Arsène Lupin, az úri betörő

Maurice Leblanc
Gabo (2021 ápr)

Címke: krimi, regény

krimittt regényttt

Új, modern fordításban!

A Maurice Leblanc által teremtett úri csirkefogó, Arsène Lupin az

álcázás mestere és ravasz szélhámos, akitől az ártatlanoknak és a
szegényeknek nincs mitől tartania – a gazdagoknak és
hatalmasoknak annál inkább.

A mestertolvaj ma is szórakoztató, szellemes párbeszédekkel és

bonyolult cselszövésekkel teli kalandjai óriási hatást gyakoroltak a
krimi zsánerére, és méltán nevezhetők a műfaj klasszikusainak.

Arsène Lupin legjobb történetei most új, modern fordításban

olvashatók.
 Maurice Leblanc

Arsène Lupin, az úri betörő

 1.

Arsène Lupin letartóztatása

Különös utazás volt. Pedig olyan jól kezdődött! Én legalábbis eddig

sohasem keltem útra ennél kedvezőbb feltételek mellett. A Provence
gyors, kényelmes tengerjáró hajó volt, igazán rokonszenves
parancsnokkal. Az utasok a legelőkelőbb társaságból kerültek ki, így
hát gyorsan keletkeztek ismeretségek, hamarosan közös
szórakozások is adódtak. Az a pompás érzés járt át bennünket, hogy
el vagyunk zárva a külvilágtól, mintha egy ismeretlen szigeten
élnénk, s ennek következményeként közelednünk kell egymáshoz.
És ez pontosan így történt…
Gondoltak már valaha arra, mennyire különleges és
kiszámíthatatlan azoknak az embereknek a gyülekezete, akik előző
nap még csak nem is ismerték egymást, s most néhány nap erejéig
a végtelen ég és a hatalmas víz között egymásra utalva élnek,
kiszolgáltatva az óceán haragjának, a hullámok félelmetes lökéseinek
és a látszólag nyugodt víztükör alattomosságának?
Mintha magát az életet élnék végig e rövid és tragikus epizódban:
viharokat és nagyságot, monotóniát és változatosságot; s talán pont
ezért vetik bele magukat lázas sietséggel és az örömöket végletesen
hajszolva ebbe a rövid utazásba, amelynek már a kezdetén látják a
végét.
De immár sok éve létezik valami, ami tovább fokozza az átkelés
izgalmát. A lebegő kis sziget még mindig a szárazföldhöz van kötve,
noha azt hihetjük, hogy elszakadtunk tőle. Létezik egy kötelék,
amely az óceán közepén is működik.
A drót nélküli távíró! Hírek érkeznek egy másik világból, a létező
legtitokzatosabb módon! A képzeletünk már nem elégedhet meg
azzal, hogy felidéz egy vashuzalt, amely láthatatlan üzeneteket
közvetít. A titok még ennél is felfoghatatlanabb, mondhatni, költőibb,
és bizony a szelek szárnyai felé kell fordulnunk, hogy magyarázatot
kapjunk erre az új csodára.
 Így aztán a kezdeti órákban úgy érezhettük, hogy követ, kísér, sőt
meg is előz minket e távoli hang, amely időnként súg valamit
egyesek fülébe odaátról. Nekem két barátom üzent, de további tíz,
húsz barát búcsúzott mindannyiónktól szomorúan vagy vidáman.
Egy viharterhes délutánon – már ötszáz mérföldnyire voltunk a
francia parttól – a távíró ezt a sürgönyt adta le:

Arsène Lupin a fedélzeten, szőke haj, jobb alsó karján seb, első
osztályon, egyedül utazik, álneve R…

E pillanatban hatalmas villámlás hasított végig a mélyen elsötétült

égbolton; az elektromos hullámok megszakadtak, és a sürgöny
befejezése már nem jutott el hozzánk. A névnek, mely alatt Arsène
Lupin a hajónkon rejtőzik, csak a kezdőbetűjét tudtuk meg.
Ha akármilyen más hírről lett volna szó, a titkot a távíróállomás
tisztviselője, a fedélzetmester meg a kapitány biztosan megőrizték
volna. Vannak azonban események, amelyek még a legszigorúbb
titoktartást is képesek föloldani. A hír – ki tudja, hogyan –
futótűzként terjedt: estére mindnyájan tudtuk, hogy a hírhedt
Arsène Lupin itt van a hajón.
Arsène Lupin! Az elfoghatatlan, akinek tetteiről az újságok
hónapok óta írnak! A titokzatos gonosztevő, akivel a vén Ganimard,
a legjobb francia detektív hihetetlen kalandokon át harcol életre-
halálra. Az elmés ifjú, aki csak kastélyokban és előkelő szalonokban
végzi tevékenységét, s aki egy éjjel, miután betört Schormann
báróhoz, üres kézzel távozott, otthagyva névjegyét ezzel a
szöveggel: Arsène Lupin, úri betörő visszajön, ha majd a műtárgyak
valódiak lesznek!
Arsène Lupin, akinek ezer alakja van: ma sofőr, holnap tenorista,
egyszer bukméker, máskor diák, hol előkelő fiatalember, hol
aggastyán, marseilles-i utazóügynök, orosz orvos, spanyol torrero!
Képzeljük csak el: Arsène Lupin itt van a hajón, egy tengerjáró
aránylag szűk terében, az első osztályon, ahol az emberek
minduntalan, kora reggeltől késő estig találkoznak az étkezőben, a
szalonban, a dohányzóban! Talán éppen az asztalszomszédom vagy
a hálótársam?
 – És ez a helyzet még ötször huszonnégy óráig fog tartani! –
kiáltott fel másnap miss Nelly Underdown. – Ez elviselhetetlen!
Remélem, elkapják! – Majd hozzám fordult: – Andrézy úr, ön jó
barátságban van a kapitánnyal, nem tudott meg semmit?
Bizony, szerettem volna egyet-mást megtudni, már csak azért is,
hogy a kisasszony kedvében járhassak. Miss Nelly ama gyönyörű női
jelenségek közé tartozott, akik mindenütt, ahol megjelennek, rögtön
kivívják maguknak az első helyet. Párizsban nevelkedett francia
édesanyja mellett, s most az apjához, a dúsgazdag Underdownhoz
utazott Chicagóba. Egy barátnője, lady Jerland kísérte el.
Már az első órákban hajlandónak mutatkoztam egy kis flörtre. Ám
a hajón gyorsan kialakuló intimitásban annyira elbűvölt fekete
szemének pillantása, hogy túlzott megindulást éreztem egy puszta
flörthöz. Közeledésemet elég kegyesen fogadta: nevetett a
vicceimen, és érdeklődve hallgatta a történeteimet. Valamiféle
határozatlan vonzalmat érzékeltem a részéről, amellyel buzgalmamat
viszonozta.
Egyetlen vetélytárs nyugtalaníthatott volna talán, egy elég jóképű,
elegáns fiú, akinek tartózkodó modorát miss Nelly néha jobban
értékelte, mint az én közvetlen természetemet.
Az ifjú is jelen volt miss Nelly hódolóinak rajában, amikor ezzel a
kérdéssel hozzám fordult. Kényelmes karosszékben ültünk a
fedélzeten. Előző este a zivatar megtisztította az eget, gyönyörű volt
az idő.
– Én sem tudok többet, kisasszony – feleltem. – De mi lenne, ha
mi magunk is elindítanánk a saját nyomozásunkat, akárcsak a vén
Ganimard, Arsène Lupin személyes ellensége?
– Nahát! Micsoda ötlet!
– Miért? Gondolja, hogy olyan nehéz megoldani ezt a rejtélyt?
– De még mennyire!
– Elfelejti, hogy vannak kiindulópontjaink.
– Éspedig?
– Először is: Arsène Lupin álnevet használ, amely R-rel kezdődik.
– Ez nem sokat jelent.
– Másodszor: egyedül utazik.
– Mások is egyedül utaznak.
 – Harmadszor: szőke.
– Na és?
– Tehát csak végig kell böngésznünk az utasok névsorát, és
kizárásos alapon eljárni.
Kivettem a zsebemből a papírlapot, és átfutottam.
– Nos, csak tizenhárom személy van a hajón, akinek a neve R-rel
kezdődik.
– Csak tizenhárom?
– Igen, az első osztályon. Közülük, amint látja, kilenc feleséggel,
gyerekekkel, cselédséggel utazik. Így tehát négy magányos utas
marad: Raverdan márki…
– Követségi titkár – szakított félbe miss Nelly –; ismerem.
– Rawson őrnagy…
– A nagybátyám – vágott közbe egy úr.
– Rivolta úr…
– Itt vagyok! – szólt egy olasz, akinek hollófekete haja és szakálla
volt. Miss Nelly fölnevetett:
– Signore Rivolta nem kifejezetten szőke.
– Így tehát arra kell következtetnünk, hogy az, akit keresünk, a
névsorban az utolsó.
– Mégpedig?
– Rozaine úr. Ismeri valaki Rozaine urat?
Mindenki hallgatott. Miss Nelly azonban a csöndes ifjúhoz fordult,
akinek kitartó jelenléte a hölgy körül igencsak zavart engem:
– Nos, Rozaine úr, mit szól ehhez?
Mindnyájan a megszólított felé fordultunk. Szőke volt.
– Hogy mit szólok? – felelte szokásos lassúságával. – Nos,
tekintettel arra, hogy a nevem R-rel kezdődik, a hajam szőke és
egyedül utazom, már én is elvégeztem ugyanezt a vizsgálódást, és
ugyanerre az eredményre jutottam. Tehát nekem is az a
véleményem, hogy engem kell elfogni.
Ez természetesen csak tréfa volt. De az arckifejezése meg a
viselkedése valahogy mégis felkavart minket.
Miss Nelly naivan megkérdezte:
– De önnek nincs sebe, ugye?
– Az igaz – felelte –, a seb hiányzik.
 Ideges mozdulattal feltűrte a kabátja ujját, visszahajtotta a
kézelőt, hogy lássuk a karját. De máris végigcikázott az agyamon
egy gondolat. Pillantásom találkozott miss Nellyével: Rozaine úr a bal
alsókarját mutatta.
Épp szóba hoztam volna ezt a tényt, ha nem jön közbe valami.
Lady Jerland, miss Nelly barátnője, kétségbeesetten szaladt felénk:
– Az ékszereimet… a gyöngyeimet… mind ellopták!
Később megtudtuk, hogy nem loptak el mindent. A tolvaj
gondosan válogatott. A gyémánt csillagból, a rubintos függőből,
nyakékből és karperecekből nem a legnagyobb, hanem a
legfinomabb, legértékesebb köveket szedte ki, amelyek kis helyen is
elférnek. A foglalatok ott hevertek az asztalon. Láttam, mindannyian
láttuk az értéktelen maradványokat, amelyek úgy festettek, akár a
legszebb, legszínesebb szirmaiktól megfosztott virágok. És hogy ezt
a mesteri munkát elvégezhesse, miközben lady Jerland teázik, a
tettesnek világos nappal, a folyosón, ahol bármikor megjelenhetett
valaki, föl kellett törnie a kabin ajtaját, megtalálnia az ócska
kalapdoboz mélyére rejtett ékszeres zacskót, sőt még válogatott is
belőle!
Egy véleményen voltunk mind, s velünk együtt minden utas: a
tettes Arsène Lupin. Ez a bonyolult, titokzatos, meg nem
magyarázható eljárás teljesen rávallott. Ráadásul milyen logikus volt!
Hiszen mennyivel észszerűbb egy egész halom ékszer helyett csak
apró, különálló köveket, zafírt, smaragdot, igazgyöngyöt elrejteni…
A vacsoraasztalnál Rozaine mellett jobbról is, balról is üresen
maradt a hely. Később pedig híre kelt, hogy a kapitány hívatta.
Mindenki nagyon megkönnyebbült, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a
tolvajt elfogták. Újra föllélegeztünk. Zálogosdit játszottunk. Azután
tánc következett. Miss Nelly kicsattanó vidámsága meggyőzött arról,
hogy noha kezdetben még szívesen fogadta a fiú udvarlását, már el
is felejtette. Most már végleg az ő bűvöletébe kerültem. Éjfélkor,
ragyogó holdfénynél megvallottam neki érzéseimet olyan szavakkal,
melyek, úgy láttam, örömére szolgáltak.
Másnap azonban legnagyobb meglepetésünkre megtudtuk, hogy
az ellene felhozott vádak elégtelensége miatt Rozaine-t szabadon
engedték. Hivatalos okmányokkal igazolta, hogy egy előkelő
bordeaux-i nagykereskedő fia. Azonkívül sebnek vagy sebhelynek a
leghalványabb nyoma se volt a karján.
– Okmányok! Születési papírok! – kiáltották a kételkedők. – Mintha
Arsène Lupin nem tudna bármiféle okmányt felmutatni! És a
sebhely? Talán nem is volt neki, vagy eltüntette a nyomát!
Ellene vetették a kételkedőknek, hogy a betörés órájában Rozaine
– ezt tanúk igazolták – a fedélzeten sétált.
Erre azt felelték:
– Kell-e az olyan embernek, mint Arsène Lupin, személyesen részt
vennie a betörésben, amit elkövet?
Mindent összevéve azonban, abban mindenki egyetértett, hogy
Rozaine egyedül utazik, szőke és a neve R-rel kezdődik. Vajon akkor
kire utalt a távirat, ha nem rá?
Amikor néhány perccel ebéd előtt Rozaine az asztalunk felé
közeledett, miss Nelly és lady Jerland fölpattant és távozott.
Mi volt ez, ha nem a félelem?
Egy órával később a matrózok, hajótisztviselők és minden
osztálybeli utasok között egy felhívás járt kézről-kézre: „Louis
Rozaine úr tízezer frankot fizet annak, aki leleplezi Arsène Lupint
vagy a lopott drágakövek tolvaját.”
Rozaine kijelentette a kapitánynak:
– És ha senki nem lesz segítségemre e banditával szemben, majd
végzek vele egymagam.
Rozaine Arsène Lupin ellen, vagy inkább, ahogy egymás között
mondták: Arsène Lupin Arsène Lupin ellen! Ez bizony izgalmas
meccsnek ígérkezett.
Két napig tartott. Rozaine bolyongott a hajón, a legénység között
kutatott, keresgélt. Éjszaka is bóklászott. A kapitány is aktívan
segített neki. Átkutatták a Provence-t a tetőtől a fenékig, beleértve a
kabinokat is. Az volt az általános vélemény, hogy a drágaköveket
bárhol elrejthették, leszámítva a bűnös kabinját.
– Valahogy csak ráakadunk, nemde? – kérdezte tőlem miss Nelly.
– Bármilyen nagy bűvész ez az Arsène Lupin, a gyémántokat meg a
gyöngyöket nem tudja láthatatlanná tenni.
– Talán még ehhez is ért – feleltem. – Meg kellene vizsgálni a
kalapjaink meg a ruháink bélését, és mindent, amit magunkkal
hordunk.
Ezzel rámutattam Kodak fényképezőgépemre, amellyel miss Nellyt
a lehető legtöbbször és a legkülönbözőbb pozíciókban
lefotografáltam.
– Nem gondolja, hogy már az ilyen készülékben is, mint ez itt,
bőven van hely lady Jerland összes drágaköve számára? Az ember
jár-kel vele, kattintgat, és senki sem gyanakszik!
– Úgy hallottam, nem létezik olyan tettes, aki ne hagyna
valamilyen nyomot maga után.
– De igen, létezik: Arsène Lupin.
– Hogyhogy?
– Mert ő nemcsak a lopásra gondol, hanem az összes körülményre
is, ami elárulhatja.
– Eleinte ön is bizakodott, hogy elfogják, nem?
– Csakhogy azóta láttam, hogyan dolgozik.
– És most mit gondol?
– Hogy csak vesztegetik az idejüket.
És valóban: a kutatások tényleg nem jártak eredménnyel, vagy
legalábbis nem olyannal, amilyet reméltek. Mindössze annyi történt,
hogy a kapitánynak ellopták a zsebóráját.
A kapitány ettől kezdve még több energiával figyelte Rozaine-t,
akivel többször tanácskozott. És a sors iróniájaként másnap
megtalálták az órát – a parancsnokhelyettes gallérdobozában!
Elképesztő bűvésztrükk volt ez, és ugyancsak rávallott Arsène
Lupin humorára: látszott, hogy nem egyszerű tolvaj ő, hanem igazi
műkedvelő, aki a „hivatása” beteljesítése mellett még jól is
szórakozik. Arra a színdarabíróra emlékeztetett, aki a kulisszák mögül
élvezi a színpadon zajló játékot, és teli torokból nevet a saját
elmésségein.
Minden kétséget kizáróan művész volt, és ahogy figyeltem Rozaine
elszánt és komor ábrázatát, nem tudtam nem csodálattal gondolni
kettős személyiségű tolvajunkra.
Az utolsó előtti éjszakán az őrség egyik tisztje furcsa
nyögdécselést hallott a fedélzet legsötétebb sarkából. Odasietett. A
földön egy ember feküdt, fejét vastag, szürke kendő borította,
csuklóit vékony zsinórral összekötözték.
 Megszabadították kötelékeitől, fölsegítették, és vizet itattak vele.
Rozaine volt. Éjszakai kutakodása közben hátulról megtámadták és
kifosztották. Egy névjegyen, melyet gombostűvel tűztek a kabátjára,
ez állt:

Arsène Lupin hálásan köszöni Rozaine úr tízezer frankját.

Ám az eltűnt pénztárca húszezer frankot tartalmazott.

Eleinte azzal vádolták Rozaine-t, hogy színlelt támadást intézett
saját maga ellen. Ám egyrészt lehetetlen volt így összekötöznie saját
magát, másrészt kiderült, hogy a névjegyen lévő kézírás teljesen
más, mint Rozaine-é; viszont hajszálpontosan egyezik Arsène Lupin
kézírásával, amelynek másolatát egy régi újságban találták meg. Így
tehát immár biztosra vehettük, hogy Rozaine nem Arsène Lupin.
És ekkor kitört a pánik. Senki nem mert egyedül maradni a
kabinjában, sem a hajó kevésbé látogatott részein tartózkodni.
Mindenki a hozzá legközelebb állókkal együtt töltötte az időt. De
még az ő körükben is eluralkodott a félelem és a bizalmatlanság.
Mert a veszélyforrás már nem egyetlen, elkülönített és ezáltal
kevésbé veszélyes személy volt, hanem bárki. Mindenkiben Arsène
Lupint kerestük. Fölingerelt képzeletünk határtalan hatalmat
tulajdonított neki. Elhittük, hogy bármikor a legváratlanabb
személyiséget öltheti magára: lehet ma Rawson őrnagy, holnap
Raverdan márki, sőt – mivel a vádló R betűt már elvetettük mint
nyomot – akár bármelyik más utas családdal, személyzettel.
Az első távíróüzenetek nem szolgáltak semmi hírrel. Legalábbis a
kapitány nem mondott semmit, és a hallgatása egyáltalán nem volt
megnyugtató.
Ezért az utolsó nap végtelenül hosszúnak tűnt. Mindenki attól
tartott, hogy nagy baj történik. Ezúttal nem lopás, nem ártalmatlan
támadás, hanem igazi bűn: gyilkosság fog bekövetkezni. Senki nem
hitte, hogy Arsène Lupin megelégszik két ilyen egyszerű kihágással.
Hiszen korlátlan úr volt a hajón, akivel szemben a hatóság ereje
tehetetlen. Arsène Lupinnek csak akarnia kell. Mindent megtehet.
Rendelkezik vagyon és élet fölött.
 Számomra ezek boldog órák voltak, mert miss Nelly
megajándékozott a bizalmával. A történtektől megrémülve nálam
keresett menedéket és védelmet, s én boldog voltam, hogy
megadhattam neki.
A lelkem mélyén áldottam Arsène Lupint. Hiszen ő hozott minket
közel egymáshoz. Neki köszönhettem, hogy átadhattam magam a
legszebb álmoknak. Miért is ne valljam be: szerelemről ábrándoztam,
és nem is alaptalanul. Az Andrézyk jónevű, poitou-i család voltak, ám
címerükön az arany már kissé megkopott. Igazán kellemes
feladatnak tűnt egy úriember számára, hogy hozzásegítse a famíliát
régi fényének visszaszerzéséhez.
És éreztem, hogy ezen álmok nem rémisztették meg miss Nellyt
sem.
Mosolygó szeme és lágy hangja tele volt biztatással.
Így maradtunk együtt az utolsó pillanatig: egymás mellett álltunk
a hajó korlátjánál, míg az amerikai part egyre közelebb és közelebb
úszott hozzánk. A hajón abbahagyták a kutatást. Mindenki
várakozott. Az első osztálytól kezdve egészen a fedélközig, ahol csak
úgy hemzsegett a kivándorló, izgatottan várták a percet, amikor a
látszatra megoldhatatlan rejtélyt végre megfejtik. Ki hát Arsène
Lupin? Milyen név, milyen maszk mögött rejtőzik?
És ez a perc elérkezett. Ha száz évig élek, akkor sem felejtem el
legkisebb részletét sem az eseményeknek.
– Milyen sápadt, miss Nelly – mondtam neki, ahogy félősen a
karomra támaszkodott.
– És ön! – felelte. – Egészen megváltozott.
– Gondolja csak meg! Ez a pillanat rendkívül érdekfeszítő, és én
olyan boldog vagyok, hogy megoszthatom önnel, miss Nelly! Biztos
vagyok benne, hogy sok év múlva is felidézi majd…
De nem is figyelt rám; elfogta a várakozás láza. Leeresztették a
kikötőhidat. Mielőtt azonban ráléphettünk volna, egyenruhás
emberek, vámtisztviselők, hordárok árasztották el a fedélzetet.
Miss Nelly ezt dadogta:
– Én már azon se csodálkoznék, ha Arsène Lupin útközben elillant
volna.
 – Talán inkább a halált választotta, mint a gyalázatot, és
szívesebben ugrott a tengerbe, semhogy elfogassa magát.
– Ne gúnyolódjon! – mondta miss Nelly ingerülten.
Hirtelen összerezzentem, és mert kérdőn nézett rám, így szóltam:
– Látja ott azt a kis öregembert, a kikötőhíd túlsó végén?
– Aki ott áll az esernyővel, olívazöld kabátban?
– Azt! Ő Ganimard, a híres detektív, aki megesküdött rá, hogy
Arsène Lupint saját kezűleg fogja el. Most már értem, miért nem
kaptunk semmi hírt az óceánnak erről a partjáról. Ganimard itt volt.
És nem szereti, ha beleavatkoznak az ügyeibe.
– Tehát most már biztos, hogy Arsène Lupint elfogják?
– Ki tudja? Ganimard sohasem látta őt valóban, csak álöltözetben.
Hacsak nem ismeri az álnevét…
– Ah! Bár láthatnám, ahogy letartóztatják! – mondta miss Nelly a
nőkre jellemző kegyetlenséggel.
– Csak türelem! Arsène Lupin már biztosan észrevette, hogy
halálos ellensége itt van, és az utolsó utasokkal hagyja el a hajót,
amikor az öregember szeme már elfárad.
A partraszállás megkezdődött. Ganimard, esernyőjére
támaszkodva, egykedvűen nézte a gyaloghídon tolongó tömeget.
Észrevettem, hogy a hajó egyik tisztje időnként felvilágosításokat ad
neki.
Raverdan márki, Rawson őrnagy, az olasz Rivolta és még sokan
mások haladtak el előtte. Aztán megláttam Rozaine-t.
Szegény Rozaine! Még nem tért magához szerencsétlenségéből.
– Talán mégis ő az – súgta miss Nelly. – Nem gondolja?
– Azt gondolom, nagyon érdekes lenne egyszerre lefényképezni
Ganimard-t meg Rozaine-t. Fogja csak, kérem, a
fényképezőgépemet, mert tele van a két kezem.
Odaadtam a masinát, de már későn – miss Nelly nem tudta
használni. Rozaine továbbment. A hajótiszt Ganimard fülébe súgott
valamit, a detektív azonban csak könnyedén vállat vont, és Rozaine
kilépett a partra.
De hát akkor vajon ki Arsène Lupin?
– Úgy van – mondta ki miss Nelly hangosan –, ki ő?
 A hajón már csak nagyjából húsz ember maradt. Miss Nelly sorra
nézte őket: szemmel láthatóan sejtette, hogy Arsène Lupin nincs
köztük.
– Most már nem várhatunk tovább – mondtam neki.
Miss Nelly elöl ment, én utána. De még tízet se léptünk, amikor
Ganimard utunkat állta.
– Mit jelentsen ez? – szóltam rá.
– Egy pillanatra, uram! Hová siet?
– Ezt a hölgyet kísérem.
– Csak egy pillanatra! – ismételte a detektív kissé élesen. Mélyen a
szemembe nézett, azután szárazon így szólt:
– Arsène Lupin, nemde? Fölkacagtam.
– Téved. Csak Bernard d’Andrézy.
– Bernard d’Andrézy három évvel ezelőtt meghalt Macedóniában.
– Ha Bernard d’Andrézy halott lenne, én sem lennék a világon. És
amint látja, nem ez a helyzet. Tessék, itt vannak a papírjaim.
– Igen, az ő papírjai. És hogy ön hogyan szerezte meg őket, azt is
mindjárt elmondom.
– Maga megőrült! Arsène Lupin R-rel kezdődő álnéven szállt
hajóra.
– Igen, tudom. Ez is az ön tréfája, mellyel odaát hamis nyomra
vezette a detektíveket. Ah! Ön nagyon ravasz, barátocskám.
Csakhogy ezúttal megfordult a szerencse. Gyerünk, Lupin, vágjon jó
képet a gonosz játékhoz!
Egy pillanatig tétováztam. Ganimard erős, rövid ütést mért a jobb
alsó karomra. Fájdalmamban felkiáltottam; alig behegedt sebemet
érte, melyről a sürgönyben szó volt.
Elárultam magam, így hát nem volt mit tenni; miss Nellyhez
fordultam, aki halálsápadtan, remegve állt ott.
Pillantása találkozott az enyémmel, azután lenézett a kezében lévő
Kodakra. Megborzongott, s az volt az érzésem, sőt biztos voltam
benne, hogy egyszerre mindent megértett. A kis készülékben –
amelyet átadtam neki, mielőtt Ganimard elfogott – a vékony, fekete
bőrfalak közé rejtettem el Rozaine húszezer frankját és lady Jerland
gyöngyeit meg gyémántjait.
 Esküszöm rá, hogy ebben a végzetes pillanatban, amikor
Ganimard és két embere körülvett, nem érdekelt sem az
elfogatásom, sem az emberek megvetése. Csak egy dolog számított:
vajon mit csinál miss Nelly a rá bízott készülékkel. És eszembe sem
jutott azon aggódni, hogy a fényképezőgép döntő bizonyítékot
szolgáltat ellenem, csak azt akartam tudni, vajon miss Nelly
kiszolgáltatja-e ezt a bizonyítékot.
Vajon elárul-e? Lebuktat-e? Ellenségként viselkedik, aki nem
hajlandó megbocsátani, vagy nőként, aki emlékszik az együtt töltött
napokra, és ítélkezését enyhíti az akaratlan rokonszenv és megértés?
Elhaladt mellettem; mély meghajlással búcsúztam tőle. Nem
mondtunk egymásnak egy árva szót sem. Kezében a Kodakommal, a
többi utassal együtt a kikötőhídra lépett.
Nyilvánvaló, gondoltam, hogy nem meri nyíltan, az emberek
szeme láttára megtenni. Majd nemsokára, egy óra vagy egy nap
múlva beszolgáltatja.
Ám egyszer csak, a híd közepén, miss Nelly szándékolt
ügyetlenséggel a vízbe ejtette a készüléket, majd gyors léptekkel
távozott. Nyúlánk alakja elveszett a tömegben, majd hirtelen
felbukkant, végül örökre eltűnt.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltam. Szomorúságot éreztem,
ugyanakkor gyöngéd meghatottságot is. Azután, Ganimard
legnagyobb csodálkozására, hangosan felsóhajtottam:
– Néha igazán kár, hogy az ember nem becsületes!

Egy téli estén Arsène Lupin körülbelül ezekkel a szavakkal mesélte

el nekem letartóztatásának történetét. A véletlen, amelyről később
majd beszámolok, hozott bennünket össze, és valami barátságféle
alakult ki köztünk. Igen, merem a barátság szót használni, amellyel
Arsène Lupin megtisztel, és időnként váratlanul felbukkan nálam,
hogy dolgozószobám csendjébe ifjonti jókedvet csempésszen.
Sugárzó személyisége és töretlen jó kedélye azé a férfié, akinek a
sors kegyeltjeként örömteli és vidám az élete.
 De hogyan is ábrázoljam őt? Hússzor találkoztam vele, és mind a
hússzor más alakban jelent meg előttem, pontosabban egy alakban,
amely ugyan húsz különféle, deformált tükörképben nézett vissza
rám, mégis ráismertem jellegzetes szemére, a rá jellemző
gesztusokra, nyúlánk testalkatára, tartására és karakterére.
– Én sem tudom már – mondta nekem egyszer –, ki is vagyok. Ha
tükörbe nézek, nem ismerek magamra.
Bizonyára szellemesség és paradoxon is, mégis igazság mindazok
szemében, akik találkoznak vele, ám nem ismerik kimeríthetetlen
találékonyságát, türelmét, művészi sminkjeit, zseniális képességét
arra, hogy még arcának arányait, vonásainak egymás közti
kapcsolatát is megváltoztassa.
– Miért kellene, hogy a megjelenésem mindig egyforma legyen? –
mondta egy másik alkalommal. – Miért ne kerüljem el annak a
veszélyét, hogy a személyem felismerhető? A cselekedeteim
beszélnek helyettem. – Majd egy csepp büszkeséggel folytatta: –
Mennyivel jobb, hogy senki sem tudja tökéletes bizonyossággal
kijelenteni: „Ő Arsène Lupin.” A lényeg, hogy a tévedés kockázata
nélkül azt tudják mondani: „Ezt Arsène Lupin tette.”
Nos, ezeknek a tetteknek és kalandoknak egy részét igyekszem
most felidézni az ő bizalmas vallomásai alapján, amelyeket néhány
téli estén, dolgozószobám magányában volt szerencsém
végighallgatni…
 2.

Arsène Lupin a börtönben

Aki valamirevaló turistának nevezi magát, nyilván jól ismeri a

Szajna-part vidékét, és a jumièges-i és saint-wadrille-i romok között
járva megcsodálta már Malaquis-t is, a kis középkori kastélyt, amely
oly hetykén-büszkén ül egy sziklatetőn a folyam közepén, s amelyet
egy híd köt össze az országúttal. Sötét tornyai beleolvadnak az őket
tartó gránitba, a hatalmas alakzatba, amely isten tudja, melyik
hegységből tört le egy ősi földrengés során. Körülötte a széles
folyam csöndes vize játszik a nádassal, és nádiveréb szökdécsel a
töltés vizes kavicsain.
Malaquis története rideg, mint a kastély neve, és rémes, mint a
külseje. Egyébről sem szól, csak harcokról, ostromról, támadásról,
rablásról, öldöklésről. A körülötte fekvő falvak parasztjai zimankós
téli estéken gyilkosságokkal teli történeteket, hátborzongató
legendákat mesélnek egymásnak a kastély múltjából. Beszélnek a
híres föld alatti folyosóról, amely valamikor a jumièges-i apátsághoz
és ahhoz az udvarházhoz vezetett, ahol Agnès Sorel, VII. Károly
szeretője élt.
Itt, ahol hősök és rablólovagok tanyáztak egykor, most Nathaniel
Cahorn báró lakik, vagyis Sátán báró, ahogy annak idején nevezték a
tőzsdén, ahol váratlan gyorsasággal gazdagodott meg. Malaquis
grófjai, akik teljesen tönkrementek, kénytelenek voltak egy tál
lencséért eladni neki az ősi birtokot. A báró itt helyezte el régi
bútorokból, képekből, fajanszokból, fafaragásokból álló exkluzív
gyűjteményét. A kastélyban egyedül lakik, mindössze háromtagú
személyzettel. Senki nem léphet be ide. Egyetlen ember sem
csodálhatta még meg a tágas, elegáns termekben függő három
Rubenst és két Watteau-t, a Jean Goujon mester által faragott
pompás gyóntatószéket a tizenhatodik századból s a többi nagyszerű
holmit, melyeket, hála dagadó erszényének, nyilvános árveréseken
összevásárolhatott.
 Sátán báró fél. Nem az életét félti, hanem a kincseit, amelyeket
kitartó mohósággal halmozott fel, egy olyan szakember
hozzáértésével, akit még a legagyafúrtabb kereskedő sem tudott
soha megtéveszteni. Egy zsugori szenvedélyével, egy szerelmes
féltékenységével imádja a kincseit.
Alkonyatkor, amikor a nap pihenni tér, gondosan bezárják és
elreteszelik a négy vaspántos kaput, amely a két hídfőt és a kastély
bejáratát őrzi. Ha valaki csak megérintené a kapukat, máris
megszólalnának az elektromos riasztók. A folyam felől nem fenyeget
veszély; a szikla ezen az oldalon simán és merőlegesen mered az
égnek.
Szeptemberben, egy pénteki napon, a postás szokás szerint
megjelent a kastély kapuja előtt. Mint mindig, maga a báró nyitotta
ki a nehéz kapuszárnyakat. Olyan gondosan vizsgálta meg ezt az
embert, mintha nem ismerné már évek óta piros, kedélyes
parasztarcát, gúnyos szemét.
A postás nem állhatta meg kacagás nélkül, hogy ennyire
megbámulják:
– Én vagyok, báró úr, én magam, és nem másvalaki, aki fölvette a
kabátomat, és fejébe nyomta a sapkámat.
– Mit lehessen tudni?! – dörmögte a várúr.
A postás átadott neki egy csomó újságot. Azután hozzátette:
– Van itt még valami.
– Még valami?
– Igen, egy ajánlott levél.
A teljesen visszavonultan élő báró, akinek se barátja, se rokona
nem volt, sohasem kapott levelet. Ezért a postás kijelentése rossz
előjelnek tűnt. Ki lehet az a titokzatos személy, aki magányában
zavarja?
– Itt tessék aláírni, báró úr.
Morogva írta alá a nevét, majd átvette a levelet, és megvárta, míg
a postás leér az országútra. Néhány lépést tett fel s alá, aztán a híd
karfájának támaszkodva felbontotta a borítékot.
Közönséges kockás papír volt benne, melynek tetején ez a cím
állt:
 „Párizs, vizsgálati fogház.” Az aláírás: „Arsène Lupin.” Csodálkozva
olvasta:

Báró úr!
Az ön két szalonját összekötő folyosón Philippe de Champaigne
festménye lóg, amely nagyon tetszik nekem. Ugyancsak kedvemre
valók az ön Rubensei és a kisebbik Watteau. Megemlítem még a jobb
oldali szalonban lévő pohárszéket XIII. Lajos stílusában, a beauvais-i
gobelineket, az empire stílusú, Jacob által jegyzett asztalkát,
valamint a reneszánsz-korabeli fiókos szekrényt, továbbá a bal oldali
szalon üvegszekrényét a régi pecsétgyűrűkkel és miniatűrökkel.
Ezúttal csak az említett tárgyakra kívánok szorítkozni, melyeket –
véleményem szerint – nem lesz nehéz értékesíteni. Kérem tehát,
csomagoltassa be gondosan e tárgyakat, s küldje el őket egy héten
belül a nevemre, bérmentve a batignolles-i pályaudvar raktárába.
Ellenkező esetben magam fogok intézkedni elszállításukról e hó 27-
éről 28-ára virradó éjjel. Ne csodálkozzon, ha az utóbbi esetben,
hogy költségeimet fedezzem, nem elégednék meg a fentebb felsorolt
tárgyakkal.
Bocsásson meg, kérem, ezért az apró kellemetlenkedésért, és
fogadja őszinte tiszteletem kifejezését.
Arsène Lupin

U. i.: Nehogy a nagyobbik Watteau-t küldje el, kérem, mert bár

harmincezer frankot fizetett érte az árverésen, az a kép sajnos
másolat. Az eredetijét Barras direktóriuma alatt egy orgián elégették.
Erről Garat emlékirataiban olvashat bővebb részleteket. A XV. Lajos
korabeli imafüzér sem kell. Nem hiszem, hogy valódi.

Ez a levél alaposan feldúlta a bárót. Ha valaki más küldte volna,

akkor is lett volna ijedelemre oka, de hogy Arsène Lupin!
Nagy újságolvasó lévén mindenről tájékozódott a világon, ami
bűnügyekkel és lopással volt kapcsolatos, így természetesen mindent
tudott Arsène Lupin, a félelmetes betörő gonosztetteiről. Így arról is
értesült, hogy Ganimard felügyelő Amerikában letartóztatta, és most
börtönben várja a tárgyalását – vajon milyen büntetést szabnak ki
rá? Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy Lupin bármire képes.
Félelmetes előjelnek tűnt, hogy pontosan ismeri a kastélyt, a
műtárgyak és egyéb értékek elhelyezkedésével együtt. Vajon ki
tájékoztatta arról, amit soha senki nem látott?
A báró fölnézett Malaquis vad sziluettjére, a meredek falakra, a
körülötte hömpölygő mély vízre, és megvonta a vállát. Nem, igazából
semmiféle veszély nem fenyegette. Senki a világon nem hatolhat be
a szentélybe, ahol a kincseit tartja.
Senki, rendben, de Arsène Lupin? Léteznek kapuk, függőhidak,
sziklafalak az ő számára? Vajon mit érnek a leggondosabban kitervelt
akadályok, a legravaszabb óvintézkedések, ha egyszer Arsène Lupin
el akarja érni a célját?
A báró még aznap este írt Rouenba a főügyésznek. Védelmet kért,
és mellékelte a fenyegető levelet.
A válasz nem késett sokáig: Arsène Lupin jelenleg börtönben ül
Párizsban, szigorúan őrzik, és nincs lehetősége leveleket írni. Így a
levél csakis hamisítvány lehet. Minden erre utal: a logika, a józan ész
és a valós tények. Mindazonáltal a biztonság kedvéért az ügyészség
mégis megvizsgáltatta a levelet a törvényszéki írásszakértővel, aki
kijelentette, hogy – némi hasonlatosságtól eltekintve – nem Arsène
Lupin kezétől származik.
„Némi hasonlatosságtól eltekintve.” A báró csak ezt a három
ijesztő szót jegyezte meg, amelyekből a kétség beismerését olvasta
ki, ami már önmagában is rendőri intézkedést kívánt volna.
Aggodalma egyre nőtt. Újra meg újra elolvasta a levelet, melyet az
ügyészség visszaküldött neki. „Ellenkező esetben magam fogok
intézkedni elszállításukról!”És a pontos dátum:„E hó 27-éről 28-ára
virradó éjjel.”
Gyanakvó és hallgatag természetű lévén nem szólt az ügyről a
cselédeinek, akiknek hűségében kételkedett. És mégis, hosszú évek
óta először, úgy érezte, hogy tanácsot kell kérnie valakitől. Mivel az
igazságszolgáltatás cserbenhagyta, saját erejéből viszont nem tudott
védekezni, elhatározta, Párizsba utazik, hogy megnyerje valamelyik
nyugdíjba vonult detektív segítségét.
Két nap telt el. A harmadikon, újságolvasás közben a báró
felkiáltott örömében. A Caudebec reggeli hírei-ben ez a rövid cikk
jelent meg: Városunknak immár három hete híres vendége van:
Ganimard úr, a párizsi titkosrendőrség főfelügyelője, aki nemzetközi
hírnévre tett szert, amikor nemrég elfogta a hírhedt Arsène Lupint.
Most a mi városkánkban piheni ki utazásának fáradalmait, s jól
megérdemelt szabadságát kedvenc sportjával, horgászással tölti el.
Ganimard! Hát megvan a segítség, amire Cahorn báró annyira
vágyott! Ki más tudná meghiúsítani Arsène Lupin terveit, ha nem a
ravasz és türelmes Ganimard?
A báró nem tétovázott. Caudebec alig hat kilométernyire feküdt a
kastélytól. Annak az embernek a gyors lépteivel tette meg az utat,
aki szinte szárnyakat kap az üdvösség reményétől.
Miután hiába kérdezősködött a híres titkosrendőr címe után, úgy
döntött, a folyóparton székelő Caudebec reggeli hírei-hez fordul
felvilágosításért. Megtalálta a cikk szerzőjét, aki irodája ablakához
lépve felkiáltott:
– Ganimard? Megtalálja lenn, a folyó partján. Ott ül naphosszat, és
horgászik. Véletlenül ismerkedtem meg vele, és megláttam, hogy a
horgászbotjára van vésve a neve. Nézze, ő az, a kis öregember, a
sétány fái alatt.
– Hosszú kabátban, szalmakalappal?
– Pontosan! Fura egy alak, fanyar és szűkszavú.
Öt perc múlva a báró bemutatkozott az öreg Ganimard-nak, és
megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele. Amikor ez nem sikerült,
kertelés nélkül rátért a tárgyra, és elmondta neki az esetet.
A detektív hallgatta, le nem véve szemét a horgászzsinegről.
Amikor a báró befejezte mondandóját, félig sajnálkozó, félig
megvető pillantással tetőtől-talpig végigmérte.
– Kedves uram, a betörőknek nem szokásuk jó előre értesíteni azt,
akit ki akarnak fosztani. Arsène Lupin pedig különösen nem követne
el ilyen ostobaságot.
– Igen ám, de…
– Elhiheti, hogy ha a leghalványabb gyanú is fennállna, a
legnagyobb örömmel csípném nyakon még egyszer ezt a fickót. De
sajnos az említett fickó már rács mögött van.
– És ha megszökik?
– A párizsi fogházból nem szökhet meg senki.
 – De ő…
– Sem ő, sem más.
– De hátha mégis…?
– Ha mégis megszökik, majd elfogom megint. Egyelőre azonban
aludjon nyugodtan, és ne zavarja el ezt a potykát.
Ezzel a beszélgetés véget ért. A báró, Ganimard közönyét látva,
kissé megnyugodva tért haza. Még egyszer sorra vizsgálta lakatjait
és reteszeit, alaposan megfigyelte a cselédeit, és két nap elteltével
sikerült meggyőznie magát, hogy a félelmei alaptalanok voltak.
Végül is, valóban nem értesítik előre az embert, ha ki akarják
fosztani, ahogy Ganimard mondta.
Közeledett a levélben meghatározott időpont. Kedden reggel, a
27-e előtti napon semmi különös nem történt, ám délután három
órakor egy gyerek csengetett be. Sürgönyt hozott a postahivatalból.

Nem érkezett küldemény a batignolles-i pályaudvarra.

Holnap estére készítsen elő mindent. Arsène.

A báró teljesen megrémült, olyannyira, hogy már-már azt

fontolgatta, ne teljesítse-e mégis Arsène Lupin követeléseit.
Caudebecbe sietett. Ganimard ugyanazon a helyen horgászott,
ahol a báró először talált rá. Egy szó nélkül átnyújtotta neki a
sürgönyt.
– Na és? – kérdezte a detektív.
– Hát nem látja? Holnap…
– Mi lesz holnap?
– Betör hozzám, az ég szerelmére, ki akarja fosztani a
gyűjteményemet! Ganimard gondosan letette horgászbotját a partra,
és a báró felé fordult.
Keresztbe font karral, türelmetlen hangon ráripakodott: – Csak
nem képzeli, hogy egy ilyen ostoba históriára vesztegetem az
időmet?!
– Mennyit kér azért, hogy a 27-éről 28-ára virradó éjszakát a
kastélyban töltse?
– Semennyit! Legyen olyan szíves, és hagyjon békén.
– Mondjon egy összeget! Gazdag vagyok, nagyon gazdag.
 Ez a vehemencia láthatólag meglepte Ganimard-t. Nyugodtabb
hangon felelte:
– Szabadságon vagyok, és nincs jogom hozzá…
– Senki nem fog megtudni semmit. Szavamat adom, hogy bármi
történjen, hallgatok róla…
– Semmi sem fog történni.
– Mit szól háromezer frankhoz? Meg van elégedve?
A rendőrfelügyelő elővette tubákosszelencéjét, és megfontoltan
szippantott egyet. Majd tétován így szólt:
– Jó! De kötelességem figyelmeztetni, hogy kidobja a pénzét az
ablakon.
– Nem érdekel.
– Nos, hát… Elvégre sosem lehet tudni ezzel az átkozott Lupinnel…
Lehet, hogy egy egész bandának parancsol… Megbízik a
cselédeiben?
– Hát…
– Akkor ne vonjuk be őket! Majd táviratozok két barátomnak,
bennük megbízhatunk… És most menjen haza. Ne lássanak együtt
minket. Tehát holnap este kilenc órakor!

Másnap – az Arsène Lupin által kitűzött határidő napján – Cahorn

báró előszedte revolvereit és puskáit, gondosan megtöltötte őket,
aztán körbejárta a kastélyt. Nem látott semmi különöset.
Este fél kilenckor elbocsátotta a cselédeket. A személyzet a kastély
végében lakott, az országút felé nyúló épületszárnyban. Amint
magára maradt, halkan kitárta mind a négy ajtót, és várt.
Nemsokára közeledő lépteket hallott.
Ganimard bemutatta két segédjét: óriás fickók voltak,
bikanyakúak, erős kezűek. Azután különböző felvilágosításokat kért.
Amikor tájékozódott a kastély fekvéséről és beosztásáról, ő maga
zárta be és barikádozta el az összes ajtót, melyeken át a
veszélyeztetett szalonokba lehetett volna jutni. Végigkopogtatta a
falakat, benézett minden függöny és faliszőnyeg mögé, aztán
elhelyezte két segédjét a folyosón, ahonnan a szalonok nyíltak.
 – Csak semmi ostobaság, rendben? Nem aludni jöttünk ide. A
legkisebb gyanús neszre kinyitjátok az udvarra nyíló ablakot, és
hívtok engem. A víz felé néző oldalra is figyeljetek! Az olyan ördögi
fickó, mint Arsène Lupin, egy tízméteres sziklafaltól sem riad vissza.
Bezárta két emberét, és zsebre tette a kulcsokat. A báróhoz
fordult, és így szólt:
– Most pedig foglaljuk el őrhelyünket!
A külső fal tövében, a két főkapu között választott magának egy
kis zugot, melyet hajdan a várőr használt. Egy kémlelőlyukon ki
lehetett látni a hídra, egy másikon pedig az udvarra, amelynek egyik
sarkában egy kútakna nyílása volt látható.
– Jól értettem, báró úr? Ez a kút volt a föld alatti folyosó egyetlen
kijárata, és emberemlékezet óta be van temetve?
– Így igaz.
– Tehát, hacsak másik kijárat nem létezik, amelyről senki sem tud,
leszámítva Arsène Lupint, bár ez kevéssé tűnik valószínűnek,
nyugodtak lehetünk.
Három széket összetolt magának, és kényelmesen elhelyezkedett
rajtuk.
Aztán rágyújtott kis pipájára, és felsóhajtott.
– Bizony, báró úr, ha nem vágynék úgy arra, hogy a kis falusi
házamra, ahol öreg napjaimat szándékozom eltölteni, még egy
emeletet építsek, nem vállalnék el ilyen semmiséget. Ha egyszer
elmesélem Lupin barátomnak, a hasát fogja majd a nevetéstől.
A báró azonban nem nevetett. Éberen, fülét hegyezve, szorongva
várakozott a csöndes éjszakában. Időnként a kémlelőlyukon át
aggódó pillantást vetett a kútakna tátongó nyílására. Az óra
tizenegyet ütött, aztán éjfélt, majd egy órát.
A báró hirtelen megragadta Ganimard karját, aki fölriadt
szundikálásából.
– Hallja?
– Hallom!
– Mi az?
– Horkoltam.
– De nem, hallgassa csak…
Mind a ketten füleltek. Aztán Ganimard így szólt:
 – Úgy van, egy automobil kürtje.
– No, és…
– Nem valószínű, hogy Lupin automobilt használjon faltörő kosnak,
és azzal hatoljon be az ön várába. Báró úr, az ön helyében aludnék,
mint ahogy én is teszem… Jó éjt!
Ez volt az egyetlen hang az éjszakában. Ganimard folytathatta
félbeszakított álmát, és a báró csak szabályos, ércesen zengő
hortyogását hallotta.

Korán reggel mindketten elhagyták őrhelyüket. Békés, nyugodt

reggel volt, a vízparti táj friss levegője vette körül a kastélyt. A báró
örömtől sugározva, Ganimard továbbra is a legnagyobb lelki
nyugalommal haladt fölfelé a lépcsőn. Semmi nesz. Semmi gyanús
jel.
– Nem megmondtam önnek, báró úr? Igazán nem lett volna
szabad elfogadnom az ajánlatát. Nagyon szégyellem magam…
Kivette zsebéből a kulcsokat, kinyitotta az ajtót, és belépett a
folyosóra. A két őr, előredőlve, lelógó karral ült a székén, és aludt.
– Azt a keserves kutyafáját! – szitkozódott a rendőrfelügyelő. E
pillanatban a báró velőtrázó ordításban tört ki.
– A képeim…! A pohárszékem…!
Dadogott, fulladozott, miközben kinyújtott karral mutatott a
csupasz falakból kimeredő szögekre, a céltalanul lógó zsinórokra. A
Watteau eltűnt! A Rubensek sehol! A gobelineket leakasztották! Az
üvegszekrényeket kiürítették!
– És a XVI. Lajos korabeli kandeláberem… és a tizenkettedik
századból való Szent Szűz… és a biedermeier gyertyatartóim…
Kétségbeesetten, rémülten szaladgált fel s alá. Felsorolta az
összegeket, melyeket kincseiért fizetett, számokat halmozott
egymásra, hogy felmérje a kárt, de a szavai szakadozottak voltak, a
mondatait félbehagyta. Reszketett, görcsök futottak át a testén,
szinte megőrült dühében és fájdalmában. Mint egy végleg
tönkrement ember, aki már csak egyet tehet: főbe lőheti magát.
Ha nagy bánatában vigasztalhatta volna valami, az a hüledező
Ganimard ábrázata lehetett volna. A báróval ellentétben a
rendőrfelügyelő meg se moccant. Kővé meredten állt, és tétova
szemmel nézett körül. Az ablakok? Zárva voltak. Az ajtók? Mindnek
érintetlen volt a zárja. A mennyezeten semmi lyuk, a padlón semmi
nyílás. Tökéletes rend mindenütt. A betörést módszeres,
következetes és logikus terv alapján hajtották végre.
– Arsène Lupin… Arsène Lupin… – mormogta leverten.
Azután, valami hirtelen támadt dühtől vezérelve egy ugrással
rávetette magát a segédeire, rázta őket és átkozódott. De hiába,
nem ébredtek fel.
– A fenébe is! Talán csak nem…
Föléjük hajolt, és mindkettőt alaposan megvizsgálta: aludtak, de
az alvásuk nem volt természetes. Így szólt a báróhoz:
– Elaltatták őket.
– De ki?
– Hát ki, a csudába, ő! Ő vagy a bandája. Ez az ő keze nyoma.
– Ebben az esetben nem tehetünk semmit? Minden elveszett?
– Minden elveszett!
– Szégyen, gyalázat!
– Tegyen feljelentést.
– Minek?
– Istenem, hát próbálja meg… a rendőrségnek több eszköze van…
– A rendőrség?! Ugyan, nézzen már magára… itt áll tétlenül,
tehetetlenül. Amikor nyomokat kellene keresnie, rájönnie valamire,
ön meg se moccan…
– Nyomokat keresni, amikor Arsène Lupinről van szó? Kedves
uram, Arsène Lupin eltüntet minden nyomot! Nála a véletlen
egyszerűen nem játszik szerepet. Már-már azon tűnődöm, vajon
Amerikában nem szándékosan került-e elém, hogy letartóztassam…
– Lemondjak a képeimről, a régiségeimről, mindenről? Tudja-e,
hogy a gyűjteményem legszebb darabjait lopta el a gazember? Egy
vagyont adnék érte, ha visszakaphatnám őket. Ha a rendőrség
tehetetlen vele szemben, mondja meg ő az árat!
Ganimard élesen nézett a báróra.
– Ez már értelmes beszéd. Nem vonja vissza?
– Persze hogy nem! De miért kérdi?
– Van egy ötletem.
– Miféle ötlet?
 – Visszatérünk rá, ha a nyomozás nem vezet eredményre. De
engem egy árva szóval se említsen, ha azt akarja, hogy sikerüljön a
terv. – És dünnyögve hozzátette: – Nincs is rá okom, hogy
dicsekedjek.
A két segéd lassanként magához tért, az olyan emberek fátyolos
tekintetével, akik delejes álomból ébrednek. Döbbenten, értetlenül
néztek körül. Ganimard kikérdezte őket, de nem emlékeztek
semmire.
– Kellett, hogy lássatok valakit!
– Nem láttunk senkit!
– Emlékezzetek csak vissza!
– Senkit, senkit!
– És nem ittatok?
Elgondolkodtak, aztán az egyik így szólt:
– De, ittam egy kis vizet.
– Ebből a kancsóból?
– Ebből!
– Én is ittam belőle! – szólt a másik.
Ganimard megszagolta az üveget, és megkóstolta a vizet. Nem
volt se szaga, se különös íze.
– Eh! Csak vesztegetjük az időt. Az olyan rejtvényeket, melyeket
Arsène Lupin ad fel, nem lehet öt perc alatt megfejteni. De a fenébe
is, esküszöm, hogy újra elcsípem. Megnyerte a második fordulót,
legyen. Most jön a döntő játszma!
Cahorn báró még aznap panaszt emelt az ügyészségnél betöréses
lopásért Arsène Lupin ellen, aki vizsgálati fogoly Párizsban.

A báró később keservesen megbánta feljelentését, amikor a

kastélyát elözönlötték a csendőrök, az ügyész, a vizsgálóbíró, a
titkosrendőrök és elsősorban az újságírók.
Ez az eset alaposan felizgatta a nagyközönséget, hiszen a
körülmények olyan sajátosak voltak, Arsène Lupin neve pedig olyan
hatással volt az emberek képzeletére, hogy szentül elhitték az
újságokban megjelenő leghihetetlenebb meséket is.
 Mindenekelőtt óriási feltűnést keltett Arsène Lupin levele, amelyet
az Echo de France című párizsi újság közölt (és nem derült ki soha,
hogy ki juttatta el a szerkesztőségbe), s amelyben a bárót előre
értesítette arról, ami rá vár. A legvalószínűtlenebb magyarázatok
láttak napvilágot. Mindenekelőtt a titokzatos folyosót emlegették. A
vizsgálóbíró is ebben az irányban indult el.
Végigkutatták a várat pincétől padlásig. Megkopogtattak minden
követ, tanulmányozták a padlót és a kandallókat, a tükörkereteket és
a tetőgerendákat. Fáklyafénynél kutatták át az óriási pincéket,
melyekben egykor Malaquis grófjai élelmet és lőszert halmoztak fel.
Megfúrták magát a sziklát is. De hiába! Sem föld alatti folyosónak,
sem a várba vezető titkos bejáratnak nem volt nyoma.
Rendben, mondták az emberek, de festmények és bútorok nem
válnak köddé csak úgy hirtelen! Ajtókon, ablakokon át tűnnek el,
mint ahogy azok is, akik eltüntetik őket, ajtókon, ablakokon át
közlekednek! Kik ők? És hogyan jutottak be és ki?
Rouenban az államügyész csakhamar belátta, hogy tehetetlen, és
segítséget kért Párizsból. Dudouis úr, a párizsi bűnügyi rendőrség
főnöke, elküldte a „vasbrigád” legjobb kopóit. Ő maga negyvennyolc
órát töltött a kastélyban, de épp annyi eredménnyel, mint roueni
kollégája.
Ekkor értesítette Ganimard főfelügyelőt, akivel gyakran dolgozott
együtt eredményesen.
Ganimard figyelmesen végighallgatta főnökét, majd bólintott, és
így szólt:
– Azt hiszem, rossz úton járnak, ha mindenáron a kastélyban
akarnak nyomra találni. A megoldás egészen másutt van.
– Éspedig hol?
– Arsène Lupinnél.
– Arsène Lupinnél? Ez azt jelentené, hogy benne van a keze?
– Úgy van. Sőt mi több, erről határozottan meg vagyok győződve.
– De Ganimard, ez nevetséges! Arsène Lupin börtönben ül.
– Úgy van! Arsène Lupin börtönben ül. Még azt is elismerem, hogy
szigorúan őrzik. De még ha a lábán bilincs, a csuklóin kötél, a
szájában pecek volna, akkor is ez lenne a véleményem.
– De miért?
 – Mert csak Arsène Lupin tud eltervezni egy ilyen magas szintű
akciót, ráadásul úgy véghez vinni, hogy sikerüljön. Márpedig sikerült!
– Ezek csak szavak, Ganimard!
– Olyan szavak, amelyek megfelelnek a valóságnak. Persze az ő
esetében nem szabad titkos folyosókat, rejtekajtókat, csapólépcsőket
keresni. A fickó nem él ilyen elavult kellékekkel. Arsène Lupin a mai
kor embere, vagy még helyesebben: a holnap embere.
– És ebből mire következtet…?
– Engedje meg nekem, hogy egy óra hosszat csevegjek vele.
– A cellájában?
– Ott. New Yorkból visszafelé jövet kissé összebarátkoztunk, és azt
hiszem, hogy némi rokonszenvvel viseltetik irántam, aki el tudtam
fogni. Ha beszélhet velem erről az ügyről anélkül, hogy ezzel
önmagának ártana, úgy gondolom, nem megyek oda hiába.

Éppen elmúlt dél, amikor Ganimard-t bevezették Lupin zárkájába.

A betörő az ágyán feküdt, kissé fölemelte a fejét, s örömében
felkiáltott:
– No, de ilyet! Itt a derék Ganimard!
– Személyesen.
– A magányban, ahová visszavonultam, nem egy kívánságom
támadt; de a leghevesebb igazán az volt, hogy téged láthassalak.
– Nagyon kedves!
– Ó, dehogy. Tudod, hogy igazán nagyra becsüllek!
– Büszke vagyok rá.
– Mindig nyíltan vallottam: Ganimard a mi legjobb detektívünk.
Majdnem olyan jó – látod, milyen őszinte vagyok –, mint Sherlock
Holmes. Sajnálom, hogy nem ajánlhatok fel más ülőhelyet, mint ezt
a zsámolyt. És frissítővel sem szolgálhatok. Még csak egy pohár
sörrel sem! Elnézést kérek. Különben is csak átmenetileg
tartózkodom itt.
Ganimard mosolyogva leült.
A fogoly, aki őszintén örült annak, hogy beszélhet, folytatta:
 – Te jó ég, milyen boldogság, hogy végre egy tisztességes ember
arcát láthatom! Igazán torkig vagyok már a mindenféle kémek meg
besúgók képével, akik naponta huszonnégyszer átkutatják szerény
zárkámat meg a zsebeimet, hogy meggyőződjenek róla, vajon nem
készülök-e meglógni innen. A kutyafáját, túlságosan fontos vagyok a
kormánynak!
– Igazuk van!
– Nincs igazuk! Ha tudnád, milyen boldog lennék, ha békességben
élhetnék valami kis zugban!
– A mások pénzével!
– Hát nem? És milyen egyszerű lenne! De én fecsegek itt
összevissza, neked meg talán sietős a dolgod. Térjünk a tárgyra,
Ganimard! Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– A Cahorn-ügynek – jelentette ki Ganimard kertelés nélkül.
– Hohó! Várjunk csak, hadd gondolkozzak. Annyi mindenféle
ügyem van. Ah, igen, emlékszem már. A Cahorn-ügy, Malaquis
kastély, alsó Szajna… Két Rubens, egy Watteau és néhány más
apróság.
– Apróság!
– De komolyan! Nem a legjobb üzlet. Van jobb is! De ha ez az eset
érdekel… Beszélj nyíltan, Ganimard!
– Mondjam el, hogy hol tart a vizsgálat?
– Fölösleges, olvastam a mai reggeli lapokat. Ha nem vennéd
zokon őszinteségemet, bizony elég lassan haladtok.
– Hiszen éppen ezért vagyok itt.
– Rendelkezz velem.
– Mindenekelőtt egy kérdés: te irányítottad az ügyet?
– A-tól Z-ig.
– A levél? A sürgöny?
– Mind a kettő tőlem való. Sőt, itt lesz valahol a feladóvevény is.
Arsène Lupin kihúzta a fiókját a kis puhafa asztalkának, mely az
ággyal meg a zsámollyal együtt zárkájának egész berendezése volt,
kivett belőle két cédulát, és odanyújtotta Ganimard-nak, aki
felkiáltott:
– Én azt hittem, hogy állandóan szemmel tartanak, és minden
alkalommal átkutatnak, te pedig újságot olvasol, postai
feladóvevényeket gyűjtesz…
– Ugyan már! Ezek az emberek itt igazán ostobák. Fölfejtik a
kabátom bélését, szétszedik a cipőm talpát, végigkopogtatják a
zárkám falait. De egyikük sem hisz olyan együgyűnek, hogy az
asztalfiókban tartom a holmimat. Éppen erre számítottam.
Ganimard akarata ellenére is elnevette magát.
– Milyen mulatságos fickó vagy. Még zavarba hozol. Nos tehát,
meséld el nekem ezt a kalandot.
– Ó! Nem rossz! Tehát beavassalak az ügyeimbe… eláruljam az
üzleti titkaimat… Ezt meg kell fontolnom.
– Tévedtem, amikor az együttműködésedre számítottam?
– Nem, Ganimard, és ha tényleg szeretnéd…
Arsène Lupin néhányszor föl s alá járt a cellában, aztán lecövekelt
Ganimard előtt.
– Mi a véleményed a báróhoz intézett levelemről?
– Azt gondolom, hogy egy kicsit szórakozni akartál, bámulatba
ejteni a közönséget.
– No, tessék! Bámulatba ejteni a közönséget! Igazán jobbnak
hittelek, Ganimard! Hát ilyen gyerekességekkel törődök én, Arsène
Lupin? Írtam volna levelet, ha enélkül is ki tudtam volna fosztani a
bárót? De hiszen ez a levél volt a kiindulópont, a nélkülözhetetlen
rugó, amely mozgásba hozta az egész gépezetet. No, várj csak,
szépen sorjában fogunk eljárni, és együtt készítjük elő a betörést
Malaquis várába.
– Csupa fül vagyok!
– Tehát! Vegyünk egy gondosan őrzött, bezárt kastélyt, amilyen a
Cahorn báróé. Föladjam-e a játékot, és mondjak le a kincsekről,
melyek kedvemre valók, azzal a kifogással, hogy a kastélyt nem
tudom megközelíteni?
– Persze hogy ne!
– Ostrommal menjek neki a várnak, mint egy középkori
rablólovag, egy kalandorcsapat élén?
– Gyerekes próbálkozás lenne.
– Titokban surranjak be?
– Lehetetlenség.
 – Tehát csak egy módja van, véleményem szerint az egyetlen:
meghívatom magam a várúrral.
– Ez már igazán eredeti!
– És könnyen megy! Nagyon könnyen! Tegyük fel, a vár ura egy
napon levelet kap, melyben közlik vele, mit tervez ellene Arsène
Lupin, a hírhedt betörő. Mit fog erre tenni?
– Átadja a levelet az államügyésznek.
– Ez pedig kineveti, mert Arsène Lupin ugyanekkor börtönben ül.
A jóember azonban nem fog ebbe belenyugodni, és tízet egy ellen,
hogy segítségül hívja az első megfelelő személyt, aki az útjába akad.
Nemde?
– Ez nagyon valószínű.
– Ha mármost azt olvassa a helyi lapban, hogy egy híres rendőr a
környéken tölti a szabadságát…
– Akkor ehhez a híres rendőrhöz fog fordulni.
– No, látod, te mondtad ki. Már most tegyük fel, hogy ezt előre
látva, Arsène Lupin az egyik legügyesebb emberét küldi el
Caudebecbe, aki a helyi újság egyik munkatársával feltűnés nélkül
megismerkedik, és szórakozottan elárulja neki, hogy ő híres rendőr.
Mi történik ezután?
– Az újságíró ezt a fontos hírt azon melegében megírja lapjának, s
az nyomban le is közli.
– Pontosan! És most két eset lehetséges. Vagy nem kapja be a
csalétket a hal – ebben az esetben nem történik semmi. Vagy pedig,
és ez sokkal valószínűbb, a hal odaúszik és horogra akad, más
szóval: Cahorn báró egyik emberemet kéri arra, hogy legyen
segítségére ellenem.
– Egyre izgalmasabb!
– Az álrendőr természetesen eleinte megtagadja a segítséget.
Ezalatt újabb távirat érkezik Arsène Lupintől, a még jobban megriadt
Cahorn pedig könyörög az emberemnek, hogy legyen segítségére, és
jelentős összeget ígér. Ő végre beleegyezik, s magával hozza a
banda két tagját, akik az éjjel, mialatt a bárót az ál-Ganimard őrzi, a
kiválogatott holmit az ablakon, kötélen eresztik le egy ladikba. Hát
nem egyszerű, mint maga Lupin?
 – Ez egész egyszerűen fantasztikus! – kiáltott fel Ganimard. – Nem
tudom eléggé dicsérni a terv vakmerőségét és a részletek
egyszerűségét! De ki lehet az az illusztris rendőr, akinek a neve
csalétekül szolgálhatott a báró számára?
– Van egy olyan, és csak ő olyan.
– Ki az?
– A legkiválóbb rendőr, Arsène Lupin személyes ellenfele, vagyis
te.
– Én?!
– Te bizony, Ganimard. És ez az egészben a legmulatságosabb. Ha
elmész a kastélyba, és rá tudod venni a bárót, hogy mondja el, amit
eddig elhallgatott, akkor kénytelen leszel önmagadat elfogni, mint
ahogy engem elfogtál Amerikában. Nos? Mulatságos bosszú:
Ganimard kénytelen letartóztatni Ganimard-t!
Arsène Lupin tele szájjal kacagott. A rendőr-főfelügyelő már nem
találta olyan mulatságosnak ezt a tréfát; bosszúsan harapdálta az
ajkát.
Egy börtönőr lépett be, s ez jó alkalom volt arra, hogy mérgét
leplezze. Az őr az ebédet hozta, melyet Lupin, élve a vizsgálati fogoly
jogával, egy közeli vendéglőből rendelt meg. Az asztalra tette a
tálcát, és távozott. Arsène Lupin letört a kenyérből egy darabot, és
folytatta:
– De légy nyugodt, kedves Ganimard, neked nem kell odautaznod.
Elmondok valamit, amin meg fogsz döbbenni: a Cahorn-ügy
úgyszólván már el is van intézve.
– Hogy mi?
– Már el is van intézve, mondom.
– De hiszen egyenesen a bűnügyi rendőrség főnökétől jövök…
– Hát aztán? Dudouis talán jobban tudja, mi van velem, mint én
magam? Ganimard, bocsánat: az ál-Ganimard jó kapcsolatban
maradt a báróval, aki azt a megbízást adta neki – és ez a fő oka
annak, miért hallgatta el a báró a rendőrség elől az igazat –, hogy
próbáljon megegyezni velem. Több mint valószínű, hogy Cahorn már
ki is fizette az általam meghatározott összeget, és ismét kincsei
birtokába jutott. Amiért cserébe visszavonja panaszát. Ahol nincs
betörés, ott büntetőeljárás sincs…
 Ganimard elképedve meredt a fogolyra.
– És honnan tudod mindezt?
– Éppen most kaptam a sürgönyt, amire vártam.
– Most kaptál sürgönyt?
– Ebben a pillanatban, kedves barátom. Udvariasságból nem
akartam előtted elolvasni. De ha megengeded…
– Szórakozol velem, Lupin?
– Kérlek, barátom, törd fel ezt a tojást. Meggyőződhetsz róla, hogy
nem szórakozom veled.
Ganimard akaratlanul engedelmeskedett, s a késsel lemetszette a
tojás hegyét. Meglepetésében felkiáltott. A tojás üres volt, és a héja
egy kék papirost tartalmazott. Arsène kérésére széthajtogatta. A
sürgöny felső része, amely a posta adatait tartalmazza, le volt vágva.
A rendőrfelügyelő ezt olvasta:
Megegyeztünk. Százezret szállított. Minden rendben.
– Százezret…? – kérdezte Ganimard.
– Frankot, természetesen. Kicsit kevés, de nehéz időket élünk. És
annyi a költségem! Ha ismernéd a költségvetésemet… majdnem
akkora, mint egy nagyvárosé!
Ganimard fölállt. Elmúlt a rosszkedve. Egy pillanatig
elgondolkodott, hogy felidézze magában az egész történetet, hátha
megtalálja a gyenge pontját. Aztán a szakértő leplezetlen
csodálatával így szólt:
– Még szerencse, hogy olyan ember, mint te, nem akad tucatjával.
Különben egyszerűen becsukhatnánk a boltot.
Arsène Lupin szerény arcot vágott, és ezt felelte:
– Ugyan már! El kellett ütni az időt valamivel… már csak azért is,
mert ez a tranzakció csak úgy sikerülhetett, hogy közben én
börtönben vagyok.
– Hogyhogy? – kiáltott fel Ganimard. – A per, a védekezés, a
vizsgálat nem foglalkoztat eléggé?
– Nem, mert elhatároztam, hogy nem veszek részt a
tárgyalásomon.
– Ó!
Arsène Lupin nyugodtan megismételte:
– A tárgyaláson nem leszek jelen.
 – Igazán?
– Csak nem hiszed, kedves barátom, hogy kedvem van börtönben
penészedni? Ez majdnem sértés. Arsène Lupin csak addig marad a
börtönben, ameddig óhajt, de egy perccel se tovább.
– Talán okosabb lett volna be se kerülni – felelte Ganimard
gúnyosan.
– Ah! A rendőrfelügyelő úr gúnyolódik! Eszébe jut, hogy őt érte a
megtiszteltetés, hogy letartóztasson! Nos, kedves Ganimard, közlöm
veled, hogy senki, sem te, sem bárki más, nem csíphetett volna
nyakon, ha abban a válságos pillanatban egy jóval fontosabb ügy
nem foglalkoztat.
– Ne mondd!
– Egy hölgy nézett engem, Ganimard, és én szerettem őt. Érted
egyáltalán, mi minden van abban, hogy a szeretett nő néz téged?
Esküszöm neked, akkor semmi sem érdekelt. És ezért vagyok itt.
– Ez már jó régen történt, ha megjegyezhetem.
– Mindenekelőtt felejteni akartam. Ne nevess: a kaland elragadó
volt, és ma is őrzöm az emlékét… Másrészt az utóbbi időben
hajlamos voltam a neuraszténiára. Manapság annyira rohanó az élet!
Kell, hogy az ember időnként elvonuljon egy időre, alávesse magát
egy magány-kúrának. Ez a hely tökéletes erre a célra. Szigorúan
egészséges életmódot követel meg.
– Lupin, te már megint szórakozol velem.
– Ganimard, ma péntek van. Ha nincs ellene kifogásod, jövő hét
szerdán, négy óra tájban elmegyek hozzád egy jó szivarra.
– Várni foglak.
Kezet szorítottak, mint két régi jó barát, akik elismerik egymás
igazi értékét. A rendőr már az ajtó felé indult, amikor Lupin
utánaszólt:
– Ganimard!
– Tessék?
– Itt hagytad az órádat.
– Az órámat?
– Valahogy a zsebembe került.
Arsène Lupin átnyújtotta az órát Ganimard-nak:
 – Bocsáss meg, kérlek… a rossz szokás hatalma! Bár itt elvették
tőlem az enyémet, ez még nem jogosít fel arra, hogy megfosszalak
tőle. Annál is kevésbé, mert van itt egy kronométerem, amely
teljesen megfelel az igényeimnek.
A fiókból duplafedelű, nehéz aranyórát vett elő, amely finom
aranyláncon lógott.
– És ez kinek a zsebéből való? – kérdezte Ganimard.
Arsène Lupin lazán rápillantott az óra fedelére vésett monogramra.
– J. B.… ki a csuda lehet ez?!… Ah, persze, tudom már: Jules
Bouvier, a vizsgálóbíróm, igazán nagyszerű ember!
 3.

Arsène Lupin szökése

Abban a pillanatban, amikor Arsène Lupin ebéd után kihúzott a

zsebéből egy szép, aranygyűrűs szivart, s megelégedetten nézte,
kinyílt a cella ajtaja. Éppen csak annyi ideje volt, hogy a szivart a
fiókba dobja, és ellépjen az asztaltól. Az őr volt az: eljött a
mindennapi séta ideje.
– Már vártalak, kedves barátom – kiáltott fel a mindig jókedvű
Lupin.
Elhagyták a cellát. Alig tűntek el a folyosó fordulójánál, két ember
lépett a zárkába, hogy alaposan átkutassa. Az egyik Dieuzy
rendőrfelügyelő, a másik Folenfant nyomozó volt.
A rendőrség végére akart járni a dolognak. Kétségtelen volt, hogy
Arsène Lupin megőrizte a külső kapcsolatait, és összeköttetésben áll
az embereivel. Az előző napon a Grand Journal törvényszéki
tudósítójához érkezett levél jelent meg az újságban.

Uram!
Egyik nemrég megjelent cikkében olyan kifejezéseket használt
velem kapcsolatban, melyek teljesen alaptalanok. Tárgyalásom
kezdete előtt pár nappal felelősségre fogom vonni Önt.
Tisztelettel: Arsène Lupin

Az írás valóban Arsène Lupin kézírása volt. Tehát leveleket küldött,

nyilván kapott is. Tehát valóban készült a szökésre, amelyet ilyen
arcátlan módon előre bejelentett.
A helyzet tűrhetetlenné vált. A vizsgálóbíróval egyetértésben
Dudouis úr, a bűnügyi rendőrség igazgatója, személyesen kereste fel
a fogház igazgatóját, hogy megbeszélje vele a szükséges
intézkedéseket. Ő azonnal kiküldte a két felügyelőt a cellába.
A két rendőr fölszedte a padlócsempét, széttúrta az ágyat,
végigkopogtatta a falakat, szóval lefolytatták a szokásos eljárást,
mégsem találtak semmit. Már fel akarták adni, amikor a börtönőr
berohant.
– Az asztalfiók… kutassák át az asztalfiókot! Amikor beléptem, úgy
láttam, Lupin épp becsukta.
Kihúzták a fiókot, és Dieuzy felkiáltott:
– Tyű, a mindenit, most megcsíptük a fiút! A kollégája megragadta
a karját:
– Hozzá ne nyúlj semmihez! Az igazgató maga vegye fel a leltárt!
– De ez a szivar…
– Hagyd a szivart, és hívjuk ide a főnököt!
Két perc múlva Dudouis úr saját kezűleg kutatta át a fiókot.
Először is egy csomó kivágott újságcikket talált, melyek mind Arsène
Lupinre vonatkoztak, valamint egy dohányzacskót, egy pipát,
cigarettapapírt és két könyvet.
Megnézte a címüket. Az egyik Carlyle könyve volt, angol
kiadásban: Hősök, hősök tisztelete és hősiesség a történelemben, a
másik egy bájos Elzevir1-kiadás, Epiktétosz kézikönyvecskéje német
fordításban, amely Leidenben jelent meg 1634-ben. Amikor az
igazgató belelapozott a könyvekbe, észrevette, hogy majdnem
minden oldal tele van jelekkel, aláhúzásokkal és jegyzetekkel. Vajon
valamiféle titkos jelrendszer volt ez, vagy csak egyszerűen a könyv
olvasójának lelkesedése?
– Ezzel még behatóbban kell foglalkoznunk – jegyezte meg
Dudouis úr.
Megvizsgálta a dohányzacskót és a pipát. Majd kezébe vette az
aranygyűrűs szivart.
– A mindenit, ez a fickó nem sajnál magától semmit – kiáltott fel.
– Igazi havanna!
Valódi szakértőként a füléhez tartotta a szivart, és megnyomta.
Döbbenten tapasztalta, hogy az ujjai nyomásától a szivar megpuhul,
és a dohánylevelek között valami fehérséget vett észre. Gombostű
segítségével óvatosan kihúzott egy összesodort, finom
papírlapocskát, amely alig volt nagyobb, mint egy fogpiszkáló. Egy
levél volt. Dudouis felbontotta, és elolvasta az egészen apró, női
írással írott szöveget:
 A kosár már helyet cserélt a másikkal. Tíz közül nyolc el van
készítve. Ha a külső lábbal nyomják le, a lemez felülről lefelé nyílik.
H-P mindennap tizenkettőtől tizenhatig vár. De hol? Azonnali választ
kérek. Legyen nyugodt, barátnője vigyáz önre.

Dudouis egy pillanatig elgondolkodott.

– Ez elég világos. A kosár a fogolyszállító autó. Nyolc zárka…
Tizenkettőtől tizenhatig annyit tesz, hogy déltől délután négy óráig.
– És az a H-P, aki vár?
– A H-P csak automobil lehet. H-P, horse power, nem így jelzik
sportnyelven a motor erősségét? Egy huszonnégyes H-P azt jelenti,
huszonnégy lóerős automobil.
Fölállt, és az őrhöz fordult.
– A fogoly éppen most fejezte be az ebédet?
– Igenis.
– És mivel még nem olvasta el a levelet – ezt a szivar állapota
bizonyítja –, minden valószínűség szerint csak most kaphatta meg.
– De hogyan?
– Az ebédjében, a kenyérben vagy egy darab krumpliban, mit
tudom én…
– Lehetetlen. Csak azért engedélyezték, hogy kívülről hozassa az
ebédjét, hogy rajtakapják. Mindent alaposan átvizsgálunk, mielőtt
felhozzuk.
– Ma este meg fogjuk keresni Lupin válaszát. Egyelőre tartsa őt a
celláján kívül. Ezt a cédulát elviszem a vizsgálóbíró úrnak. Ha ő
egyetért velem, azonnal lefényképezzük, és egy óra múlva mindent
visszatehet a fiókba egy éppen ilyen szivarral együtt, amely az
eredeti levelet tartalmazza. A fogolynak nem szabad sejtenie
semmit.
Este a bűnügyi rendőrség igazgatója nem minden kíváncsiság
nélkül tért vissza Dieuzy felügyelővel együtt a fogházba. Egy
sarokban a tűzhelyen három tányér hevert.
– Evett?
– Evett – felelte a fogházigazgató.
 – Dieuzy, metélje fel a leggondosabban ezt a makarónit meg a
maradék kenyeret… Nem talált semmit?
– Semmit, igazgató úr.
Dudouis úr megvizsgálta a tányérokat, a villát, a kanalat, végül a
legömbölyített pengéjű kést. A nyelét először balra forgatta, azután
jobbra; ekkor engedett a nyél, le lehetett csavarni. A belseje üres
volt, és egy papírlapocskát tartalmazott.
– Bah – fintorodott el az igazgató –, ez nem túl eredeti ötlet
Arsène Lupinhez képest. De ne vesztegessük az időt. Dieuzy, menjen
rögtön a vendéglőbe, ahonnan az ételt hozzák, és kérdezze ki őket.
Aztán ezt olvasta a papíron:

Önre bízom magam. H-P naponta megfelelő távolságban

kövessen. Én elöl megyek. Drága barátnőm, viszontlátásra
nemsokára.

– No, végre! – kiáltott fel Dudouis úr, s jókedvűen dörzsölte a

kezét. – Azt hiszem, jó úton járunk. Mi is besegítünk egy kicsit, és a
szökés sikerülni fog… legalábbis addig, amíg el nem csíptük a
bűntársait.
– És ha Arsène Lupin kisiklik az ujjai közül? – vetette közbe a
fogházigazgató.
– Elegendő számú embert fogok bevetni. Ha pedig túlságosan
ügyesen csinálja… annál rosszabb neki! És ami a bandáját illeti, majd
ők beszélnek, ha már a főnökük olyan nagyon hallgat.
És valóban, Arsène Lupin nem beszélt sokat. Bouvier úr, a
vizsgálóbíró hónapok óta hasztalan vesződött vele. A kihallgatások
érdektelen párbeszédekre szorítkoztak a bíró és Danval ügyvéd
között, aki az ügyvédi kar legjobbjai közé tartozott, de a vádlottról
nem tudott többet, mint az egyszerű földi halandók.
Arsène Lupin időnként udvariasságból ennyit mondott:
– Igaza van, bíró úr: a Crédit Lyonnais-beli lopás, a Babylon utcai
betörés, hamis bankjegyek használata, az életbiztosítási kötvények
ügye, az Armesnil, Gouret, Imblevain, Groselliers és a Malaquis-
kastély kifosztása mind az én művem.
– Akkor magyarázza meg, kérem, hogy…
 – Minek? Hiszen bevallok mindent, és még tízszer annyit, mint
amennyiről ön tud.
A vizsgálóbíró feladta a küzdelmet, és beszüntette a fárasztó
kihallgatásokat. De miután elolvasta a két elfogott levélkét,
újrakezdte. Arsène Lupint más foglyokkal együtt rendszerint délben
szállították fogolyszállító autóban a börtönből az igazságügyi
palotába. Három és négy óra között vitték őket vissza.
Ám egy délután a visszaszállítás különös körülmények között ment
végbe. Minthogy a többi foglyot még nem hallgatták ki, elhatározták,
hogy először is Arsène Lupint viszik vissza. Egyedül szállt be tehát a
fogolyszállító autóba.
Ezeket a rabomobilokat, melyeket a párizsi szleng
„salátáskosárnak” nevezett, hosszában végig egy középső folyosó
osztotta ketté. Mindegyik rész öt zárkából állt, melyek ajtaja a
folyosóra nyílt. A zárkák olyan szűkösek voltak, hogy a foglyok csak
ülni tudtak bennük. Az öt zárkát természetesen egymással
párhuzamos falak választották el egymástól. A szállítmányra egy
rendőr vigyázott, aki a kocsi ajtajánál ült, a folyosó végén.
Miután Arsène Lupint elhelyezték a jobb oldali harmadik zárkában,
a kocsi elindult. Lupin figyelte, ahogy a kocsi elhagyja az Horloge
rakpartot, és elhalad az Igazságügyi Palota előtt. A Saint-Michel híd
közepe táján, ahogy máskor is tette, jobb lábával lenyomta a
pléhlemezt, mely a zárkát az utcától elválasztotta. A lemez rögtön
engedett, s egy apró rés keletkezett, amiből látta, hogy éppen a két
kerék között ül.
Várt, és óvatosan kémlelt kifelé. A kocsi lépésben haladt a Saint-
Michel körúton. A Saint-Germain körút kereszteződésénél megállt.
Egy teherkocsi, amelynek a lova elesett, akadályozta a forgalmat.
Nagyon hamar összetorlódtak a fiákerek és omnibuszok.
Arsène Lupin kidugta fejét a hasadékon. Szorosan az ő kocsija
mellett egy másik fogolyszállító autó várakozott. Még jobban
fölemelte a fejét, majd rálépett a nagy kerék egyik küllőjére, és
leugrott a földre.
Egy bérkocsis meglátta, fölnevetett, és kiáltani akart. De a hangját
elnyelte a járművek zaja, mert a forgalom máris megindult. Ám
Arsène Lupin ekkor már messze járt.
 Gyors futással megtett néhány métert, a baloldali gyalogjárón
azonban visszafordult, mint aki nem tudja, merre menjen. Aztán
zsebre vágott kézzel, egy ártalmatlan járókelő gondtalan lépteivel
sétált tovább a körúton fölfelé.
Kellemes, derült őszi nap volt, a kávéházak zsúfolásig megteltek.
Lupin belépett az egyikbe, és leült a teraszon. Egy pohár sört
rendelt, meg egy csomag cigarettát. Miután apró kortyokkal kiitta a
sörét, nyugodtan elszívott egy cigarettát, majd rágyújtott még egyre.
Végül felállt, és a pincérrel odahívatta a kávéház tulajdonosát.
Amikor a tulaj megérkezett, Lupin elég hangosan, hogy a körülötte
ülők mind meghallhassák, így szólt hozzá:
– Őszintén sajnálom, kedves uram, hogy elfelejtettem elhozni a
pénztárcámat. De talán ismeri a nevemet, és ez elegendő lesz
ahhoz, hogy néhány napig hitelezzen nekem. Arsène Lupin vagyok.
A főnök ránézett, és azt hitte, viccel. Lupin tehát elismételte:
– Arsène Lupin, vizsgálati fogoly, jelenleg szökésben. Remélem, a
nevem megérdemel egy kis bizalmat!
Általános nevetés közepette távozott, még mielőtt a másik egy
szóval is tiltakozhatott volna.
Lupin átlósan átvágott a Soufflot utcán, aztán befordult a Saint
Jacques utcára. Sorra nézte a kirakatokat, békésen dohányozva.
Amikor a Port-Royal körútra ért, kérdezősködött, merre van a Santé
utcai fogház. Csakhamar megpillantotta az épület komor, magas
falait. Elhaladt mellettük, és a kapuhoz ért. Megállt az őr előtt, és
kalapot emelt.
– Ez, kérem, a vizsgálati fogház?
– Igen.
– Szeretnék visszamenni a cellámba. A kocsi útközben letett, és
nem szeretnék visszaélni…
– Azonnal távozzon, kérem!
– Bocsánat, de az utam ezen a kapun vezet be. És ha ön
meggátolja Arsène Lupint, hogy visszatérjen a cellájába, drágán
megfizet érte, tisztelt barátom.
– Arsène Lupin? Na, ne szórakozzon velem!
– Sajnálom, de nincs itt névjegyem – mondta Arsène, és úgy tett,
mintha a zsebeiben keresgélne.
 Az őr meghökkenve nézett végig rajta. Aztán egy szó nélkül,
kelletlenül meghúzta a csengőt. A vasajtó kinyílt.
Néhány perccel később a fogházigazgató rontott be, és úgy tett,
mintha nagyon-nagyon haragudna. Arsène Lupin mosolygott.
– Kérem szépen, igazgató úr, velem ne méltóztassék ravaszkodni!
Igazán azt hitte, hogy lépre megyek? Igazán? Maguk olyan
kedvesek, és csakis nekem előállítanak egy fogolyszállító autót.
Rendeznek számomra egy kis forgalmi zavart, és azt képzelik, hogy
hanyatt-homlok rohanok a barátaimhoz! Van eszemben! És az a húsz
fogdmeg, aki kerékpáron meg bérkocsin követte zárkás hintómat?
Képzelje csak el, hogy bántak volna velem. Nem úsztam volna meg
szárazon. Mondja, igazgató úr, csak nem erre számítottak?
Vállat vonva hozzátette:
– Legyen szíves, ne törődjön velem. Amikor majd el akarok távozni
innen, senkinek a segítségére nem lesz szükségem.
Harmadnapra a párizsi Echo de France, amely Arsène Lupin
bravúrjainak hivatalos csatornája lett – rossz nyelvek szerint Lupin
egyike volt a főrészvényeseknek –, leközölte a szökés egész
történetét a legkisebb részletekig: a fogoly és titokzatos barátnője
közötti levelezés szövegét csakúgy, mint eme üzenetek cseréjének
módszereit, a rendőrség szerepét, a sétát a Saint Michel körúton, a
Café Soufflot-ban lejátszódott incidenst, egyszóval mindent. Az
olvasók arról is értesültek, hogy Dieuzy felügyelő, aki kikérdezte a
pincéreket a vendéglőben, ahonnan a fogoly az ebédjeit hozatta,
sem tudott meg semmit. Ami pedig a legnagyobb megdöbbenést
váltotta ki a rabló elképesztő eszközarzenálját illetően, az a
fogolyszállító autó volt, amelyet teljesen átalakítottak erre a célra, s
amelyet Lupin bandája csempészett be a hat hivatalos rabszállító
egyikének helyére.
Ettől fogva mindenki biztos volt benne, hogy Arsène Lupin
legközelebb valóban meg fog szökni. Ő maga a leghatározottabban
bejelentette szökését, ezt bizonyította az a felelet is, melyet másnap
Bouvier úrnak, a vizsgálóbírónak adott, aki megpróbált gúnyolódni a
szökés kudarcán.
– Hallgasson ide, bíró úr, és higgyen nekem: ez a kísérlet a szökési
tervem része volt.
 – Nem értem – heherészett a bíró.
– Nem is kell, hogy megértse!
És amikor a kihallgatás folyamán a bíró kérdéseket intézett hozzá,
amelyek meg is jelentek az Echo de France hasábjain, Lupin fáradtan
felkiáltott:
– Istenem! Istenem! Mire való mindez? Az ön kérdései teljesen
céltalanok!
– Céltalanok…?
– Úgy van, mert a tárgyalásomon úgysem leszek jelen.
– Ön nem lesz jelen…
– Nem. Ez a határozott döntésem, melyen semmi sem
változtathat.
Ez az önbizalom és a megmagyarázhatatlan kiszivárogtatások,
melyek nap-nap után megtörténtek, bosszantották, ugyanakkor
zavarba is hozták a hatóságot. Titkok kerültek a nyilvánosság elé,
melyekről csak Arsène Lupin tudott, tehát csakis tőle származhattak.
Mi célja volt ezzel? És hogyan csinálta?
Egyik este átszállították egy másik cellába, egy emelettel lejjebb. A
vizsgálóbíró lezárta az aktákat, és átadta őket a vádhatóságnak.
Nagy csönd következett. Két hónap telt el így. Arsène Lupin az ágyán
fekve töltötte az időt, arccal a falnak fordulva. A zárkacsere, úgy
látszott, lehangolta. Nem akart találkozni az ügyvédjével. A
börtönőrökkel is csak néhány szót váltott. Két héttel a tárgyalása
előtt mintha kissé felélénkült volna.
Levegőhiányról panaszkodott. Megengedték neki, hogy újra
sétáljon az udvaron, de csak a kora reggeli órákban, és mindig két őr
kíséretében.
Ugyanakkor az emberek érdeklődése továbbra sem csökkent.
Mindenki izgatottan várta a szökés hírét. Szinte kívánták is, annyira
csodálták ennek a férfinak a személyiségét, az energiáját, a
vidámságát, zseniális találékonyságát és életének titokzatosságát.
Arsène Lupinnek meg kellett szöknie. Ez elkerülhetetlen, sorsszerű
volt. Csodálkoztak is, hogy ennyi ideig kell várni rá. A rendőrfőnök
minden reggel megkérdezte a titkárától:
– Nos, még nem távozott?
– Nem, prefektus úr.
 – Akkor majd holnap.
A tárgyalás előestéjén egy úr jelent meg a Petit Journal
szerkesztőségében. A törvényszéki tudósítóval kívánt beszélni,
odadobott egy névjegykártyát, aztán gyorsan távozott. A névjegyen
ez állt: „Arsène Lupin mindig álla szavát.”

Ilyen körülmények között kezdődött a tárgyalás. Az érdeklődés

szokatlanul nagy volt. Ki ne akarta volna látni a híres Arsène Lupint,
és hallani, hogyan jár túl a bíró eszén? Tisztviselők és ügyvédek,
újságírók és művészek, az előkelő világ urai és hölgyei, egyszóval
mindazok, akiket együttvéve „tout-Paris”-nak, Párizs színe-virágának
hívnak, tömött sorokban szorongtak a tárgyalóterem padjain.
Esett az eső, az égbolt sötét volt, így nehezen lehetett látni,
amikor az őrök bevezették a vádlottat. Nehézkes testtartása, a mód,
ahogy szinte ledobta magát a helyére, közönyös mozdulatlansága
ezúttal nem keltett rokonszenvet. Védője, a híres Danval doktor
egyik titkára – az ügyvéd ugyanis méltóságán alulinak tartotta a
szerepet, melyet a vádlott szánt neki – többször próbált beszélni
hozzá, de hiába. Lupin csak vállat vont és hallgatott.
Miután a törvényszéki írnok felolvasta a vádiratot, az elnök
Lupinhez fordult:
– Vádlott, álljon fel! Mondja meg, mi a neve, keresztneve, hány
éves, mi a foglalkozása!
És mert nem kapott választ, megismételte:
– A nevét kérdem. Mi a neve?! Szivacsos, gyönge hang felelte:
– Baudru, Désiré.
A teremben morgolódás támadt. Az elnök folytatta:
– Baudru, Désiré? Ah, már megint egy új tréfa. De mert ez
körülbelül a nyolcadik név, amelyre ön igényt tart, és mert
valószínűleg csak ugyanolyan kitalált név, mint az előző hét,
maradjunk, ha nem bánja, az Arsène Lupinnél, amely oly nagy
népszerűséget szerzett önnek. – Lapozott a jegyzetei között. –
Minden kutatás ellenére sem tudtuk megállapítani, hogy ön
tulajdonképpen kicsoda. Ön az a ritka eset modern
társadalmunkban, akinek nincsen múltja. Nem tudjuk, hogy kicsoda,
honnan jön, hol élt gyermekkorában, egyszóval semmit. Három évvel
ezelőtt bukkant fel hirtelen, mint Arsène Lupin, vagyis olyan valaki,
akiben furcsa elegyet alkot az intelligencia és a romlottság, az
erkölcstelenség és a nemeslelkűség. Ami adatunk van önről e három
év előtti időből, az inkább csak találgatás. Nagyon valószínű, hogy
egy Rostat nevű ember, aki nyolc évvel ezelőtt Dickson angol
szemfényvesztővel együtt dolgozott, nem más volt, mint Arsène
Lupin. Éppolyan valószínű, hogy az az orosz orvostanhallgató, aki hat
évvel ezelőtt Altier doktor laboratóriumában tevékenykedett, és
gyakran bámulatba ejtette a mestert a bakteriológia terén kifejtett
elméleteinek leleményességével, valamint a bőrbetegségekkel
kapcsolatos kutatásainak merészségével, szintén Arsène Lupin volt.
Az is lehetséges, hogy Arsène Lupin volt az is, aki a japán
harcművészetek tanítójaként bukkant fel Párizsban, jóval előbb,
mielőtt Európában ismertté lett a dzsiudzsicu. Jó okunk van rá, hogy
azt higgyük, Arsène Lupin volt az a kerékpáros, aki 1900-ban
megnyerte a nagy kerékpárversenyt, fölvette a tízezer frankot, és
soha többé nem került elő. És talán Arsène Lupin volt az a titokzatos
ember, aki a Jótékonysági Bazár leégésekor egy kis ablakon keresztül
mentette ki az embereket… aztán meglopta őket.
Némi hatásszünet után az elnök így fejezte be előadását:
– Úgy látszik, ez az időszak csupán tanulási folyamat volt,
előkészület a harcra, amelyet a társadalom ellen folytat: ez idő alatt
módszeresen fejlesztette és tökéletesítette erejét, ügyességét és
kitartását. Elismeri e tények helyességét?
E hosszú beszéd alatt a vádlott meggörbült háttal, lomhán lelógó
karral, egyik lábáról a másikra helyezve súlyát dőlt jobbra-balra.
Ahogy világosabb lett a teremben, feltűnt szokatlan soványsága,
megnyúlt képe, a különösen kiugró pofacsont és ijesztően fakó arc,
melyet apró, piros foltok borítottak és gyér, kuszán nőtt szakáll
keretezett. Úgy látszott, a börtönben töltött idő alaposan
megöregítette és elfonnyasztotta. Nem lehetett ráismerni elegáns
termetére és fiatalos arcára, melynek fotóját az újságok oly gyakran
publikálták.
 Úgy tűnt, mintha nem hallotta volna a hozzá intézett kérdést. Az
elnök kétszer is megismételte. Ekkor felpillantott, és némi
gondolkodás után, halk hangon így szólt:
– Baudru, Désiré. Az elnök felnevetett.
– Nem igazán értem, hogy a védekezésnek milyen módszerét
választotta, Arsène Lupin. Ha önnek az a szándéka, hogy eljátssza a
hülye és beszámíthatatlan ember szerepét, hát csak tegye. Nekem
viszont eltökélt szándékom levezetni a tárgyalást, és nem érdekelnek
a mutatványai.
És belefogott az Arsène Lupinnek felróható lopások, betörések és
csalások taglalásába. Néha kérdést tett fel a vádlottnak, aki
érthetetlen mormogást hallatott, vagy egyáltalán nem felelt.
Elkezdődött a tanúk kihallgatása. Többnyire jelentéktelen
vallomások hangzottak el; amelyek pedig jelentősnek tűntek, mind
ellentmondtak egymásnak. A tárgyalás kezdett zavaróan unalmassá
válni, de amikor Ganimard főfelügyelő lépett a terembe, ismét élénk
érdeklődés támadt.
Ám az öreg rendőr is csalódást okozott a hallgatóságnak.
Szórakozott volt, és úgy tűnt, nem érzi jól magát. Többször zavartan
ránézett a vádlottra. Mindazonáltal két kezével a korlátra
támaszkodva számot adott az eseményekről, melyekben részt vett: a
hajszát végig Európán és megérkezését New Yorkba. A közönség
elfojtott lélegzettel hallgatta, ahogyan az ember egy izgalmas
kalandregény menetét követi. Amikor azonban rátért a
beszélgetésekre, melyeket Arsène Lupinnel folytatott, kétszer is
elhallgatott, mint aki bizonytalan, vagy máshol járnak a gondolatai.
Nyilvánvaló volt, hogy valami elvonja a figyelmét.
– Ha nem érzi jól magát – mondta az elnök –, félbeszakíthatjuk a
vallomását.
– Nem, nem, csak…
Elhallgatott és sokáig, behatóan nézte Arsène Lupint.
– Kérem szíves engedélyét, hogy a vádlottat jobban
megnézhessem. Itt valami titok van, amit meg kell fejtenem.
Közelebb ment a vádlottak padjához, és figyelmesen, hosszan
tanulmányozta a foglyot. Aztán a bírákhoz fordult, és szinte
ünnepélyes hangon kijelentette:
 – Elnök úr, kijelentem, hogy ez az ember itt, a vádlottak padján
nem Arsène Lupin.
Szavait néma csend követte.
– Mit mond? – kiáltott fel az elnök. – Maga megbolondult? A
rendőrfelügyelő azonban higgadtan folytatta:
– Első pillantásra egy kétségtelenül fennálló hasonlatosság
valóban megtévesztheti az embert, ezt elismerem! De ha másodszor,
alaposabban megfigyeljük… Az orr, a száj, a haj, a bőr színe… nem
az övé! No és a szem… Arsène Lupinnek sose volt ilyen alkoholtól
fátyolos szeme!
– Kérem a tanút, adjon magyarázatot. Mit akar ezzel mondani?
– Mit tudom én! Maga helyett ideültetett egy szegény ördögöt, akit
el akarnak ítélni. Hacsak nem az egyik cinkostársa!
A közönség kacagni és kiáltozni kezdett, mert ez a váratlan
fordulat alaposan felcsigázta a hallgatóságot. Az elnök behívatta
Bouvier vizsgálóbírót, a fogház igazgatóját és őreit, és
felfüggesztette a tárgyalást.

Amikor az elnök ismét megnyitotta az ülést, Bouvier úr és az

igazgató, akik jól megnézték a vádlottat, kijelentették, hogy közte és
Arsène Lupin között nagyon csekély a hasonlatosság.
– De hát akkor ki ez az ember? – kiáltott fel az elnök. – Honnan
jött?
Miért ül a fogházban?
Behívatták a két börtönőrt. Különös ellenmondás! Ők megismerték
a foglyot, akit felváltva kellett őrizniük. Az elnök föllélegzett. De az
egyik őr így szólt:
– Hát bizony, azt hiszem, ő az.
– Mit jelent, hogy „azt hiszem”?
– Istenem, elnök úr, hiszen alig láttam. Az éj közepén adták át
nekem. És két hónapja szinte mindig az ágyban feküdt, a fal felé
fordulva.
– No, és korábban?
– Korábban? Azelőtt nem volt a huszonnégyes zárkában. A
fogházigazgató adta meg a magyarázatot.
– Szökési kísérlete után más zárkába vittük a foglyot.
 – De hiszen ön csak látta őt, igazgató úr, az elmúlt két hónapban?
– Nem volt rá semmi okom, mert nyugodtan viselkedett.
– És ez az ember itt nem az a vizsgálati fogoly, akit önnek Arsène
Lupin név alatt átadtak?
– Nem.
– Akkor hát kicsoda?
– Azt nem tudom.
– Itt tehát személycserével van dolgunk, amit két hónappal ezelőtt
hajtottak végre. Mi a magyarázata erre?
– Az, hogy ez lehetetlen.
– És most mi lesz?
Mivel erre nem kapott választ, az elnök a fogolyhoz fordult.
– Vádlott, idehallgasson! Mondja meg, mióta van vizsgálati
fogságban, és hogyan került oda?
E jóindulatú hangnem mintha legyőzte volna az ál-Lupin
gyanakvását és bávatagságát. Megpróbált válaszolni. Végül ügyes és
barátságos kérdésekkel az elnök rábírta, hogy szaggatott, homályos
mondatokkal a következőket közölje:
Körülbelül két hónapja vitték be, egy éjszakát és egy délelőttöt
töltött a fogházban. Mivel mindössze hetvenöt centime-ot találtak
nála, szabadon engedték. Ám amikor végigment az udvaron, két
börtönőr karon fogta, és elvitte egy fogolyszállító autóhoz. Azóta ül a
24. számú zárkában. Nem panaszkodik, az étel jó, a zárka meleg, s ő
nyugodtan alhat. Ezért nem is tiltakozott.
Mindez valószínűnek hangzott. A közönség nevetése és izgatott
mozgolódása közepette az elnök kijelentette, hogy visszaküldi az
ügyet a rendőrségnek további vizsgálatra.

A vizsgálat hamarosan a következőket derítette ki: nyolc héttel

azelőtt egy Désiré Baudru nevezetű egyén egy éjszakát töltött a
fogházban. Másnap, délután két óra tájban, szabadon bocsátották.
Ugyanezen a napon, ugyanebben az időben vitték Arsène Lupint
utolsó kihallgatása után a vizsgálóbírótól a fogolyszállító autóban a
fogházba.
 Az őt kísérő őrök követték el a hibát? Ők tévesztették össze a két,
egymáshoz hasonlító embert a figyelmetlenség egy pillanatában? Ez
éppoly kevéssé tűnt hihetőnek, mint – példás szolgálati múltjukra
való tekintettel – az, hogy megvesztegették őket.
A cserét előre eltervezték? Eltekintve attól, hogy a színhely ezt
szinte lehetetlenné tette, az kellett volna hozzá, hogy Baudru Lupin
cinkostársa legyen, aki az előző napon kizárólag abból a célból
fogatja el magát, hogy Arsène Lupin helyére lépjen. Milyen csoda
idézhette elő e terv sikerét, mely elejétől a végéig valószínűtlen
véletlenek, kedvező körülmények és hihetetlen tévedések sorozatára
épült?
Désiré Baudru-t átadták a személyleíróknak, de adatai a mérési
lajstromokban nem fordultak elő. Különben is könnyű volt rátalálni.
Ismerték különböző külvárosokban. Koldult, ezzel kereste kenyerét,
és az egyik rongyszedő kunyhóban lakott, melyektől hemzsegett a
város széle. Egy éve azonban eltűnt onnan.
Vajon Arsène Lupin fölvette a cinkosai közé? Ezt a hiedelmet nem
igazolta semmi. És ha így is lett volna, Lupin szökésének részleteiről
akkor sem tudtak volna meg többet. A csoda megmaradt csodának.
Húsz elmélet közül, amelyek mind próbáltak magyarázatot adni,
egyik sem volt kielégítő. Csak a szökés volt biztos, ez az érthetetlen
és hihetetlen szökés, melyről a közönség is, a hatóság is elismerte,
hogy hosszú előkészítés eredménye, nagyszerűen egymásba fonódó
tények következménye, melynek sikere igazolta Lupin gőgös
kijelentését: „A tárgyaláson nem leszek jelen!”
Egy hónapig tartó alapos kutatás után a rejtély még mindig
megfejthetetlen maradt. A szegény Baudrut azonban nem lehetett
örök időre a fogházban tartani. Bíróság elé állítani nevetséges lett
volna. Mivel vádolhatták volna meg? A vizsgálóbíró aláírta a
szabadon bocsátását. A bűnügyi rendőrség igazgatója azonban
elrendelte, hogy gondosan figyeljék.
Ez Ganimard ötlete volt. Az öreg rendőr-főfelügyelő nem hitt sem
a cinkosságban, sem a véletlenek összjátékában. Szerinte Baudru
egyszerű eszköz volt, akit Arsène Lupin hihetetlen ügyességével
felhasznált. Amint Baudru szabad lesz, rajta keresztül eljuthatnak
Arsène Lupinig, vagy legalábbis a bandája egyik tagjáig.
 Ganimard mellé beosztották a két felügyelőt: Dieuzyt és Folenfant-
t. És egy ködös januári reggelen Désiré Baudru előtt kinyílt a fogház
kapuja.
Eleinte teljesen zavarodottnak tűnt, úgy járkált az utcákon, mint
aki nem tudja, mihez kezdjen. Végigment a Santé utcán meg a
Saint-Jacques utcán. Megállt egy ócskaruha-kereskedő boltja előtt,
levette a kabátját és a mellényét, utóbbit eladta néhány garasért,
majd visszavette a kabátját, és távozott.
Átment a Szajna túloldalára. A Chatelet előtt fel akart ugrani egy
omnibuszra, de nem volt hely. A kalauz tanácsára a szemben levő
omnibuszállomás bódéjába ment sorszámért. Ebben a percben
Ganimard magához intette két emberét, és le nem véve szemét a
bódéról, gyorsan így szólt hozzájuk:
– Szerezzetek egy bérkocsit… nem, inkább kettőt. Követjük az
omnibuszt.
A felügyelők engedelmeskedtek. De Baudru nem mutatkozott.
Ganimard közelebb lépett: a megálló bódéja üres volt.
– Ó, én idióta! – dörmögte. – Elfelejtettem, hogy két kijárat van.
Gyorsan végigszaladt a rövid folyosón, mely a bódéból a Martin
utcai állomáshoz vezetett. Még éppen meglátta Baudrut egy
omnibusz tetején, amely most fordult be a Rivoli utca sarkán. Az
öreg szaladt, ahogy csak tudott, elérte az omnibuszt, és felugrott rá.
De elvesztette két kísérőjét. Egyedül kellett folytatnia az üldözést.
Dühében már-már minden egyéb formalitás nélkül galléron akarta
ragadni Baudrut. Nem volt-e szándék és zseniális ravaszság abban,
ahogyan ez az állítólagos tökfilkó elszakította a segédeitől?
Nézte a férfit. Az ülésén szendergett, a feje jobbra-balra billent.
Félig nyitott szája hihetetlenül ostoba kifejezést adott az arcának.
Nem, ő nem lehetett az az ellenfél, aki túljár az öreg Ganimard
eszén. Csak a véletlen segíthette.
A Lafayette Áruháznál Baudru lemászott az omnibuszról, és átszállt
egy villamosra, mely a Bois de Boulogne-ba visz. A végállomáson
leszállt, és laza léptekkel besétált a parkba.
Egyik fasorból a másikba ment, megfordult, azután megint
eltávolodott.
Mit keresett? Volt valami célja?
 Miután egy órán át sétálgatott, látszott, hogy nagyon elfáradt.
Leroskadt egy padra, amely a fák között rejtőző kis tó partján állt. A
hely magányos volt és néptelen. Elmúlt egy félóra. Ganimard, akinek
a türelme már fogytán volt, elhatározta, hogy megszólítja.
Közelebb lépett, és leült Baudru mellé a padra. Cigarettára
gyújtott, s miközben sétapálcájával köröket rajzolt a homokba, így
szólt:
– Nincs túl meleg.
Semmi válasz. Egyszerre csak csengő kacagás törte meg a
csöndet, vidám, boldog kacagás, mint az olyan gyermeké, akit
elfogott a túláradó jókedv, és már nem tudja türtőztetni magát.
Ganimard érezte, hogy a fejbőre viszketni kezd, és a haja égnek áll.
Ez a kacaj, ez a pokoli kacaj, amit olyan jól ismert! Hirtelen, heves
mozdulattal a férfi felé fordult, két kézzel megragadta a kabátját, és
mélyen, áthatóan az arcába nézett, még erősebben, mint a
tárgyalóteremben. És valóban, már nem Baudrut látta. Illetve őt is,
de egyúttal a másikat is: az igazit.
Egyfajta cinkosság által hajtva talált rá a szem élénk nézésére,
egészítette ki a lesoványodott álarcot, pillantotta meg a leharcolt bőr
alatt az igazi arcvonásokat, a torz vigyor mögött az igazi szájat. És
ez a másik szeme és szája volt, s főleg az ő élénk, gúnyos, szellemes
és fiatal arca.
– Arsène Lupin, Arsène Lupin – dadogta.
Hirtelen vad düh fogta el: két kézzel torkon ragadta, és
megpróbálta a földre teperni. Ötvenöt éve ellenére még elég nagy
erőnek örvendett, míg ellenfele, úgy látszott, eléggé siralmas
állapotban van. Micsoda mestermunka lenne, ha vissza tudná vinni a
börtönbe!
A küzdelem rövid volt. Arsène Lupin alig védekezett, de Ganimard,
éppolyan hirtelen, ahogy támadott, abba is hagyta. Jobb karja szinte
bénultan, erőtlenül lógott.
– Ha a rendőrségen tanítanák a dzsiudzsicut – magyarázta Lupin
–, akkor tudnád, hogy ezt a kivédést japánul úgy hívják: udisigi. – És
nyugodtan hozzáfűzte: – Még egy másodperc, és eltörtem volna a
karodat. Csak azt kaptad volna, amit megérdemelsz. Te, aki régi
ismerősöm vagy, akit nagyra becsülök, aki előtt önként lelepleztem
az inkognitómat, visszaélsz a bizalmammal? Ez nem szép,
Ganimard… Na, mi a baj?
Ganimard hallgatott. Ez a szökés, amelyért, úgy érezte, ő a felelős
– hisz nem ő vezette tévútra a törvényszéket szenzációs
vallomásával? –, karrierjének szégyene. Egy könnycsepp gördült
szürke bajuszára.
– Az ég szerelmére, Ganimard, ne emészd magad! – vigasztalta
Lupin. – Ha te nem beszélsz, lett volna rá gondom, hogy más
beszéljen. Ugyan már, csak nem engedhettem meg, hogy elítéljék
Désiré Baudrut!
– Tehát – mormogta Ganimard – te voltál az? És itt is te vagy!
– Én, mindig csak én, csakis én!
– Hogyan lehetséges ez?
– Ó, igazán nem boszorkányság. Elég, ha, mint derék törvényszéki
elnökünk igen helyesen mondta, körülbelül tíz évig készül fel az
ember minden eshetőségre.
– De az arcod? A szemed?
– Gondolhatod, hogy nem szórakozásból dolgoztam másfél évig
Altier professzor laboratóriumában. Beláttam, hogy aki egy napon a
megtisztelő Arsène Lupin nevet fogja viselni, annak tudnia kell,
hogyan vonja ki magát a külső megjelenés és azonosítás szokásos
törvényei alól. Külső megjelenés? Az ember úgy cserélgeti, mint a
kabátját. Ha paraffint fecskendezünk a bőr alá, a kívánt helyen
felhólyagosodik. A kozmás gubacssavtól sárga lesz az ember bőre. A
vérehulló fecskefű leve a legpompásabb pattanásokkal és
puffadásokkal díszíti az arcot. Van olyan vegyi eljárás, amellyel a haj
és szakáll állagán, és egy másik, amellyel a hang színezetén lehet
változtatni. Ehhez járult még kéthavi diéta a 24. számú zárkában, és
ezerszeri ismétlése a száj egyfajta grimaszának, a fej
félrebillentésének, meg a hát bizonyos ívben való görbítésének.
Végül öt csepp atropin a szembe, amitől homályossá, zavarttá válik a
tekintet, és készen is vagyunk.
– Nem értem, hogy a fogházőrök…
– Az átváltozás fokozatos volt. Nem vehették észre a mindennapi
haladást.
– És Désiré Baudru…?
 – Baudru létezik. Ezzel a szerencsétlennel a múlt évben
találkoztam, és bizonyos vonásaiban tényleg hasonlít hozzám.
Tudtam, előfordulhat, hogy letartóztatnak, ezért biztonságba
helyeztem őt, hogy tanulmányozzam, és megállapítsam, miben nem
hasonlítunk egymáshoz, hogy ezt a különbséget minél
jelentéktelenebbé tehessem. Embereim egy éjszakára bevitették a
fogházba, úgyhogy ugyanabban az időben távozhatott az
igazságügyi palotából, mint én, így könnyű volt megállapítani az
egybeesést. Mert, és ez fontos, feltétlenül szükséges volt, hogy a
fogház névjegyzékében szerepeljen a neve, különben a hatóság
elgondolkodott volna rajta, hogy én ki vagyok. De mivel tálcán
kínáltam nekik ezt a derék Baudrut, elkerülhetetlen volt, hogy
ráharapjanak, és a személycserével járó leküzdhetetlen akadályok
ellenére inkább abban higgyenek, semhogy bevallják a saját
tudatlanságukat.
– Ez valóban így van – dörmögte Ganimard.
– Ezenkívül – kiáltott fel Arsène Lupin – volt egy hatalmas adum,
egy ütőkártyám már az elejétől kezdve: hogy mindenki a szökésemet
várta. És itt követtétek el a hatalmas hibát ti, mindannyian, ebben az
izgalmas játékban, ami az igazságszolgáltatás és köztem folyt, s
melynek tétje a szabadságom volt: azt hittétek, hogy kérkedek, hogy
elkábulok sikereimtől, mint egy éretlen gyerek. Én, Arsène Lupin, és
egy ilyen gyengeség! Akárcsak a Cahorn-ügyben, most sem
gondolkodtatok el rajta: ha Arsène Lupin világgá kürtöli, mi a
szándéka, nyilván megvan rá az oka. Az ördögbe is, értsd már meg:
hogy megszökhessek anélkül, hogy szöknék, gondoskodnom kellett
arról, hogy elejétől kezdve higgyenek ebben a szökésben, hogy ez
feltétlen meggyőződéssé, a napnál is világosabb valósággá váljon.
Én akartam, hogy így gondolja mindenki: Arsène Lupin szökni fog,
Arsène Lupin nem lesz jelen a tárgyaláson. És amikor felálltál, és azt
mondtad: „Ez az ember itt nem Arsène Lupin”, földöntúli csoda lett
volna, ha nem hiszi el nyomban mindenki, hogy én nem vagyok
Arsène Lupin. Ha csak egyetlen ember akad, aki kételkedik, csak
egyetlen hang, amely ellene veti: „És ha ez mégiscsak Arsène
Lupin?” Abban a pillanatban el lettem volna veszve. Elég lett volna
az arcomba nézni, de nem úgy, ahogyan te meg a többiek tettétek,
azzal a határozott véleménnyel, hogy én nem vagyok Arsène Lupin,
hanem azzal a gondolattal, hogy igenis Arsène Lupin lehetek… akkor
minden óvatosságom ellenére felismertek volna. De nyugodt voltam.
A logika, a lélektan, minden az ellen szólt, hogy valakinek ez az
egyszerű gondolata támadhatna.
Hirtelen megragadta a detektív kezét.
– Valld csak be, Ganimard. Egy héttel azután, hogy meglátogattál
a börtönben, vártál engem négykor a lakásodon, mert megígértem?
– És a hamis fogolyszállító kocsi…? – kérdezte Ganimard, kitérve a
válasz elől.
– Blöff volt! A barátaim kötötték el ezt a rég használaton kívül álló
kocsit, és buherálták meg. De én tudtam, hogy használhatatlan,
mert nem voltak meg hozzá a körülmények. De úgy gondoltam,
hasznos lehet eljátszani ezt a szökési kísérletet, és a lehető
legnagyobb hírverést adni neki. Egy vakmerően kitervelt első szökés
megadta a másodiknak a biztos sikert.
– Így tehát a szivart…
– Én magam vájtam ki, csakúgy, mint a kés nyelét.
– És a levelek…?
– Én írtam őket.
– És a titokzatos barátnő…
– Ő meg én egy személy vagyunk. Írok én mindenféle kézírással.
Ganimard egy pillanatig gondolkodott.
– Hogyan lehetséges, hogy a személyleírásnál, amikor
megállapították Baudru méreteit, nem gondoltak arra, hogy ezek
Arsène Lupin méretei lehetnek?
– Arsène Lupinnek nincs adatlapja!
– Hogyan?
– Vagy helyesebben: hamis. Ezen a kérdésen sokat törtem a
fejemet. A Bertillon mérési rendszer először a szemmel látható
személyleírást adja – amint látod, ezt ki lehet játszani –, aztán
következnek a mérés adatai: a fej, ujj, fül méretei és így tovább.
Ezek ellen nem lehet védekezni.
– Nos tehát…
– Nos tehát, fizetnem kellett. Még mielőtt Amerikából
visszatértem, a mérési iroda egyik tisztviselője megfelelő összegért
hajlandó volt arra, hogy az adatlapom első adata helyére hamis
számot írjon. Ez elegendő ahhoz, hogy felborítsa az egész rendszert,
mert az ilyen adatlap azután pont az ellenkező helyre kerül, mint
ahová került volna. Így tehát Baudru adatlapjának elhelyezésénél
nem állapíthatták meg, hogy az Arsène Lupin adatlapjával azonos.
A két férfi egy darabig hallgatott.
– És most mit fogsz tenni?
– Mindenekelőtt kipihenem magam, hízókúrát kezdek, és
igyekszem megint önmagammá válni. Igaz, hogy remek dolog, ha az
ember Baudru vagy akárki más, ha úgy tudja cserélni a
személyiségét, mint más az ingét, és ha megválogathatja a hangját,
a szeme pillantását, a keze írását. De megtörténik, hogy az ember
már nem találja saját magát ebben a zűrzavarban, és ez bizony
szomorú. E pillanatban olyasmit érzek, mint az az ember, aki
elvesztette az árnyékát. Igyekszem újra megkeresni magamat… és
meg is fogom találni.
Felugrott, és fel s alá járkált. Lassan leszállt az este. Végül megállt
Ganimard előtt.
– Úgy gondolom, már nincs mit mondanunk egymásnak.
– De van! Szeretném tudni, fel fogod-e tárni az igazságot és hogy
mekkora hibát követtem el.
– Ó, dehogy! Sose fogja megtudni senki, hogy Arsène Lupint
engedték ki a fogházból. Az az érdekem, hogy fokozzam a titokzatos
homályt, ami körülvesz, és ne derüljön ki a szökésem szinte
hihetetlen története. Nincs tehát mitől tartanod, kedves barátom. És
most isten veled! Ma este a városban vacsorázom, és még át kell
öltöznöm.
– Azt hittem, pihenésre vágysz.
– Sajnos, vannak társadalmi kötelezettségek, melyek alól az ember
nem vonhatja ki magát. Majd holnaptól pihenek.
– És hol vacsorázol, ha szabad kérdeznem?
– Az angol követségen.
 4.

A rejtélyes utas

Az előző napon elküldtem a gépkocsimat Rouenba. Úgy terveztem,

vonattal megyek odáig, s onnan tovább a barátaimhoz, akik a Szajna
partján laknak.
Párizsban aztán, néhány perccel indulás előtt hét úr rohanta meg
a fülkét, melyben addig egyedül voltam; közülük öten dohányoztak.
És bár gyorsvonaton rövid az út Rouenig, semmi kedvem nem volt
ilyen társaságban utazni, annál is kevésbé, mert a régi típusú
kocsinak nem volt oldalfolyosója. Fogtam tehát a kabátomat,
újságjaimat és menetrendemet, és egy szomszédos fülkébe
menekültem.
Egy hölgy ült benne. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor
meglátott, bosszús mozdulatot tett, és odahajolt egy úrhoz, aki a
kocsi lépcsőjén állt. Valószínűleg a férje volt, aki a vonathoz kísérte.
Az úr alaposan szemügyre vett, és úgy látszott, a vizsgálat nekem
kedvezett, mert súgott valamit a feleségének, olyan arckifejezéssel,
mint amikor egy félős gyereket nyugtatgatnak. A hölgy elmosolyodva
barátságos pillantást vetett rám, mintha megértette volna, hogy
azok közé a lovagias férfiak közé tartozom, akikkel egy asszony
nyugodtan utazhat két órán át egy kis fülkébe bezárva anélkül, hogy
bármitől tartania kellene.
A férje így szólt hozzá:
– Ne haragudj, édesem, de sürgős tárgyalásom van, mennem kell.
Szeretettel megcsókolta, és elment. A hölgy az ablakból apró
csókokat küldött utána, és integetett a zsebkendőjével. Azután
felhangzott a füttyszó, és a vonat elindult.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és bár a vasúti tisztviselő
ellenkezett, egy férfi ugrott be a fülkénkbe. Útitársnőm, aki éppen
állt, és a hálóban lévő poggyászát rendezgette, felkiáltott, és az
ülésére rogyott.
Nem vagyok gyáva, de bevallom, mindig kellemetlenül érint, ha
valaki betolakodik a már induló vonat egyik fülkéjébe. Ez valahogy
természetellenes, tehát gyanús. Feltétlenül lappang valami mögötte,
különben…
A férfi külseje és viselkedése azonban jelentősen enyhítette a
rossz benyomást. Kifogástalan, szinte elegáns öltöny, ízléses
nyakkendő, tiszta kesztyű, energikus arc… De hol az ördögben
láttam már ezt az arcot? Kétség sem fért hozzá; biztosan láttam már.
Legalábbis a ráeszmélésnek azt a fajtáját éreztem, melyet egy
többször látott arckép megpillantása kelt, noha az eredetijével
sohasem találkozott az ember.
Amikor ismét a hölgyre néztem, csodálkozva láttam, hogy az arca
halálsápadt és a vonásai dúltak. Az őszinte rémület kifejezésével
nézte a szomszédját – ugyanazon az oldalon ültek –, és észrevettem,
hogy reszkető kézzel, óvatosan nyúl oda a kis útitáskáért, amely
mintegy húsz centiméternyire feküdt tőle a padon. Megfogta, és
ideges mozdulattal magához vonta.
Találkozott a tekintetünk: annyi félelmet és ijedséget láttam a
szemében, hogy meg kellett kérdeznem:
– Nem érzi jól magát, asszonyom? Kinyissam az ablakot?
Anélkül, hogy felelt volna, aggodalmas pillantással mutatott a
férfira. Mint az előbb a férje, biztatóan mosolyogva, jelekkel adtam
értésére, hogy nincs mitől tartania, én itt vagyok, és az úriembernek
egyébként sem veszedelmes a külseje.
Ebben a pillanatban a férfi felénk fordult, végigmustrált bennünket
tetőtől-talpig, majd behúzódott a sarokba, és többé meg se mozdult.
Csönd támadt, aztán a hölgy felém hajolt, de olyan arccal, mintha
minden akaraterejét össze kellene szednie egy kétségbeesett
cselekedetre:
– Tudja-e, hogy itt van a vonaton? – suttogta alig hallható
hangon.
– Kicsoda?
– Ő… ő… Higgye el!
– Ki az az ő?
– Arsène Lupin!
Nem vette le pillantását az utasról, és úgy tűnt, e rémítő név
szótagjait inkább neki szánja, mint nekem.
 Az idegen mélyebben húzta szemére a kalapját. Vajon a zavarát
akarta-e elrejteni, vagy egész egyszerűen aludni készült?
– Arsène Lupint – vetettem ellen – tegnap ítélték el húszévi
kényszermunkára. Tehát nem nagyon valószínű, hogy ma elkövesse
azt a könnyelműséget, hogy nyilvánosan mutatkozik. Ráadásul az
újságok megírták, hogy miután megszökött a börtönből,
Törökországban bukkant fel idén télen.
– Itt van a vonaton! – ismételte a hölgy, aki szemlátomást azt
akarta, hogy útitársunk meghallja. – A férjem a fogházkezelőség
aligazgatója, és maga az állomásfőnök mondta nekünk, hogy Arsène
Lupint keresik.
– Ez még nem ok…
– Látták a váróteremben. Első osztályú jegyet vett Rouenba.
– Akkor könnyen el lehetett volna fogni.
– Hirtelen eltűnt. Az ellenőr a vágány bejáratánál nem látta, de azt
feltételezték, hogy a helyi érdekű vasutak peronjára ment, és
felszállt arra az expresszre, amely a miénk után tíz perccel indul.
– Akkor már nyakon is csípték.
– De ha az utolsó pillanatban leugrott, és átszállt a miénkre, ami
valószínű…
– Akkor itt fogják nyakon csípni. A kalauzok és a vasúti
alkalmazottak bizonyára észrevették ezt az átszállást, és amint
Rouenba érkezünk, már el is kapják.
– Őt? Soha! Mindig talál módot a menekülésre!
– Akkor jó utat kívánok neki.
– Igen ám, de addig is bármit művelhet!
– Mit?
– Azt nem tudom. Ha róla van szó, el lehetünk készülve mindenre.
A hölgy nagyon izgatott volt, és a helyzet bizonyos fokig tényleg
igazolta ideges ingerültségét.
– Beismerem, vannak különös véletlenek – mondtam kissé
kelletlenül. – De legyen nyugodt, asszonyom. Még ha Arsène Lupin
itt is van a vonaton, biztosan meghúzza magát, nehogy újabb galibát
okozzon, hiszen már így is sok van a rovásán.
Szavaim azonban nem nyugtatták meg a hölgyet. De nem szólt
semmit, nyilván nem akart tovább alkalmatlankodni.
 Kinyitottam újságjaimat, hogy elolvassam az Arsène Lupin peréről
szóló jelentéseket. Mivel nem írtak semmi olyat, amit már rég ne
ismertünk volna, hamar elveszítettem az érdeklődésemet. Különben
is fáradt voltam, éreztem, hogy elnehezül a szemhéjam, és a fejem
oldalra billen.
– De uram, csak nem fog aludni!
A hölgy kitépte kezemből az újságokat, és felháborodottan nézett
rám.
– Persze, hogy nem alszom – feleltem –, eszem ágában sincs.
– Óriási könnyelműség lenne!
– Óriási könnyelműség – ismételtem.
És erélyesen küszködtem az álom ellen, belekapaszkodtam az
elsuhanó tájképbe, a felhőkbe, melyek szürke sávokat írtak az égre.
De mindez csakhamar összefolyt előttem, az izgatott hölgy és a
szendergő úr képe is elmosódott, és rám szállt az álom mély
békessége.
Bizonytalan, elmosódott álmok vonultak el előttem, melyekben
szerepet játszott valaki, aki Arsène Lupin nevét viselte. Felbukkant a
látóhatáron, a hátán értékes kincseket cipelt, átsétált a falakon és
kifosztotta a kastélyokat.
Az alak, aki már egyáltalán nem volt Arsène Lupin, élesebben
rajzolódott ki előttem. Közeledett felém, egyre nagyobb lett,
hihetetlen ügyességgel a fülkébe ugrott, és nagy erővel a mellemre
zuhant.
Heves fájdalom… átható sikoltás… Fölébredtem. A férfi, az útitárs,
egyik térdét a mellemnek feszítve két kézzel szorította a torkomat.
Mindezt csak elmosódva láttam, mert a szememet elfutotta a vér.
Megpillantottam a hölgyet is, aki a sarokban rángatózott egyfajta
ideggörcsben. Ellenállásról szó se lehetett, nem volt hozzá erőm:
halántékomon kalapált a vér, fuldokoltam… hörögtem. Még egy
perc… és megfojt.
Támadóm megérezte ezt, és engedett a szorításon. A jobb
kezében kötelet tartott, melyen már kész volt a hurok, majd
határozott mozdulattal összekötötte a két csuklómat. Egy pillanat
alatt bilincsben voltam, a számat is betömte, megbénított.
 Mindezt az elképzelhető legnagyobb nyugalommal végezte, azzal a
természetességgel, ami igazi mesterre, egy hivatásos rabló és
bűnöző tapasztaltságára vallott. Nem szólt semmit, nem volt
egyetlen elhamarkodott mozdulata sem. Hidegvér és vakmerőség
jellemezte. Én pedig ott hevertem az ülésen, összekötözve, mint egy
múmia, én, Arsène Lupin!
Valójában kifejezetten mulatságos volt. A körülmények
komolyságának ellenére mégiscsak meg kellett csodálnom a helyzet
pikantériáját és iróniáját. Arsène Lupint behúzták a csőbe, mint
valami éretlen kezdőt! Kifosztották, mint egy egyszerű halandót;
mert persze a rabló elvette az erszényemet és a tárcámat. Arsène
Lupin ez egyszer maga volt az áldozat: legyőzték, kifosztották.
Micsoda kaland!
De ott volt még a hölgy is, akivel nem különösebben törődött.
Megelégedett azzal, hogy fölvette a kis utazótáskát, amely a földre
esett, és kiszedte belőle az ékszereket, erszényt, arany
csecsebecséket meg bankjegyeket. Az asszony kinyitotta a szemét,
és reszketve lehúzta ujjáról a gyűrűit. Odanyújtotta őket a férfinak,
mintha meg akarná kímélni minden fölösleges fáradságtól. A férfi
elvette őket, és a nő szemébe nézett, aki elájult.
A rabló ezután nem törődött többé velünk, hanem csöndesen és
szótlanul visszaült a helyére. Cigarettára gyújtott, majd behatóan
megvizsgálta a zsákmányt, és szemmel láthatóan elégedett volt az
eredménnyel.
Én sokkal kevésbé voltam megelégedve. Nem is elsősorban a
tizenkétezer frank miatt, amitől megfosztott. Ezt a kárt csak
átmenetileg fogadtam el, mert – ahogy erről szentül meg voltam
győződve – az összeg a legrövidebb időn belül vissza fog kerülni
hozzám, akárcsak a tárcám, amelyben fontos iratok voltak: tervek,
költségvetések, címlisták, üzletfeleim elérhetőségei, kompromittáló
levelek. De pillanatnyilag komolyabb és sürgetőbb gondban voltam:
hogyan tovább?
Jól láttam, milyen izgalmat keltett felbukkanásom és eltűnésem a
Saint Lazare pályaudvaron. Barátaim, akikhez hivatalos voltam s akik
Guillaume Berlat néven ismertek, mindig tréfálkoztak azon, mennyire
hasonlítok Arsène Lupinre. Ezért kellett lemondanom arról, hogy más
alakot öltsek, és ezért ismertek rám a pályaudvaron. Ráadásul látták,
hogy egy férfi, akit Arsène Lupinnek véltek, átugrott az expresszről a
gyorsvonatra. Tehát elkerülhetetlen volt, hogy a roueni rendőrfőnök,
akit táviratban értesítettek, egy egész falka detektívvel várja majd a
vonatot, kikérdez minden gyanúsnak látszó utast, és gondosan
átkutatja az összes fülkét.
Minderre fel voltam készülve, és nem is okozott gondot, mert
biztos voltam benne, hogy a roueni rendőrség sem ravaszabb, mint a
párizsi, és észrevétlenül át fogok jutni. Hiszen az ellenőrzésnél csak
lazán fel kell mutatnom képviselői igazolványomat, amivel már
Párizsban is lenyűgöztem a kalauzt. Csakhogy a helyzet azóta
alaposan megváltozott. Nem voltam szabad, és egyetlen bevált
módszeremet se használhattam. A felügyelő egy első osztályú
fülkében talál majd rá Arsène Lupinre, akit tálcán nyújt elé a
szerencse, összekötözve, szelíden, mint egy csomagot, amelyet neki
címeztek, s amelyben finom falatok vannak.
Mit tehetek így megbénítva, hogyan kerüljem el ezt az igencsak
kellemetlen végkimenetelt?
A gyorsvonat Rouen felé száguldott, az egyetlen állomás felé, ahol
meg fog állni, és már elhagyta Vernont és Saint-Pierre-t.
Egy másik kérdés is foglalkoztatott, amelyben nem voltam
közvetlenül érdekelt, de a megoldása fölkeltette bennem a
szakember kíváncsiságát: vajon mi a szándéka az útitársunknak?
Ha egyedül vagyok, bőven lett volna rá ideje, hogy kényelmesen
kiszálljon Rouenban. De a hölgy, aki most teljesen ártalmatlan tűnt,
biztosan segítségért kiált, amint a fülke ajtaja kinyílik. Ezért
csodálkoztam, hogy a rabló miért nem bánt el ugyanúgy a nővel,
mint velem. Akkor nyugodtan eltűnhetett volna, még mielőtt ránk
találnak.
Cigarettázott, és békésen nézte a tájat, melyet a lassan megeredő
eső vastag, ferde vonalakkal árnyékolt. Aztán egyszer csak
megfordult, elővette a menetrendemet, és belelapozott.
A hölgy úgy tett, mintha továbbra is eszméletlen lenne, nehogy
ingerelje az ellenséget. De a dohányfüsttől köhögési rohamok jöttek
rá, amelyek elárulták.
 Ami engem illet, igencsak kényelmetlenül éreztem magam, és
minden tagom fájt. Töprengtem… kombináltam…
Pont-de-l’Arche, Oissel… A gyorsvonat ujjongva, sebességétől
ittasan száguldott.
Saint-Étienne… Ebben a pillanatban az idegen felállt, és egy lépést
tett felénk. A hölgy fölsikoltott, és ezúttal tényleg elájult.
De mit akarhatott, mi volt a célja? Leeresztette az ablakot. Az eső
egyre jobban zuhogott, a férfi pedig olyan mozdulatot tett, mintha
bosszantaná, hogy nincs se kabátja, se esernyője. A poggyásztartó
hálóra pillantott, meglátta a hölgy esernyőjét, és elvette. Aztán
leakasztotta a kabátomat a fogasról, és felöltötte.
Épp a Szajna fölött haladtunk el. Feltűrte a nadrágszárát, kihajolt,
és fölemelte a külső reteszt a kocsiajtón.
Le akart ugrani a nyílt pályán? Ilyen sebesség mellett ez a biztos
halál lett volna. Alagútba értünk. Emberünk félig kinyitotta az ajtót,
és lábával a felső lépcsőfokot kereste. Micsoda őrültség! A füst, a
sötétség, a kocsik robaja szinte túlvilági színben tüntette fel a
próbálkozását. A vonat azonban hirtelen lassított; a vákuumfékek
megakasztották a rohanó kerekeket. Egy perc alatt visszatért a
normális sebesség, sőt még csökkent is. Az alagútnak ezen a részén
nyilván javították a pályát, úgyhogy a vonatoknak csökkenteniük
kellett a sebességüket, és emberünk ezek szerint tudott róla.
A másik lábával is lelépett az alsó lépcsőfokra, aztán kényelmesen
tovább sétált, de előbb még becsukta az ajtót, és beakasztotta a
külső reteszt. Alighogy eltűnt, nappali világosság szűrődött keresztül
a fehér füstön. Egy völgybe jutottunk ki. Még egy alagút, és
megérkezünk Rouenba.
A hölgy nyomban föleszmélt ájulásából, és első reakcióként
lamentálni kezdett ellopott ékszerei miatt. Kérlelőn néztem rá, amit ő
megértett, és kivette a számból a kendőt. Ki akarta oldani a
kötelékeimet is, de ezt nem engedtem meg.
– Nem, nem, a rendőrségnek látnia kell, mi történt. Azt akarom,
hogy győződjenek meg róla a saját szemükkel, mit művelt a
gazfickó.
– És ha meghúznám a vészféket?
 – Most már késő! Akkor kellett volna erre gondolnia, amikor rám
támadt.
– Akkor megölt volna! Ó, uram, nem megmondtam önnek, hogy
ezen a vonaton utazik? Rögtön megismertem az arcképéről. És most
elvitte az ékszereimet.
– Majd megtalálják, ne aggódjon.
– Megtalálják Arsène Lupint? Soha!
– Ez csak öntől függ, asszonyom. Figyeljen ide. Amint a vonat
beér a pályaudvarra, nyissa ki az ajtót és csapjon lármát. Ha jön a
rendőrség meg a vasúti személyzet, mondja el a lehető
legrövidebben, mi történt, hogyan támadott meg Arsène Lupin, és
hogyan menekült el. Adja meg a személyleírását: puha nemezkalap,
esernyő – az öné –, szürke kabát…
– Az öné – vetette közbe a hölgy.
– Hogyhogy az enyém? Dehogyis. Az övé! Én nem hoztam
kabátot.
– Emlékszem, neki sem volt kabátja, amikor beszállt.
– De, de… vagy valaki a hálóban felejtette ezt a kabátot. Amikor
kiszállt, mindenesetre rajta volt, és ezen múlik minden. Tehát,
jegyezze meg: szürke kabát! Ne felejtse el megmondani a nevét.
Férje fontos beosztása majd felpiszkálja a buzgalmukat.
A vonat befutott a pályaudvarra. A hölgy már kihajolt a feljárón.
Még egyszer hangosan megismételtem mindent, hogy jól
bevésődjön az emlékezetébe.
– Mondja meg az én nevemet is: Guillaume Berlat. Ha szükséges,
mondhatja, hogy ismer; ezzel is időt nyerünk. Fontos, hogy azonnal
kezdjék meg a kutatást Arsène Lupin után… gondoljon az ékszereire!
Nem fog tévedni, ugye? Guillaume Berlat, a férje barátja.
– Rendben van! Guillaume Berlat.
Máris kikiáltott a peronra, és kétségbeesetten hadonászott. A
vonat még meg sem állt, amikor egy úr, akit néhány férfi követett
nyomon, a fülkénkbe ugrott.
– Arsène Lupin – kiáltotta izgatottan a hölgy – megtámadott
bennünket, és elrabolta az ékszereimet… Renaud-né vagyok… a
férjem a fogházkezelőség aligazgatója… Ah, itt a bátyám, Georges
Ardelle, a Roueni Bank igazgatója!
 Nyakába borult egy fiatalembernek, aki éppen most lépett a
kocsihoz.
– Igen, Arsène Lupin! – folytatta az asszony félig sírva. – Amíg ez
az úr itt… Berlat úr, a férjem egy barátja… aludt, Lupin rávetette
magát.
– De, hol van Arsène Lupin? – kérdezte a rendőrbiztos.
– Az alagútban, amely mindjárt a Szajna után következik, leugrott
a vonatról.
– Bizonyos ön abban, hogy Arsène Lupin volt?
– Tökéletesen! Rögtön megismertem. Különben is már Párizsban
látták, a pályaudvaron. Puha nemezkalapja volt…
– Dehogy… kemény nemezkalapja volt, olyan, mint ez – szakította
félbe a biztos, és az én kalapomra mutatott.
– Puha kalapja volt – ismételte Renaud-né –, és szürke kabátja.
– Tényleg! – mondta a rendőr. – A párizsi sürgöny említi a szürke
kabátot, fekete bársonygallérral.
– Nagyon helyes! Fekete bársonygallérral! – kiáltott fel Renaud-né
diadalmasan.
Fellélegeztem. Milyen derék, nagyszerű barátnőm akadt!
Ezalatt a polgárőrök kiszabadítottak kötelékeimből. Jól
beleharaptam az ajkamba, hogy vérezzen. Összetörve, mint az olyan
ember, akit erőszakosan tartottak kényelmetlen helyzetben,
zsebkendővel a számon, gyönge hangon így szóltam a biztoshoz:
– Arsène Lupin volt, ehhez nem fér kétség… Ha sietnek, még
utolérik. Azt hiszem, segíthetek önöknek.
Lekapcsolták a vagonunkat, amit a hatóságnak át kellett
vizsgálnia. A vonat továbbrobogott Le Havre-ba. A kíváncsiskodók
tömegén keresztül az állomásfőnök irodájába kísértek bennünket.
Egy másodpercig tétováztam. Leléphettem volna valamilyen
ürüggyel: beülök az odakint álló automobilomba, és köd előttem,
köd utánam. Várakozni veszélyes dolog volt. Közbejöhet bármi, egy
részletesebb távirat Párizsból, és elvesztem.
Igen ám, de a rabló? Olyan vidéken, amelyet nem ismertem, csak
önmagamra utalva, nem volt reményem arra, hogy megtaláljam.
– Eh! – gondoltam. – Kockáztassuk meg. Maradjunk! Nehéz ugyan
megnyerni a játszmát, de annál szórakoztatóbb végigjátszani! És a
tét megéri a fáradságot!
Amikor felszólítottak minket, hogy mondjuk jegyzőkönyvbe a
vallomásainkat, felkiáltottam:
– Biztos úr, Arsène Lupin egyre nagyobb előnyre tesz szert! Kint
vár a gépkocsim. Ha lesz olyan kedves, és beszáll,
megpróbálhatnánk…
A rendőr fölényes arccal mosolygott.
– A terv nem rossz, sőt olyan jó, hogy félig már meg is
valósítottam.
– Ó!
– Úgy bizony! Két emberem kerékpárral már jó ideje úton van.
– De hová mentek?
– Az alagút kijáratához. Ott kérdezősködnek, nyomokat és tanúkat
keresnek, hogy követhessék Lupint.
Nem tehettem mást, vállat vontam.
– Az ön két embere se nyomokat, se tanúkat nem fog találni.
– Igazán?!
– Arsène Lupin biztosan úgy távozott az alagútból, hogy ne lássák
meg.
Elérte a legközelebbi utat, és azon…
– Rouenba jön, ahol majd elfogjuk.
– Nem jön Rouenba!
– Hát akkor a környéken marad, ahol még biztosabban…
– Nem marad a környéken sem.
– Ó, ó! Hát akkor hol van? Elővettem az órámat.
– Arsène Lupin jelenleg a darnétali pályaudvar közelében kószál.
Tizenegy óra előtt tíz perccel, azaz huszonkét perc múlva beszáll a
vonatba, mely a roueni északi pályaudvarról Amiens-be megy.
– Úgy gondolja? És honnan tudja mindezt?
– Ó, nagyon egyszerű! Mielőtt leugrott a vonatról, lapozgatott a
menetrendemben. Vajon miért? Hogy közel ahhoz a helyhez, ahol
eltűnt, van-e másik vasútvonal, azon egy állomás, és egy vonat,
amely a leghamarabb megáll ott? Én is megnéztem a menetrendben.
Kimerítő felvilágosítást adott.
– Valóban, uram – mondta a biztos –, ez fényes ötlet, önből jó
detektív lenne.
 A meggyőződésem túlzottan magabiztossá tett, és nagy
ügyetlenséget követtem el azzal, hogy ennyi szakismeretet árultam
el. A felügyelő csodálkozva nézett rám, és mintha a gyanú árnyéka
suhant volna át a szemén. Persze nagyon halvány gyanú lehetett,
mivel a párizsi államügyészség által szétküldött fényképek annyira
más Arsène Lupint ábrázoltak, mint aki előtte állt, hogy nehezére
esett volna ezek alapján rám ismerni. De azért mégis éreztem rajta
valami zavart, nyugtalanságot.
Néhány másodpercig senki sem szólt. Valami gyanús, valami
bizonytalan akasztotta meg a beszédünket. Kínos borzongás fogott
el. Elpártol tőlem a szerencse? De összeszedtem magam, és
felnevettem.
– Édes Istenem, semmi sem hozza az ember agyát annyira
mozgásba, mint egy tömött pénztárca elvesztése és az a kívánság,
hogy megtaláljuk. Azt hiszem, hogy ha ad mellém két embert, akkor
ők meg én talán…
– Ó, kérem szépen, biztos úr – kiáltott fel Renaud-né –, hallgasson
Berlat úrra!
Derék barátnőm közbeszólásának döntő hatása volt. Egy
befolyásos állami hivatalnok neje szájában a Berlat név valóban az
én nevem lett, és olyan személyként tüntetett fel, aki minden gyanú
felett áll.
– Nagyon örülnék, Berlat úr, ha sikerülne. Arsène Lupin
letartóztatása nekem is legalább olyan fontos, mint önnek.
Azzal a felügyelő kikísért a gépkocsimhoz. Bemutatta két emberét,
Honoré Massolt és Gaston Delivet-t, akik helyet foglaltak az autóban.
Én a volánhoz ültem. Az autószerelőm beindította a motort. Néhány
másodperc múlva elhagytuk a pályaudvart. Meg voltam mentve.
Ó! Bevallom, hogy miközben a 35 lóerős Moreau-Leptonomon
sebesen haladtunk a széles körúton, amely övként szegélyezi a régi
normann várost, jogos büszkeség töltött el. A motor megnyugtatóan
dorombolt. Jobbról és balról a jegenyefák elröppentek mellettünk. És
szabadon, távol a veszélytől már csak az volt a dolgom, hogy az
államhatalom két tiszteletreméltó képviselőjének segítségével
elintézzek egy személyes ügyet. Arsène Lupin útra kel, hogy elfogja
Arsène Lupint!
 Massol és Delivet, ti szerény támaszai a társadalmi rendnek, mily
becses volt nekem a segítségetek! Mihez kezdtem volna nélkületek!
Ha ti nem vagytok, hányszor fordultam volna rossz irányba a
kereszteződéseken! Nélkületek Arsène Lupin eltévedt volna, a másik
meg közben meglép!
De még nem volt vége mindennek. Sőt csak most kezdődött a
mulatság. Először is utol kellett érni a fickót, aztán személyesen
megkaparintani a tárcámat, amelyet elrabolt. Két kísérőm
semmiképp se kukkanthatott bele az irataimba, pláne nem
kobozhatták el őket. Hasznukat veszem, de nem hagyom cselekedni
őket, ez volt a tervem, ami nem volt könnyű.
Darnétalba három perc késéssel értünk, a vonat már elment.
Ugyanakkor némileg megvigasztalt, hogy megtudtuk, egy fekete
bársonygalléros, szürke kabátot viselő egyén másodosztályú jeggyel
Amiens-be utazott. Első rendőri ténykedésem igencsak biztató volt.
– Ez egy expresszvonat – mondotta Delivet –, és csak Buchyben
áll meg, tizenkilenc perc múlva. Ha nem érünk oda Arsène Lupin
előtt, továbbutazhat ugyan Amiens-be, de át is szállhat Cléres-ben,
hogy Dieppe-be vagy Párizsba érjen.
– Mekkora a távolság Buchybe?
– Huszonhárom kilométer.
– Huszonhárom kilométer tizenkilenc perc alatt. Ott leszünk,
megelőzzük!
Izgalmas utazás volt! Hűséges autóm még sohasem válaszolt
annyi lelkesedéssel mohó türelmetlenségemre. Úgy rémlett, mintha
közvetlenül átvinném rá az akaratomat, a kormány és a
sebességváltó segítsége nélkül. Osztozott a vágyaimban. Helyeselte
eltökéltségemet. Megértette haragomat az ál-Arsène Lupin iránt. A
pimasz! Az áruló! Le tudom győzni? Vagy még egyszer kijátssza a
megkérdőjelezhetetlen tekintélyt, melynek megtestesítője én
vagyok?
– Jobbra! – kiáltotta Delivet. Aztán: – Balra…! Egyenesen előre!
Szinte a föld felett suhantunk. A kilométerkövek remegő, kicsi
állatok voltak, amelyek semmivé foszlottak a közeledtünkre.
És hirtelen egy kanyar után füstfelhő – az északi expressz!
 Egy kilométernyi úton egymás mellett száguldottunk, vad
küzdelemben, melynek kimenetele nem volt kétséges.
Megérkezésünkkor húsz hosszt vertünk rá.
Három másodperc múlva a peronon voltunk, a másodosztályú
kocsik előtt. Az ajtók kinyíltak. Néhányan kiszálltak. Tolvajom sehol.
Átvizsgáltuk a fülkéket, de Arsène Lupint nem találtuk.
– A teremburáját! – kiáltottam. – Bizonyára megismert az
autóban, amikor a vonat mellett robogtunk. Valószínű, hogy leugrott
a pályára.
A kalauz, aki éppen arra jött, megerősítette gyanúmat. Az
állomástól mintegy kétszáz méterre egy embert látott legurulni a
töltésen.
– Nézze, ott van! Ott szalad az úttesten!
Utána vetettem magam, a nyomomban két kísérőmmel,
helyesebben csak az egyikkel. A másik, Massol, olyan szokatlan
gyorsasággal és kitartón tudott futni, hogy a távolság közte és a
szökevény között egyre csökkent. Amikor emberünk észrevette,
először átugrott egy sövényen, azután felmászott egy dombon, s
végül eltűnt egy kis ligetben.
Amikor odaértünk, Massol már várt ránk. Úgy gondolta, nem fut
tovább, nehogy elveszítsük egymást.
– Helyesen tette, barátom – dicsértem meg. – Az ilyen
versenyfutás után az emberünk biztos jócskán kimerült. A kezünkben
van.
Szemügyre vettem a tájat, egyúttal átgondoltam, hogyan
foghatnám el egymagam a szökevényt, hogy elvegyem tőle, amit a
hatóság csak hosszadalmas és kellemetlen vizsgálatok után adott
volna vissza nekem. Aztán visszatértem kísérőimhez.
– Nem lesz nehéz. Massol, maga ide, balra áll, és maga, Delivet,
oda jobbra. Így belátják a liget egész hátsó szélét, úgyhogy onnan
nem tud kimenekülni anélkül, hogy meg ne lássák. Itt van még a
mélyút, ennek a végébe állok én. Ha nem jön ki, én megyek be, és
valamelyikük irányába terelem. Nincs más dolguk, mint várni. Ja,
majd elfelejtettem! Vészjel: egy lövés!
Massol és Delivet elmentek a kijelölt helyükre. Amint eltűntek, a
legnagyobb óvatossággal, hogy meg ne halljanak, és meg ne
lássanak, behatoltam a ligetbe. Sűrű cserjés fedte, és széltében-
hosszában szűk ösvények szelték át, melyeken csak lehajolva
lehetett járni, mint egy lugasban. Az egyik ösvény egy tisztásra
vezetett, ahol a nedves fűben friss lábnyomokat láttam. Követtem a
nyomokat, de óvatosan, a cserjék mögé húzódva. Így jutottam el
egy kis földhányáshoz, melyen düledező kunyhó állt.
Itt lapul az emberem, gondoltam. Elég jól választotta meg a
megfigyelőhelyét.
Odakúsztam. Könnyű zörej árulta el jelenlétét, és nemsokára
láttam is egy repedésen át. Hátat fordított nekem.
Két szökkenéssel rajtaütöttem. Ő ugyan megpróbálta rám fogni a
revolvert, amelyet a kezében szorongatott. De nem hagytam rá időt,
hanem lerántottam a földre úgy, hogy a két karja a teste alá került,
és a térdem a mellkasát nyomta össze.
– Ide hallgass, fiú! – súgtam a fülébe. – Arsène Lupin vagyok.
Rögtön és önként visszaadod a tárcámat meg a hölgy holmiját.
Ennek fejében kiszabadítalak a rendőrség karmai közül, és fölveszlek
a barátaim sorába. Csak egy szót várok: igen vagy nem?
– Igen – dörmögte.
– Helyes. Ma reggel átgondolt, ügyes munkát végeztél. Jól fogunk
együtt dolgozni.
Fölkeltem. Ő a zsebébe nyúlt, elővett egy széles pengéjű bicskát,
és belém akarta szúrni.
– Ostoba! – kiáltottam rá.
Fél kézzel kivédtem a támadást. A másik kezemmel súlyos ütést
mértem az ütőerére. Ezt az ütést „ütőércsapásnak” nevezik.
Eszméletlenül rogyott a földre.
A tárcámban ott voltak az irataim és a bankjegyeim.
Kíváncsiságból elővettem az övét is. Egy borítékon, amelyet nyilván
neki címeztek, ezt a nevet olvastam: Pierre Onfrey.
Megborzongtam. Pierre Onfrey, az auteuil-i gyilkos, aki megfojtotta
Mme Delbois-t és a két lányát! Föléhajoltam. Igen, ez volt az az arc,
amit a vonaton felismerni véltem.
De sürgetett az idő. Egy borítékba két százfrankos bankjegyet
dugtam egy névjeggyel, melyre sebtében ezt írtam:
 Arsène Lupintól az ő kedves alkalmi kollégáinak,
Massolnak és Delivet-nek, elismerése jeléül.

A borítékot elég feltűnően, a szoba közepén helyeztem el, és mellé

tettem Renaud-né kis utazótáskáját. Nem volt-e kötelességem
visszaszolgáltatni derék barátnőmnek, aki oly nagyszerűen kisegített?
Ugyanakkor be kell vallanom, hogy kivettem belőle minden értékes
holmit, és csak egy teknősbéka-fésűt, az ajakpirosítót meg egy üres
aprópénztárcát hagytam benne. Az ördögbe is! Az üzlet, az üzlet. És
különben is, a férje elég mocskos mesterséget űz…
Ezalatt emberem mozgolódni kezdett. Mit tehettem volna? Nem
volt jogom megmenteni, de elítélni sem. Elvettem a fegyvereit, és
elsütöttem a revolverét a levegőbe.
Mindjárt ideér a két zsaru, gondoltam. Húzza ki magát a bajból, ha
tudja.
Az fog történni, amit a sorsa megírt.
Aztán futólépésben siettem le a mélyúton. Húsz perc alatt egy
mellékúton, amelyet az üldözés közben jegyeztem meg magamnak,
visszaértem a gépkocsimhoz.
Négykor sürgönyöztem roueni barátaimnak, hogy egy előre nem
látott akadály látogatásom elhalasztására kényszerít. Magunk közt
szólva attól tartok, hogy – tekintve a híreket, amelyek hozzájuk is
eljutnak – örökre el kell halasztanom. Nagy csalódás lesz nekik!
Délután hatkor kerülő úton megérkeztem Párizsba. Az esti
lapokból megtudtam, hogy a rendőrség kézre kerítette Pierre Onfrey-
t, a gyilkost.
Másnap reggel – soha ne becsüljünk le egy jó reklámot – az Echo
de France a következő hírt tette közzé:

Tegnap Buchy környékén Arsène Lupin számos akadály leküzdése

után elfogta Pierre Onfreyt. Az auteuil-i gyilkos röviddel azelőtt a
Párizs-Le Havre-i vonalon kirabolta Renaud-nét, a fogházkezelőség
aligazgatójának nejét. Arsène Lupin visszaszármaztatta Renaud-
nénak kis utazótáskáját, melyben az ékszerei voltak, és gáláns
jutalomban részesítette a két rendőrt, akik eredményesen
segédkeztek e drámai események során.
 5.

A királyné nyakéke

Kétszer vagy háromszor egy évben, különösen fontos vagy

ünnepélyes alkalmakkor, mint például az osztrák követség bálja vagy
lady Billingstone estélye, Dreux-Soubise grófné a királyné nyakékével
díszítette habfehér vállait.
Ez volt az a híres, legendás nyakék, amelyet Böhmer és Bassenge
udvari ékszerészek du Barry grófnő számára készítettek, és amelyet
Rohan-Soubise bíboros Marie Antoinette királynénak vélt fölajánlani,
ám végül 1785-ben egy februári estén a kalandornő Jeanne de
Valois, más néven Lamotte grófné a férje és cinkostársa, Rétaux de
Villette segítségével kiszedte belőle az ékköveket.
Tulajdonképpen csak a foglalata volt hiteles, amit Rétaux de
Villette megtartott, miközben Lamotte gróf és neje szétszórta a
szélrózsa minden irányába a nyakékből könyörtelenül kitördelt
drágaköveket, amelyeket Böhmer oly gondosan összeválogatott.
Rétaux a foglalatot később eladta Olaszországban Gaston de Dreux-
Soubise grófnak, a bíboros unokaöccsének és örökösének, így
megmentve őt a Rohan-Guémenée család világraszóló csődje idején
a tönkremenéstől. Gaston de Dreux-Soubise a nagybátyja emlékére
visszavásárolta a Jeffryes angol ékszerész tulajdonában lévő néhány
gyémántot, a hiányzó drágaköveket pedig más, hasonló méretű
kövekkel pótolta, amelyek ugyan kevésbé voltak értékesek, de ily
módon mégis rekonstruálhatta a csodálatos történelmi
nevezetességű, hányatott sorsú ékszert úgy, ahogy az Böhmer és
Bassenge ékszerészek műhelyét elhagyta.
Ez az ékszer egy évszázadon át a Dreux-Soubise család
büszkesége volt. Bár különböző körülmények csökkentették a
vagyonát, a család inkább szerényebb életmódot folytatott, semhogy
eladta volna a királyi és becses ereklyét. Különösen a grófi család
jelenlegi feje ragaszkodott hozzá, mint ahogy a nemesember
ragaszkodik elődeinek ősi fészkéhez. Elővigyázatosságból a Credit
Lyonnais bankban bérelt széfet, és ebben tartotta a nyakéket. Ha a
felesége viselni akarta, személyesen ment el érte, s másnap reggel ő
maga vitte vissza a családi kincset a páncélszekrénybe.
Aznap este, amikor a de Castille-palota megnyitotta szalonjait a
párizsi társaságnak, a grófné óriási sikert aratott. Keresztély
királynak2 is, akinek tiszteletére ezt az ünnepélyt rendezték, feltűnt a
grófné elragadó szépsége. A drágakövek ragyogva ölelték körül
kecses nyakát. A gyémántok apró lángocskákként, ezerféle fényben
csillogtak, szikráztak. Úgy látszott, hogy csakis ő tudja ennyi bájjal
és nemes büszkeséggel viselni ezt a kivételes ékszert.
Kétszeres diadal volt ez, melyet a gróf teljes mértékben kiélvezett,
és amikor visszatértek palotájukba a Faubourg-Saint-Germainen,
nem is titkolta lelkesedését. Büszke volt a feleségére, és legalább
ugyanannyira az ékszerre is, amely immár négy nemzedéken
keresztül volt háza ékessége. A grófné – akire általában jellemző volt
az arisztokratikus gőg – ezúttal kissé gyermekes hiúsággal nyugtázta
a sikert.
Vonakodva vette le a nyakéket, s nyújtotta át férjének, aki
hosszasan, elcsodálkozva nézte, mintha aznap látná először. Azután
elhelyezte a drága ékszert piros bőrből készült tokjába, melyen a
bíboros címere pompázott, és bevitte a szomszédos helyiségbe,
egyfajta alkóvba, amely teljesen szeparálva volt a hálószobától.
Egyetlen bejárata az ágy lábánál lévő falból nyílt. Mint máskor is, egy
elég magas polcon rejtette el a tokot, kalapdobozok és fehérnemű
közé. Azután bezárta az ajtót, és levetkőzött.
Másnap reggel kilenc óra tájban azzal a szándékkal kelt fel, hogy
még ebéd előtt elviszi az ékszert a Credit Lyonnais-be. Felöltözött,
megivott egy csésze kávét, és lement az istállóba. Nyugtalankodott
az egyik lova miatt, ezért az udvaron járatta egy darabig. Aztán
visszatért a feleségéhez.
A grófnét, aki még nem hagyta el hálót, épp fésülte a komornája.
– Elmegy? – kérdezte férjét.
– El, tudja, hová…
– Igen, igen… jobb is óvatosnak lenni.
A gróf eltűnt az alkóvban. Néhány másodperc múlva teljes
természetességgel kérdezte a feleségétől:
 – Elvette, kedvesem?
– Hogyan? Dehogy, nem vettem el semmit – felelte a grófné.
– Máshová tette?
– Egyáltalán nem. Ki se nyitottam az ajtót.
Ekkor megjelent a gróf az ajtóban, az arca eltorzult, és alig
hallható hangon hebegte:
– Ha maga nem… akkor…
A grófné is beszaladt az alkóvba – lázas izgatottsággal keresni
kezdték az ékszeres tokot, ledobálva a földre a kalapdobozokat, és
széttúrva az egymásra rakott fehérneműt.
– Hiába minden! – mondta végül a gróf. – Teljesen fölöslegesen
kutatunk.
Ide tettem, erre a polcra.
– Talán rosszul emlékszik!
– Ide tettem! Erre a polcra, és nem máshová.
Gyertyát gyújtottak, mert a helyiség elég homályos volt, aztán
kipakolták belőle a fehérneműt és minden más tárgyat. Amikor az
alkóv teljesen kiürült, kétségbeesetten állapították meg, hogy a híres
nyakék, a királyné nyakéke, eltűnt.
A grófné, aki határozott asszony volt, nem töltötte hiábavaló
siránkozással idejét, hanem rögtön értesítette Vallorbe
rendőrfelügyelőt, akinek már több alkalommal megcsodálta éles
eszét és tisztánlátását. Részletesen elmondtak neki mindent.
– Bizonyos ön abban, gróf úr – kérdezte a felügyelő –, hogy az
éjszaka folyamán senki nem lopódzhatott keresztül a szobán?
– Egészen bizonyos vagyok benne. Nagyon éberen alszom. És a
hálószobánk mindig be van reteszelve. Ma reggel el kellett tolnom a
reteszt, amikor a feleségem csöngetett a komornának.
– És nincs más út, melyen valaki bejuthatott az alkóvba?
– Nincs.
– Ablak?
– Az van; de be van zárva és el van torlaszolva.
– Szeretnék meggyőződni róla…
Meggyújtották a gyertyákat, és Vallorbe úr rögtön észrevette, hogy
a láda, amely az ablak előtt állt, csak félig zárta el az ablakot. És
nem is illeszkedett pontosan a falhoz.
 – Ahhoz mégis egész közel áll – jegyezte meg a gróf –, hogy ha
valaki el akarná mozdítani, nagy zajt csapna vele.
– Hová nyílik ez az ablak?
– Egy kis belső udvarra.
– E fölött az emelet fölött van még egy?
– Még kettő van, de az udvart a következő emelet magasságában
sűrű rács fedi be. Ezért is olyan gyér itt a világosság.
A felügyelő eltolta a ládát, és megvizsgálta az ablakot. Az ablak
zárva volt.
– Eszerint tehát itt nem jöhetett be és nem mehetett ki senki –
állapította meg.
– Hacsak a tolvaj nem távozott a mi szobánkon keresztül – vélte a
gróf.
– Akkor ma reggel nem lett volna betolva a belső retesz – vetette
ellen a felügyelő.
Rövid gondolkodás után a grófnéhoz fordult:
– Tudták az ön környezetében, hogy a nyakéket tegnap este
viselni fogja?
– Természetesen! Nem volt okom eltitkolni. Azt viszont nem tudta
senki, hogy ebben az alkóvban tartjuk.
– Senki?
– Senki… hacsak…
– Kérem, asszonyom, fejtse ki. Ez egyike a legfontosabb
pontoknak.
– Henriette-re gondoltam – mondotta a grófné a férjének.
– Henriette? Ő ugyanúgy nemtud róla, mint a többiek.
– Biztos vagy benne?
– Kiről van szó? – szakította félbe Vallorbe.
– Ugyanabban a zárdában tanultunk. Annak idején összeveszett a
családjával, mert egy munkáshoz ment feleségül. A férje halála után
idevettem a kisfiával, berendeztem nekik egy lakosztályt.
Kissé zavartan még hozzátette:
– Nagyon ügyes asszony, sokat segít nekem.
– Hányadik emeleten lakik?
– Velünk egy emeleten, nem messze, ennek a folyosónak a végén.
Most jut eszembe: a konyhája ablaka…
 – Erre az udvarra nyílik, ugye?
– Úgy van, épp az alkóvval szemben.
A grófné szavait rövid hallgatás követte. Aztán Vallorbe úr kérte,
hogy vezessék Henriette-hez.
Az asszony varrt, amikor beléptek hozzá, fia, Raoul, aki hat-hét
éves lehetett, az édesanyja mellett ülve olvasott. A felügyelő
elcsodálkozott a szegényes lakáson, amely egy kályha nélküli
szobából és egy konyhának használt sufniból állt. Vallorbe kikérdezte
az asszonyt, aki megdöbbent a lopás hírére. Előző este ő maga
öltöztette a grófnét, és tette nyakára az ékszert.
– Jóságos Isten! – kiáltott fel. – Ki hitte volna…?
– Nincs semmi ötlete, hogy ki tehette? Nem gyanakszik valakire?
Lehetséges, hogy a gazember az ön szobáján ment keresztül.
Az asszony nagyot nevetett; föl sem merült benne, hogy rá is
gyanakodhatnak.
– De hisz ki sem mentem a szobámból! Sohasem megyek el
hazulról. És nézzék csak! – Kinyitotta a sufni ablakát. – Látja, ez
legalább három méter a szemben lévő párkányig.
– Ki mondta önnek azt a feltételezésünket, hogy a lopást ezen az
úton hajtották végre?
– De hát… az ékszer nem az alkóvban volt?
– Ezt honnan tudja?
– Ó, már régóta tudom, hogy éjszakára mindig oda zárják.
Beszéltek róla olyankor is, amikor jelen voltam.
Fiatal arcán, amelyet elfonnyasztott a sok bánat, szelídség és
lemondás tükröződött. A komor hallgatás hatására azonban szorongó
kifejezés jelent meg rajta, mintha észlelte volna a veszélyt. Hevesen
magához ölelte a fiát, aki megfogta a kezét, és gyöngéden
megcsókolta.
– Nem tudom elhinni – mondotta a gróf a felügyelőnek, amikor
magukra maradtak –, hogy ezt az asszonyt gyanúsítja. Jótállok érte.
Maga a megtestesült becsületesség.
– Teljesen egyetértek önnel! – felelte Vallorbe. – Legfeljebb
öntudatlan cinkosságra gondoltam. De elismerem, hogy ezt a
lehetőséget el kell ejtenem, annál is inkább, mert nem járulna hozzá
rejtvényünk megfejtéséhez.
 A felügyelő a további kutatást kötelességszerűen átadta a
vizsgálóbírónak, aki a következő napokban kiegészítette a tényállást.
Kihallgatták a cselédséget, megvizsgálták a retesz állapotát,
kísérleteket végeztek, hogyan lehet az ablakot kívülről kinyitni és
becsukni, széltében, hosszában átkutatták a kis udvart. De minden
fáradozás hiábavaló volt. A retesz érintetlen volt, az ablakot pedig
nem lehetett kívülről nyitni-zárni.
A kutatás végül jobb híján Henriette-re fókuszált. A legapróbb
részletességgel néztek utána a múltjának. Kiderült, hogy az elmúlt
három év folyamán az asszony mindössze négyszer ment el hazulról,
és akkor is pontosan lehetett tudni, milyen vásárlásokat intézett. A
grófnét szolgálta mint komorna és varrónő, és úrnője nagyon
keményen bánt vele – erről bizalmas vallomások formájában az
egész cselédség tanúskodott.
– Egyébként – vélte a vizsgálóbíró, aki egy heti munka után
ugyanarra az eredményre jutott, mint a rendőrfelügyelő –, még ha
föltételezzük is, hogy ismerjük a tettest, ameddig egyelőre nem
jutottunk el, akkor sem tudnánk a lopás módjáról többet, mint most.
Két akadály között állunk: bal felől a bereteszelt ajtó és jobb felől a
csukott ablak. Kettős rejtély! Hogyan jutott be a tolvaj? És főleg, ami
még sokkal nagyobb csoda, hogyan jutott ki, belülről bezárt ajtót és
csukott ablakot hagyva maga mögött?
Négy hónapig tartó buzgó kutatás után a vizsgálóbíró a következő
véleményre jutott: Dreux-Soubise grófot és nejét komoly anyagi
gondok arra kényszerítették, hogy túladjanak a királyné nyakékén.
És ezzel az ügyet le is zárta.

A Dreux-Soubise grófi pár számára sokáig nem felejthető csapás

volt a becses ékszer eltűnése. Hitelüket, amely részben azon is
alapult, hogy a nyakék birtokában vannak, elveszítették, és így a
hitelezőik tolakodóbbak, a pénzkölcsönzőik pedig tartózkodóbbak
lettek. Sürgős intézkedésekre volt szükség: volt, amit eladtak, volt,
amit elzálogosítottak. A tönk szélére jutottak volna, ha két nem várt
örökség az utolsó pillanatban meg nem menti a grófi családot.
 Az őseire büszke házaspár emellett becsvágyában is
megalázottnak érezte magát, mintha az ékszerrel együtt nemesi
rangjukból is veszítettek volna. Különös módon a grófné haragja
egykori iskolatársnője ellen irányult. Henriette-et valósággal gyűlölte
és nyíltan vádolta. A szegény asszonyt előbb arra az emeletre
költöztették, ahol a cselédség lakott, végül egyik napról a másikra
elbocsátották.
A következő években nem történt semmi figyelemreméltó a grófék
életében. Sokat utazgattak.
Ebből az időszakból csak egy esemény emelkedett ki. Henriette
elbocsátása után néhány hónappal a grófné levelet kapott tőle.
Döbbenten olvasta a következőket:

Asszonyom!
Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, mert a küldemény csakis
Öntől jöhet. Hiszen senki más nem tudja, hogy itt lakom, ebben a kis
faluban. Ha mégis tévednék, kérem, bocsássa meg nekem, és
fogadja hálámat a velem szemben tanúsított korábbi jóságáért.

Mit akart mondani? Jelenlegi vagy korábbi jótétemény, melyben a

grófné Henriette-et részesítette, nemigen akadt. Mit jelentett tehát
ez a hálálkodás?
Felszólították, magyarázza meg a levelét, s erre Henriette megírta,
hogy közönséges, nem ajánlott levélborítékban két ezerfrankos
bankjegyet kapott. A borítékot elküldte a grófnénak, rajta volt a
párizsi posta pecsétje és a cím, amelyet láthatóan szándékosan
torzított írással írtak.
Honnan jött ez a kétezer frank? Ki küldte és miért? A törvényszék
is foglalkozott az esettel, de miféle nyomra talált volna a
sötétségben?
Tizenkét hónap múlva az eset megismétlődött, majd harmadszor
és negyedszer is, és így tovább hat éven keresztül, csak azzal a
különbséggel, hogy az ötödik és hatodik évben megduplázódott az
összeg, ami lehetőséget adott a közben súlyosan megbetegedett
Henriette-nek, hogy megfelelően kúrálja magát.
 Történt még valami: a postakezelőség lefoglalta az egyik levelet,
azzal, hogy nincs megfelelően felbélyegezve. Erre a két utolsó
pénzküldemény megfelelt minden szabálynak; az egyiket Saint-
Germainben, a másikat Suresnes-ben adták fel. A feladó először
Anquety-nek, másodszor Péchard-nak nevezte magát. Mindkét név
és cím hamis volt.
A hatodik év végén Henriette meghalt. A rejtélyt továbbra sem
oldották meg.

Mindezek az események ismertek a közönség előtt. Az ügy

szenvedélyesen izgatta az embereket, hiszen a nyakék különös sorsa
valóban érdekes volt: miután egész Franciaországot lázba hozta a
XVIII. század végén, még százhúsz évvel később is heves
indulatokat váltott ki az eltűnése. De amit most elmesélek, arról
senki sem tud, kivéve a fő érdekelteket és néhány személyt, akiket a
gróf a legnagyobb titoktartás terhe mellett beavatott. Ám mert
valószínű, hogy ezek a személyek maholnap mégiscsak elfelejtik,
amit ígértek, bennem sincs gátlás, hogy ne tépjem szét a titok
fátylát, és ne osszam meg a rejtvény megfejtését, amelynek lényege
az a levél, amit az újságok tegnapelőtt reggel publikáltak: ez a
fantasztikus levél, ha lehetséges, még több árnyékkal és rejtéllyel
toldotta meg az amúgy is homályos drámát.
Öt nappal ezelőtt történt. Az ebéden, melyen Dreux-Soubise gróf
és felesége néhány barátját és meghitt ismerősét látta vendégül, a
grófné három nőrokonán kívül jelen volt d’Essaville törvényszéki
elnök, Bochas képviselő, de Rouzières márki és tábornok, a háziúr
régi barátja és az ifjú Floriani lovag, akivel a gróf egy olaszországi
útján ismerkedett meg.
Ebéd után a hölgyek kitöltötték a kávét, és megengedték, hogy az
urak cigarettázzanak, azzal a feltétellel, hogy nem hagyják el a
szalont. Csevegtek. Az egyik ifjú hölgy elővette a kártyát, és
jövendőt mondott. Aztán híres bűncselekményekre terelődött a szó.
Rouzières márki, aki mindig szerette ugratni a grófot, megemlítette a
híres nyakék ellopását, noha tudta, hogy de Dreux úgy irtózik a
témától, mint a tűztől.
Erről a témáról mindenkinek volt véleménye: felelevenítették a
nyomozást, a legkülönbözőbb, egymásnak ellentmondó nézetek
merültek fel, ám egyik feltételezés sem volt megalapozott.
– És ön, uram – fordult a grófné Florianihoz –, önnek mi a
véleménye?
– Ó, méltóságos asszonyom… nekem nincs véleményem.
Hangzavar támadt. Hiszen a lovag az imént mesélt el rendkívül
érzékletesen több olyan ügyet is, amelyekről az apja, a palermói
vizsgálóbíró révén értesült, és amelyekből kiderült, milyen jól ért a
bűnügyekhez és azok kibogozásához.
– Igaz – mondta –, az ilyen rejtvények megoldásával néha több
szerencsém volt, mint a legügyesebbeknek; de hogy ezért Sherlock
Holmesnak tartsam magam… Különben sem tudom pontosan, miről
van szó.
Mindenki a ház ura felé fordult, aki némi ellenkezés után
összefoglalta a tényeket. Floriani figyelmesen hallgatta, néha
közbevetett egy-egy kérdést, majd ezt mormogta:
– Furcsa… Így, első hallásra úgy vélem, nem is olyan nehéz a
megoldás. A gróf vállat vont. A többiek azonban a fiatal szicíliai köré
sereglettek, aki kissé kioktató hangon folytatta:
– Ha egy tolvaj, vagy általában egy tettes nyomára akarunk
bukkanni, mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a lopást vagy a
bűntettet hogyan vitték véghez. Ebben az esetben ez igen
egyszerűnek tűnik, hiszen nincs több lehetőség csak egyetlenegy
bizonyosság, amit kétségbe sem lehet vonni: a tolvaj csak az ajtón
vagy az ablakon juthatott be az alkóvba. Minthogy egy belülről
elreteszelt ajtót nem lehet kívülről kinyitni, a tolvaj csakis az ablakon
mehetett be.
– Az ablak másnap reggel is csukva volt! – vetette közbe szárazon
a gróf.
– Tehát – folytatta Floriani anélkül, hogy a gróf ellenvetését
figyelemre méltatta volna – nem kellett mást tennie, mint egy
közönséges deszkával vagy létrával összeköttetést teremteni a
szemben lévő konyha és az alkóv ablaka között…
 – De hiszen mondom, hogy az ablakot csukva találtuk! – kiáltott
fel a gróf bosszúsan.
Ezúttal Florianinak felelnie kellett. És ezt az olyan ember
nyugalmával tette, akit ez az ellenvetés sem hoz ki a sodrából.
– Szívesen elhiszem – mondta. – De szellőzőablak is van, nem?
– Honnan tudja?
– Mert a régi palotákban ez szinte szabály. És azért is így kell
lennie, mert a lopás másképp nem lett volna lehetséges.
– Igen, igaza van, létezik fönt egy szellőzőablak, de az éppúgy be
volt csukva, mint az alsó ablak. Nem is méltatták figyelemre.
– Ez hiba volt! Ha figyeltek volna rá, megállapíthatták volna, hogy
az az ablak nyitva volt.
– Hogyhogy?
– Valószínű, hogy mint minden effajta ablak, kinyitható egy, a
reteszére erősített dróttal, melynek alsó végén gyűrű van. Igaz?
– Igaz.
– És ez a gyűrű az ablakretesz és az ablak elé tolt láda között volt,
ugye?
– Igen, de nem értem…
– Pedig egyszerű: a tolvajnak nem kell mást tennie, mint kis rést
vágni az üvegen, keresztülcsúsztatni rajta valamilyen szerszámot,
mondjuk egy meghajlított acéldrótot, ezzel megfogni a gyűrűt,
megnyomni és a szellőzőablak nyitva áll.
A gróf gúnyosan mosolygott.
– Remek! Remek! Milyen jól csinálja! De egy dolgot elfelejt,
kedves uram: az ablakon nem találtak rést.
– Pedig volt.
– De nem, akkor látták volna!
– Hogy lássák, meg kellett volna jól nézni; de nem nézték meg,
mert nem gondoltak rá. Az ablak üvege be van törve, mégpedig
közvetlenül a tapasztás mellett, függőleges irányban.
A gróf fölállt. Izgatottnak látszott. Ideges léptekkel fel-alá kezdett
járkálni.
Majd hirtelen megállt Floriani előtt.
– Ama szerencsétlen nap óta nem változott ott semmi, az alkóvba
nem lépett be senki.
 – Ha így van, gróf úr, ön meggyőződhet róla, hogy a
magyarázatom megfelel a tényeknek.
– De nem egyezik a rendőrség és a vizsgálóbíró megállapításával!
Ön nem látott semmit, uram, ön nem tud semmit, és mégis
szembeszáll mindazzal, amit személyesen tapasztaltunk és
konstatáltunk.
Floriani, mintha nem vette volna észre a gróf ingerültségét,
mosolyogva válaszolta:
– Az istenért, uram, én csak igyekszem világosan látni, ez minden.
Ha tévedek, nagyon könnyen bebizonyíthatja.
– Ezt meg is teszem azonnal! Meg kell vallanom, hogy a
magabiztossága…
A gróf még mormogott néhány szót, majd heves mozdulattal az
ajtó felé indult, és elhagyta a szalont.
Senki nem szólt egy szót sem. Izgatottan vártak, mintha
mégiscsak közelebb jutottak volna az igazság egy darabjához. Súlyos
volt a csend.
Végül a gróf megjelent az ajtó keretében. Sápadt volt és rendkívül
izgatott.
– Bocsánatot kérek – mondta reszkető hangon vendégeinek –, de
a lovag megállapításai olyan váratlanul értek… Sose gondoltam
volna…
A felesége mohón vágott közbe:
– Beszélj hát! Kérlek! Mondd, mi van?
– A vágás valóban ott van – dadogta a gróf –, pontosan a
megjelölt helyen… felülről lefelé az üvegen…
Hevesen megragadta a lovag karját, és szinte parancsolón szólt rá.
– Nos tehát, folytassa, uram! Beismerem, hogy eddig igaza volt.
De még nem értünk a végére. Mi történt ezután, az ön véleménye
szerint?
Floriani udvarias lassúsággal szabadította ki magát, majd rövid
szünet után kijelentette:
– Véleményem szerint a lopás a következőképpen történt: a tolvaj
tudta, hogy a grófné azon az estén a bálon viselni fogja a nyakéket.
Mialatt önök távol voltak, átcsúsztatta a deszkát az alkóv ablakába. A
szemben lévő ablakból figyelte, hogy ön hová rejti az ékszert. Miután
ön elhagyta az alkóvot, hasadékot vágott az ablakba, és meghúzta a
gyűrűt.
– Rendben, csakhogy a távolság túl nagy ahhoz, hogy onnan
elérje a nagy ablak kilincsét.
– Ugyanis a szellőzőablakon jutott be.
– Az lehetetlen! Nincs olyan vékony és kis termetű férfi, aki azon
be tudna jutni.
– Akkor nem férfi volt.
– Micsoda?!
– Hát persze! Ha a nyílás szűk egy felnőtt férfinak, akkor csakis
egy gyermek lehetett.
– Egy gyermek?
– Nem azt mondta, hogy annak a Henriette-nek volt egy fia?
– Úgy van, Raoulnak hívták.
– Akkor minden valószínűség szerint ez a Raoul követte el a
lopást.
– Mi a bizonyítéka erre?
– Bizonyíték? Van abból elég, például…
A lovag elhallgatott, s mintha néhány pillanatig elgondolkodott
volna.
Aztán folytatta:
–… például az, amin átjutott. Nem valószínű, hogy a tolvaj be
tudta volna hozni a házba, s el tudta volna vinni anélkül, hogy
észrevették volna. Tehát azt használta, ami a keze ügyében volt.
Abban a sufniban, ahol Henriette főzött, biztos voltak a falon polcok
az edényeknek.
– Igen, kettő, ha jól emlékszem.
– Akkor meg kellene győződni róla, hogy a deszkák oda vannak-e
szögezve a falhoz, vagy csak alátámasztva. Az utóbbi esetben
nyugodtan gondolhatjuk, hogy a fiú az egyik deszkát használta
hídnak. Sőt, mivel tűzhely is van, elképzelhető, hogy a piszkavassal
nyitotta ki a szellőzőablakot.
A gróf nem szólt semmit, és újra kisietett. A többiek most már
nem azt a fajta feszültséget érezték, mint amikor az ismeretlenben
tapogatóztak. Most már tudták, teljes bizonyossággal tudták, hogy
Florianinak igaza van. Ebből a fiatalemberből olyan feltétlen
határozottság áradt, hogy szavait nem mint elméleti feltételezéseket,
hanem mint tényeket fogadták el, amelyeket könnyű lesz ellenőrizni.
És éppen ezért senki sem lepődött meg, amikor a gróf kijelentette:
– A gyermek volt, egyértelműen bizonyítható.
– Látta a polcokat… a piszkavasat?
– Láttam… a polcokat kicsavarozták… a piszkavas ott van. Ekkor a
grófné felkiáltott:
– Ő volt az… pontosabban az anyja. Henriette az egyedüli vétkes.
Ő kényszerített a fiát!
– Nem! – szólt közbe a lovag. – Az anya nem tudott róla.
– Ugyan, kérem! Mind a ketten ugyanabban a szobában laktak.
Hogyan tehette volna a gyermek az anyja tudta nélkül…
– Ugyanabban a szobában laktak, ez igaz. De a fő helyszín a
konyha volt, és ez éjjel történt, amikor az anya már aludt.
– És a nyakék? – vetette ellen a gróf. – Megtalálták volna a
gyermek holmija között!
– A fiú mindennap iskolába ment. Aznap délelőtt is, amikor a
rendőrség ott találta az anyja mellett, nemrég jött haza. A
vizsgálóbíró talán okosabban tette volna, ha belenéz Raoul fiókjába
ahelyett, hogy az ártatlan anyát próbálja besározni.
– Elfogadom! De a kétezer frank, amit Henriette minden évben
kapott, nem a legjobb bizonyíték a bűnrészességére?
– Gondolja, hogy ez esetben megköszönte volna önnek a nem várt
ajándékot? Amúgy is állandóan figyelték. A gyermek azonban, akire
nem gyanakodtak, könnyen elszaladhatott a legközelebbi városba,
megegyezhetett egy orgazdával, akinek időnként potom áron eladott
egy-egy, az ékszerből kitört drágakövet, azzal a feltétellel, hogy a
pénzt Párizsból adják fel Henriette-nek minden évben.
A Dreux-Soubise házaspárt és a jelenlévőket lassanként különös,
kellemetlen érzés fogta el. Kezdtek rájönni, hogy a szicíliai
hangjában és magatartásában még másvalami is van, nem csupán
az éles eszű ember határozottsága, ami annyira bosszantotta a
grófot. Egyfajta irónia, ráadásul inkább ellenséges, mintsem
megengedő és barátságos.
A gróf kelletlenül felnevetett:
 – Elbűvöl a zsenialitása. Fogadja elismerésemet! Micsoda
fantáziája van!
– Ugyan kérem – hárította el Floriani a dicsérő szavakat most már
komolyabban –, a fantáziámnak ehhez semmi köze. Én egyszerűen
elmondtam az eseményeket, amelyek csak így játszódhattak le.
– Honnan tudja?
– Az ön által adott információkra támaszkodom. Elképzelem az
anya és a gyermek életét ott, falun. Az anya megbetegszik, és hogy
megmentse a haláltól, vagy legalábbis az utolsó napjain könnyítsen,
a gyermek kitalál mindenféle cselt meg fortélyt, hogy az ékköveket
pénzzé legye. A betegség azonban győz, az anya meghal. Évek
múlnak el, a gyermek felnő, férfivá lesz. Ettől az időponttól kezdve –
szívesen beismerem, hogy mostantól szabadjára engedem a
képzelőtehetségemet – tegyük fel, hogy ezt a fiatalembert elfogja a
vágy, hogy visszatérjen arra a helyre, ahol gyermekkorát töltötte,
szeretné viszontlátni azokat, akik igazságtalanul gyanúsították az
édesanyját… el tudja képzelni, milyen fájó élvezet lehet újra belépni
a régi házba, ahol a drámai események lejátszódtak?
Szavai mintha még másodpercekig visszhangoztak volna a feszült
csendben. A gróf és a grófné tekintetéből a megértés vágya mellett
a teljes igazságtól való félelem is tükröződött.
– De hát ki ön, uram?
– Én? Floriani lovag vagyok, akivel a múlt évben ismerkedett meg
Palermóban, s akit azóta már többször is kedvesen fogadott az
otthonában.
– De hát mit jelent ez a történet?
– Ó, semmit! Csak egy egyszerű játék. Megpróbáltam elképzelni
Henriette fiának örömét – ha egyáltalán él még –, és hogy milyen
elégtételt érezhet abban a percben, amikor elmondja önnek, hogy ő
volt a bűnös, aki azért követte el a bűnt, mert az édesanyja
boldogtalan volt, mert sejtette, hogy el fogja veszíteni a cselédi
állását, holott ebből élt, ő pedig nem bírta nézni a szenvedését.
Floriani visszafojtott megindultsággal beszélt, majd félig
fölemelkedett, és mélyen meghajolt a grófné előtt. Most már
senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy Floriani nem más, mint
Henriette fia. Minden erre vallott: a viselkedése, a hangja, a szavai.
Szemmel láthatóan az volt a szándéka, hogy erre rájöjjenek.
A gróf tétovázott. Mit kezdjen ezzel a vakmerő emberrel?
Csöngessen a cselédeknek? Botrányt csináljon? Leleplezze le a
tolvajt, aki megrabolta? De hisz olyan rég volt! Ki hiszi el ezt az
abszurd históriát a bűnös gyermekről? Nem, inkább úgy tesz, mintha
elfogadná a helyzetet anélkül, hogy értené. Florianihoz lépett tehát,
és megveregette a vállát.
– Nagyon érdekes és szórakoztató a regénye! – mondta vidáman.
– Esküszöm, odavagyok érte! De ön szerint mi lett ebből a kitűnő
gyermekből? Remélem, nem hagyta ott a pályáját, amely ilyen
sikeresen kezdődött.
– Ó, nem, szó sincs róla!
– Kár is lett volna ilyen sokat ígérő kezdet után! Hatéves korban
ellopni a királyné nyakékét, a híres ékszert, melyre Marie Antoinette
is vágyott!
– És úgy lopta el – folytatta Floriani, átvéve a gróf derűs stílusát –,
hogy a legkisebb kellemetlensége sem lett belőle; anélkül, hogy
akadt volna valaki, aki megvizsgálja a felső ablakot, vagy észreveszi,
hogy az ablakpárkányról milyen gondosan távolította el a rajta fekvő
ujjnyi vastag porréteget, hogy letörölje a nyomokat. Vallja be, a
kisfiú kitett magáért! Hát ilyen könnyű az egész? Csak akarnia kell és
kinyújtani a kezét… Persze hogy akarta…
– És kinyújtotta a kezét.
– Mind a kettőt! – jelentette ki a lovag nevetve.
Borzongás futott végig a hallgatóságon. Vajon mennyi titkot
rejthet ennek az állítólagos Florianinak az élete? Milyen különleges
személyiség lehet ez a kalandor, aki hatévesen zseniális tolvaj volt,
és ma olyan kifinomult színjátszó tehetséggel hatott rájuk! Aki
vakmerően és őrült módon bosszút mert állni áldozatán a tulajdon
házában, mindvégig megőrizve az előkelő vendég kifogástalan
modorát!
A lovag fölállt, és odalépett a ház asszonyához, hogy elbúcsúzzon.
A grófné mintha hátrálni akart volna tőle. A férfi elmosolyodott:
– Ó, ön fél, méltóságos asszonyom! Talán eltúloztam a kis
színjátékomat?
 Az asszony összeszedte magát, és hasonló, kissé gúnyos mosollyal
válaszolt:
– Egyáltalán nem, uram. Ellenkezőleg, az ön legendája a jó
gyermekről nagyon is érdekelt, és igazán büszke vagyok rá, hogy a
nyakékem egy ilyen ragyogó pálya kezdete lehetett. Nem gondolja
azonban, hogy ennek az asszonynak… ennek a Henriette-nek a fia
elsősorban természetes hivatását követte?
A lovag összerezzent, pontosan értve a célzást.
– Sőt, meg vagyok róla győződve – felelte. – Ráadásul nagyon
komoly lehetett az elhivatottsága, hogy nem bukott bele.
– Miért gondolja?
– Nos, ön tudja, hogy a nyakék legtöbb köve hamis volt. Csak az
angol ékszerésztől visszavásárolt néhány gyémánt volt valódi, hiszen
a többit annak idején eladták az anyagi nehézségek miatt.
– De akkor is a királyné nyakéke volt – mondta a grófné gőgösen.
– Ezt azonban, úgy látszik, Henriette fia nem tudta megérteni.
– Azt biztosan megértette, hogy a nyakék, akár igazi, akár hamis
drágakövek ragyogtak rajta, az önök számára csak parádéra, a
nemességük fitogtatására kellett.
A gróf tett egy mozdulatot, a grófné pedig így folytatta:
– Ha abban az emberben – mondta Floriani felé fordulva –, akire
céloz, van egy kis szemérem…
Elhallgatott, megszeppenve a lovag nyugodt tekintetétől.
– Ha van abban az emberben szemérem…? – ismételte Floriani.
A grófné érezte, hogy ezzel a stílussal nem ér el semmit, és bár
határtalan volt a dühe és felháborodása, amiért megsértették a
hiúságában, szinte udvariasan folytatta:
– Uram, ennek a nyakéknek a története szerint, amikor Rétaux de
Villette és Jeanne de Valois kiszedték és eladták a gyémántokat, a
foglalatot nem bántották. Rétaux megértette, hogy a gyémánt csak
dísze és tartozéka ennek az ékszernek, a foglalat azonban a művész
munkája, főműve, a voltaképpeni alkotás, melynek érintetlenül kell
megmaradnia. Úgy gondolja, hogy az a fiatalember ezt szintén
megértette?
– Nem kételkedem abban, hogy a foglalat megvan, és a gyermek
nem tett benne kárt.
 – Nos hát, uram, ha ön egyszer, véletlenül, találkozna vele,
mondja meg neki, hogy jogtalanul birtokolja az ereklyét, amely egy
család dicsősége és tulajdona. Mondja meg neki, hogy
megfoszthatta ugyan a királyné nyakékét a drágakövektől, de az
továbbra is a Dreux-Soubise-ek családi ékszere. Úgy tartozik
hozzánk, mint a nevünk és a becsületünk.
– Meg fogom mondani neki, asszonyom – felelte Floriani
egyszerűen. Meghajlással köszönt el a grófnétől, a gróftól és minden
jelenlévőtől, aztán kimért léptekkel távozott.

Négy nap múlva Dreux-Soubise grófné piros bőrből készült

ékszerdobozt talált az öltözőasztalán, a bíboros címerével. Kinyitotta:
a királyné nyakéke volt benne.
De mert egy olyan férfi életében, aki hű önmagához és
következetességéhez, minden eseménynek ugyanazt a célt kell
szolgálnia – és persze egy kevés reklám sem árthat –, másnap az
Echo de France-ban ez a szenzációs hír jelent meg:

A királyné nyakékét, ezt az értékes, történelmi nevezetességű

ereklyét, melyet évekkel ezelőtt elraboltak a Dreux-Soubise családtól,
Arsène Lupin megtalálta. Arsène Lupin a finom mívű ékszert
visszaszármaztatta jogos tulajdonosainak. Ezért a nemes lelkű és
lovagias eljárásáért őszinte elismerést érdemel.
 6.

A kőr hetes

Felvetődik a kérdés, amelyet sokan föl is tettek nekem: Hogyan

ismerkedtem meg Arsène Lupinnel?
Senki nem kételkedik benne, hogy ismerem. A sok részlet,
amelyeket erről a meghökkentő személyiségről felsorolok, a
tagadhatatlan tények, amelyekről beszámolok, az általam bemutatott
új bizonyítékok, egyes események olyan interpretációja, amelyeknek
csak a felszínét látják az emberek anélkül, hogy tudnának titkos
mozgatórugóiról, láthatatlan működésének mechanizmusáról –
mindez csakis azt jelentheti, hogy ha nem is teljes intimitás – hiszen
ez Lupin természetével összeegyeztethetetlen –, de legalábbis baráti
kötelékek fűznek össze minket, és rendszeresen eszmét cserélünk.
De hogyan ismertem meg? Minek köszönhetem a szerencsét, hogy
én beszélhetem el történetét? Miért én, és miért nem valaki más?
A válasz egyszerű: egyedül a szerencse játszott benne szerepet, és
nem az én érdemeim. A szerencse vetett az útjába. Teljesen
véletlenül keveredtem bele az egyik legkülönösebb és
legrejtélyesebb kalandjába, véletlenül lettem szereplője a drámának,
amelyet kiválóan megrendezett: sötét és bonyolult dráma volt, tele
olyan váratlan fordulatokkal, hogy még ma is, amikor hozzáfogok az
elbeszéléséhez, némiképp zavarban vagyok.
Az első felvonás azon a híres június 22-ről 23-ra virradó éjszakán
játszódott, amelyről annyit beszéltek. És részemről, szögezzük le
azonnal, a saját, abnormális viselkedésemet annak a furcsa
lelkiállapotnak tulajdonítom, amelyben hazatértemkor voltam. A
Cascade nevű étteremben vacsoráztam barátokkal, és végig az este
folyamán, miközben dohányoztunk és a cigányzenekar melankolikus
keringőit hallgattuk, csakis bűntényekről, rablásokról, rémisztő és
titokzatos betörésekről beszélgettünk. Nem mondhatnám, hogy
ideális téma lefekvés előtt.
 Saint-Martinék autóval távoztak, mi pedig Jean Daspryval –
szegény, kedves Daspry, akit hat hónappal később tragikus módon
megöltek a marokkói határon – gyalog sétáltunk hazafelé a sötét és
meleg éjszakában. Amikor megérkeztünk Neuillybe, a kis villa elé,
ahol már egy éve laktam, Jean így szólt hozzám:
– Maga sohasem fél?
– Micsoda kérdés!
– Hisz ez az épület annyira elszigetelt! Szomszédok nincsenek,
csak üres telkek… Nem vagyok gyáva nyúl, de azért…
– Na, ne vicceljen!
– Hát, csak úgy mondom. Saint-Martinék letaglóztak a sok bűnügyi
történetükkel.
Kezet fogtunk, és távozott. Elővettem a kulcsomat, és kinyitottam
az ajtót.
– Nocsak – mormogtam –, Antoine elfelejtette meggyújtani nekem
a gyertyát.
Aztán eszembe jutott: Antoine szabadnapos, nincs itthon.
Hirtelen kellemetlennek éreztem a sötétséget és a csöndet.
Gyorsan, tapogatódzva fölsiettem a szobámba, és ahogy beértem,
szokásommal ellentétben kulcsra zártam az ajtót, és a reteszt is
behúztam. Aztán gyertyát gyújtottam.
A gyertyaláng fényétől visszanyertem a hidegvéremet. Ugyanakkor
kivettem a revolveremet a tartójából – jó nagy fegyver, amellyel
messzire lehet célozni –, és letettem az ágyam mellé. Ez az
elővigyázatos cselekedet végképp megnyugtatott. Lefeküdtem, és
mint általában elalvás előtt, levettem az éjjeliszekrényről a
könyvemet, amely ott várt rám minden este.
Nagyon meglepődtem. A papírvágó kés helyén, amellyel előző este
bejelöltem, hol tartok, egy boríték feküdt, öt vörös viaszpecséttel
ellátva. Címzettként az én kereszt- és vezetéknevem állt ott, e
megjegyzés kíséretében:

Sürgős.

Egy levél! Nekem címezve! Ki tehette ide? Kissé idegesen

feltéptem a borítékot, és ezt olvastam:
 Attól a perctől kezdve, hogy kinyitotta ezt a levelet, bármi
történjék, bármit halljon is, maradjon a helyén, ne csináljon semmit,
ne kiáltson. Ha így tesz, el van veszve.

Magam sem vagyok gyáva nyúl, és akárcsak mások, szembenézek

a valós veszéllyel és mosolygok az emberi képzelet alkotta
rémképeken. De megismétlem: nem voltam teljesen normális
lelkiállapotban, könnyebb volt befolyásolni, és az idegeim is
pattanásig feszültek. És valljuk be, nem volt ebben az egészben
valami furcsa és megmagyarázhatatlan, ami még a legszenvtelenebb
lelkeket is megérintené?
Reszkető ujjakkal szorongattam a papírlapot, miközben megállás
nélkül olvastam újra a fenyegető mondatokat: „ne csináljon
semmit… ne kiáltson… ha így tesz, el van veszve…” a mindenit!,
gondoltam, ez valami ostoba tréfa.
Majdnem elnevettem magam; őszintén szólva teli torokból
akartam nevetni. De valami bizonytalan rettegés összeszorította a
torkomat.
Mindenesetre elfújom a gyertyát. Nem, mégsem… „ha így tesz, el
van veszve” – állt a levélben.
De miért is harcoljak ezek ellen a képzelgések ellen, amelyek
sokszor nagyobb hatalommal bírnak, mint a legkonkrétabb tények?
Egyszerűbb, ha behunyom a szemem. Behunytam a szemem.
Ebben a percben halk zörej törte meg a csöndet, aztán nyikorgást
hallottam. Úgy tűnt, a szomszéd helyiségből jönnek a zajok, a
dolgozószobámból, amelytől csak az előszoba választott el.
A valós veszély közeledése felvillanyozott: úgy éreztem, föl kell
állnom, megragadni a revolveremet és átrohanni a másik szobába.
De nem tettem: a szemben lévő ablakok közül a bal oldali ablak
függönye megmozdult.
Kétség sem férhetett hozzá: megmozdult. És megint! És láttam –
ó, pontosan láttam –, hogy a függöny és az ablak között, azon a
szűk helyen egy ember alakja rajzolódik ki.
És ő is látott engem, biztosan látott a függöny áttetsző szövetén
keresztül. Most már mindent értettem. Amíg a többiek megszerzik a
zsákmányt, az ő feladata távol tartani engem. Fölállni? Megfogni a
revolvert? Lehetetlen volt. Hiszen ott állt! Ha a legkisebb mozdulatot
is teszem, el vagyok veszve.
Hatalmas ütés rázkódtatta meg a házat, aztán apróbb ütések,
kettesével-hármasával, mint amikor kalapáccsal vernek valamit. Vagy
legalábbis ezt képzeltem zűrzavaros agyammal. Aztán más zajok is
csatlakoztak hozzá, valódi ricsaj keletkezett, ami azt bizonyította,
hogy nem zavartatják magukat, teljes biztonságban végezhetik a
dolgukat.
Igazuk volt: nem mozdultam. Gyávaságból? Inkább azt
mondanám, teljesen megsemmisültem, nem volt hozzá erőm, hogy
bármelyik testrészemet megmozdítsam. Meg a józan eszem is erre
intett, hiszen minek küzdjek? A függöny mögött álló embernek van
még vagy tíz társa, akik a hívására megjelennének. Kockáztassam az
életem néhány szőttes és értéktárgy miatt?
És ez a szenvedés egész éjjel tartott. Elviselhetetlen szenvedés,
szörnyű aggodalom! A zaj megszakadt, de állandóan azt vártam,
mikor folytatódik. És az a férfi! Aki fegyverrel a kezében felügyelt
rám! Rémült tekintetemet egy pillanatra se vettem le róla. A szívem
hevesen vert, izzadság csorgott le a homlokomon és egész
testemen!
Ám hirtelen elmondhatatlan megkönnyebbülés fogott el: az ismert
tejeskocsi kerekeinek gördülése hallatszott fel a körútról, miközben
látni véltem, ahogy a hajnal fényei átszivárognak a csukott
zsalugátereken, és a szobában is oszladozott a homály.
Aztán világos lett. Más kocsik zaja is hallatszott kintről. Az éjszaka
kísértetei semmivé foszlottak.
Ekkor lassan, óvatosan az asztal felé nyújtottam a kezem.
Szemben semmi sem mozdult. Szemügyre vettem a függöny ráncait,
a pontos helyet, ahová céloznom kell, átgondoltam magamban,
milyen mozdulatokat tegyek, aztán gyorsan megragadtam a
pisztolyt, és lőttem.
Megkönnyebbült kiáltással ugrottam fel az ágyról, és léptem oda a
függönyhöz. A szöveten lyuk keletkezett, és az ablakon is. A férfit
nem találtam el… azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt ott
senki.
 Senki! Egyszóval egész éjjel a függöny egy ránca tartott
hipnózisban! És eközben a betörők… Düh fogott el, elfordítottam a
kulcsot a zárban, kirohantam az előszobába, kinyitottam a másik
ajtót, és berontottam a dolgozószobába.
Az elképedés a küszöbhöz szögezett; lihegve, döbbenten álltam,
még annál is jobban megütközve, mint amit a férfi hiánya keltett
bennem: semmi nem tűnt el. Minden, amiről azt hittem, elrabolták,
érintetlenül állt: bútorok, festmények, régi bársonyok és selymek…
minden a helyén volt!
Elképesztő látvány! Nem hittem a szememnek! Akkor mi volt az a
ricsaj, mintha költözködés lármája lenne? Körbejártam a
helyiségben, megvizsgáltam a falakat, leltárt készítettem a jól ismert
tárgyakról. Semmi sem hiányzott! És ami a legjobban zavarba
hozott: semmi sem jelezte betörők jelenlétét, egyetlen nyom se,
egyetlen szék se mozdult el, lépéseknek semmi nyoma.
– De hát nem vagyok őrült – fogtam a fejemet két kezem közé. –
Hiszen hallottam!
Hüvelykről hüvelykre, a legapróbb részletességgel átvizsgáltam a
szobát. Hiába. Vagyis… de tekinthetem ezt új fejleménynek? Egy kis
perzsaszőnyeg alatt a parkettára dobva egy kártyalap hevert. Egy
kőr hetes volt, hasonló a francia kártya többi kőr heteséhez, egy
furcsa részlettől eltekintve. Mind a hét piros szív csúcsán egyforma,
apró, kerek lyuk tátongott, mintha lyukasztóval lyukasztották volna
ki.
Ez minden. Egy kártya és egy könyvben talált levél. Ezenkívül
semmi.
Elegendő volt ez ahhoz, hogy ne egy álom játékszerének higgyem
magam?

Egész nap folytattam a kutatást a szalonban. Hatalmas terem volt

a ház méreteihez képest, és a dekorációja tükrözte tervezőjének
különös ízlését. A parketta apró, színes mozaikkockákból állt,
amelyek szimmetrikus ábrákat alkottak. Ugyanez a mozaik fedte a
falakat is, különféle tablókat ábrázolva: pompei allegóriákat, bizánci
kompozíciókat, középkori freskókat. Egy Bacchus, amint hordón
lovagol. Aranykoronát viselő császár, virágzó szakállal, jobb kezében
karddal.
Közel a plafonhoz, mint a műhelyekben, helyezkedett el az
egyetlen, nagy méretű ablak. Ez az ablak éjjel mindig nyitva volt;
lehetséges, hogy a rablók ott jutottak be egy létra segítségével. De
bizonyos nem lehettem ebben sem. A létra lábának nyomot kellett
volna hagynia az udvaron, de nem volt egyetlen nyom se. Az épület
körüli megműveletlen földek füvét sem taposta le senki.
Bevallom, eszembe se jutott a rendőrséghez fordulni, hiszen
mindaz, amit elmondhattam volna, abszurd és zavaros volt.
Kinevettek volna. De harmadnap, amikor szokás szerint le kellett
adnom egy cikket a Gil Blas-ba, annyira foglalkoztatott a kalandom,
hogy részletesen beszámoltam róla.
A cikk nem maradt visszhangtalan, de észre kellett vennem, hogy
senki sem veszi komolyan, és inkább fikciónak tartották, mint sem
valós történetnek. Saint-Martinék gúnyolódtak rajta. Daspry
azonban, aki valamennyire értett a témához, eljött hozzám, újra
elmeséltette velem az ügyet, és alaposan átgondolta… de ő sem járt
sikerrel.
Aztán egyik reggel csöngettek a kapun, és Antoine jelentette,
hogy egy úr óhajt beszélni velem. Nem akarta megmondani a nevét.
Kértem, vezesse fel. Negyven év körüli lehetett, sötétbarna hajú,
energikus vonásokkal; tiszta, ámde elhasználtnak tűnő öltözéke
eleganciáról tanúskodott, ami ellentmondásban állt vulgáris
modorával.
Minden bevezetés nélkül kezdett hozzá – rekedt hangja és
akcentusa egyértelművé tette számomra társadalmi helyzetét.
– Uram, úton voltam, amikor egy kávéházban elém került a Gil
Blas.
Elolvastam a cikkét. Nagyon érdekesnek találtam.
– Köszönöm.
– És ezért jöttem.
– Ó!
– Igen, hogy beszéljek önnel. Minden, amit elmesélt, pontosan
úgy történt?
 – A legteljesebb mértékben.
– Semmi sem az ön kitalációja belőle?
– Semmi sem.
– Ebben az esetben talán tudnék önnek némi felvilágosítást adni.
– Hallgatom.
– Nem.
– Hogyhogy nem?
– Előtte meg kell győződnöm róla, hogy pontosak az információi.
– Hogyan?
– Egyedül kell maradnom a helyiségben.
Meglepetten néztem rá. – Nem egészen értem…
– Van valami, ami a cikke olvasása közben jutott eszembe. Néhány
részlet fantasztikus egyezést mutat egy másik kalanddal, amelyről
véletlenül értesültem. Ha tévedtem, jobb, ha nem szólok semmit. De
ezt csak akkor tudom ellenőrizni, ha egyedül maradok…
Mi rejtőzhetett e kijelentés mögött? Később emlékeztem rá, hogy
a férfi, miközben ezt mondta, nyugtalannak tűnt, és az arca is
szorongó grimaszba torzult. De akkor, bár kissé meglepett, nem
találtam különösnek a kérését. Sőt még fel is lelkesített a
kíváncsisága!
– Rendben. Mennyi időre van szüksége? – kérdeztem.
– Ó, csak három perc, nem több. Három perc múlva ön után
megyek.
Kiléptem a helyiségből. Odalent elővettem az órámat. Eltelt egy
perc. Két perc… Miért voltam annyira feszült? Miért tűntek ezek a
percek ünnepélyesebbnek, mint a többiek?
Két és fél perc… Két és háromnegyed perc… Hirtelen pisztolylövés
dörrent.
Néhány lépéssel felrohantam a lépcsőn, és bementem. Rémülten
kiáltottam fel.
A férfi a szoba közepén, a földön hevert mozdulatlanul, a bal
oldalára fordulva. Fejéből agyvelővel kevert vér folyt. Keze mellett
még füstölgő revolver.
Rángás futott végig a testén, és vége volt.
Ám a szörnyű látványon túl még valami megragadta a
figyelmemet, ami miatt nem hívtam rögtön segítséget, sőt még
térdre se ereszkedtem, hogy megnézzem, a férfi lélegzik-e. Két
lépésre tőle a földön ott hevert egy kőr hetes!
Fölvettem. A kártya szélein sorakozó hét piros szív mindegyike ki
volt lyukasztva…

Fél órával később megérkezett a neuilly-i rendőrfelügyelő, aztán az

orvosszakértő, aztán Dudouis úr, a belbiztonságért felelős miniszter.
Nem nyúltam a holttesthez, nehogy bizonyítékokat tüntessek el.
Az első megállapítások rövidek voltak, annál is inkább, mert szinte
semmit nem találtak. A halott zsebeiben semmi irat, a ruházatán
semmi név, a fehérneműjén egyetlen monogram sem. Egyszóval
nem lehetett megállapítani a személyazonosságát. A szobában
semmi sem változott. A bútorokat nem mozdították el, a tárgyak a
szokásos helyükön voltak. Pedig ez az ember nyilván nem azzal a
szándékkal jött el hozzám, hogy megölje magát – kétlem, hogy úgy
vélte volna, az én otthonom a legmegfelelőbb helyszín az
öngyilkosságra! Kellett, hogy valami oka legyen e kétségbeesett
tettnek, és ez az ok minden bizonnyal valamilyen új tény volt, amit a
szobában töltött három perc alatt fedezett fel.
De mi volt az? Mit látott? Mire jött rá? Milyen szörnyű titokra
derített fényt? Semmilyen nyomon nem tudtunk elindulni.
De az utolsó pillanatban mégis történt valami, ami komoly
előrehaladást jelentett. Amikor két rendőr fölemelte a holttestet,
hogy áttegye egy hordágyra, észrevették, hogy addig ökölbe
szorított bal keze kinyílik, és egy összegyűrt névjegykártya hullott ki
belőle.
A kártyán ez állt:

Georges Andermatt, Berri utca 37.

Vajon mit jelentett ez? Georges Andermatt tekintélyes párizsi

bankár volt, alapítója és elnöke a Fémfeldolgozó Központnak, amely
nagy lökést adott a kohóiparnak Franciaországban. Fényűző életet
élt, volt saját postakocsija, automobilja és lovagló-istállója. Estélyeit
nagy figyelem kísérte, és sokan csodálták bájos és szép feleségét.
– Ő lenne a halott? – mormogtam. A belbiztonsági főnök lehajolt:
– Nem, ez nem ő. Andermatt úrnak sápadt a bőre és őszül a haja.
– De akkor mi ez a kártya?
– Van telefonja, uram?
– Igen, az előtérben. Kérem, jöjjön velem.
Dudouis úr fellapozta a telefonkönyvet, és kérte a 415-21-et.
– Andermatt úr otthon van? Kérem, mondja meg neki, Dudouis úr
üzeni, hogy haladéktalanul jöjjön a Maillot körút 102-be. Sürgős.
Húsz perccel később Andermatt úr kiszállt az autójából.
Elmagyarázták neki, miért hívták a helyszínre, majd odakísérték a
holttesthez.
Egy pillanatra megindultság futott át az arcán, majd halkan így
szólt:
– Étienne Varin.
– Ismerte?
– Nem… illetve igen… de csak látásból. A bátyja…
– Van bátyja?
– Igen, Alfred Varin… régen egyszer fölkeresett valamilyen
kérelemmel… de már nem tudom, mivel kapcsolatban…
– Hol lakik?
– A testvérek együtt laktak… a Provence utcában, azt hiszem.
– És nincs elképzelése róla, miért lett öngyilkos ez az ember?
– Nincs.
– És a kártya a kezében? Az ön névjegykártyája!
– Nem értem. Bizonyára valami véletlen, amit a nyomozás majd
kiderít.
Elég furcsa véletlen, gondoltam, és éreztem, hogy a többiek is így
vélekednek.
Ezt a vélekedést megtaláltam a másnapi újságokban, és persze
azon barátaim körében is, akiknek beszámoltam az eseményekről. A
sok rejtély közepette, amelyek tovább bonyolították az ügyet, mint
például a hétszer kilyukasztott kőr hetes kétszeres felfedezése, vagy
a házamban lejátszódott titokzatos események, ez a névjegykártya
végre némi reménysugarat jelentett. Elvezethet minket az
igazsághoz.
De várakozásainkkal ellentétben Andermatt úr nem szolgált
további felvilágosítással.
– Elmondtam, amit tudok – ismételte. – Mit várnak még tőlem? Én
vagyok a legjobban meglepve, hogy a névjegyemet itt találták, és
ugyanúgy várom, mint bárki más, hogy magyarázatot kapjak rá.
De magyarázat nem érkezett. A nyomozás megállapította, hogy a
svájci származású Varin testvérek különféle nevek alatt igencsak
mozgalmas életet éltek: játékbarlangokba jártak, egy egész külföldi
bandával álltak kapcsolatban, amelyet figyelt a rendőrség és amely
feloszlott egy betöréssorozat után. Az csak később derült ki, hogy a
testvérek is részt vettek benne. A Provence utca 24-ben, ahol hat
évvel azelőtt laktak, semmit sem tudtak róluk.
Bevallom, annyira zavarosnak tűnt számomra az ügy, hogy nem
reméltem bármiféle megoldását, ezért igyekeztem inkább rá se
gondolni. De Jean Daspry, akivel abban az időben sűrűn találkoztam,
napról napra szenvedélyesebben foglalkozott vele.
Ő hívta fel a figyelmemet egy külföldi újságban megjelent cikkre,
amelyet leközöltek a francia újságok is, kommentárok kíséretében.

A Császár jelenlétében, egyelőre nem tudni, pontosan hol, fogják

kipróbálni először azt a tengeralattjárót, amely forradalmasíthatja a
tengeri csaták módszereit. Egy forrás azonban felfedte nekünk a
nevét: Kőr Hetesnek hívják.

Kőr Hetes? – lehet ez a véletlen műve? Vagy létezik valami

kapcsolat a tengeralattjáró neve és a korábbi események között? De
milyen fajta kapcsolat? A nálam történteket sehogy sem lehetett
összekötni a hírekben szereplő tényekkel.
– Honnan tudja? – kérdezte Daspry. – Gyakran előfordul, hogy
teljesen eltérő következmények egyetlen azonos okra vezethetők
vissza.
Harmadnap újabb újságcikk jelent meg:
 Úgy értesültünk, hogy a Kőr Hetes nevű tengeralattjárót,
amelynek kipróbálása hamarosan elkezdődik, francia mérnökök
tervezték. E mérnökök, miután hiába kérték honfitársaik
támogatását, az angol flottához fordultak, szintén eredménytelenül.
Ezt a hírt még nem erősítette meg senki.

Merészség lenne részemről behatóan foglalkozni olyan rendkívül

kényes természetű ügyekkel, amelyek, jól emlékszünk rá, heves
indulatokat váltottak ki annak idején. De mivel mostanra elhárult az
indiszkréció veszélye, meg kell említenem az Echo de France cikkét,
amely nemcsak nagy port vert fel, de új, ugyanakkor még zavarba
ejtőbb megvilágításba helyezte a Kőr Hetes ügyet – ahogy végül
elnevezték.
Íme, itt van, ahogy Salvator álnév alatt megjelent:

A KŐR HETES-ÜGY
Föllebbent a fátyol egyik sarka

Törekedjünk a lényegre. Tíz évvel ezelőtt egy fiatal bányamérnök,

Louis Lacombe, aki idejét és vagyonát a kutatásaira akarta fordítani,
felmondott a munkahelyén, és a Maillot körút 102. szám alatt
kibérelt egy kis palotát, amelyet nem sokkal korábban egy olasz gróf
újított fel és rendezett be. Két személy – a lausanne-i Varin testvérek
– közreműködésével, akik közül az egyik kutatási asszisztensként
dolgozott Lacombe mellett, a másik pedig befektetőket keresett neki,
kapcsolatba lépett Georges Andermatt úrral, aki nemrég hozta létre
a Fémfeldolgozó Központot.
Több tárgyalás után Lacombe-nak sikerült felkeltenie a bankár
érdeklődését egy tengeralattjáró-tervezet iránt, amelyen a mérnök
dolgozott, és megegyeztek abban, hogy ha elkészül a találmány,
Andermatt úr beveti befolyását a Tengerészeti Minisztériumnál, hogy
támogassák a próbaüzemelést.
Louis Lacombe két éven keresztül hűségesen eljárt az Andermatt
palotába, hogy bemutassa a projekt fejlődését és módosításait
egészen addig, amíg egy napon, miután megmutatta Andermattnak
a végleges változatot, arra kérte, hogy tegye meg a szükséges
intézkedéseket.
Aznap este Louis Lacombe Andermattéknál vacsorázott. Este fél
tizenkettő tájban távozott onnan. Azóta soha többé nem látták.
Ha elolvassuk a korabeli újságokat, látjuk, hogy a fiatalember
családja a hatóságokhoz fordult, és az államügyész is aggodalmát
fejezte ki. De semmi biztosat nem derítettek ki, így arra a
következtetésre jutottak, hogy Louis Lacombe, akit eredeti és különc
személyiségnek tartottak, elutazott anélkül, hogy bárkit értesített
volna.
Fogadjuk el ezt a valószínűtlen feltételezést. De felmerül egy
kérdés, ami hazánkat érinti: mi lett a tengeralattjáró terveivel? Louis
Lacombe magával vitte őket? Vagy megsemmisültek?
Alapos kutatásunk eredményeként megtudtuk, hogy a tervek
„életben vannak”. A Varin testvérek megszerezték őket. De hogyan?
Ezt még nem sikerült megállapítani, mint ahogy azt sem értjük,
miért nem próbálták meg eladni a terveket. Attól tartottak, hogy
megkérdezik, hogyan kerültek hozzájuk? Mindenesetre ez a félelem
nem bizonyult tartósnak, mert határozottan kijelenthetjük: Louis
Lacombe tervei egy idegen hatalom kezében vannak – ezzel
kapcsolatban publikussá tehetjük a Varin testvérek és az említett
hatalom képviselőjének levelezését a témában. Pillanatnyilag a Louis
Lacombe által elképzelt Kőr Hetest a szomszédaink valósítják meg.
Vajon a valóság igazolja majd azoknak az optimista jóslatait, akik
részt vettek ebben az árulásban? Mi az ellenkezőjét reméljük, és erre
jó okunk van, amit az esemény majd bizonyítani is fog.

És az utóirat:

Friss hírek. – Jól sejtettük. Megbízható forrásokból értesültünk

róla, hogy a Kőr Hetes kipróbálása nem hozott kielégítő eredményt.
Nagyon valószínű, hogy a Varin testvérek által átadott tervekből
hiányzott egy utolsó dokumentum, amelyet Louis Lacombe vitt el
Andermatt úrhoz eltűnése estéjén, s amely minden bizonnyal
feltétlenül szükséges lett volna a terv tökéletes kivitelezéséhez:
egyfajta összegzés, amely a végső konklúziókat tartalmazta, a
terveket tartalmazó papírokon lefektetett felmérések és számítások
végső eredményeit. E nélkül a dokumentum nélkül a tervek
hiányosak, mint ahogy a dokumentum is hiányos a többi terv nélkül.
Nos, még van időnk, hogy cselekedjünk és visszaszerezzük, ami a
miénk. Ebben a nehéz feladatban feltétlenül számítunk Andermatt úr
segítségére. Hazafias kötelessége magyarázatot adni
megmagyarázhatatlan viselkedésére már a kezdetektől fogva.
Nemcsak azt kell elmondania, hogy Étienne Varin öngyilkosságakor
miért hallgatta el, amit tudott, de azt is, miért nem tárta a hatóságok
elé a dokumentumok eltűnését. És számot kell adnia arról is, miért
figyelteti magándetektívekkel a Varin fivéreket immár hat éve.
Nemcsak szavakat várunk tőle, hanem cselekedeteket is,
különben…

Ez határozott fenyegetés volt. De milyen alapon? Milyen eszközök

álltak Salvator, az álnevű szerző rendelkezésére, hogy megfélemlítse
Andermattot?
Újságírók raja lepte el a bankárt, aki tíz interjúban fejezte ki
megvetését és lenézését a fenti fenyegetéssel és szerzőjével
szemben. Amire az Echo de France tudósítója mindössze egy
mondatban válaszolt:

Akár akarja, akár nem, Andermatt úr mostantól kezdve

együttműködik velünk.

Aznap, amikor ez megjelent, Daspry meg én együtt vacsoráztunk.

Az újságok ki voltak terítve az asztalon, mi pedig az ügyről
beszélgettünk; minden oldalról szemügyre vettük azoknak az
embereknek az ingerültségével, akiknek már elege van abból, hogy
vég nélkül a sötétben tapogatóznak, és mindig ugyanazokba az
akadályokba ütköznek.
És váratlanul, anélkül, hogy az inasom bejelentette volna vagy
megszólalt volna a csengő, kinyílt az ajtó, és egy vastagon
lefátyolozott hölgy lépett be.
Azonnal felálltam, és elindultam felé.
– Ön lakik itt, uram?
 – Igen, de nem értem…
– A körútra néző kapu nem volt bezárva – mondta.
– És a bejárati ajtó?
Nem válaszolt, és arra gondoltam, hogy talán megkerülte a házat
és a cselédlépcsőn jött fel. Ismerte a járást?
Zavart csend támadt. A hölgy Daspryra nézett. Önkéntelenül is
bemutattam, ahogy a szalonokban illik. Aztán megkértem, hogy
foglaljon helyet és mondja el látogatása célját.
Felemelte a fátylát: barna hajú, szabályos arcú nő volt, ha nem is
nagyon szép, de elragadóan bájos, elsősorban komoly és fájdalmat
tükröző szemei miatt.
– Andermattné vagyok – mondta egyszerűen.
– Andermattné! – ismételtem egyre nagyobb megdöbbenéssel.
Újabb csend támadt, de aztán nyugodt hangon, a legnagyobb
higgadtsággal folytatta:
– Abban az ügyben jövök… amit jól ismer. Arra gondoltam, talán
kaphatok öntől néhány információt…
– Az isten szerelmére, asszonyom, nem tudok róla én se többet,
mint ami az újságokban áll. Kérem, mondja meg, miben lehetek én a
szolgálatára?
– Nem is tudom… nem is tudom…
Ekkor jöttem rá, hogy a nyugalma csak megjátszott, és látszólagos
magabiztossága valami mély fájdalmat rejt. Zavarunkban mindketten
elhallgattunk.
Daspry azonban, aki le nem vette a szemét az asszonyról, így szólt
hozzá:
– Megengedi, hölgyem, hogy feltegyek önnek néhány kérdést?
– Ó, igen! – kiáltott fel. – Akkor beszélni fogok.
– Beszélni fog… bármilyen legyen a kérdés?
– Bármilyen.
Daspry elgondolkodott, aztán megkérdezte:
– Ismeri Louis Lacombe-ot?
– Igen, a férjem révén.
– Mikor látta utoljára?
– Aznap este, amikor nálunk vacsorázott.
– Aznap este semmi semutalt rá, hogy utoljára látja őt?
 – Semmi. Célozgatott egy oroszországi utazásra, de csak
homályosan.
– Úgy volt, hogy újra találkoznak?
– Harmadnap vacsorára vártuk.
– Mivel magyarázza az eltűnését?
– Semmivel.
– És Andermatt úr?
– Azt nem tudom.
– De hát…
– Erről ne kérdezzen.
– Az Echo de France cikke szerint…
– A Varin fivéreknek közük van Lacombe eltűnéséhez.
– Ez az ön véleménye is?
– Igen.
– Mire alapozza?
– Amikor távozott tőlünk, Louis Lacombe a táskájában elvitte az
összes tervet. Két nappal később az egyik Varin testvér ellátogatott a
férjemhez, aki meggyőződhetett róla, hogy a tervek a két fivér
birtokában vannak.
– És nem jelentette fel őket?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert az aktatáskában más is volt, mint Louis Lacombe tervei.
– Mi?
A nő habozott, már majdnem válaszolt, de aztán mégis hallgatott.
Daspry folytatta:
– Ez tehát az oka annak, hogy a férje nem értesítette a
rendőrséget, hanem saját maga figyeltette a testvéreket. Remélte,
hogy így visszaszerezheti a terveket és azt a valamit… ami
kompromittáló rá nézve, és így a fivérek zsarolhatták őt.
– Rá… és rám nézve.
– Ó, önt is érintette?
– Főleg engem.
Szinte alig hallhatóan ejtette ki ezt a két szót. Daspry figyelmesen
nézte, elsétált néhány lépést, aztán visszatért hozzá.
– Írt Louis Lacombe-nak?
 – Persze… hiszen a férjem…
– A hivatalos leveleken kívül nem írt Louis Lacombe-nak… más
leveleket? Bocsásson meg, de nagyon fontos, hogy tudjam a teljes
igazságot. Írt más leveleket?
Az asszony elvörösödött.
– Igen – suttogta.
– És ezek a levelek kerültek a Varin fivérek birtokába?
– Igen.
– Andermatt úr tehát tudja?
– Nem látta a leveleket, de Alfred Varin felvilágosította, hogy
léteznek, és megfenyegette, hogy ha bármit tesz ellenük,
nyilvánosságra hozza őket. A férjem megijedt… nem akart botrányt.
– De mindent bevetett, hogy megszerezze tőlük a leveleket.
– Mindent bevetett… legalábbis feltételezem, mert az óta a
találkozás óta Alfred Varinnel, és leszámítva heves kirohanását,
amelyet hozzám intézett, többé nem létezik közöttünk semmiféle
intimitás, semmiféle bizalom. Úgy élünk, mint két idegen.
– Akkor, ha semmi vesztenivalója nincs, mitől tart?
– Bármennyire is közömbössé vált irántam, valamikor szeretett,
sőt még mindig tudna szeretni… ó, ebben biztos vagyok… biztos
szeretne, ha nem kaparintja meg azokat az átkozott leveleket…
– Hogyan? Vagyis sikerült neki… de hisz a két testvér
megfenyegette!
– Igen, sőt még dicsekedtek is, hogy biztos rejtekhelyen vannak.
– Hát akkor?
– Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem, a férjem rájött, hol
van a rejtekhely.
– És hol van?
– Itt. Összeborzongtam.
– Itt?
– Igen, mindig is gyanítottam. Louis Lacombe, aki zseniális volt és
rajongott a mechanikáért, üres óráiban széfeket és zárakat gyártott.
A Varin fivérek valószínűleg rájöttek erre, és a későbbiekben
használták is az egyik széfet a levelek… és feltehetően más dolgok
elrejtésére is.
– De hát nem laktak itt! – kiáltottam fel.
 – Tizennégy hónappal ezelőttig, az ön érkezéséig senki nem lakott
itt. Valószínű, hogy visszajártak ide, és azt gondolták, az ön jelenléte
sem zavarja majd őket, ha egy napon vissza kell szerezniük az
iratokat. Csakhogy nem számítottak rá, hogy a férjem a június 22-ről
23-ra virradó éjszakán feltöri a széfet, elveszi, amit keresett, és
otthagyja a névjegyét, ezzel jelezve a két fivérnek, hogy már nem
kell tartania tőlük, és a szerepek felcserélődtek. Két nappal később
aGil Blascikkének elolvasása után Étienne Varin megjelent önnél,
egyedül maradt itt, a szalonban, és amikor a széfet üresen találta,
öngyilkos lett.
Kis csend után Daspry így szólt:
– Ez csak szimpla feltételezés, ugye? Andermatt úr nem mondott
semmit önnek?
– Nem.
– A viselkedése önnel szemben nem változott? Nem tűnt
komorabbnak, gondterheltebbnek?
– Nem.
– És úgy gondolja, ez lenne a helyzet, ha megtalálta volna a
leveleket?
Szerintem nem találta meg őket. Nem ő tört be ide aznap éjjel.
– De hát akkor ki?
– Az a titokzatos személy, aki az egész ügyet kézben tartja, a
szálakat mozgatja, és aki valamilyen cél felé halad, amelyet esetleg
csak sejthetünk ennyi bonyodalom közepette; az a titokzatos
személy, akinek a tevékenysége szemmel látható, és mindent ő
irányít kezdettől fogva. Ő tört be ide a barátaival június 22-én, ő
fedezte fel a rejtekhelyet, ő hagyta itt Andermatt úr névjegyét, az ő
birtokában van a Varin testvérek levelezése és árulásuk bizonyítékai.
– KI az az ő? – szakítottam félbe türelmetlenül.
– Az Echo de France tudósítója, az a Salvator, hát persze! Hisz ez
a tény majd kiszúrja a szemünket! Hát nem írja le a cikkében azokat
a részleteket, amelyeket csak az ismerhet, aki felfedte a két testvér
titkait?
– Ebben az esetben – dadogta kétségbeesetten Andermattné –, a
leveleim is nála vannak, és akkor most ő fenyegeti a férjemet! Ó,
istenem, mit tegyek?
 – Írjon neki – jelentette ki Daspry –, őszintén vallja be az
igazságot, mondjon el mindent, amit tud, és azt is, miben lehet a
segítségére.
– De hát hogy tanácsolhat ilyet?
– Az ön érdeke az övé is. Kétség sem férhet hozzá, hogy Salvator
az életben maradt Varint keresi. Nem Andermatt urat akarja
lebuktatni, hanem Alfred Varint. Segítsen neki.
– De hogyan?
– A férjénél van az a dokumentum, ami teljessé és használhatóvá
teszi Louis Lacombe terveit?
– Igen.
– Akkor értesítse róla Salvatort. Ha szükséges, szerezze meg neki
a dokumentumot. Vagyis lépjen kapcsolatba vele. Mit veszíthet?
A javaslat merésznek tűnt, sőt első hallásra veszélyesnek is, de
Andermattnénak nem volt választása. Hiszen, ahogy Daspry mondta,
mit veszíthetett? Ha az ismeretlen újságíró ellenség, a helyzet akkor
sem lehet ennél rosszabb. Ha az illető egy idegen, aki valamilyen
konkrét céllal cselekszik, nem tulajdonít majd különösebb
jelentőséget a leveleknek.
Akárhogy is, ez legalább egy ötlet volt, és a kétségbeesett
Andermattné örömmel fogadta. Lelkesen megköszönte, és ígéret
tett, hogy értesít minket a fejleményekről.
És valóban, harmadnap elküldte nekünk a levelére adott választ:
A levelek nem voltak ott. De legyen nyugodt, megszerzem őket.
Mindenre figyelek. S.
Kézbe vettem a papírt. Ugyanaz a kézírás volt, mint azon a
cédulán, amelyet a könyvemben találtam június 22-én este.
Daspry tehát nem tévedett. Az egész ügy hátterében ez a bizonyos
Salvator állt – ő volt a nagy organizátor.
Lassanként kezdtünk némi fényhez jutni a minket körülvevő
sötétségben, sőt bizonyos dolgok váratlan megvilágításba kerültek.
Miközben mások továbbra is homályban maradtak, mint például a
két kőr hetes kártya! Ami engem illet, mindig ide tértem vissza; talán
a kelleténél is jobban aggasztott a két kártya, amelynek átlyukasztott
hét kis szívecskéjét oly zavaros körülmények között láttam meg.
Vajon milyen szerepet játszottak a drámában? Mennyi jelentőséget
kell tulajdonítani nekik? Mire következtethetünk abból a tényből,
hogy a Louis Lacombe által tervezett tengeralattjáró a Kőr Hetes
nevet viseli?
Daspry viszont nem igazán foglalkozott a két kártyával, hanem egy
másik problémának szentelte összes figyelmét: fáradhatatlanul
kereste a hírhedt rejtekhelyet.
– KI tudja – mondta –, hátha megtalálom ott a leveleket,
amelyeknek Salvator nem bukkant a nyomára… talán
figyelmetlenségből. Kevéssé valószínű, hogy a Varin fivérek kivették
volna legértékesebb „fegyverüket” egy olyan helyről, amelyet
bombabiztosnak véltek.
Úgyhogy keresett tovább. Mivel a szalonnak már nem volt titka
előtte, kutatásait kiterjesztette az egész épületre: kívülről is, belülről
is megvizsgálta, tanulmányozta a köveket és a falak tégláit, felszedte
a tető palaborítását is.
Egy nap ásóval és lapáttal érkezett, a kezembe nyomta a lapátot,
és a környező földekre mutatott:
– Gyerünk!
Kevés lelkesedéssel követtem. Több részre osztotta a területet,
majd mindegyiket átvizsgálta. Végül egy sarokban, a két szomszédos
telek falainak kereszteződésénél felfigyelt egy halom terméskőre és
kavicsra, amelyeket tüskebokrok és fű borított. Nekiesett ásni.
Segítenem kellett neki. Egy órán át izzadtunk hiába a tűző napon.
Ám amikor a köveket eltávolítva eljutottunk a puszta földhöz és
kiástuk, Daspry ásója csontokat és szétfoszlott ruhadarabokat tárt
fel.
Hirtelen éreztem, hogy kifut az arcomból a vér. Észrevettem egy
kis, téglalap alakú vaslemezt, amelyen piros foltokat véltem
felfedezni. Lehajoltam. A lemez formája pont olyan volt, mint egy
kártyáé, és az itt-ott rozsdás piros foltokból pontosan hét volt, a kőr
hetes mintájára elrendezve, és a csúcsukon kilyukasztva.
– Figyeljen ide, Daspry, elegem van ebből a históriából. Ha magát
érdekli, ám legyen, de én távozom.
Vajon a túlfeszített idegek vagy a tűző napon végzett fárasztó
munka okozta? Mindenesetre szédültem járás közben, és ágyba
kellett feküdnöm, ahonnan negyvennyolc órán át ki se keltem: tüzelt
a bőröm a láztól, csontvázak táncoltak köröttem, és vérző szívekkel
dobálták egymást.
Daspry hűségesen látogatott. Mindennap három-négy órát töltött
nálam, igaz, hogy az idő nagy részét a szalonban töltötte: kutatott,
kopogtatott, tapogatott.
– A levelek itt vannak, ebben a helyiségben – mondta nekem
időnként. – Tűzbe tenném a kezem, hogy így van.
– Hagyjon békén – suttogtam bosszúsan.
A harmadik nap reggelén felkeltem az ágyból. Gyenge voltam
még, de meggyógyultam. A bőséges ebéd visszaadta az erőmet. Ám
a kis kék boríték, amelyet öt óra tájban kaptam, még nagyobb
mértékben járult hozzá teljes felépülésemhez, annyira felcsigázta
ismét az érdeklődésemet.
A csőpostán érkezett levél így szólt:

Uram,
A dráma, amelynek első felvonása a június 22-ről 23-ra virradó
éjjel játszódott, a végéhez közeledik. A dolgok alakulása azt követeli,
hogy szembesítsem a dráma két főszereplőjét egymással, és ennek a
szembesítésnek önnél kell megtörténnie. Ezért arra kérem
tisztelettel, hogy bocsássa rendelkezésemre az otthonát ma estére.
Jó lenne, ha kilenc és tizenegy óra között eltávolítaná az inasát, és
ha ön is megtenné azt a szívességet, hogy magukra hagyja a két
ellenfelet. Meggyőződhetett róla a június 22-ről 23-ra virradó
éjszakán, hogy szinte mániákusan tiszteletben tartottam mindent,
ami az ön tulajdona. A magam részéről úgy érzem, megsérteném, ha
egy pillanatig is kételkednék a levél aláíróját érintő abszolút
diszkréciójában.
Tisztelője,
Salvator

A levél stílusának lovagias iróniája és a fantáziadús kérés teljesen

magával ragadott. Ez az elegáns lazaság és a feladó szent
meggyőződése a beleegyezésemről! A világért sem akartam volna
csalódást okozni neki, vagy hálátlansággal válaszolni a bizalmára.
 Este nyolckor az inasom, akinek színházjegyet vettem, épp
távozott, amikor Daspry megérkezett. Megmutattam neki a levelet.
– És? – kérdezte.
– Nyitva hagyoma kertkaput, hogy be tudjanak jönni.
– És elmegy?
– A világért sem!
– De hát azt kérték…
– A diszkréciómat kérték. Diszkrét leszek. De őrülten kíváncsi
vagyok rá, mi fog történni.
Daspry felnevetett.
– A mindenit, igaza van, én is maradok. Az az érzésem, nem
fogunk unatkozni.
Csengetés szakította félbe.
– Már ők? – mormogta. – Húsz perccel előbb? Lehetetlen.
Az előtérben meghúztam a zsinórt, ami a kaput nyitotta. Egy női
alak közeledett a kertben: Andermattné.
Teljesen fel volt dúlva, és levegő után kapkodva dadogta:
– A férjem… idejön… találkozóra hívták… odaadják neki a
leveleket…
– Honnan tudja? – kérdeztem.
– Véletlenül. Vacsora alatt jött az üzenet.
– Kis, kék boríték?
– Nem, telefonon. Az inas tévedésből nekem adta át a papírt,
amire felírta.
A férjem azonnal elvette tőlem, de későn… már elolvastam.
– Elolvasta…
– Nagyjából ez állt benne: Ma este kilenckor legyen a Maillot
körúton az ügyet érintő dokumentumokkal. Cserébe megkapja a
leveleket. Vacsora után felmentem a szobámba, aztán eljöttem.
– Andermatt úr tudta nélkül?
– Igen.
Daspry rám nézett:
– Mit gondol?
– Ugyanazt, amit maga: Andermatt úr a két ellenfél egyike.
– De ki hívta ide? És milyen célból?
– Pontosan ezt fogjuk megtudni. Bevezettem őket a szalonba.
 Mind a hárman elfértünk a kandallópárkány alatt, a
bársonyfüggöny mögött. Elhelyezkedtünk. Andermattné kettőnk
között foglalt helyet. A függöny résein át beláttuk az egész
helyiséget.
Az óra kilencet ütött. Néhány perccel később megcsikordult a
kertkapu. Bevallom, hogy elfogott a szorongás, és újfajta láz kerített
hatalmába. Mindjárt megtudom a rejtély megoldását! A zavarba ejtő
kaland, amelynek eseményei már hetek óta az orrom előtt
játszódtak, végre értelmet nyer, és a végső küzdelem a szemem
láttára fog lezajlani.
Daspry megragadta Andermattné kezét, és odasúgta neki:
– Főleg ne mozduljon! Bármit halljon vagy lásson, maradjon
mozdulatlan.
Valaki belépett. Azonnal fölismertem Alfred Varint, aki nagyon
hasonlított a fivérére. Ugyanaz a nehézkes járás, ugyanaz a
hamuszürke arc, amelyet sűrűn benőtt a szakáll.
Nyugtalanul lépett be, mint az olyan ember, aki megszokta, hogy
csapdáktól kell tartania, ezért szimatol és kerüli őket. Egy pillantással
felmérte a helyiséget, és úgy láttam, hogy a bársonyfüggönnyel
eltakart kandalló nem tetszik neki. Három lépést tett felénk. De
feltehetően valami ennél fontosabb ötlet hatására megfordult, a
szemben lévő falhoz lépett, és megállt a mozaik előtt, amely a
virágzó szakállú öreg királyt ábrázolta lángoló karddal. Hosszan
nézte, majd felmászott egy székre, és ujjaival követve a váll és az
arc ívét, megtapogatta a kép egyes részeit.
Aztán hirtelen leugrott a székről, és eltávolodott a faltól. Lépések
zaja hallatszott. Andermatt úr jelent meg a küszöbön.
A bankár meglepetten felkiáltott:
– Maga? Maga hívott ide?
– Én ugyan nem – tiltakozott Varin rekedt hangon, amely a
testvére hangjára emlékeztetett –, a maga levele hívott ide.
– Az én levelem?
– Igen, maga írta alá, és felajánlotta…
– Én nem írtam magának.
– Nem írt nekem?
 Varin ösztönösen védekező pozíciót vett fel, nem a bankár, hanem
az ismeretlen ellenség miatt, aki idecsalta. Másodszor is az
irányunkba nézett, és gyorsan az ajtó felé indult.
Andermatt azonban elállta az útját.
– Mit csinál, Varin?
– Valami folyik itt, ami nem tetszik nekem. Elmegyek. Viszlát.
– Várjon egy percet!
– Ugyan már, Andermatt úr, ne erősködjön, nincs semmi
mondanivalónk egymásnak.
– Dehogynem, nagyon is van, és ez remek alkalom…
– Hagyjon kimenni!
– Nem, nem, itt nem megy ki!
Varin, akit megfélemlített a bankár határozott fellépése, hátrált
néhány lépést.
– Jó, akkor beszéljünk gyorsan, aztán legyen vége – dörmögte.
Egy dolog meglepett, és sejtettem, hogy két társam hasonlóan
csalódott. Hogyan lehetséges, hogy Salvator nincs itt? Nem az volt a
terve, hogy jelen lesz? Vagy elég volt számára Varin és a bankár
találkozása? Őszintén szólva zavarban voltam. Távollétében ez a
párbaj, amelyet ő akart, ő hozott létre, azoknak az eseményeknek a
tragikus képét öltötte, amelyeket a sors szigorú keze vezényel, és a
két férfit szembesítő erő annál is lenyűgözőbb volt, mivel rajtuk kívül
állt.
Egy idő után Andermatt közelebb lépett Varinhez, és mélyen a
szemébe nézve így szólt:
– Most, hogy évek teltek el, és már nincs mitől félnie, válaszoljon
nekem őszintén, Varin. Mit műveltek Louis Lacombe-bal?
– Micsoda kérdés? Mintha tudnám, mi lett vele!
– Igenis tudja! A fivére és maga minden lépéséről tudtak, szinte
vele éltek, itt, ebben a házban. Tudtak a munkájáról, a terveiről. És
az utolsó este, amikor kikísértem Louis Lacombe-ot az ajtómhoz,
láttam két alakot, akik a sötétben rejtőztek. Erre kész vagyok
megesküdni.
– És mi lesz azután, ha megesküdött rá?
– Maga volt az, és a testvére, Varin.
– Bizonyítsa be!
 – De hisz a legjobb bizonyíték, hogy két napra rá maguk mutatták
meg nekem az összes tervet, amit Lacombe aktatáskájában találtak,
és el akarták adni nekem őket. Hogy kerültek ezek magukhoz?
– Már mondtam önnek, Andermatt úr, Louis Lacombe asztalán
találtuk mindet, másnap reggel, miután eltűnt.
– Nem igaz.
– Bizonyítsa be!
– Az igazságszolgáltatás bebizonyította volna.
– És miért nem fordult hozzájuk?
– Hogy miért? Ó, hogy miért…
Elkomorodva elhallgatott. A másik viszont folytatta:
– Látja, Andermatt úr, ha lett volna bármi alapja, a mi kis
fenyegetésünk nem gátolta volna meg…
– Milyen fenyegetés? A levelek? Azt hiszi, egy percig is hittem
maguknak?
– Ha nem hitt nekünk, miért ajánlott fel annyi pénzt, hogy
visszaszerezze őket? És vajon miért lihegett állandóan a
nyomunkban?
– Hogy visszakapjam a terveket, amelyekre szükségem volt.
– Ugyan már! A levelek miatt! Ha megszerezte volna a leveleket,
azonnal följelentett volna minket. Majd bolond lettem volna
lemondani róluk!
Felnevetett, aztán hirtelen elkomolyodott.
– De elég ebből. Hiába ismételgetjük mindketten ugyanazt, nem
jutunk előbbre. Úgyhogy maradjunk ennyiben.
– Nem maradunk ennyiben – mondta a bankár –, és ha már a
levelekről beszélt, addig nem megy el innen, amíg át nem adja őket.
– De elmegyek.
– De nem.
– Ide figyeljen, Andermatt úr, azt tanácsolom…
– Nem megy ki innen!
– Azt majd meglátjuk – felelte Varin dühtől eltorzult hangon.
Andermatt elfojtott egy kiáltást. Varin ezt kihasználva erővel
félretolta, de a bankár határozottan ellökte. Ezután megláttam, hogy
Varin a zakója zsebe felé nyúl.
– Utoljára mondom!
 – Előbb a leveleket!
Varin előhúzott egy revolvert, és Andermattra szegezte:
– Igen vagy nem?
A bankár gyorsan lehajolt.
Lövés hallatszott. A revolver a földre esett. Meg voltam döbbenve.
A lövést mellőlem adták le! Daspry kilőtte Alfred Varin kezéből a
pisztolyt!
Aztán hirtelen a két ellenfél között termett, szemben Varinnel.
– Nagy mázlija van, barátom, csuda nagy mázlija! – mondta
nevetve. – A kezére céloztam, de a revolvert találtam el.
Mindketten meredten és zavarodottan néztek rá. Daspry most a
bankárhoz fordult:
– Bocsásson meg, uram, hogy beleavatkozom abba, ami nem
tartozik rám.
De ön túl ügyetlenül játszik. Engedje meg, hogy én tartsam a
kártyákat.
Aztán a másik férfira nézett:
– Nos, bajtárs, akkor harcra fel. És gyorsan, ha kérhetlek. Kőr az
adu, és kijátszom a hetest.
Azzal Varin orra elé tartotta a vaslemezt a hét kilyukasztott piros
szívvel. Még soha életemben nem láttam ekkora zavarodottságot. A
férfi elsápadt, a szeme tágra nyílt, az arcvonásai eltorzultak a
félelemtől; úgy tűnt, a látvány valósággal hipnotizálja.
– KI maga? – dadogta.
– Már mondtam: valaki, aki beleártja magát abba, ami nem
tartozik rá… de alaposan.
– Mit akar?
– Mindent, amit elvittél.
– Semmit se vittem el.
– De igen, különben nem jöttél volna ide. Ma reggel kaptál egy
üzenetet, amelyben felszólítottak, hogy jelenj meg itt este kilenckor
az összes dokumentummal, ami a birtokodban van. Márpedig itt
vagy. Hol vannak az iratok?
Volt valami olyan határozottság Daspry hangjában és egész
viselkedésében, ami zavarba ejtett; egy teljesen új vonása ennek az
amúgy derűs és kedves embernek. Varin, mint akit hirtelen
megszelídítettek, rámutatott az egyik zsebére.
– Itt vannak.
– Mind?
– Igen.
– Minden, amit Louis Lacombe táskájában találtál, és amit eladtál
von Lieben őrnagynak?
– Igen.
– A másolat vagy az eredeti?
– Az eredeti.
– Mennyit kérsz érte?
– Százezret. Daspry felkacagott.
– Te megőrültél. Az őrnagy húszezret adott. Amit kidobott az
ablakon, mivel hiányoztak a kipróbálási tervek.
– Nem tudták használni a terveket.
– Mert hiányosak.
– Akkor miért kéri őket tőlem?
– Mert szükségem van rájuk. Ötezer frankot adok értük, egy
centime-mal se többet.
– Tízezer. Egy centime-mal se kevesebb.
– Rendben.
Daspry most Andermatthoz fordult.
– Kérem, uram, írjon alá egy csekket.
– De hát… nincs itt a…
– A csekkfüzete? Tessék.
Andermatt úr elképedve tapogatta meg a tömböt, amelyet Daspry
nyújtott felé.
– Ez tényleg az enyém… Hogyhogy?
– Elég a fölösleges beszédből, kérem, uram, csak írja alá.
A bankár elővette a tollát, és aláírta. Varin már nyújtotta a kezét.
– Lassan a testtel – mondta Daspry –, még nem végeztünk. Aztán
így szólt a bankárhoz:
– Szó volt bizonyos levelekről, ugye, amelyeket visszakövetel?
– Igen, egy csomag levelet.
– Hol vannak, Varin?
– Nincsenek nálam.
 – Hol vannak, Varin?
– Nem tudom. A bátyám foglalkozott velük.
– Itt vannak elrejtve, ebben a helyiségben.
– Akkor ön tudja, hol vannak.
– Honnan tudnám?
– Te jó ég, hát nem maga találta meg a rejtekhelyet? Olyan jól
értesültnek tűnik… mint Salvator.
– A levelek nincsenek a rejtekhelyen.
– De ott vannak.
– Akkor nyisd ki!
Varin bizalmatlan pillantást vetett rá. Ha Daspry és Salvator egy és
ugyanaz a személy, ami erősen valószínűnek tűnt, akkor nem
kockáztat semmit, hisz már úgyis ismeri a rejtekhelyet. De ha nem…
– Nyisd ki! – ismételte Daspry.
– Nincs kőr hetesem.
– De igen, ez itt – felelte Daspry, felmutatva a rézlemezt. Varin
rémülten hátrahőkölt:
– Nem… nem… nem akarom…
– Ezen ne múljon…
Daspry elindult a virágos szakállú öreg uralkodó felé, felállt egy
székre, a kőr hetest a kardhoz illesztette, úgy, hogy a lemez
pontosan lefedje a két végét. Aztán egy lyukasztó segítségével,
amelyet egymás után bedugott mind a hét lyukba a hét kőr csúcsain,
benyomott hét apró követ a mozaikon. Amikor a hetediket is
benyomta, egy kattanás hallatszott, a király felsőteste elmozdult,
láthatóvá téve egy nagy nyílást, amelyben vas borítású széf volt
kialakítva.
– Láthatod, Varin, a széf üres.
– Tényleg… ezek szerint a fivérem kivette a leveleket…
– Ne szórakozz velem. Van egy másik rejtekhely is. Hol? – lépett
hozzá Daspry.
– Nincs.
– Pénzt akarsz? Mennyit?
– Tízezret.
– Andermatt úr, megérnek ezek a levelek tízezer frankot önnek?
– Igen – felelte határozottan a bankár.
 Varin becsukta a széfet, szemmel látható undorral megfogta a kőr
hetest, és a kardra helyezte, pont ugyanazon a helyen. Aztán mind a
hét ábrán átszúrta a lyukasztót. Ismét kattanás hallatszott, de
ezúttal, váratlan módon, csak a széf egyik része nyílt ki, látni
engedve egy apróbb rejtekhelyet, amelyet a nagy széf vastag
ajtajába építettek be.
A levelek ott voltak, zsinórral átkötve és lepecsételve. Varin átadta
őket Dasprynak.
– Készen van a csekk, Andermatt úr? – kérdezte Daspry.
– Igen.
– És önnél van a Louis Lacombe-tól kapott legutolsó dokumentum
is, ami teljessé teszi a tengeralattjáró terveit?
– Igen.
A csere megtörtént. Daspry zsebre tette a dokumentumot és a
csekket, aztán átnyújtotta a levélcsomagot Andermattnak.
– Íme, uram, amit kívánt.
A bankár habozott egy pillanatig, mint aki fél hozzáérni az
elátkozott levelekhez, amelyeket oly nagy elánnal keresett. Aztán
egy ideges mozdulattal elvette őket.
Andermattné felnyögött mellettem. Megfogtam a kezét; jéghideg
volt. Daspry pedig így folytatta:
– Uram, azt hiszem, itt végeztünk. Ó, ne köszönjön semmit,
kérem. Csak a véletlennek köszönhető, hogy a hasznára lehettem.
Andermatt úr távozott. Elvitte magával a felesége Louis Lacombe-
nak írt leveleit.
– Kitűnő! – kiáltott fel Daspry elragadtatottan. – Minden a
legnagyobb rendben megy. Most már csak pontot kell tennünk az
ügyünk végére, barátom. Megvannak a papírok?
– Itt van mind.
Daspry átlapozta őket, megvizsgálta mindegyiket, majd a zsebébe
süllyesztette.
– Remek, betartottad a szavad.
– De…
– Mi de?
– A két csekk? A pénz?
– Nos, van bőr a képeden, ember! Még mersz követelőzni!
 – Azt követelem, ami jár nekem.
– Vagyis fizessünk azokért az iratokért, amiket elloptál?
A férfi teljesen kikelt magából. Remegett a dühtől, véreres lett a
szeme.
– A pénz… a húszezer… – dadogta.
– Nem lehet… szükségem van rá.
– A pénz…!
– Nono, légy észnél, hagyd békén a tőrödet.
Olyan erővel ragadta meg Varin karját, hogy az felordított a
fájdalomtól.
– Menj csak, barátom, a friss levegő majd jót tesz. Kikísérjelek?
Átmehetünk a lakatlan földeken, ahol megmutathatok neked egy
kavicshalmot, amely alatt…
– Nem igaz! Nem igaz!
– De igaz. A kis rézlemez a hét piros szívvel onnan származik.
Louis Lacombe sose vált meg tőle, emlékszel? A testvéreddel a
holttesttel együtt temettétek el… és egyebekkel, amelyek nagyon is
érdekelni fogják az igazságszolgáltatást.
Varin ökölbe szorított kezével eltakarta az arcát.
– Rendben. Veszítettem. Ne beszéljünk róla többet. Csak
egyvalamit… egyvalamit szeretnék még tudni…
– Hallgatlak.
– A nagyobbik széfben volt egy ládika?
– Igen.
– Amikor a június 22-ről 23-ra virradó éjszakán itt járt, még ott
volt?
– Igen.
– És mit tartalmazott?
– Mindent, amit a testvéreddel elrejtettetek oda, szép kis
gyűjteményt ékszerekből, gyémántokból és igazgyöngyökből,
amelyeket innen-onnan összelopkodtatok.
– És maga elvette őket?
– Ó, te jó ég! Képzeld magad a helyembe.
– Akkor… a fivérem látta, hogy eltűnt a ládika, és ezért ölte meg
magát?
 – Valószínűleg. Az, hogy a von Lieben őrnaggyal folytatott
levelezésetek eltűnt, nem lett volna elég indok. De hogy az
ékszereknek is nyomuk veszett… Ez minden, amit kérdezni akartál?
– És még a nevét.
– Ez úgy hangzik, mintha bosszút akarnál állni.
– Hát persze! A szerencse forgandó. Ma ön az erősebb, de
holnap…
– Majd te leszel az.
– Remélem. A neve?
– Arsène Lupin.
– Arsène Lupin!
A férfi megingott, mintha kalapáccsal verték volna fejbe. Úgy tűnt,
ez a két szó minden reményét szertefoszlatta. Daspry felnevetett:
– Talán azt képzelted, hogy holmi Durant vagy Dupont képes lett
volna egy ilyen ügyet végigvezényelni? Ugyan már, ehhez legalább
egy Arsène Lupin kellett. És most, hogy mindent tudsz,
barátocskám, menj és készülj a bosszúra. Arsène Lupin megvár. –
Azzal határozott mozdulattal kilökte Varint az ajtón.
– Daspry, Daspry! – kiáltottam, önkéntelenül is azon a néven
szólítva, amelyen megismertem.
Elhúztam a bársonyfüggönyt. Odasietett.
– Tessék? Mi van?
– Andermatt asszony gyengélkedik.
Daspry fölé hajolt, repülősót szagoltatott vele, miközben
megkérdezte:
– De hát mi történt?
– A levelek – feleltem – …a levelek, amelyeket a férjének átadott!
Daspry megütögette a homlokát.
– Azt hitte, megtettem… végül is megvolt rá az oka. Jaj, de ostoba
vagyok!
A közben magához tért asszony izgatottan hallgatta. A férfi kivett
a tárcájából egy kis csomagot; kiköpött mását annak, amit
Andermatt úr magával vitt.
– Íme, asszonyom, itt vannak a levelei, az igaziak.
– És… a többi?
 – A többi az énáltalam ma éjjel elkészített másolatok, gondosan
módosítva. A férje biztosan nem jön rá a cserére, hiszen minden itt
zajlott, a szeme előtt…
– De a kézírás…
– Nincs olyan kézírás, amit ne lehetne utánozni.
Az asszony hálásan megköszönte, azokkal a szavakkal, amelyeket
egy hozzá hasonló társadalmi rangú személyhez intézne. Úgy vettem
észre, hogy Varin és Arsène Lupin utolsó egymáshoz intézett szavait
nem hallotta.
Ami engem illet, csak zavartan néztem őt, nem tudván mit
mondani e régi barátomnak, aki teljesen új megvilágításban jelent
meg előttem. Lupin! A társaságom egyik kedves tagja nem volt más,
mint Lupin! Nem tértem magamhoz. Ám ő továbbra is laza
nyugalommal folytatta:
– Köszönjön el Jean Dasprytól.
– Ó!
– Igen, Jean Daspry elutazik. Marokkóba küldöm. Minden
bizonnyal ott hozzá méltó véget ér. Bevallom, pontosan ez a
szándéka.
– De Arsène Lupin itt marad velünk?
– Ó, de még mennyire! Arsène Lupin még csak a pályája elején
jár, és arra készül…
Valami ellenállhatatlan kíváncsiságtól hajtva odaléptem hozzá, és
gyorsan távolabb vezettem Andermattnétól.
– Szóval, végül sikerült megtalálnia a második rejtekhelyet, ahol a
levelek voltak?
– Nem volt könnyű! Csak tegnap délután sikerült, amikor maga
ágyban feküdt. Pedig istenemre mondom, ennél egyszerűbb nem is
lehetett volna! De az ember mindig a legegyszerűbb dolgokra gondol
legutoljára.
Felmutatta a kőr hetest.
– Arra rájöttem, hogy a nagy széfet úgy kell kinyitni, hogy a
kártyát a mozaikember kardjára illesztem…
– De hogyan?
– Pofonegyszerűen. Különleges forrásaim révén, amikor június 22-
én este bejöttem ide…
 – Miután elváltunk egymástól…
– Igen, és miután a megfelelő szavakkal olyan lelkiállapotba
hoztam, tudván, milyen érzékeny és befolyásolható alkat, hogy
biztos voltam benne, szabadon mozoghatok anélkül, hogy elhagyná
az ágyat.
– Jól gondolkodott.
– Tehát tudtam, hogy létezik egy ládika egy titkos kombinációval
nyitható széfben, és hogy a kőr hetes a kulcsa, a megoldása a
kinyitásának. Aztán már csak oda kellett illesztenem a kőr hetest,
ahová való volt. Egy órányi vizsgálódásba telt.
– Egy órába!
– Nézze meg jól a mozaikembert.
– Az öreg császárt?
– Ez az öreg császár pontos másolata az összes francia kártyán
található kőr királynak: Nagy Károlynak.
– Tényleg… De miért nyitja a kőr hetes egyszerre a nagy és a kis
széfet is? És miért nem a nagy széfet nyitotta ki előbb?
– Miért? Mert mindig ugyanabban az irányban helyeztem oda a kőr
hetesemet. Csak tegnap vettem észre, hogy ha megfordítom, vagyis,
ha a középső, hetedik ábra felfelé néz és nem lefelé, akkor változik a
hét kőr elhelyezkedése.
– Hát persze!
– Persze hogy persze, csak gondolni kellett volna rá…
– Még egy dolog: ön nem tudott a levelekről, mielőtt
Andermattné…
– Megemlítette őket? Bizony. A széfben a ládikán kívül csak a két
fivér levelezését találtam meg, amelyek révén rájöttem az
árulásukra.
– Vagyis tulajdonképpen a véletlennek köszönhetően rekonstruálta
a két testvér történetét, és kezdte keresni a tengeralattjáró terveit?
– Igen.
– De mi volt a célja?
Daspry nevetve szakított félbe:
– Uramisten! Nagyon odavan ezért a históriáért!
– Szenvedélyesen érdekel.
 – Nos, ha kikísértem Andermatt asszonyt, és elküldtem az Echo de
France-nak, amit akarok, visszajövök, és megbeszéljük a részleteket.
Leült és megírta azt a szűkszavú jegyzetet, amely ismét
tanúskodott személyiségének fénylő zsenialitásáról. Hisz ki nem
emlékszik rá, micsoda visszhangot keltettek a következő sorok szerte
a világban?

Arsène Lupin megoldotta a Salvator által nemrég nyilvánosságra

hozott ügyet. Miután a birtokába jutott Louis Lacombe mérnök
összes eredeti terve és dokumentuma, elküldte őket a tengerészeti
miniszternek. Ez alkalommal alapítványt hozott létre, hogy a francia
állam megépíthesse az első tengeralattjárót, amely e tervek alapján
készül. Első támogatóként húszezer frankot utalt át az alapítvány
számlájára.

– Andermatt úr húszezer frankja? – kérdeztem tőle, amikor

megmutatta az írást.
– Pontosan. Úgy igazságos, hogy Varin legalább részben
megfizesse az árulását.

Nos, így ismertem meg Arsène Lupint. Így jutott tudomásomra,

hogy egy kedves ismerősöm, az előkelő társasági élet résztvevője
nem más, mint Arsène Lupin, az úri betörő. Így alakult ki közöttünk
egyre szorosabb barátság, míg végül e nagyszerű ember
megajándékozott teljes bizalmával, lehetővé téve számomra, hogy
kalandjainak alázatos, hűséges és hálás krónikása legyek.
 7.

Imbert asszony széfje

Hajnali háromkor még vagy fél tucat autó állt ama kis festői
paloták egyike előtt, amelyek a Berthier körút egyik oldalán
sorakoznak. A palota ajtaja kinyílt, és egy csoport vendég – nők és
férfiak egyaránt – áramlott ki. Négy autó indult el balról és jobbról,
míg végül csak két férfi maradt a járdán, de ők is szétváltak a
Courcelles utca sarkán, ahol egyikük lakott. A másik gyalog indult
útnak a Maillot kapu felé.
Átment a Villiers sugárút túloldalára, majd folytatta sétáját az
erődítményekkel szemben lévő járdán. Ezen a tiszta levegőjű, hideg
téli éjszakán jólesett a gyaloglás. Jó volt lélegezni. Vidáman
csattogtak a léptei.
De néhány perc után az a kellemetlen érzése támadt, hogy
követik. S valóban, ahogy megfordult, egy árnyékot vett észre,
amely a fák között surrant el. Nem volt ijedős típus, de azért
megsokszorozta a lépteit, hogy minél hamarabb a Ternes téri
Vámhivatalhoz érjen. Ám a férfi, aki követte, ekkor futásnak indult.
Emberünk most már úgy döntött, előveszi a revolverét.
De nem maradt rá ideje: az az ember már neki is esett, és birkózni
kezdtek a kihalt körúton, ám a közelharc hamar ráébresztette a
sétálót, hogy ő a gyengébb fél. Segítségért kiáltott, csapkodott, de
ellenfele hamar leterítette a földre, megragadta a torkát, és
zsebkendőt nyomott a szájába. A szeme lecsukódott, zúgott a füle,
és már-már elvesztette az eszméletét, amikor a szorítás hirtelen
engedett, és a férfi, aki teljes súlyával ránehezedett, felpattant, hogy
megvédje magát egy váratlan támadástól.
Egy botütés a csuklójára, egy csizmás láb rúgása a bokájába… a
támadó felnyögött fájdalmában, majd sántikálva és káromkodva
elmenekült.
Az ismeretlen nem eredt a nyomába, hanem lehajolt az
áldozathoz:
 – Megsérült, uram? – kérdezte.
Emberünk nem sérült meg ugyan, de annyira elkábult, hogy alig
tudott megállni a lábán. Szerencsére a Vámhivatal portása
meghallotta a kiáltásokat, és odaszaladt. Hívtak egy bérkocsit, a férfi
helyet foglalt benne megmentőjével együtt, és a Grande Armée
sugárúton található házához hajtottak.
Mire a bejárathoz értek, a megtámadott, aki már teljesen
összeszedte magát, hálálkodni kezdett:
– Megmentette az életemet, uram, ezt sose felejtem el önnek.
Most nem akarom megrémíteni a feleségemet, de szeretném, ha
még a mai napon ő is kifejezné önnek végtelen hálámat.
Ebédre invitálta megmentőjét, és megmondta a nevét: Ludovic
Imbert, majd hozzátette:
– Szabadna megtudnom a becses…
– Persze – mondta a másik, és bemutatkozott: – Arsène Lupin.

Abban az időben Arsène Lupin még nem tett szert akkora

hírnévre, mint a Cahorn-ügy, a szökés a fogházból és egyéb, nagy
port felverő tettei után. Még nem is hívták Arsène Lupinnek. Ez a
név, amely a jövő során lett egyre csillogóbb, kifejezetten Imbert úr
megmentőjének lett kitalálva, és elmondhatjuk, hogy e kaland
folyamán esett át a tűzkeresztségen. Harcra készen ugyan, és
felfegyverkezve minden eszközzel, ám jövedelem és a siker által
kivívott tekintély nélkül Arsène Lupin ekkor még csak inas volt azon
a pályán, amelynek hamarosan a nagymestere lett.
Mekkora örömmel ébredt aznap reggel, amikor eszébe jutott az
éjszakai meghívás! Végre közeledik a célhoz! Végre belevághat egy
erejéhez és tehetségéhez méltó mestermunkába! Imbert-ék milliói
remek falatnak bizonyultak hatalmas étvágya számára.
Kifejezetten erre az alkalomra választotta ki öltözékét: kopott
gallérú szalonkabát, kissé foszlott nadrág, vöröses árnyalatú
selyemkalap, rojtos mandzsetták és keménygallér – patyolattiszta
volt mind, de lerítt róluk a nyomor. Nyakkendő gyanánt fekete
szalag, amelyre gyémánt formájú, belül üres diót tűzött. Ebben a
jelmezben sétált le montmartre-i bérlakásának lépcsőjén. A
harmadikon sétapálcája gombjával bekopogtatott egy zárt ajtón.
Odakint elindult a külső körutak irányába, majd villamosra szállt. Az
illető, aki a harmadikon lakott és idáig követte, leült mellé.
– Nos, főnök? – szólította meg Lupint.
– Nos, minden rendben.
– Hogyhogy?
– Ott ebédelek.
– Ott ebédel?!
– Csak nem gondolod, hogy hiába fecsérlem a drága időmet?
Kiragadtam Ludovic Imbert urat a biztos halálból, amit szántál neki.
Imbert úr igen hálás természet. Meghívott ebédre.
Csend lett, majd a másik kissé félve kérdezte:
– Szóval nem mond le róla?
– Kedves fiam – felelte Arsène –, ha már kiókumláltam az éjszakai
támadást, ha már vettem a fáradságot, hogy hajnali háromkor az
erődítmények közelében jó nagy ütést mérjek a pálcámmal a
csuklódra, és a csizmámmal a sípcsontodra, kockáztatva ezzel
egyetlen barátom testi épségét, most már nem fogok lemondani e
kitűnően megszervezett mentőakció gyümölcséről.
– De a pletykák, amik a vagyona eredetéről keringenek…
– Hadd keringjenek. Hat hónapja vagyok rajta az ügyön, hat
hónapja tájékozódom, tanulok, vetem ki a hálóimat, kérdezgetem a
cselédeket, az uzsorásokat, a madárijesztőket, hat hónapja élek a
férj és feleség árnyékában. Ebből kifolyólag tudom, mihez tartsam
magam. Hogy a vagyon az öreg Brawfordtól származik, ahogy
állítják, vagy máshonnan, az mellékes, lényeg, hogy létezik. És mivel
létezik, az enyém.
– A teremburáját, százmillió!
– Legyen tíz vagy akár öt, mindegy, az biztos, hogy nagy csomag
bankjegy van a széfben. Kutya legyek, ha előbb vagy utóbb meg
nem szerzem a kulcsát.
A villamos megállt az Étoile téren.
– Egyszóval most? – kérdezte a másik.
– Most nincs tennivalód. Majd jelentkezem. Van időnk.
 Öt perccel később Arsène Lupin fellépdelt az Imbert palota
lépcsőin, és Ludovic bemutatta a nejének. Gervaise kedves kis kerek
asszony volt, igencsak beszédes. Nagy szívélyességgel fogadta a
vendéget.
– Azt akartam, hogy szűk családi körben ünnepeljük a
megmentőnket – mondta.
És ettől kezdve „megmentőnket” úgy kezelték, mint egy régi
barátot. Mire a desszerthez értek, már teljes volt az intimitás, és
bizalmas vallomások követték egymást. Arsène mesélt az életéről,
apjáról, a feddhetetlen bíróról, gyermekkorának hányattatásairól, a
jelen nehézségeiről. Gervaise is beszámolt ifjúkoráról, a
házasságáról, az öreg Brawford jóságáról és a százmillióról, amit
örökölt tőle; az akadályokról, amelyek miatt nem tudott hozzájutni a
pénzhez, a kölcsönökről, amelyeket csillagászati összegű kamatra
volt kénytelen fölvenni, vég nélküli konfliktusairól a Brawford
rokonsággal, az ellenlábasokról, a zárlat alá helyezésről – egyszóval
mindenről.
– Gondolja csak el, Lupin úr, az értékpapírok itt vannak a férjem
dolgozószobájában, de ha csak egyet is kiveszünk, mindent
elveszítünk! Itt vannak a széfben, és nem érhetünk hozzájuk.
Lupin úr enyhén megborzongott e kellemes szomszédság hallatán.
És az is eszébe jutott, hogy neki nem lennének olyan aggályai, mint
ennek a jóasszonynak.
– Ó, szóval itt vannak – suttogta kiszáradt torokkal.
– Igen, itt vannak.
Ilyen előzmények után egy kapcsolat csak egyre szorosabbá
válhat. Diszkrét kérdezgetésükre Arsène Lupin bevallotta, hogy
reménytelen nyomorban él. Erre fel a házaspár azonnal kinevezte
szegény fiút személyi titkárának, százötven frankos havi fizetéssel.
Továbbra is otthon fog lakni, de mindennap eljön fölvenni a munkát,
és az egyszerűség kedvéért irodának használhatja az egyik szobát a
második emeleten.
Ő választhatta ki a szobát. Vajon mily áldásos véletlen folytán volt
éppen Ludovic dolgozószobája fölött?

*
 Arsène hamar rájött, hogy titkári pozíciója semmiféle tényleges
munkával nem jár. Két hónap alatt mindössze négy jelentéktelen
levelet kellett lemásolnia, a főnöke pedig csak egyetlenegyszer hívta
be az irodájába, így csak egy alkalommal figyelhette meg
alaposabban a széfet. Ráadásul azt is meg kellett állapítania,
beosztása nem elég méltó ahhoz, hogy találkozzon Anquety
képviselővel vagy Grouvel főtanácsossal, mivel a nagy társasági
fogadásokra nem kapott meghívót.
De emiatt nem panaszkodott: sokkal jobb volt neki szerényen a
háttérben maradni, mert így megőrizhette jókedvét és szabadságát.
Amúgy sem vesztegette az időt. Először is tett néhány titkos
látogatást Ludovic irodájában, és tanulmányozta a széfet, amely
továbbra is hermetikusan zárva volt. A hatalmas, visszataszító
monstrum öntöttvasból és acélból készült, és ellenállt minden
reszelőnek, fúrónak vagy feszítővasnak.
Ám Arsène Lupin nem ment fejjel a falnak.
– Többet ésszel, mint erővel – mondta magának – a lényeg a jó
szem és a jó fül a megfelelő helyen.
Méreteket vett tehát, majd keserves és aprólékos munkával lyukat
fúrt a szobája parkettájába, és beledugott egy ólomcsövet, amely
átvezetett a lenti iroda plafonjába, két mennyezeti faragvány közé. E
hallócső, egyszersmind távcső segítségével remélte, hogy hallani és
látni fog.
Attól kezdve hason fekve töltötte az időt. Így aztán gyakran
láthatta Imbert-éket, amint a széf előtt tanácskoznak, dossziékat
vesznek elő, listákat ellenőriznek. Amikor elforgatták egymás után a
négy gombot, ami a zárat vezérelte, igyekezett megszámolni, hogy
hány kattanást hall. Figyelte minden mozdulatukat, kihallgatta
minden szavukat. Mit csinálnak a kulccsal? Elrejtik?
Egyik nap lerohant, mert látta, hogy kimennek a helyiségből,
nyitva hagyva a széfet. Amikor nagy határozottsággal belépett,
Imbert-ék már ismét ott voltak.
– Jaj, bocsánat, eltévesztettem az ajtót – szabadkozott. De
Gervaise odasietett hozzá, és magával vonta.
 – Jöjjön csak beljebb, Lupin úr, érezze itthon magát! Adjon nekünk
tanácsot. Melyik részvényeket adjuk el? A külföldieket vagy a
rentábilisakat?
– És az ellenfeleik? – kérdezte Lupin meglepetten.
– Ó, az ellenfeleink nem minden értékpapírt ismernek.
Az asszony kitárta a széf ajtaját. A polcokon részvénycsomagok
sorakoztak, szíjjal átkötve. Kivette az egyiket. De a férje tiltakozott.
– Nem, nem, Gervaise, őrültség lenne a külföldieket eladni. Fel fog
menni az értékük. Viszont a rentábilisak most vannak a csúcson. Mi a
véleménye, kedves barátom?
A kedves barátnak egyáltalán nem volt véleménye, ezért a
rentábilisak feláldozását tanácsolta. Ekkor az asszony elővett egy
másik csomagot, és találomra kihúzott belőle egy papírt. 3%-os,
1374 frank értékű részvény volt. Ludovic zsebre tette. Délután titkára
társaságában eladatta a részvényt egy ügynökkel, és 46 000 frankot
kapott érte.
Bármit is mondott Gervaise, Arsène Lupin korántsem érezte otthon
magát náluk. Pont ellenkezőleg: a palotában betöltött helyzete
igencsak meglepte. Többször is észrevette, hogy a cselédek nem
tudják a nevét, „úr”-nak hívták. Ludovic is mindig így utalt rá:
„Szóljanak az úrnak… Megérkezett már az úr?” Vajon miért ez a
talányos elnevezés?
Ráadásul a kezdeti lelkesedés után Imbert-ék alig szóltak hozzá,
és bár továbbra is jótevőjüknek tekintették, egyáltalán nem
foglalkoztak vele. Mintha valami csodabogárnak tartották volna, aki
nem szereti, ha zavarják, ezért tiszteletben tartották a magányát,
mintha ő maga tartott volna rá igényt, mintha ez egyfajta szeszély
lett volna a részéről. Egyszer meghallotta, hogy az előtérben
Gervaise ezt mondja róla két vendégnek:
– Micsoda vadember!
Rendben, gondolta, vademberek vagyunk. És nem törődve többé a
házigazdák furcsaságaival, inkább a terve végrehajtására
koncentrált. Abban bizonyos volt már, hogy a véletlen szerencsére
nem számíthat, ahogy Gervaise szórakozottságára sem, aki egyetlen
percre sem vált meg a széf kulcsától, sőt, mielőtt magával vitte,
először még jól összekeverte a zár kombinációját. Egyszóval
Lupinnek cselekednie kellett.
Az a fejlemény is siettette a dolgokat, hogy az újságok heves
kampányt indítottak Imbert-ék ellen. Csalással vádolták őket. Arsène
Lupin asszisztált a drámai fejleményekhez, a házaspár felzaklatott
idegállapotához, és felmérte, hogy ha tovább késlekedik, mindent
elveszíthet.
Öt napon keresztül, ahelyett, hogy szokása szerint hatkor távozott
volna, bezárkózott a szobájába. Mindenki azt hitte, hogy elment.
Arsène lehasalt a földre, és figyelte Ludovic irodáját.
Miután a várva várt megfelelő alkalom ezen az öt estén nem
érkezett el, késő éjszaka hagyta csak el a házat az udvarra nyíló kis
ajtón, amelynek a kulcsa nála volt.
Ám a hatodik napon megtudta, hogy Imbert-ék, válaszként az
ellenségeik által keltett rosszindulatú pletykákra, felajánlották, hogy
kinyitják a széfet, és leltárt készítenek a tartalmáról.
– Akkor ma este – gondolta Lupin.
És valóban, vacsora után Ludovic bement a dolgozószobájába,
majd Gervaise is követte. Nekiláttak átnézni a széf tartalmáról
készült listákat.
Eltelt egy óra, majd még egy. Lupin hallotta, hogy a cselédek
nyugovóra térnek. Az első emeleten már nem volt senki. Éjfélt ütött
az óra. Imbert-ék még mindig dolgoztak.
– Gyerünk – suttogta Lupin.
Kinyitotta az ablakot, amely az udvarra nézett. Odakint teljes
sötétség volt, se hold, se csillagok nem világítottak. Kivett a fiókból
egy megcsomózott kötelet, amelyet az erkély rácsához erősített,
átlépett a korláton és szép lassan, az esőcsatorna segítségével
leereszkedett az alatta lévő emeletre. Imbert irodájának ablakát sűrű
függöny takarta. Egy percig mozdulatlanul állt a balkonon, fülelve és
kémlelődve.
Mivel teljes csend volt, óvatosan benyomta az ablakszárnyakat. Ha
senki nem ellenőrizte őket, akkor engedniük kellett, mivel délután
elfordította a kilincset.
Az ablak engedett. Végtelen óvatossággal még jobban kinyitotta.
Amint be tudta dugni a fejét, megállt. A nem teljesen behúzott
függöny résén vékony fénycsík szűrődött át, amelyen keresztül látta,
hogy Gervaise és Ludovic a széf mellett ül.
Nemigen váltottak szót, annyira el voltak merülve a munkában.
Arsène felmérte a távolságot, ami elválasztotta tőlük, átgondolta,
milyen mozdulatokat kell tennie, hogy mindkettőjüket elkábítsa,
mielőtt segítségért tudnának kiáltani, és már indult volna, amikor
Gervaise így szólt:
– Milyen hideg lett hirtelen! Megyek, lefekszem. És te?
– Be akarom fejezni.
– Befejezni? Arra rámegy az egész éjszaka.
– Dehogy, már csak egy óra.
Azzal az asszony visszavonult. Húsz perc, majd harminc perc telt
el. Arsène még jobban benyomta az ablakot. A függöny
megremegett. Ludovic megfordult, és látva, hogy a szél felfújja a
függönyt, felállt, hogy becsukja az ablakot.
Kiáltás sem hangzott fel, és küzdelem sem volt. Arsène néhány jól
irányzott mozdulattal, anélkül, hogy fájdalmat okozna neki,
elkábította, fejére borította a függönyt és megkötözte. Ludovic nem
láthatta támadója arcát.
Aztán gyorsan a széfhez lépett, a hóna alá csapott két csomag
kötvényt, kiment a szobából, le a lépcsőn, át az udvaron, és
kinyitotta a hátsó ajtót. Egy kocsi várta az utcán.
– Vedd el ezeket – mondta a sofőrnek, és gyere velem.
Az irodába visszatérve két menetben kiürítették a széfet. Aztán
Arsène felsietett a szobájába, levette a kötelet, és minden nyomot
eltüntetett. Ennyi volt.
Néhány órával később Arsène Lupin a társával együtt kibontotta a
részvénycsomagokat. Nem csalódott, hiszen jól gondolta, hogy
Imbert-éknek nem akkora a vagyona, mint sokan feltételezték.
Százmillióról szó sem volt, de még tízmillióról sem. Ám a
végeredmény még így is tetemes volt, ráadásul kitűnő részvényekből
adódott össze: vasút, Párizs város, államkötvények, Szuez, északi
bányászat stb.
Arsène elégedett volt az eredménnyel.
– Az biztos – mondta –, hogy durván veszítünk, amikor majd
tárgyalnunk kell. Lesz ellenállás, és nemegyszer pocsék áron
szabadulhatunk csak meg tőlük. De mindegy, ez az összeg jó
kiindulás ahhoz, hogy kedvem szerint éljek… és megvalósítsak
néhány számomra fontos álmot.
– És a maradék?
– Azokat elégetheted, barátom. Ez a sok papír jól mutat egy
széfben, de számunkra fölösleges. A részvényeket pedig szép
nyugodtan elzárjuk egy fiókba, és megvárjuk a megfelelő pillanatot.
Másnap Arsène úgy ítélte meg, nincs rá semmi oka, hogy ne
menjen be a munkahelyére. Ám az újságok a következő, váratlan
hírt közölték: Ludovic és Gervaise eltűnt.
A széfet nagy ceremóniával nyitották ki. Az ügyészség megtalálta
benne, amit Arsène Lupin ott hagyott… néhány jelentéktelen papírt.

Ezek tehát a tények, amelyek pontos magyarázatot adnak arra,

hogy mi is történt valójában. Arsène Lupin maga mesélte el nekem a
történetet egy napon, amikor beszédes kedvében volt.
Aznap fel s alá járkált a dolgozószobámban, és olyan tűz csillogott
a szemében, amilyet eddig még nem láttam.
– Egyszóval – tettem fel a kérdést –, ez a legszebb dobása?
Anélkül, hogy egyértelmű választ adott volna, folytatta a
beszámolót:
– Vannak ebben az ügyben megmagyarázhatatlan rejtélyek. Még
mindazok után is, amit részletesen elmondtam, mennyi homályos
pont! Miért menekültek el? Miért nem használták ki a segítséget,
amit önkéntelenül kínáltam nekik? Olyan egyszerű lett volna azt
mondani: „A százmillió ott volt a széfben, de ellopták!”
– Elveszítették a fejüket.
– Igen, elveszítették a fejüket… Bár az is igaz…
– Az is igaz…?
– Nem, semmi.
Mit jelentett ez a vonakodás? Láthatóan nem mondott el mindent,
és úgy tűnt nekem, hogy amit nem mondott el, azért nem tette,
mert visszataszítónak találta. Zavarba jöttem. Valami súlyos dologról
lehet szó, ha az a fajta ember, mint ő, vonakodik elmondani.
 Így hát csak találgatni tudtam:
– Nem látta őket azóta?
– Nem.
– És nem jutott eszébe, hogy némi sajnálatot érezzen ez iránt a
két szerencsétlen iránt?
– Hogy én? – kiáltott fel ingerülten.
Heves ellenkezése meglepett. Talán az elevenébe találtam?
– Természetesen – folytattam. – Maga nélkül szembenézhettek
volna a veszéllyel… vagy legalább teli zsebekkel távozhattak volna.
– Úgy gondolja, hogy furdal a lelkiismeret?
– Bizony ám!
Erősen az asztalra csapott.
– Szóval maga szerint lelkifurdalást kellene éreznem?
– Mindegy, hogy hívjuk, megbánás vagy sajnálat, egyszóval
valamilyen érzelem…
– Valamilyen érzelem ezek iránt az emberek iránt…
– Akiktől egy vagyont lopott el.
– Milyen vagyont?
– Hát… az a két-három részvénycsomag?
– Két-három részvénycsomag! Több tucat csomagot loptam el,
nem? Az örökségük egy részét! Ez a hibám? Ez a bűnöm? De
teringettét, barátom, nem jött rá, hogy a részvények hamisak
voltak? Érti? HAMISAK VOLTAK!
Elképedve néztem rá.
– A három- vagy négymillió hamis volt?
– Hamis! – kiáltotta dühösen. – a hamisnál is hamisabb! A
kötvények, az állampapírok, a városi részvények, mind csak papír!
Egyetlen centime-ot se nyertem velük! És még nekem kellene
lelkifurdalást éreznem? Nekik kellene! Átvertek, mint egy közönséges
tökfilkót! Kifosztottak, mint egy hiszékeny gyengeelméjűt!
Reszketett a dühtől, a megsértett önérzet dühétől.
– Már az első perctől kezdve rá lettem szedve! Tudja, milyen
szerepet játszottam végig az ügyben, pontosabban milyen szerepet
játszattak el velem? Én voltam André Brawford! És semmit se vettem
észre! Csak később, az újságokat olvasva és bizonyos részleteket
összerakva jöttem rá. Amíg én a jótevőjüknek hittem magam, aki
életét kockáztatva mentette meg Imbert-t egy útonálló karmaiból, ők
kineveztek az egyik Brawfordnak! Nem csodás? Az a fura fickó a
második emeletről, a vadember, akire ujjal mutogattak, nem volt
más, mint Brawford, vagyis én mint Brawford! És a Brawford név
csengésének köszönhetően a bankárok kölcsönöztek, és a jegyzők is
erre biztatták ügyfeleiket! Ez aztán a lecke egy kezdőnek! Esküszöm,
tanultam belőle!
Hirtelen elhallgatott, megragadta a karomat, és kétségbeesett
hangon, amelyből azonban ki lehetett érezni a halvány iróniát és
csodálatot, ezt az elképesztő mondatot ejtette ki a száján:
– Kedves barátom, Gervaise Imbert tartozik nekem ezerötszáz
frankkal!
Nem tudtam megállni, hogy föl ne nevessek. Ez valami csodálatos
alakítás volt! De ekkor ő is határozottan vidám hangvételre váltott.
– Bizony, barátom, ezerötszáz frankkal! Még meg sem kaptam az
első fizetésem, amikor kölcsönkért tőlem ezerötszáz frankot! Az
összes megtakarított pénzemet! És tudja, miért? Na, ezt találja ki… a
szegényeinek! Úgy, ahogy mondom! Állítólagos szerencsétleneknek,
akiket a férje tudta nélkül segített… És én bevettem! Vicces, nem?
Arsène Lupint az a nő rövidíti meg ezerötszáz frankkal, akitől
négymillió hamis részvényt lopott! És mennyi előkészület, erőfeszítés
és zseniális ravaszság kellett ehhez a csodálatos eredményhez! Ez
volt az egyetlen alkalom egész életemben, hogy túljártak az
eszemen! De a kutyafáját! Jó alaposan és határozottan magas
árfolyamon!
 8.

A fekete igazgyöngy

Erőteljes csengetés ébresztette az Hoche sugárút 9. házmesterét.

Morgolódva húzta meg a kapunyitó zsinórt.
– Azt hittem, mindenki hazajött már. Legalább három óra van!
– Talán az orvoshoz jönnek – dünnyögte a férje. És valóban, egy
hang így szólt:
– Harel doktor… hányadik emelet?
– A harmadikon balra. De a doktor éjjel nem fogad.
– Pedig muszáj, hogy fogadjon.
A férfi belépett az előtérbe, felment az elsőre, majd a másodikra,
de meg sem állva Harel doktor ajtaja előtt, folytatta útját egészen az
ötödikig. Ott két kulcsot próbált ki. Az egyik az ajtót nyitotta, a másik
a biztonsági zárat.
– Remek – suttogta –, a feladat jelentősen leegyszerűsödött. De
mielőtt cselekszünk, biztosítanunk kell a békés elvonulást. Várjunk
csak… elég idő telt már el, hogy becsöngessek a doktorhoz, és ő
elküldjön? Még nem… még egy kis türelem…
Tíz perc elteltével lement a földszintre, bekopogott a házmester
ablakán, hevesen átkozódva a doktor ellen. Kinyitották neki a kaput,
amelyet bevágott maga mögött. Csakhogy a kapu nem csukódott be
teljesen. A férfi egy darab vasat dugott a zárba, hogy a kallantyú ne
tudjon visszakattanni.
Hangtalanul besurrant újra, a házmester tudta nélkül. Ha baj van,
el tud menekülni.
Kényelmesen felsétált az ötödikre. Az előszobában egy zseblámpa
fényénél kabátját és kalapját az egyik székre tette, leült egy másikra,
és vastag filcből való mamuszt húzott a csizmájára.
– Huh, ez megvan! És milyen könnyen ment! Nem is értem, miért
nem választja mindenki ezt a kényelmes foglalkozást. Egy kis
ügyességgel és némi sütnivalóval nincs is annál kellemesebb, mint
betörőnek lenni. Pihentető munka… családapának való… talán túl
kényelmes is… már-már unalmas.
 Kiterítette maga elé a lakás részletes térképét.
– Először is tájékozódjunk. Itt, ez a téglalap az előszoba, ahol
most vagyok. Az utcai fronton a szalon, a budoár és az étkező. Nem
érdemes rájuk vesztegetni az időt, a grófnénak rémes az ízlése…
sehol egy értékes holmi! Úgyhogy térjünk a lényegre… ó, itt van a
folyosó, ami a hálószobákhoz vezet. Három méterre innen találom a
gardrób ajtaját, amelyen keresztül a grófné szobájába jutok.
Összehajtotta a térképet, eloltotta a lámpáját, és elindult a
folyosón.
– Egy méter… két méter… három méter… Itt az ajtó. Istenem,
hogy minden a kezemre játszik! A szobától egy szimpla retesz, egy
kicsi retesz választ csak el, ami pontosan egy méter negyvenhárom
centiméter magasságban van… na most, könnyed metszést végzünk
körülötte, és már meg is szabadultunk tőle….
Elővette zsebéből a szükséges szerszámokat, de egy ötlet
megállította.
– És ha egész véletlenül nem lenne betolva ez a retesz? Próbáljuk
meg… nem kerül semmibe!
Elfordította a kilincs gombját. Az ajtó kinyílt.
– Na hát, derék Lupinem, a szerencse kegyeltje vagy! Mi kellhet
még? Ismered a hely alaprajzát, tudod, hogy a grófné hol tartja a
fekete igazgyöngyöt… Következésképpen ahhoz, hogy a tiéd legyen,
egész egyszerűen csöndesebbnek kell lenned még a csöndnél is, és
láthatatlanabbnak az éjszakánál.
Arsène Lupin jó félórát töltött a második ajtó kinyitásával, amely
üvegből volt, és a hálóba nyílott. De olyan óvatossággal járt el, hogy
még ha a grófné nem is aludt volna, a legapróbb gyanús zaj sem
keltette volna fel a figyelmét.
Az alaprajz szerint egy pihenőszék kontúrjait kellett kitapogatnia,
amely egy fotelhez vezette, onnan pedig az ágy melletti kis
asztalkához. Ezen az asztalon állt egy levélpapíroknak való doboz, és
ebbe a dobozba volt bezárva a fekete igazgyöngy.
Végighasalt a szőnyegen, és kitapogatta a pihenőszéket. Mikor
ezzel végzett, meg kellett állnia, hogy lecsitítsa heves szívdobogását.
Bár valódi félelmet nem érzett, úrrá kellett lennie az ideges
szorongáson, ami a túl nagy csendben elfogja az embert.
Meglepődött ezen, mert ennél sokkal ünnepélyesebb pillanatokat is
különösebb érzelmek nélkül átvészelt. Semmilyen veszély nem
fenyegette. Akkor miért vert úgy a szíve, mint egy őrült harang?
Talán ez az alvó asszony hatott rá így, a hozzá oly közel pihegő élet?
Fülelt, és úgy vélte, egyenletes légzést hall. Megnyugodott, mintha
egy barát lenne a közelében.
Megkereste a fotelt, aztán egészen apró, észrevétlen
mozdulatokkal, kinyújtott karjával tapogatódzva a kisasztal felé
kúszott. Jobb keze elérte az asztal egyik lábát.
Végre! Nem volt más hátra, mint felállni, elvenni az igazgyöngyöt,
és lelépni. Szerencsére! A szíve most már egy rémült állat
hevességével dübörgött a mellkasában, de olyan hangosan, hogy
felébreszthette volna a grófnét.
Minden erejét összeszedve sikerült kissé megnyugodnia, de amikor
megpróbált fölállni, bal keze egy tárgyba ütközött a szőnyegen,
amelyet azonnal felismert: egy fáklya, egy felborított fáklya; majd
egy másik tárgy, egy kis állóóra, bőr keretben, amit utazáskor
használnak.
Micsoda? Mi történt? Nem értett semmit. A fáklya… az óra… miért
nincsenek a helyükön? Mi történt itt a félelmetes sötétség leple alatt?
Hirtelen kiáltás hagyta el az ajkát. Hozzáért… ó!… valami furcsa,
megnevezhetetlen dologhoz. Jaj, nem, nem, a félelem elködösítette
az agyát. Húsz, harminc másodpercig nem mozdult, a rettegéstől
izzadság csorgott le a halántékán. De az ujjain továbbra is érezte
annak a valaminek az érintését.
Iszonyatos akaraterővel újra kinyújtotta a karját. A keze ismét
súrolta azt a furcsa, megnevezhetetlen valamit. Tapogatta. Ahogy
kitapogatta, felismerte. Haj, arc… hideg, jéghideg arc.
Bármennyire is riasztó legyen a valóság, egy olyan ember, mint
Arsène Lupin, úrrá lesz rajta, ha tisztába jött vele. Gyorsan
meggyújtotta a lámpáját. Egy nő feküdt előtte, a teste csupa vér.
Szörnyű sebek borították a nyakát és a vállát. Fölé hajolt, és
megvizsgálta. Halott volt.
– Halott, halott – ismételte hitetlenkedve.
Nézte a merev szemeket, a grimaszba torzult szájat, a sápadt bőrt
és a sok vért, ami lecsorgott a szőnyegre is, ahol vastag, fekete
tócsákat alkotott.
Fölállt, és felkapcsolta a világítást. Ahogy a szoba fénybe borult,
kétségbeesett küzdelem nyomai tárultak elé. Az ágy teljesen fel volt
dúlva, az ágynemű felforgatva, a lepedő letépve. A földön a fáklya és
az óra – a mutatók tizenegy óra húsz percen álltak –, kissé távolabb
egy felborult szék és mindenütt vértócsák.
– És a fekete igazgyöngy? – suttogta.
A levélpapíros doboz a helyén volt. Kinyitotta: az ékszeres tok is
ott volt – de üresen.
– A kutyafáját! – szitkozódott. – Túl korán dicsekedtél a
szerencséddel, Arsène Lupin barátom… a grófnét meggyilkolták, az
igazgyöngy eltűnt… nem túl biztató helyzet! Meneküljünk, mielőtt
súlyos következményeket kockáztatnánk.
De mégsem mozdult.
– Menekülni? Valaki más elmenekülne. De Arsène Lupin? Nincs
valami jobb ötlet? Nézzük csak, szép sorban. Végül is a te
lelkiismereted tiszta… Tegyük fel, hogy rendőrfelügyelő vagy, és te
nyomozol az ügyben… Na persze, de ehhez sokkal tisztább agy
szükségeltetik. Az enyém pedig rémes állapotban van!
Leroskadt egy fotelba, és ökölbe szorított kezét forró homlokához
szorította.

Az Hoche sugárúti eset mindenkit nagyon felzaklatott az utóbbi

időben, ám nem mesélném el, ha Arsène Lupin szerepe nem
helyezte volna speciális megvilágításba az ügyet. Kevesen sejtik,
hogy Arsène részt vett benne, de a pontos és elképesztő igazságot
senki sem tudja.
Ki ne ismerte volna Léontine Zaltit, az egykori énekesnőt, a
megboldogult Andillot gróf özvegyét, „a Zaltit”, akinek fényűzése
annyira elkápráztatta egész Párizst úgy húsz esztendővel ezelőtt –
Andillot grófnét, akinek gyémánt és igazgyöngy ékszerei európai
hírnevet szereztek számára? Azt mondogatták róla, hogy nyakában
viseli több bank széfjének készletét és több ausztrál vállalat
aranybányáit. A híres ékszerészek úgy dolgoztak neki, mint egykor a
királyoknak és királynéknak.
És ki nem emlékezne a katasztrófára, amikor mindez a gazdagság
semmivé lett? Bankok, aranybányák… a szakadék mindent elnyelt. A
fantasztikus gyűjteményből, amelyet a végrehajtó szétosztogatott,
nem maradt más, csak a híres fekete igazgyöngy. A fekete
igazgyöngy! Vagyis egy vagyon, ha a grófné értékesíteni akarta
volna.
De nem akarta. Inkább összehúzta magát, egyszerű lakásban élt a
társalkodónőjével, a szakácsnőjével és az inasával – inkább, mint
hogy eladja a fölbecsülhetetlen értékű kincset. Nyomós oka volt rá,
amit nem szégyellt bevallani: a fekete igazgyöngy egy császár
ajándéka volt! És most, hogy szinte teljesen tönkrement és egyszerű
életet élt, hűséges maradt egykori „társnőjéhez”.
– Amíg élek – mondogatta –, nem válok meg tőle.
Reggeltől estig a nyakában viselte. Éjszaka egy olyan helyen
tartotta, amit egyedül csak ő ismert.
Mindezek a tények, amelyeket az újságok most újra felidéztek,
felkeltették az emberek érdeklődését, és furcsa módon az állítólagos
gyilkos elfogása csak tovább bonyolította a rejtélyt és borzolta a
kedélyeket. Harmadnap ugyanis a következő hír jelent meg a
sajtóban:

Most értesültünk Andillot grófné inasa, Victor Danègre

letartóztatásáról. A bűnösségére utaló nyomok egyértelműek.
Libériájának selyemujján – a ruhaneműt Dudouis úr, a belügy főnöke
találta meg Danègre manzárdszobájában a matrac és az ágykeret
közé dugva – vérfoltok voltak. Ezen kívül hiányzott a mellényről egy
selyemgomb. Márpedig ezt a gombot még a legelső házkutatáskor
szedték ki az áldozat ágya alól.
Valószínűsíthető, hogy vacsora után Danègre nem tért vissza a
manzárdjába, hanem besurrant a gardróbba, és az üvegajtón át
megleste, hova rejti a grófné a gyöngyöt.
El kell mondanunk ugyanakkor, hogy mind ez idáig semmilyen
bizonyíték nem erősítette meg ezt a feltételezést. Ráadásul még egy
homályos pont van. Reggel hétkor Danègre lement a Courcelles
körúti dohányboltba; ezt a házmester, majd később az eladó is
tanúsította. Másrészről a grófné szakácsnője és társalkodónője, akik
mindketten a folyosó végén alszanak, állítják, hogy reggel nyolckor,
amikor felkeltek, mind az előszoba, mind a konyha ajtaja be volt
zárva. Mivel e két nő húsz éve szolgálja a grófnét, ők minden gyanú
felett állnak. A kérdés tehát az, vajon Danègre hogyan jutott ki a
lakásból? Csináltatott magának egy kulcsot? A nyomozás majd fényt
derít ezekre a homályos pontokra.

Ám a nyomozás semmire nem derített fényt, sőt ellenkezőleg.

Közzétették, hogy Victor Danègre visszaeső bűnöző, alkoholista és
züllött alak, akit nem rémít meg a kés használata. Az ügyet azonban
a nyomozás előrehaladtával egyre sűrűbb homály és
megmagyarázhatatlan ellentmondások vették körül.
Először is, egy bizonyos Sinclèves kisasszony, az áldozat
unokahúga és egyetlen örököse elmondta, hogy a grófné egy
hónappal a halála előtt egyik levelében leírta neki, hol tartja a fekete
igazgyöngyöt. Másnap, miután megkapta, a levél eltűnt. Vajon ki
lophatta el?
A házmesterék elmondták, hogy valaki aznap éjjel Harel doktort
kereste. Megkérdezték a doktort, aki azt állította, hogy senki sem
csöngetett be hozzá. Ki lehetett ez az ember? Egy cinkos?
A cinkos létezésének elméletét a sajtó és a közvélemény is
magáénak vallotta. Ganimard, az öreg főfelügyelő is ezen az
állásponton volt, méghozzá nem ok nélkül.
– Valami Lupint szimatolok – mondta a vizsgálóbírónak.
– Ugyan – vetette ellen emez –, maga mindenhol Lupint látja.
– Azért látom mindenhol, mert mindenhol ott van.
– Inkább mondja azt, hogy mindannyiszor látja, amikor egy ügy
nem teljesen világos. Amúgy pedig vegye figyelembe a következőt: a
gyilkosságot este tizenegy óra húszkor követték el az óra tanúsága
szerint, azt az illetőt viszont a házmester hajnali háromkor engedte
be.
Az igazságszolgáltatás gyakran engedelmeskedik annak a
meggyőződésnek, amely szerint az események a legelőször
megállapított magyarázat szerint történtek. Victor Danègre zavaros
előélete – miszerint visszaeső, részeges, züllött alak – befolyásolta
elsősorban a vizsgálóbírót, és jóllehet egyetlen új körülmény sem
járult hozzá ahhoz a két-három nyomhoz, amit a helyszínen találtak,
ez a meggyőződése megingathatatlan volt. Lezárta a nyomozást, és
néhány héttel később megkezdődött a tárgyalás.
Unalom és ernyedtség uralkodott a tárgyalóteremben. A bíró
minden lelkesedés nélkül elnökölt, az ügyész erőtlenül támadott.
Ilyen körülmények között Danègre ügyvédje nyeregben érezte
magát. Rámutatott a nyomozás hiányosságaira és képtelen
állításaira. Semmi kézzelfogható nyom nem létezett. Ki készítette a
kulcsot, amely nélkül Danègre nem tudta volna bezárni a lakás
ajtaját a távozása után? Ki látta ezt a kulcsot, és mi lett vele? Ki látta
a gyilkos kést, és mi lett vele?
– Egyszóval – vonta le a következtetést az ügyvéd –, bizonyítsák
be, hogy az ügyfelem a tettes. Bizonyítsák be, hogy a lopás és a
gyilkosság elkövetője nem az a titokzatos személy, aki hajnali
háromkor belépett a házba. Az óra tizenegy húszat mutatott,
nemde? És aztán? Nem lehet egy óra mutatóit úgy beállítani, ahogy
nekünk tetszik?
Victor Danègre-t fölmentették.

Egy pénteki napon, késő délután szabadult a börtönből,

lesoványodva, deprimáltan a hat hónapi elzárástól. A nyomozás, a
magány, a per, az esküdtszék hosszas tárgyalása – mindez beteges
rettegéssel töltötte el.
Éjszaka rémálmok gyötörték, állandóan akasztófát vizionált.
Reszketett a láztól és a félelemtől.
Anatole Dufour néven kibérelt egy szobát fenn, a Montmartre-on,
és kis alkalmi munkákból élt, mindent elvállalt.
Nyomorúságos élet! Háromszor felfogadta három különböző főnök,
de mindegyik felismerte és azonnal elbocsátotta.
Gyakran észrevette, vagy legalábbis úgy vélte, hogy követik; nem
volt kétsége afelől, hogy a rendőrség emberei, akik nem mondtak le
róla, hogy csapdába csalják. Már előre érezte, hogy egy kéz durván
megragadja a gallérját.

Egy este, amikor a környék egyik ételkimérésében vacsorázott,

valaki leült vele szemben. Negyven év körüli, kétes tisztaságú fekete
szalonkabátot viselő férfi volt. Levest rendelt, zöldségeket és egy
liter bort.
Miután megette a levesét, szemét Danègre-re emelte, és hosszan
nézte.
Danègre elsápadt. Ez az ember biztosan egyike azoknak, akik
hetek óta követik. Mit akar tőle? Danègre megpróbált felállni, de a
lábai nem engedelmeskedtek.
A férfi öntött magának a borból, és Danègre poharát is
megtöltötte.
– Koccintunk, bajtárs?
– Igen… igen… egészségére, bajtárs – dadogta Victor.
– Egészségére, Victor Danègre. A másik összerezzent:
– Én… én… de én nem… esküszöm…
– Mire esküszik? Hogy nem azonos önmagával? Hogy maga nem a
grófné inasa?
– Milyen inas? Dufour a nevem. Kérdezze meg a főnököt.
– Igen, Anatole Dufour a főnöknek, de Danègre az
igazságszolgáltatásnak.
Victor Danègre.
– Nem igaz! Nem igaz! Hazudtak magának.
A férfi kihúzott a zsebéből egy kártyát, és átnyújtotta neki. Victor
ezt olvasta rajta:

Grimaudan, volt belügyi nyomozó.

Bizalmas információk.

Victor összerezzent.
– A rendőrségtől jött?
 – Már nem dolgozom ott, de szeretem a hivatásomat, ezért
folytatom, csak kissé… jövedelmezőbb módon. Néha az ember olyan
ügyekre talál, mint a magáé: valóságos aranytojást tojó tyúk.
– Az én ügyem?
– Igen, a magáé, elképesztő történet, de nem ártana, ha maga is
hozzájárulna egy kicsit.
– És ha nem járulok hozzá?
– Muszáj lesz. Olyan a helyzete, hogy nem utasíthat vissza
semmit. Victor Danègre-t ellenállhatatlan rettegés kerítette
hatalmába.
– Miről van szó? Beszéljen! – kérdezte.
– Rendben – felelte a másik. – Járjunk a végére. Röviden ennyi:
Sinclèves kisasszony küldötte vagyok.
– Sinclèves?
– Andillot grófné örököse.
– És?
– És Sinclèves kisasszony azt üzeni általam, hogy szolgáltassa
vissza a fekete igazgyöngyöt.
– A fekete igazgyöngyöt?
– Amit ellopott.
– De nincs nálam!
– Magánál van.
– Ha nálam lenne, én lennék a gyilkos.
– Maga a gyilkos.
Danègre erőltetetten fölnevetett:
– Szerencsére, uram, a bíróság nem osztja a véleményét. Az
összes esküdt ártatlannak talált. Ha a lelkiismeretem tiszta, amit
tizenkét derék ember is elismer…
Az ex-nyomozó megragadta a karját:
– Csak semmi frázis, barátocskám. Hallgasson figyelmesen és
tegye mérlegre minden szavamat, megéri. Három héttel a gyilkosság
előtt maga ellopta a konyhából a cselédbejárat kulcsát, és
lemásoltatta Outard lakatosnál, az Oberkampf utca 244-ben.
– Nem igaz, nem igaz – morogta Victor –, senki nem látta azt a
kulcsot, nem is létezik.
– Itt van, tessék.
 Rövid csend után Grimaudan folytatta:
– Megölte a grófnét egy késsel, amelyet a République tér
bazárjában vásárolt aznap, amikor megrendelte a kulcsmásolást. A
penge háromszögletű és bordázott.
– Badarság az egész, összevissza beszél. Senki nem látta a kést.
– Tessék, itt van.
Victor Danègre hátrahőkölt, de a nyomozó tovább beszélt:
– Rozsdafoltok vannak rajta. Magyarázzam meg, honnan
származnak?
– Na és? Van egy kulcsa meg egy kése. Ki állíthatja, hogy az
enyémek voltak?
– A lakatos és az eladó, akitől a kést vette. Már felfrissítettem az
emlékezetüket. Ha meglátják, egész biztosan felismerik.
Szárazon, keményen beszélt, ijesztő precizitással. Danègre-t
minden ízében átjárta a félelem. Sem a bíró, sem az esküdtszék
elnöke, sem a főügyész nem szorongatta meg ennyire; egyikük sem
látott ilyen tisztán az ügyben, amelyben még ő sem ismerte ki magát
teljesen.
Mindazonáltal próbált továbbra is közönyösséget tettetni:
– Ez minden bizonyítéka?
– Van még valami: a bűntett után ugyanazon az úton távozott,
ahogy bement. De a gardróbban a rettegéstől elvesztette az
egyensúlyát, és meg kellett támaszkodnia a falban.
– Honnan tudja… – dadogta Victor – ezt senki sem tudhatja…
– Az igazságszolgáltatás valóban nem: az ügyészség egyetlen
tagjának se jutott eszébe, hogy gyertyát gyújtson és megvizsgálja a
falat. Ha megtették volna, észrevettek volna a fehér gipszen egy
halvány vörös foltot, ami elég ahhoz, hogy megtaláljuk rajta a maga
vértől nedves hüvelykujjának nyomát, mivel azzal támaszkodott a
falhoz. Nos, talán tud róla, hogy az azonosítás tudományának az
ujjlenyomat a legfőbb eszköze.
Victor Danègre halálsápadt lett. Verejtékcseppek gyöngyöztek a
homlokán. Kiguvadt szemmel nézte ezt a különös embert, aki úgy
beszélt a tettéről, mintha láthatatlan tanújaként lett volna jelen.
Lehorgasztotta a fejét – legyőzték, nincs mit tenni. Hónapok óta
harcolt mindenki ellen. De ezzel az emberrel szemben tehetetlen
volt.
– Ha odaadom a gyöngyöt – dadogta –, mennyit ad érte?
– Semennyit.
– Hogyan? Viccel velem? Átadnék magának valamit, ami
vagyonokat ér, és nem kapok semmit cserébe?
– De igen, az életet.
A szerencsétlen Victor megborzongott.
– Ugyan már, Danègre – folytatta az idegen szinte kedves hangon
–, a gyöngy a maga számára nem ér semmit. Nem adhatja el. Akkor
minek őrizgetni?
– Vannak orgazdák… előbb vagy utóbb… bármilyen áron…
– Előbb vagy utóbb… az késő lesz.
– Miért?
– Miért? Mert előbb letartóztatják, ám ezúttal birtokukban lesznek
a bizonyítékok: a kés, a kulcs, a hüvelykujjának nyoma… meg van
lőve, barátom.
Victor két kezével megtámasztotta a fejét, és gondolkodott.
Veszített, visszavonhatatlanul veszített, ám ugyanakkor valami nagy
fáradtság öntötte el, a pihenés és a feladás hatalmas vágya.
– Mikor? – suttogta.
– Ma éjjel, egy óra előtt.
– És ha nem?
– Ha nem, akkor feladom a levelet, amelyben Sinclèves kisasszony
feljelentést tesz maga ellen a főügyésznél.
Danègre kitöltött magának egymás után két pohár bort,
felhajtotta, aztán így szólt:
– Fizesse ki a számlát, és menjünk. Elegem van ebből az átkozott
ügyből.

Eljött az éjszaka.
A két férfi a Lepic utcán, majd a külső körutakon át az Étoile térre
tartott.
Csöndben mentek egymás mellett, Victor fáradtan, görnyedt
háttal.
 A Monceau parkba érve így szólt:
– A mellett a ház mellett van…
– Na, persze! Hisz a letartóztatása előtt ki se mozdult, leszámítva a
dohányboltot.
– Itt vagyunk – mondta Danègre alig hallhatóan.
Elhaladtak a park kerítése mellett, ás átvágtak egy utcán,
amelynek sarkán a dohánybolt állt. Danègre néhány lépéssel
távolabb állt meg. Remegett a lába, leroskadt egy padra.
– Nos? – kérdezte a másik férfi.
– Itt van.
– Itt? Miről beszél?
– Igen, itt, előttünk.
– Előttünk? Ne szórakozzon velem…
– Ismételten mondom, itt van.
– Hol?
– Két kockakő között.
– Melyik kettő?
– Keressen.
– Melyik kettő? – ismételte Grimaudan. Victor nem válaszolt.
– Ó, remek! Szóval át akarsz verni, barátocskám!
– Nem… de… éhen fogok halni.
– Akkor ezért habozol? Rendben, jóságos leszek. Mennyi kell?
– Egy hajójegyre Amerikába.
– Rendben.
– És száz frank az első költségekre.
– Kapsz kétszázat. Beszélj!
– Számolja meg a kockákat a csatornanyílástól jobbra. A
tizenkettedik és a tizenharmadik között van.
– Az esővíz-levezetőben?
– Igen, a járda lenti részén.
Grimaudan körülnézett. Villamosok jártak, emberek jártak. És
akkor? Ki sejtheti…?
Kinyitotta a bicskáját, és beszúrta a tizenkettedik és a
tizenharmadik kő közé.
– És ha nincs ott?
– Ha senki nem látta, amint lehajolok és bedugom, akkor ott van.
 Lehetséges lenne? A fekete igazgyöngy az esővíz-levezető
sarában, bárki számára elérhetően? A fekete igazgyöngy… valóságos
vagyon!
Beletúrt a nedves homokba. A bicskája éle nekiütközött valaminek.
Az ujjaival kitágította a lyukat.
Meglátta a fekete igazgyöngyöt.
– Tessék, itt a kétszáz frankod. Elküldöm a hajójegyedet
Amerikába.
Másnap az Echo de France a következő hírt publikálta, amely
aztán az egész világ napilapjaiban is megjelent:

Tegnap óta Arsène Lupin tulajdonában van a híres fekete

igazgyöngy, amelyet Andillot grófné gyilkosától szerzett meg.
Nemsokára az értékes ékszer másolatait kiállítják Londonban,
Szentpéterváron, Calcuttában, Buenos Airesben és New Yorkban.
Arsène Lupin várja az érdeklődők javaslatait.

– Nos, láthatjuk, hogy a bűnös mindig megbűnhődik és az erény

megkapja méltó jutalmát – vonta le a következtetést Arsène Lupin,
miután összefoglalta nekem az ügy hátterét.
– És azt is láthatjuk, hogy a sors önt jelölte ki arra, hogy
Grimaudan, egykori belügyi nyomozó néven megfossza zsákmányától
a bűnözőt.
– Pontosan. És bevallom, ez egyike azon kalandjaimnak, amelyre
igencsak büszke vagyok. A negyven perc, amit a grófné lakásában
töltöttem, miután megállapítottam, hogy halott, életem
legmeghatározóbb, legmegdöbbentőbb percei közé tartozik.
Negyven perc alatt – miközben a lehető legnehezebb helyzetből
kellett valahogy kivágnom magam – rekonstruáltam a bűntényt, és
néhány nyom segítségével meggyőződtem róla, hogy a bűnös csakis
a grófné egyik szolgája lehet. Végül rájöttem: ahhoz, hogy
megszerezzem a gyöngyöt, a gyilkost le kell hogy tartóztassák –
ezért hagytam ott a mellénygombot –, viszont nem szabad
cáfolhatatlan bizonyítékot találniuk a bűnösségére – ezért szedtem
föl a kést a szőnyegről, hoztam el a zárban felejtett kulcsot, zártam
be kétszeresen az ajtót, és töröltem le a gardrób faláról az
ujjnyomokat. Valami ellenállhatatlan ösztön vezetett…
– A zseni ösztöne – jegyeztem meg.
– Lehet, hogy a zsenié, ha így gondolja, de az biztos, hogy ilyesmi
nem jut bárkinek az eszébe. Egy perc alatt villant át az agyamon a
probléma dupla megoldása: előbb letartóztatják, aztán fölmentik.
Vagyis felhasználom az igazságszolgáltatás összes eszközét, hogy
becserkésszem az emberemet, és annyira kifárasszam, vagyis olyan
lelkiállapotba kerüljön, hogy miután kiszabadul, elkerülhetetlenül,
sorsszerűen beleessen kissé durva csapdámba.
– Kissé? Inkább nagyon is, hisz az emberünk valójában nem
kockáztatott semmit.
– Hát bizony nem, mivel akit egyszer fölmentenek, azt nem lehet
újra elítélni.
– Szegény ördög…
– Szegény ördög… Victor Danègre? De hisz egy gyilkosról van szó!
A legalávalóbb erkölcstelenség lett volna, ha nála marad a fekete
igazgyöngy. Ráadásul él, gondolja meg, Danègre él!
– A fekete igazgyöngy viszont az öné.
Arsène kivette tárcája titkos rekeszéből, szemügyre vette, kézzel
és szemmel is megsimogatta, aztán felsóhajtott:
– Vajon melyik ostoba és öntelt bojáré vagy rádzsáé lesz ez a
kincs? Vagy valamilyen amerikai milliárdos vagyonát gyarapítja majd
a szépségnek eme apró darabkája, amely egykor Léontine Zalti,
Andillot grófné fehér vállait ékesítette…?
 9.

Herlock Sholmes túl későn érkezik

– Furcsa, hogy maga mennyire hasonlít Arsène Lupinre, Velmont!

– Ismeri?
– Ó, csakúgy, mint mindenki, a fényképeiről, amelyek közül
mindegyik másmilyen, de mégis van valami közös külső jellemző
bennük… olyan, mint a magáé.
Horace Velmont kissé sértődöttnek tűnt.
– Tényleg, kedves Devanne barátom? Higgye el, nem maga az
első, aki erre emlékeztet.
– Olyannyira – folytatta Devanne –, hogy ha nem Estevan kuzinom
ajánlotta volna be nekem, s ha nem a híres festő lenne, akinek a
tengeri tájképeit imádom, talán már értesítettem volna a
rendőrséget, hogy itt van, Dieppe-ben.
E szellemesség hallatán általános nevetés támadt. A Thibermesnil
kastély nagy ebédlőjében Velmont-on kívül még jelen volt Gélis
abbé, a falu tiszteletese, valamint vagy egy tucat katonatiszt,
akiknek az ezrede a környéken gyakorlatozott, s akik elfogadták
Georges Devanne bankár és édesanyja meghívását. Egyikük
felkiáltott:
– De nem épp nemrég jelezték, hogy Arsène Lupin itt tartózkodik
a tengerparton, a Paris-Le Havre-i expresszen történtek után?
– De bizony, ennek három hónapja, és én a rákövetkező héten
ismerkedtem meg a kaszinóban a mi kitűnő Velmont-unkkal, aki
azóta néhányszor már megtisztelt a látogatásával – kellemes
terepszemleként egy komolyabb vendégeskedés előtt, amelyre
valamelyik nap… vagy inkább éjszaka kerül sor a házamban!
Megint felharsant a nevetés, majd a jelenlévők átfáradtak egy
tágas és magas helyiségbe, az egykori őrterembe, amely a
Guillaume torony teljes alsó részét elfoglalta, s ahol Georges
Devanne a Thibermesnil család évszázadokon át felgyülemlett
kincseit tartotta. A bútorzatot díszes szekrények és pohárszékek
alkották, a mennyezetről függőkárpitok lógtak. A kőfalakat gyönyörű
szőttesek takarták. A négy ablakmélyedésben padok álltak, a színes,
ólomkeretes üvegablakok gótikus csúcsokban végződtek. Az ajtó és
a bal oldali ablak között hatalmas, reneszánsz stílusú könyvszekrény
állt, melynek oromzatára aranybetűkkel vésték a Thibermesnil nevet,
alá pedig a család büszke jelszavát: „Tégy, amit akarsz.”
Miközben az urak szivarra gyújtottak, Devanne folytatta:
– Ám sietnie kell, Velmont, a mai éjszaka az utolsó lehetősége.
– De miért? – kérdezte a festő, aki szemmel láthatóan értette a
tréfát.
Devanne válaszolni akart, de az anyja leintette. Ám az este remek
hangulata, és a vágy, hogy elkápráztassa a vendégeit, erősebb volt.
– Bah – mormogta –, már beszélhetek. Nincs mitől tartanom.
A vendégek nagy érdeklődéssel ülték körbe, ő pedig annak az
embernek az elégedettségével, aki fontos hírt jelent be, folytatta:
– Holnap délután négy órakor Herlock Sholmes, a nagy angol
detektív, akinek számára nem létezik titok, Herlock Sholmes, a
legfantasztikusabb rejtvényfejtő, akit valaha láttunk, a
legzseniálisabb személyiség, akit mintha egy regényíró alkotott volna
tetőtől talpig… egyszóval Herlock Sholmes lesz a vendégem.
A vendégel felhördültek. Herlock Sholmes Thibermesnilben? Ez
komoly?
És Arsène Lupin tényleg a környéken tartózkodik?
– Arsène Lupin és bandája nem lehet messze. Nem beszélve
Cahorn báró ügyéről, vajon kinek tulajdonítsuk a Montignyben,
Gruchet-ben és Crasville-ben elkövetett betöréseket? Most én
következem.
– És önt is értesítették előre, mint Cahorn bárót?
– Kétszer nem sikerülhet ugyanaz a trükk.
– Hát akkor?
– Hát akkor? … Nézzék!
Felállt, és a könyvszekrény egyik polcára mutatott, ahol két
hatalmas kötet között lyuk tátongott.
– Volt itt egy XVI. századbeli könyv, Thibermesnil krónikája, amely
a kastély történetét beszéli el attól kezdve, hogy Rollon herceg egy
középkori erőd helyén felépíttette. A könyvben három rézkarc volt:
az első egy látkép az egész birtokról, a második az épület tervrajzát
ábrázolta, a harmadik pedig – és most jól figyeljenek! – egy föld
alatti járat rajza, amelynek egyik kijárata a várfalak első során túl
van, a másik pedig ide vezet, ebbe a terembe, ahol most vagyunk.
Nos, ez a könyv a múlt hónapban eltűnt.
– A mindenit! – szólalt meg Velmont –, ez rossz jel. Ám mindez
nem nevezhető elég indoknak arra, hogy Herlock Sholmes
beavatkozzon.
– Igen, ez valóban nem lett volna elég, ha nem történik még
valami, ami az imént elmondott tényeknek teljes mértékben értelmet
ad. A Nemzeti Könyvtárban létezik ennek a krónikának egy másik
példánya, bár néhány ponton különbözik a kettő, már ami a föld
alatti folyosót illeti, például egy keresztmetszeti rajz a pontos
méretekkel és más egyéb, többé-kevésbé elmosódott, tintával írt
jegyzet. Tudtam ezekről a különbségekről, mint ahogy azzal is
tisztában voltam, hogy a végleges alaprajz csak a két kötet
aprólékos összehasonlításával rekonstruálható. Nos, a mi kötetünk
eltűnését követő napon egy olvasó kikölcsönözte a Nemzeti Könyvtár
példányát, miközben az én könyvem ellopásának körülményeit nem
sikerült tisztázni.
Kiáltások hangzottak fel.
– Így már nagyon komoly az ügy!
– Igen, és így már a rendőrség is megmozdult, sőt kettős
nyomozást folytatott, eredménytelenül.
– Ahogy ezt már megszoktuk Arsène Lupin esetében.
– Pontosan. Ezért jutott eszembe, hogy Herlock Sholmes
segítségét kérem, és ő azt válaszolta, hogy a legnagyobb örömmel
lépne kapcsolatba Arsène Lupinnel.
– Mily dicsőség Arsène Lupin számára! – mondta Velmont. – De ha
a mi nemzeti tolvajunk, ahogy ön nevezi, mégsem sző terveket
Thibermesnillel kapcsolatban, akkor Herlock Sholmes
dolgavégezetlenül térhet haza?
– Van még valami, ami nagyon is érdekelni fogja: a föld alatti
folyosó felfedezése.
– De hát ön mondta az előbb, hogy az egyik bejárat a falon túlra
nyílik, a másik pedig ebbe a helyiségbe!
 – Na, de hová? Melyik részére? A vonal, amely az alagutat jelzi a
térképeken, az egyik oldalon egy kis körben ér véget, amelyet két
nagybetűvel jelöltek meg: „T. G.”, ami minden bizonnyal a Guillaume
toronyra utal. Ám a torony kerek, és ki tudná megmondani, mely
részén ér véget pontosan a vonal?
Devanne rágyújtott egy második szivarra, és töltött magának egy
kis likőrt. Elárasztották kérdésekkel, ő pedig boldog mosollyal
nyugtázta a nagy érdeklődést. Végül kijelentette:
– A titok nyitja elveszett. Senki a világon nem ismeri. A legenda
szerint a nagyurak apáról fiúra adták át halálos ágyukon, egészen
addig, amíg az utolsó leszármazottat, a tizenkilenc éves Geoffroy-t le
nem fejezték Thermidor 7-én, a Forradalom második évében.
– Szóval már egy évszázad óta keresik a titok megfejtését?
– Keresték, de hiába. Amikor megvásároltam a kastélyt a konvent
tag Leribourg dédunokaöccsétől, végeztettem ásatásokat. De minek?
Gondoljanak bele, hogy a vízzel körülvett tornyot csak egy híd köti
össze a kastéllyal, amiből következik, hogy az alagút csakis a régi
várárok alatt húzódhat. A Nemzeti Könyvtár-beli példány alaprajzán
négy egymás alatti lépcső található, negyvennyolc lépcsőfokkal, ami
több mint tíz méter mélységet jelent. A másik tervrajzhoz csatolt
méretek szerint a távolság kétszáz méter. Egyszóval a probléma
gyökere itt van, a padló, a mennyezet és e falak között. De
bevallom, nem szívesen romboltatnám le őket.
– És semmi nyom nincs?
– Semmi.
– Devanne úr – szólalt meg Gélis abbé –, két idézethez kell
folyamodnunk.
– Ó – kiáltott fel Devanne nevetve –, a tiszteletes úr az
archívumok nagy ismerője, a memoárok lelkes olvasója!
Szenvedélyesen érdekli minden, ami Thibermesnillel kapcsolatos. De
az a magyarázat, amelyről ő beszél, csak még jobban összezavarja a
dolgokat.
– Na, de mégis!
– Hallani akarják?
– De még mennyire!
 – Akkor tudniuk kell, hogy az abbé olvasmányai szerint mindössze
két francia király ismerte a titok nyitját.
– Két francia király!?
– IV. Henrik és XVI. Lajos.
– Hát… nem akárkik! És a tiszteletes úr honnan tudja ezt?
– Ó, nagyon egyszerű a dolog! – folytatta Devanne. – Az arques-i
csata előtt két nappal IV. Henrik itt vacsorázott és szállt meg a
kastélyban. Este tizenegykor Normandia legszebb hölgye, Louise de
Tancarville jelent meg a szobájában a föld alatti folyosón át, Edgard
herceg segítségével, aki ezúttal elárulta a családi titkot. A titkot IV.
Henrik később rábízta miniszterére, Sullyre, aki el is mesélte a
történetet A királyi udvar költségvetése című művében, és semmi
más kommentárt nem fűzött hozzá, csak ezt az érthetetlen
mondatot: a fejsze forog, a levegő reszket, de a szárny kinyílik, és
eljuttat stenhez.
Csend támadt, aztán Velmont felkacagott:
– Nem mondhatnám, hogy világos, mint a Nap.
– Nem bizony! Az abbé úr szerint azonban Sully beleszőtte a
mondatba a jelszót, s így nem árulta el a titkot az írnokoknak,
akiknek az emlékiratait diktálta.
– Zseniális feltételezés.
– Elfogadom, de mi az a forgó fejsze és a kinyíló szárny?
– És kit juttat el Istenhez?
– Rejtély!
– És a jó XVI. Lajos szintén egy szép hölgy látogatása végett
nyittatta ki a folyosót? – kérdezte Velmont.
– Nem tudom. Csak annyi a biztos, hogy XVI. Lajos 1784-ben
Thibermesnilben tartózkodott, és az a bizonyos híres vasszekrény,
amelyet a Louvre-ban találtak Gamain bejelentése alapján,
tartalmazott egy papírlapot, amelyen az ő kézírásával a következő
olvasható: Thibermesnil: 2-6-12.
Horace Velmont ismét fölnevetett:
– Győzelem! A homály egyre jobban eloszlik. Kétszer hat egyenlő
tizenkettő.
– Nevessen csak, uram – mondta az abbé –, mindazonáltal ez a
két idézet rejti a titkot, és egyszer majd jön valaki, aki meg is tudja
fejteni.
– Herlock Sholmes – szólt Devanne – …hacsak Arsène Lupin meg
nem előzi. Mi a véleménye, Velmont?
Velmont felállt, Devanne vállára tette a kezét, és kijelentette:
– Úgy gondolom, hogy az ön könyvében és a Könyvtár
példányában található adatok közül hiányzik egy rendkívül fontos
információ, amelyet az imént voltak szívesek felkínálni nekem.
Köszönöm.
– Vagyis?
– Vagyis most, hogy a fejsze körbeforgott, a szárny kinyílt, és
kétszer hat egyenlő tizenkettővel, már csak akcióba kell lépnem.
– Egy percet sem vesztegethet el.
– Egy másodpercet sem! Hisz nem ma éjjel kell kirabolnom a
kastélyát, még mielőtt Herlock Sholmes megérkezik?
– Igaz, nincs sok ideje. Akarja, hogy elvigyem?
– Dieppe-be?
– Dieppe-be. Legalább egyúttal hazahozhatom d’Androl urat és
nejét, valamint a barátaik lányát, akik az éjféli gyorssal érkeznek.
Azzal Devanne a katonatisztekhez fordult:
– Uraim, holnap nálam ebédelnek, nemde? Számítok önökre, mivel
az ezrednek meg kell támadnia és bevennie a kastélyt délelőtt
tizenegykor.
A meghívást elfogadták, a társaság szétszéledt, és nem sokkal
később egy Étoile D’Or 20-30-asban Devanne és Velmont Dieppe felé
száguldott. Devanne letette a festőt a kaszinó előtt, ő pedig az
állomásra hajtott.
Éjfélkor a barátai leszálltak a vonatról. Éjfél után fél egykor az
automobil keresztülhaladt Thibermesnil kapuján. Egy órakor, a gyors
és könnyű vacsora után mindenki nyugovóra tért. Lassanként
kialudtak a fények. Az éjszaka csendje belepte a kastélyt.

Ám a hold szétkergette a felhőket, amelyek eltakarták, és fehér

fénnyel árasztotta el a szalont a két ablakon keresztül. Mindez csak
néhány percig tartott, aztán a hold elbújt a dombok mögött. Sötét
lett. A csend is sűrűsödött a sötétséggel együtt. Csak néha törte
meg egy-egy bútor reccsenése vagy a nádsusogás a tavon, amely
hínáros vizével fürdette az öreg falakat.
A falióra morzsolta a másodpercek végtelen füzérjét. Kettőt ütött.
Majd a másodpercek ismét sietősen és egyhangúan simultak bele az
éjszaka sűrű némaságába. Aztán hármat ütött az óra.
Hirtelen csattanás hallatszott, mint amikor egy vonat
elhaladásakor éles, ámde csak egy másodpercig tartó fütty hangzik
fel. Halvány fénycsík pásztázta végig a helyiséget, akár a nyíl, amely
szikrázó csóvát hagy maga után. A fény az egyik falpillér középső
bordázatából érkezett – jobb oldalról ez a pillér tartotta a
könyvszekrényt. A fénycsóva először a szemben lévő falon állapodott
meg, vakító kört formálva, majd jobbra-balra mozgott, mint egy
nyugtalan szem, amely a sötétséget kémleli; egyszer csak kialudt,
aztán újra felragyogott, miközben a könyvszekrény egyik része
kifordult a helyéről, feltárva egy nagy, boltív alakú nyílást.
Egy férfi lépett be, kezében villanylámpást tartott. Őt követte egy
másik, majd egy harmadik – összetekert kötelet és más
szerszámokat hoztak. Az első körbenézett, hallgatózott, majd így
szólt:
– Hívjátok a többieket!
Nyolcan érkeztek a föld alatti folyosóról: energikus arcú, erős
fickók.
Megkezdődött a költöztetés.
Nem tartott sokáig: Arsène Lupin egyik bútortól a másikig ment,
megvizsgálta, majd a méretük és az értékük figyelembevételével
vagy megkímélte őket, vagy utasítást adott:
– Vigyétek!
A tárgyat megemelték, majd elnyelte az alagút hatalmas szája, és
elindult útján a föld gyomrában.
Így távozott hat fotel, hat XV. Lajos korabeli szék, d’Aubusson
szőttesei, Gouthière nevével fémjelzett csillárok, két Fragonard, egy
Nattier, egy Houdon mellszobor és egyéb kisebb szobrok. Néha Lupin
elálldogált egy gyönyörű szekrény vagy festmény előtt.
– Ez túl nehéz… túl nagy… milyen kár! – sóhajtott fel.
 Negyven perc alatt „kirámolták” a szalont, Arsène kifejezésével
élve. És mindez tökéletes rendben zajlott le, a legnagyobb csendben,
mintha az elmozdított tárgyak sűrű vattába lettek volna csomagolva.
Ekkor Lupin így szólt az egyikhez, aki egy Boulle névjegyével
ellátott állóórát cipelt:
– Most már nem kell visszajönni. Ahogy megegyeztünk, amint
bepakoltatok a kamionba, irány a Roquefort hangár.
– És maga, főnök?
– Hagyjátok itt nekem a motorbiciklit.
Miután a férfi távozott, Arsène visszatolta helyére a
könyvszekrényt, majd miután eltüntette a „költöztetés” nyomait,
letörölte a lábnyomokat, felemelt egy csapóajtót, és leereszkedett
egy folyosóra, amely a kastélyt és a tornyot kötötte össze. A folyosó
közepén vitrin állt – Arsène Lupin e miatt a vitrin miatt folytatta le
hosszú nyomozását.
A vitrinben valóságos csodák pihentek: az egyedülálló gyűjtemény
órákat, dohányszelencéket, gyűrűket, gyöngysorokat és egyéb
miniatűr mesterműveket tartalmazott. Egy csipesszel feltörte a zárat,
és elmondhatatlan gyönyörrel vette kézbe az arany és ezüst
kincseket, ezeket az értékes és finom műalkotásokat.
A vállán keresztbe vetve jó nagy, speciálisan erre a célra készült
vászontáskát viselt. Megtöltötte. Aztán megtömte a zakója, nadrágja
és mellénye zsebeit is. Épp a bal hóna alá készült csapni néhány,
őseink által igencsak kedvelt, gyöngyökből varrt retikült – amelyek
újra divatba jöttek –, amikor halk zaj ütötte meg a fülét.
Hallgatózott: nem tévedett, a zaj valóságos volt.
És hirtelen eszébe jutott: a folyosó végén belső lépcső vezetett fel
egy mostanáig üres lakosztályhoz, ám aznap estétől az a fiatal lány
foglalta el, aki Devanne barátaival együtt érkezett vonattal Dieppe-
be.
Gyors mozdulattal eloltotta a lámpását. Alig húzódott be egy
ablakmélyedésbe, amikor a lépcső tetején kinyílt egy ajtó, és halvány
fény világította be a folyosót.
Az volt a benyomása – mivel félig elrejtette egy függöny, nem
látott semmit –, hogy valaki óvatosan elindul lefelé a lépcsőn.
Remélte, hogy visszafordul. Ám az illető leért a helyiségbe, és tett
néhány lépést. Ekkor kiáltás szakadt fel belőle. Nyilván észrevette a
háromnegyedrészt kifosztott, betört vitrint.
A parfümillatból Arsène rájött, hogy egy nő az. Ruhája szinte
súrolta a függönyt, amely mögött állt; úgy érezte, hallja a hölgy
heves szívdobogását, aki megsejtette, hogy van ott még valaki, a
háta mögött a sötétben, egészen közel… Fél… el fog menni…
lehetetlen, hogy ne menjen el – biztatta magát Lupin. Csakhogy a nő
nem ment el. Remegő kezében a gyertya erősebb lángra kapott.
Megfordult, habozott egy kicsit, mintha az ijesztő csendet hallgatta
volna, aztán hirtelen elhúzta a függönyt.
Meglátták egymást.
Arsène zaklatottan suttogta:
– Ön… ön… kisasszony!? Miss Nelly volt.
Miss Nelly! Az óceánjáró utasa, akinek álmai az övével keveredtek
azon a felejthetetlen utazáson, aki tanúja volt letartóztatásának, és
ahelyett, hogy elárulta volna őt, inkább ügyes mozdulattal a
tengerbe ejtette a Kodakot, amelyben Arsène elrejtette az
ékszereket és bankjegyeket… Miss Nelly! A drága, mosolygós
teremtés, akinek az emléke oly gyakran töltötte el örömmel vagy
szomorúsággal a börtönben töltött hosszú napok alatt!
A sors játéka, amely ebben a kastélyban ezen az éjjeli órán
összehozta őket, olyan elképesztőnek tűnt, hogy se megmozdulni, se
megszólalni nem tudtak, mint akiket megbénított egymás
fantasztikus látványa.
Miss Nelly végül a felindultságtól támolyogva leroskadt egy székre.
A férfi megállt, szemben vele. Majd lassanként, végtelennek tűnő
másodpercek után ráébredt, milyen benyomást kelthet ékszerektől
roskadozó karokkal, kidagadó zsebekkel és teletömött táskával.
Óriási zavar fogta el, a haja tövéig elvörösödött a szégyenteljes
helyzettől, amikor a rablót rajtakapják. Miss Nelly ezentúl már mindig
így fogja látni: tolvajnak, aki mások zsebében turkál, aki felfeszíti az
ajtókat, és behatol a lakásokba.
Az egyik karóra a földre esett, aztán egy másik is. Más tárgyak is
kezdtek kicsúszni a karjából, mert nem tudta visszatartani őket. Egy
hirtelen elhatározással a fotelba ejtette az ékszereket, kiürítette a
zsebeit és kinyitotta a táskáját.
 Így már jobban érezte magát, és tett egy lépést Nelly felé, hogy
megszólítsa. De a lány hátrahőkölt ijedtében, majd felpattant, és a
szalon felé sietett. Az ajtó becsukódott mögötte, de Arsène követte.
Nelly remegve állt a helyiség közepén, és rémülettől tágra nyílt
szemmel nézte a pusztítást.
– Holnap három órára minden újra a helyén lesz… – mondta
Arsène azonnal. – A bútorokat visszahozzuk.
Mivel Nelly nem válaszolt, megismételte:
– Holnap, három órára, megígérem… a világon semmi nem
akadályozhat meg benne, hogy betartsam a szavam…
Hosszú csend nehezedett rájuk. A férfi nem mert megszólalni újra;
a fiatal lány megindultsága valóságos szenvedést okozott neki.
Csöndesen és lassan távolabb ment tőle.
Csak menjen el! – gondolta. – Csak érezze, hogy szabadon
elmehet… Csak ne féljen tőlem!
Nelly hirtelen összerezzent.
– Hallja? Lépések… valaki jön… – dadogta.
A férfi döbbenten nézett rá. Feldúltnak tűnt, mintha veszély
közeledne.
– Nem hallok semmit, és amúgy is…
– Hogyhogy? Meneküljön, gyorsan… meneküljön…
– Meneküljek… de miért?
– Muszáj, gyorsan… ó, ne maradjon itt…
Hirtelen odaszaladt a folyosó bejáratához, és hallgatózott. Nem
volt ott senki. Talán kívülről jött a zaj? Várt egy kicsit, majd
megnyugodva visszafordult.
De Arsène Lupin már sehol sem volt.

Abban a pillanatban, amikor Devanne megállapította a kastélya

kifosztását, ezt mondta magában: – Velmont volt az, és Velmont
nem más, mint Arsène Lupin. Mindennek ez volt a magyarázata, és
más magyarázat nem létezett. Ugyanakkor ez a gondolat épphogy
csak átsuhant az agyán, annyira valószínűtlennek tűnt, hogy Velmont
nem azonos Velmont-nal, a híres festővel, Estevan kuzinja
kebelbarátjával. És amikor a csendőrparancsnok megérkezett,
Devanne-nak eszébe sem jutott, hogy megossza vele ezt az abszurd
feltételezést.
Thibermesnilben egész délelőtt elképesztő jövés-menés zajlott. A
csendőrök, a dieppe-i rendőr-főfelügyelő, a mezőőr, a falu lakosai
mind ott nyüzsögtek a folyosókon vagy a parkban, vagy a kastély
körül. A gyakorlatozó katonák közeledése és fegyvereik csörgése
még festőibbé tette a képet.
Az első kutatások során semmi nyomot nem találtak. Mivel az
ablakokat nem törték be, az ajtókat nem feszítették fel, a betörés
nyilván a titkos alagúton keresztül zajlott le. Ám a szőnyegeken
semmi lábnyom, a falakon semmi szokatlan folt.
Ugyanakkor egyetlen, váratlan felfedezés bizonyította Arsène
Lupin keze nyomát: a híres XVI. századi Krónika ismét elfoglalta régi
helyét, és mellette ott feküdt egy hasonló kötet, ami nem volt más,
mint a Nemzeti Könyvtár példánya.
Tizenegykor megérkeztek a katonatisztek. Devanne jókedvűen
fogadta őket – bármennyire is kellemetlenül érintette
remekműveinek eltűnése, a vagyona olyan nagy volt, hogy mindez
csekély veszteség volt számára. Ekkor D’Androlék és Nelly is lejöttek
a szobájukból.
A kölcsönös bemutatkozás során vették észre, hogy egy vendég
hiányzik: Horace Velmont. Vajon eljön egyáltalán?
Távolléte ismét felébresztette Georges Devanne gyanúját. Ám pont
délben megérkezett.
– Nocsak! Végre itt van! – kiáltotta Devanne.
– Talán késtem?
– Nem, de megtehette volna… egy ilyen mozgalmas éjszaka után!
Hallotta a hírt?
– Milyen hírt?
– Hogy kirabolta a kastélyt.
– Nahát!
– Ahogy mondom. De nyújtsa előbb a karját Underdown
kisasszonynak, és üljünk asztalhoz… Kisasszony, ha megengedi…
Elhallgatott, észrevéve a lány zavarát. Aztán eszébe jutott valami:
 – Jaj, tényleg, hisz ön együtt utazott Arsène Lupinnel… annak
idején… mielőtt letartóztatták… Meglepő a hasonlóság, ugye?
Nelly nem válaszolt. Velmont mosolyogva meghajolt előtte, és a
karját nyújtotta. A helyére vezette a lányt, és leült vele szemben.
Ebéd közben másról sem beszéltek, mint Arsène Lupinről, az
ellopott bútorokról, Herlock Sholmesról. Velmont csak az étkezés
végén kapcsolódott be a társalgásba, amikor más témák is szóba
kerültek. Egyszersmind volt szórakoztató és komoly, ékesszóló és
szellemes. És mindaz, amit mondott, elsősorban a fiatal lánynak
szólt. Ám ő mintha nem is hallotta volna, annyira elmerült a
gondolataiban.
A kávét a teraszon szolgálták fel, amely a díszudvarra és a
főhomlokzat előtti kertre nyújtott kilátást. A pázsit közepén játszani
kezdett a katonazenekar, a katonák és parasztok sokasága
elözönlötte a park sétányait.
Mindeközben Nelly fejében Arsène Lupin ígérete járt: „Holnap
három órára minden újra a helyén lesz…”
Három órára! Márpedig a nagy falióra, amely a kastély
jobbszárnyát díszítette, kettő óra negyvenet jelzett. Önkéntelenül is
oda-odapillantott. És Velmont-ra, aki békésen ringatózott egy
kényelmes hintaszékben.
Két óra ötven… két óra ötvenöt… a fiatal lányt szorongással
vegyes türelmetlenség fogta el. Lehetséges lenne, hogy megtörténik
a csoda, mégpedig percre pontosan a megadott időben, miközben a
kastély, az udvar, a környék tele van emberekkel, és miközben az
állami főügyész és a vizsgálóbíró már nyomoz?
De mégis… Arsène Lupin oly nagy ünnepélyességgel ígérte meg!
Úgy lesz, ahogy mondta – gondolta Nelly, akit teljesen elbűvölt
ennek a férfinak az energiája, határozottsága és önbizalma. És már
nem is csodának tűnt számára az egész, hanem a dolgok
természetes rendjének.
Egy másodpercre találkozott a tekintetük. Nelly elpirult, és
félrefordította a fejét.
Három óra… felhangzott az első, a második, végül a harmadik
ütés… Horace Velmont elővette a zsebóráját, a faliórára nézett, majd
visszatette a zsebébe. Eközben a tömeg szétnyílt a pázsiton, utat
engedve két lovaskocsinak, amelyek áthaladtak a kapun. Olyan
furgonok voltak ezek, amelyek az ezredeket követik, és az élelmet
meg a tisztek holmiját szállítják. Megálltak a bejárat előtt. Egy
őrmester ugrott le az egyik ülésről, és Devanne urat kereste.
Devanne lesietett a lépcsőn. A ponyvák alatt, szép rendben,
gondosan becsomagolva ott voltak a bútorai, festményei és a többi
műtárgy.
A kérdésekre válaszként az őrmester átnyújtotta az írásos
parancsot, amelyet aznap reggel kapott a főtörzsőrmestertől. A
parancs szerint a negyedik zászlóalj második századának
gondoskodnia kell róla, hogy az arques-i erdőben található halleux-i
kereszteződésből az ott található tárgyakat délután három órára
szállítsák el Georges Devanne úrhoz, a Thibermesnil kastély
tulajdonosához. Aláírás: Beauvel ezredes.
– A kereszteződésben minden készen állt – tette hozzá az
őrmester –, szép sorban a füvön, és néhány… járókelő vigyázott
rájuk. Ez elég furcsa volt, de hát a parancs az parancs!
Az egyik tiszt megvizsgálta az aláírást: remek utánzat volt, de
hamis.
A zenekar abbahagyta a játékot, kiürítették a furgont és a
helyükre tették a bútorokat.
A nagy jövés-menés közepette Nelly a terasz egyik sarkába
húzódott. Komoran és csöndesen állt ott, zavaros gondolatok jártak
az agyában, amelyeket meg sem próbált formába önteni. Egyszer
csak látta, hogy Velmont jön felé. Szeretett volna kitérni előle, de a
terasz sarkának mellvédje mindkét oldalról körülvette, nem is
beszélve a mellette húzódó cserjékről: a narancs, babérrózsa és
bambuszcserjék nem hagytak más lehetőséget, csak az utat,
amelyen a fiatalember közeledett. Nelly nem mozdult. Egy napsugár
játszott aranyszínű haján, melyet egy bambusz reszkető levelei
felborzoltak. Valaki halkan így szólt:
– Megtartottam az éjszaka tett ígéretemet.
Arsène Lupin mellette állt, és rajtuk kívül nem volt ott senki. A férfi
bizonytalan, félénk hangon megismételte:
– Megtartottam az éjszaka tett ígéretemet.
 Várt valami köszönetfélét, legalább egy gesztust, ami jelezné,
hogy Nelly értékeli a cselekedetét. Ám a lány hallgatott.
Ez a közömbösség bántotta Arsène Lupint, ugyanakkor hirtelen
átérezte mindazt, ami elválasztotta a lánytól, most, hogy megtudta
az igazságot. Magyarázkodni szeretett volna, mentségeket keresni,
rámutatni arra, milyen vakmerő és nagyszerű élet az övé. De már
előre tudta, hogy minden szava furcsán csengene, hogy mennyire
abszurd és arcátlan lenne bármiféle magyarázat.
Úgyhogy szomorúan, az emlékektől megindultan csak ennyit
suttogott:
– Milyen messze van már a múlt! Emlékszik még a hosszú órákra a
Provence fedélzetén? Ó, fogja csak… akkor is, mint ma, egy rózsa
volt a kezében, halványszínű, mint ez… elkértem öntől… de mintha
nem is hallotta volna… Ám a távozása után megtaláltam a rózsát…
valószínűleg ott felejtette… és megőriztem…
A lány továbbra sem válaszolt. Úgy tűnt, mintha nagyon távol
lenne tőle.
– Ezen órák emlékére kérem – folytatta a férfi –, ne gondoljon
arra, amit megtudott. Hogy a múlt és a jelen összekapcsolódik. Ne
az legyek a szemében, akit ma éjjel látott, hanem a régi Arsène, és
ha csak egy másodpercre is, de úgy nézzen rám, mint akkor…
kérem… Nem ugyanaz vagyok, aki voltam?
A lány ráemelte a szemét, ahogy kérte, és nézte. Aztán egy szó
nélkül rámutatott a gyűrűre, amelyet a férfi a mutatóujján viselt.
Csak a karika látszott, de a befelé fordított foglalatban egy csodás
rubin volt.
Arsène Lupin elvörösödött. A gyűrű Georges Devanne
gyűjteményébe tartozott.
Keserűen elmosolyodott:
– Igaza van. A vér nem válik vízzé. Arsène Lupin nem lehet más,
mint Arsène Lupin. Közte és ön között még egy emlék sem létezhet…
Bocsásson meg… Rájöhettem volna, hogy már a jelenlétem is sértés
ön mellett…
Utat engedett neki a mellvédhez húzódva, kalapjával a kezében.
Nelly elhaladt előtte. A férfit elfogta a kísértés, hogy visszatartsa,
hogy könyörögjön neki. De nem volt hozzá bátorsága, úgyhogy csak
követte a szemével, mint egykor, amikor a New York-i kikötőben
átment a pallón. A lány felment a lépcsőn, az ajtó felé. Egy pillanatig
még látható volt karcsú sziluettje az előtér márványoszlopai között.
Aztán eltűnt.
Felhő takarta el a napot. Arsène Lupin mozdulatlanul figyelte a kis
lábnyomokat a homokban. Hirtelen összerázkódott: a
bambuszcserjén, amelyhez Nelly támaszkodott, ott feküdt a rózsa, a
halványszínű rózsa, amelyet nem mert elkérni tőle… Talán ezt is ott
felejtette? De vajon szándékosan vagy szórakozottságból?
Hevesen megragadta; néhány szirom lehullott. Úgy szedte össze
őket, mint a relikviákat…
– Nos – mondta magában –, nincs már itt semmi keresnivalóm.
Ráadásul, ha Herlock Sholmes beleavatkozik, még rosszra is
fordulhatnak a dolgok.
A park időközben kiürült. De a bejárati épület előtt egy csoport
csendőr várakozott. Arsène befúrta magát a bokrok közé, átmászott
a kertet övező falon, és elindult a mezőn, a legközelebbi pályaudvar
felé vezető ösvényen. Alig tíz percet gyalogolt, amikor az út két
töltés közé érve elkeskenyedett, és ahogy ideért, valaki pont
szembejött vele.
Ötven év körüli férfi volt, elég testes, borotvált arcú; a ruhája
külföldire utalt. Nehéz botot tartott a kezében, és a vállán táska
lógott.
Egymás mellé értek. A külföldi enyhe angol akcentussal szólalt
meg:
– Bocsásson meg, uram… ez az út visz a kastélyhoz?
– Igen, uram, egyenesen tovább, aztán ahogy a falhoz ér,
forduljon balra.
Már türelmetlenül várják.
– Ó!
– Igen, a barátom, Devanne, tegnap este jelentette be az
érkezését.
– Az már Devanne úr baja, ha túl sokat fecseg.
– Boldog vagyok, hogy elsőként köszönthetem önt. Herlock
Sholmesnak nincs nagyobb rajongója nálam.
 Alig észrevehető iróniával mondta ki e szavakat, amit rögtön meg
is bánt, mivel Herlock Sholmes tetőtől talpig végigmérte, de olyan
átható és éles tekintettel, hogy Arsène Lupin úgy érezte, ezek a
szemek megragadják és magukba zárják, de alaposabban és
pontosabban, mint bármilyen fényképezőgép.
– A felvétel elkészült – gondolta. – Ez előtt az ember előtt nem
érdemes szerepet játszanom. Most már csak az a kérdés, hogy
felismert-e.
Üdvözölték egymást. Egyszer csak lépések hallatszottak,
méghozzá lovak patájának csattogása. A csendőrök közeledtek. A
két férfinak a töltéshez kellett simulnia a magas fűben, hogy fel ne
lökjék őket. A csendőrök elhaladtak mellettük, de elég tisztes
távolságban egymástól, így ez eltartott egy darabig.
– Minden ettől a kérdéstől függ – töprengett tovább Lupin. – Vajon
felismert-e? Ha igen, van rá esély, hogy kihasználja a helyzetet. Elég
nyugtalanító.
Amikor az utolsó lovas is távozott, Herlock Sholmes
felegyenesedett, és egy szó nélkül elkezdte leverni a port a
ruhájáról. A táskája szíja beleakadt egy tüskebokorba. Arsène Lupin
segített kiszabadítani. Még egy rövid ideig vizsgálgatták egymást. Ha
valaki meglepte volna őket ebben a pillanatban, megindító látvány
lett volna e két rendkívüli ember első találkozása; e két valóban
zseniális képességű férfié, akiknek kivételes adottságaik révén
egyenlő erőkként kellett fellépniük egymással szemben, s akiket a
sors hatalma ezúttal térben is egymás felé irányított.
Aztán az angol így szólt:
– Köszönöm, uram.
– Szolgálatára – felelte Lupin.
Szétváltak. Lupin az állomás, Herlock Sholmes pedig a kastély felé
indult. A vizsgálóbíró és a főügyész a hiábavaló kutatások után
távozott, Herlock Sholmest pedig a hírnevének megfelelő izgalommal
várták.
Kissé csalódottak voltak, amikor meglátták tisztes polgárhoz illő
küllemét, ami teljes mértékben ellentmondott a róla kialakított
fantáziaképnek. Nem volt benne semmi regényhős-szerű, semmi
abból a titokzatos és ördögi karakterből, amit a Herlock Sholmes név
idézett fel az emberekben. Devanne mindazonáltal nagy
lelkesedéssel üdvözölte:
– Ó, végre itt van, mester! Micsoda öröm! Oly régóta reméltem…
Szinte boldog vagyok a megtörtént események miatt, mert ez
nyújtott lehetőséget rá, hogy vendégül lássam. De tényleg, hogyan
jött?
– Vonattal.
– Milyen kár! Pedig elküldtem önért az autómat a kikötőbe.
– Hivatalos fogadás, nemde? Síppal, dobbal… Remek módszer a
munkám megkönnyítésére… – dünnyögte az angol.
Ez a kevéssé barátságos hangnem elbizonytalanította ugyan
Devanne-t, de mintha mi sem történt volna, vidáman folytatta:
– A munka szerencsére könnyebb, mint ahogy korábban jeleztem
önnek.
– Miért?
– Mert a betörés ma éjjel történt.
– Ha nem jelentette volna be az érkezésemet, uram, a betörés
valószínűleg nem ma éjjel történt volna meg.
– Hanem mikor?
– Holnap vagy később.
– És akkor?
– Akkor Lupint csapdába ejthettem volna.
– És a bútoraim?
– Nem tűntek volna el.
– A bútoraim itt vannak.
– Itt?
– Három órakor visszahozták őket.
– Lupin?
– Két katonai furgon.
Herlock Sholmes fejébe csapta a kalapját és vállára vette a
táskáját, de Devanne rákiáltott:
– Mit csinál?
– Elmegyek.
– De miért?
– A bútorai itt vannak, Arsène Lupin messze jár. Itt nincs már
dolgom.
 – Dehogynem, kedves uram, nagyon is szükségem van a
segítségére. Ami tegnap történt, bármikor megismétlődhet, hiszen a
legfontosabbat nem tudjuk: Arsène Lupin hogyan jutott be és ki, és
néhány órával később miért szolgáltatta vissza a holmit.
– Ah, szóval nem tudják…
A gondolat, hogy meg kell fejteni egy titkot, meglágyította az
angol detektívet.
– Rendben, akkor lássunk neki! De gyorsan, nemde? És amennyire
lehetséges, egyedül.
Az utolsó mondat egyértelműen a jelenlévőkre utalt. Devanne
megértette, és bevezette Herlock Sholmest a szalonba. Sholmes
szárazon, rövid, pattogós mondatokban, szűkszavúan tette fel
kérdéseit az előző estéről, a meghívottakról, a kastély
törzsvendégeiről. Aztán megvizsgálta a Krónika két példányát,
összevetette a két térképet az alagútról, megismételtette Gélis abbé
két idézetét, és így szólt:
– Tegnap este mondta el először a két idézetet?
– Igen.
– Azelőtt soha nem beszélt róla Horace Velmont-nak?
– Soha.
– Rendben. Akkor rendelje ide az autóját, egy óra múlva indulok.
– Egy óra múlva?
– Arsène Lupinnek se telt több időbe, hogy megoldja a feladatot,
amit adott neki.
– Én?… én adtam neki….
– Hát persze, Velmont és Arsène Lupin ugyanaz a személy.
– Sejtettem… ó, a gazember!
– Nos, tegnap este tíz órakor tálcán adta át Lupinnek az igazság
azon elemeit, amelyek után már hetek óta kutatott. És az éjszaka
folyamán volt rá ideje, hogy megfejtse, összegyűjtse a bandáját, és
kifossza önt. Hasonlóan hatékony szándékozom lenni.
Töprengve fel-alá sétált a helyiségben, majd leült, keresztbe tette
hosszú lábait, és lehunyta a szemét.
Devanne csak várt, eléggé zavarban volt. Vajon alszik? Vagy
gondolkodik?
 Mindenesetre kiment, hogy parancsokat osszon. Amikor újra
belépett, a folyosóra vezető lépcső aljában talált rá, amint
négykézlábra ereszkedve kémleli a szőnyeget.
– Nos, van valami?
– Nézze, ott… azok a gyertyaviasz-nyomok…
– Tényleg… és egészen frissek…
– Talál még belőlük a lépcső tetején is, és még többet a vitrin
körül, amelyet Arsène Lupin feltört, kivette belőle a kincseket, és
letette ebbe a fotelba.
– És ebből mi következik?
– Semmi. Mindezek arra a kérdésre adhatnak választ, hogy miért
hozta vissza a lopott holmit. Ám erre a kérdésre nincs időm. A
lényeg a föld alatti folyosó.
– Úgy gondolja…
– Nem gondolom, tudom. Létezik, ugye, egy kápolna két-
háromszáz méterre a kastélytól?
– Igen, egy romos kápolna, ahol Rollon herceg sírja van.
– Mondja meg a sofőrjének, hogy várjon ott, a kápolna előtt.
– A sofőröm még nem ért vissza… majd értesítenek… De annak
alapján, amit látok, ön úgy gondolja, a föld alatti folyosó a
kápolnába vezet. Milyen nyom…
Herlock Sholmes félbeszakította:
– Kérem, uram, hozasson nekem egy létrát és egy lámpást.
– Ó, szóval létrára és lámpásra van szüksége?
– Bizonyára, hiszen épp most kértem öntől.
Devanne némileg tanácstalanul ugyan, de csöngetett. Behozták a
két tárgyat.
Ezek után oly nagy szigorúsággal és pontossággal követték
egymást az utasítások, mint a katonaságnál.
– Támassza a létrát a könyvszekrényhez, a Thibermesnil felirattól
balra… Devanne felállította a létrát, az angol pedig folytatta:
– Még tovább bal felé… most jobbra… Állj! Most másszon fel. Jól
van… a felirat minden betűje dombornyomásos, ugye?
– Igen.
– Akkor foglalkozzunk a H betűvel. Elfordul valamelyik irányba?
Devanne megfogta a H betűt, és felkiáltott:
 – Igen, elfordul! Jobbra, egy negyed fordulatot! De hát ki
mondta…? Herlock Sholmes válasz nélkül folytatta:
– El tudja érni onnan az R betűt? Igen… Mozgassa meg többször,
mintha benyomna egy reteszt, aztán fölemelné.
Devanne megmozgatta az R betűt. Legnagyobb megdöbbenésére
a belsejéből kattanás hallatszott.
– Kitűnő – mondta Herlock Sholmes. – Nem marad más hátra,
mint az ellenkező irányba, vagyis a Thibermesnil szó végéhez tolni a
létrát… Jól van… És most, ha nem tévedek, és a dolgok úgy vannak,
ahogy lenniük kell, az L betűnek ki kell nyílnia, mint egy ablaknak.
Devanne egyfajta ünnepélyességgel fogta meg az L betűt. Az
kinyílt, de Devanne leesett a létráról, mivel a könyvszekrény azon
része, amely a név első és utolsó betűje között volt, kifordult a
helyéről, és feltárult az alagút nyílása.
– Nem sérült meg? – kérdezte Herlock Sholmes kissé flegmán.
– Nem, nem – dadogta Devanne feltápászkodva –, nem sérültem
meg, de elismerem, leesik az állam… a mozgó betűk, a folyosó…
– Na és? Nem pontosan erre utal Sully idézete?
– De hát hogyan, az istenért?
– Hogyan? A fejsze forog, a levegő reszket, de a szárny kinyílik…3
Ez tette lehetővé, hogy IV. Henrik az éjjeli órán fogadhassa
Tancarville kisasszonyt.
– És XVI. Lajos? – kérdezte Devanne elképedve.
– XVI. Lajos kiváló kovács és ügyes lakatos volt. Olvastam egy
könyvet: Tudnivalók a bonyolult zárrendszerekről, amelyet neki
tulajdonítanak. Thibermesnil jó udvaroncként megmutatta
uralkodójának ezt a mechanikai remekművet. A király,
emlékeztetőként felírta: 2-6-12, vagyis H, R, L – a második, a
hatodik és a tizenkettedik betű.
– Ó, remek! Kezdem már érteni… Csakhogy van még valami… Ha
azt már tudom, hogy megyünk ki innen, az még mindig nem világos,
hogyan jött be Lupin? Merthogy, ne felejtse el, ő kívülről jött.
Herlock Sholmes meggyújtotta a lámpást, és néhány lépést tett az
alagútban.
 – Nézze! Az egész szerkezet látszik innen is, mint egy falióra rugói,
és minden betű rajta van, csak fordítva. Lupinnek nem volt más
dolga, mint megcsinálni ugyanazt a falnak ezen az oldalán.
– Mi erre a bizonyíték?
– A bizonyíték? Nézze ezt az olajfoltot! Lupin még arra is gondolt,
hogy a gépezetet meg kell olajozni – magyarázta Herlock Sholmes
látható elismeréssel.
– De akkor ismerte a másik bejáratot?
– Akárcsak én. Jöjjön utánam!
– Az alagútban?
– Talán fél?
– Nem, de biztos, hogy odatalál?
– Csukott szemmel is.
Lementek tizenkét lépcsőn, aztán még tizenkettőn, aztán még
kétszer tizenkettőn. Végigmentek egy hosszú folyosón, amelynek
téglafalain látszott, hogy folyamatosan restaurálták, és egyes
helyeken csöpögött. A föld nedves volt.
– A tó alatt vagyunk – mondta Devanne bizonytalanul.
A folyosó egy megint tizenkét fokból álló lépcsőbe torkollott,
amelyet három további, tizenkét fokos lépcsősor követett; nagy
nehezen felkapaszkodtak, és egy sziklába vájt mélyedésben kötöttek
ki. Az út itt véget ért.
– Az ördögbe – morogta Herlock Sholmes –, csak csupasz falak…
ez eléggé zavarba ejtő.
– Mi lenne, ha visszafordulnánk? – kérdezte suttogva Devanne. –
Nem hiszem, hogy ennél többre lenne szükségem. A lényeget már
tudom.
Ám az angol felemelte a fejét, és megkönnyebbülten sóhajtott fel:
fölöttük ugyanaz a szerkezet működött, mint a bejáratnál. Csak meg
kellett mozgatnia a három betűt. Egy gránittömb kimozdult a
helyéről. A túloldalon ott volt Rollon herceg sírköve, amelyre rá volt
vésve a kidomborodó Thibermesnil név. És ott voltak a kis, romos
kápolnában, amelyről az angol beszélt.
– És eljut Istenhez, vagyis a kápolnába – magyarázta meg az
angol az idézet végét.
 – Lehetséges – kiáltott fel Devanne, akit teljesen összezavart
Herlock Sholmes élénksége és intelligenciája –, lehetséges, hogy
mindössze ennyi utalás elég volt önnek?
– Bah! – felelte az angol. – Sőt, még fölösleges is. A Nemzeti
Könyvtár példányán a vonal, amely a folyosót jelzi, bal oldalon egy
kis körben végződik, amint ön is tudja, de azt nem, hogy a jobb
oldali végén egy kis kereszt található, ám annyira elmosódott, hogy
csak nagyítóval lehet látni. Ez a kereszt természetesen a kápolnát
jelenti, ahol most állunk.
Szegény Devanne nem akart hinni a fülének.
– Ez elképesztő, csodálatos! És valójában mily gyermekien
egyszerű!
Hogyhogy senki nem fejtette meg máig a titkot?
– Mert mostanáig senki nem gyűjtötte össze azt a három vagy
négy elemet, ami szükséges hozzá, vagyis a két könyvet és az
idézeteket… Senki, kivéve Arsène Lupint és engem.
– De hát én is… – vetette ellen Devanne – és Gélis abbé… Mi is
tudtuk mindezt, de mégis…
Sholmes elmosolyodott.
– Nem mindenki képes megfejteni a rejtélyeket, Devanne úr.
– De én már tíz éve próbálkozom. És ön, tíz perc alatt…
– Bah! A szokás hatalma…
Kiléptek a kápolnából, és az angol felkiáltott:
– Nocsak! Itt egy autó!
– Ez az enyém!
– Az öné? De azt hittem, a sofőr még nem ért vissza.
– Tényleg… akkor vajon…
Odamentek az autóhoz, és Devanne megkérdezte a sofőrt:
– Édouard, ki mondta, hogy jöjjön ide?
– Hát Velmont úr – felelte a férfi.
– Velmont úr? Találkozott vele?
– Igen, a pályaudvarnál. Azt mondta, jöjjek ide, a kápolnához.
– Jöjjön ide a kápolnához? De miért?
– Hogy várjam itt meg önt, uram… és az úr barátját… Devanne és
Herlock Sholmes összenézett.
 – Rájött, hogy a rejtvényfejtés játék lesz az ön számára. A tisztelet
finom jele – mondta Devanne.
Elégedett mosoly jelent meg a detektív vékony ajkán. Tetszett neki
a dolog.
– Kiváló férfiú – bólintott. – Már első látásra megállapítottam.
– Találkozott vele?
– Keresztezte egymást az utunk az imént.
– És ön tudta, hogy ő Horace Velmont, vagyis Arsène Lupin?
– Nem, de elég hamar rájöttem… némi iróniát érzékeltem a
részéről.
– És hagyta elmenni?
– Istenemre, igen… pedig meg lett volna az alkalmam… öt
csendőr haladt el mellettünk.
– A kutyafáját! Tökéletes lehetőség lett volna…
– Épp erről van szó, uram – jelentette ki az angol fensőbbségesen
–, ha Herlock Sholmes olyan ellenféllel kerül szembe, mint Arsène
Lupin, akkor nem él a lehetőségekkel… hanem megteremti őket…
De az idő sürgetett, és mivel Lupin oly kedves figyelmességgel
küldte el értük az autót, késedelem nélkül indulniuk kellett. Devanne
és Herlock Sholmes helyet foglalt a kényelmes limuzinban. Édouard
elindította az autót. Mezők, facsoportok mellett haladtak el. Előttük a
végtelenbe nyúlt a puhán hullámzó caux-i táj. Egyszerre csak
Devanne egy kis csomagot vett észre az egyik mélyedésben.
– Nocsak, mi ez? Egy csomag! És kinek szól vajon? Önnek!
– Nekem?
– Olvassa el: Herlock Sholmes úr részére Arsène Lupintől.
Az angol kézbe vette a csomagot, kibontotta a zsinórt, és
széthajtotta a csomagolópapírt. Egy óra volt benne.
– Ah! – kiáltott fel mérgesen.
– Egy óra… – mondta Devanne – csak nem véletlenül… Az angol
nem felelt.
– Hogyan? Ez az ön órája! Arsène Lupin visszaküldi az óráját! De
ha visszaküldi, az azt jelenti, hogy elvette… ellopta az óráját! Ó, ez
aztán remek! Arsène Lupin ellopta Herlock Sholmes óráját! Ez aztán
a vicc! Jaj, nem, ne haragudjon… de nem tudtam megállni…
És miután jól kinevette magát, teljes meggyőződéssel jelentette ki:
 – Kiváló férfiú, valóban!

Az angol nem reagált. Egészen Dieppe-ig nem szólt egy szót sem,
csak az elsuhanó tájat bámulta. Szörnyű volt ez a csönd,
kiismerhetetlen; vadabb, mint a legelszántabb düh. A hajóállomáson
csak ennyit mondott, ezúttal harag nélkül, de olyan hangon, amelyen
érződött személyiségének minden elszántsága és energiája:
– Igen, kiváló férfiú, akinek szívesen helyezném a vállára ezt a
kezet, amelyet most ön felé nyújtok, Devanne úr. És tudja, biztos
vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb Arsène Lupin és Herlock
Sholmes újra találkoznak… Bizony, a világ túl kicsi ahhoz, hogy ez ne
történjen meg… és akkor majd…
 Megjegyzések

[←1]
Híres németalföldi nyomdász család volt.

[←2]
X. Keresztély, dán király (1870–1947).

[←3]
A francia eredeti lefordíthatatlan szójátékot tartalmaz: La
hache (a H betűt is így hívják) tournoie, l’air (le R) frémit, et
l’aile (le L) s’ouvre.
 Tartalom

1. Arsène Lupin letartóztatása

2. Arsène Lupin a börtönben
3. Arsène Lupin szökése
4. A rejtélyes utas
5. A királyné nyakéke
6. A kőr hetes
7. Imbert asszony széfje
8. A fekete igazgyöngy
9. Herlock Sholmes túl későn érkezik