Knausz Imre

A tankötelezettség, az iskolarendszer és a tartalmi szabályozás

Magyarországon a 20-21. században
Mint láttuk, a tankötelezettség bevezetésére Magyarországon 1868-ban került sor. A népoktatási
törvény 6 és 12 éves kor között tette kötelezővé az iskolák látogatását, és ez a szabályozás igen
hosszú ideig, egészen 1940-ig érvényben maradt. A továbbiakban nem foglalkozunk azokkal a
bonyolult változásokkal, amelyek a 19. századtól a második világháborúig a magyar közoktatás
arculatát kialakították, megelégszünk azzal, hogy a 30-as évek iskolatípusairól egy nagyon sematikus
képet adjunk.

A magyar iskolarendszer a 30-as évek végén és az 1940. évi népiskolai reform

Az oktatás alapját az elemi népiskola alkotta. Bár ez az iskolatípus hatosztályos volt, a negyedik
évfolyam végén háromfelé ágazott az iskolarendszer. (Ezt a háromfelé ágazást nevezi néha az
oktatástörténeti szakirodalom trifurkációnak.) A tanulók túlnyomó többsége az elemi népiskola 5.,
majd 6. osztályában folytatta tanulmányait. Ez az út nem biztosított továbbtanulási lehetőséget, az
elemi iskola elvégzése után a gyerekek vagy közvetlenül munkába álltak (a paraszti társadalomra ez
volt jellemző), vagy iparostanoncként szakmát tanulhattak, ez azonban már nem volt az
iskolarendszer része.

A tanulók mintegy 14-16%-a iratkozott be a 4. évfolyam után a polgári iskolába. Ez a négyéves

iskolatípus gyakorlatias képzést biztosított elsősorban a kispolgárság számára: az iparban és
kereskedelemben foglalkoztatott alacsony beosztású alkalmazottak, altisztek, postások, vasutasok
stb. kerültek ki tanulói közül. Továbbtanulási lehetőséget a polgári csak a tanító- és óvónőképzőkbe,
valamint a felső ipari és kereskedelmi iskolákba biztosított. Ezek olyan középfokú iskolák voltak,
amelyek gyakorlati pályákra készítettek fel, és csak bizonyos szakokon tették lehetővé a felsőfokú
tanulmányokat.

Teljes értékű középiskolának csak a gimnázium számított, mivel ez zárult olyan érettségivel, amely
bármilyen irányban lehetővé tette a továbbtanulást. A gimnázium nyolc évfolyamos volt, azaz az
elemi iskola 4. osztályára épült, és 18 éves korig tartott. Az érettségit szerzők aránya nem érte el a
korosztály 10 %-át. Az egységes gimnázium 1934-ben jött létre Hóman Bálint vallás- és
közoktatásügyi miniszter idején a korábbi (humán) gimnázium, reálgimnázium és reáliskola
egyesítésével. A háromféle iskolatípus mindenekelőtt (bár nem kizárólag) a klasszikus nyelvekhez
való viszonyukban különbözött: a humán gimnáziumban a mindenütt kötelező német mellett latint és
görögöt, a reálgimnáziumban csak latint kellett tanulni, míg a reáliskolában egyik klasszikus nyelv sem
volt kötelező. A reálgimnáziumban a görög, illetve a reáliskolában a latin és a görög helyett modern
nyelvek szerepeltek a tantervben. A gimnázium négyéves alsó tagozatra és ugyancsak négyéves felső
tagozatra oszlott.

Bár Klebelsberg Kunó már a 20-as években meghirdette a népiskolák nyolcosztályossá fejlesztésének
és a tankötelezettség kiterjesztésének programját, ennek megvalósítását elsősorban a gazdasági
válság akadályozta meg, és csak 1940-ben került rá sor. Ekkor tehát az eddig hatosztályos népiskola
két további évfolyammal bővült, és ennek megfelelően bevezették a 14 éves korig tartó
tankötelezettséget. Mindez azonban az iskolarendszer fentebb vázolt trifurkációs szerkezetét
változatlanul hagyta. Az ilyen iskolarendszert szelektívnek nevezhetjük, mivel a továbbtanulásról
szóló döntést korán, 10 éves korban kell meghozni. Ekkor dől el, hogy kik állnak rá egy olyan iskolai
pályára, amely jobb érvényesülési esélyeket biztosít, és kik kerülnek a csak fizikai munkára előkészítő
zsákutcás ágba.

Az általános iskolai reform és a szocializmus iskolarendszere

A második világháború után létrejövő új hatalom egyik első intézkedése még 1945-ben az
iskolarendszer radikális átalakítása volt. A döntés szakmai indoka egyértelműen a rendszer szelektív
jellegének csökkentése, egy komprehenzívebb iskolarendszer létrehozásának igénye volt
összhangban az ország – akkor remélt – demokratikus átalakulásával. Ehhez arra volt szükség, hogy a
feltűnően korai (10 éves kori) szelekciós pontot későbbre helyezzék. Így a különböző társadalmi
osztályokból származó tanulók hosszabb ideig részesülhettek egységes oktatásban, járhattak azonos
iskolatípusba, ami megnövelte az esélyét annak, hogy az iskolai oktatás csökkentse az otthonról
hozott hátrányokat. Végső soron tehát arról volt szó, hogy az alsóbb néposztályok gyermekei több
lehetőséget kapjanak a társadalmi felemelkedésre.

A reform lényege egy új iskolatípus, a nyolc évfolyamos általános iskola létrehozása volt. Az
elnevezés arra utal, hogy mindenki számára általánosan kötelező az elvégzése, a 14 éves korig tartó
tankötelezettséget ebben az iskolatípusban kell teljesíteni. (Nem azonos tehát a nyolcosztályos
népiskolával, amely csak azoknak volt kötelező, akik a negyedik évfolyam után nem léptek át a
polgári iskolába vagy a középiskolába.) A polgári iskola értelemszerűen megszűnt, beleolvadt az
általános iskola felső tagozatába, a középiskola pedig négyévessé alakult. Az általános iskola első
tanterve (1946) még a népiskolai hagyományokat folytatta, azaz gyakorlat- és gyermekközpontú volt,
nem kívánta a tudományok alapjait oktatni.

1947-re már elmondhatjuk, hogy véget ért a háborút követő rövid demokratikus (vagy inkább csak
annak látszó) időszak, a kommunista párt egyre nyilvánvalóbban minden hatalmat a saját kezében
összpontosított. Ennek a hatalomváltásnak volt része az egyházi iskolák (pontosabban minden iskola)
államosítása 1948-ban. Ekkorra ugyanis a polgári pártok már mind kiszorultak a hatalomból, a teljes
hatalomátvétel egyetlen számottevő akadálya a katolikus egyház volt. Az államosításnak ilyen módon
közvetlen politikai tétje volt. Minden iskola (az egyházi iskolákon kívül minden magániskola is) állami
fenntartású lett, csak néhány középiskola maradt meg a nagyobb egyházak fenntartásában
kifejezetten a lelkészképzés igényeire hivatkozva.

A következő évtől megkezdődött az ország erőltetett iparosítása, különösen a nehézipar gyors ütemű
fejlesztése. Ez több diplomást (elsősorban mérnököt és tanárt), ennek megfelelően lényegesen több
érettségizett fiatalt, továbbá természetesen sok szakmunkást is igényelt. A középiskolába járók száma
lényegesen emelkedett. Ezzel párhuzamosan az új rendszer „történelmi igazságtételt” is hirdetett, így
mindenekelőtt azt szorgalmazta, hogy a munkás- és parasztcsaládok gyermekei szerezzenek
érettségit és diplomát.

A tantervek marxista szellemű átalakítása 1950-ben történt meg véglegesen. Ez az ideológiai

egységesítésen túl a következő fontos változásokkal járt.

 A középiskolák tantervéből kikerült a görög és latin, minden iskolatípusban megnőtt a

természettudományok súlya.
  Az általános iskolában már élesen különvált az osztálytanítós (nem szakrendszerű) alsó
tagozat és a tudományok alapjait szaktanári rendszerben oktató felső tagozat, amely egyre
inkább a középiskolai tananyag kicsinyített változatát igyekezett közvetíteni. (Ezen a téren a
helyzet máig sem változott.)
 Már 1949-től minden iskolatípus minden évfolyamán kötelezően bevezették az orosz nyelv
oktatását. (Könnyű belátni, hogy ehhez nem lehetett elég tanár, ezzel szemben a nyugati
nyelvek tanárai fölöslegessé váltak. Őket leginkább orosztanárokká kellett gyorsított
ütemben átképezni.)
 Ténylegesen már 1945-től (akkor még a papírhiányra hivatkozva) kialakult az egy
tankönyvűség, 1950 után azonban már fel sem merült, hogy ezen változtatni kéne. Kevés
kivételtől eltekintve adott iskolatípus adott tantárgyának adott évfolyamán a központilag
meghatározott egyetlen tankönyvet kellett használni. Ezért aztán – bár a tantervek nem
mindig voltak részletesebbek, mint a nyugati országokban – a nyugaton szokásosnál sokkal
aprólékosabb tantervi szabályozás érvényesült (a tankönyveken keresztül) egészen a
rendszerváltásig.
 A szigorú tartalmi szabályozás része volt az ún. szakfelügyelet. A szakfelügyelők adott
tantárgy tanítását ellenőrizték óralátogatások útján mind a tanterv időarányos teljesítése
szempontjából, mind módszertani szempontból. A látogatások után kötelező jellegű
útmutatásokkal látták el a pedagógusokat.

A tankötelezettség a szocialista időszakban kétszer változott, mindkét esetben – az európai

tendenciáknak megfelelően – emelkedett a felső határ. Először 1961-ben módosították az
iskolakötelezettség szabályait úgy, hogy az vagy az általános iskola befejezésekor vagy 16 éves korban
szűnik meg. Ha tehát valaki 14 éves korában még nem fejezte be az általános iskolát, akkor neki
legkésőbb 16 éves koráig iskolába kell járnia. Az 1985-ös oktatási törvény azután egyértelműen és
mindenki számára előírta a 16 éves korig tartó tankötelezettséget.

Csak röviden szólunk a szakképzés igen bonyolult átalakulásairól. Az egyik fontos fejlemény, hogy a
szakképzés az iskolarendszer részévé vált. Az előbb iparostanonc-iskoláknak, majd szakmunkásképző
intézeteknek, utóbb szakiskoláknak nevezett (két, majd három évfolyamos) intézmények
szakmunkásvizsgával zárultak. Érettségit természetesen nem adtak, közismereti tárgyakat azonban
tanítottak a szakmai tárgyak mellett. A szakképzés és az érettségi összekapcsolása mindvégig a
rendszer megoldatlan problémája maradt. Már 1949-ben kísérletet tettek egy olyan iskolatípus
kialakítására, amely szakmát és érettségit is ad, ez azonban négy év alatt megoldhatatlannak
bizonyult. Az egyik lehetséges kiút az 50-es évek technikuma volt, amely szakmát adott és szakirányú
továbbtanulásra jogosított. A másik lehetőség napjaink szakközépiskolája, amely a – teljes értékű –
érettségiig nem ad szakmát, csak előkészít az érettségi utáni szakképzésre.

Nagyon jelentős változásokat hozott az 1985-ben elfogadott új oktatási törvény. A tankötelezettség

már említett kiterjesztésén túl deklarálta, hogy az iskolák szakmailag autonóm intézmények, amelyek
saját pedagógiai rendszert alakíthatnak ki. Ez még nem járt azzal, hogy saját tantervet készíthettek
volna, sőt ekkor még – néhány kivételtől eltekintve – a tankönyvek közötti választás lehetősége sem
nyílt meg. Az autonómia kinyilvánítása mégis rést ütött a szocialista iskolarendszer erős bástyáin.
Ennek közvetlenkövetkezménye volt a szakfelügyelet megszüntetése 1986-ban. A korábbi
szakfelügyelők ún. szaktanácsadók lettek, akik a rendszerváltásig még látogatták ugyan az iskolákat,
de „útmutatásaik” már nem voltak kötelező jellegűek.

A rendszerváltás után
A rendszerváltás természetesen radikális átalakulásokat hozott a közoktatás egész rendszerében.
Mindenekelőtt megváltozott az iskolák fenntartója. Egyrészt a korábbi állami iskolák az
önkormányzatok fenntartásába kerültek. Másrészt az egyházak számos korábbi iskolájukat
visszakapták (bár korántsem mindet). Az iskolák „visszaegyháziasítása” elhúzódó folyamat lett, és a
közelmúltban újabb lendületet kapott. Ennek keretében számos olyan iskola is egyházi fenntartású
lett, amelyek korábban soha nem voltak azok. Harmadrészt a rendszerváltás után jó néhány
alapítványi (és magán-) iskola is létrejött, minden esetben valamilyen speciális pedagógiai
programmal (tipikusan vagy az értelmiségi elit gyermekei vagy éppen ellenkezőleg: a tanulási
nehézségekkel küzdő, valamilyen szempontból hátrányos helyzetű gyerekek számára).

Másrészt nagy jelentőségű átalakulás történt az iskolarendszerben is. Az ún. szerkezetváltó (nyolc- és
hatosztályos) gimnáziumok az általános iskola általános jellegén ütöttek rést. Az eddig egységesen 14
éves korban bekövetkező formális szelekció most részlegesen korábbra, 10, illetve 12 éves korra
csúszott vissza. Míg a nyolcosztályos gimnázium egyértelműen a háború előtti középiskola
feltámasztási kísérletének tekinthető, addig a hatosztályos gimnázium vadonatúj iskolatípus a magyar
közoktatás rendszerében. Már a rendszerváltás előtt létrejött több két tanítási nyelvű gimnázium.
Ezek ún. 0. évfolyammal egészültek ki, így az ötéves gimnázium is megjelent a magyar
iskolarendszerben. Később 0. (nyelvi előkészítő) évfolyamot már nemcsak két tannyelvű
gimnáziumok indíthattak.

Átalakult a szakképzés rendszere is. Általánossá vált, hogy sem a szakiskolákban, sem a
szakközépiskolákban nem kezdődik el a tényleges szakképzés 16 éves kor – a 11. évfolyam – előtt. A
szakiskolák így négyévesekké váltak: a 9-10. évfolyamon a közismereti képzés folytatódott, a 11-12.
évfolyamon pedig a szakma elsajátítására került sor. Így elvileg mindenki 18 éves korig járt valamilyen
iskolába, ez a változás fejeződött ki a tankötelezettségi korhatár újabb emelésében. A közoktatásról
szóló 1993. évi törvény 1996-os módosítása az iskolakötelezettség felső határát 18 évben állapította
meg.

Folytatódott a középiskola expanziója, azaz az általános iskolát elvégzők egyre nagyobb hányada
iratkozott be érettségit adó középiskolába. Az ezredfordulóra ez az arány már 80% körül mozgott. Ez
a különben örvendetes változás igen nehéz, gyakorlatilag megoldhatatlan helyzetbe hozta az
alapfokú szakképzést. A szakiskolákba a korosztály legkevésbé felkészült és legkevésbé motivált 20%-
a került. Az így kialakuló gyakran iskolaellenes, motivációhiányos szubkultúrák súlyosan
megnehezítették mind a közismereti, mind a szakmai képzést. (Ez a helyzet máig sem változott meg.)

A tanterv
Ami a tantervi szabályzást illeti, már 1989-ben elkezdődtek a Nemzeti alaptanterv (NAT) munkálatai.
A Nemzeti alaptantervet a Kormány 130/1995. számú rendelete adta ki. A dokumentum formailag az
1988-ban bevezetett angol National Curriculumot követi, amely valójában a tartalmi szabályozás új
modelljét hozta létre. A NAT iskolatípusok felett álló egységes tanterv, és évfolyamok helyett képzési
szakaszokra tagolódik, azaz a követelmények teljesítését a 4., a 6., a 8. és a 10. évfolyam végére írja
elő. Újszerű – talán példátlan – vonása ugyanakkor, hogy nem határozza meg a kötelező
tantárgyakat: a tananyagot ún. műveltségi területekbe szervezi, és az iskolákra bízza a tantárgyak (és
a tantárgyakhoz tartozó óraszámok) meghatározását.

A NAT egy kétpólusú szabályozási modell egyik pólusát képviselte. A másik póluson az iskolák helyi
tantervei álltak. A helyi tantervek határozták meg – egyebek mellett – az adott iskolában tanított
tantárgyakat, azok óraszámait évfolyamonként, az egyes tantárgyak tematikáját és követelményeit. E
modell szerint valójában a helyi tanterv szabályozott, tartalmaznia kellett azonban mindazokat a
követelményeket, amelyeket a NAT előírt. A NAT szokatlanul éles vitákat váltott ki egyrészt a
pedagógusok, másrészt a politikusok, harmadrészt a szélesebb értelmiségi közvélemény körében,
éspedig mind elfogadása előtt, mind azután. Egyesek a NAT-ban elsősorban az iskolai autonómia
kiterjesztésének lehetőségét látták, vagyis azt, hogy a központi tantervek szabályozó szerepét a
helyileg kialakított iskolai tantervek veszik át. Ennek megfelelően a viták és munkálatok során
igyekeztek csökkenteni a bürokratikus beavatkozás lehetőségét, azaz a NAT konkrét előíró jellegét.
Mások a kultúra újrakanonizálásának lehetőségét látták a NAT-ban, és igyekeztek minél pontosabb
követelménylistákat elhelyezni benne. A két cél csak egymás ellenében volt megvalósítható. A vitákat
kezdettől átszőtték a pártpolitikai ellentétek is. A liberális erők az iskolai autonómiát, a konzervatív
erők az állami irányítást igyekeztek erősíteni.
A NAT és a helyi tantervek bevezetésére 1998-ban került volna sor, az ekkor hatalomra került
konzervatív koalíció (a Fidesz vezetésével) új szabályozási modellt hirdetett. Bár a NAT elvileg
érvényben maradt, 2001-től életbe léptek az ún. kerettantervek. A kerettantervek látszólag
konkretizálják, valójában helyettesítik a NAT-ot (és a helyi tanterveket). Hagyományos tantervekről
van szó, amelyek meghatározzák az egyes évfolyamok tananyagát, a tantárgyakat és az óraszámokat,
éspedig iskolatípusonként külön dokumentumokban.

2002-ben azonban újabb kormányváltás következett be. A szocialista-liberális koalíció új NAT-ot

vezetett be (2003), amely teljesen kompetenciaalapú volt, azaz egyáltalán nem határozta meg a
tanítandó témákat, ehelyett műveltségi területenként ún. fejlesztési feladatokat írt elő, azaz a
fejlesztendő kompetenciákat fogalmazta meg. Ezzel párhuzamosan 2003-tól megszűnt a
kerettantervek kötelező jellege. Ez a két intézkedés európai viszonylatban is páratlan szabadságot
biztosított az iskoláknak.

Számos oka volt ugyanakkor annak, hogy az iskolák nem igazán éltek ezzel a szabadsággal. A
középiskolákban az egyik ilyen ok bizonyosan az érettségi követelményrendszere volt. Bár hosszú
előkészítés után 2005-től sor került az új, rendkívül alaposan szabályozott és kompetenciaalapú
érettségi rendszer bevezetésére, ez továbbra is igen részletes előírásokat tartalmaz a tananyagra
vonatkozóan, így jelentősen szűkíti azt a mozgásteret, amelyet a NAT kitágított. A másik ok a
taneszközök, konkrétan a tankönyvek kínálata. Bár az iskolák tantervei igen változatosak lehettek
volna, ténylegesen csak olyan tantervet volt érdemes elfogadni, amelyhez tankönyv is kapható volt a
tankönyvpiacon. Ez egyértelműen korlátozó tényező volt.

Az autonómia vs. központi irányítás politikai vitája természetesen nem szűnt meg. Érvek mindkét
álláspont mellett felhozhatók. Az iskolák önállósága azért fontos, mert így tudnak alkalmazkodni a
gyerekek közötti különbségekhez, megtalálni azokat a módszereket és tartalmakat, amelyek az adott
iskolába járó konkrét gyerekek számára fejlesztőek lehetnek. A tananyag központi meghatározása
viszont elvileg az egységes műveltség kialakítását, ill. az állam által képviselt közakarat érvényesülését
szolgálja a helyi esetlegességekkel szemben.

Kitekintés: a 2011-es törvény a nemzeti köznevelésről

A 2010-ben bekövetkezett újabb kormányváltás nagyon fontos változásokat hozott, ezek közül csak
néhányat említünk a jegyzet témájához alkalmazkodva, és azokat is csak címszószerűen.

 Új Nemzeti alaptanterv és új kerettantervek születtek, amelyek igen részletes és minden iskola

számára egységesen kötelező előírásokat tartalmaznak a tananyagra vonatkozóan.
 A tankötelezettség korhatárát a magyar közoktatás történetében először lefelé módosította a
törvény, és 16 éves korban határozta meg.
 A szakiskolai képzés közismereti tartalmát drasztikusan csökkentette, a szakiskolákat
háromévessé tette.
 A korábbi önkormányzati iskolafenntartást megszüntette, az iskolákat állami kezelésbe vette.