Napkelet fénye

„Megleltem hát vallásomat: a könyv mindennél fontosabbnak látszott szememben. A könyvtár templom volt
számomra” – írta Jean-Paul Sartre, s ha nekem nem is sikerült így megfogalmaznom, valahogy így éreztem én is.

Rengeteget olvastam, s hamarosan ráébredtem, hogy „papjaim” maguk is hitvallásukat keresik, s nem feltétlenül
tudnak határozott választ adni az élet nagy kérdéseire. Miután megismerkedtem a K¥¢£a-tudat filozófiájával,
észrevettem, hogy függetlenül attól, hogy az írók, költõk hol látták meg a napvilágot, útkeresésük közben sokan
rábukkantak közülük a Védák kincseire.
Néhányan, mint például Hermann Hesse vagy Somerset Maugham, nem csupán jártak Keleten, hanem
hosszabb idõt is töltöttek ott. Közelebbrõl is megismerték hát ezt a különleges világot, írásaikban ezért gyakran
találkozhatunk a lélekvándorlással vagy a karma törvényével kapcsolatos gondolatokkal. De vajon miért
bukkanunk gyakran az e tájon sohasem járt József Attila, Kosztolányi Dezsõ vagy Ady Endre verseiben
orientális motívumokra? Miért írja „Dózsa György unokája”: „Jöttem a Gangesz partjairól…A Tisza-parton mit
keresek?” Lótusz címû versében pedig:

Lótusz-virág, lótusz-virág…
Én feledésre sohse leltem,
Én siratom az örök romlást,
Én siratom a napkeletet,
Siratom a Gangesz partját,
Honnan romlásra elkerültünk,
Lótusz-virág, lótusz-virág…
A mi hazánk ez sohasem volt...

Kosztolányi Dezsõ Adyról, Csáth Gézáról és Cholnokyról szóló Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik címû
versében így ír: „Amerre jártak õk, ott a titok volt és a Kelet, a százszor szent Kelet.”
A Nyugat nemzedékének költõi miért fordulnak nevükkel ellentétben a Kelet világa felé? A korszakra
jellemzõ, hogy a hétköznapok unalmától, szürkeségétõl menekülõ mûvész kedveli az egzotikumot, a szokatlant,
a szélsõségest, a meghökkentõt. Szakít a szokványos, dogmába merevített formákkal, kifejezésmóddal,
témákkal, felfedezi a primitív kultúrák, a keleti, az afrikai, a középkori mûvészet közvetlenségét az irodalomban
éppúgy, mint az építészetben. De csak ennyirõl lenne szó? A keleties témák a magyar irodalomban mindig is
jelen voltak, éppen úgy, mint a népi hagyományban. A századforduló környékén azonban aránytalanul
megsokasodnak a keleti témák a mûvészet minden területén. Miért e kor hirtelen újjáéledt vonzalma a mesés
Kelet iránt? Természetesen színes világ ez, de ennél sokkal fontosabbak a tartalmi vonatkozások. Nem csupán
formát gazdagító díszítõelemekért látogattak a messzi vidékre, hanem a mélyebb összefüggések miatt is. A
magyarság keleti eredetének gondolata nem az egzotikum, hanem a magára találás érzését keltette a kor
emberében. „Szent Kelet vesztett boldogsága”, írja Ady Az õs Kaján címû versében, a már idézett Lótusz
címûben pedig: „E világ nem a mi világunk.”
Az Én keresése a legfõbb írói feladat. Élet, halál, Isten, én, bûn, büntetés, boldogság – mind olyan válságot
rejtett, melyre „helyben” nem találtak megoldást. A keresztény vallás, az európai kultúra nem adott nekik
kielégítõ válaszokat. A táj, ahol ekkor keresni kezdtek, meghatározó. Vegyük például az élet-halál kérdését, ezt a
költõk és olvasók számára egyaránt megválaszolatlan témát. A védikus irodalom egyik alapeszméje, a
lélekvándorlás, egy sor megválaszolhatatlannak tûnõ kérdésre választ ad. A halál bekövetkezte éppen olyan,
mintha ruhát cserélnénk, mondja az ötezer éves Bhagavad-g¦t§. Amint egész életünkben változik a testünk, a
halál pillanatában is ez történik. A lélek tehát tovább él, nem hal meg, csupán „eltávozik”, ahogy mondani
szokás. Nem látható és hallható többé, de hamarosan új testet ölt majd. A testet, melyet kapunk, életünk során
elkövetett tetteink határozzák meg. Így akár állatként is a világra jöhetünk.

A lélekvándorlás tana, ha nem is vigasztalóbb (hiszen felelnünk kell a tetteinkért), de mindenképpen

logikusabb. Az is nyilvánvaló, hogy a fentiekben érintett (s a többi, de e helyütt terjedelmi okok miatt nem
említett) költõk és írók, bár filozófiailag elképzelhetõnek tartják a Kelet tanításait, s vonzónak világát, a keleti
tanokat nem tekintik hitvallásuknak. Verseiket szintúgy áthatják a kereszténység, a freudizmus vagy akár a
marxizmus gondolatai. Vitathatatlan azonban, hogy költészetük gazdagabbá vált a Kelet, a védikus filozófia és
kultúra megismerésével. S az örök bölcsesség elszórtan megcsillanó gyöngyszemei talán arra ösztönöznek majd
egy-egy keresõ-kutató olvasót, hogy tovább kutatva ráleljen az eredeti kincsesbányára, a lélekemelõ gondolatok
õsrégi kútforrására: a védikus irodalomra.
Friedrich Nietzsche egy levelében írja: „Csak egy olyan istenben tudnék hinni, aki táncol.” Nos, ha jó helyen
keresi, a Védákban megtalálta volna táncoló istenét.
Yaªod§-may¦ dev¦ d§s¦

Elefánt voltam, jámbor és szegény,

hûvös és bölcs vizeket ittam én…
most lelkem: ember – mennyem odavan,
szörnyû fülekkel legyezem magam
József Attila: Medáliák