Hideg, durva és tagadhatatlanul öntelt.

Andrew Blake-et így jellemzik a legjobb barátai.

Próbálj meg az új asszisztense lenni. Semmi sem elég jó, amit csinálok.
Minél inkább igyekszem a kedvében járni, annál inkább figyelmen kívül
hagy engem. Kezdek azon tűnődni, hogy van-e egyáltalán szív abban a
magas, kemény, gyönyörű testben.
Egyik este, munka után az új legjobb barátomnak – az iroda közelében lévő
kocsma csaposának – panaszkodom róla. Találd ki, ki ült egész végig
mögöttem, és hallotta minden kis részletét a sirámomnak?
Andrew pillantásából azonban nem tudom eldönteni, hogy most kirúg-e,
vagy megcsókol…
Vajon mit tartogat a jövő a kiismerhetetlenül szexi főnök és a
szenvedélyesen pimasz asszisztens párosának? Erre keresi a választ a USA
today bestsellerszerző, Louise Bay ebben a regényében.
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Louise Bay: Mr. Bloomsbury (Mister #5), 2022

Fordította HARTINGER EMESE

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Mr. Svindler (Londoni nagymenők 1.), 2022
Mr. Szépfiú (Londoni nagymenők 2.), 2022
Mr. Milliomos (Londoni nagymenők 3.), 2022
Mr. Briliáns (Londoni nagymenők 4.), 2023

Copyright © 2022 Louise Bay. All rights reserved.

Hungarian translation © Hartinger Emese, 2023

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bárdi Erzsébet
Korrektúra: Dér Adrienn
Tördelés: Kaposvári Zsolt

ISBN 978-963-5706-22-8

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Készült 2023-ban a Dürer Nyomdában

Felelős vezető: Aggod István
 E L S Ő F E J EZ E T

Sofia

London eddig nagyon hasonlított New Yorkra, csak anyukám

vasárnapi húsgombóca hiányzott. Persze élveztem a piros buszokat
és a fura kiejtést, de a problémák nem tűntek el csak azért, mert
átkeltem az óceánon. Még mindig nem volt saját lakásom,
megtakarításom, amire támaszkodhattam volna, sőt még munkám
sem. Csak most font hiányzott a zsebemből dollár helyett.
De a pozitívumokra kellett koncentrálnom. Londonban voltam,
Mary Poppins földjén. A Battenberg-torta és a tea hazájában. A
hercegek és paloták otthonában.
Bármennyire is vágytam arra, hogy kimozduljak, és koktélt
igyák egy elegáns bárban, vagy felfedezzem a parkokat és a
múzeumokat, a napjaim nagy részét a lakásban töltöttem, a legjobb
barátom kanapéján ülve, és az internetet böngésztem állás után. A
fizetési igényem csökkent azóta, hogy a Columbia Egyetem
előadótermeiben koptattam a padot a csoporttársaimmal.
Néhányuknak már akkor volt állása, amikor befejeztük az üzleti
tanulmányainkat, de a legtöbbünk még keresgélt.
Aztán a munkanélküliek száma a diplomaosztóhoz közeledve
egyre csökkent, és mire eljött, addigra a McKinsey, a Bain és a
Google már mind lefölözték a végzősök javát. Az én évfolyamomnak
körülbelül csak öt százaléka nem kapott még ajánlatot akkor, amikor
a fényképeken sapkában és talárban pózoltunk.
Én az öt százalék közé tartoztam.
Lecsuktam a laptopom fedelét, és mély levegőt vettem, ahogy a
meditációs alkalmazásom utasított, hogy elkerüljem a pánikrohamot.
Kilégzés közben négy helyett csak kettőig jutottam a számolásban,
amikor a tizenöt éve jó barátom – egyben a kanapé tulajdonosa,
amelyen aludtam – berontott a bejárati ajtón. Natalie becsapta maga
mögött az ajtót, lerántotta magáról a gyönyörű mohazöld Mulberry
táskáját, ledobta a padlóra, és belerúgott. Aztán megint belerúgott.
Csak egy magyarázat volt minderre: Andrew Blake.
– Most mit csinált? – takarítottam el a papírhalmazt, hogy helyet
csináljak neki a kanapén.
Harmadszor is belerúgott a táskájába, majd felsikoltott.
Hűha! A főnöke még nagyobb seggfej lehetett, mint amilyen
általában volt, és ez már valami. Natalie elmondása alapján, mintha
a fickó maga Vilmos herceg lett volna, ő pedig egy mosogatólány.
Borzalmas. És ez akkor volt így, amikor egyáltalán megszólalt. Mert
úgy tűnt, hogy napokig meg sem mukkant. Felálltam, és a hűtő felé
indultam. Többre volt szüksége, mint légzőgyakorlatokra. Ide bor
kellett.
Két poharat tettem a pultra – nem akartam hagyni, hogy egyedül
igyon. Szüksége volt az erkölcsi támogatásomra. Az órára
pillantottam. Kicsivel múlt három óra.
Délután három. Natalie sosem ért haza nyolc előtt.
– Nat? – rohantam ki a folyosóra, ahol Natalie a táskája helyett
már a kabátját rugdosta. – Miért jöttél haza ilyen korán?
– Alkoholra van szükségem. Azonnal!
Szent szar, csak nem kirúgta ez a pöcs?
Visszasiettem a konyhába, és megtöltöttem mindkét poharat,
nem érdekelt, hogy milyen napszak van.
Natalie már a kanapén ülve meredt maga elé, amikor
visszatértem.
A kezébe nyomtam az italt, és egyik lábamat magam alá húzva
leültem mellé.
– Mondj el mindent.
 Zavartan ingatta a fejét, mint valami bólogatós kutya. Aztán,
mintha hirtelen rájött volna, hogy bor van a kezében, nagyot kortyolt
a pohárból.
– Elegem van. Egyáltalán nem szólt hozzám sem tegnap, sem ma
reggel. Amikor megkérdeztem tőle, hogy átnézte-e a kutatást, amit
korábban adtam neki, teljesen figyelmen kívül hagyott. Aztán ebéd
után, még a kabátomat sem vettem le az ebédszünetről visszatérve,
amikor kirohant az irodájából, és elkezdett kiabálni velem, hogy…
Egy pillanatra megállt.
– Tudod, igazából azt sem tudom, mi volt a problémája.
Eltekintve attól, hogy súlyos személyiségzavara van, és hogy ő a
legkönyörtelenebb seggfej, akivel valaha találkoztam. Ami sokat
mond, tekintve, hogy Newjersey-ben nőttem fel.
– Nem tudod, miért volt mérges?
– Fogalmam sincs. És a legrosszabb az, hogy nem üvölt vagy
ordít. Amikor azt mondom, hogy kiabált… azt olyan
összetéveszthetetlenül Andrew Blake módon teszi! Elhallgat, a
szeme elsötétül, és a hangja két oktávval lejjebb megy. Mintha
megszállná valami. Szörnyű!
Megborzongtam a leírásától.
– Elképesztő, hogy ezek az alakok ilyen sikeresek! Miért nem
tudnak normálisan viselkedni? Legalább tegyenek úgy, mintha a
társadalom rendes tagjai lennének, még ha mélyen legbelül
pszichopaták is.
– Végeztem vele. Annyit tűrtem, amennyit csak bírtam. Nem
érdekel a hat számjegyű fizetés. Mondtam neki, hogy dugja fel a
seggébe a munkáját, és leléptem.
– Jól tetted – mondtam, félig komolyan gondolva, félig azon
tűnődve, hogy Natalie-nak van-e megtakarítása, amely fedezi a
lakbért, amíg nem talál másik állást. Aztán lassan felfogtam, amit
mondott.
 – Hat számjegyű fizetés? Úgy érted, hogy több mint százezer
dollárt fizetett neked évente?
– Fontot – válaszolta. – Valójában százhúszat. De kétszáz sem
lenne elég, hogy elviseljem azt az idióta fejét.
Százhúszezer font? Gyors fejszámolást végeztem. Ez több mint
százötvenezer dollárt jelentett évente!
– Pontosan mi is volt a munkád? – kérdeztem.
Felnyögött.
– Hogy bármit megtegyek, amit az a seggfej Andrew Blake akar.
– Mint például? Legyél pontosabb.
Soha nem jutottunk tovább azon, hogy a főnöke mekkora seggfej
volt, így nem is tudtam igazán, hogy mit is csinált.
– Kávét kellett főznöd?
Sóhajtott.
– Tudod, mit? Ez volt az egyetlen dolog, amit nem csináltam.
Sem a vegytisztítást, sem a személyes találkozókat nem intéztem.
Semmi személyes dolgot. Szinte olyan volt, mintha nem is lenne
élete a munkán kívül. Mintha robot lenne, vagy ilyesmi. Egy bunkó,
hülye robot.
Tudomásom szerint a legtöbb asszisztensi állás sok kávéfőzéssel
és ruhatisztítóba járkálással járt. Egyszer egy barátomnak szakítania
kellett a főnöke barátnőjével. Mennyire lehetett rossz főnök Andrew,
ha szigorúan szakmai alapon működött, és évi százötvenezer dollárt
fizetett?
New Yorkban nőttem fel egy egyedülálló anya mellett, aki három
munkahelyen dolgozott, azaz két és fél, ha beleszámítjuk, hogy a
113. és a Broadway sarkán lévő CVS feletti irodában hétvégente
besegítettem a takarításba. Százötvenezerért el tudtam volna viselni
még egy goromba, követelőző, elkényeztetett főnököt is. A pokolba
is, ennyiért még a ruhatisztítóval is megbirkóztam volna!
– Biztos, hogy nem mész vissza? – kérdeztem.
– Teljesen – kortyolt ismét a borból. – Semmi pénzért.
 – Aludj rá egyet – javasoltam, de közben azon agyaltam, hogy
mikor lenne jó ötlet megkérdezni, hogy szerinte alkalmas lennék-e
én a szerepre.
– Az elmúlt három hónapban rengeteget aludtam rá. Nem bírom
tovább. Mondtam már, hogy az előttem lévő lány csak egy napig
bírta? Sőt, annyit sem: vissza sem jött az ebédszünet után.
– Csodálatosan kitartottál. De százhúszezer font nagyon sok
pénz.
A laptopomra pillantott.
– Még mindig semmi?
– Nem.
Kevés volt a munkahely.
– De azért majd lesz valami. És nem azért vagyunk itt, hogy az
álláskeresésemről beszélgessünk.
– Nem, most már az én álláskeresésemről is beszélgethetünk.
– Sajnálom – mosolyogtam rá együttérzőn.
– Ne érezd magad rosszul. Holnap reggel már ujjongani fogok,
hogy nem kell többet foglalkoznom azzal a bunkóval.
Nincs jobb alkalom, mint a jelen. Ha teljesen biztos volt benne,
hogy nem megy vissza, akkor meg kellett ragadnom az alkalmat.
– Ha így lesz, akkor megbeszélhetnénk, hogy szerinted alkalmas
lennék-e átvenni Andrew Blake asszisztensének szerepét.
Natalie gyönyörű, csészealjnyi szeme elkerekedett.
– Te… az én… munkámat… akarod? – hebegte.
– Nos, nem. Nem, ha még mindig ez a munkád. De ha eleged
van belőle, ha tényleg és igazán nem bírod tovább, akkor megérne
egy próbát, nem?
Natalie közelebb csúszott, és üres kezével megragadta a
vállamat.
– Nem, Soha. Nem ér meg egy próbát. Szörnyű a fickó. Igazán
szörnyű! És hogy miből él? Hogy gyakorlatilag tönkreteszi mások
életét. És te segítesz neki ebben. Ez tényleg nem éri meg.
 Szerettem Natalie-t. De ő New Jersey egyik gazdag külvárosi
negyedében nőtt fel. Nem voltak igazán vagyonosak, de nem is
kellett diákhitelt felvennie, és az egészségügyi biztosításuk is
nagyszerű volt.
Natalie édesanyjának egyetlen munkahelye sem volt, mióta ő és
a bátyja megszülettek, nemhogy három! Nem nehezteltem rá emiatt.
Csak tény, hogy nem tudta megérteni, milyen az, amikor valaki
igazán kétségbeesett.
– Natalie, lassan kifogyok a pénzből, és ha így haladok,
kevesebbel kell visszamennem New Yorkba, mint amennyivel
eljöttem. És amikor hazaérek, anyámnak még mindig térdprotézisre
lesz szüksége, amit nem tudok kifizetni. És még mindig nem jutok
apámmal a „na, mizu?” telefonoknál tovább. Kemény fából faragtak.
Biztos vagyok benne, hogy pár hónapig elbírok Andrew Blake-kel.
Legalábbis addig, amíg nem találok valami mást.
A tekintete a padlóra esett, mintha azt mondtam volna neki,
hogy meghalt a macskája.
– De komolyan: csak akkor vállalom a munkát, ha tényleg
végeztél vele.
Sóhajtott.
– Őszintén szólva, kis híján inkább visszamennék, minthogy
kitegyelek ennek a borzalomnak. De nem hiszem, hogy még egy
napot kibírok azzal az emberrel.
Biztos voltam benne, hogy egy napot kibírnék Andrew Blake-kel.
Abban is biztos voltam, hogy három hónapot is kibírnék. Talán még
egy évet is. Bármit megtennék, ami segít elég ideig Londonban
maradnom ahhoz, hogy valamiféle kapcsolatot építsek ki az
apámmal, és hogy megszerezzem a pénzt anyám térdének
rendbetételéhez. Majd összeszorítom a fogam, és kész.
 M Á S O D I K F E J EZ E T

Sofia

Az ég olyan fekete volt amilyen egy nagyvárosban csak lehetett. Ha

a sötétség nem is árulta volna el, a márciusi levegő hűvössége jelezte,
hogy még túl korán van a Blake Enterprises irodaépülete előtt
álldogálni.
Reggel negyed hat körüljárt az idő.
Natalie azt mondta, hogy egyszer hatkor ért be az irodába, és
Andrew úgy nézett ki, mintha már egy ideje ott lett volna. Érkezés
közben kellett elcsípnem. Abból, amit Natalie mondott,
máskülönben nem lett volna könnyű bejutni hozzá. Ezért
ácsorogtam itt már húsz perce.
Amikor végre meggyőztem Natalie-t arról, hogy nem a világ
legrosszabb dolga, ha én kapnám az állást, előhúzott egy képet
Andrew-ról, hogy tudjam, kit szólítsak le az utca közepén. Először
azt hittem, hogy rossz fotót mutat, mert hogy lehetne valaki
egyszerre ilyen jóképű és ekkora seggfej? Jobban nézett ki, mint a
Bosszúállók összes férfi szereplője együttvéve. Mintha valaki az
ifjabb John Kennedy haját, állát és jellegzetes mosolyát ragasztotta
volna Chris Hemsworth testére. Jézus, Mária és Szent József! Ha
nem akartam volna munkát kapni a fickótól, azt hiszem, akkor is az
irodája előtt álldogálnék hajnali ötkor, hogy megpillantsam.
Lábujjhegyre állva kémleltem az utcát felvillanó fényszórók után.
Semmi. Még egy áruszállító furgon sem tűnt fel. Az utca túloldalán
egy kora reggeli futó tartott felém szürke, kapucnis pulóverben, az
arcát eltakarta a csuklya. Egy elhaladó autó keltette fel a
figyelmemet, és amikor visszanéztem az alakra, az éppen átkelt az
úton, és közeledett.
Az adrenalin elárasztotta a testemet, és elővettem a mobilomat. A
francba! Egyedül voltam. Éppen meg akartam nyomni a hívás
gombot, hogy szóljak Natalie-nak, amikor a futó megállt, és lehúzta
a csuklyáját.
Korábban már láttam ezt a helyes arcot.
– Andrew Blake?
Nem kellett kérdeznem. Nyilvánvaló volt. Az ifjabb John
Kennedy és Chris Hemsworth közös nevezője állt előttem teljes
pompájában. Csak a vigyor hiányzott a képéről – hála az égnek,
különben a vaginám lángra kapott volna! A fickó élőben még
káprázatosabban nézett ki.
Kérdésemre megfordította a fejét, és találkozott a tekintetünk,
rosszalló fintora a kabátom alá fúródott, és a lábam közé tartott. Még
mindig dögös volt, még akkor is, amikor úgy nézett ki, mintha meg
akarna harapni.
– Sofia Rossi vagyok – nyújtottam a kezem.
– És?
Nem törődve a kezemmel, előhúzott egy kulcscsomót, és
kinyitotta a szürke ajtót, amely előtt vártam.
– Szóval a Columbia Egyetemen végeztem. Keményen
dolgozom. Kreatív, szervezett és szuperrugalmas vagyok. És
szeretnék az asszisztense lenni.
– Maga amerikai – mondta, szinte kiköpve a szavakat, mintha
nem is tudna elképzelni rosszabbat, mint hogy egy amerikai legyen
az asszisztense.
– New York-i. Kőkemény vagyok, és mindenre készen állok.
Kinyitotta az utolsó zárat is.
– Nem érdekel. – Kitárta az ajtót, és bement.
Nem adtam fel ilyen könnyen. Elkaptam az ajtót, mielőtt
becsukódott volna, és követtem a lépcsőn, miközben a liftre
pillantottam, és azon tűnődtem, miért nem használjuk azt.
Miért van az, hogy a pasik feneke mindig legalább harminc
százalékkal jobban néz ki tréningnadrágban? Minden erőmmel azon
voltam, hogy ne nyújtsam ki a kezem, és ne érintsem meg a tökéletes
hátsóját, hogy megnézzem, vajon tényleg olyan kőkemény-e, mint
amilyennek látszik.
– Hallottam, hogy az asszisztense felmondott. Ha felvesz engem,
nem kell bajlódnia azzal, hogy találjon valaki mást.
Nem válaszolt.
Megálltunk a második emeleten, ahol Andrew lehajolt, hogy
kinyissa a dupla üvegajtók alsó zárját.
– Itt vagyok, azonnal munkára készen.
Még mindig nem törődött velem, kinyitotta a felső zárat,
benyomta az ajtókat, majd felkapcsolta a lámpákat, mire egy fehér,
világos előcsarnok tárult fel. Körbepillantottam, szemügyre véve a
letisztult, modern bútorokat, amelyek úgy néztek ki, mintha még
sosem ültek volna rajtuk.
– Korán kelek és…
Andrew balra indult, egy kis irodába, ami kicsit szűkösnek tűnt
egy farokméregető életrombolónak, de ahogy követtem, rájöttem,
hogy az asztal másik oldalán, amely felé tartott, van egy ajtó.
Utánasiettem.
De mire odaértem, eltűnt a második ajtó mögött, és az arcom
előtt becsapta.
Oké, ez mehetett volna jobban is.
De legalább az irodájában voltam. És nem akart kidobni az
épületből.
Amíg Andrew-ra vártam, megpillantottam Natalie mályvaszínű
kasmírsálját az íróasztal mögötti fogason. A fizetését tekintve
megengedhette magának a kasmírt. Minden pénzre szükségem volt,
hogy beköltözhessek egy saját lakásba. Andrew Blake rosszkedve
sem győzhet le. Azt már nem, uram!
 Leültem az íróasztal mögé, és bekapcsoltam a számítógépet,
majd körülnéztem az asztalon heverő papírhalmokon. Némelyiket
olyan görbék borították, amelyek feltűnően hasonlítottak egy
karikatúraszerűen nagy szakácskést tartó Natalie-ra. Volt egy kis
köteg kutatás a Verity nevű magazinnal kapcsolatban. A kupac alján
egy papírnaptár hevert. Milyen bájos! Előhúztam, és megkerestem a
megfelelő oldalt. Nem úgy tűnt, hogy Andrew-nak délelőttre lenne
találkozója. Akkor mit keresett ilyenkor az irodában?
Elhatároztam, hogy addig maradok, amíg ki nem jön, és meg
tudom győzni arról, hogy az én alkalmazásom a legjobb döntés, amit
ezen a héten hozhat.
Felálltam, levettem a kabátomat, Natalie sálja mellé akasztottam,
majd elővettem a táskámból egy jegyzetfüzetet, és elkezdtem
körülnézni. Az első dolgom az volt, hogy rendet rakjak. Nem mintha
a hely rendetlen lett volna, de abból ítélve, hogy a bejárati előtér úgy
nézett ki, mint aki nyitott szívműtétre készül, úgy tippeltem, hogy
Andrew mindent tökéletesen szeretett. Igen, megmutatom neki, nem
csak mondom, hogy milyen nagy segítség tudok lenni. Bebizonyítom
neki, hogy nincs túl alantas feladat.
Először is az íróasztalt takarítottam le. Fogtam Natalie
kávéscsészéjét, és elindultam a konyha felé, ami teljesen makulátlan
volt. Beledobtam a csészét a mosogatógépbe, és nekiláttam, hogy
készítsek magamnak egy kávét egy tiszta csészében. Valami azt
súgta, hogy Andrew megnyerése maratoni menet lesz, nem pedig
sprint. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy készítek neki is egyet,
de nem tűnt olyan típusnak. Az ő testalkatával valószínűleg csak
gleccservizet és fehérjeitalokat iszik.
– Segíthetek? – kérdezte valaki a hátam mögül.
Megfordultam, és egy idősebb férfi úgy nézett rám, mint egy
eltévedt iskolás lányra. A szívem mintha a mellkasom körül kezdett
volna körözni. Válaszúthoz érkeztem.
 Nem sok minden torpantott meg, viszont az a típus vagyok, aki
akkor is nehezen találna ki hihető történetet, ha egy életre szóló adag
cannoli – a legendás New York-i Ferrara cukrászdából – lenne a tét.
Ezért kezdtem el kezdetben a szombat délelőttöket szemeteskukák
ürítésével tölteni anyámmal, ahelyett hogy azt csináltam volna, amit
a nyolcévesek szoktak hétvégén. Azt füllentettem neki, hogy már
megcsináltam a matekházimat. Anyám egy mérföldről kiszúrta,
hogy nem mondtam igazat, és a következő öt évben lőttek a szombat
délelőttjeimnek. A gyors és szigorú büntetés volt mindig is Mamma
Rossi stílusa.
De most rajtam a világ szeme! Kellett ez a munka, és már nem
voltam gyerek.
– Jó reggelt! – ragyogtam rá úgy, mintha egész életemben
ismertem volna az előttem álló idegent. – Sofia vagyok, Andrew új
asszisztense. Natalie helyét vettem át.
Úgy is hazugságnak számított, ha még nem vettek fel?
Hátralépett.
– Máris felvett valaki újat?
Megvontam a vállam.
– Ma reggel kezdtem. Hozhatok egy kávét?
Összehúzta a szemöldökét.
– Köszönöm, nem. Mi itt magunknak szerzünk kávét.
Levette kockás kalapját, amelytől úgy nézett ki, mint egy
régimódi magánnyomozó, és elindult kifelé a konyhából.
– De… – fordult vissza – legközelebb, amikor bemész Andrew-
hoz, el tudnál vinni néhány adatot, ami nálam van… Már aláírtad a
titoktartási nyilatkozatot, igaz?
Bólintottam, és igyekeztem meggyőzőnek tűnni.
– Néhány dolog a Verityről.
Kinyitotta a nála lévő táskát, és elővett néhány papírt.
– Teljes katasztrófa, és szükségem van rá, hogy Andrew lássa.
– Persze, nem probléma.
 Elvettem tőle a három számlapot.
Bólintott, de nem mozdult.
– Előre figyelmeztetlek. Nem fog neki tetszeni, amit adsz neki,
úgyhogy add át neki, és… bukj le. Vagy fuss!
Erősen próbáltam a mosolyomat továbbra is az arcomra
erőltetni, és azon tűnődtem, vajon nem leszek-e hamarosan egy 217-
es rendőrségi kód áldozata: gyilkossági szándékkal elkövetett
támadás.
– Semmi gond – mondtam. – Hagyd csak itt. Megmondjam neki,
kitől van?
Túl késő. A kalapos férfi eltűnt. Úgy látszik, a történetmesélésem
valamikor az elmúlt húsz év során szintet lépett. Felkaptam a
kávéscsészémet, és visszamentem az asztalomhoz – vagy legalábbis,
ami az enyém lesz, ha egyszer tényleg itt fogok dolgozni.
Miután befejeztem az iroda rendbetételét, és lefőztem a második
csésze kávét, felhívtam Natalie-t, hogy elkérjem a számítógépe
jelszavát. Először könyörgött, hogy jöjjek haza, és felajánlotta, hogy
kölcsönad pénzt, hogy átvészeljem a következő hónapot, de aztán
engedett. Megadta a jelszót (gO_2_Hell_BLakE) és egy hiányos listát
a napi teendőiről, aztán elmagyarázta, hol tartja az elektronikus
változatát, én pedig átugrottam azt a részt, hogy Andrew még nem
egyezett bele, hogy alkalmazzon engem. Olyan keményen
dolgoztam azon, hogy minden valóságos legyen, hogy akár lyukat is
szakíthattam volna az univerzumba, így nem szükséges azon a
tényen rágódnom, hogy ez még nem történt meg.
Egy hang sem hallatszódott Andrew irodájából, ezért félig-
meddig azt gyanítottam, hogy nincs is ott. Talán az iroda három
mérföldre volt, végtelen folyosók labirintusán túl, és én egy üres
szoba előtt ültem. Natalie minden egyes elmentett mappát cégek
szerint rendszerezett. Mondott valamit arról, hogy Andrew olyan
cégekkel dolgozott, amelyek összeomlás előtt álltak, kirúgta az
összes dolgozót, és rengeteg pénzt keresett nekik. Tegnap este egy
rövid Google-keresés után megtudtam, hogy stratégiai
változásmenedzsment-szakértő volt. Csődbe jutott cégeket hozott
helyre.
Natalie szörnyetegnek állította be őt, pedig ha megállítja a cégek
zuhanórepülését, akkor bizonyára munkahelyeket ment meg, nem
pedig tönkreteszi azokat.
Ha a kalapos fickó adatokat adott nekem a Verityről, akkor talán
ez volt az a cég, amelynek megmentését Andrew fontolgatta.
Előhúztam Natalie aktáját, és elolvastam az összes dokumentumot.
A Verity egy komoly, újságírók által vezetett magazinnak indult a
múlt század elején – mint a The New Yorker brit változata –, de
többször megváltoztatták a koncepciójukat. Most már inkább egy
bulvármagazinra hasonlított, mint amilyen a National Enquirer.
Nem kellett hozzá üzleti végzettség, hogy észrevegyem a
csökkenő nyereséget és a zuhanó példányszámot a kalapos férfi által
nekem adott papírokon.
A vállalat megérett a beavatkozásra.
Ez lesz Andrew következő projektje. Már csak azt kellett
kitalálnom, hogyan vegyen fel engem, hogy segítsek a Verityn.
 H A R M A D I K F E J EZ E T

Andrew

Miért nem hagynak már az emberek békén? Dühösen kinyomtam

Tristan hívását, és bezártam a mobilomon az e-mail-képernyőmet,
majd visszafordultam a Financial Times Goode Publishingről szóló
cikkéhez.
Bob Goode többnyire jó volt abban, amit csinált. A legtöbb,
tulajdonában lévő magazinnal sikerült szembeszállnia a trendekkel,
és növelnie a nyereségét meg a példányszámát, de a Verity
kivételnek számított.
A telefonom ismét zümmögni kezdett. Kibaszott Tristan!
Felálltam, mint mindig, amikor azt akartam, hogy egy hívás vagy
egy találkozó a lehető legrövidebb véget érjen. Épp amikor fogadtam
volna Tristan hívását, kopogtak az ajtón.
Figyelmen kívül hagytam. Az első megbeszélésem csak egy
órakor kezdődött, és a csapatom tudta, hogy dél előtt nem szabad
zavarni.
Megnyomtam a fogadás gombot.
– Andrew Blake.
– Komolyan, Andrew? Én hívlak. Tudom, hogy te vagy az, és te
is tudod, hogy én vagyok. Mi lenne, ha egy telefonbeszélgetést egy
egyszerű hellóval kezdenél?
Nem állt szándékomban válaszolni Tristan baromságaira, de ha
akartam volna, akkor sem lett volna rá lehetőségem.
Hiába hagytam figyelmen kívül a kopogást az ajtón, egy újabb
következett, majd a reggeli lány jelent meg iratokkal a kezében.
 Kinyomtam a telefont, és néztem, ahogy rám vigyorog, odamegy
az asztalomhoz, és letesz két köteg papírt.
– Az idősebb, kalapos úr megkért, hogy hozzam be ezeket –
mutatott a bal oldali kupacra. – Ez pedig a postája – mutatott a jobb
oldali papírokra. – Amiket felbontottam és fontossági sorrendbe
állítottam.
Miért volt még mindig itt? És miért viselkedett úgy, mintha
nekem dolgozna?
– Kifelé! – mondtam elszántsággal és komolysággal a
hangomban.
– Nem – válaszolta.
Olyan volt, mintha kalapáccsal kólintották volna fejbe.
– Tessék?
Átkozott amerikaiak!
– Nem, nem fogok kimenni.
Összefonta a karját, és egyenesen a szemembe nézett.
– Maradni fogok, és az új asszisztense leszek. Nem várok jobb
csomagot, mint az előző asszisztense, és ugyanolyan keményen és
elkötelezetten fogok dolgozni.
– Elkötelezetten? – kérdeztem, átugorva azt a tényt, hogy az
előttem álló nő nemcsak hogy nem volt hajlandó elmenni, de most
még azt is követelte, hogy fizessek neki. – Az utolsó asszisztensem
lelépett. Ha nem tud nála elkötelezettebb lenni, akkor
mindenképpen távoznia kell.
Leültem, és újra megnyitottam az e-mail-fiókomat,
rákattintottam a Verity mappára, és végiggörgetve előhoztam a
tavalyi pénzügyi eredményeket.
– Azért lépett ki, mert nehéz magával dolgozni. Nem azért, mert
nem elkötelezett.
Egy szót sem szóltam. Nem sok ember akadt az életemben, aki
így beszélt velem. Főleg nem olyan, aki nekem dolgozott. Nem volt
rá szükségük. Egy tehetséges, elkötelezett csapattal dolgoztam,
akiket szépen megfizettem.
– Nekem vastagabb a bőröm, mint neki – folytatta, és felszegte az
állát.
Ez kihívásnak hangzott. Nem szándékosan kergettem el az
asszisztenseimet, csak nem bírták a nyomást. Mióta Joanna
nyugdíjba ment, mindannyiukat kirúgtam, vagy elmentek, mielőtt
elérték volna a hat hónapos felmondási időt. Néhányan még hat órát
sem bírtak ki. Nyilvánvalóan folyamatos buksisimit és ajnározást
vártak, míg én csak a munkámat akartam végezni. Nem érdekeltek
az irodai ugratások és a Netflixen futó műsorokról való csevegés. De
Joanna szerint – akit átlagosan hetente egyszer felhívtam, hogy
megpróbáljam visszacsábítani a nyugdíjba vonulásból – ezt kellett
volna tennem.
Ezt „soft skilleknek”, azaz szociális készségeknek nevezte.
Én baromságnak.
– Túlképzett vagyok erre a munkára. Üzleti diplomám van a
Columbián. Okos vagyok, szervezett, és nem félek a kemény
munkától. Szerencsés, hogy engem fogott ki.
Úgy beszélt, mintha már itt dolgozna.
– Akkor miért akarja ezt az állást? – kérdeztem, s magam is
meglepődtem a kíváncsiságomon. Az, hogy reggel hat előtt
megszólítanak az irodám előtt, nem volt újdonság. A karrierem
során sokszor leépítettem, nem egy embert rúgtam ki. És bár
mindezt azért tettem, hogy a vállalkozás fennmaradhasson, és hogy
ne veszítse el minden alkalmazott a munkáját, néhányan nem így
látták. Akadtak, akik inkább engem hibáztattak a hozzá nem értő
vezetőség helyett, amelyik a cégükhöz vezetett engem. Én csak
feltakarítottam valaki más mocskát. De még soha nem szólítottak le
az utcán azért, hogy nekem dolgozhassanak.
– Kiváló leszek benne, meglátja. Ha nem ért egyet, kirúghat.
Nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy miért akarja az állást.
 – Honnan tudja egyáltalán, hogy van üresedés?
Még nem hívtam fel a munkaerő-közvetítő ügynökséget. Még
csak nem is gondoltam arra, hogy új asszisztenst keressek.
– Natalie a lakótársam.
Együtt laknak?
– A kanapéján alszom. Szerinte maga egy seggfej. De szerintem
meg tudok birkózni vele.
Kicsit meg kellett erőltetni magam, hogy ne nevessek. Az előttem
ülő nő legalább kimondta a véleményét. Tapasztalatom szerint ez a
jó munkakapcsolat alapja. Talán mégiscsak rendes asszisztens lenne
belőle.
De ha a Columbián szerzett üzleti diplomát, mi a fenéért akar az
asszisztensem lenni? Biztosan csak kamuzik.
– Mi volt a kedvenc órája a Columbián?
– Kedvenc, vagy leghasznosabb?
– Azt mondtam, a kedvenc. Nem mondok olyat, amit nem
gondolok komolyan.
– Globalizáció és piacok. Joseph Stiglitz és Bruce Greenwald
órája.
Oké, szóval vagy nagyon felkészült volt a hazugságával, vagy
valóban a Columbián tanult. Olvastam néhány dolgot Stiglitztől, és
tudtam, hogy ott tanított.
– Mi a legrosszabb, ami történhet? – kérdezte. – Adjon egy esélyt!
Nem fogja megbánni.
Feltételeztem, hogy igaza van. Nem volt senki, aki
helyettesíthette volna Natalie-t, és több hétig is eltartott volna, amíg
találok valakit. Nem volt vesztenivalóm.
– Ne beszélj annyit. Délelőtt ne zavarj, és ügyelj arra, hogy senki
se jöjjön be az irodámba, hacsak nincs nyitva az ajtóm. Ami sosincs
nyitva.
Vigyor terült el az arcán.
 – Sofia vagyok – mondta. Nem vettem róla tudomást, és
visszaültem az asztalom mögé. – Szüksége van valamire?
Arra, hogy Bob Goode ne legyen ekkora pöcs. De ez egyhamar
nem fog megtörténni.
– Hagyjon békén.
Legalább Sofiának volt annyi esze, hogy ne vitatkozzon. Sarkon
fordult, és elment. Előhúztam az íróasztalom felső fiókjából a Verity
legújabb példányát, és éreztem, hogy az ereimben a vérem kezd
felforrósodni, amikor elolvastam a címlapot, amely ismét azt
kérdezte: Tom Cruise egy földönkívüli? A nagyanyám forogna a
sírjában, ha látná az egykor elismert kiadványát, ami most lehetséges
ufócelebekről ír. Volt idő, amikor az általa vezetett magazin arról
számolt be, hogy a hetvenes évek elején a nők végre férfi kezes
nélkül vehettek fel jelzáloghitelt, no meg a nyolcvanas évekbeli
szénsztrájkokról és választási csalásról adott hírt. A Verity egy olyan
magazin volt, amely az átlagemberek jogaival és a hatalmon lévők
kordában tartásával törődött. Most meg azzal, hogy Tom Cruise az
űrből jött-e, vagy sem, és hogy Taylor Swift titokban Nicki Minaj is.
És most a magazin előfizetőket meg olvasókat veszít, ami azt
jelentette, hogy pénzt is. Az egész indoklás, amit Bob Goode adott,
hogy miért kezdett el belespirálozódni a nevetséges csevegő
pletykalapok szintjére, az volt, hogy nem tud pénzt keresni – ahogy
ő fogalmazott – a „problémákról” való beszámolásokkal.
Nos, pénzt most sem keresett. Miért nem fogadta meg a
tanácsomat? Hagyjon engem és a csapatomat a volán mögé ülni.
Vissza tudtam volna téríteni a Verityt a helyes útra, és amikor ismét
egészségesen működik, egy új, jobb csapatot állíthattam volna a régi
helyére.
Bob kotnyelesnek nevezett, pedig én csak segíteni akartam. Csak
egy makacs, vén kecske, akinek nem tetszett, hogy az előtte lévő két
nő – az anyám és a nagymamám – jobban vezette a magazint, mint ő.
 Visszatettem a magazint a fiókba, és megnéztem, mit tett Sofia az
asztalomra. A Verity legutóbbi pénzügyi kimutatásait, amelyeket
már láttam, de Douglas kétségkívül biztos akart lenni benne, hogy
nem hagyom ki. Pokoliak voltak. Bármelyik másik cégnél
hátradőlhetnék, és elégedetten nézném, ahogy ég, de a Verityvel nem
tehettem ezt. Tönkretenné az anyámat, ha a nagyanyám után néhány
hónapon belül elveszítené az általa alapított kiadványt is. Meg kellett
mentenem a Verityt. Csak még nem tudtam, hogyan.
 N EGY E D I K F E J EZ E T

Sofia

Lehúztam magamról a kabátomat, és a kampóra akasztottam, a

kelleténél kicsit tovább tartva. Kimerült voltam annak ellenére, hogy
alig csináltam valamit az első napomon a Blake Enterprisesnál.
Natalie nem túlzott, amikor azt mondta, hogy Andrew nem volt
hajlandó beszélni vele, és a zárkózottsága meglepően fárasztott. Még
csak egy szűkszavú biccentést vagy egy „viszlát később!”-öt sem
vetett oda, amikor elment a Canary Wharf-i találkozójára. Rendeltem
neki egy kocsit, de esélyem sem volt rá, hogy szóljak neki, mielőtt
kilépett volna az ajtón. Utána kellett rohannom a lépcsőn, ordítva, de
ő úgy tett, mintha nem hallaná, amit mondok. Aztán Douglas, aki
végre bemutatkozott, hogy ne kelljen folyton kalaposként
hivatkoznom rá, közölte velem, hogy Andrew-nak nincs szüksége
autóra. De amikor megkérdeztem, hogy gyalog jár-e, vagy metróval,
Douglas nem válaszolt. Szigorúan titkos, hogy Andrew hogyan
utazik? Teleportál? Lehúzza magát a vécén?
Idegesített, hogy figyelmen kívül hagytak. Természetesen
elfogadnám a pénzt a semmittevésért, de dolgozni akartam.
Élveztem, hogy produktív vagyok, és szerettem volna némi
tapasztalatot szerezni, hogy bebizonyítsam, képes vagyok arra,
amiről már tudtam, hogy képes vagyok rá.
Nem sokkal hét óra után, amikor már majdnem minden, a
számítógépemen tárolt fájlt elolvastam, és már majdnem elkezdtem
volna manikűrözni a körmömet, hogy lefoglaljam magam, Douglas
bedugta a fejét az ajtón, hogy közölje velem, Andrew nem jön vissza.
 Douglast hívta, és nem engem? Ez azt jelentette, hogy ki akar
rúgni? Nem emlékeztem, hogy valóban felvett-e, vagy csak
abbahagyta, hogy azt mondja, menjek el.
Natalie kikiáltott a konyhából.
– Kérsz egy pohár bort?
– A pápa katolikus?
Lerúgtam a cipőmet, és kétlépésnyit balra csoszogtam, ahol a
kanapéra rogytam.
– Egytől tízig terjedő skálán mennyire volt szörnyű? –kérdezte.
– Nem vagyok benne biztos, hogy eleget láttam belőle ahhoz,
hogy megítéljem – válaszoltam.
– Ez azt jelenti, hogy nem kaptad meg a munkát?
– Nem hiszem.
Letelepedtünk a borunkkal, én pedig az utolsó csepp energiámat
arra használtam, hogy elmeséljem az egész nyomorult napot.
– Őszintén szólva nem hangzik olyan rosszul. Ha nem akarta
volna, hogy ott maradj, akkor kidobatott volna. Azt hiszem,
feltételezheted, hogy megkaptad az állást.
Ezt megkönnyebbüléssel hallottam. Mondhatni. A bor olyan volt,
mint a tiszta, folyékony energia. Éreztem, hogy minden egyes
korttyal apránként visszatérek az életbe.
– Biztos vagyok benne, hogy még a felét sem láttam, de azt
hiszem, elbírok Andrew-val. Úgy értem, goromba és mogorva, és
anyakomplexusa van, vagy valami ilyesmi, de mint mondtam,
vastag a bőröm. Szerintem meg fogom tanulni, hogy ne figyeljek
arra, amit mond, és inkább arra koncentráljak, hogyan néz ki, mert
szent ég, de dögös!
Natalie kifújta a levegőt.
– Igen, kétségtelenül szerencséje volt a génlottón. De fogadok,
hogy az ágyban nagyon önző. Mintha elvárná, hogy minden az ő
kedve szerint történjen.
 – Hát, nem mintha valaha is megtudnám. Csak írja alá a fizetési
csekkemet.
A telefonom csörögni kezdett, és elővettem a zsebemből.
A bor minden folyékony lazasága megfagyott az ereimben.
– Des az.
– Des, mint az apád? – kérdezte Natalie.
– Van másik Des is?
Elvileg ő volt az apám, bár tekintve, hogy életemben csak
egyszer beszéltem vele, nem voltam biztos benne, hogy ez az állítás
valóban megállja a helyét.
– Nem mintha folyton hívogatna – mondta, és a mobilom
kijelzőjére pillantott. – Vagy egyáltalán bármikor. Vedd fel!
Igen, fel kellett volna vennem. Nem egy nehéz feladat. És
beszélnem kellett volna vele. Muszáj volt valamiféle kapcsolatot
kialakítanom vele, mielőtt szívességet kérek tőle.
Mindenképpen fel kellett vennem.
Nagy levegőt vettem, és húztam egyet a kijelzőn, hogy fogadjam
a hívást.
– Halló?
– Sofia?
– Szia!
– Itt a te… Des.
– Szia! – válaszoltam. Az agyam teljesen kiürült, és Natalie-ra
pillantottam, mintha ő meg tudna menteni.
– Szóval… azt ígértem, hogy felhívlak – mondta.
Az egyetlen alkalommal, amikor beszéltem apámmal, felhívtam,
hogy brit útlevelet szeretnék. Ez csak ürügy volt. Szükségem volt
egy okra, hogy felhívjam.
Bármennyire is nehezteltem rá, ő volt a megoldás a problémáim
legalább nyolcvanöt százalékára.
– Szia, igen. Köszönöm.
 Amikor az útlevélről kérdeztem, boldognak tűnt, sőt örült, hogy
hallott rólam. Ami furcsa volt, mert ha beszélni akart volna velem,
akkor az elmúlt huszonnyolc év során bármikor felemelhette volna a
mobilt és felhívhatott volna. Nem mintha a telefont csak most
találták volna fel. De mindezt nem említettem neki, mert szükségem
volt rá. Vagy inkább a pénzére. Be kellett fognom a számat, és a célt
kellett szem előtt tartanom.
– Most Londonban vagy? – kérdezte.
Üzenetet küldtem neki, amikor megkaptam a brit
mobilszámomat, és azt mondta, hogy felhív. Csak arra nem voltam
felkészülve, hogy tényleg felemeli a telefont. Mit mondasz annak a
férfinak, akivel félig az ő genetikai állományával rendelkezel, de
akivel még sosem találkoztál?
– Igen. Kilburnben.
Barátságosnak kellett lennem, hogy megalapozzak egy
valamiféle kapcsolatot. Csak nem tudtam, mit mondjak.
– És van munkád?
– Igen, Bloomsburyben.
– Az jó – mondta.
Adtam magamnak egy mentális tockost. Fel kellett nőnöm.
Anyám egészsége és jólléte volt a tét. Nem ismertem senki mást,
akinek annyi pénze lett volna, hogy zsebből ki tudta volna fizetni a
térdprotézist. Szóval kedvesnek kellett lennem. Barátságosnak.
Meggyőzőnek. Meg kellett győznöm, hogy fizessen. Anyám
biztosítótársasága megtagadta tőle a térdprotézist, mert még tudott
járni. Amikor érdeklődtem az önköltséges lehetőségekről, azt
mondták, hogy közel ötvenezer dollárra lesz szükségünk, ha anyám
gyógyszereit és a fizikoterápiát is beleszámítjuk. Még Andrew Blake-
nek dolgozva sem tudtam volna ennyi pénzt szerezni egyhamar.
Anyámnak mindennap fájdalmai voltak. Új térd nélkül nem sokáig
tudta volna megtartani a munkáját.
 Apám az egyetlen ember, akinek volt annyi pénze, amennyi
szükségeltetett. De mielőtt kérhettem volna, valamilyen kapcsolatot
kellett vele kiépítenem.
Ez volt az oka annak, hogy Bloomsburybe jöttem.
– Igen, eddig élvezem. És te… dolgozol? – kérdeztem.
Könnyebbnek tűnt, mint válaszolni.
– Igen. És gyakran járok Bloomsburyben. Talán találkozhatnánk.
Megebédelhetnénk valahol, vagy akár kávézhatnánk is.
Kedvesnek tűnt. Barátságosnak. Remélhetőleg könnyen meg
lehet győzni arról, hogy az anyámat tizenkilenc évesen teherbe
ejteni, majd egy fillér nélkül otthagyni, és soha nem fizetni
gyerektartást, olyan szarságok sorozata, amelyek jóvátételt
igényelnek. Az volt a tervem, hogy meggyőzzem, hogy kárpótolni
tud, ha kifizeti anyám térdprotézisét. Álmaim netovábbja pedig az
lett volna, ha a továbbiakban valami tisztességes egészségbiztosítás
számláját is fizetné. Legalábbis addig, amíg nem keresek eleget
ahhoz, hogy magam fizessem.
– Az jó lenne… jó lenne.
Tényleg az lett volna? Hogyan kerülném el, hogy az asztal
túloldaláról nekiugorjak, és megpróbáljam megfojtani?
– Voltál már a British Múzeumban? – kérdezte. – Bloomsburyben
van, és van ott egy jó étterem, ahová elmehetnénk.
– Még nem – feleltem, és kezdtem aggódni, hogyan tudok majd
elmenni az irodából egy kávéra, anélkül hogy kirúgnának.
– Nos, megpróbálhatnánk ott? Vagy valahol máshol, ha jobban
szeretnéd?
– Mit szólnál egy szombati naphoz? A munkaidőm egy kicsit…
kiszámíthatatlan.
– Jó – mondta lelkesen. – Eljöhetsz a házba, ha akarsz. Vagy talán
az nem lenne jó ötlet. Nem is tudom. Rajtad áll.
Nyeltem egyet. Amikor azt mondta, hogy „a házba”,
feltételeztem, hogy az ő házára gondolt. Az ő házára, ahol a valódi
családjával élt. A nővel, akit feleségül vett, és akitől két gyereke
született. És mindezt úgy, hogy anyám és én a lakbérért küzdöttünk.
De talán ha találkoznék a feleségével és a többi gyerekével, az
segítene. Talán közvetlenül vagy közvetve segíthetnének, mert az
érvelésem jelenleg kimerült abban, hogy „ezzel tartozol nekem és
anyámnak, mert huszonnyolc évvel ezelőtt egy komplett seggfej
voltál”.
– Persze, az nagyszerű lenne.
– Ez a szombat viszont nem jó nekem, de mi a helyzet a
következő héttel? Fél tizenkettőkor?
– Fél tizenkettő? Tökéletes.
Addig legalább egy nanoszekundumnál tovább leszek az új
munkahelyemen, és remélhetőleg már egy kicsit többet tudnék
mesélni neki arról, hogy mivel foglalkozom.
– Elküldöm a címet.
– Remek.
Befejeztem a hívást, de továbbra is a telefont bámultam. Vajon
tényleg el tudnék viselni egy ebédet azzal a férfival, aki miatt
anyámnak három munkahelyen kellett dolgoznia? A férfival, aki
megmenthetett volna attól, hogy gyerekként lyukakat tömjek be a
padlón, hogy a csótányok ne tudjanak bejutni?
– Több borra lesz szükségünk – szólalt meg Natalie.
– Vagy ötvenezer dollárra – válaszoltam.
Felállt.
– Hozom a bort.
 ÖTÖ D I K F E J EZ E T

Sofia

Hetedik napomat töltöttem a Blake Enterprisesnál. Ma reggel fél

hatkor nyitottam ki az irodát. Már a harmadik csésze kávémnál
tartottam, és még hét óra sem volt.
Andrew beviharzott az ajtón, kemény farizmai játékosan
megfeszültek a melegítőnadrágja alatt. Ahelyett, hogy úgy tett volna,
mintha nem is léteznék, megállt az asztalom előtt.
– Ne gyere be nyolc előtt!
Mielőtt válaszolni tudtam volna, besietett az irodájába, és
becsapta az ajtót. Kedves akart lenni? Úgy értem, azt mondta, hogy
nem kellett volna ilyen korán bejönnöm. Megparancsolta, hogy „ne
jöjjek be ilyen korán”. De a hangja és a viselkedése azt sugallta, hogy
nem az én érdekemben tette. Talán túlságosan is nyilvánvaló volt a
seggnyalásom.
– Jó reggelt, Andrew! – kiáltottam utána. Nem hagytam, hogy
lelombozzon. Ma nem. A tegnapi nap úgy telt el, hogy egyetlen szót
sem szólt hozzám. Három e-mailt továbbított nekem, melyek
mindegyikén az állt, hogy „Alku”. Legalább hatszor ment el az
asztalom mellett, és egyszer sem nézett a szemembe. De továbbra
sem kiabált. Nem vágott hozzám semmit dühében. A jó oldalára
kellett gondolnom.
Andrew szokás szerint az egész délelőttöt az ajtaja mögött
töltötte, az irodájából egy hang sem szűrődött ki. Érkezésem óta
minden másnap Douglas délben megjelent, és bekopogott Andrew
irodájának ajtaján. Egek, hogy ez az ember mennyire szereti a rutint!
Mind az elektronikus naptár, mind a papír alapú, amit az
asztalomon tartottam, ki volt pontozva délig. Mit keresett ott? És
miért volt két egyforma naptáram?
Amikor Douglas kijött, vigyorgott. Andrew-t biztosan jó
hangulatban találta. Eljött az alkalom, hogy visszavigyek neki
valamennyit abból a munkából, amit nekem adott.
Összeszedtem a papírjaimat, egyszer bekopogtam, nem vártam
meg a választ, és besétáltam.
Andrew felpillantott. Nem szólt semmit, de nem is utasított,
hogy távozzak. Ezt győzelemnek vettem.
Egy háromgyűrűs irattartót tettem az asztalára.
– Ez a kiadói iparágról szóló kutatás, amire megkértél, hogy
végezzem el – mondtam köszönés nélkül. Ha már legyőzni nem
tudtam, akkor inkább csatlakozom hozzá. – Minden össze van
foglalva az elején. Jane Cohen hívott, és szeretné, ha visszahívnád.
Azt mondta, tudni fogod, miről van szó. És ott vannak az
ingatlanpiaci tendenciák számadatai is, amiket kértél. Mindent
elküldtem e-mailben, ha inkább elektronikusan szeretnél foglalkozni
vele.
Végül előhúztam a hónom alól egy kártyát.
– Tessék. Egy meghívó egy mayfairi épület megnyitójára. A
meghívás volt az egyetlen, ami felkeltette a figyelmét.
– Ide küldték? – vette el tőlem.
– Ma reggel – feleltem, és ostoba módon örültem, hogy végre
szólt hozzám. Hangosan. – Válaszoljak a nevedben a meghívásra?
– Ne! – mondta élesen.
– Rendben. – Elfordultam, hogy távozzak.
– Nem kellett volna ide küldeniük.
Dühösnek tűnt. Mintha az irodában meghívót kapni a
legrosszabb dolog lenne, ami csak történhet.
– Egy barátomtól jött.
Micsoda furcsaság! Ki kapja fel a vizet, mert a barátja meghívót
küld a munkahelyi címére? De nem kellene panaszkodnom. Beszélt
velem. Még szemkontaktust is létesített. Bár totál seggfej volt, de
nem panaszkodott közvetlenül arra, amit csináltam.
– Holnap megkapom a fizetésemet? – kérdeztem. Natalie azt
mondta, hogy a hónap végén kapom meg a fizetésemet, és csak arra
tudtam gondolni, hogy Natalie-val és az új csekkemmel elmegyünk
egy puccos londoni koktélbárba. Azt akartam, hogy úgy érezzem,
élek, nem csak létezem.
– Itt a hónap vége – mondta.
– Ez nem válasz.
– Mindenki, aki itt dolgozik, a hónap végén kap fizetést.
Egy szemforgatás kíséretében nagyot sóhajtottam. Egyszerűen
nem bírtam elviselni. Amikor visszanéztem rá, olyan arckifejezéssel
nézett rám, hogy „ó, tényleg? Szemtelenkedni akarsz velem?”. A
francba! Elég szexi volt. És egyúttal ijesztő is. Egy részem szerette
volna még egy kicsit tovább feszíteni a húrt. Úgy nézett ki, mint aki
az ölébe fektetne, és elfenekelne, ha még egy szót szólok. Nem
voltam benne biztos, hogy tiltakoznék.
Sikerült a józan eszemre hallgatnom, és összeszedtem magam.
Jobban kellett igyekeznem, hogy ne idegesítsem fel. Nem
veszíthettem el ezt az állást.
– Csak úgy értettem, hogy technikailag nem tudom, hogy a
fizetési listán vagyok-e. Nem kaptam szerződést. Sem munkaköri
leírást.
– Ez a veszélye annak, ha csak úgy berontasz, és leülsz egy
asztalhoz.
Hát igen. Ez nem ment jól. Ha nem voltam bejelentve, és a
fizetési listán sem szerepelek, akkor elvesztegettem egy értékes
másfél hetet az álláskeresésből.
– Holnap megkapod a fizetésed – mondta, kissé túl sokáig tartva
a tekintetemet. Mit akart mondani? Miért égett az arcom, mintha
felgyújtották volna? És miért nem vettem észre, hogy a szeme
tintalila színű?
 – Kifelé! – utasított aljasul, de a hangja kicsit lágyabban szólt a
szokásosnál.
Szégyenkezve, hogy túl sokáig maradtam, majdnem kirohantam
az irodájából, és egyenesen a mosdóba mentem.
Ugye nem váltam olyan nővé, aki vonzónak találja a
hatalmaskodó, basáskodó, vele rosszul bánó férfiakat?
Kétségtelen, hogy Andrew hatalmaskodó és basáskodó volt.
Nem volt afelől sem kétségem, hogy durva, arrogáns, mogorva
és követelőző is.
És kétség sem fért hozzá, hogy határozottan, abszolút és totálisan
vonzónak találtam.
 H ATO D I K F E J EZ E T

Sofia

Alig vártam, hogy hazaérjek, elővegyem az egyetlen, nagyon rövid,

nagyon szűk koktélruhát, amit magammal hoztam, és fantáziáljak
arról, hogy milyen finom italt fogok rendelni, amikor Natalie és én
holnap este kiruccanunk. Iszogatunk, és flörtölünk néhány
udvariatlan pasival. Talán haza is vinnék valakit. Már jó ideje nem
szexeltem, és tudni akartam, hogy a brit férfiak közelebb állnak-e a
G-pontom megtalálásához, mint a tanácstalan amerikai társaik.
– Megjöttem! – kiáltottam, miközben becsuktam magam mögött
az ajtót. A fogas üresebbnek tűnt a szokásosnál. Natalie bizonyára
takarított álláskeresés között.
Megjelent a konyha ajtajában, és úgy nézett ki, mintha valaki
meghalt volna.
– Mi a baj? – dobtam le a táskámat a padlóra, és követtem a
nappaliba.
– Van néhány hírem, ami nem fog tetszeni.
Az agyam elkezdett pattogni a lehetőségek között. Mielőtt a
képzeletem nagyobb kárt okozhatott volna, mint amit a valóság
tartogat, vettem egy nagy levegőt.
– Mondd el.
– Megígéred, hogy nem fogsz gyűlölni?
– Természetesen nem foglak – ragadtam meg a kezét, és a
sajátomban tartottam. – Mi folyik itt?
Rám emelte a tekintetét, és miközben beszélt, összerezzent.
– Visszamegyek New Jersey-be.
 A szívem mintha kiesett volna a helyéről, és egyenesen a padlóra
zuhant sikoltozva.
– Hogy mi? Miért? Hamarabb találsz másik munkát, mint én!
Nagyszerű tapasztalatod van, és…
– Nem erről van szó – mondta. – Honvágyam van. Hiányzik a
mamám és a papám, és a jobb oldalon vezetés, és a rendes hot dog,
és a Twinkies és…
– Még soha életedben nem láttalak Twinkie-t enni.
– Tudom. De ha akarnék egy Twinkie-t, akkor nem kapnék.
– Hozhatunk párat, csak a biztonság kedvéért. Holnap kapom
meg az első fizetésemet, és elmehetünk szórakozni. Minden olyasmit
megtehetünk, amiről akkor beszéltünk, amikor először mondtam,
hogy ide költözöm. Még a Kensington-palotát sem láttam!
– Nagyon szép pedig – válaszolta bizonytalanul, párás szemmel.
– Pontosan. Szükségem van egy idegenvezetőre. És egy
szárnysegédre. Látni akarom a londoni éjszakai életet.
Natalie bólintott.
– Tudom, de őszintén szólva, én nem. Csak haza akarok menni,
hogy lássam a tűzcsapokat és a New York-i égboltot, és…
Egyszerűen hiányzik. London nagyszerű, meg minden, de… én New
Jersey-i lány vagyok. A munka eddig távol tartotta a szomorúságot,
de most, hogy nem dolgozom, már nem tudok nem odafigyelni rá.
Haza akarok menni.
Visszahanyatlottam a kanapéra, elkeseredve, hogy a legjobb
barátom elhagyni készül, pont akkor, amikor a dolgok már
javulófélben voltak. Most már nem kellett aggódnom, hogy találok-e
munkát, és simán jól érezhettük volna magunkat együtt. De rá volt
írva, hogy már döntött. Ismertem ezt az arckifejezést, mert én is
ugyanezzel az arckifejezéssel döntöttem el, hogy Londonba jövök,
megkeresem apámat, és ráveszem, hogy fizesse ki anyám új térdét.
– Mikor indulsz?
– Péntek este.
 – Holnap? – nyögtem. – Még egy utolsó közös hétvégénk sincs?
– Sajnálom. Elmondtam anyámnak, apám pedig egy órán belül
lefoglalta nekem az első járatot, amire fel tudott ültetni. Alig várják,
hogy visszakapjanak.
Megértettem. Nekem is nagyon hiányzott az anyukám.
Hiányzott a szűk lakásunk, ahol háromnapos pizzán osztoztunk, és a
Mary Tyler Moore Show ismétléseit néztük. De itt kellett lennem.
Natalie-nak nem.
– Hiányozni fogsz – mondtam. – Ne feledkezz meg rólam!
– Hogy felejthetném el a legjobb barátomat? – Magához húzott,
hogy megöleljen. – A jó hír az, hogy kéthavi bérleti díj ki van fizetve
a lakásra. Legalább lesz egy ágyad, ahol aludhatsz.
– Téged jobban szeretlek, mint jól aludni éjszaka.
Nevettünk.
– Nagyon fogsz hiányozni. De egyszerűen nem bírom elviselni,
hogy ilyen messze vagyok az otthonomtól. Egy dolgot meg kell
ígérned nekem: ne hagyd, hogy Andrew Blake szarakodjon veled!
Semmiképpen sem voltam képes megfogadni ezt, mert biztos
voltam benne, hogy úgysem tudom betartani. Nem tehettem mást,
mint megenni, amit Andrew felszolgált; Most pedig még inkább,
mint valaha, mert aggódnom kellett a lakbér és a számlák kifizetése
miatt.
– És bármi is történik, ne gondold azt, hogy milyen vonzó. Az a
fickó egy szemétláda.
– Attól tartok, ez a hajó már elment.
Csodálkozón és hunyorogva rám nézett.
– Ez nem lehet. Szörnyű pasi.
– A személyisége szörnyű. Ha sosem beszélne, akkor is istenien
dögös lenne.
Nem mintha hozzá akartam volna menni és tizenöt olasz
gyereket szülni neki. Csak szerettem bámulni. A jóképűsége igazából
hasznos volt. Próbáltam nem figyelni arra, amit mond, és csak nézni
őt. Jó figyelemelterelés. Jobb, mintha kővé dermednék a jeges
tekintetétől, vagy emberszámba se venne.
Andrew valóban pokolian goromba, követelőző és arrogáns. De
megfizetett, és ez volt a lényeg. A Blake Enterprisestól érkező
fizetésemmel tető marad a fejem felett, és lehetőségem nyílik, hogy
segítsek anyámnak. Erre kellett koncentrálnom. Natalie távozása
nem törhetett össze. Nem bizony.
 H E T E D I K F E J EZ E T

Andrew

Kibaszott Bob Goode! Feljebb görgettem a Times Money-nak adott

interjújához. Valahányszor egy újságíró tizenöt méteres körzetébe
került, mindig megemlítette a családom kapcsolatát a Verityvel, csak
hogy felbosszantson. Mintha azt hitte volna, hogy még mindig van
valami kapcsolat a nagymamám által alapított tisztességes kiadvány
és az általa lealacsonyított pletykalap között. Az egyetlen dolog, ami
közös volt a kettőben, az a név. Többször próbáltam rávenni, hogy
változtassa meg.
Ebben a hónapban már háromszor hívtam fel, de még egyszer
sem válaszolt. Seggfej. Talán a negyedik alkalom megtöri a jeget.
Megnyomtam a hívás gombot. Általában havonta egyszer
jelentkeztem nála. Felajánlottam, hogy átveszek vele néhány
stratégiai ötletet, vagy felajánlottam, hogy bemegyek, és készítek egy
alapos tanácsadói jelentést. Néha beleegyezett egy ebédbe, de amint
a beszélgetés a Verityre terelődött, talált egy ürügyet, hogy más
irányba vigye. Azt hittem, hogy hónapokkal azután, hogy a Blake
Enterprisest elindítottam, már a kezemben lesz a Verity. Ez volt az
egyik oka annak, hogy huszonöt évesen saját vállalkozásba kezdtem.
Ez, és az a tény, hogy soha nem akartam magam olyan helyzetbe
hozni, hogy újra kirúghassanak.
Nagyanyám hat hónappal ezelőtti halála újra felkeltette az
érdeklődést a családom Verityhez fűződő kapcsolata iránt. Mindez
szakmailag kissé kínos volt számomra, de ezt még tudtam hárítani.
A fő bajom az volt, hogy Goode továbbra is bemocskolta nagyanyám
ragyogó karrierjét, majd ahogy anyám folytatta az örökségét. Verity
Blake nem egy értelmetlen pletykalap alapítója volt. Az ő riportjai
meg változtatták Nagy-Britannia politikai és társadalmi színterét.
Most a magazin, amely oly sokat jelentett neki és az olvasóinak,
celebpletykák házalására szorult.
Nem tudtam, mit tehettem volna azon kívül, hogy kinyírom Bob
Goode-ot. Felálltam az asztalomtól, és az ablak felé fordultam, az
alatta húzódó St. John Streettel szembe. Bassza meg! Szükségem volt
egy kis inspirációra. Zsebre dugtam a kezem, és megpróbáltam
gondolkodni.
A kopogás az ajtón megakasztotta a gondolataimat. Megnéztem
az órámat. Tíz perc híján tizenkettője járt. Ki a fene zaklat engem?
Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam. Mielőtt
válaszolhattam volna, kivágódott az ajtó, és megjelent Sofia.
– Tudom, hogy nincs még dél, de később Douglas lesz itt, és nem
kockáztathatom, hogy amint elmegy, te is azonnal elsurranj.
Surranni? Nem szoktam elsurranni. A szemem a dekoltázsára
szegeződött. A blúza kigombolódott, és kilátszott a melltartója.
Szándékosan tette? Rám akar hajtani? Legtöbbször a megvetés
határát súrolta a viselkedése, ami volt rendben addig, amíg tette a
dolgát. Ami megerősítette a gyanúmat, hogy a ruhás baleset nem
szándékosan történt.
Ez jó, mert így nem kellett megmondanom neki, hogy nem
érdekel. Soha nem kevertem össze a magánéletet a munkámmal,
soha nem szartam oda, ahol eszem. A nehezebbik úton tanultam
meg a leckét. A nők, akik nekem dolgoztak, annyira voltak
szexuálisan vonzóak számomra, mint egy vekni kenyér. És ez így
volt jól.
Nem sokat tudtam Sofiáról, de azt igen, hogy könyvmoly. És
kicsit okosabbnak is tűnt, mint a legtöbb asszisztensem, aki előtte
dolgozott nekem. Bizonyára túl jó emberismerő volt ahhoz, hogy azt
higgye, jó ötlet volna rám nyomulni. Ez pedig azt jelentette, hogy
véletlenül mindenkinek megmutatta a melltartóját, akivel csak
találkozott. Gondolatban végigvettem a lehetőségeimet.
Ha szólnék neki, azt gondolná, hogy egy seggfej vagyok, amiért
rajta legeltetem a szemem. A tekintetem már így is túl sokáig időzött
ott, ahol nem kellett volna. A bronzbarna bőrén a fekete csipke
csodálatosan festett, kiemelte a keblét, és átlátszódott alóla… Egy
pillanatra Sofia több volt, mint egy vekni kenyér. Ha kevesebb
önuralmam lenne, kevésbé szigorú szabályokkal rendelkeznék arra
vonatkozóan, hogy miként látom a nőket az irodában, már csörgött
volna a nyálam.
Egy pillanatra a látványa elrepített az irodából egy távoli
hotelszobába, ezzel a gyönyörű nővel az oldalamon. Meztelenre
vetkőztetném, és a nyelvemmel végigsimítanám a bőrét a bokájától a
halántékáig, mielőtt megdugnám. Keményen. Hosszan. Olyan
mélyen, hogy talán soha nem jönnék vissza.
– Andrew – szólt Sofia, és visszazökkentve a jelenbe. Egy vekni
kenyér. Ő egy kenyér. – Bob Goode visszahívott.
Baszd meg! Hogy hagyhattam ezt ki?
– Mikor?
– Úgy egy órája.
– Bassza meg! Át kellett volna kapcsolnod.
– Te most viccelsz velem? Úgy bámultál rám, mint egy kibaszott
kobra, amiért tizenegy óra ötvenötkor zavarni mertelek. Ha egy
órával ezelőtt bejöttem volna ide, talán le is téped a fejemet.
A kobrák tudnak bámulni? Milyen furcsa hasonlat!
És a fejletépés? Egészen költői. Miért nem mondják egyszerűen,
hogy harapni?
És azt a K betűs szót is használta velem szemben?
Ez a nő… Hol jár az eszem?
– Hívd vissza Bobot!
– Oké. A jövőre nézve, ha akkor hív, amikor éppen a lefelé néző
kutyát csinálod, vagy bármit is művelsz itt hat és tizenkettő között,
mit tegyek?
Lefelé néző kutyát? Tévedett, de nem sokat.
– Csak kapcsold át. Bob az egyetlen ok, amiért dél előtt
megzavarhatsz – jelentettem ki, és visszafordultam az asztalomhoz.
– Majd gondoskodom róla, hogy mindenki más várjon. Még az
anyukád is.
Gondolom.
Nem is akartam tudni, hogy mit értett ez alatt. A lényeget
értettem. Nem bókokat osztogatott. De a hozzáállását kordában
tudta tartani. Tisztán és világosan hallatszott, amit rólam gondolt.
Megint csak nem érdekelt, amíg továbbra is tette a dolgát.
Kifelé menet becsapódott az ajtó, én pedig a telefon mellett
vártam a hívást.
Bob Goode visszacsörgött. Mit lehet ebből kihozni?
Anélkül, hogy akár csak futólag kopogtak volna, az ajtóm ismét
kinyílt.
Sofia volt az, arca lángolt, és a blúza most már a nyakáig be volt
gombolva.
– Elfoglalt. Hagytam neki üzenetet, hogy hívjon vissza.
A kezében egy hőszigetelt starbucksos poharat tartott, aminek a
peremén a „London" szó állt.
Bólintottam, de a szememet a számítógép képernyőjén tartottam.
– És… Ez kibaszottul nem lehet igaz!
Felkaptam a fejem a trágárságra. Sofia nyilvánvalóan a pohár
egész tartalmát a blúzára borította.
Összeszorította az állkapcsát, és úgy tett, mintha nem csöpögne
végig magán egyenesen a cipőjére a folyadék, bármi is volt a
poharában.
– Csak bocsánatot akartam kérni a blúzom miatt.
Nem mondott többet, csak becsukta az ajtót, ami jól is esett, mert
nekem megszeghetetlen szabályaim voltak. Nem kellett arra
gondolnom, hogy lehámozza magáról a felsőjét, letörölgeti a testét,
és…
Összerezzentem, amikor megcsörrent a mobilom. Tristan volt az.
– Most az egyszer jól időzítettél – fogadtam a hívást. – Mit
akarsz?
 N YO LC A D I K F E J EZ E T

Sofia

Felnyögtem, és homlokomat a fényes mahagónipultra hajtottam.

Micsoda nap! Végre volt pénzem egy puccos koktélra, és most nem
volt kivel innom. Natalie elhagyta Angliát, én pedig hivatalosan is
barát nélkül maradtam egy idegen országban. De kizárt dolog volt,
hogy ne koktélozzam. Egy ilyen nap után, mint a mai!
A Noble Rot, vagyis „Nemes Penész" nagyon furcsa névnek
hangzott egy borbár számára, de két háztömbnyire volt az irodától,
és ötletes koktélmenüvel büszkélkedhetett, ami azt jelentette, hogy
minden szükséges kritériumnak megfelelt. Minden reggel
elhaladtam mellette a metróból jövet, és mindig kíváncsi voltam,
milyen lehet odabent. Kiderült, hogy tökéletes hely volt arra, hogy
italba fojtsam a bánatomat.
Egyedül.
A bárpultnál csak három szék árválkodott, és én a bal oldalit
foglaltam el. Szerencsére néhányan már nyüzsögtek a helyen, ahogy
az emberek a sötét, deszkázott fapadlón felállított kis faasztalok
körül összegyűltek, hogy megünnepeljék a hétvége kezdetét. Hála az
égnek a hétvégéért! Két napig nem látom Andrew-t, miután
villantottam neki.
Újra felnyögtem.
– Nem lehetett olyan rossz – mondta Tony, a pultos, miközben
elvette az üres poharamat. Kicsit gyorsabban kiürítettem a Vivian
Leigh koktélomat, mint terveztem. Annyira finom volt! Valószínűleg
azért, mert már majd’ két hónapja nem ittam koktélt. Azóta nem,
hogy elhagytam az Államokat.
 – Még annál is rosszabb. – Felemeltem a fejem. – Hozz nekem
még egyet! Amilyen gyorsan csak tudsz.
El kellett homályosítanom a valóban szörnyű napom emlékét.
– Megint ugyanazt?
Ráhunyorítottam a menüre.
– A következőt a listán.
Az italok keverése tűnt a legkönnyebb útnak a feledésbe
merüléshez.
– Szóval kimondtad azt a K betűs szót a főnököd előtt. Kit
érdekel?
– Nem csak arról volt szó, hogy ledobtam a K-bombát. Mindezt
meztelenül tettem.
Tony kuncogott.
– Ha meztelenül mentél be a főnököd irodájába, akkor a
káromkodás a legkisebb gondod.
– Nem teljesen meztelenül. Csak félig. És nem is lenne olyan
rossz, ha nem ő lenne a legszebb férfi, akit valaha láttam. A feneke
olyan… – felemeltem a kezem, és az ujjaimmal szorító mozdulatot
tettem – feszes! És kemény! És úgy néz ki, mint John Kennedy. Úgy
értem, kurvára szexi!
– Bizonyára jobb egy jóképű férfinak villantani, mint egy
csúnyának. És ha ez az, amire izgulsz, akkor nekem szívesen
villanthatsz. Bármikor. A hét bármely napján.
Elmosolyodtam. Megpróbált felvidítani, de ez nem oldotta fel a
teljes megaláztatást, ami azóta borított el, hogy kijöttem Andrew
irodájából, és amikor lenéztem, megláttam a mellemet.
Biztos azt hitte, hogy őrült vagyok. Vagy nem tudtam felöltözni,
vagy… Megint felnyögtem. Ugye nem gondolta, hogy szándékosan
csináltam? Mintha rá akarnék hajtani? Édes Jézus, bárcsak
visszamehetnék az időben! Tony letette elém a friss koktélt, én pedig
belekortyoltam, alig éreztem az ízét, de az alkohol égetett, ahogy
lecsúszott a torkomon. Kérlek, tedd jobbá! Elmormoltam egy néma
imát, és keresztet vetettem, mielőtt felhajtottam az utolsó kortyot is.
– Nem lenne olyan rossz, ha mondott volna valamit. Mondjuk,
hogy „történt egy kis baleset a ruháddal", vagy „úgy tűnik, hogy
kigombolódott a blúzod”. De ő úgy tett, mintha mi sem történt
volna, ami tízszer rosszabb.
Tony vállat vont.
– De tényleg az? Úgy értem, úgy hangzik, mintha csak profin
viselkedett volna.
Felkacagtam.
– Most viccelsz velem? Ez a fickó nem profi, hacsak nem úgy
érted, hogy profi seggfej. Ez egy abszolút pöcs.
Visszaejtettem a fejem a pultra, és azon gondolkodtam, hogyan
menthetném meg a helyzetet. Fel kellene hívnom Natalie-t, amikor
leszállt, hátha van valami ötlete. Az egyetlen probléma az volt, hogy
nem akartam, hogy igaza legyen. Én akartam Andrew asszisztense
lenni. Ő figyelmeztetett, hogy ne vállaljam el a munkát, de én
őszintén azt hittem, hogy meg tudok vele birkózni.
De be kellett ismernem, hogy kezdett a fejemre nőni.
Tony felkapott két italt, és kilépett a bárpult mögül.
– Tudod, hogy napokat képes úgy eltölteni, hogy egy szót sem
szól hozzám? – panaszkodtam tovább neki. Anyám arról próbált
meggyőzni, hogy jobb, ha Andrew nem szól hozzám, mintha
kiabálna velem, de én ezt nem vettem be. A némasággal való
büntetést biztosan valamilyen börtöntáborban találták ki, mivel ez a
kínzás egy formája. Olyan volt, mint amikor sót öntenek a csigára.
Összezsugorodtam tőle, visszakúsztam a házamba, és mindent
megkérdőjeleztem. Haragszik rám? Csalódást okozott neki a kutatás,
amit végeztem? Kihagytam valamit? Olyasmit kellene tennem, amit
nem tettem eddig? Paranoiás őrültté váltam, aki kigombolt blúzban
járkált, és italokkal öntötte le magát. Minél inkább biztosítottam
magam arról, hogy jó munkát végzek, annál több kétség kúszott az
elmémbe, és annál hangosabb lett Andrew csendje. Olyan volt, mint
két nyárral ezelőtt, amikor három hónapra lemondtam a cannoliról.
Végül kétszer annyit ettem, mint általában, mert csak a cannolira
tudtam gondolni. Minél többet nem szólt hozzám Andrew, annál
többet gondoltam arra, hogy mit nem mond. És, úgy tűnik, annál
idiótább lettem.
Ez mind Andrew Blake hibája volt.
Tony újra megjelent a bárpult mögött, miután az italokat az
egyik mögöttem lévő asztalnál letette.
– Szóval, elküld téged Coventrybe.{1} Hagyd csak!
Felnéztem Tonyra, hogy ellenőrizzem, hozzám beszél.
– Nem küld el sehova. Alig mozdulok ki az íróasztalom mögül.
Mondtam, hogy nem beszél velem.
Tony kuncogott, mintha valami aranyosat mondtam volna.
Egyértelműen hiányzott neki egy ütem. Vagy nekem. Lenéztem, csak
hogy ellenőrizzem, hogy a blúzom be van-e gombolva. El kellett
kezdenem óránként a mosdóba járni, hogy megbizonyosodjak róla,
hogy rendesen fel vagyok öltözve.
– És amikor beszél hozzám, akkor vagy egyszavas válaszokkal
teszi, vagy durván, vagy esetleg mindkettő egyszerre.
Odatoltam felé az üres poharamat.
– A következőt a listán – mondtam, de egy másodperccel később
rájöttem, hogy Tony odébbállt, hogy kiszolgáljon valakit a tőlem
jobbra lévő oszlop túloldalán.
– Érkezik a harmadik koktél.
Párszor megforgatta a shakert a karján, én pedig mosolyra
húztam a számat. Miért gondolják a férfiak, hogy a zsonglőrködés
vonzó?
– Tudod, mit csináltam mindig, amikor elégedetlen voltam a
munkámmal? – kérdezte.
– Mit? – hajoltam közelebb, hogy ne maradjak le arról, amit
mondani akar.
 – Szereztem egy másikat.
Ez volt a kézenfekvő válasz, de nem volt olyan egyszerű, amikor
lakbért és számlákat kellett fizetnem. Ráadásul, ha apám nem adja
oda az összes pénzt anyám műtétjére, nekem kell félretennem
mindent, amit csak tudok, hogy magam fizessem ki.
– Igen, de nem találok másik munkát, és nincs kire
támaszkodnom. Hidd el, ha lenne valami más, ami ugyanilyen jól
fizet, ahol a főnököm nem lenne egy totál seggfej szörnyszülött,
akkor én…
Félbehagytam a mondatom, mert egy ismerős hangot hallottam
magam mellett.
– Ha van egy perced, Tony!
Nem lehet igaz.
Ez nem történhetett meg. Vagy mégis?
Andrew Blake közvetlenül mellettem állt, a bárpult felé fordulva.
Szent ég, a főnököm arcába mondtam, hogy seggfejnek tartom? Vagy
legalábbis… az arcának az oldalába?
– Készen állsz a számlára, James? – kérdezte Tony Andrew-tól.
Várj! Ki az a James? Túlságosan is zavaros volt a fejem ahhoz, hogy
felfogjam a történteket. Biztosan hallucinálok.
Az alkohol okozta ködömben Andrew felé fordultam, és a pultra
támaszkodtam mellette, hogy biztosan azt látom-e, akit nézek.
Nem rezzent össze. Még csak a fejét sem fordította oda, hogy
tudomásul vegyen. Mintha nem is léteznék. Persze, hiszen miért is
változott volna meg a teljes személyisége az elmúlt másfél órában?
– Igen, kérem – mondta Andrew, és elővette a tárcáját.
Tony letette az egyik poháralátét méretű ezüsttálcát a számlával.
Száznyolcvan font állt rajta.
Száznyolcvan font? Hogy lehetséges ez? A dolgok kezdtek a
helyükre kerülni. Már jó ideje itt lehetett. Az egyik asztalnál ült.
Hallott mindent, amit mondtam? Minden panaszomat róla?
Andrew egy csomó bankjegyet csúsztatott a tálcára.
 – Tartsd meg a visszajárót.
Tony szeme felcsillant. Ez volt az egyik aranyos dolog az
Egyesült Királyságban, amiről Natalie mesélt nekem. A pultosok
nem vártak borravalót. Meglepett, hogy Andrew ilyen nagylelkű.
Azt hittem, ő az a típus, aki mindenért, ami nem teljesen tökéletes,
visszatérítést követel.
– Köszönöm, James! Igazán nagyra értékelem. Viszlát
legközelebb!
Andrew bólintott, és visszacsúsztatta a tárcáját a zsebébe, majd
megfordult, és elindult az ajtó felé. Ahogy a helyemhez ért, megállt,
és felém hajolt.
– Tudod, a főnököd egy igazi seggfejnek tűnik.
Az összes vér kifutott az arcomból. Megragadtam a bárszéket,
hogy ne essek össze. Mielőtt kitalálhattam volna, mit felelhetnék,
már el is tűnt.
Úgy huppantam vissza a székemre, mint akit meglőttek.
Emlékeztetnem kellett magamat, hogy soha többé ne kísértsem a
sorsot azzal, hogy a napom már nem lehet rosszabb. A mai este volt
a bizonyíték arra, hogy mindig van még lejjebb.
– Egy Kate Winslet – csúsztatott felém egy italt Tony. Próbáltam
nem öklendezni. Mi történt az imént?
– Az a fickó – biccentettem az ajtó felé, amin Andrew épp az
imént távozott. – Jamesnek hívják?
– Igen – mondta. – Egy törzsvendég. Miért? Mondott neked
valamit?
Teljesen összezavarodva megráztam a fejem.
– Biztos vagy benne, hogy James?
Tony felnevetett.
– Biztos vagyok benne. Hallottad, hogy Jamesnek szólítottam.
Kétszer is.
Mi a fenéért nevezné magát Andrew Jamesnek?
– Szerinted hallotta, hogy panaszkodtam a főnökömre?
 Tony vállat vont.
– Azt hiszem. Úgy értem, közvetlenül mögötted ült az asztalnál.
Megfordultam az ülőkén, hogy pontosan lássam, milyen közel
volt Andrew, amikor börtönőrként jellemeztem. A szívem a
torkomban dobogott. A székem és az asztala között alig több mint fél
méter lehetett. Kizárt, hogy ne hallotta volna.
– És mennyi ideig ült ott?
Nem tudtam, miért kérdezem, hiszen sikerült egy száznyolcvan
dolláros csekket összehoznia. Biztosan ott tartózkodott egy jó ideje.
Csak azt akartam megérteni, hogy pontosan mennyit hallott.
– Már előtted is ott ült, nem? – kérdezett vissza Tony. – Vagy
talán csak utánad érkezett. Már nem emlékszem. De ne aggódj
emiatt. Rengeteg ember ült már azon a bárszéken, és panaszkodott a
főnökére. Nem mintha érdekelte volna.
A hajamba túrtam. Ez borzalmas! Haza kellett mennem, bebújni
az ágyba, és remélhetőleg arra ébredni, hogy ez az egész nap a
valaha volt legrosszabb álmom csupán.
– Kérném a számlát – mondtam. Még több alkohol nem segített
volna. Semmi sem segített volna. A főnököm nemcsak egy gigászi
méretű seggfej volt, hanem már azt is tudta, hogy én is így
gondolom. Érdemes egyáltalán hétfőn bemennem az irodába?
Biztosan ki akar rúgni. Nem voltam benne biztos, hogy miért várt
volna addig. Miért nem tette meg kifelé menet? Valószínűleg azért,
hogy még egy kicsit kínozhasson azzal, hogy bejöjjek, és
szembenézzek a következményekkel.
A mai nap katasztrofálisra sikeredett. Lehet, hogy utáltam
Andrew Blake-et, de nekem tényleg szükségem volt erre a munkára.
Talán ha bocsánatot kérnék, ezúttal anélkül, hogy az italomat a
homlokomra borítom. Megmagyarázhatnám, hogy csak csalódott
voltam Natalie távozása miatt, és egy kicsit sajnáltam magam.
Nem. Az nem működne. Nem egy olyan emberrel, akinek akkora
az egója, mint Andrew Blake-nek. Valami csodaötlettel kellett
előrukkolnom hétfő reggelig, különben ismét munkanélkülivé válok.
 K I L E N C E D I K F E J EZ E T

Sofia

Ha az ébredés és a felismerés, hogy legalább egy órán át nyafogtam

és panaszkodtam a főnökömre, miközben fél méterre ült tőlem, nem
lett volna elég, a koktélok keverése miatti másnaposság teljes erejével
csapott le rám.
És ha a fenyegető munkanélküliség és a másnaposság nem lett
volna elég, először találkoztam apámmal. Ezt nem élem túl!
Csak annyit akartam tenni, hogy beveszek egy altatót,
visszabújok az ágyba, és valamikor jövő júniusban ébredek fel.
Ehelyett a telefonomon megnyitott Google Mapsszel bolyongtam, és
próbáltam megtalálni apám házát, ahová ebédelni készültem.
Megnéztem a telefonomat, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a
címben, amit küldött, a hetvenegyes szám szerepelt. Igen, ez volt az
a ház. A legtöbb londoni házban van kaputelefon és tizenegymillió
gomb az egyes lakásokhoz. De ebben a házban csak egy gombot
találtam. Persze, mivel az apám kőgazdag. És pontosan ezért voltam
itt. Isten bocsássa meg nekem a hazugságokat, amiket mondani
fogok! Az anyukámnak akarok jobbat, pillantottam, az égre, és
keresztet vetettem. Vettem egy mély lélegzetet, és megnyomtam a
csengőt.
Nem kellett sokáig várnom, hallottam, hogy kattan a zár, majd
nyílik az ajtó, és egy piros pulóveres férfi állt előttem. Pontosan
ugyanolyan arcberendezése volt, mint nekem.
– Sofia? – kérdezte, és megrázta a fejét. – Persze hogy az vagy.
Kitárta a karját, és egy lendületes mozdulattal beinvitált.
 – Nagyon köszönöm, hogy eljöttél. Mindannyian nagyon
izgatottak vagyunk, hogy megismerhetünk.
– Itt van? – visított egy lány távolabbról, a hall felől, és egy
gyerek száguldott felém, aki régimódi, zöld-kék kockás ruhát és kék
bársony fejpántot viselt.
– Bella vagyok – nyújtotta a kezét a lány. – Nagyon örülök, hogy
megismerhetlek. Tudod, féltestvérek vagyunk.
Megráztam a kezét, kissé megdöbbentett a magabiztossága. Arra
felkészültem, hogy láthatom apámat – azt a férfit, aki gyerekkorom
kirakósának hiányzó darabja volt. És persze azt is mondta, hogy itt
lesz a két gyereke is. Csak nem igazán gondoltam bele, hogy milyen
lesz egy asztal körül ülni velük. De Bellának igaza volt. Vérrokonok
vagyunk. Testvérek.
– Bryony csak most jön.
A lépcső aljához fordult.
– Bryony? – harsogta.
– Shhh!
Egy nő jelent meg a folyosón, amikor Bella felszaladt a lépcsőn.
A nő tipikusan brit kinézetű volt. Magas termetű és vékony ajkú,
takaros gyöngysor ült a teveszínű pulóvere nyakán, amely
kétségkívül száz százalékban kasmírból készült.
– Hogy vagy? – kérdezte, és széles mosollyal kezet nyújtott. –
Evan vagyok. Nagyon örülök, hogy el tudtál jönni ebédelni. Kérlek,
erre!
Apám világos bőre és haja egyáltalán nem hasonlított az
enyémhez, borostyánbarna szeme viszont olyan volt, mintha tőlem
lopták volna el. Úgy vigyorgott, mintha a Serendipity{2}
cukrászdában töltötte volna a délutánt, és be lett volna tépve a
cukortól.
A lépcső alján lévő szobába vezettek, amely úgy nézett ki, mintha
a Downton Abbey-ből szalajtották volna. Hatalmas, régimódi
portrék lógtak a falon, amit virágos tapéta borított, amely valójában
inkább szövetnek, mintsem papírnak tűnt, és olyan avíttas székek
álltak benne, amelyeket Franciaországgal és hosszú parókás, hegyes
selyemcipős fickókkal társítottam. Mindent virágok borítottak, a
függönyöktől elkezdve a szőnyegen át a kanapéig.
Bella macskaügyességű betörőként osont be a szobába, kézen
fogva egy valamivel alacsonyabb lányt, aki pontosan ugyanolyan
ruhát viselt, mint ő.
– Ő itt Bryony.
Intettem, és Bryony visszaintett. Bella odavezette a kishúgát egy
zsámolynak látszó ülőalkalmatossághoz, ami a hatalmas, György
korabeli ablak alatt állt. Mindketten leültek, lábukat bokánál
keresztbe tették, kezüket finoman az ölükbe ejtették, mintha egyikük
a másik árnyéka lenne.
Majdnem kitört belőlem a röhögés, minden olyan rohadt furcsa
volt. Fogadok, hogy itt szolgák sürögtek-forogtak, és olyan icipici
szendvicseket ettek emeletes tányérállványokon szervírozva.
Teljesen más világ volt ez, mint az a szűk, kétszobás lakás, amelyben
felnőttem, és amelyet még mindig otthonomnak neveztem, a sárguló
falakkal és a vécével, amelyet este hat után kétszer kellett lehúzni,
különben eldugult.
Ez volt az otthona valakinek, akinek egészen más élete volt.
– Gyönyörű ez a ház – mondtam, felpillantva a mennyezetről
lógó kristálycsillárra, ami szétszórta a helyiségben a megtört fényt.
– Köszönöm – ült le Evan, és megpaskolta a párnát maga mellett.
– Ez Des családi háza, amit a szülei halála után örököltünk.
A nagyszüleim. Nem tudtam, hogy meghaltak. De azt sem
tudtam, hogy a féltestvéreimet Bellának és Bryonynak hívják.
Sok mindent nem tudtam.
Leültem, és amint leültem, azt kívántam, bárcsak ne tettem
volna. Minden olyan valószerűtlennek tetszett. El kellett volna
fogadnom az első javaslatát egy gyors kávéra, csak mi ketten. Most
itt találtam magam a csillárok között, és figyeltem az apámat abban
az életében, ami számomra annyira távol állt a normálistól. Ez volt
az az élet, amit én is élhettem volna, ha más utat választ, és nem
szökik el, anyámat hátrahagyva, hogy majd megoldja terhesen és
szegényen, mint a templom egere.
– Iszunk valamit ebéd előtt? – kérdezte apám, amikor egy fiatal,
húsz évnél nem idősebb fiú lépett be a szobába. Elmosolyodtam, és
kértem egy vizet. A fiú felírta, mindenki más kérésével együtt,
mintha egy étteremben lennénk.
– Hogy tetszik London? – kérdezte Evan.
Mintha csak másodpercek teltek volna el, és a fiú máris visszatért
a vizemmel – jéggel és egy szelet lime-mal – és a többiek italával
együtt. Belekortyoltam, és reméltem, hogy nem fog a hangom
elmenni.
– Nagyon élvezem – feleltem. – Még nem volt alkalmam
borzasztó sokat látni, mert annyira lefoglalt a munka, de alig várom,
hogy bebarangoljam a parkokat és felfedezzem a múzeumokat.
– Imádjuk a Természettudományi Múzeumot – mondta Bella. –
Nem igaz, Bryony?
Bryony szorgalmasan bólintott.
Nevetnem kellett a kettősükön. A Broadwayn kellene
szerepelniük.
– A Természettudományi Múzeum nekem is a kedvencem volt,
amikor annyi idős voltam, mint te. Csakúgy, mint a New York-i
Közkönyvtár.
A könyvtár volt az én bébiszitterem. Anyám gyakran hagyott ott
a könyvek között, amíg ő manikűrösként dolgozott. Akkoriban ez
nem tűnt furcsának. Azt mondta, biztonságosabbnak tartotta, mintha
környékbeli bébiszittert fogadott volna fel, ami azzal a kockázattal
járt, hogy felbukkan egy crackfüggő barát. Azzal érvelt, hogy a rossz
arcú emberek általában nem könyvtárakban időznek, és különben is
– ingyenes. Mindig a gyerekrészlegnél kezdtük, ahol kiválasztottam
néhány kedvencemet, aztán anyám elrejtett a természettudományi
részleg sarkában, ahol szinte senki sem járkált. Ha valakinek mégis
arra akadt dolga, azt mondtam neki, hogy anyukám épp most ment
ki a mosdóba. De soha nem jött senki. Egyedül voltam, de
biztonságban éreztem magam, körülvettek a koromnak megfelelő –
és kevésbé megfelelő – könyvek.
Lefogadtam, hogy Bella és Bryony még soha nem bújtak el egy
könyvtárban, amikor az anyjuknak munkába kellett mennie. Nem
voltam biztos abban, hogy irigylem vagy inkább sajnálom őket.
Akárhogy is, lehetetlen volt nem összehasonlítanom a mostani
életüket azzal, ami az enyém volt ugyanennyi idősen. Végül is
ugyanaz volt az apánk.
Le kellett ráznom magamról az érzést, hogy meg akarnak
félemlíteni vagy valamilyen módon megalázni, és a díjra kellett
koncentrálnom. A mai nap csak egy építőkocka volt. Egy alapkő egy
olyan kapcsolathoz, amelyben apám nagyobb valószínűséggel adná
oda a szükséges pénzt, amikor kérem. Dolgom volt, és munkához
kellett látnom.
Tovább beszélgettünk, majd átmentünk az étkezőbe, amelyben
még több csillár és virágos tapéta díszelgett, kiegészülve egy antik
étkezőasztallal és székekkel. Azon tűnődtem, vajon a britek
ugyanúgy használják-e az evőeszközöket, mint az amerikaiak, vagy
a végén még teljesen hülyét csinálok magamból. Le kellett volna
gugliznom ezt a szart.
– Milyen az új munka? – fordult felém apám, amikor helyet
foglaltunk.
Bryony mellett ültem. Amikor kivette a szalvétát a tányérjából, és
az ölébe tette, követtem a példáját. Igen, az ötéves Bryony lesz az
etikettoktatóm, akár tudott róla, akár nem.
– Jó. Sokat tanulok.
– Andrew Blake-ről az a hír járja, hogy meglehetősen szigorú –
mondta Des. – Remélem, jól bánik veled.
Megvontam a vállam.
 – New York-i vagyok. Elbírok Andrew Blake-kel.
Remélhetőleg nem látszott az arcomon égő forróság. Nem
akartam a munkámról vagy Andrew-ról beszélni. Kilencvenkilenc
egész hét tized százalék esély volt rá, hogy hétfőn kirúgnak, és
Desnek ezt nem kellett tudnia. Azt akartam, hogy azt higgye,
lemaradt arról, hogy láthatta az okos, bájos lányát felnőni, nem
pedig azt, hogy szerencsésen megúszta szárazon. Sajnálatot akartam
kiváltani belőle, nem megkönnyebbülést.
Bármennyire is okkal voltam itt, csak fúrta az oldalamat a
kíváncsiság az apámmal és a történetével kapcsolatban.
– És neked tetszett New York? – kérdeztem. Nem akartam
zavarba hozni. Csak tudni akartam. Félig az ő DNS-e voltam, és
érdekelt, hogy az arccsontomon és a szememen kívül mely részeim
származnak még tőle.
– Régóta nem jártam már ott, de tetszett a nagyvárosi élet. Bár azt
hiszem, inkább a vidéki élet illik hozzám.
Nem ismertem mást, csak a városi életet. Ez rendben is volt.
Szerettem New Yorkot. Ismertem minden repedést a járdán, minden
karcos tűzcsapot, minden Duane Reade-et{3} az Apollótól a Battery
Parkig.
– Van egy nyaralónk Skóciában – mondta Evan. – Minden nyáron
odamegyünk.
New Yorkban a nyár kihívást jelentett. Az elmúlt néhány évben
néhány napot a Jersey partján töltöttem Natalie-val, de a munka és a
tanulás miatt a nyár nagy részében kénytelen-kelletlen a városban
perzselődtem. New York többi lakosához hasonlóan én is
igyekeztem légkondicionált épületből légkondicionált épületbe
menekülni, hogy elkerüljem azt az érzést, mintha egy délután
háromkor a lebujból kitántorgó öregember részeg leheletében
fürodnék. Úgy képzeltem, Skócia egy kicsit más lehet.
* A legnagyobb gyógyszertárlánc New Yorkban. (A fini.)
61
 – És néha húsvétkor is – tette hozzá Bella. – Szeretem a lovakat.
– Mindannyian szeretjük a lovakat – szólalt meg először Bryony,
majd felém fordult. – Te szereted a lovakat?
Ez egyszerű kérdés volt, és úgy képzeltem, hogy Bella
környezetének nagy része könnyen válaszolt rá. A probléma az volt,
hogy a kérdés és a válaszom sokkal többet árult el, mint a lovakkal
kapcsolatos érzéseimet.
– Én nem szeretem a lovakat – válaszoltam.
Mielőtt Bella homlokán a zavart ráncok további kérdezősködésbe
csaphattak volna át, Evan félbeszakította.
– Van néhány barátom, akik a Columbián szerezték meg az üzleti
diplomájukat. Úgy hallottam, nagyon jó ott a képzés.
– Nagyon élveztem.
Életemben először éreztem úgy, hogy a Columbia hallgatójaként
az elithez dörgölőzöm. Persze még mindig kívülállónak éreztem
magam, de tudtam, hogy nem vagyok butább, mint a körülöttem
lévők. Csak szegényebb. Ez pedig feltüzelte az ambíciómat, és adott
egy adag önbizalmat, amire nagy szükségem volt.
– Izgalmas, hogy egy ilyen képzettséggel nézhetek szembe a
jövőmmel. Úgy érzem, mintha kinyílt volna a lehetőségek világa
előttem.
Apámra pillantottam, aki félrenézett. Úgy látszott, hogy nem
tudtam semmi olyasmit mondani, ami egyszerre lett volna önazonos
és kényelmes a számára. Anyám a legtöbb dologra azt válaszolta,
hogy legyek önmagam. Az őszinteséget többre tartotta a legtöbb
dolognál. „Non ho peli sulla lingua"{4} – – jelentette ki, miután
olyasmit mondott, amit nem akartam hallani, hiába volt igaz. A
probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan legyek önmagam a
biológiai apám családjával egy asztalnál ülve. A helyzetet nagyon
idegennek éreztem. A kanapétól a szalvétáig minden, mintha egy
másik világban lett volna. Hova illek én?
 – Ez egy hihetetlen lehetőség – jegyezte meg Evan. –Rendkívül
büszke lennék, ha Bella vagy Bryony valaha is a Columbián szerezné
meg az üzleti diplomáját.
Hálás mosolyra görbült a szám, és bólintottam. Sokkal
kedvesebb volt, mint kellett volna.
– Keményen kell dolgoznotok – fordult Evan a lányaihoz. – A
nővéretek kitaposta az utat előttetek. Ezért kell megcsinálnotok a
házi feladatotokat. Nem így van, Sofia?
– A házi feladat mindenképpen fontos.
Megható volt, hogy Evan nyilvánvalóan igyekezett bevonni
engem is Bella és Bryony világába, és a nővérüknek nevezett.
Reményt adott, hogy bár apám kényelmetlenül érezte magát, mégis
szeretné tovább építeni a kapcsolatunkat. És hogy talán Evan, Bella
és Bryony a simlis tervem kellemes hozadékának bizonyulnak.
 T I Z E D I K F E J EZ E T

Andrew

Hetek óta nem találkoztam és rúgtam ki a hámból a szűk baráti

körömmel. Amikor épp egy átszervezés közepén jártam, a teendőim
gyakran túlságosan is összezsúfolódtak, és olyan koncentrációt és
odaadást igényeltek, hogy nem tudtam mást csinálni, csak dolgozni
és aludni. Szóval már nagyon vártam a ma estét.
– Tristan – mondtam, és helyet foglaltam a Mayfair kocsmában,
ahová mindig betértünk, amikor Beck volt a soros, hogy helyszínt
válasszon. – Gabriel.
– Akarod, hogy hozzak neked egy italt? – kérdezte Gabriel.
Megráztam a fejem. Az itteni pincérnő tudta a rendelésemet. Majd ő
kihozza.
– Szóval itt vagy, de nem iszol? – kérdezte Tristan. – Mi értelme
van ennek?
– Nem mondtam, hogy nem iszom.
A pincérnő a végszóra odalépett, és letett elém egy korsó sört.
– Benediktiner Helles – mondta.
Emlékezett.
– Köszönöm – emeltem meg a korsót, és belekortyoltam.
– Hogy csinálod? – kérdezte Tristan. – Hogyan veszed rá az
embereket, hogy azt csinálják, amit akarsz, anélkül hogy megkérnéd
őket? Te varázsló vagy a szabadidődben?
– Nincs szabadidőm – válaszoltam.
– Ez nem válasz a kérdésemre…
– Mi történik? – kérdezte Dexter, miközben helyet foglalt. – Mit
nyöszörög Tristan? Beck, hoznál nekem egy Guinnesst, haver?
 És mint oly sokszor megesett Tristannel, most sem kapott választ
a kérdésemre, mert túlságosan is türelmetlenkedett, és könnyű volt
elterelni a figyelmét.
Ahogy mindenki az asztalunk köré gyűlt, megköszörültem a
torkomat.
– Szóval, szükségem van a segítségetekre.
Csend borult a társaságra. Ritkán fordult elő, hogy megoldandó
problémával vagy átgondolandó kérdéssel érkeztem az esti
együttlétekre. Szerettem én lenni az, aki megoldja a problémákat, és
általában nem szerettem, ha egy bizottság mérlegeli a dilemmáimat.
De nem gondolkodtam tisztán. Ezt bizonyította a gyomromban
gombóccá gyűlt kéj, amikor Sofia nyitott blúzban lépett be az
irodámba. Azóta, hogy huszonöt évesen kirúgtak az első
munkahelyemről, vasbeton falakat húztam az irodai és az irodán
kívüli életem közé. Akkoriban hagytam, hogy a magán- és a szakmai
életem összegabalyodjon, de azóta gondoskodtam róla, hogy ez még
csak véletlenül se fordulhasson elő. Az a tény, hogy Sofiát egyáltalán
valami másnak tekintettem, mint egy vekni kenyérnek, biztos jele
volt annak, hogy nem ismertem a megszokott, összpontosító
önmagámra. Az, hogy pénteken a Noble Rotban kihallgattam, ahogy
rólam beszél, ráébresztett, hogy valódi problémám akadt. Távolról
sem fojtotta el a vágyat, ami aznap korábban támadt bennem, inkább
újra felélesztette azt az az okos szája. A vasbeton falam
elrozsdásodott. Szükségem volt a legjobb barátaimra, hogy újra
felhúzhassam. Ők segíthettek volna visszanyerni a Verityre irányuló
lézerfókuszomat.
– Mint azt mindannyian tudjátok, a nagymamám karácsony előtt
elhunyt, és ez felborította a dolgokat.
– A Verityvel? – kérdezte Gabriel.
Bólintottam.
– Sosem volt könnyű végignéznem, ahogy ilyen értéktelen
kiadvánnyá sikkad, de most, hogy a nagymamám meghalt, már csak
az öröksége maradt belőle. És az ő öröksége a Verity. Nem nézhetem
tétlenül, ahogy elsikkad és tönkremegy.
– Olyan, mintha a Mona Lisát bekenték volna egy kis emulzióval,
és elkezdtek volna pálcikaembereket rajzolni rá – mondta Tristan,
helyettem is szenvedélyesen, amit nagyra értékeltem.
– Szóval tennem kell valamit ez ügyben.
– Remek ötlet – mondta Tristan. – Megveszed?
Miért vonta le olyan gyakran a rossz következtetéseket?
Pontosan azért, mert elhamarkodottan következtetett. Türelmet
kellett volna tanulnia.
– Nem, természetesen nem fogom megvenni. Ez nem az én
szakterületem. Nem vezetek cégeket. Én átszervezem őket. Találni
akarok valaki mást, aki megveszi. Valaki olyat, aki ugyanolyan
ügyes, szenvedélyes és elszánt, mint ő volt. Szükségem van valakire,
aki oknyomozó újságírói háttérrel rendelkezik, hogy a Verityt újra
azzá tegye, ami volt. Ezerszer megkerestem Bob Goode-ot, és
felajánlottam neki, hogy átszervezem a lapot, de egyszerűen nem
akarja. A Veritynek új tulajdonosra van szüksége. És utána továbbra
is boldogan mennék be a csapatommal, hogy elvégezzem a
szükséges lépéseket.
– Valaki más pénzéből – jegyezte meg Gabriel.
– Igen, mindig más pénzéből csinálom az átszervezéseket.
– Igen, de ez nem akármilyen átszervezés – jegyezte meg Beck. –
És neked az örökség helyreállítása a célod, nem pedig az, hogy egy
vállalkozás újra nyereséges legyen.
– A Verity képes nyereségesen működni. Ehhez kétség sem fér.
– Kihívás lesz – mondta Tristan. – A magazinkiadás már nem
egy jövedelmező üzletág.
– Soha nem volt az.
Mi a fenét tudott Tristan a magazinkiadásról?
– Nem gondoltál még arra, hogy te magad vedd meg Verityt? –
kérdezte Beck. – Nincs senki, aki szenvedélyesebben foglalkozna a
kiadvánnyal nálad, és erre van szükség ilyen nehéz küzdelem előtt
állva.
– Mint mondtam, én nem foglalkozom ilyesmivel. Átszervezem,
és nyereségessé teszem. Nem vezetek közép- és hosszú távon
vállalkozásokat – mondtam.
– Nehezen látom, hogyan akarsz meggyőzni valakit, hogy
megvegye – folytatta Beck. – A magántőke-befektetők talán látnak
benne lehetőséget, de nem akkor, ha a cél az, hogy újra egy
szuperdrága üzemeltetési költségekkel rendelkező magazin legyen
belőle.
Ez igaz volt. Egy hagyományos magántőke-befektető még
mélyebbre taszítaná a szakadékban.
– Tehát szükségünk van egy kereskedelmi vevőre – mondtam. –
Valakire, aki már ismeri az üzletet.
– Mint Goode – mondta Tristan, idegesítően, mint mindig.
– Nézd – kezdte Gabriel, és a vállamra tette a kezét. – Ha most a
helyemen ülnél, akkor egyenesen a szemembe néznél, és azt
mondanád, hogy kapjam össze magam. Egyetlen kereskedelmi
vevőnek sincs elég mély zsebe ahhoz, hogy véghez vigye azt az
átalakítást, amit te akarsz. És egyetlen magántőkealapnak sincs meg
a hajlandósága minderre. Ha komolyan gondolod, és gyorsan akarsz
cselekedni, akkor neked kell megvenned a Verityt, és úgy kell
átalakítanod, ahogyan csak te tudod, aztán be kell ültetned egy
menedzsert. Utána talán találsz majd egy kereskedelmi vevőt.
Igaza volt: ha én ülnék a helyében, pontosan ezt mondanám.
Ideges lettem. Magamtól is látnom kellett volna ezt, a nyavalyás
Tristan előtt. Meg Gabriel előtt. De hát ezért jöttem ma este. Olyan
emberekre volt szükségem, akik ismernek, és elmondják, amit már
tudok.
– Rendben – toltam hátra a székemet, és felálltam.
– Elmész? – kérdezte Gabriel.
 – Csak kihasználsz minket az eszünkért, aztán eldobsz, mint az
olcsó bort? – kérdezte Dexter.
Nem reagáltam. Megkaptam a választ és visszanyertem a
magabiztosságomat. Nem volt vesztegetni való időm. Ki kellett
találnom egy tervet, és cselekednem kellett. A bárpulthoz mentem,
bedobtam száz fontot, hogy fedezzem az italomat, és biztosítsam,
hogy legközelebb se kelljen szólnom, hogy mit szeretnék. Aztán
elindultam kifelé.
Tudták, hogy szeretem őket. Nem kellett mindannyiuknak
búcsúcsókot adnom.
 T I Z E N EGY E D I K F E J EZ E T

Andrew

A Blake Enterprises irodájának üvegajtaja nyitva állt, amikor nem

sokkal hat óra előtt megérkeztem. Ez csak egy dolgot jelenthetett:
Sofia Rossi szembeszállt velem, és nyolc előtt bejött. Úgy tűnt,
nehezére esett azzal a gondolattal megbirkóznia, hogy a főnök hozza
a szabályokat, az alkalmazott pedig szó szerint betartja azokat.
Megdöbbentően rossz napja volt pénteken. Legalábbis most már
biztos voltam benne, hogy nem akart elcsábítani, amikor
félmeztelenül sétált be az irodámba. A hetem csúcspontja volt,
amikor végighallgattam, ahogy Tonynak a Noble Rotban elmesélte
az egész, sajnálatos történetet – ez egyszerre volt zavaró és csábító.
És amikor rájött, hogy kihallgattam, amiket rólam mondott?
Olajbarna bőre falfehérré vált.
Amire nem jött még rá, az az, hogy engem nem érdekel, mit
gondol rólam. Nem voltam hülye. Már tudtam, és ez semmiben sem
különbözött attól, amit az összes addigi asszisztensem gondolt rólam
– persze Joannát kivéve.
Egyenesen az irodám felé indultam. Sok dolgom volt. Az egész
éjszakát azzal töltöttem, hogy a Verityn agyaltam.
Rendbe kellett tennem a gondolataimat, és egy részletes tervet
kellett kidolgoznom.
Ahogy beléptem a külső irodába, Sofia, aki az íróasztala mögött
ült, talpra ugrott.
– Andrew – mondta.
– Mondtam, hogy nyolc előtt ne gyere be.
 – Nem akartam délig várni, hogy beszéljek veled. Ha már úgyis
kirúgsz, inkább essünk túl rajta most.
Mit sem törődve vele, az irodám felé vettem az irányt. Nem
tudtam, miről fecseg.
De sajnos követett.
Felnyögtem. Térre volt szükségem. Időre. Arra volt szükségem,
hogy eltűnjön innen.
Miért nem tudta azt tenni, amit kértem?
– Szóval… – kezdte, az íróasztalommal szemben állva, kezét
csípőre téve.
Nem érdekelt, mi történt pénteken. Nem érdekelt a nyitott blúz,
a kiömlött ital, a karaktergyilkosság a bárban. Egyik sem.
De annak ellenére, hogy ismét tudtam valamennyire
összpontosítani, ez nem akadályozott meg abban, hogy kissé
másképp tekintsek Sofiára. A nyitott blúza megmozdított bennem
valamit. Most, amikor ránéztem, egy alkalmazottat láttam,
ugyanakkor… egy nőt is. Egy gyönyörű nőt, a magabiztosság és az
elegancia olyan keverékével, ami – tapasztalataim szerint – csak az
olasz nőkben található meg. Egy nőt láttam, akinek mesés feneke
volt, és ezt tudta is. Egy nőt, akit az ölembe húznék, széttárnám a
lábát, és órákig kínoznám, mielőtt érezném, hogy az ujjaim köré
szorul, és a nevemet kiáltja – ha, és csak akkor, ha nem az
alkalmazottam lenne.
De az volt.
Megköszörültem a torkomat, és megpróbáltam arra koncentrálni,
ami történik.
– Mi az?
Megfordultam, felakasztottam a zakómat, majd helyet foglaltam,
mielőtt beindítottam a számítógépemet.
– Tudni akarom, hogy ki fogsz-e rúgni.
Sóhajtottam.
– Miért rúgnálak ki?
 Az arca ugyanolyan tűzpiros volt, mint pénteken, mielőtt
leöntötte magát az itallal. Fogadok, hogy azelőtt is pont ilyen
tökéletes az árnyalata, mielőtt elélvez.
Bassza meg! Ez a nő megbabonázott, vagy mi? Miért nem tud
visszaváltozni lisztté és élesztővé, és eltűnni a fejemből?
Koncentrálnom kellett. Sok dolgom volt ma.
– Én csak azt gondoltam, hogy… tudod… mert…
– Kifelé! – csattantam fel. – És tizenkettő előtt ne zavarj többet!
A gondolataim hátsó részébe kellett szorítanom Sofia Rossit, és
ott kellett tartanom. Sürgetőbb gondjaim voltak, amelyek időt és
koncentrációt igényeltek – például, hogy hogyan vegyem meg a
Verity céget, és hogyan állítsam helyre a nagymamám örökségét.
 T I Z E N K E T T E D I K F E J EZ E T

Sofia

Nem voltam biztos benne, hogy miért voltam itt, de itt voltam. A
Noble Rotban, a Lamb Conduit's Streeten Bloomsburyben, két
háztömbnyire az irodától. Kétségbeesetten próbáltam megérteni, mi
történt péntek este, és rájönni, hogy komolyan elvesztettem-e a
fejem.
Ha Andrew mindent hallott volna, amit mondtam, biztosan
kirúgott volna ma reggel. Vagy legalábbis megdorgál. Minden oka
megvolt rá. Tudtam, hogy legalább egy részét hallotta a tirádámnak,
mert úgy búcsúzott el, hogy a főnököm egy igazi seggfej.
Lehetséges, hogy nem érdekelte? Tudtam, hogy jó asszisztens
vagyok, de vajon elég jó-e ahhoz, hogy elkerüljem a büntetést egy
245-ösért,{5} vagyis halálos fegyverrel elkövetett testi sértésért? Talán
a nyelvem mégsem volt olyan éles, mint amilyenre emlékeztem.
Visszamentem a Noble Rotba, mert tudni akartam, hogy nem
csak hallucináltam pénteken. Ahogy Andrew ma reagált, amikor
megkérdeztem tőle, hogy ki fog-e rúgni, olyan volt, mintha semmi
sem történt volna meg a péntekből. Vagy ő volt tagadásban, vagy én,
és tudni akartam, hogy melyikünk. Nem számítottam rá, hogy ma
este is itt találom, korán elment valami találkozóra a város másik
végébe, ami megkönnyítette, hogy megtegyem, amit tenni akartam.
Az volt a tervem, hogy egyszerűen megkérdezem Tonytól, hogy
Andrew tényleg „James"-e.
Előkerestem a telefonomon egy képet Andrew-ról, és már csak
arra vártam, hogy Tony elkezdje a műszakját. Még négy perc volt
addig.
 – Szia, Sofia! – köszönt Tony.
– Korán jöttél – mondtam.
Rám kacsintott.
– Már vártál rám. Milyen édes! Mit adhatok neked? Folytatod a
listát? Azt hiszem, az Emma Thompson a következő.
Elmosolyodtam, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a
koktél – Oscar-díj ide vagy oda – gondolatára liftező gyomromat.
– Kaphatnék egy pohár vörösbort? Egy Barolót,{6} ha van.
Előbb hagytam, hogy Tony nyugodtan elkezdhesse a műszakját,
aztán akartam kérdezősködni.
Tony egy pohár bársonyos vörösbort tett elém, én pedig
belekortyoltam, élvezve a forróságot, amely lecsorgott a torkomon és
összegyűlt a gyomromban.
– A szokásost? – kérdezte Tony. Éppen felelni akartam, hogy a
Barolóval jól elvagyok, amikor rájöttem, hogy nem hozzám beszél.
Felpillantottam a mellettem álló székre letelepedő férfira.
A rohadt életbe! Andrew…
– Kösz, Tony!
– Örömömre szolgál, James. Örülök, hogy újra látlak.
Nem képzelődtem. Andrew-t tényleg Jamesnek szólítják. Talán
Tony rosszul értette a nevét, Andrew pedig túl udvarias volt ahhoz,
hogy kijavítsa. Vissza kellett tartanom a nevetést. Természetesen
nem erről volt szó, Andrew nem volt udvarias.
De miért volt itt? És miért tett úgy, mintha nem ismerne?
Tony letette az italt Andrew elé, aki köszönésképpen bólintott.
Hozzám fordult, a poharát a levegőben tartva.
– Egészségünkre! – biccentett. Mély és sűrű hangjában egy
csipetnyi csípősség bujkált, amit a lábam között éreztem. Utáltam,
hogy ilyen átkozottul vonzó.
Robotpilóta üzemmódban emeltem fel a poharamat.
– Brindisi!{7}
 Mindketten belekortyoltunk az italunkba. Miközben ittam, a
szemem sarkából Andrew-t figyeltem. Nem úgy tűnt, hogy
szórakozik rajtam.
Mit akarhatott vajon tőlem?
Visszacsúsztatta a poharát a pultra, mielőtt ismét felém fordult.
– James vagyok – nyújtotta a kezét, hogy megrázza az enyémet.
Kicsit megdöbbenve viszonoztam.
– Soha.
Bólintott.
– Örülök, hogy megismerhetem, Sofia. Remélem, hogy rendezte
a dolgot a főnökével.
Csak egy magyarázat volt: Andrew-nak biztosan van egypetéjű
ikertestvére. Másik magyarázat: Andrew időszakos
emlékezetkiesésben szenved. Egyáltalán létezik ilyesmi?
Nem, ez valami nevetségesen nyálas romantikus komédiának
lehetett a története Reese Witherspoon főszereplésével. Nem az én
életem volt. Az én életemben villantottam a főnökömnek, és eltört a
vadonatúj cipőm sarka. A mindennapjaimban semmi sem mondható
hollywoodinak. Kivéve talán Andrew arcát és seggét.
Pont, mint a bárban mellettem ülő férfié.
– Nem igazán – válaszoltam. – De nem rúgtak ki. Szóval ez van.
– Nem úgy tűnik, mintha örülnél annak, hogy még mindig van
munkád.
Így akart tesztelni? James visszaváltozik Andrew-vá, ha rosszat
mondok?
– Ó, nagyon örülök neki! Mámorosan boldog vagyok. Égek az
örömtől!
Kuncogott. Kuncogott! Mint akinek van humorérzéke. Ennek
semmi értelme nem volt. Andrew nem a szavak embere – ezt elég
hamar megtanultam. De nemcsak azt nem említette, hogy neki
dolgozom, hanem úgy tett, mintha idegenek lennénk. A kéj vágya
végignyaldosta a gerincemet, és egy újabb korty borral próbáltam
elrejteni a borzongásomat.
– És veled mi van? – kérdeztem. – Neked is egy seggfej a
főnököd?
Azt mondtam magamnak, hogy az alkohol tett bátorrá, de
valójában – ha ő ezt a játékot akarta játszani – meg akartam nézni,
meddig mehetek el.
Ezúttal egész testével fordult szembe velem, állta a tekintetemet,
és ifjabb John Kennedy vigyorát villantotta rám teljes erejéből.
– Nem. Én vagyok az a seggfej főnök, akiről a nekem dolgozó
emberek a bárokban hangoskodnak.
Izgatottság táncolt végig a végtagjaimon.
– Ez nem zavar téged?
Nagy levegőt vett, és óvatosan kifújta.
– Nem. Az emberek mindig panaszkodni fognak a főnökeikre. És
ahogy én látom, a rólam alkotott véleményükhöz semmi közöm.
– Ez egy érdekes szemléletmód.
– Ez az egyetlen módja. Az alkalmazottaid soha nem fognak
mindig egyetérteni veled. Nem azért dolgozom, hogy népszerűségi
versenyt nyerjek. Nekem nem számít, hogy az emberek kedvelnek-e,
vagy sem. Nem is várom el tőlük. Őszintén szólva, nem szeretek időt
pazarolni, hízelegni vagy kedvenceket kijelölni. Ez általában nem
tesz különösebben népszerűvé.
Megvonta a vállát, és visszafordult a bárpult felé.
Magyarázkodni próbált? Igazolni a viselkedését?
– Eléggé nyers a modorod – mondtam, amit vehetett kérdésnek
vagy kijelentésnek is, attól függően, hogy Andrew… vagy James
volt.
– Igen.
Legalább ő ismerte magát. Nem tartozott azok közé a fickók
közé, akik azt hitték magukról, hogy valaki mások, mint akik
valójában. Volt valami nagyon szexi egy olyan férfiban, akinek volt
némi önismerete.
– És nem gondolod, hogy az emberek túlságosan magukra
veszik?
– Azt mondom, hogy nekem mindegy, hogy mit tesznek. Ha a
nekem dolgozó embereknek nem tetszik a stílusom, akkor
elmehetnek. Sok a dolgom. Koncentrálnom kell. És szeretek arra
koncentrálni, ami számít.
– És az emberek nem számítanak? – kérdeztem.
– Azok az emberek számítanak, akik elveszítik a munkájukat, ha
nem találom ki, hogyan menthetném meg azokat a vállalkozásokat,
amelyeknek dolgoznak. Azoknak az embereknek az öröksége is
számít, akik jó vállalkozásokat alapítottak, amelyeket nem megfelelő
menedzserek vezetnek. Azok az alkalmazottak nem számítanak,
akik megsértődnek, mert nem csevegek a legújabb netflixes filmről.
Hosszan kifújtam a levegőt, és hagytam, hogy a szavai belém
ivódjanak. Én nagyon szűkszavúnak, nyersnek és magabiztosnak
láttam, míg ő hatékonynak, céltudatosnak és elkötelezettnek tartotta
magát.
Mindkettőnknek igaza volt.
– Megértem – mondtam.
– Jó.
Felhörpintette az utolsó kortyot. Azonnal, és anélkül, hogy
Andrew-nak kérnie kellett volna, Tony kicserélte egy újabbra.
Az elmúlt tíz percben többet mondott nekem, mint az elmúlt két
hétben. És ahogyan beszélt – mintha minden egyes szót tudatosan
választott volna meg, hogy ne pazarolja a lélegzetét semmi
feleslegesre. Mintha az univerzumban mindent tökéletesen
irányíthatott volna. Ha kellett, megállíthatta volna az időt, mielőtt
engedte volna magát siettetni. Az irodában ez nagyon dühített, de a
hangulatos bár tompított fényében teljesen magával ragadott.
Késztetést éreztem, hogy az ujjhegyemmel kövessem az ajka
körvonalát, és megkérjem, hogy beszéljen tovább, hogy élvezhessem
a szavainak erejét és rezgését a bőrömön.
Fészkelődni kezdtem a székemen, Andrew pedig úgy nézett
rám, mintha olvasni tudna a gondolataimban. A szeme csak úgy
perzselt. Áradt belőle a szexuális energia.
– Nagyon vonzó vagy – mondta, amivel mintha a vágy villámait
küldte volna egyenesen a vaginámba. Egy ilyen nyers kijelentésnek
nem szabadna ennyire szexinek lennie; de Andrew-nak sikerült.
Vagy talán nem is Andrew volt az, aki miatt úgy éreztem, mintha
ezernyi buborék pukkanna a bőröm felszínén. Talán James volt az.
– Köszönöm – mondtam. Viszonozzam a szívességet, és
mondjam meg neki, hogy szerintem ő a legjóképűbb férfi, akivel
valaha találkoztam? De valószínűleg már úgyis tudta, tekintve a
feszes seggéről és az irtó dögös arcáról szóló kirohanásomat.
Elfordította a tekintetét, és kiürítette az új italának maradékát.
Készpénzt tett a pultra, és felállt. A hőség, amely mintha valami
furcsa energiabuborékba zárt volna minket, elszállt. Tényleg menni
készül?
– Viszontlátásra! – mondta, és elsietett.
A férfi, akit az elmúlt két hétben olyan hevesen gyűlöltem,
eltűnt. Én pedig azt akartam, hogy maradjon.
 T I Z E N H A R M A D I K F E J EZ E T

Andrew

Kinyitottam az irodám ajtaját. Sofia az íróasztalánál ült, és gépelt.

Ezredjére is megdorgáltam magam, amiért tegnap este megint
elmentem a bárba. Miért nem maradtam távol? Nem mintha biztosra
tudtam volna, hogy ott lesz, de azért volt rá esély. A legrosszabb
pedig, hogy kurvára örültem, amikor megláttam ugyanazon a
bárszéken, ahol előző pénteken is ült.
Mintha éreztem volna, hogy az ujjaim alatt omlanak össze a
vasbeton falak, amiket építettem, és képtelen voltam megállítani.
Persze Sofia rendkívül vonzó, valójában gyönyörű. De láttam már
korábban is gyönyörű nőket, mégsem késztettek arra, hogy
megszegjem a szabályaimat, hogy helytelen dolgokat akarjak
csinálni. Az elmúlt évtizedben egy átkozott jedi mester önuralmát
fejlesztettem ki.
Szóval mi volt Sofiában?
Az egyetlen alkalom, amikor a magán- és a szakmai életem
összefonódott, katasztrófával végződött. A nő, akivel jártam,
kirúgott, mert nem tetszett neki, hogy véget vetettem a
kapcsolatunknak. Szexuális zaklatás miatt elbocsátott, s
ügyvédjelöltként ez azt jelentette, hogy fertőzővé váltam. A jogi
karrierem tönkrement, mielőtt még esélye lett volna beindulni.
Hónapokra elvesztettem minden önuralmamat. Túl sokat ittam.
Sokat szexeltem. Megdöbbentően rossz döntéseket hoztam.
Elbuktam, és biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogok
felállni. Azt hittem, vége az életemnek.
 Csak akkor tértem észhez, amikor Gabriel az ajtó alatt bedugta a
Verity egy példányát. Tudtam, hogy valamit kezdenem kell az
életemmel, hogy megmenthessem a magazint a szakadékból.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Sofia, kizökkentve az
emlékeimből.
– Még mindig semmi hír? – mordultam rá, mert bosszantott,
hogy képes volt felhígítani a figyelmemet akkor is, ha háttal állt
nekem. Tudtam a választ. Már hat órája doboltam az ujjaimmal az
asztalon, és vártam, hogy Goode visszahívjon. Hallottam volna, ha
csörög Sofia telefonja, de az elmúlt hat órában halálos csend honolt
az irodában.
– Bocsánat – nézett rám, majd vissza, mintha harapnék.
Bárcsak tudná, mennyire szeretném a bőrébe mélyeszteni a
fogamat!
Tegnap megkértem Sofiát, hogy hívja fel Bob asszisztensét, hogy
próbáljon meg közös ebédet szervezni, de hiába. Azt felelték, hogy
„sürgős ügyeken" dolgozik, és hogy további értesítésig nem lehet
semmit beírni a naptárába. Persze csak kamuzott a nő, ezért ma úgy
döntöttem, hogy a saját kezembe veszem a dolgokat, és magam
hívom fel. Kétszer is. És mindkétszer azt mondta, hogy Bob
megbeszélésen ül, és majd visszahív.
Hanta hanta hátán, mégpedig a rosszabbik fajtából.
– Már elmúlt hét óra – mondta Sofia. – Szerintem, ha ma akart
volna hívni, már megtette volna.
Igaza volt. Ha egyáltalán hívni akart, akkor úgyis a mobilomat
használja.
– Haza kellene menned – fordultam vissza az irodámba, és
becsaptam az ajtót.
Kibaszott Goode! Hogyan vehettem volna meg a cégét, ha még a
hívásomat sem fogadta?
Kopogás szakította félbe a gondolataimat, és Sofia szokás szerint
besétált, anélkül hogy megvárta volna, hogy válaszoljak. Vajon a
dacossága volt az, ami megragadott és hipnotizált?
– Van valami, amire szükséged van Goode-tól? – kérdezte. –
Valami, amit elhozhatok az asszisztensétől?
– Nem – csattantam fel.
Ahelyett, hogy felsóhajtott és visszament volna az asztalához,
amit általában akkor szokott tenni, amikor ráförmedtem, beljebb
lépett. A nyakamban megfeszültek az inak, és megmarkoltam az
íróasztalt.
– Andrew – mondta. – Mondd el, mit akarsz elérni. Talán tudok
segíteni.
Csak annyit tehettem, hogy nem forgattam a szemem. Nem fog
tudni segíteni nekem egy cég megvásárlásában.
A Verity megvásárlása volt az egyetlen lehetőségem. Gabriel,
Beck és még Tristan is rávilágított az igazságra: semmiképpen sem
tudtam volna meggyőzni egy befektetőt, hogy pénzt adjon egy olyan
magazinra, amelyet le akartam rombolni, majd újra felépíteni. Egy
cég megvásárlása nem az én asztalom volt, és nem akartam elbaszni.
De ha Goode nem fogadta a hívásaimat, mit tehettem volna?
Annak ellenére, hogy valamiféle Afrodité volt, halálbiztosra
vettem, hogy Sofia nem tudja a Bobbal kapcsolatos válaszokat.
– Találkozni akarok Goode-dal.
– Igen, erre magam is rájöttem. De miért? Ő a barátod?
Kapcsolat? Potenciális befektető? És miért nem hajlandó találkozni
veled? Soha nem okozott gondot, hogy időpontot szerezzek mások
naptárában a számodra, nem számít, hogy kiről van szó, vagy hogy
mennyire tűnik fontosnak. Lefogadom, hogy a királynővel is el
tudnék intézni egy találkozót, ha akarnád.
– Nem akarok találkozni őfelségével. Csak Bob Goode-dal.
– Akkor miről van szó? Megdöngetted a feleségét, vagy mi?
Miért jutott eszébe a szex mint a probléma forrása?
Vajon ő is annyit gondolt rám meztelenül, mint ahogy én
fantáziáltam róla?
 – Ő egy idióta. Azt hiszi, nincs szüksége a tanácsaimra.
– Biztosan – rémüldözött megjátszott megdöbbenéssel, és be
kellett vallanom, hogy kissé mulattatott.
– El tudod ezt hinni?
Elmosolyodott, melegen, mint a pattogó tűz télen, és ugyanolyan
hívogatóan.
Megráztam a fejem.
– Különben nem akarok neki tanácsot adni. Ezen a fronton
beismerem a vereséget. Meg akarom venni az egyik magazinját.
– Hűha! – mondta Sofia. – Ez izgalmas! Tehát nemcsak úgy
átszerveznéd, és visszaadnád neki, hanem meg is akarod tartani?
– Olyasmi.
Nem tudtam, miért beszélgetek vele erről. Nem tudott segíteni.
Időpocsékolás volt a vele való társalgás, amikor kreatív módszereket
kellene kitalálnom, hogy rávegyem Goode-ot egy találkozóra.
– Talán megvehetnéd egy offshore cégen keresztül, hogy ne
tudja, te vagy az – javasolta.
Felnéztem, és ő óvatos érdeklődéssel viszonozta a tekintetemet.
Elméletben jó ötlet lett volna, de a gyakorlatban most arra próbáltam
rábeszélni, hogy engedje meg, hogy megvehessem az egyik olyan
vagyontárgyát, ami nem eladó. Ha becsapnám, azon felkapná a
vizet, és visszavetne, mintsem hogy jobbá tenné a dolgokat.
– Nem működne – mondtam. – Azt akarom, hogy önként akarja.
Bármilyen hülyén hangzik is, az emberek nem kötnek üzletet
olyanokkal, akiket nem kedvelnek. És ha letámadom... akkor vége a
játéknak.
– Oké. Hadd gondolkozzam el rajta. Biztos vagyok benne, hogy
ki tudunk találni egy tervet.
Nem Sofiának kellett tervet kitalálnia. Hanem nekem.
– Ne aggódj emiatt. Menj haza.
Remélhetőleg egyenesen hazamegy, és nem áll meg a bárban.
Nem voltam benne biztos, hogy sikerül elég önuralmat gyűjtenem,
mire elhagyom az irodát. Bár tudtam, hogy rosszat tenne nekem – és
neki is –, még mindig nem tudtam garantálni, hogy kihagynám a
lehetőséget, hogy megint én legyek az a srác, aki ma este is mellette
ücsörög, élvezve az okos száját, kipirult arcát és a feneke látványát.
Szünetet tartott, súlyát egyik lábáról a másikra helyezve. A
főnöke voltam. Meddig dacolna velem? Meddig tartana ki az
önuralmam? Végül felsóhajtott, és kifelé menet becsukta maga után
az ajtót.
 T I Z E N N EGY E D I K F E J EZ E T

Sofia

Egy vállalatról szóló kutatásba merültem, mert Andrew megkért,

hogy készítsek jelentést róla, amikor szó szerint felugrottam a
gyengéd kopogtatásra. Mielőtt válaszolhattam volna, az ajtó
nyikorogva kinyílt, és egy ezüstszürke hajú hölgy dugta be a fejét az
ajtón.
– Sofia? – vigyorgott rám.
Felálltam, és szélesre tártam az ajtót.
– Igen, segíthetek?
– Joanna vagyok.
Kezet fogtunk, és a válla fölött visszapillantott.
– Várj egy percet – húzta fel a vállát, mintha egy nagy
összeesküvés kellős közepén lennénk. Ragyogó mosollyal elsuhant,
majd egy fehér krémmel bevont kis tortával a kezében tért vissza,
amin lila cukormázzal „Boldog születésnapot!" felirat állt.
– Betettem a hűtőbe, amíg Douglasszel beszéltem. Hogy van? –
biccentett Andrew ajtaja felé.
Ő Andrew anyja lenne?
Ránéztem a hátsó falra erősített órára, és elmosolyodtam.
– Jól van. Szeretne…?
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, nyílt Andrew ajtaja.
Engem teljesen figyelmen kívül hagyva Andrew szinte
elmosolyodott, amikor meglátta, ki várja.
– Joanna.
A hangja teljesen semlegesnek hatott, sőt, ilyen meleg hangon
még sosem hallottam Andrew-t megszólalni az irodában. De
legalább a megszólításból megtudtam, hogy Joanna nem az anyja.
– Andrew! – derült fel az arca a nőnek. – Boldog születésnapot!
Ma van a születésnapja?
Az irodája felé intett, és beinvitálta Joannát. Ki ez a nő, aki képes
volt bejelentés nélkül bejönni és ilyen szívélyes fogadtatásban
részesülni? Azt hittem, hogy minden bejelentés nélküli vendéget
páncélököllel vagy legalábbis krikettütővel kerget el.
– Mit mondjak, ha…?
Andrew becsukta az ajtót, mielőtt befejezhettem volna a kérdést.
Jézusom, mekkora egy pöcs tud lenni!
Az egész jelenet felcsigázta a kíváncsiságomat. Bármennyire is
próbáltam fülelni, Andrew zárt ajtaja mögül nem szűrődött ki más
halk morajlásnál. Ki ez a nő? A család barátja? De Andrew nem
szerette a magánéletét az irodában intézni. Ki merne neki
születésnapi tortát hozni?
Egy kicsit közelebb léptem. Még mindig nem tudtam kivenni,
mit beszélnek. Visszanéztem a vállam fölött, csak hogy
megbizonyosodjak róla, hogy az irodám ajtaja csukva van, és az
ajtóhoz szorítottam a fülemet. Csak Joanna nevetését sikerült
kivennem, amikor a külső ajtó felől érkező éles kopogás hatására
ijedtemben majd’ három métert ugrottam a levegőbe.
– Douglas – húztam a ruhaujjamat a kézfejemre, hogy
megdörzsöljem a nem létező nyomot Andrew irodájának
ajtófélfáján. – Tökéletes – mondtam, mintha csak egy foltot
távolítottam volna el, nem pedig hallgatóztam volna.
– Odaadnád ezt Andrew-nak, amikor Joanna elmegy? – tett egy
aktát az asztalomra, én pedig visszaültem a helyemre.
– Nem probléma. Nem tudod, sokáig lesz bent?
Douglas megvonta a vállát, és kiment.
A motyogó hangok közelebb jöttek, és az ajtó kissé kinyílt.
– Nagyon kedves tőled, hogy emlékeztél – mondta Andrew. – És
ha meggondolnád magad, egyetlen szavadba kerül.
 – Csodálatos volt látni – válaszolta Joanna, kisurrant az irodából,
és becsukta maga mögött az ajtót. Még az Andrew-val töltött tíz perc
sem tudta elhomályosítani a mosolyát. Bizonyára egy angyal volt,
akit maga Jézus küldött.
Most lenne itt az ideje, hogy átadjam Andrew-nak a Douglas
által hátrahagyott aktát, de semmiképpen sem hagyhattam ki a
lehetőséget, hogy jobban megértsem, ki a fene ez az Andrew Blake.
– Tetszett neki a torta? – kérdeztem.
Joanna felnevetett.
– Nem hiszem. Hogy bírod? Andrew mondta, hogy új vagy.
Beszélt neki rólam?
– Vannak hullámvölgyek.
– Képzelem. Majdnem hét évig csináltam ezt a munkát, mielőtt
nyugdíjba mentem.
Felpattantam a székemből.
– Neki dolgozott?
– Hogyne. Minden pillanatát imádtam. Ő egy csodálatos ember.
Minden zavaros volt Andrew Blake-kel kapcsolatban. A
hangulata. A közlekedési módja. A tantrikus maszturbálása
mindennap hat órától tizenkettőig. És most itt volt Joanna, az
elődöm, aki azt mondja, milyen csodálatos ember.
– Néha elég rejtélyes – mondtam. – De szeretem a kihívásokat.
– Remélem, még mindig hasznát veszed az információs
csomagnak, amit róla készítettem. Andrew kézikönyvének neveztem
el. Akkor csináltam, amikor az indulás után először elmentem
nyaralni – nevetett. – Biztos voltam benne, hogy a helyettesem azt
hitte, viccelek, amikor átadtam neki.
– Kézikönyv Andrew-hoz? Bárcsak létezne ilyen!
Joanna mosolya most először halványodott el.
– Nincs nálad? – pillantott a szekrény feletti polcokra. – Hm…
Hadd nézzem!
 A szekrény mögé kukkantott, majd a kisegér méretű nőszemély
az egészet leemelte a falról.
– Segíthetek…?
– Tessék! – emelt fel egy porral borított irattartót. – Ó, egek, te
szegény lány, nem volt meg neked ez, amiből dolgozhattál volna?
Biztosan azt hiszed, hogy valami különc szörnyeteggel van dolgod –
nevetett fel. – Szereti a dolgokat egy bizonyos módon csinálni. Majd
nézd meg, azt hiszem, a legtöbb témát lefedtem benne.
Ezzel letette az aktát az asztalomra, és az órájára nézett.
– A férjemmel találkozom, úgyhogy mennem kell, de ha bármire
szükséged van, hívj fel.
Kinyitotta az aktát, megragadott egy tollat az asztalomon álló
tartóból, és gondosan felírta a telefonszámát az első oldal jobb felső
sarkába.
– Nagyon örülök a találkozásnak! Sajnálom, hogy nem tudtunk
többet beszélgetni.
– Köszönöm. Én is örülök, hogy találkoztunk – szóltam utána,
amikor becsukta az ajtót.
Egy kézikönyv a rejtélyes főnökömhöz? Nem árt átnéznem.
Kíváncsi voltam, vajon megemlíti-e, hogy hány asszisztensét találta
eddig nagyon vonzónak.
 T I Z E N ÖTÖ D I K F E J EZ E T

Sofia

Hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy nem azért ültem a

Noble Rot bárpultjánál, mert reméltem, hogy Andrew- vagy inkább
James – besétál az ajtón, leül mellém, és újra elmondja, milyen
vonzónak talál.
Pontosan mennyire vonzónak? Nagyon. Még soha nem okozott
néhány betű ennyi bizsergést a gerincemben.
Ma délután elolvastam Joanna kézikönyvét Andrew-ról, ami
tanulságos és érdekes volt. Megerősítette, hogy a főnököm nem
szereti, ha délnél előbb zavarják, de azt nem árulta el, hogy miért.
Megjegyezte, hogy Londonban nem autózik, inkább gyalogol vagy
tömegközlekedik. Sok mindent részletezett, amit már tudtam, és sok
minden mást is, amit nem, például, hogy mely légitársaságokat
részesíti előnyben, vagy azt, hogy mikor szereti papír alapon intézni
a dolgokat, és mikor e-mailben. Ezeket mind jó lett volna tudni,
amikor kezdtem, és még mindig hasznosnak is találtam, de semmi
olyat nem árult el, amit igazán tudni akartam. Például, miért
szólította a pultos Jamesnek? Miért veszítette el a fejét, amikor kapott
egy személyes levelet az irodába? És nem derült ki számomra az
sem, miért tűnt annyira másnak a bárban.
Többé nem jön ide. Tegnap este, miután megkaptam tőle a
valaha kapott legnagyobb bókot, úgy rohant el, mintha hatalmas
hibát követett volna el. Persze, akadt már más pasi is, aki lelkesen
áradozott rólam. Néhányan még a szerelembombát is ledobták. De
volt valami abban, amikor Andrew azt mondta, hogy „nagyon
vonzónak" tart. Sosem mondott olyat, amit nem gondolt komolyan,
és nem pazarolta a szavait felesleges dolgokra. Tegnap este úgy
éreztem, mintha el kellett volna mondania, hogy mit gondol. És ő azt
gondolta, hogy nagyon vonzó vagyok.
Nem örülhettem túlságosanjames bókjának. Ma az irodában úgy
viselkedett, mintha mindez meg sem történt volna. Mintha James és
Andrew tényleg két különböző ember lenne, én pedig abban a Reese
Witherspoon-féle romantikus komédiában élek, amit nem forgattak
le, pedig le kellett volna.
– Egy pohár Barolét – mondtam Tonynak, miközben lecsúsztam
a megszokott székemre.
– Máris – mondta.
Ahogy átcsúsztatta a poharamat a pulton, megszólalt az ajtó
csengője. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, itt van. Egyszerűen
éreztem, hogy ő az.
Andrew.
James.
Bármelyikük is legyen, akitől egyszerre borzongott a testem és
pirultam el. A férfi, aki egy fél másodperces, túl hosszú pillantással
kocsonyává tudta változtatni a térdemet. A férfi, akire vártam.
Szó nélkül lehuppant a mellettem álló székre. Nem akartam
beszélgetést kezdeményezni. Ha el akart volna kerülni, nem jött
volna ide. Tudnia kellett, hogy megvan az esélye, hogy itt: talál. Ha
csak véletlen egybeesésről lett volna szó, leülhetett volna egy
asztalhoz, vagy hagy egy üres széket közöttünk.
Látni akart engem.
És ha beszélni akart velem, most rajta állt.
Tony kérdezés nélkül megjelent Andrew italával. Jég nélkül,
kísérő nélkül – csak simán. Pont, mint ő. Úgy viselte a karcosságát,
mintha leszarta volna, hogy a legtöbb embernek jobban tetszene, ha
kicsit lightosabb lenne, vagy könnyebben emészthető.
– Milyen volt a napod, Sofia? – kérdezte, és még csak felém sem
fordította a fejét, hogy találkozzon a tekintetünk.
 Vártam egy kicsit, hogy a szívverésem lecsillapodjon, mielőtt
válaszoltam.
– Jó.
Az volt. A változatosság kedvéért. Az, hogy legutóbb Andrew
elmagyarázta a filozófiájának egy részét, sokkal könnyebbé tette a
napomat. Mindig is tudtam, az, ahogyan velem bánik, nem
személyes, de most, hogy tőle hallottam, hogy miért van ennyire…
híján a munkakapcsolatokban megszokott előzékenységnek, jobban
éreztem magam. Aztán, amikor ma odamentem hozzá, és arra
kértem, hogy ossza meg velem, mit akar elérni Goode-dal, meg is
tette. Nem merném azt állítani, hogy értékelte a véleményemet, de
tisztelt annyira, hogy ne utasítson el élből. Ami már fejlődés.
Vajon a Jamesszel folytatott beszélgetés változtatta meg a
véleményét rólam, mint ahogyan az enyémet róla?
– A jó javulásnak tűnik – mondta.
Belekortyoltam a boromba, hogy elrejtsem a mosolyomat.
– Igen – válaszoltam. – És veled mi a helyzet? Milyen volt a
napod?
Andrew felsóhajtott.
– Nem túl jól. Itt lenni… jobb.
Próbáltam nem tudomást venni a gyomrom körül kavargó
forróságról. Lehet, hogy csak arra célzott, hogy végre leihatja magát,
de mégis bóknak vettem a kijelentését. Jobb lett a napja attól, hogy
mellettem volt. Bár gyakorlatilag egész nap kábé nyolc méterre
ültünk egymástól. De nem ez volt a lényeg. Az irodában ő Andrew
volt. A mellettem ülő férfi pedig James. Egyértelműen nem akart
most Andrew lenni. Talán azért, mert el szándékozott menekülni az
irodai nyomás és stressz elől. Vagy talán nem szívesen kezdett ki
olyasvalakivel, akinek a fizetését ő adja, de velem mégis flörtölni
akart.
– Ezt örömmel hallom – válaszoltam.
 Bármi is volt az oka annak, hogy Andrew-ból James lett, én
örömmel játszottam a játékát. Nem kellett gyűlölnöm a mellettem
ülő férfit azért, mert a barátnőm miatta érezte nyomorultul magát,
vagy mert ellenszenvesen viselkedett az irodában. Ő James volt, nem
pedig a főnököm, így élvezhettem a bókjait és a kőkemény segge
látványát.
– A whisky és egy gyönyörű nő társasága még egy jó napot is
garantáltan jobbá tesz.
Andrew alig vett észre az irodában, James viszont nem volt rest
bókolni. Sokkal nyugodtabb volt, könnyedebb. Úgy tűnt, kevesebb
felelősséget vállal, mint a kollégája.
– Jólesik kiereszteni a gőzt egy nehéz irodai nap végén – értettem
egyet. – Egészséges, ha lerázzuk magunkról a stresszt, és levesszük a
harci maszkot.
– Harci maszkot?
Túlságosan amerikai volt ez a kifejezés?
– Tudod, a páncélt, amit mindannyian viselünk a
munkahelyünkön. Az ember, akinek mutatjuk magunkat az
irodában, ahhoz képest, hogy milyenek vagyunk… –
körbepillantottam a bárban – sötétedés után.
Hallgatott, én pedig azon tűnődtem, hogy vajon elszúrtam-e.
Nem akarta, hogy számonkérjék. Folytatni akarta a játékunkat,
magyarázkodás nélkül. És én nem is akartam erőltetni – csak arra
vágytam, hogy tudja, megértettem, miért akarja, hogy Andrew és
James szétváljon. Legalábbis azt hittem, hogy megértettem.
Szembefordultam vele. A szívem kicsit gyorsabban vert, és az
arcom kipirult, mint egy szűz lánynak a baseballválogatott
öltözőjében.
– Csak hogy tudd, szerintem nagyon vonzó vagy.
A tekintetünk összeakadt.
– Írásba is adod?
Nem tudtam nem utánozni, és lassan elmosolyodtam.
 – Hát… ha szükséges, akkor miért ne.
Tekintete az italomra siklott, majd a blúzomra, majd lejjebb,
lejjebb, lejjebb és még lejjebb. Aztán megnyalta az ajkát, mielőtt
visszafordult volna a bárpult felé, és újra kortyolt egyet az italából.
– Katolikus vagyok – mondtam. – Rossz katolikus, de mégis, azt
hiszem, meg kellett gyónnom.
– Mit kell még… meggyónnod?
A testem bizseregni kezdett. Mit akar valójában kérdezni?
– Reméltem, hogy ma este itt leszel – feleltem.
Nem válaszolt. Túl messzire mentem. Túl sokat mondtam. A
csend elnyúlt köztünk. Hátracsúsztam, és a bárpult felé fordultam,
hogy kortyoljak a borból. Andrew talán szereti a karcosságot. Én
jobban szeretem simán.
Mély levegőt vettem, és ahogy kilélegeztem, Andrew közelebb
hajolt hozzám, és a fülembe súgta:
– Haza akarlak vinni, és azt akarom, hogy elélvezz.
A pulzusom a fülemben lüktetett, és a szívem a mellkasomban
dobogott. Még jó, hogy nem álltam, mert elestem volna, a lábamból
ugyanis kifutott minden erő.
A seggfej főnököm meztelenre akart vetkőztetni. És az érzés
teljesen kölcsönös volt.
Lecsúsztam a bárszékről, és felhúztam a kabátomat.
– Elmész? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam. – Te pedig, James, hazaviszel, hogy
mindazt a mocskos dolgot megtedd velem, amit csak elképzeltél.
 T I Z E N H ATO D I K F E J EZ E T

Andrew

Elkerülhetetlen volt, hogy itt kössek ki. Nem voltam biztos benne,
hogy a teste és a mosolya, vagy a hozzáállása és az agya bénította
meg az önuralmamat, és késztetett arra, hogy átlépjek minden olyan
határvonalat, amit valaha is húztam. Talán mindezek együtt. Az
egész csomag. A saját jobb belátásom ellenére jöttem ide, de mégis:
itt voltam. Ha ez után a megbánás következik, akkor meg kellett
győződnöm róla, hogy a ma este megérte. A döntés megszületett.
Nem volt visszaút.
James volt az, akit ma este a lakására hívott. És egy éjszakára
talán lehetek is James, nem pedig Andrew. Nem a főnöke. Szünetet
akartam tartani a valóságban. Csak ma estére. Még akkor is, ha ez
katasztrófához vezet.
Kigomboltam az ingem felső gombját, miközben követtem Sofiát
a hálószobába. Amikor az ágya széléhez ért, megállt, és
szembefordult velem. Talán kételkedni kezdett? A bárban egyáltalán
nem tűnt bizonytalannak. Távolról sem.
– Van vized? – kérdeztem.
Az éjjeliszekrényhez lépett, kivett két üveg vizet, majd az egyiket
átnyújtotta. A tárcámat az éjjeliszekrényre tettem, és levetettem a
kabátomat.
– Csak hogy kellően hidratált legyél.
A lány átrakta a testsúlyát az egyik lábáról a másikra, és
bólintott. Most már tisztán látszott az aggodalom az arcán – az
irodában sosem láttam idegesnek. Néhány apró kortyot ivott a
vízből. Mély levegőt vettem, és az arcát kezembe fogva figyeltem
borostyánbarna szemét, ahogy az enyémet kutatja. Végigsimítottam
a hüvelykujjammal az arccsontján, lehajoltam, és megkóstoltam az
ajkát, aztán visszahúzódtam.
Végül kinyitotta a szemét. Kezemet az arcáról a gallérjához
csúsztattam, majd egymás után gomboltam ki a blúzának gombjait,
felfedve fehér csipke melltartóját. Az olívaolajszínű bőrével való
kontraszt még az eddigieknél is ínycsiklandóbbá tette a látványt: a
vállára ejtettem a blúzt, miközben a tekintetemet végig a mellén
tartottam – feszesen álltak, hogy kiszabaduljanak.
Ezután lehúztam a szoknyáját, felfedve hosszú, karcsú lábát.
Hátraléptem, hogy az egész képet szemügyre vehessem. Ruhában is
káprázatosan mutattak szexi idomai, amelyek pont a megfelelő
helyeken domborodtak. De meztelenül? Egy kibaszott istennő. A
farkam mocorogni kezdett, én pedig újabb lélegzetet vettem, hogy
lenyugtassam magam. Ez egy maraton, nem sprint.
– Te most vizslatsz engem? – kérdezte.
– Természetesen. Gyönyörű vagy.
– És majdnem meztelen. Míg te nem.
Pont, ahogy szerettem.
Az ágy szélére ültem.
– Gyere ide.
Alig egy pillanatnyi habozás után felém lépett.
– Hova akadod, hogy menjek?
Válaszul felnyögtem.
– Mindenhova, de most fordulj nekem háttal – tettem hozzá.
Megállt, és kissé összeszűkítette a szemét. Sofia le sem
tagadhatná a latinos vérmérsékletét, ez egyértelmű. Soha nem volt
még olyan asszisztensem, aki ennyire láthatóan haragudott volna
rám. Szókimondó volt, és határozott, cseppet sem könnyű eset. Ez
mind része volt a vonzerejének. Az irodában úgy tűnt, nem értette
meg, hogy követnie kell a szabályaimat. De most azt akartam, hogy
maradéktalanul teljesítse az utasításaimat. Akár tudta, akár még
nem, ez a saját érdekeit szolgálta.
Félig megemelte az egyik vállát, mielőtt elfordult. Átkaroltam a
derekát, és magamhoz húztam, hogy az ölembe üljön.
Félrefogtam a haját, így felfedtem a nyakát és a vállát, ajkamat a
forró, sima bőréhez tapasztottam. Nagyon jó illata volt – jázmin,
pézsma és magnólia keveredett valami teljesen egyedi illattal. A
kezemmel végigcirógattam feszes hasát, és az alsóneműjén át a
szeméremdombját kezdtem simogatni, miközben csókokkal
borítottam a nyakát. Egy ilyen szexi nőt fel kellett fedezni. Egy olyan
test, mint az övé, ezt követelte.
Kissé megforgatta a csípőjét, én pedig belemosolyogtam a
nyakába. Mozdulata során feneke végigsimított a farkamon, és a
kezem a csiklójára nyomódott.
Ez jó móka lesz.
Ujjaimmal végigsimítottam az alsóneműje anyagán, mire
felnyögött. Szabad kezemmel átfogtam a mellét, hüvelykujjam
megtalálta megkeményedett mellbimbóját.
Ujjaimmal ritmikusan kezdtem körözni, a csípője pedig feszült,
hullámzó mozdulatokkal utánozta a mintát, hogy többet kapjon,
mint amit kínáltam neki.
Hogy megmutassam, ki a főnök, mindkét kezemmel simogatni
és masszírozni kezdtem a mellét. Hagyta, hogy a feje a vállamra
essen, és rám nehezült. Nem csak Sofia vágyott türelmetlenül többre.
Lerántottam a melltartója csipkés kosarát, mire a keblét végre a
kezembe foghattam. Feszes és bársonyos volt, elég érett ahhoz, hogy
megízleljem.
Megpróbált megfordulni, de mivel háttal ült nekem, a helyén
tudtam tartani. Mire végzünk egymással, biztosan nem fogja bánni.
Csak egy darabig várnia kellett. Mindenben azt vallottam, hogy a
jól végzett munkát soha nem lehet elsietni.
 Felnyögött. A hüvelyk- és mutatóujjam közé fogva előre-hátra
dörzsöltem feszes, kemény mellbimbóját, a nyomás egyre nőtt
minden egyes simítással, amíg szinte túl sokká nem vált; hirtelen
elengedtem, és széttártam a combját.
Kellett a hely a további felfedezéshez.
Ujjaimat végighúztam a bugyija szélén, majd az egyiket
becsúsztattam alá.
Egyre erőteljesebben emelkedett és süllyedt a mellkasa, ahogy
végigjártam a redőinek ívét és réseit, fel és le, fel és le, fel és le.
Tovább nyomultam, éreztem nedvességét, és azzal olajoztam be
utamat. Kerültem a csiklóját, ellenálltam, hogy belémerüljek, helyette
fel és le, fel és le simogattam. Háta ívbe feszült, majd a kezét a háta
mögé kígyózva megtalálta a farkamat, amely keményen lüktetett, és
készen állva várta.
De nem hagytam, inkább megragadtam a kezét, és levettem a
férfiasságomról.
– Ha nem viselkedsz rendesen, csak még frusztráltabb leszel, így
számomra még élvezetesebb.
– Miért?
– Mert én azt mondtam – válaszoltam. – Vegyél egy nagy
levegőt, és élvezd.
Nem siettünk sehová.
Szót fogadott, és hozzám simult. Folytattam a teste felfedezését.
Nedvessége mostanra már túlcsordult a redőin, beborította az
ujjaimat, és még többre hívogatott. Gyors, könnyed mozdulattal
végigsimítottam hüvelykujjammal a csiklóján. Felnyögött, mintha
kíméletlenül belemerültem volna.
– Látod ezt? – suttogtam. – Teljesen eláztattad az alsóneműdet.
Na, ez már nem fog kelleni.
A két hüvelykujjamat a bugyijába akasztottam, és lehúztam róla,
teljesen lemeztelenítve őt.
 – Olyan kurvára benedvesedtél tőlem! – simítottam végig a
szeméremdombján. – Fogadok, hogy ma este el tudnál élvezni
anélkül, hogy hozzád érnék.
Elkezdtem visszahúzni a kezemet.
– Ne! – nyöszörögte, amitől még keményebb lett a farkam.
Ujjamat lejjebb és beljebb csúsztattam, és tenyeremet a
csiklójához dörzsöltem, miközben derekát átkarolva stabilan
tartottam. Így tovább tartott – kevésbé intenzíven, de számára annál
izgatóbban.
– Ó, istenem! – kiáltotta, és csípője felemelkedett. – Azt hiszem,
én most…
Levettem róla a kezemet.
– Ne élvezz el!
Hozzám simult.
– Nem ez a lényeg? Azt mondtad, hogy ezt akarod velem
csinálni.
Megpróbált szembefordulni velem, de én visszamanővereztem,
hogy tekintetét előre szegezze.
– Megkapod az orgazmusodat. Csak nem most – válaszoltam.
Tovább vonaglott és ficánkolt az ölemben, a farkam pedig kezdte
megzavarni a koncentrációmat és elhomályosítani a látásomat. A
francba! Meg kellett mozdulnom, különben a hátára fogok élvezni,
mint egy kibaszott tizenhárom éves. A karjai alá kulcsoltam karomat,
és az oldalára fektettem, magam mellé az ágyra. Feltolta magát, és az
alkarjára támaszkodott, mintha egy műsort nézne.
– Szép a tested – mondta, miközben végignézett rajtam.
Kuncogtam.
– Térjünk vissza hozzád.
Megragadtam a bokáját, és a matrac széléhez húztam, így
anélkül élvezhettem őt, hogy a farkam részt vett volna az akcióban.
Hanyatt feküdt, én pedig széttártam a két térdét, és ebből a
szögből is megcsodáltam. Basszus, de finom volt, és még meg sem
kóstoltam! Csupa hajlat és pimaszság, hajlandóság és sóvárgás. Egy
másodperccel sem tudtam tovább várni.
Nyelvemet a csiklójához szorítottam, határozottan és
célirányosan préseltem a redőit, ízleltem a nedvét, élveztem a
forróságát. Sikerült tudomást sem vennem róla az irodában, kétszer
is otthagytam a bárban, de a viselkedésében, a testében és az
elméjében volt valami, ami olyan kibaszottul elementáris volt, hogy
egyszerűen nem tudtam neki ellenállni.
És most jól akartam lakni.
Mostantól napkeltéig az enyém lesz. Lakmározni akartam belőle.
A csípője ide-oda táncolt, próbált küzdeni a kezem szorítása és a
nyelvem játéka ellen, de tehetetlen volt.
Ahogy ujjaimat mélyen belemerítettem, és nyelvem megtalálta a
csiklóját, ellenkezni próbált. Mit akart elkerülni? Az élvezetet, vagy
hogy én irányítom? Visszahúztam magam felé, és a kezemet a hasára
tettem, és a tenyeremmel a G-pontjának helye fölött nyomtam.
Már nagyon közel járt. Éles mozdulatai lecsillapodtak, mintha
végre felfogta volna, hogy mi történik vele. Élete orgazmusa előtt
állt. És én voltam az a férfi, aki megadja neki.
Aprókat pihegett, és egész testében remegni kezdett.
Másodpercek választották el a gyönyörtől.
Visszahanyatlottam a térdemre. Nem. Nem álltam készen. Érezni
akartam őt a farkam körül. Nem akartam elvesztegetni ezt a
pillanatot. A vágya minden cseppjét ki kellett élveznem.
Felkaptam egy óvszert az éjjeliszekrényről, fölé helyezkedtem,
de egy másodpercre megtorpantam a bejáratánál – mély levegőt
vettem, hogy ne forrjak fel abban a pillanatban, amikor megérzem a
melegét magam körül.
– Készen állsz? – kérdeztem. Úgy feküdt az ágyon, mint egy
megkínzott kiscica, hosszú, fényes haja szétterült az ágyon, a lába
széttárva, az ajka vöröslött a harapásaimtól. Jézusom, egész éjjel
tudnám dugni ezt a nőt.
 – Kérlek!
Vettem egy nagy levegőt, és állva a tekintetét, beléhatoltam. A
mellkasom úgy dübörgött, mintha a szívem szabadulni akart volna
belőle, de nem engedtem az ösztönnek, ami azt súgta, hogy gyorsan
és keményen dugjam meg, hogy végre enyhítsem a farkamban
felgyülemlett feszültséget.
A szeme kifejezése kétségbeesésből pánikba váltott, ahogy
belecsúsztam.
Végigsimítottam a tenyeremmel a hasán.
– Most már elélvezhetsz, Sofia.
A pánik átadta a helyét a megkönnyebbülésnek, amikor
hangtalanul felsikoltott, háta ívbe feszült, teste pedig
megmerevedett, ahogy elérte a csúcspontot. De én nem akartam itt
megállni. Ez a gyönyörű, szenvedélyes és végtelenül bosszantó nő
többet érdemelt ennél.
Teljesen elöntött meleg, sikamlós nedvével, én pedig lökni
kezdtem.
– Már megint? – nézett rám félelemmel vegyes zavarodottsággal.
A feneke alá nyúltam, hogy mélyebbre tudjak hatolni.
– Még egyszer – mondtam. – És még egyszer. És még egyszer.
Ebben a pillanatban nem tudtam elképzelni egyetlen percet sem
a jövőmben, amikor ne akartam volna Sofiával dugni. Napokig,
hetekig, évekig szerettem volna ebben a szobában maradni és csak
baszni. Olyan puha és tökéletes volt – engedelmes, épp a megfelelő
mennyiségű tűzzel.
– Ó, istenem!
– Igen, Sofia? – kérdeztem, és újra és újra beledöftem. – Én
vagyok az egyetlen isten, aki most segíteni fog neked.
Ívbe feszült, ahogy az orgazmus újfent végigsöpört a testén.
Érezni remegő testét az enyémen elszakította az utolsó kötelet is,
amivel tartottam magam, és olyan mélyen ürítettem ki magam
benne, amilyen mélyen csak tudtam.
 Ziháltam, és úgy imbolyogtam, mintha éhgyomorra benyakaltam
volna egy üveg whiskyt, majd mellérogytam. Az órámra néztem.
Mikor kell indulnom? Nem volt vesztegetni való idő. Nem
feküdhettem csakúgy itt, hogy pihengessek. Ezer határon léptem át,
hogy ma este Sofiával lehessek. És a lehető legtöbbet akartam
kihozni belőle, mielőtt vissza kellett térnem a való életbe.
 T I Z E N H E T E D I K F E J EZ E T

Sofia

Észrevettem, hogy a drága éttermeknek még a morajlása is más, mint

azoknak, ahová általában jártam. Először is, minden csendesebb volt.
Biztosan nem zúgott a bárpult fölött elhelyezett képernyőkről a
futballkommentárok zümmögése. Ehelyett alig hallhatóan könnyű
zongoramuzsika szólt a mayfairi étteremben, ahol apámat vártam. A
pincérek úgy siklottak a helyiségben, mintha hangtalan elektromos
korcsolyát viselnének; amikor az evőeszközök véletlenül
összeütköztek az üvegekkel, a kristály határozott hangja a finom
zongorával harmóniában szólalt meg.
Nagyon sóhajtottam, és próbáltam lefoglalni magam a menüvel
és nem gondolni Andrew-ra, vagy Jamesre, vagy bárki is volt az, aki
tegnap este újra meg újra a csúcsra juttatott, aztán éjfél előtt hirtelen
távozott, mintha az a veszély fenyegette volna, hogy tökké változik.
Nem mintha azt vártam volna, hogy utána összebújunk, de nem
tudtam nem arra gondolni, hogy mi történik ezután. Ennyi volt?
Amikor újra találkozom vele az irodában, úgy fog tenni, mintha
semmire sem emlékezne a felejthetetlen éjszakánkból? Maradna a
szokásos munka, de vajon James újra lecsúszna mellém a székre a
Noble Rotban, hogy folytassuk a játékunkat? London sokkal
zűrzavarosabb volt annál, mint amire számítottam.
Nem vártam az újabb találkozást az apámmal. A nála elköltött
ebéd borzalmasra sikeredett annak ellenére, hogy Evan és a lányok
mindent megtettek, hogy otthon érezzem magam. Mégis kívülállóbb
voltam, mint egy apáca a rodeón. Ennek ellenére úgy távoztam,
hogy őszintén megkedveltem apám másik családját. De Des és
köztem olyan feszült volt a helyzet, mint egy aknamezőn, alaposan
meg kellett válogatnom, hogy mit mondhatok, és mit nem.
Remélhetőleg a mostani jobban sikerül.
Legalább egy étterem semlegesebb területnek számít – bár igaz,
hogy a hasonló helyek nem igazán képezték részét az életemnek. De
talán a köztünk lévő szakadékot ma már nem éreztem
áthidalhatatlan kanyonnak. Muszáj volt valamilyen közös pontot
találnom vele. Nem voltak éveim arra, hogy megszerezzem a pénzt,
amire anyámnak szüksége volt. Az orvos azt mondta, hogy ha nem
operálják meg hamarosan, lehet, hogy már túl késő lesz ahhoz, hogy
megakadályozzák a maradandó károsodást, amit egy térdprotézis
sem tudna helyrehozni.
– Sofia! – hallottam apám hangját mögöttem.
Megfordultam, mire mindkét arcomra puszit nyomott
üdvözlésképpen. Furcsának találtam, hogy a férfi, akinek
mindenkinél jobban kellene ismernie engem, úgy üdvözölt, mintha
mindig is az életem része lett volna, miközben nagyjából idegenek
voltunk egymásnak.
Leült, és rendelt a felszolgálótól valamit, amit nem értettem,
majd felém fordult.
– Köszönöm szépen, hogy eljöttél – mosolygott úgy, mintha
őszintén örülne, hogy lát. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ha
ennyire örül, hogy az élete része vagyok, miért nem keresett soha.
Majdnem harminc éve volt rá, hogy megtaláljon. – És milyen volt a
heted? – kérdezte. – Sikerült látnod valamit Londonból?
Az egyetlen dolog, amiből sokat láttam, az a főnököm meztelen
teste. De ezt nem akartam bevallani.
– Nem sokat. A munkám eléggé megterhelő. A főnököm nagyon
elfoglalt. Így, bár vannak szabad hétvégéim, de többnyire kimerült
vagyok. De holnap ráveszem magam, hogy megnézzek néhány
látnivalót.
Nem voltam biztos benne, hogy ez így is lesz.
 Őszintén szólva, a pizsamámban akartam tölteni a napot,
Natalie-val telefonozni, miközben a New Jersey háziasszonyok
legújabb epizódját bámulom.
– Andrew Blake még mindig jól bánik veled?
– Igen. De csak néhány hete dolgozom nála. Viszont eddig
minden rendben.
Igen, Andrew egy gigantikus farok volt, de neki is gigantikus
farka volt. Nem mintha a szex kárpótolt volna azért, ahogy az
irodában viselkedett velem, de a James dolog és az, ahogy a bárban
és az ágyban viselkedett… kicsit érdekesebbé tette őt. Nem csak egy
seggfej volt. Hanem egy lenyűgöző seggfej.
– Könyörtelen alak hírében áll. Tényleg jól bánik veled?
Képek villantak fel bennem: Andrew meztelenül, a lábam között,
ahogy belém hatol, fölöttem…
– Igen – préseltem ki. – Hát, az igazat megvallva, nyers és
goromba, de semmi olyan, amit ne tudnék kezelni.
Apró mosoly tolakodott a szája szélére.
– Örömmel hallom.
Megvontam a vállam.
– Azt hiszem, értékel engem. Csak mélyen eltemeti.
Szerencsémre gyilkos munkamorált örököltem anyámtól.
Kiskoromban három helyen dolgozott egyszerre.
Elhallgattam, amikor rájöttem, mit mondtam. Elfelejtettem, hogy
kivel beszélek. A francba, azonnal vissza kellett húznom a fedelet
erre a sérelmekkel teli dobozra. Igaz volt minden, amit mondtam, de
ez nem számított. A legkevésbé sem akartam, hogy Des
kényelmetlenül érezze magát. Ez ugyanis nem ösztönözte volna arra,
hogy elővegye a csekkfüzetét.
– Fontos az erős munkamorál – értett egyet. – Ez olyasmi, ami
miatt aggódom Bellával és Bryonyval kapcsolatban. Mindenük
megvan, ezért az alap dolgoknál többre van szükségük, ami hajtja
őket. Apám belém nevelte, hogy semmit sem adnak ingyen.
Mindenért meg kell dolgozni.
Semmi sem adnak ingyen? Egészen biztos voltam benne, hogy
azt a nagy, virágmintákkal és csillárokkal teli házat örökölte. De
inkább nem mondtam semmit. Mi értelme lett volna?
– Igen, nos, határozottan könnyebb motiváltnak lenni, amikor
ételt kell tenni az asztalra és ki kell fizetni valahogy a villanyszámlát.
Des lassan bólintott, és belekortyolt a borba, amit nem vettem
észre, hogy elénk tettek. Túlságosan lefoglalt az a kérdés, vajon
apám érti-e az iróniát.
– Sok mindent megbántam – tette le a poharát, és egyenesen a
szemembe nézett. – Van, amit a meghozott döntéseim miatt. Valamit
pedig a meg nem hozott döntéseim miatt.
Mély levegőt vett, mintha a fájdalmát próbálná enyhíteni. Már a
puszta gondolattól is dühös lettem. Itt nem ő volt az áldozat, hanem
én. Meg az anyám.
– Mint például? – kérdeztem, és hirtelen éreztem, hogy olasz vér
kering az ereimben.
– Például mit bánok? – kérdezett vissza. De amit én hallottam, az
az volt, hogy „tényleg? Erről akarsz beszélni?”.
– Nem tudom. Talán jó lenne hallani.
Megérkeztek az előételek, és érintetlenül maradtak, miközben
apámmal túl sokáig ültünk szótlanul egymás társaságában.
– Sajnálom, hogy nem álltam ki apámmal szemben, amikor
elmondtam neki, hogy anyád terhes.
Ennyit én is tudtam. Anyám elmondta, hogy Des családja soha
nem akarta megismerni, és hogy az apja parancsára Des visszasietett
Angliába.
– Hány éves voltál? – kérdeztem. Próbáltam érdeklődőnek tűnni,
de ennél jobban ismertem magam, a legjobb esetben is csak
védekezőnek tűntem.
– Húsz. Gyakorlatilag felnőtt. De … apámnak nagy hatalma volt.
 – A pénze miatt?
– Részben. És mert ő volt a család és a családi vállalkozás
központja. Mindig is arra készültem, hogy átvegyem tőle az
irányítást, és…
Megállt, hogy felkapja a kést és a villát, és egy falat rákot vett a
szájába.
– Hazamentem, hogy elmondjam apámnak a tényeket, de
nagyon egyértelmű volt. Azt mondta, hogy visszamehetek
Amerikába, és foglalkozhatok meg lehetek anyáddal. De azt mondta,
hogy mindez következményekkel jár. Elvágnának minden pénztől,
amit adhatna nekem, valamint a nővéreimmel és az anyámmal való
kapcsolattartást is ellehetetlenítette volna. Nem is beszélve a
jövőmről a családi vállalkozás vezetésében.
Az apja – a nagyapám – igazi seggfejnek tűnt. De Des már felnőtt
férfi volt. Okos, jó kapcsolatokkal, és az egész jövő előtte állt. Nem
volt szüksége az apjára.
– Szóval a pénzt választottad – válaszoltam.
Des felsóhajtott.
– Azt választottam… ami ismerős volt. A biztonságot.
– Magadnak – mondtam.
– Igen – válaszolta. – A saját igényeimet helyeztem előtérbe.
Önző és erkölcsileg indokolhatatlan volt, ezért is taszítottam el
magamtól az egészet. Úgy tettem, mintha meg sem történt volna.
Bemagyaráztam, hogy anyám joggal ellenezte anyádat, és tartotta
aranyásónak.
– Aranyásó? – húztam fel a szemöldököm, de próbáltam olyan
nyugodt maradni, amennyire csak tudtam.
– Természetesen nem az volt – csúsztatta a kezét az enyémre, de
elrántottam. Az anyám gyönyörű nő volt, akinek rengeteg férfi ígért
kényelmes életet cserébe… Megborzongtam a gondolattól. Ő soha
nem adta el magát. Mindig engem helyezett előtérbe, és a saját
feltételei szerint élte az életét. A legkevésbé sem volt aranyásó.
 – Én soha nem gondoltam ezt róla. De a családom… Anyukád
sosem tudta, hogy milyen gazdagok is voltunk, de apám a legtöbb
emberről a legrosszabbat feltételezte.
– De nem Evanról – mondtam.
– Szeretem Evant, persze, de ő a családom számára is
elfogadható volt az ő családja miatt.
Úgy beszélt, mintha a sötét középkorban élnénk.
– Szóval a házasságotokat… elrendezték?
– Mondjuk úgy, hogy bátorították, mert megfelelőnek tartották
hozzám.
Félszegen felnevettem.
– Biztos vagyok benne, hogy egy olasz-amerikai nő, aki egy alsó-
manhattani bérházban nőtt fel, nem volt megfelelő.
Az ölébe pillantott.
– Hát nem.
– És ezért azt feltételezték, hogy a pénzedre pályázik. Hát,
meglepetés: nem így volt. Kért tőled valaha is valamit?
– Soha nem gondoltam, hogy ez a pénzről szólt. Mi… szerettük
egymást.
– Kért tőled valaha is valamit? – ismételtem meg a kérdésemet.
Tudnom kellett, hogy tudja, ki az anyám.
– Soha. Még azt a pénzt is visszautasította, amit felajánlottam a…
– Megköszörülte a torkát. – Próbálok teljesen őszinte lenni veled,
Sofia.
Istenem, de felbosszant, amikor az emberek az őszinteségért
dicséretet várnak! Beletúrtam a rákkal teli tányéromba, kerülve a
tekintetét.
– Meghoztam a döntésemet, de valamit tenni akartam…
valahogy helyrehozni. Volt egy kis megtakarításom az amerikai
számlámon, amit neki akartam adni. Arra gondoltam, hogy talán
neki is lehetne… egy…
 – …abortusza – fejeztem be helyette. Anyám elmondta, hogy a
legutolsó beszélgetésük alkalmával Des felajánlott neki némi pénzt,
de ő visszautasította. Anyám büszke nő volt, így nem lepett meg,
hogy nem fogadta el, de kicsit nehezteltem rá emiatt. Talán
könnyebb lett volna az életünk akkoriban, ha egy kicsit több
pénzünk van. De most már érthetőbbé vált, hogy miért mondott rá
nemet. Az a pénz arra lett volna, hogy megszabaduljon tőlem.
Kizárt, hogy hozzányúlt volna. Anyám nemcsak katolikus volt, de
mindig azt mondta nekem, hogy azonnal tudta, hogy várandós, és
attól a másodperctől kezdve szeretett engem, még akkor is, amikor
még éppen csak hogy megfogantam. Ez a tudat mindig is
biztonságérzetet adott nekem – teljesen biztos voltam abban, hogy
feltétel nélkül szeret engem.
– Sajnálom – mondta Des.
Nem hibáztattam azért, hogy azt akarta, az anyám az abortuszt
válassza. Fiatalok voltak, és én egyáltalán nem voltam betervezve. A
problémám az, hogy ha anya úgy döntött, hogy nem megy
abortuszra – akkor miért maradt el a pénz?
– Megpróbáltam valamit csinálni, és az anyád…
Lehunytam a szemem, próbáltam kizárni a tényt, hogy róla
beszél. Nem volt joga hozzá. Anya ezerszer nagyobb ember volt,
mint amilyen ő valaha is lesz.
– Úgy döntött, hogy megtartja a babát.
– Igen. És nagyszerű munkát végzett a nevelésedben.
Bólintottam.
– Igen. De nehéz volt. És ő…
Anyám azt sem akarná, hogy egyáltalán szóba álljak Desszel,
nemhogy azt ecseteljem neki, hogyan szenvedtünk, hogyan áldozta
fel az életét értem. Anya elhessegetné a kérdéseimet, és azt
mondaná, hogy nincs a világon semmi, amit szívesebben tett volna,
mint hogy erős, független nővé neveljen. Mit kerestem akkor én itt?
Anya inkább levágta volna a lábát, minthogy pénzt fogadjon el a
velem szemben ülő férfitól.
– Azt hiszem, mennem kellene – mondtam, és megmarkoltam a
székemet, mert el akartam menni innen, hogy kitaláljam, mi legyen
ezekkel a kusza, zavaros érzésekkel. Találkozni az apámmal, és
eljutni egy olyan pontra a kapcsolatunkban, amikor pénzt kérhetek
tőle, olyan volt, mint egy munka. Egy küldetés. Bejutni,
megszerezni, amit akartam, aztán hátat fordítani. Nyilvánvalóan
naiv voltam, de őszintén szólva nem számítottam arra, hogy érzelmi
örvénybe kerülök. Eddig mindig sikerült az apámmal kapcsolatos
gondolatokat egy dobozban tartanom, biztonságosan elrejtve elmém
egy elhagyatott sarkában. Nem volt szükségem arra, hogy kinyissam
ezt a dobozt, mert ő nem képezte részét az életemnek. Az anyám
volt a szülőm. Ő szeretett engem. Csak ez számított. Az apám nem
volt más, csak egy spermadonor. De az, hogy itt ült előttem,
megváltoztatta a dolgokat. Most már meg akartam érteni, hogyan
hagyhatott el egy gyereket... a gyermekét. Engem. Valahol értettem,
hogy húszévesen még nem nőtt be a feje lágya, és nem akart
szembeszállni a családjával. De egy bizonyos ponton férfivá kellett
válnia.
– Nagyon szeretném, ha maradnál – mondta. – Tudom, hogy ez
nagy kérés. De szeretnélek jobban megismerni.
Elég ideje volt arra, hogy megpróbáljon megismerni.
– Csak egy dolgot mondj meg nekem – néztem rá. –Húszévesen
elhagytad az Egyesült Államokat, és visszamentél a családodhoz.
Értem én – vontam meg a vállam. Együttéreztem egy fiúval, aki
teherbe ejtett egy lányt, és a családja nyomást gyakorolt rá, hogy
szakítson vele. Nem mintha felmentettem volna a viselkedése alól,
de valahol megértettem. – De felnőttél, átvetted az üzletet,
megházasodtál, gyerekeid lettek, apád pedig meghalt. Mindeközben
te szépen visszakaptad a hatalmat az életed felett. És továbbra sem
hoztad rendbe a dolgokat.
 A pincérek jöttek, hogy elvigyék a tányérjainkat, feltöltsék a
poharunkat, és miközben ezt tették, láttam, ahogy apám fejében
kattognak a fogaskerekek.
– Gyűlölöm magam, amiért ilyen gyenge vagyok. Még mindig
gyűlölöm – mondta, amikor ismét kettesben maradtunk.
Szünetet tartott, de még nem fejezte be.
– Félretoltam, amit tettem. Amikor megszakadt a kapcsolatunk,
nem engedtem meg magamnak, hogy a történtekre gondoljak.
Nem volt szép, amit mondott, de őszintének tűnt. Láttam a
szemében.
– Csak néhányszor engedtem meg magamnak, hogy rád
gondoljak. Először akkor, amikor betöltöttem a huszonötöt.
Másodszor, mielőtt megkértem Evan kezét. Meséltem neki rólad.
Nyilván nem tudtam, hogy fiú vagy-e, vagy lány, de úgy éreztem,
hogy egy nőt már cserben hagytam. Nem akartam, hogy Evan
legyen a második.
– Három nőt – mutattam magamra.
Bólintott.
– És végül, amikor Bella megszületett, eszembe jutottál… te, és
hogy mit csinálhatsz, és… azt gondoltam, hogy talán jobb neked
nélkülem.
Nyeltem egyet. Talán jobb volt nélküle. De a pénzével jól jártunk
volna. Még mindig jól jönne a pénze.
– Amikor felhívtál, úgy éreztem, mintha kaptam volna egy
második esélyt.
Ha anyám most látna, hűtlennek nevezne. Olaszul szidalmazna,
és ágyba dugna. És nemcsak azért, mert itt beszélgettem valakivel,
aki annyira megnehezítette az életét, hanem azért is, mert éreztem,
hogy a szívem körüli jég kissé meggyengül. Olyan kedvesnek tűnt!
Evan is kedves volt. A gyerekeik pedig imádni valóak. És volt
értelme annak is, amit Des mondott. Nyersnek, igaznak és
szívszorítónak éreztem.
 Nem azért jöttem ide, hogy megkedveljem ezt a fickót. Vagy
hogy megértsem őt. Csak a pénzét akartam. Azt akartam, hogy
kifizesse az adósságát. De nem tudtam, hogy mit csinálnék, ha
kiderülne, hogy egy kedves fickó, aki hatalmas hibát követett el.
– Ez nekem túl sok – tettem le a szalvétát az asztalra, és felálltam.
– Gondolkodnom kell…
Az előttem ülő férfi esendőnek tűnt, és emberinek. Erre nem
voltam felkészülve. Egy szörnyetegre számítottam. Valakire, akit
manipulálhatok és elbűvölhetek, hogy megkapjam, amit
megérdemlek. Most viszont már nem voltam benne biztos, hogy mit
is keresek.
– Természetesen – mondta. – Megértem. És nem akartalak
terhelni, csak szeretném, ha tudnád az igazságot. Ez a legkevesebb,
amit megérdemelsz.
Az egyetlen probléma az volt, hogy sosem akartam tudni az
igazságot. Soha nem akartam valódi kapcsolatot az apámmal. Csak a
pénzét akartam. Most valami többet ajánlottak, és nem tudtam, mit
kezdjek vele.
 T I Z E N N YO LC A D I K F E J EZ E T

Andrew

Úgy doboltam az ujjaimmal az asztalon, mint valami gonosztevő

egy képregényben. Meddig fog ez tartani? Huszonnégy óra telt el
azóta, hogy benyújtottam az ajánlatot a Goode Kiadónak a Verity
felvásárlására. Ha Bobnak lett volna egy kis esze, azonnal belecsap a
tenyerembe. Ennél többet nem fog kapni. A magazin volt az egyetlen
üzleti egység a csoportjában, amely nem termelt pénzt. A Goode
többi kiadványa tartotta el a Verityt. Ez egy tiszta út lett volna Goode
számára, hogy megszabaduljon egy veszteséges üzletágtól, és
egyúttal némi pénzt is bezsebeljen. Nem értettem, miért nem hívott
tíz percen belül, miután landolt az ajánlatom az asztalán.
Felálltam, és zsebre dugtam a kezem. Talán Sofia nem volt az
asztalánál, amikor a hívás érkezett? Átsétáltam az irodámon, és
feltéptem az ajtót, félig arra számítva, hogy egy üres széket találok
majd magam előtt.
– Egy szót sem hallottam – válaszolta, anélkül hogy megfordult
volna.
– Elmentél kávét főzni, vagy vécére, vagy…
– Ma reggel kétszer hagytam el a helyemet, hogy kimenjek a
mosdóba, közben Douglas a telefon mellett várakozott, amíg én
távol voltam. Nem maradtam le semmiről.
Ökölbe szorítottam a kezem, visszamentem az irodámba,
becsuktam az ajtót, és nekitámasztottam a hátamat. Tetszik, vagy
sem, Sofia elég jó asszisztens volt. És tudta, milyen rohadtul fontos
nekem ez az ajánlat. Még a telefonját is átirányította, amikor tegnap
este elment. Tudtam, hogy semmi értelme. Bob nem fog azonnal
válaszolni.
Talán felhívom az ügyvédjét, ha nem érkezik semmi visszajelzés
a munkaidő végéig.
Sofia telefonjának visszafogott csengése most mindent elsöprően
hangosnak tűnt az ajtó túloldaláról. A torkomban dobogott a szívem,
és lóhalálában visszarohantam az asztalomhoz, hogy fogadjam a
hívást, amikor átkapcsolja.
Természetesen, ahogy leültem, megcsörrent az asztali telefonom.
Felvettem.
– Goode ügyvédei. Kapcsoljam őket?
– Igen – válaszoltam kihúzva magamat.
Ez az! A halak ráharaptak a csalira.
– Andrew? Charles Whithorn vagyok.
Pályafutásom során néhányszor találkoztam már Charles-szal.
Rendes fickónak tűnt.
– Miben segíthetek? – kérdeztem, mintha nem tudnám. Azért
hívott, hogy tárgyaljunk. Nem számítottam rá, hogy Goode azonnal
beleegyezik a feltételeimbe. De ha tárgyalóasztalhoz ülünk, tudtam,
hogy képes vagyok üzletet kötni. És már itt volt előttem, szinte
kihúzta maga előtt a széket.
– A Verityre tett ajánlata miatt keresem. Bob megkért, hogy
hívjam fel, de őszintén szólva nem tudom, miért. Arra kért, hogy
mondjam el, a Verity részvénytársaság nem eladó.
Azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Biztos félreértettem.
– Hogy érti, hogy nem eladó? Ha nem tetszik neki az ajánlatom,
beszéljünk róla.
– Igen. Javasoltam is, hogy tegyünk önnek valamilyen
ellenajánlatot, felárral, de nem érdekelte. Csak azt hajtogatta, hogy
nem eladó.
Biztosan rosszul értette. Kizárt, hogy nem eladó. Veszteséget
termelt, és nem volt megfelelő stratégiája. Kész katasztrófa. Naná,
hogy eladó! Reálisan nézve, örülniük kellett volna, hogy túladhatnak
rajta. A pénzen felül felajánlottam az adósság ötven százalékának
átvállalását is.
– Látta a számokat, Charles? A Verity nincs jó állapotban.
Nagyon jó ajánlatot tettem.
– Tudom – felelte. – Nem hiszem, hogy fontos az összeg.
Egyszerűen csak nem akarja eladni.
Elkezdtem végigpörgetni magamban az okokat, miért nem.
– Megpróbálja a teljes Goode Kiadót eladni?
– Amennyire én tudom, nem, és többnyire mindent látok, ami
áthalad az asztalán, még akkor is, ha őt nem érdekli.
– Van valami terve, vagy új befektetője, vagy ilyesmi?
– Tényleg nem tudom. Legutóbb, amikor az üzletről
beszélgettem vele, a nyereség fontosságáról beszélt. Fogalmam sincs,
miért nem érdekli az ajánlata.
– Nem kérdezte meg?
Miféle ügyvéd ez a fickó, ha nem ad megfelelő tanácsokat az
ügyfelének?
– De igen. Nem akarta elárulni. De önöknek van közös múltjuk,
nem igaz? Miért nem kérdezi meg tőle maga?
Nem volt értelme csevegésre pazarolni az időt. Új tervre volt
szükségem. Ennyit Gabriel és Tristan zseniális ötletéről.
Haragudtam magamra, amiért félbeszakítottam a beszélgetést.
Semmi szükség nem volt rá, hogy magam ellen fordítsam Charlest.
Még hasznát vehetem.
– Talán megteszem. Köszönöm!
– Csak egy megjegyzés. Ugye tudja, hogy Bobnak számítanak az
emberek? Régi vágású figura. Hisz abban, hogy olyan emberekkel
kell üzletet kötni, akiket kedvel.
Ez nyilvánvaló. A legtöbben olyan emberekkel szeretnek üzletet
kötni, akiket kedvelnek.
 – Nos, nem mondott semmit, legalábbis mostanában nem, és
főleg nem ezzel az ajánlattal kapcsolatban, de nem vagyok benne
biztos, hogy a legnagyobb rajongója.
Ez sem volt újdonság a számomra.
– Az érzés kölcsönös, Charles. De ez most üzlet.
– Üzlet ide vagy oda, senki sem szereti magát hülyének érezni.
Ön világosan megmondta, hogy nem tetszik, ahogyan a Verityt
vezeti. És most, hogy ilyen rosszul megy a lapnak, arra tippelek,
hogy nem akarja, hogy bebizonyosodjon, igaza volt.
Majdnem kiejtettem a kezemből a telefont – részben a
döbbenettől, hogy valaki puszta büszkeségből és hiúságból
visszautasít egy nagyszerű ajánlatot egy csődbejutott vállalkozásra,
részben pedig azért, mert rádöbbentem, hogy nem fogom tudni
rátenni a kezem a Verityre. Nem, ha Goode-nak bármi köze van
hozzá.
– Szóval akkor inkább tönkreteszi saját magát?
– Csak találgatni tudok.
– Nos, ha a feltételezései igazak, akkor Bob még nagyobb idióta,
mint amilyennek eddig hittem.
Csalódott voltam, ugyanakkor hálás is Charles éleslátásáért.
– Értékelem az őszinteségét.
– Nem tesz semmit. Én így szeretek üzletelni, tudja?
Tartoztam Charlesnak. Nem volt értelme értékes időt és energiát
pazarolni a Verity álmának kergetésére. Reménytelen volt. Spórolt
nekem egy kis időt, de ugyanakkor egy kicsit bele is fájdult a szívem.
Úgy tűnt, nem tudom megmenteni a nagymamám örökségét.
 T I Z E N K I L E N C E D I K F E J EZ E T

Sofia

Az, hogy Andrew Blake-nek nem volt ikertestvére, nem jelentette

azt, hogy ne tudtam volna úgy tenni, mintha lenne. Csak így voltam
képes feldolgozni, hogy ennyire másképp viselkedett az irodában és
azon kívül. Legutóbb, amikor itt ültem ezen a bárszéken, azt súgta a
fülembe, hogy el akar juttatni a csúcsra. Ma reggel meg rám förmedt,
mert nem kapcsoltam fel a villanyt az irodámban.
Az együtt töltött éjszakánk során beváltotta az ígéretét. Többször
annál, hogy számon tudjam tartani. Aztán másnap mintha két
egymásnak teljesen idegen ember lettünk volna, és mintha meg sem
történt volna az előző éjszaka. Egy részem úgy gondolta, hogy
könnyebb lesz így. Mert nem tudnak rajtakapni minket az irodai
fénymásoló fölé hajolva. De a másik részem azon morfondírozott,
hogy mi a fene folyik itt. Az egyetlen módja, hogy megbirkózzak
vele, az az volt, hogy úgy tettem, mintha Andrew-nak lenne egy
James nevű ikertestvére.
Még csak a másodikat kortyoltam a Vivien Leigh koktélomból,
amikor megszólalt a csengő a Noble Rot ajtajában. Bár egy ismerős
alak tűnt fel, ellenálltam a kísértésnek, hogy alaposan megnézzem,
ki az.
Valami megváltozott odabent. Tudtam, hogy megfordulnak
utána a fejek, ahogy a faasztalok között a bárpulthoz lép. Nem
hibáztattam őket. Magabiztossága egy szinte láthatatlan buborékkal
vette körül. Titokzatos mosolya olyan lenyűgöző volt, akár Mona
Lisáé. Mindenki arra nézett, amerre ment, vagy azt figyelte, amit épp
csinált.
 Képtelen voltam levenni róla a szemem. És nem tudtam elítélni
senki mást, aki ugyanígy érzett.
Kecsesen felcsússzam a mellettem lévő bárszékre.
– Sofia – morogta a nevem mély hangon.
– James – válaszoltam, és próbáltam tudomást sem venni a
hátamon futkosó izgalomról.
Kötelességtudóan megjelent előtte egy ital. Tony ma nem volt
szolgálatban. Egy új fickó dolgozott helyette, aki nyilvánvalóan
ismerte a gyakorlatot. Nem vesztegettem az időt, hogy
bemutatkozzak neki. Ma este csak egyetlen emberrel akartam
beszélni.
– Milyen volt a napod? – kérdeztem.
Egész nap meg akartam kérdezni, mi a véleménye az ajánlatról,
és hogy mit beszéltek meg az ügyvéddel telefonon, amit én
kapcsoltam át neki, mielőtt elment az irodából. De pontosan tudtam,
hogy nem így fog történni. Andrew nem szokott bájcseverészni.
Legalábbis nem az irodában. De tudtam, hogy fel akarja vásárolni a
Verityt. Soha nem láttam még ilyen izgatottnak a munkahelyén,
ahogy várta azt a hívást.
– Nem akarok erről beszélni – felelte. Sóhajtott egyet, majd
zavartan beletúrt a hajába. – Nem kellene itt lennem.
Az itt csak egy bárt jelentett. De… egy olyan bárt, ahol én is ott
voltam. Aztán rájöttem: neki dolgozom. Talán az, hogy vonzónak
talál, vétett valamilyen erkölcsi kódex ellen, vagy valami ilyesmi.
– Nem kell üzletről beszélgetnünk. Néha jó, ha a munka az
irodában marad.
– Pontosan – helyeselt olyan buzgalommal, amely kissé
félreérthetőnek tűnt.
Nem tetszett neki az ötlet, hogy neki dolgozom, és hogy
lefekszünk egymással. Biztosan ezért művelte ezt a színjátékot.
– Szereted különválasztani a munkahelyi és a magánéletedet?
– Teljes mértékben – válaszolta.
 Talán aggódott, hogy visszaél a hatalmával vagy a pozíciójával.
A MeToo mozgalom nem csak Amerikában zajlott, és a britek
még a legjobb helyzetekben is képesek befeszülni. Biztosíthattam
volna, hogy e tekintetben nincs miért aggódnia – na, nem mintha ez
a munka egy hosszú távú elköteleződés lenne számomra. Jövő
ilyenkorra már kizárt, hogy még mindig a Blake Enterprisesnál
dolgozzam. Alaposan átgondoltam, hogyan fogalmazzam meg a
következő mondatomat, anélkül hogy tönkretegyem a mi kis
játékunkat.
– Gondolom, ha majd beindul az igazi karrierem, talán én is így
fogok érezni.
A szája szórakozottan felfelé húzódott.
– Az igazi karriered?
– Igen. Nem akarok valami nagymenő asszisztense lenni egész
hátralévő életemben. MBA diplomám van, és ambiciózus vagyok. Én
akarok lenni a nagymenő. A jelenlegi munkám csak egy eszköz a
céljaim eléréséhez. Még meg kell oldanom pár dolgot Londonban.
Asszisztensnek lenni nem egy álommeló, ha érted, mire gondolok.
– Nem szeretnél előléptetést vagy…
– Addig dolgozom itt, amíg el nem végzem, amit el kell
végeznem. Aztán igazi karrierbe kezdek.
Andrew válla mintha lejjebb ereszkedett volna, és kisimult addig
összeráncolt homloka.
– Elmehetnénk innen, vissza hozzád.
– Lehet – feleltem. – Miután befejeztem a koktélomat.
Nem dolgoztam. Nem kellett megkérdeznem, milyen magasra
ugorjak, amikor füttyentett.
– Készítek neked egy koktélt, ha odaértünk.
Megráztam a fejem.
– Nem, nem fogsz. És amúgy is, ez most finom.
Visszafordította a székét a bárpult felé, és szinte már vicsorgott,
de nem kezdett el vitatkozni, amit nagyra értékeltem. Volt valami
őrületesen vonzó ebben az alfa-hímben, aki tudta, mikor nem kell
érvényesítenie a dominanciáját. Mégis azon kaptam magam, hogy
egy kicsit gyorsabban iszom a koktélomat, mint általában szoktam.
Ahogy kiléptünk az utcára, leintett egy taxit.
– Lefogadom, hogy Kilburnben nyomorogsz. Merre laksz? –
kérdeztem, amikor lehúzódott a taxi.
– Az Old Gloucester Streeten – mondta olyan természetességgel,
mintha ismernem kellett volna. – Itt van a sarkon túl.
Andrew mindig képes volt meglepetést okozni.
– Errefelé laksz? Azt hittem, itt minden házat irodaépületté
alakítottak.
– Többnyire igen. De néhány még mindig lakóházként működik.
– Arra számítottam, hogy valami puccos mayfairi lakásban élsz,
ahonnan rálátni a Hyde Parkra, vagy valami ilyesmi. Na, nem
mintha ez a környék ne lenne puccos. Csak… visszafogottabb.
Kuncogott magában.
– Hát igen, a puccos nagyon nem én vagyok. Inkább a barátom,
Joshua. Legalábbis mielőtt még megismerte a menyasszonyát.
– Vannak barátaid? – szegeztem neki a kérdést. – Vedd úgy, hogy
most halálra döbbentem.
A szája sarka félmosolyra húzódott.
– Nagyon szűk és közeli baráti köröm van. Amim viszont nincs,
az az ismerősök végtelen listája. Nos, tulajdonképpen olyanom is
van, de azokat az embereket nem tekintem a barátaimnak.
Egy pillanatra elképzeltem Andrew-t a barátai társaságában.
Vajon velük is olyan kimérten viselkedik, mint a munkahelyén? Vagy
vicceket mesél, és fociról beszélget? Vagy az időjárásról?
– Jó dolog a szűk baráti kör. Natalie és az anyukám a két legjobb
barátom. Aztán van néhány lány, akiket a főiskolán ismertem meg,
és akikkel rendszeresen találkozom. De…
Mégis mit készültem bevallani? Hogy apám bizalmatlanná tett
azzal, hogy elhagyott minket? Az most nagyon mély lenne.
Túlságosan is. És most, hogy apámmal beszélő viszonyba kerültem,
nem voltam biztos benne, hogy milyen alapon is nyugszanak az
alapelveim.
– Natalie… – ismételte a nevet szinte önmagának.
Még soha nem említette Natalie-t. Azt mondtam neki, hogy
szobatársak vagyunk, és semmi másról nem esett szó. Most, hogy
kiejtette a nevét a száján, jártunk eddig a legközelebb ahhoz, hogy
beismerje, ő Andrew, és nem James.
– Csodálatos barát. Hűséges, vicces és elképesztően okos.
Andrew némán hallgatott, miközben folytattuk utunkat.
Nem mintha letagadta volna, hogy tudja, ki ő, de nem is ismerte
be. Voltak határok, amelyeket nem volt hajlandó átlépni, és én
valahol a második orgazmusom körül megbékéltem ezzel, amikor
először voltunk együtt.
Ez részben izgalmas volt, részben pedig egyenesen furcsa.
– Ma este csak egyetlen italt ittam – jegyeztem meg félig
magamban, miközben az idegességtől görcsbe rándult a gyomrom.
Nem voltam biztos benne, hogy a gondolat miatt, hogy újra
együtt lehetek vele, vagy a kis játékunk miatt lettem ideges.
A taxi megállt a lakásom előtt, Andrew pedig kifizette az utat.
– Jó.
– Miért jó? – kérdeztem, miközben elővettem a kulcsomat a
táskámból, és bedugtam a zárba.
– Az ital tompítja az érzékeket.
Jézus Mária, ha ez igaz, akkor mire számítsak ma este? Az első
együtt töltött éjszakánk csupa érzékszervi cunami volt. Mintha
átadtam volna neki a testem feletti teljes irányítást. Kizárt dolog,
hogy ennél többet érezzék, amikor hozzám ér.
Követett felfelé a lépcsőn, majd felakasztotta kasmírkabátját a
fogasra, az én ősrégi North Face dzsekim mellé, amelyet másodéves
koromban lőttem a TJ Maxxben az eredeti ár töredékéért.
 Bementünk a konyhába. Némán biccentettem a szekrény
irányába, ahol az ásványvizet tartottam, ő pedig kivett nekünk egy-
egy palackkal.
– Gyönyörű vagy – mondta, és átnyújtotta nekem az egyiket.
Félmosollyal válaszoltam neki, és azon tűnődtem, vajon ez csak
egy olcsó duma, hogy ágyba vigyen – lelövöm a poént, nem volt
szüksége hozzá semmilyen szövegre –, vagy pedig komolyan
gondolta. Andrew sok minden volt, de nem tűnt olyan pasinak, aki
csak úgy mondogatna dolgokat. Ha tényleg úgy gondolta, hogy
gyönyörű vagyok, akkor viszont olyankor is ezt gondolja, amikor az
irodában vagyunk? És vissza kell fognia magát, nehogy hozzám
érjen? Nem úgy tűnt. Tulajdonképpen, ha nem a Noble Rot bárjában
találkoztunk volna az első alkalommal, nem hiszem, hogy valaha is
láttam volna meztelenül. Továbbra is túl közel állt hozzám,
miközben belekortyoltam a vízbe, majd kivette a kezemből, és a
pultra csúsztatta. Végigsimította hüvelykujjával az arcomat.
– Már nagyon vártam ezt.
A kéjtől mintha megremegett volna alattam a föld, a térdem
elgyengült, én pedig meginogtam, épp csak annyira, hogy a testünk
egymáshoz simuljon.
– Én is – feleltem.
Anélkül, hogy levette volna a tekintetét az enyémről, levette a
zakóját, kioldotta a nyakkendőjét, majd kigombolta az inge felső két
gombját. Ahogy hozzám ért, és mindez elegyedett átható
tekintetével, olyan érzés volt, mint egy figyelmeztetés, hogy
készüljek fel arra, ami most következik.
A blúzom gombjaival kezdte, közben el-elidőzött rajtam a
pillantásával vagy az ajkával, így vetkőztetett le fokozatosan.
Kínzóan lassú volt, de tudtam, hogy jobb, ha nem próbálom meg
sürgetni a dolgokat. Andrew azt csinált, amit és ahogyan csak akart.
Nem arról volt szó, hogy nem érdekelte volna a gyönyöröm –
távolról sem. Csak azt hitte, jobban tudja, hogyan juttathat el oda,
mint én. És talán igaza is volt.
A blúzomat ledobta a földre, végigsimította a nyakamat az
ujjhegyével, majd továbbhaladt a mellem közé, míg végül elért a
melltartóm csipkerészéhez. A mellbimbóim szinte könyörögtek a
figyelméért, én pedig egyre szaporábban kezdtem lélegezni. Rám
pillantott, és összetalálkozott a tekintetünk. Visszatért az az átkozott
vigyora. Ez volt a jele annak – ha valaha is előfordult egyáltalán
ilyen hogy pontosan ott tartott, ahol szeretett volna. Egy részem
legszívesebben egy szemforgatás kíséretében a kezébe adta volna a
ruháit, és kidobta volna a lakásból. De meg sem moccantam. Csak
vártam. Mert az lehet, hogy pontosan ott voltam, ahol ő szerette
volna, hogy legyek, én viszont egész biztosan ott voltam, ahol lenni
akartam. Tudtam, mi következik. A nyelve, az ujjai, a gyönyör, amit
úgy csikart ki belőlem, mint valami varázsló. A farka, a csípője, a
döfései… olyan mélyre hatoltak, hogy azon tűnődtem, vajon
kettéhasad-e a testem.
Mindent akartam belőle.
 H U S ZA D I K F E J EZ E T

Andrew

Sofia olívaolajszínű bőre mintha ragyogott volna a konyha meleg

fényében, csillogó haja a vállára omlott. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy igazi bombázó alkata volt.
A farkam már attól a sliccemnek feszült, hogy ránéztem. Tudtam,
hogy az érintése nem fog csalódást okozni. Sofiát kedves, érzékeny
és szenvedélyes természettel áldották meg az égiek. Amikor először
voltunk együtt, arra számítottam, hogy eluralkodik rajta a
temperamentuma. Azt hittem, türelmetlenséget és ingerlékenységet
váltanak ki belőle a kéréseim. Meglepett. És nem sok ember tett
velem ilyet.
Nem hiszem, hogy valaha is élveztem volna ennyire nagyot,
mint vele.
– Fordulj meg, és kapaszkodj a márványpultba – fordítottam
irányba a csípőjét, hogy nekem háttal álljon, és rátámaszkodjon a
konyhapultra.
Lehajtotta a fejét, és próbálta megzabolázni a zihálását. Fogadok,
hogy máris nedves. Még el sem kezdtük, de már begerjedt.
Mögé álltam, a kezemet az övére helyeztem, és a hátának
nyomtam magam. Elmozdította a csípőjét, majd megint hozzám
dörzsölte magát.
Elmosolyodtam.
– Csak ne olyan hevesen! – súgtam a fülébe. – Eltart egy darabig,
mire megkaphatod a farkam.
Felnyögött, én pedig az egyik kezemmel végigsimítottam a hasát
a szeméremdombja fölött.
 – Olyan mohó vagy!
Összezárt ujjakkal kezdtem körözni a punciján. Hozzám nyomta
magát, hogy még jobban érezhesse, ahogy kényeztetem. Elhúzódtam
tőle. Fejét ingatva nézett rám.
– Annyira be vagy indulva! Még csak most kezdtük –
figyelmeztettem.
Felém fordult.
– Le akarlak szopni.
Bólintottam.
– Tudom. Majd később. Most fordulj vissza, és élvezd.
– Nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni. Minél kevésbé érsz
hozzám, annál jobban kívánlak.
Felvontam a szemöldökömet.
– Dehát ez a lényege, Sofia.
Sóhajtott, majd visszafordult, tenyerét ugyan a pultra helyezte,
de felegyenesedve maradt, én pedig az egyik karommal átfogtam a
derekát, hogy egy helyben tartsam, miközben visszacsúsztattam a
kezemet. Belényomtam az egyik ujjamat, hogy azért kapjon is tőlem
valamit.
– A szex több puszta dugásnál.
Ha nem éreztem volna teste forróságát és nedvességét, rövid és
heves lélegzetvételeinek a hangját a fülemben, talán vissza tudtam
volna fogni magam. De még többre vágytam belőle, és még egy ujjal
behatoltam a szeméremajkai közé, majd előre-hátra simogatni
kezdtem.
– A szex az érzésről és a várakozásról szól. A megértésről.
Sofia felnyögött, tenyere a márványlaphoz simult.
– A szakadék peremére akarlak vinni… és visszahúzni onnan.
Újra, újra meg újra. Akkor majd ki fogom ismerni a tested. Pontosan
tudni fogom, mennyit érinthetek, nyomhatok és szívhatok, mielőtt
teljesen alámerülsz. Tudni fogom, mit szeretsz, és hogyan reagál a
tested, és ezt te is meg fogod tudni.
 Még egy ujjamat belécsúsztattam, majd a hüvelykujjammal
végigsimítottam a csiklóját.
Megragadta a csuklómat.
– Olyan közel járok!
Némán mosolyogtam, s a nyakába temettem az arcomat.
Megértette. Tiltakozása ellenére azt akarta, hogy olyan jó legyen,
amennyire csak lehet, és mindketten tudtuk, hogy az milyen lesz.
– Annyira gyors vagy, Sofia! Ma este nagyon be vagy indulva.
Sóhajtott, teste az enyémhez simult.
– Miattad.
A vér hirtelen beáramlott kőkemény farkamba. Nagyot nyeltem.
A francba is, ez a nő…
Ujjaim újra munkához láttak, tovább kényeztették, simogatták őt,
először lassan, majd egyre gyorsabban. Sofia teste megfeszült, én
pedig elvettem a kezem.
– Lélegezz! – utasítottam.
Mély levegőt vett egyszer, majd még egyszer, így elnyomva
orgazmusát. Az ilyen pillanatok megmaradnak az
örökkévalóságnak.
– Remegek – emelte fel reszkető kezét, hogy megmutassa nekem.
– Úgy érzem…
– ...hogy szédülsz – fejeztem be a mondatát. – Ezt teszi az
adrenalin és a vágy elegye. Igyál egy korty vizet.
Amíg a szájához emelte a poharat, én levettem a pólómat. Eljött
az ideje, hogy változtassak a dolgokon. Ha még egyszer hozzáérek,
akármilyen gyengéden is, robbanni fog. És én benne akartam lenni,
amikor ez megtörténik. Kiéhezve nézte, ahogy vetkőzöm. Élveztem a
rám irányuló figyelmét, égnek meredt tőle a farkam.
– Most már megkóstolhatlak?
Az arckifejezése könyörgő volt, és én nem akartam megtagadni
tőle semmit.
 Kihúztam egy széket a konyhaszigettel szemben álló
étkezőasztal alól, és leültem.
Sofia le sem vette a szemét a farkamról, aztán letérdelt a lábam
elé.
– Ne verd közben – kértem. – Érezni akarom a szádat, a
nyelvedet és a torkod legmélyét, de nem többet. Érted?
Ha annyira le akart szopni, akkor én is ezt akartam. Soha nem
élveztem az olyan szopást, amiben nagyobb szerep jut a kéznek,
mint a szájnak. Nem szerettem az olyan embereket, akik nem
kötelezték el magukat, bármit is csináltak. És nem szerettem azokat a
nőket, akik úgy tettek, mintha szeretnének a szájukkal kényeztetni.
Az életem egyik alapelve az volt, hogy vagy csinálj valamit
rendesen, vagy egyáltalán ne is bajlódj vele.
Bólintott, miközben a haját vastag kontyba fogta a feje tetején.
Szép húzás. Végigsimította a combomat, és az ajka közé vette a
makkomat, én pedig kifújtam a levegőt.
Lefogadom, hogy Sofia szándékosan sem tudott volna rosszul
szopni.
A féltékenység szúró érzése nyilallt a mellkasomba, ami egy
pillanatra félbeszakította a gyönyörömet. Fintorogva ráncoltam
össze a homlokom. Új érzés volt számomra bármire is gondolni,
miközben egy nő szájában jár a farkam, nemhogy szeretőkre, akikkel
eddig együtt volt. Féltékenység? Ez határozottan új dolog volt. Ősi és
ösztönös érzés. De miért éreznék féltékenységet? Nem valami
neandervölgyi vagyok, aki csak szüzekkel kefélt. Azokat a nőket
szerettem, akik élvezték a saját testüket, a szexet. De akkor mégis
bajom volt?
Sofia gyöngéden bevetette éles fogait is a kényeztetésembe, ami
visszarántott a pillanatba. Bassza meg, de jó érzés volt!
Rám pillantott, és ahogy találkozott a tekintetünk, késztetést
éreztem, hogy megcsókoljam.
– Sofia – simogattam meg arcát.
 Elhúzódott tőlem, és úgy nézett rám, mint egy diák, aki épp
kritikát vár a munkájáról a kedvenc tanárától.
– Gyere ide – bátorítottam, majd magamhoz húztam. Rám ült,
forró puncija végigdörzsölte kemény farkamat. Megfogtam a fejét,
magamhoz húztam, majd nyelvemet a szájába dugva megcsókoltam.
Ez az.
Ez az!
Na, erre vágytam.
Ahogy egész teste az enyémhez ér, karjával körülfonja a
nyakamat, a lehelete pedig keveredik az enyémmel.
Ellazultam a csókban, amely ajkakból, nyelvekből és csupa
szenvedélyből állt. Jólesett. Remekül éreztem magam. Mint egy
kirakós utolsó darabja, amit épp most találtunk meg egy borospohár
alatt. Egymásba illettünk. Teljes kielégülést éreztem, pedig még csak
benne sem voltam.
Testünk ösztönösen elkezdett egymáshoz simulni, én pedig
előkaptam az óvszert, amit még a tárcámból vettem elő, amikor
levetkőztem.
Hátratolta magát az ölemben, miközben felhúztam a gumit. A
tekintetünk egymásra szegeződött, lovaglópózban állt felettem,
miközben a farkamat tartottam a tövénél fogva. Anélkül, hogy
levette volna rólam a szemét, leereszkedett rám. Megragadtam a
csípőjét, és próbáltam nem egyből belerobbanni a szűk puncijába.
Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg!
– Úgy látom, jó érzés – jegyezte meg.
Bólintottam, nem tudtam mit hozzátenni ahhoz, amit mondott.
Azt állítani, hogy „jó", olyan volt, mintha azt mondanám, hogy
Angliában esik az eső. Nyilvánvaló tény. Ez az igazság. De ez volt
egyben a legnagyobb alulértékelés is, amit valaha hallottam. Ez nem
csak jó volt. És ő nem csak gyönyörű.
Ez a kis kurva Sofia megérdemelt volna egy tűzijátékot és egy
hatvanfős zenekart. Hirdetést kellett volna feladnom a Timesban,
hogy világgá kürtöljem, milyen fantasztikus érzés, amikor ez a nő
meztelenül lovagol a farkamon.
Általában élveztem a szexet. Minden pillanatát. Ez volt életem
egyik legfontosabb dolga. Na de ez?! A szex Sofiával? Semmi másra
nem volt többé szükségem, csak arra, hogy mi ketten dugjunk. Ez az
érzés arra késztetett, hogy otthagyjam a munkámat, magammal
vigyem egy lakatlan szigetre, és minden egyes nap és egész álló nap
csak szexeljünk.
Elkezdtem mozgatni a csípőjét. Lassan, előre-hátra, apró,
intenzív mozdulatokkal, hogy sokáig tartson. Ez a nő egészen idáig
tűrte, hogy kínozzam őt. Önzőség lett volna minél gyorsabban kiélni
a saját orgazmusomat. Minden késztetésemet le kellett küzdenem,
nehogy átfordítsam az asztalon, és a feledés homályába dugjam.
– Nem tudom, meddig fogom bírni. Annyira eltelek veled!
Olyan, mintha…
Gyorsabban kezdtem mozgatni a csípőjét. Tudván, hogy
mindketten olyan közel járunk, nem tudtam, miért is kellene
visszafognom magam. A csípője tökéletes ritmusban mozgott, a
farkam ki-bejárt, az ujjam szinte a húsába mart.
Összenéztünk.
– Olyan, mintha… bent járnál a fejemben – lihegte.
Végignyaltam a nyakát, majd az alsó ajkát az enyém közé
fogtam. A nyelvünk összeért, amikor elkezdett elélvezni.
Átkaroltam, és magamhoz szorítottam, miközben belélövelltem.
Orgazmusaink hullámai összevegyültek, és közelebb hoztak minket
egymáshoz.
Ahogy visszatértünk a magasból, egymásba forrt mellkasunk
emelkedése és süllyedése lassulni kezdett. Ott ültünk egymásba
fonódva, és én nem voltam hajlandó elengedni őt. A lehető legtöbbet
akartam kihozni ebből a pillanatból.
– Mi volt ez? – suttogta.
Fogalmam sem volt róla.
 Az intenzív nem kifejezés. Olyan érzés volt, mintha elmozdultak
volna alattunk a tektonikus lemezek, és egészben elnyelt volna
minket a hasadék. Megmozdította a fejét, és egy apró csókot nyomott
a vállamra. Lehunytam a szemem, és magamba szívtam ennek az
apró és intim gesztusnak a tökéletességét. Pontosan erre vágytam
abban a pillanatban.
Így maradtunk, összeölelkezve, testünk csak lélegzetvételkor
mozdult.
– Valamikor meg kellene majd mozdulnunk – törte meg végül a
csendet Sofia.
– Gondolom.
Végigfuttattam az ujjaimat a gerincén.
Úgy nézett rám, mintha mondani akarna valamit, de habozott,
aztán felállt, és elindult a fürdőszoba felé, amire emlékeztem, hogy a
közlekedő végéből nyílt.
Tetszett, hogy nem próbálta meg elfedni a testét. Egyszerűen
csak anyaszült meztelenül kisétált.
Hátradöntöttem a fejem, és a valóság kezdett visszaszivárogni a
gondolataim közé. Visszatértem a kiindulóponthoz, ami a Verity
ügyét illeti. Talán holnap reggel elmegyek futni, és megpróbálok új
ötletekkel előállni.
– Mire gondolsz most? – kérdezte Soha, amikor újra megjelent az
ajtóban.
– Rád.
Felálltam, és a pult felé indultam, mert megszomjaztam.
– És a munkára.
– Hát, magamról mindent tudok. Mesélj a munkáról, James.
Elővettem két poharat, és hagytam, hogy a csapból minél
hidegebb víz folyjon, majd megtöltöttem őket.
– Meg akarok venni egy céget, és a tulajdonosa nem akarja
eladni.
Ez volt a dolog lényege.
 Sofia nagyot kortyolt a vizéből, én pedig figyeltem közben a
nyakát, ahogy lenyeli. Bassza meg, bármit csinált ez a lány, szexin
tette!
– Nem akarja eladni, vagy nem akarja neked eladni?
– Nekem nem akarja eladni.
Oldalra biccentette a fejét.
– Akkor nem tudnád kiadni magad valaki másnak?
– Ez ennél sokkal bonyolultabb.
Megkerülte a konyhaszigetet, és odalépett hozzám.
– Akkor egyszerűsítsük le – felelte, majd felvett egy óvszert, és
letette elénk a konyhapultra.
Ujjhegyeit végigfuttatta a derekam körül, kivette a kezemből a
poharat, és a mosogatóba tette. Úgy tűnt, hogy készen áll a
folytatásra.
– Még ha alapítanék is egy Kajmán-szigeteki céget, vagy
valamilyen módon el tudnám fedni, honnan származik a pénz, a
tulajdonos nagyon régimódi. Tudni akarja, hogy kivel köt üzletet.
Szemtől szemben akar tárgyalni, nem pedig egy arc nélküli céggel.
Csókot nyomott a mellkasomra.
– Akkor alapítsd meg a Kajmán-szigeteki céget, és küldj el
valakit a nevedben. Vedd rá, hogy adja ki magát vevőnek.
A farkam máris reagált, de a fejemben is elkezdett kavarogni az
ötlete.
– Nem hiszem, hogy működne – feleltem. – Egy kilométerről ki
lehet szúrni egy ügyvédet vagy egy könyvelőt. És az összes többi
ismerősöm, aki képes lenne tárgyalni egy olyan emberrel, mint
Goode, túlságosan el van foglalva a saját vállalkozásával.
– Tényleg? – kérdezett vissza, miközben a kezébe vette a
farkamat. – Nem akad senki más az irodában ügyvédeken és
könyvelőkön kívül, aki képes lenne letárgyalni egy vállalat
felvásárlását?
 Felvette az óvszert, kinyitotta a csomagolását, majd szakszerűen
felhúzta álló farkamra.
Hogy mit mondott? A fejem kezdett elködösödni a kéjtől, de
mintha felajánlotta volna, hogy kiadja magát vevőnek a Veritynél?
Megfordult, és a márványpult fölé dőlt. Hirtelen csak a fenekére
tudtam koncentrálni.
– Mit veszíthetsz? – kérdezte
A lába közé nyúltam, és éreztem, mennyire felizgult. Nem
csalódtam. Szinte csöpögött a türelmetlenségtől és a vágytól.
Farkammal megbökdöstem a bejáratát, és nedvesség borította be a
makkomat.
Lassan és egyenletesen hatoltam belé, élveztem minden egyes
mozdulatot, és hogy mennyire kurvára tökéletes mindez. Reszketni
kezdett a kezem alatt, ahogy egyre mélyebben hatoltam belé,
alányúltam a karommal, és stabilan tartottam, amikor megrogyott.
– Lélegezz! – súgtam a fülébe.
Lassan kihúzódtam, majd ezúttal még erősebben nyomultam be,
olyan mélyre, amennyire csak tudtam. A háta íve annyira hívogató
volt, hogy legszívesebben hosszan és lágyan simogatva nyaltam
volna végig. Kerek, feszes fenekét mintha a kezemnek teremtették
volna.
– Sofia – suttogtam a farkamat körülvevő női test nevét. – Sofia.
– Ez túl… – remegni kezdett a lába, majd az egész teste, aztán
rádőlt a pultra, miközben a puncija megszorította a farkam. –
Sajnálom.
Nem volt miért bocsánatot kérnie.
Óvatosan megmozdultam, és úgy fordítottam, hogy velem
szemben álljon.
– Soha ne kérj bocsánatot tőlem, amiért elmész. Senkitől sem.
Ahogy kimondtam, megjelent a féltékenység maró érzése a
zsigereimben.
Félresöpörtem a gondolatot.
 – Tudom, hogy szeretnél még egy kicsit kínozni… – sütötte le a
szemét, mintha zavarban lenne.
Felemeltem az állát, hogy rám nézzen.
– Élvezem, hogy elhúzom a dolgot, és megváratlak, és azt is
élvezem, ahogy érzem, képtelen vagy uralkodni az orgazmusodon
még akkor is, ha csak néhány másodpercet töltöttem benned.
Hát ez… megbabonázott, hogy mennyire a kedvemben akart
járni. Ez annyira nem vallott rá. Mintha lett volna egy láthatatlan,
titokzatos oldala, amit csak nagyon ritkán enged látni.
– Ez az, jó munkát végzel, Andr…
Mielőtt befejezhette volna, megragadtam az egyik lábát,
felhúztam a csípőm fölé, és újra beléhatoltam.
– Így legközelebb látni fogom az arcodon, ha elélvezni készülsz.
Álló farkamra húztam, és megkönnyebbülten mélyedtem el
benne, ahogy ismét körülölelt. Úgy éreztem, mintha így lett volna
megírva. Olyan tökéletesen illettünk egymáshoz! Mintha elképzelni
sem tudtam volna jobbat ennél.
Behajlított térddel újra és újra beléhatoltam. Egyik karját a háta
mögé tette, a másikat pedig a mellkasomra helyezte. Elhatalmasodott
rajtam a gondolat, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó
alkalom, amikor megdugom ezt a nőt. De mitévő legyek, ha nem
bukkan fel újra a bárban? Akkor olyan helyzetbe kényszerülnék,
aminek még a gondolatával sem akartam foglalkozni. Ebben a
pillanatban a munka és a magánélet szétválasztására vonatkozó
kemény és határozott szabályom határvonalán kezdtem el
egyensúlyozni. Eddig azt jelentette Jamesnek lenni, hogy még
mindig a szabályok szerint játszom. De tényleg számított, hogyan
szólít? Nem éreztem, hogy megjátszottam volna magam.
Nyögdécselve felcsúsztatta a kezét a vállamra, majd ujjait a
nyakam köré fonta, miközben hátradőlt, és tökéletes mellét mohó
számba nyomta. Lehajoltam, és fogammal végigsimítottam a
mellbimbóját, mire felsikoltott meglepetésében.
 – Mindketten tudjuk, hogyan kell használni a fogunkat, Sofia –
néztem fel rá vigyorogva, aztán a számba vettem a mellét,
szopogattam és harapdáltam egyik mellbimbóját a másik után.
A csúcspont oroszlánhörgéssel kelt új életre bennem, ettől egy
pillanatra mozdulatlanná dermedtem. Készen álltam rá, hogy olyan
mélyen és keményen megdugjam, mint még soha. Mozdítottam
magunkon, hogy a konyhapultra dőljön, majd kezemmel
megtámaszkodtam mindkét csípőjén.
– Készen állsz?
– Bármire.
Bólintottam, majd beléhatoltam, újra és újra. Próbáltam nem a
mellének ringására koncentrálni, miközben a testünk könyörtelenül
egymásnak csapódott. Belekapaszkodtam a derekába, hogy a lehető
legmélyebbre tudjak hatolni, abba a részébe, amit rejtve tartott
előlem, és amit a felszínre akartam kúrni. Újra és újra, amíg meg
nem pillantom a megigézettséget a szemében, amíg meg nem érzem
a testemben a csendet, amíg meg nem engedhetem magamnak, hogy
lendüljek egy utolsót, és minden porcikámmal a mélyére hatoljak.
 H U S ZO N EGY E D I K F E J EZ E T

Andrew

Egész hétvégén semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy
milyen érzés volt Sofia puncijában lenni, amikor elélvezett, és vajon
sikerül-e véghez vinnie a Verity felvásárlását.
Menni fog neki?
Megbízhatok benne?
Vajon Goode beveszi?
A kérdések körbe-körbe kavarogtak a fejemben, akár a ringlispíl,
mégsem leltem rájuk választ. Nevetségesnek tűnt, hogy Sofiát, akit
alig egy hónapja ismertem, küldjem el tárgyalni a pályafutásom –
sőt, az életem – legfontosabb üzletéről. Az, amit eddig láttam belőle,
arra engedett következtetni, hogy rátermett, okos és magabiztos. De
ez még nem jelentette azt, hogy képes eredményesen tárgyalni Bob
Goode-dal szemben. Viszont azt nagyon is, hogy nem kellene
lefeküdnöm vele.
Évekig szigorúan elválasztottam egymástól a munkát és a
magánéletet. A Sofiával való privát kapcsolatom jelen állapot szerint
az iroda és az otthon között meghúzódó, amolyan furcsa
senkiföldjén helyezkedett el. Akármennyire is tisztában voltam vele,
hogy a dolgokat szakmai mederben kell tartani, volt benne valami,
ami arra késztetett, hogy mindaddig megjelenjek Jamesként a Noble
Rotban, amíg csak ezt szeretné.
Rezegni kezdett a mobilom az asztalon, én pedig a kijelzőre
pillantottam. Ismeretlen hívószám. Normális esetben nem venném
fel, de szükségem volt egy kis figyelemelterelésre.
– Andrew Blake.
 – Üdvözlöm, Andrew, a nevem Aryia Chowdhury, és épp egy
könyvet írok.
Már éppen félbe akartam szakítani, amikor hozzátette:
– A nagymamájáról. Ez helyesbítésre szorul. Szóval egy könyvet
írok olyan, a múlt században élt nőkről, akik hatással voltak a saját
iparágukra, és azt tervezem, hogy írok benne arról, ahogy a
nagymamája megalapította a Verity Részvénytársaságot, és ahogy az
édesanyja vezette azt később.
A kezem olyan erősen markolta a telefont, hogy csoda, hogy nem
tört be a kijelzője.
– Azt reméltem, hogy megbeszélhetnénk egy találkozót.
– Mit is mondott, hogy hívják?
Tetőtől talpig le akartam ellenőriztetni, legyen az bárki, aki a
nagymamámról szeretne írni.
Megismételte a nevét, majd további információkkal szolgált.
– Szabadúszó író vagyok. A legtöbb nagy lapnak dolgoztam már,
de legtöbbször a The Guardianbe írok. A Verity Részvénytársaság
azért tett rám mély benyomást, mert drasztikusan átalakult a
megalapítása óta.
Görcsbe rándult a gyomrom. Semmi szükség nem volt rá, hogy
ezt egy vadidegentől halljam. És semmiképpen sem akartam, hogy
egy vadidegen mesélje el több ezer másik vadidegennek, hogy
valami olyan nagyszerű dologból hogyan lett ez a nevetséges
kiadvány, ami a Verity napjainkban.
– Követi mostanság a Verity és a Goode Kiadó történetét? Érez
valamiféle családi kötődést a kiadványhoz? – kérdezte.
– Ez most egy interjú? – csattantam fel.
Semmi kedvem nem volt egy villáminterjúhoz. Több
információra volt szükségem arról, hogy mit is csinál ez az Aryia
Chowdhury, és hogy mit szándékozik írni a családomról.
– Elnézést kérek, dehogy, csak elragadtattam magam.
Megbeszélhetnénk egy időpontot? Talán meghívhatnám ebédre,
vagy elmehetnék az irodájába, vagy…
– Ezt beszélje meg az asszisztensemmel. Egyébként honnan
szerezte meg ezt a számot? Mindegy is. – Nem tudtam, miért
kérdezek ilyeneket. Manapság minden eladó. – Hívja fel az
irodámat, és majd ők összehoznak valamit.
– Alig várom! – felelte, majd letettük a telefont.
Ez volt az utolsó dolog, amire szükségem volt. A nagymamám
még egy éve sem hunyt el, és ez az író máris itt szaglászott, készen
arra, hogy világgá kürtölje, mennyire kárba veszett minden
munkája, amiért a Verity mára azzá vált, ami. Már azt is elég rossz
érzés volt tudni, hogy miként szorították ki a nagymamám, anyám
és a Verity úttörő munkásságát, hogy oldalról oldalra teret
engedjenek hírességek holmi csip-csup történeteinek. Most pedig
bárki olvassa majd ezt a könyvet, azt fogja hinni, hogy kárba veszett
nagymamám élete munkája.
Felsóhajtottam, majd megpördültem a székemmel, hogy
kinézzek az ablakon. A nagymamám szenvedélye a Verity volt.
Imádta, és mindig tele volt élettel, amikor erről beszélt. Nem
akartam, hogy bárki, aki olvas róla, ne legyen tisztában ezzel.
Szenvedélyességgel és elkötelezettséggel vezette – igazi úttörő
személyiség volt. Eközben a mögötte álló emberek keményen
dolgoztak, hogy kikövezzék az általa kitaposott ösvényt.
Beszélnem kellett Aryiával. Elmesélni neki, hogyan történt
valójában. Az én kötelességem volt gondoskodni róla, hogy a
nagymamám öröksége a becsületről és az őszinteségről szóljon. Az
igazság feltárásáról és válaszok kereséséről. Röviden összefoglalva,
az életcéljai szöges ellentétben álltak mindazzal, amivé a magazinja
vált.
Felálltam, keresztülvágtattam az irodán, és kikiáltottam az
ajtóból:
– Hívd be Douglast! Mindkettőtökre szükségem van.
 Sofia az órára pillantott, és valószínűleg elcsodálkozott, hogy
miért fejeztem be déli tizenkét óra előtt a „jógagyakorlatomat”.
Legalább volt annyi esze, hogy nem szólt semmit.
Két perc sem telt bele, tompa beszédhangok szűrődtek be, majd
kinyílt az irodám ajtaja, és megjelent Douglas és Soha.
Az asztalommal szemben foglaltak helyet.
– Douglas, ezt még ellenőriztesd a jogászokkal, de létre fogunk
hozni egy offshore céget, amely néhány további cég tulajdonában áll
egy olyan országban, ahol nem kötelező nyilvánosságra hozni sem a
tulajdonosok, sem a cégvezetők személyét. Egymás után húzzuk
majd fel a cégek és az igazgatók rétegeit, amíg már senki sem lesz
képes visszavezetni az eredeti céget hozzám. Aztán, amikor ezzel
megvagyunk, az eredeti cég ajánlatot tesz a Verity felvásárlására.
Amikor Goode találkozót kér – és tudjuk, hogy ezt fogja tenni –,
Sofia kiadja magát vevőnek.
Először Sofiára néztem, majd Douglasre, aztán megint vissza
Sofiára.
Az arckifejezése üres volt.
– Drága lesz – jegyezte meg Douglas.
Nem válaszoltam.
– És bonyolult – tette hozzá.
– Azt akarom, hogy még ezen a héten elkészüljön.
– Akkor jobb, ha munkához látunk – szólt Sofia. – Douglas, ha te
kidolgozod a jogi struktúrákat, akkor én elkészítem az ajánlatot,
hogy teljesen másképp nézzen ki, mint a múltkori. Emellett kibérelek
egy irodát, intézek egy telefonelőfizetést, és berendezek egy
életszagú irodát. Csináltatok névjegykártyákat, egy IP-címet, és
átírom a Linkedln-profilomat. Szerencsére nem frissítettem, mióta itt
dolgozom, úgyhogy nem fognak tudni idekötni, ha lenyomoznak.
Ha neked is megfelel, Andrew, a valódi nevemet fogom használni.
Minél kevesebb a hazugság, annál jobb. Ugye?
 Csak nekem tűnt úgy, vagy tényleg hangsúlyozta a „valódi"
szót?
– Úgy tűnik, mindenre gondoltál – jegyeztem meg. – A hét
végéig szeretnék ajánlatot tenni.
Douglas és Sofia felálltak, és az ajtó felé indultak.
– És ha Aryia Chowdhury hív, hogy találkozót kérjen, szervezz
le valamit, de told pár héttel későbbre.
Ha rajtam múlt volna, már azelőtt szerződést kötöttem volna
Goode-dal a Verity visszavásárlására, hogy leülök arra az interjúra.
 H U S ZO N K E T T E D I K F E J EZ E T

Sofia

Azt hittem, mindenre gondoltam, de most, ahogy megcsörrent az

Andrew fedőcégének nevére vásárolt telefon, pánikba estem. Nem
volt recepciós, aki fogadta volna helyettem a hívást.
„Lélegezz!”, hallottam Andrew hangját a fejemben.
Felvettem a telefont. Mobilszám. Senki nem várja azt, hogy egy
recepciós vegyen fel egy mobilszámot.
– Sofia Rossi.
Andrew nyers, már-már durva telefonos stílusával ellentétben
igyekeztem derűsnek és magabiztosnak tűnni.
– Itt Mr. Goode irodája. – Ezt már tudtam. Csak nekik volt meg
ez a szám. – Azért keresem, hogy megbeszéljünk egy találkozót ön
és Mr. Goode között.
– Remek! Hadd nyissam meg a naptáramat! Mikor ér rá Mr.
Goode?
– Jelenleg az Egyesült Államokban tartózkodik üzleti úton, és
csak huszonkettedikén várható vissza.
Huszonkettedikén? Tényleg három hét múlvára gondolt?
Andrew már türelmetlenül várta az üzlet nyélbe ütését. Úgy
leskelődött az irodájából, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, mióta
tegnap beadtuk az ajánlatot. Kizárt, hogy túléljen három hetet. Ami
őt illeti, már pénteken be akarta nyújtani, de meggyőztem, hogy
várjuk meg, amíg a bérelt irodahelyiséget berendezik, arra az esetre,
ha Goode alaposabban utánanézne a dolgoknak.
Három hét várakozás egyszerűen szóba sem jöhetett.
 – Ebben a hónapban New Yorkba megyek üzleti útra –feleltem. –
Talán össze tudnánk egyeztetni valamit, amíg ott vagyok.
– Kérem, tartsa!
Andrew kicsinálna, amiért ötezer kilométer távolságra szervezek
meg egy találkozót? Nem, ez volt a helyes döntés. Annyi időt, pénzt
és energiát fektetett a fedőcég létrehozásába.
Úgy éreztem, órákig tartom a telefont, mire visszatért Mr. Goode
asszisztense.
– Mr. Goode pénteken New Yorkban fog tartózkodni. Akkor
megfelelő lenne önnek?
Eltartottam magamtól a telefont, hogy ne hallja pánikszerű
zihálásomat és heves szívverésemet, melyek arról árulkodtak, hogy
komplett idióta vagyok, amiért mindezt Andrew engedélye nélkül
teszem.
– Egy ebéd megfelelő lenne?
– Tizenkét órától szabad vagyok. Kérem, küldje el az étterem
adatait.
A francba!
Még csak fél tizenegy volt, úgyhogy félbe kellett szakítanom
Andrew Ashtanga-gyakorlatát. Ha ki akarnak rúgni, amiért
belementem egy másik földrészen tartandó találkozóba, inkább most
tudjam meg.
Bekopogtam az ajtón, és egyenesen beléptem. Végignéztem az
irodáján, részben arra számítva, hogy megpillantom a feszes seggét
lefelé néző kutya pózban, ehelyett ott ült az asztalánál, ahogy
általában tette.
– Az imént kaptam egy hívást – kezdtem.
Néma csendben végighallgatta, hogy sikerült péntekre
leszerveznem egy ebédet. New Yorkba.
– Akkor foglaljuk le a jegyünket – válaszolta.
– Te is szeretnél jönni?
 Képtelen voltam másra gondolni, csak reménykedtem, hogy
Andrew nem veszíti el a fejét, amiért leszerveztem egy találkozót
Goode-dal az Egyesült Államokba. Az utazás eszembe sem jutott. El
akar jönni velem? Egész idő alatt tudomást sem fog venni rólam?
Vagy James kísért volna el, a férfi, aki csak akkor létezett, amikor
Andrew az irodán kívül tartózkodott? Azt hiszem, egyszerűen csak
hálásnak kellett volna lennem, hogy nem üvöltözött velem, amiért
beleegyeztem egy tengerentúli találkozóba.
– Természetesen. Ez az én üzletem. Az én pénzem. Ez az én
találkozóm kell hogy legyen. Nem fogom hagyni, hogy egyedül
bénázz. Fel kell készülnünk rá. Eligazítás, majd szétválás. Jó hírt
hoztál, Sofia. De ez még csak a kezdet.
Megkapaszkodtam az asztalával szemben álló egyik szék
háttámlájában.
Sofia.
Andrew még soha nem szólított a nevemen.
James igen. Általában akkor, amikor meztelen volt, és épp engem
kefélt.
Andrew szájából hallani ezt olyan érzés volt, mintha forgott
volna velem a világ. Bizonytalanul álltam a lábamon.
Normális esetben minden gond nélkül el tudtam választani
Andrew-t Jamestől. Andrew szeszélyes volt, egyszavas
mondatokban beszélt, és a legtöbbször egyenesen bunkón
viselkedett – még a csinos feneke és szexi mosolya ellenére is. James
viszont… más volt. Minden lépésében kimért és megfontolt. Tudta,
mit akar, és azt is, hogyan akar engem. Fülledt és érzéki volt, és
mintha egyenesen megbabonázta volna a puncimat.
James megértett. Vágyott rám. És törődött az én gyönyörömmel
is.
Jamesszel akartam New Yorkba utazni. De Andrew nevére
kellett repülőjegyet foglalnom.
 H U S ZO N H A R M A D I K F E J EZ E T

Sofia

Az elmúlt kilenc órában alig szólt hozzám.

Taxiztunk Paddingtonig, hogy aztán a Heathrow Expresszel jussunk
ki a reptérre. Amikor megpillantott, elkérte tőlem a jegyét. Ezt jó
jelnek vettem. Kezdett oldódni közöttünk a légkör, ami gyümölcsöző
munkakapcsolatot vetített előre.
De aztán mégsem. Szinte a teljes út alatt némán ült, arcát
felváltva a telefonjába vagy a The Economist meg a The Financial Times
magazinba temette. Meglepődtem, hogy nem fáradt el a szeme.
Amikor megérkeztünk a szálloda recepciójára, hátrafordultam,
hogy elkérjem az útlevelét, de ő már nyújtotta is felém. Gúnyos
mosolyra húztam a számat.
– Köszönöm – mondtam, majd visszafordultam, hogy
bejelentkezzek mindkettőnk nevében.
Andrew folyamatosan csak nyomkodta, nyomkodta és
nyomkodta a telefonját. Kétségkívül már vagy a háromszázadik
szinten tarthatott a Clash of Clans nevű stratégiai játékban. Kizárt,
hogy bármi hasznosat művelt volna azon a mobilon.
Amikor a recepciós meglátta Andrew útlevelét, teljesen más
hangot ütött meg.
– Örülünk, hogy újra nálunk jár, Mr. Blake! – köszöntötte,
lábujjhegyre emelkedve, hogy Andrew biztosan hallja a hátam
mögött állva.
Andrew odafordult a nőhöz, és biccentett felé egyet.
Másodperceken belül egy idősebb úr termett mellette.
 – Mr. Blake! Örülünk, hogy ismét nálunk száll meg. Elkísérhetem
a szobájához? – kérdezte, majd rám pillantott. – Illetve önöket a
szobáikhoz.
– Köszönöm, Mr. Parker – felelte Andrew, és a zsebébe csúsztatta
a telefonját.
Ezek szerint mégsem némult meg. Úgy tűnt, csak velem nem
volt hajlandó szóba állni.
– Miss Rossi – szólított meg Mr. Parker, miközben a lifthez
vezetett minket –, először jár nálunk?
Hogy ez lenne az első éjszakám a New York-i Mandarin
Orientalban? Nem, uram, szeretek minél gyakrabban eljárni ide,
lecsapni az asztalra az American Express platinakártyámat, aztán
lazulni egyet.
– Igen – válaszoltam. – New York-i vagyok, ezért itt általában
nem megyek szállodába.
– Egy igazi bennszülött – jegyezte meg vigyorogva. – Nos, akkor
isten hozta! Reméljük, jól érzi majd magát nálunk. Én vagyok a
szállodaigazgató. Ha bármire szüksége van, bátran szóljon nekem.
Átnyújtotta a névjegykártyáját.
Nem gyakran szálltam meg szállodákban, de ahhoz elég bölcs
voltam, hogy tudjam, a szállodaigazgató nem kísér fel minden
vendéget a szobájába.
Natalie biztosan nem ismerte az Andrew-kézikönyvet. Szólt
volna róla nekem. Hála az égnek, hogy Andrew-nak épp azelőtt volt
a születésnapja, hogy New Yorkba utaztunk, és Joanna nem
feledkezett meg róla! Nagyon sokat segített a foglalásoknál. Elárulta,
hogy Andrew csak a British Airways első osztályán repül, és
felsorolta a kedvenc szállodáit. Így kerültem a tízezer méter magasan
fekvő nappalimba, ahol pezsgőt kortyolgatva néztem a Másnaposok
című filmet. És így jutottunk el ide is. Alig vártam, hogy
elújságolhassam anyámnak, de csak közvetlenül a holnap délutáni
visszaút előtt volt időnk találkozni. Tudtam, hogy végig
összeszedettnek kell maradnom, egészen a Bob Goode-dal való
találkozóig. Aztán utána összefuthatunk pár órára.
– Vettem a bátorságot, és a szokásos elnöki lakosztályra
módosítottam a foglalását – szúrta közbe Mr. Parker. – Miss Rossi,
reméljük, hogy jól fogja érezni magát a szomszédos, keleti
lakosztályban.
A francba! Andrew nyilvánvalóan változtatott egy kicsit a
preferenciáin, mióta Joanna elment a cégtől. A kézikönyvben szó
sem esett az elnöki lakosztályról. Jóvá kellett volna hagyatnom,
mielőtt lefoglalom.
Várjunk csak, mit is mondott? A szomszédban? A főnököm
mellett?
– Ó, nekem tökéletes az a szoba, amit eredetileg foglaltam…
Mr. Parker felemelte a kezét, hogy eszembe se jusson tiltakozni.
– Ragaszkodunk hozzá. Mindig öröm vendégül látni Mr. Blake-
et, és jó érzés egy született New York-it nálunk üdvözölni.
Kiléptünk a liftből, és mindössze két ajtó állt előttünk. A
lakosztályaink egyedül elfoglalták volna a teljes szintet? Tiszta
őrület, hatalmas alapterületű volt ez a szálloda.
– A csomagjaikat már felvitték a szobájukba, Mr. Blake, George
pedig kipakolt önnek. Ugye tudja, hogy a nap huszonnégy órájában
az ön rendelkezésére áll? Esetleg bátorkodhatok felküldetni a
szobájukba egy kis harapnivalót? George készít önöknek italt.
Ki ez a George? Nyilvánvalóan valamiféle multifunkciós
Superman, aki sokkal jobban tudja nálam, hogy mit kedvel Andrew,
és mit nem.
– Köszönöm, de minden rendben, Mr. Parker. Önnél és a
csapatánál mindig otthon érzem magam, ezért hálás vagyok
önöknek.
Megrázta az igazgató kezét. Mr. Parker kinyitotta az elnöki
lakosztály ajtaját, majd Andrew eltűnt mögötte.
Mr. Parker odafordult hozzám.
 – Önnek is biztosíthatunk egy komornyikot, ha szeretné.
Próbáltam nem nevetni.
– Köszönöm, de saját magam szeretek kipakolni.
– Körbevezethetem a lakosztályában?
– Őszintén szólva, csak be szeretnék állni a zuhany alá, és
bekapcsolni valami amerikai műsort a tévében. Nagyon hiányzik
már.
Mr. Parker elmosolyodott, majd meghajolt előttem.
– Rendben van. Állok rendelkezésére. Kellemes időtöltést
kívánok, Miss Rossi!
Besurrantam a lakosztályomba, és becsuktam magam mögött az
ajtót. Lehet, hogy a szülővárosomban jártam, de ez nem ugyanaz a
New York volt, amelyet majdnem harminc éve ismertem és
szerettem.
Egy kiadós és forró zuhany után – csodálkozván, hogy nem
váltam önmagam ráncosra száradt paródiájává – felhívtam anyámat.
Rövid hegyi beszédet tartott arról, hogy a nyolcórás repülőút és az
ittlétemet finanszírozó munkahelyi kötelezettségeim ellenére ma este
át kellett volna kelnem a város túloldalára, hogy meglátogassam.
Nem voltam biztos benne, hogy a találkozó után lesz elég időm rá,
de megígértem neki, hogy valahogy bepótolom, ha nem jön össze.
Aztán megszárítottam a hajam.
Kimerültnek kellett volna lennem, de én inkább amerikai szót
akartam hallani, és meginni egy Manhattant Manhattanben.
New Yorkban voltam. Otthon. És ez sokkal több energiát adott,
mint amivel tudtam volna mit kezdeni.
Sebtében feldobtam egy kis sminket, felvettem egy elegáns,
egyenes szabású ruhát, majd elindultam a bárba. Ezernyi helyen
jártam már ebben a városban, de a Mandarin Oriental bárjába még
sosem volt szerencsém eljutni.
Ki szerettem volna próbálni.
És látni akartam, hogy James is ott van-e.
 H U S ZO N N EGY E D I K F E J EZ E T

Andrew

Megláttam, ahogy beléptem az MO Lounge-ba. A pultossal

beszélgetett, amitől a már ismerős féltékenység szorította össze a
gyomromat.
Nem akartam beszélgetni. Épp most beszéltem telefonon
Tristannel, aki szintén a városban járt. Abban maradtunk, hogy
holnap este találkozunk. Nem akartam egy manhattani tetőteraszon
iszogatni, a szobámból úgyis jobb kilátás nyílt.
Akkor mégis mit kerestem itt?
Átsétáltam a társalgón, és felültem a Sofia melletti bárszékre.
Felém fordult, teljesen meglepte az érkezésem.
– Jó estét! – köszöntött. – A nevem… Bianca.
Elképesztően furcsának hatott.
A pultos elém csúsztatott egy pohárral a kedvenc Barolómból.
Egy biccentéssel köszöntem meg neki.
– Hogy csinálod ezt? – kérdezte. – Mintha mindenki tudná, hogy
ki vagy és mit akarsz. Ez egy jeditrükk? Ez lenne a titkod?
– Ha így lenne, akkor biztosan magasabb lenne az asszisztenseim
fluktuációs rátája.
– Ó, hát megszólalt vala!
Belekortyoltam a borba, miközben Sofia tovább panaszkodott és
siránkozott… Nem voltam benne biztos, hogy pontosan miért. Talán
a holnapi találkozó miatt volt ideges. Talán az, hogy újra itt
tartottunk, kiváltott belőle valamit. Bármi volt is az oka, nem
értékeltem a szarkazmusát. És a szüntelen trécselését sem. Még
mindig munka üzemmódban volt.
 De én nem.
– Lehetne, hogy nem csináljuk ezt? – vetettem fel.
Csak lazítani szerettem volna. Többé-kevésbé aludni is
szándékoztam ma éjjel. Nem akartam, hogy leszóljanak a szociális
készségeim hiánya miatt. Utáltam utazni. Túl könnyű elpazarolni
egy teljes napot semmittevéssel, amikor az ember úton van, ezért
minden egyes pillanatban, amikor nem az egyik kijelölt területről
tartottam egy másik felé, gondoskodtam róla, hogy mindig valami
produktív dolgot csináljak: e-maileket, kutatásokat vagy cikkeket
olvastam. Bármi mást, mint értelmetlen csevejekbe bocsátkozni, vagy
újra megnézni a Mamma Miát. Egyszer bőven elég volt.
– Mit?
Nem válaszoltam, a poharamat babráltam. Sofia okos nő volt. Ki
tudta volna találni, mire gondolok, ha elegendő időre elhallgat. A
kognitív, szociális és érzelmi intelligencia olyan kombinációjával
rendelkezett, amellyel nem találkozik az ember túl gyakran. A
legtöbb igazán okos ember képtelen párbeszédet folytatni egy esti
partin. Azok, akik le tudják olvasni az érzelmeket mások arcáról,
gyakran képtelenek a technikai részletekre koncentrálni. Sofiának
megvolt az a ritka adottsága, hogy mindezekre egyszerre volt képes.
Már csak finomítania kellett volna rajta, és legyőzhetetlenné válik. A
legfontosabb feladata egyértelműen az volt, hogy megtanulja
befogni a száját.
Hirtelen bevillant a kép, ahogy előttem térdel a farkammal a
szájában. Rápillantottam, és összetalálkozott a tekintetünk. Mintha
pontosan tudta volna, mire gondolok.
– Felmehetnénk az emeletre? – kérdezte megváltozott
hangszínnel. Mintha valaki kipukkasztotta volna a rossz hangulatát,
akár egy lufit. – Ki kell eresztenem a gőzt.
Mindig is nagyon jól el tudtam választani a munkát a
magánélettől. Fiatalkoromban ugyan vétettem szarvashibákat, de
tanultam belőlük, és elhatároztam, hogy nem ismétlem meg őket. De
Sofia keresztülhúzta a számításaimat. Valószínűleg le kellett volna
lépnem, amikor az első este betért a Noble Rotba. Csak…
lenyűgözött, hogy mennyire bosszantom. Szórakoztató volt tudni,
hogy az asszisztenseim mit utálnak annyira a nekem végzett
munkában. Ott kellett volna hagynom, de valami mégsem engedett,
egészen az utolsó pillanatig, amikor tovább kellett állnom egy italra
Gabriellel. Amikor eljött a fizetés ideje, nem tudtam, mi késztetett
arra, hogy felfedjem magam előtte – hogy tudassam vele, mindent
hallottam. Ezt kívánta a tisztesség. És azt akartam, hogy tudja, nem
kell miattam aggódnia. Talán észszerűtlen voltam. Talán seggfejként
viselkedtem az irodában. Talán csak a munkára fókuszáltam, és
ugyanezt vártam el mindenki mástól is. Bármi volt is az oka, amikor
felé fordultam, és hallotta, hogy a pultos Jamesnek szólít, olyan volt,
mintha nem is ugyanaz az alkalmazott lenne, aki mindennap
közvetlenül az irodám szomszédságában dolgozik. Abban a
pillanatban egy gyönyörű nőt láttam magam előtt, akinek rossz
napja volt. Egy nőt, akinek kiült az arcára a szenvedély – és képtelen
voltam ellenállni a késztetésnek, hogy megtudjam, milyen mély az a
szenvedély. Legalább volt annyi eszem, hogy teljesen felöltözve
hagyjam ott. Legalábbis az első alkalommal.
És következő este… végem volt. Nem tehettem mást. Látnom
kellett, ahogy a szeme elkerekedik, miközben eljut a csúcsra. Érezni
akartam remegő testét, miközben dugom. Végig akartam simítani
selymes, forró bőrét, és érezni, ahogy beletúr a hajamba.
Ellen kellett volna állnom.
El kellett volna sétálnom a bár mellett, ahelyett hogy megnézem,
hogyan alakulhat köztünk a dolog, és vajon ugyanolyan kísértésbe
esett-e, mint én.
De elkéstem. Történt, ami történt. És itt voltam én – itt voltunk
mi –, ötezer kilométerre otthonról és minden olyan szabálytól, amely
egyensúlyban tartotta a kapcsolatunkat. Újra akart engem, ahogy én
is őt. Még mindig a magánéletem és a munkám közötti libikókán
billegtünk, de mindkét ajtó nyitva állt. És úgy éreztem, mintha le
akarnának szakadni azok a zsanérok.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet – mosódtak el
a szavak a torkomban, amikor megszólaltam.
A szemem sarkából láttam, ahogy Sofia kortyol egyet a
koktéljából.
– Mert a főnököm vagy? – A fejemben ajtócsapódást és
autógumik csikorgását hallottam, ahogy James és Andrew
Terminátor-stílusban összeolvad. – És szereted különválasztani a
dolgokat. Ezért borultál ki, mint a bárány a farkasakolban, amikor
meghívót kaptál arra az eseményre az irodában.
– A farkasok nem is akolban élnek. A bárány meg…
– Érted, mire akarok kilyukadni – fordult velem szembe. –
Mindketten tudjuk, hogy nem Jamesnek hívnak. És technikailag a
főnököm vagy, de…
Képtelen voltam visszatartani a nevetést.
– Technikailag?
– Igen. Ugyanúgy a főnököm vagy, mint Mr. Romano az Emilio’s
Cucinában az elsőéves nyaramon. Azt hitte, hogy irányíthat, pedig
csak a nyári szünetre mentem oda. Mennyi hatalma volt felettem
valójában?
– Ez nem a hatalomról szól.
Nem akartam visszaélni vele. Nem akartam, hogy Sofia a
legapróbb mértékben is azt higgye, azért kell lefeküdnie velem, mert
a főnöke vagyok, vagy mert azt hiszi, hogy elveszítheti az állását, ha
nemet mond, vagy ha rosszul sülnek el a dolgok.
– Én nem Mr. Romano vagyok. Mindenkinek mások a határai.
– A határvonalakat újra meg lehet húzni, ha fontos cél érdekében
lépjük át őket. Velence 1866-ig nem volt Olaszország része, pedig
előtte feldarabolták Olaszországot, akár egy margherita pizzát, és
felosztották Franciaország, Spanyolország és Ausztria között.
– Köszönöm a történelemórát.
 Megvonta a vállát.
– Csak azt mondom, hogy a határok nincsenek kőbe vésve. Ha
fontos, akkor át lehet helyezni őket – kortyolt bele megint az italába,
majd egyenesen a szemembe nézett. – Te és én? Ezt elég fontosnak
érzem.
A szívem a torkomban kalapált. Én is fontosnak éreztem.
– Talán csalfa jó szex miatt – folytatta. – De nem hiszem. Többnek
érzem annál. Nem azt mondom, hogy azt akarom, hogy te legyél
mind a tizenöt olasz gyerekem apja, vagy valami ilyesmi. Csak… azt
hiszem, megértelek. És azt hiszem, talán te is engem. Mintha te
lennél a jinem jangja, ha a jang azt jelenti, hogy szeszélyes, nem
kommunikatív és idegesítő – vigyorgott rám.
Nem voltam róla meggyőződve, hogy valaki, aki aggódik az
állásáért, rosszkedvűnek, nem kommunikatívnak és idegesítőnek
nevezné a főnökét. És egyik érvét sem tudtam megcáfolni.
– Nem akarok befejezni egy ennyire… érdekes dolgot.
Az „érdekes” szót úgy hangsúlyozta, mintha a férfiak, akikkel
általában megismerkedett, unalmasak lennének. El is hiszem, hogy
sokan a nyomába sem tudtak érni Sofiának.
– Szeretném látni, hová fejlődhet a dolog.
A hangja megváltozott, hirtelen a félénkség határára sodródott.
Soha nem szegtem meg a saját szabályaimat, és soha nem
húztam újra a határvonalaimat senki más kedvéért. A tény, hogy
folyton visszamentem a Noble Rotba, jelentett valamit. Miatta
mentem vissza. Képtelen voltam távol tartani magam tőle. És most
apró darabokra cincálta az összes ellenérvemet.
Elővettem a pénztárcámat, és annyi pénzt hagytam a pulton,
hogy fedezze az italainkat és egy bőséges borravalót is.
– Menjünk!
Megfogtam a kezét, és némán felmentünk a lifttel. Ahogy
beléptünk a lakosztályba, levettem a zakómat.
– Vetkőzz, és fordulj az ablak felé.
 Mindkettőnknek ki kellett eresztenie a gőzt. Bármi más is volt
köztünk, a Sofiával folytatott szex semmi korábban tapasztalthoz
nem hasonlított. Sokáig próbáltam rájönni, hogy miért, de nem
találtam rá magyarázatot. Talán majd most.
– Látnak minket az emberek? – kérdezte, miközben lehúzta
magáról a ruháját, és csak a fehérnemű maradt rajta.
Mint mindig, most is magabiztosan kapcsolta ki a melltartóját,
majd lehajolt, hogy levegye a bugyiját.
Anyaszült meztelenül átsétált a nappalin a padlótól a
mennyezetig érő ablakokhoz, amelyek teljesen körülvették a
lakosztályt. Levettem a ruhámat, miközben figyeltem, ahogy az
üvegtől nagyjából egy méterre álldogál.
– Ott épületek vannak – folytatta. – Belátni ide?
Megfordult, amikor odaléptem hozzá.
Ledobtam néhány óvszert a konzolasztalra, amelyen
támaszkodott, és odavezettem az ablakhoz, amely egy tükörüveggel
borított épületre nézett.
– Talán – feleltem, majd tenyerét az üvegre helyeztem, és mögé
álltam. – Talán látják a gyönyörű testedet.
Megfogtam a mellét, egyet-egyet mindkét kezembe, majd
mellbimbóját a hüvelyk- és mutatóujjam közé szorítottam.
– Talán látják, ahogy ezt csinálom veled. Megérintelek, izgatom a
mellbimbódat, egyre erősebben és erősebben szorítom, amíg egyre
jobban el nem kezded kapkodni a levegőt.
Engedtem a szorításon, ő pedig felnyögött – talán a
megkönnyebbüléstől, vagy talán azért, mert még többet akart.
És én is többet akartam.
– Szerinted látnak téged, amikor így kitárulkozol?
Lehajoltam, és széttártam a lábát.
– Máris nedves a puncid, pedig alig értem hozzád. Gondolod,
hogy látják, mennyire készen állsz?
 A feje hátrazuhant, és felnyögött, amikor végigsimítottam a
lábán és a hasán. Vágyakozva széttárta magát.
– Ma este gyorsan el kell menned. Pihenned kell a holnapi nap
előtt.
Feltéptem egy óvszercsomagot, és a farkamra húztam a gumit.
Bárminemű szertartás vagy figyelmeztetés nélkül belevágtam a
farkam.
– Úristen! – kiáltott fel.
Ökölbe szorult az ablaknak támaszkodó keze, én pedig néztem,
ahogy ringó mellének tükörképe az üvegnek nyomódik,
valahányszor beléhatoltam.
– Istenien dugsz.
Nem kellett mondania, hogy lássam, milyen jólesik neki. Ahogy
szorította a farkam, amitől dugás közben a vállára kellett
támaszkodnom, azt súgta, hogy neki is ugyanolyan kibaszottul
mennyei, mint nekem.
– Szerinted mindenki az ablak előtt tolong és nézi, ahogy
megdugnak? – morogtam a fülébe. – Szerinted tudják, milyen jó
érzés, amikor benned van a farkam?
– Képtelenek lennének ép ésszel felérni – fújtatta, kétségbeesetten
kapkodva a levegőt. – Soha semmi nem volt még ilyen jó érzés.
Igaza volt. Semmi sem volt jobb annál, mint ami kettőnk között
történt, és soha nem is lesz. Tudta. És én is. Ez volt a kőkemény
igazság.
– Szereted, ha néznek, Sofia? Szereted mutogatni ezt a gyönyörű
testet és azt, hogyan reagál, ha jól bánnak vele?
– Szeretem, ha együtt látnak veled – nyögött fel.
Kifújta a levegőt, széttárta a kezét az üvegen, majd összezárta a
térdét, hogy a következő lökés a lehető legmélyebbre hatoljon.
– Szerintem minden nő, aki most néz, féltékeny rám – lihegte.
Összetalálkozott a tekintetünk az ablaküvegen, tátva maradt a
szája, az ajka vörösen és nedvesen csillogott, hívogatóan.
 – Azt hiszem, minden férfi, aki néz, úgy akar dugni, ahogy te
most.
Felnyögtem, ahogy belényomultam. Igen, attól is, amit mondott,
de főleg attól, ahogyan minden kihívásnak megfelelt, ami elé
állítottam. És emelte a tétet. Megszoktam, hogy minden nőt
domináltam, akivel lefeküdtem. De Sofia úgy felelt meg az irányítói
igényeimnek, hogy közben sosem volt igazán alárendelt.
És nem létezett ennél szexibb dolog.
Igen, a teste csupa kecses domborulatból állt. Pontosan tudta,
mikor kell nyomni, harapni, szorítani. De a hozzáállása volt az, ami
teljesen ellenállhatatlanná tette.
Megcsókoltam a lapockái közét, majd lefelé csúsztattam a kezem,
és ujjaimmal megkerestem megduzzadt és begerjedt csiklóját.
– Mindjárt elmegyek, Andrew.
Mindketten ledermedtünk. Soha nem használta a nevemet,
amikor az irodán kívül találkoztunk. Ez volt az a határvonal, ami
elválasztotta a nappalt az éjszakától. Az irodát a hálószobától. A
főnököt a szeretőtől. De ez az egész építmény most darabjaira
hullott. Ha úgy tennék, mintha meg sem történt volna, azzal csak
magamat csapnám be. És én sosem teszek ilyet. Ezzel véget ért a kis
játékunk.
Újra mozgásba lendültem. Lassan. Szándékoltan lassan.
– Mondd még egyszer! – suttogtam.
– Andrew – súgta vissza.
A farkam feszült a vágytól, hogy érezzem, ahogy elélvez.
– Még egyszer – mondtam, és belevágtam a farkam.
– Andrew.
Ezúttal úgy sikoltott fel, mintha képtelen lenne visszatartani a
kéjt.
– Andrew, Andrew, Andrew, Andrew – kántálta, miközben
vonaglott, hogy meneküljön az orgazmus elől.
 Féktelen mozdulatai megduplázódtak előttem – őt és a
tükörképét is láttam egyszerre –, és egyszerűen érzékileg
túlterhelődtem. Egyre csak élveztem, élveztem és élveztem,
elgyengültem az orgazmustól, és nem éreztem a lábamat.
Előredőltem, a hátára támaszkodva, a kezemet pedig az üvegre
tapasztott kézfejére helyeztem.
Néhány nyugtató lélegzetvétel után felegyenesedtem, és
felemeltem, hogy a vállamba kapaszkodjon.
– Na, még egyszer, aztán mindkettőnknek aludnia kell.
 H U S ZO N ÖTÖ D I K F E J EZ E T

Sofia

Csodálatos dolog az adrenalin.

Nyolc órától Andrew folyton azzal fenyegetett, hogy visszaküld a
szobámba aludni. Végül éjfélkor tényleg kitessékelt. Megegyeztünk,
hogy nem találkozunk, csak a megbeszélésem után. Nem akartam,
hogy bármi is megzavarjon.
Szerencsére úgy aludtam, mint a bunda – még ha csak hat órát is
–, tettre készen ébredtem, és elhatároztam, hogy csont nélkül
bezsákolom a Verity-üzletet. Goode a tenyeremből fog enni. Biztosra
fogok menni.
Megérkeztem a megbeszélés helyszínére – valami puccos tribecai
steakétterembe –, majd rápillantottam a telefonomra.
Ébredéskor egy üzenetet kaptam Andrew-tól. Ez állt benne:
Tudod, mit kell tenned. Csak ennyire volt szükségem.
Lehet, hogy néhány alkalmazott kiakadt volna egy olyan
főnökre, aki ilyen üzeneteket küld a legfontosabb megbeszélésük
előtt, de én nem. Tudtam, hogy Andrew nem csak úgy mondja.
Komolyan gondolta.
Hitt bennem.
Kinyitottam az ajtót, és megpillantottam a mohazöld falakat, a
mintás mozaikpadlót és az art deco lámpákat. Úgy nézett ki, mint
valami puccos Upper East Side-i lakóház. Amikor New Yorkban
éltem, soha nem engedhettem volna meg magamnak, hogy eljöjjek
egy ilyen helyre, és most itt álltam, felfegyverkezve a Blake
Enterprises céges hitelkártyájával, készen arra, hogy kikérjem a
legjobb bort az itallapról.
 A ház asszonya az asztalomhoz kísért, az ajtóval szemben
foglaltam helyet. Tudtam, hogyan néz ki Bob, és szerettem volna
néhány másodperc előnyre szert tenni, amíg odaér hozzám.
Végigfutottam az étlapot, majd választottam. Amikor
bevallottam Andrew-nak, hogy fogalmam sincs, milyen bort
rendeljek, megnéztük együtt a borlapot az étterem weboldalán, és
ajánlott párat. Teljesen földhöz vert, hogy mennyire drágák, de
biztosított róla, hogy az üzlet megkötése kilencvenöt százalékban a
bizalomról szól – és ezt a borválasztásommal is sugallnom kell.
Megláttam, ahogy belépett Bob az ajtón, színlelt nyugalommal
kezdtem nézegetni az étlapot, miközben közeledett felém. Biztos
voltam benne, hogy az egész étterem hallja a torkomban dobogó
szívem zakatolását.
Ülve maradtam, ahogy Andrew javasolta, és letettem az étlapot,
amikor a vendégem az asztalhoz ért.
– Ms. Rossi. Örülök, hogy megismerhetem – mosolygott rám,
majd helyet foglalt. – Járt már itt korábban?
– Még nem. Született New York-i vagyok, de mindig több az
étterem, mint amennyi időm van végigjárni őket.
– Egyetértek. Londonban ugyanez a helyzet. És ön igazából ott él
annak ellenére, hogy ebből a gyönyörű városból származik. Jól
tudom?
– New York a szülővárosom. De a családom Londonban él, így a
második otthonomnak tekintem. Úgyhogy ne kérje, hogy válasszak.
Bobnak nem kellett tudnia, hogy alig ismerem Londont a
lakásom és a Blake Enterprises között elterülő városrészeken kívül.
A kiérkező pincérnő felvette a rendelésünket. Ahogy Andrew
megjósolta, mindketten steaket kértünk.
– Mit szólna egy kis borhoz? – javasoltam. – A 2001-es Redigaff
merlot felkeltette a figyelmemet.
Bob tekintete az enyémre siklott, és a szája sarka egy kicsit felfelé
húzódott.
 – Kitűnő választás, Ms. Rossi. Miért is ne?
Megrendeltem a bort, majd visszaadtuk az étlapokat a
pincérnőnek.
– Szólítson Sofiának, kérem. Ha üzletelni fogunk egymással,
éreznem kell, hogy van köztünk kapcsolat, tudja?
Goode bólintott.
– Igen, Sofia, ez így van. Az üzlet emberekről szól, ahogy
mondani szokták. De maga túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy cégeket
próbáljon felvásárolni. Meséljen magáról!
Megvontam a vállam.
– Nem tudok túl sok mindent mondani. A Columbián végeztem.
Ambiciózus, céltudatos és szerencsés is vagyok, hogy nagyon
tehetős emberek pénzével játszhatok. Hisznek bennem a
befektetőim, én pedig hiszek a Verityben.
Szünetet tartottam, időt hagyva Bobnak a válaszra. Könnyebb
lenne, ha ő beszélne, de nem élt a lehetőséggel, így folytattam.
– Az az igazság, hogy mindig is szerettem a hírességekről szóló
pletykákat. A Perez Hiltonon nőttem fel. Még mindig megveszem az
összes bulvárlapot, dacára annak, hogy az Egyesült Királyságban a
legtöbb helyen még a People-t sem árulják – kocogtattam meg az
orrom. – Megvannak a titkos beszerzési forrásaim. És most, hogy az
Egyesült Királyságban élek, megvehetem a Hellót és persze a Verityt
is.
– Tehát az a terve, hogy megvásárolja tőlem, és saját maga
üzemelteti.
Jó kérdés volt, és őszintén szólva azon kevesek egyike, amelyeket
nem gyakoroltam be előre.
– Kezdetben igen. Végül egy kiváló lapigazgatót szeretnék
kinevezni, akivel közösek az üzletről alkotott elképzeléseink, hogy
aztán továbbindulhassak és terjeszkedhessek.
– És mi a víziója? – kérdezte Bob.
 – Mondja el a magáét! Olyan régóta vártam már, hogy
megismerhessem, és most, hogy elérkezett a pillanat, csak én
beszélek. Szeretném tudni, hogy a Verity Rt. mindkettőnk szerint
ugyanabba az irányba halad-e.
Mintha Bob csak erre a hívószóra várt volna. Történetekkel
szórakoztatott arról, hogy milyen sikeres volt a magazin annak
ellenére, hogy a legalacsonyabb eladási számokat produkálta.
Elmagyarázta, hogy meg akarja tartani a nyomtatott kiadást, de
valójában az online platformra szeretne támaszkodni, mint
elsődleges hírcsatornára. Semmi sem volt úttörő, amit mondott, és a
stratégiái sem tudták volna kihúzni a magazint abból a mély
gödörből, ahol épp volt. A piacot a Page Six és a Daily Mail online
változatai uralták. A Verity nyomtatott változatának kiadása hiúsági
kérdés volt. Andrew talán nem kedvelte Bobot, de Bob nem volt
hülye. Visszafogta magát. Nem mondott el mindent.
– Gondolt már az előfizetéses modellre? – kérdeztem. Kissé
felemelte az állát, mintha kihívást intéztem volna hozzá. – Mit is
beszélek… Persze hogy gondolt rá. Ön az egyik legsikeresebb
személy a lapkiadásban. Nos, a Verityvel kapcsolatos víziómról
kérdezett, és mindennek ez az alapja. Azt szeretném, hogy az
előfizetők feliratkozzanak a bombahírekre és egyéb, prémium
tartalmakra. Exkluzívabbá tesszük a terméket, megkülönböztetjük
magunkat a versenytársaktól, és egyúttal a folyamatos bevételek
biztosításával kisimítjuk az eddig hullámzó pénzáramlást.
Bob bólintott, egyenesen a szemembe nézett, mintha most
érkezett volna el a kritikus pillanat, hogy eldöntse, megbízhat-e
bennem, vagy sem.
– Vajon nem lenne érdemes a merlot-t pezsgőre cserélnünk? –
bökte ki végül. – Van egy olyan érzésem, hogy üzletet fogunk kötni
egymással.
A gyomrom hatalmas hullámokkal kavarodott fel, majd hirtelen
görcsbe rándult.
 Az ebéd hátralévő részét Bob azzal töltötte, hogy a hírességekkel
való találkozásairól mesélt nekem. Egy ponton a pénzügyi
hátteremről kérdezett, és amilyen gyorsan csak lehetett, rávágtam,
hogy a családomtól kaptam a forrásokat. A tény, hogy nem ásott
mélyebbre, felfedte előttem, hogy pontosan tudta, ki az apám.
Megkönnyebbülés volt számomra. Andrew-val ennél sokkal
alaposabb fedősztorit találtunk ki, de komolyan gondoltam, amikor
azt mondtam neki, hogy minél kevesebb hazugságot mondok, annál
jobb. Apám valóban gazdag volt. Csak épp nem ő volt a befektetőm.
Bob megszorozta a kettőt a kettővel, és öt jött ki neki. Nekem
megfelelt így.
– Sofia, örültem a találkozásnak, de most már tényleg mennem
kell egy másik megbeszélésre. Találkozzunk újra hétfőn, mondjuk,
egy reggelire.
Péntek volt. Az még három nap hétfőig.
– Az asszisztensem információi szerint néhány hétig a városban
lesz.
– Mindenképp – erősítettem meg, majd letettem a szalvétát az
asztalra, és felálltam, hogy elköszönjek. – Egy feltétellel. Árulja el,
hogy a legutóbbi, Four Seasonsben tartott esküvő a kedvenc mexikói
színésznőm és a Bosszúállók sztárja között tényleg szerelemből
történt, vagy csak az Oscar-díjra hajtanak?
Bob kuncogott.
– Megegyeztünk – szorította meg mindkét kezével az enyémet,
majd erőteljes mozdulattal megrázta. – Örömömre szolgált. Ön egy
valóságos üstökös. Tetszik az ajánlata, Sofia. Van még mit
átgondolnom, de valóban tetszik.
És így, bármiféle kötelezettségvállalás nélkül el is tűnt.
Hátradőltem a székemben, és belekortyoltam a korai évjáratú
pezsgőbe.
Mit szólna Andrew, ha meghosszabbítanánk az itt-
tartózkodásunkat? Így eltölthetnék egy hétvégét New Yorkban.
Kettesben vele.
Tegnap este, amikor feszegettem a határait, azt hittem, hogy
elszúrtam, bármi is volt kettőnk között. De ehelyett úgy tűnt, hogy
jobbá tettem. Nem tudtam pontosan megmondani, de Andrew
sokkal… nyugodtabb volt. Még azt is mondta, hogy ha nem lenne a
megbeszélés, akkor az ágyában tölthetném az éjszakát, mintha
ugyanúgy tudná, mint én, hogy van köztünk valami, nem csak jó
szex.
Igaza volt. Egyedül sokkal jobban aludtam, ha nem feküdt
mellettem zavaró tényezőként kőkemény, izmos teste. Ez volt a
helyes döntés, de egy részem azon tűnődött, mi történt volna, ha ma
nincs a megbeszélés. Ha maradtam volna a szobájában. Mi történt
volna akkor? Éreztem, hogy minden egyes együtt töltött pillanattal
egyre mélyül a kapcsolatunk. Ez most már nem játék volt többé.
Hová tűntek a határvonalaink?
Rendeztem a számlát, lenyeltem a félelmet, hogy a kezemben
tartott hitelkártya meghibásodik, és kénytelen leszek az évtized
hátralévő részében mosogatni, hogy kifizessem a bort. De olyan
simán ment, mintha tíz dollárt költöttem volna egy Uncle Chubby
gyorsfagyasztott pizzára a Regina's vegyesboltban, nem pedig
majdnem ezer dollárt két steakre és egy üveg pezsgőre.
Ahogy kiléptem az utcára, szorosan összefogtam magamon a
kabátom. A New York-i tavasz keservesen hideg tudott lenni.
– Hé, Rossi! – szólt egy hang az utca végéről.
Nem tudtam rájönni, honnan jött. Úgy hangzott, mint Andrew,
de ő nem lehetett, nem igaz?
Egy sofőr szállt ki a tőlem balra álló limuzinból, majd kinyitotta a
hátsó ajtót.
– Ms. Rossi.
Lehajoltam, hogy megnézzem, ki ül bent, amikor
megpillantottam Andrew vigyorát.
– Szállj be, rohadt hideg van!
 Becsusszantam az ülésre, a sofőr pedig becsukta az ajtót.
– Eljöttél értem?
– Hogy ment?
Kezével elfésülte a hajamat a szememből, mintha jobban
szemügyre akart volna venni, én pedig az alsó ajkamba haraptam,
hogy visszatartsam a váratlan érintése miatt előtörni készülő
mosolyomat.
– Londonban sosincs sofőröd.
Megköszörülte a torkát, mintha emlékeztetné magát, hogy az
üzletről kellene beszélnünk.
– Azért, mert Londonban a taxik kényelmesebbek, és a
buszsávokat is használhatják, valamint a metrólefedettség is jobb.
Meg kell kérdeznem még egyszer, hogy ment a megbeszélés?
– Úgy tűnik – vontam vállat –, vannak jó és rossz híreim. Azt
hiszem, kedvelt engem. Megvolt köztünk a kémia. És azt hiszem,
tetszettek neki az ötleteim a Verity-projekttel kapcsolatban.
– Az ötleteid?
– Igen, sejtettem, hogy esetleg rákérdez majd a terveimre, ezért
kidolgoztam egy választ az előfizetéses modell köré építve.
Mindenesetre, miután ezt kifejtettem neki, pezsgőt rendelt, és azt
mondta, hogy szerinte tudnánk üzletet kötni. Még át akarja gondolni
a dolgokat, és kért még egy találkozót.
A francba! Úgy volt, hogy vasárnap együtt ebédelek Desszel. Ha
New Yorkban maradunk, le kell mondanom. Csakis azért mentem
Londonba, és azért vállaltam el ezt a munkát, hogy olyan dolgokat
tehessek meg, mint például, hogy együtt ebédeljek az apámmal most
hétvégén.
– És mi a csapda, Sofia?
Csak egyetlen ebéd. Ezt a Verity-ügyletet meg kell kötni. Át kell
ütemeznem az időpontot Desszel… és anyámat is meg kell
látogatnom.
 – Mindig van valami csapda. Azt akarja, hogy legközelebb
reggelizzünk együtt, hétfőn. Itt, Manhattanben. Maradhatnék –
tettem hozzá sietve, és ezzel előre elhárítva minden ellenvetést. – De
neked nem muszáj. Foglalhatok jegyet egy későbbi járatra Londonba,
és kedd reggel már ott fogok ülni az asztalomnál.
– Ez nem is csapda.
– De nem úgy tervezted, hogy New Yorkban maradok a
hétvégére.
– Nem nagy ügy. És nem megyek vissza nélküled. Ez most
fontos. Minden lépésnél ott leszek melletted.
Rám pillantott, aztán ki az ablakon, mintha túl sokat mondott
volna. Tudtam, hogy a Verity az ő üzlete, és az ő érdeke is, hogy a
Bobbal folytatott megbeszéléseim jól alakuljanak, de nem tudtam
nem élvezni azt a lojalitást és támogatást, amit tőle kaptam. A jinem
jangját.
 H U S ZO N H ATO D I K F E J EZ E T

Sofia

Úgy járni-kelni New Yorkban, hogy lapult pár dolcsi is a zsebemben,

egészen új érzés volt – hozzá tudnék szokni. Kiszálltam Andrew
limuzinjából a szinte már túl szűk, piros koktélruhámban és fekete
bársonykabátomban, melyet anyám a főiskola óta őrizgetett. Az
étterem bejárata felé vettem az irányt, ahol Natalie-val találkoztam.
Határozott előnyökkel járt, hogy New Yorkban maradtam a
hétvégére: a ma estét Natalie-val, a holnap estét pedig anyámmal
tölthettem, aki ellenkezést nem tűrő módon közölte velem, hogy
pénteken lesz a könyvklubos estje, és nem mondja le, ha itt is leszek
egész hétvégén.
– Sofia? – hallottam egy ismerős hangot az utca túloldaláról.
Megfordultam, és láttam, ahogy Natalie felém siet. A kocsira
pillantott, amelyből épp kiszálltam, majd vissza rám.
– Ki hozott el?
– Csak Andrew sofőrje. Úgy tűnik, nem szereti a New York-i
taxikat.
– Mekkora sznob!
Nem voltam benne biztos, hogy a sznob a megfelelő kifejezés.
Ha Andrew tényleg az lenne, akkor Londonban is lenne sofőrje.
Ráadásul igaza volt a taxikkal kapcsolatban.
– Meglep, hogy megengedte, hogy használd a kocsiját.
Megvontam a vállam, Natalie pedig megadta a nevünket a ház
asszonyának. Amikor leültünk, koktélt rendeltünk, én pedig
megfogtam Natalie kezét az asztal túloldaláról.
– Olyan jó látni! Annyira hiányoztál!
 – Te is nekem. Mesélj el mindent! Miért is vagy itt?
Hogyan is magyarázhattam volna meg, hogy egy olyan cég
vevőjének adtam ki magam, amit valójában Andrew akart
felvásárolni?
– Andrew-nak van itt néhány megbeszélése. Én csak itt vagyok
vele… tudod, asszisztensként.
– Hűha! – felelte. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez most jó
vagy rossz. El sem tudom képzelni, milyen szörnyű lehet együtt
utazni vele.
– Igen, nem sokat beszélt útközben – nevettem fel. – Csak
néhányszor odadörmögött valamit, amikor feltétlenül szükség volt
rá.
Megérkezett a pincérnő a koktéljainkkal, mi pedig leadtuk a
vacsorarendelésünket. Két éttermi étkezés egy nap alatt pezsgővel és
koktélokkal… Kinek az életét éltem?
– Ez a fickó a legbunkóbb seggfej, akivel valaha találkoztam –
mondta Natalie.
Reméltem, hogy az italok kiérkezésével témát válthatunk. Nem
akartam arról beszélgetni, hogy Andrew mekkora seggfej, mert nem
volt az. Az irodában szűkszavúan és éles eszűen viselkedett, de most
egy másik oldalát ismertem meg.
– Van más munka is a láthatáron?
Az volt az igazság, hogy nem is kerestem mást. A Blake
Enterprisesnál végzett munka kihívást jelentett, de volt már rosszabb
is.
– Andrew nem is olyan szörnyű ember.
Hitetlenkedő pillantást vetett rám.
– És különben is, jól fizet.
– Nem bánod, hogy ilyen goromba?
Vállat vontam.
– Nem személyes. Nem az a helyzet, hogy mindenki mással
bájcseveg és legjobb barátok, csak épp velem nem. Egyszerűen
csak… ilyen.
– Ó, szóval azért, mert mindenkivel seggfejként viselkedik, ez
már rendben van?
– Csak a munkájára koncentrál, és tudja, mit akar.
Natalie a szemét forgatva kortyolt bele a koktéljába.
– Még mindig leharapja a fejedet, ha ebéd előtt zavarni
merészeled?
Legutóbb nem, amikor Goode ügyvédei hívtak.
– Egyszerűen csak ráhagyom.
– Mit csinál odabenn? Láttam az e-mail-fiókját, biztosan nem
azzal tölti az egész délelőttöt, hogy a leveleire válaszol. Talán pornót
néz.
Andrew nem az a fajta pasi volt, bár még mindig nem tudtam
pontosan, hogy mit is csinál minden egyes reggel az irodájába
zárkózva. Most, hogy jobban megismertem, voltak dolgok,
amelyeket már jobban értettem, mint például a kommunikáció
hiányát – egyszerűen csak szeretett hatékony lenni, és nem látta
értelmét a felesleges csevegésnek. De volt egy sor dolog, amit nem:
azt, ahogyan minden reggel bezárkózik az irodájába… és még
mindig nem tudtam, hogy a pultos pontosan miért is szólítja
Jamesnek.
Natalie kezdte túlzásba vinni.
– Úgy állítod be, mintha egy szörnyeteg lenne. Annyira nem
rossz a helyzet. Munkát adott nekem, amikor nem is kellett volna.
– Mert kétségbe volt esve. Úgy váltogatja az asszisztenseit, akár
az alsónadrágját.
Hátradőltem a székemben.
– Hű, köszönöm szépen, Natalie!
Megérkeztek az előételek, és kínos csend telepedett közénk,
miközben a pincérnő feleslegesen bemutatta a fogásokat.
– Holnap találkozom anyámmal – vetettem közbe, amikor
távozott a pincérnő, mert kétségbeesetten próbáltam enyhíteni a
feszültséget.
– Nem úgy értettem – mondta Natalie, amikor ismét kettesben
maradtunk. – Túl jó vagy hozzá. Én csak így… Sajnálom, én csak…
– Semmi baj. Egy elkeseredett félpályás kapura lövés volt a
korábbi pozíciódra, de bejött. Hálás vagyok, amiért vállalta a velem
kapcsolatos kockázatot, és most sokkal több felelősséget kapok.
Hétfőn még egy megbeszélésre is megyek. Nagyon élvezem.
Úgy éltem az életemet, mint a szegény sorsú gyerek, aki
megpróbálja saját maga jobbá tenni az életét. Mostanra már valóban
jobban ment. Nem sok huszonnyolc éves tárgyal le nagy üzleteket a
főnöke nevében.
– Örülök – jegyezte meg Natalie, nyilvánvalóan nem akart
megbántani.
– És kedvelem őt – tettem hozzá egy kicsit felbátorodva. – Nagy
szíve van.
Natalie lenyelte a Waldorf-salátát, majd a szemembe nézett.
– Kedveled?
Úgy nézett rám, akár egy New York-i rendőrnyomozó, aki épp
egy potenciális gyanúsítottat méricskél.
– Igen – feleltem. – Nagyon.
Úgy felnyögött, mintha azt mondtam volna neki, hogy Ohióba
költözöm.
– Te belezúgtál?
– Naná, hogy bele! Elragadó.
Ez még nem minősült vallomásnak. Minden heteroszexuális nő,
aki valaha is találkozott Andrew-val, egész biztosan belezúgott, vagy
legalábbis bejött neki a teste.
– Az számít igazán, ami belül van – válaszolta.
– Mint említettem, azt hiszem, én egész másképp látom őt, mint
te.
Andrew bosszantóan viselkedett a munkában. Ahogyan beszélt
velem – vagy nem szólt hozzám az idegesítő volt, de mivel az irodán
kívül is találkoztunk, a munkahelyi személyisége sokkal
kezelhetőbbé vált. Nem mintha az élet értelméről beszélgettünk
volna az együtt töltött estéken, de így többet tudtam meg arról az
emberről, akinek dolgoztam. Nem csak egy seggfej volt. És nem is
csak egy jó seggű seggfej. Koncentrált, céltudatos és eltökélt volt,
hogy elérje, amit akar. Irányított és uralkodott, és úgy kefélt, mintha
olimpiai aranyat szerzett volna ebben a versenyszámban.
– Másképp? Az biztos. Amíg nem fekszel le vele, gondolom, nem
számít.
A cézársalátámmal foglalatoskodtam, készen arra, hogy valami
másról beszéljek, mint arról, hogy a legjobb barátnőm mennyire
utálja a pasit, akivel viszonyom van.
Amikor felnéztem, Natalie engem bámult.
– Ugye nem?
– Mit nem?
– Ugye nem feküdtél le Andrew Seggfej Blake-kel?
Annak ellenére, hogy ebéd közben meggyőző alakítást
nyújtottam Goode számára, Natalie-t nyilvánvalóan nem tudtam
becsapni.
– Ti dugtok? – suttogta elfojtott sikoltással. – Ó, istenem!
Keresztet vetett, és imára kulcsolta a kezét.
– Most viccelsz velem? Kényszerített rá?
Letettem a villámat. Elment az étvágyam.
– Persze hogy nem kényszerített.
– Nézd, ha pénzre van szükséged, még mindig ott vannak a
megtakarításaim. Tudok…
Felment bennem a pumpa.
– Úgy gondolod, hogy pénzért fekszem le Andrew-val? Mégis
hogy képzeled? Egy ötvenest kapok egy szopásért, és hetvenötöt egy
dugásért? Mi a franc, Natalie?
Uramisten, nagyon keményen megdolgoztam azért, hogy
végigcsináljam a főiskolát, de ilyesmit sosem tettem volna. Miért a
prostitúció volt az első dolog, ami eszébe jutott?
– Nem úgy értettem. Csak tudom, mennyire fontos neked, hogy
Londonban legyél, és talán kötelességednek érezted, hogy…
– Andrew és én véletlenül összetalálkoztunk egy bárban.
Beszélgetni kezdtünk. Rámozdultam.
Ez nem volt teljesen igaz, de valószínűleg megtettem volna, ha
elég időm és Barolóm van rá. Szerencsémre, ha Andrew akart
valamit, vagy valakit, nem rejtette véka alá.
– Fenomenális az ágyban. A munkakapcsolatunk egyáltalán nem
változott. Nem kaptam fizetésemelést. Még mindig ugyanolyan
goromba velem az irodában, ahogyan eddig. És egyetlen percét sem
bánom. Akkora a farka, akár egy lónak, és úgy ismeri a női testet,
mintha ez lenne a munkája.
Felálltam, és az asztalra dobtam a szalvétát. Végeztem ezzel a
beszélgetéssel. Nem akartam végighallgatni, hogy ez mennyire nem
helyénvaló, vagy hogy kirúgnak, ha Andrew megunja a dolgot. Nem
akartam ott ülni szemben a legjobb barátnőmmel, miközben ő épp
ítélkezik a döntéseim felett.
– Fáradt vagyok. Visszamegyek a szállodába.
– Sofia! – kiáltott utánam Natalie, de míg elértem a kijáratig, egy
pillanatra sem lassítottam a tempón. Nem akartam egy másodpercig
sem hallgatni a kritikáját.
Éppen abban a pillanatban ért utol, amikor kiléptem az
épületből.
~ Gyere vissza! – kérlelt. – Nagyon sajnálom. Szeretlek, és csak
próbálok vigyázni rád.
Biztos vagyok benne, hogy tényleg így gondolta, de abban a
pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy szerinte az Andrew-val
folytatott szex valamiféle hálapénz. Pedig minden volt, csak az nem.
Sport, és egy mód arra, hogy kieresszük a gőzt. Szórakozás. És
valahogy több mindezeknél. Könnyed és intenzív, és nem akartam,
hogy valaha is véget érjen.
 Olyan gyorsan szertefoszlott a haragom, ahogy feltámadt
bennem.
– Mennem kell. Hosszú napom volt.
Már régóta barátok voltunk Natalie-val. Túl fogunk jutni ezen.
De abban a pillanatban szükségem volt egy kis térre.
– Ez most komoly? Több mint egy hónapja nem találkoztunk,
és…
– Hétfőig itt leszek. Talán összefuthatnánk egy italra, mielőtt
elmegyek.
Felpillantottam, és megláttam Andrew limuzinját, a járda mellett
parkolva. Hát itt van? Mosolyra húzódott a szám. Engem várt?
– Sosem mondtad el, hogyan mennek a dolgok Desszel.
Láttam Natalie szemében, hogy szeretné helyrehozni a dolgokat,
de az ereimben lobogó lángoknak több időre volt szükségük, hogy
lecsillapodjanak, mielőtt újra normális beszélgetést tudnék folytatni.
– Mennem kell – jelentettem ki.
Megpusziltam az arcát. Amikor a limuzinhoz értem, a sofőr
kiszállt, és kinyitotta az ajtót. Lehajoltam, de csak az üres hátsó ülést
találtam magam előtt. A francba! Pont Andrew volt az, akit most
látni akartam.
Ahogy kihajtottunk az ismerős New York-i forgalomba,
előrehajoltam.
– Tudja, hol van Andrew?
– Ideküldött az étteremhez. Megkért, hogy várjam meg.
Melegség járta át a szívemet, majd elővettem a telefonomat.
 H U S ZO N H E T E DI K F E J EZ E T

Andrew

A bárban, melyet Tristan választott, komorság és homály uralkodott

– mintha elfelejtették volna befizetni a villanyszámlát. A ház
asszonya fájdalmasan sovány volt, talpig feketében, vérvörös rúzst
viselt, a haját pedig szigorú kontyba fogta.
Valami szadomazo klubba hívott volna? Nem lepne meg.
A nő az asztalhoz vezetett, ahol Tristan a laptopja fölé görnyedve
ült.
– Mióta vagy itt? – kérdeztem.
– Pár órája. Dolgozom valamin. Tudtam, hogy találkozónk lesz,
de ha máshol kezdek bele, elvesztettem volna az időérzékemet.
Nem mondott butaságot. Tristan ugyanolyan volt, mint én, ha
egyszer rákoncentrált valamire, és belekezdett. Jól tudott úgy tenni,
mintha egy kicsit mindenhol ott lenne, de semmi sem állt távolabb
az igazságtól.
– Valami érdekes dolgon? – kérdeztem, miután italt rendeltem a
pincérnőtől.
Tristan sietősen lecsukta a laptopját, majd eltette a táskáját.
– Tulajdonképpen igen. Van pár futó dolog.
Tipikus, most sem árult el semmit. Tristan sok pénzt keresett – ez
látszott a lakcímén és a mindig nála lévő kütyükön. Bár
mindannyian tudtuk, hogy a biztonságtechnológiái üzletágban
dolgozik, nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, vagy hogy kik
az ügyfelei. De azért voltak elképzeléseim.
– Nem félsz, hogy valaki ellopja a laptopodat, amikor nyilvános
helyen dolgozol? – kérdeztem.
 – Nem.
– Hogyhogy?
– Az a munkám, hogy biztosítsam, hogy senki ne találjon
semmit, még ha meg is kaparintják a laptopomat.
– És mi van a hackerekkel? – faggattam tovább.
A szeme sarkából hunyorított. Úgy tűnt, azért néz így, hogy
érzékeltesse, milyen idiótának tart. Nem így volt, de nem voltam
benne egész biztos, hogy miért kérdeztem badarságot.
– Nem, Andrew, nem aggódom a hackerek miatt. Én vagyok a
világ legjobb hackere. Ami engem tesz a világ legalkalmasabb
emberévé a hackerek megállításában.
Megszoktam, hogy Tristan arról beszél, milyen nagyszerű ember.
A baráti társaságunkban gyakran volt viccek céltáblája a
szerénytelensége miatt, de talán nem is számít dicsekvésnek, ha
minden igaz, amit mond.
– De biztosan ki tudnák csavarozni a merevlemezt, és valahogy
kinyerni belőle az információkat.
Tristan úgy bólintott, mintha tényleg idióta lennék.
– Nem tudnák?
– Mondd meg te! Úgy tűnik, hogy te vagy a szakértő.
– Te pedig idegesítő vagy.
Vállat vont.
– Ha valaki babrál ezzel a laptoppal, a rajta tárolt adatok
automatikusan törlődnek. Ha a kamera azt érzékeli, hogy rajtam
kívül bárki más áll a laptop előtt, az adatok elvesznek. Ha a
billentyűzet úgy gondolja, hogy a billentyűleütések nem a rám
jellemző mintákat követik, vagy az ujjlenyomatok nem az enyémek,
vagy ha valaki rossz jelszót ír be…
– ...az adatok törlődnek. Rendben, hiszek neked.
– Nem kötöm az orrodra a vállalkozásoddal járó kockázatokat.
Az enyém miatt pedig nem kell aggódnod.
 Vigyorogva néztem Tristant. Ő volt a legfiatalabb hatunk közül,
és gyakran úgy bántunk vele, mintha az öcsénk lenne. De egyáltalán
nem volt hülye.
– Ha már üzletről van szó, hogy megy a dolog Goode-dal? –
kérdezte.
– Szokatlanul türelmetlen vagyok – feleltem. – De minden
rendben.
– Kit küldtél el végül a megbeszélésre, hogy vevőnek adja ki
magát?
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Egy Sofiától érkezett
üzenet villant fel a kijelzőn. A falra festett ördög.
– Az asszisztensemet – válaszoltam, miközben megnyitottam az
üzenetet.
Az esti programja korán véget ért, és visszament a szállodába.
Gondolkodás nélkül elkezdtem írni: Útközben ugorj be a Bram
Bárba. Ha szeretnél.
– Nem bánod, ha csatlakozik hozzánk? – csúsztattam az asztalra
a telefonomat, hogy ő is lássa az üzenetet.
Tristan rám meredt.
– Azt szeretnéd, hogy az asszisztensed együtt igyon velünk?
– Talán gondot jelent?
– Te soha nem kevered a munkát és… semmi mást.
Vállat vontam, majd belekortyoltam az italomba.
– Nem nagy ügy. Üzleti úton vagyunk. Néha változnak a
szabályok.
– Nálad a szabályok sosem változnak.
Újra kézbe vettem a telefonomat.
– Ha komolyan probléma, megmondhatom neki, hogy
meggondoltam magam.
– Ó, ne! Kérlek, ne tedd! Alig várom, hogy megismerjem a nőt,
aki miatt megváltoztatod a szabályaidat!
 Letettem a telefonomat, és Tristannek szegeztem egy „ne
baszakodj velem” tekintetet.
Vállat vont.
– Na, mesélj róla!
Elkeseredetten sóhajtottam fel, de talán nem ártana átbeszélni
ezeket a dolgokat valakivel. Egészen idáig könnyű volt Sofiát a
megfelelő polcon tartani. De ez az út jócskán áttörte ezt a
határvonalat. Az 1866 előtti Olaszországban jártam.
– Okos, túlképzett ahhoz, hogy az asszisztensem legyen, és
dugunk. Én… – vettem egy mély levegőt, próbáltam pontosan
megfogalmazni, hogy mit is akarok mondani – kedvelem őt.
– Hűha! – felelte Tristan.
– Elég a szarkazmusból. Elmondok mindent, amit tudok.
Megállítottam az egyik pincérnőt, és rendeltem egy pohár Barolót
meg egy koktélt, hogy Sofiának legyen választási lehetősége.
– Nem voltam szarkasztikus. Ha lefordítom Andrew-nyelvről,
amit mondtál, úgy hangzik, mintha tényleg tetszene neked ez a nő.
– Igen, csak nem tudom, hogy ez mit is jelent – vallottam be.
Tényleg kedveltem Sofiát. Nagyon is. Tetszett a lelkesedése és a
függetlensége. Tetszett, hogy tudja, mikor kell megkérdőjelezni, és
mikor kell egyszerűen elfogadnia, amit mondok. Tetszett az érzéki
szája és a szűk puncija, és még annál is jobban szerettem vele
szexelni.
– Kell bármit is jelentenie?
– Nem hiszem, hogy van választásom.
Tudtam, hogy nem forgathatom vissza az idő kerekét. Azt
mondják, a jelenben kell élni, de ez baromság. A most azonnal
elmúlik, amint beszélsz róla. A most egy másodperccel sem létezik
tovább, aztán eltűnik. Ez a testileg és szakmailag közös út
megváltoztatta a közöttünk lévő dolgokat.
– Nem lehet, hogy csak egy munkahelyi kaland?
 A pincérnő megérkezett Sofia italaival, és amikor letette őket az
asztalra, arrébb toltam őket a mellettem lévő szék elé.
– Két dolog nem stimmel ezzel az állítással. Az első, hogy egy
munkahelyi kaland kötöttségekkel jár, ha én vagyok a főnöke, ő
pedig a beosztottam. Ez tény.
Nem voltam hülye. Több oka is volt annak, hogy nem szartam
oda, ahonnan ettem. Túlságosan megnehezítette volna a dolgokat.
– És a másik dolog az, hogy… nagyon komoly.
Sofia az irodában egy kisebbfajta bosszúságnak indult, majd
átalakult egy asszisztenssé, aki úgy tűnt, tudja, mit csinál, és piros
pontokat érdemelt, amiért nem hagyta, hogy a viselkedésem és a
bunkóságom rátelepedjen.
Mint szerető Sofia egy olyan nőnek indult, akit meg akartam
dugni, de átalakult egy olyanná, akivel képtelen voltam betelni.
Persze hogy nagyon komolyra fordult.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, a ház asszonya
félbeszakított minket, majd Sofia jelent meg az asztalunknál. Elállt a
lélegzetem, és megköszörültem a torkomat. Mindig gyönyörűen
nézett ki, de ma este egyenesen lélegzetelállító volt abban a
testhezálló, piros színű ruhában, amely eltakarta a karját és a
dekoltázsát, és éppen csak a térde alá ért. Teljesen el voltak fedve a
bájai, de még soha nem nézett ki ennyire szexin.
Átvettem tőle a karjára hajtogatott kabátját, és Tristan felé
biccentettem.
– Ő itt…
– Örülök, hogy megismerhetlek, Sofia – köszöntötte felállva
Tristan, miközben kezet nyújtott neki. – Tristan vagyok.
Sofia rám pillantott, bővebb magyarázatot kérve.
– Tristan az egyik legrégebbi barátom.
A székéhez kísértem, hogy leüljön, aztán megdorgáltam
magamat, amiért úgy döntöttem, hogy távolabb foglalok helyet, így
nem lehetek a közvetlen közelében.
 – Azt hittem, csak vicceltél, amikor azt mondtad, hogy vannak
barátaid.
Úgy nézett rám, mintha most mondtam volna el neki, hogy van
egy James nevű ikertestvérem.
– Hogyan működik ez? Fel kell őket bérelni?
Tristan kuncogott az asztal túloldaláról.
– Máris kedvelem.
Sofia mosolyogva fordult felém, én pedig az asztal alá nyúltam,
hogy a térdére csúsztassam a kezem.
– Hallom, segítesz Andrew-nak ebben a Goode ügyben – kezdte
Tristan. – Nagyon hirtelen fickónak tűnik. Jól csinálod, ha az
oldalatokra tudod állítani.
– Szerintem ennél egyszerűbb a dolog. Goode-ot a jó öreg egó
vezérli.
– Gondolod? – kérdeztem.
Ezt még soha nem mondta nekem. Gondolom, azért, mert soha
nem beszéltünk a motivációiról: mindig a rideg, kőkemény tények
talaján maradtunk.
– Igen, nem akarja eladni olyasvalakinek, aki hiábavalóvá teszi
mindazt az erőfeszítést, amit a Verityért tett. Habár a dolog iróniája
nem kerülte el a figyelmemet. Nem akar jobban hülyének tűnni,
mint amennyire nyereségre szert tenni. Ma azt javasoltam neki, hogy
tartsa meg a meglévő stratégiáit, de adjon hozzá egy előfizetéses
modellt, ami újdonság a kiadvány számára, de a lapkiadó iparágban
nem. Ez egy más megközelítés, mint a Verity porig égetése, ahogyan
azt egyesek tervezik – vetett vádló pillantást felém.
Tristanra néztem, és találkozott a tekintetünk. Láttam, hogy
pontosan ugyanazt gondolja, amit én.
Igen, kurvára komoly a dolog.
 H U S ZO N N YO LC A D I K F E J EZ E T

Andrew

Rendben ment az iszogatás Tristannel. Sőt, még jól is esett. Igen,

tudtam, hogy vissza fogok térni Londonba, és szembe kell majd
néznem a többiek burkolt inkvizíciójával, de jó volt látni Sofiát
társasági szituációban. Nyugodt volt, és elbűvölő, és olyan kurva
szexi, hogy alig vártam már, hogy visszaérjünk a szállodába.
Valahol a Tristantól való szétválás és a szállodába érkezés között
megváltozott valami. Sofia elcsendesedett. Zaklatott volt.
És nem tudtam, miért.
Az ötvenharmadik emeleten kinyíltak a liftajtók, én pedig
kiléptem utána.
– Most, hogy kettesben vagyunk, elárulod, mi a baj? –kérdeztem.
– Ki mondta, hogy baj van?
Kivettem a tárcámból a kulcskártyámat, rá sem hederítve Sofiára.
Nem volt kötelező elmondania, mi bántja, de nem volt értelme úgy
tenni, mintha minden rendben lenne.
– Bejössz? – kérdeztem, miközben kinyitottam a lakosztály
ajtaját.
– Az attól függ – felelte összefont karral, az ajtónak támaszkodva.
Mi a franc ütött belé, amikor elköszöntünk Tristantől? Bár
elárulta volna!
Összetalálkozott a tekintetünk, majd vártam.
És csak vártam.
– Van pár kérdésem – bökte ki végül. – Hozzád. Olyan dolgokról,
amiket nem értek.
– Rendben – feleltem óvatosan.
 Hirtelen úgy éreztem, hogy aknák vesznek körül, és csak a teljes
mozdulatlanság tudott megóvni attól, hogy apró cafatokra
robbanjak. Utáltam a ridegséget Sofia hangjában és a tekintetét, ami
azt sugallta, hogy… idegenek vagyunk egymásnak.
– Megválaszolod őket?
Jobban ismert annál, mint hogy azt higgye, előre megígérem,
hogy válaszolok olyan kérdésekre, amelyeket nem ismerek.
– Meg tudnánk ezt ejteni odabent? Szeretnék átöltözni és élvezni
a kilátást, nem pedig a szálloda folyosóján kísérteni.
– Egy feltétellel. Senki sem vetkőzik le, amíg nem kapok választ a
kérdéseimre. És talán még azután sem, mert lehet, hogy inkább
egyedül Netflixezek majd az ágyban.
Felsóhajtottam. Hol csúszott félre ennyire az este? Mi rontotta el
a hangulatát?
– Jól van.
– Rendben – felelte, majd besurrant mellettem a lakosztályba.
Levettem a cipőmet, felkaptam két üveg vizet a bárpultról, és
átnyújtottam neki egyet, mielőtt helyet foglaltam a New York-i
égbolt előtt. Készen álltam a kérdéseire.
Nevetséges módon leült az egyik vendégszékre velem szemben,
mintha egy interjún lennénk.
– Mit csinálsz az irodádban hat és tizenkét óra között? – tette fel
az első kérdést.
Rendben, felkészültem a Goode-ról szóló kérdésekre, hogy
mennyi pénzt keresek, hány nővel feküdtem le, vagy hogy hánnyal
van most is viszonyom, de a reggeli irodai rutinom még csak nem is
szerepelt a radarom ezer kilométeres hatósugarában.
– Jógázom. Mit gondolsz, mit csinálok?
Megrázta a fejét, majd felállt.
– Elmegyek, ha nem veszed komolyan.
Elkaptam a kezét, ahogy elhaladt mellettem, és lerántottam
magam mellé a kanapéra.
 – Mi a franc van veled, Sofia? Kihajigálod a játékaidat a
babakocsiból, mert nem mondtam el, miért nem szeretem, ha
megzavarnak délelőtt? Mégis mi folyik itt?
Megvonta a vállát, de legalább ülve maradt.
– Csak Natalie rámutatott, hogy…
– Ó, hát persze, Natalie! Azt hiszem, ő utált engem a legjobban
az összes asszisztensem közül. Szóval, mondd csak, pontosan mit
gondol Natalie, hogy miért nem akarom, hogy tizenkét óra előtt
zavarjanak?
– Én kérdeztem először.
Megfordultam, a kezemet a vállára helyeztem, és
szembefordítottam magammal.
– Koncentrálni akarok. Gondolkodni szeretnék. És mindezt
megszakítás nélkül.
– Minden egyes nap hat órán keresztül? Ó, ez tökéletesen
érthető! – gúnyolódott Sofia.
Elengedtem a vállát.
– Ha azt gondolod, hazudok, az a te problémád, nem az enyém.
– Azt mondod, hogy azért vagy odabent… Te tényleg meditálsz?
Közelebb jártam a megoldáshoz, mint gondoltam.
– Részben. Bár biztosíthatlak, semmi tantrikus nem szerepel a
reggeli rutinomban. A meditáció általában csak húsz percet vesz
igénybe, rögtön a nap elején. Aztán fontossági sorrendet állítok fel,
átértékelem a stratégiai céljaimat, és munkához látok. Ha nem vetted
volna észre, amint elérkezik a dél, máris egymás után következnek a
megbeszélések, a telefonhívások és az állandó megszakítások. Ha
nem húznám meg ezt a határvonalat, nem lenne időm semmi
értékeset csinálni.
– Szóval csak dolgozol? – kérdezte őszinte hitetlenkedéssel.
– Igen. Mi mást csinálnék? Mit gyanított Natalie? Felejtsd el, ne is
válaszolj, nem akarom tudni.
– Hat órát töltesz meditációval és munkával…
 Nem kérdés volt, inkább mintha megtalálta volna egy rejtvény
megfejtését, és hangosan ismételgetné.
– Következő kérdés?
– Miért hívnak Jamesnek a bárban?
Visszahuppantam a kanapéra. Ez egy kicsit bonyolultabb téma
volt.
– És azt is észrevettem, hogy mindig készpénzben fizetsz.
– Igen, szándékosan. Nem akarom, hogy megtudják az igazi
nevemet.
– Miért nem?
– Számos okból kifolyólag.
– Sorold fel az öt leglényegesebbet!
Ezt nem fogja annyiban hagyni. És bevallom, az ő szemszögéből
tényleg egy kicsit furán nézhetett ki a helyzet.
– Ne már! Jó, szerepeltél különböző pénzügyi lapokban, de nem
Harry Styles vagy.
Kuncogtam magamban.
– Tudom. Nem erre a fajta magánéletre gondoltam. Volt már
olyan helyzet, hogy a személyzet rám keresett a névjegyem alapján,
rájött, ki vagyok, és… Sok ellenséget szereztem azzal, amit csinálok.
Felemelte a kezét, hogy megállítson.
– Hé, haver! Azt mondod, hogy a bár személyzete a
névjegykártyádról guglizta le a neved? Mégis miféle…? –
Megállította magát. – Ó, hát persze! Nők. Női pultosok.
Csendben maradtam. Leesett neki, és én is tudtam, hogy egyszer
eljutunk ide.
– És hogy érted azt, hogy ellenségeket szereztél? Nem valami
bűnöző vagy.
– Nem, de vettem át cégeket, és sok nagyon nehéz döntést kellett
meghoznom.
– Hogy megmentsd őket.
 – Nem mindenki látja úgy, mint te. És ez nem meglepő. Nekem
is ki kellett rúgnom embereket, megszüntetni munkaköröket,
bezárni részlegeket és leállítani teljes termékcsaládok gyártását. Ez
hús-vér emberekre volt hatással. Ezek nem csak cellák egy
táblázatban. Nők és férfiak lehetőségét vettem el arra, hogy
gondoskodjanak a családjukról. Ezek soha nem népszerű dolgok,
függetlenül a mögötte húzódó okoktól.
– De azt teszed, ami a többségnek a legjobb.
– Régebben azt hittem, hogy elég, ha tudom, hogy minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy ne menjen csődbe a teljes vállalat. De ez
nem így van. Az emberek ettől még mindig sértve érzik magukat, ha
elbocsátják őket. Nem számít az ok. Ezt a leckét a rögös úton
tanultam meg.
– A rögös úton?
Még most sem volt ínyemre visszagondolni arra az éjszakára.
– Egyik éjjel az irodaház parkolójában rám támadtak. Talán azt
hitték, ha megszabadulnak tőlem, visszakaphatják a munkájukat.
Talán csak a dühüket és a frusztrációjukat akarták levezetni azon a
személyen, akin azt látták, hogy olyan döntéseket hoz, amelyek
fájdalmat okoznak nekik. Akármi volt is az oka, kórházban kötöttem
ki, összeverve, zúzódásokkal és törött állkapoccsal. Aznap este
megtanultam a leckét.
– Jézus Mária! És megtalálták őket?
– Tudtam, kik tették. De az utolsó dolog, amire szükségük volt,
hogy börtönben kössenek ki. Elfogadtam a büntetésemet. Nem azért,
mert elbocsátottam őket, hanem mert nem hallgattam apámra.
Mindig azt mondta: „A legnagyobb győzelem az, amihez nincs
szükség csatára.” Igazi Háború Művészete-fanatikus, ha ismered ezt a
fajtát. Azok az emberek nem voltak hibásak. Rosszul ítéltem meg a
helyzetet. Most már másképp kezelem a dolgokat.
– Szóval úgy teszel, mintha valaki más lennél – sóhajtott, mintha
értette volna, mégsem tetszett volna neki.
 – Nem. „A legyőzhetetlenség ereje a védekezésben rejlik.” Nem
adom ki magam olyannak, aki nem vagyok. Készpénzt és más nevet
használok, amikor nem számít – például, amikor egy helyi bárban
iszogatok. Ettől még mindig önmagam vagyok. Ez csak egy
módszer, hogy ne keltsek feltűnést.
– Amikor nem számít, mi? Azt hittem, azért tetteted előttem,
hogy más ember vagy, mert valahol a lelked mélyén úgy tudod
igazolni, hogy vonzódsz hozzám, ha nem Andrew Blake vagy, a
főnököm. De ha a „James”-t használod, amikor nincs tétje…
– Nem. Te soha nem voltál… vagyis ami köztünk van, az nem…
Szünetet tartottam, vettem egy mély levegőt. Nem voltam
hozzászokva ahhoz, hogy végigmotyogjak egy párbeszédet.
– Rosszul fogalmaztam.
Oldalra biccentette a fejét, és egy félmosolyt küldött felém.
– Igen, így van.
– Lehet, hogy keményen hangzik, de sosem láttam benned
többet, mint az irodai asszisztensemet. Egyáltalán nem. Ezt az
oldalamat teljesen kikapcsoltam, a nekem dolgozó férfiak és nők
iránti tiszteletből. De aztán, amikor hallottam, hogy rólam beszélsz a
bárban… – megálltam, és visszagondoltam arra az estére –, valami
megváltozott. Onnantól kezdve teljes mértékben vonzódtam hozzád.
Onnantól kezdve, igazad van, az kellett, hogy ne legyek a főnököd,
hogy megengedjem magamnak, hogy megkapjalak.
Miközben beszéltem, tekintetemet az ablakon kívül elterülő
égboltra szegeztem, de szükségem volt rá, hogy Sofia hallja, amit
mondani készültem. Hogy hallja, és tudja, hogy igaz. Könnyű volt
belenézni a szemébe, mivel végig rám figyelt.
– Nem vagy jelentéktelen a számomra, Sofia. Nagyon is
számítasz.
Rövid hallgatás után megremegett a válla, mintha kirázta volna a
hideg.
– Áruld el, miért húzol meg olyan szigorú határvonalakat.
 Olyan melegséggel nézett rám, amilyet eddig még nem
tapasztaltam tőle.
– Így könnyebb különválasztani a munkát és a magánéletet.
– De mindenki olyan sok időt tölt a munkahelyén. Hát nem
természetes, hogy személyes kapcsolatokat alakítunk ki?
– A piranhák is természetesek. És a vulkánok. És a hurrikánok is.
Csak azért, mert valami természetes, még nem jelenti azt, hogy
egyben egészséges is.
– Piranhák? Munkahelyi szerelemről beszélünk, és neked húsevő
halak jutnak az eszedbe? És az egészség? Érdekes gondolatvilágod
van, Andrew Blake.
– Csak azt mondom, hogy néha az árral szemben kell úszni.
– Ez szokatlan megközelítés. Vagy legalábbis az benne a
szokatlan, hogy ennyire szigorúan veszed egy ilyen szabály
betartását.
Furcsa akcentust vett fel, amiről először azt hittem, hogy brit, de
valójában úgy hangzott, mint egy amerikai, aki túl sok limoncellót
ivott.
– A pályafutásom elején kirúgtak, amikor véget vetettem az
egyik partnerrel folytatott viszonynak annál az ügyvédi irodánál,
ahol dolgoztam. Nem volt elragadtatva tőle, és úgy döntött, a bosszú
a legjobb módja annak, hogy feldolgozza az érzéseit. Nem akarom,
hogy ez valaha is megtörténjen az én felügyeletem alatt.
Már rég volt, és annak az állásnak az elvesztése végül jó
dolgokhoz vezetett, de maga a helyzet nem volt igazságos.
Akkoriban megfogadtam, hogy amikor főnök leszek, a személyi
döntéseket a képességek alapján fogom meghozni, nem pedig
személyes bosszúból vagy egyáltalán, személyes érzésektől
vezérelve. A Blake Enterprisesnál a munkakörnyezet integritását
csak úgy lehetett biztosítani, ha az irodai környezet a
munkavégzésről és csakis arról szólt.
 – A főnököd azért rúgott ki, mert nem akartál többé a szeretője
lenni?
– Ennél egy kicsit bonyolultabb volt a helyzet, de nagyjából igen.
– Ó, hát… most igazi seggfejnek érzem magam.
– Ne tedd. Szokatlanul szigorúan tartom tiszteletben azt a
bizonyos határt – sóhajtottam fel. – Ha elképzelem, hogy mit tennék
most James helyében, akkor engednék a kísértésnek, hogy ágyba
vigyelek.
Apró mosolyra húzódott a szája.
– Meddig fog még tartani ez a kihallgatás? – kérdeztem. – Csak
mert azon töprengek, hogy szükségem lesz-e egy whiskyre, vagy
sem.
Átvetette a lábát az enyém felett.
– Végeztem – felelte. – Köszönöm, hogy őszinte voltál velem.
Végigsimítottam a vádliját.
– Köszönöm, hogy megkérdeztél, és nem csak egyszerűen
elhitted, hogy igaz Natalie elmélete.
Lezajlott az első csatánk, és jól jöttünk ki belőle. Úgy éreztük,
hogy válaszúihoz érkeztünk, és ketten együtt jelöltük ki a közös
irányt. Csak nem voltam biztos benne, hogy hová vezet ez az út.
Bármi is volt köztünk, többről szólt, mint a szex, de nem is jártunk,
nem igaz? Az egyik felem mindent akart Sofiából, de ez nem az a
felem volt, amelyikre hallgatni szoktam.
– Holnap reggel megmutatom neked a városomat – ajánlotta fel.
– Elviszlek azokra a helyekre, amelyeket a turisták sosem látnak.
Oldalra dőltem a kanapén, majd rámásztam, és a hátára
fektettem, miközben felhúztam a ruhát a combján.
– Ha lesz rá időnk. Úgy tervezem, hogy nagyon-nagyon
elfoglaltak leszünk.
 H U S ZO N K I L E N C E D I K F E J EZ E T

Sofia

Andrew felpillantott a Ferrara kirakatának oldalára erősített óriási

fagylaltostölcsérekre.
– Ez lenne a városnéző túránk első állomása?
– Túra előtti cannoli{8}. Nem kezdhetünk bele megfelelő tápanyag
nélkül.
– Cannoli? Az valami tészta?
Megráztam a fejem, és felnevettem.
– A legcsekélyebb mértékben sem. Még sosem ettél cannolit?
A kezemet a tenyerébe csúsztattam, majd behúztam magam után
a boltba.
A piros-fehér kockás padló látványától az ismerős helyekkel
együttjáró, megnyugtató melegség öntötte el a testem, ahogy a
pulthoz közeledtünk.
– Hűha, ez aztán a pékség! – lelkesedett Andrew.
Ó, ez annál sokkal több volt!
Az üvegpultok mögött véget nem érő módon sorakoztak a világ
legfinomabb olasz süteményei és desszertjei, a kizárólag az
Olaszországban kaphatókat leszámítva. Különböző formájú és
méretű, ropogós sfogliatella, rogyásig töltött cannoli, cassata,
frittelle, harapható méretű amaretti, crostata és az egyetlen
pasticciotto a városban, amivel valaha is találkoztam.
– Ez a hely egy szelet mennyország. De a cannoli legyen az első,
amit megkóstolsz, ha még sosem ettél.
Odaléptem a pulthoz.
– Due cannoli perfavore.{9}
 – La piccola.{10} Sofia, te vagy az? – harsant fel Mamma Isabella a
semmiből.
Nem vettem észre, amikor bejöttünk. Annyira hozzászoktam,
hogy új embereket látok a pult mögött, hogy nem is nagyon néztem
oda. Vörös haja felbukkant a pult túloldalán, majd a magasba emelte
mindkét karját.
– Nem tudtam, hogy jössz. Dove sei stato?{11}
– Londonba költöztem, Mamma Isabella. Anya nem mondta?
Nem felelt, helyette az üzlet hátsó helyisége felé kezdett kiabálni.
– Lorenzo, gyere ki!
Forgattam a szemem. Mamma Isabella és az anyám már
születésünk óta próbáltak összeboronálni minket Lorenzóval. De
neki fiúja volt, és körülbelül tizennégy éves kora óta jártak. Ez
azonban nem akadályozta meg Isabellát.
– Isabella, ő a barátom, Andrew – szóltam, majd Andrew felé
fordultam.
Isabella egyre csak méregette Andrew-t, elmosolyodott, majd
visszafordult a konyha irányába.
– Lorenzo, hallottad, amit mondtam? Itt van Sofia.
Elvigyorodtam, amikor a pult mögül egy hatalmas, fehér
szakácsruhát viselő alak bukkant elő.
– Sofia!
Visszafordultam Andrew-hoz, és rámosolyogtam, amikor
Lorenzo vadállat módjára megindult felém.
Felsikítottam, amikor felkapott és körbeforgatott.
– Ezer éve! – köszöntött, majd letett a földre. – Hallom, Londonba
költöztél.
– Igen, csak néhány napra tértem vissza. Ő a barátom, Andrew.
Nem számítottam ekkora felhajtásra, különben nem hoztam
volna el ide. Mostanában, amikor a Ferrarában jártam, legtöbbször
egy csomó idegent találtam a pult mögött, és észrevétlen látogatást
tudtam tenni.
 Lorenzo fel-le méregette Andrew-t, akárcsak az anyja, de a
tekintete nem volt rosszalló. Vigyorogva fordult vissza hozzám.
– Szép – jegyezte meg, majd Andrew felé hajolt, és kezet rázott
vele. – Ezt a lányt már pelenkás kora óta ismerem. Úgyhogy fordulj
hozzám, ha érdekel az összes piszkos kis titka.
Felnevettem.
– Te is pelenkás voltál. Mintha bármi olyat tudnál rólam.
Némi beszélgetés, egy halom, dobozokba tömött sütemény és
rengeteg ölelés után újra úton voltunk.
– Bocsánatot kérek – mondtam, amikor kiértünk az utcára. –
Nem számítottam rá, hogy Mamma Isabella is bent lesz. Kicsit sok
tud lenni egy kimért angol úriember számára.
– Semmi olyan, amit ne tudnék kezelni – mosolyodott el
Andrew. – De figyelmeztetnem kell rá, hogy szerintem azt reméli,
hogy a meleg fia elvesz téged feleségül.
– Tudom – mosolyogtam, és megráztam a fejem. – Lorenzo öt éve
együtt van a fiújával, aki azóta velük tölti az ünnepeket. Már
bevallotta nekik, hogy meleg, de még mindig azt remélik, hogy egy
nap talán feleségül vesz egy kedves olasz lányt. Már nem próbálom
meggyőzni őket, hogy ez soha nem fog megtörténni.
– Szóval errefelé nőttél fel? – kérdezte.
– Olyasmi. A nagymamám a sarkon lakott, és anyukám a
Ferraránál takarított, mielőtt elvégezte a kozmetikus képzést. Mindig
vele mentem, még kisbabaként is, szóval születésem óta ismerem
őket.
A kezemet a sajátjába fogta, és észak felé indultunk.
– Jó… jó téged ebben a környezetben látni. Más.
– Úgy érted, hogy amikor nem gorombáskodsz velem, vagy nem
vagyunk meztelenek?
– Azt hiszem.
Kicsit zavartnak tűnt, vagy legalábbis olyannak, mintha próbálna
megfejteni valamit. Túl boldog voltam ahhoz, hogy bármit is
megkérdőjelezzek. Otthon voltam, a földijeim között egy férfival,
akit napról napra jobban szerettem. Messze nem volt az a
szörnyeteg, akinek Natalie gondolta, és sokkal több volt benne, mint
azt a legtöbben hitték. A legnyitottabb és legőszintébb embernek
láttam, akivel valaha találkoztam. Hűséges és kedves volt, és én
minden vele töltött percet ki akartam élvezni.
– Hogyhogy elvitt magával dolgozni az anyukád? – kérdezte.
Megvontam a vállam.
– Az idős nagymamám már gyengélkedett akkoriban, nem
vigyázhatott rám, anyukám pedig nem engedhette meg magának,
hogy bébiszittert fogadjon mellém.
– És mi volt az apáddal?
– Ő… nem volt velünk. Egy brit fickó, aki elhagyta, amikor
megtudta, hogy terhes.
Megszorította a kezemet.
– Sajnálom. Nem is ismerted?
– Amióta Londonban élek, már találkoztunk néhányszor –
feleltem. – Épp… ennek próbálok a végére járni.
– Hűha! Ez biztos…
– Sok minden egyszerre. Zavaros, és kihívások elé állít, de néha
jóleső érzés. Egyszerre mindig csak egy lépést teszek. Egyszer egy
kávé. Másszor egy ebéd. Kontroll alatt kell tartanom az iránta érzett
neheztelésemet, tudod? Neki mindig annyi mindene megvolt,
nekünk pedig soha nem jutott sok.
– Nem fizetett gyerektartást?
– Nem ám! – folytattam. – Megértem őt is, de ez nem változtat
azon a tényen, hogy hathetes koromtól kezdve jártam anyámmal
takarítani, hogy legyen mit az asztalra tenni. Itt fel kell szállnunk a
metróra. A következő megálló a New York-i Közkönyvtár. Ingyenes,
biztonságos és telis-tele van könyvekkel. Az a világ legjobb helye,
már ahogy gyerekkoromban gondoltam.
 Megálltunk az utca közepén, ahol idegenek siettek el mellettünk.
Odahúzott magához, és édesen egy csókot nyomott a homlokomra.
– Szívesen elmegyek veled könyveket böngészni, de a
metrózásnál meghúzom a határt. Használjuk az autómat – biccentett
egy, az utcán álló limuzin felé.
– Követett minket az autód?
Megvonta a vállát, mintha ez teljesen természetes lenne.
– Útközben megkóstolhatjuk a cannolit.
– A cannolival megfogtál.

Mély levegőt vettem, amikor a limuzin megállt a könyvtár előtt.

Sehol sem éreztem magam jobban otthon, mint ebben a városban.
A maradék cannolit a kocsiban hagytuk – Mamma Isabella nem
ismerte a „nem” és a „túl sok” szavak jelentését. Kéz a kézben
elindultunk felfelé a lépcsőn.
– Szia, Türelem! – köszöntem a bal oldali, hatalmas
kőoroszlánnak. – Szervusz, Bátorság!
– A barátaid? – kérdezte Andrew.
– A város barátai. A könyvtáré. És különben is, ki nem szereti a
kőoroszlánokat? Nálatok van neve a Trafalgar téri oroszlánoknak?
– Amennyire én tudom, nincs. De az oroszlánok nem részei a
szakterületemnek. Inkább a pingvinekhez értek.
Felnevettem.
– Tényleg? Azt hittem, hogy gepárdot, sast vagy valami mást
fogsz mondani. Miért pont a pingvinek?
– Ezek a kis szarháziak mínusz ötvenfokos hőmérsékletet is
kibírnak. A föld legmostohább helyein is túlélnek. Harmincöt
kilométer per órás sebességgel képesek úszni, és vízállóak.
Megállíthatatlanok.
 Megbökdöstem a könyökömmel. Andrew-nak ez a játékos oldala
elképesztően imádni való volt. Bárcsak Natalie is ismerné ezt!
– Tudom, hogy csak a múlt századfordulón épült, de ha itt
vagyok, mindig úgy érzem magam, mintha az ókori
Görögországban járnék, vagy valami ilyesmi – bámultam a
krémszínű oszlopokra, amelyek a boltíveket átszúrva olyan magasra
nyúltak, mintha magát az égboltot tartanák. – Gyere, menjünk a
biológia részlegre! – kezdtem húzni a kezénél fogva.
– Úgy véled, hogy anatómialeckére van szükségem?
– Dehogyis. Viszont szeretnék mutatni neked valami mókásat.
Fel-le kanyarogtunk a lépcsőkön, ajtókon át, erre-arra, a
könyvsorok között, mire végre megtaláltuk a polcot, amit kerestem.
– Meg akarom nézni, hogy itt van-e még – mondtam, félig
suttogva annak ellenére, hogy egy lélek sem volt a közelünkben.
– Micsoda?
– Megmutatom. Legyen egy kis türelemmel, Mr. Blake.
Hátrapillantott, majd átkarolta a derekamat, megállított, és
megcsókolta a nyakam.
– Hé, nyilvános helyen vagyunk!
Elengedett, és megfogta a kezemet, miközben még beljebb
vezettem a polcok erdejében.
– Megkérdezhetem, honnan a fenéből ismered ilyen jól a járást a
biológia részlegen? Miket olvastál te az egyetemen?
– Hogy miket olvastam? Úgy érted, mi volt a szakom?
Közgazdaságtan. Politika szakirányon. Semmi köze nem volt a
biológiához.
Mindeközben a könyvespolcokat fürkésztem, az elrejtett kincs
után kutatva.
– Azt hiszem, ez a következő lesz az – fordultam be jobbra, ahol
szünet volt a polcok között, és megpillantottam az asztalt, ahol oly
sok órát töltöttem. – Ez az. A botanikai részleg.
– Miért töltöttél itt ennyi időt?
 – Megbízható bébiszitterként működött.
Ujjammal végigsimítottam az íróasztalomon, az aljába szúrt
rajzszöget keresve. Még mindig ott volt, tizennégy évvel később is.
Felnéztem a polcokra, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak
el, amikor megtaláltam, amit kerestem.
Az Amazonas növénybiológiájáról szóló könyvek között ott volt
Schaechter A mikrobiális betegségek mechanizmusai című könyvének
egy szándékosan rossz helyre tett példánya. Kihúztam, hogy
felfedjem az elrejtett kincset.
Nem tudtam elhinni, hogy még mindig nem fedezték fel az
írószer-vésztartalékomat.
– Ezt itt arra az esetre rejtettem el, ha otthon felejtenék valamit.
Anya mindig kitett itt tizenegy óra előtt, amikor kezdődött a
műszakja a műkörmösszalonban, és ha otthon felejtettem valamit a
felszereléseim közül, esélytelen volt, hogy hazamenjek érte. Órákig
itt ragadtam volna anélkül, hogy írni tudtam volna, vagy…
Andrew a vállamra hajtotta a fejét, átkarolta a derekamat, és
nézte, ahogy a szivárványos tolltartóban kotorászok. Még a
kosárlabda alakú kulcstartó is benne volt, amit az első lakásomhoz
tartogattam.
– Hány éves voltál, amikor ide jártál?
– Az első alkalommal úgy tízéves lehettem, azt hiszem. Aztán
tizennégy évesen anya megengedte, hogy egyedül maradjak otthon.
Kivettem a kulcstartót a fém tolltartóból, zsebre tettem, majd
becsuktam a fémtokot.
– Azt hiszem, ezt inkább visszateszem.
– Arra az esetre, ha egyszer írószer nélkül jelennél meg?
Megcsókolta a nyakamat egyszer, majd még egyszer, aztán
közelebb húzott magához.
– Vagy arra az esetre, ha egy másik gyerek megtalálja.
Valahogy tetszett az ötlet, hogy a titok addig itt marad, amíg
valaki más át nem veszi a stafétabotot.
 – Csodálatos vagy – mondta Andrew, majd újra megcsókolt.
Megfordított mindkettőnket, háttal a könyvespolcnak dőlt, és
ajkát az enyémhez nyomta. Kinyitotta a számat, majd izmos
nyelvével a számba nyomult. Lágyan és kitartóan izgatott, ahogy
felébresztette épphogy elszundító vágyamat. Átkaroltam a nyakát, és
belemerültem a csókjába, majd egyszer csak felcsúsztatta a kezét a
blúzom alatt.
Hirtelen kioldalaztam előle.
– Andrew! Mégis mit csinálsz?
Elhallgattatott egy csókkal, visszahúzott magához, és kezével a
melltartómat babrálta.
– Szereted, ha megláthatnak.
A nyakamat csókolgatta, majd visszatért a számhoz. A kezét a
fenekemre nyomta, és feljebb húzta a combomon a szoknyámat.
Elhúzódtam tőle.
– Andrew – suttogtam, majd egy rövid csókot nyomtam az ajkára
–, nem enyeleghetünk egy könyvtárban.
– Nincs itt senki – felelte, miközben ujjai utat találtak a szoknyám
szegélye alatt, egyenesen a bugyimba.
Hátradöntöttem a fejemet, nekitámasztottam a könyveknek, és
önkéntelenül úgy mozdultam, hogy jobban hozzám férjen. Teljes
mértékben élt a lehetőséggel, és egyenesen belém hatolt két ujjal.
Zihálva előredőltem, kezemmel a vállára támaszkodtam.
– Mit csinálsz?
Ujjait csavargatni és forgatni kezdte bennem, miközben
hüvelykujja dörzsölte és nyomkodta a csiklómat. Vajon teljesen
nyilvánvaló lenne, hogy mit csinál, ha valaki véletlenül kivenné
mögülünk ezeket a könyveket? A nyakába fúrtam az arcomat, mert
attól féltem, hogy nem fogom tudni visszatartani a hangokat,
amelyeket hamarosan kiadok, ha így folytatja. És mindketten tudtuk,
hogy addig nem hagyja abba, amíg el nem élvezek. Szinte olyan volt,
mintha úgy érezné, immár az ő tulajdona az orgazmusom. Így is
volt, ő irányította. Ő döntötte el, mikor és milyen gyakran jutókéi a
csúcsra. Nem tehettem mást, mint hogy hagytam magam és
élveztem ezt a játékot.
Nem messze tőlünk beszéd visszhangzott, mindketten
megdermedtünk tőle. A francba! Ha esetleg még nem hallottak meg
minket, hamarosan úgyis lebukunk. Igen, a könyvtár egy kihalt
részén tartózkodtunk, ahol korábban órákon át ültem, anélkül hogy
bárki is megzavart volna, de mindig van egy első alkalom.
– Pszt! – suttogta Andrew, és ujjai a hangok közelsége ellenére
újra kényeztetni kezdtek. – Maradj mozdulatlan és teljesen
csendben!
Uramisten! Tényleg komolyan gondolja? Megpróbál rávenni,
hogy úgy menjek el, hogy pár méterre tőlünk vadidegenek vannak?
Mit tennének, ha így látnának meg? Nyitott szájjal, zihálva, Andrew
érintésétől reszkető lábbal, amelyen alig tudtam megállni?
Fokozta a tempót, körözött és benyomult, dörzsölt és
nyomkodott. Már nem bírtam sokáig.
– Szeretnéd, hogy abbahagyjam? – suttogta, olyan közel hozzám,
hogy a nyelve szinte a fülemet súrolta.
A hangok elhalkultak. Vajon csak a torkomban zakatoló szívem
és a fülemben lüktető vér nyomta el őket? Még erősebben
kapaszkodtam a vállába.
– Ne… – nyögtem. – El akarok menni.
Mélyen egymás szemébe néztünk, miközben ujjai tovább,
mélyen belém nyomultak, ujjpercei pedig a szeméremajkaimat
izgatták. Előre-hátra ringatta a kezét, és a csúcspontra juttatott. A
letaglózottság és a gyönyör keveréke futott végig a testemen, és
Andrew ajka apró, büszke mosolyra húzódott, ahogy átölelt,
miközben néma testemet átjárta az orgazmus.
Andrew odavezetett az egyik, régről ismerős székbe, és leültetett,
hogy legyen időm magamhoz térni.
 – Meg kellene nézned a telefonodat – mondta, miközben a
könyvespolcokat fürkészte. – Megszólalt, amikor… amikor elmentél
ujjazás közben.
Figyelmeztető pillantást vetettem rá. Halkabbra kellett vennie a
hangját, különben lebukunk.
– Csörgött a mobilom?
Megrázta a fejét.
– Csak rezgett.
Hála az égnek, hogy nem részegültem meg annyira Andrew-tól,
hogy ne hallottam volna meg a telefonom csörgését egy
könyvtárban! Elővettem, de nem volt se új üzenet, se nem fogadott
hívás.
– Biztos a tiéd volt. Az enyémen nincs semmi.
– Én az előbb néztem meg az enyémet…
– A francba, biztos a Goode-féle telefon volt!
Csak egy embernek volt meg ez a szám. Belekotortam a
táskámba, és elővettem. És valóban ez volt az: egy nem fogadott
hívás és egy e-mail.
– Mit akarhat? – kérdeztem, miközben Andrew a vállam fölött
átlesve nézte a kijelzőt.
– Szerintem nyisd meg azt az e-mailt.
Nagy levegőt vettem, megnyitottam, és olyan gyorsan
átfutottam, ahogy csak tudtam.
– „Örülök, hogy megismerhettem, bla-bla-bla, ebéd, bla-bla-bla…
tetszett a Verityvel kapcsolatos ötlete. Tehetek én is egy ajánlatot?
Szeretném, ha nekem dolgozna…” Hogy mi van?!
– Pszt! – csitított Andrew. – Könyvtárban vagyunk.
Felegyenesedett, én pedig szembefordultam vele. Megvonta a
vállát.
– Hát, legalább te tetszettél neki.
Kivette a kezemből a telefont, és teljes terjedelmében elolvasta az
üzenetet.
 – Minden lehetőséget át szeretne beszélni veled a hétfői
reggelinél.
– Ez kész katasztrófa! Csak annyira kellett volna megkedvelnie,
hogy eladja nekem a cégét, nem pedig hogy munkát ajánljon!
Válaszolni fogok rá.
Elhúzta előlem a telefont, mielőtt visszavehettem volna tőle.
– Nem, nem fogsz. Legalábbis nem most. Veszünk egy mély
levegőt, és kitaláljuk a következő lépésünket. Semmi hirtelen
reakció. Ez túl fontos ahhoz.
Igaza volt. Meg kellett őriznünk a hidegvérünket, és én még
mindig az orgazmus hatása alatt álltam. Andrew ellensúlyozta az
impulzív oldalamat, de higgyenek róla bármit is mások, neki is volt
egy vad oldala. Soha többé nem tudtam már ugyanolyan szemmel
nézni a New York-i Közkönyvtárra.
 H A R M I N C A D I K F E J EZ E T

Sofia

Még maga az ördög sem nyújtott félelmetesebb látványt, mint

anyám, amikor úgy vélte, hogy a lánya tiszteletlenül beszél vele.
– Két percünk van, hogy ezt befejezzük – ugráltam egyik
lábamról a másikra. – Anyám sosem bocsátja meg, ha elkésem.
Hallgathatom a hegyi beszédet a neveltetésemről, aztán majd elkezdi
kérdezgetni, hányszor jártam misén, mióta Londonba költöztem.
Aztán ez a hógolyó odáig fog hízni, hogy miként spórolhattam volna
meg a szállodára szánt pénzt, ha nála alszom, és mielőtt
észrevennéd, az egész este kárba is veszett.
– Jó, végeztünk – szólt Andrew. – Át akarod olvasni, mielőtt
elküldöm?
Megfogalmazta a választ Goode állásajánlatára.
– Úgy kell fogalmazni, mintha én írtam volna. Különben Goode
nem fogja bevenni.
Rám vigyorgott.
– Folyton ezt hajtogatod. Jobban magadévá tetted ezt a
megbízatást, mint gondoltam.
– Azért, mert fontos neked – csókoltam szájon. – És te is fontos
vagy nekem.
Átfutottam a válasz-e-mailt. Andrew okos volt, és tökéletesen
leutánozta a stílusomat. Ez a fajta fókuszáltsága annyira felizgatott,
hogy gondolatban kiszámoltam, hogy lenne-e időnk… nem,
egyáltalán nincs. Anyám kicsinálna.
Megragadta a csípőmet, és az ölébe húzott.
– Te is fontos vagy nekem.
 Rányomtam az e-mail küldés gombjára.
– Gondolod, hogy belemegy?
– Világosan és határozottan visszautasítottad, hogy bármilyen
munkát vállalj nála. De udvarias voltál, és jó okod volt rá: saját
vállalkozást akarsz építeni. Nem hiszem, hogy megpróbálna
meggyőzni az ellenkezőjéről. Már csak az a kérdés, hogy a Verity
eladó-e, vagy sem. Meglátjuk, hogy még mindig szeretne-e
találkozni veled hétfőn.
Odafordultam hozzá, és végigsimítottam az ujjammal az állát.
– Hogy tudsz ilyen higgadt maradni?
– Van más választásom?
– Szeretnéd megismerni anyukámat? – csúszott ki a számon még
azelőtt, hogy esélyem lett volna átgondolni, mit is mondok.
Andrew megvonta a vállát.
– Persze. Lesz cannoli az étlapon?
– Egy tökfilkó vagy! De imádni való tökfilkó.
– Útközben a kocsiban is dughatunk.
Ellöktem magam az öléből, és a kabátomért indultam.
– Visszavontam a meghívásodat. Kizárt, hogy együtt menjünk.
Még ha Andrew távol is tudná tartani tőlem a kezét – és erre
semmiféle garancia nem volt akkor is biztos voltam benne, hogy én
viszont nem tudnám az enyémet tőle.
– Sajnálom, de nem lehet visszavonni egy élő meghívást. Anyád
nem helyeselné.
Nem tévedett.
– Fél tízkor találkozom Tristannel egy italra a szálloda bárjában,
úgyhogy ha anyukád nem sértődik meg, hogy korábban el kell
indulnom, szívesen elmegyek hozzá.
Hogyan is gondolhattam ezt az egészet?
Amikor a limuzinunk elhajtott a szálloda elől a 145. utca irányába,
Andrew az ölébe húzta a kezemet, és összekulcsolta az enyémmel.
Nyugtató csendben utaztunk.
– Anyukád tudja, hogy tartod a kapcsolatot apukáddal? –
kérdezte egyszer csak a semmiből.
Megráztam a fejem.
– Kérlek, ne említsd neki! Teljesen összetörné. Nem értené meg,
hogy mi a célom vele. És ha rájönne, az egésznek vége szakadna.
Kizárt volt, hogy anyám pénzt fogadjon el Destől. Ebben a
helyzetben nem. Úgy kell majd tennem, mintha sikerült volna
félretennem ötvenezret, miközben Londonban dolgoztam. Ha
gondoskodom róla, hogy minden számla közvetlenül hozzám
érkezzen, talán megúszhatom a dolgot.
– Egy szót sem szólok róla.
– Ja, és csak hogy tudd, rengeteg pénzt fizetsz nekem, és az év
végén egy hatalmas bónusz is kinéz, ha maradok nálad decemberig.
– Tényleg? Mennyi?
– Nem hiszem, hogy megkérdezné. Én csak… Csak játsszuk el,
ha szóba kerül. Rendben?
Csend töltötte be az utasteret, de nem az a kényelmes
megnyugtató csend, mint azelőtt. Tele volt fel nem tett és
megválaszolatlan kérdésekkel.
– Nem szeretnéd elárulni, mi folyik itt? – kérdezte.
– Próbálok pénzt szerezni az apámtól. Ezért jöttem Londonba.
Hogy találkozzam vele, és meggyőzzem, hogy adja meg, amivel
tartozik nekem. Anyámnak térdprotézisre van szüksége, és a béna
kis alapbiztosítása ezt nem fedezi. Apám annyi éven át nem fizetett
gyerektartást, itt az ideje, hogy végre ő is kivegye a részét az
anyagiakból.
– Rendben – egyezett bele halkan Andrew.
– Ha ez most ítélkezés a hangodban, nem akarom hallani. Apám
lelépett még a születésem előtt, anyám pedig egyszerre három
munkát vállalt, hogy ételt tudjon tenni az asztalra. Apám tartozik
nekem. És nem cannolira kell a pénz. Hanem arra, hogy anyám
továbbra is két állásban dolgozhasson, hogy tető legyen a feje fölött.
– Nem ítélkezem feletted – válaszolta.
– Akkor jó – csattantam fel, majd kihúztam a kezemet az övéből.
– Mert nem is érdemlem meg.
– Mégis úgy hangzik, mintha egy kicsit elítélnéd magad.
– Katolikus vagyok. Nálunk így megy.
Talán egy gyónás segítene. Nem a pénz, hanem a bűntudat miatt,
amiért megpróbáltam kapcsolatot létesíteni apámmal csak azért,
hogy megadja nekem, amire vágyom. Minél jobban megismertem őt,
annál erősebbé vált ez a bűntudat.
– Bárcsak ne kellett volna megtennem! Bár fizetne a biztosító! És
akkor soha nem találkoztam volna vele, a feleségével és a tökéletes
családjával. Nem hallgattam volna meg a tökéletesen észszerű
magyarázatát a viselkedésére.
– Létezik észszerű indok erre a viselkedésre? Nekem úgy
hangzik, mintha a családjának több mint elegendő pénze lett volna
arra, hogy segítsen neked és édesanyádnak.
– Fiatal volt. És fiatalon mindenki követ el hibákat.
– Egyetértek. De ezen a ponton minden tőle telhetőt meg kellene
tennie, hogy jóvátegye őket.
– Pontosan. Ezért fogok tőle pénzt kérni. Nem ellopom tőle. Csak
azt fogom mondani, hogy elmaradtam a diákhitel törlesztésével.
Még ha kölcsön is adja, és végül vissza kell fizetnem neki, úgy is jó
lesz. Csak azt akarom, hogy anyukám fájdalom nélkül járhasson.
– Mondd el neki az igazságot. Adj neki egy esélyt, hogy helyesen
cselekedjen. Ha azt mondod, hogy teljesen észszerű magyarázata
van arra, amit tett, akkor segíteni akar majd.
Tudtam, hogy Andrew éles eszű és okos, de ebben az esetben
reménytelenül naivnak tűnt.
– És mi lesz, ha nemet mond?
 – Akkor kifizetem én – érkezett a válasz a legapróbb habozás
nélkül.
Nem nyílt alkalmam válaszolni, mert megálltunk anyám háza
előtt.
Beengedett minket a kaputelefonon, majd a bejárati ajtó előtt
találkoztunk, miközben a kontyával babrált, ahogy
– Sofia, stella mia!{12} – nyújtotta felém a kezét, és magához húzott.
Csak néhány hét telt el, de úgy éreztem, mintha évek óta nem
láttam volna.
– Hogy van a térded, Mamma?
Abbahagyta az ölelkezést, majd alaposan megsimogatott.
– Jól vagyok. Hagyjuk is most ezt! Biztosan te vagy Andrew –
tessékelt be anya a lakásba, miközben kezet nyújtott neki. – Örülök,
hogy eljöttél. Ha csak az előbb hívott volna Isabella, és úgy tudom
meg, hogy ki ez a férfi, akivel fel-alá járkálsz a városban, akkor most
komolyan el kellene beszélgetnünk a család fontosságáról, tesoro.{13}
– De finom illat van, Mamma! – kiáltottam fel, nem is törődve a
megjegyzésével, és hálát adtam a jóistennek, amiért annyi
bölcsességet adott, hogy elhívjam Andrew-t a ma esti találkozóra.
– Szóval együtt dolgoztok Sofiával? – kérdezte, miközben elvette
Andrew kabátját, és felakasztotta a fogasra.
Mielőtt a konyhába értünk volna, megszólalt a csengő.
– Küldemény Andrew Blake-nek – hallatszott a kaputelefonból.
Anya egy pillantást vetett Andrew-ra, majd beengedte a futárt.
– Elnézést kérek – mondta Andrew, és ügyet sem vetett a
tekintetemre.
Mégis mit csinált? Futárral küldetett át valami dokumentumot,
vagy ilyesmit? Semmi munkával kapcsolatos dolgot nem említett az
ideúton. Andrew épp akkor nyitotta ki az ajtót, amikor felért a futár.
– Elnézést, hogy ezt közvetlenül ide kellett küldetnem –
szabadkozott Andrew, majd egy hatalmas liliom- és rózsacsokrot
nyújtott át anyámnak.
 – És hoztam egy különleges bort – folytatta, és kissé megemelte a
karjában szorongatott dobozt. – Természetesen olasz.
– Ez nagyon nagylelkű tőled, Andrew. Remélem, szereted a
húsgombócot – felelte anyám csillogó szemmel.
– Anya! – szóltam rá tisztán hallható döbbenettel. –
Húsgombócot főztél nekem szombaton?
Fogta a virágokat, és beviharzott mellettem a konyhába, mintha
ezúttal meg sem hallott volna.
– Mikor jártál utoljára misén?
Andrew felé fordultam.
– Én megmondtam! – artikuláltam felé némán.
 H A R M I N C EGY E D I K F E J EZ E T

Andrew

Tristan a laptopja fölött görnyedt, amikor megpillantottam a szálloda

bárjában ülve.
– Nem kedveled az amerikai nőket? – kérdeztem, miközben
helyet foglaltam.
Egy pincér követett, és egy pohár Barolót tett az asztalra. A
vörösbor iránti érdeklődésem azóta fejlődött ki, mióta együtt voltam
Sofiával. Lágy, testes és kifinomult – egy korty ebből majdnem olyan
jó érzés volt, mint megcsókolni őt.
Tristan lecsukta a laptopját, és felnézett.
– Úgy tűnik, nem annyira, mint te. Miért kérdezed?
– Akárhányszor látlak egy londoni bárban vagy étteremben,
mindig épp csevegsz valakivel, megadod neki a számodat, vagy
flörtölsz.
Tristan vállat vont.
– Sok dolgom van. Amikor ennyire elfoglalt vagyok Londonban,
nem szoktál látni.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
– A flörtölés csak egy módja annak, hogy kieresszem a gőzt.
Figyelemelterelés, ez minden. A legtöbbször sosem lép túl ezen a
ponton.
– Azért, mert borzalmasan gyengén csinálod.
Tristan felnevetett.
– Jól van, szupersztár. Ha te mondod.
Tristan egyik legjobb tulajdonsága az volt, hogy olyan vastag bőr
volt a képén, akár egy rinocérosznak. Semmi sem tudott ártani neki –
még a legközelebbi barátai sem, akik rendszeresen próbálták égetni.
Volt benne valami belülről fakadó magabiztosság, és nem sokat
törődött azzal, hogy mit gondolnak róla mások.
– Van valami hír a Verityről? – kérdezte.
Önkéntelenül is összerezzentem.
– Nem igazán. Került egy kisebb porszem a gépezetbe, de biztos
vagyok benne, hogy találunk rá megoldást.
Hétfő délutánra így vagy úgy, de ki fog derülni.
– Ha hajlandó eladni, akkor a lehető leggyorsabban akarok lépni.
– És aztán mi lesz? – vágta rá Tristan villámgyorsan.
– Aztán az enyém lesz a Verity Részvénytársaság, és
megvédhetem a nagymamám örökségét.
Ezt már biztos ezerszer hallotta. De miért kérdezte?
– De hogyan? Soha nem vezettél még céget hosszú távon,
Andrew. És amikor beszállsz egy vállalkozásba, akkor sem azért
teszed, hogy átalakítsd a teljes üzleti modellt. Persze lehet, hogy új
értékesítési csatornákat építesz ki, és részlegeket szüntetsz meg,
vagy épp stratégiát váltasz, de a Verityt pletykalapból
visszaváltoztatni egy nagyra becsült oknyomozó kiadvánnyá,
komoly kihívás lesz. Még neked is.
Tristan nem volt hülye, ezért sem értettem, miért becsül alá
engem.
– Elég jó vagyok abban, amit csinálok. Ne aggódj miattam.
Volt egy kis kétség bennem a Verity nyereségességével
kapcsolatban, de ezt nem akartam beismerni Tristannek. Főleg úgy
nem, hogy még magamnak sem engedtem meg, hogy túl sokáig
gondolkodjam rajta. Általában az volt a célom, hogy közép- és
hosszú távon nyereségessé és fenntarthatóvá tegyek egy céget. Nem
volt megszokott, hogy a veszteségesből az igazán veszteséges felé
vegyem az irányt.
– Gondolkodtál már azon, hogy szeretnél-e hosszú távon
vállalkozást vezetni?
 Mit művel Tristan ma este? Dartsnyilakkal dobál, majd amikor
eltalál, megforgatja őket bennem, hátha artériát ér?
– Nem hiszem, hogy ezt fogom tenni. Szükségem lesz egy
cégvezetőre.
Tudtam, hogy nem tudnám elvezetni a Verityt – nem az én
asztalom volt. Számomra egy csődbe ment vállalkozásba belépni
olyan volt, mint bemenni egy állatkertbe zárás után, amikor már az
összes gondozó hazament, és otthagyta az állatokat nyitott
ketrecekkel. Az én feladatom az volt, hogy visszatereljem az
állatokat a ketrecükbe, és rájuk zárjam az ajtót. Aztán fel kellett
takarítanom az általuk hagyott rendetlenséget, mielőtt a hely újra
megnyitja a kapuit. Amint megérkezett az első látogató, számomra
véget ért a játék. Az állatkert napi szintű vezetése nem az volt, amit
csinálni szerettem volna.
– Tehát, ha rövid távon akarod csinálni, tudod, hogyan fogsz
eljutni A-ból B-be, azaz hogyan fogsz eljutni a pletykától a politikáig,
vagy bármi is lesz a végcél? Leállítod a jelenlegi működést,
mindenkit kirúgsz, és mindent elölről kezdesz? Vagy a jelenlegi
tevékenységet egy másik márkanév alatt, kizárólag online üzletággá
alakítod, és aztán lassan visszaépíted a Verityt? Tényleg érdekel, mi a
terved.
Gondolkodtam Tristan kérdésén, de valójában nem erre
koncentráltam. Minden energiámat arra összpontosítottam, hogy
rávegyem Goode-ot, egyezzen bele az eladásba. Ha ezt nem teszi
meg, akkor semmi értelme nem volt egy olyan briliáns tervnek, amit
nem tudok megvalósítani.
– Dolgozom rajta.
– Sofia a gond?
Összeráncoltam a homlokomat, és kortyoltam egyet a boromból,
hogy oldjak összeszorított állkapcsom feszülésén. Tristan a barátom
volt. Emlékeztetnem kellett rá magam, hogy nem provokálni akar.
– Sofia nem egy probléma.
 – Nyilvánvalóan kedveled őt.
– És ez miért baj?
– Amíg nem rontja az ítélőképességedet, addig nem az.
Most már tényleg kezdett felbosszantani. Letettem a poharat az
asztalra.
– A nők nem zavarják össze az ítélőképességemet.
Tristan bólintott.
– Akkor rendben.
Nem akarná részletesebben kifejteni?
– Miért gondolod ezt?
– Mert nem vall rád, hogy megpróbálsz valakit becsapni, hogy
üzletet kössön veled.
– De az rám vall, hogy mindent megteszek, amit csak tudok,
hogy megszerezzem, amit akarok.
– Soha nem tűntél olyan embernek, aki kompromisszumot kötne
saját magával, hogy megkapja, amit akar. Szóval valami
megváltozott.
– Semmi sem változott. Semmi sem olyan fontos számomra, mint
a Verity megszerzése.
– Hogy elvedd Goode-tól, vagy hogy sikerre vidd? Nem akarok
bunkó lenni, csak szerintem nem önmagadhoz méltóan viselkedsz.
Sofia nagyszerű nőnek tűnik, és talán tényleg nem is ő a probléma.
De valami nem stimmel.
Tristan az egyik legjobb barátom. Az volt a dolga, hogy
megkérdőjelezzen és számonkérjen, ha szerinte valami nem stimmel.
Meg kellett hallgatnom. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy szinte
csak arra koncentráltam, hogy megkaparintsam a Verityt, és abban is
igaza volt, hogy még nem dolgoztam ki részletesen, mit akarok vele
kezdeni, ha egyszer hozzám kerül. De azt tudtam, mi a végcél. Csak
még nem volt meg az útiterv, hogy eljussak oda. Több időt kellett
volna szánnom a tervezésre, de a felkészületlenségemnek semmi
köze nem volt Sofiához. Ha ő nem lenne, most én sem tartanék itt,
kartávolságnyira a Veritytől.
– Rendben van – feleltem. – Értettem, amit mondtál, és
átgondolom a dolgot.
– Erre iszunk.
Felemelte a ki tudja, mivel töltött poharát. Kurvára élénkzöld
volt, benne sárga napernyővel.
– Te mégis mi a faszt iszol?
– Mindig kipróbálom az újdonságokat. Nem akarok olyan lenni,
mint te: öreg és dohos.
– Baszódj meg!
Tristan úgy vigyorgott, mintha épp most vallottam volna be neki,
hogy szeretem.
 H A R M I N C K E T T E D I K F E J EZ E T

Sofia

Andrew szinte már elbűvölően viselkedett anyámmal. Legalábbis

önmagához képest. Nem szorította össze a fogát, többet beszélt, mint
általában szokott, és néhányszor még azon is rajtakaptam, hogy
mosolyog, amikor kettőnkre néz. Eközben anyám elmesélt mindent,
ami Manhattan szigetének minden egyes olasz-amerikai lakosával
történt, mióta Londonba költöztem. Andrew segített leszedni az
asztalt, és felajánlotta, hogy elmosogat. Erre addig nem kerülhetett
sor, amíg anyámnak vert a szíve – nem azért, mert Andrew férfi,
hanem mert a vendége volt.
Most, hogy Andrew elment, anyám elcsendesedett.
– Mi a baj, Mamma? – kérdeztem tőle, miközben az utolsó tiszta
tányért is bepakoltam a szekrénybe. – Fáradt vagy? Szeretnéd, hogy
menjek?
Megragadta a kezemet az ütött-kopott konyhaszéken ülve, és
lehúzott maga mellé.
– Komolyan gondolod ezzel a férfival? Idősebb nálad.
Megráztam a fejem.
– Nem olyan sokkal. Csak pár évvel.
Megsimogattam a térdét, aztán megpróbáltam elvenni a
kezemet, de ő az ölébe húzta.
– Mi a baj? Nem kedveled?
– Ha nem is sokkal idősebb, de sokkal jobb egzisztenciális
helyzetben van. Van pénze, és saját cége is, és… Nem akarom, hogy
kihasználjon.
– Nem használ ki – feleltem.
 Ezt látta volna a ma esti viselkedésünkből? Mit mondtunk vagy
tettünk, amitől ilyen érzés támadt benne?
– Jó ember.
– Bambina{14}, gazdag, jóképű és idősebb nálad. Ismerem ezeket a
férfiakat – nézett a szemembe, és mindketten tudtuk, hogy az
apámról beszél. – Ezek a férfiak semmit sem látnak benned. A
játékszerüknek tekintenek. Most úgy táncolsz, ahogy ők fütyülnek,
de aztán mi lesz?
Meg akartam szólalni, de felemelt kézzel csendre intett. Még
nem fejezte be.
– Tudom, hogy azt fogod mondani, tévedek, és hogy Andrew
más és olyan csodálatos, de ezek a férfiak hozzászoktak ahhoz, hogy
megkapják, amit akarnak. Bármi áron. Most téged akar. De mi lesz,
ha többé már nem?
Ha Natalie-val beszélgetett volna valamelyik béna hapsijárói,
most hevesen bólogatnék. Mamma mindig olyan értelmeseket
mondott. Bölcs volt, és olyan dolgokat is megértett, amiket mi nem.
De Andrew-val kapcsolatban tévedett, ugye?
A zsigereimben zavarodottság kezdett el örvényleni. Jobban
szerettem anyámat, mint bárki mást ezen a világon. Bíztam benne, és
teljesen biztos voltam abban, hogy csak az én érdekeimet tartja szem
előtt. Bár Andrew néha mogorván és durván tudott viselkedni az
irodában, azért jó ember volt,
Sofia nem tett semmi olyat, ami miatt mást gondolhattam volna
róla. De nem ismertem őt olyan régóta.
Anyám egész életemben óva intett az apámhoz hasonló
férfiaktól. Megtanított a függetlenség fontosságára és arra, hogy a
saját pénzemből, a saját feltételeim szerint kell élnem az életemet,
azaz a jövőmet megteremtenem. Ezek mind jó leckék voltak. De
azért tanította ezeket, mert apám hazudott neki, és megszegte az
ígéretét, és anyám nem akarta, hogy én is ugyanígy járjak a
férfiakkal. Andrew nem az apám volt. Még abban sem voltam biztos,
hogy Des akkora szörnyeteg, mint amilyennek anyám leírta.
– Gondolkodtál már azon, mi lehet az apámmal? – kérdeztem.
Anyám fintorgott, majd végigpásztázta a lakását.
– Nem én. Van elég gondom így is.
Igaza volt. Biztos voltam benne, hogy szörnyen fog fájni a térde,
miután vacsorát készített nekünk.
– Emlékszel, hogy azt mondtad, felajánlotta neked azt a pénzt,
amikor visszatért Angliába?
Úgy tett, mintha nem hallotta volna, és felállt.
– Gondoltál már arra, hogy el kellett volna fogadnod?
Felhorkant.
– Csak hogy enyhítse a bűntudatát, ennyiről szólt az egész. Mi ez
a sok kérdés? A jövődre kell gondolnod, nem a múltadra.
Megvontam a vállam.
– Te hasonlítottad össze Andrew-t és… őt.
Mindig is olyan hozzáértő voltam, ha a férfiakkal való
kapcsolatokról volt szó. Soha nem adtam többet, mint amennyit
kaptam, soha nem kötöttem kompromisszumot a terveim vagy az
álmaim kárára. De Andrew-val kicsit másképp éreztem a dolgokat.
Vajon tartanom kellett volna ettől az érzéstől?
– Miért nem találsz magadnak egy rendes olasz fiút? Valaki
olyat, mint Lorenzo…
– Azt akarod, hogy meleg pasikkal randizzak?
– Nem azt mondom, hogy Lorenzóval. Hanem hogy valaki
olyannal, mint ő. Valakivel, akinek állandó munkája és jó családja
van. Valaki… buono come il pane.{15} Valaki, aki gondoskodik rólad.
– Tudok magamra vigyázni. Erre te tanítottál. Nem
támaszkodom Andrew-ra.
Ez nem volt teljesen igaz. Ő volt a főnököm. Egyelőre. És nem is
volt olyan a helyzet, mintha eljegyeztük volna egymást, vagy akár
csak gondolkodtunk volna rajta. Az érzéseim iránta váratlanul
alakultak, és erősebbek voltak, mint amire emlékeztem, hogy bárki
más iránt éreztem volna. De még csak az elején jártunk mindannak,
ami kialakult köztünk.
– Csak légy óvatos. Tanulj a hibáimból. Ne égesd meg magad.
Andrew lehet, hogy gazdag, befolyásos és nagyon vonzó volt. De
nem az apám. Mi pedig nem gyerekek. Nem tett olyan ígéretet, amit
meg lehetett volna szegni.
– Nem fogom megégetni magam.
Megrázta a fejét.
– Olyan biztos vagy mindenben, tesoro. Ismerem ezt a tekintetet.
Az enyém is ilyen volt egykor.
Bármennyire is akartam, nem tudtam elhessegetni a gondolatot,
amit belém ültetett. Azt hitte, hogy én is ugyanarra a sorsra jutok, és
belezúgok egy gazdag, jóképű angol férfiba. Nem hibáztathattam
érte. Naiv lettem volna, amikor azt hittem, hogy Andrew más? Hogy
különleges? Hogy méltó a bizalmamra?
Nem akartam elhinni, de ez nem jelentette azt, hogy ne lehetne
igaz.
 H A R M I N C H A R M A D I K F E J EZ E T

Andrew

Az a pöcs Tristan! Eddig senki miatt nem kezdtem el kételkedni

magamban. De most képtelen voltam megállni, hogyne járkáljak fel-
alá az elnöki lakosztályban, és ne játsszam le újra és újra a
beszélgetésünket fejben.
Nem férhetett hozzá kétség, hogy most szívesebben ültem volna
Goode-dal szemben és írtam volna neki egy szép kövér csekket,
aztán megmondtam volna neki, hogy húzzon a picsába, miután
átadja az üzletrészét a Verityben.
Nem kényszeríthettem rá szemtől szemben, hogy eladja nekem,
de vajon „át akartam-e verni”, ahogy Tristan fogalmazott?
A Verity azért jött létre, hogy leleplezze a hazugságokat, a
korrupciót és az igazságtalanságot. Mit szólna a nagymamám, ha
hazugsággal szerezném vissza a cégét?
Visszazuhantam a kanapéra. Tudtam a választ. Azt mondaná,
hogy nem éri meg. Ha még élne, azt mondaná, hogy engedjem el, és
lépjek tovább. Hogy az öröksége nem a magazinban lakozik, hanem
azokban az emberekben, akiknek hatással volt az életére.
Ugyanezt mondta, amikor anyám először fordult hozzá a lap
eladásának ötletével.
A döntési évekkel ezelőtt hozták meg a családom azon nőtagjai,
akiknek sokkal erősebb volt a kapcsolódásuk a Verity
Részvénytársasághoz, mint nekem valaha is lesz. Soha nem kellett
volna New Yorkba jönnöm. Szem elől vesztettem a végső célt, az
örökség helyreállítását.
 A torkomban dobogó szívem visszaszállt a helyére, a nyakamban
és a vállamban érzett feszültség pedig elillant. Ez volt a helyes
döntés, éreztem a testemben és a lelkemben. Még a DNS-emben is
éreztem, az isten szerelmére!
Sofia nagyon mérges lesz. Reméltem, megérti, ha elmagyarázom
neki.
A telefonom rezgett, üzenetet kaptam Sofiától – egy
képernyőfotót Goode válaszáról, amelyben elfogadta a Sofiának tett
ajánlat visszautasítását, illetve továbbra is szeretne vele hétfőn
találkozni. A francba! Könnyebb lett volna, ha felhív, hogy elmondja.
Megírtam neki, hogy beszélnünk kell.
Amikor kinyitottam a lakosztály ajtaját, nem nézett a szemembe,
én pedig ebből láttam, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt? – kérdeztem.
Megvonta a vállát.
– Miről szeretnél beszélni?
A hangulata úgy elromlott, akár az egy hónapos tej. Kellemes
estét töltöttünk az anyjánál. Az étel, a bor és a beszélgetés is remek
volt. De valami nyilvánvalóan megváltozott benne.
– Kérsz egy italt?
– Nem. Ehhez tiszta fejre van szükségem.
– Mihez?
Úgy feszült meg a nyakam, mint egy felállított árboc.
– Amit mondani akarsz, bármi is legyen az.
Kifújtam a levegőt, és leültem a kanapéra. Ahelyett, hogy mellém
ült volna, leült a zongora előtti zsámolyra.
– Szeretném lemondani a hétfői találkozót.
Pislogott egyet, majd még egyet, mintha próbálná feldolgozni a
szavaimat.
– Egy csapásra meggondoltad magad?
– Ma beszélgettem Tristannel, és… nem tetszik, amit csinálok.
Nem akarom visszaszerezni a Verityt, ha ehhez hazudnom és
csalnom kell.
Felkapta a fejét, és felpattant.
– Tristan miatt gondoltad meg magad? Mi történt?
– Régóta ismerjük egymást. Az a dolgunk, hogy kordában
tartsuk egymást, és megbízzunk a másikban, hogy szóljon, ha
hibázunk.
– És Tristan szerint hibát követnél el?
Végigsimítottam a mellettem lévő kanapét, és kértem, hogy üljön
le.
– Rámutatott, hogy képmutató dolog lenne úgy megpróbálni
visszaalakítani a Verity Részvénytársaságot, az igazság bástyáját,
hogy közben hazudnom kell ahhoz, hogy előtte a tulajdonomba
kerüljön.
– Értem – mondta Soha, majd leült a kanapéra.
– Nem vagyok hajlandó feláldozni a jellememet csak azért, mert
Goode egy seggfej.
Apró mosolyra görbült a szája sarka.
– Mindig pontosan tudod, mit kell mondani.
Nem voltam benne biztos, hogy ez igaz, de túlságosan is örültem
a pozitív hangulatváltozásának.
– Csak az igazat mondom.
Bólintott.
– Tudom. És ezt nagyra értékelem.
Átkarolta a derekamat. Felemeltem a karomat, erre hozzám bújt.
– Szeretném, ha őszinte lennél velem. Mindig. Tudod… amíg…
– Ígérem.
Néhány percig csendben ültünk, átöleltük egymást, és csak
néztük a Central Parkot az ablakból.
– Talán el kellene menned a hétfői reggelire – javasolta.
Tudtam, hogy a Verity megszerzése most már reménytelen. Nem
volt értelme megülni egy döglött lovat.
 – Semmi baj. Tovább kell lépnem, és másképp kell tisztelegnem a
nagymamám öröksége előtt.
– Nem lenne érdemes még egy utolsó próbát tenni?
– Már évek óta ebben a mókuskerékben taposok Goode-dal. Meg
kell állnom, leporolni magam, és kitörni a ketrecből. Végeztem.
Megbékéltem vele.
Sofia a mellkasomon kopogtatott az ujjaival.
– Csak menj el hétfőn a reggelire…
– Komolyan mondtam, minden rendben. Túl vagyok rajta.
Kivonta magát a karomból, és egy „na, ne szórakozz velem"
pillantást vetett rám.
– Hallgass meg! Emlékszel, mit mondtam az egójáról? Ez egy
olyan információ, amivel korábban nem rendelkeztél. Előnyt
kovácsolhatsz belőle. Menj csak el hétfőn, és vallj színt előtte. Mondd
el neki, hogy neked dolgozom, és hogy mit terveztünk. Aztán azt is,
hogy mennyit jelent számodra a nagymamád öröksége.
– Tudja, Sofia. Le se szarja.
– Nem vagyok benne biztos. Ahogy mondtam, az egója hajtja ezt
az embert. Csak nem akarja, hogy arcvesztéssel jöjjön ki a dologból.
Ha odamész hozzá, és felajánlod neki, hogy megtartod
partnerként…
– Már mondtam, hogy ezerszer felajánlottam neki, hogy társulok,
és hogy vezetem a céget, hogy nyereségesre fordítsam.
– Az istenit, Andrew, ne szakíts félbe! Azt mondom, hogy ne
csak a céget irányítsd. Ajánld fel, hogy átvállalod az összes
kockázatot azzal, hogy felvásárolod a részvények többségét, de
megtartod őt kisebbségi részvényesként. Te teszed bele az összes
pénzt, te végzed el az összes munkát az átszervezéssel – mindezt az
ő kisebbségi tulajdonlása mellett, nulla kockázatot vállalva. Ha nem
sikerül nyereségessé tenni a céget, a megállapodás szerint ki kell
vásárolnod őt. Így a nyilvánosság előtt úgy tűnik majd, mintha
miattad süllyedt volna el a hajó. Ha viszont sikerrel jársz,
nyilvánosan is learathatja a babérokat, mivel továbbra is részvényes
marad.
Megértettem, amit mondott. A javasolt ajánlat olyan helyzetbe
hozta Goode-ot, ahol nem lett volna vesztenivalója, és az első sorból
nézhette volna végig a megaláztatásomat, ha elbukom. Ezt nehéz lett
volna kihagynia.
– Lehet, hogy most rátapintottál a lényegre. Csak azt nem tudom,
képes lesz-e túllépni rajta, hogy becsaptam, mert téged küldtelek el
magam helyett.
– Talán nem, de nincs vesztenivalód, ha őszinte leszel. Már úgyis
New Yorkban vagyunk.
Igaza volt: ha nem próbálom meg, örökké azon fogok őrlődni,
hogy nem mozgattam meg minden követ.
– Megpróbálom, de tudod, Tristan ma este egy másik nagy
igazságot is felfedett előttem, ami gondolkodóba ejtett.
Elmagyaráztam neki, hogy Tristan rávilágított, nem vagyok
felkészülve arra az eshetőségre, ha Goode beleegyezik az eladásba.
– Arra gondoltam, hogy összeállítanál-e egy induló üzleti tervet
arra a valószínűtlen esetre, ha Goode belemegy az üzletbe.
Széles vigyorral, szinte túljátszottan megrázta a fejét.
– Hát mihez kezdek így veled? Észhez tértél, és rájöttél, hogy
nemcsak fantasztikus asszisztens vagyok, de rengeteg olyan
képességem is van, amiről eddig nem is tudtál?
Beleültettem az ölembe.
– Szeretném megtapasztalni az összes képességedet.
– Nem vagyok benne biztos, hogy készen állsz rá – felelte. –De
tégy egy próbát.
 H A R M I N C N EGY E D I K F E J EZ E T

Andrew

Annak ellenére, hogy milyen egy átlagos áprilisi nap New Yorkban,
a nap melege visszaverődött az épületek homlokzatáról, és olyan
érzést keltett, mintha augusztusban jártunk volna. Megcsörrent a
telefonom, és felvettem.
– Andrew Blake.
– Andrew, tudod, hogy én hívlak, csak mondd, hogy „szia,
Sofia". Egyébként mi a fene történt Goode-dal, és miért nem hívtál
már?
Felnevettem.
– Épp most jöttem ki a helyről.
– Tudom, látlak.
Ránéztem a rám váró limuzinra, és hunyorogva próbáltam
belesni a belsejébe. Az ablaküveg leereszkedett, és felfedte Sofia
arcát.
– Szállj be! – mondta vigyorogva. – Mindent hallani akarok.
Teljesen őszinte voltam Goode-hoz. Mindent elmondtam neki,
még azt is, hogy Sofia az asszisztensem. Csendben ült, amikor
kifejtettem, hogy utálom azért, amit a magazinnal tett, és még jobban
utálom, amiért nem adja el nekem, bár mindketten tudjuk, hogy nem
termel hasznot. Egészen addig védekezett, amíg szóba nem hoztam
a társtulajdonosi terveket.
– Benne van – hirdettem ki, amikor elindult az autó. –Kisebbségi
tulajdonos lesz. Mivel nem tőzsdén jegyzett cég, ezért ha szeretné,
bárki előtt úgy tehet, mintha még mindig az övék lennének a
részvények. Ha jól megy, ő aratja le a babérokat, de ha rosszul, rám
foghatja. Ahogy te is javasoltad.
Sofia elmosolyodott.
– A nemjóját, hát bejött!
– Úgy tűnik, az őszinteség a legkifizetődőbb politika.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy hétfőn az operatív tervezéssel
leszek elfoglalva. Lehet, hogy új asszisztenst kell szerezned.
Felnyögtem, és kellemetlen gombóc nőtt a torkomban.
– Szó sem lehet róla. Nem kedvelem az új embereket, akik
magukra veszik, ha nem szólok hozzájuk.
– Majd kitalálunk valamit. New York, te mindig olyan kegyes
vagy hozzám!
Keresztet vetett, majd felnézett a limuzin plafonjára. Biztos
voltam benne, hogy nem fogja ott fent megtalálni, bármit is keres.
– Mi a következő állomás? – kérdeztem.
– A JFK reptér{16} – felelte. – Minden cuccunk a csomagtartóban
van.
– Vissza Londonba egy jó kis kettyintéssel a repülő vécéjében?
Köhögtem, és próbáltam eloszlatni a nyugtalanság gombócát,
amit nem tudtam egészben lenyelni.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy az elmúlt néhány, New
Yorkban töltött nap megváltoztatta a Sofia és köztem lévő dolgokat,
és nem álltam készen arra, hogy lemondjak minderről. Nem voltam
benne biztos, hogy valaha is eljön ez a pillanat. Egyszerűen nem
tudtam eloszlatni a fejemben gyülekező viharfelhőket. Jártam már
ebben a cipőben korábban is, volt már viszonyom közvetlen
munkatárssal. Akkor sem működött, és most sem fog. Einstein nem
tévedett, araikor azt mondta, hogy az őrület definíciója az, amikor
megismételjük a történelmet, és más eredményt várunk. De lehet,
hogy túl messzire mentem ahhoz, hogy eltávolodjak Sofiától.
 H A R M I N CÖTÖ D I K F E J EZ E T

Sofia

Két nappal azután, hogy visszatértünk New Yorkból, bementem a

Blake Enterprises irodájába, ahol mindent ugyanúgy találtam, mint
amikor elutaztam, de valahogy mégis minden más volt. Az ajkamat
harapdálva vettem le a kabátomat, majd felakasztottam a fogasra, és
helyet foglaltam az asztalomnál.
Amikor azt hitte, hogy nem figyelek, néhányszor azon kaptam
Andrew-t a Londonba tartó járaton, hogy engem néz.
Olyan volt, mintha nem lett volna jobb dolga. Ez messze
túlmutatott az odaúton, amikor még a létezésemről is alig vett
tudomást. A keze a repülőút során többször is az enyémbe fonódott,
és amikor elaludt, kifésültem a kezemmel a haját a szeméből.
Gondoskodott róla, hogy eleget igyák, én pedig megosztottam vele a
plusz takarómat.
Alig egy hetet töltöttünk New Yorkban, de valami máris
megváltozott közöttünk. Már nem volt annyira befeszülve, én pedig
közel engedtem magamhoz. Egy pár lettünk.
A reptérről egyenesen a lakásomra mentünk, aztán aludtunk,
ettünk és keféltünk egész kedden. Ma reggel, amikor megszólalt az
ébresztő, már nem volt otthon. Próbáltam lerázni magamról a
hátamon végigfutó hideget. Nem azt vártam, hogy kéz a kézben
sétáljunk be az irodába, de arra sem számítottam, hogy Houdinit fog
játszani.
Annyi minden maradt még átbeszéletlen kettőnk között!
Belemerültem a munkába, miközben Andrew irodájának ajtaja
végig szigorúan zárva maradt. Bár késztetést éreztem, hogy
bedugjam a fejem az ajtón, és megkínáljam egy kávéval, ellenálltam
a kísértésnek. Ez volt a koncentrációra szánt időszaka. Ezt
tiszteletben kellett tartanom.
Pontban délben Douglas jött be a külső irodából.
– Nagyszerű híreim vannak Goode-dal kapcsolatban –jelentette
be. – Ez most más lesz Andrew-nak. Tudja, egy vállalat hosszú távú
vezetése.
Bólintottam.
– Teljesen más. De jó.
– Sok munka lesz még vele. Nem fogunk tudni mindent egy
csapásra megoldani. Az első napirendi pont a toborzás.
Douglas bekopogott Andrew ajtaján, mielőtt megkérdezhettem
volna, mire gondol. Andrew fogja vezetni a Verityt, én leszek az
asszisztense, Bob pedig a pénzügyekért felelős személy. Az irodában
a többiek ugyanazt fogják csinálni, mint eddig. De akkor kit fogunk
felvenni?
Douglas nem sok időt töltött Andrew irodájában, miután egy
halom papírral a kezében zsonglőrködve kiviharzott az ajtón.
Mindig olyan nyugodtan ment be, aztán úgy jött ki, mintha egy
tigrissel birkózott volna.
– Sofia! – harsogta Andrew a csukott ajtón keresztül.
Ösztönösen felpattantam, felkaptam egy füzetet, és bementem.
Andrew fel sem nézett, amikor beléptem.
– Ülj le!
Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy ha így akar
beszélni valakivel, akkor menjen, és szerezzen egy kutyát, de
ehelyett vettem egy mély lélegzetet, és emlékeztettem magam, hogy
nem újdonság részéről ez a hangnem. Nem várhattam el tőle, hogy
személyiségátültetésen essen át csak azért, mert mi ketten… bármi is
volt közöttünk.
Még ha lenne is lehetőségem megváltoztatni Andrew
munkahelyi viselkedését… megtenném? Abba az emberbe szerettem
bele, aki az irodán kívül volt, de nem tudtam nem vonzódni ahhoz a
férfihoz, aki idebent volt. Erőteljes fókuszáltsága és sallangoktól
mentes hozzáállása pokolian szexi volt. Nem volt kegyetlen – soha
nem is lett volna rá képes –, és megfogadtam, hogy nem veszem
magamra a nyers viselkedését csak azért, mert az irodán kívül
megváltoztak köztünk a dolgok.
– Van egy kérdésem a számodra – kezdte.
Bennem volt, hogy zavarba jövök az agyam azon része miatt,
amelyik azt harsogta, hogy „IGEN, HOZZÁD MEGYEK!”.
Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam magam a nem odaillő,
helytelen gondolatoktól, és a lelki szemeim előtt becsaptam az ajtót
minden olyan romantikus vígjáték orra előtt, amit valaha is láttunk
Natalie-val.
– A Verity? – folytatta, és végre felemelte a fejét, hogy egyenesen
a szemembe nézzen.
– A Verity – ismételtem meg. – Dolgozom a terven.
Kulcsfontosságú lesz az átmenet onnan, ahol most vannak, és ahová
el szeretnénk juttatni őket.
Andrew nagy levegőt vett, és bólintott.
– Egyetértek. És elengedhetetlen, hogy megtaláljuk a megfelelő
személyt, aki végigvezeti őket ezen az úton. Fel kell vennem egy
vezérigazgatót.
Tehát erről beszélt Douglas.
– Nem akarod te magad csinálni?
Andrew azért ragaszkodott annyira ehhez az üzlethez, mert
személyes kötődése volt hozzá. Nem akarta ő vezetni a céget?
– Nem. Goode kikötötte, hogy én nem vezethetem az
átszervezést. És ennek van is értelme. Ez a cég túlságosan is
személyes ügy a számomra. Különben is, nem vagyok benne biztos,
hogy szükségem van arra, hogy nagyon belemerüljek az ottani
dolgokba.
– Megkeressek néhány fejvadászt?
 – Az attól függ – felelte. – Az első jelöltem a vezérigazgatói
posztra te vagy.
Kissé oldalra biccentettem a fejemet, és azon tűnődtem, vajon
rosszul hallottam-e. Mit is mondott az előbb?
– Én?
– Igen. Nagyon okos és ügyes vagy, ismered az iparágat, és
Goode is egyetért velem. Mindketten azt szeretnénk, hogy te vezesd
a céget.
– Még annak ellenére is, hogy tudja, hazudtam neki?
– Igen. Tudja, hogy nekem dolgozol. Azt is elmondtam neki,
hogy az előfizetéses modellel kapcsolatos elképzeléseid nem tőlem
származnak. Ráadásul látta az önéletrajzodat.
– Akkor azt is tudja, hogy nincs cégvezetői tapasztalatom.
Nem akartam lebeszélni magam az állásról, de nem kívántam
elsüllyeszteni a hajót sem, mielőtt tengerre bocsátották volna.
– Majd én segítek neked. MBA diplomád{17} van, tehát az elméleti
részét ismered, és mindenkinek van egy első alkalom, amikor
vállalkozást vezet.
– Gondolod, hogy meg tudnám csinálni?
Normális esetben nem ezt a kérdést tenném fel valakinek, aki
épp munkát ajánl nekem, de épp fölém tornyosult az
önbizalomhiány hatalmas hulláma.
– Csak az asszisztensed vagyok.
– Mindketten tudjuk, hogy túlképzett vagy ahhoz, hogy az
asszisztensem legyél, és nem kértelek volna fel, ha nem tartanálak
alkalmasnak. Goode-nak tetszik, hogy ilyen eltökélt vagy. Én pedig
tudom, milyen tehetséges vagy. Ne feledd, az én munkám az, hogy
behatoljak szervezetekbe, előretoljam a tehetségeket, és
megszabaduljak mindentől, ami megakadályozza a vállalat
felvirágzását. Tudom, mire vagy képes, és erre több mint alkalmas
vagy. Ismerlek – nézett halálosan komolyan a szemembe. – Bízom
benned.
 Ez volt az az áttörés, amire annyira vártam. Igazából ez az az
áttörés volt, amiről azt hittem, hogy még öt év múlva is várni fogok.
Ez volt életem lehetősége. Az ilyen dolgok nem történnek csak úgy
meg a magamfajtákkal. Igen, bejutottam egy rendes főiskolára, majd
a Columbiára, de egyik sem volt könnyű. Keményebben kellett
dolgoznom és jobbnak kellett lennem másoknál. Minden kihívást
jelentett. Nem kaptam ilyen lehetőségeket. Lehet, hogy Bella és
Bryony is ilyen lehetőséget kap majd, amikor eljön az ő idejük, de én
még csak elképzelni sem mertem soha semmi ehhez foghatót.
– Vállalom.
– Már csak egy apróság – vetette közbe.
A csapda, természetesen. Mindig van egy csapda.
A szívem úgy zakatolt, mintha valaki egy baseballütővel dobolna
egy üstdobon a bensőmben. A teljes testem megfeszült, ahogy
vártam, mi következik.
– Te és én… – sóhajtott fel Andrew, majd biccentett egyet – közel
kerültünk egymáshoz.
Nyeltem egyet. A rettegés hulláma fenyegető hadseregként
hömpölygött felém. Tehetetlenül ültem, a hamarosan bekövetkező
ismeretlent várva.
– Tudod, hogy mit gondolok a magánélet és a munka
keveredéséről.
Majd lángra gyulladtam, s mintha a lángok forrón égették volna
a mellkasomat. Bólintottam, türelmetlenül várva az elkerülhetetlent.
– Mivel te vagy a Verity vezérigazgatója, fontos, hogy a dolgok
professzionálisak maradjanak. A vállalat sikere fontos számomra, és
hosszú távon én leszek a főnököd. Hatalmas a tét. Külön kell
választanunk a dolgokat.
– Igen… – mondtam habozva, mert nem teljesen értettem, mire
akar kilyukadni.
Általában nem volt szükség a dolgok egyértelműsítésére, amikor
Andrew-val beszélgettünk. Mit akar ezzel mondani? Hogy hívjam
Jamesnek az irodán kívül?
– Ez mit is jelent pontosan?
Megmozdult az ádámcsutkája, és úgy pillantott az irodája
ajtajára, mintha félbe akarná szakítani a beszélgetést.
– A kapcsolatunknak tisztán szakmai jellegűnek kell maradnia.
A mellkasomban égő forróság kisült a végtagjaimon keresztül,
majd végigfutott a hideg a hátamon. Nem tudtam, hogy dühös
legyek vagy szomorú.
– Ha nem akarsz velem járni, nem kell olyan munkát ajánlanod,
ami ezt lehetetlenné teszi. Csak mondd meg, hogy nem akarsz
együtt lenni velem. Nem szoktál ilyen körmönfont lenni.
– Sofia! – szólt rám Andrew a már ismerős, dühösen morgó
hangon.
– Komolyan mondom. Ne légy gyáva!
– Mondtam már, hogy nem hazudok. Azt szeretném, hogy ebben
a pozícióban dolgozz. De ez áldozatokat követel. Együtt dolgozni
és… együtt lenni – rázta a fejét olyan bizonyossággal, mintha kést
döfött volna belém –, ezt így nem lehet. Nagyszerű leszel ebben a
munkában. A lehető legmélyebben benned van a kreativitás, a
kemény munkára való hajlam és az elképesztő szaktudás. Tökéletes
vagy erre a szerepre. És a fizetés… sokkal könnyebbé teszi majd az
életedet.
Ha nem tett volna már eddig is visszautasíthatatlan ajánlatot, az
a tény, hogy emlékeztetett a várható fizetésemelésre, megpecsételte
az üzletet.
Ezt képtelen voltam visszautasítani. Ha nem kapom meg
apámtól, amire szükségem van, akkor más forrásból kell
megszereznem a pénzt anyám műtétjére. Lehet, hogy ez lesz a jó
megoldás. Különben sem akartam egy olyan pasit, aki kevésbé akart
velem lenni, mint amennyire vezérigazgatónak akart kinevezni.
Talán anyámnak igaza volt, és Andrew végig csak játszadozott
velem. Mostanra megunta, és már nem akart többé engem. Legalább
nem lettem terhes. Azt hiszem, ezért hálásnak kell lennem.
A Rossi lányok mindig tudták, hogyan kell a dolgok jó oldalát
nézni.
– Rendben – egyeztem bele. – Mikor kezdhetek?
Andrew lenézett az íróasztalára, és ha nem ismerném jobban,
megesküdtem volna rá, hogy csalódottan bámult maga elé. Ennek az
embernek képtelenség volt megfelelni. Talán jobb, hogy most értek
véget köztünk a dolgok, mielőtt még túlságosan mélyen
belemerülök, és akkor jövök rá, hogy soha nem leszek elég neki.
Megköszörülte a torkát.
– Azonnal. Lépj kapcsolatba a HR-rel{18}. Már megkapták a
szerződésed részleteit. Jövő héten ilyenkorra látni szeretném a
kilencvennapos átalakítási tervedet.
Tétován felálltam, és lesimítottam a szoknyámat. Ennyi volt?
Végzett velem, és ezennel elbocsátott – az irodájából, a munkán
kívüli életéből és az ágyából.
 H A R M I N C H ATO DI K F E J EZ E T

Sofia

Felemeltem a poharamat, apámat utánozva. Ha lélekben nem is, de

testben itt ebédeltem vele. A gondolataimat teljes mértékben
Andrew Blake uralta. Próbáltam elterelni a figyelmemet és elfoglalni
magam, de újra és újra lejátszottam magamban minden együtt töltött
pillanatot.
– Gratulálok a nagyszerű előléptetésedhez! – mondta apám
ragyogó tekintettel. – Annyi jó dolog történt ezen a héten! Mondtam
már, hogy Bellát felvették abba az iskolába, ahová Evannel nagyon
szerettük volna, hogy járjon?
– Ó, nem, erről nem tudtam.
Az itt és mostra kellett koncentrálnom, különben megvan az
esélye, hogy elszúrom a dolgot apámmal.
– Igen, nagy kihívás volt. A lehető legjobb kezdést szeretnénk
neki megadni az élethez, és ezt egész fiatalon el kell kezdeni, tudod?
Anyukám is a lehető legjobb kezdést szerette volna nekem
biztosítani.
Ezért dolgozott olyan keményen.
– Azokkal az emberekkel fog üzletelni a jövőben, akikkel most
iskolába jár. Ez nagy felelősség.
Csendben maradtam. Ha egy szót szóltam volna, attól féltem,
hogy kimutatom a dühömet és a frusztrációmat. Hogy lehet ennyire
érzéketlen, hogy nekem beszél a gyermekneveléssel járó
felelősségről? Nekem, a gyereknek, akiről lemondott, és soha nem
tett semmilyen erőfeszítést, hogy vállalja érte a felelősséget.
– Evan el van ragadtatva. Mindketten annyira örülünk!
 – Bellának tetszik az iskola?
Semlegesebb területre akartam terelni a beszélgetést. Bella
imádni való volt, és egyáltalán nem hibáztatható azért, ahogyan én
nőttem fel.
– Igen, de csak azért, mert két barátnője is ugyanoda jár.
Mindegy, elég is ennyi Bella iskolájáról. Néha úgy érzem, hogy csak
erről tudok beszélni. Mesélj, milyen voltál ilyen idős korodban.
Megvontam a vállam.
– Igazából nincs mit mondanom. Akikkel együtt jártam iskolába,
azok ma drogdílerek vagy bandatagok. De anyám szigorú volt, én
pedig keményen dolgoztam, úgyhogy… itt tartok.
Csend telepedett közénk.
– Bámulatos vagy. Semmi olyan erőforrásod nem volt, mint az
én… mint Bellának.
– Nem volt. Csak egy csomó diákhitel.
És egy anya, akinek új térdre van szüksége, mert olyan sok
padlót súrolt fel.
A lábam hallhatóan dobolni kezdett az étterem plüss-szőnyegén,
ahová beültünk. El akartam menekülni. Felszívódni. Minden egyes
alkalommal, amikor ezzel az emberrel voltam együtt, csak azt
éreztem, hogy mi hiányzik az életemből. Hogy miből maradtam ki.
Soha nem vállalt felelősséget, még akkor sem, amikor kikerült az
apja közvetlen irányítása alól, és akkor sem, amikor megnősült.
Olyan sok lehetősége adódott, hogy helyrehozza a hibáit, de
egyikkel sem élt! Ha nem hívtam volna fel, egész életében nem látta
volna az elsőszülött lányát.
– Úgy hallottam, hogy az amerikai főiskolák nagyon drágák –
váltott témát.
– Azok. Évtizedekig fogom törleszteni a diákhitelt – bólintottam.
Jó érzés volt egy kicsit az orra alá dörgölni, milyen hatással volt
rám a támogatásának a hiánya, még ha napokba is telne, mire
teljesen ki tudnám fejteni neki. Túl korainak látszott arra kérni, hogy
fizesse ki a hitelemet – hogy aztán abból fedezni tudjam anyám
műtétjét –, de ahhoz már nem túl korai, hogy elgondolkodjon rajta,
mi mindennel tartozik nekem. Igen, kaptam fizetésemelést, de ettől
még nem szerzem meg egy csapásra a pénzt, nem úgy, mintha
kapnék egy csekket Destől. Bármit megtennék, hogy minél
hamarabb enyhítsem anyám fájdalmát.
– Gondolom, cserébe nagyszerű képzettséget tudhatsz a
magadénak – folytatta.
Legalább volt benne annyi tisztesség, hogy egy kicsit
feszélyezettnek tűnjön. Nyilvánvalóan felfogta, hogy érzéketlenül
viselkedett, amikor arról beszélt, hogy a lánya bejutott valami puccos
magániskolába. A hosszú távú célra kellett összpontosítanom, és
nem szabadott elfelejtenem, hogy nem kell hozzá kedvelnem a velem
szemben ülő embert. Csak arra volt szükségem, hogy ő kedveljen
meg engem.
– Teljes mértékben.
– Fogalmam sincs, hogy valójában mi szél hozott ide, Sofia. Nem
tudom, hogy a kíváncsiság-e, vagy valami több. De örülök, hogy itt
vagy. Soha nem akartam elveszíteni minden kapcsolatot veled.
Nem tudtam megállni – önkéntelenül felvontam a
szemöldökömet.
– Tényleg?
– Tényleg. Megértem, hogy anyád miért szakította meg velem a
kapcsolatot. Pénzre volt szüksége tőlem, de nem tudtam megadni
neki.
Jól hallottam?!
– Menjünk vissza egy picit! Az anyám szakította meg a
kapcsolatot? Veled?
– Igen, ezt te is tudod, ugye? Miután visszatértem Angliába,
folyamatosan beszéltünk… aztán egy nap megpróbáltam felhívni, de
a száma nem volt kapcsolható.
 Kiszáradt a szám, és izzadni kezdett a tenyerem. Úgy éreztem,
mindjárt vattát köpök. Anyám szakította meg a kapcsolatot?
Nem. Biztos nem mond igazat. Ő hagyott el minket.
– Azt hittem, tudod. Nem lett volna szabad elmondanom.
Felpillantottam rá.
– Tudni akarom az igazságot. Azt hiszem, megérdemlem.
– Nem hibáztathatom anyádat, és neked sem kellene. Ő csak
saját magát védte. Megbántottam, és ő csak próbálta elkerülni a
fájdalmat. Megértem. Akkoriban is értettem.
Ennek volt értelme, de anyám miért nem mondta el ezt nekem?
Nem mintha gyakran beszélgettünk volna apámról, de ez egy
kulcsfontosságú részlet abban a történetben, hogy hogyan lettünk
olyanok, amilyenek.
– Amikor végre betöltöttem a huszonötöt, és hozzáférhettem a
vagyonkezelői alapomhoz, megpróbáltam újra kapcsolatba lépni
vele – folytatta. – Még New Yorkba is utánamentem, bár fogalmam
sem volt, hol keressem. Diákok voltunk, amikor utoljára láttam.
Mesélt nekem az édesanyjáról, de soha nem jártam nála. Nem
tudtam, hol lakik. Elmentem abba a pékségbe, amit úgy szeretett…
abba a belvárosiba, ahol olyan jól készítették… a cannolit?
Forogni kezdett velem a világ. Meg akartam állítani ezt a járatot,
és leszállni róla. Ismertem a történetet. Anyám mindig őszinte volt
hozzám. Elmondta neki, hogy terhes, és ő erre elmenekült New
Yorkból, vissza Londonba. Néhány alkalommal beszéltek, és apám
világossá tette, hogy egyáltalán nem kíváncsi rám. Ez volt az
igazság.
– Azt mondod, anyám hibája, hogy mi ketten nem ismerjük
egymást, és hogy…?
Mit is mondott?
– Egyáltalán nem. Minden tőle telhetőt megtett. Az ő
szemszögéből nézve, volt egy párja, aki elhagyta, amikor teherbe
esett, és aztán nem segített neki. Ez nem édesanyád hibája volt. Az
egész az én felelősségem. Szeretném, ha ezt tudnád.
Szomorúság telepedett rám. Szomorúság anyám miatt, a pánik és
a magány érzése miatt, amelyeket biztosan átélt, amikor valaki, akit
szeretett, eltűnt az életéből. Szomorúság apám miatt, amiért
megértette, milyen gyenge volt, és nem nyert elég erőt a
változtatáshoz. Szomorúság magam miatt és az életem miatt, amit
akkor élhettem volna, ha mindkét szülőm… más lett volna. Idősebb.
És bölcsebb.
– Életem egyik legnagyobb szívfájdalma, hogy nem ismertelek –
vallotta be búskomorsággal átitatott hangon. – És most visszatértél.
Szeretném megpróbálni helyrehozni a dolgokat. Tudnod kell, hogy a
végrendeletemet úgy alakítottam ki, hogy tükrözze, három lányom
van.
Olyan érzés volt, mintha lenyúlt volna a torkomon, és azon
keresztül tépte volna ki a tüdőmet. Nem kaptam levegőt. Elakadt a
szavam. Nem tudtam, mit válaszoljak.
– Nem várok elismerést vagy köszönetet. Soha nem is lett volna
szabad másképp lennie. Remélem, hogy továbbra is folytathatjuk
egymás megismerését, de még ha ellenkezőképpen is döntesz, akkor
sem fog változni semmi a végrendeletet illetően.
Három lányom van.
A szavai egyre csak visszhangzottak a fülemben. Apa nélkül
nőttem fel. Nem én voltam az egyedüli gyerek az iskolában, aki
ugyanebben a cipőben járt, de apám nem egy másik nővel szökött
meg otthonról. Nem vált el anyámtól, nem került börtönbe, és nem
lőtték agyon. Egyszerűen csak… nem létezett.
– Egyáltalán nem számítottam ilyesmire – mondtam a szokottnál
halkabban.
– Soha nem adtam rá okot, hogy bármire is számíthass tőlem.
Remélem, ezen tudok változtatni. Tudd, hogy nyugodtan
fordulhatsz hozzám. Bármiért. Bármikor.
 Ez lett volna a tökéletes pillanat, hogy meséljek neki anyám
térdéről, de valamiért nem voltam rá képes. Az ebédek és kávézások
során azzal foglalatoskodtam, miként próbáljam úgy alakítani a
helyzetet, hogy felvethessem neki, és most, hogy elérkezett az
alkalom, mégsem éreztem helyénvalónak.
Vajon valaha is annak fogom? Talán amikor már belerázódtam az
új munkámba. Talán amikor már esélyem nyílt feldolgozni, ami
Andrew és köztem történt. Talán amikor a figyelmemet már nem kell
megosztanom a jelen és minden olyan pillanat között, amit
meztelenül töltöttem Andrew karjában.
Talán, talán, talán…
 H A R M I N C H E T E D I K F E J EZ E T

Sofia

Kevesebb mint hét percem volt Andrew érkezéséig. Hét perc, mielőtt
bemutatom az ötleteimet, hogyan változtassam vissza a Verity
kiadványt azzá, ami fénykorában volt. Ha ez nem lett volna elég,
úgy kellett megtennem mindezt, hogy nem aludtam, mióta Andrew
véget vetett a köztünk lévő viszonynak. Szinte szédültem a
fáradtság, az adrenalin és a frusztráció együttes hatásától. Az
Andrew iránti megszállottság miatt, és amiatt, hogy képes volt egy
szempillantás alatt kilépni a kapcsolatunkból, egészen mostanáig
nem jutottam el a munkaszerződésem elolvasásáig. Ki fogok futni a
határidőből. Át kellett volna adnom Douglasnek, amikor megérkezik
Andrew-val. Újra átfutottam a dokumentumokat. Biztosan nincs
rendben vele valami. Tárcsáztam a HR-igazgató számát az asztali
telefonon.
– Szia, Wendy, itt Sofia. Lenne pár kérdésem a
munkaszerződésemmel kapcsolatban. Legfőképp a fizetés és a
bonusz érdekelne.
– Nem erre számítottál?
Sokkal több volt, mint amire számítottam. Ez a fizetés nem csak
azt jelentette, hogy minden hónapban félre tudtam tenni – még a
csillagászati albérleti díj és a diákhitelem rendezése után is de lassan
az anyám műtétjére szánt ötvenezer dollár is meglesz. Ha apám
végül nem fizet nekem semmit, akkor néhány éven belül talán
magam is ki tudom gazdálkodni a műtét árát.
– Csak át szeretném beszélni, pontosan hogyan is működik a
gyakorlatban. A bónusz az éves fizetésen felüljár, igaz?
 – Igen, van egy év végi és egy hároméves, hosszú távú bonusz is.
– Kétféle bónusz? Ez megszokott dolog?
– Igen. Meglehetősen tipikus vezetői kompenzációs csomagot
kaptál. A Blake Enterprisesnál mindenki egyenlő bánásmódban
részesül az adott szervezeti szinten. Természetesen három év múlva
is a cégnél kell dolgoznod ahhoz, hogy a hosszú távú bónuszt
kifizethessék.
Ha anyám ki tudná húzni, amíg megkapom az éves bónuszomat,
akkor biztosan sikerülne a térdprotézis. Talán még egy kis pénzt is
tudnék neki fizetni minden hónapban, hogy ne kelljen két
munkahelyen dolgoznia.
Egy álom vált valóra. Túl sok is mostanában.
Először Andrew, aztán az állásajánlat, most pedig a bónusz.
Folyton azt mondogattam magamnak, hogy van értelme annak,
hogy nem tartott tovább a kapcsolatunk. Nem várhattam el túl sokat.
Mindössze egy állásra és némi megtakarításjövőbeli reményére volt
szükségem, amikor Londonba költöztem. Ha többet akarnék, azzal
csak a sorsot kísérteném.
Az asszisztensem betoppant az ajtón, és hevesen mutogatott a
Verity tárgyalótermének irányába.
Úgy tűnt, megérkezett Andrew.
– Köszönöm, Wendy. Most mennem kell.
Összeszedtem a papírjaimat, és végigsuhantam a folyosón.
Vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam a tárgyalóba.
– Andrew, Douglas, hogy vagytok?
Alig több mint egy hét telt el azóta, hogy utoljára láttam vagy
hallottam Andrew felől. Tartotta a szavát, és egyáltalán nem
jelentkezett, mióta felajánlotta nekem az állást a Veritynél. Az
előléptetésem utáni első három napban rendre beugrottam a Noble
Rotba, hogy megnézzem, felbukkan-e James, de neki is nyoma
veszett.
 Egyszerre voltam dühös és hálás Andrew-nak. Megértettem,
hogy a főnökkel folytatott viszony közhelyes, és hogy neki – sokkal
jobban, mint a legtöbb embernek – megvolt rá az oka, ami arra
ösztönözte, hogy falat emeljen a két világ közé. De nem érne meg
egy próbát? Mi ketten nem érnénk meg?
Gondoltam, hogy nem.
Látva őt, a gyomrom úgy remegett, mintha egy evezős
csónakban hánykolódnék az Atlanti-óceán közepén. Hogyan
tudtunk ennyi mindent megosztani egymással ilyen rövid idő alatt,
és most, amikor ott ültünk egymással szemben a tárgyalóasztalnál,
amely szélesebbnek tűnt, mint a tenger, olyan érzésem támadt,
mintha sosem lettünk volna többek egyszerű munkatársaknál.
Anyámnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy nincs ingyen
ebéd. Ez volt az én áldozatom: feladtam Andrew-t ezért az állásért.
Egy pasit anyám egészségéért. Mi más választásom lett volna?
– Mivel tudsz szolgálni nekünk?
Andrew papírforma szerint nem akarta bájcsevejre pazarolni az
idejét. Én pedig nem akartam vitába szállni vele.
– Az a tervem, hogy két és fél másodperc alatt gyorsuljunk
nulláról százra. Nagy, robbanásszerű indulást képzeltünk el. A
Verity számára jövőben szükséges olvasók, hirdetők és munkatársak
annyira mások, mint a jelenlegiek, hogy nincs értelme óvatoskodni.
Nagy léptékben és erőteljesen látunk neki.
Andrew kifejezéstelen arccal ült. Nem ért váratlanul. Vagy
ötvenszer elpróbáltam már ezt az előadást. Magabiztos voltam
ebben a témában és a döntéseimet illetően is, és alig vártam, hogy
lássam őt fellelkesedni a terveimen. Még ha nem is mutatja majd ki.
Beszéltem nekik a kutatásról, amit találtam, néhány
marketingintézkedésről és idevágó statisztikai adatról, valamint
néhány márkaépítési ötletről, amin dolgoztam.
– Tehát egy teljesen új csapat? – kérdezte Andrew.
 – Három kreatív kulcsembert vontam be a tervezésbe. Lelkesek
és tehetségesek. Szeretném őket megtartani. A háttéremberek közül
néhányan maradhatnak, ha hajlandóak egy hajóban evezni velünk,
de ha nem rendelkeznek azokkal a készségekkel és tapasztalatokkal,
amelyekre szükségünk van a jövőben, akkor a megtartásuk csak a
szenvedés meghosszabbítását jelentené.
Még mindig nem tapasztaltam semmilyen reakciót.
– A továbbiakat illetően, október elsejét írtam be a naptárba
indulási napnak. Az egész dolog kulcsa, hogy más médiafelületeken
ingyen reklámot kapjunk. Ki akarunk állni a nyilvánosság elé, és
beszélni a nagymamádról és az örökségéről. Pontosan és egységesen
kell kommunikálnunk arról, hogy miért váltunk vissza a
celebpletykákról a valódi hírekre. Tehát erről is fogunk beszélni az
első számban, a celebpletykák térnyeréséről és annak hatásáról a
politikára, a hatalomra és a valódi hírekkel foglalkozó médiára. Azt
reméljük, hogy beszélni fognak róla az emberek.
Andrew az egész egyórás előadásom alatt csak bólogatott.
Douglas a megbeszélés nagy részét lehajtott fejjel, jegyzeteléssel
töltötte.
Mi mást várhattam volna?
Ahogy befejeztem az előadást, Andrew rápillantott az órájára.
Feltett néhány kérdést a pénzügyi modellel kapcsolatban, majd
felállt.
– Szeretnék egy érzékenységi elemzést látni a
költségkitettségünkről. Dolgozzátok ki Douglasszel.
Kiviharzott, Douglas pedig összeszedte a papírjait, és
utánasietett. Mielőtt becsukta volna az ajtót, visszafordult.
– Szép munka!
Nekem ennyi elegendő volt Douglastől, főleg, hogy több volt,
mint amit Andrew-tól valaha is kaptam. Andrew véleményét onnan
fogom megtudni, hogy megmarad-e az állásom a jövő hétig, vagy
sem. Legalább tudtam, hogyan működik. Mégsem tudtam megállni,
hogy ne arra koncentráljak, ahogy a levegő kiszökik a tüdőmből,
miközben a csukott ajtót bámultam.
 H A R M I N C N YO LC A D I K F E J EZ E T

Andrew

Az új asszisztensem, Trudy pontosan fél tizenegykor kopogtatott az

irodám ajtaján. Tegnap háromszor is megkérdezte az időpont miatt
gyanakodva, hogy valamiféle tévedés történt-e. Ettől eltekintve
Trudy egész szépen fejlődött. Majdnem olyan ingerlékeny volt, mint
én, és láthatóan semmi másról nem akart beszélgetni, csak
munkáról. Hatékonyan dolgozott, és úgy tűnt, nem sértődött meg a
kérdéseire adott egyszavas válaszaimon.
Nem Sofia, de megteszi.
– Jöjjön be – szólítottam, majd felálltam, és megkerültem az
asztalomat.
– Aryia Chowdhury – jelentette be Trudy, miközben az írónő
követte őt befelé, majd előrenyújtott kézzel előbukkant a háta mögül.
Megfogtam, vigyázva, hogy ne törjem össze apró ujjait.
– Aryia.
– Köszönöm, hogy időt szakított rám. Abból, amit olvastam
magáról, biztos vagyok benne, hogy nagyon elfoglalt ember.
– A Verity Blake fontos nekem.
Az egyik vendégfotelhez kísértem, miközben leültem vele
szemben.
– Igazi csavar, hogy végül befektetett a Veritybe.
Elővette a diktafonját és a jegyzettömbjét.
– Nem bánja? – kérdezte, és a felvevőt a mellettünk álló asztalra
helyezte.
Megráztam a fejem.
– Úgy tudom, ez élete első interjúja, igaz?
 Úgy tettem, mintha nem is tudnám hirtelen, de igaza volt.
– Nem vagyok híresség.
– De a maga világában elég nagy névnek számít.
Kis híján elmosolyodtam.
– Mindannyian elég híresek vagyunk a saját kis világunkban.
– Ez igaz. A nagymamája a családja és a kiadók csillaga is volt
egyben?
– Teljes mértékben – feleltem, és a testem kezdett ellazulni.
Naphosszat tudnék arról beszélni, hogy milyen csodálatos teremtés
volt a nagymamám. – Egészen a haláláig ő volt a családunk
matriarchája, tekintélye.
– És gyerekfejjel érezte, hogy milyen fontos szerepet töltött be
újságíróként és példaképként a nők számára?
Visszaemlékeztem őrá, akit úgy szerettem.
– Kisgyermekként nem. Egyszerűen csak egy melegszívű, vidám
nőnek láttam, akit imádtam. Ahogy idősebb lettem, azért tartottam
lebilincselőnek, mert azon ritka emberek egyike volt az életemben,
akik bonyolult, nehéz dolgokról társalogtak velem. Gyakran
beszélgettünk a családi asztalnál a Verity cikkeiről.
– Mit adott át az őt követő generációk számára?
– A bennem lobogó tüzet. Hihetetlen munkamorálja volt.
Egészen addig, amíg el nem adtuk a magazint, közreműködő
szerkesztő maradt, és a munkája iránti szenvedélye megmutatta
nekem, milyennek kell lennie a munkának. Ha dolgoznod kell – nem
a pénzért, a státuszért vagy a hatalomért, hanem mert úgy érzed,
küldetésed van –, az az igazi cél. Mindannyiunknak vannak céljai az
életben, de sokan közülünk sosem lelik meg őket. A nagymamám
gondoskodott róla, hogy tudjam, bármit is csinálok, szenvedéllyel
tegyem, a beteljesült végzetemnek kell hogy érezzem.
A riporter szünetet tartott, majd rám nézett.
– Az ön célja pedig az, hogy segítsen vállalatoknak hatékonyabbá
válni?
 – Többek között.
Nem azért voltam itt, hogy magamról fecsegjek. A
nagymamámról akartam beszélni.
– A nagymamám célja az újságírás volt. Hogy kiásson mélyen
eltemetett igazságokat, és napvilágra hozza őket.
– Ez tetszik – jegyezte meg. – Napvilágra hozni az igazságot.
– De szenvedélyesen szerette a családját is. Igen, ott volt benne az
igazság és a napfény is – egyszerűen a természetéből fakadt, hogy
megvilágítsa az élet sötét foltjait –, ugyanakkor megvolt benne a
melegség, a boldogság és a nevetés is. Minden fényesebbnek és
izgalmasabbnak tűnt a közelében.
– És a férje nem érezte magát háttérbe szorítva? Elmosolyodtam.
– Egyáltalán nem. Miatta ragyogott. Csakúgy, mint a családunk
többi tagja. – Egy pillanat erejéig elgondolkodtam. A Verity
Részvénytársaság vezetői széke anyámra szállt, amikor nagyapám
meghalt. – Nagyapám is azt akarta, hogy ragyogjon.
– Bár az ő nemzedéke… – Megtorpant hirtelen egy pillanatra. –
Még az ön generációjába tartozó férfiaknak is néha nehéz feladat
nagy hatalmú nők közelében élni.
– Nem tudok egyetlen generáció férfiúi nevében sem beszélni.
De nagyapám fényét nem halványította el a nagymamám ragyogása,
sőt, sütkérezett benne. És apám is úgy támogatta édesanyám
ambícióit, mintha a sajátjai lettek volna. Én is ugyanígy vagyok
berendezkedve.
Ez volt az egyik oka annak, hogy véget kellett vetnem a
dolgoknak Sofiával. Tudnia kellett, hogy a tehetsége és a képességei
miatt kapta meg az állást a Veritynél. Nem pedig azért, mert dugott a
főnökével. Azt akartam, hogy ő is felragyogjon, tündököljön.
– Andrew?
– Elnézést, mit is mondott?
Soha nem kalandoztam el egyetlen megbeszélés során sem, de
Aryia kérdéseinek személyes jellege miatt Sofia túl könnyen
beférkőzött a gondolataimba. Kíváncsi voltam, milyen lenne vele a
közös élet. Ugyanolyan szenvedélyes volt, akár a nagymamám.
Ugyanezt láttam Sofia anyjában is, amikor találkoztunk. El tudtam
képzelni, ahogy a konyhaasztalnál ülve vitatunk meg hétköznapi
kérdéseket, és megtanítjuk a gyerekeinknek, hogy melyek a fontos
dolgok az életben. Élni. Szeretni. Élvezni a pillanatot.
Úgy terveztem, hogy véget vetek a dolgoknak Sofiával, és tiszta
lappal indulok tovább, ahogyan minden eddigi nővel tettem, akivel
valaha is összejöttem. De minél kevesebbet láttam Sofiát, annál
többet gondoltam rá. Hülyeség lett volna állást ajánlani neki a
Veritynél? Egyszerűen ki is rúghattam volna. Úgyis talált volna
valami mást. És akkor hogyan alakult volna minden? Még mindig
egymáséi lennénk, együtt töltenénk az estéket a konyhaasztalnál
ülve, és egy nagy pohár Barolo mellett beszélgetnénk az aktuális
eseményekről?
– Megbocsátana egy pillanatra? – vettem elő a telefonomat a
zsebemből.
Előkerestem a tesókkal folytatott csoportos beszélgetést.
Tekintsétek ezt a saját, égboltra vetített denevér szimbólumomnak,
pötyögtem be.
Találkozó hatkor Dexter borzalmas bárjában, írt vissza azonnal Beck.
Elmosolyodtam, majd visszacsúsztattam a telefont a zsebembe.
– A nagymamám tanított meg nekem mindent, amit a családról
tudok. A szenvedélyt. Hogy mi a fontos az életben. Megtanított rá,
hogyan kell élni.
Csakhogy ha most itt lenne, nem hiszem, hogy le lenne
nyűgözve, hogyan alkalmazom a leckéit. Legalábbis ami Sofiát illeti.
 H A R M I N C K I L E N C E D I K F E J EZ E T

Sofia

Először éreztem honvágyat, mióta Natalie visszatért New Jersey-be.

Lerúgtam a cipőmet, a fenekemmel belöktem a bejárati ajtót, és
becaplattam a hálószobába átöltözni. Eddig London terelte el a
figyelmemet. Először az álláskeresés, aztán Andrew, James, Bob
Goode, végül a Verity. Nem volt időm észrevenni, mennyire
magányos vagyok.
Mintha meghallotta volna ötezer kilométer távolságból, felvillant
az ágyra ledobott mobilom. Natalie hívott.
– Hiányzol – kezdte, mielőtt beleszólhattam volna.
– Te is nekem.
Azóta nem beszéltünk, hogy rájött, kavarunk Andrew-val.
Történt azért néhány üzenetváltás. Meséltem neki az új állásomról,
amihez gratulált. Elújságoltam neki, hogy Andrew és én már nem
vagyunk együtt, erre felajánlotta, hogy felhív. Biztosítottam afelől,
hogy semmi bajom.
De nem voltam jól.
– Sajnálom, hogy ennyire leszóltam Andrew-t. Nyilván láttál
benne valamit, amit én nem.
Még most is úgy éreztem, hogy olyan oldalát ismertem meg,
amit a legtöbbekkel nem oszt meg. És ezért volt olyan nehéz
megértenem, miért vetett véget a köztünk lévő dolgoknak. Még csak
fel sem ajánlotta, hogy próbáljuk meg a kapcsolatot és a munkát
egyszerre. Talán tévedtem, amikor azt hittem, hogy különleges, ami
köztünk megszületett. Azt feltételeztem, hogy ő is ugyanúgy érez.
De ha így lett volna, akkor nem tudott volna ilyen könnyen faképnél
hagyni. Ami Andrew és köztem történt, az nem hasonlított semmire,
amit valaha is éreztem bárki más iránt. Ő volt az első férfi, akiben
tényleg megbíztam, hogy állja a szavát – az első férfi, aki mellett
ennyire teljesen és tökéletesen önmagam lehettem.
– Ne aggódj emiatt. Most már úgyis vége.
– Vége? Akarsz róla beszélni?
– Nincs miről. Nem keveri az üzletet… semmivel. Szóval így
állunk.
Felhúztam a kedvenc Yankees pólómat, és kibújtam a
szoknyámból.
– De kinevezett vezérigazgatónak, ez azért szép.
– Igen. És szeretem is ezt a munkát. Egészen szürreális és nagyon
stresszes, mégis szeretem.
Melegítőnadrágban csoszogtam át a konyhába, mindössze négy
lépéssel. A New Yorkban töltött pénztelen életem jól felkészített rá,
hogy boldoguljak ebben az aprócska lakásban.
– Nem hangzol boldognak – jegyezte meg.
– Jól vagyok.
Megkaptam álmaim állását. Minek ne örülhettem volna? Több
pénzt kerestem. Jól kijöttem apámmal. Még arra is volt időm, hogy
elutazzak Londonba most, hogy nem kellett állást keresnem, s nem a
főnökömmel keféltem. Nem volt okom panaszra.
– Hogy mennek a dolgok Desszel?
– Jól. Ő egy… kedves ember. Nem az a szörnyeteg, akire
számítottam.
Ha szörnyeteg lenne, akkor sokkal könnyebb lett volna pénzt
kérnem tőle, elfogadni, és meggyógyíttatni anyámat. De jó ember
volt, aki csak elkövetett egy hibát. Talán megtalálom majd a
megfelelő alkalmat, hogy kérjek tőle. Csak még nem jött el az ideje.
– És oda fogja adni a pénzt?
– Még nem kérdeztem meg tőle.
Nem említettem neki a végrendeletet.
 – Nehezebb dolog ötvenezret kérni valakitől, mint gondolnád.
Még akkor is, ha tartozik neked.
– Képzelem. Különösen, ha folyamatos kapcsolatot szeretnél vele
fenntartani.
Nem kérdésként vetette fel, de valójában annak szánta, és én
nem tudtam megválaszolni. Csak annyit tudtam, hogy még nem
állok készen arra, hogy bezárjam az ajtót apám előtt. Túl sok
kérdésem volt még hozzá. Túl sok mindent akartam megtudni. És
nem tudtam, meddig fog ez tartani.
Egy pohár borral a kezemben lehuppantam a kanapéra, amely az
első néhány londoni hét alatt az ágyamként funkcionált, és
elmondtam Natalie-nak, amit apám mesélt. Hogy anyám letiltotta őt,
és hogy évekkel később, amikor végre hozzáfért a saját pénzéhez,
próbált megtalálni minket.
– És te hiszel neki?
– Igen. Megvédte anyámat. Nem hibáztatja. Sőt, magát tartja
felelősnek, és… megbánta.
– Elmondtad anyukádnak?
Valamikor el kell árulnom neki, hogy kapcsolatba léptem az
apámmal. Csak azt nem tudtam, mikor.
Vagy hogyan.
– Nem kell tudnia róla. Még nem. Csak fájdalmat okozna neki, és
az mire lenne jó? Nem kell hogy bűntudata legyen vagy sajnálja,
amiért megszakította vele a kapcsolatot. Azt tette, amit tennie kellett.
Nem hibáztattam anyámat. A lehető legőszintébben írta le a
helyzetet és apámat is. Az igazságnak mindig több változata létezik.
Anyámnak megvolt a sajátja, és apámnak is.
– És most mi a következő lépés?
Felsóhajtottam, majd letettem a poharamat.
– Fogalmam sincs. Gondolom, majd folyamatosan apámmal
töltöm az időt, és várom a megfelelő pillanatot, hogy rákérdezzek.
Csak remélem… remélem, azzal, hogy megkérdezem, nem teszem
tönkre, amit felépítettünk. Azért jöttem Londonba, hogy rávegyem,
adjon nekem pénzt. Ez nem túl szép dolog.
– Megvolt rá az okod. És ahogy mondtad, tartozik neked.
– Túdom, de úgy érzem… Bárcsak én is ki tudnám fizetni! Ebben
az új pozícióban, ha keményen spórolok, még keményebben
dolgozom, teljesítem a célokat, és megkapom a bónuszt, akkor azt
hiszem, valamivel több mint egy év múlva össze tudom szedni a
pénzt.
– Ez csodálatos!
Natalíe az alsó ajkába harapott, ami arról árulkodott, hogy
feszült, amiről képtelen volt leszokni gyerekkorunk óta.
– Figyelj, azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e neked, de…
emlékszel Caterina Costára a…
– Igen, emlékszem rá.
Ki tudná elfelejteni Caterina Costát? Ő volt az egyik olyan lány,
akit minden olasz ismert New Yorkban. Ösztöndíjjal jutott be a
Harvardra, és mi, többiek soha nem érhettünk fel az ő
nagyszerűségéhez.
– Tegnap összefutottam vele. Azt mondta, hogy az anyja
találkozott Mamma Isabellával a templomban, és Mamma Isabella
azt mondta neki, hogy beszélt az anyukáddal, és anyukád említette,
hogy a térde annyira rossz állapotban van, hogy ott kell hagynia a
munkáját Chrístinánál, mert…
– …mert metróval kell bejárnia a munkahelyére.
Összefacsarodott a szívem. A lépcsők már egy ideje problémát
jelentettek a számára.
– Igen. És ez már néhány éve probléma, de úgy tűnik, hogy az
utóbbi néhány hónapban egyre rosszabb.
– Mennyire?
Bosszantott a dolog. Miért nem mondta el anyám? Valószínűleg,
mert azt hitte, egyből hazarohannék hozzá. Azt hitte, azért jöttem
Angliába, hogy kövessem az álmaimat. Nem tudta, hogy miatta
vagyok itt.
– Úgy tűnik, hogy a hónap végén felmond.

Mintha egy tégla zuhant volna le a gyomrom mélyére. Mamma

rettegett attól a pillanattól, hogy egyszer már nem lesz megfelelő
állapotban a munkavégzéshez, de nem volt elég beteg ahhoz, hogy a
biztosítása alapján jogosult legyen a műtétre. Le akartam foglalni az
első repülőjegyet hazafelé, és húsgombócot főzni neki, a gondját
viselni… de ez hosszú távon nem segítene rajta. Fel kellett szívnom
magam, és megkérdezni Dest. Nem volt más lehetőség. Igen,
valószínűleg ki tudnám pótolni a másodállás miatt kieső jövedelmét,
de a térde egyértelműen gyorsabb ütemben romlott, mint amire
számítottam. És mi történik, ha kirúgnak?
– Majd kitalálok valamit. Ezt teszik a Rossi lányok.
– Nem tudnád megkérni Andrew-t? – vetette fel.
Felnevettem.
– Nem. Ő a főnököm, nem a barátom.
– Hallottam, hogy anyukád találkozott vele, amikor New Yorkba
jöttél. Tetszett neki?
– Lehet. De aggódik értem.
– Csak azt szeretné, hogy jobb életed legyen, mint neki.
– Nem vagyok már tizenkilenc éves. És Andrew soha nem…
Nem kellett őt védenem. Már nem voltunk együtt. Nem
fenyegetett a teherbeesés vagy a nincstelenné válás.
– Szomorúnak tűnsz.
Felsóhajtottam.
– Tudom, hogy nem ezt szeretnéd hallani, de hiányzik nekem.
Bárcsak ne lenne ennyire szükségem erre a munkára!
 Nem mintha számított volna, ha visszautasítom az állásajánlatot.
Az a tény, hogy Andrew inkább egy vezérigazgatót választott, mint
engem, mindent elmondott, amit tudnom kellett. Persze Goode is
engem akart vezérigazgatónak, de ezt nem szabta az eladás
feltételéül. Andrew visszautasíthatta volna, mégsem tette. Nem ő
volt számomra a megfelelő társ.
– Tudom, hogy úgyis megismerkedsz majd valakivel.
Nem akartam akárkivel megismerkedni. Arra vágytam, hogy
Andrew jobban akarjon engem, mint egy üres pozíció betöltését. Azt
akartam, hogy ő is úgy akarjon engem, ahogyan én őt.
Anyám figyelmeztetett az olyan férfiakra, akik túl szépnek
tűnnek ahhoz, hogy igazak legyenek. Akik mellett úgy érzem
magam, mint egy hercegnő. Ők azok, akiknek hatalmukban áll
összetörni a szíved, amikor elhagynak.
– Látogass majd meg – ajánlottam fel.
– Úgy lesz. Megígérem. Mondd, hogy visszajössz hálaadásra!
Hogy gondolhatott a hálaadásra? Még csak alig volt május.
Felnevettem.
– Őszintén szólva, nem sokat gondolkodtam rajta. Nem tudom
elképzelni, hogy ne…
– Várj csak! – szakított félbe Natalie.
– Őszintén szólva, megpróbálok eljönni. Csak még nem…
– Nem a hálaadásról beszélek. Eszembe jutott valami. Úgy értem,
lehet, hogy őrültség, de… Azt mondtad, annyit keresel, hogy ha elég
keményen spórolsz, akkor egy év múlva elég pénzed lesz, hogy
kifizesd anyukád műtétjét, igaz?
– Így van – feleltem.
– És még nem kérted el apádtól a pénzt, mert nem érkezett el a
megfelelő pillanat, vagy mert kínosan érezted magad, és mert… hát,
nem vagy valami jó abban, hogy a legjobbkor kérj segítséget.
– Nem útbaigazítást kérek, vagy egy kölcsönesernyőt. Arra
akarok megkérni valakit, hogy köhögjön ki ötvenezret. Ez nem arról
szól, hogy rosszul kérem a segítséget.
– Jó, de…
– És – vágtam közbe, mert még nem fejeztem be
karakterjellemzésének tételes megcáfolását – téged már megkértelek,
hogy hadd aludjak a kanapédon.
– Nos, ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék elmondani.
Először is, én nem számítok, mert a legjobb barátod vagyok.
Másodszor, egy szempillantás alatt adnék neked ötvenezret, ha
tudnék. De csak kábé hét és felem van.
– Nem fogadom el a pénzed.
Nagyon kedves volt tőle, de akár tetszik, akár nem, hétezer-
ötszáz dollár nem volt elég.
– Azért kedves tőled, hogy felajánlottad.
– Ez önmagában még nem elég, de mi lenne, ha előleget kérnél?
– Az apámtól?
– Nem, te butus. Andrew-tól. Mondd, hogy vállalod, hogy
bármeddig ott maradsz, ha előleget ad, és vissza kell fizetned, ha
elmész a cégtől.
– Munkabérelőleg? Létezik ilyen egyáltalán?
– Nem tudom, de nem fáj megkérdezni. Azt mondtad, azért
akart téged vezérigazgatónak, mert ez a másik fickó kedvelt téged.
Szóval használd ki a helyzeti előnyödet.
– Ötvenezret? Soha nem menne bele.
– Nem ötvenet. Negyvenkettő és felet. Az alig több mint
harmincezer font, vagy mennyi is. Ha kevesebbet akar adni, mint
amennyit kértél, ajánld fel, hogy lemondasz a bónuszokról. Lehet,
hogy havi megtakarításokkal ki is tudnád pótolni az így fennmaradó
összeget.
Az agyam küzdött, hogy felfogja, amit mondott. Nyilvánvalóan
lehetetlen volt. Nem létezett megoldás arra, hogy anyámat azonnal
megoperálják, anélkül hogy ne szerezzek pénzt apámtól. Vagy
mégis?
 – Azt hiszed, csak úgy bemegyek hozzá, és előre elkérem tőle a
bónuszomat? Körbe fog röhögni.
– Lehet, hogy nem. Szüksége van rád. Még ha vissza is utasítja,
semmit sem vesztesz.
– Csak a büszkeségemet.
Natalie felnevetett. A hangja felmelegített, még az óceán
túlpartjáról is.
– Lehet, hogy elsőre nemet mond. De azt is csinálhatod, hogy
egy hónap múlva, amikor már bizonyítottad, milyen értékes vagy,
újra megkérdezed. Másodszorra inkább hajlandó lesz rá. Így nem
szívességet kérsz. Hanem azt, amit megérdemelsz.
– Azt kérem, amit egy év múlva talán megérdemelnék.
– Ez csak az időzítés finomhangolása.
Talán igaza volt. Előre pénzt kérni a főnökömtől könnyebbnek
tűnt, mint kockáztatni a kapcsolatot apámmal. És nem kértem
semmi olyat, ami végül úgysem lett volna az enyém. A következő
néhány évben Londonhoz kötődnék, de ez ettől függetlenül is igaz
volt. Kevés esélyem volt rá, hogy az Egyesült Államokban olyan
munkát kapjak, ahol annyi pénzt kereshetek, mint most. Legalábbis
addig nem, amíg nincs mögöttem igazolt szakmai tapasztalat. A
Veritynél eltöltött néhány év biztosította volna ezt, amire igazán nagy
szükségem volt.
Próbáltam elképzelni Andrew arcát, amikor megkérdezem tőle.
Valószínűleg rám sem nézne. Csak egy szűkszavú nemet kapnék,
majd kiküldene az irodából. De Natalie-nak igaza volt: egy próbát
megér. Csak ugyanolyan elszántnak kell lennem, mint az első, sötét,
hideg reggelen, amikor az irodája előtt vártam. Akkor engedett
nekem. Talán majd most is.
 N EGY V E N E D I K F E J EZ E T

Andrew

Én érkeztem meg elsőként, ami korábban még soha nem fordult elő.
Öt perc volt hátra a találkozóig, de nem volt értelme bent
maradni az irodában. Nem tudtam semmire sem koncentrálni a
Sofiával való találkozásom óta.
– Hé, haver, mi a helyzet? – köszönt oda Dexter, s mellém
csusszant.
– Nem láttam, hogy megjöttél. Kérsz egy italt?
Dexter úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Már úton van. Nem csak te csavartad az ujjaid köré a bár
személyzetét.
Bólintottam, majd a kőpadlóhoz ütődő széklábak csattogására
lettem figyelmes.
– Tristan – szólt Dexter, mintha magyarázatra lenne szüksége.
Nem csatlakozott hozzánk azonnal. Ehelyett a pultoslánnyal
elegyedett beszélgetésbe, aki odasietett, hogy segítsen a felfordított
székekkel. Egy percen belül úgy vihogott és úgy csavargatta a haját,
mintha tizennégy éves lenne, Tristan pedig Justin Bieber.
– Mihez kezdünk vele? – biccentettem Tristan felé.
– Nem miatta aggódom.
– Minden rendben – feleltem, és hálát adtam, hogy abban a
pillanatban Beck, Gabriel és Joshua is betoppantak.
Gabriel leült mellém, és megveregette a hátamat. A többiek is
bevonultak, öleléseket, kézfogásokat és ökölpacsikat váltottak,
miközben gyorsan képbe helyezték a többieket az eddigi
beszédtémákból. Egyikbe sem tudtam bekapcsolódni. Egyszerűen
nem tudtam bármi másra – vagy másvalakire – gondolni, csak
Sofiára.
– Elnézést kérek miatta – szólt Joshua a pultosnőnek, miközben
Tristant az asztalunkhoz vezette.
– Korán érkeztél – pillantott Beck egyszerre Dexre és rám. –
Minden rendben?
– Igen – vágtam rá gyorsan.
Mindenki megkapta az italát, és elhelyezkedett az asztal körül,
majd csend lett a csoportban.
– És hol van a bájos Sofia? – kérdezte Tristan.
Felnéztem a pohár Barolóból, amire képtelen voltam rávenni
magam, hogy megkóstoljam, és azon kaptam magam, hogy
egyszerre öt szempár szegeződik rám, de egyikük sem volt kíváncsi
arra, hogy kicsoda Sofia.
– Te aztán igazi pletykafészek vagy, Tristan.
– Nem is – vágott vissza –, a barátod vagyok. És valami nincs
rendben veled. Soha nem hívsz el minket inni aznapra, és most,
hogy itt vagyunk, még a szokásosnál is komorabban festesz.
– Nem komor vagyok. Hanem hatékony. Talán példát vehetnétek
rólam.
Beck átkarolta a vállamat.
– Nagyon jó vagy abban, hogy a lényegre térj egy adott témában.
Mindig ezt teszed, amikor tisztán kell látnunk. Mi pedig cserébe csak
próbálunk segíteni neked.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Hartforddal lennék, ha te nem
lennél… olyan, amilyen – jegyezte meg Joshua. – Bár fájdalmas
belegondolni, hogy a szerelmi életemet neked köszönhetem.
– Csak annyit mondtam Joshuának, hogy még sosem láttalak
ilyen lazának egyetlen nővel sem – fejtette ki Tristan. – Nem
pletykáltam. Izgatott voltam, hogy ilyen boldognak látlak.
Csalódottság járta át a testem. Könnyű volt boldognak lenni
Sofiával. Annyira teljes mértékben és szégyentelenül önmaga volt!
Ezt szerettem benne a leginkább.
– És azt mondtad, igazi nehézbombázó – tette hozzá Joshua.
Tristan ügyet sem vetett arra, amit mondott.
– Áruld el, mi folyik itt. Sajnálom, ha rosszat tettem.
Ingattam a fejem.
– Elnézést kérek, túlreagáltam.
– Micsoda változás! – csatlakozott be Dex. – Te vagy az
alulreagálás királya. Jó dolog néha kipróbálni valami újat.
Én hívtam össze ezt a találkozót. Állnom kellett a szavam, és
hatékonyan össze kellett foglalnom, hogy mi a franc bajom van.
Vettem egy nagy levegőt.
– Sofia és köztem vége. De… kezdek rájönni, hogy fontos volt…
vagyis még mindig az nekem. És nagyon szeretném vele tölteni az
időmet.
Tessék. Kimondtam.
Felnéztem, és láttam, hogy Tristan felhúzza a szemöldökét. A
szája sarkában vigyor reszketett kipattanásra készen
Gabriel megnyugtatóan megszorította a vállamat.
Ahogy végigmértem az engem körülvevő arcokat, átjött, hogy
azt akarják, folytassam. De nem voltam benne biztos, mit
mondhatnék még.
– Soha… de soha… nem gondoltam volna…
Mégis mi történt velem? Képtelen voltam kimondani a szavakat.
Nem igazán tudtam, miért vagyok itt, és hogy mit várok tőlük, mit
mondjanak vagy tegyenek. De tudtam, hogy most nem lehetek
máshol.
– Mindjártunk már ebben a cipőben – kezdte Beck. – Olyat ütött,
akár egy tehervonat, igaz?
Így éreztem. Mintha halálközeli balesetet szenvedtem volna.
Biztosan volt velem valami baj, hogy egy nő ilyen érzéseket váltott ki
belőlem.
 – Fogadok, hogy semmire sem tudsz koncentrálni – csatlakozott
Joshua.
Megráztam a fejem.
– Semmire.
– És nem találsz szavakat arra, hogy mennyire üresnek érzed
magad, amiért nincs veled – folytatta a sort Gabriel.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Megértették.
– Ti mind begolyóztatok – mondta Tristan. – De Sofia nagyon
dögös, szóval megértem. Legalábbis nagyjából. De akkor miért
szakítottatok?
Elmagyaráztam neki, hogy felajánlottam az állást, de azt
mondtam neki, hogy ha elfogadja, akkor a kapcsolatunk maradjon
pusztán szakmai jellegű.
– Tökéletes erre a szerepre, és jobban alszom éjszaka, ha tudom,
hogy valaki, aki ilyen tehetséges – akiben megbízom – áll a
kormánykeréknél. Sofiában ugyanaz a tűz lobog, mint a
nagymamámban. Pont erre van szüksége a magazinnak.
– De talán neked is – állapította meg Gabriel.
Sóhajtottam, és képtelen voltam megcáfolni őt. Amikor Sofia
elfogadta az ajánlatomat, nem tudtam teljes mértékben magamba
fojtani a csalódottságomat. Döntött, méghozzá helyesen, de egy
részem azt kívánta, bárcsak nemet mondott volna – vagy legalábbis
habozott volna, amikor ismertettem vele a kikötésemet.
– Nem értem – kezdett bele Tristan. – Alig egy hete találkoztunk,
és gyakorlatilag ragyogtál. És ez olyasvalakitől, aki egy szép napon
is alig tud mosolyra fakadni, nem kis dolog. Felajánlottad neki az új
pozíciót. Eddig értem, de miért vetettél véget a viszonyotoknak?
– Nyilvánvalóan nem feküdhetünk le egymással, ha ő ilyen
szerves része a csapatomnak. Megállapodtunk abban, hogy a dolgok
szakmai mederben maradnak.
– Egyetértek azzal, hogy nem feküdhettek le egymással, ha te
vagy a főnöke – helyeselt Gabriel.
 Bólintottam, és belekortyoltam a boromba, próbáltam tompítani
a fájdalmat, ami a szavai hallatán felkúszott a torkomon, de a Barolo
csak rontott a helyzeten, mert még jobban kezdett hiányozni.
– De ha többről van szó, mint puszta szex, akkor az már
bonyolultabb kérdés – tette hozzá.
– Egyetértek – csatlakozott Beck. – Ha csak dugni akarsz vele,
akkor ez egy szörnyű ötlet. Ha viszont elkötelezettek vagytok
egymás iránt, akkor nem ez a legrosszabb dolog, amit el tudok
képzelni.
– Mi nem… – magamba fojtottam a torkomban megjelenő
hörgést.
Beck nem akart ezzel semmi rosszat mondani, de a gondolattól,
hogy ami köztem és Sofia között volt, az csak dugás lenne,
felkavarodott a gyomrom, és leszállt a vörös köd.
– Hogy érted, hogy elkötelezettek?
– Sok barátnőd volt az évek során – vezette fel Beck.
– Ezt pont te mondod? – kérdeztem vissza. – Ez most komoly?
Megadóan feltartotta a kezét.
– Ne ítélkezz! Csak azt mondom, hogy megrögzött monogám
típus vagy. Nincs ezzel semmi baj, de ha másfél év múlva majd
unatkozni kezdesz, akkor nem akarsz kellemetlen helyzetet az
irodában.
– Nem fogom elunni magam.
Tizennyolc hónap alatt biztosan nem. Tizennyolc év alatt sem.
– Az élet Sofiával sosem lesz unalmas.
Dexter úgy vigyorgott, mintha pontosan tudná, mire gondolok.
– Nekem is megadatott egy pontosan ugyanilyen – merengett el
Joshua. – Néha azon tűnődöm, hogyan bírtam elviselni azt az
unalmas, Hartford előtti létet.
– Így van, egyik nő sem unalmas, aki miatt úgy döntünk, hogy
elkötelezzük magunkat mellette. Ez egészen biztos –állapította meg
Beck. – Tehát ha azt mondod, hogy hosszú távon elköteleznéd
magad e mellett a nő mellett, akkor lehet, hogy a közös munka is
könnyebbé válik majd. Legalább tudjátok, hogyan működik a másik,
és bíztok egymásban.
Megráztam a fejem.
– Nem lehetek vele együtt, és nem lehetek a főnöke egyszerre. Ez
nem helyes. Mind tudjátok, hogy egyszer s mindenkorra
megtanultam a leckét.
Annyira közel jártam, hogy rámenjek lelkileg, miután kirúgtak,
hogy tudtam, soha többé nem tudnám újra elkövetni ugyanazt a
hibát, és biztos voltam benne, hogy senki másra sem erőltethetem rá
ezt.
Síri csend telepedett az asztaltársaságra. Mindenki tudta, hogy a
munkahelyi viszonyok tilalmára vonatkozó szabályom kemény és
szigorú.
Talán egy részem azt remélte, hogy valamelyik barátomnak az
asztal körül támad egy olyan ötlete, amire én nem gondoltam, de
amikor felnéztem, csak aggodalmat láttam a szemükben, de
megoldást sehol sem.
– Biztos vagyok benne, hogy mindent végiggondoltál, haver –
mondta Dexter. – Csak azt tudom, hogy ha nem szegem meg a
szabályokat Hollie miatt, akkor az életem… El sem tudnám képzelni
magamat nélküle.
Én nem Dexter voltam. Nem hajlítgattam kedvemre a
szabályokat. Néhány nap erejéig Sofia meggyőzött róla, hogy a
határvonalakat újra lehet rajzolni, de a valóság ezzel szemben az
volt, hogy a szabályaim alapjai túl mélyre nyúltak ahhoz, hogy
visszavonjam őket. Sofia csak egy átmeneti repedés volt ezeken a
falakon, amit ki kellett javítani.
– Értem én, hogy nem akarod megismételni a történelmet –
jegyezte meg Tristan, majd belekortyolt a sörébe.
Aha. Leesett neki. Hogy nem lépek kétszer ugyanabba a
pocsolyába.
 – De ha jól emlékszem, nem az volt a probléma, hogy dugtad a
főnöködet.
Hagyjuk ezt. Egyáltalán nem értette. Éreztem, ahogy felforr a vér
az ereimben. Látta, milyen állapotban voltam akkoriban. Hogyan is
felejthette volna el?
– Az volt a probléma, hogy akivel lefeküdtél – egy nővel, akivel
törődtél, ha jól emlékszem –, feladott téged, egyszerűen feláldozott,
hogy a saját bőrét mentse. Elárult téged.
Nagy levegőt vettem, próbáltam visszatartani az előtoluló
emlékeket. A múlt az a múlt. És próbáltam biztosra menni, hogy
nem térek vissza ugyanoda.
– Nem akarok beszélni róla.
– Sofia valaha is megtenné ezt veled? – kérdezte Tristan
hajthatatlanul. – Képes lenne így elárulni?
– Persze hogy nem! – csattantam fel. – Sofia egyáltalán nem
olyan, mint…
Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam annak a nőnek a
nevét, aki kis híján tönkretett.
– Ő hűséges, szeretetteljes, és a lehető legmegbízhatóbb ember…
– Megálltam a mondat közepén, ahogy elkezdtem felfogni, mit is
mondott Tristan.
– És te sem hasonlítasz egyáltalán arra a nőre a múltadból –
folytatta Tristan. – Hűséges és megbízható vagy. Néha egy kicsit
ingerlékeny, de jó ember. Hamarabb áldoznád fel magad, minthogy
bárkit elárulj. Te nem vagy olyan, mint ő. Sofia sem ő. Nem fogod
megismételni a történelmet. Ez egyszerűen képtelenség.
– Jó érv, Tristan – helyeselt Gabriel. – Nem a munkahelyi
kapcsolat a probléma. Hanem azok az emberek, akik folytatják őket.
Ha igaz, amit Tristan és Gabriel mond, akkor az én szabályaim és
a homokba vésett vonalaim mind rossz helyre kerültek. Tényleg
olyan hajthatatlan voltam a történelem megismétlődésétől való
félelmemben, hogy rossz fronton harcoltam?
 – És most milyen problémát is oldottunk meg? – kérdeztem. –
Még mindig nem túl jó olyasvalakivel járni, aki neked dolgozik.
– Azt mondtad, hogy Sofia az a személy, akivel szeretnéd az
idődet tölteni, akivel le akarod élni az életed – mutatott rá Beck. – Ha
ennyire különleges, akkor érdemes megoldást találni rá.
– Ő a kivétel – vette át a szót Gabriel. – És ha összeházasodtok, a
kapcsolatotok mindig kivételes lesz, mert ő lesz a feleséged.
El akartam volna venni feleségül? Hagytam, hogy Gabriel szavai
belém ivódjanak, félig-meddig arra számítva, hogy nevetségesnek és
kellemetlennek fogom érezni őket, de épp az ellenkezője történt.
Olyan könnyűnek éreztem a gondolatot!
Természetesen nem akartam megismételni a történelmet, mert
most Sofiáról volt szó. Persze hogy feleségül akartam venni, mert ő
Soha.
Persze hogy kivételes, mert ő Soha.
– Így éreztetek ti is, amikor megismertétek…
– Hollie-t? – kérdezett közbe Dexter. – Naná! Már abban a
pillanatban tudtam, amikor megláttam.
– De ez nem mindig van így – egészítette ki Beck. – Néha előbb ki
kell ismerni egy nő lelki világát.
– Az én esetemben ez több mint egy évtizedig tartott – tette
hozzá Joshua. – De volt egy pillanat, vagy pillanatok sorozata,
amikor már tudtam, hogy nem akarok mást, csak őt. Soha többé.
– És az élet elképzelhetetlen lenne nélküle… elképzelhetetlen –
bólintott Gabriel. – Teljes mértékben és minden tekintetben
elképzelhetetlen. Úgy értem, a hallásom jobb lenne, mert nem
kellene állandóan elviselnem azokat az irgalmatlan musical-
betétdalokat, de még a hallásomat is örömmel feláldoznám érte.
– Istenem, mennyire nem tud énekelni! – erősítette meg Dexter.
– Egyetlen hangot sem képes eltalálni – értettem egyet.
– Hát ti mind – vetette oda Tristan –, mind hatalmas pancserek
vagytok. Nézd, Andrew, ha akarod a lányt, találj rá valami módot,
hogy működjön! Egész életedben ezt csináltad. Milliókat kerestél
azzal, hogy olyan cégeket szerveztél át nyereséges működésűre,
amelyekről már mindenki más lemondott. Abból élsz, hogy lehetővé
teszed a lehetetlent is. Csak alkalmazd ezt a szerelmi életedben.
Összerezdültem.
– De amit a cégekkel csinálok, az az, hogy megveszem, és rendbe
hozom őket, aztán továbbállok. A barátnőim esetében is így van ez
egy kicsit. Randizunk, aztán vége, nincs tovább.
– A múlt nem határozza meg a jövőt – jelentette ki Tristan. – Ezt
bebizonyítottad azzal, hogy felvásároltad a Verityt. Elkötelezted
magad egy cég mellett, mert fontos volt a számodra. Ha Sofia is
fontos neked, akkor ezt is meg fogod oldani.
Hát, tulajdonképpen így is lehet nézni.
– Az élet tényleg a feje tetejére állt, ha Tristantól fogadok el
szerelmi tanácsokat – jegyeztem meg.
– Ez nem szerelmi tanácsadás – javított ki Gabriel –, hanem
életvezetési. Mert nem akarod, hogy Sofia csak egy újabb lány legyen
a randipartnereid sorában.
Bólintottam. Igaza volt. Sofia volt a jövőm. Már azelőtt tudtam,
hogy megcsókoltam. Még mielőtt találkoztam volna vele a bárban.
Nem azért, mert ő volt a legszexibb és a leggyönyörűbb nő, akit
valaha láttam, hanem mert nem hagyta, hogy bármit is megússzak
anélkül, hogy a tudtomra adta volna, hogy nagyon is tisztában van
vele, hogy épp megúszom azt a bizonyos dolgot.
– Nem akarom elveszíteni őt.
– Rúgd ki, és majd talál magának munkát máshol. Rengeteg
pénzed van, amit adhatsz neki, hogy fedezze a kiadásait –javasolta
Tristan.
Ez biztosan nem működne.
– Levágná a tökeimet, ha ezt felvetném neki.
– Uramatyám, Tristan! Te aztán egy őstulok vagy! – szólt rá Beck.
– Nem csoda, hogy szingli vagy.
 – Mi van? Csak azt javasoltam, hogy adjon fel egy állást, nem
pedig, hogy meztelenül túrázzon fel az Everestre.
Tristan úgy rázta a fejét, mintha idiótákkal lenne körülvéve.
– Miért kellene feladnia a munkáját értem? – kérdeztem.
– Még a karrierje legelején tart.
– Akkor add el Verityt – ötleteit Tristan.
– Szó sem lehet róla. Túl sokáig és túl keményen küzdöttem ezért
a cégért. És ez nekem nem csak egy üzlet. Ezt mindannyian
pontosan tudjátok.
– Talán lesz valami ötlete, ha beszélsz vele – folytatta Tristan.
Ha lenne ötlete, nem osztotta volna már meg velem?
– Talán már továbblépett – mondtam ki, és a szavak keserűen
bizsergették a nyelvemet. – Én ragaszkodtam hozzá, hogy véget
vessünk a dolognak.
– Nem viccelek – erősködött Tristan. – Láttam, hogyan nézett
rád. Nem is történt olyan régen. Ilyen gyorsan nem lép tovább.
– Kösz, haver. Talán az lenne a jó megoldás, ha elkezdene
munkát keresni, és ez idő alatt együtt dolgoznánk. Ha rövid távú,
akkor ez…
A gondolat, hogy a főnöke legyek, kellemetlen érzést keltett
bennem, de bármi lehetséges volt, ha csak néhány hónapról van szó,
nem igaz?
– Szóval talán ez is egy lehetséges forgatókönyv.
– Beszélj vele – javasolta Gabriel. – Mondd meg neki, hogy nem
tudsz nélküle élni.
– Annyira drámai! – sóhajtozott Tristan.
– Na, várd csak ki a végét, Tristan! – veregette meg a vállát
Joshua. – Veled is meg fog történni.
Tristan kuncogott magában.
– Szó sem lehet róla. Én nem úgy vagyok bekötve, mint ti. Én
nem csak ülök itt, és várom a sült galambot, hogy szerelembe essek.
 Én sem, mégis megtörtént. Sofia teljes erőbedobással robbant be
az életembe, hogy aztán lefegyverezzen. Ez volt az utolsó dolog,
amire számítottam. Most már zsigerből tudtam, hogy minket
egymásnak teremtettek. Ahogy Tristan mondta, már csak azt kellett
kitalálnom, hogyan valósítsuk meg.
 N EGY V E N EGY E D I K F E J EZ E T

Sofia

Annyira felszívtam magam, hogy akár egy medvével is kész lettem

volna bírókra kelni, de legalábbis arra biztosan, hogy előleget kérjek
Andrew-tól. Az ki volt zárva, hogy hatni tudjak az érzelmeire, mert
az üzletben nem ismert ilyet. Felkészülten vártam a tárgyalóban
megvívandó csatát.
Ugyanúgy felmentem a lépcsőn a Blake Enterprises irodáihoz,
mint a legelső napomon. És most is ugyanúgy szükségem volt
valamire Andrew-tól, mint akkor. Reméltem, hogy ma is ugyanúgy
sikerrel járok, mint azon a hideg márciusi reggelen, ami mintha már
ezer éve történt volna.
Egyenesen a külső irodába mentem, ahol ez az egész
elkezdődött, de hirtelen megtorpantam. Valaki ült a régi
asztalomnál.
– Üdv, Trudy vagyok – köszöntött Andrew asszisztense. –
Segíthetek?
Az órámra pillantottam. Tíz óra tizenkettő. Korán érkeztem. De
nem akartam csakúgy itt ácsorogni és cseverészni. Andrew nem ezt
tenné.
– Andrew-hoz jöttem – suhantam el az asztala mellett.
– Sajnálom, de most nem fogad…
Rá sem hederítettem, ahogy felpattant a székéből, és megindult
felém. Gyorsan kinyitottam Andrew irodájának ajtaját, majd
becsuktam magam mögött.
Andrew úgy pattant fel a székéből, mintha áramütést szenvedett
volna, amikor megpillantott…
 A francba is! Miért van hatalmas, érzelmekkel teli szeme és
ennyire imádni való haja? Fáradtnak tűnt. Meg akartam kérdezni
tőle, hogy mi történt, és hogy tudnék-e segíteni valamiben, de a
hátam mögötti ajtón berobbanó Trudy hangja visszarántott a jelenbe.
– Én rontottam be – jegyeztem meg. – Nem Trudy hibája.
– Tudom – felelte Andrew, miközben le sem vette rólam a
szemét.
– Sajnálom, Andrew, én nem…
– Hagyjon magunkra, kérem.
Andrew zsebre dugta a kezét. Mindketten megvártuk, amíg
Trudy visszavonulót fúj.
– Tényleg kedvesebbnek kellene lenned az asszisztenseiddel.
– Köszönöm, hogy beugrottál.
Mégis mit köszönhetett meg nekem?
– Még nem is tudod, miért vagyok itt.
Megvonta a vállát.
– Akkor rajta.
Valami nem stimmelt. Andrew-nak kiabálnia kellett volna velem,
amiért déli tizenkét óra előtt berontottam hozzá, vagy legalábbis
nem törődnie velem, mintha csak egy absztrakt festmény lennék az
irodája falán. Talán a szeme alatti fekete karikák nem csak a
kimerültségnek köszönhetőek. Tettem egy lépést felé, mert a testem
ösztönösen meg akarta nyugtatni őt, és arra is vágyott, hogy ő
nyugtasson engem, de aztán hirtelen eszembe jutott, hányadán is
állunk egymással. A főnököm volt. És ő volt a felelős döntéshozó a
bónuszommal kapcsolatban. Nem akartam elszúrni.
Összeszedettnek kellett maradnom.
– Jól végzem a munkámat – kezdtem bele.
Andrew bólintott.
– Az általam készített operatív terv kitűnő volt. Tudom, hogy
tetszett. És Goode is nagyon kedvel engem. Eleve ezért kaptam meg
ezt az állást.
 Andrew a homlokát ráncolta.
– Ez volt az egyik ok, de folytasd csak.
– A Veritynek most stabilitásra van szüksége. Elköteleződésre.
Hosszú távú gondolkodásmódra.
Szünetet tartottam, de Andrew nem szólalt meg.
– A fizetésem egy részét és a bónuszom teljes egészét előre
kérem. Konkrétan negyvenháromezer dollárt, vagy ennek megfelelő
összeget fontban. Írunk majd egy minden részletre kiterjedő
szerződést. Kezdetnek egy visszafizetési kötelezettséget, ha három
évnél hamarabb távozom, és minden egyéb biztosítékot, amire csak
szükséged van.
Andrew még mindig nem reagált semmit.
Úgy zuhantam le az egyik látogatói székre, mintha minden erőm
elhagyta volna a testem, és a végtagjaim túlságosan elgyengültek
volna ahhoz, hogy állva maradjak. Megcsináltam. Megkértem rá.
Jobban kimerített, mint amire számítottam.
– Anyukád műtétjére kell? – kérdezte.
– Nem számít, mire. Ez egy üzleti ajánlat, semmi személyes nincs
benne.
Tudtam, hogy nem szereti keverni a magánéleti és a szakmai
dolgokat. Nem akartam elkövetni azt a hibát, hogy megpróbálok az
emberi oldalára apellálni. Ez sosem jött be Andrew-nál.
– Rendben – felelte. – Mindennek megkaphatod a felét.
Felnéztem rá.
– A felét?
A fele talán működne is. Ha félretenném a fizetésemet és kisebb
lakásba költöznék, máshonnan előteremthetném a fennmaradó részt.
– És mi a helyzet harminccal? Kaphatnék harmincezret?
– Megkaphatod a felét mindenemnek, amim csak van.
Leült a mellettem lévő székre, előrehajolt, és megpróbált a
szemembe nézni.
 – Nem úgy értettem. Ez így olyan kimért! Úgy értem…
szeretném, ha mindenen osztoznánk.
Ennek az egésznek nem volt semmi értelme. És a hangja is olyan
furcsán kedves volt.
– A bónuszomnak szeretnéd egy részét?
– Nem… – dőlt hátra a székben, majd a hajába túrt. –Borzasztóan
rossz vagyok ebben. Nem számítottam rád ma. Próbáltam kitalálni,
hogyan… mondjam el, hogy azt szeretném, hogy…
– Akkor a bónuszom felét? Ennyire rosszul megy az üzlet?
Nevetésben tört ki.
– Na jó, ez így több mint vicces. Vegyük ki a bónuszt az
egyenletből.
– Nem! – pattantam fel. – Ezért vagyok itt. Most azonnal kérem a
bónuszomat.
– A tiéd lehet, Sofia.
Mostanra teljesen összezavarodtam.
– Az enyém? Mármint a teljes negyvenháromezer?
– Legyen kerek ötven. Így, bárhonnan is szerezted azt a hetet,
vissza tudod fizetni.
Újra le kellett ülnöm, mert elgyengült a lábam. Olyan érzés volt,
mintha teljes erővel egy zárt ajtónak ütköztem volna, hogy aztán
Andrew kinyissa, és beengedjen rajta.
– Legyen – tettem fel a kezem.
Feladtam, hogy megpróbáljam megérteni, mi folyik itt.
– De komolyan mondom, Sofia. Mindenemet meg akarom
osztani veled.
Nem tudom, hogy azért, mert úgy nézett rám, mintha én
jelentenék számára mindent, vagy mert teljesen elpirultam a
felismeréstől, hogy ilyen közel állunk egymáshoz, de hirtelen
ráeszméltem, hogy már nem üzletről beszélünk.
– Mindenedet megosztanád velem?
Bólintott.
 – Mindent. Az életemet. Az időmet. Az… ágyamat.
Beleborzongtam a szavaiba. Mi változott meg ennyire?
– De el kell választanunk a munkát és…
– Mindent.
A belőle áradó kísérteties nyugalom miatt égnek állt a hátamon a
szőr.
– Többre lesz szükségem egyszavas válaszoknál, Andrew. Áruld
el, mi folyik itt!
– Nem számítottam arra, hogy ma megjelensz itt. Még nem
találtam ki, hogy pontosan mit is mondjak. De azt tudom, hogy nem
szeretek nélküled élni. Képtelen vagyok rá. És nem is fogom tovább
csinálni.
Sóhajtottam egyet.
– Nos, akkor már ketten vagyunk.
– Tovább is van még. Mióta a Veritynél dolgozol, rájöttem,
hogy… Istenem, nagyon igyekszem, hogy ne úgy hangozzon,
mintha üzletről tárgyalnék, de nem vagyok jó ebben! – csapott az
asztalra ököllel, amit átfogtam a kezemmel.
– Én vagyok az, Andrew. Csak mondd. Megoldjuk.
Rám nézett, és végigsimította az arcomat.
– Szerelmes vagyok beléd.
Elakadt a lélegzetem, a szívem pedig hevesen küzdött, hogy
helyet csináljon a levegőnek a mellkasomban.
– Szerelmes vagy belém?
Kuncogott.
– Igen. Nem akarok nélküled létezni. Életem hátralevő részében
minden egyes reggel melletted akarok ébredni.
– De mi a helyzet a munka és a magánélet szétválasztásával…?
– Őszintén szólva, erre még nem biztos, hogy találtam
megoldást. Még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy a főnököd
legyek. Még akkor sem, ha összeházasodunk.
Úgy álltam fel, mintha egy botot dugtak volna a fenekembe.
 – Ösz-sze-há-za-so-dunk?
A bónuszomért jöttem ide, nem pedig férjet szerezni.
Ő is felállt, és azok az érzelemmel teli szemek egyenesen az
enyémre szegeződtek.
– Úgy értem, ha. Ha mi ketten… Úgy értem… Még akkor is, ha…
hacsak nem…
Megálljt parancsolt magának.
– Mindent elcseszek. Utálok felkészületlen lenni.
Megkerülte az asztalt, és leült a székébe.
A gondolataim fénysebességre kapcsoltak, én pedig próbáltam
lépést tartani velük és rájönni, hogy mi a fene folyik itt.
– Mondom a tényeket – folytatta, majd újra felpattant. –
Szerelmes vagyok beléd. Nem tudok nem gondolni rád. Veled
akarok élni. Soha nem éreztem még… Nem, ez túl elcsépelten
hangzik.
Megköszörülte a torkát, és ujjaival sátrat formázva az asztalra
támaszkodott.
– Amikor nem vagy velem, úgy érzem, mintha hiányozna
belőlem egy darab. Mintha lenne valahol egy élet, amelyet élnem
kellene, de én rossz helyen lennék. Mindig olyan biztos voltam
mindenben, és most… veled minden új, félelmetes és teljes
mértékben megnyugtató is egyszerre. Mintha mindvégig veled
kellett volna lennem, és most végre rád találtam.
Vett egy nagy levegőt, láthatóan felkészülve a folytatásra. Nem
voltam hozzászokva, hogy ennyi szó hangozzon el egyszerre
Andrew szájából.
– Megértesz engem, és úgy tűnik, kedvelsz is. Kihívás lesz együtt
élni és dolgozni, de ha ezt szeretnéd, akkor megoldjuk. Ha másik
munkát szeretnél, ahol nem én vagyok a főnököd, azt is megoldjuk.
Mindenre kész vagyok, csak hogy együtt lehessek veled.
Befejezte, majd zsebre dugta a kezét.
 Az ismerősség melegsége úgy vett körül, akár egy takaró, és
közben egyre határozottabban motoszkált bennem a felismerés,
hogy ettől a pillanattól kezdve Andrew és én örökre
összekapcsolódtunk.
Leesett, hogy most az a rész következik, ahol nekem kell
beszélnem. Csak épp azt nem tudtam, mit mondjak.
– Értem – erőltettem ki a torkomon, ami annyira kiszáradt,
mintha épp most keltem volna át a Szaharán. – Dettó.
Nevetésben tört ki.
– Ez szokatlanul tömör tőled.
– Ne szívd a vérem! – forgattam a szemem. – Neked volt időd
gondolkodni rajta.
Megkerülte az asztalt, odahajolt hozzám, a lábunk épphogy
összeért.
– Neked még nem?
– Azokra a dolgokra koncentráltam, amelyekre van ráhatásom,
és arra, hogy megpróbáljam elhessegetni az irántad táplált
érzelmeimet. Annyira hajthatatlan voltál azzal kapcsolatban, hogy
véget ért köztünk minden!
Megdörzsölte az arcát, majd megrázta a fejét.
– Tudom. Sajnálom.
– Ez nagyon sok igy egyszerre, és meglepetésként ért. De nem
rossz értelemben véve – tettem hozzá sietve, mert láttam az arcán,
hogy kezd elszontyolodni viszont azért egy kicsit tartok tőle.
Legutóbb olyan könnyen kisétáltál a dologból.
– Nem volt könnyű véget vetni neki, és még nehezebb volt távol
maradni tőled.
Tenyerével körülölelte az arcomat.
– Ne haragudj! Tudom, hogy biztos eszedbe juttatta, ami a
szüleid között történt. De ígérem, soha többé nem foglak elhagyni.
Akár most rögtön elrepülhetünk Vegasba, és össze is
házasodhatunk, ha ez segít célba juttatni a mondandómat. Nem
akarok máshol lenni, csak veled.
– Anyám ki fog nyírni. Templomi szertartást akar majd.
– Ez egy igen? Akkor hozzám jössz feleségül?
Most épp elfogadtam egy lánykérést?
– Nemet mondok Vegasra. Nem tettél fel további kérdéseket, és
amíg ezt meg nem teszed, addig nem is válaszolok. Katolikus vagy
egyáltalán?
El sem hittem, hogy ilyen tárgyilagosan beszélgetünk a
házasságról, mégis teljesen helyénvalónak éreztem.
– Olyan leszek, amilyennek csak szeretnél.
Átkarolta a derekam, és homlokát az enyémnek támasztotta.
– Csak azt akarom, hogy önmagad légy. A férfi, akibe szerelmes
vagyok. És a leendő tizenkét olasz bambinónk apja.
Összeszorította az ajkát, amit akkor szokott csinálni, amikor
próbál nem mosolyogni.
Átkaroltam a nyakát, ő pedig csókot nyomott az ajkamra.
– Hiányoztál. Elképesztően. És már türelmetlenül várom a
következő lépést. Mikor végzel ma a munkával? Átmenjek hozzád,
és segítsek összepakolni? Fel kell hívnom Dextert. Fogadok, hogy
már kiválogatott nekünk egy csomó gyűrűt.
Fénysebességre kapcsolt ez a pasi.
Kezemmel felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen.
– Andrew, te mindenben olyan türelmes vagy. Ezúttal talán egy
kicsit türelmesebbnek kell lenned velem is. Már régóta csak mi
ketten vagyunk anyukámmal. Megtanultam, hogy senkire sem
számíthatok, csak magamra és őrá. Mintha én még kitámasztó
kerékkel bringáznék, de te közben beneveztél volna engem az
olimpiai időfutamra.
– Sajnálom. Nem vagy egyedül a kitámasztó kerekekkel. Soha
nem éltem együtt nővel. Nem tudom, hogyan kell
kompromisszumot kötni. Nyers és mogorva vagyok, és megszoktam,
hogy megkapom, amit akarok, akkor és úgy, ahogy akarom.
– Valóban? – vágtam döbbent arcot.
Vigyorgott.
– De te mégis szeretsz.
– Igen, szeretlek.
– Akkor majd megoldjuk együtt.
– Tudom, hogy így lesz.
Andrew újra megcsókolt, majd sokáig egyikünk sem szólt egy
szót sem.
 N EGY V E N K E T T E D I K F E J EZ E T

Andrew

Felpillantottam Sofia hálószobájának ablakára, majd megnyomtam a

csengőt. Szerettem volna átugrani ezt a részt, és egyszerűen csak
összeházasodni vele. Hivatalosan még csak néhány órája voltunk
egy pár, de máris a világ legszerencsésebb emberének éreztem
magam, és nem akartam az időt vesztegetni. Nem akartam a
kedvéért apró lépésekben haladni. Próbáltam rávenni Sofiát, hogy
fejezzük be ma hamarabb a munkát, de nem volt rá hajlandó. Miért
kell ilyen rohadtul professzionálisnak lennie?
Kidugta a fejét az ajtónyíláson, amikor felértem a lépcsőn.
– Korán érkeztél – jegyezte meg.
– Hol szeretnél lakni? – kérdeztem, miközben követtem a
nappaliba.
Egy borítékkal kezdett el babrálni.
– Igen, épp ezen gondolkodtam. Anyukám… hiányzik.
Délután gondolkodtam egy kicsit Sofia anyjáról.
– Azt hiszem, több lehetőségünk is van. Átköltözhetne ide, és
lakhatna a városban állandó vagy időszakos jelleggel is. Szerzünk
neki egy saját lakást, így kedvére jöhet-mehet.
– Na várj…
– Nem kell semmit most azonnal eldönteni.
Türelmesebbnek kell lennem vele, nehogy besokalljon.
– Mi ez? – kérdezte, miközben azt a papírt fürkészte, amelyet az
imént vett elő a kezében tartott borítékból. – Ez a te műved?
Közelebb léptem, hogy átpillantsak a válla fölött.
– Diákhitel? Mi a probléma?
 – Nullázták az egyenlegemet. Valaki mindent kifizetett.
Megfordult, és rám nézett.
– Semmi közöm hozzá – feleltem. – Nem is tudtam, hogy van
diákhiteled.
Átadta nekem a levelet.
– Lehet, hogy félreértettem. Elolvasnád? Mondd, hogy nem
őrültem meg!
Elvettem tőle a papírt, és végigolvastam.
– Az áll benne, hogy az egyenlegedet tíz nappal ezelőtt
kiegyenlítették.
– Tíz napja? Mégis hogyan? Több mint százezer dollárról van
szó. Ó, istenem, gondolod, hogy…? Nem, az nem lehet.
– Hogy az apád volt?
– Ki más? De hát egy szót sem szólt róla.
– Nem is kellett. Az ő dolga volt kifizetni azt a pénzt. Tehetős
ember.
– Milyen ironikus, hogy épp készültem eljátszani, hogy a
diákhitel visszafizetése miatt van rá szükségem, hogy pénzt
szerezzek anyám műtétjére, de ő sokkal többet fizetett ki, mint amire
szükségem lett volna, pedig soha egy fillért sem kértem tőle. Így már
lehet, hogy alkalmas leszek személyi kölcsön felvételére, amiből
fedezni tudom a műtét költségeit. Nem hiszem, hogy szükségem
lesz már arra az előlegre, vagy legalábbis biztosan nem a teljes
összegre.
Felém fordult.
– El tudod ezt hinni? Anyámat megműtik, és nem kellett
megkérnem apámat, hogy állja a cechet.
– Nem fogsz hitelt felvenni. Rengeteg pénzünk van, amiből
fedezni tudjuk a műtéti költségeket. Nem hiszem, hogy megértettél.
Mindenem, amim van, az a kettőnké. Amire szükséged van, azt
mind megadom neked.
 Sofia valamiféle ősi ösztönt váltott ki belőlem, hogy
gondoskodjak róla. Hogy törődjek vele. Hogy jobbá tegyem számára
a világot. Hatalmas női jellemek között nőttem fel, de Sofia felettem
birtokolt hatalma más léptéket öltött. Bármit megtettem volna, hogy
boldoggá tegyem.
– Soha többé nem fogsz hiányt szenvedni semmiben, amíg élek
és lélegzem.
Végigsimította az államat a tenyerével, majd lábujjhegyre
emelkedett, hogy csókot nyomjon az arcomra.
– El akarok menni New Yorkba, hogy meglátogassam, és
személyesen meséljek neki kettőnkről és az apámról. És a műtétjéről.
– Akkor ezt fogjuk tenni.
– Te is eljönnél?
– Természetesen. Menjünk most hétvégén. Kivesszük a pénteki
napot szabadságnak, és vasárnap éjjelre hullafáradtan vissza is
érünk.
– Hűha, ez az egész olyan gyors! Fel kéne hívnom apámat, nem?
– Azt kell tenned, amit helyesnek érzel.
– Fel szeretném hívni. Bizakodom a kettőnk kapcsolatát illetően.
Nem azért, mert rendezte a hitelemet – bár ez kétségkívül nagylelkű
volt tőle –, hanem inkább azért, amit mindez jelent. Mintha jóvá
akarná tenni. És őszintén szólva kedvelem őt, és szeretném jobban
megismerni. Valószínűleg nem mondtam neked, de volt rá
lehetőségem, hogy pénzt kérjek tőle, valami miatt mégsem tettem.
Talán azt akartam, hogy szabad akaratából ajánlja fel. És most
megtette.
– Egyszóval most már azért ismerheted meg, mert szeretnéd.
Nem azért, mert muszáj.
– Teljesen kimerültem – vallotta be. – Micsoda nap volt ez a mai!
– Olaszországban kellene összeházasodnunk – vetettem fel, és
próbáltam kitalálni, mit is kellene először tennünk, hogy elkezdjük
közös életünket.
 Kellett egy lista.
– Kapcsolatba kellene lépnünk egy esküvőszervezővel. Valaki
jóval.
– Még mindig nem kérted meg a kezem. És én sem kérdeztelek
meg, hogy leszel-e a férjem. Ne kössük a szekeret a ló elé.
– Látod? – fordultam felé. – Ezért szeretlek. Mert kérdések elé
állítasz, és neked köszönhetően más színben látom a világot. Erről
soha ne szokj le!
– Arra számíthatsz.
 N EGY V E N H A R M A D I K F E J EZ E T

Sofia

Meleg, megnyugtató szellő fújdogált, miközben végigfuttattuk

tekintetünket New York égboltján, a Chrysler- és a MetLife-épületen,
aztán az Empire State Buildingen.
– Szóval ezért jöttünk most egy másik szállodába, és nem a
megszokott Mandarin Orientalba – állapítottam meg. – A kilátás
miatt. Innen fentről egész Manhattant látni.
– Ez a tetőterasz a tökéletes helyszín…
– A tökéletes helyszín mire?
Tenyerébe fogta az arcom, majd végigsimította hüvelykujjával.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek – feleltem.
Még ha szüntelenül mondogattuk is egymásnak, mintha be
kellene pótolnunk az elvesztegetett időt, még mindig libabőrös
lettem, valahányszor ezt hallottam tőle. Azért mentem Londonba,
hogy szerezzek ötvenezer dollárt, aztán végül egy új életre tettem
szert, és minden egyébre, amiről eddig csak álmodoztam.
– Néhány hónapja leszólítottál az utca közepén, és munkát adtál
saját magadnak, mint az asszisztensem. Akkor nem is sejtettem,
hogy végre megtaláltam a páromat, a szó lehető legteljesebb
értelmében. Veled akarom leélni életem hátralévő részét.
Elvette a kezét az arcomról, és tett egy lépést hátrafelé. Aztán fél
térdre ereszkedett, majd elővett egy ékszerdobozt.
– Hozzám jössz feleségül?
Hozzá képest kifejezetten bőbeszédűre sikeredett a lánykérés.
Csak a tekintetére tudtam koncentrálni, ami azt súgta, hogy én
vagyok az ő királynője. Nem törődtem a gyűrűvel, tettem egy lépést
előre, majd leültem a térdére, és átkaroltam.
– Abban a pillanatban tudtam, amikor az első reggel követtelek
felfelé a lépcsőn, és közben néztem az orrom előtt ringatózó kerek
fenekedet, hogy így vagy úgy, de mindent a feje tetejére fogsz
állítani körülöttem. És így is történt. A lehető legjobb értelemben. Bár
ez leginkább a szívednek köszönhető. Jólelkű, kedves és érzékeny
ember vagy. Szerencsés vagyok, amiért láthatom ezt az oldaladat is.
A belém vetett bizalmad mindent megadott nekem, amire csak
vágytam, és egész hátralévő életemet azzal szeretném tölteni, hogy
éreztessem veled, olyan különleges vagy, mint amilyenné te teszel
engem. Akkor hát elveszel feleségül?
– Életem hátralévő részére és annak minden egyes napjára.
Felállt, magához húzott, én pedig a dereka köré fontam a
lábamat, miközben csókolóztunk. Tökéletes hátteret választott: ez
volt őseim földje, és a hely, amely szárnyakat adott a
kapcsolatunknak.
Ahogy Andrew lassan földre tett, észrevettem a pezsgőfürdőt.
– Hoztam bikinit. Akkor ünneplünk?
– Nem lesz szükséged fürdőruhára. Csak erre.
Felvette az ékszerdobozt a földről, ahova letette az előbb.
– Ó, istenem, még csak rá sem néztem!
Andrew úgy vigyorgott, mintha ez egyáltalán nem zavarta
volna.
Ahogy kinyitotta a dobozt, felkaptam a fejem. Ez volt a legszebb
gyűrű, amit valaha láttam. Hatalmas, téglalap alakú gyémánt
ékeskedett rajta, ami valahogy magára New Yorkra emlékeztetett –
minden egyes szögből, és nem lehetett nem észrevenni.
– Dexter mutatott néhány lehetséges darabot. Én ezt
választottam ki, de kicserélhetjük.
– Viccelsz velem? Gyönyörű.
 – Dexter nagyon tehetséges abban, hogy előre tudja, mi fog
tetszeni az embereknek.
Kivette a dobozból, és az ujjamra húzta. Úgy illett rám, mintha
egész életemben ezt viseltem volna.
– Akinek ez nem tetszik, az egy idióta.
Andrew kuncogott magában.
– Szóval, készen állsz rá, hogy elmondd anyukádnak, össze fogsz
házasodni valakivel?
– Készen állok rá, hogy mindenkinek elmondjam. Mindenki
hallani fogja, mennyire boldoggá teszel, és hogy én is mennyire
boldoggá akarlak tenni.
– Már most is azzá teszel – felelte.
– Akkor egy pezsgőfürdő? – javasoltam.
– Meztelenül? – kérdezett vissza.
– De még mennyire!
 N EGY V E N N EGY E D I K F E J EZ E T

Andrew

– Csinosan mutatott a gyűrű a dobozban, de rajtad valami egészen

más – mondtam, miközben Sofia levette a bugyiját.
Meztelenül állt a New York-i holdfényben, még soha nem tárult
elém ennyire lélegzetelállítóan különleges látvány.
– Nem hiszem, hogy most a gyűrűt nézed – nevetett, miközben
fellépett a kád alsó lépcsőfokára.
Megragadtam a kezét, és egyenesen odahúztam magamhoz.
– Sofia nem nézek mást, csak téged, ha egy helyiségben vagy
velem.
– Dettó – válaszolta.
Ujjaimmal végigsimítottam a karját. Legszívesebben a kád fölé
döntöttem volna, és olyan hangosan megdugtam volna, hogy az
egész város hallja, de tudtam, hogy megbánnám. Ma este nem
akartam sietni. Nem azért, hogy kínozzam, hanem hogy
emlékeztessem, előttünk az egész élet, hogy együtt legyünk. Amíg
dobog a szívem, imádni fogom őt.
– Gyönyörű vagy – suttogtam. – Az én menyasszonyom.
Megborzongott. Lehajoltam, és megcsókoltam a vállát.
Megfogtam az arcát, és csókot nyomtam az ajkára. Beletúrt a
hajamba, és mélyebbre hatolt a számban, nyelvünk sietősen és
céltudatosan nyomódott egymáshoz. Olyan puha, meleg és tökéletes
volt, és ahogy a gyűrűje időről időre cirógatta a fejbőrömet, a vágy
villámként futott rajtam végig, egyenesen a farkamba. Ő lesz a
feleségem. Ez volt a legjobb afrodiziákum, amit valaha is
megtapasztaltam.
 Elhúzódott tőlem.
– Nem hiszem, hogy eljutunk a pezsgőfürdőig – pillantott le álló
farkamra.
– Azt hiszed, kihagynék egy ilyen lehetőséget, hogy még forróbb
és nedvesebb legyél?
Lehajoltam, felkaptam, majd beleengedtem a bugyborékoló
vízbe, és becsusszantam mellé. Magamra húztam lovaglópózba,
velem szembe.
– Tökéletesen nézel ki.
Megrázta a fejét.
– Minden vagyok, csak az nem.
– Pedig tökéletes vagy a számomra. És szeretlek – pillantottam
körbe, egy óvszert keresve.
– Hagyd – mondta, és a szemében tükröződő elégedettség és
bizalom jobb érzés volt, mint az összes díj és vállveregetés, amit
valaha is kaptam.
– Gyereket szeretnél? – kérdeztem.
– Talán – felelte. – Ezt lehet, hogy meg kellett volna beszélnünk
az eljegyzés előtt.
– Nem volt rá szükség. Boldog vagyok, ha te is. Úgy emlékszem,
mondtál valamit arról, hogy tizenöt gyereket szeretnél, vagy valami
ilyesmi. Ha úgy döntesz, hogy nem akarsz egyet sem, nekem az is
rendben van.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha azt hallom magamtól,
hogy gyereket akarok, de a Sofiával történő családalapítás gondolata
helyénvalónak érződött. Mintha ez lenne a végzetem.
– A tizenötben nem vagyok biztos, de szeretnék anya lenni. És
nem csak egyet szeretnék. Mindenki, akit ismerek, nagy családból
származik, és… én is ezt szeretném megadni a gyerekeimnek. És
magamnak is.
Fantasztikus anya lenne belőle. A szenvedélye és az őszintesége
párosítva a munkamoráljával és az elszántságával? Világuralomra
törnének a gyerekeink.
– Kezdjük eggyel.
Az ajkamat a kulcscsontjára nyomtam, ő pedig türelmetlenül
vonaglott az ölemben, mint mindig.
Elvigyorodtam, még mindig őt csókolva, majd a farkamra
húztam. Hátrabillentette a fejét, felfedve hosszú nyakát, mellei pedig
kidomborodtak előttem, figyelemért könyörögve. Ennyit arról, hogy
megváratom.
A víz melege, a New York-i éjszaka fényei és a tudat, hogy az
előttem álló nő az, akivel az idők végezetéig szeretkezni fogok,
szinte mindent elsöprő érzést keltett bennem.
Sofia hátradőlt. A szögváltozás – a farkamra nehezedő nyomás, a
melle ringása, a rövid, éles feszülés a heréimben – a torkom mélyéről
előtörő hörgésre késztetett. Ez a nő egy boszorkány. Pontosan tudta,
mit képes előidézni bennem, a testemben és a lelkemben. Soha nem
éreztem még magam ennyire sebezhetőnek senki mellett, de egyúttal
ennyire piedesztálra emeltnek sem. Tisztában volt vele, hogy a
kezében tartja a szívemet, és tudtam, bármit megtenne, hogy
biztonságban tudja.
Az érzés teljesen kölcsönös volt. Mindent megtettem, hogy
biztonságban és szeretve érezze magát. És tudtam, mindig arra
fogok törekedni, hogy még többet tegyek érte.
– Kurvára szexi vagy! – mondtam neki.
Remegő kézzel megkapaszkodott a nyakamban, miközben vadul
lovagolt a farkamon. Már közel járt a csúcshoz, a mozdulatai
kevésbé voltak kontrolláltak, kétségbeesetten kapkodta a levegőt.
Megragadtam a csípőjét, és átvettem az irányítást. Akármennyire is
úgy éreztem, hogy el akarok menni benne, nem akartam teljesen
megkönnyíteni a dolgomat.
Megmarkoltam a fenekét, majd felemeltem, hogy mindketten
álljunk.
– Hajolj előre, és élvezd a kilátást.
 Úgy mozdítottam, hogy teljesen rálásson az Empire State
Buiidingre. Újra beléhatoltam, ezúttal hátulról. Mivel már
kiemelkedtünk a vízből, erősebben dörzsölődött egymásnak a
testünk, ettől majdnem elmentem abban a pillanatban. Mélyen
beléhatolva megálltam, majd alányúltam, és megkerestem a csiklóját.
Felsikoltott, ahogy hozzáértem az ujjammal. Lehet, hogy csak a
képzeletem játszott velem, de úgy éreztem, mintha visszaverődött
volna a sikolya az összes, szállodát körülvevő felhőkarcoló faláról.
Ez igen, gondoltam. El tudom érni, hogy a világ legszexibb nője
ilyen hangokat adjon ki. Elkezdtem dugni, újra és újra, egyre
mélyebben és mélyebben.
– Andrew, istenem, olyan jó érzés, hogy bennem vagy!
Basszus! Mi volt abban ennyire hatásos, hogy a nevemet
kiáltotta? Olyan érzés volt, mintha a legelemibb, legállatiasabb
ösztönöket korbácsolta volna fel bennem.
Gyorsítottam a lankadatlan ütemen, amikor újra felsikoltott.
Reszkető lábbal és a kád oldalát kaparva élvezett el egész New York
előtt.
De nem álltam meg.
Vettem egy mély levegőt, majd tovább folytattam. Felhúztam,
hogy nekem háttal álljon. Átkaroltam, egyik kezemmel a mellét
markolásztam, a másikkal a csiklóját dolgoztam meg. Mindent meg
akartam kapni belőle. Fel akartam töltekezni vele, csillapítani a
vágyamat, kielégíteni az iránta érzett, szűnni nem akaró ösztönös
késztetést. Ez soha nem sikerülhetett teljesen, de hajtott a vágy, hogy
megpróbáljam.
– Andrew – nyögte elfojtott hangon. – Szeretlek.
Bassza meg! Olyan volt, mintha benzint locsolt volna a tűzre, és a
lángok a testemet nyaldosva vággyal borítottak volna el. Hatalmasat
élveztem belé, ahogy másodszorra is magatehetetlenül,
kétségbeesetten és reszketve hozzám simult.
 A lábam megadta magát. Visszazuhantam a pezsgőfürdős
kádba, Sofiát szorosan magamhoz ölelve.
Hagytuk, hogy a buborékok lenyugtassák sajgó testünket, és
elnyomják zihálásunk hangját.
– Hát, ha ettől nem estem teherbe, akkor nem tudom, mitől fogok
– csúszott le Sofia az ölemből, majd a vállamra hajtotta a fejét.
– Ne bízzunk semmit a véletlenre – feleltem. – Ezt még
néhányszor meg kell ismételnünk, hogy biztosra menjünk.
– Ma este? – kérdezte Sofia, kezét az enyémbe csúsztatva.
– Ma este és az összes többi estén is.
– Nem lesz energiám dolgozni, főzni vagy…
– …az esküvőszervezésre?
Megfordultam, és halántékon csókoltam.
– Arra sem.
– Akkor ezt bízd rám. Nem akarok várni.
Felém fordult, majd állát a vállamra helyezte.
– Olyan türelmetlen vagy, ez nem vall rád. Hova ez a nagy
sietség?
– A férjed akarok már lenni.
Megrebbent a szája sarka, majd mosolyra húzódott.
– Olyan cuki vagy!
– Cuki? – kérdeztem vissza.
– És szexi – tette hozzá.
– Nem így gondoltad, amikor a főnököd voltam.
– Még mindig te vagy a főnököm, és de igen, így gondoltam.
Mondtam már, hogy az a kerek segged okozta a vesztem.
Kuncogtam magamban. Ha a tárgyiasításomról volt szó, senki
sem volt benne jobb, mint Sofia.
– Egy egyenesen mennyei seggű nő szájából ezt bóknak veszem.
Visszahúztam az ölembe, majd magamhoz öleltem egy elnyújtott
csókra.
– Jól csókolsz. Különösen a holdfényben.
 – Remek inspiráció vagy, hogy ilyen jól csókoljak.
– Megdicsérhetem a hihetetlenül jó farkadat?
Lenyúlt a víz alá, és a kezével körözni kezdett a farkam körül.
Felnyögtem, és benyomultam az ujjai közé.
– Téged pedig azért illet bók, mert szinte állandóan áll a farkam,
amikor a közelemben vagy.
Lecsúszott az ölemből, és elém térdelt a vízben.
– A számba akarom venni, de nem szeretnék megfulladni.
Felülnél az oldalára?
Kiemelkedtem a vízből, majd a kád peremén ülve elámulva
néztem Sofiát, ahogy tövig befogad. Nyelt egyet, amikor a torka
legmélyére hatolt a farkam, én pedig önkéntelenül felszisszentem. A
francba, csak remélni mertem, hogy nem tervez ugyanolyan
kegyetlenül kicsinálni, ahogyan én tettem vele. Szinte azonnal
éreztem a késztetést, hogy elélvezzek. Nem tudtam, hogy azért, mert
a teherbeesésről beszélgettünk, vagy csak a farkamat körülölelő ajka
miatt. Megmarkolta a combomat, és fel-le dolgozott rajtam, a fogai
szinte már fájdalmasan dörzsöltek, a nyelve pedig határozottan és
kitartóan mozgott.
Ha még eddig esetleg nem kértem volna meg a kezét…
Minden tiltakozása ellenére tökéletesen csinálta. De én még nem
álltam készen rá, hogy elmenjek.
Megmozdultam, erre ő zavarodott arckifejezéssel elengedett.
– Beléd akarok élvezni. Ma este teherbe foglak ejteni.
– Szeretném… de talán előbb össze kéne házasodnunk. Elvégre
egy régimódi olasz lány volnék.
Tudtam, hogy ennél többről van szó. Az, hogy az apja elhagyta
az anyját, olyan sérülést ejtett rajta, amit örökké magán fog viselni.
Remélhetőleg a velem töltött élet során valamelyest begyógyul majd.
– Akkor menjünk, és keressünk egy óvszert.
Kisegítettem a kádból, és meztelenül elindultam a szobába.
– Ott, ni – mutatott a kisasztalon fekvő tárcámra.
 Felvettem a pénztárcámat, majd a hálószobába vezettem Sofiát.
Ha régimódira vágyik, azt is megkaphatja. Miután megtöröltük
egymást, felemeltem az ágyra, széthúztam a térdét, és beálltam közé.
– Szeretlek nézni. Szeretem nézni minden egyes hosszú
pislogásodat.
Felhúztam a farkamra a gumit.
– Minden egyes alkalmat, amikor az ajkadba harapsz, amikor
kétségbeesett és könyörgő arccal nézel rám.
Újra beléhatoltam. A tekintete elárulta, hogy szeret engem. Soha
nem fogom adottnak venni ezt az arckifejezést, ezt az érzést, amit
irántam érez. Keményebben megdolgoznék érte, hogy kiérdemeljem,
mint azt ő valaha is gondolná.
– Szeretlek – mondtam ki. – Örökké szeretni foglak.
 E P I LÓ G U S

Sofia

Most sokkal idegesebb voltam, mint amikor bemutattam Andrew-t

anyámnak, vagy amikor bejelentettük neki az eljegyzést. Talán azért,
mert olyan sokáig halogattuk, hogy így együtt lássuk mindnyájukat.
Persze megismerkedtem már Tristannnel, és vacsoráztunk már
együtt Beckkel és Stellával, de az esküvőszervezéssel és az állandó
lakhelyünk kiválasztásával voltunk elfoglalva. Csak úgy repült az
idő, mióta visszatértünk New Yorkból.
– Szeretni fognak – suttogta Andrew, amikor felértünk a
kőlépcső tetejére.
– Téged szeretnek – emlékeztettem. – A barátaidnak nem kell
szeretniük engem.
– Bízz bennem! – felelte, majd becsengetett.
Így tettem, ezért vettem egy nagy levegőt, és csak mosolyogtam.
A nagy fekete ajtó, amely úgy nézett ki, mintha golyóálló lenne,
kitárult, és egyszer csak egy hosszú fekete hajú lány vigyorgott rám.
– Csak amerikaiak jöhetnek be – húzott be magával egyből, majd
megölelt. – Olyan izgi, hogy még egy bekerült a bandába! Hadd
lássam a gyűrűt!
Döbbenten kapkodta a levegőt, ahogy a magasba emeltem a
drágakövet. Nem kellett rá kétszer kérni.
– Dexter megmondta, hogy lélegzetelállító, és igaza is van.
Ebben a pillanatban megjelent egy fekete göndör hajú férfi.
– Szép munka, drágám – dicsérte meg, majd magához húzta egy
csókra. Ők bizonyára Dexter és Hollie, ennek az elképesztő háznak a
tulajdonosai.
 – Jaj, elfelejtettem bemutatkozni! Hollie vagyok.
Megfogta a kezem, és végigvezetett a folyosón.
Hátrapillantottam Andrew-ra, aki csak vállat vont, mintha teljesen
tehetetlen lenne.
– Dexter a jövendőbeli férjem, és ő pedig…
Betoppantunk a ház hátsó részében található hatalmas
helyiségbe, amely tele volt emberekkel. Egy újabb nő húzott a
keblére.
– ...ő pedig a húgom, Autumn. Gabriel jegyese – folytatta a
bemutatást, amikor Autumn engedett a szorításából.
– Három amerikai – állapította meg Autumn. – Hála istennek!
Beszélgethetünk végre a Twinkiesről, anélkül hogy ferde szemmel
néznének ránk.
– Őszintén szólva soha nem kívántam a Twinkiest, mielőtt
Londonba jöttem volna – feleltem.
– Ugye? – kérdezett vissza Autumn. – Annyi minden oregoni
dologra vágyom, mégis imádok itt élni.
Örültem, hogy nem csak én jártam hasonló cipőben.
– Igen, néha nekem is hiányzik New York. És anyukám.
– Akkor menjünk el! – dobta be az ötletet Hollie. – Sosem jártam
New Yorkban az előtt, hogy megismerkedtem Dexterrel. Ő
állandóan oda utazik üzleti ügyben, én pedig olyan gyakran tartok
vele, amilyen gyakran csak tudok. Legközelebb bérelhetnénk egy
repülőgépet, és csinálhatnánk egy csajos kirándulást.
– Repülőt bérelni?
– Nem kis munka hozzászokni a pénzhez – felelte Autumn. – De
sikerülni fog. Hollie-nak mindenkinél gyorsabban ment.
Őszintén kételkedtem abban, hogy valaha is teljesen
megbarátkozom Andrew vagyonával, de ő annyira nagylelkű volt,
és teljesen átlátható módon elmagyarázta, hogy mi mindene van. Ez
egy kicsit megkönnyítette a helyzetet. Nem volt nehéz döntés
beleegyezni, hogy ő fedezze anyám műtétjének a költségeit. A
következő hónapra jegyezték elő. Londonban műtik majd meg, és
nálunk fog lakni a felépülése alatt. Reméltem, hogy beleszeret a
városba, és rá tudom venni, hogy maradjon.
Hollie felnevetett.
– Az élet azért van, hogy élvezzük, nem igaz?
– Ezzel kapcsolatban nincs ellenvetésem. Szóval… melyikük
Joshua és Hartford?
Hollie és Autumn nem vesztegették az időt, hogy rájuk
mutassanak, és elmeséljék, hogyan ismerkedett össze mindenki
mindenkivel. Az a történet tetszett a leginkább, hogy Joshua és
Hartford gyerekkoruk óta ismerték egymást, de csak most szerettek
egymásba.
– Tristan még nem érkezett meg – jegyezte meg Autumn.
– Ő az egyetlen szingli a baráti társaságban.
– Vajon rá tudnánk venni, hogy beleszeressen egy újabb
amerikaiba? – kérdezte Hollie.
– Elhatározta, hogy senkibe sem fog beleszeretni – felelte nevetve
Autumn. – De ezt hamarosan meglátjuk. Van olyan barátod, akinek
tetszene egy felháborítóan kacér brit pasi, aki… Mivel is foglalkozik,
Hollie?
Hollie megvonta a vállát.
– Senki nem tudja pontosan. Akárhányszor megkérdezem
Dextert, mindig azt mondja, hogy valami számítógépes dologgal.
– A legjobb barátom egyedülálló. De New Jersey-ben él.
– Találnunk kell neki valakit Londonban. Bár Tristan egy kicsit
kiismerhetetlen. Amikor először találkozol vele…
– Ó, már találkoztunk. New Yorkban járt, amikor Andrew és én
először mentünk.
Egy laptop volt nála, és nem látszott különösebben kacérnak.
– Kedvesnek tűnt.
– Az a helyzet Tristannel, hogy nagyon… – fordult Hollie a húga
felé. – Te hogyan jellemeznéd?
 – Két oldala van. Az egyik szívesen válik viccek céltáblájává, és
van egy mélyebb, amit rejtve tart mások előtt.
Gabriel odalépett hozzám, bemutatkozott, majd mindkét
arcomra csókot nyomott.
– Miről beszélgettek?
– Tristanről. Egy amerikai barátnőt próbálunk keríteni neki.
– Sok szerencsét hozzá! – felelte Gabriel. – Soha nem mutatott
semmiféle érdeklődést az iránt, hogy megállapodjon.
Autumn átkarolta Gabriel derekát.
– Te pedig megesküdtél, hogy soha nem közösködsz nőkkel,
emlékszel? És arra is fogadni mertem volna, hogy Andrew az idők
végezetéig agglegény marad.
– Lehet. De te kivételes vagy. És kétségtelenül Sofia is.
– Na, leendő sógor, és velem mi lesz? – kérdezte Hollie. Gabriel
felnevetett.
– Azt már mondanom sem kell, hogy te mennyire kivételes vagy.
Úgy kacagott fel Hollie, mintha már egy család lennének
Gabriellel. Ilyen volt a ma esti légkör – egy családé, ahol a
családtagok választották egymást. Ezek olyan kötelékek, melyeket
ismertem, és amelyekkel azonosulni tudtam. Olyan volt, mint a
Ferrara család, a nagymamám és nagypapám szomszédai, akik
családtagként bántak anyámmal és velem. Elillant belőlem minden
feszültség, és melegséggel töltött el, ahogy tárt karokkal fogadtak
ebben a gondosan felépített áltestvéri csoportban. Talán könnyebben
ment a beilleszkedés, mint vártam.
Andrew mögém lépett, hátulról átkarolta a derekamat, és
tenyerét a hasamra helyezte.
– Jól vagy? – kérdezte.
Felé fordultam, hogy a szemébe nézzek.
– Igen. És ő is.
– Várjatok, hogy micsoda? – sikoltott fel Hollie. – Van esetleg
valami bejelentenivalótok?
 Andrew felnyögött, én pedig képtelen voltam mást tenni, mint
nevetni. Úgy tűnt, túlságosan is átlátszóak voltunk.
– Azt hiszem, kislány – feleltem.
Épp most jártam a hatodik heti vizsgálaton, és bár nem tudták
megállapítani a baba nemét, amikor megláttam, egyszerűen tudtam.
Gabriel olyan pillantást vetett Andrew-ra, mint egy büszke báty,
majd könnyek szöktek a szemembe. Andrew lesz a legjobb apa.
– Nagynénid leszünk! Stella, gyere ide! – kiáltotta Autumn. –
Hartford, gyere, és ismerkedj meg az unokahúgoddal!
Odafordultam Andrew-hoz.
– Csak hogy tudd, ha nem lennék olasz-amerikai, akkor ettől
most nyomasztó érzés fogna el.
Megforgatta a szemét.
– Tudom.
Csak ideiglenesen költöztem Londonba, de most már el sem
tudtam képzelni magam máshol. A jövőm itt volt, Andrew-val.
Hamarosan a lányunk is csatlakozik ehhez a családhoz, és reméltem,
hogy anyám is. Hiányozni fog New York, de Londont egyre inkább
az otthonomnak éreztem.

Andrew
Sofia nem sűrűn járt a Blake Enterprises irodájában, ezért amikor
meghallottam, hogy Trudyval beszélget, felpattantam, és kinyitottam
az ajtót.
– Hát te mit keresel itt?
Megrázta a fejét.
– Micsoda fogadtatás! Tizenegy óra ötvenöt van. Türelmesen
várom, hogy delet üssön az óra.
 Behúztam magammal az irodába, és becsuktam az ajtót, majd
gyengéden az ajtóhoz szorítottam, ajkamat pedig az övéhez
nyomtam. Felsóhajtott, és teste az enyémhez simult, amikor
találkozott a nyelvünk. Úgy fedeztük fel egymást, mintha hetek, nem
pedig órák teltek volna el azóta, hogy utoljára láttuk egymást.
– Így máris jobb – mondta Soha, miközben a karomba bújt, és
elindult az asztalom felé. – Iratokat hoztam, amiket látnod kell.
– Iratokat?
– Igen, át kell néznünk néhány dolgot, mielőtt anyám holnap
megérkezik. Először is, ez itt a felmondásom – csúsztatott egy bézs
színű borítékot az asztalomra, majd leült az egyik székre. – A ma
reggeli beszélgetésünk után döntöttem el. Egyszerűen könnyebb így.
Addig maradok, amíg nem találunk valaki mást a helyemre. Én
elvégeztem a teljes márkaátalakítást és a bevezető kampányt, így
most már csak a példányszám növelése van hátra. Ideje
továbblépnem.
Leültem vele szemben, elvettem tőle a borítékot, és eltettem a
felső asztalfiókba.
– Csak óvatosan, Miss Rossi! Kezd úgy beszélni, mint én.
Sokat beszélgettünk annak előnyeiről és hátrányairól, ha Sofia
továbbra is a Verity élén marad. Tudattam vele, hogy ez az ő döntése,
és én ki fogok állni amellett, amit ő szeretne.
– Az soha nem fog bekövetkezni! De tetszik az ötlet, hogy
magamnak dolgozzak. Így többé nem kell amiatt aggódnom, hogy
az emberek azt hiszik, csak azért kaptam meg az állást, mert a főnök
felesége vagyok.
– Senki nem feltételezne ilyet, aki már egyszer is találkozott
veled.
– Elfogult vagy. Különben is, már döntöttem. Felmondok. A
távozás időpontját még meg kell határoznunk. Beszélek a HR-
esekkel, hogy bízzunk meg egy fejvadász céget, hogy találjanak
utódot.
 – Rendben – feleltem. – A következő napirendi pont?
– Ez itt pedig az esküvői helyszínek listája, amit küldtél nekem.
Kihúztam azokat, amelyek nem tetszenek – dobott oda egy
papírlapot. – De őszintén szólva, amikor anyám ideutazik,
tarthatnánk egy kis polgári szertartást pár barát és családtag
jelenlétében.
Bólintottam, mert örömmel mentem bele bármibe, amire csak
vágyott. Amíg hozzám jön feleségül, nem érdekelt, hogyan csináljuk.
– Aztán, miután megszületett a baba, tartsunk egy rendes
esküvőt és egy nagy lagzit. Kaphatunk egy áldást a templomban.
Egyszerűbb is lenne, mint egy teljes szertartás, mert te nem vagy
katolikus. Így mindenki jól jár: te nem zaklatsz tovább, hogy menjek
hozzád, és anyukám is boldog lesz, mert összeházasodunk, mielőtt
világra jön a baba.
Úgy tűnt, Sofia közben szem elől tévesztette a legfontosabb
személyt.
– Boldoggá tenne ez téged?
Sóhajtott egyet.
– Őszintén szólva, én New Yorkban szeretnék megházasodni, de
olyan sok barátod…
– Akkor tartsuk New Yorkban. A barátaim meg majd utaznak.
Félmosolyra húzódott a szája.
– Köszönöm! De jó lesz Londonban.
– Nem. New York. Tarthatjuk bárhol, ahol csak szeretnéd. A
Plazában? Vagy a Ritzben?
Láttam az arckifejezésén, hogy egy konkrét hely járt a fejében.
– Hát, ha biztos vagy benne… Mi lenne, ha a könyvtárban? –
vetette fel. – Nagyon szép hely. Egyszer tanulás helyett belopództam
egy ott tartott esküvői szertartásra.
– Megbeszéltük – vágtam rá.
– Tényleg?
Megráztam a fejem.
 – Nem mondok ki olyat, amit nem gondolok komolyan.
Elvigyorodott, és megkönnyebbülten engedte le a vállát, mintha
csak levettem volna róla az őt nyomó teher nagy részét. Ez volt a
világ legjobb érzése.
– Eldőlt – erősítettem meg. – Mi a következő?
– Ez – felelte, és egy borítékot tartott elém. – Apám küldte.
Létrehozott a részemre egy vagyonkezelői alapot. Azt mondta,
minden lányának van egy.
Párszor már találkoztam Sofia apjával. Gazdagsága ellenére
szerény ember volt, aki tisztában volt a hibáival, ami Sofiát illette.
Amennyire én láttam, nem tett mást, mint megpróbálta jóvátenni
őket. Nemcsak pénzzel, hanem azzal is, ahogyan időt és teret
szentelt neki az életében.
– Szép dolog – állapítottam meg óvatosan.
Sofia apjával kapcsolatos érzései folyamatosan változtak. Az volt
a dolgom, hogy egyszerűen támogassam, bárhogy is érez.
– Szép. De furcsa is egyben. Nem épp gazdag gyerekként nőttem
fel.
– Megértem, hogy ez most furcsa neked. És nincs is szükségünk
a vagyonkezelőre. Talán átírathatnád a lányunk nevére.
Sofia végigsimította egyre kerekebb hasát.
– Ó, ő is kap majd egyet!
Úgy rázta a fejét, mintha ez lenne a világ legnevetségesebb
dolga.
– Elmondtam anyámnak.
Összerezzent. Sofia akkor vallotta be az anyjának a valódi okot,
amiért Londonba ment, amikor meglátogattuk, hogy közöljük vele
az eljegyzésünk hírét: hogy találkozzon az apjával, a feleségével és a
két gyerekével. Először a könnyek potyogtak, aztán veszekedtek,
majd még több könny és még több ölelés, végül lecsillapodtak a
kedélyek. Sofia anyja sajnálta, hogy kizárta Dest az életükből. Sofia
pedig azt bánta meg, hogy hazudott arról, miért jött Angliába. Most
anya és lánya olyan közel álltak egymáshoz, mint még soha.
– Minden rendben ment. Azt hiszem, kevésbé lenne így, ha mi
ketten nem találkozunk. Gondolom, mert így kevésbé számít a
pénze.
– Ennek van értelme. Beleegyezett, hogy Londonba költözzön?
– Nem véglegesen. Egyelőre. De tudja, hogy bárhová is
költözünk mi ketten, lesz számára hely. Ha már itt tartunk, ezzel el is
érkeztünk a következő napirendi ponthoz – mutatta egy ház képét a
telefonján. – Harminc percre található a városközponttól. És van
kertje, medencéje, és még egy melléképülete is, ahol anyám lakhatna.
– Rendben. Jól néz ki.
– Nagyszerű! – pattant fel. – Menjünk, és nézzük meg. Belefér az
időnkbe. Kenwoodban van.
– Most azonnal? – kérdeztem.
– Igen, felszabadítottam a mai napodat, és negyven perc múlva
esedékes a találkozó.
A leendő feleségem mindig egy lépéssel előttem járt. Legyen ez
sokáig így.
{1}
Brit szólás. Azt jelenti, hogy a Coventrybe küldött illetővel nem állnak szóba. (A ford.)

{2}
Híres New York-i cukrászda (A ford.)
{3}
A legnagyobb gyógyszertárlánc New Yorkban. (A ford.)
{4}
Szó szerint: „Nem köntörfalazok." Jelentése: „Ami a szívemen, az a számon." (A ford.)

{5}
A New York-i rendőrség által használt kódok a bűncselekményekre. (A ford.)

{6}
Észak-Olaszországból (Piemonte) származó, egyetlen (kékszőlő) fajtából készült
különleges, kiváló minőségű vörösbor. (A szerk.)

{7}
Pohárköszöntő, annyi mint: Egészségedre! (olasz)

{8}
Olasz (szicíliai) eredetű, cső formájúra hajtogatott, töltött (pl. pisztáciával, ricottával,
csokoládéval kandírozott narancshéjjal) édesség. (A szerk.)

{9}
Két cannolit kérek. (olasz)
{10}
kicsi, kis (olasz)
{11}
Hol jártál? (olasz)
{12}
Sofia, csillagom! (olasz)
{13}
kincs (olasz)
{14}
kislány (olasz)
{15}
...aki olyan, mint egy falat kenyér (olasz)

{16}
John Fitzgerald Kennedyről elnevezett nemzetközi repülőtér New Yorkban. (A szerk.)

{17}
A Master of Business Administration rövidítése, magyarul menedzsmentképzés. (A
szerk.)

{18}
A rövidítés jelentése: Human Resources, azaz emberi erőforrás menedzsment.
Közvetítői feladatot látnak el a cég vezetői és az alkalmazottak között. (A szerk.)