Professional Documents
Culture Documents
Erin Watt - A Royal Család 4 - Bukott Örökös
Erin Watt - A Royal Család 4 - Bukott Örökös
Kedves Vásárlónk!
A ROYAL CSALÁD 4.
BUKOTT
ÖRÖKÖS
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Erin Watt
A mű eredeti címe: Fallen Heir (The Royals Book 4)
ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-561-320-5
MOBI ISBN 978-963-561-321-2
Tudom – feleli.
Hol vagy?
Callum téged keres
•••
Aha
Igen? Hát nekem meg az nem tetszik, ha illegális verekedésre hurcolnak, aztán közlik
velem, h ideges típus vagyok
Mert tényleg sajnálom, Hartley. Szar alak vok, h odavittelek, és aztán kényszeríteni
akartalak, h maradj, amikor haza akartál menni. Minden okod +van rá, h haragudj
rám
Újabb hallgatás.
Őszinteséget?
Mégis mi a francot jelent ez? Ahogy az üzenetet bámulom,
végighúzom a kezem az állkapcsomon. Tényleg sajnálom. Ennél
őszintébb már nem lehetnék. Már az is új, hogy megbántam a
dolgot. Miért nem képes ezt észrevenni?
Az ujjaim a kijelző fölött haboznak. Mit mondjak? Mi lenne
elég meggyőző?
Kedvellek
Furcsán mutatod ki
Nem épp az a válasz, amiben reménykedtem, de legalább még
nem mondott le rólam.
Szóval szeretek repülni. De apám megtiltotta. Így néha vlhogy ki kell engednem a
gőzt. A bunyó az 1etlen, amivel nem ártok senkinek. Mármint az emberek
önszántukból vannak ott
Áh! Oké. + is értem + nem is. + bocsátok, de most 7végén nem találkozhatunk
A képernyőre vigyorgok.
Kis szünet.
Felejtsd el!
A francba!
Köszi, E
– Hát nem tök jó? – lelkendezik Val később, aznap este. – Már
többször ettünk a mólón, de a vidámparkban már évek óta nem
voltam.
– Ha a „tök jó” alatt azt érted, hogy jobb, mint a pokol
legmélyebb bugyra, akkor ja, persze, tök jó.
Dühödten meredek Hartley és Bran hátára, akik a
jegypénztárnál állnak. Bran ki akarja fizetni Hartley jegyét, de
Hartley egyre csak a fejét rázza.
Kis elégtételt érzek, hogy Hartley visszautasítja Bran pénzét.
Ha érdekelné a srác, akkor hagyná, hogy fizessen, nem? Ez már
csak így működik. A lányok szeretik, ha vesznek nekik ezt-azt.
Ha nem fogadják el az ajándékot, akkor nem érdekli őket a srác.
Hartley nyer, és kifizeti a saját jegyét.
Odafurakszom a pulthoz, és leteszem a kártyámat.
– Három jegyet kérek – mutatok még Ellára és Valra.
– És velem mi lesz? – rikoltja az álbarátnőm.
Hátrapillantok rá a vállam fölött.
– Az apádnak egész autógyára van. Ki tudod fizetni a
sajátodat.
– Easton! – kiáltja Ella elhűlve.
– Mi az? Nem az én ötletem volt, hogy idejöjjünk.
Fogom a kártyát és a jegyeket, és továbbmegyek, át a
forgókapun. Talán Felicity arra jut, hogy túl nagy seggfej
vagyok, és véget vet az álkapcsolatunknak.
Bár lenne ekkora mázlim!
Csak ezért mentem bele ebbe a „randiba”. Azt tervezem, hogy
megpróbálok értelmesen elbeszélgetni Felicityvel, és
meggyőzni, hogy hagyjon békén a francba.
– Többet vártam tőled, Easton! – fortyog Felicity, amikor
csatlakozik hozzánk odabent.
Vörösesszőke haját hosszú lófarokba kötötte, bézs, egyenes
szabású ruha és bőrszínű, nyolccentis magas sarkú van rajta,
ami cseppet sem illik egy vidámparkba.
– Ne tedd! Úgy nem ér csalódás.
Vékony csíkká préseli a száját, mint mindig, ha mérges.
– A mai este után elbeszélgetünk.
– Kösz, de nem.
Inkább hagynám, hogy a Salem Street-i pókerterem kidobója
egy órán át püföljön.
– Jó a felsőd – dicséri Ella Hartley-t, amikor odalépünk hozzá
és Branhez.
Ekkor veszem észre, hogy ugyanaz a fehér, rövid derekú
pulcsi van rajtuk, aminek egy csík fut végig harangalakban
bővülő ujján. Hartley egy szűk farmert vett fel az övéhez, ami
kiemeli fantasztikus fenekét, míg Ella kék miniszoknyával
viseli.
Hartley elvigyorodik.
– Akciósan vettem.
– Én is.
És ezzel máris legjobb barátnők. Ha tudtam volna, hogy csak
ennyi kell hozzá, már rég felvettem volna egy fehér, rövid
felsőt. Nem félek megmutatni a hasizmomat.
– Kértek valamit inni? – kérdezem a többieket.
– Én egy light kólát kérek – közli Felicity. – És egy fagyasztott
banánt csoki és mogyoró nélkül.
– Szóval egy banánt – mondom.
– De fagyasztottat.
Inkább nem vitatkozom vele.
– Bran?
– Mindegy. Legyen egy kóla.
Valószínűleg ő is, mint én, legszívesebben sörözne, de
kiskorúak vagyunk, és a mólón nagyon szigorúak ebben.
– És te, Har-Har?
Felicity dühösen néz a becenév hallatán.
– Nem kérek semmit, köszi – rázza meg a fejét Hartley.
– Biztos? Nem fogom mindennap felajánlani, hogy fizetek –
cukkolom.
Csak azért ajánlottam fel, hogy legyen indokom venni neki
valamit.
– Én fagyis, narancsos üdítőt kérek – szól közbe Ella. – Val?
– Fagyis gyökérsört. És tölcsérfánkot eperrel.
– Egy tölcsérfánk nekem is jólesne – teszi hozzá Bran.
– Segítesz, Bran?
Ez a rendelés nagyobb lett, mint gondoltam. És nem akarom
egyedül hagyni Hartley-val.
– Persze.
Odamegyünk a büféhez, ahol rendelek három tölcsérfánkot,
egy fagyasztott banánt – nincs olyanjuk, amin nincs csoki – és
hat óriási bundás virslit.
– Egy egész hadseregnek vásárolsz? – viccelődik Bran.
Lehet, hogy tetszik neki Hartley, de nem valami jó a
megfigyelőképessége. Hartley megnyalta a száját, amikor Val
kaját rendelt. Amint megláttam a nyelvét, elgyengült a térdem.
Sajnos tudom, hogy ez az éhes pillantás az ételnek, és nem
nekem szólt.
– A vidámparki kajából sosem elég.
– Ez igaz.
Miközben várakozunk, Bran zsebre teszi a kezét, és félszegen
rám pillant.
– Légy őszinte, Royal! Neked okés így, hogy Hartley-val vagyok
itt?
Megfeszülök. Ezt úgy kérdezi, mintha azt hinné, hogy ez egy
randi, vagy valami ilyesmi. Az lenne? Külön érkeztek, ezt
biztosan tudom. Hartley busszal jött, Bran pedig a Dodge-át
vezette. De ez nem jelent semmit. Ettől még ugyanúgy
megbeszélhették, hogy ez egy randi valamikor a suli után, még
mielőtt ideértünk.
Megvan neki Hartley száma?
Féltékenység égeti a gyomromat. Rohadtul ajánlom neki, hogy
ne legyen.
– Miért ne lenne?
Valahogy sikerül ezt a lehető leglazábban kérdeznem.
Bran vállat von.
– Nem t’om. Csak úgy tűnik, nagyon védelmezed.
– Barátok vagyunk. Minden barátomat védelmezem.
– Én is – mosolyog, arra bátorítva, hogy én is mosolyogjak, de
jelenleg nem igazán vagyok olyan hangulatban.
– Tényleg tetszik Hartley?
Bran rendes srácnak tűnik, és ő az egyetlen játékos a
csapatban, aki képes rendesen eldobni a labdát, de ettől még
nem kell a csajom körül legyeskednie.
– Lehet. Klassz csajnak tűnik.
– De jobb, ha nem jársz senkivel az utolsó évedben, mert az a
kapcsolat úgysem tart sokáig – mondom.
Bran felvonja a szemöldökét.
– Talán titokban tanácsadórovatot vezetsz, Royal?
Nehéz megakadályozni az elpirulást, de azért sikerül. Segít,
hogy már évek óta nem érdekel, mit gondolnak mások.
– Igen, a neve Tisztelt Uram, Aki Jobban Tudja Nálam. Azért
vagyok, hogy megakadályozzam, hogy bolondot csinálj
magadból.
– És szerinted azzal, hogy Hartley-nak udvarolok, bolondot
csinálok magamból?
Úgy látszik, jól szórakozik ezen.
– Én csak azt mondom, hogy szerintem nem érdekled.
– Azért teszek egy próbát. – Felkap egy tölcsérfánkot. – De
kösz a tanácsot.
Erre nem tudok mit válaszolni, úgyhogy inkább kussolok,
amíg visszamegyünk a lányokhoz. Mire odaérünk, már több
mint egy tucat embert találunk ott, a legtöbben Felicity barátai.
– Úgy néz ki, a végzős osztály fele itt van – állapítja meg Val,
miközben kiosztom a kaját.
Felicity végigsimít a haján.
– Gondolom, híre ment, hogy itt vagyok.
Rámeredek, azon tűnődöm, vajon ironikusan értette-e, de
nem úgy tűnik. Komolyan gondolja. Körülnézek, hogy vajon
mást is mulattat-e a téveszméje, de Ella és Hartley rávetette
magát a kajára. Felicity bandája pedig úgy bólogat, mintha egy
orákulum szólt volna hozzájuk.
Amikor végzünk az evéssel, Bran felveti, hogy üljünk fel
valamire.
– Én imádom az óriáskereket – mondja Hartley. – Szerintem
tizenkét éves koromban ültem rajta utoljára.
– Az ilyesmik a gyerekeknek valók – vágja közbe Felicity. –
Miért nem nyersz nekem valamit?
– Mert a játékok nem a gyerekeknek valók? – vetem ellen.
– Mit szólnátok egy kosaras versenyhez? – javasolja Tiffany,
Felicity egyik barátnője. – A fiúk mind nyerhetnének nekünk
valamit.
Felicity tapsikolni kezd.
– Igen! Gyerünk, Easton! Nyerhetsz nekem valamit, hogy
jóvátedd, hogy nem fizetted a belépőjegyemet.
Átkarolja a könyökömet, és a játékok felé rángat.
– Te mit gondolsz? – kérdezi Bran Hartley-tól. – Nyerjek neked
valamit?
– Ó, nem. Nincs szükségem semmire – tiltakozik Hartley.
Az már egyszer biztos. Ha valaki nyerhet valamit Hartley-nak,
akkor az én vagyok. Ő az én barátom.
– Mi lenne, ha saját magunknak nyernénk? – veti fel Ella
szárazon.
Míg Felicity és a többi csaj elégedetlenül felmordul, Hartley
felé mutatja a mutatóujját. Ő, Ella és Val leválik a csoportról, és
egy standhoz sodródik, ahol valami seggfej próbálja eltalálni
mindenkinek a súlyát. Elég bunkó dolog szerintem.
Próbálok utánuk menni, de Felicity ismét elkapja a karomat.
– Kezdek nagyon belefáradni ebbe – nézek le nyomatékosan a
kezére.
– Mibe?
Finoman, de határozottan kiszabadítom magam a
szorításából.
– Meddig akarod még ezt folytatni?
Felicity csípőre teszi a kezét.
– Nem tudom, mire gondolsz.
Elfojtok egy bosszús ordítást.
– Felicity, ide figyelj! Részeg voltam, amikor belementem a
javaslatodba. Másnap, amikor felébredtem, arra sem
emlékeztem, hogy találkoztunk.
– Hát pedig találkoztunk, és azt mondtad, a pasim leszel,
úgyhogy ez van, Easton Royal. Ehhez tartjuk magunkat.
– Nézd, aranyos lány vagy – fulladok bele majdnem a
hazugságba. – Jobban jársz, ha nem vagyok a pasid, sem az ál,
sem másmilyen, oké? Rettenetes ember vagyok, ráadásul rohadt
lusta is. Jobb, ha keresel valaki mást, akit kihasználhatsz.
Felicity elemeli a kezét a csípőjéről, és szorosan összefonja a
melle előtt. Háh! Eddig még rá se néztem a mellére.
Valószínűleg azért, mert sosem érdekelt annyira, hogy
lecsekkoljam.
– Nem – közli.
– Nem?
– Nem. Már mindenkinek elmondtam, hogy együtt vagyunk,
úgyhogy együtt vagyunk. Nem érdekel, hogy goromba vagy és
sértegetsz. Felháborító viselkedésed csak együttérzést kelt majd
bennem.
Szentséges Szűz Mária! Valami egyértelműen nincs rendben
nála.
– Nem fogok részt venni ebben. Pont. Komolyan, nem tudom,
mi mást mondjak, vagy hogy máshogy fogalmazzam meg. Én
ezt nem csinálom.
– De igen.
Hátrálok pár lépést. Végeztem ezzel a témával.
– Mert ha nem – teszi hozzá –, megkeserítem Hartley életét.
A nyelvemet a szám belső oldalának nyomom, és türelemért
imádkozom. Végül is én mentem bele ebbe a hülye színjátékba,
még ha nem is emlékszem rá olyan tisztán.
Visszalépek hozzá, és próbálok a racionális énjére hatni.
– Gondolkodj egy kicsit! Miért nem ejtesz? Azt mondhatnád,
hogy megcsaltalak, hogy egyszerűen csak túl hülye vagyok
ahhoz, hogy időt vesztegess rám, vagy hogy rossz vagyok az
ágyban. Mondj olyan hazugságot, amit csak akarsz, és én majd
alátámasztom.
– Nem.
Árrrrrrhhhh! Csak másodpercek választanak el attól, hogy
behúzzak a legközelebbi falnak. Ez a csaj teljesen zakkant.
És ha ilyen szemét ebben az egészben, akkor én még
szemetebb leszek.
– Próbálj csak meg ártani Hartley-nak, és egy nap múlva már
kegyelemért fogsz könyörögni – mondom fenyegetően.
De ahelyett, hogy megijedne, Felicity csak gúnyosan
mosolyog.
– Miután végeztem Hartley-val, Ella következik.
Felhorkantok. Már megint ezzel jön? Kizárt, hogy Felicity
lenyomhatná Ellát. Ella már megküzdött és megfékezte a
leggonoszabb csajt az Astor Park Prep történetében: Jordan
Carringtont.
– Nem érdekelnek a kis játékaid, bébi. Ella elég erős ahhoz,
hogy megvédje magát.
– Majd meglátjuk, nem igaz?
Arcán továbbra is azzal a beteg vigyorral elsétál a barátaihoz.
Visszanyelek egy nyögést, zsebre vágom a kezem, és figyelem
a játékoknál álló osztálytársaimat. Bran a kosárra dobós
játéknál szerzi a pontokat. Több csaj is köré gyűlt, és szurkolnak
neki.
Hmmm.
A látványtól, ahogy egyértelmű csodálattal veszik körbe az
Astor Park új sportolóját, támad egy ötletem.
Ha Felicity a társadalmi ranglétra tetején akar állni, akkor
logikus, hogy összejöjjön Brannel. Bár a srácnak nincs pénze,
jóképű és, ami a legfontosabb, ő az irányítónk. Az irányítókat
mindenki szereti. A fenébe is, hiszen még Hartley is el van
ájulva tőle. Csak meg kell győznöm Felicityt, hogy Bran jobb
fogás, mint én.
És oké, ha az, hogy Bran összejön Felicityvel, még távol is
tartja a srácot Hartley-tól, akkor csak még jobb.
De egyáltalán nincs vele hátsó szándékom, vagy ilyesmi.
Odasietek a játékokhoz. Bedobom az aprót a Bran melletti
gépbe, és elkezdek rádobálni a kosárra. Elég egyszerű.
Hamarosan körém is odagyűlnek a csodálók. Amikor Bran
megáll, hogy engem figyeljen, felteszem a kérdést.
– Akarsz fogadni, Mathis? – dobom oda a csalit.
Azonnal ráharap, ahogy arra számítottam is. Hiszen sportoló,
azaz jó nagy adag versenyszellem szorult belé.
– Naná. Mi a tét?
– Ha nyerek, te állod a jegyeket mindenkinek a játékokra. Ha
veszítek, akkor én.
– Már huszonhárman vagyunk – jegyzi meg Ella halkan. – Az
majdnem ezer dollár.
Észre sem vettem, hogy odajött hozzánk. Val és Hartley is
visszatért, és amikor rájuk nézek, nem kerüli el a figyelmemet a
szemükben tükröződő aggodalom.
– Tudom – felelem. – Aprópénz, nem igaz?
Az astorosok bólintanak, de Bran a tanár és könyvelő
szülőkkel nem átlagos astoros. Nincs vagyona, sem több ezer
dolláros zsebpénze.
Amikor napbarnított bőre elsápad, tudom, hogy igazam van.
– Öm, persze, azt hiszem.
A büszkesége nem engedi, hogy visszalépjen.
Megszorítom a vállát, mert nincs veszélyben a pénze.
Veszíteni fogok.
– Szuper.
Felicity lelkesen összecsapja a tenyerét.
– A nagy pandát kérem.
Az egyik óriási plüssre mutat, amit valószínűleg öt dollárért
beszerezhetnénk egy olyan helyen, ahova Felicity az élete árán
sem lépne be. Nem kell neki a panda. Az kell neki, amit ez a
panda jelképez az őrült elméjében.
Kár, hogy csalódott lesz.
Dobálni kezdünk. Az első körben annyi pontot szerzek,
amennyit tudok. Azt akarom, hogy a vereségem hihetőnek
tűnjön. Bran azonban nem segít a helyzeten. A gondolat, hogy
mindenkinek jegyet kell vennie, kizökkenti, ami furcsa, mert a
focipályán semmi sem terelheti el a figyelmét. Elkezdi elvéteni a
lövéseit, és az előny, amit szereztem, nem csökken. Még azután
sem, hogy úgy teszek, mintha elhagyna a szerencsém.
A harmadik körben rákapcsol, de nem eléggé, és azt is későn.
Amikor jelez a csengő, én vagyok a nyertes.
Baszki!
– Dupla vagy semmi – bököm ki.
– Nem, jó így – feleli Bran, de az arca zöldes árnyalatú.
– Tudtam, hogy te fogsz nyerni, Easton! – ömleng Felicity. –
A jó neveltetés mindig győzedelmeskedik.
Tudom, hogy Ella csalódott, de a Hartley arcán látszó undor
vág oda igazán. Ella elhiszi majd a magyarázatomat, hogy
próbáltam manipulálni a játékot, hogy Bran nyerjen, és én
vegyem meg a jegyeket. De Hartley nem. Már így is seggfejnek
tart.
Nagyot nyelek, és előhúzom a pénztárcámat.
– Hülye fogadás volt. Állom a jegyeket.
– Nem, haver. A fogadás, az a fogadás. Állnom kell a szavam.
Bran láthatóan feszengve elbotorkál megvenni a jegyeket.
Néhány csapattársunk hátba veregeti, amikor elmegy
mellettük.
– Ez a mi irányítónk!
– A francba! – motyogom.
Ella elkapja a karomat, és félrehúz.
– Menj, állítsd meg! – könyörög.
– Nem lehet. Ha megpróbálom én fizetni a jegyeket, elveszíti a
csapattársai megbecsülését.
– Hogy ti, fiúk mekkora idióták vagytok!
Úgy fest, mint aki legszívesebben pofon vágna. Őszintén
szólva még jól is esne.
Bran visszajön a jegyekkel, és kiosztja őket. Félrehúzódom, és
megvárom, amíg a többiek megkapják. Amikor Bran odaér
hozzám, ismét felajánlom, hogy kifizetem a jegyeket.
– Már annyiszor játszottam ilyet a tesóimmal, hogy csukott
szemmel is menne. Hagyd, hogy fizessek, oké?
Bran felhorkan.
– Szóval rászedtél?
– Nem teljesen.
De nem hangzom túl meggyőzően, mert valójában rászedtem,
csak nem úgy, ahogy végül alakult.
– Azt hittem, egy csapatban játszunk – jegyzi meg halkan –, de
kösz, hogy még idejében megmutattad az igazi oldaladat. Most
már tudom a szabályokat.
Az egyik jegyet a tenyerembe csapja, és elmegy.
– Mekkora pöcs vagy.
Felnézek, és látom, hogy Hartley közeledik felém. Szürke
szeme mintha csak két viharfelhő lenne.
A kétségbeesés megreked a torkomban. Nagyot nyelek, és
intek neki, hogy kövessen egy helyre, ahol a többiek nem
hallhatnak minket. Csodával határos módon utánam jön.
– Ez nem az, aminek látszik – magyarázom halkan. – Veszíteni
akartam, hogy én állhassam a jegyeket.
Felháborodottan megrázza a fejét.
– Ja. Persze, Easton.
– Így igaz.
– Aha. Akkor meg minek kellett egyáltalán ezt a hülye játékot
játszani? Miért nem fizettél csak úgy a jegyekért?
– Azt akartam, hogy Bran jó színben tűnjön fel Felicity előtt.
– Tessék? – ráncolja Hartley a homlokát.
– Azt hittem, ha rágerjed valaki másra, elfelejti ezt a hülye
ötletét, hogy járunk. – Basszus! Ez az egész tök nevetségesen
hangzik most, hogy valaki másnak próbálom megmagyarázni. –
Nézd, hibáztam. Nem akartam Brant kiforgatni a pénzéből.
Hartley mintha egy örökkévalóságig vizslatná az arcomat.
– Tényleg nem akartál vele szemét lenni, ugye?
Szomorúan megrázom a fejem. Ekkor rájövök, hogy
ugyanolyan vagyok, mint Felicity, csak pasiban. Nem akarok
leszállni Hartley-ról, bármennyire is kéri. Önző vagyok. Folyton
elkeserítek másokat a hülye, meggondolatlan döntéseimmel.
Vagyis, ez nem is annyira felicitys. Ő egy ravasz cselszövő. Én
csak jól akarom érezni magam.
De nem mások kárán.
– Ó, Easton! – Ez a két szó tele van csalódottsággal.
– Tudom. – Kihúzom magam. – Helyrehozom.
– Hogyan?
– Azt még nem tudom. De te vagy a legjobb barátom. Tudnál
segíteni? – pillantok rá könyörögve.
Meglep, amikor közelebb lép, és megszorítja a karomat.
– Majd kitalálunk valamit – bátorít.
Aztán ismét ledöbbent, amikor gyors puszit nyom az arcomra.
Talán mégsem én vagyok a fiú Felicity. Hartley kedvel, és ő a
legrendesebb, akit ismerek.
Az egész testem lebeg ettől az egy másodperces fizikai
kontaktustól. Csak nyugalom, szólok magamra. Hartley-val
barátok vagyunk, és ez azt jelenti, hogy nem jöhetek izgalomba
illetlen helyeken.
– Ne izgasd fel magad miatta! Gyere! – szól Hartley, már pár
lépéssel arrébb.
Erre egy perverz válasz jut eszembe, de ezúttal az agyam
leállítja a számat. De azért közel volt.
18. FEJEZET
•••
•••
Lehet – ez a válasza.
Megint visszacsúsztatja.
•••
•••
•••
A francba!
A nappaliban. Ella?
A lépcső tetején
– A fenébe! – mormogom.
Hartley odalép mellém.
– Mi a baj?
– Ella apja odakint balhézik.
A hall felé intek, ahol tovább folytatódik a veszekedés.
– Mi mást tehettem volna? – kérdezi apu. – Az egész környéket
felébresztetted, annyit dudáltál, mint valami őrült. Szerencséd,
hogy nem hívtam ki a rendőrséget.
– Hát miért nem hívtad? – gúnyolódik Steve.
– Azért, mert Ella már épp elég dolgon ment keresztül. Már
csak az hiányozna neki, hogy az apját megint bilincsben
vezessék el. De komolyan mondom, Steve. Nem mehetsz a
közelébe. Már nem te vagy a gyámja, hanem én. A bíróság…
– Csessze meg a bíróság!
Hartley összerezzen. Nyugtatóan átölelem a vállát.
– Ő az én lányom, Callum. És nem tudom, miféle szarsággal
etetnek az ügyvédeid, de Ella a védelem tanúja lesz, nem a
vádé. Az én lányom nem fog ellenem tanúskodni.
Hartley elhűlve kap levegő után, majd a szájára szorítja a
kezét.
A füléhez hajolok.
– És még azt hiszed, nálatok vannak csontvázak a
szekrényben, mi? Hidd el, nem lehet mocskosabb titkod, mint
nekünk, Royaléknak.
– Nektek, Royaléknak mindig mindenben a legjobbaknak kell
lennetek – viccelődik gyengén, sápadt arccal és tágra nyílt
szemmel.
– Üdv az életemben!
Megfogom a kezét, és erősen tartom az enyémben. Ő is
megszorítja a kezem.
Odakint a hallban a két apa tovább üvöltözik. Közben idebent
egymást vigasztaljuk.
– Már nem tartozol ehhez a családhoz – mondja apám
hűvösen. – Nem vagy Ella apja. Nem vagy a fiúk keresztapja.
Nem vagy a barátom, sem az üzlettársam. Legközelebb a
bíróságon találkozunk, amikor is a lányod ellened fog
tanúskodni.
– Azt majd meglátjuk – vágja vissza Steve.
A bejárati ajtó becsapódik.
Megvárom, amíg apu léptei már nem visszhangoznak a
márványpadlón, majd kikémlelek a hallba. Üres.
– Gyere! – mondom Hartley-nak, és magam után húzom.
– Hova megyünk?
– Megkeressük Ellát.
Hartley megrázza a fejét.
– Menj csak! Nekem fura lenne erről beszélni vele.
– Nem bánná…
– Nem tartozik rám – mondja Hartley határozottan. –
Egyébként is mennem kéne. Be kell fejeznem a házit holnapra.
Munka után egyenesen idejöttem.
Elkapom a kezét, mielőtt kilép az ajtón.
– Várj! – ráncolom a homlokomat. – Szeretnék többet tudni a
húgodról és a családodról. Mesélsz még róla holnap? Talán
ebédkor? – Amikor nem felel, lenyelem a csalódottságomat. –
Vagy, gondolom, tovább titkolózhatsz előttem.
Hartley arca rózsaszínes árnyalatot ölt.
– Sajnálom. Igazad van. Tényleg titkolózom. De nem direkt.
Sosem szerettem igazán magamról beszélni. Már a bentlakásos
iskola előtt is magamnak való voltam. Mármint, voltak
pasijaim…
– Neveket és címeket kérek – követelem. – Tudnom kell, kit
verek össze.
Ezen felröhög.
– Ó, nyugi! Már régi történetek. De ja, rajtuk kívül nem sok
mindenkit avattam be. Azt hiszem, nem vagyok valami jó
benne.
– Az nyilvánvaló.
Hartley enyhén elmosolyodik.
– Még fiatal vagyok. Még tanulok, fejlődök, meg minden ilyen
hülyeség, ugye? – Ránt egyet a vállán. – Igyekszem jobb barát
lenni. Tulajdonképpen azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam.
Kézfogásra nyújtja a kezét, és az első reakcióm az, hogy
legszívesebben ezt kihagynám, és inkább megölelném. Aztán
rájövök, hogy baráti gesztusát egy hasonlóval kéne
viszonoznom.
Megfogom a kezét. Valószínűleg tovább szorongatom, mint a
barátok általában, de még én is fiatal vagyok. Még tanulok,
fejlődök, meg minden ilyen hülyeség.
De helyesnek tűnik mindezt megtenni valakivel, aki a
kezemet fogja. Főleg, hogy az ajándéka ott van a csuklómon.
23. FEJEZET
•••
A mólón kötünk ki. A lámpákat felkapcsolták, az alkonyat
lassan estébe fordul. Leparkolok, és kocogva megkerülöm a
furgont. Hartley hagyja, hogy kisegítsem. Hagyja, hogy
megfogjam a kezét. Hagyja, hogy odavezessem egy
büféstandhoz, ahol forró csokit és tölcsérfánkot rendelek.
Miután megitta a forró csokit, és megette a fánk felét, Hartley
zombiszerű arckifejezése lágyulni kezd.
– Köszi a vacsit.
– Örömömre szolgált. Szeretnél menni egy kört az
óriáskeréken? – vetem fel. – Tizenkét éves korod óta nem ültél
ilyesmin.
– Emlékszel rá?
– Naná.
Nem adok neki időt, hogy végiggondolja.
Odatrappolok a pénztárhoz, megveszem a jegyünket, és
odakísérem az óriási ócskavashoz. Hogy mit meg nem teszek
ezért a csajért…
– Tudod, miért szeretem az óriáskereket? – kérdezi, amikor
belép az ingatag fémkosárba, és leül.
– Mert meg akarsz halni?
Bemászok utána, és várom, hogy leereszkedjen a biztonsági
korlát.
– Mert a tetejéről belátni az egész világot.
– Akkor ki kéne próbálnod a repülést – vetem fel. – Az
ezerszer jobb és biztonságosabb, mint ez.
A fémdoboz meglendül. A homlokomon verejték gyöngyözik,
és a gyomrom ugrik egyet. A fejemet a függőleges, keskeny
fémrúdnak döntöm, és elkezdek ezertől visszafelé számolni.
Lehet, hogy ez hiba volt. Le kéne szállnom. A korlátnak
feszülök, de nem enged.
– Jól vagy? – kérdezi Hartley. A keze hozzáér az enyémhez.
Oké. Meggondoltam magam. Menni fog.
– Aha.
– Izzadsz.
– Meleg van.
– Alig van tizenöt fok, és csak egy póló van rajtad.
– Fagypont felett nekem már meleg van.
– Libabőrös vagy.
A kosár meginog, és amikor meghallom a fém nyikorgását, a
szívem hevesebben ver.
– Mert melletted ülök – préselem ki összeszorított fogaimon
keresztül.
Lágy test préselődik az enyémnek.
– Szerintem amikor legutóbb itt jártunk, beleléptem egy adag
kakiba az elvarázsolt kastélyban.
– Azt a helyet be kéne zárni. Valnak meg valaki megrágott
bagója ragadt a cipőjére.
Uh. És ha még az elvarázsolt kastélyt is képtelenek rendesen
fenntartani, mi a helyzet ezzel a rémséggel? A légzésemet a
számolásomhoz igazítom.
– Tériszonyod van? – Hartley hangja gyengéd. Ahogy a keze is,
amivel finoman simogatja az ujjaimat. – Azt hittem, imádsz
repülni.
– Imádok is. De utálom, ha valaki inkompetens. A levegőben
én irányítok. Tudom, ki rakta össze a gépet. Ismerem a
műszereket. Én vezérlem. Ezt az izét akár drótból és rágóból is
összeszerelhették. – A kosár megint kileng. – És akkor szerintem
még jóindulatú voltam.
– Akkor miért szálltál fel rá velem?
– Azért, mert te szerettél volna felülni.
Mintha egy örökkévalóságig hallgatna. Lehunyom a szemem.
Talán ha nem látok semmit, nem képzelem el, ahogy ez a rozoga
szerkezet lezuhan az égből.
– Felértünk már? – kérdezem.
– Majdnem.
– Odafent nem foglak megcsókolni – közlöm vele. – Lehet,
hogy ez elvárt, de én nem vagyok ilyen könnyen kapható.
Hartley felvihog.
– Sosem gondoltam, hogy könnyen kapható lennél.
– Hazudsz. Tudom, hogy egy szajhának tartasz.
A teste megrázkódik, ahogy ismét nevet.
– Szerintem a helyes kifejezés inkább a partnerbefogadó.
Ezúttal én röhögök.
– Oké. Visszaszívom. Megcsókollak odafent.
– Á-á. A legjobb barátok nem csókolóznak.
– Mégis mióta? – ellenkezem. – Csakis a legjobb barátaidat
csókolhatod meg. Ez a legjobb barátok egyik kiváltsága.
– Ezek szerint az összes legjobb barátodat megcsókoltad?
A kosár remegve megáll.
– Nem. Szerintem te vagy az egyetlen legjobb barátom.
És talán az egyetlen igaz barátom is a családon kívül. De ezt
nem mondom el neki. Már így is túl szánalmasnak érzem
magam.
Pihekönnyű érintést érzek az arcomon. Visszafojtom a
lélegzetemet. Az érintés határozottabb lesz, és az arcomról a
számra vándorol.
Hartley felé fordulok. A szeme nyitva van, és mosolyog.
Érzem az ajka ívét az enyémen.
– Ne aggódj! Te nem csókolsz meg – suttogja. – Én csókollak
meg téged.
Az ajkam szétnyílik, és a nyelve becsusszan a számba. Megáll
az idő idefent. Mint egy kimerevített kép. Én, ő, a végtelen ég.
A hatalmas térben a csókja azt üzeni, hogy nem vagyok
egyedül. Az enyémhez érinti a nyelvét, mire egy nyögés
hallatszik. Azt hiszem, belőlem szakadt fel. Szédülök, alig kapok
levegőt, és tele vagyok furcsa érzésekkel, amiket nem tudok
értelmezni, és nem is akarok. A lényegét értem. Boldog vagyok.
Ez olyan bizsergés, amit a tablettákkal, a piákkal, vagy
másokkal képtelen voltam elérni.
Hartley halk, lihegő hangot hallat, amibe majd’ beleőrülök. Az
ujjaim a csípőjére simulnak, és közelebb húzom magamhoz.
A nyelvünk ismét találkozik, és a szívem szinte kirobban a
bordáim közül, olyan hevesen ver.
Ez a csók rohadt jó. Legszívesebben belekapaszkodnék
Hartley-ba, szorosan tartanám, és a végtelenségig nyújtanám
ezt a pillanatot.
De aztán a halál rokkájának fogaskerekei ismét életre kelnek,
és a kosár ereszkedni kezd.
Hartley elenged, és arrébb csúszik. Nem túl messzire, de elég
messze ahhoz, hogy tudassa, a kettőnk közti korlát, amit szeret
közénk helyezni, ismét a helyén van.
– Kösz, hogy elterelted a figyelmemet odafent – mondom
sietve, mielőtt még elsüthetne egy epés megjegyzést.
– Nincs mit – feleli közömbösen.
Talán kiakasztottam?
Amikor a kerék megáll, és a biztonsági korlát felemelkedik,
Hartley kipattan. Én viszont nem sietek. A fenébe is, a
legszívesebben az egész szerkezetet megvenném, és
hazavinném, hogy aranyba foglaljam. Mert ez egy olyan
pillanat volt, amit az ember legszívesebben belegravíroztatna
valamibe, hogy örökre megmaradjon, és újra és újra átélhesse.
Mellé lépek.
– Hartley – kezdem.
– Igen?
Egy gyenge szellő sötét hajába fúj és felborzolja.
Visszasimítom neki, és megigazítom a fürtjeit. Hartley megfogja
a csuklómat a bőrpánt fölött, de nem azért, hogy eltoljon
magától. Hanem hogy ott tartson. Vagy közelebb húzzon.
Nagyot nyelek.
– Azt akarom…
– Olyan aranyosak vagytok együtt! Mosolyogjatok!
Hartley-val meglepetten pillantunk fel. Egy vaku elvakít, és
mire a fehér foltok eltűnnek a látóteremből, a tettes már
elszaladt. Vagyis a tettesek. Mindketten szőkék, sikítanak, és
még csak meg sem próbálják lehalkítani a hangjukat, ahogy
elillannak.
– Felicity ki fog akadni, amikor ezt meglátja!
– Tegyük fel Instagramra, és csináljunk hozzá történetet
Snapchaten!
A kurva életbe!
Dühösen meredek távolodó hátukra. Hát persze. Hartley
végre közelebb enged magához, erre pár Astor Park-os
pletykafészek megörökíti a pillanatot.
– Most aggódnom kéne?
Hartley száraz hangja kizökkent a gondolataimból.
Ránézek, és sikerül kipréselnem magamból egy gondtalan
mosolyt.
– Nem hiszem.
A tekintetén az látszik, hogy egy cseppet sincs meggyőzve.
Ahogy én sem.
25. FEJEZET
•••
Jól vagy?
Azonnal válaszol.
Nem.
Kilenckor beugrik.
A megoldás.
Kipattanok az ágyból, de beletelik pár pillanatba, mire
megtalálom az egyensúlyomat, és a vérnyomásom helyreáll.
Hű! Oké, talán nem kellett volna ilyen hirtelen felkelnem. Már
órák óta feküdtem a hátamon, és az apu dolgozószobájából
elemelt bourbont dajkálgattam. Emlékeztető magamnak: lassan
vegyük fel a függőleges pózokat!
De nem vagyok részeg.
Nem, nem vagyok. Csak spicces. Spicccccces.
– Easton, jól vagy? – jelenik meg Ella feje a nyitott ajtóban,
aggodalmas tekintettel.
Amikor meglátom, elmosolyodom.
– Szuperül vagyok, hugi! Kurvára szuperül.
– Csattanást hallottam. Elestél? Összetörtél valamit?
– Képzelődsz – mondom. – Mert nem estem el, és semmi nem
tört el.
– Akkor miért van egy törött üveg a földön?
Követem vádló pillantását az éjjeliszekrényem lábához. Háh!
Igaza van. Van egy whiskysüveg a szőnyegen, ráadásul két
darabban. Biztos nekiütődött a szekrény sarkának, amikor
legurult, és kettétört. De egy whisky? Én bourbont ittam.
A tekintetem az ágytakaróra vándorol, ahol a bourbont
hagytam. Ó! Úgy néz ki, mindkettőt ittam.
– Mész valahova?
– Az nem tartozik rád.
Elszakítom a tekintetem az üvegről, és a kulcsaimat keresem.
A francba, nem emlékszem, hol vannak.
Átkutatok egy adag ruhát. Felfigyelek egy csörgő hangra az
egyik farmerem hátsó zsebében.
– Áhá! – kurjantom, és előhúzom a kulcstartómat. – Hát itt
vagy.
– Így nem mehetsz sehova – nyúl Ella a kulcsok után. – Nem
vagy olyan állapotban, hogy vezess.
– Rendben. – Hagyom, hogy elvegye őket, és előveszem a
telefonomat a farmer másik zsebéből. Pötyögök rajta egy kicsit,
és elégedetten mosolygok a képernyőre. – Meg is van. Már jön is
a kocsi.
A kis térkép szerint a sofőr ötvenöt percnyire van innen.
Vagy… Várjunk csak! Az is lehet, hogy az öt percre. Meg mernék
rá esküdni, hogy két ötöst láttam. De remélem, hogy nem két
ötös volt, mert el kell érnem Hartley apját, mielőtt elindul, hogy
kivigye a lányát a reptérre.
– Jól van – mondja Ella megkönnyebbülten. – De hogy biztosra
menjünk, kérem a motorkulcsodat.
– A hátsó előszobában van. De nem viszem magammal,
ígérem.
De azért követ, a saját szemével akar meggyőződni róla, hogy
a kulcsom otthon marad. Megkönnyítem a dolgát, amikor
leérünk az előszobába, és odadobom neki a kulcsot.
– Megőrzésre – cukkolom.
– Add át Hartley-nak, hogy üdvözlöm – mondja fanyarul.
Végigkocogok a felhajtón, és épp akkor érek a kapuhoz,
amikor az Uber megáll mellette. Megadom a sofőrnek a címet,
majd elhelyezkedem a hátsó ülésen, és felhívom Hartley-t.
– Mit akarsz, Easton?
Gondolom, nála ez a „szia!”.
– Helló, bébi! Csak azt akartam mondani, hogy ne menj el
apáddal, amikor ma érted megy. – Aztán eszembe jut valami. –
Ha érted megy. Az is lehet, hogy nem.
– Miért nem?
– Nem mondom, hogy megy, és azt sem, hogy nem –
zagyválom. – De ha megy, ne menj vele. Oké?
– Nem értem, mit mondasz, de be kell ülnöm a kocsiba,
különben Dylant küldi el a bentlakásos iskolába. Apu nem
fenyegetőzik vaktában. Ha mond valamit, azt meg is teszi.
– Ne aggódj emiatt! Mindent elintézek.
Rövid csend.
– Hogy érted?
– Elintézem – ismétlem, magamban mosolyogva.
– Ó, istenem! Easton. Mi a francot tervezel? Mit művelsz?
Vagyis… Tudod mit? Ne válaszolj! Nem érdekel, mi történik,
csak állj le vele! Azonnal állj le!
– Nem lehet. Már úton vagyok.
– Hova?
– Apádhoz. Beszélnem kell vele.
– Hogy mi? Easton, ne!
– Ne aggódj, bébi, majd én megvédelek. Elintézem.
– Easton…
Leteszem, mert ettől a sok kiabálástól lüktet a halántékom. De
nem baj, hogy dühös rám. Azután már nem lesz az, hogy
meggyőzöm az apját, hadd maradjon Bayview-ban. Már
mindent elterveztem. Mr. Wright megvesztegethető. Úgyhogy
én is megvesztegetem.
Én vagyok Easton Royal. Még a seggemből is pénz folyik. Csak
adnom kell egy kis pénzt Hartley apjának, és akkor békén hagy
minket. A pénz a múltban is minden problémát megoldott.
A pénz és az ököl. Boldogan alkalmazom a másodikat is, ha kell.
Még nem tudom, hogyan veszem rá, hogy szálljon le Hartley
húgáról, de majd rögtönzök.
A sofőr megáll a járda mellett. Elkezdek kiszállni, de aztán
rájövök, hogy a felhajtó elég hosszúnak tűnik. Túl hosszúnak
ahhoz, hogy végigsétáljak rajta, főleg, ha kocsival vagyok.
Megkocogtatom a sofőr vállát.
– Menjen oda az ajtóhoz!
– Nem mehetünk be magánterületre – feleli a csaj.
Előhúzok pár bankjegyet, és meglengetem előtte.
– Már várnak.
Habozik, de aztán ismét elindul. Na ugye! Probléma és pénz
egyenlő a probléma megszűnésével. Heh.
Odatántorgok a bejárati ajtóhoz, és ráfekszem a csengőre.
Hallom, hogy odabent újra és újra felcsendül a csilingelés. Elég
idegesítő. Valakinek nemsokára ajtót kell nyitnia.
Amikor mozgást veszek észre, újra és újra rányomok a
csengőre, hogy magamra vonjam az illető figyelmét.
Működik. Az ajtó kinyílik, és egy férfi bámul ki rám. Apám
korabeli lehet, csak több ősz szállal a hajában.
– Hogy s mint? – üdvözlöm egy biccentéssel. – Van egy perce?
– Te meg ki a franc vagy? – kérdezi Mr. Wright.
Kihúzom magam teljes magasságomban, és lenézek rá.
Alacsonyabb, mint gondoltam. Jóval magasabbnak tűnt
korábban, amikor Hartley ajtajában láttam.
– Easton Royal. – Tisztelegjek? Nem. Intézzük el ezt az üzletet!
A hátsó zsebembe nyúlok, és előveszem apu csekk-könyvét. – Mi
az ára, John?
Elmosolyodom a laza húzásomon, hogy a keresztnevén
szólítottam.
– Ki a franc vagy te? – ismétli.
– Ember, már mondtam. – Milyen lassú ez a fickó. Komolyan
ügyvéd? – Easton Royal vagyok. Azért jöttem, hogy alkut
kössünk.
– Húzz a verandámról, és tűnj innen!
Az ajtó csukódni kezd, de gyorsan mozdulok, és berontok az
előtérbe, még mielőtt elállhatná az utamat.
– Na, nem így kell alkut kötni, John. – Meglengetem a csekk-
könyvet. – Sok pénzem van. Mondjon egy árat!
– Azt mondtad, Easton Royal? – Wright karba teszi a kezét, és
résnyire húzott szemmel vizslat. – Lássuk csak! Az idősebbik
bátyád gyermek pornográf képek terjesztéséért került bajba.
A fiatalabbik bátyád főgyanúsított volt apátok barátnőjének a
gyilkosságában, mert ő is szexuális kapcsolatba került vele. Az
apád majdnem csődbe juttatott egy évszázados családi üzletet,
az anyád pedig drogfüggő volt, aki végzett magával. És most
azért jöttél, hogy alkut köss velem?
Eltátom a számat.
– Mit mondott az előbb?
El sem hiszem, mekkora seggfej. A legjobb szándékkal jövök
ide, és van képe sértegetni az egész családomat?
– Hallottad. – Kitárja az ajtót. – Vidd innen azt a hamis Royal
segged, és húzz el!
– Hamis Royal? Hamis vagyok? Maga a csaló. Nincs magában
egy cseppnyi tisztesség sem. Helyrehoz eseteket. Elveszi a pénzt,
eltünteti a bizonyítékot. Mocskosabb, mint bármelyik bűnöző,
akit valaha rács mögé juttatott.
Kihívóan közelebb lépek hozzá. A számból nyálcsepp röppen
felé.
Wright felnevet.
– Még csak nem is tudod, igaz?
– Mit nem tudok, maga seggfej? – lököm meg a vállát.
Hátratántorodik, és a mosolya eltűnik. – Vagyis még egy
seggfejnél is rosszabb. A seggfejek sértésnek vennék, ha
magához hasonlítanák őket. Maga gyerekekkel erőszakoskodik.
A legrosszabbak legrosszabbika. Még a rabok is leköpnék.
Vörös fejjel felém csörtet.
– Nem lennél ilyen bátor, ha nem lennél Royal, nem igaz?
– Az vagyok, úgyhogy ezt sosem fogjuk megtudni.
– Ahogy azt sem fogjuk sosem megtudni, hogy Steve
O’Halloran fattya, vagy Callum Royal gyereke vagy-e.
Hogy mi?
Megingok, alig sikerül megakadályoznom, hogy arccal
előreessek a fapadlóra.
Mr. Wright felröhög.
– De tudjuk, nem igaz?
– M-mit tudunk? – krákogom.
– Hogy az a szajha anyád széttette a lábát a hamis apád
üzlettársának.
Lökést érzek az oldalamnál, elveszítem az egyensúlyomat, és
térdre esek.
Megrázom a fejem, és felnézek. Mi a francot akar ezzel
mondani? Nem vagyok Steve fattya. Callum Royal fia vagyok.
Egy Royal.
– Öt másodpercet kapsz, hogy kivonszold azt a szánalmas
segged a házamból, mielőtt hívom a rendőrséget – fortyogja.
Valahogy egyszer csak a bevágott ajtó másik oldalán találom
magam.
Rámeredek. Mi történt az előbb? Komolyan azt mondta…
Zihálva felemelem az öklömet, és dörömbölni kezdek az
ajtón. Valamiért olyan hangja van, mint egy kocsiajtó
csapódásának.
– Mi a franc ez, Easton?!
Meglepetten pördülök meg. Hartley siet felém a gondosan
nyírt füvön. A felhajtón egy ütött-kopott barna Volvo áll.
Gondolom, ennek az ajtaját hallottam.
– Kinek a kocsija ez? – kérdezem zavarodottan.
Semmi sem akar összeállni. A fejem egy merő kuszaság. Túl
sok pia van a szervezetemben. Mr. Wright vádaskodásától pedig
a csontomig ledermedtem, és még mindig remegek.
Nem vagyok Steve fattya.
Nem vagyok.
– Jose-é – vágja vissza, és felém nyúl. Elkapja a karomat, és a
rohadt életbe, nagyon erős a szorítása. – Menjünk!
Megmasszírozom a tarkómat, és igyekszem koncentrálni.
– Ki az a Jose?
– A főbérlőm. Most pedig húzz el a kurva ajtótól, és menjünk!
Leesik az állam.
– Azt mondtad, hogy kurva. Sosem szoktál így káromkodni.
Miért káromkodtál?
– Mert annyira kurvára haragszom most rád!
Válaszának az ereje majdnem ledönt a lábamról.
Ekkor veszem észre, hogy céklavörös az arca. Apró kezét
ökölbe szorítja, és az egyikkel a vállamba húz. Hartley totál
kiakadt.
– Dühös vagy – dünnyögöm.
– Dühös? Még jó hogy dühös vagyok! Most legszívesebben
kinyírnálak! Hogy merészelsz megjelenni a szüleim házánál,
és… És… – Tekintete a csukott ajtó felé rebben. – Kérlek, mondd,
hogy még nem beszéltél velük!
Hazudhatnék. Simán. Nem kell elmondanom neki, hogy
megfenyegettem az apját, aki visszafenyegetett, hogy
megpróbáltam megütni, hogy azt mondta, nem vagyok Royal,
aztán a képembe vágta az ajtót. Úgysincs itt, hogy megcáfoljon.
Hazudhatnék.
De nem hazudok, mert túlságosan összezavarodtam,
túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy kitaláljak egy
történetet.
Nem vagyok Steve fattya.
Nem vagyok.
– Megpróbáltam megvesztegetni.
Hartley szólásra nyitja a száját. Aztán becsukja. Kinyitja.
Becsukja. Úgy fújtat, mintha most futotta volna le a maratont.
– Megpróbáltad megvesztegetni. – Hitetlenkedve elhallgat. –
Te. Megpróbáltál megvesztegetni. Egy kerületi ügyészt.
– Hé, mindketten tudjuk, hogy lazán elfogadja a pénzt –
védekezem.
Hartley csak bámul rám. Hosszú, hosszú ideig. Ó, baszki!
Mindjárt robban. Látom a viharfelhőket a szemében. Bármelyik
pillanatban becsaphat a villám.
Mielőtt azonban megszólalhatna, nyílik a bejárati ajtó, és Mr.
Wright jelenik meg, Dylannel az oldalán. A lány rémültnek
tűnik, de aztán az arcára döbbenet ül ki, amikor észreveszi a
nővérét.
Szürke szeme kikerekedik.
– Hartley?
– Jól nézd meg a nővéredet! – mordul fel Mr. Wright, és
Hartley-ra mutat. – Miatta kell itt hagynod a családodat.
Hartley elhűlve kap levegő után.
A seggfej felé indulok, de Dylan zavarodott hangja megállít.
– Hartley? – ismétli. – Mi folyik itt?
– Dylan, gyere ide! – Hartley int a húgának, hogy lépjen el az
apja mellől. – Nem fog elküldeni. Gyere velem, és én majd…
– Te semmi mást nem teszel, Hartley, mint hogy elmész. Már
nem tartozol ehhez a családhoz. Dylan, menj be, és pakolj össze!
– mondja Mr. Wright hűvösen és szigorúan.
– Ne! Kérlek, apu! – könyörög Hartley. – Kérlek, ne tedd ezt!
Bármit megteszek, amit kérsz. Bármit.
Előrebotorkál, de az apja felemeli a kezét, és megállítja.
– Menj be, Dylan! – utasítja a lányát.
Dylan riadt tekintete a nővéréről az apjára siklik.
Teszek még egy utolsó kísérletet arra, hogy megállítsam ezt az
őrületet.
– Hé, komolyan mondom, bármennyit hajlandó vagyok fizetni
– sürgetem Mr. Wrightot.
– Fogd be! – kiáltja Hartley. – Kérlek, fogd be! – Az apja felé
fordul. – Kérlek!
– Ha bármi történik Dylannel, az a te lelkeden szárad. Erre
gondolj, mielőtt kinyitod azt az ostoba szádat!
Ezzel a végső fenyegetéssel Wright ránk csukja az ajtót.
Amikor a fa nekicsapódik a keretnek, mintha egy golyó tépne
Hartley mellkasába. A gyepre rogy, és sírva fakad.
Odaszaladok hozzá.
– Bébi, sajnálom.
A bizsergés a fejemben kezd fakulni, és a helyzet súlya lassan
rám telepszik. Az egésznek a súlya. Hartley. Az apja. A húga. Én.
Steve.
– Miért? Miért jöttél ide?
Könnyek gyűlnek a szemébe, de nem gördülnek le az arcán.
Zihálva veszi a levegőt.
– Próbáltam segíteni. – Lehajolok hozzá. – Mondd, mit tegyek!
Mélyen, reszketve beszívja a levegőt.
– Részeg vagy – vádol. – Érzem rajtad. Idejöttél részegen, és
apámhoz vágtál mindent, amit megosztottam veled?
A torkom elszorul a bűntudattól és a szorongástól.
– Nem. Mármint ittam egy keveset, de nem vagyok részeg.
A szememet fürkészi, átlát a hazugságomon, és lassan feláll.
Az alsó ajka és a hangja megremeg, de arcán komoly kifejezés
ül, amitől a félelem végigsöpör a gerincemen.
– Igenis részeg vagy. És megszegted az ígéretedet. A helyzet
még rosszabb lett. Lehet, hogy jó szándék vezérelt, de azért
cselekedtél, hogy te jobban érezd magad. Elsősorban magadra
gondoltál, és ez lett belőle.
Most már folynak a könnyei, végigcsorognak az arcán.
A szomorúság szökőárja.
A szégyen a bűntudattal viaskodik bennem. Nem tetszik, amit
mond, és az, hogy ezek a szavak milyen érzést keltenek
bennem. Próbáltam helyesen cselekedni. Komolyan az én
hibám, hogy az apja egy első osztályú pöcs? Az én hibám, hogy
nem fogadta el a pénzt? Az én hibám, hogy szörnyű
hazugságokat hordott össze az anyámról, az apámról és egy
rohadt seggfejről, aki nem az apám…
Én is dühösen válaszolok.
– Én legalább próbáltam helyrehozni neked a dolgokat. Te el
akartál rohanni, hogy elkerüld a problémát. Én legalább
szembeszálltam vele. Meg kéne köszönnöd.
– Megköszönni? – visítja. – Megköszönni? Most hülyéskedsz?
Itt te nem a fényes páncélú lovag vagy. Hanem a gonosz!
– Hogy mi? Én?
Ezzel most felhúzott.
– Igen, te. – Botorkálva elindul, fekete haja mögötte verdes. –
Tartsd távol magad tőlem! Soha többé nem akarok veled szóba
állni.
A szavai olyan véglegesen csengenek. Pánikolva utánakiáltok.
– Várj! Hartley, ugyan már! Várj!
De nem vesz rólam tudomást.
Teszek egy lépést előre, és bár háttal áll nekem, olyan, mintha
megérezné, hogy megmozdultam. Megfordul, és felém bök az
ujjával.
– Ne! – szól rám. – Ne kövess! Ne gyere a közelembe! Ne tegyél
semmit!
Ismét megpördül, és gyakorlatilag ráveti magát a ronda Volvo
rozsdás ajtajára. A visszapillantó tükör nincs is rendesen a
szélvédőre illesztve. Látom, hogy fura szögben fityeg.
A leharcolt kocsi látványától összeszorul a gyomrom.
Elképzelem, ahogy Hartley bekopog az alsó szomszédja ajtaján,
könyörög neki, hogy hadd kérje kölcsön a roncs autóját, hogy
eljöhessen, és megállíthassa a hülye seggemet, nehogy még az
eddiginél is jobban tönkretegyem az életét.
De nem ért ide időben. Mint mindig, Easton Royal most is
elcseszett mindent.
Tehetetlenül nézem, ahogy kitolat a felhajtóról.
Legszívesebben utánakiáltanék, hogy jöjjön vissza, de tudom,
hogy onnan úgysem hallana meg. Ráadásul a Volvo motorja
rohadt hangos. Ahogy a másik kocsi kerekének a csikorgása is
az úton, és… Milyen másik kocsi?
Pislogok párat.
Talán mégiscsak részeg vagyok, azért nem áll össze rögtön a
kép. Az agyam külön értelmezi az eseményeket.
A villanó fényszórókat.
A fémnek ütköző fém csattanását.
Az út mellett fekvő testet.
A lábam mozgásba lendül. Rohanok, és térdre rogyok egy
lány mellett, akiben lassan felismerem Laurent. Mit keres itt?
Nem itt lakik.
Vagyis de. Ebben az utcában lakik. De most az út fölé görnyed,
ahogy próbálja felrázni az öcsémet. A tesóm félig az oldalán,
félig a hasán fekszik, mintha nagy magasságból zuhant volna a
földre. Fehér pólója elszakadt, és vér csíkozza. Az aszfalt is
véres.
Minden csupa vér.
Émelygek, de valahogy sikerül visszanyelnem a
hányingeremet.
Valami fájdalmasan a térdembe fúródik. Üvegszilánk.
A szélvédő, jövök rá. A Rover szélvédője eltűnt.
– Sawyer – könyörög neki Lauren. – Sawyer.
– Ez Sebastian – nyögöm.
Akár álmomból felkeltve is meg tudnám őket különböztetni.
Még részegen is.
Lauren erre még hangosabban zokog.
Vadul lüktető pulzussal ismét a Roverre nézek, a másik
öcsémet keresve. Sawyer a kormány fölé görnyed, a biztonsági
öv a nyakába vág, a légzsák az arcába nyomódik. Jobb
halántékából vércsík szivárog az álla felé.
A Volvo felé fordulok. Nagyrészt sértetlen, csak a hátsó ajtó és
a lökhárító horpadt be teljesen. A szívem a torkomba ugrik,
amikor a sofőrülés ajtaja kivágódik.
Hartley kitámolyog az autóból. Az arca fehér, mint Seb pólója
egykor. Szeme tágra nyílik, de mintha valami üresség lenne
benne. Mintha alig érzékelne valamit.
Tekintete Sebastianra vándorol. Ijesztően mozdulatlan
alakjára mered. Véres, tehetetlen testére. Csak bámul és bámul,
mintha képtelen lenne felfogni, amit lát.
Végül kinyitja a száját, és fojtott sikítás szakad fel belőle.
Sikolyai közé egyetlen gyomorszorító szó vegyül, amitől
megfagy a vér az ereimben, és az egész testem elgyengül.
– Megöltem.
A PAPÍR HERCEGNŐ MÉLTATÁSA
#☺placeholder002