Nagy család, nagy öröm

India nemcsak egzotikus tájairól híres, hanem – a magyarhoz hasonló – szívélyes vendéglátási szokásairól és
szeretetteljes légkört árasztó, nagy családjairól is. Cikkünk ez utóbbiakról szól.

A modern pszichológia álláspontja szerint életünk legnagyobb, sokszor egész életünkön át kiheverhetetlen sebeit
kora gyermekkorunkban szerezzük. Minden gyerek magatehetetlen, a környezetének teljes mértékben
kiszolgáltatott lény. Igényeit, sõt követeléseit hangos sírással hozza a világ tudtára, és ha nem figyelnek rá oda,
mogorva, kiállhatatlan felnõtt lesz belõle. Talán kissé leegyszerûsített a kép, ám annyi bizonyos, hogy a
gyereknevelés mikéntje nagyon sok mindent elárul egy adott kultúráról.
Nyûg a gyerek, vagy Isten ajándéka? – az erre a kérdésre adott felelet egy társadalom egész közérzetét
meghatározhatja. Tegye föl a kezét, aki õszintén úgy érzi, hogy õ volt gyerekkorában a szülei számára a
legfontosabb, és minden teendõ és társadalmi kötelezettség csak utána következett. Azok a kevesek, akik
jelentkeztek, valószínûleg nem jártak se bölcsõdébe, se óvodába, és legalább egy-két melegszívû rokon:
nagymama vagy nagynéni segített az anyukájuknak gondot viselni rájuk.
A manapság megszokott, atomi család ugyanis nem sok választási teret enged az anyának. Ha fõállású anya
szeretne lenni, legalább három gyermeket kell vállalnia, ha nem, a gazdasági szükség valószínûleg rá fogja
kényszeríteni, hogy férje mellett õ is kenyérkeresetre adja a fejét, gyermekét vagy gyermekeit pedig rábízza a
bölcsõde vagy az óvoda gondjaira. Azokról a családokról nem is beszélve, ahol valamelyik szülõ egyedül
kénytelen boldogulni a kicsikkel.
A nyugati látogató valószínûleg alaposan megdöbbenne, ha betévedne egy apró, indiai faluba valahol
Bengáliában. Az élet mindennapos kellékei számunkra szegényesnek, „civilizálatlannak” tûnnének. A padló talán
csak döngölt agyag, a ház teteje pedig szalmából készült. Nincs tévé, nincs számítógép, az udvaron játszó
gyerekek zsivalyába csak egy-egy szelíd tehénbõgés vegyül. A ház és környéke egyszerûségével éles ellentétben
áll a ház körüli teendõket végzõ, ki-be járkáló nõk díszes öltözéke. Több család él egy fedél alatt: a szülõk (akik
egyben már nagyszülõk is) és gyermekeik, azok férjei illetve feleségei, és azok fiai és lányai.
A nõknek fontos szerep jut a hagyományos indiai kultúrában: elsõsorban anyák, és eszükbe sem jut, hogy
mással foglalkozzanak, mint gyermekeik nevelésével. Természetesen nekik kell fõzni, takarítani, mosni és az
egyéb házimunkákat is elvégezni, ám mivel többedmagukkal osztoznak a feladatokon, az nem tûnik tehernek,
csak mintegy keretet ad kellemes, társas együttlétüknek. Aggódniuk nincs miért: férjeik eltartják és hûségesen
védelmezik õket. A válás igen ritka; a közelmúltig szinte ismeretlen fogalom volt egész Indiában.
A feleség sohasem vitatkozik a férjével, megbízik döntéseiben, és sohasem vitatja férfiúi tekintélyét. A férj
cserében a lehetõ legnagyobb tisztelettel bánik hitvesével, sohasem hagyja el, és ha teheti, minden kívánságát
teljesíti.
Számunkra talán elképzelhetetlen lenne, hogy ennyi rokonunkkal éljünk egy fedél alatt, ám a nagy család
tagjainak az egyértelmû érzelmi hovatartozás a biztonság és a védettség érzését adja egész életükre. Itt nincs
szükség pszichológusra, mindenki tudja, mi az, amit elvárnak tõle, és mi az, amit õ kap ezért a többiektõl. Nincs
identitászavar, fásultság, szeretethiány. A nagymama nem akar úgy kinézni, mint húsz éves unokája, a férjek
pedig nem hasonlítgatják feleségüket a reklámok álomalakjaihoz.
Nincs szükség internetre és telefonra, a nagypapa ott ül a szomszéd szobában, úgyhogy bármikor be lehet
ugrani hozzá. A nagynénire rá lehet bízni a kicsiket, ha az anya a soros a fõzésben; a kamaszok nem érzik
feleslegesnek magukat, hiszen õk is állandó szerepet kapnak a nagy család szépen folyó mindennapjaiban. Az
egész légkört szeretet és béke hatja át – mint nálunk a karácsonyi képeslapokon.
Fordítsuk vissza az idõ kerekét, lakjunk mi is vályogkunyhóban, és dobjuk ki a számítógépünket?
Természetesen nem, sõt mindenkit a leghatározottabban óva intenénk ettõl. Szükségünk van a telefonunkra és az
internetre, hiszen a mi családtagjaink már valószínûleg a világ minden táján szétszóródva élnek, és valahogy
tartanunk kell velük a kapcsolatot. Vagy ne adjuk a gyerekünket óvodába? Természetesen ez is lehetetlen, hiszen
dolgoznunk kell, és az elõszobánkban feltehetõleg nem állnak sorban nagynénik és nagymamák, hogy szemünk
fényére vigyázzanak helyettünk.
Egyvalamit azonban megtanulhatunk az egyszerû bengáli, falusi emberektõl, akiknek az életmódja – a nálunk
megszokott zaj- és ingerkeltõ gépezetek nélkül – számunkra elsõ pillantásra talán üresnek, sivárnak tûnhet, ám
valójában sokkal gazdagabb, mint a legtöbb nyugati emberé. Megtanulhatjuk tõlük, hogy a családi élet
boldogsága a szeretetteljes emberi kapcsolatokon alapul, amelyekben nem kell álarcot vagy páncélt viselnünk, és
amelyekben teljesen önmagunk lehetünk.
Bengália fontos hely a K¥¢£a-hívõk számára. Mozgalmunk megalapítójának, ¼r¦la Prabhup§dának a
szülõhazája, valamint az Úr K¥¢£a inkarnációjának, a 16. században élt Caitanya Mah§pra bhunak a megjelenési
helye. Egyszerû, tiszta szívû lakóitól megtanulhatjuk, milyen fontos a kapcsolat –önmagunkkal, másokkal, és
természetesen elsõsorban Istennel.
Sy§m§ dev¦ d§s¦