„Egy történet tele titkokkal és csavarokkal.

– One Reader's Toughts

 Kedves Carys, Zoe és Andrea!

Negyvenedik születésnapom alkalmából meghívlak

titeket, hogy csatlakozzatok hozzám egy kalandos,

rejtélyekkel teli hétvégére, ahol minden képzeletet

felülmúló meglepetések várnak rátok.

Mikor Joanne barátai vonakodva elfogadják a

születésnapi meghívót, rövid időn belül rá kell

döbbenniük, hogy a hétvége többet tartogat a

számukra, mint amire eredetileg számítottak.

Egyikük szörnyű titkot rejteget.

Joanne pedig a titok leleplezését tervezi…

Egy hétvége egy erdei vendégházban igen jól hangzik

elsőre – de senki nem hallhatja a segélykiáltásokat.

Sue Fortin páratlanul izgalmas a pszichológiai

thrillereiben soha nem tudhatod mi lesz a következő

lépés. Nemzetközi sikerkönyvei végre itthon is

megjelennek.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Sue Fortin: The Birthday Girl,
Harper Collins, 2017

Fordította
HARCI ANDOR

© Sue Fortin
Hungarian translation © Harci Andor Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5875-82-3

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552

admin@alomgyar.hu

www.alomgyar.hu

www.facebook.com/alomgyar

Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Barkó Imre
Kedves barátaimnak, Laurának, Catherine-nek és Lucie-nak, akik mind
tétovázás nélkül fogadták el meghívásomat, hogy a kutatás nevében
eltöltsünk együtt egy hétvégét.

barát
1. főnév, egyes szám:
Valaki, akit különösen jól ismer és kedvel az ember, de nem ápol vele rokoni
viszonyt.
2. főnév, többes szám:
Ha barátok vagyunk valakivel, akkor mindketten egymás barátai vagyunk.
1.FEJEZET
A barátságok építőkövei a fontos apróságok: az élet, az érdeklődési kör, a
tetsző, vagy épp kevésbé szimpatikus dolgok, a csúcs-és mélypontok alkotta
közös nevezők.
Ezek adják a barátság anyagát, de saját jellegük is anyagi. Akár a csillagok
az éjszakai eget, úgy tudják a barátok beragyogni a sötétséget. Egyes
barátoknak szinte a létezéséről is elfeledkezünk, mégis tudjuk, hogy mindig
kéznél vannak. Mások ragyogón robbannak be az életünkbe, teljesen
elkápráztatnak minket az újdonság varázsával és nagy kalandok ígéreteivel
csábítják el a lelkünket. Egyesek valóra is váltják ígéreteiket, mások csak
csalódást okoznak, megint mások hatalmas ragyogással hasítják még
egyszer végig az éjszakai égboltot, mielőtt hullócsillagként örökre eltűnnének
az életünkből.
A legjobb barátaimra gondolok. Egy kezemen meg tudom számolni őket, és
még az ujjaim sem fogynak el.
Joanne, Andrea és Zoe az égboltom ragyogó csillagai.
Remek kis csillagkép vagyunk így négyen: kitartunk egymás mellett,
ügyelünk egymásra, megbocsátunk egymásnak.
Ez utóbbira emlékeztetem magam, miközben a kezemben tartott meghívót
nézegetem. Tudom jól, hogy éretten, megbocsátással illene elfogadnom az
ezáltal felém nyújtott olajfaágat.

Kedves Carys, Zoe és Andrea!

Negyvenedik születésnapomat ünnepeljük.

Tartsatok velem egy kalandos, rejtélyekkel, meglepetésekkel teli hétvégére,

amilyet legvadabb álmaitokban sem tudnátok elképzelni.

Vasárnap este pedig sort kerítünk a nagy leleplezésre.

Péntek, szeptember 8. – hétfő, szeptember 11.

Találkozunk pénteken, reggel 9-kor a Chichester katedrálisnál.

Puszi: Joanne
Ui.: Mivel hétfőn van Carys születésnapja is, gondoltam, azt is

megünnepelhetnénk.

Joanne két hónapja szólt nekünk, hogy jegyezzük fel a dátumot, vagyis
inkább a hétvégét, és jelezte, előtte nem sokkal elárulja azt is, miről van szó.
Én boldogan feledkeztem volna meg a harminckilencedik
születésnapomról, de Joanne ragaszkodott a kettős ünnepléshez. Ahogy
ahhoz is, hogy – bár őt köszöntjük elsősorban – számomra is meglepetés
legyen az egész hétvége. Azt reméltem, hamarabb megtudjuk majd a
részleteket, és lássuk be, hajszálra precízen számolta ki, hogy csak a
hétvégét közvetlenül megelőző este tudasson velünk mindent, és egészen
mostanáig egyáltalán nem volt hajlandó elárulni egy morzsányi részletet
sem.
Átfordítom a meghívót, és meglátom a Joanne jellegzetes, hegyes, csúcsos
kézírásával írt üzenetet.

Uui.: Tudom, milyen kemény volt minden az utóbbi időben, de itt a jóvátétel
ideje. Gyere el! Fontos, hogy ott legyél.

Leülök a konyhaasztal mellé, és újra elolvasom a meghívót. Bizonytalan

vagyok a lap hátoldalára körmölt üzenetet illetően, kissé… különös. Azt
hiszem, ennél jobban nem tudnám megfogalmazni. A jelentésén töprengek,
de mielőtt eszembe jutna bármi értelmes, megcsörren a mobilom.
Andrea Jarvis neve világít a kijelzőn.
– Hali – mondom, közben lerúgom a futócipőmet. A délutáni terepfutás alatt
összeszedett sár száraz morzsái szétszóródnak a csempén, mint megannyi
koszos hópehely. Magamban sóhajtok egyet a felfordulás láttán: néha
cseppet sem vagyok jobb a tizenéves fiamnál.
Átlépek a csatatéren, elindulok a hűtő felé, kiveszek egy üveg bort és kitöltők
egy pohárral. Az ilyesmit általában a péntek estékre tartogatom, de mivel
holnap kezdődik a görbe hétvége, úgy érzem, teljesen indokolt egy korty
alkohol.
– Ne mondd, kitalálom: láttad a meghívót.
– Úgy, ahogy mondod – felel Andrea. – Te értetted az Uui.-t a tiéden?
– Amelyik jóvátételt emleget?
– Mit akarhatott ezzel mondani?
Vállat vonok, bár ebből Andrea nem észlelhetett valami sokat.
– Gőzöm sincs. Talán csak nagyon szeretné, ha ott lennénk. Talán úgy hitte,
majd meggondoljuk magunkat, amikor kiderül, hogy valami szabadtéri,
kalandtúrás hétvégét tervez.
– Engem cseppet sem zavar – válaszol Andrea. – Nem mintha korábban nem
csináltunk volna hasonlókat.
Tavaly mindannyian részt vettük azon a jótékonysági hegyi túrán, amikor
megmásztuk a Snowdont. Azt megelőző évben volt a mountain bike-túra. Te
abszolút a saját közegedben leszel.
Igaza van, akciófüggő vagyok, és a munkám a helyi Outward-bound{1}
központnál manapság javarészt kielégíti a kajakozás, sziklamászás és
hasonlók iránti, csillapíthatatlan vágyamat. Besegítek emellett az
Edinburgh hercege-díj szabadtéri tevékenységeiben is, ezért nem vagyok
kimondottan ideges attól, amit Joanne tartogathat számunkra.
– Nekem ez olyan lesz, mint amikor a pincér étterembe megy – felelem. – És
azért téged se kell félteni.
– Meglehet, de amióta én vezetem az edzőtermet, az időm nagy részét egy
íróasztalnál töltöm. Levezettem pár napja egy magas intenzitású aerobicórát,
és a végén már azt hittem, ott maradnak a lábaim.
– Nem lesz vészes. Zoe-val beszéltél már a meghívóról? –kérdezem, mikor
újra leülök az asztal mellé. Vetek egy pillantást a hivatalosnak tűnő levélre,
amit hazatérésem után a meghívóval együtt vettem fel a lábtörlőről, és
odébb tolom. Majd elolvasom később.
– Neki sincs lövése arról, mit jelenthet az a hátulján.
De átment túlmozgásos labradorkölyök-üzemmódba.
Teljesen izgatott, alig várja már a hétvégét, és Joanne-t elmondhatatlanul
csodálatos embernek tartja.
Belenevetek a poharamba, miközben Andrea tökéletes Zoe-imitációját
hallgatom a telefonban, aki a lelkesedése és izgatottsága mértékével
egyenes arányban képes egyre magasabb hangon csipogni.
– Már késő, nem gondolhatod meg magad – mondom végül.
– Na de micsoda szörnyűség lenne, ha épp most találna leverni a lábamról
valami emésztőrendszeri nyavalya!
– Meg se forduljon a fejedben! Megegyeztünk, emlékszel?
– Nem zárom ki, hogy amikor végigcsináltuk azt a három muskétás-féle
mindenki-egyért baromságot, erős alkoholos befolyás alatt álltam.
– Ígéretet tettél, és az ígéreteket nem illik megszegni.
Akkor főleg nem, ha a legjobb barátodnak teszed őket.
Ráadásul ez az én születésnapom is.
– Azt hiszem, ezt hívják zsarolásnak.
Felnevetek, amikor magam elé képzelem Andrea mogorva arckifejezését.
– De most komolyan, Andrea. Most nem fújhatsz visszavonulót. Joanne meg
is ölne.
– Hmm. Amikor azt mondta, meglepetés, én titokban valami wellness
hétvégében reménykedtem. Tudod, bolyhos fürdőköpenyek, manikűr, csupa
kényeztetés meg pihenés.
– Nézd, mondtam már korábban is, szerintem így szeretne kiengesztelni
minket, amiért olyan rideg volt az utóbbi időben. – Miközben ezt mondom,
magamban elismerem, hogy ezzel inkább a Joanne és köztem mostanság
uralkodó viharos viszonyra reflektálok.
Régebben nagyon közel álltunk egymáshoz, de történt egy s más, amitől a
barátságunk egyensúlya megbillent, ez pedig űrt hagyott a szövetségben.
Beáll a csend, mindketten a hétvégével kapcsolatos érzelmeinken
töprengünk. Andrea szólal meg újra: – Szerintem tartozom neki ennyivel.
Mármint hogy adok neki egy esélyt arra, hogy jóvátegye azt, ahogyan azóta
viselkedik, amióta átvettem az edzőtermet.
– Az még mindig tart köztetek? Azt hittem, már rég elült a pora is.
– Fogjuk rá. Én speciel már rég lezártam, de Joanne nem. Valamiért úgy
érzem, még mindig dühös rám. Nem igazán tudom megmagyarázni, belőni
sem pontosan, de mindig érzek a felszín alatt valami feszültséget, amikor
beszélünk. Érted, mit akarok mondani?
– Mhm… Igen. – Mintha csak a kettőnk közti elmérgesedett viszonyról beszélt
volna.
– Na, mindegy, mint említettem, adok neki egy esélyt a jóvátételre. De ha
újra belekezd a litániába arról, hogy partnerek is lehetnénk, ehelyett nekem
dolgozik, akkor sajnálom, de nem fogom befogni a számat és nem fog
érdekelni, hogy épp a negyvenedik születésnapját ünnepeljük.
– Ugyan mikor szoktad te befogni a szádat, drágám?
– kérdezem.
– Azt hiszem, egyszer volt rá példa, még 1986-ban…
de lehet, hogy tévedek – válaszol kacagva. – Mindegy. És ha már így
megtiltod, hogy ellógjam a hétvégét, akkor jobb, ha megbeszéljük, mi legyen
holnap. Alfie-val mi a helyzet, átjön a hétvégén?
– Még nem jött haza a gimiből. Öt-öt ellen foci van, azt mondta… De igen,
nem változott a terv, nálatok tölti a hétvégét. Bradley-vel együtt megy majd
haza. Biztos, hogy Colinnak nincs ellenvetése?
– Ugyan már, teljesen elemében lesz. Kaja-házhozszállítás és videojátékok,
maximálisan fiús hétvége lesz.
– Kedves tőle, igazán hálás vagyok érte.
– Ugyan már. Tudod, hogy bármikor. Bár meglep, hogy Alfie nem Joaenne-
éknál tölti a hétvégét, Rubyval és Oliverrel.
Nem is foglalkozom a gyomrom rándulásával Joanne lányának említésekor.
Pont ugyanolyan érzés, mint amikor a hullámvasút leér az első meredek lejtő
legaljára, és még pár másodpercig eltart, amíg a gravitáció a súlytalanság
állapotából visszaszerzi magának a belső szerveket. Megszoktam már.
Amilyen bizonyossággal a Nap felkel minden egyes nap, úgy kezd a
gyomrom is lebegni, valahányszor valaki kimondja Ruby nevét. Mint mindig,
most is hibátlanul veszem ezt a kanyart.
– Szerencsére Tris sincs otthon hétvégén, így Ruby Joanne anyjánál lesz
majd. – Igyekszem a lehető
legsemlegesebb hangot megütni, miközben gondolataim már réges-rég
egészen máshol járnak. Ha a barátaim képezik a csillagképet, ami utat mutat
az életemben, akkor Ruby a fekete lyuk, amelynek hatalmas gravitációs
vonzásától semmi, még a fény sem menekülhet: magához húz, majd
felemészt mindent. Tudom. Láttam már éjszakai égboltom csillagait, ahogy
áthaladnak a határon – a fekete lyuk eseményhorizontján, ahonnan már
nincs visszaút és tűnnek el örökre, míg mások a peremvidéken ingadoznak,
óhatatlanul egyre közelebb és közelebb kerülve, míg aztán már képtelenek
visszafordulni.
Erővel igyekszem a beszélgetésre koncentrálni.
Andrea egy filmről csacsog, amit a moziban játszanak, és Colin talán elviszi a
fiúkat megnézni. Hagyom még csevegni egy darabig, mielőtt a beszélgetés
lassan magától veszti el a lendületét, majd Andrea le is zárja egy „Na jól van,
jobb, ha indulok. Akkor találkozunk holnap reggel”-lel.
– Aha. Akkor holnap. Cserben ne hagyj!
– Ugyan, mikor hagytalak én cserben?
A hívás után egy darabig elücsörgök még a konyhaasztalnál, a meghívót
nézem, közben újra és újra Andrea szavait ismételgetem magamban.
Soha nem hagyott cserben. A legsötétebb időszakomban is tudtam rá
támaszkodni, amikor Darren öngyilkos lett. „Erre valók a barátok – mondta
egyszer. – Egymás gondját viselik.”
Sóhaj bukik ki az ajkaim közül, elhessegetem Darrennel kapcsolatos
gondolataimat, hogy a következő
négy napra tudjak koncentrálni. Annak ellenére, hogy Andreának az előbb
bizonygattam, milyen pompás hétvége lesz, saját kételyeim egyre
tapinthatóbbak. Talán túl nagy elvárásaim vannak a békülést illetően. Vajon
őszintén, szívből el tudunk felejteni egymásnak mindent?
Még ha szeretnénk is, vajon tényleg össze tudjuk foltozni alaposan
megtépázott barátságunkat, vagy a nem is túl távoli horizont egy újabb
fekete lyukat rejt?

Hányszor hazudtál saját magadnak? Gondolom, már nem is tartod számon.

Életed minden egyes napján kénytelen vagy hazudni magadnak. Annyira így
van ez, hogy már könnyedén lesiklik a nyelvedről. Sőt, talán még te magad
is elhiszed már. Lehet, hogy mindenki mást átejthetsz, de engem nem fogsz.

Hallom az emberek hangjában a szánalmat, látom a tekintetükben az

együttérzést, amikor rólad beszélve jelentőségteljesen összenéznek. El sem
tudom neked mondani, mennyire gyűlölöm ezt. Egy csepp együttérzést sem
érdemelsz tőlük, de mégis meg tudok nekik bocsátani. Nagyon
körültekintően raktad össze ezt a hamis történetet – a gyászoló özvegyet –,
ami mögé elrejtőzhetsz, valahányszor egy barátod túl közel kerül az
igazsághoz, vagy túlzottan érdeklődni kezd a múltad iránt és olyan
kérdéseket tesz fel, amelyek rést üthetnek a csalárdságod falain.

Ahogy Shakespeare mondta volt, „az igazság végre kisül” {2}. Rendkívül
türelmes voltam, a megfelelő

pillanatra vártam, hogy egyszer majd megfizethess azért, amit tettél. És

most végre eljött az idő. Szinte alig hiszem. A testem remeg a várakozástól
és az izgalomtól amiatt, amit az elkövetkező néhány nap tartogat.

Hatalom van a kezemben, és végre bosszút állhatok.

P É N TE K

2.FEJEZET
– Na, jól van, Alfie, én most megyek – mondom, bekukkantva fiam
szobájának ajtaján. Elképedve látom, hogy még mindig az ágyban fekszik. –
Nem kellene lassan felkelned?
– Ne nyaggass! – érkezik a fejére húzott takaró alól a fojtott válasz.
Az órámra pillantok. Nem vesztegethetem tovább az időt, és szinte
gondolkodás nélkül rántom meg Alfie takarójának végét, mire előbukkan
túloldalt a feje és a válla. – Gyerünk már, fel kell kelned!
– Hé! – ül fel, és megmarkolja a takaróját. – Ezt meg miért csináltad?
– Azért, hogy felkelj végre. El fogsz késni az iskolából. Nekem meg mennem
kell.
– Én ugyan nem állok az utadba. Menjél!
– Alfie! Felkelni! Most! – Újra elindulok a takaró vége felé, de ezúttal számít
rá, és szorosan tartja a válla köré tekerve.
– Fejezd már be és húzzál el!
Ügyet sem vetek a szabadszájúságra. Vannak csaták, amikbe bele sem
érdemes kezdeni.
– Kifelé az ágyból! – mondom hajthatatlanul.
Váratlanul ér a gyorsaság, amivel Alfie egy másodperc törtrésze alatt
kivetődik az ágyból, és közvetlenül elém áll.
– Felkeltem. Most jó? – morog rám. Az arca alig centikre van az enyémtől,
áporodott reggeli lehelete teljesen telibe kap.
– Oké – mondom, majd teszek egy lépést hátrafelé, közben azt kívánom,
bárcsak kétszer is meggondoltam volna, mielőtt harcba bocsátkozok vele.
Eltalálom a sarkammal a hálószoba ajtajának alját, amitől az ajtó heves
remegésbe kezd és a lapockáim közé fúródik az éle.
A fájdalom hatására röviden feljajdulok.
– Azt hiszem, ezt hívják karmának – mondja Alfie.
Elrobog mellettem, közben vállal megtaszít. – Nem azt mondtad, hogy
menned kell? El fogsz késni, ha nem iparkodsz. – Becsapja maga mögött a
fürdőszoba ajtaját.
Igyekszem valami választ kicsikarni belőle, amikor a csukott ajtó előtt állva
elköszönök, de csak a zuhany teljes nyomáson zubogó vize felel.
Általában ilyenkor igyekszem kissé elsimítani a dolgokat, mielőtt lelépek, de
ma nincs erre időm, és azt hiszem, Alfie szándékosan tölt a szokásosnál több
időt a zuhany alatt, nehogy sikerüljön enyhíteni a bűntudatomon, és hogy
békülés nélkül kelljen elválnunk egymástól.
Az úton sétálva azon tűnődöm, milyen szelíd volt ez a mai összetűzés. Néha
sokkal keményebbek köztünk a viták és konfrontációk. Eszembe jut, milyen
lesz, amikor majd kirepül, és azon tűnődöm, vajon jobbá válik-e akár egy
cseppet is a kapcsolatunk. Kimerít ez az érzelmeimet felemésztő status quo,
és már nagyon vágyom az egyedüllétre, a csendesebb napokra. Mielőtt az
utca végére érnék, máris bűntudatot érzek, amiért előre örülök a
hétvégének, és emlékeztetem magam arra, hogy nem Aliié tehet róla, hogy
olyan lett, amilyen, hanem én.
A gerincem fájni kezd a hátizsáktól, pedig alig egy kilométernyit kell csak
cipelnem, és gyaníthatóan az ajtó sem tett valami jót a hátamnak, mivel
megérinteni is alig tudom fájdalom nélkül. Befordulok a sarkon a South
Streetre. A boltok sötét ablakai és csukott ajtajai, amelyeket nemsokára
felvernek éjszakai szendergésükből az első, kora reggel érkező eladók,
jelenleg más célt sem szolgálnak, mint hogy visszatükrözzék a közelgő eső
látványát. Megigazítom hátizsákom pántjait és még feljebb rántom a
vállamon, miközben az utca vége felé tartok, a kereszteződéshez, ahol
egymásba torkollik a négy legnagyobb bevásárlóutca, és amelynek egyik
sarkát a város katedrálisa uralja. A járda mentén álló padokat pásztázom,
majd végignézek a templom körüli udvaron.
Andrea a középső padon ül, egyik kezében eldobható kávéspohár, a
másikban a telefonja. Kiszúr, és a mobilt tartó kezével integetni kezd.
Odakocogok hozzá.
– Juhhéj! Hát eljöttél. Ráadásul te vagy az első.
Egészen be lehetsz lelkesülve. – Kiszabadítom a karjaimat a pánt rabságából,
a betonra eresztem a hátizsákot, majd lehuppanok Andrea mellé a padra.
– Lelkes ám, mint kiskölyök a cukrászdában – válaszolja. – Az igazat
megvallva Colin hozott el ma reggel, hogy ne kelljen buszoznom. Véletlenül
se keverd össze a tömegközlekedéssel szembeni viszolygásomat a
lelkesedéssel. – Lenyúl, és elővesz egy másik poharat a pad alól, majd a
kezembe nyomja. – Tessék, neked is hoztam egy lattét.
– Köszi. – Átveszem a poharat, és óvatosan a számhoz emelem, egy apró
korttyal ellenőrizve az ital hőmérsékletét. – Zoe-nak még se híre, se hamva?
– Az előbb küldött egy üzenetet. Azt mondta, öt percen belül itt van.
– És Joanne nem mondott semmit arról, hogy most mi jön?
– Valamivel magabiztosabban kortyolom tovább a lattét, miután úgy ítéltem
meg, a forrósága már épp elviselhető.
– Nem. Egy mukkot sem. Szóval itt ülünk majd, és várunk – mondja Andrea. A
pad fa háttámlájának dől, és csücsörít. Ezt általában akkor szokta csinálni, ha
épp töri a fejét valamin. Várom, hogy megszólaljon. – Tudom, hogy azt
mondtad, esélyed nyílik újra rendes kerékvágásba terelni a barátságotokat,
de kétlem, hogy Joanne és köztem valaha is teljesen helyreáll minden.
Megváltoztak a körülmények, és nem hiszem, hogy ezzel képes lesz
megbirkózni.
– Igyekezz pozitívabban hozzáállni! Talán most próbál majd meg a maga
módján bocsánatot kérni. – Nem szeretném újra felszítani a kétség lángjait,
amelyeket sikeresen oltottam el, mielőtt tegnap este lefeküdtem volna. –
Nézd, Joanne most lesz negyven.
Talán ráébredt, mennyire fontos, hogy az embernek jó barátai legyenek.
Igen, előfordulnak köztünk néha nézeteltérések meg mosolyszünetek, de ha
mindent összevetünk, a barátságunk akkor is többet ér.
Andrea felém pillant.
– Ennél azért kicsit jobban erőltesd meg magad, ha meg akarsz győzni.
– Őszinte leszek. Késő este, miután beszéltünk, tényleg azt gondoltam, hogy
ez nem is annyira jó ötlet.
Talán jobb, ha nem bolygatjuk a múltat.
– Hát nem épp erről beszéltem én is?
– Tudom, egy másik részem viszont azt mondja, ha Joanne így akar
bocsánatot kérni, ez remek alkalom arra, hogy végre tiszta vizet öntsünk a
pohárba. Így talán mégis minden olyan lehet újra, mint volt.
– Ez igaz, de Zoe számára elég furcsa lesz. Nem hinném, hogy ők valaha
bármin is összevesztek volna Joanne-nel.
– Ez nekem is eszembe jutott. Az az elméletem, hogy Zoe lesz a
kirándulásunk jószolgálati nagykövete.
– De mi végre ez a nagy titkolózás? Miért nem hívott meg minket egyszerűen
egy étterembe? A normális emberek nem így szokták?
– Jusson eszedbe, hogy Joanne-ról beszélünk. Ő
mindig is imádta ezt az ármánykodósdit. – Játékosan megpaskolom Andrea
combját. – Biztosan ragyogóan fogjuk érezni magunkat.
Mindketten a kávénkat kortyolgatjuk, amikor megpillantom Zoe semmivel
össze nem téveszthető, 180 centis alakját átvágni a katedrális melletti
pázsiton. Egy sporttáska lóg a válláról, szőke haja lófarokba fogva,
jóganadrág van rajta és tornacipő. Úgy fest, mint aki edzeni igyekszik, nem
egy hétvégi kalandtúrára.
Odaintek felé.
– Sziasztok, csajok! – szólal meg. – Ideértem. Hű, kávé, az enyém? – Átveszi
Andreától a felé nyújtott poharat. – Pompás. Akkor mindannyian
felkészültünk erre a rejtélyes, kalandokkal teli hétvégére? – Szélesen
mosolyog. Egy izgatott gyerekre emlékeztet, aki alig várja a karácsony estét.
– Aha, Andrea már repesve várja – mondom az újonnan érkezőre kacsintva.
Zoe előhúz egy lapot a zsebéből. Azonnal felismerem a fekete meghívó fehér
betűit és a Joanne által körmölt utóiratot. Hangosan felolvassa. „Tartsatok
velem egy kalandos, rejtélyekkel, meglepetésekkel teli, hétvégére, amilyet
legvadabb álmaitokban sem tudnátok elképzelni.” – Majd végignéz rajtunk. –
Ugyan mi nem tetszik ezen?
– Nekem leginkább az a „meglepetésekkel teli”
szakasz –mondja Andrea. – Nem is említve azt a zagyvaságot a jóvátételről.
Zoe vállat von.
– Imádom a meglepetéseket. Kíváncsi vagyok, mit süthetett ki nekünk.
– Ó, egek! Fogalmam sincs, hogy is tudnám felvenni a harcot a
lelkesedéseddel ezen a hajnali órán – feleli Andrea a fejét ingatva. – Istennek
hála, hoztam magammal némi vodkát. Na, lássuk, merre rejtőzik. – Majd
nekiáll a hátizsákjában turkálni.
Versenyt röhögünk Zoe-val.
– Ó, ha az ügyfeleid megismernék a valódi énedet – mondja. – Na, jó, most
akkor mi lesz? Tud bárki valamit?
– Hát, gondolom, megvárjuk Joanne-t – felelem, miközben
nézelődöm, hátha felfedezem hírhedt házigazdánkat valahol.
Egy fekete családi autó gurul be a járda mellé, szinte végszóra. A hátsó ajtó
automatikusan oldalra csúszik, a sofőr pedig röviden rátenyerel a dudára.
– Ez a miénk lesz – lelkendezik Zoe. – De izgi!
– Lehet. De az is lehet, hogy épp most fognak elrabolni –kontráz rá Andrea,
felmarkolva a hátizsákját.
Én is a vállamra dobom a sajátomat, és követem Zoe-t a kocsihoz, félig üres
lattéspoharamat menet közben hajítom be a kukába.
Szőke barátnőnk tétovázás nélkül ugrik be a kocsiba.
– Hű, milyen kis sikkes itt minden – szól ki felénk.
Összenézünk Andreával, amikor odaérünk a járda szélére.
A járművet vizsgálgatja.
– Határozottan nem tűnik furgonnak. Enyhén megnyugtat a gondolat, hogy
úgy néz ki, mint egy puccos, nagyobbacska kombi. Joanne pont egy ilyet
bérelne ki.
– Gyertek már, marha sok hely van! – sürget minket Zoe. – És itt egy boríték,
rajta a neveinkkel.
– Ezek szerint odabent sincs nyoma egy Joanne-nek?
– Először a hátizsákomat lököm be, majd bemászom a kocsiba és beülök a
menetiránnyal szembeni ülésre. A vállam fölött a sofőrre pillantok. Középkorú
férfi, aki, ha jól látom, inget és nyakkendőt visel. – ’Reggelt! – köszönök neki
mosolyogva.
– ’Reggelt – válaszol a tükörből visszanézve rám.
– Hova megyünk?
– Attól tartok, ezt nem árulhatom el. Csak a legszükségesebbet mondhatom
el – feleli, ujjával megkocogtatva az orrát. Testhelyzetet vált és átnyúl az
anyósülésre, majd felemel onnan egy apró szövetzsákot.
– Mrs. Aldridge azt kéri Önöktől, hogy tegyék a mobiltelefonjaikat ebbe a
zacskóba.
– Micsoda? – zuttyan le Andrea az ülésére. – Szó sem lehet róla!
– Sajnálom, de Mrs. Aldridge azt mondta, ez is a meglepetés része.
Tudomásom szerint minden ott lesz a borítékban.
– Ide vele! – kiált fel Andrea, és kirántja a borítékot Zoe kezéből. Feltépi,
majd hangosan olvasni kezdi a levelet.

Kedves hölgyeim!
Immár mindannyian itt vagytok a fedélzeten, és megkezdődhet az utazás
első fázisa. Remélem, nincs ellenetekre az általam választott jármű. A
legjobb barátaimnak a legjobb dukál.

Zoe, számításaim szerint nagyon izgatott vagy, és alig várod már, hogy
megtudhasd, hova mentek.

Imádod a titkokat és a meglepetéseket, talán még nálam is jobban, de azt

hiszem, ezúttal én nevetek majd a végén.

Andrea, felteszem, most épp a szemöldöködet ráncolod és átkozódsz, amiért

ilyen nagy susmus övezi a dolgokat. Bocsi! Tudom, hogy ez ellentétes az
alapvető ösztönöddel, hogy te irányítsd a dolgokat!

Carys, úgy képzelem, te csak ülsz ott, igyekszel mindent magadba szívni és
megpróbálod kitalálni, mi lesz a következő lépésem. Közben azon tűnődsz,
hogyan reagálj, és vajon túljárhatsz-e az eszemen.

Igazam van? Fogadni mernék rá. Hahahaha!

Nos, drága barátnéim, ne vesztegessétek az időtöket a sofőr vallatásával.

Rendkívül busásan fizettem a hallgatásáért cserébe. Megközelítőleg egy órás
út áll előttetek, dőljetek hátra, lazítsatok!

Kérlek, legyetek már oly drágák, és adjátok át neki a telefonjaitokat. Nem

szeretném, ha valamelyikőtök csalna, és megnézné a térképet.

Ó, igen, van egy kis pezsgő az ülés alatt. Csin-csin!

Imád benneteket:

Joanne

A sofőr megrázza a zacskót, majd felém nyújtja.

Vonakodva teszem bele a mobilomat.
– Tartsuk be a szabályait – legyintek, bár a legkevésbé sem örülök neki. Mi
van, ha Alfie beszélni akar velem? Vagy Seb? Egyedül az vígasztal, hogy
Joanne nagy valószínűséggel visszaadja majd őket, amint megérkeztünk, és
hogy csak így tudja biztosítani, hogy meglepetés maradjon a célállomás.
– Legyen ez is Joanne születésnapi ajándéka – mondja Zoe, és ő is bedobja a
telefonját a zacskóba.
Mindketten várakozó tekintettel fordulunk Andrea felé. Egy pillanatig
igyekszik ellenszegülni, majd nagyot sóhajtva leejti a vállát, és előhalássza
mobilját a dzsekije zsebéből.
– Ne zaklassuk fel a születésnapost, igaz, lányok? – kérdezi némiképp
megbocsájtón. Átadja a telefonját, beleejtem a kis zsákba, majd az egészet
átadom a sofőrnek.
– Na, ezzel is megvolnánk – mondom.
– Hmm – szólal meg Andrea, Zoe ölébe ejtve a levelet, mielőtt elkezd az
ülések alatt matatni. – Merre is van az a pezsgő? – Előhúz egy hűtőládát,
amiből poharak csilingelőse hallatszik. – Aha. Telitalálat. Na, lássuk, mi van
itt? Prosecco három pohárral. Teljesen jellemző
Joanne-re, hogy üvegből vannak, nem műanyagból. – Minden
szertartásosságot mellőzve előveszi a poharakat, és miközben a kocsi
elhúzódik a járdától, ledurrantja az üveg dugóját. A kerekek útjába akadó
kátyúk ellenére sikeresen megtölti mindhárom poharat. – Csirió!
Nem tudom, mennyi alkoholt vagyok képes magamhoz venni ilyen korán, de
mivel nem akarok ünneprontó lenni, úgy döntök, inkább én is csatlakozom az
ünnepléshez, és kortyolok egyet.
– Alfieról ki gondoskodik? – kérdezi Zoe.
– Andreáéknál lesz. Úgy tippelem, Bradley-val együtt egész hétvégén a
tévére tapadva játszanak majd, és maximum enni állnak fel.
– Colin is elemében lesz – veti közbe Andrea. – Senki nem fogja zavarni a
sportközvetítések bámulása közben.
– És a te srácaidra ki ügyel? – kérdezem Zoe-t.
– Hadrendbe állítottam anyut. A fiúk megpróbálták megértetni velem, hogy
tizenöt és tizenhét évesen teljesen nyugodtan egyedül hagyhatom őket
hétvégére. – A szemeit forgatja. – Ennyire nem vagyok ostoba! Ha az apjuk
nem lakna olyan messze, akkor elmehettek volna hozzá, de szinte teljesen
lehetetlen Liverpoolba vinni őket egyetlen hétvégére. Egyébként sem
akartam tőle szívességeket kérni.
Jól megnyomja a tőle szót. Azt hiszem, soha életemben nem hallottam a
szájából a volt férje nevét.
Zoe a négyes fogatunk legújabb tagja, úgy egy éve költözött a környékre,
miután zátonyra futott a házassága. Tiszta lappal akart kezdeni, mondta
azon a reggelen, amikor először ültünk le közösen egy kávéra.
Nem is emlékszem, melyikünk kezdett vele először barátkozni. Egyik nap
megjelent a szokásos alakformáló óránkon, aztán már csak azt vettük észre,
hogy utána együtt megyünk kávézni. Egyszerűen csak beillesztette magát
közénk. Olyan volt, mintha örök időktől fogva ismernénk egymást. Új
csillaggal bővült a csillagképünk.
Ahogy a kocsi lassan elhagyta Chichestert, kinézek az ablakon, hátha valami
elárulja, hova tarthatunk. Észak felé indultunk el. Igyekszem magamban
felidézni a környék térképét és átgondolni, hova juthatunk el egy óra alatt.
Egészen biztosan elhagyjuk Sussexet. Bár fennáll annak a lehetősége, hogy
ez is a meglepetés része, és visszatérünk oda, ahonnan indultunk. Simán
kinézem Joanne-ból.
Úgy fél órával később a kocsi letér a főútról, és egy szőkébb úton halad
tovább. Fák szegélyezik mindkét oldalon, útját állva a napfénynek. A kocsi
ismét lefordul, de nem sikerül megnéznem, mi áll az útjelző táblán.
Szemmel láthatóan útitársaimat sem aggasztja nagyon, mi lesz a
végállomás. A proseccós üveg üres, Zoe épp egy újabbat igyekszik kinyitni,
miközben Andrea a tegnapi spinningóráról áradozik, amit a helyi
rögbicsapatnak tartott.
– Imádom a munkámat, de vannak napok, amikor még a szokásosnál is
jobban – mondja lelkendezve. – Azok a rögbisek, Szűzanyám, na, ott aztán
van kitartás.
Az a rengeteg izmos láb. Azt se tudtam, hova nézzek. Na, jó, dehogynem
tudtam. Értitek! – Nagyokat sóhajtva a kezével legyezi magát.
– Jaj, ne szédíts minket, tudjuk, hogy számodra csak Colin létezik – mondom.
Bármennyire is szereti előadni, hogy állandóan a nyálát csorgatja az
edzőterembe járó, kidolgozott izomzatú férfiak láttán, Colinnal atombiztos
párost alkotnak.
A kocsi lassítani kezd és fokozatosan ritkulnak az út melletti fák is, majd
teljesen elfogynak balról. Egy kis repülőtér tűnik fel helyettük.
– Farnstead repülőtér – olvasom el hangosan a táblát, mikor a sofőr
bekanyarodik a kapun, és megáll a parkolóban. – Egészen biztos, hogy ide
kellett minket hoznia?
– Határozottan – felel a sofőr. Kinyitja a kesztyűtartót, és elővesz egy újabb
borítékot. – Ebben megtalálják a további utasításokat. Amíg végigolvassák
őket, ezt elviszem a terminálhoz. Magasba emeli a kis kék szövetzsákot, és
otthagy minket a boríték társaságában.
Ezúttal Zoe olvassa fel az üzenetet.
– Megérkeztetek hát a Farnstead repülőtérre, amivel véget is ért az utazás
első szakasza. Kezdődhet a második. Arra kérnélek benneteket, menjetek az
induló járatok termináljára. A recepción találni fogtok egy, a nevemre
lefoglalt járatot. Semmi aggodalom, útlevélre nem lesz szükségetek, csak a
fényképes igazolványokra, amelyeket remélhetőleg, a kérésemnek
megfelelően, magatokkal is hoztatok. Élvezzétek a kilátást.
Hamarosan találkozunk! – Zoe izgatottságtól ragyogó tekintettel néz fel ránk.
– Most tényleg kibérelt nekünk egy egész repülőt?
Húsz perccel később már egy kicsi, könnyű gépen ülünk, és még mindig
sejtelmünk sincs arról, hová megyünk.
– Nyilván Anglián belül maradunk – mondja Andrea.
– Bár nem mondanám, hogy kimondott élvezettel tölt el ez az izé. Még
messziről sem hasonlít egy Boeing 747-re.
– Szerintem tök izgalmas – válaszol Zoe.
Andrea kétségbeesetten bámulja a mennyezetet.
– Ugyan már, Andrea, ne legyél ekkora buligyilkos! – mondom, a lábammal
megbökve az övét. – Joanne rendesen odarakta magát. Lazíts, és élvezd a
dolgot.
Andrea újra kétségbeesetten néz rám, de látom rajta, hogy csak félig őszinte.
– Majd akkor lazítok, ha odaértünk, bárhol is legyen az az oda, és végre' újra
szilárd talajt ér a lábam. – Benéz az ülés alá. – És itt még Prosecco sincs.
Összevigyorgunk Zoe-val. Andrea imád rájátszani az örökös vészmadár
szerepére.
A pilóta igen kedves, de őt is alaposan lefizette Joanne, így nincs más
választásunk, mint kifelé nézni az ablakon, durván megbecsülni, épp merre
járhatunk, miközben alattunk elsuhan az Egyesült Királyság, és megtippelni,
vajon hova tarthatunk. Kelletlenül veszem tudomásul azt a kényelmetlen
gondolatot, hogy ebbe semmi beleszólásunk sincs. Joanne meglepetésekről
alkotott elképzelései szó szerint vadonatúj magasságokba repítettek minket.
És nem érzem jól magam attól, hogy az ő kegyeire kell bíznom magam.

3.FEJEZET
Minél északabbra vagyunk, annál biztosabb kezdek lenni az úti célunkat
illetően.
– Azt hiszem, Skóciába tartunk – mondom.
– Skócia? Tavaly Joanne ott vakációzott – vágja rá Zoe. – Trisszel és a
gyerekekkel együtt. Barlangásztak, kenuztak, meg csupa hasonlót műveltek.
– Ez aztán a vakáció – sóhajt fel Andrea.
Zoe és én is üres tekintettel meredünk rá.
– Én úgy tudom, remekül érezték magukat – biztatom.
– Aha, ebben egészen biztos vagyok. – Határozottan érezni a szarkazmust a
hangjában.
– Ez meg ugyan mit jelentsen? – kérdezem.
– Ne törődjetek velem. Azt akartam mondani, hogy ez az egész „ki a
szabadba” őrület, amit Joanne vakációnak nevez, nem az én asztalom. –
Andrea oldalvást rám pillant. – Mi van?
– Ugyanolyan jól tudod, ahogy én, hogy nem így értetted.
– Te egyáltalán nem kedveled Trist, igaz? – kérdezi Zoe.
Andrea úgy fest, mint aki azonnal heves tiltakozásba kezd,
de felszínre tör dacos természete, amit kétségtelenül felerősít a reggel
elfogyasztott Prosecco. – Nem férünk össze egymással, ennyi az egész.
– Lószart – mondom egy színlelt köhögésbe burkolva, a szám elé emelt
kézzel, mire Andrea előveszi legjobb – ugyanakkor legkevésbé sem
meggyőző – ártatlan arckifejezését.
– Pont így – helyesel Zoe, majd testhelyzetet vált az ülésben. – Mi az, amit
ennyire nem szeretsz benne?
– Ha épp tudni akarjátok, szerintem túl sokat képzel magáról – válaszol
Andrea. – Azt hiszi, ő Isten áldása minden nő számára.
Felnevetek.
– Mindig ilyen volt. Esküszöm, több időre van szüksége ahhoz, hogy
elkészüljön, mint Joanne-nek.
Látnod kellene, mennyi kozmetikuma van. Ránctalanító ez, egészséges
ragyogás amaz. Biztosan egy vagyont költ rájuk.
– Nincs több kérdésem, bírónő – mondja Andrea.
– Az, hogy egy pasi foglalkozik a megjelenésével, még messze nem elég ok
arra, hogy ennyire ne kedveld. Ez még tőled is nagyon sekélyes. – Zoe
hangjában van valami csípős él, amitől Andrea hangulata is érezhetően
megváltozik.
– Ennek semmi köze az én sekélyességemhez, de köszönöm a feltételezést.
Ami azt illeti, más okaim vannak rá.
– Éspedig? – Zoe-nak egyértelműen nem áll szándékában annyiban hagyni a
kérdést.
– Éspedig… – Andrea elhallgat. – Na, jó, ha épp tudni akarod, egyszer
bepróbálkozott nálam.
– Micsoda? – kérdezzük Zoe-val szinte egyszerre.
– Néhány éve, karácsonykor. Tudjátok, azon a bulin, karácsony másnapján.
Bólintok, közben eszembe jut, hogy Darrennek az volt élete utolsó
karácsonya. Furcsa volt aznap este a hangulat, és nem kizárólag a
veszekedés miatt, ami kettőnk közt zajlott le, mielőtt odaértünk. Joanne
rettenetesen feszült volt, Tris pedig már kora este sakálrészegre itta magát.
Sokszor jutott eszembe az az este azóta, és rájöttem, hogy Ruby, Joanne
lánya akkor már rég ledobta azt a bombát, aminek a szemem előtt
bontakozott ki a hatása, de annyira lassan, hogy gyakorlatilag fel sem tűnt.
– Tris rád mozdult? Komolyan? Biztos vagy te ebben?
– Zoe hangja ránt vissza a gondolataim közül.
– Miért ne lennék benne biztos? – válaszolja. – Ha valaki megvárja, amíg
kijössz a budiból, utána pedig a ruhafogashoz présel, miközben egyszerre
próbálja a nyelvét lenyomni a gyomrodig, és a kezével matatni a lábad
között, azt én azért többnek is nevezném egyszerű
rámozdulásnál.
Zoe arcán harag és hitetlenség járnak táncot egymással.
– Tris ezt tette veled? Letapizott?
– Ha jól tudom, a jogi szakkifejezés a szexuális erőszak kísérlete – mondja
Andrea.
– Úristen! – motyogom, hosszan fújva ki a levegőt. – Mi történt? Elmondtad
Colinnak vagy Joanne-nek? – Azon tűnődöm, vajon ez lehetett-e a
fordulópont Andrea és Joanne közt. Vajon emiatt indult-e romlásnak a
barátságuk.
– Nem mondtam – felelte. – Meglehetősen részegek voltunk mind. Ellöktem
Trist és közöltem vele, hogy kopjon le. Elnézést kért, és jót röhögtünk az
egészen.
– Leszámítva, hogy nem hangzik úgy, mintha ilyen lazán elfelejtetted volna –
mondom.
– Nem igazán. Szóval így már értitek, miért nem vagyok oda Trisért. – Andrea
Zoe-ra pillant.
– Nem tudom elhinni. Róla nem – mondja, majd gyorsan hozzáteszi. – Úgy
értem, elhiszem, amit mondasz, de soha nem gondoltam volna, hogy Tris
valaha is képes lenne ilyesmire. Meg ne sértődj, de miért tenné?
– Dehogy sértődöm – mondja Andrea. – Tudom, milyen ellenállhatatlan
vagyok… – Elmosolyodik, és enyhülni kezd a feszültség. – Szeretném azt
hinni, hogy az alkohol hatása, de Tris mindig is szeretett felvágni a
vonzerejével. Emeletes pózer. Biztosan ezzel kompenzálja a csapnivaló
hálószobai teljesítményét.
Megrázom a fejem. Komolyan, Andrea néha rettenetes tud lenni.
– Ezt meg hogy érted? – csattan fel Zoe. Biztosan észrevette védekező
hangsúlya miatt az arcomra kiülő, önkéntelen meglepetést, mert azonnal
pontosítja az előző
kérdést. – Mármint honnan tudod? Joanne soha nem osztotta meg velem a…
hálószobatitkait.
– Nem az én tisztem erről beszélni. – Andrea végignéz rajtunk, és látom rajta,
hogy a megjegyzése ellenére beszélni fog. – De tudjátok, Joanne mennyire
hajlamos nem észrevenni a részleteket, igaz? – Mindketten bólintunk, és
várjuk a folytatást. – Nos, ez kiterjed a magánéletére is. Egyszer azt mondta
nekem, esze ágában sincs Tris kezébe adni a gyeplőt, és hogy hiába
szakképzett pszichológus, de a mentális játékokban ő messze felülmúlja a
férje képességeit.
– Őszintén szólva ez cseppet sem lep meg – felelem közös barátnőnkön
töprengve. – Joanne nem az az ember, aki képes elviselni, ha valaki irányítja.
– És ezt senki nem tudhatja jobban nálam – szólal meg Andrea. – Ha nem
lenne a barátom, már egészen biztosan széles ívben repült volna, de
minimum kapott volna egy fegyelmit azért, amilyen hangot megenged
magának velem szemben, különösen más alkalmazottak előtt. Komolyan azt
képzelné az ember, hogy ő a tulaj, és nem én!
Mielőtt folytathatnánk a beszélgetést, a repülőgép bedől jobbra, majd
megszólal a hangfalakból a pilóta hangja, és tájékoztat minket, hogy ideje
becsatolnunk az öveket, mert hamarosan leszállunk.
Szorosra húzom az övét a derekamon, közben Andreára nézek. Joanne
házasságát érintő kijelentései és éleslátása csak tovább szilárdítják a
bennem meglevő
elképzeléseket: barátok vagyunk ugyan, de számos dolog van,
amit egyáltalán nem tudunk egymásról.
Mindannyiunknak megvannak a magunk kis titkai, és részemről én
szeretném, ha ez így is maradna.
– Azt hiszem, egy átkozott szántóföld kellős közepén fogunk leszállni –
mondja Andrea, miközben kifelé néz az ablakon. Zoe-val igyekszünk mi is
valahogy kikémlelni az alattunk elterülő felszínt. Kifutónak nyoma sincs.
A repülőgép kerekei nem egész egy perccel később találkoznak a füves
talajjal, és a landolás döcögések és rándulások sorozatává válik. Zoe
valamikor menet közben felsikolt, de egyértelműen tapasztalt pilótánk van,
és amint mindhárom kerék leérkezik, gyorsan csökkenteni kezdi a
sebességünket. A motor bágyadtan, elégedetten dorombol, miközben
gurulunk előre.
– Szó szerint egy szántóföldön szálltunk le – méltatlankodik Andrea. – Még
csak egy irányítótornyot se látok.
A repülő zötykölődve áll meg, a motor azonban még mindig dörmög. A pilóta
átjön az utastérbe, a kezében egy már-már ismerősnek mondható látvány:
egy fehér boríték.
– Úgy hiszem, ez az Önöké – mondja, miközben átnyújtja. – Egyúttal
megragadom az alkalmat, hogy elbúcsúzzam. Remélem, örömteli volt az
utazásuk.
– A telefonjainkkal mi van? – kérdezem tőle.
– Azokat egyelőre magamnál tartom – válaszol. – De ne aggódjon, meg
fogják őket kapni.
Miután kimászunk, megcsap minket a határozottan csípős skóciai levegő. A
hátizsákomat leteszem a földre, hogy felhúzhassam a pulóverem zipzárját.
Csakugyan egy mező közepén állunk. Körülnézek, hátha meglátok egy tanyát
vagy valami hasonlót, de életnek semmi nyoma. Előttünk földek nyúlnak el
hosszan, mielőtt beolvadnának a távoli dombokba és a még távolabb látható
hegyek homályos sziluettjébe.
– Megnézzük végre-valahára azt a levelet? – kérdezi Andrea, miután
hátizsákját ledobja az enyém mellé.
Kinyitom, majd felolvasom Joanne újabb üzenetét.
– Isten hozott a snájdig Skóciában! Remélem, zökkenőmentes volt a repülőút.
Most pedig induljatok el a mező vége felé, az ott található kapu mögött
kezdődik az utazás harmadik szakasza. Istenem, hogy én mennyire imádom
ezt. Remélem, ti is!… Te is imádod? – teszem fel vidáman a kérdést
Andreának.
– Hát nem látod rajtam? – érkezik a mogorva válasz.
Mélabús arckifejezése láttán felnevetek, és rávigyorgok Zoe-ra,
aki csüggedni nem akaró lelkesedéssel fordul körbe, hogy felmérje a
környezetünket. Be kell vallanom, az én lelkesedésem már halványulni
kezdett. A gyomrom tiltakozik az üresség ellen, és gyilkolni tudnék egy
csésze teáért. A kapu felé nézek.
– Gyerünk, érjünk oda mihamarabb! – mondom.
Mikor azonban odaérünk, a harmadik szakasznak nyoma sincs. –Felteszem,
akkor most várunk.
– Úgy fest a dolog – ért egyet Andrea. – Ahogy nézem, Top Gun egyelőre nem
indul semerre, szóval legalább egyedül nem maradunk. Különben is, a
telefonjaink még nála vannak. Gondolom, arra vár, hogy átadhassa őket
annak, aki itt vesz majd fel minket.
– Telefon nélkül félkarú óriásnak érzem magam – vallom be a pilóta kezében
levő kék zacskót fixírozva. – Sebnek azt ígértem, üzenek neki, ha épségben
megérkeztünk.
– És amúgy hogy van az imádnivaló Seb? – kérdezi Zoe. –Még mindig teljesen
imádnivaló, igaz?
Elmosolyodom.
– Épp úgy, ahogy mondod.
– Ó, csak tán nem kell hamarosan kalapokat vásárolnunk? – kérdezi Andrea,
miközben könyökkel oldalba bök.
– Azért ne szaladjunk a lovak elé. A házasság határozottan nincs napirenden.
Nálam legalábbis. – Megfordulok és a kapura támaszkodok, azt remélve,
hogy nem kell túl sokáig várakoznunk. – Annyira csodálatos ez a környék –
mondom, hátha sikerül más irányba terelnem a beszélgetést.
– Csakugyan – ért velem egyet Andrea, majd hátradől. – És most mondd csak
el, miért nincs napirenden nálad a házasság?
– Igen, miért is? – csatlakozik be Zoe is. – Azok alapján, amit eddig láttam,
Seb teljesen szerelmes beléd.
Felsóhajtok, és belenyugszom a sajnálatos ténybe, hogy ez a beszélgetés
innen nem megy sehova.
– Házasság szempontjából nem gondolhatok kizárólag magamra. Akár Sebről
van szó, akár valaki másról, Alfie-ra is gondolnom kell.
– Ez jogos, de jövő ilyenkor már az egyetemen lesz.
Nem hinném, hogy még mindig tényezőként kell rá tekintened –felel Zoe.
– Nekem úgy fest, Alfie-t kifogásként használod – érkezik Andrea szokásos,
éles megjegyzése. – Mi van a dolog gyökerénél? Darren?
Nem tudok azonnal választ adni. Andrea túl jó megfigyelő. Zoe kinyújtja
felém a kezét, és megszorítja a karom.
– Nem teheted fel a polcra az életedet örökre. Darren meghalt. Nem tudsz
változtatni a történteken. Ezt el kell fogadnod.
– Nem teheti meg, hogy túszul ejt a síron túlról – teszi hozzá Andrea. – Ennél
jobbat érdemelsz. Bassza meg az ég! Ahhoz képest, min mentél keresztül
miatta, nem is igazán értem, miért tartasz ki még mindig mellette. A
házasságod eleve elég ramaty volt, a különválás egy rémálom, de azt tenni,
amit tett…
méghozzá nem csak veled, de Alfie-val is. Kegyetlenség volt.
Az esetek többségében remek dolog, ha Andrea a legjobb barátja az
embernek, máskor azonban kegyetlenül tud fájni az őszintesége. Szorosan
behunyom a szemem. Eszembe jut a két évvel ezelőtti emlék. A munkából
hazaérve Alfie-t a ház ajtajában találtam: Darren erőszakkal jutott be a
házba, és kizárta a fiunkat.
Soha nem felejtem el a látványt, ami akkor fogadott, mikor átléptem a
küszöböt. A férjem egy, a korláthoz rögzített kötélre akasztotta fel magát.
Alfie-t megpróbáltam megóvni a látványtól, és kitaszigálni a házból, de már
túl késő volt, már meglátta. Egy tizenhat éves fiú hogyan képes mindezt
feldolgozni?
– Andrea, ne! – szól hozzá Zoe lágyan, aggodalommal teli hangon. Érzem,
ahogy az ujjai a karomat masszírozzák.
– Sajnálom – mondja Andrea. – Nem szerettelek volna felzaklatni, de
átkozottul tud frusztrálni, hogy szüntelenül Darren miatt bünteted magad.
– Andrea! – vág közbe ismét Zoe. – Elég legyen!
Rávillantok egy félmosolyt.
– Semmi gond, tudom, hogy igazad van, de ettől függetlenül bűnösnek
érzem magam, és bármit is tegyek, képtelen vagyok megszabadulni tőle. –
Ami azt illeti, meg sem érdemlem, hogy megszabaduljak tőle. Azok után
nem, ami aznap történt.
– Megértjük – mondja Zoe, majd megböki Andreát. – Ugye megértjük?
– Igen, persze hogy megértjük.
– Mi lenne, ha nem hoznánk szóba többé? Legalább ezen a hétvégén ne. –
Előbb az egyikre, majd a másikra nézek. –Ennek a pár napnak Joanne
születésnapja és a jókedv a legfőbb összetevői. – Elhallgatom a valós okát
annak, miért nem szeretnék a megboldogult férjemről beszélni. A
megboldogult férj kifejezésen tűnődöm, azon, mennyire képtelenül is
hangzik. Megboldogult? Ugyan mi jogon? Amúgy is halott már két éve. Szar
férj. Csak-
én-létezem-férj, bizonytalan férj, esetleg rohadék férj – ezek mind mennyivel
jobban illenének rá. De mint mindig, most is kulcsra zárom a fejemben
ezeket a gondolatokat, nem hagyom, hogy teljesen félreértelmezzék Darren
iránti hűségemet.
A közénk ereszkedő csendbe hirtelen egy kocsi motorjának zaja ékelődik be.
Mindannyian az út felé fordítjuk tekintetünket. A motor egyre hangosabban
búg, majd a kanyar mögül előbukkan egy fekete, Transit-jellegű furgon, és
megállapodik a kapu túloldalán.
Egy kék kezeslábasba öltözött, ránézésre a harmincas éveit taposó férfi ugrik
elő a járműből.
– Jó reggelt, hölgyeim! – köszönt minket erős skót akcentussal. – Örülök, hogy
épen és egészségesen megérkeztek. – Eltolja az oldalajtót, majd odasétál a
kapuhoz, leakasztja a zárat, és szélesre tárja. A furgon felé bök a kezével. –
Nosza, szálljanak be, a házigazdájuk már várja magukat!
A pilóta felé pillantok, és megkönnyebbülve látom, hogy felénk igyekszik,
kezében a kis szatyorral.
Megvárom, amíg átadja a sofőrnek a telefonokat, és miután meggyőződtem
róla, hogy azok is velünk tartanak, felkapaszkodók a kocsiba.
A furgon rakterét farostlemezzel burkolták be, és mindkét oldalon padszerű
ülésekkel látták el. A hátsó ablakok el vannak sötétítve, így annak veszélye
sem fenyeget, hogy esetleg meglátjuk, merre megyünk innen.
A raktér és a sofőr ülése közt is farostlemez van, közepén egy apró,
négyszögletes kivágással.
– Ez felháborító – mondja Andrea, mikor leül mellém.
– Mi történt a puccos kis kombival meg a magánrepülővel? Most bezsúfolnak
minket egy fapados furgonba?
– Ugyan, állj már le! – szól rá Zoe. – Jó móka lesz ez.
Andrea felmordul, de felhagy a dohogással. A sofőr tűnik fel az ajtóban.
– Mindenki becsatolta magát? Kiváló. Mindig öröm ezt látni. Nem szeretnénk
semmilyen balesetet útközben, igaz-e? Mérget veszek rá, hogy Mrs. Aldridge
is úgy szeretné, ha egy darabban érkeznének meg.
– Kérem, mondja azt, hogy ez az utolsó átszállásunk!
–mondja Andrea keresztbe tett karokkal, zsémbesen fújva ki a levegőt.
– Ja. Fél óra alatt odaérünk a végső úti célhoz – feleli a sofőr, mielőtt ránk
húzza az ajtót, és a furgon félhomályba borul. A farostlemezbe vágott
négyszögön csak egy apró fénynyaláb tud átkapaszkodni.
Nem tudom miért, de akaratlanul is megborzongok a sofőr utolsó szavaitól.

4.FEJEZET
Nyugtalanító csend telepszik ránk, miközben a furgon az úti célunk felé
gurul, és egyik oldalról a másikra dőlünk, ahogy a sofőr jobbra-balra
kanyarodik a feltehetően szűk, kanyargós kis utakon. Nem lennék olyan
biztos benne, hogy baleset esetén az övék nagy hasznunkra volnának, és
amikor a furgon belezökken egy kátyúba, amitől mindannyian előrebukunk,
nyomós okot érzek arra, hogy szorosabbra húzzam az enyémet.
Odakint hűvös van ugyan, de a járműben alig van levegő, és kezdem magam
úgy érezni, mint aki meg akar fulladni.
A fejemet a furgon oldalát borító farostlemeznek támasztom. Az agyam tiszta
ugyan, de hiába tudom, hogy ez az egész csak mókázás Joanne részéről,
valamint azt, hogy hamarosan kikeveredünk innen, a testem másképp akarja
értelmezni a dolgot.
Tudatában vagyok a felgyorsult szívverésemnek, és érzem a hónom alatt
gyűlő izzadságot. A légzésre összpontosítok, lassan, orron át szívom be a
levegőt, majd figyelmesen, szájon át fújom ki. Darren halála után kénytelen
voltam megtanulni ezeket a technikákat.
Úgy hat hónapja nem látogatom már a tanácsadót, és azóta valószínűleg
most először érzem, hogy kezd eluralkodni rajtam a helyzet. A furgon szűk
tere váltotta ki belőlem. Nem tudom, miért alakult ki klausztrofóbiám attól,
ahogy Darrent találtam, de egyértelműem ez az egyik tünete. A tanácsadó
feltételezte, hogy talán valami teljesen hétköznapi dologgal függ össze,
például azzal, hogy aznap becsuktam magam mögött az ajtót, így bezárva
éreztem magam, amikor meg kellett küzdenem az érzelmi sokkal. Az agyam
valahogy összekapcsolta ezt a két dolgot.
A furgon padlóján heverő hátizsákommal szemezek.
Az oldalzsebében van a gyógyszeres dobozom. Nemrég fedeztem fel a
pánikrohamok legyűrésének vadonatúj módját. Sem Andrea, sem Zoe nem
tud róluk. Sőt, senki sem tud róluk. Még az orvosom sem.
– Jól vagy, Carys? – éri el a gondolataimat Andrea aggódó hangja.
Megpróbálok egyenesen ülni, és újra mély levegőt veszek, amikor kinyitom a
szemem. Mosolyogva fordulok felé.
– Aha. Csak ezt most épp annyira nem tartom jó mókának.
Bólint.
– Teljesen jellemző Joanne-ra, hogy egy lépéssel mindig tovább kell mennie a
kelleténél. – Előredől, és dörömbölni kezd a válaszfalon.
– Na miva? – érkezik a sofőr hangja a kis nyíláson át.
– Még mennyi van hátra? – Andrea igyekszik túlkiabálni a motor hangját. –
Fogytán a türelmünk.
– Türelem, kis hölgyek, türelem – szól a válasz. – Már majdnem odaértünk.
Csökken a sebesség, majd a furgon váratlanul balra kanyarodik.
Megváltoznak a lentről érkező zajok. Olyan, mintha egy félkész úton
haladnánk. Hallom, ahogy kavicsok pattognak a kerekek fölötti sárhányón, a
furgon pedig összevissza cikázik, miközben a felszín kátyúit és
bemélyedéseit kerülgeti.
Újra behunyom a szemem, és belenyugszom a ténybe, hogy a kiabálás, a
stresszelés egy másodpercet sem fog lefaragni az utazás idejéből. Tudatosan
igyekszem pozitívabb irányba terelni a gondolataimat. Mondani persze
könnyű. Sebre gondolok, és repes a szívem, amikor magam elé idézem az
arcát, gyönyörű bőrét, áttetsző, kék szemeit. Mosolyogva jut eszembe,
amikor elmondta, miért vágatja mindig ilyen rövidre a haját.
– Így megelőzhetem, hogy valamelyik rosszfiú rám tudjon markolni, ha
esetleg pofozkodásra kerülne sor – mondta, utalva a Metnél{3} nyomozóként
végzett munkájára. Miután kellően lenyűgözve válaszoltam, széles vigyor
telepedett az arcára, és folytatta: – Képtelen vagyok hazudni. Valójában
azért, mert ha hagyom nőni, csupa göndör kis rugó lesz, és úgy fest, mint
valami szeméremszőrzet. – A leíráson mindketten hosszan nevettünk. Azt
hiszem, ez volt az a pillanat, amikor ráébredtem, mennyire szeretek együtt
lenni vele, és mennyire élvezem vele tölteni a szabadidőmet.
Hiányzik, amikor nincs itt, és szeretném, ha nagyobb részét képezné az
életemnek. De rögtön ezután Alfie jut eszembe, és bár ezt pozitívan kellene
megélnem, képtelen vagyok rá.
A furgon lassulni kezd, mielőtt tovább tudnám szőni a gondolatokat.
Sebességet váltunk, a motor hangja halkulni kezd. Lassan megállunk; egy
apró rándulás jelzi, hogy a sofőr behúzta a kéziféket, majd a motor is leáll.
Ezt követően újra megszólal a résen át: – Kérjük a kedves utasokat, hogy
hagyják el a járművet, és köszönjük, hogy a mi járatunkat választották.
– Végre! – leheli Andrea.
Oldalra siklik az ajtó, mi pedig pislogva bújunk elő a furgon gyomrából,
pupilláink igyekszenek megbirkózni a beáramló napfénnyel. A sofőr odaüget
a majorság főépületéhez és kinyitja a bejárati ajtót, majd leteszi a
telefonjainkat rejtő zsákocskát. Rácsukja az ajtót, és visszajön a furgonhoz.
– Hölgyeim, érezzék jól magukat – mondja, miközben visszaszáll a furgonba.
Végignézzük, amint megfordul, majd eltűnik szem elől az úton.
Andreára, majd Zoe-ra pillantok, mindketten ugyanolyan zavartan néznek
rám vissza.
– Azt kell mondjam, soha nem volt ennél furcsább transzferben részem egy
nyaralás kezdetén – mondja Andrea. Mostanra már szertefoszlott az izgalom
varázsa, így mindannyian a velünk szemben álló épületet kezdjük
tanulmányozni.
Kőből épült, kétemeletes kunyhó, a kőfal kellős közepén egy szilárdnak tűnő
tölgyfa ajtóval, amelyet két oldalról egy-egy ablak tesz zárójelbe. A felső
emeleten két manzárdablakot látni, az oldalához egy földszintes
melléképület csatlakozik, amelyet, a kövek közti habarcs világosabb színéből
ítélve, később építhettek hozzá.
– Hát itt volnánk – mondom teljesen szükségtelenül.
–Szerintem a legjobb, ha bemegyünk. Felteszem, Joanne már odabent vár
minket.
– Én azért egyelőre nem tennék nagy összegű
fogadásokat erre – jegyzi meg Andrea. – Talán épp ez a meglepetés.
– Mi? – kérdezi Zoe a homlokát ráncolva.
– Az a meglepetés, hogy itt sincs – hangzik a válasz.
Felveszem a hátizsákom.
– Egy módon tudjuk kideríteni. – Könyökkel oldalba lököm a barátnémat. –
Na, gyerünk!
Mielőtt egy lépést is tehetnénk, kitárul a bejárati ajtó, a küszöbön pedig
megjelenik Joanne. Mindig makulátlan barna haja rövidre vágva keretezi
filigrán arcát. Kitárja felénk a karjait.
– Megjöttetek hát! – Odaüget hozzánk, és egyenként megölel, egyik kezében
a kis kék zacskóval. – És mind egy darabban maradtatok. Remélem,
élveztétek az utazást. Milyen volt? – Várakozással teli tekintettel néz végig
rajtunk.
– Imádtam! – mondja Zoe, talán egy kicsit eltúlozva a hangjába erőltetett
lelkesedést.
– Aha, én is – folytatja Andrea, aki a lelkesedés teljes hiányával igyekszik
egyensúlyt teremteni Zoe kitörése után. – Fogalmazzunk úgy, hogy örülök,
hogy már megérkeztünk. Remélem, a visszaút azért valamivel
hagyományosabb lesz.
– Ne fájjon a fejed a visszaút miatt – legyint Joanne.
–Imádni fogod, hidd el.
– Pont ettől tartok – mondja Andrea. – Egek, menjünk már be, menten
lefagynak a mellbimbóim!
– Ugyan, mit vársz egy szál pulcsiban? Remélem, azért van nálad valami
melegebb ruha is.
– Ez minden idők legjobb meglepetése tőled – folytatja lelkesen Zoe,
tornazsákját az egyik vállára akasztva, míg szabad karjával Joanne karját
kulcsolja át.
– Hát, ha minden időké nem is, de a jelennel bezárólag minden bizonnyal –
válaszol. – Elképzelésetek sincs, milyen meglepetéseket tartogatok még
hármótok számára. – Zoe-hoz hajol, és megszorítja a karját. Ezután rám néz,
majd Andreára. Nem tudom nem észrevenni a szeme villanását. – Gyertek,
megmutatom a szobáitokat.
Már előkészítettem nektek az ebédet, és utána felbonthatjuk az első üveg
bort is.
– Jól hangzik – mondom, szorosan a háta mögött haladva. A vállam fölött
Andreára pillantok. – Na, gyere, Morgó. Jobb, ha tudod, hogy ez itt nem a hét
törpe szereplőválogatása.
– Hát, ha az lenne, Andrea kérdés nélkül meg is kapná a szerepet – vágja rá
Joanne, és kacagását visszaveri a tornác fölötti tető.
Andrea elhúzza a száját, ettől viszont én is kacagásban török ki.
A házba belépve egy apró előtér fogad minket, tölgyfa lépcsőkkel és piros,
négyszögletes csempékből rakott padlóval. A csempék közepét már mattra
koptatták a lábak az évek során, de a széleken még látni az egykori
csillogást. A bal oldali ajtónyílás felé nézek. Mögötte ott a nappali két
hatalmas, kényelmesnek tűnő kanapéval az óriási, téglából rakott kandalló
két oldalán. Közöttük faláda tölti be a dohányzóasztal szerepét. A
padlódeszkákat felcsiszolták és újralakkozták, ami sokkal modernebb
hangulatot kölcsönöz a szobának. A kandalló előtt egy fekete-fehér szőrme
van kiterítve.
– Tehénbőr – jegyzi meg Joanne. – Nagyon felkapott mostanában. Én nem
vagyok oda érte, legalábbis két-háromszáz fontos darabáron biztosan nem.
– Nekem tetszenek – mondja Andrea, a vállam fölött kikémlelve.
– Most már egy sikeres vállalkozás tulajdonosa vagy.
Felteszem, meg is engedheted magadnak az efféle luxust – felel rá Joanne.
Jelentőségteljesen pillantok rá. Jól hallottam a feszültséget a hangjában? Ez
egy olyan beszédtéma, amit rendszerint el szoktunk kerülni. Andreát nézem:
hosszan mered Joanne-ra, aki rezzenéstelenül állja a tekintetét.
– Mi van ott, a fákon túl? – csipog fel az ablakon kikémlelve Zoe.
Nem tudom eldönteni, mennyire volt szándékos az éles kanyar a részéről, a
holtponton viszont túllendít minket.
– Még több fa – mondja Joanne a hátsó ablak felé fordulva, ahol Zoe is áll. –
Az ott egy cefet nagy erdő
pereme. A ház mögött kezdődik és hatalmas ívben nyúlik el egészen az út
pereméig.
Zoe megborzong.
– Még így, nappali fényben is kísérteties látvány.
– Ebéd után elmegyünk felfedezni – mondja Joanne, fejével a fák felé intve. –
Van ott egy ösvény, ami kivezet egy tisztásra. A legendák szerint egykoron
pogány szertartások és emberáldozatok helyszíne volt.
– Elbűvölően hangzik – motyogja maga elé Andrea.
Zoe elfordul az ablaktól, és lehuppan az egyik kanapéra.
– Örülök, hogy nem egyedül kell itt lennem. Te mikor értél ide?
– Már tegnap este.
– Egész éjszaka egyedül voltál itt? – Zoe hátradőlve néz fel Joanne-re.
– Nem volt nagy ügy. Egyébként is, te is mindig egyedül vagy éjszaka. Vagy
tán mégsem? Semmi titokzatos szerető, akit elfelejtettél megemlíteni? –
Kacsint, és ujjaival megpöccinti Zoe lófarkát.
– Semmi! – tiltakozik, vörösbe boruló arccal.
Felegyenesedik, és végignéz rajtunk.
– Ó, zavarba hoztalak – incselkedik Joanne. – Nézzétek már, milyen rákvörös
lett az arca.
Zoe arca mély bíbor árnyalatban pompázik, képtelen vagyok nem
megsajnálni, ugyanakkor azon tűnődöm, vajon lehet-e valami Joanne
incselkedése mögött. Mindig is úgy éreztem, Zoe gyerekesen túlfűtött
lelkesedésével és ártatlannak tűnő vonzerejével nem egy rossz kapcsolat
utóhatásait leplezi-e el csupán. Bár soha nem bocsátkozott részletekbe az
exférjét illetően, egyértelmű
volt, hogy nem tettek pontot mindenre. Zavarodottságát enyhítendő, ezúttal
magamra vállalom az új beszédtéma felvetését.
– Joanne, nem szeretnél minket körbevezetni a házban?
– Dehogynem. Gyertek!
A csempézett előtér túlsó oldalán egy másik, a nappalival azonos méretű
szoba van. Itt is kandalló támaszkodik a hátsó falnak, attól jobbra, az egykori
alkóvban ajtó nyílik. A szoba közepén egy ebédlőasztal áll, hat székkel
körülvéve, a kandalló másik oldalán, a kertre néző ablak alatt pedig egy
magas háttámlájú karosszék.
– Erre nyílik a konyha – szólal meg Joanne.
Úgy tűnik, a konyhát nemrég bútorozták újra, de teljesen jól illik az épület
korához. Az egyes, tanyasi stílusú, fa felülettel ellátott bútordarabok mind
elkülönültek egymástól. A birtok elülső részére néző
ablak alatt egy Belfast-mosogató{4} állt. A konyhából egy felül üvegezett,
csipkefüggönnyel díszített ajtó nyílik az udvarra.
Elhúzom a függönyt, és kinézek. Egy hátsó veranda látványa fogad, azon túl
egy fészer méretű melléképület.
– Ott mi van?
Joanne odalép mellém az ajtóba.
– Biztosan semmi érdekes. Be van zárva, de amennyire az ablakából eddig ki
tudtam venni, kerti szerszámok vannak bent, meg egy fűnyíró. Nem mintha
bárki is foglalkozna a füves terület gondozásával. Sokkal inkább nézném
legelőnek, mint pázsitnak.
Igaza van – még csak kerítés sem jelöli a birtok határát, ami így beolvad a
környező, bozótokkal tűzdelt tájba. Közvetlenül a hátsó ajtón túl apró teraszt
alakítottak ki járókövekből, a peremét virágágyással vették körbe, és
teleültették bokrokkal; a kert ennyiben ki is merül.
– Legyünk igazságosak! Határozottan úgy tűnik, hogy a semmi közepén
vagyunk, és ide azért nem lehet egyszerű kertészt hívni – mondom. –
Gondolom, nem nagyon akarnak fizetni azért, hogy valaki minden héten
idejöjjön.
– Pontosan – feleli Joanne.
– Milyen messze vagyunk a civilizációtól? – kérdezi Zoe, miközben ismét az
előtér felé indulunk.
– Átkozottul messze – jegyzi meg Andrea.
Joanne felnevet, de nem válaszol a kérdésre.
– Ó, el ne felejtsem, csinálnunk kell egy közös fotót.
Egy szelfit. Várjatok, hozom a fényképezőgépem!
Eltűnik a nappaliban, mi meg addig az előtérben állva várjuk. Akár a ház
többi részében, itt is keveredik a régi és az új. Egyes bútordarabok és
dísztárgyak mintha már évek óta itt állnának, mások pedig gond nélkül
beillenének egy IKEA-katalógusba. Sötét, pados fa kisszekrény, kopott, zöld
bársonypárnával. Ezeken szoktak állni a telefonok, itt azonban az sincs. A
bútordarab mintha a hetvenes évekből maradt volna itt.
Fölötte egy síró kisfiút ábrázoló kép, szintén egy letűnt kor lenyomata. A
kisfiúval szemben egy sor modernebb kép, fehér keretben. Szinte tengerparti
hangulatot árasztanak, matrózruhás pálcikaemberek vannak rajtuk, más-más
helyzetben tartott zászlókkal, mindegyik valamiféle forgalmi jelzés. Közelebb
hajolok, hogy lássam, van-e alul szöveges jel-magyarázat, de nem látok
semmit. A padlón, a falnak döntve egy körülbelül egy méter hosszú, tavaszi
virágokat ábrázoló nyomat áll.
Személy szerint úgy gondolom, jól festene a falra akasztva.
Joanne kevés idő után újra előtűnik.
– Vettem magamnak egy Polaroid fényképezőgépet.
Instant fotók – mondja, egy retro-küllemű gépet szorongatva.
– Ennek aztán van patinája – mondja Andrea.
– Épp, mint mi – válaszol rá Joanne. – És most szeretném, ha mindannyian
egymás mellé állnátok itt, a bejáratban. Zoe, ide. Így, így, Andrea, te ide. –
Kettejük közt hagy egy kis teret, majd karon ragad. – Carys, gyere, te leszel
középen. Beállítom az időzítőt, és majd beugrom a végén.
Arrébb húz az ajtó melletti polcon egy cserepes növényt, és előkészíti a
gépet. – Előzőleg már teszteltem.
Tökéletes magasságban van – mondja. – Oké, készen álltok? Megnyomom az
időzítőt… most.
– Gyorsan, mielőtt elsül – szól oda neki Zoe, miközben Joanne felénk
iramodik, és a sor végére áll. – Mosolyt!
Ott állunk mereven, közben hatalmas mosolyt ragasztva az arcunkra
igyekszünk a lehető legtermészetesebbnek tűnni. Már épp szólni akarnék,
hogy nem működik az időzítő, amikor elvillan a fényképezőgép.
– És most lássuk az eredményt – indul vissza Joanne a géphez. – Imádom ezt,
annyira nyolcvanas évek. – Néhány másodperc múlva a gép aljából lassan
előtűnik egy kép. Joanne lobogtatni kezdi, hogy minél hamarabb
megszáradjon a tinta. – Nektek nem hiányoznak a régi szép idők? Amikor
minden sokkal egyszerűbb volt? Mielőtt még csupa felnőtt dologgal kellett
foglalkoznunk?
– Nem tudom – válaszol rá Andrea. – Én speciel élvezem a felnőtt életemet.
– Hmm… ezt mondjuk el tudom képzelni – veti oda Joanne. – És te, Carys? Te
mennyire szeretsz most élni?
Elkapom a pillanatot, mikor összenéznek Andreával.
Joanne egy pillanatig zavartnak tűnik, majd a szájához emeli a kezét, jól
láthatóan ráeszmélve arra, amit mondott, a fényképet továbbra is hüvelyk-és
mutatóujja közt tartva. – Ó, jaj, sajnálom, Carys! Nagyon tapintatlan voltam.
Erőt veszek magamon, és felfelé görbítem a számat.
Nem tudom, mennyire volt hatásos a reakcióm, a szándék mindenesetre
őszinte.
– Semmi gond – jegyzem meg. – Semmi ok a túlzott óvatoskodásra. Tényleg.
Zavart csend követi a szavaimat, majd Andrea szólal meg, mindent
félresöpörve, bárdolatlan kísérletet téve a témaváltásra:
– Na, lássuk azt a fényképet!
Körbeálljuk, és indokolatlan lelkesedéssel nézzük.
– Ragyogó – mondja Joanne. – Jó látni, mennyire átsejlenek a valós énjeink.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk is érti, mit akart ezzel mondani, de a
könnyedebb hangulat visszaállítása érdekében mindannyian egyetértünk, és
rábólintunk, hogy Joanne a kandallópárkányon álló órának támassza a
fényképet.
– Mi legyen a poggyásszal? – kérdezi Andrea, miközben Joanne a szoba
közepéről gyönyörködik a fényképben.
Hátrapördül.
– Ó, igen, megmutatom a szobáitokat is. – Hátrakísér minket, a folyosó
végébe, ahol felkapaszkodunk a szűk tölgy lépcsősoron. – Kettőtöknek
osztoznia kell. – Rám és Andreára néz. – Nektek megfelel az ikerszoba?
– Persze – mondom, s Andrea egyetértőn bólint.
– Ragyogó, akkor ezzel is megvolnánk. – Kinyitja az egyik szoba ajtaját, majd
hátralép, és előreenged minket.
Kellemesen tágas szoba nyílik az ajtón túl, a major elülső és hátsó részére
nyíló ablakokkal. A szobában minden fehér, a falak, a bútorok, még az
ágynemű is. A ház homlokzatába illesztett manzárdablakból rálátni az útra,
és most veszek csak észre egy folyót egy kisebb domb túloldalán – az
rejthette el eddig, ezért nem láttam, mikor kiszálltunk a furgonból. Közelebb
nyomom az arcom az üveghez, és balra, ahol a folyó egy kanyar után eltűnik
szem elől, meglátok egy apró kőhidat, ami épp elég széles, hogy átférjen
rajta egy kocsi. Képeslapra illő látvány.
– Csodálatos! – mondom, majd megfordulok, és a hátsó ablakhoz megyek.
Amit ott látok, kevésbé káprázatos. Az erdő fái innen, az első emeltről még
magasabbnak tűnnek. Egymásba kapaszkodva nyelik el a napfényt, és hiába
próbálok többet kivenni az erdőből, hatalmas sötét tömeg néz rám vissza.
– Melyik ágyat választod? – kérdezi Andrea.
– Azt szeretném ott, az elülső ablak alatt.
– Oké, akkor az enyém az ajtó melletti. – Ezzel le is dobja az ágyra a
hátizsákját.
– A fürdőszoba itt van, közvetlenül a szobátok mellett –mondja Joanne az
ajtóból. – Nem épp olyan, mint egy lakosztály, de majdnem. – Zoe-hoz fordul.
– A mi szobáink a lépcső-forduló túloldalán vannak. Az enyém van elöl, a tiéd
hátul.
És most hagylak titeket kicsit berendezkedni és felfrissülni. Tíz perc múlva
legyetek lent, addigra előkészítem az ebédet.
– A telefonjainkat esetleg visszakaphatnánk? – kérdezem. – Szólnom kellene
Alfie-nak.
Árnyék telepszik Joanne arcára, de olyan gyorsan el is tűnik onnan, hogy
szinte kételkedni kezdek, láttam-e egyáltalán. Együttérző tekintete viszont
annyira hamisnak tűnik, hogy ebből már tudom, nem képzelődtem.
– Bocs, de nem lehet – mondja, magához szorítva a kék szatyrot. – Ez is a
játék része. Ezen a hétvégén teljesen kizárjuk a külvilágot. Egyébként is
esélytelen itt térerőt találnod.
– Akkor vészhelyzet esetén hogy ér itt el bárki valakit? –kérdezi Andrea.
– A konyhában van egy vezeték nélküli rádió, bár özönvíz előttinek tűnik –
felel rá Joanne. – Utoljára valószínűleg a világháborúban használták.
– Nem hiszem el, hogy itt semmi térerő sincs – bosszankodik Andrea. –
Tényleg a semmi közepére hoztál minket.
– Azt hinné az ember, hogy legalább egy vezetékes van –mondom
egyetértőn.
– Mi az? – kérdezi Joanne. – Valami baj van?
Mindenképp beszélned kell Alfie-val?
– Nincs semmilyen gond. Alfie Andreáéknál van Colinnal és Bradley-vel.
– Akkor jó kezekben van. Fölösleges ennyit aggódnod –nyugtat meg. – Bár
tudhatnád, hogy Tris örömmel vigyázott volna rá, ha nem épp most ment
volna el golfozni. Nem mintha Alfie-ra vigyázni kellene. Pár hét múlva betölti
a tizennyolcat.
– Igen, tudom, de Bradley-vel videojátékos hétvégét tartanak. Azért köszi, a
jövőt illetően fejben fogom tartani – felelem, bár enyhén kényelmetlenül érint
a hazugságom. Igazság szerint megkönnyebbültem, amikor megtudtam,
hogy Tris nem lesz otthon a hétvégén. Aliié már említette, hogy szívesen
marad Trisszel és Rubyval, de egyáltalán nem tetszik, ahogy egyre jobban
kötődik Trishez. Szinte olyan érzésem van, mintha Darrent pótolná vele.
Aggaszt, mennyi időt tölt vele együtt. Nem kell sok, és Joanne-nel fog pótolni
engem is. Erre a gondolatra pedig menetrendszerűen söpör át rajtam a
bizonytalanság és féltékenység hulláma. Elfordulok Joanne-től, elkezdem
kipakolni a zsákomat, és közben igyekszem leplezni az irracionális félelmet,
hogy valahogy képes lesz olvasni a gondolataimban.
– Mindig szívesen látjuk, tudod jól – mondja, világosan tudatva, hogy még
szeretne nyúzni egy kicsit.
– Örülünk, ha nálunk vendégeskedik. Remekül kijönnek Rubyval. Bátorítanod
kellene, nem elriasztanod.
– Ki beszélt bármiféle elriasztásról? – csattanok fel.
Igyekszem a bűntudatomat a dühöm mögé rejteni.
– Nem kell ilyen hevesen védekezned – jegyzi meg karba tett kézzel Joanne. –
Már nagyon régóta ismerem, és rengeteg időt tölt nálunk. Szinte olyan, mint
egy családtag.
– Abbahagyni, mindketten! – avatkozik közbe Zoe a lépcső tetejéről. – Ne
vitatkozzatok már! Ez egy jó hangulatú hétvége első napja, rémlik még?
Egymást tanulmányozzuk néhány másodpercig. Nem szeretném elrontani a
hétvégét. Mosolyt tapasztok az arcomra.
– Nem vitatkozunk.
– Nem bizony – erősíti meg joanne is, mielőtt megfordul, és Zoe-val együtt
elmegy a szobáik irányába.
Nekiállok kicsomagolni a ruháimat, közben magamban forrongok tovább.
Érzem, ahogy Andrea tekintete belém fúródik. Összenézek vele. Felvonja a
szemöldökét, a tekintete elárulja, hogy egy percig sem tudom átverni.
– Mi van? – kérdem védekezőn. – Nem vitáztunk.
– Nem, persze hogy nem vitáztatok – ismétli utánam, közben elővesz egy
pólót a táskájából, és kiteríti az ágyon. – Nincs is köztetek semmi feszültség.
Felé hajítok egy blúzt, ami épp most került elő a táskából.
– Nincs hát. Nem is értem, mit akarsz mondani.
Mindketten nevetünk, miközben visszadobja a blúzomat, de mindketten
tudjuk azt is, hogy száz százalékig igaza van.

5.FEJEZET
Az utolsó ruhadarabokat is beakasztom a szekrénybe, aminek egyik felét
üresen hagyom Andreának.
– Egészen kellemes ez a szoba – mondom, miközben gyorsan magamra
rántok egy friss pólót. – Kissé spártai, de a célnak megfelel.
– Ennél rosszabbra számítottam – mondja Andrea. – Hogy állnak a dolgok
Alfie-val? – A sminktáskájával babrálva próbálja a spontaneitás látszatát
kelteni, de azt gyanítom, a Joanne-nal való korábbi szóváltásunk adott
apropót a kérdésnek.
– Mint eddig is. Na, jó, ez hazugság. Nem tudom, hogy állnak a dolgok.
Darrenről soha nem beszélünk. – Megfékezem magam, mielőtt folytatnám.
Úgy érzem, elárulom azzal, hogy beszélek róla, annak ellenére, hogy Andrea
a legjobb barátnőim egyike.
– Te érdeklődsz felőle bármikor?
– Már nem. Túl kényes téma – ismerem be.
Odamegyek az ágyamhoz, leülök, majd felsóhajtok, miközben az igény, hogy
végre beszélhessek valakivel Alfieról, harcba száll a vágyammal, hogy a
magánéletemről sokkal rózsásabb képet mutassak. Az igény diadalmaskodik.
– Mostanában a megszokottnál is távolságtartóbb. És még mindig vannak
olyan alkalmak, amikor a rossz hangulata átveszi fölötte az irányítást.
– Előfordult több… baleset is? – puhatolózik gyengéd hangon.
Megrázom a fejem.
– Nem. Az utóbbi időben nem. – Majd észreveszem, hogy önkéntelenül
dörzsölni kezdtem a karom. Darren halála óta Alfie-nak nehezére esik
kimutatni az érzelmeit, és gyakorivá váltak nála a dühkitörések.
Egyszer-kétszer az útjukban találtam magam.
– Akkor mi az ott a hátadon? – kérdezi Andrea.
– A hátamon?
– Igen, most vettem észre, amikor levetted a pólódat.
Ott egy nagy, vörös folt, a két lapockád között.
– Ja, az! Azt ma reggel szereztem be. Véletlenül belehátráltam az ajtóba. – Ez
az igazság. Nem feltétlenül a teljes igazság, de csakugyan ez történt.
Szégyellem magam, és zavarban vagyok, amikor Alfie viselkedése kerül
szóba.
– Nem tudnál beszélni a tanácsadójával? – kérdezi tőlem. Támogatása jeléül
szorít egyet a karomon.
– Istenem, dehogyis. Egyszer felvetettem neki, de Alfie határozottan
kijelentette, hogy nem avatkozhatok közbe. Egyébként megtippelni sem
tudom, mit mondana a tanácsadó. A beszélgetéseikből semmit nem
közölhetne velem. Titoktartási kötelezettség.
– De akkor is beszélhetnél vele. Mármint a tanácsadóval. Elmondhatnád, Alfie
hogyan viselkedik otthon. Lehet, hogy nincs is tisztában vele. Alfie talán nem
az igazat mondja el neki.
– Akkor viszont úgy érezném, hogy a háta mögött intézkedem, és ha esetleg
megtudja… – nem fejezem be a mondatot, a torkomban hirtelen növekvő
gombócot próbálom lenyelni.
– Azon gondolkodtál már, hogy tippeket kellene kérned, amik segítenek
megbirkózni ezzel? Itt nem a tanácsadóra gondolok, hanem stratégiákra.
Tudod, olyasmi, mint a szülők támogatása, amikor megszületik az első
gyerekük. Biztosan van valamilyen csoport, ahol a gyászoló gyerekek szülei
találkoznak egymással.
– Nem szeretem az ilyesmit – ismerem be. – Egyszer említettem a
háziorvosomnak, de ő azt mondta, egyelőre hagyjam Alfie-t a saját útján
haladni.
– És az mi is?
– Nem beszélünk Darren haláláról mindaddig, amíg ő
nem szeretné, és ha mérges lesz, akkor igyekszem kioltani a helyzetet.
– De ez nem egyenlő azzal, hogy kerülöd a témát, amiből végül tabu lesz?
– Nem csak erről van szó – felelem, magamat is meglepve azzal, ahogy
előtörnek belőlem a kétségeim. Ha Alfieról és Darrenről van szó, általában
ellenőrzés alatt tartom magam.
– Alfie rengeteg időt tölt Joanne-éknál, és ez elkezdett zavarni. Mármint
konkrétan és baromira. Nem tudom, miért nem akar velem több időt tölteni.
Mostanában olyan érzésem van, mintha csak vendég lenne otthon.
– Talán ennek is köze van ahhoz, ami Darrennel történt. – Odajön és leül
mellém az ágyra.
– Ne is mondd! A folyosón sem tudok végigmenni anélkül, hogy ne jelenne
meg előttem a kép, ahogy…
érted… ott lóg. Egyszerűen rosszul leszek tőle. Isten tudja, Alfie-t mennyire
kezdi ki ugyanez.
– Szóval eddig nem sikerült eladni a házat?
– Nem. Eljött valaki tegnapelőtt, megnézte, és úgy tűnt, komolyan
érdeklődik. Már épp az ajánlattételnél tartottak, de amikor megtudták,
mi történt, meggondolták magukat. És ez már harmadszor történt meg.
Senki nem akar egy olyan házban lakni, amelyben az előző tulaj öngyilkos
lett.
– És ha leengednéd az árát?
– Azt hiszem, előbb-utóbb erre is sor kerül, de ez egyben azt is jelenti, hogy
nem engedhetek meg magamnak egy hasonlóan jó környéket. Figyelj, kérlek,
a többiek előtt egy szót se mondj erről! Nem szeretek beszélni róla, Joanne
előtt különösen nem.
– Nem mondok. Eszedbe jutott már szólni neki, hogy vegye rá Alfie-t és
Rubyt, hogy a változatosság kedvéért több időt töltsenek nálatok?
– Épp ez az. Ruby nem hajlandó átjönni, épp azért, amit Darren tett magával,
Joanne pedig boldogan fogadja Alfie-t a saját otthonában. – Érzem legbelül
duzzadni a bosszúságomat. – Egyszer beszéltem is erről Joanne-nal, és azt
mondta, Alfie-nak szüksége van egy biztonságos helyre.
– Biztonságos helyre? Ezzel meg mit akart mondani?
– Azt mondta, szüksége van egy olyan helyre, ahova bármikor elmehet, ahol
megnyugodhat, mert tudat alatt tudja, hogy semmi rossz nem történhet
vele. Azt mondta, hálás lehetnék, amiért náluk van és nem az utcákon
kóvályog, ahol bajba is keveredhet.
Andrea helyettem fújtat méltatlankodva.
– Van bőr a képén, annyi szent!
A beszélgetésnek Joanne vet véget.
– Azonnal kész az ebéd! – kiált fel a lépcső aljáról éneklő hangon.
– Talán a hétvége után minden jobb irányba fordul – mondja Andrea. – Mint
mondtad is, lehet, hogy Joanne így próbál bocsánatot kérni.
– Na igen, de az is lehet, hogy baromi nagyot tévedek –mondom fanyar
mosollyal.
Néhány percet még a holmink kipakolásával töltünk.
– Én kész vagyok – jelenti ki Andrea, és a táskáját betolja az ágy alá. – Jössz
ebédelni?
– Te csak menj előre, hamarosan végzek én is – mondom. – Csak előtte még
rendbe szedem magam.
Miután elindult, leülök az ágyra és lassan fújom ki a levegőt, miközben
enyhén ugyan, de tapinthatóvá válik a rám telepedő klausztrofóbia. Nem a
ház az. Nem a társaság. Sokkal inkább az atmoszféra. Joanne szándékosan
ennyire harapós. Naivitás volt tőlem azt gondolni, hogy ez a hétvége az
engesztelésről szól? Ha nálam lenne a telefonom, felhívnám Sebet. Jólesne
hallani megnyugtató hangját, biztató szavait, amelyekkel egyszerre tud
pragmatikus és együttérző lenni – semmire sem vágyom most jobban.
Haragszom magamra, amiért egyáltalán odaadtam a telefonomat. Ostoba
ötlet volt, és én túlzottan is készségesen adtam be a derekam, azt remélve,
ezzel is szerzek egy jó pontot Joanne-nál. Elhatározom, hogy szóba hozom
ebéd után. Teljesen túlzó elvárás a részéről, hogy mindannyian szüntessük
be a kapcsolatot a külvilággal.
Mielőtt elindulok én is ebédelni, kiveszem a hátizsákomból a gyógyszeres
dobozomat, kinyomok egy tablettát a fóliából, majd víz nélkül lenyelem.
Máris jobban érzem magam, pedig esélye sem volt szétáradni a véremben.
Már a tudat is segít, hogy bevettem.
A konyhában Zoe épp egy nagy fazék levest keverget, a levegőt megtölti a
sárgarépa és koriander édeskés, földszerű illata.
– Megterítek – mondom, majd több szekrény ajtaját is kinyitom, mielőtt
megtalálom a tálakat.
– Épp neki akartam állni – veti közbe Andrea, mikor belép a konyhába. –
Joanne tüzet gyújt. Úgy néz ki, valamivel hidegebb idő jön. Pazar! – folytatja
zord arccal.
– jellemző – felelek, közben átadom neki a tálakat, és a fiókban kezdek
turkálni, kanalak után kutatva.
– jól vagy? – kérdezi tőlem csendesen, amíg Zoe átsurran az ebédlőn,
kezében egy csomag gyufával Joanne számára.
– Igen. Bár nem bánnám, ha nálam lehetne a telefonom. Beszélnem kellene
Alfie-val.
– Csak vele? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Esetleg Sebbel is – vallom be.
Felnevet, miközben kimegy a konyhába.
– Esetleg? – évődik. – Úgy érted, határozottan?
Kinézek az ebédlő ablakán, és a bekötőút mögötti folyópartot kémlelem. A
sárga, tövises rekettyebokrok a szél lökéseinek ritmusára megdőlnek, majd
újból felegyenesednek. Gyönyörű a hely, és úgy képzelem, hogy nyáron,
szikrázó napsütésben mennyei rejtekhely lehet ez, ha valaki el akar bújni a
világ elől. A mogorva égbolt és a feszültséggel teli időjárás azonban csak
még nagyobb kontrasztot képeznek, és táplálják az egyébként is nyugtalan
hangulatot.
Andrea jön be poharakkal, minden teríték mellé letesz egyet.
– Alfie miatt ne aggódj! Bradley és Colin mellett nem lesz semmi gond.
– Tudom. Ne foglalkozz velem, jól vagyok! – mondom mosolyogva, miután
visszafordulok az ablakból.
– Végre ég a tűz – szól hozzánk Joanne a szobába lépve. –Jól van, akkor
behozom a levest. Üljetek le!
– Nagyon ínycsiklandó az illata – mondja Zoe, mikor leül az asztalhoz. –
Sikeresen ellenálltam a kísértésnek, és nem kóstoltam bele korábban, pedig
épp nem látott volna senki.
– Teljesen meg tudlak érteni – fűzi hozzá Andrea. – Az én gyomrom is őrülten
követelőzik már.
– De most már nem kell tovább várnunk. – Joanne behozza a fazekat és
leteszi az asztalra, majd nagy körültekintéssel meri tele a tálainkat. – Úgy
örülök, hogy mind eljöttetek – mondja, miután belekezdünk. – Féltem, hogy
valamelyikőtök kiesik, ha az út előtt elmondom, mit tervezek.
Ellenállok a késztetésnek, és nem nézek Andreára; egy tekintet azonnal
elárulna mindkettőnket.
– Ezt a világért se hagytuk volna ki – mondja Zoe. – Ugye, csajok?
Mindannyian Zoe-t visszhangozva mondjuk, mennyire örülünk, hogy itt
lehetünk. Egy újabb kanál levesbe fojtom valódi érzéseimet.
A beszélgetés a gyerekek felé terelődik, és érzem a várakozás okozta
feszültséget. Előre félek, Alfie és Ruby mikor kerülnek szóba. Darren halála
óta elképesztően közel kerültek egymáshoz. Sőt, szerintem talán túlzottan is
közel. Mintha az a lány nem kínzott volna épp eleget.
Lány, mondom, pedig közel húsz már, de hatéves kora óta ismerem, és elég
nehéz rá felnőtt nőként tekintenem.
Mintha csak megérezte volna, mennyire szeretnék témát váltani, Joanne
hozzám intézi következő szavait.
– Ruby nem örült annak, hogy anyához kell mennie.
Sokkal szívesebben maradt volna otthon Alfie-val, de azt mondta, akkor már
le volt beszélve, hogy Andreáéknál tölti a hétvégét.
A torkom hirtelen teljesen összeszűkül, elakadnak a szavak a számban.
Számítottam ugyan erre, de a fizikai reakcióm messze felülmúlja a szellemit.
A testem úgy reagál, mint egy túlhajtott versenyló.
Ekkor érzem meg az égető érzést az ajkamon, és még jobban összeszorul a
torkom. Felismerem a tüneteket: ez nem a beszélgetésre adott reakció,
hanem valamire, ami az ételben van. Anafilaxiás sokkot kaptam az
allergiámtól.
Az asztalra ejtem a kanalat, ezzel egy időben hátralököm a széket, és
felpattanok. Az EpiPen fent van a táskámban. Teljesen elfeledkeztem róla,
pedig magammal kellett volna hoznom – teljesen megszokott dolog pedig,
valahányszor olyan helyen eszem, ahol nem én készítem el az ételeket.
– Jól vagy, Carys? – kérdezi Joanne.
– Basszus! – hallom Andrea hangját, aki – felteszem – rájött, mi történik.
A beszélgetés folytatása már nem jut el hozzám, olyan gyorsan száguldok fel
a lépcsőn, amennyire a lábaim visznek, bár kocsonyásnak érzem őket, és
levegőt venni is egyre nehezebb, ahogy a légutak az allergia következtében
lassan összeszűkülnek. A kézitáskámból előkapom az EpiPent, lepattintom a
kék kupakot, majd beledöföm a kis eszközt a combomba. Zihálva számolok el
tízig, mielőtt újra kivenném. Leroskadok az ágyra, becsukom a szemem, és
közben tudatosan igyekszem nyugodt maradni és a légzésemre koncentrálni,
ami szinte azonnal javulni kezd az epinefrin hatásától.
Közben a combomat masszírozom, igyekszem az izmot stimulálni, hogy
minél hamarabb felszívja a gyógyszert.
– Carys, jól vagy? – Andrea hangja az, érzem besüppedni mellettem a
matracot, mikor leül. Elsöpör egy hajtincset az arcomból, és megfogja a
kezem.
Megszorítom, ezzel próbálom én megnyugtatni őt, ahogy fokozatosan érzem
visszavonulni az allergiás reakciót. Először az ajkaimról tűnik el a zsibbadtság
érzése, ami sokban hasonlít ahhoz a zsibbadtsághoz, amit az ember egy
fogászati kezelés után érez. Lassan könnyebben veszem a levegőt, ahogy a
légcsöveim újra helyreállnak. Egyre nagyobbakat, mélyebbeket tudok
lélegezni.
– Kérsz egy korty vizet? – Ez most Joanne hangja. Ott van az ágy másik
oldalán.
Kinyitom a szemem, és az aggodalmas Zoe-t látom az ágy végében, Joanne
és Andrea tőlem kétoldalt ülnek. És is ülő helyzetbe kapaszkodom, és Joanne-
re nézek.
– Biztosan volt valami csonthéjas abban a levesben – mondom, miközben
elveszem tőle a vizet. Még enyhén remegő kézzel emelem az ajkamhoz.
– Dehogy volt, esküszöm – feleli. – Ennyire nem vagyok ostoba. Mindannyian
tudunk az allergiádról.
– A hozzávalókat ellenőrizted? – kérdezi Andrea.
– Persze hogy megnéztem, basszus – csattan fel Joanne. – De ha nem hiszel
nekem, megnézheted a dobozt. Semmi csonthéjas. Még nyomokban sem.
– Ehhez már egy kicsit késő – válaszol Andrea. – Megtörtént a baj.
– Ugyan, nincs semmi baj – mondom, mielőtt még vitává fajul a helyzet. – Jól
leszek. Csak pihennem kell egy kicsit.
– De egészen biztosan volt valami abban a levesben – folytatja Andrea
rendíthetetlenül.
– Nehezen elképzelhető a keresztszennyezés. Lehet, hogy tettél bele
valamit? – Joanne-ra néz, aki szemöldökét ráncolva viszonozza a tekintetét.
– Még egyszer mondom, nem tettem semmit a levesbe. Miért tettem volna? –
csípőre tett kézzel áll, az ágy fölött bámul Andreára. – Ha valami más is
került a levesbe, ki mondja, hogy csak én tehettem bele?
– Elképesztő! – szól közbe Zoe. – Most azt akarod mondani, hogy
valamelyikünk beletett valamit a levesbe?
– Valaki biztosan, és nem én – feleli Joanne. – Ott hagytalak a konyhában,
egyedül kevergetted a levest.
– Ez most komoly? – hökken vissza Zoe a fejét rázva.
Joanne oda se figyel rá.
– És te, Andrea? Te nem voltál egyedül a konyhában?
A vád hallatán ő is hátrahőköl. Rám néz, mielőtt válaszolna.
– Nos, de, voltam, de csak a poharakért mentem be.
Nézd, ez egy nagyon ostoba beszélgetés.
– Semmi gond – mondom. – Egyértelműen nem csinált senki semmi
szándékosat. Valószínűleg csak valami keresztszennyeződés volt az egész. –
Rádöbbenek, hogy mindenkit alaposan megrázhatott az anafilaxiás sokk. –
Felejtsük el az egészet. Lejövök, jólesne egy csésze tea.
– Jó ötlet – vágja rá Zoe. – Alaposan felzaklatott mindenkit a helyzet.
– Egyetértek – mondja Joanne. – Istenem, a frászt hoztad mindannyiunkra.
Menjünk le, csinálok teát.
Ehetünk hozzá a süteményből is, amit sütöttem.
Esküszöm, se dió, se mogyoró nincs benne.
Andrea erősködik, hogy üljek le a teáscsészével a nappaliban, amíg ők
eltakarítják az ebédlőasztalt. Most már sokkal jobban érzem magam, és hálás
vagyok azért, hogy az allergiám a spektrum enyhébb vége felé van.
Alaposan megrázott ugyan az egész, de a reakció nem volt annyira súlyos,
hogy további orvosi intézkedésekre legyen szükség. Ami, tekintettel jelenlegi
tartózkodási helyünkre, egyenesen áldás. Elképzelésem sincs, milyen messze
lehet a legközelebbi kórház.
Andrea, Joanne és Zoe mind tisztában vannak az allergiámmal, és annak
ellenére, mennyire igyekeztem őket megnyugtatni, hogy valószínűleg már
eredetileg volt valami allergén anyag benne, tudom, ez mennyire
valószínűtlen – különösen napjainkban, a szigorú előírások mellett. Ami arra
késztet, hogy elkezdjem a tudatom sötét zugait piszkálgatni, ahol egyéb
gondolatok gubbasztanak, hogy pontosan mi kerülhetett a levesbe, és
hogyan került oda… és ami arra is késztet, hogy megkérdezzem magamtól:
ki és miért?
Nyugtalanít a gondolat, és igyekszem valamivel elvonni a figyelmem – a
könyvespolcot vizsgálgatom, oda se figyelve nézegetem a könyvek gerincét.
Nagy számban képviselteti magát fikció, bár a legtöbb regény jó néhány
éves, és látszólag sokszor kézbe vették őket, mintha valami antikváriumból
kerültek volna ide. Az alsó polcokon van néhány nagyobb album is.
Többségük látszólag skót vidékről és hagyományokról szól. Van egy a
viktoriánus Londonról – mintha idegen test lenne, de valószínűleg ez is
ugyanonnan került ide, mint a többi. A polc legvégében, egy kis tartóban
néhány DVD áll.
Egy Disney-film, Az oroszlánkirály, egy régi John Wayne western és egy
thriller, A csődtömeg. Egyik sem nyeri el a tetszésemet. Ekkor döbbenek rá,
hogy még egy tévét sem láttam a házban, DVD-lejátszóról nem is beszélve.
– Aha! Megvagy! – mondja Joanne a szobába belépve.
Megrezzenek, bár semmi okom rá, és felé fordulok.
Egy bögre van a kezében.
– Pihenned kellene – korhol, miközben leteszi az asztalra.
– Csak a könyveket akartam megnézni.
– És találtál valami érdekeset?
– Nem igazán. Bár van itt három DVD, de sehol egy tévé. Furcsállom. –
mondom, kezemben a dobozokkal.
Joanne futólag szemügyre veszi őket.
– Talán régebben volt itt egy tévé. De az is lehet, hogy a legutolsó vendégek
hagyták itt őket.
Visszateszem a dobozokat, és leülök Joanne mellé.
– Nagyon kellemes ez a major – mondom. – Alaposan kitettél magadért a
hétvége kedvéért.
– Már egy ideje kacérkodtam a gondolattal – feleli. – Ami azt illeti, Zoe adta
meg a végső lökést, hogy igenis valósítsam meg, amit elképzeltem.
– Tényleg? – kérdezem fürkésző tekintettel. – Én úgy tudtam, hogy egyikünk
sem tudott semmiről.
– Ó, nem tudott semmiről ő sem. Az egyik nap, amikor beszélgettünk, szóba
hozott valamit, aminek hatására akcióba lendültem.
– Nagylelkű dolog volt részedről.
– Ugyan, az enyém a megtiszteltetés. Tudod, mennyire imádok partikat
szervezni. Ki tudná nálam jobban megszervezni az enyémet? Ezt mondtam
Trisnek is: így garantáltan elégedett leszek az eredménnyel.
– Mondasz valamit.
– A te születésnapodat nem is említve. – Feláll, majd kiszól az ajtón. –
Gyertek ide, ti ketten! Van számotokra egy játékom.

6.FEJEZET
– Mindenki felkészült a következő meglepetésre? – kérdezi Joanne, miután
Andrea és Zoe is elhelyezkedtek a nappaliban.
– Jobban már fel se tudnánk – válaszolja a székében hátradőlve Andrea.
– Ragyogó. – Joanne előhalászik nadrágja zsebéből három fehér borítékot. –
Tessék. Az egyik a tiéd, Carys. A másik a tiéd Zoe, és Andrea, tiéd a
harmadik. Ne nyissátok még ki őket, el kell mondanom a szabályokat.
– Szabályok? – kérdez vissza Andrea, a sajátját vizsgálgatva.
– Figyeljetek! A játék neve „Mi a titkom?” A borítékokban egy híres ember
nevét találjátok. Lehet élő, de lehet halott is. A hétvége folyamán ő lesz a
titkos személyazonosságotok. A név alatt áll az ő jól ismert titka. – A
levegőbe képzeletbeli idézőjeleket rajzol. – Nem mondhatjátok el egymásnak,
kik vagytok. Az a feladatotok, hogy megpróbáljátok kitalálni, ki az, azzal
együtt, hogy mi lehet a titka. Tudtatok eddig követni?
– Jár valami díj a helyes megfejtőnek? – kérdezi Zoe.
– Ó, igen, persze, hogy jár, de…
– Hadd találjam ki! – vágok közbe. – Meglepetés.
– Meglepiajándék – motyogja Andrea, aki láthatóan nincs elragadtatva a
játéktól.
– Teljes mértékig – válaszol hármunkat vizslatva Joanne. – A házban
mindenfelé találhattok nyomokat az identitásokkal és a titkokkal
kapcsolatban. Minden egyes megtalált nyomért bónuszpont jár.
– Mennyi időnk van kitalálni valaki identitását és titkát? – kérdezem. Be kell
ismernem, engem ez felcsigázott. Ha van valami, amit bizton állíthatok
Joanne-ról, akkor azt, hogy elképesztő képzelőereje van, és nagyon jó az
ilyesmiben. Eszembe jut róla egy keresd-a-gyilkost vacsora néhány évvel
korábbról, amit ő
rendezett. Hatalmas siker volt, és ezen felbuzdulva az egészből teljes
hétvégét csinált a rákövetkező évben, Darren harmincadik születésnapjára.
Nagyon jól szórakoztunk. Ám valahányszor Darren eszembe jut, érzem,
ahogy oldalba döf a bűnbánat, de igyekszem oldalra lökni, és nem teljesen
elmerülni benne. Tudom, hogy nem az érzés kizárása a legjobb módszer a
kezelésére, de jelenleg kizárólag így tudok vele megbirkózni.
– A játéknak vasárnap este van vége – mondja Joanne, közben
mindegyikünknek átad egy ceruzát. – Miután magatokban eldöntitek, a
többiek kik lehetnek, leírjátok a tippeket ebbe a jegyzettömbbe. –
Mindannyiunknak átnyújt egy-egy A6-os méretű könyvecskét. – Egy pontot
kaptok minden egyes eltalált elemért. Ha senki nem találja ki valaki
identitását, akkor az illető szintén nyer. Két győztes, két meglepetés a végén.
– És aki veszít? – kérdezi Andrea.
– Aki veszít, az is kap egy meglepetést – felel Joanne.
– Micsoda jó móka lesz ez! – mondja Zoe. – Egy kérdésem van még: hogyan
derítsük ki, hogy a másik kicsoda?
– Minden nap feltehettek három-három kérdést, de az, akitől kérdeztek, csak
igennel vagy nemmel válaszolhat. Ezért körültekintően kérdezzetek. És ha
kérdeznek tőletek, őszintén kell válaszolnotok. Csalás nincs! Minden világos
volt?
Mindhárman bólintunk.
– Azt hiszem, ezzel nem lesz gond – mondom. – A borítékokat mikor
nyithatjuk ki?
– Akár most is, de ügyeljetek arra, hogy senki más ne lássa a tartalmukat.
– És te mit teszel ez idő alatt? – kérdezi Andrea. – Nem mintha részt vehetnél
a játékban, hiszen már tudod a válaszokat.
– Pontosan. Én leszek az Orákulum, a minden dolgok tudója. Amint
feltettétek a napi három kérdést, és még mindig nem tudtok továbblépni,
fordulhattok hozzám, és én adok egy nyomot. Viszont minden egyes
alkalomért, amikor tőlem kértek tippet, egy pontot levonok tőletek a végén.
– Nyissuk ki a borítékokat – mondom, meg sem kísérelve követni Joanne
nyakatekert pontozási rendszerét. Hátradőlök, és a hüvelykujjamat a
visszahajtás alá dugva feltépem a papírt. A borítékban egy fekete lap van, az
eredeti meghívóval megegyező mintázattal, ugyanazzal a fehér betűtípussal.
Elolvasom, ami az enyémen áll.

DIANA, WALES-I HERCEGNŐ

1961. július 1. – 1997. augusztus 31.
Ő királyi fensége Károly herceg első felesége Viszonya volt

– A kártyákat mindig tartsátok magatoknál, hogy senki ne láthassa – mondja

Joanne.
Felnézek, Andreát figyelem, amíg ő is felnyitja a sajátját, majd fintorog egyet,
mielőtt visszateszi a borítékba. Zoe a sajátja sarkát pöckölgeti hüvelyk-és
mutatóujjával.
– Ezek tényleg élő személyek? – kérdezi.
– Ezt a kérdést az Orákulumhoz intézed? – kérdez vissza Joanne.
– Nem, én…
– Sssst! Egy szót se. Emlékezz a szabályokra. Csak háromszor kérdezhetsz,
ezt követően pedig az Orákulumtól csak egyszer.
– Ok, vettem – mondja Zoe. – Lehetek én az első?
– Légy a vendégem – veti oda Andrea, a borítékot a mellkasához szorítva.
– Először Carystől kérdezek. – Felém fordul. – Élsz, vagy meghaltál?
Joanne közbevág, még mielőtt válaszolhatnék. – Carys csak igennel vagy
nemmel válaszolhat.
Zoe Joanne-ra ölti a nyelvét, majd újra rám néz. – Meghaltál már?
Nevetek.
– Azért ott még nem tartunk. Bocs, nem ez volt a válasz. Meghaltam-e? Igen.
– Második kérdésem – folytatja Zoe. – Nő vagy?
– Igen.
– És a mai nap utolsó kérdése: a huszadik században születtél?
– Igen.
– Hmmm. Ez túl sokat nem segít.
– Jó, akkor most én kérdezek – vág közbe Andrea, aki szintén igyekszik
kivenni a részét a játékból.
– Bűnöző vagy?
– Nem.
– A hatvanadik születésnapod előtt haltál meg?
– Igen.
Andrea az asztalon dobol az ujjaival.
– Ez elég nehéz. – Körbenéz a szobában. – És azt mondod, nyomok vannak
elrejtve a házban?
– Igen. És ne felejtsd el, az Orákulum is adhat nyomokat minden egyes nap.
Persze jobb, ha inkább titokban folyamodsz hozzá, de akár meg is
oszthatjátok egymással, amit megtudtatok.
Összeszűkölt szemmel néz.
– Az Orákulumot majd később faggatom ki. Oké, Carys, jöjjön az utolsó.
Gyerekeid vannak?
– Igen.
– Ez még így sem vitt nagyon előre – mondja Zoe. – Muszáj lesz szétnéznem,
és nyomokat keresnem. Már amennyiben senki nem akar kérdéseket intézni
hozzám.
– De, én – felelem neki.
– Én is – mondja Andrea. – Aztán te is kérdezhetsz.
Mindannyian feltesszük a kérdéseinket, és begyűjtjük az igeneket és
nemeket, közben pedig a kis könyvecskékbe jegyzetelünk.
– Eddig az alábbiakat tudom rólad – mondom a kérdéseket követően
Andreának. – Nő vagy. Halott vagy.
A tizenkilencedik században éltél. Többször voltál férjnél.
Voltak gyerekeid. Bűnöző voltál.
– Elképzelésem sincs, ki lehet ő – jegyzi meg Zoe.
– Nekem sincs, be kell vallanom. – A könyv következő oldalát nézem. – Zoe,
te férfi vagy és brit.
Élsz. Egy nem erőszakos bűntény miatt jól ismernek.
Nem vagy ünnepelt híresség.
– Egészen jól haladtok – szólal meg Joanne tapsolva.
– Te aztán könnyen beszélsz, hisz tudod a válaszokat –mondja Andrea.
– Így van. És mire vége a hétnek, ti is tudni fogjátok őket. Alig várom, hogy
lássam az arcotokat akkor – mondja Joanne. – De ha elég okosak vagytok, rá
fogtok jönni, hogy egyenesen belebotlotok a válaszba. – A mosolya egy
pillanatra eltűnik, de nagyon gyorsan jelenik meg újra megszokott derűs
arckifejezése. Feláll. – Itt az ideje kimenni az erdőbe, mielőtt elered az eső.
Idefent olyan változékony az idő.
Szándékosan igyekszik nem rám nézni, miközben betolja a széket és kifelé
siettet minket a nappaliból. Nem tudom, miért, de az arcán elcsípett, apró
arckifejezés kissé nyugtalanít. Nem volt benne semmi melegség, sőt – épp
ellenkezőleg: rideg volt és kemény. Azon tűnődöm, vajon mire gondolhatott
abban a pillanatban.
Kissé lemaradok, amíg Zoe és Andrea elindulnak az emeletre, hogy kabátot
és túrabakancsot húzzanak. Az ablakon kinézve meglepetten látom a
környéket teljesen borongóssá varázsoló, alacsonyan szálló szürke felhők
takarta ég alatt kavarogni az alig észrevehető ködöt.
Mikor meghallom a fenti deszkapadlón recsegő
lépések zaját, nem habozok megragadni a lehetőséget.
– Elég sok energiát beletettél ebbe a titokfejtős játékba – mondom Joanne-
nak, aki az ajtóban állva gombolja épp a kabátját.
– Szeretem az ilyesmit, tudod jól. Jó móka.
– Mindenki számára jó móka?
– Ha őszinte akarok lenni, talán nekem egy kicsit jobb móka – mondja a
zipzárról rám emelve tekintetét.
– És ez csak egy játék?
– Persze, hogy az – mondja. – Kivéve, ha nem aggódsz, hogy ismerem a
titkaidat. – Hamisan felnevet, Andrea és Zoe közben már majdnem le is értek
a lépcsőn.
Zoe le is teremt, amiért még nem készültem el.
Átpréselem magam Joanne mellett az ajtóban, mire futólag rám mosolyog. –
Csak játék – mondja halálosan komoly arccal.

7.FEJEZET
Homlokig húzott szőrmesapkában és kesztyűben védve érzem magam az
elemektől, és készen állok felfedezni a skót vidéket. Csatlakozom Andreához,
majd mindketten követjük Joanne-t és Zoe-t a major mögé, majd fel a
dombon, a fák irányába.
Az erdő különböző fafajták keveredéséből áll: nagyrészt magas fenyők
alkotják, de van pár lombhullató fa is, amelyek lombjában egyre több a
sárga-barna-vörös, visszatükrözve az ősz térhódítását. A talaj egyenetlen a
lábunk alatt, apró kavicsok és kövek nehezítik a járást, ennek megfelelően
igyekszünk óvatosan lépkedni. A levelek már elkezdtek hullani, úgy terülnek
szét a földön, mint valami erdei konfetti.
Ahogy egyre mélyebben hatolunk az erdőbe, a pulóveremen keresztül
is érzem a hőmérséklet csökkenését.
– Csak én fázom, vagy tényleg hidegebb van?
– Nem csak te. Határozottan hűvösebb itt a levegő – felel Andrea. – Hé,
Joanne! Remélem, tudod, merre vezetsz minket!
Az én szememnek minden fa egyforma. Egy apró, a fák közt kanyargó
ösvényt követünk a dombnak felfelé.
– Igen, ne aggódj! – kiált vissza Joanne. – Amúgy is fel vagyok készülve,
ahogy az jó cserkészhez illik. Van nálam térkép és iránytű is, de igen, tudom,
merre megyünk.
Ropognak az ágak a lábunk alatt, és egyszer-kétszer mintha zörejeket
hallanék a bokrok közöl.
– Kiráz a hideg ettől a helytől – mondom, és ugyanabban a pillanatban egy
újabb zajra leszek figyelmes. – Ti is hallottátok? Valami zörgés. Ott, a bokrok
közt.
Mindannyian megállunk, és fülelünk.
– Csak a folyó az – mondja Joanne. – Erre folyik le a hegyekből, lejjebb pedig
beletorkollik a másikba, amit a házból is láthattatok. Van egy ösvény, az
Archer’s Path{5}, ami a folyó mellett halad. Holnap arra megyünk majd.
– Tojok a holnapra – jegyzi meg Andrea. – Ma mi van? Mennyit megyünk
még? A lábaim már tiltakoznak.
– Pedig neked kellene a legjobb kondiban lenned – válaszol Joanne. – Neked
van edzőtermed.
– Igen, de én a tulaj vagyok, rémlik? – jön a válasz. – Sajnos mostanában
sokkal valószínűbb, hogy az asztalhoz tapadva találsz rám egy papírheggyel
harcolva, mintsem hogy az egyik órát vezetem épp. A rögbis fiúk persze
kivételt képeznek.
Joanne üresen néz.
– Valami spinningórát tartott nemrég a helyi rögbicsapatnak – fűzöm hozzá a
magyarázatot.
Erre bosszúsan néz az ég felé.
– Jaj, vérzik érted a szívem. Más is hallja ezt a szomorú hegedűszót? – Állát a
vállához szorítja, és hegedülést mímel, közben egy gyászos dallamot
dúdolgat. Megfordul, és elkezd hátrafelé lépkedni. – Ne gondold, hogy meg
foglak sajnálni! Te akartál kizárólagos tulajdonos lenni. – Megpördül a sarkán,
majd előreüget, hogy utolérje Zoe-t.
– Ezt most jól megkaptam – szólal meg Andrea.
– Ezek szerint még mindig eléggé böki a csőrét – jegyzem meg, inkább
kijelentésként, mint kérdezve.
– Hát észrevetted?
– Rá se ránts.
– Nem is fogok – dohog. – De baromira felbosszant, hogy neki mindig
mindent eltűrünk. Ő aztán azt mondhat, amit csak akar, és soha egyikünk
sem szól neki vissza. Miért is van ez?
– Joanne ilyen volt, ilyen is marad. Ismered jól.
Eleinte szórakoztató a dolog, különösen, ha másokra irányul, de egy ponton
túl mindig megtalálja azt is, aki közel van hozzá. És ilyenkor kérdezed meg
magadtól: „Miért lettem hirtelen én a csípős megjegyzések célpontja?”
Ráadásul úgy csinálja, hogy senki ne akarjon mondani semmit, mert mindent
összevetve így is rengeteg nagylelkű dolgot csinál. Mint például amilyen ez a
hétvége is.
– Tudom. Az egyik percben imádnivaló, a következőben meg egy utálatos
ribanc, és mégis képesek vagyunk imádni – válaszol Andrea. – Pillanatnyilag
az utálatos ribanc üzemmódban van.
Pár percig csendben baktatunk egymás mellett.
Messze előttünk Joanne és Zoe csicsereg egymással.
Időről időre hátrakiált, hol Andreát zrikálva, hol engem.
– Megérkeztünk – jelenti be végre a karját lengetve.
– Köszönöm, Istenem! – sóhajt Andrea.
A fák közül egy apró, szinte teljesen körkörös tisztásra jutunk. A közepén
négy, szinte azonos méretűre faragott, durván egy méter magas kisebb
kövön egy hatalmas kőlap áll.
– Ez egy oltár – mondja Joanne. – Állítólag ezen a helyen végeztek a vikingek
emberáldozatokat, hogy elnyerjék az istenek kegyeit. Amikor a vezérük
meghalt, a rabszolganői önként jelentkeztek áldozatra, hogy követhessék a
túlvilágra, és ott is a gondját viselhessék.
Megfürdették, fehér vászonba öltöztették őket, kaptak valamilyen nyugtató
hatású drogot, majd odamentek az oltárhoz, lefeküdtek rá, és hagyták, hogy
elvágják a torkukat.
– Kedves – jegyzem meg.
– Én ugyan nem tennék ilyesmit az én főnökömért – szólal meg Zoe. – Ott
táncolnék az oltáron, annyi szent.
– Még jó, hogy már nem Tris a főnököd – mondja Andrea.
El is felejtettem, hogy Zoe régebben Trisnek dolgozott az NHS{6} helyi
intézményénél. A pszichológiai intézet titkárságán, ahol Joanne férje volt az
egyik rangidős pszichológus. Azóta viszont magánpraxist nyitott, ahol
lényegesen többet kereshet.
Zoe a szájára tapasztja a kezét.
– Jaj, ne haragudj, Joanne, nem Trisre értettem! Csak úgy értettem, hogy egy
férfiért se tennék ilyet.
Joanne elvigyorodik.
– Ugyan már, teljesen egyetértek veled. Én sem jelentkeznék önként, hogy
feláldozzanak Tris miatt.
Komolyan azt hiszed, hogy szeretném a Valhallába jutva egy örökkévalóságig
a koszos zoknijait és nadrágjait mosni?
– Mik azok a szirmok az oltáron? – kérdezi Andrea, mikor közelebb érünk.
Most már én is látom őket: úgy egy tucat vörös szirom van szétszórva az
oltár lapján. Mintha rózsaszirmok lennének, de közel-távol nem láttam egy
rózsát sem.
– Van egy másik északi legenda – válaszol Joanne. – Nem emlékszem minden
részletre. Mrs. Calloway, a major tulajdonosa mesélte el nekem egyszer. A
monda szerint egy viking király fia szerelembe esett egy skót lánnyal, de a
lány anyja ellenezte a dolgot. Könyörgött a királynak, hogy ne hagyja jóvá a
házasságot. Az azt mondta, ezzel megsértenék az isteneket, ezért a
kiengesztelésük érdekében az anyának fel kell magát áldoznia. Megtette.
– És? Bevált? – kérdezi Andrea.
– Nem emlékszem már. De ezt követően házasodni akaró fiatalok
zarándokoltak el ide, és szirmokat szórtak szét az oltáron, hogy elnyerjék az
istenek áldását. Vagyis valami ilyesmi. A szirmok az anya vérét, a
gyermekéért hozott áldozatát hivatottak jelképezni.
– Micsoda nagy halom humbug – jegyzi meg Andrea.
Joanne vállat von, és a szirmokra néz.
– Nem is gondoltam volna, hogy még mindig él ez a hagyomány. Azt hittem,
ez is egy afféle népi legenda. De gondolom, örülnünk kellene, hogy ezek
csak rózsaszirmok, és nem emberáldozat.
– Ó, fejezd már be! Libabőrös leszek a gondolattól, hogy ezen a kőlapon
embereket öltek meg – mondja Zoe a karját dörzsölgetve a kezével.
Andrea élesen szívja be a levegőt, és megmarkolja a karomat.
– Te láttad ezt?
– Micsodát? – követem Andrea tekintetének irányát.
– Azt hiszem, valamit láttam a fák között. – Még mindig a karomat fogva tesz
egy lépést balra. – Arra.
Egészen biztosan láttam valamit.
– Kezdesz nagyon izgága lenni – szól hozzá Joanne. – Nincs ott semmi.
Joanne-t figyelem, ahogy a tisztás pereme felé igyekszik. A legkevésbé sem
tűnik izgatottnak.
– Én nem látok ott semmit – mondom, megkísérelve megnyugtatni Andreát,
na meg persze magamat is.
– Próbálsz felheccelni minket – gyanakszik Zoe. – Próbálsz megrémíteni
minket.
– Nem igaz. Esküszöm, hogy láttam ott valamit vagy valakit – felel Andrea. –
Joanne! Ne menj! Maradj itt.
– Esküszöm, nincs itt semmi – mondja Joanne, közben egyre mélyebben
megy a fák közé. – Be is bizonyítom. Helló! – kiáltja el magát. – Helló! Róka
úr, Mumus úr, ott vannak? – Hangja visszhangot ver a fák közt, számtalan
irányból érkezve vissza.
– Az ott mi? – kérdezi Andrea a földre mutatva.
Mikor lenézek, észreveszem egy kimúlt nyúl testét, amelyet jól láthatóan
megkezdték már az erdő egyéb állatai.
– Úristen, de ocsmány – mondja Zoe.
– Boáá! – Andrea elfordul, és Joanne után néz az erdő felé.
– Hova a pokolba tűnt?
Végignézek a tisztáson és az erdő peremén, de nem látom sehol.
– Joanne? Joanne! Merre vagy?
Lerázom magamról Andrea karját, és elindulok abba az irányba, ahol utoljára
láttam.
– Te el ne indulj arra egyedül! – kiált utánam Andrea, majd odafut hozzám,
Zoe szorosan követi.
– Nem tűnhetett csal úgy el – mondja Zoe. – Gondoljátok, hogy…
– Fogd be! – förmed rá Andrea. – Joanne!
– De te azt mondtad, láttál odabent valamit vagy valakit – válaszol Zoe.
Újra Joanne-t hívom, de senki nem válaszol. A többiek követnek.
– Mindannyian maradjunk látótávolságban – hangzik Andrea utasítása. – Én
arra kezdek nézelődni, Zoe, te arra menj. Carys, te menj egyenesen előre.
Hármasunk egy vonalban, egymást szemmel tartva megy fokozatosan egyre
mélyebbre az erdőbe. Érzem emelkedni a pulzusomat, a tarkómat
markolássza a feszültség. Hova mehetett vajon? Az egyik percben még itt
volt, a másikban már nyoma sincs.
Tőlem balra zörögni kezdenek a levelek, mire körbefordulok. Hirtelen kiugrik
elém egy alak.
– Bú!
Felsikoltok, aminek hatására Zoe és Andrea is sikoltozni kezd.
Joanne egyenesen az orrom előtt kacag kétrét görnyedve.
– Te kibaszott hülye liba! – csattan rá Andrea. – Ezt meg mi a faszért
csináltad?
– Ó, Istenem, hogy ez mennyire vicces volt – vihorászik Joanne, majd kis
szünet után nevet tovább. – Látnotok kellett volna az arcotokat. Különösen
te, Carys.
Minden pénzt megért.
– Mocskosul vicces, valóban – morgom magam elé.
– Ó, csak nem aggódni kezdtetek miattam? – kérdezi.
A kacagást már sikerült abbahagynia, de az arcáról még mindig süt,
mennyire élvezte. – Tényleg azt hittétek, hogy elvitt a Mumus? Annyira
megható ez az aggodalom.
– Nem vagy vicces – válaszol Zoe.
– Hol hagytátok a humorotokat? – Joanne értetlenséget színlel. – Úgy volt,
hogy ez a hétvége csupa móka és kacagás.
– Pillanatnyilag viszont mintha egyedül te éreznéd jól magad – vágja hozzá
Andrea.
– Ne légy már ilyen búvalbaszott! Az bosszant, hogy nem te irányítasz. –
Ezzel sarkon fordul, és elrobog.
Kénytelen-kelletlen utánaeredünk.

8.FEJEZET
– Ki kér egy pohár bort? – kérdezi Joanne, miután kabátjainktól és
bakancsainktól megszabadulva mindannyian letelepedtünk a nappaliban.
– Kellemes ez a kandalló – mondom, a tűz előtt melegítve a kezeimet. –
Mindig is szerettem volna egy ilyen nyitott tűzhelyet otthonra.
– Nem rossz, de sok vesződséggel jár – válaszol Joanne. –Akkor senki nem
mond nemet a borra? – Mindannyian egyetértünk, hogy a bor jó ötlet, így
indul is a konyhába.
– Te láttad ezt? – szólal meg Andrea. A szoba túloldalán nézegeti egy ósdi, a
sarokban álló stelázsin a keretkavalkádban pompázó fényképek sokaságát. –
A tulajdonosok meggyőződéses royalisták lehetnek. Itt egy fénykép Dianáról
és Károlyról az esküvőjük napján, keretben, a saját fényképeikkel egy sorban.
Vicces.
Megüti a fülemet Diana említése, és azon tűnődöm, vajon ennek van-e bármi
köze a karakteremhez.
Hanyagul csatlakozom Andreához a fényképek mellett.
– Nem is hittem volna, hogy van olyan skót, aki kedveli a királyi családot –
mondja Zoe a szófáról. – És ha csakugyan így van, akkor miért nem Camilla
van a fényképen Károllyal?
– Diana hercegnő rajongói? – vetem fel. Felemelem a fényképet, és látszólag
céltalanul vizsgálgatni kezdem.
– Talán. – Andrea tovább vadászik a helyiségben, a fal menti polcokon álló
könyveket veszi szemügyre.
– Gyorsan felsurranok nadrágot váltani – mondja a szófáról felállva Zoe. – Azt
hiszem, felveszem a melegítőalsómat. Sokkal kényelmesebb.
– Ezt én is mondtam, amikor visszaértünk – jegyzi meg Andrea. – Hova tűnt
Joanne azzal a borral?
– Már jövök is – hallatszik be a hangja a folyosóról. – Csak ki kellett ugranom
a mosdóba. – A borral együtt érkezik vissza a nappaliba. – Tessék – mondja,
miközben leteszi a tálcát a szoba közepén álló ládára, majd kinyitja az
üveget.
Zoe vágtat le a lépcsőn.
– Hé, lányok, nézzétek, mit találtam! – Kinyitja ökölbe szorított kezét. A tűz
fénye egy arany karikagyűrűn csillan meg.
– Egy gyűrű? – Közelebb megyek, hogy jobban megnézhessem magamnak,
és kiemelem Zoe kezéből. – Ezt meg hol találtad?
– Ott állt az éjjeliszekrényemen – feleli Zoe. – Ami elég fura, mert egyáltalán
nem emlékszem rá, hogy láttam volna. Egészen biztosan észreveszem
csomagolás közben.
– Biztosan a major előző bérlői hagyták itt – mondja Andrea, és elveszi tőlem
az ékszert. Felhúzza az ujjára. – Női gyűrűnek tűnik. Túl kicsi és vékony
ahhoz, hogy férfigyűrű legyen.
– Azt hinné az ember, mostanra már észrevették, hogy elhagyták – jegyzem
meg. – Ez azért nem olyan ékszer, amit az ember csak alkalmanként vesz fel.
Automatikusan odanyúlok a bal gyűrűsujjamhoz, a csupasz bőrt tapogatva.
Elkapom Joanne tekintetét, ezért, mint a tetten ért gyerek, mindkét kezemet
elrejtem a szeme elől.
– Egy karikagyűrűt sosem illene levenni – mondja Joanne. – Én folyton
viselem a sajátomat. Te mit mondasz, Andrea?
– Egy percre se veszem le – helyesel.
Joanne ismét engem néz.
– Nem a tiéd, ugye, Carys? Te nem hordod a tiédet?
– Nem az enyém.
Szerencsére Zoe megszólal, még mielőtt Joanne folytathatná.
– És egészen biztosan nem az enyém, mert én álmomban sem tudnám
viselni. Azok után biztosan nem, amit az a házasságtörő strici művelt velem.
Annyira nem vagyok ostoba, hogy ugyanezt a hibát harmadszor is
elkövessem.
– Harmadszor? – kérdez vissza Andrea, Zoe-t vizslatva felvont szemöldökkel.
– Mármint másodszor – mondja, majd, látva, milyen meglepetten nézzük
mindannyian, magyarázni kezdi. – Az első pasas, akivel komolyabbra
fordultak a dolgok…
Nagyon régi sztori már. Nem voltunk házasok, csak jegyben jártunk, mégis az
én értelmezésemben ez majdnem ugyanaz. De ő is csak ballasztnak volt a
világon. Különös érzékkel találom meg ezt a típust.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem követném el másodszor is azt a
hibát, hogy férjhez menjek valakihez.
– Akkoriban mennyi voltál? – kérdezi Andrea.
– Ó, nagyon fiatal, alig múltam húsz – válaszol, majd kortyol egy nagyot a
borából. – Kölykök voltunk mindketten, tele romantikus ábránddal a
házasságról és a szerelemről. Azt hiszem, amikor szakítottunk, a szüleim
csalódottabbak voltak, mint én.
– Te szakítottál vele? – folytatja Andrea a faggatózást.
Zoe apró, körkörös mozdulatokkal lötyböli pohara tartalmát. – Nem, ő
szakított velem, ha épp tudni akarod. – A szemöldöke haragos ívbe gyúródik
és lesüti a szemét, előtte azonban még sikerül elkapnom a tekintetéből sütő
sértettséget és haragot.
Szegény Zoe! Az alapján, amit tudok, nem volt kimondottan szerencsés a
férfiakkal. Nem is csoda, ha nem szeret beszélni erről, különösen, ha a kútba
esett házassága mellett még volt egy kútba esett eljegyzése is.
Andrea együttérző mosolyt küld felé.
– Ne aggódj, egy nap majd találkozol valakivel, aki annyira szeret, amennyire
te is őt.
– Tudom – mondja Zoe.
Feltűnik az arcán felkúszó halvány pír. De nem csak nekem – Joanne is
észreveszi.
– Na nézd csak, Zoe, úgy tűnik, ismét elpirultál! Bökd már ki, hogy hívják?
– Senkit nem hívnak sehogy – csattan fel Zoe. – De tényleg. Nincs senki.
Mindegy… Ami a gyűrűt illeti, szerintem tudatnunk kellene a tulajokkal, hogy
megtaláltuk, hátha az előző bérlők már jelezték is nekik az eltűnését. Azt
továbbra sem értem, miért nem láttam korábban.
– Egyelőre tedd le a kandalló párkányára – mondja Joanne. – Írok nekik egy e-
mailt, ha hazaértünk. – Elveszi a gyűrűt Andrea kezéből, és leteszi a
korábban rólunk készült fénykép mellé, aztán felém fordul. – Te mennyi ideje
nem viseled a sajátodat?
Érzem, ahogy elragad a düh, de közben rájövök, mennyire gyerekesen
hangzana, ha azt mondanám, semmi köze hozzá.
– Úgy egy éve – felelem.
– És nem érzed magad furcsán nélküle? – érkezik az újabb kérdés, közben a
kezembe nyomja az imént teletöltött borospoharat.
– Már nem. Eleinte furcsa volt, de nem tűnt helyesnek tovább viselni –
mondom.
– Egy kicsit sem érzed úgy, hogy hűtlen vagy Darrenhez? – A többi poharat is
kiosztja, majd belekortyol a sajátjába.
Úgy érzem, muszáj válaszolnom.
– Ami azt illeti, nem. Külön költöztünk, és épp zajlott a válás.
– Alfie-val mi a helyzet? Ő hogy vélekedik erről a gyűrűkérdésről?
– Joanne, most komolyan, miért foglalkozol ezzel?
Arról nem is beszélve, hogy Alfie véleményéhez meg végképp semmi közöd
sincs.
– Meg ne sértődj, csak feltettem egy kérdést.
– Nem sértődöm meg. Csak egyszerűen felejtsük el az egészet. Ez tényleg
nem fontos.
– Persze. – Mereven elmosolyodik. – Amúgy mi a helyzet Alfie-val? Mintha
egyszer emlegetett volna valamit a leszokásról.
Ötletem sincs, miről beszél. Erős eufemizmus volna azt mondani, hogy
bosszant a tény, hogy látszólag többet tud nálam a saját fiamról. Ez azonban
össze sem hasonlítható a sértettséggel, amit azért érzek, mert a fiam
Joanne-ben jobban bízik a saját anyjánál.
Visszafogom magam, nem vagyok hajlandó megadni neki azt az örömet,
hogy elkönyvelhessen egy győzelmet az én kontómra. – Nem hinném, hogy
ez a legmegfelelőbb alkalom Alfie leszokásáról beszélgetni. – Körbenézek.
Zoe hirtelen talált valami érdekfeszítőt a cipőjén, Andrea arcán pedig egy
együttérző hű-de-fura-helyzet-ez kifejezés csücsül.
– Igazad van – mondja Joanne. – Sajnálom. Inkább koccintsunk kettőnk
születésnapjára.
Szinte túlontúl lelkesen egyezünk bele mindannyian, így igyekszünk véget
vetni egy újabb különös társalgásnak. Zoe az aktuális diétájáról kezd el
fecsegni, amely egyértelműen kútba fog esni ezen a hétvégén, de kit
érdekel? Bulizni jöttünk!
Magamra erőltetek egy mosolyt, és csatlakozom, bár az ünnepi hangulat
teljesen kiköltözött belőlem. Dőre dolog volt részemről azt gondolni, hogy ez
a hétvége valóban a jóvátételről fog szólni. Jelenleg nem is lehetnék távolabb
attól, hogy megbocsássak Joanne-nek.
Legszívesebben kitekerném a nyakát.

9.FEJEZET
– Hé, mit szólsz ahhoz, hogy Zoe már el volt jegyezve? – kérdezi Andrea,
miközben a lefekvéshez készülődünk. – Te tudtál erről?
– Nem, de a házasságát illetően sem bocsátkozik részletekbe.
– No igen, egyáltalán nem beszél róla szívesen. Csak annyit tudok, hogy a
férje egy rohadt seggfej volt, aki most Liverpoolban lakik.
– Azt hiszem, még csak nem is beszélnek egymással.
Amikor valamit le kell egyeztetniük a fiúkkal kapcsolatban, akkor csak
üzeneteket írnak egymásnak.
– Eléggé meg van miatta keseredve.
– Megkeseredve? Igen, akár ezt is mondhatjuk. Még jó is talán, hogy ilyen
messze élnek egymástól. Nem is gyűlölhetné jobban a pasast. – Felsóhajtok,
mert közben eszembe jut Darren, és azon tűnődöm, vajon mi is elindultunk
volna ezen az úton, amelynek a végén elmondhatatlanul gyűlölnénk
egymást. Szeretném azt hinni, hogy nem.
– Jól vagy?
– Én? Aha, igen, semmi gond – felelem, bár képzelem, mennyire lehetek
meggyőző. A Darrennel kapcsolatos gondolatok Joanne Alfieról tett
megjegyzéseivel kombinálva érzelmileg teljesen kimerítettek.
– Az előbb Joanne átlépte a határt – folytatja Andrea.
–Nem ártana nem beleütnie az orrát a dolgodba.
– Ezt neki próbáld meg elmagyarázni – mondom, miközben lehúzom a
pólómat, és kiveszem a pizsamám a szekrényből. – Alfie-t eléggé a saját
dolgának tekinti. – Miközben felveszem a pizsamám felsőrészét,
hátranyúlok, kikapcsolom a melltartómat, és hagyom leesni a pántokat a
vállamról, majd kihúzom a felső alól.
– Korábban is mondtam már neked, mennyi időt tölt nála Alfie, és több
dologba avatja be, mint engem. – A melltartót az ágyra dobom. – És el sem
tudom mondani, ez mennyire fáj.
– Talán neki könnyebben tud megnyílni. Épp abban a korban van, amikor
néha nehezen ért szót az ember a szüleivel. Bradley egészen biztosan a felét
sem mondja el annak, amit gondol vagy csinál.
– Én ezt értem, de akkor is fáj. Mást sem tettem soha, mint próbáltam
támogatni, igyekeztem gondoskodni róla, vigyázni rá. És gyűlöl, ebben
egészen biztos vagyok.
– Nem gyűlöl – nyugtat Andrea. Leül az ágyára. – Az anyja vagy és szeret
téged. De még mindig nehéz feldolgoznia, ami történt.
– Pszichésen átkozottul lesérült tőle – felelem. A korábban megivott bor
hatására oldódni kezd a nyelvem.
– Az én hibám. Nem kellett volna annyira összevesznem Darrennel. Ha az
nincs, nem lett volna ennyire kétségbeesve… – legyőzöm a késztetést, hogy
folytassam.
– Egyáltalán nem a te hibád volt. – Andrea tudja, mennyire bűnösnek érzem
magam, de a bűntudatom megértésének mértéke pontosan tükrözi, hogy
mennyit tud. Mert nem tud mindent.
Hátravetem magam az ágyán, és egyik karommal betakarom az arcomat. Ha
elrejtem előle, nem láthatja, hogy valami más is nyomja a lelkemet. – Azt
kívánom, bárcsak megóvhattam volna Alfie-t attól, hogy így kelljen látnia
Darrent. Én meg tudok birkózni ezzel, elég erős vagyok hozzá. Ő viszont
nem.
– Nem tudod meg nem történtté tenni.
– Tudod, mi a legrosszabb? – Felülök, a bűntudat helyét átveszi a düh. –
Darren tudta, hogy Alfie odakint van, és rám vár. Tudta, hogy együtt fogunk
belépni a házba, de ez sem foglalkoztatta. Az ő torz elképzelései alapján így
büntetett engem. Gondoskodni akart róla, hogy ez életem végéig kísértsen.
Gyűlölt, amiért el akartam válni tőle, és szeretett volna valahogy bosszút
állni. Egyszer sem gondolt bele, hogy a saját fia min megy majd keresztül. –
Ökölbe szorított kézzel szorongatom a lepedőt, ahogy magával sodor a düh. –
És ezt képtelen vagyok neki megbocsátani. Rohadtul pontosan tudta, hogy
Alfie látni fogja, és ő így akart engem megbüntetni egy életre.
– A legjobb esetben is lelki beteg volt, a legrosszabb esetben pedig egy önző
féreg – mondja Andrea. Odaül mellém, vigasztaló gesztussal karolja át a
vállamat.
– Joanne sem teszi könnyebbé a dolgot. Nem volna szabad felemlegetnie
Alfie-t. Átlépett egy határt.
– Beszélhetek vele, ha szeretnéd.
– Ne! Nem kell – rázom a fejem hevesen. – Majd megoldom. De azért köszi.
Andrea megszorítja a vállam, és homlokon csókol.
– Ne beszéljünk többet Darrenről! Legalábbis ma este már ne. –
Összemosolygunk, majd folytatja. – Szerinted mi akar ez a játék lenni, amit
Joanne kitalált? – Feláll, a hátizsákjából előhalássza a neszesszerét, és kiveszi
belőle az arctörlőket. – Elég sok energiát belefektetett.
– Csak a szokásos Joanne. – Újra vízszintes testhelyzetet veszek fel az ágyon
és kinyújtom a lábam.
Most különösen hálás vagyok azért, hogy szeretem a terepfutást, ami jó
szolgálatot tett az erdő felé vezető
emelkedőn, és bent az erdőben is.
– Mit szólsz ahhoz, ha szövetkezünk? – kérdezi Andrea vigyorogva.
– Úgy érted, muti meg a tiédet, én megmutatom az enyémet?
– Ahogy mondod – mondja, az arcát törölgetve a kendőkkel.
– Bármennyire is csábító az elképzelés, azt hiszem, legalább azt meg kellene
próbálnunk kitalálni, hogy kicsoda a másik – felelem. – Zoe-val szemben
tisztességtelen volna.
– Buligyilkos – mondja jókedvűen. – Talán holnap meg kellene próbálnunk
megtalálni a nyomokat, amiket Joanne emlegetett.
Eszembe jut Károly és Diana fotója. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az
én karakteremmel kapcsolatos nyomok egyike, amit a többiek hivatottak
megfejteni.
Előveszem a jegyzetfüzetem, és végignézem mindazt, amit a többi
karakterrel kapcsolatban leírtam. – Holnap is van lehetőségünk feltenni
egymásnak három-három kérdést.
– Nekem több segítségre lesz szükségem – jegyzi meg Andrea. – Nincs
türelmem az ilyesmihez. Soha nem fogom tudni kitalálni. Szükségünk lesz
pár plusz tippre Joanne-tól.
– Jó ötlet. Az Orákulum színe elé fogunk járulni.
– Már amennyiben visszajutunk az egész napos túráról, amit tervez. – A
szemetesbe ejti az elhasznált arctörlőt, és kézbe veszi a neszesszert. – Mit is
mondott, hova megyünk?
– Archer’s Path – felelem. – Azt mondta, csodás ösvény, és jó néhány órát
igénybe vesz. Remélem, kitart még az idő. Ma délután nem tűnt valami
fényesnek.
– Megyek, megmosom a fogam. Pár perc.
Elhúzom a takarót, és bemászok alá. El kellene terelnem a gondolataimat
Alfieról. Nem szeretném az egész éjszakát a Joanne-nel folytatott vita
visszajátszásával tölteni és azon aggódni, mit és mit nem mondhatott el neki
a fiam.
Andrea érkezik vissza a szobába. Az arckifejezésétől azonnal feszült leszek.
Valami nincs rendben. Felülök.
– Jól vagy?
– Nem vagyok jól. Nézd, mit találtam a neszesszeremben. Nem én tettem
oda, arra mérget vehetsz.

Na, hogy érzed magad? Élvezed a hétvégét? Valószínűleg nem. Kár, nagy
kár. Azt hiszed, senki nem vette észre, ugye? Hogy senkinek nem tűnik fel a
testbeszéded, az, hogy az arcod teljesen elsápad, mikor felizgatod magad.

Halvány rózsaszínből szinte teljesen áttetsző holtfehérré válik. És ahogy

kitágul a pupillád és felgyorsul a légzésed, valahányszor elhangzik a D betűs
szó. Csak apró változások a viselkedésedben, elég aprók ahhoz, hogy senki
ne vegye őket észre, aki nem tudja, mire figyeljen, de ahhoz nem elég kicsik,
hogy az én figyelmemet elkerüljék.

Be kell ismernem, sokkal jobban élvezem a dolgot, mint azt hittem volna.
Imádom ezt a hatalmat, amivel rendelkezem feletted. Imádom, hogy
irányíthatlak. Én vagyok a bábjátékos. Én vagyok Gepetto, és te vagy az én
kis Pinocchióm.
Csak nem vesztetted el a hidegvéred? Valószínűleg nem is tudod, miért, csak
azt érzed, hogy valami nincs rendjén. Beleborzongok a gondolatba, milyen
félelmet és kétségbeesést érezhetsz. Kíváncsi vagyok, vajon így reagáltál-e
korábban is, amikor a legrosszabb rémálmoddal kellett szembenézned.
Akkor is kétségbeestél? Soha nem beszélsz róla. Miért nem? Ne is válaszolj,
pontosan tudom, miért. Ha beszélsz róla, az emberek úgy érzik, jogukban áll
kérdéseket feltenni.

Kényelmetlen kérdéseket, amelyekkel inkább nem szeretnél szembenézni.

Soha nem mondtad el senkinek a titkodat.

És mi okból nem? Azért, mert bűnösnek érzed magad – méghozzá teljesen

megalapozottan. Mert bűnös vagy.

Tönkretetted az életem, így én is tönkre fogom tenni a tiédet. El foglak kapni,

jobb, ha felkészülsz rá!

S Z OM B AT

10.FEJEZET
A hosszú ideig tartó reggeli alvásról szőtt ábrándjaimat hajnali nyolckor
szilánkokra törte Joanne hálószobaajtónkon dörömbölő ökle. A dörömbölés
után bedugta a fejét, majd bejelentette, hogy fél órán belül kész a reggeli.
– Ez most komoly? – nyög Andrea, és még mélyebben fúrja be magát a
takaró alá. – Egy kellemes, gyengéd ébresztőben reménykedtem,
megspékelve egy ágyba hozott reggelivel.
Felkacagok.
– Halálosan komoly. Azt hiszem, úgy tíz körül neki akar vágni a mai túrának.
Andrea ledobja magáról a takarót.
– Akkor azt hiszem, jobb is, ha mutatok némi hajlandóságot.
Kilendítem a lábam az ágyból, és a matrac szélére telepszem.
– Megmutatod a többieknek is, mit találtál tegnap este?
– Meg kellene. Biztosan ez is a játék része. Bár azt nem tudom, mi lehet a
jelentősége.
Odanyúlok, és elveszem tőle a neszesszerben talált bankjegyet.
– Ezt egyértelműen és kétségtelenül neked szánták.
Gondolkodtam tegnap, hogy vajon a karikagyűrűt, amit Zoe talált, Joanne
tette-e oda a játék részeként. Lehet, hogy ez is egy nyom.
– Igen, nekem is ez jutott eszembe. Ugyanakkor elképzelésem sincs, mi lehet
a jelentősége. És ha Zoe és én is kaptunk valamit, az azt jelenti, hogy te is
számíthatsz valami meglepetésre.
– Egy kissé ideges vagyok – mondom nevetve. – Egész nap tűkön ülve várom
majd, mikor bukkan fel valami, amit nekem szántak.
Felállók és a fürdőszoba felé indulok. A zuhany alatt állva hagyom, hogy
gondolataim a játékra és az eddig felbukkant nyomokra tévedjenek. A
tudatom legmélyén nyomaszt valami a karikagyűrűvel kapcsolatban, de nem
igazán tudom megragadni, mi az.
Már kijövök a zuhany alól és a fogamat mosom, amikor kikristályosodik.
A karakterkártyám, Diana walesi hercegnő, a karikagyűrű, és a teljesen oda
nem illő kép Diana és Károly esküvőjéről – ezek összefüggenek egymással. A
kártyám szerint házasságtörő vagyok. A karikagyűrű a házasságot jelképezi,
a fénykép pedig egy kirívó dolog a házban.
Kiköpöm a fogkrémet a kézmosóba, és szájöblögetés közben töprengek az
amerikai dolláros bankjegyen, amit Andrea talált. Egyértelműen pénzzel
kapcsolatos nyom.
Eszembe jut az előző napi kérdezz-felelek, ahol kiderült, hogy Andrea
karaktere elkövetett egy nem erőszakos bűncselekményt. A bankrablás
nem erőszakos cselekmény-e? Vajon híres bankrabló lehetett? Bonnie és
Clyde ugrik be rögtön ezután. Ellenőriznem kell a jegyzeteimet. Aztán
szétnézek a házban, hátha találok még egy nyomot.
Nem tudom elfojtani a vigyoromat. Egyre inkább tetszik ez a játék. Na persze
ezt nem mondhatom el Andreának. Ezt magamban kell tartanom.
Tíz perccel később lent vagyok a többiekkel, könyékig a villásreggeliben,
amit Joanne ütött össze nekünk.
– Ez igazán szép volt tőled – mondom, megpróbálva tiszta lappal indítani a
napot. – Otthon biztosan nem ennék ilyesmit, de valamiért egészen más, ha
valahol vendégeskedem. Olyankor mindig képes vagyok egy teljes angol
reggelivel megbirkózni.
– Nálam ugyanez a helyzet – mondja Zoe.
– A mai túrához jó alaposan fel kell dobni az energiaszintünket – jelenti ki
Joanne.
– Ugye mindenki hallotta, hogy nem a séta szót használta? – kérdezi Andrea
felvont szemöldökkel. – Ez a „túra” kifejezés határozottan nyugtalanító.
– Imádni fogod – mondja Joanne. – Igazán gyönyörű
séta, a végén pedig a vízesés és kilátó igazán megéri a viszontagságos utat.
Mindenkinek előkészítettem és elcsomagoltam az ebédet. Ha mindannyian
elbírjátok a sajátotokat, azzal megkímélitek egyikünket attól, hogy túl sokat
kelljen cipelnie.
– Mielőtt elindulunk, el kell mondanom neked valamit – szólal meg Andrea.
Egymásra teszi a kését és a villáját, és eltolja magától a tányért. Hátradől,
hogy könnyebben benyúlhasson a nadrágja elülső zsebébe, és előhúzza az
előző este talált bankjegyet, majd leteszi az asztalra.
– Ez meg mi? – kérdezi Zoe, és kézbe veszi az egydollárost.
– A neszesszeremben találtam tegnap este – mondja Andrea, Joanne-t
figyelve.
– Rám ne nézz! – riposztol a házigazda.
– Késő – nevetek. – Határozottan látni a tekintetedben.
– Mindegy, mint mondtam, a neszesszeremben volt.
Egészen biztosan nem én hoztam magammal, így csak arra tudok
következtetni, hogy ez is a játék része – fejti ki Andrea.
– És mit jelent? – kérdezi Zoe, miközben a bankjegy mindkét oldalát alaposan
szemügyre veszi.
– Erre még nem sikerült rájönnünk – mondja Andrea.
–Úgyhogy bátran megoszthatod az ötleteidet.
Egy fintor a válasz.
– Bocs, de jelenleg egy sincs. Nem hiszem, hogy én fogok nyerni ebben a
játékban, fogalmam sincs, mi történik.
– Majd világos lesz minden – csillapítja Joanne. – Csak folytasd!
– Feltehetjük a következő három kérdést? – kérdezem. –Így legalább lesz
valami, amin ma törhetem a fejem.
Tíz perccel és kilenc kérdéssel később még több részlettel egészíthetjük ki
jegyzeteinket.
– Összesítve tehát… – mondom. – Zoe, az alábbiakat tudjuk az általad
elkövetett bűncselekményről. Egyedül dolgoztál. Börtönbe mentél, de most
már szabad vagy.
Olvashattunk rólad az újságokban. Egy bank volt a célpont, és az utóbbi húsz
évben történt a rablás.
– Aha, azt hiszem, én már tudom is, kicsoda lehetsz – mondja Andrea
elégedett arckifejezéssel. – Most már csak egy nyomot kell találnom valahol
a házban.
– Jusson eszedbe, holnap estig nem mondhatsz semmit –jegyzi meg Joanne.
Andrea kezével képzeletbeli zipzárt húz a szájára, és karba tett kézzel
hátradől.
– Oké, Miss Okostojás – folytatja Zoe. – Tegyük fel Carysnek is a kérdéseit. Én
vagyok az első.
– Lőjetek.
Öt perccel később Zoe a jegyzettömbjébe bújva szólal meg.
– Ez kemény. Ötletem sincs, ki lehetsz. Ismert a széles nyilvánosság. Nagyon
népszerű voltál. Nem voltál tévés híresség. Nem voltál énekes. Híres
emberhez mentél feleségül. Na, várjunk csak… azt hiszem, tudom, ki vagy.
A fenébe, úgy kérdeznék még egyet, de már nem lehet.
– És veled mi van, Andrea? Te is rájöttél már? – kérdezem.
– Elképzelhető – mondja, ceruzájával a jegyzetfüzetén kopogva.
– Hamarosan el kellene indulnunk. Andreának is felteszitek a kérdéseket? –
kérdezi Joanne.
– Hadd kezdjem én! – feleli erre Zoe. – Andrea, tegnap azt mondtad, bűnöző
vagy, ezért a mai első
kérdésem: gyilkos vagy?
– Igen – feleli bólintva.
– Második kérdés: elkaptak azért, amit elkövettél?
– Egészen biztosan – felelem. – Máskülönben nem tudhatnánk róla.
– De már feltetted a kérdést, és nem gondolhatod meg magad – mondja
Andrea. – És a válaszom: igen.
– Basszuskulcs – fújtat Zoe. – Ebbe bele se gondoltam. Jól van, utolsó
kérdésem: felakasztottak a bűntény miatt?
Mély csend árasztja el a szobát. Joanne oldalt néz felém, aztán Andreára
siklik a tekintete. Annyi mindent kérdezhetett volna, Zoe mégis akasztást
emleget.
Másodpercek teltek el, de mintha percek vánszorognának lomhán.
Ráébredek, hogy mindenki az én reakciómat figyeli. Nyelek egyet,
felvillantok egy hamis mosolyt, és válaszadásra buzdítom Andreát.
– Ó, Istenem, bocsáss meg – tapasztja torkára kezét Zoe. – Nem úgy
értettem…
Legyintek egyet a bocsánatkérésre, és biztatóan rámosolygok.
– Ne butáskodj már, semmi gond. Tényleg. Szóval, Andrea, igen vagy nem? –
Nem is tudom igazán, kit próbálok leginkább meggyőzni arról, hogy jól
vagyok: őket, vagy saját magamat. Andreát nógatom, hogy válaszoljon
végre, és tovább tudjunk lépni.
– Igen, fel – mondja végül.
– Jöhetnek az én kérdéseim. – Szeretnék a lehető
leghamarabb végezni ezzel. A szoba levegője sűrű és fojtogató. A démonok
mindig a négy fal közt ólálkodnak.
Friss levegőre van szükségem. Térre van szükségem.
Nyílt térre. A kérdéseimre koncentrálok. – Angliában éltél?
– Igen.
– Északon?
– Igen.
– Manchesterben? – elképzelésem sincs, miért épp Manchesterre esett a
választásom, egyszerűen csak túl akartam lenni a kérdéseken.
– Nem.
– Nos, akkor kész is vagyunk – jelentem ki. A klausztrofóbia nem hajlandó
enyhülni. Az ebédlő falai méterekkel közelebb vannak. Az ablakok kisebbek,
az ajtó pedig lassan zsugorodik. Mintha Alice volnék, ez pedig a Csodaország.
Hirtelen ugrok fel, a szék lábai végigkaristolják a padlót, hangjukat felerősíti
a szűk közeg, a zaj a dobhártyámat kaparássza. El kell tűnnöm innen, mielőtt
az ajtó még kisebb lesz, a falak pedig kiszorítják belőlem a szuszt.
Elsőre nem sikerül megküzdenem a kilinccsel, de valahogy mégis
kitámolygok a folyosóra. A kabátommal nem is foglalkozva iramodok meg a
bejárati ajtó felé. A skót vidék friss, hűvös levegője teljes erővel csap arcon,
befurakodik a torkomba, letódul a tüdőmig. Nyelek egyet. Kitartás. Még egy
nyelés. Mély levegőt veszek, végig összpontosítva, háromig számolva benn
tartom, majd lassan kifújom. Ugyanezt megismétlem párszor.
– Carys! Jól vagy? – Andrea az.
Mielőtt meg tudnék fordulni, érzem, ahogy a kabátom súlya a vállamra
nehezedik.
– Vedd fel, elég hideg van ma reggel idekint, te meg láthatóan reszketsz.
Nem is vettem észre, de így, hogy sikerült átvennem a testem fölötti
irányítást, már érzem a hőmérséklet-különbséget. Hátralesek a vállam fölött,
Joanne-t és Zoe-t látom gondterhelt arccal az ajtóban ácsorogni.
– Jól vagyok – szólok oda nekik. Elmosolyodok, majd Andreához fordulok. –
Sajnálom. Hirtelen rosszul lettem.
– Azt hittem, már elmúltak ezek a rosszullétek.
– Időről időre még előjönnek. Meghatározott dolgok váltják ki őket. –
Felhúzom a kabátomon a zipzárt.
– Gondolom, most a… – Andrea hangja félúton elfogy.
Bólintok.
– Igen, az volt. Váratlanul ért, ennyi az egész.
Felejtsd el! Úgy érzem magam, mint egy idióta.
– Ne bolondozz már! Senki nem gondolja így.
Tapintatlan dolog volt Joanne részéről egy olyan karaktert is betenni a
játékba, aki… érted.
– Biztosan nem volt szándékos – mondom a legkevésbé sem meggyőző
hangon.

11 . F E J E Z E T
– Miért hívják ezt az ösvényt Archer’s Path-nek? – kérdezem az ösvényen
kaptatva.
– Nem tudom biztosan, de azt hiszem, ahhoz van köze, hogy nyílegyenesen
jelölte ki ezen az erdős területen egy skót vadász – mondja Joanne. – Az
ösvény egy szurdok pereméig vezet, a tetejéről egy nyílhegy alakú szikla
nyúlik be. A monda szerint egy nyíl eltalálta a hegyoldalt, ebből keletkezett a
szurdok, amiben a víz utat talált le, a folyó irányába. Innen ered az Archer’s
Fall{7} vízesés neve.
– Népszerű turistahely? – kérdezi Andrea. – Gondoltam, találkozunk más
túrázókkal is.
Az előttünk elnyúló üres ösvényt kémlelem. Az erdő
tőlünk balra van, a hegy túloldalán. Itt teljesen kopár a táj: hegyoldal fog
minket közre mindkét oldalról, az ösvény egy völgy közepén kúszik felfelé.
Csak a hosszú fűszálak, szederbokrok és hanga jelent némi változatosságot.
– Nem kifejezetten az – feleli Joanne. – Amikor tavaly itt jártunk, egy hét alatt
csak egy másik családdal találkoztunk. Ezen kívül nem csábítja ide semmi a
turistákat.
– Milyen messze vagyunk a civilizációtól? – faggatózik tovább Andrea.
– Úgy húsz kilométernyire. Dél felé van egy Gormston nevű kisváros. Nem
szívesen mondom, de ezt leszámítva minden egyéb község csak autóval
közelíthető
meg elfogadható idő alatt. Aberdeen úgy százötven kilométerre van délre.
Felidézem Skócia hozzávetőleges térképét, amely, beismerem, elég
vázlatosan van meg a fejemben.
Nagyjából van róla elképzelésem, merre lehet Aberdeen, de ennél tovább
nem terjed a tudásom.
– Tényleg valahol a semmi közepén vagyunk – mondja erre Andrea. – És
vészhelyzetben mi történik?
Nincs vezetékes telefon, a mobiloknak nincs térereje, és egy kocsit sem
láttam a major mellett parkolni.
– Mondtam, a konyhában van egy rádió.
– És most? Mi lenne, ha idekint érné baleset valamelyikünket? – Andrea
kétkedőén pillant rám.
– Nyugalom – feleli Joanne. – Nálatok vannak a túlélőcsomagok, amiket
kiosztottam, de van nálam egy kis rádiós adóvevő is, na meg fáklyák. Ne
aggódj annyit!
Be kell vallanom, nem valami megnyugtató elképzelés, hogy idekint is
belefuthatunk valamilyen problémába, de valóban van nálunk túlélőcsomag
és elsősegélykészlet.
Ha valahova túrázni indulnék, ugyanezt vinném magammal. Futás közben
csak a mobiltelefon van nálam, de ott bőségesen van térerőm, nem úgy,
mint itt. Legalább Joanne-nél van egy eszköz végső esetre a házban.
Megígérem magamnak, hogy ellenőrzőm, ha visszamentünk.
Úgy egy órányi séta után állunk meg egy rövid szünetet tartani.
– Van nálam néhány, forró teával töltött kulacs, de azokat az Arrow’s
Headre{8} tartogatom – mondja Joanne. – Egyelőre elégedjünk meg a vízzel.
Kinyitom a kulacsom, és körülnézek. Az ösvény két hegyhát között vezet
tovább egy enyhe emelkedőn, majd eltűnik egy hajlat mögött. Gondolom,
mivel még van egy óránk hátra, nem vagyunk túl közel a végső úti célhoz.

Végső úti cél…

A fejemben visszhangoznak a szavak, eszembe jut róla, amit a tegnapi
furgonunk sofőrje mondott. Miért éreztem magam akkor is pont úgy, mint
most?
Kényelmetlenül, feszülten. Megrázom a fejem, mielőtt elözönlenének a
negatív gondolatok, amelyeket, félő, hogy nem tudok kordában tartani.
Túlreagálom, de fogalmam sincs, miért. Előveszem a fényképezőgépemet,
ezzel próbálva másra terelni a figyelmemet.
– Csoportfotó – jelentem be a többieknek. – Gyerünk, csináljunk egy szelfit!
Mindenki összekapaszkodik, én pedig egy sziklán egyensúlyozom ki a gépet,
közben megnézem, mindenki belefért-e a keretbe. Bekapcsolom az időzítőt,
majd futni kezdek, hogy én is csatlakozzak a csoporthoz, aztán mindannyian
pózolni kezdünk, és várjuk a vaku villanását. Az időzítőn beállított tíz
másodperc egy kis örökkévalóságnak tűnik. Ezt követően megnézzük a
fényképet, mindannyian egyetértéssel nyugtázzuk, mennyire jól sikerült, én
pedig még kattintok párat a környező tájról.
– Jobb, ha elindulunk – mondja Joanne, és a hátizsákjába süllyeszti a
vizesüveget. – Mondjátok csak, van bármelyikőtöknek bármi elképzelése
arról, kik lehetnek a játékunk rejtélyes karakterei?
– Jaj, ne! – nyög fel Zoe. – Nagyon pocsékul megy ez nekem. Holnap
konzultálnom kell az Orákulummal, ez már egészen biztos.
– Mi alapján választottad ki a karaktereket? – kérdi Andrea, miközben
nekivágunk az ösvény emelkedőjének.
– Véletlenszerűen, vagy volt benne valamilyen rendszer?
– Határozottan volt benne rendszer – fejti ki Joanne.
–Minden karaktert körültekintően választottam ki, azok tulajdonságai és
relevanciája alapján.
Megpróbálok rájönni, miért kaphattam a karakterem – valakit, aki egy
herceghez ment feleségül, és akit Joanne házasságtörőként jelölt meg. Ez
hogyan kötődhet hozzám? Darren és én épp egy válás közepén voltunk
ugyan, de nekem ugyan semmilyen viszonyom sem volt senkivel.
– Egészen biztosan a megfelelő karaktereket kaptuk?
–kérdezem.
– Igen, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a karakterek kötődnek is
hozzátok.
– És a karakterrel összefüggő titkok? Azoknak sincs semmi kötődése? Az
véletlenszerű volt? – kérdezi Andrea.
– Erre tudhatnád a választ magadtól is – felelek neki én. – Ha Joanne-ről van
szó, soha semmi sem a véletlen műve.
– Köszönöm – mondja Joanne, miközben megfordul, és enyhén meghajol
mindhármunk irányába. – Túl jól ismersz.
Tovább ballagunk az ösvényen, én pedig ismét számba veszem a nyomokat.
Tehát az én karakterem lehet Andrea vagy Zoe is, a titok pedig a
házasságtörés, hisz Joanne az imént erősítette meg, hogy minden választása
egyértelműen illik valamelyikünkre. Tudom, hogy nem rólam van szó, ami azt
jelenti, Joanne Andreáról vagy Zoe-ról hiszi azt, hogy viszonyuk volt, esetleg
viszonyuk van.
Ezt szem előtt tartva megkísérlem magamban mindkettejüket megvizsgálni.
Andreáról el sem tudom képzelni, hogy viszonya legyen. Colinnal betonba
van öntve a házasságuk. Szinte azonnal elvetem az elképzelést. Zoe-nak
viszonya volna valakivel? Egyedül van, következésképp biztosan egy házas
férfiról van szó.
De ezt az elképzelést is szinte azonnal elvetném. Nem igazán tudom
magammal elhitetni, legalábbis azok után, amit a saját férje tett vele. Ez
egész egyszerűen nem az ő
stílusa. Joanne bizonyára téved. Legalábbis remélem.
Úgy tűnik, az időjárás jóindulattal viseltetik velünk szemben – a reggeli
szürke felhőket dél felé sodorta az enyhe szellő, amely cserébe fehérebb,
halványabb felhőket hozott a fejünk fölé. Ötvenöt perc telik el, mire
észreveszem, hogy az ösvény kiszélesedik, és nem emelkedik tovább.
– Megjöttünk – jelenti be Joanne.
Mikor odaérünk az ösvény szélesebb részére, elénk tárul az Archer’s Falls
pompás látványa. A vízesés a közel ötven méter széles szurdok túloldalán
van. A keskeny vízsugár lustán mossa a köveket, mielőtt átzuhanna rajtuk, le
a szurdok falán, mielőtt belezúdulna az alul elterülő kis tavacskába.
– Lélegzetelállító – mondom, mikor megállunk az ösvény szélén. Egy
hatalmas kő egyenesen előre nyúlik a lenti medence fölé. – Ez az Arrow
Head? Biztonságos? Ki lehet rá menni?
– Teljesen biztonságos – válaszol Joanne. – Mindenképp csinálnunk kell egy
fotót, amelyen ott állunk rajta.
Teszek néhány lépést a szikla irányába.
– Én oda ki nem megyek – berzenkedik Zoe. – Soha, amíg világ a világ.
Átkozottul veszélyes.
– Cseppet sem az – vágja rá Joanne. Egészen a szikla pereméig masírozik,
majd kitárt karral szembefordul velünk. – Idesüss! – Elkezd fel-le ugrálni a
sziklán, majd leül, és lelógatja a lábait.
– Ne légy már ennyire meggondolatlan! – kiált fel Zoe. –Most azonnal gyere
vissza!
– Én nem az egyik gyereked vagyok! – érkezik a kurta válasz.
Én is kimegyek egészen a peremig, de nem ülök le a szikla végén. Az
Outward-bound központnál végzett munkám révén rendszeresen másztam
sziklát és ereszkedtem le, de mindig megfelelő mennyiségű kötél és
óvintézkedés társaságában.
– Ez minden idők legpazarabb kilátása – mondom, szünet nélkül az előttem
elterülő látképet fényképezve. – Sehol egy város, egy épület, csak hegyek és
völgyek mindenütt.
– Most már láthatod, miért hoztalak ide titeket – magyarázza Joanne. Lenéz
maga alá. – Abból a medencéből odalent egy apró patak indul, ami
keresztülvág a szurdokon, és egészen Gormstonig folyik.
Egy kicsit közelebb megyek a szikla pereméhez, és lenézek.
– Hűha. Le tudunk valahogy menni a medencéhez?
– Igen. Ez az egyik meglepetésem – mondja Joanne.
Visszahúzza a lábát a szakadék fölül, majd feláll és leporolja nadrágjáról a
nem létező port. – Ebben épp kapóra jössz.
– Én?
– Igen. Le fogunk ereszkedni odáig.
– Igen? – felvonom a szemöldököm, és a többiekre pillantok. – Van egy
tippem, hogy nem tudnak semmiről.
– Persze, hogy nem, mert akkor el se jöttek volna. Ne aggódj, nem lesz
választásuk. Kész helyzet elé lesznek állítva.

12.FEJEZET
– Olyan. Isten. Nincs. – Andrea minden szót megnyom, karba tett kézzel néz
Joanne-re, mintha teljesen elmentek volna neki otthonról. Teljesen együtt
tudok érezni vele – nekem ugyan nem okoz fejfájást egy ilyen ereszkedés, de
elhiszem, hogy nem ez az első számú választás mindenki számára.
– Ne légy már hátulgombolós! – mondja Joanne, majd letérdel, és nekiáll
lecsatolni a hátizsákját. – Az én születésnapomat ünnepeljük, tekintsd úgy,
hogy ez minden idők születésnapi ajándéka. – Zoe-ra néz. – Te benne vagy,
nemde?
Zoe kényelmetlenül néz előbb kettőnkre, majd vissza Joanne-re.
– Nem mondom, hogy el vagyok ragadtatva az ötlettől.
Egészen pontosan honnan kezdjük az ereszkedést? Kérlek, ne mondd, hogy
onnan, a peremről!
– mutat oda, ahol Joanne a lábait lóbálta nemrég.
– Van egy hely a szurdok falában, kicsit arrébb.
Alacsonyabban van, összesen úgy öt méter lehet. – Joanne előhúz két nagy
tekercs kötelet, egy hevedert, egy sisakot és egy csomó kampót, karabinert
és éket. Andreára néz.
– Semmi különbség sincs a sziklamászáshoz képest, azt kivéve, hogy az
ellenkező irányba haladunk. Bradleynél is remekül teljesítettél tavaly a
szülinapi sziklamászáson.
– Az azért más volt – felel Andrea. – Az egy sportcsarnok volt, oktatókkal.
Biztonságos közeg.
Szőnyegek, biztonsági kötelek, ilyesmi.
– Ez attól nem különbözik semmiben. Mindannyian megfelelő
védőfelszerelést viselünk. Mit gondolsz, miért cipeltem magammal ezt az
átkozottul hatalmas zsákot?
Minden itt van benne. Teljesen biztonságos lesz. Én leszek legfölül, Carys
pedig odalent.
– Ezt azért nem lett volna rossz korábban megtudnom –jegyzem meg.
– De akkor elrontottam volna a meglepetést.
– Vettem az adást. – Végignézek a felszerelésen, amit Joanne a földön
rendezget. Lenyűgöz, hogy mi mindent tudott bepréselni abba a hátizsákba.
– Hogyan csináljuk?
– kérdezem, észrevéve, hogy csak egy szettnyi cuccot látok.
– Te ereszkedsz le elsőként, utána felhúzzuk az egész felszerelést a
következőnek. Amikor még valaki lent van, megismételjük ugyanezt. –
Magyarázza Joanne. – Nem tudtam volna magammal cipelni négy sisakot,
hámot, négy pár kesztyűt, meg minden egyebet.
– Merre is van ez az alacsonyabb perem? – kérdezi Andrea a környéket
fürkészve.
– Végig kell mennünk az ösvényen erre, és egy kanyar után ott leszünk az
alsó szinten. – Joanne feláll, és a szurdok irányába fordul. – Ott elöl, ahol az a
kiszögellés van, látjátok? Tavaly ott ereszkedtem le Trisszel, Oliverrel és
Rubyval.
– És ha leérünk, akkor mi lesz? Csak azt ne mondd, hogy vissza kell
másznunk! – Úgy fest, Andreát még mindig nem sikerült meggyőzni, de
maga a tény, hogy kérdéseket tesz fel, az egyre apadó ellenállása jele. – És
ha most azt mondod, hogy valahol van egy ösvény, vagy lépcsősor, akkor én
ugyan nem fogok kötélen leereszkedni, az hótziher. Akkor inkább lemegyek
gyalog.
– Ez a következő meglepetés, de ha elmondom, el is rontom az egészet –
mondja Joanne vigyorogva. – Hidd el, ha mondom, nem vezet le lépcsősor, és
nem fogunk visszamászni.
Zoe enyhén oldalba könyököli Andreát.
– Ugyan már, jó…
Andrea azonnal félbeszakítja.
– Ha most azt mondod, jó móka lesz, én esküszöm, sikítani fogok. Elég sok
jelző kavarog a fejemben, de a móka sehol sincs köztük.
Pár másodpercig azon tűnődöm, vajon Andrea mindenek ellenére mégis
visszavonulót fúj-e. Megfordul, a válla fölött visszanéz az ösvényre, amin
eljöttünk idáig, majd tesz pár lépést a perem felé, az ereszkedésre kijelölt
pontot kémlelve. Lebiggyesztett ajkakkal szólal meg.
– És egészen biztosan nincs lépcső?
– Egészen biztosan – mondja Joanne.
Andrea hosszan fújja ki a levegőt.
– Tekintettel arra, hogy fogalmam sincs, merre van az arra, és amúgy is
kétórás gyalogút, úgy néz ki, nemigen marad választásom.
– Remek – mondja Joanne, széles mosollyal az arcán, majd átkarolja Andreát.
– Ezért imádlak olyan nagyon.
Mindig mérlegre teszel mindent, és mindig a megfelelő
kártyákat játszod ki.
Andrea zavartan néz rám Joanne válla fölött. Vállat vonok: fogalmam sincs,
miről beszél, de örülök, hogy Andrea igent mondott.
Mielőtt nekiállunk a nagy leereszkedős kalandnak, úgy döntünk, harapunk
valamit. Joanne előrelátóan mindenkinek csomagolt valamit ebédre.
– Az iskolás évek jutnak eszembe erről – lelkendezik Zoe. – Mindenki egy
uzsonnás dobozzal ücsörög.
– Vicces, pont ugyanezt éreztem, amikor csomagoltam -szólal meg Joanne. –
Ez meg olyan, mint egy osztálykirándulás.
– Nyugtass meg, hogy nem kell tanárnéninek szólítanunk, és nem kell
kikéretőznünk pisilni – gúnyolódik Andrea.
– Eszemben sincs semmi ilyesmi – feleli Joanne. – Meg a végén amúgy is
kivételeznem kellene veled. Te lennél az a komisz, rendbontó kölyök, aki
soha nem csinálja azt, amit a tanárok mondanak.
– Én is erre tippelek – jegyzem meg.
– Az ilyet én erős és független jellemnek hívom – mondja Andrea, mielőtt a
szendvicsébe harapna.
– Én meg emeletes fejfájásnak – felelem ártatlanul.
– Ámen! – helyesel Joanne. – Ó, és ha szeretnél elmenni pisilni, azt javaslom,
inkább most intézd el.
Vagy kénytelen leszel tartogatni egészen addig, amíg haza nem értünk.
– Itt a szabadban? – nyög fel Zoe. – Emlékszem arra a túrára Snowdonban,
ahol muszáj volt keresnem egy megfelelő helyet hozzá.
– Ugyan, semmi okod szégyenlősködni – nyugtatja Andrea. – Csak csajok,
meg ilyesmi.
– Á, kötve hiszem, hogy Zoe szégyenlős volna – jegyzi meg Joanne, játékosan
oldalba bökve Zoe-t. – És nem hiszem, hogy aggasztaná, ha nem csak csajok
lennének itt. Na, eredj már!
Zoe nevetve áll fel, de egyértelműen látszik rajta, hogy azon tűnődik,
olvasson-e a sorok között. Ezen tűnődöm én is.
Úgy negyven perc telik el, mire mindannyian végzünk az ebéddel, közben
kétértelmű megjegyzésektől mentesen csevegünk tovább, majd elindulunk
az ösvényen egy szinttel lejjebb. Kinézek a peremen túlra ott, ahol
megállunk, és megpróbálom felmérni a magasságot. Ahogy Joanne is mondta
korábban, úgy öt méter választhat el minket a szurdok fenekétől. Egy, a kis
tó mellett húzódó kavicságyra fogunk leérkezni.
A mögöttünk emelkedő sziklafalat vizsgálom, három olyan pontot keresek,
ahova rögzíteni tudjuk a kötelet.
Elég sok erre alkalmas kiszögellés és kő van rajta.
Beismerem, egy kicsit feszült vagyok attól, hogy ismeretlen terepen
ereszkedem le. Bármikor volt részem hasonlóban, mindig jól bejáratott
helyeken tettük, amelyekkel a csoportok fiatalabb tagjai is megbirkóztak.
– Milyen lefelé a sziklafal? – teszem fel a kérdést Joanne-nek.
– Amennyire fel tudom idézni, egyenes. Nincsenek zűrös pontjai, még a
kezdőknek se okozhat gondot. – Sokkal magabiztosabban válaszol, mint
amennyire én érzem magam.
A kezembe nyom egy apró hálótáskát, én pedig kiveszem a biztonsági
hevedert. A lábaimat átdugom a hurkokon, felhúzom a hevedert, valahogy
úgy, mintha nadrágot húznék, majd szorosan rögzítem a derekamon az
övrészt. Miután ezzel megvagyok, a hátamon is meghúzom a pántot.
– Itt vannak a támasztóékek – mondja Joanne, és elővesz három
kötéldarabot, a végükön egy-egy fémszeggel, amelyek formája lehetővé
teszi, hogy a sziklák réseibe csúsztatva horgonyt alkossanak. – Ott egy jó
hely, amott meg egy másik.
– Három kellene – mondom. – Általában három helyen szoktam horgonyozni.
– Megvizsgálom a sziklafalat, majd miután jóváhagyom a Joanne által
javasolt helyeket, egy hatalmas, félig a szurdok oldalába temetett sziklát
választok a harmadik horgony számára, majd köré is tekerem a kötelet.
Csak pár percig tart a három biztosító pont rögzítése.
A kötelet a gyűrűkhöz rögzítem, majd mindent kétszer ellenőrzők, mielőtt
nekivágnék.
– Biztos, hogy meg akarod tenni? – kérdezi Andrea, mikor a lelógó
kötélnek egész testsúlyommal nekifeszülve elkezdem magam háttal a perem
felé manőverezni.
– Abszolút – felelem. Érzem az ereimben lüktetni az adrenalint. Jó ideje nem
ereszkedtem már le sziklafalon, de a félsz enyhe reszketésével elegy
izgatottság hirtelen teljesen elborít. Szinte folyton egy sziklán lógtam, mielőtt
Alfie megszületett. Darrennel számtalanszor mentünk el túrázni, sziklát
mászni, kajakozni – általában igyekeztünk a legtöbbet kihozni a szabadban
töltött nyaralásokból. Egy pillanatra teljesen elárasztja a tudatomat a
nászutunk emléke: teljes felszereléssel vágtunk át az Exmooron. Házas
ismerőseim többsége a tengerparton, puccos helyeken töltötte a nászutat,
mi viszont Darrennel a kevésbé megszokott úti célok hívei voltunk. Nem
foglalkoztunk vele. Imádtuk. Darren akkoriban elég sok mindent imádott.
Például az életet is.
Igyekszem a fejemből kitoloncolni ezt a gondolatot.
Jobban teszem, ha nem indulok el ezen az úton: túl sok fájdalommal járna.
Veszek egy mély levegőt, bólintok, és mosolyogva szólok a többiekhez:
– Olyan az egész, mint a biciklizés – mondom. – Jusson eszetekbe, hogy ez a
legrosszabb része, de bíznotok kell bennünk. Nem indulnék el, ha nem
érezném biztonságosnak, és abban is biztosak lehettek, hogy titeket is
lebeszélnélek róla. Oké?
– Ha te mondod – felel Andrea.
– Helyezzétek a kötélre a súlyotokat. Dőljetek hátra, hogy a lábatok
derékszöget zárjon be a fallal, derékból pedig dőljetek előre, nagyjából L-
alakban. – Világos és tömör iránymutatást tartok, elmondom, hogyan tartsák
meg egy kézzel a kötelet, és hagyják átcsúszni a másikon. – Mindaddig, amíg
ez a kötél a hátatok mögött marad, nem sodródhattok el sehova. Lazán
engedjetek a szorításon, és gyakorlatilag le fogtok lépdelni a sziklafalon. –
Hátradőlök, és Andrea és Zoe kedvéért nagyon lassan megmutatom, hogyan
tudnak lemászni a falon. Mikor nagyjából félúton vagyok, felkiáltok nekik.
– Én itt ki fogok ugrani, de ha ideértek, ti ketten csak folytassátok a
gyaloglást, jó?
Mikor leérek a szurdok aljára, újra elönt az adrenalin. Veszettül élveztem ezt
a rövid ereszkedést, és a vele együtt járó izgalmat is. Leveszem a hevedert,
a sisakot és a kesztyűket, ráakasztom az egészet a kötélre, és felkiáltok
Joanne-nek, hogy húzza fel a csomagot.
Várok, amíg a többiek előkészülnek, közben pedig felmérem a környezetet.
A sziklafaltól nem messze van egy sáros rézsű, az ott növő fű fokozatosan
adja át a helyét a tóparti köveknek-kavicsoknak. A szurdok túloldalán
lezúduló vízesés kecsesen omlik le a sziklafal oldalán, kimondottan
elegánsan, csupa méltósággal mártózik bele az alul elterülő medencébe. A
vízesésből gyűrűző víz hűvös, nyugodt hangulatot áraszt. Balra nézve látom,
ahogy a víz végigfúrja magát a keskeny mederben, majd elkanyarodik és
becsatlakozik a fentről látott patakba, amely, mint Joanne említette, a major
mellett folyik el.
Megfordulok, és csak most tűnik fel két, a sarokban elrejtett kajak. Szóval ezt
találta ki nekünk Joanne.
Leevezünk a patakon. Részemről kitűnő ötlet, de nem vagyok benne biztos,
hogy Andrea vagy Zoe is el lesznek ragadtatva. Bár, becsületükre legyen
mondva, az ereszkedéssel kapcsolatban sem berzenkedtek túl sokat.
Ezek után egy laza evezés hazáig még kikapcsolódásnak sem utolsó.
Kiáltást hallok fentről: felkészültek. Lassan előtűnik Andrea, ahogy apró
lépésekkel igyekszik háttal lejutni.
– Ajánlom, hogy kapj el, ha le találok zuhanni! – kiáltja.
Bámulatos módon némi tépelődés után kezdőhöz képest elég gyors ütemben
sikerül leérnie. Mindig az első
pár lépés a legnehezebb, de amint túl van rajtuk az ember, és már bízik a
kötelekben, a folytatás pofonegyszerű.
Andrea alig várja már a szilárd talajt, ezért az utolsó egy méteren
gyorsabban ereszkedik, végül minden elegancia nélkül rogy le előttem a
földre.
– Megcsináltad! Annyira nem is volt vészes, igaz? – kérdezem, lelkesen
dicsérve. Felhúzom, és segítek neki kikapcsolni az övét, eközben ő leemeli a
sisakját.
– Hmm. Azt nem mondanám, hogy jöhet még egy kör –mondja. – Legalábbis
most biztos nem.
Nem sokkal ezután Zoe is megérkezik a sziklafal lábához. Az ő ereszkedése
az előzőnél zajosabbra, sivalkodósabbra sikerült.
– Ó, Istenem, hát ez fantasztikus volt! – Csiviteli. – El sem hiszem, hogy
megcsináltam. Úgy érzem magam, mint egy igazi kalandozó. Vuuhhúúúú!
Nem tudok nem nevetni ezen a kitörő lelkesedésen.
Ezt imádom benne: bármit csinál, azt teljes odaadással csinálja.
Joanne fentről ünnepeli.
– Ügyes voltál, Zoe! – Előredőlve néz ránk lefelé, amitől szakozik egyet a
gyomrom. Úristen, túl közel van a peremhez! Odasietek Zoe-hoz, átveszem a
hevedert, mindent rögzítek, majd felszólok Joanne-nak, aki az egészet
harmadszor is felhúzza.
Eltűnik a szemünk elől, a kötél pedig ide-oda pattogva indul meg a fenti
perem irányába. Türelmesen várakozunk, olykor fel-felnézve: azt várjuk,
mikor jelenik meg a sziklafalon.
– Mi lesz a felszereléssel? – kérdezi Zoe.
– Az ékekkel? Gondolom, majd valamikor visszajön értük. – mondom. – Nem
szokatlan eljárás hátrahagyni őket a következőnek, aki szeretne le-vagy
felmászni. – Felnézek. Arra számítok, hogy végre megpillantom Joanne
alakját a sziklafalon, de még mindig se híre, se hamva.
– Joanne! Jól vagy? – Csend. – Joanne! – próbálkozom újra, majd még
egyszer, sokkal hangosabban. – Joanne!
Majd a peremen átbukva a szürke égbolton megjelenik egy papírdarab. Több
alkalommal is megpördülve, ide-oda lendülve érkezik le a lábunk elé.
Felveszem, és kihajtogatom.
– A majorban találkozunk – olvasom fel hangosan.
– Micsoda? – kérdezi Andrea, és kiveszi a lapot az ujjaim közül. – Már megint
mi a picsát bohóckodik?
Joanne! Joooooooaaaaaanne! – Rám néz, majd Zoe-ra. – Ez valami kibaszott
vicc?
– Ha az, nem igazán vicces – válaszolom. A tekintetem felfelé mászik a
sziklákon, majd végigpásztázza a fenti párkányt. Félig-meddig arra számítok,
hogy Joanne megjelenik, és közli, ez is csak egy a tréfái sorában, mint tegnap
az erdőben. Újra felkiáltok neki. Azaz mindannyian a nevét kiáltozzuk, de
senki sem válaszol. – Úgy tűnik, tényleg itt hagyott minket – mondom,
miközben érzem, ahogy a meglepetés helyére beköltözik a felelőtlen
viselkedése miatt érzett harag. Nem csak, hogy minket itt hagyott, ő maga is
egyedül van. Mi lenne, ha valami baleset érné a visszafelé tartó úton? Aztán
eszembe jut, hogy azt mondta, van nála egy kis hordozható rádió,
vészhelyzetek esetére. Ami szép és jó, de velünk mi lesz?
Joanne felelőtlensége miatt kikívánkozik belőlem pár szitokszó.
– Csak lássam még egyszer, én esküszöm, megölöm – mondja Andrea. – Most
ugyan mi a hóhért csinálunk?

13.FEJEZET
Be kell ismernem, ez kezd túlzás lenni, még Joanne-hez képest is. Tudom,
hogy szerinte ez az egész fergetegesen vicces, és hogy őszinte legyek, nem
tűnik rossz programnak leevezni a folyón kajakkal. Az bosszant, ahogyan ezt
a helyzetet ránk akasztotta. Andrea egészen biztosan jól fogja viselni a
kajakozást, Zoe viszont jócskán kilép ezzel a komfortzónájából, bármennyire
sportos is a fizikuma. Nála a jóga a befutó, a tenisz és az úszás – nem az a
rettenthetetlen erdőjáró típus.
Joanne híján én vagyok az egyetlen tapasztalt kajakos. Nem fair tőle, hogy
belekényszerített ebbe a helyzetbe. De most túl sok mozgásterem nem
lehet, Joanne ismét olyan helyzetbe hozott minket… hogy is mondta nem is
olyan régen? ja, igen, kész tények elé lettünk állítva.
A kajakokkal szemezek. Kétüléses mindkettő, tehát egyikünknek egyedül kell
lapátolnia.
– Mennyire jól tudtok evezni? – kérdezem a többieket színlelt lelkesedéssel,
és fejjel a járműveink irányába bökök.
– Ez egy rossz vicc – fakad ki Andrea. Felnéz újra a peremre, ahonnan
lejöttünk. – Joanne! Ha ott vagy, akkor azt javaslom, gyors iramban told le
ide a seggedet!
– Felém fordul. – Fel tudsz mászni megnézni, mi a helyzet?
– Felmászni? Még ha jó ötletnek is tartanám – de nem az –, akkor sincs mivel
felmennem. Most küldtem fel a köteleket és a hevedert. – A sziklafalat
nézem. Van néhány hely, ahova felhúzhatom magam és felléphetek, de ezt
felszerelés nélkül csak egy őrült próbálná megmászni.
– Most arra van a legkevésbé szükségünk, hogy Carys lezuhanjon és
megsérüljön – mondja Andrea. A hangjából kicseng valamelyest, hogy
elvesztette a türelmét. – Akkor aztán tényleg orrig merülünk el a szarban.
– Bocs, hülye ötlet volt – válaszol Zoe.
– Még segítséget sem tudunk hívni sehogy – mondom. –Joanne hátizsákjában
van a rádió. Illetve feltételezem, hogy ott van. Megnézhettem volna. – A
felszín alatt fortyog bennem a düh, de érzékelem, hogy egy másik érzés
kezdi átvenni fölöttem az uralmat. Egyre nyugtalanabb vagyok. Felteszem
magamnak a kérdést, mi lehetett a Joanne lépése mögötti indíték. Nem a
fizikai veszély aggaszt, aminek most kitett minket, inkább a tettei mögött
meghúzódó pszichés háttér. Intelligens nő
és pszichológus a férje – tudnia kell tehát, hogy egyénként és csoportként
egyaránt stressz és szorongás forrása lesz a szituáció. Egyelőre viszont
inkább nem osztom meg a többiekkel, min töprengek. Sem a hely, sem az
idő nem megfelelő. Egyelőre meg kell próbálnunk pragmatikusan
gondolkodni. Azonban az egész hétvégét illető kétségek torz zsongása egyre
koherensebb sugallattá alakul a fejemben.
– Ez annyira felelőtlen dolog volt tőle – bosszankodik Andrea csípőre tett
kézzel. Egyetértőn bólintok.
– Ne vesztegessük tovább az időt sopánkodással! – mondja Zoe. – Nincs
választásunk. Kajak, vagy semmi.
– Kajak – mondom szükségtelenül.
Zoe vállat von.
– Mindegy.
– Hé, ez meg mi? – mutat Andrea ismét a felettünk levő perem irányába.
Felnézve egy újabb kis, fehér papírdarabot látunk lomhán ereszkedni felénk.
Andrea párszor el próbálja kapni, de a papírlap szemtelenül libeg el a
kapkodó kezek elől, majd a lábunk előtt állapodik meg a köveken.
Andrea lehajol, hogy felvegye, én pedig épp ugyanekkor nézek fel újra
valami késztetésnél fogva. Alig van időm felfogni, de újra zuhanni látok
valamit.
– Vigyázz! – kiáltom, és kezemet a fejem fölé emelve ugrok el az útból. Az a
valami a vállamnak csapódik, a fájdalom hatására felkiáltok, a nekem ütődő
dolog pedig a földre omlik.
– A kötél az – mondja Andrea. – Hé! Joanne! Ki tudsz találni még valami
ostobaságot? – Jól hallható, mennyire dühös.
Nem meglepő módon csak a csend válaszol.
– Attól tartok, így már teljesen kizárhatjuk a visszamászás lehetőségét –
mondom a vállamat dörzsölgetve, amit igencsak megviselt a kötéllel való
találkozás. Valószínűleg marad is utána egy zúzódás. – Na, mindegy, mi áll a
papíron?
Andrea közben már felemelte a levelet, amit most ki is bont.

Később találkozunk. Jó szórakozást!

– Jó szórakozást! – ismétli meg Andrea. – Majd kap tőlem szórakozást, csak

kerüljön a szemem elé.
– Rendben, inkább lássunk neki! – mondom, érezve, hogy a barátnőm épp az
egyik fékezhetetlen dühkitörése peremén egyensúlyoz. Nem túl gyakoriak,
de ha sor kerül rájuk, jobb, ha mindenki elhúzódik az útjából. A fejemben
gyors iramban száguldanak a forgatókönyvek, az egyikben Andrea pontosan
elmondja Joanne-nek, mi a véleménye a legutóbbi húzásáról. Beleremegek a
gondolatba, hogy ezek ketten újra összeakasztják a szarvaikat. Ha Joanne
ezen a hétvégén próbál helyrehozni mindent, akkor igencsak rosszul mérte
fel, hogyan is kellene nekilátnia.
– Tud valamelyikőtök valamennyire kajakozni? – kérdezem, ezzel is elvonva
Andrea figyelmét a Joanne-nel kapcsolatos, gyilkos gondolatokról.
– Eddig csak néhányszor ültem ilyenben – feleli Zoe.
– Én már kajakoztam – feleli Andrea. – Amikor a tengerészkadétok
szabadidős koordinátora voltam.
Tudjátok, Bradley-nek akkor volt az a korszaka, amikor csatlakozni akart a
haditengerészethez.
Mosolygok. Élesen emlékszem rá – Bradley rávette Alfie-t is, hogy menjen el
vele néhány találkozóra, de aztán Darren meghalt, és Alfie nem járt el rájuk
többé.Soha nem nógattam, hogy folytassa, bár így visszagondolva talán ezt
kellett volna tennem. Ha Alfie el tudná magát foglalni valamivel, valami el
tudná vonni a gondolatait otthonról ahelyett, hogy bezárkózik a szobájába,
talán nem lenne olyan, amilyenné vált. Újra kezd feltörni bennem a
bűntudat.
– Te fogd az egyiket! – utasít Andrea, mielőtt esélyem lenne megszólalni. – Én
és Zoe megyünk a másikkal.
– Akkor én megyek elöl, nektek más dolgotok nem lesz, csak követni. –
Közelebb lépek a vízparthoz, és elnézek a patak irányába. A partoldal lejjebb
meredekebb lesz, a fű köveknek adja át a helyét. A patak másik oldalán
olyan húsz-huszonöt méter magasan tornyosul fel a sziklafal. A patak
elkanyarodik jobbra, így nem sokat látok belőle, de a víz csendes. A
túloldalon lágyan leomló vízesés alig gyakorol hatást a vízfelületre.
– Mennyit kell eveznünk? – kérdezi Zoe, odalépve mellém a vízparton.
– Nem tudom biztosan. Joanne azt mondta, a major mellett halad el.
Valószínűleg lesz arra egy olyan pont, ahol ki tudunk kötni.
A kajakok elég stabilan állnak a vízen, Joanne pedig volt olyan előrelátó, hogy
odakészítse a sisakokat és mentőmellényeket. Összeszedem a szikláról
ledobott kötelet, és kézzel-könyökkel takarosan feltekerem, mielőtt ledobnám
a csónak orrába.
– Ehhez meg mit szólsz? – kérdezi Andrea csípőre tett kézzel, egyik lábát a
másik kajak peremén pihentetve.
– Mihez? – kérdezem, és benézek a csónakba. – Sisakok, mentőmellények. Mi
a gond?
– Számold meg őket.
– Négy-négy van mindenből – felelem. Nem értem, mit akar ezzel. Zoe épp
ennyire értetlenül áll mellettem.
– Négy sisak, négy mellény – mondja Andrea. – És mi hányan vagyunk?
Hárman. Miért tett volna be négyet, ha nem akart ő is velünk jönni?
– Ez tényleg furcsa – értek vele egyet, közben próbálom megérteni, Joanne
mit miért tesz. Aztán elkezdek mindent megkérdőjelezni, amit eddig csinált a
hétvégén. Úgy néz ki, Joanne semmit nem akart a véletlenre bízni, de
nehezen tudok értelmet társítani a tetteihez. – Gondolom, azért tett be
négyet, mert fel akart készülni arra az esetre, ha esetleg meggondolná
magát, és mégis velünk tart. Tudod jól, milyen. – Miután már hangosan
kimondtam, érzem, mennyire nem hangzott meggyőzően.
– Lehetséges – mondja Andrea, és érzem a hangjából áradó szkepszist. –
Kíváncsi vagyok, miért gondolta meg magát.
– Ki tudja. – Megpróbálok a visszatérésre összpontosítani. Joanne lépéseit
ráérünk később is elemezni. Egyesével felemelem és kiosztom a sisakokat,
majd ugyanezt megismétlem a mellényekkel is. Néhány perc alatt
előkészülünk, közben adok néhány tippet Zoe-nak és Andreának is a
beszállással kapcsolatban. – Be kell gázolnunk a mélyebb vízbe.
– De átkozottul hideg – nyivákol Andrea.
Térdig felgyűrtük a nadrágszárainkat, a víz már a zoknik tetejéig ér.
Zoe lábujjhegyen áll.
– Hamar, szálljunk már be abba a csónakba.
A víz extrémen hideg. Ma nem sütött a nap sem, hogy legalább a sekélyebb
rész hőmérséklete enyhébb lehessen. Egyenesben tartom a kajakot, amelybe
elsőként Zoe kapaszkodik be. Szerencsére ez a pados típus, amiben le is
lehet ülni. Némi fészkelődés után kényelembe helyezi magát.
Andrea beül mögé, a kajak jobbról balra imbolyog, miközben felveszik az
evezőket. Enyhén meglököm a csónakot a tavacska közepe felé.
– Tandemben evezzetek – szólok még utánuk úton a part felé, ahol nekiállok,
hogy a saját kajakomat is mélyebb vízbe juttassam.
Annak ellenére, hogy szeretnék megfeledkezni Joanne-ról és kisded
játékairól, gondolatban újra és újra visszakanyarodok a felszín alatti
feszültséghez, amit végig éreztem áradni belőle. Kezdem azt hinni, teljesen
mellélőttem a meghívás mögött húzódó okok értelmezésekor.
A másik kajak felől érkező kiáltásra kapom fel a fejem. Andrea és Zoe a part
felé sodródnak. Látom, hogy Andrea utasításokkal ostromolja Zoe-t, akinek
láthatóan gondot okoz megkülönböztetni a jobb és bal oldalakat.
– Bal kéz le! – kiáltja. – Jobb. Be. Húz. Ki. Bal. Be.
Húz. Ki. Nem! Nem így. Gyorsabban!
– Zoe! Hagyd abba egy kicsit az evezést! – kiáltok oda. –Most, bal. Bal. Újra.
Gyerünk, így tovább! Bal! – Félig becsukott szemmel követem a kajak útját,
egyenesen a part felé. Andrea valami csoda folytán megakadályozza a
komplett katasztrófát, és a kajak visszakanyarodik a parttól, mindeközben
viszont benavigálnak egy, a víz fölé lógó ág alá. Zoe elhajol az útjából, amitől
a kajak előbb az egyik, majd a másik irányba leng ki.
A szurdokot betölti a csobogás és kiáltások zaja, mikor mindketten a vízben
kötnek ki. Az utasai súlyától megkönnyebbült kajak orral felfelé áll ki a vízből.
– Baszd meg, te idióta! – kiált rá Andrea minden könyörület nélkül Zoe-ra, aki
nem késlekedik a válasszal, és visszakiabál, mondván, nem az ő hibája volt.
Azt hitte, Andrea kormányoz, és különben is, nem látta azt a rohadt ágat?
Valahogy sikerül magukat visszaküzdeni a kajakba, és nagy
megkönnyebbülésemre látom, ahogy mindkettőből kitör a nevetés.
Odaevezek, a csónak mellé húzódva, amit igyekszem kézzel egy helyben
tartani.
– Mindketten jól vagytok? – kérdezem, miután sikerül abbahagynom a
nevetést. – Őszintén szólva bánom, hogy nem volt nálam kamera. Ez
fergeteges volt!
– Még jó, hogy nem olyan mély itt a víz – mondja Andrea. – Csurom víz
vagyok deréktól lefelé. Zoe, te jól vagy? Ne haragudj, hogy kiabáltam veled!
A bocsánatkérésére egy legyintés a válasz.
– Minden rendben, ne aggódj! Azt leszámítva, hogy megfagyok. Csak
kerüljön Joanne a kezeim közé, meglakol ezért, annyi szent.
– Ugye nem néz minket valahonnan föntről kacagva?
–kérdezem a sziklaoldal tetejét, majd a fákkal borított partot fürkészve. Nem
mintha sok mindent láthatnék a sűrű erdőben. Leveszem a kabátomat, és
Zoe felé tartom.
– Tessék, fogd! A pulóverem alatt van egy termomellény.
Jól leszek. Bocs, Andrea, de neked nem tudok semmit kölcsönadni.
– Semmi vész, túlélem. Induljunk el, mert ha így folytatjuk, ránk sötétedik.
Evezni kezdünk. Andrea és Zoe idővel rátalálnak valami ritmusfélére. Hiába
vannak ketten is a kajakban, elég nagy előnyre teszek szert előttük. Kétszer
lelassítok, és megvárom, amíg nagy nehezen beérnek.
Az égbolt már sötétedni kezd, mire a patak egy kanyarulata után a távolban
megpillantjuk a major melletti hidat. Felnézek balra, ahol meglátom a ház két
kéményét a part menti töltés fölött ágaskodni.
– Istennek hála, megcsináltuk! Ügyesek voltatok! – Égnek a karjaim, ami nem
is csoda, hisz egymagámban kellett egy kétszemélyes kajakban eveznem, és
örülök, hogy végre megérkeztünk. A part mellé húzódunk, ahol egy apró,
kétszemélyes kis stég vár minket.
Némi szöszmötölés után sikerül kilépnünk a kajakokból, majd rögzítjük is őket
a stég oldalánál álló apró rúdhoz.
Az égbolt fenyegető, grafitszürke felhőkbe öltözött, észrevétlenül osont
egyenesen a hátunk mögé az alkony, a vízre lassan leereszkedik az éjszakai
köd. Külön öröm hát meglátni végre a házat.
– Nem látom égni a lámpákat – jegyzi meg Andrea.
– A kéményből sem jön füst – teszem hozzá. Azt reméltem, Joanne már vár
minket, és a kandallóban vidáman ropog a tűz. Sajnos azonban nem úgy
tűnik.
– Ne mondjátok, hogy ez még mindig a kis tréfája része! – dohog Andrea.
Ahogy a házhoz közeledünk, az elöl haladó Zoe hirtelen megáll, és felénk
fordul.
– Ez furcsa. Nyitva van az ajtó.
– Ma én jöttem ki rajta utolsóként, és határozottan emlékszem rá, hogy
becsuktam – mondja Andrea. – Emlékszem még arra is, hogy Joanne-t
megkérdeztem, nála van-e a kulcs.
Előremegyek, óvatosan kitárom az ajtót.
– Joanne? Ott vagy?
– Ugyan hol a pokolban lehet? – kérdezi Andrea.
– Mi van, ha eltévedt? Vagy valami baleset történt? – veti fel Zoe, szavakba
öntve saját félelmeimet.
– Ha nincs itt, vissza kell mennünk, és meg kell keresnünk – mondom.
Kinézek, mert nem szeretném, ha a többiek láthatnák az arckifejezésem.
Nem igazán rajongok a sötétben indított mentőakció ötletéért, főleg hogy
mindannyian át vagyunk ázva és fázva. Joanne viselkedése kezd alaposan
felbosszantani.
– Olyan buta játék ez – mondja hangosan Andrea, miután végleg elveszítette
a türelmét. – Azt kell mondanom, az ő hibája az egész. Mi a francnak indult el
egyedül? – Felvont szemöldökkel nézek a barátnőmre, aki dacosan
viszonozza a tekintetem.
– Én csak kimondom hangosan, amit ti ketten is gondoltok. – Átfurakszik
mellettem, és felkapcsolja a lámpát. – Felmegyek, és lezuhanyzom. – A
lépcső lábánál megáll, felsóhajt, majd felénk fordul újra. – Figyeljetek, biztos
vagyok benne, hogy valahol itt van, de most semmi kedvem bújócskázni.
Csontig átáztam, fázom, és elfáradtam. Megyek, lezuhanyzom, és ha nem
bukkan fel, mire végeztem, akkor elindulunk, és megkeressük.
Nem fogok tovább asszisztálni a gyagyás kis játékaihoz.
Zoe kérdőn néz rám, amire egy vállvonással válaszolok, majd néhány
másodpercnyi tépelődés után lehúzza kabátja cipzárját.
– Bevallom, én is alig várom már, hogy megszabaduljak ezektől a ruháktól.
De ha nem bukkan fel, miután lezuhanyoztunk és felvettünk valami száraz
ruhát, akkor meg kell keresnünk. Áll az alku?
– Áll – felelek.
Átadja a kabátomat.
– Köszönöm, hogy kölcsönadtad. Öt perc múlva ugyanitt.
Elveszem tőle és felakasztom.
– Kerítek én is valami száraz göncöt, aztán felteszem a kannát, és begyújtom
a tüzet.
Felveszek egy száraz melegítőnadrágot és egy pólót, és átmegyek a
nappaliba, félig-meddig abban reménykedve, hogy Joanne ott ül a fotelben,
és önelégülten mosolyog, de a szoba teljesen kihalt.
Gyorsan benézek az ebédlőbe és a konyhába is, hátha ott van, de épp
annyira üres minden itt is, mint a nappaliban.
Végigborzongok, feláll a szőr a hátamon – nem tudom elhessegetni az érzést,
hogy valami nagyon nincs rendben. Az ablak felé nézek, és megrettenek az
onnan visszanéző tükörképemtől, de rögtön utána el is kezdek átkozódni,
amiért hagyom, hogy a ház különös atmoszférája elhatalmasodjon rajtam.
Amikor nekilátok tüzet rakni és begyújtani, meghallom odafent a víz
zubogását, ezt követően pedig Andreát, aki átkiált Zoe-nak és bejelenti, hogy
végzett.
Ajtók nyílnak és csukódnak, lépések kopognak az emeleti padlón, majd újra
hallom a csobogó víz hangját, Zoe énekének tompa hangjaival kiegészülve.
Egy örökkévalóság, mire a tűz égni kezd, de az apró ágacskák és a fehér
tűzgyújtó kockák lassan lángra kapnak. A kockákból áradó paraffin szaga
elárasztja a szobát, ahogy a tűz egyre magabiztosabban ég. Felállok, a
szemem sarkából mozgást észlelek az ablakon túl.
Körbefordulok, hogy szembeforduljak az üveggel, de csak a saját
tükörképemet látom.
Arra gondolok, vajon nem Joanne próbál-e valahogy beosonni a házba
anélkül, hogy valaki észrevenné. Most tör felszínre az egész délután felszín
alatt fortyogó dühöm, és határozott léptekkel indulok el a bejárati ajtó felé –
eltökéltem, hogy változtatok az erőviszonyokon, és ezúttal én lepem meg őt.
Leveszem a polcról a zseblámpát, és feltépem az ajtót, de csak az egyre
érettebb alkonyat köszön vissza – a nappali fényt már réges-rég felfalta az
esti szürkeség és az egyre komorabb időjárás. Felkattintom a bejárati ajtó
melletti kapcsolót, a ház előtti kocsifelhajtót lágy borostyánfény árasztja el,
majd távolabb fokozatosan belehalványul a sötétségbe.
A monokróm tájat kémlelem, jobbra-balra pásztázok a zseblámpával, a
fénycsóva a betont nyaldossa.
– Joanne! Te vagy az? – Mikor kilépek a tornác oltalmából, a szél belekap egy
elszabadult tincsembe, és az arcomba vágja. Az ujjammal áthurkolva tartom
ki oldalra. – Joanne, itt vagy?
Zörögni kezdenek a bokrok, mikor egy erősebb széllökés átsöpör a
kocsifelhajtón. A fák ágai alázatosan meghajolnak a szél és az elemek ereje
előtt. A fülemnek csapódó széllökések eltorzítják a hangokat, és egy
pillanatra az egyensúlyomat is elvesztem, mikor megtántorodok, és
megszűnik az irányérzékem.
Mögöttem becsapódik a bejárati ajtó. Az agyam érzékeli ugyan a zaj
veszélytelenségét, a testem töredékmásodpercekkel hamarabb reagál
és adrenalinfröccsöt zúdít az idegvégződéseimre, mikor ijedtemben ugrok
egyet és felsikoltok.
Minden ösztönöm azt kiáltja, menjek be, de a pillanatnyi szélcsendben apró
zajt hallok: egy fojtott, magas hangot, ami teljes mértékig kilóg a környezeti
és időjárási viszonyokból. Balra fordítom a lámpámat, a hang forrását
keresve.
– Joanne! Te vagy ott?
A lábam önkéntelenül is a major hátsó vége felé visz.

Semmi sem okoz nagyobb örömet, mint tudni, hogy nem úgy alakult az
egész hétvége, ahogy eltervezted. Tudni, mennyire zaklatott és nyugtalan
vagy. Tudni, hogy nem tudod irányítani a dolgokat, és mások mondják ki a
végső

szót, arra kényszerítve, hogy olyasmit is megtegyél, amit nem szeretnél.

Kihívások elé állítanak, megkérdőjeleznek.

És ezt a legkevésbé sem élvezed.

Tudnod kell, hogy ennél jobb már garantáltan nem lesz. Lefogadom, hogy
bömbölnek a fejedben a szirénák, de egy szót sem mersz mondani, mert
attól tartasz, paranoiával vádolnak majd, vagy azzal, hogy túlreagálod.

Attól tartasz, az idegeid is szóba kerülnek, és megkérdezik majd, még

mindig szeded-e a gyógyszereket, vagy hogy esetleg nem lenne-e érdemes
elmenned egy orvoshoz. És ha abból indulunk ki: ha senki nem ad hangot az
aggályainak, egészen biztosan azon tűnődsz, vajon mi járhat a többiek
fejében.

Nem kellemes, amikor ilyesmi történik. Hidd el, tudom jól. És ez csak a te
hibád. Azt mondják, a bosszú mindig hidegen tálalva a legédesebb.

Türelmem hamarosan meghozza gyümölcsét. Jobban jársz, ha néha a hátad

mögé nézel.

14.FEJEZET
– Bú!
Felsikoltok, elejtem a zseblámpát, közben pedig rádöbbenek, hogy Joanne az.
– Te hülye idióta! – hallom a saját kiáltásom. – Halálra rémítettél!
Joanne kacagva veszi fel a zseblámpát, és nyújtja felém.
– Bocsánatot kellene kérnem, de ez annyira vicces.
Sarkon fordulok, ügyet sem vetve a felkínált lámpára, és bevonulok a házba.
Ő nevetve érkezik a nyomomban. Andrea jelenik meg a lépcsősor tetején.
– Nicsak, baszki, ki méltóztatott előbukkanni – mondja, ahogy észreveszi
Joanne-t. Összefonja a karjait.
– A mi kitűnő vezetőnk.
– Hűha, nyugtalanság szagát érzem tán a levegőben?
–mondja Joanne, és szemmel láthatóan jól szórakozik. – Ne legyetek már
ekkora ünneprontók!
Zoe jelenik meg Andrea mellett egy törölközőbe csavarva, vállára lapuló,
vizes hajjal.
– Akkor tényleg a te hangodat hallottam – jegyzi meg. – És én még azt
hittem, valami baj történt veled.
Jobb lett volna, ha valami arra érdemesebbre tartogatom az aggodalmat.
– Ó jaj, milyen kis érzékenyek vagyunk – mondja Joanne, és a változatosság
kedvéért mintha kicsit bosszantaná a reakciónk. – Tudtam, hogy Carys
gondotokat viseli majd, és biztonságos helyre visz titeket.
– Megtapogatja a vállam.
– Carysre mindig támaszkodhatunk, ha kell valaki, aki helyesen cselekszik,
nemde?
– Fejezd be! – vetem oda neki, miközben a konyha felé veszem az irányt. –
Néha túl messzire mész.
– Ne légy már ilyen unalmas! – vág vissza, szorosan a sarkamban. – Soha
nem voltál az. Tudom, hogy mennyire szánalmas dolog volt Darren részéről,
amit tett, de nem hagyhatod, hogy örökké a hatása alatt tartson.
Érzem a szavakat gombóccá dagadni a torkomban, szinte megfojtanak, de
mielőtt még megszabadulhatnék tőlük, Andrea közbelép.
– Néha baromi érzéketlen tudsz lenni, Joanne.
– Csak őszinte vagyok – érkezik a válasz. – Nem szeretnélek felzaklatni,
Carys, esküszöm. De milyen barát volnék, ha nem mondanám el az igazat?
Bekapcsolom a kannát.
– Azt feltételezed, hogy érdekel a véleményed.
– Nézd, függetlenül attól, milyen kapcsolatban vagy jelenleg, tudom, hogy
Darren halálát képtelen voltál feldolgozni. És erre meg is van minden okod. –
Közbe akarok vágni, de felemelt kézzel int csendre, majd folytatja. – De
gondolnod kell arra is, milyen hatással van a hangulatod a fiadra.
Hevesen lecsapom a konyhapultra a kezemben tartott bögrét.
– Ismered az „ingoványos talajra tévedtél” vagy a „vékony jégen jársz”
kifejezéseket? Csak mert most éppen valami hasonlót csinálsz. – Közelebb
lépek hozzá, de arcizma se rezzen. – Tartsd meg magadnak a véleményedet
és az elméleteidet arról, hogy mit csinálok, és ez hogyan hat ki Alfie-ra. Nem
tudsz te semmit.
Elviharzok mellette, hagyva, hogy a vállam nekiütközzön az övének, amiről
azonnal eszembe jut ugyanez a jelenet péntek reggelről, amikor Alfie volt az
én helyemben, és egy pillanatra betekintést nyerek a gondolataiba. Nem
tudom, tetszik-e, amit látok. Hallom Andreát, aki az idióta jelzővel illeti
Joanne-t és közli, hogy súlyba vághatná néha a száját. Megállok a lépcsőn, és
visszamegyek az ebédlőn át a konyha ajtajáig.
– Tudod mit? Én azt hittem, ez egy jó kedélyű hétvége lesz, hogy esélyünk
lesz újra felépíteni a régi barátságunkat, de úgy fest, tévedtem. A
hétvégének egyáltalán nem ez a célja. A hétvége célja az, Joanne, hogy
minden lehetőséget megragadj a picsogásra és a csípős megjegyzésekre.
Oké, értem, egészen biztosan haragszol rám, és feltehetően Andreára meg
Zoe-ra is, de ez nem a legmegfelelőbb közeg. Ha tudtam volna, miről szól
valójában ez a hétvége, most itt se lennék. És ha volna rá lehetőség, hogy
most, ebben a pillanatban eltűnjek innen, habozás nélkül megragadnám.
Második próbálkozásra sikerül feljutnom a szobámig, mielőtt egy újabb
dühkitörés elhatalmasodna rajtam. Az ajtót becsapva nyomatékosítom,
mennyire haragszom rá.
Mély levegőket véve állok az ablaknál, a hátsó kerten túl a majort szegélyező
fák képezte kordont kémlelem.
Megfordulok és átmegyek az átellenben levő ablakhoz, azt remélve, hogy a
nyílt tér talán enyhít a klausztrofóbiámon. A víz felől hömpölygő köd viszont
csak fokozza a fojtogató érzést.
Fel-alá járkálok a szobában, végül ráveszem magam, hogy leüljek az ágy
szélére. A dühöm most is szalmaláng csak, mint mindig. A hirtelen kitörések
nem az én stílusom, és a harag tüzelte jelenetet a fizikailag nehéz nap és az
érzelmileg elég nehéz elmúlt harminchat óra számlájára írom. Miután
visszanyerem az egyensúlyom, érzem, ahogy kezd formát önteni bennem a
bűntudat.
Túlreagáltam talán? Lehet.
A reakcióimról Alfie jut eszembe: ő is ilyen, amikor robban. Talán sokkal
jobban hasonlít rám, mint hittem, bár én egészen biztosan nem hajlok
annyira a szélsőségekre, mint ő. Szerencsére képes vagyok kontroll alatt
tartani a dühömet, és sokkal hamarabb véget vetni neki. Higgadtan kellett
volna Joanne-nel beszélnem; világosan el kellett volna magyaráznom,
hogy felzaklatnak a megjegyzései.
Még néhány percig tűnődöm a dolgon, majd úgy döntök, beszélek is vele, és
tiszta vizet öntök a pohárba, de mielőtt még bármit tehetnék, nyílik az ajtó,
és megjelenik Andrea.
– Szia, biztonságban vagyok, vagy előbb inkább vegyek fel védőfelszerelést?
Beljebb intem.
– Nincs rá szükség, elcsitultak a hullámok.
– Ezt örömmel hallom. – Leül velem szemben az ágyára. – Jobban érzed
magad tőle?
– Fogjuk rá. De szégyellem is magam, amiért így felkaptam a vizet. Épp azon
gondolkodtam, hogy lemegyek, és beszélek vele.
– A földszinten van.
– Jól van? Nem zaklattam fel, ugye?
– Joanne-t? Te most biztos kevered valakivel.
Határozottan az volt a benyomásom, hogy még élvezte is, hogy sikerült
felheccelnie.
Zaklatottan felsóhajtok.
– Ettől függetlenül beszélni fogok vele.
– Én viszont most megszárítom a hajam, utána pedig lemegyek, és kinyitok
egy üveg bort – mondja. – Zoe is épp tollászkodik, úgyhogy nincs is
megfelelőbb alkalom arra, hogy beszélj Joanne-nel.
Lemerészkedek, de Joanne-t nem találom sehol. A tűz vidáman ropog a
kandallóban, villódzó lángok táncolják körbe a fadarabokat, lágy, sárgás
fénnyel ragyogva be a szobát.
Felmegyek, és megállok a hálószobája ajtaja előtt.
Nem hallok bentről semmilyen mozgást, de bekopogok halkan, és a számat
az ajtókerethez szorítva beszólok.
– Joanne? Ott vagy? – semmi válasz. Eszembe jut a jegyzettömb a
szobámban, és gyorsan firkantok számára egy üzenetet:

Bocs a mogorva hangulatomért. Beszélhetnénk később?

A papírt beszúrom az ajtó alatt, így látni fogja, mielőtt kilép a szobából, és
remélem, abban a szellemben is értelmezi majd, amelyben
megfogalmazódott.
Mikor visszamegyek a hálómba, Andrea már az ágyában alszik. Kiveszem a
takarót a szekrényből, és ráterítem. A nap fáradalmai jól láthatóan mindenkit
megviseltek, és mivel Zoe sem bukkant elő a szobájából, felteszem, ő is
elbóbiskolt.
Nem szeretném megzavarni Andreát, ezért újra lemegyek a földszintre, egy
pillanatra megállva a folyosón, hogy megszemléljem a zászlójeleket ábrázoló
képet a falon. Egész biztosan jelentenek valamit, de a zászlójel-ábécé nélkül
fogalmam sincs, mit.
A könyvespolcot böngészem, annak reményében, hogy találok egy könyvet,
amelyből megtudhatom a kódot, de hirtelen úgy érzem, figyel valaki.
Megfordulok, és Joanne-t látom meg az ajtóban.
– Nem akartalak még egyszer megijeszteni – mondja enyhén felvont
szemöldökkel.
– Kösz – felelem, érzékelve a feszélyezettséget.
Felemeli a papírlapot, amit a hálószobája ajtaja alá csúsztattam.
– Kimenjünk? Ott nem zavarhat meg senki. – Nem várja meg a választ,
hanem egyszerűen megindul az ajtó felé.
A köd és a konyhából kiszűrődő fény enyhén eltorzít mindent odakint, sehol
egy éles kontúr, egy kivehető
forma. Olyan, mintha egy mocskos függönyön néznék keresztül, amely
megtöri a fényt és elrejti a részleteket. A fészer a pázsit fölött lebegő, szürke,
ködbe burkolt árnyék, a dombtetőn álló, a major fölé tornyosuló fák mintha
egy elmaszatolt, faszén skicc részei lennének.
Joanne a tornácon áll, kezében egy cigaretta.
Meggyújtja, és maga elé fújja a füstöt.
– Azt hittem, feladtad – mondom.
– Így is van. Mondjuk úgy, hogy visszaestem.
Azon töprengek, vajon jobban felzaklattam-e, mint hittem.
– Bocsáss meg a korábbi dühkitörésért! Nem gondoltam komolyan.
– Dehogyisnem. Ezt mindketten tudjuk. – Továbbra is maga elé mered, az
arca kissé beesik, ahogy beleszív a cigarettába, majd kicsit bent tartja a
füstöt, mielőtt az orrán kifújná. – Tényleg úgy érzed, jobb lenne, ha el se
jöttél volna?
A zsebembe fúrom a kezemet.
– Csak és kizárólag a feszültség miatt.
– Én csak őszinte voltam. Nem kell így felkapni a vizet.
– Te tényleg nem érted, ugye? – kissé megrázom a fejem. Annyira fárasztó
mindig mindenért bocsánatot kérni tőle. Érzem újra elhatalmasodni rajtam a
haragot.
– Ha annyira őszinték akarunk lenni, akkor hadd mondjak el néhány dolgot,
ami már zavar egy ideje.
Zavar, hogy úgy érzed, eredendően jogod van elmondani, mi és mi nem felel
meg Alfie-nak.
Megértem, hogy rengeteg időt tölt nálatok Rubyval, de ez nem jogosít fel
téged arra, hogy kioktass a fiammal kapcsolatban.
– Nem oktattalak ki, csak a tudomásodra hoztam, hogy megváltoztál.
Komolyabb vagy, óvatosabb, védekezőbb.
– És a jellemhibáim pontokba szedésével mit is akarsz pontosan?
– Látom, mi történik veled, attól függetlenül, hogy te nem. Nagyon nagy
erővel fogsz nekicsapódni a falnak.
– Joanne, fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Rendben, akkor nyers leszek. – Arccal felém fordulva folytatja. – Te is
éppúgy tudod, ahogy én, hogy Ruby vonzalma Darren felé nem volt
viszonzatlan. És azóta megtudtam valamit. Valamit, ami bizonyítja, amit
mindig is gyanítottam.
Félelem és rettegés kezdik dézsmálni az agyam.
Forogni kezd a világ a verbális csapástól, a tüdőmből kiszorul a levegő,
miközben lélegezni próbálok.
Zihálva válaszolok.
– Miről beszélsz?
Összeszűkül a tekintete, megfeszül az állkapcsa.
– Lehet, hogy akaratlanul, vagy teljesen szándékosan, de elfelejtetted,
Darren milyen karizmatikus is volt. Nagyon vonzó tudott lenni, nagyon
flörtölős és nagyon meggyőző.
Szeretném vitatni, amit mond, de ami azt illeti, igaza van. Darren tényleg
ilyen volt.
– Mit akarsz ezzel? – sikerül kinyögnöm, és hallom a saját hangomban is a
megadást. A hátam közepére se kívánom ezt az eszmecserét, mert tudom,
hova vezet, de tudnom kell, mit tudott meg. Tudnom kell, mivel nézek
szembe, és mennyivel kell keményebben küzdenem, ha meg akarom óvni
Alfie-t.
– Carys, nyisd ki a szemed! Látnod kell, ki volt Darren valójában.
– Nos, ki is volt?
– Egy manipulatív, hazug féreg.
Nem tudok rácáfolni. Tökéletesen illik rá a megfogalmazás.
– Senki nem tökéletes – felelem.
– De hol húzod meg a vonalat elfogadható és elfogadhatatlan közt? Tudom,
hogy akkoriban Ruby már tizennyolc volt, a törvény szemében felnőtt, de a
tanítványa volt. Hatalmi helyzetben volt vele szemben.
Felnézett rá. És igen, Ruby vonzódott hozzá. Darren viszont ezt ki is
használta. Visszaélt a helyzetével.
Nem tudom megzabolázni a bennem duzzadó rettegést. Anyaként hogyan
ismerhetem be valaha is, hogy Darrennek viszonya volt egy diákjával? Ez
milyen fényt vetne rám? Még ennél is fontosabb kérdés, milyen hatással
lehet mindez Alfie-ra? Ő hogy birkózik meg a lehetőséggel, hogy az apja
minden erkölcsöt nélkülözött?
Nem engedhetem meg, hogy Joanne folytassa, akkor sem, ha igaz. Már túl
messze mentem a tagadás ösvényén, itt késő volna visszafordulni.
– Hova akarsz mindezzel kilyukadni, Joanne? Mit akarsz tőlem?
– Egy beismerést, mely szerint falaztál a perverz férjednek. – A hangja
megkeményedik, mikor felém szúr a mutatóujjával. – Még csak nem is
egyszer, de legalább kétszer. Az alapján, amit tudok, akár még több alkalom
is lehetett.
– Valami új bizonyítékot emlegettél. Mi az?
– Ezt egyelőre nem kell megtudnod. De hamarosan meg fogod, nyugalom.
– Csupa sületlenség, amit összehordasz – csattanok fel. – Nincs bizonyítékod
semmire. Nem hiszem, hogy lenne. Az egészet kitaláltad, mert képtelen vagy
továbblépni. Nem tudod elviselni a gondolatot, hogy a drágalátos kis
lányocskád esetleg eleve hazudott a kapcsolatuk milyenségéről, mint ahogy
azt sem, hogy oktondi, megszállott kis tinédzser csitri volt. – Mindezt olyan
meggyőződéssel mondom, hogy szinte magam is elhiszem. – Ezt a
beszélgetést ezzel lezártuk – teszem hozzá, mielőtt azonban visszamehetnék
a házba, Joanne megmarkolja a karomat.
– Nem fogsz csak úgy elsétálni. Ezúttal legalábbis nem. Végig fogsz hallgatni.
Van valami a tekintetében, amitől teljesen megmerevedek. Ez egy másik
Joanne, nem ugyanaz, aki két évvel ezelőtt vont kérdőre. Annak a Joanne-nek
nem volt semmilyen meggyőződés a hangjában. Az a Joanne fel volt ugyan
dúlva, de teljesen hiteltelen volt.
– Bökd már ki! – mondom annyira magabiztosan, amennyire jelenleg
sebezhetőnek érzem magam.
– Darren nem csak egy alkalommal alakított ki a hivatalosnál intimebb
viszonyt egy tanítványával. – Szünetet tart, az arcomat vizsgálgatja, mielőtt
folytatná.
– Látom a szemedben a félelmet, a bűntudatot. A reakciódból mindent
megtudtam, amit tudnom kell.
– És mi az?
– Hogy ez számodra nem újdonság. Nem döbbent meg. Sőt, dühös vagy és
rémült.
– Te pedig hajszálakba kapaszkodsz – válaszolom zakatoló szívvel és szakozó
gyomorral.
– Leah Hewitt. Hammerton College. – Egyenként köpi ki a szavakat,
mindegyik szó ökölcsapásként zúdul a gyomromra.
Levegőért kapkodok, a lábaim ki akarnak dőlni alólam, de valami csoda
folytán talpon maradok.
– Fogd be! Fogd be, baszd meg! – Hallom a szavakat, felismerem a saját
hangomat. Magamat is meglepem velük, nem emlékszem rá, hogy
megfordultak volna a fejemben, a kimondásukra pedig végképp nem.
– Ó, csak nem találtam célba? – Keze még jobban a karomra feszül.
Megpróbálom lerázni, de csak még jobban szorít.
– Ezért ment Darren egyik főiskoláról a másikra, igaz? Megkérték, hogy
távozzon. Az iskola nem akart nagy hírverést, és az egészet a szőnyeg alá
söpörték. Így volt? Ugye így volt? – Megrázza a karom.
Valahonnan sikerül erőt merítenem, és elrántom a karom, de Joanne nem
enged el, bár elveszíti az egyensúlyát, és kis híján nekem tántorodik.
Összeakaszkodunk, előre-hátra dőlve dulakodunk egymással. Érzem, ahogy a
szorítása enyhül a karomon, mire két kézzel eltaszítom magamtól. Tesz pár
bizonytalan lépést hátrafelé, és elbotlik a saját lábában, aztán elzuhan, a feje
keményen összetalálkozik a tornác falával.
Döbbenten állok előtte. Őt nézem. A szeme csukva.
Nem mozdul. Valahol a tudatom egyik távoli zugában ott a gondolat: le kell
térdelnem mellé, ki kell derítenem, jól van-e, segítenem kell neki. Mégsem
teszek semmit.
De ekkor felnyög, szorosan összeszorítja a szemét, majd kinyitja. Felemeli a
kezét, és a feje oldalához érinti.
Az ujjait vér színezi be. Felnéz rám.
– Te hülye picsa. Most nézd meg, mit csináltál!
Visszanézek rá, és megpróbálok valamiféle aggodalmat, együttérzést
magamra erőltetni. Nem megy.
És a kegyetlen őszinteség ekkor rám telepedő pillanatában elfogadom
az érzéseimet: előbb a csalódottságot, majd a félelmet. Nem hagyhatom,
hogy Joanne bárkinek elmondja az igazat.

15.FEJEZET
A nappali melege épp olyan megnyugtató hatást vált ki, mint egy ölelés
Sebtől. Bárcsak vele lehetnék most.
Elegem van Skóciából, és mindenből, amit társítani kezdek hozzá.
Körbe-körbe lötyögtetem a vodka-kólát, amit nemrég kevertem
magamnak. Az alkohol-üdítő arány határozottan eltolódik az alkohol javára.
Odafentről mozgolódást hallok, a lágyan nyikorgó deszkák és a lábak tompa
dobogása alapján a többiek is fent vannak.
Lépéseket hallok a lépcső felől, de az ajtó csukva van, és semmi kedvem
kikiáltani. Szeretném a lehető legvégsőkig halogatni mindenki más
társaságát. A hamis kedvességek és barátságok iránti vágyakozást kint
hagytam a ködben. Lehajtom az italt, és még mélyebben süppedek a
szófába, hagyva, hogy a gondolataim elzarándokoljanak a tudatosság és az
álom közti határmezsgyére.
Nem tudnám pontosan megmondani, mennyi időre bóbiskoltam el, amikor a
major vastag falain a nyers rettegés sikolya tör át. Mintha katapulttal
lőnének ki az álomvilágból. Felugróm, kezemből kiesik az üres pohár,
szerencsére azonban a szófára érkezik. Mit sem törődve a pohárral rohanok
ki az előtérbe, és szinte nekimegyek Andreának, aki épp ekkor ér a lépcső
aljára.
– Ez meg honnan jött? – kérdezi, hangjában ideges éllel.
– Kintről. – Lábamat becsúsztatom a bakancsomba, a cipőfűzőkkel nem is
foglalkozva. Mikor kinyitom az ajtót, újabb sikoly ékelődik bele az éjszaka
csendjébe.
Mindketten kirohanunk.
Andrea zseblámpát tart a kezében.
– Zoe az – mondja. – A hang alapján hátul van. – Futva kerüljük meg a házat,
nem is gondolva arra, mi várhat ott minket.
Zoe a pázsit szélén ül, felhúzott térdét karjaival szorítja magához. Egyenesen
maga elé mered. Pizsamát visel, fején egy körbetekert törölköző. Egy rémült
gyerekre emlékeztet.
Odasietek hozzá.
– Zoe, mi a baj? Mi történt? – Leguggolok mellé, és átkarolom. – Jól vagy? –
Rám csimpaszkodik, a fejét a karjaimba temeti. Megfeszül a teste, majd utat
enged a sírásnak.
Andrea a tornác előtt áll.
– Ó, te jó Isten… – alig hallani a szavait.
A zseblámpa fénycsóváját követem, és beleremegek abba, amit a fény
tócsában látok.
– Baszdmeg – hallom a saját hangomat. Szédülök, az ájulás kerülget, de
minden erőmet összegyűjtve felállók, és odavonszolom magam Andrea
mellé.
Joanne háton fekszik, a tornác küszöbe előtt. Üres tekintettel mered az
éjszakai égre, a feje alatt vörös vértócsa a párna.
Zoe feltápászkodik, majd leveti magát mellé a földre, megfogja a kezét, és
ütögetni kezdi, a sírás szüneteiben a nevét ismételgeti. Felsője ujjával
megtörli az orrát, és felnéz ránk.
– Hívnunk kell egy mentőt. Tennünk kell valamit.
– De hogyan? Még egy átkozott telefonunk sincs – mondja Andrea
kétségbeesetten.
– Nem hagyhatjuk így itt. Segítségre van szüksége – erősködik Zoe. Talpra
ugrik, és rettegő tekintettel végignéz rajtunk. – Carys! Andrea! Tegyetek már
valamit! – Karon ragad, és rázni kezd.
Ettől hirtelen akcióba lendül az agyam, sebességbe kapcsol az
elsősegélynyújtó képzésem. Letérdelek Joanne mellé, ujjaimat renyhe
csuklója köré kulcsolom, a pulzusát keresem, közben a nevét ismételgetem.
– Lélegzik? – kérdezi Zoe.
– Van pulzusa? – csatlakozik Andrea.
– Nem találom.
Zoe újra zokogni kezd.
– Ő, édes Istenem, meghalt!
– A nyakát nézd meg. Hátha ott találsz pulzust. – A hangja ugyan nyugodtnak
tűnik, de teljesen nyilvánvaló, hogy Andrea fél, sőt, retteg. Zoe-hoz fordul. –
Fogd be, Zoe, legalább egy percre! Carys leellenőrzi. Semmi szükségünk
arra, hogy most kiakadj.
Egy pillanatra elfog a részvét a nyöszörgő, a kezeit ájtatosan a szája előtt
összekulcsoló Zoe iránt. Újra Joanne-re próbálok összpontosítani, az
ujjaimmal az álla alatti részt tapogatom ki a puha, hideg nyakon.
Pulzusnak a leghalványabb nyomát sem érzem.
Előrehajolok, arcomat a szája elé teszem, hegyezem a fülem, a légzés
nyomait keresve.
Semmi.
– Nézd meg újra! – erősködik Andrea. – Gyerünk!
Újra!
Érzem a hangjában a feszültséget, a kétségbeesést.
Beletelik egy kis időbe, mire józanul tudok gondolkodni.
Hibáztam talán? Azért nem találok pulzust, mert gyenge?
Ha valaki eszméletlen, nyitva tudja tartani a szemét hosszú ideig pislogás
nélkül?
Remegő ujjakkal próbálom meg ismét megtalálni a pulzust, előbb a nyakán,
aztán a csuklóján. Feszülten hallgatózok, hátha meghallom a légzés halvány
zajait.
– Semmit nem észlelek – mondom végül.
– Próbáld szívmasszázzsal újraéleszteni! – veti fel Andrea.
Ismét végignézek Joanne egykedvűen felfelé meredő
szempárján, a bíbor vérkoronán, a hideg bőrén. Szorosan behunyom a
szemem, próbálom megelőzni a sebesen gyülekező könnyek kitörését.
– Carys, csináld, amit Andrea mond! – Zoe már szinte hisztérikus állapotban
van.
Azon veszem észre magam, hogy Joanne mellkasát pumpálom ütemesen,
bár pontosan tudom, hogy már semmi sem segít rajta. Amit csinálok,
legalább annyira Zoe kedvéért csinálom, mint azért, hogy megnyugtassam a
saját lelkiismeretem, amikor a következő napokban-hetekben rám törnek a
kétségek. Tudom, hogy fest mindez. És ismerem azt a bűntudatot is, ami
ezután jön.
Öt percen át próbálkozom, de a Joanne újraélesztésére tett kísérletek
teljesen hiábavalók.
Végezetül a sarkamra ülök, felnézek a többiekre, és megrázom a fejem.
Zoe a kezébe temeti az arcát, hallom, ahogy halkan fel-felsír, a hangokat
magával ragadja a szél a sötétségbe. Kicsivel később felugrik, és a füves rész
mellé érve elhányja magát.
– Mi az Isten történt itt? – kérdezi Andrea.
Megrázom a fejem; az események lassan, de biztosan őrlik fel
szenvtelen, fókuszált tudatállapotomat.
Felveszem ellene a harcot, nem akarok összeomlani.
– Nem tudom – válaszolok határozottan, a nadrágom oldalába törölve az
izzadt tenyereimet. – Úgy tűnik, eleshetett, és beverte a fejét a tornác
oldalába.
Megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy Joanne, a barátom holtan fekszik
előttem a földön. Volt már dolgom elsősegélynyújtóként súlyos sérülésekkel,
sőt halállal is. Meg kell győznöm az agyamat arról, hogy nem, semmi sem köt
a földön fekvő áldozathoz. Ha minderre másképp kezdek gondolni, akkor
biztosan darabokra hullok.
Könnyek árasztják el a szemem, túláradnak a szemhéjam peremén,
lecsorognak az orrom mellett.
Letörlöm őket, de újra és újra előtörnek.
– Ó, Joanne – mondom olyan csendesen, hogy alig hallom a saját szavaimat.
– Ó, Istenem. Mi történt veled?
– Egészen biztosan… mármint érted…? – Andrea hagyja a kimondatlan szót
ott lebegni a levegőben.
Mielőtt bármit is mondhatnék, üvöltést hallok hátulról. Zoe vállon ragad,
guggolás közben körbefordít, amitől elveszítem az egyensúlyom.
– Mit tettél? – üvölti. – Mit tettél vele?
Andrea próbálja visszahúzni.
– A kurva életbe már, Zoe, állítsd le magad!
Az előzmények nélküli támadástól megdöbbenve vergődök talpra. Zoe
félrelöki Andreát, tesz pár lépést hátrafelé, kezét maga előtt felé tartva,
jelezve, hogy nem fog kitörni többé, és hogy hagyja őt békén.
– Mindenki csillapodjon le! – mondja Andrea. Először rám néz, majd újra Zoe-
ra, de továbbra is köztünk áll. – Jól vagy, Zoe?
– Remekül – válaszol, mielőtt rám nézne. – Idekint voltál, Joanne-nel
beszélgettetek. Hallottalak a szobámból. Mi történt?
Kihívó a hangja, amit nem tudok nem észrevenni.
– Semmi sem történt – válaszolom. Nem tudom megmondani, Zoe mennyire
hisz nekem, de ez jelen pillanatban nem is igazán izgat. – Ez most nem túl
fontos – mondom, miközben újabb könnyek csordulnak túl a szemhéjamon.
Andrea veszi kézbe a dolgokat.
– Be kell mennünk, idekint botrányosan hideg van – mondja. – Még a végén
jéggé fagyunk és… – Nem tudom, vajon a könnyek akadályozták meg, hogy
befejezze a mondatot, vagy a gondolat maga.
– Joanne-nel mi legyen? – kérdezi Zoe, immár bizonytalan hangon.
– Egy perc, és arra is rátérünk – mondom. – Tennünk kell vele valamit. Nem
hagyhatjuk idekint.
– A rendőrség? Nem kellene felhívnunk őket? – kérdezi Zoe két szipogás
között.
– És ezt hogyan szeretnéd kivitelezni?- kérdez vissza Andrea. – A telefonjaink
nincsenek nálunk, de még ha nálunk is lennének, itt elég határozottan nincs
térerő.
– Az adóvevő – mondom, mert hirtelen felrémlik, amit Joanne mondott ma
reggel, amikor elindultunk. – Joanne vitt egyet magával.
Mindannyian ránézünk a testre.
– Valakinek át kell vizsgálnia a zsebeit – szólal meg Zoe. –Én inkább
kihagynám.
Veszek egy mély levegőt.
– Majd én megcsinálom.
Ismételten Joanne mellé térdelek. Ezúttal igyekszem nem az arcába nézni,
közben pedig elkezdem lapogatni bélelt kabátja zsebeit, azt remélve, be
tudom azonosítani az adóvevőt. Mindkét zseb üres.
– Meg kel néznünk a belső zsebeket is – utasít Andrea.
Betolakodónak érzem magam, mikor lehúzom a cipzárt és ellenőrzőm Joanne
kabátjának belső zsebeit, majd a nadrág derékszíját is, mikor eszembe jut:
esetleg arra erősíthette rá.
– Nem találom – mondom. – Talán már bevitte magával. Körül kell néznünk,
ha visszamegyünk a házba. Megpróbálhatjuk megtalálni a telefonjainkat is.
Lehet, hogy találunk térerőt, ha felmegyünk valami magasabb helyre.
– Nem gondolod komolyan, hogy ma éjszaka, ebben a sötétben nekivágsz
térerőt keresni, ugye? – kérdezi Andrea. – Elég buta ötlet volna. Mi van, ha
közben eltévedsz, vagy történik valami?
Felállok.
– Esetleg van jobb ötleted?
– Ami azt illeti, akad. És nem kell közben itt fagyoskodnunk mirelit borsóvá
fagyott mellbimbókkal, miközben próbállak meggyőzni, hogy a sötétben
elindulni valamerre nem egyszerűen ostobaság, hanem ordas nagy
baromság.
– Szerintem mond valamit – csatlakozik Zoe.
– De tegyük fel, hogy valahogy sikerül térerőt találnod –folytatja Andrea. –
Hogyan adod bárki tudtára, merre vagy?
– A telefonhívás alapján meg tudják állapítani. Sőt, ha van térerőm,
be tudom kapcsolni a helymeghatározást, és megnézem a térképpel. – A
remény apró sugara töri át a fejemben uralkodó sötétséget, ahogy hagyom
testet ölteni ezt az elképzelést.
– Most akkor se indulsz el sehova. Az időjárás is egyre siralmasabb, és
koromsötét van.
– De így nem tudunk semmit sem csinálni – tiltakozom.
– Bemegyünk, és megpróbáljuk megkeresni a rádiót és a telefonokat –
mondja Andrea. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem innom kell
valamit. Valami erőset.
Kelletlenül követjük a házba. Megtöltöm vízzel a kannát, és felteszem főni,
inkább azért, hogy lefoglaljam magam valamivel, mintsem a teakészítés
kifejezett céljával. Andrea eltűnik a nappaliban, majd a hóna alá dugott
vodkásüveggel, kezeiben egy kólát és három poharat tartva bukkan fel újra.
– Nincs whisky, úgyhogy meg kell elégednünk ennyivel.
– Leteszi a poharakat az asztalra, megfogja az üveget, és addig tekeri a piros
csavaros dugót, amíg nem enged rajta a zár. Bőségesen tölt a poharakba, és
a kezünkbe nyom egyet-egyet.
– Van kóla is, ha valaki esetleg hígítani szeretné – mondom, Zoe felé nyújtva
az üveget. Az együtt átbulizott éjszakákból tudom, hogy egyikünk sem
szereti tisztán a töményét. Andrea egy húzásra dönti le a pohara tartalmát,
és már tölti is az újabb adagot.
– Kösz – mondja Zoe. Elveszi, és alaposan meglocsolja kólával a vodkát. Én is
leborítom egy húzásra a sajátomat, és bólintok, mikor Andrea az üres pohár
fölé tartja a vodkásüveget.
– Tölthetsz nekem is egy keveset – jegyzi meg Zoe.
A harmadikat már elutasítom. Kettő bőven elég volt.
Most, hogy az alkohol kissé tompította a sokk élét, egy jó csésze édes teára
vágyom.
– Mi lesz most? – kérdezi Andrea.
– Mintha Joanne azt mondta volna, van idekint egy rádió vészhelyzet esetére.
De egyikőtök sem látta eddig, igaz?
– Nem. De tényleg kell lennie egynek. Máskülönben mit csinál az ember ilyen
rendkívüli helyzetben? – Andrea kutatni kezd a konyhában, kinyitja a
szekrények ajtajait, megvizsgálja azok tartalmát, majd újra becsukja az
ajtókat. – Tudjuk egyáltalán, hogy néz ki az a rádió?
– Nekem elképzelésem sincs – válaszolom. Miután alaposan átvizsgáltuk a
földszintet, feladjuk. – Mi a helyzet a telefonjainkkal? Tudja valaki, Joanne mit
csinálhatott velük?
Kifejezéstelen arcuk minden szónál beszédesebb.
– Bár tudnám, miért hagytuk neki, hogy elkobozza őket – morog Andrea. – Mi
értelme volt egyáltalán? – Még egyszer körülnéz az ajtó melletti
faliszekrényben.
Mikor becsukja, kipillant az ajtó üvegén, és megremeg. – Nem hagyhatjuk ott
kinn. Letakarhatnánk legalább. – Elcsuklik a hangja. Elfordul az ajtótól,
becsukja a szemét, és mély levegőket vesz.
– Nem kellene megmozdítanunk – mondom neki.
– Micsoda? Ott akarod hagyni egész reggelig? – csattan fel Zoe. – Ezt nem
tehetjük. Mi van, ha erre téved valami róka vagy más erdei állat? – Az arcát a
kezeibe temeti, majd a könnyeivel küszködve rázni kezdi a karjait. – Bele se
merek gondolni. Még a gondolat is borzasztó!
– Szerintem akkor sem jó ötlet elmozdítani – mondom.
– Túl sok krimisorozatot nézel – mondja Andrea. – Ez egy baleset, nem
bűncselekmény. Egy szörnyű baleset.
Egyébként is hagytunk már nyomokat a helyszínen, úgyhogy részemről
leszarom a fenntartásaidat, de én ugyan biztosan nem hagyom ott heverni
reggelig.
– Andreával vagyok – teszi hozzá Zoe.
Lerogyok egy székbe, a kezemmel beletúrok a hajamba.
– Fogalmam sincs, mit csináljak. Igyekszem nem szétesni és helyesen
cselekedni, de kénytelen vagyok egyetérteni veletek – engedek végül. – Nem
jó döntés kint hagyni. Olyan… méltatlan. Ugyanakkor viszont úgy érzem,
nem volna helyes megmozdítanunk. Nem virraszthatnánk ma éjszaka?
Felváltva is csinálhatnánk.
– Ebben a hidegben? Hipotermiásak leszünk, vagy ilyesmi – jegyzi meg Zoe.
– Ez esetben én hozom meg a végső döntést – mondja Andrea. – Zoe-val
mindketten a mozgatás mellett szavaztunk, én tehát azt mondom, vigyük el
onnan.
Érzem, ahogy apad bennem a küzdeni akarás.
– Ok, akkor elvisszük. – Ujjhegyeimmel a halántékomat masszírozom és
behunyom a szemem, de csak elönt a tehetetlen szorongás újabb hulláma,
mikor kikristályosodik a történtek léptéke és véglegessége. – Ez az egész
átkozottul szürreális. Mit mondunk Trisnek? A gyerekeknek?
– Isten tudja – feleli Andrea. Odamegy az asztalhoz, hogy felvegye a vodkát,
de közben meggondolja magát, és vissza is teszi ugyanoda. – Szükségem
lesz a józanságomra, bár most pokolian erős vágyat érzek arra, hogy a sárga
földig leigyam magam. – Leül az asztal mellé, és belekortyol az általam
készített teába. Remegő kézzel emeli fel a csészét és érinti az ajkaihoz.
Sokkal nagyobb hatást gyakoroltak rá a történtek, mint azt mutatja, de
egyelőre hálás vagyok a pragmatikus, sztoikus álcának, amit magára öltött.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ha egyikünk elkezd összeomlani, a másik
kettő sem fog sokáig késlekedni vele. Erősnek kell maradnunk, legalább
addig, amíg nem jön meg a segítség.
– Mit gondoltok, Joanne mennyi ideje lehet halott? – kérdezi Zoe a csészéjébe
bámulva, miközben kanalával lassú köröket firkál a teájába.
– Nem tudom. Teljesen hideg volt, szóval bizonyára ott lehet már egy ideje.
Biztos vagyok benne, hogy képtelenség rövid idő alatt ennyire kihűlni.
– Azért azt sem mondanám, hogy odakint trópusi klíma van – jegyzi meg
Andrea. – talán nem is tart olyan sokáig, mire lecsökken a testhőmérséklet.
Mit gondoltok, történhetett az egész korábban?
– Nem tudom – felelem őszintén. Felsóhajtok. Elég nehéz logikusan
átgondolni.
– Odakint voltál vele te is?
Bólintok.
– Elnézést akartam kérni a korábbiért. Ennyi történt, semmi több.
– De miért mentetek ki? – Andrea összefonja a karjait.
– Joanne indítványozta. Azt mondta, így könnyebb bizalmasan beszélni.
– Hallottam, ahogy beszélgettek – veti közbe Zoe. – Nem volt kivehető, hogy
miről, de hallottam a hangotokat.
Vajon igazat mond? Elképzelhető, hogy hallotta, miről beszélünk? Nem
voltunk kimondottan halkak, különösen a vége felé. És Zoe szobája
közvetlenül a tornác fölött van. Szinte biztos vagyok benne, hogy hallott
minket.
– Beszéltünk, majd bejöttem, és elaludtam a kanapén.
–Hallom, ahogy egyre védekezőbbé válik a hangom. Nem tetszik, ahogy
Andrea méricskélni kezd. – Talán megcsúszott, vagy ilyesmi. Nem tudom. –
Újra a kezembe fúrom a fejem, és megpróbálom feldolgozni a történéseket. –
Korábban mintha láttam volna valakit az ablaknál, de csak a saját
tükörképem volt az.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Andrea.
– Igen. Ezért indultam el körülnézni – válaszolom. – Egy lámpával mentem ki
a bejárati ajtón. Elég kísérteties volt. Olyan érzésem volt, mintha valaki
figyelne, Joanne ekkor ugrott elő a bokrok közül.
– És úgy gondolod, nem volt ott senki?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hogy esetleg rajta kívül más is volt odakint.

16.FEJEZET
– Mit akarsz ezzel mondani? Rajtunk kívül valaki más is van itt, és ő ölhette
meg Joanne-t? – kérdezi döbbenten Zoe. – És mi gátolja meg, hogy ez a
valaki bejöjjön és velünk is végezzen?
– Na, várj csak! – feltartom a kezem. – Ez kezd nevetségessé válni. Annak
alapján, amit tudunk, Joanne akár el is eshetett, mi meg nem hallottunk
belőle semmit.
A felvetéstől, hogy valaki van odakint, csak még idegesebbek leszünk.
– De te magad mondtad, hogy láttál valamit – erősködik Zoe.
– De akár tévedhettem is, nem? Képtelen vagyok gondolkodni. – Kifújom a
levegőt. Tényleg így van, elég nehezen kezelem az egészet, és még
nehezebb világosan értelmeznem.
– Megyek, kiderítem, merre lehetnek a telefonjaink – mondja Zoe. – Joanne
valószínűleg valahol a saját szobájában rejtette el őket.
Andreával egy ideig ott ülünk együtt, csendben. Csak Zoe lépteinek zaját
halljuk, ahogy a fejünk fölött, Joanne szobájában jár fel-alá.
Fáradtnak érzem a testem, a fejemet a kanapéra hajtom.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy ez most valóban megtörtént – mondom.
– Eleve elég bizarrul indult a hétvége – feleli Andrea.
– Az egész, az utat megelőző titkolózással együtt, magáról az útról nem is
beszélve. Aztán ott van az az átkozott, ostoba ki-kicsoda játék.
– Ja. Mit akarhatott azzal?
– Fogalmam sincs. – Ismét csöndbe burkolózunk, majd Andrea szólal meg
újra. – Folyton az jár a fejemben, amit Joanne mondott a játékról, amikor
érdeklődtem róla. Azt mondta, a válasz egyenesen az orrunk előtt van. De
fogalmam sincs, mit akart mondani ezzel.
– Nem is törtem rajta a fejem igazán. – Kinyitom a szemem, tekintetem a
fényképre téved, amit Joanne készített négyünkről, miután megérkeztünk. A
tudatom peremén egy kósza gondolat válik tudatossá. – A fénykép. Biztosan
a fénykép az. – Felugrom, és leveszem a kandalló párkányáról.
– Nem tudlak követni.
– A válasz itt van az orrunk előtt. A fénykép a megérkezésünk pillanatától itt
van. Lehet, hogy teljesen rossz nyomon járok, de amikor a fénykép készült,
úgy éreztem, egészen gondosan igyekszik kijelölni a helyünket. Eleve elég
furcsa is volt, miért épp az előtér?
Miért nem jöttünk ide, vagy mentünk ki a ház elé?
– Mire akarsz kilyukadni?
– Nézd meg, mi van a kép hátterében. A zászlókat tartó pálcikaemberek. Ez
jelnyelv! Lefogadom, hogy mindegyik képen egy-egy szó van.
– És hogy a pokolba fejtjük meg a jelentésüket? – kérdezi Andrea.
Kimegyek az előtérbe, és leveszem a négy képet az apró, falba nyomott
szögekről. Ekkor veszek észre egy ötödik, nagyobb szöget. Lenézek a fal
mellé támasztott képre.
– Arra tippelek, hogy ez a nagy, virágos kép volt itt eredetileg, és Joanne
helyezte el a kis szögeket. – Közelebbről megnézve sokkal jobban látszik,
hogy a képeket egy irodai vagy otthoni nyomtatóval nyomtatták: meg sem
közelítették a boltokban kapható, profi minőségű nyomatokat. – Ezeket
biztosan ő készítette.
– Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért – töpreng el Andrea. Kiveszi
az egyik képet a kezemből, és vizsgálgatni kezdi.
Felnézek, mikor meghallom Zoe lépteit a lépcső felől.
Félúton megáll.
– Hallottam, miről beszéltek. Idenézzetek, mi volt az ajtómra szögelve
belülről. – Kiteker egy nagy posztert, és felénk tartja. A Jelzőzászló-ábécé
felirat áll rajta. Az ábécé minden betűje mellett egy pálcikaember áll
zászlóval, más-más testhelyzetben.
– Szép munka – mondja Andrea. – Az meg micsoda? – A piros, A4-es méretű
jegyzetfüzet felé int fejével, amit Zoe a hóna alatt hozott le.
– Egy perc, és megmutatom – válaszol. – Előbb fejtsük meg a zászlójeleket.
A négy képpel és a poszterrel felfegyverkezve a nappaliba megyünk, a
posztert kiterítjük a dohányzóasztalon. Azzal a képpel kezdjük, ami az én
fejem fölött lógott. Egyik betűt írjuk le egy papírlapra a másik után. Mikor az
utolsó betűvel is megvagyunk, nagyot nyelve meredek a szóra.

GYILKOS

– Mi a franc… ? – szólal meg Andrea, majd rám néz.

– Van elképzelésed, mit akart ezzel?
A kandalló tüze, Zoe és Andrea testének felém áradó hője ellenére hirtelen
sarkvidéki hideget érzek, a kezem csupa libabőr. Megrázom a fejem.
– Gőzöm sincs.
– Nézzük meg a többit is – indítványozza Zoe.
Eltart pár percig, de végül sikerül dekódolnunk mind a négy képet.
Zoe feje fölött a RIBANC szó látható, Andrea felett a CSALÓ, végül Joanne feje
fölött a BÍRÓ kifejezés szerepel.
– Ugyan mi a fenét tervezhetett? – teszi fel Andrea a kérdést.
– Azt hiszem, én kezdem érteni – mondja Zoe.
Mindketten ránézünk, kérdő arckifejezésünk nem igényel szavakat. Felveszi a
jegyzetfüzetet a padlóról, ahol hagyta, és az asztalra teszi. – A telefonokat
nem találtam meg, de cserébe itt van ez.
Andrea átveszi a füzetet, és kinyitja. Átfutja az első
oldalt, én pedig a nyakamat nyújtogatva igyekszek kivenni belőle valamit az
asztal túloldaláról. Andrea lapoz néhányat.
– Egy dosszié. Rólunk.
– Hadd nézzem meg alaposabban – mondom neki, és elveszem
a füzetet, mielőtt bármit mondhatna.
Csakugyan, mindegyikünknek szentelt egy oldalt.
Automatikusan arra az oldalra lapozok, melynek tetején az én nevem
olvasható.
– Minden kép kapcsolatban áll azzal, amit leírt rólunk –mondja Zoe, miközben
az oldalakat pásztázom.

Carys Montgomery
Karakter: Mary Ann Cotton
Bűne: Megölte a gyerekeit és a FÉRJEIT.
Titka: Carys Montgomery megölte a férjét.
Elleplezte, ami Darren és Ruby közt történt.

A füzetre csapok a kezemmel, mintha csak elrejthetném, nem látottá

tehetném a látottakat.
– Már elolvastam – mondja Zoe. – Akár folytathatod is azzal, amit rólunk leírt.
Leveszem a kezem a füzetről, és a Zoe nevével jelölt oldalra lapozok.

Zoe Coleman
Karakter: Diana, walesi hercegnő
Bűne: Viszonyt folytatott egy házas férfival.
Titka: Zoe egy házas férfival folytat viszonyt.
A házas férfi Tris.

Zoe-ra nézek. – Igaz ez?

– Miért, az igaz, amit rólad állít? – kérdez vissza Zoe.
–Vagy rólad, Andrea?
– Add csak ide azt! – Andrea elveszi a füzetet, és a saját nevénél kinyitja.
Ismét az asztalon át igyekszem kikémlelni a szavakat.

Andrea Jarvis
Karakter: Nick Leeson
Bűne: Sikkasztás
Titka: Andrea Jarvis csalást követett el.
Csalással szerezte meg tőlem az edzőtermet.

– Micsoda egy picsa – motyog Andrea. Gyorsan átfutja az oldalakat, és halkan

elfüttyenti magát. – Joanne elég zabos volt ránk.
– De a Diana-kártya nem nálam volt – mondja Zoe. – Biztosan összekeverte
őket.
– Nem, szerintem ezt szándékosan csinálta – mondom. – Egymás kártyáit
kaptuk, mert Joanne nem akarta, hogy valamelyikünk esetleg kiszimatolja,
mire készül. Nem akarta, hogy kitaláljuk, a játék a saját kis titkainkról szól.
Mindannyian csendben ülünk, és megpróbáljuk befogadni az elméletet.
Először Andrea szólal meg: – Szóval Joanne játéka nem is volt kimondottan
játék. De legalábbis nem egy túl kedves játék. Szerette volna leleplezni a
titkainkat. Vagy fogalmazzak úgy, hogy az állítólagos titkainkat?
– De miért? – kérdezi Zoe.
– Megalázás. Jóvátétel. Bosszú. – Egyenként emelem fel az ujjaimat. – Azt
gondoltuk, ez a hétvége a megbékélésé lesz. Az utóbbi időben mindannyian
összekülönböztünk vele más-más okokból, ezért volt ennyire távolságtartó.
De a hétvégét nem a megbékélés céljából hozta össze, hanem azért, hogy
bosszút állhasson rajtunk.
– Úgy beszélsz, mintha igaz lenne. Mintha az itt leírt vádak mögött tartalom
is lenne – mondja Andrea. – Én csalással löktem ki az edzőteremből, Zoe
viszonyt folytat Trisszel, te pedig megölted Darrent valamiért, ami Rubyval
történt?
– Az ő szempontjából igaz. Persze nem öltem meg senkit. – A szavak úgy
buknak ki belőlem. Figyelmen kívül hagyom Ruby említését. Nem akarok
beszélni sem róla. Remegni kezd a lábam, ezért szorosan ráfeszítem a
tenyerem. Fizikai rosszullét fog el a gondolattól, hogy mindezek a vádak újra
felszínre törnek.
Andrea szokatlanul hallgatag. Újra vizsgálgatni kezdi a füzetet.
– Le akart minket leplezni – szólal meg végül. – Zoe, tényleg viszonyod van
Trisszel?
Zoe kicsit kihúzza magát, az álla megfeszül. Nehéz komolyan venni így,
pepita pizsamájában, az elején egy plüssmackóval, alatta a Sweet
dreams{9} felirattal.
– Nem hinném, hogy ez bármilyen szinten is rátok tartozik – mondja.
– Tehát akkor igen – kontráz Andrea. Felém fordul, ügyet sem vetve Zoe
szájára, ami úgy nyílik-csukódik, mintha hirtelen aranyhallá változott volna. –
És mire utal azzal, hogy Darrent és Rubyt együtt említi?
– Semmire. Nincs igazán jelentősége – válaszolok.
– Carys, ez most már nem játék. Valami alapja kell, hogy legyen, különben
nem is említette volna. Ez Joanne játékának a része. Ki akarta teregetni a
mocskos titkainkat.
– Ó, édes Istenem, kérlek, azt ne mondd, hogy Darren és Ruby viszonyt
folytattak! – mondja Zoe. – Hát ezért szakítottatok ti ketten?
– Nem folytattak – csattanok fel mérgesen. – És nem, nem ezért költöztünk
külön. – Keresztbe teszem a karjaimat, és visszaülök. Nem áll szándékomban
elmondani nekik az igazat.
– Akkor mit akart ezzel Joanne? – Andrea nem hajlandó elengedni a témát.
Megfontolom, érdemese ismét tagadnom, de aztán elvetem a gondolatot.
Valamiféle magyarázatot muszáj lesz adnom. A legfájdalommentesebbet
választom.
– Ostobaság és teljesen alaptalan – kezdem. Az agyam csikorogva dolgozik a
mondandómon. – Ruby megkérte Darrent, hogy segítsen megírni a
bemutatkozó levelét, amit az egyetemi jelentkezéshez kell leadnia.
Darren természetesen igent mondott, és végül több alkalommal is segített
neki. Joanne-nek nem tetszett a dolog. Azt gondolta, Ruby rá van kattanva
Darrenre, és megkérte, hogy többé ne segítsen neki. – Végignézek a
többieken. – Ennyi. Ennyi a sztori, semmi több.
Figyelem őket egy ideig, amíg darabokra bontják a hallottakat, és fontolóra
veszik, mennyire valószínű.
Zoe szólal meg.
– Hát jó. Bár ezt soha nem említette egy szóval sem.
– Nem avatott be senkit, csak mi tudtunk róla – válaszolom.
Zoe oldalba böki Andreát.
– Na és te? Veled mi volt Joanne baja?
– Azzal gyanúsított meg, hogy a háta mögött vettem meg az edzőtermet. Azt
gondolta, partnerként kellene nekifognunk. Tény, hogy megkérdeztem, akar-e
társulni, de akkor nem volt rá tőkéje.
– Ennyi volna? – kérdezem gyanakodva, mert, ahogy az én történetem
esetén is, biztosan van itt még valami a háttérben.
Andrea hangosan fújtat.
– Na, jó. Joanne azt gondolja, illetve gondolta, hogy meghamisítottam az
aláírását egy dokumentumon, és visszatartottam előle pár információt az
üzlet eladását és becsült értékét illetően.
– És így is volt? – firtatom tovább.
– Mégis mit gondolsz? – Ledobja a füzetet az asztalra. Engem is, és Zoe-t is
megrémíti a fedőlap csattanása a tölgyfa asztallapon. – Persze, hogy nem
volt így.
Emésztem egy kis ideig az eddig elhangzottakat, miközben igyekszem
minden történetet felmérni, és megállapítani, mennyire hitelesek. Vagy
mennyire valószínűek.
– Teljesen lényegtelen, elutasítjuk-e ezeket a vádakat, vagy sem – mondom
végül. – Ami viszont tény, hogy Joanne tényleg ezt hitte. Annyira meg volt
győződve a saját igazáról, hogy kifinomult játékokat állított össze,
amelyekkel leleplezheti, hogy, ő szerinte, mivel okoztunk neki fájdalmat. És
most, közvetlenül a leleplezés előtt, mikor már mindannyian elég közel
jártunk ahhoz, hogy kiderítsük, kik a titkos karaktereink és hogyan
kapcsolódnak azok „titkai” hozzánk, itt fekszik holtan a tornácon. Ha
nyomozó lennék, azt mondanám, mindannyiunknak volt indítéka megölni.
Andreából kirobban a nevetés.
– Te komolyan azt gondolod, hogy közülünk ölte meg valaki Joanne-t?
– Ez is egy lehetőség.
– Hagyod, hogy magával ragadjon a fantáziád – válaszol. Kinyitja a
vodkásüveget, és megtölti a poharát.
Zoe elé löki a poharát, jelezve, hogy abba is önthet még, ő pedig készséggel
eleget is tesz a szótlan kérésnek.
– Mi a te elméleted? – kérdezem.
– Maradjunk a te őrült hipotézisednél, miszerint hármunk közül ölte meg
valaki – mondja. – Utána rátérünk az enyémre is. – Hatalmasat kortyol az
áttetsző
italból. – Mind együtt voltunk, amikor utoljára láttuk Joanne-t.
– Így van – bólint Zoe egyetértőn.
– Majd felmentünk az emeletre, míg te lent maradtál a földszinten. Hirtelen
azt halljuk, hogy felsikoltasz, és odakint találunk rád, Joanne mellett –
folytatja Andrea.
– Ennek tükrében te kit neveznél meg első számú gyanúsítottként?
– Várj csak – mondom, látva a Zoe arcára kiülő
bizonytalanságot. – Én a nappaliban voltam, és aludtam.
Zoe sikoltozására ébredtem. Honnan tudjam, hogy ti ketten ezt megelőzően
mit csináltatok? Nem voltatok együtt, vagy igen?
– Azt feltételezed, kettőnk közül tette valaki? – Andrea harsányan felnevet. –
Mindketten az emeleten voltunk és aludtunk, akárcsak te.
– Carys mond valamit – vág közbe Zoe. – A szobámban voltam, csukott ajtó
mögött. Egyáltalán nem tudom, hogy mit csináltál. Épp úgy, ahogy te sem
tudod, hogy én mit. Elméletileg akár még le is osonhattál a földszintre,
anélkül, hogy Carys meglásson vagy meghalljon.
Andrea zavartan néz ránk, én pedig gondolatban megveregetem Zoe vállát.
Igaz, valóban elszundítottam pár percre, és a nappali ajtaja is be volt csukva.
Hitetlenkedve rázza a fejét.
– És honnan tudhatnánk, hogy nem pont ugyanezt tetted? – kérdezi Zoe-ra
meredve. – De akár Carys is kiosonhatott a házból, vagy akár akkor is
történhetett valami, amikor Joanne-nel beszélgetett.
Leveszem a tekintetem Andreáról. Nem akarom, hogy egymás szemébe
kelljen néznünk. A tenyeremmel dörzsölni kezdem az arcomat, hogy
elrejtsem a legutolsó, tűpontos kijelentés nyomán keletkező bűntudatot.
Valami valóban történt, amíg Joanne-nel beszélgettem, de határozottan jól
volt, mikor magára hagytam.
Hosszan felsóhajtok, és igyekszem összeszedni magam.
– Nézzétek, így nem haladunk előre. Egy dolgot sikerült eddig
megállapítanunk, mégpedig azt, hogy mindhárman elkövethettük a
gyilkosságot.
– Na és az indíték? – kérdezi Andrea. – Zoe, te minden jel szerint Trisszel
gyakorlód a kéthátú állatot, szóval elég alapos indítékod van.
– Ez nem fair – fakad ki Zoe. – Neked is van épp elég.
Némi svindlizéssel kitessékelted Joanne-t a cégedből. Te is tudod, mit
jelentett neki az a terem, és milyen régóta tervezte, hogy ő vezeti majd, de
te nem hagyhattad neki.
Valami alattomos, törvénytelen húzással elérted, hogy kikerüljön a képből.
Andrea felemeli a kezét.
– Még ha valóban így is történt, ettől még nem leszek gyilkos. Ez nem ok
arra, hogy valakit eltegyenek láb alól.
– Megfordul, újra engem néz. – Carys, neked van a legsúlyosabb indítékod.
Ha volt valami Darren és Ruby közt, az bizony elég csúnyán nézne ki.
– És ez miért érdekeljen most? – kérdem, azt remélve, a hamis
magabiztosság eltereli a gyanút. – Darren halott. Sokat nem árthat a jó
hírének.
– A tiédnek viszont igen. Ha ez kiderülne, biztosan kérdezősködni
kezdenének arról, hogy gyanakodtál-e, esetleg tudtál-e róla. Ha a
házastársad olyan férfi, aki bukik a fiatal lányokra, akkor szinte biztosan
tudsz az ilyen dolgairól.
– Fogd már be, Andrea! Fogalmad sincs róla, miről beszélsz! – kiáltok fel, de
azonnal meg is bánom. Ezzel csak fokozom a gyanúját, hogy valóban tudok
valamiről.
– Hű, csak nem érzékeny pontra tapintottam? – mondja. Nem tűnik úgy, hogy
sikerült elriasztanom. – És ott van Alfie is.
A felső ajkamat apró izzadságcseppek szurkálják abban a pillanatban, ahogy
elhangzik Alfie neve. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmaim, és összeszűkült
szemekkel, meredten nézem Andreát.
– Vigyázz! – intem óvatosságra.
Andrea lassan dobol ujjaival az asztalon, mielőtt megszólalna.
– Ha kiderülne, hogy Darren viszonyt folytatott az egyik hallgatójával, vajon
ki szenvedné el a legnagyobb csapást? Feltehetően nem te. Bármi is kerül az
utadba, megbirkózol vele. A felszín alatt egy ellenálló, szívós személyiség
vagy. Neked semmi gondod nem lenne. De Alfie, ő sokkal lobbanékonyabb.
– A legjobb, ha most elhallgatsz – köpöm a szavakat a fogaim közt.
– Már késő – mondja Andrea. – Alfie vajon hogyan viselné, ha zrikálni és
cukkolni kezdenék azért, mert az apja egy diákkal kefélgetett? Ha pedónak
neveznék az apját? Néhányan még akár úgy is dönthetnek, hogy igazságot
szolgáltatnak, és majd ők fizettetik meg vele az apja kihágásait. Nekem úgy
tűnik, itt senkinek sincs nyomosabb indítéka nálad.

17.FEJEZET
– Tudod mit, Andrea? – kérdezem dühtől megfeszülő
állkapoccsal. – Jó volna, ha tudnád, mikor kell befogni. – Szinte teljesen
elsodor a vágy, hogy talpra ugorjak, és cáfolatok záporát zúdítsam rá.
Herkulesi erőfeszítések árán tudom csak visszafogni magam.
– Én csak tényeket állapítottam meg.
Mélyen belülről elővarázsolom a civilizált énemet.
Már voltam hasonló helyzetben, át fogom vészelni.
Veszek egy mély levegőt, majd válaszolok.
– Hagyd ki ebből a férjemet, a fiamat és Joanne lányát is. Ha Joanne itt lenne,
ugyanezt mondaná.
– Valóban? – néz rám Andrea kihívón.
– Na, álljatok már le, ti ketten! – avatkozik közbe Zoe. – Ne veszekedjetek!
Nem hiszem, hogy közülünk ölte meg valaki Joanne-t. Maga a felvetés is
teljesen képtelen. Baleset volt, semmi más. Joanne kint tett-vett,
megcsúszott a tornácon és beverte a fejét, ilyen egyszerű. Tragikus baleset
volt. Cseppet sem segít a dolgon, ha hajba kapunk egymással.
Andrea Zoe szavait latolgatja.
– Hja, igazad van. Sajnálom. – Rám néz, és apró mosolyra húzza a száját. –
Teljesen kiakaszt ez az egész.
– Semmi gond – felelem nem teljesen őszintén.
– Van egy másik lehetőség is, mint korábban említettem – folytatja Andrea.
Szünetet tart, meggyőződik róla, hogy figyelünk-e. – Valaki más is lehet még
a környéken. És nem zárható ki, hogy nem baleset volt.
– Jajj, akadj már le erről! – Bár annak örülök, hogy a gyanú elterelődött rólam,
úgy érzem, épp túlreagáljuk a helyzetet.
– Ugyan, ki lenne itt? És miért? Miért akarná valaki spontán kinyírni Joanne-t?
– Talán valaki megtámadta, ő pedig védekezni kezdett.
– így, jobban belegondolva… – Zoe szemei kikerekednek -A tegnapi
események az erdőben. Talán valami perverz figyel meg bennünket a
közelből. Még követhettek is minket idáig.
– Fejezd be! – csattanok fel. – Biztos vagyok benne, hogy Joanne hülye
humora játszott csak közre. Jót mulatott a számlánkra. Bármibe le merem
fogadni, hogy csak kitalálta azt a sztorit az anyáról, aki saját magát áldozta
fel az oltáron, hogy feszültté tegyen minket. Nem veszem be, hogy az
erdőben ott ólálkodik valami őrült gyilkos.
Zoe lehajtja a fejét. Egy gyerek jut róla eszembe, akit épp most dorgáltak
meg.
– Bocsáss meg! Igazad van. Én is belelovaltam magam. –Remegni kezd az
alsó ajka. Elindulok felé, meg akarom ölelni, de elhesseget. – Kérlek, ne! Ha
így folytatjuk, záros határidőn belül vinnyogó idegroncs leszek, és
egyikőtöknek se válók hasznára. Bárcsak tudhatnánk, mi történt odakint.
– Őrizzük meg a nyugalmunkat! Gondoljuk át, mi legyen a következő lépés.
– Ide nem hozhatjuk be – mondja Andrea. – Nem tudnám elviselni a
gondolatot, hogy egy fedél alatt vagyok egy holttesttel. – A válla fölött elnéz
a hátsó ajtó irányába. – Bocsáss meg Joanne! Ne vedd magadra!
– Áll odakinn egy fészer – kezdek hangosan töprengeni. – Belecsavarhatnánk
egy takaróba, és otthagyhatnánk a fészerben. Valószínűleg az a legjobb hely.
És hidegebb is lesz ott, mint idebent. – Igyekszem kiverni a fejemből az
élettelen test képeit, a rothadó hús szagának gondolatát. – Jobb lesz, ha
hamar nekifogunk.
Már így is elég sötét van.
– És nem ártana megtalálnunk a telefonokat, vagy azt a rádiót, hogy
segítséget tudjunk hívni – mondja Andrea.
– Egyetértek. – Zoe az ebédlőajtó felé indul. – Megyek, lehozom Joanne
ágytakaróját. Abba bele tudjuk csavarni. –Megáll az ajtóban és visszanéz
ránk.
Egyikünk sem szólal meg. Szent meggyőződésem, hogy ugyanarra
gondolunk.
Katasztrofálisan szörnyű helyzetben vagyunk, mi pedig szinte teljesen
szenvtelenül, profik módjára hozunk döntéseket és hajtjuk őket végre.
– Minden rendben lesz – mondom halkan. – Erősnek kell maradnunk, és akkor
átvészeljük. Az extrém helyzetek extrém tettekre kényszerítik az embert. De
minden rendben lesz, esküszöm nektek.
Zoe szorosan összezárja az ajkait, és biccent, mielőtt kilépne a szobából.
– Remélem, igazad van – jegyzi meg Andrea.
A ködtől nedves odakint a levegő, apró cseppekben kondenzálódik a víz a
hajamon és a ruhámon.
Megkerüljük a házat, ahol megcsap az erdő felől a fenyőtűk és a nedves fű
földszerű illata.
Lélekben újra felkészítem magam Joanne testének látványára. Egymásra
nézünk, mindenki csendben bólint.
Pontosan úgy fekszik, ahogy itt hagytuk. Nem is tudom, miért számítottam
másra. Talán valahol, az elmém rejtett zugaiban azt reméltem, valami
csoportos hallucináció áldozatai vagyunk, vagy ez is egy a körmönfont,
kegyetlen poénjai közül, de a valóság elől nem menekülhetünk.
– Lehetőleg Joanne-hez közel tedd le a takarót – adom ki az utasítást. –
Egyikőtök fogja meg a lábát, én felemelem a karjainál.
– Nem hiszem, hogy menni fog – mondja Zoe. Tesz egy lépést hátra, karjában
tartva az összegyűrt takarót.
Andrea veszi ki a kezéből.
– Majd én. – Kiteríti az ágytakarót, én pedig megkönnyebbülten nyugtázom,
hogy láthatóan túl van a sokkon, és visszatért régi, sallangoktól mentes énje.
Nem hiszem, hogy képes lennék végigcsinálni, ha mindketten túl törékenyek
lennének. Én sem vagyok elragadtatva a holttest mozgatásának ötletétől, de
tudom, hogy muszáj megtennünk.
Joanne feje és a tornác ház felé eső része közé manőverezek. Csak úgy kell
tennem, mintha aludna, és nem szabad semmi másra gondolnom. Lehajolok,
és rákényszerítem magam, hogy a kezem a karjai alá csúsztassam. Andrea
közben megfogja a lábait. Joanne teste még mindig hajlékony, nem állt
be a hullamerevség, így viszonylag könnyen tudjuk cipelni.
Sebesen ráemeljük a takaróra. A karjait az oldala mellé teszem, majd
körbetekerjük rajta a szövetet.
– Sajnálom, joanne, sajnálom! – Újra érzem, hogy a könnyek feltolakodnak a
szemembe, folyni kezd az orrom. A zsebemben turkálok, hátha találok egy
zsebkendőt, amivel letörölhetem az arcom.
– Be kell vinnünk a fészerbe – szólal meg Andrea.
– Megyek, kinyitom az ajtót – ajánlja fel Zoe. Van nála egy zseblámpa, azzal
indul el a tornác vége felé, majd át a füvön a fészer irányába. Megrázza az
ajtót. – Rácsesztünk. Zárva van.
– A kurva életbe! – fakad ki Andrea.
– Egészen konkrétan egy lakattal – egészíti ki Zoe az előbb mondottakat.
– Láttam egy kulcsot az ajtó mellett lógni. Várjatok, hozom!
Elsietek a ház mentén egészen a bejáratig.
Összesűrűsödött a köd, a fák és bokrok nem többek homályos kontúroknál.
Gyorsan bemegyek, és leveszem a kulcsot a kampóról. Közelebbről
megvizsgálva nem tűnik lakatkulcsnak, és kételkedni kezdek abban, hogy
kinyithatjuk vele a fészert.
Miután úgy döntök, ha kell, kitöröm a helyéről az ajtót, körülnézek, hátha
találok valamit, amivel esetleg lefeszíthetném a lakatot. A seprűt markolom
fel, majd, mintegy mellékesen, a piszkavasat, ami az ajtó mögött áll egy
tartóban.
– Mi a fészkes fenét akarsz azzal a vassal? – kérdezi Andrea, mikor újra
feltűnök a fészernél.
– Ha muszáj lesz, ezzel próbálom majd leverni a lakatot. Ne aggódj, majd
veszek a tulajnak egy másikat!
– Most kisebb bajom is nagyobb ennél.
Beigazolódott a gyanúm: a kulcs, amit magammal hoztam, valóban nem illik
bele a lakatba. Már eleve túl nagy és sokkal ósdibb is, mint a fészert őrző,
viszonylag új lakat. Nincs időm kitalálni, hogy ha ezt nem nyitja, akkor vajon
mit, így csak begyűröm a kabátom zsebébe.
– Tartsd közelebb a lámpát! – szólok oda Zoe-nak.
A lakat egy fémlemezt rögzít az ajtón. Nem tették fel annyira pontosan, az
ajtó és a keret közt is tátong némi rés. Sikerül a seprű nyelét befeszítenem a
fémlemez mögé, és azzal próbálom meg kirángatni az ajtót a helyéről.
Reccsenő hangot hallok, valami enged.
Erősebben húzom meg a seprűnyelet. Mintha megrepedne valami, és látom,
hogy a lemezt tartó csavarok lazulni kezdenek, de a seprű nyele ebben a
pillanatban törik el, én pedig hátrarepülök a lendülettől.
– Akkor marad a vas – mondom. Talpra állok és megmarkolom. Keményen
csapok vele a lemez szélére, oda, ahol a csavarok már meglazultak. Jó
néhányszor meg kell ismételnem, mire a vas ereje és súlya kiszakítja a
csavarokat a fából. – Bingó!
Mindhárman bekémlelünk a fészerbe. Zoe körbevilágít a lámpával. Durván
kétszer egy méteres, és abból ítélve, amit látok, néhány régi kerti
szerszámnak, egy locsolócsőnek és néhány régi bútordarabnak ad otthont:
egy szék áll idebent, és egy fiókos szekrény. Az egyik oldalon egy polcsor
van, tele műanyag virágcserepekkel és régi kéziszerszámokkal, amelyeknek
leginkább egy múzeumban volna a helyük.
– Az mi? – kérdezi Zoe a polcra irányítva a lámpa csóváját, ahol az egy, az
elején tárcsákkal ellátott, négyszögletes, fekete dobozra vetül.
– Egy átkozott rádió! – felel Andrea. – Ez meg ugyan mit keres itt kint? –
Belép a fészerbe, és leemeli az eszközt a polcról. A végén fel-le jojózik
egy összetekeredett zsinórra kötött kagyló.
– Istennek hála! Most már legalább elérhetünk valakit. Ha működik
egyáltalán.
– És ha rájövünk, hogyan bírjuk működésre – mondom, gátat emelve a
megkönnyebbülésnek. Nem szeretném, ha elsodornának az azonnali
menekülés hiú ábrándjai.
– Várjunk csak, mintha láttam volna valamiféle útmutatót Joanne szobájában
– veti közbe Zoe. – A fiókban volt, a jegyzetfüzet mellett. Akkor ügyet sem
vetettem rá. De előkeresem, ha bementünk.
Hagyom fokozódni a megkönnyebbülésem. Végre van egy köldökzsinórunk a
külvilág felé. A gyors menekülés végre teljesen valós opciónak tűnik.
– Gyerünk, tegyük be ide Joanne-t! – mondom, felvillanyozva a jószerencsénk
hatására.
Most, a nehéz takaróba csavarva már nehezebb megmozdítani, mentálisan
viszont annál könnyebb, hiszen nem kell az arcát látnom közben. Teste és
végtagjai is kevésbé nyilvánvalóak a vastag szövet alatt.
Andrea fogja a lábait, én pedig a felsőtestét. Nagy nehezen odabotorkálunk
vele a fészerig. Zoe mögöttünk áll, az apró épület árnyékos zugait igyekszik
bevilágítani lámpájával.
Óvatosan letesszük Joanne testét a fészer padlójára, én pedig kis ideig a
takaróval foglalatoskodom, hogy mindenhol megfelelően le legyen takarva,
és látszólag kényelmes, tiszteletteljes testhelyzetben legyen.
Elismerem, teljesen agyament ötlet tőlem, de fontosnak tartom a
barátunkkal szembeni tiszteletadást, még ha mindezt egy halottal is teszem.
Miután meggyőződtem róla, hogy mindent megtettünk, amit tehettünk,
becsukjuk a fészert. A kert oldalainál találunk néhány kisebb követ, azokat
polcoljuk fel az ajtónál, hogy az csukva is maradjon.
A házban látom, ahogy Andrea módszeresen ellenőrzi, bezártunk-e minden
ajtót és ablakot, és végignézem, ahogy körbemegy, és egyesével behúzza a
függönyöket. A tűz már lankadni kezd, így még egy darab fát dob a táncoló
lángok közé.
– Meg kell nézzük, életet tudunk-e lehelni a rádióba – mondja végül.
Zoe a nappali közepén levő ládára teszi a készüléket, majd felrohan az
emeletre, hogy lehozza a korábban említett útmutatót.
– Elugrom gyorsan a mosdóba – szólalok meg. – Te addig feltehetnél egy kis
teavizet.
– Elmész te a teáddal együtt a pokolba! – felel Andrea, majd feláll, és kisétál
a szobából. – Valami erősebbre vágyom.
Elindulok az emeletre, mikor meghallom a szekrényekből előkerülő poharak
csilingelését. Arra tippelek, Andrea megint vodkát tölt mindenkinek.
Végtére is nem rossz ötlet. Nem tudom, hogy fogok ma éjszaka aludni.
Folyton Joanne tágra nyitott szemei járnak a fejemben, ahogy egyenesen
rám merednek, a takaróba csavart test súlya, amint betettük a fészerbe.
Kinyitom a fürdőszoba ajtaját, de előtte még elnézek a lépcső túloldalára,
Joanne szobája felé. Az ajtó félig nyitva van, de innen nem látok be. Zoe
remélhetőleg megtalálta a rádióhoz tartozó útmutatót, és néhány órán belül
ideér a rendőrség. Vagy legkésőbb reggel.
Mikor kijövök a fürdőből, megragadom az alkalmat és leváltom köd áztatta,
nedves ruháimat, tiszta pólót és melegítőalsót húzok, plusz egy cipzáras,
csuklyás pulóvert. Vonzó látvány az ágyam. Most azonnal bele tudnék
süllyedni. Nehéznek érzem a végtagjaimat, de tudom, hogy ha most
lefekszem, képtelen lennék újra felkelni. A mai nap történései, az ereszkedés,
utána a kajakozás, Joanne cipelése – mindez megtette a hatását.
Sajognak a végtagjaim, a hátam pedig minden alkalommal tiltakozik,
valahányszor csak előredőlök.
A fejemben azonban egyéb gondolatok cikáznak, és még ha adnék is
lehetőséget fáradt testemnek a pihenésre, tudom, hogy az agyam képtelen
lenne lecsillapodni, és nem tudnék aludni egy szemhunyásnyit sem. Felötlik
bennem a gondolat, hogy beveszek egyet a gyógyszereim közül, de azon
kapom magam, hogy valami erősebbre sóvárgok. Talán a vodkától később
jobban alszom. Szükségem van valamire, ami legalább kordában tartja a
szörnyű képeket Joanne-ről. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
ezekkel a gondolatokkal béleljem ki a tudatom, mert tudom, hogy akkor
darabokra fogok hullani.
A nappaliban átveszem az Andrea kínálta vodkát, és leülök mellé a kanapéra.
A rádiós szett ott kuporog előttünk az asztalon.
– CB-rádió lesz – mondom.
Szemből, jobb oldalt van egy négyszögletes képernyővel ellátott tárcsázó,
amely nagyobb, mint a többi. Van rajta egy sor tekerő-és kapcsológomb,
közülük sok feliratokkal ellátva; tompító, mikrofonerősítő, hangerő, talk-back.
Balra egy másik, kisebb képernyőt látok, mellette egy tárcsa és egy tű. Az
oldalán rugós kábel, a régimódi telefonok drótjainak közeli rokona, a másik
oldalán egy négyszögletes telefonkagylóval.
– Gondolom, nem tudjátok, hogy működnek ezek az izék – jegyzi meg
Andrea.
– Nem. Annyit tudok csak, hogy a „brékó brékó”. – Egy silány tréfálkozás,
amelyet egyikünk sem talál szórakoztatónak.
– Zoe mivel pepecsel ennyit? – kérdezi Andrea, és kiles az előtérbe, mielőtt
újra a CB-rádiónak szentelné a figyelmét. Benyúl a doboz háta mögé, és
előhúz két hosszú kábelt. Az egyik végén egy, az autós telefontöltők végére
hasonlító csatlakozó van, a másikén egy hagyományos fali csatlakozó. –
Gondolom, ennek valahol van egy aljzata is.
– Talán a konyhában? – vetem fel.
Átvisszük a rádiót a konyhába, és az aljzatot keressük.
– Ott – mutat Andrea az ajtó melletti bordürlécre.
Alatta áll ki a falból a telefon aljzata, mellette az elektromos hálózaté.
– Add ide a zsinórokat!
A munkalapra teszem a rádiót, Andrea pedig végigvezeti a két kábelt a
konyhán, egészen az aljzatokig. Feltekerem a kapcsológombot, a rádión
kigyullad egy kis, vörös lámpa, statikus zaj hangjai töltik be a helyiséget.
– Úgy nézem, áram alatt van – nyugtázom hangosan, és délután óta először
elmosolyodom.
– Azért ne lelkesedj túlzottan! – reagál Zoe. A konyhaajtóban áll, üres kezeit
nyújtja felénk. – Sehol nem találom az útmutatót. Nyoma veszett.
– Hogy érted, hogy nyoma veszett? – kérdezi Andrea, és feláll.
Látom Zoe arcára kiülni a feszültséget.
– Pontosan azt, amit az előbb mondtam. Nincs ott, ahol volt. Eltűnt.
Felszívódott.
– Olyan nincs, hogy csak úgy felszívódott – Andrea letekeri a hangerőt, a
statikus zaj lassan eloszlik.
Zoe csípőre tett kézzel egyenesen Andrea szemébe néz.
– Nos, akkor megismétlem. Felszívódott.
A konyhában úgy sistereg a feszültség, mint egy szakadt elektromos
kábelvég, amely vadul csapkod balról jobbra. Ott állunk mindhárman,
egymást méregetve, és sejtésem szerint ugyanazon tűnődve. Melyikünk
tüntette el az útmutatót és miért?
Andrea az első, aki megszólal:
– Teljes mértékig biztos vagy benne, hogy amit korábban láttál, az a CB
útmutatója volt?
– Száz százalékosan. Nem olvastam el tüzetesen, csak átlapoztam néhány
oldalt. De bármit is láttam, most nem találom.
– És egészen biztosan nem te tetted máshova korábban? – kérdezem.
– Nem. Teljesen lekötött a füzet, meg amit beleírtak.
Az útmutatót még a fiókból se vettem ki.
– Akkor valaki más volt közülünk – mondom, amivel valójában azt jelentem
ki, hogy szerintem egyedül Andrea lehetett a tettes. Zoe nem állítaná azt,
hogy az útmutató ott volt, hogy utána úgy tegyen, mintha nem találná sehol,
ha nem akarná, hogy a kezünkbe kerüljön.
Én egészen biztosan nem nyúltam hozzájuk, az egyetlen logikus
következtetés tehát az, hogy Andrea volt.
– Ugyan, ez egy baromság – hangzik a válasz. – Biztosan véletlenül
markoltad fel az útmutatót is. Észre sem vetted. Mindegy, nincs időnk ezen
vitatkozni. A legfontosabb feladatunk életet lehelni ebbe a rádióba. – Ismét a
ketyerének szenteli a figyelmét. – Annyira nem lehet nehéz. – Újra
bekapcsolja, amitől a levegőt másodszor is betölti ezernyi apró gally
egymásba olvadó roppanása.
– Próbáld ezt a gombot eltekerni – javaslom. – Úgy néz ki, mint valami
kereső. Biztosan több hullámhossz közül lehet választani.
Andrea felveszi a mikrofont, majd odanyúl a tárcsázóhoz. A piros, digitális
LED-kijelzőn a tizenhatos szám jelenik meg. – Nyomd le azt a gombot az
oldalán. – A kagylóra mutatok, amit Andrea szorongat. – Szólj bele!
– Halló! Van ott valaki? – kérdezi Andrea a mikrofontól. Vállat von. –
Elképzelésem sincs, mit kellene mondanom. –Elengedi a gombot, de a
rádióhullámok továbbra is csak recsegéseket és ropogásokat hoznak
magukkal.
– Próbálkozz egy másik állomással! – mondja Zoe.
Andrea eltekeri a keresőt, a rádiót a következő
hullámhosszra állítja, és újra próbálkozik. Az eredmény is pontosan ugyanaz,
mint az előbb.
– Valamit biztosan rosszul csinálunk – nyögöm frusztráltam – Talán csak
módszeresen végig kell próbálnunk az állomásokat.
– Eleve honnan tudjuk, hogy működik-e ez az istenverte szerkezet? – fakad ki
Andrea. – Ha valahonnan kapnánk jelet, akkor nem csak ezt a recsegést
hallanánk. Ez sem működhet másképp, mint amikor az autórádióval keresel
adást.
– Talán az antenna a gond – jut eszembe. – Odakint van, a ház hátsó falához
rögzítve, igaz?
– Azt ne mondd, hogy már megint ki kell mennünk! – fújtat. – Sötét van már.
Az orrodig sem fogsz ellátni.
– Automatikusan azt feltételezed, én fogok kimenni?
Ez jó – vágok vissza. – És egyébként se legyél ilyen negatív. Ha nem teszünk
semmit, akkor segítség se érkezik. – Érzékelem, hogy utat tört magának a
kétségbeesésem, de ebben a pillanatban nem igazán érdekel. Most egy
dologra van csak szükségünk: pozitív gondolatokra.
Nem foglalkozom Andrea felvont szemöldökével. – Ha mindketten ott álltok
az ajtónál, széthúzzátok a függönyt, és kiengedtek némi fényt, én kimegyek
a zseblámpával, és végigkövetem a kábelt a falon. Ha eloldódott az
antennától, talán vissza tudom dugni valahogy.
Úgy tűnik, nem sikerült őket eléggé meggyőznöm.
– Egyszerűen csak fogod, és bedugod? – kérdezi Andrea.
– Van jobb ötleted? – felelek felemelt hangon.
Nem csak sötét van, amikor kilépek a házból. A köd szoros vesztegzár alá
vette az épületet. Teljesen indokolatlanul azon kezdek tűnődni, mikortól
minősül ködnek a víz fölött terjengő pára.
Andrea és Zoe egymás mellett állnak a tornácon, amíg én a kábel
nyomvonalát igyekszem lekövetni, fel a külső falon, át a tornác tetején, majd
a másik oldalon le, ahol a fal és a talaj találkozásánál halad tovább a
melléképület végéig. Az antennát két dúc tartja közvetlenül a tető alatt.
Követem a kábel útját fel a falon, egészen az utolsó rögzítőkapocsig. A
kapocs fölött renyhén lelóg oldalra.
– Itt el van szakadva – kiáltok át a ködön. Vízpárán.
Nem tudom eldönteni, minek nevezzem inkább. A lámpa fényét a kábel
végére irányzóm. Sima, éles véget látok, semmi lebomlás vagy szakadás,
semmi jele annak, hogy fokozatosan ment tönkre és szakadt ketté. Nem, ezt
a véget levágták.
A leereszkedéshez használt kötél jut eszembe. Annak is éles, egyenes vége
volt. A kötelet is szándékosan vágta el valaki, akárcsak ezt a kábelt.

18.FEJEZET
– El van szakadva – jelentem ki, miután újra bemegyünk mind. Bezárom az
ajtót, a kulcsot bent hagyom a zárban. Majd meggondolom magam, és a
teáskanna mellé teszem, a konyhapultra.
– Helyre lehet hozni? – kérdezi Andrea.
Pár másodperc alatt értem vissza az ajtóig, közben végig azon tépelődtem,
elmondjam-e nekik az igazat. A tudatom mélyéről óvatosságra int egy
sugallat, de végül elvetem azt az eszement elképzelést, hogy valaki közülük
szabotálta a rádiót, mivel ez azt jelentené, egyikük nem látná szívesen a
rendőröket. És csak egy oka lehet annak, ha a jelenlegi helyzetben egyikük
nem szeretne rendőrökkel találkozni: mert ő tehető felelőssé Joanne
haláláért. De rögtön ezután azzal érvelek, hogy előbb-utóbb úgyis be lesz
avatva a rendőrség, mit érhet hát el bárki azzal, ha késlelteti azt, ami
elkerülhetetlenül bekövetkezik? És épp ez a gondolat kezd el bosszantani.
Vajon hamarosan történik még valami?
Ráeszmélek, hogy talán egy töredékmásodperccel tovább haboztam a
kelleténél. Andrea feszülten várja a választ.
– Elszakadt? Hogy történhetett ilyesmi? – kérdezi.
Saját, vadul csapongó képzeletemtől kétségbeesve elengedek egy hatalmas
sóhajt. Ezek itt a barátaim. Sem Andrea, sem Zoe nem tennének ilyet
szándékosan. Nem, ez eszetlenség, én meg hagyom, hogy magával sodorjon.
– Gyerünk, bökd már ki – nyaggat Zoe. – Mi történt a kábellel?
– Elvágták – válaszolom végül. – Teljesen szándékosan.
Mindketten hitetlenkedve néznek, miközben a hallottakat igyekeznek
megemészteni.
– Elvágták? Tuti? – kérdezi végül Andrea.
– Garantáltan.
– Mi a fészkes fasz folyik itt? – Andrea a hajába túr az ujjaival.
– És most mit tehetünk? – kérdezi Zoe. A hangjában tetten érem a kitörni
készülő hisztériát, minden egyes szóval kerekebbre nyílnak a szemei. – El
akarok innen menni.
– És ezt egészen pontosan hogy is szeretnéd megvalósítani? – kérdezi tőle
immár látványosan türelmetlenül Andrea.
– Nem mehetnénk el innen együtt? Most azonnal?
– Eddig ez a legrosszabb ötleted. Figyeljetek, üljünk le, és gondoljuk át
racionálisan! – Zoe-t betessékelem a nappaliba, menet közben pedig
felkapok egy üveg limonádét. Andrea követ minket, az itallal kapcsolatban
azonban egészen más elképzelései vannak. Azonnal kitölt három pohár
vodkát.
A bútorok szélén gubbasztunk: én Zoe mellett ülök, Andrea velünk szemben
telepedett le.
– Nos, mi a nagy terv? – kérdezi, mikor odatolja elénk a poharakat.
– Nem nevezném nagy tervnek. Szerintem ma éjszaka még itt kellene
maradnunk. Biztonságosabb a négy fal között, mint odakint – mondom,
miközben limonádéval hígítom fel a vodkát. – Nem tudjuk azt sem, merre
kellene indulnunk, nem tudjuk, milyen a terep. Alig látni valamit. Nem volna
túl nehéz elesni és megsérülni valahol, sőt, leesni valami töltésről, vagy
borzalmasan eltévedni.
– Nem szeretnék itt maradni – siránkozik Zoe.
– Én sem, de nincs sok választásunk. Az ajtók zárva vannak mind. Senki nem
mehet ki, senki nem jöhet be.
Csak az éjszakát kell átvészeljük. Amint újra kivilágosodik, elindulhatunk.
– Nem érzem magam sokkal jobban attól, hogy, ahogy állítod, senki nem
jöhet be – dohog Zoe, majd húz egyet a vodkából.
– A célom az volt, hogy megnyugtassalak – mondom mosolyogva. – Bocs, ha
nem sikerült.
– Gondolod, hogy van odakint valaki, aki ártani akarna nekünk? – kérdezi.
– Ha van is, nincs ötletem, miért akarna. Különben is, bőségesen volt
lehetősége eddig is végezni mindannyiunkkal, mégsem tette meg.
– Ne légy ennyire komolytalan! – csattan fel.
Andrea előrehajol, körbe-körbe forgatva a poharában levő, áttetsző
folyadékot.
– Nem veszem be. Nem hiszem, hogy valaki más is volna odakint. – A
szempillái mögül néz fel ránk.
– Azt gondolod, közülünk tette valaki? – Zoe hátradől a kanapén.
– Állj! – mondom. – Körbe-körbe forgunk csak.
Egészen biztos vagyok benne, hogy Andrea csupán arra gondol, Joanne
halála baleset volt, és teljesen ok nélkül húzzuk fel magunkat. –
Jelentőségteljesen nézek Andreára: a tekintetemmel próbálom kicsikarni
belőle az egyetértést, hogy legalább Zoe megnyugodhasson.
– Nyilván csak erre gondoltam – mondja Andrea. – Én is legalább annyira fel
vagyok dúlva Joanne miatt, mint mindenki más, de biztos vagyok benne,
hogy pontosan úgy történt, ahogy Carys szerint is.
– Akkor mivel magyarázod a kettévágott kábelt? – kérdezi Zoe.
– Egyszerű a magyarázat – felel. – Valószínűleg már azelőtt is el volt
szakadva vagy vágva, mielőtt ideértünk.
A tulajdonosok tudták, ezért volt a rádió a fészerben. Így senki nem hihetné,
hogy működik, és senki nem próbálná meg használni.
Logikus a magyarázat, és hajlok rá, hogy egyet is értsek véle. Zoe-t viszont
látszólag nem győzte meg kellőképp.
– És a telefonjaink?
– Az Joanne tréfája. Biztosan elrejtette őket valahova. Nagy kár, hogy nem
találjuk őket – válaszol Andrea.
– Jó, tehát holnap, ahogy kivilágosodik, lelépünk innen –mondja Zoe. –
Rendben van?
Mindketten bólintunk.
Egy ideig csendben ülünk a nappaliban, mindenki a saját gondolataival van
elfoglalva. Mikor a kandalló melletti kosárra esik a tekintetem, látom, hogy
egy darab fa sincs már benne.
– Azt hiszem, nem ártana hoznom néhány darab fát –mondom, és felkelek.
Bár szívem szerint hagynám a fenébe, eszembe jut, hogy Joanne azt mondta,
a kandalló fűti fel a vizet.
– Jöjjek veled? – kérdezi Andrea, de a hanghordozásából jól hallom, mennyire
nem rajong az ötletért.
– Dehogy, megoldom. A fa közvetlenül a hátsó ajtó mellé van berakva. –
Sokkal lazábbnak tűnik a hangom, mint ahogy érzem magam, de igyekszem
bátor képet vágni. Kiemelkedem a kanapéból, és magammal viszem az üres
kosarat. A konyha felé indulok, röviden megállva az előtérben, hogy az ajtó
mellett sorakozó gumicsizmák közül felrántsak egyet-egyet.
A zseblámpával felfegyverkezve lépek ki. Koromsötét van, eltekintve a
lámpából áradó, árva kis fénycsóvától.
A fadarabok takaros halomban állnak egymáson a major fala mellett, egy
méter magas, ferde kis tető alatt.
Épphogy ki tudom venni a sötétben a fészer körvonalait, és futólag elkap a
rosszullét, mikor eszembe jut, hogy Joanne teste ott hever abban a hideg,
nyirkos kis építményben.
Hirtelen határozottan azt kezdem érezni, hogy nem vagyok egyedül. Vastag
gyapjúpulóverem alatt is érzem, hogy lúdbőrözni kezd a karom, kisvártatva
pedig a tarkóm is. Körbefordulok. Valami ott van az orrom előtt, érzem, de
nem látok semmit.
Hallom, ahogy felgyorsul a légzésem, és felismerem a jeleket: sebesen
közeledik egy pánikroham. Az a fajta, amikor minden pontszerűvé zsugorodik
körülöttem.
Amikor a nagy terek teljesen összepréselnek. Amikor felszívódik körülöttem a
levegő, és nem marad utána, csak a tátongó üresség.
Bassza meg! Nem hiszem, hogy el tudom kerülni.
Azon kapom magam, hogy egy dallamot dúdolgatok.
Nem ismerem fel, de azt hiszem, a régi iskolai himnuszunk az. Kikapok
néhány fadarabot a kis tárolóból, közben folyamatosan hátra-hátrapillantok a
vállam fölött.
Most már hangosan énekelek. A „Jerusalem” az, ezt énekeltük minden reggel
az iskolai gyülekezőkön. Fura, hogy egész életedben elkísérnek az ilyen
apróságok. Nem tartom magam kifejezetten vallásosnak, anglikán oktatásom
ellenére sem, de amikor nagyon félek valamitől, önkéntelenül is mindig
beásom magam egy mélyen legbelül beékelődött elképzelésbe: Isten igenis
létezik valahol, és ha elég hangosan énekelek, meg is óv a bajtól.
Oda se nézek, mikor a harmadik fadarabot próbálom a kosárba dobni.
Elhibázom, lepattan a pereméről, egyenesen a lábamra. Nem tudok a
fájdalomra koncentrálni, teljesen elfoglalja a tudatomat, hogy elég hosszú
ideig fojtsam vissza a belülről kaparó menekülési ösztönt ahhoz, hogy be
tudjak menni, és be tudjam zárni magam mögött az átkozott ajtót.
A konyhába rohanok, a csempézett padlóra dobom a kosarat. Becsapom az
ajtót, majd be is zárom, és kihúzom a kulcsot. A konyhapultnak támaszkodva
kapkodok levegőért.
– Jól vagy?
Halálra rémülök Zoe hangjától, de már szégyellem is magam a túlzott
reakcióért.
– Aha, teljesen. Csak nem akartam tovább kinn maradni. Meg kell fagyni,
olyan hideg van. – A karjaimat dörzsölgetem, mintegy az elhangzottakat
bizonyítandó. A kulcsot a teáskanna mellé teszem, és átviszem a fát a
nappaliba, Zoe a hóna alatt a Joanne által írt aktával követ.
– Készítettem neked egy forró csokoládét – mondja, mikor visszaül a
kanapéra. – Meg magamnak is. Andrea nem kért. – Egy tanárnő
méltatlankodó tekintetével méri végig a másikat.
– Feltett szándékom úgy aludni ma éjszaka, mint akit tarkón vágtak – feleli
az.
– Egyáltalán hogy mondhatsz ilyet? Én eleve képtelen volnék aludni a
történtek után – vonja kérdőre Zoe. Belekortyol a forró csokoládéba, leteszi a
bögrét a ládára, majd megpöccinti a magával hozott, leleplező
jegyzetfüzetet.
Leülök, és felemelem az italom.
– Köszönöm. Részemről valószínűleg nemsokára lefekszem. – Hirtelen elborít
a kimerültség. Hosszú és kemény nap volt a mai, nem csak fizikai, de
mentális értelemben is.
A fejem tele van gondolatokkal, érzésekkel. Nem hiszem, hogy ma este még
bármivel képes leszek terhelni.
– Mit gondoltok, Joanne gyűlölt minket? – kérdezi Andrea a kordbársony
kanapé gyűrődéseibe süppedve. – Szerintem az, hogy mindezt
megszervezte, hogy ennyit vesződött, eléggé kizárja a lehetőségét, hogy
kedvelt minket, nemde?
– Ez nekem is eszembe jutott – ismeri be Zoe. – Azt gondoltam, a hétvége a
barátságunk szorosabbra húzásáról szól majd. Azt hittem, Joanne-nek
hiányzott a régi, bizalmas közelségünk, és ezen a módon próbálta a
tudtunkra adni, hogy elnézést kér a paranoiás viselkedéséért.
– De paranoiás volt-e? – kérdezi Andrea ördögi tekintettel. Körbe-körbe
lötyögteti pohara tartalmát, mielőtt az utolsó cseppet is kiinná. – Őszintén
meg volt róla győződve, hogy csalással tettem szert az edzőteremre. Nem
számít, igaz-e, vagy sem. Csak az számít, hogy Joanne ezt hitte.
– Mi a lényeg? – kérdezem elég türelmetlenül. Nem akarok újra elindulni
ugyanezen az úton.
– Még mindig gondolkodom rajta, ki veszíthetett volna a legtöbbet azzal, ha
Joanne kiteregeti a titkainkat – mondja Andrea.
Érzem, ahogy a türelmetlenségem bosszúságba fordul át.
– Azt hittem, megállapodtunk abban, hogy nem spekulálgatunk többé. Túl
sokat ittál, késő van, mindannyian ki vagyunk készülve a történtektől, és rég
le kellett volna feküdnünk. Egy cseppet sem segít reggel lelépnünk, ha itt
ücsörgünk, és boncolgatjuk a részleteit mindannak, amit Joanne esetleg
megtudhatott rólunk. Az alvás ellenben igen.
Lepottyantom a bögrémet a dohányzóasztalra, amitől egy kevés forró
csokoládé kilöttyen a padlóra.
Indokolatlan szitokszavakat motyogok magam elé, miközben felállók, és
elmegyek konyhai papírtörlőért, hogy feltakarítsam.
– Én csupán úgy gondolom, őszintén kellene beszélnünk – kiált utánam
Andrea. Meg sem hallom, és jócskán elidőzök a papírtörlő keresésével,
mielőtt visszamennék a szobába. Feltakarítom a padlón szétterült forró
csokit, közben Andrea előrehajol, és ismét megszólal. – Így hatszemközt:
pontosan mi történt Darren és Ruby közt?
– Akadj le a kérdésről, Andrea! – válaszolom.
– És mi a helyzet veled, Zoe? Te egyszer sem erősítetted vagy cáfoltad meg
az állítást, hogy viszonyod van Trisszel.
– Csatlakozom Caryshez: akadj le róla!
– Óó, de érzékenyek lettünk. Nos, tekintettel arra, hogy itt ragadtunk még
erre az éjszakára, én elmondom nektek az igazat rólam és Joanne-ről, és
arról, hogyan zajlott le az edzőterem átvétele. Utána rajtatok a sor, ti is
beismerhettek mindent.
– Nem veszek részt a játékban – gyűröm össze a foltos törlőket, és bedobom
a kandallóba.
– Ez nem egy kurva játék – kiabál Andrea, és egészen a tarkómig fúrja a
tekintetét. – Azok után nem, hogy egyikünk már nem él. Úgyhogy én azt
javaslom, hagyjunk fel a titkolózással, és mondjuk el az igazat!
– Akkor kezdj bele! – mondom, bár egyáltalán nem áll szándékomban színt
vallani.
Andrea megvárja, hogy visszaüljek a helyemre, Zoe mellé, majd belekezd:
– Mikor eladóvá vált a terem, Joanne-nel arról beszéltünk, hogy közös
vállalkozásként vesszük meg. De sajnos nem tudta előteremteni a szükséges
tőkét.
Megkérte Trist, hogy vegyen fel jelzálogot a házra, de ő
eléggé vonakodó volt, és a saját cégéből sem akart pénzt kivenni. Na,
mindegy, amíg ők megpróbálták kieszelni, mi legyen a következő lépés
(értsd: ezzel kapcsolatban veszekedtek), a tulajdonos elkezdett nyomást
gyakorolni ránk, mert le akarta zárni az adásvételt. Azzal fenyegetett minket,
hogy elfogad egy másik ajánlatot, Joanne-nek azt mondtam, nem tudok
tovább várni, és nem akarom elbukni a lehetőséget. Megkérdezte, hogy mi
lenne, ha most megvenném, és később a felét eladnám neki, amit egy banki
hitelből tudna törleszteni.
– De ha tippelnem kéne, nem ez történt – mondom.
– Nem. Őszintén szólva nem tudtam volna nyugodt szívvel belemenni. Ha
Joanne fizetésképtelenné válik, abból csak nekem van veszteségem.
Eszméletlen csetepatékat rendeztek emiatt Trisszel. És… – Itt szünetet tart. –
Nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy
stabil lábakon áll a házasságuk. – Zoe-ra néz, aki fészkelődni kezd ültében. –
Ha zátonyra fut, akkor aztán bottal üthetem a pénzem nyomát.
Előfordulhatott volna, hogy Joanne-nek nincs elég pénze, vagy hogy Tris
egyszer csak felhagy a részletek fizetésével. Túl nagy volt a kockázat. Ezért
fogtam magam, és megkötöttem az üzletet egyedül.
– De ha egymagad fedezni tudtad a vételárat, akkor nyilván fedezni tudtad
volna azokat a részleteket is, amelyeket Joanne nem fizet be – elmélkedik
Zoe.
– Ez igaz, de mi van akkor, ha Joanne nem is szól, hogy elmaradt a
kifizetésekkel, és egyszer csak megjelennek a behajtók? Közös vállalatként
mindketten azonos felelősséggel bírunk, és bármennyire is szerettem Joanne-
t, semmi kedvem sem lett volna átvenni a tartozásait a kamatokkal együtt.
De akár el is adhatta volna a saját részét anélkül, hogy tudomást szereznék
róla. Nem. Mint mondtam, túl kockázatos volt.
– Hű. Te aztán tényleg kőkemény üzletasszony vagy – szólok közbe. –
Legalább sikerült mindezt baráti hangon megbeszélni Joanne-nel?
– A nagy büdös lófaszt – fortyan fel Andrea. – Átjött hozzám, hogy
megbeszéljük, és a végén már csak szitkokat vagdostunk egymás fejéhez.
– Még mindig nem értem, Joanne saját megítélése szerint milyen titok
birtokába jutott – töpreng el Zoe. – Annak alapján, amit elmondtál, nem nagy
ügy az egész.
– Felveszi a füzetet, és az Andreáról szóló oldalhoz lapoz.
– Azt írja, valamilyen csalást követtél el.
– Baromság. Joanne meg akart alázni. Valamiféle személyes elégtétel
érdekében el akarta érni, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Talán el
akarta mondani, mit gondol rólunk, aztán elhúz a vérbe, minket meg itt hagy
főni a levünkben. Talán karmikus volt, ami történt vele.
Andreára pislantok. Túl gyorsan dönti magába a vodkákat, és hírhedten
csípős nyelve már teljesen megszabadult minden béklyótól.
– Túl messzire mentél – mondja Zoe.
– Leszarom – feleli Andrea. – Mindegy, ha majd előadjuk a rendőröknek a
történteket, látni fogják, hogy nincs rejtegetnivalóm, és semmi hasznom sem
származik abból, ha ő feldobja a bakancsot. – Elégedetten vigyorog rám. – És
közületek ki mondhatja ezt el magáról?
– Nincs semmi okom rá, hogy ártsak neki – bizonygatom. – Ahogy a te
esetedben is, Joanne nálam is a semmit fújta fel.
– Nem vagy teljesen őszinte. Joanne miért utalna arra alaptalanul, hogy
valami történt Darren és Ruby közt? Biztosan van erre valami oka. Van
valami összefüggés ez és Darren halála közt?
A felszín alatt izzó harag hirtelen kirobban belőlem.
– Szállj már le rólam! – kiáltok fel, hangosabban, mint szerettem volna. – Ki a
franc tudja megmondani, milyen gondolatok voltak Joanne fejében? –
Szünetet tartok, egy pillanatra lehunyom a szemem, és igyekszem
visszanyerni a nyugalmam. Mikor újra megszólalok, már teljes mértékig ura
vagyok a hangomnak. – Ahogy te is mondtad, a semmit fújta fel.
– Nyugodj már le, csak hangosan gondolkodtam! – torkol le Andrea.
– Ne tedd!
Zoe felé fordul.
– Nem volna fair, ha téged nem kérdeznélek meg – mondja. – Nem zörög a
haraszt, ha nem fújja a szél.
Joanne miért gondolta azt, hogy Tris megcsalta veled?
Még mindig kavartok egymással? Vagy csak egy éjszaka volt? Talán te
veszíthetted volna a legtöbbet azzal, ha ez kiderül.
Zoe talpra ugrik, alkohollal gazdagított forró csokija az enyémnél is
szerencsétlenebbül végzi: a bögre teljes tartalma a padlón landol.
– Andrea, igazán meg kellene már tanulnod, mikor fogd be azt a kurva nagy
szádat – sziszegi. Lecsap a papírtörlőre, és több lapot is leteker róla, hogy
felitassa a foltot.
– Ó, de érzékeny vagy te is – felel Andrea.
Zoe befejezi a törölgetést, és feláll.
– Megyek, lefekszem. Reggel, amikor már józan leszel, nyugodtan bocsánatot
kérhetsz, amiért részeg, szarkeverő picsa voltál ma este. – Ezzel a zárszóval
vonul ki a szobából, majd fel a lépcsőn. Léptei nehezen döndülnek az emeleti
padlón.
Szinte az egész ház beleremeg, amikor becsapja maga mögött a hálószoba
ajtaját.
Andreára nézek, és megrázom a fejem.
– Mi van? – kérdezi színlelt ártatlansággal. – Én csak az igazat próbálom
kideríteni.
Felállok.
– Igaza van. Néha óriási szarkavaró vagy. Megyek én is aludni, józanodj ki,
reggel találkozunk! – A szobából kifelé menet még hallom, ahogy magában
kacarászik.

Joanne tehát halott. Egyre kevésbé tűnik olyan nagyszerűnek ez a hétvége,

ugye? És tudod mit? Egy cseppet sem lesz már jobb. De nem ám. Efelől
kezeskedem.

Lefogadom, hogy ott heversz az ágyadban, azon tűnődve, mi történt a

barátoddal. Baleset volt csupán?

Megcsúszhatott? Vagy a halál esetleg késleltetett reakció volt arra, amikor

meglökted?
A „barát” kifejezést itt művészi szabadsággal használom. Soha nem voltál
igazán a barátja. Akkor hagytad cserben, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna rád, de ez a magatartás mintha általában is a természeted része
volna. Mindig csak magadra gondolsz, másra soha. Nem csak én látok át az
álcádon. Látom, milyen vagy valójában.

Alig várom már, hogy kiderüljön ez az egész. A rendőrség nyomozásba kezd

majd Joanne halála miatt, és nem kell sok idő, hogy rád terelődjön a
figyelmük.

Gondoskodom róla, hogy kapjanak egy kis támogatást.

Megadom nekik a megfelelő irányt. Nem mondok nekik sokat, csak épp
eleget ahhoz, hogy legyen valami a kezükben. Megemlítek ezt-azt, például a
gyógyszereket, amelyeket titokban szedsz, és amelyeket a táskádban
találtam. Azokat a béta-blokkolókat, amelyekre egész biztosan nincs
recepted.

Megemlítem majd az egyre fokozódó paranoiádat is, hogy kezd egyre

romlani a helyzet. A rendőrségnek elég lesz kinyomoznia, hogyan viselkedtél
ezen a hétvégén, és maguktól is ugyanerre fognak jutni. A gyanúsítgatás a
vacsora kapcsán csak a kezdet volt. Most, miután Joanne meghalt, arra
tippelek, sokkal szeszélyesebben fogsz viselkedni.

Lefogadom, hogy azt kívánod, bárcsak nemet mondtál volna. Nem

mondhatnám, hogy nagyon sajnállak. Nem érdemelsz egy cseppnyi
boldogságot sem azok után, amit tettél. Én viszont rendkívül elégedett
leszek.

VA S Á R N A P

19.FEJEZET
Bekopogok Zoe ajtaján.
– Jól vagy? – szőlőkbe finoman.
Kinyitja az ajtót, és bár nem sír, látom a vörös karikákat a szemei körül, a
kezében szorongatott, összegyűrt zsebkendőt. Együttérző mosollyal szólalok
meg:
– Ne foglalkozz Andreával. Tudod, milyen. Nagy a szája. Különösen, ha ivott
is.
– Á, semmi gáz, mostanra már megszokhattam volna, de néha még mindig
fel tud bosszantani.
– Próbálj aludni egy kicsit! Késő van már. Amint felkel a nap, elindulunk. Azt
hiszem, mindhárman teljesen kikészültünk attól, ami Joanne-nel történt. –
Megölelem, és jó éjszakát kívánunk egymásnak.
Recsegnek a padló deszkái alattam, miközben a saját szobám felé tartok.
Nehéz a történteket megemészteni.
Alig várom, hogy a hátam mögött hagyhassam ezt a helyet. Hirtelen elönt a
Seb utáni sóvár vágyakozás. Múlt héten azt mondta, szeret. Valamiért
olyan kényelmetlenül éreztem magam. El akartam neki mondani, hogy én is
szeretem, de nem voltam képes rávenni magam, hogy ki is mondjam.
Mardosott a bűntudat. De nem Darren miatt – őt férjként már nagyon régóta
nem szerettem. Inkább Alfie miatt éreztem bűntudatot. Szerelmes vagyok
valakibe, de ez a valaki nem az apja. Egy férfiba, akit a fiam nem
kimondottan fogadott tárt karokkal, mikor belépett az életünkbe. Ha Sebnek
azt mondom, szeretem, azzal a kapcsolatunk hivatalosan is új
jelentésárnyalattal bővül, mélyebbé válik. Megrémítenek a lehetséges
következmények. Az erőviszonyok változása, az ebből eredő hatások, amik
az Alfie és köztem levő, eleve problémás kapcsolatot befolyásolják.
Ma azonban semmilyen bűntudatot sem érzek.
Valahányszor rémült vagyok és magányos, azt akarom, hogy Seb szorosan
átöleljen, és azt mondja, minden rendben lesz. Jelenleg nem érdekel, mit
gondol Alfie.
Hamarosan ő is felnőtt lesz és elmegy az egyetemre, ahogy Andrea is
mondta. Nem akarok több időt elpocsékolni kölcsönös szerelem nélkül.
Elhatározom, hogy elmondom Sebnek, mennyire szeretem, amint
legközelebb találkozunk, vagy beszélek vele, bármelyik is legyen hamarabb.
Ki tudja, mi van ennek az útnak a végén? Ha bármi hozadéka van Joanne
halálának, az az a felismerés, hogy az idő, az életünk értékes, és nem szabad
elpazarolni.
Kibámulok az ablakon, egyenesen az éjszakába. A foltos háttéren elterülő,
ónix árnyékok csupa furcsa, kivehetetlen formát eredményeznek.
Semmi nem ugyanolyan, mint nappali fényben. Felerősödött a szél, és egyik
eltorzult, idomtalan alakzat váltja a másikat.
Újra elfog az az érzés, mintha nem egyedül lennék, mintha valaki figyelne.
Valami veszélyes van odakint, valami ellenséges. Érzem. Nem tudom, mi az,
de megfagy tőle a vér az ereimben. Behúzom a függönyöket, és befekszem
az ágyba. Túlzottan fel vagyok dúlva, az érzékeim mind fokozott
riadókészültségben vannak. Le kell csillapodnom, és el kell valahogy
aludnom.
A hátizsákom zsebével szemezek, benne a kis, fehér tablettákkal. Egy nem
árthat. Kell valami, ami kicsit lazít a pattanásig feszült idegeimen, ami segít
megnyugodni.
Micsoda irónia! A szívem felgyorsul a gondolat hatására, és mielőtt még
tovább töprenghetnék rajta, a körmömmel felhasítom a csomagolást és
bedobok egy tablettát a számba, majd víz nélkül le is nyelem.
Állig felhúzom a takarót. Behunyom a szemem, és nekilátok a relaxációs
gyakorlatomnak. Belégzés.
Kilégzés. Gondolatban letapogatom minden testrészemet, a funkciókat,
amelyekért az egyes testrészek felelnek, hagyom egyesével ellazulni minden
izmomat, a nyakamtól egészen a lábam ujjiig. Az itt-és-mostra koncentrálok,
nem hagyom a gondolataimat a körülöttem lebegő félelmek és aggályok felé
terelődni.
Tudatosan terelem vissza őket, amint érzem, hogy veszélyes terepre
tévedtek.
Kezd hatni. Érzem, ahogy lassan belesüppedek az alvás kezdeti fázisába. És
ekkor Andrea úgy robban be a szobába, mint egy csapat rohamosztagos. Az
ajtó nekivágódik a támasznak, majd visszapattan a lábáról.
– Picsába! Bocsi – sziszegi. Igyekszik suttogni, de a próbálkozás nem is tudna
nagyobb kudarcot vallani. A szemem csukva tartom, és reménykedem, hogy
azt hiszi majd, még mindig mélyen alszom. Nem működik.
– Carys. Ébren vagy, Carys?
Hallom a lépéseit, ahogy oda-vissza járkál a két ágy között. Kinyitom a
szemem.
– Nem. Nem alszom. Mi van?
– Beszélnem kell veled.
– Nem várhat reggelig?
– Nem. Nem várhat. Kérlek, Carys!
– Remélem érdemes volt felverned – mondom, és felülök. Minél hamarabb
jutunk a beszélgetés végére, annál hamarabb alhatok el.
– Te elhiszed, amit Zoe mond? – kérdezi tőlem az ágya szélén ringatózva.
– Melyik részét?
– Hogy nem hetyeg egy házas férfival, és hogy az a házas férfi nem Tris.
– Nem tudom. Ma este képtelen vagyok tisztán gondolkodni – ismerem be. –
És te sem tudsz. Akár igazat mond Zoe, akár nem, nem annyira fontos.
Legalábbis a helyzet szempontjából.
– Dehogynem fontos! Hazudik, és erre a nyakamat teszem. Tuti, hogy
viszonya van Trisszel.
– De nincs bizonyítékod. Egészen biztos vagyok benne, hogy Tris egyébként
sem csalná meg Joanne-t.
Egy barátjával tuti nem. És Zoe sem tenné ezt Joanne-nel. – Visszafekszem,
és azt kívánom, bárcsak bele se kezdtem volna ebbe a párbeszédbe. – Feküdj
le!
– Én azért nem zárnám ki ilyen könnyen a lehetőséget. Elmondtam, milyen
egy rámenős takony volt karácsonykor, nem?
– Talán flörtölgetett Zoe-val, Joanne pedig többet látott bele, mint kellett
volna – mondom kísérletképp, hátha le tudom csillapítani.
– Kötve hiszem.
Már épp elkezdeném védeni Trist és Zoe-t, de megállítom magam, mielőtt
megszólalnék. Mi van, ha mégis van igazság a dologban? Semmit sem
szeretnék kevésbé, mint beismerni Andreának, hogy igaza lehet, mert ha így
teszek, akkor azt is be kell neki ismernem, hogy van abban is némi igazság,
ami állítólag Darren és Ruby közt történt. Körültekintően választom meg a
szavaimat: – Őszintén gondolom, hogy Joanne mindent teljesen eltúlzott.
Veled is ezt tette a terem kapcsán, meg velem is, mikor azzal gyanúsított,
hogy én öltem meg Darrent. Mindketten tudjuk, hogy ez képtelenség. Talán
Tris és Zoe flörtöltek egymással párszor, Joanne látta őket, és többet képzelt
bele.
– Elképzelhető – mondja Andrea. Dörzsölgetni kezdi a homlokát az ujjaival. –
Olyan fáradt vagyok. Talán azt az utolsó vodkát már nem kellett volna.
– Talán inkább az utolsó hármat nem kellett volna.
Feláll, enyhén düledezve próbál talpon maradni.
– Tudod, hogy Tris soha nem hagyná el Joanne-t, még akkor sem, ha
félrekefél Zoe-val.
– Sssst, halkabban! – Az ajtó felé pillantok. Enyhén nyitva van, így remélem,
Zoe már mélyen alszik. – Nem, én sem hiszem, hogy megtenné. Nagyon
hosszú ideig voltak együtt.
– Te is épp annyira tudod, mint én, hogy ez semmit sem jelent. – Andrea
jelentőségteljesen néz rám. – De igazad van, Tris nem hagyná el Joanne-t.
Mert teljesen függetlenül attól, milyen érzéseket ápol Zoe felé, a pénzzel
kapcsolatos érzései erősebbek.
– Ezt hogy érted?
– Elég meglepő dolgokat hallani az edzőteremben – mondja. Lenyűgözően
összefüggően beszél ahhoz képest, mennyi vodkát nyakait be. Lehuppan az
ágyam végébe, és odahajol hozzám. – Hallottam két fickót beszélgetni a
bankból. Ők a kávézóban voltak, én meg az irodában, de az asztalom fölött
van egy kis szellőzőablak, és ezek ketten pont annak a túloldalán ültek. Na,
mindegy, szóval arról beszélt az egyik, hogy Trisnek mennyi tartozása van a
bank felé, a másik meg arról, hogy Joanne-nek mennyi pénze van. Nyilván túl
kevés ahhoz, hogy velem együtt megvegye az edzőtermet, de azért elég
tetemes összeg. Arról is beszéltek, Trisnek meg kellene győznie Joanne-t
arról, hogy váltsa ki a tartozásait.
– Akkor Tris miért nem kérte meg erre? Gondolom, megtette volna, nem?
– Engem azért az sem lepne meg, ha Joanne meg akarta volna izzasztani. Ez
pont olyasmi, amit már csak színtiszta szadista élvezetből is megtett volna.
– Nem is tudom, mit gondoljak erről – sóhajtom.
– Mi van, ha Tris csak azért van együtt Joanne-nel, mert túl költséges volna
elhagyni? Mi van, ha tényleg viszonya van Zoe-val? Mi van akkor, ha Zoe
szereti ugyan, de ő nem szereti Zoe-t annyira, hogy otthagyja érte a család
jelentette biztonságot?
– Andrea, állj le! Elkalandoztál. Túl sokat ittál.
Tényleg elegem van ebből az egészből. Aludnod kellene egy keveset. Nem
csak neked, mindannyiunknak. – Magamra húzom a takarót és
elhelyezkedem. – Menj, feküdj le!
Gyenge tiltakozásba kezd, a fejemhez vágja, micsoda egy szemét vagyok.
Amíg ügyetlenkedve lefekvéshez készülődik, hallom, ahogy motyog
magában. Nem értek belőle egy szót se, de újra és újra meghallom Zoe
nevét és elég egyértelmű, hogy bármiről is beszél, nem méltatásnak szánja.
Végre sikeresen ágyba keveredik, és úgy tíz perc elteltével ütemessé, méllyé
válik a légzése, ahogy végképp átadja magát az álomnak. Én viszont most
már teljesen felébredtem. Annak ellenére, hogy Andrea alaposan felöntött a
garatra, nem tudom kiverni a vádakat a fejemből. Vajon igaza lehet Trisszel
és Zoe-val kapcsolatban? Trisnek pénzügyi gondjai lehetnek? Vajon tényleg
csak ezért maradt együtt Joanne-nel?
A gondolataim elkerülhetetlenül Darrenre és Rubyra terelődnek. Mindig is azt
hittem, Joanne elhitte Darren verzióját a történtekről, ahogy én is. Most azon
tűnődöm, mennyire hittem ezt mindvégig rosszul. Mi történhetett, aminek
hatására másképp látta a dolgokat?
Nincsenek válaszaim. Semmi nem akar értelmet nyerni.
Az agyam Darrenről és Rubyról hirtelen Alfie-ra fókuszál. Soha véget nem érő
körforgás ez, az egyik mindig elvezet a másikhoz. Nem mindig ugyanabban a
sorrendben, de mindig ugyanez a triász. Elgondolkodom azon, Alfie mi
mindenen ment keresztül.
Rubyval kezdődött minden? Vajon az életeinket arra kárhoztatta a végzet,
hogy úgy alakuljanak, ahogy alakultak, kezdve azzal, amikor sok évvel
korábban találkoztam Joanne-nel, mikor még friss házasok voltak Trisszel, mi
pedig még csak együtt jártunk Darrennel? A túrázók klubja hozott össze
minket, amelynek Joanne és én is tagjai voltunk. Ha nem csatlakoztam volna,
soha nem találkozom vele. Ez vajon azt jelentené, hogy Rubyval sem történt
volna meg mindaz? Azt, hogy Alfie még mindig olyan magabiztos, pozitív
természetű
tinédzser lenne, amilyennek mindig is hittem?
Mennyire kellene visszatekernem az órát ahhoz, hogy megállítsam az
események láncolatát?
Most pedig, mindazok után, ami a két család közt történt, Alfie épp az
Aldridge-házban próbál vigaszt találni. És ez fáj. Az anyja vagyok, én akarok
az a személy lenni, aki képes megvigasztalni, az, akihez bármikor
bizalommal fordulhat, ha elhatalmasodik rajta minden. Osztozunk egymással
egy tragédián, és mégsem engem akar. Minden egyes nap azt érzem, hogy
egyre messzebb kerülünk egymástól.
Könnyek szurkálják a szemem, ami egyáltalán nem jó jel. A legjobb
időszakaimban sem vagyok képes legyőzni ezeket a gondolatokat. Az
egyetlen gyermekemmel ápolt kapcsolat lassú erózióján töprengeni az
éjszaka kellős közepén, egy Isten háta mögötti házban, Isten tudja, merre,
amelynek fészerében Joanne fekszik holtan, egy takaróba bugyolálva, nos…
nem kimondottan remek ötlet.
Óvatos léptekkel megkerülöm az ágy végét, közben felmarkolom a
pulóveremet, és csendben kiosonok a szobából. Megállok az ajtó előtt, a
fejemen át felhúzom a pulóvert, közben azt kívánom, bárcsak egy pár zoknit
is fogtam volna, de nem akarok visszamenni és megkockáztatni, hogy
felébresztem Andreát.
Ekkor jut el a tudatomig, hogy hangokat hallok a földszintről. Halk moraj
csupán, de határozottan emberi beszédhang. Biztos Zoe van odalent. De ki a
fenével beszélhet? Talán megtalálta a telefonjainkat?
A lehetőségtől izgatottá válok, és könnyed léptekkel lemegyek a lépcsőn,
majd elindulok a konyhába. Mikor odaérek az ebédlőhöz, észreveszem, hogy
a konyhába vezető ajtó be van csukva. A kilincs megcsikordul, mikor
meghúzom.
Zoe megugrik, és halkan felsikolt.
– Ó, Istenem, Carys! – mondja csodálkozva, kezét a torkához emelve. –
Halálra rémítettél.
– Ne haragudj, csak egy pohár vízért jöttem le. Kivel beszéltél az előbb? –
ekkor veszem észre, hogy Zoe másik kezében van valami, de a lábával
eltakarja.
– Én… ööö… ezt találtam – mondja, és előrenyújtja a kezét. – Egy adóvevő.
– Hol találtad? – Gyorsan odalépek mellé, és kiveszem a kezéből a
készüléket. – Működik? Tudtál bárkivel is beszélni?
– Nem. Még azt sem tudom, hogy működik-e.
A bennem szétáradó reménykedés hirtelen teljesen elhal.
– Hol volt?
– A spájz hátsó falánál. Nem tudtam aludni azok után, amiket Andrea
összehordott, ezért gondoltam, inkább felkelek, és megint megpróbálom
megtalálni a telefonokat.
– És nem sikerült?
– Nem. Csak ezt. Azzal a gombbal próbálkoztam, eltekertem párszor, hátha
be tudom állítani, vagy hogy hívják ezt adóvevők esetén. De be van ragadva.
Megpróbálom megmozdítani a tárcsázót, de nem enged.
– Akkor mit csináltál, lenyomva tartottad a gombot, és beszéltél?
Bólint.
– Igen. Nem volt egyéb ötletem.
Elengedem a gombot az oldalán, majd lenyomva tartom. A számhoz emelem
a kis eszközt.
– Halló! Halló? Hall engem valaki?
– Most engedd el a gombot – utasít Zoe.
Várunk, de válasz helyett csak a statikus zaj érkezik zörögve.
– Mi a franc van ezekkel a rádiókkal a környéken? – kérdezem frusztráltan.
Előbb a CB-rádió nem akart működni, most ez.
– Azt hiszem, lennie kell valakinek a túlsó végén, aki hall minket. Még arról
sincs fogalmam, mekkora a hatótávolsága. – Majd beletúr a hajába. – Haza
akarok menni! Azt kívánom, bárcsak el se jöttünk volna.
– Ne akard magad felzaklatni! – mondom, és átkarolom a vállát. – Tarts ki
még egy pár órán át. Amint felkel a nap, eltűnünk innen. Becsületszavamra.
– Úgy beszélsz, mint valami akcióhős.
– Na, gyere, próbálkozzunk meg még egyszer ezzel az izével! – mondom,
reményeim szerint derűs, laza hanghordozással. – Halló! Hall engem valaki?
Segítségre van szükségünk. Vészhelyzet van! – Elhallgatok, és Zoe-ra nézek.
Felém int, jelezve, hogy próbáljam újra. – Vészhelyzet van. Van ott valaki?
– Elengedem a gombot, és mindketten közelebb hajolunk a kézi rádióhoz.
Hirtelen háttérbe húzódik a recsegés-sistergés, és világosan kivehetően szól
hozzánk egy hang.
– Halló. Ez itt a vadőrállomás. Halljuk, amit mond.
Hall minket? Vége.
Izgatottan sikkantunk fel mindketten.
– Halló! Igen, halljuk. Vége.
– Minden rendben van? – Jól kivehető a skót tájszólás, még az enyhén
szakadozó vétel ellenére is.
– Nincs! Üdülni érkeztünk, egy nyaralóban vagyunk.
Baleset történt. Segítségre van szükségünk. Rendőrökre.
Vége.
– Nem tudom, mi mindent mondjak el rádión keresztül. Elönt a
megkönnyebbülés. Végre beszélhetünk valakivel. Nem vagyunk egyedül.
– Komolyak a sérüléseik? Vége.
Zoe-ra nézek, mielőtt válaszolnék.
– Igen. Valaki… valaki meghalt. Vége.
– Ezt meg tudná ismételni, kérem? Vége.
– Az egyik barátunkat halálos baleset érte. – Érzem a torkomban duzzadó
gombócot. – Kérem, ide tudnak küldeni valakit, aki segít? Itt ragadtunk ebben
a kunyhóban, és segítségre van szükségünk. Vége. – A hangom ezen a
ponton csuklik el. Most, hogy egy kívülállónak mondom el mindezt, sokkal
tapinthatóbbnak érzem az érzelmeket, a történtek súlyát.
– Hányan vannak ott? Vége.
– Hárman. Vége.
– Biztonságban vannak? Van egyéb sérült is? Vége.
– Biztonságban vagyunk. Senki nem sérült. Vége.
– Oké. Kapcsolatba lépek a rendőrséggel, amint tudok. Oda fognak küldeni
valakit Önökhöz. Mindenképp maradjanak ott addig, amíg ez nem történik
meg. Vége.
– Az mikor lesz? Vége. – Megszorítom Zoe kezét, és bólintok. Minden rendben
lesz.
– Ezt nem tudom pontosan megmondani, De mindenképp odamegy valaki,
amint módjában áll. Vége.
A kezdeti izgatottságom fakulni kezd. Azt akarom, hogy valaki most azonnal
jöjjön ide.
– Hallotta, ugye, amit mondtam? Valaki meghalt.
Vége.
– Igen, hallottam. Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség magas prioritással
kezeli az ügyet – válaszol. – Nem akarom Önt megrémíteni, de meg kell
győződniük róla, hogy minden ajtó zárva van. Az utóbbi időben betörtek
néhány nyaralóba a környéken. Zárják be az ajtókat, maradjanak a házban!
Érti, amit mondok? Vége.
– Értettem. Vége. – Nem kezdem el részletezni, hogy pontosan így tettünk.
– Rendben. Tájékoztatom, ha lesz fejlemény. Amint megtudok valamit,
jelentkezem. Tartsa kéznél a rádiót.
Értette? Vége.
– Értettem. Vége.
– Oké. Ne aggódjon, úton van a felmentő sereg. Adás vége.
Újra csak a sercegést halljuk, a vadőrnek nyoma sincs.
– Hála Istennek – mondja Zoe. – Fogalmad sincs, mennyire örülök ennek.
Sírni tudnék.
– Kíváncsi vagyok, vajon Joanne-nél ez az adóvevő
volt-e a túrán is. Talán valamiért a spájzban rejtette el.
Micsoda szerencse, hogy megtaláltad.
Zoe átveszi a készüléket, és megfordítja.
– Biztosan szándékosan lett erre a csatornára állítva.
Ez lehet a vadőröké vészhelyzet esetére. Szerintem ez volt Joanne-nél is. –
Becsúsztatja a zsebébe. – Felviszem magammal. Legyen kéznél, ha hívna
minket.
– Talán most már végre el tudok aludni – mondom.
Fogok egy poharat, és megtöltöm csapvízzel. – Neked sem ártana aludnod
egy hunyásnyit. Remélhetőleg nem kell sokáig várnunk, amíg megérkezik a
segítség.
Mindketten felmegyünk az emeletre, és jó éjszakát kívánunk egymásnak.
Andrea mélyen alszik, mikor a hálószobába lépek.
Úgy tűnik, azóta meg sem mozdult. Megállok egy pillanatra, a légzését
fülelem, majd bemászom az ágyamba, miután nyugtáztam, hogy életben
van.
Amikor leteszem a fejem a párnára, és magamban újra lepörgetem a
vadőrrel folytatott beszélgetést. Úgy érzem, valami nincs teljesen a helyén,
de nem jövök rá, mi lehet az. Nyugtalan álomba süppedek, amelyből
többször is felriadok, és szinte tudattalanul idézem fel újra és újra a
beszélgetést. Képtelen vagyok rájönni, mi az, ami zavar.

20.FEJEZET
Az éjszaka hátralevő részében elalszom, majd felébredek, gondolkodok,
figyelem az ágy melletti digitális óra kijelzőjét, amíg félálomba nem ájulok,
újra és újra.
Hatkor feladom, és inkább felkelek. Andrea egész éjszaka meg sem
mozdult, minden forgolódásom és hánykolódásom ellenére sem. Irányt
váltott az időjárás: az egyre erősödő szelet, az ablakon kopogó esőcseppek
hangját a hajnali órákban kezdtem hallani.
A konyhában bekapcsolom a teáskannát, és vizet forralok. Egyhangún esik az
eső, és azon kezdek el tűnődni, meddig kell várnunk, hogy végre
felbukkanjon a rendőrség. Elhiszik-e, ami történt? Mi lesz a véleményük a
jegyzetfüzetről és arról, ami benne van?
Nem szeretném, ha elkezdenének a múltban vájkálni, és kínos kérdésekkel
állnának elő. Talán mindannyiunk számára az volna a legjobb, ha nem is
tudnának a füzetről.
– Reggelt – Andrea csoszog be a konyhába. Odajön hozzám, és átölel. –
Nyugtass meg, hogy a tegnap csak egy rossz álom volt.
– Én is szeretném ezt hinni. – Viszonzom az ölelést, és igyekszem nem
elbőgni magam. – Korán felkeltél – bontakozok ki az ölelésből. – Kérsz egy
csésze teát vagy kávét?
– Mindegy melyiket, de nagyon megköszönném. – Leül az ebédlőasztalhoz. –
Úgy érzem magam, mint aki egy egész üveg vodkát benyakalt az este.
– Közel jársz az igazsághoz. Lefekvés előtt nem voltál már túl szomjas –
felelek, közben kiveszek két csészét a szekrényből. – Amíg te eljátszottad
Csipkerózsikát, Zoe-val sikerült kapcsolatba lépnünk a külvilággal.
Elfintorodik, és a csuklójával dörzsölni kezdi a szemeit.
– Micsoda?
– Zoe talált egy adóvevőt, és sikerült beszélnünk egy vadőrrel. Felhívja
nekünk a rendőrséget. – A teáskanna dübörögni kezd, én pedig kitöltőm a
vizet a csészékbe.
– Megismételnéd, amit az előbb mondtál?
– Zoe talált egy adóvevőt a spájzban, és sikerült bele életet lehelnünk. Úton
van a segítség. – Átnyújtom a kávéscsészét.
– Említetted Joanne-t?
– Igen, de nem bocsátkoztam részletekbe. Annyit mondtam csak, hogy
halálos baleset történt. Tudatni szerettem volna velük, hogy a hívás komoly
volt, és sürgősen segítségre van szükségünk.
– Mit válaszoltak?
– A vadőr azt mondta, maradjunk a fenekünkön, és várjuk meg a
rendőrséget. Abban reménykedtem, hogy mostanra már ideérnek.
– Istennek hála! Semmi kedvem nem volt gyalog nekivágni ebben a
nyamvadt időben. És nem csak azért, mert rám tört a macskajaj –
könnyebbül meg.
A beszélgetésünkbe a lépcső felől érkező zörejek ékelődnek be egy fájdalmas
kiáltás kíséretében, amit egy jól kivehető puffanás követ. Mindketten
rohanva indulunk el a konyhából az ebédlőn át az előtérbe. Zoe ott fekszik a
padlón, bal bokáját két keze közé kulcsolva tartja.
– Ááááá, a bokám! – kiált fel, szorosan összehúzva a szemét, amelyből így is
kicsordul pár könny.
– Jézusom, Zoe! Jól vagy? – kérdezem mellé térdelve.
– Leestem a lépcsőn – mondja. – Kifordult a bokám.
Kicsinál.
– Hadd nézzem meg! – veszem el onnan óvatosan a kezét. Gyorsan
szemügyre veszem a csupasz bokát, de a sérülésnek semmilyen külső
nyomát nem látom. – Végig kell simítanom kézzel a lábadon és a bokádon.
Egészen pontosan hol fáj?
– Itt, a csont alatt – mondja, ujjal a fájó pontra mutatva.
A lehető leggyengédebben igyekszem megvizsgálni tenyérrel Zoe bokáját és
lábát. Felszisszen, mikor enyhe nyomást gyakorlok a bokacsont alatti részre,
és akkor is, mikor kissé megpróbálom elforgatni a lábát. – Egytől tízig tartó
skálán mennyire fáj? – kérdezem.
– Hetes, nagyjából – feleli. – Ugye nem gondolod, hogy el van törve? Már
csak az hiányozna.
– Nem. De nehéz volna megmondani, nem értek hozzá annyira. Andrea, hozz
egy nedves konyharuhát és egy kis jeget! Be kell vinnünk téged a nappaliba,
és mindkét lábadat fel kell polcolnunk, így nem fog annyira felduzzadni. Mi
történt, elnéztél egy fokot?
– Nem, hanem ezen estem át. – Benyúl a háta mögé.
-A bakancsod. Lentről a harmadik fokon volt. Egészen az utolsó pillanatig
észre se vettem, és megpróbáltam ellépni mellette.
– De mit keresett a lépcsőn?
– Gondolom, ott hagytad tegnap este.
– Nem hagytam ott. Azaz nem is hagyhattam volna.
– Végignézek a ruhafogas alatt álló lábbelik során. – Nézd, ott a párja. Valaki
biztosan elvette onnan. Andrea, te észrevetted a bakancsomat lefelé jövet?
Egy vállvonás a válasz.
– Nem mondhatnám, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt ott. Még nem
igazán ébredtem fel. – A fejét masszírozza az ujjhegyeivel. – Ma reggel még
nem kaptak olajat a fogaskerekek.
– És egészen biztosan ott volt a lépcsőn? – kérdezem Zoe-t.
– Ne indítsunk most teljes vizsgálatot! – mondja Andrea, mikor Zoe elismétli,
igen, egészen biztosan ott volt. – Vigyük inkább át Zoe-t a nappaliba, én meg
elmegyek jégért.
Megfogom a bakancsot és visszateszem a másik mellé. Kissé sért, hogy
érezhetően rám terelődik a gyanú a lépcsőn talált akadály miatt. Garantáltan
egymás mellé tettem őket. Holtbiztos. Legalábbis azt hiszem, hogy
holtbiztos.
Letesszük Zoe-t a nappaliban, a lábára pedig az Andrea által rögtönzött jeges
borogatást.
– Úgy tűnik, nem fog felduzzadni – mondom, miközben a sérült bokát
vizsgálgatom. – Remélhetőleg nem több enyhe ficamnál.
– Még jó, hogy csak az utolsó három lépcsőfokról bucskáztam le – jegyzi meg
Zoe.
Már épp fel akarok szólalni az ártatlanságom védelmében, és kijelenteni,
hogy nem én hagytam a cipőt a lépcsőn, de Andrea megelőz.
– Carys említette az adóvevőt, amit tegnap este találtál, és hogy sikerült
beszélnetek valami vadőrrel – mondja. – Nagy mázlink van.
– Tudom. Istennek hála! – válaszol Zoe. – Most csak haza akarok jutni végre.
Nem hiszem, hogy ennél többet képes vagyok még elviselni.
A helyzetet és a szörnyű eseményeket fontolóra véve mindannyian egyetértő
morgásokat hallatunk.
– Megyek, begyújtom a tüzet – mondom, mert nem akarok túl soká mélázni
Joanne halálán. A legjobb, ha elfoglalom magam. – Jéghideg van ma reggel,
és még eltarthat pár óráig, mire megérkeznek a rendőrök. – Mikor felállók, és
az előtéren át benézek az ebédlőbe, meglátom Joanne füzetét heverni az
asztalon. – A rendőrség egy rakás kérdést fog ránk zúdítani -mondom, mikor
felmarkolom a jegyzetfüzetet.
– Mhm. Ez a dolguk – jegyzi meg Andrea.
– Eszembe jutott… hogy eléggé felkavarná az állóvizet, ha beszélnénk nekik
erről a füzetről, és arról, mit gondolt rólunk Joanne.
– Folytasd! – kér Andrea.
– Nem igazán rajongok az ötletért, hogy felássuk a múltat, és fogadni
mernék, hogy ti sem szeretnétek, ha ez megtörténne. Ezt nem is kell látniuk.
– De ez is bizonyíték – veti közbe Zoe.
– Nem, nem az – feleli Andrea. Leteszi a csészéjét a dohányzóasztalra. – Csak
akkor számít bizonyítéknak, ha kötődik Joanne halálához, és ha közülünk ölte
meg valaki a füzetben leírtak miatt.
– Egyikünk sem tett ilyesmit – mondom, egyenesen Zoe-ra meredve. – Igaz?
Megrázza a fejét.
– Nem, de…
– Ha ezt elolvassák a rendőrök, automatikusan azt fogják feltételezni, hogy
egyikünknek elég erős indítéka volt megölni Joanne-t. És emiatt alapos okuk
lesz kételkedni az igazságban, azaz abban, hogy Joanne egy baleset áldozata
lett.
– Szeretnéd, ha minden apró részletet kifürkésznének veled és Trisszel
kapcsolatban? – kérdezi Andrea. – Igen, tudom, hogy azt mondtad, nem
folytatsz viszonyt vele, és ami azt illeti, jelen pillanatban a legkevésbé sem
érdekel, hogy ez igaz-e, de a rendőrség szemében ez elég erős indíték.
– Igaza van – mondom.
– És mi a javaslat? – kérdezi Zoe.
– Elégetem a füzetet – válaszolok.
– Meg azokat az ostoba karakterkártyákat is, amiket kaptunk tőle – egészíti ki
Andrea. – És nem hozzuk többé szóba egyiket sem.
– Oké – egyezik bele Zoe. Mintha kissé tétovázna, de Andreával mindketten
megnyugtatjuk, hogy a körülményekre való tekintettel ez a legmegfelelőbb
lépés.
– Begyújtom a tüzet. Ti kerítsétek elő a kártyákat. Az enyém itt van –
mondom.
Amíg elfoglalom magam a tűzzel, Andrea felsegíti Zoe-t a lépcsőn, hogy
mindketten felöltözhessenek, és megkereshessék a kártyáikat.
Nem esik már olyan hevesen, mikor kimegyek néhány darab fáért a ház
mögé, a felhők színe is lágyabb, tejszerűbb színre váltott a korábbi
acélszürke helyett. Az üregekben tócsákba gyűlt a víz, apró patakocskák
csörgedeznek ott, ahol utat talált magának.
Emlékszem, tegnap este mennyire rémült voltam idekint a sötétben. Nappali
fényben teljesen más itt minden. Nem nehezedik már rám a sötétben
kivehetetlen dolgok fenyegetése, de mikor az erdő felé nézek és a fák közül
ugyanaz a sötétség néz rám vissza, újra visszatér az a nyugtalanító érzés.
Igyekszem a feladatomra koncentrálni. A fatároló előtt állva észreveszek
valamit, amit eddig mintha nem láttam volna. Egy mászókötél lóg egy
kampón: olyan, mint amivel tegnap leereszkedtünk a szurdokba. Elég furcsa
dolog így kint hagyni egy ilyen drága dolgot a szabadban, ahol ki van téve a
természet szeszélyeinek.
Miközben leveszek néhány darab fát a halomról, újra a kötélre pillantok.
Ekkor veszem észre a végét.
Kihagy a szívem, és sziszegve szívom be a levegőt, ami egészen a tüdőmig
mindent felperzsel maga mögött.
Képtelen vagyok megmozdulni. Becsukom a szemem, majd újra kinyitom, azt
remélve, hogy csak képzelődöm.
De nem.
A kötél végén egy hurok van. Azonnal elözönlik a tudatomat a Darrennel
kapcsolatos emlékek. Látom magamat, ahogy kinyitom a bejárati ajtót. Épp
nevetek valamin, amit Alfie mondott; nem emlékszem már, mi volt az.
Belököm az ajtót, és mikor belépek az előtérbe, Darren lábait látom
egyenesen szemmagasságban himbálózni. A fekete, fűzős munkavédelmi
cipője van rajta, fölötte sötétkék öltönynadrág. A kedvencem.
Tekintetem felfelé vándorol, végig a testén, és ó te jó Isten, az arca. A
szemei. Véresek. Dülledtek.
Soha nem fogom elfelejteni a látványt. Emlékszem, hogy sikoltozni kezdek,
és megpróbálom Alfie-t kitolni az ajtón, de már túl késő. Ő is látta a saját
apját. És a felfordulás közepén hallom, hogy kiabál, kér, hogy tegyek valamit.
Nem emlékszem rá, hogy mikor mentem be a konyhába, a következő
kép, amire emlékszem: konyhakéssel a kezemben állok. Alfie Darren lábával
küzd, megpróbálja felemelni, enyhíteni az apja testének kötélre nehezedő
súlyát. Soha életemben nem volt még ennél szomorúbb, ennél szívszorítóbb
látványban részem. Felnéz rám, a szeme csupa könny, pánik és nyers
kétségbeesés. Felrohanok a lépcsőn, és őrülten kezdem tépni-szaggatni a
kötelet a késsel. Lekiáltok Alfie-nak, hogy menjen az útból, majd Darren teste
tompa puffanással ér a padlóra.
Most pedig, ahogy itt, a ház háta mögött szemezek egy hurokba kötött
kötélvéggel, elzsibbad a lábam, a térdem meg akarja adni magát a
gravitációnak. Leejtem a fáskosarat, és előrenyúlok, hogy meg tudjak
kapaszkodni a fatároló alacsony kis tetőjében, mielőtt eldőlnék.
Ezt miért nem vettem eddig észre? Nem lehet véletlen. Senki nem köt csak
úgy, véletlenszerűen hurkot egy kötél végére. Egy mászókötél végére meg
különösen nem.
Magam elé köpöm a gyomromból felszökő epét. Ez a kötél biztosan nem
Joanne játékainak egyike. Ő nem lenne ennyire kegyetlen. Vagy igen?
A félelem dühnek adja át a helyét: leakasztom a kötelet a kampóról, és
bedobom a sarokba, ahol többé már nem láthatom.
Baszódjon meg Joanne, a hülye játékaival együtt!
Ezzel most túllőtt a célon.
Ekkor jut csak eszembe, hogy Joanne halott, és nem tudom rázúdítani a
dühömet. Miért van bűntudatom azért, mert haragszom rá, amiért meghalt?
Felveszem a kosarat és visszamegyek a házba, majd bezárom magam
mögött az ajtót. Az egész hétvége teljesen rémálomszerűvé vált.
Ezt követően húsz percen át szöszölök a tűz mellett, amíg meggyújtom.
Megigézve ülök a lángok mellett és figyelem, ahogy fürgén nyaldossák a
gyújtóst, majd nekilátnak a nagyobb fadaraboknak is. Van valami
megnyugtató a pislákoló, narancsszínű lángokban, az olykor felhangzó
roppanásokban, amiket a tűz által megostromolt fa ad ki magából, a percről
percre egyre hevesebbé váló melegben.
Összegömbölyödve kuporgok a kanapén, magamra húzom az egyik takarót
is. Joanne-re gondolok, a játékra és a nyomokra, amelyeket eddig találtunk.
Volt egy bankjegy, egy karikagyűrű és egy fénykép. Mindegyik kötődik
Joanne egy-egy vádjához. Akkor most miért találtam még egy nyomot, már
amennyiben ez is azok egyike? Ez is teljes mértékben illik Joanne torz
gondolkodásához. A hurkot kizárólag nekem szánhatta.
A félig átvirrasztott éjszaka megtette a hatását: sikerült elszenderednem,
mert már csak arra eszmélek, hogy Andrea egy bögre forró csokoládét tart az
orrom alá.
– Hé, jól vagy? – kérdezi, és leül a szemközt álló kanapéra. A füzetet és a
kártyákat az asztal közepére ejti. – Milyen kellemes meleg van itt. Nem is
csoda, hogy elaludtál.
– Van bármi hír a rendőrökről? – kérdezem. Felülök, és leveszem a lábam a
párnákról. Az órámra nézek.
Negyed tizenegy van.
– Még semmi.
– Mit szólsz, jelentkezzünk újra a vadőrnél, és kérdezzük meg, hogy beszélte
már velük?
– Várjunk még egy kicsit. Biztosan megérkeznek hamarosan.
– Azt gondolná az ember, hogy jobban szedik a lábukat, különösen a
haláleset tükrében. – Belekortyolok a csokoládéba. Felnézve Zoe-t látom
bebicegni a nappaliba. Ő is velem szemben ül le a kanapéra. – Hogy van a
bokád?
– Még fáj, de már nem olyan vészes – válaszol, és még mélyebben süpped a
párnák közé. A felszínen elég nyugodtnak tűnik, de mikor alaposabban
megnézem, a testbeszéde már egészen másról árulkodik. A kezeit a
bögréjére kulcsolta, ujjaival azonban idegesen dobol az oldalán. A vállai
feszültnek tűnnek, a tekintete pedig a tűzről újra és újra a mögöttem levő
ablak felé villan.
– Próbálj nem azzal foglalkozni – mondom. – Elég szörnyű volt a hétvége, de
hamarosan véget ér.
– Remélem is – töröl ki egy könnycseppet a szeméből.
Felállók, hogy megnyugtassam, de megrázza a fejét, és halványan
elmosolyodik. – Talán jobb volna, ha most nem akarnál megvigasztalni.
Komoly eséllyel darabokra hullanék.
Már épp szóba akarom hozni az odakint talált hurkot, de meggondolom
magam. Nem szeretném felzaklatni vagy kiborítani. Most nem, mikor
láthatóan elég kutyául érzi magát.
Felveszem a füzetet és a lapocskákat.
– Legyen az enyém a megtiszteltetés?
– Én nem fogok tiltakozni – jelenti ki Andrea.
Zoe vállat von, amit szintén az egyetértés jelének tekintek, és behajítom a
terhelő bizonyítékokat a tűztér nyitott ajtaján, majd visszatérek a
kanapéhoz.
Mindannyian csendben ülünk, amíg a papírt felfalják a friss lángok.
– Nálad van az adóvevő? – kérdezem Zoe-t, mikor lassan véget ér a tűz által
előidézett látványosság. – Megpróbálnék újra beszélni azzal a vadőrrel. Csak
hogy biztosan tudjam, érkezik-e már a rendőrség.
– Fenn van a szobámban. De most nem szeretnék megküzdeni a lépcsőkkel,
ha nem muszáj. – Előrehajol, és a lábát dörzsölgeti.
– Ne aggódj! Lehozom, ha megmondod, merre van.
– Ne! Hagyd! Mármint lehozom én. Ki tudja, még talán jót is tesz a bokámnak
a terhelés. Talán lazít rajta valamennyit. Lusta voltam, ennyi az egész. –
Felkel a kanapéból, és bicegve távozik a szobából. Pár perccel később a kézi
rádióval a kezében érkezik. – Talán jobb lenne nem túl sűrűn használni. Nem
tudjuk, mennyi ideg bírják még az elemek.
– Igazad van. Ez eddig eszembe se jutott.
Próbálkozom néhányszor. – Az előtérben felhúzok egy pár gumicsizmát, és
leakasztom a kabátomat. – Megpróbálom odakint, talán jobb lesz a
jelerősség. – Szólok hátra a vállam fölött.
Felhúzom a kabátom cipzárját, és bekapcsolom az adóvevőt.
– Halló. Itt Carys Montgomery. Tegnap este beszéltem egy vadőrrel. Van ott
valaki? – Amikor megszólalok, rádöbbenek, hogy este nem is mondtam be a
nevemet.
Nem tudom, mi az általános etikett az ilyen eszközöknél, de most nem is
érdekel túlzottan.
Elengedem a gombot, és várom a választ, de csak a már ismerős statikus
zajt hallom. Kicsit továbbmegyek az ösvényen, és ismét próbálkozom. Ezúttal
egy skót táj szólással beszélő hang válaszol.
– Halló, Carys Montgomery. A vadőr van itt, akivel tegnap is beszélt. Minden
rendben? Vége.
– Halló. Igen. jól vagyunk. Meg szeretném kérdezni, vajon tudja-e, mikor
érkezik a rendőrség? Vége.
– Ó, attól tartok, csak valamikor a délután folyamán.
Az éjszakai vihar során egy földcsuszamlás elzárta az utat. Arra várnak, hogy
újra járhatóvá váljon, és utána azonnal indulnak Önökhöz. Vége.
Csalódottan fogadom a híreket. – Milyen messze vannak tőlünk? Mármint
melyik városban vannak?
Esetleg el is tudnánk gyalogolni odáig. Vége.
– Ó, sajnos nem, gyalog túl messze van. Ebben az időjárásban egyébként
sem kellene gyalogolnia.
Délutánra még több esőt várnak. Maradjanak ott, ahol vannak. Kérem,
igazolja vissza! Vége.
Habozok. Énem egyik része nem akar eleget tenni az utasításnak. Egy
részem azt kívánja, bárcsak ne is hívtam volna egyáltalán, hanem rábíztam
volna magam a szerencsémre, és elindulok segítségért. Újra hallom a vadőr
hangját.
– Ismétlem. Ne hagyják el a házat! Túl veszélyes.
Igazolja vissza! Vége.
Vonakodva válaszolok.
– Igazolom, értettem. Vége.
– Jól van. Egyelőre maradjanak, ahol vannak. Ez a legbiztonságosabb. Adás
vége.
Magamban tűnődve befúrom az ösvény peremén a bakancsom orrát a puha,
sáros földbe. Maradjanak, ahol vannak. Várják meg a rendőrséget. Jó, de
meddig várjunk?
Ekkor valami furcsát veszek észre a sárban. A felázott talajban kivehető egy
keréknyom. Nem elég nagy ahhoz, hogy egy autóé legyen, de egy
biciklikerék szélességének megfelel. Valaki itt járt biciklivel. Itt, a ház
közelében.

21.FEJEZET
– Carys, hogy őszinte legyek, szerintem túlreagálod – mondja Zoe, kezét
bátorítóan nyugtatva a vállamon, súlyát az ép lábára terhelve, míg a
másikkal csak egyensúlyban tartja magát.
– Azok a keréknyomok korábban is odakerülhettek.
Lehetnek teljesen szárazak is, amelyek az eső miatt frissnek tűnnek.
– Eddig nem vettem észre őket – felelem.
– Most azt próbálod mondani, hogy körbejártad az egész területet, és buzgón
feljegyeztél mindent, amit láttál? – Kétkedőn néz rám.
– Hát, nem… – kezdeném.
– Nincs több kérdésem.
Meglep az él a hangjában, de a feszült idegek számlájára írom.
– Ami azt illeti, igazat kell adnom Zoe-nak – mondja Andrea. Mindhárman az
ösvényen állunk és a keréknyomokat vizsgáljuk. – Még ha frissek is volnának,
ez nem egy magánút. Semmi nem állja útját senkinek, aki épp erre jár
kerékpárral.
– De nem kimondottan bringabarát a környék – felelek, bár ostobának
érzem magam, amiért ragaszkodom az álláspontomhoz.
– Ez igaz, de ez nem egyenlő a megközelíthetetlennel –mondja Zoe. –
Menjünk be, mielőtt megfagyok! – Megborzong, ezzel is demonstrálva,
mennyire lecsökkent a testhőmérséklete, és megindulunk vissza a majorba.
Zoe még biceg ugyan, de meglepően biztos léptekkel halad a ház felé.
Leülünk vele az ebédlőasztalhoz, Andrea közben kihoz valami levest a
spájzból, és melegíteni kezdi.
– A jó öreg Joanne alaposan bevásárolt élelmiszerekből. Éhen biztosan nem
halunk – mondja Zoe, mikor Andrea visszatér az ebédlőbe, kezében három tál
levessel. Egyet-egyet a kezeiben hoz, a harmadikat bámulatos ügyességgel
egyensúlyozza a csuklóján.
Leteszi őket elénk az asztalra.
Nem tetszik ez a nyegleség, ahogy Zoe Joanne-nel kapcsolatban
megnyilvánul. Tiszteletlen. Alig egy órája még sírt miatta. Gondolom,
mindannyian más módon kezeljük a traumákat, és talán ő így dolgozza fel az
eseményeket. Emlékszem, Darren halála után egyfajta robotpilóta vette át
fölöttem az irányítást. Túl sok dolgot kellett elintéznem, gondoskodnom
kellett Alfieról, így nem engedhettem meg magamnak, hogy nekiálljak
gyászolni. Talán most is valami hasonló történik.
Bármennyire is sokkol és zaklat fel Joanne halála, nem szabad átengednem
magam a nyers érzelmeknek, amelyek türelmesen várják, hogy végre
szabadjára engedjem őket. Egyszer valaki azt mondta, ez a tagadás fázisa.
Bár én inkább önvédelemként tekintek rá.
Igyekszem másra terelni a gondolataimat.
– Tris és a gyerekek teljesen maguk alatt lesznek – mondom. – Hogyan bírják
majd nélküle?
– Most ne kezdj el miattuk is aggódni! – reagál Zoe. – Ez nem segít. Igazad
van, maguk alatt lesznek, de mondjak valamit?
Várakozón nézek felé.
– Igen?
– Jól lesznek. Megoldják. Általában ez van az emberekkel. Te is megoldottad,
nem? – Belekanalaz a levesébe. – Ez fantasztikus!
Nem szólalok meg, csak fontolóra veszem Zoe váratlanul derűs, pragmatikus
megközelítését. Tudom, hogy mindig is javíthatatlan optimista volt, de most
hetedik sebességbe kapcsolt vele. Hogyan tudja fantasztikusnak nevezni
a levesét, sőt, olyan tudatállapotban lenni, ami lehetővé teszi, hogy ilyen
triviális dolgokkal foglalkozzon? Én egyenesen keserűnek érzem az ételt.
Ahogy a hétvégét is. Ami pedig ezt a „megoldják” attitűdöt illeti – olyan
érzéketlennek hat.
Érzem, ahogy forrong bennem a düh. Zoe-nak semmi joga sincs ilyen
megállapításokat tenni Trisről és a gyerekekről. Vagy rólam, ha már itt
tartunk.
Valamivel keményebben csapom le a kanalam, mint szerettem volna.
– Zoe, néha őszintén eltűnődöm rajtad – hallom saját magamat. – Ha úgy
gondolod, azok a gyerekek egyszerűen csak leporolják magukat az anyjuk
halála után, és előrántják a zsebükből ezt a „megoldjuk”
magatartást, akkor egészen biztosan egy álomvilágban élsz.
– Hátrább az agarakkal – int Andrea finoman óvatosságra, és egyik kezét a
karomra teszi. Lerázom magamról.
– Azt hiszem, itt az ideje az egyenes beszédnek – mondom. Egyáltalán nem
áll szándékomban kihátrálni ebből a helyzetből. – Amennyiben eddig nem
sikerült felfognod azzal az üres fejeddel, még mindig küzdők mindazzal, amit
a fiam apjának halála eredményezett.
Nem annyi történt csupán, hogy Alfie sírt egyet, majd ment tovább a
megszokott úton. Baromi sok lelki problémával kell megküzdenie.
– De az más – mondja Zoe.
– Miért is?
– Mert Darren megölte magát, Alfie pedig látta…
ahogy ott lóg. Nem akarlak felzaklatni, Carys, de ez az igazság. Joanne
gyerekei nem látták az anyjukat holtan.
Nem azért tette, hogy megbüntesse őket.
Talpra ugrom, a szék eldől mögöttem.
– Darren nem azért tette, amit tett, hogy Alfie-t megbüntesse. Jobb, ha tőlem
tudod, azért tette, mert beteg volt. Mentálisan. Ha valakit is meg akart
büntetni, akkor az én voltam. – Alig tudom kierőszakolni magamból a
szavakat. Levegő után kapkodok, mintha épp most értem volna célba egy
olimpiai százméteres síkfutáson. – Nem tudjuk teljes bizonyossággal, mi
történt Joanne-nel. Mi van, ha kiderül, hogy tényleg megölték? Azt hogy
dolgozzák fel a gyerekek? És Trisszel mi van? Együtt kell majd élnie azzal,
hogy nem volt képes megvédeni a feleségét. Ne nézz rám így, mert így van.
Bármennyire is ódivatúan hangzik, mindannyian védelmezni próbáljuk a
családunkat, és ez alól Tris sem kivétel. Nem lesz könnyű dolga, mert együtt
kell élnie a tudattal, hogy talán soha nem fogja pontosan megtudni, hogyan
is halt meg Joanne.
Sarkon fordulok, és kiviharzok az ebédlőből, fel a hálószobába, ahol az
ágyamra dobom magam. Fortyog bennem a düh, míg hanyatt fekve, a
mennyezetet bámulva igyekszem megnyugodni. Sok dologgal
jellemeztem eddig Zoe-t, de az átkozott idióta sosem volt köztük.
Beletelik pár percbe, de a légzésem csillapításával, a relaxációs
módszerek bevetésével végül sikerül megfékeznem a haragomat. Érzem,
ahogy az érzelmeim fokozatosan elsimulnak.
Úgy döntök, nem vagyok felkészülve arra, hogy itt üljek és várjam, amíg
megérkezik a rendőrség. Nem tudom elképzelni, miért nem igyekeznek
jobban. Az Isten szerelmére, mégiscsak meghalt valaki!
Harmincpercnyi meditáció után, amely során igyekszem valamivel jobb
tudatállapotba hozni magam, visszatérek a földszintre. Úgy döntöttem, az
empátia és a tapintat hiányát Zoe részéről a rendkívüli helyzet számlájára
írom.
– Ó, Carys, sajnálom! – mondja, mikor meglát a nappali ajtajában. Feláll
onnan, ahol eddig ült, és kitárt karokkal megindul felém. – Nem akartam
ennyire ridegnek és szívtelennek tűnni. Csak megpróbáltam pozitívabban
szemlélni a dolgokat.
– Semmi gond – tárom ki én is a karom, és átölelem.
– Én is sajnálom, hogy ennyire túlreagáltam, jobban ismerlek, mint hogy
ilyennek higgyelek. Én sem akartalak felzaklatni. – Beszéd közben érzékelem
a meggyőződés hiányát a kimondott szavak mögött, de úgy érzem, itt és
most ez a legmegfelelőbb, amit mondhatok.
Össze kell tartanunk, nem hagyhatjuk, hogy szétziláljanak minket az
érzelmeink. Legalábbis itt nem.
– Na, ezt már szeretem – mondja Andrea. – Akkor most nyugodjunk le
mindannyian, és várjuk meg, amíg megérkezik a rendőrség. Nem
kellene közben összevesznünk egymással.
– Felmerült bennem, hogy talán elmehetnénk a legközelebbi faluig, hogy ott
kérjünk segítséget. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy itt kell ülnöm
tétlenül.
Andrea kihúzza magát ültében.
– Carys, a vadőr honnan tudja, hogy hova küldje a rendőröket?
– Mi van? – nem tudom követni a gondolatmenetét.
– Nem tudjuk, hol vagyunk, igaz? – Zoe-val együtt egyetértően hümmögünk.
– Akkor a vadőr honnan tudja, hogy hol vagyunk, és hova kell küldenie a
rendőröket?
– Talán ismeri a majort? – felelem tétován.
– De a környéken egészen biztosan számtalan ilyen van. Akkor honnan tudja,
mi melyikben szálltunk meg? – Felém fordul. – Gondold végig alaposan!
Amikor beszéltél a vadőrrel, megkérdezte, merre vagy? Említettél neki
ilyesmit?
Ráeszmélek, hogy ez zavart egész mostanáig az első
beszélgetést illetően.
– Nem emlékszem. De az igazat megvallva nem emlékszem egyáltalán, hogy
bármilyen konkrétumot kérdezett volna. Le tudják követni a rádiójelet?
– Nem tudom. A rádiójelek is úgy működnek, mint a mobiltelefonok jelei?
Zoe-ra nézek, aki eddig meg sem szólalt. Aggodalmas arcot vág. Teljesen
elszabadultak az érzelmei, ami csak egy újabb jele annak a felfokozott
feszültségnek, amely rátelepedett mindannyiunkra.
– Tételezzük fel, hogy a vadőr valamilyen oknál fogva nem tudta elmondani a
rendőröknek, hogy pontosan hol vagyunk – veti fel Andrea. – Akkor mit
teszünk? Próbáljunk meg újra kapcsolatba lépni vele?
– Őszintén szólva nem bízom benne túlzottan – ismerem be. – Legalább
valamivel több információt kérhetett volna. A vadőrök közt sok az önkéntes.
Akkor már szívesebben beszélnék rendőrökkel.
– Próbáljuk meg még egyszer elérni! – mondja Zoe, a nyaklánca kapcsával
babrálva. Ezt a pótcselekvést is a szorongás jeleként értelmezem. Kiveszi az
adóvevőt a zsebéből, és bekapcsolja. Megpróbálunk néhány alkalommal
választ kapni a vadőrtől, de minden próbálkozás kudarcba fullad, így végül
feladja. – Talán nincs hatótávolságon belül.
– Azt hiszem, meg kellene próbálnom eljutni a legközelebbi házig vagy faluig.
Mindegy, melyikhez jutok oda hamarabb.
– De el vagyunk vágva mindentől. Földcsuszamlás volt –mondja Zoe. – Ezt
egyáltalán nem tartom jó ötletnek.
– Valahogy egészen biztosan ki tudnak menekíteni innen minket. Azt ne
mondd nekem, hogy a környéken nincsenek sehol hegyimentők.
– Zoe-val vagyok – szólal meg Andrea is. – Még csak azt sem tudod, merre
indulj el.
– Nagyjából van elképzelésem róla. Joanne mutatott néhány jellegzetes
földrajzi pontot, mikor felmentünk az Arrow Pointra. Ha követem az ösvényt a
völgyig, biztosan találok egy szélesebb utat, amin előbb vagy utóbb
találkozom egy kocsival. Le tudom inteni, utána pedig elmondom, mi a
helyzet.
– Igen, de már dél körül jár az idő. Előbb-utóbb lemegy a nap. Lehet, hogy
még egy házig se érsz el sötétedés előtt -mondja Zoe. – Az időjárást
számításba vetted? Eleredhet újra az eső, vagy megint leszállhat a köd, és
könnyen eltévedhetsz, beeshetsz valami vízmosásba, vagy ilyesmi.
– Jól leszek. Gyalogoltam én már hóban, fagyban, esőben, az Edinburgh
hercege-díjas kölykökkel folyton ezt csináljuk – érvelek. – Eszembe jutott,
hogy átvágok a terepen, de a rossz időre való tekintettel inkább az úton
maradok. Aztán ott vannak a kajakok is. Joanne azt mondta, a folyó valahol
lejjebb áthalad egy városon.
Említette a nevét is, de nem emlékszem. Gormsly, Gormouth? Valami
ilyesmi.
– Az utat követni tűnik szerintem a legbiztonságosabbnak – mondja Andrea. –
A folyón lehetnek vízesések vagy zúgok is. Komoly bajba kerülhetsz, ha
felborulsz.
Még néhány percen át vitázunk a terv előnyeiről és hátrányairól, majd végül
egyetértünk abban, hogy az út a legbiztosabb választás.
– Még mindig nem örülök neki, hogy egyedül indulsz el –tétovázik Zoe. –
Legalább egyikünknek veled kellene mennie.
– Ezzel Andreára néz.
– Amikor azt mondod, egyikünk, akkor nyilván rám gondolsz. A dolgok jelen
állása szerint ezzel a bokával nem kifejezetten áll módodban magadra
vállalni a feladatot – válaszolja Andrea.
– Nos, igen, valami ilyesmire utaltam én is – jegyzi meg Zoe. – Egyikünknek
egyébként is itt kellene maradnia, hátha felbukkan a rendőrség.
– Örömmel maradsz itt egymagadban? – kérdezem, meglepődve Zoe
nyilvánvaló merészsége hallatán.
– Bezárkózom. Nem fogom eljátszani, hogy rajongok az ötletért, de jelenleg
nincs jobb opciónk.
Andreára nézek, választ várva tőle. Vállat von.
– Azt hiszem, nincs tökéletes megoldás, és hajlok arra, hogy egyetértsek
Carysszel. Ha itt ülünk, és csak tesszük a nagy semmit, azzal nem jutunk
közelebb a célhoz. Ha a rendőrség nem jön ide, és úton vagyunk, akkor úgyis
találkozunk velük.
– És ha belefutunk egy házba vagy faluba, akkor is tudjuk őket értesíteni.
Akkor mindenképp prioritással kell kezelniük, különösen annak tükrében,
hogy most már egy sérültünk is van. Az ember azt gondolná, a rendőr
egyébként is valamilyen hegyimentő csapattal érkezik – mondom.
– Tudom, tényleg elég fura – jegyzi meg Andrea. – De mivel ez elég
egyértelműen nem fog megtörténni, kénytelenek vagyunk a lehető legtöbbet
kihozni magunkból a helyzet kezelésére.
– Beismerem, valamivel jobban érzem magam most, hogy végre elébe
megyünk kicsit a dolgoknak – mondom.
– El kell foglalnom magam. El kell foglalnom a gondolataimat.
– Akkor álljunk neki megszervezni. Elvihetjük magunkkal a túlélőcsomagokat,
amiket Joanne-tól kaptunk tegnap.
– Jó ötlet. Van bennük egy elsősegélycsomag, néhány adag élelem, egy
zseblámpa és egy fóliatakaró. És gondoskodnunk kell a megfelelő
mennyiségű vízről is.
– Biztos vagy benne, hogy megleszel egyedül? – kérdezi Andrea Zoe-hoz
fordulva.
– Minden rendben lesz. Csak valaki jöjjön vissza értem! – feleli egy félig
őszinte nevetés kíséretében. – Magamnál tartom az adóvevőt arra az esetre,
ha a vadőr keresne minket.
– Ragyogó ötlet! – helyesel Andrea.
Be kell ismernem, szerintem Zoe feltűnően nyugodtan kezeli, hogy
egyedül kell maradnia.
Meglep.
Mindannyiunk közül, jobb kifejezés híján, őt illettem volna a legkevésbé a
bátor jelzővel. Mindig ő volt az, aki fölött anyáskodnunk kellett, amikor az
elmúlt években nekivágtunk valami szabadtéri kalandnak. Kezdek egészen
más szemmel tekinteni rá. Ezen tűnődöm még a hátizsákom bepakolása
közben is, és arra jutok, a most felszínre kerülő belső erő egészen biztosan a
pokoli házasság eredménye, amelyből saját erejéből kellett kitörnie.
Nagyjából pont ugyanúgy, mint az én esetemben.
Andrea feljön a hálószobába, és becsukja maga mögött az ajtót.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Azt hiszem.
– Nem vagy túl meggyőző.
– Beismerem, baromira aggódom. – Behúzom a hátizsák cipzárját.
– De nem félsz?
– Egy kicsit, ha őszinte akarok lenni magamhoz.
Egyik részem jó ötletnek tartja, amit teszünk, egy másik viszont azt súgja,
maradjak veszteg.
– Mit tanácsolnál az Edinburgh herceges srácoknak ebben a helyzetben? – Az
ablakhoz megy, és a ház mögött sorakozó fák felé tekint.
– Hogy maradjanak a fenekükön. Ne induljanak sehova. Várják meg, amíg
megjön a segítség.
– Akkor juttasd újra eszembe, hogy miért is indulunk el?
Feltartom a kezem.
– Tudom, teljességgel szembemegy mindennel, amit tanultam.
Mindennel, amit másoknak próbálok megtanítani. Mindennel, amit az
ösztöneim súgnak – ismerem be. – De úgy érzem, valami proaktívat kellene
tennünk. – Szünetet tartok, elgondolkodom, beavassam-e a következő
gondolatomba is.
– Mi a helyzet? – kérdezi Andrea, megérezve a tétovázást.
– A vadőr, akivel beszéltem. Kezdek kételkedni benne, hogy valóban az volt,
akinek vallotta magát.
– Mi?
– Nem kérdezte meg a nevem, nem mondta el az övét, nem kérdezte meg,
hol vagyunk. Valami egész idő
alatt zavart benne, és folyton azon jár az eszem, hogy nem is vadőr volt,
csak egy fickó, aki véletlenül elkapta az adásunkat.
– De miért tenne valaki ilyesmit?
– Elképzelésem sincs. Talán azt hitte, jó vicc lesz.
Talán eleve valami kattant alak. Talán…
– Várj csak… ugye nem azt akarod mondani, hogy talán épp ő volt az, aki
megölte Joanne-t?
Csendben bámuljuk egymást.
– Elég sok a képletben a talán – mondom végül.
– Valóban. És a fenti talánok függvényében, különös tekintettel erre a
legutolsóra, még mindig úgy gondolod, hogy jó ötlet egyedül hagyni Zoe-t?

22.FEJEZET
– Nyugalom, jól leszek – erősködik Zoe, mikor Andreával együtt megosztjuk
vele az aggályainkat. – Mint már mondtam, nem lelkesedek különösebben
azért, hogy itt kell lennem egyedül, de egyikünknek csak maradnia kell
Joanne-nel, és meg kell várnia a rendőrséget.
– De nem is tudjuk, hogy biztosan jönnek-e – mondom.
– Épp ez a lényeg.
– Igen, de bezárkózom, és amúgy sem tarthat sokáig, mire eljuttok a
városba. Egyébként is maradnom kell.
Nincs választásom. Amilyen állapotban jelenleg van a bokám, ennyit
képtelen volnék gyalogolni. Menjetek.
Mind a ketten.
– Biztosan nem bírnád ki a gyaloglást? – kérdezi Andrea.
– Garantáltan. Túltárgyaltuk már. Kérlek, menjetek!
Némileg vonakodva ugyan, de magunk mögött hagyjuk
Zoe-t a majorban, és nekivágunk az ösvénynek.
– Remélem, nem ered el az eső – jegyzi meg Andrea, miután elérjük a
kanyarulatot, és átkelünk az apró kőhídon. Felnéz az égen csüngő felhőkre. –
Elég szürke minden odafenn.
– Teljesen át van ázva a talaj. Tényleg elképzelhető, hogy valahol
megcsúszott a föld. – Megnyújtom a lépteimet, hogy ne kelljen belelépnem
egy, az ösvényen végigterülő sáros pocsolyába. – Remélem, Zoe jól fogja
viselni az egyedüllétet. Bűntudatom van, amiért otthagytuk.
– Én is így érzek, de te is hallottad, amit mondott.
Folyton azt hajtogatta, hogy jól lesz. Remélhetőleg ma estig már túl leszünk
mindenen.
– Istenem, bárcsak így lenne!
Egy ideig csendben lépdelünk tovább, mindketten a saját gondolataink
rabságában.
A csendet Andrea töri meg:
– Tudom, hogy ez most rosszul fog hangzani, és nem is merném megvallani
senki másnak, de annyira nem zaklat fel, ami Joanne-nel történt, mint
amennyire szerintem fel kellene.
– Tényleg? – kérdezem. Meglep a barátom őszintesége. Elég súlyos kijelentés
ez, még egy olyan ami-a-szívén-az-a-száján típusú embertől is, mint Andrea.
– Nem. Azt hiszem, mindannyian ugyanígy vagyunk ezzel.
– Te csak beszélj a magad nevében! Nem tudod, mit gondolok, vagy mit
érzek, mint ahogy Zoe-ról sem. – Irritál az előbbi megjegyzése, de nem
tudom, nem azért-e, mert esetleg van benne némi igazság.
Engem sem vágott annyira földhöz, mint amennyire szerintem szinte legjobb
barátként kellene. De lehet, hogy mindez csak a rendkívüli körülményeknek
tudható be.
– Ez csupán őszinteség – mondja Andrea.
– Valószínűleg az adrenalin és a félelem akadályozza meg, hogy fel legyünk
dúlva – mondom. – Majd később fog lecsapni ránk, amikor biztonságba
kerülünk, vissza a családunk mellé. – Alfie-ra gondolok, akinek újra meg kell
küzdenie egy halállal: valaki halálával, akivel közel kerültek egymáshoz,
akivel mindketten szoros kapcsolatot ápoltunk. Nem elég, hogy Darren
elmúlása mennyire megviselte, most egy újabb veszteséggel is meg kell
birkóznia. És végül ez az új gyász is rajtam csattan majd minden erejével,
valószínűleg pont ugyanúgy, ahogy Darren esetén történt.
Néha azt gondolom, szinte élvezi a szellemi és fizikai szenvedésemet. Mindig
azt reméltem – és remélem továbbra is –, hogy kinövi ezt a szélsőséges
viselkedést, ha idősebb lesz, és ha a tanácsadás segít neki megtanulni,
hogyan kezelje az érzelmeit. Úgy tűnik, jelenleg a düh az egyedüli szelep
kitörni vágyó érzelmei számára. A szélsőséges düh, ami megrémít. Ezt
persze senkinek nem merném bevallani. Szégyellem a kitöréseit.
Nem őt, csak a viselkedését. De saját magam miatt is szégyenkezem.
Kudarcot vallottam anyaként, épp úgy, ahogy feleségként is.
Bárcsak beszélhetnék Sebbel! Ő tudná, mit kell most tenni. Sőt, azt kívánom,
bárcsak most is vele lehetnék.
Elképzelem, hogy ott ülünk a kanapén, a mellkasához simulok, ő átfon a
karjával, hüvelykujjal simogatva a karom, ahogy mindig is szokta. Épp
tévézünk, előttünk egy nyitott üveg borral. A felét már megittuk.
Mindketten teljesen el vagyunk lazulva, nyugodtak vagyunk egymás
társaságában. Érzem, hogy szeretnek, és én is viszontszeretek. És a világon
minden rendben van.
Az érzelem gombóca keres utat a torkomban felfelé.
Nyelek egy nagyot. Most nem szabad darabokra esnem.
Erősnek kell maradnom, legalább addig, amíg nem akadunk segítségre. Az
előttünk álló útra koncentrálok.
– Jól vagy? – kérdezi Andrea.
– Igen. Alfie és Seb járt csak a fejemben.
– Hogy áll a helyzet kettejük közt?
– Nagyjából úgy, mint eddig.
– Idővel majd helyrejön ez is – mondja, de nem győz meg a magabiztossága.
– Alfie arra is alig tudja magát rávenni, hogy velem beszéljen, nem hogy vele
– vallom be. Valahogy kevésbé érzem fájdalmasnak beszélni róla, mint az
ezzel kapcsolatos gondolatokat. Megpróbálok racionálisan gondolkodni. –
Aldridgékhoz szeretne költözni. Úgy fest, van valami közte és Ruby közt –
bököm ki végül. Semmit sem akartam mondani, de amióta Alfie múlt héten,
egy heves veszekedés közepén, amelynek tárgya az volt, hogy nem tölt túl
sok időt otthon, ledobta ezt az atombombát, az elképzelés úgy járt körbe-
körbe a tudatom peremén, mint valami felpiszkált, ketrecbe zárt nagyvad.
– Hogy mi? Alfie és Ruby? Na ne, ezt nem hiszem el.
– Engem is váratlanul ért. Azt hittem, barátkoznak, vagy amolyan testvéri
viszony van köztük. Mindig is így volt. Elképzelésem sem volt róla, hogy
továbbfejlődött, és más lett belőle. – Azt nem mondom el Andreának, hogy
mennyire kiakasztott, különösen azok után, micsoda dráma keletkezett
Darren és Ruby vonzalmából. Képtelen voltam elhessegetni a gondolatot,
hogy Ruby teljesen tudatosan csinálja, valamiféle beteg bosszúvágytól
hajtva. Ezt persze nem kötöttem Alfie orrára. Lopva Andreára nézek. – És ez
még nem minden.
– Van más is? Azt ne mondd, hogy Ruby teherbe esett.
– Nem! Jézus ereje, az lenne csak a megvalósult rémálom! – mondom. – Nem,
Joanne-nel kapcsolatos.
Nagyon csodásnak tartotta, hogy egymásra találtak, és azt mondta, ha Alfie
szeretne odaköltözni Rubyhoz, ő
nem mondana rá nemet. – Elönt a szomorúság.
Megállok, és végignézek a tágas völgyön túl előttünk elterülő tájon. – Azt
hiszem, Joanne bosszút akart állni rajtam. El akarta venni tőlem Alfie-t, hogy
végül ott maradjak kisemmizve.
– Miért?
Érzem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon, és megrázom a
fejem.
– Már nem számít. Joanne halott.
Andrea odaáll mellém, mindketten az elénk táruló tájat bámuljuk.
– Igaz az, amit Rubyról és Darrenről állított, ugye?
Ezért mondtad azt, hogy Joanne így akart bosszút állni.
– Az igazat megvallva nem tudom. Pár évvel ezelőtt leültünk mindannyian,
Trisszel, Joanne-nel együtt, és végigbeszéltük, de Darren mindent tagadott.
Mi pedig hittünk neki. Mindhárman. Nem volt okunk kételkedni benne.
– És most?
– Hát, most már bajosan tudnám újra kérdőre vonni – sütök el egy bénára
sikerült poént. – Azt hiszem, Joanne-t talán soha nem győzte meg, és valami
történt, ami az egész ügyet újra felszínre hozta. Nem tudom, mi lehetett az,
de bármi volt is, valószínűleg a hétvégén szembesített volna vele.
– Nem gondoltam komolyan, mikor Darrent pedofilnak neveztem – mondja
Andrea. – Bosszús voltam és rémült, ugye megérted?
– Spongyát rá! – mondom némileg több méltósággal, mint amennyit
felfedezni véltem magamban. Kegyetlenül fáradt vagyok, egyre nagyobb
kihívásnak érzem túl mélyen elmerülni az érzelmeim tengerében. – Ruby
akkoriban tizennyolc éves volt, jogilag tehát már felnőtt.
Persze erkölcsileg teljesen más megvilágítás alá esik az ügy.
– Sovány vigasz ugyan, de nem hiszem, hogy Joanne magához vette volna
Alfie-t.
– Miért gondolod ezt?
– Ugyanazért, amiért neked is nehezedre esik megfelelő kapcsolatot
kialakítani vele. Ne értsd félre, amit mondok, de Alfie túl sok olyan dologgal
küszködik, amiket helyre kell tennie. Joanne nem bírt volna vele, nem tudta
volna elviselni azt a zavart, amit Alfie jelentett volna a szép, rendezett kis
életében.
Tudom, hogy irracionális és tisztességtelen a reakcióm, de a fiammal
kapcsolatos véleményével mintha tőrt döfött volna a bordáim közé. Igen,
valóban küszködik, de kritikával illetni csak nekem van jogom és senki
másnak. Érzékelem a helyzet iróniáját. Még mindig rendkívül defenzív tudok
lenni, ha Alfieról van szó. Ezt diktálja az anyai ösztönöm. Ha valaki más
fogalmaz meg negatívumokat róla, azt rosszul viselem, függetlenül attól,
milyen közeli barátom teszi.
– Jó srác – mondom. – Annyi gond azért nincs vele.
– Ne felejtsd el, hogy velem beszélsz – kéri ki magának Andrea.
Akár szándékos volt, akár nem, megsértődöm a megjegyzésén.
– Gondolom, úgy hiszed, a te családod tökéletes – csattanok fel, magamat is
meglepve azzal, mennyire dühös vagyok. – Inkább a saját házad táján
sepregess egy kicsit, mielőtt másokat illetsz rossz szóval.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezi félig felém fordulva. Az ösvény szélén áll,
mellette meredeken zuhan be a hegyoldal az alattunk elterülő völgybe.
– Pontosan azt, amit mondtam. A te fiad sem a tökéletesség csúcsa.
– Nem vagdalkozhatsz ilyen állításokkal anélkül, hogy valamivel meg ne
indokolnád őket. Senkinek sem tökéletes a gyereke, de az enyém egészen
rendben van.
Én legalább a saját tapasztalataim alapján ítélhetem meg Alfie-t. Azt
mondtad, nem a világ legegyszerűbb feladata együtt élni vele, abban a
szellemi állapotban legalábbis, amiben jelenleg van. És az a seb a hátadon…
a nyakamat tenném rá, hogy a fiad keze is benne van.
– Igen, van pár megoldatlan problémája, de legalább nem árul drogokat. –
Valahol, a tudatom legmélyén tisztában vagyok vele, hogy azért csaptam
oda, mert megbántott, amit az imént mondott. Valaki azt mondta egyszer, a
legjobb védekezés a támadás. Azt hiszem, teljes mértékig magamévá tudom
tenni ezt a filozófiát.
– Drogokat? Ugyan miről beszélsz?
Annak ellenére, hogy tisztában vagyok a reakcióm miértjével, ismét
felcsattanok.
– Bradley. Füvet vásárol, és azt adja tovább a középsulis hatodikosoknak. Ha
elkapják, ki fogják csapni az iskolából, és kábítószer-kereskedelemért
a rendőrségen is feljelentik. Úgyhogy egy percig se gondold, hogy a te kis
fiacskád bármivel jobb az enyémnél. – Kérészéletű a diadal és elégedettség,
amit Andrea megdöbbent arca láttán érzek. Szinte azonnal megbánom az
előbbi kitörést. Gyerekes és szégyenletes, ahogy viselkedem. De már túl
késő, már nem vonhatom vissza, amit kimondtam.
Andrea támadásba lendül.
– Carys, azt javaslom, kissé gondolkodj el, mielőtt kinyitod a szádat. Nincs
jogod csak úgy dílerkedéssel megvádolni senkit. Egyébként pedig füvet
árulni aligha az évszázad bűnténye. Mármint, ha egyáltalán igaz.
Tudod, hogy szól a mondás, óvatosan dobálózz kövekkel egy
porcelánboltban.
– Felejtsd el, amit mondtam! – Észreveszem, hogy már túl közel van az
ösvény széléhez, ezért megérintem a karját. –Gyere beljebb a peremről.
Elrántja a kezét, a lendülettől hátradől. Mikor hátrahúzza a lábát, hogy
visszanyerje az egyensúlyát, a talpa nem talál biztos talajra.
Felsikolt. Karjaival szélmalomszerű mozdulatokat tesz, miközben megpróbál
felém nyúlni. Előrelendülök, de a kesztyűmmel nem találok fogást a susogós,
bélelt kabáton. Az anyag kisiklik az ujjaim közül.
Nyers, rideg iszonyat ül ki Andrea arcára.
Hátrazuhan, én pedig alig tudom megőrizni az egyensúlyom, hogy ne
zuhanjak utána. Újra felsikolt, ezúttal hosszabban, hangosabban. Hangjából
árad a rettegés.
Végig követem a szememmel, ahogy lefelé zuhan a vízmosásba,
önkéntelenül hunyorítok, mikor a fejével éppen hogy elkerül egyet a sziklafal
kiálló kövei közül.
Lábbal felfelé fordul, keze és lába is más-más irányba lendül, miközben a
hátára fordulva zuhan a sziklás hegyoldal mellett, minden egyes fordulattal
egyre gyorsabban és gyorsabban. Majd oldalra lendül, és eltűnik a bokrok
közt.
– Andrea! Andrea! – kiáltozom. – Hallasz? Jól vagy? – Micsoda idétlen egy
kérdés, ugyan hogy lehetne már jól egy ilyen zuhanás után?
Lenézek a vízmosásba. Talán le tudok oda mászni, de abban már nem
vagyok biztos, hogy vissza is tudok kapaszkodni.
Kötél és ékek nélkül, amelyekkel támasztékokat verhetek a falba, egészen
biztosan nem. A legkevésbé sem szeretném, ha mindketten ott ragadnánk,
ahol földet ért. Újra a nevén szólítom.
Ezúttal halvány nyögdécselést hallok lentről.
– Carys…
A hangja gyenge, de legalább életben van.
– Megsérültél?
– Nem tudok megmozdulni. Azt hiszem, eltört a bokám.
– Oké, izé… – Az agyam teljesen kikapcsol, és beletelik pár másodpercbe,
míg újra képes vagyok gondolkodni. – Visszamegyek a majorba, szerzek
kötelet és valamit, amivel sínbe tehetem a lábadat. – Választ várva fülelek. –
Andrea! Hallasz?
– Igen! Siess, belepusztulok a fájdalomba!
Mielőtt elindulok, keresek a környéken valamit, amivel meg tudom jelölni a
zuhanás helyszínét. Nem lesz túl egyszerű felidézni a pontos helyet, ha
visszajövök.
Odafutok az ösvény másik oldalát szegélyező erdő
széléhez, és körülnézek, egy nagyobb ág után kutatva, amit le tudok szúrni a
földbe.
Végül találok valamit, ami megfelel a célnak, és a botot leszúrom az eső
áztatta peremen. Annak érdekében, hogy biztosan ne tévesszem szem elől a
jelölést, amikor visszatérek, előveszem a hátizsákomból a fóliatakarót, és a
zsebkésemmel kivágok belőle egy csíkot, amit a bothoz csomózok.
Boldogan, amiért újra meg fogom találni ezt a helyet, néhány biztató szót
kiáltok Andrea felé, mielőtt futva elindulnék a major irányába. Megnézem az
órámat, megpróbálom felbecsülni, mekkora távot tehettünk meg, és úgy
tippelek, tíz-tizenöt perc alatt vissza is érhetek.
Van tapasztalatom terepfutásban, de túrabakancsban nagyobb kihívásnak
bizonyul.
Egészen pontosan tizenkét perc alatt érek vissza a házhoz. Épp nekiállnék
dörömbölni az ajtón, mikor meglátom, hogy résnyire nyitva van. Megfékezem
magam, a kezem a mozdulat felénél megáll a levegőben.
Zoe azt mondta, bezárja az ajtót. Ez volt az egyik feltételünk, mielőtt egyedül
hagytuk. Életjelek után fülelek. Bentről dühös hangok szűrődnek ki. Az egyik
hang női, a másik egy férfié.
A szívem súlyos kalapácsütéseket mér a szegycsontomra a belül szétáradó
feszültség hatására.
Kinyitom az ajtót, és belépek a kókuszrost lábtörlőre, talpam súlya alatt
begörbülnek a tüskék. Most már tisztán hallom.
Elsőre azt hiszem, csak képzelődöm. Ez határozottan Zoe hangja, a férfihang
azonban bámulatos hasonlóságot mutat Tris orgánumával.
Tovább hallgatom, egyre növekvő bizonyossággal.
– Miért nem állítottad meg őket? – kérdezi.
– Nem tudtam. Carys hajthatatlan volt, mindenképp menni akart. Andrea is.
Azt hittem, ha legalább én itt maradok…
– Mit mondtak, merre mennek?
– Nem emlékszem a nevére, de egy városka felé, úgy húsz kilométerre innen.
Joanne mutatta meg Carysnek, mikor felmentünk az Arrows Headre.
– Gormston. – Tris felsóhajt. – És most mit teszünk?
Hallom, ahogy Zoe megszívja az orrát.
– Sajnálom – mondja végül.
– Hé, édesem, semmi gond. Én sajnálom, nem akartalak felzaklatni. De a
gondolat, hogy ezek ketten valahol odakint kolbászolnak… veszélyes.
Szünet áll be a párbeszédben, én pedig még jobban behajolok az előtérbe –
nem szeretnék lelépni a csempére, hátha meghallják. Látom őket az ajtófélfa
résén át. Tris vigasztalón karolja át Zoe-t. Látom, mikor felnéz rá, majd
megcsókolja. Ahogy azt kell, teli szájjal.
Megpróbálom elfojtani a meglepetésem hangjait.
Szóval mégis igaz. Zoe és Tris viszonyt folytatnak egymással. Joanne-nek
igaza volt.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy szinte meg sem hallom a
nappaliból érkező pittyenést. Első hallásra SMS-értesítésnek tűnik.
Látom, ahogy eltávolodnak egymástól, majd Tris előveszi a mobilját a
zsebéből. Zavartan nézem. A környéken állítólag halottak a telefonok.
Magamban Joanne-t szidom, amiért hazudott nekünk. Tris elhúzza az ujját a
kijelzőn, és elolvassa az üzenetet. Megáll, majd valamit Zoe fülébe súg.
Bármit is mondott neki, sikerült feszültté tennie vele. Arcán aggodalmas
arckifejezéssel néz az ajtó felé.
Kihajolok a látóteréből.
Ezután Tris kijön az előtérbe. Nincs időm kirohanni az ajtón, gyorsan ki kell
találnom valamit.
– Ó, Istenem, Tris! – mondom, a legmeglepettebb hangommal, amit csak elő
tudtam szedni. Becsukom magam mögött a bejárati ajtót. – Te mit keresel itt?
– Carys! Visszajöttél! Istennek hála – mondja, felém indul, majd átölel. – Zoe
elmondta, milyen őrült ötletetek támadt. Elindulni gyalog segítségért?
Bekísér a nappaliba. Zoe-ra nézek, aki most a kandalló előtt áll összekulcsolt
kezekkel, tekintete ide-oda cikázik Tris és köztem. Vajon elmondta, mi történt
joanne-nel? Nem igazán viselkedik úgy, mint egy gyászoló házastárs. Annak
ellenére, hogy szemmel láthatóan megcsalja valakivel, bizonyára ápol még
érzéseket Joanne irányába is.
– Carys, jól vagy? – kérdezi Zoe, és hirtelen mintha életre kelne. Felém biceg,
megragadja a karom, és a kanapéhoz kísér.
– Tris az imént érkezett.
Felnézek rá.
– Mit keresel te itt? Nem tudtam, hogy rád is számíthatunk.
– Úgy tűnik, sikerült mindenkit meglepnem – mondja.
– Zoe sem számított az érkezésemre, de Joanne megkért rá, hogy jöjjek el.
Mindent megbeszéltünk már előre.
Ismét Zoe-ra nézek. Nagyon feszült, és már majdnem megszólal, de
meggondolja magát. Visszanézek Trisre.
– Zoe elmondta neked, hogy… – nem fejezem be a mondatot. Ha tudja, akkor
nem is kell többet mondanom.
Lehajtja a fejét, hüvelyk- és mutatóujjával végigdörzsöli a szemét. Látom,
ahogy vesz egy mély levegőt, majd lassan kifújja. Továbbra is a padlót nézi,
de kurtán bólint egyet.
– Igen. Az imént mondta el.
– Annyira sajnálom – mondom. Felállok, és már indulnék felé, de
meggondolom magam. Az egész annyira kellemetlen. Emlékszem,
közvetlenül Darren halála után semmit sem akartam jobban, mint hogy
átöleljen és megvigasztaljon bárki, aki törődik velem, de Tris mintha egészen
jól viselné a híreket.
És ekkor eszembe jut, miért is jöttem vissza. Andrea egy vízmosásban
fekszik, és megsérült. De mielőtt még megszólalhatnék, Zoe megelőz.
– Miért jöttél vissza? És hol van Andrea?
– Baleset történt. Andrea lezuhant egy hegyoldalon, és megsérült. Azt
mondja, szerinte eltört a bokája.
– Na ne! Ő is? Jó, az enyém nem tört el, de érted. – Zoe a lábát méregetve
grimaszol.
Nem foglalkozom a futó gondolattal, hogy Zoe-t látszólag nem rázza meg
túlzottan a sérülés. Jelenleg sokkal jobban aggódok Andrea miatt.
– Szükségem van egy kötélre, le akarok hozzá ereszkedni, és megpróbálom
felhozni onnan.
– Hol van pontosan? – kérdezi Zoe. – Nem indultatok el túl rég.
– Úgy tizenöt percnyire, az ösvény mellett. Kitettem egy jelzőrudat, hogy
könnyebben megtalálhassam. – Egy kis időre elpárolgott belőlem a pánik és
a sürgősség érzete, de most teljes erővel visszatértek. – Van itt egy
mászókötél. Tegnap láttam. – Épp megfordulnék, mikor megállok, és Trisre
meredek. – Várjunk csak. Tris, te hogyan érkeztél? Kocsival? El tudsz minket
vinni innen?
Ezen a ponton fogom fel, hogy nem is emlékszem odakint parkoló kocsira,
pedig az ösvényen futva látnom kellett volna.
Kinézek az ablakon, majd vissza Trisre. Most már nem sír, és olyan tekintettel
mered rám, amit nem tudok hova tenni.
Hirtelen minden érzékem teljesen kiélesedik. Egy civilizáció előtti ösztön azt
sikoltja bennem, hogy veszély vesz körbe minden irányból. Ökölbe szorítom a
kezem, amikor felébred bennem a menekülési ösztön. Nem értem a fizikai
reakciókat, az agyam képtelen lépést tartani az érzékeimmel.
– Lejjebb parkoltam le, az út mellett – mondja Tris. – Megcsúszott a föld. Az
utolsó szakaszt gyalog tettem meg.
– Ó, értem. – Nem tudom, ez hogyan lehetne igaz. Ha felfelé gyalogolt az
ösvényen, akkor látnunk kellett volna Andreával lefelé menet. Teszek néhány
óvatos lépést az ajtó felé. – Nos hát… izé… megyek, fogom a kötelet, aztán
elindulhatunk megmenteni Andreát.
Soha életemben csendet nem éreztem még ennyire fojtogatónak, ennyire
nyomasztónak.
Egyenesen megfulladok a szobában levő légnyomástól.
– Jó ötlet – mondja Tris. – Menj, hozd be a kötelet!
A vér kissé sebesebben rohan az ereimben. Tudja, hol van a kötél? Vagy csak
ráhibázott véletlenül? Nagy erőfeszítések árán őrzöm meg a nyugalom
látszatát, és remélem, ha Tris fel is fedezi a szorongásomat, azt betudja az
Andrea iránti aggódásnak.
– Aggódom Andreáért – mondom, hogy még jobban felerősítsem ezt az
elképzelést. Zoe-ra nézek. – Van kedved segíteni? – Szuggerálom, hátha
veszi a lapot, és kijön velem. Nem tudom, mi folyik itt, de ki akarom deríteni.
A szoba atmoszférája még feszültebbé válik, miközben egy örökkévalóságig
tartó időn át várom a barátnőm válaszát.
– Nem tud – mondja helyette Tris, kezét a vállára ejtve. –Lesérült a bokája,
vagy már elfelejtetted?
Zoe szeme tágra nyílik, és tudom ugyan, hogy meg akar velem osztani
valamit, nem tudom értelmezni az arckifejezését. Hangtalanul tátog felém
valamit, de nem tudom világosan kiolvasni, mit akar mondani. Fuss? Azt
mondja, fussak?
Elhatalmasodik rajtam a félelem, érzem a bőrömre kiülő nyirkosságot. Ismét
Zoe-ra nézek, és ezúttal hibátlanul le tudom olvasni a szájáról a néma
kiáltást.

Hozz segítséget!
– Jól van, megoldom egyedül is – mondom. Válaszra sem várva haladok át az
előtéren, majd az ebédlőn keresztül be a konyhába, becsukva magam
mögött a két helyiséget elválasztó ajtót.
Az adóvevő a konyhapulton hever, felkapom onnan anélkül, hogy lassítanék
a lépteimen. Kisietek a nyitott ajtón, kilépek a tornácra, és bekapcsolom a kis
rádiót, ami sercegve-pattogva kel életre. Nem pazarlóm az időmet az
üzenetküldéssel.
– Halló! Beszélnem kell a vadőrrel. Ott van? – Csak a csend válaszol.
Elmegyek oda, ahova a kötelet dobtam, és előhúzom a szabad kezemmel.
Közben végig próbálom elérni a vadőrt, egy válaszban reménykedve. – Halló!
Kérem! Valaki!
A kötél a lábam elé omlik, én pedig lehajolok érte.
Mikor felállok, kinézek a kert felé, és észreveszem egy bicikli kerekét
kikandikálni a fészer mögül.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ott eddig nem volt bicikli. Hirtelen
bevillan a sárban látott keréknyom képe.
– Halló! Hall engem valaki? – Kétségbeesetten szólok bele harmadszor is a
rádióba.
És ekkor meghallom a vadőr semmivel össze nem téveszthető skót
tájszólását. De a hang nem a rádió túlfeléről, hanem egyenesen a hátam
mögül érkezik.
Megkönnyebbülök. Akkor az biztosan a vadőr biciklije lesz. Eljött megnézni,
minden rendben van-e.
Megfordulok, és ernyedten magam mellé ejtem a kezeimet. Tris áll előttem.
Ajkain apró, elégedett mosoly játszik.
– Igen, hallom, amit mond – mondja. – Vége.

23.FEJEZET
Önelégült arckifejezéssel tart a levegőbe egy adóvevőt.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezem, azon igyekezve, hogy a hangom ne árulja
el, mennyire vagyok ideges.
Lehervad a mosoly a szájáról.
– Semmi. Csak poén volt – mondja, és tesz felém egy lépést. Ezzel
szinkronban én is hátralépek egyet. Elnéz mellettem a fészer felé, majd
vissza rám. Megborzongok, de nem a hideg levegőtől, hanem Tris szenvtelen
tekintetétől.
– Te és Zoe… nem is érdekel, mi van kettőtök közt – mondom. – Semmi
közöm hozzá. Az sem érdekel igazán, hogy te itt vagy. Én csak meg akarom
menteni Andreát.
– A vállamra dobom a kötéltekercset. – Érted, amit mondok, ugye?
Bólint.
– Értem, hogyne érteném. Figyelj, joanne megkért rá, hogy jöjjek ide.
Odaadta ezt az adóvevőt és azt mondta, ha bárki hív rajta, tegyek úgy,
mintha vadőr lennék.
– Miért? Miért kérte ezt tőled?
– Azt mondta, jó poén lesz. Mindenkit át akart verni.
Nem tudtam előre, mit tervez. Azt mondta, nem is kell tudnom. Nekem annyi
dolgom van csak, hogy feljöjjek ide, kéznél tartom az adóvevőt, és nem
reagálok túl semmit, amit hallani fogok. Amikor azt mondtad, valaki
meghalt… egészen biztos voltam benne, hogy ez is a játék része, bassza
meg.
Valamit nem érzek egészen a helyén Tris meséjében.
Nincs semmi értelme. Bár hozzá kell tennem, fogalmam sincs, Joanne mit
tervezett még. Bízzak a férjében, vagy hallgassak a zsigereimre? Számtalan
gondolat tapossa le egymás sarkát, hogy a tudatom előterébe kerüljenek,
mindegyik figyelmet követel magának, de mielőtt megállapodnék az egyik
válasz mellett, azt már ki is üti a helyéről egy másik.
Tris és Zoe viszonyt folytatnak, ebben egészen biztos vagyok, de azt nem
tudom, mindennek mik a közvetlen vonzatai. Vajon tényleg Joanne hívta ide
a férjét, vagy csak Zoe miatt jött? És Zoe miért mondja, hogy menjek
segítségért? Valami nagyon nincs rendben. Máskülönben a barátnőm miért
rettegne annyira, hogy meg sem mer hangosan szólalni?
Tris szeme a vállamon lógó kötélre, majd a térdem közelében lógó hurokra
villan.
– Ugye nem akarsz valami ostobaságot csinálni azzal a kötéllel? – kérdezi.
– Micsoda?
– Nem tudnám elviselni, ha… érted… ami Darrennel történt… Joanne nem
mesélte el azt a sztorit az anyákról, akik az erdőben áldozták fel magukat,
ugye?
A gyomrom megrándul, mikor rájövök, mire is utal.
Azt gondolja, hogy véget akarok vetni az életemnek? A következő
gondolataim minden csepp levegőt kipréselnek belőlem. Ki akarom őket
verni a fejemből, szinte ösztönösen, de nem megy. Vajon Tris is a saját
pecsenyéjét sütögeti? Hirtelen minden sejtem teljes riadókészültségbe kerül.
– Nem tudom, mi folyik itt – mondom, magamat is meglepve a hangomból
áradó nyugalommal, mikor legbelül szétfeszít a rémület. – De segítenem kell
Andreán. Bármilyen játékot is űzött szerinted Joanne, annak már vége. Ez
nem játék. Ez már halálosan komoly.
Eltart néhány másodpercig, mire kitalálom a következő lépésemet. Csak a
kötél segítségével tudom megmenteni Andreát, de túl nehéz, és képtelen
lennék elmenekülni Tris elől, ha ezt a súlyt is cipelnem kell.
Határozottan jó kondiban van a 1ok-s{10} futásoktól, de azt hiszem,
terepfutásban van esélyem vele szemben. Az utak egyenletes felületéhez
van szokva. Ha szerzek magamnak egy kis előnyt, akkor van esélyem.
A következő másodpercben már alig tudom elhinni, hogy ilyesmin
gondolkodom. Az egész teljesen szürreális.
Tris megrémít. Zoe jut eszembe, azon tűnődöm, melyikünkhöz húz inkább.
Azok alapján, amit odabent láttam, kétlem, hogy Tris bármilyen veszélyt
jelentene rá, de a bokasérülése miatt semmi esély nincs arra, hogy
magammal vigyem. Én, egyedül én mehetek el segítségért.
– Carys, annyira rémültnek tűnsz – mondja Tris, és kinyújtja felém a karját. –
Ne légy ilyen kis buta. Tőlem nem kell tartanod. Azért jöttem, hogy segítsek
nektek.
Teszek egy lépést hátra.
– Miért vagy itt? Joanne miatt jöttél, vagy inkább Zoe miatt?
– Már elmondtam. Joanne kért meg rá.
– És mikor találkoztál vele?
– Carys, nem értem, mit akarsz mondani…
– Mikor találkoztál utoljára Joanne-nel? – ismétlem meg.
– Na, várjunk csak… most tényleg azt kérdezed, amire gondolok? –
Hitetlenkedve nevet fel. – Nem.
Képtelenség. Nem arra próbálsz most utalni, hogy bármi közöm van Joanne
balesetéhez, ugye?
A fészer felé pillantok.
– Viszonyod van Zoe-val – köpöm ki végül.
– De ettől még nem leszek gyilkos. Egyébként pedig Joanne elesett. Balesetet
szenvedett, ennyi az egész.
– Úgy tűnik, eléggé meg vagy erről győződve.
– Soha egy ujjal nem ártottam volna neki. Nem gondolkodsz tisztán, Carys.
Nem baj, megértem, vagy legalábbis van némi fogalmam róla, hogy érzed
magad.
Emlékszem, mennyire megviselt, amikor Darrent holtan találtad. Elég
egyértelmű, hogy Joanne halála is szétzilálja a gondolataidat.
– Ez övön aluli volt – fakadok ki. – Mindenkire elég kemény idők várnak, ha a
férjét egy kötélen lógva találja meg, holtan, de ez nem jelenti azt, hogy most
is össze lennék zavarodva.
– Nem mondtam, hogy zilált vagy. Úgy értettem, az ilyen helyzetekkel
különösen nehezen birkózol meg. Nem is csoda, ha befolyásolja az
ítélőképességedet. Az Isten szerelmére, most veszítettem el a feleségem…
bármi is zajlik köztem és Zoe közt, az a legkevésbé sem tudja ezt
ellensúlyozni.
Szinte elhiszem, amit mond. Szinte.
– Mennem kell – mondom, de még mindig tétovázok.
Azon vívódok, ellépjek-e Tris mellett, és fussak el innen, amilyen gyorsan
tudok. Elenged? Vállaljam a kockázatot?
De ő még nem akarja befejezni a beszélgetést. Mintha csak előre látná, mi
lesz a következő lépésem, úgy helyezkedik, hogy azzal elállja a
menekülésem útját.
– Az alapján, amit tudok, neked alapos indítékod volt –mondja.
– Tudod, hogy Joanne haragudott mindhármótokra. Andreára az üzlet miatt,
Zoe-ra azért, mert vele csaltam meg, rád pedig azért, ami Ruby és Darren
közt történt.
– Nem történt köztük semmi.
– Ez már csak elméleti vita. Az a lényeg, hogy Joanne ezt gondolta.
– Nem értem, miért kerül ez most elő. Mindent megbeszéltünk már rég.
Joanne-nel elismertétek, hogy az egész nem volt több tinédzserszerelemnél.
Ruby csak egy diák volt, akit megigézett a tanára. Megesik az ilyesmi.
– Joanne azt mondta, van számodra egy meglepetése.
Nekem nem mondta el, mi az, de arra tippelek, hogy nemrég kiderített rólad
valamit.
– Ugyan mit?
– Nem tudom. Nem akarta elmondani. – Végigsimít a haján. – Emlékszel,
Ruby mennyire maga alá került a történtek miatt. Képzeld el, milyen érzés
volt nekem és Joanne-nek, a szüleinek azon tűnődni, vajon a lányunkat
elcsábította-e az egyik oktató, valaki, akiről azt hittük, megbízhatunk benne?
Szilánkokra tört a szíve, amikor Darren megölte magát. Aztán a fiad és a
lányom egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz – ez volt csak a hab
a tortán. És most bele van zúgva annak a férfinak a fiába, aki ide juttatta!
Képzeld el, hogyan éreztük magunkat, mikor elmondta. El nem tudod
képzelni, Carys, mekkora agyfaszt lehet kapni ettől. Biztosan nem esik
nehezedre belátni.
Igaza van. Mindenki számára nagyon kemény feladat volt megküzdeni egy
tinédzser lány idősebb tanára felé irányuló vonzalmából eredő
következményekkel.
Kerülöm Tris tekintetét. Nem akarom, hogy véletlenül meglássa az enyémben
az igazat.
– Nem is tudom, mit mondhatnék. – Érzem a vállamra nehezedni az elmúlt
két év történéseinek súlyát. Darren megesküdött, hogy az egész nem volt
más, csak tiniszerelem, és akkor hittem is neki.
Akkor hittem neki.
Trisre pillantok, állom a tekintetét, amely egy kis időre teljesen meg is bénít.
Oldalra dönti a fejét.
– Mi az, Carys?
Pislogok. Nem vagyok képes szembenézni a saját gondolataimmal sem. Nem
tudom őket elviselni. El kell menekülnöm. Ha Tris tudná, mi jár a fejemben…
Az elmémet behálózó idegpályák teljesen bénultan fogadják, hogy
megpróbálok utasításokat küldeni a lábaim felé. Fuss! Fuss! Hallom magam
sikoltozni odabent, a fejembe zárva. Menekülj! Most!
A testem előzetes figyelmeztetés nélkül lendül akcióba, minden egyes
utasítást egyszerre hajt végre.
Észre sem vettem, Tris mikor került közelebb.
Hibáztam, de még mindig elég nagy a távolság kettőnk közt, ami lehetővé
teszi, hogy oldalra lendüljek, és ne tudjon elkapni. A vállamra tekert kötelet
viszont sikerül, és meg is rántja. A mozdulat ereje kilendít az
egyensúlyomból, és hátratántorodom, kevés híján összeütközve vele. A kötél
a földre hullik, nekem pedig a pillanat törtrésze alatt kell döntenem.
Felveszem a kötelet, és megkockáztatom, hogy elkap, vagy próbáljam meg
inkább lefutni?
Az utóbbi mellett döntök, és végigsprintelek a kerten.
Az előző rövid táv már kellően bemelegítette a vádlimat, így nem esik
nehezemre felfutni az erdő felé tartó rézsűn. Ha bejutok a fák közé, jó
eséllyel le tudom rázni.
A talajon döndülő lépések hangja mögöttem még nagyobb iramra sarkall.
Időnként felhördül, miközben mindketten igyekszünk elkerülni a nyúlüregeket
és a talaj bemélyedéseit. Nem tudom, milyen közel lehet, de túl közel van.
Előrehajolok, és minden csepp energiámat és eltökéltségemet latba vetve
fejtek ki még több erőt.
Még egy utolsó, kemény erőfeszítés, és fent vagyok a domb tetején, a fű és a
kövek lassan elfogynak alólam, miközben az erdő pereme felé száguldok.
Tisztában vagyok vele, hogy világossárga kabátom nem kimondottan
előnyös, ha el akarok rejtőzni, de lelassulok, ha megpróbálom levenni, és
akkor is cipelnem kellene, hiszen elég nagy ostobaság volna eldobni ilyen
körülmények közt. Nem tudom, mennyi időt kell majd a vadonban töltenem.
– Carys! Ne légy hülye – kiált utánam Tris. – Hova indultál? Gyere vissza!
Mikor megérzem, hogy megnőtt a távolság köztem és közte, bekapcsol a
túlélési ösztönöm. Lekanyarodok jobbra, közben megpróbálok az ösvénnyel
párhuzamos pályán maradni. A fák egyre sűrűbben nőnek, és egyre
kevesebb napfény hatol be az ágak között. Megpróbálom felidézni, Joanne
merre kalauzolt minket pénteken, mikor kimentünk az ősi tisztásra. Egészen
biztos vagyok benne, hogy észak felé haladtunk, valahol tőlem balra.
Már nem hallom mögöttem Tris döngő lépteit, sem a tereppel vívott
küzdelem során kiadott lihegéseket, nyögéseket. Most először nézek vissza a
vállam fölött.
Megkönnyebbülök, mikor nem látom sehol.
Ügető tempóra lassítok, így próbálok meg takarékoskodni az erőmmel, és
megengedem magamnak, hogy alaposabban szemügyre vegyem a
környezetemet. A szemem sarkából mozgást érzékelek. Csak Tris lehet az.
Leguggolok egy hatalmas szikla mögé, és óvatosan kikémlelek a teteje fölött,
a szememmel követve, ahogy egyenletes tempóban fut fa mögé be, fa
mögül ki.
Biztosan nem vett észre. Mázlim van.
Végignézem, ahogy fokozatosan lelassul, majd megáll. Úgy negyven méterre
lehet tőlem. Visszatartom a lélegzetem, és még közelebb simulok a talajhoz,
mindvégig szemmel tartva. Kis ívben megfordul, és minden irányba körülnéz.
Teljesen leguggolok a szikla mögé, mikor épp felém néz.
Néhány másodperc elteltével meghallom a rádió sercegését, és Tris hangja
töri át az erdő süket csendjét.
– Carys. Tudom, hogy hallasz. Fejezd be. Már túl messzire mentél. Beszéljük
meg!
A picsába! Még mindig be van kapcsolva a kezemben a rádió. A készülékkel
matatok, igyekszem letekerni a hangerőt. Vajon hallotta a saját hangját az
adóvevőből?
Nagyon lassan újra kikémlelek a szikla mögül.
Közelebb van. Talán harmincméternyire. Biztosan meghallotta. Már épp fel
akarok ugrani, és újra nekiiramodni, amíg még van némi előnyöm, mikor
támad egy ötletem. Gyorsan kell cselekednem, egyre közelebb és közelebb
van.
– Caaaaaaryyyyyys! Tudom, hogy hol vaagy! – Olyan dallamos hangon
incselkedik velem, amitől a Csodakocsi című film gyermekrablója jut
eszembe.
Az adóvevőt bedugom a kabátom zsebébe, és ráhúzom a cipzárt. Felveszek
egy kisebb, öklömnyi követ a földről. Körömmel kell leásnom a földbe, hogy
kiszabadítsam, de a föld elég nedves a rengeteg esőtől, és nem mutat túl sok
ellenállást, mikor kiemelem a követ.
Igyekszem a lehető leghalkabban lélegezni, miközben várom, mikor tart
szünetet két mondat közt.
– Gyerünk, Carys, gyere elő szépen! Nincs értelme rejtőzködni, édesem.
És most! Elhallgatott! Sem a hangját, sem a levelek, az aljnövényzet
mozgásra utaló zörgését nem hallom.
Még egyszer lopva felnézek. Úgy fest, mellém szegődött a szerencse, mert
épp háttal áll nekem. A követ elhajítom egy, tőle balra álló kőrakás felé,
amilyen gyorsan csak képes vagyok rá.
Amint a kő távozik a kezemből, újra elrejtőzöm.
Hallom, ahogy a kő mély hangon összekoccan a többivel, majd jól hallható
puffanással pattan le az erdő talajára.
– Caryyys! – Csendül fel újra a hangja. Hallom a léptei zaját, ahogy a
kőrakás felé tart az aljnövényzetben.
Lassan hátrálni kezdek, olyan közel maradva a talajhoz, amennyire csak
tőlem telik, egyre jobban távolodva a rejtekhelyemtől. Az idegeim feladják a
szolgálatot, és nem tudom tovább kordában tartani a túlélési ösztönt,
amely menekülésre sarkall. Megfordulok, és a lehető leggyorsabban elfutok a
másik irányba, be az erdőbe.
Hallom, hogy Tris a nevemet kiáltja, de most már távolabb van. Ezúttal
nyoma sincs a kegyetlen játékosságnak: most nyers harag süt a hangjából,
amiért felültettem.
Nem tudom, hova futok. Egészen biztosan nem egy ösvényen, de
cikkcakkban haladok tovább a fák közt.
Olyan gyorsan rohanok, hogy meg sem tudok állni, mielőtt a talaj hirtelen
lejteni kezd, és félig zuhanva ereszkedni kezdek a domboldalon. A bal vállam
belecsattan egy faágba, fájdalmamban felkiáltok. Lefelé sodródva földet és
leveleket szórok szét magam körül.
Nem tudok fékezni, és csak reménykedhetek, hogy nem jutok Andrea
sorsára, vagy – ami még rosszabb – nem esek neki homlokkal egy fának.
Valamilyen csoda folytán semmi nem állja utamat egészen a lejtő aljáig, és
arccal előre egy vízfolyásban kötök ki. Prüszkölve emelem fel a fejem, és
kiköpöm a számban összegyűlt vizet. A vízfolyás nem túl mély, de a medre
csupa kő, és érzem a számban a vér ízét. Azt hiszem, elharaphattam az
ajkam a lejtőn csúszva.
Nem mozdulok sehova. Kába vagyok és kimerült.
Valahogy sikerül magamat feltornásznom a térdeimre, majd kicsit elidőzök,
amíg végre levegőhöz jutok.
Odafentről Tris hangját hallom, ahogy a nevemet kiáltozza. Nem hinném,
hogy lát. A rézsűn félúton növő bokrok szinte pajzsot képeznek.
Lassan, a lehető leghalkabban kúszok a csermely széléig. A földhöz tapadok,
gyakorlatilag hason csúszva mászom ki a vízből, az adóvevő időnként beleáll
a csípőmbe. Lehúzom a kabát cipzárját, és kihúzom mindkét karomat.
Kutyafuttában ellenőrzőm a készüléket. Száraznak tűnik, a kabát külső,
vízálló rétege remekül megvédte mindentől. Fogalmam sincs, hogy működik-
e még, de mivel Tris kényelmetlenül közel van, inkább nem most kezdem el
tesztelni. Visszadugom a zsebbe, és újra behúzom rajta a cipzárt.
Igyekszem nagyon keveset mozogni, azt is rendkívül halkan, miközben
lassan kifordítom a kabátom. A most kívülre kerülő, fekete filc bélés sokkal
jobb rejtőszínt biztosít, mint a fluoreszkáló sárga.
Nem tudom, mennyi ideje fekhetek már itt a hideg partoldalnak simulva, de
a lábamon már zsibbadni kezdenek az ujjak, a kezem bőre pedig sárgás-
fehéres színt vesz fel. Gyakorlatilag tetőtől talpig nedves vagyok, és fázom, a
testhőmérsékletem vadul zuhan a kimerültség hatására. Most már csak egy
hipotermia hiányzik. Mozognom kell.
Éberen figyelek, de nem hallok mást, csak a fák leveleit zörgető szelet, ami
olyan hangot ad ki, mint mikor egy papírzsebkendőt gyűrünk össze.
Hirtelen mozdulatok nélkül fordulok meg, és kémlelek ki a part fölött. Kilépek
a rejtekhelyemről, és óvatosan körülnézek. Semmi sincs, ami arra engedne
következtetni, hogy Tris még mindig a közelben tartózkodik.
Nincs más választásom, mint újra menekülőre fogni.

24.FEJEZET
Követem a csermelyt, amely fürgén bukdácsol végig az erdőn, semmi jelét
nem mutatva annak, hogy bárhol találkozna azzal a patakkal, amin tegnap
végigeveztünk.
Az tényleg tegnap volt csupán? Mintha sokkal régebben történt volna.
Az irányérzékem azt mondatja velem, hogy egyre mélyebben hatolok az
erdőbe, és egyre messzebb kerülök a major felé vezető ösvénytől.
Megpróbálom elképzelni azt, felidézem, ahogy elkanyarodik kelet felé, majd
kanyarogva halad egészen a völgyig, onnan pedig tovább, egy főútra.
Bár a „főút” fogalmát elég tágan használom. Ezen a környéken az nem
feltétlenül több egy aszfaltozott útszakasznál.
Újra eleredt az eső, és bár a fák oltalmat nyújtanak az időjárás elől, annyira
nem óvnak meg, hogy ne nedvesedjek át. A kanapéra dobtam a sapkám és a
kesztyűm, amit most már határozottan bánok. A fülem és az ujjaim hegye
érzéketlen a hidegtől. A lábujjaim legalább valamivel jobb állapotban vannak,
hála a két pár zokninak, amit felhúztam, mielőtt útnak indultam ma.
A fáradtság egyre fásultabbá teszi a végtagjaimat és az elmémet egyaránt.
Érzem a sajgó izmaim tiltakozását – jól ismerem már ezt az érzést,
terepfutások során gyakran találkozom vele. Nem kell mást tennem, mint
még több erőt kifejteni, mintha versenyeznék. Nem állhatok meg. Nem
hiszem, hogy újra munkára tudom bírni az izmaimat, ha megállók.
Első számú feladatom fedelet találni magamnak.
Valami biztonságosat, ahol Tris nem találhat rám.
Ő és a mászókötél végén csüngő hurok gondolata új erőt önt belém, testileg-
lelkileg feltüzel. Gondolataim, mint egy örökké kavargó örvény, újra és újra
visszatérnek Andreához. Remélem, a hátizsákja is leért ugyanoda, ahol ő
van. Ez esetben kéznél vannak a magas energiatartalmú rudak, amiket
ennivalónak csomagoltunk, a fóliatakaró és az ivóvíz. Ha hozzáfér
mindehhez, akkor át tud vészelni legalább huszonnégy órát. Újra azon
kapom magam, már sokadszor ezen a hétvégén, hogy felszínre kerül a
vallásos énem, amikor csendben imát mormolok, hogy túlélje az éjszakát.
Az energiafröccs nem tart túl sokáig – úgy tíz perc múlva újra lassulni
kezdek. A járásom lassú cammogássá változik, ahogy a terep egyre
nehezebb, egyre mocsarasabb lesz az esőtől. Magam elé veszem a
hátizsákomat, és előhúzom a vizespalackot az egyik energiarúddal együtt.
Át kell gondolnom, én hogyan fogom túlélni az éjszakát. Ahogy Andrea
táskájában, az enyémben is van pár adag élelem és túlélő-felszerelés, egy
éjszakát át lehet vele vészelni. Nem igazán reménykedem abban, hogy
sötétedés előtt a városba érek. Már apad a nappali fény, a látásom pedig
már a puszta kimerültségtől is egyre homályosabb. Tudom, hogy már nem
jutok túl messzire.
Még mélyebbre hatolok az erdőben, és pár perc múlva észreveszem, hogy
egyre ritkulnak a fák. Elölről több fény szűrődik be, bár a színe legfeljebb
piszkosszürkének nevezhető.
Kisöprök egy hajtincset az arcomból, és pislogva nézek újra abba az irányba.
Egy épületet látok. Egy kőből emelt épületet.
Felgyorsítom a lépteimet.
– Egek, legyen ott valaki, könyörgöm – motyogom magam elé hangosan.
Ahogy közelebb érek, látom, hogy az építmény nem nagyobb egy dupla
garázsnál.
Hagyományos, kőből emelt épület, akár a major. A talaj egyenetlen, enyhe
szögben ereszkedik a ház irányába.
Azt hiszem, a hátsó falát látom, de azon is van egy kis ablak.
Megkerülöm, és a másik oldalon egy nagyobb ablakot is találok, mellette
pedig egy ajtót. Biztosan a régi munkáskunyhók egyike: százával találhatók
ilyenek mindenütt Skóciában. Régen a kétkezi munkásoknak szolgáltak
otthonul, manapság csak a túrázók használják őket menedékként.
A kunyhó egy szobából áll, a hátsó falán egy kandallóval. Durván munkált
rönkpadok állnak odabent, leginkább az iskolai padokra hasonlítanak. A
szoba másik oldalán két, fából készült ágy van. Akár a padok, ezek is
egészen új értelmet adnak a rusztikus fogalmának. Két szürke, határozottan
poros pléd lóg egy, szárítókötélszerűen kifeszített kötélről.
A spártai jelző már kimondottan hízelgőén tudná jellemezni a kunyhót, de
jelenleg nem áll módomban kényeskedni. Arra pont ideális, hogy meghúzzam
magam éjszakára, és ne legyek kitéve az elemeknek.
Megvizsgálom a kandallót, a rácson egy tűz elhamvadt maradványait
fedezem fel. Egy gyufásdobozt is találok mellette. Felveszem; csak néhány
gyufa van benne, és nedvesnek is érzem. A padlón áll egy kis halom rőzse,
amit valaki nagyvonalúan itt hagyott, hogy megszáradva fel lehessen
használni gyújtósként.
Megjegyzem magamnak, hogy megtegyem ugyanezt, mielőtt eltűnnék. Most
már csak néhány nagyobb fadarabra van szükségem, hogy egyszer erőre
kapjon a tűz, amint sikerült életre keltenem.
Felfedezek odakint egy kis tárolót. Nincs benne túl sok fa, csupán néhány
lehullott ág, amelyeket az erdőből gyűjtöttek össze, de legalább
megmenekülök attól, hogy neki kelljen vágnom tűzifát keresni.
Felmarkolom az ágakat, és visszamegyek a kunyhóba. A kötélről lógó
takarókkal szemezek. Végső soron jobbak a semminél. A hátizsákomban van
egy hőtartó fóliatakaró, a plédek egyikét leteríthetem magam alá, a másikat
pedig a fóliára. Egy lent pont annyi, mint kettő fent – mindig ezt mondom az
Edinburgh hercege-hétvégéken a gyerekeknek.
Nekivágok tüzet csinálni, és elégedetten fedezek fel egy doboznyi gyújtóst. A
purista túrázók fintorognának a könnyítés láttán, de nekem most nincsenek
fenntartásaim. Ez nem valami szabadtéri kalandocska, amely a belvárosi
ember természet iránti igényét hivatott kielégíteni, ez kőkeményen az
életben maradásról szól.
Egy pillanatra felmerül bennem, hogy a füst elárulhatja, hol próbálok
elrejtőzni, de arra jutok, hogy Tris mostanra már biztosan visszament a
majorba. Egyébként is fázom, csurom víz vagyok és teljesen kimerültem.
Melegen kell tartanom magam, ha át akarom vészelni az éjszakát.
Leveszem a kabátom, kiveszem a zsebéből az adóvevőt, és a rönkpadra
fektetem. A felsőm nyaka és az ujjak vége kissé nedves, így inkább azt is
leveszem. A pulóverem és a hosszú ujjú termopólóm még szerencsére
teljesen száraz. Ezt követően leveszem a nadrágom, és lehámozom
magamról a szintén hőtartó leggingsemet.
Ezek nedvesek, ahogy a cipőm és a zoknim is. Mezítláb hidegnek érzem a
földpadlót, a bőrömhöz apró föld-és sárdarabkák tapadnak.
Az egyik padot a tűz elé húzom, és minden ruhadarabot kiterítek rá, hogy
meg tudjanak száradni.
Majd vonakodva ugyan, de az egyik plédet leveszem a rögtönzött
szárítókötélről, a mozdulattal felkavarva a helyiség állott levegőjét. Nincs
ínyemre az érintése a csupasz bőrömön, így előveszem a hátizsákból a
fóliatakarót, kihajtogatom, és legelőször azt terítem magamra. A hátizsák
oldalsó zsebeiben turkálva megtalálom a kis dobozt a fehér tablettákkal.
Egyet a kezembe pattintok, tétovázok egy darabig, majd a körmömmel egy
másikat is kivágok a fóliából. A gyógyszerekkel együtt nyelem le a
bűntudatot is.
Kivételes körülmények uralkodnak, és így legalább tudok aludni is egy
keveset, ami jobban felkészít a másnapra.
Ég a tűz, bár inkább csak parázslik, semmint lángol, és időnként vaskos
pamacsokban dől be a füst a kéményből. Elgondolkodom, vajon mikor
söpörhették ki utoljára. A kunyhókat kizárólag önkéntesek tartják fenn, és
úgy tippelek, a járt utakhoz közelebb levők jobb állapotban is vannak, mint
ez. Eléggé úgy fest a hely, mintha minden törődést nélkülözne, de mindentől
függetlenül hálás vagyok érte. A csillagok alatt aludni zuhogó esőben nem
kimondottan nevezhető a vágyaim csúcsának.
Érzem a gyomromban a szorongást, mikor eszembe jut Andrea. Ott ragadt a
rézsűn, kitéve az elemek haragjának. Csak remélni tudom, hogy sikerült
magát betakarnia a fóliával. Talán a hegyoldalon fölötte kinőtt bokrok
nyújtanak neki némi védelmet az időjárással szemben. Lenyelem a félelem
keményre duzzadt gombócát, amely megátalkodottan be akar költözni a
torkomba.
- Sajnálom, Andrea! – suttogom magam elé. – Kérlek, vigyázz magadra!
Kérlek, éld túl az éjszakát! Kérlek, ne hidd egy percig sem, hogy magadra
hagytalak!
Megrezzenek, amikor csoszogó hangokat hallok kintről. Átsöpör rajtam a
rémület. Talpra ugróm, és az ablakhoz futok, kikémlelve az egyre sötétedő
vidékre.
Nem tudom biztosan, milyen messze jöttem el a háztól, és csak remélni
merem, hogy Tris nem maradt a nyomomban. Az erdőben mozogva
folyamatosan hátrahátranéztem a vállam fölött, árulkodó jelek után kutatva.
Felmarkolom a zsebkést, amelyet a ruháimmal együtt kitettem a padra,
bár inkább csak önmagam megnyugtatása érdekében. A hosszú fanyél nagy
súllyal nehezedik a tenyeremre, a tízcentiméteres acélpenge biztosan pihen
a helyén. Kikattintom, a csiszolt fém visszatükrözi a kandallóban pislákoló
lángokat. Legalább meg tudom magam védeni valamivel, amennyiben
gondoskodom róla, hogy mindig kéznél legyen.
Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék egy másik
emberre emelni, de ha az életem múlik rajta, remélhetőleg a túlélési
ösztönöm felülbírálja a bizonytalanságom.
Feszülten figyelek, hátha hallok valamit, ami arra utal, hogy valaki mozog
odakint, de teljes a csend. Azzal a gondolattal igyekszem magam
megnyugtatni, hogy a zaj valószínűleg csak az erdő egyik lakója volt.
Leteszem a kést magam mellé, de úgy döntök, egyelőre nem csukom vissza.
Korog a gyomrom, valami élelemre van szükségem, mielőtt a testem
raktározó üzemmódra vált, hogy energiát és meleget tartalékoljon.
Három energiarúd van a hátizsákban, és egy alma. Egyelőre a gyümölcs
mellett teszem le a voksom.
A szemem sarkából észreveszem, hogy pislákolni kezd az adóvevő kis vörös
fénye. A félelem fonala fűzi be magát a tudatomba. Ez csak egy dolgot
jelenthet: Tris.
Azt jelenti, hatósugáron belül van? Mennyi lehet az eszköz adótávolsága? A
készülék felé nyúlok, de tétovázom, mielőtt a kezembe fognám:
bizonytalanná tesz az irracionális gondolat, hogy valahogy ki fogja deríteni,
mit is csinálok.
A vörös villódzás abbamarad, mielőtt felvehetném.
Nincs már itt? Vagy most válaszra vár?
Magamhoz húzom a kis rádiót, és feltekerem a hangerőgombot. Csend.
Majd olyan hangerővel tör elő Tris hangja a hangszóróból, aminek hatására
szinte azonnal el is ejtem. Újra igazítok a hangerőgombon, valamivel
természetesebb hangerőt keresve.
– Helló, Carys. Én vagyok az, Tris. Remélem, jól vagy. Olyan buta dolog tőled
odakint rejtőzni, az erdőben. Tudom, hogy nem foglak tudni meggyőzni, de itt
van velem valaki, aki meg tud. – Szünet áll be, de nem válaszolok. – Nem
tudnád legalább tudatni velem, hogy hallasz-e? Hallasz? Vége.
Egyik részem sikoltva könyörög, hogy meg se szólaljak, az agyam egy másik,
makacsabb része viszont sokkal hangosabban kiabál.
Elengedem a gombot, és megszólalok.
– Hallak.
– Ó de fasza. Na, jó, akkor most át is adom a szót.
Rövid csend áll be, de a következő hangtól, amit hallok, a lélegzetem is eláll.
– Szia, anya. Én vagyok, Alfie.

25.FEJEZET
Felszívódik minden fáradtság, minden fájdalom, minden nyűg, a testem újra
teljes készültségben van. Talpra ugróm, a pléd lecsúszik a vállamról. Az
agyamnak eltart egy másodpercig feldolgozni a tényt, hogy Alfie épp Trisszel
van, és kikényszerítek magamból egy választ.
– Te mi a csudát keresel itt? – nem foglalkozom a rádiós etikettel, és
elhagyom az adások végén kötelező
„vége” szócskát.
– Én… öö… nem volt már kedvem Bradleynél maradni.
– Miért nem?
– Összevesztünk. Azt mondtam, elmegyek egy haverhoz inkább. Azt nem
mondtam, kihez, ő meg nem kérdezte.
– És honnan tudtad, hova kell jönnöd? – Valószínűleg nem ez most a
legkínzóbb kérdés, de Alfie jelenléte teljes mértékig kizökkent.
– Ruby mondta el. Ott volt Joanne laptopján.
Megpróbálom feldolgozni ezt a vadonatúj fejleményt.
A dolgok jelentőségét tekintve nem lényeges, hogyan, vagy miért került ide
Alfie. Most kizárólag arra tudok gondolni, hogy Trisszel van, és az agyamat
elözönlik a biztonságával kapcsolatos gondolatok.
– De jól vagy? Úgy értem, igazán jól? – Vajon érteni fogja-e, mit próbálok tőle
megtudni? Nem jut eszembe semmilyen titkos kód, amit be tudnék vetni.
– Aha, igen, anya, semmi gond – válaszolja.
Keményen összpontosítok, hátha kihallok a hangjából valami mellékzöngét,
egy jelet, ami arról árulkodik, hogy esetleg nincs jól, de nem hallok semmit.
Jókedvűnek tűnik, és ami azt illeti, kevés ennél békésebb beszélgetésünk volt
az elmúlt időben. Bár, jobban belegondolva, azon tűnődöm, ez önmagában
nem kód-e?
Annyira feltűnően hiányzik a megszokott mogorva, deres hangulatú énje.
Talán ezzel próbálja meg tudatni velem, hogy valami gond van – úgy tesz,
mintha nem lenne? A gondolataim ezen a hétvégén nem először kezdenek
körtáncba.
Egészen egyszerűen képtelen vagyok gondolkodni.
– Hogy kerültél ide? – kérdezem, gyakorlatibb kérdésekre koncentrálva.
Mielőtt Alfie válaszolhatna, Tris szólal meg újra.
– Carys, holnap is trécselhetünk ilyen apróságokról.
Felteszem, már úton vagy visszafelé. Nem hagynád magára Alfie-t, ugye?
Az bizony kurva élet, hogy nem. Megfékezem magam, mielőtt válaszolnék,
most először adva hálát, amiért a beszélő nyomógombja lehetőséget
biztosít egy másodpercnyi szünetre, hogy összeszedhessem magam.
Nem szeretném, ha Aliié hallaná, mennyire rémült is vagyok. Ha hirtelen
elveszítem a türelmem Trisszel, azzal talán kiváltok belőle valami
elhamarkodott reakciót. Azt azonban nem tudhatom, mi lehetne az.
– Igen, holnap visszamegyek – mondom, mert tisztában vagyok vele, hogy
nincs egyéb választásom. – De Tris, szeretném, ha rád bízhatnám Alfie-t
addig, amíg nem érek oda. És Zoe, ha hallasz, megkérhetlek, hogy te is
vigyázz rá? Viseld gondját, ahogy én is gondját viselném a tieidnek.
Remélem, Zoe is hall. Lehet, hogy nem tudom megjósolni Tris következő
lépéseit, de Zoe a barátom, sőt, hozzám hasonlóan ő is anya, így egész
biztosan nem hagyná Trist, hogy kárt okozzon Alfie-ban.
– Ne aggódj már, Carys! – mondja Tris. – Vigyázunk rá a kedvedért. Nemde,
Zoe?
– Igen, Carys. A szavamat adom – Zoe hangja az valahonnan a hátérből.
– Tessék, még a szavát is adta – veti oda Tris.
– És te? Te is a szavadat adod? – Muszáj megkérdeznem. Teljesen
átkapcsoltam anyaüzemmódra.
– Természetesen én is a szavamat adom – válaszolja.
–Most pihenj egy keveset, holnap szükséged lesz az erődre. Mindenképp érj
ide tizenegy órára. Ne késs!
– Különben mi lesz?
A rádió elhallgat. Nem vagyok biztos abban, hogy Tris itt van-e még. Aztán
úgy tíz másodperc múlva újra meghallom a hangját. Most mély, fenyegető: –
Idefigyelj, Carys, ne kezdj el baszakodni velem!
Vonszold ide a seggedet holnap reggel.
– Na, álljon meg a menet! Te hallod magadat, Tris?
Mégis mi a jó Istent képzelsz, mit csinálsz?
– Ha esetleg sikerült volna elfelejtened, a feleségem nemrég meghalt. És
egészen biztos vagyok benne, hogy fölösleges eszedbe juttatnom, hol is van
jelenleg a fiad.
Úgyhogy ne szórakozz! – Hangszórón keresztül is hallom a mély
lélegzetvételeket, a fojtott, fenyegető élt a hangjában. Van benne valami
jegesség, amit még soha nem hallottam tőle, amitől feláll a karomon a szőr.
A tudatomat azonnal megrohanja Joanne látványa, ahogy kint fekszik, a
major tornácán. Lehetséges, hogy nem baleset volt? Tris megjelenése csak
véletlen?
Hirtelen eszembe jut egy emlék: Andrea anyagi nehézségekről beszél. Ha
viszonya van Zoe-val, vajon ez a két dolog elég lehet ahhoz, hogy meg akarja
ölni?
Átcsap rajtam a rosszullét, a gyomrom összerándul, öklendezni kezdek. Feltör
a torkomig az epém, köhögni, prüszkölni kezdek, igyekszem visszanyelni.
Beleszédülök a gondolatba, hogy Alfie itt van a házban Trisszel. Mindenképp
el kell hoznom onnan. De Andreáról sem feledkezhetek meg. Ki kell találnom,
hogyan tudok neki segíteni. Isten tudja, hogyan viseli a helyzetet.
Fontolóra veszem, hogy most nekivágjak-e, a major helyett a falu felé véve
az irányt. Értesítenem kell valakit, a házhoz kell hívnom a rendőrséget,
méghozzá amilyen gyorsan csak lehet.
– Carys? Hallasz? – Tris hangja tör utat magának a gondolataim közt.
– Igen, igen, hallak, de előbb te hallgasd meg, amit mondani akarok –
felelem.
Képtelen vagyok összebékíteni azt a férfit, akit már húsz éve ismerek azzal,
akit a tudatom most hozott létre. Azzal, aki azt akarta, hogy akasszam fel
magam. Biztosan van a viselkedésére egy teljesen logikus magyarázat.
– Joanne halála… mi van, ha valaki ott volt vele, amikor meghalt, de az
illetőnek nem állt szándékában kárt tenni benne?
– Miről beszélsz?
Nyelek egy hatalmasat.
– Mi van akkor, ha véletlenül ölted meg Joanne-t?
– És mi a fenének gyilkolnám meg a saját feleségem?
– Nem szándékosan, hanem véletlenül – mondom. – Tudok a Zoe-val
folytatott afférodról, és tudok a pénzügyi gondokról is. Ha épp
veszekedtetek, és eldurvult a helyzet, akkor a halála akár baleset is lehetett.
– Pontosan tudom, hogy épp most dobtam neki egy mentőövet, de ez
kevésbé lesz javára, mint nekem és Alfie-nak. Nem akarom elhinni, hogy
valóban képes volna ilyesmire, de ha az, akkor az egyetlen reményem arra,
hogy kimenekítsem innen a fiamat, az, ha sikerül meggyőznöm arról, hogy
én kész vagyok elfogadni a baleset forgatókönyvét.
– Te tényleg teljesen zilált vagy fejben. Joanne azt mondta, az összeomlás
szélén állsz. Annak alapján, amit Zoe mesélt, éppenséggel te veszekedtél
Joanne-nel. Te láttad utoljára élve. Mindegy, holnap reggel kibogozzuk ezt az
egész szájbakúrt szart.
– Oké, ígérem, ott leszek. Beszélhetnék Alfie-val?
– Várj egy kicsit…
Felteszem, Tris most visszamegy oda, ahol Alfie-t hagyta. A következő hang a
hangszóróból már a fiamé.
– Anya! Jól vagy? Visszajössz holnap, ugye?
– Igen, persze, jövök. – Megpróbálok derűt varázsolni a hangomba, bár mi
sem áll tőlem jelenleg távolabb.
– Egészen pontosan hol vagy? – kérdezi. – Miért nem vagy itt?
– Én… ööö… az erdőben túráztam, és közben rosszra fordult az idő –
válaszolok hasraütésszerűen. Nem tudom, Tris mit mondott el neki. Lélekben
keresztbe teszem az ujjaimat jó szerencséért, babonaságból, és remélem,
hogy Aliié nem kérdezősködik Joanne-ról vagy Andreáról. Mégis, mit
mondhatnék? Nem mondhatom el, hogy azt gondolom, Tris tehető felelőssé a
felesége haláláért. Nem akarom ezzel a gyanúval fölöslegesen terhelni. Úgy
döntök, jelen esetben nem fáj, amit nem tud. – Figyelj, édesem, most
elköszönök. Nagyon elfáradtam. Holnap találkozunk, oké?
– Igen, persze.
– Szeretlek. – Válaszra várok. Nem emlékszem, Alfie mikor mondta nekem
ugyanezt. Azon a reggelen, amikor Darren öngyilkos lett? Amikor elindult az
iskolába, gondtalan, tizenöt éves kissrácként? Akkor, amikor még egyszer,
utoljára megállt félúton az utca felé, megfordult és integetni kezdett, és azt
mondta, ő is szeret? Aznap hazajött az iskolából, és az élete örökre más
irányt vett.
A kapcsolatunk is. Attól a naptól kezdődően nem hallottam tőle ezt a szót.
Könnyek szivárognak a szemem sarkából. Most sem fogja kimondani. Ismét
letörik a szívem egy apró darabja.
Bárcsak átvehetném minden fájdalmát, helyrehozhatnék mindent. Bármit
megadnék, csak hogy visszakapjam a vidám, szeretetteljes fiamat, de attól
tartok, minden egyes nap csak távolabb kerül, a horizont széle felé, egyre
közelebb kerülve ahhoz, hogy örökre szem elől veszítsem – hogy örökre
elvesszen.
Nem fékezem meg a könnyeimet. Hadd hulljanak.
Azok után, ami a hétvégén történt, muszáj utat adnom az érzelmeimnek.
Ráadásul most még Alfie is itt van.
Térdre ereszkedek, üvöltve tör elő belőlem a sírás. Előre-hátra hintázok,
hagyom a könnyeket lezúdulni az arcomon. Azt remélem, elmossák a
fájdalmat is.

26.FEJEZET
Tris elvette Alfie-tól az adóvevőt.
– Ügyes volt.
– És most mi lesz? – Aliié leült a konyhaasztalhoz, és kavargatni kezdte
kanalával a forrócsokoládét.
– Megvárjuk, amíg anyud megérkezik – válaszolta Tris.
– És mit mondtál otthon a többieknek? – kérdezte Zoe.
– Semmit. Csak annyit, hogy elmegyek egy haveromhoz.
– És Colin nem ellenezte? – Zoe átkapcsolt anya üzemmódba, ami
idegesítette Trist.
– Ugyan, hagyd már békén a srácot! – csattant fel. – Épp elég szarságot visel
el az anyjától, nincs szüksége tőled is ugyanerre.
– Nem tehetek róla – felelte Zoe. – Bocs, Alfie.
Tudom, hogy már majdnem tizennyolc vagy. Mindig elfelejtem, hogy te vagy
az évfolyamban a legidősebb, míg Ben a hátulgombolósok egyike. – Trisre
nézett. – Augusztusban született.
– Ja, oké, értem. – A férfi a nőre mosolygott, és intett neki, hogy menjen fel
az emeletre. – Ömm, oké, Alfie.
Megleszel itt egy darabig? Felmegyek, segítek Zoe-nak rendbe tenni az
ágyakat.
– Áh, elheverek a kanapén – válaszolta Alfie. – Az igazat megvallva nem
szeretnék valaki más ágyában aludni. Legalábbis tiszta lepedő nélkül nem.
– Nézzenek oda! – nevetett fel Tris. – Legközelebb már egyiptomi pamut
lepedőket fogsz kérni. – Megszorította a fiú vállát, talán a szükségesnél egy
kicsit keményebben is, de szerette volna Alfie tudtára adni, ki a főnök. – Oké,
maradj lent, így is fel kell mennem elintézni ezt-azt.
A konyhában hagyták az iPadjéről zenét hallgató fiút.
– És most mi a fészkes fenét csináljunk? – sziszegte Zoe, miután bementek a
hálószobába.
A férfi az ajkaihoz illesztette az ujját, és becsukta az ajtót.
– Csendesebben! – mondta. – Semmi gond, egyáltalán nincs okod aggódni.
Jól fog alakulni a helyzet így, hogy Alfie itt van. Carys kizárólag miatta jön
vissza. El kell érnünk, hogy bízzon bennünk. Hogyan nevezhetnénk
magunkat a barátainak, ha nem aggódnánk érte?
– Nem tudlak követni. – Zoe lehuppant az ágyra, Tris pedig leült mellé, egyik
karját a vállára téve.
– Figyelj, mindent elterveztem már.
– Nem akarsz semmivel sem kárt tenni Alfie-ban, ugye? – Úgy tűnt, Zoe
őszintén aggódik, amitől a férfinak eszébe jutott mindaz, amit megszeretett
benne.
Sokkal érzékenyebb, kedvesebb volt, mint Joanne, sokkal jobban tudott
szeretni is. Zoe-ban volt egyfajta törékenység, amit a saját feleségében soha
nem fedezett fel. Joanne-nek soha nem volt szüksége rá. Ragaszkodott
hozzá, természetesen, de soha nem volt szüksége semmire. Mindig is
önellátó, független, agilis nő volt. És mindezek a tulajdonságok Trist
lényegtelenné tették.
Nem, Zoe a legjobbat hozta ki belőle. Lehetővé tette neki, hogy férfi legyen,
hogy nadrágot viselhessen. A nő igényelte a törődést, és ő szeretett volna az
lenni, aki törődik vele. Nyomott egy puszit a másik fejére, majd maga felé
fordította az arcát. Összeforrtak az ajkaik.
Zoe húzódott el hamarabb.
– Szeretlek – mondta. – Remélem, tudod.
Tris kitért oldalra a szúró bűntudat elől. Zoe arcához tartotta a kezét, mintegy
azért, hogy meríthessen a nő belső erőiből.
– Igen, tudom. És én is szeretlek. Nagyon.
– Tudom, mennyire szörnyű, ami Joanne-nel történt –folytatta Zoe, mereven
belefúrva a tekintetét a férfi szemébe. – De bizonyos szempontból jó is, hogy
így alakult. – Tris érezte a kezén Zoe állának mozgását, mikor az nyelt egy
hatalmasat. – Úgy értem, néha a szörnyűségekből kialakulhat valami jó is,
nemde?
– Dehogyisnem. – A férfi újra nyomott egy csókot a nő feje búbjára,
megszakítva a szemkontaktust, egyúttal sikeresen elhárítva a lehetőséget,
hogy Zoe észrevehesse az arcán megjelenő kételkedést.
– Remélem Carys nem fog mindent elbaszni – jegyezte meg Zoe, a rá nem
jellemző fanyarsággal. – Mondhatja azt a rendőrségnek, hogy valaki közülünk
ölte meg Joanne-t. Lefogadom, hogy ez jár a fejében, máskülönben miért
futott volna el?
– Nem fogja. Figyelj, Carys volt az utolsó ember, aki élve látta Joanne-t. Volt
indítéka és volt lehetősége is.
Saját magát lövi lábon, ha így tesz. – Tris két ujja közé csípte az orrnyergét,
és behunyta a szemét: így próbálta visszaszorítani a felesége elvesztése
miatt feltörni akaró érzelmeit.
– Jól vagy? – kérdezte Zoe. – Gyerünk, Tris, szedd már össze magad!
– Aha, igen, jól vagyok. – A férfi végighúzta az arcán a kezét, majd mikor
kinyitotta a szemét, az öltözőasztalon álló holmik vonták magukra a
figyelmét: három mobiltelefon egy kék vászonzsákon egymás mellé
rendezve. – Azok meg mik? – kérdezte, az öltözőasztal felé bökve a fejével.
– Ömm… mobiltelefonok? – felelt Zoe, kérdőn felhúzva az utolsó szótag
hangsúlyát.
Tris mogorván nézett rá, mielőtt újra megszólalt.
– Kinek a telefonjai?
– Az enyém, Carysé és Andreáé. Át kellett őket adnunk az út legelején.
Joanne azt mondta, magánál tartja őket, hogy ne használhassuk a telefonos
térképet arra, hogy megkeressük a pontos tartózkodási helyünket.
– Hol találtad meg őket?
– Az éjjeliszekrényben. Már korábban. A többieknek nem mondtam el.
– Miért nem?
Vállat vont.
– Nem is tudom igazán. Féltem azok után, ami joanne-nel történt. Azt
gondoltam, egyikük talán készül valamire. Nem tudtam, kiben bízhatok.
Tris elgondolkodva kémlelte Zoe-t. Nem tudta követni az érvelését, de úgy
döntött, egyelőre nem feszegeti tovább.
– A legjobb, ha visszateszed őket oda, ahol voltak.
Hadd találjon rájuk ott a rendőrség. Elmondhatod nekik, mennyire frusztrálta
Caryst, hogy nem volt nála a telefonja.
– Ez igaz is, ami azt illeti – bólogatott Zoe. – Mondta Joanne-nek, hogy
szüksége van a telefonra, de az hallani sem akart róla.
– Ezt mindenképp mondd el a rendőrségnek. Tudniuk kell, Carys milyen
bosszús és zaklatott volt a telefonok elkobzása miatt. Meg hogy
egyértelműen bosszantotta és frusztrálta Joanne viselkedése.
– Bárcsak lementem volna a földszintre véget vetni a vitának, akkor ez az
egész meg sem történt volna – siránkozott a nő, átkarolva a férfit. –
Elhagyhattad volna Joanne-t, ehelyett most meg kell küzdened a halálával.
Annyira sajnálom.
Trisnek szüksége volt pár másodpercre, amíg összeszedi magát. Nehéz
feladatnak bizonyult feldolgozni az egymásnak ellentmondó érzelmek
zűrzavarát. Soha nem mondta Zoe-nak, hogy elhagyná érte Joanne-t. Ez
egyenlő lett volna az anyagi öngyilkossággal. De így, miután a felesége
meghalt, rendelkezett a biztosítás összegével, a felesége bankszámláján
található pénzről nem is beszélve. Összekulcsolta Zoe kezét és magába
szívta finom vonásait, amiket valahogy mindig is nehezen tudott
összeegyeztetni sportos fizikumával és átlagon felüli magasságával.
- A dolgok nem mindig haladnak terv szerint, Zoe.
Alkalmazkodnunk kell, és a legjobbat kell kihoznunk egy rossz helyzetből.
Hogy is mondtad az előbb? Minden rosszban van valami jó…?

H É TF Ő
27.FEJEZET
A színtiszta fizikai és szellemi kimerültségtől nyugtalan, felszínes álomba
szenderedem, amelyből kevés idő után felrezzenek. A félelem abban a
pillanatban visszatér, labdává gömbölyödöm a rácsos faágyon, és újra
átveszem magamban a reggelre vonatkozó tervemet.
Amikor a hajnal érdes ujjai átfurakodnak a fák közt és bekopognak a kunyhó
ablakán, a közelgő feladataim hatására viaskodni kezd bennem a félelem és
a vágyakozás.
Alfie az első számú prioritásom. El kell távolítanom Tris mellől, mielőtt még
bármi mással foglalkoznék. Az Andrea hogylétét érintő gondolatok sincsenek
túlzottan lemaradva, azon tűnődöm, vajon milyen éjszakája lehetett.
Remélem, képes volt megóvni magát az éjszakai esőtől. Sikerült magát
melegen tartania? Remélem, jól viselte a sérüléséből eredő fájdalmat.
– Eljövök érted, Andrea, amilyen gyorsan csak tudok, megígérem – mondom
hangosan. Senki sincs itt, hogy hallja az ígéretem, de ha más nem, legfeljebb
a kunyhó lesz rá a tanúm.
Kitakarom magam, de a takarót magamon tartva megyek a kandallóhoz,
amelyben már rég kihűlt a tűz maradványa is. Bár ahhoz épp elég volt, hogy
a ruháimat megszárítsa. Gyorsan felöltözöm, és remélem, ha elindulok, kicsit
jobban felmelegszem.
A víz mentén nem okoz nehézséget elindulni visszafelé, de fel kell ismernem
a helyet, ahol leestem.
Amint feljutok a hegyoldalon, a szerencsémre és ítélőképességemre kell
hagyatkoznom, ha meg akarom találni a helyes ösvényt.
Éjszaka esett az eső, az út csúszós és nedves. Tovább tart, mint ameddig
megítélésem szerint tartania kellene, és rendszeresen pillantok az órámra,
hogy hozzávetőleg fogalmam legyen a tempómról. Tegnap, amíg Tris elől
rejtőztem, megnéztem az órát, és megjegyeztem az időt, és ugyanezt tettem
akkor is, amikor elértem a kunyhót. A becslésem szerint tegnap úgy
kilencven percet gyalogoltam. Ha meggyorsítom a lépteimet és szemmel
tartom az idő múlását, egész jól meg fogom tudni becsülni, mikor érem el a
pontot, ahol leestem.
Alig húsz perce talpalok az erdőben, amikor újra elered az eső. Az Isten
szerelmére, hát mennyi eső tud leesni egy helyen? Teljesen felhúzom a még
mindig kifordítva viselt kabátom cipzárját és remélem, csak egy könnyű
zápor lesz.
Mint kiderül, nem kellett volna aggódnom az esés helyéig tartó út ideje
miatt. Vagy egy órával később kiszúrom a sziklát, amely mögött tegnap
elrejtőztem Tris elől. Nem kell mást tennem, mint feljutni a töltés tetejére.
A mászás kemény feladatnak bizonyul. Az eső áztatta talajon alig van fogás,
és a lábam is rendre kicsúszik alólam, miközben igyekszem felhúzni magam
a moha borította köveken. Csak a szerencsémen múlott, hogy ezeket tegnap
sikerült elkerülnöm. Ahol csupasz talajt látok, bakancsom orrával lyukakat
rúgok bele, hogy legyen miben megtámasztanom magam. Végül sikerül
felhúznom magam a tetején, és kimászni az egyenletesebb terepre.
A hátamra fordulok, és megpróbálok levegőhöz jutni.
Az esőfelhőket elűző szélben legyeznek fölöttem az ágak.
A kora hajnal végre átengedi a napsugarakat, amelyek a fák közti résekben
törnek utat maguknak, és kezdik felmelegíteni a talajt, szabadjára engedve a
nedves föld és a fenyőtűk illatát. Más körülmények között pompás volna itt
heverészni és élvezni az egész jelenet békéjét, érintetlenségét. Mennyire
furcsa, hogy ezelőtt a majorban éreztem magam biztonságban, és rettegtem
az erdőtől. Most pont fordítva van.
Amint kiérek az erdőből, épp elég dolgom lesz, hogy ne gondolkodjak ezen.

Végre ott találom magam az erdő szélén, a major mögött.

Leguggolok, egy fatönköt használok rejtekhelyként, és lenézek az épület
irányába. Pillantásom egy kis időre megpihen a fészeren, és Joanne jut
eszembe, azon tűnődve, hogyan juthattunk idáig.
Nem szabad elkalandoznom. Bármi is legyen a háttérben, Joanne halott, és
veszélyben van nem csak az én, de a fiam élete is. Ez utóbbi messze a
legnagyobb aggodalmam. Valahogy ki kell onnan juttatnom Alfie-t.
Mindkettőnknek olyan messze kell jutnia Tristől, amennyire csak tudunk.
A fejemre húzom még mindig kifordított kabátom csuklyáját, majd
ellenőrzőm, le van-e halkítva az adóvevő.
Ezúttal nem szeretnék lelepleződni. A leghosszabb nyílt terep az erdő
szélétől a fészerig tart, mellette a még mindig nekitámasztott kerékpár.
Szemre úgy ötvenméternyi szakasz lehet. Mivel magasabban vagyok, a
gravitáció nekem dolgozik: ha a fészerrel közvetlenül egy vonalban futok,
lehetőleg a földhöz hajolva, alig valószínű, hogy észrevennének. Csak
remélni merem, hogy Tris vagy Zoe nem épp ezt az időszakot választják arra,
hogy kinézzenek az emeleti ablakon.
A fészerhez közelítve döbbenek rá, hogy a lassításra irányuló törekvéseimet
a lábam alatti fű rendre meghiúsítja. Hátradőlök ugyan, és megrövidítem a
lépéseimet, de ez nem elég – egyenesen bele fogok csattanni a fészerbe. Két
lehetőségem van: vagy közvetlenül nekikoppanok, és megkockáztatom, hogy
Tris tudomására hozom a jelenlétem, vagy kikerülöm, de megragadom, és
azzal próbálom magam teljesen lefékezni.
Az utóbbi mellett döntök, és elkapom a fészer sarkát.
Egy darab fa beássa magát a tenyerembe, érzem, ahogy végignyilall a
fájdalom a karomon, de a mozdulat elérte a kívánt hatást, sikerül teljesen
lefékeznem az eszeveszett száguldást. A földre rogyok, háttal a fészer
oldalának dőlve ülök, takarásban a ház felől, amíg levegőhöz nem jutok, és
nem vizsgálom meg alaposabban a sebeimet.
– Bassza meg – szisszenek fel, a kezemet vizsgálva.
Az ujjaim tövénél egy faszilánk alaposan felvágta a tenyeremet. Kegyetlenül
szúr, még vér is szivárog a sebből. Egy másik szilánk mélyen a
mutatóujjamba fúródott. Teljesen befészkelte magát a bőr alá, nincs kiálló
vég, amit meg lehet fogni, és ki lehet húzni.
Pokolian fáj, de egyelőre nincs más választásom, mint benn hagyni. A vágás
sokkal jobban aggaszt. Leejtem a vállamról a hátizsákom, és az
oldalzsebekben kutatok az elsősegélycsomag után, majd nekiállok egy steril
törlőkendővel kitisztítani a sebet.
Mikor már jobban meg tudom nézni a sebet, világossá válik, hogy bármit is
teszek jelenleg, az nem lesz több ideiglenes megoldásnál. A szilánk ék alakú
vágást hasított a bőrben, amely olyan széles, mint a középső ujjaim. Fel-le
lifeg, mint egy macskaajtó. Be kell varrni valahogy, ebben biztos vagyok. De
addig is meg kell elégednem egy gézdarabbal, és egy keskeny, fehér
mikropórusos kötszerrel. Középen eltépem a szalagot, és a csuklóm köré
tekerem, majd szorosra húzom a fogaimmal.
A fészer szélénél elfoglalt pozíciómból jó rálátásom van az alig húsz méterre
levő major hátsó falára.
Végignézek a földszinti ablakokon, de senkit nem látok. A földhöz lapulva
surranok át a kerten, majd leguggolok a tornác oldalánál.
Feszülten hallgatózok, igyekszem kideríteni, észrevettek-e, de úgy tűnik,
egyelőre nincs mitől tartanom. Lassan kidugom a fejem a tornác oldalánál,
és guggolva megyek fel egészen az ajtóig. Látom odabent Alfie-t az ablakon
át. Nekem háttal áll, a konyhapultnál, a telek elülső részére néző ablak
mellett.
Ránézésre épp egy tál gabonapelyhet készít és valami forró italt. Megtölti a
kannát, és felteszi forrni a vizet. A fejét jobbra-ballra ingatja, a válla is
ütemesen mozog.
Fülhallgatók vannak a fülében, kétségtelenül valami betonkemény thrash
metalt hallgat – otthon jellemzően nem elég tapintatos ahhoz, hogy
fejhallgatóval tegye.
Csuklyás pulóver van rajta, a csuklyát most az egyszer nem húzta a fejére.
Farmernadrágja ülepe szinte a térdénél van, és vastag rétegekbe rendeződik
dizájner edzőcipője száránál. A születésnapjára kérte a cipőt, és én meg is
vettem neki, bár kész anyagi csőd volt. A köszönöm kimerült egy ,,szi”
kíséretében elhorkantott morgásban.
Úgy tűnik, egyedül van a konyhában. Talán ez lesz az egyetlen esélyem.
Lesietek a tornácról, és a lehető
legjobban a ház falához tapadva navigálok el a fatároló mellett, végül elérem
a nappali duplaszárnyú ajtaját.
Visszatartom a lélegzetem, és nagyon lassan bepillantok az ablakon át. Tris
és Zoe is itt vannak. A kanapé teteje fölött látom a fejüket. Tris feláll, én
pedig elrántom a fejem, és abban reménykedem, hogy nem vett észre.
Eltelik pár másodperc, majd meghallom Tris hangját.
Elindul begyújtani a tüzet. Még egyszer benézek, ezúttal a kandalló előtt
látom térdelni: egy piszkavassal kotorja épp a rácsot.
Ez az a pillanat, amire vártam. Az ajtóhoz sietek, alig érezhetően
benyomom, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor érzem az ellenállás
hiányát. Az ajtó nincs kulcsra zárva. Lassan tolom előre a fafelületet, és
lassan feltárul előttem a konyha.
Az ereimben vágtat az adrenalin, a légzésem felgyorsul.
Nem tudom, tudatosan, vagy a tudatalattijától vezérelve-e, de amint átlépek
a küszöbön, Alfie felém fordul. Tágra nyílik a szeme, arcára kiül a
meglepetés. A bögre, amit most akasztott le a kampójáról, kicsúszik a
kezéből, de valahogy sikerül az utolsó pillanatban előretolnia a lábát, és
lefékezni a zuhanást. A bögre így is találkozik a padlóval, de csak a füle törik
le.
Feltartom a kezem, és a levegőt kezdem ütögetni, a másik kezem ujját a
számra téve igyekszem csöndre inteni. Kiveszi a fülhallgatóit, és továbbra is
engem néz.
– Minden rendben? – hallani Zoe hangját a nappali felől.
Alfie tétovázik, de miután sietve bólintok, és hangtalanul tátogom el, hogy
válaszoljon, megszólal.
– Aha, semmi gáz – felel.
Fújtatok egyet.
– Fogd a kabátod – suttogom. Kegyetlenül hideg van odakint, eszembe sem
jutna elindulni bárhova legalább egy kabát nélkül. – Siess! – Alfie-nak mintha
földbe gyökerezett volna a lába. – Alfie! – sziszegem felé olyan halkan,
amennyire csak tudom.
– Az előszobában van – mondja Alfie, ismét az ebédlő
és az abból nyíló előtér felé pillantva.
Hadonászó mozdulatokkal próbálom sürgetni.
– Menj már! – Alfie lenéz a törött bögrére, de a karjához nyúlok, és jószerivel
kilököm a konyhából.
Most az egyszer azt teszi, amit mondok. Elmegy az előtérig, leakasztja a
kabátját, majd visszafelé jövet becsukja maga mögött az ajtót.
– Mennünk kell – mondom. – Ezt húzd fel kinn!
Mikor a konyhából kifelé nyíló ajtó felé fordulok, kinyílik mögöttem a másik
ajtó.
– Valami csörgést halottam, nem…? – A kérdés Zoe ajkaira fagy. Egy
pillanatra kővé dermed, teljesen mozdulatlanul néz rám.
Imára kulcsolom a kezem.
– Kérlek, Zoe, könyörgöm… – Egy szót sem kell szólnom. Mindketten tudjuk,
miért esdeklem.
Majd Tris szólal meg mögötte:
– Le tudnék gurítani egy kávét. Maradt még tej?
– Megcsinálom. Te csak maradj ott! – szól oda Zoe. – Aliié kimegy elszívni
egyet.
Rávetem a tekintetem. Vállat von. Most először hallok arról, hogy
dohányzik. Zoe csapkodó mozdulatokat tesz a karjaival, és Alfie-t arrébb
tessékelve felemeli a kannát. Egy másodperc erejéig egymást bámuljuk.
Nem tudom, mit szeretne üzenni.
– Gyere velünk! – mondom végül.
Megrázza a fejét.
– Nem lehet. Menjetek csak, tűnjetek el innen a fenébe!
– Nélküled nem megyünk sehova.
– Kérlek, Carys, menj! Jól vagyok. Nem lesz semmi bajom, esküszöm.
Nem kockáztathatok azzal, hogy próbálom meggyőzni. Nem maradhatok itt
tovább; akkor nem, ha szeretnék megmenekülni, és – ami még fontosabb –
kimenekíteni Alfie-t.
A barátságom elé kell helyeznem. Még egyszer Zoe-ra nézek, mielőtt
megfordulnék; megmarkolom a fiam kabátjának ujját, amit időközben már
felhúzott, és az ajtó felé rángatom. A szemem sarkából egy mobiltelefont
veszek észre. Nem ismerem fel, de gondolkodás nélkül markolok rá, és
dobom be diszkréten a zsebembe.
Elfutunk egészen a kert végéig, majd fel a domboldalon, az erdő irányába.
– Hova megyünk? – kérdezi Alfie zihálva.
– Mindjárt elmondom, csak fuss tovább.
Amint elhagytuk az erdő peremét, megengedek magamnak egy rövid
szünetet. Megállok, és egy fának dőlve igyekszem levegőhöz jutni.
Megnézem a telefont, amit a konyhából csentem el. Olcsó, teljesen egyszerű
típusnak tűnik.
– Ez meg kié? – kérdezem.
– Nem tudom – válaszol Alfie.
Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen őszinte, de nem is faggatom
tovább. Ehelyett előveszek egy kis, vízhatlan zsákot a zsebemből,
beledobom a telefont, majd szorosan lezárom. Övtáskaszerű, így felcsatolom
a derekamra, és megigazítom az összes pántot.
– Magamnál tartom, még kapóra jöhet – mondom.
– Most mit fogunk csinálni? – kérdezi Alfie.
– Nem mehetünk be az erdőbe, ott eltévednénk. Nem tudom, milyen messze
találunk segítséget, illetve hogy egyáltalán merre induljunk segítségért –
mondom, eszembe juttatva a tegnapi, teljesen hiábavaló erőfeszítéseket. –
Két lehetőségünk van: az út, bár azt hiszem, ott Tris rövid idő alatt a
nyomunkra bukkanna.
Biztosan kocsival jött fel, és valahol itt parkol vele.
– Mi a másik lehetőség?
– A patak.
– A patak?
– Igen. Kikötöttünk két kajakot a vízparton, egy mólónál, nem messze a
háztól. Ha oda lejutunk anélkül, hogy észrevennének minket, el tudunk
menekülni.
Onnan nincs más dolgunk, mint lecsorogni a vízen, amíg el nem jutunk a
legközelebbi városig. Ott már kérhetünk valakitől segítséget.
– Anya, ez őrültség. Miért menekülünk Tris elől?
– Mert veszélyt jelent ránk. Most az egyszer bízz bennem, nincs időm
elmagyarázni. De hidd el, olyan messze kell tőle kerülnünk, amilyen messze
csak tudunk.
– Anya…
– Alfie, ne vitatkozz velem! Most ne. Andreával is foglalkoznom
kell. Lezuhant egy szurdokba, és megsebesült, az egész éjszakát ott töltötte.
Sürgős orvosi ellátásra van szüksége. Kérlek, bízz bennem!
– Bízzak benned? – Alfie szemöldöke felszökik a homlokáig.
Elfogy a türelmem.
– El ne kezdd most! Egyszer az életben, kérlek, tedd, amit mondok! Le
fogunk osonni a patakhoz, és elvisszük azokat a nyomorult csónakokat.
Hallod, amit mondok? – Közben döbbenek rá, hogy megmarkoltam a karját.
Elveszem a kezem.
– Rendben van – mondja, a hanghordozása azonban azt üzeni, „nyugodj már
meg”.
Megkönnyebbülök, amiért nem bocsátkozik vitába.
Arra most nincs időnk. Tris bármelyik pillanatban rájöhet, hogy Aliié eltűnt.
Remélem, Zoe-nak nem esik bántódása.
– Induljunk el az ösvényen! – mondom. – Azután pedig majd visszafordulunk.
Siess, nincs sok időnk, mielőtt Tris a keresésünkre indul.
Az erdőn át ügetünk, párhuzamosan az ösvénnyel, amíg nem érünk el a
kanyarig, ott leereszkedünk az ösvényre, és ott folytatjuk az utunkat. Így
senki nem láthat meg minket a major ablakain keresztül.
– Innen már nem tehetünk mást, mint kockáztatni – mondom fojtott hangon.
– Maradj közel ehhez az oldalhoz, háromra pedig kezdj el rohanni a patak
felé!
Rendben?
– Rendben.
– Felkészültél? – Alfie-ra pillantok, válasz helyett bólint. – Egy, kettő, három!
Futni kezdek az ösvény pereme mellől, amilyen gyorsan csak a lábaim
visznek. A hátam mögül hallom a fiam lépteit is. Felkapaszkodunk a töltésen,
majd leereszkedünk a túloldalán, ahol a talaj enyhén lejt a víz felé.
A két kajak ugyanott van, ahol hagytuk őket.
Meghúzom az egyik kötelet, hogy eloldjam a rögzítőcsomót.
– Vigyük el mindkettőt – veti fel Alfie, közben kioldja a másik kajakot is. –
Valamivel lejjebb majd elengedjük, így legalább Trisnek nem lesz lehetősége
követni vele.
– De le fog minket lassítani – mondom. Hirtelen megjelenik Tris a töltés
tetején. Biztosan meglátott minket a ház ablakából és utánunk eredt. A
neveinket kezdi kiáltozni. Alfie felé kiáltok. – Szállj be! Gyorsan! – Mindketten
betoljuk a csónakokat a patak közepe felé. A víz hőmérséklete jeges
hullámokban kezdi ki a lábamat.
Jéghideg, de nincs időm ezen aggódni. A víz lassan a térdemig ér, mikor újra
hátrapillantok. Tris most már a töltés aljánál van, és futva közeledik a
mólóhoz.
Ismét elkiáltom magam.
– Gyerünk, Alfie! – Még csak most tolta ki a második csónakot. Ha nem elég
körültekintő, Tris el fogja kapni.
– Szállj be! – Kiáltok, mikor bedobom magam az első
kajakba, és felveszem az evezőt. Fájdalom nyilall belém a tenyeremen
éktelenkedő sebből, amikor rámarkolok az evező fa nyelére: érzem, ahogy a
kötés alatt felszakad.
Elnézek a vállam fölött. Tris már egészen a parton van. Testem minden
porcikájával próbálom arra ösztönözni Alfie-t, hogy szálljon be a csónakba, és
kezdjen el evezni.
A kajak egyik oldalról a másikra billen, mikor a fiam bemászik a mögöttem
levő ülésre. Beakasztja a másik kajak kötelét, rögzíti, majd felveszi a másik
evezőt.
– Gyerünk! – kiáltja el magát, a lapátot a vízbe merítve. Pontosan ugyanígy
cselekszek, ügyet sem vetve a kezemben lüktető fájdalomra, és lefelé szúrok
a lapáttal. Alfie vezényel, hamarosan megtaláljuk a ritmusunkat, és a
vontatott másik kajak ellenére is jó sebességgel haladunk a vízen.
Tris kiáltásait hallva újra hátranézek a vállam fölött.
Eddig a parton futott utánunk, most viszont, miután ráeszmélt, hogy sehogy
sem tud már minket megállítani, lassan megáll, és csípőre tett kézzel néz
felénk.

28.FEJEZET
Teljes erőből evezünk, kihasználva a nekünk kedvező
sodrást. A patak lassan folyóvá terebélyesedve kanyarog át a tájon. A part
egyre távolabb van tőlünk mindkét oldalon, a szél egyik parttól a másikig
korbácsolja a vizet, és azzal együtt minket is meg-megdob.
– Milyen messze evezünk még? – kérdezi Alfie. – Kegyetlenül fáj a karom.
Nem állhatnánk meg?
Az ölemben pihentetem az evezőlapát nyelét, megfordulok, és a fiamra
nézek.
– Szeretnék olyan messze kerülni Tristől, amennyire csak lehet. – Alfie mögé
nézek, a másik kajak felé, amit egész idáig vontattunk magunkkal. – Azt
most már eloldozhatjuk.
– Majd kicsivel később. Most álljunk meg inkább pihenni.
– Oké – adom be a derekam. – De a kajakban maradunk, a folyón, arra az
esetre, ha Tris felbukkanna valahol kocsival. Nem szeretnék hátrányos
helyzetbe kerülni. Egy ideig vihet minket a sodrás, az is elég lesz. – A lapátot
hosszában elfektetem a kajak fenekén a két ülés között. Alfie ugyanezt teszi
a sajátjával. Szürke fölöttünk az égbolt, a levegő hőmérséklete is egyre
hidegebb. – Valahogy nem tetszenek azok a felhők.
– Innen se festenek túl jól – mondja.
Körbefordulok a pádon, hogy szembekerüljek vele.
Furcsának érzem a hangját. Sötét, akár az égbolt; hűvös, akár a levegő;
kemény, akár a partot szegélyező kövek.
Kezét a térdén nyugtatja, hosszú végtagjai hegyes szögekbe hajtogatva az
alacsony pádon, háta felpúpozva, feje lekókad, a tekintetét azonban nem
veszi le rólam.
Olyan sok mindenben emlékeztet Darrenre.
– Jól vagy? – kérdezem. Előrehajolok, hogy biztatásképp a karjára tegyem a
kezem, hogy a tudtára adjam, nem akarom kihívni, nem akarok vele
összetűzésbe kerülni. Már korábban is láttam ezt az arckifejezést, az utóbbi
időben túlságosan is gyakran.
Mindig akkor telepszik az arcára, amikor a feje tele van borongós
gondolatokkal; amikor rohamosan romlik a hangulata; amikor a
legrobbanékonyabb állapotban van.
Egy kissé elmozdítja a karját, épp eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem igényli az
együttérzést. Dühös rám, de nem tudom, miért. Egy-két másodpercig
egymást vizsgálgatjuk, de én szólalok meg hamarabb, hogy megpróbáljam
elűzni az érzéseket, amelyek elárasztották Alfie-t.
– Nem is volt eddig lehetőségem megkérdezni. Hogy kerültél ide? És egészen
pontosan mit keresel itt? Miért jöttél el ilyen messzire?
– Ez nem kevés kérdés.
– Mint mondtam, eddig nem volt lehetőségem feltenni őket.
A folyó lágyan ringatja a kajakot, közben egyre tovább visz minket. Hirtelen
eszembe jutnak az idők, amikor a bölcsőben ringattam Alfie-t, amikor még
kisbaba volt: suttogva igyekeztem elcsitítani azt a forrongó kis lelkét. Mindig
is nagy igénybevételt kívánt – az én fogalmaim szerint –, még jóval Darren
halála előtt is, bár abban az időben még jelen volt a szeretet.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a szeretet már jó ideje nincs jelen a fiamban.
Bárcsak tehetnék valamit, hogy segíthessek neki! Annyiszor kérdőjeleztem
meg magamat, és azt, ahogyan kisebb korában nevelni próbáltam. Vajon én
tettem valamit, és annak az eredménye ez a helyét nem találó, mérges
fiatalember? Soha nem akartam mást, csak szeretni, de ő ezt soha nem
igényelte.
Legalábbis tőlem nem. Mindig is Darren kegyeit kereste, és tőle rendszerint
meg is kapta az elismerést. Időnként kész kis klubot alkottak ők ketten, de
ezt sosem tettem szóvá. Mindig is apa-fia jelenségnek tartottam, és
elmondhatatlanul örültem annak, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz.
Alfie kihúzza magát ültében, és kinyújtja a lábát is.
Ujjaival a térdén dobol.
– Elvonatoztam Aberdeenig, onnan pedig elstoppoltam ide.
Stoppolt? Megfékezem magam, mielőtt nekiállnék fejmosást tartani a
stoppolás veszélyeiről. Kimondottan homályosan fogalmaz, és van a
hangjában is valami különös él. Nem akarja, hogy kérdéseket tegyek fel.
Ugyanakkor ő is a csónak foglya, akárcsak én, és mivel nemigen tud felállni
és dohogva elvonulni, úgy döntök, megkísértem a szerencsémet.
– Stoppoltál?
– Olyasmi – mondja teljes könnyedséggel. – Tris hozott el magával.
– Tris? – A meglepetéstől a normálisnál magasabb hangon sikerül
visszakérdeznem.
– Az Isten szerelmére, anya! Mi lenne, ha nem akadnál ki minden egyes
dolgon, amit mondok? – Alfie meredten bámul rám. – Ma van a
születésnapod, nem?
Ruby elmondta, hogy ma idejön Tris, én pedig csatlakoztam, mert meg
akartalak lepni.
Bizalmatlanul nézek végig a fiamon. Darren halála óta nem mutatott
különösebb érdeklődést a születésnapom iránt. Még boldog születésnapot
sem kívánt soha, üdvözlőlapokról, ajándékokról nem is beszélve. Nem tudom
magamban nem megkérdőjelezni a mai nappal kapcsolatos szándékait, az
általa tett erőfeszítéseket.
– Megleptél, annyi szent – mondom. – Tris hogyan viselkedett az idefelé tartó
úton? Feszültnek tűnt?
Mondott bármit Joanne-ről?
– Teljesen normálisnak tűnt. Azt mondta, elviselné, ha nem kellene idejönnie,
de Joanne ragaszkodott hozzá.
– Haragudott rá valamiért?
Drámaian csettint, bosszúságát hangsúlyozandó.
– Nem szeretnél felhagyni végre ezzel a kérdezősködéssel Trisszel
kapcsolatban? Mint már mondtam, teljesen normálisan viselkedett.
– Arról ugye van némi fogalmad, mi történt? – kérdezem. – És arról is,
gondolom, hogy valamilyen formában Trisnek is köze van hozzá.
– Felcsaptál nyomozónak, vagy mi van?
Az ujjhegyeimmel masszírozom a halántékom.
Szeretnék felállni és kinyújtóztatni a lábam, de ebben az apró kis kajakban
nyilvánvalóan egy lépést sem tehetek.
Még így, a nyílt vízen is bezárva érzem magam. Mély lélegzetvételekkel
igyekszem kordában tartani a feltörni készülő hisztériát. Újra megszólalok,
ezúttal sokkal higgadtabban.
– Tudom, hogy fogalmad sem lehetett róla, mit tett Tris, de jobb, ha tudod,
hogy veszélyes. El kell jutnunk a rendőrségre, és el kell nekik mondanunk.
Mindenképp beszélni akarnak majd veled vele kapcsolatban.
Telefonálhatunk Sebnek, előbb beszélhetsz vele is nyugodtan. Elmondhatja,
mire kell számítanod.
– Először is, nem egy kibaszott hátulgombolós vagyok már, úgyhogy légy
olyan kedves, és ne is kezelj úgy. Nem fog gondot okozni, ha beszélnem kell
a rendőrökkel. Másodszor pedig, komolyan azt várod tőlem, hogy beszéljek
azzal a gyökérrel? – vicsorogja felhúzott ajkakkal. – Felejts el!
A fiamat nézem, elfojtom magamban a késztetést, hogy letorkoljam a
mocskos szája miatt. A harag puszta súlyától is nehéz a szívem, amit érzek
benne. Nem is kellett volna szóba hoznom Sebet, csak elragadtattam
magam, és egy rövid ideig arról képzelegtem, hogy Alfie majd hozzá fordul
segítségért, a végén megtörik a jég, és elérkezik a megbékélés pillanata:
végre elfogadja Sebet, és ráébred, hogy nincs vele gond. Milyen tökéletes is
volna, nem? Mindannyian megkapnánk a kis hepiendünket.
De ez sosem lesz több merő képzelgésnél. Alfie soha nem fogja elfogadni
Sebet. És akkor velem mi lesz? Nem várhatom el Sebtől, hogy ugyanazt
folytassuk, ami eddig volt köztünk. A szabadnapjain jön el hozzám, ott időzik
egy darabig, szinte lopakodva közlekedik a házban, mikor Alfie is otthon van,
gálánsan figyelmen kívül hagyja, hogy a fiam mennyire nem foglalkozik vele,
és az én kérésemre még akkor is csendben marad, amikor Alfie durvábban
viselkedik velem. Bár az utóbbi alkalmat követően azt mondta, nem tudja,
meddig képes még csendben tűrni a jeleneteket. Hozzátette, hogy nem lesz
képes Alfie-val egy fedél alatt élni.
Nem mondhatnám, hogy hibáztatom. Én sem lennék képes rá a helyében.
Mint ahogy azt sem szeretném, ha Seb szem-és fültanúja lenne minden
nézeteltérésemnek a fiammal. Annyira szégyellem magam. Az egyetlen
reményem az, ha Alfie valóban elmegy az egyetemre, valamelyest javulni
fog köztünk a helyzet. Ebbe kapaszkodom: a tudatba, hogy idővel minden
jobbra fordul.
A kajak megdől az egyik oldalra, majd visszabillen a másik irányba. Észre
sem vettem, mennyire megváltozott az időjárás, a víz sokkal jobban
hullámzik, az üvöltő szél lökései egyre lejjebb sodornak minket. Erősödik a
sodrás is, ami szintén megdobta a sebességünket. Esőcseppek szurkálják az
arcomat. A folyó színe sötétszürkére váltott, mintha csak a fölöttünk
tornyosuló felhőket másolná. És a víz is egyre harsányabban kavarog, csobog
körülöttünk, ahogy az egymást kergető hullámok átbukdácsolnak az útjában
ágaskodó köveken és sziklákon.
Alaposabban körülnézve látom, hogy a folyó összeszűkült, ezzel megnövelve
a víz nyomását, amely keskenyebb résen kényszerül áthaladni.
– Azt hiszem, jobb lenne nekiállnunk újra evezni – mondom, a tudatom
hátterébe hessegetve az Aliié nélküli otthoni idill ábrándos gondolatait.
– A folyó elkanyarodik ott elöl, és fogalmunk sincs, mire számítsunk, úgyhogy
jobb mindenre felkészülni. Vágd le a másik kajakot, most már csak feltart
minket. – Alfie nem mozdul. Felemelem az evezőlapátot. -Alfie, eveznünk
kell! Vágd le a kajakot!
Még mindig nem mozdul.
– Meg sem kérdezted tőlem, mi a születésnapi ajándékod. Cseppet sem vagy
kíváncsi rá?
– Micsoda? – Elképzelni sem tudom, miért épp most válik ennyire fontos
beszédtémává a születésnapi ajándékom.
– Na, nem vagy kíváncsi? – Rám mosolyog, de az arckifejezése fikarcnyi
melegséget sem áraszt.
– Mi a fene folyik itt? – Nem tudom leplezni a hangomból áradó gyanakvást.
– Most át is adom. – A mosoly lehervad az arcáról, és csak néz rám meredten
azzal a kék szempárral, amely annyira hasonlít Darrenére. Két év után most
először nyílik meg előttem, én pedig levegőért kapkodok, amikor belelátok a
lelkébe.

29.FEJEZET
– Tudom, hogy nem én vagyok a legfigyelmesebb, ha a születésnapodról van
szó, és megpróbáltam kitalálni, mit szeretnél igazán – mondja, ironizálón
gondolkodó képpel meredve fel a felhők felé. – Nincs túl sok pénzem, hogy
drága ajándékokat vegyek, ahogy apa szokta mindig.
– Nem számít – felelem óvatosan.
Folytatja a monológját.
– Úgyhogy gondoltam, olyasmit adok, amit pénzzel meg sem vehetsz. –
Szélesen mosolyogva néz rám. – Gondoltam, odaadom neked saját
magamat. A szívemet, hogy pontosan fogalmazzak.
– A szívedet?
– Igen. Gondoltam, lehetővé teszem, hogy beleláss a szívembe, és megtudd,
milyen is vagyok. Mert lássuk be, anya, az utóbbi időben nem voltunk valami
közel egymáshoz, nemde?
Megrázom a fejem.
– Elég nehéz idők voltak – vallom be.
A csónak keményen kidől balra, a szélét megmarkolva igyekszem
egyensúlyban maradni. A víz sokkal sebesebb, mint eddig volt, dübörögve
zúg előre, magával sodorva a kis kajakot is. A gerincemben fel-alá cikázik
valami rossz előérzet: hasonlít arra, amit akkor érzek, mikor épp egy
veszekedés peremén egyensúlyozok Alfie-val, de ez most hatványokkal
erősebb. Egy rossz szó, vagy akár egy rossz hangsúly is képes volna most
mindkettőnket fejjel előre betaszítani egy veszekedés sötét, feneketlen
mélyébe. Vagy valami még annál is rosszabbá.
Alfie-t figyelem, ahogy edzőcipője orrát becsúsztatja az evezőlapát nyele alá,
majd felpöccinti kinyújtott kezébe. Két kézzel tartja a lapátot, és nagy ívben
suhintva lendíti át a kajak peremén. Reflexszerűen hajolok el az útjából, a
lapát centikre száguld el mellettem. – Hé! Vigyázz!
– Nem nekem kell vigyáznom – mondja baljósan. A lapát végét bemeríti a
vízbe egy pillanatra, majd kihúzza, és a kajak szélénél tartja.
Régóta tudom, mennyire kiszámíthatatlan a viselkedése. Lobbanékony és
komisz. És bár soha senkinek nem vallanám be, megrémít. Ha valaki
megkérne, hogy egy tízes skálán értékeljem azt, amennyire most rettegek, a
mostani állapotot egészen biztosan kilencre értékelném. Azon a ponton, ahol
már súrolja a tízest.
– Rólad beszélek, anya – vigyorog gúnyosan. – Neked kell vigyáznod, nem
nekem. – Újra dobolni kezd az ujjaival, ami biztos jele annak, hogy a
feszültség, amit érez, az egekben van már.
Ha meg tudom változtatni a beszélgetés irányát, el tudom terelni a
figyelmét, másra tudom irányítani a gondolatait, talán el tudom kerülni a
most készülő, szélesvásznú veszekedést. Egyik részem azt mondja, teljesen
reménytelen. Az elterelő hadműveletek ennél korábban válnak be, akkor már
nem, amikor a tudata ennyire leszűkült, de meg kell próbálkoznom. Anyaként
sosem adom fel, mindig megpróbálok segíteni a gyerekemen, függetlenül
attól, mi történik, vagy mit tesz, vagy épp mit látok a tekintetében. Felemelni
róla a kezem? Nem, az nincs az opcióim közt. Egy másodpercre ismét
visszamerülök a Sebbel együtt töltött időről, az Alfie-val való harmóniáról
szőtt ábrándjaimba. És ekkor egy pillanatra megvilágosodom: a kettőt együtt
soha nem kaphatom meg. Választanom kell: vagy Seb, vagy Alfie.
Lenézek a kajak fenekében összegyűlt vízre. A nagyobb hullámok átcsapnak
a csónak oldalán. – Attól tartok, elég rázós lesz a következő szakasz – a folyó
felé bólintok. – Küzdjünk meg a következő résszel?
Nyugodtabban tudunk beszélni, ha majd elértük a falut.
– Nem később akarok beszélni, hanem most – válaszol.
– Mindig ezt csinálod. Megpróbálsz elhallgattatni. Mindig csak akkor
beszélünk, ha az neked felel meg, ha már felkészültél rá. Nos, én most
vagyok rá felkészülve, és tekintettel arra, hogy ezúttal nem menekülhetsz el
előle, attól tartok, fel kell venned a kényszerű közönség szerepét.
– Alfie, könyörgöm, jussunk előbb biztonságba – rimánkodom. A
tehetetlenségem maximális tudatában veszem fel az evezőt. Reszket a
kezem. Felemelem a lapátot, megpróbálom két kézzel megmarkolni, de ekkor
Alfie előrehajol, és megragadja. Keményen megcsavarja balra, a csuklómat
annyira kitekerve a mozdulattal, hogy kénytelen vagyok elengedni az evezőt,
mert ha nem teszem, vagy a csuklóm törik el, vagy átesek a kajak szélén.
Alfie elkapja, és bedobja mögénk a csónakba.
– Végig fogsz hallgatni, akár tetszik, akár nem. – Le sem veszi rólam a
tekintetét. Nem szólalok meg, attól tartva, hogy azzal csak olajat öntenék a
tűzre. Tudom, mi történne, ha mégis megtenném. Érzem, ahogy fizikailag is
egyre kisebbre zsugorodom a pádon. Eddig észre sem vettem, hogy a
vállamat dörzsölgetem – már szinte teljesen eltűnt a legutolsó támadása
után maradt zúzódás. Pedig kivételesen komoly volt. Megrezzenek, mikor
eszembe jut a kín, amit akkor éreztem. Napokig fájt utána, az egész karom
sajgott, valahányszor fel akartam emelni. Seb megpróbált kifaggatni arról, mi
történt, de csak annyit válaszoltam, hogy nekimentem a tartóoszlopnak a
lépcső lábánál. Nem tűnt úgy, mintha sikerült volna meggyőzni, de
nagy megkönnyebbülésemre nem firtatta tovább. Attól tartok, ha mégis
tovább kérdezősködik, meginogtam volna.
Számos alkalommal voltam már egy hajszálnyira attól, hogy beismerjem
neki, mennyire mérgező a kapcsolatunk Alfie-val, de mindig visszafogtam
magam. Még a legsérülékenyebb pillanatokban is sokkal erősebb volt a
késztetés, hogy megóvjam a fiamat. De mindenki összeomlik egy bizonyos
ponton. Mély levegőt veszek, és másik stratégiával próbálkozom.
Megpróbálok békülékeny, provokációtól mentes lenni. Néha beválik.
– Oké, Alfie. – A szándékom jeléül halványan elmosolyodom. – Rendben van.
Miről szeretnél beszélni?
– Azt hittem, mostanra már magadtól is rájöttél. – Hosszan felsóhajt. – De
úgy néz ki, kénytelen leszek a szádba rágni, mi? – Felvonja a szemöldökét, én
pedig felkészülök a legrosszabbra, mikor a feszültség fokozása érdekében
szünetet tart, mint valami szombat esti tévés tehetségkutató. És már érkezik
is a csapás: – Gyűlöllek, érted? Gyű-löl-lek. Gyűlöllek, anyám. Nem is, várj, a
gyűlölet nem is elég erős szó. Teljes szívből megvetlek.
Nyugalmat kényszerűek magamra. Alfie nem most először használja
velem kapcsolatban ezeket a kifejezéseket. Régebben pokolian fájtak, de
manapság már jó szolgálatot tesz a láthatatlan pajzsom, amiről minden
gonosz megjegyzés lepattan. Nem gyűlöl.
Mérges, ennyi az egész. Azt gyűlöli, ami történt, nem pedig engem, ebben
egészen biztos vagyok. Nem sokban különböznek az érzései attól, amit én
érzek néha vele kapcsolatban. Nem mintha ezt valaha is bevallanám
bárkinek saját magamon kívül. De én is alig tudom megemészteni az igazat.
Néha nem kedvelem a saját fiamat. Szeretem, de nem kedvelem.
Újra csend telepszik kettőnk közé, miközben Alfie a csatakiáltására adott
reakcióimat tanulmányozza. A felszínen hűvös maradok és szenvtelen.
– Tudom, hogy haragszol rám, és hogy szenvedsz amiatt, ami történt –
kezdem a válaszom, de félbeszakít, mielőtt még bármit mondhatnék.
– Fogd be, baszd meg! – Kövekként csattannak rajtam a szavak, és érzem,
hogy második alkalommal húzódok el ösztönösen tőle. Az arca csak centikre
van az enyémtől. Élesen ki tudom venni a halántékán lüktető
eret; a nyakában az inak úgy néznek ki, mintha bármelyik pillanatban
kipattanhatnának a bőre alól.
– Gyűlöllek, és igen, haragszom is, de az egész a te hibád, amitől csak még
jobban gyűlöllek. Felfogod?
Felfogod végre?
Bólintok.
– Igen. Rendben van, értelek. – Ez a helyzet sem új. A benne tomboló
haragnak és zavarodottságnak, fájdalomnak és szenvedésnek szüksége van
egy szelepre.
Az anyja vagyok, és – ahogy azt a pszichológusom is elmondta – én vagyok
az a biztos terület, ahol nyugodtan kifejezheti az érzelmeit.
A dühkitörés ereje elapad, Alfie visszaül a padjára. A folyó és a fák koronáját
tépő szél zajai háttérbe szorulnak, miközben a fiamat figyelem. Fel-le járnak
a lábai – a szorongás újabb biztos jele –, ujjai ráfonódnak az evezőlapátra,
majd újra letekerednek róla. A hangulata némileg megváltozik, de nem
pozitív irányba. Összeszorítja az állkapcsát, az arckifejezése
megkeményedik, ami csak még fenyegetőbb felhangokat kölcsönöz a
viselkedésének.
– Nem, nem érted. Szereted magaddal elhitetni, hogy igen, de nem.
Pszichológushoz küldesz, mintha az mindent jóvá tudna tenni. Hallottalak
Sebbel beszélni.
Ott pusmogtatok a konyhában, azt hittétek, nem foglak titeket meghallani.
De mindent hallottam. Azt mondtad, időre van szükségem, hogy
feldolgozzam, ami történt, hogy elfogadjam, és végre megbékéljek vele.
Ócska szar agyturkász szöveg.
– Sajnálom. Azt hittem, jót tesznek a beszélgetések Dr. Huntingdonnal.
Elkeseredetten tekint az égre. Esőcseppek pattannak le az orra hegyéről.
Kisöpri a homlokából a nedves tincseket, majd újra rám szegezi a tekintetét.
– Lószar az egész, anya. De eljátszottam a szerepemet. Sőt, ami azt illeti,
elég szórakoztató volt látni, milyen mértékig vagyok képes meggyőzni azt az
ostoba vén faszt arról, hogy végre megbékélek mindennel.
Feltűnik a múlt idő használata.

– Eljátszottad? – kérdezem.
– Jaj, igen, el is felejtettem mondani. Menesztettem.
– Dr. Huntingtont? Már nem jársz hozzá?
Vállat von.
– Untam a pofáját.
Befogadom a híreket, és megpróbálok összefüggést találni a hallottak és
Alfie közelmúltban tanúsított viselkedése közt. Ha kegyetlenül őszinte akarok
lenni, nem mondhatnám, hogy túl nyilvánvaló a változás, legalábbis én nem
vettem észre. A szokásos, elkínzott önmagát adja.
– De hát azért jártál, hogy segítsen neked.
– Nekem? Nem inkább neked? Nekem fikarcnyit sem segített, azon túl,
milyen jót szórakoztam. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Tudom, hogy
nagyon szeretnél megjavítani.
– Gyorsabban kezd járni a lába. – El lennél ragadtatva, mennyi problémámat
sikerült feloldani. Ez a helyes kifejezés, igaz? Nos, ha tényleg így lenne, az
enyhítene a bűntudatodon. És ez meg is felelne neked így.
– A pszichológiai tanácsadás nem az én közvetlen érdekemet szolgálta –
fejtem ki, bár tisztában vagyok vele, mennyire pontosan fogalmazott. Ha
Alfie-ra nem lenne ilyen komoly hatással mindaz, ami történt, akkor meg
tudnék bocsátani magamnak a szerepért, amit az eseményekben játszottam.
De a dolgok jelen állása szerint felelősséggel tartozom a fiam jelenlegi
állapotáért.
– Ha nem dobtad volna ki apát, akkor nem ölte volna meg magát.
– Ennyire nem egyszerű a dolog.
– Ez a jól bejáratott válaszod. – Undorodva ingatja a fejét.
– Miért rúgtad ki apát?
Olyan, mint egy tanár, aki válaszokat próbál kihúzni egy összezavarodott
diákból. A diák pedig én vagyok, és nem tudom, piros pont lesz-e a
jutalmam, vagy épp büntetést kapok. Érzem a légjárataimban szétáradó
indulatokat, amik szinte teljesen elnyomják a hangom.
Köhögök, megpróbálom kitisztítani a torkom, mielőtt újra megszólalnék.
– Nem szerettem apádat. A kapcsolatunk során történt néhány
dolog, amit már nem lehetett helyrehozni.
– Nem! Nem ez a helyes válasz. – Alfie előrehajol. – Nem hittél apának
Rubyval kapcsolatban.
– Ez nem igaz. Igenis hittem neki. – Tényleg hittem.
Amikor Joanne és Tris akkor este átjöttek, hogy szembesítsenek minket
azzal, hogy Ruby egyre szenvedélyesebb érzelmekkel viseltetik Darren iránt,
soha egy percig sem kételkedtem a férjem verziójában. A másik verzió
egyszerűen túl képtelen volt ahhoz, hogy egyáltalán mérlegre tegyem.
Tudtam, hogy Darren nem szűrné össze soha a levet egy tizennyolc éves
lánnyal, főleg nem a közeli barátaink lányával. Alfie-ra nézek. – Senki sem
hitt Rubynak, még a saját szülei sem.
– Térj már észre, anya. Tudod, milyen dühös és zaklatott volt Joanne. Ezért is
vesztetek össze.
– Az amiatt volt, mert automatikusan a védelmébe vette a gyerekét, ahogyan
azt minden anya tenné. Amint Tris komolyan elbeszélgetett apáddal, ő is
felfogta, hogy Ruby egyszerűen csak belezúgott Darrenbe. Ostoba
tinédzserszerelem volt, semmi más. – Minden igaz, amit mondok, de mégis
fájdalmasan éget a tudat, hogy nem ez a teljes igazság.
– Ezt Joanne soha nem hitte el. Mit gondolsz, miért hívott meg ide a
hétvégére? El akarta neked mondani, milyen érzésekkel viseltet irántad.
– Most már én is tudom, de Joanne me…
– Nem lehetne, hogy ne térjünk rá Joanne-re? – csattan fel Alfie. –
Tönkreteszed a születésnapi ajándékomat. Térjünk vissza arra, hogy jobban
meg fogsz ismerni. Beleegyezel?
Kurtán biccentek. – Persze.
– Annak érdekében, hogy jobban megismerhess, nekem is meg kell tudnom
rólad néhány dolgot.
– Oké. Például mit?
– Például azt, hogy miért nem szerettél engem annyira, hogy ne űzd el
mellőlünk apát. Lehet, hogy te nem szeretted, de én igenis szerettem.
Akkoriban eszedbe se jutottam. Csak a te önző indokaid számítottak, amik
alapján kirúghattad. Ne is törődj vele, nekem mennyire fájt volna apát valami
kopott, mocskos garzonban látni.
Összetörve, magába roskadva, teljesen semmissé tett magabiztossággal,
az egyszervolt büszkeségével, amelynek minden morzsáját eltávolítottad
a merevlemezéről. Eszedbe sem jutott, hogyan érezném magam ettől.
– De ha együtt maradtunk volna, az sem lett volna jobb semmivel sem. Sőt.
– Kinek? Talán neked, de nekem nem. Nem, nekem nem lett volna rosszabb,
ha ott van velem az édesapám.
– Rámarkol az evezőre, és a végével a kajak fenekét kezdi döngetni. – El
akartad takarítani az útból, hogy aztán összefekhess Sebbel. Lefogadom,
hogy már jóval azelőtt is vele jártál, mielőtt apát kirúgtad volna.
– Ez nem igaz! – Talpra ugróm, teljesen megfeledkezve róla, hol is vagyok. A
kajak harsányan megbillen az egyik oldalára, amitől Alfie-val mindketten
elveszítjük az egyensúlyunkat. Egy pillanatra azt gondolom, mindketten
bezuhanunk a vízbe, de visszanyeri egyensúlyi helyzetét, mielőtt újra
felvenné a folyó ringásának ritmusát. A tandem kajakokra jellemző
extra szélesség mentett meg minket.
Alfie mintha észre sem vette volna. Talpra áll, mindkét kezét az evezőre
kulcsolva. A dühtől rákvörös színt vesz fel az arca. A szemei kidüllednek,
amikor az eddig elnyomott feszültség felszínre tör. Felemeli a lapátot, és
kitartja maga mögött a levegőbe.
Hallom elcsuklani a hangom, amikor felfogom, mit tervez. De már késő. A
levegőbe emelem a karom, hogy megvédjem magam, mikor Alfie hatalmas
ívben felém lódítja a lapátot, közben pedig ezt üvölti: – Boldog születésnapot,
anya!
Lenyűgöző, hány gondolatot képes az agy egy töredékmásodperc alatt
feldolgozni. Talán azért, mert már számítottam erre a pillanatra, készültem
rá, már régóta gyakoroltam a reakcióimat egy ilyen helyzet esetén.
Valószínűleg a tudatalattimban már jóval azelőtt zajlott egy ilyen helyzet
feltérképezése, mint hogy a tudatomig is eljutott volna. Ez az egyetlen
alkalmam arra, hogy valamivel jobbá tegyem az életemet. Ez az egyetlen
menekülési útvonalam.

30.FEJEZET
Tris a partról figyelte a két kajakot, ahogy és azok utasaik eltűnnek a kőhíd
alatt, majd a látóteréből is.
Lemondón sóhajtott fel. Nem volt értelme utánuk eredni.
Mégha el is indult volna a kocsijáért, addigra már rég nyomukat vesztette
volna.
Felbaktatott a majorhoz, ahol Zoe az ajtóban várta.
– Mi történt? Hol vannak?
– Elmentek. Elvitték a két kajakot.
Bármit is akart mondani, Zoe az utolsó pillanatban meggondolta magát, és
összeszorította az ajkait.
Arcvonásai végre békés összképbe rendeződtek, mielőtt megszólalt.
– Tehát akkor ketten maradtunk.
– Úgy fest. Andreával mi lesz?
– Segítséget kell kerítenünk. Elmegyünk az autóddal a legközelebbi városba.
Semmi értelme nincs a keresésére indulni, hiszen egyedül semmit sem
tudunk csinálni. Rá kell bíznunk az egészet a mentőszolgálatra, ez az ő
feladatuk.
– Jobb, ha azonnal el is indulunk, különben csak szükségtelen kérdéseknek
tesszük ki magunkat, amiért nem jelentettük a lehető leghamarabb.
Tris felült a biciklijére, és elindult a három kilométerre levő szálláshelye, egy
kunyhó felé. Mögötte parkolta le az autót, hogy ne legyen szem előtt.
Húsz perc múlva visszatért, és elkezdte bepakolni Zoe holmiját a
csomagtartóba. Még egyszer utoljára visszanézett a házra, mielőtt beszállt a
kocsiba. A nőnek nem ismerné be, de a gyomrában apró vasgolyóként érezte
ide-oda gördülni a feszültséget. Épp most készülnek életük alakítását
bemutatni a rendőrök előtt.
Nem volt annyira naiv, hogy azt képzelje, könnyű menet lesz, de amíg meg
tudja őrizni a hidegvérét, nem lehet baj. Zoe-ra mosolygott.
– Jól érzed magad?
– Igen, jól vagyok.
Mivel láthatóan nem volt beszélgetős kedvében, csendben ültek, amíg az
autóval végighaladtak a kis ösvényen, majd át a hídon. Tris BMW-je nem volt
a legjobb választás a burkolat nélküli utakon, de szenvtelenül viselte a
döccenőket és kátyúkat, miközben apró kavicsok pattantak fel a kerekek
fölötti térbe, és a gumik ropogva harapták az egyenetlen felületet.
Végül elérték a földesút végét, és rákanyarodtak egy szűk, bitumenezett
útra, amely kanyarogva kúszott végig a sziklás hegyoldalak közt. Tris Zoe-ra
pillantott, és meglepetten fedezett fel a kezében egy apró mobiltelefont.
– Ezt meg honnan szerezted? – kérdezte.
– Póttelefon – felelt az, oda sem nézve. A hüvelykujja ide-oda cikázott a
billentyűkön, miközben szöveges üzenetet fogalmazott.
– Azt hogy érted, hogy póttelefon? Úgy emlékszem, arról volt szó, hogy a
házban hagyjuk a telefonjainkat.
– Igen, de elfelejtettem, hogy ez nálam maradt. Régi vacak. Amolyan
végszükségre tartogatott pótkészülék.
Nem egy okostelefon, épphogy üzenetekre meg telefonhívásokra jó, de már
egy normális fényképet sem lehet vele készíteni.
Tris újra a telefonra nézett.
– Látom, most már van térerőd.
– De csak egy csík. A srácoknak üzenek, szeretném megtudni, minden
rendben van-e.
– A rendőrség inkább ne tudja meg, hogy nálad van -
mondta Tris. Ideges volt, amiért Zoe eddig nem említette a telefont. – Ami
azt illeti, talán még jobb, ha nem üzensz a gyerekeknek, mert a rendőrség
esetleg később ellenőrizheti a telefonos aktivitásunkat.
– Ne aggódj, ez egy feltöltőkártyás telefon. Ezt nem tudják lekövetni.
– Mikor lettél ekkora IT-szakértő? – A férfi egy fokkal idegesebb lett. – A kurva
életbe, Zoe, tedd már el azt a szart! Kapcsold ki!
– Elteszem, amint válaszolnak. – És mintha csak bűbájjal idézné meg a
választ, Zoe telefonjából előtör egy pingpong-labda hangja. – És már meg is
jött – lelkendezett.
– És akkor most kikapcsolnád végre ezt a szájbakúrt kütyüt? – csattant fel
Tris. Egy pillanatig sem hitte el, hogy a nő a gyerekeknek írt üzenetet. A
szemét az úton tartva figyelte tovább Zoe-t: látta, ahogy kikapcsolja a
készüléket, és belöki a táskája oldalsó zsebébe. Valahogy kénytelen lesz
elválasztani a táskájától, hogy szemügyre vehesse azt a telefont.
– Mielőtt bemegyünk a rendőrségre, megállhatnánk valahol, hogy
bepúderezzem az orrom? Nem ártana valahol megszabadulnom a ballaszttól
sem.
A férfi már épp azt akarta mondani neki, hogy valószínűleg sokkal
hitelesebbek volnának, ha teljesen zilált, sietős állapotban állítanak be, de
meggondolta magát. Ha megállnak, lehetősége nyílna megnézni a telefont.
– Aha, persze. Van egy töltőállomás Gormston külterületén. Ott
megállhatunk. Tizenöt perccel később már a benzinkútnál lassítottak.
– Nem tart sokáig – mondta Zoe. – Megyek, veszek egy üveg vizet is, ha már
megálltunk. Te kérsz valamit?
– A táskájáért nyúlt.
– Tessék, vidd a tárcámat – mondta Tris, mielőtt még felvehette volna. – Az
oldalában találsz némi készpénzt.
Én is kérek egy üveg vizet.
Zoe átvette tőle a tárcát, és elügetett a kút irányába.
Tris egy másodpercet sem vesztegetve merült el könyékig a táskában, és
szedte ki a telefont. Egy örökkévalóság volt, mire bekapcsolt, de végül
meghallotta a rövid bejelentkező dallamot, és életre kelt a kijelző.
– Nyomorult vacak! – átkozódott, miközben megpróbált rájönni,
hogyan tudja megnézni az üzeneteket. A készülék egy átkozott őskövület
volt.
Meglepve látta, hogy Zoe egy sor üzenetet váltott egy ismeretlen számmal,
amely mellett még név sem állt. Tris felnézett a benzinkútra, hogy
meggyőződjön róla, a nő
nem indult-e még el kifelé. Nem látta, így feltételezte, hogy még mindig a
mosdóban van.
Megnyitotta az üzenetláncolatot.

Elküldött üzenet: Minden ok?

Beérkező üzenet: Igen
Elküldött üzenet: Teljesen?
Beérkező üzenet: 100%

Tris fintorogva olvasta újra a párbeszédet. Ellenőrizte, nincs-e még több

üzenet, de nem volt, és a telefonkönyvben sem volt semmi, leszámítva ezt
az egy számot.
Kinyílt a kocsi ajtaja, amitől Tris felugrott ültében.
Baszdmeg! Zoe volt az. Sikeresen rajtakapta.
– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte, mikor behuppant az ülésbe. – A táskámban
kutattál? – Kikapta a kezéből a telefont.
Nem volt értelme tagadni, vagy úgy tenni, mintha az egyszerű kíváncsiság
vezérelte volna csupán.
– Szerettem volna tudni, kinek küldtél üzeneteket.
– Már mondtam. A srácoknak.
– Bőbeszédű egy párbeszéd volt.
– Tinédzserek. Mégis mire számítottál? – Kikapcsolta a telefont, és visszatette
a táskába. – Na, gyerünk, essünk túl rajta!

31.FEJEZET
Egy kutya ugat valahol a távolban. Tompán jut el hozzám a hang, mintha az
állat pár kerttel odébb volna, és a kerítések, a dupla ablakok lecsiszolnák a
hang élességét. Feszülten figyelem. Kiáltozást hallok, de az is távolról jön,
mint a vasárnap délelőtti focizás hangjai a házunk mögötti parkból.
De nem otthon vagyok. Nem a kanapém puha, kacsatollal tömött párnáin
szundítok, és nem szól lágy, meditációs zene a háttérben. Az agyamnak
szüksége van néhány másodpercre, hogy újrakeverje a tudatos és tudattalan
gondolatok pakliját, majd végül kiosztja a valós lapjaimat: köves talaj,
nedves lábak, heves sodrású víz.
Már teljesen tisztában vagyok a környezetemmel, amikor kinyitom a
szemem. A hátamon fekszem, a folyó partján. A bokámat nyaldossák a
hullámok, az arcomra esőcseppek permeteznek, jobbra fordítom a fejem, és
a folyót látom magam mellett száguldani. Mikor balra fordítom, meglátom
Alfie-t. Hanyatt fekszik, egyik karja a testén pihen, a másik kinyújtva. A
szeme csukva, a bőre sápadt, az ajka széle kékes árnyalatot vett fel.
A vízben landoltunk, tovább sodródtunk a zúgóban, és valahogy a túloldalon
köpött ki minket az áramlás.
Nem igazán értem, hogy kötöttünk ki itt.
A kutya abbahagyta az ugatást, a kiáltozás pedig egy hangra redukálódott.
Férfihang. Szemmel próbálom megtalálni a hangok forrását, és megpillantok
néhány alakot a folyó túlsó partján felsorakozva. Egy öltönyös, vízhatlan
kabátban álló fickó tölcsért formáz a kezével a szája előtt. Hallom a hangját,
de nem tudom kivenni a szavakat. A mellette álló férfin lila vízhatlan kabát
van, mellette egy kutya ül, ugyancsak lila kabátban.
Hegyimentők?
A kutya mellett egyenruhás rendőrök állnak, a hátuk mögött további alakok
igyekeznek a part felé, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
A megkönnyebbüléstől könnyezni kezdek, és a kövekre fektetem a fejem,
mikor magával sodor a kimerültség.
Csak egy dologra tudok gondolni: megtaláltak! Megmenekültünk! Teljesen
elveszítettem az időérzékemet, ahogy el-elkábultam, majd újra magamhoz
tértem, kimerülve az erőfeszítésektől, amivel kimenekítettem magunkat a
vízből, teljesen felöltözve, csontig ázva, gyanúm szerint egy enyhe
hipotermiával is gazdagodva időközben, ami csak felerősíti a fáradtságot.
Az elsősegélyképzésemből emlékszem arra, hogy a megmentés pillanata
lehet a legveszélyesebb. Az agy és a test ezen a ponton adják fel a túlélésért
folytatott küzdelmet a megmentés tudatából származó, hamis biztonságérzet
miatt, ezzel a mentést végzőkre hárítva minden felelősséget. Küzdők, hogy
éber tudjak maradni.
Most nem hagyhatom magam átcsúszni ezen a ponton.
- Alfie! – szólalok meg. – Alfie! Itt a rendőrség.
Minden rendben lesz. – Megmozdulok, megpróbálok felé nyúlni, de fájdalom
nyilall a karomba, és meggátolja a mozdulatot. Lenézek, és látom, hogy a
kezemet molyette kesztyűként borítja a vér. Nem hiszem, hogy el van törve:
tudom mozgatni az ujjaimat, de pokolian fáj.
Vagy újra elveszítettem az eszméletemet, vagy elaludtam a kimerültség
hatására – nem tudom bizonyosan, melyik következett be de már csak egy
helikopter mennydörgő hangjára leszek figyelmes a fejem fölött, a rotorokból
eredő légáramlatra, ami mindent felkorbácsol idelent, és vízpermettel szór
be.
Dobbanást hallok, két fekete bakancs jelenik meg a földön alig pár méterre.
Egy narancs kezeslábast és fehér sisakot viselő fickó siet oda hozzám.
Letérdel mellém, és biztatón a vállamra teszi a kezét, majd közelebb hajol,
hogy halljam, amit mond.
– Üdv. A nevem Rick, azért jöttem, hogy segítsek.
– A fiam, Alfie… segítségre szorul. Előbb neki segítsen, kérem.
Egyelőre semmit nem tudtak mondani Alfieról. Csak annyit közöltek, hogy
megfigyelés alatt tartják. Én viszonylag épségben megúsztam – a mentősök
nem találtak egy csonttörést, felszíni vágást vagy zúzódást sem, holott ezek
általában mind elő szoktak fordulni, ha valaki a vízbe zuhan. Alig vannak
sérüléseim. A legsúlyosabb ezek közül egy súlyosan kificamodott csukló, és
egy rendkívül cudar vágás a fejemen – ez utóbbi miatt meg kellett válnom a
hajamtól egy kis felületen, és kaptam pár sebzáró tapaszt.
Alfie sérülései azonban sokkal komolyabbak.
– Egyelőre altatásban tartjuk – ecseteli az orvos, mikor az ágya mellett
találkozunk az intenzív osztályon.
– Az agy fantasztikus szerv, az ilyen helyzetekben inkább pihen, hogy képes
legyen magát meggyógyítani. Reggel megvizsgáljuk CT-vel. Remélhetőleg
addigra már apadni fog a duzzanat is.
– Az ösztönei mit súgnak?
Az orvos együttérző pillantást vet rám.
– Orvos vagyok, nem tehetem meg, hogy az érzéseimre hallgatok. Nem
volna tisztességes dolog a részemről önnel szemben.
A térdemet takaró pléd szegélyével babrálok. A nővér ragaszkodott hozzá,
hogy tolószékben hozzon le, hiába próbáltam meggyőzni róla, hogy képes
vagyok a saját lábamon is lemenni. Csalónak érzem magam, miközben ide-
oda tologatnak.
– Önnek sem ártana visszatérnie a saját osztályára, Mrs. Montgomery –
jelenti ki az orvos. – Pihenésre van szüksége.
– Még valami – szólalok meg, mikor érzem, hogy mögöttem a nővér feloldja a
kocsi fékeit. – Andrea Jarvis hogy van? Fel fog épülni? Korábban már
megkérdeztem, de csak annyit tudtak mondani, hogy megmentették, és
ugyanitt ápolják. Ezen kívül nem tudok semmit.
– A barátja teljesen jól van – nyugtat meg az orvos. – Eltört a lába, és
hipotermiás, de ezt könnyen tudjuk kezelni. Nagy szerencséje volt
azzal a kiváló túlélőcsomaggal, amit mellette találtunk.
– Ezt örömmel hallom. Meg is látogatom holnap.
– Kérem, menjen, pihenje ki magát! – mondja. – Kó éjt, Mrs. Montgomery!
Még egyszer végignézek Alfie-n, mielőtt a nővér az ajtó felé fordítja a
tolókocsit. Olyan békésen fest az ágyon fekve. Már nagyon régóta nem
láttam ennyire kisimultnak az arcvonásait. Darren halála óta legalábbis nem.
Annyira szeretném, ha visszatérnének azok az idők, amikor az élet
egyszerűbb volt, amikor nem bonyolította semmi. Amikor Darrennel még
fiatal házasok voltunk, egy tipegővel az oldalunkon. Amikor még mindketten
fülig szerelmesek voltunk. Mielőtt még az élet túl nagy súllyal nehezedett
volna mindannyiunkra. És most úgy néz ki, teljesülni fog a kívánságom, de a
legkevésbé sem úgy, mint ahogy azt mindig is elképzeltem.
Letörlök egy könnyet, amely valahogy utat talált az arcomig.
– Minden rendben lesz vele – jelenti ki megnyugtatóan a nővér. – Reggel
eljöhet újra meglátogatni.
– Köszönöm. – Még egyszer, utoljára a fiamra nézek, mielőtt kitolnak az
ajtón, majd végig a folyosón. A nővér megpaskolja a vállamat, a gesztussal
próbálja tudatni, hogy minden rendben lesz. Nem mondok neki ellent.
Hadd élvezze a tudatot.

KEDD
32.FEJEZET
Ülök a székben, nézem a kórház elém táruló látványát, amikor bejön a nővér,
a kezében egy telefonnal.
– Adams nyomozó őrmester szeretne beszélni önnel.
Fontosnak tűnik.
Elveszem a telefont, és megvárom, amíg távozik a kórteremből.
– Seb?
– Hé, szia! – Balzsam a hangja, azonnal enyhíti a szívem fájdalmait. – Úgy
kellett tennem, mintha hivatalos rendőri ügyben hívnálak, különben soha
nem érlek el. Jól vagy?
– El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy hallhatom a hangod. –
A enyém elcsuklik az érzelmektől. –Annyira borzalmas volt ez a hétvége.
Elmondták, mi történt?
– Igen, édesanyád felhívott már. Megkereste a rendőrség, de elment nyaralni,
és beletelik némi időbe, mire újra hazatér. Felhívott, és megkért, hogy jöjjek
fel.
Ha tudtam volna, mi a helyzet, hamarabb jöttem volna.
Sajnálom.
– Ne sajnáld! Nem tudhattad. Anya jól van?
– Igen. Természetesen aggódik, és zaklatott, amiért meg kell várnia a
következő repülőjáratot.
– Elmondták, mi történt Joanne-nel? – Remegni kezd az alsó ajkam.
– Nos, nem egészen. Nem kötöttek sok mindent az orromra, de diszkréten
rákérdeztem erre-arra… Tudom, mi történt.
Feltűnik a habozása.
– Mit hallottál?
– Hogy Joanne meghalt. A férje, Tris, ugye…?
– Igen, Tris.
– Tris és Zoe megjelentek a gormstoni rendőrőrsön, és bejelentették Joanne
halálát és Andrea eltűnését.
– És én? Rólam mit mondtak? – A régi távolsági hívások műhold okozta
jelkésésére hasonlító tétovázástól kongani kezdenek a vészharangjaim. –
Seb, mondd el!
Mit mondtak rólam?
– Nézd, Carys, nem szeretném, ha pánikba esnél, jelenleg minden csak
szóbeszéd. A rendőrség fel fog tenni neked pár kérdést.
– Oké… Trist és Zoe-t egymástól külön hallgatták ki, ami teljesen megszokott
eljárás. De mindketten ugyanazt mondták el.
Visszanyelem a torkomban gyülemlő feszültséget, aminek egyetlen oka az,
hogy Seb képtelen egyenesen beszélni, és egy újabb szünet után így
folytatja: – Azt mondták, te láttad utoljára élve Joanne-t, és hogy veszekedtél
vele. Tris azt mondja, már egy ideje nézeteltérés volt köztetek. Azt mondták,
leléptél, és magaddal vitted Alfie-t is. Igaz ez?
Most rajtam a tétovázás sora.
– Nagyjából. Nos, igen, ez az igazság, de nem úgy, mint ahogy az ebből
kitűnik.
– Ennél meggyőzőbbnek kell lenned, amikor a helyi rendőrség odamegy,
hogy kikérdezzen – mondja Seb.
– Ezt meg hogy érted?
– Pillanatnyilag nem túl fényesek a kilátásaid.
– De nem is csináltam semmit! – Meglep a hangerő, amin megszólalok.
Visszafogom magam. – Nem én öltem meg Joanne-t. Tris volt az, vagyis azt
hiszem, ő volt. Az Isten szerelmére, viszonyt folytatott Zoe-val. Pénzügyi
gondjai vannak. Egyedül ő profitálhat a halálából.
– Hé, hé, Carys, csillapodj le! Ide hallgass, megpróbálok odaérni, mielőtt
kihallgatna a rendőrség, de ha nem sikerül, maradj végig nyugodt, amikor
kérdeznek. Ne húzd fel magad, mert azzal csak magadnak ártasz.
– Sajnálom, de annyira szörnyű volt ez a hétvége. – Visszajön a nővér,
mielőtt folytathatnám. Bocsánatkérő
arccal néz rám, és a telefon felé bök a fejével. – Most mennem kell. A nővér
kéri vissza a telefonját. Köszönöm, hogy felhívott.
– Rendben. Jusson eszedbe, amit mondtam. Maradj nyugodt, mondd el nekik
az igazat, és minden rendben lesz. Erre mérget vehetsz. Szeretlek, Carys.
Nem válaszolhatok. Akkor sem tudnék kinyögni egy szót sem, ha a nővér
nem lenne itt. Elsodornak az érzelmeim, homlokkal a kezemre dőlök, és
szorítok, hogy Seb gyorsan ideérjen. Most nagy szükségem van rá.
Hálás vagyok a telefonhívásért, annak ellenére, hogy teljesen szétestem
miatta. Felbátorít a tudat, hogy jelenleg is úton van felém, és bár nem várom
tűkön ülve a kihallgatásomra érkező helyi rendőröket, legalább fel vagyok
rájuk készülve. Megpróbálom eldönteni, milyen magatartást vegyek fel, de
miután több verziót is fontolóra vettem és elvetettem, arra a következtetésre
jutok, hogy valószínűleg az a legjobb, ha magamat adom. A rendőrök
kétségtelenül átlátnának minden kísérleten, amivel más fényben igyekszem
magamat feltüntetni, és ezzel csak arról győzném meg őket, hogy igenis van
rejtegetnivalóm.
Nem kell sokat várnom a közeg látogatására. Nem tudom eldönteni, ezt jó
ómennek tekintsem-e, vagy rossznak.
– Üdvözlöm! Mrs. Montgomery?
A székemben megfordulva egy első látásra a negyvenes éveit taposó férfival
kerülök szembe. – Igen.
Üdv! – válaszolok, közben a vonásait veszem szemügyre: a sötét, oldalt
őszbe forduló hajat, a barátságos szempárt, amely kétoldalt csupa szarkaláb
lesz, amikor elmosolyodik.
– Üdvözlöm. Matt Chilton főfelügyelő vagyok. – Előveszi rendőrigazolványát.
Bólintok, mire visszateszi kabátja belső zsebébe. – Szólíthatom Carysnek?
– Igen, persze.
– Hogy érzi magát? – kérdezi.
– Jól. A körülményekhez képest. – Megigazítom a térdemre borított takarót,
inkább csak pótcselekvésként, mint erkölcsösségtől hajtva.
– Szabad? – Chilton a szoba sarkában álló műanyag szék felé mutat. Bólintok,
mire egy kézzel felemeli, közelebb hozza, majd leteszi velem szemben. Leül,
újra elmosolyodik, majd beszélni kezd. – A nővér azt mondja, beöltötték a
sebeit.
Az ujjbegyeim ösztönösen indulnak a fejemen levő
kötés irányába. Enyhén megérintem az öntapadós, négyszögletes tapaszt. –
Három öltés, meg némi ragasztó. A kimondottan csábos frizurát nem is
említve.
– Minden tekintetben nagy szerencséje volt – mondja.
– Csakugyan? – A szalaggal szegett plédet idegesen babráló kezeimet
bámulom, miközben igyekszem megszabadulni a folyón történtekről őrzött
állóképekről.
– Carys! – A főfelügyelő hangja utat vág magának a gondolataim között. –
Tegnap délután Tris Aldridge és Zoe Coleman besétáltak a gormstoni
rendőrkapitányságra, és jelentették, hogy Joanne Aldridge elhunyt. Mr.
Aldridge nagyon zaklatott volt, ami nem is meglepő. Mindketten azok voltak.
Ezen kívül jelentették Andrea Jarvis, illetve az ön és a fia, Alfie Montgomery
eltűnését is. Azért vagyok itt, hogy megpróbáljuk felgöngyölíteni, mi is
történt pontosan.
– Igen, ezt mind értem. – Fáraszt ez az atyáskodó modor.
– Tris és Zoe mit mondtak el?
– Ezt jelenleg nem mondhatom el önnek. Most elsősorban az ön verzióját
szeretném megismerni az eseményekről.
– Letartóztatta Trist?
– Egyelőre csak kérdezősködünk. Senkit nem tartóztattunk le. Még. – A
hangja sziklaszilárd, ahogy a tekintete is.
– Nos, Carys, fel kell tennem önnek néhány kérdést.
– Oké.
– Végig tudná venni nagy vonalakban a hétvége eseményeit? Csak hogy az
ön nézőpontjából is megismerjem őket.
Mély levegőt veszek. Eszembe jutnak Seb szavai korábbról: maradj nyugodt,
és mondd el a rendőröknek, pontosan mi történt.
– A barátom, Joanne Aldridge hívott meg hétvégére.
Pénteken dél körül értünk oda a majorhoz. Mindenki kiváló hangulatban
volt.
Megebédeltünk, majd elmentünk sétálni egyet. Este a házban ültünk, és
beszélgettünk. Szombat reggel egy hosszabb túrára indultunk az Archer’s
Fall felé.
– Milyen volt a társaság általános hangulata?
– Nem volt vele gond. jól éreztük magunkat. – Ez elég pofátlan hazugság, de
nincs energiám arra, hogy beavassam a hétvége minden mozzanatába. Nem
tudom, Chilton mi mindent hallhatott, és úgy döntök, a legfontosabb,
legminimálisabb tájékoztatásra szorítkozom. – Innen jómagam, Zoe és
Andrea kajakkal tértünk vissza a majorhoz.
– Joanne nem?
– Nem. Ő gyalog tette meg a visszautat, legalábbis tudomásom szerint.
– Miért döntött így?
– Megvárta, míg mindannyian leereszkedünk a folyópartra. Azt mondta, jó
móka lesz. Kihívás.
Gondolom, arra volt kíváncsi, vissza tudunk-e jutni segítség nélkül.
– Ez egy afféle szabadtéri kalandhétvége volt, jól tudom?
– Olyasmi. Mint már említettem, mindent Joanne tervezett el. Meglepetésnek
szánta.
– Oké. És mi történt, amikor visszaértek a majorba?
– Teáztunk. Joanne és én a hátsó kertben megbeszéltünk valamit. Én
visszamentem, később pedig Zoe ment ki megkeresni Joanne-t. És ekkor
találta meg… holtan.
– Ha visszamehetnénk egy megállót: ön és Joanne mit beszéltek meg, amikor
odakint tartózkodtak?
– A gyerekeinkről volt szó.
– Zoe Coleman azt mondta, veszekedést hallott odakintről. Erről mit tud
mondani?
Érzem, ahogy a hőség szétárad a nyakamban, és egészen biztos vagyok
benne, hogy az arcom is éppen a tűzpiros határán van.
– Nem volt semmi különös, csupán egy véleménykülönbség a fiammal, Alfie-
val kapcsolatban. – Egy másodperces szünetet tartok, hogy lenyeljem a
torkomban duzzadó bűntudatgombócot. – Végül én vetettem neki véget.
Lopva a felügyelőre nézek, aki egy ideig az eddig hallottakon tűnődik. Nem
tesz megjegyzéseket, csak bólint, mintha levonta volna a konklúziókat.
– Amikor Andrea Jarvisszel elhagyták a majort, és segítségért indultak, Mrs.
Jarvis állítása szerint vitába keveredett vele. Ez igaz?
– Öö… igen. Bár nem volt túl heves. – Megütközök a hirtelen irányváltástól.
– Milyen szavakkal írná le? Jelentéktelen?
– Úgy is mondhatjuk.
– És miről vitatkoztak Mrs. Jarvisszal?
– Fontos ez? Egyáltalán hogy kapcsolódik ide? – A szavak úgy dőlnek ki
belőlem, mielőtt észbe kaphatnék, hogy mit mondok. – Sajnálom, igen
nehezen tudom kezelni ezt az egészet.
– Ezt teljességgel megértem. De attól tartok, ezeket a kérdéseket fel kell
tennem – válaszol Chilton. Úgy tűnik, őszintén sajnálja. – Szóval, ha tudna
esetleg válaszolni…
– A gyerekeinkről. Róluk szólt a vita. – Szinte duzzogásnak hat, amikor
kibököm a választ. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel nemigen nyerhetem el
a főfelügyelő jóindulatát. – Sajnálom, nagyon ki vagyok merülve – mondom,
megpróbálva legalább egy kicsit szépíteni a helyzeten.
– Ebben egészen biztos vagyok. Még néhány kérdésem van csak, utána
hagyom pihenni – válaszol. – Amikor Tris Aldridge megjelent a majornál, miért
döntött úgy, hogy elmenekül tőle és Zoe Colemantől?
– Amikor visszatértem a házhoz, hogy segítséget kerítsek Andrea számára,
Tris már ott volt Zoe-val. Igen különös volt a légkör, semmit sem éreztem
természetesnek. Vissza akartam menni és segíteni Andreán, ezért akartam
meggyőzni Zoe-t, hogy tartson velem, de nem volt hajlandó. Tris nem
mondott semmit, viszont a vállán nyugtatta a kezét, és meggátolta, hogy
felálljon. Zoe hang nélkül a „Menj segítségért” és a „Fuss!” szavakat tátogta
felém.
– Ekkor menekült el?
– Elmentem a kertbe, és kerítettem egy mászókötelet, Tris pedig követett –
magyarázom. – Útközben felvettem a konyhából egy adóvevőt, és
megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a vadőrrel… legalábbis akkor úgy
gondoltam, egy vadőrrel beszélek. Mint kiderült, végig Tris volt az.
– Mr. Aldridge azt mondta, ezt tréfának szánták. A felesége találta ki az
egészet.
Vállat vonok.
– Nem tudom. Lehetséges, de ezúttal rémült voltam, és… – Elakad a hangom.
Szégyellem magam, amiért Zoe-t hátrahagytam, annak ellenére, hogy jól
tudtam, nem fog tudni olyan gyorsan futni, mint én.
– Tehát ekkor menekült el? – Sarkall a folytatásra Chilton.
Lecsillapítom magam, és válaszolok.
– Igen. Fel, az erdő felé. Tudtam, hogy képes leszek legyorsulni Trist.
– Értem. – Nem tudom, egészen pontosan mit ért, de folytatja, mielőtt még
bármi egyebet mondhatnék. – Tudta, hogy Tris Aldridge megbeszélte a
feleségével, hogy aznap ellátogat a majorba?
Megrázom a fejem.
– Joanne egy szóval sem említette. Azt hittem, csak mi négyen leszünk ott,
de mindig is imádta a meglepetéseket.
– Mit gondol, miért kérte meg Trist, hogy csatlakozzon?
Egy vállvonással adom értésére: képtelen vagyok választ adni. Chilton
összekulcsolja a kezét, a könyökét a térdén nyugtatja.
– Mr. Aldridge azt mondja, a felesége feszült volt a hétvége miatt. Különösen
annak tükrében, hogy önök ketten nemrég vesztek össze egymással.
– Ó, az isten szerelmére, de hát mi mást is mondana?
-Újra észbe kapok. – Semmi gond nem volt Joanne és köztem.
– Nem vesztek össze?
– Nem. Az utóbbi időben nem. Volt köztünk régebben egy nézeteltérés, de
annak pontot is tettünk a végére.
– Ez volna az a nézeteltérés, amely az ő lányával és az ön elhunyt férjével
kapcsolatos?
Eltátom a szám, akár egy aranyhal. Biztosan Tris mondta el neki,
máskülönben honnan tudná? – Az nem volt több puszta félreértésnél. A
lányuk teljesen belezúgott a férjembe, aki tanár volt azon a főiskolán, ahol a
lány tanult. Semmi nem történt köztük. Mi pedig megbeszéltük az egészet
Aldridge-ékkal.
– Hadd lássam, jól értem-e. Önnek és Joanne Aldridge-nek a lányával
kapcsolatos ügy miatt már van közös előtörténetük, ezen a hétvégén
összeveszett Joanne-nel, és ön látta őt élve utoljára. Ezen felül Andrea
Jarvisszel is összeveszett, szintén a gyerekekkel kapcsolatban. Továbbá volt
egy vitája Tris Aldridge-dzsel is. Nekem úgy tűnik, itt van egy közös nevező.
Gyakran veszik össze a barátaival?
– Nem! Az ön szájából ez most rosszabbul hangzik, mint amilyen valójában.
Szótlanul szegezzük egymásra a tekintetünket. Nem tetszik a beszélgetés
iránya, sem az a nézőpont, ahonnan a főfelügyelő megközelíti.
– Esküszöm, soha semmit nem tettem, amivel ártanék Joanne-nek. Élt, mikor
elváltunk.
– Oké, foglalkozzunk inkább azzal, ami a folyón történt. Ön és a fia úgy
döntöttek, elviszik a kajakokat.
Miért?
Ismét felkészületlenül ér a hirtelen irányváltás. Csak arra tudok gondolni,
hogy szándékosan egy hibámra, egy baklövésre utazik ezzel. Erőnek erejével
igyekszem összpontosítani a sajgó fejfájásom ellenére.
– Aggódtam, hogy Tris elkaphat minket, ha gyalog nekivágunk az útnak, és
nem volt egyéb közlekedési eszközünk sem. Telefonjaink sem. Semmi. –
Lehajtom a fejem, végigsimítok a térdemre terített pléden, megpróbálok a
kezemről minden izzadtságot eltüntetni.
– Ön komolyan úgy gondolta, veszély fenyegeti Tris Aldridge részéről?
– Igen. Mint mondtam is, Zoe azt jelezte, meneküljek.
Féltem tőle. Rettegtem attól, mit tehet Alfie-val. Már korábban megpróbált…
a bőröm alá férkőzni. Azt hiszem, fel akart lógatni, és az egészet
öngyilkosságnak akarta beállítani. – Az utolsó pár szót már csak suttogva
mondom ki. Mivel már annyi minden történt azóta, alig volt érkezésem
egyáltalán fel is fogni, mit akart Tris tenni velem. Azóta a legfőbb célom az
életben maradás és Aliié megmentése volt.
Hirtelen teljes súlyával nehezedik rám a valóság. Tris Aldridge nem csak a
feleségét akarta holtan látni, de engem is, hogy aztán rám tudja akasztani a
gyilkosságot, az öngyilkosságot pedig a bűntudatom eredményének
állíthassa be. Nyelek egy nagyot, igyekszem kipislogni a könnyeket a
szememből.
– Csak nyugodtan – siettet Chilton. – Ha készen áll, mondja el, mi történt,
miután Alfie-val együtt beszálltak a kajakokba. Egy kajakban eveztek, vagy
kettőben?
– Ugyanabban voltunk, de magunkkal vittük a másikat is, hogy Tris ne tudjon
vele utánunk indulni.
Úgy terveztük, valamivel lejjebb majd eloldjuk.
Megrohannak a zúgó víz, a sodrás zajának, a szél hidegének emlékei. Egy
pillanatra behunyom a szemem.
Nem akarom, hogy az emlékek visszarepítsenek oda.
Távol kell maradnom. Leírhatom, de nem szabad újra elevenen átélnem.
– Ne haragudjon, olyan nehéz ez… szóval: minden teljesen rendben volt,
amíg nem értünk el egy kanyarulatig. Zúgok jöttek utána, az áramlás egyre
erősebb lett, a víz kavarogva csapódott a szikláknak és köveknek. Nem
tudtunk kievezni a sodrásból, ami vitt minket tovább. – Szünetet tartok, és
számolni kezdek magamban, míg az érzelmeimet próbálom féken tartani.
Egy… kettő… három… levegő. Meg tudom csinálni.
Muszáj megcsinálnom.
– A kajak elejében volt, vagy a végében? – kérdezi Chilton, lágy, mégis
szilárd hangon. Egy olyan ember hangján, akit nem lehet figyelmen kívül
hagyni.
– Én ültem elöl, Alfie hátul. Erősebb nálam. – Bukfencezik egyet a gyomrom,
és attól tartok, a reggelim retúrjegyet akar váltani odalent. Újra segítségül
hívom a bennem növekvő szorongás kezelésére elsajátított technikákat. –
Nem volt más választásunk, mint felkészülni, és remélni a legjobbakat. Nem
tudom, ezután mi történt pontosan. A zajra emlékszem. És arra, hogy Alfie-t
hallom kiáltozni, de nem tudom, mit mondhatott.
Majd hirtelen esést éreztem. Olyan volt, mint a vidámparkokban azok a
rönkcsúszdák. Egy másodpercig a levegőben voltunk, majd újra
visszazuhantunk a vízbe.
Biztosan eltaláltunk egy sziklát, mert hirtelen kirepültem a csónakból, és
elmerültem.
– Volt mentőmellénye?
– Nem, azokat a majorban hagytuk. Nem volt időnk elhozni őket.
– El is ájult közben valamikor?
– Nem tudom, nagyon homályos az egész.
Emlékszem, azt éreztem, hogy a sodrás húz lefelé, a felszín alá. Azt hittem,
kiszakad a tüdőm. Szikláknak ütődtem, teljesen elveszítettem az
irányérzékem. Aztán valahogy visszasodródtam a vízfelszínre. Körbenéztem,
Alfie-t kerestem a szememmel, de nem láttam sehol. Alig tudtam a felszínen
maradni abban a sodrásban…
Elhallgatok. A tüdőmre mintha satu feszülne. Sírni akarok, szabadon engedni
az érzelmeimet, a testi és lelki fájdalmat.
Annyira nehéz az egészet féken tartanom. Újra zsebkendő után kezdek
turkálni, de a doboz megcsúszik a Formica bútor felületén. Chilton megállítja
a csúszást, beletúr a dobozba, majd átnyújt egy zsebkendőt.
– Nem sietünk sehova. Eddig nagyon jól haladunk.
Többször is megtörlöm a szemem és az orrom, mielőtt képesnek érzem
magam a folytatásra. – Ekkor láttam meg Alfie-t arccal lefelé. Felém sodorta
a víz. Sikerült megkapaszkodnom egy kőben, így egy helyben tudtam
maradni, és megragadtam a kabátja ujját, amikor elhaladt mellettem. Kis
híján elveszítettem, de valahogy mégis sikerült kihúznom az áramlásból.
Még több emlék árasztja el a tudatomat. Állóképek.
Egyik sem akar a többihez kapcsolódva teljes, koherens elbeszélést alkotni,
mind csupa töredék, összekeveredve, teljesen téves sorrendben.
– Hogy sikerült mindez sérült csuklóval? – kérdezi.
A szavak kirántanak a gondolataim fogságából.
Üresen meredek rá. Hogyan sikerült? Vállat vonok.
– Elképzelésem sincs. Még a fájdalomra sem emlékszem. Gondolom, átvette
az irányítást az anyai ösztön, amelynek köszönhetően a saját gyermekünk
életben tartása prioritást élvez minden más előtt. Nem emlékszem másra,
csak arra, hogy hátrafelé húzom a vízben, ki, a part irányába.
– Azon az oldalon sekély volt a part. Nagy mázlija volt.

Mázli? Szerencsém van, hogy életben maradtam?

Lehet, de ez nem jelenti mindenképp azt, hogy más tekintetben is mázlis
lennék. Immár együtt kell élnem azzal, ami történt, és ezt nem nevezném
szerencsésnek.
– Az orvosok beszéltek már önnel Alfieról?
Leveszem róla a tekintetem, a fák koronáját vizsgálgatom az ablakon át. A
szívem valahol a földszinten lehet, a lelkemet uraló boldogtalanság súlya
szinte túl nagy teher, cipelni is képtelenség.
– Igen – sikerül kinyögnöm a választ.
– Elég nagy ütés érte a fejét – mondja Chilton. – Kétségtelenül a zúgó egyik
kiálló sziklájának ment neki.
Látta, mi történt?
Lassan nézek végig az ablakon túl elterülő tájon, lassan fordítom vissza a
fejem, míg végre újra a felügyelőt nézem.
– Minden tele volt sziklákkal. Akármelyikbe beüthette a fejét. Minden olyan
gyorsan történt… – elhal a hangom, mikor hirtelen és váratlanul
megrohannak a könnyek. A kezemben tartott zsebkendő puha és nedves.
Összezárom rajta az ujjaimat, olyan szorosan, hogy először nem is érzékelem
a fájdalmat. A körmeim belemélyednek a tenyerembe, de csak akkor nézek
le, amikor már valami meleg és nedves ér a bőrömhöz – a vért látva fogom
fel, mit tettem magammal.
Riadtan kiáltok fel, és eldobom a zsebkendőt, ami a térdemnek érve halkan
hullik le a padlóra. Élénkvörös, gyűrött vérgombóc.
– Hé, Carys, jól van?
Megrezzenek, mikor valami a karomhoz ér. Felnézek, és csak akkor fogom fel,
hogy a felügyelő volt az. Fölém hajol, puhán a karomra teszi a kezét. Lenézek
a zsebkendőre. Ezúttal nem látok vért, csak egy fehér, gyűrött
papírgalacsint.
– Azt… azt hittem… – Újra Chiltonra nézek, majd vissza a kendőre. A kezemet
nézegetem. Vérnek nyoma sincs. – Sajnálom, nem érzem magam túl jól.
– Carys, higgye el, tudom, milyen nehéz helyzet ez, de muszáj
rekonstruálnom az események láncolatát. – Együttérző mosolyt villant rám,
majd újra megszólal, a hangja csupa lágyság és empátia. – Ha emlékszik
még valamire, kérem, nyugodtan mondja el. A tapasztalatom szerint az
extrém helyzetek extrém tetteket is szülnek.
Olyan tetteket, amelyeket átlagos körülmények között még csak fontolóra
sem vennénk. Tudom, hogy mennyire ijesztő, de ha emlékszik még bármire,
az nagyon sokat segítene a munkánkban.
Ezúttal egyenesen Matt Chilton főfelügyelő szemébe nézek.
– Sajnálom, de csak erre emlékszem, semmi többre.

33.FEJEZET
Chilton főfelügyelő már vagy húsz perce elment. A kórház ablakából néztem,
ahogy távozik, majd átmegy az úton a szemközt levő parkolóba. De csak
rövid haladékot kaptam: azt mondta, később küld még ma valakit, aki
felveszi a hivatalos vallomásomat. Megkért, hogy ne hagyjam el a környéket,
arra az esetre, ha újabb kérdései volnának. Tudok a sorok között olvasni: én
vagyok az első számú gyanúsított, és időt akar nyerni, amíg nem gyűjt össze
még több bizonyítékot.
Megkértem Sebet, hogy vegyen egy olcsó, feltöltőkártyás telefont. Az
enyémet megtalálták a majorban, és jelenleg is vizsgálat alatt áll. Chilton azt
mondja, ez mind az eljárás része, és a többi telefont ugyanígy átvizsgálják.
Úgy fest, nem teljesen rám koncentrálnak.
Hallom a hátam mögött nyílni a szobám ajtaját.
Megfordulok, a délelőtti csésze teámra számítok, így eléggé meglep, mikor
az ajtóban megjelenik egy hatalmas virágcsokor, ami elég nagy ahhoz, hogy
eltakarja azt, aki hozta. Először Sebre tippelek, és a hangulatom is rózsásabb
lesz valamivel, de mikor megnézem a farmert és az edzőcipőt, rájövök, hogy
egyiket sem ismerem.
– Szia, Carys – hallom a látogató hangját. Lejjebb engedi a csokrot, majd
elmosolyodik. – Meglepetés.
– Tris! – Ki akarok ugrani a székemből, de a karomba csöpögő infúzió
megakadályozza.
Odasétál, majd tétovázás nélkül arcon csókol. Ha észre is vette, hogy
összerezzentem az érintésétől, nem adja semmi jelét.
– Jó látni téged – mondja olyan könnyedséggel, amitől kénytelen vagyok
felidézni a hétvége történéseit.
– Hogy érzed magad? – folytatja, közben odamegy a kézmosóhoz, és
bedugaszolja, majd feltölti vízzel, és beleteszi a virágokat.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezem, miután végre megtalálom a hangomat.
– Beszélnem kell veled. – Leül ugyanoda, ahol alig egy órája Chilton ült.
– Én viszont nem akarok veled beszélni. Menj! Most.
Ülve marad.
– Tudom, hogy azt gondolod, közöm volt Joanne halálához, de esküszöm, ez
nincs így.
– És miért kéne hinnem neked? – vágok vissza, az ajtó felé pislantva; azt
kívánom, bárcsak Seb most azonnal belépne rajta.
– Mert ennél azért jobban ismersz.
– Igen?
– Hát persze.
– Akkor miért akartál megölni?
Hitetlenkedő nevetést hallat.
– Mi a fasz? Megölni? Téged? Úristen, Carys, ezt meg ugyan honnan szedted?
– Üldöztél. Végig azon a kibaszott erdőn. Megpróbáltál levadászni, mint
valami vadállatot. Azután pedig megfenyegettél, azt mondtad, ha nem
megyek vissza, valami történni fog Alfie-val.
– Nézz már egy kicsit magadba! – feleli, és továbbra is hitetlenkedve néz
rám. – Azért üldöztelek, mert aggódtam érted. Láttam, hogy teljesen
kikészültél, teljesen paranoid lettél. Eleve, csak úgy bemenekülni az erdőbe?
Aggódtam, hogy valami bajod esik. És ezért üldöztelek csupán.
– Nem, nem, ez nem igaz – mondom, közben újrajátszom magamban az
egészet. Egyértelműen üldözött, és nem az én érdekemben tette. Igaz?
– Carys, gondolkodj! Mikor fenyegettelek meg? Mit mondtam?
– Nálad volt az adóvevő, eljátszottad, hogy te vagy a vadőr, és azt mondtad,
segítesz nekünk.
– Igen, ezt mondtam, de csak azért, mert Joanne megkért rá.
– Akkor miért válaszoltál a legutolsó alkalommal is, amikor kijöttél utánam a
kertbe?
Fájdalmas arccal néz rám.
– Ne haragudj! Ízléstelen volt a részemről. Nem gondolkodtam teljesen
tisztán. – Végigsimítja a haját. – Remélem, tudod, hogy Joanne ötlete volt,
hogy eljátsszam a vadőrt? De esküszöm neked, fogalmam sem volt arról, mi
történt, amikor először hívtál. Tényleg azt gondoltam, hogy ez is a játék
része, joanne azt mondta, bármit is hallok, csak játsszam a szerepem. Én
csak azt tettem, amire megkért. Legalábbis így hittem.
– Micsoda? – Megrázom a fejem. Kezdem kétségbe vonni az elképzeléseimet.
– De valamit terveztél Alfie ellen.
– Mikor? Esküszöm neked, Carys, soha nem ártanék annak a srácnak.
Istenem, így is épp elég sok mindenen ment keresztül. Tudod, mennyire
nagyra tartom.
Egyszerűen csak a tudtodra akartam adni, hogy ott van.
– Hazudsz.
– Nem hazudok. Gondolkodj, Carys, mikor mondtam, hogy ártani fogok Alfie-
nak?
Megpróbálom előkotorni az emlékeim közül a beszélgetést, amit az adóvevőn
folytattunk. Nem tudom beazonosítani pontosan azt a pillanatot, amikor Tris
megfenyegette Alfie-t. Miért nem? Még mélyebbre ások a tudatomban, de
semmi eredménye. Nem emlékszem semmilyen fenyegetésre a részéről,
nem emlékszem ilyen tartalmú kifejezésre. A kétség apró labdája egyre
nagyobbra duzzad, egyre gyorsabban halad, miközben megpróbálom
felidézni a pontos fenyegetést, rendre sikertelenül.
– Mondtál valamit. Nem emlékszem már, teljesen összezavarsz.
– Azért nem emlékszel, mert nincs is mire emlékezni -
mondja hűvös őszinteséggel, amitől csak még jobban szorongok. Egészen
biztos vagyok benne, hogy látja a kétségeimet, a bizonytalanságomat a
tekintetemben.
Kérdőn vonja fel a szemöldökét. – Nem fenyegettelek meg, igaz?
– Bolondot csinálsz belőlem – mondom. Minden egyes szó csupa
frusztráltság. Kihúzom magam ültömben. – Menj el innen! Ideje távoznod. Ha
nem mész, hívom a nővért.
– Ne idegesítsd fel magad! – mondja. – Nem tesz jót.
– Komolyan mondom – felelem, ügyeimen kívül hagyva a színlelt
aggodalmat. A mellettem levő asztalon álló hívó felé nyúlok, de Tris gyorsabb
nálam, és elhúzza mellőlem az asztalt. – Mit akarsz? – kérdezem, és árulkodó
jeleket keresek az arcán.
– Szeretném biztosan tudni, jól vagy-e. Elég súlyos sokkban volt részed a
hétvégén, nem is beszélve a súlyos, fejedet érő ütésről. Aggódom érted. –
Nem érzek őszinteséget a szavaiban.
– Lószart! – csattanok fel.
– Kérlek, maradj nyugodt! Ne spannold fel magad…
újra!
– Azt hogy érted, hogy újra?
– Akkor is kikészültél, amikor megláttál a háznál. Tudom, min mentél
keresztül, és… mennyire megingathatott a hatása. – Tris szorosan összezárja
az ajkát, és oldalra billenti a fejét, amit egyfajta együttérző gesztusnak szán.
– Egy barátot holtan találni, ez egészen biztosan megbolygatja az ember
agyát. Különösen, ha korábban már küszködtél mentális problémákkal.
– Nem tudom, miről zagyválsz.
– Jaj, dehogyisnem. Amikor Darren felkötötte magát, nem voltál túl jól.
Emlékszem, Joanne, Isten nyugosztalja – vet keresztet – elmondta,
hogy utána antidepresszánsokat szedtél.
– Ehhez neked semmi közöd – sziszegem. Igyekszem elpalástolni, milyen
mélyen fáj a tudat, hogy Joanne így visszaélt a bizalmammal. Senki másnak,
még Andreának sem mondtam el, hogy antidepresszánsokat szedek.
Joanne is csak véletlenül tudta meg. Egyik nap kiestek a tabletták a
táskámból, ő meg észrevette. Utána folyton azokról kérdezősködött, én pedig
úgy éreztem, muszáj megosztanom vele. Akkoriban megkönnyebbülést
éreztem, most viszont azt kívánom, bárcsak ne bíztam volna meg benne.
Naivitás volt.
Szégyelltem, hogy gyógyszereket szedek. Gyengének, megalázottnak
éreztem magam, ráadásul mellékhatásai is voltak: teljesen eltompította az
érzékeimet, majd a letargia és az általános kimerültség vált normálissá.
Nehezebbé vált döntéseket hoznom. Mindez meggyőzött arról, hogy jobban
járok, ha felhagyok a gyógyszerek szedésével. Eleinte nehézségeim voltak,
de találtam egy internetes oldalt, ahonnan sikerült béta-blokkolókat vennem.
Névtelenül. Nem ítélkezett fölöttem senki, és nem kellett rendszeresen
orvoshoz járnom, ahol csak kérdésekkel ostromoltak volna. Az online
forrásom lehetővé tette, hogy egyedül folytassam a harcot. Épp úgy, ahogy
Alfie-val is egyedül küzdök. Épp úgy, ahogy az életemmel küzdők, minden
áldott nap.
– Igen, kemény volt Joanne-t holtan látni, de egy percig se hidd, hogy össze
is törtem miatta – válaszolom neki. – Tudom, mit szeretnél elérni, de nem fog
sikerülni.
Az én szavam áll szemben a tiéddel.
– Nos, nem egészen – mondja. – Nem feledkeztél meg valakiről? Zoe-ról?
Óvatos szemmel fürkészem.
– Zoe a barátom, ki fog mellettem állni.
– Ugyan, ne butáskodj, Carys, ne játszd el a hülyét!
Zoe már elmondta a rendőrségnek, mennyire zaklatott és irracionális volt a
viselkedésed egész hétvégén.
– De nem volt az – vágok vissza. – Sőt, én hoztam meg az összes döntést.
– Mondod te.
– Baszódj meg! Takarodj el a picsába! Nem vagyok köteles tovább hallgatni a
baromságaidat!
Tris feláll, és tarkóra kulcsolt kézzel az ablakhoz sétál.
– Szívás az egész – mondja. – Bárcsak Zoe Hammertonban maradt volna, és
nem költözött volna ide, Chichesterbe. Akkor ez az egész slamasztika ki se
alakul.
Nézem, ahogy felmarkolja a hívót, és megnyomja a kék kört, a közepén egy
ápoló sziluettjével, de az agyam csikorogva próbálja feldolgozni, amit az
imént mondott.
– Hammerton? Zoe Hammertonban élt? – kérdezem.
Tris felnéz.
– Igen, Hammertonban. Miért?
Nem válaszolok, túlzottan elfoglal a pontok összekötése, az eddig számomra
ismeretlen összefüggések megtalálása.
Apró, látszólag ártalmatlan, egymástól független részletek kezdenek a
helyükre kerülni. Hogy a fenébe történt ez? Miért nem vettem észre?
Kitárul a kórterem ajtaja, és sebesen belép rajta egy nővér.
– Minden rendben van?
Magamra hagy a beszédkészségem, az agyam közel rövidzárlatos állapotba
kerül a gondolatok és képek viharától egy olyan hellyel kapcsolatban, amiről
azt hittem, már soha semmivel kapcsolatban nem kerül elő.
– Carys kezd zaklatottá válni – mondja Tris a nővérhez fordulva.
Az rám néz.
– Ó, Carys, elég sápadtnak tűnik. Hadd nézzem meg a vérnyomását. Mikor
kezdte magát rosszabbul érezni?
Tris a székre teszi a hívókészüléket.
– Én már épp indultam. Carys a feleségemmel volt, amikor meghalt –
magyarázza lehajtott fejjel. – Azt hiszem, a jelenlétem tehette nyugtalanná.
Csak ellenőrizni akartam, jól van-e. Mindannyian nagyon nehéz időkön
megyünk keresztül.
– Ebben biztos vagyok – mondja a nővér, és egyik kezét Tris karjára teszi. –
Ne aggódjon, csak menjen! Ha szeretne előtte egy csésze teát, a folyosó
végén megtalálja a konyhát. Én itt maradok Carysszel.
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Takarodj már innen! – kiáltom, miután hirtelen újra megtalálom a hangom.
– Carys, kérem! – szólal meg a nővér a szék másik oldalához igyekezve,
kezében a vérnyomásmérő pumpával és mandzsettával. – Kérem, húzza fel
az ujját!
Így jó is. Kér egy kis vizet?
Miközben a nővér körülöttem sürgölődik, Tris megfordul, és kifelé indul. Az
ajtónál megállva még egyszer visszanéz rám.
Nem tudom értelmezni a tekintetét. Én rántom el a szemem hamarabb.
Hátradőlök a székben, és hagyom, hogy a nővér elvégezze a
megfigyeléseket, közben újra átveszek fejben mindent.
Először is: itt van ez a kis információmorzsa, amely szerint Zoe
Hammertonban élt. Ez eddig miért nem hangzott el egy beszélgetésünkben
sem? Megpróbálom felidézni, én említettem-e valaha, régebben hol dolgozott
Darren. Egészen valószínű, hogy igen, elég furcsának tartom hát, hogy Zoe
semmit nem reagált erre.
Azt azért jegyezzük meg, hogy jóval súlyosabb dolgokkal van tele a fejem.
Például Trisszel, és a rólam alkotott benyomásával, amiről mindenkit
igyekszik meggyőzni. Amely szerint instabil vagyok, és a Joanne-nel
kapcsolatos problémáim túl súlyosak voltak, és nem tudtam fölöttük
napirendre térni. Annyira őszinte, hogy szinte kezdem én is elhinni, amit
mond, és kételkedni önmagámban.

34.FEJEZET
Eltart egy kis ideig, mire meggyőzöm a nővért arról, hogy semmi bajom.
Megvárom, amíg végez a vizsgálatokkal, és megiszom a teát, amit magával
hozott.
– Máskor is voltak már pánikrohamai? – kérdezi tőlem.
– Nem pánikrohamom volt – válaszolok. – Egészen egyszerűen csak nem
akarok többé Tris Aldridge-dzsel beszélni.
A nővér mintha oda sem figyelne.
– Felvehetjük képzett tanácsadókkal a kapcsolatot, akik segíthetnek
elsajátítani a pánikrohamok leküzdését elősegítő stratégiákat. Megkérhetem
az orvosát, hogy összehozza önt az egyik mentálhigiénés csapattal. Talán
némi KVT…
– Kognitív viselkedésterápia – vágok közbe udvariatlanul. – Igen, tudom.
Köszönöm, de nem lesz rá szükség.
– Csak egy felvetés volt. Az ön döntése.
A nővérre mosolygok, azzal nyugtatom magam, hogy csak a munkáját végzi.
– Ha lehetséges, akkor most szeretnék felmenni és meglátogatni a fiamat. Az
infúziónak maradnia kell?
– Kivehetem, de nem szeretném, ha egyedül sétálgatna a kórházban.
Tolószékben kell maradnia, bárhova is akar elindulni. Ha megérkezik a párja,
ő talán elkísérheti, amíg meglátogatja a fiatalembert.
– De szeretnék a lehető leghamarabb felmenni hozzá.
Tudni szeretném, hogy van.
– Odatelefonálok, és megérdeklődöm. Várjon itt.
Kimegy a kórteremből, mielőtt folytathatnám.
Idegesen dobolok a székem karfáján. Elég erősnek érzem magam ahhoz,
hogy felmenjek az intenzívre. Sőt, biztos vagyok abban is, hogy ma haza
fognak engedni.
Gyűlölöm ezt a szőrszál-hasogatást.
A nővér pár perccel később érkezik vissza. Alfie-t bevitték CT-re, de azóta
már újra az osztályon van.
– Visszanyerte az eszméletét, legalábbis néhányszor már kinyitotta a szemét
pár másodpercre.
– Hála Istennek – mondom. – Meg is szólalt? Jól van?
– Még nem mondott semmit, de alig pár nap telt el.
Mindenesetre ígéretesnek tűnik. Amint valaki itt van, vagy egyikünk el tudja
kísérni, felmehet hozzá.
– Mi a helyzet a barátommal, Andreával? Ő hogy érzi magát ma?
– Ha megtudok bármit, értesíteni fogom.
Újra meg kell küzdenem a csalódottsággal. Nem szeretnék mást, mint
megtudni, hogy jól vannak-e mindazok, akiket szeretek, akik közel állnak
hozzám.
Zoe-ra terelődnek a gondolataim, miután a nővér ismét távozik. Vajon eddig
miért nem találkoztunk? Meglep, hogy meg sem látogatott, de még csak fel
sem hívott, hogy az állapotomról érdeklődjön.
Az elkövetkező két óra egyhangúságát csak az ebédidő intermezzója töri
meg. A nővér nem jön újra: felteszem, túl elfoglalt ahhoz a személyzet, hogy
valaki felkísérjen Alfie-hoz.
Amikor Seb végre megérkezik, annyira megkönnyebbülök a jelenlététől, hogy
jó öt percen keresztül sírok vigasztalanul a karjaiban. A hajamat simogatja,
csókokat hint a fejem tetejére, erős karjait körém fonja. A jelenlététől
biztonságban érzem magam.
Az eddig elzárt érzelmek őrült iramban zúdulnak elő, amíg végül nem apad el
a rohamuk.
– Ó, Seb, úgy örülök, hogy végre itt vagy – nyögöm ki végre, ép karomat –
amelyről a nővér korábban már lekötötte az infúziót – szorosan a nyaka köré
fonva.
– Siettem, amennyire csak tudtam – mondja, és még szorosabban ölel át.
Majd elhúzódik, és az arcomat tanulmányozza. Végigméri a kötést a fejemen,
a horzsolásokat az arcomon, a karomon éktelenkedő
zúzódásokat. – Hogy érzed magad?
– Most, hogy itt vagy, már sokkal jobban. – Most rajtam a sor, én mérem
végig figyelmesen. – Fáradtnak tűnsz, alaposan megviselhetett az a sok
vezetés.
– jól vagyok – mondja, ellegyintve az aggályaimat. – Van valami hír Alfieról?
– Azt mondják, visszanyerte az eszméletét, de még nem szólalt meg. Azóta
nem sikerült meglátogatnom.
– Felmegyek veled. – A tolószékre pillant. – Ez volna a közlekedési eszközöd?
Egy percig sem vár, még csak egy kávét sem iszik, hanem azonnal elindul.
Végiggurít a folyosókon, fel az intenzív osztályra. Mélyen meghat az
önzetlensége.
– Itt van a bejárat – mutatok az előttünk levő
kétszárnyú ajtóra. – Csengetnünk kell, csak akkor engednek be.
Az ajtó kitárul, mielőtt a közelébe érnénk, én pedig meglepetten látom,
ahogy a szőke hajkoronás Zoe érkezik velünk szemben. Szinte azonnal
feltűnik, hogy nem biceg. Megáll, döbbent arca az én megdöbbenésemet
tükrözi.
– Zoe, mit… nem is tudtam, hogy itt vagy!
– Szia, Carys – szólal meg. Hangjából azonnal kihallom a bizalmatlanságot.
Tekintetét a földre szegezi, testbeszéde jól észrevehetően sugározza a
helyzet kellemetlenségét. Újra felnéz, aprót biccent Seb felé. – Seb.
Visszaköszön.
– Te mit keresel itt? – kérdezem. Képtelen vagyok megérteni, mit kereshetett
az intenzíven.
– Én… ööö… beugrottam Alfie-hoz. – A tekintete kettőnk közt cikázik ide-oda.
– Nem értem, hogyan sikerült meggyőznöd őket, hogy beengedjenek?
Tudtommal csak családtagok mehetnek be.
– Bocsesz. Azt mondtam, a rokona vagyok.
Szeretnék Hammertonról érdeklődni, de inkább lenyelem
a feltörni készülő kérdéseket. Előbb ellenőriznem kell néhány dolgot,
biztosnak kell lennem az ismereteim hitelességében. Egy rossz lépésnek is
katasztrofális következményei lehetnek. Ehelyett inkább igyekszem arra
összpontosítani, ami épp most történik. .
– Miért akartad meglátogatni? És hozzám miért nem jöttél át? – Érzem Seb
kezét a vállamon landolni, majd a gyengéd szorítást, amelyet nyugtató
gesztusként értelmezek, és amely azt üzeni, higgadjak le.
– Aggódtam miatta. Hallottam, mi történt. Nem is tudom, valahogy
kötelességemnek éreztem meglátogatni – hangzik a magyarázat. – Úgy
gondoltam, téged nem volna jó ötlet meglátogatnom. Azok után nem, ami
történt. Vallomást kellett tennem.
– Igen, mindenkinek vallomást kellett tennie. Nem értem, amit mondasz. –
De hirtelen világossá válik minden, ahogy a szavak elhagyják a számat. – A
vallomásod terhelő rám nézve? Úgy gondolod, közöm van ahhoz, ami Joanne-
nel történt?
– Erről nem szabadna veled beszélnem – felel. Sebre néz, mintha támogatást
kérne.
– Az attól függ, mit mondtál nekik – vágja oda Zoe-nak.
– Mit mondtál, Zoe?
– Carys, kérlek! – mondja, pillanatról pillanatra egyre merevebb, egyre
beszédesebb testbeszéddel, képtelenül még arra is, hogy a szemembe
nézzen.
– Azt hiszed, én öltem meg Joanne-t? Az isten szerelmére, ugyan miért
gondolod ezt, legfőképp pedig miért mondod ezt hivatalos vallomásként a
rendőröknek?
Azt hittem, a barátom vagy.
– Az vagyok, a barátod vagyok, de akkor is el kell mondanom az igazat –
felel. – Sajnálom. És azt is sajnálom, ami Alfie-val történt. Remélem,
hamarosan jobban lesz.
– A bokád ezek szerint már jobban van – vetem oda.
– Csak meg volt húzódva. – Oldalra lép, szinte beleolvad a falba abbéli
igyekezetében, hogy a lehető
legtávolabb maradjon tőlem. – Mennem kell. Szia Carys!
Seb!
Körbefordulok a tolószékben. Hiába szólok utána, hogy jöjjön vissza,
megingás, megtorpanás nélkül halad tovább, majd befordul egy sarkon, és
elveszítjük szem elől. Sebre nézek.
– Nem én voltam. Miért mondhatta ezt? – Érzem, hogy készülnek kitörni a
könnyeim, de a dühöm sokkal szaporábban tör utat magának. – A faszba,
Seb, el sem hiszem, ami történik velem.
A folyosó oldalához kormányozza a széket, majd leguggol előttem, és
megszorítja a kezemet. – Carys, semmi gond. Őrizd meg a nyugalmadat! Ide
hallgass, nem számít, mit mond Zoe, az csak az ő véleménye, semmi más.
Bizonyítékok nélkül nem helyezhetnek vád alá. Én egy percig sem
kételkedem benned.
– És ha azt mondják, minden kétséget kizáróan így történt?
– A rendőrség még nem kapta meg a halottkém jelentését. Ha abból az derül
ki, hogy a halál oka zuhanás volt, baleset, akkor még csak ügy sem lesz.
– De hogyan tudják ezt bebizonyítani?
– A különböző sérüléseknek más-más sajátosságai vannak. Az igazságügyi
szakértők megvizsgálják a helyszínt, ellenőrzik a vérmintázatot, olyan
tárgyakat keresnek, amelyekbe beüthette a fejét. A rendőrség nem helyezhet
csak azért vád alá, mert épp te voltál az utolsó ember, aki látta élve.
– De engem is gyanúsítanak, te magad mondtad.
Mindenki azt gondolja, elég indítékom volt.
– És valóban volt?
Az ajkamba harapok. Sebnek nem beszéltem soha Rubyról és Darrenről, meg
mindarról, ami a két család közt történt.
– Nézd, ezt már korábban is el kellett volna mondanom.
Joanne lánya még egyszer régen belehabarodott Darrenbe. Ő volt az egyik
tanára a főiskolán. Joanne és Tris szembesítettek minket a helyzettel, és
mindent el is rendeztünk. Az egész csak egy félreértés volt az Aldridge-
család részéről, és már rég el is felejtettük. Legalábbis ezt hittem. –
Tisztában vagyok vele, mikor befejezem, hogy tudatosan nem mondtam el
Sebnek a teljes igazságot. De hogy is tehettem volna?
Mindkettőnknek az a legjobb, ha nem tudja.
– Okééé – mondja, elnyújtva az utolsó magánhangzót, közben enyhén
felvonva a szemöldökét.
– Mint kiderült, Joanne-nek nem igazán akaródzott csak úgy fátylat borítania
dologra. Azt tervezte, hogy a hétvégén újra szembesít mindennel. Őrültség
az egész, Seb. Ezt az őrült játékot csak azért kotyvasztotta, hogy bosszút
tudjon rajtunk állni. Rajtam azért, mert a Ruby-
ügyben Darren mellé álltam, Andreán azért, mert csalással partvonalra tette
a konditerem vásárlásánál, Zoe-n pedig azért, mert Tris vele csalta meg.
Seb most magasabbra húzza a szemöldökét.
– Azta! És ez igaz?
– Mindhárom vádnak van igazságalapja.
– Tehát mindhármótoknak volna indítéka.
– Igen. Akkor miért épp én vagyok az első számú gyanúsított?
– Felteszem, mindezt a rendőrségnek is elmondtad.
Megrándul az arcom.
– Nem. Nem akartam az egészet újra felszínre hozni.
– Mi? Az Isten szerelmére, Carys, ezt el kellett volna mondanod Chiltonnak.
Úgyis ki fog derülni, és mivel tényeket hallgattál el, úgy fog tűnni, mintha
rejtegetnél valamit.
– Tudom. Nem voltak tiszták a gondolataim. Nem akartam, hogy elővegyék
ezt az egész ügyet Ruby és Darren közt. Csak rontana a helyzetemen.
– El kell mondanod neki. Ezzel világossá válik, hogy másnak is volt indítéka,
és nem kizárólag rád fognak összpontosítani.
– Oké. Felhívom majd. Odaadta a névjegykártyáját, arra az esetre, ha valami
eszembe jutna.
– Nem szeretném azt sugallni, hogy hazudj, de esetleg elfelejtettél ezt-azt a
fejedet ért ütéstől?
Seb jelentőségteljesen néz rám, és magamban igyekszem lefordítani a
burkolt jelentést.
– Igen, erről van szó. Kisebb amnéziát szenvedtem.
Megpaskolja a lábam.
– Körbeérdeklődök, megnézem, ki tudok-e deríteni valamit fű alatt. A
rendőrök egészen biztosan elég alaposak, és minden lehetséges indítékot
fontolóra vesznek – mondja. – Mi van Trisszel? A férj mindig elsődleges
gyanúsított. Ha viszonyt folytatott Zoe-val, akkor neki is volt indítéka.
– Nem tudom. Ma reggel eljött meglátogatni. Kiállt az ártatlansága mellett.
– A mocskos kurva életbe! Jobb lesz, ha távol tartja magát – mondja, majd
újra felemelkedik. – Ha szeretnéd, válthatok vele néhány szót.
– Á, ne aggódj! Elég határozottan adtam az értésére, hogy nem látom
szívesen. – Hosszan fújom ki a levegőt.
– Menjünk, nézzük meg, mi a helyzet Alfie-val!
A csengetés után pár perccel később beengednek minket az osztályra. Egy
faliújság áll a nővérállomás melletti falon. Fenn van rajta az összes nővér
fényképe és neve, én pedig megkeresem rajta a fiam nővérét, Dawnt.
Ránézésre a harmincas évei végén jár, van valami anyás a kisugárzásában,
aminek hatására azon kezdek töprengeni, vajon anyaként megtettem-e Alfie-
ért a lehető legtöbbet, vagy esetleg hiányzik belőlem valami
meghatározhatatlan, kézzel nem megfogható anyai ösztön? Vajon Alfie ezért
fekszik most az intenzív osztályon?
Alaposan bedörzsöljük a kezünket a fertőtlenítő
géllel, mielőtt belépnénk a szobájába. Dawn is odabent van.
– Ó, odanézz, Alfie, vendégeid érkeztek! – mondja derűsen, miközben
lesimítja a takaróját. – Nemrég megmosdattam. Remélem, jól megcsináltam
a haját is. – Lenéz Alfie-ra. – Kérlek, ne utálj!
Seb odagurít az ágy széléhez, és segít felállni, hogy belenézhessek a fiam
szemébe. Érzékelem, hogy Seb és Dawn is kiszivárognak csendben a
teremből, és egyedül hagynak vele.
Ép kezemmel fogom meg az övét.
– Szia, Alfie. Hogy érzed magad? – Automatikusan szünetet tartok, várva a
választ, majd eszembe jut, mit mondott az orvos arra vonatkozóan, hogy a
fiam még képtelen megszólalni. A szemeit figyelem. Egyenesen rám szegezi
őket, tekintetét mélyen a pupilláim mögé fúrva.
Olyan erővel szegezi nekem a tekintetét, amitől akaratlanul is elmozdítom
kissé a fejemet. Pislog, de továbbra sem veszi le rólam a szemét.
Én vagyok az, aki megszakítja a szemkontaktust végül, és végignézek a feje
köré tekert kötésen. A sérülése enyhének tűnik, semmi jelét nem látni
mindannak a kárnak, ami a felszín alatt történt. Elfog a rosszullét, körülnézek
a szobában, hogy megtaláljam a fürdőszoba bejáratát, arra az esetre, ha
sietve oda kellene jutnom.
Dawn jön vissza egy összecsukható, zsámolyszerű
széket cipelve.
– Gondoltam, kicsit kényelmesebb lenne, ha le tudna ülni mellé – mondja, és
elkezdi beállítani a lábait. – Nem szeretném, ha elájulna itt nekem.
– Hogy van? – kérdezem tőle.
– Egészen jól vagyunk, nemde, Alfie? – mondja Dawn, és a székhez kísér. –
Biztosak vagyunk benne, hogy hallasz minket. De még nem állsz készen a
válaszra, igaz, Alfie? – Végig tartja vele a szemkontaktust, mosolyog rá, a
nevét használja. Ezt követően felém fordul. – Beszéljen hozzá úgy, ahogy
egyébként is beszélne. – Ellenőrzi a szívmonitort, megnézi a kinyomtatott
papírcsíkot. – Nézze – mutat rá a képernyőn hullámzó grafikonra. – Ez öt
perccel ezelőtt történt, amikor Ön belépett a terembe. Megemelkedett a
pulzusszáma. Ez annak a jele, hogy tisztában van a jelenlétével. Ez jó jel! Azt
jelenti, a szervezete reagál a környezetére.
Újra kettesben hagy vele. Alfie magára vonzza a tekintetem.
– Bárcsak tudnám, mit szeretnél tudatni velem – mondom, majd azon
tűnődöm, tényleg így van-e. A szívmonitorra meredek, a grafikont nézem,
amelyet Dawn mutatott az előbb; a csík végén piros számok jelölik
a pulzusszámot. A számok növekszenek, csökkennek, majd újra
növekszenek, az átlagos értékük határozottan magas. – Kérlek, próbálj meg
pihenni! – mondom, közben kétségbeesetten próbálom meg kitalálni, mit
mondjak, ami nem fogja még jobban fölzaklatni. – A nagyi hazarepül, vége a
nyaralásnak.
Amint tud, eljön látogatóba.
Leveszi rólam a szemét, és látszólag teljesen tudatos mozdulattal becsukja.
Ha lefordíthatná szavakra a mozdulatsort, akkor azt mondaná, menjek el,
nem kíván többé látni. Nem kíván többé beszélni velem. Nagyjából
egyenértékű azzal, amikor valaki kisétál egy szobából, és becsapja maga
mögött az ajtót.
Ott ülök vele még vagy tíz-tizenöt percig, de időközben elszenderedik. Nem
tudom lerázni a fájdalom, az elutasítás érzéseit. Még most, a szükség
órájában, amikor sérülékenyebb, mint valaha, még most sincs szüksége rám.
Soha nem fogja tudni megbocsájtani, amit tettem.
Seb dugja be a fejét az ajtón.
– Jól vagy? – kérdezi suttogva.
– Elmehetünk. – Átkapaszkodom a tolószékbe, ő pedig kigurul velem a
szobából.
– Adj neki időt! – mondja, mikor kiérünk az intenzív osztályról.
– Az elmúlt két évben mást sem tettem, csak időt adtam neki – felelem. –
Már ezt is túlzottan hosszúnak éreztem, de attól tartok, sikerült még
hosszabbra nyújtani.
– Na, gyere, menjünk le a kávézóba! Igyunk meg egy teát!
– Nem. Várj! Be akarok nézni Andreához is – nézek fel rá.
– Jó ötlet ez szerinted?
– Fogalmam sincs, de akkor is tudnom kell, hogy van. Ha Zoe meglátogatta
Alfie-t, akkor egészen biztosan járt Andreánál is. Tudnom kell, mit gondol
erről az egészről.
– Oké. Ha ennyire biztos vagy a dolgodban.
– Teljesen. Andrea a legjobb barátom. Egyébként is szeretném tudni, milyen
állapotban van.
Átmegyünk arra az osztályra, ahol Andrea lábadozik, és meg is találjuk a
leghátsó sarokban. Épp ül az ágyon, bekötött jobb lábát egy kék takaró fedi.
A férje, Colin ott van mellette.
– Carys! Rád nem számítottam – mondja. – Szia, Seb!
– Szerettem volna tudni, milyen állapotban vagy.
Szia, Colin! – mondom, mikor Seb közelebb tol az ágy oldalához. Felállók,
odahajolok, és megölelem. Furcsa az egész manőver, nélkülöz minden
kecsességet. – Annyira örülök, hogy jól vagy. Vissza akartam érted menni, de
nem tudtam. Segítségért kellett sietnem. – Úgy hadarom el az akaratlanul
kibukó szavakat.
– Semmi gond. Elég hamar megtaláltak – válaszol.
Ezúttal sehol egy sámli, ezért visszaülök a tolószékbe.
– Telefonálnom kell egyet – szól közbe Seb, majd előveszi a zsebéből a
mobiltelefonját. – Egy perc, és jövök.
Összenézünk Andreával.
– Ez aztán a diszkréció – ámul el. – Na, mindegy, hogy vagy?
– Nem panaszkodhatok.
– Hallottam, mi történt Alfie-val. Zoe mesélte el.
Annyira sajnálom, Carys. Őszintén remélem, hogy jobban lesz.
– Kösz. – Lenézek a fásli borította kezemre, és Alfie bekötözött feje jut
eszembe. Nem először tűnődöm el azon, hogyan jutott idáig az egész
szituáció.
– Beszéltek már veled a rendőrök? – kérdezi.
– Igen. Ma reggel. Chilton főfelügyelő.
– Ő vette fel az én vallomásomat is – hangzik a válasz. -A hétvégéről
kérdezősködött. Arról, mikor láttam Joanne-t utoljára. Láttalak-e titeket
odakint állni, és beszélgetni?
– És mit válaszoltál?
– Az igazat. Utoljára az átkozott folyóparton láttam Joanne-t, amikor
visszaértünk a kajakokkal. És hogy tudomásom szerint a szobájában volt
egészen addig, amíg Zoe nem talált rá odakint. – Szünetet tart, és mély
levegőt vesz. – Az Isten verje meg, Carys, mi a pokol huzatos lehelete történt
a hétvégén? Én vagyok hülye, vagy ez az egész egy bizarr alternatív
valóság? Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy halott. Félig-meddig arra
számítok, hogy egyik percben majd átlép azon az ajtón, és közli, hogy ez is
egy a kibaszott hülye viccei közül.
– Bár így volna! – mondom. – Én egyedül azt nem értem, mit keresett ott
Alfie.
Colin felköhög, és fészkelődni kezd ültében.
– Carys, ha már szóba hoztad…. Sajnálom. A fiúk szombat este el akartak
menni valami buliba a város másik végén.
Azt mondták, elmennek busszal, találkoznak a haverokkal, ott maradnak
éjszakára, és vasárnap visszajönnek.
– Buli? Erről most hallok először. – Majd azon tűnődöm, miért is vagyok
meglepve. Nem mintha Alfie bármikor önként az orromra kötné, mit csinál és
kivel. – Hol volt ez a buli?
– Nem tudom pontosan. – Colin Andreára pillant.
Nem tudom egyértelműen megállaptani, hogy csak erkölcsi támogatást kér,
vagy inkább bocsánatot. – Szombat reggel bementek a városba. Én
lementem a pubba, mert meg akartam nézni egy meccset. Mikor hazaértem,
úgy fél öt körül, nem voltak otthon. Bradley írt egy üzenetet, amiben az állt,
hogy majd vasárnap találkozunk.
– És nem aggódtál amiatt, mert nem tudtad, hova is mennek pontosan? –
kérdezem.
Újabb szünet.
– Nem igazán. Jószerivel felnőtt férfiak már, gondoltam, jót teszek, ha kicsit
elengedem a pórázt. – A hangja csupa védekezés. – Azt is tudom, Andrea
milyen.
Folyamatosan ott sürgölődik Bradley körül, tudni akarja, merre van, mit
csinál, kivel van együtt, meg minden. Az ilyen korú srácoknak már nincs
szüksége köldökzsinórra, ezért a változatosság kedvéért hagytam, hogy
csináljanak, amit akarnak. Anyámnak fogalma sem volt róla, merre jártam,
mikor olyan idős voltam, mint ők.
– Ezen a ponton kell elnézést kérnem az idióta férjem viselkedése miatt –
szabadkozik Andrea. Elég egyértelmű, hogy már beszélgettek a dologról
Colinnal, aki most megbánón hajtja le a fejét. – Biztosíthatlak róla, Carys,
hogy teljesen egyértelműen elmagyaráztam, mire valók pontosan a
mobiltelefonok, és hogy miért javallott néha érdeklődni a fiatalok hogyléte
felől, mikor épp nincsenek szem előtt.
A szememet forgatva nézek rá vigasztalásképpen.
– Pörgessük előre az eseményeket vasárnapig, amikor Alfie-nak se híre, se
hamva. Mit tettél ezután? – kérdezem Colint.
– Semmit. Küldött egy üzenetet, amiben azt írta, hétfőn jön vissza, mert egy
másik havernál fog éjszakázni.
– És nem is ellenőrizted, amit mondott? Nem kérdezted meg a szülőket, hogy
beleegyeztek-e? – kérdezem.
Colin elfintorodik.
– Megbíztam benne. Sajnálom.
– A rendőrségnek beszéltél erről? – kérdezem.
– Felteszem, ezek szerint neked sem mondott el soha semmit?
Megrázom a fejem.
– Alfie rosszabb, mint a hírhedt Enigma, és sajnos nem rendelkezem a
megfejtéshez szükséges kóddal.
Kényelmetlen csend száll le közénk, és tölti ki a körülöttünk rendelkezésre
álló teret, mígnem Andrea újra megszólal, új irányt adva a beszélgetésnek.
– A nyomozó megkérdezte, mi történt az ösvényen, mikor lezuhantam. – A
hangjában észlelek némi óvatosságot.
– És? – sürgetem, és megfeszülő hasizmokkal várom a gyomorszájba érkező
ütést.
– Szerette volna egyértelművé tenni, hogy a zuhanás baleset volt-e. – A
szavakat kellő óvatossággal mondja ki.
Kihúzom magam ültömben.
– Az volt. Ezt te is tudod, nem?
A másodperc törtrészéig habozik.
– Ezt mondtam neki, igen.
– De tényleg az volt. Megpróbáltam megakadályozni, de nem tudtalak
elkapni sehogy. – Nézem, ahogy egymásra néznek Colinnal. – Andrea,
megismétlem, baleset volt.
– Hé, kérlek, ne emeld fel a hangodat! – kapcsol hirtelen alfahím üzemmódba
Colin. A gyanúm szerint így próbál visz-szaszerezni valamennyit a
tekintélyéből.
Feláll az ágyról. -Andreának pihenésre van szüksége.
– Andrea? – nézek a barátomra.
– Fáradt vagyok, Carys. Te is fáradtnak tűnsz. Elég sok szarral kell
megküzdened amúgy is. Menj, pihenj egy keveset!
Behunyja a szemét, és ma délután másodszor bocsájtanak utamra egy apró
gesztussal.

SZERDA
35.FEJEZET
Másnap reggel nagy megkönnyebbülésemre kiengednek a kórházból, bár
csak azzal a feltétellel, ha nem leszek egyedül. Seb fantasztikusan
viselkedett, és sikerült még egy napot kivennie a munkahelyén, hogy haza
tudjon vinni, és ott tudjon maradni, amíg anya meg nem érkezik.
– Hallottál bármit arról, mikor viszik át Alfie-t? – kérdezi, miközben felsegíti
rám a helyi plázában nemrég vásárolt ruhadarabokat. Jólesik a tudat, hogy
pont a megfelelő méreteket vette meg, és bár csak egy laza farmerről és egy
pólóról beszélünk, teljesen eltalálta a stílusomat. Kimondottan jól ismer, és
ez a kis kedvesség segít kissé lecsillapítani a viharvert szívemet.
– A visszajelzést várják a southamptoni idegsebészeti osztályról. Szólni
fognak, ha felszabadul egy ágy – válaszolok, és bebújok az új, puha
vászoncipőbe, ami szintén passzol, mind méretre, mind stílusra. – Jobb a
felszereltség, és alig egy órányira van a házunktól.
– Nem akartad előtte meglátogatni?
– Koszi, de már jártam nála. Korán keltem.
– És hogy van most?
– Egy ideje ébren van már. De még mindig nem beszél. – Fölöslegesen
babrálok a cipőmmel, mintha nem tudnám magam rávenni, hogy ránézzek.
– Jobb lesz neki Southamptonban, azok ott specialisták, igaz? – Mellém ül az
ágyra, és átkarolja a vállam vigasztalásképpen. Nem engedem meg
magamnak a karjába süllyedés önzőn kényeztető luxusát. Erősnek kell
maradnom. Rámosolygok, optimistának és vidámnak szánom, de csak
beletörődőre sikerül.
– Remélem – válaszolom végül.
Felállok, és el akarok indulni. Seb a táskámat tartja a kezében, de ekkor
kopognak az ajtón, és meglepve látom, hogy Chilton főfelügyelő lép be a
kórterembe.
– Ó, remek, még itt van – mondja, és Seb felé biccent, nyugtázva a jelenlétét.
– Reméltem, hogy még itt találom, mielőtt hazamegy.
– Minden rendben? – kérdezi Seb, és leteszi a táskát a padlóra.
– Na ja! Fény derült néhány dologra, ezért fel kell tennem pár újabb kérdést.
– Chilton rám néz. – Nincs ellenvetése, ugye, Carys?
– Semmi az égvilágon – felelek, és az ágyra telepszem.
Seb mellém ül, amit a szolidaritás gesztusaként értelmezek. Chilton
szemmagasság alatt foglal helyet, az ágy melletti széken.
– Jó látni, hogy ilyen szépen felépült – mondja. – Hogy érzi magát?
– Határozottan jól – felelem, azt kívánva, hogy gyorsan fejezze be az
udvariassági köröket, és térjen rá a tárgyra.
– A nővérek tájékoztattak Alfie jelenlegi állapotáról.
Reméltem, őt is ki tudom majd kérdezni, de tudomásom szerint erre egyelőre
nem nyílik alkalom.
– Kikérdezni? Erre meg miért volna szükség? – A szívem megtelik
riadalommal.
– Mindenkivel váltanom kell néhány szót, aki valamilyen módon részese az
ügynek – válaszol. – Csak így biztosíthatom, hogy ne maradjanak elvarratlan
szálak. – Sebre néz, majd folytatja. – A kajakokról és a folyóról szeretném
kérdezni.
– Fontos ez most? – kérdezi Seb. – Már így is elég nyugtalanító az emlék.
– Tartok tőle, hogy igen – válaszol Chilton. – Tudja jól, hogyan megy ez.
Érzem, hogy Seb kész tovább tiltakozni, de inkább elébe megyek.
– Minden rendben. Kérem, folytassa, felügyelő!
Chilton megköszörüli a torkát, mielőtt folytatná.
– Kinek az ötlete volt Alfie-val együtt beevezni a zúgóba? Miért döntöttek
konkrétan azon útvonal mellett?
– Ömm. Nem is tudom – mondom. Megpróbálok időt nyerni, hogy rájöhessek,
mit is akar valójában megtudni.
-Azt hiszem, az áramlás vitt be minket. Egyszerűbbnek tűnt a dolog, mint
amilyen valójában volt. Minden túl gyorsan történt, nem igazán volt időnk
átgondolni vagy átbeszélni.
– Megtaláltuk a kajakokat. Lejjebb sodródtak folyásirányban.
De lenyűgöző módon épségben megúszták a zúgót – tájékoztat a rendőr.
Előveszi a jegyzetfüzetét, és végiglapoz pár lapot. – Kérem, juttassa eszembe
ismét, melyik kajakban ültek Alfie-val.
– A pirosban.
– És ön ült elöl?
– Így van.
– Emlékszik esetleg az evező színére, amelyet használt?
– Öömm… azt hiszem, a piros volt az.
– Ebben mennyire biztos?
– A pirosra emlékszem.
– És a zúgó előtt minden rendben volt? Voltak útközben balesetek vagy
egyéb rendkívüli helyzetek?
– Nem, semmi ilyesmi.
– Egészen biztos ebben?
Sebre pislantok bátorításért. Valamiért úgy érzem, épp besétálok egy olyan
csapdába, amelyben ismeretek híján képtelen leszek észrevenni a drótot,
ami elakasztja a lábam.
– Miről van szó? – vág közbe Seb.
– Találtunk némi vért a csónakban. – mondja Chilton, rám szegezett
tekintettel. – Mondja, Carys, tudja, hogy kerülhetett oda?
– Vért? – ismétlem. Érzem a kezdődő szemrángás jeleit. Felidézem a kajakot.
– Ó, igen, bocsánat, volt egy kis baleset, amiről megfeledkeztem. Biztosan
akkor szereztem a fejsérülést is. Sikerült magam fejbe vágni az evezővel,
mikor átemeltem az egyik oldalról a másikra.
– Elég nagy ütés lehetett.
– Cefetül fájt, annyi szent.
Seb megszorítja a kezem.
– Felteszem, a kétségbeesés és a szervezetedet megtöltő adrenalin
sikeresen leblokkolta a fájdalomérzetet – mondja. – Bámulatos, mire képesek
a fájdalomreceptorok, amikor veszélyben az ember élete.
Chilton lebiggyeszti az ajkát, és bólint, bár az a gyanúm, hogy ezzel csak
egy, a fején átfutó gondolatra reagál, nem pedig a Sebbel való egyetértését
hozza kifejezésre.
– Na most a helyzet az, hogy a vér a sárga evezőn volt. Nem a piroson, amit
Ön állítása szerint használt.
Igyekszem felfogni, amit mond, és azt, mik a lehetséges vonzatai.
Azon tűnődöm, vajon már átzuhantam-e a dróton.
– Sajnálom, nehéz erről beszélni. Mindenre világosan emlékezni. Ezek szerint
a sárga evezőt használtam.
Tényleg nem emlékszem. Nagyon össze vagyok zavarodva.
– Fel tudnánk most függeszteni a kérdéseket? – kérdezi Seb. – Nagyon
felzaklatjuk Caryst.
– Engedje meg, hogy elnézést kérjek, de fel kell tegyem mindezeket a
kérdéseket, hogy egyértelmű képet kapjak a történtekről. Ha nem így
tennék, nem végezném megfelelően a munkámat.
– Azt hiszem ugyanakkor, hogy ez most egy napra bőven elég volt – válaszol
Seb. Soha nem láttam még ennyire eltökéltnek. – Még mindig sokkhatás alatt
áll.
– Még egy kérdésem volna – mondja Chilton, miután enged, és kiemelkedik a
székből. – Tudott róla, hogy Alfie Tris Aldridge-hez járt tanácsadásra?
Hallom, ahogy levegőért kapok, és felkapom a fejem, hogy összenézhessek a
felügyelővel.
– Mi? Tris volt Alfie pszichiátere?
– Igen. Ezek szerint nem tudta?
– Nem. A legkevésbé sem. Egyikük sem mondta. – Teljesen megdöbbent ez a
felfedezés, ezzel egy időben viszont nem lep meg Alfie megtévesztő
viselkedése. – Mióta jár hozzá? Ez nekem határozottan
összeférhetetlenségnek tűnik.
– Az orvosi dokumentumok tanúbizonysága alapján Tris Aldridge néhány
hónapja vette át a feladatot.
Beszéltem a titkárságával, és úgy tűnik, határozottan kijelentette, hogy önt
ne tájékoztassák, Alfie kérésnek megfelelően.
– Fogalmam sem volt erről – mondom. – Egyáltalán nem tudtam.
– Alfie korábbi pszichiátere, Graeme Huntingdon doktor egyre
kényelmetlenebbül érezte magát emiatt, és azt mondta, mindezt meg is írta
önnek egy levélben.
Kapott tőle levelet? Aggódott, és úgy érezte, Önnek is tudnia kell erről.
– Mi miatt aggódott? Nem mondta? – kérdezi Seb.
– Csak azért, mert úgy érezte, összeférhetetlenség áll fenn. Tris Aldridge és
Alfie láthatóan túl közel állnak egymáshoz.
Ezzel kapcsolatban összekülönbözött Aldridge-dzsel, és ezt követően vette rá
magát, hogy írjon Önnek. Azt mondta, azt kívánja, bárcsak hamarabb tette
volna – fejti ki Chilton. -Nem kapott tőle levelet?
Megrázom a fejem. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen levélre jól
emlékeznék.
– Nem hiszem. Vagy várjon csak! Kaptam egy levelet, egy nappal a hétvégi
kirándulásunk előtt.
– Doktor Huntingdontól? – faggat tovább Chilton.
– Nem tudom. Nem bontottam fel. Letettem magam mellé, aztán Joanne
meghívója és a hétvégével kapcsolatos részletek teljesen elterelték a
gondolataimat.
– A számhoz emelem a kezem, megpróbálom megfékezni az ajkaim
remegését.
Chilton előhúz egy összehajtott, A4-es méretű papírlapot a belső zsebéből.
– Van nálam egy másolat. Huntingdon titkárságától kaptam meg e-mailben.
Átveszem tőle a papírlapot, és széthajtom.

Kedves Mrs. Montgomery!

Mint tudja, a fia, Alfie már egy ideje kezelésem alatt áll, és rendszeresen jár
tanácsadásra. Három hónapja azonban úgy döntött, nem kíván többé
találkozni velem, és arra kért, helyezzem inkább Tris Aldridge gondjaiba.

Tudomásom szerint Dr. Aldridge az ön családjának közeli barátja, és bár ez

nem teljesen etikátlan, úgy érzem, kötelességem jelezni Önnek a kialakult
helyzetet. Természetesen Alfie-nak teljes mértékig jogában áll kiválasztani,
kihez szeretne kezelésekre járni, de kötelességemnek éreztem, hogy
tájékoztassam Önt erről a nemrég bekövetkezett változásról.

Tisztelettel:

Dr. Graeme Huntingdon, Bsc (Hon) PhD

Seb kiveszi a kezemből a levelet, és elolvassa.

– Ez mennyire jelentős a nyomozás szempontjából? – kérdezi. – Gondolja,
hogy lehet valami összefüggés?
– Jelenleg egy hipotézist igyekszünk megvizsgálni – válaszol Chilton.

36.FEJEZET
A hazaút hosszú volt és fáradtságos. Sajgott a csuklóm és a hátam is ott,
ahol nekicsapódtam a zúgó köveinek. Az út egyenetlenségei az üléshez
nyomták a gerincemet, ami még jobban kikezdte a horzsolásokat a hátamon.
Most már azt kívánom, bárcsak bekötözött volna párat a nővér, de annyira
siettem eltűnni a kórházból, hogy már nem jutott ideje rá.
Eredetileg Alfie-val szerettem volna hazautazni, de őt átszállították
Southamptonba, és a helikopteren utasok számára nincs sok hely. Végül csak
végignéztem, ahogy felteszik a légimentők gépére, és reménykedtem, hogy
az egész úton altatásban marad.
Seb letesz a nappaliban, majd behoz egy csésze teát, én pedig közben
meghallgatom az üzenetet, amit anya hagyott a hangpostán.
– Úton van – mondom, és átveszem Sebtől a csészét. -
Egyenesen ide jön a repülőtérről. Úgy hat óra körül itt kellene már lennie. –
Seb igyekszik nagyon diszkréten az órájára nézni. Tudom, hogy hamarosan el
kell indulnia, mert vissza kell mennie dolgozni. – Semmi gond, nincs
szükségem szárazdajkára. Jól leszek.
– Betelefonálhatnék, és szólhatnék, hogy később kezdek ma – ajánlja fel.
Az arcára telepedő, alig rejtett aggodalomból azonnal tudom, nem szívesen
tenne így. Nem azért, mert nem akar velem lenni, hanem mert nyomás alatt
áll, és helyt kell állnia.
- Seb, tényleg megleszek, komolyan mondom.
Legfeljebb pár óráról van szó. Lesz időm aludni egy keveset, mielőtt anya
ideér. Úgyis itt fog sürgölődni körülöttem, ha megjön, fel kell készüljek a
rohamra. – Igyekszem elbagatellizálni a helyzet súlyát, de a kísérlet nem
sikerül valami meggyőzőre. Anya tényleg túl sokat sürgölődik, és nem
tudom, mennyire leszek képes elviselni.
Seb mellém ül, együtt nézzük a tévét, bár egészen biztos vagyok benne,
hogy egyikünk sem figyel arra, amit lát. Mindenestre jólesik csendben ülni
mellette: így most biztonságban érzem magam. Folyton Aliié jár az
eszemben, és azon tűnődöm, vajon mi zajlik most az ő
fejében. Nem beszél ugyan, de eszméleténél van, és azon gondolkodom,
vajon képes-e egyáltalán feldolgozni a gondolatait. Emlékszik-e bármire, ami
a folyón történt?
Hogy érzi most magát? A kórházból telefonáltak, jelezték, hogy biztonságban
megérkezett, és épp kényelembe helyezik. Holnap el is megyek anyával
meglátogatni.
Elbóbiskolok, a félálmaim tele vannak Alfie gyerekkori képeivel. Mikor
felébredek, fizikai fájdalmat érzek a mellkasomban, mikor újra felidézem
azokat a varázslatos éveket. Elfog a késztetés, hogy felforgassam az összes
babafotót, az összes fényképet, amelyeken végigkövethető a növekedése.
Időre van szükségem, hogy gyászolhassam. Elveszítettem a fiamat, akit az
élettől kaptam, és a helyén most egy másik van, akit nem értek, nem
ismerek. Még mindig szeretem, de összetörve érzem magam, ha
belegondolok abba, ami történt. Szükségem van egy kis időre egyedül, csak
a gondolataim és érzéseim társaságában, amelyek közül némelyiket még
elismerni is szégyellem. Erre anya jelenlétében képtelen leszek. Nem fogja
megérteni. Persze itt fog buzgólkodni és kotlani fölöttem, együttérző
szavakat fog használni, és be fogja vetni vigasztaló öleléseit, ha a szavak
már nem hatnak, de nem fogja teljességében megérteni. De hogy is
érthetné? Soha nem tapasztalt olyasmit, amin én épp most megyek
keresztül. Én vagyok az egyetlen gyereke, és mindig is szerettem és
tiszteltem őt. Anya nem fogja megérteni azt az érzelmi fájdalmat, amely
jelenleg kínoz, sem a sebeket, amelyeket kétségtelenül életem végéig cipelni
fogok magammal.
Meg akarom nézni a fényképeket, amelyek még Darren halála előtt készültek
Alfieról. Amikor még újszülött volt, totyogó, kisfiú, aztán tinédzser. Magamba
akarom szívni ezeket a fotókat, megőrizni azokat a boldog, gondtalan időket,
mindazt a szeretetet, amit iránta éreztem, amit ő érzett irántam. Újra
éreznem kell mindezt, emlékeztetnem kell magam arra, hogy egykoron volt
egy szerető fiam. Ez segít szembeszállni az érzelmekkel, amelyekkel most
küzdők, és azokkal, amelyek még a horizonton túl várnak. Legalábbis
remélem. Nem igazán tudom, hogyan heverem ki mindezt.
Seb gyengéden felébreszt, bár túlontúl korán.
– Sajnálom, Carys, de indulnom kell – mondja, csókot nyomva a fejem
búbjára.
Odabújok hozzá, arcomat kemény mellkasához szorítom, belélegzem a
tusfürdője friss, intenzív illatát.
Azt kívánom, bárcsak maradhatna még, de nem akarok nyomást gyakorolni
rá. Így is rengeteget tett értem.
– Hiányozni fogsz – válaszolom.
– Basszus, te is hiányozni fogsz. És aggódni fogok érted. Egészen biztosan jól
leszel?
– Igen. Kérlek, ne aggódj! – Az órámra nézek. – Anya hamarosan itt lesz.
– Maradhatok még – ajánlkozik ismét.
Olyan gondoskodó, de most annyira nincs rá itt szükségem. Nincs szívem ezt
mondani neki.
– Kérlek, Seb, tudod, milyen nagyra értékelem, de száz százalék, hogy jól
leszek. Egyébként is jólesne néhány órát egyedül tölteni, hogy szellemileg fel
tudjak készülni anyára. Elvégre neki is meg kell birkóznia majd azzal, ami
Alfie-val történt. – Az utolsó szavakat zaklatott hangsúllyal mondom ki, amit
azonnal meg is bánok, mikor látom, hogy Seb arcán átszáguld a fájdalom
pillanatszerű rezdülése. – De azért köszönöm – fűzöm hozzá, hátha enyhít a
csapáson.
– Sajnálom. Lelépek, de ha szükséged van rá, hívj fel, azonnal indulok vissza.
– Megcsókol, és még egyszer, utoljára magához ölel. – Mindenképp zárd be
az ajtót, ha elmentem. Hívlak, ha már ott vagyok.
– Vigyázz magadra – kérem, miközben elkísérem a bejárati ajtóig.
Felveszi az éjszakai holmiját, és megáll a bejárati lépcsőnél.
– Szeretlek, Carys.
Végignézem, amíg kigurul az udvarból, majd eltűnik az út végén. Becsukom
az ajtót, és bekapcsolom a Yale zárat – még a láncot is beakasztom a
helyére. Fürdővizet engedek, és közben az emeleten előkotrom a
fényképeket.
A kedvenc habfürdőmből öntök a csapból folyó vízbe.
A gőzzel teli levegőt megtölti a kókusz édes illata. A vizem dacosan lassan
emelkedik, úgyhogy a fürdőben piszmogok a tiszta hálóruháimmal, amíg
nem készül el.
Szeretném megmosni a hajamat is, de nem tudom, hogy oldjam meg fél
kézzel. Talán meg kellene várnom anyát, ő holnap segíthet megmosni.
A földszinti nappaliból felhallatszik a Seb hozta, vadonatúj mobilom hangja.
Lesurranok, és felkapom.
Anya az.
– Sajnálom, drágám, de késett a repülő, a forgalom pedig valami förtelmes.
Nem érek oda ma este kilenc előtt. Nem baj?
– Dehogyis, ne aggódj – nyugtatom meg. – Épp vezetsz?
– Ki vagyok hangosítva – válaszol. A beszélgetésbe bekéredzkedik a duda
türelmetlen hangja. – Hülye állat!
Nem te, Carys, ez a tulok a BMW-jével, most vágott át előttem a másik
sávba.
– Figyelj, anya, te csak koncentrálj a vezetésre, majd beszélünk, ha
megjöttél. Nem kell sietned.
Leteszem a telefont a kanapé karfájára, és a szemem sarkából észreveszek
valamit, ami lenn hever az oldalánál. A táska, amit a kórházból hoztam haza:
ebben van minden, ami a folyóparton, a mentés során nálam volt.
Beviszem a konyhába, és kiborítom a csíkozott fenyőfa asztallapra. A
ruháimat tegnap átadták Sebnek, most épp a mosógépben kornyadoznak,
anyát várják, ő
gondoskodik róluk, ha majd megérkezett. Ragaszkodott hozzá, hogy ne
csináljak semmit, és őszintén szólva nem igazán van energiám vitatkozni
vele. Tudom, hogy akkor igazán elégedett, akkor érzi magát hasznosnak, ha
segíthet ezekben a gyakorlati apróságokban.
A ruháim közt észreveszem a kis, vízhatlan szatyrot, amelyet a nyakamba
akasztottam, mikor elkötöttük a kajakokat Alfie-val. Kiszárad a szám,
mikor végigfuttatom az ujjaimat a műanyagon. Érzem egy mobiltelefon, Aliié
telefonjának körvonalait. Csak egy valaki tudja, hogy ez nálam van, és ő is
épp annyira szeretne gondoskodni róla, hogy ne kerüljön a rendőrök kezébe,
mint én.
Visszaejtem a zacskóba, és a zsebembe rakom.
Eldugom a gardróbomban, abban a dobozban, ahol egy másik időzített
bomba ketyeg hangtalanul: egy bomba, amelyet nem értek teljes mértékig,
de minden egyes gondolattal csak egyre erősebb és erősebb az a megérzés,
hogy bármikor felrobbanhat.
– Hammerton – mondom hangosan. Újra felmegyek a lépcsőn, a saját
szobámba, közben megállók a fürdőnél, és elzárom a csapot. A beépített
gardróbbal szemezek.
Darren kifejezetten úgy terveztette ket, hogy maximálisan ki tudjuk
használni a kandalló két oldalán a teret. Elhúzom a jobb oldali ajtót. Ezen, a
kémény kürtőjéhez legközelebb eső részen egy sor fiók lett beépítve. A
legfelső csak fele olyan mély, mint az alatta sorakozó három másik, és első
pillantásra, ha minden ruha – illetve ez esetben zokni – be van pakolva, az
ember észre sem veszi az álfalat hátul. Teljesen kihúzom a fiókot, így elém
tárul a titkos kis rekesz, amely méretre pontosan megfelel egy szállodai
szoba értékmegőrző széfje számára. Beütöm a kódot, és a kis piros LED
zöldre vált.
Közel két éve nem nyitottam ki a széfet. A múltam szellemeit elzártam a
szobám egy sötét sarkába, ami szinte a fizikai leképeződése annak a
helynek, ahova az emlékeimben ástam el őket. Behunyom a szemem, veszek
egy mély levegőt, és kinyitom a széf ajtaját.
Odabent egy „személyes” feliratú, barna A4-es boríték hever, a felirat alá én
magam írtam oda a nevemet.
Az öltözőasztalnál ülve ürítem a boríték tartalmát az üveglapra. Egy kivágott
újságcikk. Egy főiskolai diák adatlap-fénymásolata. Egy toll. Egy apró
üdvözlőlap: olyasmi, amit egy csokor virág kíséretében küld az ember
valakinek születésnap alkalmából. Vagy temetésre.
Darren temetése jut eszembe, a diákok tömege, akik eljöttek végső búcsút
venni. Rendkívül meghatónak éreztem az egészet, ahogy végignéztem azon
a rengeteg fiatalon, akikkel Darren igazán közeli viszonyt alakított ki – ahogy
láttam visszatükröződni azt a rajongást, amit ő is érzett irántuk. Saját sajgó
szívem ellenére is úgy éreztem, köteles vagyok vigaszt nyújtani azoknak a
megtört, ifjú szíveknek. Nagyon megindító pillanat volt, és egészen biztos
vagyok benne, hogy ők is ugyanúgy nagyra értékelték a gesztust, mint én.
Mikor azonban elfordultam, észrevettem egy magában ácsorgó diáklányt.
Nem vette észre, hogy őt nézem. Először a szemét megtöltő gyászos bú, az
arcára élesen kiülő fájdalom ragadta meg a figyelmemé és az eltérő színű
szalagokkal díszített hajfonatok, a végükön egy tollal. Odamentem hozzá,
meg akartam vigasztalni, de amint köszöntem és megkérdeztem, ő is egy-e
Darren diákjai közül, olyan holtsápadt lett, aminek láttán azt hittem, azonnal
elájul. Elhátrált tőlem, és két-három lépés után megfordult, majd kirohant a
temetőből.
Később találtam meg a hallgatói adatlapjának másolatát, amikor rendezgetni
kezdtem Darren iratait. Leah Hewitt.
Sikerült megtalálnom a Facebookon, de a profilja beállításai nem tették
lehetővé, hogy többet derítsek ki róla.
Kérdezősködtem róla a főiskolán is, de azt mondták, elhagyta az intézményt,
és még ha meg is adta volna az új címét, a tanulmányi osztálynak nem állna
módjában megadni. Amikor legközelebb megpróbáltam megkeresni a
Facebook profilját, már nem találtam – deaktiválta.
Volt valami Leah Hewitt kapcsán, ami azt mondatta velem, ő nem az átlagos
diákok egyike. Eleve úgy tűnt, próbálja távol tartani magát a többiektől, de
nem ez volt az egyedüli ok, amiért meg akartam találni. Láttam valamit a
szemében, valami mélyebb érzelmet, ami teljesen felkavart. Valamit, amiről
pontosan tudtam, hogy foglalkoznom kell vele a jövőben. Talán nem pont
akkor, nem közvetlenül a temetést követő időszakban, de tudtam, hogy
valamikor újra fel fog bukkanni az életemben. Soha nem sikerült
megtalálnom, és annyira elsodortak Darren öngyilkosságának
következményei, hogy bár nem feledkeztem meg róla, inkább elsöpörtem, és
a saját gyerekemre koncentráltam, akinek mindennél nagyobb szüksége volt
rám.
Felveszem a tollat. Darren kocsijának anyósülése mellett, a kocsi padlóján
találtam meg, néhány héttel a temetés után. Épp a kocsit porszívóztam,
amikor észrevettem az ülés alól kikandikáló, színes tollat, amely a biztonsági
öv tartója és a középső konzol közé esett be.
Ha tollat találunk, az a babona szerint annak a jele, hogy meglátogat minket
egy szeretett, elhunyt személy.
Szokatlanul szentimentális gesztus volt tőlem megtartani és bevinni a házba.
A jelentősége csak valamivel később vált előttem világossá.
Szemügyre veszem a kinyomtatott hallgatói adatlapot. Az egyetemi év
kezdetekor, amikor minden hallgató visszamegy a főiskolára, a személyzet
egy nyomtatott, ideiglenes jegyzéket kap az adataikkal és fényképekkel. Az
első három hét után, amikor a diákok már beiratkoztak, az ideiglenes
jegyzékek helyét állandó, digitális jegyzékek veszik át. Emlékszem, azon
gondolkodtam, vajon mi oka lehetett annak, hogy az övét megtartotta, de az
agyamat teljesen elködösítette a gyász.
Leah Hewitt fekete-fehér arcképére nézek, a vonásait szemlélem.
Először egyesével, majd az összkép szempontjából is, és hasonlóságokra, a
leghalványabb egyezésre vadászok közben. A szemei? Esetleg az orra? A
szája? Nem tudom. Minél hosszabb ideje nézem a Hammerton Felsőoktatási
Intézmény felirat alatt a fiatal nő arcképét, annál szorosabbá válik a csomó a
gyomrom helyén.
Most már kezd felszállni a gyász köde. Az agyam üres, zilált csücskeiből
kezdenek előtűnni az okok, amik megmagyarázzák, miért őrizte meg ezt az
adatlapot – formát adnak annak a szörnyetegnek, amely elől az elmúlt két
évben megpróbáltam elrejtőzni.

37.FEJEZET
Az agyam bécsi keringőszerűen kavargó gondolatok miazmája, beleszédülök,
amikor megpróbálom őket összerendezni. És az egészet súlyosbítja egy
érzés, ami úgy húzza a szívemet, mintha be akarná szakítani a gyomromba –
ott billeg a szakadék szélén, zuhanásra készen. Még nem történt meg, de
amikor elhallgat a zene, alábbhagy a szédülés, amikor a gondolataim szépen,
takaros rendben összerendeződnek, már tudom, hogy a szívem le fog zúdulni
a mélybe.
Elhagyott a korábbi késztetés Alfie régi fényképeinek átnézésére. Egyszerre
csak egy fájdalmas felismerést vagyok képes kezelni. Szinte automatikusan
megyek le a nappaliba, és kezdek a CD-k között böngészni, azt remélve, a
zene segít tisztán gondolkodni. Ha minden ajtót nyitva hagyok, még
hallhatom a zenét a fürdőszobából. Még akár abban is segíthet, hogy
elnyomjam Alfie-val és Darrennel kapcsolatos gondolataimat – a sötét
gondolatokat, amelyek soha nincsenek túl távol a felszíntől.
A lépcsőn felkapaszkodnak James Blunt dalainak lágy dallamai. Egy múló
pillanatra azt kívánom, bárcsak elfogadtam volna a kórházban ajánlott
gyógyszereket, amelyek segíthetnének elaludni. A béta-blokkolóim eláztak a
folyóban, és mivel otthon nem volt már tartalékom, az alternatíva mellett
döntök, és kitöltők egy pohár bort.
Biztosan több habfürdőt öntöttem a vízbe, mint ameny-nyit akartam. A
felszínt hatalmas, fehér buborékfelhő fedi el.
Elcsavarom a hideg vizes csapot is, és hagyom elkeveredni a forróval.
A kád szélére támaszkodva rajzolok nyolcasokat a vízbe az ép karommal,
közben hatalmába kerít egy nyomasztó érzés: nem vagyok egyedül.
Körbefordulok, és kis híján belezuhanok a vízbe, közben röviden felsikoltok a
meglepetéstől.
A lépcső aljánál Zoe feje búbját látom. Kisétálok a lépcső tetejéig, és lenézek,
azon töprengve, hogyan jutott be a házamba.
– Nyitva hagytad a konyhaablakot – mondja, mintha csak a gondolataimban
olvasna.
Mindketten csöndben nézzük a másikat, és abban a pár másodpercben nem
csak az elmúlt hétvége, de az azt megelőző két év minden mozaikdarabja
összeáll.
Megragadom a korlát oszlopát, mikor a lábaim feladják alattam a szolgálatot.
Ekkor indul el fölfelé, kettesével véve a fokokat. Újra felsikoltok, ezúttal
sokkal határozottabban. Átfutok a lépcsőpihenőn, be a hálószobámba,
becsukom magam mögött az ajtaját. Kétségbeesetten keresek valamit, amit
az ajtónak tudnék támasztani, ha másért nem is, de legalább azzal is
nyernék pár másodpercet. Az egyetlen lehetőségem az éjjeliszekrény, de egy
kézzel képtelen leszek elég gyorsan odatolni.
– Carys! Carys, ne butáskodj már! – Zoe hangja egyre közelebbről érkezik.
Már felért az emeletre. Hallom a lépcsőpihenő kilazult deszkáját
megnyikordulni a talpa alatt.
– Menj el! Hagyj békén! – kiáltok ki. – A telefonon vonalban van a rendőrség.
– Cöc, cöc, ne hazudozzunk. Nálam van a mobilod, a vezetékes telefon meg
lent van a földszinten. – Odakint áll, az ajtó előtt. – Szóval, kijössz, hogy
beszélhessünk, vagy nekem kell bemennem?
Fontolóra veszem, hogy nem tágítok, és felveszem a konkrét fizikai
küzdelmet vele, de tekintettel a sérült karomra és Zoe magasságból
származó előnyére, magamra sem igazán fogadnék. Neki már egészen
biztosan felépült a bokaficama, bár abban is kételkedem, hogy egyáltalán le
volt-e sérülve. Arra gyanakszom, ez is csak álca volt, hogy még
nyugtalanabb legyek, és hogy oka legyen a házban maradni. Az ágy mentén
elkezdek az ablak felé araszolni. Vajon megúsznám a zuhanást?
Van egy apró tornác odalent, ami végigfut a bejárati ajtó mellett a nappali
öböl-ablakáig, az valamennyire felfogná az esést. Az ablak zárjában levő
kulccsal babrálok, és átkozom magam, amiért ragaszkodtam a
beépítésükhöz, amikor beköltöztünk. A zárak a kívül leselkedő veszélyeket
voltak hivatottak távol tartani, nem pedig engem akadályozni abban, hogy a
házamban levő veszélyek elől elmenekülhessek.
– Úgy néz ki, a második lehetőséget választottad – kiált be.
A kilincs megmozdul, az ajtó résnyire kinyílik.
Sikerül kinyitnom a zárat. Megmarkolom az árnyékoló zsinórját, megrántom,
és kihúzom oldalra, hogy a roló ne ereszkedjen le, de mielőtt bármit
tehetnék, Zoe megkerüli az ágyat, és elránt az ablaktól.
– Szállj le rólam! – kiáltom, és megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de
akadályoz benne a bekötözött kezem. Mezítláb ártalmatlan vagyok Zoe
sípcsontjára nézve. Megmarkolja a karom, és fájdalmasan hátracsavarja,
a másik kezével belekapaszkodik a hajamba, hátrafelé húzza a fejem, majd
kivonszol a szobából.
– Zoe, mi az istent művelsz? – kiáltok fel, szabad kezemmel a hajamat fogva.
Ha ennél erősebben húzza, egészen biztosan ki fogja tépni gyökerestül.
– Mondtam. Beszélni akarok veled. Mit szólnál, ha lefáradnánk a földszintre?
– Nem igazán van egyéb választásom – mondom. – Elengednéd a karomat?
Cefetül fáj.
– Lényegében ez is a cél – veti oda. Megáll a lépcső
tetején, és egy szörnyű pillanatig azt képzelem, lendületből letaszít az aljáig.
– Csak szépen lassan, egyik lépcsőt a másik után.
Az ebédlő felé kormányoz, de oda csak egy székért megyünk be. Elengedi a
karom, és míg a másik kezével továbbra is szorosan markolja a hajam, a
szabad kezével megfogja az egyik széket, és kihúzza magával a hallba.
Belelök, a nadrágja zsebéből pedig néhány kábelkötegelőt ránt elő.
Mikor elengedi a hajam, hogy a csuklómat a szék karfájához kötözhesse,
megragadom a talán egyedüli lehetőségemet a menekülésre. Felrántom a
térdem, és mindkét lábbal erősen a gyomrába rúgok. Zoe felnyög, oldalra
tántorodik, de nem engedi el a karom. Tovább szorítja a sérült csuklómat.
Keresztüldöf az izzó fájdalom vasvillája, amitől azonnal megdermedek.
– Ez nem volt túl sportszerű húzás – korhol, miközben fürgén odakötözi a
csuklómat a faragott karfához.
Kiáltozom és sikoltozom, rugdosok, a sarkaimmal a fa deszkákon dübörgők
annak reményében, hogy talán meghallja valamelyik szomszéd. Tudom, hogy
ennek kicsi a valószínűsége egy különálló házban, de nem tehetem meg,
hogy csak ülök itt, és beletörődök abba, amit Zoe tervez, bármi legyen is az.
Nincsenek kellemes hangulatú csevegésekkel kapcsolatos illúzióim.
– A kurva életbe már, Carys, csillapodj! – kiált fel.
Felvesz egy táskát, amit csak most veszek észre, és elővesz egy tekercs
szigetelőszalagot. A fogával tép le egy csíkot belőle, és szorosan a számra
tapasztja.
Leül a padlóra, és a velem szemközti falnak támaszkodva igyekszik
levegőhöz jutni, felhúzott térdén nyugtatott karokkal.
– Teljesen kipurcantam – mondja. – Nem kellett volna ennyi ellenállást
tanúsítanod. Jobban jársz, ha későbbre tartalékolod az erődet.
Nem tudok válaszolni, de igyekszem szabaddá tenni a karjaimat, a
kábelkötegelők viszont szorosra vannak húzva, bal csuklóm és vállam pedig
túlságosan is fáj ahhoz, hogy a küzdelemnek bármi eredménye legyen.
Úgy döntök, megfogadom Zoe tanácsát, és nem erőlködöm tovább.
Néhány pillanat elteltével talpra áll, és leporolja a nadrágját.
– Így már jobb. Csend van és nyugalom. – Majd egy beazonosíthatatlan
dallamot dúdolgatva elkezd a táskában kotorászni, és elővesz egy kötelet.
Megfordul, elmosolyodik. – Emlékszel erre?
Kikerekedik a szemem, és újra átsöpör rajtam a rettegés. Ez a mászókötél a
majorból, amelynek hurok volt a végén.
Iszonyodva nézem végig, ahogy Zoe elindul felfelé a lépcsősoron. Félúton
megáll, és az egyik végét szorosan rögzíti a korlát két oszlopa között, a hurok
pedig szemmagasságban lóg az orrom előtt. Teljesen megigéz a látvány.
Darren emlékei rohanják meg a tudatom. Ezt képtelen vagyok feldolgozni,
könnyek töltik meg a szemem és érzem, ahogy legurulnak az arcomon. A
csuklómat rögzítő kötelékekkel küszködöm, majd megpróbálok a karjaimat
hátralökve, a széket kimozdítva felállni. A csuklómra és a vállaimra nehezedő
fájdalom elviselhetetlen. Előredőlök, és elindulok a bejárati ajtó felé, de alig
jutok el a lépcső aljáig, amikor Zoe az utamat állja.
– Ne butáskodj, Carys! – mondja. – Ha túl türelmetlen vagy és nem tudsz egy
helyben maradni, akkor minél előbb látunk neki a mókának, annál jobb. –
Tovább dúdol, közben erőfeszítés nélkül lök vissza a székbe. Az sajnos most a
hall végén heverő szőnyegen van, ezért Zoe-nak annyi teendője van csupán,
hogy azzal együtt visszahúzzon oda, ahonnan indultunk.
Sikoltozom, de a szigetelőszalag túl szoros, és elnyomja a hangomat. Zoe a
nyakamra húzza a hurkot, a csomó a tarkómra nehezedik. Ezután újra elindul
felfelé a lépcsőn, én pedig érzem, ahogy a kötél megfeszül és belenyomódik
a bőrömbe. Felnyújtózok, amennyire csak tudok, de ő tovább húzza a kötelet,
egészen addig, amíg már szinte összepréseli a légcsövem.
Küszködve próbálok levegőhöz jutni az orromon keresztül.
Visszatér mellém és benyúl a táskájába. A keze egy Stanley kést markolva
tűnik elő újra. Megpróbálok eltávolodni a pengétől, amelyen megcsillan az
ajtón beáradó napfény. Színek kavalkádja táncol a szobában, mintha csak
egy diszkógömb verné vissza a fényt. De ez nem egy parti. Zoe elmetszi a
kábelkötegelőket, és mindkét kezem felröppen a székről. Azonnal a nyakam
köré feszülő kötelet kezdem markolni, megpróbálok enyhíteni a nyomáson.
Sikerül felállnom, amitől kevésbé feszül, de a megkönnyebbülés nem tart
sokáig – Zoe megmarkolja a kötél másik végét, és meghúzza, aminek
hatására lábujjhegyre állok abbéli igyekezetemben, hogy megússzam a
fuldoklást.
– Állj fel a székre! – parancsol rám.
Azt teszem, amit mond, választásom nem lévén. Egy kis időre újra
megszabadulok a nyakam körül érzett feszüléstől, de ahogy felálltam a
székre, Zoe újra húzni kezdi a kötelet, és tovább rövidít rajta. Amikor aztán
egy sor csomóval hozzákötözi a kötelet a korlát egyik orsójához, elveszítem a
széket a lábam alól.
A levegőben rúgkapálok a lábammal, igyekszem találni valamit, amire
ráterhelhetem a súlyomat. A lábujjam hegyével sikerül elérnem a szék
karfáját.
Zoe végignéz rajtam, keresztbe fonja a karját, és elmosolyodik. – Úgy festesz
most, mint valami balett-táncos – gúnyol.
Lerántom a számra feszülő ragasztószalagot, a lendülettől ég a bőröm ott,
ahol érintkezett vele.
– Az Isten szerelmére, Zoe, hagyd abba! Kérlek, ne csináld ezt! – rimánkodom
levegőért kapkodva. – Most állj le, amíg nem mentél túl messzire!
– Hol a telefon? – kérdezi nekem szegezve élettelen, szenvtelen tekintetét. –
Alfie telefonja. Amit magaddal hoztál a házból. Hol van?
Mikor megemlíti a telefont, egy újabb mozaikdarab kerül a helyére.
– Te üzentél Alfie-nak, nem Tris – mondom.
– Szűzanyám, erre csak most sikerült rájönnöd? – kérdi Zoe. – Persze, hogy
én.
– A rendőrök azt mondták, Alfie Trishez jár tanácsadásra. Eddig azt hittem,
valahogy Alfie bizalmába férkőzött, de neki semmi köze mindehhez. Te voltál
az.
De hogyan?
– Carys, komolyan mondom, legalább olyan csapnivaló vagy, mint Tris és a
kompánia. Ami azt illeti, ezért az alakításért Oscart érdemelnék. Ti mind azt
hittétek, csak egy flúgos kis szőke vagyok, aki mindig jóhiszeműen áll
mindenkihez, ugye?
– Mindenkit átejtettél – sziszegem.
– Alaposan. A legmókásabb az volt, amikor visszajöttél a majorba, és
találkoztál Trisszel. Emlékszel, amikor kikerekedett szemmel tátogtam. Fuss!
– Újra felveszi ugyanazt az arckifejezést, amit akkor is, és hangtalanul
mondja ugyanazt: „Fuss, menj segítségért!”
Rögtön utána nevetésben tör ki. – Fergeteges volt. Tökre hittél nekem.
– Együtt fundáltátok ki az egészet Trisszel?
– Ugyan, kérlek, azt a lúzert semmibe nem avatnám be. –A körmeit
vizsgálgatja, majd újra rám néz. – Trisszel az a baj, hogy ha nőkről van szó,
csak a farkával képes gondolkodni. Néhány méltató szó, egy kis hizlalás
annak a macsó önképnek… Na igen, erre játszottam rá, és őt is meg tudtam
vezetni. – Arca csupa elégedettség. – Elhitettem vele, hogy segít rólam rád
terelni a gyanút.
Azt mondtam, úgyis ki fog derülni a kis afférunk, és ha csak a leghalványabb
gyanúja is felmerül annak, hogy közöm volt Joanne halálához, ő is képbe fog
kerülni. Ha úgy állítjuk be az egészet, mintha bekattantál volna, és te ölted
volna meg, akkor egyikünket sem gyanúsíthatják semmivel.
– Kihasználtad?
– A cél szentesítette eszköz volt csak, akárcsak Joanne.
– Ezt hogy érted? – Őszintén szeretném megérteni Zoe gondolkodásmódját,
nem utolsó sorban azért, mert a beszéddel is nyerek egy kis időt.
Elképzelésem sincs, hogy a francba fogom ezt megúszni, de a túlélési
ösztönöm szorosan rámarkolt a botkormányra.
– Biztos vagyok benne, hogy már rég rájöttél – mondja Zoe, és kézbe veszi a
hallgatói adatlapot, amit a szobámból hozott magával. – Leah Hewitt a
lányom volt.
Nagyon fiatal voltam még, amikor megszületett. Az apja lefalcolt, amint hírét
vette a terhességnek, így kénytelen voltam egyes egyedül felnevelni.
– Volt? A lányod volt?
Egy pillanatra eltorzítja a fájdalom az arcát. A lánya fényképére néz, mielőtt
megszólal, figyelmen kívül hagyva a kérdést is.
– A férjed kihasználta Leah-t. Védtelen diák volt, aki apafigurát keresett
magának…
Félbehajtja a profilt, és a táskájába teszi.
– Amikor a Hammertoni Főiskola értesített, hogy Darren kilépett tőlük, elég
sokat dolgoztam azon, hogy megtaláljam. Hogy kiderítsem, hol lakik. Jó pár
hétig figyeltem. Téged is. Alfie-t is. – Keresztbe tett karral áll előttem. – Tudni
akartam, milyen perverziói vannak a férjednek. Szembesíteni akartam a
tetteivel. Lehetőséget akartam adni neki, hogy vállalja fel. El akartam érni,
hogy beismerje, mekkora tetves rohadék.
Azon gondolkodom, Zoe hányszor követhette figyelemmel a családom
mindennapi ténykedését. Elég nyugtalanító belegondolni, hogy ennyi ideig
figyelt minket, mi pedig mit sem érzékeltünk belőle. Én legalábbis semmit az
égvilágon.
– És? Szembesítetted?
– Nem. Nem volt rá lehetőségem. A gyáva féreg fellógatta magát.
– És ettől nem érezted jobban magad? Nem érezted úgy, hogy a sors
igazságot tett?
– Mondom, egy gyáva féreg volt, de akár még annyiban is hagytam volna, ha
nincs az, ami Leah-val történt. – Nagyot nyel, és újra látom átsuhanni a kínt
az arcán. – Az én Leah-m, az én gyönyörű kislányom nem tudta elviselni a
halálát. Teljesen összetört a szíve. Még akkor is dédelgette azt az ostoba kis
illúziót, hogy majd valamikor végül otthagy érte téged. – Zoe az arca elé
emeli a kezét, majd mélyet sóhajtva engedi le újra. – Két nappal később
felkötötte magát. Olyan volt az egész, mint valami elkúrt Rómeó és Júlia
sztori. Annyira meg volt tőle részegülve, hogy képtelen volt nélküle tovább
élni.
Levegő után kapok.
– Istenem, Zoe, annyira sajnálom.
Zoe ököllel csap a könyvespolcra.
– Nem vagyok kíváncsi a sajnálkozásodra! – kiált fel.
– Mit érek vele? Semmi jelentősége. Nem fogja feltámasztani a lányomat.
– De ez az egész sem.
– Valakinek meg kell fizetnie. – A hangja hűvös és kimért. Fel-alá kezd járkálni
a hallban, mielőtt újra megtorpan előttem. – Úgy döntöttem, te tartozol.
Tudnod kellett róla, mi történik, vagy ha nem is, sejtéseid lehettek róla. Nem
nézhetem el neked, hogy soha nem tettél semmit ellene.
– Zoe, esküszöm neked, fogalmam sem volt róla.
– Fogd be! Nem vagyok kíváncsi a hazugságokra. – Lábbal meglöki a széket,
amitől az megremeg, a kötél pedig újra a torkomra szorul. – Miután Leah
elment, minden egyes este úgy sírtam magam álomba, és azt kívántam,
bárcsak tettem volna valamit, amivel segíthetek neki. Kitartóbbnak kellett
volna lennem a főiskolán. Szembe kellett volna szállnom Darrennel. Majd egy
nap felkeltem, és elolvastam egy újságcikket egy férfiról, akinek támadás
érte a lányát. Fogta magát, és szanaszét verte az elkövetőt. Egészen
konkrétan félholtra verte. A bíró megkegyelmezett neki, az egészet
felindulásból elkövetett bűncselekménynek ítélte.
Emlékszem, az járt a fejemben, milyen remek apa ez, aki így védi meg a
lányát, így mutatja meg neki, mennyit is jelent a szemében. A cikk idézte,
amit mondott. Azt, ha nem tett volna semmit, azzal cserbenhagyta volna.
Akkor már tudtam, hogy Leah-t talán nem hozhatom vissza, de nem szabad
cserben sem hagynom.
– És ekkor döntöttél úgy, hogy célba veszel?
– Kezdesz rájönni – bólogat. – De óvatosnak kellett lennem.
Nem volt szabad semmit elsietnem.
Összebarátkoztam Joanne-nel az edzőteremben. Többször is láttalak vele
együtt. Láttam veled az iskolában.
Könnyen beférkőztem a bizalmába, és legalább olyan könnyű volt
elintéznem, hogy bekerüljek a különleges kis baráti körötökbe. Még ide is
költöztem.
– És én semmit nem is sejtettem egész idő alatt.
– Mikor megtudtam, hogy Joanne lánya Darren osztályába jár, hálát
adtam az isteneknek a szerencsémért. Mintha csak tálcán kínálták volna fel a
lehetőséget.
– Nem értem.
Zoe türelmetlenül felsóhajt.
– Nincs sok idom, de akkor is elmondom. – Elmosolyodik, szinte lubickol a
saját ravaszságában. – Joanne egyszer a bizalmába avatott a Rubyval és a
Darren iránt érzett vonzalmával kapcsolatban.
Elmondta, hogy kiálltál a férjed mellett. Elmondott mindent. Joanne-ben
ugyanazt a tehetetlenséget fedeztem fel, amit jómagam is megtapasztaltam.
Nem akar felszívódni. Ott rothad a belsődben. És az egészet tetézte maga a
tény, hogy kiálltál mellette, a diáklányok iránti erős vonzalmai ellenére.
– Ez hazugság!
– Ugyan már, Carys, mindannyian tudjuk, hogy nem az. Darren Montgomery
megtette ugyanezt korábban is.
Ezért kellett eljönnie Hammertonból. Kétségem sincs afelől, hogy az én
lányom nem az első zsákmánya volt, de úgy tűnik, Ruby volt az utolsó.
– Kussolj!
– Sajnálom, ha nem tetszik, amit mondok – mosolyog, majd színlelt
együttérzéssel oldalra dönti a fejét. – Nos, hol is tartottam? Ó, igen. Az én
szempontomból épp olyan bűnös voltál, mint a férjed.
Úgyhogy adtam a lovat Joanne megszállottsága alá, arra bátorítottam, hogy
fordítson neked hátat, mutassa meg a világnak, ki vagy valójában. És
mindeközben vártam az én időmet, vártam, mikor csaphatok le. Mikor
beavatott a hétvégére vonatkozó terveibe, tudtam, hogy ez lesz a tökéletes
lehetőség: végre elérhetem, hogy te is megérezd mindazt a fájdalmat és
keserűséget, amit én éreztem.
– Picsa! – motyogom.
Megragadja a szék karfáját és hevesen megrázza, amitől kibillenek, és
küszködve igyekszem visszanyerni a lábujjam hegyével őrzött egyensúlyom.
– Nem én vagyok itt a picsa, hanem te! Te voltál az, aki kiállt a gerinctelen
hulladék férjed mellett.
– Miért nem fordultál a rendőrséghez?
– Úgysem hittek volna nekem. A tulajdon lányom sem akart Darren ellen
bizonyítékokat szolgáltatni.
Tudod, mivel szerelmes volt belé. – Látom távozni belőle a dühöt, amikor
leejti a vállát, és a szorítása is enyhül a széken. – Még az öngyilkossága után
is szerette.
– Tudom – mondom gyengéden. – Épp az imént döbbentem rá, hogy láttam a
temetésen. A bánatát a tanára halála miatt gyászoló fiatal hallgató
szomorúságának hittem. De tévedtem. Egy fiatal nőt láttam, aki egy
szerettét gyászolta. Annyira sajnálom, Zoe, fogalmam sem volt.
– Lehetett volna! – csattan fel. A hangulata olyan hirtelen alakul át, mint a
szélnek nekifeszülő vitorla alakja.
– Zoe, kérlek, engedj le innen! Megbeszélhetjük máshogy is ezt az egészet. –
Könyörgőre fogom.
Nyilvánvalóan nem tervezi be is fejezni ezt a lincselést.
Csak meg akar rémíteni.
Békülékenyből most hirtelen támadóba csap át a hangulata. Megmarkolja a
széket, és fenyegetőn bámul rám.
– A telefon, Carys. Hol a mobiltelefon, ami a majorban volt Alfie-nál?
– A zsebemben. – Érdes károgásként tör elő a hang a torkomból, mivel épp
megremeg a lábam, és a kötél még szorosabban kulcsolódik a nyakamra, és
elzárja a levegő
útját.
Zoe meglapogatja a pulóverem zsebeit, és megtalálja, majd kiveszi a
telefont.
– Köszönöm – mondja, és a táskájába pottyantja. – Tudod, egy időre sikerült
megtévesztened odafent, Skóciában. A folyóparton, amikor az üzeneteimre
válaszoltál.
– Azt hittem, Tris az – mondom, közben az arcvonásait figyelem, hogy meg
tudjam állapítani az aktuális hangulatát.
– Alfie-val megbeszéltük, hogy üzen nekem, hogy tudjam, megkongathatom-
e a vészharangot. A majorban akartam várni, de Tris ragaszkodott hozzá,
hogy menjünk el, és jelentsük be az eltűnésed. Végül kénytelen voltam
elküldeni az üzenetet. Szóval gratulálok, Carys, sikerült átvágnod. Te lettél az
osztályelső.
A lábszárizmom fájdalommal jelzi, hogy már túl régóta kell tűrnie ezt az
ingatag testhelyzetet, amelyben apró mozdulatokkal igyekszem megtartani
az egyensúlyi állapotot. Bárcsak anya ideért volna időben, akkor talán nem
eszkalálódik idáig a helyzet. Másrészt viszont Zoe talán még anya fizikai
épségét is veszélyeztette volna.
Úgy döntök, ha meglátom közeledni az udvaron, a megmaradt erőm minden
egyes cseppjét bevetve üvölteni kezdek, hogy figyelmeztessem. Talán sikerül
felhívnia a rendőröket, mielőtt még túl késő. Időközben viszont beszéltetnem
kell Zoe-t.
– Hogyan sikerült Alfie-t belevonnod ebbe az egészbe?
– Ó, az volt a legkönnyebb. Joanne-tól hallottam, hogy Trishez jár
kezelésekre… – Az utolsó kijelentést ott hagyja lógni a levegőben.
– Te tudtál róla? – Teljesen meg vagyok döbbenve, és érzem belém marni a
féltékenységet; Joanne megint csak többet tudott a gyerekemről, mint én
magam.
– Amint tudomást szereztem róla, nem volt különösebben nehéz… hogy is
fogalmazzak? Nem volt nehéz elvonni Tris figyelmét, utána pedig, amíg
zuhanyzott, átkutatni az aktatáskáját. Látnod kellett volna, olyan voltam,
mint egy MI5 ügynök, amikor bekapcsoltam a laptopját, és átmásoltam a
fájlokat egy pendrive-ra! – Teljesen el van ragadtatva, mikor felidézi mindezt.
– így kényelmesen elolvashattam mindent Alfieról. Ezt követően elég volt
egyszerűen a bizalmába férkőzni, és bizonyos idő elteltével sikerült
elültetnem a fejében a gondolatot, hogy bosszút állhat, és kiegyenlítheti a
számlát végre.
– És Tris minderről nem tudott semmit sem?
– Semmit bizony. Úgy gondoltam, a hétvége ideális lesz arra, hogy Joanne
meglepetését ellenpontozzam a sajátommal. Aztán minden sokkal jobban
alakult, mint azt akár csak remélhettem volna. A ti kis összetűzésetek
Joanne-nel tökéletes apropót biztosított számomra is, hogy szembesítsem.
Kár, hogy így kellett lezárulnia. Nem állt szándékomban tettleg bántalmazni.
Egyik percben még lekurvázott, amiért a férjével kefélek, utána pedig azon
kaptam magam, hogy fejbe csapom egy fadarabbal.
Fel sem fogtam, hogy ott volt a kezemben. A pillanat hevében nem is
figyeltem oda.
– Te ölted meg?
– Baleset volt, de nem kockáztathattam meg, hogy gyilkossággal vagy
emberöléssel vádoljanak meg. Úgy alakult minden, hogy sikeresen rád
terelődhetett a gyanú. Velem senki nem is foglalkozik. Tökéletes.
– Beteg vagy, tudsz róla? Mindenkit átvertél.
– Mint mondtam, igényt tartanék egy Oscarra.
Annyira könnyű volt. Nem is volt más dolgom, mint elültetni benned, Joanne-
ben és Andreában a hamis biztonságérzetet, így aztán egyikőtök sem
tekintett rám potenciális veszélyforrásként. De azért nagy kár, tudod?
Azt hiszem, remek barátok lehettünk volna, te meg én.
Nagyon sok közös vonást fedeztem fel.
– Ugyan, ne áltasd magad! – mondom. Érzem, hogy a haragom kezdi átvenni
az irányítást.
– Mindkettőnknek vér tapad a kezéhez – fröcsögi felcsücsörített felső
ajkakkal. – Én megöltem Joanne-t, miután beszéltetek. Elismerem. Neked is el
kell ismerned, hogy megölted Darrent.
– Fogd be a szád! Fogalmad sincs semmiről!
– Mindent tudok. Elolvastam Tris feljegyzéseit, a fiaddal folytatott
beszélgetések leiratait. Alfie hallotta a veszekedéseteket a konyhában a
halála reggelén.
– Hallgass el! – nyöszörgőm. – Könyörgöm. – De Zoe túlzottan élvezi a
helyzetet ahhoz, hogy elhallgasson.
– Darren elmondta, hogy kedve volna megölni magát, hogy az életének vége,
ha te nem vagy benne. Te pedig azt mondtad, hogy mindenkinek nagy
szívességet tenne, ha fogná magát, és nem csak a szája járna.
– Nem gondoltam komolyan – kezdenek özönleni a köny-nyeim.
– Azt mondtad, minél hamarabb teszi meg, annál jobb.
– Haragudtam rá. Azt hittem, csak fel akarja hívni magára a figyelmet.
Annyiszor fenyegetett már meg ugyanezzel.
– Folyik az orrom, egy kis időre egy kézzel elengedem a nyakamat ölelő
kötelet, és a felsőm ujjával letörlöm a taknyot.
– Alfie minden egyes szót tisztán hallott. Most már érted, miért gyűlöl
ennyire? Téged hibáztat. És minden oka meg is van rá.
Csendben zokogok, képtelen vagyok vitába szállni az elhangzottakkal.
Minden egyes szava igaz. Nem tudtam, hogy Alfie hallotta, amit aznap reggel
mondtam. Nem gondoltam komolyan, de Darren egyetlen módon tudott
nekem fájdalmat okozni, és ezt ki is akarta aknázni. Azt akarta, hogy életem
végéig szenvedjek utána. Eddig egészen jól bevált a terve. Hirtelen már nem
is tűnik olyan elfogadhatatlannak a halál. Nincs más dolgom, mint a
lábujjammal felborítani a széket. Könnyen meg tudnám tenni.
Zoe újra beszélni kezd, a hangja ránt vissza a valóságba. Nem akarok
meghalni.
– Kérlek, Zoe, hagyd ezt abba! – könyörgöm ismét.
– Már túl késő volna abbahagyni. Akkor sem tehetném, ha akarnám –
válaszol. – Nagyon régóta várok már erre a napra. Miért álljak meg épp most,
amikor végre valóra válthatom azt, amiről annyi ideje álmodtam?
– Zoe, tényleg át tudjuk beszélni. Esküszöm, semmit nem tudtam arról, ami
Hammertonban történt. Alfie életére esküszöm.
– Ha nem tudtál róla semmit, akkor most miért hozod fel? – kérdezi tekintetét
rám emelve a keresztbe tett lábakkal a padlón ülve Zoe. – Miért vannak
nálad ezek az emléktárgyak?
– Leah képét lóbálja a kezében.
– Csak nemrég sikerült megtalálnom az összefüggéseket, és még az sem
biztos, hogy mindent sikerült megértenem.
– Van egy játékom. Játsszunk. Joanne emlékére, hisz tudjuk mindketten,
mennyire imádta a játékokat. – Összefonja a kezeit az álla alatt. – Mondd el
nekem, mi az, amiről úgy hiszed, tudod, és jutalomban vagy büntetésben
részesülsz annak függvényében, mit mondasz helyesen.
– Zoe, ez őrültség. Könyörögöm, beszéljük meg.
Az órájára pillant.
– Nincs már sok időnk, úgyhogy ne vitázzunk tovább. Gyerünk, mondd el az
első dolgot, amit szerinted tudsz. Tikk-takk.
Nyelek pár korty levegőt, és megpróbálok a lehető legkevesebbet mozogni.
Minden mozdulattal a torkomnak feszül a kötél.
– Oké, legyen, ahogy akarod. Darren angoltanár volt a Hammertoni Főiskolán,
ahol Leah Hewitt is tanult.
– Folytasd. Egy jutalomhoz ennél többre van szükség.
– Nagyon közeli barátok lettek – szünetet tartok, Zoe reakcióját kémlelem.
Csücsörít az ajkaival, a kezével sürgető mozdulatot tesz. – Nagyon közel
kerültek egymáshoz.
– Bassza már meg, Carys, ne kerülgesd a forró kását!
– Zoe talpra ugrik, és kilöki a széket a lábam alól.
Őrülten rúgkapálok a levegőben. Lehúz a testsúlyom, és érzem, ahogy ösz-
szeszűkülnek a légjárataim. Majd, épp olyan hirtelen, ahogy elvette, Zoe
visszateszi a széket az eredeti helyére, a lábam alá, én pedig hálásan
lihegek, amiért újra képes vagyok megtartani magam. – Ez a büntetés azért,
ha pontatlan vagy. Mondd ki hangosan, hallanom kell, amit gondolsz,
különben nagyon rövid életű játék lesz ez.
Egy percig sem kétlem, hogy komolyan gondolja.
Megerőltetem magam, és kiköpöm a szavakat.
– Darren és Leah kapcsolatban voltak. – Látom a szemében megcsillanni a
harag szikráit, és gyorsan hozzáteszem. – Viszonyt folytattak egymással.
Darren és Leah Hewitt szeretők voltak. – Az önfenntartás ösztöne nem
viszolyog attól, hogy szavakba öntse a legsötétebb gondolataimat, de akkor
is megremegek tőlük legbelül.
– Így már jobb – sétálgat előttem fel-alá. – Folytasd csak!
– Nem tudom pontosan, mi történt, miért szakadt vége, de Darren eljött a
Hammertoni Főiskoláról. Azt mondta, nem merült fel a neve egy kinevezés
során és lecserélődött a vezetés is. Az otthonához közelebb akart munkát
találni.
– Érdekes – mondja Zoe. – A főiskola soha nem fejtette ki, Darren miért
távozott, csak annyit mondtak, hogy közös megállapodás eredménye volt. –
Pontosan előttem torpan meg. – Biztosan tudtad, hogy egy perverzzel
házasodtál össze. Ne mondd már, hogy soha nem gyanítottál semmit!
– Nem! – tiltakozom rekedtes hangon. – Tényleg nem, őszintén. Soha nem
adott még csak okot sem a gyanakvásra. Visszaélt egy bizalmi helyzettel, ezt
pontosan tudom. De Leah húsz éves volt. Nem volt már gyerek.
– Az ÉN gyerekem volt! – Zoe hangja jó néhány decibellel erősebben szólal
meg. – Leah Hewitt az én gyerekem volt. A férjed pedig kihasználta.
Odaígérte neki az egész világot -folytatja immár nyugodtabb hangon.
Nehezen tudom elhinni az egészet. Vagy tán mindig is tagadásban éltem?
Még magam előtt is letagadtam, amit látok? Tudtam, hogy nagy sármőr,
imádta a nőket, azt mondta, mindent imád velük kapcsolatban, de mindig is
azt hittem, ez kimerül a tisztes rajongásban.
– Sajnálom. Gőzöm sem volt róla. Hinned kell nekem!
– Azt hiszem, nem vagy épp abban a helyzetben, hogy te diktálhasd a
szabályokat – mondja. – Na mindegy, térjünk vissza a játékhoz. Mit gondolsz,
ezt követően mi történt?
– Nem… nem tudom.
Zoe színpadias bosszúsággal tekint a mennyezet felé.
– Ez így nem jó móka, ha nem kezdesz tippelni.
Képtelen vagyok tovább elviselni Zoe szarságait.
Játszadozik velem, és nem áll szándékában életben hagyni. Azok után
biztosan nem, hogy mindent beismert.
Egy utolsó esélyem van a túlélésre. Ha sikerül elég közel csalogatnom, hogy
megpróbáljak az arcába rúgni, és elég erősen rúgok ahhoz, hogy kiüssem,
akkor számításaim szerint ki tudom lendíteni a lábam, és el tudom érni a
könyvespolcot. Ha ott meg tudom magam fordítani, és képes vagyok
megtartani az egyensúlyom, talán eléggé kilazíthatom ahhoz a kötelet, hogy
le tudjam szedni a nyakamról.
Csak közel kell csalnom valahogy, és kizárólag akkor fog közelebb kerülni, ha
ki akarja újra venni a széket a lábam alól. Kockázatos terv, de tisztában
vagyok vele, hogy senki sem fog a segítségemre sietni.
– Tudod mit, Zoe? Baszd meg magadat az ostoba játékoddal együtt! Nem
játszom tovább, és ami azt illeti, pont leszarom azt is, mit teszel velem
emiatt.
– Ez esetben, drága barátném, azt hiszem, te leszel az, aki meg lesz baszva.
És ezt értsd minden szexuális mellékzönge nélkül.

38.FEJEZET
– Mi a helyzet odafenn? – kérdezi Zoe a hallban álló asztalnak támaszkodva.
Mást sem csinál pár perce, mint ott áll és engem figyel. – Remélem, nem
untat túlzottan, hogy itt kell lógnod velem. – Nevetni kezd saját szadista
poénján.
– Tudod, az üzenetek másolatát elküldtem a saját telefonomra – mondom
utolsó, kétségbeesett próbálkozásként. Lábammal a szék támlájának tetején
imbolygók. Zoe-ra nézek, szuggerálom, hátha elhiszi, amit mondok. – És
Sebnek is elküldtem őket.
Oldalra billenti a fejét, és egyik kezéből a másikba dobja Alfie telefonját.
– Csakugyan? És ezt most el kellene hinnem?
Könnyedén megnézhetném a telefonon a kimenő üzeneteket.
Picsába, erre nem gondoltam! Egyelőre nem működik a tervem, hogy
magamhoz csalogassam Zoe-t, és megpróbáljak kiszabadulni. Bárcsak anya
nem épp egy átkozott dugóban araszolna, vagy igent mondtam volna, mikor
Seb felajánlotta, hogy marad. Egy könny szökik ki a szememből, és csordul
végig az arcomon.
– Jaj, drága Carys, ne sírj itt nekem! – mondja Zoe. – Tudod, bármikor
kirúghatod magad alól azt a széket, és az egésznek véget vethetsz pár
másodperc alatt. Nem kellene itt lógnod tovább. – Ismét nevet. – Gyerünk,
Carys, tedd meg!
Eltolja magát az asztaltól, és egy pillanatig azt hiszem, vagy kirúgja alólam a
széket, vagy elég közel jön ahhoz, hogy talppal elérjem az arcát. Keményen
bele kell rúgnom, méghozzá oldalról. Valahol azt olvastam, a halánték a
leggyengébb pont. Ha elérem, hogy elájuljon, akkor talán le tudom szedni a
hurkot. Pár másodpercre van csak szükségem.
Odakint magára vonja valami Zoe figyelmét. A nappali bejáratában áll, és
kinéz az ajtó sarka mögül.
Anya lenne az? Megpróbáljak kiszabadulni, vagy inkább kiáltsak ki neki? Ha
senki nincs ott, én meg kiabálni kezdek, Zoe egészen biztosan újra
felteszi a ragasztószalagot a számra. Nagy árat fizetek a tétovázásért:
odasiet hozzám, de még mindig túl nagy köztünk a távolság, nem érném el
sehogy.
– Egy hangot se halljak, különben esküszöm neked, hogy azonnal ki fogom
rántani alólad a széket. – Megrúgja, amitől az remegni kezd. – Ha kinyitod a
szádat, véged van. Mire bárki ideérne, addigra már tökéletes aranyérmes
lennél a Darren-hasonmás versenyen.
Nyöszörögve válaszolok.
– Kérlek, Zoe, most hagyd ezt abba!
– Fogd be a kibaszott pofádat!
A bal lábam önkéntelen remegésbe kezd, küszködöm, hogy megtartsam az
egyensúlyom. Mindkét kezem a kötelet markolja a hurok fölött, így
megszabadítom némi súlytól a lábamat, de már fájnak a magasba tartott
karjaim, a gyengülő vérkeringés hatására égnek az izmaim, és egyre
nehezebben tudom megtartani a helyzetemet. A gerincem pattanásig feszült
már, a lapockáim izzanak a fájdalomtól.
Kopogást hallok az ajtó felől, majd közvetlenül utána három sürgető
csengetést: a két első rövidet egy pár másodpercen át tartó követi. Az ajtó
mintás üvegén keresztül torzítva tudok kivenni két emberi alakot.
– Carys! Odabent van? A rendőrségtől jöttünk.
A megkönnyebbülés hatalmas hullámban csap át rajtam. Itt a rendőrség.
Meg tudnak menteni. Lenézek Zoe-ra, aki óvatosságra int a tekintetével.
Most kell döntenem, nincs időm tipródni. Még egy ilyen lehetőségem talán
nem is lesz többé. Ha a rendőrség hátat fordít és lelép, akkor mi lesz? Zoe
talán kissé összezavarodik, de folytatja a terve kivitelezését, és
öngyilkosságnak állítja be az egészet. Olyan nincs, hogy megadjam neki ezt
az örömet.
Becsukom a szemem, még szorosabban rámarkolok a kötélre, és felkészülök
a legrosszabbra, mielőtt elkiáltom magam, amennyire csak az erőmből telik.
– SEGÍTSÉG! SEGÍTSENEK!
– Te kibaszott hülye ribanc! – sziszeg Zoe, és ellöki alólam a széket.
De nem elég gyors. Már eldöntöttem, hogy ellököm magam, amennyire
lábujhegyen csak lehet, és a lábamat átlendítem a könyvespolcra. Nagy
erővel húz le a testsúlyom, és miközben a lábammal kétségbeesetten
igyekszem elérni a polcot, rádöbbenek, hogy legfeljebb pár másodpercig
leszek képes tartani magam.
Az egész kavarodás kellős közepén halványan eljut a tudatomig, hogy Zoe
elfut a konyha irányába. Egyedül vagyok. Most senki nem menthet meg,
magamra vagyok utalva.
A lábam ujjával elérem a könyvespolc peremét. A kötél még erősebben feszül
a torkomra, érzem, ahogy szökik az erő a karomból.
A rendőr újra dörömbölni kezd az ajtón, a nevemet kiáltozva. Megpróbálok
válaszolni, de a légjárataim teljesen össze vannak préselődve, és a torkomon
nem jön ki több rekedt krá-kogásnál. Sikerült az egyik lábamat feltornásznom
a polcra, de ez még nem elég. A másik lábamat is meg kell próbálnom
feltenni, és hátra kell fordítanom magam. Rosszul ítéltem meg a kötél
hosszát, vagy – ami még lényegesebb – saját testi erőmet és
állóképességemet?
Egyre homályosabban látok, a perifériás látásom eltűnőben, én pedig egy
néma fekete lyuk felé tartok. A karjaimat leejtem, lábam lecsúszik a
könyvespolcról.
Súlytalan vagyok. Lebegek.
– Vágd már le, az Isten szerelmére!
A hang utat tör magának a gondolataim közt.
Hirtelen világosan érzékelem a rám kulcsolódó, a testemet magasba tartó
karokat. A torkomra nehezedő nyomás azonnal lecsökken. Kinyitom a
szemem, de minden zavaros. Ezután leengednek. A lábam leér a padlóra, de
csődöt mond az érzékelésem, és nem tudom egyenesben tartani magam.
– Tedd le a padlóra – azt hiszem, ez ugyanaz a hang, amely az ajtón át is
kiáltozott. – És szedd már le azt a kurva kötelet a nyakából!
– Valaki hívja a mentőket – mondja ezúttal egy női hang.
Mikor a kötél lekerül a nyakamról, hirtelen nagy mennyiségű levegő tódul a
tüdőmbe, amitől heves köhögésroham tör rám, miközben sípolva lélegezni
kezdek, és egy rövid időre eltűnődöm, vajon a megmentésem ellenére meg
fogok-e fulladni. A köhögés alábbhagy, én pedig mélyeket lélegzek,
oxigénnel töltve meg a tüdőm és az agyam is. A nyakamra teszem a kezem,
ami fájdalommal reagál az érintésre. Mikor elveszem az ujjam, a hegyét
ragacsosnak érzem.
– Próbáljon nem hozzáérni a nyakához – mondja mellém térdelve a rendőrnő.
– A bőre egy kissé fel van hasadva. A mentők kitisztítják, amint ideértek.
A konyhából harsány hangok, dulakodás zajai érkeznek. Az ajtó felé fordítom
a fejem. Pislogok egyet.
Biztosan látomásaim vannak. Újra pislogok. Nem, nem képzelődöm. Zoe
arccal előre fekszik a földön, Seb a hátán ül, a kezét tartja, amíg egy másik
rendőr ráadja a bilincset.
– Zoe Coleman, letartóztatom a Carys Montgomery elleni gyilkossági kísérlet
alapos gyanújával. Jogában áll hallgatni, ám a hallgatás nehezítheti a
védekezést, ha a kihallgatás során nem tájékoztat minket valamiről, amit a
tárgyalás során kíván felhasználni. Bármit is mondjon, azt bizonyítékként
felhasználhatjuk. – Seb hangja világosan, tisztán hallható.
Szinte elsírom magam a megkönnyebbüléstől miközben hallgatom, ahogy
Seb épp letartóztatja Zoe-t.
Köhögök, majd oldalra gördülök, hogy fel tudjak ülni.
A rendőrnő figyelmesen néz rám.
– Jól van? – kérdezi.
– Semmi bajom. Csak szeretnék felülni.
Ekkor Seb csatlakozik hozzánk, és szorosan magához ölel.
– Istennek hála időben ideértünk. – Megvizsgálja a nyakamat, ami elég
ramatyul nézhet ki, legalábbis az ösztönös megrezzenés erről árulkodik.
– Jól vagyok. Tényleg.
Talpra segít, és leültet a székbe. A hurok és a kötél mellettem terül el a
padlón. Seb félrerúgja a közelemből.
Védelmezőn karol át, az egyik egyenruhás rendőr közben kivezeti a házból
Zoe-t, és beülteti az egyik járőrkocsiba, amelynek jöttét a sziréna hangja és a
nyitott bejárati ajtón át bepattanó, villódzó kék fények adják hírül.
– Miért jöttél vissza? – kérdezem. – A rendőrök honnan tudták, hogy ide kell
jönniük?
– Vakszerencse volt az egész – feleli Seb. – Miután elindultam tőled, és
elértem az út végi kereszteződésig, láttam bekanyarodni egy nyomorult kis
háromajtóst.
Olyan ívben vette be a kanyart, hogy el kellett rántanom a kormányt, nehogy
egymásnak menjünk. Nem volt esélyem megnézni, ki a sofőr, mert addigra
már el is viharzott. Aztán nem is igazán foglalkoztam vele, de mikor
megálltam egy kávéra, gondoltam, rácsörgök a helyi őrsre, és
megtudakolom, mi a dörgés – magyarázza.
– Mint kiderült, körözést adtak ki egy kék Fiestára, ami Zoe Coleman nevére
van bejegyezve. Úgy tűnik, jelentős fejlemények vannak Joanne ügyében, és
Zoe-t bent tartják, amíg Chilton főfelügyelő nem ér ide kihallgatni.
Már úton van.
– Még mindig nem igazán értem. Miért fordultál vissza?
– Nem hagyott nyugodni. Amióta tegnap összefutottunk vele a kórházban,
tudtam, hogy rád akarja terelni a gyanút. És ez, meg a majdnem belém
rohanó Fiesta hirtelen elkezdte kongatni a vészharangjaimat.
– Szóval a kocsiból tájékoztattad a rendőröket a hajszál híján bekövetkező
balesetről is?
– Aha. Megpróbáltalak téged is felhívni, de ki volt kapcsolva a telefonod.
– Bizonyosan Zoe műve volt.
– A vezetékest is hívtam, de az csak csengett, és nem vette fel senki.
– Semmit nem hallottam.
Seb kézbe veszi a vezetékest, és alaposabban szemügyre veszi.
– Csendes üzemmódban van.
– Zoe… – motyogok.
– Elnézést a zavarásért. – Mindketten felnézünk, és meglátjuk az ajtón belépő
mentőst. – El kell szállítsuk egy kivizsgálásra a kórházba.
– Nincs rá szükség, jól vagyok – válaszolom neki.
– Szó sincs róla, mindenképp mész – tiltakozik Seb. – Figyelj, nekem be kell
mennem a kapitányságra, és át kell adnom nekik Zoe-t. Utána be kell
fejezzem a papírmunkát, de amint tudok, elindulok hozzád. Ha tippelnem
kéne, az egyik helyi rendőr el fog kísérni, hogy felvehesse a vallomásodat.
– Kezdek kifejezetten gyakorlott lenni ebben a vallomásosdiban. Sajnos –
teszem hozzá sóhajtva.
Seb kikísér a ház előtt álló mentőhöz.
– Édesanyádat is összeszedem útközben.
Amikor bemászok a mentőbe, nem tudok nem arra gondolni, mivel
érdemeltem ki egy ilyen hűséges, törődő
férfi szerelmét, mint Seb. Ha tudná rólam az igazat, nem hiszem, hogy
továbbra is ennyire hevesen ragaszkodna hozzám. Amikor becsukódik az ajtó
és feldübörög a motor, becsukom a szemem, és fejben végigmegyek a
lehetséges reakciókon, ha esetleg megtudná az igazat.
Egyik sem tűnik túl kedvezőnek.

39.FEJEZET
Mire Seb végre megérkezik a kórházba, a rendőrség már felvette az előzetes
vallomásomat, megvizsgáltak a sürgősségi osztályon, és közölték, hogy
hazamehetek.
– Ne haragudj, tovább tartott, mint hittem – szabadkozik. Leül a mellettem
levő székre. – Korábban említettem az új fejleményeket. Nem ismerem a
pontos részleteket, de Chilton épp úton van Skóciából, és vád alá helyezi
Zoe-t Joanne gyilkosságának gyanújával.
Legalábbis tudtommal.
– Ha nem hallottam volna tőle a saját fülemmel, még mindig képtelen volnék
elhinni, hogy ő tette – mondom.
– Nem minden a te vallomásodon alapul, de egészen biztosan nyomni fog
valamennyit a latban.
– Tudod esetleg, milyen bizonyítékuk van még?
– Nem avattak be a részletekbe, de valamilyen kriminalisztikai bizonyítékról
van szó, ami egyértelműen köthető a gyilkos fegyverhez.
Érzékelem a tétovázást. Felteszem, ismeri a pontos részleteket, de engem
próbál megvédeni azzal, hogy nem mondja el őket.
– Mondd el! Előbb vagy utóbb úgyis kideríteném.
– Egy fadarabot használt, azzal ütötte fejbe Joanne-t -mondja körültekintően.
– A fán talált vér DNS-mintája megegyezik Joanne-ével, a szövetszál pedig,
amit szintén ott találtak, Zoe egy pulóveréből származik.
– Ez elég szerencsés felfedezésnek tűnik.
Seb bólint.
– Igen, néha előfordul az ilyesmi. Segített persze, hogy Tris is úgy döntött,
inkább menti a saját valagát, és együttműködik a rendőrséggel.
– Az igazat megvallva nem hiszem, hogy Zoe így tervezte. És azt sem
hiszem, hogy Trisnek bármi fogalma is volt róla, mit tervez pontosan.
A szavaimat csend követi, és pontosan érzem, hogy Seb valami mást akar
mondani, de épp azon gondolkodik, hogyan tálalja. Végül megszólal.
– A rendőrség talált egy telefont Zoe sporttáskájában, amely a házadban
volt. Tudsz erről valamit?
– Egy mobiltelefont? Nem. Miért kellene tudnom róla? –Kis híján megfojt a
hazugság.
– Két telefon volt nála, mindkettő feltöltőkártyás. És egy SMS-párbeszéd
zajlott le a két telefon között.
– Ó? – igyekszem nem remegő hangon megszólalni.
– A műszakis fiúk lefuttatnak rajtuk egy cellainformációelemzést.
Megnézzük, ki tudják-e deríteni, hol használták őket, meg ilyesmi.
El akarom mondani neki az igazat, de valami megfékez. Ha elmondom, akkor
be kell vallanom Alfie szerepét is. Ha ez megtörténik, kérdéseket fognak
feltenni, és nem tudom, meg tudnám-e őrizni a nyugalmam. Chilton már így
is kérdezősködött az evezőn található vérről. Egészen biztosan gyanakvással
fogadta az én verziómat arról, mi is történt a kajakban Alfie mellett.
– Tudtad, hogy pontosan vissza tudják keresni ezeket az adatokat, és meg
tudják mondani, mikor és hol vették használatba a telefonokat? – Seb lágyan
beszél, végig fogja a kezem, és a hüvelykujjával játszadozik a tenyeremen.
Ránézek. Nem akarok egy újabb, hazugságokra épített kapcsolatot, de ha azt
teszem, amit kér, az egész világ tudni fogja, mennyire gyűlöl a saját fiam,
mennyire vak voltam a Darrent és Leah Hewittet érintő
igazságokkal szemben, mennyire nem foglalkoztam a Darrennel és Rubyval
kapcsolatos vádakat. És hogy felhecceltem a férjemet. Arra bátorítottam,
hogy vessen véget a saját életének, még akkor is, ha egyáltalán nem ez volt
a szándékom.
Behunyom a szemem, a fejemet a falnak támasztom.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Talán egyszerűen csak hagynom kellene
kibukni az igazságot. Legalábbis részben.
– A telefon Alfie-é volt. Én vettem magamhoz a majorból. Én küldtem azokat
a válaszokat. Zoe azt hitte, Alfie volt az. –Seb bólint. Nem tűnik túl
meglepettnek. – Úgyis kiderítetted volna – mondom.
– Eltöprengtem rajta. Nem kell megijedni, Carys.
Tudom, mennyire fáj ez neked, de nem Alfie ül a vádlottak padján, hanem
Zoe. Alfie-nak semmi köze nem volt Joanne halálához, és ahhoz sem, ami ma
történt itt.
Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy szinte mindent elmondtam Sebnek. Kikísér
az autómig.
– Nem akarok hazamenni – mondom, miközben becsatolom az övemet. – Ma
nem. Azt hiszem, nem volnék képes rá.
– Semmi gond, kerítünk valahol egy hotelszobát.
Felhívom édesanyádat, és elmondom, mi a helyzet.
Szeretett volna találkozni veled még ma este, de sikerült rávennem, hogy
kibírja holnapig.
– Köszönöm. Majd felhívom. El tudsz vinni holnap meglátogatni Alfie-t?
– Persze.
Az orvosok azt mondták, a fiam állapota már stabilabb, de javulásnak semmi
jele. A „nem-reagáló ébrenlét szindróma” kifejezést használják, ami a
vegetatív állapot legújabb elnevezése. Sem saját magának, sem a
környezetének nincs tudatában.
– Sajnálom, de ennél többet jelenleg nem tudunk mondani önnek – tájékoztat
az orvos.
Megköszönöm a hallottakat, miután otthagy minket Sebbel és Alfie-val a
kórteremben.
– Nem tudom elmondani, mennyire sajnálom – szólal meg Seb.
– Egyedül maradhatnék egy kis időre Alfie-val? – kérdezem.
– Persze. Megvárlak a teakonyhában. – Megpuszil, mielőtt kimenne.
Közelebb megyek a fiamhoz. Segítség nélkül lélegzik, de monitorokra és
egyéb orvosi eszközökre van kötve.
– Sajnálom, Alfie – suttogom, a kezembe fogva a kezét. – Sajnálom, hogy
nem tudtam neked megtanítani, hogyan különböztesd meg a jót a rossztól,
hogy nem voltam képes a boldogság útja felé kalauzolni. De mindennél
jobban azt sajnálom, hogy ebben az állapotban magadra hagytalak. –
Letörlöm az arcomat áztató könnyeket. – Soha nem is gondoltam, hogy
hallottad aznap reggel a veszekedésünket apáddal. Nem gondoltam
komolyan, amit mondtam. Az egész a pillanat hevében hangzott el csupán.
Soha egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy valóra is váltja a
fenyegetését.
Már számtalanszor fenyegetett korábban is, és le akartam leplezni a blöffjét.
De nagyon rosszul mértem fel a dolgokat. Ha visszapörgethetném az időt,
bármit megadnék azért, hogy megmásítsam, amit aznap reggel mondtam.
Őszintén megadnék bármit.
Egy másodpercre mintha remegni látnám Alfie szemhéját. Megdermedek, az
arcvonásaira összpontosítva nézem. Igyekszem észrevenni a szempillája
legapróbb rezdülését, az arca rándulását, még az ujjai legkisebb mozdulatait
is. Bármit, ami arra utalna, hogy hallotta, amit mondok. Hogy meg tud
bocsájtani. Vajon a szavaim képesek voltak áttörni azt a gátat az agyában,
amely megakadályozza a kommunikációt?
– Remélem, meg tudsz nekem bocsátani. Mindketten számos olyan dolgot
tettünk, amelyeket normális esetben nem tennénk. Én megbocsátok.
Megbocsátok azért, amikor megpróbáltál megölni a kajakban. Tudom, hogy
szenvedtél, annyi időn át szenvedtél, és képtelen voltál teljesen tisztán
gondolkodni. Soha nem akartam, hogy így érjen véget minden. Soha! –
Előrehajolok, és csókot lehelek Alfie homlokára. – Azt kívánom, bárcsak
minden másképp lett volna, drágám. Annyira sajnálom!
Sebet a konyhában találom, épp úgy, ahogy mondta.
Kősziklaként tartott ki eddig mellettem; nem is tudom, hogyan viseltem
volna el mindent nélküle. A zsebébe dugja a telefonját.
– Édesanyád volt az – mondja, mikor feláll, kezét a vállamra téve. – A
hotelnél tudunk vele találkozni.
– Köszönöm, örülök, hogy gondoskodtál róla. – Mikor ma beszéltem anyával,
hagytam magam rávenni, hogy néhány napig nála húzzam meg magam. A
rendőrök nem gyűjtenek már több bizonyítékot a házból, de így sem
szeretnék visszatérni. Nem tudom, mikor leszek rá képes – ha valaha is
képes leszek egyáltalán. Abban a házban lett öngyilkos a férjem, abban a
házban próbált meg engem megölni az állítólagos barátnőm. A ház mást sem
jelképez, mint bánatot, dühöt és veszélyt.
– Hiányozni fogsz – mondja Seb.
Mosolyogva válaszolok.
– Te is nekem, de csak néhány hétről van szó. Amint kapsz pár nap
szabadságot, átjövök hozzád. – Nem szolgál semmilyen ellenvetéssel, nem
kérdőjelezi meg, hogyan leszek képes itt hagyni Alfie-t. Talán úgy gondolja,
még meggondolom magam.
Odahajol, megfogja a kezem, és a szájához emeli, majd puhán megcsókolja.
– Szeretlek, Carys.
– Tudom. – Szeretném ugyanezt válaszolni neki, de az érzéseimet jelenleg
teljesen beszövi a bánat. Nehéz meglelni a szerelmet, ha ennyi fájdalom vesz
körül.
Remélem, meg fogja érteni.
A belenyugvó mosolya helyét egy sokkal vidámabb veszi át.
– Ó, Andrea hívott – mondja. Úgy tűnik, ő lett a nem hivatalos PR-
asszisztensem.
– Mi a helyzet arrafelé?
– Szerette volna átadni, hogy sokszor jársz a fejében, és ha visszatértél, hívd
majd fel, és vidd el magaddal kávézni. Azt mondta, egész biztos benne, hogy
addigra Colin már teljesen ki fogja hozni a sodrából, különösen annak
tükrében, hogy a lába gipszben van, és oda van szögezve egy nyomorult
tolószékhez. Igyekeztem szó szerint idézni.
Halkan felnevetek.
– Úgy tűnik, Andrea hozza a formáját – mondom. – Nem várhatsz tőle mást,
mint amit mutat, annyi szent.
– Trisről is szolgálhatok új hírekkel. Az igazságszolgáltatás akadályozásával
vádolják. Eredetileg gyilkosságban való bűnrészességgel akarták, de nem
volt elég bizonyítékuk.
– Ez mindenek ellenére megnyugtat. Rubynak és Olivernek minden eddiginél
nagyobb szüksége lesz az apjukra.
– Szerencsétlen kölykök! Sok mindennel kell megbirkózniuk.
Amikor megérkezünk a szállodához, már ott vár minket anya a hallban két
bőrönddel. Az egyik a ruháival van tele, amiket a nyaralásáról hozott vissza,
a másikban az én ruháim vannak, amiket korábban a házban csomagolt
össze.
Előző este egyedül elment meglátogatni Alfie-t is, mivel én képtelen lettem
volna ott maradni. Látom a szemén, hogy az éjszaka rengeteget sírt, a smink
sem képes elrejteni a duzzadt szemhéjakat, a szeme alatti sötét köröket.
– Szia, édesem! – mondja, és átölel.
– Szia, anya!
– Kész vagy? A parkolóinas előrehozza a kocsimat.
Nézz oda, micsoda időzítés!
Anya ezüst Mercedese gurul be a hotel lépcsősora elé, a portás leviszi a
bőröndöket a kocsihoz.
Amíg anya a csomagok bepakolását felügyeli, Sebhez fordulok, és szorosan
megölelem.
– Köszönöm – mondom. – Sajnálom, hogy kénytelen voltál te is megküzdeni
ezzel a sok szarral. Bárcsak nem így alakultak volna az események.
– Carys, nem tudod meg nem történtté tenni, ami megtörtént. És nem terhel
semmilyen felelősség.
– Bárcsak sokkal komolyabban vettem volna, amit Ruby Darrennel
kapcsolatban mondott. Alaposabban ki kellett volna faggatnom Darrent arról,
miért is jött el Hammertonból, ahelyett, hogy mindent elhittem volna neki.
Ha tudtam volna Leah Hewittről, ha legalább gyanakodtam volna, akkor talán
hittem volna Rubynak, mikor előállt az az egész helyzet, és akkor mindez
meg sem történt volna.
Seb a két tenyere közé fogja az arcom, és mélyen a szemembe néz.
- Nem terhel felelősség, és ne sanyargasd magad miatta. Zoe az, akit
felelősségre kell vonni, senki más. Ő
hozta meg a tudatos döntést, ő akart bosszút állni. Előre eltervezte az
egészet. Mikor megtudta, hogy Darren halott és már nem lehet felelősségre
vonni, téged vett célba. Hallgass rám, hidd el, nem tettél semmi rosszat.
Egyáltalán semmit.
Úgy érzem, elárulom Seb ártatlanságomba vetett maximális hitét és
bizonyosságát. Sokkal korábban kellett volna neki elmondanom a teljes
igazságot, de már túl mélyre keveredtem a hazugságokban ahhoz, hogy ezt
most tegyem meg.
Alfie jelenik meg előttem, ahogy velem viaskodik a kajakban. Soha nem
fogom elfelejteni a pillanatot, amikor beleláttam a fiam lelkébe, és
megláttam azt az elkínzott szörnyeteget, ami lett belőle. Mikor felém csapott
az evezőlapáttal, tudtam, hogy az életünk onnantól kezdve egy másik
ösvényen halad tovább.
Akkor fogtam fel, hogy nem Ruby volt az időzített bomba, nem ő volt az
éjszakai égboltomon sötétlő, fenyegető fekete lyuk. Alfie volt az. A fekete
lyukak fekete lyuka. Minden szeretetet és életet eltüntetett maga körül, és a
nyomást, amivel mindent összepréselt, egészen biztosan nem élhette túl
semmi.
Az ütés ereje kirepített a kajakból. Miközben küszködve igyekeztem
visszamászni a csónak oldalában kapaszkodva, az erősen megdőlt, aminek
hatására Alfie is a folyóban kötött ki. A sodrás elég erős volt, magával
ragadta őt is, lehúzta a víz alá, és pár méterrel lejjebb lökte ki újra magából.
Utána vetettem magam, úsztam a sodrással, egyre közelebb és közelebb
értem hozzá, míg nem sikerült megmarkolnom a kabátját. A folyón
hánykolódtunk mindketten, de végül sikerült kikerülnünk a zúgóból, a
túloldalon levő, csendesebb szakasz felé, ahol kimerülve húztuk fel egymást
a folyó partjára.
Nem tudom, mennyi ideje feküdtem már ott, és próbáltam köhögve és
prüszkölve újra levegőhöz jutni.
Nem sokkal ezek után kaptam meg az üzeneteket, amelyekről tévesen azt
gondoltam, Tris telefonjáról érkeztek.
Mindez most már csak elméleti kérdés.
– Ideje indulnod. Édesanyád hív – Seb hangja ránt vissza a révületből.
Még egyszer, utoljára megölelem, és búcsúzóul megcsókolom.
Beülök anya mellé az anyósülésre, ahonnan még egyszer, hosszan Sebre
nézek, jó ember, nem azt érdemli, hogy egy magamfajta mellett érjen révbe.
Ha még valaha tehetek valami jót az életem hátralevő részében, akkor ez
lesz az: elengedem Sebet.
Nem tudom megfékezni a könnyeimet, amelyek akkor indulnak meg, mikor
elindulunk a hotel mellől. Nem tudom, hogyan leszek képes nélküle folytatni.
Ha önző lennék, akkor mindent megtennék, hogy ne történjen meg, ami épp
megtörténik, de Seb sokkal többet érdemel, mint egy magamfajta
hazudozót.

Nem így kellett volna végződnie. Nem lett volna szabad néhány apró
vágással, horzsolással, egy kificamodott csuklóval megúsznod. Kamatostul
meg kellett volna fizetned azért, amit tettél, azért a fájdalomért és
szenvedésért, amiben miattad volt részem. Bele kellett volna fulladnod abba
a folyóba, de még arra sem voltál képes, ugye?

Ugyanakkor talán épp így a legjobb. Lehet, hogy az átkozott életemet ebben
az épületben, sőt, ebben az egy helyiségben fogom eltölteni, de hogy
őszinte legyek, magasról leszarom. Most már teljesen. Talán elegendő

bosszú tudni, hogy egy örökkévalóságon át nyomorultul fogod magad érezni,

és elevenen fojt meg a bűntudat.

Még ha nem is tudod rávenni magadat a látogatásra, mert képtelen vagy

elviselni a fájdalmat, amit a látványom jelentene, elégedettséggel tölt el,
hogy életed minden egyes napja kegyetlen szenvedés lesz számodra azért,
amit velem tettél. Miattad vagyok itt.

Nem láttam a követ a kezedben. Túlzottan elfoglalt az arcodra kiülő

hitetlenség és iszonyat látványa, mikor szépen lassan elkezdtem szorongatni
a torkodat, miután végre sikerült valahogy kiküszködnünk magunkat a
partra. Sokkal jobban is figyelhettem volna. Tudnom kellett volna, hogy nem
fogod ilyen könnyen feladni.

Alábecsültelek. Nem gondoltam volna, hogy képes leszel kárt tenni a saját
hús-vér gyermekedben. Nagy hiba volt a részemről.

És most tessék, itt vagyok, csapdába ejtve ebben a hasznavehetetlen

testben, kommunikációra képtelenül.

Senki soha nem fogja megtudni az igazat, de nincs is rá szükség. Számomra

épp elegendő bosszú az örökké tartó lelkifurdalásod és gyötrődésed.

K Ö S Z Ö N E T N YI LV Á N Í T Á S
A családom örökös támogatása és türelme nélkül nem hiszem, hogy valaha is
képes lettem volna megírni ezt a könyvet. Köszönöm nektek!
Mint mindig, rendkívül sok segítséget kaptam mind az ügynökömtől, mind a
vezető szerkesztőmtől, amiért nem is tudom szavakba önteni hálámat.
Hatalmas köszönettel tartozom továbbá két szerkesztőmnek, Emily-nek és
Anne-nek, akik velem együtt keményen dolgoztak ezen a köteten.
Visszajelzéseik felbecsülhetetlenek, elgondolkodtatok és termékenyek voltak.
{1} Az Outward Bound egy nonprofit, független, kísérleti oktatással
foglalkozó nemzetközi szervezet, amely az egyéni és szociális készségek
fejlesztését az átlagostól eltérő szabadtéri aktivitásokkal igyekszik
elősegíteni. (A ford.)
{2} Shakespeare: A velencei kalmár (Ács Zsigmond ford.) {3} Metropolitan
Police Service, nem hivatalos nevén Scotland Yard, Nagy-London (the Greater
London arca) rendvédelmi szerve. (A ford.) {4} Tulajdonképpen egy teljesen
átlagos mosogató. Belfastban az 1700-as években kiépült a
csatornarendszer, ezért a mosogatókat már elláthatták lefolyóval – az ilyen
típusú mosogatókat nevezik a mai napig Belfast-mosogatónak. (A ford.) {5}
„Íjászösvény”. (A ford.) {6} National Health Service, az Egyesült Királyság
egészségügyi ellátó rendszere. (A ford.) {7} „Íjász-vízesés”. (A ford.) {8}
„Nyílhegy”. (A ford.) {9} Szép álmokat. (A ford.) {10} 10 kilométeres futás, a
maratonok és félmaratonok mellett intézményesült, hosszú távú futóverseny.
(A ford.)
Document Outline
 1. FEJEZET
o PÉNTEK
 2. FEJEZET
 3. FEJEZET
 4. FEJEZET
 5. FEJEZET
 6. FEJEZET
 7. FEJEZET
 8. FEJEZET
 9. FEJEZET
o SZOMBAT
 10. FEJEZET
 11. FEJEZET
 12. FEJEZET
 13. FEJEZET
 14. FEJEZET
 15. FEJEZET
 16. FEJEZET
 17. FEJEZET
 18. FEJEZET
o VASÁRNAP
 19. FEJEZET
 20. FEJEZET
 21. FEJEZET
 22. FEJEZET
 23. FEJEZET
 24. FEJEZET
 25. FEJEZET
 26. FEJEZET
o HÉTFŐ
 27. FEJEZET
 28. FEJEZET
 29. FEJEZET
 30. FEJEZET
 31. FEJEZET
o KEDD
 32. FEJEZET
 33. FEJEZET
 34. FEJEZET
o SZERDA
 35. FEJEZET
 36. FEJEZET
 37. FEJEZET
 38. FEJEZET
 39. FEJEZET
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 Table of Contents
1. FEJEZET
PÉNTEK
PÉNTEK
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
SZOMBAT
SZOMBAT
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
VASÁRNAP
VASÁRNAP
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
HÉTFŐ
HÉTFŐ
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
KEDD
KEDD
32. FEJEZET
33. FEJEZET
34. FEJEZET
SZERDA
SZERDA
35. FEJEZET
36. FEJEZET
37. FEJEZET
38. FEJEZET
39. FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS