Professional Documents
Culture Documents
Napvilagkiado - 0311 - Pages1-50 2021-09-22 10 - 44 - 36
Napvilagkiado - 0311 - Pages1-50 2021-09-22 10 - 44 - 36
CSÁKI GYÖRGY
NEMZETKÖZI
GAZDASÁGTAN
CSÁKI GYÖRGY
NEMZETKÖZI
GAZDASÁGTAN
NAPVILÁG
TOO
Megjelent a
POLI TI KATÖRTÉNETI
PT Ül » V A N
P olitikatörténeti A lapítvány
tám ogatásával
ISBN 978-963-338-417-6
Első k ia d á s: 2017
M inden jo g fe n n ta rtv a
P rinted in H u n g ary
TARTALOM
Előszó 11
5
2. A nemzetközi kereskedelem klasszikus elméletei 64
2.1. A munka termelékenysége terén mutatkozó abszolút előnyök -
Adam Smith tolmácsolásában 65
2.2. A munkatermelékenységek relatív eltérésén alapuló
komparatív előnyök - a klasszikus megfogalmazás
David Ricardo elméletében 67
2.2.1. A komparatív előnyök elméletének modern
(neoklasszikus) megfogalmazása 70
2.3. A termelési tényezőkkel való relatív ellátottság különbségeiből
adódó előnyök 72
2.3.1. A Heckscher-Ohlin-modell szerinti szakosodás hatásai 74
2.3.2. A Heckscher-Ohlin-modell empirikus vizsgálata:
a Leontief-paradoxon 76
3. Modern kereskedelmi elméletek 79
3.1. A termékek életciklusának különböző szakaszaiban rejlő előnyök 79
3.2. A vállalatok és a nemzetgazdaságok versenyelőnyei:
a Porter-paradigma 82
3.2.1. Az iparági verseny szerkezeti elemzése 84
3.3. A kínálati és keresleti oldali versenyképesség mutatószámai 92
3.4. „Új kereskedelmi elméletek” - méretgazdaságosság,
növekvő skálahozadék és a nemzetközi kereskedelem 96
4. Szabadkereskedelem és protekcionizmus:
nemzetközi kereskedelempolitikai törekvések a II. világháborútól
napjainkig 103
4.1. Szabadkereskedelem és protekcionizmus. A protekcionizmus
eszközei 103
4.1.1. A vám mint normatív kereskedelempolitikai eszköz 109
4.1.2. A vám mint árképző tényező 110
4.1.3. A vám adójellege 112
4.1.4. A vámok és a diszkrimináció 113
4.1.5. A vám mint kereskedelempolitikai eszköz 114
4.1.6. A vámok főbb típusai 116
4.2. Nemzetközi kereskedelempolitikai együttműködés
a II. világháborútól napjainkig: a GATT-tól a WTO-n át
a plurilaterális kereskedelmi tárgyalásokig 118
4.2.1. A GATT-ban érvényesített nemzetközi kereskedelempolitikai
alapelvek 121
4.2.2. A „Millenniumi forduló” kudarca és a lezáratlan
„Doha-forduló” 126
6
4.2.3. Plurilaterális/megaregionális kereskedelmi tárgyalások -
a WTO vége? 131
4.2.4. A sokoldalú kereskedelmi tárgyalások - a WTO kilátásai 137
Kulcsfogalmak és ellenőrző kérdések 140
7
3.5.7. A nemzetközi működőtőke-áramlás empirikus tendenciái
a globalizáció korában 245
Kulcsfogalmak és ellenőrző kérdések 255
8
4.3. A Bretton Woods-i rendszer kialakulása, alapelemei
és működése 310
4.3.1. A Bretton Woods-i rendszer kialakulását meghatározó
világgazdasági körülmények 310
4.3.2. A Bretton Woods-i rendszer intézményi keretei 312
4.4. A nemzetközi valutáris kapcsolatok szabályozása
a Bretton Woods-i rendszerben 313
4.5. A kulcsvaluta lényege, a kulcsvalutával szembeni követelmények -
az USA dollár mint kulcsvaluta 315
4.6. Valutáris változások az aranydeviza-standard rendszere után 317
Kulcsfogalmak és ellenőrző kérdések 324
FÜGGELÉK 327
A nemzetközi gazdaságtan főbb képviselőinek rövid életrajza,
fontosabb művei 329
A nemzetközi gazdaságtanban releváns közgazdasági iskolák 349
9
ELŐSZÓ
it
akciókból? A XVIII. század közepe, azaz a közgazdaságtan kialakulása óta abból
a feltevésből indulunk ki, hogy a gazdasági szereplők minden tevékenységükben
önérdeküket követik, s nem lépnek kapcsolatba más szereplőkkel akkor, ha
ez számukra nem előnyös. A kérdés tehát az, mi határozza meg a kölcsönös
előnyök érvényesülésének lehetőségét? Egyenlők-e ezek a kölcsönös előnyök,
s ha nem, hogyan és mi szerint oszlanak meg a nemzetközi gazdasági tranz
akciók résztvevői között? Mennyire állandóak, tartósak a kölcsönös előnyök,
illetve minek következtében változik az előnyök megoszlása az érintett felek
között? Hogyan befolyásolja a kölcsönös előnyök alakulását az államok közöt
ti sokoldalú kapcsolatrendszer? Hogyan hatnak a kölcsönös előnyök a nemzet
közi gazdasági kapcsolatrendszerbe bekapcsolódók növekedésére ésfejlődésére, a
világgazdasági erőviszonyok alakulására? Milyen két-, több- és sokoldalú meg
állapodásokkal, nem zetközi intézményekkel befolyásolhatók (és szabályozha
tók) a nemzetközi gazdasági kapcsolatok?
A gazdaság fejlődésével a hagyományos kereskedelmi formákat újabb, bo
nyolultabb formák követik, a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok - a z áruk
kereskedelmén túl - kiterjednek a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmére,
ami újabb kereskedelmi formák (pl. franchise) és finanszírozási módok (pl.
royalty) kialakulásához és elterjedéséhez vezetett.
A világgazdaság fejlődésének szükségszerű következménye, hogy a termelési
tényezők nemzetközi áram lása fokozódik: a tőke nemzetközi áramlását követi
a munkaerő nemzetközi mobilitása, majd a tudás/információ és a technológia
határokon átívelő áram lása; a természeti környezet minőségének megóvása,
a környezetkárosítás megakadályozása során a globális ökológiai problémák
mögött tulajdonképpen a természeti termelési tényező nemzetközi áramlása
zajlik.
A termékek és szolgáltatások, valamint a termelési tényezők határokon átívelő
áramlásának természetes következménye az egyes nemzeti valuták átváltására
irányuló igény fokozódása, hiszen elterjed a nem saját valutában történőfizetés.
Újabb és újabb, egyre összetettebb nem zetközi fizetési módok jelennek meg a
világgazdaságban, a gazdasági szereplők nem zetközi tartalékokat képeznek és
tartanak fenn, (két- és többoldalú) nemzetközi pénzügyi együttműködési rend
szereket alakítanak ki és működtetnek, s minden szereplő (nemzetgazdaság) köl
csönösen átlátható és elfogadható elszámolási rendszerben tartja nyilván a
külvilággal fenntartott gazdasági kapcsolatai pénzügyi vonzatait és eredmé
nyeit.
*
12
világgazdasági térnyerésén alapuló globalizáció lényegét, amelynek keretei közé
ágyazva mutatjuk be a nemzetgazdaságok eltérő fejlődési pályáit, a világgaz
dasági centrum és periféria összekapcsolódó működését, ismertetjük a fejlődő
országok általános gazdasági és társadalmi jellemzőit, a gazdasági elmaradottság
leküzdésének lehetséges, az elmúlt évtizedekben látványos sikereket hozó
modelljeit.
A negyedik fejezetben a nemzetközi valutáris-pénzügyi rendszer fő vonásait
és fejlődésének meghatározó szakaszait vesszük górcső alá, elsősorban az árfo
lyam-alakulás, a nemzetközi pénz- és tőkepiacok működése, a nem zetközi fize
tési mérleg jellemzőinek bemutatása és elemzése révén.
Jelen kötet - amely a Napvilág Kiadónál négy kiadást megért „A nem zetközi gaz
daságtan és a világgazdaságtan alapjai” című könyvem felhasználásával ké
szült, azon alapul - a nemzetközi gazdaságtannak az elméleti kérdéseit tárgyalja.
Célom az volt, hogy új szerkezetben és felfogásban, a legfrissebb jelenségeket és
elméleteket is figyelembe véve ismertessem meg a hallgatókat napjaink legfonto
sabb nemzetközi gazdaságtani kérdéseivel.
Csáki György
13
I. FEJEZET
A NEMZETKÖZI GAZDASÁGTAN
ALAPFOGALMAI,
A VILÁGGAZDASÁG FEJLŐDÉSÉNEK
FŐBB SZAKASZAI
1. A NEMZETKÖZI GAZDASÁGTAN
ALAPFOGALMAI
1 Előrebocsátom, hogy itt európai szem m el szem léljük ezeket a változásokat, szám unkra
az Európát érintő, illetve a világot Európa által ért h atások a fontosak. Nyilvánvaló, hogy
egy kínai, egy indiai vagy egy mexikói szám ára a világban végbement változások súlya és
értelmezése m ás lenne.
17
1. A változások három területet érintettek aXV-XVI. század Európájában:
a) a vasgyártás - amely egyébként több ezer év óta ismert volt - olyan mé
retűvé vált, amely korábban soha nem látott tömegpusztító fegyverek (pl.
ágyúk) előállítását tette lehetővé;
b) a papír előállítása - ugyancsak régi kínai találmány - csaknem ipari
méreteket öltött, és a vasgyártással találkozva megvalósította a könyv-
nyomtatást;
c) a hajóépítés olyan szintet ért el, hogy a hajók mérete, biztonsága, felszere
lése lehetővé tette sok ember és nagy tömegű áru egyre nagyobb távol
ságra juttatását.
2. A fenti három, m ár régóta ismert „technika” nagyméretűvé fejlesztése és
egyszerre történő felhasználása Európa szám ára meghozta a „nagy ugrást”:
egyfelől a világ addig ismeretlen területeinek felfedezését, másfelől ezen terü
letek fokozatos gazdasági és politikai birtokbavételét.
A világkereskedelem XV-XVI. századi „nyitása” tehát csak a kezdete volt an
nak a hosszú folyamatnak, amelynek során végbement a nemzetközi gazdasági
kapcsolatok szélesedése és ezzel párhuzamosan kialakult a XIX. század végére
a mai - modern - értelemben vett világgazdaság. A XIX. század folyamán vált
ugyanis kimutathatóvá a gazdasági fejlődésnek világméretekben közös vonása:
a nem zetgazdaságok m ind több önállósuló (elkülöníthető) szegm ensének
nem zetközivé válása, a k ö ztü k levő kapcsolatok rendszerként való megjelenése.
A világgazdaság a gazdasági kapcsolatok olyan világméretű rendszere,
am elyben a nemzetközi m unkam egosztás alapján sokoldalúan kapcsolódnak
össze egyfelől a nem zetgazdaságok - makroszinten, másfelől a z egyének és
a transznacionális vállalatok - mikroszinten.
A világgazdaságot olyan szerves egészként kell felfogni, amelynek működé
sét, törvényszerűségeit és ellentmondásait nem érthetjük meg csupán a mikro-
ökonómia egyéni viselkedéseket vizsgáló megközelítésében, sem az autark nem
zetgazdaságokat jellemző törvényszerűségek alapján, mintahogy azok ismerete
nélkül sem. A nemzeti és a nemzetközi fejlődés XX. század előtt kialakult köl
csönös összefonódása óta nem zetgazdaság és világgazdaság csak együtt értel
m ezhetők. Mi több: a legutóbbi évszázad gazdaságtörténete azt bizonyította, hogy
csak egy világgazdaság létezik, amelyben a szereplők kölcsönös egymásra
utaltsága egyre erősebb. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődésének tör
ténete tehát egy ponttól kezdve egyben a világgazdaság fejlődésének története is.
Hogy ezt jobban megértsük, tekintsük át röviden azokat a tevékenységeket (lásd
1. ábra), amelyek e fejlődés során kialakultak. (Ezek részletezésére a későbbiekben
még sor kerül.)
A tárgyalt sorrend egyben kronológiai sorrend is, azaz e területek időben
nagyjából így fejlődtek ki.
18
A nemzetközi gazdasági kapcsolatokfunkcionális területet
i
XV-XVI. XIX. század XX. század XX. század
századtól közepétől eleje - második fele
19
kapcsolatokat hordozó „világkereskedelmet” világgazdasággá. A termelési ténye
zők (és azon belül elsősorban a tőkejavak) határokon átívelő rendszeres mozgása
ugyanis szükségszerűvé tette nemcsak a pénzmozgás, hanem a hitelezés, a mun
kaerőmozgás, majd a term elés nemzetközi méretű szervezését is.
Minél inkább szélesedtek a világgazdaság fent említett területei, annál in
kább számolni kellett ezek munkaerő-áramlást okozó hatásaival. Különösen a
tőkeáramlás, majd a term elés nemzetköziesedése eredményezte az ezeket kísérő
m unka rendszeres m ozgásának megjelenését.
Természetesen már a korábbi évszázadok során sem volt ismeretlen a népes
ség tömeges mozgása, hiszen például a gyarmatbirodalmak működtetéséhez
közismerten nagy létszámú „anyaországbelire” volt szükség. De gondolhatunk
a XVIII-XIX. század néger rabszolgáira Amerikában, vagy a XX. század fordu
lójának európai kivándorlási hullámaira is. A világgazdasági kapcsolatrendszer
szempontjából azonban ezek mindaddig periferikusak maradtak, amíg a tőke
nemzetköziesedése azonos közgazdasági logikára - a tőkeműködtetés haté
konyságáéra - nem alapozta a munkaerő áram lását is.
20
veszik a legújabb termékeket vagy technikákat; az ún. „innovációs sivatag” or
szágaiban viszont a modernizációnak még az alapvető feltételei sincsenek meg.
A XXI. századba belépő világgazdaságban igen nagyok a különbségek a fen
ti csoportok között. Az országok viszonylag szűk csoportja termeli ki a csúcs-
technikákat, és nagyok a különbségek az alkalmazás vagy a követés tekintetében
is. AII. világháború utáni évtizedekben az innovációs-modernizációs fejlődés szá
mára új szükségleteket és lehetőségeket teremtett a nemzetközi együttműködés.
Ma egyre inkább igaz, hogy minden újdonság sok ország együttesen felhalmozott
tapasztalatára épül, és a nemzeti innovációs tevékenységeknek is igen jelentős
részben a nemzetközi méretekben folyó kutatás-fejlesztés a forrása.
21
terjedtek ki. Éppen ezért - az egyes nemzetgazdaságok reagáló képességének
függvényében - serkenthette vagy éppen hátráltathatta (esetleg el is fojthatta) az
egyes nemzetgazdaságok modernizációját, fejlődését.
Hasonlóképpen a világgazdaságban egyaránt jellemző az integrálódás (a
nemzetgazdaságok közötti sokoldalú gazdasági kapcsolatok) bővülése, elmé
lyülése, illetve az integrálódás megtorpanása, az integrációk gyöngülése/felbom-
lása, a dezintegráció. Az elmúlt évtizedekben felbomlott az egykori Szovjetunió,
amelynek egyes korábbi alkotórészei - a Balti államok - egy másik gazdasági
integráció részévé is váltak; felbomlott Jugoszlávia, amelynek egykori tag-
köztársaságai közül Horvátország és Szlovénia az Európai Unió tagjává vált -
utóbbi az eurózóna részese is lett. Immár a z Európai Uniót is - amely 1958 és
2007 között 6-ról 28 tagúra bővült - jellem zi a dezintegráció, amennyiben egyik
legjelentősebb, legnagyobb erejű tagja, Nagy-Britannia népszavazáson az unió
elhagyásáról döntött, így az Unió tagországainak száma 27-re csökken.
22
hasonlításán alapul Ez az adat kiválóan alkalmas nemzetközi összehason
lításokra is, de - ha több ország gazdasági növekedését kívánjuk összeha
sonlítani - nagyon lényeges a közös mértékegység, azaz: az összehasonlításra
használt devizanem kiválasztása. Tekintettel arra, hogy a nemzetközi össze
hasonlításokat torzíthatja a valutaárfolyamok változása, szokás a gazdasági nö
vekedést, illetve az egy főre jutó GDP összehasonlítása révén a gazdasági fej
lettséget ún. vásárlóerő-paritás on is kiszámolni.
Gazdasági fejlődésről akkor beszélünk, ha a gazdasági növekedéshez az
adott világgazdasági korszaknak megfelelő szerkezeti változások társulnak.
Az elmúlt két-három évtizedben ilyen szerkezeti változásnak tekinthető a szol
gáltatások szerepének növekedése (a GDP előállításában), illetve az infokom
munikációs technológiák térnyerése. Volt olyan gazdaságtörténeti korszak, ami
kor a vegyiparnak a GDP előállításában növekvő aránya jelentett ilyen előre
mutató szerkezeti változást, s (később) volt, amikor a híradástechnika és elektro
technika stb.
Vannak közgazdászok (és szociológusok), akik a gazdasági fejlődés fogalmán
túl értelmezik a gazdasági haladás fogalmát is: ezen olyan gazdasági fej
lődést értenek, amely egy előre kitűzött (gazdasági-társadalmi) cél elérésére
törekszik. Gazdasági haladásnak tekinthettük a közép- és kelet-európai átala
kuló gazdaságok esetében (az 1990-es években) a modern piacgazdaság, modern
vegyes gazdaság kiépülését, intézményi kereteinek és működési mechanizmusai
nak kialakítását.
A gazdasági növekedés és fejlődés (valamint a gazdasági haladás) forrásai az
adott nemzetgazdaság(ok) rendelkezésére álló népesség, természeti erőforrások,
tőke, technika és intézmények. Ezen források felhasználásának, kombinációjá
nak hatékonyságától függ az adott nemzetgazdaság növekedési teljesítménye,
fejlődési üteme, haladása. A kérdés éppen az, miért képesek egyes gazdasá
gok tartós gazdasági fejlődésre, s miért képtelenek erre mások? Mi a m agya
rázata egyes nem zetgazdaságok felemelkedésének, s mi okozza m ás nem
zetgazdaságok stagnálását-hanyatlását?
Damn Acemoglu és Jam es A. Robinson kivételes nemzetközi sikert aratott
könyvében4 egyértelműen az intézmények működését tekinti meghatározónak.
„... elsősorban a gazdasági intézmények jellege dönti el, hogy egy ország szegény
lesz-e vagy gazdag, a politika és a politikai intézmények határozzák meg egy
ország gazdasági intézményeinek jellegét. [...] A ma létező különböző intézményi
minták mélyen a múltban gyökereznek, ugyanis ha már egyszer kialakul egy
adott társadalmi berendezkedés, az általában hosszú időn át fennmarad.
[...] ez a politikai és gazdasági intézmények együttműködéséből és ennek az
együttműködésnek a jellegéből ered.”5 Ennek megfelelően, „a szegény országok
azért szegények, mert a hatalmon lévők döntései szegénységet teremtenek. Nem
tévedésből vagy tudatlanságból »csinálják rosszul« a dolgukat. [...] Azt kell
tanulmányozni, hogyan születnek döntések, ki hozza azokat, és aki dönt, miért
úgy dönt, ahogy.”6
23
Az, hogy egy nem zetgazdaság fejlődik-e, vagy hanyatlik, szegény maradt-e,
vagy képes kitörni a szegénységből, attól függ, hogy befogadó, vagy kizsákm á
nyoló jellegűek-e az intézményei?
Befogadónak tekintjük az intézményeket, ha lehetővé teszik és ösztönzik,
hogy az emberek minél nagyobb arányban vegyenek részt olyan gazdasági te
vékenységekben, amelyekkel a legjobban hasznosítják tehetségüket és képes
ségeiket - és amelyek lehetővé teszik, hogy kedvük szerint hozzanak döntéseket.
A befogadó gazdasági intézményrendszer előtérbe helyezi a magántulajdon
biztonságát, a jogrendszer pártatlanságát és biztosítja a közszolgáltatások
ellátását. Emellett a befogadó intézményrendszer azonos feltételeket teremt a
társadalom minden tagja számára, lehetővé teszi, hogy az emberek szabadon
bonyolíthassanak csere- és szerződéses ügyleteket, új vállalkozások lépjenek
a piacra, s az emberek szabadon, m aguk választhassanak pályát.
„A befogadó gazdasági intézmények a prosperitás további két motorja szá
m ára is biztosítják a megfelelő működés kondícióit: ezek a technológia és az
oktatás. [...] A szegény országokban azért alacsony az oktatás színvonala, mert a
gazdasági intézményrendszer nem ösztönzi arra a szülőket, hogy taníttassák
a gyermekeiket, a politikai intézményrendszer pedig nem tudja rávenni a kor
m ányt arra, hogy iskolákat építsen, azokat támogassa és finanszírozza.”7
A befogadó gazdasági intézmények tulajdonságaival ellentétes tulajdonságok
kal rendelkező intézményeket kizsákmányoló gazdasági intézményeknek ne
vezzük. A kizsákmányoló gazdasági intézmények célja, hogy a társadalom egyik
részhalmazából pénzt és forrásokat vonjanak el a társadalom egy másik
részhalm aza javára. „A kellően központosított és pluralista politikai intézmé
nyeket nevezzük befogadó politikai intézményeknek. Ott, ahol valamelyik felté
tel nem teljesül, kizsákmányoló politikai intézményekről beszélünk. A gazdasá
gi és a politikai intézm ények között erős a szinergia. A kizsákmányoló politikai
intézményrendszerben a hatalom egy szűk politikai elit kezében van, így a gaz
dasági intézményeket gyakran eleve úgy alakítják ki, hogy az elit elhappolhassa
a különböző erőforrásokat a többségi társadalom elől.”8
A történelmi-gazdaságtörténeti tapasztalatok azt mutatják, hogy kizsákmá
nyoló jellegű intézményi rendszerrel rendelkező, diktatórikus berendezkedésű
országokban is megvalósulhat viszonylag hosszabb időn át dinamikus gazdasági
növekedés, gazdasági fejlődés. „Kizsákmányoló politikai intézményrendszerben
is beindulhat a növekedés - ha az elit a közvetlenül az általa irányított, magas
termelékenységű tevékenységekbe tudja átcsoportosítani a társadalom rendelke
zésére álló erőforrásokat: [...] remek példa az a gazdasági növekedés és iparosítás,
amely a Szovjetunióban zajlott le az első ötéves terv 1928-as meghirdetésétől az
1970-es évekig. [...] A Szovjetunió képes volt gazdasági növekedést produkálni,
ugyanis a z erőforrásokat a mezőgazdaságból, ahol nem elég hatékonyan
használták ki, karhatalmi erővel átirányították az iparba.”6 Amikor azonban
ezek az erőforrások kimerültek, a szovjet gazdasági növekedés is kifulladt.
Uo. 80-82.
Uo. 85.
Uo. 95.
24
2. A VILÁGGAZDASÁG FEJLŐDÉSÉNEK
FŐBB SZAKASZAI
25
ra nőtt (ugyancsak 1990-es paritáson számolva). Mindez azt jelenti, hogy az
1500-1820 közötti időszakban a világnépesség évente átlagosan 0,29 százalékkal
nőtt, az egy főre jutó GDP éves átlagos növekedési üteme mindössze 0,04 (!)
százalékot tett ki, s mindezek eredőjeként a világtermelés (a világ összes GDP-
je) évente átlagosan 0,33 százalékkal bővült. Ebben az időszakban a gazdaság
alapvetően agrárjellegű volt - döntően extenzív fejlődés jellemezte, a z uralkodó
technológia gyakorlatilag stagnált, egy-egy generáció életében gazdasági fejlődés
(jövedelemnövekedés) alig volt észlelhető. Noha a nagy felfedezések megindulásával
(amit Columbus 1492. évi útjával szokás jelképezni) bizonyos - és nem csak át
vitt! - értelemben új horizontok nyíltak meg, s némi technológiai fejlődés is ta
pasztalható volt, aminek eredményeként valamelyest nőtt a termelékenység és az
általános életszínvonal az európai centrumban (miközben az európai periféria
gyakorlatilag stagnált), összességében ebben a három évszázadban a világgazdaság
fejlődése igencsak lassú volt. Mi sem bizonyítja jobban ezt a stagnálást, mint az a
tény, hogy a világgazdaság növekedése 1500 és 1820 között alig harmincada (!) volt
az 1820 óta regisztráltnak.
A m odern értelemben vett világgazdaság csírái kibontakozásának két törté
nelmi folyamat szolgált táptalajul:
a) a távolsági kereskedelem robbanásszerű fejlődése, területi átrendeződé
se - a Mediterráneumtól a Baltikum és az Atlanti-óceán irányába (ezért is
tekintjük az 1492. évet mérföldkőnek a kapitalizmus, a világgazdaság
kibontakozásában), valamint áruszerkezetének jelentős módosulása (a
fűszerek, élvezeti cikkek felől a korai ipari kapitalizmus tömegárui irá
nyába);
b) az amerikai és afrikai gyarmatok merkantilista, tehát mindenekelőtt a
nemesfémekre orientálódott kifosztása.
1820fordulópontot je le n t a gazdasági növekedés történelmi tendenciáiban:
a gazdasági növekedés azóta drámai, minden korábbi történelmi periódushoz
képest sokszoros dinam izm ust mutatott - végeredményben ez a kapitalizmus
világméretű elterjedésének időszaka. Noha a gazdasági tevékenység hosszú távon
elegendő volt ahhoz, hogy a jelentős népességnövekedés ellenére is biztosítsa az
életszínvonal - az egyébként meglehetősen alacsony fogyasztási színvonal -
folyamatos fenntartását, a technológia gyakorlatilag évszázadokon át stagnált és
a gazdasági fejlődés jelei alig-alig voltak kimutathatók.
26
szakot újabb általános növekedésgyorsulás jellemzi. 1870 az olasz és a német
nemzetállam kialakulása, az észak-amerikai polgárháború lezáródása és a rab
szolgaság eltörlése okán „minőségi”, azaz történelmi szempontból is szakasz-
határnak tekinthető. 1890 elsősorban a monopolizáció, a gyarmatok gazdasági
hasznosítása, az újratermelési ciklusok alakulása alapján szolgálhat alkalm as
szakaszhatárként.
Az időszak egészében a világtermelés évente átlagosan 1 százalékkal bővült
a népesség 0,3 százalékos növekedése mellett, ami együttesen az egy főre jutó
GDP évi átlagos 0,6 százalékos növekedését eredményezte. A növekedés első
sorban Nyugat-Európára koncentrálódott: a világtermelés növekedésének 63 szá
zaléka innen származott. Az Európán kívüli fejlődés - Észak-Amerika kivételé
vel - csak szerény eredményekkel járt.
A korszak vezető gazdasági hatalma kétségkívül végig Nagy-Britannia volt,
amely különlegesen kiváló gazdasági teljesítményt nyújtott ebben az időszakban.
A vitathatatlan technológiai vezető szerep mellett Nagy-Britannia szívta föl a
világimport egynegyedét - elsősorban élelmiszereket és nyersanyagokat importált,
amellett, hogy a feldolgozóipari termékek legnagyobb exportőre volt és abszolút
vezető szerepet játszott a kereskedelemhez kapcsolódó olyan szolgáltatások
terén, mint a szállítás, a nemzetközi hitelezés és a biztosítás. A mezőgazdasági
népesség aránya itt csökken először 25 százalék alá. Érdekes, hogy Nagy-Britannia
GNP-je gyorsabban nőtt, mint a GDP-je - a külföldi beruházások egyre jelentősebb
jövedelmei következtében.
1820-1870 között a kereskedelempolitika a korábbiakhoz képest erőtel
jesen liberalizálódott: Nagy-Britannia 1846-1860 között fölszámolt minden ke
reskedelmi korlátozást, Németországban 1834-ben eltörölték a belső vámokat,
s 1850 után jelentősen csökkentették a külső vámokat is. 1860-ban Francia-
országban megszüntették a beviteli kvótákat és jelentősen csökkentették a vám
tételeket.
1860 és 1870 között számos kétoldalú kereskedelmi egyezményt kötöttek
egymással a nyugat-európai országok, amelyekben megjelent a legnagyobb ked
vezmény elvének klauzulája is.
A közlekedési és szállítási technológiák forradalmi fejlődése - a vasút dina
mikus fejlődése és a tengeri gőzhajózásban megvalósult hihetetlenül dinam ikus
fejlődés -, a Szuezi-csatorna üzembe helyezése ugyancsak hozzájárult a költségek
csökkentéséhez, ily módon a kereskedelmi profitok növeléséhez. Mindezek ered
ményeként a vizsgált időszakban a világkereskedelem négyszer olyan gyorsan
bővült, mint a világtermelés: a történelmi folyamatok igazolták a klasszikus
angol közgazdaságtan legnagyobbjai, Adam Sm ith és David Ricardo jóslatait
a szabadkereskedelem növekedést generáló, jólétet fokozó hatásáról. Ebben
a történelmi korszakban az iparcikkexport a fejlett centrumból az elmaradott
perifériára-félperifériára, mindenekelőtt Latin-Amerikába, Ázsiába és Afrikába
áramlott, míg a nyersanyag- és nyerstermékexport az elmaradott perifériáról a
fejlett centrumba. Legfeljebb (s ez m ár földrajzilag elsősorban Latin-Amerikára
korlátozottan) egy relatíve jóval fejlettebb nemzetközi munkamegosztási
rendszer kialakulásának kezdetét jelentette, importhelyettesítő iparfejlődéssel a
világgazdasági periférián-félperiférián.
27
1. táblázat. A világgazdaság főbb jellemzői, 1500-1992
Világgazdasági tel esítmények
1500 1820 1992
V ilágnépesség (millió fő) 425 1 068 5 441
Egy főre ju tó GDP
565 651 5 145
(1990. évi dollár)
Világ ö s s z e s GDP
240 691 27 995
(Mrd 1990. évi dollár)
V ilágexport
n. a. 7 3 786
(Mrd 1990. évi dollár)
Szorzószámok (1820-1992)
N yugat-Európa 3 13 40
Egyéb fejlett 27 17 464
D él-E urópa 4 10 38
K elet-E urópa 5 6 29
L atin-A m erika 23 7 161
Á zsia & Ó ceánia 4 6 25
A frika 9 3 26
V ilá g á tla g 5 8 40
Forrás: Maddison, Angus: Monitoring the World Economy: 1820-1992. OECD, Paris, 1995.
2.3. A LIBERÁLIS KAPITALIZMUS VIRÁGKORA,
A MONOPOLIZÁCIÓ ÉS A GYARMATI TŐKEKIVITEL KORSZAKA:
1870-1945
Az 1870-et követő gazdaságtörténeti periódust a gazdaságtörténet - és általában a
történettudomány - általánosan elfogadottan a nemzetgazdaságok közötti sza
badkereskedelem virágkorának, a liberális kapitalizmus kiteljesedésének
tekinti. A korszak fő jellemzője, hogy a monopolizáció a termelésben - elsősorban
és mindenekelőtt az iparban - is kibontakozik és általánossá válik (nem „csak”
a kereskedelemben).
A gazdasági fejlődés menetét leginkább befolyásoló, meghatározó új technikai
vívmánynak a robbanómotorok és az elektromos gépek elterjedése tekinthető.
A rohamosan növekvő tőkeigény és a fokozódó tőkekoncentráció megváltoztatta
az uralkodó vállalatszervezési, vállalatirányítási formákat: az USA-ban minde
nekelőtt a részvénytársaságok, Németországban - a részvénytársaságok mellett,
a részvénytársasági formán belül - a trösztök kerültek vezető szerepbe.
A nemzetközi munkamegosztás alaptípusa ebben a korszakban is a gyar
mati típusú nemzetközi munkamegosztás volt. Ennek keretében a gyarmatok
ról (pontosabban: a világgazdasági perifériákról és félperifériákról) nyersanyagok
és nyerstermékek áramlottak a gyarmattartóhoz (pontosabban: a centrum
országokba), míg a gyarmattartók (centrumországok) feldolgozóipari termékekkel
- beruházási és szofisztikáltabb fogyasztási javakkal - látták el a gyarmatokat
(perifériális és félperifériális nemzetgazdaságokat). A gyarmatokon (a periférián
és a félperiférián) legfeljebb importhelyettesítő fogyasztásicikk-termelés alakult ki
olyan árucikkek előállítására, amelyek esetében a szállítási költség meghaladta
az előállítási költséget, így nem volt gazdaságilag célszerű a gyarmattartótól (a
centrumból) importálni.
A (gyarmatbirodalmi rendszereken belül sugaras szerkezetű kereskedelmi
kapcsolatok alakultak ki: minden elem (közigazgatási egység a gyarmatokon,
politikailag független ország a félperiférián) külön-külön állt munkamegosztási
kapcsolatban a központtal (a gyarmattartóval, illetve a centrumországokkal) - a
periférián/félperifériánmégaszomszédosállamok/gyarmatokközöttsem voltelter
jedt akár a legegyszerűbb árucsere sem. (Meghökkentően hasonló volt - gyakor
latilag egy évszázaddal később! - a KGST-n belüli munkamegosztás szerkezete is:
a valószínű magyarázat az, hogy mindkét rendszer „kívülről” lett megteremtve, s
nem szerves fejlődés révén jött létre).
A vizsgált gazdaságtörténeti periódus végéül természetesen adódhat 1913,
az utolsó békeév, a klasszikus - aranyalapú - nemzetközi pénzügyi rendszer
összeomlásának éve. Az 1870-1913 közötti időszak viszonylag békésen és álta
lános prosperitásban telt el: nem egyszerűen jólétben és fejlődésben, de minden
korábbinál dinamikusabb és átfogóbb fejlődésben és gyakorlatilag folyamatosan
növekvő prosperitásban. Az egy főre jutó GDP minden régióban és minden
országban dinamikusan nőtt, aminek eredőjeként a világtermelés kétszer olyan
gyorsan bővült, mint 1820-1870 között. A korszak egészét a kommunikáció
gyors fejlődése és a jelentős tényezőmobilitás jellemezte.
A tőkeáramlásban Nagy-Britannia állt az élen: megtakarításainak mintegy
felét külföldön fektette be, Németország, Franciaország és az USA - más or
szágok mellett - ugyancsak élénk külföldi befektetési forgalmat bonyolított le.
29
Nagy-Britannia külföldi közvetlen befektetéseinek (foreign direct investment
= FDI) aggregált értéke 1914-ben adott évi GDP-jének másfélszeresével volt
egyenlő, Franciaország külföldi befektetései 15 százalékkal haladták meg adott
évi GDP-jének értékét, míg Németország hazai össztermékének 40, az USA pe
dig 10 százalékával egyenlő nagyságú külföldi közvetlenbefektetés-állományt
halmozott föl.
Ez a korszak a gyarmati rendszernek is a „fénykorát” (de mindenképpen
legnagyobb földrajzi kiterjedtségét) jelentette: a gyarmatok is részesedtek vala
melyest az általános prosperitás áldásaiból. A náluk létrehozott gazdagság túl
nyomó része azonban a centrumországokba, az anyaországokba áramlott. Az
időszakot a nemzetközi migrációban is minden korábbinál nagyobb mozgások
jellemezték: 1870 és 1913 között 17,5 millió ember vándorolt Európából az ame
rikai kontinensre, miközben kínaiak és hinduk milliói vándoroltak ki - első
sorban a délkelet-ázsiai országokba. Az I. világháború előtti időszak egyik legfon
tosabb - és azóta sokak által és sokszor „visszasírt” - jellemzőjeként a sza
badpiaci mechanizmusok abszolút dominanciája, valamint a nemzeti és nem
zetközi intézmények stabilitása emelhető ki.
A két világháború közötti időszakot egyértelműen két részperiódusra kell
osztani, a természetes határvonal pedig nem lehet más, mint az 1929-33-as
világgazdasági válság.
A z 1919-1929 közötti időszak európai gazdasági teljesítményei alig-alig
értékelhetők: az átszabdalt határok nem egyszerűen a statisztikai összevetést
nehezítik meg, de az új határok közötti új nemzetgazdaságok kialakítására/
kialakulására sem igen került sor a válság kitöréséig, a háborús jóvátételek és
a békeszerződésekben rögzített különféle korlátozások ugyancsak eltérítették
a gazdaságokat a „normális” működéstől. A legnagyobb vesztes kétségkívül
Közép- és Kelet-Európa volt: a hatalmas háborús anyagi és emberveszteségek,
az újjárajzolt határok, a háborút követő forradalmi hullám, a hiperinfláció a
termelés és a fogyasztás súlyos visszaesését eredményezte. A háború követ
keztében mindenütt csökkent az egy főre jutó GDP: Nyugat-Európa országai csak
1924-ben érték el újra az utolsó békeév egy főre jutó GDP-jét. Az USA sem volt
képes megoldani a béketermelésre való visszaállást - a GDP csökkenésén kívül
különösen a munkanélküliség jelentős növekedése okozott gondot.
Az 1924-1929 közötti időszakban azután valamelyest „helyreállt a rend":
a pénzügyi viszonyok stabilizálódtak, s a legtöbb fejlett ország valamilyen for
mában visszatért az aranyalapú nemzetközi pénzügyi kapcsolatokhoz. A nö
vekedés üteme fölgyorsult, a világkereskedelem évi átlagosan 5,7 százalékos
növekedése 1924-1929 között már akár a „normális gazdasági állapotokhoz” való
visszatérés előjele is lehetett volna - 1929-ben azonban kitört a világgazdaság
történetének addigi legnagyobb válsága, s egyben az első valóban átfogó, a vi
lággazdaság minden egyes szereplőjét súlyosan érintő világgazdasági válság.
Az 1929-33-as világgazdasági válság a New York-i tőzsdekrachhal kezdő
dött: a tőzsdei árzuhanásra nemzetközi pánik volt a válasz, az egyes nemzet-
gazdaságok - a világgazdaság legfejlettebb országai - kereskedelmi korlátozá
sokat vezettek be és sorra-rendre leértékelték valutáikat. A restrikciós és
leértékelési verseny (a közgazdasági publicisztika ezt nevezte el az Egyesült
Államokban a „beggar-thy-neighbour! = fo s zd ki a szomszédodat!”) gya-
30
korlátának következtében vált azután a tőzsdekrach globális válsággá, világ-
gazdasági válsággá!
A válság epicentruma az Egyesült Államokban és Németországban helyezkedett
el: a termelés-visszaesés - pénzügyi rendszereik összeomlása következtében - az
átlagosnál jóval mélyebb volt. A világgazdasági válság nagyobb - természetesen
negatív - hatást gyakorolt a GDP-kre, mint a fogyasztási színvonalakra, utóbbiak
- szemben a háborús időszakban tapasztaltakkal - kevésbé csökkentek, mint
a kibocsátás. A depresszió, azaz a termelés-visszaesés a világgazdasági válság
négy éve alatt mélyebb volt, mint az I. világháború ötéves periódusában. A visz-
szaesés az USA-ban, Németországban, Ausztriában, Közép-Európa néhány más
államában és Latin-Amerikában volt a legerőteljesebb.
A világgazdasági válságban fölbomlott a nem zetközi gazdasági kapcso
latok megszokott rendje: az arany ismét kiszorult a nemzetközi fiz e té s e k
rendszeréből, a nemzetközi tőkepiacok összeomlottak, fölbomlott a nem zet
közi kereskedelem liberalizált rendszere, a nemzetközi kereskedelmi forgalom
negyedével csökkent. 1929-30-tól mindenütt törvényerőre emelkedtek a vámszi
gorítások. A harmincas évek megélénkülése és fellendülése - a depresszióból
való kilábalás - Európában sikeresebb volt, mint Amerikában. Mindenütt nőtt
az állam gazdasági aktivitása, az adósságainak visszafizetésére képtelen Latin-
Amerika erőteljes importhelyettesítő gazdaságpolitikába kezdett. Az Am erikai
Egyesült Államokban - a roosewelti New Deal keretében - közm unkákkal és
állami megrendelésekkel tömegesen munkahelyeket teremtettek, széles körű
mezőgazdasági támogatási rendszert honosítottak meg, leértékelték a dollárt.
Németország - Hitler hatalomra kerülése után - sajátos, a demokráciát súlyo
san korlátozó hadi államkapitalizmust honosított meg, amit több közép- és
kelet-európai ország követett. Az igazi fellendülést m indenütt a közvetlen há
borús előkészületek hozták meg.
A II. világháború hatalmas pusztításokat okozott minden hadviselő félnek - a
polgári lakosság veszteségei és a polgári létesítmények pusztulása történelmileg
páratlan méreteket öltöttek. Az európai országokat a tőkejavakat illetően jóval
nagyobb veszteség érte a II., m int az I. világháborúban, ugyanakkor ezúttal
Ázsia nagy része is hadszíntérré vált és jelentős veszteségeket szenvedett.
Sajátos változásokat eredményezett a II. világháború az egyes országok be
fektetés-állományában. Nagy-Britannia erőteljesen eladósodott a Brit Nemzet
közösség tagjaival és az Amerikai Egyesült Államokkal szemben, s a háború
alatt értékesítette külföldi befektetéseit. Franciaország háború előtti 4 milliárd
dollárnyi külföldi befektetésállománya szám szakilag nullára redukálódott.
Hollandia elvesztette 4,8 milliárd dolláros háború előtt külföldi befektetési
többletének felét. Sajátos pozícióba került a háborút kirobbantó vesztes, Né
metország: a háború előtt nettó adósi pozícióban volt (2 milliárd dollárnyira
becsült tartozásállománnyal), a háború alatt „illegális” hiteleket vett föl semle
ges országokban. 1953-ig azonban nem törlesztett semmilyen háború előtti adós
ságot, akkor pedig - kizárólag politikai okokra, a hidegháborús szembenállásra
visszavezethetően - leírták mind a háború előtt, mind az az után keletkezett
tartozásait. Fizetésimérleg-pozícióit tekintve ezáltal Németország a II. világ
háború elvesztésén dollármilliárdokat takarított meg!
31
2.4. A MODERN KAPITALIZMUS ARANYKORA:
DINAMIKUS NÖVEKEDÉS ÉS PÉNZÜGYI STABILITÁS
A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI NEGYEDSZÁZADBAN: 1945-1971/73
32
7. a fejlődő országok („harmadik világ”, perifériális és félperiferiális országok)
világgazdasági szerepe és súlya folyamatosan és rohamosan csökkent,
a fejlettségi szakadék - azaz a fejlett és a fejlődő országok közötti fej
lettségbeli különbség - folyamatosan és rendkívül nagy mértékben nőtt;
8. az USA túlhatalma és a globalizáció kiteljesedése közepette kialakultak
és megerősödtek a regionális integrációk.
A II. világháború utáni időszak páratlanul dinamikus gazdasági növekedési
teljesítményének gyökerei nyilvánvalóan az előző korszakba nyúlnak vissza, s
mivel az 1945 utáni korszak alapvető jellemzője a z USA gazdasági vezető sze
repe, „túlhatalma", ezek a gyökerek értelemszerűen az USA 1913-1951 közötti
hihetetlenül gyors technikai-technológiai fejlődésében keresendők. Ebben a kor
szakban az Amerikai Egyesült Államokban a munkaerő termelékenysége évi
2,5 százalékkal nőtt (szemben az előző periódus évi átlagosan 1,9 százalékos
teljesítményével), a gazdasági növekedés dinamizmusa több mint kétszer olyan
nagy volt, mint Nagy-Britanniáé 1820 és 1920 között (amikor a világ vezető
gazdasági hatalma volt).
Az 1948/50 és 1973/74 közötti időszak a világgazdaság történelmileg p á
ratlanul gyors fejlődését hozta: a világ GDP-je évente átlagosan 4,9 (!) szá
zalékkal bővült 1950 és 1973 között, miközben a világexport évente átlagosan
7 százalékkal nőtt. Az egy főre jutó GDP gyorsabban nőtt, mint a világgazda
ság történetének bármelyik korábbi korszakában!
A korszak páratlan növekedési-fejlődési teljesítményére természetesen sok ma
gyarázat született. A következőkben főként Angus Maddison értékelésére13 tá
maszkodom.
1. A fejlett ipari demokráciák - a világgazdaság legfejlettebb, tőkés országai -
történelmileg példa nélkül álló nemzetközi gazdasági rendet hoztak
létre: a Bretton Woods-i nemzetközi gazdasági rendszer intézményi ke
retei14, az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény15, valamint
a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési és Fejlődési Szervezet16 koráb
ban nem létezett intézményi struktúrái kellő erőt és rugalmasságot bizto
sítottak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerének kollektív állam
közi szerződéseken alapuló szabályozásához és működtetéséhez.
2. A nemzetgazdasági szinten tartósan megvalósuló keynesiánus gazda
ságpolitikák megfelelő belgazdasági keresletet és foglalkoztatást biztosí
tottak, aminek következtében egy negyedszázadra eltűntek a korábban
évtizedes konjunktúraciklusok; gyakorlatilag a hatvanas évek második
feléig nem volt sem inflációs nyomás, sem számottevő termelés-visszaesés.
3. A kínálati oldal bővülése is megfelelő alapokat biztosított a tartósan
dinamikus gazdasági növekedéshez. A korábbi időszak válságok és há
borúik) okozta termelés-visszaesései látványos „helyreállítást” tettek lehe
tővé - elsősorban Nyugat-Európában és Japánban -, ugyanakkor a fejlett
33
nemzetgazdaságokban tartósan tapasztalt hihetetlenül dinam ikus techni
kai fejlődés, valamint az USA erőteljes technikai-technológiai „diffuzionista”
gyakorlata következtében a nemzetközi és nemzetgazdasági kínálati „vá
laszok” a vártnál és a feltételezhetőnél sokkal pozitívabbak lettek.
4. Helyreállt a nem zetközi magántőke-áramlás 1870-1913 közötti magas
színvonala, noha 1960-ig a hivatalos állami forrásáramlás mértéke még
nagyobb volt.
5. A világgazdaság fejlődésének II. világháború utáni „aranykorában” gyakor
latilag a világgazdaság minden vezető nem zetgazdaságában magas
volt a beruházási ráta. A nem csökkenő megtérüléssel bővülő beruházási
volumenek révén Nyugat-Európa és Japán felhalmozott állóeszköz-állo
mányának viszonylagos nagysága közelített az USA-éhoz.
6. Nyugat-Európa és Japán szám ára a felzárkózás egyik - valószínűleg leg
fontosabb - eleme a z oktatás és szakképzés magas színvonalú rend
szere, az emberi tőkével való megfelelő ellátottság biztosítása volt.
7. Ennek megfelelően a m unka termelékenysége 1950-1973 között Nyugat-
Európában sokkal gyorsabban nőtt, mint az Egyesült Államokban. Japán
fejlődése még látványosabb volt a termelékenységjavulásban, noha 1973-ig
még nem érte el a nyugat-európai színvonalat.
A teljes tényezőhatékonyságot illetően kisebb volt a nyugat-európai fö
lény, ezzel együtt az öreg kontinens teljesítménye minden korábbinál jobb volt.
J a p á n b a n ugyanakkor 1950-1973 között különlegesen kedvezően alakult a
teljes tényezőhatékonyság - a sokkal alacsonyabb kiinduló szint, a kiterjedt
munkaerő-tartalékok és a számottevően megjavult forrásallokáció következ
tében.
Közép- és Kelet-Európábán 1950-1973 között a korábbiaknál sokkal kedve
zőbb növekedési teljesítményeket ért el, a költségek azonban jóval magasabbak
voltak ebben a régióban, mint a kontinens nyugati felén: a m agasabb beru
h á zá si és munkaerő-felhasználási hányadok következtében a parancsgazda
ságokban sokkal kevésbé hatékony forrásallokáció valósult meg, mint a piac-
gazdaságokban.
Viszonylag lassú volt Latin-Amerika növekedési teljesítménye - noha kiin
duló helyzete (1950-ben) távolról sem volt kedvezőtlen. A forrásallokáció haté
konyságát rontó merev etatizmus és dirigizmus, a túlzásba vitt protekcionizmus, a
szükséges társadalmi változásoktól való tartós elzárkózás, mindennek következ
tében az emberi erőforrások nem kellő fejlődése meggátolta a szubkontinens
országait egy jobb fejlődési teljesítmény elérésében.
Á zsiában összességében - noha a számos eltérő gazdaságpolitikai gyakorlat
nehézzé teszi az általános megfogalmazásokat - különösen kiem elkedő növe
kedési teljesítményeket lehetett regisztrálni a z 1950-1973 közötti időszak
ban, több körülmény szerencsés egybeesése következtében:
1. a gyarmati korszak lezárulta után hatalomra került új nemzeti elitek
jelentős tőkeképződési potenciál felszabadítására és a tömegek kép
zettségi színvonalának rohamos emelésére voltak képesek;
2. a társadalmi - vagyoni és jövedelmi - különbségeknek a Latin-Amerikában
tapasztalhatónál sokkal alacsonyabb szintje, valamint a társadalom
mentális hagyományai komoly társadalmi kohézió megteremtését tet
34
ték lehetővé, ami minden bizonnyal hozzájárult az ázsiai társadalm ak fej
lődésének kiegyenlítettségéhez;
3. a gyarmati rendszer fölbom lása után m asszív külföldi tőkeáramlás
kezdődött, ami - az óvatos költségvetési és devizapolitika mellett - meg
óvta az ázsiai országokat a dél-amerikaiakhoz hasonló pénzügyi (min
denekelőtt devizális) hullámzásoktól;
4. a legtöbb ázsiai ország sikerrel használta ki a z 1950 utáni világke
reskedelmi konjunktúrát: államilag erőteljesen támogatott kereskedelmi
rendszerükben fanta sztiku s exportteljesítményre voltak képesek;
5. a rendelkezésre álló nagy tömegű, viszonylag képzett munkaerő a világ-
gazdasági átlagnál jóval nagyobb éves óraszámban volt foglalkoztatható;
6. sikerrel használták ki a „későn jövők” előnyeit: a viszonylag alacsony
termelékenységi bázis alapján különösen dinamikus fejlődésre voltak
képesek.
Afrika valamivel magasabb egy főre jutó GDP-vel lépett ki a kolonializmus
korszakából, mint Ázsia. A szegényes infrastruktúra, a hihetetlenül elmaradott
oktatási és képzési rendszer, az egészségügyi ellátottság siralmasan alacsony
szintje, a külföldi szakemberekre való széles körű ráutaltság következtében
a fekete kontinens növekedési teljesítménye katasztrofálisnak minősíthető.
A termelés bővülése nem tartott lépést a népességrobbanással, így 1950-1973
között Afrikában a világátlagtól jócskán elmaradó, mindössze évente átlagosan
1,9 százalékos gazdasági növekedést regisztráltak - régiók és országok közötti
hatalmas eltérésekkel. Afrikát súlyos válságok sújtják: minden negyedik gyermek
HIV-vírussal fertőzve születik (!), milliókat fertőz meg az ebola, újra tám ad a
malária stb. Afrika, elsősorban Szub-Szaharai Afrika a világ legelmaradottabb
régiója, amelynek helyzete immár évtizedek óta válságos - s egyelőre semmilyen
kibontakozás reménye sem látszik.
A világgazdaság ezen „aranykorának" felbomlása a hatvanas évek legvégén
kezdődött:
1. az eltérő ütemű irflációs ráták kikezdték a Bretton Woods-i nemzetközi
pénzügyi rendszer alapját, a f i x valutaárfolyamok rendszerét;
2. az átlagot jócskán meghaladó nyugat-európai és japán gazdasági növekedés
és technikai fejlődés következtében megrendült a z Amerikai Egyesült
Államok korábban gyakorlatilag korlátlan fö lén ye és vezető szerepe a
világgazdaságban;
3. a transznacionális társaságok mindent elsöprő térhódítása, a globalizáció
fellazította a világgazdaságnak a kollektív keynesiánus gyakorlatra épülő
intézményi kereteit.
A világgazdasági korszakváltás - szigorú elméleti értelemben - nyilván
valóan 1971-hez, az aranynak a nemzetközi pénzügyi rendszerben já tszo tt
szerepe megszűntéhez, a dollárárfolyam lebegtetéséhez kapcsolódik. Ez lenne
tehát elméleti szempontból a korszakhatár. Nem zetközi jogilag azonban csak
a Nemzetközi Valutaalap 1976. évi - a jamaikai fővárosban, Kingstonban tar
tott - Közgyűlése mondta ki a Bretton Woods-i rendszer alapjainak megszűntét.
Ez lehetne nemzetközi jogilag a korszakhatár. A leggyakrabban azonban - a
szakirodalomban és a publicisztikában egyaránt - 1973-at tekintik szakasz-
határnak: nem önmagában az 1973 őszén bekövetkezett (első) olajárrobbanás,
35
hanem a részben ennek közvetlen következményeként kitört 1974-1976-os re
cesszió, a ll. világháború utáni első világgazdasági válság miatt. (Az 1973. októberi
arab-izraeli háború nyomán hirtelen - két hónap alatt - megnégyszereződött
a kőolaj világpiaci ára, majd 1974 elején ez a négyszeres ár is megduplázódott.
Evvel a világtermelés értékének 2 százaléka áramlott át a fogyasztóktól a
kőolajtermelőkhöz.) 1973 - az 1950-ben megindult általános világgazdasági kon
ju n k tú ra utolsó éve - elsősorban empirikusan, statisztikailag tekinthető kor
szakhatárnak.
36
2. tá b lá za t. Néhány ázsiai ország gazdasági teljesítm énye, 1950-1992 és 2 0 0 2
(éves növekedési ütemek)
37
m á n y o k eltűrik ezt a helyzetet, mert többé nem fontos cél szám ukra a gaz
d a sá g i növekedés és a teljes foglalkoztatás.”17
A kormányok ezen új keletű viselkedését alapvetően az „aranykorban”, illetve
az a n n a k végső periódusában kialakult - s egyszersmind a kor bealkonyulásához
vezető - jelenségek magyarázzák. Ezek: az infláció - országonként jelentősen
eltérő ütemű - fölgyorsulása a hatvanas évek végén és a helyzet további romlása
az 1973. évi olajárrobbanás következtében; a fizetésimérleg-problémák tartóssá
válása a világgazdaság vezető hatalmaiban; s mindennek következtében a fix
árfolyamok rendszerének és ezzel a II. világháború utáni világgazdasági rendszer
alapelemének, a Bretton Woods-i pénzügyi rendszernek az összeomlása.
A világgazdaság II. világháború utáni története voltaképpen az Amerikai
Egyesült Államok, a nyugat-európai integráció és Japán alkotta három nagy
világgazdasági erőközpont kialakulásáról, megerősödéséről, egymással való
versengésükről és együttműködésükről szól. Az első negyedszázadot a kiegyen
lítődés, azaz Nyugat-Európa és Japán vártnál is gyorsabb fejlődése jellemezte.
A világgazdaság (mind)három fő erőközpontjához szorosan kapcsolódnak olyan
országcsoportok (az USA-hoz Latin-Amerika; Nyugat-Európához Közép-, Kelet-
és Dél-Európa, valamint Észak-Afrika és a Közel-Kelet; Japánhoz pedig Dél-
kelet-Ázsia és a csendes-óceáni térség), amelyek számára az erőközpontok
jelentik a meghatározó kereskedelmi partnert, valamint tőke- és technológia
forrást. Ezeknek a „szatelit-országoknak” a fejlődését ugyan nagymértékben
meghatározza saját erőközpontjuk gazdasági helyzete, fejlődése, de azért nem
csekély önállósággal is rendelkeznek: Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában
regionális gazdasági integrációk is kialakultak és működnek, amelyekhez tar
tozó országok némelyike - esetenként tartósan - a saját erőközpontjánál dina
m ikusabb fejlődésre is képes volt. Szingapúr, Tajvan és Dél-Korea ma már
sem m iképpen sem tekinthető kizárólag Jap án „holdudvarához” tartozó, attól
teljes mértékben függő országnak.
38
elmúltával a világgazdaság a kilencvenes években zökkent vissza a z eredeti
kerékvágásba.
Az ugyan aligha fogadható el, hogy napjaink globalizálódott, globális oligo-
polista piaci viszonyokkal jellemezhető világgazdasága az 1870-1914 közötti
időszak egyenes és szerves folytatása lenne, a kilencvenes évek azonban két
ségtelenül új korszakot nyitottak a világgazdaság történetében. Gyökeresen meg
változott a fejlődő országok világgazdasági helyzete, átértékelődtek fejlődési
perspektíváik. A fejlett országokban háttérbe szorult a keynesiánus gazdaság-
elmélet, a neoliberalizmus-monetarizmus vált alapvető tendenciává.
Az USA a kilencvenes években - 1991 és 2001 között - leghosszabb töretlen
konjunktúráját produkálta: az USA abban a 47 negyedévben nem csak páratlanul
dinamikus, hanem páratlanul kiegyensúlyozott gazdasági teljesítményt ért el.
Az alacsony infláció, a költségvetési mérleg aktívuma, a természetes ráta alatti
alacsony munkanélküliségi színvonal mind-mind az amerikai gazdaság kedvező
évtizedének jellemzői voltak.
Az Európai Unió fejlődésében is mérföldkőnek tekinthetők a kilencvenes
évek: a Gazdasági és Pénzügyi Unió megvalósításának konkrét célkitűzése
(Maastricht, 1991) és 11 tagország általi bevezetése (1999. január 1.) között a gaz
daságpolitikák mindaddig páratlan harmonizációját, az infláció leszorítását,
az államadósság csökkentését, a költségvetések és a fizetési mérlegek kiegyen
lítettebbé tételét eredményezték. Ezzel egyidejűleg Nyugat-Európa vált a világgaz
daság legnagyobb külföldi közvetlen befektetőjévé - a kilencvenes évek végén az
európai vállalatok jóval nagyobb értékben vásároltak föl amerikai vállalatokat,
mint az amerikai cégek nyugat-európaiakat.
Japánban a kilencvenes években végig a stagnálás és/vagy a recesszió volt
jellemző, a felkelő nap országa immár több mint két évtizede képtelen kitörni
strukturális problémáinak fogságából - a vállalati struktúra változatlanul átlát
hatatlan, a kereszttulajdonlások bonyolult rendszerében nem működik sem
milyen hatékonysági kényszer, a pénzügyi rendszer válsága sem enyhül.
A világgazdaság ugyanakkor képes volt a kilencvenes évtized regionális
pénzügyi válságainak kezelésére: sem Mexikó (1994-95), sem Délkelet-Ázsia
(1997), sem pedig Oroszország (1998) regionális pénzügyi válsága nem vált
fertőzővé - alapjában véve csak igen kis időre (főként az orosz válságot követő hat
hónapban) és csak igen kis mértékben vetette vissza a világgazdaság fejlődését.
A közép- és kelet-európai átalakulást mindenütt súlyos egyensúlyi problémák
kísérték, a hatalmas erőviszony-átrendeződés(ek) következtében fölmerült új prob
lémák a régi intézmények korlátaiba ütköztek és szétfeszítették azokat. A rend
szerváltás - az átalakulás - ugyanakkor páratlan lehetőséget jelent az intézmé
nyesített globalizálódásra: végérvényesen csak egy világ, csak egy világgazdaság
van.
Az 1990-es évek világossá tették, hogy a globalizált világgazdaság mozgás-
törvényeit és fejlődési tendenciáit igen kis szám ú nemzetgazdaság, s fő k é n t
néhány tucat transznacionális nagyvállalat határozza meg, s mivel az elzár
kózás még soha és sehol nem vezetett eredményre, a többi nemzetgazdaság és
annak valamennyi vállalata kénytelen megismerni ezeket a mozgástörvényeket
és fejlődési tendenciákat avégett, hogy alkalmazkodhasson hozzájuk!
39
2.7. A RECESSZIÓTÓL A GLOBÁLIS VÁLSÁGIG:
A VILÁGGAZDASÁG 2000-TŐL NAPJAINKIG
A kilencvenes évek világgazdaságának meghatározó jelensége volt az ún. „új
gazdaság”, a távközlés-tömegkommunikáció-informatika összefonódó és hatal
m as gazdasági energiákat felszabadító fejlődése. A tartósan jó konjunktúra mel
lett az „új gazdaság” volt a kilencvenes években a növekedés és a nemzetközi
tényezőáramlás motorja. Az „új gazdaság” buborékjának kipukkadása 1998/99-
ben egyúttal a közelgő recessziónak is a legfontosabb előjele is volt. Az 1990-es
évek kiemelkedő globális konjunktúrájának az Egyesült Államok volt a „loko-
motívja”, amelyben - az USA gazdaságtörténetében páratlan módon - 47 negyed
éven át tartott a töretlen fellendülés.
Az USA-ban 2001 első két negyedévében tört ki a recesszió, amely gyorsan
átterjedt a világgazdaság egészére. A 2010. szeptember 11-i New York-i terror-
tám adás ráadásul súlyos politikai bizonytalanságokat okozott, amelyek gazda
sági visszahatása az első időszakban nem volt felmérhető.
Az 1974-76-os világgazdasági recesszió leküzdése óta a világgazdaság reál
szférája fejlődésének motorjául elsősorban a külföldi közvetlen befektetések
szolgáltak. Alighanem a külföldi közvetlen befektetések áram lásának drámai
m értékű (három év alatt összesen csaknem 60 százalékos!) visszaesése volt
a 2001-es recesszió meghatározó eleme - a recesszió okaként és következmé
nyeként egyaránt.
Az USA meglepően gyorsan, három negyedév múltával kilábalt a recesszióból,
és a konjunktúra eleinte viszonylag lassú, de 2002 harmadik negyedévétől már
dinamikusabb növekedésbe fordult át. Japán csak 2004-ben tudott kilábalni az
addigra már másfél évtizedes stagnálásból, növekedési teljesítménye azonban
mindmáig jelentősen elm arad a felkelő nap országában korábban megszokottól.
Az Európai Unióban elhúzódott a recesszió, mivel Németországban hosszan
tartott a kilábalás - nincs európai konjunktúra német konjunktúra nélkül!
A recesszió során - a megszokottal ellentétben - egyáltalán nem szabadult el az
infláció: a fejlett országokban szinte egyöntetűen legfeljebb 1,5-2 százalékos volt.
A kezdeti félelmekkel ellentétben a 2001-es recesszió nem bizonyult súlyosnak
- noha a világgazdaságnak csaknem az egészére, gyakorlatilag valamennyi fejlett
országra kihatott -, nem vezetett globális világgazdasági válsághoz.
Ahogy a recesszió kitörésében kitüntetett szerepet játszott a külföldi közvetlen
befektetések áram lásának alakulása (nevezetesen: drámai csökkenése), úgy a
kilábalásban is. Az egyik húzóerőnek bizonyult a külföldi közvetlen befektetések
növekedése: 2004-2005-re az éves FDI értéke m ár meghaladta a 2000. évi ko
rábbi csúcsot, s utána is évről évre jelentős mértékben nőtt.
A 2007-2008-ban az USA-ban kitört és villámgyorsan globálissá vált pénz
ügyi válság, s az abból kialakult helyzet nem egy „szokásos - tehát ciklikus -
recesszió” képét mutatja, hanem egy súlyos globális válságét, amely csak az
1929-es, a világgazdaság történetének mindmáig legmélyebb válságához
hasonlítható. Nemcsak az igaz, hogy „az 1930-as évek óta ez a legsúlyosabb
pénzügyi válság”, hanem az is, hogy a II. világháború óta nem volt ilyen súlyos
globális recesszió - 1945 óta 2009-ben csökkent először a világkereskedelem.
Ilyen válság nem volt 1929 óta! 2007-2008-ban ugyanis - éppen úgy, mint
1929-ben - egy, a világgazdaság legfejlettebb országában kitört pénzügyi
40
válság torkollott világméretű pénzügyi válságba, s abból egy súlyos globális
recesszióba.
Világgazdasági válságról akkor beszélhetünk, ha nem „egyszerű” ciklikus
visszaesés tapasztalható, hanem egy, a cikluson kívül álló okból kitört sú
lyos - a ciklikus visszaesésnél sokkal súlyosabb (és általában hosszabb) - ter
meléscsökkenést kell regisztrálni. Ebben az értelemben a II. világháború óta
„csak" regionális válságokra került sor, átfogó, tehát a világgazdaság egészére
kiterjedő válságnak leginkább az első kőolajár-robbanás nyomán kitört 1974-
76-os válságot tekinthetjük. Az 1979-82-es recesszió a második kőolajár-rob
banás nyomán tört ki, ugyancsak súlyos visszaesést eredményezett. Mindkét
válság közvetlen következményeként fontos változások mentek végbe a világ-
gazdaságban: az 1974-76-os válság végleg eltüntette az olcsó nyersanyagokra
és energiahordozókra alapozott növekedési modelleket és számottevően meg
változtatta a világgazdasági erőviszonyokat; az 1979-82-es válság pedig közvet
lenül a globális adósságválságba torkollott - amely legalább egy évtizedre vissza
vetette a fejlődő országok túlnyomó többségének gazdasági növekedését.
A 2007-ben az USA-ban kitört jelzálogpiaci válság - az alulfedezett jel-
záloghitelek refinanszírozására kialakított értékpapírosítási („szekuritizációs”)
rendszer „mérgezett” értékpapírjaival - 2008 késő nyarára csődbe vitt több
jelentős amerikai befektetési bankot, s megrendítette mindazon pénzügyi
intézmények fizetőképességét és likviditását, amelyek vásároltak ilyen „mér
gezett” értékpapírokat. A globalizáció, amely alapvetően a liberalizált pénz- és
tőkepiacokon (pontosabban: a liberalizált nemzetközi pénz- és tőkepiacokra
alapozva működő transznacionális társaságok tevékenységén) nyugszik, hihe
tetlen gyorsasággal, csaknem azonnal világméretűvé tette ezt afizetőképességi
és likviditási válságot.
Az USA-ban a pénzügyi válság szinte futótűzszerűen átterjedt azokra az
ágazatokra, amelyek kizárólag hitelbe értékesítenek: a lakásépítés leállása
és a személygépkocsi-értékesítés drámai zuhanása recesszióba döntötte az
amerikai gazdaságot. Minthogy - amint fentebb említettük - a világgazdaság
bővülésének 1990 óta egyértelműen az USA volt a „lokomotívja”, a dinamikusan
bővülő amerikai belső piac „húzta magával” a világ többi részének exportját,
az amerikai piac hirtelen összeomlása megfosztotta a világot a legfontosabb
exportpiacától: a recesszió látványos gyorsasággal globálissá vált.
A válság egyik közvetlen előidézője a dereguláció és az alacsony kam atlábak
szerencsétlen kombinációja volt. A technológiai buborék kipukkanását követően
a Bush-adminisztráció adócsökkentése nem gyakorolt ösztönző hatást a
gazdaságra, ezért az USA-ban a jegybank szerepét betöltő FED („Szövetségi
Tartalékrendszer”) úgy vélte, az ő feladata a gazdaság mozgásban tartása.
Ennek érdekében csökkentette a kamatokat és likviditással árasztotta el a
gazdaságot. Normális körülmények között ez hatékony megoldás lehetett volna,
mivel azonban az amerikai gazdaságban akkor már túl sok volt a beruházás,
a pótlólagos pénzt nem lehetett produktív beruházásokra fordítani - legalábbis
nem elég profitábilisan. A nagy bőségben rendelkezésre álló olcsó pénz így
olyan jelzáloghiteleket finanszírozott, amelyeket nem is lett volna szabad
folyósítani. A jelzálogleveleket értékpapírrá alakították, az adósokat pedig azzal
nyugtatták, hogy ne törődjenek a növekvő adóssággal, hiszen az ingatlanok
értéke folyamatosan nő, ami refinanszírozhatóvá teszi az adósságokat. Az így
41
keletkezett tőkejövedelmekből az amerikaiak kicserélték a kocsijukat - termé
szetesen hitelbe költséges vakációkra utaztak, amelyeket ugyancsak hitel
kártyával fizettek. A befektetési bankok együttműködtek a jelzáloghitel-intéze
tekkel, az értékpapírokká alakított jelzáloghiteleket „átcsomagolták”, hogy szét
terítsék a kockázatokat, és ők is hatalmas profitokat realizáltak.
„Bankáraink elfelejtették - értékelte a helyzetet Joseph Stiglítz, a Nobel-
díjas amerikai közgazdász-professzor18 -, hogy az ő feladatuk a prudens koc
kázatkezelés és a tőkeallokáció. Szerencsejátékosokká váltak - mások pénzével
kaszinózva, tudván, hogy az adófizetők helytállnak, ha a veszteségek túlzottan
nagyokká válnak. Rosszul helyezték ki a tőkét, hatalmas összegeket fektetve
lakásépítésbe, ami végül finanszírozhatatlanná vált. Az olcsó pénz és a gyenge
reguláció mérgező elegyet alkotott: felrobbant.” Ráadásul az USA exportálta a
fertőzést: a „mérgező amerikai jelzáloghitelek” felét külföldre adták el, emellett a
gyöngülő amerikai gazdaság miatt gyöngült a dollár, ami nehezítette az európai
exportot. A két hatás eredőjeként az USA a pénzügyi válság után a recessziót is
exportálta - Európába, majd kisvártatva Ázsiába is.
A válságban a világ összesített GDP-jének 6-7 százaléka enyészett el
(1929-33 között 11-12 százalékos volt ez a veszteség), drám aian visszaesett
a világkereskedelem, és újból megfeleződött a közvetlen külföldi befektetések
áram lása.
A 2008-ban kitört globális válsággal új korszak kezdődött a világgazdaság
ban. Két dolog tűnik biztosnak: egyrészt, megváltoztak a világgazdasági erővi
szonyok, s az új erőviszonyok határozzák meg a világgazdaság jövőjét;
m ásrészt, egy újabb hasonló pénzügyi válság elkerülése végett elengedhetetlen
a nem zetközi valutáris-pénzilggi rendszer átfogó reformja.
18 Stiglítz, Joseph (2008): The way out. How the financial crisis happened, and how it m ust
be fixed? Time, október 27. 32.
42
párhuzamosan javítani világgazdasági pozícióit, hogy ma m ár a világgazdaság
önálló erőközpontjának tekinthetők - kikezdve a korábban három évtizedig
domináns TRIÁD erőviszonyrendszerét.
A BRIC-országok közül mindeddig csak Oroszország gazdasági helyzete
vált bizonytalanná: a kőolaj- és földgázbevételek drámai csökkenése mellett a
moszkvai tőzsde indexe egy év alatt csaknem 70 százalékkal esett. Ezen négy
ország együttes tárgyalása elsősorban arra világít rá igen hasznosan, hogy
egyes nagy népességű fejlődő országok az ezredforduló óta látványos fejlődésnek
indultak és világgazdasági pozícióik folyamatosan erősödnek.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 2008 nyarán - a WTO Doha-
fordulójának újraindítását előkészítendő - Genfbe hívták az EU 27 tagját, va
lamint Japánt, Ausztráliát, Kanadát, Japánt, plusz a BRIC-országokat. A világ
kereskedelmi tárgyalásokon a fejlődő országok minden korábbinál határo
zottabban és sikeresebben képviselik érdekeiket - nem utolsó sorban a BRIC-
országok erőteljes fellépése és koordinációs tevékenysége révén. A „feltörekvő
országok” jelentősen megerősödött világgazdasági pozícióit jelzi a G-20 csoport
felértékelődése is. A G-20 kitüntetett szerepet játszik a nemzetközi pénzügyi
szabályozás fejlesztésének, erősítésének folyamatában is.
A Nemzetközi V alutaalap 1999 óta m űködteti a „Húszak" cso p o rtját (G-20), am ely egy
inform ális korm ányközi „szervezet”. A 2008. novem ber 15-i w ashingtoni találkozó volt
az első, valóban világgazdasági fontosságú összejövetele, am elyet 2009 á p rilisá b a n
Londonban követett egy m áso d ik ilyen súlyú, hisz a n n a k m egállapodásai m á r
bekerültek az IMF 2009. áp rilisi értekezletének legfontosabb - az IMF hitelfo rrásain ak
növelésére vonatkozó - határozataiba.
A „Húszak” csopo rtját pénzügym iniszterek és jegybankelnökök hozták létre az IMF
égisze alatt azzal a céllal, hogy a világrendszer szem pontjából legfontosabb fejlett és
fejlődő országok m egvitassák a világgazdaság kulcskérdéseit. Az első m egbeszélésre
Berlinben k e rü lt sor, 1999. decem ber 15-én, a ném et és a k a n a d a i pénzügym iniszter
elnökletével.
A G -20 csop o rto t az A m erikai Egyesült Á llam ok, Argentína, A usztrália, B razília,
Dél-Afrika, Dél-Korea, Franciaország, India, Indonézia, Ja p á n , Kanada, Kína, M exi
kó, Nagy-Britannia, Németország, O laszország, Oroszország, Szaúd-Arábia és T örök
ország pénzügym iniszterei és jegybankelnökei, valam int az E u ró p ai Unió képviselői
(az Európa T an ács és az E urópai Központi B ank elnöke) alkotják.
43
m indenütt visszaesett a növekedés, drám aian csökkent a külföldi közvetlen
befektetések - addig csillagászati mértékben növekvő - mennyisége, Kína akkor
is kétszámjegyű növekedést produkált, s m ind 2001-ben, mind pedig 2009-ben
a 8 (!) százalékos éves növekedési teljesítmény jelentette a „puha földet érést”.
A jelenlegi globális válságban sokakat különösen érzékenyen érint, hogy Kína
éppen 2009-ben, az 1929 óta legsúlyosabb globális válság mélypontján vált a
világ legnagyobb exportőrévé!
Kína 1980 óta tagja az IMF-nek, 2001 óta a WTO-nak, s világgazdasági sú
lyának növekedésével párhuzamosan egyre erősebben és határozottabban hal
latja hangját a globális gazdaságpolitikai együttműködés különböző fórumain.
2010-re Kína kétségkívül a legjelentősebb feltörekvő gazdasággá vált, amely
rendkívül határozottan képviseli saját érdekeit és meggyőződését, de - ezen ke
resztül - a feltörekvő és fejlődő országok érdekeit és véleményét is. Kína nyil
vánvalóan kihasználja a globális válságnak a világgazdasági erőviszonyokat - szá
m á ra felettébb előnyösen - átrendező hatásait.
Kína a 2008-ban kitört globális válság első szám ú nyertese: a válság
sem rendítette meg, s bár exportpiacainak beszűkülése valamelyest korlátozta
gazdasága lehetőségeit, világgazdasági pozíciói egyre jobban erősödnek. Kína
voltaképpen ebben a válságban lett a világgazdaság egyik főszereplője: ő
lett ugyanis a világ legnagyobb exportőre (s második legnagyobb importőre).
Kína 2001-2003 között a világ második legjelentősebb működőtőke-importőre
volt (az USA mögött), s azóta is minden évben a második-harmadik helyen
áll ezen a ranglistán, miközben igen jelentős működőtőke-exportőr is. Kína
rendelkezik ma már a világ legnagyobb devizatartalékával, amelynek összege
2014 decemberében meghaladta a 3800 milliárd (!) dollárt (2008 óta Kína
a z amerikai kincstárjegyek legnagyobb tulajdonosa a világon). Kína ma
m ár a BRIC-országok csoportjából is önálló világgazdasági erőközpontként
emelkedik ki. Ezen rövid (és valószínűleg közép-) távon az sem fog változtatni,
hogy a kínai növekedési teljesítmény a korábbi évi 9-10 százalékról 2014-től évi
6-6,5 százalékra csökkent.
A válság következményeinek felszámolása és - természetesen - a jövőbeni
hasonló pénzügyi válságok elkerülése végett a fejlett országok a pénzügyi
rendszerek szabályozásának átalakítására, korszerűsítésére törekednek. Magától
értődik, hogy a válságért elsősorban felelős Amerikai Egyesült Államok élenjár
az új, átfogó pénzügyi szabályozó rendszer kialakításában. A globális pénzügyi
válság pusztító hatást gyakorolt a fontosabb pénzügyi piacokra, aláásva a cégek
fizetőképességét, szétzüllesztette a kereskedelmi likviditást, a prudenciális szabá
lyozás újragondolását erőszakolva ki. A válság ezeket a piacokat éretté tette
egy radikális szabályozási reformra. Korábban a szabályozás az egyes ban
kok megbízhatóságára fókuszált, a válság viszont rámutatott arra, hogy a
globális pénzügyi rendszerrel mint egésszel kell foglalkozni, s az ilyen rend
szerszerű megközelítés a piacok és a tranzakciók olyan teljes körű sza
bályozását igényli, amely figyelembe veszi a bankok és az egyéb pénzintézetek
közötti kölcsönös kapcsolatokat. A New Deal által meghonosított pénzügyi stabi
lizáció az 1980-as évekig érvényesült, akkortól azonban hatalmas lendületet vett
az értékpapírosítás (a banki követelések értékpapírokba való „csomagolása”), a
bankok a hitelnyújtástól egyre inkább az értékpapír- és derivatívakereskedelem
felé fordultak. Az értékpapír-kereskedelem hatalmas jövedelmeket generált - a
44
kockázatokat ugyanakkor a mérlegen kívülre helyezte, ennek következtében
felpuhultak a valóságos tőkemegfelelési követelmények és a kockázatkezelés
egyéb prudenciális korlátái. Mivel fontos - és nagy tömegű! - eszközöket,
valamint kockázatokat a mérlegen kívül tarthattak, a bankok szabályozása
egyre kevésbé felelt meg a bankok valóságos tevékenységének, egyre kevésbé
„fedte le” azt.
Súlyos gondot jelent, hogy noha a pénzügyi tevékenység teljes mértékben
globalizálódott, a nemzeti pénzügyi szabályozó rendszerek között jelentős
különbségek léteznek s így a pénzintézetek a kockázatosabb tevékenységeket
a kevésbé szigorúan szabályozott piacokra telepíthetik ki. Tekintettel arra,
hogy a pénz a kevésbé reguláit piacok felé áramlik (ezt nevezi a szakirodalom
„szabályozási arbitrázsnak”), a kormányzatok, jegybankok és nemzetközi
pénzügyi szervezetek között lényegében konszenzus alakult ki abban a tekin
tetben, hogy elkerülhetetlen a globális koordináció a pénzügyi rendszer(ek)
szabályozásában. Nem indokolatlan azonban némi szkepticizmus sem abban
a tekintetben, hogy a globális szabályozásra irányuló „nagy elszánások” elerőt-
lenednek, amint enyhül a válság közvetlen nyomása.
Nem volt véletlen Joseph Stiglitz „szkeptikus pragmatizmusa”19: „A globális
szabályozási rendszer kialakításában azonban feltűnően lassú a haladás. (...)
talán azok, akik hittek abban a liberalizációs mantrában, amely felelős volt
ezért a válságért és annak villámgyors elterjedéséért, megtanulták a leckét:
de elterjedt nézetek nem változnak meg egykönnyen. (...) Sokkal jobb erőteljes
lépéseket tenni most, és később harmonizálni a szabályozó rendszereket. Ezt
lehet »a kisebbik rossz«-nak minősíteni - de sokkal jobb, mint várni egy jobb
alternatívára, és fenntartani a nem hatékony szabályozó rendszereket. (...) Azok
az országok, amelyek gyorsan hatékony szabályozási lépéseket tesznek, szembe
fogják találni magukat egy olyan veszéllyel, amely már korábban is felmerült:
„egyes pénzügyi szereplőknek az off-shore irányba való gyors távozásával.
A pénzügyi rendszernek a reálgazdaság szempontjából fontos része - az, amely
a vállalatokat hitelezi - azonban nem ilyen rugalmas. (...) Egyetlen ország sem
képes teljesen elszigetelni magát, de a legjobb védelem az, ha erős a hazai
szabályozó rendszer. A globális pénzpiacok bizonytalansága világossá kellene
hogy tegye, mi a teendő.”
A pénz- és tőkepiaci szereplők - teljesen természetesen - igen kevéssé lel
kesek a szabályozás és a felügyeleti tevékenység szigorodására irányuló poli
tikai akarattól. A hatékonyabb szabályozás célja a betétesek, a befektetők és
az adófizetők biztonságának fokozása - nem hagyható azonban figyelmen kí
vül az sem, hogy nehéz a pénzügyi rendszer szabályozása azok ösztönzése el
lenében, akik alakítják azt. A probléma megoldásának egyszerű és átlátható
módon kell magában foglalnia az ösztönzés módosítását: a résztvevőknek fél
niük kell súlyos hibáik következményeitől, nem egyszerűen attól, hogy meg
állítják őket. A folyamat elindult, s - ha nem is nagyon rövid távon - minden
bizonnyal kialakul bizonyos globális szabályozási és felügyeleti rendszer, illetve
erősödni fog a nemzeti pénzügyi szabályozási és felügyeleti rendszerek közötti
koordináció is. Az egyes nemzeti pénzügyi rendszerek között azonban olyan
19 Stiglitz, Joseph (2010): Watchdogs need not bark together. The Financial Times, Ja n u a
ry 10, 9.
45
nagyszámú - elvi és technikai - különbség áll fenn, hogy irreális volna gyors
előrehaladásra számítani. A tőkemegfelelés modernizálása, a szükséges lik
viditás szabályozása, a pénzügyi szektor szabályozásának egységesítése te
rén határozott és gyors lépésekre lenne szükség.
A pénzügyi szabályozás átalakításában - nyilvánvalóan - meghatározó mind
az, ami az USA-ban, a világ legnagyobb és legfejlettebb pénz- és tőkepiacának
szabályozása terén történik. Az USA-ban 2010. július 4-én elfogadott, a
pénzügyi rendszer átfogó szabályozására vonatkozó törvénycsomag ugyan nem
választja el a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenységet azzal a szi
gorral, ahogy a Glass-Steagal Act tette 1934 januárjától, a bankok azonban nem
folytathatnak „nagy kockázatú” pénzügyi tevékenységet. A bankoknak ezután
önálló, saját tőkével rendelkező leányvállalatokat kell alapítaniuk, ha deriva-
tívákkal akarnak kereskedni. A törvénycsomag, természetesen, kompromisszum
eredményeként nyerte el végső formáját. A bankok elérték, hogy továbbra is
tulajdonolhassanak fedezeti alapokat és befektetési alapokat - ezekbe azonban
csak alaptőkéjük 3 százalékát fektethetik be. Ezzel együtt, az olyan nagybankok,
mint a Morgan Stanley vagy a Goldman Sachs, kénytelenek felhagyni
eddig legjövedelmezőbb tevékenységeikkel. A szabályozási reformot egy tízéves
időtartam ra bevezetett (2020-ig érvényben lévő) bankadó egészítette ki, amely
mintegy 19 milliárd dollárnyi terhet róhat a Wall Street intézményeire - az
50 m illiárd dollárnál magasabb eszközértékkel rendelkező bankokra, valamint
a 10 m illiárd dollárnál magasabb eszközértékű fedezeti alapokra -, függetlenül
attól, hogy visszafizették-e m ár a korábbi állami tőkejuttatásokat és hiteleket.
Ahogy azonban időben távolodunk a 2007-2009-es pénzügyi válságtól, a ha
talm as likviditásbőség közepette és az általánosan alacsony inflációs kör
nyezetben csökken a globális pénzügyi szabályozás iránti igény, s egyre jobban
felerősödik az ilyen szabályozást ellenzők hangja. A 2009-2010-ben tapasztalt
„szabályozási lelkesedés” lelohadt, s bár a válság tanulságai - a likviditás köz
ponti szerepe, általánossá vált a mérlegen kívüli tételek és a származékos tőke
piaci termékek erősebb figyelembe vétele a tőkemegfelelés értékelésében - álta
lánosan elfogadottá váltak, a globális valutáris-pénzügyi szabályozás erősítésének
esélyei újra csökkennek.
A 2007-2009-ben kitört pénzügyi válság - vagy inkább a válság által nyil
vánvalóvá tett korábbi gyökerű problémák - kiéleződésének sajátos következmé
nye az ún. euróválság. A 2007-2009-es globális pénzügyi válság lezajlását
követően az eurózóna öt tagországa került - országonként különböző mérték
ben - súlyos pénzügyi helyzetbe.
Írországban a lakosság hatalmas összegeket fektetett külföldi ingatlanvá
sárlásba, illetve külföldi eszközökbe fektető írországi ingatlanalapokba. Az ál
talános - bár országonként igen nagymértékben eltérő súlyosságú - ingatlanpiaci
recesszió nyomán ezek a befektetések elértéktelenedtek, s mivel az ír állam
garanciát vállalt minden ingatlanbefektetésre, amelyekért természetesen nem
tudott helyt állni, s így az elmúlt három évtizedben páratlanul sikeresen
fejlődő ír gazdaság súlyos adósságválságba került, Valutaalap-hitel felvételére
és komoly megszorító intézkedésekre kényszerült. Tekintettel azonban arra,
hogy Írországban a befektetők nem saját lakásaikat, hanem megtakarításaikat
kockáztatták az érintett ingatlanbefektetésekkel, a dinamikusan fejlődő ír
gazdaság négy-öt év alatt felszámolta a válság következményeit.
46
Spanyolország, Portugália és Olaszország pénzügyi rendszere - bankjaik és
befektetési alapjaik rossz hitelei következtében - megrendült, az állampapírokat
a nagy hitelminősítők alaposan visszaminősítették, így mindhárom országban
veszélyes mértékben megdrágult az államadósság finanszírozása. Ez szigorú
költségvetési politikára kényszerítette őket, ami szükségszerűen visszafogta a
gazdasági növekedést, ami - ördögi körként - tovább növelte a GDP-arányos
államadósságot, nehezítve annak finanszírozhatóságát. Bár ebben a három
országban makrogazdasági - vagy akár pénzügyi - válságról nem beszélhetünk,
a helyzet még napjainkban is aggasztó, s az eurózóna működésének komoly zava
rairól árulkodik. Kétséges, hogy közös - de legalábbis összehangolt - költségvetési
politikák nélkül fenntartható-e, értelmezhető-e az egységes monetáris rendszer
(ami a közös valuta következtében tény)? Kérdés az is, tekinthető-e az eurózóna
olyan optimális valutaövezetnek, mint amilyet Robert A. Mundell írt le annak
idején, s amelyet általánosan az euró elméleti modelljének tekintenek?
A legsúlyosabb, egyúttal az euró létét is veszélyeztető helyzetbe Görögország
került. 2009-ben Görögország gyakorlatilag fizetésképtelenné vált, államcsőd
következett be, amelyben nyilvánvalóvá vált, hogy az ország hosszabb távon
sem lehet képes külső adósságainak visszafizetésére. Az EU és a Nemzetközi
Valutaalap (IMF) közös programot dolgozott ki, amelynek keretében elengedték
Görögország külső adósságának felét, s jelentős, kedvező kamatozású hitelt
folyósítottak neki. Az IMF 2010-ben 30, 2012-ben 28, az EU pedig 2010-ben 53
milliárd euró hitelt folyósított Görögországnak. Az Európai Unió hiteleinek a
piaci hiteleknél kedvezőbb feltételei évi 8 milliárd eurós megtakarítást jelentenek
Görögországnak - ez az éves GDP 2 százalékával egyenlő! A görög „kiigazítási
csomag”, amely voltaképpen súlyos megszorításokat jelent, elkerülhetetlen, s
középtávon is erősen visszafogja a görög növekedési lehetőségeket. A gazdaság
teljes átstrukturálása, a megfelelő makrogazdasági körülmények megteremtése
és fenntarthatóságának biztosítása alighanem egy generációnyi időt igényel.
A görög válságkezelést sok vita éri, s ezek a viták aligha zárulnak le rövid időn
belül. Amennyire nem nyilvánvaló, hogy kizárólag súlyos megszorításokkal ki
lehet lábalni a válságból, éppen annyira nyilvánvaló, hogy a további, hasonlóan
súlyos válságok elkerülése csak felelősségteljes, reális és fenntartható növekedési
pályán haladó országokban lehetséges.
A 2009-es recesszió globálisan nem volt súlyosnak mondható, hiszen a
világtermelés gyakorlatilag „negatív nulla” volt (azaz: a hibahatáron belüli mér
tékben csökkent) - a fejlett országokban ugyanakkor 3,41 százalékkal csökkent
a kibocsátás, míg a fejlődő (és feltörekvő) gazdaságokban 2,97 százalékos növe
kedést realizáltak. 2010-ben a világgazdaság ismét dinamikusan növekedett, s
a 2012-2015 közötti időszakban évről évre 3 százalék fölötti globális gazdasági
növekedést regisztráltak. A fejlett országok ugyanakkor egyetlen évben sem voltak
képesek 1,88 százaléknál dinamikusabb gazdasági növekedésre. A viszonylag
dinamikus globális növekedési teljesítmény fő forrását a fejlődő (és feltörekvő)
gazdaságok biztosították 4-6 százalék közötti növekedési teljesítményükkel.20
47
I World total
I Developed economies
I Developing economies
Transition economies
3000 !■
2500 i'
2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018
Source; ©UNCTAD, FDI/MNE da ta b ase (wwwunctad.org'fdistaüsHcs).
Forrás: UNCTAD (2016): World Investment Report ’2016. http://unctad.org/en/Publicatios-
Library/w ir2016_en.pdf.
48