A világ végei

Peter Brannen
Park (2022 aug)

Címke: földrajz, ismeretterjesztő, Katasztrófa, Klímaváltozás, Természet

földrajzttt ismeretterjesztőttt Katasztrófattt Klímaváltozásttt Természetttt

„Szellemes, ​lírai, és izgalmas, mint egy krimi. Brannen bámulatos mesélő,

márpedig ezt a történetet érdemes elmesélni.” Goodreads

Apokalipszis, most?

A Föld történetében eddig ötször fordult elő, hogy egyetlen geológiai pillanat –
kevesebb mint egymillió év – alatt csaknem valamennyi élőlény megsemmisült.
A legújabb tudományos kutatások szerint a tömeges kihalásokat azonban nem
valamilyen külső tényező – például egy kisbolygó becsapódása – okozta; a
földtörténet megakatasztrófáiban a klímaváltozás játszhatott kulcsfontosságú
szerepet.
Peter Brannen tudományos újságíró ezt az állítást vizsgálja könyvében. A
legfontosabb földtörténeti helyszíneket felkeresve az idő mélyére utazik, majd a
téma legelismertebb szakértőivel – paleontológusokkal, geológusokkal,
geokémikusokkal, jövőkutatókkal – beszélgetve vérbeli nyomozóként illeszti
össze a múlt kirakósának darabjait, hogy felvázolja az emberiség és a Föld
lehetséges jövőjét.

„Amikor a jól fésült hivatalnokok hadai leülnek a tárgyalóasztal mellé a

nemzetközi klímakonferenciákon a kibocsátást, a hőmérséklet-emelkedést meg a
tengerszint-emelkedést ábrázoló grafikonjaikkal, egyszerű függvényeket
tanulmányoznak, amelyek ráadásul egy mesterséges dátumnál, 2100-nál véget
érnek. Ha egy bizonyos mennyiséggel növeljük a szén-dioxidot – mondják a
modellek –, a hőmérséklet és a tengerszint is ennek megfelelően, lineárisan
emelkedik. A világ sorsa így könnyen kiszámítható költség-haszon elemzéssé
válik, amelyről önelégült vezércikkeket írhatnak a közgazdászok. A
kukoricaövezetek ennyi és ennyi szélességi körrel csúsznak északabbra, ennek
megfelelően bizonyos országok GDP-je így és így változik, minden nagyon
szabályos, mindent pontosan előre lehet jelezni.
Sajnos azonban a bolygó nem ilyen elvek mentén működött a földtörténeti
múltban.”

Peter Brannen tudományos újságíró, az Atlantic magazin munkatársa, a The

New York Times, a The Washington Post, a Wired és a The Guardian elismert
szerzője. Főbb érdeklődési köre a geológia, az oceanográfia, a geokronológia, a
szénkörforgás és a kosárlabda. Bostonban él.
Anyunak
 A halálnál is több, ami történt… Ennél véglegesebbet elképzelni
sem lehet, megpillanthatjuk a sötétséget, amelyen nem törhet át
többé fénysugár. Megismerjük a kihalás valóságát.
HENRY BEETLE HOUGH
Valahányszor több ezer láb vastagságban felhalmozódott iszap-,
homok- és kavicságyakat láttam, hajlandó lettem volna felkiáltani,
hogy olyan okok, mint a mostani folyók és a mostani partok,
sohasem lehettek képesek ilyen rétegeket lehordani és felhalmozni.
Viszont mikor e zuhatagok görgető lármáját hallottam s arra
gondoltam, hogy egész állatfajok tűnnek el a föld felszínéről, s
közben éjjel-nappal gördültek ezek a kövek a maguk útjain, azt
gondoltam magamban, ugyan melyik hegy és melyik kontinens
állhat ellen ekkora erőnek.
CHARLES DARWIN: Egy természettudós utazásai
BEVEZETÉS
Ú J GEOLÓGIAI KORSZAK Egy észak-amerikai folyó torkolatánál Homo
HAJNALÁN JÁRUNK.

sapiensek nyüzsögnek. A gleccserek visszahúzódtak, a tengerszint több mint 120

métert emelkedett az utolsó jégkorszak óta, a mocsarakból kiemelkednek
Manhattan csillogó acél-üveg kaptárai. A magabiztos város felett, a Hudson folyó
túlpartján a Palisades sziklafala tornyosul. Az óriás bazaltvonulat nem zavartatja
magát, dermedt csendben áll már vagy 200 millió éve. Az út menti, gyomokkal és
graffitivel borított szirtfal egy ősi apokalipszis emlékműve. Magmából született,
amely egykor a felszín fortyogó lávafolyamait táplálta – bolygónkat ugyanis Új-
Skóciától Brazíliáig láva fojtogatta. A kitörések a triász végén szén-dioxiddal
árasztották el a légkört, évezredekre pecsenyére sütötték a bolygót, és
elsavasították az óceánokat. A vulkáni eredetű szmog rövid hideghullámokkal
szaggatta meg a szuperüvegház forróságát. Az elszabaduló vulkánok elárasztották
lávával a bolygó több mint négymillió négyzetkilométerét, és egyetlen geológiai
pillanat alatt kipusztították a földkerekség állatainak háromnegyedét.
Alig tudtam lépést tartani a Columbia Egyetem paleontológusával, Paul
Olsennel, aki felfelé igyekezett a Hudson partjától a Palisades lábához vezető
göröngyös ösvényen. Előttünk, a hatalmas, megszilárdult magmafal alatt egy
negyedmilliárd éves tómeder maradványa terült el halak és hüllők gyönyörű
kövületeivel. A távolból idehallatszott New York zümmögése.
Megkérdeztem Olsentől, hogy a folyó túloldalán álló város ugyanilyen
formában marad-e majd meg a jövő geológusai számára, mint ez a békés triász
kori dioráma a sziklák tövében. Megfordult, hogy szemügyre vegye a látképet.
– Egy réteg biztosan megmarad – hangzott a szenvtelen válasz –, de mivel nem
üledékgyűjtő medencéről van szó, a város előbb-utóbb semmivé mállik. Néhány
dolog persze eljut az óceánig, betemetődik, majd újra felbukkan – talán az
üvegkupakok. Lesz néhány strapabíró izotópos jel. A metrórendszer viszont
biztosan megsemmisül. Viszonylag gyorsan el fog mállani.
A geológusok ilyen zavarba ejtő nézőpontból vizsgálják a dolgokat: számukra
gyorsan peregnek az évmilliók, a tengerek kontinenseket választanak szét, majd
eltűnnek, tekintélyes hegyvonulatok omlanak pillanatok alatt porrá. Szükség is
van erre a nézőpontra, hiszen csak így fogható fel a földtörténeti idő elképesztő
mélysége: ez az idő ugyanis több százmillió évre nyúlik vissza, és a végtelenbe
tart. Ha Olsen hozzáállása közönyösnek tűnik is, az csak azért lehet, mert egész
életében a Föld történetével foglalkozott, amely felfoghatatlanul hosszú, néhány
rendkívül ritka pillanatban pedig kimondhatatlanul tragikus.
 A Föld történetének során ötször fordult elő, hogy csaknem valamennyi állat
megsemmisült az egész bolygón. A tömeges kihalás a bevett meghatározás
szerint azt jelenti, hogy a Föld fajainak több mint a fele egymillió évnél rövidebb
idő alatt kipusztul. Ma már tudjuk, hogy a tömeges kihalások ennél sokkal
gyorsabban is végbemehettek. A nagy pontosságú geokronológia szerint a
földtörténet legszélsőségesebb kihalásainak egy része mindössze néhány ezer év
alatt lezajlott, sőt ennél akár sokkal gyorsabban is megtörténhetett. Érzékletesebb
lenne talán a folyamatot az Armageddon kifejezéssel jellemezni.
E balszerencsés eseménysorozat leghíresebb tagja a kréta időszak végén
bekövetkezett tömeges kihalás, amely 66 millió évvel ezelőtt végzett a
dinoszauruszokkal (a madarak kivételével). Pedig a kréta végén bekövetkezett
esemény csak a legutóbbi tömeges kihalás az élet történetében. Az a vulkanikus
ítéletnap, amelynek megkövesedett parazsát a Manhattan melletti sziklafalon
csodálhattam meg – és amely a krokodilok távoli rokonainak világát, valamint a
korallzátonyok globális rendszerét semmisítette meg –, 135 millió évvel a
dinoszauruszok kihalása előtt következett be. Ez, illetve a megelőző három
jelentős tömeges kihalás kevésbé élénken él a közvélemény fantáziájában, hiszen
nagyon régóta elhomályosítja őket a T. rex bukása. Mindez nem teljesen véletlen.
Először is a dinoszauruszok a legkarizmatikusabb kövületek: a földtörténet
celebjeit a korábbi, elhanyagoltabb korszakokkal foglalkozó paleontológusok
előszeretettel gúnyolják felcicomázott, túlméretezett szörnyetegeknek. Ebbéli
minőségükben a dinoszauruszok uralják a bulvársajtó őslénytannak szentelt
cikkeit. A dinoszauruszok ráadásul látványosan tűntek el a Föld színéről, utolsó
pillanataikat egy tíz kilométer átmérőjű kisbolygó becsapódása tette
emlékezetessé Mexikóban.
Ha valóban egy űrbéli szikla végzett a dinoszauruszokkal, akkor egyedi
katasztrófáról van szó. Bár néhány csillagász, akinek más a szakterülete, azt
állítja, hogy a bolygó másik négy tömeges kihalását is aszteroida okozta, ezt a
feltételezést a kövületek szinte egyáltalán nem támasztják alá. Az elmúlt három
évtizedben az ősmaradványokat tartalmazó rétegekben a tömeges kihalásokkal
párhuzamosan pusztító becsapódások nyomai után kutató geológusok ugyanis
semmit sem találtak. Úgy tűnik hát, hogy a globális katasztrófák leggyakoribb
oka az éghajlat és az óceánok drámai változása, amelyet maguk a geológiai erők
hívnak életre. Az elmúlt 300 millió év három legnagyobb tömeges kihalása az
egész földrészeket elborító hatalmas lávafolyamok miatt következett be – ezek a
vulkánkitörések minden képzeletet felülmúltak. A földi élet rugalmas, de nem
végtelen mértékben: azok a vulkánok, amelyek kontinenseket képesek átalakítani,
a világvégéhez hasonlatos zűrzavart is okozhatnak az éghajlat és az óceánok
működésében. E ritka, ám katasztrófával járó kitörések során a légkör megtelik
vulkáni eredetű szén-dioxiddal; minden idők legborzalmasabb tömeges kihalása
során a bolygó egyetlen pokoli, rothadó koporsóvá vált, a felforrósodott,
elsavasodó óceánok pedig nem jutottak oxigénhez.
A többi tömeges kihalásban ugyanakkor valószínűleg sem vulkánok, sem
űrbéli égitestek nem játszottak szerepet. Egyes geológusok szerint a
lemeztektonika vagy akár maga a biológia esküdött össze, hogy kivonja a
légkörből a szén-dioxidot, és megmérgezze az óceánokat. Bár a kontinensnyi
léptékű vulkáni tevékenység hatására ugrásszerűen nő a szén-dioxid mennyisége,
ezeknél a korábbi, rejtélyesebb kihalásoknál inkább csökkenhetett, jeges kriptába
zárva a Földet. A bolygót tehát nem a más égitestekkel való látványos
összeütközések, hanem a rendszer belső megrázkódtatásai billentik ki az
egyensúlyából. A helyzet az, hogy e csapások nagy részét maga a Föld okozta.
Ezek a megakatasztrófák szerencsére megnyugtatóan ritkák, az összetett
életformák megjelenése óta eltelt több mint félmilliárd év alatt mindössze ötször
fordultak elő (megközelítőleg 445, 374, 252, 201 és 66 millió évvel ezelőtt). A
történelem azonban ijesztően ismétli magát a modern világban – ahol több tíz-
vagy akár százmillió éve nem tapasztalt változások zajlanak. „Egyértelműnek
látszik, hogy a magas szén-dioxid-szint – különösen a hirtelen megemelkedő
szén-dioxid-szint – egybeesett a tömeges kihalásokkal” – írja Peter Ward, a
Washingtoni Egyetem paleontológusa, a perm végi tömeges kihalás szakértője.
„Megtaláltuk a kiváltó okot.”
Civilizációnk lelkesen bizonyítja, hogy nem pusztán szupervulkánokkal lehet a
kőzetekbe zárt nagy mennyiségű szenet szén-dioxid formájában rövid idő alatt a
légkörbe juttatni. Az emberiség szorgosan termeli ki az ősi, több százmillió év
alatt a föld alá jutott szenet, majd dugattyúk és erőművek segítségével az egészet
elégeti a felszínen – íme, a modern civilizáció hatalmas, mindent átható
anyagcseréje. Ha bevégezzük a munkát, és mesterséges szupervulkánként
túlterheljük a légkört szénnel, olyan forró lesz minden, mint régen. A ma ismert
legmelegebb hőhullámok átlagossá válnak, a jövő hőhullámai pedig
feltérképezetlen területre kényszerítik a világ nagy részét; az új fenyegetés
meghaladja majd az emberi fiziológia eddigi határait.
Ha ez bekövetkezik, a bolygó olyan állapotba kerül, amely számunkra ugyan
teljességgel ismeretlen, az ősi élet történetében azonban többször is előfordult. A
felmelegedés persze nem feltétlenül káros. A dinoszauruszok uralta kréta
időszakban a légkör jelentősen több szén-dioxidot tartalmazott, ekkor sokkal
melegebb volt, mint ma. A hirtelen éghajlatváltozás vagy az óceánok kémiai
összetételének hirtelen átalakulása azonban mindig pusztító következményekkel
járt. Az éghajlati katasztrófák a legrosszabb esetben szinte teljesen kipusztították
az élővilágot: a szárazföldek belseje halálosan forróvá vált, az óceánok
elsavasodtak, oxigénszintjük csökkent. A bolygón végigsöpört a tömeges halál.
EZ AZ UTÓBBI ÉVEK LEGAGGASZTÓBB geológiai felfedezése. A földtörténet öt legborzalmasabb
eseménysorozata együtt járt a bolygó szénkörforgásának súlyos változásaival. Az
idők során ez a létfontosságú elem a biológia és a geológia tározói között
vándorol: a levegőben lévő vulkáni eredetű szén-dioxidot megkötik a tengerek
szénalapú életformái, amelyek később karbonátos kőzetté, mészkővé alakulnak a
tengeraljzaton. Ez a mészkő a föld mélyébe kerülve hő hatására átalakul, a
vulkánok pedig újra szén-dioxidot pöfögnek a levegőbe. Aztán kezdődik az egész
elölről. Ez a körforgás lényege. Ha azonban hirtelen rendkívül nagy mennyiségű
szén-dioxid kerül a légkörbe és az óceánokba, rövidzárlat léphet fel az élet kémiai
ciklusaiban. Többek között ezért kapta fel a kutatók közössége az utóbbi időben a
múltban bekövetkezett tömeges kihalások témáját. Azokat a tudósokat, akikkel
könyvem előkészületei során konzultáltam, nem pusztán azért érdeklik a bolygó
halálközeli élményei, hogy választ találjanak egy tudományos kérdésre, hanem
azért is, hogy a múlt vizsgálatán keresztül megértsék, hogyan reagál a Föld
azokra a csapásokra, amelyeket mostanában mérünk rá.
A kutatók közösségében folyó diskurzus megdöbbentően nincs összhangban a
tágabb társadalmi párbeszéddel. A szén-dioxid klímaváltozásban játszott
szerepével kapcsolatos legtöbb vita azt a hatást kelti, hogy az összefüggés csak
elméletben és számítógépes modellekben létezik. Ám jelenlegi kísérletünk –
miszerint rövid idő alatt nagy mennyiségű szén-dioxidot juttatunk a légkörbe – a
geológiai múltban többször is lezajlott, és soha nem lett jó vége. A klímamodellek
egybehangzó és rémisztő jóslatai mellett érdemes lenne szemügyre vennünk a
geológiai múltban lezajlott, szén-dioxidra visszavezethető éghajlatváltozások
kórtörténetét. Ezek az események sokat elárulnak a modern kori válságokkal
kapcsolatban, és a diagnózist is segíthetik, mint annál a páciensnél, aki több
szívroham után mellkasi fájdalmakkal keresi fel a kezelőorvosát.
Felmerül azonban a kockázat, hogy túlzásba visszük a párhuzamokat: a Föld
sokféle bolygó volt már élete során, és bár néhány nyilvánvalóan aggasztó
szempontból a jelen és a jövő a földtörténet legijesztőbb fejezeteit visszhangozza,
a mostani biológiai válság sok más szempontból egyszeri eseménynek minősül –
egyedi zavarnak az élet történetében. És szerencsére van még időnk. Bár pusztító
fajnak bizonyultunk, meg sem közelítjük a korábbi bolygószintű kataklizmákkal
járó rendkívüli pusztítást. Ezek a legrosszabb forgatókönyvek. Az emberiség
sírfeliratán a jelen állás szerint nem szerepel majd az a tragikus vád, miszerint
maga idézte elő a földtörténet hatodik tömeges kihalását. Ami a sok rossz
közepette igazán jó hír.

Sok gyermekhez hasonlóan én is korán találkoztam a tömeges kihalás

témakörével. Egy gyermekkönyvtáros fiaként olyan házban nőttem fel, ahol
gyakran hevertek könyvekkel teli kartondobozok – a legutóbbi könyvvásár
maradékai. Édesanyám valószínűleg nem fogadta kitörő örömmel, hogy
félrelököm a Where the Red Fern Grows (Ahol a vörös páfrány nő) és Az emlékek
őre példányait a háromdimenziós, térbeli könyvek után kutatva. Az oldalakat
lapozgatva életre keltek a T. rexek és cikászok, én meg elbűvölve fürkésztem a
különös latin neveket és a még különösebb lényeket. Az egyik művész csillogó
neonszín tintával színezte ki a különös megjelenésű Parasaurolophust, egy másik
illusztrátor zebracsíkos oviraptorokat rajzolt. Ellenállhatatlan volt: a sci-fi
szörnyei a valóságban is léteztek! Aztán a Disney-féle film, a Fantázia
gyermekként egy sokkal különösebb dologra is rávilágított: hogy mindez a
múltban történt – a kiégett tájban dinoszauruszok masíroztak Stravinsky zenéjére
a halálba, a világ tragikus véget ért. Nem létezett többé. Későbbi mániáim – a
Jurassic Park film- és könyvváltozatai – csak megerősítették bennem azt az
érzést, hogy mennyire szomorú egy sárkányoktól megfosztott világban élni.
Az elmúlt néhány évtizedben a geológusok hátborzongató részleteket fedeztek
fel a korábban vázlatosan ismert öt nagy tömeges kihalás történetéről, de a
közvélemény nagy része mindezzel nem foglalkozott. Történelemfelfogásunk
legfeljebb néhány ezer – ami azt illeti, inkább csak néhány száz – évet képes
befogadni. Ez a múlt botrányosan rövidlátó értelmezése – mintha csak az utolsó
mondatot olvasnánk el egy könyvből, mégis azt állítanánk, hogy az egész
könyvtárat megértettük. Nem elhanyagolható tény, hogy bolygónk az elmúlt 500
millió évben ötször is majdnem elpusztult; ha az éghajlat és az óceánok kémiai
összetételével, illetve hőmérsékletével civilizációnk miatt valami olyasmi
történik, amire több tízmillió éve nem akadt példa, legalább azt érdemes lenne
tudnunk, hogy milyen határokat nem léphetünk át.
Vajon meddig fajulhat a helyzet? A tömeges kihalások története választ ad a
kérdésre. A Föld kiszámíthatatlan, ismeretlen múltját tanulmányozva
bepillanthatunk jövőnkbe.
AZ AUTÓPÁLYÁK MELLETT, a tengerparti sziklákon, a baseballpályák szélén elfeledett
világok rejtőznek az orrunk előtt. Valószínűleg ez volt számomra a legnagyobb
felfedezés, amikor paleontológusokat kísértem terepre, hogy minél többet
megtudjak az öt tömeges kihalásról. Nem kellett magam bekönyörögnöm az
Északi-sarkra vagy a Góbi sivatagba tartó expedíciókba, hogy megismerkedjem a
régmúlt világok különös rétegtanával. A földtörténet itt van a lábunk alatt. A
geológia nagy tanulsága, hogy számtalan letűnt kortól örököltük világunkat –
Carl Sagan megfogalmazásában „itt egy nagyon régi bolygóról és egy vadonatúj
civilizációról van szó”.1 A geológia lencséjén keresztül mintha először látnánk a
világot.
Észak-Amerikában nemcsak a legendás Délnyugaton vagy Alaszka
hegyvonulataiban találhatunk kövületeket, hanem a szupermarketek parkolói
alatt, a kőbányákban és a hegyekbe vágott autópályák mentén is. Cincinnati alatt
végtelen kövületdombormű húzódik: a korai óceánok trópusi életének
maradványai az ordovíciumból, amely mintegy félmilliárd éve ért véget a Föld
történetének második legnagyobb tömeges kihalásával. Austin belvárosának
folyópartján plezioszauruszok rejtőznek, Los Angelesben kardfogú tigrisek, a
Washington melletti Dulles repülőtér alatt pedig a triász időszakából származó
gyilkos krokodilok. Cleveland folyópartjain egy 360 millió éves, guillotine-szájú,
gigászi méretű hal páncélozott maradványait fedezték fel a devon időszakból.
Az öt nagy tömeges kihalás nyomait Kanadában, az Atlanti-óceán melletti
tartományok távoli, zöldellő szigetein; az Antarktisz és Grönland jégmezői
mentén; a mexikói maja templomok alatt; a néptelen dél-afrikai Karoo sivatagban
és a kínai szántóföldek szélén is megtalálhatjuk. A katasztrófák öröksége ott van
a New York-i felhőkarcolók mellett és az amerikai Közép-Nyugat palájában
(nagy hasznot húznak belőle a hidraulikus rétegrepesztéssel termelő
olajvállalatok, illetve a környezetvédelmi célú adománygyűjtők egyaránt), amely
a devon időszak végén bekövetkezett tömeges kihalások zűrzavarában jött létre.
A Texas nyugati részén fekvő sivatagból kísérteties emlékműként emelkedik ki a
szinte kizárólag ősi tengeri állatok vázaiból megszülető Guadalupe-hegység: a
virágzó élővilágot a Föld történetének legborzasztóbb fejezete, egy válságsorozat
sújtotta, amelyet a szén-dioxid kiváltotta globális felmelegedés zárt, és amely a
Föld élővilágának 90 százalékát elpusztította.
A FÖLDI ÉLET ÉRDEKES KÉMIAI ÖSSZETÉTELŰ, megdöbbentően vékony réteg egy máskülönben
jellegtelen, kihűlő kőgolyón, amely homokszemként lebeg az üres világűr
végtelen óceánjában. A bolygót borító élettel teli réteg – amely csodával határos
módon tartósnak bizonyult a földtörténetben – valószínűleg egyedülálló a
galaxisban. Ám a tömeges kihalások lencséjén át vizsgálva kivételesen törékeny
is: amikor a felszínen uralkodó állapot a válságok hatására egy szűk tartományon
kívülre kerül, csaknem élettelenné válik. A bolygónkon kívülről érkező
veszélyekkel, például az aszteroidákkal kapcsolatban alapos kutatások folytak.
Ugyanilyen éberen kellene figyelnünk a belülről származó, látszólag kisebb
fenyegetéseket is. A Naprendszer élet nélküli bolygóinak sora is azt tanúsítja,
hogy a Föld felszínén uralkodó kémiai és egyéb viszonyok hihetetlenül
különösek. És, amint azt a tömeges kihalások története is bizonyítja, korántsem
magától értetődőek.
Az ősi katasztrófák kutatása során arra számítottam, hogy világos, pontosan
körvonalazható történetekre bukkanok, mint a dinoszauruszokkal végző
kisbolygó esetében. De csak a felfedezés közelébe kerültem, hiszen nagyon sok
minden feltáratlan még, a teljes történetet egyelőre homályba burkolja a
mélységes mély idő köde. Utazásaim során új világokat ismertem meg – itt a
Földön –, amelyek létezéséről alig tudtam valamit, és amelyek az aszteroidáknál
sokkal bonyolultabb, de éppoly vészjósló, pusztító erők sorozatának hatására
értek véget.
Könyvem sajnálatosan hiányos főhajtás mindazok zsenialitása előtt, akik
helyükre illesztették e darabokra tört – és még mindig megoldatlan – kirakós
darabjait, de egyben a földtörténeti, más néven a mély idő ismeretlen földrajzának
vizsgálata is. Feltérképezi az eljövendő zűrzavaros évszázadokat és az élet hosszú
távú kilátásait ezen a furcsán vendégszerető, ám sérülékeny bolygón, amely egy
veszélyes világegyetem része.

A Palisades sziklafalánál tett túránk után Olsennel beültünk a számtalan

vietnámi étterem egyikébe a Fort Lee negyedben, ahol főutak egész hálózata
ágazik ki a George Washington hídból. Ahogy belegondoltam a régió és az
alattunk húzódó kőzetek alakította pokol történetébe, nehezemre esett nem
aggódni a jövő miatt. A légkör szén-dioxid-koncentrációja jelenleg 400
milliomodrész (ppm) körül van – valószínűleg hárommillió éve, a pliocén időszak
közepe óta nem volt ennél magasabb. Milyen lesz vajon az élet 1000
milliomodrésznél? A klímatudósok és döntéshozók egy része ezt a koncentrációt
jósolja a következő évtizedekre, amennyiben nem teszünk semmit, és folytatódik
a jelenlegi kibocsátási ütem.
– Amikor utoljára történt hasonló, elolvadt a sarkvidéki jég, a tenger szintje
pedig 100 méterrel megemelkedett – mondja Olsen, majd hozzáteszi, hogy
Kanada északi, akkoriban trópusi partvidékén a krokodilok és a makimajmok
unokatestvérei éltek. – A trópusokon átlagosan a 40 Celsius-fokot is elérte az
óceánok hőmérséklete, ami ma teljességgel elképzelhetetlen. A szárazföldek
belsejében – folytatta – tartósan halálos körülmények uralkodtak.
 Föltettem a kérdést egy kicsit konkrétabban. Tudni akartam, úgy gondolja-e,
hogy egy újabb tömeges kihalás kezdetén járunk.
– Igen – felelte, és egy pillanatra letette az evőpálcikát. – Határozottan. Bár a
kövületekben csak az látszana biztosan, hogy történt egy tömeges kihalás annak
az 50 ezer évnek a leforgása alatt, amely akkor kezdődött, amikor az ember
kirajzott Afrikából, és elpusztította az összes nagy testű állatot. A kövületekben
ez látszana a legnyilvánvalóbban. Egy nap talán azt mondják majd, hogy az
ember ipari tevékenysége csak a kegyelemdöfés volt.
A KEZDETEK
Az állati élet kezdete mintha a kitavaszodásra hasonlítana. A
valóságban azonban az állatok korszaka úgy indult, mint amikor szinte
lehetetlenül idős szülőknek születik gyermeke.
PETER WARD
BOSTONBAN SZÜLETTEM. Szerencsém van, elég csak átkompoznom a kikötő túloldalára, és
máris a földtörténet ősmaradványainak – nagy méretű, összetett életformák
kövületeinek – társaságában lehetek. A lakóparkokkal és modern üzletsorokkal
övezett tengerparti sétányon egy elfeledett rakodópart rozsdás cölöpjei fekszenek.
Az elhanyagolt strand távolabbi végén apálykor előbukkannak az ősi tengerfenék
algával borított, tengerbe vesző szeletei. A Bed Bath & Beyond bútorbolt
parkolójától nem messze a Déli-sarkhoz közeli szuperkontinenst körülvevő óceán
mélyéről származó kövületek hevernek. Több mint félmilliárd évesek. Sem tábla,
sem felirat nem jelzi, hogy bármilyen szempontból érdekesek lennének, de ha
eltávolítjuk a hínárt, a sziklákon negyeddollárosnyi, koncentrikus oválisok tűnnek
elő. A jellegtelen gyűrűk talán annak a nyomait őrzik, hogy valamikor az
összetett élet hajnalán egy páfrány alakú lény lehorgonyzott az óceán mélyének
síkos iszapjában.
Itt kezdődik a történet. A Föld nevű bolygón, amelynek csak a neve emlékeztet
mai állapotára.
Ezek a lények felfoghatatlanul régen élték különös életüket a Déli-sarkvidék
bostoni tengerének mélyén. Még felfoghatatlanabb a bolygó életkora – és hogy
milyen jelentéktelen szerepet játszik rajta az emberiség. Carl Sagan a Halványkék
Pöttyről szóló beszédében szenvedélyesen érzékelteti, hogy milyen
számkivetettek vagyunk az űr e parányi, távoli zugában. Az időnek is
számkivetettjei vagyunk, érthetetlen örökkévalóságok közé vetve. Szerencsére a
geológusok néhány szellemes trükk segítségével megkönnyítették, hogy
felfoghassuk helyünket a földtörténeti időskálán. Az egyik ilyen trükk a lépés
analógiája,2 amely valahogy így hangzik: képzeljük el, hogy minden lépésünk 100
évet jelent a történelemben. Ez az egyszerű ötlet megdöbbentő
következményekkel jár.
Sétáljunk hát: induljunk a jelenből visszafelé! Amikor elemeljük a sarkunkat,
még nincs internet, újra megjelenik a Föld korallzátonyainak egyharmada, az
atombombák még egyben vannak, megvívnak két világháborút (visszafelé),
kialszik az elektromosság ragyogása a bolygó éjszakai oldalán, és – amikor a
lábfejünk újra földet ér – még létezik az Oszmán Birodalom. Mindössze egyet
léptünk. Húsz lépés után elhaladunk Jézus mellett. Néhány lépéssel később
megszűnik a többi nagy vallás is: először a buddhizmus, azután a
zoroasztrianizmus, majd a judaizmus, végül a hinduizmus is. A kulturális
mérföldkövek lépésről lépésre döbbenetesebbek. Eltűnik az első jogrendszer és az
írás, majd tragikus módon a sör is. Mindössze pár tucat lépést követően – még a
háztömb végét sem értük el – semmivé foszlik a feljegyzett történelem, magunk
mögött hagyjuk a teljes emberi civilizációt, gyapjas mamutok járkálnak
körülöttünk. Mindez nem telt nagy fáradságba. Nyújtóztassuk ki a lábunkat, és
készüljünk fel egy hasonló hosszúságú sétára! Rövid gyaloglás után elérkezünk a
dinoszauruszokhoz, kicsivel később pedig a trilobitákhoz. Napnyugtáig biztosan
elérünk a Föld kialakulásáig. Nos, ami azt illeti, szó sincs róla.
Négy éven át minden áldott nap 30 kilométert kellene gyalogolni ahhoz, hogy
megismerjük a bolygó további történetét!3 Ami nyilvánvalóan nem azonos a
Homo sapiens történetével. Szinte végig komor, fenyegető tájakon sétálnánk, az
összetett életformák bármiféle nyoma nélkül: kietlen volt a tengerek mélye, a
hegyek csúcsa, a trópusok és a kontinensek végtelen, puszta gránitteste egyaránt.
A szélviharokat és az óceán hullámait leszámítva bolygónk némaságba
burkolódzott az állati életformák megjelenésének szinte örök előzménye során. A
bostoni kikötő kőzeteiben és másutt lenyomatot hagyó első élőlények akkor
bukkantak fel, amikor a Földön már négymilliárd éve nem volt izgalmasabb
jelenség a hullámzó tavak felszínén kialakuló tajtéknál. Ami azt illeti, az 1,85
milliárd és a 850 millió évvel ezelőtti időszakban annyira eseménytelen volt a
bolygó élete, hogy még a geológusok is az „unalmas milliárd” néven emlegetik
ezt a periódust. Márpedig ha valami már a geológusok szerint is unalmas, ideje
hanyatt-homlok menekülni.
Amikor más bolygókon kutatjuk az élet nyomait, érdemes szem előtt tartani,
hogy történetének 90 százalékában a Föld is sivár pusztaság volt. A kőzetekben
évmilliárdokon át nincs más jele az életnek megkövesedett mikrobanyálkák
érdektelen halmazainál. Aztán mintegy 635 millió évvel ezelőtt megjelenik az
összetett életformák némi nyoma: ománi kőzetekben kimutatták a 24-izopropil-
kolesztánt, azt a szerves vegyületet, amelyet ma csak bizonyos szivacsfajok
állítanak elő. A szivacsok szűrték a tengervizet, szerves anyagukkal az üledékbe
temették a szenet, amivel valószínűleg „kiszellőztették” az óceánokat, így
jöhettek létre az összetett szervezetek. A Smithsonian munkatársa, Doug Erwin
szerint „az emberiség nagyon sokat köszönhet a szivacsoknak”. Ne feledkezzünk
el erről, amikor legközelebb szivaccsal töröljük ki a szalonnazsírt a serpenyőből.4
Aztán körülbelül 579 millió évvel ezelőtt, az ediacarai időszakban több,
csaknem mindent elpusztító jégkorszakot követően (nem véletlen a „Hógolyó
Föld” elnevezés5) kihúzták a dugót az élet pezsgősüvegéből, és végre –
meglehetős hirtelenséggel – megjelentek a nagy méretű, összetett életformák az
ősi tengerekben.
Bár a bolygó 4500 millió éves történetéhez képest ez még mindig csak a
közelmúlt, mindez mégis kimondhatatlanul régen történt – több mint 200 millió
évvel a Pangea szuperkontinens kialakulása és több mint 500 millió évvel a T. rex
megjelenése előtt. Az „579 millió évvel ezelőtt” azt is jelenti, hogy körülbelül
579 millió évvel a modern ember kialakulása előtt; az emberi évek a Földön
ugyanis nem milliókban, hanem százezer években mérhetők. A mély idő ilyen
szakadékai még a szakemberek számára is felfoghatatlanok.
Az őslénytani leletanyagban váratlanul megjelenő első egyszerű organizmusok
valószínűleg egyáltalán nem állatok voltak, és csak rövid ideig uralhatták a
bolygót. Őket érinthette a legelső tömeges kihalás – nem maradt utánuk más, csak
rejtélyes ősmaradványok, melyeket egyedül a paleontológusok költészete kelt
életre.
Új-Fundland szélfútta délkeleti vidékének óceánparti pusztaságában, nem
messze attól a távíróállomástól, amely befogta a Titanic utolsó kétségbeesett
jelzéseit, ugyancsak találhatunk álélőlények által az ősi óceáni kőzetekbe vésett
„firkákat” – az ősi múlt örök éjszakájának hieroglifikus visszhangjait. Az új-
fundlandi kövületek egy része páfránylevélre, tollseprűre vagy vékony tobozra,
esetleg óriási szelvényes meztelencsigára vagy puffadt százlábúra emlékeztet.
Többnyire mozdulatlan életmódjukhoz hasonló ma már nem létezik: membránjuk
felszívta a szerves nyálkát a kezdetleges Föld gusztustalan tengereiből. Ez az
életmód azonban az akkori körülmények között kudarcra volt ítélve. A következő
korszakra minden ilyen élőlény eltűnt.
Az ediacarai világ körülbelül 540 millió évvel ezelőtt megsemmisült – egyik
pillanatról a másikra elsöpörte az evolúció történetének legjelentősebb
mozzanata, a kambriumi robbanás. A biológia e látványos felvillanásának idején
valójában már léteztek állatok, azaz mozgó és más organizmusokkal táplálkozó
lények. Bár az ezt megelőző nyugodtabb korszakban is keletkeztek állatokra
emlékeztető ősmaradványok, a zavaros tengereket az ediacarai időszakban a
szinte mozdulatlan, fraktálszerű álélőlények uralták. Mindez teljesen
megváltozott a kambrium hajnalán. Szinte egy szempillantás alatt kialakult a
változatos állatvilág, és a korábbi időszak furcsa lényeit még furcsább életformák
váltották fel. Bár a kambriumi robbanást nem sorolják az öt nagy tömeges kihalás
közé, várakozásainkkal ellentétben mégis ez lehetett az első ilyen esemény az
összetett élet történetében.
Ha az ediacarai időszak elfeledett élőlényeinek Új-Fundlandon és máshol
előforduló nyomai földönkívüli falfirkát idéznek, akkor a kambriumi robbanás
rikító színű állatai maguk a földönkívüliek. A tengerekben hirtelen hemzsegni
kezdtek a legvadabb kábítószeres hallucinációkat is megszégyenítő állatok: az
időszak egyik szereplőjének neve éppen Hallucigenia. Társa, az Opabinia egy
tudományos konferencián a maga öt szemével és a szája helyén lévő különös,
karra emlékeztető nyúlvánnyal nagy nevetést váltott ki. A hullámzó, ördögi
homárra hasonlító, ikonikusan bizarr Anomalocarisnak igen nehezen találnánk
helyet közös életfánkon. Felismerhetetlen formáikat ma már csak múzeumok és
megbabonázó műalkotások őrzik örök mementóiként annak a ténynek, hogy bár
bolygónk mindig ugyanaz a Föld volt, története során merőben eltérő világokból
állt.
Az ilyen „állati kísérletek” egy része valóban nem volt több kísérletnél.
Márpedig a kísérletek néha kudarcba fulladnak, és többé nem ismételhetők meg.
Persze sikerekről is beszámolhatunk: a kambriumi robbanás élőlényeinek fura
listáján szerepel egy ősünk is, az öt centiméteres, jellegtelen, lándzsahalra
emlékeztető Metaspriggina.
Az állatok olyan hirtelen jelentek meg a kambriumi őslénytani leletanyagban,
hogy e látszólagos spontaneitás nagy fejtörést okozott Darwinnak. Az azóta eltelt
évszázad vizsgálatai alapján már tudjuk, hogy a robbanás nem egyik pillanatról a
másikra következett be, geológiai szempontból azonban mindenképpen
döbbenetes gyorsaságról beszélhetünk. A robbanás okairól még ma is parázs
viták folynak. Egyesek szerint megnőtt az óceánok oxigénszintje (ez maga is az
élet következménye lehet), ami lehetőséget biztosított az állatok elevenebb
életmódjához, mások, némileg megalapozatlanul, többek között a látás
megjelenését emlegetik, amely hirtelen érthetővé tette a ragadozók és
zsákmányaik zéró összegű játszmáját, és begyújtotta a rakétákat a ragadozók
fegyverkezési versenyében. Csakhogy a kambriumi robbanás zűrzavarában
elveszett a korábbi, rövid életű világ szomorú története, és ezzel együtt e világ
titokzatos, elfeledett formái is eltűntek. Az állati életformák robbanásszerű
fejlődése megsemmisítette az óceáni mélységek húsos páfránylevélre emlékeztető
különceit és puffadt meztelencsigákat idéző lényeit.
– A tömeges kihalást végső soron az új viselkedésformák evolúciója váltotta ki
– mondja Simon Darroch, a Vanderbilt Egyetem paleontológusa, az ediacarai
időszak szakértője, akivel egy baltimore-i geológiai konferencián beszélgettem. A
fiatalos, barátságos, gyönyörű brit angolt beszélő Darroch kirí az amerikai
geológiai konferenciákat látogató kecskeszakállas, enyhén autisztikus, középkorú,
közép-nyugati amerikai férfiak közül.
A kambriumi robbanást megelőző különös világ – a tengerfenékből
kitüremkedő ismeretlen, fraktálszerű lények és a mikrobákat ölelő, különös pacák
zen kerti világa – titkát régóta keresik a paleontológusok. 2015-ben aztán Darroch
és munkatársai bejelentették, hogy tömeges kihalással állunk szemben.
– Úgy hisszük, hogy a tömeges kihalásoknak abiotikus oka van, például egy
kisbolygó becsapódása vagy a vulkáni tevékenység. Ebben az esetben azonban
komoly bizonyítékok támasztják alá azt az elméletet, miszerint az összetett
eukarióta élet megsemmisülése mögött a környezetüket megváltoztató biológiai
organizmusok állnak. Erős analógiája ez annak, amit ma teszünk.
A változás nagy részéért egy új viselkedésforma volt felelős: a tengerfenéki
iszapba ásódás. Az Új-Fundlandon és máshol felfedezett különös, fraktálszerű
lényeknek szükségük volt az életben maradáshoz a gusztustalan szerves
anyagokban gazdag tengerre és a zavartalanul burjánzó, mikrobás trágyával
borított tengerfenékre egyaránt. Amikor azonban a kambriumi robbanás során az
állatok megörökölték a Földet, felkavarták a tengeraljzatot. Márpedig ez
végzetesnek bizonyult az ediacarai időszak tengerfenéken üldögélő, a nyugodt
nyálkarétegek tápanyagát elnyelő különös pacái számára. A geológusok
ugyanakkor hivatalosan éppen a kőzetekben található beásódási nyomok alapján
határozzák meg a kambrium időszakának kezdetét. Valószínűleg az úgynevezett
farkosférgek nyomai ezek, amelyek csak úgy hemzsegtek az ősi tengeraljzatban,
és tönkretették az ediacarai élőhelyet. A geológusok számára az ásási nyomok
minőségi változást jelentenek a rétegekben, ez különbözteti meg ezeket a
kőzeteket a korábbi, érintetlen tengeri kőzetek évmilliárdjaitól. A következő
félmilliárd évben nem is került sor ilyen jelentős változásra, egészen addig, amíg
az ember ásványi nyersanyagok és fosszilis tüzelőanyagok után kutatva kilométer
mély lyukakat nem kezdett fúrni a talajba.
A kambriumi robbanás új állatfajai hozzáláttak a tengerek vizének szűréséhez,
és a vízoszlopban lebegő szerves szén egyre nagyobb részét szállították a
tengerfenékre. Más szóval nagyvécéztek. Az ediacarai időszak különös,
fraktálszerű páfrányainak pedig az ijesztően tiszta tengerben nem jutott táplálék.
Amikor a kambrium új állatsereglete kivonta a sok szenes ragacsot a vízből,
majd a tengerfenékre juttatta, valószínűleg még jobban megemelkedett az óceán
oxigénszintje. Ez tovább fokozta a tengerekben zajló innováció fegyverkezési
versenyét, amelyben a tunya álélőlények lemaradtak. Az óceánok
„kiszellőztetésének” köszönhetően még több állatfaj számára vált élhetővé a
bolygó, ami egyre őrültebb biológiai kísérleteket eredményezett. Ugyan mit
remélhetett egy tehetetlen paca vagy egy mozdulatlan fraktálpáfrány abban a
világban, amelynek új lakói csápokkal, külső vázzal és karmokkal fegyverezték
fel magukat?
Létezik egy bizonyos nézet – különösen a laikusok körében –, mely szerint a
bolygót geológiai léptékben befolyásoló emberiség eszméje csak az
emberközpontú önhittség újabb formája. Az így gondolkodók azonban félreértik
az élet történetét. A geológiai múltban látszólag jelentéktelen újdonságok
alakították át a bolygó kémiai összetételét, ami drasztikus változásokhoz vezetett.
Az ember bizonyára lehet annyira jelentős tényező, mint a kambriumi robbanás
tengervizet szűrő állatai.
 – Nincs ebben semmi különleges, mégis nehezen fogadjuk el, mert nem tartjuk
magunkat fontosnak a nagy egészben – mondta Darroch. – Pedig 500 millió évvel
ezelőtt valami nagyon hasonló történt. Manapság sokszor hasonlítják össze a
korábbi tömeges kihalások ütemét azzal, amilyen ütemben ma miattunk halnak ki
fajok, ami az új viselkedési formák és az ökoszisztéma átalakítása miatt történik.
A mikrobák világát a saját céljaikra átalakító kambriumi beásódó élőlényekhez
hasonlóan az ember is szántófölddé alakította a bolygó szárazföldjeinek felét.
Lassanként az óceán kémiai összetételét is megváltoztatjuk: a szén-dioxid
savasodást okoz, a rengeteg nitrogén és a mezőgazdasági művelésből származó
foszfortartalmú trágya pedig oxigénhiányt okoz a kontinentális self hatalmas
területein. A modern technológia szédítő arzenálja pedig akkora ugrás, amely az
élet teljes történetében csak a kambriumi robbanás biológiai újdonságsorozatához
mérhető. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az emberiségnek legalább olyan
jelentős szerep jut, mint a farkosférgeknek.
– Íme egy példa a múltból, amikor egy ökológiai válság az ökoszisztéma
átalakulása miatt következett be – mondja Darroch. – Ne lepődjünk meg vagy
háborodjunk fel, ha ez esetleg újra megtörténik. Az élő szervezetek hihetetlenül
nagy hatású geológiai erők.
A kambriumi robbanás – bár az ediacarai időszak különös lényeit
megsemmisítette – egyértelműen pozitív fejlemény volt a földi élet
szempontjából. Ezzel az „unalmas milliárdok” szakaszába süppedt bolygón
hivatalosan is megkezdődött az állatok uralma. Valószínűleg a mi új technológiai
világrendünk is egy hasonló korszakos átalakulás kezdetét jelzi: egy új
örökkévalóságét, amely 10 millió év múlva éppolyan idegennek hat majd
utódaink számára, mint amilyennek a kambrium szédítő állatsereglete tűnhetett a
korábbi időszak egyszerű lényeinek nézőpontjából. Az is lehet persze, hogy a
dolgok nem alakulnak ennyire szerencsésen az emberiség számára, és tönkretett
világot hagyunk magunk után – a civilizáció túlkapásait követően hosszasan
lábadozó környezetet.
Ami a kambriumi időszakot illeti, annak az öröksége az a rendkívül változatos
állatvilág, amely egy elfeledett ősből alakult ki. A bolygón zajlott az élet. Az
állatok kúsztak, úsztak, szemek és kémiai receptorok segítségével kémlelték
egymást. Öltek, egymással táplálkoztak, rettegve rejtőztek. Bár talán nem
ismernénk rá, ez már a mi világunk volt, vérvörös fogakkal és karmokkal.
Négymilliárd évnyi tűzben fogant, majd a „Hógolyó Földdel”befejeződő előszó
után megkezdődött az állatvilág látványos felvonulása, amely a következő
félmilliárd év legérdekesebb fejleményének bizonyult.
Az állatvilág megszületéséért a kambriumi robbanásnak lehetünk ugyan
hálásak, ám a kambriumi időszak óceánja mégis évmilliókon át sivár maradt,
mert az oxigénhiányos víz elárasztotta a sekély részeket: egyik faj halt ki a másik
után. A kambriumi robbanás után bekövetkező különös lassulás a vészjósló
„halálos kambriumi közjáték” nevet kapta. A sötét időszak csak az ordovícium
megjelenésével ért véget. Ezután csaknem az ordovícium végéig az evolúciós
fejlődés soha nem látott, hosszú időszaka köszöntött a Földre.
Az ordovícium maga volt a buja káosz: a hihetetlen, korábban soha nem
tapasztalt virágzást azonban még hihetetlenebb bukás követte. Megkezdődött a
tömeges kihalások kora.
AZ ORDOVÍCIUM VÉGI TÖMEGES
KIHALÁS
445 millió évvel ezelőtt
Esett a hó, hóra hó,
Hóra hó,
A zord télben,
Réges-régen.
CHRISTINA ROSSETTI, 1904
PÉNTEK ESTE VOLT, A CINCINNATI EGYETEM amerikaifutball-stadionja csak úgy morajlott. A sötét
campuson néhány spicces egyetemista tántorgott, vonzotta őket a kivetítő és a
reflektorok fénye. A homályban elsétáltak a fizika tanszék épülete mellett,
fogalmuk sem lehetett róla, hogy bent éppen egy kevésbé zajos péntek esti
szertartás zajlik. A félhomályos folyosó végén égtek a lámpák, ami csak egyet
jelenthetett: most tartják a Dry Dredgers (magyarul száraz kotrók, azaz
markológépek) havi ülését.
Bár a név úgy hangzik, mintha a szabadkőművesek valamiféle különös
csoportjáról lenne szó, a Dry Dredgers – Amerika egyik legmegbecsültebb
amatőr kövületgyűjtő egyesülete – mindenkit szívesen lát. A tagság egyetlen
feltétele a földtörténeti múlt iránti megszállott érdeklődés. 1942 óta módszeresen
„kotornak” Cincinnati vidékén, hétvégi kövületvadászataikon az ősi élet nyomai
után kutatnak, amint arról a paleontológiai folyóiratok számtalan hivatkozása is
tanúskodik. Mivel a székhelyük Ohio délnyugati részén található, az ősi óceán
mélyén lerakódott ősmaradványokon csücsülnek, és elsősorban az ordovícium
időszak kövületeivel foglalkoznak: ez a különös világ 488–443 millió évig tartott,
és katasztrófával végződött.
Az ordovícium kellemes világának egy váratlan jégkorszak vetett hirtelen
véget – majd újabb büntetésként a mérgező tenger szintje is megemelkedett. A
heves éghajlat-ingadozás miatt bekövetkező tömeges kihalás a második
legborzalmasabb volt az élet történetében.
Minthogy a paleontológia iránti lelkesedésem azon a ponton kezdődött, ahol a
legtöbbünké – nevezetesen azzal az időszakkal, amikor hatalmas, pikkelyes
jószágok kezdtek kóborolni a Földön –, szinte semmit sem tudtam arról a sokkal
idősebb bolygóról, ahol egyáltalán nem létezett szárazföldi élet; és a helyzet még
vagy 100 millió éven át nem sokat változott. Bolygónk nagy részét azonban
mindig is óceánok borították, márpedig az ordovíciumban zajlott az élet a
hullámok alatt. Eljöttem tehát Cincinnatiba a tengerhez, hogy megismerkedjem
ezzel a világgal.
 – A mindenit, ma mindenkinek van mit mutatni, lesz mit megbeszélnünk! –
jelentette ki a Dry Dredgers elnöke, Jack Kallmeyer, mielőtt csendet és figyelmet
kért volna. A csoport tagjai egymás köré gyűltek, a terepen szerzett kincseiket
mutogatták egymásnak, bele-belekukkantottak a másik cipősdobozába, hogy
megcsodálják a legutóbbi ülés óta az utak mentén vagy a régi kőbányákban
felfedezett megkövesedett lényeket. A legelszántabb hobbisták – a Közép-Nyugat
legkülönbözőbb részeiből érkeztek – beszámoltak egymásnak a legutóbbi
találkozó óta átélt gyűjtőélményeikről. Sajnálkoztak a megszűnő lelőhelyek miatt:
vagy lezárták őket a foszfátot bányászó vállalatok, vagy beszántották a területet a
külvárosi parcellázások során.
Gyakori sirám ez a kő szerelmesei között. Az ingatlanfejlesztők nincsenek
tisztában és nem is foglalkoznak a következő projektjük útjában álló
ősmaradványokkal, az amerikaiak többsége pedig nem is sejti, hogy a civilizáció
felszíne, az üzletsorok, a járdák és a gondosan öntözött gyepfoltok alatt kövületek
végtelen alvilága rejtőzik. Ez a jelenség Cincinnati környékén feltűnőbb az
átlagosnál, mert a régió az ősi tengeri élet gigantikus egyvelegének rétegein
fekszik, ami szó szerint kitüremkedik az utak mellett. Ez a terület a szomszédos
Kentucky állam északi részével és Indiana délkeleti részével együtt „Észak-
Amerika, sőt talán a világ egyik legtöbb kövületet rejtő régiója”, ezért már 200
éve mágnesként vonzza a paleontológusokat. A város annyira gazdag
kövületekben, hogy a földtörténet egyik szakaszát cincinnati kornak nevezik.6
A nagy mutogatás és megbeszélés után mindenki helyet foglalt. Az átlagéletkor
meglehetősen magasnak tűnt, a tagok többségének mintha nem csak tudományos
szempontból lett volna köze az őskövületekhez. Az aznap esti előadást egy
illinois-i gimnáziumi tanár, a paleozoikum kövületeinek nagy rajongója tartotta az
ordovíciumban feltűnt kocsányos szűrögetők egy rejtélyes családjáról.
– Ha a blastoideákról beszélünk, muszáj beszélnünk a Pentremitesekről is –
vágott bele. Körbenéztem. Mindenki bólogatott, egyetértettek a két, számomra
ismeretlen főnév közötti kapcsolattal. – Ami azt illeti, az én kedvencem a
Diploblastus.
A hallgatóság elragadtatott sóhajai közepette bemutatott egy diát egy különös,
megkövesedett dologról.
– Íme, a Tricoelocrinus woodmani – folytatta. – A blastoideák Rolls-Royce-a.
 Az előttem ülő férfi pólóján nem valamiféle tanulságos idézet díszelgett,
hanem a polgármester bejelentése, mely szerint Cincinnati hivatalos kövülete az
Isorophus cincinnatiensis, a tengericsillag rendkívül távoli, több mint 400 millió
éve élt rokona. Ezek a fickók csak névleg voltak amatőrök.
Az ülés végén Kallmeyer kiosztotta a hétvége programját: másnap reggel
csatlakozunk a Kentucky Paleontológiai Társasághoz, és tengerre szállunk.
Reggel a város határában álmos szemmel csatlakoztam az autókonvojhoz. Első
megállónk – egy mellékút legvégén – egy rétegzett szürke sziklákból álló
domboldal volt, a helyi autópályák mellett emelkedőkhöz hasonló. Fölkaptattunk
a meredélyen. Közelebbről már jól látszott, hogy a felszínről letört darabok nem
egyszerű kövek: kagylók héjaiból, illetve ősi vízi lények ágas-bogas vázaiból álló
keverék összecementezett maradványairól volt szó. Mintha valaki csákánnyal
esett volna neki egy korallzátonynak. Itt egyetlen olyan kődarabot sem láttunk,
amely ne ősmaradvány lett volna. A tenger felszíne alatt 15 méterrel jártunk, az
Egyenlítőtől délre, 450 millió évvel ezelőtt. A kövületek egy olyan idegen
bolygóról meséltek, amelynek nyugtalanítóan kevés köze volt a felszín feletti
világhoz. Hirtelen megértettem a Dry Dredgers különös rögeszméjét.

Az ordovíciumban alig éltek halak a világóceánban. Márpedig ők voltak a mi

őseink: jelentéktelenek, kicsik és furcsák – állkapocs nélküli penészvirágok
csoportja az óceán csúcsragadozói mellett. Az ordovícium urai gerinctelen
szörnyetegek voltak – páncélos, csápokkal és tapogatókkal felszerelkezett
csúszómászók sokasága.
Egy tömeges kihaláshoz mindenekelőtt áldozatokra van szükség. Ha meg
akarjuk ismerni azt a világot, amelynek állatait a földtörténet első globális
mészárlása söpörte el, sétánkat akár a Cincinnati közelében futó autópálya mellett
(a Subway, a Sprint és egy autóalkatrészeket áruló üzlet után) is kezdhetjük.
Kiszúrtam egy szokatlan követ, félretoltam a műanyag alkoholospalackokat, és
kikotortam a szemétkupacból. A lény a félelemtől összegömbölyödve örökké
kővé dermedt.
– Flexicalymene meeki – tájékoztatott a Dry Dredgers igazgatótanácsának
tagja, Bill Heimbrock, amikor a Nap felé tartottam a követ. – Hibátlan – mondta.
– Tökéletes.
A veterán kőzetrajongók aznap sokszor hallott szavait utánozva elgondolkozva
bólintottam, és közöltem:
 – Bámulatos megtartású.
A Dry Dredgers néhány tagja morgolódott egy kicsit a szűz kéz szerencséje
miatt.
Trilobita (azaz háromkaréjú ősrák) volt, a természetrajzi dioráma díszpéldánya,
egyike azon élőlénycsoportoknak, amelyekre életveszélyes csapást mért az
ordovícium vége. A némiképp a tangóharmonika és a tőrfarkú rák (az egyetlen
élő állat, amelynek közeli rokona) szerelemgyerekére emlékeztető trilobiták a
paleozoikum üdvöskéi,7 ahogy a dinoszauruszok a mezozoikumé, az emlősök
pedig a kainozoikumé. A trilobita félreértés áldozata. A bevett vélekedés szerint
több százmillió évig közlekedett értelmetlenül a tengerfenéken. És valóban,
számos érdektelen trilobita ingázott a kürtkorallok és a szivacsok között az óceán
mélyén. Csakhogy az ordovíciumban szabadon úszó, a nyílt tengeren sikló
trilobiták is éltek. Némelyiknek olyan nagy, dülledt szeme volt, hogy a teste többi
része eltörpült mellette, mások homokórára, megint mások torpedóra
hasonlítottak. Egyes példányokat nem is olyan könnyű körülírni: az Ampyx
például hosszú tüskékkel díszített, előre- és hátrafelé szegezett pajzsokat viselt a
fején.8 Az ordovíciumban nagy, szabadon úszó, húsevő trilobiták is éltek,
áramvonalas fejük egyesek szerint „a kisebb termetű modern cápákéra”
emlékeztetett. A többi tömeges kihalás talán karizmatikusabb áldozatokat szedett,
de ahogy a kréta végén a valaha élt legfélelmetesebb dinoszaurusz, a
Tyrannosaurus rex végignézhette annak a bizonyos kisbolygónak a becsapódását,
úgy az ordovíciumi Isotelus rex, a valaha élt legnagyobb trilobita is átélhette a
végítélet napját. Az egy méternél rövidebb „óriás” tagadhatatlanul messze áll
attól, hogy halálfélelmet ébresszen bennünk, de trilobita mércével mérve igenis
hatalmasnak számított.9 A csodálatos Isotelus rex az akkori fajok többségéhez
hasonlóan nem élte túl az ordovícium végi tömeges kihalást.
– Mitől félt ennyire? – tudakozódtam rémült kövületem felől.
– A fejlábúaktól – hangzott a baljós válasz. – Na meg az eurypteridáktól.
Kár, hogy nem találtak jobb nevet ezeknek az állatoknak. Az eurypteridák, más
néven tengeri skorpiók hatalmasra is nőhettek, áramvonalas külső csontvázuk és
páncéljuk különféle fantasztikus testrészeket rejtett. 2015-ben az iowai
ordovíciumi tengert kutató tudósok találtak egy emberméretű példányt ebből a
rovarszerű állatból.
Visszatérve a fejlábúakra: trilobitámtól nem messze megtaláltuk egy fejlábú
kamrázott, kúpos héját – talán éppen ez a példány dermesztette kövületemet örök
pózába. A fejlábúak ma is ismert képviselője a polip, a tintahal és a nautilusz
(amely egészen az ordovíciumig vezeti vissza a családfáját). Az ordovícium előtt
nem nőttek nagyobbra néhány centiméternél, ebben az időszakban azonban olyan
lenyűgöző példányok tartoztak közéjük, mint a kúp alakú házában élő, akár a
hatméteres nagyságot is elérő Cameroceras. A múzeumi rekonstrukciók alapján
az állat egy buszméretű fagyitölcsérbe szorított polipra emlékeztet. A trilobiták
azonban egyáltalán nem találták nevetségesnek ezeket a csatahajókat, amelyek
néhány centiméterrel a tengerfenék felett lebegve kutatták az iszapot a
tapogatóikkal. Virágkorukban, az ordovíciumban csaknem 300 tagot számlált ez a
rettenthetetlen, csigaházas polipcsalád. Amikor azonban lesújtott a kihalás bárdja,
nem csupán megtizedelődtek, hanem fajaik 80 százaléka eltűnt.
Közismert, hogy a modern fejlábúak, például a polip és a tintahal, ijesztően
intelligensek, noha egészen más irányban fejlődtek, mint az emberi intellektus:
agyuk szinte egyáltalán nem emlékeztet a családfa hozzánk közelebbi oldalán
található fajokéra. Bár puhatestűek, és olyan bamba állatokkal tartoznak egy
csoportba, mint az osztriga vagy a kagyló (amelyeket minden erkölcsi
megfontolás nélkül egyben bekapunk), a mai polipok képesek az
eszközhasználatra, passzív-agresszívan viszonyulnak a gondozóikhoz, és ami a
legfurcsább: megérzik a világbajnoki focimeccsek kimenetelét. Talán a
paleozoikum zátonyai között úszkáló első nagy fejlábúak mutatták először a
szubjektív öntudat, a kezdődő tudatosság jeleit. A teljes fizikai valóság szemtanú
nélkül bontakozhatott ki az élet kialakulása óta eltelt évmilliárdok alatt – amíg
meg nem jelent az élet Cincinnati és a világ más pontjainak különös, sekély
tengereiben. Mindez természetesen nem több puszta spekulációnál, de
szórakoztató gondolatkísérlet.
A trilobiták és fejlábúak út mentén heverő ősmaradványai további tengeri
mészvázúak kövületeinek sokaságába ágyazódtak. Mint hamarosan rájöttem, a
különféle héjak annyira gyakoriak voltak, hogy senki sem fáradozott a
gyűjtésükkel. Az úgynevezett pörgekarúak tengeri férgek voltak; semmi közük
nincs azokhoz a különböző kagylófajokhoz, amelyekre hasonlítanak, a héjukat is
nagy fáradsággal, önállóan fejlesztették ki. Olyan tökéletes állapotban maradtak
fenn, mintha csak néhány nappal korábban vetette volna őket partra a víz –
leszámítva azt az apróságot, hogy a kontinens közepén, a bevásárlóközpontok
üzletsorának közelében hevertek, héjuk kőből volt, és több mint 200 millió évvel
idősebbek lehettek, mint a dinoszauruszok. Gótikus eleganciájuk felülmúlta az
összes kagylóét, amit életemben láttam: két felük egyenetlenül kapcsolódott
össze, mint a medvecsapdák; egyes példányok tetszetős, hullámzó ornamentikája
a párizsi metróállomások lejáratának üvegtetejét idézte, volt, ami a gésák
legyezőjére emlékeztetett. Bár az ordovíciumban léteztek a pörgekarúaknál
izgalmasabb állatok, ilyen tömegben és ilyen könnyen egyikre sem lehet
rábukkanni. Az egykori Föld tengereiben számolatlanul hevertek az óceánok
mélyén, a tömeges kihalás azonban súlyos pusztítást végzett közöttük.
A kezembe vettem a közép-nyugati tengeraljzat egy másik különös kődarabját,
és megmutattam a Dry Dredgers egyik tagjának. A férfi – sűrű, ősz szakállával és
fejkendőjével jobban illett volna egy motoros bandába – elvette tőlem a fosszíliát,
és elővette a nagyítóját.
– Ez egy nemkő – mondta mogorván.
– Az értékes? – kérdeztem.
– Nem kő’ senkinek – hajította el. Sokkal jobban érdekelte az a kőlap, amelyen
mintha apró fémfűrész foga hagyott volna nyomokat.
– Graptoliták – jelentette ki tágra nyílt szemmel. A fűrészfogra emlékeztető
díszeket különös kis állatok rajzolták, amelyek valamiféle mélytengeri
kommunában éltek. Még az is lehet, hogy együtt evezve közlekedtek az óceánon.
Benépesítették a világot, aztán szinte mind egy szálig kipusztultak a tömeges
kihalásban.
Ez volt tehát az ordovícium: a tenger különös, gerinctelen állatokkal teli világa,
amelyek idegenszerű bája felér a hivalkodó T. rex méretével. Ez a világ bizonyos
értelemben a sajátunk egy változata, ám az azóta eltelt évmilliók csaknem
felismerhetetlenné alakították.
AZ ORDOVÍCIUM IDEJÉN széles trópusi tenger borította a mai Észak-Amerika túlnyomó
részét, ami azonban a legtöbb helyen épp csak bokáig, esetleg térdig ért. Ha
Wisconsin homokos tengerpartján gázoltunk volna a vízbe, a kontinens jó részén
nem érte volna víz a fejünket, amíg el nem értük volna Texas környékének mély
tengereit. Ez a széles, sekély tartomány a „Nagy Amerikai Karbonátpad” nevet
kapta – íme egy egész országnyi Bahamák. Az összetett élet történetében
valószínűleg ekkor volt a legmagasabb a tengerszint, a szárazföldet elárasztó
sekély tengerekben pedig nyüzsgött az élet. A víz alatt álló Észak-Amerika
csaknem 90 fokkal elfordult, Kalifornia és a nyugati part nemes egyszerűséggel
nem létezett, New England, a kanadai tengermelléki tartományok, illetve Anglia
és Wales – amely nem sokkal korábban vált el Afrikától a Déli-sark közelében –
pedig egy Avalonia nevű, kissé a mai Japánra emlékeztető szigetláncba tömörült.
Avalonia akkoriban messze volt Észak-Amerikától, a balszerencsés Iapetus-
óceánban, az Atlanti-óceán elődjében.
Persze korántsem csak Cincinnati enged bepillantást az ordovícium tengeri
világába. Szinte minden kontinensen vannak hasonló lelőhelyek, még a Mount
Everesten is találtak trilobitákat. A világ legmagasabb hegycsúcsának
halálzónájában a korábbi hegymászószezonok rikító, vízhatlan kabátokba
bújtatott csontvázai mellett sokkal régebbi kövületek is rejtőznek – ordovíciumi
trilobiták és tengerililiomok. Az ősi tengerek élőlényeit India és Ázsia geológiai
léptékkel közelmúltbeli ütközése juttatta a Föld legmagasabb csúcsára.
Az ordovícium idején Cincinnatihez közelebb, 450 kilométerre délre vulkáni
szigetek egy hirtelen rohamban összeütköztek azzal a területtel, amiből később
megszületett Észak-Amerika keleti pereme. Létrejött az Appalache-hegység,
amely valaha az Alpok magasságáig emelkedett a vízzel borított kontinens fölött.
Ezalatt Kazahsztán, Szibéria és Észak-Kína magányos szigetként hajózott a nyílt
tengeren, túlnyomórészt sekély óceánokkal borítva. A tengereket ehhez hasonló
mikrokontinensek és szigetcsoportok tarkították. Talán ennyiből is nyilvánvaló,
hogy saját világunk körvonalait szinte lehetetlen megrajzolni, ha szemügyre
vesszük az óidők földrajzát.
Ha az olvasó még nem vesztette el teljesen a fonalat, elárulom, hogy a tenger
túlpartján Dél-Amerika fejjel lefelé állt, érintkezett Afrikával, Ausztráliával,
Indiával, Arábiával és az Antarktisszal. Együtt alkották a Gondwana nevű, a Déli-
sark felé tartó szuperkontinenst. A művészi rekonstrukciók gyakran ábrázolják a
földrészeket egy nagy kirakós összeillő darabjaiként. Ez azonban nem teljesen
fedi a valóságot. A Gondwana egyetlen stabil földrész volt, amelyet csak később
szaggattak darabokra a Föld mélyében zajló folyamatok. Amint azonban egy
geológus felhívta rá a figyelmemet, a fegyveres erőszakhoz, a nemi úton terjedő
betegségekhez és a világháborúkhoz hasonlóan a tektonikus határok is
hajlamosak mindig ugyanott robbanni.
Miközben a kontinensek többségét tenger borította, azon a kevés szárazföldön
– a trópusi Kanadában, Grönlandon és a déli szuperkontinens pusztaságában –,
ami akkoriban létezett, nagyjából annyira tűnhettek hívogatónak a puszta sziklák,
mint a NASA Curiosity Mars-járójának Földre küldött felvételei. A rögös, sivár
földrészeken nem voltak röpködő rovarok, sem lábnyomok, sem fák, sem bokrok
– csak a nagy semmi. A szárazföldi életet a májvirág nedves foltjai képviselték a
partokon. A tengerparttól távolabb végtelen, kopár és poros pusztaság húzódott.
Mindez annyira régen történt, hogy még a folyók sem kanyarogtak – a
folyómedrek megtartására szolgáló gyökeres növényzet csak több tízmillió évvel
később jelent meg. Egy nap 20 órából állt, az éjszakai égboltot ismeretlen
csillagképek pettyezték. Sokkal több szén-dioxid volt a légkörben, mint ma, ami a
sápadt, kissé halványabb Napot ellensúlyozva visszatartotta a meleget – a világ
túlnyomó részén langymeleg volt a levegő, jég csak nagyon ritkán fordult elő.
A bolygó szárazföldi részének többsége ma már az északi féltekén található, az
ordovíciumban azonban a földgolyó északi részét csaknem teljes egészében óceán
borította. A végtelen nyílt tengerek mélyén kevés volt az oxigén. Az élővilág
nagy része a kontinensek sekély tengereiben összpontosult, és elsősorban a
tengerfenéken élő gerinctelenekből állt. De, mint említettem, ennek a világnak
meg volt pecsételve a sorsa. Az ordovícium utolsó perceiben a földi élet 85
százaléka megszűnt létezni.
 Ha az ordovícium végén bekövetkező tömeges kihalás szélsőségesnek
nevezhető, akkor az azt megelőző csodálatos virágkor is csaknem ennyire
rendkívüli – az óceáni élet 40 millió éves felvirágzásához sem előtte, sem azóta
nem volt fogható. Az úgynevezett Nagy Ordovíciumi Biodiverzifikációs
Esemény a biológiai sokféleség legrobbanásszerűbb változása a bolygó
történetében. Mindössze 10 millió év alatt megháromszorozódott a Föld fajainak
száma. Nőtt a zátonyok száma és összetettsége, a lárvák a felszíni vizekre
húzódtak, hogy elkerüljék a tenger mélyén tapogatózó csápokat, a többi állat
pedig mélyebbre fúrta magát az iszapban, ahol kevésbé fenyegették őket a
tintahalszerű szörnyek és a hatalmas tengeri skorpiók. Amikor a geológusok
jelezni kívánják, hogy a földtörténet valamely alulértékelt eseménye kiemelten
fontos, grandiózus nevet adnak neki, nagy kezdőbetűvel írják, és a biztonság
kedvéért azt is hozzáteszik, hogy „nagy”. Mivel azonban sejtik, hogy az
Ordovíciumi Biodiverzifikáció hallatán a nagyközönség nem éppen esik transzba,
egyesek megpróbálták átkeresztelni az eseményt, és a Sokféleség Ősrobbanása
névvel illetik.
Egyre-másra születnek a doktori disszertációk abban a divatos kérdésben, hogy
mi vezethetett a Sokféleség Ősrobbanásához. Mint már annyiszor, talán az oxigén
is játszhatott némi szerepet a folyamatban. Bár a tenger mai mércével mérve
továbbra is fullasztó közeg volt, bizonyos jelek arra utalnak, hogy akkoriban
emelkedhetett az oxigén mennyisége. Ez éppenséggel lehetett magának az élet
sokszínűségének a következménye is, ami miatt egyre több szén került a
tengeraljzatra, talán a nagy algavirágzások alkalmával. Ennek
következményeként emelkedett az oxigénszint, ami a bioszféra történetében újra
meg újra korszakos újdonságokat és kísérleteket eredményezett. Kialakult például
az állatvilág – vagy, mint később látni fogjuk, megjelentek a rémálomszerűen
óriási bogarak. Az ordovíciumban azonban magának az életnek köszönhetően vált
a világ egyre élhetőbbé és népesebbé.
Ne feledkezzünk meg az ordovíciumra jellemző rengeteg szétszórt
szárazulatról sem; egymástól elzárt sekély tengereik a sokszínűség valóságos
inkubátoraiként működtek. Nem véletlen, hogy az evolúciót szigeteken fedezték
fel – a Galápagoson Charles Darwin, tőle függetlenül, a maláj szigetvilágban
pedig Alfred Russel Wallace. A szigetek azzal járulnak hozzá a biológiai
sokféleséghez, hogy elszigetelik egymástól a populációkat, amelyek így a saját
evolúciós útjukat járják, és végül új fajok jönnek létre. Az ordovíciumban a
bolygó szerkezete – a trópusi és szubtrópusi elszórt szigetkontinensekkel –
valamiféle globális Galápagosként működhetett.
Egyesekben az is felmerült, hogy a Sokféleség Ősrobbanása egy hatalmas,
űrbéli ütközés eredménye, amely 470 millió évvel ezelőtt történt. A Mars és a
Jupiter közötti magányos tér néma katasztrófájában megsemmisült egy 100
kilométer átmérőjű kisbolygó, majd a törmelék szétszóródott a Naprendszerben.
Évmilliárdok óta nem történt ekkora aszteroidarobbanás. Az ütközés maradványai
még több millió éven át csapódtak a Földbe meteoritok formájában. A meteoritok
a kegyetlen pusztítás eszközeiként híresültek el a geológiában (ahogy azt a
dinoszauruszok korának vége is bizonyítja). A Nature Geoscience 2008-ban
megjelent cikke szerint azonban az ordovíciumra jellemző kisebb méretű
égitestek zápora pozitív hatást fejthetett ki, és a biodiverzitás katalizátoraként
működhetett: megbontotta a kialakult közösségeket, életteret szabadított fel, és
egyáltalán, megváltoztatta a dolgokat. Az Iowában talált hatalmas tengeri skorpió
egy ilyen 470 millió éves kráter vizében élt. Hasonló kráterek találhatók
Oklahomában, Wisconsinban és a felső-tavi Slate-szigeteken is. A
Svédországban, Oroszországban és Kínában felfedezett meteoritdarabok is
mintegy 470 millió évvel ezelőttről származnak. Csakhogy ezek az objektumok a
legjobbkor érkeztek. A földi meteoritdarabok nagy része még ma is ennek a
hatalmas ősi ütközésnek a törmelékéből származik. A New Scientist szerint abban
az egyetlen bizonyított esetben is, amikor meteorit talált telibe egy embert –
1992-ben egy ugandai fiút –, az ordovíciumi törmelék egy darabjáról volt szó.
E különös időszak virágkorában nem csupán égi szikladarabok záporoztak a
Földre. Hazai fronton is volt némi zűrzavar, jóval a tömeges kihalás előtt.
Wisconsin délnyugati részén a tejgazdaságok sorát egy hasadék szakítja meg ott,
ahol a 151-es út áthalad az alapkőzeten. Amikor az útépítők dinamittal
robbantottak, előtárult az ősi kőzetréteg, amely most az út fölé tornyosul.
Amikor néhány geológus terepmunkára indult a wisconsini út mellé,
csatlakoztam hozzájuk. Miközben nyakunkat nyújtogatva csodáltuk a csíkos falat,
csaknem elsodort bennünket a mellettünk elhúzó kamionok erős menetszele. Alul
pörgekarúak héja keveredett gazzal és hungarocell poharakkal. Valamivel feljebb
gyomnövények telepedtek meg az óceáni kőzeten áthaladó két vékony sávban.
Ezek az ősi hamurétegek a földben töltött örökkévalóságot követően alakultak
agyaggá. A hamu az összetett élet történetének egyik legkomolyabb
vulkánkitörésekor keletkezett.
A közelmúlt néhány ismert rettenetes vulkánkitörése – például a Krakataué
vagy a Vezúvé – szánalmas pöfögés volt csupán az ordovíciumi robbanásokhoz
képest, amelyek hamuba borították az ősi világot. Az ősi kitörésekből származó
hamueső, az úgynevezett Deicke- és Millbrig-hamuréteg, Oklahomától
Minnesotán át Georgiáig több mint egymillió négyzetkilométeren át figyelhető
meg az ordovícium kőzeteiben. A hamuréteg az Egyesült Államok délkeleti
részén látványosan elvékonyodik, tehát a vulkánszörnyetegek valahol Dél-
Karolina partjai mellett állhattak; itt egy sor dühöngő sziget száguldhatott Észak-
Amerika pereme felé, mohón falva az alul húzódó tengeraljzatot, majd útközben
felrobbant. Az idők során a borzalmas hamueső bentonittá vált: ezt az agyagfajtát
az olajfúráshoz és hashajtókhoz is használják, ezért bányásszák. A kirándulás
alatt az egyik geológus összeszedett egy darab agyagot az út menti sziklákról,
bekapta, majd elfintorodott. Aztán elmagyarázta, hogy a bentonit a fogkrémre
emlékeztető állagáról ismerhető fel, mentolos frissességet persze nem várhatunk
tőle.
Az óceán túlpartján, Európában is ismernek hasonló vulkanikus eredetű
hamurétegeket. A hatalmas robbanások hangja bizonyára az apokalipszist idézte,
és olyan erőteljes lehetett, hogy a robaj még a bolygó túloldalára is
elhallatszhatott. A kövületekből mégis az olvasható ki – és ez a paleontológusokat
is meglepte –, hogy az ordovícium megavulkánjai egyáltalán nem befolyásolták
az életet. Sőt nemcsak nem váltottak ki semmilyen hatást, hanem egyenesen a
Sokféleség Ősrobbanásának virágkorában törtek ki, körülbelül 10 millió évvel a
tömeges kihalás előtt. A jelek szerint a Föld vidáman átvészel egy-két hatalmas
csapást. Csak az igazán borzalmas dolgok döntik le a lábáról. A kitörések egészen
a kihalásig folytatódtak – amikor is furcsamód eltűntek a hamurétegek. A
vulkánok elnémultak. Az inaktivitás előtt azonban az ordovícium a földtörténet
egyik legrobbanékonyabb időszaka volt.
Mi sem bizonyítja jobban az élővilág rugalmasságát, mint az, hogy az élet
történetében akkor volt a legnagyobb a biodiverzitás, amikor a bolygót égitestek
bombázták, és a történelem leghevesebb vulkánkitörései zajlottak. Ez az
egybeesés akár azt is jelentheti, hogy némi bonyodalom még jót is tehet az
életnek. Az ordovícium vége azonban arról tanúskodik, hogy a túl sok
bonyodalom kifejezetten ártalmas. Az ordovícium végén még soha nem látott
mértékben virágzott az élet, aztán egy szempillantás alatt minden elpusztult.
„A cincinnati kor a biodiverzitás aranykora az élet történetében, közvetlenül a
tömeges kihalás súlyos válsága előtt” – írja David L. Meyer geológus. „A
cincinnati kőzetrétegekben lévő ősmaradványok alig néhány faja tartozik a
túlélők közé.”
A különös trilobiták, a fejlábúak ősi rokonságába tartozó nautiluszok, a
pörgekarúak, a graptoliták – mindaz, amit a közép-nyugati autópálya mellett
találtam, megsemmisült a tömeges kihalásban.
Vajon mi történhetett?
A Dry Dredgers csoport az ordovícium végéről nem gyűjt kövületeket. Nem
valamiféle klubstratégiáról van itt szó. Ohióban egyáltalán nincsenek gyűjthető
tengeri üledékes kőzetek ebből az időszakból, mert az óceán hirtelen
visszahúzódott a Közép-Nyugatról. A sekély tengerek világa levegő után
kapkodott.

Seth Finnegannel a Berkeley Paleontológiai Múzeum Tyrannosaurus rex-

csontváza mellett találkozom – valószínűleg ez az állat a tömeges kihalások
leghíresebb jelképe. Azért jöttem, hogy kifaggassam arról a végzetes eseményről,
amely csaknem 400 millió évvel a T. rex és a Naprendszer egy darabjának
robbanásszerű találkozása előtt történt. Finnegan és munkatársai apránként
derítették fel az ordovícium végi tömeges kihalás történetét: az egyetemi
szobákban laboratóriumi felszerelés és számítógépes programok, a semmi
közepén pedig geológuskalapács és kempingfelszerelés segítségével.
Finnegan lelkes, elképesztően intelligens, és folyamatosan viccelődik.
Tréfálkozva panaszolja, hogy Észak-Amerika keleti felének kövületeit elborítja a
„fotoszintetikus kacat” (növények és fák), a geológiai konferenciák
alkoholmámoros vacsoráin pedig történetekkel szórakoztatja a kollégáit azokról
az amatőr csodabogarakról, akik San Francisco agglomerációjából származó
különös, kétes eredetű kövületekkel toppannak be az irodájába.
Azért jöttem Berkeley-be, hogy kikérdezzem egy előadásáról, amelyet egy
vancouveri konferencián tartott néhány hónappal korábban. Finnegan az
ordovícium végi tömeges kihalás lehetséges okait mutatta be, miután különféle
algoritmusok és gépi tanulásra épülő számítógépes programok, például a
„gradiensnövelő modell” és „polinomiális logisztikus regresszió” segítségével
„szóra bírta” a kőzeteket. Az a sztereotípia, miszerint a paleontológusok egy
természetrajzi múzeum elfeledett zugában csontokat porolgató vénemberek,
nyilvánvalóan felülvizsgálatra szorul.
A vancouveri előadáson Seth felsorolta, hogy mi mindennel magyarázták már
az ordovícium végi tömeges kihalást, amely csaknem félmilliárd évvel ezelőtt az
állatvilág akár 85 százalékát is elpusztíthatta. Számba vette az ősmaradványok
leletanyaga és a különböző helyszíneken felfedezett ősi kőzetek alapján
feltételezhető tettesjelölteket.
– Aztán ott a gammakitörés elmélete is – jelentette be ünnepélyesen. – Amiről
egy ideje már nem hallottam, de a Wikipédián továbbra is fent van.
A geológusokból álló hallgatóság cinkos nevetésben tört ki.
 A szomorú igazság az, hogy az ordovícium időszakával néhány,
gerinctelenekért rajongó paleontológuson (és egyes olajtársaságokon) kívül senki
nem foglalkozik. Ha az újságírók mégis említésre méltatják a földtörténet emez
ötvenmillió éven át tartó szakaszát, általában csak azért teszik, mert a név elég
homályos ahhoz, hogy retorikai súlyt adjon valamely népszerű tudományos
elképzelésnek, amelyet a paleontológusok közösségében senki sem vesz
komolyan.
Idézet a Scientific American folyóiratból: „[Gammakitörés] előfordulhatott a
Földön, méghozzá az ordovícium időszak végén, csaknem 450 millió évvel
ezelőtt.”
Idézet a National Geographic magazinból: „Elképzelhető, hogy 440 millió
évvel ezelőtt hatalmas gammakitörés okozta a tömeges kihalást a Földön.”
A gammakitörés az elektromágneses sugárzás legnagyobb energiájú formája a
világegyetemben. A bevett magyarázat szerint akkor keletkezik, amikor rendkívül
nagy tömegű csillagok hirtelen fekete lyukká roskadnak össze; a középpontjukból
kiáradó halálos sugárnyaláb néhány másodpercig a világegyetemben is látható. A
pusztító sugárzás útjába kerülő bolygók természetesen pillanatok alatt
felperzselődnének, ami tagadhatatlanul izgalmas forgatókönyv egy tömeges
kihaláshoz. Tény, hogy a paleontológusok azt a különös elképzelést is sokáig
eretnekségnek bélyegezték, miszerint a dinoszauruszokkal egy kisbolygó végzett,
így talán mégsem akkora őrültség azt feltételezni – mint azt a Kansasi Egyetem
csillagászai 2003-ban felvetették –, hogy egy űrből érkező sugárnyaláb vetett
véget az ordovícium világának.
Csak éppen szinte lehetetlen megállapítani, hogy az ősi múltban érte-e
gammakitörés a bolygónkat. Az elmélet egyvalamit biztosan megfogalmaz: hogy
a kihalásnak sokkal pusztítóbbnak kell lennie a kozmikus sugárzás felé néző
oldalon, mint azon, amelyet pajzsként véd a bolygó többi része. A gammakitörés
híveinek balszerencséjére semmi sem utal arra, hogy az ordovíciumban ez történt
volna, a kövületek tanúbizonysága szerint nem csupán az egyik féltekén haltak ki
a fajok. A földi élet balszerencséjére a tömeges kihalás globális jelenség volt.
Ráadásul egy gammakitörés geológiai szempontból egyik pillanatról a másikra
megsemmisítené a bioszférát, ám az ordovícium végi kihalás két jól elkülöníthető
ütemben ment végbe, és a kettő között több százezer év telt el. Amikor a sajtóban
szóba kerül az ordovícium végi tömeges kihalás, mindennek ellenére soha nem
mulasztják el megemlíteni a gammakitörést. Az általam megkérdezett geológusok
és paleontológusok ugyanakkor egybehangzóan elutasítják az elképzelést, és
bosszantónak tartják, hogy a médiából képtelenség kiirtani az elméletet, ami
mindent túlél, mint a zombik.10
– Nincs rá semmilyen bizonyíték – jelentette ki Finnegan.
 Tehát az űrből érkező halálos sugárzást semmi sem bizonyítja, a térben
közelibb katasztrófákról viszont számos bizonyíték áll rendelkezésre.

Ha meg akarjuk érteni a földtörténet e felfoghatatlanul távoli fejezetét és az

ordovícium keserű végét, rövid kitérőt kell tennünk több százmillió évvel
későbbre, geológiai tegnapunkba. Ebben az időszakban az északi féltekét jég
borította, a tengerszint pedig 120 méterrel volt alacsonyabb a mainál. A
masztodonok és gyapjas mamutok sírját manapság morgóhal és tőkehal gondozza
az Atlanti-óceán mélyén, messze a partoktól. Agyaraikat kagylóhalászok fogják
ki a George’s Bankben és a Maine-öbölben. Ezek a mamutok azonban, hiába
nyugszanak az óceán mélyén, nem voltak kétéltűek. A partvidéki fennsíkon
barangoltak, vagyis az akkoriban száraz atlanti-óceáni kontinentális selfen,
mielőtt a hatalmas olvadó jégtáblák miatt megemelkedett volna a tenger szintje. A
ma nyüzsgő élettel teli víz alatti szurdokokban, az egykor száraz tengerfenéken
folyók csörgedeztek festői torkolatokkal, és mindez csupán néhány száz emberi
nemzedékkel ezelőtt történt – geológiai nézőpontból tulajdonképpen most.
A Föld életének 4500 millió évéből a legutóbbi 2,6 millió év atipikus
jégkorszaknak számít, amikor a bolygó vízkészletének jelentős részét a sarkvidéki
jégsapkák és jégtáblák őrzik. A nagyközönség fejében ez a jégkorszakról élő
tipikus kép, ahogy a rajzfilmekben is láthatjuk. Ám a bolygó történetében nem ez
volt az első vagy egyetlen jégkorszak.
Meglepő módon jégkorszakunk – a néhai gyapjas mamut és a kardfogú tigris
otthona – nem ért véget, csak szünetel. Az elmúlt néhány millió évben több tucat
úgynevezett interglaciálisra is sor került – ilyenkor pár ezer évig melegebb van, a
jég gyorsan elolvad, és visszahúzódik a sarkkörökre (ahol ma is található), a
tengerszint pedig jelentősen megemelkedik. Most éppen egy ilyen időszakot
élünk, ám az interglaciális soha nem tartós. Ennek elsősorban a bolygó periodikus
imbolygása, pályájának módosulása az oka, melynek következtében a Földet hol
több napsugárzás éri, hol kevesebb, aminek hatására az északi féltekén jegesedés
kezdődik, amit olvadás követ; olyan ez, mint valami geológiai metronóm. Az
olvadás sokszor 10 ezer évig sem tart, majd a sarkkörök kiterjedt jégmezői újra
meghódítják a kontinenseket, a tengerszint pedig akár 100 méterrel is csökkenhet.
Jégkorszakunk elmúlt néhány millió évében legalább 20 olyan langymeleg
átmeneti időszak lehetett, mint a mostani. Ám a civilizáció – és a feljegyzett
emberi történelem egésze – nem a korábbi, hanem a mostani interglaciálisban
alakult ki. A napfényben fürdőző néhány évezred lassan véget ér, és ha mi nem
lennénk, akár be is fejeződhetne ez a kellemes átmeneti időszak, hogy 100 ezer
dermesztően hideg évre visszatérjünk a pleisztocén állandóan fagyott világába.
(Természetesen mivel az ember az elmúlt néhány évtizedben alaposan átalakította
az óceánok és a légkör kémiai összetételét, ez a menetrend fenekestül felfordult,
valószínűleg egy jó darabig nem lesz most hideg.)
Miről ismerhetjük fel a jégkorszakokat a kőzetekben? Nos, a közelmúltbeli és
most is zajló kozmikus fagyási-olvadási ciklusokról (többek között) a
megkövesedett foraminiferák (magyar nevükön likacsosházúak) adnak hírt – e
parányi egysejtűek mészváza az oxigénizotópok aránya révén őrzi az éghajlat
lenyomatát. Évezredeken, évmilliókon keresztül álmosan hullottak alá az óceánok
és tengerek mélyére, hogy aztán a tudósok fúrómagokat vegyenek belőlük, és
felfedezzék az egykori bolygó kémiai nyomait. Ahhoz persze nincs szükség
izotópos elemzésre vagy kutatófúrásra, hogy megállapítsuk, változatlannak hitt
világunk még a közelmúltban is jégbe dermedt. Miközben ezt írom
Massachusettsben, körbevesznek az erre utaló, nyilvánvaló bizonyítékok. New
England sűrű erdőségeit, városközpontjait és tengerpartjait gleccserek által
formált kőtömbök tarkítják. Gleccsertavak jelzik, hol olvadtak el a hatalmas
jégtáblákról leszakadó, nagy kiterjedésű, magányos jégdarabok. New Hampshire
hegységeinek felszín alatti kőzeteiben a tél világáról tanúskodnak a kőzetekbe
vájt barázdák: ezen a vidéken kilométernyi vastagságú jeges csiszolókorongok
nyomultak előre, majd vonultak vissza, pusztasággá koptatva a hátrahagyott tájat.
Long Island, Block Island, Cape Cod, Martha’s Vineyard és Nantucket alapvetően
kő- és homokkupac: ezeken a helyeken a jégtáblák délre nyomultak, és a tundrára
okádták zsigereiket. A korábbi interglaciálisok során kialakult, majd eltűnt
szigetekhez és turzásokhoz hasonlóan ezek a képződmények is gyorsan semmivé
enyésznek.
A nem is olyan régen még jégbe zárt bolygóról mesélő topográfiai
szellemhistóriák korántsem csak itt a környéken nyilvánvalóak: New York állam
Finger Lakes régiójának tavait hatalmas gleccserek formálták, a Nagy-tavak
pedig tulajdonképpen a világ legnagyobb pocsolyái, amelyek akkor alakultak ki,
amikor néhány ezer évvel ezelőtt elolvadt a jégtakaró. A legdrámaibb példa
valószínűleg a Washington állam keleti részén fekvő Channeled Scablands
(barázdált, kopár vidék), amelyet az elképesztő erejű, időszakos jeges áradások
hoztak létre.
A legutolsó jégkorszakban egy Idahóba benyomuló nagy kiterjedésű jégtakaró
eltorlaszolta a Clark Fork folyót, és óriási tavat alakított ki Montanában hatszor
akkora víztömeggel, mint az Erie-tó. A tó egyre nőtt, végül a mélysége elérte a
180 métert; ekkor a torlaszt alkotó jég lebegni kezdett. Mivel a víz folyamatosan
szivárgott a jégtorlasz lábánál lévő repedéseken át, hirtelen az egész rendszer
összeomlott: a rettenetes árban tízszer annyi víz zúdult ki, mint a világ összes
folyójának együttes vízhozama. A 140 méter hosszú barázdákat vájó és 9 méteres
sziklákat szállító hullámok végigrobogtak Washington állam keleti részén,
feltépték a felszín alatti kőzetréteget, szurdokokat vájtak, és elmosták az állam
délkeleti területének talaját és növényzetét. Amikor a jégtorlasz lassanként újra
kialakult, a tó újra megtelt vízzel, majd egy idő után megint kiáradt. Aztán még
egyszer. A katasztrófa akár hatvanszor is bekövetkezhetett a 15 300–12 000 évvel
ezelőtti időszakban. Az első emberek ekkoriban jelentek meg a földrészen, és
néhányan bizonyára tanúi voltak, mások áldozatai lettek ezeknek a helyi
apokalipsziseknek. A mamutok és egyéb állatok mindenesetre biztosan
elpusztultak. Csontjaikat a gleccserárak üledéke őrzi. A sokkal idősebb kőzetek
hasonló üledékes rétegei azt is elárulják, hogy a bolygó korábban mikor élt még
át jégkorszakokat.
A mi jégkorszakunk mindenesetre annyira a közeli múltban történt, hogy
Alaszkában és Kanadában egyes vidékek még mindig csak most nyerik vissza
magasságukat a rajtuk lévő vastag jégréteg távozása után – más szóval a terület
évről évre emelkedik, mint a széken a párna, amikor felállunk. A laikusok
általában úgy képzelik, hogy az utolsó jégkorszak csúcspontja a bolygó távoli
múltjának ködébe vész. Geológiai nézőpontból azonban az esemény mindössze
egy szempillantással ezelőtt történt. Ha a földtörténet egészét 24 órában képzeljük
el, mindössze fél másodperccel éjfél előtt.11
A perzselő szaharai napsütésben, New England gleccsertavaitól és
vándorköveitől távol, magányos szikla emelkedik. Egy homokvihar ereje
tisztította meg a felszínét. A futóhomok alatt, a kopár szikla felszínén érdekes
módon ugyanolyan barázdák láthatók, mint New Hampshire és Maine szikláin:
mintha egy óriás vájta volna a körmét a tájba. Az egykor jég gyalulta területre
Mauritániától Szaúd-Arábiáig napszítta, barázdált sziklák emlékeztetnek. A
marokkói Antiatlasz hegység hordalékdombjait jégfolyamok formálták, hatalmas
alagútvölgyeit a gleccser olvadékvize vájta ki. Líbiában, a Föld egyik legforróbb
országában a geológusok ugyancsak gleccsereredetű alagútvölgyeket találtak, a
szomszédos Algériával közös határán pedig pusztító gleccserárak nyomaira
bukkantak. Etiópiában és Eritreában is vannak az egykori jégárak által szállított,
majd lerakott sziklák, a Szahara és Szaúd-Arábia perzselő homoktengereiben
pedig gleccserek hordalékából származó homokkő és agyag található. Az elmúlt
néhány millió év gleccserei azonban érintetlenül hagyták ezt a vidéket. Ezek a
természeti képződmények egy igazán ősi jégkorszak emlékművei. A kopár
sivatagi sziklákba vájó jégtáblák nem néhány ezer, hanem 445 millió éve
koptatták a Földet. Ezek jelzik az ordovícium végét.
 Az ordovícium végi erőteljes jegesedésről meglepő bizonyítékok állnak
rendelkezésre. Sokáig úgy vélték, hogy a jegesedésig meleg volt a világ, a légkör
szén-dioxid-szintje a mai nyolcszorosa lehetett. Az újabb bizonyítékok mégis arra
utalnak, hogy az ordovícium utolsó néhány millió évében egyre hűvösebbé vált a
bolygó. A szomorú végjátékban aztán a gleccserek hirtelen elárasztották a déli
sarkkörre sodródott akkori Afrikát, vizet vontak ki az óceánból, így a tengerszint
több mint 90 méterrel csökkent. Ez megmagyarázza az őslénytani leletanyag
eltűnését Cincinnati sekély tengereiből, és nagyban hozzájárulhat a kihalás
indoklásához is. Mivel az ordovíciumban elsősorban a sekély szárazföldi
óceánokban zajlott az élet, a tengerszint drámai csökkenése valóban végzetes
lehetett. Cincinnatiben és a víz alatt lévő kontinens java részén szó szerint
kiszáradt a tenger, így az egykori tengerfenék és lakói egymillió évig pörkölődtek
az ordovícium napsütésében. A csigaházas polipok és az Isotelus rex tágas, sekély
játszótere több ezer kilométeren át húzódó málló mészkőhalommá vált, melyet
folyamatosan tépázott a szél.
Íme, az ordovíciumot lezáró világvége vázlatos magyarázata, Finnegan csapata
azonban az ijesztő részletekre is kíváncsi volt. Különösen arra, hogy ehhez a
jeges apokalipszishez mennyire kellett megváltoznia az éghajlatnak. A kihaláshoz
vezető utat dokumentáló kőzetrétegekre nem nehéz rábukkanni, ám mivel a
kihalás időszakából származó leletanyag szinte teljesen hiányzik – a parttól
távolabbi tengeraljzat megsemmisült a szubdukciós zónákban12 –, a kihalással
kapcsolatos adatok felleléséhez kutatói leleményre van szükség. Olyan ritka
területeket kellett keresniük, amelyek a lemeztektonika szeszélyei folytán
egyrészt víz alatt maradtak, és a tengerszint csökkenése ellenére is őrzik a
leletanyagot, másrészt a későbbi korszakok tektonikus mozgásai sem
semmisítették vagy rongálták meg őket.
Az egyik ilyen terület a kanadai Québec tartományban található Anticosti-
sziget.
– Ez az egyik legnagyobb sziget, amelyet senki sem ismer – magyarázza
Finnegan. – 250 lakos, 150 ezer szarvas, szúnyogok és púposszúnyogok végtelen
populációja, szóval ideális munkakörülmények.
A québeci Szent Lőrinc-folyó torkolatát őrző Anticosti-sziget az északi félteke
túlnyomó részéhez hasonlóan még mindig emelkedik, amióta kiszabadult saját
jégkorszakunk 1,5 kilométer vastagságú jégtakarója alól. Ahogy a sziget lassan
kiemelkedett a Szent Lőrinc-folyó torkolatából, csodálatos fehér sziklák kerültek
elő a tengerből: 445 millió éves korallzátonyok, a nagy ordovíciumi kihalás
szemtanúi. A közelmúltbeli gleccserekkel is gyarapodó felszínformák bepillantást
engednek abba a sokkal ősibb jégkorszakba, amely az ordovícium végén
elpusztította az életet. A szárazföldön az északi vadonba bevágódó folyók szűk,
kövületekben gazdag szurdokokkal tárják fel az ősi trópusok földtani szelvényét.
Nem csoda, hogy a szigetre az olajipar is felfigyelt: az idők során a szenet elnyelő
ordovíciumi tengeri élővilág fosszilis tüzelőanyagokká alakult. Nem véletlenül ez
a nevük.
– Ezek itt koralltelepek, és itt vannak a pörgekarúak – mutat képeket Finnegan
a québeci sziklákba dermedt zátonyokról berkeley-i irodájában. A zátonyokat
különös, rég kipusztult, a nap felé nyújtózó szarvakra emlékeztető korallok
alkotják. – Ami azt illeti, tényleg furcsák – folytatja. – Ezek az összeállt
uszadékfára hasonlító dolgok itt elmeszesedett szivacsok, amelyek függőlegesen
nőttek a tengerfenéken, mint a fák.
Amikor a zátonyokból lehasított darabok bekerültek a laboratóriumba – ahol
némi geokémiai hókuszpókusz alanyaivá váltak13 –, Finnegan csapata fölfedezte,
hogy az ordovícium végén hirtelen öt fokkal csökkent a trópusi óceán
hőmérséklete. Öt fok lenne a tömeges kihalás előidézője? A kőzetek szerint igen.
– A terület kutatóinak többsége egybehangzóan állítja, hogy az ordovíciumi
tömeges kihalás szorosan összefügg a klímaváltozással – mondja Finnegan.
A kövületekben talált nyomok igazolják a lehűlés tényét: a trópusi tengeri élet
túlnyomó része odaveszett, átmenetileg a sarkkörök élőlényei vették át az
uralmat. Mindez illeszkedik a Szahara tájain oly megdöbbentő jégkorszaki
bizonyítékokhoz is.14
A kérdés tehát a következő: miért érdemelnek a jó bolygók rossz
jégkorszakokat?
– Tehát a szén-dioxid határozza meg az éghajlatot, ugye? – kérdezi a Harvard
geológusa, Francis MacDonald. Természetesen csak gúnyolódik: az éghajlat
nagyon sok mindentől függ, a napsugárzás erősségétől, a felszín visszaverő
képességétől és az óceánok áramlási rendszerétől, hogy csak néhányat említsünk.
De ha minden más változatlan, a szén-dioxiddal együtt alakul a bolygó is.
Szögezzük le gyorsan, hogy a földtudományokban ez már több mint egy
évszázada vitathatatlan alapvetés. Az üvegházhatást az 1820-as években ismerte
fel először a francia fizikus, Joseph Fourier, aki helyesen állapította meg, hogy a
Földet „szigetelő” gázok nélkül lakhatatlanul hideg lenne a bolygó. 1859-ben
John Tyndall ír fizikus fölfedezte, hogy a szén-dioxid az egyik ilyen
üvegházhatású gáz, 1896-ban pedig Svante Arrhenius svéd tudós azt jósolta, hogy
a légkör szén-dioxid-szintjének megkétszereződése körülbelül 4 fokkal emelné a
bolygó hőmérsékletét, és ez nagyjából meg is felel a mai legerősebb
szuperszámítógépek előrejelzéseinek. Mondanom sem kell, hogy leírhatatlanul
kiábrándító azokkal beszélgetni ezekről az alapvető tudományos tényekről, akiket
politikai megfontolások mozgatnak.
MacDonalddal cambridge-i irodájában találkoztam, nem messze attól a helytől,
ahol terepmunkát végez az Appalache-hegység kialakulásával kapcsolatos
vizsgálatához: New England egy eldugott részén.
– Azt próbálom kideríteni, hogy a földtörténet jelentős tektonikus változásai
hogyan függenek össze a felszínen tapasztalható környezeti változással…
Elképzelhető, hogy hol több, hol pedig kevesebb szén-dioxidot vonunk ki [a
légkörből]. Vajon mi lehet ennek az oka?
Manapság attól tartunk, hogy túl gyors ütemben juttatunk szén-dioxidot a
légkörbe, és kialakul az üvegház-periódus. De a szén-dioxid szintjének jelentős
csökkenése ugyancsak gondot okozhat, hiszen akkor meg jégkamrába kerülünk.
Bármilyen különösnek tűnik is elsőre, az Appalache-hegység kialakulása
jelentheti a kulcsot a földi életnek csaknem véget vető, büntetésnek is felfogható
jégkorszak megértéséhez.

Ha érteni akarjuk a könyv további részét és a földtörténetet, tennünk kell egy

rövid (és remélhetőleg fájdalommentes) geokémiai kitérőt.
A szén-dioxid reakcióba lép az esővízzel, amit enyhén savassá tesz. Ez az
enyhén savas eső évmilliókon át áztatja a felszín kőzeteit, lebontja őket,
kalciumot mos ki belőlük a folyókba, végül a tengerbe. Ez a szénben és
kalciumban gazdag „leves” azután beépül az élőlények – a szivacsok, a korallok
és a planktonszervezetek – testébe. Ezek az élőlények később kalcium-karbonát
tartalmú mészkőként temetik el a szenet az óceán mélyén. Keressük fel kedvenc
mészkő emlékművünket vagy épületünket, és vegyük szemügyre közelebbről – az
anyag sokszor nem más, mint élőlények vázainak törmeléke. A légköri szén-
dioxid így alakul át kőzetté, és kerül a Föld biztonságos raktáraiba. A folyamat
egy idő után veszélyes mértékben kikezdheti a légkör szén-dioxid burkát, amely a
bolygó élhető hőmérsékletéről gondoskodik. Ám erre azért nem kerül sor, mert a
szárazföldön és az óceáni hátságokon működő vulkánok kitörései lassan, de
folyamatosan biztosítják a szén-dioxid-utánpótlást. Csakhogy a mai ember – a
geológiai folyamatoknak köszönhetően több százmillió év alatt a felszín alá került
szén bányászásával és elégetésével – évente százszor annyi szenet juttat a
légkörbe, mint a vulkánok. Az ordovícium idején a magukon uralkodni képtelen
vulkanikus szigetláncok – például azok, amelyek előidézték a Wisconsinban látott
hamuesőt – a modern erőművek szerepét betöltve tetemes mennyiségű szén-
dioxidot juttattak a légkörbe, és melegen tartották a bolygót.
A Föld leleményesen birkózik meg a szén-dioxid-fölösleggel. Amikor a légkör
szén-dioxid-szintje a fokozott vulkáni tevékenység (vagy mondjuk a széntüzelésű
erőművek) miatt jelentősen megemelkedik, az üvegházhatás felmelegíti a
bolygót.15 De van egy trükk: ebben a melegebb, viharosabb, magas szén-dioxid-
szintű világban a szén-dioxid még gyorsabban kerül vissza a talajba. Ennek az az
oka, hogy a túl magas szén-dioxid-szint kiváltotta savasabb eső, magasabb
hőmérséklet és nagyobb mennyiségű csapadék együttesen fokozza a kőzetek
mállását. Ennek hatására a bolygó gyorsabban lehűl, amikor túlságosan
felmelegszik, mert több szén-dioxidot köt meg, amely mészkőként végzi az
óceánban. Amikor a bolygó újra lehűl, a kőzetek mállásának folyamata is lelassul,
kevesebb szén-dioxid jut a talajba, így visszatér a bolygó egyensúlyi állapota.16
Ez az úgynevezett karbonát-szilikát ciklus. Bolygónk ezzel a valószínűtlenül
hathatós módszerrel szabályozza az éghajlatot. Úgy is nevezik, hogy „a Föld
termosztátja”. De a termosztát néha elromlik.
– Sokan azt hiszik, hogy ha melegszik az éghajlat, a mállás fokozódik, ha pedig
hűl, csökken – mondja MacDonald. – Ebben az esetben a földtörténet során végig
egyenletes lenne az éghajlat. Hát sajnálom, de az elmélet a „Hógolyó Föld” idején
csúfos kudarcot vallott. Ahogy az ordovícium végén is. De mi lehetett a kudarc
oka?
A szén-dioxid-szint hirtelen emelkedésének és a termosztát tönkretételének
egyik módja, ha egyik pillanatról a másikra több ezer kilométer hosszú
vulkanikus hegylánc emelkedik a magasba a trópusok közepén, még több kőzetet
lökve a felszínre a meleg és csapadékos éghajlaton, ahol a legerőteljesebb a
mállás.
– Az a lényeg, hogy legyenek új, mállásnak kitett felületek – magyarázza
MacDonald. – Az új felszín létrehozásának pedig az a legjobb módja, ha valahol
felgyűrődik egy hegylánc, ami aztán folyamatosan pusztul és erodálódik.
A mai Appalache-hegység kialakulása akkor kezdődött meg az
ordovíciumban,17 amikor az óceáni kéreg iránt csillapíthatatlan étvággyal bíró
vulkanikus szigetlánc elindult a tengerben, és elérte Észak-Amerika keleti
peremét. New England szétroncsolt kőzetei mintha egy vonatszerencsétlenség
nyomait őriznék mindenütt. Herman Melville onnan merítette a fehér bálna
ötletét, hogy Arrowheadben, a Massachusetts állambeli Pittsfieldben lévő
házában, ahol a Moby Dicket írta, az íróasztalánál ülve a Mount Greylock hóval
borított gerincére látott, amely úgy emelkedik a környező dombok fölé, mint egy
borszínű hullámokban úszó bálna. Melville meglepő módon fején találta a szöget.
Massachusetts legmagasabb hegycsúcsa ugyanis az ordovíciumi tenger medréből
jött létre: vulkanikus szigetek közeledő sora és az alattuk húzódó óceáni
kéreglemez emelte a magasba.18 E vulkanikus szigetek az ordovíciumi gneisz
kiemelkedéseiként láthatók New England-szerte, a leglátványosabban
valószínűleg a New England-i Áramszolgáltató Vállalat zsilipjénél, a
massachusettsi Shelburne Falls belvárosában, ahol a 475 millió éves magma
örvénylő felszínébe néhány ezer éve óriási „katlanokat” vájtak a jégkorszak
olvadó gleccsereiről leváló vízesések. Ha a geológia mindenre fényt derítő
lencséjén át szemléljük New England autópályáit, az út menti sziklák felfedik az
ősi Appalache-hegységet létrehozó monumentális ütközés nyomait. Észak-
Amerika keleti partvidéke nem a földrész ismerősnek tűnő nyúlványa, hanem a
kontinens oldalának csapódó, majd látványos ütközésekben felgyűrődő egykori
szigetek és vulkánok egyvelege.
Az ordovícium tektonikus vonatszerencsétlenségében kialakuló hegység olyan
magas lehetett, mint a Himalája, és Grönlandtól egészen Alabamáig húzódhatott.
Ez a tekintélyes hegylánc meglepő módon elsődleges szerepet játszott a
tömeges kihalásban. Az ég felé nyújtózkodó Appalache friss, mállásnak kitett
vulkáni kőzetei egyre magasabbra emelkedve erodálódtak, a légkör szén-dioxid-
szintje pedig egyre csökkent.
– Íme, egy jó módszer a szilikát mállasztására és a szén-dioxid megkötésére –
mondja MacDonald. – Ráadásul a vulkáni kőzetek sokkal könnyebben mállanak,
mint mondjuk az idős kontinentális kéreg kőzetei.
A légkörből és az erodálódó hegyláncokból kimosott ásványokból származó
szén hozzájárult a közép-nyugati sekély tengerek élővilágának robbanásszerű
fejlődéséhez az ordovíciumban, majd az állatok elhullott testével mészkőként
került a talajba Cincinnatiben és máshol. Ha MacDonaldnak igaza van, az
Appalache-hegység kialakulása a felelős a szén-dioxid-szint meredek zuhanásáért
és a gyors jégkorszakért, amely 445 millió évvel ezelőtt csaknem a startvonalra
juttatta az evolúciót.
SZÉP, KEREK TÖRTÉNET – de van arra bizonyíték, hogy a kőzetek mállásának szén-dioxidot
elnyelő folyamatai valóban intenzívebbé váltak az ordovíciumi jegesedés és
tömeges kihalás előestéjén? Vagy akár arra, hogy a kőzetek intenzív eróziója
jégkorszakot idézhet elő? Van bizony. Az ásványtani leletanyagokban mérhető
stronciumizotópok vizsgálatával nyomon követhetők a földtörténet különösen
intenzív mállással járó időszakai. Márpedig a mi jégkorszakunkban a
stronciumizotópok szabályosan megzavarodtak – ekkor ütközött India Ázsiának,
és magasodott az egekig a Himalája (az ordovícium kövületeivel együtt), hogy
azután a mállás koptassa le, a bolygó pedig a dinoszauruszok melegházából a
mamutok jeges világává vált.
– Erre [az ütközésre] az Antarktisz jégmezőinek legelső kialakulásakor került
sor – mondja MacDonald. – Ezt az egybeesést nem tudom a véletlen számlájára
írni. És ezt megelőzően vajon melyik a következő nagy, hosszú hegylánc az
Egyenlítő környékén? Igen, máris újra az ordovíciumnál vagyunk.
MacDonald kollégája, Matthew Saltzman az Ohiói Állami Egyetemről
ugyancsak árulkodó stronciumjeleket keresett az ordovíciumi kőzetekben. És meg
is találta őket, méghozzá az Appalache-hegység eldugott vidékein és Nevadában.
– A stronciumizotópok aránya valamikor 465 millió évvel ezelőtt látványosan
megváltozik: csökken – magyarázza Saltzman columbusi irodájában. – Ennek
pedig az a legegyszerűbb magyarázata – márpedig mindig a legegyszerűbbet
keressük –, hogy friss, fiatal vulkáni kőzet mállásáról van szó. Amiből csak azt a
következtetést vonhatjuk le, hogy ettől csökkent a légkör szén-dioxid-szintje.
Viszont a kihalás csak 20 millió év múlva következik be… A lehűlés tehát
valóban megkezdődik, de nem egyik pillanatról a másikra jutunk el a hűvösödő
éghajlattól a hűtőházig.
Más szóval a jégmezők kialakulása nem lineáris folyamat. Nem úgy jelennek
meg a kontinenseken, mint kenyéren a penész, ám egy bizonyos éghajlati
mérföldkő elérése után ugrásszerűen megnő a méretük. A modern világ számára
2,6 millió évvel ezelőtt érkezett el ez a mérföldkő, ami után már nem volt
visszaút, és az északi félteke jeges szövetségre lépett az Antarktisszal. Az
ordovícium csak az időszak végén, 445 millió évvel ezelőtt érkezett el ehhez a
kritikus ponthoz, ami majdnem a bolygó életébe került. A teljes jegesedést talán
az a wisconsini sziklák rétegeiben a saját szememmel is megfigyelt,
vulkánkitörések nyomán folyamatosan a légkörbe szivárgó szén-dioxid
késleltethette, amely a szomorú végkifejletig kényes egyensúlyban tartotta az
éghajlatot.
– Talán a mállásnak kitett bazaltot létrehozó vulkáni tevékenység egyben
valahogy szabályozta is a klímát, éppen csak annyira, hogy a bolygó az utolsó
pillanatig elkerülje a túlzott lehűlést – fogalmaz Saltzman. – Az ordovíciumra
végig jellemzőek ezek a hatalmas hamurétegek, amelyek egyszer csak eltűnnek.
Tehát a várakozásoknak megfelelően nagyon erős a vulkáni tevékenység, ami
egyrészt melegedéssel jár [a szén-dioxid miatt], ugyanakkor a mállás miatt
csökkent is a szén-dioxid-szint.
Amikor az ordovícium végén végre elhallgattak a vulkánok, megszűnt a légkör
folyamatos szén-dioxid-utánpótlása. A vulkanikus kőzet mállása azonban
ugyanolyan gyorsasággal folytatódott, tehát a légkör szén-dioxid-szintje
meredeken csökkenni kezdett.
De hová került a légkörből a szén? Jelentős része magába az élővilágba. Ahogy
a meggyötört kőzetekben rejtőző tápanyag a hegyekből a tengerbe jutott, megnőtt
a plankton mennyisége, ami lerakódott a tengerfenéken, és a légkörből kivont
szenet is magával temette. Az ősi tengeri élet burjánzása jó hír az ordovíciumi
kőzetekben nyersanyag után kutató olajvállalatok számára, az élővilág azonban
rosszul járt: a tengerfenékre kerülő szén hatására indulhatott meg a jeges
végkifejlet.
– A kőolaj és földgáz anyakőzeteinek betemetődése lehűtötte a bolygót –
folytatja Saltzman. – És mindez összefügg a hegységképződéssel, mert ha a
dolgokat a szerves anyagok felől nézzük, a kőzetek mállása és a szárazföldről
származó tápanyagok, például a foszfor beszállítása pozitív visszacsatolás a hűlés
szempontjából.
Finnegan így foglalta össze Saltzman felfedezését:
– Ami a szén-dioxidot illeti, amit a vulkáni tevékenység ad, azt el is veszi. A
tevékenység során nagyon sok szén-dioxid szabadul fel, de az időközben
kialakuló friss vulkáni kőzet mállása csökkenti a szén-dioxid szintjét.
ÖSSZEÁLLT TEHÁT A TÖMEGES kihalás három hozzávalója. A sekély tengerek élővilága; a
szén-dioxid-tartalmat csökkentő megahegylánc, amely lehűtötte a bolygót; és a
Déli-sarkot közrefogó szuperkontinens, amely alkalmasnak bizonyult a rengeteg
jég tárolására. A történet azonban még nem teljes.
A 2,6 millió évvel ezelőtt kezdődött és mindössze néhány ezer éve, átmenetileg
visszavonuló jégkorszakunkkal szemben az ordovícium végén, 445 millió évvel
ezelőtt bekövetkezett jegesedés szinte mindent megsemmisített a bolygón. A
kihalás legkülönösebb részlete, amely egyben tömeges kihalássá teszi az
eseményt, az a tény, hogy nem csupán a szárazra kerülő – cincinnati barátainkhoz
hasonló – tengeri lények pusztultak el. Hanem azok is, amelyek a nyílt tengeren
vagy az óceán mélyén éltek. A történetnek ez a sajátossága azt jelenti, hogy a
kihalás bonyolultabb a fenti (kissé egyszerű) változatnál, miszerint megjelenik a
jég, és eltűnnek a tengerek. Hogyan lehetséges, hogy a rövid ordovíciumi
jégkorszak végzetesnek bizonyult, míg a mi modern jégkorszakunk kevéssé
befolyásolta az életet (amíg meg nem jelent és el nem terjedt az ember)? Erre a
kérdésre a mai napig nem találtak megnyugtató választ a paleontológusok.
– Nem elég a változás jellegére koncentrálni – mondja Finnegan. – A kiinduló
állapotot is figyelembe kell venni. Márpedig a késő ordovíciumban egészen más
volt a kiinduló állapot. Egészen más volt a világ.

A világ formáját és a földrészek helyzetét adottnak tekintjük – a jól ismert

térbeli elhelyezkedés éppúgy állandónak tűnik, mint a bolygók sorrendje.19
Csakhogy ez az elrendezés ideiglenes: nem mindig volt így, és nem is lesz mindig
így. A világ állandó alakulásának nem csak a kartográfiában van jelentősége. A
földrészek véletlenszerű elrendeződése az életet is mélyen befolyásolja. Amikor a
bolygó a dinoszauruszok korának hosszan tartó üvegház-periódusa után néhány
millió éve belépett a jelenlegi jégkorszakba, a kontinensek igen különösen
tagolódtak: kialakult a mostani felosztás, a hosszú, észak–déli irányú partvidékek
a trópusoktól csaknem a sarkkörökig húzódnak. A répa formájú Dél-Amerika és a
szövegbuborékra hasonlító Észak-Amerika például függőlegesen áll, és szinte
minden szélességi körön áthalad. Ez kifejezetten előnyös volt az éghajlat
szeszélyeihez alkalmazkodni próbáló állatoknak, hiszen a közelmúltban a
hidegebb és melegebb időszakok periodikusan változtak. Amikor lecsapott a
hideg vagy visszatért a meleg, egyszerűen csak átvándoroltak a földrész másik
részére, ahol kényelmesen élhettek tovább.
– Tehát a modern világ, amelyben végül vastag jégtakarók alakultak ki, hosszú,
észak–déli irányú partvidékekre tagolódik, amelyek mentén viszonylag egyszerű
helyet változtatni és átköltözni az adott élőlény számára kedvezőbb éghajlatra –
mondja Finnegan. – És a bizonyítékok szerint pontosan ez történt.
Beinvitál a laboratóriumába, majd elővesz egy nejlonszatyrot tele fülcsigák,
csészecsigák és fésűkagylók darabjaival. A szivárványszínekben játszó héjakat
mintha csak a legutóbbi vihar mosta volna partra. Valójában 130 ezer évesek, a
legutóbbi meleg interglaciálisból származnak, amikor Kalifornia éghajlata a
maihoz hasonlított. A héjakat Los Angeles mellett gyűjtötte a San Nicolas-
szigeten. Amikor visszahúzódott a jégtakaró, a puhatestűek a partvidék mentén
egyszerűen átvonultak ide Közép-Amerikából. Aztán az interglaciális végén,
amikor visszatért a jég, jégkorszakunk drámai változásait követve újra a
trópusokra vándoroltak. A növények és állatok túlélésének vagy kihalásának
kérdését éppen az döntheti el, hogy rendelkezésére áll-e valamiféle menekülő
útvonal akkor, amikor új szelek kezdenek el fújni.
Manapság az éghajlat ember okozta változásaira reagálva a növények és állatok
is élőhelyet váltanak. 2012-ben az Egyesült Államok Mezőgazdasági
Minisztériumának frissítenie kellett a növényzeti térképet, hogy rögzíteni tudják a
növényvilág északra húzódását. A Massachusettstől délre működő homárhalászok
szinte vállalkozásuk felszámolására kényszerültek, mert a rákfélék kitartóan
vándorolnak észak felé, a számukra kedvezőbb hűvösebb vizekbe. Az északi-
tengeri zooplankton az elmúlt néhány évtizedben 1000 kilométerrel közelebb
húzódott a sarkkörökhöz, ami alaposan felforgatta a halgazdaságok életét, hiszen
új, déli fajok kerültek a fennhatóságuk alá. És ez még csak a kezdete az észak felé
tartó menetelésnek.
A földtörténet rendkívül meleg, kivételesen magas szén-dioxid-koncentrációjú
időszakaiba látogató időutazó megdöbbenne néhány különös dolgon, például az
55 millió éve az északi sarkkörnél sütkérező krokodilok látványán. Az
elkövetkező évtizedekben az ilyen állatoknak nehezebb dolguk lesz, ha északon
keresnének menedéket. Vándorló őseikkel ellentétben a mai krokodilok sarkkör
felé tartó utazásuk során ugyanis kiépített tengerpartokba, lecsapolt, szállodákkal,
golfpályákkal, nyaralókkal benépesített mocsárvidékekbe és az őket nem éppen
tárt karokkal fogadó lakosokba ütköznek majd. Ugyanakkor a 445 millió évvel
ezelőtt, az ordovícium végén útnak induló állatok útját az ember által emelteknél
komolyabb akadályok korlátozták: az időszak végét jellemző éghajlatváltozásban
egyszerűen képtelenek voltak helyet változtatni.
Sokak szerint az ordovícium magányos szigetkontinensei elősegíthették a
Sokféleség Ősrobbanását, Finnegan azonban úgy véli, hogy a különálló szigetek
hátrányt is jelenthettek. Amikor az éghajlat megváltozott, az állatok a
kontinensnyi szigeteken rekedtek, hatalmas, nyílt óceánok választották el őket az
élhető menedékhelyektől.
– A földrajz tehát szerepet játszhatott a biodiverzitás kialakulásában, de
szerintem a kihalásban is – fogalmaz. – A kérdés valójában így szól: találnak-e az
élőlények olyan élőhelyet, ahol a megváltozott éghajlat mellett is folytathatják
megszokott életüket? A szigetkontinensek nem könnyítették meg a dolgukat.
Amikor az ordovícium végén megváltozott a világ, az állatok egyszerűen nem
tudtak hová menekülni.

Adja magát, hogy az ősi ordovíciumi kihalás egyes jellemzőit összevessük

modern világunkkal – itt van például a szén-dioxidon alapuló éghajlatváltozás
vagy az élőhelyek megsemmisülése. Az ősi ordovíciumi kihalás más
tulajdonságai viszont nem állíthatók párhuzamba korunkkal. Hiszen az
ordovícium csaknem félmilliárd éve zajlott egy olyan bolygón, amely még az
űrből vizsgálva is szinte teljesen felismerhetetlen lenne számunkra. A bolygó sok
szempontból egészen másképp működött, mint ma. Hihetetlennek tűnik például,
hogy az óceán mélyén élő állatok közül sokan – szemben azzal, amit gondolunk –
éppen az oxigénszint emelkedése miatt tűntek el. Ebben az időben ugyanis, bár
növekedett, az óceánokban még mindig meglehetősen kevés volt az oxigén
mennyisége. A fullasztó körülményekhez való alkalmazkodás bölcs stratégiának
tűnt. Márpedig a pörgekarúak, tudományos nevükön a brachiopodák, szinte
tökélyre fejlesztették ezt a stratégiát.
Amikor a földi élet későbbi szakaszaira jellemző lenyűgöző faunára terelődik a
szó, az ordovícium kutatói hajlamosak védelmükbe venni rajongásuk nem
különösebben szerethető tárgyait. Amikor az egykedvű pörgekarúakat a
megérdemelten népszerű dinoszauruszokhoz hasonlítják, a történelem előtti
óceánokat benépesítő tengeri gerincteleneket tanulmányozók válasza nem
késlekedik: a dinoszauruszt könnyű szeretni, a pörgekarúak életét azonban csak
az igazi rajongók értékelik igazán – már ha egyáltalán van mit életnek nevezni.
– Az a helyzet – magyarázza félig viccesen Finnegan –, hogy a
paleontológusok úgy néznek a dinoszauruszok kutatóira, mint a tengerbiológusok
a delfinekkel dolgozókra.
Meglepő módon ma is él néhány pörgekarú a bolygón: paleozoikumi
dicsőséges éveiket néhány ritka rezervátumban idézik fel, például Új-Zélandon és
Délkelet-Ázsiában, ahol gumiszerű, anakronisztikus ínyencségnek számítanak
(melyet egykor fűszerekbe fojtottak). Azok a kutatók, akik a paleozoikumra
jellemző élővilágot kutatva a laboratóriumba szállították ezeket a ritkaságokat, az
érdektelenebb állatok közé sorolták őket.
– Valóban nem mutatnak nagy aktivitást – jegyzi meg Finnegan.
Amikor a Chicagói Egyetemen részt vettem egy szemináriumon, a Stanford
paleontológusa, Jonathan Payne ismertette a lomha lények vizsgálatával
kapcsolatos kihívásokat – hozzájuk képest ugyanis még a kagylók is fehéren izzó
metabolikus kohónak tűnnek. Aki kegyetlen hangulatában egy üveg vízbe zár egy
pörgekarút, hetekig is várhat, mire az állat végre megadja magát a szánalmasan
lassú fulladásos halálnak. Amikor egy példány elpusztul a laboratóriumban,
szinte lehetetlen megkülönböztetni élő fajtársaitól. Sokszor csak az utal a végre,
hogy egyre büdösebb. Payne szerint amikor egy állat anyagcseréjét akarják
vizsgálni, általában beteszik egy akváriumba, és megmérik, hogy mennyi oxigént
használ fel.
– A pörgekarúak anyagcseréje viszont annyira lassú, hogy amikor az
akváriumba kerülnek, erős antibiotikumot kell a vízhez adni, hogy ne az
akváriumban lévő baktériumok háttérlégzését mérjük – magyarázza.
– Vagyis első közelítésben döglöttek – szól közbe Susan Kidwell
paleontológus. A jelöltek hahotában törtek ki.
– Amikor tanítok, gyakran viccelődöm azzal, hogy a pörgekarúak nem is igazi
organizmusok, inkább hasonlítanak az üledékre – teszi hozzá Payne. Persze nem
csak stand up továbbképzést tartott ezekről az állatokról. Az, ahogy a
pörgekarúak az ordovícium végére jellemző zaklatott időszakra reagáltak, segített
megérteni a tudósoknak, hogy pontosan mi lehetett a baj az óceánokban.
Finnegan arra a meglepő eredményre jutott, hogy a mélyebb vizekben élő, a
kevés oxigénhez a legjobban alkalmazkodó pörgekarú fajok semmisültek meg az
ordovíciumi jégkorszak legelején, a tengerfenék vak trilobitáival együtt.20 Mi
történhetett a mélyben?
Napjainkban az oxigéndús óceánok keringését nagyrészt a hideg sarkkörök és a
meleg trópusok közötti hőmérséklet-különbség szabályozza. Ez a gépezet
folyamatosan hideg, oxigéndús felszíni vizet szállít a világot átszelő futószalagon.
A jóval melegebb ordovíciumi világban a keringés valószínűleg lassabb lehetett,
az óceán mélyére kevesebb oxigén jutott. Amikor aztán Afrikában hirtelen
megjelentek a nagy kiterjedésű gleccserek, az óceán keringése egyik pillanatról a
másikra megindulhatott, így a mélyebb rétegek is oxigénhez juthattak.21
A tenger mélyén élő pörgekarúak, amelyek az unalmas, kevés oxigénnel
ellátott környezetük biztosításáért cserébe alig találkoztak ragadozókkal, illetve a
mélyben élő trilobiták, amelyek a testükön növesztett baktériumok szüretelésével
túlélhették volna a szűkös körülményeket, kipusztultak, amikor Afrika befagyott,
az óceán keringése felgyorsult, az élőhelyek pedig eltűntek.
Ami a titokzatos graptolitákat illeti – akik furcsa, kis fűrészfogakra és
csipeszekre rögzített géles legénységként a parttól távolabb eveztek –, számukra
is végzetes lehetett az óceán megváltozott keringése.
– Számunkra a táplálék megváltozása jelentette a végzetet – jelenti ki Charles
Mitchell, a New York-i Állami Egyetem paleontológusa.
Mitchell-lel a világ legnemzetközibb városában, a Virginia állambeli
Harrisonburgben találkoztam, az ordovíciumról szóló egyhetes nemzetközi
konferencián. A város szó szerint az ordovícium tetején fekszik. A környék
barlangjai az ősi tengeri élővilág által épített mészkőből alakultak ki, a falakat az
unionisták elől bujkáló konföderalista seregek falfirkái díszítik. 2015 nyarán
ebben az egyetemi városban gyűltek össze a világ paleontológusai, hogy
összevessék a földtörténeti időszakkal kapcsolatos jegyzeteiket, zsörtölődjenek a
díszvacsorákon felszolgált virginiai borok minősége miatt, és köszöntsék a terület
olyan visszavonult legendáit, mint az Ohiói Állami Egyetem professzorát, Stig
Bergstromot (az ordovíciumi kutatás Michael Jordanjét).22
Mitchell azért érkezett Harrisonburgbe, hogy előadást tartson a konferencia
résztvevőinek oly nagyon szeretett, rejtélyes graptolitáiról, és arról, hogyan
reagáltak az ordovícium végén bekövetkező kataklizmára (röviden: rosszul). A
mélyben élő trópusi fajok – például azok, amelyeket az ordovíciumi óceán egykor
napfénymentes mélyén, a mai Nevada állam közepén láthatunk – teljesen
eltűntek, de nem a tengerszint csökkenése miatt. Hanem azért, mert nem volt mit
enniük: az óceán mély, oxigénszegény birodalmában élő baktériumfelhőknek
ugyanis nyoma veszett. Amikor a jégkorszak kezdetén az óceán átalakult,
megsemmisült az oxigénszegény övezet, és az eleséggel együtt a graptoliták
többsége is odaveszett. A felszíni vizekben a cianobaktériumok igénytelen,
önellátó telepeinek helyét átvette a hínár, amely a mélyből frissen felbukkanó
tápanyagokat fogyasztotta. Más szóval az egész óceánban gyökerestül
megváltozott a tápláléklánc alsó része. A hínár bizonyára laktatóbb, mint a
cianobaktérium, de csak ha eleget fejlődtünk az elfogyasztásához. Viszlát,
tengerben úszkáló, dülledt szemű trilobiták!
 Ha a fenti áldozatokhoz hozzáadjuk a kiszáradásra kárhoztatott számtalan fajt
és a szigeteken rekedt klímamenekülteket, felsejlik a tömeges kihalás
magyarázata. Nem volt hová menni. Sem a sekély vízben, sem a mélyben, sem az
óceán közepén.
– A kihalás a fajok szintjén zajlik – mondja Mitchell. – Nem egyéni szinten.
Maga is meghal, én is meghalok, de ennek semmi köze nincs a tömeges
kihaláshoz. Tömeges kihalásról akkor beszélünk, ha mindenki elpusztul.
Mindenki pedig akkor pusztul el, amikor megszűnik az alkalmazkodás
lehetősége.
Az ordovícium végi tömeges kihalás vizsgálata során Mitchellt az döbbentette
meg legjobban, hogy a fajok milyen kevéssé próbáltak meg alkalmazkodni a
változó világhoz, ami ijesztő figyelmeztetésnek is tekinthető: az evolúció mégsem
annyira rugalmas, mint katasztrófa esetén remélnénk.
– Néhány vizsgálatban éppen ezt kutattuk, és kiderült, hogy a fajok egyáltalán
nem változnak – magyarázza. – Itt állunk egy válság közepén, de mintha mi sem
történt volna… A fajokra szinte mindig az állandóság jellemző, kivéve válság
idején. A válság viszont kockázatos dolog, nem igaz? Néha sikerül új fajt
létrehozni, máskor viszont kihalás a vége.
Ahogy a szarvast sem segíti az evolúció a vadászpuska elkerülésében, úgy a
tömeges kihalás is meghaladja az áldozatok evolúciós potenciálját.
– Nem számít, hogy mennyire szeretnél négy szemet – fejezi be mondandóját
Mitchell –, ha a faj szemeinek száma állandó, neked annyi.
TEHÁT TÖBB JELÖLTÜNK IS VAN az ordovícium végi tettes szerepére, kifinomultabbak és
egyszerűbbek is. Fölmerült a tengerek kiszáradása, a trópusok lehűlése, a
földrészek közötti távolság, a tengerfenék oxigénszintjének emelkedése és a
tápláléklánc összeomlása. De a világ még nem pusztult ki. Hátravolt még a
kegyelemdöfés.
Észak-Afrika és Szaúd-Arábia gleccserekből képződött kőzeteire radioaktív
fekete pala ülepedett le. A folyamat éppolyan vészjósló volt, mint a neve sugallja.
Észak-Afrika és a Közel-Kelet úgynevezett forró palájáról van szó – az olaj és
gáz kitermelésével foglalkozó multinacionális vállalatok szemükben villogó
dollárjelekkel ezért virrasztják át az éjszakát. A forró pala a világ egyik
legjelentősebb kőolaj anyakőzete. Az ordovíciumban a fekete, olajtól csöpögő
kőzeteket létrehozó víz tette fel a pontot az i-re, és végezte be a gleccserek által
megkezdett pusztítást. Nagyjából egymillió évnyi jegesedést követően – amikor a
gleccserek hol megjelentek, hol visszahúzódtak, éppúgy, mint a mi saját
jégkorszakunkban – az ordovícium végi jégkorszakot izzasztó üvegház váltotta
fel. A tengerszint 30 métert emelkedett, és a víz újra elárasztotta a kontinenseket.
A bosszúra szomjazó meleg, oxigénszegény tengerek visszatértek, és
megfojtották azt a kevés állatot is, amely elkövette azt a hibát, hogy
alkalmazkodott az átmeneti jegesedéshez. Kitartásukért halállal lakoltak.
Az őslények számára a fekete pala a vészjelzés – szomorú figyelmeztetés, hogy
vészesen fogytán az oxigén. Azért fekete, mert a tenger holt élőlényei az óceán
medrébe süllyedve és ott felhalmozódva nem oxidálódhatnak vagy indulhatnak
bomlásnak, a bennük lévő szén pedig sötétre festi a kőzetet. A maradványok
felhalmozódtak az élettelen, oxigénhiányos tengerfenéken. És addig ott is
maradtak, amíg főemlősök egy különös csoportja félmilliárd évvel később
elszántan felszínre nem hozta és el nem égette őket.
Még mindig nem világos, hogy az ordovícium végén visszatérő tengerek miért
voltak ennyire oxigénhiányosak, de a gyorsan olvadó afrikai jégmezőkről kiáradó
nagy mennyiségű édesvíz fontos tényező lehetett. Az édesvíz rátelepszik a sós
tengervízre, így a tenger rétegzetté válik, a mélyebben fekvő rétegekbe nem jut
elég oxigén. A legutóbbi jégkorszak végén, néhány ezer évvel ezelőtt, az óceán
oxigénszintje átmenetileg csökkent a gleccserek friss édesvizétől, majd lassanként
újra emelkedni kezdett. Ma Grönland déli partvidékénél a gyorsan olvadó
szárazföld tetemes mennyiségű édesvize megzavarja az óceán keringését –
valószínűleg a Golf-áramlatot is lelassítja. Egyes geológusok, például Jan
Zalasiewicz, a Leicesteri Egyetem munkatársa szerint van mit tanulnunk az
ijesztő ordovíciumi mintából most, amikor az emberiség öles léptekkel halad a
több tízmillió éve nem tapasztalt forróság felé, és maga mögött hagyja a jelenlegi
interglaciális időszakot.
– Az ordovícium végén nagymértékű melegedés, tengerszint-emelkedés,
stagnálás, majd kihalás következett be egy alapvetően jeges éghajlaton – mondja.
– Ebből a szempontból tehát van hasonlóság az akkori és a mai időszak között.
Az elmúlt 2,5 millió évben finom egyensúly jellemezte a jeges és a nagyjából a
mainak megfelelő hőmérsékletű periódusokat – körülbelül egy fok eltéréssel.
Valójában még nem értük el az interglaciális melegedés csúcsát, de közel járunk
hozzá. Amikor azonban meghaladjuk ezt az értéket, nyilvánvalóan új időszak
kezdődik – olyan időszak, ami évmilliók óta nem fordult elő… Az ordovícium
végén jelentősen ingadozott a hőmérséklet, a tengerszint és az oxigénszint, és úgy
tűnik, mi is hasonló elmozdulások felé tartunk.
A változással persze új lehetőségek is járnak. A mezőgazdaság és a globális
felmelegedés következtében egyre nagyobbak a tengerek oxigénszegény övezetei,
így azok az állatok is életben maradhatnak, amelyek megtanultak vadászni ebben
a barátságtalan közegben – például az ádáz Humboldt-tintahal, amely vígan
lubickol a gyorsan változó Csendes-óceánban. Az ordovícium flórájának és
faunájának azonban túl gyors volt a változás. Kipusztultak, és a következő
évszázadokban talán ránk is ez a sors vár.
 A kihalás után a bolygónak 5 millió évre volt szüksége ahhoz,
Z ORDOVÍCIUM VÉGI TÖMEGES

hogy magához térjen. Amikor végre magára talált, a kizsigerelt ökoszisztéma új

lehetőségeket teremtett a túlélők boldogulásához. A bolygó lassanként elkezdett a
mai Földre emlékeztetni. A korábban jelentéktelen szerepet játszó gerincesek –
őseink – a kihalást követően fejlődni kezdtek. Véget ért a „halak nélküli óceánok”
korszaka.
Az Ohiói Állami Egyetemen tanító Saltzman szerint akkor is tanulhatunk az
ordovíciumi világvégéből, ha az esemény csaknem félmilliárd éve történt egy
ismeretlen bolygón. A kőzetekben felfedezhető, a kihalásról hírt adó geokémiai
jelek közül számunkra a szénkörforgás vad kilengései lehetnek a legfontosabbak,
a szénciklus ugyanis megbolondult a katasztrófa során. A geológusok még nem
egyeztek meg a kilengések pontos jelentésében, a következmények azonban
világosak.
– Annyit mindenképpen kijelenthetünk – fogalmazott Saltzman –, hogy a
szénkörforgás jelentős, gyors változásainak soha nincs jó vége.
Mire a bolygó a következő időszakban újjászületett, az élővilágból már
hihetetlen mennyiségű szén temetődött el a kőzetekben. Ebből a szénből alakultak
ki a mai fosszilis tüzelőanyagok. De a biológia még csak készülődött színpadra
lépni. A színdarab első felvonásában az asztalon felejtett pisztolyhoz hasonlóan
előbb-utóbb ő is főszerepet kap.
A KÉSŐ DEVON IDŐSZAKI TÖMEGES
KIHALÁS
374–359 millió évvel ezelőtt
Utazásunk föl a folyón olyan érzést ébresztett bennem, mintha a világ
teremtésének legősibb időszaka felé haladnánk, amikor a növényzet
még burjánzott a földön, és a hatalmas fák királyokként uralkodtak.23
JOSEPH CONRAD: A sötétség mélyén (1899)
A tengerek uralkodói a páncélos őshalak voltak.
O. C. MARSH, 1877
Az elmúlt néhány évben csak úgy bugyog a földgáz az Egyesült Államokban.
A kutatóvállalatok országszerte több ezer kutat fúrtak, és elárasztották a piacot
olcsó energiával. A palagáz forradalma átalakította az olajjal és gázzal
kapcsolatos geopolitikai játszmát: az Egyesült Államok kevésbé függ a külföldről
behozott energiától, sőt a világ legnagyobb gázkitermelőjévé vált. A forradalom
kirobbantója a hidraulikus repesztés néven ismert technológiai áttörés, amely a
szénhidrogének hatalmas lelőhelyeit nyitotta meg, és amely lehetővé tette, hogy a
fúrók New Yorktól Észak-Dakotáig lecsapolják a tüzelőanyaggal átitatott
kőzetrétegeket. A forradalommal párhuzamosan kitört a vita a környezeti és
közegészségügyi következményekről is, de az Egyesült Államok mindeközben
csapra veri a hordókat.
Az amerikai gazdaságra jelentős hatást gyakorolt a fekete pala hidraulikus
repesztése, arról azonban kevesen tudnak, hogy a fekete pala kialakulása hogyan
hatott a Földre. Az Egyesült Államok újonnan felfedezett földgázgazdagsága
ugyanis a késő devon időszak tömeges kihalásainak köszönhető. Több mint 350
millió évvel ezelőtt, amikor a későbbi amerikai kontinenst borító tengerek újra
meg újra oxigénhiányba fulladtak, a tengeri élővilág kihalt, majd a tengerfenékre
süllyedt, ahol – a Hess, a Chesapeake Energy és a hasonló vállalatok legnagyobb
örömére – földgázzá alakult.
AZ ORDOVÍCIUM HÁTBORZONGATÓ végét (és a földtörténet szilur nevű rövid fejezetét24)
követően, mintegy 420 millió évvel ezelőtt megkezdődött a devon időszak, a földi
élet történetének jelentős átmeneti időszaka, amely 60 millió évvel később
tragikus véget ért. Az ordovícium, azaz a „halak nélküli tengerek” időszakát
követő évmilliók során alaposan megváltozott a bolygó. Őseink – a halak –
elszaporodtak, és átvették az uralmat az óceánokban. Méghozzá olyan
eredményesen, hogy a devon időszakra a Föld belépett a „halak korába”. Az
egész bolygón megjelenő hatalmas zátonyok körül – ahol sokszor ijesztő,
ismeretlen ragadozó halak és zsákmányállataik úszkáltak – gazdag ökoszisztéma
alakult ki. Az óceánok új urai bátortalanul bár, de a szárazföldi élettel is
kísérleteztek, bizonyos fajok rövid látogatásokat tettek a parton. Halszerű
őseinkre azonban borzalmas meglepetés várt. Ráadásul nem is egy.
A késő devon időszaki tömeges kihalások első halálos csapása 374 millió évvel
ezelőtt történt. Ennek az epizódnak, amelyben a világ valaha keletkezett
legnagyobb zátonyainak 99 százaléka megsemmisült, önmagában is helye van
minden idők öt legnagyobb tömeges kihalása között. A zátonyok akkoriban
csaknem nyolcmillió négyzetkilométert foglaltak el – ma csupán tizedannyit –, és
az, ami megmaradt, nagyon sok olajat rejt Kanadában és Ausztráliában. A
kataklizma után több mint 100 millió évbe telt, mire a bolygó zátonyai magukra
találtak. A földi élet balszerencséjére azonban a devonban nem csupán egyetlen
tömeges kihalás történt. A második halálos csapás 359 millió éve következett be.
A végzetes esemény a bolygó csúcsragadozóit – ezek a jól felfegyverzett tengeri
gyilkosok előkelő helyezést érnének el a világ legfélelmetesebb állatainak
versenyén – megsemmisítve szó szerint dermesztő véget vetett a periódusnak.
Ha érteni akarjuk, hogy miért pusztult el majdnem a bolygó több százmillió
évvel ezelőtt, a devonban, először azt kell tudnunk, hogy az Egyesült Államokban
miért található olyan sok gázban gazdag fekete pala.
– Először azért kezdtem a devon időszaki palával foglalkozni, mert itt van
Ohióban – mondja a Cincinnati Egyetem geológusa, Thomas Algeo. – Később
aztán nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy egyáltalán miért termelődött
ennyi fekete pala ebben az időszakban.
Algeo a késő devon időszakot meg-megszakító tömeges kihalások egyik
legelismertebb kutatója. Azért kerestem fel, hogy képet kapjak a földtörténet e
sokszor elhanyagolt korszakáról. A késő devon időszaki válságokkal kapcsolatos
elmélete lassan vált ismertté, a szakterületén működő kollégái ugyanis
évtizedeken át Alvarez kisbolygóelméletének bűvkörében éltek.
– A devon időszaki kihaláshullám egészen más mintázatot követ, mint a többi
tömeges kihalási esemény – magyarázza Algeo. – Már az időtartama is más, 20-
25 millió évig tartott. Ennyire sokáig.
A késő devon időszakban legalább 10 kihalási csúcsot figyelhetünk meg, a két
legszélsőségesebb eseményt – az úgynevezett Kellwasser- és Hangenberg-
eseményeket25 – 374, illetve 359 millió ével ezelőtt. Valamennyi válság
szembetűnően eltér az öt nagy tömeges kihalás többi tagjától. Jelentősen
különböznek például a kréta végén bekövetkező dinoszauruszkihalástól, amely a
kövületek tanúbizonysága szerint egyik pillanatról a másikra történt, ahogy ezt
egy kisbolygó becsapódásától el is várhatjuk. A devon időszaki kihalások
egyedisége persze nem akadályozta meg a paleontológusokat abban, hogy földön
kívüli bűnbakot keressenek.
A devon időszak első halálos csapása, a Kellwasser-esemény tekinthető az első
olyan globális kihalásnak, amelyet a paleontológusok aszteroidabecsapódással
indokoltak. A kanadai geológus, Digby McLaren 1969-ben olyan hallgatóság
előtt emelkedett szólásra a Paleontológiai Társaság ülésén, amelynek nagy része
még a tömeges kihalások elméletében is kételkedett. A többség Darwin óta úgy
hitte, hogy az őslénytani leletanyagban mutatkozó hézagok csak a kőzetrétegek
megőrződésének hiányosságait tükrözik. Képtelenségnek tartották, hogy az élet
egy szempillantás alatt megsemmisülhet – az elmélet túlságosan is az ószövetségi
csapásokat idézte. A szakterület csaknem két évszázadot töltött a Teremtés
könyve által ihletett „özönvíz-geológia” szellemének elűzésével: ez a teória ismét
émelyítően népszerűvé vált az Egyesült Államok bizonyos részein. A kövületek
jelentős folytonossági hiánya azonban továbbra is izgatta McLarent. Váltig
állította, hogy a kollégái „megpróbálják lesöpörni a színről” az élet történetének e
zavaró hiányosságait. McLaren egy kollégája 1965-ben Iránba látogatott, ahol
ugyanazt a feltűnő hézagot vette észre a leletanyagban, mint az észak-amerikai
kőzetrétegekben. Akármi történt is a késő devonban, globális esemény lehetett.
És McLaren határozottan állította, hogy ennek megfelelően csakis apokaliptikus
ok idézhette elő.
– Ha ma egy hatalmas aszteroida zuhanna az Atlanti-óceán közepébe, hat
kilométer magas hullámot hozna létre – jelentette ki kollégái előtt. – Ami éppen
elegendő a véghez – folytatta, és felvázolta a késő devon időszaki kőzetekben
megfigyelhető globális pusztulás forgatókönyvét.
Előadását zavart csend követte. McLaren elméletét végül igazolták, amikor
jóval később megállapították, hogy egy kisbolygó igenis okozhat tömeges
kihalást. Csak éppen nem a megfelelő tömeges kihalást emlegette.
Amikor 1980-ban felfedezték a megdöbbentő összefüggést egy tíz kilométer
átmérőjű kisbolygó és a dinoszauruszok eltűnése között, egyik pillanatról a
másikra felkapott témává vált a korábban a paleontológia kínos peremterületének
számító tömeges kihalások vizsgálata. A geológusok a világ legtávolibb zugaiban
is a kihalási események földön kívüli bizonyítékai után kutattak. Addig csak
legyintettek McLaren elméletére, ezután azonban a késő devon időszak
eseményei csak úgy vonzották a meteoritvadászokat. Az igencsak szegényes
bizonyítékok ellenére egyesek határozottan állították, hogy az időszak végén
bekövetkező kihalási hullámot igenis okozhatták végzetes becsapódások.
A geológusok egy része szerint az ordovícium végéhez hasonlóan a késő devon
időszak válságaiban is szerepet játszhatott a szélsőséges lehűlés, a földtörténetben
ugyanis a devon meleg klímájú időszaknak számított. A becsapódások lelkes
hívei nemcsak a lehűlést, hanem a devon időszaki kihalások szokatlanul hosszú
időtartamát is az „égi áldással” magyarázták. Az egyik elmélet szerint egy
alacsony röppályájú aszteroida elegendő kőzettörmeléket röpíthetett az űrbe
ahhoz, hogy a Föld körül a Szaturnuszéhoz hasonló gyűrű alakuljon ki. A gyűrű
Egyenlítőre vetülő árnyéka állandó szürkületet és lehűlést okozhatott, ami
megmagyarázná a trópusi élőlények kihalását. Aztán a gyűrűt alkotó sziklák
évmilliók alatt lassan visszahullottak a Földre, ezért követhette egymást több
kihalási hullám. Igéző, habár kissé hóbortos elképzelés – a földönkívüliek után
kutató megszállottak valószínűleg rajongtak volna érte. Algeo azonban nem hitt
benne.
– Valószínűtlen – jelentette ki tömören. – Születtek egészen elképesztő ötletek
is.
A Rutgers Egyetem munkatársa, George McGhee Jr. a becsapódás lelkesebb
híveinek egyike, 1996-ban kiadott egy könyvet, amely szerint a késő devon
periódus tömeges kihalásait kisbolygó-becsapódások okozták. Nemrégiben
azonban McGhee maga is elismerte, hogy a devon időszak esetében egyelőre nem
állnak rendelkezésre olyan adatok, mint amelyek a dinoszauruszok uralmának
véget vető becsapódást bizonyítják – például jelentős mennyiségű, nem földi
eredetű por vagy hatalmas átmérőjű kráterek. „Annak ellenére sem – írja –, hogy
a tudósok 30 éve kutatnak szerte a világban.”
Algeo egy sokkal földhözragadtabb, bár éppily abszurdnak hangzó végzetes
okot feltételez, amely szerinte megmagyarázhatja az időszak végén jelentkező
lehűlést és a fekete pala nagy mennyiségét is, amelyből napjainkban a hidraulikus
repesztésnek hála csak úgy árad a földgáz, ám amely a devonban az állati életre
alkalmatlan, fuldokló óceán jele volt. Algeo irodája előtt barázdált, jókora
kőoszlop áll. Egy megkövesedett fa része – 380 millió éves. És nem csupán
díszítőelem.
– Meglehetős bizonyossággal állítom, hogy ez a kihaláshullám a szárazföldi
növények evolúciójával függ össze.

Kristin Wyckoff a Gilboa Múzeum önkéntes igazgatója: a szerény,

szántóföldek övezte egyszobás épület New York állam északi részén, a Catskill-
hegységben található. A múzeumban rozsdásodó mezőgazdasági eszközök és
szépia tónusú fényképfelvételek láthatók a New York állambeli néhai Gilboa
város impozáns épületeiről. Gilboa óvárosa ugyanis egy mesterséges tó fenekén
fekszik. Wyckoff múzeuma az elsüllyedt városnak és elpusztításának állít
emléket, mivel az esemény némiképp váratlanul felhívta a figyelmet a földi élet
történetének egyik legjelentősebb pillanatára.
Egy évszázaddal ezelőtt, Gilboától 220 kilométernyire New York városa az
Ellis-szigeten át érkező, a nyüzsgő nagyvárosba tartó bevándorlók áradatával
birkózott. Nem sokkal korábban csatolták a városhoz Brooklynt – amely sokáig
független terület volt az East River túloldalán –, ezért Gothamnak sürgősen vízre
volt szüksége. Vigyázó szemét természetesen északra vetette, a Catskill-hegység
ritkán lakott, ősi völgyeire, ahová víztározót tervezett. Gilboa szép kis városának
balszerencséjére az egész államban nem akadt ígéretesebb hely a gát
megépítéséhez, mint a város szíve. A falu egy olyan völgy mélyén feküdt, amely
a New York-i vízügyi hatóságok vizsgálata alapján az egész állam leggyorsabban
újratöltődő víztározóját ígérte, melyet 40-nél is több mellékfolyó táplálna. Úgy
tervezték, hogy ideterelik majd a Schoharie folyót, Gilboa kedves falucskáját
pedig feláldozzák a közjó oltárán. Az állam úgy határozott, hogy a város a tó
fenekére költözik. A szomját csillapítani kívánó New York meglehetősen
érzéketlenül pusztította el a falut.
Amikor Wyckoff interjút készített az egykori város utolsó élő lakosaival, szinte
bibliai száműzetésről számoltak be a gát építése miatt. A hazatérő lakók házainak
ajtajára felkerült a baljós X, a megsemmisítés jele.
– [Az egyik helyi lakos] szerint mire a költözéskor visszamentek az utolsó
fordulóra, hogy elhozzák a hálószobájából a babagyűjteményét, a ház már nem
állt – mondja Wyckoff. – Felgyújtották. Nem sok időt hagytak a kipakolásra.
1926-ban a Schoharie folyót feltartóztatták a csillogó-villogó, új Gilboa-gátnál,
és a város lassan víz alá került. Gilboa történetének egyik krónikása némi
érzelgősségtől sem visszariadva megállapította, hogy „a lakosság több mint
egyharmadát a bánat vitte el. A többiek kábultan szóródtak szét, hogy menedéket
leljenek valahol addig, amíg a halál végre megszabadítja őket ettől a kegyetlen
világtól, amelyben nem látják őket szívesen.”
Gilboa egykori városának maradványai továbbra is a Schoharie-víztározó
fenekén nyugszanak, a manhattani csapokból azóta is ez a víz folyik. Nem messze
a múzeumtól, a Wyckoff Road végén elhagyatott temető rejtőzik, a girbegurba,
mohlepte sírköveket csak számok jelzik: amikor a faluval együtt a régi temető is
víz alá került, az állam ide költöztette a halottakat. Még ma, több mint 90 évvel
később is tapintható a nagyváros iránt érzett harag.
– Benne van a levegőben – mondja Wyckoff.
A gát építésének azért előnyei is voltak.
– A Gilboa-gát egyetlen előnye, hogy előkerültek ezek a hihetetlen kövületek.
A gáthoz szükséges homokkőtömbök kitermelése közben a döbbent bányászok
szerszámgépe újra meg újra különös, barázdált kőoszlopokba ütközött. Véletlenül
fölfedezték a bolygó első fáit, az élet történetének legősibb erdőségeit.
 Körülbelül egyórányira Albanytól nyugatra New York állam beleütközött a
devonba.
A FÖLDTÖRTÉNET SORÁN a szárazföldek csaknem mindig teljesen kopár, fenyegető
kősivatagok voltak, a belső területeken sivár élettelenség uralkodott – rá sem
ismertünk volna bolygónkra. Az ordovíciumban azonban néhány parányi növény
létrehozta első, jelentéktelen szárazföldi hídfőállását. Szerény méretükkel
kiérdemelték a „liliputi növényvilág” nevet, a májmohák úttörő hajtásai ugyanis
legfeljebb néhány centiméteresre nőttek. Mégis, ahhoz, hogy a liliputiak a tócsák
és tavacskák felszínének algás lepedékéből mégoly szerény bár, de szárazföldi
növényekké lépjenek elő, és ne száradjanak el az ismét perzselő napsütésben,
komoly evolúciós újításokra volt szükség (például viaszos felszínre és apró
pórusok növesztésére a légzéshez). Amikor a növények megtelepedtek a parton, a
korlátozott helyért és a napfényért folyó küzdelem végül további, a Föld életét
átalakító újdonságok megjelenését eredményezte: eljött a függőleges terjeszkedés
ideje. Kialakult az edénynyalábszövet, a fák az égbe nyújtóztak, egymást
félrelökve törekedtek a napfény felé.
– Ekkor születtek meg a térdig érő növények helyén a fák – magyarázza Algeo.
Gilboában, New York partvidéki síkságai és vizenyős területei fölött, ahol a
leletanyagok tanúsága szerint azelőtt nem voltak fák, hirtelen kilencméteres
pálmafadzsungelek emelkedtek a magasba. Az ősfák laza, fűszoknyaszerű
rostkötegekkel tapadtak a földhöz, hamarosan azonban a növények lefelé is
hoztak hajtásokat, így kialakultak a valódi, földbe kapaszkodó gyökerek.
Megkezdődött a szárazföld meghódítása.
Az első erdőkben megjelentek az első rovarok is, a trópusi Gilboában
százlábúak és őspókok szaladgáltak. A rovarok a szárazföldre csábították a
halakat, amelyek az első bizonytalan mozdulatokat követően végleg hátat
fordítottak az ősi tengernek. Az összetett életformák több százmillió év után
hátrahagyták a zsúfolt tengermélyi óvodát, és meghódították a kopár, élettelen
szárazföldet. Úttörő szellemiségükért azonban alaposan megbűnhődtek.
Amikor 2010-ben megkezdődtek a roskadozó Gilboa-gát felújítási munkálatai,
New York Állam Környezetvédelmi Hivatala engedélyezte, hogy William Stein, a
New York-i Állami Egyetem binghamtoni központjának paleobotanikusa
vezetésével egy tudóscsoport megvizsgálhassa a világ első erdőségét, amelyet az
állam csaknem egy évszázadon át elzárt a tudósok és a nyilvánosság elől – a
helyzet azóta sem változott. A terület valóságos csodaországnak bizonyult: az
erdei talajszint gyönyörűen megőrződött, a világ első fáinak helyén 200 lyuk és
30-nál is több ormótlan, megkövült farönk állt, amelyek közül később többet
Wyckoff múzeumának ajándékoztak. A gilboai megkövült erdő nem pusztán a
kezdetleges ökoszisztémába nyújt bepillantást, hanem egy új bolygó születésének
kezdetét is jelzi, egy olyan bolygóét, amelynek felszínét alaposan átalakította a
növénytakaró. Stein csapata a Nature folyóiratban így fogalmazott a gilboai
erdővel kezdődő korszakos változásokról: „A fák megjelenése a devon időszak
közepén a Föld ökológiai rendszerének jelentős változását jelzi, aminek hosszú
távú következményei lettek: a fokozott mállás, a légkör szén-dioxid-szintjének
csökkenése (…) és a tömeges kihalás.”
Bár ma úgy tartjuk, hogy a fák életet adnak – és hogy a szárazföldi élet későbbi
felvirágzása a növényeknek köszönhető –, a bolygó első erdei a végnapok
előhírnökei lehettek.
MI KÖZE LEHET TEHÁT a szárazföldi erdők hajnalának az óceánokban kialakuló aggasztó
fekete palához és a késő devon időszakban a bolygót sújtó szélsőséges
válságokhoz?
– A devonban történtek párhuzamba állíthatók napjaink holt zónáival – mondja
Algeo.
Ma a Mexikói-öbölben minden nyáron oxigénhiány alakul ki az óceán egy
New Jersey-méretű területén, ahol szinte minden élőlény elpusztul. New Jersey
maga is évről évre megküzd az oxigénhiányos időszakkal, ahogy az Erie-tó is,
amelyben 2014-ben annyi mérgező alga jelent meg, hogy Toledo városa ivóvíz
nélkül maradt. 2016-ban vastag, a tengeri életet fulladásra ítélő algás nyálka
hullámai kínozták Florida partjait, melynek állaga a hajótulajdonosok szerint az
avokádókrémre emlékeztetett. Hasonló problémák sújtják az igencsak
elnéptelenedett Chesapeake-öblöt,26 amely még a viszonylagos közelmúltban is
biológiai paradicsomnak számított. A Chesapeake-öbölben egykor a hajósok
dolgát is megnehezítették a hatalmas osztrigakolóniák, a vízben olyan állatfajok
éltek, mint „a delfin, a lamantin, a folyami vidra, a tengeri teknős, az aligátor, az
óriás beluga, a cápa és a rája”. A tekintélyes lista talán meglepi a borongós
öbölben hajózó műkedvelőket, akik ma akkora eséllyel láthatnak a területen
lamantint, mint vízilovat. Oxigénszegény a víz a Balti- és a Kelet-kínai-tengerben
is. Ez a halálos jelenség – amikor az algavirágzás megfosztja a tengert az
oxigéntől – az eutrofizáció. Az avokádókrém-szerű trutymó a késő devon időszak
rossz csillagzat alatt született állatainak ugyancsak ismerős látvány lehetett.
Az eutrofizáció oka a túladagolt növényi táplálék – mondhatnánk, a jóból is
megárt a sok. A Mexikói-öböl problémája a hátországban, a kontinens szívében
kezdődik. Amikor a Közép-Nyugat és a Great Plains (Észak-Amerika nagy
síksága) végtelen, téglalap alakú szántóföldjein a gazdálkodók nitrogénben és
foszforban gazdag műtrágyával növelik a terméshozamot, mindaz, amit a
növények nem szívnak fel, a Mississippi folyóba kerül. Amikor a Mississippi a
Louisianától délre fekvő óceánba ömlik, a felgyülemlett műtrágya hatására a nyílt
óceánban elszaporodnak az algák. Az algavirágzás során tömegével hullanak el,
majd lesüllyednek, és a mélyben bomlásnak indulnak, a folyamatban pedig a
vízoszlopban lévő oxigén nagy része elhasználódik.
 Oxigén híján minden más élőlény megfullad. A halpusztulás nem újdonság az
öbölben fürdőzők számára: minden évben élettelen mérgező ráják, lepényhalak,
garnélák, angolnák és egyéb élőlények bibliai áradata vetődik a partra. A víz alatt,
a tengerfenéken úgy hevernek az elpusztult rákok, kagylók és tengeri férgek, mint
a gerincesek somme-i ütközetének áldozatai. Könnyű belátni, hogy a nagyobb
léptékű, globális és hosszan tartó eutrofizáció végzetessé válhat, mint ahogy a
devon időszakban is ez történhetett.
Napjainkban – elsősorban a nagyüzemi mezőgazdaság fejlődése és terjedése
miatt27 egyre gyakoribb az algavirágzás,28 egyre több holt zóna található a
világban. Mivel azonban a devon Monsantójának létezéséről csekély bizonyíték
áll rendelkezésre, más miatt kerülhetett nagy mennyiségű növényi táplálék az ősi
tengerekbe. Algeo és kollégái szerint maguk a növények a magyarázat: amikor
először hatoltak gyökereikkel a talajba, felaprózták a kőzeteket, és
felszabadították a bennük rejlő tápanyagot – többek között foszfort –, amely
később a folyókba került, majd algával és fitoplanktonnal mérgezte a folyót. A
táplálékáradat következtében kialakult hatalmas planktontelepek kivonták a
tengerből az oxigént, majd végül létrejött a rengeteg fekete pala.
A gilboai fák valójában furcsa, hatalmas gyomnövények voltak. Pálmafára
emlékeztető, vastag törzsük ellenére a zsurlókkal és a páfrányokkal álltak
közelebbi rokonságban. Az első valódi fák csak a devon későbbi szakaszában, az
Archaeopteris29színre lépésével30 jelentek meg. Az Archaeopteris vékony cédrusra
hasonlított, és több mint 30 méter magasra nőtt. Az impozáns fát a világ első
valóban mélyre nyúló gyökérrendszere tartotta. Szerves savakat választott ki, és a
még szűz föld mélyébe hatolt – fizikai és kémiai fegyverekkel is támadta a
szárazföldi kőzeteket, terjeszkedése közben felaprózva őket.
Ezek a fák hoztak létre először termékeny talajt – amely azután a folyókba és a
patakokba került, onnan pedig a sekély tengerekbe, elárasztva az óceánt
történelem előtti műtrágyával. Ahogy az Archaeopteris birodalma gyorsan
növekedett a Földön, a kőzetekből kivont tápanyagok miatt virágzás kezdődött az
óceánokban, ami a mai ipari műtrágyákhoz hasonlóan megfojtotta a tengeri
élővilágot. A planktonvirágzás nagy mennyiségű szén formájában jelentkezik a
kőzetekben, ami a tengerek megnövekedett szervesanyag-termelésének a jele. Az
ebből a halálos hullámból származó szenet termelik ma ki földgáz formájában a
hidraulikus repesztés segítségével.
A devon időszak problémáit az is súlyosbította, hogy a földrészeket borító
különös tengerekből korlátozott út vezetett a nyílt óceánba, ezért a szárazföldről
érkező tápanyagözön nem mosódhatott ki a nyílt vizekbe.
– A Mexikói-öböl holt zónái ma a nyílt kontinentális selfen fekszenek, amely
jelentős akadályok nélkül elérhető. Ám az algavirágzás még ilyen körülmények
között is lehetséges – magyarázza Algeo. – A devonban ehhez képest ideálisak
voltak a körülmények az oxigénhiány kialakulásához.
Gyilkos körülmények a halak számára.
A további evolúciós újítások – például a magok, amelyek a devon időszak
legvégén, közvetlenül a tömeges kihalás második hulláma előtt jelentek meg –
lehetővé tették, hogy a fák még beljebb nyomuljanak, és életben is maradjanak a
kontinensek belsejének szárazabb környezetében. Ami Gilboában és a hozzá
hasonló területeken a patakok és tavak lápos partjain indult, a devon végére a
Föld totális megszállásává vált. Algeo szerint ezek az újítások – fák, gyökerek,
magok és így tovább – adnak magyarázatot a késő devon időszakában
bekövetkező kihalások szakaszosságára.
– A növényzet elterjedése nem volt feltétlenül lineáris, 25-30 millió éves
folyamat – fogalmazott. – Hullámokban is történhetett. Az egyik növénycsoport
például képessé vált arra, hogy beljebb nyomuljon a szárazföldre, és
alkalmazkodjon a zordabb körülményekhez. Mindez nagyon gyorsan zajlott.
Ezután egy ideig nem történt semmi, majd egy újabb paleobotanikai fejlemény
előidézte a következő válságot.
Ha mindössze annyi történik, hogy az első erdők egyszerűen elárasztják a késő
devon időszaki óceánt a tápanyagtöbblettel, és kivonják a vízből az oxigént, a
kihalás nem lett volna ennyire pusztító. Ám a fáknak van még egy trükkje:
hatalmas mennyiségű szén-dioxidot kötnek meg. Ezért tördeljük annyit a
kezünket az Amazonas esőerdeinek pusztulása miatt, hiszen a bolygó nehezen
birkózik meg a szénmérleg változásaival ebben a melegedő világban. Az egyik
(vitatott) elmélet szerint az 1500 és 1800 között uralkodó, kis jégkorszaknak is
nevezett hideghullám annak köszönhető, hogy miután kiirtották az amerikai
indiánokat, újraültették az észak-amerikai erdőket, amelyek az előző évszázadok
alatt az őslakosok által űzött erdőégető földművelés következtében
megsemmisültek. Ahogy a növekvő fák Kolumbusz után visszahódították a
földrészt, a légkörből kivont nagy mennyiségű szén-dioxid miatt rövid időre
lehűlhetett az idő. Hiszen a fák nem a földből nőnek, hanem a körülöttük lévő
levegőből.
A devonban a kopár szárazföldek erdősülése egészen más léptékben zajlott.
Ahogy a fák meghódították a világot, a légkör szén-dioxid-szintje több mint 90
százalékkal csökkent. Ráadásul a világ első erdőségeibe és termőtalajába zárt
szén problémáját súlyosbította, hogy a tápanyagban dús planktontelepek nagy
mennyiségű szenet temettek el az oxigénhiányos tengerben. Cseppet sem
meglepő, hogy ennek a sok szénnek a kivonása hatott az éghajlatra és az
életkörülményekre is. Igencsak lehűlt az idő.
– A késő devon időszak két legnagyobb tömeges kihalási eseménye hirtelen
lehűléssel és a kontinensek jegesedésével járt együtt – mondja Algeo.
 Amennyiben igaza van, a bolygó nem csupán a fuldokló tengerek miatt
szenvedett; a szén-dioxid-szint újabb zuhanása miatt az éghajlat jegessé vált.
Algeo balszerencséjére azonban az adatok ellentmondásosak: a késő devon
első halálos csapása, a Kellwasser-esemény – amely megcsonkította a világ
zátonyait – meglehetősen homályos. Ennek egyik oka, hogy a kihalás első
hulláma több mint egymillió évet ölelt fel, nem kevesebb, mint öt halálos
szakasszal. Egymillió év alatt nagyon sok minden történhet. Az ember mindössze
200 ezer éves.
A tömeges kihalás első hullámának okai tehát – ahogy a tudományos cikkek
finoman fogalmaznak – „igen ellentmondásosak”; a különböző, ám ugyanezt a
kihalást tárgyaló cikkek sokszor mintha egészen más eseményről beszélnének.
Bár Algeo elmélete a növények elterjedéséről és a szén-dioxid-szint zuhanásával
összefüggő rövid jégkorszakokról a Kellwasser-esemény során nem áll
sziklaszilárd alapokon, némi bizonyíték azért alátámasztja: parányi, angolnaszerű
állatok fogából nyert oxigénizotópok tanúsága szerint a trópusi tengerek
hőmérséklete rövid időre, de nagy hirtelenséggel öt–hét fokkal csökkent.31 A világ
különböző pontjain – Kínában vagy Kanada nyugati részén – lepusztult kőzetek
azt jelzik, hogy a késő devonban drámai mértékben csökkent a tengerszint, a
hideghez alkalmazkodó élőlények pedig a trópusokhoz közelebb húzódva élték
túl a kihalást.
Ám az adatok, mint már említettem, ellentmondásosak; ott van például az a
halvány elképzelés, miszerint ebben az időszakban Oroszország nagy területén
jelentős vulkáni tevékenység lehetett, amely különféle problémákat okozhatott, a
szélsőséges globális felmelegedést is beleértve. A kihalás hullámai során találtak
bizonyítékokat a felmelegedésre ugyanúgy, ahogy a tengerszint emelkedésére is.
A zavar oka a maradványok pontos korával kapcsolatos bizonytalanság, a
kövületek hézagossága, valamint az adatok értelmezésének nagyon is emberi
feladata.
David Bond, az angliai Hull Egyetem munkatársa nem vonja kétségbe, hogy a
növénytakaró átalakulása drámaian befolyásolta az életkörülményeket.
– Tetszik nekem Algeo hipotézise – mondja Bond. – A nagyobb növények
fejlődésének egyes lépései valóban egybeesnek a globális oxigénhiányos
eseményekkel, ami valóban elgondolkodtató. Nem légből kapott az elképzelés.
Bond azonban a késő devon időszak első nagy kihalási eseményét kísérő
jegesedés elméletével nem ért egyet. Szerinte a lehűlés és a tengerszint
csökkenésének bizonyítékai valószínűleg a kihalás után kerültek a kőzetekbe,
tehát nem működhettek kiváltó okként. Ami a hirtelen lehűlést jelző hőmérsékleti
adatokat illeti, Bond szerint ezek megbízhatatlanok – a földtörténet évmilliói
során átalakulhattak.
 – Való igaz, hogy csökkenhetett a tengerszint, és eljegesedésre is sor
kerülhetett, de a lényeg az időzítés – magyarázza. – Ha mindez a tömeges kihalás
után történt, nem lehet annak a kiváltó oka.
Bond és mások inkább a tengerszint jelentős emelkedésében és a globális
felmelegedésben hisznek – szerintük az Oroszországból és Ukrajnából érkező
vulkanikus eredetű szén-dioxid következtében a devon oxigénhiányos tengerei
elárasztották a selfet, és szinte minden élőlényt elpusztítottak.
A kitörések időpontját még nem sikerült pontosan megállapítani a tömeges
kihaláshoz képest, de az időpontok elég közeliek ahhoz, hogy ne vegyünk róluk
tudomást. Ráadásul, mint később látni fogjuk, ezek a típusú kitörések
aránytalanul nagy szerepet játszottak az összes későbbi tömeges kihalásban.
Egyelőre tehát nem tudjuk, mi idézte elő a Kellwasser-eseményt, a földi élet
történetének egyik legjelentősebb és legpusztítóbb epizódját. A devon első
tömeges kihalása során talán nem alakult ki egyértelmű lehűlés vagy izzóan forró
kohó, az éghajlat talán szeszélyesen ingadozott, a tűz és a jég váltakozása hozta el
az ítéletnapot. Aki azt forgatja a fejében, hogy geológiát vagy paleontológiát
tanul az egyetemen, még örülhet is annak, hogy ennyi bizonytalanság övezi a
földtörténet e döntő fontosságú pillanatát: jó néhány nagy kérdés vár még
válaszra.
Algeónak azonban a jelek szerint a devon második halálos csapása, a
Hangenberg-esemény kapcsán igaza lehet – ez a kihalás szörnyszülött halak
rémisztő sorát kiirtva véglegesen lezárta az időszakot. Szinte biztos, hogy a
bolygót rövid időre, de annál végzetesebb következményekkel birtokba vette a
jég.
– A devon végén nagyon gyorsan megjelennek és elterjednek a magról
szaporodó növények – mondja Algeo –, ami végül lehűléshez és eljegesedéshez
vezetett.
A világ kizöldült, de a bolygó megfagyott. A devonnak véget vető globális
jeges végzet bizonyítékai egyértelműek. Maryland állam nyugati részén autózva
elég csak kinézni az ablakon.

Amikor David Brezinski geológus 1985-ben a Marylandi Földtani Szolgálat

munkatársa lett, elautózott a Maryland nyugati részén álló Allegheny-hegységbe,
hogy szemügyre vegyen egy hatalmas útbevágást, amelyet az autópályát építő
munkások nem sokkal azelőtt robbantottak a Sideling Hill névre hallgató
gerincen. A mesterséges sziklafalak sekély tengerekből és mocsarakból származó
kőzetrétegeket tártak fel. A rétegeket később hatalmas U alakba gyűrte a
kontinensek ütközése; az U betűtől kifelé haladva ma már láthatatlan, az
eróziónak áldozatul esett hegyek felé tekintenénk. A 68-as autóút mesterséges
szurdoka a kíváncsi autósok turistaattrakciójává vált, Brezinski – az ilyen
jelenségek tapasztalt tudósa – azonban egyszerűen csak látványosnak tartotta a
sziklákat.
Az útbevágásban az ősi, meleg parti környezetre jellemző homokkő és szén
rétegei láthatók, alul azonban hirtelen valami cseppet sem odaillő tűnik fel a
kőzetrétegekben.
– Alapvetően agyagpala, benne hatalmas, néha egyméteresnél is nagyobb
kőtömbökkel. Még soha nem láttam ilyet – meséli Brezinski. – Nem értettem.
Úgy látszott, mintha a kőtömböket gleccserek hagyták volna hátra, de ez nem
tűnt lehetségesnek. Arra tippeltek, hogy az egész rétegsor a víz alatt jöhetett létre
egy trópusi világban. A geológusok szerint az agyagpalát meg-megszakító
kőtömbök összevisszasága valamiféle helyi, tengermélyi üledékcsuszamlás
eredménye lehetett.
– Aztán rájöttem, hogy Maryland és Pennsylvania nyugati részén bárhol
vizsgálom ugyanezt a szintet – folytatja Brezinski –, ezt a képződményt látom.
Szó sem volt helyi jelenségről.
Brezinski biztos volt abban, hogy nem víz alatti kőomlás eredményével áll
szemben. És azoknak sem volt igazuk, akik egy kisbolygó miatti szökőár
hordalékára gyanakodtak. Szárazföldi gleccserek művéről lehetett szó.
– Ezekről a bizonyítékokról sokáig senki nem vett tudomást, mert mindenki
abban a hitben élt, hogy a devon világa meleg volt. Egyszerűen nem illettek az
elméletbe – magyarázta.
Ám a furcsa bizonyítékok egyre csak gyűltek. 2002-ben a devon időszaki
kőzeteken jellegzetes barázdákat fedeztek fel, ami arra utalt, hogy gleccserek
koptatták őket. 2008-ban Kentucky devon időszaki palájában egy háromtonnás
gránitsziklát találtak – az egyetlen lehetséges magyarázat az volt, hogy egy
jéghegyből maradt ott. Cleveland külvárosai és a mai németországi folyópartok
alatt egykor folyók hatalmas szurdokai húzódtak, amelyek a jég
előrenyomulásával és a tengerszint csökkenésével vágódtak be a szárazra került
devon időszaki tengerfenéken, és amelyeket ma már homok és pala fed.32
Brezinski megállapította, hogy a marylandi 68-as út mentén felfedezett
kőtömbök 370 kilométer hosszan előfordulnak, Pennsylvania északkeleti részétől
Marylanden át egészen Nyugat-Virginiáig. Az egykori sarkkörökhöz közelebbi
helyeken, például a mai Bolívia és Brazília területén már találtak ilyen
gleccserüledéket, az Appalache-hegység azonban csaknem a trópusokon állt a
devon idején. Minden jel egy geológiai szempontból rövid, ám annál végzetesebb
jegesedésre utalt. Úgy látszott, hogy a devon világának a lehűlés vetett véget.
Brezinski – akinek az irodája egy olyan baltimore-i negyedben van, ahol abban
az évben három gyilkosságot követtek el – és kollégáinak munkája Marylandben
és Pennsylvania nyugati részén alapvetően megváltoztatta a késő devonnal
kapcsolatos gondolkodást.
– Az elmúlt öt évben különösen nagy a változás – mondja Brezinski. – Még
Tom Algeo sem hitt igazán az itteni gleccserekre utaló bizonyítékokban, de
amikor 2006-ban elvittük Pennsylvaniába, belátta, hogy igazunk lehet.
Brezinski néhány geológussal és paleontológussal együtt engem is meghívott a
Sideling Hill híres útbevágásához, hogy belépjünk a tömeges kihalás világába.
Mostanra már talán világossá vált, hogy egyetlen országos építkezés sem
gyakorolt jótékonyabb hatást a tudományra, mint az államok közötti autópálya-
rendszer a geológiára. Az Egyesült Államok keleti részén, ahol a döbbenetesen
gazdag kövületeket bevásárlóközpontok, lakóépületek és némi „fotoszintetikus
kacat” rejtegetik, az útbevágások egy-egy helyen bepillantást engednek a
régmúltba. Ám ahogy egy geológus fogalmazott, míg Dwight Eisenhower (az
autópálya-rendszer atyja) a geológia nagy barátja volt, addig Lady Bird Johnson
(akinek személyes mániája volt az autópályák megszépítését célzó törvény,
amelynek az lett a következménye, hogy zöldbe borultak az út menti területek) a
nemkívánatos személyek közé tartozott.
– Hozott valaki savat? – fordult a csoporthoz egy geológus a 68-as út mellett.
– Én igen! – felelte valaki.
Kiderült, hogy ez a meglepő kérdés gyakran elhangzik a geológusok körében.
Talán csalódást okozok, ha elárulom, hogy a savval a külső szennyréteget
távolítják el a kőzetekről.
A kiránduláson részt vevő paleontológusok egyike a Pennsylvania Egyetemen
dolgozó Lauren Sallan volt, az ősi halak egyik, ha nem a legnagyobb
paleontológus szakértője. Számára már-már zarándoklattal ért fel, hogy a saját
szemével láthatta az út melletti gleccserüledéket.
Sallan egész pályafutása alatt igyekezett elfogadtatni kollégáival a devon
időszaknak véget vető kihalás súlyosságát. Míg a többi ilyen esemény elsősorban
a gerincteleneket, a pörgekarúakat és a planktonokat semmisítette meg, a devon
legvégének tömeges kihalása a nagy testű, jellegzetes külsejű gerincesek
elképesztő mértékű elhullásával járt. E csoport 96 százaléka kipusztult; a
gerincesek a devonban a vízben éltek ugyan, napjainkban azonban szinte minden
állat – kutyák, gyíkok, kígyók, cápák, elefántok, békák – és az ember is ebbe a
csoportba tartozik.
– A devon végi kihalásban pusztult el a legtöbb gerinces a világon –
fogalmazott.
 Az esemény még a dinoszauruszokkal és az élővilág nagy részével végző
krétakor végi tömeges kihalásnál is tragikusabb volt.
– A kréta végén legalább nem pusztult el az összes hal.
Brezinski odavezette a csoportot az útbevágás aljánál a gleccserüledék
közbetelepüléséhez, amely a devon időszak borzalmas végét fémjelezte, és arra
biztatott, hogy vigyünk magunkkal némi emléket. A tudományos világ nemcsak a
késő devon időszaki kihalási esemény súlyosságát fogja fel nehezen, hanem azt
is, hogy ebben az időszakban végzetes következményekkel járó eljegesedésre
került sor. Mint oly gyakran megesik, az egyetemi tudományos világban annyira
szűk szakterületek alakultak ki, hogy a kollégák sokszor mit sem tudnak a
szomszéd szobában folyó kutatásokról. Sallan megragadott egy gleccser által
szállított kőzetdarabot itt, Maryland nyugati részének autópályája mellett, elnézett
a távolba, és kijelentette:
– Végre teljes az életem. A kezemben tartom a kihalás egy darabkáját. Az
eljegesedés egy darabját. Végre megmutathatom a kollégáimnak: tessék, itt van,
ez történt. Számtalanszor elmondtam már, hogy azért volt olyan rettenetes ez a
tömeges kihalás, mert a trópusokon a tengerszinten is gleccserek alakultak ki, ám
a többség nem hisz nekem. De ha hozzájuk vágom ezt a követ, és kórházba
kerülnek, majd elhiszik.
Sallan azért is fogalmaz ilyen élesen az alulértékelt eseménnyel kapcsolatban,
mert rajong a páncélos őshalakért: a devon időszakot e komoly fegyverzettel
rendelkező halak eklektikus csoportja uralta. Nem csoda, ha az olvasó alig hallott
még erről a csoportról, hiszen már nem léteznek – de Sallan szerint ez nem az ő
hibájuk. Bár a közvéleményben nem foglalnak el hasonlóan fontos helyet,
ugyanolyan szerepet töltöttek be a devonban, mint a dinoszauruszok a jura és a
kréta időszakban.
– A páncélos halak voltak az időszak urai. Aztán egyszerűen eltűntek – mondja
Sallan.
Hogy megértsem, miért bántotta Sallant ennyire e különös lények
megsemmisülése, Clevelandbe repültem, hogy megismerkedjem velük. Ott
ugyanis a partfalakból mossa ki a folyó a földtörténet legádázabb és
legfélelmetesebb ragadozóinak maradványait.
Cincinnatiben szembetűnő volt, hogy a város milyen szépen magához tért az
1980-as évek ipari hanyatlása után, a felújított folyóparton éttermek, sörfőzdék és
bárok sorakoztak, Cleveland szépségét viszont már nehezebb volt meglátni – a
belvárost kettészeli a (hajdanában gyúlékony) folyó, amelynek partján ipari
épületek és parkolók sorjáznak; a látképet egy egykor fejedelmi épület, a ma már
nyugdíjnyelő kaszinóvá alakított bevásárlóközpont koronázza meg. A
paleontológusoknak azonban ez álmaik városa. Ugyanis tengeri szörnyek
csontjaira épült.
 – Hajlamosak vagyunk ezeket a lényeket emberi tulajdonságokkal felruházni,
és lássuk be, tényleg igen gonosznak látszanak – mondja a Clevelandi
Természetrajzi Múzeum kurátora, Michael Ryan. A múzeum legmélyebb
bugyraiban találkozom vele, körülöttünk a Dunkleosteus nevű gyilkos páncélos
hal hatalmas, megkövesedett példányainak koponyái hevernek a rekonstrukció
különböző szakaszaiban. A 360 millió éves óceáni szörnyeteg Ryan múzeumi
elődjéről, David Dunkle-ről kapta a nevét, a hatalmas koponyák pedig clevelandi
folyók környékéről kerültek elő, majd jutottak el a világ különböző múzeumaiba.
A Dunkleosteus kizárólag tátott szájjal látható a kiállításokon, tekintetéből tompa
rosszindulat sugárzik. A The Economist egyszer azzal tréfálkozott, hogy a
dinoszauruszok „megnyugtató véget értek”. Ugyanez a Dunkleosteusról is
elmondható.
A kemény csontsisakkal védett Dunkleosteus a devon időszaki tengerek
kétségbevonhatatlan ura volt, és egyben a világ első gerinces csúcsragadozója. A
lakóautó hosszúságú állat mellett eltörpültek az akkoriban kialakuló és az
óceánban csekély szerepet játszó szerény, 90 centiméter hosszú cápák. A ma
ismert halak fogaival ellentétben a vészjósló Dunkleosteus valóságos nyaktilót
hordott: a fejére szerelt páncélból önmagukat élesítő csontlemezek álltak ki. A
mai élőlényeken nem látható ehhez fogható testrész. E pengék segítségével tépte
a húst, törte a csontokat és keltett rettegést a vízben. Az evés közben csak az alsó
állkapcsukat mozgató mai állatokkal szemben a Dunkleosteus fején egy jókora,
izmos ízület lehetővé tette, hogy úgy tátsa ki pengés száját, mint egy ördögűzés
alatt álló aligátorteknős. A mozdulattal olyan komoly szívóerő jött létre, hogy
könnyedén beszippantotta a közelben lévő állatokat a szájába, majd a
haltörténelem legerősebb harapásával egyszerűen összecsukta az állkapcsát.
Félelmetes, csaknem három centiméter vastagságú csontpáncélja fajtársai ellen
védte. Nem meglepő hát, hogy a clevelandi palában talált, Dunkleosteustól
származó fejpajzson olyan bemetszések láthatók, amelyek Ryan és
munkatársainak cikke szerint „csakis egy másik Dunkleosteus harapásától
keletkezhettek”. A kevésbé páncélozott állatoknak esélyük sem lehetett, márpedig
a Dunkleosteus könyörtelennek bizonyult. Az is fölmerült, hogy a kövületekben a
Dunkleosteus körül fellelhető haldarabok a tengeri szörny mohóságát bizonyítják,
és egy gyilkos eszem-iszom visszaöklendezett maradékai.
– Mi mást mondhatnék még róluk? – mutat Ryan az egyik barátságtalan
páncélozott fejre. – Tényleg félelmetesnek tűnnek, nem?
Egyetértettem vele.
Talán nem csak véletlen egybeesés, hogy miközben a Dunkleosteus rettegésben
tartotta a tengeri állatokat, evezőlábú hal őseink megtették első bizonytalan
lépteiket a szárazföldön. Mint az Amerikai Természetrajzi Múzeum
paleontológusa, John Maisey fogalmazott a Nature című folyóiratban, őseink
„nem a szárazföldet hódították meg, hanem a vizet hagyták el”.
Más szóval fejvesztve menekültek a szilárd talajra.
A Chicagói Egyetem evolúcióbiológusa, Neil Shubin azt írja, hogy „[a
devonban] kézenfekvő volt a siker titka: nőj nagyra, növessz páncélt, vagy
menekülj a vízből. Úgy tűnik, távoli őseink nem akartak harcolni.”
– Ezek a fickók egyetlen dologhoz értettek, de ahhoz kiválóan: hogy
felfaljanak másokat – folytatja Ryan az irodáját díszítő méretes clevelandi
koponyát vizsgálgatva.
Ryan gyűjteménye mögött több polcsor áll, rajta annyi cápa- és Dunkleosteus-
kövület a clevelandi 71-es autóút építéséről, hogy múzeumbeli munkatársaival
több emberéleten át lesz mit kutatniuk. Amikor az útépítők a Közép-Nyugat
aszfaltfolyóinak útburkolatán dolgoztak, hogy a környék kohóiban és
futószalagjain készülő autók végtelen sorainak legyen hol haladni, a Clevelandi
Természetrajzi Múzeum újabb és újabb Dunkleosteus-fejpajzsokat és ősi cápákat
gyűjtött be az építési törmelékből.
– Önkénteseink és munkatársaink hetente átforgatták a kupacokat, és
kiválogattak mindent, aminek csontja van – meséli. – A csontokat egyszerűen
félredobták. Mi azért küldtük oda az embereinket, hogy összeszedjenek mindent,
ami érdekes lehet, mielőtt a teherautók elszállítják a törmeléket.
Míg a Dunkleosteus megkérdőjelezhetetlen uralkodóként szelte Cleveland
tengereit, kisebb szerepekben és a legkülönfélébb formákban feltűntek
páncélozott haltestvérei is. Némelyik a megtévesztésig hasonlít a mérges rájára,
mások inkább halfarkú vadászrepülőnek látszanak. A korszak leggyakoribb
halkövülete egy másik páncélos, a Bothriolepis. Az ugyancsak csontlemezekkel
ellátott különös lény fej nélküli teknősre emlékeztet, két oldalán ízületekkel
felszerelt „rugós késsel”. Ezeket a valószínűtlen uszonyokat Sallan a rákok
ollójához hasonlította.
A devon időszak tengereiben a még ennél is különösebb, páncélozott, állkapocs
nélküli halak mellett – némelyik barokk láncfűrészre emlékeztetett – csontos
bumerángfejekkel, extravagáns tüskékkel és páncéllal, szárnyszerű
képződményekkel ellátott felismerhetetlen lények úszkáltak. Bár a halak koráról
beszélünk, nem véletlenül tűnik szokatlannak a csontos frizbik – azaz a
Bothriolepis – vagy a Dunkleosteushoz hasonló hátborzongató torpedók uralta
óceán.
– A páncélos halak alkotják a gerincesek egyetlen olyan csoportját, amely
teljes egészében kihalt – magyarázza Ryan. Míg Ryan szerint a madarakban
tovább él a dinoszauruszok öröksége, a páncélos halaknak nincsenek
leszármazottaik. – Nincsenek élő rokonaik.33
 Persze a Dunkleosteusokkal és barátaikkal azért nem volt olyan könnyű
végezni. A páncélosok túlélték a késő devon időszakot többször sújtó
oxigénhiányos periódusokat, de még a világ teljes zátonyrendszerét elpusztító
első kihalási hullámot is, pedig a Kellwasser-esemény során a csoport tagjainak
fele megsemmisült. Ám a devonnak végképp véget vető halálos csapás után –
amikor az óceánból elfogyott az oxigén, majd, valószínűleg az erdők miatt,
beköszöntött a brutális jégkorszak – többé nem bukkant fel a Földön a rettenetes
páncélos hal.
– A Bothriolepisnek 70 faja volt. Az egész Földön elterjedt, a kövületek 90
százalékában jelen van, majd hirtelen eltűnik – mondja Sallan.
Régebben úgy vélték, hogy a páncélos halak azért haltak ki, mert fokozatosan
kiszorították őket az akkor megjelenő cápák és a modernebb sugarasúszójú halak
(szinte az összes ismert halfaj ilyen). A földi élet time-lapse animációi általában
tükrözik ezt az előítéletet: a páncélos halakat valahová az egyszerű halak és a
szárazföldi hüllők közé szorítják be, azt sugallva, hogy létük pusztán kezdetleges,
kudarccal végződő kísérlet volt az evolúció korai szakaszában – a modern
biológiai sokféleség elavult ugródeszkája. Sallant láthatóan bántja ez az
elképzelés. Az úgynevezett izmosúszójú halak (például a ma már zoológiai
kuriózumnak számító, a devon idején azonban a páncélos halakkal együtt
uralkodó bojtosúszójú halak) csaknem teljes kihalása mellett a devon időszak
vége nem szabályos hatalomátvétel volt az óceánban, hanem a tömeges kihalás
előidézte erőszakos puccs.
– A páncélos és az izmosúszójú halak az utolsó pillanatig kitartottak –
magyarázza Sallan, mintha egy csatában elesett tábornok hősies küzdelméről
mesélne. – A vizet a páncélosok uralták. Az édesvizeket és a tengereket is. Persze
jelen voltak az első sugarasúszójú halak és a korai cápák is, de jóval kevesebben.
A páncélosokat és az izmosúszójú halakat csak előítéletből tartják
kezdetlegesnek, pusztán azért, mert kihaltak. Miért ne létezhetne egy páncélos és
izmosúszójú halak uralta ökológiai rendszer? Semmi sem zárja ki. A cápák és a
sugarasúszójú halak is kihalhattak volna, már csak a kis méretük miatt is. Ha más
forgatókönyv érvényesül, a jelentéktelen szereplőket söpri el [a következő
kihalás], a páncélos halak viszont ma is velünk lennének.

Bár a devon végén több élőlény számára véget ért a történet, másoké épp csak
elkezdődött egy szép új világban. Mivel kíváncsi voltam, hol folyt a földi élet
történetének legnagyobb átváltozása az időszak legvégén, elautóztam
Pennsylvania középső részének vadonjába. Háromszázhatvanmillió évvel ezelőtt
itt húzódott az Appalache-hegység Amazóniája, ahol folyók és holtágak szelték át
az Archaeopteris-erdőket, mielőtt az égbe nyúló Catskill-hegységből a tengerbe
nem zúdultak valahol Pittsburgh közelében (itt kezdődött a Dunkleosteus
félelmetes birodalma). Kétszázmillió tengerben töltött év után a halak lassan
meghódították a szárazföldet, és alkalmazkodtak a csendes folyómedrek és tavak
partjain folyó élethez. Ez hát őseink története: ha elég messzire vezetjük vissza a
családfánkat, végül eljutunk a vakmerő halakig.
Az a néhány első földi lépés hősies teljesítmény volt, sok szempontból hasonló
ahhoz, ahogy a múlt században saját fajunk bizonytalanul és ugyanilyen
kockázatot vállalva meghódította az eget. Az űr ma ugyanúgy vonzza a sokasodó
emberiséget – amely nagyratörő terveihez szűkösnek találja e parányi, mégis
kényelmes világot –, ahogy a devon időszak üres, könyörtelen szárazföldi élettere
hívogatta a zsúfolt tengerből menekülő merész felfedezőket. A végzetes
kiszáradás, a gravitáció nehézségei, a fentről érkező perzselő sugárzás és a ritka
levegőre való ziháló áttérés – íme néhány komoly kihívás, amely a devon
vakmerő úttörői előtt állt. Őseink olyan lázas sietséggel távoztak a tenger
kényelmes óvodájából, mint a kamasz, aki túl sokáig maradt gyermekkori
otthonában.
Az átmeneti időszak egyik különös teremtménye a pennsylvaniai Hyner
városáról elnevezett Hynerpeton volt. A devon végére a kopoltyúja átalakult,
kizárólag levegőt lélegzett be, erős vállöveihez izmos lábak csatlakozhattak.
Nevével ellentétben („hyneri kúszó állat”) a kétéltű lény valószínűleg a vízben
töltötte élete nagy részét. Ugyanakkor már nem nevezhetjük halnak. A
Hynerpeton tetrapoda volt, azaz a négylábúak közé tartozott. Akárcsak az ember.
A Google útmutatását követve a Red Hill Terepi Laboratórium és
Kövületkiállítás felé tartottam. Az 1990-es években itt, Hyner közelében fedezte
fel a Hynerpetont a Chicagói Egyetem evolúcióbiológusa (és A belső hal című
könyv szerzője), Neil Shubin. Felfedezése idején az állat Észak-Amerika legősibb
négylábújának számított. Azt hittem, hogy a földtörténet ilyen horderejű leletéről
méltóképpen megemlékezik a vidéki kisváros. Amikor azonban a telefonom
jelezte, hogy megérkeztem, a városházát, hétvége lévén, zárva találtam. Zavartan
kérdeztem meg egy arra járót, hogy van-e a városban kövületmúzeum.
– Igen, Doug ott tartja a köveit – mutatott a városházára. – Vasárnap van,
úgyhogy valószínűleg otthon találja, de szerintem boldogan megmutatja a
gyűjteményét.
Azt tanácsolta, hogy guruljak az utca végén álló benzinkútig, és a pénztár
mögött elhelyezett telefonkönyvből keressem ki Doug számát. Tettem, amit
mondott. De miután múzeumot nem találtam a városban, és egy benzinkúton
ácsorogtam egy telefonkönyvvel meg a foglaltat jelző telefonnal a kezemben,
elbizonytalanodtam. Úgy döntöttem, hazaindulok. Aztán a városból kifelé tartva a
bal oldalamon jókora vörös sziklafal tűnt fel. Félúton fölfelé idősebb férfi
csapkodta geológuskalapáccsal a kőzetet. Lehúzódtam az útról.
– Maga lenne Doug? – kiáltottam neki az ablakon kihajolva.
– Aha! – kiáltotta vissza.
Elmagyaráztam, hogy könyvet írok a tömeges kihalásokról, mire a sziklafalra
mutatott.
– Van itt Archaeopteris is. Valószínűleg hallotta a pletykát, hogy ennek a
kihalásnak ez volt az egyik oka.
– Aha – feleltem.
Doug Rowe nyugdíjas gépészmérnök, egyben amatőr paleontológus évi egy
dollárért bérli a helyi városháza legfelső emeletét. Az ott őrzött kövületek a világ
vezető természettudományi múzeumainak gyűjteményeivel vetekednek. Doug a
múzeumba oltott terepi állomás látogatóival vendégkönyvet írat alá, a listán a
világ legismertebb egyetemeinek doktori hallgatói és paleontológusai
szerepelnek. Ők ugyanis évről évre elzarándokolnak ebbe a pennsylvaniai
kisvárosba, ahol az első halak kimerészkedtek a szárazföldre, és szakítottak a
halakra jellemző viselkedéssel. Az út menti sziklák lábánál állva Doug a vörös,
poros kövekre mutat, és az ujjával végigköveti az egykori folyók és állóvizek
csak geológusok számára látható nyomait. A kőzetdarabokon halak és növények
töredékes maradványai látszanak: egy cápakoponya részei, halpikkelyek és egy
hatalmas Hyneria, azaz izmosúszójú hal fogai. Doug becslése szerint az állat 3,5
méteres lehetett.
A devon időszakban az izmosúszójú halak egyik csoportjából fejlődött ki a
Hynerpetonhoz hasonló négylábú állat, izmos úszóikból alakult ki a bolygó
valamennyi szárazföldi gerincesének karja, lába és szárnya (utóbbi egy közepesen
sikeres mellékprojekt részeként). A vízben maradt fajokat azonban megtizedelte
az idő. Ma már alig néhány izmosúszójú hal él a bolygón. Bár a devon után is
maradt belőlük hírmondó, a súlyos csapást soha nem heverték ki. George
McGhee Jr. némi malíciával így ír a balsorsú csoportról: „Ma már csak a tüdős-
kopoltyús halak három nemzetsége, a bojtosúszójúhal-alakúak egy nemzetsége,
és természetesen mi magunk képviseljük őket.” A bojtosúszójúhal-alakúak épp
hogy felfértek a listára, mivel azt hitték, hogy több tízmillió éve kihaltak, aztán
1938-ban kifogtak egy példányt Dél-Afrika partjainál. A biológia történetének
egyik legmegdöbbentőbb felfedezése volt ez. Az Amerikai Természetrajzi
Múzeum kurátora, Melanie L. J. Stiassny így fogalmazott: „Mintha valaki
jelentkezett volna a Tyrannosaurus fotójával, hogy »Egy ilyen izé rohangászik a
konyhakertben. Érdekes lehet?« Igen, az volt!”
 A modern izmosúszójú bojtosúszójúhal-alakúaknak még csökevényes tüdejük
is van, DNS-ük egyes részei pedig képesek végtagok növesztésére. A
bojtosúszójúhal-alakúak közelebbi rokonságban állnak az emberrel, mint a többi
hallal. Ám a bojtosúszójúhal-alakúak bölcsen tették volna, ha a devon időszakban
a vízben maradnak, mert szárazföldi rokonaik merészségét nem jutalmazta a sors.
– A legrosszabb időpontot választották a szárazföldi léthez – csóválja a fejét
Sallan. – Szinte teljesen kipusztultak.
A négylábúak a késő devon időszaki kihalást követő 15 millió évben csaknem
teljesen eltűntek. A végzetes esemény előtt léteztek édesvízi és tengeri, illetve
nyolc, hat és öt ujjal rendelkező négylábúak is, és mindegyik más-más életmódot
folytatott. Az időszaknak véget vető jegesedés és oxigénhiányos periódus után
azonban csak az édesvízi négylábúak maradtak életben, és érdekes módon
közülük is csak az ötujjúak. Mint McGhee rámutat, könnyen lehet, hogy az
olvasó azért nem 14 ujjal fogja ezt a könyvet, mert a devon végén evolúciós
útszűkület34 alakult ki.
A páncélos halak teljesen kipusztultak a késő devon időszak világvégéjében, de
merész őseinknek sem jutott jobb sors. A tömeges kihalás nem válogat, ilyenkor a
„sikertörténet” mindössze annyit jelent, hogy néhány szerencsés csak majdnem
pusztult el.

Egy bolygó csaknem teljes kiirtásának több módja is van. Az egyik, hogy
minden megsemmisül – hatalmas kisbolygó csapódik a felszínbe, jégkorszak
vagy szélsőséges globális felmelegedés köszönt be, és így tovább. Az egyenlet
másik része, a kihalás másik oldala az új fajok kialakulása. Ha bizonyos fajok
kihalásával párhuzamosan az új fajok száma megnő, az újak lépnek a régiek
helyére, és a helyzet kiegyenlítődik. A késő devon időszak furcsasága, hogy
megszűnt ez a kreatív rugalmasság: a kihalásokkal párhuzamosan drámaian
csökkent az új fajok kialakulásának üteme. Az Ohiói Egyetem paleontológusa,
Alicia Stigall szerint az esemény nem tömeges kihalás, hanem „tömeges
kimerülés” volt. A devon időszak tömeges kimerülésének kulcsa az idegen
megszállók serege.
A késő devon időszak egyéb problémáihoz az is hozzájárult, hogy az ősi
óceánok összezárultak, és a hosszú ideje szétválasztott szárazföldek egyre
közelebb kerültek egymáshoz – kialakult a Pangea, a szuperkontinens. A
közeledő kontinensek és az ingadozó tengerszint lehetővé tette, hogy cseppet sem
szívesen látott fajok érkezzenek új környezetbe. A rendhagyó, változatos helyi
ökoszisztémák lassanként egyhangú, globális egyformasággá változtak, a
terjeszkedő inváziós fajok elnyomták az egyedi regionális állatvilágot. A késő
devon időszakban a gerinctelenek – például Stigall kedvencei, a pörgekarúak – és
a gerincesek, például a halak, egyaránt homogén masszává váltak. Ha ehhez
hozzávesszük az éghajlatban és az óceánokban bekövetkező kedvezőtlen
változásokat, már-már elkerülhetetlennek érződik a földi élet nagy részének
megsemmisülése.
– A kihalás a pusztításról szól, márpedig ölni könnyű – állítja Stigall. –
Babrálsz valamit a környezetedben, és máris mindennek annyi, ami ott él.
Egyáltalán nem bonyolult, rengeteg gyilkos mechanizmus létezik. Az új fajok
kialakulásának elmaradása viszont más kérdés. Szerintem van valami Tom Algeo
elképzelésében, a szárazföldi növények evolúciója igenis végzetes folyamat
lehetett, arra viszont nem feltétlenül ad magyarázatot, hogy miért nem jelentek
meg új fajok. A biológiai sokféleség kialakulása egészen más folyamat, mint a
biodiverzitás megszűnése.
Stigall gondolkodás nélkül von párhuzamot a devon és napjaink környezeti
homogenizációja között; most az ember hoz létre valamiféle mesterséges Pangeát,
amikor a világ minden sarkába eljuttatja az inváziós fajokat. A Csendes-óceán
távoli szigeteinek ökoszisztémáját szárazföldi patkányok uralják, az amerikai
Nagy-tavak környékén élők életét a víztisztító telepek csöveit eltömítő orosz
vándorkagylók keserítik meg. Az egykori jellegzetes helyi növényi
ökoszisztémák helyett egész földrészeket borítanak kukorica- és szójaültetvények.
A devon „tömeges kimerüléséről” szóló cikkében Stigall megállapítja: „A
modern világban az élőhelyek pusztítása új fajok megjelenésével párosul, ami azt
jelenti, hogy a biológiai sokféleség nagy valószínűséggel bekövetkező
csökkenése még annál is súlyosabb lehet, mint amit a [perm végi tömeges
kihalás] során tapasztaltunk.” E kijelentés súlya a következő fejezet után válik
majd igazán érthetővé.
Úgy tűnik tehát, hogy a késő devon időszak válságaiban több tényező is
szerepet játszott. Az ökológiai rendszer megszokott körforgása összeomlott, mert
elterjedtek a fák; eljegesedett a bolygó; nőtt a vulkáni tevékenység; az
eutrofizáció miatt zuhant az óceán oxigénszintje; megjelentek az inváziós fajok;
és még sok minden más is történhetett. Nem a legelegánsabb tettesek, azt el kell
ismerni. De meglepődni nem érdemes.
– Mivel a Föld története során csak néhányszor került sor tömeges kihalásra,
ezek a legrosszabb pillanatok – mondja Lauren Sallan. – Minden összeadódik,
minden a lehető legrosszabbul alakul, és máris itt a világvége.
Miközben a kutatók a rengeteg rendelkezésre álló adatból megpróbálják
azonosítani a késő devon időszaki összeomlás szereplőit, meglepő módon az
érdeklődés hiánya az egyik komoly akadály, amely az átmeneti időszakkal
kapcsolatos tudásunk gyarapításának útjában áll.
– Meg kell hogy mondjam, a devon időszak kutatóinak közössége kissé erőtlen
– ismeri be Thomas Algeo. – Még egy konferenciányi résztvevőt is nehéz
összeverbuválni. Megpróbáltunk egy folyóiratban tematikus különszámot
szerkeszteni a devonról, de nem kaptunk hozzá elég cikket. Nincs elég ember, aki
aktívan ezzel az időszakkal foglalkozna.
Miközben a kulcsfontosságú periódusról csak bágyadt kutatás folyik, az Algeo
irodájától mindössze néhány kilométerre működő Teremtés Múzeumában, ebben
a fura evangéliumi vidámparkban az unatkozó gyerekeknek azt mesélik, hogy a
Föld nem sokkal idősebb a piramisoknál, a maketteken pedig dinoszauruszok
masíroznak Noé bárkájába. A támogatói pénzekkel – sőt állami
adókedvezményekkel – kitömött múzeum egyre terjeszkedik.

Térjünk vissza a 359 millió évvel ezelőtti Clevelandbe: a langyos tengerek

eltűntek, a lábunk alatt száraz vidék, a hideg pusztaságot hatalmas
folyószurdokok szelik át. Néhány kilométerre délre, nem messze a parttól,
jégtáblák úsznak az összezsugorodott, oxigénhiányos tengerekben. A távoli
Appalache-hegység kapujából gleccserek indulnak útnak. Még délebbre, a déli
szuperkontinensen minden ijesztően fehér. A jeges némaság alatt páncélos halak
maradványai: írmagjuk sem maradt, holott 70 millió éven át uralkodtak az
óceánokban. A hatalmas Archaeopteris-erdők is eltűntek, talán éppen saját
sikerük jelentette a végzetüket. A valaha ismert legnagyobb zátonyok már régen
elpusztultak, szétestek és eltemetődtek. Ha közelebbről is megvizsgáljuk a tenger
vizét, láthatjuk, hogy még a plankton is egykori miniatűr ragyogásának árnyéka
csupán, a hullámok alatt felcsavart héjban úszó tintahalszerű állatok pedig
csaknem teljesen megsemmisültek. A szárazföldön metsző szél tépázza a
megmaradt bokrokat – ők idézték meg az ítéletnapot, ugyanakkor ők hívják majd
életre az elkövetkező virágkort. Mivel a légkörben rendkívüli mértékben csökkent
a szén-dioxid mennyisége, megkezdődik a Föld történetének leghosszabb
jégkorszaka, amely 100 millió évig tartott a késő paleozoikumban.
A devont követően szegényessé váló ökoszisztémában a páncélos halakhoz
hasonló ragadozók teljes megsemmisülése után az óceán mélyén a tengericsillag
távoli rokona, a tengerililiom alkotott kerteket, mint a temetőben növő virágok.
Míg a devon időszak a halak kora volt, az azt követő szomorú periódust a
kevésbé izgalmas „tengerililiomok koraként” emlegetik a tüskésbőrűek rajongói.
Ha Algeo állítása igaz, és valóban a növények állnak a késő devon időszakban
bekövetkező világvége mögött, véleménye szerint van mit tanulnunk a dologból.
– Ha a késő devon biológiai válságát szárazföldi növények okozták, akkor az
összes többitől eltérő kihalási mechanizmussal van dolgunk, amely magával az
evolúcióval függ össze. Ez azt jelenti, hogy az evolúció olyan dinamikus
változásokra képes, amelyek válságot okoznak a bioszférában. Ebből a
szempontból az emberi tevékenységnek is ilyen hatása van.
Az első fákhoz hasonlóan az ember is kivételes az élet történetében abban az
értelemben, hogy képes radikálisan átalakítani a bolygó geokémiai körforgásait,
ami drámai következményekkel jár az éghajlat, az óceánok oxigénszintje,
valamint a földi és tengeri élet tekintetében. Van abban valami költői, hogy
mindezt éppen a késő devon tömeges kihalásai során a fekete palába temetett,
szénben gazdag élet felszínre hozásával és elégetésével tesszük.
– Nem arról van szó, hogy az ember most alakult ki, hiszen evolúciónk hat-hét
millió éve tart – magyarázza Algeo –, hanem arról, hogy most jutottunk el arra a
pontra, amikor a technológia már zavart okoz a bolygó felszínén. Párhuzamos
fejleményről van szó.
Amikor kiléptem Algeo dolgozószobájából az izzasztóan meleg áprilisi
cincinnati napsütésbe, szemügyre vettem az irodája előtt álló Eospermatopteris
fát, és felidéztem Algeo szavait.
– Mi vagyunk a devon fái.

– Itt volt a rakodópart?

Az idős hölgy megragadta a karomat, amikor visszasétáltam az autómhoz
Jogginsban, az új-skóciai Ősmaradványok Sziklafalánál.
– Ezt mondták a sétán – feleltem.
– És ott volt a McCarrons-folyó gátja? – Távoli, képzeletbeli pontra mutatott a
parton.
– Sajnálom, nem tudom.
Az asszony felsóhajtott. Amikor visszafordultam a lépcső felé, megint
rákezdte.
– Hosszú évekkel ezelőtt itt tanultam meg úszni. – Megcsóválta a fejét. Egy
darabig még álldogált ott, áthajolt a korláton, a távolba bámult, próbálta felidézni
az elveszett világot. Ifjúkora mindössze néhány évtizedes, kedvelt helyeit
elmosták a nemtörődöm hullámok, ám a tengerpart kőszénnel teli szikláin
egyenesen állt egy 315 millió éves fatörzs. A sziklafalról leváló lemezekben
mintha traktorkerék hagyott volna nyomot: két méternél is hosszabb, elképesztő
ezerlábúak ősmaradványai. Máshol sirályméretű szitakötők tűntek fel, a
megkövült fatörzsek odvaiban pedig az első olyan hüllők maradványai, amelyek
az egész életüket a szárazföldön töltötték, őseik tengerének végleg búcsút intve.
Bár a devon időszak véget ért, ezekben a kövületekben egy új, átalakult világ
lenyomata őrződött meg, amelyet átformáltak a növények, és végre
meghódítottak az állatok.
– Minden mulandó – sóhajtotta az asszony.
A DEVONT ISMERŐSEBB VILÁG KÖVETTE. A négylábúak héjas tojást raktak, így az egykori
halaknak már a szaporodáshoz sem volt szükségük vízre, egész életüket a
szárazföldön tölthették. Eközben a fák továbbra is megszállottan nyelték el a
szenet. A devon utáni periódusnak, a karbonnak köszönhető a világ
kőszénkészletének nagy része. A kőszén eltüzelése természetesen szén-dioxidot
szabadít fel, és melegíti a Földet, a több százmillió éve létrejött kőszénmocsarak
azonban akkoriban tovább hűtötték az ősi bolygót. Bár a dzsungelszerű Új-
Skóciában trópusi klíma uralkodott, a magasabb szélességi fokokon tartósan
megmaradtak a gleccserek. A hűvös, alacsony szén-dioxid-szinttel rendelkező
világ magas oxigénszintet jelent, hiszen az újonnan létrejött növényvilág oxigént
lélegzett ki. Bár talán nem hangzik soknak, a karbon időszak kőszénmocsaraiba
temetett fák idején az oxigénszint akár a légkör 35 százalékát is elérhette (ma
ugyanez az érték 21 százalék). Az új-skóciai kövületekben megőrződött
ezerlábúak traktorkeréknyi nyomait és a sirály nagyságú szitakötők létét az
oxigéndús környezet magyarázza: a rovarok méretét különös légzőrendszerük
hatékonysága korlátozza, ám mivel a karbon időszakban kevesebb belélegzett
levegő is ugyanannyi oxigénhez juttatta őket, méretük nem e világira nőtt.
Amikor egy fadarabot tűzre vetünk, a fellobbanó fény és a kiáramló hő szó
szerint abból a sok évtizednyi napfényből származik, amelyben a fa élete során
fürdőzött. A napenergia kémiai kötésekben raktározódik, a lángokból
felszabaduló szén-dioxid azonos azzal, amit a fa a cukrok szintetizálásához,
illetve a törzs és a levelek növesztéséhez belélegzett. Amikor kitermeljük a több
millió éves fákból kialakult szenet, és elégetjük az erőművekben, felszabadítjuk
az évmilliók során bent rekedt történelem előtti napfényt és szén-dioxidot. Ez az
ősi napfény melenget minket télen, ez hajtja előre a modern világot. Csakhogy
így egyszerre bocsátjuk ki mindazt a szunnyadó, geológiai korszakokon keresztül
kőbe zárt szén-dioxidot, amely a devon trópusi üvegházai és az azt követő, késő
paleozoikumi jégkorszak télies éghajlata közötti különbséget okozta. Lelkünk
rajta.
 Az utolsó páncélos halak pusztulása után 100 millió év telt el a Föld következő
jelentős tömeges kihalásáig, amely mellett az ordovícium és a devon kataklizmái
pusztán jelmezes főpróbának tűnnek. A bolygó ugyanis ekkor került a
legközelebb ahhoz, hogy végleg megszűnjön rajta az élet.
A PERM VÉGI TÖMEGES KIHALÁS
252 millió évvel ezelőtt
Egy gondolat maradt csak: a halál.35
LORD BYRON: Sötétség (1816)
– ÖTSZÁZMILLIÓ ÉV HOSSZÚ IDŐ, UGYE? – A Stanford paleontológusa, Jonathan Payne az

asztalára fektetett egy letisztogatott kődarabot a perm végi tömeges kihalás36

idejéből – az ősi tengerfenék egy darabját Kínából. A kőzetrétegek a kihalás
évezredei alatt rakódtak egymásra. A kihalás előtti időszakból származó alsó rész
apró darabokra zúzott kagylókból és planktonból áll, egy élettel teli világ
törmeléke. A kihalás után kialakult első réteg mikrobákból és iszapból épül fel.
Ám olyan borzalmas esemény, mint amilyet a két réteg érintkezése rögzít, a földi
élet története során egyszer sem történt.
– Ötszázmillió év nagyon, nagyon, nagyon hosszú idő. Márpedig a földtörténet
legutóbbi 500 millió évében nem került sor ennél végzetesebb eseményre. Nem
arról van tehát szó, hogy volt egy rossz napunk. Ami történt, valószínűleg annyira
rendkívüli, mint amilyen az elmúlt 500 millió évben a Föld felszíne volt. Nem
száz, nem is ezer, még csak nem is millió évente egyszer fordul elő ilyesmi.
Hanem milliárd évente egyszer. Ezt érdemes tudatosítani. Ehhez fogható
kataklizma nem érte még a bolygót.
A kihalás előtt a Föld a perm időszakot élte. A devon jégbe borult lezárása óta
100 millió év telt el, a bolygó legalább hozzávetőlegesen kezdett ismerős arcot
ölteni. A növényekkel és fákkal borított szárazföldön megtermett állatok
bóklásztak. Ez alapvető különbséget jelentett az előző időszakokhoz képest. A
növény- és állatvilág létezése a Földön – bár számunkra természetesnek tűnik –
kifejezetten forradalminak számított egy olyan bolygón, ahol négymilliárd éven át
kopár pusztaság uralkodott.
A devon időszakban bátortalanul szárazföldre merészkedő halak eddigre
alkalmazkodtak a körülményekhez, és immár hüllőknek hívták őket. Két családra
oszlottak: az egyikből alakultak ki később a krokodilok, a kígyók, a teknősök, a
gyíkok, a dinoszauruszok, majd a dinoszauruszok népszerű leszármazottai, a
madarak (vagyis hüllők maradtak), a másik csoportból lettek az emlősök.37
Meglepő módon a perm világában az utóbbi csoport volt a meghatározó, a hüllők
ideje később jött el. Az ősemlősök uralkodó osztályát szokatlan, rút állatok
alternatív univerzuma alkotta – a Pangea vízforrásainál karcsú, ám fenyegető
csúcsragadozók és nehézkes, orrszarvúméretű növényevők tömörültek hordákba.
A nagyobb hüllők varacskos, tankszerű óriások lehettek. Talán kijelenthetjük,
hogy nem ez volt a Föld legfotogénebb pillanata. Az óceánokban újra
megjelentek a késő devon idején megsemmisült zátonyok, ám a cápák és a halak
jelenléte ellenére igen kezdetleges bioszféráról beszélünk. A jellegzetesen
paleozoikumi zátonyokon olyan állatok kolóniái éltek, amelyek már régóta nem
léteznek. A korábbi tömeges kihalásokat éppen csak túlélő trilobiták is ott voltak
a pörgekarúakkal együtt a tengerfenéken. Ordovíciumi megjelenésük óta
kitartottak a tengeri skorpiók is, ezúttal az édesvizekben, bár a késő devonban
csaknem kipusztultak.
A perm időszak végére azonban csaknem minden élet megsemmisült.
A perm végén Szibéria kifordult önmagából, több millió négyzetkilométeren át
bugyogott a láva, a légkört elárasztották a vulkanikus gázok. A földtörténet
legnagyobb tömeggyilkosságának első számú felelőse egy bizonyos gáz volt. A
kutatók soha nem tudományos vagy akár morbid kíváncsiságtól hajtva vizsgálják
minden idők legnagyobb katasztrófáját. A perm végi tömeges kihalás idején
ugyanis bekövetkezett a lehető legrosszabb forgatókönyv: túl sok szén-dioxid
került a légkörbe.

El Pasótól 180 kilométerre, a Chihuahuan-sivatag közepén bepillanthatunk egy

boldogabb korba, a terméketlenség előtti világba. Megálltam a 62-es út mellett, a
perm időszak óceánjának lábánál, és készítettem néhány felvételt az El Capitan
nevű hatalmas, fehér hegyfokról. Texas legmagasabb pontja, a Guadalupe-
hegység mészkőorma egy kizárólag tengeri élőlényekből kialakult ősi sánczátony.
Ma Texas nyugati részének puszta, sivár vidéke fölé magasodik, ám több mint
negyedmilliárd évvel ezelőtt a permi óceán mélyén tornyosult. Mögötte a
McKittrick-szurdok húzódik, egy meglepően dúsan zöldellő, juharfákkal
szegélyezett völgy, ahol történelem előtti tenger alatti lavinaként gigantikus
mészkőtömbök gördültek le a zátonyról, majd megállapodtak a self meredélyének
alján, és azóta sem mozdultak. Magammal vittem egy szamárfüles példányt a
Smithsonian Intézet paleontológusa, Doug Erwin Extinction: How Life on Earth
Nearly Ended 250 Million Years Ago (Kihalás: hogyan ért kis híján véget a földi
élet 250 millió évvel ezelőtt) című kötetéből, ami Texas eme kietlen zugában az
útikalauzom lett.
„A McKittrick-szurdok meredélyének lábánál – írja Erwin – a perm időszaki
medence ősi tengeraljzatán állunk, és felnézünk a 3600 méter magas zátonyra,
ahogy a Bahamáknál vagy más mai zátonynál tennénk, ha minden vizet
kiszivattyúznánk a tengerből. Ha felgyalogolunk a McKittrick-szurdok perm
időszaki zátonyához vezető ösvényen, mintha évmilliókkal ezelőtt járnánk (vagy
inkább úsznánk) a zátony meredélyén.”
Így „úsztam” hát én is lépésről lépésre, poros edzőcipőben, és elképzeltem,
hogy tintahalszerű ammoniteszként,38 felcsavarodott héjamban, kinyújtott
tapogatókkal haladok a falon – mit sem sejtve arról, hogy az időszak végére
társaim 97 százalékára a megsemmisülés vár. A zátony szivacsokból,
agancskorallokból, illetve pörgekarúak és mohaállatok telepeiből épült fel,
mindezt bekérgező algák tapasztották össze. A falakról tengerililiomok nyúltak
ki, megszűrték a vizet, a nyílt tenger fölé magasodó látványos élő bástya körül
félénk csigák és trilobiták éltek. A mészkőbe dermedt tengeri tájképet ma bárki
megtekintheti, aki visz magával egy palack vizet, széles karimájú kalapot a tűző
nap ellen, és ügyel a csörgőkígyókra.
„Itt nyugszik a perm világa – írja Erwin Guadalupe-ról –, íme, a burjánzó élet
utolsó pillanata a kihalás előtt.”
A Guadalupe-hegységben az ősi korallzátonyból a felszín alatti víz hatalmas
barlangrendszereket mosott ki – például a szomszédos Új-Mexikóban lévő
Carlsbad-barlangokat –, és betekintést enged a perm tengeri világába. Néhány
ezer évvel ezelőtt – nem sokkal azután, hogy először megjelent a pattintott kő
nyílhegyeket faragó ember – a barlangokban élő óriáslajhárok a kardfogú
tigrisekkel, a rinocéroszokkal és a mamutokkal együtt eltűntek. Ám ez a geológiai
szempontból közelmúltbelinek minősülő, ember előidézte pusztulás nem mérhető
a több százmillió évvel ezelőtt bekövetkezett paleozoikumi világvégéhez.
Itt, Texas nyugati részén egészséges világ emelkedett a mélység fölé, készen a
zuhanásra. A perm végére azonban a bolygó szinte minden élőlénye kihalt, majd
a sorscsapás után a földi élet fejlődése új irányt vett.
A trilobiták, a paleozoikum zászlóvivői 300 millió éven át minden tömeges
kihalást túléltek, de a perm végén megszűnt látványos pályafutásuk. Nem tudjuk,
milyen gazdag belső életet éltek, mindenesetre ez a kísérlet zűrzavarba fulladt. A
paleozoikum leggyakoribb kövületei, a tengerililiomok és a pörgekarúak sem
tértek többé magukhoz. A tüskésbőrű blasztoidák ugyancsak kihaltak. A
paleozoikum zátonyépítő állatai, a Tabulata és Rugosa korallok a korábbi –
például a késő devon – tömeges kihalásokkal ellentétben nem csupán súlyos
csapást szenvedtek, hanem teljesen megsemmisültek.
A perm időszak sokkoló lezárása után a zátonyok helyét mikrobás nyálka
foglalta el. A sztromatolitokat az összetett életformák megjelenése előtti borús
évmilliókból ismerjük. Az „unalmas milliárdok” időszakában élték fénykorukat,
majd kis híján eltűntek, ám minden idők legmegrendítőbb tömeges kihalását
követően – amikor az óceánok ismét olyan kihalttá váltak, mint a baktériumok
uralkodásának idején – beköszöntött az atavisztikus szervezetek rövid,
hátborzongató reneszánsza; az állatok korában jelentek meg ismét, több
százmillió évvel eltévedve. A szakirodalom az „anakronisztikus” jelzővel illeti a
mikrobarétegek permi kihalást követő kiterjedt jelenlétét a leletanyagban. Miután
a legelésző állatok kipusztultak, az óceánokban pedig pokoli körülmények
uralkodtak, a halálos csöndbe átmenetileg visszatért a korai Föld kezdetleges
tengereinek világa, az archaikus bakteriális birodalom.
Az évmilliók alatt az óceán mélyére süllyedő, majd ott felhalmozódó
planktonszervezetek – évezredenként egy milliméter vastagságú réteget alkotva –
egy része szilárd kőzetté, tűzkővé vált, amely egysejtűek milliárdjaiból alakult ki.
A tűzkő a perm végi tömeges kihalás után azonban egyszerűen eltűnt az
őslénytani leletanyagból; az életből születő kőzet csaknem teljesen hiányzik. A
tűzkőhézag arra mutat rá, hogy a biológia és a geológia egyazon
nyersanyagkészlet különböző leírása. Ha az egyikben változik valami, a másik
reagál, és fordítva.
A szárazföldet a vad ősemlősök uralták – ezek a lények némileg hüllőnek,
némileg kutyaszerűnek, némileg kissé marhaszerűnek tűntek. Mivel pikkelyeik
már nem voltak, a művészek gyakran ábrázolják őket bőrszínű tónusokkal,
szabálytalan szőrcsomókkal, amitől tagadhatatlanul beteges hatást keltenek. A
perm végén ez az alkonyzónába illő társaság annak rendje és módja szerint
megsemmisült, bár ősünk – valószínűleg egy kisebb, menyétszerű ősemlős –
csodával határos módon életben maradt valahol. A nagy válságokat többnyire
átvészelő rovarok egyetlenegyszer tizedelődtek meg jelentős mértékben, épp a
perm végi tömeges kihalás során. A növénytakaró teljesen eltűnt: az addig szűk,
meanderező csatornákba szorított folyók nem kanyarogtak többé lustán, vadul
törtek előre, iszapos medrekbe áradva terpeszkedtek, úgy, mint akkor, amikor
évmilliárdokon át egyetlen növény sem vetett gátat folyásuknak. Ahogy a
tengerekben a tűzkő képződése, úgy a szárazföldön a kőszén képződése szakad
meg, hiszen a kihalást követően 10 millió évre eltűnnek a fák a kövületek közül.
A paleozoikum hatalmas tűlevelű fái és magvas páfrányfái helyett szánalmas,
bokáig érő gyomnövények – durdafüvek – foglalták el a parázsló bolygót.
A tömeges kihalás idejéből származó kőzetrétegekben a növények szinte teljes
eltűnésével párhuzamosan megjelennek a gombák, ami valószínűleg arra utal,
hogy az elpusztult élőlények rothadni kezdtek.
Ez a tömeges kihalás nem csupán az 50 millió évig tartó perm időszak, hanem
az állati élet hajnala óta tartó teljes paleozoikum végét is jelentette. A
trilobitákkal, pörgekarúakkal és szokatlan zátonyokkal jellemezhető paleozoikum
éppen annyira különbözött az utána következő világtól, mint a dinoszauruszok
kora a mi világunktól. Mindebben az a legzavarbaejtőbb, hogy hiába tartott a
paleozoikum több százmillió évig – felölelte a kambriumot, az ordovíciumot, a
szilurt, a devont, a karbont és a perm időszakot –, geológiai mércével szinte
felfoghatatlanul rövid idő alatt ért véget. A Massachusettsi Műszaki Egyetem
(MIT) legendás geokronológusa, Sam Bowring a perm óceánjának tömeges
kihalását rögzítő leletekből azt a következtetést vonta le, hogy a rémálom
lélegzetelállítóan gyorsan, kevesebb mint 60 ezer év alatt lezajlott. A perm végi
tömeges kihalás egy tiszteletre méltó bolygó végét jelentette – a komor
lábadozást követően új időszak kezdődött.
A Guadalupe-hegységtől pár száz kilométerre északra, néhány millió évvel
később, a jövőben, Utah államban található a San Rafael régió. A szívbe
markolóan kopár pusztaságot a 70-es út osztja ketté: itt halad az amerikai
autópálya-rendszer leghosszabb olyan szakasza, amely semmiféle szolgáltatást
nem nyújt az autósoknak. Utah államnak ez a területe annyira sivár, hogy a
NASA kutatói ide jönnek, ha marsi tájra kíváncsiak, és a teljes kietlenség valóban
érzékletesen idézi meg a világvégét. Amikor évmilliókkal korábban sor került az
élet történetének legnagyobb tömeges kihalására, a perm egykori tengeri
élővilágának kaleidoszkópszerű sokfélesége – amit a texasi zátonyokon is
megfigyelhetünk – ezen a területen csak néhány ritka kagylódarabban maradt
meg. Már ha egyáltalán előkerülnek itt kövületek. A Smithsonian Intézet
munkatársa, Doug Erwin így ír erről a pusztaságról: „A diákok nagy része azért
nem akar a triász korai szakaszával foglalkozni, mert a kisszámú faj miatt hamar
unalmassá válik a terepmunka.”
A Föld nagy részén halálos némaságba burkolózik a leletanyag. Az
apokalipszist követő időszak kopárságában néhány ritka élőlény mégis
virágzásnak indult: a kihalás utáni kőzetrétegek Pakisztántól Grönlandig szinte
kizárólag a Claraia nevű igénytelen, az alacsony oxigénszintet is jól tűrő kagyló
kövületeiből állnak. Ez az élőlény meghódította a néma világot, amelyért senki
más nem jelentkezett. Az opportunista puhatestű lehangolóan unalmas
maradványai romba dőlt világot tárnak fel, amely csaknem 10 millió év alatt tért
magához.
– A földtörténet két kiemelkedő eseménye a kambriumi robbanás és a perm
végi tömeges kihalás – mondja Jonathan Payne, a Stanford kutatója.
A perm végi tömeges kihalást megelőző és az azt követő világ közötti gyökeres
különbség már 1860-ban is annyira szembetűnő volt, hogy John Phillips
természetfilozófus csak a második teremtés elméletével tudta megmagyarázni a
perm időszak végének hamvaiból életre kelő új világot.
A bolygó az állati élet hajnala óta nem került olyan közel a teljes
megsemmisüléshez, mint a perm végén: az esemény mellett eltörpül az összes
többi tömeges kihalás. A földi élet történetében ez volt az a pillanat, amikor úgy
tűnt, minden elveszett.
 2007-ben a Washingtoni Egyetem paleontológusa, Peter Ward könyvet írt
Under a Green Sky (Zöld ég alatt) címmel, amelyben azt állítja, hogy a szén-
dioxid-kibocsátás nem pusztán a bürokratáknak okoz fejfájást, hanem a
földtörténet során mindig „hozzájárult a kihalásokhoz”.
Ward könyve és 2006-os princetoni előadásai – amelyekben a perm végi
válságot a mai, modern válságokhoz hasonlította – mélyen hatottak rám.39 Ward
előadásai – szakmai hozzáértés akasztófahumorral keverve – értették meg velem,
hogy a szén-dioxidnak tulajdonítható globális felmelegedés nemcsak kormányzati
szuperszámítógépek klímamodelljeiben szimulált forgatókönyv, hanem olyan
kísérlet, amely már többször is lezajlott az ősi múltban. Ennél is jobban
megdöbbentett, hogy a globális felmelegedés lehetett felelős a kövületekben
megőrződött legszélsőségesebb pusztulásért is.
„Vajon újra megtörténik? – teszi fel a kérdést Ward a könyvében. – A
legtöbben így gondoljuk, ám még mindig túl kevesen látogatunk el az ősi múltba,
hogy összevessük a jelennel és a jövővel.”
Warddal azt az állítást, miszerint hamarosan újraéljük a földtörténet
legborzalmasabb fejezeteit, a „düh, a szánalom, de elsősorban a félelem”
mondatta.
Könyve elolvasása után évek teltek el, mire sikerült együtt ebédelnem vele az
Amerikai Geológiai Társaság éves találkozójának előadásai közötti szünetben.
Ward a balsors meglepően vidám prófétája lefegyverző mosollyal, folyamatosan
elkalandozó gondolatokkal. Könnyedén csapong a nautilusz héjának felépítéséről
szóló, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatások és a Chipotle mexikói
éttermekhez köthető E. coli-járványok témája között. Éppen ez a megszállott
kíváncsiság hajtotta kontinensről kontinensre rendkívül termékeny paleontológusi
pályafutása során – az Antarktisztól Palauig, Spanyolországtól Haida Gwaii-ig –,
hogy választ találjon az élet történetének legnagyobb kérdéseire.
Ward első szerelme nem a paleontológia, hanem a búvárkodás volt.
Gyerekkorában rajongott a Nemo kapitányért, ezért kezdett vonzódni az
óceánhoz, kamaszkorában pedig irigykedve követte Jacques Cousteau Calypso
nevű hajójának hihetetlen expedícióit.
– Az én szememben ők voltak az igazi hősök – meséli. Egyetemista korában „a
Calypso kikötött Seattle-ben, ahol éppen búvároktatóként dolgoztam. Húsz-
huszonegy éves lehettem, részegen buliztunk néhány gyönyörű nővel. És akkor
bejött Cousteau legénysége, és perceken belül le is léptek a nőkkel. Mi adhatna
nagyobb lökést egy 21 éves srácnak? Azt éreztem, hogy basszus, én is ezt akarom
csinálni!”
Ward egy ideig a Csendes- és az Indiai-óceán távoli zátonyai között
búvárkodott, majd a nautiluszok egyik legnagyobb szakértőjévé vált: ez a
csodálatos, ugyanakkor félénk állat a zátonyok falán él egy olyan héjban, amelyet
geometriai eleganciája miatt a matematikusok is nagyra értékelnek. A nautilusz
fejlábú, egy csoportba tartozik a tintahalakkal és a polipokkal. Ám az említett
állatokkal ellentétben két, csaknem használhatatlan camera obscura, avagy
lyukkamera van a szeme helyén, kémiai szenzorokkal ellátott tapogatóit pedig
nem kapaszkodásra, hanem a táplálék kiszagolására használja.
– Tulajdonképpen hatalmas orrok ezek – magyarázza Ward. A nautilusz 200
millió éve létezik, az egyetlen túlélő a még nála is idősebb Nautiloidea
csoportból. Cincinnatiben már találkoztunk ezzel az alosztállyal. A kambriumig
visszamenően mind az öt tömeges kihalást túlélték (beleértve a perm végit is).
Most azonban meg van pecsételve a sorsuk – egykori dicsőségük a múlté, kihalás
vár rájuk. A szeretteit elpusztítani hajlamos Homo sapiensben emberükre
akadtak.
– Sajnos túl szép a héjuk – mondja Ward. – Egyszerűen gyönyörűek.
A nautiluszhéj akár 200 dollárt is érhet az eBayen, márpedig ekkora összegnek
a szegény Fülöp-szigeteki és indonéz halászok nem tudnak ellenállni; Ward
búvárkarrierje során végignézte, ahogy zátonyról zátonyra eltűnnek ezek az
állatok.
– Ami az ember szerint szép, azt elhagyja a szerencse.
Ward éppen ilyen evolúciós relikviák után kutatott Új-Kaledóniában, amikor
tragikus fordulatot vett az élete. Az asszisztense 60 méteres mélységben elájult,
és Ward a saját élete kockáztatásával, szünetek beiktatása nélkül a felszínre úszott
vele, noha az előírások szerint ez kötelező lenne, hogy a búvár elkerülje a
keszonbetegséget. Ám mire elérték a felszínt, a partnere az életét vesztette, a
mentőakció kudarcba fulladt. Ward azóta viseli a búvárbaleset fizikai és lelki
nyomait – a sietős felszínre jutás miatt nitrogénbuborékok kerültek a véráramába,
ezért csípőprotézissel él.
– Szörnyű haláleset volt – fogalmaz.
Ward megírta, hogyan hatott a pályafutására ez a személyes tragédia: „Ennek a
hatására hagytam fel a modern világ meg az óceánok tanulmányozásával, és
fordultam a szárazföld, illetve a múlt sötét eseményei, nevezetesen a tömeges
kihalások felé – hiszen mi segíthetne a váratlan, felfoghatatlan halál
megértésében jobban, mint annak legtúlvilágibb formája?”
E morbid érdeklődés tudatában nem meglepő, hogy Ward a perm időszak
végével kezdett foglalkozni, amely a Nagy Kihalás néven is ismeretes.
 E GY ÉVTIZEDDEL ismerős bűnbakra fogták a perm végi tömeges kihalás
EZELŐTT

bekövetkezését. 2004-ben a Kaliforniai Egyetem Santa Barbara-i kollégiumának

geológusa, Luann Becker bejelentette, hogy hatalmas kráterre bukkant Ausztrália
partjai mellett. A felfedezés alátámasztotta Becker csapatának azt a néhány évvel
korábbi elméletét, mely szerint a kréta időszak végén a dinoszauruszokat
elpusztító kataklizmához hasonlóan a perm végi tömeges kihalást is egy óriási
kisbolygó-becsapódás okozta. Ám a perm időszaki világvége égi eredete mellett
sokkal kevesebb bizonyíték szólt, mint a dinoszauruszok kihalása esetében. A
„dinoszauruszok kisbolygójának” létét elsősorban az bizonyította, hogy a kihalás
időszakának kőzetrétegeiben megjelent a Föld felszínén ritka, az űr kőzeteiben
azonban gyakori, irídium nevű elem. Több kutató is abból indult ki, hogy a perm
végi maradványokban is könnyen bukkannak majd hasonló jelekre, ám
irídiumnak a kiterjedt kutatás ellenére sem lelték nyomát.
Becker csapata azonban azt állította, hogy másik geokémiai nyomra bukkant a
múltból. Irídium helyett Kínában, Japánban és Magyarországon a Bükkben is
buckminsterfulleréneket találtak a kőzetmintákban, amely szerintük az űrből
származik. A hatalmas szénmolekulák Buckminster Fullerről, a geodéziai dóm
különc feltalálójáról kapták a nevüket: a szénatomok rácsai állítólag a dómra
hasonlítanak. Becker kijelentette, hogy a parányi szénketrecekbe a hélium
nehezebb izotópjában (3He) dúsult gáz szorult, ami csakis földön kívüli eredetre
utalhat. Ám amikor tudósok egy csoportja ellenőrizte az eredményeit, nemhogy
nem sikerült megismételni azokat, hanem arra is fény derült, hogy a japán minták
a triász időszakból származnak. Később azt is felfedezték, hogy a
buckminsterfullerének csak egymillió évig képesek szivárgás nélkül tárolni a
héliumot. Ami az állítólagos krátert illeti, a becsapódások szakértői kétségbe
vonták, hogy bármi köze lenne az űrkőzetekhez. A legtöbben ma már úgy vélik,
hogy egyszerű földi folyamatok eredménye. Hamarosan mindkét felfedezés – a
kráter és a buckminsterfullerének is – hiteltelenné vált, de a tudományos sajtóban
tartós nyomot hagyott.
„Bár a népszerű tudományos folyóiratok, mint a Discover, azóta is a perm végi
kihalás becsapódással összefüggő, sajtóbarát elméletét terjesztik, a gyakorló
tudósok közösségében ez megdőlt hipotézisnek számít” – írta Ward.
1991-BEN, AMIKOR WARD az alkotói szabadságát töltötte Dél-Afrikában, nem sokat

foglalkozott a perm időszak végével. Azt tervezte, hogy egy helyi kréta időszaki
lelőhelyet tanulmányoz majd, ahol korábban rengeteg ammoniteszt találtak, a
nautilusz történelem előtti rokonát, amely több százmillió évig uralkodott az
óceánban. Ward az ammonitesszel kapcsolatos kutatásaival már korábban kivívta
a szakma elismerését. A spanyolországi Zumaia tengerparti szikláin felfedezett,
spirál alakú házba bújt lényekkel kapcsolatos munkája bebizonyította, hogy a
kréta időszak végén bekövetkező, dinoszauruszokat elsöprő tömeges kihalás
végzetesen hirtelen történt, ugyanakkor az ammoniteszek az utolsó (szomorú)
pillanatig vígan éltek. A felfedezés hozzájárult annak a hosszú és parázs vitának
az eldöntéséhez, hogy a kréta világa vajon évmilliók alatt vagy egyetlen geológiai
szempillantás alatt vált-e köddé.
Amikor egy kolléga félreérthetetlenül jelezte, hogy nem szeretné, ha
„belekontárkodna” értékes dél-afrikai ammonitesz-lelőhelyébe, Ward egy 200
millió éves, rég elfeledett állatok napégette csontjaiban gazdag híres
kőzetegyüttest választott a sivatagban. Tudta, hogy a kőzetek keletkezési ideje
egybeesik azzal a leletek alapján ismert hatalmas kihalással, amely mellett még a
dinoszauruszokat elsöprő katasztrófa is eltörpül.
– Kíváncsi voltam, hogy mit találtak, mennyire közeli az időpont a kihalási
határhoz, mi a kihalás mintázata. A szokásos dolgok. Amit Zumaiában is
csináltam az ammoniteszekkel. És rádöbbentem, hogy ezzel az időszakkal senki
sem foglalkozik! Eszükbe sem jutott! Alig akartam elhinni, hogy akkoriban
mennyire nem érdekelte az embereket ez a tömeges kihalás.
A dél-afrikai Karoo sivatagban és másutt heverő csontok nem a mi
családfánkról valók. A perm elfeledett világa ez, az ijesztően bizarr
unokatestvéreink által benépesítette Földé, amelyet háttérbe szorít az őket követő
dinoszauruszok mesebeli birodalma.
BIZTOSAN SOKAKAT MEGLEP AZ A FELVETÉS, hogy több mint 250 millió évvel ezelőtt a rokonaink
uralkodtak a Földön, hiszen a legtöbben azt tanultuk, hogy az emlősök csak a
majdnem 200 millió évvel később kihalt dinoszauruszok után terjedtek el. Ami
igaz is, a perm időszaki állatok ugyanis – az úgynevezett emlősszerűek – még
nem voltak valódi emlősök. A csoport leghíresebb tagját, a Dimetrodont – ezt a
karmokkal ellátott, határozottan hüllő külsejű fenevadat, amely hatalmas
bőrvitorlát viselt a hátán – a természettudományi múzeumok látogatói gyakran
dinoszaurusznak nézik.40 Valójában azonban a Dimetrodon és a többi perm
időszaki állat is ősi unokatestvérünk. Mi is emlősszerűek vagyunk, amint azt a
Dimetrodon különös, de a miénkre emlékeztető koponyaszerkezete is bizonyítja.
A korai emlősszerűek közé tartozik továbbá a növényevő Cotylorhynchus,
amelynek söröshordószerű testén olyan nevetségesen kicsi fej csücsült, amely
megcáfolni látszik a legrátermettebb életben maradásának elvét. Ezek az első
emlősszerűek (tágabb családunk tagjai) azért tűnnek olyan különösnek, mert
működésbe lépett a perm időszak kegyetlen ritkítóollója, a kihalások sorozata,
amely – az időszakot lezáró végítéletben kicsúcsosodva – csak néhány ágat
hagyott meg a virágzó evolúciós fán, többek között az őseinkét.
A Dimetrodon és vitorlahátú barátai nem érték meg a perm apokalipszisét. Már
az időszak korábbi szakaszában végzett velük egy rejtélyes esemény, az Olson-
kihalás (valószínűleg kegyes volt velük a sors).41 A perm időszakban főleg
emlősszerűek vadásztak emlősszerűekre, majd a kihaló emlősszerűek helyére
újabb emlősszerűek léptek a családfának arról az oldaláról, ahol mi is vagyunk.
Az uralmat ezúttal ismét egy visszataszító csoport, az úgynevezett Dinocephaliák
vették át: a termetes, tankszerű állatok koponyája szinte szétfeszült a különös,
agancsszerű dudoroktól. Később egy újabb kihalás a Dinocephaliákat is
letaszította a trónról (ormótlan, a külsejükhöz illően különös nevet viselő
társaikkal, például a Moschopsszal együtt). Ez az esemény már nem annyira
titokzatos, mert körülbelül ugyanebben az időpontban az óceánban is tömeges
kihalás történt, éppen akkor, amikor a mai Kínát szétrepesztették egy vulkáni
terület rettenetes kitörései – ez a kataklizma már könnyen tönkretehette a bolygót.
Minél többet tudnak a tudósok erről a bizonyos kihalásról, annál előkelőbb
helyezést ér el a földtörténet legnagyobb csapásainak ranglistáján. Ugyanakkor
még ez a perm közepi válság is – lett légyen bármilyen súlyos – csak
gyomorszájra mért ütésnek számít az időszak végén bekövetkező szinte totális
megsemmisüléshez képest.
A perm időszak csapásaira az ökoszisztéma rugalmasan reagált, az élővilág
gyorsan regenerálódott. A bolygó legsúlyosabb tömeges kihalását megelőző
pillanatokban semmi sem jelezte előre, hogy közeleg a világvége.
A perm alkonyán az emlősök akkori elődjeinek utolsó nagy csoportja, a
therapsidák uralkodtak. A therapsidák közé tartozó növényevő dicynodonták –
voltak közöttük kutya-, de tehénméretű példányok is – hatalmas agyarakkal és
csőrökkel felszerelkezve, valószínűleg csordában járták a bozótos vidéket. A
virágok, a gyümölcsök és a füves térségek kora előtt ezeknek a növényevőknek
szűkös táplálékkal kellett beérniük. A bolygó nagy része valószínűleg lakhatatlan
volt. Az Atlanti-óceán őse már az ordovícium óta szűkült, majd a perm időszakra
beteljesült a földrészek házassága: több százmillió külön töltött év után egyetlen,
sarkkörtől sarkkörig húzódó kontinensben egyesültek. A szuperkontinens vad,
kopár és kietlen, végtelen belsejében embertelen hőség és pusztító hideg
uralkodott, gyakorlatilag eső nélkül. Megszületett a Pangea.

Eddig adottnak tekintettük a kontinensek vándorlását a földtörténeti időszakok

során, pedig ez az elképzelés – miszerint a kőzetlemezek hőáram hatására a
mélybeli kőzetek láthatatlan, izzó futószalagján haladnak – a tudomány
történetének egyik legforradalmibb felvetése. Meglepő módon csak körülbelül
azóta elfogadott széles körben, amióta mesterséges édesítőszereket használunk. A
tudományos forradalmak többségéhez hasonlóan ez az elképzelés is kétes hírű,
már-már az őrültséggel határos spekulációként kezdte pályafutását.
A földrészek vándorlásával kapcsolatos elmélet legismertebb kidolgozója
Alfred Wegener, egy német meteorológus volt, aki tanulmányai során – mint az a
19–20. század fordulójának tudományos vizsgálódásai esetében gyakran
előfordult – eljutott a Föld legészakibb pontjaira. Grönlandi expedíciói során
kidolgozta elméletét, mely szerint a kontinensek a körülötte úszó hatalmas
jégtáblákhoz hasonlóan viselkednek: szétválnak, távolodnak, majd hosszú idő
után újra egymásnak ütköznek, egy ponton pedig, az ősi múltban létrehozták a
Pangea – „egész föld” – nevű szuperkontinenst. Wegener úgy jutott erre a
felfedezésre, hogy megállapította azt, amit a hatévesek többsége is észrevesz:
rájött, hogy a földrészek nagyjából összeilleszthetők, mint egy kirakós darabjai.
Ráadásul a hasonló kövületek mintha „átugranák” az óceánt: a világ távoli
pontjait összekapcsolja az ősi biológia. Meggyőző érvei ellenére kortársai csak
legyintettek Wegener elméletére, megdicsőülését nem érhette meg. A viktoriánus
kor sarkkutatóihoz hasonlóan ő is a jégben lelte hősi halálát, még ma is 30
méternyi hó és jég alá temetve fekszik valahol.
Wegener hagyatéka, a kontinensvándorlás elmélete végül fenekestül felforgatta
a geológiát, mely a 20. század első felében olyan állapotban volt, mint a
csillagászat Galilei és Kopernikusz forradalmi gondolatait megelőzően. A bolygó
geológiai jellemzőit ugyanazzal a torz logikával magyarázták – a ptolemaioszi
epiciklusok rendszerével. Ám amikor az 1950-es évek végén és az 1960-as évek
elején mélytengeri mérések feltárták, hogy a földrészeket a baseball-labda
illesztéseihez hasonlóan gigantikus víz alatti vulkáni hegyvonulatok övezik,
amelyek mozgásra késztetik a kontinenseket, hirtelen minden értelmet nyert a
geológiában: a vulkánok, a földrengések, a szigetívek, a hegyláncok, a
mélytengeri árkok, az ősmaradványok eloszlása, valamint a földrészek furcsán
egymásba illő körvonalai. Több százmillió évvel ezelőtt ugyanis a szárazföldek
valóban egyetlen világméretű szuperkontinensben egyesültek – éppen Wegener
hipotézise szerint. Ez a szuperkontinens, a Pangea a perm időszakban volt a
legnagyobb, amikor egyetlen hatalmas, kifelé szélesedő C betűként húzódott az
északi sarkkörtől a déli sarkkörig. Középen óriási, kelet–nyugati irányú
hegyvonulat választotta ketté, ahol Észak-Amerika összeért Afrikával és Dél-
Amerikával. A szuperkontinenst a hozzá illő szuperóceán, a Panthalassa vette
körül.
MIKÖZBEN AZ ORRSZARVÚSZERŰ növényevők a Pangea silány cserjéit rágcsálták, egy másik
rokonunk a szuperkontinens uralkodójává lépett elő: a fenyegető külsejű
gorgonopsziák izmos, halványan a farkasra emlékeztető csúcsragadozók voltak,
koponyájuk óriási kapocskiszedőre emlékeztetett, fogaik a T. rexéinél is
hosszabbak voltak. E félelmetes tőrökkel tépték ízekre a növényevő
dicynodontákat. A metszőfogak, tépőfogak és szemfog mögötti fogak jelenléte
arra utal, hogy egyre jobban hasonlítottak az emlősökhöz. A gorgonopsziák nem
véletlenül kapták nevüket a görög mitológiai testvérpárról, a Gorgókról, akik
egyetlen pillantásukkal bárkit kővé dermesztettek.42 A paleozoikum utolsó 10
millió évében, egészen a sokkoló végkifejletig rég letűnt unokatestvéreink –
dicynodonták és gorgonopsziák, növényevők és ragadozók – uralkodtak a
világban.
Peter Ward ezeknek a távoli rokonoknak a poros csontjaiból igyekezett titkokat
kiolvasni Dél-Afrika perm végi pusztaságában. Ward és a Dél-afrikai Múzeum
munkatársa, Roger Smith egy ösztöndíjnak hála visszatérhetett a sivatagba, hogy
megfejtse minden idők legborzalmasabb tömeges kihalásának titkait. A Karoo
sivatagban (amely a perm időszakban a Déli-sark közelében feküdt) elég egy
rövid séta, hogy tanúi lehessünk a döbbenetes átmenetnek a devont követő híres,
100 millió éves jégkorszakból a perm időszaki Pangea nagyon száraz, kietlen
pusztaságáig.
– Elindulsz, látod az ejtettköveket, ott tehát még jég volt, majd – egyetlen
időszak, a kőzetrétegek egyetlen szakasza alatt – eljutsz a jégkorszaktól a tűzforró
sivatagig, ahol minden pusztulásnak indul. Mindössze néhány millió év, és
minden az ellenkezőjére fordul.
A PERM VÉGI TÖMEGES kihalással kapcsolatos első kérdés egyben a legegyszerűbb is:
vajon elhúzódó eseményről volt szó, vagyis a bolygó évmilliók alatt, apránként
pusztult el, vagy geológiai mércével mérve hirtelen következett be az esemény? A
kérdésre meglepően nehéz válaszolni, évekig gyűjtötték a koponyákat és
csontokat a Karoo sivatagban, mire a statisztika rávilágított az adatok közötti
összefüggésre. Ward és Smith arra jutott, hogy a szárazföldön valóban végzetes
következményekkel járt a tömeges kihalás. A perm és a triász határán – ők így
határozták meg az időpontot – szinte teljesen megsemmisült a therapsidák világa,
méghozzá a korábban vélttel ellentétben nem évmilliók, hanem mindössze
évezredek alatt. Az ádáz gorgonopsziák is kipusztultak, teljes egészében eltűntek,
a késő perm időszak 35 növényevő dicynodonta nemzetsége közül pedig
mindössze kettő csusszant át a tömeges kihalás rostáján. A Karoo sivatagban egy
bátor, magányos túlélő, a Lystrosaurus jelenléte jelzi a triász időszak kezdetét: ez
a vonzónak jóindulattal sem nevezhető, malacszerű, földet túró állat agyarakat
viselt, és csőrével aprította a feldúlt világ kemény gyomnövényeit. A művészi
ábrázolásokon a Lystrosaurus egy olyan lény csodálkozó ábrázatát viseli, amely
érthetetlen módon túlélt egy tömegmészárlást. A tömeges kihalást követően ez a
valószínűtlen lény örökölte a Földet, ő uralja a triász kezdetének kövületeit az
Antarktisztól Oroszországig, éppúgy, ahogy a tenger mélyét a Claraia kagyló
monokultúrái képviselik a posztapokalipszisben.
 Alvarez hipotézisétől megihletve Ward az eltűnt gorgonopsziák és a túlélő
Lystrosaurusok uralma közötti időszak baljóslatú kőzetrétegeinek segítségével
akarta megalapozni hírnevét. Lázasan kutatott a pusztulásra magyarázatot adó
súlyos kisbolygó-becsapódás törmeléke után. Irídiumréteget keresett, kilövellt
vulkanikus anyagot, bármit, ami megmagyarázhatja a bioszféra hirtelen halálát.
De nem talált semmit.
Felfedezte viszont – másokkal együtt –, hogy a perm időszak végén vad
kilengés történt a szénkörforgásban.
Ha a terepen a geológus legjobb barátja a kalapács, a laboratóriumban ennél is
fontosabb segítőtársa az ormótlan tömegspektrométer. A műszer bármely
kőzetminta molekuláris részleteit feltárja. Amikor Ward és munkatársa, Ken
MacLeod fosszilis talajt és Lystrosaurus-agyarakat vizsgált, kiderült, hogy a
tömeges kihalás időpontjában a mintákban ugrásszerűen megnőtt az izotóposan
könnyű szén aránya, valószínűleg azért, mert hirtelen túl sok került belőle az ősi
légkörbe. Bár a Karoo sivatag rétegtana azóta is folyamatos vita tárgya, az ősi
óceán perm végi lelőhelyei bolygószerte ugyanerről, a szénkörforgás gyökeres
átalakulásáról tanúskodnak.
Honnan kerülhetett a légkörbe ez a sok, izotóposan könnyű szén? Nos,
többféleképpen is. Például úgy, hogy a világon valamennyi növény, plankton és
állat elpusztul. A növények kényesek a szénre, jobban kedvelik az izotóposan
könnyebb verziót, és ezzel le is kötik a készlet jelentős részét. Ugyanez a helyzet
a planktonszervezetekkel is. Mivel a növényevők megeszik a növényeket, a
húsevők pedig felfalják a növényeket elfogyasztó állatokat, az élővilág minden
tagja nagy mennyiségű könnyű szenet von ki a rendszerből. Amikor tehát a világ
csaknem minden növénye és állata elpusztul, az izotóposan könnyebb szenet nem
köthetik meg a fák, a plankton és az állatok, következésképp sokkal több marad a
légkörben és az óceánokban. Valószínűleg a tömeges kihalás a magyarázat a
nagyobb mennyiségű izotóposan könnyebb szén jelenlétére a kőzetekben. A perm
végén azonban ez a változás olyan jelentős mértékű, amit más tudósok szerint a
bioszféra összeomlása önmagában nem magyaráz.
Amikor a 18. században megkezdődött az ipari forradalom, majd a brit
gyárakban hatalmas mennyiségű szenet égettek el, a légkör szénegyensúlya a
könnyebb izotópok felé billent, hiszen a fosszilis tüzelőanyagot égető gyárak több
szén-dioxidot bocsátottak ki. Ez a perm végi kőzetekből kiolvasott jelek
egyszerűbb magyarázata: hatalmas mennyiségű szén-dioxid jutott a légkörbe.
Ward szerint egyre megy, hogy a szén-dioxidot „Volvo vagy vulkán” bocsátja-e
ki. A perm végén az utóbbiból volt több.
 Az Oroszországot és a világot 252 millió éve megsemmisítő
vulkánkitöréseknek nincs modern analógiája. A geológia egyik, még a 19.
században megfogalmazott és azóta is kitartóan követett alapvetése, hogy „a jelen
a múlt kulcsa”. Ez az úgynevezett aktualizmus (más néven uniformitarianizmus)
elve. Az elképzelés szerint a földtörténet megértéséhez a bolygó felszínén ma is
megfigyelhető geológiai folyamatokat kell vizsgálni. Csakhogy a perm végén
Szibériában zajló drámai kitörések rácáfolnak erre az ősrégi alapelvre. Ahogy a
perm időszak korábbi végzetes kínai vulkáni tevékenysége, úgy az úgynevezett
szibériai trapbazalt43 jelenléte is egészen más típusú kitörésekre utal, mint amihez
hozzászoktunk – és a lépték is minden képzeletet felülmúl. A mai, képeslapra
kívánkozó rétegvulkánokkal – a Fudzsival, a Vezúvval vagy a Mount Rainier-vel
(illetve az ordovícium idején folyamatosan ki-kitörőkkel) – szemben Szibériában
kontinentális árbazalt alakult ki. És a név nem téved: fortyogó lávafolyamról van
szó, amely egész földrészeket árasztott el geológiai mércével mérve rémisztően
rövid idő alatt, több kilométeres vastagságban. Az állati élet történetében ez a
természeti erő képes a legnagyobb pusztításra. Szerencsére ritkán fordul elő.
A perm végén Szibériában egyik pillanatról a másikra eluralkodott a káosz,
amikor több mint ötmillió négyzetkilométernyi láva borította be a területet. A
trapbazalt ma égbe nyúló fennsíkokból és meredek szurdokokból áll – ha mindez
nem Szibéria ismeretlen tájain lenne, világra szóló csodaként tartanák számon. A
perm időszak végén annyi láva buggyant itt elő, ami az egész Egyesült Államokat
beboríthatná olvadt kőzettel, méghozzá 800 méter vastagságban. Oroszország
egyes részein a lávarétegek összvastagsága csaknem négy kilométer. A
Yellowstone esetleges robbanása – amely pár centiméternyi hamut terítene az
USA néhány államára – egy lapon sem említhető a perm végének
lávafolyamaival.
Amikor 1991-ben a Berkeley geokronológusa, Paul Renne nagyjából a perm
végi kihalás idejére tette a szibériai kitöréseket, a kisbolygóelmélet bűvkörében
élő tudományos közösségben sokan elcsodálkoztak.
A lávafolyamok meglepő módon válnak halálossá. Nem arról van szó, hogy a
megolvadt kőzet egyszerűen beborítja a felszínt, és elhamvasztja a földi életet. A
biológia egyik biztosítéka éppen az, hogy a lávába fulladt élet feltámad. E
biológiai megújulás, az úgynevezett ökológiai szukcesszió ékes bizonyítéka a
Mount Saint Helens frissen zöldellő lankája, amelyet pedig 1980-ban
posztapokaliptikus hamuréteg borított. Ha a földrészek elárasztása elegendő lenne
a végleges pusztuláshoz, ma nem léteznének Kanada zord erdőségei sem, hiszen
az országot néhány ezer évvel ezelőtt még 1,5 kilométer vastag jég fojtogatta.
A kontinentális árbazalt leggyilkosabb eszköze a kibocsátott vulkanikus gázok
hatalmas mennyisége. Ezek közül a szén-dioxid lehetett a legjelentősebb, amely
képes rövidzárlatot okozni a globális éghajlatban, és felborítani az óceán kémiai
összetételét. Ráadásul nem pusztán a vulkánokból szabadult ki hatalmas
mennyiségű szén-dioxid – a magma a lehető legalkalmatlanabb helyen törhetett
felszínre.
AZ OSLÓI EGYETEM GEOLÓGUSA, Henrik Svensen ellátogatott a szibériai traphoz. Repülőre,
autóra, majd helikopterre ült, végül kellemesen csorgott lefelé egy folyón – ahol a
madár se jár. De bármilyen messzire is utaztak, soha nem tudták, mikor bukkan
fel néhány elszánt orosz kalandor.
– Két óra helikopterezés után letettek minket a semmi közepén – meséli
Svensen az egyik ilyen útról. – Másnap azt látjuk a táborhelyünkről, hogy kicsi,
bizarr, házilag eszkábált lakóhajó közeledik a folyón, olajoshordókkal a
fedélzetén. Nyaraló oroszok! Ezen a vidéken!
A trap ősi lávapadjain kívül Svensen azokról a különös, csőszerű
képződményekről is hallott, amelyek a szibériai felszín alatt húzódnak ezen a vad
tájon. Voltak köztük 1,5 kilométer szélesek is, ripityára tört vulkanikus kőzettel
tele, máshol hatalmas kráterek nyíltak felettük. A kráterek és az alattuk húzódó
képződmények nem az égből érkező becsapódások nyomán, hanem a mélyben
fortyogó robbanékony üstökből keletkeztek.
Svensen a stroncium és magnetit után kutató oroszok által hátrahagyott
kőzetmintákra az erdő közepén, elhagyott fúrómagraktárakban talált rá. E
raktárak többsége az idők során szabadtérivé vált, eltűntek a tetők és a falak,
leégtek vagy réges-rég áldozatul estek a szibériai teleknek.
– Nagy szerencse, hogy érintetlen mintákat is találtunk ezekben a lepusztult
épületekben – mondja. – Még ma is vizsgáljuk ezt az érdekes erdei leletanyagot.
Svensen fejében újabb fenyegető kép bontakozott ki a perm végi vulkanikus
tevékenységről. Amikor a szibériai területen kiömlött a magma, elárasztotta a
Tunguz üledékgyűjtő medencét: Oroszországnak ezen a kiterjedt területén több
százmillió éven keresztül, az ediacarai időszak óta halmozódtak egymásra a
rétegek. A medence karbonátokkal, palával, az ősi erdőkből származó szénnel és
a kiszáradt tengerekből odakerült sórétegekkel töltődött fel. Egyes helyeken 12
kilométer vastagságú üledék rakódott le. A Tunguz-szénmedence a világ
legnagyobb ilyen képződménye – ha választani lehetne, biztosan nem itt
lövellnék fel több millió köbkilométernyi lávát. Amikor a magma elérte a
sórétegeket, magyarázza Svensen, időnként elakadt, és hatalmas magmás
teléreket kialakítva oldalirányban szétterjedt, majd „megsütötte” a perm
időszakban létrejött, felszín alá temetett ősi szenet, olajat és gázt.
Aztán – bumm!
A közelben lévő állatok biztosan hallották a detonációt, a perm végét köszöntő
első díszlövést, az apokalipszis hírnökét.
Amikor a perzselő gázok kitörtek, majd kis híján kilométeres átmérőjű
krátereket hátrahagyva felrobbantak a felszínen, a Svensen vizsgálta csőszerű
képződmények megteltek kőzettörmelékkel.
A látványos robbanások valószínűleg szélsőséges mennyiségű szén-dioxidot és
metánt juttattak a levegőbe: az utóbbi még a szén-dioxidnál is erősebb
üvegházhatást fejt ki, és lebomlásakor szén-dioxiddá alakul. Svensen szerint a
kihalás idejére jellemző őrületes szénizotóp-ingadozásért a fosszilis
tüzelőanyagok égése volt a felelős – sőt ez okozhatta magát a kihalást is.
– Ha hevíteni kezdjük az üledéket, a karbonátokból szén-dioxid keletkezik, a
pala hatására metán jön létre a szerves anyagból. Mivel akkoriban a szibériai
evaporitok [sókőzetek] kőolajat és gázt is tartalmaztak, a benyomuló magma
ezeket is felhevítette.
Ez azt jelentené, hogy a perm végi tömeges kihalásnak és az emberiséget
fenyegető modern katasztrófának egy és ugyanaz lenne a kiváltó oka. A szibériai
területen a láva elöntötte, és valósággal „eltüzelte” a több százmillió év alatt
felhalmozódott nagy mennyiségű szenet, olajat és gázt. A magmát nem gazdasági
érdek vezérelte, az eredmény azonban ismerős: néhány ezer év alatt ugyanúgy
elégett a felgyülemlett fosszilis tüzelőanyag, ahogy a hengerekben és az
erőművekben is elégnek a fosszilis tüzelőanyagok.
Svensen magyarázata eszembe juttatott egy beszélgetést, amelyet az Irvine-i
Kaliforniai Egyetem földtudósával, klímamodellek készítőjével, Andy Ridgwell-
lel folytattam a modern civilizációról.
– A globális gazdaság tulajdonképpen azon múlik, hogy milyen gyorsan
termeljük ki, majd juttatjuk a légkörbe a szenet – magyarázta Ridgwell. – Ez a
globális vállalkozások lényege. Amivel nagyon sokan foglalkoznak. Geológiai
szempontból lenyűgöző teljesítmény.
Ez a szibériai trapra is igaz.
Napjainkban megdöbbentő mennyiségű, évi 40 gigatonna szén-dioxidot
bocsátunk ki. A kibocsátás üteme a földtörténet elmúlt 300 millió évében – és
ebbe a perm végi tömeges kihalás is beletartozik – soha nem volt még ilyen
gyors. Ha az utolsó csepp olajat és fosszilis tüzelőanyagot tartalmazó
antracitdarabot is elégetnénk, mintegy 5000 gigatonna szén kerülne a légkörbe.
Ezután a bolygó felismerhetetlenné válna, hatalmas területek válnának
lakhatatlanul forróvá a hozzánk hasonló emlősök számára (arról nem is beszélve,
hogy a tengerszint több mint 60 méteres emelkedése miatt a civilizáció nagy része
víz alá kerülne).
De hiába kivételes lény az ember – a perm végi tömeges kihalást okozó,
szénkibocsátással kapcsolatos becslések ugyanis az elképesztően borzalmas 10
ezer gigatonnától (az általunk elégethető összes szénmennyiség kétszeresétől) az
agyzsibbasztóan elképzelhetetlen 48 ezer gigatonnáig szólnak. Ennek
következtében a perm végi tömeges kihalásra és az azt követő időszakra
vonatkozó hőmérsékleti becslések is minden képzeletet felülmúlnak. A Karoo
sivatagban, miután nem kanyarogtak többé a folyók, egyetlen rovar sem
zümmögött, és minden élőlény megsemmisült, akár 16 Celsius-fokkal is
emelkedhetett a hőmérséklet. A Pangeán a 60 Celsius-fokos hőhullámok sem
számítottak szokatlannak. A trópusokon az óceán hőmérséklete 25 fokról – ez a
mai óceánok hőmérsékletéhez hasonló – 40 Celsiusra ugorhatott. Ez egy forró
fürdő vagy – ahogy a perm végének szakértője, Paul Wignall fogalmaz – a
„nagyon forró leves” hőfoka. Egy ilyen világméretű jakuzziban nem létezhet
többsejtű élet. Az összetett fehérjék denaturálódnak – azaz megfőnek. A
tudományos cikkek hangvétele általában kimért és száraz, ám még a gondos
bírálaton átesett, azaz lektorált szakirodalom is „posztapokaliptikus üvegházként”
hivatkozik a minden idők legborzalmasabb tömeges kihalását követő triász
elejére.
A SZIBÉRIAI TRAPBÓL INDULÓ PUSZTÍTÁS nem korlátozódott a globális felmelegedésre. Amikor a
magma „megsütötte” a Tunguz-szénmedence 1,5 kilométer vastagságú sótelepeit,
a robbanásban néhány borzalmas vegyületből mérgező elegy jött létre: az
ózonréteget a halogénezett bután, a metil-bromid, a klórmetán és társaik tehették
tönkre. Svensen szerint a halálos UV-B sugárzás lett az újabb elkövető a
hóhérokban egyébként sem szűkölködő világban.
További bizonyítékként Cynthia Looy, a Berkeley paleobotanikusa kollégáival
együtt különös, torz spórákat és pollenszemcséket talált a perm végéről származó
növényekben Olaszországtól Grönlandon át Dél-Afrikáig – valószínűleg az UV-B
sugárzás okozta mutációk eredményét. Amikor felkerestem Looyt, elmondta,
hogy véleménye szerint a magas hőmérséklet önmagában nem elegendő a
növényvilág kivégzéséhez, a növényeket ugyanis nagyon nehéz elpusztítani. A
megszokottól eltérő spórák és pollenszemcsék arra utalhatnak, hogy az
ózonrétegtől frissen megfosztott perm végi világ élhetetlenné vált a sugárzás
miatt a szárazföldön.
Az elmúlt néhány évtizedben az emberiség meglepően közel került ehhez az
ítéletnapi forgatókönyvhöz. Az ózonréteget pusztító halogénezett szénhidrogének
(például az olyan perm végi gázok, mint a metil-bromid) kivezetéséről szóló,
1989-ben ratifikált montreali jegyzőkönyvet sokan minden idők legsikeresebb
nemzetközi környezetvédelmi megállapodásának tekintik. Persze a kudarc nem
valós opció. A halogénezett szénhidrogének változatlan mennyiségű
kibocsátásával számoló NASA-szimulációk szerint a 2060-as évekre szinte
nyomtalanul eltűnne az ózonréteg. Ez az elképzelhetetlen helyzet megkétszerezné
a bolygó felszínét érő UV-sugárzást, ami halálos mutációk és rákos
megbetegedések globális méretű hullámát indítaná útjára.
A nemzetközi tárgyalásoknak köszönhetően jelenleg nem fenyeget a 21. század
közepére prognosztizált életveszélyes sugárzás, ugyanakkor az üvegházgázok
légkörbe történő kibocsátásának csökkentését célzó erőfeszítések szánalmasan
elégtelennek bizonyultak, annak ellenére, hogy a számítógépes szimulációk
változatlan körülmények mellett továbbra is ijesztő képet festenek. Ennek az az
oka, hogy a montreali jegyzőkönyv hatálya alá tartozó halogénezett
szénhidrogének (többek között ezek kerültek a levegőbe Oroszországból a perm
időszak végén) az ipari vegyi anyagok ritka csoportját alkotják, így alkalmasak a
globális rendeletek végrehajtására, és egy sor piackész alternatívával
helyettesíthetők. Ám a globális gazdaság úgy, ahogy van, a fosszilis
tüzelőanyagok elégetésére épül, márpedig éppen ezek járultak hozzá a
legnagyobb mértékben a perm végi megsemmisüléshez. Az emberiség az ipari
forradalom óta a kőszén, a kőolaj és a földgáz elégetésének köszönhetően
virágzik. Bill Gates nemrégiben így fogalmazott az Atlantic folyóirat
újságírójának: „Tekintélyes energiafelhasználásunk egyet jelent a modern
civilizációval.”
Senki sem tudja, hová vezet a bolygó geokémiai folyamataival való modern
kísérlet, de a perm időszak végén az üvegházhatású gázok kibocsátása egyenesen
a temetőbe juttatta az élővilágot.
A földtudományok kétségbevonhatatlan tétele, a szakterületnek több mint egy
évszázada alapelve, hogy ha a légkörbe nagy mennyiségű szén-dioxid kerül, a
bolygó gyorsan fölmelegszik. Ám a szén-dioxid felhalmozásának csak egyik
következménye a felmelegedés. Emellett a szén-dioxid reakcióba lép a
tengervízzel is: savasabbá teszi, és megváltoztatja az óceán karbonátháztartását.
Mivel számos állat – például a korallok, a planktonszervezetek, a kagylók, illetve
osztrigák – csak szűk pH-tartományban képes életben maradni, vázuk építéséhez
pedig bőséges mennyiségű karbonátra van szükség, számukra végzetes
következményekkel járhat, ha hirtelen jelentős mennyiségű szén-dioxid kerül az
óceánba. Napjainkban az óceánok pH-értéke döbbenetesen gyorsan csökken, az
ipari forradalom óta nem kevesebb, mint 30 százalékkal. Az óceánok
savasodására az sem legyinthet, akit semmilyen bizonyíték nem győz meg a
globális felmelegedésről. A savasság kérdése egyszerű kémia.
A legfenyegetőbb hír talán az, hogy a Stanford paleontológusa, Jonathan Payne
szerint a perm időszak végének óceánjában éppen asavasodás okozta csaknem
minden élőlény halálát.
 A tömeges kihalások szakértői közül sokan az 1980-as, 1990-es években zajló,
a dinoszauruszok kihalásával kapcsolatos viták deres halántékú veteránjai, ők
viselték a szakmai és emberi következményeket. Payne azonban még csak
egyetemre járt, amikor mindenki megelégedésére megnyugtatóan rendeződött a
dinoszauruszok sorsának kérdése. A paleontológusok ifjabb nemzedékéhez
tartozik, így aztán a földi élet történetét már nemcsak poros, távoli helyekről
származó kőzetekből, hanem hatalmas adatbázisokból is megismerheti. Stanfordi
irodájában beszélgettem vele: néha ott is felbukkan két kínai látogatás között,
hogy tanulmányozza a perm végi óceánok (csaknem teljes) tömeges kihalásának
nyomait.
Payne szerint a perm időszak végének pokoli tájai képviselik a szélső határát
mindannak, ami a Föld éghajlati és óceáni rendszerén belül előfordulhat. Ez a
lehető legrosszabb eshetőség. Az emberiség előtt álló kihívásokkal kapcsolatban
mégis szomorúan tanulságos lehet.
Mindenekelőtt azonban érdemes kontextusba helyezni a perm végi káosz
abnormalitását.
Bár a klímatudomány sokáig ezoterikus területnek számított, ma már az oktatás
magától értetődő részévé kellene tenni az alapok ismeretét valamennyi felelős
oktatási intézményben a Föld bolygó minden lakójának. Különösen egy bizonyos
szám nem hiányozhat a következő évszázadok kihívásairól szóló
beszélgetésekből: a légkörben lévő szén-dioxid mennyisége, milliomodrész (ppm)
egységekben mérve. Az utóbbi néhány millió évben a bolygó szén-dioxid-szintje
a jégkorszakokban 200 milliomodrész, a melegebb időszakokban 280
milliomodrész körül mozgott. Ez az érték jellemezte a bolygót az ipari forradalom
előtt, a korábbi emberi civilizációk ugyanis viszonylag stabil klímaidőszakban
fejlődtek. Bill McKibben környezetvédelmi aktivista azért indította el a
www.350.org weboldalt, hogy felhívja a figyelmet: a 350 milliomodrészen túli
veszélyes területen az emberiség még sohasem járt. Amikor 2013-ban a világ
elérte a döbbenetes 400 milliomodrész értéket, a világ tudósai egy emberként
hördültek fel.
Ha nem szorítjuk korlátok közé ezt a globális kémiai kísérletet, szinte
bizonyosan veszélybe sodorjuk civilizációnkat. Amikor a szén-dioxid-szint
utoljára elérte a 400 milliomodrésznyi mennyiséget, a tengerszint 15 métert
emelkedett a maihoz képest. A perm végén azonban a 350.org-nak is szüksége
lett volna még néhány nullára.
– Ha mondjuk 40 ezer gigatonna szenet adnánk a mai óceánokhoz – amint az a
perm végén történt –, 300 helyett 30 ezer milliomodrésznyi szén-dioxidról
kellene beszélnünk – mondja Payne.
Felnevetünk. Felfoghatatlan szám. Ha a légkörben 30 ezer milliomodrész szén-
dioxid lenne, már nem a Föld bolygóról beszélnénk.
 – Ugye nem gondolják komolyan, hogy ennyire nőtt a szén-dioxid-szint? –
kérdezem.
– Nem tudjuk pontosan – feleli Payne. – Nem tudom, hogy mennyire
elrugaszkodott ez a szám. – Majd hozzáfűzi: – A következőképpen képzelem a
dolgot: a kréta időszak végének tömeges kihalásakor a [kisbolygó] becsapódása a
Földön valaha felrobbantott összes atomfegyver energiájának mintegy 500
ezerszeresét szabadította fel. Létrehozott egy 200 kilométer átmérőjű krátert. A
kráter félútig érne innen Los Angelesig. Valóban felfoghatatlan. És ez közel sem
érintette annyira rosszul a bioszférát, mint a perm végi esemény. Bármi történt
hát, valami rendkívülinek kellett lennie.
– Olyasvalaminek, ami az óceáni fajok 90 százalékát kipusztította… méghozzá
a túlhalászat segítsége nélkül – teszi hozzá mosolyogva. – Erről sem szabad tehát
elfeledkezni. Az elmúlt néhány évezred kihalásainak többsége nem az
éghajlatváltozással, hanem a közvetlen emberi beavatkozással függ össze – a
túlhalászattal, a túlvadászattal, az élőhelyek elpusztításával. Nem a
klímaváltozással vagy az óceánok kémiai összetételének átalakulásával. A perm
időszak végén azonban nem adódott ilyen „segítség”. Akkor kizárólag az éghajlat
és az óceán kémiai összetétele játszhatott szerepet az eseményekben. Így tehát…
véleményem szerint semmi sem cáfolja, hogy nem lehetett 30 ezer milliomodrész
a szén-dioxid szintje. Én nagy összegben fogadnék arra, hogy a légköri szén-
dioxid-szint közelebb volt ehhez az értékhez, mint a 3000-hez.
(A becslések többsége manapság 8000 milliomodrész köré teszi a perm végén
a légkör szén-dioxid-szintjét, ami még mindig képtelenül magas érték.)
Ha a többlet-szén-dioxid megfelelően gyorsan kerül a légkörbe, nem csupán a
korábban említett hihetetlen hőmérsékletig melegedne a bolygó, de az óceáni
élővilág is teljesen kipusztulna. A tenger elnyelné a szén-dioxidot, az óceán pH-
értéke pedig zuhanni kezdene – éppen úgy, ahogy az a mai óceánokban is
történik.
A lényeg az időtartam. Ha a folyamat megfelelően lassú, az óceán hosszú távon
képes megbirkózni a légkör megnövekedett szén-dioxid-szintjével. A mállás lassú
folyamatai fokozatosan felőrlik a szárazföldi kőzeteket, belemossák őket az
óceánba, és közben úgy óvják a tengereket a savasodástól, mint a savlekötő a
háborgó gyomrot. Márpedig minél több szén-dioxid jut a légkörbe, annál
gyorsabban mállanak a kőzetek.
– A szén-dioxid-kibocsátás két okból is fokozza a mállást – magyarázza Payne.
– Egyrészt savasabb lesz tőle az eső. A geokémikusok azonban ennél is
fontosabbnak tartják, hogy a bolygó melegedése fokozza a párolgást és a víz
lecsapódását. Minél több víz megy át a rendszeren, annál erőteljesebb lesz a
kémiai erózió.
 A kőzetek eróziója azonban időigényes folyamat. Rengeteg idő kell hozzá.
Nagyjából annyi, amíg egy madár, amely mindennap élesíti egy kicsit a csőrét a
sziklán, végleg el nem koptatja a követ. Ha gyorsabban juttatjuk a légkörbe a
szén-dioxidot, mint amilyen gyorsan elmállanak a kőzetek, meg is kapjuk az
óceánok savasodásának receptjét.
– Az időtartam tehát igen sokat számít – folytatja Payne. – Ettől függ az is,
hogy az óceán hogyan reagál. Hosszú távon nagyon sok plusz szén kerül a
rendszerbe, amelynek nagy része mészkővé (kalcium-karbonáttá) alakul. Hosszú
távon tehát a rengeteg elégetett szénből és kőolajból még több mészkő képződik
az óceánban. A gond az, hogy ennek az időtartama 100 ezer év. Márpedig ez nem
jó hír. A mai óceánok esetében az történik, hogy szén-dioxidot termelünk –
vagyis szenet juttatunk az óceánba –, kalciumot azonban nem adunk hozzá, így az
nem kerül a légkörbe.
Paleontológusokkal ritkán fordul elő, hogy elméletük valós időben bizonyítást
nyer, a mai óceánok azonban némileg nyugtalanítóan támasztják alá Payne és
társai nézeteit. A mai tengeri fajok egynegyedének élőhelyet biztosító
korallzátonyok ideje valószínűleg még a szén-dioxid-kibocsátás visszafogott
forgatókönyvei mellett is leáldozott, a tápláléklánc alja azonban már napjainkban
is küszködik az újabban antropogén szén-dioxidban dúskáló tengerekben. A Déli-
óceán egyre savasodó vizében élő pteropodák – a Déli-sarkvidék
táplálékláncának alján elhelyezkedő pici, áttetsző, úszókkal evező csigák – héja
egyre gyakrabban lyukacsos. 2008-ban a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási
Hivatal (NOAA) tudósa, Nina Bednaršek figyelt fel ezekre a korrodálódott
lényekre Antarktisz körüli kutatóútján. Az óceán savasodása következtében 2050-
re a teljes Déli-óceán lakhatatlanná válik a pteropodák számára, ami ökológiai
katasztrófát jelent. Első, nyugtalanító felfedezése óta Bednaršek már Seattle
partjai mellett is talált sérült házú pteropodákat, pedig a Csendes-óceán
északnyugati partvidékén ezek az állatok alkotják a fiatal lazacok étrendjének
felét.
– Nem kérdés, hogy a pteropodák eltűnnek vagy elkorcsosulnak-e – egészen
biztosan így lesz – mondja Bednaršek.
Most kevesen beszélnek erről, pedig az előttünk álló évtizedekben az egész
világot átalakíthatja az óceánok savasodása.
BÁR AZ ESÉLYTELEN, HOGY ANNYI SZENET juttassunk a rendszerbe, ami akár csak megközelítené a
perm végi őrületes számokat, ez nem jelent menekvést az emberiség számára.
Ugyanis nem az összmennyiség számít elsősorban, hanem a szén-dioxid-
kibocsátás sebessége. Ezzel magyarázható, hogy a 252 millió évvel ezelőtt
uralkodó, Hieronymus Bosch festményeit idéző körülmények ellenére Payne és
kollégája, Matthew Clapham, a Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem munkatársa
teljes komolysággal közzétehetett egy tanulmányt ezzel a címmel: Az óceánok
perm végi tömeges kihalása: a 21. század ősi analógiája?
Senki sem tudja, hogy milyenek lesznek a mai korallzátonyok a 21. század
végére, de ha a Nagy Kihalás a minta, nem túl kecsegtetőek a kilátások.
Megkérdezem Payne-t, hogy ha a búvárok visszatérhetnének a
korallzátonyokhoz a perm végi tömeges kihalás csúcspontján, mit találnának az
olyan nagyszerű képződmények helyén, mint az egykori Guadalupe-hegység.
– Valószínűleg rengeteg zöldes nyálkát – feleli. – Esetleg óriási
medúzatelepeket; ez is lehetséges. Nehéz megmondani.
Azt is megkérdezem, hogy mi a legrosszabb eshetőség az emberiség számára.
– Véleményem szerint az, hogy addig savasítjuk az óceánokat, amíg el nem
tűnnek a korallok és a nagyobb állatok, és a végén nem marad más, csak nyálka.

A perm végi tömeges kihalás egyik legkülönösebb jele az izorenieratén nevű

szerves vegyület jelenléte a világ tengeri üledékeiben Ausztráliától Kína déli
részén át Brit Columbiáig. A vegyületet fotoszintézishez használja a zöld
kénbaktérium nevű ronda trutyi, amely elég különös körülmények között érzi jól
magát: oxigénhiányban, mérgező kén-hidrogén és főként napfény társaságában.
Napfény esetén a kártékony baktérium megjelenik a sekély tengerekben. Teljes
egészében oxigénmentes óceán azonban nem létezik. A felszín folyamatosan
érintkezik a levegővel, az állandó szél és a hullámverés pedig oxigént juttat az
óceán legfelső rétegeibe.
– Az aktualizmus súlyos tévedés – mondja Peter Ward. – Hibás feltevés.
Félrevezető elmélet. A jelen nem lehet a múlt kulcsa, mert a múlt időnként
felfoghatatlan, alapjaiban más, mint az általunk ismert világ. Elképzelni is nehéz,
hogy a fotikus rétegben (a vízoszlop legfelső rétegében, amelyen még áthatol a
fény) még van légköri oxigén, 2, 5 vagy 10 méterrel lejjebb viszont már
egyáltalán nincs. Hátborzongató. Valami gyökeresen más dolog. A kérdés
valójában úgy szól – folytatja Ward –, hogy mennyiben van igaza Kumpnak.
Lee Kump vezeti a földtudományi tanszéket a Pennsylvaniai Állami
Egyetemen. Elmélete szerint a perm végén nem kizárólag hőguta kínozta a
bolygót, hanem mérgező kén-hidrogén-gáz is. Sőt néhány bizarr lakberendezési
ötlettel is előállt.
– Ismeri a steaksütéshez árult sótömböket? – kérdezi pennsylvaniai egyetemi
irodájában. – Vegyen néhányat. Alapvetően perm végi sóüledékről van szó.
 Amikor a perm végén a Pangea kopár szuperkontinentális pokollá vált, a lassan
kiszáradó beltengerek után hatalmas (és ma már gazdaságilag is jelentős)
sótelepek maradtak hátra. Lakóhelyemen, Bostonban telente ír perm időszaki
sóval szórják fel az utakat.
– Nemrégiben voltam egy étteremben, ahol tibeti sótömböket árulnak otthoni
grillezéshez. Vettem is egyet. Sólámpánk is van, szép dísze a házunknak.
A perm gyilkosának szerepére a szélsőségesen magas hőmérséklet, a pusztító
óceáni savasodás és az ózonréteg eltűnése mellett további jelöltek is pályáztak. A
vulkanikus kén-dioxid miatt az erdőket savas eső pusztította; a Napot
elhomályosító, kéntartalmú aeroszolszemcsék miatt rövid időre drasztikusan
lehűlt a levegő; a vulkánokból kiáramló, az első világháborús csatamezőkhöz
hasonló mérges gázok keverékétől gyötrelmes fulladásos halál, illetve közvetlen
szén-dioxid- és higanymérgezés fenyegetett. Doug Erwin a potenciálisan gyilkos
tényezők nagy száma miatt a perm végi gyanúsítottak társaságát tréfásan a
tömeges kihalás „Gyilkosság az Orient-expresszen” elméletének titulálta. „Ez a
világ csak Dante tollára lenne méltó” – írja.
– Az biztos, hogy jelöltekben nincs hiány – bólint Kump.
A társasághoz adjunk hozzá két újabb gyanúsítottat – az oxigénhiányos
óceánokat, illetve a mérgező kén-hidrogént, amelyet kizárólag oxigén hiányában
állítanak elő a baktériumok.
Aki szagolt már záptojást, ismeri a kén-hidrogént. Elég hozzá egy
milliomodrész is, hogy betöltse a levegőt a trágya összetéveszthetetlen bűze.
Hétszáz–ezer milliomodrész közötti értéknél azonnali halált okoz. És ez nem csak
elmélet. A hígtrágyából felszabaduló kén-hidrogén nagy koncentrációban
belélegezve számtalan mezőgazdasági dolgozó halálát okozta már. A mérgezés
veszélye olaj- és földgázkutak környékén is fenyeget, például a texasi (költői
nevű) Perm-medencében, ahol több olajfúróval is végzett a föld alatti
kőzetrétegekből szivárgó kén-hidrogén.
2005-ben Kump felvetette, hogy ez a mérgező gáz lehet a felelős a Nagy
Kihalásért. A kén-hidrogén kialakulásához először is oxigénhiányra van szükség
– amely már saját jogán is hatékony tettes. Márpedig a többi tömeges kihaláshoz
hasonló, fuldokló óceánokra jellemző élettelen kőzetek a világ minden táján
megtalálhatók: a pakisztáni Salt Range-től az észak-olaszországi Dolomitokon,
Kína déli részén és az Egyesült Államok nyugati vidékein át Grönlandig, illetve a
Jeges-tengeren található Spitzbergákig, ahol egykor bálnavadászközpont
működött. Az oxigénszegény óceán globális jelenségnek tűnik a perm végén. Ez
az állapot a kihalást követően évmilliókon át fennmaradt, az élővilág talán ezért
tért olyan brutálisan lassan magához.
A tudósok kezdetben úgy vélték, hogy a szibériai trapból származó tetemes
mennyiségű szén-dioxid következtében kialakuló felmelegedés miatt fuldoklott a
permi óceán. Csökkenhetett ugyanis a hőmérséklet-különbség a sarkkörök és a
trópusok között, ami leállíthatta az óceáni áramlatokat. Amikor e sorokat írom, az
Északi-sarkon egy hónapon át 16 Celsius-fokkal melegebb volt az idő az
átlagosnál, az óceáni áramlás pedig egyre lassul, ahogy Grönland nagy
sebességgel olvad. Paleooceanográfusok szerint ha a perm időszakban teljesen
leállt az óceáni áramlási rendszer, az óceán mélyéről eltűnhetett az oxigén,
elszaporodhattak az anaerob baktériumok, ennek következtében pedig kén-
hidrogén szabadulhatott fel.
Csakhogy a későbbi modellezés bebizonyította, hogy szinte lehetetlen így
leállítani az óceán működését. A tenger alatti vulkánok, a sótartalom regionális
eltérései, illetve az oceanográfia szeszélyei előbb-utóbb újraindítják az áramlást,
még ha csigalassúsággal is.
– Pangó óceán nem létezik – jelenti ki Kump.
Örömteli hír. De akkor mi magyarázza a globális oxigénhiány és a kén-
hidrogén jeleit?
Kump szerint az oxigénhiányt nem az óceán pangása, hanem a szélsőségesen
magas hőmérséklet okozta. A fizika törvényszerűsége, hogy a melegebb vízben
kevesebb az oxigén. Az állati fiziológia sajnálatos jellegzetessége folytán azt is
kijelenthetjük, hogy minél melegebb van, annál több oxigént igényelnek az
állatok, vagyis minél melegebb a tenger, annál nagyobb gond az oxigénhiány. A
perm végi oxigénhiány kialakulásában ugyanakkor a szárazföldi erózió is
szerepet játszhatott, amely miatt – a devon időszak válságaihoz hasonlóan –
többek között nagy mennyiségű foszfor juthatott a tengerbe, hozzájárulva a
robbanásszerű planktonvirágzáshoz, majd a végzetes fulladáshoz.
– Több szimulációban vizsgáltuk az üvegházhatás által érintett környezetet; ha
a szárazföldön fokozódik a mállás, tápanyagot biztosító foszfát kerül az óceánba
– mondja Kump. – Bizonyos értelemben egy szennyezett tóról beszélünk.
– Csakhogy a tavakkal ellentétben az óceánban kén is van, így kén-hidrogén
termelődik.
A zöld kénbaktériumok fenyegető óceáni jelenléte mellett a perm végének
tengeri kőzeteiben a pirit (a bolondok aranya) mikroszkopikus gyöngyei is
megtalálhatók, ami arra utal, hogy a vizet elárasztotta a mérgező kén-hidrogén.
Kump ezen a ponton meredek következtetésre jut: szerinte a kén-hidrogén
nemcsak az óceánban pusztított el minden állatot, de a szárazföldi tömeges
kihalásokért is felelős lehetett. 2005-ös tanulmánya szerint a kén-hidrogén
hatalmas, kártékony buborékjai a felszínre törtek, kiáradtak a tengerből, majd a
szárazföldet mérgező ködbe borítva szétterültek, és csaknem mindent
elpusztítottak.
Amikor a számítógépes modellek később bebizonyították, hogy ennyi gáz
nehezen szabadulhatott ki az óceánból, Kump elvetette az elképzelést. Más
halálos tényezők kerültek reflektorfénybe. A lidércnyomásos elméletekről azért
nem mondott le teljesen.
– Íme a legújabb horrorforgatókönyvem – mondja. – A Nemzeti Légkörkutató
Központ (NCAR) munkatársai a napi és az éves időjárási ciklust is modellezik, és
arra jutottak, hogy a perm időszak körülményei között hiperkánok alakulhattak ki.
Hoppá.
A hiperkán földrésznyi kiterjedésű, a pokolból szalajtott hurrikán, 750
kilométer per órás szél kíséri, és meglepő módon éppen akkor jelenik meg a
légköri modellekben, amikor az óceán hőmérséklete soha nem látott
magasságokba emelkedik. A 38 Celsius-fokosnál melegebb tengervízhez
hasonlóan a 750 kilométer per órás szél is szinte felfoghatatlan jelenség.
Háromszáz kilométer per órával gyorsabb, mint a legpusztítóbb tornádóban
tomboló szél. Ekkora sebesség csak egészen rövid időre alakul ki,
atomrobbanásokat követően.
– Ezek a megahurrikánok egészen az északi sarkkörig elérnek – hihetetlenül
erősek. Az egész földrészt érintik. Elképesztő kiterjedésűek, és hatalmas erővel
törnek a szárazföldre. Arra kértem az NCAR munkatársait, hogy modellezzék egy
ilyen hiperkán átkelését a kén-hidrogénben dúskáló óceánon. A hiperkán ugyanis
felszívja a kén-hidrogént.
Lassan kezdtem érteni a horrorfilmet.
– Az elméletem szerint tehát a hurrikánok egyrészt 750 kilométer per órás
sebességgel száguldottak, másrészt tele voltak kén-hidrogénnel – hirtelen
felnevetett – és szén-dioxiddal. Vagyis a szárazföldön mérgező hiperhurrikánok
tombolhattak.
Kump egyre csak nevetett. Ideges nevetés volt, olyan emberé, aki tudja
magáról, hogy őrült, ijesztő… ugyanakkor nagyon is elképzelhető dolgokról
mesél.
Összefoglalva tehát: adott egy gyorsan savasodó, oxigénmentes, rendkívül
forró óceán. A gyilkos áradások annyi szén-dioxidot és kén-hidrogént
tartalmaznak, ami önmagában is elegendő a pusztításhoz. Egy felrobbanó orosz
régió több kilométer mély lávába burkolózik. A vulkánok idegmérgeket és
halálos szmogot eregetnek, a magasban a halogénezett szénhidrogének addig
pusztítják az ózonréteget, míg halálos sugárzás nem éri a bolygó felszínét. Az
erdőkre savas eső hullik, a szárazföld annyira kopár, hogy a folyók nem
kanyarognak többé. A magas szén-dioxid-szint miatt a globális felmelegedés
annyira megnő, hogy még a rovarok sem viselik el a forróságot. Aztán
megjelennek Kump túlvilági, mérges gázokkal telített megahurrikánjai, amelyek
az égbe nyúlva egész földrészeket tarolnak le.
A perm végi vérfagyasztó forgatókönyvek hallatán megkérdezem Kumpot,
van-e értelme ezeket összevetni a mi világunkkal.
 – Napjainkban a legmegalapozottabb becslések szerint tízszer gyorsabban jut a
szén-dioxid a levegőbe, mint a perm időszak végén. Márpedig a sebesség fontos
tényező. Olyan körülményeket teremtünk, amelyekhez nehezebben tud
alkalmazkodni az élővilág, ráadásul a változás körülbelül tízszer olyan gyorsan
történik, mint a földtörténet legborzalmasabb időszakaiban.
– Megfontolandó tanulság.
Megint felnevetett.
– Pedig nem akarnék vészmadár lenni.
A TRIÁSZ VÉGI TÖMEGES KIHALÁS
201 millió évvel ezelőtt
M hogy ezek után voltak még tömeges kihalások a Földön.
ÁR-MÁR ÖRÜLNÜNK KELLENE ANNAK,

A perm időszak végi vad crescendo szerencsétlen túlélői biztosra vették, hogy
ilyesmi nem fordul elő még egyszer a bolygó történetében.
Márpedig amíg nem tűnik el a legsemmirevalóbb, legérdektelenebb lakó is az
utolsó lagúnából, barlangból, elzárt tóból és mélytengeri szurdokból, addig a Föld
képes a regenerálódásra. A tömeges kihalási események után ennél jóval több
történik: a bolygó újjászületik, éppen úgy, ahogyan az (nagyjából szó szerint) a
triász időszakban is történt. A földtörténet mélypontja után több tízmillió évvel a
kimerült szuperkontinens újra felvirágzott: elérkezett a hüllők mitikus kora. De
nem sokáig tartottak a szép napok. A perm végéhez hasonlóan a triász végén is
újra megnyílt a föld, és elnyelte a bioszférát.
Az idő kivételesen kegyetlen, ezért már a fosszíliák puszta léte is csodaszámba
megy. Az idő eltörölte, elkoptatta és megsemmisítette a földtörténet javát. Ez
azonban nem áll a triász 200 millió éves tettesére, az ugyanis nem vész homályba.
A triász végi tömeges kihalás – amely a földi élet háromnegyedét elpusztította –
elkövetője ma is látható Manhattan nyugati részének szinte minden épületéből.
A tömeges kihaláshoz persze először elpusztítható élőlényekre van szükség; a
világ csak akkor semmisülhet meg újra, ha előtte magához tér minden idők
legborzalmasabb eseményéből. És ez nem ment könnyen. Bár a triász végére
kialakult egy új, magabiztos világ, az időszak elején a bolygó romokban hevert,
szinte lakhatatlanná vált. A perm világvége csúcspontja után úgy látszott, a Föld
utolsó, nyomorúságos napjai meg vannak számlálva. Az életet a természeti
csapások inváziós opportunistái, a Claraiák képviselték – fák még vagy 10 millió
évig nem léteztek. Valaha úgy vélték, hogy ez a szélsőségesen hosszúra nyúló
lábadozás a minden korábbit túlszárnyaló perm végi apokalipszis következménye.
Ha behúzunk valakinek egyet, eltart egy darabig, amíg újra lábra áll. Ha 150
kilométer per órás sebességgel elütjük egy autóval, még nehezebben tápászkodik
fel.
Az újabb kutatások alapján azonban a Föld nem kizárólag a perm végi kihalás
hevessége miatt tért magához olyan nehezen a Nagy Kihalást követően; ehhez
azok a könyörtelenül sivár és túlvilági körülmények is hozzájárultak, amelyek
még a triász elején is uralkodtak. Az elmúlt évtized tanulmányai nem
finomkodnak a pokoli jelzőkkel. A Science folyóirat egyik 2012-es számában
például ezzel a címmel jelent meg egy dolgozat: Halálos hőség a triász időszak
elejének üvegház-periódusában. A Kínai Földtudományi Egyetem geológusa,
Yadong Sun és munkatársai egy parányi, angolnaszerű lény megkövesedett
fogainak oxigénizotópjait elemezték, majd megállapították, hogy a trópusokon
csaknem 40 Celsius-fokos volt a tenger felszíne, és az óceán nagy részén
évmilliókon át élhetetlen körülmények uralkodtak. A szárazföldön a bolygó
teljes, élettelen belsejében 60 Celsius-foknál is magasabb, nem e világi
hőmérséklet uralkodott. Szélsőséges forróságra utal az is, hogy a triász elejéről
nem maradtak fenn sem nagy méretű hal ősmaradványok, sem szárazföldi állatok
kövületei a bolygó középső részéről, a trópusokról. Élet szinte kizárólag a
sarkvidékeken volt, ahol megjelentek az Ichthyosaurus-félék, ezek a delfinre
emlékeztető hüllők. Az ősmaradványokban talált uránizotópok elemzése során a
Stanford Egyetem kutatója, Jonathan Payne megállapította, hogy az óceánban
még a kihalás után 5 millió évvel sem volt elég oxigén. Ráadásul, bármilyen
kegyetlenül hangzik is, a Nagy Kihalás után mindössze kétmillió évvel újabb
kihalási hullám sújtotta a perm végi események kevés túlélőjét.
Valószínűleg nem puszta véletlen, hogy az összetett élet legtartósabban
balszerencsés szakasza éppen arra az időszakra esett, amikor a földrészek
egyetlen szuperkontinensben egyesültek. Elképzelhető, hogy a Pangea szokatlan
formája miatt nem működött a bolygó termosztátja, azaz a légköri szén-dioxid-
szint szabályozásának képessége. Bár a szuperkontinens pereme folyamatosan
mállott, azaz csökkent a szén-dioxid-szint, a Pangea száraz belső részén szinte
soha nem esett az eső. Víz híján nem volt mállás, mállás híján pedig nem
működött a Föld legmegbízhatóbb szén-dioxid-csökkentő eszköze.
– Amikor a klímamodelljeinkben szuperkontinenst hozunk létre, a belső részek
mindig kiszáradnak – magyarázza Lee Kump. – Tehát nem vesznek részt a
globális szénkörforgásban, mert nincs víz a kőzetek mállásához, így aztán
valóban elképzelhető, hogy a Pangeához hasonló hatalmas kontinensek idején
nincs szén-dioxid-szabályozás. Hirtelen megugrik a szén-dioxid mennyisége.
Mindebből az következik, hogy a triász elején perzselő hőség tombolt.
Fontos szén-dioxid-raktárok még a zátonyok, illetve a sekély óceáni self, ahol a
korallok (vagy, pusztulásukat követően, a mikrobák) mészkőként tárolják a
szenet, míg a szénben dús planktonszervezetek a tengeraljzatra süllyednek, ahol
előbb-utóbb kőzetté válnak. Egyszerű geometriai tény, hogy több, kisebb méretű
földrészhez több partvidék tartozik, mint egyetlen nagy szuperkontinenshez. Ha
több a partvidék, több szén temetődhet a sekély tengerekbe. A perm és a triász
időszakban a pöffeszkedő szuperkontinens körül nem volt elegendő óceáni self, a
geometria miatt nem működött a biológiai szénpumpa. Több szén-dioxid került a
levegőbe, a bolygó nem tudott lehűlni. Ráadásul a perm után csaknem 10 millió
évre eltűntek a szén-dioxidot elnyelő fák és erdők is, a többlet-szén-dioxidot tehát
semmi sem tudta felvenni.
Végül azonban, ha lassan is, de lehűlt a bolygó, és előbb-utóbb visszatért az
élet. De a triász elején még romokban hevert a világ: a trópusi Pangea kopár volt,
élettelen és sivár.
AZTÁN 20 MILLIÓ ÉVVEL a Nagy Kihalás után csodálatos dolog történt. Eleredt az eső.
És esett. Egyre csak esett.
Megjelentek a dinoszauruszok. Nem sokkal később kinyílt az első virág.44
Ezután felbukkantak a krokodilok ősei az első valódi emlősökkel együtt. A
bolygószintű vízözön, az úgynevezett karni csapadékos esemény, ha úgy tetszik,
esőmény, a földtörténet ritkán vizsgált, mégis rendkívüli történése. Megnyíltak az
égi csatornák, a kiszáradt világ végre nedvességben fürdőzött. Zöldbe borult a
Föld.
Persze nem olyan biztos, hogy a zöldbe borulás csupa jót hozott. Talán egy
újabb, kisebb kihalás kísérte, mert néhány lomha hüllő és a perm időszak végének
szárazföldi szökevényei eltűntek, hogy átadják helyüket az új világnak. A
tengerekből az esemény után kivesztek a Thalattosaurus nevű karcsú tengeri
hüllők, és az ammoniteszekre is újra rájárt a rúd. (Bár ez nem nagy meglepetés:
„Már attól kihalnak, ha valaki ferde szemmel néz rájuk” – mondja a Chicagói
Egyetem paleontológusa, David Jablonski a fejlábúak ingatag, hol növekvő, hol
csökkenő számú csoportjáról.) A drámai éghajlatváltozást valószínűleg egy újabb,
kisebb árbazalt indította el: a triász időszaki óceán alól feltörő láva ma Brit
Columbia partvidéki hegyláncaiban található. A Pangea lassú megindulása észak
felé ugyancsak segíthetett a megamonszun kialakulásában.
A triász végére új világrend alakult ki. A mocsaras árterek szélén és a kidőlt,
vízzel borított cikászokon gigantikus méretű, lapátfejű kétéltűek sütkéreztek.
Ekkorra színre léptek a teknősök és néhány kisebb repülő hüllő, pteroszaurusz is.
És persze új élőlények szaladgáltak két lábon az erdőben: az ekkor még többnyire
kicsi, ritka dinoszauruszok. Az ő idejük még nem jött el. Ugyanez igaz a bukott
emlősszerűekre és új rokonaikra is, ők ugyanis csak újabb 100 millió év elteltével
jutottak a csúcsra.
A triász világában egyetlen ma is létező vérvonal uralkodott. A trónfosztott
királyi család leszármazottai ma a mocsarak szélén rejtőznek, vagy golfpályákon
cammognak – a triász időszakban azonban a krokodilok unokatestvérei
uralkodtak a Földön.

Földúton zötykölődöm Virginia és Észak-Karolina határán, amikor a triász új

világának nyomai után kutatva elhagyok egy figyelmeztető táblát: VIGYÁZAT,
MŰKÖDŐ KŐFEJTŐ, BELÉPNI TILOS! Egy terepjárót követek, a rozsdásodó,
összevissza horpadt járművön jól látszik, hogy régóta nyüstöli a Virginiai
Természetrajzi Múzeum. Hirtelen lehúzódunk az útról, hogy kikerüljünk egy
csaknem egy méter magas theropoda dinoszauruszt (más néven vad pulykát),
amely tollait rázva, rémülten szaladgál az autó előtt, majd leparkolunk a Solite
kőbánya mázsálójánál. Az épület előtt a területről származó kőzetdarab vár ránk,
három lábujjú dinoszaurusz lábnyomával (hasonlított a pulykáéra), mintegy
beharangozva az ősmaradványok szupersztárjainak érkezését és szerény első
napjaikat a triász időszakban.
A terület nemrégiben a kreacionisták tulajdonába került, a Virginiai
Természetrajzi Múzeum pedig igyekszik megmenteni mindazt, amit csak lehet
ebből a világhírű, 225 millió éves lelőhelyből, mielőtt az új tulajdonosok – akiket
hidegen hagy a múzeumban folyó, földtörténettel kapcsolatos munka –
robbantással kitermelnék az útépítésre szánt köveket. Néhány héttel korábban egy
önkéntes ásatási munkás gördült autójával a kőbánya elé, lökhárítóján COEXIST
(egymás mellett élés) feliratú matricával, a nagy világvallások jelképeivel. A
bánya evangéliumi keresztény tulajdonosait annyira feldühítette, hogy kis híján
kitiltották a múzeumot a területről.
– Már azért is hihetetlenül szerencsésnek érezzük magunkat, hogy egyáltalán
együttműködnek velünk, de persze folyamatosan azon izgulunk, hogy mikor
robbantanak, mikor robbantanak – mondja Joe Keiper, a múzeum ügyvezető
igazgatója, majd sisakban végignéz az ipari tájon.
– Kicsit izgulok, mert a mögöttünk lévő területen hetek óta építési törmeléket
pakolnak – magyarázza, miközben a lelőhelyen hidraulikus gépszörnyek
dübörögnek fenyegetően. – Előkészítik a terepet. Minden újabb napnak örülünk.
Keiper egész délelőtt egy bojtosúszójúhal-alakú állat elővarázslásával
foglalkozik, én pedig két paleontológussal egy több ezer éves ősi tó medrét tárom
fel geológuskalapáccsal és vésővel: ezrével kerülnek elő növények és parányi
édesvízi rákok, sőt időnként egy-egy 30 centiméteres hüllő is. Néhány évvel
korábban a múzeum talált a kőbányában egy Mecistotrachelost: ennek a bizarr kis
hüllőnek a bordáiból különös, bőrszerű szárnyak nőttek a karjai alatt.45 Az egykori
triász kori tópartokon repkedett bogarakra vadászva. Bogarakban márpedig
dúskálhatott. A pala alatt 60 centiméterrel húzódott a világ egyik legépebb,
rovarokat tartalmazó rétege. Bepillanthattunk a bogárvilág feltámadásába,
évmilliókkal a perm végi pusztulást követően.
– Hiába vannak 225 millió éve a földben, a laboratóriumban meg lehet
számolni a csápok részeit, sőt a rajtuk lévő szőröket is – gyönyörűen
megmaradtak – lelkesedik Keiper.
A triász időszak végén a hasadékvölgyekben ilyen szelíd tavak húzódtak
Észak-Karolinától és Virginiától Connecticutig, sőt Új-Skóciáig. A régió a mai
kelet-afrikai Nagy-hasadékvölgyre hasonlított, ahol a Tanganyika- és a Malawi-tó
kialakult abban a vonalban, ahol Kelet-Afrika lassan leválik a kontinensről. Erre
utal a „hasadék” a „hasadékvölgy” szóban. A triász időszakban a mai Észak-
Amerika keleti és Afrika nyugati partvidékén fekvő tavak perforációként
nyújtóztak a Pangea közepén – a szuperkontinens később e vonal mentén vált
szét. Ezért került az Egyesült Államok keleti partvidéke és Afrika nyugati partja –
ahol egyaránt megtalálhatók ezek a tavi kövületek – oda, ahol most van. Ahogy a
szuperkontinens lassanként szétvált, a víz betört ezekbe a hatalmas
hasadékvölgyekbe, kialakultak a tavak, a triász trópusi menedékének partjain
pedig létrejött a krokodilok ismeretlen unokatestvéreinek különös, új világa.
Ezeknek az állatoknak a többségében nem ismernénk fel a mai krokodilokat.
Ugyanis nem krokodilok voltak. Végül is a dinoszauruszokat sem hívjuk
madaraknak, mert azzal megfordítanánk a viszonyt. Való igaz, némelyik
krokodilrokon négy lábon járt, és bőszen csattogtatta a mai krokodilokhoz
hasonlóan fogakkal ellátott állkapcsát, az új-mexikói Effigia viszont fürge volt,
hajlékony, fogatlan (!), két lábon ügetett, tömzsi karja pedig szinte
használhatatlanul fityegett a testén. Mások, például a Postosuchus a Jurassic Park
túlméretezett Velociraptoraira hasonlított – akár ő is főszerepet kaphatott volna
egy filmben. Megint mások elegáns páncélt viseltek – a Desmatosuchust például,
ezt a malacorrú, a tatura erősen emlékeztető növényevőt tüskés páncél védte,
vállövéből pedig érdekes szarvszerűség nőtt ki; ez az állat őrjáratozott a texasi
Panhandle régió árterein és folyópartjain. Érthetetlen, hogy miért nem ragadta
meg olyan erősen a hatévesek képzeletét, mint a Stegosaurus.
Bár a krokodilok triászt uraló unokatestvéreinek hírét az összes többi
ősmaradványhoz hasonlóan régóta beárnyékolják a dinoszauruszok – akik fölött
akkoriban uralkodtak –, lassanként az őket megillető helyre kerülnek. Egy héttel a
bányában folytatott munkám előtt néhány közelben dolgozó, az Észak-Karolinai
Állami Egyetemhez tartozó paleontológus bejelentette, hogy felfedezték a
„karolinai mészárost” (Carolina Butcher): a krokodilok csaknem háromméteres
rokona, a környék csúcsragadozója a hátsó lábán járva rémisztgette a trópusi
tavak lakóit. Az állat művészi ábrázolásai ijesztőek: a határozottan
krokodilkülsejű szörnyeteg tátott szájjal, gyilkos mordulást hallatva hajol előre.
Raleigh közelében nemrég előkerült a krokodilok újabb, a tudomány számára
eddig ismeretlen rokona, páncélban és rémisztően tüskés gallérban. Ezek a lények
az óriási kiterjedésű ősi tórendszer körül gyülekeztek, amely tórendszer olyan
messze volt az óceántól, amennyire csak lehetett, a Pangea végtelen
szárazföldjének belsejében (amíg a világ apránként darabjaira nem hullott). A
Pangea alatt azonban lassan megnyílt a bolygó, és új képződmény született: az
Atlanti-óceán.
Amikor a triász végén a Pangea lassan szétszakadt, ismét megint majdnem
eljött a világvége.
 Paul Olsen, a Columbia Egyetem Manhattanben született és New Jersey-ben
nevelkedett paleontológusa tinédzserként térképezte fel a Hudson folyó partját a
Palisades látványos sziklafala alatt. Az égbe nyúló bazalttömbökre természetesen
rímelnek a folyó túlsó partján álló felhőkarcolók. Ma egy monumentális magmás
rendszer része, amely a triász időszak végén jelent meg az Atlanti-óceán
túloldalán és az Egyenlítő mindkét felén. A Palisades alatt a triász korábbi
szakaszában létrejött hasadékvölgyek tavainak üledéke található (akárcsak Észak-
Karolinában). Olsen itt kutatott egy elveszett világ után a George Washington híd
acélpillérein dübörgő autóforgalom állandó zúgásában. Az autodidakta
kövületvadász a sziklák árnyékában ősi hüllőket és halakat ásott ki a város
folyópartjain.
1970-ben mások is felfigyeltek a koraérett gimnazista paleontológusjelöltre.
Amikor Olsen leveleiben sikeresen hívta fel Richard Nixon elnök figyelmét a
lakóhelye közelében lévő, fosszíliákban gazdag, elhagyatott kőfejtő védelmére,
17 éves korában a Life folyóirat oldalaira került. A kőbányát Nixon néhány
tanácsadójának tiltakozása ellenére – akik azt javasolták az elnöknek, hogy ne
hallgasson a tinédzserre – emlékhellyé nyilvánították, ma Walter Kidde
Dinoszaurusz Park néven ismert. „Túlságosan adja magát a vicc a Neander-völgyi
szárnyról stb.”, írta William Safire és Pat Buchanan az elnöknek szóló
összefoglalóban.
Négy évtizeddel később Olsen haja már őszbe csavarodik, bajuszt is növesztett,
kamaszkori nyughatatlansága azonban nem csillapodott. A legvalószínűtlenebb
lelőhelyeket is megtalálja. (Ő fedezte fel a fosszíliákban gazdag Solite kőfejtőt is,
amelyet felkerestem Virginia és Észak-Karolina határán.) A szédítő időtávlatok és
tömeges kihalások szomorúsága ellenére Olsen szívesen csempész némi
bohémságot a munkájába. Előszeretettel demonstrálja például a földtörténeti
időskálát egy korsó sörrel – az állati életformák megjelenését a legfelső habréteg
jelképezi.
Olsen pályafutásának kezdetén még olyan bizonytalanok voltak a kövületekből
nyerhető adatok, hogy a többi paleontológushoz hasonlóan abban sem lehetett
biztos, hogy a triász valóban egy kihalási eseménnyel végződött. A
paleontológusok nagy része szerint a triász krokodiljai igazságos csatában
maradtak alul, a következő időszakot uraló dinoszauruszok egyszerűen
rátermettebbek voltak. Olsen végül elfogadta a kihalás tényét, hiszen egyre több
tanulmány bizonyította, hogy a szárazföldről és a tengerből is jelentős számú faj
tűnt el, ráadásul ijesztő gyorsasággal. A Földet 135 millió évvel később
megöröklő emlősökhöz hasonlóan a dinoszauruszok is csak akkor vehették át az
uralmat, amikor a trónbitorlók – ebben az esetben a krokodilok –
megsemmisültek a triász végi krízisben.
A tömeges kihalás érzékelhető gyorsasága miatt Olsen az 1990-es években és a
2000-es évek elején több tudományos cikkében is arra jutott, hogy az oly divatos
égi bűnbakot terheli a felelősség. Megtalálta az első számú gyanúsítottat is: egy
90 kilométer széles, csaknem tökéletes kört alkotó, a Nemzetközi Űrállomásról is
látható tórendszert a québeci Manicouaganban. A krátert valóban egy kisbolygó
becsapódása hozta létre, de mint később kiderült, 14 millió évvel a triász tömeges
kihalási eseménye előtt, egy viszonylag békés időszakban. A tömeges kihalás
Alvarez-féle becsapódási elmélet – annak az egykor botrányos felvetésnek,
miszerint a földi élet nem kizárólag fokozatosan, földtörténeti időskálákon
keresztül húzódóan, hanem egy becsapódó kisbolygó miatt, igen rövid idő alatt is
elpusztulhat – bűvkörében felnőtt paleontológusnemzedék döbbenten kényszerült
belátni, hogy a dinoszauruszokat eltüntető aszteroidánál nem sokkal kisebb
égitest becsapódása szinte egyáltalán nem hatott a földi életre.
„Itt egy kráter, amelyet (…) a korábbi becslések szerint egy akkora
kisbolygónak kellett volna létrehoznia, amelynek el kellett volna pusztítania a
Föld összes fajának harmadát-negyedét, mégsem találtunk semmit! – írja Peter
Ward. – Nem történt semmi! Könnyen lehet, hogy túlbecsültük az
aszteroidabecsapódások halálos erejét.”
Olsen tehát más irányban kezdett kutatni a triász időszak zord halálhozója után.
Ekkor még nem tudta, hogy a New York állambeli Palisadesben működő,
Lamont–Doherty Föld Obszervatóriumban található irodájában szó szerint a
rejtélyes bolygógyilkos tetején üldögél – a fiatalkorában vizsgált sziklafal fölött.
NEW YORK ÉLETE A TRIÁSZBAN évmilliókig álmos mederben csordogált – a hüllők
kamaszkorában semmi sem jelezte előre a problémákat. Newarkban hatméteres,
krokodil formájú Rutiodonok csusszantak a vízbe, hosszú, mozgékony szájukat
evőpálcikaként használva ejtették el a trópusi tavak halait és az édesvízi cápákat.
Amikor délutáni sziesztára vágyva partra másztak Marokkó iszapos partjain, a
dinoszauruszok a tóparti zsurlón átgázolva, fejvesztve menekültek, két lábon.
Persze nem minden állat adta fel a harcot ilyen könnyen. A kétéltűek
szembeszálltak velük, és a Rutiodonok végül kénytelenek voltak megosztani a
partszakaszt ezekkel az aránytalanul nagy, lobbanékony, fejük helyén széles,
lapos tepsit viselő állatokkal – persze néhány morgással azért jelezték
ingerültségüket. A tóparti cikászokról szürkületkor a karjuk alatt szárnyat viselő
apró hüllők emelkedtek a levegőbe, és a mocsarakból felszálló rovarrajra vetették
magukat. Amikor New Jersey felföldjeinek csipkézett csúcsai mögé bukott a Nap,
a tűlevelű fák katedrálisából vekniméretű, tücsök formájú bogarak fülsiketítő
cirpelése visszhangzott a víz fölött.
Ahogy a Pangea lassan széthasadt, a felszíni élet alatt egyre vékonyodott a
földkéreg, mint a széjjelhúzott vattacukor. A földköpeny gigantikus darabja
elkerülhetetlenül közeledett a felszínhez, hogy az állatok nagy részét elpusztítsa.
A Pangea egyes részei több mint 30 millió éve távolodtak egymástól
eseménytelenül, ám most valami menthetetlenül elromlott.
Amikor meglátogattam Olsent az irodájában, beültetett rozsdásodó Toyota
terepjárójába, majd a gázra taposott. Hiába dolgozott olyan területen, ahol
egymillió év is jelentéktelennek tűnhet, úgy vezetett, mintha fogytán lenne az idő.
– Nem tartozom semmivel ennek az autónak – jelentette ki, majd agresszívan
megelőzött néhány autót a Palisades autóúton. A szirtfal lábánál parkoltunk le. A
távolban daruk munkálkodtak a One World Trade Centernél, a folyó túlpartjáról
fojtott mormogás hallatszott. Itt azonban, a Hudson másik oldalán, messze a
felhőkarcolóktól, nyugalom honolt. Az előttünk magasodó elhanyagolt
bazalttömböt szinte teljesen eltakarták az inváziós bálványfák ágai, a
szömörcecserjék, a kamaszbandák titkos jelei, no meg egy Jessicának szóló,
festékszóróval felfújt szerelmi vallomás. Amikor New Yorkban jártam, a folyó
túlpartjáról számtalanszor megfigyeltem már ezt a hatalmas vulkáni eredetű
kőfalat. Messziről is kiváltotta belőlem azt a hétköznapi, felületes csodálatot,
amely lenyűgöző természeti képződmények jelenlétében tölti el az embert. A táj
fenségét a geológiai kísértethistóriák sem kezdik ki, inkább valamiféle szédítő
szépséggel ruházzák fel, amely már-már fenyegetően jelzi, hogy a szirtfal
mennyire közömbös a körülötte nyüzsgő emberi méhkas iránt.
– Az emberek mindig meglepődnek, hogy egy ilyen óriási jelentőségű terület
van a városuk mellett – mondta Olsen a hatalmas sziklavonulatról, amely úgy
kíséri a Hudsont, mint fürdőkádat a szegélye. Az évtizedek során a Palisades –
amely ma már a tömeges kihalások vizsgálatának megszentelt földje – csak úgy
vonzotta a Hudson River School művészeti mozgalom festőit, no és persze a
mohó ingatlanfejlesztőket.
Tudományos alapok támogatása (vagy rozoga orosz lakóhajók) híján kevesen
láthatják saját szemükkel a perm világának véget vető óriási árbazalt, a szibériai
lávaömlés legdrámaibb részeit. Még kevesebben látogathatják meg a
dinoszauruszokat megsemmisítő krátert, amely több millió éves tengeri
mészkőréteg alatt rejtőzik Mexikóban. A triász világát felforgató kontinentális
árbazalt azonban se nem távoli, se nem rejtett, ellenkezőleg, az ingatlanfejlesztők
kedvenc terepe. Olyannyira, hogy New Jersey négy kormányzója nemrégiben
vezércikket írt a The New York Timesban Veszélyben a Palisades címmel: azt
fejtegették, hogy az egyre terjeszkedő külvárosi élet tönkreteszi a vulkanikus
képződményt. (Ha életben lettek volna 201 millió évvel ezelőtt, a vezércikk
nyilván így szólt volna: Veszélyes Palisades.)
A sziklafal valaha hatalmas föld alatti teleptelér volt, amelynek izzó
lávaszökőkútja valamivel nyugatabbra tört fel a mélyből, és New Jersey északi
részén létrehozta a vastag, koncentrikus bazalthullámokban szétterülő mai
Watchung-hegységet. Ha bekapcsoljuk a Google Maps domborzati funkcióját, a
saját szemünkkel is láthatjuk. Szinte pont így képzelnénk el a tájat elborító,
fortyogó lávaréteget. Az ősi, ma már zöldellő lávahalmokat külvárosi telkek
tarkítják, de a nyomokat csak az I-80-as autópályán, a New Jersey állambeli
Paterson környékén haladók vehetik észre, ahol az áruházakra, irodanegyedekre
és parkolókra meredek terület vet árnyékot. Miután a vulkanikus föld alatti
„csőhálózat” megdermedt, és a kitörések véget értek, a Palisades szirtje megdőlt,
majd egy idő után erodálódott – aki tudja, mit keressen, észreveszi a triász végi
vulkáni tevékenység titáni léptékét. E kitörések – és egy sor másik – akkora
területet borítottak be lávával a gyötrődő szuperkontinensen, amely a Hold
felületének egyharmadával egyenlő. Az úgynevezett Közép-atlanti Magmás
Provincia (röviden KAMP) a triász válasza a szibériai trapra. A vulkáni
tevékenység következtében kialakult, a Palisadeshez hasonló tájak egészen
messze, Franciaországban, Brazíliában és Marokkóban is megfigyelhetők (az
utóbbi egykor összeért New Jersey-vel) – ma ugyanilyen eredetű bazalt borítja az
észak-afrikai Atlasz hegység egy részét.
2013-ban az Olsen és a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT)
doktorandusza, Terrence Blackburn vezette csapat kétséget kizáróan
megállapította, hogy Olsen kövületvadász ifjúságának festői szirtje a triász végi
tömeges kihalás idejéből származik. A Marokkóból és a Fundy-öbölből vett
fúrómagminták, illetve a New York városából induló George Washington hídról
lefutó sűrű autópálya-rendszer alól előásott magminták vizsgálatából Olsen arra a
következtetésre jutott, hogy a kihalás egybeesett a KAMP kitöréseivel, és
földtörténeti szempontból szinte egy szemvillanás alatt történt. A csapat soha nem
látott pontosságú radiometrikus kormeghatározás segítségével megállapította,
hogy a Föld 201,56 millió éve nyílt meg – pontosan a világméretű kihalásokkal
egy időben. A kontinentális árbazalt négy rövid hullámban, 600 ezer év alatt
öntötte el a felszínt.
Olsen kreatív megoldással, asztrofizikai ismereteit a fosszíliákra vonatkoztatva
kutatta tovább a kihalási eseményt. A Sarkcsillag, a mennybolt mozdulatlan
tartozéka, az évezredek során új sarkcsillagoknak adja át a helyét, ahogy a bolygó
észrevétlenül „billeg” a tengelyén. A lassú ingás miatt változik a Föld különböző
részeit érő napsugárzás mennyisége. A trópusok közelében ennek hatására
szárazabbá válhat a monszun éghajlat. Ugyancsak ez okozza, hogy a tavak
nagyjából 20 ezer évenként hol mélyülnek, hol sekélyebbé válnak, újra meg újra
meg újra. A sekély és a mély tavakban egészen más kőzetek képződnek –
előbbiekben vörös agyagpala található állati lábnyomok és fák gyökereinek
maradványaival, utóbbiakban vékony, fekete rétegek gyönyörűen megőrződött
halfosszíliákkal
– A tavak üledéke olyan, mint a színkódolt csapadékmérő – mondta Olsen.
A hasadékvölgyek tavaiban lévő triász végi, vörös-fekete kreppszövetre
hasonlító üledékes kőzetek a Föld tengelyének szabályos ingását bizonyítják.
Olsen megállapította, hogy a kihalás első, legpusztítóbb hulláma éppen az
egyik ilyen rétegkötegen belül hagyott nyomot, és valószínűleg 20 ezer évnél is
rövidebb idő alatt zajlott le, ami geológiai szempontból mindössze egy pillanat.
Amíg nem találják fel az időutazást, ennél pontosabban nem lehet meghatározni a
geológiai időablakot. Ez az esemény döbbenetesen rövid idő leforgása alatt
elsöpörte a Föld színéről az állatok háromnegyedét, véget vetett a triásznak és az
ősi krokodilnemzetség rövid életű uralmának is.
A triász időszak végi vulkáni tevékenység megrendítő nagyságát akkor
kezdtem csak felfogni, amikor Olsennel tanulmányi kirándulást tettem a
Palisadesnél. Bármerre néztem, mindenütt bazaltot láttam. Amikor átautóztam a
Connecticut állambeli New Havenen, észrevettem, hogy a város fölé magasodó
East Rock meredek, kopár fala nagyon emlékeztet a bazaltra. Mert az is volt, és
nem meglepő módon a triász és a jura időszak határán jött létre. Amikor a
kanadai Fundy-öbölben simabálna-megfigyelésen vettem részt, elvileg a tengeri
eseményekről kellett tudósítanom, mégis a Grand Manan-sziget égbe nyúló
sziklái láttán esett le az állam, a hatalmas, meredek falak ugyanis a megszólalásig
hasonlítottak a Palisades szirtjére. És láss csodát, amikor hazaértem és
rákerestem, rögtön kiderült, hogy a gigantikus képződményeket a lávafolyás
alakította ki 200 millió évvel ezelőtt.
A pennsylvaniai Gettysburgben a történelmi csatatér topográfiáját – és ami
még fontosabb, a döntő csata sorsát is – a tömeges kihalás végzetes geológiai
folyamatai határozták meg. A Cemetery-gerinc lejtőjét, ahol Pickett támadása
olyan szomorú sorsra jutott, a triász végi vulkáni tevékenység magmacsatornái
alakították: a csatatér látképét az óriási bazaltpárkányok uralták.
Ott van továbbá a Little Round Top nevű magaslat, ez az ősi képződmény, ahol
az unionista ezredes, Joshua Chamberlain elhárította a déliek támadását, pedig
500 méterrel arrébb, a Devil’s Den triász végi bazalt játszóterén orvlövészek
rejtőztek. A harcmezőt átszelő, magmából képződött sziklák köveiből rakott
kőfalakat 1863. július 3-án katonák golyó szaggatta holttestei borították A
harcmező északi oldalán lévő McPherson-gerincet átszelő vasúti sínek mentén
sétálva vethetünk egy pillantást a triász végi vulkánkitöréseket megelőző békés
világra, a keleti partvidéken lévőkhöz hasonló csendes tóüledékre. A harc
második napjától vörösben úszó, ezért „Vér-patak” névre is hallgató Plum Run
patak fölött átívelő hídon pedig a kézfejünknél nem nagyobb, triász kori
dinoszauruszok szerény lábnyoma látható a területen bányászott homokkőben. A
vulkáni kőzet nemcsak az Egyesült Államok északkeleti részén megszokott
látvány, hanem Észak-Afrikában, Európában és az Amazonas mentén is. A triász
végén keletkezett kontinentális árbazalt összesen több mint 10 millió
négyzetkilométeren van jelen.
– Bolygónyi léptékű vulkáni tevékenységről beszélünk – magyarázta Olsen.
A triász végén, amikor a Föld megnyílt és lávával öntötte el a völgyeket, a
newarki tó melletti szelíd életkép tűztóvá alakulhatott. A folyékony kőzetolvadék
gejzírjei akár 1,5 kilométeres magasságba is kilövellhettek a több száz
kilométeren át húzódó hasadékok mentén – a Long Island-szorostól Québecig,
Mauritániától Marokkóig és csaknem 300 kilométeren át az Amazonas alatt. Nem
maradt utánuk más, csak a fekete kő parázsló pusztasága. Ám a perm végi
tömeges kihaláshoz hasonlóan nem ez a regionális – bár szélsőséges – esemény
pusztította el a bolygót, hanem a tektonikus mozgások során felszabaduló vulkáni
gázok.
– A tömeges kihalással összefüggő jelenségek egyike a szén-dioxid-szint
drámai emelkedése – magyarázta Olsen. Helyben vagyunk.
A SZÉN-DIOXID MENNYISÉGE a növényi fosszíliák tanúbizonysága szerint is ugrásszerűen
nőtt. A növények a levelek felszínének parányi pórusain, a gázcserenyílásokon
keresztül lélegzik be a szén-dioxidot. Ám a túl sok pórusnak és a könnyebb
légzésnek hátránya is van: gyorsabban kiszáradnak és elpusztulnak. Ezért
minimális a növényi pórusok száma: éppen elég a légzéshez, de nem több a
szükségesnél. Magas légköri szén-dioxid-szint esetén kevesebb pórus is elég. A
dublini Trinity College paleobotanikusa, Jennifer McElwain 200 millió éves
ősnövénykövületek vizsgálata során megállapította, hogy a triász végi tömeges
kihalás során jelentősen csökkent az ősi levelek pórusainak a száma – így
alkalmazkodtak a valószínűleg hirtelen megnövekvő vulkáni eredetű szén-dioxid
mennyiségéhez. A perm időszakhoz hasonlóan a triász végén is jelentősen
megváltozott a szénizotópok aránya, tehát nagy mennyiségű szén kerülhetett a
légkörbe.
– A szén-dioxid mennyiségi változása rettenetes, egyszerűen rettenetes –
mondta Olsen. – Tudjuk, hogy időnként megduplázódott, akár meg is
háromszorozódhatott. Szerintünk valahányszor megduplázódik a szén-dioxid
mennyisége, átlagosan körülbelül három Celsius-fokkal változik a hőmérséklet,
ami nem hangzik soknak, pedig éppen ennyi a különbség a jégkorszakok és mai
világunk között. Jelentős különbség, alaposan megváltoztatja a szélső értékeket.
Valószínűleg nem véletlen, hogy Észak-Amerikában júniusban soha nem
rögzítettek még olyan magas hőmérsékletet, mint tegnap Death Valley-ben.
 Más szóval az a három fok a triász élőlényei számára éppen az élet és a halál
közötti különbséget jelenthette a már egyébként is forró bolygón. Hogy
kontextusba helyezzem: az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC)
klímamodellje szerint változatlan szén-dioxid-kibocsátás mellett az évszázad
végére 5 foknál is többet emelkedhet a hőmérséklet.
A TÖMEGES KIHALÁS RÉTEGEIBEN – például a New Jersey állambeli Cliftonban működő
idősotthon mögötti sziklákban – Olsen és más paleontológusok ősi
növénymaradványokat és pollenszemcséket találtak, amelyek alapján
kijelenthető, hogy a növényvilágot is megrengette a jelentős éghajlatváltozás.
Talán meglepően hangzik, hogy a pollen, ez a múlékony szemcse több százmillió
évet is túlélhet, pedig a Föld egyik legtartósabb biológiai szerkezetéről van szó.
Alan Graham paleobotanikus szerint: „Ha platinaüstbe helyeznénk és egy héten át
hidrogén-fluoriddal hevítenénk egy kalapácsot, egy bicikliláncot, egy fogót és
egy pollenszemcsét, a fémtárgyak feloldódnának vagy erősen korrodálódnának, a
pollen viszont szinte változatlan maradna.”
– A tömeges kihalás idején a trópusi növényvilág sokfélesége drámaian
csökkent – magyarázta Olsen.
A triász kori New Jersey-ben megsemmisült változatos trópusi növényvilág
helyébe egyik pillanatról a másikra egyetlen fafaj lépett, amely aztán évmilliókig
uralkodott. Rövid, vaskos levelei Olsen szerint a ciprusfa leveleire hasonlítottak.
– Valószínűleg kiválóan alkalmazkodott a forró környezethez.
Persze nem csupán a növények küzdöttek az ősi klímaváltozás hatásaival.
Kövületekkel ékesített irodájában, a Lamont–Doherty Föld Obszervatóriumban
Olsen – aki kutatómunkája során egészen messzire, akár Kína nyugati részére is
gyakran eljut – elém tárta, mi maradt az állatvilágból a kataklizma után. A három
állam határán fekvő terület a világ egyik leggazdagabb triász időszaki
ősmaradvány-lelőhelye. Olsen addig keresgélt helyi kövületeket tartalmazó
gyűjteményében, amíg rá nem talált azokra az ősi nyomfosszíliákra, amelyekre 12
éves fiával bukkantak a Hudson folyó partján, az irodája közelében. A lábnyomok
jól érzékeltetik, hogy mennyire megfordult az őskrokodilok és dinók evolúciós
szerencséje a korszakhatár után. A kihalási esemény előtti időszakból egy
félelmetes rauisuchia hatalmas, ötujjú lábnyomát mutatta: a krokodiloknak ez a
termetes, sportos alkatú unokatestvére – amelynek testfelépítése inkább idézett
pikkelyes tigrist – volt a korszak domináns ragadozója.
– Majdnem háromszor akkora, mint a vele egy időben élő dinoszauruszok
többsége, látja? – mutatta Olsen.
A tömeges kihalás után megváltoztak az arányok: a krokodilszerű állatok
helyére a dinoszauruszok léptek, s háromujjú lábnyomaik a közvélemény
képzeletében élő komoly méreteket igazolták. Több mint 135 millió évig nem is
változott a helyzet. A jura időszakot csak a legjámborabb krokodilok érték meg –
egyedül ez a szelíd nemzetség lépte át a kihalási határt.
– A kihalási esemény utáni időszak krokodilforma állatai kifejezetten
aranyosak lehettek – mondta Olsen. – Nem viccelek. Valószínűleg a kutyákra
hasonlíthattak. A határt ugyanakkor egyetlen, ma krokodilként azonosítható faj
sem lépte át. A jurában gyökeresen más életmódra volt szükség.
Bár a triász végi tömeges kihalás nem volt olyan szélsőséges esemény, mint a
perm végi kataklizma, a Nagy Kihalás fiatalabb kiadásának azért bőven
nevezhetjük: a vulkánok nagy mennyiségű szén-dioxidot juttattak a légkörbe, ami
halálos szuperüvegház-hatáshoz vezetett. Ami ráadásul hátborzongató mintául
szolgálhat az előttünk álló évszázadokhoz.
– A kitörések időskálája megfelelő analógia a modern globális
felmelegedéshez és az óceánok savasodásához – mondja Olsen.
A BIZONYÍTÉKOK ARRA UTALNAK, hogy a hőhullám nem csak a szárazföldön jelentkezett, a
tengeri élővilágra is pusztulás várt. A Nagy Kihalás után a kagylók (például a
fésűkagylók és az osztrigák) nagyrészt kiszorították az óceánból a pörgekarúakat,
ami nem túl izgalmas, de annál korszakosabb változást jelentett a tengeri
ökoszisztémában. Csakhogy a triász végére a kagylófajok fele ugyancsak kihalt.
Mészvázú, tintahalszerű rokonaik, az ammoniteszek ismét szinte teljesen eltűnnek
az őslénytani leletanyagból (a maguk halk és csendes módján). A vadonatúj
Ichthyosaurus-féléket is megtizedelte az esemény.
A triász végi tömeges kihalás szűk keresztmetszetén sok tengeri élőlény nem
jutott át, de a legkülönösebb kétségkívül a legendásan rejtélyes konodonta volt. A
konodonták elsősorban kicsi, barokkosan díszes fogszerű maradványaikról
ismertek, a The New Yorker szerzője, John McPhee így jellemezte őket: „Mint a
farkas- vagy cápafog, esetleg nyílhegy vagy csipkézett gyíkgerinc – a szemnek
tetszetős, aszimmetrikus, természet alkotta műremek.” A pici fogak két okból
érdekesek: először is nélkülözhetetlenek az olajvállalatok számára. Hő hatására
ugyanis megváltozik a színük, így megvilágítják az úgynevezett olajablakokat,
vagyis azt a kőzetréteget, ahol a szerves anyag elér a kőolajképződés fázisába.
Másodszor, 150 éven át elképzelni sem tudták, mik lehetnek ezek a mütyürök.
Titokzatosságuk miatt Simon Knell tudománytörténész (minden irónia nélkül)
egyenesen úgy fogalmazott, hogy a konodonták a paleontológusok számára
immár „a mitológia tárgykörébe tartoznak, próbára teszik az újoncok szellemi
képességeit – éppen úgy, mint Artúr király kardja a kőben”. A legújabb
rekonstrukciókban a szúrós maradványokat angolnaszerű lények szájába helyezik,
az összeillesztésüket szolgáló hátborzongató szerkezet mintha egyenesen Stan
Winston különleges effekteket készítő műhelyéből került volna ki. A trilobitákhoz
hasonlóan a konodonták is igazi túlélők, a rendkívül sikeres csoport csaknem 300
millió éven át igen gyakran felbukkan a kőzetrétegekben, a Nagy Kihalás után is.
Azután a triász végén, a sikeres évmilliókat követően a konodonták hirtelen
eltűnnek, csak a bizarr állkapcsok és fogak jelzik, hogy egykor léteztek. „A
konodonták Istenhez hasonlatosak – jelentette ki egy ízben Willi Ziegler német
paleontológus. – Mindenütt jelen vannak.”
Aztán hirtelen végleg megszűntek létezni.
A triász végi kihalás legdöbbenetesebb következménye azonban mégis az
óceáni zátonyszervezetek összeomlása volt.
– A korallzátonyok gyakorlatilag eltűntek – sóhajtott Olsen. – Szinte nyom
nélkül megsemmisültek.
AZ AUSTINI TEXASI EGYETEM paleontológusa, Rowan Martindale irodáját a világ
különböző tájairól begyűjtött ősi korallzátonydarabok díszítik, például egy perm
időszakból származó szivacs a Guadalupe-hegységből. A kutatónő a zátonyok
sorsát vizsgálja a földtörténet során, amely fantasztikus sikerekben és borzasztó
tragédiákban egyaránt bővelkedik. A triász időszakban mindkettőre akadt példa.
Bár a zátonyok mind az öt nagy tömeges kihalást megsínylették, a triász végén
különösen kiemelkedő mértékű veszteséget szenvedtek, ami azért is olyan
rendkívüli, mert az esemény éppen a földtörténet egyik leglátványosabb
zátonyépítési korszakát követte.
– A triász időszak vége a korallzátonyok virágkora, ennek klasszikus példája az
osztrák és a német Alpok – mondja Martindale, aki ezekből a tündérmesébe illő
hegyekből doktorált: a hegyvonulat ugyanis nagyrészt azokból a
korallzátonyokból alakult ki, amelyek akkoriban keletkeztek, amikor Európa a
Pangea keleti partvidékén bújt meg a trópusi Tethys-óceán körül. A Salzburg
környéki dombokat élettel tölti meg a zene, a triász végi tömeges kihalás
áldozatai viszont sokkal inkább halállal.
– A triász/jura határon körülbelül 300 ezer évig egyáltalán nem találjuk
zátonyok és korallok nyomát – magyarázza Martindale.
Hiába történt 200 millió éve, a korallok triász végi eltűnése komoly
tanulságokkal szolgál a 21. századra nézve is.
– A triász/jura esemény azért kivételes, mert ekkora csapás sem előtte, sem
azóta nem érte a mai korallokat – fogalmaz Martindale. – Ezért kell komolyan
venni.
A földtörténet ősibb, korábbi zátonyrendszerei – például a devon hatalmas
zátonyai vagy a Texas fölé magasodó perm időszakból származó mészkövek –
egy másik bolygó relikviái: elmeszesedett algával összetapasztott szivacsok,
pörgekarúak, óriási, kalcitos, tülök alakú, méhsejt szerkezetű ősi korallok különös
kavalkádja volt ez. A mai korallzátonyok azonban a triász idején alakultak ki. A
kőkorallok – a korallzátonyok Floridától Sydney-ig ma is ezekből állnak – a
triászban jelentek meg először, aztán csaknem teljesen eltűntek az őslénytani
leletanyagokból.
 A perm végi tömeges kihaláshoz hasonlóan ebben az esetben is a tömeges
pusztulás oka a legijesztőbb: a felmelegedett, oxigénben szegény, savasabb
óceánok így reagáltak a New Jersey-ből és máshonnan nagy mennyiségben
érkező szén-dioxidra.
– A zátonyrendszerek egészen egyszerűen összeomlottak – mondja Martindale.
– Ha a triász végén zátonylakó voltál, jó eséllyel kihaltál.
Attól függően, hogy a következő évtizedek hogyan alakulnak, talán ugyanezt
mi is kijelenthetjük majd.
– Év elején a Caicos-platóra utaztam a Turks- és Caicos-szigeteken, a
„csodálatos zátonyokhoz” – meséli. – Akkoriban kotortak ki egy új csatornát a
szállodahajók számára, és minden elpusztult. Szörnyű látvány volt.
Hogy megértsük, mi történhetett a triász végén az óceánokban, érdemes
szemügyre venni a mai korallzátonyrendszereket, amelyek mérete az 1980-as
évek eleje óta akár 30 százalékkal is csökkenhetett (rettenetes, geológiai
szempontból egy szempillantás alatt bekövetkező sorscsapás). Az utóbbi két
évtizedben 20 százalékkal lassult a korallnövekedés mértéke, és gyakorivá vált a
pusztító korallfehéredés – ilyenkor a melegebb víz hatására eltűnnek a korall
felszínéről a táplálékául szolgáló mikroorganizmusok. Az emberi tevékenység
miatt évente átlagosan kettő milliomodrésszel nő a légköri szén-dioxid-
koncentráció, és ha ez a trend az óceánok savasodásával együtt folytatódik, akkor
egy fontos vizsgálat szerint az évszázad közepére a világ korallzátonyai „gyorsan
málló kőtörmelékké válnak”. Ha valaki a triász végi tömeges kihalás után
búvárkodna a korallzátonyok között, ilyen jövőbe térne vissza: a valaha ragyogó
színekben pompázó korallok helyén korallvázak nyálkás törmelékét találná.
MINT MÁR EMLÍTETTEM, A MAI ÓCEÁNOK az ipari forradalom óta reagálnak a légkör szén-dioxid-
szintjére: savasabbak lettek. A kagylóhéj, a korallváz, a planktonszervezetek, de
még a tintahalak fejében lévő gyorsulásmérő is kalcium-karbonátból épül fel.
Savlekötő vagy táblakréta formájában valószínűleg mindenki jobban ismeri a
kalcium-karbonátot. Az általános iskolai környezetóráról talán arra is
emlékszünk, hogy mi történik a savba mártott krétával. Ám nagy mennyiségű
szén-dioxid hatására az óceán nemcsak savasabbá válik, hanem a megváltozott
kémiai összetétel folytán a karbonát is kivonódik, biológiai szempontból
használhatatlan bikarbonáttá alakul, amiből az állatok nem tudnak héjat és vázat
építeni. Miközben a politikusok remegve gondolnak a túlzott mennyiségű szén-
dioxid hatásaira, mindez egyszerű kémia.
A savasabb, karbonátban szegényebb vízben a korallok nehezebben építik fel a
vázukat, csökken a sűrűségük, törékenyebbé válnak, érzékenyebben reagálnak a
viharkárokra és a ragadozókra, ráadásul egyre több energiát használnak fel az
egyre gyengébb váz felépítésére, a normális körülmények között a szaporodáshoz
használt energia kárára. Egy 2007-es vizsgálatban a Queenslandi Egyetem
munkatársa, Ove Hoegh-Guldberg vezette kutatócsoport arra jutott, hogy „a
zátonyok eróziója 450-500 milliomodrész esetén meghaladja a mészkiválasztást”.
Más szóval ennél az értéknél komolyabban is megkezdődik a korallzátonyok és a
zátonylakó szervezetek összeomlása. A jelenlegi szénkibocsátási trendből
kiindulva az évszázad közepére érünk el erre a pontra. Hoegh-Guldberg és
munkatársai sajnos az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület szén-dioxid-
kibocsátásra vonatkozó legoptimistább előrejelzéseiből indultak ki. Azaz a
nemzetközi klímatárgyalásokon valaha felvetett legoptimistább forgatókönyv
szerint az évszázad közepére elpusztulnak a világ korallzátonyai. Hoegh-
Guldberg szerint 500 milliomodrésznél a korallok nem nőnek tovább; a
pesszimistább, 600–1000 ppm-es kibocsátási előrejelzések megvalósulása már
„túl van a képzelet határán”.46
A korallok ráadásul kivételesen érzékenyek a hőmérséklet-változásra: sok faj
nem bírja a hideget, ám ha a víz túlmelegszik, a korallokat a fehéredés is
fenyegeti. A zooxanthella nevű algák szimbiózisban élnek a zátonyépítő
korallokkal (a korallok a triász időszakban vágtak bele ebbe az újításba), és
fotoszintézis útján táplálékkal látják el a korallokat. Amikor a víz szokatlanul
felmelegszik, a zooxanthellák szó szerint mérgezik a kapcsolatot, a korallok pedig
elkeseredettségükben valószínűleg száműzik őket. Nem véletlenül hívják a
jelenséget fehéredésnek: ha ilyenkor látogatunk el egy korallzátonyhoz,
mindenütt hófehér kalcium-karbonát látható, olyan, mint a napon aszalódott
csont. A korallok életében a fehéredés orvosi vészhelyzetet jelent: ha egy-egy
kolónia túl is éli, az egykori ragyogásnak csupán fakó árnyéka marad, amely
ráadásul még érzékenyebben reagál a későbbi válságokra. A korallkolóniák
vizsgálata szerint az utóbbi pár ezer évben példátlan a fehéredésnek az a globális
hulláma, amely az elmúlt néhány évtizedben pusztította a korallokat – például
2015-ben a Florida-zátonyt és a Hawaii-szigeteket. Ráadásul az elkövetkezendő
években a fehéredés fokozódása várható. A helyzetet súlyosbítja, hogy az
emelkedő tengerszint szinte „megfojtja” a krónikus stressztől legyengült, feljebb
vándorolni képtelen korallokat, a nélkülözhetetlen szimbionta algák pedig nem
tudnak fotoszintetizálni a mélyebb, sötétebb vizekben. Mindehhez a túlhalászat és
a szennyezés veszélye társul, érthető hát, hogy egy ökológus miért nevezi az
óceáni fajok 25 százalékát befogadó korallzátonyokat „zombi ökoszisztémának”.
– A tudományos közösség aggódik a korallok miatt, nem tudjuk, mi lesz velük
ötven év múlva – mondja Martindale. – Az is fölmerült, hogy le kellene
fagyasztanunk a korallok szövetét.
A korallzátonyok utáni világ sajnos nem lesz már ilyen fotogén. A Queenslandi
Egyetem biológusa, John Pandolfi úgy vélekedik, hogy a világ korallzátonyai
„elindultak a nyálka csúszós lejtőjén”, élettelen, töredezett, zöld szennyeződéssel
borított panoráma helyettesíti majd a látványt.
 – Van olyan zátony, ami már kezd átalakulni, lassanként húsos algává válik –
magyarázza Martindale. – A tanulság tehát így szól: a jövőtől, a hőmérséklet és a
pH változásától függően egyre valószínűbb, hogy a zátonyok csak nehezen
maradhatnak életben.
Bár a világ korallzátonyai eddig elsősorban az inváziós fajok, a szennyezés és a
túlhalászat következtében pusztultak (Martindale szerint Floridában szinte
egyáltalán nem maradtak zátonyok), a következő évszázadban az óceánok kémiai
összetételének átalakulása és a zátonyok ebből fakadó összeomlása valódi
sorscsapásnak ígérkezik a Föld történetében. A tudományos közösség csak a
legutóbbi évtizedben értette meg a maga teljességében az óceánok savasodásának
rémisztő valóságát. A leletanyagok üzenetét értő és az óceánok jövőjén
gondolkodó embereket a globális felmelegedésnél is jobban aggasztja az óceánok
savasodása.
Ha az élet fájának egy másik ága egy szép napon újabb geológusokat terem,
talán felfigyelnek majd a korallzátonyok hirtelen eltűnésére a holocén és
antropocén határán, és össze is hasonlítják az eseményt a 200 millió évvel
korábbi triász/jura határral. Ha a távoli jövő geológusai elég okosak lesznek, talán
észreveszik, hogy mindkét kihalás idején egyformán vad ingadozások jellemezték
a kőzetek szén- és oxigénizotópjait, és talán azt is valószínűsítik, hogy mindkét
eseménynél jelentős mennyiségű szén kerülhetett a levegőbe, és melegedésre
kerülhetett sor. Bár a korallzátonyok néhány évtized alatt eltűnhetnek a Föld
színéről, ha a triász végi tömeges kihalást vesszük alapul, az ökoszisztémák nem
évtizedek, évszázadok vagy akár évezredek, hanem évmilliók alatt térnek csak
magukhoz. Az energiaipar és a szabályozásukért felelős kormányok döntései az
elkövetkező években több százmillió évig megmaradó nyomokat hagynak a
kőzetanyagban.
Ha számba vesszük, hogy mi mindent tettünk már a korallzátonyok
tönkretételéért, majd a földtörténeti időskálára vetítjük ezeket a trendeket,
mindjárt világossá válik, hogy miért van nagyon is értelme összehasonlítani a mai
eseményeket a földtörténet legborzalmasabb válságaival.

Olsen autóját kerestük a Lamont–Doherty Föld Obszervatórium parkolójában,

amikor hirtelen éles hang harsant fel a távolban.
– Lehet, hogy megkezdtük a fúrást? – tűnődött Olsen. – Ennek van némi köze a
szén megkötéséhez. A fenébe, erről még nem beszéltünk!
 Az Olsen irodája alatt húzódó sziklafalat (a Palisadest), tehát éppen azt, amely
az összetett élet történetének negyedik nagy tömeges kihalását előidézte, meglepő
módon most a hatodik nagy tömeges kihalás megelőzéséhez próbálják
felhasználni. Ha Olsen és a Columbia Egyetemen kutató kollégái, Dennis Kent és
Dave Goldberg nem tévednek, akkor a triász világát elpusztító apokaliptikus,
szenet felböfögő láva egy szép napon az antropogén szén-dioxid feneketlen
raktárává válhat – és a sziklafal bűnbocsánatot nyer a bolygó ellen elkövetett ősi
bűneiért. A szén-dioxid megkötésének titka azoknak a mállási folyamatoknak a
jelentősen felgyorsított változata lenne, amelyek már korábban is megmentették a
bolygót a szélsőséges szén-dioxid-szint miatt kialakuló üvegházhatástól.
– A Palisades sziklafala és a lávafolyamok is elnyelhetik a napjainkban a
légkörbe jutó szén-dioxidot, a bazalt ugyanis nagyon gyorsan reakcióba lép a
szén-dioxiddal, és mészkő képződik – magyarázta Olsen. – A szén-dioxid
légkörből való kivonásának egyik módja az lehet (és ez hamarosan valósággá
válhat), hogy még azelőtt „elcsípjük”, mielőtt az erőművekből a levegőbe kerül,
majd a feltört bazaltba pumpáljuk. Így viszonylag gyorsan mészkővé alakulna.
Végeztünk is itt [a Columbián] ilyen kísérleteket. Tavaly az autópálya 14-es
kijáratánál fúrtunk egy próbalyukat, most pedig itt [a Lamont–Doherty Föld
Obszervatóriumnál] fúrunk próbalyukat, hogy kiderüljön, megvalósítható-e az
ötlet.
AZ EHHEZ HASONLÓ EMBERI leleményesség miatt lehetünk derűlátók azzal kapcsolatban,
hogy sikerül-e elkerülnünk azt a szakadékot, amely felé a jelen pillanatban
minden geokémiai folyamat mutat. Kétségkívül van néhány nyilvánvaló és
nyugtalanító párhuzam a triász végnapjai és a mai korszak között – hiszen
agresszív klímaügyi beavatkozás híján a bolygó hőmérséklete akár 6 fokkal is
emelkedhet, ha nem is e század végére, akkor a következő évszázadban, az
óceánok pedig nem évezredes, hanem évtizedes időtávlatban savasodnak. De még
a földtörténet e borzalmas eseményei is adnak némi okot a reménykedésre. Végül
is a kőkorallok túlélték a triász kataklizmáját, hiszen ma is léteznek. Ennek
alapján kijelenthetjük, hogy a korallok teljes kipusztulása még a legrosszabb
előrejelzések beteljesülése esetén is valószínűtlen. A földtörténet számos
talpraesett túlélője olyan elszigetelt menedékhelyeken (úgynevezett
refúgiumokban) maradt fenn, ahol a környezettől eltérő életkörülményeknek
köszönhetően átvészelhették a krízist. Néhány rafinált korall talán alkalmazkodik
majd a szélsőséges körülményekhez, az evolúció talán menekülő útvonalat kínál.
Ha a földtörténetet útmutatónak tekintjük, évmilliókba telik majd, mire újra
kialakulnak a maihoz hasonló nagy zátonykolóniák és ökoszisztémák, ám a
bolygó hihetetlenül rugalmas. Ott vannak például a szívós ammoniteszek,
amelyek – bár évmilliókra eltűnnek a leletanyagból, miután a triász végén a
vulkánok elpusztítják a bolygót – a dinoszauruszok korában szégyenlősen újra
feltűnnek, majd szédítően változatos, új formákban és számtalan különféle
méretben robbanásszerűen ismét elterjednek.
Vigaszt nyújthat az a tény is, hogy a triász végi eseményt okozó többi tettes
rövid távon nem fenyegeti az emberiséget. Egyes felvetések szerint a triász végi
globális felmelegedés destabilizálta az óceánaljzat fagyott metánraktárait, és a
metán bugyborékolva a felszínre tört. A metán rendkívül erős üvegházgáz, amely
a légkörben lebomolva szén-dioxiddá alakul. Az óceán mélyéről felszabaduló
nagy mennyiségű metán súlyosbíthatta a triászra egyébként is jellemző éghajlati
katasztrófát. Az óceáni aljzat hideg, sötét területein napjainkban is komoly
mennyiségű fagyott metán található metánhidrát formájában. A Chicagói
Egyetem geofizikusa, David Archer az egyik írásában foglalkozott a mélytengeri
szénraktárak pusztító lehetőségével:
Ha a következő néhány évben a metánhidrátok mindössze 10 százaléka
elbomlik, és a metán a légkörbe jut, az olyan, mintha 10-szeresére növelnénk a
légkör szén-dioxid-koncentrációját, ami elképzelhetetlen éghajlati sokkot jelent.
A metánhidrát mindössze néhány év alatt képes szélsőséges üvegházi
körülményeket teremteni a bolygón. A felhalmozódott metánhidrát okozta
pusztítás a nukleáris télhez, illetve az üstökös- vagy kisbolygó-becsapódás
pusztító erejéhez hasonlíthat.
Ám míg a metánhidrát a triász időszakban valós fenyegetést jelentett, a mai
tengeraljzat metánhidrátjai – apokaliptikus potenciáljuk ellenére – egyelőre jól
ellenállnak az ilyen típusú végzetes destabilizációnak. Arról se feledkezzünk
meg, hogy a triász idején már eleve sokkal melegebb volt a bolygó, mint most.
Kisebb lökés is elegendőnek bizonyulhatott, hogy a bolygón kialakuljon egy
halálos öngerjesztő folyamat.
Más okunk is van feltételezni, hogy a triász végi tömeges kihalás nem a mai
kihívások legmegfelelőbb analógiája. A Rutgers Egyetem geokémikusa, Morgan
Schaller számításai szerint az árbazaltkitörések annyi napfényt blokkoló
szulfátaeroszolt bocsátanak ki, mintha naponta háromszor kitörne a Pinatubo
vulkán. Amikor 1991-ben kitört a Fülöp-szigeteki Pinatubo, három éven keresztül
0,5 Celsius-fokkal alacsonyabb volt a Föld hőmérséklete. A globális
felmelegedéssel szemben bevethető vitatott geológiai eszközök egyike
szulfátaeroszolok pumpálása a sztratoszférába. (A vitatottság egyik oka, hogy ez
a megoldás nem kezeli az óceánok savasodását.) A triász végén a szulfátok
hasonlóan átmeneti, ám dermesztő hatású szerepet játszhattak, amikor
ideiglenesen ellensúlyozták a rengeteg szén-dioxid hatását. Schaller állítása
szerint egyenesen vulkanikus teleket okozhattak a trópusi világban. A szulfátok
csak néhány évig maradhattak a légkörben (ez magyarázza, hogy miért nincs
nyoma a lehűlésnek a leletanyagokban), majd a szén-dioxid-tartalmú
szuperüvegház-periódus magasabb sebességbe kapcsolhatott, és további
évezredekig fennmaradhatott. Ha a bolygó rövid időre le is hűlt, ezzel
párhuzamosan a mállás sebessége is csökkent, így ezekben a közjátékokban
tovább fokozódhatott a szén-dioxid koncentrációja. Ha valóban így történt, a
légköri szulfátok eltűnésével még szélsőségesebb lehetett a hirtelen felmelegedés.
Olsen a tömeges kihalás során fellépő rövid hideghullámok következményeit is
figyelembe véve előállt egy egyre valószínűbbnek tűnő elmélettel, amely előnyt
jelenthetett a dinoszauruszok életben maradása – és az uralkodó krokodilok
kihalása – szempontjából: szerinte talán valamennyi dinoszaurusz tollakat viselt.
E szigetelésnek és egyedi testfelépítésüknek köszönhetően a hirtelen lehűlést,
illetve az azt követő szuperüvegház-periódust is túlélhették. Az őslénytani
leletanyagok egyelőre nem támasztják alá a rövid vulkanikus telek elméletét –
csak az évezredekig tartó, magas szén-dioxid-koncentrációjú üvegház-periódusét.
Mégis könnyen lehet, hogy ebben az időszakban is a tűz és a jég klimatikus
összecsapása lett a bolygó veszte.

A triászból lassan jura lett, és egymillió évnyi fájdalmas átmenetet követően

újra virágzott az élet. A dinoszauruszok meghódították kipusztult riválisaik
elhagyott területeit, s végül a bolygó legmitikusabb korának fenséges uraivá
váltak.
Bostonból New York felé tartva sokadszor haladtam el egy tábla mellett az I-
91-es úton, és ezúttal nem tudtam ellenállni. Állami Dinoszaurusz Park,47 hirdette
a felirat.
Ez a valószínűtlen látványosság a Connecticut állambeli Hartford mellett
található, a Connecticut folyó erdős völgyének külvárosi telkei és irodaházai
között. Amikor leparkoltam a létesítmény parkolójában, arra számítottam, hogy
valami gagyi kiállítás fogad, és magamban megeresztettem néhány poént a
teniszező, fehér, protestáns, pénzügyi szempontból konzervatív connecticuti
dinoszauruszokról.
Ám amikor a zárórához közeledve beléptem a park geodéziai dómjába, és
megláttam a legnagyobb attrakciót, a torkomon akadt a nevetés: több száz
dinoszaurusz-lábnyom kanyargott a homokkövön egy hasadékvölgyben fekvő tó
megkövesedett partján. Bár még mindig a Pangea széthasadó szívében jártam,
ezúttal a tömeges kihalás utáni korszak életképe tárult elém. A jura időszak
hajnaláé. A vulkánkitörések csillapodtak, a közelmúlt természeti csapásaira csak
ezeknek az új állatoknak a jelenléte utalt: magabiztosan uralták a bolygót, mintha
mi sem történt volna. A hatalmas bazaltdarabok mállásnak indultak, és
megkötötték a szén-dioxidot – és, ahogy az történni szokott, lehűtötték a bolygót
–, a Pangea hasadékvölgyeit kitöltő lávatavak vagy eltűntek, vagy a geológia
süllyesztőjébe kerültek. A bolygó megszelídült, a Connecticut folyó völgyében
újra álmosan csordogált az élet, csak az uralkodó osztály változott – a
dinoszauruszok vették át a hatalmat.
A 30 centiméternél is hosszabb lábnyomok hatalmasak voltak a tömeges
kihalás előtti csenevész dinoszauruszokéihoz képest. Nem tudni, ki hagyta ezeket
a nyomokat (a lábnyomok megőrzésére alkalmas körülmények a holttesteket nem
konzerválják), a paleontológusok gyanúja szerint talán a több mint 6 méter hosszú
Dilophosaurus (a Jurassic Park című filmben ez az állat megmagyarázhatatlan
módon egy kutyaméretű, galléros, mérges váladékot köpő gyík). Míg ennek a
tónak a partján rengeteg hatalmas, három lábujjú nyom volt, a triász gyilkos
krokodiljainak lábnyomai hiányoztak.
Egyedül voltam a dinoszauruszok hatalmas, alacsony szögből megvilágított
lábnyomaival, a láthatatlan hangfalakból az ősi nyirkosság hangjai zúgtak:
röpdöső rovarok zümmögése, mennydörgés távoli döreje. A falakat trópusi,
cikászokkal szegélyezett tóparti életkép díszítette, a kiállítás fő ékessége, a két 6
méteres Dilophosaurus-makett, elszántan meredt egykori vadászterületére,
hatalmas lábuk a nedves homokba süppedt.
Szinte szégyenkezve vettem tudomásul, hogy milyen mélyen meghatottak ezek
a rücskös felszínű kőzetlapok. Van valami különösen személyes a megkövült
lábnyomokban, talán még inkább, mint az évmilliók során megőrződött
csontokban. A dinoszauruszok sokszor színpadiasan támadó pózokba torzult
múzeumi gipszrekonstrukcióival ellentétben ezek a lábnyomok szelídek voltak,
szinte prózaiak. Mindenféle hivalkodás hiányzott belőlük. Ez az állat itt mit sem
sejt az élet történetében betöltött helyéről. Ez itt nem a jura időszak, hanem egy
közönséges kedd délután életképe. Emitt eltűnnek a lábnyomok. Amott irányt
változtatnak. Máshol öles léptekkel futásnak erednek, később megállnak. A kő
megőrizte a tétovázás pillanatait – a tóparton portyázó, felfoghatatlanul ősi
állatok pillanatnyi szeszélyeit, az idő homályába vesző gondolatfutamait. Hirtelen
belém hasított, hogy egyéniségekről van szó, más-más személyiséggel és
élettörténettel. Váratlanul összetalálkoztam velük, még ha csak néhány pillanatra
is – még ha ők maguk nem is sejthették, hogy ezek a pillanatok mindörökké
megmaradnak. E néhány pillanat is elég volt ahhoz, hogy elfeledkezzem a minket
elválasztó idő és tér áthidalhatatlan szakadékáról – aztán beindult a parkolóban az
egyik autó riasztója.
Mellettem egy fiatal pár ugyanezzel a váratlan áhítattal szemlélte a kiállítást. A
lány csicsás iPhone-ja és pólója – rajta az Insane Clown Posse együttessel – nem
éppen azt sugallta (bár talán tévedek), hogy múzeumi gyűjtemények
ősmaradványainak típuspéldányait böngészve múlatja a napokat. Itt azonban
mindenkit alázatra kényszerített az idő mélységének szemrehányása.
– Mi marad majd belőlünk? – kérdezte energiaitalt kortyolgató barátját. A fiú
letette a dobozt, csodálkozva nézett rá.
– Mi marad utánunk? – ismételte a lány.
A KRÉTA VÉGI TÖMEGES KIHALÁS
66 millió évvel ezelőtt
Ha egy üstökös eltalálja a Földet, egy pillanat alatt ízekre
szaggathatja… De vigaszt lelhetünk a gondolatban, hogy a
Világegyetemet megteremtő nagy Erő gondoskodóan vigyáz rá. Ilyen
borzalmas szerencsétlenségek csak akkor történnek, ha már nincs más
megoldás. Addig sem szabad túlbecsülni a fontosságunkat. Végtelen
számú világ tartozik az isteni Kormányzás alá, és ha ez a világ
megszűnne, senkinek sem hiányozna a Világegyetemben.
BENJAMIN FRANKLIN, 1757
MÁR-MÁR IGAZSÁGTALANNAK ÉRZEM, hogy a dinoszauruszok látványos uralma helyett a
bukásukra koncentrálunk. A dinoszauruszok sokasodtak, alkalmazkodtak a
körülményekhez, egyre változatosabbá váltak, uralkodtak, és ami a
legtiszteletreméltóbb, felfoghatatlanul hosszú ideig kitartottak. Még egymillió
éve sincs, hogy a modern ember létezik. A dinoszauruszok több mint 200 millió
évig uralták a Földet. Elgondolkodtató ez a hihetetlen időintervallum: a T. rex, a
kréta kor ikonikus szuperragadozója időben sokkal közelebb élt az emberhez,
mint a jura szupersztárjához, a Stegosaurushoz.48 Még a dinoszauruszok
feltételezett bukása sem teljesen az, aminek látszik: a mai madarak vitathatatlanul
dinoszauruszok (theropodák, mint a T. rex), és sokkal több fajuk van, mint az
emlősöknek.
– Kétszer annyi madár, mint emlős – mondja Paul Olsen. – Vagyis még mindig
a dinoszauruszok korában élünk. Az emlősök soha nem voltak olyan sikeresek,
mint a dinók. Ma sem azok.
Egyesek szerint az emberiség az elkerülhetetlen fejlődés utolsó szereplője. Ez a
megnyugtató nézet azonban ellentétes azzal a kegyetlen ténnyel, hogy az emlősök
136 millió éven át jámbor alávetettségben éltek a dinoszauruszok árnyékában – és
ennek a berendezkedésnek csak egy felfoghatatlan természeti csapás vetett véget.
Ahogy Walter Alvarez írja: „[A mezozoikum] stabil világ volt. Okkal
feltételezhetjük, hogy ha nem zavarja meg semmi, a végtelenségig tartott volna,
és a dinoszauruszok leszármazottai uralták volna a világot, ahol az ember fel sem
bukkan.”
A szárazföldi állati élet történetének főszereplői egyelőre a dinoszauruszok –
nem pusztán az emberiség történetének sajátos előzményei. Az idők során
minden szerepet eljátszottak – ragadozóét és zsákmányét, növény- és húsevőét –,
minden méretet kipróbáltak:49 az Anchiornis például akkora volt, mint egy malac,
az Argentinosaurus meg akkora, mint egy csarnok. Az utóbbihoz hasonló
gigantikus szauropodák metántartalmú szellentése részben felelős lehetett a
mezozoikumban uralkodó hőségért.
A trópusi tengerpartok perzselő napsütésében dinoszauruszcsordák
vándoroltak, a buja sarkköri erdőségekben dinók szökelltek az Aurora Borealis –
az Antarktiszon pedig az Aurora Australis – kísérteties fényében.
Éppen e rendíthetetlen uralom miatt vált a kréta időszak végén bekövetkező
bukás a bolygó történetének egyik legtöbbet vizsgált, legrejtélyesebb
eseményévé. A dinoszauruszokhoz illően nagyszabású halálos csapás tragikusan
hirtelen érkezett, és elképesztően látványos volt.
A kréta időszak végén a Földbe csapódott egy kisbolygó, a legeslegnagyobb,
amely a megelőző félmilliárd évben a Naprendszer bármely bolygójának
ütközött…
És az esemény nagyjából ugyanakkor történt, amikor a valaha volt legnagyobb
vulkánkitörések egyike több mint három kilométer mély lávába fojtotta India
egyes részeit.

– Persze nem csak a dinoszauruszok haltak ki – mondta Tom Williamson, az

Új-mexikói Természetrajzi Múzeum paleontológiai kurátora. Williamson
kíséretében egész nap ősmaradványokat gyűjtöttem az új-mexikói sivatagban,
este meg fajitast sütöttünk a kempinggázfőzőn, amit helyi sörrel öblítettünk le. A
sivatag Williamson második otthona, ezen a nyáron pedig a Nemzeti
Tudományos Alap jóvoltából egy kisebb csapat is csatlakozott hozzá: a
Nebraskai, az Edinburghi és a texasi Baylor Egyetem tudósai. A társaság –
geokémikusok, paleontológusok, magnetosztratigráfusok és geokronológusok
modern egyvelege – a kövületekből igyekezett kiolvasni, hogy a megrendült világ
hogyan éledt újjá közvetlenül a földtörténet leghíresebb tömeges kihalása után.
– Rengeteg emlős eltűnt – folytatta Williamson az Angel Peak csíkos szikláit
és szurdokait szemlélve. – Erszényesek is alig maradtak. Nagyon sok madár is
kipusztult.
Williamson elméletével – miszerint a dinoszauruszok megsemmisülése pusztán
a kréta végi tömeges kihalási esemény történetének egyik fejezete – sokan
egyetértettek. Egy héttel korábban az Alabamai Egyetem paleontológusa, Dana
Ehret kíséretében az alabamai Selma városa mellett található tengeri mészkőben a
kréta időszak óceánjait uraló, leírhatatlanul hatalmas, 18 méteres tengeri szörny,
egy Mosasaurus csontjai után kutattunk. A moszaszauruszok is nyomtalanul
eltűntek. Pedig korábban együtt szelték a habokat a kíméletlen hüllőkkel és az
óriási ammoniteszekkel – utóbbiakat időnként felfalták az előbbiek –, amelyek
csápja és fenséges, spirális héja több százmillió éve, a devon időszak óta díszítette
az óceánokat. Az ammoniteszek is kipusztultak. A Franciaország déli részén
látható fehér sziklák, illetve a Pireneusokban kilométereken át húzódó sziklafalak
vastag zátonyrétegeit a tengerfenék hatalmas, vödörszerű, bumeráng alakú
kagylói – a rudisták – hozták létre. A rudisták is egytől egyig megsemmisültek. A
parttól távolabb kígyónyakú plezioszauruszfélék eveztek, a hullámok fölött
zsiráfméretű, repülőgépnyi fesztávval rendelkező pteroszauruszok repkedtek – a
legjobb biomechanikai modelleket is túlszárnyalva. Az óceánokat és a levegőt az
ősi Föld legkülönösebb, lázálomba illő lényei népesítették be. És egyetlen
geológiai pillanat alatt valamennyien elpusztultak.
A szárazföldön ugyanez történt szinte minden élőlénnyel.
AZ ÚJ-MEXIKÓ FÖLÖTT LENYUGVÓ nap olyan lebilincselő, melankolikus alkonyi fénybe
vonta a sivatag terméketlen pusztaságát, hogy nem állhattuk meg szó nélkül.
– Hát nem hihetetlen? – kérdezte Williamson a szurdokok felé pillantva. –
Bárhol máshol nemzeti látványosság lenne. Itt meg olajmező van. Új-Mexikó
Grand Canyonja, mégsem tud róla senki.
Az alattunk elterülő senki földjét átszelő hepehupás bekötőutak előbb-utóbb
olajkutakhoz értek, amelyek ősi napfényt termeltek ki a talajból.50 A távolban a
horizonton átlátszatlan, sárgás szmog vékony csíkja húzódott.
– A Four Corners széntüzelésű erőmű szmogrétege – mutatta Williamson. –
Új-Mexikó kréta időszaki szenét égetik – a dinoszauruszok táplálékául szolgáló
fákat.
Bár a levegőben a dinoszauruszok fáinak füstje lebegett, a mélyben itt már nem
voltak dinók. A szürkére, lilára, barnára, feketére és vörösre csíkozott senki földje
hasonlít a délebbre fekvő San Juan-medencéhez, amelyben hemzsegnek a
tyrannoszauriák és titanoszauriák legendássá vált combcsontjai. Ezekben a
szurdokokban azonban szerényebb fosszíliák találhatók a kréta végi tömeges
kihalást követő időszakból, a hüllők kora utáni döbbent zűrzavarból. E dombok
között nem a T. rex dodzsemméretű koponyája a nagy lelet, hanem a cickányszerű
túlélők pici fogmaradványai. A poros pusztaságot szemlélve megpróbáltam
magam elé képzelni a lustán csordogáló patakokat, a holtágakat, az erdőségeket
és a lápos területeket, ahol az egykor félénk, ám egyre termetesebb és
magabiztosabb emlősök meghódították az új világot.
NAPSZÁLLTA UTÁN A CSAPAT NAPBARNÍTOTT tagjai vicceket meséltek, és sportról vitatkoztak a
meghitten ropogó tábortűz mellett. Az Edinburghi Egyetem paleontológusa, Steve
Brusatte – aki Illinois-ban született, és mindent megtesz, hogy a tengerentúlon is
követhesse a Bulls és a Blackhawks meccseit – vitte a prímet. A társalgás később
visszakanyarodott a sivatagban eltemetődött állatokhoz.
 Felnőttkorunkra a legtöbben sajnos elveszítjük az érdeklődésünket a
dinoszauruszok iránt – még a legnagyobb gyermekkori rajongók is –, Brusatte
lelkesedése azonban mit sem csökkent. Legújabb kutatásában a
tyrannoszauriákkal foglalkozik, azzal a csoporttal, amely 100 millió éves
története túlnyomó részében embernyi méretű volt és a perifériára szorult,
miközben a tápláléklánc csúcsán más, kezdetlegesebb csoportok – például az
alloszauriák – helyezkedtek el. A kréta időszak korábbi szakaszában minden
bizonnyal valami szörnyűség történt, ami az ikonikus tömeges kihalás előtt
csaknem 20 millió évvel megnyitotta a tyrannoszauriák útját a csúcs felé. Az
óceán alatt hatalmas lávahullámok törtek fel: a Karib-térségben, illetve az Indiától
lassanként elszakadó Madagaszkárnál és a világ legnagyobb árbazaltos területén,
az Ontong–Jáva-platón, ahol a Csendes-óceán szívének mélyén egy vulkanikus
szörny fortyogott. A kitörések miatt ismét oxigénhiányossá váltak az óceán
kiterjedt részei, a tengeri élővilág jelentős része kipusztult, a szárazföldön pedig
akár az alloszauriákat a trónról letaszító klímaváltozás is bekövetkezhetett. Bármi
történt is, ezt követően Észak-Amerika és Ázsia vakarcs tyrannoszauriái törtek
uralomra – ők lettek a Föld valaha élt legnagyobb és legádázabb állatai.
Bár Brusatte nem nevezhető éppen semleges félnek, megkérdeztem tőle, hogy
a T. rex méltán tett-e szert félelmetes hírnevére.
– Hát, tudomásunk szerint a T. rex volt minden idők legnagyobb szárazföldi
ragadozója – felelte. – Ma a jegesmedve az. A T. rex könnyen eltaposna egy
jegesmedvét. Más ragadozó dinoszauruszok is majdnem elérték a T. rex méretét,
de egyikük sem volt ennyire nagy és testes. Tényleg ikonikus állat.
Megérdemelten az, elvégre 13 méter hosszú és 7 tonnát nyom – nevetve sorolta
az elképesztő méreteket. – Egyetlen ma élő állat sem ér fel vele.
– Hozzánk hasonlóan binokuláris látása lehetett – folytatta Brusatte. – Az
agyában nagy látólebenyek voltak. Nagy szaglógumóinak köszönhetően kiváló
szaglással is rendelkezhetett. Belső füle az alacsony frekvenciákat is észlelte.
Intelligens állat volt meglehetősen nagy méretű aggyal. Nemcsak izmos volt,
hanem elég okos is.
Amikor magam elé képzeltem a T. rexet támadás közben, nem a cápa üveges,
gépies tekintetét láttam, hanem rideg, céltudatos fenyegetést – egy életünkre törő
hatalmas madár elszántságát. Brusatte azonban nem a T. rex felturbósított
biológiáját tartja a legérdekesebbnek, hanem üstökösszerű felemelkedését a kréta
időszak végén, illetve hirtelen és (szinte szó szerint) üstökösszerű bukását.
– Az emberek többsége nem gondol bele, hogy a T. rex volt az utolsó
dinoszauruszok egyike – folytatta Brusatte szomorkásan. – Szemtanúja volt a
kisbolygó becsapódásának. Az uralkodó, ikonikus T. rex egy szempillantás alatt
megsemmisült. Ha a vulkánok okozták a pusztulását, akkor is döbbenetesen
váratlan volt a dolog. Ott ez a hatalmas dinoszaurusz, amely hirtelen eltűnik,
majd néhány tízezer évvel később már meg is jelennek a hihetetlenül változatos
emlősök, akik meg sem közelítik a T. rex méretét. Geológiai szempontból ez
mindössze egy késpenge-vékonyságú határvonal. A hatalmas dinoszauruszok
uralta világból, ahol a tápláléklánc csúcsán a T. rex állt, kialakult az, amit itt látsz.
Hiába volt tehát a T. rex a legnagyobb dinoszaurusz, a legnagyobb ragadozó, ez
sem bizonyult elegendőnek, hogy túlélje, ami a kréta időszak végén történt.
Mi történt hát a kréta időszak végén?

Nem lehet eléggé hangsúlyozni A kréta/tercier kihalás földön kívüli oka című
tanulmány hatását a tudományos közösségre. 1980 előtt a dinoszauruszok
bukásának kérdését leginkább gyászos tudatlanság jellemezte, amit a
megsemmisülésükkel kapcsolatos egészen hajmeresztő elméletekkel próbáltak
leplezni. Alan Charig, a Londoni Természetrajzi Múzeum egyik kurátora egyszer
felsorolta mind a 89 lehetséges okot, amely a pályafutása során felmerült. Ezek a
teljesség igénye nélkül: betegség, táplálkozási zavarok, paraziták, testvérharc, a
hormon- és endokrinrendszer egyensúlyzavarai, elcsúszott porckorongok, faji
szenilitás, dinoszaurusztojásokat zsákmányoló emlősök, az embriók nemi
arányának hőmérséklettel összefüggő változása, a dinoszauruszok agyának
csekély mérete (és az ebből következő ostobaság), illetve öngyilkos hajlamú
pszichózis.
A további, változó mértékű komolysággal elővezetett tettesek között szerepelt
még az űrből származó AIDS elmélete, illetve az akkoriban megjelenő virágos
növények fogyasztása miatt kialakuló végzetes hasmenésjárvány.
Aztán 1980-ban Walter Alvarez geológus és édesapja, a Nobel-díjas fizikus,
Luis Alvarez felfedezése a tudományos közösséget megrengetve (és az őrült
spekulációknak véget vetve) valósággal felforgatta a 150 éves geológia
tudományát.51 Alvarezék megidézték a katasztrofizmus akkor már halott
szellemét, ugyanis bizonyítékokat találtak a kőzetrétegekben a dinoszauruszokat
megsemmisítő bibliai csapásra.
A festői Appenninekben található, képeslapra illő középkori olasz városka,
Gubbio határában Walter Alvarez csodálkozva vette észre, hogy az óceáni aljzat
mészkőrétegeire jellemző planktonszervezetek a kréta és a tercier (avagy
harmadidőszaki) rétegek között hirtelen teljesen eltűnnek. A rétegek között
különös, kövületmentes agyag határvonal húzódott, Alvarez tudni akarta, hogy
mennyi ideig tartott a közjáték, amely minden jel szerint felforgatta a földi életet.
A kőzetrétegek közötti furcsa határmezsgyét a geológiában kréta/paleogén (K-Pg)
– régiesen kréta/tercier (K-T) – határ néven ismerik.
A geológiában a kőzetrétegek vastagsága gyakran félrevezetően utal az
ülepedés sebességére, ahhoz azonban kétség sem fért, hogy ez a nagy
átalakulásokkal egyidejű hézag átívelhetett az időszakok határán. Több mint egy
évszázaddal korábban maga Charles Lyell, az első neves geológusok egyike is így
okoskodott, amikor felfigyelt a kréta és a tercier rétegek közötti „ürességre”, de ő
ezt a kőzetrétegek sorából kimaradt, több millió évet képviselő hiánnyal
magyarázta.
Hogy egyszer és mindenkorra megoldják a rejtélyt, idősebb és ifjabb Alvarez
zseniális módszert dolgozott ki annak megállapítására, hogy mennyi idő alatt
alakulhatott ki az üres agyagréteg. Az idősebb Alvareznek eszébe sem jutott,
hogy egy gyilkos kisbolygó lehet a megoldás, ő úgy vélte, hogy ártalmatlan
meteorhullásból származó kozmikus por került a Földre lassú, de egyenletes
ütemben, évmilliók során. Ha megmérik a kozmikus por egyik összetevője, az
irídium nyomelem mennyiségét, az alábbi két lehetőség közül az egyik biztosan
igazolódik. Ha egyáltalán nem találnak irídiumot, akkor egyértelmű, hogy a kréta
időszak és a harmadidőszak közötti esemény, bármi volt is az, túl gyorsan történt
ahhoz, hogy a folyamatosan hulló kozmikus por összegyűljön a katasztrófa
rétegében. A ritka fém kis mennyisége viszont azt jelentené, hogy hosszabb idő
telt el, és a kréta időszak végén folyamatosan történt a változás. Az olasz
mintákat elküldték a Berkeley laboratóriumába, a kiváló magkémikus, Frank
Asaro hasznos kis atomreaktorába, és várták az eredményeket.
Csakhogy az eredménynek semmi értelme nem volt. Igen, találtak irídiumot a
mintákban, de csaknem százszor annyit, mint várták. Tehát mégsem az volt a
legvalószínűbb magyarázat, hogy hosszú évek alatt gyűlt össze a finom kozmikus
por, hanem egyetlen, katasztrofális csapás érkezhetett az égből.
Miközben Alvarezék Gubbióban vizsgálódtak, egy holland paleontológus, Jan
Smit – aki a spanyol Caravacában hasonló kíváncsisággal kutatott a kréta/tercier
határidőszakban észlelhető változások okai után – tőlük függetlenül maga is
felfedezte az irídiumot a rétegben. Az eredményeket Alvarezék publikálták
először, nevüket halhatatlanná tette a geológia történetének egyik legtöbbet
idézett cikke. Jan Smitnek még Wikipédia-oldala sincs.52
Sokféle reakció érkezett arra a felvetésre, hogy a dinoszauruszok bukását egy
űrbéli szikla okozta, az indokolt tudományos szkepticizmustól a zavarba ejtően
tájékozatlan kijelentésekig; ez utóbbiak közé tartozott a The New York Times
szerkesztőbizottsága, amely gúnyosan azt javasolta, hogy: „A csillagászok bízzák
inkább az asztrológusokra, hogy a földi események okait a csillagokban
keressék.” Walter Alvarez válaszlevelet küldött a szerkesztőknek: „Azt
javasoljuk, hogy a szerkesztők bízzák esetleg a tudósokra a tudományos kérdések
megítélését.”
Az irídiumtartalmú agyagréteg önmagában még nem győzött meg senkit, az
1980-as évek jó része parázs, sokszor feszült hangulatú vitákkal telt, különösen a
Lyell-féle aktualizmuson felnőtt paleontológusok és a szerintük az ő kedvenc
ősmaradványaikkal kapcsolatban okoskodó, jöttment fizikusok és csillagászok
között. A régi ellentétek egy része ma sem csillapodott: az egyik geológus
interjúalanyom szívesen felelt a tömeges kihalásokkal kapcsolatos kérdéseimre,
de kikötötte, hogy a kréta/tercier eseményről nem kérdezhetem, mert abban „túl
sok a politika”. Bár Walter Alvarez a botrányra éhes bulvársajtó számlájára írja a
vita elfajulását, az ő táborához is fűződik néhány bántó megjegyzés, például az
apja néhány abszurd beszólása.
Luis Alvarez így nyilatkozott a The New York Timesnak egy tudományos
riválisáról, aki szerint a vulkáni tevékenység állt a kihalás hátterében: „Szerintem
ő a leggyengébb láncszem. Azt hittem, már rég kiállították, és eltűnt, mert senki
nem hívja konferenciákra.” Ugyanebben az interjúban hangzott el az idősebb
Alvarez elhíresült, csípős megjegyzése: „Igazán nem szeretném a
paleontológusok rossz hírét kelteni, de pocsék tudósok. Olyanok, mint a
bélyeggyűjtők.”
A szemben álló felek egy tudós szerint ebben a vitában kígyót-békát kiabáltak
egymásra.
A kréta/tercier kihalás földön kívüli oka megjelenését követő 11 évben a teória
kritikusai azt hajtogatták, hogy „Hol a kráter?”, a becsapódás hívei pedig a világ
különböző pontjain a becsapódás nyomai után kutattak. A kétkedőket az sem
hallgattatta el, amikor a kréta/tercier határrétegben „sokkolt kvarcot” (torzult
szerkezetű kvarckristályt) találtak, amely kizárólag egy erőteljes becsapódás
(vagy a dinoszauruszok atomfegyver-kísérleteinek) eredménye lehetett. Az a
nyugtalanító lehetőség is fennállt, hogy a kráter soha nem kerül elő. A kisbolygó
talán az óceánban landolt, ám az óceáni kéregben keletkezett krátert azóta
elnyelte egy szubdukciós zóna valahol a tektonikus lemezek határán, ahol az
óceáni kéreg folyamatosan alábukik, és visszajut a kohóba, hogy újra
felhasználják.
Egyre több jel mutatott arra, hogy a kutatók közelednek a célhoz.
MEGSÁRGULT GEOLÓGIAI ÚJSÁGOK kisbetűs szövegeit böngésztem térkép-koordináták után
kutatva, majd kapcsolatba léptem a texasi Waco szarvasmarhatelepének
tulajdonosával. Megkérdeztem tőle, hogy beenged-e a birtokára a
dinoszauruszokat megsemmisítő kisbolygó becsapódását követően kialakuló
szökőár nyomai után kutatni. Meglepő módon igent mondott. Itt, Texas közepén
ugyanis a geológusok az apokalipszis nyomait jelző különös kőzetekre
bukkantak, amelyeket a saját szememmel is látni akartam.
 Texas délkeleti vidékén a széles, lapos táj a partvidék irányában előrehalad a
geológiai időben. A tenger felé, Houston mellett a Brazos úgy kanyarog, mint a
földtörténet Sztüx folyója: ha végigeveznénk rajta, számtalanszor kiugorhatnánk
a csónakból, hogy kronológiai sorrendben kövületeket gyűjtsünk a partján. A
folyón átívelő autópályahíd alatt 50 millió éves kagylókat és cápafogakat
találtam. Ha közelebb merészkedtem volna az óceánhoz, a texasi napfényben
fürdő övzátonyokon későbbi idők maradványaira bukkanhattam volna, például
mamutfogakra vagy óriási tatuk csontos lemezeire. Én azonban a folyásiránnyal
szemben haladtam, visszafelé az időben.
Innen nem messze áll a texasi Glen Rose-ban működő Teremtés Bizonyítéka
Múzeum, ez az adómentességet élvező nonprofit intézmény, amelynek igazgatója
a honlapon szereplő életrajz tanúbizonysága szerint annak szentelte az életét,
hogy megejtően különc elképzelései segítségével összehangolja a modern
tudomány nyelvezetét a vaskor eredetmítoszaival – a ravaszul hangzó
„kristálymennybolt elmélete” például tudományosan igyekszik megmagyarázni,
hogyan jött létre az égbolt 6 ezer évvel ezelőtt, a Teremtés második napján. Bár a
texasi olajgazdaság a geológia igazságaira épül, az állam jó néhány lakója
makacsul ellenáll a tudományág vonzerejének.
A farm tulajdonosa, a szűkszavú és Texas függetlenségét teljes
mellszélességgel támogató Ronnie Mullinax cowboykalapban, csizmában,
farmerban, arcára simuló napszemüvegben várt az elektromos kapunál, derekán a
legnagyobb puskával, amelyet valaha láttam. Nem volt az a kifejezetten tréfás
férfi, de rendkívül nagylelkűen bánt az idejével, különösen azt tekintetbe véve,
hogy meghívattam magam a földjére, és igen különös kéréssel fordultam hozzá.
Kedvesen felajánlotta, hogy a texasi A&M Egyetem két tudósát meg engem
elfuvaroz a terepjáróján a kréta/tercier határterületre. Egy földúton zötykölődve
patakok és mezők mellett hajtottunk el – meg-megálltunk gyönyörködni
díjnyertes marháiban –, majd a birtok túlsó végén fekvő erdőben leparkoltunk.
Szólt, hogy szálljunk ki, aztán előhúzta hosszú csövű puskáját a tokból.
– A kígyók miatt – nyugtatott meg. Egy vízmosáshoz vezetett bennünket, ahol
szelíd patak tört át az egyik legfurcsább kőzet kibukkanásán, amelyet életemben
láttam. Itt, félúton College Station és Waco között, egy kis erdei vízesésnél a
mezozoikumból hirtelen kainozoikum lett. Azért hoztam magammal egy
paleontológust meg egy geológust, hogy segítsenek a látvány értelmezésében, de
ők is éppen olyan értetlenül álltak az érthetetlen képződmény előtt, mint én.
Megint csak Jan Smit vetette fel először, hogy az anomália egy gyilkos szökőár
következménye lehet, amely az után képződött, hogy a Mexikói-öböl környékén
becsapódott egy hatalmas égitest. A kis erdei vízesés alját töredezett
mészkőtömbök rendetlen rétege borította. Smit szerint a szökőár először feltépte a
tenger mélyét, majd a földfelszínt is, aztán a kitépett kőtömbök a szárazföld
belsejében alázuhantak az égből. A zavaros kőzetréteget vastag homokkőréteg
borította, amely akkor keletkezett, amikor az óceán még a partról és a
földcsuszamlásokból származó homokot szállította, míg a szökőárakat követő
órákban és napokban a homok meg nem állapodott. A homokkő fölött
ceruzavékonyságú, aranyosan csillogó réteg húzódott, a finomabb részecskék
ugyanis csak akkor ülepedhettek le a vízből, amikor a dühöngés lecsillapodott, és
a tenger ismét megnyugodott.
Amikor a haiti–amerikai geológus, Florentin Maurasse a Haiti szigetén lévő
Belocban az eredetileg az óceánaljzaton képződött kőzeteket vizsgálta, hasonlóan
különös homokréteget talált a kréta/tercier határon. A szökőár nyomait nem
sokkal később Kubában és Mexikó északkeleti részén is felfedezték.
Egyértelművé vált, hogy a Mexikói-öböl környékén borzalmas dolog történhetett.
A határterület kutatói gyötrően közel jártak a becsapódás helyéhez.

Mario Rebolledo geológus, a Yucatáni Tudományos Kutatóközpont munkatársa

behatóan ismeri a gigantikus krátert, amely a kréta időszak végén csaknem
teljesen elpusztította a földi életet. Nem elég, hogy a 66 millió éves képződmény
vizsgálatával keresi a kenyerét, konkrétan benne is él. Rebolledo Méridában, az
egyik mexikói állam, Yucatán fővárosában várt rám. Az egymillió lakosú
település központjában spanyol gyarmati épületek állnak, mellettük bájos,
pasztellszínű házak, macskaköves utcák és székesegyházak – az egész város a
hüllők korának véget vető becsapódás 180 kilométer átmérőjű kráterében fekszik.
Az évek milliói során lerakódott, majd erodálódott tengeri mészkő alatt rejtőző
kráter a felszínen nem látható: összetett szerkezetű, koncentrikus horpadás a
Yucatán-félsziget alatt, egészen a Mexikói-öbölig. Az elmúlt egymilliárd év
legnagyobb krátere éppen abban a geológiai pillanatban jött létre, amikor a
dinoszauruszok, az óriási tengeri hüllők, a pteroszauruszok, illetve az
ammoniteszek a bolygó élőlényeinek nagy részével együtt elpusztultak. A
dinoszauruszok végzetét mexikói ínyencségek mellett tárgyaltuk meg.
Rebolledo elmesélte az orrunk előtt rejtőző kráter felfedezésének különös
történetét. 1950-ben az állami tulajdonú mexikói olajtársaság, a Pemex
megbízásából kutató olajgeológusok hatalmas, kör alakú képződményt fedeztek
fel a Yucatán-félsziget alatt. A próbafúrás során olvadékból kristályosodott
kőzeteket találtak, amit ősi lávának véltek, úgy okoskodtak hát, hogy egy óriási,
eltemetett vulkánra bukkantak. Mivel a vulkánok általában nem rejtenek olajat, a
különös struktúrát évtizedekig nem bolygatták.
Amikor 1980-ban megjelent Alvarezék mérföldkőnek számító cikke, a világ
minden táján őrült nyomozásba kezdtek a kráter után. Több mint egy évtizeden át
folyt a kutatás, pedig a felfedezéshez egy év sem kellett volna. Az 1970-es
években két geofizikus, Antonio Camargo és Glen Penfield – ugyancsak a Pemex
megbízásából – gravitációs méréseket végzett a Yucatán alatti területen.
Megállapították, hogy a képződmény valószínűleg mégsem eltemetődött vulkán.
Míg 1981-ben a kréta/tercier határidőszakkal foglalkozó paleontológusok a Utah
állambeli Snowbirdben tartott konferencián a kráter lehetséges helyéről
tanácskoztak, Penfield és Camargo egy houstoni olajipari rendezvényen arról
adott elő, hogy a kráterszerű képződmény, amelynek középpontjában egy
tengerparti mexikói város, Chicxulub található, valószínűleg tényleg kráter,
mégpedig éppen az, amely végzett a dinoszauruszokkal is. A hallgatóság soraiban
helyet foglaló Carlos Byars, a Houston Chronicle munkatársa meg is írta a
felfedezés történetét – a paleontológusok ennek ellenére egy évtizeden át nem
értesültek a hírről. Tíz évvel később Byars ismét egy geológiai konferencián ült,
ahol a földtudósok még mindig a döbbenetesnek ígérkező kráter hollétét
latolgatták, amelynek ott kellett lennie valahol a Mexikói-öbölben – a Brazos
folyóban és környékén talált, szökőárakra vonatkozó bizonyítékok alapján
legalábbis.
– Byars egyszer csak felállt, és bejelentette, hogy tudja, hol a kráter – mesélte
Rebolledo. – Mindenki azt hitte, hogy megőrült. Betelefonált hát az irodába,
elfaxoltatta a 10 évvel korábbi cikkét, és bemutatta a résztvevőknek.
A becsapódás hívei egy évtized után végre megkapták a kráterüket.
– Carlos viszont nem kapta meg a megérdemelt elismerést – jegyezte meg
Rebolledo. – Valakinek pótolnia kell majd ezt a mulasztást.
Jeleztem Rebolledónak, hogy újságíró kollégaként boldogan teszek eleget
ennek a kötelességemnek. De a kőzetrétegek újonnan felfedezett sebhelye vajon
miféle kataklizmára utalt?
– A kisbolygó olyan hatalmas lehetett, hogy meg sem kottyant neki, amikor
belépett a légkörbe – magyarázta Rebolledo. – Másodpercenként 20–40
kilométeres sebességgel száguldott, úgy 10–14 kilométer átmérőjű lehetett, és a
légkörön áthaladva olyan hihetetlen lökéshullámot alakított ki, hogy egyszerűen
„eltüntette” maga elől az óceánt.
A fenti számok pontosak ugyan, mégsem érzékeltetik eléggé a szerencsétlenség
nagyságrendjét. Képzeljük el, hogy egy Mount Everestnél nagyobb kőtömb egy
puskagolyó sebességének hússzorosával csapódik a Földbe. Mintha egy Boeing–
747-es 0,3 másodperc alatt zuhanna a földre a repülési magasságból. A gigászi
égitest felső része még a becsapódás pillanatában is 1,5 kilométerrel magasabban
lehetett a Boeing–747-es repülési magasságánál. Szinte szempillantásnyi
zuhanása során olyan erővel préselte össze maga előtt a levegőt, hogy átmenetileg
sokszorosan forróbb volt, mint a Nap felszíni hőmérséklete.
– A kisbolygó előtti lökéshullám miatt már akkor behorpadt a földfelszín,
amikor a becsapódás még meg sem történt – folytatta Rebolledo. – Az égitest
teljesen ép volt a becsapódás pillanatában. Amikor áthaladt a légkörön, egy
karcolás sem esett rajta.
Míg a tipikus hollywoodi filmekben tompán izzó földön kívüli faszénbrikett
halad méltóságteljesen az égen, a Yucatánon egy szempillantás alatt véget érhetett
a szépnek induló nap. Amikor a kisbolygó a Földbe csapódott, az égen űrbéli
vákuumot vágott a légkörbe. Míg az égiek sietve befoltozták a nyílást, a
földfelszín hatalmas darabjai kerültek Föld körüli pályára, sőt még azon is túl –
mindössze 1-2 másodperccel a becsapódás után.
– Tehát elképzelhető, hogy dinoszauruszcsontok vannak a Holdon?
– Ami azt illeti, igen.
Rebolledo a Texasi Egyetem és a londoni Imperial College kutatóival együtt
tagja egy 10 millió dollárral támogatott expedíciónak, amely mélyfúrásokat végez
a területen: keresztülhaladnak a kainozoikum mészkőrétegeinek nyugodt
tömegén, hogy elérjék a kataklizma során képződött kőzetréteget. Rebolledo
csapata a kráter belsejének úgynevezett csúcsgyűrűiből vesz mintákat.
Csúcsgyűrűk – gyűrűk a gyűrűkön belül, azaz belső krátergyűrűk – csak az
egészen különleges becsapódásoknál alakulnak ki.
Sokan azt hiszik, hogy a kráterek egyszerű képződmények – takaros
horpadások, melyeket űrbéli, sebesen száguldó kőgolyók vájnak a talajba.
Amikor azonban nem pár kóbor kavics karcolja meg a felszínt, hanem bolygók
kicsinyített mása okozza a világégést, a sebhely kifejezetten izgalmassá válik. Az
igazán nagy kiterjedésű kráterek – mint például a Mexikóban található, de van
még a Naprendszerben néhány ilyen ritka helyszín – kialakulása során a kőzetek
hatalmas területen szinte cseppfolyóssá válnak, a táj úgy remeg, mint Harold
Engerton stroboszkopikus fotóján a tejcsepp. Chicxulubban a kisbolygó egy
szempillantás alatt kivájt egy 30 kilométernél mélyebb és 90 kilométernél
szélesebb szakadékot – megdöbbentő módon még a földköpeny is átlyukadt. A
következő elképzelhetetlen másodpercekben a talaj úgy hullámzott, mint a tó
felszíne, ha beledobnak egy követ: a Yucatán koncentrikus körökben fodrozódott,
mielőtt őrült, előregyártott hegyvonulatként meg nem dermedt, s olyan magasra
tornyosult a kráter fölött, mint a Himalája.
Rebolledo és munkatársai megpróbálnak fényt deríteni a becsapódás egzotikus
fizikai és geológiai következményeire, illetve az óriási sokkon átesett környezet
valószínűtlen újjászületésére egyaránt. A 2000-es évek elején a közeli
Yaxcopoilban végzett mélyfúrások során a becsapódás utáni kénköves-tüzes világ
izgalmas nyomaira bukkantak. Néhány száz méternyi mészkő alatt rátaláltak a
becsapódás utáni törmelékes kőzetrétegre. A zavaros rétegsorban különös, a
mélytengeri hidrotermális kürtőrendszerekből ismert ásványegyveleget fedeztek
fel. Hidrotermális kürtők a víz alatti vulkánok és óceáni hátságok közelében
bugyognak fel, ahol a tengervíz a földkéreg tojáshéja alatti pokoli, áramló
világgal keveredik. A dinoszauruszkráterben akkor alakult ki ez a forrongó világ,
amikor csillapodott a becsapódás utáni káosz, és az óceán vize visszazúdult az
újonnan létrejött mexikói Hadészba. Miközben a szárazföldi emlősök az eltűnt
óriások szellemvilágának örökébe léptek, a Yucatánon tátongó hatalmas heg akár
kétmillió évig is forró maradhatott a kihalás után, a mezozoikum izzó
sírköveként.
Amikor 1977-ben a Woods Hole Oceanográfiai Intézet csapata először vizsgált
hidrotermális kürtőket a Galápagos-szigetek körüli óceáni aljzatban, csodálkozva
konstatálták, hogy a Nap életet adó sugaraitól távol – a Föld mélyéből kiáradó,
fémekben gazdag anyaggal táplálkozó kemoszintetikus baktériumok segítségével
– teljes ökoszisztéma alakult ki, a hófehér rákoktól a csőférgekig. Az úttörő
felfedezés óta úgy vélik, hogy a földi élet egyik bölcsője talán a hidrotermális
kürtők területe lehetett. Rebolledo az expedíciós mélyfúrások során a közvetlenül
a becsapódás után a katasztrófaövezetben élő, szélsőséges körülményekhez
alkalmazkodott mikrobák kövületei után kutat majd, abból az izgalmas
elképzelésből kiindulva, hogy ha a Chicxulub valóban otthont adott ezeknek az
ellenálló lényeknek, akkor a hasonló kráterek ugyanezt tehették évmilliárdokkal
ezelőtt, a földi élet korai szakaszában. Négymilliárd évvel ezelőtt, a Naprendszer
kialakulásának idején a Yucatánt sújtóhoz hasonló becsapódások
mindennaposnak számítottak – a legnagyobb becsapódó égitestek méretét nem
mérföldekben, hanem a többi bolygóhoz viszonyítva mérték. A fiatal Föld
óceánjai igencsak barátságtalanok lehettek, a gigantikus kisbolyók által vájt
hidrotermális kürtők viszont talán nem. Lehetséges, hogy a hatalmas
becsapódások nyomán keletkező kráterek nem a tömeges pusztulás bűnügyi
helyszínei, hanem a fejlődő élet bölcsői voltak.
ÉN AZONBAN A BECSAPÓDÁS közvetlen következményeire is kíváncsi voltam. Milyen
lehetett az a becsapódás, ha végzett a dinoszauruszokkal? Bármilyen borzasztó is
volt a mexikói vérfürdő, egy 180 kilométer átmérőjű földbe vájt lyuk akkor sem
indokolja, hogy a bolygó fennmaradó 440 millió négyzetkilométerén is szinte
teljesen kipusztuljon az élet. Felhívtam a világ egyik legnevesebb
becsapódásmodellezőjét, a Purdue Egyetem munkatársát, a geofizikus Jay
Melosht. Számára egyértelmű volt az összefüggés.
– Tulajdonképpen csaknem valamennyi állat- és növényfaj megsemmisült a
Földön – mondta. – Úgy vélem, erre még a becsapódás napján sor került.
 Ezek szerint a dinoszauruszok kihalásában nincs semmi titok vagy
bonyodalom.
– A többségük szó szerint megperzselődött és megfőtt – tette hozzá.
A becsapódással kapcsolatos egyik első, értelmes kérdés így szól: de mi történt
pontosan? Ám a kérdésnek tulajdonképpen nincs értelme. A szemtanúk ugyanis
szörnyethaltak.
– A becsapódás pár ezer kilométeres körzetében tartózkodó állatok először egy
tűzgolyót pillantottak meg – magyarázta Melosh. – Aztán megvakultak, majd
minden lángra lobbant körülöttük.
AMIKOR AZ OROSZORSZÁGI Cseljabinszkban 2013-ban tiszteletét tette egy űrbéli szikla,
abba beleremegtek az ablakok, az autós fedélzeti kamerákkal készített felvételek
tucatjai kerültek fel a YouTube-ra. A meteorit okozta kár sokakat meglepett.
– Átmenetileg még Cseljabinszkban is megvakultak azok, akik belenéztek a
tűzgolyóba – magyarázta Melosh. – A kibocsátott ultraibolya sugárzástól sokan
leégtek. Pedig csak egy pici, 20 méter átmérőjű objektum szórta szét az energiáját
a légkörben.
Cseljabinszkban 0,5 megatonna TNT-nek megfelelő energia szabadult fel.
Chicxulubban 100 millió megatonna.
– Ez a szám egyszerűen felfoghatatlan – magyarázott tovább Melosh. –
Elegendő ahhoz, hogy egy egész hegyet szökési sebességgel az űrbe lőjön.
Az Alabama partvidékén potyázó dinoszauruszok számára hamar véget ért a
műsor: amint megjelent a láthatáron a különös, néma tűzgolyó, azonnal
elpusztultak. De a becsapódás híre azokhoz is gyorsan eljutott, akik elég messze
voltak ahhoz, hogy megmeneküljenek a halálos fényfüggönytől.
– Tehát a tűzgolyó sugárzása az első hatás, ami rettenetes forróságot okozott.
Ezt követte a kráterből kilövellő törmelék.
Elképesztő mennyiségű kőzettörmelék szabadult ki egy pillanatra a Föld
barátságtalan kötelékéből, és interkontinentális ballisztikus rakétaként eljutott a
bolygó legtávolabbi zugaiba is. Majd visszatért, felforrósodott a légkörben, és
tüzes törmelékzáporként aláhullott az égből. Ez a kisbolygóelmélet egyik
leggyilkosabb csapása.
– Egy órán belül mindent elborítottak az izzó darabok – mondta Melosh. –
Amikor záporozni kezdett a kőzetolvadék, az ég vérvörössé vált, fullasztó lett a
meleg. Egyre forróbb és forróbb, még forróbb lett minden.
Melosh és munkatársai kiszámították, hogy a becsapódó törmelékzápor
négyzetméterenként 10 kilowatt energiát termelt. Ezután műszerei segítségével
megpróbálta kiszámítani, hogy ez pontosan mit jelent.
– Megmértem a sütőm energiafelhasználását különböző beállításoknál.
Grillfokozaton körülbelül 7 kilowatt lett négyzetméterenként – mondta. – Ebből
képet kaphatunk arról, hogy milyen lehetett a helyzet.
 A grillezés 20 percig tartott.
– Aki nem talált menedéket, szó szerint megsült. Aki talált, talán túlélte.
Melosh eleinte attól tartott, hogy a kataklizmát átvészelő élőlénycsoportok –
például a madarak – cáfolják az elméletet. A mai madarak nyílt térségben élnek,
márpedig a levegőben elégtek volna, nem úgy, mint az életben maradt emlősök,
amelyek valószínűleg beásták magukat a pokoli zűrzavar idején.
– Aztán kiderült, hogy a mai madarak egytől egyig a vízimadarak
leszármazottai, mai rokonaik part menti fészeküregekben raknak tojást. – Vagyis
életben maradhattak. El tudtak bújni. A becsapódás egyébként is júniusban vagy
júliusban történhetett, éppen a költési időszakban.
Álljunk meg egy pillanatra – ez most komoly?
A geokronológiában már az is csodálatosan pontos kormeghatározásnak
számít, ha néhány százezer éves pontossággal sikerül megállapítani az
időpontokat. Ugyan honnan tudnánk akkor, hogy melyik hónapban csapódott be
az a bizonyos kisbolygó? Melosh Jack Wolfe paleobotanikus munkájára
hivatkozik: amikor Wolfe a kréta/tercier határidőszakból származó vízililiom- és
lótuszmaradványokat vizsgált a wyomingi Teapot Dome-ban, vízililiommagot
talált, később virágzó lótuszmagot azonban nem, ezért teszi június elejére a
becsapódás időpontját.
– Ezt követte a földrengés, több hullámban – folytatta Melosh. – 12-es
erősségű lehetett. Ilyen érték persze nem fordul elő, mert a rugalmassági
feszültség [a földkéregé] nem tartalmazhat ennyi energiát, de óriási
becsapódásnál még ez is lehetséges.
Az oceanográfusok által felfedezett óriási ősi víz alatti csuszamlások – például
az Észak- és Dél-Karolina partjai közelében fekvő Blake Nose-nál áthalmozott
üledékek a kontinentális self peremén – a kréta időszak végéről származnak. A
Woods Hole, az A&M Egyetem és az Edinburghi Egyetem paleooceanográfusai
szerint a kréta/tercier becsapódás idején Észak-Amerika keleti partvidéke
gyakorlatilag összeomlott, és bekövetkezett minden idők egyik legsúlyosabb víz
alatti csuszamlása.
A földrengés még a bolygó másik oldalán is érződött. Egy geofizikus később
elmagyarázta nekem, hogy egy 11-12-es erősségű rengés a bolygó más részein 9-
es erősségűnek érződik.
– Aztán jött a lökéshullám – tette hozzá Melosh.
AMIKOR 1908-BAN EGY 60 MÉTERES kisbolygó felrobbant Szibéria egén a semmi közepén
(szerencse a szerencsétlenségben), a detonációt követő lökéshullám több száz
négyzetkilométeren letarolta a tajgát. Meloshnak is volt már szerencséje
lökéshullámhoz, amikor az amerikai hadsereg szíves invitálására részt vett egy
katonai kísérletben az arizonai Lake Havasu City mellett. Melosh végignézte,
ahogy egy kilométerre tőle felrobban 500 tonna robbanószer.
 – Lenyűgöző volt, látni lehetett a levegőben a lökéshullámot! – mesélte. –
Olyan volt, mint egy tökéletes csendben növekvő, fénylő buborék. Rettentő
gyorsan nőtt, aztán elért bennünket, és akkor bumm! Mielőtt meghallottuk a
hangot, már éreztük a lábunkban a remegést, mert a szeizmikus hullámokkal az
energia gyorsabban terjed, mint a levegőben a hang. Éreztem a remegést a
lábamban, láttam a fénylő, rettentően gyorsan növekvő buborékot – mint egy
szappanbuborék –, majd meghallottam a robbanást. Füldugót használtunk,
senkinek sem szakadt be a dobhártyája, de egy közeli autó ablakai szétrobbantak.
A Chicxulub hangrobbanása elképesztő lehetett, nincs rá modern analógia.
Minden idők legnagyobb atomfegyvere az 50 megatonnás szovjet behemót, a Cár
bomba volt. Amikor 1961-ben Szibériában kísérleti robbantást végeztek vele,
még Finnországban is betört néhány ablak. Ha ezt megszorozzuk kétmillióval,
közelítünk a Chicxulubhoz. Képzeljük el, hogy a Szovjetunió és az Egyesült
Államok egyszerre és egy helyen robbantja fel a hidegháború alatt kifejlesztett
teljes nukleáris arzenálját – a Chicxulub-becsapódás ehhez képest is 100 ezerszer
nagyobb energiájú volt. Az emberi történelem legerősebb robbanásait azonban
nem az atomfegyverek okozták. A feljegyzések szerint minden idők egyik
leghangosabb jelensége a Krakatau vulkán kitörése volt 1883. augusztus 27-én.
„Olyan hevesek a robbanások, hogy a legénység több mint felének beszakadt a
dobhártyája” – írta a vulkántól 60 kilométerre tartózkodó Norham Castle hajó
kapitánya. „Még utoljára felidéztem magamban drága feleségem vonásait.
Bizonyosan tudtam, hogy elérkezett az ítélet napja.” A Krakatau hangja 4500
kilométerre is elhallatszott (ez a Miami és Alaszka közötti távolságnak felel meg),
mint valami „távoli fegyverropogás”, és négyszer kerülte meg a Földet.
Vegyük a Krakataut, és képzeljük el, hogy nem kétszer, háromszor vagy
négyszer, hanem egyszerre 500 ezerszer kitör – nos, körülbelül ekkora lehetett a
Chicxulub-becsapódás. Ugyanúgy, ahogy a kontinentális árbazaltok esetében – és
az aktualizmus szellemével ellentétesen –, mai világunkban kevés olyan jelenség
létezik, amely érzékeltetné az ősi világégés borzalmát.
Melosh eszköze, amelyet a londoni Imperial College munkatársaival dolgoztak
ki a becsapódás hatásainak kiszámítására, némi segítségünkre lehet.
Megnyitottam az online is elérhető kalkulátort, és betápláltam a Chicxulub-
becsapódás jellemzőit. A „távolság a becsapódástól” rovatba 2800 kilométert
írtam, hogy megtudjam, milyen lenne a kréta/tercier-élmény Bostonban. Már
maga a zaj – egész Massachusettsben 92 decibel – is fájdalmasan hangos lenne. A
285 kilométeres óránkénti sebességet elérő lökéshullámban a faszerkezetű
épületek összedőlnének, a terület fáinak 90 százaléka kicsavarodna a földből. Egy
mexikói becsapódás miatt.
BÁR A BECSAPÓDÁS ELSŐ KÖVETKEZMÉNYE a tűzvész volt, utóhatása, a dermesztő kegyelemdöfés
igazolta, amire Robert Frost ösztönösen ráérzett: „a rombolást tán mégis / elég
hatékonyan / elvégezhetné a jég is”.53 Amikor a kisbolygó becsapódott a Yucatán
szulfátban gazdag karbonátos partjába, a tudósok szerint annyi napfényt blokkoló
aeroszolrészecske jutott a levegőbe, hogy hónapokra homályba borult a Föld. Ha
elég sötét volt, a kevesebb napsugárzás miatt gyötrelmes hideg uralkodhatott a
buja erdőkben, ráadásul a fotoszintézis is szinte lehetetlenné vált – ami pedig
nélkülözhetetlen a földi élethez. Valószínűleg a tengeri élőlények kihalását is a
sötét magyarázza: a kréta/tercier határon szinte teljesen eltűnnek a
planktonszervezetek. Ha a tápláléklánc alapja megsemmisül, a végzet hamarosan
eléri a csúcson trónoló moszaszauruszokat is. A szárazföldi növények esetében a
kréta/tercier időszaki tél magyarázhatja a lombhullató fák mai dominanciáját az
örökzöldekkel szemben: a lombhullatók jobban tűrik a hideg hónapokat, a kevés
napfényt, és azóta is élvezik a világméretű gyomlálás előnyeit. A kataklizmát
túlélő, a vérvörös égboltot, a perzselő szelet és a hőséget követő kegyetlen,
végtelen telet elviselő cickányszerű őseink számára – miután végignézték az
utolsó néhány óriás haláltusáját – természetes lehetett a gondolat, hogy a világ
véget ért. Íme, egy rendkívüli bolygó tragikus, váratlan zárszava.
A Chicxulub-becsapódás kapcsán talán vigaszt nyújthat a gondolat, hogy az
elmúlt évtizedekben komoly kutatások lajstromozzák a Naprendszerben található
földközeli kisbolygókat, és szinte teljes biztonsággal kijelenthető, hogy az űrből
nem fenyeget bennünket veszély. A következő 1000 évben legalábbis. A
kréta/tercier időszakinál is nagyobb, Eros nevű kisbolygó egyszer már keresztezte
a Föld pályáját (bolygónk szerencsére éppen máshol járt a Nap körül), és mivel
mozgását a Jupiter és a Szaturnusz véletlenszerű vonzása alakítja, előbb-utóbb
újra a közelünkbe ér.
– De addig még akár 100 ezer év is eltelhet – tette hozzá Melosh.
Persze ott van még a 8216 Melosh, egy másik égitest is, amely a becsapódások
egy bizonyos szakértőjéről kapta a nevét.
– Az a kisbolygóövben található – nyugtatott meg a geofizikus. – Nem
fenyegeti a Földet.
A YUCATÁNBAN TÖRTÉNT NÉHÁNY halvány kísérlet a döbbenetes méretű Chicxulub-kráter
hírnevének kiaknázására, de nehéz ott turistalátványosságról beszélni, ahol nincs
semmi. Mégis, minthogy innen indult ki minden idők leghíresebb tömeges
kihalása, összeállítottam magamnak egy krátertúrát, amely a peremnél kezdődött.
Bár a kráter maga nem látszik a felszínen, közvetetten azért megismerkedhetünk a
végzetes képződménnyel. A becsapódás ugyanis nemcsak a földi élet történetét
változtatta meg alapvetően, de a Yucatán-félszigeten az emberi történelem több
mint ezer évét is meghatározta.
Ha egy térképen összehasonlítjuk a 66 millió éves kráter határvonalát a
Yucatán-félsziget maja romjaival, szokatlan mintázatra derül fény. Bizonyos
látványosságok, például az utolsó maja főváros, Mayapán, pontosan követik a
kísérteties gyűrű peremét. Ennél is különösebb, hogy nem véletlen egybeesésről
van szó.
A többi civilizációhoz hasonlóan a maják számára is létfontosságú volt a
megbízható édesvízforrás. A Yucatán-félszigeten a mészkőben kialakuló festői
víznyelők, a dzsungel meglepő, meredek falú üregei – spanyolul cenote –
biztosítják az édesvizet. Amikor mészkőrétegek egész sora beszakad,
hozzáférhetővé válnak a Yucatán írókrétaszerű tengeri mészkövén átszűrődő föld
alatti, édesvizű folyók. A maja civilizáció ezeken a víznyelőkön alapul. A
Yucatán-félsziget víznyelőinek különös eloszlása sokkal alapvetőbb problémát
jelez a mélyben lévő kőzetekben, mint ami a régió beszakadó mészkőtömbjeiért
felelős. Az édesvizű víznyelők környékén elkerülhetetlenül felbukkanó régészeti
lelőhelyeket vizsgáló kutatók érdekes felfedezést tettek: a Yucatán maja
civilizációja egy valószínűtlen, 160 kilométeres ívet követ. Az UNESCO a
Cenotes-gyűrű nevet adta neki. Walter Alvarez a balsors kráterének nevezi.
HELYI IDEGENVEZETŐM, Gener meglepődött, amikor megtudta, hogy szeretnék ellátogatni
Mayapánba, a maják utolsó fővárosába. Pedig a becsapódás során létrejött felszín
alatti képződményekből vizet nyerő ősi város – amely ennek következtében a
kráter peremén fekszik – a kréta végi tömeges kihalásnak köszönheti a létét.
– Egyedül leszünk – mondta.
Gener maja, a családjában majául beszéltek, szülővárosában, Yaxcopoilban
egymást érik a maja romok. Azt korábban is tudtam, hogy a maják nem tűntek el
nyomtalanul, amikor 1000 évvel ezelőtt hátat fordítottak dzsungelben épült
városaiknak, Gener származását (a Közép-Amerikában élő maják millióiéhoz
hasonlóan) mégis furcsálltam – mintha azt hallanám valakiről, hogy az
Atlantiszról származik (vagy hogy a párkányomra szálló veréb valójában
dinoszaurusz). Nem először kísért hozzám hasonló, tájékozatlan gringót Chichén
Itzába és Uxmalba, a két híres megalitikus romvárosba, amelyek az egykori
birodalom ősi dicsőségét bizonyítják a legendás összeomlás előtt.
A maja civilizáció egykor Hondurastól Mexikóig húzódott, de a 9. század
végén az egyszerű lakosok és a nemesek elhagyták a lenyűgöző városokat,
amelyek romjait azóta romantikusan benőtte a vadszőlő. A maják leszármazottai
az éghajlatváltozásnak és a környezet pusztulásának tulajdonítják civilizációjuk
rejtélyes összeomlását. Bár Gener szenvedélyesen azt állította, hogy meg kell
védeni a maja nyelvet és kultúrát, nem kímélte az őseit.
– A földművelés kedvéért elpusztították az erdőket, kivágták a fákat, majd jött
az aszály… azt gondolnád, hogy tanultunk belőle, pedig dehogy – mondta
nevetve. – Az emberek végül nem tisztelték már a saját papjaikat, a saját
kormányzóikat sem, mert nem volt elég víz. Azt hitték, megharagudtak rájuk az
istenek.
 Az összeomlás után a 16 ezer lakosú Mayapán konszolidálta a birodalmat. A
posztklasszikus korról sokan azt állítják, hogy csupán a maja civilizáció
virágkorának hanyatló árnyéka volt, ám az egykori főváros egy bonyolult
társadalom valamennyi összetevőjével rendelkezett: központjában ünnepi
templompiramis állt (a jámbor maják itt boncolták fel élve a honfitársaikat)
kereskedelmi hálózataik több száz kilométert öleltek fel. Amikor végül a 15.
században pánikszerűen elhagyták Mayapánt, és végleg megszűnt a maja
civilizáció, más összeomlásokhoz hasonlóan összetett folyamat ért véget. A
területet aszály sújtotta (3200 éve a legkeményebb), hidegre fordult az idő (talán
a világ másik oldalának vulkáni tevékenysége miatt), majd az éhínségek miatt az
egész királyi családot meggyilkolták, aztán rémülten kiürítették a várost. Ezen a
ponton még nem feltétlenül kellett volna temetni a maja civilizációt, de a
következő évtizedek sem jelentettek gyógyírt. Súlyos járvány tört ki, a
„vérhányásnak” is hívott pestis, majd háború következett, amely 150 ezer életet
követelt, végül bekövetkezett egy precedens nélküli esemény. A maják évtizedek
óta környezeti és társadalmi zűrzavarral küszködtek, miközben a vég csendesen
vitorlázott feléjük az óceánon – a végső csapás éppen olyan megjósolhatatlanul
közeledett feléjük, mint egy kisbolygó. 1517-ben a maják megismerkedtek a
spanyolokkal. És azután nem épült több piramis.
Így omlanak össze társadalmak, ökoszisztémák és a jelek szerint egész világok
is. Mint látni fogjuk, a dinoszauruszok megsemmisüléséről kirajzolódó
összetettebb kép arra utal, hogy a katasztrófához több kellett egyetlen végzetes
csapásnál. A maja civilizációhoz hasonlóan a kréta időszak is egy sor egyre
valószínűtlenebb esemény következtében ért véget. Ha elégszer dobjuk a
magasba az érmét, előbb-utóbb az írás lesz felül egymás után százszor –
márpedig a Föld nagyon öreg. Ez éppen annyira igaz a dinoszauruszokra, mint a
majákra és a mai globális társadalomra.
KRÁTERTÚRÁMON VÁRT RÁM még egy állomás: a ground zero, avagy az epicentrum.
Generrel elautóztunk a kráter mayapáni peremétől Chicxulub Puertóba, a kráter
középpontjában fekvő városba. Hogy érzékeltessem a katasztrófa léptékét,
elárulom, hogy több mint egyórányit vezettünk az autópályán, és még csak a
kráter sugarának megfelelő utat tettünk meg. Chicxulub szent vidék a földi élet
történetében – neve a dinoszauruszok legendás pusztulásának szinonimájává vált.
A világon számos turistaattrakció emlékezik meg olyan eseményekről, amelyek
hirtelen következtek be fajunk közelmúltjában, Chicxulub azonban egy
nagyságrenddel fontosabb történelmi esemény színhelye: ez az égi eredetű
holokauszt megváltoztatta a földi életet, és lehetővé tette a saját létezésünket.
Miután áthaladtunk a katonai rendőrség ellenőrző pontján, színes tengerparti
város tárult elénk egyszerű szabadtéri kávézókkal, ahol egyenesen az óceánból
kifogott aligátorteknőst és jéghideg Sol sört kínáltak. A tengerparton végignéztem
a fogkrémkék vízen – tengeri madarak járőröztek fölötte –, és megpróbáltam
magam elé képzelni a mezozoikum utolsó napjait. Néhány dolog homályosan
kirajzolódott lelki szemeim előtt, például a kisbolygó illékony, kísérteties képe,
amint hirtelen megjelenik a nappali égbolton, mint egy szabálytalan hold.
Ugyanabban a légüres vektortérben volt, mint évmilliárdok óta, űrszemétként
készült megérkezni a Naprendszer legérdekesebb bolygójára. A mezozoikum
végét megelőző utolsó nyugodt pillanatok voltak ezek, a pteroszauriák
gondtalanul röpdöstek a hullámok fölött, halat kerestek a sekély tengerben, ügyet
sem vetettek az égen egyre növekvő sápadt alakzatra. Elképzelhető, bár kisebb a
valószínűsége, hogy a betolakodó nem kisbolygó, hanem jeges üstökös volt.
Ebben az esetben drámaibban harangozhatta be a világvégét, heteken át
ragyoghatott a magasban a halál szekereként. Amikor a kréta időszak utolsó
heteiben leszállt az éj, a fejüket nyugtalan álomra hajtó hadroszauriák idegesen
bámulták a különös, új csillagot, amely éjféli árnyakat vetett az erdei talajra. A
dinoszauruszok több százmillió éve éltek a földön, de már csak néhány értékes
órájuk maradt. Az ismeretlen jelzőfény gyönyörű lehetett, ugyanakkor furcsán
nyugtalanító is, ahogy betöltötte az égbolt felét. A Tyrannosaurus rex (és ezt
könnyű elfelejteni) valódi, élő, lélegző állat volt. Neki is része lehetett ebben a
látványban, amely a földindulást megelőző napokban a nappali égnek is
lenyűgöző látványossága lehetett. Mindezt el tudom képzelni, még ha nehezen is.
A némán közeledő csapást követő események azonban minden képzeletet
felülmúlnak.
Massachusetts állam egyik gyarmati városában nőttem fel, ahol minden
második deszkafalú házat emléktábla díszít egy-egy kisebb jelentőségű 18.
századi politikus emlékére. Chicxulub Puerto nem vádolható ilyesfajta történelmi
önteltséggel. A városháza húsvéti szünetre felállított ünnepi sátrai és vidámparki
attrakciói mögött különös emlékmű áll. A betontáblába ákombákom
dinoszaurusz-csontvázakat véstek. A talapzaton egy törött, csont formájú
cementdarabon láthatóan zsebkéssel odakanyarított, hibás helyesírású spanyol
sírfelirat: a CATACLISMO MUNDIAL emléke.
EZEN A HELYEN EGY 10 KM ÁTMÉRŐJŰ, HATALMAS ASZTEROIDA
CSAPÓDOTT BE, szól a felirat.
Itt került sor az elmúlt 100 millió év legjelentősebb eseményére, és mindössze
ennyi emléket állítottak neki.
– Mintha gyerekek készítették volna – jegyezte meg Gener.
 – Chicxulub nem egészen az, aminek beállítják – mondja a Princeton
geológusa, Gerta Keller, az Alvarez-féle kisbolygó-hipotézis legnagyobb
kritikusa.
A kissé németes akcentussal odaszúrt megjegyzés igencsak jellemző Kellerre,
aki előszeretettel csúfolódik a bevett vélekedésen. Nem vonja kétségbe, hogy a
kréta időszak végén egy gigantikus kődarab csapódott Mexikónak, de abszurdnak
tartja a feltételezést, hogy ez vezetett volna a tömeges kihaláshoz.
Princetoni íróasztala fölött a dinoszauruszok kihalását egészen más felfogásban
ábrázoló kép látható: nem az a kisbolygó okozta Armageddon, amelyet már olyan
széles körben elfogadnak, hogy csak rövid, közismert lábjegyzetet érdemel a
dinoszauruszokról szóló történetekben. Keller szerint viszont az egész, úgy,
ahogy van, marhaság.
Halálos hőség?
– Őrültség. És nincs rá bizonyíték.
Nukleáris tél?
– Ugyan már.
A szökőár maradványai Texasban?
Hülyeség.
A látóhatáron feltűnő égi apokalipszist bámuló karib-tengeri dinoszauruszok
képe ma már a természetrajzi múzeumok állandó tartozéka, szinte a popkultúra
része. A becsapódás közelében lévő dinoszauruszok kétségkívül átélhették a
trópusi ítéletnapot, mielőtt gyorsan, megvakulva, és szinte fájdalommentesen
elpárologtak volna. Keller azonban elutasítja azt az elképzelést, miszerint egy
helyi esemény, egy kisbolygó becsapódása vetett véget a mezozoikumnak.
– Egyszerűen nem hiszem, hogy egy 150–170 kilométeres becsapódás az egész
Földet elpusztítja, miközben a 100–120 kilométeres krátereket vájó becsapódások
nem járnak következménnyel – hasonlította össze kimondatlanul is a triász
időszakban létrejött, jelentéktelen québeci Manicouagan-krátert az állítólag
világrengető chicxulubival.
A Keller íróasztala fölötti képen két T. rex áll valahol Indiában. A művész
habzó szájú, fájdalmasan vonagló állatokat ábrázolt. A távoli tájon izzó
lávafolyamot okádó, égbe nyúló vulkánok és hasadékok. Az előtérben kopár,
aszott föld. Mindenütt rothadó fák és cserjék, a levegőt kénes köd üli meg. Keller
szerint a perm, illetve a triász végi tömeges kihaláshoz hasonlóan a
dinoszauruszok korának is a vulkánok vetettek véget. A véget a globális
felmelegedés, illetve az óceánok savasodása okozta, ugyanúgy, ahogy a korábbi,
perm és triász végi apokalipsziseket is.
Keller nem csak azért állíthatja ezt, mert az ellenkezés szelleme örökké él.
Bármilyen meglepő, a megelőző egymilliárd év legnagyobb aszteroidájának
becsapódásával egy időben India nyugati részét egyes helyeken három
kilométernél is vastagabb lávaréteg fojtogatta. Az indiai vulkáni tevékenység
olyan erőteljes volt, hogy 180 méter vastag lávával boríthatta volna be az
Egyesült Államok 48 egybefüggő államát.
Ez a kréta/tercier időszak legzavarbaejtőbb része. Ez az, ami az elmúlt 35
évben az idegeire megy azoknak, akik szeretnék pusztán a becsapódással
magyarázni a tömeges kihalást. A többi kihalási határon a kisbolygók utáni
kétségbeesett kutatás semmi mást nem tárt fel, kizárólag kontinentális árbazaltot;
a kisbolygó-teóriáról szóló szép, kerek történet szépséghibája minden idők egyik
legnagyobb, kréta végi árbazaltos területének különös létezése. Bár nem Keller az
első, aki felveti, hogy nem a yucatáni kráter, hanem a Dekkán-trapbazalt
pecsételte meg a kréta sorsát, nem sok barátot szerzett magának a terület szakértői
között.
KELLER NEM A BEVETT MÓDON vált irigyelt princetoni geológussá. Egy vidéki svájci
parasztcsalád legkisebb, 12. gyermekeként, a család fekete bárányaként újra és
újra letörték az ambícióit: először egy pszichológus, aki tinédzserkorában közölte
vele, hogy mondjon le orvosi álmairól (ilyen szerény háttérrel ne is álmodjon
ilyesmiről), majd a rabszolgamunka varrónőtanoncként. A nyughatatlan Keller a
fejébe vette, hogy világot lát, így hát az egyetlen értelmes megoldást választotta:
szedte a sátorfáját, és végigstoppolta Észak-Afrikát és a Közel-Keletet.
– Kissé különc vagyok – ismeri el.
Aztán a transzszibériai vasúton, a nagy útra készülve súlyosan megbetegedett,
miközben egyik útitársát ápolta.
– Olyan rosszul voltam, hogy a bécsi kórházban, ahová elvonatoztam, azt
mondták, csoda, hogy életben vagyok – meséli. – Hat hétre elkülönítettek,
infúzióra kötöttek, de én leléptem. Jellemző.
Hat hónappal később Ausztráliában kötött ki.
– Aztán egy bankrablásnál golyót kaptam – folytatja higgadtan. – Halottnak
nyilvánítottak.
A golyó a szíve és a gerince között találta el, átfúrta a tüdejét, a másik oldalon
pedig összetörte a bordáit.
– A kék ég alatt lepergett előttem életem filmje, én meg a végén azt éreztem,
hogy még nem akarok meghalni. Ennyi. Furcsa élményre tértem magamhoz,
Sydney fölött lebegtem. Minden nagyon békés volt. Egy parkot láttam
medencével, amiben emberek fürödtek, körülötte autók cirkáltak. Aztán szirénázó
mentőautó hangja hasított bele a csendbe, óriási lármát csapott. Egy nő
sikoltozott, a mamáját hívta, szörnyen bosszantott. Arra gondoltam, hogy én soha
nem tennék ilyet. Aztán hirtelen a tudatomra ébredtem: én sikoltoztam, két
betegápolónak kellett lefogni.
Megkérdezem, hogy szerinte tényleg Sydney fölött lebegett-e, vagy a víziói
csak a szélsőséges terhelésnek kitett agy hallucinációi voltak.
– Valóságos volt! – csattan fel. – Ismeretlen helyen jártam, amit később
fölkerestem. Nagyon furcsa volt.
– A legkülönösebb persze az – folytatja –, hogy korábban biztosan tudtam, 23
éves koromban meghalok. Nem akartam megöregedni, kamaszként 23 évnél
húztam meg a határt. Amikor 22 éves koromban meglőttek, úgy döntöttem, talán
nem is lehet olyan rossz 23 évesnek lenni.
Peter Wardhoz hasonlóan Keller is csak egy hajszállal úszta meg a kihalást.
Élete ezután is valószínűtlen mederben folyt tovább. San Francisco gettóiban,
felnőttként végezte el a gimnáziumot, majd a San Franciscó-i Állami Egyetemre
került, ahol végre hagyományosabb úton folytathatta tudományos karrierjét.
Ez a kőkemény háttér magyarázatot adhat Keller szívósságára (mások szerint
makacsságára) a tudományos színtéren, ahol már-már boldogan fogadja kollégái
megvetését, amiért felszólal az uralkodó narratíva ellen. Elmondása szerint még
mindig őriz egy cipősdoboznyi levelet az egyik dühödt kollégájától, aki 5 éven át
minden áldott héten küldött neki egy-egy 10 oldalas, szimpla sorközzel gépelt
üzenetet. A konferenciákon tartott előadásait követő beszélgetésekből jól látszik,
hogy milyen eredményes, ha kétségbe kell ejteni a többieket: nyílt eszmecsere
helyett sokkal inkább bandaháború zajlik olyankor.
Keller felhívja a figyelmet a szerinte szén-dioxidra visszavezethető erős
éghajlati ingadozásokra a kréta/tercier határidőszakban; ezt a Namíbia melletti
óceáni aljzatból, illetve Tunéziában és Texasban előkerült megkövesedett
planktonszervezetek mészvázának izotópjaiból olvassa ki. Szerinte az óceán 10
ezer évnél is rövidebb idő alatt négy-öt Celsius-fokot melegedett, a szárazföld
pedig ugyanennyi idő alatt akár nyolc fokot is, ami megtizedelte az élővilágot.
Eközben, a korábbi kihalásokhoz hasonlóan, az óceán elsavasodott, amit a
kihalást követő évezredekben elszaporodó parányi, a krízisből profitáló
planktonfajok is bizonyítanak.
– Ilyen egy átlagos életközösség – mondja Keller, és mutat egy fotót egy
kihalás előtti egysejtű plankton bonyolult spirális vázáról. – Stressz hatására,
például amikor megváltozik az éghajlat, a jellegzetességek eltűnnek. Ha
fokozódik, és a legmagasabb szintet is eléri a stressz, ez lesz az eredmény.
Néhány faj kihasználja a katasztrófát, minden más viszont kihal.
A kihalási határ után az élőlények vázai kisebbé, egyszerűbbé, csúnyábbá –
tulajdonképpen apró kalcium-karbonát-pacákká váltak. Az óceán savasodása és a
kihalás hatására a vázak úgy összezsugorodtak, mint ahogy egy hajó fedélzeti
korlátját emészti el a korrózió.
– Ezek itt viszont állják a sarat.
A „becsapódási télhez” hasonlóan az óceán savasodása is kiválóan alkalmas
arra, hogy elpusztítsa a tápláléklánc alapját, és fenekestül felforgassa a teljes
tengeri ökoszisztémát, moszaszauruszostul, mindenestül.
KELLER SZERINT AZ ÚJABB TÉNYEK is őt igazolják. Az egykor a kisbolygó által szétszórt forró
törmelék miatt kitört globális erdőtüzek pernyéjeként értelmezett rétegeket ma
már másként magyarázzák, a globális tűzviharhoz szükséges oxigénmennyiség
egyébként is kétségessé teszi ennek a gyilkos tettestársnak a létét. Keller szerint a
biológusok régóta szkeptikusan viszonyulnak azokhoz a kijelentésekhez,
miszerint a légkör átmenetileg egy pizzasütő kemence hőmérsékletére hevült
volna, hiszen a levegőt belélegző madarak, emlősök, kétéltűek és hüllők közül is
életben maradtak néhányan, márpedig egy forró kemencében erre ritkán kerül sor.
Ami a savas esőt hozó és a napfényt blokkoló kén-dioxid-elméletet illeti – a
Chicxulub-becsapódásnak ez fontos összetevője –, Keller egyik kollégája, Anne-
Lise Chenet, a Párizsi Geofizikai Intézet munkatársának becslései szerint a
Dekkán vulkáni tevékenységének egyetlen hulláma ugyanannyi kén-dioxidot
bocsáthatott ki, mint a kisbolygó becsapódása összesen. A becsapódás hívei által
emlegetett, kilométer magas, az egész világot elöntő szökőárakat ma már inkább
néhány tízméteresnek tartják – persze ez is ijesztő, de apokalipszist azért nem
okozhat.
Keller eretnek tanainak egyik legfontosabb pontja éppen azokból a
szökőárüledékekből indul ki, amelyeket Texasban és Mexikóban láttam. Keller
szerint a Smit-féle szökőárréteg a Brazos folyó Waco melletti részén nem a
gyilkos hullám után visszamaradt homoklerakódás, hanem a több ezer év alatt
kialakuló homokos tengerfenék békés, banális üledéke. A kőzetrétegek alján
szerinte is láthatóak a Chicxulub-becsapódás nyomai, de a feljebb lévő
homokkőrétegben életnyomokat fedezett fel (ezeket a riválisai vitatják, vagy meg
sem látják), tehát szerinte békés környezetről van szó, amely legalább 100 ezer év
alatt alakult ki – nem a becsapódás következtében, néhány óra vagy nap leforgása
alatt. A fosszilis planktonmaradványok alapján Keller azt állítja, hogy a tömeges
kihalás nyoma legalább egy méterrel a vitatott homokkőréteg fölött található,
vagyis a becsapódás után sokkal később, tehát nem okozhatta a kisbolygó.
Érdekes magyarázat, jegyeztem meg, aztán bevallottam, hogy az ikonikus
Alvarez-féle történet Gubbióról – a planktonszervezetek kihalása, a mészkőréteg
hirtelen megszakadása, az agyagréteg, az irídium felfedezése – nagyon-nagyon
meggyőző. Keller szívből felkacagott.
– Persze nagyon meggyőző annak, aki nem ismeri a rétegtant.
 Keller szerint a híres olaszországi Alvarez-féle szelvény évmilliókat ölel fel, és
nagyon sok minden hiányzik belőle. Ráadásul a Berkeley geokronológusa, Paul
Renne 2013-as eredményeit is vitatja, amelyet pedig egyelőre a becsapódás és a
kihalás legbiztosabb és legpontosabb kormeghatározásának tartanak. Renne a
Montana állambeli Hell Creek-régió világhírű kréta/tercier üledékrétegeit
vizsgálva megállapította, hogy a kisbolygó becsapódása és a szárazföldi állatok
többségének kipusztulása között legfeljebb 30 ezer év telhetett el – ennél
közelebbit lehetetlen kiolvasni a geológiai leletekből. Keller azonban
tántoríthatatlanul hiszi, hogy a becsapódás legalább 100 ezer évvel megelőzte a
kihalást, szerinte ugyanis Renne vizsgálatának hibahatára bőven hagy teret a
tévedésre.
– Ez egy nagy marhaság – mondta telefonbeszélgetésünk során Renne, és
elismételte a Keller eredményeit övező megszokott érveket. – Gerta a saját maga
legnagyobb ellensége, mert szerintem abban igaza van, hogy a Dekkán-trapbazalt
is szerepet játszott a kihalásban. Ez a szakterülete, tudom, hogy ezen a téren
fontos eredményeket ért el. De az a rögeszméje, miszerint a Chicxulub 300 ezer
évvel korábbi, mint a kréta/tercier határ – eleinte legalábbis ezt állította, újabban
csökkent csak a szám –, teljesen aláássa a szavahihetőségét. Addig torzítja a
geológiai valóságot, amíg az meg nem felel a nézeteinek, márpedig ez abszurd.
Senki nem vitatja ugyanakkor azokat az eredményeket, amelyeket Keller és
csapata nemrégiben publikált a Dekkán-trapbazalt datálásával kapcsolatban.
Keller csapata – princetoni kollégája, Blair Schoene vezetésével – minden évben
elutazott Indiába, hogy kifürkéssze a kréta időszak végéről származó fenséges
bazaltrétegek korát. A princetoni csapat minden újabb vizsgálata közelebb hozza
a vulkáni tevékenység legpusztítóbb időszakát a kréta/tercier határhoz.
INDIA TÖBB MINT 100 MILLIÓ ÉVVEL ezelőtt vált el a Gondwana szuperkontinenstől, amellyel
még az állati életformák kialakulásának idején kötött házasságot. India láthatóan
érzelemmentesen viseltetett a szövetség iránt, lóhalálában (legalábbis geológiai
mércével), évi szinte 15 centiméteres sebességgel vágtatott át az ős Indiai-
óceánon. Mielőtt azonban végleg egyesült volna Ázsiával, balszerencséjére a
Réunion-forrópont fölé tévedt. Valamikor a kréta/tercier határidőszak környékén
a szigetkontinens rövid időre kifordult önmagából: elképzelhetetlen mértékű
kitörések zajlottak a területén.
A Dekkán-trap meglepő módon ma is hallat magáról. Réunion szigetország
keleti részén, Madagaszkártól 750 kilométerre keletre, az egykor India területén
bugyogó Réunion-forrópont ma is lávát lövell. A Piton de la Fournaise vulkán és
egész Réunion nem más, mint a földköpeny e különösen forró részének legújabb
megnyilvánulása – ősi öröksége egészen a kréta időszak végére datálható. A
Hawaii-szigetcsoporthoz hasonlóan – amelynek tagjai nyugatról keletre tartva
egyre fiatalodnak, ahogy a Csendes-óceáni-lemez elcsúszik a földköpeny e
mélyben forrongó része fölött – a Réunion-forrópont is nyomot hagyott az Indiai-
óceánban, miközben fölötte elhaladt a kőzetlemez. A Dekkán-trap kitörése óta
eltelt 66 millió évben a forrópont többször átfúrta a földkérget, létrehozta a
Maldív-, illetve a Seychelle-szigeteket, valamint Mauritiust; ma Réunion alatt
működik. Először azonban India alatt tört ki.
Ezen a helyen, egy szűk területen, Mumbai környékén, több százezer évvel a
kréta/tercier kihalás előtt, amikor a dinoszauruszok még boldogan dübörögtek a
világban, fölébredt a földköpeny, és kilövellt a forró láva. Bár ezt a lávafolyamot
manapság is rettenetesnek neveznénk, Keller szerint az első kitörések a Dekkán-
trap összes lávamennyiségének mindössze a négy százalékát jelentették. Ám a
területen történő korai, viszonylag gyenge kitörések is befolyásolták az
éghajlatot. Először erős melegedésre került sor, aztán elsavasodtak az óceánok,
végül a kihalási esemény előtt 150 ezer évvel a szénkörforgás is módosult, amit a
vulkanikus szén-dioxid felszabadulásával hoznak összefüggésbe. Ennek
következtében az üvegházidőszakot a feltételezések szerint jeges éghajlat
válthatta fel. Az észak-dakotai növényfosszíliák azt tanúsítják, hogy a kihalási
eseményt megelőző geológiai pillanatokban akár nyolc Celsius-fokkal is
csökkenhetett a hőmérséklet. A hideget a kitörések első szakaszából származó
friss Dekkán-bazalt mállása és a szén-dioxid-szint ezzel járó csökkenése válthatta
ki. Közvetlenül a kréta/tercier határ előtt jelentősen csökkent a tengerszint, a
hűvös klíma hatására akár gleccserek is kialakulhattak a korábban sokkal
melegebb világban. A Washingtoni Egyetem paleontológusa, Greg Wilson a kréta
végi tömeges kihalás legendás montanai lelőhelye, a Hell Creek környéki senki
földje leleteit vizsgálva igazolta, hogy azon a területen az emlősök 75 százaléka
már a kisbolygó becsapódását megelőző geológiai pillanatokban kihalt; az
erszényeseket is magában foglaló, egykor domináns csoport végzetes csapást
szenvedett, 11 fajból 10 megszűnt létezni. A legkevesebb, amit állíthatunk (ha
hiszünk a leleteknek), hogy az éghajlat és a fauna ennyire gyökeres változása
mindenesetre különös előzménye a mindettől teljesen független világvégének,
amit egy kisbolygó okozott.
Ugyanakkor vannak, akik kétségbe vonják, hogy a kréta/tercier kihalás előtti
időszakot valóban ennyire szélsőséges hőmérséklet-ingadozás jellemezte volna,
vagy hogy a bioszféra ennyire kritikus állapotban lett volna a kisbolygó
becsapódása előtt. A Science folyóiratban a Pennsylvaniai Állami Egyetem
paleobotanikusa, a becsapódás híve, Peter Wilf gúnyosan kijelentette, hogy ez
„egy nyugdíjasotthon lebombázásának forgatókönyve”.
„A tettest már réges-régen elkapták” – írta egy e-mailben az aszteroidára
utalva.
HA VALÓBAN NEM A CHICXULUB-BECSAPÓDÁS, hanem a Dekkán-régió árbazaltja vetett véget a
mezozoikumnak, az eseményre a vulkánok középkorában bekövetkező
kataklizmaszerű kitöréshullám során kerülhetett sor. Valamikor az első kitörések
után, nagyjából a kisbolygó becsapódásával egy időben, India vulkáni rendszere
köpködő hasadékokból hirtelen az olvadt földköpeny törött tűzcsapjává alakult. A
kitörések e „fő szakasza” franciaországnyi területet borított be egyes helyeken
akár három kilométer vastag lávával.
A mai India nyugati részén 1400 méter magas, csíkozott hegyek – például
Mahábalesvar szaggatott, csíkos bazaltcsúcsai – emelkedtek ki a tetemes
mennyiségű olvadt kőzetből. A Dekkán-trap ősi alapanyaga, „a Föld legszélesebb
és legbőségesebb lávafolyama” még a szubkontinens másik oldalára, a Bengál-
öbölbe is eljutott. Az olvadt folyó körülbelül 9600 köbkilométernyi lávát szállított
csaknem 1600 kilométeres távolságba, ami nagyjából a Chicago és Boston közötti
távolságnak felel meg.
A maják Mexikóban véletlenül rábukkantak a dinoszauruszokkal végző
kráterre, amelyből aztán az édesvizet nyerték – nos, a világ másik felén élő
buddhista szerzetesek úgyszintén kellemesnek találták a kréta végi tömeges
kihalás felszínformáit. A buddhisták a Nyugati-Ghátok dzsungelében 22
évszázaddal ezelőtt körülbelül két tucat kolostort és öt szentélyt faragtak a
Dekkán-fennsík szikláiba. A csodálatos adzsantai barlangtemplomok a Cenotes-
gyűrűhöz hasonlóan az UNESCO világörökségi listáján is szerepelnek.
Évezredekkel ezelőtt a szerzetesek olyan kőzetekbe vájt barlangokban meditáltak
némán, amelyek akár a világ pusztulását is okozhatták – itt volt aztán igazán
érdemes belemerülni az aniccsába, a mulandóság buddhista alapfogalmába.

Az Amerikai Geológiai Társaság éves vándorgyűlésén a Berkeley geológusa,

Mark Richards lépett az emelvényre, hogy megszólítsa az egybegyűlteket, köztük
a 35 éves kréta/tercier vita harcedzett veteránjait. A népes közönség éppen előtte
hallgatta végig Keller és munkatársai előadás-sorozatát, amelyben cáfolták
Alvarezék becsapódáselméletét, és amellett érveltek, hogy a kihalási esemény
kizárólag a Dekkán-régióban zajló vulkáni tevékenységre vezethető vissza.
Világosan kirajzolódtak a harcvonalak: Richards előadását a szupersztárok,
Walter Alvarez, Jan Smit és Paul Renne munkájának folytatásaként harangozták
be; ők hárman mindenkinél többet tettek azért, hogy a becsapódás időpontját a
tömeges kihalás idejére datálják. Ha létezett álomcsapat, amely megcáfolhatta
Gerta Keller bosszantó fantazmagóriáit, hát ez volt az.
Richards azonban szokatlan felütéssel indított.
 – Előadásomat egy 360 kilós gorilla bemutatásával kezdem, amely
véleményem szerint 3600 kilóssá növekedett.
A korábbi konferenciákon a halálos kisbolygó mellett voksoló tudósok csak
elutasító legyintéssel emlegették a Dekkán-fennsíkot, és fordítva. Richards
azonban nagyon is foglalkozott a kérdéssel, elismerte ugyanis a különös (és sokak
számára kényelmetlen) egybeesést a legnagyobb aszteroida becsapódása, illetve
az állati életformák kialakulása óta bekövetkezett egyik legnagyobb
árbazalthullám között.
– Annak a valószínűsége, hogy mindez véletlenül történt, valamilyen ok-
okozati összefüggést vagy isteni beavatkozást feltételez – folytatta. – Mivel az
utóbbi nem a szakterületem – geofizikus lennék –, abból indulok ki, ami néhány
évvel ezelőtt még elképesztő feltételezésnek tűnt, ám ma már talán kevésbé az.
Keller csoportjához hasonlóan Richards, Renne és más tudósok is vizsgálták az
indiai lávarétegeket. Veszélyes túrákra indultak a Nyugati-Ghátokban, a csúcsok
körül kanyargó utakon autós fenegyerekeket kerülgettek, majd kőzetmintát
gyűjtöttek a Mahábalesvar csodálatos csúcsairól. Richards és társai különösen a
lávarétegsorok változásaira voltak kíváncsiak. A formáció alsó részén, az első
néhány lávaömlés után valami gyökeresen megváltozott a kőzetrétegben. Itt
kezdődött a Wai-alcsoport, az a hatalmas méretű lávasorozat, amely a teljes
Dekkán-árbazalt legalább 70 százalékát alkotja.
– A Wai-alcsoport nélkül ez a terület nem tartozna a világ legnagyobb
árbazaltjai közé – mondta Richards.
A Wai-alcsoportban nem csupán a láva mennyisége szokatlan, kémiai
összetétele is más, mint az alatta lévő rétegeké. A Dekkán-vulkanizmus korábbi,
kisebb kitöréseiből származó képződményekben bőségesen keveredtek
földkéregre jellemző elemek a lávába, ami azt jelzi, hogy kényelmes tempójú
kitörésekről lehetett szó. Ám a Wai-alcsoport alján a lávában kizárólag a
földköpenyben található kőzetek nyomai látszanak, ami azt jelenti, hogy a láva
vadul, sietve tört fel a mélyből, és szinte egyáltalán nem érintkezett a kéreggel.
– Mintha közvetlenül a köpenyből indult volna ki egy tűzoltótömlő –
fogalmazott Richards.
Amíg Richards az Indiában gyűjtött adatokat elemezte, jó barátja, berkeley-beli
kollégája és a téma atyaistene, Walter Alvarez a Google Earth segítségével
vizsgálta a Dekkán-régió földrajzi jellemzőit. A műholdas felvételeken vette
észre, hogy az idősebb, gyengébb lávaömlések padjait átszelő törésvonalak nem
folytatódnak a hatalmas Wai-alcsoportban. Alvarez ebből jelentős időbeli törésre
következtetett a korábbi kitörések és a tűzoltótömlő között. Izgatottan hívta fel
Richardsot, hogy beszámoljon neki elméleti felfedezéséről.
– Ha a kréta/tercier határral kapcsolatos problémákkal foglalkozol, és Walter
Alvarez felhív vasárnap délután, hogy azonnal menj át hozzá, akkor azonnal
átmész hozzá – mondta Richards. – Az elmélet ugyanis azt jelentette, hogy az
árbazalt álmosan ásított egyet, majd kijelentette, hogy ő a maga részéről
befejezte… ám akkor valami közbeszólt.
– És most jön a bökkenő – folytatta Richards. – Egy csapat paleontológus,
köztük Gerta Keller, kimutatta, hogy a Bengál-öbölnél, ahol hatalmas
lávafolyamok csücsülnek a kréta üledéken, a fúrómagokban a lávafolyamok
éppen a kréta/tercier határon jelennek meg.
Hol máshol jött volna az aha!-élmény, ha nem a yucatáni maja romoknál egy
családi nyaraláson? Indulás előtt Alvarez megmutatta Richardsnak a különös
térképet a yucatáni kráterről meg a kráter pereme mentén sorakozó, a maja
civilizációt tápláló víznyelőkről.
Richards számára egy Chichén Itza közelében található víznyelő meglátogatása
után vált világossá minden.
– Visszatértem a szállodai szobába, és, már amennyire ez ebben a szakmában
lehetséges, megvilágosodtam – mesélte. – Hajnali háromkor szó szerint
felpattantam, elővettem a számítógépemet, és amíg a család aludt, elmerültem a
szakirodalomban.
Richardsnak hirtelen eszébe jutott Michael Manga, egy kollégája a Berkeley-n,
aki azt a feltevést vizsgálta, hogy földrengések aktiválhatnak-e távoli vulkánokat.
Nem volt éppen új ötlet, de lassanként statisztikailag is igazolták.
1960-BAN AZ ÍRÁSOS FELJEGYZÉSEK óta nyilvántartott legnagyobb földrengés csapott le Chilére.

Harmincnyolc órával később és 240 kilométerrel arrébb valósággal lerobbant a

Cordón Caulle vulkán felső része. Több mint egy évszázaddal korábban Charles
Darwin is átélt egy hasonló földrengést a chilei Valdiviában, miután egy napon
belül kitört a Minchinmávida és a Yanteles vulkán. Darwin gyanította, hogy a két
jelenség között ok-okozati összefüggés állhat fenn, de nem sikerült meggyőző
okfejtéssel előállnia. A földrengések és vulkánkitörések közötti lehetséges
kapcsolatra nem volt hivatalos bizonyíték. Az utóbbi időben azonban a
statisztikai adatok is arra utalnak, hogy az összefüggés valós. Úgy tűnik, hogy a
földrengés erőssége, illetve a kitörő vulkánok távolsága között igenis van
kapcsolat. Richards kollégája, Manga éppen ennek eredt a nyomába.
Kiszámította, hogy egy elképesztő erősségű, 11-es magnitúdójú rengés esetén – a
Chicxulub-becsapódás körülbelül ekkorát idézhetett elő – globális az aktiválódási
távolság. Más szóval egy 11-es erősségű földrengés a világ bármelyik vulkánját
képes beindítani. A Chicxulub-becsapódás által előidézett földrengés az
apokalipszis eszközeivé változtathatta India átlagos vulkánjait – ezt értette meg
Richards azokban a hajnali órákban.
Amikor Alvarez 1997-ben a Chicxulub-becsapódás bizonyításán fáradozott, ő
maga is eltűnődött a kisbolygó érkezése és a vulkáni tevékenység már-már
varázslatos egybeesésén. „A jó nyomozó egyetlen egybeesést sem hagyhat
figyelmen kívül – írta –, tehát a kréta/tercier határ és a Dekkán-régió kitöréseinek
időbeli egybeesését sem; és ha ezt egy másik egybeesés – a szibériai trapbazalt
kialakulása és a perm/triász határ – is megerősíti, annak már bizonyosan
jelentősége van. Jelen pillanatban mégsem tudok senkit, aki észszerű
magyarázattal szolgálna a becsapódások, a vulkánkitörések és a tömeges
kihalások közötti összefüggésre.
Most megtalálták az összefüggést.
Nem ekkor merült fel először, hogy az indiai vulkánkitöréseket a kisbolygó
becsapódása válthatta ki. A megelőző évtizedekben rövid ideig foglalkoztak ezzel
a lehetőséggel, de elvetették, amikor megállapítást nyert, hogy a Dekkán-árbazalt
első hulláma akár több millió évvel is megelőzhette. A kutatók szerint ha a
vulkáni tevékenység már az aszteroida becsapódása előtt megkezdődött, nem
lehet közöttük ok-okozati összefüggés. A kérdéses Dekkán-régió ráadásul nem
pontosan a Föld másik oldalán, az antipóduson helyezkedik el a becsapódás
helyszínéhez képest, érveltek, a szeizmikus energia a bolygó másik felén
összpontosulhatott, és a becsapódás egyébként sem volt elég erős ahhoz, hogy
önmagában ilyen katasztrófát idézzen elő.
Ám ha Richards nem téved – ha a Chicxulub csak az utolsó csepp volt a
pohárban, és berobbantott egy már egyébként is feszült vulkanikus rendszert –,
akkor gyanúja szerint a becsapódás nemcsak a Dekkán-régióban indíthatott el
túlműködést, hanem a világ vulkáni íveiben és az óceáni hátság teljes
rendszerében is. A becsapódást követően a bolygó egymásba illő tektonikus
lemezperemei vulkáni ágyútűzben törhettek ki.
ANNAK ELLENÉRE, HOGY izgalmas lehetőség adódott a rivális elméletek kibékítésére és a
vulkáni tevékenység szerepének újraértékelésére a kréta időszak végi tömeges
kihalásban, Richards bölcsen kerüli, hogy megnevezze a dinoszauruszok
pusztulásának első számú felelősét. A két nagy jelentőségű esemény továbbra is
nyugtalanítóan közel van egymáshoz, valahol a kihalás közvetlen közelében.
Richards kitérő válaszokat ad, amikor a Dekkán-fennsík pontos szerepét firtatják
a kihalás kapcsán, közben pedig új, finomhangolt mérések érkeznek a területről a
kitörések jellegére és időpontjára vonatkozóan.
– Életem legjobb döntése volt, hogy nem fogalmazok meg véleményt a
kréta/tercier eseményről – mondta. – Nem lenne semmi értelme. Nagyon
elmérgesedett ez a vita. Nem akartam belekeveredni. A következő években
kiderül majd, hogy mi történt. Sokkal jobb, ha barátként jövünk rá. Együtt. Mert a
történet egyre érdekesebb lesz.
Kollégája, Paul Renne már nem ilyen visszafogott.
– Talán elfelejthetjük végre a tűzgömböt, a kárhozatot meg a hasonló dolgokat
– fogalmazott. – Hosszú évek óta rejtély, hogy mi okozhatta ezt a különös
egybeesést, hiszen a többi tömeges kihalás nem hozható egyértelműen
összefüggésbe égitestek becsapódásával, a nagyobbak viszont mind olyan
árbazaltokhoz társíthatók, mint a Dekkán-trap. Lehet, hogy a Chicxulub volt a
puska, a Dekkán pedig a golyó.
MI PECSÉTELTE HÁT MEGa dinoszauruszok sorsát, mi végzett a Föld történetének
legdominánsabb szárazföldi állatcsoportjával, amely 136 millió éven át
uralkodott? Ennyivel talán beéri, kedves olvasóm: a kréta időszak végén egyre
szélsőségesebbé vált az éghajlat; az üvegház-periódus hőhullámait rövid, kemény
telek szakították meg… közben a Földbe csapódott egy San Francisco-méretű
kisbolygó, egy másodperc alatt átszáguldott a légkörön, Mexikót Mordorrá
változtatta, mindent lángra lobbantott; szökőárakat okozott, amelyek a partról
több száz kilométerre becsaptak a szárazföld belsejébe; lerombolta a keleti
partvidéket; a kezdődő sötétségben elpusztultak a planktonszervezetek,
összeomlottak a táplálékláncok, az égből savas eső hullott… ugyanekkor a világ
másik felén a mélytengeri óceáni hátságok felnyögtek, és megnyílt a föld –
méghozzá olyan mélyen, ahogy korábban csak néhány rettenetes alkalommal –,
tűzbe borította India nyugati részét, elsavasította az óceánokat, és évezredekre
perzselő hőséget zúdított a világra.
Mindez persze csak spekuláció. Továbbra sem tudjuk, hogyan festhetett a
dinoszauruszok utolsó napja. Csak annyi bizonyos, hogy elmondhatatlanul
borzalmas lehetett.
Joggal merül fel a kérdés, hogy miért jutott ilyen valószínűtlenül rettenetes sors
a dinoszauruszok osztályrészéül. A végzetes események olyan tobzódásáról
beszélünk, mintha valamiféle bosszúálló, a dinoszauruszokat szívből gyűlölő
istenség biztosra akart volna menni. Valószínűbb azonban, hogy a sikeresség
sajnálatos következményeivel állunk szemben. A dinoszauruszok szinte egy
örökkévalóságon át uralták megkérdőjelezhetetlenül a bolygót. Minél tovább él
valaki, annál nagyobb a valószínűsége, hogy egy nagyon-nagyon ritka, nagyon-
nagyon szörnyűséges esemény tanúja lesz. Az emberiség még egymillió éve sem
létezik. Ha kitartunk még néhány 100 millió évig, ránk is várnak jó és rossz napok
egyaránt.

Egész nap az alabamai vidéket jártuk az Alabamai Egyetem paleontológusával,

Dana Ehrettel moszaszauruszok után kutatva, már alig vártam, hogy befejezzük
és hazamehessek végre, hogy a napégésemet babusgassam. Sikeresek voltunk,
hamar rábukkantunk a kipusztult szörnyetegek csigolyáira. Minden nagyobb eső
kimossa őket Alabama eróziónak kitett, mészkőbe vágódó vízmosásaiból. Ehret
azonban nem nyughatott. Meg akarta találni a híres-nevezetes kréta/tercier határ
helyi rétegét, azt a vonalat, amely felett már nem úszkáltak moszaszauruszok.
Ehret „alabamai vándornak” hívja magát, és nem hazudtolta meg ezt a nevet.
– Hol a fenében lehetünk? – szegezte nekem a kérdést.
Aznap 2,5 méterrel volt magasabb a folyók vízszintje a szokásosnál, így aztán
víz borította a campustól egyórányi autóútra található kréta/tercier határt. De
Ehretnek volt B terve, egy olyan hely, ahol még sosem járt. Mississippi állam
földtani szolgálatának nyugalmazott geológusától kapta a tippet, mint a horgász,
aki elárulja sporttársának a kedvenc lelőhelyét.
– A semmi közepén vagyunk – jelentette ki papírtérképét bogarászva; itt már
nem volt térerő, a telefon semmit nem ért az alabamai földutakon, 2,5 órányira
délre Tuscaloosától. Egyik gyapotmezőt hagytuk el a másik után, nyomorúságos,
rozsdás bádogviskók mellett zötykölődtünk, megbámultam egy férfit, aki
meztelen felsőtesttel, puskával a kezében üldögélt a verandáján. Egy váratlan
kereszteződésnél Ehret megint a térképbe mélyedt, majd felnézett.
– A semmi közepén vagyunk – ismételte meg némi hallgatás után. – Menjünk
egy kicsit tovább – folytatta. – Iszonyú izgalmas!
Közeledtünk a célhoz. Az út mentén a kréta időszak legvégéről származó
osztrigahéjak hevertek – a hatalmas, bütykös kagylókat „az ördög lábkörmének”
csúfolják. Dél felé könnyű túlmenni a kréta/tercier határon, ahol az alabamai és
mississippi moszaszauruszok meg tyrannoszauriák helyett már óriási
bálnacsontokat és korai főemlősöket találunk.
Megelőztünk egy terepjárót, rozsdás fémketrecekben búskomor csirkéket
szállított, tollukat felborzolta az autópályán süvítő szél. Pár megalázott
dinoszaurusz némán bámulta furgonunkat azokkal az összetéveszthetetlen
hüllőszemekkel, mintha minket vádolnának az egykor büszke nemzetségüket ért
méltánytalanságokért.
280 HEKTÁR ELADÓ, állt az út mellett egy korhadt táblán.
– Kétszáznyolcvan hektár, és pont a kréta/tercier határon! – viccelődött Ehret.
Hirtelen egy nagy, rétegzett képződmény tűnt fel az út mellett.
– Ez lesz az! – Elkomolyodott, majd a nyakát nyújtva szemügyre vette.
Sietősen behajtott a zöldbe, leparkolt, kezét továbbra is a kormányon nyugtatta.
Az útbevágás felénél a kőzet színe hirtelen megváltozott.
– Biztos, hogy ez az.
A sziklafal tetején új világ várt ránk. A mi világunk.
A PLEISZTOCÉN VÉGI TÖMEGES
KIHALÁS
50 000 évvel ezelőtt – közeljövő
A különös világ, a paleocén időszak követte. Az új-mexikói
DINOSZAURUSZOK VÉGTELEN KORÁT

Angel Peak szurdokaiban Williamson csapata a megrázkódtatáson átesett új

bolygót próbálta rekonstruálni. Új-Mexikó e kietlen pusztasága teli volt
teknőspáncélokkal, aligátorcsontokkal és emlősfogakkal. Ismerős állatok, mégis,
többségük kihalt, nincs leszármazottjuk a modern világban. Máshol a Föld
egészen bizarr kísérleteket végzett, minden erejével igyekezett betölteni a
dinoszauruszok eltűnése után keletkezett ökológiai űrt. Dél-Amerikában
megjelent a Titanoboa, ez az egy tonnánál is nehezebb, csaknem 15 méter hosszú
kígyó. A rémületes szörny méltó párja volt a földrészen élő „rémmadaraknak”,
amelyek a paleocén idején jelentek meg, de csak később növesztettek lóméretű
fejet, dinoszauruszlábat és óriási kampós csőrt, hogy kipusztult unokatestvéreik
örökébe lépve rettegésben tartsák a környéket.
– Őrület! – mondta Stephen Brusatte. – A dinoszauruszok által hagyott űrt
néhány egészen bizarr küllemű madár töltötte be. Persze a madarak is
dinoszauruszok, a kihalást követő néhány millió évben ők léptek a Velociraptorok
és társaik helyére.
Az állatvilág is rengeteget változott, de az éghajlat még kiszámíthatatlanabbnak
bizonyult.
– A paleocén és az eocén időszakot vad éghajlat-ingadozások jellemzik –
magyarázta Brusatte Új-Mexikó perzselő napsütésében, a kiszáradt, poros
patakmederben gyalogolva. A sivatagi hőség persze kismiska ahhoz a globális
izzasztókamrához képest, amiben az őseink éltek.
– Annyit tudunk, hogy nagyon meleg volt, sokkal melegebb, mint manapság.
Mivel látjuk, mi felé haladunk, tudnunk kell, milyen lehetett a bolygó a forró
időszakokban. Egyrészt sokkal melegebb volt, másrészt jelentős, néhány tízezer,
legfeljebb néhány százezer évig tartó hőmérsékleti kiugrások jellemezték. Ezért
foglalkozunk az időszakkal.
– Találtam egy teljes teknőshaspáncélt! – kiáltott le Williamson a fennsíkról.
– Szuper! – kiáltott vissza Brusatte a tiszteletet parancsoló hegygerincet
bámulva. – Hogy lehet oda feljutni?
Az emlősök korának üvegház-periódusa 56 millió évvel ezelőtt érte el az
izzasztó tetőpontot, amikor alig 20 ezer év alatt nagyjából a mai fosszilis
tüzelőanyag-készletnek megfelelő mennyiségű szén került a légkörbe és az
óceánokba. Ennek következtében az átlaghőmérséklet öt–nyolc fokkal
megemelkedett. Ez az úgynevezett paleocén-eocén hőmérsékleti maximum (angol
rövidítéssel: PETM). Az okozhatta, hogy az Atlanti-óceán északi részének
mélyén lévő vulkánok nagy mennyiségű fosszilis tüzelőanyagot égettek el a
tengerfenék alatt. A szén-dioxid és a metán felszabadulásával az éghajlat
valósággal perzselővé vált, talán öngerjesztő folyamat kezdődött, amelynek
hatására a szárazföldön felolvadt a permafroszt, így még több szén-dioxid és
metán került a légkörbe, a bolygó tehát még jobban felmelegedett. Nem éppen
biztató, ha a jövőre gondolunk.
A korallzátonyok a PETM idején súlyosan károsodtak, az emlősök – például az
első lovak – testmérete a hőség ellen védekezve kisebbé vált; mindenki a sarkkör
felé vándorolt, ahol a Jeges-tenger langyos vize majdnem 25 Celsius-fokig
melegedett. A Föld még a hőhullám enyhülése után is rendkívül meleg maradt. A
Kanada sarkkörön túli részén fekvő, széljárta Ellesmere-szigeten, a jéggel borított
tengerekre néző kopár domboldalon megkövült fatörzsek mesélnek az egykori
eocén mocsárerdőről, amelyet repülő makik, óriásteknősök, vízilóra emlékeztető
állatok és aligátorok népesítettek be. A szén-dioxid-kibocsátás legrosszabb
forgatókönyvei és a klímaérzékenységi modellek szerint a Földön akár újra
kialakulhat az eocén gőzfürdő.
A dinoszauruszok korában kezdődő és az első emlősök virágkorában is
uralkodó, magas szén-dioxid-szintű üvegház-periódus egyik lehetséges oka –
ismét csak – India. A szubdukciós zónákban, amelyek Ázsia felé hajtották az
óceánon a szigetkontinenst, a Föld mélyébe bukó óceáni aljzat magával vitte az
idők során a tenger holt élőlényei által felhalmozott, több ezer kilométer széles
sávban lerakódott karbonátréteget. Az elnyelt kőzetből származó szén-dioxid a
vulkáni élcsapat tevékenysége nyomán folyamatosan a légkörbe jutott. Amikor
mintegy 45 millió évvel ezelőtt India nekiütközött Ázsiának, ez a több tízmillió
éve működő szén-dioxid-gyár bezárta a kapuit, a vulkánok elcsendesedtek. Az
ütközés a mennyekbe emelte a Himaláját, majd a kontinens vulkanikus kőzete és
az újszülött hegylánc is lassan mállani kezdett, ami tovább csökkentette a szén-
dioxid mennyiségét. A Himalája kiemelkedésének és mállásának kezdetével
megindult a hosszú, lassú út a modern jégkorszak felé – ugyanez történt 400
millió évvel korábban az Appalache-hegység, majd azt követően az ordovíciumi
jégkorszak kialakulásánál.
Végül a hosszú időn át buja erdőkkel borított Antarktisz is levált Ausztráliáról,
így a Gondwana szuperkontinens utolsó darabja is leszakadt. A legdélibb
földrészt is beborította a jég, az egész Földön hűvösebb és szárazabb lett az
éghajlat – 34 millió évvel ezelőtt jégbe fagyva véget ért az eocén. Ez a változás –
a régóta tartó üvegház-periódusból a maihoz jobban hasonlító, sarkvidéki jéggel
jellemzett éghajlatba való átmenet – nagy felfordulást okozott az állatvilágban. A
sarki jég első megjelenésekor eltűntek például a Brontotherium-félék, ezek a
különös, dudoros fejű, orrszarvúra emlékeztető emlősök. Az ősi erdők helyén
megjelentek az egyre terjeszkedő, számunkra is ismerős prérik és szavannák. Ez a
változás az úgynevezett grande coupure, francia kifejezéssel a „nagy törés”.
Többségében azonban a kainozoikumban is a megszokott módon zajlott a kihalás
és a fajképződés: a fajok élték természetes életüket, majd megadták magukat a
változó földtörténeti évszakoknak, anélkül hogy válogatás nélkül lesújtott volna
rájuk a tömeges kihalások bárdja. Mindenesetre ez a dinoszauruszok kora után
kialakuló, a közvélemény képzeletében méltatlanul elhanyagolt világ is éppen
eléggé vad volt, akadt benne dinoszauruszméretű, szarv nélküli orrszarvú, és
istenhez hasonlatos, 18 méteres megalodon, azaz óriásfogú cápa is.
Azután, mindössze hárommillió évvel ezelőtt, miközben egyre csökkent a
légkörben a szén-dioxid mennyisége, Észak- és Dél-Amerika pedig
összekapcsolódott Panamánál – nászuk megváltoztatta a nagy óceáni áramlási
rendszer irányát –, lassan befagyott a bolygó teteje is. Az Északi-sark
valószínűleg azóta is nagyrészt fagyott maradt – napjainkig legalábbis, ugyanis
arra számítanak, hogy az elkövetkező évtizedek nyári hónapjaiban el fog olvadni.
Amikor mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt már megfelelő mértékben lehűlt a
Föld, az éghajlatot a bolygó mozgásából fakadó szabályozás kezdte uralni: a
forgástengely hajlásszögének változásával hol több, hol kevesebb napfény érte a
Földet, ami hol felmelegedett, hol eljegesedett. Amikor a periodikus imbolygás
nyáron eltávolította a Földet a Naptól, a jég 1,5 kilométernél is vastagabb takarót
vonhatott a földrészekre. Megérkezett a tél, amely több tízezer évig jeges
ölelésben szorította magához bolygónkat. Az elmúlt néhány millió évben az
imbolygás és a Föld pályájának rendszeres változása következtében akár 50
ciklusnál is többször nyomulhatott előre, majd húzódhatott vissza a jégtakaró.
És ezzel el is érkeztünk a mába. Két nagy eljegesedés között vagyunk, néhány
ezer éven át élvezzük a rövid interglaciális meleget, amely ugyanúgy elmúlik,
majd ismét visszatér, mint a korábbi tucatnyi üvegház-periódus. Arra persze ne
számítsunk, hogy a kellemes nyaralás még egyszer ennyi ideig tart. Egyetlen
geológiai pillanat alatt elérkezik ismét a nagy eljegesedés, amikor New York
városa az Antarktisz peremére hasonlít, az Empire State Building pedig csak egy
jelentéktelen folt lesz a kontinentális jégtakaró jégtáblái között. Ha megint eljön a
jégkorszak, a tengerszint 120 métert süllyed, az ismerős partszakaszok több száz
kilométerrel beljebb kerülnek a szárazföldre, összeköttetés létesül Ausztrália és
Ázsia, illetve Ázsia és Észak-Amerika között. Később még visszatérünk ehhez a
hosszú távú előrejelzéshez, amelyet az emberi tevékenység a feje tetejére állított.
Érdekes módon az elmúlt néhány millió év vad éghajlati ingadozásai – a durva
jégkorszakok és a melegebb periódusok váltakozása – nagyon kevés kihalást
okoztak. A földtörténet korábbi jégkorszakainak áldozatául eső Isotelus rexszel
vagy a Dunkleosteusszal ellentétben a gyapjas mamutok, az óriáslajhárok, az
óriási erszényesek és az autóméretű tatuk vidáman átvészelték az eljegesedések és
meleg interglaciálisok váltakozását a földtörténet újabb szakaszában, könnyedén
alkalmazkodtak a szeszélyes bolygóhoz.
Aztán egyetlen geológiai pillanattal ezelőtt eltűnt a világból a szárazföldi emlős
megafauna fele.
Ezek az úgynevezett „időben közeli” kihalások, a geológusok szerint ugyanis
minden, ami néhány ezer éve történt, olyan, mintha tegnap esett volna meg. Az
„időben közeli” kihalások – amelyeknél nagyobb csapás nem érte a nagy testű
szárazföldi gerinceseket a kréta időszak végének bibliai zűrzavara óta – egészen
egyedi mintázatot követnek: a tenger birodalmát nem érintik, és szinte egyáltalán
nem befolyásolják a növényvilágot, elsősorban a nagy testű szárazföldi emlősök
pusztultak el.
Évmilliók viszonylagos stabilitását követően, számtalan súlyos éghajlati
ingadozás után váratlan kihalási hullámok söpörtek végig a bolygón, amelyek
még a nemrégiben kialakult afrikai főemlős faj, a Homo sapiens hősies
vándorlásait is elhomályosították. A mindössze néhány tízezer éve kezdődött
kihalások egyik földrészt érintették a másik után, a távoli szigeteket sem
kímélték, még ma is akadálytalanul folytatódnak. Az emberi tevékenység okozta
kihalások hallatán famatuzsálemeket feldaraboló benzines láncfűrészek és
rozsdás, az óceánaljzatot tengermélyi ekevasként felszántó ipari vonóhálók képe
dereng fel előttünk, pedig már az ember első megjelenésétől kezdve kijelenthető,
hogy a biológiai sokféleség kárára terjeszkedünk.
Valamikor 40-50 ezer évvel ezelőtt Ausztráliából eltűntek az erszényes
oroszlánok és a maiaknál sokkal nagyobb (és lassabb) óriáskenguruk. Eltűntek a
valaha élt legnagyobb erszényesek, a nehézkesen cammogó, orrszarvúméretű
óriás növényevők, a Diprotodonok. Eltűntek a hatalmas, röpképtelen, akár
kétméteresre is megnövő madarak. Eltűnt egy óriáspitonfaj, a szárazföldi
krokodilok két faja és egy hatalmas varánuszféle, a Megalania, amely a maga 4,5
méteres hosszával mintha eltévedt volna félúton a triász felé. Minden 100 kilónál
nehezebb szárazföldi állat kipusztult. A kihalási hullám nem a szokatlan éghajlati
viszonyok vagy egy becsapódó kisbolygó miatt sújtott le Ausztráliában az
állatvilágra, hanem nagyjából akkor, amikor az első ember megjelent.
Amikor a modern ember feltűnt Európában és Ázsiában, a helyi faunában
tartós kihalási hullám kezdődött, melynek Eurázsiában áldozatául esett az erdei
őselefánt, a gyapjas mamut, a gyapjas orrszarvú, a kevésbé gyapjas orrszarvú, a
víziló, az óriásszarvas (a világ legigézőbb agancsával), a barlangi medve, a
barlangi oroszlán és a foltos hiéna. Eurázsiából eltűntek a Neander-völgyiek is –
az eszközöket és tüzet használó, halottaikat eltemető emberfélék. A Neander-
völgyiek és a modern ember találkozása pusztítóan rövidre sikerült, bár
szerelmük a jelek szerint felülemelkedett a faji különbségeken, mert génjeik az
európaiakban és ázsiaiakban tovább élnek.
A közvélemény képzeletében a gyapjas mamutok és a dinoszauruszok kora
összemosódik, pedig a gyapjas mamut kihalása olyannyira a közelmúlt része,
hogy bizonyos helyeken a hó alól ma is elő lehet ásni maradványokat, sőt akár el
is lehet fogyasztani a húsukat, amint azt Richard Stone is megtapasztalta, amikor
orosz kollégájával Szibériában járt. „Még néhány kupica vodka után is borzalmas
íze volt. Mint amikor túl sokáig áll a hús a mélyhűtőben.” Kelet-Európában és
Oroszországban számos helyen találhatók kizárólag mamutcsontokból épült
házakból álló települések romjai: ilyen például Ukrajnában a csodálatos
Mezsirics-lelőhely, ahol 150 állat csontjait használták fel.
Az ember körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt jutott el Észak-Amerikába.
Ugyanebben az időszakban, évmilliók viszonylagos stabilitása után – amikor az
éghajlatot vad ingadozás jellemezte – döbbenetesen sok állat tűnt el a földrészről.
Észak-Amerika állatfajainak gazdagsága egykor a mai Afrika szavannáiéval
vetekedett. Ám eltűnt a kontinens négy mamutfaja, az elefántszerű
Gomphotherium és az óriáslajhár – egyes példányok a 4,5 méter magasságot is
elérhették, ha a hátsó lábaikra emelkedtek. Eltűntek az egy tonnánál is többet
nyomó óriás tatuk, a medveméretű óriáshódok, a minden mai medvénél nagyobb
termetű rövidfejű medve, az óriás pekari, az észak-amerikai tapír, egy
jávorszarvasszerű állat, a Cervalces scotti, a vízidisznók, a vadkutyák, a
törpeantilopok, a hosszúszarvú és a sztyeppei bölény. Kipusztult a masztodon is.
A masztodon ürülékéből táplálkozó gombafaj spóráinak vizsgálata során
megállapították, hogy ez a kihalási hullám nem a természeti erőkkel függött
össze, hiszen sem a növényzet, sem az éghajlat változása nem kísérte. A spórák
számában éppen akkor figyeltek meg csökkenést – ez a masztodonok és más nagy
testű állatok eltűnésére utalt –, amikor a masztodonok kedvenc lucerdői vidáman
terjeszkedtek. Az őslakos amerikai indiánok vadászterületei és azok a
számítógépes modellek, amelyek a megafauna túlzott vadászatából könnyen
következő kihalásokra utalnak, más felelőst sejtetnek.
Észak-Amerikából eltűntek a tevék is, pedig ezek az állatok ezen a földrészen
alakultak ki, csak később terjedtek el Ázsiában és Afrikában. Amikor az 1850-es
években az Egyesült Államok délnyugati részén katonai konvojokban
kísérletképpen tevéket is használtak, Edward Beale hadnagy – nem sejtvén, hogy
az állat őse onnan származik – kellemesen csalódott szokatlan teherbírásukban. A
tevék boldogan meneteltek evolúciós hazájukban, és még „az értéktelen, a
jószágok által megvetett gyomokat és egyéb növényeket, például az Új-Mexikó
útjai mentén növő kreozotcserjét is” megették.
 A zebrák és lovak ugyancsak kipusztultak. Az észak-amerikai lófélék története
meglehetősen különös. A kontinensen évmilliók alatt kialakuló lovak 12 ezer
évvel ezelőtt egyik pillanatról a másikra eltűntek, a spanyol konkvisztádorok
hozták vissza őket néhány ezer évvel később. Ha ezután néhány millió évig jelen
lesznek a földrészen, a távoli jövő geológusainak valószínűleg fel sem tűnik majd
ez a néhány évezreden át tartó távollét.
A minden idők legnagyobb repülő madarai közé tartozó Teratornis és a
kondorkeselyűk nagy része ugyancsak kihalt, mert Észak-Amerikában már nem
találtak elég letisztogatni való nagy testű állattetemet. Eltűntek az óriásfarkasok
és a kardfogú tigrisek, az észak-amerikai gepárd és minden idők egyik
legnagyobb macskaféléje, az amerikai oroszlán, amely még afrikai unokatestvérét
is túlszárnyalta. Sok ősmaradvány található pusztulásuk színhelyén, például Los
Angeles belvárosában: csontjaik a La Brea-i ősi kátrányos gödrökben, ebben a
természetes aszfaltban őrződtek meg a forgalmas Miracle Mile mentén.
Ezek az állatfajok a közelmúltban még Észak-Amerika földjét taposták, s a
jövő geológusainak valószínűleg úgy tűnik majd, mintha csak most haltak volna
ki. Puszta illúzió, hogy a mi korunk kevésbé izgalmas, mint a természetrajzi
múzeumokban kiállított világok. Frissen lecsupaszított tájaink mindössze néhány
geológiai pillanattal ezelőtt váltak félelmetesen kopárrá és kihalttá.
Ez a különös állatsereglet azonban evolúciós szellemekkel együtt él tovább. Az
Észak-Amerika nyugati vidékén élő sebes lábú villásszarvú antilop például sokkal
gyorsabb, mint bármelyik ma élő ragadozó. A sebessége persze nem a jelenlegi
ragadozókéhoz alkalmazkodott. Az észak-amerikai gepárd állandó, ádáz üldözése
miatt lett ilyen gyors – egy geológiai pillanattal ezelőtt. Ezt a hiányt magam is
érzékelhettem, amikor a vonatom elzakatolt az amerikai Serengeti, az új-mexikói
Kiowa Nemzeti Préri mellett, ahol a szélfútta, üres tájban egyetlen magányos
antilop menekült a kísértetek elől.
A pleisztocén egyéb evolúciós fantomjai a zöldségespultokon köszönnek
vissza. A gyümölcsmagokat az állatok megeszik és messzire viszik, az avokádó
esetében azonban ennek semmi értelme. Azt, aki a biliárdgolyó méretű magot
egyben nyelné le, a legjobb esetben is napokig emésztési bántalmak gyötörnék.
Ám a méret mindjárt értelmet nyer olyan környezetben, ahol a fákon óriási
növényevők táplálkoznak, például az akár dinoszaurusznyi nagyságot is elérő
óriáslajhár, amelynek fel sem tűnt, hogy mekkora magokat fogyaszt. Az
óriáslajhár néhány geológiai pillanattal ezelőtt eltűnt, az időszak különös
gyümölcse, az avokádó azonban megmaradt.
Az óriáslajhár és az amerikai megafauna olyan rövid ideje semmisült meg,
hogy a Grand Canyon barlangjaiban a mai napig nagy mennyiségű óriáslajhár-
ürülék található. Az Arizonai Egyetem néhai paleontológusánál, Paul Martinnál
senki sem írt meghatóbban az ürüléken való átgázolás élményéről, amikor
megörökítette egy expedícióját a Grand Canyonban lévő Rampart-barlangba:
Ahogy lassan beljebb merészkedtünk, elállt a szavunk, mintha egy
templomba léptünk volna (…) A lajhárürüléken keresztül, egyesével
ereszkedtünk le az árokba. Mellkasig ért a lajhárürülék rétegsora, mire
megálltunk. Nem észleltünk légmozgást, az ürülékből mégsem áradt az
ammónia vagy a rothadó trágya szaga; gyanta és tömjén illatát éreztük csak.
Némán hallgattunk. A csendben éreztem, hogy feláll a szőr a hátamon. Nem
kell ahhoz szúfi bölcsnek vagy misztikusnak lenni, hogy érezze az ember: ez
a félhomályos, alacsony mennyezetű kamra valóságos szentély. A Rampart-
barlang minden síremléknél szebben hódolt a kihaltak előtt.
Senkire sem zúdult nagyobb össztűz azért a népszerűtlen felvetésért, miszerint
az őslakos populációk lennének a felelősek a kihalásokért, mint a néhai Martinra,
aki az 1960-as években vetette fel először a túlvadászat elméletét. A posztmodern
társadalomtudósok és antropológusok többségét felháborította a gondolat, hogy a
gyarmatosítás következtében egyébként is dehumanizált és megtizedelt
őslakosokat tegyék felelőssé a kihalás szakaszos, globális hullámaiért. Martin
egyik leghangosabb kritikusa az Arizonai Egyetem politológiaprofesszora, Vine
Deloria Jr. volt, a kreacionizmus amerikai őslakosokra vonatkozó változatának
kidolgozója; e szerint az amerikai őslakos indiánok Észak-Amerikából
származnak, mindig is ott éltek. Az elméletet cáfoló meggyőző genetikai,
régészeti és paleontológiai bizonyítékokat – amelyek szerint az indiánok mintegy
12 ezer évvel ezelőtt érkeztek Ázsiából, majd ezután hamarosan kipusztult az
észak-amerikai megafauna – a nyugati kulturális imperializmus jelének
tekintették. Martin azonban nyomatékosan kijelentette, hogy nevetséges lenne az
ősembert felelőssé tenni a mai természetvédelmi eszmények figyelmen kívül
hagyásáért: „Ha az elkövetkező 12 ezer évben csak annyi nagy testű emlős hal ki
miattunk, mint amennyi az őslakos indiánok miatt az óriáslajhárok kora óta eltelt
12 ezer naptári évben, hihetetlenül szerencsésnek mondhatjuk magunkat.” Élete
végén Martin azt is felvetette, hogy Afrikából és Ázsiából importált elefántokkal
és tevékkel népesítsék be Amerika nyugati tájait az ökológiai szempontból
kimerült amerikai kontinens újraélesztése érdekében.
A túlvadászat elméletének tudományosan tájékozottabb kritikusai felhívták a
figyelmet az utolsó jégkorszak végén bekövetkező klímaváltozásra: ők ezzel
magyarázták a kihalási hullámot, vagyis felmentették az első úttörő embereket.
Való igaz, Észak-Amerikát drámai éghajlati ingadozások jellemezték a legutóbbi
eljegesedés utáni átmeneti időszakban. Csakhogy a pleisztocén idején már
számtalan példa volt erre korábban is, márpedig a legutóbbi jégkorszak végének
klímaváltozásai semmiképpen sem voltak komolyabbak vagy erőteljesebbek,
mint a glaciális és interglaciális periódusok korábbi váltakozásai. Ezekhez a
pleisztocén állatai gond nélkül alkalmazkodtak. A változó éghajlat persze
fokozhatta az instabilitást, a bioszféra érzékenyebbé válhatott az újabb zavaró
tényezőre: a sokasodó, gyakorlott vadászhordák által tűzbe borított környezetre.
Ugyanakkor nincs okunk feltételezni, hogy Észak-Amerika megafaunája az
ember, vagyis a legerősebb inváziós faj megjelenése nélkül is kihalt volna. Azt is
nehezen magyarázza a klímaváltozás, hogy az éjszakai állatok könnyebben
átvészelték a kihalásokat. Ugyanez a növényekre is igaz: alig néhány faj
semmisült meg. Amikor megvizsgálták azt a lajhárürüléket, amelyet Martin a
Grand Canyonban talált, megállapították, hogy a lajhárok olyan növényekkel
táplálkoztak, amelyek a mai napig vígan növekednek Észak-Amerika sivár tájain,
kanadai vadjuhok és vadszamarak legelik őket boldogan. Nem valószínű tehát,
hogy a lassú, védekezésképtelen óriáslajhár a táplálékhiány miatt pusztult volna
ki.
Martin elméletét kontrollcsoportokon is lehetett tesztelni. Az évezredekig
lakatlan szigeteken, egyéb elszigetelt területeken a megafauna a korábbiakhoz
hasonlóan túlélte a pleisztocén végének éghajlati változásait – csak akkor
semmisült meg, amikor megérkezett az ember. Az utolsó óriáslajhárok 10 ezer
éve tűntek el Észak-Amerika szárazföldjeiről, 2005-ben azonban Martin egykori
tanítványa, a Floridai Egyetem paleontológusa, David Steadman egy olyan faj
maradványaira bukkant, amely további 5 ezer évig fennmaradt Hispaniola
szigetén és Kubában. Amikor az ember megjelent a karibi térségben, az
óriáslajhárok onnan is eltűntek.
Az elzárt szigeteken megdöbbentő módon még az egyiptomi piramisépítés
aranykorában is éltek gyapjas mamutok, csak senki nem látta őket. Az
anakronisztikus mamutok mindentől elvágva, de biztonságban éltek a Szibéria
közelében fekvő Vrangel-szigeten és a Pribilof-szigetek egyikén, az isten háta
mögötti, Bering-tengerben található Szent Pál-szigeten, az Aleut-szigeteknél is
jóval északabbra. Ezeket a menedékhelyeket nem fedezte fel az ember, így aztán
a mamutok itt boldogan éltek, míg más földrészeken élő rokonaik már
évezredekkel korábban kihaltak.
A Steller-tengeritehén, a manátusz óriás termetű, kilenc méter hosszú
unokatestvére már 12 ezer éve eltűnt a Csendes-óceán északi partvidékéről, egy
kisebb populációja mégis egészen a 18. századig zavartalanul élt az Oroszország
melletti Parancsnok-szigeteken. A Parancsnok-szigeteket prémkereskedők
fedezték fel 1741-ben. A 12 tonnás óriást itt, utolsó búvóhelyén vadászták le
mindössze három évtized leforgása alatt.
Míg a kontinenseken 10 ezer évvel ezelőtt történt a kataklizma, az elkövetkező
évszázadok során a szigeteken egyik kihalási hullám követte a másikat, ahogy az
ősi, marcona felfedezők sorra térképezték fel őket. Amikor az indonéz törzsek
mintegy kétezer évvel ezelőtt oldalúszós tutajaikon bámulatos módon átjutottak
az Indiai-óceánon, és partra szálltak Madagaszkáron, végeztek a helyi
állatvilággal. Kihalt a földimalac egy rokona, 17 makifaj, amelyek közül a
legnagyobb, az Archaeoindris gorillaméretű volt. Madagaszkárról eltűntek a
vízilovak, az óriásteknősök és a fantasztikus elefántmadarak: ez utóbbiak
magassága a három métert is meghaladta, kilencliteres tojásuknál pedig egyetlen
állat, még a nem madár dinók sem raktak nagyobbat. Hatalmas tojásuk héja sok
helyen megtalálható a szigeten, „olyan sűrűn borítják a földet, mint a partra vetett
kagylóhéjak”. Az első malgaszok jól belakmároztak belőlük.
MIUTÁN AZ UTÓBBI PÁR SZÁZ évben a vakmerő polinézek nekivágtak a Csendes-óceánnak,
és csodával határos módon gyarmatosították az egymástól több ezer kilométerre
fekvő parányi atollokat meg szigetcsoportokat Új-Kaledóniától Hawaiin és a
Húsvét-szigeteken át a Pitcairn-szigetekig, a szigetek helyi állatvilágának – több
ezer röpképtelen madárfajnak, számtalan szárazföldi csigának és más állatnak –
befellegzett. Persze nem a vadászat az egyetlen kihalást okozó fegyver az
emberiség kezében. A szigetek élővilágát mindenekelőtt a szőrös potyautasok,
például a patkányok és a malacok pusztíthatták el.
Új-Zélandon a moa, ez a különös, röpképtelen óriásmadár – magasabb lehetett,
mint egy kosárlabda palánkja – a fosszíliák tanúsága szerint leleményesen
alkalmazkodott a pleisztocén szeszélyes éghajlatához, mindig megtalálta a
legnapfényesebb területet a szigeten. Ötszáz évvel ezelőtt azonban megérkeztek a
maorik, a moák pedig eltűntek. A kihalás gondolkodóba ejtette a Los Angeles-i
Kaliforniai Egyetem ornitológusát és biogeográfusát, Jared Diamondot, a
Háborúk, járványok, technikák című könyv szerzőjét. Nevetségesnek tartotta azt
az elképzelést, hogy a kihalásokhoz kizárólag az emberi beavatkozás vezetett.
Ám minden szkepticizmusa eloszlott, amikor az új-guineai, távoli és
megközelíthetetlen Gauttier-hegységben találkozott egy félelmet nem ismerő
fakúszó kenguruval.
Amíg nem vizsgálódtam a Gauttier-hegységben, sehogyan sem értettem,
hogy Új-Zéland hatalmas déli szigetén az a néhány maori hogyan
végezhetett az összes moával, ahogy azt sem, hogy ki veheti egyáltalán
komolyan a Mosimann–Martin-hipotézist, amely szerint az ősi indiánok egy
évezred leforgása alatt kiirtották a nagy emlősök többségét Észak- és Dél-
Amerikában. Ma már nem találok ebben semmi meglepőt, elég felidéznem a
Dendrolagus matschiei kengurut kétméteres magasságban: békésen nézte,
ahogy a közelében társalgunk az asszisztensemmel.54
A kihalások jelentős részéért a „naivitás” lehetett a felelős. Honnan sejthették
volna az állatok, hogy ez a furcsa, kétlábú „ragadozó”, amely a szarvasok egy
részénél is kisebb, és nincs sem félelmetes karma, sem foga, ennyire gyilkos
ellenség? A 20. században ez a fajta óvatlanság bizony fájóan sokba került.
 A lakatlan, feltérképezetlen Antarktiszt a többi kontinenst sújtó kihalási
hullámok elkerülték. Amikor a viktoriánus kor felfedezői végül partra szálltak, az
ember először találkozott azzal a laktató, minden félelmet nélkülöző barátságos
állatvilággal, amely az ősembereket várhatta 50 ezer évvel korábban. Amikor a
norvég felfedező, Roald Amundsen 1912-ben megérkezett, nem akart hinni a
szerencséjének. „Ez egy igazi sohasem volt világ – írta az új földrészről. – A
fókák odaúsznak a hajónkhoz, a pingvinek odatotyognak a sátrunkhoz, hagyják,
hogy lelőjük őket.” A gyanútlan állatoknak nem volt idejük kialakítani azt, amit
Darwin „hasznos rettegésnek” nevezett. Az őslakos amerikaiak, a bennszülött
eurázsiaiak és az ausztrál őslakosok szemében – valamennyien kiváló vadászok
lehettek – az új haza ugyancsak pazar, sohasem volt világnak tűnhetett. A félelem
nélküli zsákmányállatok népes, víznyerő helyek körül összegyűlő hordái
ellenállhatatlan bőséggel kecsegtettek.
A túlvadászat ellen azzal szoktak érvelni, hogy az afrikai megafauna, amely a
legtöbb időt töltötte az ember társaságában, viszonylag érintetlen maradt. Ám
lehetséges, hogy csupán a szabályt erősítő kivételről van szó. Mivel ezek az
állatok a világban máshol élő társaik közül egyedüliként szép lassan, kétmillió év
alatt együtt fejlődtek az emberrel – miközben az ember egyre fejlettebb
technikával és stratégiával vetette magát a zsákmány után –, az evolúció elegendő
időt és gyötrő élményt biztosított a „hasznos rettegés” elsajátításához. Ezzel
együtt Afrikában is eltűnt a nagy testű állatok 21 százaléka, a legsúlyosabb csapás
a leghatalmasabb állatokat érte.
Anthony Hallam brit geológus (kissé illetlen győzelmi mámorban) a
gyarmatosítás előtti ökológiai pusztítás bizonyítékaira hivatkozva kívánja
„egyszer s mindenkorra eloszlatni azt a romantikus elképzelést, amely a nem
nyugati, gyarmatosítás előtti társadalmak ökológiai bölcsességét hirdeti. A
természettel harmóniában élő nemes vadember a mitológia birodalmába tartozik,
akként is kell vele bánnunk. Az ember soha nem élt harmóniában a természettel.”
A tudomány egyik komor és nyugtalanító felfedezése, hogy az ember a
születése óta a természet többi lakójának kárára működik.
Az elmúlt évszázadokban egyre nőtt az ember pusztító árnya, az egészen közeli
múlt kihalásainak tragikus listája széles körben ismert: ausztrál erszényes farkas,
észak-amerikai vándorgalamb (mindkét faj állatkertben tengette utolsó napjait),
európai óriásalka, mauritiusi dodó. Kínában a gátak, a halászati eszközök és a
hajóközlekedés miatt az elmúlt évtizedben kihalt a csaknem vak kínai
folyamidelfin. 2015-ben bejárta a világsajtót az utolsó hím fehér orrszarvú képe:
millióéves pályafutásának végén felfegyverzett szudáni vadőrök őrizték.
Számtalan más faj eltűnéséről soha nem fogunk tudni számot adni: vonóhálók
pusztítják el őket a tönkretett óceáni selfen, vagy letarolt esőerdők füstölgő
hamujában válnak köddé.
 Milyen evolúciós újítással rendelkezett hát az ember? Mi magyarázza, hogy
egyetlen főemlős faj ilyen gyors, ilyen kiterjedt pusztításra képes? Hogyan
terjedhetett el a Homo sapiens ennyire hirtelen, majd hogyan igázhatta le a
természeti környezetet, ha a devon végén még az első szárazföldi növények mély
gyökerei, vastag fás szövetei és magjai vetettek véget az életnek?
Köze lehetett hozzá a kultúrának is.
Kultúra alatt természetesen nem a Monet-féle Vízililiomokra vagy August
Wilson színdarabjaira gondolok, hanem a Homo sapiensnek arra a képességére,
hogy nemzedékről nemzedékre továbbadja az információt, nem pusztán a
genetikai kódon keresztül – mint más állatfajok –, hanem a nyelv, a viselkedés, az
írás és egyéb eszközök által. A kultúra segítségével alkalmazkodunk a folyton
változó környezethez, nem a természetes szelekció pörölycsapásszerű, fájdalmas
korrekciójára várunk.
A kultúra, akárcsak a DNS, információ. Mint ilyen, annak megfelelően terjed
és fejlődik, hogy milyen eredményesen örökíti tovább magát. A génekhez
hasonlóan a nyelvben vagy a viselkedésben kódolt információ is akkor terjed
tovább, ha életben tartja vagy anyagi előnyhöz juttatja alanyát. Lehet ez a
vetésforgóról, a csónakkészítésről, a fegyverekről vagy az öltözködésről szóló
információ. Ráadásul, mint a Tufts Egyetem filozófusa, Daniel Dennett
kijelentette, ehhez a folyamathoz még csak emberi találékonyságra sincs szükség.
Dennett szerint a polinéz csónakok formáját a természetes szelekció, az evolúció
alakította. A hibás csónakterveket – ha az ezek alapján készült csónakok
tulajdonosai nem tértek vissza a kikötőbe – a csónaképítők következő nemzedéke
elvetette. Kizárólag olyan csónakokat készítettek, amelyek túlélték a tenger
szelekcióját és az utazást.
Bár a csónakkészítők nem ismerik a terv kialakulásának okait, nem tudják,
hogy inkább a tenger, és nem egy mindentudó tervező az alkotó, a csónak
nemzedékeken át történő tökéletesítésének, a kulturális evolúciónak
köszönhetően – földtörténeti szempontból egy szempillantás alatt – megszületik
egy fantasztikus tengeri jármű, amely még az olyan félelmetes természeti
akadályokon is átküzdi magát, mint a Csendes-óceán. Mivel képesek vagyunk
továbbadni az állandóan módosuló információt a legjobb hajóépítési
módszerekről (vagy a leghatásosabb vadásztrükkökről, a legmelegebb állati
szőrméből készült ruhákról, a leghatékonyabb kohászati eszközökről), számtalan
technológiai újítás és fortély születik, amelyeknek köszönhetően villámgyorsan
alkalmazkodunk az új evolúciós helyzethez. Az írás feltalálása óta a fizikai világ
befolyásolásával kapcsolatos információk – amelyek már a génállományon kívül,
könyvekben, magazinokban, újságokban, tudományos folyóiratokban, legújabban
pedig az interneten tárolódnak és mutálódnak – minden korábbinál szélesebb
körben terjedhetnek. A kulturális evolúció lineárisan halad – kulturális kládban –
a dárdától az atomfegyverekig. A kultúra megszabadított bennünket az evolúció
béklyóitól.
A kulturális evolúció több tízezer éve során oly mértékben átvettük a hatalmat
a fizikai környezet fölött, hogy a Föld teljes rendszerének kapcsolóit mi kezeljük
– és őrülten kapcsolgatjuk.
Különösen egy bizonyos újításnak tudható be, hogy valódi geológiai tényezővé
váltunk: nevezetesen annak a globális erőfeszítésnek, hogy fosszilis
tüzelőanyagként a lehető legtöbb, eltemetődött ősi szenet a felszínre hozzuk, és
egyszerre juttassuk a légkörbe. Ez a szuperképesség normális körülmények között
csak a kontinentális árbazaltokat illeti meg.
A bolygó több százmillió éven át temette a rengeteg szenet
kőszéndzsungelekbe és az óceán mélyét behavazó planktonszervezetekbe. Az
emberiség most néhány évszázad alatt az egészet megpróbálja lángra lobbantani.
Ez a geológiai tábortűz sok szempontból groteszk és természetellenes, ám a
földtörténet fényében vizsgálva azokra a nagy metabolikus újításokra hasonlít,
amelyekre néhány százmillió vagy milliárd évente kerül csak sor. A történelem
során az élő szervezetek újabb és újabb módszerek segítségével, egyre
hatékonyabban használták fel a Földre érkező napfényből származó kiaknázatlan
energiatartalékokat. A napenergia felhasználásának egyik módja a növények
fotoszintézise. Vagy a napenergiát a leveleikben cukor formájában tároló
növények elfogyasztása. Vagy a növényekkel táplálkozó egér elfogyasztása és
megemésztése. A napenergia tehát egyre följebb kerül a táplálékláncban.
Alapvetően mindegyik esetben a távoli világűrben, tőlünk 150 millió kilométerre
felrobbant csillagból kiáradó fotonok energiájának felhasználásáról van szó. Az,
hogy az ősi növényekben felhalmozott szenet elégetjük, mert szénnel és
benzinnel hajtjuk komplex, energiaigényes társadalmunkat, csupán a legújabb a
biológiai újítások sorában.
– A szén is erőforrás, csak 300 millió évig senki nem jött rá, hogyan kellene
hasznosítani – mondja Jonathan Payne, a Stanford Egyetem kutatója. – Addig
csendben várt ránk. Csak rá kellett jönnünk, hogyan kell kiaknázni ezt az
energiaraktárt.
Az emberi civilizációt ez a globális mega-metabolizmus, egyfajta folyamatos
energiarobbanás tartja fenn, amikor is több százmillió évnyi napfény szabadul fel
egyszerre a belső égésű motorokban és az erőművekben. Az új civilizációs
metabolizmus egyik mellékterméke a szén-dioxid: ma már százszor annyit
bocsátunk ki évente, mint a vulkánok. Ezzel az ütemmel képtelen lépést tartani a
Föld termosztátja, hiszen a kőzetek mállása és az óceánok áramlása 1000–100
ezer években mérhető folyamat.
Persze nem a szénkörforgás az egyetlen földi rendszer, amelyben az emberi
leleményesség miatt rövidzárlat lép fel. A Föld nitrogénciklusát 2,5 milliárd éve
nem zavarta meg ennyire semmi. Mindez misztikus geokémiának hangzik, de
beláthatatlanok a következményei. A növények csak nitrogén jelenlétében
maradnak életben. A nitrogén a növénytápok alapja. A 20. századig a biológiailag
rendelkezésre álló nitrogént szinte teljes egészében a zöldségfélék gyökerében
lévő mikrobák állították elő. Ma viszont az ember a fosszilis tüzelőanyagokból
szintetizál nitrogént, méghozzá kétszer annyit évente, mint amennyit a természet
előállít. A 20. század előtt az emberi populáció sokasodását a termeszthető
növények mennyisége korlátozta, azt pedig a természetes forrásból, például a
trágyából rendelkezésre álló nitrogén mennyisége. 1909-ben Fritz Haber német
kémikus kifejlesztette az ammóniaszintézist, lehetővé vált a nitrogéntartalmú
műtrágya gyártása, és ezzel leomlottak a természetes korlátok.
A ma élő milliárdnyi ember létezéséért – magamat is beleértve – nagy
valószínűséggel az ezt követő mezőgazdasági forradalom a felelős. A 20. századi
népességnövekedést ábrázoló grafikonon valószínűleg ennek tulajdonítható az az
aggasztó derékszög. Kétszázezer évbe telt, mire a világ népessége, 1850 körül,
elérte az egymilliárd főt. Most, a növényi élelmiszerek mesterséges bőségének
köszönhetően, a Föld népessége nagyjából egy évtizedenként nő egymilliárd
fővel.
A rengeteg ember mellett a mesterséges nitrogénmegkötés is felelős a világ
óceánjainak kiterjedt holt zónáiért, ugyanis az ipari mezőgazdaságból származó
műtrágyatöbblet hatására – a devon/perm/triász időszakhoz hasonlóan –
virágzásnak indul a fitoplankton, amely megfosztja az óceánokat az oxigéntől. A
nitrogénciklus jelentős zavara azután a szénkörforgásra is hat, hiszen a több
milliárd új ember még több ősi szenet akar elégetni, hogy modern életmódját
folytathassa. Az utolsó jégkorszak ember által előidézett kihalásainak üteme
elsősorban azzal függött össze, ahogy az emberiség kirajzott a világba, a mai
kihalásoké pedig azzal, ahogy a világ halad át rajtunk, ugyanis átalakítjuk és
eltorzítjuk a nitrogén és a szén életfenntartáshoz szükséges ciklusát.
Az emelkedő mennyiségű növényi élelmiszer, amellett, hogy jelentősen
növelte főemlős fajunk egyedeinek számát, és egyre több holt zónát hozott létre
az óceánokban, a Föld természetes növényvilágát is egészen őrületes módon
átalakította.
A bolygó gerincesei egészen a közelmúltig kizárólag vadon éltek – ez talán
nem meglepő. Napjainkban azonban, és ez egészen döbbenetes szám, a
szárazföldi emlősök mindössze három százaléka él természetes élőhelyén, a
biomassza fennmaradó 97 százalékát az ember, a haszonállat-állomány, illetve a
házi kedvencek alkotják. E frankensteini bioszféra oka egyrészt az ipari
mezőgazdaság robbanása, másrészt a vadvilág kizsigerelése: a vadon élő állatok
száma 1970 óta 50 százalékkal csökkent. A zuhanás a közvetlen vadászattal,
illetve a globális léptékű élőhelypusztítással függ össze: a földfelület csaknem
felét művelésre használjuk.
Az óceánokban csupán az elmúlt néhány évtizedben következett be hasonló
átalakulás, miután a második világháború idején kifejlesztett ipari megoldásokat
itt is bevetették. A tengeraljzatot kotró vonóhálók minden évben akkora területen
teszik tönkre a bentoszt, ami az Egyesült Államok szárazföldi részének
nagyságával egyenlő. A színpompás tengeri életnek otthont adó korall- és
szivacskertek barázdált, élettelen pusztasággá változnak. A vonóhálók
„eredménye” e pusztítás mellett az is, hogy 1950 óta az óceánok nagy
ragadozóinak 90 százalékát – többek között tányérjaink olyan jól ismert
szereplőit, mint a tőkehal, a laposhal, a tengeri sügér, a tonhal, a kardhal, a
vitorláskardoshal és a cápa – lehalászták. E pusztításnak csupán egyetlen adaléka,
hogy naponta 270 ezer cápát ölnek meg íztelen uszonya miatt, amely
státuszszimbólumként díszíti a tányért a kínai vállalati vezetők munkaebédjein.
Napjainkban azonban – hiába nő a halászatra nehezedő nyomás, hiába nő a
halászhajók száma, hiába fordítanak hátat az ipari vonóhálók működtetői a már
kimerített hagyományos halászterületeknek, és keresnek egyre kifinomultabb
technológiával még távolabbi halrajokat – a globális tengeri fogásmennyiség
egyre csökken.
A parthoz közelebb a korallzátonyok – az óceánok biológiai sokféleségének fő
forrásai – kiterjedése akár egyharmadával is csökkenhetett az 1980-as évekhez
képest. Ezek az édenkertek, melyeket a túlhalászat, a szennyezés és a sok
betolakodó pusztít a leginkább, 500 millió ember megélhetéséről, vihar elleni
védelméről és munkájáról gondoskodnak, többek között a fejlődő világ
szegényebb rétegeiéről. A korallzátonyok már a földtörténeti múltban is többször
összeomlottak, és a várakozások szerint a felmelegedés, illetve az óceánok
savasodása miatt legkésőbb a század végére, de lehetséges, hogy sokkal
hamarabb, a mai zátonyok is tönkremennek. Az 1997–1998-as hőmérsékleti
rekordok idején a világ korallzátonyainak 15 százaléka elpusztult. 2015-ben – a
meglepően langyos vízben – a halál újra végigsöpört Florida déli része és Florida
Keys egyébként is elgyötört zátonyain, kiterjedt korallfelületek semmisültek meg,
amelyek egy része több százezer évet túlélt. Közben Hawaiin az AP hírügynökség
jelentése szerint „a sziget legborzalmasabb korallfehéredése” zajlott. A pusztulás
része annak a globális fehéredési eseménynek, amely a várakozások szerint
1997–1998-hoz hasonlóan a melegedő tengerek következtében söpör majd végig
a Csendes-óceánon. És nem ez lesz az utolsó ilyen esemény.
Mint az előző fejezetekben láttuk, egyes planktonfajok – például a csendes-
óceáni lazac és más halfajok táplálékának 50 százalékát jelentő, az Antarktisz
ökoszisztémájának alapját képező lebegő pteropodák – eltűnőben vannak a
Csendes-óceán északnyugati részén és az Antarktisz körül. 2050-re talán nyomuk
sem marad a Déli-óceánban. A tengeri jég visszahúzódásával a krill is eltűnik
majd, az ugyanis a jég alatt lévő algával táplálkozik. A krill az óceán
savasodására ugyancsak érzékeny: számítások szerint az évszázad végére pusztán
az óceán savasodása miatt 70 százalékkal csökken a krill mennyisége. A fókák, a
pingvinek és a bálnák mind krillel táplálkoznak, de ezt az aprócska rákfélét egyre
inkább kiszorítja az ökoszisztémából egy betolakodó, a zselés állagú zsákállat.
Míg a krill a zooplankton részeként napenergiát biztosít a bálnának, a zsákállat
tápértéke alacsony, kevés ragadozó vadászik rá. A Déli-óceánra súlyos csapást
mérne a pteropodák és a krill eltűnése.
Márpedig az előttünk álló évtizedekben egyre nő majd az óceánokra nehezedő
nyomás, hiszen a bolygó népessége a 11 milliárdot is meghaladhatja – ez a
növekedés elsősorban a szegényebb, fejlődő világot terheli, amely aránytalan
mértékben támaszkodik a tengerből, vagyis a halálra ítélt korallzátonyokból
származó élelmiszerekre.
Nem áll tehát jól a szénánk, bárhová is nézünk. Igen, az állatvilág áldozatai
közé tartozik majd néhány félelmetes, az emberre is fenyegetést jelentő
csúcsragadozó, például az oroszlán is, amelyből Jézus idején még egymillió
példány élt, az 1940-es években 450 ezer, ma pedig már csak 20 ezer – tehát 98
százalékos csökkenésről beszélünk. Vannak ugyanakkor váratlan áldozatok is: a
pillangók és lepkék száma 35 százalékkal csökkent az 1970-es évek óta.
A többi kihalási eseményhez hasonlóan ez a mostani is szakaszos és összetett:
több tízezer éve tart, akkor kezdődött, amikor őseink elhagyták Afrikát. A
megelőző tömeges kihalások is több tíz- vagy százezer, sőt akár több millió évet
öleltek fel – mint például a devon végi kataklizma. A jövő geológusai így aztán
alig tudják majd megkülönböztetni a pár ezer évvel ezelőtti jelentős kihalási
hullámokat – amelyek akkor kezdődtek, amikor az első emberek útra keltek az új
földrészek és távoli szigetcsoportok felé – a modern életmód és az ember egyre
növekvő étvágya miatt kialakuló jelenlegi eseménytől.
ÉS MOST JÖJJÖN A DOLOG legőrületesebb része – amely reményeim szerint világosabbá
teszi az öt nagy tömeges kihalás valódi rettenetét. Hiába a jelentős pusztítás,
hiába emlegetik a tudományos újságírók és a környezetvédelmi szervezetek egy
napon a jelenlegi hatodik tömeges kihalási eseményt a megelőző 5-tel, az
emberiség áldozatainak száma fényévekre van az elmúlt félmilliárd év
apokalipsziseivel összefüggő halálos áldozatok számától… egyelőre. Az elmúlt
400 évben körülbelül 800 faj kihalását jegyezték fel. Szó se róla, ez is tragikus, és
valószínűleg ennél jóval nagyobb számról van szó, de ha a 800-at elosztjuk az
ismert fajok 1,9 milliós számával, akkor a kihalt fajok az összes faj jóval
kevesebb, mint egytized százalékát teszik ki – hol van ez a perm végéhez képest,
amikor némi nagyvonalú kerekítéssel az összetett földi élet csaknem 100
százaléka elpusztult?
Az elmúlt évtizedekben megtizedelte ugyan a halállományt az ipari méretű
halászat, de nagyon kevés halfaj halt ki: a nagy ámbráscet ugyanannyi tengeri
táplálékot fogyaszt évente, mint mi, és bár sokkal kevesebb egyed él, mint valaha,
még mindig több százezer van belőlük. Egyelőre nem következett be a földi élet
perm végén vagy a többi tömeges kihalásnál lezajlott teljes összeomlása, sem a
szárazföldön, sem az óceánokban. A biológiai sokféleség továbbra is virágzik. Ha
kinézünk az ablakon, zöldellő tájat látunk, csicseregnek a madarak, híznak a
mókusok. Igen, eltűntek az óriáslajhárok, a mamutok, a masztodonok, a dodók, a
szélesszájú orrszarvúk, a levelibékák, a vándorgalambok, a tobzoskák és a kínai
folyamidelfinek, ám az összképet tekintve mindössze gyomorszájon ütöttük a
csodálatos bioszférát. Különösen a földtörténeti idő globális holokausztjaihoz
mérve.
„A szalagcímek nem egyszerűen pontatlanok” – írja Stewart Brand jövőkutató
azoknak címezve, akik bizonyos körök divathóbortjának megfelelően idő előtt
temetik a bolygót. „A természethez fűződő kapcsolatunkat szüntelen tragédiaként
ábrázolják. A tragédia lényege a változtathatatlanság, így aztán győzhet a
reménytelenség és tehetetlenség. Uralkodó nézetté válik a ránk váró végzettel
kapcsolatos lusta romanticizmus.”
Geológiai szempontból a bolygó napjainkban talán ellenállóbb a tömeges
kihalásokkal szemben, mint története bármely korábbi pontján. Először is, már
nem a Pangea szenet halmozó világában élünk (bár az inváziós fajok
elterjesztésével az ember részben újra előállította a szuperkontinens negatív
jellemzőit), és nem is az ordovícium körbezárt szigetkontinensein nem létező
menekülő útvonalakkal (bár az élőhelyek szétaprózódása hasonló nehézségeket
jelenthet). A mai Föld ellenálló képességének legfontosabb összetevője az a
változás, amely az elmúlt néhány százmillió évben zajlott le a minden eddiginél
oxigéndúsabb óceánokban. A Föld legüdvösebb változásainak egy része a
legszerényebb lakóknak, a planktonszervezeteknek köszönhető.
Az idők során a plankton sűrűbbé és nehezebbé vált, aminek komoly
következményei vannak az óceánok és a földi élet szempontjából egyaránt. A mai
egysejtű, páncélozott planktonikus fajok – a foraminiferák, más néven
likacsosházúak, a növényszerűbb kovamoszatok, illetve a kokkolitofóra algák – a
mi szemünkben mikroszkopikus méretűek, a paleozoikum (elsősorban
baktériumok és zöld algák alkotta) egysejtű planktonszervezeteihez képest mégis
óriásiak. A mai planktonikus fajokat szilárd vázuk is nehezebbé teszi, így a
méretükhöz képest jelentős tehernek köszönhetően sokkal mélyebbre süllyednek
az óceánban, mielőtt bekerülnének a táplálékláncba. Ez komoly
következményekkel jár, e biológiai „hóesés” elfogyasztása során ugyanis oxigén
használódik fel. Ha a plankton az elfogyasztása előtt mélyebbre süllyedhet, vele
együtt mélyebbre kerül az óceán oxigénminimum-zónája (OMZ) is, az a vízréteg,
ahol a legalacsonyabb az óceánban az oldott oxigén mennyisége. Az OMZ ma
körülbelül 600 méter mélyen húzódik. A földtörténeti múltban azonban – amikor
a planktonszervezetek, mivel könnyebbek voltak, lassabban süllyedtek el – az
OMZ sokkal sekélyebben lehetett, ami halálos következményekkel járt. Az OMZ
ma biztonságos távolságban helyezkedik el a tengeri élőlények többségének
élőhelyétől, a sekély kontinentális selfektől. A paleozoikumban azonban
magasabbra emelkedett az egyébként is sekély OMZ (többek között a tengerszint
emelkedése, a globális felmelegedés és a tápanyagok nagyobb mennyisége
következtében), elárasztotta a kontinentális selfeket, a sekély vizek
oxigénhiányossá váltak, az élőlények megfulladtak. Bekövetkezett a tömeges
kihalás.
– A paleozoikumban az óceán oxigénhiányos, más szóval anoxikus eseményei
szinte szóba sem kerülnek, annyira gyakoriak – mondja Jonathan Payne. – A
mezozoikumban érdekességként felmerülnek, a kainozoikumra pedig
gyakorlatilag megszűnnek.
AMI MA ZAJLIK, AZ MERŐBEN SZOKATLAN. Felfoghatatlan ütemben vadásszuk le és pusztítjuk el az
állatokat, de ha az emberiség holnap eltűnne, a bolygó gyorsan magához térne.
Ha nem juttatnánk többé szenet a légkörbe és a világóceánba, az néhány ezer év
múlva mészkőként kerülne ki a rendszerből. Csakhogy nem valószínű, hogy a
közeljövőben felhagyunk e szokásunkkal, a bolygó kifosztása pedig nem
folytatódhat örökké geológiailag is számottevő pusztulás nélkül.
2011-ben a Berkeley Egyetem paleontológusa, Anthony Barnosky kollégáival
együtt közzétett egy írást Elérkezett-e a Föld hatodik tömeges kihalása? címmel.
Abból ítélve, ahogy a bulvársajtó reagált a cikkre, a válasz egyöntetűen igen.
Barnosky ugyanakkor azt jósolta, hogy a bolygó a folyamatos és lankadatlan
környezeti pusztítás mellett is néhány száz vagy ezer év múlva éri csupán el az öt
nagy tömeges kihalás szintjét. Geológiai szempontból persze ez mindössze
egyetlen szempillantás, de emberi mércével mérve szerencsére messze van még a
hatodik világvége.
Barnoskyék azt mindazonáltal elismerték, hogy a jégtakarók olvadásával
kapcsolatos előrejelzésekhez hasonlóan ez a jóslat sem számol bizonyos váratlan
eseményekkel. „Az ökoszisztémák nem reagálnak feltétlenül lineárisan a zavaró
környezeti tényezők halmozódására” – hangzott Barnosky és munkatársai
figyelmeztetése. Az említett kutatók szerint talán fel sem figyelünk az okozott
károkra – amíg el nem érünk egy „ökológiai küszöbértéket”. Ezen a ponton
„jelentős és hirtelen biológiai változás” következik be.
Más szóval egy kritikus pontnál túlcsordulhat a pohár.

Az Amerikai Geológiai Társaság 2014-es éves vándorgyűlésén a Smithsonian

paleontológusa, Doug Erwin lépett az emelvényre, hogy a geológusokból álló
közönség előtt a tömeges kihalások és az áramkimaradások dinamikájáról
beszéljen – szerinte ugyanis mindkettő egyformán bontakozik ki.
– Íme, a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) weboldalának
felvételei a 2003-as amerikai áramszünetről – mutatott a fénylő északkeleti
megapolisz éjszakai műholdas fotójára: vibráló megawattok az űr sötét hidege
alatt. – Húsz órával járunk az áramszünet előtt. Long Island és New York jól
látszik.
– Ez a felvétel az áramszünet hetedik órájában készült – vett elő egy új,
sötétségbe borult térképet. – New York szinte teljesen sötét. Az áramszünet
Toronto, Michigan és Ohio területére is kiterjedt. Kanada és az Egyesült Államok
jelentős részét érintette. Pedig csak egy ohiói vezérlőteremben fellépő
szoftverhiba okozta.
Erwin hipotézise szerint a tömeges kihalások az áramszünetekhez hasonlóan
alakulnak ki: a veszteségek nagy része nem a kezdeti probléma – az áramszünet
esetében szoftverhiba, a tömeges kihalások esetében kisbolygók becsapódása és
vulkánok működése – következménye, hanem az azt követő második
problémahullámé. Ennek a pusztító láncreakciónak a működési elvét senki sem
érti. Erwin szerint a tömeges kihalások nem a külső csapások hatására
következtek be, hanem a váratlanul meggyengülő és összeomló táplálékláncok
belső dinamikája okozta őket, pont úgy, ahogy az 2003-ban az elsötétülő keleti
partvidékkel is történt. Az áramszünet pár órája alatt északkeleten az
áramszolgáltatás 80 százaléka megszűnt – egy jelentéktelen helyi meghibásodás
miatt.
– Mivel a szakemberek nem tudták pontosan, hogyan hárítsák el a hibát – bár
utólag világossá vált, hogy könnyen orvosolhatták volna –, az Egyesült Államok
egész északkeleti részén meghibásodott a hálózat… Ezt azért említem meg, mert
a táplálékláncok problémája matematikai szempontból pontosan [ugyanaz] a
probléma, mint a villamosenergia-hálózat működésének elve.
 – Tömeges kihalások esetén váratlanul gyorsan összeomlik az ökoszisztéma –
magyarázta.
ÍRÁSBAN KERESTEM MEG ERWINT, mert kíváncsi voltam a véleményére azzal a divatos
elképzeléssel kapcsolatban, hogy bolygónk az öt nagy kihalással egyenértékű
hatodik tömeges kihalást éli éppen át. A népszerű tudományos cikkek hajlamosak
ezt készpénznek tekinteni, és valóban, okozhat némi megelégedést, hogy az
emberi faj mélységes hübriszétől és rövidlátásától hajtva az egész bolygót
magával rántja a pusztulásba.
Erwin szerint ez humbug.
„Akik ilyen lezseren párhuzamot vonnak a jelenlegi helyzet és a múltbeli
tömeges kihalások között, azok általában semmit sem tudnak az adatok jellegének
eltéréseiről, arról pedig még kevésbé, hogy az óceáni őslénytani leletanyag szerint
mennyire borzalmasak voltak a tömeges megsemmisülések – válaszolta e-
mailben. – Nem azt állítom, hogy az ember nem járult bőségesen hozzá a tengeri
és szárazföldi kihalásokhoz, vagy hogy nem került máris sor kihalásokra és fog
még a jövőben is. Tudósként azonban felelősséggel tartozunk az ilyen
összevetések pontosságáért.”
Az éves geológiai konferencia után leülhettem beszélgetni Erwinnel. Az első
kérdésemet – egyik kollégája azt pletykálta, hogy Erwin a téma szakértőjeként
Cormac McCarthy segítségére volt, amikor a hírhedten titkolózó író Az út
posztapokaliptikus világát dolgozta ki – ügyesen kikerülte. Az állítólagos hatodik
tömeges kihalásról azonban szívesen nyilatkozott.
– Ha tényleg tömeges kihalás zajlik, ha a perm végén járunk, szerezzen be egy
láda whiskey-t! – javasolta.
Ha az áramhálózatos analógia helytálló, akkor egy megkezdődött tömeges
kihalás megállítása nagyjából olyan sikerrel kecsegtet, mint egy épület
felújításáról ötletelni annak felrobbantása közben.
– Csak az állítja, hogy a hatodik tömeges kihalásnál tartunk, aki nem tud eleget
a témáról, ezért észre sem veszi a saját gondolatmenetében a logikai bukfencet –
állította. – Tulajdonképpen ezzel a kijelentéssel akarják tettekre sarkallni az
emberiséget, de ha valóban a hatodik tömeges kihalás zajlana, semmi értelme
nem lenne a konzervációbiológiának.
Mert mire elkezdődik egy tömeges kihalás, a világnak már vége van.
– Tehát ha már egy kihalási esemény kellős közepén vagyunk – kezdtem –,
nem a tigrisek és az elefántok megmentése lenne a kérdés.
– Pontosan, valószínűleg inkább a prérifarkasok és a patkányok megmentéséért
kellene aggódnunk. Egy hálózat összeomlásáról van szó – felelte. – Pontosan
ugyanúgy, mint az áramhálózat esetében. A hálózatdinamikai kutatásokat
bőkezűen támogatta a Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége (DARPA).
Ott kizárólag fizikusok dolgoznak, őket pedig valójában nem az áramhálózatok és
az ökoszisztémák érdeklik, csak az ezzel kapcsolatos matek. Az
áramhálózatoknak az a titka, hogy senki sem érti igazán a működésüket. És
pontosan ez a helyzet az ökoszisztémákkal is.
– Ha elég sokáig folytatjuk a jelenlegi formában, idővel eljutunk a tömeges
kihaláshoz, de még nem tartunk ott, és szerintem ez optimista felfedezés, mert azt
jelenti, hogy van még időnk elkerülni a világvégét – mondta.
Erwin másik kijelentése – miszerint az öt nagy tömeges kihalás mellett eltörpül
az emberiség által eddig okozott pusztítás – már keményebb dió. Semmiképpen
sem szeretné kisebbíteni az emberiség által okozott borzalmas pusztítást, de
felhívja a figyelmet arra, hogy a tömeges kihalásokkal kapcsolatos állítások
óhatatlanul a paleontológiáról és az őslénytani leletanyagról tett állítások is.
– Vannak arról becsléseink, hogy mekkora lehetett a vándorgalambok
állománya a 19. században – magyarázta Erwin. – Ötmilliárd körül. Feketére
festhették az eget.
A vándorgalamb a „hatodik tömeges kihalás” jelképe, kiirtása súlyos ökológiai
tragédia, amely megerősíti, hogy az ember bizony komoly geológiai pusztító erő,
számolni kell vele.
– Adódik a kérdés: ha nem régészeti szempontból vizsgáljuk, hány
vándorgalamb-fosszília létezik? Hány vándorgalamb-fosszíliát tartalmaz a
leletanyag?
– Keveset? – próbálkoztam.
– Kettőt – felelte.
– Itt van tehát egy hatalmas állomány, amelyet kipusztítottunk. De ha csak a
leletanyagot vizsgálnánk, azt sem tudnánk, hogy létezett.
Erwin szereti felidézni egy ökológus előadását: az illető dokumentálta, hogy
milyen aggasztó mennyiségű hegyi esőerdő lett az enyészeté saját pályafutása
során.
– Azt akarta ezzel alátámasztani, hogy milyen sok növény tűnt el ezekből a
venezuelai köderdőkből, és ebben igaza is volt – magyarázta Erwin. – Csakhogy a
leletanyagban nulla valószínűséggel bukkannánk ennek a köderdőnek a nyomára.
Az ősmaradványok leletanyaga hihetetlenül hiányos. Egy közelítő becslés
szerint a valaha élt fajok felfoghatatlanul elenyésző részét, mindössze 0,01
százalékát ismerjük. A leletanyagban megőrződött állatok többségében tengeri
gerinctelenek, például pörgekarúak és kagylók, amelyek geológiai szempontból
elterjedtek, és ellenálló szilárd vázzal rendelkeznek. Bár (az érdekesség kedvéért)
ez a könyv elsősorban a kipusztult karizmatikus állatokkal foglalkozik, a tömeges
kihalásokról azért tudunk egyáltalán, mert a tengeri gerinctelenek leletanyaga
hihetetlenül gazdag, ellenálló és sokféle, míg a nagy, karizmatikus és ritka
állatoké, például a dinoszauruszoké nem az.
 – Adódik tehát a kérdés: hány földrajzilag elterjedt, nagy egyedszámú,
ellenálló szilárd vázzal rendelkező tengeri lény halt ki eddig? A válasz: közel
nulla – jelentette ki Erwin. – Persze a veszteség mégis óriási. Csak éppen
könnyen lehet, hogy ugyanolyan taxonokat vesztettünk el, mint most, de ezek
nem jelennek meg a leletanyagban.
Egy tömeges kihalásban nem csak az elefántokhoz hasonló megafauna vagy a
köderdőkhöz hasonló speciális ökoszisztémák semmisülnek meg. Kipusztulnak az
ellenálló és mindenütt jelen lévő élőlények is – a kagylók, a növények és a
rovarok. Ezt hihetetlenül nehéz elérni. Ám ha túlcsordult a pohár és megkezdődik
a tömeges kihalás, semmi sincs biztonságban. A tömeges kihalás a bolygó szinte
minden lakójával végez.
Bár Erwinnek az az állítása, hogy még nem zajlik tömeges kihalás, hamis
illúzióba ringathatja az emberiséget – folytathatjuk a Föld kiszipolyozását, hiszen
láthatólag jól bírja a csapásokat (látott ez a bolygó már rosszabbat is) –, valójában
kifinomultabb, ugyanakkor sokkal ijesztőbb gondolatmenetről van szó.
Itt lépnek színre az ökoszisztéma nemlineáris jelenségei, vagyis az a bizonyos
kritikus küszöb. Ahogy lassan közelít a tömeges kihalás, az olyan, mintha a
fekete lyuk eseményhorizontjához közelítenénk – ha átlépünk egy bizonyos
vonalat, amely talán nem is különösebben feltűnő, hirtelen mindennek vége
szakad.
– Vagyis elképzelhető – kezdtem –, hogy haladunk előre, úgy tűnik, minden
rendben, és egyszer csak…
– Igen, minden a legnagyobb rendben, aztán hirtelen minden elromlik –
bólintott Erwin. – Pokollá válik a világunk.
Más szóval a tömeges kihalások is úgy bontakoznak ki, ahogy Hemingway
Fiesta című regényének züllött szereplője szerint a csőd: „Kétféleképp. Előbb
fokozatosan, aztán váratlanul.”55
– Reménykedjünk – sóhajtotta Erwin –, hogy nem zajlik éppen tömeges
kihalás.
A KÖZELJÖVŐ
A Föld egyre kevésbé alkalmas legnemesebb lakója befogadására, és
ha folytatódik az ily mértékű emberi bűnözés és emberi gondatlanság
korszaka, ha még sokáig fennmaradnak a bűnök és a gondatlanság
nyomai, akkor a Földet az elszegényedett terméketlenség, a megviselt
felszín és az éghajlati szélsőségek állapotába taszítjuk, mígnem a
romlás, a barbarizmus vagy a fajok kipusztulása fenyeget.
GEORGE PERKINS MARSH, 1863
SOKUNKBAN MUNKÁL A HOMÁLYOS ÉRZÉS, hogy a világ szélsebesen csúszik ki az irányításunk
alól, hogy „már nem tart a közép”.56 Az esti híradó elmaradhatatlan szereplőivé
váltak az erdőtüzek, az évezredenként egyszer előforduló viharok és a halálos
hőhullámok – pedig az ipari forradalom óta még egy Celsius-fokkal sem
emelkedett a hőmérséklet. És a helyzet csak ezután válik igazán ijesztővé.
Ha az emberiség felhasználja a teljes fosszilis tüzelőanyag-tartalékot, a bolygó
hőmérséklete akár 18 Celsius-fokkal, a tengerszint pedig több száz méterrel is
emelkedhet. Ez az emelkedés sokkal nagyobb, mint a perm végi tömeges kihalás
során bekövetkező felmelegedés becsült értéke. Ha megvalósul a legrosszabb
forgatókönyv, a jelenlegi mérsékelten fenyegető óceáni-éghajlati rendszer
barátságosnak tűnik majd. Ha a hőmérséklet csak az előre jelzett érték
harmadával emelkedne, a Föld már akkor sem emlékeztetne arra a bolygóra,
amelyen az emberiség megszületett, vagy amelyre a civilizáció épült. Legutóbb,
amikor 4 fokkal volt melegebb az átlaghőmérséklet, a sarkkörökről eltűnt a jég, a
tenger szintje pedig 80 méterrel megemelkedett.
Matthew Huber paleoklimatológussal a New Hampshire állambeli Durhamben,
a New Hampshire-i Egyetem campusa közelében működő étteremben
találkoztam. Huber, aki a korai emlősök korára jellemző üvegház-periódus
vizsgálatával töltötte kutatói pályafutása nagy részét, úgy véli, az elkövetkező
évszázadokban visszatérhet az 50 millió évvel ezelőtti eocén klíma, amikor
Alaszkában pálmafák nőttek, az északi sarkkörön meg aligátorok lubickoltak.
– Sokkal gyilkosabb körülmények uralkodnak majd, mint a paleocén-eocén
hőmérsékleti maximumának idején – mondta. – Az élőhelyek feldarabolódnak,
ezért sokkal nehezebb lesz továbbvándorolni. Ha a melegedés mértéke nem éri el
a 10 fokot, talán nem végez mindannyiunkkal a hőguta.
2010-ben Huber és szerzőtársa, Steven Sherwood közzétette az elmúlt időszak
egyik legbaljóslatúbb tudományos cikkét A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás
korlátai a hőstressz függvényében címmel.
 – A gyíkokkal és madarakkal nem lesz baj – folytatta Huber, majd
megjegyezte, hogy az élet akkor is virágzott, amikor magasabb volt a bolygón a
hőmérséklet, mint amit az antropogén globális felmelegedés legpesszimistább
jóslatai előirányoznak. Vagyis a civilizáció már jóval azelőtt összeomolhat, hogy
bekövetkezne egy rendes tömeges kihalás. Az élet olyan körülmények között is
fennmaradt, amelyek elképzelhetetlenek a mai, egymáshoz rengeteg szállal
kapcsolódó, ám politikai határok által részekre szabdalt globális világban. Persze
érthető módon foglalkoztat bennünket a civilizáció sorsa, ám Huber szerint a
világnak valószínűleg inkább az elöregedő és alkalmatlan infrastruktúráktól
(például az áramhálózatoktól) való túlzott függés, illetve az emberi szervezet
korlátai együttesen vetnek majd véget – akár lesz tömeges kihalás, akár nem.
Amikor 1977 nyarán New Yorkban egyetlen napig nem volt áram, az ember
Hobbes-féle természetes állapota teljes városrészekben a felszínre tört.
Zavargások robbantak ki, a fosztogatók több ezer vállalkozást tettek tönkre,
gyújtogatók több mint ezer helyen raktak tüzet. Amikor 2012-ben Indiában
később kezdődött az esős évszak (márpedig egy melegebb világban erre lehet
számítani), 670 millió ember – a világ népességének 10 százaléka – maradt áram
nélkül, mert túlterhelték a hálózatot a földjeiket locsolni akaró parasztok, illetve a
hőség miatt a kilowattokat zabáló légkondicionálókat használó indiaiak tömegei.
– Az a baj, hogy elég egyetlen melegebb hét, és az áramhálózat rendszeresen
meghibásodik – magyarázta Huber, majd hozzátette, hogy az Egyesült
Államokban a korosodó hálózat bizonyos szakaszai több mint százévesek. –
Miért hiszi bárki, hogy javul majd a helyzet, ha a nyári átlaghőmérséklet annyi
lesz, amennyit ma ötéves átlagban az év legmelegebb hetében mérnek, a
legforróbb hőmérséklet meg annyi, amennyit még soha senki nem regisztrált az
Egyesült Államokban? És most 2050-ről beszélünk.
A Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) 2014-es vizsgálata szerint 2050-re
ötmilliárd ember él majd vízhiányos területen.
– Harminc–ötven év múlva kitörnek a vízháborúk – tette hozzá Huber.
Dire Predictions (Baljós előrejelzések) című könyvükben Lee Kump és
Michael Mann, a Pennsylvaniai Állami Egyetem munkatársai egyetlen helyi
példával érzékeltetik, hogy az aszály, a tengerszint emelkedése, illetve a
túlnépesedés hogyan rengeti meg a civilizáció alapjait:
A Nyugat-Afrikát sújtó egyre súlyosabb aszályok miatt tömegesen
vándorolnak majd az emberek Nigéria rendkívül sűrűn lakott belsejéből a
tengerparti nagyváros, Lagos felé. Az emelkedő tengerszint által fenyegetett
Lagos azonban képtelen lesz ennyi embert befogadni. A súlyos társadalmi
nyugtalansághoz a Niger folyó torkolatának fogyatkozó olajtartalékaiért
folytatott küzdelem és a potenciális állami korrupció is hozzájárul majd.
 A „súlyos társadalmi nyugtalanság” ebben az esetben eufemizmus, hiszen a
korrupció és vallási erőszak sújtotta országra teljes káosz várna.
– Kész lidércnyomás – folytatta Huber. – Egyetlen közgazdász sem modellezi,
hogy mi történne a GDP-vel egy olyan országban, ahol a lakosság 10 százaléka
menekülttáborokban él. De vizsgáljuk meg a való világot! Mi történik, ha egy
Kínában dolgozó ember Kazahsztánba kényszerül, ahol nem alkalmazzák? Egy
gazdasági modellben persze lenne munkája. A való világban viszont tétlenül ül,
és egyre frusztráltabb. Akinek kilátástalan a gazdasági helyzete, akinek
menekülnie kell, az dühös, az esetleg fel akar robbantani valamit. Egy ilyen
világban tömeges migráció fenyegeti a legfontosabb intézményeket, többek
között a nemzetek egységét. Ez, ahogy látom, az évszázad közepére be is
következik.
A helyzet 2050 után sem javul. Persze a társadalom széthullásával kapcsolatos
minden előrejelzés pusztán társadalmi és politikai spekuláció, semmi köze a
tömeges kihalásokhoz. Hubert jobban érdeklik a biológiai határai. Ő arra volt
kíváncsi, hogy az emberi szervezet mikor kezd felbomlani. Azt a bizonyos 2010-
es tanulmányát a témával kapcsolatban egy véletlen találkozás ihlette.
– Egy konferencián adtam elő a földtörténet forró trópusi hőmérsékleteiről, és a
hallgatóságban ott ült Steve Sherwood [az Új-dél-walesi Egyetem klímatudósa],
akiben az előadásom közben felmerült az az alapvető kérdés, hogy a fajok
kihalása pontosan mekkora forróság és páratartalom elérése után kezdődik meg.
A konkrét számok érdekelték. Valószínűleg rájött, hogy fogalma sincs, meg arra
is, hogy gyaníthatóan senki másnak sem… Közös cikkünket nem maga a leendő
éghajlat motiválta, hiszen kezdetben azt sem tudtuk, hogy létezik-e egyáltalán
olyan reális klímamodell, amely még alkalmas az életre. Kezdetben arra
tippeltünk, hogy el kell érnünk mondjuk az 50 Celsius-fokos globális
átlaghőmérsékletet. Aztán összevetettük a különböző modellek eredményeit, és
eléggé megijedtünk.
Sherwood és Huber az úgynevezett nedves hőmérséklet (wet-bulb temperature,
WBT) segítségével határozta meg a hőmérsékleti küszöbértéket, amely
alapvetően azt méri, hogy adott hőmérsékleten mennyire tudja magát az emberi
test hűteni. Magas páratartalom mellett például a verejték és a szél is kisebb
hatásfokkal hűt, és ezért a nedves hőmérséklet a felelős.
– Természetismeret-órán úgy számítják ki a nedves hőmérsékletet, hogy az
üveg hőmérőt szorosan betekerik egy nedves zokniba, majd meglóbálják a fejük
körül – magyarázta. – Ember esetén ezt a hőmérsékleti küszöböt úgy kell
elképzelni, hogy az illető csuromvizes, meztelen, az alapvető anyagcserén kívül
nem csinál semmit, vagyis mozdulatlanul áll az orkánerejű szélben, amikor nem
süt a nap.
 Ma a leggyakoribb nedves hőmérsékleti maximum világszerte 26–27 Celsius-
fok. A 35 fok körüli, illetve az azt meghaladó nedves hőmérséklet halálos az
emberi szervezet számára. E határérték fölött az emberi test már nem tudja leadni
a folyamatosan termelt hőt, és képtelen lehűlni, ami néhány órán belül hőgutához,
majd halálhoz vezet.
– Azt szerettük volna megértetni, hogy a szervezetünknek, az
alkalmazkodásnak meg a hasonló dolgoknak nincs semmi közük ehhez a
küszöbértékhez. Olyan ez, mint egy játék gyereksütő – magyarázta. – Szép lassan
megfőzzük magunkat.
Vagyis ez a határérték valószínűleg túlságosan nagyvonalúan kezeli az ember
túlélésre való képességét.
– A valódi modellekben sokkal hamarabb érkezik el a kritikus pont, mert az
ember nem nedves zokni – folytatta. Huber és Sherwood számításai szerint ha a
hőmérséklet 7 Celsius-fokkal emelkedik, a bolygó nagy része halálosan forróvá
válik az ember számára. Ha ennél is tovább melegszik a világ, a nedves
hőmérséklet óriási területű lakott régiókban haladná meg a 35 Celsius-fokot, ahol
fenntarthatatlanná válna az élet. Aki ott maradna, szó szerint halálra főne.
– Sokan gondolkodnak úgy, hogy nem baj, majd alkalmazkodunk, és egy ideig
ez működik is – tette hozzá. – Én arról beszélek, ami túl van ezen a ponton.
A hőhullámoknak már most is vannak halálos áldozatai, pedig még egy
Celsius-fokkal sem emelkedett az átlaghőmérséklet az ipari forradalom előtti
szinthez képest. 2003-ban kettő forró nyári hét alatt 35 ezer ember halt meg
Európában. Akkor azt mondták, hogy ilyesmire 500 évente egyszer kerül sor.
Három évvel később (497 évvel az esedékessége előtt) ismét bekövetkezett
ugyanez. Egy 2010-es hőhullám 15 ezer emberrel végzett Oroszországban. 2015-
ben csak Karacsiban 700 ember halt meg a hőhullám miatt, amely éppen a
ramadán idején sújtott le Pakisztánra. És ezek a tragikus események csupán
jelentéktelen epizódok az előrejelzésekhez képest.
– A közeljövőben – 2050-ben vagy 2070-ben – az Egyesült Államok közép-
nyugati része lesz az egyik leginkább érintett régió – folytatta Huber. – A meleg,
párás levegő éppen a megfelelő évszakban áramlik felfelé az USA forró és fülledt
középső részén. Ami akkor lesz csak igazán forró és fülledt, ha néhány fokkal nő
a hőmérséklet. Ezek ugyebár a küszöbértékek. Nem úgy viselkednek, mint a sima
függvények. Egy bizonyos szám fölött elszabadul a pokol.
Kínára, Brazíliára és Afrikára is sötét jövő vár az előrejelzések szerint, a már
most is izzasztó Közel-Keleten pedig Huber szerint „egzisztenciális problémák”
várhatók. A lassított felvételként közeledő katasztrófa első jeleit az európaiak már
jól ismerik, hiszen álltak már menekültek 10 ezrei a határaik előtt: a szíriai
társadalom összeomlását és a tömeges kivándorlást négy gyötrelmes éven át
húzódó aszály előzte meg. Mások arra figyelmeztetnek, hogy a muszlimok
számára kötelező mekkai zarándoklat – amikor évről évre kétmillió vallásos
ember érkezik a szent városba – néhány évtizeden belül lehetetlenné válik a régiót
sújtó hőség miatt.
A legpesszimistább kibocsátási forgatókönyvekben azonban a hőhullám nem
pusztán közegészségügyi válságot okoz, nem egyszerűen „a fenyegetés
megsokszorozója”, ahogy a Pentagon nevezi a globális felmelegedést. Az
emberiségnek hátat kellene fordítania a jelenleg lakott területek nagy részének.
Cikkében Huber és Sherwood így fogalmaz: „Ha az előttünk álló 300 évben
valóban 10 fokkal melegszik a hőmérséklet, a hőhullámok következtében
élhetetlenné váló területek mérete mellett valószínűleg eltörpülnének azok a
régiók, amelyeket érint a tengerszint emelkedése.”
– Ha megkérdezünk egy iskolást, hogy szerinte mit csináltak az emlősök a
dinoszauruszok korában, valószínűleg azt felelné, hogy a föld alatt kuksoltak, és
csak éjjel merészkedtek elő. Hogy miért? Valószínűleg a hőstressz miatt. Érdekes
módon a madaraknak magasabb az alaphőmérséklete – nekünk 37 Celsius-fok, a
madaraké inkább 41. Az az érzésem, hogy ez ősi evolúciós örökség. A kréta
időszakban ugyanis valószínűleg nem 37, hanem 41 Celsius-fok körül lehetett a
nedves hőmérséklet maximuma.
AZ ELMÚLT 10 EZER ÉV SZOKATLANUL kellemes éghajlata a legegyenletesebb és legstabilabb
időszakok közé sorolható az elmúlt egymillió évben. Ebben a különleges
időablakban zajlott a lejegyzett emberi történelem egésze. Ha time-lapse
videóban mutatnánk be az elmúlt 2,6 millió évet, a gleccserek a jégkorszakok
váltakozását követve előre-hátra hullámoznának. Aztán az utolsó képkockában –
a jég számtalan visszahúzódása közül az utolsó során – megjelenne a
mezőgazdaság, a munkamegosztás, az írás, az egész ókor, a világszerte elterjedő
messianisztikus kultúrák, az építészet, a tengerparti városok, a lektorált tudomány
és a Mars szelet. Ezt az átmeneti éghajlati állapotot azonban annak kell tekinteni,
ami – rendkívüli, ritka szerencsének. A Huber modelljeiből kibontakozó, mindent
felperzselő rémálomban a bolygó területének fele és szinte minden lakott terület
kietlen pusztasággá válna.
– Az alapján, amennyit most a növényekről tudunk, a fölött a hőmérsékleti
küszöb fölött, amit túllépünk, a többségük nem marad életben. A növények tehát
megsemmisülnek, az emlősök többségével együtt – a túlélők esetleg csak éjjel
bújnak elő. Viszont Szibériában, Kanada északi részén, Dél-Amerika déli részén
vagy Új-Zélandon egészen tűrhető lesz a helyzet – ott tervezek földet vásárolni.
Viccesen megjegyeztem, hogy Új-Fundlandon kellett volna házat vennem,
amikor ott jártam. Halálos komolysággal válaszolt.
– Az tényleg jó hely – felelte. – A 45. szélességi kör és a sarkvidékek közötti
terület élhető marad.
 Mintha visszatérne egy másik bolygó – a Homo sapiens evolúciós története
előtti Föld, amikor az Északi-sarkot borító dzsungelekben hüllők portyáztak. De
valóban annyi fosszilis tüzelőanyag rejtőzik a földben, hogy újra életre kelhet ez
az ősi bolygó?
– Szerintünk ez egy valós lehetőség – felelte Huber. – Egyáltalán nincs kizárva.
A tanulmányunkban boldogan kijelentettük volna, hogy ez soha nem történhet
meg. Jobban aludnék, ha tudnám, hogy nem kerülhet rá sor. De számolgattunk
egy kicsit, és arra jutottunk, hogy igenis bekövetkezhet.
Ahhoz, hogy az átlaghőmérséklet 7 fokkal emelkedjen – a 12 fokosról nem is
beszélve –, egy évszázadon át kellene féktelenül égetnünk a fosszilis
tüzelőanyagot. Ezt a pazarlást csak akkor kerülhetjük el, ha az energiavállalatok
hajlandóak a föld mélyében hagyni nyereséggel kecsegtető készleteik 80
százalékát, illetve ha az emberiség felfoghatatlanul hatalmas szénmentes
energiaforrásra bukkan.
A világ országai 2015-ben összegyűltek Párizsban, hogy megtárgyalják,
hogyan akadályozhatják meg, hogy a bolygó átlaghőmérséklete 2100-ig kettő
Celsius-fokkal emelkedjen. Az optimista vezércikkek ellenére csúfos kudarcot
vallottak. Nem vállalt minden ország kötelezettséget, ráadásul a megállapodáshoz
nem muszáj csatlakozni. Bár az aláíró országok kijelentették, hogy megpróbálják
a globális átlaghőmérséklet-emelkedést 1,5 Celsius-fokban maximálni, a
megállapodás töredelmesen beismeri, hogy a felmelegedés még akkor is könnyen
meghaladhatja a kettő Celsius-fokot, ha minden ország tartja magát a
legoptimistább kibocsátási vállalásaihoz. Persze ha sikerült volna tető alá hozni
egy érdemi egyezményt akár csak a két fokról, az is pusztán annyit jelentett
volna, hogy a világ vezetőinek eddigi legnagyratörőbb terve ellenére is elpusztul
a korallzátonyok többsége és az esőerdők jelentős része, soha nem látott
hőhullámok érkeznek, eltűnik rengeteg faj, a világ tengerparti városai pedig víz
alá kerülnek. Mivel az óceáni-éghajlati rendszer nem omlik össze 2100-ra, a
felmelegedés és a tengerszint emelkedése több száz vagy akár több ezer éven át
folytatódhat és súlyosbodhat.
A Chicagói Egyetem geofizikusa, David Archer nemrégiben így nyilatkozott az
önkényes célról: „Az az érzésem, hogy mire közel kerülünk a kettő Celsius-
fokhoz, őrültségnek tűnik majd, hogy valaha ezt tekintették elérendő célnak.”
Pedig még a kettő fok is rendkívül ambiciózus cél. Betartásához a század
közepére szinte nullára kellene csökkenteni a fosszilistüzelőanyag-fogyasztást,
ugyanakkor csaknem 30 terawattnyi új, nem szénalapú energiát kellene
termelnünk: ez az elképesztő mennyiség több mint kétszerese a világ mai,
elsősorban fosszilis tüzelőanyagokból származó fogyasztásának – mindezt úgy,
hogy milliárdokkal nő a világ népessége. A Columbia Egyetem közgazdásza,
Scott Barrett ezért fogalmazott így a párizsi klímaegyezményről: „Az eddigi
vállalásokkal kizárólag akkor tartható a közös, kettő fokos cél, ha 2030 körül
csoda történik, és valamilyen technológiai áttörés jelentősen csökkenti a globális
kibocsátást. Még így sem több 50 százaléknál annak az esélye, hogy a kettő fokos
tartományon belül maradunk.”
Huber szerint nagyon kevés olyan klímatudós van („néhány németen kívül”),
aki őszintén hiszi, hogy az évszázad végére kettő Celsius-fokra korlátozható a
globális felmelegedés mértéke, és ezt nyilvánosan is beismeri. Ugyanakkor e
szerény cél kitűzése talán azt jelenti, hogy ha nem is sikerül megvalósítani, a
bolygó csak 4 fokkal lesz melegebb – és nem tér vissza az eocén időszak klímája.
De vajon mivel járna a 4 fokos felmelegedés? Az általában visszafogott
Világbank 2012-es jelentése szerint egy 4 fokkal melegebb világban „soha nem
látott nagyságrendű és hosszúságú hőhullámok” jelentkeznének. Részletesebben
is leírták ezt a világot:
Ebben az új, magas hőmérsékletű világban [Dél-Amerika és Közép-Afrika
trópusi vidékén, illetve a Csendes-óceán trópusi szigetein] a leghidegebb
hónapok is érezhetően melegebbek lehetnek, mint a 20. század végén a
legforróbbak. A mediterrán országokban, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten
és a Tibeti-fennsíkon szinte minden nyári hónap melegebb lesz, mint a
jelenlegi legszélsőségesebb hőhullámok… Az emberi szervezetet érő
terhelés – a hőhullámok, az alultápláltság és a tengervíz beáramlásából
következő rosszabb minőségű ivóvíz – hatására az egészségügyi
ellátórendszer annyira túlterhelődhet, hogy már nem tud alkalmazkodni a
helyzethez.
Ám a legrémisztőbb távlat Donald Rumsfeld velős szavaival élve az
„ismeretlen ismeretlenek” létezése. Amikor a jól fésült hivatalnokok hadai
leülnek a tárgyalóasztal mellé a nemzetközi klímakonferenciákon a kibocsátást, a
hőmérséklet-emelkedést meg a tengerszint-emelkedést ábrázoló grafikonjaikkal,
egyszerű függvényeket tanulmányoznak, amelyek ráadásul egy mesterséges
dátumnál, 2100-nál véget érnek. Ha egy bizonyos mennyiséggel növeljük a szén-
dioxidot – mondják a modellek –, a hőmérséklet és a tengerszint is ennek
megfelelően, lineárisan emelkedik. A világ sorsa így könnyen kiszámítható
költség-haszon elemzéssé válik, amelyről önelégült vezércikkeket írhatnak a
közgazdászok. A kukoricaövezetek ennyi és ennyi szélességi körrel csúsznak
északabbra, ennek megfelelően bizonyos országok GDP-je így és így változik,
minden nagyon szabályos, mindent pontosan előre lehet jelezni.
Sajnos azonban a bolygó nem ilyen elvek mentén működött a földtörténeti
múltban. A pleisztocén éghajlati ingadozásai során az Észak-Amerikát borító
jégtakaró – amely még a mai Antarktisz területénél is nagyobb volt – nem
egyszerűen összezsugorodott néhány foknyi melegedés hatására, hanem
felrobbant. E kontinensnyi jégmezők nem évezredek alatt olvadtak szép lassan
semmivé, hanem olykor néhány évszázad alatt törtek látványosan darabokra. Az
úgynevezett 1A olvadékvízhullám – egy gyors összeomlás – során, 14 ezer évvel
ezelőtt három grönlandnyi méretű jégtömeg zuhant a tengerbe, és 18 méterrel
emelkedett a tenger vízszintje. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület
(IPCC) 0,5 méteres tengerszint-emelkedéssel számol 2100-ig.
„A földtörténeti múltban sokkal érzékenyebben reagált a tengerszint a globális
éghajlati változásokra, mint az IPCC 2100-ra vonatkozó előrejelzése” – írja a
Chicagói Egyetem kutatója, David Archer. „A múltban a globális
átlaghőmérséklet minden egy Celsius-fokos változásának hatására 10–20 méterrel
változott a tengerszint. Az IPCC rutin szerinti előrejelzése szerint három Celsius-
fokos emelkedés 20–50 méteres tengerszint-emelkedést jelent.” Elképzelhető,
hogy az IPCC-nek igaza van az évszázad végére jósolt 0,5 méteres
emelkedéssel.57 De az is lehet, hogy nincs.

Senki sem foglalkozik igazán azzal, hogy mi lesz 2100 után. Emberi mérték
szerint a jövő évszázad ügye homályos, távoli fikció. Mivel azonban ez a könyv
földtörténeti időtávlatban gondolkodik, a 2100-as év csupán jelentéktelen
kilométerkő, a leletanyagokban ugyanis az évszázadok múlása kivehetetlenül
homályos, nem különíthető el. A Föld 2100 után több tízezer évig sokkal forróbb
és egészen más lesz, mint az elmúlt évmilliók során. A szárazföldeken megolvadó
permafroszt, illetve a mélyből érkező metán ugyanannyi szenet juttat a légkörbe,
mint az emberi beavatkozás, így a hőmérséklet további csúcsokat döntöget majd –
a legpesszimistább forgatókönyv szerint olyan meleg lesz, mint az eocén
időszakban, amikor hüllők sütkéreztek a sarkkörön.
A tengerszint emelkedése pedig éppen annyira biztos, mint hogy a Nap
továbbra is felkel. A három fokkal magasabb nyári átlaghőmérséklet végül
Grönland egész területét felolvasztja majd. Ha a nyugat-antarktiszi selfjég
összeomlása valóban annyira visszafordíthatatlan folyamat, amint azt számos
modell és a korábbi interglaciálisok története jelzi, Florida nagy része néhány
évszázad múlva víz alá kerül. Akárcsak Banglades, a Nílus-delta túlnyomó
területe vagy éppen New Orleans. Ha továbbra is kontrollálatlanul kísérletezünk
az éghajlattal, a további évszázadokban eltűnik New York, Boston, Amszterdam,
Velence és az emberiségnek átmeneti szállást biztosító városok nagy része – több
tíz- vagy akár százezer évig pihennek majd víz alatt. A civilizáció 60 évszázadot
élt meg eddig, de ha minden fosszilis tüzelőanyagot elégetünk, a tengerszint már
a következő néhány évszázadban több mint 60 métert emelkedhet. Ez nem is
olyan meglepő. A civilizációt megelőző évezredben a tengerek szintje 120 métert
emelkedett a kontinentális selfhez képest. Boston kikötővárosnak épült, de
néhány ezer éve még több mint 300 kilométer messze lett volna az óceántól.
Nincs abban semmi meglepő, hogy a partvidék folytatja a vándorlást a szárazföld
belseje felé. Földtörténeti léptékben ezt teszi az óceán, fittyet hány a tengerparti
települések vélt állandóságára.
Vajon ezeknek a változásoknak, legyenek bármilyen szélsőségesek, van közük
a tömeges kihalásokhoz? Amikor a közgazdászok és a politológusok néhány
évtizednél távolabbra tekintenek a ránk váró vad jövőbe, előrejelzéseik egyre
homályosabb bizonytalanságba vesznek. A paleontológusok viszont találkoztak
már vad időkkel.
David Jablonski, a Chicagói Egyetem munkatársa azon ritka paleontológusok
közé tartozik, aki nem a kora devonból származó tengerililiomok
végbélnyílásának elemzésével és ehhez hasonló rejtélyekkel tölti az idejét, hanem
átfogóan foglalkozik az élet történetével – a szerencse forgandóságával, a
szívfájdító tragédiákkal és a makroevolúciós dicsőséggel. Ellátogattam a
Chicagói Egyetemre, hogy ebből a szempontból is megismerkedjek fajunkkal –
hogy teljes legyen a kép. Arra voltam kíváncsi, milyen geológiai örökséget
hagyunk hátra.
Aki tudóst keres szereplőnek egy filmhez, Jablonskit valószínűleg beválogatná.
Zilált hajjal, Warhol-stílusú pörgekarúakkal díszített pólóban fogadott az
irodájában. Fáradhatatlan energiával beszélt, mintha nem tudná elég gyorsan
elővezetni a következő fontos elméletét. Ám aki a Nagy Kérdések
megválaszolásának szenteli az életét, annak áldozatokat is kell hoznia. Jablonski a
rendet áldozta fel.
– Csukja be a szemét, amikor ajtót nyitok! – figyelmeztetett.
Nekem aztán igazán nincs jogom mások rendetlen irodáját kritizálni, de
Jablonski dolgozószobája – a Chicagói Egyetemhez tartozó Henry Hinds
Laboratórium mélyén – némiképp Augiász istállójára emlékeztetett. Amikor ajtót
nyitott, több száz évre elegendő tudományos cikket pillantottam meg.
Íróasztalához papírhegyek között kanyargó keskeny ösvény vezetett.
– Vágja át magát a kupacokon – biztatott, és félretolt egy billegő
totemoszlopot, amely francia, német, orosz meg kínai nyelvű, megsárgult
lapokból álló monográfiákból állt: a kötetek rég elfeledett francia terepmunkáról
számoltak be az 1950-es évek Gabonjában, vagy éppen egy orosz expedícióról a
hatalmas Szovjetunió valamelyik eldugott sarkában. Az egyik székről
eltávolítottam a Les Bivalvia du Danien et du Montien de la Belgique című
könyvet, aztán helyet foglaltam.
 – Elnézést, de hatalmas adatgyűjtésben vagyok, ráadásul éppen a kréta/tercier
határral kapcsolatban – mutatott az elképesztő mennyiségű szakirodalomra. A
szoba úgy festett, mintha a könyvtárosok feldühödött istene büntetést szabott
volna ki.
Jablonski előszeretettel ad különleges neveket a szakterületén észlelt
jelenségeknek, az ő fejéből pattant ki a Lázár-taxonok elnevezés is. Utóbbi azokra
a fajokra utal, amelyek egy tömeges kihalás után látszólag akár évmilliókra is
eltűnnek, majd a földtörténet későbbi pontján újra megjelennek. Bibliai
névadójukkal ellentétben a Lázár-taxonok nem szó szerint támadnak fel
halottaikból, hanem különös szentélyekben, úgynevezett refúgiumokban
várakoznak. Ezek a Földnek azon ritka pontjai, ahol a helyi környezet
sajátosságai megóvják az élőlényeket a máshol zajló látványos pusztulástól. Bár
arra nincs bizonyíték, hogy a bronzkorban valóban sor került volna egy olyan
evolúciós útszűkületre, mint Noé története állítja, a földtörténet során mégis
létezhettek valódi bárkák, méghozzá refúgiumok formájában. Ezekben a
szentélyekben menedékre leltek a rémült, megtizedelt fajok, amíg a későbbi
korokban újra be nem népesíthették a világot. Az őslénytani leletanyagokból
hiányoznak a refúgiumok, ami talán arra utal, hogy ritkán alakultak ki, és kis
kiterjedésűek lehettek.
– A sötét anyaghoz hasonlítanám őket – magyarázta Jablonski. – Azért
gondoljuk, hogy léteztek, mert láthatatlanok.
Megkérdeztem, hogy a fanerozoikum hatodik nagy tömeges kihalásának
idején, ha elérkezik, hol alakulnak majd ki refúgiumok.
– Nem sok helyen – felelte komoran. – Az ember mindenütt otthagyja a
lábnyomát, az Antarktisztól Grönland északi partvidékéig. A tenger fenekétől a
hegycsúcsokig. Az Andok távoli tavaiban fémtartalmú üledéket találtak, az óceán
tele van műanyaggal. Nem nagyon lesz hová menekülni. Nem azok a csoportok
járnak majd jól, akik rátalálnak az utolsó rejtekhelyekre, hanem azok, amelyek
képesek együtt élni az emberrel. Persze ha összeomlik a társadalom, a kutyából
újra farkas lesz. A Canis nemzetség hosszú távon is elboldogul majd.
– Az óceánok savasodásának ugyanakkor nagyon is fontos hatása lesz –
folytatta. – Márpedig ez a lényeg, nem igaz? Mert felmelegedés régebben is
sokszor volt. És mit csináltak a kládok, ha jött a felmelegedés? Arrébb
vándoroltak. De ha mindent beépítünk szállodákkal, ha mindent behálóznak a
szennyvízcsatornák, ha összeomlanak a zátonyok, nincs hová menni. Ráadásul ha
még a világóceánt is elsavasítjuk, újabb potenciális refúgiumokat semmisítünk
meg. Ez a fő probléma: mi vagyunk a tökéletes vihar.
– Nem elég a felmelegedés, a szennyezés, az erőforrások túlzott kiaknázása –
mi mindezt egyszerre tesszük – folytatta. – Ezért hibás az az érvelés, hogy már a
múltban is volt felmelegedés, tehát a mostani sem számít, mert ez is a tökéletes
vihar része. Szerintem valamennyi tömeges kihalás így működik. Ki fog derülni,
hogy mind az öt nagy tömeges kihalás esetében ez történt – egyszerre romlott el
minden. A kréta/tercier esemény például nem alakult volna ennyire rosszul, ha a
Dekkán-régióban nem ömlik ki trapbazalt, a Dekkán-trapbazalt nem okozott
volna annyi kárt, ha nem pottyan le az égből egy kődarab. De mindez egyszerre
történt. Ugyanezt látjuk a perm/triász határon is. Vagy a devonban. Vagy az
ordovícium végén. A triász/jura határon ugyancsak több esemény zajlott
egyszerre. El kell felejteni az egytényezős magyarázatokat. Az a gyanúm, hogy az
élet történetének legfontosabb eseményeit ilyen tökéletes viharok okozták. Mi is
azok vagyunk. Ha csak egyetlen tényező múlna rajtunk, nem lenne akkora baj, de
mindent egyszerre csinálunk, ráadásul a lehető legdurvábban és leggyorsabban.
Jablonski a civilizáció nyomában járó pusztítás ellenére is úgy véli, hogy az
ember végül rendkívül ellenállónak bizonyul.
– Ennek több oka is van – magyarázta. – Az egyik a rendkívüli elterjedtségünk.
A másik, hogy a kultúránál jobban semmi sem áll ellen egy
katasztrófasorozatnak. Inkább azt tartom valószínűbbnek, hogy a legtöbb ember
életszínvonala a béka segge alá süllyed, a fajunk azonban nem forog veszélyben.
Ahhoz, hogy az ember eltűnjön a Föld színéről, kitartó, koncentrált figyelemre
lenne szükség. Végül is több százezer éven át egészen jól megvoltunk iparosodott
társadalmak nélkül is. Ugyanakkor egy hozzám hasonló szemüveges fazon nem
lett volna valami boldog Neander-völgyiként. Úgy látom tehát, hogy inkább az
életminőségről van itt szó, nem arról, hogy ha nem teszünk semmit, kihalunk.
Jablonski abban egyetért Erwinnel, hogy nem járunk még az újabb tömeges
kihalás közelében sem.
– Nem, semmiképpen sem tartunk ott – jelentette ki. – Ma, ha statisztikai
szempontból vizsgáljuk, a kihalások szelektivitása inkább háttérkihalásra utal,
nem igaz? Az egyes fajok földrajzi elterjedtsége, táplálékláncban elfoglalt
helyzete, testmérete és egyebek az öt nagy tömeges kihalás során nem számítottak
szelektív tényezőnek. Vagyis még nem léptünk színpadra, úgyhogy örüljünk! –
rázta meg a karját a magasba emelve, diadalt mímelve. – A baj csak az, hogy
lassan kialakul a tökéletes vihar, és nem lehetetlen, hogy eljutunk a kritikus
küszöbig.
A NEW HAMPSHIRE-I ÉTTEREMBEN Huber elmesélte kedvenc történetét: az amerikai hadsereg
igaz történeten alapuló példabeszédét az úgynevezett motivált élharcosról. 1996-
ban egy könnyűgyalogos szakasz több napon át tartózkodott Puerto Ricóban a
dzsungelben, hogy akklimatizálódjon a perzselő hőséghez és a páratartalomhoz,
gondosan felügyelték a vízfogyasztást is, mielőtt szimulált éjszakai rajtaütést
hajtottak végre. A szakasz „a zászlóalj legedzettebb és legmotiváltabb”
katonáiból állt. Amikor elérkezett a rajtaütés estéje, a szakaszvezető emberei élén
útra kelt a dzsungelben, machetével vágva utat a növényzetben. Hamarosan
letaglózta a fáradtság, átadta hát a parancsnokságot egy beosztottjának. Amikor
már a második közlegény állt a szakasz élén, mégsem haladtak elég gyorsan, a
szakaszvezető visszavette a parancsnokságot. De hamarosan hőgutát kapott, járni
sem tudott. A katonái hideg vízzel locsolták, intravénás infúziót kötöttek be neki.
Végül négy embere cipelte tovább. Nem sokkal később a szokatlan
megpróbáltatás a teljes szakaszt kiütötte, valamennyiüket leterítette a hőség. A
gyakorlatot lefújták, hogy megelőzzék a veszteségeket.
– Az én értelmezésemben éjszaka az akklimatizálódott, edzett emberekből is
válhat használhatatlan, hordágyra szoruló csoport. Ezt a folyamatot látom a
társadalomban, a kultúrában – magyarázta Huber. – Ha tudni akarja, hogyan
zajlik egy tömeges kihalás, hát így. Amikor a pleisztocén megafauna és a Clovis-
kultúra megsemmisülése szóba kerül, sokan úgy tesznek, mintha rejtély állna az
események mögött. Pedig velük is az történt, mint a szakasszal a dzsungelben.
Valami kikezdi a csoport legerősebb tagjait, a gyengébbek a helyükre állnak, de
nem elég erősek, és az egész rendszer összeomlik. Arra kíváncsi, hogyan omlanak
össze a társadalmak? – kérdezte Huber. – Hát így.

– Én emiatt nem aggódom – jelentette ki Anders Sandberg, amikor szóba került

a meghibásodott áramhálózatok Huber-féle forgatókönyve meg annak a
lehetősége, hogy a civilizációt romba dönti az éghajlati-óceáni rendszerek
működési zavara. A vidám svéd tudós munkaköri kötelessége, hogy az Oxfordi
Egyetemhez tartozó Emberiség Jövője Intézet kötelékében a távoli jövőről és a
világvégéről szőjön elméleteket. Rendíthetetlen transzhumanistaként
dögcédulákat visel a nyakában, ezzel jelezve fenntartásait a hibernációval
szemben, és ilyen mondatok hagyják el tárgyilagosan a száját:
– Előbb-utóbb akkor is elfogy a szerencsém, ha megakadályozom a biológiai
öregedésemet, és végül feltöltöm magam egy számítógépre, aztán kilövöm a
galaxisba a biztonsági másolataimat.
Sandberg elméletei annyira bizarrnak tűnnek, hogy ha nem az Oxfordi
Egyetemen dolgozna, akár őrültnek is hihetnénk – akárcsak a jövőkutatók
többségét. Mire ő úgy érvelne, hogy csak azokból a trendekből von le
következtetéseket, amelyek korábban néhány rövid évtized alatt
felismerhetetlenné tették az életet a korábbi nemzedékek számára.
Míg az amerikai közvéleményben az elmúlt 15 évben csökkent a klímaváltozás
miatti aggodalom (ettől persze még fokozódik a veszély), a mesterséges
intelligencia bizonytalanabb fenyegetésével foglalkozó kutatók rettenetes víziói
befogadó közönségre találtak – különösen a Szilícium-völgy adományozói
körében. Az összeomló áramhálózatokkal kapcsolatban Sandberg azt állítja, hogy
a jóslatok hagyományosan alábecsülik a technológiai fejlődést.
– Ez csak a jelenlegi áramhálózatokra igaz – magyarázza. – Tisztán
emlékszem, hogy gyerekkoromban egy tanár azt mondta, az emberek többsége
még soha nem használt telefont, és soha nem is fog. Ugyanis nincs annyi réz,
hogy minden kínainak jusson készülék. Persze mire gimnáziumba kerültem,
megjelent az optikai kábel. Szerintem a legtöbb embernek van már
mobiltelefonja. A technológiai fejlődés tehát alaposan rácáfolt erre a jóslatra.
Pedig nagyon is értelmes megfigyelésre épült. Csak kiderült, hogy a réz nem szab
határokat. Ugyanez a helyzet az áramhálózatokkal is: ha nagyobb viharokra kell
számítanunk, valószínűleg ellenállóbb hálózatokat építünk majd.
Álláspontja igen meggyőző volt, már csak azért is, mert a bolygó jövőjéről
folytatott, sokféle témát érintő beszélgetésünket Skype-on folytattuk, egy olyan
technológiai eszközön, amelyről még mesélni is nehéz lett volna a
telekommunikációhoz szkeptikusan viszonyuló egykori tanárának. Sandberg
várakozásait az előttünk álló néhány évtized technológiai fejlődésével
kapcsolatban a sci-fi művelői is ambiciózusnak tartanák. Azt állította, hogy
egészséges étkezéssel és testmozgással igyekszik kihúzni addig, amíg a
biotechnológia talán halhatatlanná nem teszi. (Azt azért elismerte, hogy „jó
eséllyel teljesen átlagos” halála lesz.) Csaknem korlátlan – és sokak szerint egész
biztosan ijesztő – reményeket fűz a technológiához, amelynek segítségével
egyelőre elképzelhetetlen létállapotokat kíván megélni, amelyek sokkal
kiterjedtebbek lennének, mint amit a koponyánkban lévő korlátozott
szürkeállomány jelenleg megenged. Az emberi agy vaktában alakult a
könyörtelen (és céltalan) természetes szelekció, illetve az anyagcsere korlátai
között. De képzeljük csak el, hogy egy szintetikus agy – amelynek csupán
szuperintelligens teremtőinek ambíciója és képzelete szabhatna határt – milyen
öntudattal rendelkezne, milyen tudatállapotokat érhetne el. Nem csoda, hogy
ekkora tét mellett Sandberg azon tűnődik, mi állhatna egy ilyen kiterjedt jövő
útjába, mi pusztíthatná el a bolygót. Az egzisztenciális kockázatokról van szó.
Ha valóban közeleg a vég, az egyetlen korábbi nagy tömeges kihalásra sem
hasonlít majd. Bizonyos egzisztenciális fenyegetéseknek nincs semmiféle
történelmi előzménye, a hatásuk kiszámíthatatlan, a bekövetkezésükkel
kapcsolatos bármilyen becslés teljességgel lehetetlen. Akadnak tisztán elméleti
fenyegetések, például a földönkívüliek támadása, vagy Sandberg nagy mumusa,
az elszabadult mesterséges intelligencia. Sandberg szerint a „butaságheurisztika”
miatt sokan nem veszik komolyan a technológiai fejlődés egyre gyorsuló ütemét,
pedig könnyen előfordulhat, hogy a kihalás nem szén-dioxid, hanem szilícium
formájában érkezik.
– Ha kizárólag az éghajlattal foglalkozunk és megfeledkezünk a
szuperintelligenciáról, akkor bizony lehet, hogy a gemkapocs csap le ránk
hamarabb.
A gemkapocs?
– Tegyük fel, hogy a mesterséges intelligencia azt a feladatot kapja, hogy
gemkapcsokat készítsen. Először a lehető legtöbb gemkapcsot próbálja legyártani,
és közben megpróbál okosabbá válni, mert ha okosabb, több gemkapcsot
készíthet. Amikor már nagyon okos, előáll egy bombabiztos tervvel, aminek az a
lényege, hogy gemkapcsokká változtatja a Földet, és meg is valósítja a tervét.
Ami a mi szempontunkból nagyon rossz hír. A problémát az jelenti, hogy ha
megpróbálnám megakadályozni a végrehajtásban, kitalálna valamit, hogy
megállítson, mert már elég okos, és tudja, hogy ha én állítom le, kevesebb
gemkapocs lesz a világban, ami rossz. Minden, a leállítására vagy a tervei
megváltoztatására irányuló kísérletet meg kell tehát akadályoznia. Persze
lehetséges, hogy a világegyetemben valamiféle kanti etika működik, ezért a mi
szempontunkból megfelelően okos mesterséges intelligencia felismeri, hogy
erkölcsi okokból nem változtathatja az embereket gemkapoccsá. Ám ha a
mesterséges intelligencia lényege a hasznosság maximalizálása, és a hasznosságot
a gemkapcsok határozzák meg, akkor – ha az erkölcs és a gemkapcsok között kell
választania – a gemkapcsokat választja.
Elképzelhető, hogy a Frost-féle tűz vagy jég helyett a gemkapcsok miatt ér
véget a világ. Vagy egy másik nagy költő kissé átírt, a letűnt világ halálos
hübriszéről szóló sorait idézve: „A roppant rom körül / Határtalan szélesre s
hosszura / A holt gemkapocs némán szétterül.”58
Sandberg gondolatkísérlete természetesen nem konkrétan a gemkapcsokról
szól, hanem bármely szuperintelligens rendszerről, amely képes túljárni az
eszünkön, és amelynek a céljai nem egyeztethetők össze az ember
boldogulásával. Az elmélete talán reménytelenül spekulatívnak tűnik, de
bevallom, hogy én is az úgynevezett „butaságheurisztika” áldozatává váltam. Ez
az elmélet az elkövetkező évtizedekben várható klímaváltozásra és az óceánok
savasodására vonatkozó konkrét előrejelzések fényében a legjobb esetben sem túl
meggyőző, a legrosszabb esetben pedig csak csinnadratta, amely eltereli a
figyelmet arról a valós és nagyon is jelen lévő veszélyről, amit az éghajlati és
óceáni rendszerek zavara jelent. Akiket azonban azért fizetnek, hogy ilyen
technológiai víziókon gondolkodjanak, ugyanolyan valósnak érzik ezt a
fenyegetést, mint a konzervációbiológusok és klímamodellezők a földi rendszert
érő várható csapásokat. Egyvalami biztos: e zsibbasztó jelenségek forgatagában –
legyen bár szó pozitívakról, mint a mesterséges intelligencia, a zöldenergia vagy
a biotechnológia, vagy a katasztrófával fenyegetőkről, mint a felmelegedés, a
savasodás, a túlnépesedés, a túlhalászat, a terjedő holt zónák, a talajerózió, a
szűkös erőforrások vagy a rossz célra fordított mesterséges intelligencia – a
következő néhány évszázad kimenetele teljességgel megjósolhatatlan.
A KÖRNYEZETVÉDŐ MOZGALMAK bizonyos szegmensei mögött valamiféle egzisztencialista
mizantrópia rejlik, az az elképzelés – talán egyenesen remény –, hogy az ember
azt kapja, amit megérdemel. Ha Gaia kiköpi, csak elnyeri méltó jutalmát a bolygó
elpusztításáért. Ezek az érzések az ostoba online kommentszekciókban és a
gyakorló tudósok érthetően fásult fatalizmusában egyaránt megjelennek, utóbbiak
ugyanis néhány sör után előbb-utóbb kijelentik, hogy nekünk annyi. Ha valóra
válnak a klímamodellek legsötétebb előrejelzései, és korunk klímaváltozást
bőszen tagadó politikusai szembesülnek a tengerszint meg a hőmérséklet
emelkedésével, bevallom, magam is érzek majd némi halvány kárörömöt. A
kegyetlen beteljesülés fölötti örömöt persze igencsak csökkenti majd a
politikusok választópolgáraira váró rettenetes sors tudata. Sandberg és mások
szerint a hozzánk hasonló tudatos lények tapasztalata az egyetlen dolog, amellyel
foglalkoznunk kell.
– Azzal, hogy mi a jó, mi az értékes, a filozófia önálló ága, az értékelmélet
foglalkozik – mondta. – E szerint kell valaki, aki megállapítja, mi az érték.
Elképzelhetetlen egy olyan univerzum, amelyben, annak ellenére, hogy üres,
értékes élet folyik. Nem, ehhez olyan tudatokra van szükség, amelyek képesek
felmérni a pozitív tulajdonságokat. Még nagyobb tudatosságra van tehát szükség.
Ha tönkretesszük a bolygót, minden elvész, amiért a korábbi nemzedékek
küzdöttek. Korlátlan jövőben gondolkodtak, de az nem jön el, senki sem
emlékszik majd arra sem, hogy egyáltalán mire törekedtek. Mindaz a jó, amit
létrehozhatnánk, nem jön létre, ahogy számtalan élet meg sem születik. A
legijesztőbb azonban az, hogy ha senki sem létezik, akkor érték sincs. Hirtelen
értelmét veszti a világegyetem.
Ha a következő néhány évszázadban eltűnik az ember, több milliárd lehetséges
élet öröme és bánata lehetetlenül el. Hiábavalóvá válik számtalan halott katona
áldozata, a nagy művészek mesterművei és azoknak a nagy gondolkodóknak a
gondolatai, akik megsárguló lapokra jegyezték fel a civilizáció eszményeit –
mindez éppúgy elporlad majd, mint a falevelek. Senki sem fedez fel, senki sem
csodál meg távoli bolygókat. Nem születnek nagy szimfóniák. Ennél hatalmasabb
tétet elképzelni sem lehet.
– Érdekes beszélgetés volt! – jelentette ki Sandberg, amikor a piros
telefonikonra helyeztük a kurzort a számítógép képernyőjén. – Minden jót!
 Ha túléljük a gemkapocs különös halálos ítéletét, az emberiségnek a 21.
században hozott döntések következményeivel kell együtt élnie. Talán
különösnek tűnik ez az aggodalom a több ezer év múlva megszülető emberek
jólétéért, de mi is kapcsolódunk még az ókor emberének belső életéhez. Olvassuk
verseiket és szónoklataikat, megcsodáljuk épületeiket, azonosulunk emberi
mivoltukkal. Mint arra David Archer felhívta a figyelmet, ha az ókori görögök
ugyanilyen ádázul átszabták volna a környezetet a maguk évszázadaiban,
nemcsak eposzaik, romjaik és agyagedényeik lennének ma velünk, hanem egy
általuk kialakított idegen bolygón kellene élnünk. A Kanada sarkköri vidékén
fekvő Baffin-sziget part menti megapoliszában élő leendő embertársaink
ugyanígy csodálkozva tanulmányozzák majd azt az 5 ezer évvel korábbi ősi
kultúrát, amely pontosan tudta, hogy amikor elégeti a kőzetekbe temetett ősi
növényeket és tengeri lényeket, saját mohóságának oltárán feláldozza a
civilizáció jövőjét és az élővilág jólétét.
A mostani, 12 ezer éve tartó meleg interglaciális már így is hosszabb, mint a
pleisztocén korábbi interglaciálisai, amelyeket nagyjából 10 ezer évente váltottak
fel a jégkorszakok. Az északi féltekén nyaranta egyre halványabb a napfény,
közelít ahhoz a szinthez, amely egykor több mint 100 ezer évig tartó glaciálisokat
indított be. A halványuló napfény a következő évszázadokban könnyen elérheti
azt a küszöböt, amely a geológiai közelmúltban gleccserekkel borította be Észak-
Amerikát, és több száz méterrel csökkentette a tengerszintet. Az, hogy a jelenlegi
nyugalom már eddig is túlszárnyalta a régi interglaciálisokat, talán annak
köszönhető, hogy az ember a mezőgazdaság hajnala óta beavatkozik a
szénkörforgásba. Ám még inkább a Föld pályájának jelenlegi alakjával függhet
össze, az ugyanis több százezer évente váltakozva hol körre, hol ellipszisre
emlékeztet inkább. A mai keringési pálya a 400 ezer évvel ezelőttire hasonlít,
amikor a kör alakú pálya lehetővé tett egy 50 ezer évig tartó meleg interglaciálist.
Ha a következő néhány ezer évben a bolygó csak megközelíti, de nem lépi át az
eljegesedés küszöbét, újabb 50 ezer év telhet el jégkorszak nélkül. Ez azonban azt
feltételezi, hogy az ember nem avatkozik be a bolygó életébe, és a Föld ugyanúgy
fagyhat be és olvadhat ki, ahogy az elmúlt néhány millió évben tette.
A következő néhány ezer évben szinte biztosan nem tér vissza a jégkorszak –
ami természetesen jó hír. Csakhogy az általunk kialakított alternatíva, a több
tízmillió éve nem látott szélsőséges üvegház-periódus, semmivel sem jobb ennél.
 Ha a változatlan körülményekkel számoló modellek előrejelzéseinek
megfelelően az ember 2000 gigatonna szenet éget el, akkor még az 50 ezer év
múlva kezdődő eljegesedés is forróságba „olvad”. Ezeréves léptékben az óceán is
elnyel némi szén-dioxidot, ahogy a kalcium-karbonát anyagú elpusztult tengeri
élőlények cukorkaként oldódnak fel a savasodó vizekben. Ám még így is jelentős
mennyiség marad a légkörben. Ezt a szén-dioxidot csak a kőzetek mállása tudja
kivonni, az viszont legalább 100 ezer éves léptékben zajlik. Ha 50 ezer év múlva
is túl meleg lesz a jégkorszak beköszöntéhez, a következő lehetőség az
eljegesedésre 130 ezer év múlva jön el. Ám ha minden fosszilis tüzelőanyagot
elégetünk, erről a jégkorszakról is lemaradunk. Akár 400 ezer év is eltelhet, mire
a természetes folyamatok elég szenet vonnak ki a légkörből ahhoz, hogy
visszatérjünk a pleisztocén jeges vágányára. Ha még akkor is itt leszünk, és
bölcsen szabályozzuk a szén-dioxid-kibocsátást, késleltethetjük a jégkorszakot:
szükség esetén fokozzuk, éppen csak annyira, hogy megállítsuk a gleccserek
térhódítását, de ne okozzunk a ma útjára indítotthoz hasonló globális katasztrófát.
Ha azonban mértéktelenül és meggondolatlanul égetjük a fosszilis
tüzelőanyagokat, perzselő hőség támad, emelkedik a tengerszint, majd egy őrült
váltással beköszönt az újabb jégkorszak.
– Nem hiszek abban az elképzelésben, hogy az ember egy szempillantás alatt
képes megállítani vagy akár félmillió évig késleltetni a következő eljegesedést –
mondja a klíma- és óceánmodelleket készítő Andy Ridgwell.
Bár a tudomány, különösen a geológia és a csillagászat az ember
jelentéktelenségére világít rá a nagy egészhez képest, most a földtörténeti idő
komoly szeletéről van szó. Az elkövetkező évtizedek civilizációs döntései kétszer
annyi időre is meghatározhatják a klímát, mint amennyi ideje létezik a fajunk. De
tegyünk bármit is – hiába taposunk a gázra, és égetjük el a következő
évszázadokban az utolsó molekulányi kőszenet, kőolajat és földgázt is –, a
kőzetek elmállanak, az óceánok vízrétegei helyet cserélnek, a tengeraljzat oldódni
kezd, a gleccserek előrenyomulnak, a tengerek kiszáradnak, és a világ vacogni
kezd. A jégkorszak valószínűleg előbb-utóbb akkor is beköszönt, ha az emberi
tevékenység miatt a légkör szén-dioxid-szintje ugyanannyi lesz, mint az eocénban
volt, ha az északi sarkkörön krokodilok meg marlinok élnek, a tengerszint pedig
több mint 60 méterrel emelkedik. Akár 130 ezer, akár 400 ezer év múlva tér
vissza a jégkorszak, New Orleans, New York és a Nílus deltájának víz alá került
romjai újra felszínre kerülnek, bár azt persze nem tudhatjuk, hogy marad-e
belőlük bármi a mélyben töltött évezredek után.
Peter Ward érzékletesen ír a rövid üvegház-periódust követő jégkorszakról a
The Life and Death of Planet Earth (A Föld bolygó élete és halála) című
felkavaró könyvében:
 Az űrben keringő gazdátlan, elfeledett műholdról nézve a mi márványos
otthonunk visszfénye egyszerre nyugtalanító és káprázatos: egy nagy fehér
folt. Terjeszkednek a gleccserek. A civilizáció csúcspontján hirtelen
megemelkedő tengerszint csökken, új partvidéki síkságok jelennek meg,
összeköttetés létesül a szigetek között, szárazföldi hidak születnek. A
kikötők rétekké változnak. A La Manche csatornán és a Bering-szoroson
száraz lábbal át lehet kelni. A térképeket átrajzolták. Éjszaka a bolygó már
nem városi fények galaxisa, amely egykor az északi sarkkörtől a Déli-
óceánig húzódott. Az Északi-sark elnéptelenedett, a Déli-óceán nagy része
befagyott. A fények keskenyebb sávban csillognak, az Egyenlítő és a
középső szélességi körök mentén. Főként tábortüzek.
Az óceánoknak is ugyanilyen hosszú időbe telik, mire magukra találnak.
– Bármilyen zűrzavart okozunk, az óceánoknak legalább 100 ezer évre lesz
szükségük ahhoz, hogy visszatérjenek az antropocént megelőző állapothoz –
mondja a Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem paleooceanográfusa, James Zachos. –
Ezt már 25 éve megjósolták, és a paleocén-eocén hőmérsékleti maximum igazolta
is az elméletet. Az óceán kémiai összetétele valóban 100 ezer év alatt áll helyre.
A bioszférában azonban sokkal tovább érződik majd a hatásunk. A korábbi
tömeges kihalások is bizonyítják, hogy hiába rendeződött az óceán kémiája már
régen, az élet még nem tért magához. Ha a pleisztocén hűtőház-periódusból
valóban egy rövid eocén üvegház-periódusba kerülünk, majd újra vissza a
jégkorszakba – az ordovíciumi tömeges kihalás fordítottjaként –, a bioszféra talán
nem áll talpra. Ha az ember addigra nem idézi elő a hatodik tömeges kihalást, az
ezen a ponton megvalósulhat.
– A tömeges kihalások legfontosabb tanulsága, hogy az élet tér magához
utoljára – magyarázza Jonathan Payne. – A szén több százezer év alatt ürül ki a
rendszerből. Az ökoszisztémák újjászületése több millió vagy akár több tízmillió
évbe telik. A 100 millió év múlva vizsgálódó paleontológus számára ez hagyja a
legnagyobb nyomot a leletanyagban. Az általunk okozott kihalások.

A következő interglaciálisban, mintegy félmillió év múlva, a trópusi vizek

megint telítettek lesznek kalcium-karbonáttal. A korábbi korallzátonyok helyét,
ahol valaha színes halrajok úszkáltak, baktériumok alkotta sztromatolitok
foglalják majd el. A szárazföldön rágcsálók, vadkutyák, kisebb testű madarak és
gyomnövények monotóniája veszi át az uralmat. Mire azonban a Föld még
félmilliószor megkerüli a Napot, kibontakoznak az új világ körvonalai. Ez a
következő nagy aranykor kezdete. Az újjászületés.
Csak találgathatunk, hogy milyen lényeket teremt majd a következő evolúciós
robbanás. Bár a delfin és az Ichthyosaurus feltűnő hasonlósága alapján az
evolúció hajlamos az önismétlésre, az élet történetében van néhány különleges
csavar is: hosszú nyakú, négyuszonyú hüllők, óriás húsevő kenguruk, a szájukban
körfűrészt rejtegető perm időszaki cápák, repülőgép-méretű repülő hüllők. A
modern ökoszisztéma egyetlen élőlénye sem emlékeztet rájuk. Felvázolhatjuk a
jövő bioszférájának hozzávetőleges körvonalait – a sekély óceánban új
zátonyokat építenek a kalcium-karbonátot kiválasztó lények, a szárazföldön új
ragadozók és zsákmányállatok jelennek meg –, de az új világ biztosan tartogat
majd meglepetéseket. A vadkutyák néhány millió évvel azután, hogy a civilizáció
összeomlásakor visszatérnek a farkasok közé, talán kihasználják a nagy testű
növényevők hiányát, az oligocén hatalmas Indricotheriumját megszégyenítő
méretet növesztenek, és a fák legfelső ágait legelik. A galambok talán végignézik
bukásunkat, majd 4-5 méteres röpképtelen ragadozóvá alakulnak. A sirályok erős,
húst ízekre szedő csőrt növesztenek, és csúcsragadozóvá válnak; a kormoránok is
megnőnek, még tökéletesebben alkalmazkodnak a tengeri élethez, és formában,
méretben és fellépésben a moszaszauruszokat idézik majd. Az emlősök a perm
időszak után 200 millió évet vártak, mire újra a csúcsra törtek – miért ne
lehetnének a következő korszak urai a dinoszauruszok tollas leszármazottai?
Mindez persze puszta spekuláció – a részletekről az evolúció és a vak véletlen
kimeríthetetlen kreativitása gondoskodik majd.
– A többség újra és újra elfelejti, hogy a dinoszauruszok bukása után
unokatestvéreik, a „rémmadarak”, ezek az óriási, röpképtelen madarak voltak a
csúcsragadozók – magyarázza Jablonski. – A kréta időszak vége után 10-15
millió évvel viszont már megjelentek a denevérek és a bálnák, a szárazföldön
egész ökoszisztéma legelt, minden fejlődésnek indult. Fantasztikus! Mindez
mindössze 10-15 millió évvel később. Nekünk, embereknek persze 10 millió év
elképzelhetetlenül hosszú idő. Nem jelenthetjük hát ki, hogy hosszú távon majd
minden rendben lesz, mert nagyon hosszú távról beszélünk. Nem emberi
léptékről.
AZ UTOLSÓ KIHALÁS
800 millió év múlva
– Micsoda emlékei lesznek, holott csupán sár!
– Milyen érdekes egyéb felült-sarakkal találkoztam!
KURT VONNEGUT: Macskabölcső (1963)59
Előrerohanunk a távoli jövőbe. Az első fejezetben visszafelé számoltuk a
lépteinket – és néhány tucat lépéssel végigmentünk az emberiség történetén –,
most a másik irányban teszünk meg több száz kilométert, azaz több százmillió
évet. Ezen a bolygón mit sem számít az emberiség klímahisztériája, gépeink
hangzatos leleményessége, civilizációnk bármely vívmánya. A földrészek
átrendeződtek, egész óceánok tűntek el és születtek újjá, az égbolton
megváltoztak a csillagképek.
Csak néhány szerencsés terület süllyed vissza a földbe üledékkel borítva, ahol
az eróziótól és a lemeztektonikától védetten nyugodhat az idők végezetéig. Mai
világunknak kizárólag ezek a szelvényei hagyhatnak némi nyomot a földtörténeti
idő messzi-messzi jövőjében a kőzetekben. Reményt keltő a tudat, hogy New
Orleans – amely egy süllyedő üledékes medence aktívabb részén fekszik – hosszú
távon a világ minden más helyszínénél nagyobb valószínűséggel marad meg, bár
rövid távon elkeserítőek túlélésének esélyei. Ha 100 millió év múlva egy
geológus fölfedezi a város kilapult szelvényét egy szurdok oldalában, én
boldogan leszek jelen a leletanyagban mint az emberiség képviselője. A francia
negyedben működő Preservation Hall60 ebben a formában talán fennmarad, a világ
nagy része azonban nem tart ki sokáig.
Néhány százmillió év múlva a világtérkép éppoly felismerhetetlen lesz, mint a
völgyeket ma benépesítő, a zátonyokat ma felépítő lények. Egy-egy földtörténeti
motívum persze újra felbukkan majd. A Pangea érdekes időszak volt a
lemeztektonika történetében, de semmiképpen sem egyedi. A tudomány mai
állása szerint a mély idő évmilliárdjai során, a wagneresen hangzó
„szuperkontinens ciklusban”, több szuperkontinens is egyesült, majd szétvált.
Neveik, minél régebbiek, annál jobban emlékeztetnek a Transformers
szereplőiére: Rodinia, Nuna, aztán ott vannak a szuperkratonok, Vaalbara,
Superia és Sclavia. A földrészek ma elkülönülten, a világ különböző pontjain
fekszenek, de már akár 250 millió év múlva sor kerülhet egy újabb családi
összejövetelre.
Bár a Közép-Atlanti-hátság már mintegy 200 millió éve folyamatosan távolítja
egymástól az amerikai kettős kontinenst, illetve Afrikát és Európát, az Atlanti-
óceán sorsa – őséhez, az Iapetus-óceánhoz hasonlóan – megpecsételődött. A
földrészek a Karib-tenger szélén fekvő mélytengeri árkok homályában,
Európában Gibraltár közelében, illetve Dél-Amerikában a Falkland-szigetek
mellett már most is bosszúra készülnek: a szubdukciós zónák mohón elnyelik
majd az óceáni kérget, így a testvérföldrészek hamarosan újra találkoznak. A
szubdukciós zónák egyelőre viszonylag kis kiterjedésűek, de egyre több
kontinentális perem válik aktívvá.
– Ha ez megtörténik, az felemészti a teljes Atlanti-óceánt – mondja Francis
MacDonald, a Harvard kutatója. – Ha a szubdukciós zónák aktívvá válnak, nincs
megállás. Addig gyűrik maguk alá az óceáni kérget, amíg a túlparton el nem érik
a szerelmesüket.
Hőn szeretett New Englandem partvidéke több száz kilométerre a tengertől egy
újabb szuperkontinens kies belsejében újra kopár pusztasággá válhat, éppúgy,
mint a perm időszak után.
Ám ez csupán az egyik lehetséges jövő a Pangea számára. A kontinensek Ross
Mitchell geofizikus és Yale Egyetemen dolgozó munkatársainak előrejelzése
szerint ezúttal az Északi-sarknál egyesülnek újra néhány száz millió év múlva. Ha
erre valóban sor kerül, az nem sok jóval kecsegtet az összetett élet szempontjából
– első hallásra mindenesetre veszedelmesen hangzik.
Ha néhány százmillió év múlva újra egyesülnek a kontinensek, a vulkanikus
szigetláncok talán ismét hatalmas hegyvonulatokat alkotnak, amelyek azután
mállásuk során csökkentik a légkörben a szén-dioxid mennyiségét, és a világ
megint gleccserek és dermesztő hideg formájában nyeri el büntetését. Újabb több
százmillió év elteltével, amikor a szuperkontinens lassanként ismét szétválik – a
hasadékvölgyekben először talán különös lényeket vonzó tavak alakulnak ki –,
újabb óriási, pusztító árbazalt hömpölyög a szárazföldön, a perm, a triász és a
kréta végi kitörések nagyságrendjében.
Persze elképzelhető, hogy mielőtt minderre sor kerülne, egy addig a
Naprendszerben némán keringő kontinensnyi szikladarab beavatkozik az élet
nyugodt folyásába – egy porszemcse éppen azt a bizonyos homokszemet találja el
az űrben lévő milliárd közül. Bármilyen formát ölt is a halál, a támadás csaknem
teljesen megsemmisíti a különös lények új sorozatát, amelyet az evolúció
véletlenszerű iránya és a közönyös világ választott ki az életre a jövő évmilliói
során. Persze lehetséges, hogy az összetett élet addigra egyébként is az
összeomlás határára kerül.
Bár nagyon, nagyon rövid távon – az előttünk álló néhány évszázadban – az
emberi tevékenység következtében veszélyesen megnőhet a légkörben a szén-
dioxid mennyisége, geológiai szempontból a Föld lassanként elfogy. A bolygó
termosztátját szabályozó mállási folyamatok erősödnek, a Nap – fősorozati
csillagként zajló életciklusában – egyre fényesebbé válik.
– A légköri szén-dioxid egyensúlyt teremt a mállás és a Föld mélyéből kikerülő
szén-dioxid között – nyilatkozta telefonon David Archer, a Chicagói Egyetem
geokémikusa. – Ha azonban változatlan körülmények mellett erősödik a
napsugárzás, az stimulálja a víz körforgását. Azaz több csapadék hull, ezért
fokozódik a mállás, így több szén temetődik a földbe kalcium-karbonát
formájában.
Ahogy a Föld életciklusa során erősödött a napsugárzás, úgy fokozódott a
háttérben a mállás üteme, a szén-dioxid mennyisége pedig a kambrium időszak
előtti döbbenetes csúcsról a mai jégkorszaki minimumig folyamatosan csökkent
(az emberi tevékenység átmeneti szén-dioxid-kibocsátását, amely hamarosan
kikerül a rendszerből, nem figyelembe véve). A légköri szén-dioxid mennyisége
még évmilliókkal azután is tovább csökken, hogy az üvegházat okozó emberi
eredetű szén-dioxid áradata kikerül a légkörből, és az óceánok mélyén mészkővé
alakul. Jégkorszakunk előbb-utóbb véget ér, mert a napfény egyre erősödik – még
akkor is, ha a szén-dioxid-takaró elenyészik. Különös világ alakul ki így:
egyszerre jellemzi majd a meleg és a kevés szén-dioxid. Ennek következtében
nem sok növény és állat marad, hiszen mindkét csoportnak szüksége van erre a
vegyületre. Mivel a szén-dioxid mennyisége a dinoszauruszok kora óta is
csökkent, bizonyos növények már fejlesztettek új módszereket a fotoszintézishez,
így alkalmazkodtak az új, szén-dioxid-szegény világhoz. Ezek az úgynevezett
C4-es növények: a füvek, a cserjék és a kaktuszok. A következő néhány
százmillió évben ezek veszik át fokozatosan az uralmat a forró, párás,
meglehetősen kellemetlen világban, a szén-dioxidban szegény légkörben
fotoszintézisre képtelen fák és erdők jelentős része pedig eltűnik.
Az elkövetkező 800 millió évben a Föld egyre bozótosabbá, kopárabbá és
barnábbá válik, majd a szén-dioxid koncentrációja 10 milliomodrész alá csökken.
Amikor ez megtörténik, ellehetetlenül a fotoszintézis, tehát a növényi élet. Ha
eltűnnek a növények, elpusztulnak a belőlük táplálékhoz és oxigénhez jutó állatok
is. A kopár szárazföldön a folyók újra szélesen, iszaposan, vadul áradva rohannak
majd a tenger felé, ugyanúgy, mint akkor, amikor a növények még nem
kényszerítették őket szabályosan kanyargó medrekbe (és ahogy átmenetileg tették
a különböző világvégék, például a Nagy Kihalás után).
Ha az élet fennmaradását biztosító szénkörforgás esetleg mégis működőképes
marad, ugyanakkor elviselhetetlen forróság tör a világra. Mivel a hőmérséklet
még a sarkköröknél is meghaladná a 40 Celsius-fokot, a csaknem teljesen kopár
kontinenseken pedig hiperkánok dühöngenének, a megmaradt fajok az Északi- és
a Déli-sark könyörtelenül forró hónapjaiban beásnák és hibernálnák magukat (a
trópusokról szólni sem érdemes, ott már sokkal korábban elmondhatatlan pokollá
válik a világ). A sarkköri állatok egy része talán még vitorlát is növeszt, hogy a
Dimetrodonhoz hasonlóan azzal hűtse magát. Ám a legborzalmasabb kihalásokat
követő időszakokkal ellentétben ezúttal nem lesz hová menekülni. A Nap egyre
erősebben tűz, a hőmérséklet megállíthatatlanul emelkedik. A növények egymás
után pusztulnak ki, a szén-dioxid és az oxigén mennyisége egyaránt vészesen
csökken. A fehérjék és a mitokondriumok lebomlanak, a szél viszont még
melegebb levegőt hoz. Bekövetkezik a Föld utolsó tömeges kihalása. Egy
bizonyos nap bizonyos órájában elpusztul a világon az utolsó állat is.
Jóval az összetett élet eltűnése után – amelynek emlékét csak a kopár
kőzetekben lévő maradványok őrzik – a hőmérséklet 70 Celsius-fok fölé
emelkedik, és az eukarióta egysejtűek is kipusztulnak. A Potsdami Klímakutató
Intézet néhai geokémikusa, Siegfried Franck A bioszféra jövőbeli kihalásainak
okai és időpontjai című merész tanulmányában úgy becsülte, hogy mindez 1,3
milliárd év múlva következik be. Amikor az állatok már réges-régen eltűntek a
Föld színéről, amikor az eukarióta mikrobák fantasztikus mikrokozmosza is a
múlté lesz, további néhány száz millió éven át újra a baktériumok uralják a
bolygót, ahogy kezdetben.

Újra New Englandben járunk, bár ennek nincs különösebb jelentősége – már
nincsenek a Földön partvidékek. Szuperkontinensek jöttek és mentek, de mivel
már nincs óceán – a lemezek kenőanyaga –, a lemeztektonika is megszűnt. A
megmaradt vulkánok apokaliptikus árbazaltként bugyognak át a kérgen. A több
mint 90 méter vastag és több ezer kilométeren át húzódó sós síkságra néző vörös
dűne fölött a hatalmas, vörös Nap homályosan ragyog át a Vénuszéhoz hasonlatos
légkörön. A perzselő forróság és a forró, mérgező pára láttán nehéz elhinni, hogy
itt valaha zöldellt a világ, és biológiai sokféleség uralkodott. Ez a látványos
tünemény, az összetett élet réges-régen a múlté, az óceánok és a dzsungelek
egykori smaragd ragyogása megkövesedve nyugszik a mélyben mészkő,
elszenesedett táj és soha senki által nem vizsgálható fosszíliák formájában. 1,6
milliárd év múlva a kérlelhetetlenül ellenséges és szeszélyes Nap fényében a
bolygón olyan barátságtalanok lesznek a körülmények, hogy még a föld
mélyében élő baktériumok sem maradnak életben. Az utolsó tömeges kihalás
végén az örökkévalóság vár. Peter Ward és Donald Brownlee hívta fel a figyelmet
a földi élet történetének költői szimmetriájára: a többsejtű élet, az eukarióták és a
prokarióták éppen fordított sorrendben lépnek majd színpadra meghajolni, mint
ahogy először megjelentek a közönség előtt.
ÉS MÉGIS, A KOMOR ELŐREJELZÉS ellenére azt mondom, hogy nem is lehetnénk
szerencsésebbek a földtörténetnek ezen a pontján. Több száz évünk van még ezen
a bolygón, már-már csodával határos, hogy mind az öt nagy tömeges kihalást
túléltük, hogy a Föld évmilliárdokon át támogatta az élet fennmaradását. Nem
pusztán civilizációs, de kozmológiai szempontból is jelentős hiba lenne
eltékozolni a szerencsénket.
A tömeges kihalások története is a szerencsét igazolja. Kutatásaim során újra és
újra megdöbbentett a szakirodalom vissza-visszatérő motívuma: ha a „Hógolyó
Föld” valamivel szélsőségesebb, ha a perm végi vulkáni tevékenység egy kicsivel
erőteljesebb, ha a kréta/tercier határon becsapódó égitest valamivel nagyobb –
nem lennénk itt, hogy beszéljünk róluk. Hogyan lehetséges, hogy ilyen sokszor
sikerült hajszál híján megúsznunk? Elképzelhető, hogy a bolygók nem mindig
térnek magukhoz az ilyen katasztrófákat követően, a Föld tehát kivételesen
szerencsésnek bizonyult. A többi bolygón talán nem maradt túlélő, aki feltehette
volna a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a bolygó akár egyetlen ilyen katasztrófát
is túlélt, és további évmilliárdokon át lakható maradt? Talán ezért ütközünk
némaságba, amikor a csillagokra irányított rádiós távcsöveinkkel kozmikus
barátaink után kutatunk. Igen, a Föld talán megmagyarázhatatlan, már-már
csodaszámba menő szerencsesorozatot élt át. És ami a legkülönösebb: talán csak
azért éltük túl ezeket az eseményeket, mert itt vagyunk, és feltehetjük ezeket a
kérdéseket.
– El tudok képzelni egy olyan világegyetemet, ahol a bolygók kidurrannak,
mint a lufi, és nagyon nagy valószínűséggel elpusztulnak – mondja Anders
Sandberg, az Oxfordi Egyetem kutatója. – Mivel azonban a világegyetem
hatalmas, mindig lesz néhány véletlenszerűen kiválasztott, nagyon szerencsés
bolygó, amely évmilliók, évmilliárdok alatt sem pukkad ki. Ezek a bolygók
teljesen egyediek, ezek a bolygók különlegesek. De léteznek, mivel a
világegyetem hatalmas. Néhány ilyen bolygón az evolúció megfigyelőket hoz
létre, akik kijelentik: „Évmilliárdok óta létezik a bolygónk, micsoda biztonságos
világegyetem!”, ami persze hatalmas tévedés, hiszen azért kiválasztottak, azért
léteznek, mert a bolygó rendkívül szerencsés.
„Ha a Hale–Bopp-üstökös belénk ütközik, már nem lenne felszíni élet a
bolygón” – nyilatkozta nemrégiben Peter Ward a Nautilus folyóiratnak. A Hale–
Bopp-üstökös 1997-ben csodálatos éjszakai látvánnyal kápráztatta el a
földlakókat, de ha egy kicsit másképpen alakul a pályája, akkor a Chicxulub
kisbolygónál négyszer nagyobb méretű égitest sterillé tette volna a bolygót.
„Nemcsak ritkák, hanem szerencsések is vagyunk.”
Lehetséges, hogy a Hale–Bopp- és a többi üstökös rendszeresen nekiütközik
Földhöz hasonló bolygóknak. Akkor tehát azért nem ütközött még nekünk egy
sem – márpedig tényleg soha nem fordult elő ilyen –, mert a többi bolygón nincs
senki, aki az ütközés után végiggondolná az eseményeket. Ez a megfigyelő
szelekciós torzítása, és gyakorlati következményekkel jár. Ha például meg
szeretnénk becsülni annak a valószínűségét, hogy egy Hale–Bopp-üstökös méretű
kődarab a közeljövőben a Földnek ütközik-e, logikus első lépésnek tűnik
megvizsgálni a megőrződött földtörténeti leletanyagot, vagyis a Föld múltjában
kialakult hatalmas krátereket. Ez persze reménytelen vállalkozás, mert ha egy
bolygón gyilkos méretű kráterek alakultak ki, valószínűleg nincs már megfigyelő,
aki megvizsgálja őket. Ezeket az „antropikus árnyakat”, láthatatlan
fenyegetéseket a saját létezésünk cenzúrázza. Még ha a Földet elpusztító
kisbolygók rendkívül gyakoriak lennének is, és állandóan beleütköznének a
miénkhez hasonló bolygókba, a valószínűségükről töprengő megfigyelők
kizárólag azon a néhány bolygón élhetnének, amelyeket egy kivételes
szerencsesorozatnak köszönhetően elkerülnek az űrből érkező sziklák. Márpedig
egy hatalmas, akár végtelen világegyetemben számos ilyen bolygó akadhat. A
túlélésünkre és a bolygó lakhatóságára vonatkozó becsléseinket tehát éppen az
torzítja, hogy itt vagyunk, és kérdéseket tehetünk fel. Az, hogy túléltük mind az
öt nagy tömeges kihalást, talán nem is annyira a Föld rugalmasságáról árulkodik,
mint inkább saját létezésünk torzításáról és a bolygó elképesztő szerencséjéről.
Még az is előfordulhat, hogy mire az olvasó e mondat végére ér, megszűnik e
valószínűtlen szerencseszéria, és megsemmisít minket egy régóta esedékes, 160
kilométer átmérőjű kisbolygó. Esetleg hamarosan mindent elborít egy pusztító
erejű kontinentális árbazalt. Könnyen lehet, hogy a világegyetem sokkal
veszélyesebb, amint azt a saját, talán túlságosan is szerencsés múltunk alapján
sejtenénk.
„A különösen pusztító események idején felerősödik a túlzott elbizakodottság”
– írja Sandberg, Nick Bostrom és Milan Ćirković meglepően olvasmányos
Antropikus árnyak: a megfigyelő szelekciós torzítása és az emberi kihalás
kockázatai című tanulmányukban:
Következésképp nem bízhatunk a történelmi megfigyeléseken alapuló
becslésekben olyan események esetében, amelyek biztosan kipusztítják az
emberiséget. Bármennyire nyilvánvaló is ez a következtetés, nem sokan értik
meg… Megfigyelt gyakoriságuk alapján becsülik meg az olyan
katasztrófákkal kapcsolatos kockázatokat, mint a kisbolygók/üstökösök
becsapódása, a szupervulkáni események vagy a
szupernóvák/gammakitörések. Ennek következtében rendre alábecsülik a
pusztító vagy a megfigyelők létével más okból összeegyeztethetetlen
katasztrófák gyakoriságát.
Ha ez igaz – ha a Föld az élet végtelenül különös szigete egy barátságtalan
világegyetemben –, akkor szinte lehetetlenül jó körülmények között indulhattunk
utunkra. És aki sokat kapott, attól sokat is várnak el. A bolygó, de valószínűleg a
látható világegyetem történetében sem volt még olyan állatfaj, amely ennyire
jelentőségteljes válaszúthoz érkezett volna, mint mi.
 Kozmikus jelentőségünkkel kapcsolatos megérzéseimet igazolta az a
beszélgetés is, amelyet Anthony Aguirre-rel, a Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem
kozmológusával folytattam; azért kerestem fel, mert tudni akartam, hogy melyek
az élet végső elméleti korlátai a világegyetemben az előttünk álló több billió
évben. Aguirre hosszú távú kozmológiai előrejelzése – a fizika szigorú korlátai
ellenére – olyan elképesztő, hogy külön könyvet érdemelne.61 Azt a
meggyőződését éreztem a legdöbbenetesebbnek, hogy az emberiség nem csupán
saját halandó bolygója és az ahhoz tartozó provinciális Naprendszer örökségének,
hanem a kozmosz hosszú távú, legnagyobb léptékű történetének is részese lehet.
Ha a földtörténeti időskála mellett eltörpülnek az emberi események, a
kozmológiai idő még jelentéktelenebbé zsugorít minket: bár bolygónk már csak
800 millió évig lesz élhető, a Nap számára pedig pusztán további néhány milliárd
év marad, galaxisunkban az utolsó csillagok kihunyásáig 100 billió (azaz 100 ezer
milliárd) évig lesz még lehetőség az életre. Aguirre szerint ha az emberiség
elmenekül a Naprendszerből és annak várható pusztulása elől, élhet máshol a
galaxisban, élhet ezekben az ismeretlen évbilliókban. Erre gondolt Arthur C.
Clarke, amikor a sci-fi legnemesebb hagyományainak szellemében az emberiség
és a távoli jövő nemzedékeinek terjeszkedési lehetőségeiről írt:
Ők tudni fogják, hogy nem millió évek hevernek előttük, amiben mi
mérjük a geológiai korokat, nem is milliárd évek, amelyek a csillagok
múltját felölelik, hanem szó szerint trillió években mérhető időszakok… De
mégis lehet, hogy irigyelni fognak bennünket, miközben a lét
utóragyogásában sütkéreznek, mert mi ismertük a világegyetemet még ifjú
korában.62
Az, hogy részesei lehetünk-e ennek a Star Trek-szerű jövőnek, attól függ, mit
teszünk a következő évtizedekben. Bár Aguirre számításainak léptéke és
időskálája csak megerősítik fajunk végtelen jelentéktelenségét, ő mégis úgy véli,
hogy egzisztenciális, sőt kozmológiai következményei lesznek annak, ahogy a
bolygót az előttünk álló években irányítjuk.
– Azt hiszem, eljutottunk arra a pontra, ahol – a következő 100 év
eseményeitől függően – a civilizáció és a földi élet vagy önmagát pusztítja el,
[vagy] eljutunk a közeli, majd a távoli bolygókra, és továbbterjeszkedünk a
galaxisban – mondja. – Ha tehát összehasonlítjuk e két lehetséges jövőképet,
kiderül, hogy az egyiket egyáltalán nem jellemzi érdekes, tudatos élet –
amennyiben az állatokat és társaikat tudatosnak tekintjük –, míg a másikban
exponenciálisan nő az érdekes tudatos élmények mennyisége. Ez nagyon nem
mindegy. Ha egy lennénk a galaxis számtalan lényei közül, akár azt is
mondhatnánk, hogy „tönkretettük magunkat, benne volt a pakliban. Azt kaptuk,
amit megérdemeltünk.” Ha azonban egyedül vagyunk a galaxisban – vagy a
nagyon kevesek közé tartozunk –, akkor fényes jövőt teszünk tönkre. Csak azért,
mert most ostobán viselkedünk.

Miközben a bolygó halandóságáról írtam a könyvemet, meghalt valaki, akit

nagyon szerettem. Az édesanyám. Veszteségem új színt vitt az emberiség
jövőjének egyre komorabb vizsgálatába. Anyu azonban egyetlen percre sem
engedte át magát a komor gondolatoknak. Ahogy romlott az állapota, az
irodalomban és a művészetben talált vigaszt: V. Henrik Crispián ünnepén
elmondott lelkesítő beszédében, Matisse játékos életkedvében, a Sondheimet
éneklő Elaine Stritch harsogó dacosságában, Van Morrison misztikus
nyitottságában – és a hitben, amelyet irigyeltem tőle. Amikor közeledett a vég,
sokszor idézte az angol középkori misztikust, Julian of Norwicht. „Minden a
legjobban lesz, minden lény a legjobban lesz, minden dolog a legjobban lesz” –
hajtogatta.
Nem győzött meg. A szalagcímek napról napra nehezebbé tették, hogy higgyek
neki. Miközben a galaxis egyetlen ismert, lakható bolygója geológiai katasztrófa
felé száguld, a híreket évszázados hitrendszereken alapuló lefejezések és
keresztre feszítések, térítő nativista demagógok és törzsi acsarkodás uralja.
Fajként nem vagyunk felvértezve mindarra, ami ránk vár. Az előttünk álló
évszázadok megpróbáltatásaiban talán végre megszabadulunk kamaszos
ostobaságunktól és babonáinktól, talán végre felnövünk, és méltó kísérői leszünk
a világnak. Talán a szapiezoikum63 hajnalán járunk – burjánzik majd az
intelligencia és a kreativitás, csodálatos új korszak kezdődik, amely éppen
annyira különbözik az állatok korától, mint az állatok kora az azt megelőző
baktériumok korától. Persze az is lehetséges, hogy az emberiség különös lázálma
nem lesz több, mint egyetlen furcsa szelvény a rétegsorban, amelynek véget vetett
a távoli jövő szurdokaiba temetődött tömeges kihalás.

Miután kiléptem Aguirre Santa Cruz-i irodájából, elhajtottam az óceánhoz, és

leparkoltam a hullámok fölé nyúló, pliocén tengerfenékből kialakult
sziklaperemen. A lábam alatt több millió éves kagylóhéjak hevertek. Az ég már
levetette a délután pasztellszíneit, rózsaszínben izzott a horizont, majd a mély űr
sötétjébe halványult. A járdák lámpaoszlopai kréta időszaki fotonok rikító
narancssárga fényét szórták a kikötőre. A távolban a parton hasonló fények
csillogtak. Forró vérű kormoránok és pelikánok – valamennyien dinoszauruszok –
gyülekeztek a hullámokból kiemelkedő ősi homokkő padon. Körülöttük hangos
ugatás jelezte az oroszlánfókák esti gyűlésének kezdetét. Közeli rokonaink a
szörnyek eltűnése után tértek vissza a tengerbe – hogy üldözőbe vegyék a soha el
nem tűnő halakat. Sokáig üldögéltem ott a világ végén. Az ég rózsaszínje
eloszlott, előtűntek az űrt évmilliók alatt átszelő csillagok. A vörösödő csillagok
azt üzenik, hogy az ég egy napon darabokra hullik, és örökre elsötétül.
A Hold fényénél ezüstösen fickándozó oroszlánfókák mellett deszkákon
suhanó szörfösöket vettem észre, eltűntek a hullámokban, majd a látóhatárt
kémlelve újra felbukkantak. Jöttek-mentek a hullámok, ahogy időtlen idők óta
mindig. És abban a pillanatban, nem tudom, miért, de elhittem anyunak, hogy
minden a legjobban lesz.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
„Aki nem leli örömét az egyedüllétben, ne írjon könyvet” – írja Thomas Ricks.
Ezt a saját káromon kellett megtanulnom. De bármennyire elszigetel is az írás (ez
a köszönetnyilvánítások egyik elcsépelt frázisa), egyetlen könyv sem
elszigeteltségben születik. Az alábbiakban az engem anyagilag, erkölcsileg és
más módon támogatók, illetve a könyv mellett bábáskodók igen hiányos listája
olvasható.
Köszönöm Hillary Redmonnak, hogy a kezdetektől lelkesedett az ötletért.
Denise Oswaldnak, amiért bölcsen segített meghúzni a kéziratot, és jelentősen
olvashatóbbá tenni a végeredményt. Külön köszönet illeti Laurie Abkemeiert,
hogy az első pillanatoktól mellettem állt: hitt a történetben és abban is, hogy el
tudom mesélni, és kalauzomul szegődött a könyvkiadás ismeretlen világában.
Köszönöm a családomnak, különösen a húgomnak, hogy elolvasták az első
változatokat. Köszönöm a barátaim támogatását, különösen azokét – például Sean
Mulderrigét –, akik hozzáférnek a fizetős tudományos folyóiratokhoz. Hálás
vagyok mindazoknak, akik elszállásoltak a kanapéjukon és a vendégszobájukban,
amikor végigcikáztam az országot. Dutch Leonardnak és Julie Wellsnek, amiért
írói pályafutásom első percétől a saját hangom megtalálására biztattak. A
cambridge-i Area Four és a somerville-i (Massachusetts állam) Diesel Café
személyzetének, amiért gondoskodtak a koffeinadagomról.
Külön köszönet illeti az idejüket rám áldozó geológusokat és
paleontológusokat, akikkel konferenciák szüneteiben, e-mailben, telefonon vagy a
lelőhelyeken szót válthattam. Biztosan kifelejtek néhány embert, de álljon itt a
segítségemre siető tudósok és interjúalanyok hiányos listája (ábécésorrendben):
Anthony Aguirre, Thomas Algeo, David Archer, Richard Bailey, Nina Bednarsek,
David Bond, Doug Brezinski, Stephen Brusatte, Simon Darroch, Cole Edwards,
Douglas Erwin, Richard Feely, Seth Finnegan, Gener, David Harper, Jonena
Hearst, Bill Heimbrock és a Dry Dredgers tagjai, Matthew Huber, David
Jablonski, Joe Keiper és a Virginiai Természetrajzi Múzeum, Gerta Keller, Lee
Kump, Gary Lash, Stephen Leslie, Cindy Looy, Francis MacDonald, Rowan
Martindale, Jay Melosh, Charles Mitchell, Ross Mitchell, Paul Olsen, Jonathan
Payne, Mario Rebolledo, Mark Richards, Andy Ridgwell, Doug Rowe, Michael
Ryan, Lauren Sallan, Matthew Saltzman, Anders Sandberg, Morgan Schaller,
William Stein, Alicia Stigall, Henrik Svensen, Peter Ward, Thomas Williamson,
Kristin Wyckoff, James Zachos, Jan Zalasiewicz és különösen Jonathan Knapp,
aki időt, energiát és lelkesedést nem kímélve segített a perm különös világának
megértésében. Köszönettel tartozom az utrechti béke aláíróinak is, akik
fáradhatatlan munkájukkal véget vetettek a spanyol örökösödési háborúnak. És a
köszönet ellentéte jár a Microsoft Wordnek az ezer lefagyás évéért. Köszönöm a
Scrivener fejlesztőinek kiváló terméküket. Végezetül minderre nem kerülhetett
volna sor a Föld bolygó nélkül: legyen a következő 600 millió éved is ugyanilyen
eseménydús! Sláinte!
BIBLIOGRÁFIA
BEVEZETÉS
Bond, David P. G. – Paul B. Wignall: Large igneous provinces and mass
extinctions: An update. Geological Society of America: Special Papers, 505
(2014).
Dodd, Sarah C. – Conall Mac Niocaill – Adrian R. Muxworthy: Long
duration (> 4 Ma) and steady-state volcanic activity in the early Cretaceous
Paraná–Etendeka Large Igneous Province: New palaeomagnetic data from
Namibia. Earth and Planetary Science Letters, 414 (2015): 16–29.
Hazen, Robert M.: The Story of Earth: The First 4.5 Billion Years, from
Stardust to Living Planet. New York: Viking, 2012.
Hönisch, Bärbel et al.: The geological record of ocean acidification.
Science, 335.6072 (2012): 1058–1063.
Raup, David M.: Biogeographic extinction: A feasibility test. Geological
Society of America: Special Papers, 190 (1982): 277–282.
Taylor, Paul D.: Extinctions in the History of Life. Cambridge: Cambridge
University Press, 2004.
Ward, Peter D.: Under a Green Sky: Global Warming, the Mass
Extinctions of the Past, and What They Can Tell Us about Our Future. New
York: Smithsonian/HarperCollins, 2007.
Worm, Boris et al.: Global patterns of predator diversity in the open
oceans. Science, 309.5739 (2005): 1365–1369.
1. A KEZDETEK
Bailey, R. H. – B. H. Bland: Ediacaran fossils from the Neoproterozoic
Boston Bay Group, Boston area, Massachusetts. Geological Society of
America: Abstracts with Programs, 32. (2000).
Erwin, Douglas H. – Sarah Tweedt: Ecological drivers of the Ediacaran-
Cambrian diversification of Metazoa. Evolutionary Ecology, 26.2 (2012):
417–433.
Erwin, Douglas H. – James W. Valentine: The Cambrian Explosion: The
Construction of Animal Biodiversity. New York: W. H. Freeman, 2013.
Laflamme, Marc et al.: The end of the Ediacara biota: Extinction, biotic
replacement, or Cheshire Cat? Gondwana Research, 23.2 (2013): 558–573.
Lenton, Timothy M. – Richard A. Boyle – Simon W. Poulton – Graham
A. Shields-Zhou – Nicholas J. Butterfield: Co-evolution of eukaryotes and
ocean oxygenation in the Neoproterozoic era. Nature Geoscience, 7.4
(2014): 257–265. doi:10.1038/ngeo2108.
Williams, Mark et al.: Is the fossil record of complex animal behaviour a
stratigraphical analogue for the Anthropocene? Geological Society, London:
Special Publications, 395.1 (2014): 143–148.
Zalasiewicz, Jan et al.: The technofossil record of humans. The
Anthropocene Review, 1.1 (2014): 34–43. doi:10.1177/2053019613514953.
2. AZ ORDOVÍCIUM VÉGI TÖMEGES KIHALÁS
Armstrong, Howard A. – David A. T. Harper: An earth system approach
to understanding the end-Ordovician (Hirnantian) mass extinction.
Geological Society of America: Special Papers, 505 (2014): 287–300.
Eiler, John M.: Paleoclimate reconstruction using carbonate clumped
isotope thermometry. Quaternary Science Reviews, 30.25 (2011): 3575–
3588.
Fortey, Richard: Olenid trilobites: The oldest known chemoautotrophic
symbionts? Proceedings of the National Academy of Sciences, 97.12 (2000):
6574–6578.
Fortey, Richard: The Lifestyles of the trilobites. American Scientist, 92
(June 2000): 446–453.
Graham, Alan: A Natural History of the New World: The Ecology and
Evolution of Plants in the Americas. Chicago: University of Chicago Press,
2011.
Grahn, Yngve – Stig M. Bergstrom: Chitinozoans from the Ordovician-
Silurian boundary beds in the eastern Cincinnati region in Ohio and
Kentucky. Ohio Journal of Science, 85.4 (September 1985): 175–183.
Harper, David A. T. – Emma U. Hammarlund – Christian M. Ø.
Rasmussen: End Ordovician extinctions: A coincidence of causes.
Gondwana Research, 25.4 (2014): 1294–1307.
Karabinos, Paul – Heather M. Stoll – J. Christopher Hepburn: The
Shelburne Falls arc: Lost arc of the Taconic orogeny. Guidebook for Field
Trips in the Five College region: 95th Annual Meeting of the New England
Intercollegiate Geological Conference, October 10–12, 2003, edited by John
B. Brady – John Thomas Cheney (Northampton, MA: Smith College,
Department of Geology, 2003). B3-3–B3-17.
Kröger, Björn: Cambrian-Ordovician cephalopod palaeogeography and
diversity. Geological Society, London: Memoirs, 38.1 (2013): 429–448.
Kumpulainen, R. A.: The Ordovician glaciation in Eritrea and Ethiopia,
NE Africa. Glacial Sedimentary Processes and Products: International
Association of Sedimentologists Special Publication, 39 (2009): 321–342.
Lamsdell, James C. et al.: The oldest described eurypterid: A giant Middle
Ordovician (Darriwilian) megalograptid from the Winneshiek Lagerstätte of
Iowa. BMC Evolutionary Biology, 15.1 (2015): 1.
Le Heron, D. P.: The Hirnantian glacial landsystem of the Sahara: A
Meltwater-dominated system. Atlas of Submarine Glacial Landforms:
 Modern, Quaternary, and Ancient, edited by J. A. Dowdeswell – M. Canals
– M. Jakobsson – B. J. Todd – E. K. Dowdeswell – K. Hogan, Geological
Society, London: Memoirs, 46 (2016).
Le Heron, Daniel Paul – James Howard: Evidence for Late Ordovician
glaciation of Al Kufrah Basin, Libya. Journal of African Earth Sciences,
58.2 (2010): 354–364.
Melchin, Michael J. et al.: Environmental changes in the Late
Ordovician–early Silurian: Review and new insights from black shales and
nitrogen isotopes. Geological Society of America Bulletin, 125.11–12
(2013): 1635–1670.
Meyer, David L. – R. A. Davis: A Sea without Fish: Life in the Ordovician
Sea of the Cincinnati Region. Bloomington: Indiana University Press, 2009.
Munnecke, Axel – Mikael Calner – David A. T. Harper – Thomas Servais:
Ordovician and Silurian sea–water chemistry, sea level, and climate: A
synopsis. Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology, 296.3–4
(2010): 389–413.
Nesvorný, David et al.: Asteroidal source of L chondrite meteorites.
Icarus, 200.2 (2009): 698–701.
O’Donoghue, James: The Second Coming. New Scientist, 198.2660
(2008): 34–37.
Rudkin, David M. et al.: The world’s biggest trilobite – Isotelus rex new
species from the Upper Ordovician of northern Manitoba, Canada. Journal
of Paleontology, 77.1 (2003): 99–112.
Skehan, James William: Roadside Geology of Massachusetts. Missoula,
MT: Mountain Press Publishing, 2001.
Upton, John: Atlantic circulation weakens compared with last thousand
years. Scientific American, Climate Central, March 24, 2015.
Webby, B. D.: The Great Ordovician Biodiversification Event. New York:
Columbia University Press, 2004.
Young, Seth A. et al.: A major drop in seawater 87Sr/86Sr during the
Middle Ordovician (Darriwilian): Links to volcanism and climate? Geology,
37.10 (2009): 951–954.
Zalasiewicz, Jan – Mark Williams: The Anthropocene: A comparison with
the Ordovician-Silurian boundary. Rendiconti Lincei, 25.1 (2014): 5–12.
3. A KÉSŐ DEVON IDŐSZAKI TÖMEGES KIHALÁS
Algeo, Thomas J. et al.: Hydrographic conditions of the Devono-
Carboniferous North American Seaway inferred from sedimentary Mo-TOC
relationships. Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology, 256.3
(2007): 204–230.
 Algeo, Thomas J. et al.: Late Devonian oceanic anoxic events and biotic
crises: „rooted” in the evolution of vascular land plants. GSA Today, 5.3
(1995): 45.
Alshahrani, Saeed – James E. Evans: Shallow-Water Origin of a Devonian
Black Shale, Cleveland Shale Member (Ohio Shale), Northeastern Ohio,
USA. Open Journal of Geology, 4.12 (2014): 636.
Botkin-Kowacki, Eva: Lungs found in mysterious deep-sea fish. Christian
Science Monitor, September 16, 2015.
Carmichael, Sarah K. et al.: A new model for the Kellwasser Anoxia
Events (Late Devonian): Shallow water anoxia in an open oceanic setting in
the Central Asian Orogenic Belt. Palaeogeography, Palaeoclimatology,
Palaeoecology, 399 (2014): 394–403.
Clack, Jennifer A.: Gaining Ground: The Origin and Evolution of
Tetrapods. Bloomington: Indiana University Press, 2002.
Dalton, Rex: The Fish that crawled out of the water. Nature (April 5,
2006): doi:10.1038/news060403-7.
Friedman, Matt – Lauren Cole Sallan: Five hundred million years of
extinction and recovery: A Phanerozoic survey of large-scale diversity
patterns in fishes. Palaeontology, 55.4 (2012): 707–742. doi:10.1111/j.1475-
4983.2012.01165.x.
Gibling, Martin R. – Neil S. Davies: Palaeozoic landscapes shaped by
plant evolution. Nature Geoscience, 5.2 (2012): 99–105.
doi:10.1038/ngeo1376.
Haddad, Emily Elizabeth: Paleoecology and geochemistry of the Upper
Kellwasser Black Shale and Extinction Event. PhD diss., University of
California, Riverside (2015).
McGhee, George R., Jr.: The Late Devonian Mass Extinction: The
Frasnian/Famennian Crisis. New York: Columbia University Press, 1996.
McGhee, George R., Jr.: When the Invasion of Land Failed: The Legacy of
the Devonian Extinctions. New York: Columbia University Press, 2013.
McGhee, George R., Jr.: The search for sedimentary evidence of
glaciation during the Frasnian/Famennian (Late Devonian) biodiversity
crisis. The Sedimentary Record, 12.2 (June 2014): 4–8.
http://www.sepm.org/CM_Files/SedimentaryRecord/SedRecord12-2-5.pdf.
Morris, Jennifer L. et al.: Investigating Devonian trees as geo‐engineers of
past climates: Linking palaeosols to palaeobotany and experimental
geobiology. Palaeontology, 58.5 (2015): 787–801.
Mottequin, Bernard et al.: Climate change and biodiversity patterns in the
Mid-Palaeozoic (Early Devonian to Late Carboniferous) – IGCP 596 (2011–
2015). Palaeobiodiversity and Palaeoenvironments, 91.2 (2011): 161–162.
doi:10.1007/s12549-011-0053-5.
National Science Foundation. Too much of a good thing: Human activities
overload ecosystems with nitrogen. Press release 10-183, October 7, 2010.
https://www.nsf.gov/news/news_summ.jsp?cntn_id=117744.
Over, D. Jeffrey: The Frasnian/Famennian boundary in central and eastern
United States. Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology, 181.1
(2002): 153–169.
Over, D. J. – J. R. Morrow – P. B. Wignall: Understanding Late Devonian
and Permian-Triassic Biotic and Climatic Events: Towards an Integrated
Approach. Amsterdam: Elsevier, 2005.
Ruddiman, William F. – Ann G. Carmichael: Pre-industrial depopulation,
atmospheric carbon dioxide, and global climate. Interactions Between
Global Change and Human Health (Scripta Varia), 106 (2006): 158–194.
Scott, Evan E. – Matthew E. Clemens – Michael J. Ryan – Gary Jackson –
James T. Boyle: A Dunkleosteus suborbital from the Cleveland Shale,
northeastern Ohio, showing possible Arthrodire-inflicted bite marks:
Evidence for agonistic behavior, or postmortem scavenging? Geological
Society of America: Abstracts with Programs, 44.5 (2012): 61.
Shubin, Neil: Your Inner Fish: A Journey into the 3.5-billion-Year History
of the Human Body. New York: Pantheon, 2008.
Stein, William E. – Christopher M. Berry – Linda Vanaller Hernick –
Frank Mannolini: Surprisingly complex community discovered in the Mid-
Devonian fossil forest at Gilboa. Nature, 483.7387 (2012): 78–81.
doi:10.1038/nature10819.
Stigall, Alycia L.: Speciation collapse and invasive species dynamics
during the Late Devonian „Mass Extinction”. GSA Today, 22.1 (2012): 4–9.
4. A PERM VÉGI TÖMEGES KIHALÁS
Aarnes, Ingrid: Sill emplacement and contact metamorphism in
sedimentary basins. PhD diss. Faculty of Mathematics and Natural Sciences,
University of Oslo, 2010.
Algeo, Thomas J. – Zhong-Qiang Chen – David J. Bottjer: Global review
of the Permian-Triassic mass extinction and subsequent recovery: Part II.
Earth-Science Reviews, 149 (2015): 1–4.
Boyer, Diana L. – David J. Bottjer – Mary L. Droser: Ecological signature
of Lower Triassic shell beds of the western United States. Palaios, 19.4
(2004): 372–380.
Chen, Zhong-Qiang – Thomas J. Algeo – David J. Bottjer: Global review
of the Permian-Triassic mass extinction and subsequent recovery: Part I.
Earth-Science Reviews, 137 (2014): 1–5.
Clapham, Matthew E.: Extinction: End‐Permian Mass Extinction. eLS
(2013). doi:10.1002/9780470015902.a0001654.pub3.
Cui, Ying – Lee R. Kump: Global warming and the end-Permian
extinction event: Proxy and modeling perspectives. Earth-Science Reviews
149 (2015): 5–22.
Day, Michael O. et al.: When and how did the terrestrial mid-Permian
mass extinction occur? Evidence from the tetrapod record of the Karoo
Basin, South Africa. Proceedings of the Royal Society B 282.1811 (July 8,
2015): doi:10.1098/rspb.2015.0834.
Dutton, A. et al.: Sea-level rise due to polar ice-sheet mass loss during
past warm periods. Science 349.6244 (2015): aaa4019.
Emanuel, Kerry A. et al.: Hypercanes: A possible link in global extinction
scenarios. Journal of Geophysical Research: Atmospheres, 100.D7 (1995):
13755–13765.
Erwin, Douglas H.: Extinction: How Life on Earth Nearly Ended 250
Million Years Ago. Princeton, NJ: Princeton University Press, 2006.
Grasby, Stephen E. et al.: Mercury anomalies associated with three
extinction events (Capitanian crisis, latest Permian extinction and the
Smithian/Spathian extinction) in NW Pangea. Geological Magazine, 153.02
(2016): 285–297.
Knoll, Andrew H. et al.: Paleophysiology and end-Permian mass
extinction. Earth and Planetary Science Letters, 256.3 (2007): 295–313.
Payne, Jonathan L.: The End-Permian mass extinction and its aftermath:
Insights from non-traditional isotope system. Geological Society of America
annual meeting, Vancouver, British Columbia (2014).
Payne, Jonathan L. – Matthew E. Clapham: End-Permian mass extinction
in the oceans: An ancient analog for the twenty-first century? Annual Review
of Earth and Planetary Sciences, 40 (2012): 89–111.
Peltzer, Edward T. – Peter G Brewer: Beyond pH and temperature:
Thermodynamic constraints imposed by global warming and ocean
acidification on mid-water respiration by marine animals. Theme Session
Question 6. International Council for the Exploration of the Sea (ICES)
Annual Science Conference, September 22–26, 2008, Halifax, Nova Scotia.
Retallack, Gregory J.: Permian and Triassic greenhouse crises. Gondwana
Research, 24.1 (2013): 90–103.
Retallack, Gregory J. – Roger M. H. Smith – Peter D. Ward.: Vertebrate
extinction across Permian–Triassic boundary in Karoo Basin, South Africa.
Geological Society of America Bulletin, 115.9 (2003): 1133–1152.
Rey, Kévin et al.: Global climate perturbations during the Permo-Triassic
mass extinctions recorded by continental tetrapods from South Africa.
Gondwana Research, 37 (September 2015): 384–396.
Schneebeli-Hermann, Elke et al.: Evidence for atmospheric carbon
injection during the end-Permian extinction. Geology, 41.5 (2013): 579–582.
Schubert, Jennifer K. – David J. Bottjer: Aftermath of the Permian-
Triassic mass extinction event: Paleoecology of Lower Triassic carbonates in
the western USA. Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology,
116.1 (1995): 1–39.
Sephton, M. A. – H. Visscher – C. V. Looy – A. B. Verchovsky – J. S.
Watson: Chemical Constitution of a Permian-Triassic Disaster Species.
Geology, 37.10 (2009): 875–878. doi:10.1130/G30096A.1.
Smith, Roger M. H. – Peter D. Ward: Pattern of vertebrate extinctions
across an event bed at the Permian-Triassic boundary in the Karoo Basin of
South Africa. Geology, 29.12 (2001): 1147–1150.
Svensen, Henrik – Alexander G. Polozov – Sverre Planke: Sill-induced
evaporite- and coal-metamorphism in the Tunguska Basin, Siberia, and the
implications for end-Permian environmental crisis. European Geosciences
Union General Assembly Conference Abstracts, 16 (2014).
Svensen, Henrik et al.: Siberian gas venting and the end-Permian
environmental crisis. Earth and Planetary Science Letters, 277.3 (2009):
490–500.
Tabor, Neil J.: Wastelands of tropical Pangea: High heat in the Permian.
Geology, 41.5 (2013): 623–624.
Ward, Peter D. – David R. Montgomery – Roger Smith: Altered river
morphology in South Africa related to the Permian-Triassic extinction.
Science, 289.5485 (2000): 1740–1743.
Ward, Peter D. et al.: Abrupt and gradual extinction among Late Permian
land vertebrates in the Karoo Basin, South Africa. Science, 307.5710 (2005):
709–714.
Wignall, Paul B.: Volcanism and mass extinctions. Volcanoes and the
Environment, (2005): 207–226.
5. A TRIÁSZ VÉGI TÖMEGES KIHALÁS
Blackburn, Terrence J. et al.: Zircon U-Pb geochronology links the end-
Triassic extinction with the Central Atlantic Magmatic Province. Science,
340.6135 (2013): 941–945.
Cuffey, Roger J. et al.: Geology of the Gettysburg battlefield: How
Mesozoic events and processes impacted American history. Field Guides, 8
(2006): 1–16.
Fernand, Liam – Peter Brewer (eds.): Report of the workshop on the
significance of changes in surface CO2 and ocean pH in ICES shelf sea
ecosystems. International Council for the Exploration of the Sea, London,
May 2–4, 2007.
Fraser, Nicholas C.: Dawn of the Dinosaurs: Life in the Triassic.
Bloomington: Indiana University Press, 2006.
Knell, Simon J.: The Great Fossil Enigma: The Search for the Conodont
Animal. Bloomington: Indiana University Press, 2012.
Lau, Kimberly V. et al.: Marine anoxia and delayed Earth system recovery
after the end-Permian extinction. Proceedings of the National Academy of
Sciences, 113.9 (2016): 2360–2365.
McElwain, J. C.: Fossil plants and global warming at the Triassic-Jurassic
boundary. Science, 285.5432 (1999): 1386–390.
doi:10.1126/science.285.5432.1386.
Mussard, Mickaël et al.: Modeling the carbon-sulfate interplays in climate
changes related to the emplacement of continental flood basalts. Geological
Society of America: Special Papers, 505 (2014): 339–352.
Olsen, Paul E.: Paleontology and paleoecology of the Newark Supergroup
(early Mesozoic, eastern North America). Triassic-Jurassic Rifting:
Continental Breakup and the Origins of the Atlantic Ocean and Passive
Margins, edited by W. Manspeizer, Amsterdam: Elsevier, 1988, 185–230.
Olsen, Paul E. – Emma C. Rainforth: „The Age of Dinosaurs” in the
Newark Basin, with special reference to the Lower Hudson Valley. New York
State Geological Association Guidebook. New York State Geological
Association, 2001, 59–176.
Olsen, Paul E. – Jessica H. Whiteside – Philip Huber: Causes and
consequences of the Triassic–Jurassic mass extinction as seen from the
Hartford basin. Guidebook for Field Trips in the Five College Region: 95th
Annual Meeting of the New England Intercollegiate Geological Conference,
October 10–12, 2003, edited by John B. Brady – John Thomas Cheney,
Northampton, MA: Smith College, Department of Geology, 2003, B5-1–B5-
41.
Pálfy, József – Ádám T. Kocsis: Volcanism of the Central Atlantic
magmatic province as the trigger of environmental and biotic changes
around the Triassic-Jurassic boundary. Geological Society of America
Special Papers, 505 (2014): 245–261.
Pieńkowski, Grzegorz – Grzegorz Niedźwiedzki – Paweł Brański:
Climatic reversals related to the Central Atlantic magmatic province caused
the end-Triassic biotic crisis: Evidence from continental strata in Poland.
Geological Society of America: Special Papers, 505 (2014): 263–286.
Schaller, Morgan F. – James D. Wright – Dennis V. Kent: Atmospheric
pCO2 perturbations associated with the Central Atlantic magmatic province.
Science, 331.6023 (2011): 1404–1409.
Steinthorsdottir, Margret – Andrew J. Jeram – Jennifer C. McElwain:
Extremely elevated CO2 concentrations at the Triassic/Jurassic boundary.
Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology, 308.3–4 (2011): 418–
432.
Sun, Yadong – Paul B. Wignall – Michael M. Joachimski – David P. G.
Bond – Stephen E. Grasby – Xulong Lina Lai – L. N. Wang – Zetian T.
Zhang – Si Sun: Climate warming, euxinia, and carbon isotope perturbations
during the Carnian (Triassic) Crisis in South China. Earth and Planetary
Science Letters 444 (June 15, 2016): 88–100.
Sun, Yadong et al.: Lethally hot temperatures during the Early Triassic
greenhouse. Science, 338.6105 (2012): 366–370.
Veron, J. E. N.: A Reef in Time: The Great Barrier Reef from Beginning to
End. Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard University Press, 2008.
Whiteside, Jessica H. et al.: Insights into the mechanisms of end-Triassic
mass extinction and environmental change: An integrated paleontologic,
biomarker and isotopic approach. Geological Society of America annual
meeting, Vancouver, British Columbia (2014).
Wignall, P. B.: The Worst of Times: How Life on Earth Survived Eighty
Million Years of Extinctions. Princeton, NJ: Princeton University Press,
2016.
Zanno, Lindsay E. – Susan Drymala – Sterling J. Nesbitt – Vincent P.
Schneider: Early crocodylomorph increases top tier predator diversity during
rise of dinosaurs. Scientific Reports, 5 (2015): 9276. doi:10.1038/srep09276.
6. A KRÉTA VÉGI TÖMEGES KIHALÁS
Alvarez, Luis – Walter Alvarez – Frank Asaro – Helen V. Michel:
Extraterrestrial cause for the Cretaceous-Tertiary extinction. Science,
208.4448 (1980): 1095–1108.
Alvarez, Walter: T. Rex and the Crater of Doom. Princeton, NJ: Princeton
University Press, 2013.
Archibald, J. David: What the dinosaur record says about extinction
scenarios. Geological Society of America: Special Papers, 505 (2014): 213–
224.
Belcher, Claire M. et al.: An experimental assessment of the ignition of
forest fuels by the thermal pulse generated by the Cretaceous-Palaeogene
impact at Chicxulub. Journal of the Geological Society, 172.2 (2015): 175–
185.
Belcher, Claire M. et al.: Geochemical evidence for combustion of
hydrocarbons during the KT impact event. Proceedings of the National
Academy of Sciences, 106.11 (2009): 4112–4117.
Bhatia, Aatish: The Sound So Loud That It Circled the Earth Four Times.
Nautilus, September 29, 2014. http://nautil.us/blog/thesound-so-loud-that-it-
circled-the-earth-four-times.
Blonder, Benjamin et al.: Plant ecological strategies shift across the
Cretaceous-Paleogene boundary. PLoS Biol, 12.9 (2014): e1001949.
Browne, Malcolm W.: The debate over dinosaur extinctions takes an
unusually rancorous turn. The New York Times, January 18, 1988.
Brusatte, Stephen L. – Richard J. Butler – Paul M. Barrett – Matthew T.
Carrano – David C. Evans – Graeme T. Lloyd – Philip D. Mannion – Mark
A. Norell – Daniel J. Peppe – Paul Upchurch – Thomas E. Williamson: The
extinction of the dinosaurs. Biological Reviews, 90.2 (2014): 628–642.
Bryant, Edward: Tsunami: The Underrated Hazard. New York:
Cambridge University Press, 2001.
Chenet, Anne‐Lise et al.: Determination of rapid Deccan eruptions across
the Cretaceous‐Tertiary boundary using paleomagnetic secular variation:
Results from a 1,200‐m‐thick section in the Mahabaleshwar escarpment.
Journal of Geophysical Research: Solid Earth, 113.B4 (2008).
Coccioni, Rodolfo – Simonetta Monechi – Michael R. Rampino:
Cretaceous-Paleogene boundary events. Palaeogeography,
Palaeoclimatology, Palaeoecology, 255.1 (2007): 1–3.
 Courtillot, Vincent – Frédéric Fluteau: A review of the embedded time
scales of flood basalt volcanism with special emphasis on dramatically short
magmatic pulses. Geological Society of America: Special Papers, 505
(2014): SPE505–SPE515.
Darwin, Charles: Works of Charles Darwin: Journal of Researches into
the Natural History and Geology of the Countries Visited During the Voyage
of HMS Beagle Round the World. Vol. 1. London: John Murray, 1860.
Elbra, T.: The Chicxulub impact structure: What does the Yaxcopoil-1
drill core reveal? American Geophysical Union Meeting of Americas,
Cancun, Mexico, May 2013.
Glen, William: The Mass-Extinction Debates: How Science Works in a
Crisis. Stanford, CA: Stanford University Press, 1994.
Gulick, Sean: The 65.5 million year old Chicxulub impact crater: Insights
into planetary processes, extinction and evolution (lecture). The Austin
Forum. Austin, TX, 2013.
Jagoutz, Oliver et al.: Anomalously fast convergence of India and Eurasia
caused by double subduction. Nature Geoscience, 8.6 (2015): 475–478.
Keller, Gerta: The Cretaceous-Tertiary mass extinction: Theories and
controversies. Society for Sedimentary Geology (SEPM): Special
Publications, 100 (2011): 7–22.
Keller, Gerta: Deccan Volcanism, the Chicxulub impact, and the End-
Cretaceous mass extinction: Coincidence? Cause and effect? Geological
Society of America: Special Papers (2014): 57–89.
Kennett, Douglas J. et al.: Development and disintegration of Maya
political systems in response to climate change. Science, 338.6108 (2012):
788–791.
Kort, Eric A. et al.: Four Corners: The largest US methane anomaly
viewed from space. Geophysical Research Letters, 41.19 (2014): 6898–
6903.
Lüders, Volker – Karen Rickers: Fluid inclusion evidence for impact‐
related hydrothermal fluid and hydrocarbon migration in Creataceous
sediments of the ICDP‐Chicxulub drill core Yax‐1. Meteoritics and
Planetary Science, 39.7 (2004): 1187–1197.
Manga, Michael – Emily Brodsky: Seismic triggering of eruptions in the
far field: Volcanoes and geysers. Annual Review of Earth and Planetary
Sciences, 34 (2006): 263–291.
Masson, Marilyn A.: Maya collapse cycles. Proceedings of the National
Academy of Sciences, 109.45 (2012): 18237–18238.
Masson, Marilyn A.: Kukulcan’s Realm: Urban Life at Ancient Mayapán.
Boulder: University of Colorado Press, 2014.
 Napier, W. M.: The role of giant comets in mass extinctions. Geological
Society of America: Special Papers 505 (2014): 383–395.
Norris, R. D. – A. Klaus – D. Kroon: Mid-Eocene deep water, the Late
Palaeocene thermal maximum, and continental slope mass wasting during
the Cretaceous-Palaeogene impact. Geological Society, London: Special
Publications, 183.1 (2001): 23–48.
Oldroyd, D. R.: The Earth inside and Out: Some Major Contributions to
Geology in the Twentieth Century. London: Geological Society, 2002.
Prasad, Guntupalli V. R. – Ashok Sahni: Vertebrate fauna from the Deccan
volcanic province: Response to volcanic activity. Geological Society of
America: Special Papers 505 (2014): SPE505–SPE509.
Punekar, Jahnavi – Paula Mateo – Gerta Keller: Effects of Deccan
volcanism on paleoenvironment and planktic foraminifera: A global survey.
Geological Society of America: Special Papers 505 (2014): 91–116.
Renne, Paul R. et al.: Time scales of critical events around the Cretaceous-
Paleogene boundary. Science, 339.6120 (2013): 684–687.
Richards, Mark A. et al.: Triggering of the largest Deccan eruptions by the
Chicxulub impact. Geological Society of America Bulletin 127.11–12
(2015): 1507–1520.
Robinson, Nicole et al.: A high-resolution marine 187 Os/188 Os record
for the late Maastrichtian: Distinguishing the chemical fingerprints of
Deccan volcanism and the KP impact event. Earth and Planetary Science
Letters, 281.3 (2009): 159–168.
Samant, Bandana – Dhananjay M. Mohabey: Deccan volcanic eruptions
and their impact on flora: Palynological evidence. Geological Society of
America: Special Papers 505 (2014): SPE505–SPE508.
Schoene, Blair et al.: U-Pb geochronology of the Deccan Traps and
relation to the end-Cretaceous mass extinction. Science 347.6218 (2015):
182–184.
Smit, J. et al.: Stratigraphy and sedimentology of KT clastic beds in the
Moscow Landing (Alabama) outcrop: Evidence for impact related
earthquakes and tsunamis. New Developments Regarding the KT Event and
Other Catastrophes in Earth History. LPI Contribution 825. Houston: Lunar
and Planetary Institute, 1994.
Spicer, Robert A. – Margaret E. Collinson: Plants and floral change at the
Cretaceous-Paleogene boundary: Three decades on. Geological Society of
America: Special Papers, 505 (2014): SPE505.
Swisher, Kevin: Cretaceous Crash. Texas Monthly (September 1992): 96–
100.
 Turner, Billie L. – Jeremy A. Sabloff: Classic Period collapse of the
Central Maya Lowlands: Insights about human-environment relationships
for sustainability. Proceedings of the National Academy of Sciences, 109.35
(2012): 13908–13914.
Wilkinson, David M. – Euan G. Nisbet – Graeme D. Ruxton: Could
methane produced by sauropod dinosaurs have helped drive Mesozoic
climate warmth? Current Biology, 22.9 (2012): R292–R293.
Wilson, Gregory P.: Mammalian faunal dynamics during the last 1.8
million years of the Cretaceous in Garfield County, Montana. Journal of
Mammalian Evolution, 12.1–2 (2005): 53–76.
Wilson, Gregory P.: Mammals across the K/Pg boundary in northeastern
Montana, USA: dental morphology and body-size patterns reveal extinction
selectivity and immigrant-fueled ecospace filling. Paleobiology, 39.03
(2013): 429–469.
Wilson, Gregory P.: Mammalian extinction, survival, and recovery
dynamics across the Cretaceous-Paleogene boundary in northeastern
Montana, USA. Geological Society of America: Special Papers, 503 (2014):
365–392.
Wilson, Gregory P. – David G. DeMar – Grace Carter: Extinction and
survival of salamander and salamander-like amphibians across the
Cretaceous-Paleogene boundary in northeastern Montana, USA. Geological
Society of America: Special Papers, 503 (2014): 271–297.
Zongker, Doug: Chicken Chicken Chicken: Chicken Chicken. Annals of
Improbable Research (2006). https://isotropic.org/papers/chicken.pdf.
Zürcher, Lukas – David A. Kring: Hydrothermal alteration in the core of
the Yaxcopoil-1 borehole, Chicxulub impact structure, Mexico. Meteoritics
and Planetary Science Archives, 39.7 (2004): 1199–1221.
7. A PLEISZTOCÉN VÉGI TÖMEGES KIHALÁS
Brahic, Catherine: Travel back in time to an Arctic heatwave. New
Scientist, July 15, 2015.
Hallam, A.: Catastrophes and Lesser Calamities: The Causes of Mass
Extinctions. Oxford: Oxford University Press, 2004.
Harrabin, Roger: World wildlife populations halved in 40 years. BBC
News, September 30, 2014.
Hönisch, Bärbel et al.: Atmospheric carbon dioxide concentration across
the mid-Pleistocene transition. Science, 324.5934 (2009): 1551–1554.
Kent, Dennis V. – Giovanni Muttoni: Equatorial convergence of India and
early Cenozoic climate trends. Proceedings of the National Academy of
Sciences, 105.42 (2008): 16065–16070.
Koch, Paul L.: Land of the Lost. Science, 311.5763 (2006): 957.
Koch, Paul L. – Anthony D. Barnosky: Late Quaternary extinctions: State
of the debate. Annual Review of Ecology, Evolution, and Systematics (2006):
215–250.
Lenton, Tim – A. J. Watson: Revolutions That Made the Earth. Oxford:
Oxford University Press, 2011.
Martin, Paul S.: Twilight of the Mammoths: Ice Age Extinctions and the
Rewilding of America. Berkeley: University of California Press, 2005.
Owen, James: Farming claims almost half earth’s land, new maps show.
National Geographic, December 9, 2005.
Pearce, Fred: Global extinction rates: Why do estimates vary so wildly?
Yale Environment 360 (Yale School of Forestry and Environmental Studies),
August 17, 2015. http://e360.yale.edu/feature/global_extinction_rates_why_
do_estimates_vary_so_wildly/2904/.
Prothero, Donald R.: Greenhouse of the Dinosaurs: Evolution, Extinction,
and the Future of Our Planet. New York: Columbia University Press, 2009.
Schlosser, C. Adam – Kenneth Strzepek – Xiang Gao – Charles Fant –
Élodie Blanc – Sergey Paltsev – Henry Jacoby – John Reilly – Arthur
Gueneau: The future of global water stress: An integrated assessment.
Earth’s Future, 2.8 (2014): 341–361.
Secord, Ross et al.: Evolution of the earliest horses driven by climate
change in the Paleocene-Eocene thermal maximum. Science, 335.6071
(2012): 959–962.
Stone, Richard: Mammoth: The Resurrection of an Ice Age Giant.
Cambridge, MA: Perseus Publishing, 2001.
8. A KÖZELJÖVŐ
Archer, David: The Long Thaw: How Humans Are Changing the Next
100,000 Years of Earth’s Climate. Princeton, NJ: Princeton University Press,
2009.
Barnosky, Anthony D. et al.: Has the Earth’s sixth mass extinction already
arrived? Nature, 471.7336 (2011): 51–57.
Bostrom, Nick: Existential risks. Journal of Evolution and Technology, 9.1
(2002): 1–31.
Brook, Barry W. – Navjot S. Sodhi – Corey J. A. Bradshaw: Synergies
among extinction drivers under global change. Trends in ecology and
Evolution, 23.8 (2008): 453–460.
Ćirković, Milan M. – Anders Sandberg – Nick Bostrom: Anthropic
shadow: Observation selection effects and human extinction risks. Risk
Analysis, 30.10 (2010): 1495–1506.
Davis, Steven J. et al.: Rethinking wedges. Environmental Research
Letters, 8.1 (2013): 011001.
DeConto, Robert M. – David Pollard: Contribution of Antarctica to past
and future sea-level rise. Nature, 531.7596 (2016): 591–597.
Dirzo, Rodolfo et al.: Defaunation in the Anthropocene. Science,
345.6195 (2014): 401–406.
Hansen, James et al.: Ice melt, sea level rise and superstorms: Evidence
from paleoclimate data, climate modeling, and modern observations that 2 C
global warming is highly dangerous. Atmospheric Chemistry and Physics:
Discussion Papers, 15 (2015): 20059–20179.
Hoffert, Martin I.: Farewell to fossil fuels? Science, 329.5997 (2010):
1292–1294.
Jagniecki, Elliot A. et al.: Eocene atmospheric CO2 from the nahcolite
proxy. Geology, 43.12 (2015): 1075–1078.
Lewis, Nathan S.: Powering the planet. MRS bulletin, 32.10 (2007): 808–
820.
Mann, Michael E. – Lee R. Kump: Dire Predictions: Understanding
Climate Change. 2nd ed. London: DK, 2015.
Matthews, H. Damon – Ken Caldeira: Stabilizing climate requires near‐
zero emissions. Geophysical Research Letters, 35.4 (2008).
McInerney, Francesca A. – Scott L. Wing: The Paleocene-Eocene thermal
maximum: A perturbation of carbon cycle, climate, and biosphere with
implications for the future. Annual Review of Earth and Planetary Sciences,
39 (2011): 489–516.
Muhs, Daniel R. et al.: Quaternary sea-level history of the United States.
Developments in Quaternary Sciences, 1 (2003): 147–183.
Muhs, Daniel R. et al.: Sea-level history of the past two interglacial
periods: New evidence from U-series dating of reef corals from south
Florida. Quaternary Science Reviews, 30.5 (2011): 570–590.
Pamlin, Dennis – Stuart Armstrong: Global challenges: 12 risks that
threaten human civilisation – The case for a new category of risks. Global
Challenges Foundation (February 2015). http://globalchallenges.org/wp-
content/uploads/12-Risks-with-infinite-impact-full-report-1.pdf.
Sherwood, Steven C. – Matthew Huber: An adaptability limit to climate
change due to heat stress. Proceedings of the National Academy of Sciences,
107.21 (2010): 9552–9555.
Sonna, Larry A.: Practical medical aspects of military operations in the
heat. Medical aspects of Harsh Environments, 1 (2001).
Tollefson, Jeff: The 8,000-year-old climate puzzle. Nature (March 25,
2011): doi:10.1038/news.2011.184.
Zeebe, Richard E. – James C. Zachos: Long-term legacy of massive
carbon input to the Earth system: Anthropocene versus Eocene.
Philosophical Transactions of the Royal Society of London A: Mathematical,
Physical, and Engineering Sciences, 371.2001 (2013): 20120006.
Zeliadt, Nicholette: Profile of David Jablonski. Proceedings of the
National Academy of Sciences, 110.26 (2013): 10467–10469.
9. AZ UTOLSÓ KIHALÁS
Bennett, S. Christopher: Aerodynamics and thermoregulatory function of
the dorsal sail of Edaphosaurus. Paleobiology, 22.04 (1996): 496–506.
Berner, Robert A. – Zavareth Kothavala: GEOCARB III: a revised model
of atmospheric CO2 over Phanerozoic time. American Journal of Science,
301.2 (2001): 182–204.
Evans, D. A. D.: Reconstructing pre-Pangean supercontinents. Geological
Society of America Bulletin, 125.11–12 (2013): 1735–1751.
Franck, S. – C. Bounama – W. Von Bloh: Causes and timing of future
biosphere extinctions. Biogeosciences, 3.1 (2006): 85–92.
Royer, Dana L. et al.: Co2 as a primary driver of Phanerozoic climate.
GSA Today, 14.3 (2004): 4–10.
Smith, Kerri: Supercontinent Amasia to take North Pole position. Nature
(February 8, 2012). http://www.nature.com/news/supercontinent-amasia-to-
take-north-pole-position-1.9996.
Ward, Peter D. – Donald Brownlee: The Life and Death of Planet Earth:
How the New Science of Astrobiology Charts the Ultimate Fate of Our
World. New York: Henry Holt & Co./Times Books, 2003.
Zalasiewicz, J. A. – Kim Freedman: The Earth After Us: What Legacy
Will Humans Leave in the Rocks? Oxford: Oxford University Press, 2008.
KÉPEK
Az ediacarai időszakból származó kövület Kanadában (Mistaken Point, Új-Fundland). Az 565 millió éves, páfrányszerű ősmaradvány az összetett életformák kialakulásának hajnalán egyenesen

állhatott az óceáni aljzaton, és a membránja segítségével szívta fel a tápanyagokat. Az ősi tengereket ilyen különös, mozdulatlan életformák uralták a kambriumi robbanás előtt, amikor a gyorsan
kialakuló változatos állatfajok átvették az uralmat.
A késő ordovíciumban Észak-Amerika nagy részét sekély tenger borította, amelyben a fejlábúak közé tartozó csigaházas polipok, trilobiták, tengerililiomok, mohaállatok, pörgekarúak és a halak

első képviselői éltek.

© 2003 Douglas Henderson, Élet az ordovícium óceánjaiban;

Megrendelő: Föld Múzeum, Ithaca, New York

Az ordovíciumi óceáni aljzatról származó sziklafal Wisconsin állam délnyugati részén. A vulkáni hamu rétegeiből növények hajtanak ki.
A Föld látképe az ordovícium végén. Észak-Amerika az Egyenlítőn fekszik, csaknem 90 fokkal elfordulva, az Appalache-hegység a déli partvidéken húzódik. A kontinens nagy részét sekély tenger

borítja.

© 2016 Colorado Plateau Geosystems Inc.

A késő devon tömeges kihalás különös rétegei az Erie-tó partján. A fekete pala igen gazdag a devon időszaki tengerfenékre süllyedő, ősi szerves anyagokból kialakuló szénhidrogénekben. A devon

időszak tömeges kihalásaihoz társított fekete pala a világ minden táján előfordul, és az óceánok jelentős oxigénhiányára utal.
A késő devon időszak csúcsragadozója, a Dunkleosteus. Koponyáját csontsisak védte. A páncélos halak a késő devon tömeges kihalásban semmisültek meg. A fotó a Rocky River

Természetvédelmi Központban készült az Ohio állambeli Clevelandben.

A perm időszak csúcsragadozója, a Lycaenops. A négylábú ősemlősök az állatok többségével együtt a perm időszak végén haltak ki.

© 2015 Simon Stålenhag / Svéd Természetrajzi Múzeum

El Capitan, Guadalupe-hegység, Texas. A mészkő hegyfok valójában egy 260 millió éves sánczátony a perm időszakból. Az ősi zátonyt felépítő tengeri élőlények – többek között szivacsok,

korallok, pörgekarúak, tengerililiomok, ammoniteszek stb. – szinte teljesen kipusztultak a perm végén.
A Pangea a triász időszakban. A szuperkontinens északi részét elárasztotta a kontinentális árbazalt, az úgynevezett szibériai trap (szürkésbarna folt a térkép felső részén). A Pangea belsejében – a

mai Írországtól az Egyesült Államok nyugati részéig – extrém körülmények uralkodtak.

© 2016 Colorado Plateau Geosystems Inc.

A Solite kőfejtő Észak-Karolina és Virginia határán. Ez a világ egyik legjelentősebb triász időszaki kövületlelőhelye. A rétegek egy ősi tómederből származnak, amely az Észak-Karolinától New

Yorkig húzódó egyik hasadékvölgyben alakult ki; ebben az időszakban az Egyesült Államok keleti partvidéke összeért Afrika nyugati részével.
A „karolinai mészáros”, az Észak-Karolina állambeli Chapel Hill közelében felfedezett kétlábú krokodilféle a triász időszakból. A triász időszak második felét a krokodilok e távoli unokatestvérei

és más bizarr élőlények uralták.

© 2015 Jorge Gonzales
A Palisades New Jersey-ben, a Hudson folyó mentén. A sziklafal a Közép-atlanti Magmás Provincia (KAMP), azaz a triász időszakban kiömlő kontinentális árbazalt része; az árbazaltot létrehozó

vulkánkitöréseket összefüggésbe hozzák a triász végén bekövetkezett tömeges kihalásokkal.

Élet a Connecticut folyó ősi hasadékvölgyében 210 millió évvel ezelőtt, a triász végi tömeges kihalás előtt. A kor domináns ragadozói nem a (jobb oldalon látható) kis méretű dinoszauruszok,

hanem a krokodilok unokatestvérei voltak.

© William Sillin / Állami Dinoszaurusz Park

Az ammoniteszek több százmillió évig éltek a tengerekben a devontól egészen addig, amíg a kréta időszak végén ki nem haltak; némelyik példány spirális héjának átmérője a 2,5 métert is

meghaladta.

© 2015 Simon Stålenhag / Svéd Természetrajzi Múzeum

Tyrannosaurus rex marcangolja zsákmányát, az előtérben egy csapat riadt növényevő figyeli. Százmillió éves történetük túlnyomó részében a tyrannoszauriák kicsik voltak és jelentéktelenek, ám a

kréta időszak utolsó 20 millió évében, a tömeges kihalás előtt, néhány faj – például a T. rex – elképesztő méretűre nőtt, és ijesztő külsőt öltött.

© 2015 Simon Stålenhag / Svéd Természetrajzi Múzeum

A Tyrannosaurus rex és a Chicxulub kisbolygó néhány pillanattal a borzalmas becsapódás előtt. Az esemény során felszabaduló energia jóval több lehetett, mint a hidegháború alatt kifejlesztett

teljes nukleáris arzenál esetleges felrobbantásakor keletkező összes energia.

© Douglas Henderson „T-Rex és aszteroida”, Asteroid Impact, Dial, 2000
Paleocén kövületek lelőhelye az új-mexikói Angel Park területén. A növényi és állati leletanyag, illetve a kőzetek ősi éghajlatváltozásra utaló geokémiai jeleinek segítségével a paleontológusok

rekonstruálhatják, hogyan talált magára a bolygó a kréta végi tömeges kihalást követően.
A Dekkán-trap az indiai Mahábalesvarban. A hegység teljes egészében ősi árbazaltból alakult ki. Ezen a kiterjedt területen nagyjából a kréta végi tömeges kihalással egy időben törtek ki a

vulkánok. Annyi láva ömlött ki, hogy az Egyesült Államok egész szárazföldi részét csaknem két méter vastagon borította volna.
© Gerta Keller
A dinoszauruszoknak állított emlékmű a kisbolygó becsapódásának epicentrumában, Chicxulub Puertóban, Mexikóban.
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
adzsantai barlangtemplomok
aeroszolok
Aguirre, Anthony
agy, szintetikus
aktualizmus
algavirágzás
Algeo, Thomas
állatok
a Pangeán
biológiai sokfélesége
élőhelyeinek pusztulása
evolúciója
kora
nagy testű gerincesek kihalása
túlvadászata
vándorlása
alloszauriák
Alvarez
Luis
Walter
Alvarez-féle kisbolygó-hipotézis
amerikai autópálya-rendszer
ammonitesz
Amundsen, Roald
Angel Peak, Új-Mexikó
Anomalocaris
Antarktisz
Anticosti-sziget
antropikus árnyék
antropocén időszak
Appalache-hegység
áramhálózatok meghibásodása
Archaeoindris
Archaeopteris
Archer, David
Arrhenius, Svante
aszály
Atlanti-óceán
Ausztrália
eltűnt fajai
óriási krátere
Avalonia
barázdák
Barnosky, Anthony
Barrett, Scott
bazalt
kontinentális árbazalt
lásd még trapbazalt
Becker, Luann
Bednaršek, Nina
Bengál-öböl
bentonit
Bergstrom, Stig
biológiai sokféleség
eltűnése
kialakulása
Sokféleség Ősrobbanása
szigetek
Blackburn, Terrence
bojtosúszójúhal-alakúak
Bond, David
Bostrom, Nick
Bothriolepis
Bowring, Sam
Brand, Stewart
Brezinski, David
Brontotherium-félék
Brownlee, Donald
Brusatte, Steve
buckminsterfullerén
Bükk hegység
Byars, Carlos
Camargo, Antonio
Cameroceras
Cár bomba
cenotes
Chenet, Anne-Lise
Chicxulub-kráter
Chicxulub Puerto
Chile, földrengések és vulkánok
Cincinnati, ordovícium időszak
Ćirković, Milan
civilizációk összeomlása
Clapham, Matthew
Claraia (kagyló)
Cotylorhynchus
Darroch, Simon
Darwin, Charles
Deicke- és Millbrig-hamuréteg
Dekkán-trap
Deloria, Vine Jr.
Dennett, Daniel
Desmatosuchus
devon időszak
és az első erdők
és fekete pala
és páncélos halak
Gilboa
gleccserei
korallzátonyai
vége
devon/karbon határ
Diamond, Jared
dicynodonták
Dilophosaurus
Dimetrodon
dinoszauruszok
a kréta időszakban
és madarak
evolúciója
kihalása
lásd még kréta időszak
Diprotodon
Dunkle, David
Dunkleosteus
Edgecombe, Gregory
 ediacarai időszak
kambriumi robbanás
Effigia
Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC)
Ehret, Dana
El Capitan, Texas
élőhelyek pusztulása
élőhelyek szétaprózódása
emlősök
ember okozta kihalásai
evolúciója
emlősszerűek
eocén időszak
Eospermatopteris
Eros (kisbolygó)
Erwin, Doug
északi sarkkör, hüllők
eukarióták
eurypteridák
lásd még tengeri skorpió
eutrofizáció
evolúció
felfedezése
kihalás mechanizmusai
kulturális
evolúciós útszűkület
ezerlábúak
fák
fakúszó kenguru
fejlábúak
fekete pala
Finnegan, Seth
Florida
Föld
imbolygása
pályája
rugalmassága
földgáz
földrengések
fosszilis tüzelőanyagok
foszfor
fotikus zóna
fotoszintézis
Fourier, Joseph
Franck, Siegfried
Galápagos-szigetek
Galilei, Galileo
gammakitörés
gemkapocs-elmélet
geokronológia
geológiai örökség
Gettysburg, Pennsylvania
Gilboa, New York
gleccserek
gleccsertavak
globális felmelegedés
Goldberg, Dave
Gomphotherium
Gondwana
gorgonopsziák
Graham, Alan
Grand Manan-sziget
graptoliták
Grönland
Guadalupe-hegység, Texas
gyapjas mamut
Haber, Fritz
halak
és algavirágzás
hatalomátvétele az óceánokban
izmosúszójúak
túlhalászata
Hale–Bopp-üstökös (1997)
Hallam, Anthony
Hallucigenia
halogénezett szénhidrogének
Hangenberg-esemény
hasadékvölgyek
Hell Creek, Montana
hidraulikus repesztés
hidrotermális kürtőrendszer
Himalája
hiperkánok
Hoegh-Guldberg, Ove
Hógolyó Föld
hőhullámok
holt zónák
hőmérséklet. Lásd globális felmelegedés
Homo sapiens
Huber, Matthew
hüllők
evolúciója
kora (triász)
lásd még krokodilok
Hyneria
Hynerpeton
Ichthyosaurus
Ichthyosaurus-félék
időben közeli kihalások
India
és a monszun elmaradása
és vulkánkitörések
vándorlása
interglaciálisok
inváziós fajok
ipari forradalom
irídium
Isotelus rex
izorenieratén
Jablonski, David
Jeges-tenger melegedése
jégkorszakok
jégmezők
kialakulása
olvadása
jura időszak
kainozoikum
kalcium-karbonát
kambriumi robbanás
karbon időszak
kardfogú tigris
karni csapadékos esemény
karolinai mészáros
Karoo sivatag
Keller, Gerta
Kellwasser-esemény
kén-hidrogén
Kent, Dennis
kétéltűek
kisbolygó-becsapódás
Alvarez-féle kisbolygó-hipotézis
Chicxulub-kráter
és a devon végi kihalás
és a dinoszauruszok kihalása
és a kréta végi kihalás
és földrengések
és vulkánkitörések
törmeléke
klímatudomány
klímaváltozás
és a kréta időszak vége
és a szén-dioxid szerepe
és az alkalmazkodás korlátai
és IPCC
és jégkorszakok
és kihalások
és párizsi tárgyalások
lásd még globális felmelegedés
Knell, Simon
konodonták
kontinensek
és szubdukciós zónák
szuperkontinensek
vándorlása
kontinentális kéreg
kőolaj
korallzátonyok
fehéredése
kőkorallok
pusztulása
 Közép-atlanti Magmás Provincia (KAMP)
kőzetrétegek
Krakatau
kréta időszak
és dinoszauruszok
és hőmérsékleti ingadozások
és szén-dioxid
vége
kréta/paleogén (K-Pg) határ
kréta/tercier (K-T) határ
Dekkán-trap
irídium
kisbolygó-becsapódás bizonyítéka
viták
krill
krokodilok
kultúra
Kump, Lee
láva
lásd még magma; lásd még bazalt
Lázár-taxonok
likacsosházúak
Looy, Cynthia
lovak
Lyell, Charles
Lystrosaurus
MacDonald, Francis
magma
Mahábalesvar
maja civilizáció
mállás
mamut
Manga, Michael
Manicouagan-kráter
Mann, Michael
Martindale, Rowan
Martin, Paul
masztodon
Mayapán
McElwain, Jennifer
 McGhee, George Jr.
McKittrick-szurdok, Texas
McLaren, Digby
Mecistotrachelos
megafauna
Megalania
Melosh, Jay
mesterséges intelligencia
mészkő
metán
Metaspriggina
meteor
meteorit
Mexikó
lásd még Chicxulub-kráter
mezőgazdasági robbanás
mezozoikum
Mezsirics-lelőhely
migráció
Mitchell, Charles
moa
montreali jegyzőkönyv (1989)
Moschops
moszaszauruszok
Mount Greylock, Massachusetts
Mount Saint Helens
műtrágya
Nagy Kihalás
Nagy Ordovíciumi Biodiverzifikációs Esemény
lásd még Sokféleség Ősrobbanása
Nagy-tavak
napenergia
NASA
Neander-völgyi ember
nedves hőmérséklet
népességnövekedés
nitrogén
nitrogénciklus
óceáni kéreg
óceánok
 áramlása
és a tengerszint változása
oxigénhiánya
savasodása
zátonyrendszerei
olajipar
lásd még kőolaj; lásd még földgáz
Olsen, Paul
Olson-kihalás
Ontong–Jáva-plató
Opabinia
ordovícium időszak
élővilága
fordulópontja
kezdete
szigetkontinensei
trópusi tengerei
vége
vulkánkitörései
óriáslajhár
Oroszország
oxigén
az óceánokban
és algavirágzás
és fekete pala
és hőmérséklet
és kén-hidrogén
oxigénminimum-zóna (OMZ)
ózonréteg
ökológiai küszöb
őslakosok
palagáz
paleocén-eocén hőmérsékleti maximum (PETM)
paleocén időszak
paleozoikum
Palisades, New Jersey
páncélos halak
Pangea
Panthalassa
Payne, Jonathan
Penfield, Glen
perm időszak
élővilága
és a Pangea
és szén-dioxid
és szibériai trap
óceánjai
szén-dioxid
utáni újjászületés
vége (Nagy Kihalás)
pillangók és lepkék
Pinatubo
pirit
Piton de la Fournaise, vulkán
planktonszervezetek
pleisztocén időszak
éghajlati ingadozása
jégkorszakai
megafaunája
plezioszaurusz
polinéz csónakok
pollen
pörgekarúak
prokarióták
pteropodák
pteroszaurusz
Rampart-barlang, Grand Canyon
rauisuchia
Rebolledo, Mario
refúgium
rémmadarak
Renne, Paul
Réunion-forrópont
Richards, Mark
Ridgwell, Andy
rovarok
Rumsfeld, Donald
Rutiodon
Ryan, Michael
Sallan, Lauren
Saltzman, Matthew
Sandberg, Anders
San Rafael régió, Utah
Schaller, Morgan
Schoharie-víztározó, New York
selfjég
Sherwood, Steven
Shubin, Neil
Smith, Roger
Smit, Jan
Sokféleség Ősrobbanása
sótelepek
spóra
Steadman, David
Stegosaurus
Stein, William
Steller-tengeritehén
Stigall, Alicia
Stone, Richard
stroncium
stronciumizotóp
Svensen, Henrik
Szahara
szapiezoikum
szelekciós torzítás
szén
szénciklus. Lásd szénkörforgás
szén-dioxid
a légkörben
az óceánokban
az ordovícium időszakban
égetése
és erdők
és hegyláncok
és kambriumi robbanás
és klímaváltozás
és kréta/tercier határ
és tömeges kihalások
és vulkáni tevékenység
mint üvegházgáz
szintje
szénkörforgás
és karbonát-szilikát ciklus
és nitrogénciklus
és tömeges kihalások
Szibéria
szibériai trap
szigetek
szilur időszak
szivacsok
sztromatolitok
szubdukciós zóna
szukcesszió (biológiai megújulás)
szuperkontinensek
tatu
technológiai változás
teknősök
tengerek. Lásd óceánok
tengerililiom
tengeri skorpió
Tethys
tevék
Thalattosaurus
therapsidák
theropodák
tintahal
Titanoboa
titanoszauriák
tökéletes vihar
tömegspektrométer
trapbazalt
Dekkán-trap
Közép-atlanti Magmás Provincia (KAMP)
szibériai trap
lásd még kontinentális árbazalt
triász időszak
élőlényei
és éghajlatváltozás
és karni csapadékos esemény
és Közép-atlanti Magmás Provincia (KAMP)
és újjászületés
hasadékvölgyei
kezdete
korallzátonyai
vége
triász/jura határ
trilobiták
Tunguz-szénmedence
Tyndall, John
Tyrannosaurus rex
tyrannoszauriák
Új-Fundland
Új-Zéland
útbevágások
UV-B sugárzás
üvegházhatás
vándorgalamb
Velociraptor
Vezúv
vízháborúk
Vrangel-sziget
vulkáni tevékenység
és aeroszolok
és Dekkán-trap
és hamurétegek
és kisbolygó-becsapódás
és Közép-atlanti Magmás Provincia (KAMP)
és szén-dioxid
és szibériai trap
víz alatti
Wallace, Alfred Russel
Ward, Peter
Watchung-hegység, New Jersey
Wegener, Alfred
Wignall, Paul
Williamson, Tom
Wilson, Greg
Wolfe, Jack
Wyckoff, Kristin
Yadong Sun
Yucatán-félsziget
Zachos, James
Zalasiewicz, Jan
zöld kénbaktérium
zooxanthella
Zumaia, Spanyolország
JEGYZETEK
1 Carl Sagan: Kapcsolat. Édesvíz Kiadó, Budapest, 1993. Simóné
Avarosy Éva fordítása.
2 A Carnegie Institution munkatársa, Robert Hazen engedélyével.
3 Az ősrobbanásig csaknem egy teljes évtizedig kellene ugyanilyen
tempóban gyalogolnunk.
4 Szerencsére ritkán viselkedünk ilyen tiszteletlenül az őseinkkel: a
konyhai szivacsok többsége szintetikus.
5 A bolygót valószínűleg vulkáni eredetű szén-dioxid melegítette fel és
mentette meg a „Hógolyó Földtől”.
6 A cincinnati kor az ordovícium utolsó szakasza Észak-Amerikában.
7 A földtörténetben az állatok korát régóta három érára osztják:
paleozoikumra, mezozoikumra és kainozoikumra. A mezozoikumra sokan –
mára már elavult felfogás szerint – a hüllők, a kainozoikumra pedig az
emlősök koraként gondolnak. A paleozoikum része az állati élet minden
olyan időszaka, amely megelőzte a mezozoikumot, idetartozik tehát a
kambrium, az ordovícium, a szilur, a devon, a karbon és a perm időszak is.
8 Más trilobiták jobban kapcsolódnak a névadóikhoz: Gregory
Edgecombe, a Londoni Természetrajzi Múzeum munkatársa öt fajt nevezett
meg az Articalymene nemzetségből, mindegyiket a Sex Pistols egy-egy
tagjáról (például A. rotteni és A. viciousi). A Mackenziurus nemzetség négy
tagja a Ramones zenészeiről kapta a nevét (M. joeyi, M. johnnyi, M. deedeei
és M. ceejayi). Ezeket is Edgecombe nevezte el.
9 2003-ban fedezték fel a hatalmas kanadai Hudson-öböl sziklás partjaiba
dermedve – ironikus módon ez az egyetlen fennmaradt ordovíciumi tenger,
amely ma kontinentális kérgen található.
10 A Durhami Egyetem paleontológusa, David Harper elmesélte, hogy
amikor cikket írt a kihalásról, a lektor ragaszkodott hozzá, hogy törölje a
gammakitörés cáfolatáról szóló bekezdést, hogy még az elképzelés csöppet
sem hízelgő említésére se lehessen hivatkozni.
11 A Naprendszer magányos külső részein bolyongó Sedna
törpebolygóról nézve mindössze egy év telt el a jégkorszak óta.
12 A parttól távol az óceánaljzat kőzetei többet árulnának el a válságról,
de a kontinentális kéreg (például Cincinnati alatt) és a sűrűbb, a partvidéktől
távolabbi óceáni kéreg alapvető különbségei miatt ezek már régen
megsemmisültek. A kontinentális kéreg kevésbé sűrű, úgy lebeg a Föld
köpenyén, mint a tajték a forrásban lévő fazék víz tetején, gyakorlatilag
bármit kibír, míg a sűrűbb, a parttól távoli óceáni kéreg folyamatosan
formálódik az óceánközépi hátságokon, és nagyrészt megsemmisül a mohó
szubdukciós zónákban, ahol újra beolvad a földköpenybe. Vagyis az óceán
jelenlegi aljzatának legidősebb részei kevesebb mint 200 millió évesek, és
akkor jöttek létre, amikor a jura időszakban még dinoszauruszok járták a
világot. Más szóval a modern óceánok mélyének kőzetei több százmillió
évvel fiatalabbak annál, mint hogy elárulhatnának bármit is az
ordovíciumról.
13 Egészen pontosan karbonátos kapcsolt izotópos paleotermometria.
14 A Szahara eljegesedése Finnegan québeci adataiban is tetten érhető. Az
ordovícium végén szokatlanul nehézzé váltak az Anticosti-sziget ősi
zátonyainak oxigénizotópjai. Ez azt jelenti, hogy eltűnt a könnyebb
oxigénizotópok nagy része, legalábbis a trópusi óceánban. Mivel a könnyebb
izotópok szó szerint könnyebbek, hamarabb elpárolognak a tengerből; ez az
izotóposan könnyebb vízpára eljutott Afrika fölé, hó formájában lehullott, és
létrehozta a később Gondwanát borító vastag jégmezőket. Ennek
következtében az óceánokban maradt tengervíz és a benne növekedő
korallok és kagylók nehezebb izotópokat tartalmaztak. Finnegan azzal
magyarázza az ordovícium végi trópusi sziklák nehezebbre váltó
izotópértékeit, hogy a világ másik felén hirtelen kialakuló jégmezők
hatalmasak lehettek – jóval nagyobbak, mint geológiai közelmúltunk
legádázabb jégkorszakainak jégmezői.
15 Ismét csak hangsúlyozom, hogy a földtan művelői legalább az
amerikai polgárháború óta egyetértenek ebben.
16 Az ember számára rossz hír, hogy mintegy 100 ezer év telik el, mire a
mállási folyamatok eltüntetik a légkörből az emberi tevékenységből eredő
szén-dioxidot.
17 Az Appalache-hegység egy része egy még ősibb hegyláncról
árulkodik, amely akkor jött létre, amikor több mint egymilliárd éve a
földrészek ütközése egy ősi szuperkontinenst hozott létre.
18 A Mount Greylockot is a legutóbbi jégkorszakból származó
gleccserbarázdák borítják.
19 Pedig érdekes módon az is változik.
20 A tengerfenéki organizmusok eltűnése az ordovíciumi kihalás során
egyben cáfolja is a gammakitörés hipotézisét.
21 Nem mindenki ért egyet az ordovíciumi óceán alacsony
oxigénszintjének termodinamikai magyarázatával. Más okok is felmerültek:
a legkülönösebb talán az, hogy ezekben az óceánokban viszonylag kevés hal
élt. A halak csontvázában lévő foszfor az elpusztulásuk után az óceán
mélyére kerül. Halak hiányában ez a hegységekből kimosódó dús tápanyag
nagyobb mennyiségben jelent meg a vízoszlopban, hogy táplálja az oxigént
felhasználó plankton felvirágzásait.
22 Bergstromot – mint megtudtam – Amorphognatus konodonta formájú
cukorhabbal díszített muffinokkal fogadták. A diákok és a kutatók sorban
álltak, hogy fotózkodhassanak a legendával.
23 Alinea, Budapest, 2011. Vámosi Pál és Katona Tamás fordítása.
24 Mindössze 20 millió évig tartott.
25 Más néven frasni/famenni és devon/karbon határ.
26 A Chesapeake-öblöt meglepő módon egy hatalmas kisbolygó-
becsapódás hozta létre 35 millió évvel ezelőtt.
27 A globális felmelegedés mindezt súlyosbítja.
28 A mérgező algavirágzásban nem pusztán az oxigén használódik el, a
név is kötelez. Alfred Hitchcock Madarak című filmjéhez azok a megvadult
tengeri madarak adták az ihletet, amelyek algától származó idegmérgeket
fogyasztottak a Monterey-öbölben. A New England-i tavak környékén élő
emberi populációval kapcsolatos közelmúltbeli kutatások összefüggést
fedeztek fel a mérgező algavirágzás és az ALS (amiotrófiás laterálszklerózis)
gyakoribb előfordulása között.
29 Nem összekeverendő az Archaeopteryx nevű híres átmeneti, tollakkal
ékesített, madárszerű dinoszaurusszal. A paleontológusok nem könnyítik
meg a laikus érdeklődők dolgát.
30 Ez a fa is meglehetősen különös volt, magok helyett spórákkal
szaporodott.
31 Ha esetleg az olvasó nem értené, hogyan működik a folyamat: az
állatok eltérő arányban építik be a vázukba az oxigénizotópokat eltérő
hőmérsékletű tengervíz esetén.
32 A hasonló letűnt folyók szurdokai – például a víz alatti Baltimore-
szurdok Maryland partjainál – a legutóbbi jégkorszak maradványai, amikor a
tengerszint 120 méterrel csökkent, és a folyók átszelték a száraz
kontinentális selfet.
33 Lauren Sallan vitatja ezt az állítást: „Nincs a többi állkapcsos
gerincestől független ősük. A modern állkapcsos gerincesek a páncélos halak
egyik csoportjából alakultak ki, a viszony tehát ugyanaz, mint a
dinoszauruszok és a madarak között.”
34 Angolul: evolutionary bottleneck. Magyarul palacknyakhatásnak is
szokták nevezni. – A szerk.
35 Byron válogatott művei. Első kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest,
1975. Fordította: Tótfalusi István.
36 Más néven perm/triász tömeges kihalás.
 37 A kétéltűek ma sem kizárólag a szárazföldön élnek – a vízben raknak
tojást.
38 Nevét a görög-római Ammon istenről kapta (eredetileg az egyiptomi
Ámonról van szó), akit az ammonitesz héjához hasonló kosszarvval
ábrázoltak.
39 Valószínűleg ennek a könyvnek a megszületéséhez is hozzájárultak.
40 A Disney-féle Fantáziában a Dimetrodon a Stegosaurus társaságában
látható, pedig a két állat több mint százmillió év különbséggel élt a Földön.
41 Az Oregoni Egyetem paleontológusa, Gregory Retallack egy magas
szén-dioxid-tartalmú üvegház-periódusnak tulajdonította az eseményt. Más
tudósok szerint az Olson-kihalás csak a hiányos kövületek miatt tűnik
kihalásnak.
42 Azt a geológusok nem tudják, hogy milyen típusú kőzetté.
43 Az angol szakirodalomban elterjedt „trap” kifejezés a svéd „trapp”,
azaz lépcső szóból ered, és a lávaömlésekből képződött padok formálta
hegyoldalak lépcsős megjelenésére utal. – A szaklektor.
44 A Sanmiguelia, bár sokak szerint nem ez az első virágos növény. A
virágos növények valódi virágzására további 100 millió évet kellett várni.
45 Mint Délkelet-Ázsia mai repülő sárkánygyíkjainak.
46 Bár a triász korallzátonyai a jelenleginél sokkal magasabb légköri
szén-dioxid-szint mellett virágoztak, Hoegh-Guldberg és kollégái gyorsan
ízekre szedik a szkeptikusok esetleges szalmabábérvelését: „Bár a [mai]
korallok a triász időszak közepén jelentek meg, és sokkal magasabb légköri
szén-dioxid-szint mellett éltek, semmi sem bizonyítja, hogy a vízben
alacsony volt a karbonát mennyisége… A légköri szén-dioxid gyors,
zavartalan növekedése, és nem az abszolút értékek függenek össze az olyan
fontos társult változásokkal, mint a karbonátionok csökkenő száma, a pH és
a tengervíz karbonát-telítettsége.”
47 Dinosaur State Park. Az Egyesült Államokban a State Park a National
Parknál alacsonyabb státuszú, a szövetségi állam fennhatósága alá tartozó
természetvédelmi terület. – A szaklektor.
48 Annak ellenére, hogy kettejük összecsapását előszeretettel ábrázolják
ugyanazon a diorámán az iskolai tudományos bemutatókon.
49 Az ismert dinoszauruszok becsült tömege hat nagyságrendet ölel fel.
50 2014-ben a NASA folyamatosan szivárgó metánfelhőt fedezett fel az
államnak ezen a területén – kiderült, hogy nem a Brontosaurusoktól
származik, hanem a régió kőszénalapú metániparától, amely évi 600 ezer
tonnát termel ki.
51 Alvarez cikke is említést tesz az akkoriban keringő bizarr elméletek
sokaságáról, többek között arról, amely szerint „egy feltételezett sarkköri
tóból édesvíz árasztotta el az óceán felszínét”.
52 Alvarez nagylelkűen az irídiumtartalmú réteg „másik felfedezőjének”
nevezi Smitet.
53 Robert Frost: Tűz és jég. www.magyarulbabelben.net. Naschitz Frigyes
fordítása.
54 Budapest, Akkord Kiadó, 2019. Födő Sándor és Vassy Zoltán
fordítása.
55 Ernest Hemingway: Fiesta. Budapest, Európa, 1962. Déry Tibor
fordítása.
56 William Butler Yeats: A második eljövetel. Ferencz Győző fordítása.
https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Yeats%2C_William_Butler-
1865/The_Second_Coming/hu/8886-A_m%C3%A1sodik_elj%C3%B6vetel.
57 Azt senki sem vonja kétségbe, hogy az antropogén felmelegedés
hatására több métert emelkedik majd a tengerszint. A kérdés inkább az, hogy
az IPCC által önkényesen kijelölt 2100-ig pontosan mennyi lesz ez a szám.
58 „A roppant rom körül / Határtalan szélesre s hosszura / A holt
homoksík némán szétterül.” Percy B. Shelley: Ozymandiás. Tóth Árpád
fordítása. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-
otven-kolto-osszes-verse-2/toth-arpad-1CABE/versforditasok-
1D717/ozymandias-1D7CB/. – A szerk.
59 Budapest, Maecenas, 2005. Borbás Mária fordítása.
60 Preservation Hall – ikonikus koncerthelyszín New Orleansban, ahol
főleg hagyományos dzsesszt játszanak, de saját lemezkiadóval, zenekarral is
rendelkeznek; szó szerinti jelentése kb.: a megőrzés terme. – A szerk.
61 Csak egy példa: a következő tömeges kihalásra szerinte akkor kerülhet
sor, amikor a fizika törvényszerűségei hirtelen felborulnak.
62 Arthur C. Clarke: A jövő körvonalai. Budapest, Gondolat, 1968. Árkos
Ilona fordítása.
63 David Grinspoon asztrobiológus kifejezése.
TARTALOM
Bevezetés
A kezdetek
Az ordovícium végi tömeges kihalás
A késő devon időszaki tömeges kihalás
A perm végi tömeges kihalás
A triász végi tömeges kihalás
A kréta végi tömeges kihalás
A pleisztocén végi tömeges kihalás
A közeljövő
Az utolsó kihalás
Köszönetnyilvánítás
Bibliográfia
Képek
Név- és tárgymutató
Jegyzetek