Nikomakhoszi Etika

Bármilyen különböző utakon is járnak az emberek az életben, függetlenül

elfoglaltságuktól vagy mesterségüktől, mindenki a boldogságot (eudaimonia) keresi. Ez
természetesen nem jelenti azt, hogy a boldogság mindenki számára ugyanazt jelenti, hisz ahogy
minden mesterségnek is más a végcélja, úgy különböző tevékenységet űző emberek más és
más dologban fogják megtalálni a boldogságukat. A cél a legnemesebb boldogság megtalálása,
ez csak az erényes embereknek juthat osztályrészül. Ezért fontos az erény részletes elemzése.
Az arisztotelészi etika középpontjában az erény áll, ezért etikáját erényetikának is szokták
nevezni, alapkérdése az, hogy hogyan válhat egy ember erényessé, a legtökéletesebb jó

A legfőbb jó: a boldogság

Arisztotelész a jó fogalmának kidolgozásakor kiinduló pontnak tekintette az emberek
sokféleségét, partikularitását: minden mesterségben és tudományban más és más a jó. Ahány
ember annyiféle jó is van, minden ember valami másban találja meg a neki megfelelő jót.
Arisztotelész tagadja Platón ideatanát azt állítva, hogy nincs egy közös jó idea, mert különböző
kategóriákban más és más a jó.
Legfőbb jónak Arisztotelész a boldogságot nevezi meg. A boldogság, az amire minden ember
egyaránt törekszik, függetlenül mesterségétől. Mindenki egyetért abban, hogy boldogság a
legkiválóbb az emberi javak közül. Bár minden cselekedet más és más célra törekszik, mintahogy
más a célja az orvostudománynak(pl. Egészség, más emberek életének megmentése) és más
a hadtudománynak,(pl.Gyözelem) a végcél minden esetben ugyanaz: a boldogság elérése. A
boldogságot az ember mindig önmagáért választja, és sohasem másért; és amit önmagáért
igyekszünk elérni, az mindig tökéletesebb, mint amit másért.
A boldogság lényege az ember munkájában keresendő. Ez olyasvalami kell, hogy legyen, amit
csupán az ember tud véghez vinni. Ezért ez nem lehet a táplálkozás, mert az a növényekben is
megvan, a szaporodás sem lehet, mert az az állatokban is megvan.
Az átlagembernek és a kiváló embereknek a munkája nem ugyan az, az átlag lantos munkája a
lantolás, a kiváló lantos munkája pedig: a jól lantolás.
Egy emberről akkor mondható el, hogy boldogan élt, ha egész életében az erénynek megfelelően
cselekedett: „a boldogság az erény szerinti életben van”.

Továbbá három embertípust ismertet Arisztotelész: a tömeg ember, a közügyekkel

foglalkozók és az elmélkedő életformát választók.
Ezek közül csak az elmélkedő életformát folytató ember felel meg, mert az előbbi kettő – a
tömeg ember és a közügyekkel foglalkozók – mulandó dolgokkal foglalkoznak. A tömeg ember
az élvhajhászásnak él, a boldogságot mindig külső, tőle nem függő javakban keresi. A
közügyekkel foglalkozó ember pedig a kitüntetést és az elismerést keresi, az ő boldogsága sem
magától függ, mert a kitüntetést és elismerést mindig valaki mástól kapja.
Bár az elmélkedő életformát tartja a legmegfelelőbbnek, Arisztotelész nem ítéli el az anyagi
javakat sem: ”Ámde a boldog ember, mivel ember, szüksége van a külső jólétre is … külső javak
nélkül nem érhetjük el a boldogságot”

Az erények (erény- jó cselekedetre való hajlam, jó tulajdonságot készséget jelent)

Boldog csak az lehet, aki az erényeknek megfelelően cselekszik, ezért az erények közelebbi
vizsgálatra szorulnak. Jóvá vagy hitvánnyá az erények révén válik az ember.
Egy embert csak akkor tarthatunk felelősnek tetteiért, ha tudja, hogy mit csinál, ezért
Arisztotelész fontosnak tartja, hogy csak az okos ember és az, aki az okos ember példájára
cselekszik lehet erényes. A tudatlanságból vagy erőszakból származó cselekedeteket nem
tekinthetjük szándékosnak, mert az elkövető nincsen tisztában azzal, amit tesz. A gyermekek és
az állatok is végre tudnak hajtani, ezek hirtelen elhatározásból történnek, nem saját akaratból, a
vágy és az indulat hajtja őket.
Arisztotelész szerint a lélek egyik része értelem nélkül való, a másik értelmes.
Az értelem nélküli lélekrész további két részre oszlik: a tápláló és a vágyakozó lélekrészre.
Az erkölcsi erények az értelmes lélekrészben találhatók. Észbeli erények: bölcsesség, okosság;
Erkölcsi erények: mértékletesség, nemes lelkű adakozás. Ez utóbbiak részesítendők
dicséretben, tehát ezek esetében beszélhetünk erkölcsről, ezek az erények.
Az erkölcsi erények (etikai erények)
Az erkölcs a szokásból fejlődik ki.
Az erkölcsi erények nem természetünknél fogva vannak meg bennünk, hanem a szokás útján
sajátítjuk el: úgy leszünk igazságosak, hogy igazságos tetteket hajtunk végre, bátorrá úgy
leszünk, hogy bátor tetteket hajtunk végre.
Aki igazságtalan tetteket hajt végre, az igazságtalanná fog válni. Ezért fontos, hogy ifjúkorunktól
hogyan vagyunk szoktatva. Ezzel azt akarja mondani Arisztotelész, hogy az erény ismerete nem
jelenti azt, hogy erényes is az illető, például nem lesz bátor valaki attól, hogy tudja, hogy mi a
bátorság. Erényessé a gyakorlás, a szoktatás, a nevelés révén válhatunk. Nevelésen
Arisztotelész nemcsak a szülői és nevelői funkciót érti, hanem azokat az objektív körülményeket
– állami és társadalmi életet – amelynek keretei között az ember nevelődik, tapasztalatait szerzi.
Középhatár elmélet: Erények

1. A bátorság: A bátorság a középhatár a gyávaság és a vakmerőség között, középhatár a

félelem és a biztonság érzése között. A félelmet keltő dolgokban nem mindig
beszélhetünk bátorságról, hisz vannak dolgok, amitől kötelesség félni. Vagy akkor sem
beszélhetünk bátorságról, ha valaki a betegségtől, szegénységtől fél, ezek olyan dolgok,
amik nem tőlünk függnek, nem a magunk hibájából származnak. Legfélelmetesebb
dolognak Arisztotelész a halált jelöli meg, aki ettől nem fél, az nevezhető bátornak,
pontosabban az, aki a háborúban néz szembe a halállal, és nem az aki baleset vagy
betegség során. A bátor ember sem rendületlen, ő is érez félelmet, de ellent tud állni az
erkölcsi jó kedvéért. Aki soha semmitől sem fél, az valójában nem nevezhető bátornak,
mert minden szituációban egyformán fog cselekedni.
2. A mértékletesség: A mértékletesség a gyönyörökkel szemben középhatár. Fontos
különválasztani a testi gyönyöröket az érzelmi gyönyöröktől, mert a középhatár nem
azonos a két esetben. Aki szellemi gyönyöröket élvez, mint a becsvágy vagy tudásszomj,
arról nem mondható el, hogy mértékletesen vagy mértéktelenül élvezi. A testi
gyönyörökkel másként van a helyzet. A mértékletesség és mértéktelenség a tapintással
és az ízleléssel kapcsolatos, de leginkább a tapintással. A mértéktelen ember minden
kellemes dologra vágyakozik, amit megkíván.
3. A nemes lelkű adakozás: Ez az erény az anyagi javak terén levő középhatár. A nemes
lelkű adakozó az erkölcsi jó céljából cselekszik, annyit adakozik amennyit, akinek és
amikor kell, fontos hogy megkülönböztessük a tékozló embertől, aki ha kell, ha nem
adakozik. És mindezt szívesen teszi, akinek az adakozás kellemetlen érzést okoz, az
nem nevezhető nemes lelkű adakozónak.
4. Az áldozatkészség: Azok a pénzáldozatok, amelyeket, a köztiszteletet érdemlő
szolgáltatásokra ajánlunk, mint az építkezések és az istenekkel kapcsolatos költségek,
vallásos szertartások. Ennek is van túlzása: a pöffeszkedés, amikor az ember kis
költséget igénylő dolgokra is sokat ad. A másik túlzás a szűkkeblűség, az ilyen ember
mindig tétováz, hogy hogyan kerül neki valami kevesebbe.
5. A nemes becsvágy: A nemes becsvágy olyan emberekben van meg, akik nagy dolgokra
tartják magukat érdemesnek, s azokra valóban érdemesek is. A két szélsőség pedig:
felfuvalkodott (aki nagy dolgokra tartja magát érdemesnek, de nem érdemes rájuk) és a
 kishitű (aki kevesebbre tartja magát annál, amit ér). Ezt az erényt, a nemes becsvágyat
tartja Arisztotelész a többi erény koronájának. A büszke embertiszteletet parancsol, de a
kitüntetéseknek csak módjával örvend, hiszen csupán azt kapta ami kijár neki.
6. A szelídség: Középhatár az indulatok tekintetében. Túlzásba menő formája a dühösség,
hiányosságba menő formája a hidegvérü, semmiért sem hevülő, közönbös. A szelíd szó
olyan embert jelöl, akit nem nyugtalanít indulat, és akit nem szenvedély vezet, és csak
addig tart haragot, amíg ezt a szabály kívánja.
7. A Kedvesség: A veszekedő természetü és az összeférhetetlen közepe. Mindig
egyformán viszonyul ismerősökhöz és idegenekhez egyaránt, mindig azt fogadja illetve
utasítja el, amit kell. Mindig úgy érintkezik az emberekkel, ahogyan kell.
8. Az igazmondás: A nagyzoló(izléstelenül többnek tartja magát, előkelöbbnek) és a
gúnyosan szerénykedő közötti közép. E két szélsőség közül inkább a nagyzoló a
rosszabb. Fontos, hogy az ember mindig az igazat állítsa magáról, sohasem túlozva
vagy szerénykedve, mert aki az igazságot szereti, az akkor is igazat mond, amikor ez
nem fontos.
9. A szellemesség: A szellemesség a bohóckodó és a rideg közötti közép. A szellemes
ember jellemzője a tapintatosság is, mindig csak olyasmit beszél, illetve hallgat meg, ami
tisztességes.
10.A szemérmesség: A szemérmességet( félénk, tartozkodó) Arisztotelész inkább
érzelemnek nevezi, mintsem lelki alkatnak. Olyan valami, mint a veszélytől való félelem.
A szemérmesség csak a fiatalkorúaknál dicsérendő az öregeknél nem. A tisztességes
ember jelleméhez nem tartozik szégyenérzet.
11.Az igazságosság: A görög δικαιοσυνη kifejezés, amelyet a legtöbb helyen
igazságosságnak fordítanak, jogszerűséget is jelent. Az igazságosság a törvényeknek
való engedelmességet jelentette. Arisztotelész azt a lelki alkatot nevezi igazságosnak,
amelynek alapján az emberek, igazságos cselekedeteket hajtanak végre. Az
igazságtalanságokat ugyancsak ennek a lelki alkatnak alapján követik el.
Az igazságosságot Arisztotelész a legfőbb erénynek nevezi, mert ez az egyetlen erény, amit az
ember nemcsak önmagával szemben, hanem másokkal szemben is képes gyakorolni. Így a
legjobb ember az lesz, aki az erényt nemcsak magával szemben hanem másokkal szemben is
gyakorolni tudja.
Akkor követ el valaki igazságos illetve igazságtalan tetteket, ha ezt önszántából követi el, ha
valakit kényszerítenek egy tett megtételére, akkor nem beszélhetünk az illető személyről, mint
igazságos illetve igazságtalan emberről. Továbbá az olyan tett, ami tévedésen alapul, azt
Arisztotelész hibának nevezi. Igazságtalan tett, amit haragból vagy szenvedélyből teszünk.
Arisztotelész csak azokat a cselekedeteket tartja igazán rossznak, amiket az ember előzetes
megfontolással hajt végre. Például, ha valaki féltékenységből öl, az nem tekinthető ugyanolyan
súlyú bűntettnek mint az, amikor valaki előre megfontolt szándékból követ el gyilkosságot.
Az igazságosságról szóló fejezetet, Arisztotelész annak a vizsgálatával zárja, hogy egy ember
önmagával szemben lehet-e igazságos. Az öngyilkosságot elkövető ember az állam ellen követ el
bűncselekményt, mert az állam törvényei tiltanak bármilyen gyilkosságot, és bár külön az
öngyilkosságról nem rendelkeznek, Arisztotelész szerint mégsem engedélyezik azt, mert csak azt
engedélyeznek, amiről rendelkeznek, amiről nincs semmilyen rendelkezés azt tilos tenni. Az
ember akkor követ el magával szemben igazságtalanságot, ha engedi, hogy a lélek értelem
nélküli része elhatalmaskodjék a lélek értelmes része felett.