Petőfi Sándor a 19.

századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb költője, és jelentős

hagyatékában a tájköltészet is fontos helyet foglal el. A tájköltészet a természet és a
környezet lírai megjelenítésének műfaja, és a költő ebben a műfajban is mély
érzékenységgel és tehetséggel alkotott. Az alábbiakban bemutatom Petőfi
tájköltészetének főbb vonásait és kiemelkedő alkotásait.

Szerzőnk A Kiskunság című művében a legelső kép, amit a kis kunságra használ az
az anya által átölelt „kedves mosolygó gyermek” Petőfi, ahol lehet a nyugodt,
nyugalmas alföldi rónát megszemélyesítésekkel írja körül. Találunk erre példát a
hetedik és nyolcadik versszakon is elsőn kívül: „Elmerengve nézi -
Ez a kútágas a távol délibábot”; „Ott van a délibáb -
A láthatár szélén... nem kapott egyebet, -
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl” Költőnk megszemélyesítései kevésbé
mozgalmasak, a tály dermetségét jól illusztráljak, ezt jól mutatják a következő
kifejezések: „elmerengve” ; „szomorún” ; „gyérül -
A legelő” Ezt a nagyvárosi szemmel szinte unalmas tályat a költő és a szerző
rajongással szereti, már a legelső versszakban a korábban említett anyaképen túl az
első rímpárjával szerelmet vall a tálynak. „Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét, -
A szép Kiskunságot!” A vers születésében Petőfi honvágya fontos tényező hiszen
ahogy más tálykölteményeit ezt is Pesten írta.

Petőfi a Puszta télen című versét az évszakok megszemélyesítésével teszi

mozgalmassá: „az ősz olyan gondatlan rosz gazda” mint vele szemben „a nyár
gyüjtöget” mire beköszönt a tél a nyár kincseinek „csak hült helyét leli” A második
versszakban a negatív festés eszközével csempészi bele művébe az élettel teli nyári
tályat: „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával”; „Nem szól a harsogó haris” A
harmadik versszakban a puszta képe a befagyott tengerhez hasonlít. a legfontosabb
jelzők az üres és a csendes a negyedik strófában. A vers közepén az olvasó betekinthet
az épített beszélyébe, megjelenik a halászkunyhó, a csősz ház és a téli tályképhez
illeszkedően lassan nyugodtan pipát gyujtó béres. Petőfi táyleiró műveinek
kihagyhatatlan része a csárda mely a valóságban is az alföld valós része volt. a
csárdában a költemény többi nyugodt részéhez képest fokozott a hangulat a
valóságban. A puszta télen című versben azonmban még itt is megáll az élet. „De még
a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,” A hetedik versszaktól kezdve ismét kint
vagyunk. Szelek, viharok, alkonyat és ködök a zárlat uralkodó szavai. A végén két
ijesztő képpel búcsúzik a költő, a betyár, akit holló és farkas követ. Illetve a lemenő nap
amit elűzött, lefejezett királyhoz hasonlít.

A romantikus tályeszmény vadregényes erdős hegyvidék. Petőfi Sándor bár ő a

legromantikusabb Magyar költő ezzel az eszménnyel szembe megy Az alföld című
versében és a végtelen alföldi rónákat teszi meg személyes eszményi rónává. A …….
című költeményhez hasonlóan itt is madárként szál a tály felé, ezzel a nézőpont
váltással a mú befogja, átlátja sz egész művet. Innen ereszkedik alá a költő és az
olvasó és látja egyre részletgazdagabban a tályat. „Lenn az alföld” ; „Felröpűlök ekkor
gondolatban -
Túl a földön felhők közelébe,” A tizedik versszakban még távolra mutató névmással utal
az árvalyányhajra és a szamárkenyérre de a strófa végére megérkezünk a földre. Már
nem az egyre közeledő sas perspektívájából szemléljük a tályat hanem a tizenegyedik
versszakban emberi szemszögből körbekémleli a horizontot. Az utolsó versszak a
megérkezés nagy pillanata. Már közelbe mutató névmásokkal utal a tályra „Itt ringatták
bölcsőm, itt születtem. -
Itt borúljon rám a szemfödél, itt -
Domborodjék a sír is fölöttem. Ez a strófa lezárja és a elsővel egyűt keretbe is foglalja
az egész költeményt. Csak míg a Kárpátoknak legfeljebb csodálat jut addig az alföldhöz
örök szeretet és síron túl is tartó hűség

Összességében Petőfi Sándor tájköltészete a természet és az emberi lélek egységét

mutatja be. Ő nem csak a természet szépségeit, hanem annak mélyebb értelmét is
megjeleníti verseiben. A tájköltészetében megjelenő érzékenység, szimbolizmus és
romantika együtt alkotják meg azokat az alkotásokat, amelyek örökre beírták őt a
magyar irodalom nagyjai közé. Petőfi Sándor tájköltészete nem csupán egy korabeli
irodalmi vonulat lenyomataként értelmezhető, hanem olyan művészi örökség, amely ma
is inspirálja az olvasókat és az irodalom iránt érdeklődőket egyaránt.