöm a világ többi részétől. Az istenverte

maláj világ többi része különbözik tőlem.

EZÚTTAL, MIKOR FITZPAYNE HAZAVITTE a paluri bombázás után,

Johnnie Blake várta az ajtóban. Az ép kezével takarta ki a napot a szeméből.

Fitzpayne nem mutatta jelét, hogy ki akarna szállni a kocsiból.

– Köszönöm, Fitz – mondta barátságosan.

– Aztán vigyázzon arra a fiúra!

– Úgy lesz.

– Leteszem a kocsit az istálló mögé.

– Nem, vigye csak. Vezessen vissza a városba. Nem szeretném, hogy gyalog
kelljen megtennie a nyolc mérföldet. Már így is rengeteget tett ma, és akár megint
bombázhatnak. – Szomorúan pillantott hátra a válla felett a hátsó ülésen heverő pokrócra.
Összegyűrődött a döcögős úton, és az inas karja kilátszott alóla. – Ho Baht itt, a birtokon
temetjük el.

Tisztességes temetést érdemel, ugye, Teddy? – Megborzolta a fia poros haját.

Teddy nem válaszolt. Hirtelen kitépte magát az öleléséből és kiugrott a kocsiból,

mintha egy pillanattal sem bírna többet elviselni az ülésen.
 Befutott Johnnie mellett a házba. Connie úgy érezte, mintha minden darabokra
hullana körülötte.

– CONSTANCE! – NIGEL A SZALONBAN ÁLLT, egyik karja alatt mankóval.

A másikkal átkarolta a fiát, és a mellkasára szorította vékonyka alakját.

Teddy beletemette arcát az apja ruhájába. Kis vállai remegtek. Annak látványa,
hogy olyan közel vannak egymáshoz, túláradó szeretettel öntötte el Connie-t és
beléfojtotta a szavakat.

– Constance! – mondta megint Nigel.

Sápadt volt és borostás. Nigel kivétel nélkül mindig frissen borotvált volt.
Connie-t megdöbbentette teljességgel elgyötört arca. Gyorsan odament hozzá.

– Örülök, hogy itthon vagyok – mondta. És ez igaz is volt.

Hangos koppanással dőlt el a mankó, ahogy Nigel elengedte, átkarolta felesége

vállát, és magához vonta Teddy mellé. Hevesen zihált a mellkasa. Connie a férje arcához
tette a sajátját, és beledörgölőzött érdes borostájába.

AZNAP ÉJJEL VIHAR VOLT. Zuhogó eső verdeste a spalettákat, és elmosta egy
újabb légitámadás lehetőségét. Zúgott a szél a fák között, ágakat tépett le és ijesztő
ropogással és csattanásokkal dobálta őket a sötétben.

Vihar ide vagy oda, Connie nem tudott aludni. Éjjeli lámpája halvány fénnyel
világította meg az ágy ráeső oldalát, és árnyak táncoltak körülötte a sötétben.

Nigel hanyatt feküdt a szúnyogháló alatt, csukott szemekkel és egyenletes

ritmusban lélegzett, mintha mélyen aludna, de Connie egy pillanatig sem hitte el.
Csendben megkerülte az ágyat és átment a férje oldalára, felemelte a hálót, majd
óvatosan leült mellé. Vigyázott, hogy ne érjen hozzá.

– Nigel – szólította meg.

A férfi nem válaszolt.

– Nigel, el kell mennünk innen.

Nem nyitotta ki a szemét, de halk mormogás hagyta el az ajkait. –

Nem.
 – Túl veszélyes lenne maradni. – Gyengéden beszélt. – Már végiggondoltam. Le
kell zárnunk a birtokot és elhagyni Palurt.

Nigel sóhajtott, kinyitotta a szemét, és egy hosszú pillanatig felnézett rá. Connie-
nak elképzelése sem volt, mi játszódik le a fejében. – És hová mennénk?

– Szingapúrba. Ott biztonságosabb. Állítólag a japánok sohasem jutnak el odáig.

– Nem, Constance. Nem hagyom el a birtokomat.

– Jönnek, Nigel. Végeznek mindannyiunkkal.

– Nem, tévedsz. Már mondtam neked, hogy szükségük van a guminkra. Nem
fognak bántani minket.

– Téged talán nem. De rám nincs szükségük. És Teddyre sem.

A halvány fényben látta, hogy a férje szája megfeszül, és szürke bánat ködösíti el
a tekintetét. – Soha sem jutnak le ennyire délre. A mi hadseregünk a legjobb a világon,
Constance. Bízz bennük! –

mosolyogni próbált. – Bízz bennem!

– Meg kell értened, hogy nem kockáztathatom a fiam életét egy halom gumiért.

Mindketten halkan beszéltek. Mintha a szavak kevésbé lennének rombolóak, ha

lágyan ejtik ki őket.

– Nem tehetem, Constance. Nem hagyhatok itt mindent, amit az apám és a

nagyapám építettek. Ez az otthonom. Ez a te otthonod és Teddyé is. Nem adhatom fel.

– Nem adhatod, vagy csak nem akarod?

Nigel hirtelen lecsukta a szemét, és kizárta őt. Connie a mellkasára tette a kezét,
hogy emlékeztesse rá, még mindig ott van. Hevesen zakatolt a szíve a tenyere alatt.

– Holnap, Nigel. Holnap indulunk.

HOSSZÚ ÉJSZAKA VOLT. A bombázás és a sebesültek képei kísértették

Connie gondolatait. Négyszer is ránézett Teddyre. A fiú mindannyiszor nyugtalanul
forgolódott, és lerugdosta magáról a takarót. Connie a karjába vette. Csókot nyomott
izzadt hajára és imádkozott, hogy a ne álmodjon a szafarikabát vörös gombjairól.

Halvány-pirosas köddel köszöntött be a hajnal. A fák teteje mintha lángolt volna.

Connie a hálószoba ablakából nézte.
 – Nos? – A férje hangja megijesztette. Nem tudta, hogy ébren van. –

Akkor hová is szeretnél menni? – kérdezte.

Nem fordult el az ablaktól. – Már mondtam. Szingapúrba.

– Az utakat és síneket lebombázták. Állítólag a katonáink már felrobbantott

hidakkal is találkoztak.

– Tudom. Ezért terveztem úgy, hogy hajón megyünk.

– A Fehér gyönggyel!

– Hát persze. Amennyiben sértetlen maradt. Mennünk kell, Nigel. Te is tudod.

Teddy érdekében.

– Ketten is mehetnétek.

Connie hirtelen felé fordult. A szúnyogháló túloldalán Nigel borzas volt, arca
piros és lepedőnyomok gyűrődtek a bőrébe. – És hagyjunk itt téged? – Felemelte a
hangját.

– Igen.

– Nélküled nem megyek.

Nigel felnevetett. Kellemetlen felhang érződött a hangjában. -Miért nem?

– Mert a férjem vagy.

Egymás szemébe néztek, és mindketten tudták, hogy ez nem igaz, legalábbis nem
a szó igazi értelmében.

– A pokolba is, nem hajózhatom a Fehér gyöngyöt ilyen lábbal. Te pedig nem
boldogulsz vele egyedül.

– Ott van Johnnie is – mutatott rá Connie.

– Ő sincs éppen a legjobb formájában. Azzal a vállal semmiképp.

– Szóltam Harrietnek és Henrynek, hogy tartsanak velünk.

– Micsoda?

– Tudom, hogy nem tengerészek. De ismerek egy tengerészt.

Megkérhetnék, hogy jöjjön velünk.

 – Ki az?

– Johnnie barátja. Mr. Fitzpayne.

– Csak nem az az újgazdag fickó, aki…

– Ismeri a hajókat, Nigel.

Csend telepedett a szobára. Connie legszívesebben odament volna a férjéhez,

hogy megrázza, megcsókolja szúrós arcát és észhez térítse, de ehelyett maradt, ahol volt.
– Nem hagyom, hogy Teddy a japánok kezébe kerüljön – jelentette ki.

Nigel félrehajtotta a hálót. Az arca így tisztábban látszott. – Ám legyen,

Constance. Veletek megyek.

Connie megkönnyebbült arccal indult meg felé.

– De nem ma – folytatta Nigel. Connie megállt menet közben.

– És holnap sem. Vagy azután. Addig nem, amíg meg nem tudjuk, mi történik
odafent északon. Ha a japán birodalmi csapatokat kiszorítják Malajziából, amiben biztos
vagyok, akkor maradunk.

Megegyeztünk?

– Megegyeztünk. – Connie le sem vette a szemét az arcáról. -De ha rosszabbra

fordul a helyzet…

– Nem fog. Megígérem.

Connie annyiban hagyta. Ennyivel is megelégedett. Egyelőre.

AZ SS JAGUÁR NEM SZERETTE a sáros utakat erős, három és fél literes

motorja ellenére sem. Alacsony alváza miatt folyton leért az alja, és csúszkálva döcögött
át a gödrökön a tegnap éjjeli esőtől sáros úton, bármilyen óvatosan is vezetett Connie.
Palurba tartott, hogy megnézze a Fehér gyöngyöt, nem robbantotta-e darabokra egy
bomba. Haraggal és kétségbeeséssel töltötte el a gondolat.

Az ültetvény ázottan és komoran terpeszkedett az út két oldalán.

Levelek és ágak hevertek elszórva a földön, felettük pedig áthatolhatatlan szürke

takaró volt az ég, és szakadatlan szél kavar-gatta a felhőket. Belekapott Connie hajába is
a lehúzott ablakon át, de legalább hűvösebb volt aznap a levegő. Érezte, hogy az elméje
felgyorsul és kitisztulnak a gondolatai, ahogy egyre közelebb ért Palurhoz.

– Hogy van ma Teddy?

Connie odapillantott az anyósülésre. Johnnie Blake ragaszkodott hozzá, hogy

elkíséri és vigyáz rá, bár a sebesült válla miatt nem tudott vezetni. Connie örült a
társaságának. Legalább a legrosszabb képzelgéseket távol tartotta tőle.

– Nagyon csendes. Túlságosan is csendes.

– Biztosan pokoli lehetett neki a tegnapi nap. – Egy pillanatra Connie karjára tette
a kezét, majd le is vette róla. – És neked is.

– Beszélnél vele?

– Teddyvel?

– Igen. Arról, hogyan birkózzon meg a dologgal. A háború szörnyűségeivel. Te

pilóta vagy és mindig is hősként tisztelt. Most, hogy belekóstolt a háború borzalmas
valóságába, és látta, hogy imádott repülői halált osztanak, mondd meg neki, hogy teljesen
természetes dolog félni. Hogy ettől még nem lesz gyáva.

– Ó, Krisztusom. Szerencsétlen kölyök.

– Én megpróbáltam, de rám nem hallgat.

– Hát persze, hogy beszélek vele.

– Köszönöm, Johnnie.

A férfi elfordította vállát a kötésben, és felé fordult az ülésen. Connie a szeme

sarkából megpillantotta mosolyát. – Szeretnéd, hogy beszéljek veled is?

Connie könnyedén felnevetett és kiegyenesítette a sárban oldalvást csúszó

kerekeket.

SOK UTCÁT LEZÁRTAK PALURBAN. Hatalmas kár esett az utakban és

épületekben. Az emberek igyekeztek folytatni hétköznapi életüket, de feszülten és
gyorsan mozogtak, és fél szemüket állandóan az égen tartották. Mindenki tudta, hogy a
repülők még visszatérnek.

Connie sokszor kénytelen volt visszafordulni, de végül sikerült levezetnie a

folyóig. Olyan látvány fogadta őket, hogy mindketten beleremegtek. Hatalmas kráterek
tátongtak a rakparton, stégek hevertek romokban, és aprófává szaggatott hajók úszkáltak
mindenütt, törött árbocokkal. Néhány teherhajó még mindig lángokban állt a folyó mély
vizébe horgonyozva, és a rakodódaruk lábai úgy düledeztek, mintha részegek lettek
volna. Mindezt kavargó füstfüggöny borította.

– Ne tovább! – tartotta fel egy rendőr fehér kesztyűs kezét.

– Szeretnék eljutni a…

– Sajnálom, asszonyom – hajolt be Ronald Coleman nagy bajszával az

oldalablakon. – Van egy fel nem robbant bomba a rakparton. Senki sem mehet közelebb.

– De nem érti, nekem muszáj…

– Hagyd, Connie – mondta Johnnie.

– Nem! Meg kell tudnom, hogy a Fehér gyöngy…

– Hagyd, Connie!

– Nem hagyhatom. Egy átkozott japó bomba nem állhat az utamba.

– Ne! – Johnnie levette Connie kezét a kormányról, és szorosan fogva tartotta. –

Elég ebből! A jacht várhat.

Connie mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje önuralmát. Visz-szatolatott,

biztonságos távolságban leparkolta a kocsit és kiszállt.

– Sajnálom, Johnnie. Igazad van. Nem akartam… – Connie elhallgatott.

Közvetlenül előtte sorakoztak a raktárak, ahol az országjavai vártaka behajózásra: ón,
gumi és faanyag, fűszerek, rizs, pálmaolaj, banán és ananász, meg még sok minden más,
amit csak találgatni tudott. A sor közepén, kiemelt helyen állt a Hadley birtok raktára.
Azaz többé már nem állt. Bűzlő, füstölgő fekete kupaccá változott. Connie kénytelen volt
befogni az orrát.

– Nigel minden gumija – suttogta. – Istenem, ettől megszakad majd a szíve.

– Nyilván van biztosítása – mondta Johnnie furcsán érdektelen hangon.

– Nem az a lényeg. A gumi az élete. Azt eszi és lélegzi be. Ez az ő…

– elhallgatott. Elfordult a füstölgő romoktól és Johnnie-ra nézett.

Könnyek patakzottak az arcán.

 AZONBAN A JAVA MÉG CSAK MOST KÖVETKEZETT. Tűzvész söpört
végig a vasúti töltés mentén álló, rongyos viskókon, és semmivé égette őket.

Csak a múlt éjjeli eső mentett meg néhány szerencsést. A tűzoltók a raktárak
oltásával voltak elfoglalva, és nem jutott idejük a nyomorult kunyhókra. Hányan
halhattak meg? Hányan futottak el?

– Olyanok, akár a patkányok – mondta Johnnie halkan. – Elhagyják a helyüket, és

azonnal új fészket raknak máshol. Sokan túlélhették. Ne aggódj.

De Connie aggódott. Hamuban és mocsokban lépkedett, és nézte a nyomorult,

gyászoló embereket, ahogy otthonaik romjai között keresgélnek. A Jumat ikrek felől
kérdezősködött, de senki sem tudott róluk. Senkit sem érdekelték. Csípte a szemét a
füstös levegő, de addig nem adta fel, míg át nem kutatott minden zugot. Johnnie
mindvégig mellette maradt. Találtak egy hamuval borított bennszülött férfit, aki egy
kunyhó elszenesedett maradványai mellett guggolt, és egy gyermek elfeketedett csontjait
tartotta karjai közt. Tejfehér szeme volt és halkan kántált. Connie ellépett Johnnie mellől
és odament hozzá. – Részvétem

– mondta. De mi haszna volt a szónak?

A vak férfi biccentett szürke fejével. Lazán függött a bőr az arcán, mintha csak
pár öltés tartaná a helyén. – Elveszít őket – mormogta, és odanyújtotta mocskos kezét.
Connie megfogta.

– Hogy érti? – kérdezte.

– Maga volt korábban.

Honnan tudhatja? Hiszen vak.

– Ismeri a Jumat ikreket, Razakot és Mayát? – kérdezte hirtelen jött reménnyel.

Odavonta Connie kezét a karja hajlatában nyugvó csontokhoz, és végighúzta

rajtuk az ujjait. Connie megremegett, de nem húzta vissza a kezét. Tegnap ez a gyerek
még a napsütésben szaladgált. A férfi leszegte a fejét, és a hústalan koponyához nyomta
ajkait.

– Ez Mayáé – suttogta.

– Maya gyereke?

– Ja. – Bólintott. – Igen.

 Connie-t borzalmas szánalom töltötte el a fiatal lány iránt. Volt egy gyereke –
ugyanakkor nyoma sem volt ennek a kunyhójában.

– Hány éves? – mormogta.

A férfi feltartotta három ujját. Hároméves volt. Ezek szerint Maya tizenkétévesen
esett teherbe. Még maga is gyerek volt.

– Hol van ő? Hol van Maya?

Furcsa, hullámzó hangot hallatott. – Halott.

Connie-nak elakadt a szívverése. Ne, csak azt ne. Mayát ne. -És Razak?

– Elment.

– Hová?

– A pokolba. – A férfi felzokogott és végighúzta ujjait az arcán, egyenetlen

hamucsíkokat hagyva sötét bőrén.

Connie a kezébe nyomta a pénztárcáját, mire a férfi száraz ajkakkal megcsókolta

ujjait. Maguk mögött hagyták a kunyhótelepet.

Bizonytalan lábakkal lépdeltek az elszenesedett romok között.

– Nézd! – szólt oda neki Johnnie. Felmászott a töltés oldalán a sínekhez. – Látom
a Fehér gyöngy árbocát. – Biztatóan lemosolygott Connie-ra. – Legalább nem süllyedt el.

– JÓ NAPOT, MR. FITZPAYNE.

Két napjába telt Connie-nak, hogy a rátaláljon egy koszos kis bárban a város
szélén. Meglepődött, hogy ilyen helyen találja. Fűrészpor borította a padlót, és
babaarcúra festett bennszülött lányok álltak a pult mögött. Volt valami kellemetlen a bár
füstös atmoszférájában, ahol kemény arcú és még keményebb öklű férfiak görnyedtek a
sörük fölé, és halkan beszélgettek. A padlóra köpködtek és az ujjaikat ropogtatták.

Kétes üzleteket kötöttek. Embereket béreltek fel és rúgtak ki.

Kapzsiságuk mintha enyvként hömpölygött volna le a falakon, mikor Connie

belépett. A sok szem nem is őt nézte, hanem arany óráját a csuklóján és a gyöngysort a
nyakában.
 – Mrs. Hadley!

Fitzpayne felállt. Két másik férfival ült az asztalánál, közöttük egy üveg
whiskyvel. Kissé megtántorodott, majd visszanyerte az egyensúlyát. Connie undorodva
látta rajta, hogy részeg, pedig még csak délután négy óra volt.

– Mrs. Hadley, nem is tudtam, hogy Goodrington bárjába jár.

Nevetés bujkált a hangjában, és Connie tudta, hogy gúnyolódik vele.

De lenyelte a mérgét. Egyenesen a tárgyra tért.

– Beszélhetnék magával négyszemközt, Mr. Fitzpayne?

Connie a két másik férfira nézett. Egyiküknek sűrű, kócos szakálla volt, a másik
pedig, görbe orrából és bedagadt szeméből ítélve, nemrég verekedhetett. Mindketten
kíváncsi vigyorral az arcukon bámultak rá.

Fitzpayne hangos nevetéssel kirúgta a széket a szakállas alól.

– El innen! A hölgy le szeretne ülni.

A két férfi eltűnt, és az egyik kifestett maláj lány tiszta poharat hozott az
asztalhoz, mikor Fitzpayne csettintett neki. Odakínálta a széket Connie-nak.

– Foglaljon helyet, Mrs. Hadley.

Connie tétovázott.

– Ha már ennyit vadászott rám – mondta a férfi halkan akár ki is bökhetné, mit
akar.

– Nem számítottam rá, hogy részegen találom.

Fitzpayne széles vigyorral válaszolt. – Mindenkinek megvannak a gyenge

pillanatai. – Leült. – Még magának is, Mrs. Hadley.

Connie erős kísértést érzett a távozásra. – Lenne magának egy ajánlatom.

A férfi felvonta egyik szemöldökét. Már megint gúnyolódott.

– Üzleti ajánlat – tette hozzá gyorsan és leült.

– Értem. – Whiskyt töltött a tiszta pohárba és odatolta neki. Nem tűnt valami
tisztának. – Folytassa – unszolta. – Halljuk azt az ajánlatot!
 – Szeretném alkalmazásba venni a Fehér gyöngy kapitányaként. A férjem
megsérült, így nem tudja irányítani.

A férfi szemöldöke vastag, fekete vonalban ereszkedett a szemére. –

Akkor mi az ördögért nem ő ül itt maga helyett ebben a lepukkant kocsmában,

hogy megkérjen rá?

Connie elvörösödött. – Már mondtam. Megsérült.

Fitzpayne előrehajolt, az asztalra könyökölt, és alaposan megvizsgálta arcának

minden részletét. Connie érezte, hogy egyre jobban elpirul.

– És maga? – kérdezte olyan hangon, hogy alig ismert rá. – Maga is megsérült?

– Természetesen nem.

– Azt hiszem, téved – folytatta ugyanolyan hangnemben. -Amikor hullottak a

bombák Palurra, szerintem mindenki megsérült. Maga is. –

Hátradőlt a székében, és összefonta izmos karját a mellkasa előtt. – És a fia is.

Connie megkopogtatta az asztal lapját. – Nem azért jöttem, hogy a fiamról

beszéljek.

A férfi olyan tekintettel nézte, ahogyan egy macska méregeti a zsákmányul

kiszemelt madarat.

– Nos? – kérdezte Connie élesen. – Elfogadja az ajánlatomat?

– Hova szándékozik hajózni?

– Szingapúrba.

Lassan bólintott. – Ezzel gondok lehetnek.

– Hogy érti?

– Ha nem vette volna észre, háború van.

Connie sokkal többre számított Fitzpayne-től. Nagy erőfeszítésébe telt, hogy

udvarias maradjon. – Viszlát, Mr. Fitzpayne. Köszönöm, hogy időt szakított rám. –
Felállt a székről és távozni készült.

– Hóó, álljunk csak meg – mondta olyan finoman, mintha ijedős kiscsikónak
nézte volna, és visszanyomta a székre. – Nem kell annyira sietni.
 – Maga részeg. Semmi hasznát nem veszem. Hiába jöttem.

Fitzpayne halkan felnevetett, felvette az italt és odatartotta neki.

Connie megrázta a fejét. – Nem mondtam – folytatta –, hogy nem vezetem el

magának a drágalátos jachtját. Tessék, igyon az italomból és szívjon a cigarettámból –
csapott ki egy doboz Craven „A”-t az asztalra

–, amíg meggondolom az ajánlatát.

Fitzpayne szeme most nem szürke volt, hanem ködös, lilás színű, ami az angliai
téli reggeleket juttatta Connie eszébe. Mikor szinte fájtak az ember csontjai a hidegtől. A
pohár whiskyre pillantott a férfi kinyújtott kezében. Utálta a whiskyt. Ennek ellenére
kikapta a kezéből, és egyetlen gyors mozdulattal lehajtotta. Érezte, hogy szétmarja
belülről. Biztos kézzel kivett egy cigarettát a dobozból és rágyújtott. A férfi
elmosolyodott, és újratöltötte a saját poharát, de nem szólt egy szót sem.

Öt percig némán ültek. Connie cigarettázott, és mikor valaki túl sokáig bámulta őt
a kocsmából, szúrós szemekkel nézett vissza.

Azonban kissé nyugtalanná vált, mikor túl gyorsan fordította a fejét, és az asztal
szélei elmosódtak, mintha megégtek volna a Palurban tomboló tűzben. Az átkozott
whisky tehetett róla. Kerülte Fitzpayne tekintetét, de ahogy teltek a percek, egyre
ostobábbnak érezte magát, és harag áramlott a fejébe a talpa felől. Másokat is megkérhet,
nincs szüksége erre az emberre, mondta magának. Az isten szerelmére, bárki ugrana a
lehetőségre, hogy elmenekülhessen Palurból a Fehér gyöngy fedélzetén.

Akkor meg miért gyötri magát ezzel az emberrel?

A szokatlanul erős alkohol eltompította benne a fájdalmat, ami ugyanúgy része

volt hétköznapi életének, mint az evés, a mosolygás vagy a fogmosás. A szokásos
lüktetés most a whisky alá rejtőzött.

Ehelyett az értelmének egy teljesen más része nyílt tágra előtte. Ez megrémítette.
Csak pislogott kristálytiszta fényében. Akár egy frissen kitakarított szoba. És az elméje
ezen központi részéből ugrott elő az igazság: megbízott ebben a férfiban!

Megrázta a felismerés, és hosszasan sodorgatta a csikket a kis hamutartóban.

Megbízott Fitzpayne-ben! Az biztos, hogy nem mindig kedvelte a fickót furcsa modora
miatt, és volt valami különös, valami kifejezetten baljós abban, ahogy állandóan feltűnt
az életében. De ha egyszer kihajózik a családjával, biztos volt benne, hogy őrá van
szüksége, hogy ott legyen mellette.

– Nos? – kérdezte élesen. – Letelt az öt perc, Mr. Fitzpayne.

 A férfi letette az italát, és telt ajkai lassan mosolyra húzódtak.

– Éppen azon tűnődtem, meddig tart ki.

– Ez azt jelenti, hogy elkormányozza a hajót?

– Természetesen. Mindketten tudjuk, Mrs. Hadley, hogy abban a pillanatban igen

volt a válasz, hogy feltette a kérdést.

– Az ördög vigye magát – mondta Connie, és töltött magának még egy pohár
whiskyt.

Tizennyolcadik fejezet

EGY GÁT SZAKADT ÁT VALAHOL mélyen Connie fejében. Visszazúdult

belé az élet. Észre sem vette, hogy eddig halott volt, és mélyen a Hadley birtok vörös
porába temette magát.

A Fehér gyöngy korlátjánál állt, nézte a víz felszínén részeges

szentjánosbogarakként táncoló hajnali napsütést, és nagyokat kortyolt az életből. Nem
apró, óvatos szippantásokat, amitől csak szomjasabb lett volna, hanem szédítő, hatalmas
kortyokat, melyek kimosták agyából a szemetet, és ellazították a görcsöt a koponyáéiban.

Már sikerült idáig elhozni a fiát, távol a bombák emlékétől. A következő lépés az
volt, hogy kitágítsa előtte a látóhatárt a gumifák zsibbasztó sorain túlra. Aznap, mikor a
bombák hullani kezdtek, Teddy sokkal többet látott, mint amennyit egy gyereknek
szabadott volna, de ennek ellenére Nigel már azelőtt kristálytisztává tette az álláspontját,
mielőtt még a lábát a fedélzetre tette volna.

– Ez csak rövid távra szól, öreglány. Nem futunk el, csak biztonságba helyezzük a
fiunkat, amíg a bombázások véget érnek, és legyőzzük az ellenséget.

Nem futunk el.

Időnként Connie álmatlanul feküdt éjszaka, és azon tűnődött, ki is pontosan az

ellenség. Japán torpedók süllyesztették el a két nagy csatahajót, a Prince of Walesi és a
Repulse- ot, majd az angol csapatok elhagyták Penangot. Ez volt az a pillanat, mikor
Nigel végre cselekvésre szánta el magát. Ő vezette rá a távozásra, de még most is erősen
markolta a hajó korlátját, nehogy az utolsó pillanatban visszaragadja őket. Kecses
szárnyakként dagadtak a vitorlák, és a Fehér gyöngy tiszta sávot vágott az iszapos
folyóban, ahogy nyugat felé siklott, a tenger irányába. Az orrvitorla úgy mutatta az utat,
mintha pontosan tudná, merre tartanak, és mennyi remény zsúfolódott a hajótest törékeny
ívei alá.

Connie mozdulatlanul állt a korlátnál, Johnnie cigarettájával az ujjai között.

Átkötötte szalmakalapját az álla alatt, hogy le ne vigye a szél, és hálás volt széles
karimájáért. Nem csak a szikrázó napsütéstől védte, hanem Nigel tekintetétől is. A férje
felpolcolt lábbal ült a fedélzeten, és fél szemét a a kormányrúdnál álló Fitzpayne-en
tartotta, de Connie mindvégig úgy érezte, hogy őt figyeli. Mintha nem bízna benne, mi
lesz a következő lépése.

Egy kis váll bökte meg Connie bordáit.

– Teddy – mosolygott a fiára és átkarolta. – Nézd, ott egy sólyom halászik! –

Alacsonyan, szétterpesztett szürke szárnyakkal szállt a madár a víz felett, olyan lusta
mozdulatokkal, akár egy öregember.

Teddy követte tekintetével a sólymot, és egy pillanatra felecsillant a szeme, mint

két frissen vert rézpénz. Connie nagyon meg örült neki.

Aznap, mikor elkapta őket a bombatámadás Palurban, a fia szeme iszapos

szürkévé vált, és még a tömpe orrú teknőc sem mosta el belőle a nyomorúságot, amivel
utána meglepte. De a Fehér gyöngy most győzelmet aratott.

Az anyja oldalának döntötte a fejét és tovább nézte a madarat.

– Mami, miért nem jött velünk Jack is?

– Mert a szülei úgy döntöttek, hogy egy kicsit tovább maradnak.

Elspeth Saunders és a gyerekei a rendőrségen kerestek menedékét a bombázás

alatt, és egy karcolás nélkül megúszták, ennek ellenére –

Connie szerint ostoba módon – nem állt szándékukban távozni. Teddy szomorúan
felsóhajtott.

– De meg fognak halni – mondta.

– Nem, dehogyis, kedvesem. Ne aggódj, majd elmennek, ha úgy érzik, itt az ideje.

– De most van itt az ideje. – Felnézett az arcába. – Ezt te mondtad.

– Így igaz. Nekünk most jött el az időnk. Ha tovább várunk, a Fehér gyöngy még
megsérülhetett volna a légitámadásokban.

A fiú komoly arccal bólintott.

 Hogy érthette volna meg azt egy gyermek, ami még őt is zavarba ejtette felnőtt
létére? Honnan jött olyan hirtelen ez a háború, ami elragadta korábbi életüket? Teddy
imádta Malajziát. Itt töltötte egész életét, ez volt az otthona, ahogy Nigel is megmondta.
Apa és fia mindketten eltökélték magukat a visszatérésre, hogy gumifákat ültessenek
egyenes sorokba az idők végezetéig.

– És Chala – motyogta Teddy. – Ő sem jött velünk.

– Ó, Teddy, ne hibáztasd őt! Nagyon szeret téged, de túl nagy lépés lett volna neki
itthagyni Palurt. Ne felejtsd el, hogy sok maláj soha életében nem hagyja el a városát
vagy a kampongját.

Teddy ismét bólintott. Akár egy öreg bölcs. Connie lehajolt, és addig csiklandozta
a fiát, míg végül kuncogni kezdett, és Pippin válaszul felugatott valahonnan a fedélzet
alól.

– Már csak négy nap van hátra karácsonyig – emlékeztette a fiát.

– Eljön majd a télapó a hajóra? Nincs kémény.

– Hát persze hogy eljön. Ne nézz olyan csúnyán. Külön tutajos szánkója van
hajókon élő gyerekeknek. És a rénszarvasok jól tudnak úszni.

– De addigra már úgyis Szingapúrban leszünk. Csak három vagy négy napig tart
az út, attól függően, milyen szelet kapunk.

– Hol fogunk lakni Szingapúrban?

– Foglaltam magunknak hotelszobákat.

Connie témát váltott. – Kérdezzem meg a papát, hogy kölcsönadja-e a távcsövét,

hogy megnézzük a folyópartot?

– Igen, igen, kérlek!

Miközben odament Nigelhez, a fia énekelni kezdett a háta mögött: húzd, húzd a
csónakot, lágyan a folyón. Connie mosolygott magában.

NIGEL ÚGY TETT, MINTHA ALDOUS HUXLEY Szép új világ című könyvét
olvasná, és egy darabig nem mondott semmit, mikor Connie ráhajolt mellette a korlátra,
és a szélbe tartotta az arcát.
 Fitzpayne utasításai mellett Henry Court egészen jól megtanulta, hogyan húzza fel
a vitorlát, miközben Razak erősen egy rögzítőkampóhoz kötözte a kötelet. Connie-t
szórakoztatta, ahogy Henry büszkén villogtatta frissen szerzett tudását, míg Johnnie
Blake ép karjával csendesen és sokkal nagyobb szakértelemmel végezte feladatait.

Connie szerette a hullámokat és a talpaiból felfelé áramló, izgalmas remegést,

mikor átvette testével a fedélzet ringását. Annyira felvidította, hogy végre mozgásban
lehet, nincs mozdulatlanul leláncolva egy ketrecben, fújja haját a szél, és nem tapad többé
a bőréhez a fülledt levegő miatt, hogy sokkal elnézőbb lett a férje rossz hangulatával
szemben. Nigelt elkeserítette, hogy bár a Fehér gyöngy fedélzetén van, sérülése miatt
mégsem képes azt irányítani. Felnézett a könyvből, és ráhunyorgott vászonkalapja
pereme alól. – A fiú rendben van? kérdezte.

– Igen, sokat javult.

– Helyes. – összevont szemöldökkel kémlelte az üres égboltot, azon tűnődve, mit

tartogat még számukra.

– Kölcsönkérheti a távcsövedet? Vigyázni fog rá.

Nigel vonakodott kölcsönadni személyes tárgyait, még a saját fiának is, de

egyetlen tekintet a hajóorrban álló Teddy sóvárgó arcára meglágyította a szívét.

– A szekrényemben van, a kabinunkban.

– Köszönöm, Nigel. Talán vennünk kéne neki egyet karácsonyra, mikor

Szingapúrba érünk.

– Talán – mondta elmélázva, majd ismét beletemetkezett a könyvébe.

– MELEG VAN IDELENT – MONDTA CONNIE.

Elhagyta a fedélzetet és lement a lépcsőn a szalonba.

Harriet Court a középső asztalnál ült és kártyázott. Sokat változott.

Harsány nevetése már a múlté volt, és a modora – ha nem is éppen

barátságtalanná, de határozottan zárkózottá vált. Connie-nak olyan érzése volt, hogy
megbánta azt a döntését, hogy velük tartsanak.

Gyanította, hogy tengeri betegsége van, de képtelen volt rávenni, hogy álljon fel
az asztaltól, és merészkedjen fel egy kicsit a fedélzetre. Csak ült a szalonban és
pasziánszozott, vég nélkül teregette maga elé a lapokat, és lankadatlanul pusztította
szerény keksz készleteiket.

– Hogy csinálod, hogy ilyen sokat eszel, és mégis sovány vagy? –

kérdezte Connie nevetve.

Leült vele szembe a párnázott padra, a szalon elejét átszelő árboc mellé. Szerette
ezt a helyet. Úgy érezte, itt dobog a hajó szíve, a gazdagon lakkozott faburkolat és réz
szerelékek között. Az üléseket sötétpiros anyag borította, melyet a tetővilágítón átszűrődő
napfény vérvörösre színezett. Arrébb tolta a töltött kekszes dobozt, távol a barátnője
kezétől.

Harriet kiterített egy lapot és mérgesen felhördült. – A pokolba vele.

Semmi sem jön össze.

– Mondd csak, mi aggaszt annyira?

Harriet felemelte a tekintetét a pikk ászról. Barna szeme szórakozottan

megvillant. – Egyszerűbb lenne elmondani azt, mi nem aggaszt.

Legalább már lehetett vele beszélgetni. – Rendben, akkor mi nem aggaszt?

A barátnője a kezére támasztotta kicsi állát, és legalább egy teljes percig

gondolkodott a válaszon. – Nem aggódom a házasságom miatt.

Milyen könnyű szavak. Connie legszívesebben az asztalra borult volna, hogy

elsírja magát az irigységtől.

– Te mázlista – mondta mosolyogva.

Henry Court gyakran nagyhangú és fellengzős volt – valójában olykor egy

törpepapagájra emlékeztette Connie-t, ahogy kidüllesztette a mellkasát, és tarajba
borzolta haját de helyén volt a szíve: Harriet zsebe mélyén.

– Gyere fel a fedélzetre! – buzdította Connie.

– Nem, köszönöm. – Megkeverte a paklit. – Mesélj még erről a te Fitzpayne-

edről.

– Nem az enyém. Csak a hajóra vettük fel, hogy elkormányozza, ennyi az egész.
Semmit nem tudok a múltjáról.

– Talán ki kellene derítened. Nekem egyáltalán nem tűnik bérelt munkaerőnek.

 – Nem – mondta Connie elgondolkodva. – Valóban nem.

– Akkor miért csinálja mindezt?

Mert megkértem rá.

– Ki tudja? – válaszolta könnyedén. – Szerintem csak szereti a hajókat.

Felállt, visszatette a kekszet a dobozba, magára hagyta Harrie-tet a kártyáival, és

elment megkeresni a távcsövet.

A KABIN KICSI VOLT, de ugyanolyan csillogó mahagóni díszítette, mint a

szalont. Connie egy pillanatra a falra tette a kezét, és érezte a fa éltető

lüktetését. Igyekezett kitaszítani elméjéből So képét, amint az a napon hever,

párnahuzattal a fején.

Legyűrte az ismerős émelygést, és odasietett a kis szekrényhez az ágy Nigel

oldalára eső szélénél. Letérdelt és könnyedén megtalálta a távcsövet a tokjában, de mikor
bezárta a szekrényt, úgy maradt, térdre ereszkedve. Lehajtotta a fejét Nigellel közös
ágyukra, mintha a gondolatok túl nehezek lettek volna benne.

Telt az idő. Nem tudta, mennyi ideig maradt így, néma csendben.

MAYA MEG AKART HALNI.

Ha lett volna egy kés a keze ügyében, szívesen átvágta volna a saját torkát. Hason
feküdt egy bűzlő, fekete lyukban és a szelleme kínkeservesen szabadulni próbált a
fejéből. Razak feküdt mellette a sötétségben. Átkarolta a vállát, és erősen az oldalához
nyomta a fejét.

Magához láncolta, és nem hagyta, hogy kisurranjon ebből az életből, át a

következőbe. Ó, drága ikertestvérem, ez nem igazságos így. Hagyj meghalni! De fél
lelke az övé volt, és nem eresztette. Egyetlen hang sem hagyta el a száját, így még a
lélegzete sem hagyott nyomot ebben a világban, de hevesen reszketett. Annál is
erősebben, mint mikor lázas volt.

Tudta, miért van mindez. Büntetés volt. Mindvégig Razaknak volt igaza és ő
tévedett. A francba a szellemével! Ezekkel a szavakkal illette az anyját, olyan
könnyedén, ahogy az éjjeli edényt borította ki egy esős reggelen. A francba a
szellemével! Ajjaj! Milyen szégyenteljes szavak.

Nem mutatott kellő tiszteletet a halottaknak, és az anyja most bosszút állt.

Bocsáss meg, mama!

Mintha karmok markoltak volna a gyomrába, és fájdalmában szorosan le kellett

hunynia a szemét, hogy benntartsa a könnyeket.

Kizsigerelte az anyja szelleme, irgalmatlanul kínozta. Érezte saját hányása bűzét,

és ismét bocsánatért esedezett.

Sohasem gondolta volna, hogy az anyja szelleme ennyire erős lehet.

Életében annyira haszontalan volt, mégis annyi fájdalmat volt képes okozni
halálában. Akár egy kóbor kutya, nem tágított mellőle a rettegés, és képtelen volt
elrugdosni magától. Megbosszullak, mama. Az életemre esküszöm. Nem a pénzért
csinálom, mama, hanem érted.

Abban a pillanatban, hogy megfogalmazódtak benne a szavak, napfény világított

be a fojtogató üregbe, akár az angyali lehelet. Egy hang ezt mondta: – Te jó isten, mi van
itt?

A fehér lady átvonszolta őket egy szobán, és fel a lépcsőn, akkora mosollyal az
arcán, mint egy szelet dinnye. Miért nem volt dühös rájuk?

Miért nevetett? Elvakította Mayát a nappali világosság, és kénytelen volt azonnal

becsukni a szemét, annyi sötétben töltött idő után. De abban a töredék másodpercben is
eleget látott. Rémület szorította el a torkát, és hirtelen úgy határozott, mégsem akar
meghalni. Még nem.

Nem most.

– Razak – suttogta, és megfogta a testvére kezét.

Víz kavargott körülöttük. Fel-le zötykölődtek a széles folyón.

Kétoldalt a part nem volt több távoli, vékony, zöld csíknál. Ezért nevetett hát a
fehér lady. A hajó széléhez vezette őket, hogy a barna hullámok közé vesse
mindkettejüket.

– Ne! Tadak! – zokogta Maya. Nem a fehér ladynek, nem is a folyó mohó
szellemének, hanem az anyjának. – Sajnálom!
 Egyszer csak a fehér lady már nem unszolta tovább őket, és a férfi ült ott előttük,
a Lila Cicából, az asszony férje.

Mama szellemének ereje minden képzeletet felülmúl.

– Nézd, kiket találtam a hátsó raktérben – mondta a fehér lady.

Arcok bámulták meg őket, sok-sok arc. Maya el akart futni, de a hajón nem voltak
sikátorok, ezért csak állt, és leszegte a fejét. Hullámzó mozgást érzett a talpa alatt, mintha
egy bálna hátán lovagolnának.

– Maya beteg – mondta sürgetve Razak. – Kell segítség.

– Ó, Maya – szólalt meg a fehér lady gyengéden. – Idd ezt meg, ettől jobban
leszel! – Egy flaskát nyomott Maya kezébe.

Víz. Amint az ajkához ért, képtelen volt ellenállni neki és felhajtotta.

Annyira kívánta a vizet, hogy legszívesebben bele is fulladt volna, de hirtelen

abbahagyta az ivást, és rémült szemekkel nézett a mosolygó fehér ladyre. Felfordult a
gyomra. A lady férje mellett elsietett a korláthoz, és kihányta a vizet a folyóba. Méreg?
A hasát markolta.

Valaki felnevetett a háta mögött, és belenézett a vasszemű arcba. A férfi volt az,
aki rájuk talált a dzsungelben. Fél kézzel tekert egy nagy, álló kereket. Hatalmasra
nyitotta a száját, és hangosan röhögött.

– A lány tengeribeteg – mondta-, pedig még el sem értük a tengert.

MAYA AZ ÁRNYÉKBAN GUGGOLT. A meleg deszkán ült, és hátát a hajó

oldalának támasztotta. Érezte minden ugrását, remegését és rezdülését, ahogy a
hullámokat taposta. Állát a térdére hajtotta, és átkarolta a derekát, úgy tartotta egyben
magát. Már nem táncolt olyan közel hozzá a halál, így most félig csukott szemmel
vizsgálgatta a hajót és utasait.

Nem különbözik ez a hely sem a Lila Cicától, állapította meg.

Emberek zsúfolódtak egymáshoz, és bizonytalan tekintetekkel méregették a

másikat, miközben a fejük feletti hatalmas, fehér szárnyak úgy susogtak, akár a közönség,
olykor pedig még tapsoltak is. Azzal a kivétellel, hogy a Lila Cicában szexre éheztek, de
ebben a vízi házban pedig valami sokkal veszélyesebb dolog után sóvárogtak. A jövő volt
az. Hát nem tudták, hogy először a mán kellett túljutni, és csak utána a holnapon? És
mielőtt még az ember észbe kapna, a jövő már mögötte is volt. Akkor meg mi értelme
aggódni miatta?

Előrehajtotta a fejét, és hagyta, hogy haja hosszú, fekete függönyként hulljon az

arcába. Tudta, hogy a többi utas gyanakvó pillantásokkal figyeli, mintha a fejében
szerettek volna turkálni. A bekötözött vállú, aranyhajú férfi úgy viselte nevetését, mint
egy maszkot. A köpcös, vörös arcú pedig nem szerette a hajókat, de annál inkább a saját
hangját.

Csak Tuan Hadley nem nézett rá. De odahívta magához Razakot, és valami
játékot tanított neki, lapos korongokkal fekete és fehér táblán. A kisfiú, aki láncon hordta
a szívét a nyakában, hogy mindenki láthassa, Razak mellett állt, és tanácsokat sugdosott a
fülébe. Mindhárman malájul beszéltek. Maya mellőzve érezte magát.

A vastekintetű férfitól félt. Sólyomszemei voltak. A nagy, lapos kormánynál állt.

Ő irányított. Úgy tűnt, mintha egyre csak nagyobbra és nagyobbra nőne, miközben őt
figyeli, mígnem betölti az egész hajót.

– KEKSZET?

A fiú kis, barna négyzetet tartott elé. Maya undorodva nézett rá. –

Töltött – mondta a fiú. – Ez a kedvencem. – Látta rajta, hogy ódzkodik és

félénken hozzátette: – Ha most nem kóstolod meg, Mrs. Court mind megeszi odalent a
szalonban. – A fekete lyuk és a lefelé vezető lépcső

felé mutatott.

Mayának halványan eszébe jutott egy nő képe, mikor a lady kihurcolta őket a
rejtekhelyükről a csillogó faszobán keresztül.

Majomnevetés hangzott az asztal mellől, és olyan arccal bámult rá a sötét, sisak

formájúra nyírt hajú nő, amit már megszokott az európaiaktól. Mintha éppen lócitromba
lépett volna a tiszta járdáról.

– Tud enni – mondta a fiú.

– Te nem?

– Nem úgy, mint ő.

Hogy érthette? Tigrisfogakkal eszik talán ez a nő, vagy az ujjaival tépi szét az
ételt?

A fiú leguggolt elé, és a térdén nyugvó arca elé tartotta a kekszet. –

 Úgyhogy jobb, ha most megeszed. Érted?

– Igen.

Elképzelése sem volt, mire gondolhatott, de elvette tőle a kekszet.

Írás volt rajta, de nem tudta elolvasni. Megszagolgatta a szélét. Édes illata volt.
Felfordult a gyomra a gondolatára is, hogy megegye.

– Te szereted hajó? – kérdezte, csak hogy elterelje figyelmét a kekszről.

– Igen. Nagyon szép lány.

– Lány?

– Igen. Minden hajó nő.

– Miért?

– Nem tudom. – Összevonta a szemöldökét. Ugyanolyan mélyedések keletkeztek

a két szemöldöke között, mint az apjának. -Talán mert csinosak.

Maya körbenézett. – Csinos? Hogyhogy csinos? Tiszta fa és kötél.

És fehér lepedő. Teszi a dolgát. Mint egy szolga.

– Vannak csinos szolgák. – Teddy rámosolygott. – Te is csinos vagy.

Maya csúnyán nézett rá. Ez a fiú vagy nem tudja, mit jelent a csinos szó, vagy
hazudik. – Razak csinos – mondta, mire a fiú valami érthetetlen oknál fogva addig
nevetett, míg a hátára nem esett. Végül felállt és elmondta mindennek a nevét a hajón:
orr, tat, hátsó fedélzet, fedélzeti nyílás, horgonybója, kabin, fenék, hajókonyha, bumm,
schot, forstag, hajókötél, felhúzó és kormány, amil helmnek hívnak…

Maya a fülére tette a kezét. A fiú nevetett és elhúzta mindkét kezét.

– Van gémes vitorlás és bermuda vitorlás jacht. A Fehér gyöngy bermuda vitorlás.
– Felmutatott. – Látod? Háromszög alakú vitorla felső rúd nélkül.

Maya eltakarta a szemét.

– Van első kötél és futókötél – mondta még, és elfordult, hogy előre mutasson.
Maya átdobta a kekszet a korláton a válla fölött.

A fiú visszafordult, és észrevette, hogy eltűnt a keksz, ezért egy újabbat húzott elő
a zsebéből. Morzsák borították.
 – Finom, ugye? – Barátságosan csillogott a szeme.

Maya a szájába vette a kekszet. A fiú nézte, ahogy megrágja és lenyeli, de ekkor
az apja visszahívta a fekete-fehér táblához, így hát elszaladt. Maya mindkét kezével a
szája elé kapott, hogy lent tartsa a kekszet, mire mély hangú nevetgélést hallott. A
vasszemű volt az, a kormány mögül – hogy is hívta a fiú… bummnak, vagy az a helm
volt?

– és rajta nevetett.

A hajó hirtelen megremegett. Maya talpra ugrott, és a korláton áthajolva kihányta

a kekszet. Aztán térdre rogyott, a homlokát fogta és felsóhajtott. Gyengéd kéz simította
végig a hátát, és a lady hangja súgott valami megnyugtatót a fülébe, amitől elernyedtek
megfeszült hasizmai. A fájdalom alábbhagyott, de a simogatás nem ért véget. És ő

hagyta magát, annak ellenére, hogy az anyja szelleme ordítva tiltakozott a

fülében.

A TRÓPUSOKON ÚGY ZUHAN ALÁ A NAP, mint a kő. Az egyik pillanatban

még lángokban úszik az ég, s a felhők között, de a másikban a tűz már ki is hunyt, és csak
a szürke hamvak maradtak. Connie minden nap sajnálta, hogy ilyen rövid a naplemente.
A folyón ráadásul még sokkal látványosabb volt, ahogyan a víz szinte lángra kapott a
hajó körül. A korlátra támaszkodott, élvezte a hűsítő szellőt, és a gyorsan kialvó szikrákat
figyelte. Nagy, barna denevérek vágtak át alacsonyan a víz felett. Megbűvölten nézte
őket, és azon tűnődött, milyen érzés lehet ilyen könnyed szabadság birtokában lenni.

– Összecsipkedik a szúnyogok, ha idefenn marad – figyelmeztette Fitzpayne.

A többiek már lementek vacsorázni. Harriet friss halat főzött gombával és pirított
rizzsel, de Connie nem volt éhes. Túlságosan feszült volt. Fitzpayne a kormány mögött
áll az aprócska, nyitott oldalú térképtartó előtt – Connie már-már úgy érezte, hogy oda
van hegesztve

-és hagyta a hajót a sodrással lefelé úszni. Az orrvitorla, a fővitorla és a hátsó

vitorla negyedszéllel álltak a keleti szélben. Ahogy Connie hátranézett, megpillantotta
kormányosa széles vállának sziluettjét a sötétedő ég előtt.

– Maga is pihenhetne egy kicsit – vetette fel.

– Azt hittem, azért bérelt fel, hogy a lehető leggyorsabban Szingapúrba érjünk.
 – Így igaz.

– Akkor megyünk tovább.

Connie nem vitatkozott, de nem is ment le.

– Élvezet kormányozni – mondta a férfi boldog mosollyal, miközben gyakorlott

szeme a vitorlákat pásztázta. – Ilyen jó szélben gyors és fürge, könnyű vele bánni. –
Bensőséges hangon felnevetett. Connie tudta, hogy a nevetés a hajónak szólt, nem neki.
Látta rajta, mennyire szeret vitorlázni, azon ahogyan a kormányt fogta, ahogyan az arcát
a szélbe fordította.

A közelgő éjszaka csendje ködként lebegett a víz felett. A hajóorr finoman szelte
a vizet, és susogott a kötélzet a fejük felett. Más hang nem hallatszott. Connie egy ideig
nem szólalt meg. Hagyta, hogy az este nyugalma és a hajó lágy ringatózása árasszák el az
elméjét. Az elmúlt év rémálmai és bűntudata után, amit a dzsungelbeli kunyhóban
történtek után érzett, most végre békesség árasztotta el gondolatait.

Kísértést érzett, hogy lecsukja a szemét, és elmerüljön a nyugalomban, de nem

engedett neki. Soha többé nem engedhette meg magának, hogy ne vegye észre azt, ami a
szeme előtt van – ahogyan Soval is tette.

Hirtelen a férfi utolsó lélegzetének nedves hangja szakította meg a nyugalmát, és

ismét lüktetni kezdett egy ér a halántékán. Utálta ezt a hangot, ahogy azt is, hogy mindig
rá akart gyújtani, ahányszor csak meghallotta.

– Nem fog továbbmenni. Ezt jobb, ha tudja.

Fitzpayne hangja betört a gondolataiba, és egy pillanatra azt hitte, hogy Soról
beszél, a holttestéről a folyó partján.

– Tessék?

– A férje.

A megkönnyebbüléstől túl sok szó hagyta el Connie száját. -Úgy gondolja, Nigel
nem akar továbbhajózni? Dehogynem akar, Szingapúrba megy, mindannyian oda
megyünk! Tudom, hogy a várost még mindig bombázzák, de legalább a japánok sohasem
tudják majd megszállni, ahhoz túlságosan is jól van védve. Ott biztonságban leszünk, és
kivárhatjuk, hogy véget érjen ez a nyomorúságos háború.

A világítóablak üvegén átszürődő sárga fényben Connie látta, hogy a férfi

felvonja egyik szemöldökét, és szkeptikus mosolyra húzza a száját.

– Maga ugyanúgy nem szándékozik Szingapúrban maradni, ahogyan én sem –

mondta.

– Nem hiszem, hogy valaha is megbeszéltem volna magával a szándékaimat.

Fitzpayne ezen fölnevetett. Elnyelte hangját a leszálló sötétség.

– A férje nem fogja elhagyni Malajziát.

– Maga nem ismeri a férjemet.

– Biztosíthatom, hogy ismerek hozzá hasonló embereket. Házasságot kötöttek

munkájukkal,

és

úgy

tartják

magukról,

hogy

nélkülözhetetlenek a birodalom számára.

– Talán így is van.

– A drágalátos birodalmuk hamarosan összedől a szemük láttára, de ezt nem

látják. Igaza van, hogy vissza akar térni Angliába.

– Ki mondta, hogy azt akarom?

– Talán nem így van? – Könnyedén felnevetett. Nem várt választ, de szürke
tekintetét nem fordította el. – Nem így van? – ismételte meg halkabban, inkább csak
magának, mint neki.

– Mr. Fitzpayne – Connie egy mohó szúnyog felé csapott, ami a feje körül táncolt
– tudja, hogy azon a borzalmas magas hangon vinnyogó szúnyogok ártalmatlanok? A
csendesektől kell tartani, amelyek egyáltalán nem keltenek hangot. Azoktól lehet elkapni
a maláriát. Azok a veszélyesek, azoktól kell félni.

A férfi mélyen a szemébe nézett. – Nem, Mrs. Hadley. Ezt nem tudtam.
 A FEDÉLZET ALATT A Fehér gyöngyön három kabin volt. Mind ugyanolyan
elegáns volt, mint a szalon. A legnagyobb kabin Nigelé és Connie-é volt. A következő
előrébb volt, szintén dupla ággyal, azt Henry és Harriet kapta meg. A harmadik hátul
volt, és egy emeletes ágy állt benne. Teddy mohón lecsapott a felsőre, és belakta
szétrakott tárgyaival, ezzel jelölve meg a területét. Johnnie Blake kapta az alsó ágyat, de
mikor Connie elment lefektetni a fiát, még mindig üres volt, mert Johnnie Nigellel és a
Court házaspárral bridzsezett a szalonban.

Connie utált bridzsezni. Szerinte csak arra volt jó, hogy összeszólalkozzanak az
emberek, és elkerüljék az igazi beszélgetést.

Volt még két keskeny ágy hátul, a függöny mögötti alkóvban, ahol rendszerint a
személyzet aludt. Fitzpayne lefoglalta az egyiket, de nyilvánvaló volt, hogy nem tervezi
használni. A másikat Connie felajánlotta Razaknak. Maya nem volt hajlandó
lemerészkedni a lépcsőn, így Connie adott neki egy takarót és egy vödröt éjszakára.

– Köszönöm, terimah kashih – mondta Razak udvariasan, de lehunyta hosszú

pilláit, így Connie nem láthatta, miféle gondolatok cikáznak mögöttük.

Connie felmászott Teddy ágyára, és beverte a lábszárát a fakorlátba.

– Nézd, mit hoztam neked! – mondta, mikor odakuporodott fia mellé

– nem volt sok hely odafent. Könyvet és ceruzát nyújtott oda Teddynek.

– Egy napló.

A gyerek kinyitotta, és végigfuttatta ujjait az üres vonalakon.

– Minden napra jut egy oldal – bátorította Connie. – Hogy teleírd, amivel csak
akarod.

– Miről írjak?

– Ó, nem is tudom. Ami csak eszedbe jut. Felsorolhatnád, miket láttál a folyón
és…

– És a pókot, amitől Mrs. Court felsikított? – kérdezte kuncogva Teddy.

– Pontosan!

– Bőrszíj van rajta – mondta, és a hüvelykujjára akasztotta a csatját.

 – Hogy bekösd vele minden nap, miután végeztél. így senki más nem olvashatja
el.

– Még te sem?

– Még én sem. – Komoly arccal bólogatott. – Egy napló nem tartozik másra.

Teddy átkarolta a nyakát, és megpuszilta az arcát. Connie megölelte, belélegezte

bőrének édes, meleg illatát, majd olvasott neki egy fejezetet a Fehér Agyarból. Mikor
végül lemászott az ágyról, és halkan az ajtóhoz osont, a fia szeme csukva volt és
egyenletesen lélegzett.

– Mami – suttogta utána –, ha nagy leszek, kalóz akarok lenni.

CONNIE LETEKERTE A KÖTÉST FÉRJE LÁBÁRÓL, és óvatosan levette róla

a gézt. Sárgás genny borította. Rámosolygott, hogy elhitesse vele, hogy jól gyógyul a
sebe, majd kimosta fertőtlenítőszerrel. Nigel a hátán feküdt, és érdektelenséget színlelt,
de a falon függő petróleumlámpa sárga fényében Connie látta, hogy megfeszül az arca.

– Johnnie éppen fent van a fedélzeten Fitzpayne-nel. Kissé feltámadt a délnyugati

szél. De ne aggódj – mondta –, hamarosan te is odafent fogsz ugrálni velük. – Buta
megjegyzés volt, de látni szerette volna, hogy lehervad a feszültség férje arcáról.

Nigel fel sem emelte a fejét a párnáról. – Ne kertelj nekem, öreglány!

Én nem vagyok Teddy. Hogy fest a dolog?

Connie elpirult és a lábát vizsgálgatta. – A seb felső része szépen gyógyul –

közölte vele vidáman –, de az alsó fele, ahol a parang csontig hatol, még mindig duzzadt
és be van gyulladva. De már nem annyira, mint tegnap. – Az utolsó mondata hazugság
volt.

– Rendben. – Nigel nem is mondott többet. Megvárta, amíg a felesége újra

bekötözi.

Connie az egyik tenyerébe fogta a vádliját, a másik kezével pedig átkötözte a

sebet egy tiszta pólyával. Közben azon gondolkodott, hogy a balesete előtt hozzá sem ért
a lábához már – hosszú ideig kellett gondolkodnia – talán hét vagy nyolc éve. El is
felejtette, milyen a tapintása; erős izmai és a sípcsontját borító, vastag szőrszálak a
vádliján lévő puhább szőrök ellenében. Lebarnult a bőre, miután annyi évet járkált
rövidnadrágban.

– Azt hiszem, ki kellene tennünk a lányt.

 Connie majdnem elejtette a lábát. – Úgy érted, Mayát?

– Igen.

– Nem, Nigel.

– Utál hajózni. Egész nap rosszul van. Ideje elkotródnia – holnap reggel.

– Ne légy nevetséges, Nigel! Már mérföldekre van otthonról. Nem tehetjük csak
úgy ki a semmi közepén valami homokpadon. Mi bajod van? Miért utálod annyira ezt a
lányt?

– Valami nem tetszik rajta, Constance. Érzem, hogy bajt hozhat ránk.

Nem akarom a hajómon tudni.

– Az én hajómon – mondta Connie halkan. – Nászajándékba adtad nekem a Fehér

gyöngyö t, emlékszel?

Nigel mereven biccentett, de nem válaszolt. Connie befejezte a kötözést, és

megsimította a térdét.

– Felelősnek érzem magam mindkettejükért – magyarázta Connie, miközben

elfújta a lámpát a férje oldalán. – Nagyon meghatódtam, mikor potyautasként rájuk
akadtam a hajómon. Mert ez azt jelenti, hogy úgy érzik, számíthatnak rám a bajban. Az
anyjuk helyett.

Égve hagyta a saját lámpáját, mert még olvasni akart egy kicsit, és felakasztotta a
köntösét az ajtó mögötti kampóra. Vékony hálóinget viselt. Mennyei lett volna
meztelenül aludni idelent. Fülledt volt a levegő, mivel minden hajóablakot be kellett zárni
az utazás alatt. De tudta, hogy Nigelnek nem tetszene a dolog. Az ágy sokkal kisebb volt,
mint az otthoni… Isten őrizz, esetleg még kénytelen lesz hozzáérni.

Bemászott az ágyba, és érezte, hogy a férje közelebb húzódik a túlsó oldalhoz.

– Mondd, mi a baj, Nigel? – mormogta.

Mindketten halkan beszéltek, mert a kabinokat elválasztó falak nagyon vékonyak

voltak. Minden hangosabb megjegyzést azonnal meghallott mindenki. Connie lépteket
hallott odafentről – talán Johnnie, vagy Razak járkált a fedélzeten –, és erős késztetést
érzett, hogy felmenjen a hűvös levegőre a szúnyogok és denevérek közé. – Biztos vagyok
benne, hogy Fitzpayne jól elkormányozza a hajót. – Tudom, –

tette hozzá, –, hogy nem szívesen hagytad ott a birtokot, de az intéződ, Davenport
a tőle telhető legjobb módon fogja irányítani, amíg vissza nem térsz.

– Amíg vissza nem térünk – javította ki Nigel.

– Hát persze.

Egy rövid ideig csendben voltak, és hallgatták a Fehér gyöngy recsegését és

ropogását, ahogy a hajótest ringatózott a vizen. Connie elképzelte Mayát, ahogy a víz fölé
hajol.

– De a fiút kedveled – mondta Connie az eddigieknél is halkabban. –

Miatta nem ellenkezel.

Meglepetésére hosszú csend következett, és Nigel lehunyta a szemét, mintha

mindjárt elaludna. Néhány perc múlva mégis megszólalt.

– Tisztességes gyereknek tűnik, és nem akar ártani senkinek. A lány viszont igen,
úgy hiszem.

– De ha kitennénk Mayát, Razak is vele tartana.

– Gondolod? Én nem vagyok biztos benne. Szeret a fedélzeten lenni, és alig várja,
hogy láthassa Szingapúrt. Ő mondta. És Teddy is kedveli.

– Razak az ikertestvére, Nigel. Csak természetes, hogy nem hagyja magára.

– Elég szomorú. Remélem tévedsz.

A hanghordozása nyilvánvalóvá tette, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést.

– Aludj jól, Nigel. – Felvette a könyvét.

– Arra nem sok esélyem van – mondta, majd Connie felé fordult a párnán, és
ránézett. – Miért érdekel valójában ennyire ez a lány? Nem csak arról van szó, hogy
megölted az anyját, ugye?

Megölted az anyját. Most először mondta ki ilyen kíméletlenül.

Connie úgy érezte, mintha egy mély sebet tépett volna fel benne.

– Ez a választásról szól, Nigel. Mindannyian szeretjük úgy érezni, hogy van

választásunk. A szegénység elrabolja a Razakhoz és Mayához hasonló emberektől a
választás szabadságát. Leginkább Mayától, hiszen lány. Visszautasíthatja, hogy iskolába
küldjem, vagy segítsek neki munkát találni, de meg akarom mutatni neki, hogy joga
van…

– Ez nem róla szól, ugye?

– Hogy érted ezt?

– Rólad van szó. – Barna szeme kegyetlenül meredt rá, pedig a hangja alig volt
hangosabb a suttogásnál. – Arról, hogy képtelen vagy úgy viselkedni, mint a többi nő.
Hogy irányítani akarsz.

Egy pillanatra csend ereszkedett közéjük, akár egy átlátszó jégfal.

Connie beleborzongott. – Igen – mondta végül lágyan. – Szeretném úgy érezni,

hogy magam irányítom az életemet. Hogy felelős vagyok a döntéseimért, ahogyan te is a
tieidért.

– Egy pillanatig se hidd, hogy hagyni fogom, hogy átvedd az irányítást a fiam
élete felett.

– A mi fiunk.

Nigel elfordult tőle. – Olvasd a könyved!

Tizenkilencedik fejezet

HAJNALI HÁROM ÓRA VOLT. Connie érezte, hogy megváltozott a szél, és

tudta, hogy Fitzpayne felvonta a vitorlákat. Felemelte a fejét a párnáról és hallgatózott.
Igen, a hajó jó szelet kapott, és gyorsan haladt. Nigel horkolt mellette, de nem túl
hangosan. Kénytelen volt a hátán aludni a lába miatt.

Connie felöltözött a sötétben, csendben főzött egy teát a konyhában, és felment a

fedélzetre.

Arcába csapott az éjszakai szél. Kibillentette kábultságából, ami azóta rajta volt,
hogy Nigel kijelentette, hogy Teddy az ő fia. Mindezt olyan hangon, hogy Connie tudta,
akár el is veheti tőle, ha úgy akarja.

A fedélzeten állt, együtt mozgott a hosszú hullámokon ringatózó hajóval, és tudta,

hogy kiértek a tengerre. Érezte a levegőben és az ajkán a sót. Teljes vitorlát bontottak. A
hajó úgy festett, akár egy felszállni készülő fehér madár. Ezüstszárnyú molylepkék
sereglettek a taton függő lámpa köré, és ragyogó szürkére festették.
 Johnnie az egyik pádon szunyókált. Nyilván rengeteget dolgozott korábban a
vitorlákkal. Fitzpayne a kormánynál állt és a térképet figyelte. Nem vette észre őt, mert a
szél elnyomta lépteinek zaját.

Connie tisztán látta a profilját. Meglepődött, milyen erősek a vonásai a lámpa

fényénél. Úgy tűnt neki, mintha valamilyen finom módon megváltozott volna az arca,
mintha átrendeződtek volna csontjai az este alatt.

A Fehér gyöngy tette volna vele? A hajó alatt áramló víz, és a kötélzetben süvítő
szél hangja mosta el a merevséget a tartásából és a feszültséget mozdulataiból? Együtt
ringatózott a fedélzettel, mintha a része lett volna, és a haja már nem volt mereven
hátrasimítva, hanem össze-vissza szállt sötétbarna fürtökben az arca körül.

– Teát? – kínálta Connie.

Úgy megijesztette, hogy megkönnyebbülésében felnevetett. -

Köszönöm.

Elvette tőle a teát, és közben látta a tekintetén, hogy valahol máshol járt. Egy
személyes, távoli helyről tért vissza. Ismét rá kellett ébrednie, hogy semmit sem tud róla.

– Sohasem alszik? – kérdezte Connie.

– Azt hiszem, Blake repülő hadnagy szolgált rá inkább a pihenésre.

Keményen dolgozott az éjjel.

– Emlegettél, öreg cimbora? – Johnnie felült, megmozgatta a vállát a kötésben, és

kirázta belőle a görcsöt. Halkan beszéltek, hogy ne zavarják az odalent alvókat.

– Hagytam neked egy csésze teát a konyhában, Johnnie -mondta Connie. – Biztos
kimerültél. Most aludj egy keveset. Átveszem a szolgálatot.

Johnnie felállt és ásított egyet. – Biztos vagy benne?

– Hát persze. Menj és pihentesd szegény válladat.

– Szóljatok rám egy-két óra múlva és…

– Menj!

Johnnie felnevetett, gyengéden megérintette Connie karját, és lement a fedélzeti

nyíláson.
 – Szegény Johnnie – mondta halkan Connie. – Gyűlöli, hogy ittragadt a rossz
karjával, mikor minden bajtársa odafent van. -Felnézett a fejük fölé tornyosuló fekete
felhőkre. Egy pillanatig képtelen volt eldönteni, hogy alatta, vagy felette van-e a tenger.
Csak a hömpölygő

morajlást érezte a fülében.

– Átveszem egy kicsit – mondta. – Tegye föl a lábát a padra.

Fitzpayne tétovázott. Connie látta az arcán, hogy nem akarja elfogadni az

ajánlatát. Vonakodott átadni a parancsnokságot. De mintha hirtelen eszébe jutott volna, ki
is a jacht tulajdonosa, elengedte a kormányt és félreállt. Connie a helyére lépett.

– Tartsa tíz fokkal dél felé – mondta.

Connie rápillantott a kis olajlámpával megvilágított, rézkeretes iránytűre maga

előtt és bólintott. Érezte az áramlatok húzását, és keményen tartotta a kormányt. A
sötétben nem látszott más, mint az orrban lógó lámpa, az árboc árnyas alakja, és a
fedélzet emelt részére kötözött csónak.

Különös módon tetszett neki az elszigeteltség, amit az éjszaka nyújtott. Élvezte a

szabadságot, hogy nem lát semmit, és arra irányíthatja az életét, amerre csak szeretné. A
hullámok feketék voltak körülötte, kivéve megtörő tarajuk csillogását.

– Megváltozott.

Fitzpayne hangja a sötétből szólt hozzá. Alig tudta kivenni fekete alakját az
árnyékok között. Csak a cigarettája égő végét látta. Akár egy pihenő szentjánosbogár.

– Nem, nem változtam – válaszolta.

A férfi halk nevetését elsodorta a szél. Egész biztosan Fitzpayne volt más, nem
pedig ő. A vitorla hangosan lobogott egy kis ideig, elvonva mindkettejük figyelmét. A
szél irányt változtatott, és Connie hallotta, hogy valaki szorosabbra húz egy kötelet az
egyik oldalon. A szentjánosbogár leugrott a fedélzetről és megfulladt.

– Megváltozott – mondta a férfi megint, lágy hangon. – Amióta a hajóra lépett.

– Nem.

– Dehogynem. Kibújt a páncéljából.

– Páncélban lettem volna?

 – Igen.

Újabb cigarettára gyújtott, összefont keze között felvillant a gyufa lángja, és

Connie egy pillanatra meglátta a szemét. Olyan erősen nézte őt, mintha le akarna nyúlni a
torkán, hogy kirángasson onnan valamit.

De mi lehetett az? Nem olyan férfi szemei voltak, akit béklyóba kötöttek volna az
udvariassági formák.

– Igen – ismételte –, jó nagy repedések vannak rajta, de akkor is csak egy páncél,
ami mögé elrejtőzhet.

– Azt hiszem, téved.

– Valóban?

A férfi közelebb lépdelt. Meztelen talpa nem keltett zajt a deszkákon, csak az új
szentjánosbogarának mozgása árulkodott hollétéről. Mikor beért az iránytű körül derengő
halvány fénybe, átadta neki a cigarettát és udvariasan biccentett.

– Máshogy nevet, máshogy mozog, és úgy mosolyog, mint aki komolyan

gondolja. Most már látom – mormogta –, miért… Hirtelen leállította magát.

– Mit miért? – kérdezte Connie.

Fitzpayne vállat vont és visszavonult a sötétségbe. – Az ilyen éjszakák

hajlamosak olyasmit is kimondatni az emberrel, amiről jobb hallgatni.

– Meséljen valamit magáról, Fitzpayne.

– Fitz.

– Túl sokat tud rólam.

– Talán többet is, mint hinné – suttogta. Connie egy másodpercig azt hitte, rosszul
hallotta. Különösen mikor úgy folytatta, mintha nem is mondott volna semmit.

– Nem sok érdekeset lehet mondani rólam. Hajókkal foglalkozom, mint már
mondtam. Elég unalmas.

– Mi hozta ide a távoli keletre?

Rövid ideig csend volt. – Maga és én – mondta halkan ugyanazért jöttünk ide.

– És mi lenne az?
 – Kalandvágyból. Hogy szabadnak érezzük magunkat.

Connie nevetett. – Nos, én aztán biztosan nem találtam rá. És maga?

– Kivettem a részem belőle a múltban. Most csendes életet élek.

Connie nem hitt neki, de hagyta a hazugságot szabadon sódródni a szélben. –

Nem hinném, hogy Szingapúr csendes lesz.

Beleszívott a cigarettába, és elképzelte a várost elárasztó menő

kültek tömegeit. Akárcsak ők, az előrenyomuló csapatok elől menekültek. Nigel

biztos volt benne, hogy végül épségben visszatér majd családjával a Hadley birtokra, és
ott folytatja majd a gumival, ahol abbahagyta, de neki nem voltak ilyen illúziói. Az a
viláp, már örökre a múlté volt, és bármi is jöjjön ezután, a régi társadul mi rend teljesen
megváltozik, ebben biztos volt. Bárki is vonja uralma alá Malajziát –

japánok, európaiak, esetleg maguk a békés malájok –, kemény harcokra

számíthat, és magas árat kell majd fizetnie. De ő, Connie, nem akart ennek a részese
lenni.

Nigel mély szomorúsággal zárta le a házat, és napokat töltött azzal, hogy elássa az
értékesebb dolgokat a birtok eldugott sarkaiba. Connie azonban szinte semmit nem hozott
magával. Csak egy maréknyi ruhát.

Egy pár aranygyűrűt és egy gyöngysort. Ez volt a biztosítása, és mindenhol viselte

őket, még az ágyban is. Nem bízott Sai-Ru Jumat gonosz szellemeiben. Különösen
amikor felidézte maga előtt a szürke vonalakat Nigel arcán, mikor utoljára a Hadley ház
bejárati ajtajára nézett, és kincsként dédelgette tenyerén a kulcsot. Megesett rajta a szíve.
Ide tartozott, ebbe a forró, párás, elviselhetetlen országba. Connie megértette. Tudta,
milyen nagy áldozatot hozott a fiáért.

Mikor a Fehér gyöngy vitorlát bontott és kihajóztak Palurból, Connie tudta, hogy
Nigel szíve kiszakadt a mellkasából, és elveszettnek érzi magát. Ezért elnézte neki rossz
hangulatát és éles szavait, s próbálta elrejteni túláradó boldogságát, ahányszor előre
nézett a csónak orra és a rájuk váró világ felé.

– Mrs. Hadley!

Connie összerezzent. Nem vette észre, hogy Fitzpayne halk léptekkel közelebb
ment hozzá. Kitartóan nézett az arcába, és Connie azt hitte, hogy mindjárt a hajókormány
fabütykeire teszi a kezét, de nem tette.

Érezte a férfi éles és összpontosított energiáját.

 – Egy hajón nem sok esély van négyszemközt maradni. – Halk hangja csaknem
beleveszett a kötélzet zajaiba. – Beszélnünk kell bizonyos dolgokról.

– Engem egyedül az érdekel, hogy a lehető leghamarabb a lehető

legtávolabb kerüljünk innét, Mr. Fitzpayne.

A férfi bólintott. – Remek fia van. Megértem a sietségét, hogy biztonságba vigye.
A kérdés az, hogy hová?

– Szingapúrba. Megegyeztünk.

– Helyesen tette, hogy elhagyta Palurt. A japánok úgy végigszelik a Maláj-

félszigetet, mint kés a barackot és elpusztítják Percival hadseregét. Yamashita csapatai
nem mutatnak kegyelmet a briteknek, akik olyan ostobák, hogy hátramaradjanak.

Connie a meleg éjszakai levegő ellenére megremegett. – Még mindig vannak

barátaim Palurban.

– Nem menthet meg mindenkit, Mrs. Hadley. – Inkább hallotta könnyű mosolyát
a hangjában, mintsem látta. – És a mi dél felé tartó utazásunk talán nem lesz…
eseménytelen.

– Ezzel tisztában vagyok.

Aggodalmas tekintettel pillantott a néma, fekete égre. Már nem bízott tovább az
égben, és egy ideig együtt hallgatóztak repülőgépek után, de csak a hajó hangjait és a
tenger morajlását hallották.

Mindketten tudták, milyen kiváltságos helyzetet élveznek a háború káoszában.

– Felelősnek érzem magam – vallotta meg Connie. Nem akarta kimondani, de

maguktól kiömlöttek belőle a szavak. – Felelősnek a hajón lévő emberek életéért, mert én
javasoltam, hogy így meneküljünk.

Hallotta, ahogy türelmetlenül kifújja a levegőt a sötétben.

A fia kivételével mindannyian maguk dönthették el, hogy fel szállnak-e a Fehér
gyöngyre vagy sem. Felelősek magukért. Ne feledje, hogy ha Palurban maradnak, talán
már mind halottak lennének.

Connie erősen szorította a kormányt, és tekert rajta egy keveset, hogy tartsa az
útirányt. – Tudom. – Enyhén megvonta a vállát.
 – De akkor is.

A férfi hirtelen előrehajolt. Olyan közel került hozzá, hogy a szellő

mellett az arcán érezte a leheletét is. – Ide hallgasson mondta.

– Igen?

– Tud lőni? – kérdezte.

– Igen, vadászpuskával. Otthon Angliában… – hagyta elsodródni a szavakat, mert

közben rájött, mire gondol a férfi. Nem úgy értette, hogy le tud-e szedni egy fácánt.
Határozottan a szemébe nézett. – Igen, tudok lőni.

A férfi szó nélkül előhúzott valamit fekete zubbonya alól az övéből, megfogta a
kezét és nehéz, fémes tárgyat tett a tenyerébe. Tudta, hogy egy pisztoly az, anélkül, hogy
ránézett volna.

– Töltve van – mondta. – Tartsa bebiztosítva… amíg szüksége nem lesz rá.

Connie torka kiszáradt, és megugrott a szíve a bordái között.

Köszönöm – mondta, és meglepetten hallotta, hogy a hangja olyan nyugodt

maradt, mintha csak egy szál cigarettát köszönt volna meg.

Melegnek érezte a fémet a tenyerén, amit korábban a férfi teste melegített, és

nehezebb volt, mint gondolta volna. Lepillantott rá.

Gyilkolásra tervezett gépezet volt. Irtózott a gondolatától, de ugyanakkor

erősebbnek is érezte magát tőle, kevésbé sebezhetőnek.

Ezért háborúznának hát a férfiak? Mert amint fegyver kerül a kezükbe, késztetést
éreznek rá, hogy használják?

– Köszönöm.

– Még valami. Nem tudjuk, mennyi ideig kell még a hajón maradnunk. Kezdje el
beosztani az ételt.

MAMI, GYERE ÉS NÉZD EZT MEG!

– Mi az, kedvesem?

– Egy hajó. – Teddy a tenyere mögött suttogott, mint mikor valami titkosat készül
mondani. – Gyere és nézd!
 Unottan keresztrejtvényt fejtett a napernyő alatt a fedélzeten, és szívesen
otthagyta a fia kedvéért. Nigel és Johnnie odalent sakkoztak a szalonban, és vigyáztak
Harrietre.

Connie a reggelinél bejelentette, hogy mostantól szigorúan beosztják az ételt, mire

Harriet dühbe gurult. Nigel lett a készleteik hivatalos felvigyázója. Minden ember csupán
egyetlen kekszet elletett tízóraiig, többé nem lehetett tányérszám habzsolni. De Connie
leginkább a vízkészleteik miatt aggódott. Ha még hosszú ideig a hajón kell maradniuk, ki
tudja, honnan szereznek vizet? Mostantól kezdve tilos volt mosásra használni az ivóvizet,
a ruhákat tengervízben kellett kimosni.

Teddy bevette magát a hajó tatjára. Egész reggel az apja távcsövével pásztázta a
láthatárt, és közben jegyzeteket készített a naplóba. Minden alkalommal megnyalta a
ceruza hegyét, ahogy az apja is tette.

Connie azon tűnődött, vajon miről írhat annyit, de nem zavarta meg.

Henry volt a soros a kormánynál, és esetlenül igyekezett tartani az irányt,

miközben Fitzpayne utasításokat adott, és szélirányba fordította az orrvitorlát. Szeszélyes
szelük volt aznap. Connie próbálta leplezni türelmetlenségét, amiért olyan lassan
haladnak. Odament Teddy mcgfigyelőállásához, és kinézett a víz felé abba az irányba,
amerre a fiú kicsi keze mutatott. Rövid, zöld hullámok váltották fel a lassú hömpölygést,
de a láthatár üres volt.

– Nem látok semmit, kedvesem. Már láttunk elég hajót a szorosban.

Sokan mások is ki hajóztak, hogy biztonságosabb helyre menjenek.

Teddy a homlokát ráncolta, és Connie észrevette, mennyire lebarnult a bőre. Apró

szeplők pöttyözték az orrát.

– Ez most más. – Ismét suttogásra fogta. – Ez egy pinisi, és reggel óta követ
minket.

– És mi az a pinisi?

– Ó, mami! Az egy bennszülött hajó, amit teherszállításra használnak.

– Tényleg?

– Igen. Keskeny orra van és nagyon gyors. A fővitorlát egy pózna tartja.

– Mennyi mindent tudsz, Teddy.

 A fiú a fejét rázta. Kezdte elveszíteni a türelmét. – Nézd! -Connie kezébe nyomta
a távcsövet.

A hullámok azonnal az arcába ugrottak, és ő hátralépett egyet.

Teljesen tisztán látott minden fehér taréjt és zöld hullámvölgyet. A láthatár felé
fordította a távcsövet, és egy perc keresgélés után hosszú hajóorrt pillantott meg a
távolban, három elővitorlával.

– Ez mérföldekre van, Teddy.

– De mindig ott van. – Aggódó tekintettel nézett fel rá. – Sohasem jön közelebb,
és nem tűnik el. – Az anyja csípőjének dőlt, és Connie-nak le kellett hajolni, hogy
meghallja utolsó szavait. – Azt hiszem, követ minket.

Hirtelen Fitzpayne tűnt fel a könyökénél, és leguggolt Teddy mellé.

– Éles szemed van, fiatalember.

– Követ minket?

Fitzpayne halkan felnevetett, és a fiú vállára tette a kezét. (bonnié észrevette,

hogy nagy keze van, sokkal szélesebb Nigelénél, és szinte elnyelte Teddy kis csontjait.

– Nem – válaszolta. – Nem követ minket. Valószínűleg Szingapúrba igyekszik

elvinni a rakományát, mielőtt repülők töltenék meg a levegőt.

Mostantól veszélyes lesz kereskedni, így mindenből hiány lesz.

– Talán kalózok – találgatott Teddy.

– Nem – mosolygott rá a férfi. – Még az indonéz kalózok sem olyan ostobák,

hogy megkockáztassák a japán torpedókat.

– Talán lehetne egy kardom – vetette fel Teddy.

– Kardod?

– Vagy egy kés az övemben. – Teddy reménykedve meghúzgálta rugalmas övét,

és kígyós csatja kinyílt. – Ha megtámadnának minket.

– Tuan Teddy – mondta Fitzpayne komoly hangon –, ha az ember kést hord

magával, egy napon még megöl valakit. Rosszabb esetben saját magát.

Connie hosszú ideig Fitzpayne-re nézett, aztán visszatért a keresztrejtvényhez.

Alaposan megdöntötte a napernyőt, hogy kellemes biztonságban legyen a kíváncsi
szemek elől.

TÚL SOK GONDOLKODÁS. Ez a baj a hajóval. Maya szinte hallotta, hogyan

zakatolnak a gondolatok a fejekben, fel-alá szaladgálnak lila és vörös hullámokban a
fedélzeten, és leömlenek a lépcsőkön a hajó gyomrába.

Túl sok nehéz gondolat, alig bírja el a hajó.

Napközben nem volt hajlandó átnézni a Fehér gyöngy korlátja felett.

Ha megtenné, biztos volt benne, hogy a hullámok kinyitnák a szájukat és

egészben lenyelnék, ezért a pokrócán gubbasztott a csónak mögött, a szalon furcsa
tetején. Így volt a legjobb. Ha nem dugta fel a fejét, rejtve maradt a vasszemű ember
tekintete elől, de hangok szűrődtek át a nyitott szellőző lécei között, és hallotta, mi két
mondanak odalent a szalonban. Olyasmiket, amiket nem kel lett volna hallania.

Hallotta sírni a szurokfekete hajú nőt. – Mind meg fogunk halni. – A férje, a
kövér, nagyhangú férfi így válaszolt: – Kapd össze magad! – és Maya azon tűnődött,
vajon mit jelenthet. Aztán hallotta, amint Tuan Hadley-nek halkan azt mondja, nem fogja
hagy ni, hogy a felesége egy szál rövid nadrágban és ujjatlan ingben rohangáljon, mint az
ő felesége.

Erre a Tuan mérgesen így válaszolt:

– A francba vele! Miért nem tud úgy viselkedni, ahogy elvárják tőle?

A magas férfi másmilyen volt. Olyan színű volt a haja, mint a napsütés, és a karja
a mellkasára volt kötözve, mintha az tartotta volna össze a szívét. Gyönyörű volt. Ő nem
mellőzte Mayát, és nem nézett úgy rá, mintha egy darab folyami uszadék lenne.
Rámosolygott, és mikor a szokásos rosszalló tekintet helyett mosolyogva nézett vissza rá,
megkínálta őt a flaskájából.

– Ez majd lenyugtatja a gyomrod – ígérte.

Mintha tüzet okádott volna. Akár a sárkánytűz, végigmarta az egész testét, de

igaza volt. Egy időre nem forgatta tovább a gyomrát a tenger.

Ivott még egy kortyot, és úgy érezte, megtelik a feje libatollal.

– Jobb? – kérdezte a férfi.

 Bólintott.

– Talán segítene, ha kinéznél a tengerre. Ezt mondjuk az új pilótáknak is, akik

tengeribetegek lesznek. Tartsátok a szemeteket a horizonton.

– Maga pilóta?

– Igen.

– Repülőben sebesült?

– A vállamon? – A kötésre nézett. – Igen. Átkozottul kellemetlen.

– Itt biztonságban van.

Kék szeme átvette a tenger sötét árnyalatát. – Igen – mondta. De a szó holtan
csengett a szájában.

– Nem boldog, hogy biztonságban?

– Nem.

Mégis nevetett. Maya nem értette. Furcsán jár a fehér ember agya.

Mint ahogy a kutyával is játszottak. Labdát gurítottak neki a fedélzeten, és az állat

azt kergette. Ahelyett, hogy pörköltöt főztek volna belőle.

Flangos, csupa fog és farok lény volt. Maya fújt rá, ahányszor csak a közelébe
merészkedett.

– Maya – mondta a pilóta –, egyikünknek sem könnyű most.

Ő volt az egyetlen fehér ember, aki a nevén szólította. Mintha számítana, mintha ő
is személy lenne. Mikor ismét az ajkához tartotta a flaskát, és hátrahajtotta a fejét, ezt
mondta neki: – Sajnálom, ami az anyáddal történt. – Maya majdnem félrenyelte az italt,
egy kevés végigfolyt az állán. Mit érdekli ezt az aranyhajút az anyja? Visszaadta neki a
flaskáját, és leszegte a tekintetét, de a férfi még nem fejezte be.

– Hogy van a testvéred? Biztosan szomorú az anyátok miatt, mindketten azok

lehettek.

Meglepetten

pillantott

fel
 a

pilótára,

aztán

szégyellősen

elmosolyodott. – Maga nagyon kedves.

A férfi elpirult, mint egy kislány. – Ha segíthetek neked, vagy a testvérednek

bármiben, csak szólj.

Azzal el is ment. Maya utána fordult a szalon teteje mellett, és nézte, ahogy
hosszú lábain a hajó másik végébe sétál. A szél belekapott kék ingébe, és a haja
felcsillant a napsütésben. Úgy festett, mint egy kívánatos trópusi hal.

MAYA ALUDNI PRÓBÁLT, de a hullámok nem hagyták békén és

vízbefojtották álmait. Mikor kinyitotta a szemét, Razak őrködött felette törökülésben.
Nyugodtnak látszott, és elégedett mosoly áradt végig gyönyörű arcán, amitől Mayának
rossz érzése támadt.

– Testvérem – szólította meg és felült, hogy kinyújtóztassa elgémberedett lábait.

Unalmas volt az élet a hajón, és a lábai alig várták, hogy futásnak eredjenek. Akárhol. –
Örülök, hogy időt szakítottál rá, hogy ideülj mellém.

Razak kellemetlen tekintettel nézett vissza rá. – Te mindig a testvérem maradsz,

Maya.

– De jobban érzed magad az új barátaiddal. Tuan Hadleyvel meg a fekete-fehér

táblájával. A fiúval, a kutyájával meg a zsák játékával. A pilótával – az említése halvány
mosolyt csalt az arcára –, aki repülőkről mesél, meg hercegekkel elköltött vacsorákról.
Őket jobban szereted.

Razak előrehajolt és a fejük összeért. Érintésének melege, mint a sárkánytűz,

eltöltötte a szíve sötét zugait.

– Maya, amint elérjük Szingapúrt, engem kidobnak a bűzölgő

kikötőbe. De a szellemek varázslatos idővel ajándékoztak meg minket ezen a

hajón. Ki kell használnunk.

– Kihasználni? Hogyan? Razak, én haldoklom. Megmérgezett az anyánk

szelleme. Képtelen vagyok enni.
 A fiú gyengéden megsimította a kezét. – A tenger miatt van, nővérem.

– Tudom – suttogta. – De az anyánk szelleme rejtőzik a sötét vizekben. Ezért nem

tudok a hullámokra nézni.

– Egyél, és akkor majd másképp fogod gondolni.

Már így is túl sok gondolat zsúfolódott a Fehér gyöngy keskeny hátára.

– HOZNÁL NEKEM EGY KÉST, RAZAK? – suttogta Maya.

– Egy kést?

– Igen, a konyhából. Jó nagyot. Fogazott pengével.

– Nem. Semmi szükséged késre.

– Nem nekem kell.

– Akkor kinek?

– A fiúnak.

– Tuan Teddynek?

– Igen. Hallottam, hogy kést kért az anyjától. Hogy kalóz lehessen.

Razak felállt, de nem szokásos könnyedségével, hanem rémült, szaggatott

mozdulatokkal. – Nem – sziszegte és eltűnt.

Később, mikor a nap lezuhant az égből, és fekete felhők gyülekeztek a helyére,

Maya megérezte a hajó haragját. Úgy hánykolódott, akár egy kölykedző szuka.
Közeledett az éjszaka, és a szél próbálta letépni a nagy fehér lepedőket az árbocról.

– Szeretném, ha lejönnél a fedélzet alá. Esni fog – unszolta Hadley asszony,

mikor hozott neki egy tál üres rizst és egy pohár teát.

Összehajtott ponyvát tett mellé. – Egészen biztonságos.

Vajon az ételre gondolt, vagy a csónakra?

Maya hozzá sem ért az ételhez, de kicsiket kortyolt a teából és Razakra várt, hogy
visszatérjen. Hallotta lágy hangját innen-onnan a szalonból. Kígyóként tekeredett a Tuan,
a pilóta és a fiú hangjai köré.
 Hallgatózott. Belesett a résen, ahol a vászon szélfogót felemelte a szél.

A látvány ugyanúgy jéggé dermesztette, mint az éjszakai szél. Tuan Teddy

olvasni tanította a testvérét abból a könyvből, aminek a borítóján egy farkasszemű kutya
képe volt. Az igazi kutya, amit Pippinnek hívtak, a testvére ölében aludt, és ő lágyan
vakargatta a fülét.

Könnyek szántották végig Maya arcát. Elrabolták tőle Razakot.

Huszadik fejezet

FITZPAYNE KIADTA A PARANCSOT, hogy húzzák rövidebbre a vitorlát. –

Erős szél közeledik! – figyelmeztette a többieket.

Connie tudta, hogy a szél ereje kemény vámot szed azoktól, akik könnyelműen
bánnak vele. Hálás volt Fitzpayne-nek, hogy mire az első

széllökés elkapta őket, már bevonta a fővitorlát és ne kiállt leereszteni az

orrvitorlát is.

– Mrs. Hadley, jobban érezném magam, ha biztonságba helyezné magát odalent.

Nem lesz éppen kellemes idefent.

– Én vagyok magán kívül az egyetlen tapasztalt tengerész, Mr.

Fitzpayne, úgyhogy kénytelen lesz beérni velem. Nem félek a rossz időtől. –
Gyors mosolyt villantott rá. – Különben is, borzalmas odalent erős hullámverésben.

Fitzpayne megkönnyebbültnek látszott. Connie látta rajta, hogy tisztában van

vele, mennyire szüksége lesz a segítségére a hosszú éjszakai órákban.

– Ne mondja, hogy nem adtam meg a lehetőséget a kibúvóra -

mondta nevetve, miközben egy hullám csapta oldalba a fedélzetet, és a hajó

beleremegett.

Szakadó eső kapta el őket, mintha meg akarta volna fullaszta ni a hajót. Olyan
erősen kopogott a fedélzeten, hogy Connie és Harry Court alig hallották Fitzpayne
utasításait. Vízhatlan ruháikban úgy néztek ki, mint a sötétben csúszkáló, sárga fókák,
miközben hatalmas hullámok csaptak fel a fedélzetre, és a vízkieresztő réseken
végigszáguldva visszaömlöttek a tengerbe. A szél irányt változtatott, és süvöltve csapott
le rájuk az Indiai óceán felől. Megdöntötte a hajó orr-részét, és megcsavarta a tiltakozva
remegő köteleket. Fitzpayne csak nagy harcok árán tudta a Fehér gyöngyöt irányban
tartani. Henry elveszítette a bátorságát és mozdulni sem bírt, mert olyan meredek szögben
megdőlt a fedélzet, hogy attól félt, belezuhan a háborgó tengerbe.

Nigel, Teddy és Johnnie odalent maradtak. Az ő feladatuk volt mindent szorosan

lezárni, mert a szél egyre erősebb lett, és a víz mind magasabbra emelkedett. A kötélzetet
szakadatlanul rázó remegés dörgő

hangja összemosódott a rohamozó hullámok becsapódásával, és hatalmasakat

puffant a kabintetőre kötözött csónak, ahányszor csak egy adag víz zúdult rá.

Connie lement egy pillanatra és ránézett Teddyre, de feleslegesen aggódott. A

kabin zárt, fülledt atmoszférája, és a folyamatos bukdácsolás ellenére a fiú az ágyában
feküdt, igyekezett nem kizuhanni belőle, és tágra nyílt a szeme az izgalomtól. Connie
szeme is ilyen volt, azzal a különbséggel, hogy az ő tekintetébe belevegyült némi felnőtt
aggodalom is, mivel tudta, mi minden történhet veink a viharban.

Nos, tengerész, még mindig nincs hányingere? – mosolygott rá.

– Nincs – válaszolta nem kis büszkeséggel fiatal hangjában. -

Mindenki másnak van. Még a papának is.

– Hallottam hírét. A szalon valóságos mészárszék.

Connie az ágy korlátjába kapaszkodott, hogy el ne vágódjon a zötykölődésben.

– Felmehetek a fedélzetre? – kérlelte a fiú.

– Nem, kedvesem. Most nem. Túl veszélyes.

Teddy egyik karjával átölelte a nyakát. – Szeretem a veszélyt, mami.

Connie-nak összeszorult a gyomra, de nevetett és megpuszilta az arcát. –

Mostanában mindannyiunknak bőven kijut a veszélyből. Ne aggódj, te is megkapod majd
a részed belőle, ebben biztos vagyok.

Teddy visszamosolygott rá. Connie azt kívánta, bárcsak ne válnának valóra a

szavai. Soha.

Bedugta a fejét a szalonba, ahol Johnnie-nak még volt annyi ereje, hogy nyugtalan
vigyorral üdvözölje. Connie töltött mindenkinek egy kis vizet, de a felét kilötyögtette.
Erős hányásszag terjengett. Visszasietett a fedélzetre. Felajánlotta Fitzpayne-nek, hogy
felváltja a kormánynál.

– Hideg és kimerítő munka – kiáltotta a szélben. – Már órák óta csinálja.

– Köszönöm, de nem.

Connie hálás volt neki, hogy nem mondta ki, amit mindketten tudtak: Connie nem
volt elég erős ahhoz, hogy egyenesben tartsa a hajót ilyen viszonyok között. Ehelyett
odaadta neki Nigel whiskys laposüvegét, majd lekötözött egy elszabadult tartókötelet.
Nem látta, mikor kicsúszott egy vizes kötél Henry ujjai közül. Végigkígyózott az
esőfüggönyben és tarkón vágta. Connie térdre zuhant. Átcsapott rajta egy hullám.
Feltápászkodott, vizet szívott be levegő helyett, és sót törölt ki a szeméből.

Olykor vitorlázott már Nigellel rossz időben, de ilyen borzalmasban még nem, és
sohasem éjszaka. Fitzpayne-re nézett, aki erősen markolta a hajókormányt. Vízálló
kabátja kapucniját lefújta a szél, és ő felszegett állal állt. Teljes erővel verte arcát az eső,
de mégis valamiféle vad életerő áradt belőle. A hajóorr hirtelen megdőlt, ahogy
átbillentek egy hullámvölgybe. Connie megbotlott és nekizuhant a főárbocnak.

Mindkét kezével belekapaszkodott.

Körbenézett a sötétben. Hol a pokolban van Henry? Tántorgó alakjának nyoma

veszett.

– Henry? – kiáltotta oda Fitzpayne-nek.

– Odalent! – kiabált vissza a süvítő szélben. – Leparancsoltam.

Veszélyt jelent magára.

– És Maya?

– Ledobtam a lépcsőn.

Szegény Maya. Biztosan halálra volt rémülve.

Már csak Razak kínlódott rajtuk kívül a fedélzeten. Sötét arca megfeszült és alig
látszott a sötétben, de nyoma sem látszott rajta félelemnek. Mikor egy hatalmas hullám
tornyosult föléjük, Connie rákiáltott, hogy kapaszkodjon meg erősen valamibe. Fitzpayne
azonnal irányt változtatott, egyenesen a szélnek háttal, hogy pontosan hosszában kapja el
őket. De mikor lecsapott rájuk és eltompította érzékeiket, Connie volt az, aki elveszítette
a fogást a lőárbocon. A tat felé repült, és a farárbocnak csapódott volna, ha Fitzpayne
nem nyúl ki érte a sötétből, hogy elkapja. Odavonta magához és Connie belekapaszkodott
csúszós esőkabátjába. Addig tartotta, amíg vissza nem nyerte egyensúlyát a dülöngélő
fedélzeten.
 Mondott valamit, de Connie nem hallotta – viszont leolvasta az ajkáról, a sötét
ellenére: Nem akarom elveszíteni.

– Nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen – kiáltotta vissza neki –, de talán ki
kellene kötnünk az orrvitorlát meg a kormányt, és kivárni a vihar végét.

– Egy menedék felé kormányzók – ordította a férfi a fülébe.

Connie bólintott. Elernyedt a megkönnyebbüléstől.

– Hová?

– Ismerek a környéken egy kis öblöt.

Ismét bólintott. Esővíz ömlött végig az orrán és álián. – Siessen!

Fitzpayne felnevetett. Igazán nevetett, felfedve nagy, erős fogait, és őszinte

jókedv áradt belőle. Ha Connie nem a mellkasába kapaszkodik éppen mindkét kezével,
akkor megütötte volna.

CONNIE-NAK FOGALMA SEM VOLT RÓLA, hogyan talált rá az öbölre.

Lehetetlen feladat volt. Fitzpayne-nek nyilván volt egy hatodik érzéke, mint a
madaraknak. Meglazította a vitorlákat, és irányt váltott a sötétben. Negyedszéllel hajózott
a vihar előtt, majd végül megindult egy aprócska törésvonal felé a part határozott
vonalában.

A Maláj-félsziget partvonala mentén a dzsungel és a végtelen mangrovemocsarak

egészen a víz széléig terpeszkedtek, és egy vékonyka sávot sem engedtek át a mohó
tengernek. De itt egy keskeny, eltökélt folyócska kanyargóit a hegyek között a part felé,
iszapot és a dzsungelszagot mosva magával. Ahol elérte a tengert, sekély, sarló alakú
öblöt vágott az északi partba. Ilyen esetekben, mikor a tenger elvesztette az eszét, a part
mentén húzódó keskeny mangrovesáv felfogta a hullámok tomboló dühét, és az öböl
békés maradt.

Ebben az öbölben talált menedéket a Fehér gyöngy a partvonal szélárnyékában. A

hajó megrázkódott, és halk sóhajtással lecsillapodott.

Végre Connie pulzusa is lecsendesedett. Még mindig csapkodtak körülöttük a

hullámok a szűk öbölben, és a szél is zúgott még a kötélzet között, de a démonok nem
cibálták tovább a tőkesúlyt, és biztonságban lehorgonyoztak.

Connie lesietett a lépcsőn, hogy megnézze, mi a helyzet a többiekkel. Tócsákat

hagyott maga után a padlón. A szalon lehangoló volt, nem csak az eső és a vihar miatt,
hanem mert Connie érezte a félelmüket. Apró cseppekben lógott a levegőben. Émelyítő
hányászag keveredett belé.

Harriet és Maya még mindig a lavór fölé hajoltak. Maya a sarokban kuporgott, és
olyan színe volt, mint a hínárnak. Connie gyengéden megérintette a homlokát, mire
szánalmasan felnyögött.

A többiek az asztal körüli, bélelt üléseken ültek. Meglepő módon Teddy is velük
volt. Összegömbölyödve aludt az apja mellett, és olyan szorosan markolta a kezét, hogy
vörös csíkok látszottak Nigel ujjain.

Nigel halkan beszélgetett Johnnie-val, de amint Connie belépett, hirtelen

elhallgatott és bűntudattal nézett fel rá. Róla beszélt volna?

Olyasmiket osztott meg Johnnie-val, amiket nem kellett volna?

Hűvösség áramlott végig az oldalán a víz mellett. A kutya Nigel ölében feküdt.
Egyedül ő üdvözölte örömmel.

– Biztonságban vagyunk – jelentette be Connie. – Mr. Fitzpayne talált egy kis

öblöt. Itt kivárhatjuk a vihar végét.

– Hála istennek! – válaszolta Henry. – Már átkozottul ideje volt!

Kezdtem azt hinni, hogy vízbe akartok fojtani minket. – Mereven ült, maga elé
meredt, és kifehéredett ujjakkal markolta az asztal szélét.

Harriet erőtlen mosollyal nézett fel a lavórjából. – Nem gondolja komolyan,

Connie. Ő csak… – vállat vont, mintha képtelen lenne bánni a szavakkal ebben a
helyzetben és visszatért a lavórjához.

Johnnie felállt, megtántorodott az imbolygó padlón és odanyújtotta a karját

Connie-nak. Megfogta vizes kezét, és leültette a saját helyére az asztalhoz. – Biztosan
kimerültél. Ülj csak le, csinálok egy erős teát.

Szükséged van rá. Hálásak vagyunk a rengeteg munkádért odafent, Connie. – De

inkább levertség tükröződött a hangjában hála helyett. –

Nigellel éppen azt beszéltük, milyen haszontalan semmirekellők vagyunk,

mikor…

– Ne csináld ezt, Johnnie. Nem tehettek róla.

Nigel most szólalt meg először, de ahelyett, hogy ránézett volna, az ölében alvó
fiára pillantott, aki annyi bizalommal szorította a kezét. –

Rengeteg minden van, amiről nem tehetünk.

MÉG MINDIG TOMBOLT A VIHAR ereje Connie vérében, akárcsak fülében a

szél. Egyedül ült az asztalnál. A többiek elmentek lefeküdni. Nigel lefektette Teddyt, de
Connie még nem akart bemenni. Fogalma sem volt róla, hány óra lehet, és mennyi idő
van még hátra hajnalig.

Az elméje nyugtalan volt. Úgy érezte, mintha a hullámok kimosták volna az

agyát, és sós ujjaikkal felkavarták volna gondolatait.

Valamilyen oknál fogva tisztán látta maga előtt Takehasi Sohei arcát, amint felé
hajol, de nem nyitott szájjal és véres fogakkal, mint amikor a fejére húzta a párnahuzatot.
Nem. Tiszteletteljesen és türelmesen mosolygott, mint mikor először megkérdezte:

– Táncolna velem? – Halk, selymes szavai a lelkét kísértették.

Ezt tenné veled a boldogtalanság? Elrabolja tőled a személyt, akinek hiszed

magad.

Mi lett volna, ha azt mondja: – Nem. Köszönöm, de nem. – Vajon most más
ember lenne? Akkor talán nem érezné az acéltüskét a mellkasában, és még aludni is tudna
éjszakánként. Nem is emlékezett már rá, milyen érzés volt olyan embernek lenni, aki
képes anélkül beszélgetni és nevetni, hogy…

– Tessék, ettől majd megnyugszik.

Fitzpayne letett elé egy pohár borostyánsárga folyadékot. Azonnal megindult az

asztal széle felé a hajó imbolygása miatt, de Connie elkapta. Nem vette észre, hogy lejött
a lépcsőn, de mikor felnézett tűnődő arcába, olyan érzése támadt, hogy már régóta ott áll
és figyeli.

– Igyon – mondta. – Segít elaludni.

Honnan tudta?

CONNIE FELÉBREDT. Merev volt a nyaka, fájtak a vállai, és egy ijesztő

pillanatig nem tudta, hol van. Nedves nyelv nyalta végig a fülét, és Pippin
kellemetlen lehellete zihált az arcába.

– Jól van, na! – mordult fel, és nagy nehezen felült, résnyire szűkült szemekkel.
Ez csak felbuzdította a kutyát, hogy az ölébe ugorjon és ismét végignyalja meleg
nyelvével az arcát. Megpaskolta kicsi fejét, és észrevette, hogy még mindig a szalonban
van, bár az agya mintha dübörgő harci táncot járt volna. Te jó ég, nyilván vizes ruhában
aludt el a kanapén. Kiszáradt szájában homok és só ízét érezte. Napfény szűrődött le a
mennyezeti ablakon keresztül, de halvány, szürke fény volt, amiből arra következtetett,
hogy még mindig felhős odakint az ég.

Az öböl vize görcsösen dobálta a hajó fenekét. Hol lehettek a többiek?

Nem kopogott a víz a tetőablakon, ami azt jelentette, hogy elállt az eső. Ez is
valami. Fel akart állni, hogy megkeresse Teddyt és ránézzen Nigelre, hogy nem kell-e
átkötözni a lábát. De ehelyett az asztalra hajtotta a homlokát, átkarolta az ölében
heverésző Pippint, és mozdulatlanul ült tovább. A karfa az oldalába vágott. Próbálta
összeszedni a gondolatait. Minden zavaros volt előtte, de lassan sikerült kibogoznia őket.

– Még egy kis whiskyt?

Hirtelen felkapta a fejét. – Micsoda?

– Gondoltam, kutyaharapást szőrével. – Fitzpayne volt az.

Odatartotta neki az üveget, és próbált nem túl szélesen mosolyogni.

– Micsoda?

Leült vele szembe. Connie csak ekkor vette észre maga előtt az üres poharat.
Száraz, borostyánszín nyom volt az alján. A férfi beleöntött kétujjnyi whiskyt.

– Húzza le – parancsolta. – Utána jobban lesz.

Halványan felderengett előtte, hogy előző éjjel ott maradt a szalonban, miután a
többiek elmentek lefeküdni. Elmosódott képek jelentek meg előtte: Fitzpayne széles arca
vele szemben, ahogy újra és újra megtölti a poharát whiskyvel. Hányszor? Egyszer,
kétszer vagy többször? A férfi felvonta vastag szemöldökét, mikor Connie bevallotta,
hogy egyszer oda-vissza átúszta meztelenül a folyót Palurnál késő

éjszaka. Tejó ég, vajon miért mondta el neki? A férfi élvezettel nézett a szemébe,
és kérdezgetni kezdte.

Miket kérdezett? És ő miket válaszolhatott?

A pokolba vele! És a pokolba saját magával is!

 – Több whiskyt ne – mondta rekedten.

– Ahogy gondolja – válaszolta kuncogva és lehajtotta.

– Nem kellene innom. – Connie megdörzsölte lüktető halántékát.

– Miért nem? – A férfi felnevetett, de csak halkan, tekintettel a lejfájására. –

Átkozottul keményen dolgozott egész éjjel. A whisky ellazítja az embert, és magának
pontosan erre volt szüksége.

Felült és Fitzpayne arcába nézett, aki azt hitte, hogy tudja, mire van szüksége.
Nem volt olyan jóképű, mint Johnnie, és olyan karakteres, mint Nigel. De most, hogy
eltűnt az a zsémbes tekintet az arcáról, mióta a Fehér gyöngy fedélzetére tette a lábát,
szokatlan erőt árasztott magából, ami széles állkapcsával együtt egyfajta vonzalmat
ébresztett benne. De aggasztották szürke szemének összetett rétegei, és a mögöttük
csillogó éber intelligencia. Vajon miért itatta le az éjjel, amikor túl gyenge volt, hogy
ellenkezzen? Mi volt a célja vele? És miket mondott el neki?

Connie ostobán érezte magát. Ostobán és kínosan, de ami még rosszabb, még a
gyomra is kellemetlenül kavargott.

– Én bíztam magában, Mr. Fitzpayne – mondta halkan.

– Tudom, és nagyra értékelem.

– Akkor kérem, mondja el, miért is van itt valójában?

– Mrs. Hadley. – Odahajolt hozzá az asztal felett, és Connie csak most vette észre
a fáradt ráncokat a szeme körül. – Azért vagyok itt, mert megbízott engem, hogy
juttassam el a hajóját és az utasait Szingapúrba. Ennyi az egész. Ne aggódjon, akár a
poklon és özönvízen keresztül is odajutunk. – Furcsa, zavaró hangon felnevetett. Nem is
annyira nevetés volt ez, inkább csak eljátszott a nevetés gondolatával. –

Azt hiszem mindkettőből kijutott bőven tegnap éjjel, de még mindig itt vagyunk,
egy darabban. Ezt akarta, nemde?

– Igen.

– Akkor lazítson. Mindenki megkönnyebbült ma reggel, csak mert életben

maradtunk. Magának is így kellene éreznie.

Connie felállt és megállt egy pillanatra, mikor megfordult vele a szoba. – Meg
kell találnom a fiamat.
 – A fiú rendben van. Az apjával ment a partra tűzifáért Connie óvatosan bólintott,
és megindult a lépcső felé. Észbe kapott, hogy még mindig rajta van az esőkabátja.
Levette és hirtelen nagy kedve támadt kimenni a friss levegőre, de félúton fölfelé
lehajtotta a fejét és visszanézett Fitzpayne-re. Még mindig ott ült, üres pohárral a
kezében. Izmos alkarját az asztalon nyugtatta. Őt nézte, de képtelenség volt kiolvasni
bármit is a tekintetéből. Connie azon tűnődött, hogy vajon ő is azt a szorosan összehúzott
függönyt látja-e az arcán, amivel a titkait rejtette az árnyékok közé?

– Fitz – szólította meg. – Köszönöm!

-Mit?

Rámosolygott és felment a fedélzetre.

Huszonegyedik fejezet

– UTÁLOM EZT A KIBASZOTT DZSUNGELT!

Kitty hiába nyavalygott és lázadozott, sírt ős szitkozódott, Madoc nem hagyta,

hogy megálljon. Egész nap úton voltak. Mikor az utolsó fény is kihunyt az égen, és a
sötét dzsungel hirtelen életre kelt körülöttük, csak akkor hagyta lerogyni az ázott földre
terített vízhatlan ponyvára.

– Madoc Morgan – sziszegte összeszorított fogakkal, miköz ben a férfi

meggyújtott egy darab kérget az utolsó gyulaszálaik egyikével –, ha még egy éjszakát
kell töltenem ebben az átkozott dzsungelben élelem, száraz ruha és ágy nélkül a rohadt
szúnyogok között…

Esküszöm, téged sütlek meg és megeszem a még mindig dobogó szívedet, mert
nem bírom már…

– Csssss, Kitty – csititgatta és leült mellé a ponyvára Az ölébe vette a nő vastag

lábait, és nekiállt kiégetni bőréből a kövér piócákat.

– Rakjunk tüzet ma este, Madoc! Kérlek, csak egy kicsikét!

Megmarkolta gyulladt kezével a férfi tarkóját és megrázta a fejét.

– Kérlek! Hogy süssünk valamit és megszáríthassam a ruhám.

Legalább távol tartaná az állatokat. Idáig érződik mohó leheletük.

 – Nem.

– Kérlek!

– Nem!

– Rohadj meg!

Az

égő

kéregdarab

halvány

fényénél

Madoc

bekente

fertőtlenítőszerrel felesége lábán a véres lyukakat. Kittynek a szeme se rebbent, és

egyszer sem jajdult fel, csak tovább markolta a férfi tarkóját, mintha meg akarná fojtani.
Reszketett. Madoc borzasztóan sajnálta, de nem engedett.

– Nem gyújtunk tüzet, Kitty. A japók szorosan a nyomunkban lehetnek.

Kitty a férje vállára eresztette a fejét. – Nem vagy normális. Még nem érhettek le
ennyire délre.

– Ne becsüld le őket. Gyorsan mozognak. – Kelletlenül elhúzta a szája szélét, és

örült, hogy a nő nem láthatta. – Ne felejtsd el, hogy biciklijük van. Megállíthatatlanul
törnek előre a dzsungelben és belénk mártják a bajonettjüket, mielőtt még észrevennénk
őket.

– Fogd be, Madoc!

– Bocsáss meg, Kitty.

Hirtelen eleresztette a nyakát. – Egyetlen szerencsétlen kis tűz, csak ennyit kérek.
– Elkeseredett sóhajtással az oldalára dőlt és elnémult.

Fülsüketítő ciripelés, csicsergés, ordítás, morgás és rikoltozás vette körül őket. Az

isten tudja, miféle élőlények kelthették ezt a lármát, de olyan erősen doboltak Madoc
fülében, hogy képtelen volt gondolkodni.

Ahogy kihúzott egy kis csomagot a zsákjából, jókora molylepkék gyűltek a feje
köré, és bele-belerepültek a lángokba. Széthajtotta a rongyot a kis csomag körül, és két
dolgot vett ki belőle.

– Tessék, Kitty – nyújtotta oda neki azzal a mozdulattal, ahogy gyerekkorában

almával kínálta a tejesember lovát. – Egyél valamit.

– Kopj le!

– Enned kell.

– Főzd meg előbb, aztán megeszem.

Madoc a kezében heverő, sápad színű hernyókra nézett. Akkorák voltak, mint két
fehér egér. Puha, csillogó testük volt és borzalmas ízük, de legalább nem voltak
mérgezőek. Volt egy jókora döglött gyík is a csomagjában. Ha megfőzik, olyan íze lesz,
mint a csirkének.

– Én is megeszek egyet, ha te is – unszolta.

Kitty nem válaszolt. Jókora alakja – ami odahaza megtöltött volna egy egész
szobát hatalmas kebleivel, igáslóhoz méltó csípőjével és széles, igéző mosolyával –
mintha összement volna itt. Madocnak olyan érzése támadt, hogy elrabolja tőle a
dzsungel. Felemésztette puha párnáit, és kiszívta belőle az életet, akár a piócák.
Elszomorította a gondolat. Miután lerombolták a bárját és otthonát, napról-napra egyre
csak délre tartottak. Utat vágott maguknak a sűrű erdőben. Kerülték az ösvényokot és az
útjukba eső kampongókat, a bennszülöttek falvait.

– Biztos van náluk ennivaló – panaszkodott Kitty.

– Ha a japók ideérnek – válaszolta Madoc, – levadásznak minden fehér embert,

aki a falvakban és az erdőben bujkál. Ha megtudják, hogy a környéken vagyunk, nincs
esélyünk.

Komoly arccal nézett vissza rá. – Tényleg nagyon tartasz ezektől a japóktól.

– A frászt hozzák rám. Láttad, mit tettek Morgan bárjával. A halálomat akarják.

Kitty csattanós csókot nyomott a szájára. Ahhoz előbb velem kell hogy
végezzenek.

Épp az imént fenyegette meg, hogy saját maga végez vele, ha nem rak tüzet és
nem süti meg neki a gyíkot. Gyengéden megsimította az asszony koszos haját.

– Aludj – suttogta. Ha kipihente magát, talán eszik valamit.

 Eloltotta az égő kérget. Abban a pillanatban megszűnt létezni a világ, és síri
sötétség borult rájuk. Madoc összerezzent. A kezét sem látta, mikor az arca elé tartotta.
Hozzásimult Kitty hátához és magukra húzta a ponyvát. Jól betűrte a széleit a pókok,
kígyók, rovarok és bármi más ellen, ami a fák között ólálkodhatott. Fél kezével a kését
markolta. Nem számított alvásra, csak lazítani szeretett volna egy keveset a felesége
testének melegében. De a torka száraz volt, és harag töltötte el, olyan keserű, akár a
hernyók. Tejó ég, a saját anyját is eladta volna egy cigarettáért. Eleredt az eső.

– KITTY! KITTY! ÉBREDJ!

Egyik kezét a felesége szájára tapasztotta, hogy maradjon csendben.

Felpattant Kitty szeme, és egy pillanatig biztosan azt hitte, hogy otthon vannak az
ágyukban, mert elmosolyodott és felé nyúlt.

– Gyere csak, Kitty! Nézd! – suttogta.

Mikor észhez tért, a szeme szürkévé vált. Bólintott, levette arcáról Madoc ujjait,
és elhessegette maga körül a legyeket. Szó nélkül feltápászkodott és követte férjét a
meredeken felfelé kígyózó ösvényen, amit Madoc korábban vágott a paranggal. Minden
elázott. Csúszott a talaj a lábuk alatt és nehezen haladtak előre. Madoc a kezét fogta.

Zihálva és lihegve vezette át a gyökerek felett és az iszaptól csúszós részeken.

Eközben az ég koromfeketéről élettelen szürkévé vált, és ezüstös köd kúszott fel a
hegyoldalban.

A hegy teteje felé világoszöld gyíkok hevertek egy mohával borított sziklán, és
türelmesen várták a nap első sugarait, hogy felmelegítse a vérüket. Csigalassúsággal
mozogtak. Kitty reggelit remélve figyelte őket, de Madoc magával vonta a szikla túlsó
oldalára.

– Nézd! – mondta és maga elé mutatott.

A távolban, a fákon túl terpeszkedett a tenger. Bukóhullámok szántották végig a

múlt éjszakai vihar nyomait mutatva. De sokkal közelebb hozzájuk, a part menti fák
rejtekében vékony, szürke csík emelkedett a magasba. Füst volt.

– TÜZET RAKTAK A BOLONDOK.

Madoc szinte hallotta, ahogy nyikorogva megindulnak mellette Kitty gondolatai.

– Reggeli – motyogta. – Meleg reggeli.

 De Madoc nem a tüzet nézte az erdő szélén álló pálmafák rejtekéből. Nem látott
mást, csak a hajót. Elegáns, kétárbocos jacht volt.

Leengedett vitorlákkal horgonyzott, és úgy emelgette az orrát a hullámokon, akár

a versenyagár, ami alig várja, hogy kilőhessen a bokszból. Madoc ökölbe szorította a
kezét, és összeszorult a gyomra az izgatottságtól.

– A rohadt életbe, mégis van Isten! – horkant fel a kora hajnali ködben.

– Hadd nézzelek csak!

– Tessék?

Kitty tetőtől talpig végigmérte, és összevonta a szemöldökét. Benyúlt ujjával az

ingujján éktelenkedő szakadásba és végigtépte.

– Az biztos, hogy elég mocskos vagy – állapította meg. – Mint egy átkozott
kéményseprő. – Azért még kent egy kis sarat a férje hajára, és leszakított néhány gombot
az ingéről, majd elégedetten bólintott. – És én?

Madoc végignézett rajta. Mocskos volt és izzadt, kopogott a szeme az éhségtől, és

a tengeri szél vadul csapkodta szürke sörényét.

Elmosolyodott.

– Kitty, te tökéletes vagy.

FURCSA EGY TÁRSASÁG, jegyezte meg Madoc, miközben megközelítették

őket. Nyolcan voltak: három férfi, két nő, két bennszülött és egy fiú.

Meg a kutya.

Szemmel láthatóan csapdába ejtette őket a vihar ebben a keskeny, patkó alakú
öbölben. Hátuk mögött hevesen verdesték a hullámok a mangrovegyökereket, mintha szét
akarnák tépni hosszú, szürke csápjaikat. A hullámverés állandó háttérzajként szolgált. Ki-
be áramlott a víz a tekergő gyökerek között, és a gyenge pontokat kereste. Madoc azon
tűnődött, ő vajon mennyi idő alatt találja meg a társaság gyenge pontját.

Először a kutya vette észre a közeledésüket. Ugatva lőtt ki feléjük a kis, fekete
torpedó, de aztán három méternyire tőlük merev lábakkal megtorpant és vicsorgott.

– Helló, fickó – mondta Madoc és odanyúlt, hogy megpaskolja, de az állat nem

értékelte.
 Felmordult. Madoc megállt. Tartott a kutyáktól.

Kitty azonban vidáman lépett oda hozzá. – Menjél már, te korcs! –

Megvakargatta a füle tövét, mire a kutya óvatosan kidugta a nyelvét és megnyalta

a kezét. – Haszontalan házőrző vagy -feddte meg, miközben az állat a lábai körül
tekergőzött.

– Jó reggelt! – szólította meg Madoc a keskeny, fehér homoksávon közeledő

férfit, és felemelte fél kezét.

Harminc lépés távolságból is felismerte a fajtáját. Sokszor keresztezték ilyenek az

útját. Arrogancia érződött a tartásán, és frissen borotvált állát a természetesnél egy fokkal
magasabbra szegte, hogy az orrán át bámulhasson le rájuk. Krémszínű flanelingében
bármikor készen állt egy krikettmeccsre, még az átkozott dzsungel kellős közepén is.
Panamakalapjának szöge azt üzente, többet érek nálad. A gyarmati területek egyik ura
volt. Csak a bicegése árulkodott gyengeségről, és Madoc futólag eltűnődött rajta, hogyan
szerezhette sérülését.

– Helló! – szólt oda megint, miközben Kittyvel odamentek hozzá, de a férfi nem
emelt kalapot, ami illendő lett volna, ha egy társadalmi szinten mozognak. A kezét sem
nyújtotta oda neki.

– Te jó ég, ember! Honnan a fenéből jöttek?

– A dzsungelen át menekültünk.

– A japók elől – tette hozzá szárazon Kitty, mintha hülyének nézné.

– Közel vannak? – Aggodalommal nézett a hátuk mögött tornyosuló,

áthatolhatatlan fák közé.

– Nem, alaposan előttük járunk. Engem Madoc Morgannek hívnak, ő

pedig a feleségem, Kitty.

A férfi udvariasan biccentett, mintha csak egy teadélutánon lettek volna. – Nigel
Hadley vagyok.

– Segítségre van szükségünk – bökte ki Madoc.

Észrevette, hogy a férfi háta mögött kiváltak ketten a csoportból, és feléjük

indultak. Egyikük magas férfi volt, felpólyázott karral. Csinos szőke nő jött mellette,
energikus léptekkel – nem úgy, mint a társadalmi osztályába tartozó legtöbb asszony,
akik sohasem lettek volna hajlandóak gyorsabban mozogni egy unott csigánál.
 – Jöjjenek csak – mondta Hadley ismerjék meg a többieket!

Mikor a férfi és a szőke nő odaért hozzájuk, röpködtek a „te jó egek” meg a „jól
vannak?-ok”. A nő fürge kék szemei oda-vissza jártak Kitty és közötte, majd Kittyn
állapodtak meg, az arcát tarkító rovarcsípéseken és a fáradt ráncokon.

– Ó, szegény – mondta halkan, majd megfogta Kitty mocskos kezét, belekarolt,

leszegte a fejét a szél ellen, és tapintatos, lassú léptekkel elvezette a homokon. – Biztosan
farkaséhcsck – mondta.

– Jöjjön, egyen valamit. Fogd meg a másik karját, Johnnie! – A krikettes fickóhoz
fordult. – Nigel, kérlek, segítenél Mr. Morgan-nek?

Úgy nézem, szüksége van rá.

Madoc megjegyezte, hogy a Nigel nevű férfi hosszú, haragos tekintettel nézett a
nő után, mikor az hátat fordított neki. Szóval így áll a helyzet. Madoc elmosolyodott
magában. Talán már meg is találta azt a gyenge pontot.

SZALONNÁS TÜKÖRTOJÁST PRÓBÁLTAK sütni a tűzön, de odaégették.

Hogy a fenében lehettek képtelenek megsütni egy tojást, ha az egész birodalmat
elkormányozták?

Madoc

homokban

ült,

teát

kortyolgatott

egy

finom

porceláncsészéből és tartotta a száját. Okosabb először felmérni a terepet. Nem

torkolta le őket, hogy oltsák el a tüzet. Nem vitatkozott, mikor azt hallotta, hogy az erős
szél reggelre talán kifújja magát.

Megfigyelte, milyen kis adagot kapott mindenki, és hogy a sötét hajú fehér nő
legszívesebben kikapta volna a tányért a kezéből. Az értelmes tekintetű fiú, ceruzával és
jegyzet füzet tel a kezében, ledobta magát mellé, és nekiállt feltenni a kérdéseket, amit a
többiek udvariasságból nem mertek megkérdezni, mert nyilván seprűnyél volt a
seggükben.

– Látott japánokat? Milyen típusú repülőgép bombázta le az otthonát? Két

motorja volt? Találkoztak leopárdokkal a dzsungelben?

Hogyan tájékozódtak? Sok kígyó volt? Mit ettek? Folyón is át kellett úszniuk?

Minden választ lekörmölt a füzetbe. Aztán hosszú szünet után suttogva

megkérdezte: – Ijesztő volt?

– Teddy – feddte meg finoman Constance Hadley, miközben Kitty gyulladt

rovarcsípéseit ápolta hagyd békén Mr. Morgant!

Bocsánatkérő mosolyt villantott rá, és Madoc egy pillanatra meglepődött, mit

látott az arcában. Ez a nő nem volt kiegyensúlyozott.

Emésztette valami. Eszébe jutott róla a törött szárnyú rigó, amit egyszer
megmentett. Kecsesen mászkált a kertben karcsú lábain, de éles, elfojtott rikoltozással
kétségbeesetten szeretett vol na szárnyra kapni.

– MI A VÉLEMÉNYED, MADOC? – mormogta Kitty.

– Nem fognak itt hagyni minket. Angolok. – Halk kuncogással kortyolt bele a
teájába. Pokolian jólesett volna bele egy kis szíverősítő.

– Úgy teszik, ahogy az tisztességes.

– Ez a Henry Court nem vág valami jó képet hozzánk.

– Hadley sem.

A többiek visszavonultak a víz szélére, hogy megbeszéljék a dolgot.

Madoc és Kitty a tűz mellett maradtak az odaégett reggelivel. Madoc a csapatot

méregette. Tisztán látszott, hogy heves vita van. Csak a bennszülött lány maradt ki
belőle. Fel-alá járkált narancssárga szarongjában, mint egy fiatal macska, ami alig várja,
hogy belemélyessze a karmait valamibe.

– Szóval mi a véleményed? – kérdezte megint Kitty két falat tojás között.

– Három a kettő ellen. A kölyök és a bennszülött fiú nem kapnak szavazatot.

 – Mellettünk, vagy ellenünk?

Madoc megrázta a fejét. – Úgy látszik, ellenünk.

– Ó, a francba!

– Azt hiszem a repülő hadnagy és Mrs. Hadley arra szavaznak majd, hogy
vegyenek fel minket. De a többiek szemetek. Összeszarják magukat a gondolattól, hogy
megfertőzzük a díszes társaságukat, és nem akarják túlzsúfolni a drágalátos hajójukat.

Kitty kitörölte a tányérját egy darab sonkával. – Elég hely jutna nekünk is a
fedélzeten.

– És azt sem akarják, hogy elegyük előlük az ennivalót. Láttad, milyen szemekkel
nézett a tányérodra a sötét hajú nő?

– Szemetek.

Ahogy a szél feléjük fújta a füstöt, Kitty hosszan Madoc szemébe nézett. – Jól
van, Madoc, akkor miért nézel ennyire elégedetten? Itt akarsz ülni a parton, amíg a japók
megérkeznek az istenverte biciklijükkel?

Madoc a vállának dőlt. – Kitty drágám, meleg étel an a gyomromban,

biztonságban itt ülsz az oldalamon, és hamarosan fel szállunk egy hajóra, amiért szép
pénzt kaphat az ember, ha tudja, hol szabaduljon meg tőle.

Kitty szeme tágra nyílt. – Madoc! Ne csináld! Már így is van elég bajunk.

Megcsókolta felesége piszkos arcát, érezte állott izzadtsága szagát, és a

hullámokon ringatózó, csinos jachtot méregette Egy férfi állt a korlátnál, akit korábban
még nem vett észre, és a bennszülött fiú éppen a hajó felé evezett a csónakban.

– Érett, zamatos és arra vár, hogy leszakítsuk.

– Fogd vissza magad, Madoc! Ne légy ostoba. Fel sem hívnak minket a
fedélzetre.

Madoc előrehajolt, felvett egy csikket a homokból, és meggyújtotta a tűzről. – Te

lebecsülöd Mrs. Hadley-t.

– Mi? Hogy érted ezt?

Madoc mindig óvatosan beszélt más nőkről Kitty előtt. A kékségének éles nyelve
volt.
 – Csak úgy értem, hogy… – tétovázott és a megfelelő kifejezést kereste – önálló
akarata van.

– Francokat! Az ő osztályába tartozó nők mind láncot viselnek.

Olyan természetesen hordják, mint a kalapjukat.

– Ez nem. – Szívott egy utolsót a csikkbe, és a tűzbe pöckölte.

– Nekem úgy tűnik, hogy a tengerbe vetette a láncait. Ezért néz úgy rá a férje,
mintha sündisznót rágna.

Kitty sokáig nem mondott semmit, csak bámulta a tüzet, miközben a szél a haját
fújta, és homokot szórt rá. A hullámok zaja elnyomta a beszélgetés hangját a parton, de
Madocon úrrá lett az ismerős érzés, mintha buborékok gyűlnének a mellkasába, hogy
szinte már fáj, az ujja hegye meg a talpa pedig bizseregni kezdett. Nem vitás, a játék
elkezdődött. A nyertes mindent visz. Lassan lenyúlt a csomagjához, és kitapintotta benne
az orosz pisztolyt.

Kitty hirtelen nevetésben tört ki, és eltűnt a feszültség a vállaiból.

Kihúzta magát ültében, és szórakozott mozdulattal elhajította Mrs.

Hadley porcelántányérját a homokba, majd úgy nézett a férjére, amitől

Morgannek mindig bizseregni kezdett az ágyéka.

– Kapd el őket, Madoc!

– MR. MORGAN.

– Igen, Mrs. Hadley?

– Aggódom a felesége miatt.

– Én is. Nincs túl jól. – Madoc aggódó pillantást vetett a mellette gubbasztó
Kittyre, aki tűrhetően imitálta, hogy mindjárt összeesik. –

Nem lázas – nyugtatta meg a nőt, mikor Kitty fölé hajolt, és a homlokára tette a
kezét. Nem akarta, hogy azt higgye, esetleg fertőző

beteg lehet.

Mrs. Hadley leguggolt Kitty mellé, és a vállára tette a kezét. -Biztos a sokk miatt
van – mondta halkan. – Hisz mindent elveszített.

– És az éhezés. A mai reggeli előtt már napok óta nem evett semmit.

Telt, kifejező ajkai voltak a nőnek, és változékony arca a szélfútta hajkoronája

alatt. Madoc nem szerette a szőkéket. A bőrük túl fakó volt az ő ízlésének, de ebben a
nőben volt valami, ami felkeltette az érdeklődését. Gyengéd érintése és hangja mögött
erőt érzett, ami óvatosságra intette. Azonnal felismerte, mert Kitty is ilyen volt. Mintha
feszes acélhálót hordott volna a puha bőre alatt. Bármilyen erősen próbálta, képtelen volt
hosszú, szőke pillái mögé rejteni a kék szemében csillogó eltökéltséget.

Madoc azért volt jó túlélő, mert remekül mérte fel az embereket. A napnál
világosabb volt előtte, hogy az a fajta nő volt, aki abban a pillanatban homlokon lőné az
embert, ha hozzányúl a számára kedves dolgokhoz. Vigyázz magadra, Madoc, hallotta
Kitty hangját a fejében.

A Teddy nevű gyerekre pillantott, aki négykézlábra ereszkedve egy lyukat ásott a
homokba, a kutyával az oldalán. Mindkettőnek lógott a rózsaszínű nyelve. Az apja
arcszerkezetét örökölte, de barna szemében figyelem és óvatosság tükröződött, ami az
anyjára utalt. Ez lenne a gyenge pontja? A fiú?

– Mi folyik itt?

Nigel Hadley csatlakozott hozzájuk, és nyugtalanul nézett le a feleségére, aki

Kitty fölé hajolt. A háta mögött állt a másik pár -

Courték, vagy hogy hívták őket. Az asszony egy kekszet szorongatott a markában.
Madoc egy pillanatig azt hitte, hogy Kittynek akarja odaadni, de belemélyesztette fogait
és lenyalogatta a morzsákat a szájáról.

– A felesége kimerült, Mr. Morgan – mondta Hadley. – Talán jobb lenne, ha a

parton maradna pihenni, mintsem megkockáztassa a hullámzó fedélzetet. Nem gondolod,
Constance?

– Nem értek egyet. – Még mindig Kitty mellett guggolva Constance Hadley
aggódó tekintettel nézett fel a férjére. – Szerintem embertelen dolog lenne itt hagyni.

– Az isten szerelmére, Connie düllesztette előre a pocakját Henry Court. Az

ügyvédek tettek így, mikor vitatkoztak Madockal a dokkoknál. – Belegondoltál, mi sülhet
ki ebből?

– Mitől félsz annyira, Henry?

 – Az ennivaló – vágott közbe a férje. – Gondosan be kell osztanunk, különben…

– Különben Harriet megeszi mind – fejezte be a mondatot Connie, és nézte, ahogy

Harriet elvörösödik.

– Na, ide hallgass – kezdte Henry Court –, először is kérj bocsánatot…

– Főzhetnék magukra a hajón – mondta Kitty szomorú, erőtlen hangon. Felemelte

a fejét a tenyeréből és a legszebb ártatlan mosolyát villantotta Nigel Hadley-re. – Jó
szakács vagyok. Kérdezzék csak Madocot.

Ó Kitty, szeretlek.

A két férfi abban a pillanatban egymáshoz fordult és halk beszélgetésbe kezdtek.

Az ellenségeskedés elpárolgott a hangjukból.

– Talán mégis találhatnánk nekik helyet valahol, Nigel – mondta Court.

Akaratlanul is a pocakjára tette a kezét. – Nem hagyhatjuk itt őket csak úgy a japóknak.

Madoc kénytelen volt ráharapni a nyelvére, hogy visszatartsa a nevetést.

– Nicsak, nicsak, az ördög vigyen el, ha ez itt nem Madoc Morgan, a kikötői
patkány!

Madoc hátra fordult, hogy megnézze, ki szólt. A csónak fáradt teknősbékaként

hevert a parton, és mély nyomok indultak felőle a férfi felé, aki megszólította. Széles
vállak, sötét haj és frissen fent pengére emlékeztető tekintet – pontosan ezt a fajtát
igyekezett kerülni Madoc egész életében. Csillogó pengéjű parangot lengetett a kezében.

– Fitzpayne!

A francba.

Huszonkettedik fejezet

– BOLDOG KARÁCSONYT!

– Ne csináld ezt, Connie! Nincs benne semmi boldog – mondta Harriet morcosan.

– Dehogynem! – unszolta Connie. – Gyerünk már, Harrict, ne legyél olyan

mélabús. Igen, valóban zajlik a háború, de épségben együtt vagyunk. Még legalább egy
napra itt ragadtunk – tudom, hogy nem erre számítottunk –, de legalább élvezzük ki.
Sugárzó mosollyal nézett a három másik nőre a rozoga kis menedék alatt, ahol az
éjszakát töltötték.
 – 1941. karácsonya van. Ez a karácsony örökre emlékezetes lesz.

Connie benyúlt a kartondobozba, amit előző nap hozott a hajóról a kis csónakkal,
miközben Fitzpayne evezett. Három, selymes zöld levelekbe tekert, kis csomagot húzott
elő belőle. Az egyiket odaadta Harrietnek, a másikat Kittynek és a harmadikat Mayának.

– Boldog karácsonyt – mondta megint, és hozzátette –, kívánjunk mindannyian

békét.

A többiek meglepetten néztek az ajándékokra, de aztán óvatos öröm csillant fel az

arcukon.

– Köszönöm – mondta Harrict. Kihúzta magát ültében és kicsomagolta a

leveleket.

Verbénaillatú szappant talált benne, hat cukrozott mandulát csipkés zsebkendőbe

csomagolva, és egy teknőspáncél fésűt keskeny, ezüst gerinccel. A fésű egyike volt a
négy darabos készletnek, amit nagyanyja küldött Connie-nak a harmincadik
születésnapjára. Harriet az orra alá tartotta a szappant, lehunyta a szemét és beleszimatolt.
– Most már emlékszem, milyen illata van az igazi életnek – mondta, és felharsant furcsa
nevetése.

Kitty és Maya ugyanazokat kapták. Kitty kibontotta a csomagját, és némán

bólintott. Felemelte a fejét, és egyenesen Connie szemébe nézett.

– Maga nagylelkű asszony – mondta, amitől Connie zavarba jött.

Maya letépte a leveleket, és döbbent, kerek szemekkel nézte a szappant, a

zsebkendőt és a különleges fésűt.

– Terimah kasih – motyogta –, köszönöm, asszonyom. Megsimította ujjával a

cukros mandula sima, pasztellrózsaszín felszínét, majd bekapta. Aztán végighúzta a fésűt
fekete haján, és mikor végzett, gondosan a vállára dobta. Kis, fehér fogakkal vigyorgott
Connie-ra, aki most először látta mosolyogni.

– Boldog karácsonyt, Maya!

– MI AZ ÖRDÖGÖT CSINÁLSZ? – kérdezte Madoc halkan.

– Karácsonyi pudingot készítek neki. – Könyékig mártotta vastag karját a lisztbe,

mazsolába, meg az isten tudja még mibe, és próbálta elkerülni a ponyvatetőről hulló
vízcseppeket.
 – Betegnek kellene lenned.

– Hagyj békén!

A nő szúnyogcsípéses arca hirtelen megnyúlt, mire Madoc ráébredt, hogy jól

érezte magát, ő meg elrontotta az örömét.

– Légy óvatos – suttogta. – Ne tűnj olyan átkozottul boldognak!

Olyan tekintettel nézett vissza rá, hogy a tej besavanyodott volna tőle. Madoc úgy
döntött, inkább megkockáztatja az esőt, mint Kitty éles nyelvét. Úgy zuhogott, ahogy
csak a trópusi eső képes. Másodperceken belül bőrig ázott, és a cseppek ezer apró
kalapácsként püfölték a fejét.

Bebújt a férfiak menedékébe és megrázta magát. Abban a pillanatban jó szivar

aromás illata csapta meg az orrát. Borzalmasan megkívánta.

Constance Hadley egy havannaszivart, és egy marék cukrozott mandulát

ajándékozott az összes férfinak, beleértve őt is. A mandulát azonnal le is passzolta a
Hadley kölyöknek. Még a zsebében sem szerette volna tudni, viszont a szivart tudta
értékelni. A karácsonyi vacsora után tervezte elpöfékelni, mintegy desszertnek. Az
ünnepi vacsorát valamiért löncsnek hívták. Neki és Kittynek simán csak vacsora volt, és
mindig is az lesz.

Előző nap a férfiak düledező menedékeket építettek vízhatlan ponyvából,

valamint az erdő szélén talált ágakból és pálmalevelekből, hogy kivárják a vihar elmúltát.
Elég közel voltak a dzsungel széléhez, hogy a szél javát megússzák. A nagyobbikban
aludt a négy nő, a kisebbikben pedig a hat férfi és a fiú. Madocnak ez egy kicsit
furcsának tűnt, de Nigel Hadley világossá tette számára, hogy a hölgyeknek helyre van
szükségük. Azt nem kérdezte meg, hogy ugyan minek?

Körbenézett a menedékben. A fiú elment valahová az anyjával, de Hadley és a

bennszülött srác egy kígyók és létrák társasjáték felett görnyedtek, a pilóta pedig Henry
Courttal pókerezett. A szivarfüst Razak kerek szájából jött, aki karikákat próbált lújni.
Hadley remekül szórakozott rajta, és hangosan felnevetett, ahányszor a maláj fiú
köpködni és köhögni kezdett. A szél körbehordta a füstöt, elzavarta a rovarokat és
megrekedt a ponyva alatt.

– Hol van Fitzpayne? – kérdezte Madoc.

– A Fehér gyöngy fedélzetén – válaszolta Hadley anélkül, hogy lelnézett volna. –

Kipumpálja a fenékvizet.

Madoc alig várta, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a jachtot.

 Előző nap felajánlotta Mrs. Hadley-nek, hogy elviszi a csónakkal takarókért, de
Fitzpayne közbelépett és megakadályozta. Maga evezett inkább, Madoc pedig a parton
bámult szomorúan az esőbe és hullámokba vesző csónak után. A pokolba Fitzpayne-nel.
Nem bánta volna, ha a férfi fekete fürtjeit elnyelik azok az átkozott hullámok.

Fitzpayne jelenléte keresztülhúzta a számításait. Óvatosnak kellett lennie.

Fitzpayne nem volt hülye. Kuala Trengganu kikötőjében találkoztak először, a Maláj-
félsziget keleti partvonalán, mikor Madoc ópiumot csempészett Sanghajból, és egy füst
alatt szép pénzt akasztott azzal, hogy a Fülöp-szigetekre csempészett egy kabinra való
orosz menekült lányt is. Ő és Fitzpayne ellentétes oldalra kerültek egy késharcban,
aminek Madoc még mindig a bőrén viselte a nyomait.

Miért kellett pont itt felbukkannia?

Leült egy pokróc szélére. Kellő távolságot tartott Hadley hosszú, megvető
ábrázatától, de elég közel hozzá, hogy felkapja a szivart, amit a bennszülött fiú végül
elhajított. Rátaposott egy gyűjtögető

hangyacsapatra, és gondolatban a Fehér gyöngy fedélzetére lépett.

CONNIE ÖRÖMMEL FOGADTA Kittyt a csapatban. Valamiért megtetszett

neki, annak ellenére, hogy igencsak jó húsban volt, és kócos, szürke haja az őrült
tűzjárókra emlékeztette, akiket a Kuala Lumpur-i Station Hotelben látott, mikor tavaly
megszálltak ott Nigellel, útban a Batu barlangok felé.

Ösztönösen érezte, hogy Kitty olyan ember, akit érdemes a maga oldalán tudni,
amit nem mondhatott volna el Harrietről. Aggódott a barátnője miatt. Egészen más
emberré kezdett válni, mint amilyen Palurban volt.

A félelem furcsa dolgokat művel az emberrel. Könnyedén ösz-szeomolhatnak a

féltő gonddal emelt védfalak, utat engedve a mögöttük bujkáló, vad tekintetű, éles karmú
lénynek. Arra gondolt, ahogy Nigel nézett rá újabban – mintha teljesen idegen lett volna.
Ő változott volna meg, vagy a férje? Nigel gondosan távol tartotta magát tőle, és az ideje
nagy részét Johnnie, Teddy és Razak társaságában töltötte. Henryt is kerülte, aki napról-
napra egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy a félelem és az éhség szorosabbra húzták a
nadrágszíját.

Connie nagyon örült neki, hogy Nigel és Teddy is élvezték Razak társaságát.
Mindenféle dolgokat tanítottak neki – talán a kelleténél kicsit több társasjátékot és
kártyát, de Connie mindig nevetett, mikor a bennszülött fiú hangosan felkiáltott: – Ütöm!
-és boldogan ujjongott, ha nyert.

Viszont Maya aggasztotta. Egyre visszahúzódóbbá vált, és távol került a

többiektől. Próbálta bevonni a saját dolgaiba, de Maya csak felnézett rá sűrű, fekete pillái
alól, és a fejét rázta. De aznap karácsony napja volt. Miközben Kitty a serpenyő körül
sürgölődött a tűznél, Teddy pedig a belső égésű motor működési elvét magyarázta az
üveges szemekkel ülő Harrietnek Az autók csodálatos világa című könyvből, amit
Connie-tól kapott karácsonyra, megkérte Mayát, hogy vágjon fel egy kis hagymát.
Egyszerű feladat volt.

Connie odanyújtotta neki a kiskését. – Gyere és segíts!

A lány abbahagyta a fésülködést és folyamatos esőbe bámulást.

Felemelkedett a térdéről és tekintete a késről Connie-ra ugrott. -Igen, asszonyom

– mondta.

Egymás mellett vágták a hagymát, és pucolták a fokhagymát. Vihar tombolt

rozoga otthonukon kívül, és a zsúfolt belső tér furcsán bensőségesnek hatott. Füst és tűz
gomolygott körülöttük, és közel kellett hajolniuk, hogy megértsék egymást a ponyván
doboló eső

zajában.

– Szeretsz főzni, Maya?

A lány megrázta a fejét, és a hagymára összpontosított.

– Én haszontalan vagyok a konyhában – nevetett fel Connie.

Maya néma maradt.

– Azt hiszem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy Mrs.

Morgan közöttünk van, nem gondolod? A férfiak örülni fognak a jó meleg

ételnek.

A lány vállat vont. Nem könnyítette meg a dolgát.

– Maya. A tűz után a keresésedre indultam a kunyhók között Palurban.

Megállt a kés Maya kezében. – Miért csinálta, asszonyom?

– Mert aggódtam érted. Biztos akartam lenni, hogy te és Razak elmenekültetek-e

a lángok elől, és biztonságban vagytok.
 – Jól vagyok.

– Igen. – Connie nézte, ahogy a lány szaggatott mozdulatokkal folytatja a

szeletelést. – De egy embertől azt hallottam, hogy meghaltál.

– Nem haltam meg.

– Látom.

– Ki az ostoba gazember mond, hogy meghaltam?

– Egy vak férfi.

– Ó, az. Nagy hazug. Futottam lángoktól, gyorsan, gyorsan. Nem haraptak meg.

– Ennek nagyon örülök. A többiek is veled futottak?

– Igen. Sokan-sokan. Mint patkányok.

Connie bólintott, letette a kését és felé fordult. – A vak ember egy gyereket tartott
a kezében, aki a tűzben halt meg. Azt mondta, a tiéd volt.

Maya szeme tágra nyílt a döbbenettől. – Ajjaj! Mondom, hogy nagy hazug.

– Szóval nem igaz?

– Nem. – Belebökött a késsel a következő hagymába. – Nekem sosem volt

gyerek. – Hevesen megrázta a fejét. Hosszú, fekete fürtjei az arcát csapkodták.

Vagy igazat mondott, vagy nagyon jól tudott hazudni.

A KARÁCSONYI VACSORA FURCSA VOLT. Nigel ugyanúgy átvette az

irányítást, mintha otthon ült volna az asztalfőn, és nem a nedves homokra terített
pálmaleveleken. Mindig beszédet mondott, és ez a nap sem volt kivétel, habár kénytelen
volt felemelni a hangját, hogy versenyre kelljen a szél zúgásával, meg a fák alatt álló
kunyhójuk tetejét csapkodó ágak és levelek zajával. Hálásan köszönetét mondott
Kittynek, amiért remek rizses curryt dobott össze konzervekből és mindenféle
fűszerekből.

– Az igaz, hogy nem a szokásos pulykasült – vallotta meg –, de a lehetőségekhez

mérten remek ünnepi étel, Mrs. Morgan. És a puding kiváló.

Fitzpayne azonnal eloltotta a tüzet, amint végeztek a főzéssel, így legalább nem
szállt füst a levegőben. Mindannyian karácsonyi kalapot viseltek. Nem az Angliában
szokásos papírkoronákat, hanem virágokból és növényekből font füzéreket, amit Teddy
készített nekik.

Connie észrevette, hogy egy pók mászik Harriet hajában, de nem tett róla
említést. Vacsora után körbeálltak és karácsonyi dalokat énekeltek, amitől felszínre törtek
az érzelmek.

– Csendes éj, szentséges éj – énekelték kórusban. – Mindenek nyugta mély…

Nem csendes és nem is nyugodt. Connie nem tudta rábírni magát, hogy
kiénekelje a szavakat, mikor annyira nyilvánvalóan hamisak voltak. Minden volt, csak
csendes és nyugodt nem. Viharos volt az élet.

Veszélyes. Kifutott a medréből. Remegés rázta meg. Látta, hogy Harriet a keze
közé temeti az arcát és fel nyög. – Az otthonom, a drága otthonom. Örökre elveszett.

– Itt a vég – motyogta Henry, és nem a dal végére értette.

Connie meglepetésére Fitzpayne azonnal lerázta magáról a komor pillanatot,

felállt és harsány, telt hangon rákezdett: – Ó jertek mind ki hívő, vidámságban s
dicsőségben menjünk Betlehembe… – a többiek pedig lelkesen csatlakoztak hozzá, hogy
elűzzék az erdő avas levegőjét a korábbi karácsonyok kedves emlékével.

– Vidámságban, s dicsőségben – énekelte Connie a többiekkel, és visszhangoztak

a szavak a fejében. Az iróniától nevethetnékje támadt.

AHOGY SÖTÉTEDNI KEZDETT, Connie egyre nyugtalanabbá vált. Az

ünneplést unott társasjátékozás követte, majd előkerült egy üveg brandy, hátha attól jobb
kedvre derül a csapat. De Connie nem akart inni. Az ajtóként szolgáló ponyvadarab
mellett állt. A szél minden erejét nekifeszítve igyekezett ledönteni a kis kunyhót. Olyan
erős volt benne a késztetés, hogy a viharos szél dacára kirohanjon a homokra, átevezzen a
Fehér gyöngyre és vitorlát bontson, hogy kénytelen volt megkapaszkodni, nehogy a lábai
önkéntelenül is futásnak eredjenek.

Félelmetes fellegek tarkították a borús, szürke eget. Legalább egyetlen épeszű

pilóta sem emelkedhetett a levegőbe ilyen körülmények között. Az eső kezdett
alábbhagyni, de a szél ereje majd’ kiütötte a fogait. Zöld sötétség tornyosult mögöttük.
Néhány fa gyökere kifordult, és úgy dőltek végig a keskeny parton, mint a halott katonák.

Connie alig várta, hogy ismét úton legyenek. Örömmel menekült a múltja elől –
ezt megtanulta magáról a hajón. Egy ugrált előre, alaposan belegyorsít és a gondjai máris
mögötte hevernek Biztos volt benne, hogy elmúlnának a rémálmai, ha megindulna a
Fehér gyönggyel és sohasem hagyná abba a vitorlázást. Abba maradnának a szakadatlan
hangok a fejében; a bumm-bumm-bumm, amint So feje végigverdesi a kunyhó lépcsőit,
és a tompa puffanás, ahogy az autó lökhárítója a puha testbe csapódik. A hullámok lassú,
nyugtató ritmusa telepedne a lelkére, só és hínár illata szorítaná ki orrából a vér szagát.

– El fog ázni.

Connie riadtan oldalra pillantott, és Fitzpayne-t látta meg az oldalán.

– Hamarosan besötétedik. – Igazából az elméjében lévő sötétségre gondolt.

– A férjének ott a lámpája, a többieknek meg gyertyák.

– Gyertyák? A szél egy pillanat alatt elfújja őket.

Meleg, érdeklődő mosollyal nézett rá. – Akkor a férje lesz az egyetlen szerencsés,
akinek fény jutott.

Connie érezte, hogy melegség szökik az arcába, és hálás volt a derengő fényért. A
férfi jókedvűen méregette.

– Volna egy cigarettája? – kérdezte Connie.

Fitzpayne adott neki egyet, és kezét a gyufa köré tartotta. Olyan közel hajolt a
fejéhez, hogy érezte hajában a sós víz illatát. A szél az arca körül csapkodott.

– Minden rendben a Fehér gyönggyel? – kérdezte Connie, miután letüdőzte a

füstöt. – Rendesen püfölik a hullámok odakint.

– Jó állapotban van. Erős a szerkezete.

Az eső fátylán keresztül néztek ki a kis öbölbe, ahol a jacht fehér teste úgy
csillogott, akár egy vízből kiemelkedő delfin. Némán, együtt csodálták. Hálásak voltak a
kis földsávért, ami menedéket nyújtott neki a szél java ellen.

– Köszönöm, hogy biztonságba vezette a hajót. És minket is -mondta Connie.

A férfi szúrós szemekkel nézett vissza rá. Árnyak szántották az arcát, miközben
halkan válaszolt.

Ne gondolja, hogy biztonságban vagyunk, Mrs. Hadley.

Nyilván velünk együtt a japánokat is megállásra kényszerítette a vihar.

– Nem csak kívülről leselkedik ránk veszély.

– Hogy érti ezt?

 – Belül is van veszély.

Connie egy pillanatig azt hitte, rá gondolt. hogy ő a veszélyes.

Némán megrázta a fejét.

– Madoc Morgan – suttogta a férfi. – Azt tanácsolom, ne bízzon meg benne!

Connie szíve hevesebben kezdett verni. Miért mondja ezt?

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, kiáltás harsant mögöttük, odabent. Harriet a

saját ölébe hányt, és az új csipkés zsebkendőjével törölgette a száját. Connie azonnal
odament hozzá, és átkarolta a vállát.

Harrietet remegés rázta, és a hasát fogta. Zsigeri nyögést hallatott, akár egy beteg
állat. Vádló tekintettel meredt Kittyre, aki vizes rongyot hozott neki.

– Mit műveltél velem? – kiabált Harrict.

Kitty döbbenten állt, ronggyal a kezében. – Tessék?

– Megmérgezett!

– Dehogy mérgezett meg. – Connie gyorsan mozgott. Elvette a rongyot, és

nekiállt feltakarítani a rendetlenséget. – Mindenki más jól van, pedig ugyanazt ettük.
Biztosan ettél valami mást is, vagy elkaptál valamit.

A férfiak tehetetlenül nézték a jelenetet. Kényelmetlenül érezték magukat a

betegség említésére, mint macskák a kutyaólban.

– Harriet – csitítgatta Connie, és félresöpört egy nedves tincset a barátnője

homlokáról –, csak a gyomrod rosszalkodik, biztos valami utótünet… – Nem hangzott
valami meggyőzően. Vérfoltok tarkították a csipkés zsebkendőt Harriet kezében.

Felélénkült a szél. A menedék megremegett, és a ponyva közel állt hozzá, hogy

leszakadjon. Üvöltés töltötte meg Connie fülét, és túl későn vette észre, hogy nem a szél
az.

NEM, NEM, NEM, NEM.

Maya előmászott a sarokból, és a sarkára ült a sötét hajú asszony mellett. Kezébe
vette a nő ernyedt ujjait, és dallamos maláj nótát dúdolt neki, akár egy gyereknek.
 – Nem beteg – motyogta. – Ne legyen beteg.

A rossz asszony lett beteg. Biztos tányért cseréltek. Rengeteg zaj volt a
kunyhóban, üvöltött a szél és a tuanok kiabáltak, amitől szoros görcsbe rándultak Maya
gondolatai.

– Ne legyen beteg – rebegte megint.

Az asszony kétrét görnyedt, és görcsösen öklendezett. Maya látta az árulkodó

leveleket a padlóra csapódó hányásban; a csillogó, zöld hajtásokat, amiket apró darabokra
tépkedett, hogy elrejtőzzenek a curry összetevői között. Vádló tekintettel nézett Hadley
asszonyra. Miért nem ő beteg? Miért nem ő okádja ki a beleit?

– Asszonyom – mormogta a beteg nőnek –, sajnálom.

De a kinti zajok és a benti pánik elragadták a szavait. Az asszony bőre zölddé

vált, és a szeme a koponyájába mélyedt. Ó nem, nem, nem.

Nem magának szántam. Miért cserélt tányért a lady-vel?

Valaki megragadta a csuklóját, felhúzta és sürgetően a fülébe kiabált.

Megsüketült a kunyhóban tomboló zajtól. Ráadásul a kutya is ugatott.

Anélkül, hogy látta vagy hallotta volna, tudta, hogy az öccse az.

Biztosan rájött, hogy ő tette. Tudta, hogy kilopózott az esőben az erdőbe és

megkereste a csillogó, kemény levelet, amit az anyja etetett beteg állatokkal és öreg,
zavaros tekintetű emberekkel, akik készen álltak rá, hogy elhagyják ezt a világot. Maya
nem nézett rá. Nem hallgatta meg a szavait. Ehelyett a padlóra hajtotta homlokát, és
bocsánatért esedezett a hibájáért.

Ekkor érezte, hogy a beteg asszony megvonaglik, mintha belerúgtak volna. Maya
felemelte a fejét, és az arcába nézett. A nő szeme tágra nyílt, könnyek csillogtak hosszú
pilláin, hányás folyt végig az arcán, és az szája tökéletes köralakra nyílt. De a homloka
közepén apró, vörös szirom hevert. Egy furcsa, borzalmas pillanatig Maya nem értette,
honnan került oda. Aztán sikítani kezdett.

TEDDY! CONNIE ELSŐ GONDOLATA A FIA VOLT.

De látta, hogy biztonságban van az apja vállán. Kirohantak a kunyhóból,

miközben az darabokra robbant körülöttük. Szakadt befelé az esővíz, és hangos,
körfűrészre emlékeztető hang rázta meg Connie dobhártyáját és bordáit.
 – Harriet – suttogta az oldalának dőlő barátnőjének.

Még mindig a vállát karolta. Sötét feje feléje lendült, mintha halk szavaira
figyelne a pokoli lárma közepette.

– Harriet – szólította megint Connie –, mennünk kell.

Tudta, hogy nem hallja őt. Látta a golyónyomot a homloka közepén, és a

repülőgép sötét hasát, amely legéppuskázta őket karácsony estéjén.

De szemei mintha lekapcsolódtak volna az agyáról. Csak ült a barátnője mellett,

beszélt hozzá, unszolta, hogy álljon fel és képtelen volt elhinni, mi történt. Halványan
tudatában volt a bennszülött lány néma jelenlétének. Összekuporodott a padlón, és
Harriet kezét szorította.

Mindenki más eltűnt.

– Gyerünk, Harriet – suttogta Connie –, húzódjunk be az esőről.

Valaki hirtelen talprarántotta. Harriet teste elvágódott a padlón.

Esővíz mosta tisztára az arcát, és öntötte el a szemeit, mintha könny lett volna.

– Hagyja itt! – kiabált Fitzpayne a fülébe.

– Nem!

– Már késő!

– Nem, talán még életben van!

Meghúzta a karját. – Gyorsan, a repülő mindjárt visszafordul.

A golyókat köpködő géppuska zakatolva szántotta végig a partot.

– Futás! – kiáltotta Fitzpayne.

– Nem!

Szitkozódva lehajolt, a vállára kapta Harriet ernyedt alakját, és csaknem kirántotta

Connie karját a vállából, mikor futásnak eredt.

Bevették magukat a fák oltalmazó ölelésébe. A bennszülött lány sikoltozva

követte őket, mint egy rémült kiskutya. A dzsungel sötét derengésében Connie letérdelt
az ázott talajra, és a karjai közt ringatta Harrietet. Csak akkor eresztette el, mikor Henry
Court elüldözte durva szavaival: – Tartsd távol magad a feleségemtől! Te tehetsz róla.
Miattad jutottunk idáig.
 Connie leszegte a fejét és térden állva maradt, tisztes távolságban.

Henry kimondta a szavakat, amelyek már eleve a fejében voltak.

Huszonharmadik fejezet

ÖT NAP.

Öt napja estek csapdába ezen a keskeny kis földsávon. A nappali órákat a fák
rejtekében töltötték. Még Pippin sem merészkedhetett ki a partra. A sötétség óráit az
ágakból, levelekből és maradék ponyvából összehordott menedékben töltötték.

Heves vita bontakozott ki arról, hogy eltemessék-e Harrietet, vagy csavarják

pokrócba a testét, és vigyék magukkal Szingapúrba, hogy szentelt földbe helyezzék.
Végül a maláj klíma győzött. Azonnal eltemették, ahogy a forróság és a pára munkához
láttak a testen. Nigel vezette le a rövid és egyszerű szertartást a zuhogó esőben. Fiztpayne
készített egy fakeresztet, amit levertek a földbe, hogy a kukacok tudják, hol keressék.

A keresztfára ezeket a szavakat faragták: Harriet Arabella Court, 1905-1941.

AZNAP ESTE KEZDŐDÖTT, hogy Fitzpayne visszaevezett Johnnie-val és

Madoc Morgannel a Fehér gyöngyről. Nigel és Razak a korlátnak dőltek a távolban, és
várták, hogy őket is a partra vigye. Mind az öt férfi a jachton dolgozott hajnal óta. Connie
a sötét erdő szélén állt, és nézte, ahogy az evezők könnyed ritmusban merülnek a
hullámokba az esti árnyak között. Fecskék húztak át alacsonyan az öböl felett. A nap
dicsőséges aranyfénybe vonta az eget és a csónakban ülőket.

Connie irigyelte őket. De jobb volt így. Az erdőben kellett maradnia minden nap,
hogy Henryre vigyázzon. Együtt ültek a felesége sírjánál esőben és szélben, míg a többi
férfi a jacht javításán fáradozott. A japán vadászgép a második áthúzásnál lyukakat ütött
a Fehér gyöngy testébe a merülési vonal alatt. A rossz idő ellenére Fitzpayne keményen
dolgozott, hogy kijavítsa a lyukakat friss fával, meg a fedélzeten lévő

kóccal és szurokkal. Razak ki pumpálta a vizet a fedélzet alól. Fájt neki ilyen
siralmas állapotban látni a jachtot, de Harrietet gyászolta a barátnőjét, aki megbízott
benne annyira, hogy csatlakozzon hozzá a japán hadsereg elől való menekülésben.

Aznap este legalább a nap végre visszaverte a fekete felhőket és megugrott a

hőmérséklet. A fák hömpölygő ködbe burkolóztak, amitől az erdőben visszhangzó
rikoltások és üvöltések még kísértetiesebbé váltak. Connie azon kapta magát, hogy
Harriet nevetését hallja a drongómadarak harsány cse-cse-cse rikoltásaiban és a trópusi
seregélyek hosszú, átható füttyentésében. Egyedül Teddy miatt őrizte meg éberségét.

Karácsony óta a fia magába zárkózott. Minden figyelmét a be-főttesüvegekben

csapdába ejtett pókoknak, bogaraknak és lepkéknek szentelte, és nagyítóval vizsgálgatta
őket. Úgy festett, mint egy miniatűr professzor. Kócos, barna haját levelek és
páfránydarabok tarkították, és folyamatosan a naplójába jegyzetelgetett. De az arcán
zavartság tükröződött. Látszott rajta, hogy belefáradt a bonyolult emberi dolgokba, és az
üvegeiben lévő lények egyszerűségébe temetkezett.

Connie leült mellé, és gyengéden beszélt hozzá, de ő csak néma fejrázással és

biccentéssel válaszolgatott. Mikor az apja hívta, hogy csatlakozzon hozzájuk a
fedélzeten, közömbös vállrándítással utasította vissza. Annyira felnőtt mozdulat volt, és
annyira nem vallott Teddyre, hogy könnyek szöktek Connie szemébe. Ugyanilyen
eredménytelenek maradtak Kitty Morgan próbálkozásai, hogy rizstortadarabkákkal és
mézzel csalogassa elő sötét hangulatából. Egyedül a kis bennszülött lány talált utat hozzá.
Hozott neki egy kígyót. Döglöttet ugyan, de akkor is kígyó volt. Teddy egy banánpálma
alatt guggolt, botot tett a milliónyi vöröshangya útjába, és nézte, hogyan másznak át az
akadályon, mikor Maya odament hozzá és letette a döglött hüllőt a lába elé.

Piros minták tarkították zöld hátát. Teddy óvatosan megpiszkálta, és közölte vele,
hogy paradicsomfa-kígyó.

– Ez egy repülő kígyó. Kiteríti a hasi pikkelyeit és úgy siklik fáról fára.

– Mérges? – kérdezte a lány.

– Nem, ártalmatlan. Gyíkokat eszik. Nagyon szép – hallotta Connie a szavait –, de

igazából egy királykobrát szeretnék.

– Királykobra megesz téged – mondta Maya.

Egyikük sem nevetett. Komoly kifejezés ült fiatal arcukon. Mint akik tisztában
vannak vele, hogy az élet törvénye szerint az egyik lény megeszi a másikat. Az egyik
ember megöli a másikat. Meg sem lepődött. És mikor a csónak közelebb ért a lenyugvó
nap aranyló fényében szikrázó vízszőnyegen, Connie érezte, hogy valami megváltozott a
túlélők kis csoportjában. Ekkor kezdődött. Ekkor kezdte úgy érezni, hogy kifutnak az
időből. Mintha óra ketyegett volna a fejében.

– SZERELMES VAGYOK, KITTY – vallotta meg Madoc.

– Azt látom – nevetgélt Kitty, miközben végignézett a szalon elegáns

berendezésén. Most jártak először a Fehér gyöngy fedélzetén.

– Hát nem ez a legkívánatosabb szerzet, amit valaha láttál?

– Ne csorgasd a nyálad! Ez egy gazdag ember hajója, mégis, mire számítottál?

– Egy gazdag asszonyé, ami azt illeti.

– Úgy érted, hogy az övé?

– Igen.

– Szép munka. – Kitty elhúzta a száját.

– Az a japó repülő alaposan megdolgozta.

– Mrs. Hadley-re érted, vagy a hajóra?

Összenéztek. – Nem is tudom – mormogta Madoc. – Elég nehezen vette Mrs.

Court halálát.

– Ez is csak azt bizonyítja – mondta Kitty, miközben benézett a konyhába, és

elismerően megtapogatta a tűzhelyet –, hogy pénzen nem vehetsz boldogságot. Igazából
szüksége lenne egy alapos…

– Csitt, Kitty! – felesége szája elé tette az ujját, és sokatmondó tekintettel

pillantott fel a fedélzeti nyílásra. – Egy hajón nincsenek titkok – mondta halkan. –
Papírvékonyak a falak. Mindent meghallani.

– Mindent?

– Mindent.

Kitty nevetgélni kezdett, és belenézett a tárolórekeszekbe, hogy felmérje a

készleteiket. – Valóban?

HENRY COURT LEMONDOTT A KABINJÁRÓL. Nagylelkű gesztus, gondolta

Madoc, és gyorsan le is csapott rá maguknak. Kitty szerint a szegény ember képtelen volt
a halott felesége ágyában aludni, de egy-egy kósza szellem nem izgatta fel
különösképpen Madocot – volt már neki egy ládára való. Henry átköltözött a függöny
mögötti keskeny priccsre, és elfoglalta az alsó ágyat. Fitzpayne mintha nem is aludt
volna, de azt mondta, hogy majd lefekszik a szalonban lévő kanapéra, ha elfáradna.

A bennszülött lány továbbra is sötét árnyként rótta a fedélzetet, amitől felállt a

szőr Madoc tarkóján.
 Fitzpayne parancsára a hajnal első fényénél vitorlát bontottak. Déli széllökések
nehezítették a haladást, de Madoc elégedetten mordult egyet, ahányszor csak az ellenszél
eltérítette őket eredeti útvonaluktól.

Egyáltalán nem sietett Szingapúrba. Mikor kihajóztak az öbölből, Constance

Hadley és Henry Court a hajófarból meredtek a dzsungel felé, ahol Mrs. Court nyugodott.
Az utolsó pillanatig nem vették le róla a szemüket. Igazából nem számított, milyen
mélyre ásták a testét, az erdei állatok úgyis kikaparják. Ez volt a természet törvénye az
őserdőben.

– Átvennéd a kormányt, Morgan? – szakította félbe Fitzpayne a gondolatait.

– Örömmel.

Egyetlen zokszó sem hagyta el Madoc száját Fitzpayne társaságában, még akkor
sem, mikor segített neki befoltozni a hajó gyomrát, és térdig tapostak az iszapban meg a
mocskos vízben. Minden igyekezetük ellenére továbbra is beszivárgott valamennyi víz,
és még jobban lelassította őket, de Madoc letörölte a vigyort a képéről, és beállt a
kormány mögé. Még sérülten is öröm volt kormányozni a hajót.

– Morgan – szólította meg halkan Fitzpayne –, tartsd rajta a szemed a gyereken,

mikor a fedélzeten vagy.

A Hadley kölyökre gondolt. A fiú a hajó farában állt, és csak ritkán szólalt meg.
Mintha hozzáragasztották volna a távcsövéhez –

meglehetősen drága távcső, jegyezte meg Madoc –, állandóan az eget figyelte, és

szabályos időközönként végigpásztázta a horizontot a hajó mögött.

Szumátra árnyak közé burkolózó, púpos sziluettje éppenhogy kivehető volt a

nyugatra terpeszkedő ködfátylon keresztül. Sirályok cikáztak felettük, és a hűvös, hajnali
levegőnek tiszta és sós íze volt a dzsungel áporodott klímája után. Madoc halk lépteket
hallott a fedélzeti nyílás felől. Constance Hadley tűnt fel. Gőzölgő italt és cigarettát
tartott a kezében, és mindkettőt mosolyogva nyújtotta át neki. Kék szemei ködösek
voltak, és az arca is soványabbnak látszott, mint mikor először találkoztak.

– Köszönöm – mondta Madoc, és a fiú felé biccentett. – A fia szeret nézelődni,

mi?

– Igen. Jó megfigyelő.
 Egy másodpercig Madoc kényelmetlenül érezte magát. Pontosan mennyire jó
megfigyelő a fiú? Miket vett észre? Madocnak soha nem volt igazán dolga gyerekekkel,
így esetlenül is bánt velük. Újabb léptek zaját hallotta. Megérkezett a jóképű repülő
hadnagy is. Madocnak már korábban is feltűnt, hogy szeret váratlanul felbukkanni
Constance Hadley körül olyan ürüggyel, hogy megkéri, tornáztassa sebesült vállát vagy
kötözze át. De a nő tartott tőle némi távolságot. Kedvelte a pilótát, ez tisztán látszott,
viszont húzott egy vonalat kettejük közé.

A hadnagy a férjjel szórakozott esténként. Együtt nevetgéltek a kártyák felett, és

beszélgettek kockázás közben. A bennszülött fiú ott vigyorgott mellettük, és eltanulta a
szerencsejáték fortélyait. Ez volt az egyik probléma az ő osztályukba tartozó angolokkal:
mindig természetesebben viselkedtek férfiak társaságában, mint nőkében. Az ő

felfogásuk szerint a nőnek a hálószobában meg a bálteremben volt a helye. Az

ostobáknak fogalmuk sem volt róla, miből maradnak ki.

Madoc nem csak a testéért értékelte Kittyt, hanem az agyáért is.

– Láttál valami érdekeset? – Constance Hadley odébbállt és a fiával beszélgetett.

Jól megtalálta az egyensúlyát az imbolygó fedélzeten. Sötét blúzt és szoknyát

viselt, és fekete szalagot kötött szőke hajába. Ez volt a legjobb gyászruha, amit
rögtönözni tudott. Miközben figyelte, feltűnt neki, hogy volt benne valami a
balettáncosok eleganciájából, ahogy ugyanolyan kecsesen tartotta a kezét és lábait,
ahogyan csak ők tudják. Ő és Kitty egyszer együtt laktak egy tánccsoporttal – az emléktől
nevetnie kellett.

Mocskos kis tolvaj népség voltak.

– Repülők!

Tisztán zendült fel a fiú fiatal hangja, és kelet felé mutatott. Madoc összerezzent.
Nem tudta megállni. Mindig ezt tették vele a repülők, mióta lebombázták a bárját – hogy
angol vagy japán, az mindegy volt.

A repülőmotorok bénító zúgása örökre beleégett az elméjébe.

A ragyogó kék eget kutatta. – Nem látom.

– Hatan vannak.

A fiúnak ott volt a távcső.

– A mieink vagy nem? – kérdezte Blake repülő hadnagy.

Rövid szünet következett, amíg a fiú a gépeket tanulmányozta.

 Mi az ördögnek nem kapta ki a kezéből a távcsövet, hogy megnézze magának?
Átkozottul udvarias, csak nehogy ráfázzon.

– A mieink. Bristol Blenheim bombázók – válaszolta Teddy.

– Biztos?

– Ikermotor. Egyetlen vezérsík.

Madoc egyenesben tartotta a hajót, hogy segítse az azonosításban. El kellett

ismernie, a kölyök értette a dolgát.

– Ügyes – mondta Blake.

A fiú elégedetten biccentett és Constance Hadley hálás tekintett villantott Blake-

re. Szóval így lehet eljutni hozzá, a fián keresztül.

Madoc elraktározta az információt, és azon tűnődött, hogyan lehetne ezt

kihasználni, mikor hirtelen Fitzpayne tűnt fel a könyökénél. Halk volt, akár egy átkozott
kígyó. Madoc szó nélkül átadta neki a kormányt.

Ebben a pillanatban viharzottak el a gépek fölöttük. Beleremegett a foga is.

Mindenki a dél felé távolodó köteléket nézte.

– A Tengah légibázis felé tartanak – tippelt Blake. – Vagy talán Seletar felé,
hacsak nem bombázták szét annyira, hogy leszállhassanak.

– Közömbösen beszélt, de senkit nem vert át vele. Alig várta, hogy ő is odafent
lehessen.

– Valószínűleg a japók elől menekülnek – mormogta Madoc.

A gyomrára mért ütés kiszorította belőle a levegőt, és elterült a fedélzeten.

Döbbenten fordultak felé. Felnézett a támadójára, de Fitzpayne a kormánynál állt, és
egyenesen előre nézett, mintha egy pillanatra sem fordult volna el onnan. A
kobratámadásnál is gyorsabb volt.

– Vajon van annyi eszük, hogy elsötétítést rendeljenek el Szingapúrban? –

tűnődött Fitzpayne. – Mit gondolsz, Morgan?

Madoc feltápászkodott és szúrós szemekkel mérte végig Fitzpayne-t, de az mintha

észre se vette volna és némán fütyörészett.

– Minden rendben, Mr. Morgan? – kérdezte meglepetten Constance Hadley. – Mi

történt?

– Elbotlott – válaszolt helyette Fitzpayne. – Abban a nagy szájában.

Blake Madoc elé lépett. – Nem menekülnek, Morgan. Azok ott brit pilóták, akik a
magához hasonlók biztonsága érdekében veszélyeztetik az életüket.

Madoc érthetetlenül motyogott valamit. Hányingere volt ezektől a magasztos,

öntelt alakoktól.

– Szar alak – robbant a szó a csendben, akár egy kézigránát.

Fitzpayne dobta el.

Bárhol máshol Madoc már a torkának ugrott volna, de nagy nehezen sikerült
lenyelnie haragját, alaposan a rohadék képébe nézett, és megindult lefelé. Basszák meg
mind. Most inkább hanyatt vágja Kittyt az ágyon, amit Henry Court volt elég hülye
feladni, és ha a többiek meg is hallják, mi folyik odalent, hát a pokol ba velük. Égjen csak
porrá az átkozott fülük. Nem ez volt a megfe lelő idő és hely, hogy visszavágjon
Fitzpayne-nek.

Mikor a lépcsőn járt, meghallotta, ahogy a rohadék odaszól a többieknek. – Estére

már Szingapúrban leszünk. Engedjük nagyobbra a vitorlát.

Túl korán. Túl korán érnek célba. Madoc még nem állt készen.

Miközben megragadta Kitty csuklóját a konyhában, és berúgta a kabin ajtaját, a

Hadley kölyök rémülten kiáltott fel odafent.

– Már megint ott az a bennszülött vitorlás! Követ minket.

– Csak egy helyi kereskedőhajó, Teddy – mennydörgött Fitzpayne hangja. – Ne

aggódj miatta!

De Madocnak éles füle volt. Felismerte a hazugságot.

KOROMFEKETE FÜGGÖNYKÉNT HULLT rájuk az éjszaka. Szingapúr fényei

a távolban ragyogtak, és úgy vonzották a hajókat, mint lámpa a molylepkéket. Apró
fényfoltok szelték a Malacca-szoros vizét, útban a város védelmet nyújtó kikötőjébe. Úgy
látszik mások is oda menekültek az éj leple alatt, mielőtt összezárult volna körülöttük a
háború marka. A hold emelkedőben volt, és ezüstös fényével tejfehér kísértetekké
változtatta őket.
 A Fehér gyöngy megremegett Connie lábai alatt, mintha érezte volna, hogy
közeleg az útjuk vége. Forró és párás volt a levegő.

Elveszett lelkekként rebegtek a denevérek a kötélzet között. A hajó oldalának

csapódó hullámok állandó ritmusa sem nyugtatta meg.

Átvette a kormányt, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

– Ideges? – kérdezte Fitzpayne.

A férfi az árbocnak dőlt. A holdfény belevéste erős vonásait a sötét éjszakába.

Connie úgy döntött, inkább nem töri meg a hallgatását.

Időnként mintha magába zárkózott volna, hogy a démonait kergesse.

Most is ilyen volt. Mintha máris véget ért volna közös útjuk, és végzett volna
vele. Annyira zavarta Connie-t ez a gondolat, hogy mikor végül válaszolt, élesebb hangot
ütött meg, mint szeretett volna.

– Nem, nem vagyok ideges! Azon gondolkodom, mi vár ránk.

Fitzpayne felé fordult. Árnyak táncoltak az arcán. – Szingapúr vár ránk.

Egy pillanatra az őserdő burjánzó, zöld illata szállt a szélben, szabadság és vadság
érzésével árasztva el Connie-t. Egy része kétségbeesetten

tiltakozott

ellene,

nehogy

csapdába

essen

Szingapúrban.

– Igen – mondta halkan.

– Hol szállnak meg?

– Szobákat foglaltam a Raffles Hotelban. Azt sem tudom, hogy áll-e még, vagy
rommá bombázták. – Egy pillanatra elhallgatott.

– És maga?
 – Nem maradok Szingapúrban. Lefürdöm, iszom egyet és tovább is állok.

– Valóban? – Connie próbált érdektelen hangot megütni. – És hová megy?

– Egy szigetre, amit ismerek.

– Melyikre?

– Több ezer sziget van errefelé, közülük sok kicsi és elzárt. A japánok nem
fognak azzal vesződni, hogy mind elfoglalják.

Úgy mondta, mintha teljesen biztos lenne a dolgában, amitől Connie libabőrös
lett. – Úgy gondolja, hogy biztosan eljutnak idáig a csapataik?

– kérdezte.

– Maga nem?

Mielőtt válaszolhatott volna, erős szél kapta el őket nyugatról, Szumátra ősi
hegyei felől, és a kikötő felé lendítette őket. Mikor a Fehér gyöngy ismét egyenesbe állt,
Fitzpayne közelebb lépett, és felajánlotta, hogy segít neki a kormány egyenesben
tartásában. Nem fogadta el.

– Mondja csak, Mr. Fitzpayne, hová valósi?

A férfi könnyed, meleg hangon nevetett fel a sötétben. – Hamarosan búcsút

mondunk egymásnak. Miért kérdi?

– Mert tudni szeretném.

Volt egy kis szünet, mialatt a férfi meggyújtott két cigarettát, és az egyiket
odaadta neki. Ahogy a láng megvilágította merengő arcát, Connie látta rajta, hogy azon
tűnődik, vajon mennyit áruljon el magáról.

– Itt születtem Kelet-Ázsiában, az óceán partján – mondta, ahogy a szélbe fújta a

füstöt. – A szüleim… – majdnem félénken mosolygott rá

– kalandos természetűek voltak. Hullból jöttek, Angliából, de együtt beutazták

egész Ázsiát.

– Olyan emberek voltak, akik szeretik feszegetni a határokat.

Megint halkan felnevetett. – így igaz.

– És maga?
 – Tessék?

– Maga is szereti feszegetni a határokat, Mr. Fitzpayne?

A férfi hátradőlt egy kicsit, és megmutatta arcát a hold derengő

fényében. Lágyan ringatózott a fedélzet a lábuk alatt.

– Szeretek másokat a határaik feszegetésére bírni.

Connie nem számított ilyen őszinte vallomásra. – De miért?

– Mert akkor derül ki, milyenek valójában. – A cigarettája vége táncot lejtett a
sötétben. Beleszívott. – Amikor kivetkőznek a szerepükből, amikor védtelenek. Olyankor
látszik meg, mire képesek valójában.

Connie-nak elakadt a lélegzete. Vajon ő sejtette, hogy mire képes?

Ezért adta volna neki a pisztolyt? – És mihez kezd akkor -kérdezte –, mikor
megtudja az igazságot?

– Az igazság mindig tisztább a hazugságnál. – Megérintette a kezét a kormányon.

Connie a bőrén érezte ujjainak melegét, majd halkan hozzátette: – A hazugság

gyengíti a jellemet. A félelem hálótársa.

Hideg érzés futott végig Connie szegycsontja alatt és a torka felé tört, erős
kényszert érzett, hogy kihányja az egészet, hogy megszabadítsa magát a félelem és
hazugságok rothadó ízétől. Fitzpayne felé fordult, és szóra nyitotta a száját, hogy
kimondja végre a szavakat, melyek szögesdrótként tekeredtek a nyelve köré: Megöltem
egy embert.

De abban a pillanatban repülőgépek zaja törte meg a trópusi éjszakát.

Mielőtt az első szót kimondhatta volna, bombák kezdtek záporozni Szingapúrra.

SZÖKŐÁRKÉNT ÉRTE A POKOLI ZAJ A Fehér gyöngyöt. Megremegett a

fedélzet, mikor egy repülő elhúzott felettük. Keresőfények csóvái pásztázták az eget,
miközben a Királyi Légierő vadászai próbálták leszedni a japán bombázókat.

Connie a korlátnál állt, és a fia kezét szorította. Ilyen lenne a háború? Annyi zaj
és rettegés zsúfolódott olyan szűk helyre és any-nyira rövid időbe, hogy az emberek
teljesen megfeledkeztek magukról, és más személyekké változtak. Hétköznapi
fiatalemberek egyenruhás hősökké váltak és a civilek olyasmiket mondtak nekik, hogy: –
Nem semmi dáridó volt tegnap éjjel, mi? – miközben igazából azt akarták mondani,
hogy: – Halálra voltam rémülve. -A többiek döbbenten meredtek maguk elé a fedélzeten.
Tehetetlenül nézték, ahogy a város újabb és újabb találatot kapott, tüzek lángoltak fel és
robbanások villantak az éjszakában.

– Alaposan adnak a Keppel dokkoknak – mondta Johnnie feszült hangon.

– A raktárak tele vannak – dörmögte Nigel. – Ón-, gumi- és rizsutánpótlás a

háborúhoz. És csapatszállító járművek.

Connie agyát hétköznapi emberek képe töltötte meg, amint a dolguk után mennek
a Tanglin és Orchard úton. Ülnek az Alhambra vagy a Roxy moziban, Humphrey
Bogartot nézik a Máltai sólyomban és fagylaltot esznek. Hol lehetett a kormányzó, Sir
Shenton Thomas? Hol voltak a légvédelmi óvóhelyek? Zaka-zaka, válaszolták a
géppuskák konokul.

– Nézd, mami!

Felrobbant odafent egy repülő, és lángoló darabjai ezernyi hullócsillagként

zuhantak alá. Johnnie összerezzent mellettük. Lángok szöktek a magasba, és Connie
érezte a fia izgatottságát forró bőrén.

Fitzpayne olyan gyorsan haladt a hajóval, ahogy csak tudott. Minden darabka
szelet befogott a vitorlákba. Eloltotta a lámpát a kormánynál. A többi hajó is így tett
körülöttük, így veszélyesen megnőtt az ütközés esélye a szűk szorosban. Csak a holdfény
menthette meg őket.

– Itt a vége – mondta Connie komoran.

– Minek a vége? – kérdezte Teddy.

– Szingapúré.

A fia kérdő tekintettel nézett fel rá. – Miért?

Az új útitársuk, Madoc Morgan válaszolt: – Mert már semmi értelme

odamennünk, fiacskám. A japók seperc alatt elárasztják katonákkal, ágyúkkal és
tankokkal a várost. Elveszítettük Malajziát.

– Ennyi elég is lesz – mondta Connie élesen.

– Pedig így igaz – mondta szomorú hangon Morgan felesége.

 – Kikaptunk.

Teddy Johnnie Blake felé fordította a fejét, miközben hatalmas robbanás rázta
meg a dokkokat. – Azt hittem, megverjük őket -mondta vádlón.

– Ne hibáztasd Johnnie-t – mondta Connie. Johnnie karjára tette a kezét a

sötétben.

– Esélyünk se volt – mondta Johnnie. – Lenézett a fiúra. – Semmi esélyünk. –

Szomorúan megrázta a fejét. – Malajzia védelme csak kevés figyelmet kapott a londoni
katonai döntéshozók körében. Azt hitték, hogy mi, a Királyi Légierő, majd megállítjuk az
ellenséget, mielőtt még elérnék a maláj partvidéket.

Teddy szeme kíváncsian ragyogott a holdfényben.

– De hogyan tehettük volna? – kérdezte Johnnie nyersen. -Ilyen vacak gépekkel…

– De a Brewster Buffalo…

– Nem, Teddy. Nehéz és esetlen gép. Rosszul manőverezhető. Fel sem veheti a
versenyt a…

– Johnnie – vágott közbe Nigel –, erre semmi szükség.

De Connie tudta, hogy igenis van. Mindannyiuknak szembe kellett nézni az

igazsággal – még a fiának is. Csak így érthették meg, mi is történik valójában, és csak így
dönthettek a jövővel kapcsolatban. A múlt hazugságai ott úszkáltak körülöttük a
tengeren, elszórva.

– És mi van Percival tábornokkal meg a hadseregével? – suttogta Teddy,

miközben a tűzijátékot nézte. – Nem tudnák…

– Nem – válaszolta Johnnie durván. – Percival csak egy maroknyi, rosszul

kiképzett hadosztályt kapott Indiából és Ausztráliából, hogy megerősítse a Jitránál és a
Síim folyónál állomásozó 11. hadosztályt.

Nézd csak Szingapúrt! Lefogadom, hogy Percival tábornok most is ott ül a Sime
úti parancsnoki szobájában, hallgatja a becsapódó bombákat, és a rossz szerencséjét
átkozza. Tengeri támogatást kellett volna kapnia, a pokolba is!

– Kapott is – mondta Connie. – A Prince of Wales és Repulse cirkálókat.

– De légi fedezetre lett volna szükségük – magyarázta Johnnie, immár

finomabb
 hangon.

légvédelemre

iderendelt

repülőgéphordozó zátonyra futott Jamaicánál, így a Prince of Wales és a Repulse

védtelenek voltak a japán bombázókkal szemben, akár egy vásári céllövöldében. –
Kiábrándultán felsóhajtott. – Most már mind védtelenek vagyunk. Istenem, bárcsak
odafent lehetnék ma este a vén, zötyögő Buffalók egyikében.

– Én nagyon örülök, hogy nem vagy ott – mondta Connie határozottan.

Megsimogatta a fia haját, belemarkolt a fürtjeibe, és elfordult a térdre kényszerített brit
gyarmati erők látványától.

– Tűnjünk el innen.

– ÉS MOST, HOGYAN TOVÁBB? – követelte Tuan Hadley.

Az asztalfőn ült a szalonban. Szorosan ökölbe szorított nagy kezeit a fényes

asztallapon nyugtatta. Maya alaposan megnézte magának.

Hogyan öregedhetett ennyit valakinek az arca ilyen rövid idő alatt?

Mint a kőfejtőben dolgozó tamilok, akik szürke porba burkolva mentek haza
esténként, mintha a második bőrük lenne. Most így nézett ki Tuan Hadley is.

– Ismerek egy szigetet – mondta a vasszemű.

Maya a fülét hegyezte. A férfi a fényes falnak támasztotta széles vállát, kócos
volt, és félig lehunyta a szemét, akár egy vadászó tigris.

Nem, nem, Vasszemű. Engem nem eszel meg. Gyorsan futok

– Ismerek egy szigetet – mondta megint –, ahol biztonságban lehetnénk.

– Több ezer sziget van errefelé – mondta a nagy hasú tuan, akinek meghalt a
felesége. – Melyikre gondol?

Vasszemű szája lassú mosolyra húzódott.

Engem nem versz át. A mosolyod tigrismosoly.

 – Nincs messze – távol a félszigettől, keletre innen, Borneó irányába.

Sok sziget lakatlan, de ezt lakják néhányan. Ott rendesen kijavíthatnánk a Fehér
gyöngy sérüléseit, és készleteket vehetnénk magunkhoz. És lenne idejük eldönteni, merre
tovább.

Végignézett mindenkin a hajó csillogó gyomrában. Razakra is ránézett, majd őrá

is, és biccentett neki. Miért biccentesz rám, tigrisember? Mert tudod, hogy nem bízok
benned? Utoljára és legtovább Hadley asszonyra nézett. Tekintetéből eltűnt a vas súlya,
és sötétkék szomorúság vette át a helyét. Olyan nehéz szomorúság, mint ami Maya szívét
nyomta, mert már nem csak az anyját veszítette el, hanem a hazáját is.

IZZADTSÁG ÉS FÉLELEM terjengett a szobában. Maya érezte a szagukat.

Mellette állt a tuan, akinek meghalt a felesége. Izzadtságcsíkot látott a füle előtt,
és a keze nedves foltot hagyott a térképen, ahol rátenyerelt.

Vasszemű hatalmas térképet terített ki az asztalra. Mindenki köré gyűlt,

egymáshoz értek a vállak, és ide-oda ugrált rajta a tekintetük.

Vasszemű végighúzta ujját a kékségen, és egy csomó zöld foltra bökött.

Volt köztük hosszú és vékony, meg kövér és kerek is. Rózsaszín és sárga részeket
is látott, meg furcsa alakú firkálmányokat, amiről tudta, hogy írás.

– Érthető? – kérdezte Vasszemű a közönségét.

Mindenki beleegyezéssel bólintott. Maya nem értette. Egyetlen szavát sem. De ő

is bólintott. Viszont Razaknak volt bátorsága megkérdezni: – A kék rész a tenger?

A kövér tuan felnevetett mellette. Maya legszívesebben felpofozta volna.

– Igen – mondta Vasszemű. – így igaz.

A tenger? Olyan sok tenger? Biztos volt benne, hogy hazudik.

– Ez – mondta és ujjával egy keskeny, rózsaszín sávra bökött –, ez itt Malajzia.

Mayának tátva maradt a szája. Most már biztos volt benne, hogy hazudik. Az a
vékonyka, rózsaszín nyelv nem lehetett Malajzia.

Malajzia hatalmas volt, végtelen erdőkkel, és olyan hosszú partokkal, hogy

belefáradt az ember lába, mikor teknősöket keresve végigjárta őket.

– Ez itt Malajzia – ismételte Vasszemű, és Maya elszégyellte magát, mikor

észrevette, hogy csak Razakhoz beszél. – Ez pedig Szingapúr –

mutatott a rózsaszín nyelv végén ülő, apró foltra. – És ezek Szumátra és Jáva
szigetei. Amint látod, alig egy lépésre vannak ide.

A térképen tényleg közel voltak egymáshoz. Olyannyira, hogy a hajó nélkül is

elérhette volna őket, száraz lábbal.

– De ez azt jelenti, hogy Tojo tábornok azonnal megindul Szumátra és Jáva ellen,
amint bevette Szingapúrt – tette hozzá Fitzpayne.

– Várjunk csak egy kicsit – vágott közbe a pilóta. Megrázta aranyszínű fejét és a
térképre bökött. Pont arra a hosszú, zöld babra, amit Vasszemű Szumátrának nevezett. –
Ott állomásozik a Királyi Légierő 225. bombázóezrede hetvenöt Blenheim és Hudson
bombázóval, plusz a 226. vadászezred két századnyi Hurricane vadásszal. Azok alaposan
kitesznek magukért.

Kínos csend telepedett a szobára. Mindenki szeretett volna hinni az

Aranyhajúnak. Türelmetlenül hullámzott odakint a tenger, és megbökte a hajót, hogy
siessenek. Maya gyomra összeszorult.

Vasszemű egy pillanatra elfordult a többiektől és rágyújtott, majd a füstön

keresztül megszólalt. – Mindannyian tudjuk, hogy a Holland Királyi Shell Olajvállalat
legnagyobb finomítója Dél-Szumátrán van, Palembang városában. A japán csapatok
legfőbb célja a térségben, hogy rátegyék a kezüket az olajfinomítókra. -Hirtelen átment a
szalon másik végébe. Levert a kezével egy lámpát. Kiömlött némi olaj, és a lámpa
begurult egy szék alá. – Természetesen lerohanják Szumátrát. Attól tartok, Blake repülő
hadnagy, hogy a maga vacak bombázóiból meg vadászaiból álló roncsgyűjteménye nem
állíthatja meg őket.

Hadley asszony olyan tekintettel nézett rá, amiben Maya képtelen volt olvasni. –
Akkor mit javasol? Mit tegyünk?

– Már csak Borneó maradt – amit szerintem már le is rohantak – és Új-Guinea.

Több száz mérföldes út. Ezt az útvonalat javaslom -

végighúzta ujját a kékségen a zöld és sárga foltok között –, hogy rejtve maradjunk
a japánok elől. Éjjel fogunk hajózni. A japók hamarabb odaérhetnek. Tuan Hadley
bólogatott. Ezek szerint mindez igaz volt.

Maya is bólintott, és körbenézett az arcokon. Legtöbben az asztalon fekvő

térképre meredtek, de az új férfi, akinek nyúlfogai voltak és kövér felesége, úgy nézett
végig a szalonon, ahogy egy kutya veszi szemügyre az új kennelt, mielőtt felemelné a
lábát, hogy megjelölje. Rajta kívül egyedül Hadley asszony nem nézte a titokzatos
térképet. Kifelé meredt az egyik hold alakú ablakon. Az arca kipirult, és a szeme éhes
lángokat vetett. Bármi is állt előttük, ő akart belőle egy falatot.

– MIT CSINÁLSZ? – bökte meg Maya az öccse bordáját.

– Cipőt pucolok.

– Nem vagy a szolgája!

– Etet minket és megvéd a japán bajonettektől. Nem dob oda minket a cápáknak.

Maya leguggolt Razak mellé a fedélzeten. A fiú törökülésben ült a friss, kora
reggeli levegőn. Fekete haja ragyogott a nap első fényében.

Mintha az egész világ meg akarná érinteni gyönyörű fivérét. Tíz pár cipő hevert
körülötte: öt fekete bőr, négy barna és egy tejfehér. Maya odanyúlt és megérintette a
fehéret. Puha tapintása volt, mint a malac fülének.

– Ne – nézett rá mérgesen Razak.

– Nem bántom.

– Már kifényesítettem.

– Tuan Hadley-é?

– Igen.

Maya benyúlt az egyikbe, amelyik még nem volt kipucolva. Úgy elnyelte a kezét,
mintha egy bálnába nyúlt volna. Felemelte a cipőt, és megnézte a varrását, lapos nyelvét
és a kis szellőzőlyukakat az oldalán.

A fűzője végeit apró fémkapcsok borították. Megfordította és megvizsgálta a

lapos talpat. Nehéz cipő volt, és bűzlött a fehér ember izzadságától.

– Miért kellhet valakinek ennyi cipő?

Razak megvető tekintettel nézett rá, és lehúzta a cipőt a kezéről. –

Azért, mert fontos ember.

Maya előrehajolt, és leköpte az egyik megpucolt cipőt. – Elfelejted, ostoba

testvérem, hogy miért is vagyunk itt.

– Azért vagyunk itt – válaszolta Razak komoly arccal mert az anyánk így akarta.
 – Azért vagyunk itt – javította ki Maya –, mert én így akartam. Az anyánk
megátkozta ezt a nőt, aki megölte, és csak akkor nyugodhat a szelleme, ha beteljesítjük az
átkát. Korábban vak voltam, de már kinyílt a szemem.

Furcsa hang hagyta el a testvére orrát. Maya gerince beleremegett.

Az angolok horkantottak így, mikor undorodtak valamitől. A fiú némán felvette a

cipőt, letörölte a nyálat és bekente box-szal.

– Korábban rosszul gondoltuk – mondta Razak. Olyan erősen nézett rá sötét

szemével, hogy Maya nyugtalanul mocorogni kezdett. – Akkor nem értettem. De most
már igen. – Hirtelen fényes mosoly öntötte el az arcát. – Csak keveset kaptunk az
anyánktól, mikor még életben volt, de halálában ezzel ajándékozott meg minkét. – Széles
mozdulattal mutatott körbe a hajón. – Ezzel az élettel. Rengeteget tanulok.

– Például?

– Tuan Teddy olvasni tanít.

Maya gyomra összeszorult az irigységtől. – Semmibe vesznek minket. Annyit

sem számítunk nekik, mint a hangyák a nagy cipőik alatt.

– Megtanulom a fehér ember játékait.

– És mi hasznunk származik belőle?

– A fehér ember pénzért játszik.

Fivére szavai úgy szúrták a torkát, mintha egy nagy, fekete bogár csípte volna
meg. – Nem fogadtad el Hadley asszony pénzét, amikor felajánlotta.

– Testvérkém – érintette meg Razak gyengéden a húga arcát –, a fejed még

mindig teli van a folyó iszapjával. Ezt hagyta ránk az anyánk szelleme – mutatott fel a
nagy, fehér vitorlára, aztán a fedélzeten heverő

cipőkre. – Tudta, mikor az autó előtt állt. Mikor kipréselte belőle az életet, és
kimondta az átkot. Tudta, hogy ezt adja nekünk.

– Bolondfüvet rágtál, Razak?

– Nem. De tudom, mit akar Tuan Hadley. Azt mondja, el kell hagynunk
Malajziát, amíg vége nem lesz a háborúnak.

– Az mennyi idő még?

 – Szerinte egy év.

Maya felhúzta az orrát. – Nem ismeri a japánokat.

– Azt mondta, hogy utána visszamegyünk. Jó munkát ígért nekem.

– Mint gumicsapoló. Aki a fa tejét issza. Odakint fogsz elpusztulni a…

– Nem. Fontos munkát. Azt mondja, kitaníttat.

– És én?

Most először villant bizonytalanság Razak fekete szemében. -Velem kell tartanod.
Ezt suttogja nekem az anyánk szelleme. Már nem vagy beteg a hajón. Ez azt mutatja,
hogy elégedett.

Maya felkapta a cipőboxot, belemártotta az ujját, és fekete csíkokat rajzolt a saját

arcára, keresztbe a homlokán és végig az orrán. Utána Razak következett. Mikor
mindketten harci festéket viseltek, belesúgott az öccse finom ívű fülébe: – Elfelejted, ki
vagy, Razak.

Huszonnegyedik fejezet

ANNYIRA KÉK VOLT AZ ÓCEÁN, és úgy táncolt rajta a napfény, hogy Connie
tekintete időnként teljesen beleveszett a mélységbe. Biztos volt benne, hogy az eget nézi.
Az ezüstösen csillogó halrajok a forró levegőben cikázó sirályokká váltak az elméjében.
Úgy villogtak, mint fejében a gondolatok.

Mikor körülnézett, látta, hogy téved, és azon tűnődött, vajon mi mindenben téved
még, mennyi mindent nem lát olyannak, amilyen valójában.

Elviselhetetlen meleg volt aznap. A szalmakalap ellenére a hőség kalapácsként

püfölte a fejét. A csontjai szinte megolvadtak. Gyengének és nehézkesnek érezte a tagjait.
Maga a levegő is kimerültnek érződött.

Egész éjszaka úton voltak. Éjjel erős hullámok dobálták a hajót, miközben Connie
a vízmélységet mérte, Madoc Morgan pedig a vitorlákkal foglalatoskodott. Fitzpayne
olyan térkép alapján vezette őket, ami látszólag csak a fejében létezett. Észrevétlenül
tekeregtek végig körülbelül ötven sziget között. A kis szigetek sötét tömbökként
gubbasztottak a komor tengerben, és a sűrű erdők lombját ezüstös fénybe vonta a hold.
Connie időnként abbahagyta egy pillanatra azt, amit csinált, mikor egy-egy állat
felmordult, vagy egy éjszakai madár rikoltott.
 Röviddel hajnal előtt ledőlt pár órára Nigel mellé az ágyra. Végre elég fáradt volt
ahhoz, hogy ne álmodjon semmit. Mikor felébredt, odakint már sütött a nap. A hajó
majdnem üres volt, csak Fitzpayne és Teddy ültek odafent a fedélzeten. Összedugták a
fejüket, és hosszú damillal pecáztak a kavargó, kék vízben. A többiek kimentek a partra.

Hajnal előtt Fitzpayne búvóhelyet keresett, hogy napközben elrejtsék a Fehér

gyöngyöt. Betuszkolta a hajót egy keskeny folyó torkolatába, és leengedte a vitorlákat a
tüskés rambutánok és kauzárfák selymes leveleinek takarásában, hogy észrevétlen
maradjon a repülőgépek elől.

Olyan sziget volt, mint az összes többi. Sűrű pálmaerdő borította és mindenütt
trópusi levelek ragyogtak a hőségben. Mindent elnyelt a dzsungel zöld tengere, akár a
sárgapettyes fabéka a legyeket.

– Fogtál valamit? – érdeklődött Connie.

Teddy feltartott neki két halat a farkánál fogva. – Ez egy vörösfarkú gurámi –
magyarázta – és nézd, ez meg egy jávai rizshal.

– Ó, milyen csodás! Már eleve bele van főzve a rizs, ugye?

Teddy a szemét forgatta. – Ez butaság! – De felnevetett és a hang melegséggel

töltötte el Connie-t. Nagyon rég hallotta már. -Mr.

Fitzpayne megmutatta, hogyan kössek csomókat – tette hozzá izgatottan. Lerakta

a halakat és felkapott egy darab kötelet a fedélzetről.

– Nézd, ez egy perec! Gyors mozdulatokkal nyolcas alakba hajtotta a kötelet, és

közben a rituális utasításokat motyogta: – A nyuszi kijön a lyukból, megkerüli a fát és
visszamegy az üregbe. – Szorosra húzta. –

Látod?

– Nem semmi.

Máris úgy érezte, mintha az előző éjszaka ezer éve lett volna.

Hirtelen kiáltásra kapta fel a fejét.

A Fehér gyöngy utasai a part fehér homokjában kriketteztek. Connie hangosan

felnevetett a látványra. Nem is tudta, hogy Nigel ütőt és labdákat csempészett a
fedélzetre.

A háta mögött Fitzpayne megjegyezte: – Ahol csak angolok jönnek össze, ott
mindig felhangzik a fűzfán csattanó bőr hangja. Ez az univerzum egyik alaptörvénye.

Connie nevetett és észrevette, hogy a férfi nem borotválkozott aznap reggel. Nigel
nagy elégedetlenségére időnként nem vesződött vele, de Connie-nak tetszett így.
Borotválatlanul, kopott fekete ingben és maláj kriszkéssel széles bőrövében. A nadrágja
kezdett kizöldülni a térdénél, és mindig mezítláb járt. Sötét haját kiszívta a nap, és a
hőség dacára is áradt belőle az energia. Már csak egy szablya hiányzott a fogai közül,
hogy úgy nézzen ki, mint a déltengeri kalózok. Újabb kiáltás terelte el róla a figyelmét. –
Szép dobás!

– Nézze, Kitty Morgan fejvédőben van! – kiáltott fel Connie.

– Jobb fogójátékos a férfiaknál.

Nigel a labda után bicegett, mielőtt begurult volna a vízbe, Pippin pedig izgatott
csaholással és ugatással cikázott körülötte.

– Hogy van mostanában a férje lába?

– Alakul.

– Helyes.

Egy röpke pillanatig el akarta mondani neki, hogy a seb egyik része rosszul fest,
felduzzadt és nem varasodott be. De nem tette. Nigel nem örült volna neki.

– Miért nem játszik odalent a többiekkel? – mosolygott a férfira. Az előző éjszaka

borzalmait a normális hétköznapok törékeny máza takarta: egy mosoly, krikettezés és
pecázás. Csak Maya lépdelt magányosan a parton, mint egy kóbor macska.

– Nem a kedvenc játékom – válaszolta Fitzpayne, és Teddy felé biccentett, aki

éppen bedobta a horgot. – Különben is, a fia nem akart kimenni a partra.

Connie összevonta a szemöldökét. Teddy rajongott a krikettért, de most még csak

nem is nézte a játékot. Visszanézett Fitzpayne-re és elkapott egy pillanatot, mikor
ellazultak a vonásai, ahogy a fiára pillantott. – Rosszul viseli – jegyezte meg Connie
halkan. -Valami nincs rendjén.

Fitzpayne szúrós szemekkel nézett rá. – Velünk sincs rendben semmi.

Velünk? Magára gondolt és őrá? Vagy mindannyiukra?

– Háború van, tudja. – Ironikusan felvonta egyik szemöldökét, és

megkönnyebbült, mikor a férfi el nevette magát.
 – Ne aggódjon, Mrs. Hadley! Teddy túl fogja élni.

– Az önmagában nem elég – mondta hevesen. – Annál többet akarok neki.

– Az ő korában már egy tucat ember halálát végignéztem. -Gyengéd hangon

beszélt. – Legalább megkeményíti – odabent, ahol számít.

– Nem beszél róla.

– Hadd dolgozza fel a maga módján. Majd beszél róla magától, ha eljön az ideje.
Ha meg nem, nos, akkor legalább tudja, hogy kezd felnőni.

– Nem akarom, hogy felnőjön. Még nem.

Fitzpayne szája sarka felszaladt. – Ez minden anya örök vágya.

Connie megrázta a fejét. – Annyira fiatal még.

– A tapasztalataiból tanul. Ne akarja meggátolni benne.

Connie az arcát vizsgálta. Próbálta meglátni mögötte az embert, aki meg volt
győződve arról, hogy a halál látványa erősebbé tesz. – És mit gondol, pontosan mit tanul
belőle?

– Hogy nézzen szembe a valósággal. És ne fusson előle.

Connie felhorkant. – Időnként teljesen indokolt elfutni a valóság elől.

Fitzpayne előrelépett. Connie úgy érezte, mindjárt hozzáér, de nem tette. Mintha
kinyúlt volna felé egy láthatatlan kézzel, ami megnyutatta; ami pontosan tisztában van
azzal, milyen érzés a valóság elől menekülni.

– Sajnálom – mondta Fitzpayne. Connie meglepődött.

– Miért?

– Amiért belementem, hogy elviszem Szingapúrba.

Connie állta a tekintetét, és igyekezett nem kimutatni, menynyire megérintette a

megjegyzése.

– Én nem – mondta határozottan és elfordult. – Megnézem, miféle halat akasztott

horogra Teddy.

Azonban egy magányos alak ragadta el a figyelmét a folyóparton.

 Maya egy félreeső részhez ment, amit eltakart egy kanyar a krikettezők elől,
levetette színes szarongját és kebayáját. Vékony, törékeny alakja meztelenül állt ott. Sötét
bőrén táncot járt a víz felszínén szikrázó napfény. Az ég felé nyújtotta kecses karjait,
mintha imádkozna, aztán hatalmas csobbanással beugrott a folyóba. Alig tíz másodpercig
úszkált csak, majd kiment a partra, és megrázta magát, mint egy kutya. Hosszú, vizes
haját széles ívben oldalra hajította. Egy pillanatra igéző

szivárványt vetett a levegőbe.

Túlságosan intim pillanat volt. Connie elfordult a korláttól, és visszament Teddy

mellé. De amikor Fitzpayne-re pillantott, észrevette, hogy a férfi nem mozdul. Tekintete a
bennszülött lányra meredt.

A KÉSŐ DÉLUTÁNI MELEGBEN behúzódtak a kabinba aludni. Még a hajó is

elcsendesedett, elhalkultak sóhajai és reccsenései, mintha az előtte álló éjszaka
megpróbáltatásaira készülne. Connie nyugtalanul aludt. Alig kapott levegőt, ráadásul
mindenütt legyek röpködtek. De éppen amikor azon volt, hogy kimászik az ágyból és
felmegy a fedélzetre, hangokat hallott.

Először csak egy halk nyögést. Ismétlődő ah-ah hangot. Először azt hitte, valaki
sír. A mellette fekvő Nigel hátára nézett. Mozdulatlanul, némán aludt. Vagy ébren van és
ugyanolyan élénken figyeli a hangokat? A nyöszörgés egyre hangosabb lett. Johnnie
jutott eszébe a fájós vállával, amiről sohasem panaszkodott, és hogy milyen szomorúan
nézte, mikor a bajtársait lelőtték a légi harcban. Felült. Abban a pillanatban az ismétlődő
ah-ah felgyorsult és mélyebb nyögés csatlakozott hozzá. Hirtelen Connie ráébredt,
honnan jön. Elpirult és lángoltak a fülei, de nem takarta el őket a kezével. Csak ült, nézte
saját fakó combjait és olyan figyelmesen hallgatta Morganék szeretkezésének hangjait,
mintha csak egy Brahms darab lett volna. Kétszer is ránézett a férjére, de ő meg sem
mozdult.

Hevesebben vert a szíve, ahogy a hang egyre gyorsabb ritmusra váltott.

Elképzelte, hogy sebesen száguld vére a testében, mígnem megérezte forróságát a lábai
között, és halkan ő is felsóhajtott.

MADOCNAK NEM TETSZETT a hajó hangulata. Mi baja volt ezeknek az

embereknek? Szolgaként hajlongtak Fitzpayne minden javaslata előtt.

Rábízták az életüket, és hagyták, hogy valami fantomszigetre vigye őket, ahol egy
ideig biztonságban lesznek. A rohadék! A tenyeréből etette őket. Vajon mire készül?
 Madoc a szalonban járkált. Egyértelmű, nem? A fickó hajókkal kereskedik, és ez
egy átkozottul remek darab, még sérülten is.

Veszélyes idők voltak ezek. Bármi megtörténhet, ha kitör a pánik, és háborúban

senki sem tesz fel kérdéseket. Madoc volt az első, aki ezt felismerte. De Fitzpayne
természetellenesen nyugodt volt. Ezért követték még a Hadley-hez és Courthoz hasonló
emberek is, de Madoc nem bírta elviselni. Gyanakvóvá tette.

Közvetlenül napnyugta előtt kihajóztak. Lecsillapodott a szél.

Letargikusan lógtak a vitorlák, szöges ellentétben a fedélzeten lévők

nyugtalanságával. Gyorsan oda akartak érni a Fitzpayne ígérte szigetre, ahol
biztonságosan fellélegezhetnek, forró fürdő és talán még rendes étel is vár rájuk, amit
nem szigorú fejadag szerint osztanak. Madoc kitervelte, hogy ott teszi meg a lépést. Már
csak a gondolat is adrenalinnal öntötte el a vérét, és érezte a szokásos fájdalmat a
mellkasában. Függő volt. Úgy volt szüksége a veszélyre, mint másoknak a levegőre.

Több hajó is mozgásban volt körülöttük. Mind ugyanúgy Yamamoto admirális

anyahajóinak és harci gépeinek megállíthatatlan előretörése elől menekültek. A lemenő
nap vérben áztatta az eget.

Madoc szomorúan nézett fel rá. Elképzelte, hány ember vére áztathatja most
Malajzia földjét. Ennek ellenére a kis perahu halászcsónakok ugyanúgy zsákmányra
éhesen cikáztak, és néhány vitorlás még mindig Szingapúr felé tartott annak reményében,
hogy helyet kaphatnak az egyik távozó csapatszállítón. De a legtöbbjük úgy tett, mint ők
–

szétszóródtak a Dél-kínai tengeren, biztonságos kikötőt keresve. A nappali

órákban japán repülőgépek szelték az eget. Madoc és útitársai kénytelenek voltak
menedékbe vonulni az erdőkbe. Mangrovegyökerek között bujkáltak, és a sötétség
világába rejtőztek, akár az éjszakai teremtmények.

Most azonban, a fedélzet alatt, Madoc kénytelen volt megállni a lakkozott fa

panelek, ragyogó réz szerelékek és az asztal csalogató íveinek pazar világában.
Vonzották. Meg kellett érintenie, simogatnia mindent. Elégedettséggel töltötték el.
Olykor ugyanilyen elégedettséget látott Constance Hadley arcán is, mikor a fia arcához
ért.

– Madoc! – szisszent rá Kitty. – Fejezd be! Még nem a tiéd.

Ragyogott a tekintete, de Madoc jól ismerte, és meglátta a csillogó izzadságot a

füle mögött, ahová Mrs. Hadley fekete szalagját kötötte.

Csak akkor izzadt az ilyen különös helyeken, amikor ideges volt.

 – Kéznél van? – kérdezte Madoc.

Kitty a szemét forgatta. – Hát persze.

Bő szoknyájának zsebe mélyén ott nyugodott a Tokarev pisztoly. Túl nagy volt
ahhoz, hogy Madoc az övében hordja anélkül, hogy a többiek kiszúrnák rajta, mikor a
vitorlákkal foglalatoskodik.

Odalépett a feleségéhez, és megsimította a nyakát. – Vigyázz magadra, Kitty!

Az asszony hangosan felnevetett. – A saját szavaimat dobod vissza rám, te

szerencsétlen!

De komolyan gondolta. A tenyerét a nő szájára tapasztotta, hogy elnémítsa. –

Akkor majd én vigyázok rád, Kitty – suttogta.

Magányos repülőgép tűnt fel a semmiből. Nyugaton már besötétedett, de keleten

még kék volt az ég alja a közelgő éj ellenére. A fülsiketítő zaj keletről érkezett.

– Egy Hurricane az! – kiáltotta Teddy.

Az egész fedélzet a kibontakozó légi harcot nézte. Egy japán Zéró tapadt a brit
repülőgép farára, és tüzet nyitott a géppuskáival. A Hurricane tekergeti és forgolódott,
oldalra dőlve lebukott, és sebesen manőverezve igyekezett lerázni a támadóját.

– A pokolba, nézzenek oda! – hördült fel Nigel. – A japó repülő

gyorsabb és mozgékonyabb.

A Hurricane farka találatot kapott. Johnnie komor némaságban, gyötrődő arccal,

mereven állt.

– Tessék, használd ezt! – Teddy odanyomta neki a távcsövét.

De a pilóta csak a fejét rázta. – Nem.

– Ezzel jobban látod.

– Már eleget láttam. – Ennek ellenére le sem vette a szemét a gépről.

Connie el tudta képzelni, miféle rettegés markolhatja a Hurricane pilótájának

szívét, de kitartóan kerülgette a japán repülő tüzét.

– Magasabbra! – üvöltötte Nigel az ég felé. Fehér csíkok keresztezték az eget,

akár egy hatal más pókháló. – Az ég szerelmére, ember, emelkedj feljebb!
 – Azt próbálja – mormogta Johnnie fehér ajakkal.

– Lezuhan! – zihálta Connie, mikor a brit repülő hirtelen dugóhúzóba kezdett.

– Nem – mondta Fitzpayne. – Csak tetteti magát. – Szerinted is, Blake?

– Édes istenem.

Kővé dermedve bámulták a jelenetet. A brit pilóta a biztos halál felé zuhant, de
éppen mielőtt a tengerbe csapódott volna, váratlanul, remegő

szárnyakkal felemelte az orrát. Örömteli hujjogással kísérték a manővert.

Egyetlen elegáns bukófordulóval a Zéró mögé került, és tüzet nyitott.

A szemük előtt nyíltak szét a japán gép vékony fémbordái, és a fél farka ezer
darabra repült. Nigel és Henry, Morgan és Kitty akkorát kiáltottak örömükben, hogy
Connie karján felállt a szőr. Még Razak csendes hangja is visszhangozta őket, és
győzedelmesen lóbálta karját a feje fölött. Johnnie-nak egyetlen hang sem hagyta el a
száját, és Teddy döbbenten állt. Maya a fedélzeten ült és a tenyerébe temette az arcát.

Fitzpayne a kormányt markolta és felkiáltott: – Felénk tart!

– Micsoda? – Henry még mindig vigyorgott. A haja izzadtan lapult a fejére.

– A japó.

– De hát darabokra lőtték.

– Mindenki a helyére! – üvöltötte Fitzpayne. – Gyorsan!

Connie és Morgan a kötelekhez ugrottak. Gyors mozdulatokkal dolgoztak,

miközben Fitzpayne útirányt változtatott. Connie keze a parancsok utasításai szerint
cselekedett, de valahol mélyen kétségbeesés töltötte el, mert So beszélt neki erről – hogy
a japán harcos inkább dicsőségben pusztul el, és magával ragadja az ellenségét, minthogy
a vereség szégyenében éljen tovább. A vereség a végső lealacsonyodást jelentette
számukra. A japán katonákat abban a hitben nevelték, hogy a harakiri elkövetése a
becsületes választás. Inkább elvették saját életüket, minthogy fogságba essenek.
Megsértettelek volna a becstelen halállal, Takehasi Sohei? Legszívesebben tehetetlenül
térdre rogyott volna, hogy elfogadja So bajtársának végső bosszúját, amiért azt tette vele,
amit tett.

Azonban az ösztönei átvették az irányítást, és megragadta a fiát.

Teddy tátott szájjal bámulta a közeledő repülőt. Mintha az egész eget betöltötte
volna fakószürke, összetört testével és vörös orrával, ami miatt úgy nézett ki, mintha már
vérbe kóstolt volna. Egy pillanatig úgy érezte, darabokra szaggatja gondolatait a motor
vinnyogása. Átkarolta a fiát, és ugrásra készen a korláthoz sietett. Gyorsan körbepillantott
a férje után. – Nigel!

A férje egyedül állt a hajó orrában, és dacosan emelte magasba az öklét. A repülő
egyenesen felé tartott. Connie szíve hevesen zakatolt, és a fia szorosan ölelte a nyakát, de
így is megragadt benne a férje egyszerre fenséges és ostoba képe. Bámulatba ejtette.

Kék villanás suhant el mellette, mire kinyúlt és megragadta.

– Maya – mondta sürgetve. – Ugorj! Most!

De a lány csak nyöszörögve tekergeti a szorításában.

– Nem tud úszni – kiáltotta Teddy.

– Akkor a felszínen tartjuk. – Connie fellendült a korlátra.

– Gyerünk! Ugrás! Mindenki! – ordította.

Olyan kék és selymes volt odalent az óceán, mint Maya szarongja.

Egy hatalmas hal sötét alakja rajzolódott ki a mélyben. Abban a pillanatban,

mikor ugrani készült, a hajó hirtelen előrelendült.

Szélcsend volt. Honnan a pokolból kerített Fitzpayne elég szelet a vitorlákba?

Hogy a pokolba tudta biztonságba rántani a másodperc tört része alatt? Fülsiketítő
robajjal csapódott be a Zéró arra a pontra, ahol egy másodperccel korábban voltak.
Hatalmas vízfal ugrott fel a gép alól, majd elöntötte a fedélzetet. A szárny vége
végighúzta a hajótestet és Connie a lábaiban érezte a becsapódást.

Bőrig áztak. A fiába kapaszkodott és látta, amint a kutyát a hajó egyik oldalából a
másikba mossa a víz. Kétségbeesetten kapálózott a lábaival, fülei a fejéhez tapadtak. Egy
pillanatig azt hitte, hogy felborulnak, ahogy a tiszta, kék víz feléjük zúdult. De nem. A
Fehér gyöngy tőkesúlya erősnek bizonyult. Visszalendült a másikirányba, de hevesen
ingott tovább a hullámverésben. Mindenki kétségbeesetten kapaszkodni próbált.

Aztán Connie meglátta a hajó mellett elnyúlt repülőt. Akár egy halványszürke,
kibelezett cápa. Egyik szárnya letört, de a másik kiterült a vízben és a felszínen tartotta. A
test gyűrűi nyúzott bordákként sorakoztak a gép oldalán. A fülke teteje eltűnt. Pilótája
mozdulatlanul ült a székébe szíjazva. A biztonsági hevederek a vállába vágtak.

Pilótaszemüveg takarta a szemét, amelynek egyik lencséje berepedt.

Tengervíz kavargóit a térde körül. Hullámok árasztották el a pilótafülkét.

Connie tudta, hogy halott. Vér mocskolta egyenruhája mellrészét, és ahogy a víz
emelkedett, rózsaszínre festette a nyakából lógó fehér sálat.

Ismét a nyomában járt a halál. Hallotta száraz, rekedt suttogását a hullámok

zajában. Buborék emelkedett fel a mélyből, ahogy a motor súlya orral előre magával
húzta a roncsot.

Ekkor azonban a pilóta egyik kesztyűs keze lassan kiemelkedett a vízből és a

nyakába húzta a szemüveget. Mandulavágású szemek néztek fel Connie-ra. Feketék
voltak és vádlók. Tétovázás nélkül eleresztette Teddyt és Mayát, majd átvetette magát a
korláton. Becsapódott a vízbe.

Ahogy összezáródtak felette a hullámok, még meghallotta Fitzpayne üvöltését: –

Connie! Neee!

AZ ÓCEÁN ELÁRASZTOTTA Connie érzékszerveit. Elmosódott körülötte a

világ. Csillogó, kék fényoszlopok hatoltak a víz alatti sötétségbe egyenesen, mint a
cövek. Halak úszkáltak odalent, de nem foglalkozott velük. Néma világ volt, ahol minden
hang elcsendesedett. Idegennek érezte magát. Mintha a fenti világ összeomlott volna, és ő
átcsúszott volna egy repedésen.

Haja és szoknyája hínárként lebegett mellette a meleg kékségben.

Széttárta a karját, hogy lassítson a merülésén. Ahogy a víz átáramlott ujjai között,
tudta, hogy eljött az ő pillanata. A pillanat, amikor jóváteheti vétkeit. Életet adhat az
életért cserébe. Hagyhatta volna magát továbbmerülni a sötét mélybe, ahol az éles úszójú
és még élesebb fogú szörnyetegek egyetlen harapással leránthatnák a húst a csontjairól.

Most azonban visszafizetheti a tartozását.

Pár gyors tempóval felrúgta magát a szikrázó fénymennyezet felé, ami

visszacsalogatta a fenti világba.

NÉHÁNY HATÁROZOTT CSAPÁSSAL a gép mellé ért, ami már távolabb

sodródott a hajótól. Szétlőtt farka kiállt a vízből, ahogy a motor egyre mélyebbre húzta az
orrát. Connie meglátta a pilóta fehér arcát. Ajka néma imát mormolt. Meg sem próbálta
kiszabadítani magát az ülésből, miközben egyre magasabbra emelkedett körülötte a víz.
Connie megragadta a fülke szélét. A gép feléje billent, és attól félt, hogy maga alá temeti.

– Gyorsan! – mondta.Megragadta a biztonsági hevedert.

 – Iie! Ne!

A pilóta kesztyűs kezével lesöpörte magáról a segítő kezet. Talán azt gondolta,
hogy vízbe akarja fojtani?

– Ki kell jutnod innen! – kiáltotta.

A férfi lefejtette válláról Connie ujjait. Arcának elefántcsontfehér bőre áttetszőnek

tűnt az erőlködéstől.

– Meghalok. – Nyugodtan ejtette ki a szót, de sötét szemei egyáltalán nem voltak

halottak. Áradt belőlük a düh.

Connie nem vesztegetett több időt a szavakra. A vékony, könnyű

szerkezetű repülő megindult lefelé. A skarlátvörös motorburkolat egyre

mélyebbre bukott, és buborékokat vetett ki magából. Connie a pilóta fölé hajolt, és
nekigyürkőzött a heveder csatjainak.

Már nyakig ért neki a víz. Egyetlen hang sem hagyta el a férfi száját.

Az erős rántások nyilván borzalmas fájdalommal töltötték el sebesült mellkasát,

de magában tartotta fájdalmát és haragját. A víz elérte az állát és már a felső ajkát mosta,
de a férfi egyenesen maga elé meredt.

Nem látott mást, csak a harcos elméjében kavargó gondolatokat.

– Segíts! – kiáltott rá Connie.

De mintha meg sem hallotta volna. Az óceán maga alá gyűrte, és ellepte a száját.
Lehunyta a szemét. Connie eszeveszetten cibálta az övét a víz alatt, mire a csat engedett,
és lefejtette a hevedereket a férfi ernyedt válláról. Abban a pillanatban a gép alámerült és
magával rántotta Connie-t.

A félelemtől értékes buborékok szaladtak fel a tüdejéből. Szorosan összecsukta a

száját, és minden erejével a pilóta testét húzta, de csapdába esett. A férfi lába beszorult.
Connie kirúgott és rántott rajta még egyet, eltépte az egyenruháját is, de nem tudta
kiszabadítani. A ragyogó kékséget hamarosan komor szürkeség váltotta fel. A napsugarak
már alig értek le ilyen mélyre. Égni kezdett a tüdeje.

Add fel!

Az elméje beszélt hozzá.

Add fel, különben vele pusztulsz!

 Még erősebben markolta. Nekitámasztotta lábát a fülke mögötti választófalnak, a
pilóta hóna alá nyúlt és próbálta kirángatni.

Már halott, mondta az elméje. Nem hallgatott rá. Különös színek ugráltak és
tekergőztek a szeme előtt. Tudta, hogy az agya kezd kifogyni az oxigénből, ahogy egyre
mélyebbre süllyedtek. Erősebben húzta. Hirtelen az egyik lába kiszabadult. Nagy
megkönnyebbülést érzett, és nekiállt kiszabadítani a másikat is, de az erősen beékelődött
a sérült lemezek alá. Kátrányszerű, fekete buborékok öntötték el az agyát, és érezte, hogy
izmai elgyengülnek.

Add fel! Különben véged.

Lángolt a tüdeje. Látómezejének szűk alagútjában hirtelen két másik kéz tűnt fel,
de lelassult agya nem hitt a szemének. Egy váll sötét körvonalai. Honnan kerülhetett ide?
Rántott még egy utolsót, és teljesen elszállt az erő a tagjaiból. De a másik kézpár –
szögletes kezek, felismerte őket – odanyúlt és kiszabadította a második lábat.

Mintha repült volna. Úgy érezte, hogy kilő felfelé, pedig csak annyi történt, hogy
nem süllyedt tovább. Nem eresztette el a japán ernyedt testét. Kezdett leállni az agya, és
alig mozogtak a lábai, de még így is tudta, hogy eljött a megváltás pillanata. Levegőre
volt szüksége.

Kinyitotta a száját, hogy vegyen egy kis… bármit. Szétváltak az ajkai.

Nem tudta megállni. Minden ösztöne azt mondta neki, hogy tartsa csukva őket, de
mégis kinyíltak a kétségbeeséstől.

A kezek erősen megragadták a fejét. Egy félelmetes pillanatig megpróbálta

lerázni őket, de a két kéz úgy szorította a halántékát, mint egy bulldog állkapcsa.
Fitzpayne arca bontakozott ki előtte homályosan.

Erősen a szájára szorította ajkait, és levegőt fújt a tüdejébe. Connie fellélegzett.

Huszonötödik fejezet

– MADOC – SZÓLT ODA NEKI KITTY-, tűnés lefelé!

Odafent voltak a fedélzeten. A hajnali köd hűvösen tartotta a sós levegőt. Kitty a
nyitott fedélzeti nyílás felé biccentett. Férfihangok és cigarettafüst áramlottak fel belőle.

– Az isten szerelmére, tudd meg, hogyan döntenek! – utasította a férjét.

 Kittynek azóta rossz kedve volt, hogy Mrs. Hadley és Fitzpayne előző este a
fedélzetre cibálták a japán pilótát. Csak Jónásnak hívta.

Miért nem hagyták megfulladni a nyomorultat? – Tűnődött Madoc.

– Hol van Mrs. Hadley? – kérdezte.

– Szerinted? A férje teljesen kikelt magából.

– Te sem örülnél neki, ha az ágyadba fektetném az ellenséged –

mutatott rá Madoc. – Utána meg egész éjjel ápolgatnám, te pedig kénytelen lennél
a kanapén aludni.

– Nem csak erről van szó.

– Hogy érted?

– Nem vetted észre? – Halkabbra fogta, nehogy Fitzpayne meghallja a

kormánynál. – Mennyire utálja, ha más férfiakkal törődik, a repülő

hadnaggyal az élen. Vagy Fitzpayne-nel és akár Henry Courttal is. Még veled is,
az ég szerelmére! – Megrázta a fejét, és felnézett a fölöttük szálló szulára. Szélesre tárt
szárnyakkal sodródott a meleg áramlatokon.

– Ő pedig igyekszik a fiára meg arra a mogorva kis bennszülött csitrire

összpontosítani, mikor Hadley is a fedélzeten van.

Nem, még nem vette észre.

A FÉRFIAK A SZALONBAN VITATKOZTAK. Madoc csendesen csusszant be

melléjük, de feleslegesen aggódott: senki sem foglalkozott vele.

Komoly arccal ültek az asztal körül, és legalább olyan fontosnak tartották

magukat, mint egy haditanács. Az ember azt hihette volna, hogy a nemzetközi
békeszerződés feltételein kardoskodnak, nem pedig csak egy rohad kis japó fogoly
sorsáról igyekeznek dönteni.

– Szabaduljunk meg tőle! – csapott Henry Court ököllel az asztalra.

– Ha ez az én jachtom lenne, én fel sem engedtem volna a fedélzetre.

Hadley hideg tekintettel nézett rá. – Nos, nem a tiéd.

 – Henry – mondta Johnnie kemény kifejezéssel az arcán –, a pilóták a hazájukért
harcolnak. Háborús időkben ez azt jelenti, hogy bombákat dobunk és géppuskából lövünk
az ellenségre. Nem személyes ügy. Ez a pilóta azért próbálta nekünk vezetni a gépét,
mert az volt a kötelessége.

Ne vedd személyesnek!

– A feleségem halott, te átkozott. És azt akarod mondani, hogy ne vegyem

személyesnek?

– Mélységesen sajnálom, ami Harriettel történt, nagyon jól tudod.

De…

– Meg fogunk szabadulni tőle – vágott közbe Hadley, de Madoc számára

nyilvánvaló volt, hogy kényelmetlen volt megbirkóznia a helyzettel, amibe a felesége
kényszerítette.- Amilyen hamar csak lehet.

– Hagynia kellett volna megfulladni a sárga rohadékot – hajtogatta tovább Court.

Madocnak feltűnt, hogy még kövérebb lett az arca, mintha a felesége helyett is
evett volna.

– Talán a hasznunkra válhat – vetette fel Madoc, mintegy mellékesen.

Minden szem őrá szegeződött. – Hogyan?

– Talán ki tudjuk szedni belőle az ellenség pozícióját, és hogy milyen messzire

nyomultak előre – Malajziában és ebben az átkozott szigetlabirintusban. Talán még azt is,
hová rejtettek fegyver-és üzemanyagtartalékokat. – Vállat vont, nekidőlt egy oszlopnak
és rágyújtott. – Csak egy ötlet.

Blake repülő hadnagy a homlokát ráncolta. – Nem fog beszélni. Át kell adnunk a
megfelelő hatóságoknak.

– Esetleg rá tudnánk venni – mondta Madoc.

Blake-nek hányingere támadt az ötlettől. Viszont Hadley és Court is felkapták a

fejüket.

– Ő az ellenség – emlékeztette mindannyiukat Hadley.

Morajló hang hallatszott a lábuk alól.

A bennszülött fiú a hajófenékbe szorult vizet szivattyúzta.

 CONNIE HALLOTTA, ahogy leeresztették a horgonyt. Még egy nap tétlenségre
kárhoztattak.

Fitzpayne helyesen tette, hogy elrejtette a hajót a nappali órákban, mivel egyre
inkább úgy tűnt, hogy a japán gépek uralják az eget, de Connie-nak már az idegeire ment
a végeláthatatlan várakozás. Képtelen volt elterelni a figyelmét az ágyon fekvő alakról.

Az idegen keskeny mellkasára meredt és figyelte, hogyan lélegzik.

Milyen vékonydongájú, szinte gyerek még. Az álla csupasz volt, a bőre sima.
Viszont a keze széles volt és erőteljes, akár egy földművesnek. Az lett volna? Egy
földműves, akit elszakítottak a földjétől, és felkergették az égbe, Hirohito császár
dicsőségére?

Széles nyomókötést tett a mellkasára. Összevérezte a lepedőt, de kevésbé volt

súlyos a sérülése, mint gondolta volna. Jókora bőrdarab szakadt fel a melléről és csak egy
vékony szálon lógott. Mialatt Connie kisimította és lefertőtlenítette, kilátszottak vörös
hústól és vértől övezett, fehér bordái. De nem törtek el és bár a tüdeje telement
tengervízzel, hamar rendbe jött, miután levegőt tudott venni. Bal kulcscsontja eltörött, és
furcsa szögben állt, a homloka pedig megsérült a pilótasisak alatt.

De életben volt. Connie pedig életben is akarta tartani. így hát ott ült felette, és
óráról órára nézte, ahogy lélegzik.

KOPOGTAK A HÁLÓSZOBA AJTAJÁN. A hang visszarántotta Connie

gonolatait a jelenbe, a fertőtlenítőszertől és izzadságtól bűzlő kis kabinba. A hajóablakon
át ragyogó kék eget látott.

– Tessék – mondta.

Az ajtó kinyílt, és Teddy lépett be. Anyjáról a japán pilótára nézett, majd vissza.
Magányos ábrázattal tekintett rá, és enyhén megremegett a szája, mire Connie átkarolta
és magához vonta a székébe. Teddy a vállgödrébe temette meleg fejét. Fitzpayne állt
mögötte az ajtóban.

Gyors pillantásával alaposabban szemügyre vette, mint hogy az jólesett volna

Connie-nak.

– Túl meleg van idebent – jelentette ki.

Igaza volt. Connie úszott az izzadságban. Szoknyája a vádlijára tapadt, és

élettelen tincsekben lógott a haja, de túlságosan lekötötte a virrasztás, hogy ezt
észrevegye.
 – Hogy érzi magát? – kérdezte Fitzpayne.

Meglepte a kérdés. Arra számított, hogy a pilóta felől érdeklődik majd.

– Megvagyok.

Fitzpayne elmosolyodott. – Szóval egy kis fuldoklás meg se kottyan a

rettenthetetlen Mrs. Hadley-nek?

– Ezek szerint nem.

Teddy megsimogatta az arcát. – Ugye jól vagy, mami?

– Igen, jól vagyok. Hálás vagyok magának, Mr. Fitzpayne, amiért…

– Semmiség – vágta rá gyorsan. – Nem hagytam volna ki semmi pénzért, hogy

láthassam, milyen képet vág Henry Court, mikor a fedélzetre vonszol egy japán pilótát –
mondta nevetgélve. -Szóval, ébren van?

Mindhárman az ágyon fekvő, mozdulatlan alakra néztek.

– Azt hiszem – mondta Connie –, bár a szeme csukva van.

– Mondott valamit? – suttogta Teddy.

– Igen, többször is. Olykor hirtelen kinyitja a szemét, percekig rezzenéstelenül

mered rám, és a végén sziszeg valamit.

– Mit mond? – kérdezte Teddy.

– Nem tudom. Nem értek japánul. Viszont semmi kellemeset, annyi biztos.
Gyűlöl engem.

Teddy megpuszilta az arcát. – Hozzak valamit inni? – kérdezte.

– Nekem jobb ötletem támadt – mondta Fitzpayne, és kötelet húzott elő a

zsebéből. – Menjünk fel mindannyian a fedélzetre. Ott legalább van egy kis szellő.
Anyukádnak szüksége van a friss levegőre.

Connie vonakodva rázta meg a fejét. – Vigyáznom kell a…

– A páciense is velünk jön. Ehhez kell a kötél.

Connie döbbenten nézett Fitzpayne-re. A japán férfi szeme résnyire nyílt, és

Fitzpayne szigorú utasításokat adott neki valami ismeretlen nyelven.
 – Japánul beszél? – kérdezte Teddy meglepetten.

– Hai. Fitzpayne összetette a két tenyerét és udvariasan meghajolt, pontosan úgy,

ahogy So szokta volt. – Igen, japánul.

Meglengette a kötelet Connie szeme előtt, és kérdőn felvonta egyik vastag

szemöldökét. Connie a pilótára nézett.

– Hai, mondta végül. – Igen.

HULLÁMOKBAN HÚZTAK EL FELETTÜK a repülők a délután folyamán.

Teddy a távcsövére tapadt, és időnként magas, izgatott hangon kiáltott fel.

– Hat Brewster Buffalo! Két Hurrikán! Nyolc bombázó! Japánok.

Tíz Zéró vadász! Japán. Négy Bristol Blenheim bombázó! Egy C

osztályú hidroplán!

Úgy csillogtak a gépek a fák fölötti ég kékjében, akár az óceánban cikázó

halrajok. Komor hangulat uralkodott a fedélzeten. Ismét elrejtették a Fehér gyöngyöt.
Felhajóztak egy iszapos folyó fákkal borított torkolatán. Hosszú, kard alakú levelek
zizegtek a fejük felett, és madarak vijjogtak körülöttük. Jól kivehető, friss leopárdnyomok
sorakoztak a part iszapjában. Fitzpayne ismét nekilátott befoltozni a hajó törzsét kóccal
és kátránnyal. Ezúttal egy Zéró becsapódása sértette fel a Fehér gyöngy oldalát. Connie
nézte munka közben. Madoc Morgan egy deszkát kalapált mellette a helyére. Mindkét
férfi keményen izzadt a hőségben. Connie hálát mondott Malajzia minden létező
istenének, hogy ez a leleményes, sokoldalú ember velük jött Palurból. Bármi oka is volt
rá.

– Én azt mondom, hagyjuk itt a nyomorultat. Hamarosan úgy is fölszedik.

Hemzsegnek errefelé a japánok.

Henry és Nigel vitatkoztak. Henry azonnal meg akart szaba dúlni a japán
pilótától, de Connie nagy meglepetésére Nigel visszautasította.

– Átadjuk a megfelelő hatóságoknak, ha olyan helyre érünk -

ragaszkodott hozzá Nigel.

– És közben a mi ételünket eszi. Mi pedig vigyázhatunk magunkra, hogy meg ne

öljön minket álmunkban. Te is tudod, milyen sunyi emberek a japók.
 – Meg van kötözve, Henry – mutatott rá Connie. – Nem jelent veszélyt. Sebesült,
és Fitzpayne szerint ez a sziget lakatlan. Elpusztulna itt.

– És? Egyel kevesebb probléma.

– Henry – mondta Nigel nyersen –, a hadifoglyokra vonatkozó brit szabályok

szerint kerül majd elbírálásra. Mindannyian tudjuk, milyen embertelen dolgokat műveltek
a japán katonák Kína megszállása alatt, de mi nem süllyedünk le a szintjükre.

Henry elsomfordált, Connie pedig odament a férjéhez, leült mellé a padra és

finoman megérintette a vállát.

– Köszönöm, Nigel – mondta.

A férfi felnézett és egy pillanatra elmélyültek a vonásai, mert a nap a szemébe

tűzött. – Azt akarom, hogy boldog légy, Constance. – Nem mosolygott hozzá. Connie-t
váratlanul érte szavainak őszintesége és komolysága.

– És te, Nigel? Te boldog vagy?

A férfi keskeny csíkba szorította az ajkát. – Hát persze. Csak ez az átkozott

háború.

– BUSHIDO – A SZAMURÁJ HARCOSOK TÖRVÉNYE.

Connie Fitzpayne kezét kötözte, miközben a férfi a japán pilóta viselkedését

magyarázta. Madoc Morgan vésője megcsúszott és kimetszett egy darabot Fitzpayne
nagyujja tövéből, ami miatt kénytelen volt feljönni a fedélzetre. Kitty elnézést kért a férje
viselkedése miatt, de Fitzpayne komor tekintettel nézett vissza rá és javasolta, hogy
tartogassa a bocsánatkérését a nem szándékos esetekre. Ahelyett, hogy a férje
ártatlansága mellett kardoskodott volna, Kitty olyan heves nevetésben tört ki, hogy telt
keblei beleremegtek.

– Majd a seggére csapok – mondta és nevetgélve lebaktatott a lépcsőn.

Connie meglepetésére Fitzpayne vigyorogva nézte, ahogy átpréseli kövér farát a

fedélzeti nyíláson. – Nem érdemli meg őt az a semmirekellő – mondta nevetve.

Connie-nak összeszorult valamiért a mellkasa. Nem volt hajlandó beismerni, hogy

a féltékenységtől. – Nagy segítség – mondta –, nekünk és neki is.

Fitzpayne bólintott. – Jól főz és tudja, hogyan kell behúzni a köteleket. Olyan
izmok rejtőznek a sok zsír alatt, ami egy férfinak is büszkeségére válna.
 Connie-nak eszébe jutott, milyen vékonyak is az ő karjai. A japán pilóta az árboc
árnyékában ült és kérlelhetetlen gyűlölettel meredt rá.

Elől összekötötték a kezét, és az árbochoz kötözték a bokáját, akár egy kecskének.

– Bushido – visszhangozta Connie. – A harcos útja. Meséljen róla!

– A szamurájok ősi etikai kódexe, amit még mindig tanítanak a japán

gyerekeknek, egészen fiatal kortól – magyarázta Fitzpayne.

– A hűség, a becsület és az engedelmesség áll a középpontjában.

Connie-nak tetszett, ahogy felélénkültek a férfi arcvonásai, mikor ilyesmiről

beszélt. Sokkal kifejezőbbé vált.

Átkötötte a fáslit a csukóján. – Olyan tulajdonságok ezek, melyeket mind

szeretnénk viszontlátni a gyermekeinkben.

– Igen, a japánok nagy hangsúlyt fektetnek a szülők tiszteletére és az

önfeláldozásra.

– Á, önfeláldozás. – Az árboc melletti sötét fejre pillantott.

– Még most is úgy hiszik, hogy I lirohito császár emberi alakot öltött isten. Aként
imádják és megtisztelve érzik magukat, ha meghalhatnak érte. Számukra az élet csupán
állandó felkészülés a halálra, az élet végső célja pedig makulátlan becsülettel jó halált
halni.

Connie Sora gondolt és arra, ahogyan feje a lépcsőnek puffant. Rossz halál. És
most ez a pilóta alig várja a halált.

– Nem csoda, hogy utál engem. Elraboltam tőle a dicsősége pillanatát – mormogta
és összekötötte a fásli végeit. Fitzpayne egy rövid ideig Connie kezében hagyta a karját.

– Ne is gondoljon rá! Csak egy fiatalember üresfejü idealizmusa az egész. Öreg

korában boldogan letérdelne maga elé, és hálásan csókolná a lábát.

– Maga viszont folyékonyan beszél japánul.

Fitzpayne visszahőkölt, mintha Connie valami kellemetlen dologgal vádolta

volna. Habár sérült karja még mindig a kezében nyugodott, elveszítette melegségét, és
eltűnt a szokatlan gyengédség is szürke szeméből.

– Éltem ott egy darabig – mondta. – Nem sokáig. Gyengén beszélem a nyelvet.
 De Connie-nak nem tűnt olyan gyengének, amikor parancsokat kiabált a
pilótának.

– Értem – válaszolta.

De nem értette. Nem értette, miért szállt el belőle hirtelen a melegség.

– Nyakunkon a monszuneső – mondta Fitzpayne tárgyilagosan. –

Jobb, ha lemegy. Sötétedés előtt kihajózunk.

IGAZA VOLT AZ ESŐVEL KAPCSOLATBAN. Sűrű függönyként zuhogott.

Kavargó, sáros forgataggá dagasztotta a folyót, és lankadatlan kitartással kopogott

a Fehér gyöngy fedélzetén. De Connie szerette a monszunesőt. Tetszett neki, ahogy
mindent beleadott, nem végzett félmunkát. Mindent vagy semmit. Felhúzta sárga
esőkabátját és kiment a fedélzetre, hogy ránézzen a japán pilótára, aki egy ponyva alá
húzódott. Cigarettával kínálta, de nem fogadta el. Szótlanul ült, és gyűlölettel meredt rá
fekete szemével.

Connie előtte állt, és lenézett vászonba csavart, sima arcára. -Az élet, legyen jó
vagy rossz – mondta neki –, mindenképpen jobb a halálnál.

Maga most hadifogoly. Nincs ebben semmi becstelen.

A férfiból áradt felé a gyűlölet. Hátat fordított neki.

– Nekik más a felfogásuk – szólt oda neki Fitzpayne a hajókorlát mellől. Ő is

esőkabátot viselt, de nem hajtotta fel a fejére az ocsmány csuklyát. Csillogva tapadt a
haja fedetlen fejéhez.

– Ugye nem fogja hagyni, hogy Morgan lehajítsa a fedélzetről? –

kérdezte. – Láttam, milyen szemekkel méregeti. Gyűlöli a japókat, amiért

lerombolták az otthonát.

– Inkább a barátja, Henry miatt érdemes aggódni. A feleségét egy japán golyó ölte
meg. Ha tehetné, darabonként etetné meg a cápákkal ezt a pilótát. – Az arcába nézett az
esőfüggönyön keresztül. – Nem mondhatnám, hogy hibáztatom miatta.

Connie beletörölte a tenyerét vizes esőkabátja oldalába. – Életet az életért, erre

gondol? Igazságos elszámolás.

– Valami hasonló.
 – Kegyetlenség.

– Akkor maga miben hisz? Fordítsd oda a másik orcád, és öleld kebledre
ellenséged?

– Nem! – Kénytelen volt kiabálni az eső zajában. – Úgy hiszem, mindenki a saját
útját járja. Senki sem tudja, mi zajlik a másik ember fejében. – Elhallgatott és kinézett a
folyó örvénylő torkolatára. A szigetet borító sötét dzsungelben madarak rikoltoztak
egymásnak. A zöld milliónyi árnyalatába burkolózott az erdő, és az aljnövényzet olyan
sűrű volt, hogy összefüggő szőnyegnek tűnt. Connie azon kapta magát, hogy arcokat
keres benne. Japán arcokat. Japán puskákat. – Nem tudom, mi zajlik a maga fejében –
fejezte be hangosan a gondolatot.

Fitzpayne nevetése megijesztett egy gibbont, amely fél kézzel lógott egy ágról a
szakadó esőben. Connie is megriadt. – Nem akarja tudni, ebben biztos vagyok! – mondta
a férfi. Nevetés közben az arca megváltozott, mintha átrendeződtek volna a csontjai.

Megenyhültek szögletes állkapcsának vonalai, de még mélyen ülő

szemei is, ahogyan ránézett. – Annyira sötét és alaktalan odabent minden, mint a
dzsungel, amit olyan kitartóan néz! Túl koszos a maga szép, fehér kezeinek.

Connie lenézett a kezére. Új izmok és bőrkeményedések fejlődtek ki rajta a

kötelekkel végzett munkától.

– Úgy gondolja? Szép és fehér? – Megvetéssel ejtette az utolsó szavakat. – Én

másképp látom.

Ő véresnek látta őket. Visszataszító kezeknek.

– Én úgy gondolom, hogy elnézőbbnek kellene lennie saját magával.

Váratlan volt tőle ilyen gyengéd szavakat hallani. Mikor felnézett rá, palaszürke
szemét olyan ezüstösre varázsolta a mosolya, amilyennek még nem látta. Akárcsak az eső
színe. Elfordult. Nem akarta elsírni magát. Kérdezni szeretett volna valamit.

– Miért csinálják? Maga ismeri a világnak ezt a részét. Miért ugrottak bele a
japánok a háborúba? Tudom, hogy jelenleg nyerésre állnak, olajmezőket zsákmányolnak
meg más erőforrásokat, de… –

megrázta a fejét. – Ez öngyilkosság. Hogyan akarják hosszú távon legyőzni a Brit

Birodalmat és az Egyesült Államokat?

Fitzpayne sárga vállainak egyetlen rándításával elfogadta, hogy témát váltott. –

Éppen hogy hosszú távon gondolkoznak.
 – Hogy érti?

– Keményen le akarnak sújtani a fehér feudalizmusra. Meg akarják mutatni a

nyugati világnak, kik is az ázsiai népek igazi vezetői. – Észak felé nézett, az esőáztatta
zöld hegyek irányába, mintha magához vonzotta volna Japán akarata. – Végül a japánok
győznek majd. Bárki is nyeri meg ezt a háborút, a nyugati dominancia véget ért keleten.

– Épp ideje volt már, én azt mondom.

Fitzpayne ismét felnevetett, ezúttal némi gúnnyal. – Ebben lehet, hogy nem ért
egyet önnel a férje.

Connie nem válaszolt. Erre nem is volt mit mondani.

***

UTÁLOM RAZAKOT!

Vastagon, csupa nagybetűvel ugrottak Connie arcába a szavak a hajó gyomrában.

Fekete, hegyes betűk. Felállt a szőr a nyakán. Mit művelhetett Razak, hogy így kifakadt
rá Teddy a naplójában?

Tudta, hogy nem kellene beleolvasnia. Nagyon is tisztában volt vele, hogy a napló
a fia magánügye. Megígérte neki, hogy nem néz bele, mikor neki ajándékozta. De kint
hagyta a fedélzeten, mikor Fitzpayne lehívta, hogy megnézzék a térképeket. Árnyékként
követte Fitzpayne-t, és megfeledkezett a naplójáról. Eső áztatta a lapokat. Connie a két
ujja közé fogta. Csörgött belőle a víz. Tudta, hogy Teddy nem fog örülni neki, ezért
levitte a kabinjába, hogy megszárítsa.

Fogott egy törölközőt és letörölte a fedelét. Máris töredezni kezdett.

Szegény Teddy, hogy fog haragudni magára és az esőre. Kikötötte a pántot és

kinyitotta az elején, ahol a legtöbb kár keletkezett. Néhány lapon a ceruzával írt szavak
már olvashatatlanná halványultak. Átfutott rajtuk és mosolygott magában. Oly sok oldalt
teleírt apró, óvatos betűivel. Milyen szorgalmas gyerekké vált.

Láttam egy medúzarajt. Tejfehérek voltak.

Valóban? Nem is említette.

Szeretem, mikor ordít a szél a vitorlában, mint a tigris. És később: Maya nagyon
fél, de megmondtam neki, hogy a Fehér gyöngy nem fog felborulni, mert nagy tőkesúlya
van. Előbb az árboc törne el. Ezt a papa mondta nekem, de Maya sírni kezdett, és én
rosszul éreztem magam miatta.
 Ó, Teddy, drága gyermekem! Connie felitatta a vizet a törölközővel még néhány
lapról és próbálta nem elolvasni őket. Az eddigi legjobb karácsony. Egyfajta sátorban.
Hangosan felnevetett és továbbment.

Láttam egy delfint. És ekkor pillantotta meg a szavakat.

UTÁLOM RAZAKOT!

Ez volt az utolsó bejegyzés a naplóban. Zavarodott haragot érzett a a bennszülött

fiúval kapcsolatban. Mit tehetett? Bántotta volna Teddyt?

Nem törődött vele tovább, hogy megszegi az igére tét. Visszalapozott egyet.
Apró, zsúfolt betűkkel írt, mintha meg akarta volna fojtani a szavakat. Közel kellett
hajolnia.

Szeretem a mamit. Connie-nak elakadt a lélegzete. De a papát már nem szeretem

többé. Megfeledkezett rólam. Kígyók és létrákat, meg akasztófásat játszik Razakkal.
Velem nem. Karácsonyra odaadta Razaknak a különleges zsebkését.

Micsoda? Nigel soha senkinek nem hagyta, hogy hozzáérjen a

gyöngyházberakásos zsebkéséhez, amit még a nagyapjától kapott gyerekkorában.
Talizmánként hordta a zsebében, bárhová is ment.

Együtt nevet Razakkal.

Ez igaz. Connie hirtelen ráébredt, milyen nevetőssé vált Nigel az utóbbi időben.
Gyakran hallotta önfeledt nevetését, miközben ő könyvet olvasott, vagy a vitorlával volt
elfoglalva.

A haját simogatja.

Connie arca elvörösödött.

Láttam ma a papát, ahogy megcsókolja Razakot. Már megint a száján. Hosszan.

Ez nem igazság. Azt szeretné, hogy a fia legyen.

UTÁLOM RAZAKOT!

CONNIE ÚGY GYÁSZOLTA A HÁZASSÁGÁT, AKÁR EGY HALOTTAT.

Borzasztó veszteséget érzett. Nagy hullámokban öntötte el a bánat. A szíve

lomha, bizonytalan ritmusra lassult, és úgy fájt, mintha beletapostak volna.
 Kiáltani szeretett volna. Sikítani. Hadd hallja mindenki a fájdalmát, ami
darabokra szaggatja odabent. De csak ült a szalonban, és szinte képtelen volt hozzáérni a
remek rizses halhoz, amit Kitty készített.

Mikor befejezték az étkezést, halkan ennyit mondott: – Nem érzem jól magam. –
És visszavonult a kabinjába.

Ült a hajóablak előtt és nézte a kavargó hullámokat. Mikor a lemenő

nap vörösre festette az eget, és lebukott a látóhatár mögé, nem gyújtott lámpát. A
sötétben feküdt. Átkarolta magát és szorosan összekuporodott az ágyon. Érezte, ahogy a
hajó minden rezdülése összhangban jár a benne kavargó érzelmekkel.

Nigel sohasem akarta őt. A házasságuk hazugság volt csupán. Csak egy fiút akart,
semmi többet, meg egy feleséget, hogy elrejtse valódi vágyait. Kihasználta és becsapta őt.
Annyi éven át próbálta elnyerni a szerelmét, és igyekezett a kedvében járni, ő pedig
elhúzódott előle.

Hogyan gyűlölhette, mennyire utálhatott mellette aludni éjről-éjre –

sokkal de sokkal jobban, mint ahogyan eddig sejtette. Mély, állati sóhaj szökött
fel a párnája alól, ahogy elöntötte a megaláztatás érzése.

Beletemette az arcát. Beleégett az agyába a férje arcának látványa, amikor olyan

sokáig hiába próbálkoztak egy második gyerekkel.

Micsoda erőfeszítés lehetett neki.

Hallott már férfiakról, akik a fiatal fiúkat kedvelik, de sohasem ismert egyet sem.
Mindig is hallotta a suttogást a klubban, és tisztában volt a diszkrét mutogatással a
teniszpályán. Látod azt a jó kiállású srácot, hogy üti a labdát, nos… Vagy akár, ne nézz
oda, de az a pasas a pultnál az ifjú Macauley-vel szemez. A felesége orra előtt.

Nem figyelt oda rájuk. Teljes figyelmét lekötötték saját életének nehézségei. Nem
maradt ideje mások gondjaira és olyan problémákra, amelyekről azt hitte, hogy sohasem
fogják őt érinteni. De halványan tudatában volt a hűvös mellózésnek, ahogy a britek
társasága a hasonló alakokat kezelte. Deviáns, kuncogta Harriet, és a szemeit forgatta, a
feleség orra előtt. És ha a sugdolózás egyszer elkezdődött, az érintettek karrierje
hamarosan véget is ért.

Nem sírt. Ahhoz túlságosan mély volt a fájdalma. Ehelyett elképzelte maga előtt
Razakot, hogy mennyire gyönyörű, és hogy ő volt az, aki bevonszolta az életükbe. Ez lett
volna az anyjuk átka? Erre gondolt volna Sai-Ru Jumat, mikor azt mondta, Megátkozlak,
fehér lady? Hogy a fián keresztül áll majd bosszút?

TEDDY BEJÖTT, HOGY PUSZIT ADJON neki éjszakára. Mikor átkarolta a

derekát, Connie-nak eszébe jutott, hogy az apja sohasem fogja elereszteni.

– Mami – megpuszilta nedves arcát –, majd én olvasok neked.

Ahogy te olvasol nekem, amikor beteg vagyok.

Connie a párnára tette a fejét, és a fia arcát nézte, miközben kedves kis hangjával
felolvasott neki egy oldalt a kedvenc ismeret-terjesztő

könyvéből arról, hogyan kell iglut építeni.

– Hasznos dolog – mondta Connie, mikor befejezte –, ha egyszer Lappföldre visz

az utad.

Teddy bólintott és várta, hogy nevessen, de Connie képtelen volt rá.

– Ne aggódj, kedvesem! – mondta Connie. – Holnap reggelre kutya bajom sem

lesz. Ma este a papa fog lefektetni.

Teddy ugyanúgy vonta össze a szemöldökét, mint az apja. – A papa túl elfoglalt.
Majd lefekszem egyedül.

Connie csókot nyomott sós hajára, belélegezte a féltékenysége keserű illatát, és

érezte, hogy a zavara összekeveredik az övével.

NIGEL CSAK ÓRÁKKAL KÉSŐBB jött lefeküdni. Connie éberen ült a

petróleumlámpa halvány fényénél, és úgy várt rá. Beszélni akart vele.

Halkan. Higgadtan. Harag és szégyenkezés nélkül. Előre kigondolta a szavakat.

Rohamokban fújt a szél odakint, de a hajó nyikorgása kezdett elhalkulni, mintha
lenyugodott volna éjszakára.

– Jobban vagy? – kérdezte Nigel udvariasan.

– Nem.

– Aszpirint?

– Nem, köszönöm.
 – Ahogy gondolod, öreglány.

– Nigel, sem öreg nem vagyok, sem lány.

A férfi megállt a zoknija lehúzása közben, és meglepetten nézett rá.

– Csak egy szófordulat, semmi más.

Connie szóra nyitotta a száját, hogy elmondja neki, tudja, hogy sohasem szerette.
Hogy csak kicsábította Malajziába a varázslatos egzotikum ígéretével, hazudott neki,
átverte. Mindennel kapcsolatban.

Mindezt azért, hogy szüljön neki egy fiút. És most összetörte a fia szívét… De
amikor a szemébe nézett, hogy ráolvassa, mennyire hazug, álnok és összetörte a szívét,
torkán akadtak a szavak. Hiába érezte úgy, hogy megalázta. Hiába bántotta és mellőzte őt
a férje. Hiába borzadt el azon, hogy egy fiatal maláj fiút részesít előnyben a feleségével
szemben. Mikor az arcába nézett, sugárzó boldogságot látott rajta. Hogy nem vette észre
korábban? Csillogó szemében, sugárzó bőrén és a szája ívén. Ahogy arcának merev,
hosszú vonásai átrendeződtek, amitől az orra rövidebb-nek, álla tompábbnak és
szemöldöke kevésbé szigorúnak tűnt.

Hirtelen heves féltékenység kapta el Connie-t, akárcsak a fiát.

Mintha kést döftek volna a bordái közé. Nigel szerelembe esett. Nigel boldog.
Házasságuk kilenc magányos éve alatt még sohasem látta ilyennek, és képtelen volt
rávenni magát, hogy elragadja tőle a boldogságát. A vágyai rabja volt, és Connie-nak
vérzett érte a szíve.

Így hát becsukta a száját, és bebújt a takaró alá. óvatosan, hogy még véletlenül se
érjen hozzá..

– Jó éjt, Nigel – mondta halkan.

– Jó éjt, öreglány.

VÉKONY EZÜSTCSÍK HEVERT A TAKARÓN. Még mindig sötét volt

odakint. A kerek hajóablak látványa olyan érzéssel töltötte el Connie-t, mintha egy sötét
kútba esett volna. De egy kósza holdsugár átcsalta magát valahol a felhők között, és utat
talált Connie ágyára. Nézte, ahogyan felfelé kúszik, és elképzelte, amint nyílegyenesen
ragyog végig a tenger felszínén, csakhogy elérjen hozzá.

Vajon Fitzpayne is látja? A férfi éberen figyel odafent a kormánynál.

 Mintha sohasem aludna.

Ébren feküdt, és a gyöngysort piszkálgatta a nyakában, amit sohasem vett le.

Eközben az elméjének egy darabkája a hajó mozgását figyelte, felmérte a hullámok
magasságát, és a kötélzet zúgásából megbecsülte a szél erősségét. Azonban legtöbb
figyelmét a mellette fekvő, mozdulatlan alakra összpontosította. Hallgatta a lélegzését és
számolta, hányszor fordul sóhajtva a másik oldalára álmában.

A hajó egy hirtelen mozdulata felverte álmából, de úgy tett, mintha tovább
aludna. Connie halkan megszólította.

– Kedveled Razakot, Nigel?

Érthetetlen mormogás volt a válasz.

– Nigel, kedveled őt?

– Razak elég rendes fiatalember. – De túl sokat tétovázott, óvakodva mondta csak
ki a fiú nevét.

– Szereted őt?

– Micsoda?

– Szereted?

Nigel hirtelen felült. – Elment az eszed, Constance?

– Csitt – csillapította. – Látom, hogy szereted. Teddy is látja. Ezért duzzog

annyira. Úgy hiszi, megfeledkeztél rólunk.

Erős hang tört fel Nigel torkáról, ami aztán sziszegésbe ment át, miközben
kimászott az ágyból. A rossz lábára lépett és megbotlott. De a holdfény keskeny
vonalában Connie látta rajta, hogy harag torzítja el az arcát. Vagy félelem lett volna?

– Constance – mondta halkan, nehogy a vékony falakon keresztül mások is

meghallják. – Vondd vissza, és kérj elnézést!

– Nem, Nigel. Nem tehetem. Már korábban rá kellett volna jönnöm.

Ugye igaz, hogy…

– Nem igaz!

– Ó, Nigel. Sohasem lett volna szabad elvenned feleségül.

Kegyetlenség volt.
 – Ne légy nevetséges, Constance!

– Kérlek, ne hazudj nekem többé, Nigel. Légy őszinte hozzám.

– Amire gondolsz, az udorító és természetellenes. És nagyon jól tudod, hogy

törvénytelen is. – Remegett a hangja. – A maláj fiúnak segítségre van szüksége, és én
megadom neki. Hát nem ezt akartad?

Connie az oldalára fordult, háttal neki. – Nem, Nigel. Nem ezt akartam.

Huszonhatodik fejezet

MADOC AGGÓDOTT A HAJÓ MIATT. Még mindig túl sok víz szivárgott be a
sérült részeken, és dülöngélt a szembeszélben.

Az esőtől csak rosszabbodott a helyzet. Olyan erővel verték a sűrű

cseppek a fedélzet deszkáit, mintha szándékosan el akarták volna rabolni

Madoctól a zsákmányát. Semmi sem lehetett látni. A Fehér gyöngy fojtogató magányban
sodródott. Magára hagya-lottan, távol mindentől. Csapdába esett a saját ma által
választott elszigetelt világban.

– Mit gondol?

Madoc nekidőlt a korlátnak Blake repülő hadnagy oldalán, aki mustársárga

esőkabátot viselt és zárkózott, fájdalmas tekintettel meredt a tengerre. Ennek ellenére
jóképű pasas volt. Egy kicsit túlságosan buzgó alak Madoc ízlésének, de ez önmagában
nem volt gond. Talán még Madoc javára is válhat. Észrevette, hogy a pilóta egy kekszet
rágcsál. Már csak kevés maradt belőle, ahogy ivóvízből is. A csizmájába mert volna
fogadni, hogy a kis bennszülött lány csempészte ki neki.

Amikor csak Blake a fedélzeten volt, a lány úgy piszmogott körülötte, mint egy
kisegér.

– Mit gondol? – ismételte meg Madoc a kérdést.

– Miről?

– Az esélyeinkről.

Blake továbbra is a kavargó vízre meredt. – Az hiszem – próbálta elfojtani

ironikus mosolyát –, hogy kezdünk kifogyni a rejtekhelyei nyújtó szigetekből.

– Ebben átkozottul igaza van. Kezdem azt gondolni, hogy ez a Fitzpayne az

orrunknál fogva vezet minket.

Blake lassan felé fordította a fejét, kék szemei összeszűkültek.

– És hová?

– Erre szeretnék rájönni.

– Nem bízik benne?

Madoc vállat vont. – Mi okom lenne rá?

– Eddig még mindig biztonságba vezetett minket.

– Éppen hogy. – Madoc az árbochoz kötözött, zöld vászonba csavart japán felé
bökött az állával. – A barátja, Mr. Hadley, hibát követett el.

Nem a legjobb döntés ellenséget engedni a fedélzetre.

Blake összevonta a szemöldökét, de mielőtt még hozzáfűzhetett volna valamit,

Madoc újra megszólalt. – Az az érzésem, hogy Fitzpayne ráérősen vezet minket erre a
szigetre, és azon tűnődöm… – Elhallgatott és a kormánynál álló alakra pillantott.

– Min? – kérdezte Blake halkan.

– Hogy hányunknak kell még meghalnia, mielőtt biztonságos kikötőbe vezetné a

Fehér gyöngyöt.

– Az isten szerelmére, ember, túl messzire megy!

– Valóban?

Hirtelen az arcukba csapott az eső. Kénytelenek voltak hátat fordítani a szélnek,

és behúzták a nyakukat az esőkabátjuk alá.

– Mire gondol?

Madoc hallotta rajta, hogy ideges, de volt egy olyan érzése, hogy nem a
beszélgetésük miatt.

– Arra, ahogy a japóval beszél. Leguggol elé, mikor azt hiszi, hogy senki sincs a
környéken, és hosszasan beszélget vele.
 – És? – kérdezte türelmetlenül Blake.

– És azon tűnődöm, vajon kinek az oldalán áll.

AZ ESŐ ÁLOMBA SÍRTA MAGÁT. Végre elnémult a nyomasztó zuhogás.

Maya nézte a fedélzetről felszálló gőzt, ahogy a nap sugarai végigszántották

meleg ujjukkal. A kunyhóról kunyóra terjedő füst látványára emlékeztette Palur utcáin.
Lángok szöktek a magasba és emésztették fel a világot a japán bombák nyomán. A japán
pilótára pillantott, és kellemetlen melegség lángolt fel a mellkasában. Az óceán alján
kellene feküdnie, hínárkoporsóban.

Látta rajta a halált. Szürke és élettelen pókhálóba vonta a bőrét. Mint a gyerek
elszenesedett teste, amit Hadley asszony látott az öregember karjai közt a mocskos kis
utcában. Nem az én gyerekem. Az én testemből bújt a napvilágra, de sohasem volt az
enyém. Összerezzent.

Akkor még ő maga is gyerek volt, és az anyja azonnal eladta a csecsemőt egy
meddő párnak. Az ő gyereke volt, de mégsem. Miután egész nap virágot árult az autók
forgatagában, hazafelé menet mindig elkerülte. Inkább kerülőutat választott, csak hogy ne
kelljen látnia aranyos kis arcát. Talán éppen ez a pilóta dobta le a bombát, ami lángra
lobbantotta a kunyhókat. A pilótára meredt és tompa hőség áradt szét mellkasában.

– HUSZONHÉT MITSUBISHI BOMBÁZÓ! – kiáltotta Teddy.

Maya felnézett rá a fedélzeti nyílás mellől. A japán gépek köteléke fekete

méhekre emlékeztette. A messzi távolból nehéz lövegek zaja hallatszott. Dühös tűzcsíkok
szántották a háborgó tenger felett terpeszkedő esti égboltot.

A Fehér gyöngy felsóhajtott és kibontotta vitorláit, akár egy előkelő

hölgy a legyezőjét. Maya megérezte az ismerős imbolygást a lába alatt, ahogy a

víz magával rántotta a hajótestet. Még mindig kellemetlen érzés volt, de már nem kapta el
tőle a hányinger. Amint a gépek eltűntek Szingapúr irányába, Fitzpayne kivezette a hajót
a fák alól. Azt ígérte, hogy a hajó sebei ellenére ma este elérik azt a biztonságos szigetet.

Nem tudta, miért, de bízott Vasszemű ígéreteiben.

– TESSÉK, MAYA. IGYÁL.

 Aranyhajú hozott neki egy csésze teát. Hülyék ezek az angolok, amiért egész nap
ezt isszák. Kutyahúgy íze van. De hálásan nézett vissza rá, oldalra dobta fekete haját, és
az ajkához emelte a csészét.

– Miért lenni kedves japóval? – kérdezte. Korábban a fogolynak is vitt egy csésze
teát.

– Mert ő is pilóta, akárcsak én. Csak a dolgát végezte.

– Ő rossz. Ő próbál megölni minket.

– Ez is része a munkájának.

– Ő dolga meghalni. Jó dolog.

– Nem, Maya. Fiatal még és eltökélten szolgálja a japán császár dicsőségét. Fia
kell, az életét adja érte. Mi már csaknem el is felejtettük ezeket az elveket a nyugati
világban.

Maya nem értette minden szavát, de kihallotta belőle a szomorúságot, és látta,

hogyan nehezednek el arany szempillái, hogy elfedjék óceánkék szemét.

– Maga jó ember – közölte vele és hevesen bólogatott. – Ő rossz ember.

Nem nevette ki, ahogy Vasszemű tette volna. És nem is fordult el, ahogy Tuan
Hadley szokott, mintha sértette volna a szemét. Aranyhajú komoly arccal nézett rá és
megfogta a kezét. Kicsi és csúnya barna levélnek látszott a keze a férfi széles, fehér
tenyerén, de köréhajtotta az ujjait. Mondott valamit. De Maya nem hallotta. A szívében
éneklő

boldogságot hallgatta, és csak arra tudott gondolni, hogy mit akarhat ez az erős
pilótakéz az övétől. Erőteljesen emelkedő, csontos bütykeit nézte, és a szeplős bőre alatt
lüktető ereket.

– Maya? – Aranyhajú válaszra várt, de neki elképzelése sem volt, hogy mit
kérdezett.

Megkockáztatott egy mosolyt. – Maga bolond – mondta.

A FEHÉR GYÖNGY ÚGY SIKLOTT KI a nyílt tengerre, mintha az övé lett

volna. Maya látott már fehér ladyket, akik ugyanígy léptek be egy-egy szobába. Egyenes
háttal, mint a hajó árboca, és lebegő szoknyával.

Birtokba vették maguk körül a teret, nem csak áthaladtak rajta, ahogyan Maya
tette. Lenyűgözték ezek a nők, annak ellenére, hogy elrabolták az országát.

– Maya!

Felemelte a tekintetét. Az ifjú Tuan Teddy állt a hajó hátuljában –

nem, mi is az a szó?… a farában. Haját összeborzolta a szél, és barna szemei tágra

nyíltak, akár egy makinak. Maya odasietett hozzá.

– Nézd! – mondta a fiú. Kicsi, napbarnította keze a tengerre mutatott.

Mintha csak parancsszóra tették volna, a víz felszínén terpeszkedő, makacs esti
felhők felemelték piszkos szoknyájuk alját, és elosontak a láthatáron túlra. A lemenő nap
élénkvörös sugarai Iábujjhegyen futottak át a hullámok felett, és pirosra festették Teddy
arcát. Mikor Maya követte tekintetével az ujját, nem tudta, hogy a napfénytől pirult-e el
az arca, vagy a szívébe szökő félelemtől.

– Megint itt van – suttogta.

A bennszülött hajóra mutatott, a pinisire, amit már korábban is látott.

Ezúttal elég közel volt hozzájuk, hogy puszta szemmel is tisztán kivehető legyen.
Hosszú, hegyes orra feléjük szimatolt.

– Ugyanaz? – kérdezte Maya.

– Igen. – Ügy nézett rá, mintha ostobának nézné. – Ugyanaz a foltozott vitorla.

– Szólj Tuan Fitzpayne-nek.

– Legutóbb azt mondta, hogy csak egy kereskedőhajó az, és a saját dolga után
megy.

– Talán igaza van.

– Talán téved.

Álltak egymás mellett, és a hajót nézték a távolban. Mayát egy szúnyogra

emlékeztette: nyurga volt és törékeny, de erőset tudott csípni hosszú szívókájával.

– Szólj Hadley asszonynak.

A fiú az anyjára nézett és megrázta a fejét. – Ma nem… koncentrál.

Mayának ötlete sem volt, mit jelenthet az, hogy koncentrál, de ennek ellenére
tudta, mire gondol. Hadley asszony más volt aznap. Fakó, színtelen arccal közlekedett.
Folyton a férjére nézett, és mikor szólt hozzá, gyengéden tette. Lecsapósat játszott
korábban kártyán a fiával, de lassú volt és nem figyelt igazán, mintha most játszott volna
először.

Észrevette, hogy Maya figyeli őt, mire felkapta a kötelet, amit előtte
megcsomózott és megindult a lépcső felé. De ebben a pillanatban Razak rohant fel rajta.
Hadley asszony úgy ugrott hátra előle, mintha skorpió lett volna, aztán sietve eltűnt
odalent.

Razak duzzogva támaszkodott mellé a korláthoz. – A fehér ember elméje olyan,

mint a lusta madár fészke – mormogta. – Erős szélben azonnal darabokra hullik.

Teddy is hallotta. Értett malájul. Maya látta, hogy csúnyán néz rá, és próbálja
lefordítani a sértést fiatal elméjének nyelvére.

– Miféle ördög bújt a nyelvedbe? – kérdezte az öccsét.

– Tuan Hadley… – elhallgatott.

– Mi van vele?

– Mintha nem is látna engem. Elfordítja rólam a tekintetét. Ma nem is létezek

neki.

Maya az öccse mellkasára tette a kezét és széttárta ujjait a szíve felett. Érezte,
hogy hevesen ver. – Bolond vagy, Razak. Mindent el fogsz rontani.

Hátat fordított és otthagyta. Időnként az öccsének jót tett volna egy pofon.

EGY KÉZ ÉRINTETIK MEG Maya vádliját és félelem szorította el a torkát. A

fogoly mellett sietett el, mikor az rátette a kezét. Maya kirúgott felé.

– Maya!

A japán pilóta halk orrhangon beszélt. Maya lenézett rá. Nyújtott lábbal ült a
fedélzeten, és az árbocnak támasztotta a hátát. Szőrmével szegett csizma és egyennadrág
volt rajta. Félredobta a ponyvát, felfedve a mellét borító kötést. Nagy volt, négyzet alakú,
és száradt vér borította.

Fekete kefefrizurája égnek állt.

– Mi az? – kérdezte durván.

– Én beszél veled.
 Azt fontolgatta, hogy megint belerúg kinyújtott kezébe. - Tidak. Nem.

– Kérlek. Onegai simaszu.

Felnézett rá keskeny arcával. Csak egy fiú, mondta magának, szinte gyerek még.
Tisztán látta a szégyent vad tekintetében, amiért egy lánynak kellett könyörögnie.
Nehezen vette a levegőt, és a homlokán horzsolás éktelenkedett. Piszkos foltok ültek a
szeme alatt, mintha ütésnyomok lettek volna. Nem szívesen nézett rá.

– Nem! – mondta határozottan és továbbindult.

– Segítek neked – mondta gyorsan a pilóta.

Mikor visszafordult hozzá, a tatnál álló öccsét nézte. Leguggolt mellé. – Hogyan?

MAYA PRÓBÁLTA megkeresni az anyja arcát a sötétedő vízben, de nem találta.

Igyekezett meghallani a hangját a hajó fenekét súroló hullámokban, de csak a tenger mély
sóhaját hallotta. Tudni akarta, hogy az anyja szelleme elégedett-e. Alkut kötött a japán
emberrel.

– Mit akarsz? – kérdezte tőle.

A pilóta rámosolygott, de üres mosoly volt. – Segítség kell.

– Ostoba, rohadt japó vagy. – Megrázta a fejét. – Nem segítek.

A férfi bólintott, mintha erre a válaszra számított volna. – Te segít nekem. Én

segít neked. Látom mikor te és testvér néztek fehér ladyre.

Kés van szemetekben.

-És?

– Én akarom halálát. Te akarod halálát.

– Halál – mondta halkan Maya, csakhogy megízlelje a szót a szájában.

– Mikor meghalt – fejezte be –, mi elmegyünk hajóról.

– Hah! Elmenekülni? Őrült vagy!

Sima arca volt, mintha még nem használta volna sokat. Semmit sem tudott. A
hajó fortyogó üst volt, és azt hitte az ostoba, hogy csak úgy kimászhat belőle anélkül,
hogy megégetné azt a szép, sima bőrét.

Abban a pillanatban a fiú kutyája tűnt fel a fedélzeti nyílás mögül.

 Legyek röpködtek a füle körül, és oldalra lógatta a nyelvét. Hűvös helyet keresett
magának. Maya próbálta távolt tartani magától a borzalmas állatot meztelen lábával, de
az elug-rott előle, majd újra előrelendült, csillogó szemekkel bozontos képében. Játszani
akart.

Maya kinyúlt felé, gyorsan, akár a kígyó, és elkapta a kis kutya grabancát.

– Rendben. Megegyeztünk – sziszegte a japán pilótának.

– Igen. Hai.

A férfi harcos becsületszavát adta. Ekkor kezdte keresni az anyja helyeslő

mosolyát a vízben, de hiába hallgatózott utána a hullámok között. Felemelte a kutyát.
Mind a négy lába a levegőben lógott.

Hangosan lihegett, Maya lábára csöpögött a nyála, és nyilván azon tűnődött,

miféle új játék lehet ez.

– Dob le kutyát a hajóról, japó!

– Mi?

– Jól hallod.

Nagy meglepetésére a férfi nem tétovázott. Két kézzel durván megragadta az

állatot, mire az felnyüszített. A pilóta felállt, feje fölé emelte összekötözött kezét, úgy
maradt egy másodpercig, majd előrelendítette. Az utolsó pillanatban széttárta az ujjait. A
kutya nagy ívben repült ki a tenger felé, mint egy feketerigó, ami elfelejtette kibontani a
szárnyait. Maya látta, ahogy kinyújtja rózsaszín nyelvét, rémülten megvillannak a fogai,
és szívszaggató vonyítás hagyja el a pofáját, ami túl hangosnak tűnt apró tüdejéhez
képest. Odasietett a korláthoz, hogy lássa, amint a vízbe csobban, de azonnal feljött a
felszínre, akár a parafa.

– Ne, Pippin, ne! – sikoltotta Teddy. – Neee! Papa! Pippin bajban van!

Fojtogatták a szavak a gyerek torkát.

Maya látta, ahogy a kutya mellső lábai a vizet kapálják, és kétségbeesetten

kigúvad a szeme, miközben a hajó távolodott tőle.

Fekete feje eltűnt a hullámok között, és Maya hallotta szánalmas ugatását, ahogy
egy hullám maga alá temette.

– Pippin! – kiáltotta Teddy. – Papa, segíts rajta!

 Teddy rettegéstől eltorzult arcának látványa felkavarta Maya gyomrát, és savas íz
tört fel a torkán. Kihajolt a hajó oldalán, belehányt a vízbe. Mikor felegyenesedett, három
dolog történt egyszerre.

A fiú felmászott a korlátra, hogy a kutyája után vesse magát.

Tuan Hadley lerúgta a cipőjét.

Hadley asszony rohant fel a lépcsőn odalentről, az üvöltő

Vasszeművel a sarkában.

Huszonhetedik fejezet

CONNIE MELLKASA BELEFÁJDULT a megkönnyebbülésbe. A fia sikoltására

megfagyott benne a lélek, de mikor kirohant a fedélzetre, meglátta, hogy semmi baja.
Keze-lába a helyén, sehol semmi vér. Nem csapta fejbe a bum, s nem repesztette be a
koponyáját. De a hajó szélén állt és ugrani készült.

– Teddy! Neee!

Sietve megindult felé, de Nigel már ott termett. Visszarántotta a fiát a fedélzetre,
majd szitkozódva a tengerbe vetette magát. Connie agya cigánykereket hányt . Miért?
Miért ugrott be Nigel a vízbe? Ugyanakkor különös módon megragadt benne az ugrása
képe. Nem gondolta volna, hogy ilyen tökéletes, elegáns ívű fejest tud ugrani. Szinte alig
csobbant.

Miért nem látta még ezt korábban tőle?

Megragadta a fia vállát. – Mi történt?

– Pippin!

A tengerre mutatott. A nap lebukott a láthatár mögé és alkonyodni kezdett, így a

hullámvölgyek árnyak közé merültek. Nem látta a kutyát.

Elsietett a fedélzeti nyílás oldalán lógó mentőövért, hogy a férje után dobja, de
már messze sodródtak tőle. Köszönetképp visszaintett neki, és a vászongyűrű felé vette
az irányt, de az óceán erejének kegyetlen realitása övezte minden oldalról. Connie csak
ekkor vette észre, hogy Fitzpayne átvette a kormányt Henrytől és felkiáltott: – Fordulunk!
–

Henry és Razak a kötelekhez ugrott, miközben megtekerte a kormányt.

A fővitorla keresztbe lódult, és a hajó orra kecses ívben visszafordult a mentőöv

irányába.

– Jövünk, Nigel! – kiáltotta. Hevesen vert a szíve. Jövök, Nigel.

Jövök. Lepillantott Teddyre. Izgatott tekintetét az apjára szegezte, és szorosan

átkarolta anyja csípőjét. – Ne aggódj, Teddy! Mindjárt felszedjük.

– Ne hagyd megfulladni a papát!

– Nem hagyom.

– Cserkész becsszó?

Mindig ezt mondták, ha valami igazán számított.

– Cserkés becsszó – visszhangozta.

Teddy

szorosabban

hozzábújt.

Hitt

neki.

Connie

ekkor

megpillantotta a kutyát. Az az átkozott kutya. Kétségbeesetten úszott Nigel felé,

és mikor odaért hozzá, össze-vissza nyalta az arcát. Nigel erre felnevetett. Tele is ment a
szája vízzel. Connie mély levegőt vett.

Minden rendben lesz. Lenyűgözte Nigel nyugodt hozzáállása. Semmi pánik.

Könnyedén mozgott a vízben. A sérülése ellenére határozott lábtempókkal tartotta magát
a felszínen. Tartotta Pippint és várta, hogy a jacht odaérjen.

Ha inkább a hajó felé úszott volna, ha nem várt volna rá angolos önbizalmával,
akkor minden máshogy alakulhatott volna.
 MADOC FELHÚZTA A NADRÁGJÁT és a fedélzetre sietett, hogy megnézze,
mi ez a lárma. Vonakodott otthagyni Kitty meleg, buja testét a kabinban, de a hangok
alapján úgy tűnt, baj van. És az, ami az egyik embernek baj, a másiknak nyitott ajtó, így
Madoc megragadta a lehetőséget, és belépett rajta.

Megállt a fedélzeten és gyors tekintetével azon nyomban felmérte a helyzetet:

Hadley a vízben, a mentőöv élénk fehérje a szürke hullámok közt, és a vitorlák
leengedve, miközben egyre közelebb értek hozzá.

Rohamosan közeledett az éj. Mindenki odasereglett a korláthoz és szépen

felsorakoztak a fedélzet egyik oldalán, háttal neki. Hadley-nek kiabáltak, és kibillentették
a hajót az egyensúlyából, így az enyhén a jobb oldalára dőlt. Fitzpayne kikötötte a
kormányt, és dobott Hadleynek egy kötelet, ami pont előtte landolt. Erősen
belekapaszkodott.

– Mi az ördög történik itt? – kérdezte. Közben Kitty halkan megérkezett mellé,

immár teljesen felöltözve.

– Nigel beugrott a kutyáért – válaszolta Henry Court a válla felett.

– A papa megmentette Pippin életét – mondta büszkén a fiú. Az anyja

mosolyogva nézett le rá és bólintott. Halványék ruhát viselt. Úgy beleolvadt a tengerbe,
mintha a része lett volna; egy fedélzetre tévedt hullám. De egész nap csendes volt és
magába zárkózott.

– Hogy a fenébe került a kutya a vízbe? – kérdezte.

Blake repülő hadnagy összevonta a szemöldökét. – Igen, ez jó kérdés.

Madocot meglepte, hogyan festett szürke arca. Talán csak az árnyak miatt volt.

– Ő tette! – kiáltotta a fiú.

Minden szem őrá szegeződött.

– A japó volt az. Láttam. – Teddy fiatal arca eltorzult a haragtól.

– Lehajította Pippint a fedélzetről.

Constance Hadley azon nyomban odaállt a fogoly elé. – Igaz ez?

Maga dobta le a kutyát?

– Hai. Igen.
 A keze előrelendült és arcon csapta a japán pilótát. A pofon élesen csattant a
csendes, esti levegőben. Azonnal visszatért a korláthoz a fia mellé, és odakiáltott a
férjének: – Mindjárt felszedünk, Nigel!

– Kapaszkodjon! – kiáltotta Fitzpayne. – Behúzzuk!

Hadley még ebben a helyzetben is tökéletes angol úriemberként viselkedett.

Először a nők, a gyerekek és az állatok. Az ostoba próbálta átkötni a kötelet a kutya
hátán. Madoc megragadta a pillanatot, mikor mindenki háttal állt neki, és a vizet figyelte.
Hátralépett a korláttól és előhúzta a Tokarevet Kitty szoknyája zsebéből. Alig egy-két
mérföldnyire volt a part, nem túl messze – azoknak, akik tudnak úszni.

– Ne! – sziszegte Kitty.

Megragadta a csuklóját, és a másik kezével megfogta a pisztoly csövét.

– Madoc, ne!

Próbálta lerázni a felesége kezét, de az erősen markolta. Kezeik csendes harcot

vívtak.

– Semmi lövöldözés! – ragaszkodott hozzá fojtott hangon.

– Nem lövöldözöm. Csak ráveszem őket, hogy ugorjanak be Hadley mellé.

Madoc érezte, hogy megenyhül Kitty szorítása. De hirtelen kis, barna kéz csúszott
be kettőjük közé, és egy zsebkés pengéje döfte meg a karját. Hang nélkül nézte, ahogy
szivárog a vére a sekély sebből. Kitty felnevetett: – Köszönöm, Maya – mondta, és
azonnal zsebre vágta a pisztolyt.

Madoc arca megkeményedett, és a bennszülött lány dühös, fekete szemébe nézett.

Tudta, hogy egy nap meg kell szabadulnia ettől a kis csatornapatkánytól.

– TEDDY, KÉSZÜLJ FEL, hogy átvedd Pippint! – parancsolta Fitzpayne,

miközben váltott karral, teljes erővel húzta a kötelet.

– Készen állok!

Sötétedett. Connie érezte a feszültséget maga körül. Senki sem mondta ki, de ez a
gondolat kavargott a fejek között: Hagyd a kutyát, Nigel! Gyere vissza a fedélzetre!
Ugyanakkor borzalmasan büszke volt rá. Mindenki előtt bizonyította, mennyire szereti a
fiát. Teddy most már nem hihette, hogy az apja jobban kedveli Razakot nála. Heves hála
töltötte el Nigel iránt. Ez persze nem változtatott a tényen, hogy nem szerette őt, a
feleségét de abban a pillanatban ez nem számított.
 – Gyerünk, Nigel! – kiáltotta bátorításképp.

A tenger és az ég kezdett beleolvadni a közeledő sötétségbe, és a férfit lassan

távolabb sodorták az áramlatok. A férje ismerős arca fehér labdaként úszott a mentőöv
mellett, haja a homlokára tapadt. Connie rámosolygott és integetett neki. Nigel
visszamosolygott és erősebben kezdett tempózni a jó lábával. Mikor Pippin teljes
elragadtatással Teddy kinyújtott kezében landolt, Razak kiáltott valamit malájul. Connie
nem értette. De látta Fitzpayne reakcióját. Éppen a kötelet oldotta le a kutyáról, de
abbahagyta és felnézett. Connie szíve egyre hevesebben vert. Fitzpayne a tenger felszínét
pásztázta, majd gyorsan cselekedett.

– Hadley – kiáltotta –, kapja el a kötelet! Gyorsan!

Sürgetés volt a hangjában. Hideg futott végig Connie gerincén. A kötél ismét
tökéletes helyzetben landolt Nigel előtt. Nekiállt rákötözni a mentőövre, amibe
kapaszkodott, de Fitzpayne nem várta meg, míg végez.

– Hadley, csak kapaszkodjon a kötélbe, az isten szerelmére!

Behúzzuk!

Türelmetlenül zengett a hangja és erősen megrántotta a kötelet, amitől Nigel a

hajó felé lendült. Connie levette a szemét a férjéről és végignézett a környező vizeken.
Ekkor látta meg a keskeny, fekete uszony tetejét. Pengeként szelte a férje mögött a vizet.
Ráérősen kerülgette, mintha nem sietne sehová.

– Nigel! Gyorsan! – kiáltotta.

A férje félelmet hallott ki belőle. Mindenki hallotta. Nigel gyorsan megfordult és

meglátta az uszonyt, alig néhány méterre tőle.

– Cápa! – üvöltötte Johnnie, és megragadta a kötelet. – Kifelé a…

KÉSŐBB, SOKKAL KÉSŐBB Connie megtanulta, hogyan halkítsa le Nigel

sikolyát a fejében. De amikor először hallotta, ahogy a cápa támadásba lendült, szinte
kettérepesztette a koponyáját.

Olyan gyors. Olyan rövid. Olyan szívszaggató.

NIGEL HIRTELEN ALÁMERÜLT. Majd tíz lábnyira oldalra vágódott. A karjai

céltalanul lobogtak. Úgy csapódott ide-oda, akár egy rongybaba.

Connie maga felé fordította Teddyt, és a ruhájába temette kicsi arcát.

Egy töredékmásodpercre Nigel a felszín fölé emelkedett. Sikoltott, vér csapódott

széles ívben a levegőbe, aztán hirtelen eltűnt a felszín alatt.

Véres víz záródott össze a feje felett. Csend lett. Egy magányos kéz látszott rövid
ideig a hullámok tetején, egy utolsó intés. Semmi több.

De a sikoly csapdába esett Connie fejében, és darabokat szaggatott ki a

koponyájából.

HAT ÓRÁN ÁT KERINGTEK körbe-körbe. A kockázat ellenére fáklyákat

gyújtottak, úgy pásztázták a tenger titkolózó felszínét. Árnyakat kergettek. Feljött a hold.
Halvány fénye áthatolhatatlan, kemény fémmé változtatta a víz színét.

Nyoma sem volt Nigelnek. Mindenki tudta, hogy vége, de csak azután bontottak
vitorlát, hogy Fitzpayne a csónakkampóval kihalászott egy lebegő ingujjat, ami valaha
fehér volt, Connie pedig nagy nehezen bólintott. Érezte, ahogy sziklaszilárddá válnak az
inak a tarkóján. Áruló izmok. Csak bólintottak.

Ahogy a Fehér gyöngy megindult a szél szárnyán, Connie ugyanott maradt, ahol a
férje sikoltását utoljára hallotta.

Egész éjjel ott állt és hallgatta.

– ANNYIRA SAJNÁLOM.

Fitzpayne volt az. Connie mellett állt a korlátnál.

Mióta várhatott már a sötétségben?

Legalább nem nézett rá. Connie hálás volt érte. Ehelyett kitekintett a fekete,
hullámzó tengerre, és hangosan kifújta a levegőt, mintha a szél fújt volna az orrlyukaiból.

– Maga mindent megtett – mondta Connie. Idegennek érezte szájában a szavakat.

– A hajó túl lassú volt. – Megrázta a fejét. – Lassan reagál a sérülések miatt. Nem
tudtam…

– Mindent megtett – ismételte meg Connie.

 – De nem eleget. A tenger nem bocsátja meg a hibákat.

– Egyedül Nigel hibázott.

Connie ezután hosszú ideig néma maradt. A fia kettejük között állt.

Átkarolta anyja csípőjét, és állva aludt. Felhők vonultak az éjszakai égen. Fátylat
borítottak a hold és a csillagok elé, így alig szűrődött át valamennyi fény. Connie a
hullámokon ugráló, halvány ezüstsugarakat nézte.

– Tudja, mit tennék legszívesebben? – kérdezte vadul.

– Mondja.

– Be akarok nyúlni az óceánba, hogy visszarángassam az életbe. –

Leszegte a fejét, és a száján keresztül veti levegőt, halkan, nehogy meghallja

remegő lélegzését.

A férfi végigsimította a sötétben a tenyerével a haját. Gyengéd, nyugtató

érintésére remegés futott végig Connie testén a szomorúságtól.

Fitzpayne rajta hagyta a kezét, amíg le nem csillapodott.

– Hadd vigyem el a fiút – kérlelte.

Könnyedén felemelte Teddyt anélkül, hogy felébresztette volna.

Connie örült, hogy a fia öntudatlan álomba tudott menekülni.

– Morganék kabinjába viszem, ha úgy jobban megfelel – mondta. –

Ők pedig beköltözhetnek a nagy hálókabinba.

Connie szíve összeszorult. Honnan tudhatta, hogy vonakodik a belépni közös

hálószobájukba, nehogy Nigel hínárokba csavart, sós alakja emelkedjen ki a takaró alól,
hogy vádló ujjával mutasson rá?

– Jó – válaszolta. – Köszönöm.

– Még mindig itt a fia. Biztonságban van.

– Igen.

Követte a fedélzeti nyíláshoz. A fia meztelen lábára meredt, amint Fitzpayne

karjai közt himbálózott. Úgy lépkedett, mintha a lábai valaki máshoz tartoztak volna.
 Hirtelen hevesen megszólalt: – Szörnyűséges dolog a tenger.

Fitzpayne megállt. Anélkül, hogy megfordult volna, azt mondta: –

Tudom. – Gyengéd hangjára legszívesebben elsírta volna magát. A férfi

megindult lefelé a lépcsőn.

Connie egy pillanatig hezitált. Vonakodott elhagyni a fedélzetet.

Tudta, hogy odalent meg fog fulladni. Betörnek a hullámok, és elárasztják az orrát
és a száját. Igyekezett kiüríteni az elméjét, de csak a cápa fogaira tudott gondolni.
Hallgatta a hajó törzsét csapkodó hullámok ismerős zaját, és kinézett a sötét, szívtelen
tengerre.

– Isten veled, Nigel – suttogta, és lesietett a fia után.

CONNIE KOPOGÁSRA KAPTA fel a fejét. Nem volt könnyű. Mintha

berozsdásodott volna a nyaka. Sokáig ült merev mozdulatlanságban az ágyon. Nem tudta,
mennyi ideig. Órákig? Napokig? Nem, napokig nem.

Teddy összekuporodott mellette, mint egy kimerült kiscica, fejével az anyja

ölében.

Megint kopogtak. Megérintette ujjai hegyével a fia nedves haját, mintha azzal
távol tarthatná tőle a hangot, de ő meg sem mozdult.

Szemöldökei között összegyűrődött a bőre, pont úgy, ahogy az apjának, mikor

nem tetszett neki valami. Connie óvatosan elsimította a hüvelykujjával.

Nem akart beszélni senkivel.

Hallotta, amint egy ingujj az ajtóhoz dörzsölődik, ahogy a kéz újra kopogásra
emelkedik. Fájdalmasan felerősödtek az érzékei. Még a petróleumlámpa tompa fénye is
zavarta, amint visszaverődött egy tócsából; egy légy szárnyának zümmögése és a hajó
deszkáinak nyikorgása. Egymást karcolták a hangok az agyában. Mielőtt
megismétlődhetett volna a kopogás, kihúzta magát Teddy feje alól, és az ajtóhoz lépett.
Menj innen, formálódtak a szavak a nyelvén, és ajtót nyitott.

Henry volt az. Rá számított a legkevésbé. Vörös és kínos ábrázata volt.

– Igen? – szólt Connie.

 – Azt szeretném… – Elhallgatott. Majd újra kezdte. – Hogy vagy?

– Túlélem.

Az ajkát rágta, úgy keresgélte a szavakat. – Amikor Harriet meghalt… igazán

sokat segítettél. Tudom, hogy egyedül akarsz lenni, de nem mindig az a legjobb
megoldás.

– Itt van velem Teddy.

– Tudom.

Egymás cipőjére meredtek.

– Sajnálom, hogy az a rohad japó még életben van – bökte ki hirtelen Henry. –
Igazán tetszett, ahogy nekimentél a pisztollyal.

– Te is ugyanezt tetted volna Harrietért.

Bólintott. De a gyász megváltoztatta Connie-t. Észre sem vette Henry foltos arcát,
és azt ahogy tudattalanul a hasát simogatta, ami korábban mindig idegesítette. Nem látott
rajta mást, csak a magányt, amit igyekezett titkolni. A lelke mélyén fortyogó, sötét
haragot és szájának lefelé konyuló sarkait.

– Ezt már sohasem tudhatom meg, azt hiszem.

– Ahogy én sem.

Megérintette a férfi karját és érezte rajta az ürességet, mintha Harriet lett volna a
velő a csontjaiban.

– Constance, Mr. Fitzpayne helyesen cselekedett. Helyes dolog volt felajánlania,

hogy húzd meg a ravaszt. Én magam tettem volna meg, ha merem. Te és én nem tudjuk,
milyen érzés megölni valakit, vagy hogy mit művel az ember elméjével egy ilyen tett. Ezt
érdemelte az a semmirekellő japó. Légy hálás Fitzpayne-nek, hogy nem kellett
megtenned. – Remegett a keze. Hirtelen hátat fordított és elment.

Légy hálás. Egy újabb halálért.

HAJNALI FÉNY SÜTÖTT BE a fő hálókabinba. Madoc hallotta, hogy Fitzpayne

keményen dolgozik egy szinttel lejjebb a fenékszivattyúval.

Ezek szerint még mindig szivárog a víz. Teljesen felöltözve ült az ágy szélén, és a
hangokra figyelt. Nem hallott sírást a kabinok felől, sem fogcsikorgatást. Csupa jó jel.
Senki sem veszítette el az önuralmát. Azt el akarta kerülni, mert olyankor könnyen
kereszttűzbe kerül az ember.

Madoc alig aludt két órát, mégis hevesen lüktetett a vére. Érezte a csontjaiban,
hogy ez lesz az ő napja.

Vigyorogva áthajolt Kitty felett és rácsapott kerek farára. – Ébresztő, asszony!

Csak azért, mert az uraság ágyában vagy, még nem jelenti azt, hogy egész nap
durmolhatsz.

Kitty felmordult. – Kopj le! – A másik oldalára fordult, háttal neki.

El kellett ismernie, hogy Kitty nem volt éppen formában reggelenként. Madoc
felemelte a szoknyáját a földről, de könnyebb volt annál, mint amire számított. Idegesen
megrázta.

– Hol a pisztoly? – sziszegte.

– Nincs itt.

– Hol a francban van?

– Majd megkapod, ha szükséged lesz rá. Ma nem lesz rá szükséged.

Madoc talpra ugrott. A kabin hirtelen kicsinek tűnt. – Ezek szerint már hirtelen
jósnő is lettél, mi? Látod a kristálygömbödben, hogy mi vár a sarkon túl?

– Ne kiabálj.

Megragadta a vállát és megrázta, de nem olyan erősen, hogy fájjon is neki. Kitty
felült. Keblei fedetlenek voltak és Madoc érezte testének álmos pézsmaillatát. Felugrott
az ágyra, és szigorúan suttogta: –

Szükségem van rá, Kitty! Ma kikötünk Fitzpayne rohadt szigetén. Már rég
biztonságban ott lennénk, ha nem vesztegettünk volna el órákat azzal, hogy egy halott
embert keresgéljünk. Csak az isten tudja, mi fog történni és készen kell álljak, ha…

– Először nézzük meg, mi a helyzet, rendben?

– Nem! Itt a lehetőség, Kitty. – Reflexszerűen megsimogatta keblének lágy bőrét.

Makulátlan volt, mint egy fiatal lányé, nagy és érett, akár a görögdinnye. – El ne szúrd
nekem.

– Nekünk.
 – Úgy értettem.

– Fedezlek hátulról, Madoc. Nem akarom, hogy cápaeledel váljon belőled, mint
Hadley-ből. – egy pillanatra elhallgatott, hátrasodort egy rakoncátlan hajtincset, majd a
kezére mered és merengve megszólalt. –

Madoc, te is eszeveszetten keresnéd a testem, ha meghalnék?

Madoc szíve nagyot dobbant a bordái között. Borzongva képzelte el, ahogy egy
cápa fogai Kitty húsába marnak. Hátradöntötte a feleségét a párnákra, és gyengéden
megharapta a nyakát.

– Halljuk, hol az a kibaszott pisztoly, Kitty – morogta. – Különben magam vetlek

oda a cápáknak.

– RAZAK! – A FIÚ FEL SEM EMELTE FEJÉT A TÉRDÉRŐL. Maya

meghúzta a haját. – Ne csináld ezt, Razak! – A testvére felnyögött.

– Meghalt, Razak. De Hadley asszony továbbra is vigyáz ránk. Nem fog…

Megint felnyögött. A fedélzeten guggoltak, rejtve a japó tekintete elől. Maya

keményen belemarkolt az öccse hajába, és felemelte a fejét.

Razak sírt. Könnyei nagy cseppekben folytak végig az arcán, és a térdére

csöpögtek. Mayát mélyen megrendítette.

– Razak – szólította meg halkan –, az anyánk most már elégedett lehet. Biztosan
mézédes a nyelvén a bosszú íze. – Megsimogatta az arcát. – Légy boldog miatta.

Razak a nővére fejének támasztotta a homlokát. Maya érezte, hogy átáramlik belé
a fájdalma, és leülepszik a koponyájában, akár a folyami iszap. Átölelte az öccsét, és
gyengéden dúdolt neki.

– Most pedig – suttogta neki Razak ne gyűlölködj tovább.

ALIG VILÁGOSODOTT, MÉGIS MINDENKI fent volt a fedélzeten, kivéve

Constance Hadley-t és a fiát. Nyugtalanság érződött a levegőben, mindenki folyamatosan
mozgásban volt, mintha a gondolataik elől menekültek volna. Madoc feszült volt. A jacht
lassan haladt és nehéz volt irányítani, a bennszülött hajó egyre jobban felzárkózott.
 Hadley nem volt többé. Madoc alig tudta leparancsolni a mosolyt a képéről.
Mindenki gyászos képet vágott odafent, Fitzpayne is komor és hallgatag volt, így Madoc
nem igazán mászkálhatott fütyörészve.

Sajnálta ő az asszonyt meg a gyereket, ahhoz kétség sem férhetett, de örüt neki,
hogy lent maradtak. Nem volt szüksége emlékeztetőre, arra hogy az ember könnyedén
elveszítheti a párját – ezért kerülte Henry Court-öt is, mintha leprás lenne. Nem akart
egyedül maradni. Ó, Kitty, nehogy valaha is meghaljál nekem.

Nem tartott sokáig a reggeli vitájuk, mert Kittynek volt igaza, a pokolba is. Meg
kellett várnia, mire megjavítják a hajót, mielőtt bármivel is próbálkozhatott volna, de
Fitzpayne szigete nem tetszett neki. Pokolian tartott tőle.

CONNIE CSENDBEN VÁRT A KABINBAN. Léptek dübörgését hallotta

odafentről, és ahogy Fitzpayne parancsokat osztogat mély hangján.

Addig várt, amíg biztos nem volt benne, hogy Teddy visszaaludt.

Sebezhetőnek látszott fiatal, kipirosodott arca a párnán, de alvás közben legalább

abbahagyta a remegést. Korábban felébredt egyszer a sötétben. Connie ringatta a forró,
kicsi kabinban, beszélt hozzá és elmondta neki, hogy csakis a japán pilóta tehet az apja
haláláról. Nem ő, nem Pippin, és nem is a papa. Nem a mama. Sem a többiek. Egyedül a
japán pilóta, aki lelökte a kutyát a fedélzetről. Ő tehet róla.

Nem te, drága gyermekem, nem te.

Fitzpayne kérdőre vonta japánul a pilótát, és megkérdezte, miért tette. – Azt

mondta, hogy idegesítette a kutya – jelentette Fitzpayne. De Connie belenézett Fitzpayne
gondterhelt szemébe és meglátta benne, hogy tudja, szándékos bosszúból tette,
kifejezetten azért, hogy ártson neki.

– Senki sem tudhatta előre, hogy a papa fog beugrani Pippin megmentésére –
biztosította a fiát. – Nagyon bátor volt.

– A papa egy hős – szipogta Teddy.

– Hát persze, hogy az. Nagyon szeretett téged.

– Utálom az összes japánt.

Hogyan hibáztathatta volna? Elvették az otthonát, és most elvették tőle az apját is.
így hát várt, simogatta a fia izzadságban úszó haját, és csak akkor nyitotta ki a bőrtáskát a
lábánál, mikor biztos volt benne, hogy elaludt. Abban volt a pisztoly, amit Fitzpayne
adott neki azon a viharos éjszakán.

***

A háború jobban megváltoztatta őt, mint azt korábban lehetségesnek tartotta.

Connie kilépett a kora reggeli fénybe, nagyot lélegzett a párás levegőből, és azt
fontolgatta, hogy megöli a férfit. Ezúttal nem baleset lesz. Nem csak egy véletlen botlás,
ami akaratlanul halállal végződik.

Ezúttal elöntötte szívét a gyilkolási vágy.

Elhaladt a főárboc alatt, és megállt a fogoly előtt, akit kimentett a tengerből. De

ezúttal nem a szülei farmjáról elrángatott fiatalembert látta benne, és nem is Japán
hazafias szolgáját, aki a hazájáért harcol.

Nem, most nem. A férfi barátságtalan arcát és gyűlölettel telt szemét látta, azt, aki
megölte a férjét. Felemelte a pisztolyt és egyenesen a szívére célzott.

A pilóta talpra ugrott, és mondott valamit japánul.

Connie meg sem hallotta Johnnie Blake kiáltását, vagy Fitzpayne-ét, aki a
fedélzeten ülve halat filézett Kittyvel, és felkapta a fejét. Csak valami dörgést hallott a
fülében – a kötelek között fújó szél lett volna? –

és a látása csupán egy keskeny alagútra szűkült, a japán arcával a végében.

– Megölted a férjemet – mondta nyugodt hangon. – Életet az életért.

Egy töredék másodpercre pánik öntötte el a pilóta arcát, aztán visszanyerte

önuralmát. Lenyugodott, bólintott egyet és lassan lehunyta a szemét. Hosszú, fekete pillái
az arcára hajlottak. Némán mozgott az ajka. Connie ráébredt, hogy imádkozik. Mi
lehetett abban az imában? A lelkéért esdekelt volna? Szomorú búcsút vett a családjától?
Még utoljára felesküdött a császárra? Vagy csak újabb szenvedélyes átkot szórt a fejére?
Egyre hangosabbá vált a dörgés a fülében. Nem a szél az, biztosan nem. Ráébredt, hogy a
saját vére zubogását hallja, és újra végigszáguldott rajta a harag, ami megemeltette vele a
pisztolyt.

A ravaszra tette az ujját. Megcélozta a mellkasát. Érezte a pisztoly súlyát a

kezében, a fém kemény tapintását az bőrén, és a lelkében tomboló bosszúszomjat.

– Életet az életért – mondta utoljára.

 – Gyerünk, lődd le!

Tétován visszatartotta az ujját, ahogy Fitzpayne szavai áttörték a zajt a fejében.

– Lődd le, ha attól jobban érzed magad, Connie.

Connie. Még sohasem hívta Connie-nak. Eddig még mindig Mrs.

Hadley volt. Talán meg sem hallja, ha most is Mrs. Hadley nek szólítja, mert már
nem volt az. A látómezeje szélében látta, hogy a férfi, telt ajkain könnyű mosollyal, az
árbocnak dől. Halpikkelyek borították az ujjait, és hosszú filézőkést tartott a kezében.
Más alakok is mozgolódtak körülötte, de csak homályosan látta őket, és elképzelése sem
volt, hányan gyűltek össze. Viszont a pilóta arca kristálytiszta volt előtte.

Minden részlet – a keskeny csontok, a halvány bőre himlőfoltokkal az egyik füle

előtt és a sima szemhéjai –, mind beleégett az agyába, miközben lőni készült.

– Tisztában vagy vele, mit művel az emberrel, ha megöl valakit, Connie? –

kérdezte Fitzpayne hétköznapi hangon, mintha csak azt akarta volna megtudni, mennyi az
idő.

– Igen, tudom. Tudom, mit tesz az emberrel az ölés.

– Nem jó érzés – mondta gyengéden. – Egyáltalán nem az. Hidd el nekem, ez az

ember nem ér annyit.

A japán férfi kinyitotta a szemét és Connie-ra meredt.

– Nekem megéri – mondta Connie ádáz haraggal.

– Nem leszel tőle jobban, és nem támasztod fel vele Nigelt. De ha nagyon
szeretnéd holtan látni ezt a japót…

Connie ujja megfeszült.

– …akkor én megteszem helyetted – fejezte be Fitzpayne.

Kinyújtotta a kezét a pisztolyért. – Nem ez lesz az első alkalom, hogy embert

ölök.

Egyre hangosabb lett a lárma a fejében, egyre zavarosabb. Kiáltások és mozgás

csatlakozott hozzá maga körül. Észrevette, hogy a japán már nem is őt nézi, hanem tátott
szájjal bámul a válla fölé.

– Connie? – Fitzpayne közvetlenül mellette állt, és olyan hatást gyakorolt rá a

fizikai jelenléte, mint a hajóra, mikor ledobják a horgonyt.

Minden lecsillapodott. A férfi gyengéd tekintettel, közelről vizsgálgatta. Most

inkább ezüstnek tűnt a szeme, mint szürkének.

– Erre már nem lesz szükséged. – Rátette a kezét Connie kezére a pisztoly
markolatán, és vetett egy pillantást a háta mögé.

Connie sarkon fordult, és meglátta a bennszülött hajó rongyos vitorláit és hosszú,

hegyes orrárbocát. A pinisi, ami annyi ideje követte már őket, most melléjük úszott,
hangtalanul, akár egy cápa. Csáklyákat dobtak a Fehér gyöngy korlátaira, melyekről
mászóháló vezetett a pinisi alacsonyabban lévő fedélzetére. Valaki felsikoltott.
Mindannyian tudták, hogy csak egyféle hajósok szállják meg ilyen arrogáns gőggel más
hajók fedélzetéi: a Dél-kínai tenger kalózai.

Huszonnyolcadik fejezet

A FRANCBA! A FRANCBA! A FRANCBA!

Madoc előrántotta a Tokarev pisztolyt Kitty zsebéből, és az átkozott, gyilkos

kalózokra fogta. Errefelé tele volt velük a tenger. Ez a söpredék könnyedén meghúzta
magát a szigetek ezrei között, akár a patkány a lyukakban. Legendás rablógyilkosok
hírében álltak. Maga mögé taszította Kittyt, és becélozta az első fejet, ami a Fehér
gyöngy korlátja fölé emelkedett. Barna bőre volt, rojtos csomókban állt a haja, és ráncos
volt, mint egy aszott alma.

– Lefelé a fedélzetről! – kiáltotta neki Madoc.

Blake és Henry Court vállt vállnak vetve álltak, harcra készen.

Madoc leadott egy figyelmeztető lövést. A golyó súrolta a csomós hajú férfi arcát,
aki erre elvicsorodott. Végighúzta háromujjú kezét a véres csíkon, és rémült tekintettel
nyalta meg az ujjait. A hátán keresztben egy puska lógott.

– A következő golyó kiteríti azt a szaros agyadat – figyelmeztette Madoc malájul

–, ha nem…

Halszagú penge siklott Madoc torka alá. Tejó isten! Mozdulatlanná dermedt,
aztán meghallotta Fitzpayne hangját. – Ha még egyszer meghúzod a ravaszt, Morgan,
kivágom a nyelved, mielőtt a barátunk még a fedélzetre érne.

Volt valami a hangjában, amitől Madoc majdnem összehugyozta magát.

 – Utoljára mondom, Morgan, tedd le a pisztolyt! Semmi szükség rá.

Add vissza a feleségednek! Neki van annyi esze, hogy ne hadonásszon vele
feleslegesen.

– Baszd meg, Fitzpayne! Mi a francot csinálsz?

Fitzpayne kellemetlen hangon felnevetett. – Csak fogadj szót, ne hozd ránk a bajt!
Dobd el a fegyvert!

Madoc engedelmeskedett, és a pisztoly fémes zörgéssel a fedélzetre hullott.

– Rúgd odébb!

Madoc elrúgta, de nem túl messzire. Köpni akart, de a szája száraz volt, mint a
kurvák szíve.

– És most beszélünk velük – jelentette ki Fitzpayne nyugodt hangon.

Constance Hadley mindenkit meglepett, mikor előrelépett a korláthoz, megállt a

férfi előtt, levette az aranyóráját és odanyújtotta neki. Madoc nyomát sem látta a
pisztolynak, amit az imént még a kezében tartott.

– Tessék – mondta a nő –, vegye el. Ha békén hagynak minket, átadjuk az

értékeinket.

Mintha a borzas fickó tudta volna, mik is azok az értékek. De kétség kívül
felismerte a Cartier óráét. Elragadta háromujjú kezével, és benyomta az övéről lógó
erszénybe. Rávillantotta széles, aranyfogú vigyorát, és a nyakában lógó gyöngysorra
mutatott. Miközben Connie azt is átadta neki, Fitzpayne elvette a kést Madoc nyakától.
Maya a kormányoszlop mögé bújt, és félig rémült, félig dühös arccal leskelődött, de az
öccse kevésbé izgatta fel magát. Olyan heves érdeklődéssel méregette a másik hajót,
hogy Madoc szinte biztos volt benne, hogy hamarosan átáll a másik oldalra.

– Fitzpayne! – kiáltotta ekkor Kitty. Méreteit meghazudtoló sebességgel

előreugrott és felkapta a pisztolyt. Két kézzel határozottan Fitzpayne hátának szegezte.

– Fitzpayne, ha még egyszer kést szegezel a férjem torkának, esküszöm, hogy

kiheréllek!

Fitzpayne felé sem fordult, csak halkan nevetgélt. – Efelől semmi kétségem –
mondta, majd elhaladt Blake és Connie mellett, és odament az óratolvajhoz. – Most
pedig, kedves útitársaim, hadd mutassam be a barátomat, Nurult.
 – TEDDY, ÉBRESZTŐ! – A kisfiú vonakodva nyitotta ki a szemét. Lassan és
nehezen emelkedtek fel szempillái és a tagjai úgy mozogtak, akár egy törött bábunak, de
amint meglátta az anyja arcát, azonnal felült.

– Mi az, mami?

Connie leült a franciaágy szélére. – Emlékszel a hajóra, amiről azt mondtad, hogy
követ minket?

Teddy bólintott.

– Nos, úgy tűnik igazad volt. Utolért minket és mellénk húzódott.

A fiú szeme hatalmasra nyílt. – Kik azok? – suttogta. Mikor az anyja tétovázott,
gyorsan hozzátette. – Kalózok?

– Kereskedőnek hívják magukat, de nekem kalózoknak tűnnek.

– Szablyákkal?

Connie látta rajta, mennyire izgatott, és mivel ezzel egy időre elvonhatta a
figyelmét az apja elvesztése miatt érzett kegyetlen kétségbeeséséről, még örült is neki. –
Igazából puskájuk van.

– Hányan vannak?

– Hatot láttam. Az egyiknek tele a képe aranyfogakkal, és akkora töltényövet

visel, hogy szerintem nehezebb nála. De úgy tűnik, hogy Mr. Fitzpayne barátai.

– Barátok?

– Ő ezt mondta.

A fia eltátotta a száját. – És mit csinálnak?

Mr. Fitzpayne átszállt az ő hajójukra beszélgetni, ketten közülük pedig átjöttek a

Fehér gyöngy fedélzetére.

– A puskáikkal?

– Igen, de csak a hátukról lóg, úgyhogy ne aggódj. Meglehetősen…

barátságosnak tűnnek.
 Connie nem mondott igazat. Az egyikük komor képű, magas és nyúlánk
bennszülött volt. Úgy járt a tekintete, akár egy rémült macskának. A másik alacsony volt
és sunyi képű. Folyamatosan dohányt rágcsált, és a keze sohasem esett messze az övéről
függő, hullámos pengéjű kriszkéstől. Mindketten viharvert benyomást keltettek, ingüket
kiszívta a nap és a só, de el kellett ismernie, hogy egyetlen támadó mozdulatot nem
tettek. Csak némán méregették a Fehér gyöngyöt, mintha egy nő lett volna.

Teddy kiugrott az ágyból. Rövidnadrágot és inget húzott. Alig várta, hogy

csatlakozzon a többiekhez, de Connie visszaültette maga mellé, és csendesen folytatta.

– Ez nem játék, Teddy. Nem kalózos regényben vagyunk.

– Tudom. – Ifjú arca sértődöttnek látszott. – Már hétéves vagyok.

– Idelent kell maradnod. Itt biztonságosabb.

– Ne, mami. Kérlek!

– Még nem tudjuk pontosan, mit akarnak tenni.

– ígérem, hogy jó leszek! Csendben maradok.

Connie a tenyerébe vette drága kis arcát és csókot nyomott a fejére. –

Tudom. Azért akarom, hogy elrejtőzz. Meg sem fogják tudni, hogy itt vagy.

– Nem!

– De, Teddy.

– Nem! – Megragadta az anyja kezét és ellökte az arcától. Connie-t meglepte az

ereje. – Nem akarlak elveszíteni, mami! Hadd maradjak veled! – Szorosan hozzábújt. –
Kérlek, mami! Kérlek!

Érezte a fia lelkében tomboló szenvedést. Átölelte vékonyka alakját és ringatta.

Öt és saját magát is. – Rendben van, Teddy -mormogta a hajába –, együtt csináljuk.

Összeölelkezve ültek és hallgatóztak, de nem hallatszott semmi odafentről, még

léptek sem, csak a sirályok rikoltozása.

– Teddy – mondta Connie halkan.

A kisfiú felnézett rá, ő pedig megint megsimította a szemei között húzódó ráncot.
Gyűrött volt a bánattól. Halványan rámosolygott.
 – Teddy, ezek az emberek… – nem akarta kiejteni a veszélyes szót, ezért inkább
így fogalmazott – … kiszámíthatatlanok lehetnek. Ne ellenkezz velük, és ne tégy semmi
olyat, amivel fel idegesíthetnéd őket.

Egyáltalán nem hasonlítanak Long John Silverre, vagy Hook kapitányra.

Megértetted?

Teddy megsimította az anyja arcát. – Ne aggódj, mami, Mr.

Fitzpayne majd szól a barátainak, hogy legyenek kedvesek velünk.

– Hát persze.

Teddy óvatos mosolyra húzta a száját. – De a papa nem örülne neki, hogy a
hajónkra léptek, ugye?

– Nem, nem hiszem.

Egy korábbi jelenetet látott maga előtt. Nigel tehetetlenül hány-kódott a hullámok
között, miközben Razak lehajtott fejjel térdelt a fedélzeten, és kísérteties nyöszörgéssel
kérlelte a halott anyja szellemét, hogy mentse ki Tuan Hadley-t a vízből. Megrendült tőle.
Csak fokozta bánata súlyát. Elhúzta a kezét az arca előtt, mintha ugyanúgy eltörölhetné
az emléket, mint egy vérfoltot.

Mikor lenézett, Teddy aggódó tekintettel meredt fel rá. Azon tűnődött, vajon
mennyi ideig merengett. Tenyerébe vette a fia állát.

– Teddy, az életben nincs második próbálkozás. Elsőre kell jól csinálni.

SEMMI SEM TÖRTÉNT A FEDÉLZETEN. Leeresztett vitorlákkal ringatózott a

Fehér gyöngy a Csendes-óceán felől érkező hullámverésben. A nap végre elszakadt a
láthatártól és centiről centire megindult felfelé, arany sugarakkal árasztva el az eget. Úgy
tűnt, mintha aznap különösen nehezére esett volna lenyugodnia.

Fitzpayne fel-alá járkált a pinisi fedélzetén. Beszélgetésbe mélyedt Nurullal, az

aranyfogú férfival, aki átmászott hozzájuk. A másik hajó hosszabb volt a Fehér
gyöngynél. Gyalulatlan, sófoltos deszkák borították, és foltozott vitorlája volt. Hosszú
fedélzetét két jókora, zárt fedélzeti nyílás választotta ketté. Connie azon tűnődött, vajon
mi lehet alattuk. Biztosan valami nehéz dolog, mert a pinisi alaposan a vízbe merült.
Talán Fitzpayne igazat mondott, mikor azt állította, hogy csak egy kereskedőhajó, és a
japán repülőgépek elől bujkál a szigetek között, akárcsak ők. Talán. Vagy talán mégsem.

Connie odament Johnnie-hoz és Henry Court-höz. A japán pilóta gyanakvó

tekintettel követte szokásos helyéről, az árboc tövéből.

Connie képtelen volt ránézni. Pórázra vette Pippint, és a végét határozottan Teddy
markába nyomta.

– Mi a helyzet, Johnnie?

– Úgy gondoljuk, Fitzpayne valamilyen alkut köt velük.

– Miféle alkut?

– Nem tudjuk. De úgy tippeljük, hogy olyasmit, ami neki kedvez és nem nekünk.
Az nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem akarnak jót nekünk.

Henry előrehajolt izzadt homlokával, és halkan azt javasolta:

– Szerintem lépjünk meg. Amíg Fitzpayne odaát van, bontsunk vitorlát és…

– Nem! – jelentette ki Connie élesen. – Azért alkalmaztam, mert ismeri ezeket a

vizeket. Mi pedig egyáltalán nem. Megbízom benne.

– Nigel nem bízott benne – jegyezte meg Johnnie finoman.

– Ez nem fair, Johnnie. Nigel nincs itt.

– Tudom. – Összeszorította az ajkát és megrázta a fejét. – Annyira sajnálom.

Connie bólintott. A sajnálom gyenge kifejezés volt.

– Hallgassatok rám – unszolta őket Henry –, vannak térképeink.

Magunk is elnavigálunk innen.

– Térj észhez, Henry! A Fehér gyöngy léket kapott. Instabil, lassú és rengeteg
javításra szorul. A másik hajó könnyedén utolérne minket.

– Mégis mi a fenéről beszél ez a te Fitzpayne-ed az ilyen alakokkal?

Nem tetszik ez nekem.

Connie-nak sem tetszett, de ebbe nem akart belemenni. – Kérdezzük meg tőle –
mondta keserűen. – Biztosan jó oka van rá.

Azonban mikor Fitzpayne könnyedén visszaugrott a korláton keresztül a

fedélzetre, kétségei támadtak. Furcsa érzése támadt, úgy érezte, hogy elveszítette a férfit,
akivel együtt cigarettáztak és itták a whiskyt a vihar után. Mintha az az ember, aki most
előtte állt – a felkelő

nap fényénél sötétből rézszínűvé forduló hajjal és új, addig ismeretlen élénkséggel
a tagjaiban – idegen lett volna.

Egészen idáig a barátjának gondolta, de mintha mindvégig egy ismeretlen alak

bujkált volna a bőrében. Ez lett volna a valódi Fitzpayne? Vadabb és kiszámíthatatlanabb,
mint akit eddig ismert? Azt mondta, megbízik benne, de most valahogy…

Terpeszbe tett lábakkal megállt előttük, könnyedén egyensúlyozott a hullámzó

fedélzeten, hüvelykujjait az övébe akasztotta, ők pedig letámadták a kérdéseikkel.

– Kik ezek az emberek? Mit akarnak? Az isten szerelmére, tényleg a barátaid?

Nem tudnál megszabadulni tőlük?

Connie azonban nem kérdezett semmit. Sugárzó jókedvet látott a férfi arcán, és
eltökélt vágyat, hogy véghezvigye a tervét, akármit is agyaltak ki aranyfogú barátjával.
Tudta, hogy bármit mondjanak is a többiek – Johnnie, Henry, vagy Madoc Morgan ő már
tudja, mit akar.

– Szóval most mi lesz? – kérdezte mégis halkan, amikor a többiek már

elhallgattak. Most nem a múlt számított, hanem a jövő.

Fitzpayne rámosolygott. – Most hajót cserélünk.

– Nem – jelentette ki indulatosan Henry. – Én nem hagyom el a Fehér gyöngyöt.

– Tudtam, hogy ezt fogjátok mondani.

– Nos, akkor rohadtul ráhibáztál – szólt közbe Johnnie is. -Nem szállunk le erről a
hajóról.

Fitzpayne kivette a szájából a cigarettát. – Csak nyugalom.

– Elárultál minket? – kérdezte Connie kertelés nélkül.

– Persze hogy nem. – Sértett merevség és harag volt a hangjában, de valahogy

mégis gyengéd tekintettel nézett vissza rá. – Ma ellepik az eget a japán bombázók.
Szingapúr felé tartanak. Mindenki tengerre száll, akinek csak hajója van, hogy
elmenekülhessen. A japóknak olyan lesz, mintha halakra lövöldöznének egy hordóban.
Esélyük sem lesz a menekülésre. – Rágyújtott egy újabb cigarettára, és Connie észrevette
a feszültséget a kezében, miközben meggyújtotta a gyufát. – Az efféle hajók – Fitzpayne
alaposan megválogatta a szavait –, a csinos, elegáns jachtok, amelyekről ordít, hogy
fehérek birtokolják, ezek lesznek a legfőbb célpontjaik.

– Elrejtőzhetnénk. Ahogy korábban is, egy folyó torkolatában –

 próbálkozott Connie.

– Nem.

– Miért nem?

– Hát nem értitek? – Fitzpayne bosszankodva nézett körül az arcokon. – Ez a hajó

mindjárt elsüllyed. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kijavítsam, de nem volt elég.
Így hát megegyeztem Nurullal, hogy hajót cserélünk. Átszállunk a Burung Camar
fedélzetére, és a nyugati hátszéllel egyenesen elhajózunk arra a bizonyos szigetre, ahol
biztonságban lesztek, miközben Nurul a legénysége egy részével elrejti a Fehér
gyöngyöt. A szigetről az éj sötétje alatt útnak indítok egy hajót megfelelő felszereléssel a
szükséges javításokhoz, így a Fehér gyöngy felszedhet minket később, egy éjszaka,
amikor már elkészült.

– Miért segítene nekünk Nurul? – kérdezte Connie.

Észrevette, hogy a férfi egy kicsit leszegte a szája sarkát, és tudta, hogy hazudni
fog.

Fitzpayne felnevetett, és még csak meg sem próbálta hihetővé tenni a válaszát. –
Azt ígértem neki, hogy jól megfizetitek a fáradozásait.

Connie megrázta a fejét. – Mi a biztosíték, hogy valaha is viszontlátjuk a Fehér

gyöngyöt?

A kérdés sokáig lógva maradt a túlhevült levegőben. Fitzpayne arcán alig

változott a türelmetlen kifejezés, egyedül csak a tekintete lágyult meg egy kicsit, mikor
közelebb lépett hozzá.

– A szavamat adom rá – mondta halkan.

– Ez mind nagyon szép – fakadt ki Henry –, de megbízhatunk-e benne?

Connie nem reagált rá. – Mi az igazi indok? – kérdezte. – Ha olyan veszélyes

fehér ember hajóján utazni, miért vállalna Nurul ekkora kockázatot?

A férfi palaszürke szeme elhalványult, ahogy leeresztette szemhéját, a szája pedig

lassan mintha mosolyra nyílt volna, de látszott rajta, hogy igyekszik komoly maradni. –
Nurul azért vállalja, mert a barátom, és én megkértem rá. – Tettetett megvetéssel vállat
vont.

– És a pénz is segít.
 NÉGYSZEMKÖZT VITATKOZTAK a nagy hálókabin zárt ajtaja mögött –

Connie, mint a Fehér gyöngy tulajdonosa és Fitzpayne, mint a hajó hivatásos

navigátora. Halkan csattantak el a vad, ellenséges szavak, és bontották le a korlátokat
múlt és jelen között. Connie szinte látta, hogy Nigel kikel az ágyból, és tiltakozása jeléül
egyetlen keskeny vonallá válik a szája.

– Te is velük vagy, ugye? – vádolta Connie Fitzpayne-t. – Tolvaj kalóz vagy,

akárcsak ők. Nem vagyok normális, hogy ez korábban eszembe sem jutott.

– Hajókkal dolgozom, akárcsak ők is. Kereskedők.

– Azt mondtad, hajókat adsz és veszel. – Oldalra döntötte a fejét.

Hajtincsei nedves nyakára tapadtak. – Hazudtál nekem.

– Nem, ez az igazság.

Connie szerette volna megragadni és addig rázni, amíg kiesik belőle a valódi
igazság. Azt akarta hallani tőle, hogy nem verte át, hogy rábízhatja magát és a fia életét,
hogy nem csak egy haszonleső, aki pénzt csinál belőle. Hinni akart neki. De a férfi csak
bólintott, és nem szolgált magyarázattal, hogy honnan ismeri Nurult és tolvaj bandáját.

– Connie, nagy megrázkódtatást éltél át a fiaddal, és talán jó lenne, ha… –

Elhallgatott. Nem ejtette ki az utolsó szavakat. Nem kívánta átlépni a közöttük lévő,
láthatatlan vonalat.

– Ha? – kérdezte Connie. – Ha micsoda?

– Ha leszállnátok erről az átkozott hajóról, amilyen gyorsan csak lehet.

Fitzpayne elfordult tőle, és lehajtotta a fejét, hogy kilásson a hajóablakon. Egy

ideig az eget kémlelte, miközben Connie némán meredt a hátára, és megállás nélkül járt
az agya.

Erről lenne szó? Sai-Ru Jumat átka ülne a Fehér gyöngyön? Egy ujjal
megérintette a fényes lambériát. Forró volt. Elrántotta a kezét.

Hogyan érthette? Szerencsétlenség átka ül rajta, vagy a könyörtelen háborúé,

netán saját, rosszul megválasztott döntéseié? Connie-t fojtogatta a csend. Fitzpayne egy
gyors lépést tett felé, és hirtelen túlságosan kicsinek tűnt a kabin. Egyetlen pillantást sem
vetettek az ágyra, ahol Connie Nigellel aludt. Fitzpayne közel állt hozzá, annyira közel,
hogy Connie azt hitte, hogy megöleli, de nem tette.
 – Nos? – kérdezte a férfi.

– Teddyvel megyek. És te? Te is velünk jösz a másik hajón?

– Légy nyugodt, nem akarlak magadra hagyni.

– Helyes – mondta Connie. – Köszönöm.

Fitzpayne megfogta a kezét, tenyérrel felfelé fordította és beletette arany Cartier

óráját. Könnyű mosolyra húzta a száját, és ráérősen az arcába nézett.

Az eltelt néhány napban természetessé vált a tegeződés, és a láthatatlan kötelék

számukra egyre szilárdabb lett.

Huszonkilencedik fejezet

– SZUMÁTRÁRÓL JÖTTEK – mondta Fitzpayne Connie-nak, miután átpakolták

a holmijukat a kereskedőhajóra. Mintha ez mindent megmagyarázott volna.

A legénység három tagjára célzott, akik a pinisit vezették. Karon fogta és

körbevezette a fedélzeten. Megmutatta neki a hajófarban lévő

kis kabint, ahol a legénység evett és pihent. Alacsony, ívelt attap fonatú teteje
volt.

– Attól tartok, nincsenek kabinok. Ha keményen esik, odalent szoktak aludni a

rakománnyal. Ezzel kell beérnetek.

Úgy nézett rá, mintha tiltakozásra számított volna, de Connie nem szólt semmit.
Benézett az ányékos belső térbe. Szivárványszínű kolibri csapkodott a tetőgerendáról
függő bambuszketrecben. Lehajtotta a fejét, hogy belépjen, de három ezerlábú indult meg
a falon a haja felé. Olyan hosszúak voltak, mint a tenyere. Hátralépett. Fitzpayne nevetett,
de nem eresztette el a karját.

– Mi van a raktérben? – kérdezte Connie.

– Kereskedelmi rakomány.

– Miféle rakomány?

Fitzpayne mélyen a szemébe nézett, de képtelen volt kiolvasni belőle, mit fog
mondani.

– Gumi.

– Gumi? Hadley-féle gumi?

– Lehetséges. – Megint felnevetett, de csak halkan, magának.

Connie elképzelt egy Hadley gumit szállító teherhajót, amint Szingapúrba tart a
rakományával, hogy autógumikat és kábeleket készítsenek belőle a háborúhoz.
Kampókkal és hálóval átszállnak rá, a rakományt ellopják és a hajót elsüllyesztik. Történt
már ilyen korábban és Nigel mindannyiszor dühöngött emiatt.

– Értem – mondta összeszorított fogakkal. – Mit jelent a hajó neve, Burung

Camar?

– Sirály.

Connie bólintott. – Rablómadár.

Fitzpayne a könyökénél fogva maga felé fordította. Vidám volt a szeme, de ült
valami nyugtalanság a tekintete mélyén, és Connie rájött, hogy a férfi sem tudja
kiszámítani az ő reakcióit, mintha ugyanúgy ő is megváltozott volna.

– Ne kérdezgess annyit – mondta határozottan. – Úgy tovább élsz.

– Te is így csinálod? Semmi kérdés, semmi hazugság?

– Így biztonságosabb.

– Biztonságosabb? Semmi sincs biztonságban ebben az isten háta mögötti zugban,

emberevő szúnyogok és bombák között.

– Valószínűleg igazad van – vonta meg közömbösen a vállát.

De Connie nem hitt neki. Figyelte őt a hajón. Semmi közömbös, semmi

hétköznapi nem volt abban, ahogy az emberek ugráltak a parancsaira, és teljes vitorlát
bontottak, hogy az utolsó csepp szelet is kifogják az égből. És abban sem, ahogy
abbahagyta az ég kémlelését a repülők után és a tat irányába meredt. Mikor megkérdezte,
mit keres, magába zárkózott és Connie úgy érezte, egyre mélyül a szakadék közöttük.

– Nurul miatt aggódsz? – kérdezte.

– Nurul a barátom. Persze hogy aggódom érte.

Az a nyamvadt, senkiházi kalóz a békaszájával, aki kérkedve villogtatta

aranyfogait a napfényben. Aki elvette az aranyóráját, aki puskával a hátán mászott át a
hajójára. Fitzpayne barátja volt. Hogy lehet? Egy fehér ember jachtján ragad, amire a
japók előszeretettel vadásznak, csak azért, mert megkérik rá.

– Nekem olyasvalakinek tűnt, mint aki tudja, hogyan birkózzon meg a veszélyes
helyzetekkel – mondta Connie, és megérintette a karját. –

Ne aggódj miatta.

Fitzpayne lenézett Connie kezére. – Ha felelős vagy valaki haláláért, az belőled is

kiszakít egy darabot. Ha elég gyakran megesik, végül semmi sem marad neked. Csak egy
külső váz, ami lélegzik és eszik – és elhiteti az emberekkel, hogy még mindig életben
vagy.

Úgy tört fel a bánat a hangjában, akár a hullámok a lábuk alatt, és elragadta tőle.
Connie egy magányos pillanatig Sai-Ru Jumat, Takehasi Sohei és Nigel alakját látta
maga előtt. Elhessegette őket a kezével, de a japán pilóta vigyorgó képe ott maradt a
párás levegőben, és rajta nevetett.

– Fitz – mondta határozottan –, én megbízom benned. – Tenyérrel rácsapott a férfi

mellkasára. Érezte bőrén a nap melegét. -Még mindig van egy szív odabent. Érzem a
lüktetését, akár egy átkozott fenékszivattyúnak.

Várta a férfi mély nevetését, de nem jött. Ehelyett megfogta Connie kezét a
mellkasán.

– Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni neked, Connie.

– Ne tedd.

– Ez a kudarc mindig ott lesz velünk.

– A cápa tehet róla, nem te.

Lassú mosolyra húzta telt ajkát. – Nem hazudsz valami jól, ugye tudod?

Connie hangosan kifújta a levegőt, hogy megszabaduljon a remegéstől, és kihúzta

kezét a férfi tenyere alól. – Csak adj egy cigarettát.

A BENNSZÜLÖTT HAJÓ máshogy mozgott a vízben. Sokkal inkább hosszú

távú hajó volt, ellenben a feltűnő, gyors Fehér gyönggyel. A rakomány súlya ellenére
sebesen szelte a tengert. Nyugati szél dagasztotta a háromszög alakú vitorlákat, és a szél
magas, türelmetlen hangon süvített a kötélzet között. Connie a fedélzeten állt, és az
orrhullám fehér taraját nézte a mélykék vízen. Olyan volt, akár egy alsószoknyáját
felvillantó nő.
 Tudta, hogy Nigel mérges lett volna rá.

Felengedte ezeket az embereket, ezeket a tolvajokat, ezeket a szumátrai kalózokat

a fedélzetre, és hagyta, hogy rátegyék a mocskos kezüket a Fehér gyöngyre. Miért?
kérdezte Nigel hangja türelmetlenül.

Miért mentél bele ebbe az őrültségbe?

– Azért, mert nem vagy itt – suttogta a hullámoknak. – Sajnálom, de nem vagy itt.
Döntenem kellett. Azt hiszem ez a legjobb Teddynek és… –

elhallgatott, mert nem akart többet elárulni Nigelnek.

Egy ujjal megkocogtatta a homlokát. Mit számít már, hogy miket mond? Nigel
úgysem hallja. Nem nézhet fel rá az újságból, hogy lehordja. Szerinted okos dolog ez,
öreglány? Úgy érezte, egy kicsit megkönnyebbült. A szeme fölé emelte kezét, hogy
eltakarja a nap ragyogását, miközben hátranézett, az attap kunyhón túl elterülő, végtelen
kékségbe. Valahol arra volt a Fehér gyöngy. Maga mögött hagyta mindazzal együtt, amit
jelentett, a többiekkel vívott kemény vita után.

– Ti maradhattok, ha akartok – jelentette ki, de én megyek a fiammal együtt.

Egyetértek Mr. Fitzpayne-nel, hogy egy feltűnő nyugati jacht sokkal valószínűbb célpont
egy japán Zérónak, vagy Mitsubishinek, mint egy helyi kereskedőhajó – vagy akár
kalózhajó. – Végül elveszítette a türelmét. – Azt be kell látnotok, hogy van értelme a
dolognak!

Mégis meglepődött, mikor Henry Court és Johnnie követték a Burnng Camar

fedélzetére. Henry szúrós megjegyzéseket tett, de Johnnie hallgatott. Kerülte a tekintetét.
Connie tudta, hogy ő is ugyanolyan tisztában van vele, miféle árulást követnek el.
Johnnie már nem kötötte fel a karját, és csak furcsán lengette maga mellett, az ajka pedig
állandóan szürkés volt, mintha kipréselné belőle a vért.

– Örülök, hogy végül úgy döntöttél, velünk tartasz – mondta neki Connie.

– Nigel sohasem bocsátaná meg, ha magatokra hagynálak titeket.

– Johnnie – mondta Connie gyengéden ő már nincs velünk többé.

A férfi előrehajolt, megcsókolta a homlokát, és olyan gyorsan lehuppant a zárt

fedélzeti nyílások egyikére, mintha elvágták volna az inakat a lábában. Connie leült
mellé. Kellemetlenül égette a fa a combja hátulját.

– Bármit megbocsátana neked – mondta Connie. – Tudod, mennyire odavolt

érted, mennyire büszke volt mindenre, amit csak csináltál. Néha fölvette azt a képet
kettőtökről, ami a zongora tetején állt, és mosolyogva ezt mondta: Vajon mit csinálhat
most Johnnie? Aztán rád emelte a poharát.

– Tényleg?

– És ahányszor csak írtál neki, addig hordta az ingzsebében a levelet, amíg az írás
el nem mosódott az izzadságtól.

– Ezt sohasem említette.

– Bármit megbocsátott volna neked – mondta ismét Connie. -Még azt is, hogy
megcsókoltad a feleségét.

Érezte Johnnie karjának remegését, és mikor felé fordult, könnyek szántották

végig a férfi arcát.

– Ugye csak azért csókoltál meg aznap éjjel, mert hozzá tartoztam? –

puhatolózott Connie. – Tudom, mennyire szerettétek egymást, Johnnie… –

megsimította a férfi fedélzeti nyíláson nyugvó ujjait – és hálás vagyok, hogy ott voltál
neki. Hogy törődtél vele.

Johnnie kínos, félénk tekintettel emelte rá kék szemét.

– Komolyan mondom, Johnnie. Te jobban szeretted, mint én.

MAYA LÁTTA HADLEY ASSZONYT és Aranyhajút, amint együtt sírnak. Fájt

neki, mintha darázs csípte volna meg a mellkasán belül. Besietett a csótányokkal teli
kunyhóba, és feltette a vizet forrni a rozoga olajtűzhelyre. Tea. Ez a fehér ember
orvossága, ez kell most Aranyhajúnak.

A fiú, Tuan Teddy odabent volt. A koszos matracon ült, és a kalózhajó majmával
játszott. Apró, csenevész jószág volt, hatalmas, barna szemekkel, csupasz, rózsaszín
arccal és hegyes fogakkal. Bőrszíj volt a derekán és apró ezüstkarkötő mindkét csuklóján.
A fiú kutyája nyugtalan szemekkel figyelte. Maya meglepődött, hogy Hadley asszony
hagyta a fiának megtartani a kutyát, miután a férje halálát okozta. Az biztos, hogy Maya
odalökte volna a cápáknak, de a fehér ember agya különös vidék, és furcsa, zavaros
ösvények hálózzák be. Akárcsak a japánokét. Nem értette, miért nem árulta el a pilóta,
hogy miatta dobta le a kutyát a fedélzetről. Ennyire meg akarta utáltatni magát a fehér
ladyvel? Még mindig izzasztotta a dolog. Nem akarta, hogy a férfi helyett őt lökjék oda a
cápáknak, vagy lőjék agyon. Legszívesebben megcsókolta volna Vasszemű lábát, mikor
ragaszkodott hozzá, hogy a japó maradjon a Fehér gyöngy fedélzetén, amíg meg nem
javítják. Ha az aranyfogú szumátrai fattyúnak van egy csöpp esze, elvágja az ellensége
torkát, és befejezi a munkát, amit Hadley asszony elkezdett.

Legalább egyel kevesebb szájat kell etetni.

Azt is furcsállotta, hogy az a semmirekellő, menyétképű Morgan a jachton maradt

a kövér feleségével ahelyett, hogy átszálltak volna a Burung Camarra. Hadley asszony
megköszönte neki, és azt mondta, örül, hogy valaki vigyáz a hajóra. Te jó ég.
Menyétképű arra készült, hogy leharapja Mrs. Hadley ujjait. Talán a japók majd
kirobbantják zörgő csontjait a vízből, mikor a jacht újra kihajózik.

– Tej is kell.

Maya forró vizet töltött egy bádogbögrébe. Tealeveleket szórt a tetejére és a fiúra
nézett. – Tessék?

– Tej is kell a teába – magyarázta jóindulatúan.

– Itt nincs tej.

– És cukor?

Maya belenézett a készleteiket tartalmazó bádogdobozba. -Nincs cukor. –

Turkálni kezdett benne, majd kivett egy kis befőttes üveget. –

Méz?

– Az is jó lesz.

Belekevert négykanálnyit a vízbe. Nem nézett ki valami jól. A tealevelek a tetején

lebegtek, mint a hangyák.

– Tuan Pilóta Dzso-nínak lesz – mondta a fiúnak.

A fiú felnevetett, odament hozzá, és belenyomta az ujját a mézbe.

Felváltva nyalogatta a kutyával és a majommal.

– Szerencsés Dzso-ní – mondta széles mosollyal.

A SZIGET ÚGY NÉZETT KI, akár egy rák, azzal a különbséggel, hogy zöld
színe volt. Olyan sűrű dzsungel borította, hogy áthatolhatatlan páncélt képezett a hátán.
Maya rossz előérzettel méregette. Magas, púpos háta volt a közepén, és két földnyelv
nyúlt ki oldalra, mintha a rák lecsapni készülő ollói lettek volna.

– Mi olyan különleges ebben a szigetben, amitől különbözik az összes többitől? –

kérdezte Razak a füléhez hajolva. Szomorú hangja volt.

Maya tudta, hogy hiányzik neki Tuan Hadley. Megfogta a kezét. –

Nem tudom. Elegem van az új dolgokból, testvérem. Minden nap úgy záporoznak
rám, mint a nyilak, mindenem fáj, én csak egy kunyhóban akarok ülni a szárazföldön,
halat és paw-pawragut enni, és nem beszélni senkivel.

– Csak Aranyhajúval.

Maya elpirult, és kitekintett a hullámok felett a közeledő szigetre. A mangroveiák

hosszú, szürke gyökerei úgy emelkedtek a víz fölé, mintha halott karok lettek volna.
Fekete felhők serege masírozott a sziget felé.

Hamarosan esni fog.

– Maya – suttogta Razak ő nem való hozzád, ahogy Tuan Hadley sem illett
hozzám.

Könnyek szöktek Maya szemébe. Ismét felkavarodtak a darazsak a mellkasában.

Ki mondja?

Az öccse megfogta a vállát és magához vonta. – Én mondom.

A fejében tomboló tájdalommal az öccse védelmező karjai néztek szembe, hogy

megóvja őt az újdonságok nyilaitól. De a szívében lakozó fájdalom túl erős volt ahhoz,
hogy említést tegyen róla, nehogy szavakba öntve elegendő hatalomra tegyenek szert, és
elemésszék.

FÁK SŰRŰ FALA BARIKÁDOZTA körül a szigetet. Nem szegélyezte fehér,

homokos strand a partvonalat, és nyoma sem volt öblöknek vagy torkolatoknak, ahol a
vadállatok lemehettek volna a partra, hogy teknőctojásokra vadásszanak.

Sötétség ólálkodott a fák törzsei között, miközben Fitzpayne ügyesen elnavigálta

őket a mangrovegyökereknek csapódó hullámok között. A hosszú orrárbocot behajtották
a hajó jobb oldalához, a fedélzet pedig recsegve és remegve állta a kötélzetet cibáló,
egyre erősödő

széllökéseket.
 Nyomasztóan nehéz és párás volt a levegő. Valóságos megváltás volt, mikor
végre esni kezdett. Connie nem bánta, hogy megázik.

Csillapíthatatlan energiát érzett magában, ami illett a zuhogó esőhöz, és inkább

kint állt a fedélzeten, mint hogy odabent gubbasszon a kunyhóban, miközben egy vad
áramlat tetején hánykolódnak. Feszült figyelemmel próbálta kivenni a sziget körvonalait,
de a párafüggöny eltakarta előle. Minden szürkévé és nedvessé vált, csak villámok törték
meg időnként a hirtelen jött homályt.

Fitzpayne váratlanul jobbra rántotta a kormányt, és Connie egy pillanatig biztos

volt benne, hogy nekiütköznek a szürke gyökereknek, és a vízbe borulnak. Megragadta a
korlátot és bekiáltott Teddynek a kunyhóba, de hirtelen megszűnt a hullámverés.
Megváltozott körülötte a levegő színe: zöldesen csillogott, mintha víz alatt lettek volna.

Meglepődött, mivel észre sem vette a rést, amin Fitzpayne hibátlanul bevezette
őket egy keskeny oldalágba. Messze a fejük fölött összezárult a sötétzöld növényzet.

– Mi ez a hely?

– Sok neve van, sok nyelven. – Fitzpayne a folyópartot pásztázta.

Látszólag semmi mozgás nem volt az esőn kívül. De Connie érezte rajta, hogy jól
érzi magát, mintha ez a hely jelentett volna neki valamit.

– Te hogy hívod? – unszolta. És mikor nem válaszolt, hozzátette: –

Otthon?

A férfi felnevetett. Némi elégedettség tükröződött a hangjában.

– Van olyan jó név, mint a többi.

***

EGYÁLTALÁN NEM OLYAN HELY VOLT, amire Maya számított.

A stégen állt és kavargott alatta a víz. Ki akart rohanni a sáros ösvényre, hogy
leboruljon és megfogadja, hogy soha többé nem teszi a lábát mozgó dolgokra.

– Odafent, nézd! – mondta Razak. Izgatottan csillogott a szeme.

– Nem!

– Jó lesz, testvérem!
 – Nem!

– Szabadok leszünk odafent, akár a majmok.

– Én nem akarok majom lenni.

Dobbantott egyet a stégen, hogy emlékeztesse rá, ö a földre tartozik.

De a fiú csak nevetett. Teljesen lenyűgözte az ágak közé font kötelek és

függőhidak pókhálója.

– Gyere csak, Maya! – Egy kéz fogta meg a csuklóját. Hadley asszony volt az.
Vessünk egy pillantást erre az új otthonunkra.

Az eső komor szemerkéléssé csillapodott. Hadley asszony gyengéden kicsalogatta

a deszkákon keresztül a szilárd talajra. Maya hálásan térdre ereszkedett, és úgy lapogatta
a sarat mindkét tenyerével, mintha kedves barátja lett volna. Asszonyság nem nevette ki,
hanem állt és csendben méregette a zöld világot.

– Teddy imádni fogja – mondta mosolyogva.

– Igen, asszonyom.

– Azt hiszem, Razak is.

– Igen, asszonyom. Mind buta fiúk.

Hadley asszony egészen halkan felnevetett. Olyan hang volt benne, amit korábban
Maya még nem hallott; tiszta, csilingelő hang, mint egy csengő, amit levágtak a kötélről.
Hogy lehetett egyszerre annyira szomorú arca és olyan vidám hangja? Mióta Tuan
Hadleyt felfalta a cápa, ökölbe szorított kéz markolta Maya torkát. A nevetés hangjára
most egy kicsit csillapodott a szorítása. Lenyelte a félelmét, és ezúttal nem fájt.

– Asszonyom – nézett körül óvatosan. – Szarban vagyunk.

***

SZARBAN

VAGYUNK.

Milyen erőteljes szavak. Connie hirtelen

 megsajnálta az fiatal, bennszülött lányt. Palur sikátoraiban Maya bizonyára
gyorsan, ösztönösen mozgott, és ismerte a veszélyeket, de a dzsungel kusza világában ő
is ugyanolyan esetlen és tudatlan volt, akárcsak Connie maga. A fák kinyúltak feléjük
hosszú ágaikkal, és sűrű

aljnövényzet vette körül őket. A dzsungel áporodott lehelete lebegett felettük.

Connie megértette, miért hozta őket Fitzpayne erre a rejtett szigetre, de ahogy
kitekintett a keskeny folyóra, ahol mindenféle hajók horgonyoztak, kellemetlen érzése
támadt. Az eget nem csupán a hatvan, sőt, száz láb magas fák koronája takarta el a folyó
ezüstös vonala felett.

Hálók is voltak odafent. Összekötötték a két part fölött nyújtózó ágakat.

Kúszónövények fonták magukat a rések közé, zöld matracot képezve.

Olyan érzés volt, mintha börtönben lenne.

A parton nem látszottak épületek, csak a kötelek és függőhidak hálózata magasan

a lombok között, de ahogy Fitzpayne libasorban egyre mélyebbre vezette őket a keskeny
erdei ösvényen, Connie mozgást és hangokat vett észre maga körül. Erősen fogta Teddy
kezét, aki a hóna alatt vitte Pippint. Többen nézték őket odafentről. Kiáltások hangzottak
fel, és integető kezek üdvözölték Fitzpayne-t. A homályos ösvények váratlanul egy
fényes foltban futottak össze, és egy tisztás tárult ki előttük.

Connie felnézett és letörölte az izzadságot a homlokáról. Olyan magas volt a

páratartalom, mintha téglafalba ütköztek volna. Nehezen vette a levegőt. Még mindig
zöld fény vette körül őket, és futónövények tekeregtek a fejük felett, de megkönnyebbült
a nyílt tér láttán. A fák közelsége klausztrofóbiás érzéssel árasztotta el, és a rothadó
növények szaga fojtogatta.

– Ez itt az ól – közölte Fitzpayne hat követőjével, és a tisztás közepén álló,

magányos, nagy építményre mutatott. Egyesével végignézett rajtuk szürke tekintetével, és
figyelte, hogyan reagálnak. A legtovább Connie és Teddy arcát nézte.

Nem hasonlított egyetlen ólra sem, amivel Connie azelőtt találkozott.

Felnézett és hevesen dobogni kezdett a szíve, amikor egy férfit pillantott meg
negyven láb magasan a kötélhídon, puskával a kezében.

Egyenesen rájuk szegezte.

– Bemehetnénk? – kérdezte. Nem akarta, hogy Teddy is meglássa a fegyvert.

– Vessünk rá egy pillantást – mondta Johnnie.

 – Csak tessék. De talán nem tetszik majd, amit láttok –

figyelmeztette őket Fitzpayne. Vállat vont, és felvezette őket a lépcsőn a gyík

alakúra faragott szemöldökfa alatt. Az épület cölöpökön állt, és bambuszból készült.
Tetejét pálmalevelek borították, és minden függőleges oszlopot bonyolult állat- és
rovarfaragások díszítettek. Erős füstszag terjengett. Egyetlen helyiségből állt, az legalább
hatvan láb hosszú volt, és bármire is számított Connie előzőleg, nem az fogadta őket
odabent.

Először a hangok csapták meg. Valóságos boszorkányüvöltés. Húsz vagy annál is

több, mindenféle korú és bőrszínű gyerek állt körben, mezítláb ugráltak a fapadlón, és
izgatottan kiabáltak. Apró öklök püfölték erőteljesen a poros levegőt.

A kör közepén, sötét fejek gyűrűjében Connie aranybarna villanást pillantott meg,
és fényes, zöld szárnyak csapkodását. Kelletlenül visszahőkölt, mikor észrevette, mi
folyik itt: kakasviadal. Egy magas, vézna, fedetlen mellkasú bennszülött fiú aprópénzt
markolt széles vigyorral. Egyik szeme tejfehér volt. Arrébb, egy ablaknyílás mellett,
tetovált arcú, unott, fekete szemű férfi támaszkodott a falhoz. Cigaretta fityegett a
szájában és kést hordott az övében.

Connie elfordult. Johnnie és Henry arcán is undor tükröződött, és gyorsan

megindultak az ajtó felé, de Teddy a karját ráncigálta, hogy közelebb kerülhessen a
körben álló fiúkhoz.

– Nem, Teddy! – mondta élesen.

– Barbárok! – jelentette ki Henry.

De Fitzpayne becsmérlően ránevetett, és odadobott egy ezüstérmét a vézna

fiúnak, aki a levegőben el is kapta. – A kicsi, szürke madárra.

– Igenis, Mr. Fitz uram. – A fiú ráharapott az érmére erős, fehér fogaival, hogy
leellenőrizze.

Az egyik kakas szánalmasan felrikoltott, mire Connie figyelme ismét a csatatérre

irányult, és meglátta, hogy vaskampókat erősítettek a madár sarkantyújára. Vér csöpögött
a fapadlóra. Elrántotta onnan Teddyt.

Szerette volna tarkón legyinteni a gyerekeket, és azonnal leállítani a kakasviadalt,

de tudta, hogy neki itt nincs semmi hatalma. Idegesítette, hogy Fitzpayne még bátorította
is a harcot.

A vesztes madár, ami ellen Fitzpayne fogadott, hangosan felrikoltott, ahogy

felnyílt aranyló begye, és tollak röpködtek szerteszét. A forró és párás levegőben szálló
tollak csábításának Pippin már képtelen volt ellenállni. A kiáltásokat és a vér szagát még
jól viselte, de a tollak látványa megtörte. Kiugrott Teddy karjából, lobogó pórázzal
átvetette magát a lábak erdeje között, és nekiesett a madár élénkzöld torkának.

Egy gyors rántás, és a kakas máris mozdulatlanul lógott a fogai között.

A gyerekek dühösen felhördültek, és a kutyára támadtak. Teddy ököllel nekik

esett, Connie pedig káromkodva a kis gyilkosok közé vetette magát, hogy kiszabadítsa a
fiát. – Hagyjátok abba, ti barbárok! –

kiáltotta, miközben lecibált egy vad kölyköt Teddy hátáról.

Befurakodott az egymáshoz toluló testek közé, kiosztott egy-két pofont,

felmarkolta Pippint, és a nyakörvénél fogva a gyerekek feje fölé tartotta. A magas, vézna
fiú követ húzott elő a zsebéből, és Teddy feje felé hajította, de a fia gyorsabb volt.
Behúzta a fejét, a kő pedig elsuhant felette, és súrolta Henry Court könyökét, ugyanebben
a pillanatban Teddy előre-ugrott és ököllel bevitt egy balhorgot a támadója állkapcsára. A
fiú félj aj dúlt.

– Elég! – üvöltötte Fitzpayne.

Begyalogolt a verekedés sűrűjébe, és néhány jól irányzott rúgással meg ütéssel

visszaállította a rendet.

– Nos – mordult rájuk ilyen szépen köszöntitek a vendégeinket?!

Connie látta, hogy mosoly bujkál a szája sarkában. Mit élveztek ennyire a férfiak
a bunyóban? Johnnie is mosolygott, és elismerően biccentett Teddyre, aki vérző szájjal,
szakadt inggel és haragtól vörös képpel jött elő a tömegből.

– Tessék – mondta Connie ingerülten, és a kezébe nyomta Pippint. –

Máskor jobban ügyelj a kutyádra!

– Kutyáknak tilos! – kiáltotta a vézna fiú, aki a bordáit fogta.

– Micsoda?!

– Igaza van – hagyta helyben Fitzpayne. – Tilos kutyát hozni a szigetre.

Túlságosan feltűnő jele annak, hogy lakják a szigetet, és képtelenség őket csendben
tartani.

Connie döbbenten meredt rá. – Ezt akkor is tudtad, mikor idehoztál minket.

Fitzpayne Teddyhez fordult. – Úgy gondoltam, a kutya majd jó lesz valakinek

reggelire.

Teddy nem ellenkezett, és még csak csúnyán sem nézett rá. Connie nagy
meglepetésére határozottan megállt Fitzpayne-nel szemben és felnevetett. Rég nem
hallotta már ilyen jóízűen nevetni.

– Pippin eszi meg azt a fiút reggelire, ha megparancsolom neki –

jelentette ki.

– Akkor jobb, ha rövid pórázon tartod – mormogta Fitzpayne, és megborzolta

Teddy kócos haját. Végül csak megvillantotta a mosolyát.

– Gyerünk! – parancsolta.

CONNIE SZERETETT A MAGASBAN LAKNI. Más nézőponttal szolgált a

világra.

Odalent minden kicsinek tűnt. Magasan a lombok között érezte a hűvös, tengeri
szellőt az arcán, és olyan tisztán hallotta a madarakat, hogy olykor szinte úgy érezte,
tévedésből a fejében vertek fészket. Odakint a tengeren aprónak érezte magát, egy
pontnak csupán a hatalmas pusztaságban, amit bármikor egy szempillantás alatt
elmoshatott az első

hullám, de idefent magas volt, és mindent látott. Különös hatalmat érzett. Isten is
így érezheti magát? Távol a jelentéktelen hangyáktól odalent?

Nigel biztosan utálta volna a dolog szokatlanságát. Negyven láb magasan

gubbasztani egy bambuszkunyhóban, miközben trópusi zivatar verdesi a vékonyka tetőt,
és egy pawpaw gyümölcsöt csócsáló majom ül előtte, vele szemmagasságban. Connie
gallyakból seprűt készített magának. Kezdett hozzászokni, hogy kiseperje a kunyhóból a
pókokat és ezerlábúakat, gyíkokat és békákat, sőt, a vékony, fürge kígyókat is, melyek
látványára mindig Teddy után kiáltott.

Mayát nem volt egyszerű felcibálni magukkal. Sírva könyörgött, hogy hadd
aludhasson odalent az ólban. Ez volt a másik szabály: senki sem alszik odalent.

– Miért nem? – kérdezte Connie Fitzpayne-től.

A férfi megrázta vizes fejét, esővizet fröcskölve szerteszét, akár egy kutya. – Mert
ha valaki az éj leple alatt a szigetre lopózna, úgy kell tűnjön, mintha nem lenne itt senki.
Nappal őrök kémkednek a hívatlan vendégek után, de éjszaka nehezebb kiszúrni őket.
 Kötéllétra vezetett az egyik fa törzséről a lombok közt rejtőző

kunyhók felé. Maya megfogadta, hogy inkább a halál.

Fitzpayne Connie-ra vigyorgott és a vállán lévő táskára mutatott.

– Nincs véletlenül egy sál benne? – kérdezte.

Connie beletúrt, és egy selyemblúzt húzott elő. Fitzpayne elvette tőle és hagyta,
hogy az anyag kibomoljon az ujjai között. Furcsa módon intim pillanat volt, mintha őt
tartaná a kezében, nem a ruháját.

Fitzpayne összekapta magát, és bekötötte vele Maya rémült szemét. Mit sem
törődve kapálózó lábaival, vállára kapta a lányt, és könnyedén megindult felfelé a létrán.
Connie-nak hirtelen eszébe jutott, hogyan cipelte ki Teddyt a hóna alatt a dzsungelból,
mikor nyoma veszett, és miként hurcolta le Mayát a Ijesztően belengett alatta a kötélhíd,
mikor rálépett. Bizonytalanul egyensúlyozott.

– Minden rendben? – kérdezte Fitzpayne Connie-tól.

– Persze.

– Majd hozzászoksz.

– Mennyi ideig szándékozol itt tartani minket?

Látta rajta, hogy nem számított a kérdésre.

– Mennyi ideig? – kérdezte megint.

A férfi fura mosolyra húzta a száját. – Amilyen hosszan csak kívánja, Mrs.
Hadley. – Letette a sírdogáló Mayát a hídra, és olyan gyorsan vezette maga után, hogy a
többiek alig tudtak lépést tartani vele.

– Rohadjon meg – mormogta Henry Connie háta mögött. -Szerintem élvezi.

– Nem leszünk itt sokáig – biztosította Johnnie. Az eget kémlelte a háló résein
keresztül. Mintha egy zöld üveg fenekére nézett volna. Nem hallatszott repülőgépek zaja,
még nem.

Connie nyugtalanságot hallót ki a hangjából, és arra gondolt, biztosan szeretne

visszatérni a repülőszázadához. Sohasem említette a témát, és gondosan kitért a válasz
elől, ha Connie felhozta, de látta, miféle tekintettel mered az égre. Legalább célja volt,
valamiféle jövője.
 Connie-nak még annyi sem.

Harmincadik fejezet

– ASSZONYOM – SZÓLÍTOTTA MEG MAYA, aki eddig óvatosan szemlélte

Connie néma alakját.

Ketten voltak a kunyhóban. Maya gyűlölte ezt a helyet is. Nem természetes dolog
az égben lakni. Csak úgy tud fel-le közlekedni, ha Razak a hátán cipeli azokon az
átkozott, hülye létrákon. Olyankor szorosan lehunyja a szemét, és azt képzeli, hogy
Arany Dzso-ní hátán lovagol. Meglepődött, mikor Vasszemű letette őket ennél a
kunyhónál és kijelentette, hogy ő, Hadley asszony és a fia itt fognak lakni.

Egyikőjük sem ellenkezett, de Maya kínosan érezte magát. Vasszeműre meredt. –

Nem helyes – mondta neki. – Egyáltalán nem helyes.

– Most az egyszer tegyél úgy, ahogy mondják, Maya.

Aztán a férfi elgyalogolt a kötélösvényen, félrehajtogatva az útjába lógó ágakat.

Egy másik fán lévő kunyhóhoz vezette Dzso-nít meg a kövér tuani. Türelmetlenül viselte
óvatos lemaradásukat. Hadley asszony kunyhója kicsike volt, éppen elég hosszú ahhoz,
hogy le lehessen feküdni benne. Három gyékény hevert a padlón. Ennyi volt az egész.
Bambuszsötétítő lógott az ablaknyílás előtt, és egy ugyanolyan volt feltekerve az ajtó
fölött. Maya kelletlen kifejezést keresett az asszonyság arcán, de nyomát sem látta.

– Milyen izgalmas, ugye? – mondta Hadley asszony a fiának, aki még mindig a
kutyáját ölelte, mintha attól tartana, hogy a többiek feljönnek utána, hogy elragadják tőle
és megegyék.

– Igen! – válaszolta olyan lelkesen, amitől Maya megilletődött.

– Egy faházban vagyunk.

Az anyja felnevetett, de úgy festett, mint akit bánt valami belülről.

Elvette a fiútól a kutyát, és letette a gyékényre, a kutya fekete szeme ragyogott a

félhomályban, és mohón felfalt egy arra szál ló pillangót.

– Most pedig mindketten rendesen viselkedjetek!

Maya azt hitte, hogy az Hadley asszony hozzá beszél, és engedelmesen bólintott,
de aztán rájött, hogy a fiúra és a kutyára célzott, hisz lehajolt, csókot nyomott a fia vizes
hajára, és szeretettel megsimogatta a kutyát. Maya azon tűnődött, hogyha leülne a kutya
mellé, vajon az ő fejét is megsimogatná-e. Tuan Hadley halála óta úgy érezte, valamiképp
kötődik hozzá. Időnként hallotta az anyja rosszindulatú kacagását a fák ágai közt fújó
szélben. Sai-Ru Jumat gonosz volt életében és gonosz volt halálában is.

Maya összekuporodott az egyik sarokban. Bárcsak ne lett volna olyan messzire

Razak. Biztos volt benne, hogy éppen fel-alá rohangál a létrákon és felfedez mindent,
miközben ő magára maradt idefent.

Néhány pillanatig azon tűnődött, vajon a pokolba hozta-e őket a Vasszemű?

REPÜLŐK JÖTTEK, EGY EGÉSZ RAJ. Úgy zúgtak, akár a lódarazsak.

Alacsonyan repültek és géppuskatűz alá vettek egy szerencsétlen hajót, ami kint
maradt a nyílt tengeren. Maya befogta a fülét, és annyira összegörnyedt, hogy a homloka
a padlót érte.

– Teddy – hallotta az asszony rezzenéstelen hangját. – Figyelj oda, hogy sohase

használd itt a papa távcsövét.

A fiú a nyakában hordta a távcsövet, és állandóan piszkálta, mintha az apja része

lett volna. – Miért ne, mami?

– Mert ha megcsillan a napfényben, az ellenséges gépek megláthatják, hol

vagyunk.

– Ó, erre nem is gondoltam. – Komoly arccal nézett a távcsőre.

Maya elvette volna tőle, hogy kilökje a kunyhóból. Rossz távcső. Ez az asszony
bolond, túlságosan is megbízik a fiúban.

– Minden rendben odabent?

Maya gyomra különös dolgokat művelt. Gyorsan felemelte a fejét, és mosolyogva

nézett az ajtóban álló alakra. Dzso-ní volt az. Aranyhaja hínárszínben táncolt a zöld
fényben.

– Igen, jól vagyunk. Köszönjük, Johnnie! – válaszolta Hadley asszony.

– Hallottátok a géppuskákat?

– Borzalmas volt. Akár mi is tűz alá kerülhettünk volna, ha Fitzpayne nem hoz
bennünket ide.
 Ekkor egy nehézbombázó húzott el felettük a magasban.

– Sok gép van ma a levegőben – mondta Hadley asszony.

– Attól tartok ez rosszat jelent Szingapúrra nézve, Connie.

– Fitzpayne-től hallottam, hogy a visszavonuló brit csapatok felrobbantják a

hidakat, hogy lelassítsák a japánok előrenyomulását a félszigeten Jahore felé.

Aranyhajú megrázta a fejét. – Az nem állítja meg őket.

– Semmi sem állítja meg őket.

– Nincsenek tankjaink és nincs elég repülőnk. Mit képzelt Percival tábornok?

Alaposan csalódnunk kellett benne. Mindent elveszítettünk.

Maya hallgatta őket, és nem értette, hogy maradhatnak ennyire nyugodtak. A

helyükben sírna, kiabálna, és elmetszené minden japán torkát a világon.

– És te, Maya? – Az Aranyhajú lehajtotta a fejét és belépett a kunyhóba. – Jól

érzed magad idefent a sasfészkedben?

A férfi rámosolygott, Maya pedig szégyellősen visszamosolygott rá.

– Sasfészek?

– Ahol a sasok laknak.

– Áh! – kinézett az ajtón az imbolygó ágakra, és azonnal elszédült. –

De én nem lenni sas, vagy majom. Én földi patkány. – Megmozgatta az orrát,

amitől a férfi elnevette magát.

– Lemegyek. Szeretnéd, hogy lesegítselek a létrán? – ajánlotta fel.

– Én nem bolond, itt maradok. Létra nem. – A fehér ladyre pillantott, aki az
ablaknyílás mellett állt, és távoli tekintettel meredt kifelé. Nagy, pöttyös pók mászott
lassan a feje fölötti szegélyen. Kíváncsian leste fehér bőrét. – Vigyázok Hadley asszonyra
– mondta Maya halkan.

Dzso-ní az asszonyra nézett. Maya látta, hogy bántja valamiért Hadley asszony
látványa, de nem tudta, miért lehetett.

– Gyere csak, Teddy! – mondta Dzso-ní vidáman. – Mit szólnál hozzá, ha

felfedeznénk ezt a kis szigetet?
 – Szabad, mami?

– De ne keveredj újabb verekedésbe! Megígéred?

A fiú elvigyorodott. – Ígérem.

Eltűntek, mire a kunyhó ismét szürkévé és unalmassá vált. Hosszú ideig egyikük
sem szólalt meg. Vékony, zöld fénycsík sütött be a tetőt borító pálma levelek között.
Lassan Maya meztelen lába felé közeledett, mire visszahúzta mindkettőt. Mikor a fény
belevágott Hadley asszony vállába, megremegett.

– Asszonyom – mondta Maya, mikor a gondolatai már túl nehézzé váltak ahhoz,
hogy magában tartsa őket –, sajnálom, hogy szomorú.

Meglepetten fordult felé kék tekintete. – Köszönöm, Maya. -

Végighúzta az ujjait szőke hajában, mintha az emlékeket akarta volna kisöpörni,

melyek árnyakat hagytak az arcán. – A háborúban sok ember szomorkodik.

– Cápa nem tudja, hogy van háború.

Hadley asszony felnevetett. – Ebben igazad van. De ha nem lenne háború, a

férjem nem lett volna a hajón. – Egy pillanatra elhallgatott, és levett egy szöcskét a
szoknyája széléről. – Az életben mindig sok a ha,

Maya. Ha nem lenne háború, ha Palurban maradtunk volna, ha nem mentem ki

azt a pilótát a tengerből, ha… Elhallgatott és a térdére csapott. Maya nem tudta, hogy
egy bogarat ütött-e agyon, vagy a gondolatait. Egy ideig nem folytatta, de Maya érezte,
hogy mondani akar még valamit.

– Mit szeretnél, Maya – kérdezte az Hadley asszony hirtelen-, ha bármit

kérhetnél?

– Tál rizs és csirke.

Az asszony elmosolyodott. – Nem, úgy értem, a jövőben… ha élve kijutunk

innen.

– Ez könnyű. Sok ételt. És egy biciklit.

– Biciklit?

– Hogy ne séta-séta-séta mindig.

– És hova mennél ezzel a biciklivel?

– Mindenhova.
 A kék szemek komolyan tanulmányozták. – Nem vágysz valami sokra, ugye?
Semmi más?

Maya leszegte a tekintetét. A fehér lady túl erősen meredt rá. Egy száradt
iszapfoltot piszkált a bokája mellett és eltüntette, de képtelen volt eltüntetni a nyelvéről a
szavakat. – Én kérném legyek szép és aranyhajú és fehér mint maga. De senki nem
hallgat.

– Ó, Maya!

Egy távoli kiáltásra mindketten felkapták a fejüket, és találkozott a tekintetük.

Egymás szemébe néztek.

– Te szép vagy, Maya. A bőröd…

– Csúnya barna.

– …olyan, mint a bársony. Gyönyörű szép. De ami még fontosabb, okos vagy és
gyorsan tanulsz. Büszke lehetnél magadra.

– Miért olyan szomorú Tuan Dzso-ní Blake?

Az asszony pislogott és meglepődött, hogy hirtelen témát váltott, de Maya fejében

ez is a tárgyhoz tartozott.

– Mert nem vezetheti a repülőjét. És mert a férjemmel közeli barátok voltak,

sokkal korábban, minthogy valamelyikőjüket is megismertem volna. Együtt jártak
iskolába, és nagyon hiányzik neki Nigel.

– Razaknak is hiányzik Tuan.

Hadley asszony arca bezárkózott. Mintha egy dobozt zárt volna le.

Az asszony nem kedvelte Razakot. De hirtelen ismét előhúzta táskájából a

selyemblúzt. – Maya, itt az idő, hogy mindketten szembenézzünk a félelmeinkkel A
szemlekötő neked van, és nekem is… Megkeresem a testvéredet.

Connie a keskeny ösvényen gyalogolt. Szétfolyt a sár a lába alatt, gondolatok

kavarogtak a fejében, és menet közben bottal csapkodta oldalra az aljnövényzetet. így
csapkodta a szigetet, ami fogságba ejtette.

Fitzpayne sötét és komor helyre hozta őket. Meredek kaptatóit sűrű

dzsungel borította, és a folyó által kivájt, keskeny völgyecske fölé tornyosult.

Állandó madárrikoltozás, majomüvöltés és varangyok brekegése ejtette csapdába a zöld
háló alatt, és folyamatosan hallotta maga mögött Maya lépteit is. Alakok villantak fel a
fák között.

Némelyikük talajszinten, de a legtöbben a függőhidakon, vagy a fenti kunyhók

ablakain kihajolva cigarettáztak, és őt figyelték. Senki sem közelítette meg, és senki sem
beszélt hozzá. Talán szóltak volna nekik, hogy kerüljék el?

Nem látott egyetlen nőt sem.

Követte az ösvényt az ólig, de a gyerekek eltűntek. Hét kínai férfi guggolt körben
a helyükön, és halászhálókat foltoztak. Villámgyorsan jártak az ujjaik. Egyikük egy
pillanatra abbahagyta a munkát, és intett neki. Rongyos zubbonyt és buggyos nadrágot
viseltek. Óvatosan méregették fekete szemükkel, mikor odament hozzájuk. Beszéltek
valamit kínaiul, és egymásra bólintottak. Maya a háta mögött idegesen magába zárkózott,
és az ajtónál maradt.

Connie megállt a férfiak felett, és udvariasan rájuk mosolygott.

– Egy fiatal maláj férfit keresek, aki velem érkezett. Razaknak hívják. Nem
tudják, hol…

– Missz – szólalt meg a legidősebb kínai. Az arca ráncos volt, akár a cserzett bőr,
de a szeme élesen ragyogott. – Este kihajózunk. Ceylontól nyugatra megyünk. Velünk
jön?

– Tessék?

– Jön velünk. – Keskeny mosolyra húzta a száját. – Megmentjük.

Az egyikük motyogott neki valamit.

– És a lány – tette hozzá az öreg és Mayára pillantott.

Por és halszag lebegett a párás levegőben. Connie-nak összeszorult a gyomra, és

tett egy lépést hátra. – Nem, köszönöm.

– Fizetünk. – Egyik keze apró mozdulatával fellebbentette a köpenyét maga

mellett. Ezüst ékszerdoboz volt alatta. – Jól megfizetjük, missz – mondta.

Annyira udvarias volt. Connie alig hitte, hogy meg akarta vásárolni.

– Nem. – Tett még egy lépést hátra.

 A férfi az alsó ajkát rágcsálta, és betakarta a ládikót. – Razak Htzcel van. Sok
munka a gödörben. – Nyugati irányba mutatott.

– Köszönöm – mondta Connie. Udvariasan meghajolt az ajánlattevőknek, és

távozott, még mielőtt Mayának megfordulhatott volna a fejében, hogy igent mondjon.

RAZAKOT VALÓBAN FITZPAYNE MELLETT találta a gödörben. Csak

Fitzpayne feje és meztelen vállai értek ki a föld alól, a többi részét elnyelte az erdő
talajába ásott, körülbelül kétszer kétméteres lyuk. A haja tele volt faforgáccsal és az
izzadság zöldes színben csillogott a bőrén. Mikor meglátta Connie-t közeledni az
ösvényen, a csákánya megállt a levegőben. Connie észrevette, hogy a szoknyája a
lábához tapad, és magában az időjárást átkozta.

– Mr. Fitzpayne, látom… – azt akarta mondani, hogy elfoglalt. De azt is

mondhatta volna, hogy úgy robotol, akár egy bennszülött. Ekkor azonban észrevette,
hogy mi van még a gödörben a férfin és Razakon kívül. Kihegyezett karók sorakoztak
benne. Ég felé fordított heggyel várakoztak, hogy gyanútlanul beléjük tévedjen valami.
Connie vére egy pillanattal korábban még oly forró volt az ereiben, de most hirtelen
mindene megdermedt, és a nyelve a szájpadlására fagyott. Fitzpayne ledobta a csákányt,
és könnyedén kiszökkent a gödörből. Közelről Connie érezte rajta az izzadság és a fa
szagát, és a föld illatát a kezén.

Egy pillanatig azt hitte, hogy megérinti, de visszafogta a mozdulatot, mielőtt még
a karjához ért volna.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi aggódva.

– Persze. Csak túl gyorsan gyalogoltam a hőségben. – Lejjebb húzta a

szalmakalapja szegélyét, hogy eltakarja a szemét.

A férfi hátralépett, és egy borzalmas másodpercig Connie azt hitte, belezuhan a

gödörbe. – Fitzpayne! – kiáltotta. De a férfi csak lenyújtotta a karját Razaknak, hogy
felhúzza. Razak is derékig le volt vetkőzve, és Connie megint megdöbbent, mennyire
gyönyörű teste van. Szegény Nigel, biztosan elviselhetetlen volt neked.

– Mit csináltok? – kérdezte Connie Fitzpayne-től. Mintha nem lett volna

nyilvánvaló.

A férfi vállat vont. Izmainak játéka olyan volt, mintha kígyók lettek volna izzadt
bőre alatt. – Felkészülünk.
 Azt már meg sem kérdezte, hogy mire.

– Sikerült berendezkedni a kunyhóba? – érdeklődött. Nem volt éppen finom

témaváltás.

– Igen – válaszolta nevetve Connie. – Köszönöm, de nem tartott sokáig kipakolni

a dolgaimat: egy könyv, egy hajkefe és egy váltás ruha. Ó, és tű meg cérna. Úgy
tervezem, nadrággá alakítom a szoknyámat.

A férfi a lábaira nézett és egy ideig le sem vette róluk a szemét.

Connie csak nehezen bírt mozdulatlan maradni. – Kereshetek neked egy

nadrágot… ha gondolod – ajánlotta.

Zavarban volt. Ez meglepte Connie-t.

– Az biztos, hogy ezen az ösvényen nem fogok szaladgálni -mondta, és ismét a

gödörre pillantott.

– Van több is – figyelmeztette Fitzpayne.

Borzalmas képek árasztották el Connie agyát, szinte látta, ahogy karók járják át
fia fiatal mellkasát. – Hol? – kérdezte.

– Ne aggódj annyira! Jelenleg be vannak deszkázva. Biztonságosak.

Connie fellélegzett, és ismét olyan érzése támadt, hogy hozzá fog érni, hogy rajta
hagyja az erejét a bőrén, ahogy a macska hagyta rajta a szagát az ember bokáján. –
Szeretnék beszélni Razakkal, ha nélkülözni tudod egy pillanatra.

– Természetesen. – Visszamászott a gödörbe és felvette a csákányát.

– Hadley asszony beszélni akar veled, Razak.

Két férfi tűnt fel az erdőből, és még több karót hoztak a vállukon. Az egyikük
indiainak nézett ki. Sűrű, göndör haja volt és Fitzpayne Supp néven mutatta be. Álmos
tekintettel, ám kendőzetlen érdeklődéssel mérte végig őt és Mayát, mire Fitzpayne a
lábára ejtette a csákánya végét. A férfi erre elkáromkodta magát.

– Ne is törődj Suppal – mondta Fitzpayne mosolyogva. – Modortalan alak.

– Feltűnt, hogy a sziget szemmel láthatóan szűkölködik nőkben.

– Van itt néhány nő – mondta. A mosoly az arcán maradt. – De igazad van, a

sziget valóban szűkölködik a hozzád hasonló nőkben.
 Connie nem volt biztos benne, ezt hogyan is értette.

– RAZAK.

– Igen, asszonyom?

– Kérdezni szeretnék valamit.

– Igen, asszonyom.

Connie Nigel halála óta nem beszélt Razakkal, annyira haragudott rá.

De most szinte érezte a szomorúságot a fiú fiatal tagjain, akár az állott izzadságot.

– Te mondtad a japán pilótának, hogy dobja le a kutyát a fedélzetről?

Nagy, kerek szeme döbbentnek látszott.

– Nem, asszonyom, nem. Én… nem, asszonyom, nem… Én… -

lenyelte a könnyeit. – Nem – mondta utoljára. – Miért tennék ilyet?

– Hogy árts nekem. Hogy árts a fiamnak.

– Nem, asszonyom. Én nem bánt magát. Maga tartozik Tuan Hadley-hez.

Connie hitt neki. Hirtelen képes volt úgy látni maga előtt, mint egy szomorú,
fiatal fiút, akit lenyűgözött a férje hatalma, vagyona és figyelme, nem pedig úgy, mint
halott anyjának rosszindulatú kezét.

Pontosan így nyűgözték le őt is évekkel ezelőtt Nigel ígéretei az egzotikus

tájakról.

– Sajnálom, Razak – mondta gyengéden.

A fiú leszegte a fejét. A furcsa, vízalatti fénytől zöldre színezett könnycsepp

gördült végig az arcán. – Én is sajnálom, asszonyom.

Harmincegyedik fejezet

MADOC ÖRÜLT NEKI, hogy magára maradt a Fehér gyöngy fedélzetén.

Kitty kiment a partra, hogy kinyújtóztassa a lábait, és hogy ne lássa egy ideig.
Csodás, magas szárú lovaglócsizma volt rajta, ami Nigel Hadley-

é volt, és amikor a parton volt, élvezettel taposta agyon a rothadó aljnövényzet

közt leselkedő, gonosz kis piócákat. Minden tele volt itt az átkozott dögökkel.

– Rátaposok a te rohadék fejedre is, Madoc Morgan, ha nem térsz észhez –

morogta neki Kitty, mielőtt leszállt volna a hajóról.

Összeszólalkoztak. Madoc utált veszekedni vele. Mindig görcsbe rándult tőle a

gyomra, és epés ízt érzett a szájában. Képtelen volt elviselni a látványt, ahogy Kitty arca
látványosan megöregszik vita közben. Ráncai elmélyülnek és ajka egyre keskenyebbé
válik. De ezeknél is rosszabb volt sértett tekintete, és a félelem, amit harag mögé rejtett.

– Gyere csak ide, Kittykém – mondta Madoc.

Próbálta magához vonni, de a tekintetéből azt olvasta ki, hogyha közelíteni

próbál, beletérdel lágy részeibe. Kittynek gyors térde volt.

Azzal tartotta távol a bárban a vendégek kezét bőséges értékeitől. A vita lényege
az időzítés volt. Az a legfontosabb. Madoc rágyújtott, s a korlátnak dőlt a tatban, és nézte,
ahogy egy tarajos, zöld hullám betör a torkolatba, és ezernyi apró gyémántcseppé robban
egy korhadt fatörzs oldalán. Egy tengeri vidra dugta ki a fejét a másodperc tört részéig a
hullám tetején, aztán el is tűnt. Jó rejtekhelyet találtak a hajónak a keskeny, iszapos folyó
torkolatában, közvetlenül a part mellett álló arecapálmák gondos takarásában. A
szemközti partot keskeny homokcsík borította, ahol három társuk éppen csalit ásott.

El kellett ismernie, hogy ezek az átkozott kalózok ugyanolyan jól ismerték a

szigeteket, mint ő annak idején London utcáinak minden zegét-zugát és titkos sikátorát.
Meglepte Madocot, hogy Fitzpayne ilyen rongyos társasággal szövetkezett. Még mindig
harag töltötte el a gondolatra, hogy becsületes úriembernek adta ki magát Hadley-éknek,
miközben őt úgy kezelte, mintha partiban lenne ezzel a tengeri söpredékkel. Ez volt a baj
az angolokkal. Vedd fel a megfelelő

akcentust, lépj be a megfelelő klubba, viselj kézzel szőtt inget a Jermyn Streetről,
és máris kérdés nélkül tisztességes alaknak tartanak. De ha nem a jó kő alól húztad elő
magad, mindig gyanús maradsz. Aki a kést meg a villát nem tartja helyesen, az egy
sehonnai senki. Pedig ez a rohadt, nyakas brit gyarmati népség volt mind közül a
legrosszabb.

A vízbe köpött. Pokolba az összessel.

Mikor korábban keresztezték egymást az útjaik Fitzpayne-nel Sanghajban, vagy

vitába keveredtek az orosz lányok szállítása kapcsán a Fülöp-szigeteki bordélyokban,
mindig Madoc húzta a rövidebbet.
 Nem mintha a lányok nem akartak volna menni. Az isten szerelmére, hiszen
könnyű meló volt. Madoc ezután kénytelen volt elhagyni Sanghajt, méghozzá sietősen.

Ezúttal óvatosabb volt. Éppen kártyázott Fariddal, az ostoba és teveképű batáviai

kalózzal a Fehér gyöngy fedélzetén. Apránként hasznos információmorzsákat csikart ki
belőle, és úgy tervezte, hogy a következő játszmában felteszi tétnek a jeggyűrűjét, de nem
mondta el Kittynek. Türelmesen kivárt. Furcsa módon most Kitty akarta a lehető

leghamarabb elkötni a hajót, amint egy kicsit jobban megfoltozzák.

– Nem, Kitty. Előbb várjuk ki, míg rendesen megjavítják a rohadék szigetén lévő
műhelyben, aztán…

– Aztán túl sokan lesznek, hogy elbánhassunk velük. így soha sem szerezzük meg
a Fehér gyöngyöt. Nem érted meg azzal a borsónyi agyaddal?

Madoc felsóhajtott. – Nem, Kitty. Ha teljesen elkészül, megszökhetünk vele

keletnek, Ausztrália felé, vagy ha úgy akarod, nyugatnak, Ceylon és India irányába. Új
életet kezdünk egy új helyen, ahol…

Kitty tenyérrel arcon csapta. – Ne kísértsd a szerencséd, Madoc!

Ezzel a három kalózzal el tudunk bánni. Kedvezőek az esélyeink, még akkor is,
ha a főnök, ez a Nurul állandóan sasszemekkel figyel minket.

Még most, munka közben is rajtad tartja a fél szemét, és rohadtul biztos vagyok
benne, hogy tudni akarja majd, miről vitatkozunk. Lefogadom, hogy amint hátat fordítok,
azonnal ideporoszkál egy sörrel, és beszéltetni kezd. Legalább gondolkozz, mielőtt
kinyitod a szád!

Madoc most az erdő szélét nézte remegő ágak, vagy Kitty visz-szatértét jelző
egyéb jelek után. Hátha felvillan a nő fehér blúza, egy pillanatra, de a sűrű, fekete törzsek
teljesen elnyelték őt.

Aggódott a kígyók és mérges pókok miatt, de csak még nagyobb pofont kapott
volna, ha megtiltja neki, hogy egyedül menjen. Lenézett a kezében lévő Tigris sör
üvegére. A francba, igaza volt Nurullal kapcsolatban. Ennek ellenére elmosolyodott, és
rágyújtott egy újabb Dunhill cigarettára Hadley készleteiből, az előző csikk végéről. Volt
valami, amit Madoc nem szándékozott megosztani a feleségével.

Néhány sör után az aranyfogú kalóz megvallotta, hogy a szőkék a gyengéi, és

különösen egy bizonyos szőke, aki egy Cartier órát adott neki.

Vigyázz magadra Fitzpayne, különben még egy maláj kriszkést

 találsz a hátadban, és megetetik veled a saját szívedet.

– SZERETNÉM MEGNÉZNI EZT A SZIGETET, Fitzpayne… ha van egy kis

időd.

– Már vártam, mikor kérsz meg rá.

Fitzpayne éppen végzett egy fakaró kihegyezésével, és letette a kupac tetejére.

Többen is dolgoztak mellette, de Connie közeledtére beolvadtak a fák közé, és
bizalmatlan, gyanakvó szemmel néztek vissza rá.

– Nem tetszik nekik, hogy itt vagyok – jegyezte meg.

– Persze, hogy nem.

– Miért?

– Mert külföldi vagy, tehát ellenség.

– De te is az vagy. Úgy értem, külföldi.

A férfi bólintott, és lehajolt a földre az ingéért. Lapos és kemény hasizmai voltak.

– Itt, Kelet-Ázsiában, mind idegenek vagyunk -

mondta. – Okot kell adnunk nekik, hogy itt akarjanak tudni minket.

Hogy megbízhassanak bennünk.

Belebújt az ingébe, és Connie észrevette, hogy véres az ingujja.

Abban a pillanatban repülőgépmotorok zúgtak fel fölöttük. Fitzpayne egyetlen szó

és az égre vetett pillantás nélkül berántotta őt a fák közé.

Connie hirtelen azt sem tudta, mi történik.

– Semmi baj, jogos az ijedtség – mondta gyöngéden Fitzpayne.

– Háború van. Mindenki fél.

Connie egy fatörzsnek nyomta a hátát, amin hemzsegtek a hangyák.

Az egyik keze remegett.

– Hol van Teddy? – suttogta.

– Biztonságos helyen.
 – Hol?

– Megmutatom.

MINTHA A POKOLBA GYALOGOLTAK VOLNA. Füst, forróság, forró fém

szaga és a tüdejében vibráló, visszhangzó zajok verték mellbe Connie-t, ahogy belépett a
hatalmas, földalatti helyiségbe.

– A műhelyünk – mondta Fitzpayne.

Elégedettség csengett a hangjában. Connie az arcába nézett a petróleumlámpák

bizonytalan fényénél, és büszkeséget látott rajta.

Lehet, hogy ez a közösségé volt, de kétsége sem volt felőle, hogy Fitzpayne
munkáját dicséri.

Hosszú, íves, földbe vájt barlang volt. Három kovácskemence sorakozott az egyik
fal tövében. Csillogó hátú férfiak hajoltak föléjük, és izzó fémdarabokat kalapáltak
formára. Ütéseik hangosan visszhangoztak Connie fülében. A lángok tekergő árnyakat
vetettek a falakra, akár az elkínzott kísértetek.

– Nem árulja el a füst a műhely hollétét? – kérdezte.

– Nem. Egy oldalsó kamrába vezetjük, és csak éjszaka engedjük ki.

Főzéshez is akkor rakunk tüzet – az ólban, sötétedés után.

– Lenyűgöző – kiáltotta Connie a zajban. – Nem csoda, hogy ide akarod hozni a
Fehér gyöngyöt.

– Gyere velem!

Kézen fogta, és egy vastag, keményfa ajtóhoz vezette az oldalsó falon.

Újabb barlangra nyílt. Nem volt olyan széles, mint az előző, de legalább
ugyanolyan hosszú. Szemmel láthatóan egy újabb műhely volt, viszont itt faanyag állt
halmokban. Fitzpayne keményen becsapta maga mögött az ajtót. Bár egy kevés füst így is
beszállt a helyiségbe, nem nyomhatta el a frissen vágott fa kellemes, átható illatát. Két
elkeskenyedő árboc is állt ott bakokra támasztva, és férfiak csiszolták simára őket.
Máshonnan fűrészelés hallatszott, és Connie látott egy csónakbordázatot is, amit
fémszorítók tartottak a kívánt ívben.

– Itt készülnek az alkatrészek, amiket Nurulnak küldünk a jachtodhoz, hogy aztán

behozhassuk egy alaposabb javításra. -Connie-ra nézett és a homlokát ráncolta. – Ne
aggódj annyit, hamarosan…

– Már nem érzem az én jachtomnak. Mintha elveszítettem volna vele a

kapcsolatot.

Fitzpayne kiegyenesítette a vállát, mintha kényelmetlen súlyt görgetett volna

végig rajta. – Talán majd visszanyered. Mikor vége ennek az egésznek.

– Mire ennek az egésznek vége lesz, addigra már más emberek leszünk.

A férfi szürke szemével figyelmesen nézett rá, mintha többet hallott volna ki a
szavaiból, mint amennyit mondott. Gyors mozdulattal biccentett, majd elfordult. – Nézd
csak a fiadat!

– Teddy?

Követte tekintetével a távolba mutató karját. Négy fiatal fiú nyüzsgött a

munkások között. Mindegyikük vesszőseprűt fogott a kezében. Kendőt viseltek az
arcukon a fűrészpor ellen. Félpucérak voltak, térdig érő nadrág volt rajtuk és kötélszandál
a lábukon. Hárman barna bőrűek voltak, de a negyedik fehér és háttal állt neki. Connie
azonnal felismerte gerince csontos vonalát.

– Teddy? – mondta halkan.

A fia faforgácsot sepert kupacba, majd vászonzsákba szedte.

Élénken, céltudatosan mozgott, és látta rajta, hogy élvezi a piszkos munkát.

Fonott kosár lógott a mellkasán. Pippin kandikált ki belőle, és az izzadságot nyalogatta
Teddy sós bőréről.

– Tejó ég! – Connie Fitzpayne felé fordult. – Hogy történt ez?

– A fiúknak itt meg kell dolgozniuk a vacsorájukért.

– Ilyen fiatalon?

– Minél fiatalabb, annál jobb. – Oldalra pillantott, ahol a kakasviadalon látott

magas, vézna fiú szögeket húzgált ki fogóval egy deszkából. – Ez az egyetlen módja,
hogy elfogadják.

Connie hálát érzett a férfi iránt, aki mintha többet tudott volna a fia neveléséről,
mint ő maga.

– És Johnnie? – kérdezte. – Vele és Henryvel is gödröket ásatsz a vacsorájukért?

 Fitzpayne megkönnyebbülten felnevetett, és Connie rájött, hogy attól tartott, ki
akarja majd rángatni a fiát onnan. Ennél jobban is ismerhette volna már.

– Majdnem eltaláltad – mondta nevetgélve. – Mindketten az ó/ban vannak.

Indákat rostoznak, hogy kötelet sodorhassunk belőlük.

– És Maya?

– Az a kis vadmacska alig egyetlen pillantást vetett a kibelezni való halakra, aztán
el is tűnt.

Connie bólintott. – Ez rá vall. És velem mi lesz? Milyen munkát adsz nekem,

hogy megdolgozzak a vacsorámért?

A férfi keresztbe fonta karját a mellkasán, és felvonta vastag szemöldökét.

Fekete

borosta

csillogott

széles

állkapcsán

lámpafényben. Vállat vont. – Tudsz varrni, te magad mondtad.

– Ugyan már, annál többre is képes vagyok.

– Például?

– Például valami hasznos dolgot is csinálhatnék.

– Tudsz főzni?

- Nem.

– Ki tudsz dönteni egy fát?

- Nem.

– Tudsz hálót javítani?

- Nem.
 Megfogta a könyökét, és egy keskeny, sötét alagúton át kivezette a friss levegőre.
Zuhogott az eső. Öt másodpercen belül ronggyá áztak.

– Varrni fogsz – mondta neki. – Majd szólok az embereknek, hogy szedjék össze
neked a foltoznivaló holmit.

– És mi a helyzet a többi nővel a szigeten?

Lassú, száraz mosolyra húzta a száját. – Főznek. És nincs közöttük egyetlen szőke
szépség sem gyöngyfehér nyakkal és olyan hosszú lábakkal, mint amilyen egy lemurnak
(Gyűrűsfarkú maki vagy más néven katta (Lemur catta) egy makifélék családjába tar-tozó
fa). A hossza kb. 40 cm, a farka és a lába ennél hosszabb, kb. 50-60

cm.) van.

Fitzpayne magára hagyta az esőben. Connie azon tűnődött, ezúttal vajon mivel
bosszanthatta fel ennyire.

SZABÁLYOK IS VOLTAK A SZIGETEN. Bármilyen kihágásért akasztásos

halál járt. Tárgyalás, vita és egyetlen fölösleges szó nélkül. Átvetették a kötelet egy ágon
és kész. Gyorsan ment az ítélkezés.

• Tilos nappal a tengerben úszni!

• A hajók csak éjszaka hagyhatják el a szigetet, s csak akkor érkezhetnek!

• Tilos fegyvereket elsütni!

• Tilos távcsövet használni!

• A kunyhókon kívül tilos tükröt elővenni!

• Verekedni csak ököllel, késsel és csáklyával szabad. Csáklyával?

• Főzni csak az ólban szabad!

• Figyelni kell az elsötétítésre. A spalettákat és sötétítőket napnyugta után be kell

zárni!

• Lámpát használni tilos!

• Tilos csirkét, kecskét, disznót, tehenet, macskát és kutyát tartani!

 TILOS TÜZET GYÚJTANI!

CONNIE A LISTÁT NÉZTE. El sem tudta képzelni, hogyan kerülte meg

Fitzpayne a kutyára vonatkozó szabályt. Teddy napközben szigorúan a mellkasára
erősített kosárban tartotta, és csak éjszaka engedte szabadon.

Connie kénytelen volt belátni, hogy volt értelme a szabályoknak –

nehogy felfedezzék őket. De nyugtalanította a büntetés súlyossága.

Olyan acélos lelkű emberek voltak ezek, amilyennel még nem találkozott a
puhány gyarmatosítók között. Gondosan megnézte magának Fitzpayne-t, és tudta, hogy ő
nem tartozik közéjük.

Amint besötétedett, az újonnan érkezetteket beterelték az ólba, és a falhoz

állították őket. Tíz ember állt velük szemben. Komor arcuk volt, akár egy
kivégzőosztagnak. A füstös és meleg szoba egyik végében idősebb, kendős asszonyok
sürgölődtek a nagy lángon égő főzőtüzek körül. A közöttük lévő térbe zsúfolódott
emberek kíváncsi tekintettel méregették az európaiakat.

A főtt hal szagára Pippin nyála Teddy meztelen mellkasára folyt. A fiú egyenesen
állt, és olyan magasra tartotta a fejét, ahogy csak egy hétévestől kitelt. Connie büszke volt
rá, hogy ilyen bátor. Nem fogta meg a kezét. Feltűnt neki, hogy Johnnie és Flenry közé
állt, hogy közülük valónak látsszon.

– Tilos tüzet gyújtani! Tilos tüzet gyújtani!

Már negyedjére mondta a moken (Ausztronéz etnikai csoport, akik a mai napig
nomád, tengeri életmódot folytatnak. Elszórtan főleg Ihaiföldön, Malajziában és
Burmában élnek.) férfi.

Fekete bőrű, vékony, szálkás alak volt. Keret nélküli szemüveg ült széles orrán.
Bokáig érő, fekete szoknyát és barna inget viselt.

Kidüllesztett mellkassal állt a többiek előtt. Ügy páváskodott, akár egy tábornok a
katonái előtt.

– Badan vagyok – döngette a mellkasát. – Azt mondom, tilos tüzet gyújtani! –

Összevont tekintettel hosszasan, egyesével végigmérte őket.

Mikor végzett, Connie-ra mutatott. – Megértetted?

– Igen.
 – Ha tüzet raksz, meghalsz!

– Ez egy kicsit túlzás – fűzte hozzá Johnnie visszafogottan.

– Ez a szabály!

Connie mellett Maya fészkelődött, és Razak kezét szorította. A fiú élénk

érdeklődéssel figyelte a velük szemben álló férfiakat. Connie körbenézett és a füstön
keresztül megpillantotta Fitzpayne-t a fal mellett. Egyik kezében egy pohár italt tartott, a
másikban cigarettát. Öt nézte. Connie biccentett neki, mire a férfi válaszul ráemelte a
poharát.

A szemüveges férfi, Badan, hirtelen közelebb lépett. Túl közel.

Connie szíve a torkába ugrott, de nem őt pécézte ki magának, hanem Mayát.

Belemarkolt hosszú, fekete hajába, mire a lány elsírta magát.

Maga felé rántotta, mire helyeslő moraj söpört végig a helyiségben.

– Te – rivallt rá. – Tüzet raktál a kunyhóban.

Maya szeme kikerekedett. – Tidka! Nem! – Kis kezével esde-kelve markolt a

férfi karjába. – Engedjetek el! – Térdre akart rogyni, de a férfi nem engedte.

– Tüzet raktál! Vizet forraltál a kunyhóban! – Kirángatta a szoba közepére, ahol

vastag, olajos kötél lógott a tetőgerendáról.

– Tidka! – sikoltotta Maya. – Nem!

– Ne! Fejezzék be! – kiáltotta Connie és előrelépett. Megragadta Maya csuklóját.

– Nem rakott tüzet! Csak az apró olajtűzhely volt az, amit magunkkal hoztunk! Egyetlen
égője van, hogy vizet lehessen forralni rajta. Rendes főzésre használhatatlan. Egy csésze
teát csinált, ennyi az egész – Johnnie-nak főzte a teát hagyják békén!

– Lógni fog! – jelentette ki Badan. A szobában lévő férfiaknak mondta.

Connie érezte rajtuk, mennyire éheznek a lányra. Morajlásuk larkasmorgásnak

tűnt, iszonyattal töltve el Maya szívét. Őrjöngő düh futott végig Connie testén. A keze
remegni kezdett. Badan észrevette, és elégedetten vigyorgott, mert félelemnek nézte.
Valaki már fel is nyúlt egy rúddal a kötélért, hogy leoldja.

– Mr. Badan – mondta Connie. Gondosan megtisztította hangját a haragtól. –

Legyen belátó! Akkor még egyikünk sem ismerte a tűzre vonatkozó szabályt. Hibát
követtünk el, amit – Mayával együtt –
 nagyon sajnálunk. Ígérem, hogy soha többé nem fordul elő. Csak egy csésze teát
akart készíteni a kis tűzhelyen, amit a készleteinkkel együtt hoztunk magunkkal.

A tíz férfiból álló sor felé fordult.

– Van whisky is a készleteimben – jelentette ki, és rájuk mosolygott.

Egy sötétzöld fejkendőt viselő férfi megtörte a sort és kilépett.

– Mennyi whisky?

– Csak egy üveg. De jófajta skót…

A szeme sarkából látta, hogy Badan megfogja a kötelet.

Csúszóhurkot kötöttek a végére.

– És ez – mondta Connie hangosan.

Odanyúlt a nyakához és levette a gyöngysort, amit a biztonság kedvéért mindig

magán tartott. Végighúzta az ujját a szemeken. Halkan egymáshoz koccantak, és tejszínű
csillagokként pislogtak a fényben.

– Ebből annyi whiskyre futja, hogy jut mindenkinek. – Mayához fordult,

megfogta remegő kezét, és lassan a kezébe engedte a láncot. –

Maya szeretné odaadni maguknak, a tettéért cserébe.

Maya mereven állt és vacogtak a fogai.

– Bólints nekik! – suttogta Connie.

Maya bólintott.

– Mondd, hogy sajnálod – unszolta Connie.

– Sajnálom. – Rekedten ejtette ki a szót, akár egy levelibéka.

Connie látta, hogy a férfiak mind a tökéletesen egymáshoz illő

szemekből álló gyöngysorra merednek. – Megegyeztünk? – Rájuk mosolygott.

Olyan hangosan lüktetett fülében a vére, hogy nem is hallotta a válaszukat. Csak látta,
hogy mozog az ajkuk és bólintanak.

Megkönnyebbülten fellélegzett. Magához vonta Mayát.

 Badan visszarántotta. – Megszegte a szabályt! – kiáltotta, és a nyakába csapta a
hurkot.

Razak maláj kiabálásba kezdett, de Johnnie Blake béküléke-nyen előrelépett, és

barátságosan megszólalt: – Nézze öregem, én megértem, hogy fontosak a szabályok.
Csak így lehet biztosítani, hogy ne szúrja ki a füstöt egy erre járó repülő vagy hajó. De a
szegény lány nem tudta, hogy nem szabad meggyújtania egy szerencsétlen gázfőzőt. –
Szélesen rávigyorgott a többiekre is. – Legyünk őszinték, csak egy csésze teát csinált
nekem.

Badan szorosabbra húzta a hurkot, és Maya felsikoltott. Megállt a levegő, és

különös zaj ereszkedett a szobára, ami visszhangot vert Connie fejében. A tömeg felől
jött. A poros padlón csoszogtak lábaikkal. Még a gyerekcsapat is abbahagyta a játékot a
túlsó sarokban, felálltak a térdeplésből, és csatlakoztak a többiekhez. Connie-nak fogalma
sem volt róla, mit jelenthet, de rosszul hangzott.

– Hagyjátok abba, bolondok!

Fitzpayne szólalt meg. Ráérősen keresztülballagott a szobán, mintha semmi

komoly nem történne éppen. Piszkos volt az inge és koszos kendő fedte a fejét, amitől
sokkal inkább nézett ki úgy, mint a többi kalóz, és nem úgy mint a Fehér gyöngy
kapitánya. Könnyed mosollyal nézett az emberekre, és azt mondta: – Viszont nekem van
tíz láda whiskym a Burung Camar fedélzetén. Csak vevőre vár.

– Honnan van? – kiáltotta valaki. – Majomhúgy nem kell!

– Nem az! Egy fehér ember pincéjéből való. Elég ostoba volt hozzá, hogy
magával vigye remek szkúnerén az Indiai óceánra… – szélesebbre húzta a vigyorát –, de
nagy szívjóságomban úgy döntöttem, megszabadítom a terhétől, hogy gyorsabban
menekülhessen a japók elől.

Valaki felnevetett. Valaki más pedig azt kiáltotta: – Lógjon csak a lány!

Morajlás futott végig a termen. Badan szorosabban markolta a lányt.

– Lógni fog!

– Rendben – mondta Fitzpayne érdektelenül, és rágyújtott. – A te választásod.

Vetett egy pillantást Connie-ra és a gyöngysorra, majd a falhoz ment, ahol felvett
egy fadobozt, és letette a gerenda alá, amiről a kötél lógott.

– Folytassátok csak. Nem akarom elrontani a mókát mondta.

– De a tíz láda whisky egész éjszaka elszórakoztatna titeket, nem csak öt percig.
 Connie ebben a pillanatban közelebb lépett a szemüveges kalózhoz, elvette a
gyöngysort Mayától, és laza karkötőként a férfi karja köré kapcsolta, amivel Maya haját
markolta. Egy pillanatra csend telepedett a szobára.

– Whisky? – kérdezte a férfiaktól Connie. – Ebből a láncból kijön tíz láda whisky.

Az emberek egyszerre felmorajlottak.

– Szóval a whisky lesz – mondta Fitzpayne. Intett a kezével, mire két férfi kiment
a párás éjszakába a Burung Camarhoz a ládákért. – Szóljon a zene! – kiáltotta. –
Gyerünk, Wong Yee, ne kéresd magad!

Fiatal kínai nő lépett elő a fazekak mellől, összetett tenyérrel udvariasan

meghajolt, és gyors szavakkal mondott valamit kínaiul, amit Connie nem értett.
Orrfuvolát húzott elő hosszú, sötét ruhája fodraiból, a bal orrlyukához tette, és fújni
kezdte. Vékony, ezüstös hang töltötte meg a szobát. Lüktetve hullámzott az éjszakai
levegőben az igéző

dallam. Razak levette az ingét, előrelépett és lassú, kecses mozdulatokkal táncba

kezdett. Ujjaival lágy, szeszélyes mintákat rajzolt a füstös levegőbe. Meztelen bőre
borostyánként fénylett a lámpafényben. Minden szem rászegeződött. Rabul ejtette őket
szépségével.

Miközben mindenki Razakot figyelte, Connie lefejtette Badan ujjait Maya hajáról,
és levette a hurkot a nyakából. Fitzpayne lekapcsolta a nyakláncot a kalóz karjáról és a
tenyerébe rejtette.

– Fizetség a whiskyért, Badan – mondta.

– A gyöngysor többet ér, mint a mocsárízű whisky! – csattant fel Badan.

– Az üzlet megköttetett.

– Bajak laut!

Connie nagy meglepetésére mindkét férfi nevetésben tört ki.

Azonnal semmivé foszlott a feszült, ellenséges légkör. Mikor a kalóz levette a

szemüvegét, hogy megtörölje, Fitzpayne barátságosan hátbaveregette. Badan elfordult, és
megindult a vacsora felé. Hátra se nézett Mayára, mintha mi sem történt volna.

– Mit jelent? – kérdezte Connie halkan. – Bajak laut? Fitzpayne ránézett. A

nevetés eltűnt az arcáról. – Azt jelenti, kalóz.
 – És igaz?

– Hogy kalóz vagyok?

– Igen. Közülük való vagy?

A férfi közel hajolt. Egy pillanatra mintha csak ketten lettek volna a zsúfolt
szobában. – Ha nem lennék közülük való – mondta halkan –, már mind halottak lennétek.

– Tényleg felakasztották volna Mayát, egy ilyen semmiségért?

– Hát persze.

Harminckettedik fejezet

A SZIGETEN CONNIE AGYA kizökkent korábbi, rendezett rutinjából.

Napok teltek el. Nem tudta, mennyi. Ellustult. Bennszülötté vált. Rövid, keleti
nadrágot hordott, amit Fitzpayne adott neki, és piszkos, zöld inget, amibe beletörölte a
kezét, ha koszos lett – ami gyakran megesett.

Letépett egy csíkot a szoknyájából, és a fejére kötötte, hogy távol tartsa szeméből
az izzadságot, és kevésbé lógjon ki a sötéthajú szigetlakok közül.

Órákon át állt, és az esőt nézte. Napról napra nagy, viharos vízözön árasztotta el
őket. Ágakat tépett le és elnémította a pörlekedő

gibbonokat. Elsodorta a gondolatait is. Kisöpörte fejéből múltjának emlékeit. Alig

tudta felidézni magában, pontosan milyen árnyalatú is volt Nigel haja, és milyen illata és
tapintása volt Takehasi So fakó bőrének. Pedig azt hitte, hogy ezek örökre belevésődtek
az elméjébe.

De ez a különös világ mintha bekebelezte volna őt. Elárasztotta a fejét.

Elmosta régi világát, ami először nyugtalanította, aztán örülni kezdett neki.

Nem gyötörték már annyira a múltban elkövetett tévedései, és mikor az

ajtókeretnek dőlt a fa tetején lévő kunyhójukban, és szemtől szembe került egy barna
foltokkal tarkított pókkal, ami akkora volt, mint az ökle, észrevette, hogy egy másfajta
félelem is a múlté lett. Lepöckölte a pókot a kinti függőhídra, és nézte, hogyan menekül a
zuhogó vízcseppek elől. Napközben akkor aludt, amikor csak kedve tartotta, vagy
keresett egy ösvényt a folyó mentén, ha sétálni akart, de egyébként csak az esőt nézte.
Elveszítette napi ritmusát. Nem járt le az ólba vacsorázni, de valaki – Teddy, vagy Maya
– mindig hozott neki némi ennivalót: egy darab halat, kevés rizst vagy otak-otakot, amit
addig soha nem evett: ínycsiklandó, fűszeres halpogácsa volt, amit banánlevelekbe
csavarva grilleztek a tűzön.

Minden reggel igyekezett folytatni Teddy oktatását – olvasást, írást és

matematikát –, de a könyvek fölé hajolva csendes egyetértésben találkozott a tekintetük,
és az órák egyre rövidebbé váltak. A fiú ilyenkor csókot nyomott az arcára, gyorsan
megölelte, és leviharzott a bambuszlétrán, Pippinnel a kosarában. Olyan fürgén mozgott,
hogy nyugtalannak kellett volna lennie miatta, de nem volt az. Inkább boldog volt. Örült
a fia örömének. Minden nap újabb ruhákat és vászonlepedőket hoztak neki, hogy varrja
meg őket, de csak egyre növekvő kupacba gyűltek. Pippin azon aludt éjszakánként.

Lassan, napról napra egyre kevésbé foglalkoztatta a múltja. Ahogy álmatlanul

feküdt a gyékényen, és hallgatta az esőt meg a fia szuszogását, csakis a jelent engedte be
a fejébe.

– BETEG VAGY? – KÉRDEZTE FITZPAYNE.

– Nem.

– Megsérültél? – A kunyhó bejáratában állt.

– Nem.

Connie laza nadrágjában és ingében elterült a gyékényen, és élvezte, ahogy a

kunyhó lengedezik a szélben. Negyven láb magasan volt a viharban. Biztosan megőrült.

– Akkor mi a baj?

– Miből gondolod, hogy valami baj van? – kérdezte.

– Tisztában vagy vele, mennyi az idő?

– Mintha számítana valamit. – Az oldalára fordult és kinézett az ablakon, ahol a

kinti, zöldes fény egy árnyalattal világosabb volt. – Dél körül?

– Ideje felkelni.

Connie felnevetett. Hátulról világította meg a fény az ajtóban álló férfi alakját, így
nem látta az arcát, de a hangja alapján jó kedve volt.

– Hozzá sem értél a varrnivalóhoz – mutatott rá.

 Connie lehunyta a szemét. – Én… befejeztem.

– Mit fejeztél be?

– Nem vagyok többé Constance Hadley.

Csend telepedett az apró szobára. Olyan hatalmas csend, hogy szinte összenyomta
a tetőt a fejük felett. Csukva tartotta a szemét, és nem hallotta meg a férfi lépteit. De
megérezte nedves hajának illatát, és hallotta halk lélegzetét, így tudta, hogy közelebb
lépett hozzá.

– Én jobban örülnék a régi Constance Hadley-nek – mondta halkan.

– Ő már nincs itt.

– Hová tűnt?

– Elment a… – majdnem azt mondta, hogy a víz alá, Nigel mellé, ahová tartozott,
de visszafogta magát. – Elment a Fehér gyöngyre Boldog Családosat játszani.

Fitzpayne váratlanul megböködte lábával a bordáit. Connie megriadt.

Kipattant a szeme. Fitzpayne magas, erőteljes alakja fölétornyosult. –

Ki ez? – noszogatta tovább a lábával. Az arca még mindig árnyékban volt. – Ki ez

a lusta alak, aki a kisujját sem hajlandó mozdítani?

Felmosolygott rá. – Connie.

– Szia Connie!

– Szia Fitz!

– Tiéd az a gyerek, aki le-föl rohangál, és ajándékokat szed be a tudatlan

kölyköktől, hogy meséket olvasgasson nekik?

Connie rémülten talpra ugrott: – Micsoda?

– Hah! Tudtam, hogy ez majd kiugraszt az ágyból!

MEGTALÁLTA A FIÁT. És a rejtekhelyét is. Új barátjával, az Akil nevű, magas,

vékony fiúval gubbasztott, aki annyi fejtörést okozott neki az első nap az ólban. Két
szikla között kuporogtak egy gödörben. Csak azért sikerült rájuk találnia, mert Pippin
fekete farka a nedves homokban csóvált.
 – Teddy! Azonnal gyere ide!

Egy pillanatig azt hitte, dacolni fog, de végül leszegte a fejét, előmászott a
menedékéből és szembenézett vele. Connie karon fogta, és hallótávolságon kívül vezette
a másik fiútól.

– Mit művelsz, Teddy?

– Semmit.

– Úgy hallottam, fizettetsz a többi gyerekkel, hogy olvass nekik.

Teddy a porban csoszogott.

– Igaz ez? – unszolta. – Halljuk!

Teddy Akilra pillantott, aki néhány lépésnyire guggolt tőle a széles levelekből álló
ernyő alatt, és neheztelve nézett rá.

Vonakodva bólintott. – Igen – suttogta. – De megérdemlem. Malájra fordítom

nekik a történeteket, mert nem beszélnek jól angolul.

– Teddy, ezeknek a fiúknak alig van valamijük. Nem helyes fizettetni velük.

Teddy kihúzta vállát az anyja szorításából. Connie most először vette észre,
micsoda izmok fejlődnek a bőre alatt, és hogy megvastagodott a karja a fizikai munkától.
Szerette volna szorosan átölelni, de eszébe jutott, mit mondott Fitzpayne-nek a régi
Connie-ról. Így hát hátralépett, lenézett a fia koszos hajára, és szigorú hangon megszólalt.

– Mutasd!

– Micsodát?

– Amit elvettél tőlük.

Teddy leszegte a vállát. – El fogod kobozni?

Az apja kifejezése volt.

– Talán igen, talán nem! Mutasd!

Teddy megindult előtte. Eső áztatta meztelen végtagjait. Egy régi fémdobozhoz
vezette, amit egy kidőlt fa üregébe rejtett. Narancssárga rozsda tapadt a tenyerére,
miközben kinyitotta a fedelét. Miniatűr hullaház volt benne. Egy kis denevér, két
kaméleon, számos gekkó és gyík, fekete szarvasbogarak, meg egy sárga és piros
molylepke, ami a tenyerénél is nagyobb volt. Észrevette, hogy madár egy sincs köztük.

– Teddy, mi az ördögnek gyűjtötted össze ezt a döglött állatsereget?

– Hogy felboncoljam őket, természetesen.

– Csak ennyit vettél el a fiúktól?

– Igen.

De ennél jobban ismerte a fiát. – Ne hazudj nekem! – Odanyújtotta a tenyerét. –

Mi van még?

Lassan, kínosan előhúzott valamit a farzsebéből, és a tenyerébe nyomta. Egy

fényes arany guinea volt az. Az apja fia volt, ha üzletről volt szó. Connie tudta, hogy nem
veheti el tőle.

– Szeretsz itt lenni, Teddy?

– Igen.

– Miért?

A fiú megvakarta nedves haját. – Mert én döntöm el, mit csináljak.

Connie hosszan a szemébe nézett, és érezte, hogy keskeny, de maradandó

szakadék nyílik közöttük. – Akkor miért vágsz ilyen szomorú képet?

Teddy leszegte a tekintetét. – Bűntudatom van.

– Miért?

– Ez nagyon összetett.

Ez is az apja szavajárása volt, amikor nem akart elmagyarázni valamit.

– Ki vele!

– Csak azért vagyok szabad, mert a papa nincs itt – mondta halkan.

Connie gyengéden elsimította a fia nedves haját az arcából. -A szabadságnak

mindig ára van, Teddy.

Teddy belerúgott egy fatörzsbe. Egy bogár szalad ki belőle.

Érdeklődéssel meredt rá.

 – Megtarthatod a pénzt – mondta Connie. – De cserébe meg kell tenned nekem
valamit.

– Te MAGASSÁGOS ISTENI MIFÉLE HELY EZ?

Madoc a Fehér gyöngy fedélzetén állt és körbenézett, miközben Nurul horgonyt

vetett. Hangosan zörgött a lánc a taton. A lombok oltalmában tekergő, zsúfolt
függőfolyosók méhkaptárra emlékez tették.

Óriási volt a nyüzsgés. Már csaknem besötétedett. A nap lebukott a sziget púpos
háta mögé, mikor bekanyarodtak az árnyas torkolatba.

– Mit gondolsz? – kérdezte Kitty az oldalán.

– Érdekes.

– Látod a puskákat?

A fák tetején lévő magaslati helyeken álló férfiak alkarján puskacsövek

nyugodtak. – Micsoda fogadóbizottság.

– Én figyelmeztettelek – súgta oda Kitty. – Kereket kellett volna oldanunk, amíg

még lehetett.

Madoc kipöccintett egy molylepkét felesége kócos hajából. -

Bevallom, nem számítottam rá, hogy ez a hely ennyire… szervezett.

– Madoc – még izzadt bőrén is melegnek érezte Kitty leheletét –, lépjünk meg ma
este. Lopjunk el egy hajót. Nem számítanak rá.

– Mosolyogj szépen, Kitty! Megjött a barátunk, hogy üdvözöljön minket.

Kitty elkáromkodta magát, és a folyópart felé fordult. Fitzpayne állt ott, keresztbe
tett kézzel. Kendőt viselt és térdig érő bőrcsizmát. Habár Madoc nem látott nála
lőfegyvert, súlyos parang lógott az oldalán. A bozótvágóval akár egy lábat is le lehetett
volna nyesni.

A Fehér gyöngy mellett az összes többi hajó szürkének tűnt. Irigy tekintetek
méregették a fák tetejéről, és Madoc tudta, hogy nem csak a szél fújná meg szívesen.

Szorosan átkarolta Kitty széles csípőjét, és együtt nézték a partot.

Tudatában voltak annak, hogy Fitzpayne szemmel tartja őket. Egy sárga madár
trillázott valahol a lombok között. Madoc közel hajolt a feleségéhez. – ígérem, hogy nem
maradunk itt sokáig. Azt hiszem, némelyek elég sok pénzt hajlandóak lennének fizetni,
hogy hírt kapjanak a rejtekhely létezéséről.

Kitty az oldalának dőlt. – Csak óvatosan, Madoc. Nézd csak azt a rohadékot!
Nehogy azt hidd, hogy erre nem gondolt.

– Az lehet. – Madoc képtelen volt megállni, hogy ne simuljon felesége telt

csípőjéhez. – De azt nem tudja, hogy Faridtól, Nurul pókerező kalóztársától megtudtam,
hogy hol tartja a titkos rövidhullámú rádióadóját a Burung Camar fedélzetén.

Kitty széles mosolya meggyőzte Madocot, hogy a jeggyűrűje elvesztése megérte

az áldozatot.

– LÁTOM, MÉG MINDIG ÉLETBEN VAGY – mondta Fitzpayne.

– Élek és virulok – válaszolta Madoc.

– És a japó pilóta? Megöltétek már?

– A barátod, Nurul párszor közel járt hozzá, hogy megtegye, de még mindig
velünk van.

– Eggyel több száj, amit etetni kell. Szólok Nurulnak, hogy lökje be a Burung
Camar rakterébe.

– Nem semmi kis helyed van, itt a fák között – jegyezte meg Madoc.

De Fitzpayne sarkon fordult, és megindult az erdei félhomályba.

Madoc és Kitty követték. Az esti levegő szúnyogoktól hemzsegett, és a nyílt

tenger tiszta szellői után Madoc úgy érezte, mintha leves lenne a tüdejében. De
túlságosan érdekelték a látottak ahhoz, hogy a törődjön a kellemetlenséggel. Az isten
szerelmére, a dzsungelben voltak. Mégis, mire számíthatott?

Jobbra-balra kapkodta a tekintetét. Valaki ötletes erődöt csinált az erdőből.

Fegyveres őrszemek derengtek a magasban. Kitty megböködte hátulról, mintha csak azt
akarta volna mondani: én figyelmeztettelek.

Fitzpayne mindenre gondolt.

– Mióta van itt mindez? – szólt előre Fitzpayne-nek, miközben a sáros ösvényen
csúszkáltak.
 – Elég rég.

– Meglep, hogy még nem hallottam róla. Az ilyen helyeket nehéz titokban tartani.

– Megvannak rá az eszközeink – szólt hátra Fitzpayne a válla felett.

– És mi az?

– Aki beszél, meghal.

– Te jó ég! Egyszerű, de hatékony.

– Ajánlom, hogy vésd az eszedbe.

Fitzpayne mögött gyalogolva Madoc ujjai az övébe dugott Tokarev pisztolyra

vándoroltak. Az inge alá rejtette. Az is egyszerű volt és hatékony.

– Nem láttam műhelyt – mondta a félhomályban nézelődve. Ahol meg lehetne

javítani a hajót. Merre van?

Fitzpayne olyan hirtelen állt meg, hogy Madoc majdnem a hátának ütközött. – Az
a baj veled, Morgan, hogy túl sokat kérdezel.

– Nem akart rosszat – vágott közbe Kitty szívélyesen. – Csak kíváncsiak vagyunk,
ennyi az egész.

– Nem tudtad, hogy a kíváncsiság végez a macskával?

Fitzpayne egyik karjával félrehajtotta a sűrű növényfüggönyt, ami eltakarta előlük

a tisztást, és egy hosszú épületbe vezette őket a lépcsőkön.

– Ez itt az ól – mondta Fitzpayne. De ahogy lehajtották fejüket az ajtóban,

halkabbra fogta és hozzátette. – Jobb, ha vigyázol itt magadra, Morgan. Ezek itt nem
szívlelik az idegeneket, akik pisztolyt rejtegetnek a nadrágjukban.

Kitty belemarkolt Madoc farába, és olyan erősen szorította, hogy úgy érezte,
mintha kutyaharapás lett volna. – Ostoba marha – morogta a nő.

és belépett a halványan megvilágított helyiségbe.

Az ablakokat besötétítették, és egy maréknyi bennszülött nő

sürgölődött a tűz körül. Vacsorát készítettek. A férfiak kis csoportokban

üldögéltek a padlón. Egyesek kártyáztak, mások madzsongoztak, néhányan pedig
uszadékfadarabokat farigcsáltak. De a legtöbben csak ültek, rossz szivarokat és furcsa
szagú agyagpipákat szívtak, és vedelték a Tigris sört. Senki sem köszönt nekik, csak a
szokásos méregetés és gyanakvó sugdolózás fogadta őket. Ez rendben is volt. Nem
szándékozott a szükségesnél tovább maradni.

A túlvégen gyerekek ültek sorokban, keresztbe tett, koszos lábakkal, és együtt

szavaltak valamit. Kiszúrta a Hadley fiút is a sötét fejek között, és ott volt Razak is, de
Fitzpayne kötötte le a figyelmét, aki könnyedén bevetette magát a társaságba,
köszöngetett, nevetett és szivarokat osztogatott. Észrevétlenül beleolvadt a környezetébe,
mint a kaméleon a fatörzs színébe. Szinte láthatatlanná vált.

– Madoc – szólította meg Kitty.

Egy kartondarabot nyomott a kezébe. Madoc hunyorogva nézegette a halvány

fényben. Szabályok álltak rajta. Átfutotta őket, leért odáig, hogy tilos éjszaka a tábor
körül mozgolódni, és halkan elkáromkodta magát. Összevont szemöldökkel nézett
Kittyre, de a nő nem figyelt.

Tátott szájjal meredt a gyerekekre

– Csak kölykök – mondta Madoc.

– Nézd a tanítójukat!

Érdektelenül nézett a vékony, kecses alakra, aki nyugodtan ült a padlón a

gyerekekkel szemben. Az egyikük felé hajolt éppen, és komoly arccal hallgatta, mit
mond. Koszos kendőt viselt a fején, és túl nagy volt rá a ruhája. Csak akkor ködlőtt fel
neki, ki is az, mikor felnézett, hogy egy másik gyerekkel foglalkozzon.

– Constance Hadley! – Hitetlenkedve megrázta a fejét. –

Megváltozott.

– Az nem kifejezés – mondta nevetve Kitty.

– Levágta a haját.

– Olyan… nem európai. Hajlékonyak a mozdulatai. Nem olyan merev deszka,

mint a gyarmatosok. Láttunk már olyat, hogy egy férfi leveti a nyugati módit és
bennszülötté válik, de nőt még soha.

Madoc körbenézett a zajos teremben. Többen nyíltan bámulták a gyerekeik fehér

tanítóját. A szakállukat vakargatták, és nézték, ahogy a kendő alól kibújó, arany tincsek
táncolnak a lámpafényben.

– Jobban teszi, ha vigyáz magára – súgta oda a feleségének –, különben még

bajba keveri magát.
 Kitty belékarolt, és oldalba bökte a mellével, hogy emlékeztesse rá, kihez is
tartozik. – Attól nem kell félni – válaszolta. – Van ki megvédje.

– Kicsoda?

Kitty az árnyékban álló férfira intett a tekintetével.

– Fitzpayne? – mondta Madoc meglepetten. – Komolyan?

– Ó, Morgan, hogy lehetsz ilyen vak? – mondta nevetve, fintorgott egyet, és

odament Fitzpayne-hez. – Mit csináltál vele?

Fitzpayne le sem vette a szemét Constance Hadley-ről, de a vonásai ellazultak, és

majdnem el is mosolyodott. – Inkább azt kérdezd, mit csinált saját magával? – jegyezte
meg halkan.

MADOC ÁTKOZTA A HOLDAT. Túl fényes volt. Lámpásként ragyogott a

folyópart sűrű sötétjében. Selymes fénye áttört a fejük fölötti háló és növényzet résein.
Szorosan egy fatörzshöz simult és hallgatózott.

Semmi. Csak vízcsobogás és a dzsungel szokásos, huhogó és ciripelő

éjszakai kórusa. Szél rezgette a leveleket és a hajók közeledtét. Több mint a felük
felszedte a horgonyt. Valószínűleg odébb álltak, vagy csak kihajóztak áldozatok után, de
a Fehér gyöngy a Burung Camar mellett horgonyzott a folyón. A szépség és a
szörnyeteg. Egy órán át várt a fa sötét árnyékában. Végül egy őrszem elunta magát és
elárulta a helyzetét.

Madoc elégedetten mosolygott, mikor a férfi rágyújtott, ami nyilvánvalóan

ellenkezett a szabályokkal. Viszont most, hogy már pontosan tudta, honnan figyeli a
terepet a magasból, Madoc ösvényt taposott magának a bambuszhajtások között, felfelé a
folyó mentén.

Kiválasztott egy partszakaszt, ahol a fák a folyó fölé hajoltak, és óvatosan

beleereszkedett a vízbe.

Hidegebb volt, mint amilyenre számított. Összeszorult a tüdeje, és majdnem

elköhögte magát. Néhány erős tempóval beért a sodrásba.

Utálta a vizet. Iszapos volt és rossz ízű, tele mindenféle teremtménnyel, amiket
szeretett volna elkerülni. Az árapály felért a folyóba. Egy röpke pillanatra elfogta a pánik,
hogy kisodródik a tengerre, de erősen tempózott az áramlatok ellen. Kidugta a fejét a
felszínre. Jéghideg holdfény tükröződött az arcán. Hagyta magát sodródni néhány métert,
aztán kinyúlt, és megkereste a horgony láncot. Belekapaszkodott.

A hajó árnyékában volt. Kifújta magát, és felmérte a helyzetét. A Fehér gyöngy

közvetlenül előtte volt. A Burung Camar úgy bujkált mögötte, akár egy szégyenlős
koszorúslány. Éles, ezüstös fényben fürdött tűhegyes árboca. Madoc a figyelőállás felé
fordult. A cigaretta fénye eltűnt a sötétben. A francba. Hevesen vert a szíve, de
meggyőzte magát, hogy az őrszemek nem láthatják meg. Nem volt több egy fekete
árnyéknál a folyóban. Kiköpte a koszos vizet a szájából, miután egy hullám arcon csapta
és hirtelen támadt élénkséggel úszni kezdett.

Kapzsiság ízét érezte a szájában a folyó mocska mellett. Eltökélte, hogy ezúttal
visszaadja a tartozásit Fitzpayne-nek. Képtelen volt ellenállni a rejtett rövidhullámú
rádióadó csábításának. Elérte a Burung Camar oldalán függő kötéllétrát, és kimászott a
vízből.

Harmincharmadik fejezet

CONSTANCE EGY GÖRCSÖS MANGÓFA árnyékában guggolt, és bottal

piszkálta a gyökerek között rekedt tengervíztócsát.

– Jól szórakozol?

Ijedten felnézett, és eltakarta a szemét a kora reggeli napsütés elől. –

Helló, Fitz – üdvözölte a férfit mosolyogva, majd a botja végére nézett és

összevonta a szemöldökét. – Nem működik.

– Mi nem működik?

– A botom.

A férfi felnevetett, és leguggolt mellé, hogy szemügyre vegye a kis tócsát. – Mi

van itt?

– Egy rák. Jó nagy. Az oldalsó gyökerek alatt rejtőzik. –

Megpiszkálta a lyukat a botjával. Felkavarta a zöldes vizet, és a felszínre

kényszerített egy tengeri csigát, de a rák lent maradt.

– Már kerestelek.
 – Igen? Miért?

Kivette a botot a kezéből. Connie megérezte ujjai érintését. -Nem vagy elég bátor
– mondta a férfi.

Nem elég bátor.

– A rákkal? – kérdezte.

Egy pillanatra egymás szemébe néztek. Connie tisztában volt vele, hogy az elméje
kiszámíthatatlan tekervényei állandóan a legváratlanabb ösvényekre vezetik. A férfi
szeme majdnem kéknek tűnt ma. Melegség és érdeklődés tükröződött bennük. A válla
alig néhány centire volt Connie karjától, meleg levegő vibrált közöttük és hosszú, izmos
combjait maga alá hajtotta, mint egy szöcske. Széles, napbarnított ujjakkal fogta a botját.

– Valahogy így kell csinálni – mondta, és háromszor erősen bebökött a rák

rejtekébe.

Azonnal mozgolódás támadt, és a következő pillanatban már ott is ringatózott a

rák vörös páncélja a bot végén. Erősen szorította egyetlen, túlfejlett ollójával és
túlságosan felbőszült, hogy eleressze.

– Egy katonarák – jelentette ki Fitzpayne. – Harcos természetűek.

Connie tiszteletet hallott a hangjában.

– Te is az vagy az udvarias mosoly alatt, Fitzpayne? Egy harcos?

Ezért vagy itt?

A férfi két kézzel megfogta a rákpáncél oldalát, és óvatosan tartotta, hogy meg ne
csíphesse ujjait jókora ollójával. – A szívünk mélyén mindketten harcosok vagyunk,
Connie – mondta, de nem nézett rá.

Ehelyett a feje fölé emelte a rákot, hogy megmutassa alulról is.

Pávakéken ragyogott mögötte a tenger a fák között, és az élénk szél fehér

tarajokat vetett a hullámok tetején. – Megharcolunk azért, amit akarunk, a magunk
módján.

Connie megérintette a rák kemény páncélját, végighúzta rajta a körmét, és benyúlt

egy repedésbe, ahol egy keskeny lágy részt tapintott ki. – De mindenkinek van egy
gyenge pontja. – Rámosolygott, mert nem akart vitatkozni vele. – És egyesek ügyesebben
rejtegetik, mint mások.
 – Mi hát a te gyenge pontod?

– Ó, azt nem nehéz kitalálni.

– A fiad, Teddy?

– Igen.

– Úgy tűnik, jól érzi itt magát. Nem nagyon akar menni sehová.

– Tudom. Szereti felfedezni, hogy mire képes.

– Nem ő az egyetlen. – Connie érezte a tekintetét az arcán. -De ugye tudod, hogy
nem tarthat örökké?

Connie elpirult. Visszadőlt az árnyékba. Annyi minden fellazult a lelkében,

amióta itt volt, pedig előtte minden kötél olyan szoros és rendezett volt benne, mint a
Fehér gyöngy fedélzetén. Itt végre felengedett. Rongyokba öltözve guggolt, rákokat
piszkált, és egy kalózzal beszélgetett a gyenge pontjáról, miközben japán repülők
cikáztak a fejük felett.

– Időnként úgy érzem magam, mint Alice Csodaországban, aki az üregen

keresztül egy új, bizarr világba csöppent.

– Ezért nem tudtam Angliában maradni.

Connie felemelte a tekintetét. – Hogy érted ezt?

– Az egy halódó világ – mondta. Bánat tükröződött a hangjában. –

Félelemre és megvetésre épült társadalom. Fojtogatónak éreztem. –

Connie arcába nézett. A trópusi szélben lengedező, rövidre nyírt hajára, ruháira és
piszkos körmeire. – Azt hiszem, mostantól te is így leszel vele.

Connie gyomra összeszorult. Talán a visszatérés gondolatára. Vagy arra, hogy

soha sem tér vissza? Megrázta a fejét, hogy elkergesse a gondolatokat.

– Még itt, a szigeteden is vannak szabályok – mutatott rá. – És nem szenvedtek

hiányt félelemben és megvetésben sem. – Hirtelen ötlettől vezérelve kivette a rákot a
kezéből, és visszadobta a vízbe. – De szeretek itt lenni. Ahogy ez a rák is elvan a kis
tócsájában. Ételt fogok magamnak, durva gyékényen alszom a hangyák mellett, és az
iszapos folyóban fürdőm. Jelenleg beérem ennyivel.

– És ne felejtsd el, hogy angolul tanítod a gyerekeket.

 – Igen, meg az is – bólintott mosolyogva. – Azt élvezem.

– És nézed, ahogy remek katonarák válik a fiadból – mondta nevetve.

Melegség öntötte el Connie szívét. Kinyúlt Fitzpayne kezéért, és erősen

megszorította.

– Elmondhatatlanul hálás vagyok azért, amit értünk tettél, Fitz.

A szavak egy ideig ott lebegtek közöttük, míg a szél el nem ragadta őket. Csend
lett, csak a hullámverés hallatszott. A férfi arca megváltozott. Visszavonult előle.
Megfeszültek a vonásai. Ennek ellenére Connie felemelte a kezét, és lágy csókot nyomott
a kézfejére.

Sós íze volt és rákszaga.

Fitzpayne azonnal visszahúzta a kezét és felegyenesedett. Távolság nőtt kettejük

közé. Általában fürge mozdulatai merevvé és esetlenné váltak. – Azért jöttem, hogy
elmondjak valamit – mondta hivatalos hangnemben.

Connie felállt. Egyenesen a szemébe nézett. – Mi az?

– A japán pilóta halott.

Annyira kegyetlenül mondta. Connie előtt elhomályosult a világ.

Érezte a férfi kezét a csípőjén, mikor megtartotta.

– Mi történt vele? – lehelte.

– Elvágták a torkát. A Burung Camar rakterében. Nem tudjuk, ki tette. Nyilván

valakinek elege lett belőle, és úgy határozott, hogy a halott japán a legjobb japán.

Időt adott neki, hogy összeszedje magát. Megvárta, míg lenyugodott a légzése. –
Sajnálom, Connie.

Connie némán megrázta a fejét. A férfihoz bújt és nem mozdult.

Egyikük sem beszélt. Fitzpayne átkarolta a vállát, és szorosan tartotta.

Mintha attól félt volna, mindjárt összeesik.

– Miért kavar fel ennyire? – mormogta halkan a férfinak dőlve.

– Én magam is próbáltam megölni, de… – egy pillanatig tétovázott

 – túl sok hang szólt hozzám a múltból.

Fitzpayne megérintette a haját. – Meséld el, mi történt a múltban.

Connie elmesélte. Nem So, a halott szeretője történetét, hanem az autóbalesetet.

Mindent kiadott magából Sai-Ru Jumat haláláról, és hogy hogyan próbálta meg jóvá
tenni azzal, hogy gondját viseli a gyermekeinek, Mayának és Razaknak. Próbálta
elmagyarázni, hogy a japán pilóta megmentésével valójában életet akart adni az életért.

Vezekelni akart.

– Mindent jóvá akartam tenni – suttogta –, de ehelyett mindent elrontottam.

Érezte a férfi meleg leheletét a halántékán. Bensőséges érintés volt a tüdejéből

kiáramló párás levegő. Még mindig a karjai közt tartotta. Nem elég közel, hogy érezze a
szívverését, de elég közel ahhoz, hogy kihozzon belőle valamit a férfi mozdulatlansága.
A japán pilóta halála felett érzett haragja és szomorúsága lecsillapodott, miközben
hallgatta Fitz gyengéd mormogását. Halkan beszélt. Olyanokról, hogy a múltból vigye
magával azt, amire szüksége van, és a többit hagyja hátra, hogy ismeri a gyengéit, de ami
még fontosabb, ismeri az erős oldalait is.

Hogy döntéseket kellett hoznia a fiával és a hajójával kapcsolatban.

Ugyanakkor egyszer sem hagyta el Nigel neve az ajkát, ahogy a holnapról sem
beszélt. Ehelyett szavai lágyan, madártollként cirógatták az elméjét, és segítették, hogy a
jelenre összpontosítson. Erre a helyre, ahol együtt álltak az iszapos tócsa mellett, a
mangrovefák között.

Különös, megmagyarázhatatlan kapocs kötötte össze őket.

Fitzpayne felemelte Connie fejét a mellkasáról, és megcsókolta a homlokát. Olyan

hosszan tartotta karjai között, szó nélkül, hogy az árnyak már megrövidültek, és Connie
el is feledkezett róla, hogy a halál ismét megkörnyékezte.

NEM AZ SZÁMÍT, AMIT A SZEMED LÁT, hanem amit az agyad.

Connie a dzsungelben gyalogolt és észrevette, hogy többé már nem nyomasztja a

félhomály. Inkább lágynak és árnyékosnak érezte. A fák törzsén hemzsegő bogarak többé
nem feketék és undorítóak voltak, hanem szivárványszínekben játszó, irizáló élőlények.
Az ágakról pedig többé nem kígyók és pókok lestek rá, hanem élettől nyüzsögtek.

Amit az agyad lát, az számít.

Izzadság folyt végig Connie bőrén. Szakadatlan tücsökciripelést hallott a fülében,

és egy majomcsapat perlekedett láthatatlanul a fák között. Olyan idegesítőek voltak, akár
a játszótéren verekedő gyerekek.

Ő azonban mosolyogva lépett át a ledőlt törzsek fölött. A tagjai tele voltak

energiával, és kinyitotta elméjét a sziget csodálatos szépsége előtt. Most először nézte
meg rendesen a hosszú, kövér leveleket, és a gazdag, vörös talajt a lába alatt. Furcsa,
ujjszerű futónövények törtek száz láb magasra a fény felé, és pillangók lebegtek a
levegőben, akár a színes konfetti.

Az agya megváltoztatta azt, amit a szeme látott. Valahol a lelke mélyén kinyílt
egy súlyos koporsófedél. Ez a fedél zárta eddig maga alá a reményeit és az álmait. Egy sír
mélyére zárta azt, ami a házassága volt. De most nyikorogva kinyílt, és világosság öntötte
el a sötét üreget.

Hogy nem vette észre? Annyira elvakította a halál, hogy meg sem látta az életet.
És a szerelmet.

Még mindig érezte a férfi karjának súlyát a lapockáján, ahogy magához szorította,
és a borzongást, ahogy az ajka a bőréhez ér.

Belélegezte a lényét. A szívébe zárta és nem eresztette.

Ugyanakkor egy másik része nem felejtette el, hogy ki és micsoda valójában: egy
tolvaj, aki hajókat rabol és olyan gyilkosokkal iszik, akik szórakozásból akasztanak fel
embereket.

Belerúgott egy útjába eső fa gyökerébe. Mérges volt rá. És magára is. Mert
képtelen volt összeegyeztetni az ólban lévő Fitzet azzal a Fitzcel a Fehér gyöngy
fedélzetén, ahol őszinte, nagylelkű és megbízható volt. Egy pillanatig mozdulatlanul állt.
Elképzelte maga előtt a férfi folyamatosan változó színű szemét. Olyan változékony volt,
akár maga a tenger. Felidézte, ahogy megremegnek az izmok állkapcsa mentén, mikor
próbál nem mosolyogni.

A tengeri viharban, mikor megérintette a karját, olyan kapcsot teremtett kettejük

között, amit ezidáig nem értett. Hirtelen ág reccsent a közelben, alig hallhatóan, arra
nézett és elmosolyodott, mert biztos volt benne, hogy Fitz jött vissza hozzá. De Nurul állt
közvetlen előtte az ösvényen. A lombok közt áttörő napfény világos foltokat vetett
mahagóniszín arcára, és megcsillant a szájában sorakozó, arany sírköveken, ahogy
szélesen rámosolygott.

– Jó reggelt, asszonyom. Eltévedt?

– Nem. A tábor felé tartok.

Nurul törte meg a pillanatukat Fitzcel. Hangos füttyentéssel lépett ki a

mangrovefák közül, és mondott valamit Fitznek malájul. Sürgetően hangzott. Fitz
vonakodva eleresztette, ő pedig magára hagyva hátralépett.

– Mi történt? – kérdezte Connie.

– Szükségük van rám a műhelyben. – Lágyan megsimította az arcát.

– Sajnálom.

– Menj csak – mondta. – Menj, és javítsd meg, amit meg kell javítani.

– Megvársz itt?

– A kunyhómban. Ott bizalmasabb.

A férfi bólintott, és a szemébe csapta haját a szél. De tisztán látszott, hogy nem
akarja otthagyni. Egy pillanatig még tétovázott a mangrovék között, és képtelen volt
levenni a tekintetét az arcáról. – Ez egy mohó, barbár háború, Connie – mondta. – ígérd
meg, hogy vigyázol magadra.

ígérd meg most.

– Megígérem. – Szerette volna ismét megérinteni, de nem Nurul szeme láttára,

miközben minden szavukat hallgatja. – Ne aggódj miattam.

– Fitz – szólt közbe Nurul, a levegőben lóbálva a kezét. – Sietned kell!

Fitz eltűnt. Néhány másodperc alatt beolvadt a fák közé, de előtte még odalépett
hozzá, és lágyan megcsókolta az ajkát.

Nurul most az útjában állt. Eltorlaszolta a keskeny ösvényt, és az arcába

vigyorgott. Connie vonakodott kikerülni. Ahhoz be kellett volna hatolnia valamelyik
oldalon a piócákkal és éles tüskékkel teli aljnövényzetbe.

– Mr. Fitzpayne végzett már? – kérdezte.

– Nem, a Gyöngyön dolgozik.

Még mindig az az idegesítő vigyor, és még mindig az útjában állt.

– Köszönöm, hogy biztonságosan a szigetre vezetted a jachtom, Nurul.

– Szeretek vitorlázni.

– Elengednél, kérlek? – kérdezte udvariasan.

 Fogai eltűntek az arcában, és az egy pillanattal korábban még annyira barátságos
vonásai hirtelen önteltté váltak.

– Tetszel – mondta komoly hangon.

Félelem bökött Connie bordái közé.

– Megtisztelsz. – Fejet hajtott előtte.

– Nagyon tetszel.

Gyors mozdulattal kinyúlt, és megragadta egy hajtincsét. Connie hátrahőkölt és

visszarántotta a fejét. Legszívesebben visszarohant volna arra, ahonnan jött, de nem akart
hátat fordítani neki.

– Nurul, ti jó barátok vagytok Fitzcel.

A férfi bólintott. – Tartozik nekem.

– Nem hiszem, hogy tetszene neki, hogy…

Keskeny tárgyat húzott elő valahonnan a nadrágjából, és büszkén csillogott a

szeme. Odatartotta neki a dobozt. – Neked tetszik – mondta.

Sötétkék bársony ékszerdoboz volt. Zöld penészfoltok borították a felszínét.

Connie megrázta a fejét.

– Nem. Köszönöm, Nurul, de határozottan nem.

A férfi összeráncolta a homlokát, és kinyitotta a dobozt. A legpompásabb

nyaklánc volt benne, amit valaha is látott, finom fehéraranykeretbe foglalt, madártojás
méretű, ragyogó gyémántokkal.

Kikerekedett a szeme a rémülettől.

– Egy orosz hercegnőtől – kérkedett Nurul. – Neked. Odanyomta neki.

– Egy halott orosz hercegnőtől?

A férfi vállat vont, kivette a nyakláncot szatén fészkéből, és Connie nyakához

tartotta.

– Nem, Nurul. Köszönöm, de nem. Nem érdekel a dolog. – Ezúttal tett néhány
lépést hátra, arccal a férfi felé, aki lopott Romanov-kincsekkel akarta megvenni magának.
Ezek a kalózok mind azt hiszik, hogy a nők eladók?

– Nem! – Connie ezúttal már kiáltott.

 De a férfi követte őt. Connie szíve hevesen dobogott a mellkasában.

Továbbra sem fordított hátat neki. Mindig szembe kell nézni, ha egy mérges kutya
támad az emberre. Mikor Nurul felemelte a kezét, hogy karon ragadja, elcsapta magától.

– Ne! Fejezd be! Nem érdekel ez a…

Nurul megütötte. A gyors mozdulat váratlanul érte Connie-t.

Hátratántorodott. Zúgott a feje, ahol a férfi ökle a fülének csapódott.

Mielőtt magához tért volna, Nurul már rá is vetette magát. Egy fának tuszkolta.
Kipréselte belőle a levegőt a teste súlyával.

Gúnyos élvezet csillogott fekete szemében, miközben szétfeszcgette lábával

Connie lábait, a kezével pedig markolta és hárította az ütéseit.

Connie felsikoltott. De tudta, hogy a dzsungel elnyeli a hangját.

Végigkarmolta a férfi arcát, de az falni kezdte az ajkát vastag, fojtogató szájával.

Széttépte az ingét, és belemarkolt a mellébe. Túl erős volt hozzá képest. Connie zihálva
próbált ellenkezni. Rugdosódott és a férfi arcába mélyesztette fogait. Vér ízét érezte. De a
férfi kezei töretlenül tapogatták, és a nadrágszíját cibálták. Vad dobolás zengett Connie
fejében.

Próbálta

megtisztítani

elméjét

pániktól,

hogy

gondolkozhasson. Tudta, hogy erővel nem győzheti le. Elernyesztette testét, és

hagyta, hogy a nyakába harapjon, hogy benyúljon a nadrágjába. Hogy lekicsinyítse,
becsmérelje, pusztán csak egy testté változtassa.

És amikor a férfi már hangosan lihegett, Connie kinyitotta a száját, és az egész

lelkét beleadta a kiáltásba. – Fitz! – sikoltotta. -Hála istennek, hogy itt vagy!

Ennyi elég is volt. Nurul hátrahőkölt. Félrefordította a fejét, hogy maga mögé
nézzen.

Abban a töredékmásodpercben, hogy máshová figyelt, Connie minden erejével

belefejelt az orrába. Vér fröccsent a bőrére és az orrcimpájára, mikor fellélegzett. A kalóz
magas, kínos hangon felnyögött, és az arca vörös, dühödt maszkká változott. De még
mielőtt magához tért volna, Connie beletérdelt izgatott ágyékába. A férfi összegörnyedt,
de az egyik kezével még mindig a csuklóját szorította.

Connie fölé hajolt, kihúzta a kést az övéből, és olyan erősen a kézfejébe döfte,
hogy benne is maradt. Egyetlen hang sem hagyta el a férfi torkát, de az ujjai lassan
szétnyíltak és eleresztették. Gyűlölettel telt tekintettel meredt rá.

Connie nem akart végezni vele. Megfordult és elfutott.

A FÉRFI AZONBAN TOVÁBBRA IS KÖVETTE. Connie hevesen lüktető

szívvel verekedte át magát az aljnövényzeten. Erőteljes mozdulatokkal söpörte félre
útjából az ágakat, mit sem törődve a piócákkal, tüskékkel, és a rohanó lábai alatt tekergő
kígyókkal. Kénytelen volt utat vágni magának, de Nurul a sarkában lihegett, és
káromkodva próbálta elkapni.

Connie-nak nem voltak illúziói afelől, mit művel vele, ha utoléri.

A dzsungel ellenségből baráttá vált, és sötét, zöld üregeket nyitott előtte a

meneküléshez. Sűrű növénytakaró ölelte körül. Indák függönye záródott össze mögötte,
eltompítva mozdulatainak zaját, és mikor rátalált egy keskeny vadcsapásra, hálát adott az
égnek és nekiiramodott.

Ömlött róla a verejték, és száraz torokkal nyelte a levegőt. Idáig alacsonyodott

volna? Az erdőben menekülő vadállattá? Csupán egyetlen kegyetlen ember kellett hozzá,
hogy kivetkőzzön önmagából és ledobja az emberi lét díszes rétegeit, amit annyi év alatt
olyan gondosan tekergetett maga köré a Hadley birtokon?

Megtorpant menekülés közben és hallgatózott. Meglátta remegő

kezét. Megölhette volna. Mikor kirántotta Nurul kését, és a kezébe döfte,

ugyanolyan könnyedén akár szíven is szúrhatta volna, de nem tette. Még mindig önmaga
volt, nem rugaszkodott túl messzire magától.

Az élet annyira értékes dolog, képtelen volt rávenni magát, hogy könnyedén
kezelje, annak ellenére, hogy…

Képek villantak az agyába. So élettelen teste, kiterítve a folyami gyíknak. Sai-Ru

Jumat tágra nyílt, vérrel telt szemei a napfényben. A nyomorék öregember Palur utcáin,
Harriet arca, vörös virággal a homlokán. Nigel keze a hullámok felett, testének többi
részével a víz alatt. Képek, melyekről azt hitte, végre sikerült kiűzni magából a szigeten
töltött semmittevés alatt.

– Köszönöm, Nurul – suttogta –, hogy életben vagy, mikor meg is halhattál volna.

– FITZPAYNE! – Connie hangosan mondta ki a nevét. Nem mintha Fitz hallhatta

volna, de ez megnyugtatta. – Merre vagy, Fitz? – Eltévedt.

Egy órája? Kettő? Több? Mióta barangolhatott a dzsungelben? Megállt és

hallgatózott, hogy követi-e valaki. Nurul már biztosan rég feladta.

Azóta valószínűleg a kunyhójában gubbasztott, és ginnel locsolta a sebeit.

Korábban belebotlott egy kis patakba, és megmosta az arcát.

Feldagadt és kirepedt a bőre, ahol a férfi megütötte. Leguggolt a keskeny

vízfolyás mellé, és felnézett a lombok között átsejlő, kék égboltra. Figyelte az árnyékok
mozgását és próbált rájönni, merre lehet nyugat.

– Fitz – mondta megint maga elé –, te vagy az átkozott navigátor, nem én. Segíts
ki valahogy!

Végül úgy döntött, hogy követi a patakot. A józan esze azt mondta neki, hogy
előbb-utóbb kivezet a partra, onnan pedig már csak idő

kérdése voll megtalálni a tábort.

DE A VÍZFOLYÁS CSERBEN HAGYTA. Lebukott a sziklák közé, és ő ismét

magára maradt. Kiöntötte a félelem. Furcsa módon egyre kiszolgáltatottabbnak érezte
magát az ezernyi látható és láthatatlan élőlénynek maga körül. Folytatta az utat arra,
amerre a nyugatot sejtette, és azon kapta magát, hogy hangosan beszél Fitzhez. Mesélt
neki a gyerekkori lováról és arról, hogyan ugratott vele, az apja parancsai ellenére. A
sárkányról, amit Beachy Flead felett eregetett, és arról álmodozott, bárcsak ő is
széttárhatná a szárnyait és felszállhatna a szélben.

Mikor meghallotta a tompa morajlást, egy teljes percig tartott rájönnie, hogy mi
az. Hullámok.

Futásnak eredt.
 – Nézd, Fitz! Az óceán! Hamarosan…

Torkán akadt a szó. Magasabbra jutott, mint gondolta volna. Nyilván

folyamatosan felfelé kaptatott a dzsungelben, és most egy alacsony emelkedő tetején állt.
Hatalmas kiterjedésű, kék vízre nézett, káprázatosán ragyogó, fehér homokpaddal
odalent. Megkönnyebbülten térdre rogyott. De a szája elé kellett kapnia kezét, hogy
benntartsa a sikolyát.

Négy-ötszáz méterrel lejjebb emberek álltak sorokban a tűző napon, és az előttük

járkáló, alacsony alakot figyelték, aki kardjával a levegőben csapkodott. Mindannyian a
Japán Birodalmi Hadsereg egyenruháját viselték.

MIT ÉLVEZHETNEK ANNYIRA a férfiak a háborúban? A pisztolyokban és

puskákban? Úgy vonzódnak az erőszakhoz, mint darazsak a görögdinnyéhez.

Connie letörölte arcáról az izzadságot. Hitetlenkedve meredt a partra, és a

közelben horgonyzó két katonai hajóra. Félelem kúszott végig a torkán. Leszegte a fejét a
növények közé, és kúszva megindult hátrafelé.

Figyelmeztetnie kellett Fitzet. Meg kellett találnia Teddyt. El kellett tűnniük a

szigetről. Mi hozhatta ide a japánokat? Meghallotta saját, ziháló lélegzetét. Tudta, hogy a
lehető leggyorsabban vissza kell érnie a táborba.

Segíts, Fitz!

Egy bajonett meleg acélja vágott a torkába. Hátulról megragadta egy kéz a haját,
és talpra rántotta. Állott verejték- és bőrszagot érzett. Egy hang hadart neki valamit, de
egy szót sem értett belőle. A bajonett nyomása engedett egy kicsit, és ő lassan
megfordult, hogy a háta mögött álló ember szemébe nézzen. Abban a pillanatban, hogy
találkozott a tekintetük, a férfi eleresztette, hátralépett, és az orra alá szegezte bajonettjét.

Connie nem tudta, melyikük rémült meg jobban. Fiatal japán katona volt,
gyermeki arccal és lágy ajakkal. Nem nézett ki többnek tizennégy évesnél. Nyilván
hazudott az életkoráról, hogy bekerülhessen a seregbe.

Rövidre nyírt, tüskés, fekete haját sapka borította. Egyenruhája újnak látszott, alig
használt, mintha ez lett volna az első bevetése. Idegesen markolta a bajonettet, miközben
Connie igyekezett felidézni magában azt a néhány szót, amit So tanított neki.

– Konnicsiva – mondta. – Jó napot.

A fiú szemei összeszűkültek. Tett még egy lépést hátra, aztán heves szóáradatot
zúdított rá, amiből semmit sem értett. Connie a félelemmel telt szemekbe szegezte
tekintetét a penge helyett, ami még mindig veszélyesen közel volt hozzá.

– Hai – mondta. – Igen.

Közelebb lépett, hogy jobban hallja, de a fiú abban a pillanatban elhátrált, és

leakasztotta a puskát a válláról. Arra figyelt hogyan fogja egyszerre a puskát és a
bajonettet, és Connie-nak bevillant a lecke, amire Nurul tanította, és már ütött is. Gyorsan
és erősen, mikor az ellenség a legkevésbé számít rá. A torkát találta el az öklével.
Fájdalom szaladt végig kezének csontjain, és mikor meghallotta a fájdalmas, gyermeki
kiáltást, mély harag töltötte el.

Nyüszítve hátrált előle, de Connie tudta, hogy most nem állhat meg.

Megragadta a puskát, és a fiú félelemtől kikerekedő szemébe nézett, miközben

kicsavarta a kezéből. Olyan könnyű volt, mintha csak egy nyalókát vett volna el
Teddytől. Megfordította a puskát a kezében, a csövénél fogva meglendítette, és a fiatal
fiú vézna mellkasába vágott.

De egyikük sem akart igazán harcolni. A fiú lehajolt, hogy kikerülje az ütést,
Connie pedig egy másodpercig tétovázott, mire mindketten elveszítették az
egyensúlyukat. Épphogy csak megbökte a puskával, mire a japán katona hátrabukott, de a
bokája beakadt a levelek közé temetett, kiálló gyökérbe.

Szerencsétlenül esett. Mindketten hallották a csont reccsenését. A fiú tágra

nyitotta száját, levegőért kapott, és néma sikolyt eresztett útjára, ami elfoglalta a helyét
Connie rémálomszerű gondolatai között, de egy másodpercig sem vesztegette az időt.
Felkapta a bajonettet a földről, vállára kanyarította a puskát, és bevette magát a
dzsungelbe.

Harmincnegyedik fejezet

MAYA DZSO-NÍT KERESTE. Időnként az a kellemetlen gondoltat gyötörte,

hogy talán kerüli őt, mintha egy csúnya rák elől bujkáló paradicsommadár lett volna. De
kitörölte a fejéből ezt a gondolatot, és beletaposta a sárba, miközben a táborban keresgélt.
Felszólalt érte.

Menteni próbálta. Kockára tette az életét ezért a rákért, mikor az a semmirekellő

rohadék Badan a nyakára húzta a kötelet az ólban.

Dzso-ní törődött vele. Mi másért viselkedett volna ilyen bátran?

 Biztosan érdekli őt. De angol volt, így nem ismert szavakat a szerelemre. Ezért
kereste fel Maya minden nap, és mindenfélét vitt neki, amit az erdőben talált: egy guajáva
gyümölcsöt, rikító, vörös virágot, egy pillangót, ami úgy aranylott, akár a haja, egy
arapapagáj farktollát, és ami a legjobb, egy nagy, tagbaszakadt homárt, amit a fazékból
csent el és aminek láttán örömében felkiáltott. Mindig mosolyogva fogadta az ajándékait,
és felvonta egyik arany szemöldökét. De Maya nem volt biztos benne, hogy megértette,
hogy udvarol neki.

Szakadatlanul ott bujkált benne a félelem, akár egy keselyű

szárnyának árnyéka, hogy rejtőzik előle. Megtanult szorosan csukott szemmel fel-
le mászni azokon az ostoba létrákon, így be tudott lopózni a kunyhóba, amin a férfi a
kövér tuannal osztozott, és otthagyhatott egy marék diót levelekbe csomagolva a
priccsén, vagy a négy szál cigarettát, amit azzal keresett, hogy engedte az egyik büdös
kalóznak megfogni a mellét.

Most egy bádogbögrényi kávébab volt nála, amit az egyik zsákból csempészett ki,
miközben hajóra rakodták. Fülig ért a szája, mivel biztos volt benne, hogy ettől elnyeri a
szerelmét. Talán csak egy apró, porszemnyi szerelmet. Talán elég lesz ahhoz, hogy ma
végre megcsókolja. Bedugta a fejét az ólba. Tele volt hangokkal és kutyaugatással,
ahogy a kis állat faltól falig rohangált a helyiségben, és a körmei a padlódeszkákon
kocogtak. A fiúk úgy kiabáltak, mint a majmok. Rengeteg zaj, de Dzso-ní sehol, csak az a
fehér lady fia és egy kupac bennszülött kölyök.

Fehér latexlabdákat gyúrtak a padlón, és cigarettákban fogadtak, hogy a kutya

utoléri-e őket, mielőtt elérnék a túlsó falat. Észrevette, hogy a Hadley fiú egy csikk végén
pöfékelt.

– El az útból, leány.

Maya összerezzent. Badan volt az. Egy csapat férfit vezetett be az ajtón. Zsákokat
cipeltek a vállukon. Razak is köztük volt, de rá sem pillantott, mikor elhaladt mellette.
Maya belopózott utánuk, és csúnyán nézett Razakra. Legszívesebben kicibálta volna
közülük, mint a legszebb tollat egy vén kakas aszott bőréből, mielőtt megrontják a
többiek.

Az összes férfi ugyanazon a hajón szolgált, és azért gyűltek össze, hogy elosszák
az előző éjjeli zsákmányt. Az öccse is velük tartott volna? Ezt tette? Ledobták a kövér
zsákokat a padlóra, és turkálni kezdtek bennük. Kiabálva és vitatkozva húzgálták elő az
ezüst késeket és villákat, és úgy játszadoztak velük, mint az utcagyerekek. Az egyikük,
akinek tetoválás volt a füle helyén, kanalakkal kezdett zsonglőrködni, de abbahagyta,
mikor Badan egy zsák cukrot borított a padlóra. Fehéren ragyogott a halvány fényben.

Erre a kutya elveszítette érdeklődését a labda iránt és odasom-fordált. A Hadley

fiú azonnal éles parancsot kiáltott oda neki. A kutya nyilván meg is hallotta, mert
hátracsapta rongyos, fekete fülét, de nagyon akarta a cukrot. A gyerekek nagyon jól
tudták, hogy ne menjenek a zsákmány közelébe.

Maya látta, hogy kicsi, rózsaszín nyelvével készen állt felnyalni a cukrot, amint az
emberek odébb állnak.

– Húzzál innen! – Badan a kutyába rúgott.

Felnyüszített. Tuan Teddy felkiáltott. De a kutya szimatolva visszaólálkodott a

csábító, édes halomhoz, és falni kezdte. Fekete képét cukor borította. Badan lehajolt,
hogy oldalra lökje. De abban a pillanatban, hogy hozzáért, az állat felkapta a fejét, és
Badan ujjába mélyesztette a fogait. Gyorsan és hatékonyan. Halálos harapás. Ha egy
menyét lett volna az ellensége.

Badan felhördült. Az egyik fiatal férfi felnevetett. A Hadley fiú előreugrott, de

elkésett.

Badan vérző kézzel elkapta a kutya grabancát, és a levegőbe emelte.

Maya félelmet érzett. A fiatal férfiét. A fiúét. A kutyáét. Visszaosont az ajtó felé,
és füttyentett Razaknak, hogy kicsalogassa erről a helyről, ahol árnyak gyülekeztek. Az
öccse rápillantott. Aggodalom ült fekete tekintetében. De nem mozdult. Senki sem tudta,
most mi következik –

kivéve Badant. Nem tétovázott. Alaposan megrázta a kutyát, mire annak

kigúvadtak a szemei, és odavitte a lógó kötélhez. Az ifjú kalóz azonnal ott termett, hogy
kiengesztelje gazdáját a nevetésért.

Megragadta a rudat, lehúzta vele a kötelet, és Badan szabad kezébe adta. Maya
remegni kezdett. Tuan Teddy rikoltozott. Egy ápolatlan szakállú, macskaszemű kalóz
lefogta a fiút, és a háta mögé feszítette a karját.

– Ne, ne, ne! – könyörgött Teddy. – Nem akart harapni, csak…

Maya leguggolt a sarokba, és a fülére szorította a kezét. Könnyek patakzottak a

fiú arcán. Badan megfogta a hurkot, és ráhúzta a kutya vékonyka nyakára. Az állat
felmordult, fehér fogait villogtatta és Badan kezére vicsorgott. Elégedett mosoly áradt
szél Badan képén, és megvető

röhögéssel nézett a fiúra. Hidegen hagyta a szenvedése.

 – Fejezd be a siránkozást, fiú – hörögte malájul.

– Kérlek – könyörgött Teddy. – Kérlek… adok neked…

– Pofa be, kölyök! Semmid nincs, ami kellene nekem.

– De nekem igen. Van valamim, ami kell neked – hallotta Maya a szavakat a saját
szájából, és legszívesebben visszatuszkolta volna őket.

Badan a homlokát ráncolva körülnézett, hogy megkeresse, ki beszélt.

Még mindig a kutya nyakát ráncigálta. Megtalálta Mayát a tekintetével.

– Gyere ide, kislány! – parancsolta.

Maya lábai megmozdultak. Az agya leállt. De a lábai odavitték.

Leszegett tekintettel megállt előtte, mintha nem bírna szembenézni azzal, ami
következik. Hevesen kalapált szíve a mellkasában.

Összesúgtak körülötte, de a kalapálás a fülében erősebb volt a part hullámainál, és

elfojtott minden egyéb zajt.

– Mid van, ami kellhet nekem? – követelte Badan.

Maya lassan felnézett. Férfiak voltak a szobában. A férfiak ugyanolyanok voltak

az egész világon. A fejében kavargó káosz ból kikereste a szálat, ami visszavezette a Lila
Cicához. Lágyan dúdolni kezdett és táncolt hozzá. Nem olyan kecses mozdula tokkal,
mint Razak. Nem is a klasszikus, ősi kéz- és lábmozdulatokkal, ahogy leányok táncoltak
uraiknak és isteneiknek a maláj történelem során.

Leszegte a vállát, és ringó csípővel tekergeti Badan körül, akár a kígyó.

Rebegő szempillával felhajtotta kabayá ját, pamut felsőjét, miközben lágy, de

barátságtalan füst kavargott fekete szemében. Hívogatóan résnyire nyitotta rózsaszín
ajkát.

Érezte a férfi tekintetét a testén. Sűrűnek érezte, mintha kátrány borította volna el
a melleit. Képtelen volt nyelni. A fiúk tátott, nedves szájjal bámultak. A férfiak lihegve
közeledtek felé. Badan karjához dörgölődött és végighúzta ujjait a véres csíkon a
csuklójáig. Ritmusosan megfeszítette mellizmait, mire kis mellei lágy táncot jártak.
Badan arcizmai elernyedtek a vágytól, és a szemüvege bepárásodott.

Maya a kötélért nyúlt. A kutya szemei kiguvadtak, és halk, rekedt köhécselés

hallatszott a torkából, de alig hallotta, mert egy hang ordított a fejében. Azt akarta
megtudni, vajon miért képtelen hagyni megdögleni a kis állatot. Megragadta a kötelet. De
azonnal kirántotta valaki a kezéből a háta mögül. Megfogta a karját és hát rarántotta.
Razak volt az.

Az arca dühtől sötétlett.

– Szégyent hozol rám, nővérem!

Lerántotta a kabayájá t , hogy eltakarja a melleit, és olyan vadul megrázta, hogy

a csontjai gallyakként remegtek, és egymásnak üt köztek a gondolatai a fejében.

Halványan tudatában volt a hirtelen jött, hangos kiabálásnak és rohangálásnak a

kinti tisztáson. Valaki felsikoltott. Próbálta összeszedni a gondolatait, de az öccse
tekintetében tükröződő szégyen hamuvá égette az elméjét.

A szürke ködön át látta, hogy Badan eleresztette a kutyát, és az szabadon lógott a

kötél végén, kétségbeesetten kalimpálva hátsó lábaival. Teddy előrevetette magát, de
elkésett. Badan megrántotta az állat farkát, mire a kis fekete test elernyedt.

Rá se nézett Mayára, csak megtörölte a szemüvegét, majd a fiúkkal és férfiakkal a

sarkában kisietett az ól ból , hogy megnézze, mi az a lárma odakint. Maya nézte, ahogy a
Hadley fiú megáll a nyomorult vesztőhely előtt, és merev tagokkal mered a kutya
mozdulatlanul csüngő tetemére, de nem érintette meg.

– Pippin – suttogta egyszer. Ennyi volt az egész. Némán és könnyek nélkül. Nem
volt gyerek többé. Maya látta, hogy meghalt benne valami.

Fájt érte a szíve. Mérgesen ki rázta magát Razak szorításából, és azon volt, hogy
odamegy a fiúhoz, mikor az öccse élesen odaszólt neki és az ajtó felé biccentett.

– Tuan Teddy, az anyád van odakint.

A fiú arca egy pillanatra görcsbe rándult, aztán összeszedte magát, ahogy egy
újszülött borjú megtalálja maga alatt esetlen lábait, és kifutott a szobából. Razak követte.
Maya egyedül maradt a döglött kutyával és a szégyenével.

HITTEK NEKI. Connie attól tartott, azt hiszik majd, hogy hazudik – csak hogy
megrémissze őket. De nem így volt. Hittek neki, mikor tépetten, eszeveszetten és
verejtékben úszva betántorgott a táborba, és megesküdött rá, hogy japán csapatok szálltak
partra a szigeten.

Azonnal kitört a káosz. Kiabálva rohangáltak körülötte az emberek minden

irányban. A nyirkos, zöld világ energiától lüktetett, és beletartott egy kis időbe, mire
rájött, hogy rendszer van a káoszban.
 Fegyelmezett sorba álltak a férfiak, és futárláncban ládákat adogattak végig a
stégen. Isten tudja, mi lehetett bennük. A hajók elnyelték a ládákat és vitorlát bontottak.
A történtek gyorsasága arról árulkodott, hogy jó előre alaposan begyakoroltak mindent.
Puskás férfiak foglalták el a helyüket a tábor körül, és géppuskák tűntek elő zöld vásznak
alól az ágakon lévő, külön megerősített platformokon. A zaj és forgolódás közepén ott
sürgölődött Fitz csendes, irányító alakja is.

Megparancsolta, hogy vegyék le a fedelet a kígyóvermekről, húzzák fel a

függőlétrákat, és biztosítsák ki a hálócsapdák rugóit. Néhány hajót feljebb küldött a
folyón, másokat pedig útnak indított a tenger felé.

– Mennyi időnk van? – kérdezte Connie-t. – Milyen messze vannak?

Fitzpayne a vállára tette a kezét. Majdnem összenyomta. Mikor elhúzta a száját

összevert arca láttán, Connie nem tett említést Nurulról.

– Legfeljebb egy órányira. Olyan gyorsan futottam vissza, ahogy csak tudtam…
de nem mindig a jó ösvényen jöttem.

Nem mesélte el neki. Nem beszélt róla, hogy a bajonettel vágott utat magának, és
mennyire megrémült, mikor a háta mögött látta meg a napot ahelyett, hogy előtte lett
volna. Vagy mikor beesett egy vízmosásba, hatalmas páfrányok között verekedte át
magát, és úgy ragadt a lába a vörös földbe, mintha futóhomok lett volna. Eközben végig
az ő nevét kiabálta, és hallgatta a válaszát a levelek suttogásában meg a szél zajaiban.
Connie fejében Fitz hangja vezette vissza a táborhoz, olyan biztosan, mint az iránytű.
Még akkor is, ha a férfinak erről fogalma sem volt. És mikor Fitz végre megfogta a vállát
és nem eresztette, Connie hozzábújt. Szorosan átölelte és a testük összeolvadt.

– Teljesen kimerültél, Connie.

– Jól vagyok. Menj csak és tedd, amit tenned kell.

– Először is leviszlek titeket a műhelybe. Te és Teddy nagyobb biztonságban

lesztek a föld alatt. – Egyik védelmező karját a vállán tartotta, és megindultak Teddy felé.
Mikor Connie megérkezett, a fia odafutott hozzá, és a karjába vetette magát. Szorosan
átölelte és mocskos ingébe temette az arcát, aztán hirtelen minden magyarázat nélkül
hátralépett. Szótlanul állt egy rambutánfa árnyékában, míg mások kötélen húztak fel egy
láda kézigránátot a platformok egyikére.

Nem ajánlotta fel a segítségét. Valami megváltozott fiatal arcán. Connie alig
néhány órát volt távol, mégis mély bánat öntötte el, hogy ezalatt eltűnt valami értékes
dolog Teddy arcáról.

– Gyere gyorsan! – szólt oda neki. – Hozd Pippint!

 De Teddy csak a fejét rázta. Connie feltételezte, hogy a kutya odafent van a
kunyhóban. Libasorban rohantak Fitz mögött a folyó mentén futó ösvényen, mire
meghallották a hangokat. Elsőként Fitz reagált. Connie felé fordult.

– Rejtőzzetek el! Ne mutatkozzatok!

– Repülők! – kiáltotta Teddy. Az eget pásztázta tekintetével.

Connieérezte a levegő remegését, ahogy motorok zaja árasztotta el az erdőt.

Lecsapott rájuk, alacsonyan a fák felett. Aztán felharsantak a géppuskák.

– Maradjatok itt! – kiáltotta Fitzpayne, és belökte Teddyvel együtt egy vastag

fatörzs mögé. – Ne mozduljatok innen!

– Fitz!

A férfi sietősen szájon csókolta.

– Fitz, ne… – azt akarta mondani, hogy ne menj. Ne halj meg, de inkább lenyelte
a szavakat, megfogta a férfi arcát és a szemébe mosolygott. – Ne feledd… szeretlek.

Látta rajta, hogy valami megnyílik benne, egy rejtett, sötét rész a lelke mélyén,
mikor a homlokához érintette a homlokát. Valami fájdalmasan lángolt fel benne.

– Mi a baj? – kérdezte Connie suttogva.

A férfi magához szorította. Egy rövid pillanatig Connie végigsimította hosszú,

inas tarkóját. Nem tudta, miféle démont eresztettek szabadon benne a szavai. De azt
tudta, hogy a férfinak szüksége van rá.

– Fitz – mondta –, vigyél magaddal!

– Nem lehet.

– Nem leszek útban.

Fitzpayne talált valahol egy mosolyt és ferdén az arcára vette. -Nem is tudnék
jobbat kitalálni, mint hogy állandóan az utamban legyél. –

Megfogta a kezét, csókot nyomott a tenyerébe, majd elengedte. –

Kapzsi ember vagyok, Connie, de nem hagyhatom, hogy kitedd magad ennek a
veszélynek. Gondolj a fiadra! – Teddyhez fordult. – Maradj az anyáddal Teddy, és
vigyázz rá, amíg…
 Robbanás nyelte el az utolsó szavait. Ágak repültek mindenfelé az erdőben.

– Bombák! – kiáltotta Fitz.

Még több robbanás. Hangok árasztottak el mindent. Sikolyok hallatszottak

mindenfelől, mire Fitz lenyomta Connie-t és Teddyt a földre a fa tövében.

– Ne mozduljatok! – ordította.

Connie átkarolta a nyakát, és szenvedélyes csókot nyomott az ajkára.

Mosoly villant, és Fitz már ott sem volt.

EGYMÁS UTÁN ÉRKEZTEK a japán repülőgépek; hatalmas, fekete madarak

raja, szárnyaik alatt a halál árnyékával. Connie fától fáig futott, Teddyvel a sarkában. A
fia apró ujjaival szorosan markolta a kezét.

Képtelen volt ott maradni, hiába kérte Fitz, mert az annyit tett volna, mint
tehetetlenül várni a halált.

Kíméletlen pusztítás zajlott körülötte. Fák szakadtak ki a földből, kettészakadt

függőhidak lengtek pókhálókként, és golyók ütöttek hatalmas lyukakat az erdőbe.
Ahányszor csak bomba robbant, hideg félelmet érzett Fitz miatt, de biztonságba kellett
helyeznie Teddyt. A föld alatti műhely felé rohant, de már látta, hogy egy közvetlen
találat szétrombolta a tetejét. Fadarabok és munkások hevertek szerteszét.

– Bújj be ide, Teddy!

Connie benyomta egy csomó bambusz közé, de mikor végigellenőrizte a testeket,

hogy életben maradt-e valaki, megjelent mellette Teddy apró alakja. Mindennél
fontosabb volt neki, hogy az anyja mellett maradjon. Úgyhogy nem is zavarta vissza. Ez
az ő világa is volt, még inkább, mint Connie-é. Segített neki fadarabokát emelgetni, és
megragadni a máris kihűlésnek indult kezeket. Csak akkor hagyták abba, mikor már
semmi esélye sem maradt, hogy bárkit is életben találnak. Teddy csak ekkor sírta el
magát fájdalmában, és elmondta neki, hogy Pippin is meghalt. Connie a karjába vette, és
igyekezett leplezni dühét.

Hogy tanítsam meg a fiamnak, hogyan bánjon velük, ha én magam is képtelen

vagyok rá?

Megsimogatta remegő hátát. Halkan beszélt neki az apjáról és arról, mennyire

szerette, és milyen büszke lenne a fiára, ha ma láthatta volna.
 És mikor végre elapadtak a könnyei, megcsókolta édes, nedves homlokát.

– Teddy, kedvesem, mennünk kell. Ki kell jutnunk innen. Meg kell találnunk
Fitzet.

Visszamentek oda, ahonnan jöttek, de mikor kiértek a fák közül, Teddy keze
megremegett a markában. A folyó lángokban állt. Egy repülő szárnyvége állt ki a vízből,
mintha segítségért intett volna.

– Egy Zéró az – suttogta Teddy. – A fákon lévő géppuskák lőtték le.

Az üzemanyag szétfolyt a folyó felszínén és lángra kapott. Tűz terjedt végig a kis
öbölben és több hajó is meggyulladt. Füst szállt a levegőben és szürke fátyol takarta a
napot. A tűz fanyar szaga csípte az orrukat és azonnal a Fehér gyöngyöt keresték a
tekintetükkel. Csodás módon még mindig sértetlenül horgonyzott, de Connie mozgást
látott a fedélzetén. Mikor a szél odébbfújta a füstöt, egy pillanatig több mint húsz embert
látott a fedélzetén – köztük Badan immár szemüveg nélküli arcával.

– Nézd, mami!

Teddy a tat felé mutatott, ahol valaki éppen felszedni készült a horgonyt. Henry
Court volt az – ott akarta hagyni őket.

– Várjatok! – kiáltotta oda Connie, de elnyelte hangját a rengeteg zaj. – Várjátok

meg Fitzpayne-t!

De tudta, hogy már késő. A jacht megindult nélkülük lefelé a folyón.

Nem volt már többé Mrs. Nigel Hadley, a Fehér gyöngy tulajdonosa, aki Palurból
indult útnak.

– Teddy – szólt oda sürgetve a fiának –, szerinted hol lehet Fitzpayne?

A fiú barna szeme felcsillant. – A puskásokkal lesz.

– Hol?

– A géppuskafészekben.

– Vezess oda!

Futva megindultak a füstön keresztül, de megállította őket Maya látványa.

Őrjöngve rohangált fel és alá a folyó partján, fedezék nélkül.

Hosszú haja kibontva, gubancosán lobogott mögötte és kétségbeesetten kiabálta

az öccse nevét. – Razak! Razak!

– Ó, ne, Maya! – káltotta Connie, és gyorsan lenyomta a fiát a földre.

– Várj meg itt, Teddy! – parancsolta, és futásnak eredt a lány felé.

Abban a pillanatban egy japán gép húzott át a keskeny folyó felett, és tüzet nyitott
a géppuskáiból.

Harmincötödik fejezet

KITTY NEM TUDOTT ÚSZNI. Madoc átkozta is miatta. Ezerszer megmondta

neki, mennyire veszélyes a végtelen vízi utak országában élni anélkül, hogy megtanult
volna úszni.

– Csak olyanok fulladnak meg, akik tudnak úszni – mondta a nő

mindig nevetve. – Akik nem tudnak úszni – mint például én –, azok sosem
mennek be a vízbe. Különben is, majd te megmentesz. Ne hagyj megfulladni!

Most, a folyó partján idáig jutottak. Kitty a szemébe nézett és azt mondta, – Ne
hagyj megfulladni! – Aztán belekapaszkodott a deszkába, amit Madoc lökött oda neki, és
belevetette magát a folyóba. Úgy kapálózott, mint egy újszülött kiscica, eleresztette a
deszkát, és megindult lefelé. Madoc halálra rémült. Megragadta felesége haját, és
visszarántotta a felszínre. Csak akkor dobbant újra a szíve, mikor meglátta, hogy nagyot
kortyol a levegőbe.

– Kapaszkodj! – parancsolta, ahogy benyomta a fadarabot Kitty karja alá, és a

sodrás felé rúgta magukat, miközben egyik kezével húzta maga után. Rettegés ült Kitty
szemében.

– Tempózz! – kiáltotta Madoc.

Kitty engedelmeskedett, először gyengén, majd egyre erősebben.

Megindultak az árapály áramlása ellenében. Olaj és törmelék úszott a folyó

felszínén. Madoc elirányította magukat az égő hajókból kifordult csempészáru közeléből.
Több száz brandysüveg lebegett a közelükben, és nagy selyemtekercsek, melyek
világoskék csápokként tekeredtek a lábuk köré.

– Madoc.
 – Mi az?

Kitty vizet nyelt, és úgy rázta a fejét, mint egy kutya. – Nem tetszik ez nekem.

– Kitty, szerelmem – magasabbra emelte a felesége állát, és borzalmasan aggódott

miatta rohadt egy helyzet ez mindenki számára.

– Nem arra gondolok… – kiköpte a vizet a szájából – hanem erre. –

A közvetlen előttük lévő jacht felé biccentett. A szél irányt váltott, és a Fehér
gyöngy ismét félig beleveszett a mellette lángoló dzsunkából felszálló, fekete füstbe, így
nem láthatták a ragyogó fehér hajótestet. De Madoc kiszúrta az alakokat a fedélzetén,
akik alig várták, hogy elhúzzanak innen. Most, hogy ilyen közel voltak, a hangjukat is
hallotta.

– Elbánok velük, Kitty.

– Nem. – Abbahagyta a tempózást. Egyik kezét a vállára tette és visszahúzta.

– A miénk! – csattant fel Madoc türelmetlenül. – A Fehér gyöngy a mi hajónk.

– Ezúttal nem, Morgan.

– Mondom, hogy el…

– Ez egy halálhajó.

– Ne légy bolond!

Hullám csapott a képébe. Kitty szándékosan eleresztette a deszkát, és mindkét

kezével megragadta a nyakát. Teljes súlyával lehúzta. Tizenöt másodpercig fuldokoltak,
de aztán Madoc visszaevickélt a felszínre, maga után húzva a feleségét is, és nagyokat
kortyoltak a levegőből. A deszkájuk eltűnt. Madoc félelme haraggá válozott.

– Fejezd be, Kitty! Meg akarsz ölni minket?

Kitty reszketve lehunyta a szemét. Madoc képtelen volt eldönteni, hogy víz vagy
könnyek folynak-e végig az arcán. – Halálhajó – mondta megint az felesége. A szó olyan
borzongással töltötte el, hogy alig bírt a felszínen maradni.

– A francba, rám hozod a frászt.

Visszanézett a partra. Zűrzavar uralkodott. Megpillantotta Fitzpayne-t, ahogy

kirohan az erdőből egy csapat bennszülött fiúval a sarkában.

Mindannyiuknál puska volt. A fák felett egy újabb repülő lendült támadásba.
Elkáromkodta magát, majd lefejtette Kitty ujjait a nyakáról, erősen megragadta és
elirányította magukat a Fehér gyöngytől. Inkább egyenesen a Burung Camar felé úszott.

CONNIE-T LEVERTE VALAMI A LÁBÁRÓL. Nem tudta, hogy micsoda és

hogyan. Fájó fülekkel feltápászkodott. Újabb robbanás. Füst áramlott a tüdejébe.
Köhögve fordult a Fehér gyöngy felé, ami a szeme láttára robbant tízezer ezüstös darabra.
A darabok egy pillanatig a levegőben lógtak, majd belezuhantak a vízbe. Közvetlen
találat.

A Fehér gyöngy nem létezett többé. Sem az emberek a fedélzetén.

Connie-nak bennakadt a lélegzete. Megdöbbentette az emberek tehetsége, hogy

ártsanak egymásnak. Egy ideig megszűnt létezni, mígnem úgy érezte, hogy Nigel keze
végül kicsúszik az övéből. Aztán Henryre gondolt a fedélzeten. Észre sem vette, hogy
könnyek szántják az arcát, miközben Maya felé futott. A lány még mindig a nyílt terepen
sikoltozott. Repülőmotorok hangja zúgott a fák között. Connie megragadta a lány
keskeny csuklóját, és berángatta a napsütötte homokpadról az erdő biztonságosabb
derengésébe.

Maya egyre és egyre csak sikoltozott Connie fülébe, de mikor megállt, és

mindketten hátranéztek, a lány befogta végre a száját, és csak egy halk nyögés szakadt ki
belőle. A homokon keresztül, ahol a lábnyomaik voltak, golyózápor söpört végig. Maya
abban a pillanatban térdre rogyott, és átkarolta Connie bokáját. Megcsókolta asszonyának
sáros lábát és a haját a lábszárához dörgölte.

– Terimah kasih, terimah kasih, terimah kasih, köszönöm, köszönöm, köszönöm

– zokogta.

– Ne csináld, Maya!

– Meghaltam.

– Nem, életben vagy, hála istennek.

– Te megment engem.

– Kérlek, Maya. Meg kell…

– Te angyal.

– Nem. – Connie talpra húzta a lányt. – Egész biztosan nem vagyok angyal. Most
pedig indulás! Megkeressük Razakot, ha még mindig itt van – ígérte.
 A FÉLELEM KIFORDÍTJA MAGÁBÓL AZ EMBERT. Connie érezte, hogy
a félelme kioldja benne a csomókat, amelyek egyben tartották. A folyó völgyén
végigsöprő pusztításra meredt, és kétségbeesett bánat öntötte el a felelőtlen mészárlás
láttán. Félelem és bánat, egyazon érme két oldala. Félelem Fitzért, bánat Henryért. A
kettő együtt kibontotta lelkében a csomókat, amelyek civilizált ember formájába
szorították, és feltört belőle a mélyen rejtező, vadállati tombolás. Puskát akart a kezei
közé, hogy megvédhesse a fiát.

Teddy pontosan ott maradt, ahol hagyta, a mangrovék között – azon egyszerű
okból, hogy Fitz állt mellette, és egyik kezét határozottan a vállán nyugtatta.

– Connie! – Fitz arca sötét ráncokba húzódott. – Majdnem megöletted magad.

Nyers haragot hallott a hangjában, és még valamit, ami leginkább fájdalomra

hasonlított.

Mikor a vállára tette szabad kezét, Connie meglátta a szemében, hogy csak
nagyon nehezen tartotta meg az önuralmát. Szerette volna szorosan megölelni a férfit, és
elmondani neki, hogy még mindig itt van, mindig életben van, és még mindig az övé. De
csak ennyit mondott:

– Meg kell találnom Razakot.

– Razakot?

– Igen. Megígértem Mayának.

Fitzpayne eleresztette Teddy vállát. – Túlságosan könnyedén ígérgetsz. –

Összevont szemöldökkel nézett rá, majd mély levegőt vett, hogy kitisztítsa elméjét. – De
én már biztonságba helyeztem.

– Éppen megindult volna további szavak nélkül, azt várva, hogy majd követi, de
az utolsó pillanatban megtorpant és ránézett.

Borzalmasan festett. Sűrű haja kócos volt és vizes, az inge szakadt és véres.

– Gyere velem. Kérlek, Connie.

Nem mintha nemet mondhatott volna.

NURUL A CSÓNAK KÖZEPÉN ÜLT, és erősen evezett a Burung Camar felé. A

keze be volt kötve, és rá sem pillantott Connie-ra. A légitámadások egy időre
lecsillapodtak, és az átmeneti csendben Nurul vízre tette a kis csónakot, amit Fitzpayne a
mangrovefák közé rejtett. Johnnie Blake már ott várt Razakkal, és abban a pillanatban,
hogy meglátta Connie-t, a hátára vette a fiút, és beszállt a csónakba. A csónak
bizonytalanul imbolygott, mire Maya halkan felnyögött. Razaknak vágás tátongott a
hátán, de nem szólt egy szót sem, csak a nővérére nézett és helyet foglalt az orrban.

– Rendben van – szólt oda Johnnie Mayának.

– Nem rendben. – Maya beugrott a csónakba, mire olyan vad imbolygásba

kezdett, hogy ha Johnnie nem kapja el a lányt, a vízben köt ki.

– Ugorj be, Teddy! – mondta Fitz a fiúnak. – Vigyázz anyádra!

– Nem jössz velünk a Burung Camarra? – kérdezett vissza Teddy izgatottan.

– Nem. – Fitz Connie-ra nézett. – Még nem.

Connie riadt tekintettel nézett rá. Nem mozdult. A férfi megfogta a kezét, és
összefonta az ujjaikat.

– Fitz – mondta halkan Connie, feszes és üres mellkassal velünk kell jönnöd! Túl
veszélyes itt maradni. Katonák közelednek, láttam őket…

Megölnek! Megfognak ölni téged!

De nem akart ilyesmit mondani neki.

– Hamarosan itt lesznek. – Szerette volna ököllel püfölni a férfi makacs mellkasát
és puszta kézzel széttépni vasakaratát.

– Egy kicsit még maradnom kell, Connie – mondta. Nyugodt hangon beszélt, de
rezzenéstelen tekintete tátongó lyukakat hagyott Connie gondolataiban. – Ne aggódj!
Hamarosan csatlakozom hozzátok. Az embereknek szükségük van rám.

Egyik szava sem töltötte meg a sötét üreget Connie mellkasában. De mikor
elhallgatott, Connie gondosan száműzött minden féltékenységet a hangjából és
megkérdezte: – Mennyi idő? Itt várok rád.

– Nem, menned kell.

Hogy mehetett volna, mikor a szíve úgyis itt marad vele? De nem akarta tovább
nehezíteni a dolgát. Bólintott, és úgy tett, ahogyan a férfi kérte. Fitz le sem vette róla a
tekintetét, miközben Nurul kievezett velük a folyóra, és hiába nőtt egyre közöttük a
távolság, a férfi nem mozdult.
 Csak állt ott egyedül a mangrove-fák alatt, és nézte őt. Mikor a hömpölygő füst
végül eltakarta a szeme elől, sötétség borult Connie szívére.

HIRTELEN MEGVÁLTOZOTT A SZÉLIRÁNY. Mintha az istenek lehelete is

menekült volna a japók elől. Maya figyelmeztetésül felsikoltott.

Később megbánta.

Később azt kívánta, bárcsak befogta volna a száját. De a kicsi csónakban,

miközben Dzso-ní vigasztalgatta az öccsét Maya helyett, nem gondolkozott. Meglátta a
japókat és felsikoltott.

A szél felfelé fújt a folyón, és magával vitte a füstöt, mire a partot hirtelen
elöntötte a napfény. Ekkor látta meg a szürke egyenruhákat.

Úgy osontak a part mentén, mint a patkányok. Vasszemű pont az útjukba esett, de
ahelyett hogy magával törődött volna, csak állt és Hadley asszonyt nézte. Várta, hogy
biztonságban elérje a Burung Camart és vitorlát bontson.

– Jönnek – nyögött fel Maya.

Egy kis kéz ragadta meg a kezét. Tuan Teddy volt az. Erősen megszorította és
súgott neki valamit, hogy megnyugtassa. Olyan erősen szorította az ujjait, hogy
megrendítette, és egy pillanatra elűzte belőle a rettegést. Az asszonya felkiáltott, mikor
meglátta a Vasszeműt fenyegető veszélyt, és talpra ugrott a csónakban. Vasszemű
futásnak eredt a parton, mintha egy leopárd csattogtatná fogait a sarkában, de még mielőtt
figyelmeztethette volna a többieket az erdőben, hogy itt vannak a japánok, eldördült egy
lövés.

Vasszemű elesett. Mintha elkaszálták volna a lábait. Egyetlen hang sem hagyta el
Hadley asszony torkát, de Maya érezte, hogy megfagyott a levegő a csónakban.

– Vissza! – rivallt rá az a fehér lady Nurulra. – Fordulj vissza érte!

Most!

De Nurul megrázta a fejét, és tovább evezett. Hadley asszony nem pazarolta rá

tovább az idejét.

– Vigyázz Teddyre, Johnnie! – mondta gyorsan. Aztán megcsókolta a fia fejét,

beugrott a vízbe, és a mangrovefák felé úszott.
 – Nem! – sikoltotta Maya. – Rossz!

Tuan Teddy reszketett. Olyan erővel markolta a csónak szélét, mintha ki akart
volna tépni belőle egy darabot, mialatt az anyja kis, szőke feje eltávolodott tőle a lángoló
hajók között. Jó úszó volt. De Maya ázon tűnődött, milyen erős szív kellett hozzá, hogy
ilyen őrült dolgot tegyen. Sírni szeretett volna. Nem Vasszeműért. Nem is a fehér lady
fiáért. Hanem mert ha ennyire szereti valaki az embert, attól biztosan szétveti szívét a
boldogság. Nem fájhatott ilyen boldogan meghalni.

MADOC VÉGIGNÉZTE AZ EGÉSZET a Burung Camar fedélzetéről.

Elkáromkodta magát, és úgy döntött, hogy nem bont vitorlát, amíg Nurul oda nem
ér.

– Türelem – mormogta Kitty a fülébe. – Nurul könnyű célpont.

– Ne beszélj hülyeségeket, asszony! Nurul olyan éles eszű, mint a kései, amikért
annyira odavan, és jó barátja Fitzpayne-nek.

– Abban nem vagyok olyan biztos.

Madoc a feleségére nézett, miközben hátrasöpörte vizes haját. Még mindig meg
tudta lepni. Ellenőrizte a szélirányt, és kioldotta az egyik vitorlát. Kereket akart oldani,
még mielőtt a sárga rohadékok lerohanják a tábort, és a hajók felé fordítanák a
figyelmüket, miután a repülők olyan alaposan elbántak az erdei rejtekhellyel. De legalább
lelőtték azt a szemét Fitzpayne-t. Ez is valami.

– Nézd! – mutatott a csónakra. – Blake repülő hadnagy is velük van, a Jumat

kölykökkel együtt. Ha valahogy sikerülne…

Kitty megérintette. Lenyúlt a nadrágja elején és belemarkolt. Madoc halálra

rémült. Csak a legnagyobb veszélyben csinált ilyet, mikor el akart búcsúzni tőle. A
francba! Már korábban elindult volna, de Nurul három emberét a pinisire állította
puskákkal. Nem volt ostoba.

– Razak át fog állni hozzánk, ha úgy gondolja, nyertes helyzetben vagyunk –

mondta Kitty magabiztosan. Visszavonta a kezét és elégedetten ütögette meg vele kebleit.
– És Nurul sem szorul majd sok… bátorításra.

– Miféle bátorításra?

A csónak nekiütközött a hajótestnek.

– Azt én nagyon jól tudom – mondta nevetgélve –, te meg majd rájössz.

 Ahogy Nurul felmászott a fedélzetre, Madoc kísértést érzett, hogy az aranyfogai
közé szegezze pisztolya csövét.

Harminchatodik fejezet

CONNIE ELREJTETTE FITZET. Mélyen benyomta az éles szálú, magas

dzsungelfű közé, ami összezáródott a fejük felett.

– Gyorsan! – mondta. – Sietnünk kell.

Fitz az oldalának dőlt, miközben Connie lehúzta az inget a válláról.

– Kötszernek – jelentette ki Connie tömören.

Fitzpayne bólintott, és kést húzott elő az övéről lógó tokból. -Nem kellett volna
visszajönnöd.

Most először szólalt meg, mióta felszedte őt a partról. Egyik karját átvetette a
vállán, és bevonszolta a dzsungel kusza sűrűjébe. Menedéket keresett a párás árnyak
között. Minden pillanatban újabb lövésre számított, vagy bajonettre a bordái közé. De
néhány kalóz még életben volt a fák tetején, és elszórt lövéseikkel óvatosságra
kényszerítették a japánokat. Ezzel nyertek nekik néhány létfontosságú percet.

Connie gyorsan dolgozott, de a szája annyira kiszáradt, hogy ajkai a fogaihoz

tapadtak és furcsa fényeket látott a szeme sarkából. A zöld villanások, mint smaragd
szentjánosbogarak torzították el a látását.

Émelygett. Nem tudta, hogy a félelem ilyen erős is lehet. Szinte betegnek érezte
magát. Fitz combja vérzett, ahol eltalálta a lövedék.

Connie reszketve vizsgálta meg a sebet.

– A golyó kijött hátul – mondta Fitz. – Szerencsém volt.

Szerencse? Connie felemelte a tekintetét a sebről, és az arcába nézett. Bőre a

csontjaira feszült. Fekete foltok ültek a szeme alatt a fájdalomtól, pupillái sötétek és
élesek voltak. De a szája kiszabadult vasakaratának irányítása alól, és félmosollyal nézett
fel rá. Connie elvette tőle a kést.

– Tudod, hogy nem kellett volna értem jönnöd, Connie.

– Hogy hagyhattalak volna itt?

 – El kellett volna menekülnöd a fiaddal.

– Hogy nélkülem játszhass a puskáiddal?

Fitz felnevetett, és Connie csak jobban szerette miatta. Beáramlott hangja a fejébe
és feloldotta benne a félelmet. Connie levágta az inge ujjait, és csomóba hajtotta őket. Az
egyiket rászorította a golyó ütötte sebre a combja elején, majd megfordította, hogy
megvizsgálhassa a kimeneti sebet. Eltátotta a száját. Sokkal rosszabb volt, mint elöl.

– Siess! – sürgette a férfi.

Benyomta a második tampont a sebbe, elállítva a vér folyását.

– Nem talált artériát – nyugtatta meg.

– Akkor csak egy karcolás.

– Olyasmi. – Megsimította a férfi csípőjét. Nem volt biztos benne, hogy magát
vigasztalta-e a gesztussal, vagy őt. Erősnek érezte csontjait a tenyere alatt. Szívós volt,
akár a régi tölgy. Az ing többi részét a combja köré tekerte.

– Tudod milyen érzés belehalni a magányba? – kérdezte.

Connie ránézett.

– Pontosan így éreztem, mikor a csónakban távolodtál.

Connie rátette a kezét a férfi ujjaira. – Visszajöttem érted. Ez nem elég válasz
neked?

Lövések dördültek a közelben.

– Siess! – mondta a férfi. – Nurul értünk fog jönni. Van egy találkozóhelyünk
vészhelyzetekre a sziget túloldalán lévő földnyelvnél.

Connie maga előtt látta Nurul közönyös arcát a csónakban. -Talán inkább
átúszhatnánk a Burung Camarra. Teddy a fedélzeten van.

Hirtelen kemény hangok csattantak fel a közelben, és lövések dördültek nem több,
mint száz méternyire.

– Sajnálom, Connie – suttogta Fitz a fülébe. – Ahhoz túl késő. A hajók már nem
lesznek itt. Nurul nagyon jól tudja, hogy őrültség megközelíteni a japánoktól hemzsegő
partot. Sötétben majd visszatér a hegyhez. Segíts fel!
 Connie a vállára vette a súlyát. – Nem maradhatnánk itt? Estig elrejtőzhetnénk a
magas fűben.

– Nem, nem biztonságos. Nemsokára megtalálják a vérnyomokat.

Connie erre nem is gondolt. Körbenézett és meglátta az árulkodó vörös foltokat. –

Induljunk!

– Bátor vagy – mondta a férfi egyenesen.

Döbbenten nézett vissza rá, és érezte, ahogyan tetteinek következménye ott

kavargott körülötte. Az arcába nézett, és látta benne, hogy megértette, mennyi mindent
hagyott maga mögött, és mennyire elkeseredetten igyekszik visszakapni Teddyt.
Megfogta a csuklóját, és a saját vénáiban érezte a férfi pulzusának lüktetését. Óvatosan
megindultak a folyó felől érkező szélben lengedező fűben. Fitzpayne keze a vállára
nehezedett, ő pedig átkarolta meztelen nyakát. El akarta mondani neki, hogy nem bátor,
csak már hagyott maga mögött egy halottat egy másik folyó partján, és nem akarta ezt
megismételni. Hogy ezúttal másképp lesz, ezúttal nem hagyja meghalni.

De említést sem tett ezekről. Inkább hagyta őket fortyogni a gyomra mélyén, és
odaszólt neki, hogy ha nem vonszolja magát gyorsabban, estére már haleledel lesz
belőlük.

FITZ ISMERTE A DZSUNGELT. Az ő területe volt. Rejtett vízmosásokon és

áthatolhatatlannak látszó, zöld növényfalakon vezette át Connie-t, hogy rátaláljon a
leghalványabb vadcsapásokra, amelyek megkönnyítették a haladást. Ahogy távolodtak a
parttól, egyre több légy és pióca vette őket körül, és a levegő egyre párásabb lett, mígnem
Connie úgy érezte, hogy szeleteket vághatna belőle Fitz késével.

– Pihenj egy kicsit! – mondta a férfinak.

Ahányszor csak kimondta a szavakat, Fitz felnézett rá sötét szempillái alól, de

Connie ezúttal ragaszkodott hozzá.

– Nem akarom, hogy elvérezz itt nekem – mondta.

– Nem szándékozom meghalni – válaszolta a férfi. – Legalábbis még nem.

Habár halkan beszélt, olyan vad tekintet ült a szemében, hogy Connie
megdermedt. Letérdelt mellé: – Mi van?

Teljesen kimerültnek látszott. Félig lehunyta a szemét, mintha a világ felét akarná
kizárni maga elől. Connie tudta, hogy sok barátját látta aznap meghalni.
 – A japánok nem véletlenül támadták meg ezt a szigetet -mondta. –

Biztosan jó okuk volt rá, hogy idejöjjenek.

– Mire gondolsz?

– Valami… vagy valaki… idevezette őket.

– Ki?

– Én arra a semmirekellő Madoc Morganre tippelnék.

– Micsoda? Nem, ő sohasem tenne ilyen…

– Cssss. – Connie ajkára tette az ujját, és halványan rámosoly-gott. –

Túlságosan megbízol az emberekben. – Megsimította arcát a hüvelykujjával. –

Nem mindenki olyan, mint te.

– Miért tenne Morgan ilyesmit?

– Meséltem neked, hogy a japán pilótát megölték előző este a Burung Camar
rakterében.

Connie bólintott.

– Azt hiszem, Morgan metszette el a torkát.

Connie-nak leesett az álla. – Nem!

– Gyanítom, hogy az éj leple alatt kiment oda a rádióért. És el kellett hallgattatnia

a japó pilótát.

– Miféle rádió?

– Tartok egy rövidhullámú rádiót a hajó rakterében, az egyik panel mögött.

Morgan nyilván a legénység egyik tagjától tudta meg – ma reggel vettem észre, hogy
piszkálta valaki –, és valamiért úgy döntött, hogy üzen valakinek.

– Nem, képtelen vagyok elhinni, hogy Morgan lett volna. Sohasem árulna el
minket a japánoknak. Tudod, mennyire gyűlöli őket. Talán maga Nurul volt az, talán ő
ölte meg a pilótát is.

Fitz röviden felnevetett. – Nem, nem Nurul volt. Az emberek tekintete árulkodik
legjobban arról, mi van a lelkűkben, nem a csalóka szavaik. Nem állítom, hogy Morgan
szándékosan árult volna el minket a japóknak, de figyelnek minden rádióadást és
lenyomozzák a forrásokat. Lehet, hogy felhívott valakit Szingapúrban, és mesélt neki
erről a helyről.

Connie a szája elé kapta a kezét. – Tényleg úgy gondolod, hogy ő

volt?

Fitz előrehajolt és megcsókolta a kézfejét. – Igen, úgy.

SZEGÉNY, ÖREG HENRY COURT BEKAPTA, mikor a Fehér gyöngy elszállt

–

mondta Johnnie Blake lógó orral. – Isten nyugosztalja.

– A tekintete betegnek látszott.

Bekapta? Elszállt?

Madoc felmordult. Mi a fene baja van a Blake-hez hasonló alakoknak? Miért kell
rébuszokban beszélniük? Miért nem bírják egyenesen kimondani, amit akarnak?

– Egy japó bomba cafatokra robbantotta Courtot – magyarázta Madoc világosan a

többieknek. Látta, hogy a fiú, Teddy arca bor-zongva megrándul. – Ne aggódj, kölyök,
semmi baja nem esik az anyádnak. Fitzpayne biztonságos helyre viszi, arra mérget
vehetsz.

Még mit nem. Sokkal valószínűbb, hogy holtan hevernek valahol a dzsungelben,
golyóval a hátukban és hangyákkal a szemükben.

– Kérem – könyörgött Teddy vissza kell mennünk a szigetre.

– Ahhoz már túl késő – válaszolta Madoc. – Nézz csak körül!

Rövid vita volt. Már azelőtt eldőlt, hogy igazán elkezdődött volna. A Burung
Camar teljes vitorlát bontott. Üres raktérrel úgy száguldott el a szigettől, mint egy
lángoló farkú macska. Nurul mindent kipréselt a hajóból, hogy biztonságos fedezékbe
érhessenek, mielőtt a japó repülők a nyomukba erednének. Kellemetlen hullámok csaptak
át a hajó orrán, de friss északnyugati szél dagasztotta a pinisi nyolc vitorláját.

Hamarosan olyan messze értek a parttól, hogy távcsővel sem láthatták meg őket.
Végre lesimulhattak a szőrszálak Madoc tarkóján.

Nurul szűkszavú kapitány volt, ami nagyon is megfelelt Madocnak.

 Nem osztott meg semmit az utasokkal. Három tagból állt a legénysége: Madoc két
korábbi kártyacimborájából, akikkel ő és Kitty a Fehér gyöngyö n múlatták az időt,
mialatt a javításokra vártak, meg egy új, aranyló bőrű jávai pasasból, akinek nevetés
közben mindig megremegett hatalmas hasa. És mindig nevetett, ahányszor csak fehér
ember szólt hozzá. Razak volt az egyetlen, akivel Nagy Pocak hajlandó volt szót váltani,
így tőle tudták meg, hogy éjszaka vissza fognak térni a szigetre.

– Nem – jelentette ki Madoc határozottan. – Én nem megyek vissza oda.

Hemzsegnek rajta a japók.

Elkeseredett de igen! szakadt ki Teddyből.

Johnnie Blake odament Madochoz, és hallótávolságon kívülre vonta magával.

Komoly kifejezés ült az arcán. Madoc tudta, mi következik.

– Nézd, Madoc, nem csak a fiú miatt van. Mrs. Hadley és Mr.

Fitzpayne is része a… – egy borzalmas pillanatig Madoc azt hitte, hogy köteléket
fog mondani – része a csapatunknak, és nem hagyjuk magukra a társainkat. Nem lenne
becsületes.

– Az isten szerelmére, Blake, mindketten tudjuk, hogy valószínűleg már

mindketten halottak.

– Igen, az lehetséges. De remélem, hogy nincs így. Mindketten – a megfelelő szót

kereste – leleményes emberek.

Leleményes.

Madoc sok más kifejezéssel jellemezhette volna Fitzpayne-t, és a makacs rohadék

biztosan közöttük lett volna. Nyugodt szívvel engedte át a japóknak.

– Javaslom – folytatta Blake –, beszéljük meg ezt Nurullal. Beszélsz malájul,

így…

– Nurul nem olyan ember, aki nyitott lenne a javaslatokra, repülő

hadnagy. Ha meg akarjuk győzni, meg kell ölnünk.

– Jó isten, Morgan, te aztán igazi barbár vagy.

– Életben vagyok. Csak ez számít. És életben is szándékozom maradni.

– Bármikor itthagyhatsz minket a feleségeddel együtt. Biztos vagyok benne, hogy

Nurul örömmel kitesz titeket a következő szigeten.

Madoc érezte hangjában a lelkiismeretes udvariasság mögé rejtett vágyat, hogy

megszabaduljon tőle. Nem a megfelelő osztályba tartozol, öreg fickó. Egy kissé kilóg a
lóláb az elveknél. Keserűség rágta Madoc húsát, akár egy pióca fekete feje, és szétnézett
a fedélzeten. Kittyt kereste. Hátrébb volt, összedugták a fejüket Nurullal, és halkan
beszélgettek. Magasabb volt a kalóznál, és kétszer olyan széles, de színtiszta élvezet
csillogott a férfi ráncos képén. Lopott pillantásokkal méregette Kitty dús kebleit, és csak
úgy járt a nyelve a szájában, miközben Kitty a hátsó árbochoz dörgölte a hátát, akár egy
tüzelő

macska.

Madoc az övébe rejtett orosz pisztoly felé nyúlt. Jólesett az érintése.

Kemény volt, kegyetlen és engesztelhetetlen. Akárcsak ő maga.

Elégedett mosolyra húzta a száját, mert tudta, hogy eljött a nap, mikor használni
fogja. De akkor miért zavarta mégis annyira, hogy Kitty csaknem Nurul aranyfogaiba
nyomta a melleit?

– KÍVÁNCSI VAGY, MIÉRT SEGÍT NURUL a nagyságos-magasságos

Fitzpayne-nek? – kérdezte Kitty, miközben egy barackba harapott.

Madoc a fejét rázta. Nem akarta tudni. És nem tetszett neki, hogy Nurul nem csak
a barackjait osztja meg Kittyvel, hanem a titkait is.

Vajon mennyi titkot oszthatott meg vele cserébe?

– Ne duzzogj, Madoc! Olyan vagy, mint egy ötéves.

Kitty hátraszegte a fejét, és könnyedén felnevetett. Nurul felkapta a fejét a hajó

túlsó végében, mintha Kitty hangjára élezte volna ki hallását. De a nő szeme nem
nevettett. Szeszélyes, zárkózott tekintete volt, ami a frászt hozta Madocra.

– Nem – mondta. – Nem vagyok rá kíváncsi.

– Én akkor is elmondom.

Karmazsinvörös volt a háta mögött az ég. Lángra lobbantotta a haját.

Csak percekre volt az éjszaka. Nurul kihajózni készült a folyó torkolatából, ahová
a Burung Camart rejtette a nap hátralevő részében.

– Segített Nurul feleségén – mondta Kitty.

– Kicsoda?

– Fitzpayne. Terhes volt, nagy pocakkal, és iszonyatos fájdalmak gyötörték. Tíz

mérföldön keresztül cipelte a hátán a dzsungelben a kórházig, mialatt Nurul a tengeren
volt.

Madoc nagyon nem volt kíváncsi a részletekre.

– Túlélte – folytatta Kitty kíméletlenül és egészséges fiúnak adott életet. De öt

évvel ezelőtt mindkettőjüket elvitte a malária.

– Szóval Nurulnak nincs felesége? Talán másikat keres magának.

– Ó, az ég szerelmére, Madoc. Ne legyél már ilyen húgyagyú!

De egyáltalán nem volt húgyagyú. Sötét, vérfagyasztó érzés kapta el a felesége

tekintetétől.

– Mi a baj, Kitty?

A szemei fekete olajcseppekként ragyogtak a közeledő sötétségben.

– Azt mondja, elárultál minket a japóknak.

– Ez őrültség, Kitty. Tudod, hogy sohasem tennék ilyet.

– Tudom. – Nem nézett rá.

– Akkor meg mi a francért hiszel neki, és nem nekem?

Egy pillanatra Kitty a bennszülött lányra pillantott. Blake repülőhadnagy mellett

állt, és mohó kezekkel masszírozta a férfi rossz vállát.

– Hiszek neki – mondta halkan Kitty, de Madoc inkább azt szerette volna, ha
kiabál vele és lefogja a kezét, ahogy veszekedés közben szokása volt. – Hiszek neki –
folytatta mert látott téged.

– Micsoda?

– Látta, hogy az éj leple alatt kiúsztál ehhez a hajóhoz. A japó pilóta torkát
elvágták és valaki használta a rádiót. – Végre a szemébe nézett. –

Te voltál?
 – Igen, ezt beismerem. A pilóta útban volt. Mondtam neked, hogy jó pénzért
eladhatjuk a szigettel kapcsolatos információkat a szingapúri brit hatóságoknak. Úgyhogy
fogtam és…

– Lehallgatták az adást. Onnan tudták a japók, hol keressenek minket. Az egész

miattad történt. Miattad halt meg annyi ember, és az a sok gyerek. Lemészárolták őket.
Mindez azért történt, mert neked nem volt elég simán elkötni egy hajót. Többet akartál.
Egyszerű

kapzsiságból. Ó, Madoc, Madoc…

Még soha, soha az életben nem beszélt így vele. Nem a szavaival volt baj – olykor
sokkal durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez –, hanem a hangjában ülő, mély
elkeseredéssel, és a tekintetével. Görcsbe rándult tőle a gyomra. Megragadta a felesége
csuklóját.

– Nem akartam, Kitty. Tudod, mennyire gyűlölöm a japókat.

Legalább úgy, mint te, különösen most. – Elhallgatott. Kitty a fejét rázta.

– Hagynunk kell, hogy Nurul visszamenjen Fitzpayne-ért és Mrs.

Hadley-ért, Madoc.

– Nem, szó sem lehet róla. Megbeszéltük, Kitty.

– Tudom, hogy kockázatos dolog, de elég volt, Madoc. –

Megérintette a mellkasát a szíve felett, és ferde mosollyal nézett rá. -

Mentsük meg ebből, ami menthető. A kölyöknek szüksége van az anyjára.

– Megmondtam, hogy nem megyünk vissza oda!

Kitty hátrébb lépett tőle a fedélzeten végigkúszó bársonyos sötétségben. – Ebbe

Nurulnak is lesz némi beleszólása. – De – vonta meg a vállát –, talán meggondolja magát,
ha nagyon szépen kérem…

– Nem – csattant fél Madoc. – Nem akarom, hogy többé Nurul környékén kószálj!

NEM ÍGY TERVEZTE. Nem akarta úgy csinálni, hogy közben Kitty nem fedezi
hátulról. De szó nélkül odament Nurulhoz, aki egy kötelet tekert éppen, és a Hadley
gyereket hallgatta, aki halk, izgatott hangon beszélt hozzá. Madoc előhúzta a Tokarevet,
és egyenesen a kalóz mellkasának szegezte.
 – Bonts vitorlát, Nurul! Azonnal indulunk.

Nurul Madocról a pisztolyra villantotta éles tekintetét, majd vissza.

Óvatosan megcsillantak aranyfogai. – Hová?

– Indiába.

CONNIÉK EGYRE MAGASABBRA HÁGTAK, hogy átvágjanak a sziget

közepén.

Sűrű köd függött felettük, mint a föld lehelete. Eltompította a dzsungel lármáját.
Fémes mázzal vonta be a leveleket, és fakóvá varázsolta a hatalmas pillangók színes
szárnyait, a levegőben keringő szellemekké változtatva őket.

Connie mankót csinált egy faágból Fitznek, de látta rajta, hogy minden lépésért
drágán megfizet. Ideje volt ismét pihenni egyet.

– Ilyen messzire is követni fognak minket?

– Igen – mondta Fitz –, attól tartok. Sajnálom, Connie – felé fordult és az arcába
nézett –, de sehol nem vagyunk biztonságban ezen a szigeten. A japánok igazán
módszeresek. Kiválóan értenek az őserdei hadviseléshez.

Connie tiszteletet hallott ki a hangjából. Egy kis vízesés tövében ültek, és a zöld
tócsába lógatták a lábaikat. Ismét kimosta a férfi sebeit és kiöblítette a véráztatta
kötéseket. A vizes vér rózsaszínre festette körmeit.

– Az egész világod megváltozott – mondta a férfi gyengéden, és magához vonta.

Connie átkarolta a hátát és megtámasztotta. Érezte, hogy mélyen a bőre alá hatol
testének melege, és szinte a részévé válik.

– Nem csak az én világom, Fitz. Mindketten tudjuk, hogy véget ért a nyugat
hatalma a Távol-Kelet felett. Az egész birodalom hanyatlásnak indult, úgyhogy
mindannyian kénytelenek leszünk megváltozni, akár tetszik, akár nem.

Fitz megcsókolta a halántékát. Connie hallotta, ahogy beszívja az illatát, az

izzadságát és félelmét.

– És, hogy tetszik neked ez a változás?

Nem úgy tette fel a kérdést, mintha igazán számított volna. Csak úgy
kíváncsiságból felvetette. De Connie pontosan tudta, mit jelentett és mennyire fontos
volt. A férfi tenyerébe tette a kezét és összefonta az ujjai kát.

– Gyűlölöm az öldöklést – mondta hevesen. – Ez a rengeteg fájdalom és

kegyetlenség annyira feldühít, hogy legszívesebben… – de inkább nagy nehezen
magában tartotta, mit művel a düh a lelkével.

Ehelyett a férfi meztelen vállára hajtotta a fejét, és sokkal nyugodtabb hangon

megjegyezte: – Rohan az idő, Fitz. Nem állíthatjuk meg. Nem ragadhatjuk vállon és
kiálthatunk a képébe, hogy elég. Minden olyan gyorsan halad előre, hogy semmi értelme
azt kérdezni, Miért nem vársz meg? Kénytelenek vagyunk továbblépni és vele együtt
haladni.

– Ezt csinálod hát? Továbblépsz?

Connie lángoló arccal elpirult. – Nem tehetek mást. Szeretem a fiamat – mondta
tömören, mintha ezzel megválaszolná a kérdését.

– Tudom. – Megenyhültek a vonásai, és az arca veszített valamennyit

merevségéből.

Connie meglátta, hogyan nézhetett ki gyerekként. Próbált ráállni a jó lábára, de

Connie nem hagyta. Érezte rajta, mennyire kimerült, és bármit is mondott a férfi,
képtelen volt elhinni, hogy a japán katonák már ilyen messzire juthattak.

– Gyerekkorodban is ilyen lázadó természetű voltál? – kérdezte hirtelen. – Milyen

voltál kisfiúként?

Fitzpayne

szórakoztatónak

találta

kérdést.

Halványan

elmosolyodott. – Sok volt velem a baj – mondta nevetve.

– El tudom képzelni – mondta mosolyogva Connie. – Emlékszem, azt mondtad,

hogy a parton születtél, de hol?

– Itt, a Fülöp-szigeteken. A szüleimnek vándorcirkusza volt.

 – Cirkusza? – Jóízűen felnevetett, belemártotta a kezét a vízbe és lefröcskölte a
férfit. – Akkor gondolom te voltál a sztár a trapézon.

– Valami olyasmi. – Szürke szeme egy pillanatra kéken csillant fel. –

Fejest ugrottam a magasból egy teáscsészényi vízbe. – De az arca hirtelen

komorrá vált, és gyorsan kezdett beszélni. – A szüleim meghaltak egy autóbalesetben
Sanghajban, mikor tizenkét éves voltam.

A nagybátyám visszavitt Angliában, ahol a Harrowon taníttatott.

Nagyon erősen próbálkozott, hogy a maláj majomból – ahogy ő hívott –

civilizált angol úriembert faragjon.

– Úgy látom, nem sok sikerrel – mosolygott rá Connie.

Fitzpayne felvonta egyik szemöldökét, de egy távoli hajóágyú visszhangzó robaja

letörölte a mosolyt az arcáról.

– Nagy erőkkel jöttek – figyelmeztette Fitz. Egy pillanatra lehunyta a szemét.

Connie attól félt, hogy előrebukik a lábuk előtt lévő zöld tócsába. Átölelte hát és
hozzásimult.

– Kapaszkodj belém! – suttogta.

Fitzpayne szorosabban markolta a kezét. – Tegnap hallottam, hogy Szingapúr

megadta magát. Wavell tábornok felperzselt föld technikát alkalmazott. Elpusztítottak
minden gyári berendezést és felgyújtották a kikötői raktárakat, hogy semmi ne maradjon
a japán hódítóknak.

Rommá bombázták a várost.

– Te jó isten, szerencsétlen Szingapúr.

– A japán krizantém osztagok – így hívják az elit alakulatukat –

átkeltek a Johore szoroson, és elfoglalták a szigetet. Tegnap este hatkor Jamaseta

tábornok elfogadta a megadásukat a Ford gyárnál. – A hangja keménnyé vált és a fogai
közt szűrte-préselte ki a szavakat. –

Százharmincezer brit és birodalmi katona adta meg magát. A legrosszabb katonai

fegyverletétel a brit történelemben.

Szégyen öntötte el Connie-t. Mindketten tudták, hogy megtörtént a lehetetlen.

Szomorú remegés futott végig rajta, és Fitz lágyan a mellkasán nyugtatta a fejét, amíg
jobban lett.

Nemsokára Connie talpra segítette. Tökéletesen befért a hóna alá, átkarolta a

vállát, és együtt megindultak a dzsungelben. De mindvégig ott visszhangzott a férfi
szívverése is Connie fülében a szavai mellett.

ZUHOGNI KEZDETT AZ ESŐ. Csúszóssá vált a talaj a lábuk alatt, és a

domboldal veszélyes iszapfolyammá változott. Annyi jó volt benne, hogy legalább
elkergette a csípős rovarokat, és a gibbonok is elcsendesedtek a fák között. De a japán
katonák lövései továbbra is ott zengtek a kopogó esőben.

– Ide hallgass, Connie! – Fitz egy fatörzsnek támasztotta a vállát.

Erősen szuszogott. Connie görcsösen kapaszkodott nedves karjába.

Szinte forró volt a férfi bőre. – Nurul nem fogja megkockáztatni, hogy
naplemente előtt kihajózzon. – Olyan halkan beszélt, hogy kénytelen volt közelebb
hajolni hozzá. Esővíz patakzott végig Fitz arcán. Connie úgy érezte, mintha tükörbe
nézne: ugyanaz a feszültség, ugyanaz a kimerültség és félelem volt az arcán, amit
magában érzett, de a hangja nyugodt és határozott maradt.

– Milyen messze vagyunk a helytől?

– Egy órányira. – Lepillantott a lábára. – Talán több.

– Helyes. Ez azt jelenti, hogy van egy kis időnk meghúzni magunkat valahol.
Pihentetned kell a lábad, és fedezékbe kell vonulnod az esőről, különben…

– Különben mi?

Suttogva beszéltek, bár nem volt igazán szükség rá, hiszen az eső

fülsiketítőén dobolt körülöttük.

– Különben… – nedves arcát a férfi arcárhoz nyomta – …különben kénytelen

leszek lehúzni rólad a vizes ruhát.

Fitz

halkan

felnevetett.
 Bensőséges

hangja

mindkettejüket

melegséggel töltötte el.

Connie nem kérdezte, miért annyira biztos Nurulban. Kénytelen volt hinni benne,
hiszen a fia a hajó fedélzetén volt, és ez volt az egyetlen módja, hogy eljusson hozzá. így
hát leültette Fitzet egy fa alá – minden tiltakozása ellenére –, majd a késével egy ölnyi
pálma és attap levelet vagdosott össze, amikből aztán ernyőt készített a férfi feje fölé.

Lekuporodott mellé, maguk köré vonta a leveleket, és most először biztonságban

érezte magát. Tudta, hogy ez csak illúzió. De bele tudott kapaszkodni.

Fitz testének melege és szilárdsága elsimították a gondolatait. Képes volt

dermesztő pánik nélkül gondolni a fiára. Tudta jól, hogy akár baja is eshetett, de képtelen
volt belegondolni, hogy esetleg soha többé nem látja viszont őt. Esküszöm neked, Nurul,
ha ezt tudom, soha sem szúrtalak volna meg. Fitz megérezte az aggodalmát. Átkarolta és
erősen magához szorította, mintha a saját teste alatt nagyobb biztonságban lenne. De
egyikük sem beszélt. Egymáshoz döntötték a fejüket és Connie egyik kezét a férfi
sebesült lábán nyugtatta.

– Fitz – szólalt meg végül halkan Connie az ernyőjük alatt, miközben a víz a
térdükre csepegett ha biztonságban feljutsz a Burung Camar fedélzetére és én nem,
megígéred, hogy visszajuttatod Teddyt a szüléimhez Angliába? Compton Bassettben
élnek, Wiltshire megyében.

Harrington a vezetéknevük.

Connie érezte, hogy remegés fut végig a férfi testén. Egy hosszú pillanatig nem
válaszolt, és Connie azon tűnődött, vajon nem kért-e túl sokat. De Fitz megfogta a kezét,
és a szívévre szorította a tenyerét.

– Nem hagyom, hogy meghalj – ígérte. – Ezt mondd meg a fiadnak!

– De ha mégis meghalok?

– Nem fogsz.

– Jegyezd meg! – erősködött Connie. – Harringtonék, Compton Bassettben.

A férfi kelletlenül morgott egyet, és Connie nem szólt többet.

Elveszítette az időérzékét. Számolta a szíve dobbanásait a fejében. Fitz szeme

csukva volt, és halkan lélegzett, de tudta, hogy nem alszik.

Érezte elméje éberségét, mintha össze lett volna kötve az agyuk.

Összekuporodott zöld levél-bábjában, és egy résen keresztül kémlelte az erdőt.

Fülelt, hogy nem közelednek-e katonák az esőben.

Habár rideg félelem vert tanyát a mellkasában, furcsa módon egyéb érzések is
ébredtek benne. Erős vágyat érzett Fitz iránt, nem csak a testével, de teljes leikével is. És
hiába rettegett attól, hogy mi vár még rájuk, és hiába vágyott kétségbeesetten a fia után,
hihetetlen dolog történt.

Boldogság öntötte el a lelkét. Magához ölelte az érzést és álomba merült,

miközben fejét Fitz vállán nyugtatta.

Arra ébredt, hogy Fitz egy ujját az ajkára nyomja, és suttog valamit a fülébe. A
kukucskáló nyílásán keresztül szürke, fenyegető egyenruhákat pillantott meg. Megrémült,
és az első gondolata az volt, hogy futásnak ered, de Fitz erősen lefogta. Meglátta a kést a
férfi kezében, és átkozta ezt a szürke egyenruhás ellenséget, ami csak nyomult előre
kegyetlen hatékonysággal, mit sem törődve a dzsungellel és az esővel. A katonák
odébbálltak, de Fitz még sokáig mozdulatlan maradt. Végül lebontotta magukról a
levélgubóju-kat, és eltökélt arccal, bicegve megindult az erdő mélyébe, miközben
szorosan markolta Connie karját.

Harminchetedik fejezet

PUSKACSÖVET NYOMTAK CONNIE TARKÓJÁHOZ. Nem sikoltott. Nem

mozdult. Torokhangú kiáltás adta tudtára a háta mögül, amit már egyébként is tudott –
hogy egy japán puska az.

Ne gyere vissza értem, Fitz! Maradj biztonságban!

Rémület szaladt végig a gerincén, egyenesen az agyába. De talpon maradt.

Nyugodtan szólalt meg.

– Helló, konnicsiva. Connie vagyok. – Lassan és határtalanul óvatosan

megfordult.

Elállt az eső. Connie egy szikla mögött rejtőzött a tengerre néző

 magaslaton, ahonnan rálátott a vízbe nyúló földnyelvre. A ragyogó, fehér parton
megtörő hullámok élénk színei és hangjai láttán Connie felkiálott, mikor Fitz és ő kiértek
az erdő szélére. Mert a szabadság és a fiához vezető út hírnökei voltak.

– Már jártak itt – mondta halkan Fitz, miközben az aljnövényzetben hasaltak. Az

alattuk elterülő homokban

gondosan sorakozó

lábnyomokra mutatott.

– Nurul?

Fitz megrázta a fejét. Nézte, ahogy lassan visszakúszott Connie tekintetébe a

kétségbeesés.

Hirtelen kinyúlt és megragadta piszkos haját. Erősen megcibálta a fejét, mintha

azzal kirázhatná belőle a sötét gondolatokat. Connie-t megdöbbentette a mozdulat ereje.
Mintha képtelen lett volna tovább elviselni a fájdalma látványát. Aztán magához vonta,
és olyan heves csókot nyomott Connie ajkára, hogy teljesen feltüzelte.

– Jönni fog – ígérte. – Nurul el fog jönni.

Rejtve maradtak, amíg majdnem teljesen besötétedett. A férfi hagyta, hogy

átkötözze a sebeit. Meztelen mellkasára fektette Connie fejét, átkarolta, és halkan addig
beszélt hozzá, míg olyan jól nem ismerte a gondolatait, mint a sajátját. Megtudta, hogy
Fitz magát okolta jelenlegi veszélyes helyzetükért.

– Az én döntésem volt – suttogta Connie –, hogy visszaússzak a szigetre. –

Kinyújtotta a nyelvét és lenyalta a sót a férfi bőréről.

– Nem a tiéd.

– Nem kellett volna magammal hoznom titeket erre a szigetre. Azt hittem,
biztonságban lesztek itt a fiaddal, de inkább Palurban kellett volna, hogy hagyjalak.

– Akkor már halott lennék. És nem csak a japók miatt.

Fitz közelebb vonta és megcsókolta a haját. – Olykor a halál is jobb a pokolnál.

Connie felemelte a fejét és az arcába nézett. Árnyék borította, de érezte, hogy

hevesen ver a szíve a mellkasában. – A pokolban érzed magad, Fitz? – kérdezte
gyengéden.
 A férfi válaszul rávigyorgott. – Nem, Connie, ez – szorosan magához ölelte – a
lehető legközelebbi hely a mennyországhoz, amennyire csak lehetséges.

– Ebben ne legyél olyan biztos.

Lágy suttogással lenyomta a férfit a hátára. A homokos talaj gőzölgött körülöttük

a nap melegében. Megcsókolta a száját, majd kemény, inas nyakát és széles mellkasát.
Ajka alatt érezte bőrének sós ízét, az erejét és konok akaratát. Lehúzta a blúzát a válláról
és látta, hogy Fitz pupillái hatalmasra nőnek a vágytól, miközben lágyan cirógatta a
melleit. Kezével felfedezte krémfehér bőrének vonulatait, testének gödreit és íveit.
Titkos, intim hangokat csalt fel Connie torkának mélyéből.

– Connie. – Eltartotta magától és bizalmas, fáradt hangon beszélt hozzá. – Connie,

én nem szeretném így, hogy csak egy hirtelen, kétségbeesett és… – elhallgatott.

Connie először azt hitte, hogy fájdalmai vannak és gyorsan megemelkedett, hogy
levegye róla a súlyát, de a férfi továbbra sem mozdult. Flallgatózott. Figyelem és
óvatosság csillogott szürke szemében. Mélyen a földre bukott, és Fitz hasra fordult
mellette.

Connie nem hallott mást, csak a rikoltozó madarakat.

– Itt vannak – suttogta Fitz.

– Hol?

– Mögöttünk. A dzsungelben. Kiáltást hallottam.

Connie bőre megfeszült. – Indulnunk kell. – Feltérdelt és megragadta Fitz karját.

– Kapaszkodj belém!

Fitz egy töredék másodpercig nem reagált. Connie az aljnövényzetet és a fák

törzseit pásztázta éles tekintetével, így beletelt néhány pillanatba, mire felé fordult és
meglátta az arcát. Megdöbbent a kifejezésétől. A szeme színe sötétebb lett és nyílt
csodálattal bámulta őt.

Connie elpirult.

– Na, gyerünk! – sziszegte, és meghúzta a karját.

Csendben megindultak a partot szegélyező fák között, és lementek a föld nyelv

tövébe, ahol egy ősrégi sziklaomlás egyfajta erődöt hozott létre. Átmásztak a köveken, és
betemették magukat az árnyékok közé.

Hosszú ideig vártak. A válluk egymáshoz ért. De minden csendes volt.

 – Szerinted elmentek? – kérdezte halkan Connie.

– Csak egy módja van kideríteni. Megyek és megnézem.

– Ne, Fitz! – Megragadta a csuklóját. – Ne!

– Maradj itt! Ne mozdulj!

A férfi lágyan szájon csókolta, aztán már el is tűnt. Connie majdnem kirohant
utána, hogy visszarángassa, de tudta, hogy azzal mindkettejüket megöletheti, ha valóban
katonák vannak odakint. Egy meleg sziklára hajtotta az arcát, mozdulatlanul állt, és egy
keskeny nyíláson keresztül nézte a partot, miközben Fitzért imádkozott. A lelkét is
odaadta volna, hogy biztonságban legyen.

Kérlek, istenem! Lassan teltek a percek, és az árnyékok elmozdultak.

Ekkor történt, hogy a tarkójába nyomták a japán puskát, és ő nem sikoltott.

– Helló – mondta. – Konnicsiva.

De ezúttal nem egy újonc állt vele szemben, aki fél a saját puskájától is.
Harcedzett veterán volt, éles vonásokkal. Fekete szemében az látszott, alig várja, hogy
meghúzhassa a ravaszt. Kiáltott neki valamit japánul, és intett a puskája hegyével, hogy
jöjjön ki a rejtekhelyéről.

Connie pontosan úgy tett, ahogy mondta. Feltartott kezekkel kilépett a sziklák
közül, de miközben a férfi előtt gyalogolt a fehér homokban, a fákat kémlelte.

Ne gyere vissza értem, Fitz! Maradj biztonságban, és vigyázz a fiamra!

Eljött a halál. Most. Itt. Ezen az idegen parton. Egyedül és temetetlenül. A

következő dagállyal már a halak lakmároznak belőle.

Vagy talán a fekete hangyák kapják el először. De ahelyett, hogy riadt érzelmek
kavarogtak volna a fejében, furcsa módon tiszta volt az agya.

Mindent pontos részletességgel látott maga körül: a nipapálmák hosszú, fényes

levelei integettek a szélben, egy gyík emelte rá még utolsó üdvözlésképp a taraját, a
tenger fényesen csillogott búcsúzóul, és látta a kezén Fitz véres ujjlenyomatát is. Minden
élénk színekben ragyogott.

Mintha a szeme tudná azt, hogy ez az utolsó esélye van már csak, hogy megnézze
a világot.

Egyre több szürke egyenruha gyűlt köré. Tíz, tizenkettő, nem számolta meg
mindet. Puskatussal böködték, és a fák árnyékába szorították, mintha vágóhídra terelték
volna. Japánul vitatkoztak egymással. Dühös, kimerült és buja arcuk volt. Miközben
Connie a hangjukat hallgatta, kezdett magához térni a sokk bénultságából.

Hirtelen émelygés fogta el. Lehányta egy katona bakancsát, aki belé rúgott, de
nem erősen.

Úgy tűnt, a katona, aki megtalálta, magának követeli a jogot, hogy végezhessen
vele. Addig emelgette rá a puskája csövét, és célozgatott felé, míg a többiek hátraálltak,
és megadóan vállat von tak. Connie-nak elállt a szívverése. Lelki szemeivel felidézte
maga előtt Fitz arcát. Ott várt rá. Fitz és Teddy együtt, kéz a kézben. Mély kétségbeesés
söpört végig a lelkén, mert már nem láthatja felnőni a fiát.

Még több kiáltás harsant. A hirtelen ordítozástól teljesen két-ségbeesett – mert a

leghangosabb hang közülük Fitzé volt. Japánul beszélt.

Connie szeme kipattant és meglátta Fritzet. Ott állt előtte. Nem a lelki szemei
előtt. Igazi volt, hús és vér és ha előrébb lépett volna, meg is érintheti.Nem értette, miért
nem lőtték le a katonák.

Kemény, dühös szavaket ordítva lépett ki a dzsungelből, miközben az arca merev

volt. Connie a szemébe nézett, de Fitz tekintete érdektelen volt és a szája gúnyosan
görbült.

Képtelen volt bármit is kihámozni a japán szavak áradatából, de újra és újra két
nevet hallott a szájából, amitől megfagyott bőrén a verejték: Constance Hadley Takehasi

Aztán megint! Constance Hadley Takehasi

Takehasi Sohei visszajött a halálból, hogy kísértse őt.

Harmincnyolcadik fejezet

HÁROM NAP.

Három izzadt, fárasztó nap.

Három nap a szúnyogok között. Három napig kaparta a földet a körmével, hátha
sikerül kilazítani a fémcölöpöt, amihez a csuklóit kötötték.

Óránként egyszer, éjjel-nappal folyamatosan, a kinti őr bement, hogy ellenőrizze,

még mindig ki van-e kötözve, és a fémcölöp is a helyén van-e.
 Amikor a katona először belépett egy akkora pöröllyel, ami mellett eltörpült
törékeny alkata, Connie azt hitte, hogy végezni akar vele. Arra gondolt, hogy kiloccsantja
az agyát a homokra. De az ütéseket a karónak szánta, nem a fejének, közben pedig
japánul kiabált vele, amiért kilazította.

Egy zöld sátorban helyezték el a tisztáson, ahol az ól állt, mielőtt lebombázták

volna. Fojtogató volt és levegőtlen. Egy ember is alig tudott felállni benne. Nem mintha
fel tudott volna emelkedni a térdéről.

A földhöz közel kötötték ki a csuklóit a karón lévő fémkarikához, alig

karhosszúságú kötéllel. Épp elég hosszú volt, hogy elérje a vödröt, amit minden este
kiürítettek, és hogy a szájához emelje az egyetlen csésze hallevest, amit reggel kapott.
Délben és este kapott még egy-egy bádogcsészényi vizet. Ennyi volt az egész.

Három nap.

Verejték, könnyek, dühöngés.

A félelem mindig vele volt. Olyan valóssá és tapinthatóvá vált, hogy már a
társának érezte. Megvetette, gúnyolódott vele és a képébe nevetett, hogy meglássa,
mennyit bír elviselni, amíg ismét arcul nem csapja, és sírva a térdére nem kényszeríti. És
mindvégig ott kavargott előtte Fitzpayne érdektelen arca.

Elárultál engem. Elárultad a fiamat.

Ajkai megformálták a szavakat, de a szája elé kapta a kezét, hogy bent tartsa őket.
A földre hajtotta homlokát, és visszajátszott magában minden jelenetet: együtt nevetnek
Fitzcel a hajón, Fitz halászni és csomókat kötni tanítja Teddyt, Fitz azt kérdi, tudod,
milyen érzés belehalni a magányba? Meleg, mohó ajkának érintése a mellein.

Alaposan megvizsgált minden pillanatot. Nyomokat keresett, mígnem kimerült és

a gondolatai csapongóvá váltak.

A SÁTRA FOGSÁGÁBAN CONNIE-NAK eszébe jutott So. Nem értette, miért

mondta Fitz a nevét. Éhezett és kialvatlan volt.

Három nap egyedüllét után képzelődni kezdett és meghallotta a hangját. A földön

feküdt, és rovarcsípéseket kapargatott a karján, mikor egészen világosan hallotta, hogy
ezt mondja angolul -Constance Hadley veszélyes nő. Vigyázzon vele! Olyan mint a pók,
amely párzás után megöli kiválasztott párját.
 Connie felült. Le szerette volna tépni a füleit, hogy kiűzze fejéből a férfi hangját.

– So! – kiáltotta a sátor páracseppes falainak. – Ha te itt vagy, akkor ez biztos a

pokol!

Megpróbálta lerágni a kötelet a csuklójáról. Csak akkor hagyta abba, amikor vér
ízét érezte, és azon tűnődött, miféle démon szállhatta meg a lelkét.

VÉGÜL ELJÖTTEK ÉRTE. Két csupaszképű katona. Nem voltak magasabbak

nála. Mikor egyikük elvágta a kötelet, ami a fémkaróhoz rögzítette, Connie nem vetette
sírva és könyörögve a lábaik elé magát, hogy az életéért esdekeljen, pedig az elméje egy
része legszívesebben így tett volna. Kihúzta magát, és némán sétált kettejük között. Még
utoljára teleszívta tüdejét a dzsungel vad illatával a sátor állott párája után.

Karon ragadták. De ahelyett, hogy a vesztőhelyre vitték volna, jókora keki sátor
felé vezették a folyópart közelében. A sátor oldallapjait felhajtották, hogy a leggyengébb
szellő is bejuthasson a víz felől. A délutáni nap árnyakat vetett rá a fákról, így mintha
folyamatosan változott volna az alakja, ahogy egyre közelebb ért. Olyan érzése támadt,
mintha valami furcsa, őserdei élőlény képébe masírozna, ami alig várja, hogy belé
mélyeszthesse a fogait. Mikor belépett, mozdulatlanná dermedt.

-So?

A kísérője előrébb rántotta.

– So? – suttogta megint.

Erősen pislogni kezdett. A sátor egyik oldalában asztal állt, rajta térképekkel és
papírokkal. Két összehajtható szék volt mellette. Az egyik vászon ülőlapján távcső
hevert, a másikhoz két famankót támasztottak. De Connie mindezt csak homályosan
jegyezte meg, mert az elméje képtelen volt eldönteni, mit is lát maga előtt.

Nagy, makulátlan selyemnégyzet hevert a padlón, mintha kiömlött volna a tej.

Ősrégi, fekete cserép teáskanna volt rajta két apró, fül nélküli porceláncsészével. Olyan
vékonyak voltak, hogy szinte átlátott rajtuk. Kis bambuszváza állt még ott, egyetlen szál
narancsszínű

virággal, ilyet Connie még sohasem látott. Két férfi ült mellette, mintha a
selyemkendő asztal lett volna.

Az egyikük Fitz volt. A másik Takehasi Sohei.

 So hozzá szólt. Durván ráparancsolt japánul. Mivel nem cselekedett azonnal,
egyik kísérője belevágott puskájával a térdhajlatába.

Előrezuhant és térdre rogyott.

Hallotta, hogy valaki felszisszen, de nem tudta, hogy a két férfi közül melyik is
volt. Ismét rájuk nézett most, hogy végre közelebb volt hozzájuk és szemmagasságban.

Fájdalmas érzés hasított a mellkasába. Ki vagy te, Fitz? Hűvös, komor kifejezés
ült a férfi arcán. Gondolatait hideg tekintete mögé rejtette. Olyan sötétnek tűntek a
szemei, mint a hátán feszülő tiszta, fekete ing.

Connie belekapaszkodott a valóságba, és a fejébe tuszkolta.

Nem So volt az. Nem lehetett. A sátor halvány fényében látta, hogy majdnem ő
az, de mégsem egészen. A szíve ismét verni kezdett, mikor ráébredt tévedésére:
ugyanolyan alakja volt a fejének és állkapcsának, ugyanolyan ívben emelkedett
szemöldöke, ugyanolyan mandulaszemei és telt ajkai voltak az előtte törökülésben ülő
férfinak. De most, hogy közelebb volt hozzá, látta, hogy idősebb Sonál. Ezüst szálak
tarkították a haját, és mély vonalak futottak végig az orra tövéből a szája sarkába.

Mereven tartotta vállait katonai egyenruhájában, és önérzetesen düllesztette előre

mellkasát. Büszke ember volt, amilyenné So is válhatott volna. Ha életben marad.

– Ez itt Constance Hadley – jelentette ki Fitz tömören.

Ne csináld ezt, Fitz! Connie képtelen volt ránézni.

– Ő itt Takehasi tábornok – folytatta. – Takehasi Sohei apja.

Alig érzékelhető szünet volt a hangjában, de Connie a sajátjáénál is jobban

ismerte Fitz hanghordozását, így hát meghallotta. Akkor csinált így, ha valami felkavarta
és cigarettára vágyott, hogy lecsillapítsa elméjét.

– Nagy megtiszteltetés számomra – mondta Fitz –, hogy Takehasi tábornok

egyben fogadott apám is, ahogy Takehasi Sohei is fogadott fivérem volt.

Fekete verem tárult fel Connie előtt. Fejjel lefelé belezuhant, és némán sikított
koponyája belsejében.

Fogadott apám.

Fogadott fivérem.
 Connie megölt valakit, akit Fitz szeretett. És megbocsáthatatlan sebet ejtett az
apján.

Egyenesen Fitzre nézett. – Te tudtad – mondta. – Mindvégig tudtad.

– Igen.

– Miért nem mondtad el?

Fitz hirtelen Takehasi tábornokhoz fordult, és japánul beszélt hozzá, mielőtt ismét
megszólította volna.

– A tábornok tudni szeretné, pontosan mi történt a fiával.

Connie a tábornok arcába nézett, ami egyszerre volt Soé is meg nem is. Még
mindig térdepelt, és most lassan meghajtotta magát, amíg a homloka a nedves földhöz
nem ért. Ebben a pillanatban fájt a szíve az apáért, akit meglopott.

– Ezer bocsánat, Takehasi tábornok – mondta tisztán. – Tele a szívem

szomorúsággal, amiért ártottam neked és a fiadnak, Takehasi Soheinek. – Egy
leheletnyivel feljebb emelte a fejét, de lehajtva tartotta.

– Tízezer megbánást szenvedtem el, de egyik sem hozhatja vissza a fiadat. Sohei
halála baleset volt. Az igazat mondom, esküszöm az életemre. – Szívére tette összefont
kezét.

– Miféle baleset? – kérdezte Fitz durván.

– Vitatkoztunk és dulakodtunk. Ellöktem magamtól Soheit. Tragikus módon a

késébe esett.

Olyan súlyosan kúsztak elő a szavak a szájából, mintha kőből lettek volna. Csend
töltötte meg a levegőt.

– Alázatosan elnézést kérek – mondta. Tudta, hogy aláírta halálos ítéletét.

Fitz mormogott valamit japánul, mire a tábornok felhördült, és öklével a

tenyerébe csapott. Porcelánok csörrenése hallatszott, és jázminillat szállt a levegőben.
Percek teltek el, mire Connie végül, továbbra is a térdén ülve, ismét kiegyenesedett.
Sohei apja szomorúan meredt a csészéje aljára. Arcizmai feszes görcsben álltak. Fitz
Connie-t nézte.

Egy röpke pillanatig, mielőtt a férfi észrevette volna, hogy visz-szanéz rá, Connie
meglátott valamit a tekintetében, amitől elállt a szívverése. Olyan kétségbeesett
szemekkel nézett rá, hogy szeretett volna felugrani, és odarohanni hozzá. Hogy kiszedje
belőle az igazságot. De egy szempillantás alatt el is tűnt ez az arckifejezés, és tartózkodó
megvetés vette át a helyét.

Csak képzeltem volna? Annyira megborult az elmém, hogy ilyeneket képzelődöm,

és képtelen vagyok meglátni az igazságot?

– Mr. Fitzpayne – mondta lágyan.

– Igen, Mrs. Hadley?

– Mondja el, honnan tudja! Csak kijár nekem ennyi, mielőtt…

– Mielőtt agyonlőnek. Mielőtt magára hagyom a fiamat.

A tábornok előrehajolt, mindkét kezét nagyon precízen a selyem négyszögre tette,

és tökéletes angolsággal megszólalt: -Mondd el a kurvának! Mondd el, hogyan szagoltad
ki a nyomát, ahogyan a kutya a patkányt!

Fitz lenézett saját, erős kezére. Nagy levegőt vett, és megdagadt a mellkasa.
Mintha nem lett volna neki elég levegő ebben a keki sátorban.

Aztán Connie-ra nézett.

– Egyszer megmentettem Sohei életét – mondta olyan hangon, mintha arról

beszélne, hogy egyszer töltött neki egy csésze teát. Halkan és érzelmek nélkül. – De ez
most nem érdekes. Ami ide tartozik, az hogy akkoriban céltalanul bolyongtam Kelet-
Ázsiában és Takehasi tábornok befogadott. Adoptált. Nagy megtiszteltetés volt.

Szembefordult nevelőapjával, és mélyen a férfi kezére hajolt. Connie látta, hogy

valami lejátszódik kettejük között. Érzések villantak a tábornok szemében, és most
először engedett egy keveset szája feszességéből. Mormogott valamit japánul, és
gyengéden Fitz sebesült lábának térdére tette a kezét. Röpke reményfoszlány táncolt át
Connie agyán.

– Sohei és én vértestvérekké váltunk – mondta egyszerűen Fitz.

– Mikor Malajziába utazott…

– Japánnak kémkedni – vágott közbe Connie.

– A császárt szolgálta – javította ki szigorúan Fitz. Keményen az arcába nézett. –

Ezen vitatkoztatok?
 – Igen.

A férfi töltött magának egy apró csésze teát, de nem kortyolt bele. –

Sohei minden nap levelet írt az apjának. Tudtál erről?

– Nem, nem tudtam.

– Elmesélt neki mindent, amit látott és csinált.

Connie összerezzent. Csak azt ne. Remélem, nem mindent.

Fitz újabb mély lélegzetet vett és folytatta. – Mesélt neki rólad, a házadról és a
férjed gumiültetvényéről. Leírta… – elhallgatott, mintha kiapadtak volna a szavai.

Takehasi tábornok ökölbe szorított kézzel várt.

– Sohei leírta a kunyhótokat a folyónál – folytatta Fitz érzelmektől mentes

hangon. – A szerelmi fészketeket, ahol a légyottokat tartottátok.

Megírta, hogy szenvedélyesen szeret téged, és haza akar vinni Tokióba, hogy
feleségül vegyen. Elmondta, hogy aznap találkozni fog veled. De soha többé nem
hallottunk felőle. Azt mondta, meg akar kérni, hogy…

Connie megrázta a fejét. Emlékezett a kunyhó padlóján kiterített selyem

négyzetre, és hogy mennyire megdöbbentette So kérése. Az elkésett felismerés, hogy
olyan sokkal többet akar tőle. Hogy lehetett annyira vak? De akkoriban, paluri életében a
szeme félig csukva volt, és megbénította elméjét a szeretet nélküli házasság magánya.

– …menj hozzá feleségül. így volt?

– Igen.

Takehasi tábornok a földre köpött. – Miért kellett a fiamnak ez a kurva? Nézz

csak rá!

Connie magán érezte a tekintete súlyát, ahogy lassan végigmérte.

Csípések és karcolások borították az arcát, mocsok és verejték tapasztotta haját a

fejbőréhez, a ruhái rongyokban lógtak, és mikor lenézett a testére, megdöbbenéssel vette
észre, mennyire lesoványodott.

A tábornoknak igaza volt. Miért kellene bárkinek is?

– Ő nem kurva – mondta halkan Fitz. Belekortyolt a teába.

– Igent mondtál a fiamnak? – vakkantott Takehasi tábornok.

 – Beleegyeztél, hogy férjhez mész hozzá?

Connie hirtelen hidegséget érzett. Elillant a halvány reménysugár. –

Nem – mondta. – Tisztában voltam vele, mennyire megtisztelő az ajánlata, de

nem hagyhattam el Malajziát a fiam miatt.

– Most megtetted.

– Természetesen. Mire számított, tábornok? Maguk megtámadták Malajziát.

– Hogy felszabadítsuk a nyugati birodalmi elnyomás alól.

Connie nem akart vele vitatkozni. Most nem. Túl sok minden forgott kockán. –
Takehasi tábornok, a fia jó ember volt. Sohasem akartam ártani neki.

– Túl jó volt egy ilyen kurvának.

Connie elfordult. – Hogy találtál meg? – kérdezte Fitztől. A férfi hirtelen felállt,
mit sem törődve nevelőapja helytelenítő szisszenésével, és fel-alá bicegett az egyik
mankóra támaszkodva a sátorban. Biztosan fájdalmai voltak, de jól titkolta. – Nem volt
éppen nehéz – mondta. –

Malajziába utaztam, kérdezgettem a Hadley család felől, és gond nélkül

összeakadtam Johnnie Blake repülőhadnaggyal a Kuala Lumpurból Palurba tartó
vonaton, akiről már tudtam, hogy a család legkedvesebb barátja.

– Értem.

– Valóban?

– Igen! Kihasználtál minket! Visszaéltél Nigel vendégszeretetével! –

Kirobbant belőle a harag.

– Elmentem a kunyhóhoz – folytatta Fitz hidegen.

Connie-nak összeszorult a torka. Belepirult a szégyenbe.

– Semmi sem volt ott – mondta a férfi.

– Mindent elégettem.

Fitz cigarettatárcát húzott elő tiszta nadrágjának zsebéből, és kipattintotta. Sóhaj

szökött fel Connie ajkáról, mikor felé fordult. A férfi követte a tekintetét a kezében lévő
tárcára.
 – Felismered? – kérdezte.

– Ugyanolyan – suttogta Connie.

– Igen. Kivéve a monogramot. Az apám – Takehasi tábornok felé intett –, egy

ünnepi alkalommal egyforma cigarettatárcát adott nekünk ajándékba. – Rövid hallgatás
után hozzátette: – Nálad van?

– Palurban.

– Hol? – dőlt előre mohón a tábornok. Az apa, amint egy utolsó darabot akar a
fiából.

Kérdezze a folyami gyíkot! Kérdezze a falánk hangyákat!

– Számít valamit, ha elmondom?

A tábornok félresöpörte a kérdését, mintha csak egy legyet hes-segetett volna

arrébb. – Hol? – kérdezte ismét. Ugyanolyan makacs volt, mint a fia.

– Az öltözőszobám fiókjában hagytam. A Hadley házban.

Mosoly villant Takehasi tábornok arcán. Annyira hasonlított Soéra, hogy remegés
futott végig Connie testén. – Megtaláljuk -mondta Fitznek feszes, szürke ajkakkal.

De Fitz Connie-t fürkészte merev tekintetével. További kérdések ültek a

szemében.

Miért tartottad meg? Miért jelentett olyan sokat neked?

Semmit sem jelentett. Esküszöm. Csak azért tartottam meg, hogy ne töröljem ki
teljesen az emlékezetemből, hogy ne semmisítsem meg teljesen.

Hirtelen a tábornok parancsot adott az őrnek, aki talpra rántotta Connie-t.

Hevesen zubogott a vér az ereiben. Olyan tisztán érezte, mint a csuklójába vágó kötél
rostjait, amilyen tisztán látta a gyöngyöző

izzadságcseppeket Takehasi tábornok ajka felett, és amilyen élesen hallotta Fitz

hangos lélegzetét. Tisztán, világosan és gyorsan felfogott mindent. Az agya tisztában volt
vele, hogy itt a vég. Igyekezett kihasználni az utolsó pillanatait.

– Fitz – mondta gyorsan. – Ugyanaz voltál, mint So? Japán kém?

Mindvégig ezt csináltad? Minden csak tettetés volt, hogy eláruld a hazád?
 – Nekem nincs hazám.

A szavai szíven ütötték Connie-t. Fitz halkan mondott valamit a tábornoknak, és

bár Connie nem értette a szavait, tisztán látszott, hogy uralkodik magán. Nyoma sem volt
kétségbeesésnek.

Sem annak, hogy szereti őt.

Szeretett volna még utoljára beszélni vele, de attól félt, hogy rossz gondolatok
hagynák el a száját. Mindene fájni kezdett legbelül.

Az idősebb férfi kezdett türelmetlenné válni. Alig várta már, hogy végezzen vele
és elutasítóan intett Connie meg az őrök felé.

Látta Fitz szemét.

Tekintetével falta őt, szája megfeszült, és úgy hagyta el a vékony füstcsík a

tüdejét, mintha szürke szitok lett volna. Connie arcát nézegette, majd megállapodott a
járomcsontján és a nyakán, amit egyszer olyan szenvedélyesen csókolt. De nem szólt
semmit, nem ellenkezett. Hagyta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A kisujját sem
mozdította, hogy megmentse őt. Connie lábai engedelmeskedtek, amikor az őrök
visszaterelték a kijárat felé. Nem tudta, hogyan. Hogyan vihették őt a halálba, mikor az
élete itt volt, ebben a keki sátorban.

Hála istennek, hogy a fia Johnnie-val van.

– Constance Hadley.

Fitz hangja volt az. Mikor felé fordult, meglátta a feszültséget orrcimpái
remegésében, és a cigarettát tartó ujjain. Az őrök megtorpantak. Connie mohó szemekkel
nézte a férfit.

Nem tehetett róla.

– Tessék? – kérdezte halkan.

– Szeretted?

– Soheit?

– Igen. A testvéremet.

Mondj igent, mondj igent! Mondd, hogy annyira odavoltál érte, hogy még a
fiadat is ott akartad hagyni miatta. Elhagytad volna érte a férjedet. Az egész életed
feláldoztad volna érte. Hogy életed hátralévő

részét mellette akartad tölteni Japánban, hogy együtt akartál megöregedni vele.
Mondd, hogy ő volt neked a nap, a hold és a csillagok.

Mondd! Mondd!

És akkor talán az apja megkönyörül rajtad és új életet ad neked.

– Nem, Fitz, sohasem szerettem Takehasi Soheit.

Csendben kisétált a sátorból.

MIÉRT NEM LŐTTÉK AGYON? Iszonyúan szomjas volt. Börtönsátrának

fojtogató falai összeolvadtak a fémkaróval és a szúnyogokkal telt levegővel, hogy zöld
mintákban táncoljanak Connie szemei előtt.

Semmit sem értett. Takehasi tábornok játszadozott volna vele? Meg akarta
kínozni, hogy éreztesse vele is, hogy ő mit érzett a fia elvesztésekor?

Pislogva igyekezett összeszedni a gondolatait, de azok végtelen, szürke spirálban

örvénylettek.

Egy kép kavargott a fejében, miközben az oldalán feküdt, ismét a karóhoz

kötözve – szeme előtt megjelent a Fitz szájából kigyűrűző füst képe, mintha csak a lelke
szaladt volna ki belőle. Hozzádörgölőzött ajkának sötét, nedves felszínéhez és az
orrlyukai körül tekergett, hogy visszataláljon belé. Újra és újra lejátszódott előtte

– Fitz kilélegezte, ami már nem kellett neki.

Olyan könnyen eldobta őt magától, mint amilyen könnyen kifújta a füstöt.

Kétsége sem volt felőle, hogy ő hívta oda So apját. Kezdettől fogva így tervezte.

Próbálta átgondolni, mi is történt – de képtelen volt rá. Ahányszor csak Teddyre

gondolt, hányingere támadt, de lenyelte az érzést, és arra összpontosított, hogy Johnnie
viselje jó gondját a fiának, akitől bosszújában elragadta őt Takehasi tábornok. Még
mindig azon törte kiszáradt elméjét, hogy vajon miért nem hívta oda korábban Fitz a
tábornokot. Rögtön, amikor a szigetre ért vele. Miért várt ilyen sokáig?

Miért a sok tettetés? Az árulás minden nyelven árulás.

– Fitz – suttogta dühösen. – Miért csábítottál el, Fitz?

 Valami eltört benne, valami kinyílt a lelke mélyén, és kiszabadult az irányítása
alól. Fortyogott és égetett. Minden elszabadult odabent, amit igyekezett a markában
tartani, és megállíthatatla nul reszketni kezdett.

Csak feketeséget látott maga előtt.

KEZEK ÉRTEK AZ ARCÁHOZ. Víz folyt az ajkaira és a nyelvére cse pegett.

Valami meleg és kemény dolgon nyugodott a halántéka. Hangos dobogást hallott

a fülében.

– Connie!

Nem jött el a vég. Még nem.

– Nehogy feladd itt nekem, Connie!

– Hagyj békén! – motyogta.

Nem érdekelték a szellemképek és illúziók, vagy bármi is volt az, mert Fitz
hangját hallotta, Fitz érintését érezte, Fitz szívverése dobolt a fülébe, és tudta, hogy ezek
közül egyik sem lehetett valóságos. Ajkak érintették lágyan a homlokát. A csóktól
hirtelen tudatára ébredt saját, kellemetlen testszagának. Kinyitotta a szemét.

Fitz karjai közt volt. Lekerült a kötél a csuklójáról, és sötét volt odakint. A sátor
csupán fekete háromszög volt a feje fölött. Csak egy vékony holdsugár sütött be a
nyíláson, és ezüstre festette Fitz sűrű haját.

Connie rámosolygott. Többé már nem érdekelte, hogy csak lázas képzeletének
szüleménye-e a pillanat, mert csak az számított, hogy még egyszer utoljára eljött hozzá.

– Állj fel! – mondta a férfi.

– Hogy aztán lelőhessenek a japán barátaid? Köszönöm, de nem.

Mondd meg nekik, hogy jöjjenek ők ide, és csinálják itt. Vagy –

szomorúan felmosolygott rá –, magad akarod befejezni?

Fitz megrázta őt. – Talpra, Connie! Gyorsan!

Üveget tartott a szájához, és Connie mohón kortyolni kezdte a vizet.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy kikászálódjon a karjaiból.

 – Miféle játékot űzöl már megint, Fitzpayne?

– Ó, drága Connie, nem hibáztathatlak, amiért gyűlölsz engem. Nem tudtam

jobbat kitalálni, hogy megmentsem az életed, mikor a katonák elkaptak. – Gyengéden
talpra állította. – Mennünk kell.

– Mi van az őrrel?

– Elküldtem.

– Hová megyünk? – érdeklődött Connie.

– Megkeressük a fiadat.

Harminckilencedik fejezet

A SÖTÉTSÉG SUGDOSOTT Connie fülébe. Gúnyt űzött belőle. Nehezére esett

megtalálni a határt az árnyak és a valóság között.

Olyan hevesen lüktetett a szíve, hogy majd’ beleremegtek a fogai, de gyors,

hangtalan léptekkel haladt a homokos ösvényen, és erősen átkarolta Fitzpayne derekát.
Nem tudta, hogy ő támaszkodott-e a férfira vagy fordítva, ahogy azt sem, hogy valóságos
volt-e iránta a haragja vagy sem.

Nem tudtam jobbat kitalálni, hogy megmentsem az életedet.

Vajon, hogy értette ezt?

Remegő holdfény világított a fák között. Feltámadt az éjszakai szél, és felkavarta

körülöttük a dzsungelt. Minden hangra, minden ág reccsenésére és páfrány zizegésére
felkapta a fejét, készen a veszélyre.

– Semmi baj, Connie – nyugtatta Fitz suttogva. – Tudom, hol vannak az

őrszemek. Biztonságban vagyunk.

Elhitette magával a szavait, bár a lelke mélyén kételkedett – ha igazat mondott,

miért beszélt olyan halkan, és miért kellett csendben lopózniuk? Mert tudta, mit művelne
velük Takehasi tábornok, ha elkapná őket? De a karja átható melege beszivárgott Connie
bőre alá, kimondatlan szavainak tudata segített tisztán tartani az elméjét, és gyorsan
haladt mellette. Magára vette a súlyát, ahányszor csak megbotlott rossz lábával a
sötétben, és halkan szitkozódott. Egyszer, mikor óvatosan kiléptek a dzsungelbői a
keskeny folyópartra az egykori tábor felett, Fitz megcsókolta a halántékát.
 Connie megállt. Kezeivel erősen közrefogta a férfi borostás arcát, és nehezteléstől
mentes hangon megkérdezte: – Hol van a fiam?

Az éjszaka árnyai közt a férfi szemei fekete lyukak voltak csupán, de érezte
tenyerén keresztül, hogy megfeszülnek az arcizmai, és kihallotta hangjából a sürgetést.

– A Burung Camar fedélzetén.

– Életben van?

– Igen.

Elpárolgott a haragja a megkönnyebbüléstől. – És most, hogy találjuk meg a

Burung Camart? Már három napja elment innen.

– Elrejtettem egy csónakot a mangrovék között.

Egy hosszú pillanatig még a kezében tartotta az arcát. Szerette volna kiszedni
belőle az igazságot.

A férfi közel hajolt hozzá. Összevegyült a lélegzetük. – Érted jöttem, Connie.

– Tudom.

Fitz megfogta a kezét és a mellkasára szorította: – Soha többé ne csinálj ilyet. –

Még mindig árnyak borították a tekintetét. De a hangja sok mindent elárult neki. – Soha
többé – mondta alig hallhatóan, mégis visszhangot vertek szavai Connie agyában – ne
okozz nekem ennyi…

szenvedést. – Erősen átkarolta a nyakát, és az arcához húzta Connie arcát. Ott

tartotta. Némán. Mély levegőt vett. – Mikor ott láttalak Takehasi tábornok előtt –
folytatta halkan abban az állapotban…

Nincsenek rá szavak.

– Rosszabb volt, mint mikor forró fogókkal tépik ki az ember körmeit? – Connie
nevetni próbált, de nem sikerült.

– Sokkal, sokkal rosszabb. – Connie érezte, hogy megremegett.

– Elviselhetetlen volt.

– Láttam rajtad, hogy gyötör a fájdalom – suttogta Connie –, de nem tudtam, hogy
miattam. Azt hittem, hogy…
 – Hát persze hogy miattad volt, drága Connie-m. – Hirtelen hátralépett és
eltartotta magától, hogy az arcába nézhessen. – Hát nem tudod, hogy szeretlek? Nem
tudod, hogy nem hagyhatlak meghalni, még akkor sem, ha azt szeretnéd?

– Nem halhatok meg – mondta Connie szenvedélyesen.

– Tudom. A fiad miatt.

– Takehasi tábornoknak két fia volt. És most egy sem maradt –

miattam. Jó oka van rá, hogy megöljön. Hogyan vetted rá, hogy ne lövessen le?

– Azt mondtam neki, hogy szeretnék veled tölteni egy éjszakát. Nem örült neki,
de végül belement.

– Ó, Fitz. Annyi mindent…

Connie ajkára tette egyik ujját. – Bízz bennem, Connie!

Miért? Miért árultál el? Alig két másodpercig élt a kérdés Connie elméjében,
mielőtt kialudt volna. Elég volt megérintenie a férfi arcát és hallani a szavait. Csakúgy,
mint abban a lepattant paluri kocsmában, amikor megkérte, hogy vezesse el a jachtját.
Tudta, hogy megbízhat benne. Ezt tudta akkor is, és tudta most is.

A CSÓNAK LYUKAS VOLT. Kiütötték az alját. Hiába rejtette Fitz a

mangrovefák szürke karjai alá, egy éles szemű japán katona bekúszott a kusza gyökerek
közé, és szétverte a puskája tusával. Connie látta, hogy Fitz izmai összerezzenek a
látványra, és olyan hang hagyja el a torkát, amitől még erősebben belékapaszkodott.

– Ne! Csak ezt ne! Csak ezt ne – nyögte a férfi.

Az ő hangja volt, mégis megfagyasztotta Connie lelkét.

Leguggoltak a csónak maradványai mellé. Connie hirtelen eleresztette őt, és talpra

ugrott. Görcsbe rándult a gyomra. Fitz felnézett rá. A fakó holdfény egyenesen az arcába
világított. A bőre mintha acélból lett volna.

– Mi a baj, Connie? – Kinyúlt felé és megérintette.

Connie hátralépett, mintha megégette volna. – Miféle egyezséget kötöttél a

nevelőapáddal?

– Tessék?

– Áruld el, Fitz. – A hangja száraz és üres volt. – Mondd, mit ajánlottál fel
cserébe, hogy velem tölthess egy éjszakát?

A férfi lassan talpra emelkedett. Sötét alakja belevegyült a sötétségbe, ahogy a

hold egy felhő mögé rejtőzött. – Ne, Connie -

mindössze ennyit mondott.

– Áruld el!

Kiköpött a földre, mintha méregtől szabadult volna. – A fiadat ígértem neki.

Connie megtántorodott, mintha ütés érte volna, és ellökte magától, amikor

megpróbálta elkapni.

– Ne! – sziszegte. – Ne!

– Nem volt más lehtőség.

– Csak az, hogy elcserélj engem a fiamra?

– Igen. Elvetted tőle a fiát. Most a tiedet akarja.

Korábbi szavai – nem hagyhatlak meghalni, még akkor sem, ha azt szeretnéd – új,
hátborzongató értelmet nyertek.

– Tudod, hogy ezer halált halnék, mielőtt hagynám, hogy bármi baja essen
Teddynek. Nagyon jól tudod, nagyon jól tudod! Szerinted hogy élhetnék azután, hogy…

Fitz előrelépett és olyan erősen csuklón ragadta, mintha bilincsbe verték volna. –
Tudom, Connie – mondta hevesen. – Tudtam, hogy elveszítelek egy ilyen egyezséggel,
de nem hagyhattalak meghalni.

Képtelen voltam rá.

Connie próbálta kivonni magát a szorításából, de túl erősen markolta. –

Elmondtam Takehasi tábornoknak, hogy a fiad a Burung

Camar fedélzetén van – amiről tudja, hogy az én hajóm –, de nem tudom, hogy
jelenleg merre lehet, mert bennszülöttek kezébe került, mikor a japán gépek támadásba
lendültek.

Connie próbált hallgatni rá. Próbált világosan gondolkodni.

Igyekezett megfejteni a szavait. De csak annyi jutott el az agyáig, hogy a fia

veszélyben van, ő pedig itt rekedt ezen a japánoktól hemzsegő

szigeten.
 – Ide hallgass, Connie! – Közel hajolt hozzá, mintha fizikailag az agyába
tuszkolhatná a szavait. – Teddy biztonságban van. Takehasinak fogalma sincs róla, hol
lehet a Burung Camar.

– Nekünk sincs – suttogta Connie.

Fitz elhúzta az ajkát, a fintor leginkább mosolyra emlékeztette Connie-t. –

Dehogy nincs. Nurul ma este a földnyelvnél lesz.

– Minden reményünk Nurulban van?

– Ne gúnyolódj! Nurul ott lesz.

Connie hevesen megrázta a fejét. – Nem! Már rég elhúzott!

– Connie, esküszöm neked, nem hagyom, hogy elvegyék tőled a fiadat!

A mellkasára vonta, és szorosan átölelte, amíg le nem csillapodott. –

Csónak nélkül kénytelenek leszünk gyalogolni. Hajnalig nem érünk át a sziget

túlsó oldalára, ami azt jelenti, hogy nappal megint kénytelenek leszünk elrejtőzni, és a
következő éjjel várunk Nurulra. – Megcsókolta a homlokát. – Sikerülni fog.

Connie agya ismét működni kezdett. A férfi kiegyensúlyozott, önbizalmat sugárzó

hangja megnyugtatta. A haját simogatta. Hirtelen zaj hallatszott a dzsungelból, mire
mélyebbre vonta a mangrovék közé.

Szorosan maga mellett tartotta. Két őrszem felületesen szemügyre vette a sötét
folyópartot. Figyelmetlenek voltak, mert azt hitték, hogy már sikerült kifüstölniük a
patkányokat a szigetről.

– Fitz – suttogta Connie a fülébe. – Tudom, honnan szerezhetünk csónakot.

– NEM ÉPPEN CSÓNAK – jegyezte meg halkan Fitz.

– De megteszi.

– Ha el nem merülünk.

– Vállalom a kockázatot.

Ingatagnak tűnt. Egy fatörzs kenu volt az. Ez alá rejtőzött Teddy az egyik
barátjával, mikor Connie leszidta, hogy fizetséget szed a többi gyerektől, amiért olvasott
nekik. Ütött-kopott volt, és a széleit megrágta valami, de még egy darabban volt, és
vízbiztosnak látszott. Együtt halkan levitték a folyóhoz, és Fitz előre ültette Connie-t, ő
pedig fájdalmas fintorral az arcán becsusszant mögé. Evezőnek be kellett érniük két
kettéhasadt bambuszrúddal, amit a robbanások dobtak a kövekre. Hang nélkül sodródtak
lefelé a folyón. Meglátták az óriási keki sátor körvonalait a parton, de Connie azonnal
elfordult. Képtelen volt ránézni. Az odabent történtek emléke váratlan könnyeket csalt
szemébe. Igyekezett arra figyelni, hogy egy ritmusban mártogassa rögtönzött evezőjét
Fitzcel. Kiégett hajótörzsek meredeztek a sötétségben. Alacsony kenujukkal el
manővereztek közöttük. Mikor a felhők összezáródtak a fejük fölött, Connie nem
bánkódott a holdfény hiánya miatt. Bár megnehezítette a tájékozódást, jobban értékelte a
láthatatlanságot a veszélynél, hogy nekiütköznek valaminek. Nem beszéltek. A víz jól
vezeti a hangot. De mélyebb csendbe burkolóztak annál, mint amit a parti őrök
megtévesztése indokolt volna. Csend mászott ki a vízből és bekúszott közéjük a kenuba,
amitől kicsinek és zsúfoltnak érződött a hely; túlságosan aprónak ahhoz, hogy
kibontakozhassanak Connie kavargó érzelmei. Egyetlen gondoldata az volt, hogy
megtalálja a fiát, mielőtt Takehasi tábornok akad rá.

Közeledtek a folyó torkolatához, ahol a hullámok erősen fodrozódtak. A

szúnyogok kezdtek elmaradozni, mintha megijedtek volna a tenger hangjától. A kenu
túlságosan törékenynek és alacsony falúnak tűnt ahhoz, hogy átvészelje az előtte álló
hullámverést. Connie mégsem szólt egyetlen szót sem. Legyűrte félelmeit. De hirtelen
meleg tapintást érzett a hátán a gerince mellett. Ez az érintés sokkal mélyebben beszélt
hozzá, mint bármiféle szó. Hátradőlt a férfi kezébe, és egy rövid pillanatra abbahagyták
az evezést. Kitárult előttük a tenger, ez az állandó mozgásban lévő, hatalmas, fekete
lepedő. Fehér tarajok csillantak meg a bukóhullámok tetején.

– Tartanunk kell a sebességet. – Fitz előrébb billentette a súlyát Connie felé. –

Hogy könnyebben felhághassunk a hullámok tetejére, ahol kisebb az esélye, hogy elönt
minket a víz – magyarázta neki. Ismét a háta közepére tette a kezét. Érintése magához
láncolta, és lecsillapította benne kétségbeesett érzelmeinek viharát.

– Most! – mondta Fitz, és kilendültek a folyó torkolatából.

MAYA FOLYAMATOS DURROGÁST hallott. Bumm-bumm-bumm. De

ahányszor csak körülnézett, hogy megtalálja a hang forrását, rájött, hogy a saját fülében
van. Bumm-bumm-bumm.

Dzso-ní megpróbált beszélni az Őrült Morgannal. – Ez nem mehet így tovább –

mondta. Vitatkoztak és Őrült Morgan ráfogta a pisztolyt.

Maya eltakarta a szemét a kezével, és próbálta kizárni füléből a szavakat.

– Fejezd be ezt az őrültséget, Morgan! Most azonnal! – mondta Dzso-ní, de Maya

hallotta, hogy nem a megfelelő hangot ütötte meg.

Lassan és határozottan beszélt, mintha egy gyerekhez szólt volna. –

Komoly bűncselekményt követsz el – kalózkodás és brit állampolgárok elrablása.

Az isten szerelmére, ember, azonnal hagyd abba, és add át az irányítást Nurulnak! Nem
jelentünk fel…

Őrült Morgannak nem tetszett, amit hallott, és csúnya szavakat vágott Dzso-
níhoz, de a felesége nem csatlakozott hozzá. Az asszony úgy nézett ki, mintha véletlenül
kígyót nyelt volna. Arca feszes volt, és a száját szorosan csukva tartotta. A legénység
fegyvereit puskák és kések szúrós kupacába gyűjtötték Morgan lábai előtt, miközben a
kezében lévő pisztoly egyetlen fekete szeme pislogás nélkül Nurul mellkasának
szegeződött.

– Nincsenek térképeim ahhoz, hogy Indiába navigáljunk – mekegte a kalóz.

– Akkor navigálj a csillagok alapján, a rohadt életbe! Ott a Dél Keresztje.

Használd azt! Keletnek mutat, India felé. Egyszerű.

De mikor Maya a fekete égre nézett, nem látott keresztet, csak milliónyi szemet.
A hold felfelé kúszott, hogy szemmel tartsa Őrült Morgant, és megvilágítsa a kis Hadley
fiú sápadt, kétségbeesett arcát.

Morgan előtt állt, és könyörgött neki, hogy fordítsa vissza a hajót. Az orcáin
guruló könnycseppek gyémántként ragyogtak. Ettől csak hangosabb lett a dobolás Maya
fejében.

Előresietett a hajó orrába, ahol Razak az egyik orrvitorla kötelét tekerte a

kötélbaknak nevezett bütyök köré. A fiú azonnal átkarolta, hogy lenyugtassa remegését.
Így találta meg Maya a pisztolyt az öccse tunikája alatt – megböködte a karját, mintha
beszélni szeretne vele.

Elragadta tőle.

– Ne, Maya!

Igen, Maya! Igen, Maya! Biztatta a nehéz pisztoly.

 Visszaosont a sötétben az őrült emberhez, aki otthagyta Hadley asszonyt a halál
torkában. Háttal állt a tengernek. Még mindig Nurulra szegezte a nagy, csúnya pisztolyt,
és folyamatosan a legénységet pásztázta a tekintetével. De az eszébe se jutott, hogy
Razaknak is lehet fegyvere, és Mayával nem is törődött, hiszen csak egy jelentéktelen
kisegér volt.

Na most majd észreveszel engem, Őrült Morgan.

Látott már korábban fegyveres embereket Palurban, és tudta, mi az a biztonsági

zár, úgyhogy mögé settenkedett, és az őrült hátának szegezte a pisztolyát. Lehunyta a
szemét, és meghúzta a ravaszt.

A pisztoly felordított a kezében. A robbanás leterítette Mayát a fedélzetre, és a

pisztoly kiugrott a kezéből, mintha végzett volna ezzel a jelentéktelen kisegérrel, és új
gazda után nézett volna.

Teddy rávetette magát, felkapta, és azonnal Kitty Morganre szegezte, de Maya

nem is törődött vele, mert saját, gonosz keze túlságosan hevesen remegett. Úgy meredt az
ujjaira, mintha valaki máshoz tartoztak volna, mintha egy tőle független akarat irányítaná
őket.

De a szeme még engedelmeskedett neki. A fedélzeten elterült Őrült Morganre

pillantott. Mintha olajtócsában feküdt volna. Most már Halott Őrült Morgan. A felesége
megfordította a testét, és kövér combjain nyugtatta a fejét. Föléhajolt és elmaszatolta a
féríje szájából szivárgó vért. Mikor megcsókolta szemhéját és éles orrát, furcsa,
agyzsibbasztó hang hagyta el a torkát, ami dárdaként szóródott Maya fejébe.

De a durrogás csak egyre hangosabb lett a fülében. Bumm-bumm-bumm.

MAYA ÚGY KÖVETTE Dzso-nít fel-alá a kalózhajó fedélzetén, mint egy

macska a fonalgombolyagot. Olykor előreugrott és rátette a mancsait.

Most már tudta, hogy ő meghökkentően bátor. Dzso-ní mondta, úgyhogy biztos
igaz.

– Bátor és vakmerő – mondta neki.

A vakmerőben nem volt teljesen biztos. Egészen jó szeme volt.

A hajó nem volt olyan takaros, mint a Fehér gyöngy. Illett a tengeri söpredékhez.
A part mentén várakozott. Suttogott és dörmögött magának az éjszakai szélben. Arra várt,
hogy Fitzpayne és Hadley asszony a fedélzetére ugorjanak, mint két delfin, de Maya
haragudott Nurulra. Honnan tudhatta volna a fehér lady, hogy Tuan Teddy a sziget másik
oldalán várja? Az asszonya ideges lesz. Nagyon ideges.

– Már halott – mondogatta Razak. De a szája elé tartotta kezét, hogy a fiú ne
hallja.

– Nem! – hordta le Maya. – Az asszonya és a Vasszemű meg-szurkálják

bajonettel a sárgahasú katonákat.

Razak úgy nézett rá, mintha megőrült volna. – Láttad, mennyi japán van a
szigeten? A fehér ladynek semmi esélye. Veszélyes itt várakozni, és felesleges is. Csak az
időt pocsékoljuk, ahelyett, hogy elhajóznánk…

– Hová?

– Indiába.

– Hol van India?

Razak úgy általában a háta mögött terpeszkedő feketeség felé intett.

– Valahol arra.

Maya csúnyán nézett rá. – Én kedvelem a fehér embereket.

– Sok fehér ember van Indiában.

– Honnan tudod?

– Tuan Hadley mondta.

– Őrült Morgan is Indiába akart menni.

Morgan nevének említésére Razak óvatosan nézett a nővérére, és keskeny, hideg

mosolyra húzta a száját. – A te őrült Morganed már soha többé nem akar semmit.

Mayát megijesztette, ahogy mindezt mondta. – Razak – mondta kétségbeesetten

–, még mindig a testvérem vagy. A véred vagyok.

– Igen – mondta komolyan a vérem vagy.

– Dzso-ní azt mondja, bátor vagyok.

– Testvérem, ha nem lőtted volna le Morgant, már messzire járnánk innen.

Biztonságban lennénk. Nem bátor dolog a japán katonák útjába lökni mindannyiunkat. Ez
egyszerűen… – tétovázott, a nővére arcába nézett, és lenyelte a nyelvén ülő szavakat –
nem volt bölcs döntés –

fejezte be finomabban a mondatot.

Maya örült a szavainak. Nem akarta, hogy Razak meggyűlölje. Őrült Morgan
kövér felesége már így is csúnya szavakat zúdított rá, amelyek még mindig csapdába
esett legyekként zümmögtek a fejében.

Az éjszaka közepén Dzso-ní tisztességes tengeri temetést adott a halott embernek,

és felolvasott a szent könyvéből, de Mayának inkább úgy tűnt, hogy egyszerűen ledobták
a sötétben a fedélzetről a cápáknak.

Kitty Morgan remegett. De nem sírt, mintha a férje tettei fölött érzett szégyen
útjába állt volna a könnyeinek. De Maya látta néma fájdalmát, ahogy ökölbe szorította a
kezét, és a teste mintha magába roskadt volna.

Kitty Morgan a temetés után árasztotta Mayára csúnya szavait, majd Dzso-ní
megmondta neki, hogy bátor. De a szíve mélyén nem érezte magát bátornak. A kezére
meredt, amiben a pisztolyt fogta, és azt kívánta, bárcsak valaki más keze lett volna.

Negyvenedik fejezet

ERŐS SZÉL FÚJT CONNIE ARCÁBA.

Feszülten igyekezett tartani a vadul imbolygó kenu ritmusát. Sós volt az ajka az
arcába csapódó víztől, amitől borzalmasan megszomjazott.

Hullámok csapkodták a csónak orrát, és térítették el az útjáról.

Connie dolga volt gyorsan kimerni a vizet a markával. Épp a sziget egyik sziklás
nyúlványát kerülték meg, ahol a szél a legerősebb volt, de Fitz ígérte, hogy a
szélárnyékos oldalon sokkal könnyebb dolguk lesz.

Igaza volt. Mintha függöny ereszkedett volna mögéjük. A tenger hirtelen

lecsillapodott és elsimult a felszíne.

Gyorsabban haladtak. Connie reménykedni kezdett. Bármenynyire is kételkedett

Nurulban, a kenu oldalán doboló hullámok elmosták meggyőződését, hogy a Burung
Camar biztonságosabb vizekre hajózott. Ahogy a tengerrel együtt a fejében lévő
kavarodás is lecsillapodott, ráébredt, hogy nem a hullámok hangja miatt kezdett megint
hinni Nurulban. A mögötte ülő férfi hangja miatt volt.

Egyenletesen lélegzett. Kitartó ritmusban mártogatta evezőjét a vízbe.

Rövid megjegyzésekkel beszélt hozzá, hogy ne veszítse el a reményt.

– Teddy örülni fog, hogy újra láthat – mondta Fitz, mikor a hullámok erősen
dobálták őket. – Már valószínűleg elege van a kalózosdiból.

Connie ezen elmosolyodott.

Mikor megkerülték a földnyelvet: – Kijjebb kell majd eveznünk, hogy elérjük a

Burung Camart, Connie. Nem horgonyozhat ilyen közel, rejtett zátonyok hevernek
mindenütt.

Az élet tele van rejtett zátonyokkal.

Majd később: – Jól haladunk.

De egyszer, mikor hátrafordult, elkapta, ahogy kelet felé kémlel.

Mindketten tudták, hogy amint a nap aranyszínűre festi az ég alját, a Burung

Camar vitorlát bont.

Hogyan gyűlölhette volna ezt a férfit, mikor annyira szerette?

MAYA A HULLÁMOK TETEJÉN bujkáló és a kötélzet közt táncoló holdfényt

nézte. Feszültté tette.

Dzso-ní azt mondta, hogy a japók repülőkkel őrjáratoznak a környéken éjszaka is.
Habár egyetlen fény sem égett a Burung Camar fedélzetén, a holdfényben könnyű
célpont voltak. A bombák gondolatára remegni kezdett a térde, és hínárízt érzett a
szájában.

Összekuporodott a hajó végében – amit Tuan Teddy farnak nevezett –

álló kis kunyhó mögött, és onnan hallgatózott.

Maya jól tudott hallgatózni. Szavakat gyűjtött Dzso-nínak. A férfi örült, mikor
tájékoztatta, hogy a disznóhasú kalóz azt mondta Nurulnak, hogy nem kellene tovább
várniuk Fitzpayne-re.

Maya most a sötét árnyak között bujkált, és hallgatta, ahogy Kitty Morgan és
Nurul a kunyhóban beszélgetnek. Kitty Morgan hangja furcsa volt, mintha a nyelve nem
működött volna rendesen. Töröttnek tűnt. Mint Dzso-ní válla. Mayának fájt hallani a
hangját, így rövid idő

után odébbállt.

Dzso-nít Razak mellett találta. Szeretett a testvérével beszélgetni.

Olyankor mindig kedves mosoly lebegett az ajka felett, mintha arra várna, hogy
szárnyat bonthasson. Mayának mindig apró, kellemetlen fájdalom nyilallt a szemei közé,
ahányszor csak meglátta ezt.

– Gyere csak ide, Maya!

Dzso-ní odanyújtotta neki a karját, és amikor megfogta, maga elé vonta. Maya
örült az éjszakai sötétnek. így a férfi nem láthatta, hogy fülig pirult.

– Mit csinált mostanáig az én kis feketerigóm?

– Hallgatózott.

Feketerigó? Fekete és csúnya. Morzsákat csipeget.

A férfi felnevetett. – És ezúttal mit sikerült elcsípni?

Maya látta, milyen szemekkel nézett egymásra Dzso-ní és Razak.

– Nurul szerint Hadley asszony már nincs életben – mondta kegyetlenül, hogy
lássa, amint Dzso-ní arca tejfehérré válik a holdfényben.

De mikor megsimította a kezét, legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. –

De Kitty Morgan szerint Hadley asszony túl szívós ahhoz, hogy meghaljon. Még sokáig
itt akar várni rá.

– Mrs. Morgan erős asszony. A gyásza ellenére helyesen ketyeg az agya.

Ketyeg az agya?

– Azt mondta, sajnálja, hogy Őrült Morgan használta a rádiót. Dzsoní

szorosabban markolta meg, és felfalta kék szemével, mintha krikettütővel vágott volna
belé.

– Rádió? – kérdezte hevesen. – Miféle rádió?

– A hajón.
 – Micsoda? Van egy rövidhullámú rádió ezen a hajón?

Maya bólintott. Örült neki, hogy szorosan fogja.

– Tudod, hogy hol van? – kérdezte.

– Igen.

Persze hogy tudta. Körbeszaglászta a hajót Nurul nyomában.

– Az ég szerelmére, Maya, miért nem mondtad el korábban?

Azonnal vigyél oda!

– Őrült Morgan használta, és jöttek a japók. Ne használd, Dzso-ní!

Több japó jön.

A férfi elengedte a kezét. – Istenem, kislány, ne légy ostoba! Ez az egyetlen kiút

ebből az átkozott helyzetből.

MEGLEPTE ŐKET A HOLD. Előbújt a felhők mögül, és halvány ragyogással

vonta be a víz felszínét. Fitz felmordult a csónak végében, de Connie örömmel fogadta.
Klausztrofóbiásnak érezte magát a sötétben. Úgy tűnt, mintha körbe-körbe haladnának.

– Fitz – szólította meg hirtelen. Nem hagyta abba az evezést, pedig már nagyon
fájt a karja. – Mit gondoltál rólam? Amikor az otthonunkba látogattál, gyűlöltél engem?

Hallotta, ahogy elállt a férfi lélegzete. Egy hosszú pillanat után újraindult.

– Igen, gyűlöltem Mrs. Hadley fogalmát. Az asszony gondolatát, aki elpusztította

a testvéremet. De – folytatta megváltozott hangon –

sohasem gyűlöltelek téged, Connie. – Furcsa nevetést hallatott. – Isten a tanúm,

hogy megpróbáltam. Olyan erősen próbáltalak gyűlölni téged, hogy majd’ belegebedtem.
De esélyem sem volt. Először próbáltam távol maradni tőled. Aztán próbáltam a
közeledben tartózkodni, és megkeresni a gyenge pontjaidat, hogy megutáljalak.

– És sikerült?

– Megutálni téged?

– Igen.

– Nem, nem sikerült.

 Megint Connie hátára tette a kezét. A kenu eltért az útiránytól, mivel egyikük sem
evezett.

– Annyira beléd szerettem, hogy majdnem az életembe került.

Kínszenvedés volt nap nap után a férjeddel látni. Időnként már-már azt
gondoltam, hogy Sohei áll így bosszút rajtam, amiért nem bosszultam meg az emlékét.

Connie hátrafordult, hogy szembenézzen vele. A kenu erre inogni kezdett, de

egyiküket sem érdekelte. – Mégis elárultál Takehasi tábornoknak. És elárultad a fiamat
is. És azt mondod, szerelemből tetted?

A férfi hirtelen mozdulattal rántott egyet az evezőjén, de mikor megszólalt, a

hangja gyengéd volt. – Mikor a japán katonák elkaptak téged, Connie, rejtve
maradhattam volna, hogy megvárjam Nurult, és aznap este elhajózzak. De nem tettem.
Mert az életem nem lenne élet nélküled.

Connie Fitz kezére tette a kezét. Hullám csapott át a kenu peremén.

Vizes ujjaik összeforrtak a sötétben.

– Csakis a nagy Takehasi tábornok nevére hivatkozva tudtalak megmenteni. A

helyi katonák ijedtükben majd’ összecsinálták magukat, és üzentek neki Okinawára.
Azonnal iderepült. A többit már tudod.

A kenu sötét foltként sodródott az arctalan tengeren. Connie megszorította a

kezét.

– És az a jelenet a sátorban? Valódi volt?

– Ó, Connie, szerelmem, hogy kérdezhetsz ilyet?

– Annak tűnt.

Fitz lassú mozdulattal előrehajolt a kenuban, mígnem alig pár centire volt az arca
az övétől. Connie úgy érezte, elmosódnak közöttük a határok. Nem tudta, hol végződik ő,
és hol kezdődik a férfi. Valami fontos változás történt.

– Lélegzetelállító voltál – suttogta Fitz. – Sohasem szerettelek jobban, mint

amikor letérdeltél a nevelőapám elé. Csodálatosan bátor voltál.

Connie mosolyt hallott a hangjában, és a tenger illatát érezte a hajában.

– Kegyetlen voltál – mondta.

 – Tudom.

– Miért kellene megbocsátanom neked? – Azt akarta, hogy mérgesen

hangozzanak a szavai, de elnevette magát, ahogy a férfi előrébbhajolt, és megcsókolta sós
ajkát.

A kenu veszélyesen megingott, mire Fitzpayne felkapta az evezőjét.

– És most, szerelmem – mondta Connie –, most keresd meg nekem a fiamat!

Ne HAGYJ ITT! Maya olyan hangosan kiáltotta a fejében a szavakat, hogy azt
hitte, Dzso-ní is meghallotta. Ne hagyj itt! Dzso-ní vitába szállt Nurullal. A hajó széles
farában Nurul a keleti égboltot szegélyező

keskeny aranycsík felé mutogatott, és a fejét rázta. Menni akart. A szél hevesen
cibálta a kötélzetet, nyomatékosítva akaratát, hogy a Burung

Camar vitorlát bontson. Nurul mérges volt, hogy Dzso-ní használta a rádiót.
Felpofozta Mayát, amiért megmutatta neki, de őt nem zavarta, mert Dzso-ní megpuszilta
az arcát, és azt mondta neki, hogy aranyat ér.

– Mihez kezdenék nélküled? – kérdezte.

Mikor válaszul el akarta mondani, hogy soha többé nem kell nélküle lennie, Dzso-
ní odakiáltott Teddynek a fedélzeten, hogy hamarosan felszedi őket egy repülő. Maya
majdnem hangosan elnevette magát.

Repülő? Hol szállhatna le? De Teddy hitt neki.

– Nem – mondta Teddy nagyon komolyan, és nagyon szomorúan. –

Nem megyek. Megvárom az anyámat.

– Nurul hamarosan útnak indul a Burung Camar ral, Teddy -

magyarázta neki Dzso-ní gyengéden. – Már három éjszakát töltöttünk itt.

Sajnálom öregem, de már csak abban reménykedhetünk, hogy feltűnik valahol egy japán
hadifogolytáborban.

Teddy erre rosszul lett.

– Haza kell jutnunk, hogy hírt kaphassunk felőle – unszolta Dzso-ní.

 – Nekem nincs otthonom – fakadt ki Teddy.

– Még mindig ott van Anglia, Teddy – próbálta megnyugtatni Dzsoní, és átkarolta
a vállát. – Angliában mindig otthon leszel.

Dzso-ní jó ember.

Mindannyian a hullámok között gubbasztó szigetet nézték. Úgy festett, mint egy
nagy, fekete rák. A lemenő hold fénye miatt úgy tűnt, mintha közelebb mászott volna.

– Miféle repülő? – kérdezte Teddy. Képtelen volt megállni hogy kérdezősködjön.

– Hála istennek, egy Short Sunderland a környéken őrjárato-zik, japán

tengeralattjárók után kutatva. Tengeri aknákat dob rájuk. Fél órán belül itt lesz, még
mielőtt a japánok meghatározhatnák a rádióadás helyzetét. – Dzso-ní megölelte a Hadley
fiút. – Aztán elmegyünk innen.

Elmegyünk. Elmegyünk. Elmegyünk.

Ne hagyj itt!

Maya közelebb araszolt. – Mi az a Short Sunderland?

– Egy hidroplán. Repülő hajó.

Egy kellemes pillanatig azt hitte, hogy Dzso-ní csak viccel. Olykor csinált ilyet. –
Hogyan repülhetne egy hajó? – Elképzelte a Fehér

gyöngyöt szárnyakkal, és elnevette magát.

Dzso-ní ránézett, és összevonta a szemöldökét. – Olyan repülő, amit úgy

terveztek, hogy tudjon vízről fel- és vízre leszállni. A Sunderland a C-osztályú hidroplán
katonai változata, ami utasokat szállít szerte a világban.

Repülőkkel nem szeretett viccelni. Felnézett az éjszakai égre.

Csillagok pettyezték a fekete felhőket. – Füleljetek rá, és japán repülőkre is –

figyelmeztette őket, és odament Nurulhoz, aki vitorlát készült bontani.

Hogy fülelhetett volna a repülőre, ha mást sem hallott, csak a szíve zokogását?

– FITZ, TAKEHASI TÁBORNOK a nyomodba ered majd, ha rájön, hogy

átejtetted?

– Semmi kétségem felőle.

 Hangot hallottak, mire abbahagyták az evezést. Feszülten hallgatóztak a sötétben.
Egy repülő hangja volt, valahol a távolban.

Connie megfordult, térdük egymáshoz ért, és lenézett a férfi bekötözött lábára, de

nem látott rajta friss vérnyomokat.

– Nem árultam el Teddyt, Connie.

Fitz hangja szomorú volt. Amiért Connie képes volt ilyet feltételezni róla.

– Mindig is tudtam, hogy én találom meg hamarabb – mondta. -

Hogy megmenekül Takehasi tábornok bosszújától, ha rajtam múlik.

Megsimította Connie haját. Megérintette ajkait.

– Nem hagyhattam, hogy lelövessen, Connie. Egyedül Teddyt tudtam felajánlani

neki, de sohasem volt valódi ajánlat.

Felemelte Connie állát, hogy a szemébe nézhessen. – Ugye megérted, Connie?

– Igen, Fitz. Megértem.

A KÖZELEDŐ REPÜLŐ HANGJA megtörte az éjszaka csendjét, és felkavarta a

hullámokat. A kenu heves imbolygásba kezdett, és majdnem felfordult. Fitz Connie után
nyúlt, a hátához simult a mellkasával, és karjai közé ölelte.

– Takehasi tábornok hamarabb ideért, mint gondoltam volna –

suttogta Connie vizes hajába.

A hold ismét a felhők mögé rejtőzött. A teljes sötétségben nem látták sem a
repülőt, sem a szigetet – és nyomát sem látták a Burung

Camarmk. Magukra

maradtak.

Abbahagyták

az

evezést,
 és

mozdulatlanul ültek. Tisztában voltak a meghitt pillanat múlékonysá-

gával, hogy bármelyik másodpercben elragadhatják tőlük.

– Mihez kezdünk, Fitz?

– Most ne gondolj ilyesmire, Connie. – Végigsimította kisebesedett csuklóját, és

karjának fáradt izmait. – Gondolj a mostra. Erre a pillanatra. – A vállára hajtotta a fejét.

– Nem arra gondoltam, hogy mihez kezdünk, mikor Takehasi tábornok elkap
minket.

– Fiát akkor?

Hanem arra, mihez kezdünk, mikor elmenekültünk innen. Hová megyünk?

Fitz lágy, örömteli nevetése melegséggel töltötte el Connie szívét. –

Szeretlek, drága Connie. Jobban, mint valaha gondolnád.

VALÓSÁGOS REPÜLŐ SZÖRNYETEG VOLT. Nagy és kövér, mint egy bálna,

barna és zöld törzzsel. Négy motorjának zaja az egész világot felzavarta álmából. De
hiába zúgott Maya agyában, ő összekuporodott az attap kunyhóban, és nem bírta rávenni
magát a búcsúzkodásra. A kunyhó nyitott végén át látta, hogy Dzso-ní nyugtalan.
Izgatottan várja, hogy otthagyhassa őt. Leeresztették a csónakot, hogy odavigye őket a
vitorla nélküli repülő hajószörnyhöz. Hirtelen minden olyan sietős lett.

Kitty Morgan közvetlenül a kunyhó mellett megragadta Dzso-ní karját. – Én nem

megyek veletek – mondta. A hangja még mindig olyan halott volt, mint a férje. – A hajón
maradok. Inkább itt próbálok szerencsét.

– Nem késlekedhetünk, Mrs. Morgan – mondta sietve Dzso-ní –, de kérem,

gondolja meg! Nem biztonságos ezeken a vizeken maradni.

Jöjjön velünk, legalább…

– Nem.

– Biztos benne?

– Biztos vagyok. Inkább hajózok, mint repülök.

 – Nurullal?

– Igen. Nurullal.

Nurul odakiáltott nekik, hogy siessenek.

– Hát akkor minden jót, Mrs. Morgan – mondta szívélyesen Dzso-ní.

– Sok szerencsét. Sajnálom, hogy az ismeretségünk any-nyira…

– Viszontlátásra, repülő hadnagy – szakította félbe Kitty Morgan halott hangjával.

– Mondja meg annak a csitrinek, aki lelőtte a férjemet, hogy remélem, megfullad. – A
léptei eltávolodtak a fedélzeten.

Dzso-ní bedugta a fejét a kunyhóba, mire Maya befogta a fülét, mert nem akarta
hallani tőle, hogy fulladjon meg. De Dzso-ní érte nyúlt, és széles mosollyal lehúzta a
kezét a füléről.

– Indulhatunk, kicsi feketerigó? Készen állsz a repülésre?

CONNIE ÉS FITZ HALLOTTÁK, HOGY A GÉP VIZET FOGOTT.

– Egy bombázóval kevesebb – mormogta Fitz.

– Remélem a japánoké volt – mondta Connie hirtelen haraggal –, és nem a miénk.

De miközben ezeket mondta, heves hullámzás kapta el őket a becsapódástól, és

elárasztotta a kenut. Fitznek sós víz folyt az ereiben, és a vérében volt a hajózás, úgyhogy
megőrizte egyensúlyát, és sikerült elkapnia Connie-t is, aki majdnem a tengerbe esett.
Connie odafordult hozzá, hogy megköszönje, mire hirtelen nagyot dobbant a szíve a
bordái között. Mert most tisztán látta az arcát. Látta arcvonásaiban azt az életerőt, amit
annyira szeretett, és az ismerős eltökéltséget szürke szemeiben. Szenvedélyesen szájon
csókolta, majd visszadőlt, de azonnal felkiáltott: – Nézd! Holdfény áradt szét a tenger
felett, és fél mérföldre előttük megpillantották a hatalmas repülő körvonalait. Fitz a
tenyerébe csapott. – Nem egy japó bombázó zuhant a tengerbe, Connie! – kiáltotta. Ez a
Brit Királyi Légierő istenverte hidroplánja!

És már azt is látták, hogy mellette ott ringatózik a Burung Camar hosszú orrú
sziluettje a heves hullámokon. Rájuk várt. Keményen evezni kezdtek. Teli torokból
kiabáltak. De a repülő motorjai elnyomták a hangjukat, és a szél is szembe fújt. Teljes
súllyal beledőltek minden evezőcsapásba. Átkozták vacak evezőiket, és imádkoztak,
hogy várjon egy kicsit a repülő és a hajó is, de minden reményük elszállt. Nézték, ahogy
a pinisi kibontja fővitorláját, majd követték a far- és orrvitorlák is. A bennszülött hajó
széttárta szárnyait, akár a bagoly, és elrepült nyugatnak a titokzatos sötétség felé, ahol
senki sem akadhatott a nyomára.

– Nem látnak minket – mondta Fitz. – Túl alacsonyan vagyunk a vízben.

Connie meglóbálta evezőjét a levegőben, de tudta, hogy hiába.

Inkább megindultak a repülő felé. Connie kénytelen volt elhessegetni az érzést,

hogy Sai-Ru Jumat átka nyúl ki utánuk a tengeri permetből.

Érezte hideg ujjainak tapintását. Éles fogait. Inkább az evezésre összpontosított,

merít és húz, merít és húz, összpontosít, összpontosít.

De ez sem volt elég. Sai-Ru Jumat győzött. Felpörögtek a hidroplán motorjai,

mire a hold eltűnt, mintha megrémült volna a zajtól. Sötétség ereszkedett rájuk. Connie
összerezzent, mikor mindketten hallották, hogy a gép eltávolodik tőlük a vízen.

– Connie. – Fitz ismét a hátára tette kezét. Bőrének melege mélyen a csontjáig
hatolt. – Teddy biztos azon a gépen van. Biztonságban lesz.

Ne aggódj miatta!

Connie hátradöntötte fejét a férfi térdére, aki megcsókolta a homlokát. – És mi? –

kérdezte. Rámosolygott, annak ellenére, hogy nem láthatta. – Miattunk aggódjak?

Fitz bevonta az evezőjét, és átkarolta Conniet. – Mit szólnál hozzá, ha

Ausztráliáig eveznénk?

– Csak mutasd, merre induljunk – válaszolta, és olyan hangot adott, ami akár
nevetésnek is elment. Látni akarta az arcát.

– Arrafelé van, a… – elhallgatott. – Hallgasd csak!

A repülőmotorok hangja megváltozott.

– Megfordul, Connie! Szembefordul a széllel a felszálláshoz!

Connie felült, és hallgatta az egyenesen feléjük száguldó gépet.

Világítás hiányában még mindig nem látta, és tudta, hogy őket sem láthatják,
mégis megfeszített figyelemmel kereste a tekintetével.

Egyetlen pillantással is beérte volna, hogy láthassa a gépet, amin a fia van.

Fitz hirtelen letépte az ingét. A csónak aljába görnyedve előhúzott egy doboz
gyufát a zsebéből, a kenu oldalának szélárnyékába tarotta, és megpróbált meggyújtani
egyet. Semmi sem történt.

– Nedves – mondta mérgesen.

– Gyorsan! Próbáld újra! – Connie szíve hevesen kalapált.

Újra és újra próbálkozott, mire végül egy, majd egy másik is meggyulladt. Connie
felé tartotta az inget. Egy másodpercig csak nyomorúságosán füstölt, majd lángra kapott,
ahogy a motorok zaja egyre közelebb ért. Fitz felemelte a karját, és széles ívben jobbra-
balra lengette a lángoló inget a hűvös éjszakai levegőben. A szél tűzlabdát gyúrt a
lángokból, miközben Connie kétségbeesetten igyekezett kievezni a repülő útjából. De
mindketten tudták, hogy a lángokat nemcsak a gépen ülők láthatják, hanem a szigeten
lévők is. Mindketten tudták, mit kockáztatnak. A hidroplán motorjainak zaja hirtelen
mélyebbé vált.

– Lassít! – kiáltotta Connie. Kiragadta a lángoló inget Fitzpayne kezéből, és

ledobta a kenu elejére, hogy meg ne égesse magát. -

Megláttak minket!

Megkönnyebbülés öntötte el az elméjét, nagyobb erővel, mint az éjszakai szél,

mikor hirtelen keresőfény villant fel a repülőből. Végre meglátta a hatalmas, széttárt
szárnyú angyalt.

– Evezz, ahogy csak bírsz, Connie!

– Takehasi tábornok ugye utánunk jön most, hogy tudja, hol vagyunk?

Rengeteg víz ömlött a kenuba a repülő által felvert hullámok miatt, de Connie
nem pazarolta rá az időt, hogy kimerje. Megkerülték az úszótalpakat, és a szárny jókora
hasábja alatt a gép oldalán lévő kis ajtó felé vették az irányt. Pontosan a pilótafülke
magasan lévő ablaka alatt voltak. Csalogató fény szűrődött ki a fülke ablakából,
miközben a pilóta lekiáltott nekik. – Nem érünk rá egész nap, gyerekek! Fel kell kapnom
ezt a ladikot a levegőbe, különben mind nyers halat reggelizünk!

Egy újabb hang kiáltott ki jókedvűen a repülő belsejéből. -Mozgás, kapitány!

Nem vetted észre, hogy háború van?

Connie nevetést hallott. Nevettek a gép fedélzetén.

Negyvenegyedik fejezet
 MENNYIT ÉR az ember élete – mikor már azt hitte, mindennek vége?

Mennyit ér, ha a karjaid közé kaphatod a fiad, és az arcodon érezheted forró

könnyeit – mikor már azt hitted, örökre elveszítetted?

Mennyit jelent vállt vállnak vetve ülni a férfi mellett, akit szeretsz, és nézni,
ahogyan rád mosolyog?

Szavakkal leírhatatlan. Eltörpülnek a feladat mellett. Esélyük sincs rá.

Connie a hidroplán hatalmas gyomrában ült, ívelt fém merevítői akár egy bálna
bordái, és minden ízében megremegett, ahogy a gép teljes erőfeszítéssel igyekezett
elszakadni a víz felszínétől. A hullámok alig akarták útjára engedni, és hevesen
csapkodták száguldó törzsét.

Géppuskatűz zúdult rájuk egy őrhajóból, és el is találta a szárny végét, de a gép

lerázta magáról a lövedékeket, és a levegőbe lendült. Connie hallotta megkönnyebbült
sóhaját. A repülő is úgy szerette a szabadságot, akárcsak ő.

– Nos, Fitz – döntötte neki fejét a remegő fémfalnak, és úgy érezte, mintha a gép
szívverését hallaná –, mi az útirány?

– Darwin. – Fitz arca szürke volt a kimerültségtől és a fájdalomtól, de a tekintete

vidáman csillogott. – Darwin – ismételte.

– Ausztráliában?

– Pontosan.

Connie erre nem számított.

– Azt hittem, Új-Guineába megyünk.

– Nem, az túl veszélyes – válaszolta. – Darwinnak vesszük az irányt.

A szövetségesek létfontosságú tengeri kikötője a Csendesóceánon. A kikötője és

légi bázisa létfontosságú a japánok ellen intézett támadásokhoz. A 33. repülőszázad ott
állomásozik Warhawk vadászokkal és Hudson járőrökkel. – Figyelte, hogyan reagál az
ötletre, majd hozzátette: – Mindenféle katonai munka akad arrafelé.

Örömteli izgalom ragadta magával Connie-t a gondolatra, hogy valamiképp ő is

aktív szerepet vállalhat a háborúban.

– De mi lesz a hajóddal? – kérdezte. – És mi lesz Nurullal?

 – Ők várhatnak. – Könnyedén felnevetett. – De néhány dolog nem várhat. –
Előrehajolt és szájon csókolta, majd mosolyogva visszaült.

– Most már jobb? – kérdezte Connie.

– Sokkal. Köszönöm.

Connie az ujjai közé csúsztatta a férfi kezét, és megmarkolta.

A hidroplán belső terét katonai célra rendezték be. Kemény volt és praktikus. Alig
volt benne néhány ülés, egy térképasztal a navigátornak, és a bonyolult felszerelés a
rádióstisztnek. Két lövész ült odafent a géppuskák mögött, de inkább az előtte lévő
repülőfedélzet vonta magára Connie figyelmét. Kora hajnali napsütés vonta aranyszínbe a
kabint. Teddy barna fürtjei rézszínüen ragyogtak. Megbűvölten állt Johnnie Blake és
Reeves pilótatiszt között, aki éppen azt magyarázta neki, hogyan kell csökkenteni a
sebességet.

Teddy rendbe jön majd. Tudta, hogy így lesz. Fiatal volt és erős, de sok időre és
szeretetre lesz még szüksége, mire begyógyulnak a sebek a szívében. Először könnyek és
csókok közt akaszkodott rá, de természetes kíváncsisága és lelkesedése máris elcsalogatta
mellőle.

Az viszont meglepte, hogy Mayát és Razakot is a fedélzeten találta.

Maya egy priccsen feküdt, párnával a fején és szánalmasan nyöszörgött, de

Connie biztos volt benne, hogy gond nélkül túlteszi magát az utazáson. Maya igazán
különleges és talpraesett fiatal lány volt. Darwin jobban teszi, ha felkészül rá.

– Örülök neki, hogy itt van – mondta Fitznek –, így legalább vigyázhatok rá, és
taníthatok neki ezt-azt.

Fitz összevont szemöldökkel nézett vissza rá. – Csak vigyázz, nehogy te is

eltanulj tőle egyet s mást – morogta, mire Connie elnevette magát.

Razak viszont szomorúnak tűnt. Némán duzzogott az egyik sarokban. Connie

azon tűnődött, hogy volt képes Maya felrángatni kalóz barátai mellől a gépre. De erős
kapocs volt közöttük. Ugyanaz a vér folyt az ereikben.

Volt még egy katonaruhás férfi a fedélzeten. Connie először azt hitte, hogy a
legénységhez tartozik, de hamar rájött, hogy tévedett. Most csendesen ült a repülő másik
végében, de amikor beszálltak, odament Fitzhez és kezet nyújtott neki.

– Hogy vagy, Fitzpayne?

 – Megvagyok.

– Jó látni, hogy sikerült kijutnod abból a gödörből. Nehezen ment?

– Semmi komoly.

– Helyes.

Ennyi volt. Nem beszéltek többet. De amikor megkérdezte tőle, ki az, Fitz egy
kicsit leeresztette a redőnyt, és az énje egy része visszavonult gondosan megépített falai
mögé.

– Hodgkinsnak hívják. A hírszerzésnél van, azt hiszem. Ez az a társaság, amelyik

mindig lesben áll.

Nem kérdezett többet. Fitznek annyi rétege volt, hogy már meg se lepte a dolog.
Ez a Hodgkins ismerte őt. Vajon együtt dolgoztak? Vajon Fitz japán csapatmozgásokról
értesítette volna a brit parancsnokságot?

Csupán álca lett volna kapcsolata a japánokkal? Ráébredt, hogy annyi mindent
nem tud még róla. De most már az egész jövő előttük áll, hogy megismerjék egymást.
Érezte, hogy összefonódnak a gondolataik, és érezte a sok bánatot is, amit okozott neki,
ahogyan a férfi is rengeteg sebet ejtett az ő szívén. De ezek a sebek majd begyógyulnak.

Ő és Fitz egymáshoz tartoztak. Most már tudta.

Connie sokkal jobban szerette annál, hogy korlátok közé akarja szorítani, és tudta,
hogy van egy hely a jövőjükben, ahol együtt lehetnek majd a háború után.

Egy jobb világban.

A régi világ kezdett összeomlani körülöttük. A régi világrendnek vége volt. De

bízott benne, hogy a Nyugat ismét nekigyűrkőzik majd, és újat épít a helyébe. Egy jobb
világot, ahol az országok már nem akarnak minden áron egymás torkának esni, hogy a
fiatalokkal fizettessék meg a háború árát. Teddy gyorsan növekedett, de hitt benne, hogy
neki nem kell majd háborúba mennie. Már így is egy életre elegendőt látott belőle.
Kinézett az egyik apró ablakon, de nem látott mást, csak ragyogó, kék vizet. Malajzia
már eltűnt, de megígérte magának, hogy egy napon visszaviszi oda a fiát, hogy
meglátogassa az apja otthonát.

– Connie.

Aggódva fordult Fitz felé. – A lábad fáj?

 Fitz a fejét rázta. – Connie, ez a Hodgkins egyféle szabadúszó, aki szereti a
munkájában a kihívásokat, és elég bátor hozzá, hogy a dolgok végére járjon. – Felvonta
egyik vastag szemöldökét.

– Akárcsak egy másik ismerősöm.

Fitz felnevetett, és Connie érezte, hogy nevetése a lelkébe hatol.

– És? – kérdezte.

– Szólhatnék neki egy-két szót az érdekedben, ha gondolod. Mindig szüksége van

jó emberekre.

Connie mélyen a szemébe nézett. Felszökött a pulzusa az izgalomtól.

Megfeszültek az ujjai. – Darwin akár még jó hely is lehet, hogy új életet

kezdhessek – mondta közömbösséget színlelve. Új élet és új lehetőségek! Egy hely, ahol
hasznossá teheti magát!

– Gyakran meg tudnálak látogatni – mondta Fitz.

– A hajóddal?

– Igen.

– Teddy is biztonságban lenne ott.

– És mikor vége a háborúnak, közösen…

Connie az ajkára tette az ujját. – Egyszerre csak egy lépés, Fitz.

– Érezte tagjain a férfi karjának és hosszú combjának meleg érintését.

Kitárulkozott előtte a jövő, olyan csábítóan, akár a friss gyepszőnyeg. – Ott biztonságban
leszünk, hiszen a japán gépek soha nem jutnak el Darwinig. – Fitzre mosolygott. – Ugye?
 Vége

KATE FURNI VALL: LYDIA TITKA

„ Megkapó, gyönyörű szerelmi történet ~ magával ragadó, nagyszabású

történelmi korrajz és egyben tanulságos szerelmes és családregény. ”

(Kate Mosse, a Labirintus szerzője)

1929, Oroszország. A fehérorosz arisztokrata származású Lydia élete nagy

veszélyben forog, de mellette áll a féltestvére, Alekszej Szerov és a hatalmas kozák, Liev
Popkov is.

A zabolátlan, „tűzhajú” Lydia Ivanova édesapja, Jens Friis keresésére indul.

Sokáig úgy hitte, hogy az apját megölték a bolsevikok, amikor még ötéves kislány volt.
Nemrég azonban megtudta, hogy egy szibériai munkatáborban mégis életben van.

Jelenlegi lakhelyükről, a Kínában lévő orosz negyedből indulnak el a

veszedelmekkel teli több ezer kilométeres utazásra, hogy átszeljék a hatalmas, hófödte
Oroszországot.

Lydia gondolatai folyamatosan szerelméhez, Csang An Lóhoz lérnek vissza, aki

Kínában maradt.

A sorozatos hazugságok, felfedezések, szenvedély és ön-feláldozás olyan

választások elé állítják mindannyiukat, amelyek megváltoztatják egész hátralevő
életüket…

Kizárólagos terjesztő:

Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.

1047 Budapest,

Perényi Zsigmond utca 15-17

Telefon: 06 1 370 9264, 06 1 399 0638

www.tothagasplusz.hu

Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók a Könyvtündér Internetes

Könyváruházban www.konyvtunder.hu

A Maláj szigetvilágban és a Csendes-óceáni, szigeteken férfiak és nők által

egyaránt viselt, élénk színű selyemből vagy vászonból készült ruhadarab. A 3-4 méter
hosszúságú, varratlan anyagot a test köré tekerve viselik.
 2

A balsafa gyorsan és magasra (30 m) növő fafajta. Főként Dél-Amerika

esőerdeiben honos. A neve a spanyol balsa (ejtsd: balsza, jelentése: tutaj) szóból ered.

A faanyag nagyon puha és könnyű, ezért ideális a modellépítéshez is.

A csapáti hagyományos indiai kenyérféle, amelyet minden nap frissen sütnek az

étkezéshez.

Marihuána, szankszrit eredetű szó (ganja), melynek jelentése kender, kenderlevél.

A krokett egy gyepjáték, amelyben a füves pályán elhelyezett kis kapukon egy
hosszú, fából készült ütővel kell átütniük a játékosoknak a fából vagy műanyagból
készült, teniszlabda méretű labdákat.

Papagájvirág

Az egyik legismertebb kerti cserje Malajziában. Leginkább vörös, édes nektárral

teli virágai egész évben nyílnak.

A nagyvitorla alsó élét tartó rúd