Nemzetiségek a Kárpát- medencében

- ismertesse magyar ország demográfiai és nemzetiségi változásait a 15-20

sz. elejéig. Emelje ki a kérdésben maghatározó történelmi események,
folyamatokat.

XI-XII sz. Besnyők: Egyfajta törökök kiszorították a magyarokat

Etelközből, ők látták el a határőrséget.
XIII.sz Kunok :Először a monglok elől, majd fokozatosa
XIII sz Szászok: IV. Béla telepíti őket
XVII sz. Svábok: Törököktől való megszabadulás, sok áldozat
XVIII sz. Románok: Jobb körülmények miatt jöttek
XIX sz. Askenáziak: Iddis nyelvet beszélnek (héber-ónémet) eddigi
falvakban éltek, Bach rendszernek jól jött, hisz
németül beszéltek.

A Kárpát-medence, és a történelmi Magyarország etnikailag, nemzetiségileg

igen összetett terület. Csehek, morvák, szlovákok, ukránok, németek,
ruszinok, lengyelek, románok, szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok,
bolgárok, oroszok alkotják Európa nagy olvasztókemencéjét. A történelem
folyamán szinte folyamatos volt a népvándorlás, de egy-egy politikai
esemény, járvány után megsokszorozódott az ide érkező telepesek,
parasztok száma.
-A XI. Században besenyők és dunai bolgárok érkeztek az ország
Területére, akik beolvadtak a magyarságba
-XII. Század: német parasztok vándorolnak kelet felé (szászok, svábok).
Főleg Erdély és a Szepesség területén telepedtek meg a nagy
vándormozgalmak alatt francia, olasz, szláv népek telepednek le a Kárpát-
medencében --XIII. sz-ban tatárjárás után IV. Béla kunokat, telepít az
Alföldre, a Kárpátok északi részén élő szlávokhoz morva, cseh, lengyel
telepesek érkeznek, összeolvadásukból lesz a szlovák nép
-XIII. Században a tatárok által leigázott Kijevi fejedelemség nyugati és
délnyugati része lengyel és litván fennhatóság alá, kerül. Az ő
összeolvadásukból alakult ki ukrán és a belorusz nép.
-Román parasztok és pásztorok szinte folyamatosan érkeztek tömegesen
Erdély
Területére, az Alföld keleti részére.
-A betelepített szerb határőrök mellé a XVII. Század végén pátriárkájuk
Vezetésével tömegesen érkeztek Bácskába a szerbek.
--A XVIII. Században jelentős volt a betelepítés és a belső vándorlás is,
mert a török idők alatt egész országrészek néptelenedtek el. 1720-tól
főleg német telepesek érkeztek. Szervezett telepítésekkel érkeztek még
olasz, spanyol, francia, cseh, szerb és bolgár telepesek is. A szlovákok
a Felvidék falvaiba, az Alföldre és a Temesközbe költöztek. A kiegyezés
(1867) idejében már egyre jobban terjedt a nemzetiségek körében az önálló
nemzeti állam megalakításának igénye, hiába biztosította a birodalom a
szabad nyelvhasználatot, önálló önkormányzatot. Az L Világháború végül
okot adott a nemzetiségeknek arra, hogy kiváljanak a Monarchiából, és
minél nagyobb területet kiszakítva a birodalomból megalapíthassák saját
nemzetállamaikat, ennek ellenére a nemzetiségi ellentétek a X-X. Század
folyamán sem csitultak.

A XV. század végén nehéz megjósolni a népességszámot, mivel nem tartottak

népszámlálásokat. De kb. 3,5 millió lehet, ami megegyezik a korabeli
Angliáéval. Még nehezebb megbecsülni a nemzetiségi arányokat, mert nincs
modem nemzettudat, csak a jogállás volt fontos. De a magyarság
kétségtelenül jelentős többségben volt, noha a Magyar Királyság a XV.
század végén, akárcsak egész történelme során, soknemzetiségű ország
volt.
A XV. században jelentős nemzetiségi változást csak a szerbek
bevándorlása jelentett, akik Szerbia eleste után folyamatosan menekülnek
a törökök elől Magyarországra, elsősorban a Szerbiával határos déli
területekre. Innen a Duna mentén költöznek az ország közepe felé (pl.
Ráckeve).
Tovább folytatódik a peremterületek benépesítése. Az Észak-Kárpátokban
szlávok, északkeletre rutének, Erdélyben folytatódik a románok
betelepülése. Az első cigányok már Zsigmond korában érkeztek, és
folytatódik lassú beköltözésük a Balkánról Erdélybe. Az erdélyi szászok
továbbra is őrizték különállásukat, míg a kunok nemzetiségi különállása
eltűnt.
A XVL-XVII. században a legnagyobb ellenséget a háborúk és a járványok
jelentették az emberek számára. A hadseregek nyomában éhínség és járvány
járt (pl. 1655-ben Sopron lakosságának fele elpusztult pestisben). A
XVIII. század elején az ország népessége még mindig 3,5 millió, azaz a
lélekszám stagnált a XV. század óta, a háború elpusztította a természetes
népesség növekedést. A török kiűzése után eltérő a népsűrűség az ország
három részében. A nyugati országrészben kétszerese a hódoltságinak. Az
általában síkvidéken élő magyarságot nagyobb mértékben érintette a
pusztulás, mint a védettebb hegyvidéken élő románokat, szlovákokat,
ruténeket. Erdélyben minden pusztító hadjárat után románok foglalják el a
megüresedett területeket. A szerbek továbbra is folyamatosan érkeznek dél
felől. 1690-ben miután a szerb felkelést leverik a törökök, bosszújuk
elől 200 ezer szerb menekül Csernojevity Arzén pátriárka vezetésével a
délvidékre. A horvátok a Dunántúl nyugati felére menekültek.
A magyar korona országainak népessége a XVIII. század elején kb. 4 millió
fő. Viszont a XVIII. században európai viszonylatban is egyedülálló
népességnövekedésnek lehetünk tanúi, noha a század első felében négy nagy
pestisjárvány is pusztított, az utolsó 1741-ben. 1784-85-ben II. József
rendeletére megtartják az első népszámlálást Magyarországon. Az ország
lakossága 9,6 millió, 1790-re 10 millió fő.
A magyarság számaránya azonban folyamatosan csökkent. A XV. század végén
még a lakosság négyötöde magyar, a XVII. század végén ugyanolyan
lakosságszám mellett már kevesebb mint fele. A XVIII. században ez az
arány tovább romlott a tervszerű illetve spontán betelepülések miatt. A
század végén a magyarok számaránya már 40% alatt van. Az egyes etnikumok
térbeli megoszlása is megváltozott. Az összefüggő magyar nyelvterület
kisebb lett, széttöredezett. Összeomlott az a magyar többségű híd is
amely a Székelyföldet összekötötte a központi magyar területekkel. A
XVIII. század végére kialakult etnikai viszonyok a xx. századig
jellemzőek.
A XVIII. században több mint 1 millióan települtek be külföldről.
Szervezetten főként svábok kb. 400 ezren, a Bakonyba, a Vértesbe, a
Pilisbe, Buda és Pest környékére, Szatmár, Baranya, Tolna megyébe,
Bácskába és a Temesközbe. Szlovákokat telepítettek a Nyírségbe
(tirpákok), a Pilisbe és Pest megyébe. Szerbeket pl. a Pilisbe. Spontán
települtek be a románok Erdélybe, a Temesközbe és az Alföld keleti
részébe. Délen boszniai horvátok, azaz bunyevácok és sokácok jelentek meg
pl. Baranyában. Északkeleten ruszinok költöznek át a Kárpátok
túloldaláról. Jelentős a belső vándorlás is. A szlovákok terjeszkednek
dél felé, a románok az Alföld irányába. Pl. Bihar megye lakossága

1692-ben 93%-ban magyar, 1773-ban már csak 25% a magyarok aránya. Az

etnikailag légsokszínűbb termet a Délvidék. Itt együtt éltek svábok,
magyarok, szerbek, horvátok, románok, szlovákok, cigányok, ruténok,
zsidók és bolgárok.
A zsidók a XVIII. század elején még csak 10 ezren voltak, a század végén
már tízszer annyian. A század első felében Csehországból érkeztek, ahol
III. Károly zsidó családonként csak egy férfinek engedélyezte a nősülést.
Ezért a Felvidéke fiatal zsidók tömegei jelentek meg. A század második
felében Ukrajna és Lengyelország felől érkeztek a pogromok elől
menekülve. F elgyorsította bevándorlásukat, hogy Gallícia a birodalomhoz
került, 1850-ben már 400 ezren voltak, a kiegyezés idején már több mint
félmillióan.
Az ország etnikai viszonyait Fényes Elek mérte fel elsőként 1836-1840
között. Az 1850- es népszámlálás már rákérdezett a nemzetiségi
hovatartozásra. A magyar korona országaiban a lakosság 36%-a volt magyar.
Erdély és Horvátország nélkül is csak 45%. Erdélyben a magyarok
számaránya 30% alatt volt.
Az 1910-es népszámlálás adata szerint, viszont Horvátország nélkül az
ország lakosságának 55%-a volt magyar. A magyarok száma jóval gyorsabban
növekedett mint a többi népé. Több mint 100%-al, míg a többieké 30%-al.
Nagyobb volt a természetes szaporodás. A 1,5 millió kivándorló
háromnegyede nemzetiségi. A magyarság 1850 és 1910 között 5,3 millióval
gyarapodott. Ebből 2millió asszimilációs nyereség. Az asszimiláció a
zsidók, a németek és a szlovákok körében volt a leglátványosabb. 400 ezer
szlovák és 600 ezer német magyarosodott el. 191O-ben csaknem l millióan
voltak izraelita vallásúak, ugyanakkor közülük több mint 700 ezren magyar
anyanyelvűnek vallották magukat. A szerbek és a románok között csak
ritkán figyelhető meg az asszimiláció. Más volt a vallási, kulturális és
gazdasági hátterük, mint a többségi nemzeté. Ezeket a különbségeket nehéz
volt áthidalni. Inkább a polgárosult népcsoportok magyarosodtak, és csak
a kevert etnikumú vidékeken. Az asszimiláció egyszerre volt tudatos és
spontán. Törvényekkel támogatta a magyar politikai elit (pl. a magyar
nyelv kötelező oktatása), de sokakat vonzott a többségi nemzetben való
érvényesülés lehetősége.
A nyelvhatárok azonban nem változtak. A nem magyarok teljes beolvadására
nem lehetett számítani. A látványos asszimilációnak véget vetett az I.
világháború és Trianon.