Professional Documents
Culture Documents
Negyedik Szárny - Rebecca Yarros
Negyedik Szárny - Rebecca Yarros
FOURTH WING
NEGYEDIK SZÁRNY
A mű eredeti címe: Fourth Wing
www.bookandwalk.hu
A Fourth Wing – Negyedik szárny izgalmas kalandregény, amely bár
függővéggel, de az olvasók többsége számára alighanem kielégítő
módon zárul le. Ezzel együtt érdemes megjegyezni, hogy a történet
számos eleme próbára teheti némelyek érzékenységét. Háború,
pusztakezes harc, életveszélyes helyzetek, vér, erőszak, sérülések,
halál, mérgezés, durva nyelvezet, szexualitás – mindezek szintén
jelen vannak a regény lapjain. Ha valaki érzékeny az ilyesmire, csak
saját felelősségére olvassa el a könyvet.
Ha Jack valóban meg akar ölni, akkor ki kell várnia a sorát. És erős a
gyanúm, hogy Xaden Riorson meg fogja előzni.
– Lehet, de nem ma – felelem, továbbra is stabilan tartva a
tőrömet, és valahogy képes vagyok nem beleremegni, ahogy fölém
hajol, és alaposan beszívja a levegőt. A rohadt életbe, úgy szagolgat,
mint egy átkozott kutya. Aztán felhorkan, majd eltűnik a fellegvár
tekintélyes udvarán összegyűlt ünneplő kadétok és lovasok
sűrűjében.
Még korán van, talán kilenc óra lehet, de már látom, hogy
nincsenek annyian, ahányan előttem várakoztak a sorban.
A bőröltözék gyakoriságából kiindulva a másod- és harmadévesek is
kijöttek, hogy megnézzék maguknak az újoncokat.
Az eső időközben szemerkéléssé szelídült, mintha eleve csak azért
zendített volna rá, hogy még nehezebbé tegye életem egyébként is
legnehezebb próbatételét… Mindenesetre sikerült.
Életben maradtam.
Megcsináltam.
Minden porcikámban remegni kezdek, és egyszer csak fájdalmas
lüktetés kezdődik a bal térdemben, amivel a kőnek ütköztem.
Megteszek egy lépést, de máris úgy érzem, hogy nem leszek képes
többre. Be kell kötöznöm, mielőtt más
is észrevenné.
– Azt hiszem, szereztél magadnak egy ellenséget – jegyzi meg a
vörös hajú egy laza mozdulattal átvetve a nyílpuskáját az egyik
válláról a másikra. Hamiskás tekintettel pillant rám a mogyoróbarna
szemével, majd tetőtől talpig végigmér.
– A helyedben gyakran néznék a hátam mögé.
Bólintok. Az ilyen alakok közelében, mint Jack, valóban indokolt,
hogy gyakran pillantsak a hátam mögé. És egyáltalán bárhová,
ahová elrejtőzhet.
Éppen megérkezik a következő jelölt is a kőhídról, amikor valaki
hátulról megragad, és maga felé fordít.
Már emelném a tőröm, amikor ráébredek, hogy Rhiannon az.
– Megcsináltuk! – mondja egy vigyor kíséretében, és megszorítja a
vállamat.
– Megcsináltuk – felelem kényszeredett mosollyal. A combom
reszket ugyan, de valahogy sikerül visszacsúsztatnom a tőrt a
hüvelyébe. Most, hogy itt vagyunk, és mindketten kadétok lettünk –
vajon megbízhatok benne?
– Nem is tudom, hogy háláljam meg – mondja. – Legalább
háromszor leestem volna, ha te nem segítesz. Igazad volt.
Az a cipőtalp rohadtul csúszik. Láttad ezeket az alakokat? Esküszöm,
épp az imént láttam egy másodévest, akinek rózsaszínű tincsek
voltak a hajában. Az egyik srácnak pedig az egész bicepszét
sárkánypikkelyes tetoválások fedik.
– Úgy tűnik, az unalmas stílust meghagyják a gyalogságnak –
mondom, miközben Rhiannon átkarol, és magával húz a tömeg
irányába. A térdem sajog, és a fájdalom mindkét irányba, a talpam
és a csípőm felé is továbbsugárzik. Bicegni kezdek, és a súlyom
veszélyesen Rhiannon felé dől.
A francba.
De honnan ez a rosszullét? Miért nem marad abba a reszketés?
Bármelyik pillanatban elájulhatok – kizárt, hogy képes leszek kihúzva
tartani magam, ha egyszer a lábaim úgy reszketnek, mintha
földrengés volna, és mellette ilyen iszonyatosan zúg a fejem.
– Ha már itt tartunk – mondja Rhiannon, miközben lepillant. –
Cseréljük vissza a cipőnket. Ott egy pad…
Egy makulátlan, fekete uniformist viselő magas figura válik ki a
tömegből, majd ront felénk, és habár Rhiannonnak még van ideje
kitérni előle, én egyenesen a mellkasának ütközöm.
– Violet? – Erős kezek ragadják meg a könyökömet, hogy
megtartsanak. Amikor összeszedem magam, felpillantok, és
belenézek abba az ismerős, barna szempárba, amely most alaposan
elkerekedik a meglepetéstől.
Elönt a megkönnyebbülés, és igyekszem kipréselni magamból egy
mosolyt, de valószínűleg csak egy torz grimaszra futja. Magasabbnak
tűnik, mint tavaly nyáron, a szakálla is új, azonkívül mintha
termetesebb lenne… De lehet, hogy csak túlságosan elhomályosult a
látásom. A csodálatos, könnyed mosoly, amelyről annyit
fantáziáltam, meglehetősen különbözik attól a mogorva ábrázattól,
amellyel most pillant rám, ráadásul minden szempontból…
keményebbé vált, bár nem mondanám, hogy rosszul állna neki. Az
álla vonala, a szemöldöke, de még a karján lüktető izmok is
merevnek érződnek, ahogy kitapintom őket az ujjammal, miközben
próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Ki tudja, hogyan, de Dain
Aetosnak sikerült egy év leforgása alatt helyesből elképesztően
vonzóvá válnia.
Engem pedig egy lépés választ el tőle, hogy kiadjam
a taccsot.
– Mi az ördögöt csinálsz itt? – kérdezi nyersen, és a tekintetében
tükröződő megdöbbenés pillanatok alatt valami idegenné és
halálossá alakul át. Ez már nem ugyanaz a fiú, akivel együtt nőttem
fel. Nem – ő már másodéves sárkánylovas.
– Én is örülök, hogy látlak, Dain. – Enyhén szólva, de ennél nem
tudok pontosabban fogalmazni, minthogy a korábbi remegésem után
most minden porcikámban csillapíthatatlanul reszketek, az epe
feltolul a torkomban, a szédülés pedig csak még cudarabbá teszi a
rosszullétet. A térdem megadja magát.
– A fenébe, Violet – suttogja, és felsegít. Fél kezét a hátamon, a
másikat a könyököm alatt tartva megtámogat, és sietős léptekkel
elvonszol a tömegtől, majd besegít a falban nyíló egyik alkóvba,
közel a fellegvár első védtornyához. Árnyékos, rejtett zug, ahol
szerencsére van egy kemény fapad, ahová leültet, majd lehámozza
rólam a hátizsákomat.
– Azt hiszem, hánynom kell.
– Hajtsd a fejed a térded közé – utasít olyan ellentmondást nem
tűrő hangon, amelyhez korántsem vagyok hozzászokva tőle,
mindenesetre engedelmeskedem. Körözni kezd a kezével a hátam
alsó részén, miközben továbbra is igyekszem az orromon át beszívni
és a számon át kifújni a levegőt.
– Az adrenalin miatt van. Várj egy percet, és elmúlik.
Ekkor lépteket hallok a kövezeten.
– Te meg ki a csuda vagy?
– Rhiannon. Violet… barátja.
A kövezetet borító kavicsokat mustrálom az össze nem illő cipőim
mellett, és próbálom meggyőzni a gyomrom tartalmát arról, hogy
maradjon a helyén.
– Hallgass ide, Rhiannon! – mondja Dain. – Violet jól van. És ha
bárki kérdezi, mondd nekik azt, hogy csak az adrenalin dolgozik
benne. Megértetted?
– Mi köze lehetne hozzá bárkinek, hogy mi van Violettel? – feleli
Rhiannon legalább olyan éles hangon. – Nem mondok nekik semmit.
Főleg miután neki köszönhetem, hogy átjutottam a hídon.
– Ajánlom is, hogy így legyen – figyelmezteti Dain olyan
szigorúsággal, ami nehezen összeegyeztethető a hátamat masszírozó
keze gyöngédségével.
– Ha már itt tartunk, esetleg megkérdezném, hogy te ki az ördög
vagy – folytatja Rhiannon.
– Az egyik legrégebbi barátom – adom meg a választ.
A reszketés lassan alábbhagy, és a rosszullétem is enyhül, bár nem
tudom, hogy az idő múlása vagy a testhelyzetem miatt, úgyhogy
egyelőre még a térdem között lógatva hagyom a fejem, és közben
hozzálátok, hogy kioldjam a bal cipőm fűzőjét.
– Vagy úgy – mondja Rhiannon.
– Azonkívül másodéves lovas, kadét – teszi hozzá Dain.
A sóder csikorog; alighanem Rhiannon hátrált egy lépést.
– Itt nem láthatnak meg, Violet, úgyhogy csak nyugodtan –
mondja Dain gyöngéden.
– Tehát gyengének tartanának, ha azután rókáznék egyet, hogy
túléltem a hidat és azt a seggfejt, aki le akart hajítani a szakadékba.
– Pontosan – érkezik a válasz. – Fáj valamid? – Dain aggódva
végigpásztáz, mintha minden egyes négyzetcentimétert be akarna
járni a tekintetével.
– Bedagadt a térdem – mondom suttogva, hiszen Dainról van szó.
Dainról, akit azóta ismerek, hogy öt- és hatévesek voltunk. Dainról,
akinek az apja az anyám egyik legmegbízhatóbb tanácsadója.
Dainról, aki segített összeszednem magam, miután Mira csatlakozott
a Lovasok Kvadránsához, és akkor is mellettem állt, amikor Brennan
meghalt.
A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogja az államat, majd lassan
oldalra fordítja a fejem, hogy alaposan megvizsgálhasson.
– Ennyi? Biztos vagy benne? – A keze végigszalad az oldalamon,
és megáll a bordámnál. – Te tőröket hordasz magadnál?
Rhiannon leveszi magáról a cipőmet, és megkönnyebbülten
felsóhajt, ahogy a lábujjai végre kiszabadulnak a szorításból.
Bólintok.
– Hármat itt, egyet a csizmámban. – Ami nagy szerencse,
különben az sem biztos, hogy most itt lennék.
Dain leengedi a kezét, és úgy méreget, mintha most látna
életében először – aztán pislog egyet, és a pillanat elmúlik.
– Cseréljétek ki a csizmátokat. Röhejesen néztek ki. Violet,
megbízol benne? – kérdezi, és Rhiannon irányába biccent.
Rhiannon megvárhatott volna a fellegvár biztonságában, és
megpróbálhatott volna lelökni a magasból, ahogyan Jack tette – de
semmi ilyesmi nem történt.
Ismét bólintok. Pontosan annyira bízom benne, amennyire ezen a
helyen egy elsőéves egyáltalán megbízhat egy másik elsőévesben.
– Rendben. – Dain feláll, és Rhiannon felé fordul. Az ő
csizmájában is vannak hüvelyek, és azokban az enyémekkel
ellentétben tőrök is vannak. – A nevem Dain Aetos. A Második Raj
vezetője vagyok. Láng Osztag, Második Szárny.
Rajvezető? Ennek hallatán felvonom a szemöldököm.
A legmagasabb rang a kvadránsban lévő kadétok esetében a szárny-
és az osztagvezető. Mindkét pozícióba csak a legjobb harmadévesek
kerülhetnek. A másodévesek lehetnek ugyan rajvezetők, de csak
akkor, ha igazán kivételes képességekről tesznek tanúbizonyságot. A
Cséplés előtt – ez az esemény, amikor a sárkányok kiválasztják
azokat, akikkel kapcsolódnak – mindenkit egyszerűen csak kadétnak
hívnak, majd miután megtalálják a sárkányukat, lovasok lesznek. Az
emberek errefelé túl gyakran és túl korán meghalnak ahhoz, hogy
érdemes volna idő előtt rangot adni nekik.
– A kőhíd próbája néhány órán belül véget ér, attól függően, hogy
a jelöltek milyen gyorsan jutnak át… Vagy zuhannak le. Keresd meg
a vörös hajú lányt a tekerccsel, akinél a számszeríj van, és mondd
meg neki, hogy Dain Aetos téged és Violet Sorrengailt is a saját
rajába helyezett. Ha kérdőre von, mondd azt, hogy tartozik nekem
eggyel, miután tavaly megmentettem a Cséplés során. Hamarosan
visszatérünk Violettel az udvarba.
Rhiannon rám pillant, mire bólintok.
– Indulj, mielőtt még meglátnak! – adja ki az utasítást Dain.
– Megyek – feleli Rhiannon, majd beleugrik a saját csizmájába, és
olyan sietősen köti meg a fűzőjét, ahogyan én teszem a sajátommal.
– Tényleg olyan lovaglócsizmában mentél végig a hídon, ami
nagyobb a méretednél? – kérdezi Dain hitetlenkedve.
– Rhiannon meghalt volna, ha nem cserélek vele. – Felállok, és
elfintorodom, ahogy a térdem még egyszer tiltakozik, és kis híján
újból összerogyok.
– Te pedig akkor fogsz meghalni, ha nem jutunk ki innen. – Dain
felém nyújtja a kezét. – Tessék. Vissza kell mennünk a szobámba,
hogy bekössük a térdedet. – Felvonja a szemöldökét. – Hacsak nem
ismertél meg valamilyen csodaszerű gyógymódot az elmúlt év során,
amiről még nem hallottam.
Megrázom a fejem, és megkapaszkodom a karjában.
– A francba, Violet. – Észrevétlenül közelebb húz magához, majd a
szabad kezébe veszi a hátizsákomat, és odavezet a beugró végén
kezdődő alagúthoz, amelyet eddig nem vettem észre. Az üstökben
varázsfények ragyognak fel, ahogy elhaladunk mellettük, majd
hunynak ki, miután elhagyjuk őket. – Nem szabadna itt lenned.
– Tisztában vagyok vele. – Mivel senki sem lát, megengedek
magamnak egy kis bicegést.
– Az Írnokok Kvadránsában volna a helyed – folytatja
méltatlankodva, miközben tovább vezet az alagútban. – Mi az ördög
történt? Kérlek, csak azt ne mondd, hogy önként jelentkeztél a
Lovasokhoz.
– Szerinted mégis mi történt? – kérdezem, miközben elérjük a
kovácsoltvas kaput, ami a méretéből ítélve arra szolgál, hogy távol
tartson egy trollt… Vagy egy sárkányt.
Dain szitkozódik.
– Az anyád műve.
– Az anyám műve – bólintok. – Hiszen mindegyik Sorrengailből
lovas lett. Nem tudtad?
Elérünk egy csigalépcsőt, majd Dain vezetésével felmegyünk az
első, aztán a második emeletre, és végül megállunk a harmadikon,
ahol kinyit egy újabb kaput. Vas csikordul vason.
– Ez a másodévesek szintje – mondja. – Ami azt jelenti, hogy…
– Hogy nyilvánvalóan nem volna szabad itt tartózkodnom –
mondom, és valamivel közelebb húzódom hozzá. – Ne aggódj, ha
valaki meglát minket, majd azt mondom, hogy magával ragadott a
vágy, és egy percet sem tudtam várni, hogy lerángassam rólad a
nadrágot.
– Látom, még mindig nagyon okosnak hiszed magad
– hamiskás mosoly jelenik meg a szája sarkában, miközben
végigmegyünk a termen.
– Talán még néhány „Ó, Dain!” sóhajt is ki tudok préselni
magamból, hogy hihetőbb legyen a dolog – teszem hozzá. Ami azt
illeti, egészen komolyan gondolom.
Dain felhorkan, ahogy leveti a táskámat a faajtó elé, majd anélkül,
hogy megérintené a kilincset, tesz előtte egy félfordulatot a
csuklójával. Hallom a zár kattanását.
– Úgy látom, új képességekre tettél szert – mondom.
Ez persze nem újdonság. Mégiscsak másodéves, és az összes
lovas képes a kisebb mágiára, miután a sárkányuk úgy dönt, hogy
átcsatornázza belé az energiáját… De hát mégiscsak Dainról van szó.
– Nem kell úgy meglepődnöd. – Kinyitja az ajtót, és betessékel.
A szobája meglehetősen egyszerűen van berendezve: ágy,
kredenc, asztal és egy szekrény. Egyetlen személyes holmit sem
látni, leszámítva néhány könyvet az asztalán. Némi elégtétellel
veszem tudomásul, hogy az egyik krovlai nyelven íródott könyvet
még én adtam neki tavaly nyáron. Mindig is volt érzéke a
nyelvekhez. Még az ágyán lévő pokróc is egyszerű, fekete, mint a
lovasok öltözéke, mintha csak abban hivatott volna segíteni, hogy
még álmában se feledkezzen meg róla, miért is van itt egyáltalán.
Odalépek a boltíves ablakhoz, és a színtiszta üvegen keresztül jól ki
tudom venni Basgiath többi, a szakadékon túl elterülő részét.
Ugyanaz a hadiiskola, és mégis mintha egy világ választana el
tőle. Két jelöltet bírok felismerni a Mellvéden, de inkább gyorsan
elkapom a tekintetem, mielőtt még túlságosan is érdeklődni
kezdenék a sorsuk iránt ahhoz, hogy túl fájdalmas legyen végignézni
a zuhanásukat. Erre a napra már elegendő halált láttam, és rohadtul
nem vágyom többre.
– Van kötszered? – kérdezi, és átnyújtja a hátizsákomat.
– Gillstead őrnagytól kaptam – felelem egy bólintás kíséretében,
majd lehuppanok a makulátlanul bevetett ágy szélére, és hozzálátok,
hogy feltúrjam a táskám tartalmát. Szerencsére Mira
összehasonlíthatatlanul jobban pakol nálam, úgyhogy hamar
megtalálom a kötést.
– Érezd otthon magad! – vigyorodik el Dain, majd az ajtónak veti
a hátát, és az egyik lábát hanyagul a másik elé helyezi. –
Bármennyire is ellenzem, hogy itt legyél, Violet, azért örülök, hogy
látlak.
Felpillantok, és a tekintetünk találkozik egymással. A mellkasomat
az egész múlt héten – vagy inkább az elmúlt hat hónapban – szorító
feszültség most mintha egy másodperc alatt elillanna. Nincs más,
csak mi ketten.
– Hiányoztál – mondom. Lehet, hogy ez a gyengeség jele, de nem
érdekel. Dain úgyis mindent tud rólam, amit csak tudni lehet.
– Te is hiányoztál nekem – mondja halkan.
Különös figyelemmel fürkészi a mozdulataimat, és már-már
tapintható… Várakozással. Talán annyi év után végre ugyanazt
érezzük, már ami az egymás iránti vágyat illeti.
De az is lehet, hogy még mindig csak annak szól a
megkönnyebbülése, hogy egy régi baráttal találkozhat.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha gyorsan végzel a kötözéssel.
– Az ajtó felé fordul. – Nem fogok leskelődni.
– Semmi olyasmit nem látnál, amit ne láttál volna korábban. –
Megemelem a csípőm, és a bokámig leráncigálom magamról a
bőrnadrágot, hogy ellenőrizzem a térdemet. Mi tagadás, elég
csúnyán megduzzadt. Bárki más ütötte volna így be magát,
valószínűleg megússza egy karcolással, ehhez képest nekem rögtön
be kell kötöznöm, hogy a térdkalácsom ne mozduljon el a helyéről.
És ha már itt tartunk, nem csak az izmaim gyengék, ugyanis az
ízületeim sem tartanak megfelelően.
– Azt hiszem, nem fogunk elszökni, hogy együtt fürdőzzünk a
folyóban, nem igaz? – kérdezi viccelődve. Együtt nőttünk fel. Minden
egyes őrállomáson rengeteg időt töltöttünk együtt, ahová a
szüleinket küldték, és bárhová is kerültünk, mindig megtaláltuk a
módját, hogy találjunk egy tavat, ahol úszhatunk, és fákat,
amelyeket megmászhatunk.
Valamivel a térdem fölött megszorítom a kötést, majd csavarok
rajta egyet, és ugyanazzal a módszerrel rögzítem a szövetet, amire a
gyógyítók tanítottak, amikor már elég idős voltam hozzá. Begyakorolt
mozdulat, és akár álmomban is képes volnék rá. A művelet
ismerőssége megnyugtatóan hat rám, vagy inkább megnyugtatóan
hatna, ha közben nem kellene arra gondolnom, hogy rögtön egy
sérüléssel kezdem a kvadránsbeli pályafutásomat.
Miután elkészülök a kötözéssel, egy kis fémkapoccsal megerősítem
a szövetet, majd felállok, és visszaügyeskedem magamra a
nadrágomat.
– Kész.
Dain megfordul, és végigmér.
– Valahogy… Más lettél.
– Biztosan a bőrruha miatt – vonom meg a vállamat.
– De miért? Úgy érted, valami nem stimmel? – Becsukom a
hátizsákomat, majd felkapom a vállamra. Hála az égnek, a kötésnek
köszönhetően már a térdem is elviselhetőbb.
– Csak… – Dain lassan megrázza a fejét, majd beleharap az alsó
ajkába. – Más.
– Ugyan már, Dain Aetos. – Elvigyorodom, majd odalépek hozzá,
és megragadom a kilincset. – Láttál már fürdőruhában, tunikában,
de még estélyiben is. Csak nem azt akarod mondani, hogy éppen a
bőrtől indulsz be?
Egy kissé elvörösödik, ahogy a keze az enyémre csusszan a kilincs
fölött.
– Örülök, hogy a nyelved még mindig ugyanolyan csípős, Violet.
Kilépünk a folyosóra.
– Meglepődnél, hogy milyen sok mindenre képes vagyok a
nyelvemmel. – Olyan szélesen vigyorgok, hogy szinte már fáj, és egy
másodpercre teljesen megfeledkezem róla, hogy a Lovasok
Kvadránsában vagyunk, és épp az imént éltem túl a Mellvédet.
A tekintetébe forróság gyűlik. Úgy tűnik, ő is megfeledkezett róla,
hogy hol vagyunk. Aztán eszembe jut Mira megjegyzése arról, hogy
a lovasok nem igazán szokták visszafogni magukat az erőd falai
között. Végül is, nincs sok okuk rá, hogy megálljt parancsoljanak a
késztetéseiknek, ha egyszer sosem lehetnek biztosak benne, hogy
megérik a holnapot.
– Ki kell juttatnunk innen téged – mondja, majd megrázza a fejét.
Aztán ismét előrukkol a csuklóforgatós trükkel, és a zár félrecsúszik.
Kilépünk az üres folyosóra, és hamar elérjük a lépcsőt.
– Köszönöm – mondom, ahogy elindulunk lefelé. – Már sokkal
jobb a térdem.
– Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy jó ötlet volt anyád
részéről a Lovasok Kvadránsába küldeni téged. – Szinte érzem
lüktetni benne a haragot, ahogy ott lépked mellettem a lépcsőn. Az ő
oldalán nincs korlát, de nem úgy tűnik, hogy különösebben zavarná,
noha egyetlen rossz lépés, és a mélyben lelheti a halálát.
– Nekem is. Tavaly tavasszal jelentette be a döntését, hogy melyik
kvadránst szánja nekem, miután már letettem az előzetes felvételi
vizsgát, és meg is kezdtem a további felkészülést Gillstead
őrnaggyal. – Biztosan büszke lesz rám, amikor holnap elolvassa a
tekercseket, és látni fogja, hogy nem szerepelek rajtuk.
– A lépcső alján, a talajszint alatt van egy ajtó, amely egy további
folyosóra nyílik. Az a folyosó elvisz a szakadék másik oldalán lévő
Gyógyítók Kvadránsába – mondja, ahogy megközelítjük az első
emeletet. – Odamegyünk, majd onnan átviszünk az Írnokok
Kvadránsába.
– Tessék? – Éppen abban a pillanatban állok meg, ahogy
megérkezem a simára csiszolt kövezetre, ő azonban folytatja az útját
lefelé.
Már három lépcsőfokot is megtett, mire észreveszi, hogy nem
tartok vele.
– Az Írnokok Kvadránsa – ismétli meg lassan.
Jelenleg magasabban vagyok, mint ő, úgyhogy lepillantok rá.
– Nem mehetek az Írnokok Kvadránsába, Dain.
– Tessék? – felvonja a szemöldökét.
– Anyám sosem egyezne bele – felelem, és megcsóválom a fejem.
Dain szája szólásra nyílik, majd ahelyett, hogy bármit is mondana,
ökölbe szorítja a kezét.
– Ez a hely végezni fog veled, Violet. Nem maradhatsz itt.
Mindenki megérti majd. Nem önként jelentkeztél. Vagyis nem igazán.
Harag kúszik végig a gerincemen, ahogy a tekintetem összeszűkül.
Mit sem törődve azzal, hogy önként jelentkeztem vagy sem,
felcsattanok:
– Először is, pontosan tisztában vagyok vele, hogy milyenek a
kilátásaim, másodszor a jelöltek átlagosan tizenöt százaléka nem éli
túl a kőhidat, én viszont itt vagyok, úgyhogy azt hiszem, máris
javultak az esélyeim.
Hátrál egy lépést.
– Violet, nem vonom kétségbe, hogy komoly teljesítmény volt
idáig eljutnod. Most viszont távoznod kell. Csak egyszer kell
berakniuk a küzdőtérbe, hogy összeroppanj, és akkor arról még nem
is beszéltünk, hogy a sárkányok megérzik, hogy te… – Megrázza a
fejét.
– Megérzik, hogy én micsoda? – kérdezem éles hangon. –
Gyerünk, mondd ki. Amikor megérzik, hogy kevesebbet érek, mint a
többiek? Erre gondoltál?
– Hagyjuk. – Végigsimít a rövidre nyírt, halványbarna haján. – Ne
adj szavakat a számba! Tudod, hogy értettem. Még akkor is, ha
esetleg túléled a Cséplést, nincs rá garancia, hogy lesz olyan
sárkány, aki kapcsolódna veled. Tavaly harmincnégy olyan kadétunk
volt, akinek nem lett sárkánya, és akik csak ültek itt tétlenül, várva,
hogy elkezdődjön az új esztendő, amikor kapnak egy második esélyt.
Márpedig ők mind tökéletesen egészséges…
– Ne légy már ilyen bunkó. – A gyomrom lesüllyed. Azért, mert
igaza van, még nem biztos, hogy hallani akarom…, hogy valaki
egészségtelennek nevez.
– Én csak próbállak életben tartani! – kiáltja, és a hangja
visszhangot ver a kőfalakon. – Ha most átviszünk az Írnokok
Kvadránsába, akkor még mindig megcsinálhatod a felvételit, és aztán
egy ital mellett megoszthatod a többiekkel a kalandjaidat. Ha viszont
visszamegyünk oda – az udvarra vezető ajtóra mutat –, akkor már
semmit sem tehetek érted. Nem foglak tudni megvédeni. Vagy
legalábbis nem mindig.
– Nem is kértelek rá! – Várjunk csak… Valóban nem kértem rá?
Valóban nem ezt akartam? Hát nem ezt javasolta volna Mira? – Miért
mondtad Rhiannonnak, hogy tegyen a rajodba, ha közben ki akarsz
csempészni a hátsó ajtón?
A mellkasomon lévő fűző egyszer csak szorosabbnak érződik. Mira
után Dain az az ember, aki a legjobban ismer az egész átkozott
Kontinensen, és még ő is azt gondolja, hogy nincs itt semmi
keresnivalóm.
– Azért mondtam neki, hogy végre elhúzzon, és kimenthesselek
innen! – Visszajön két lépcsőfokot, csökkentve a kettőnk közti
távolságot, de a válla továbbra is olyan feszült marad, mint az imént.
Ha az eltökéltségnek volna fizikai alakja, alighanem úgy festene,
mint Dain Aetos. – Szerinted végig akarom nézni, ahogy meghal a
legjobb barátom? Gondolod, szórakoztató lesz látni, hogy mit
csinálnak majd veled, miután mindenki megtudja, hogy Sorrengail
tábornok lánya vagy? Az, hogy magadra húzod ezt a bőrszerelést,
még nem tesz lovassá, Violet. Ízekre fognak szedni, vagy ha ők nem,
akkor majd a sárkányok megteszik helyettük. Te is tudod, hogy a
Lovasok Kvadránsában vagy kiválóan teljesítesz, vagy meghalsz.
Engedd, hogy megmentselek. – A tartása egyszer csak kienged, és a
tekintetében megjelenő könyörgés hatására máris kevésbé vagyok
dacos. – Kérlek.
– Nem tudsz megmenteni – suttogom. – Anya azt mondta, hogy
visszatoloncol, ha bármivel próbálkozom. Vagy lovasként távozom
innen, vagy koporsóban.
– Nem gondolta komolyan. – Dain megrázza a fejét. – Nem
gondolhatta komolyan.
– De igen. Még Mira sem tudta lebeszélni róla.
Fürkészően végigmér, és egyszer csak megfeszül, mintha
felfedezné a tekintetemben az igazságot.
– A rohadt életbe.
– Úgy bizony. A rohadt életbe. – Vállat vonok, mintha már nem is
az életemről beszélgetnénk.
– Nos, rendben. – Látom, hogy igyekszik feldolgozni az új
információt, és más fokozatba kapcsol. – Akkor majd találunk más
megoldást. Most viszont induljunk. – Karon ragad, majd visszavezet
abba az alkóvba, ahonnan eltűntünk. – Menj vissza az udvarra, és
csatlakozz a többi elsőéveshez. Én majd visszamegyek, és a torony
felől érkezem. Úgyis kiderül, hogy ismerjük egymást, de azért ne
adjunk nekik több pletykálnivalót annál, mint ami feltétlenül
szükséges.
Megszorítja a kezem, majd megfordul, és egyetlen további szó
nélkül eltűnik az alagútban.
Rámarkolok a hátizsákom pántjára, és kilépek a napfénytől
pettyezett udvarra. A felhők kezdenek felszakadozni, az eső pedig
már sok helyen felszáradt a kövezetről, ahogy elindulok a lovasok és
kadétok csoportja felé.
A tekintélyes udvar, amelyen könnyedén elférne akár ezer lovas is,
épp olyan, mint amilyennek az Archívumban található térképek
mutatják. A lekerekített könnycsepp formájú teret a kerek oldalon
egy hatalmas, legalább három méter széles külső fal határolja, míg a
többi oldalán kőből emelt csarnokok találhatóak. Tudom, hogy a
hegyoldalba vájt, négyemeletes épület a tudósok számára készült,
abban pedig, amelyik jobb felé található, és a szikla fölé tornyosul, a
hálókörletek kaptak helyet, ahová Dain is vitt az imént. A két
épületet összekapcsoló rotunda lényegében egy gyülekezőhely,
egyúttal itt található az étkező és a könyvtár bejárata is. Befejezem a
bámészkodást, és visszafordulok az udvar felé, hogy alaposabban is
megnézzem magamnak a külső falat. A Mellvéd jobb oldalán egy
kőemelvény áll, amelyen két, uniformist viselő férfi, a parancsnok és
a helyettese őrködik; mindketten tetőtől talpig katonai egyenruhát
hordanak, és a kitüntetéseik ragyognak a napfényben.
Beletelik néhány percbe, amíg megtalálom Rhiannont az egyre
nagyobbra duzzadó tömegben. Éppen egy másik lánnyal beszélget,
aki éjfekete haját ugyanolyan rövidre nyírva viseli, mint Dain.
– Hát itt vagy! – Rhiannon mosolya őszinte megkönnyebbülésről
árulkodik. – Már aggódtam. Minden rendben?
– Igen. – Bólintok, majd a másik lány felé fordulok, Rhiannon
pedig bemutat minket egymásnak. Tarának hívják, és az északi
Morraine tartományból érkezett, a Smaragd-tenger partjairól.
Ugyanolyan önbizalmat sugároz, mint Mira, és a tekintete táncol az
izgatottságtól, miközben megtárgyalják Rhiannonnal, hogy
gyerekkoruk óta mennyire lelkesednek a sárkányokért. Próbálok
odafigyelni, de csak annyira, hogy fel tudjam idézni a részleteket, ha
esetleg szövetségre kell lépnünk egymással.
Eltelik egy óra, majd még egy, legalábbis az idáig elhallatszó
basgiathi harangok szerint. Aztán nagy sokára az utolsó kadétok is
megjelennek az udvaron, a nyomukban három lovassal a másik
őrtoronyból.
Xaden is köztük van. Nem csupán a magassága miatt tűnik ki a
tömegből, de az is feltűnő, ahogy a többi lovas viselkedik körülötte –
mintha csak mind halacskák volnának, akik elővigyázatosan kitérnek
a nagy fehér cápa útjából. Azon tanakodom, vajon mi lehet a
pecsétje, vagyis az egyedi ereje, amelyre a sárkánnyal való
kapcsolódásból tett szert, és vajon összefüggésben lehet-e azzal,
hogy még a harmadévesek is láthatóan sietős léptekkel
félrehúzódnak előle, miközben halálos eleganciával felkapaszkodik az
emelvényre. Már tízen tartózkodnak az emelvényen, és Panchek
parancsnok egyszer csak ránk emeli a tekintetét.
– Azt hiszem, mindjárt kezdünk – közlöm Rhiannonnal és Tarával,
akik erre az emelvény felé fordulnak. Ahogyan mindenki más is így
tesz.
– Háromszázegyen éltétek túl a Mellvédet a mai napon, hogy
kadétté váljatok – kezdi Panchek parancsnok a politikusokra jellemző
üres mosollyal, miközben tesz egy mozdulatot felénk a kezével. Azt
gyanítom, hogy ezzel a testrészével mindig is jobban tudott beszélni.
– Szép munka. Hatvanheten nem voltak ilyen szerencsések.
Fejben gyorsan elvégzem a számolást. Majdnem húsz százalék.
Talán az eső miatt? Vagy a szél tehet róla? Az biztos, hogy több az
átlagnál. Hatvanheten meghaltak, mert nem tudtak végigmenni azon
a hídon.
– Úgy hallottam, ez a pozíció csak ugródeszka a számára
– suttogja Tara. – Valójában Sorrengail posztját szeretné. Aztán
Melgren tábornokét.
Melgren tábornok Navarre hadseregének főparancsnoka. A
gombszemeitől minden alkalommal elfogott a reszketés, amikor
anyám miatt találkoztam vele.
– Melgren tábornok? – kérdezi Rhiannon a másik oldalról.
– Abból nem eszik – felelem halkan, miközben a parancsnok
üdvözöl bennünket a Lovasok Kvadránsában. – Melgren sárkánya
olyan pecsétet ad a lovasának, amitől az még a befejeződése előtt
látja az ütközet kimenetelét. Képzeld csak el! Senki sem tud
merényletet elkövetni ellened, ha tudod, hogy éppen erre készülnek.
– Amint a Kódex mondja, most veszi kezdetét az igazi
tűzpróbátok! – kiáltja Panchek annak az ötszáz főnek, aki becslésem
szerint jelenleg az udvaron tartózkodik. – A feljebbvalóitok majd
próbára tesznek benneteket, a társaitok vadászni fognak rátok, az
ösztöneitek pedig mutatják majd az utat. Ha életben maradtok a
Cséplésig, és kiválasztanak benneteket, akkor lovasokká válhattok.
Aztán majd meglátjuk, hányan jutnak el a harmadik év végéig.
A statisztikák szerint nagyjából a kadétok negyede éli túl a
képzést, ennek ellenére a Lovasok Kvadránsa sosincs híján a
jelentkezőknek. Az udvaron lévő összes kadét úgy véli, rendelkezik
azokkal a képességekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy az elit
soraiba emelkedhessenek, és a legjobbakká váljanak, akiket csak
találni Navarre-ban – egyszóval, hogy sárkánylovasok legyenek
belőlük. Azon tanakodom, vajon én is el tudom-e ezt hinni
magamról. Talán többre is képes lehetek a puszta túlélésnél.
– A tanítóitok majd gondoskodnak a nevelésetekről – ígéri
Panchek, és a tudósok szárnyához vezető ajtóknál álló
professzorokra mutat. – Rajtatok áll, hogy mennyit tanultok. –
Ezután ismét felénk bök az ujjával. – Minden egységtől elvárjuk a
fegyelmet, és minden kérdésben a szárnyvezetőké az utolsó szó. Ha
olyan zűr támad, hogy nekem kell rendet tennem… – Lassú,
alattomos mosoly jelenik meg az arcán.
– Nos, inkább nem akarjátok, hogy én tegyek rendet.
– Ennyi elég is mára. Átadlak benneteket a szárnyvezetőiteknek. A
legjobb tanács, amit adhatok, hogy ne haljatok meg. – Ezzel a
helyettese társaságában lesétál az emelvényről, ahol csupán a többi
lovas marad.
Egy barna hajú, széles vállú, sebhelyes arcú nő lép előre. Az
uniformisa vállán lévő ezüstös csipkék megcsillannak a napfényben.
– Nyra vagyok, a kvadráns rangidőse, egyúttal az Első Szárny
vezetője. A rajvezetők és egységvezetők foglalják el a helyüket!
Valaki vállon taszít, ahogy átnyomakodik köztem és Rhiannon
között. Mások is követik, és pillanatokon belül már ötvenen állnak
előttünk alakzatba rendeződve.
– Rajok és osztagok – suttogom Rhiannonnak, ha esetleg nem
katonacsaládban nőtt fel. – Három raj van minden osztagban, és
három osztag mind a négy szárnyban.
– Kösz – feleli Rhiannon.
Dain a Második Szárny rajában áll, és felém fordul ugyan, de kerüli
a pillantásomat.
– Első Raj! Karom Osztag! Első Szárny! – kiáltja Nyra.
Az emelvény közelében álló egyik alak felemeli a kezét.
– Kadétok, ha meghalljátok a neveteket, álljatok be az alakzatba a
rajvezetőtök mögött! – adja ki az utasítást Nyra.
A vörös hajú, nyílpuskás lány előrelép, és hozzálát, hogy felolvassa
a neveket a tekercsről. A kadétok egymás után válnak ki a tömegből,
és csatlakoznak az alakzathoz. Megszámolom őket, és az öltözékük
és fellépésük alapján mindegyikről rögtönzött értékelést készítek
magamban. Úgy tűnik, mindegyik rajba tizenöt-tizenhat fő jut.
Jacket az Első Szárny Láng Osztagába hívják.
Tara a Fark Osztagba kerül, és az alakzatuk hamarosan összeáll a
Második Szárnnyá.
Hálás sóhaj szakad fel belőlem, amikor megjelenik a szárnyvezető,
és kiderül, hogy nem Xaden az.
Rhiannont és engem a Második Szárny Láng Osztagának Második
Rajába raknak. Hamar beállunk a helyünkre, és felsorakozunk a
téren. A rajunkat Dain vezeti, aki továbbra sem néz rám. Rajta kívül
van egy másik, női vezetőnk is, továbbá négy lovas, akik másod-
vagy harmadévesnek tűnnek, és kilenc elsőéves. Az egyik lovasnak,
akinek két csillag virít az uniformisán, és rózsaszínű haja félhosszúra
van vágva, a felkelésereklyéje látszik az alkarján; a minta a
csuklójától egészen a könyökéig ér, ahol eltűnik az uniformisa alatt,
de mielőtt követném a tekintetemmel, inkább elkapom a
pillantásomat, nehogy észrevegyen.
Szép csendben kivárjuk, amíg a többi szárnyat is összehívják. A
nap teljes fényével ragyog a magasban, felhevítve a bőrruhámat és
égetve a bőrömet ott, ahol szabadon maradt. Mondtam neki, hogy
ne tartson abban a könyvtárban. Anya reggeli szavai még mindig
kísértenek, persze, ez nem olyasmi, amire fel lehetett volna készülni.
Ami a napsütést illeti, nekem csak két árnyalatom van: vagy sápadt
vagyok, vagy pedig leégtem.
Amikor elhangzik az újabb parancs, mindannyian az emelvény felé
fordulunk. Igyekszem a tekercset tartó lányon tartani a tekintetem,
de közben úgy forgatom a szemem, mintha bármelyik pillanatban
árulók ronthatnának ránk. A pulzusom megemelkedik.
Xaden hideg, számító pillantással méreget a Negyedik Szárny
éléről. Mintha csak azon töprengene, hogy milyen halálnem volna a
megfelelő a számomra.
Felszegem az állam, mire felvonja a szemöldökét, majd mond
valamit a Második Szárny vezetőjének, és az összes szárnyvezető
lázas diskurálásba kezd.
– Szerinted miről beszélnek? – kérdezi suttogva Rhiannon.
– Csendet! – szisszen fel Dain.
A gerincem megfeszül. Persze, aligha várhatom, hogy az én
Dainom legyen idekint, jelen körülmények között biztosan nem, de
még így is fájdalmasan érint a hangja.
A szárnyvezetők végül megfordulnak, hogy szembenézzenek
velünk. Xaden az ajka egyetlen rezdülésével eléri, hogy
kényelmetlenül érezzem magam.
– Dain Aetos, te és a rajod helyet cseréltek Aura Beinhavennel –
adja ki az utasítást Nyra.
Várjunk csak. Micsoda? Ki a fene az az Aura Beinhaven?
Dain bólint, majd felénk fordul.
– Kövessetek!
Ezzel elindul az alakzaton keresztül, mi pedig sietve a nyomába
eredünk. Elhaladunk egy másik raj mellett, és megérkezünk a… a…
Még a lélegzet is megfagy bennem.
A Negyedik Szárnyba tartunk. Xaden szárnyába.
Beletelik egy percbe, talán kettőbe is, mire megtaláljuk a
helyünket az új alakzatban. Emlékeztetem magam, hogy ne felejtsek
el levegőt venni. Xaden arrogáns és átkozottul csinos arcán utálatos
vigyor jelenik meg.
Ezek szerint ettől a pillanattól kezdve teljes mértékben az ő
kegyelmén múlik minden, elvégre az ő beosztottja vagyok. Bármikor
és bármiért, a legkisebb kihágásért is megbüntethet. Ha éppen úgy
tartja kedve, ki is találhatja, hogy miben vétkeztem.
Nyra Xadenre pillant, miközben végez az átírással. Xaden bólint,
majd előrelép, és végre megszakítja a szemkontaktust. Nehéz volna
tagadni, hogy ő nyert, legalábbis az alapján, hogy a szívem úgy
kalapál, mint egy versenylónak.
– Mostantól kadétok vagytok. – A hangját messzire viszi a szél az
udvaron; érezhetően erőteljesebb, mint a többieké. – Nézzetek csak
körbe! Azok, akik a rajotokhoz tartoznak, az egyetlenek, akik a
Kódex szabályai alapján nem ölhetnek meg titeket. De csak azért,
mert ők nem végezhetnek veletek, még nem lehettek biztosak
benne, hogy mások nem fognak így tenni. Szeretnétek egy sárkányt?
Rajta, próbáljátok meg kiérdemelni!
A többiek éljeneznek; én inkább csendben maradok.
A mai napon hatvanheten zuhantak a mélybe. Hatvanheten,
köztük Dylan, akiknek a szülei vagy maguk gyűjtik be a holttestüket,
vagy csak végignézik, ahogy egy egyszerű sírkő alá temetik őket.
Úgyhogy nem igazán tudom rávenni magam, hogy éljenezzek.
Xaden ismét megtalál magának, és a gyomrom megugrik, mielőtt
félrenézne.
– Gondolom, elég vagánynak érzitek magatokat, nem igaz,
elsőévesek?
Újabb éljenzés.
– A Mellvéd után máris legyőzhetetlennek gondoljátok magatokat?
– kiáltja. – Érinthetetlenek vagytok! Hamarosan az elit soraiba
emelkedtek! A kevesek, a kiválasztottak közé!
Újabb éljenzés, egyre hangosabban és hangosabban.
Nem. Ez nem csak az éljenzés hangja. Ez szárnyak csapkodása.
Szárnyaké, amelyek épp most szelídítik meg maguk körül a levegőt.
– Ó, istenek! – suttogja Rhiannon. – Milyen gyönyörűek.
Ekkor tanúivá leszünk a sárkányok felemelkedésének.
Az egész életemet sárkányok között töltöttem, de valójában
mindig csak távolról láthattam őket. Ami nem csoda, hiszen nem
túlságosan türelmesek azokkal szemben, akiket nem saját
akaratukból választottak ki maguknak. Ez a nyolc teremtmény most
viszont egyenesen felénk repül – mégpedig nyaktörő sebességgel.
Már éppen amikor azt hiszem, hogy elzúgnak a fejünk felett,
egyszer csak zuhanórepülésbe váltanak, a hatalmas, félig
fényáteresztő szárnyaikkal belecsapnak a levegőbe, majd megállnak;
az általuk keltett szél olyan erejű, hogy kis híján hátraesem, ahogy
leszállnak a külső, félköríves falon.
A mellüket borító pikkelyek hullámoznak, pengeéles karmaik mindkét
oldalt belemarnak a kőfalba. Most már értem, hogy miért három
méter vastagok ezek a falak. Ez nem akadály.
Az erődítmény fala egy átkozott kakasülő.
Öt éve élek itt, de még sosem láttam ehhez foghatót, hiszen
sosem nézhettem végig, hogy miként zajlik a Sorozás Napja.
Néhány kadét felsikolt. Mindenki sárkánylovas szeretne lenni,
legalábbis addig a pillanatig, amíg olyan tízméteres közelségbe nem
kerül egy ilyen bestiától.
Forró gőz éri az arcomat, ahogy a közvetlenül előttem terpeszkedő
tengerészkék példány kifújja a levegőt az orrlyukain keresztül. Izzó,
kék szarva egyetlen elegáns, gyilkos mozdulattal a magasba
emelkedik, az erőteljes karomban végződő szárny pedig még egy
pillanatra felragyog, mielőtt behúzná az oldalához. A farkuk legalább
olyan végzetes, ebből a szögből mindenesetre nem látom, és enélkül
nem tudom megállapítani, hogy az előttem tornyosuló példány
milyen fajtába tartozik.
De bármelyik is legyen, mind egyaránt halálos.
– Már megint hívhatjuk a kőműveseket – mondja Dain, ahogy a
sárkányok karmai alatt egészben szakadnak ki az embernagyságú
darabok a falból, hogy aztán hatalmas robajjal az udvar kövezetére
hulljanak.
Három sárkányt látok a vörös különböző árnyalataiban, kettő zöld
– akárcsak Teine, Mira sárkánya –, az egyik barna, mint Anyáé, egy
további narancs, és itt van még előttem ez az irdatlan tengerkék
színű dög. Mindannyian egyaránt hatalmasra nőttek, és hosszú
árnyékokat vetnek a fellegvárra, miközben úgy pásztázzák végig az
előttük reszkető kadétokat, mintha máris meghoznák róluk a végső
ítéletüket.
Biztos vagyok benne, hogy ha nem volna szükségük ránk,
nyomorult emberekre ahhoz, hogy kifejlesszék a kötődés során
létrejövő pecsétképességeiket, és védőhálót szőjenek Navarre köré,
akkor itt helyben mindannyiunkat felfalnának. Mivel azonban meg
kell védeniük a Völgyet – a Basgiath mögött elterülő térséget,
amelyet a sárkányok az otthonuknak tekintenek – a könyörtelen
griffektől, mi pedig szívesebben maradnánk életben, így aztán létre
is jött a Kontinens legvalószínűtlenebb szövetsége.
A szívem már-már azzal fenyeget, hogy kiszakad a mellkasomból,
és nem tudom hibáztatni érte, mert a legszívesebben én magam is
menekülőre fognám. Már a gondolat is nevetséges, hogy meg
kellene ülnöm egy ilyen szörnyeteget.
Az egyik kadét kitör a Harmadik Szárnyból, és kiáltozva
megcélozza a mögöttünk lévő erődöt. Minden tekintet felé fordul,
ahogy a hatalmas kőkapu felé igyekszik. Innen nem tudom kivenni a
boltívbe vésett szavakat, de enélkül is pontosan tudom, hogy mi van
odaírva. Egy sárkány a lovasa nélkül tragédia. Egy lovas a sárkánya
nélkül halott.
Ha egyszer megtörténik a kapcsolódás, a lovasok nem élhetnek a
sárkányuk nélkül, a legtöbb sárkány azonban köszöni szépen,
továbbra is remekül el tud lenni nélkülünk.
Ez az oka, amiért ezek a teremtmények olyan alaposan megfontolják
a választásukat, nehogy aztán megaláztatásban részesüljenek, mert
esetleg túlságosan gyáva lovast szemeltek ki maguknak – nem
mintha egy sárkány bármikor elismerné, hogy hibázott.
A baloldalt álló vörös sárkány kitárja hatalmas pofáját, felvillantva
a fogait, amelyek egyenként akkorák, mint én magam. Az állkapcsa
oly könnyen szétroppanthatna, mint egy szőlőszemet. Tűz szökik ki a
nyelve fölött, majd zúdul előre egyetlen, halálos nyalábban a
menekülő kadét irányába.
A szerencsétlen még azelőtt egy kupac hamuvá válik, hogy
elérhetné az erőd kapuját.
Hatvannyolc halott.
Érzem az arcomon a forróságot. Ha bárki más futni készülne,
alighanem rá is ugyanez a sors vár, márpedig nem szeretném még
egyszer végignézni ezt a jelenetet. Körülöttem többen is sikoltozni
kezdenek. Összeszorítom a fogam, és igyekszem olyan néma
maradni, amennyire csak lehetséges.
Két további hőhullám zúg el mellettem, az egyik a bal, a másik a
jobb oldalamon.
Hetven.
A tengerkék sárkány mintha felém döntené a fejét, és egy
pillanatra olyan érzésem támad, mintha keresztüllátna rajtam, és a
gyomromban fészkelő félelemben, és a szívemet alattomosan
szorongató kétségekben gyönyörködne. Azon sem lepődnék meg, ha
még a térdemen lévő kötést is látná. Tudom, hogy hátrányból
indulok, elvégre túl alacsony vagyok ahhoz, hogy felkapaszkodjak a
lábán és megüljem, nem is beszélve arról, hogy egyébként is túl
törékeny vagyok a sárkánylovagláshoz. Márpedig a sárkányok mindig
kiszagolják a gyengeséget.
Akkor sem fogok elfutni. Nem állnék most itt, ha minden
alkalommal sarkon fordultam volna, amikor valamilyen lehetetlennek
tűnő akadályba ütköztem. Nem ma fogok meghalni. A szavak úgy
visszhangoznak a fejemben, mint amikor nem sokkal ezelőtt a
kőhídon álltam.
Erőt veszek magamon, és kihúzom magam.
A sárkány pislog egyet, ami éppúgy lehet az elismerés jele, mint
az unalomé. Aztán ahogy felém fordult, most ugyanúgy el is fordítja
a fejét.
– Esetleg más is meggondolta magát? – kiáltja Xaden, miközben
ugyanazzal az alamuszi pillantással vizslatja a kadétok tömegét, mint
a mögötte álló tengerkék példány. – Nem? Nagyszerű. Jövő nyárra
nagyjából minden második halott lesz közületek. – Az alakzat néma
marad, leszámítva a bal oldalam felől felhangzó csillapíthatatlan
szipogást. – Aztán minden harmadik a következő évben, és az
azutániban. Itt senkit sem érdekel, hogy ki az apukátok vagy az
anyukátok. Még Tauri király második fia is otthagyta a fogát a
Cséplésnél. Úgyhogy hadd halljam még egyszer: legyőzhetetlennek
érzitek magatokat, mert bejutottatok a Lovasok Kvadránsába?
Érinthetetlenek vagytok? A legkiválóbbak?
Ezúttal sehonnan sem hallani örömujjongást.
Újabb forró légáram ér el, és a forróság ezúttal közvetlenül az
arcomba csapódik – minden izom megfeszül a testemben, ahogy
ösztönösen készülök a halált hozó tűzre. Csakhogy ezek nem
lángok… Csupán a gőz ér el ismét mindannyiunkat, ahogy a
sárkányok egyszerre lélegeztek ki a hatalmas orrlyukaikon,
hátrafújva Rhiannon tincseit.
Az előttem álló elsőéves bőrnadrágja gyanúsan sötétre vált; a folt
gyors ütemben terjed lefelé a lábán.
Azt akarják, hogy féljünk. És úgy tűnik, sikerrel jártak.
– Csak mert számukra nem vagytok érinthetetlenek, sem
különlegesek. – Xaden a tengerkék sárkány felé mutat, majd kissé
előrehajol, mintha csak egy titkot akarna megosztani velünk.
– Számukra csupán préda vagytok.
***
***
Violet,
Elég sokáig maradtam, hogy elolvassam a tekercseket ma reggel, és, hála
az isteneknek, nem szerepeltél rajtuk. Nem maradhatok tovább. Vissza kell
térnem a szárnyamhoz, de akkor sem engednék, hogy találkozzunk, ha tovább
maradnék. Meg kellett vesztegetnem az egyik írnokot, hogy becsempéssze ezt
a jegyzetet az ágyadba. Remélem, tudod, milyen büszkeséggel tölt el, hogy a
nővéred lehetek. Ezt Brennan írta nekem azon a nyáron, mielőtt beléptem a
kvadránsba. Megmentett vele, és téged is megmenthet. Igyekeztem
hozzátenni a magamét is abból a bölcsességből, amire itt-ott szert tettem, de
azért nagyrészt az ő szavait találod benne. Ő is biztosan azt akarná, hogy a
tiéd legyen. Ő is azt akarná, hogy élj.
Szeretettel,
Mira
Mira,
Sorrengail vagy, úgyhogy túl fogsz élni. Talán nem olyan
eredményesen, mint én, de azért előbb-utóbb mind
felnövünk a velünk szemben támasztott elvárásokhoz, nem
igaz? Viccet félretéve, itt megtalálsz mindent, amit tanultam.
Őrizd meg ezt a könyvet, vigyázz rá, és tartsd titokban. Élned
kell, mert Violet is figyel. Nem hagyhatod, hogy bukni lásson.
Brennan
***
***
***
***
***
***
– Biztos vagy benne? – kérdezi Dain másnap. A szemöldöke között
két, aggódó barázda jelenik meg.
– Ha a szülei nem jönnek el, hogy eltemessék, akkor én vagyok
felelős a holmijaiért, hiszen én voltam az utolsó, akit látott – felelem,
miközben próbát teszek Aurelie csomagjával.
Minden Basgiathban tanuló kadét szülőjének két lehetősége van,
ha a gyermeke a hadiiskola falai között veszíti az életét. Eljöhetnek a
testéért és a dolgaiért, hogy maguk gondoskodjanak a temetésről,
vagy az iskolára bízhatják, hogy elföldeljék egy sírkő alatt, és
elégessék a személyes tárgyait. Aurelie szülei az utóbbi mellett
döntöttek.
– Nem akarod, hogy veled tartsak? – kérdezi.
Megrázom a fejem.
– Tudom, hogy hol van az égető.
Dain halkan szitkozódik magában.
– Ott kellett volna lennem.
– Semmit sem tehettél volna, Dain – felelem lágyan, a kezére téve
a kezemet, hagyva, hogy az ujjaink lassan egymásra kulcsolódjanak.
– Egyikünk sem tehetett érte semmit. Még arra sem volt ideje, hogy
elkapja a kötelet.
Jó néhányszor újrajátszottam a fejemben a történteket, de minden
alkalommal erre a következtetésre jutottam.
– Még nem volt alkalmam megkérdezni, hogy te feljutottál-e.
Ismét megcsóválom a fejem.
– A kürtőnél tartottam, amikor úgy éreztem, nem megy tovább.
Túl alacsony vagyok ahhoz, hogy onnan csak úgy továbbugorjak.
Végül lejöttem a kötélen. Még kitalálok valamit a hivatalos
Vesszőfutás előtt.
Muszáj lesz. A Bemutatás napján már nem engedik, hogy csak úgy
leereszkedjen az ember. Vagy végigmész az akadálypályán, vagy a
mélybe zuhansz.
– Rendben. Szólj, ha szükséged van valamire – teszi hozzá, és
utamra enged.
Bólintok, és elhagyom a hálókörletet. Aurelie hátizsákja ólmos
súllyal húzza le a vállamat. Elég erős volt hozzá, hogy ennyi holmival
végigmenjen a Mellvéden, most mégis lezuhant.
Én viszont valahogy még mindig itt vagyok.
Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy őt is magammal viszem,
ahogy felmegyek a tudósok tornyának lépcsőjén, elhaladok a Harci
Eligazítás terme mellett, majd elérem a tetőt, és közben elhaladok
néhány kadét mellett, akik ugyanonnan igyekeznek lefelé. Az égető
nem több, mint egy jó nagy vashordó, amelynek egyetlen célja,
hogy hatékonyan elemésszen mindent, amit belevetnek. A lángjai
most is nagy fénnyel lobognak, ahogy elfúló lélegzettel felérek a
tetőre.
Néhány hónappal ezelőtt még aligha tudtam volna ekkora súllyal
felkapaszkodni ide.
Senki sincs idefent, úgyhogy zavartalanul lecsúsztathatom a
vállamról a hátizsákot.
– Sajnálom – suttogom, majd jó erősen megfogom a szíjat, és
átlendítem a vashordó peremén.
A lángok belekapnak a szövetbe, és pillanatokkal később már jóval
magasabbra szöknek – újabb áldozat Maleknek,
a halál istenének.
Ahelyett, hogy visszamennék a lépcsőn, inkább elsomfordálok a
torony pereméig. Ma este sok a felhő az égen, de azért ki tudom
venni a nyugatról közeledő három sárkány árnyékát, és még azt a
sávot is látom a hegyoldalban, ahol a Vesszőfutás rejtőzik, várva,
hogy újabb áldozatokat szedjen.
Nem én leszek az.
De miért? Mert én majd le tudom győzni? Vagy mert megadom
magam Dain győzködésének, és végül mégiscsak elrejtőzöm az
Írnokok Kvadránsában? Minden porcikám tiltakozik a második
lehetőséggel szemben, ami óhatatlanul együtt járna azzal, hogy
mindent megkérdőjelezek, amiért egyáltalán itt vagyok. Telnek a
percek, és hamarosan megszólalnak a kijárási tilalom kezdetét jelző
harangok. Anélkül ereszkedem le a lépcsőn, hogy választ kaptam
volna a kérdéseimre.
Átvágok az udvaron, ahol most egyetlen párt leszámítva senki sem
tartózkodik; láthatóan nem tudják eldönteni, hogy ott helyben
csókolózni kezdjenek, vagy inkább behúzódjanak az emelvény mellé,
én pedig illedelmesen elfordulok, és megcélzom azt a beugrót, ahol
az első napon megpihentem Dainnal a Mellvéd után.
Már két hónap eltelt, de még mindig itt vagyok. Még mindig a
napfelkeltével kelek reggelente. Hát ne jelentene ez mégiscsak
valamit? Ne volna esélye, bármilyen csekély is, hogy talán elég
vagyok ahhoz, hogy kibírjam a Cséplést? Hogy talán mégiscsak ide
tartozhatok?
Egyszer csak kinyílik a tudósok szárnya melletti ajtó. Vajon ki jár
erre ilyen kései órán?
Nekidőlök a falnak, és hagyom, hogy a sötétség beburkoljon,
miközben Xaden, Garrick és Bodhi – Xaden unokatestvére –
elhaladnak a varázsfény alatt, és egyenesen az én irányomba
tartanak.
Három sárkány repült az égen. Odakint voltak… Vajon mit
csináltak? Legjobb tudomásom szerint ma este nem volt
gyakorlatozás, persze nem mintha részletekbe menően ismerném a
harmadévesek felkészülését.
– Biztosan van még valami, amit tehetünk – mondja Bodhi
Xadenre pillantva. Lehalkítja a hangját, ahogy elhaladnak mellettem,
és csak a csizmáik alatt csikorgó kavicsokat
hallani.
– Mindent megteszünk, ami módunkban áll – oktatja ki Garrick.
Feláll a szőr a hátamon, ahogy Xaden egyszer csak megtorpan, és
érezhetően megfeszül.
Francba.
Tudja, hogy itt vagyok.
Ám ahelyett, hogy a korábbiaknak megfelelően félelem töltene el,
most csak haragot érzek a mellkasomban. Ha meg akar ölni, hát
legyen. Elegem van a várakozásból. Elegem van abból, hogy
félelemben kelljen élnem.
– Mi az? – kérdezi Garrick, és rögtön hátrapillant a válla fölött. Az
udvaron enyelgő pár láthatóan arra jutott, egyelőre fontosabb, hogy
egymáséi legyenek, mint hogy időben visszajussanak a hálókörletbe.
– Menjetek tovább – mondja Xaden. – Odabent találkozunk.
– Biztos vagy benne? – Bodhi végigpásztázza a tekintetével az
udvart.
– Igen – feleli Xaden, és tökéletes mozdulatlanságban megvárja,
amíg a két társa bemegy a barakkokba, majd balra fordul a lépcső
felé, amelyen keresztül visszatérhetnek a másod- és harmadévesek
emeletére. Csak akkor fordul pontosan abba az irányba, ahol én
ücsörgök, amikor már eltűntek.
– Tudom, hogy tudod, hogy itt vagyok – mondom, majd
feltápászkodom, és elindulok felé, nehogy azt higgye, hogy direkt
rejtőztem el, vagy, ami még rosszabb, hogy félek tőle. – És kérlek,
ne hencegj azzal, hogy parancsolni tudsz az árnyaknak. Ma este nem
vagyok olyan hangulatban.
– Meg sem kérdezed, hogy merre jártam? – Összefonja a mellkasa
előtt a karját, és végigmér a holdfényben. A sebhelye ilyen
fényviszonyok között még fenyegetőbbnek tűnik, mint egyébként, de
most ahhoz sincs erőm, hogy megijedjek tőle.
– Őszintén nem érdekel – felelem egy vállrándítás kíséretében,
hogy aztán a mozdulattól nyomban felélénküljön a vállaimban
lüktető fájdalom. Nagyszerű, épp a legjobbkor. Holnap folytatódik a
Vesszőfutásra való felkészülés.
Oldalra billenti a fejét.
– Valóban nem érdekel, igaz?
– Nem. – Felsóhajtok. – Én is kint vagyok a kijárási tilalom után.
– És te mit művelsz ilyenkor idekint, elsőéves?
– A menekülésen töprengek – felelem. – Mi a helyzet veled?
Esetleg el akarod árulni? – kérdezem gúnyolódva, miközben
tisztában vagyok vele, hogy úgysem fog válaszolni.
– Szintúgy.
Úgy tűnik, vicces kedvében van.
– Figyelj, most meg akarsz ölni, vagy sem? Kezd rohadtul elegem
lenni ebből a játékból. – A vállamhoz emelem a kezem, és
masszírozni kezdem az izmokat, de nem sokat segít a fájdalmon.
– Még nem döntöttem el – feleli, mintha csak arról volna szó, hogy
mit szeretne vacsorára. Közben a tekintete egyre jobban
összeszűkül, ahogy az arcomat mustrálja.
– Nem lep meg – mondom. – Pedig sokat segítene, hogy terveket
kovácsoljak a hét további részére. – Markham vagy Emetterio. Írnok
vagy lovas.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy bekavarok a napirendedbe,
Kicsike?
– Egyszerűen tudni szeretném, hogy milyenek az esélyeim.
A kezem ökölbe szorul, de ennek a rohadéknak még ahhoz is van
mersze, hogy leplezetlenül vigyorogjon.
– Ennél furább módon még sosem kezdtek ki velem…
– Nem a veled kapcsolatos esélyeimről beszéltem, te felfújt
hólyag! – Francba. Francba ezzel az egésszel. Elmegyek mellette, de
elkapja a csuklóm; nem szorít meg durván, de elég erősen ahhoz,
hogy ne tudjak csak úgy továbbhaladni.
– Hanem? – kérdezi, és éppen annyira húz magához közel, hogy a
vállam a bicepszéhez érjen.
– Semmi. – Úgysem értené. Végül is szárnyvezető, ami azt jelenti,
hogy mindenben, amiben csak lehetséges, kiválóan teljesített a
kvadránsban, és még valahogy a saját vezetékneve jelentette
hátrányát is ledolgozta.
– Hanem? – ismétli. – Ne akard, hogy háromszor is
megkérdezzem. – A hangja ezúttal fenyegetőbben cseng, és közben
azon töprengek, miért ilyen átkozottul vonzó az illata. Menta, bőr, és
valami, amit nem tudok beazonosítani, valahol félúton a vadvirág és
a citrus között.
– Hanem arról, hogy mennyi esélyem van túlélni! Nem fogom
tudni végigcsinálni a Vesszőfutást. – Kevés meggyőződéssel rántok
egyet a karomon, de nem enged el.
– Értem. – Dühítően nyugodt, én pedig még azt sem tudom, hogy
pontosan mit érzek.
– Dehogyis érted. Gondolom, örülsz, hogy jó eséllyel a halálomba
zuhanok, és nem kell vesződnöd a megölésemmel.
– Aligha volna vesződség megölni téged, Kicsike. Inkább úgy
tűnik, abból származik a legtöbb gondom, hogy életben hagylak.
A tekintetem megtalálja az övét, de semmit sem tudok kiolvasni az
arckifejezéséből. Árnyak, árnyak mindenütt.
– Bocs, ha kellemetlenséget okoztam – mondja szarkasztikusan. –
Tudod, mi a baj ezzel a hellyel?
Teszek még egy hiábavaló kísérletet a karom kiszabadítására.
– Azonkívül hogy állandóan olyasmit fogdosol, ami nem tartozik
hozzád? – kérdezem.
– Szerintem mindjárt kitalálod.
A gyomrom szökken egyet, ahogy a hüvelykje megérinti a
csuklómat, és végül elengedi a kezem. Azelőtt válaszolok, hogy
végiggondolhatnám, mi is szalad ki a számon.
– A remény.
– A remény? – közelebb hajol hozzám, mintha nem volna biztos
benne, hogy jól hallott.
– A remény. – Bólintok. – A magadfajták ezt nem értik, én
mindenesetre tisztában voltam vele, mikor idekerültem, hogy
Basgiath halálos ítélettel ér fel. Nem számít, hogy egész életemben
az Írnokok Kvadránsára készültem, ha egyszer Sorrengail tábornok
máshogy dönt, aligha tiltakozhatsz. – Istenek, miért beszélek
ilyesmiről ennek az embernek? Mi a legrosszabb, ami történhet?
Hogy megöl?
– Miért is ne tiltakozhatnál – feleli, és megvonja a vállát. –
Legfeljebb nem örülsz a következményeknek.
Elkerekedik a szemem, és én magam is megdöbbenek, amikor
ahelyett, hogy a pillanatnyi lehetőséget kihasználva elhúzódnék,
közelebb hajolok hozzá, mintha csak el tudnék szívni egy keveset a
belőle áradó erőből. Talán mert nagyon úgy tűnik, hogy elegendővel
rendelkezik belőle.
– Tudtam, hogy milyenek az esélyeim, mégis idejöttem, és bíztam
benne, hogy meg tudom csinálni. És aztán eltelik két hónap, és… –
Megrázom a fejem. – Elkezdtem reménykedni.
A szavak keserűnek érződnek, ahogy kiejtem őket.
– És aztán elveszíted az egyik rajtársad, nem tudsz felkapaszkodni
a kürtőn, és feladod. Már értem. Nem túl hízelgő, de ha át akarsz
menekülni az Írnokok Kvadránsába…
Elakad a lélegzetem, és visszatér a félelem a bensőmbe.
– Te meg honnan tudsz erről?
Ezek szerint, ha tudja… Ha másnak is elmondja… Akkor Dain
veszélyben van.
Kifürkészhetetlen mosoly jelenik meg a szája sarkában.
– Én mindenről tudok, ami ezen a helyen történik. – A sötétség
kavarogni kezd körülöttünk. – Az árnyak… Emlékszel? Mindent
hallanak, mindent látnak, és mindent elrejtenek. – Egyszer csak
eltűnik a világ. Bármit megtehetne velem, anélkül, hogy valaha
kiderülne.
– Anyám bizonyára megjutalmazna, ha beszámolnál neki Dain
tervéről.
– Bizonyára megjutalmazna téged, ha beszámolnál neki a…
Hogyan is fogalmaztál? A kis gyűlésünkről.
– Nem fogok árulkodni – felelem, de mintha védekezni
kényszerülnék.
– Tudom. Ezért is vagy még életben. – Továbbra sem ereszti el a
tekintetemet. – Ide figyelj, Sorrengail. A remény csalóka,
veszedelmes dolog. Elveszi tőled a koncentrálás képességét, és a
lehetőségek felé terel, ahelyett, hogy arra összpontosítanál, ami
körülvesz.
– Akkor mégis mit kellene tennem? Ne reménykedjek abban, hogy
életben maradhatok? Egyszerűen készüljek
a halálra?
– Koncentrálj arra, ami megölhet, hogy megtalálhasd a módját,
miként tudsz életben maradni. – Megcsóválja a fejét. – Alig tudom
összeszámolni, hányan szeretnének holtan látni a kvadránsban, vagy
azért, mert bosszúra szomjaznak anyáddal szemben, vagy azért,
mert igazán tehetséges vagy abban, hogy felhúzd őket,
mindenesetre még mindig itt vagy. – Az árnyak körbevesznek, és
megesküdnék rá, hogy simogatást érzek
a sérült arcomon. – Elég meglepő, hogy őszinte legyek.
– Örülök, hogy szórakoztatónak találod. Most viszont szeretnék
pihenni. – Ezzel sarkon fordulok, és a barakkok bejárata felé veszem
az irányt, de Xaden a nyomomban van, elég közel ahhoz, hogy
éppen az arcába vágjam az ajtót, ha ne volna olyan észvesztően
gyors, hogy még időben elkapja.
– Talán ha nem merülnél el folyton az önsajnálatban, akkor
megértenéd, hogy mindazzal rendelkezel, ami a Vesszőfutáshoz kell
– szól utánam, és a hangja visszhangot ver a folyosón.
– Az önmicsodában?
– Az emberek meghalnak – mondja lassan, mielőtt venne egy
mély levegőt. – Ez mindig is így volt, és így lesz ezután is. Errefelé ez
a dolgok rendje. Az tesz lovassá, amit azután teszel, hogy a többiek
meghalnak. Tudni akarod, hogy miért vagy még életben? Azért, mert
te vagy a mérce, amelyhez minden éjszaka mérem magam. Minden
egyes nap, amikor életben hagylak, meggyőzőm magam róla, hogy
maradt még bennem valami, amit tisztességesnek lehet nevezni.
Úgyhogy, ha ki akarsz szállni, akkor kérlek, kímélj meg a kísértéstől,
és egyszerűen csak szállj ki. Ha viszont tenni akarsz valamit, akkor
tegyél.
– De hát túl alacsony vagyok, hogy átugorjam azt az átkozott
kürtőt! – szisszenek fel, már azzal sem törődve, hogy esetleg más is
meghallhat bennünket.
– Nem a helyes út az egyetlen út. – Ezzel megfordul, és elindul. –
Gondolkozz rajta.
***
***
***
Xaden.
Most először fordul elő, hogy a felbukkanása reménnyel tölt el.
Hiszen nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Lehet, hogy gyűlöl, de
mégiscsak szárnyvezető, és nem nézheti végig ölbe tett kézzel, hogy
ezek a brigantik végeznek egy sárkánnyal.
Ugyanakkor talán senki nincs a kvadránsban, aki nálam jobban
ismerné a szabályokat.
Nincs választása. Epe gyűlik a torkomba, ahogy eszembe jut,
bármit is akar Xaden – és persze sosem lehetek biztos felőle, hogy
mit akar –, az most nem számít. Csak megfigyelőként lehet jelen, és
nem avatkozhat közbe.
Ezek szerint kivételes közönséget kaptam a halálomhoz.
Nagyszerű. Ennyit a reményről.
– És ha nem akarjuk végiggondolni, hogy mire készülünk? – kiáltja
vissza Jack.
Xaden rám pillant, és megesküdnék, hogy egy pillanatra megfeszül
az állkapcsa.
A remény csalóka, veszedelmes dolog. Elveszi tőled a koncentrálás
képességét, és a lehetőségek felé terel, ahelyett, hogy arra
összpontosítanál, ami körülvesz.
– Semmit sem tehetsz, igaz? Szárnyvezető! – kiáltja Jack.
Ezek szerint ő is egész jól ismeri a szabályokat.
– Nem is miattam kellene aggódnod – feleli Xaden, mire Sgaeyl
előredönti a fejét, és fenyegetően végigméri a társaságot.
– Tényleg ezt akarjátok? – kérdezem Tynantől. – Rátámadtok egy
rajtársatokra?
– A rajok ma semmit sem jelentenek – feleli, és fenyegető
mosolyra húzódik a szája.
– Ha jól értem, ezek szerint tényleg nem tudsz repülni?
– kérdezem hátrapillantva, mire az aranysárkány felmordul.
– Remek. Nos, azért igazán hálás volnék érte, ha tudnál fedezni
azokkal a karmokkal.
Újabb két mordulás, én pedig lepillantok a karmaira…
Vagy talán pontosabb lenne mancsokat mondanom.
– Még karmaid sincsenek?
Éppen akkor fordulok vissza a három figura felé, amikor Jack egy
csatakiáltás kíséretében megindul felém. Ezúttal nem tétovázom.
Áthajítom a tőrt a kettőnk közti, rohamosan csökkenő távolságon, és
eltalálom a kardforgató vállát. A fegyver kiesik a kezéből, ő pedig
térdre hull, és felüvölt a fájdalomtól.
Eddig egész jó.
Csakhogy Oren és Tynan ugyanúgy rám rontanak, és már
majdnem oda is érnek hozzám. A második fegyverrel Tynant veszem
célba, és sikerül combon találnom, ez azonban nem állítja meg.
Oren a nyakam felé sújt, de sikerül elhajolnom, majd előrántok
egy újabb tőrt, és a bordái felé vágok, ahogyan a kihívás során is
tettem. A sérült bokámmal aligha fogom tudni megrúgni, sőt még
rendesen ütni sem vagyok képes, úgyhogy csak a pengéimben
bízhatok.
Gyorsan összeszedi magát, megpördül, majd végighasít a
kardjával a hasam magasságában, és minden bizonnyal ki is
zsigerelne, ha nem viselném Mira páncélját, így azonban
a fegyvere lepattan a sárkánypikkelyekről.
– Mi az ördög? – kérdezi Oren.
– Tönkretette a vállamat! – hörög Jack, majd feltápászkodik, és
ezzel magára vonja a többiek figyelmét. – Nem tudom mozgatni! –
Megtapogatja a sebet, én pedig elmosolyodom.
– Ez a jó abban, ha valakinek gyengék az ízületei – mondom, és
előhúzok egy újabb tőrt. – Legalább tudod, hol kell támadni.
– Öljétek meg! – utasítja a társait Jack még mindig a vállát
szorongatva, miközben ő maga hátrál néhány lépést. Ezután
megfordul, futni kezd az ellenkező irányba, és másodperceken belül
eltűnik a fák között.
Gyáva féreg.
Tynan felém szúr a kardjával, én pedig kitérek előle, és egy
szívdobbanásnyi időre nem is látok a lángolóan fehér fájdalomtól.
Aztán sikerül támadásba lendülnöm, és belevágom a tőrt az
oldalába, majd újra megpördülök, és állba könyökölöm Orent, amitől
az egész koponyája alaposan összerázkódik.
– Rohadt kurva! – kiáltja Tynan a vérző oldalához szorítva a kezét.
– Milyen eredeti sértés – felelem, majd kihasználom, hogy Oren
összezavarodott, és felhasítom a csípőjét.
A húzásért én is nagy árat fizetek, és felsikoltok a fájdalomtól,
ahogy Tynan kardja a csont vonalával párhuzamosan belevág a jobb
karomba. A páncél ezúttal is megóv attól, hogy elhatoljon a
bordámig, de így is tudom, hogy holnap elég csúnya sérülést kell
majd ellátnom, ha túlélem ezt a napot. A vér feltartóztathatatlanul
ömlik a sebből, miközben megpróbálok hátrébb húzódni.
– Mögötted! – kiáltja Xaden.
Megfordulok, és látom, hogy Oren a magasba lendíti a kardját,
készen állva rá, hogy elválassza a fejemet a törzsemtől, ám az
aranysárkány ekkor kitátja a száját, és Oren tekintetébe úgy költözik
a rettegés, mintha csak ebben a pillanatban döbbent volna rá, hogy
a teremtménynek fogai is vannak.
Oldalra lépek, és a tőröm nyelével tiszta erőből a koponyájára
sújtok.
Oren eszméletét vesztve összerogy, én pedig máris visszafordulok
Tynanhez, aki előretartja a vértől csöpögő kardját.
– Nem avatkozhatsz közbe! – kiáltja Xadennek, de inkább nem
veszem le róla a tekintetemet, és nem nézem meg magamnak, hogy
miként reagál a szavaira a szárnyvezetőnk.
– Beszélni azért csak szabad, vagy nem? – feleli Xaden.
Nyilvánvalóan az én pártomat fogja, ami rettenetesen zavarba hoz,
hiszen mindennél biztosabb vagyok benne, hogy holtan akar látni.
Persze, az is lehet, hogy nem az én életemet akarja megóvni, hanem
a sárkányét.
Megkockáztatok egy rövid pillantást oldalra. Való igaz, Sgaeyl elég
bosszúsnak látszik. A feje kígyószerűen tekereg ide-oda – a
sárkányoknál ez egyértelműen az ingerültség jele –, összeszűkült,
aranyszínű szeme pedig Tynanre mered, aki most úgy köröz
körülöttem, mintha a küzdőtéren volnánk. Mindenesetre továbbra
sem hagyom, hogy megközelítse a kis aranysárkányt.
– Eltalálták a karod, Sorrengail – sziszegi Tynan sápadtan,
verejtékezve.
– Hozzászoktam a fájdalomhoz, seggfej. Ezt vajon te is
elmondhatod magadról? – A magasba emelem a jobbomban tartott
kést, hogy bizonyítsam, attól még harcképes vagyok, mert vér
csorog a karomból, majd onnan végig a penge hegyéig. Aztán az
oldalára pillantok. – Pontosan tudom, hogy hol vágtalak meg. Ha
nem látsz hamarosan egy gyógyítót, belehalsz a belső vérzésbe.
Düh torzítja el a vonásait, majd felkészül, hogy lesújtson.
Megpróbálom belévágni a tőrömet, de a vér miatt kicsúszik a
kezemből, és jó pár méterrel tőlem ér földet a fűben.
Most már a bátorság sem lesz elég, hogy megmentsen. Megsérült
a karom. Megsérült a lábam. De legalább meg tudtam futamítani
Jack Barlowe-t, mielőtt meghalok.
Ez nem is olyan rossz utolsó gondolatnak.
Éppen amikor Tynan már két kézzel ráfogna a kardjára, hogy
bevigye a halálos csapást, a jobbomon mozgásra leszek figyelmes.
Xaden az. Bármit is írnak elő a szabályok, most előrelép, mintha meg
akarná állítani Tynant.
Alig van időm azon töprengeni, hogy Xaden bármikor, bármilyen
okból is meg akarna menteni engem, amikor egyszer csak egy
széllökés talál el hátulról, amitől előrezuhanok a tönkrement
bokámra, és széttárt karral próbálom visszanyerni az egyensúlyomat.
Tynan szája elnyílik a meglepetéstől, hátrálni kezd, és a fejét úgy
dönti hátra, hogy szinte már félkörívet zár be a törzsével. És ahogy
hátrálni próbál, egy árnyék borul fölénk.
Levegőért kapkodva hátrapillantok a vállam fölött, hogy lássam, mi
okozza Tynan megfutamodását – és a szívem akkorát dobban,
mintha ki akarna szökni a helyéről.
Az aranysárkány most egy óriási, sebhelyes fekete szárny alá
húzódott be – a lovas nélküli fekete sárkány az, amit Kaori
professzor megmutatott nekünk az órán. Ez a legnagyobb példány,
amit valaha láttam; még a bokájáig sem érnék fel.
Morajlás készülődik a mellkasában, és ahogy lejjebb engedi
irdatlan fejét, megreszket alatta a talaj. Félelem terjed szét a
tagjaimban, ahogy forró lehelete keresztülszáguld felettem.
– Állj félre, Ezüsthajú! – szólal meg egy mély, egyértelműen
férfihang.
Pislogok. Várjunk csak! Micsoda? Lehetséges, hogy tényleg
hozzám beszélt?
– Így igaz. Állj félre! – Nem úgy tűnik, mint akivel érdemes
vitatkozni, úgyhogy engedelmeskedem, és bicegve, de félreállok az
útból. A művelet közben majdnem orra bukom az eszméletét
vesztett Orenben, miközben Tynan sikoltozva futni kezd, hátha még
el tudja érni a fákat.
A fekete sárkány szeme összeszűkül, ahogy kinyitja a száját, és a
következő pillanatban tűzcsóva vágtat keresztül a tisztáson,
felperzselve mindent, ami az útjába kerül… Beleértve Tynant.
Lángok táncolnak a tűz megfeketedett útjában, én pedig lassan
megfordulok, hogy szembenézzek a sárkánnyal, és azon tanakodom,
vajon én leszek-e a következő.
Óriási, aranyszínű szemmel méreget, de egyelőre állom
a sarat, és felszegem az állam.
– Végezz a lábad előtt lévő ellenséggel.
Felszalad a szemöldököm. A sárkány anélkül beszél, hogy
megmozdult volna a szája. Megszólított, de… Nem mozdult meg. Hát
persze – azért, mert a fejemben van.
– Nem ölhetek meg egy harcképtelen embert. – Megcsóválom a
fejem, magam sem tudom, hogy tiltakozásképpen, vagy egyszerűen
csak azért, mert összezavartak a történtek.
– Fordított helyzetben ő nem habozna így tenni.
Lepillantok Orenre, aki még mindig mozdulatlanul fekszik
mellettem a fűben. Ezzel nehéz volna vitatkozni.
– Ez őt jellemzi, nem pedig engem.
A sárkány ezúttal válasz helyett beéri egy pislogással, és nem
tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e rám nézve.
A szemem sarkában kék villanásra leszek figyelmes, ahogy Xaden
és Sgaeyl a magasba emelkedik, magamra hagyva a tisztáson a
kisebb aranyszínű és a hatalmas fekete sárkánnyal. Úgy tűnik, Xaden
aggodalma az életemért csak átmeneti volt.
A sárkány hatalmas orrlukai kitágulnak.
– Vérzel. Lásd el a sebed.
A karom.
– Nem olyan könnyű, ha beléd vágtak egy karddal…
– Ismét megrázom a fejem. Tényleg egy sárkánnyal akarok
vitatkozni? Ez az egész rohadtul szürreális. – Tudod mit? Mégis jó
ötlet. – Valahogy levagdosom magamról az ingujjam maradékát, és a
sebre tekerem, a fogammal tartva a szövet egyik végét, és közben
óvatosan rászorítom, amíg el nem állítom a vérzést. – Tessék. Így
megfelel?
– Megteszi. – Közelebb hajol hozzám. – A kezed is be van kötve.
Gyakran vérzel?
– Igyekszem minél ritkábban.
Felhorkan.
– Indulás, Violet Sorrengail. – Ezzel felemeli a fejét, és az
aranysárkány is kikukucskál a szárnya alól.
– Honnan tudod a nevem?
– Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy milyen sokat
beszélnek az emberek. – Felsóhajt, és a leheletétől megremegnek a
fák levelei. – Szállj fel a hátamra.
Ez lehetséges? Engem választott?
– Szálljak fel a hátadra? – Úgy ismétlem meg a szavait, mint egy
istenverte papagáj. – Tudod, hogy mekkora vagy? – Legalábbis egy
létrára lenne szükségem, hogy felkapaszkodjak rá.
Olyan pillantással méreget, amit már ingerültnek is nevezhetnék.
– Százévesen a sárkányok általában már tisztában vannak vele,
hogy mekkorára nőttek. Most pedig szállj fel.
Az aranysárkány előbújik a nagyobb társa szárnya alól. Hozzá
képest akár parányinak is mondhatnám, és a fogait leszámítva
teljesen ártalmatlannak tűnik, akár egy játékos kedvű kölyökkutya.
– Nem hagyhatom csak úgy itt – mondom. – Mi van, ha Oren
felébred, vagy Jack visszatér?
A fekete sárkány ismét felhorkan.
Az aranyszínű lehajol, megfeszíti a lábait, majd kilő az ég felé. A
szárnyán megcsillan a napfény, ahogy elsuhan a fák lombjai felett.
Ezek szerint mégiscsak tud repülni. Nem bántam volna, ha ez húsz
perccel korábban kiderül.
– Szállj fel! – A fekete sárkány felmordul, amitől ismét mozgásba
jönnek a tisztás szélén álló fák levelei.
– Te nem akarhatsz engem – tiltakozom. – Hiszen én…
– Nem mondom még egyszer.
Rendben. Megértettem.
A félelem újult erővel szorítja össze a torkomat, mindenesetre
odabicegek a lábához. Ez nem olyan, mint fára mászni. Nincsenek
kapaszkodók, nincs könnyű útvonal, csak kőkemény pikkelyek,
amelyeken aligha tudom megvetni a lábamat. A bokám és a karom
állapota sem segít a mutatványban. Hogy a pokolba fogok feljutni
rá? Felemelem a bal karomat, és beszívom a levegőt, majd
ráhelyezem a kezem az elülső lábára.
A pikkelyek nagyobbak és vaskosabbak a tenyeremnél, és
meglepően melegnek érződnek. Kifinomult mintázat szerint
illeszkednek egymáshoz, emiatt viszont nincs köztük hézag, ahol
megkapaszkodhatnék.
– Lovas vagy, nem igaz?
– Azt hiszem, ebben a pillanatban ez nem olyan egyértelmű. – A
szívem kalapálni kezd. Vajon elevenen megfőz, amiért ilyen lassú
vagyok?
Újabb mély, ingerült morgást hallat, majd a frászt hozza rám azzal,
hogy egyszer csak előrehajol – de csak azért, hogy az elülső lábából
afféle rámpát teremtsen a számomra. A sárkányok senki előtt nem
hajtanak térdet, és tessék, ez a fekete most meghajol előttem, csak
hogy könnyebben felkapaszkodhassak a hátára. Még így is elég
meredek, de azért már nem tűnik lehetetlennek.
Ezúttal nem habozok, és négykézláb mászni kezdek felfelé,
ügyelve rá, hogy minél kevesebb súly nehezedjen a sérült bokámra,
mindenesetre a karom miatt így is alig kapok levegőt, mire elérem a
vállát, és onnan átkecmergek a hátára, óvatosan kikerülve a
nyakából előtörő éles tüskéket.
Szentséges ég. Egy sárkány hátán vagyok.
– Ülj le.
Meglátom az ülést – egy sima, pikkelyes dudort a szárnyai előtt –,
és elhelyezkedem, úgy hajlítva be a térdemet, ahogy Kaori
professzor tanította. Aztán azon a környéken, ahol a nyak találkozik
a vállakkal, rámarkolok a pikkelyek vaskos, kápáknak nevezett
peremére. Minden ízében nagyobb, mint bármelyik modell, amelyen
gyakorolni volt lehetőségem.
A testemet egyébként sem a sárkánylovaglásra találták ki, és főleg
nem egy akkorára, mint ez a példány. Ki van zárva, hogy meg tudok
maradni az ülésben. Valószínűleg életem első és utolsó repülésének
nézek elébe.
– A nevem Tairneanach, Murtcuideam és Fiaclanfuil fia.
A bölcs Dubhmadinn-vérvonal leszármazottja vagyok. – Ezzel
felágaskodik, és máris szemmagasságba kerülök a tisztás körüli fák
lombkoronáival, mire önkéntelenül is erősebben rászorítok az ülésre
a combommal. – De nem feltételezem, hogy erre emlékeznél, mire
elérjük a mezőt, úgyhogy egyelőre a Tairn is megteszi.
Beszívom a levegőt, és sajnos hamar kiderül, hogy igaza van, és
valóban nincs időm megjegyezni a nevét és a származásának
részleteit, ugyanis a következő pillanatban egy kissé meghajol, majd
kilő a magasba.
Nagyjából olyan élmény lehet, amit egy katapultból kilőtt szikla
érezhet – és nekem minden erőmre szükségem van, hogy
megkapaszkodjak ebben a bizonyos sziklában.
– Szentséges ég! – A talaj rohamtempóban távolodik tőlünk,
miközben Tairn roppant szárnycsapásokkal hajtja uralma alá a
levegőt, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedünk.
A testem kezd elemelkedni az üléstől, úgyhogy próbálok még
erősebben kapaszkodni, de a szél és a dőlésszög túl soknak bizonyul,
és pillanatokon belül elveszítem a fogást.
És aztán megcsúszom.
– Nem! – Kétségbeesve keresek másik kapaszkodót, ahogy egyre
hátrébb csúszom a hátán, el a szárnyai mellett, szélsebesen
közeledve a buzogányfarkhoz. – Nem, nem, nem!
Ekkor balra fordul, és ha még abban reménykedtem, hogy újra
meg tudok benne kapaszkodni, immár ez is lehetetlennek tűnik.
Szabadesésben hullok a föld felé.
***
***
***
***
***
A november hátralévő része anélkül telik el, hogy még egyszer bárki
említené a Sumertonban történteket, és mire a süvöltő szelek
decemberben meghozzák az első havat, már nem is reménykedem
benne, hogy a vezetőség további információkat oszt meg velünk az
esettel kapcsolatban. Nem mintha Liam vagy én közvetlenül is
rákérdezhetnénk a dologra a professzorainknál anélkül, hogy bajba
sodornánk magunkat, amiért minden jel szerint titkosított
dokumentumba pillantottunk bele – még úgy is, ha a titkosítást
elmulasztották feltüntetni.
Azon tanakodom, hogy ezen kívül még mi minden nem kerül
nyilvánosságra a Harci Eligazításon, de inkább megtartom
magamnak a gondolataimat. Ezen kívül még az is aggaszt, hogy az
évfolyamom háromnegyedével ellentétben továbbra sem kezdtem
meg az átcsatornázást – még egy ok, hogy több időt töltsek egyedül.
– Nem egészen – dörmögi Tairn.
– Nem vagyok rád kíváncsi, főleg azután nem, hogy ma kis híján
hozzácsaptál a hegyoldalhoz. – A gyomrom már attól is fordul egyet,
ha arra gondolok, hogy milyen mélyre hagyott zuhanni ma reggel.
Az egyik elsőéves a Harmadik Szárnyból már nem bizonyult ilyen
szerencsésnek. Egy új manőver gyakorlása során elvesztette a
fogását, és ma reggel már a haláltekercsen találkozhattunk újra a
nevével.
Rhiannon felém suhint a hosszú botjával, én pedig hátrahajolok,
éppen csak elkerülve a csapást. Meglepetésemre sikerül megőriznem
az egyensúlyomat a páston.
– Legközelebb esetleg próbálj meg nem leesni.
– Kezdjük meg az átcsatornázást, és talán képes leszek rá –
felelem.
– Elég szétszórtnak tűnsz ma este – jegyzi meg Rhiannon.
Türelmesen megvárja, amíg visszanyerem az egyensúlyomat – a
kihívások során egyetlen ellenfelemtől sem számíthatok ilyen
előzékenységre. A tekintete a pást mellett ücsörgő Liamre téved, aki
egy újabb sárkányfigurát farigcsál, majd visszatér hozzám, és a
pillantása azt üzeni, hogy ma este még folytatni fogjuk ezt a
beszélgetést, ha végre megszabadulok a testőrömtől. – Viszont
gyorsabb vagy, mint régen. Bármit is művel veled Imogen, úgy
látom, megtette a hatását.
– Még nem állsz készen a csatornázásra, Ezüsthajú.
– Ez egy percig sem volt kétséges – kiált át Imogen a szomszédos
pástról, ahol éppen játszi könnyedséggel fojtófogásba szorítja
Ridocot, várva, hogy elájuljon.
Tőlem balra Sawyer és Quinn köröznek egymás körül, készülve az
újabb összecsapásra, Rhiannon mögött pedig Emery és Heaton
minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy felkészítsék a Cséplés után
hozzánk került elsőéveseket. Mindez Dain vigyázó tekintete előtt
történik; kínosan ügyel rá, hogy mindenhova nézzen, csak éppen
rám ne.
A legutóbbi utasításai értelmében a kedd estéket a pusztakezes
harc gyakorlásával töltjük, minthogy a tanulás, a repülőleckék, illetve
újabban a varázserőnk megfelelő betanulása mellett nincs időnk
többre. A távolabbi pástok némelyikén további lovasok
gyakorlatoznak – köztük Jack Barlowe is.
Ezért utasította vissza Liam Ridocot, amikor az utóbbi felkérte egy
kis küzdelemre.
– Túlságosan kesztyűs kézzel bánsz velem – közlöm Rhiannonnal.
Verejték csordul végig a hátamon, nyirkossá téve a szorosra fűzött
tunikámat. Ma este csak ezt viselem, míg a sárkánypikkelyes
páncélom Liam mellett pihen a padon.
Nem mintha Ridocnak túlságosan sok további gyakorlásra volna
szüksége. Már mindenkit legyőzött Dainon kívül, és hajlok rá, hogy ő
is csak amiatt úszta meg, mert Dain nem hajlandó kiállni egy
fiatalabb lovas ellen.
– Már egy órája gyakorlunk. – Rhiannon suhint egyet a botjával a
levegőben. – Elfáradtál, és nem akarok sérülést okozni neked.
– A kihívások a napforduló után újrakezdődnek – emlékeztetem. –
Azzal nem segítesz, ha visszafogod magad.
– Mond valamit – jegyzi meg egy mély hang a hátam mögül.
A látóterem peremén Liam feláll, én pedig alig hallhatóan
szitkozódom egyet.
– Tisztában vagyok vele – szólok vissza a vállam fölött, miközben
Xaden odajön a pástunkhoz, a nyomában a rendszeresen őt
kísérgető Garrickkel. Bármennyire is szeretném, lehetetlen levennem
róla a tekintetemet. Istenek, mibe keveredtem? – Ne zavarj, hacsak
nincs valami használható tanácsod.
– Légy gyorsabb. Akkor kisebb az esélye, hogy meghalsz. Ezt elég
használhatónak találod? – szól vissza, majd támadóállásba
helyezkedik a terem közepe felé eső páston.
Rhiannon tekintete felizzik, Liam pedig megcsóválja a fejét.
– Tessék?
– Kicsit túlzás, ahogy beszélsz vele – motyogja Rhiannon.
– És akkor mi van? Meg fog ölni? – Támadásba lendülök, és
megcélzom a botommal a lábát.
Egy ugrással elkerüli az ütésemet, majd megpördül, és hatalmas
csattanás kíséretében összeütköznek a botjaink.
– Jó eséllyel egymást fogjátok megölni – szólal meg Liam, aki
időközben ismét helyet foglalt. – Kíváncsi vagyok, hogyan fogtok
muzsikálni a képzés után.
A képzés után.
– Már a jövő hetet sem látom magam előtt, nem hogy a képzés
végét. – Úgy főleg nem, hogy maradtak még súlyos kérdések,
amelyek feltevésére egyelőre nem állok készen.
– Nézd, tudom, hogy… ideges vagy, amiért Tairn még nem kezdte
meg az átcsatornázást – mondja Rhiannon, és újra körözni kezd. –
Csupán annyit mondok, hogy jóval biztonságosabb velem
gyakorolnod ezen a páston, mintha az óriásira nőtt, árnyforgató
szárnyvezetőd ellen fordítod a haragodat.
– Egy szemernyit sem akarok a haragomból ellened fordítani. A
barátom vagy. – Hanyag mozdulattal Xaden irányába mutatok. – Ő
az, aki testőrt adott mellém, mert meg van győződve róla, hogy
kockázatot jelentek a számára.
De vajon segít nekem? – Előrecsapok a bottal, Rhiannon pedig védi
a támadást. – Nem! Edz velem? – Újabb támadás, és a botjaink
ismét egymásnak csattannak. – Nem! Abban persze remekel, hogy
felbukkanjon, amikor majdnem meghalok, és elpusztítsa a rám
leselkedő veszélyeket, de a hasznossága ebben ki is merül. – Az is
biztos, hogy velem ellentétben nincs problémája azzal, hogy ne
bámuljon folyamatosan, ha a közelben tartózkodom.
– Úgy látom, jó sok indulat van benned – jegyzi meg Rhiannon,
majd könnyedén kitér az újabb ütés elől.
– Benned is volna indulat, ha valaki elvenné tőled a
szabadságodat. Ha minden reggel és minden este Liam strázsálna az
ajtód előtt, bármennyire is remek srác. – Ezúttal rajtam a sor, hogy
védekezzek.
– Kösz – mondja Liam.
– Hát igen – ért egyet Rhiannon. – Valóban nehezen viselném. És
együtt érzek veled. Most pedig kezdjünk valamit ezzel az indulattal. –
Rhiannon újabb rohamra indul, és csak azért sikerül ellenállnom,
mert pontosan azt teszi, amit a szemére hánytam: túlságosan
finoman bánik velem.
Aztán elkövetem azt a hibát, hogy hátrapillantok a vállam fölött a
terem közepére.
Szentséges. Füstölgő. Egek.
Xaden és Garrick megszabadultak a felsőiktől, és úgy küzdenek,
mintha az életük múlna rajta. Ütések és rúgások váltják egymást,
ahogy mindkettőjükön pattanásig feszülnek az izmok. Még sosem
láttam kadétokat ilyen sebességgel küzdeni. Gyönyörű, lenyűgöző
tánc, halálos koreográfia, és minden alkalommal eláll a lélegzetem,
amikor Garrick támadásra indul, és Xaden hárít.
Az elmúlt hónapokban már számtalan lovast volt alkalmam
megnézni félmeztelenül, úgyhogy ebben önmagában nincs újdonság.
Mostanra tökéletesen immunissá kellett volna válnom a férfitestekre,
csakhogy még egyszer sem láttam őt.
Xaden testének minden kis porcikája mintha önálló fegyver volna –
éles, kidolgozott vonalak, duzzadó, csillapíthatatlan erő. A
felkelésereklyéje folyamatosan ugrándozik a felsőtestén, kiválva bőre
bronzszínű hátteréből, kihangsúlyozva minden egyes ütést. És a
hasa… Komolyan, hány izom van egyáltalán az emberi testnek ezen
a tájékán? Az övé mindenesetre olyan átkozottul kidolgozott, hogy
alighanem minden kis izmocskát külön össze tudnék számolni rajta,
ha éppen a többi része nem vonná el a figyelmemet. És ha ez nem
volna elég, ő rendelkezik a legnagyobb sárkányereklyével, amihez
eddig szerencsém volt. Az enyém a lapockáim között terül el, Sgaeyl
jele azonban Xaden egész hátát beteríti.
Ráadásul pontosan tudom, milyen érzés ezt a testet magam fölött
tudni. Pontosan tudom, hogy mennyi erő…
Éles fájdalom hasít a csípőmbe, és szakít ki a révületből.
– Megérdemelted – korhol Tairn.
– Figyelj oda! – kiáltja Rhiannon, majd visszarántja a botját. – Ha
akarom, akkor… Ó! – Nyilvánvalóan ő is észrevette, amit én, mint
ahogyan a lányok mindegyike – és néhány fiú is – vidáman
gyönyörködik a látványban.
Miért is ne tennék, ha egyszer ennyire káprázatosan néznek ki, és
ilyen lenyűgözően küzdenek?
Garrick szélesebb Xadennél, és talán még nála is izmosabb, a rajta
lévő ereklye viszont csak a válláig tart – még így is ez a második
legnagyobb, amit eddig láttam, Xadené azonban egészen az álláig
húzódik.
– Azt hiszem… – szuszogja Rhiannon.
– Hát igen – mondom egyetértően.
– Ne tárgyiasítsátok a szárnyvezetőnket – jegyzi meg Liam.
– Szerinted ezt tesszük? – kérdezi Rhiannon, és továbbra sem
veszi le a tekintetét a párosról.
Összefut a nyál a számban, ahogy még egyszer végigmérem az
izmos hátát és a remekül kidolgozott fenekét.
– Nos, szerintem igen – mondom.
Liam felhorkan.
– Az is lehet, hogy csak néhány fogást akarunk ellesni.
– Igen, az is lehet.
Engem azonban egyáltalán nem csak a fogások érdekelnek. Én
szégyentelenül azon morfondírozok, hogy milyen volna a bőre
tapintása az ujjaim alatt, és miként reagálna a testem, ha minden
rezdülésével csak rám figyelne. Forróság száguld végig az ereimben,
és kezdi csípni az orcámat.
Ismétlődő, csattanó zaj hívja magára a figyelmemet jobb felől;
Ridoc minden maradék erejével ütögeti a földet, ezzel jelezve, hogy
megadja magát. Imogen elengedi, és hagyja, hogy rendezze a
légzését, majd a következő pillanatban kellemetlen, tökéletesen
értelmetlen, cserébe viszont annál borzasztóbb és szörnyűségesebb
féltékenység hasít a mellkasomba, amikor látom, hogy Imogen is
milyen leplezetlen vágyakozással figyeli Xadent és Garricket.
– Ha ilyen könnyen ki lehet zökkenteni titeket, akkor cseszhetjük a
Rajháborút – szólal meg Dain. – Talán jobb, ha máris elbúcsúztok a
frontvonaltól.
Erre aztán mindannyian összekapjuk magunkat. Megcsóválom a
fejemet, mintha pusztán ez elegendő volna, hogy megfeledkezzem
az iménti, Xadennel kapcsolatos gondolataimról, amelyek… Nos, ha
őszinte akarok lenni, elég nevetségesek. Hiszen csak azért tolerálja a
létezésemet, mert a sárkányaink egy párt alkotnak, ehhez képest én
itt nyáladzom a félmeztelen teste láttán.
Azért valljuk be, hogy elég vonzó az a félmeztelen test.
– Munkára! Még van fél óránk – utasít Dain, és úgy érzem, mintha
közvetlenül hozzám beszélne; ha így van, akkor ez az első alkalom,
hogy megszólít Amber halála óta.
– Magának köszönheti a sorsát, amiért megszegte a Kódex
törvényeit – szólal meg Tairn a tudatomban.
És valóban, amikor felé pillantok, látom, hogy Dain összeszűkült
szemmel méreget; persze lehet, hogy tévesen olvasok az
arckifejezéséből. Mégsem lehet, hogy az árulás szorítsa így össze az
ajkait.
– Kezdhetjük? – kérdezi Rhiannon, és felemeli a botját.
– Persze. – Elvégzek egy vállkörzést, majd folytatjuk a
gyakorlatozást. Igyekszem minden mozdulatára reagálni, azokra a
mintákra hagyatkozva, amelyeket ő tanított nekem, a következő
támadása azonban így is váratlanul ér.
– Elég a védekezésből, inkább indulj rohamra! – utasít Tairn, és
ahogy a hangjából kicsendülő düh az én belsőmet is átjárja, egyszer
csak kiszalad a lábam alól a talaj.
Rhiannon alacsonyan söpör a botjával, elkaszálja a lábamat, én
pedig háttal nekizuhanok a matracnak, és mintha minden levegő
kiveszne belőlem.
Próbálok lélegezni, de lehetetlen.
– Francba! Sajnálom, Violet. – Rhiannon térdre esik mellettem. –
Csak nyugodj meg! Mindjárt jobb lesz.
– És Tairn ezt a lovast választotta – mondja Jack az egyik
rajtársának, miközben gonoszul vigyorog a pást szélén. – Már
kezdem azt hinni, hogy talán rosszul választott, és tekintve, hogy
egyelőre semmilyen képességet nem tudtál felmutatni, azt gyanítom,
hogy benned is kételyek ébredtek, nem igaz, Sorrengail? Nem az
volna logikus, hogy két sárkánnyal kétszer olyan hatékonyan tudd
átcsatornázni az erejüket?
Andarnával nem így működik a dolog, ezt azonban egyikük sem
tudhatja.
Liam beáll közém és Jack közé, és közben én is kezdek
valamelyest magamhoz térni.
– Csak nyugi, Mairi! Nem fogok rárontani a kis védencedre. Miért
is tenném, amikor néhány héten belül ki is hívhatom, és aztán a
végén még véletlenül kitörik a csenevész kis nyaka az egész
kvadráns előtt? – Jack színtiszta élvezettel figyeli, ahogy még mindig
küzdenem kell a levegőért. – Azt azért elárulhatnád, nem fárasztó a
dajkát játszani? – Az Első Szárnyhoz tartozó barátja átnyújt neki
valamit – talán egy gerezd narancsot –, Jack azonban eltolja
magától. – Hagyjál ezzel a szarral, különben a gyengélkedőn fogod
végezni!
– Tűnj a francba, Barlowe – figyelmezteti Liam tőrrel a kezében.
Végre sikerül elvégeznem egy rendes belégzést, majd még egyet,
ahogy Jack tekintete valaki másra vándorol, aki mögöttem áll. Az
ábrázatán kiütköző félelemből és irigységből tudom, hogy csak
Xaden lehet az.
– Csak miattad van még életben – veti oda, de bárhogyan is
keménykedik, nem tudná tagadni, hogy kiszaladt a vér az arcából.
– Nem én vágtam tőrt a válladba a Cséplés során.
Nagy nehezen feltápászkodom, és kézbe veszem a botomat.
– Akár most is lerendezhetjük – mondja Jack, ahogy ellép Liam
mellett, és a szemembe néz. – Persze, csak ha már te is unod, hogy
nagy és erős fiúk mögé rejtőzz.
A gyomrom fordul egyet, mivel tudom, hogy igaza van. Az
egyedüli ok, amiért nem fogadom el a kihívását az, hogy nem
vagyok biztos a győzelmemben, ugyanakkor az egyedüli ok, amiért
nem ront rám most azonnal az, hogy Liam és Xaden is itt vannak. Ha
most megtámadom Jacket, akkor megölik. Garrick fenyegető alakja
bukkan fel a bal oldalamon, én pedig bosszankodva
hozzábiggyesztem a védelmezőim listájához. A fenébe, hiszen még
Imogen is közelebb lépett pár centivel, igaz, nem az én érdekemben.
Hanem Xadenében.
– Mindjárt gondoltam – mondja Jack, majd csókot fúj felém.
– Elfutottál – sziszegem, azt kívánva, bárcsak előreszökkenhetnék,
és itt helyben félholtra verhetném, de erőt veszek magamon, és a
helyemen maradok. – Aznap, a Csépléskor. Rohadtul elfutottál, pedig
hárman voltatok egy ellen. És mindketten tudjuk, hogy ha úgy
alakulna, megint elfutnál. Mert nem vagy több egy gyáva féregnél.
Jack szeme kis híján kibuggyan a helyéről.
– A rohadt életbe, Violet – mondja Dain.
– Igaza van – jegyzi meg Xaden.
Garrick felnevet, Liam pedig félretolja Jacket, amikor már éppen
felém indulna. Lekerül a pástról, és a csizmája koppan a keményfa
padlón, ahogy hiába próbálkozik, és Liamnek végül is sikerül
kipenderítenie a teremből.
Xaden egyetlen csuklómozdulattal becsapja maga mögött az ajtót,
kizárva Jacket a küzdőtérről.
– Mégis mi volt a célod ezzel? – kérdezi Dain hitetlenkedve. – Csak
még jobban fel akartad bosszantani?
– Ezek szerint mégis van kedved beszélni velem? – Felszegem az
állam, de nem Dain, hanem Xaden alakja tölti ki a látóteremet,
ahogy közénk lép. Szinte tapintható a harag a tekintetében, de én
nem lépek vissza.
– Adj nekünk egy percet. – Habár engem figyel, mindketten
tudjuk, hogy ezt nem nekem mondta.
A pulzusom az egekben jár.
– Esetleg elárulnád, hogy ezt mi az ördögért nem viseled? – A
hangja lágyan, mégis halálosan cseng, ahogy a padon heverő
páncélom felé mutat.
– Néha ki is kell mosnom.
– És úgy véled, hogy erre éppen a küzdelem a legjobb pillanat? –
A mellkasa megemelkedik, mintha komoly erőfeszítésébe kerülne
uralkodni magán.
Én mindenesetre azzal vagyok elfoglalva, hogy ne a mellkasára
koncentráljak, sem pedig arra a lüktető forróságra, amely úgy árad
belőle, mint valami átkozott kemencéből.
– Még a küzdelem előtt kimostam, arra számítva, hogy megszárad,
amíg az őrkutyáid úgyis itt ólálkodnak körülöttem, ahelyett, hogy
álmomban vegyem le, hiszen tudjuk, hogy mi minden előfordulhat
ezen a helyen a zárt ajtók mögött.
– A tied mögött már aligha. – Megfeszül az állkapcsa.
– Gondoskodtam róla.
– És talán éppen benned kellene megbíznom?
– Pontosan.
– Mert aztán annyira megkönnyíted a dolgomat – jegyzem meg
nem kevés iróniával.
– Tudhatnád, hogy nem ölhetlek meg. A francba, Sorrengail, most
már az egész kvadráns tudja, hogy nem ölhetlek meg. – Közelebb
hajol, eltakarva a terem többi részét.
– Ez nem jelenti, hogy ne bánthatnál.
Erre pislog egyet, majd hátrál egy lépést, és egy szívdobbanásnyi
idő alatt rendezi a tartását.
– Fejezd be a gyakorlatozást! Túl könnyen ki lehet rúgni a
kezedből azt a botot. Maradj a tőröknél!
Meglepetésemre nem veszi el tőlem a botot, csak azért, hogy
megmutassa, milyen könnyen képes volna rá.
– Minden rendben ment egészen addig, amíg Tairn fel nem
mordult a fejemben, és össze nem zavart.
– Akkor tanuld meg, hogyan tudod kizárni – mondja úgy, mintha
ilyen könnyű volna.
– Azzal a rengeteg erőmmel, amelyre már szert tettem? –
Felvonom a szemöldökömet. – Vagy talán nem tudtad, hogy még
nem kezdtem meg az átcsatornázást? – A legszívesebben fojtogatni
kezdeném, hogy némi józan észt rázzak a gyönyörű fejébe.
Egyszer csak olyan közel hajol, hogy az orrunk kis híján összeér.
– Tetszik vagy sem, de pontosan tudok mindenről, amit teszel, és
ami történik veled.
Hála Liamnek.
Minden porcikám reszket a haragtól, a tehetetlenségtől és… Bármi
legyen is ez az elektromosság köztünk, továbbra sem vesszük le a
tekintetünket egymásról.
– Riorson szárnyvezető – szólal meg Dain. – Violet még nem
szokta meg a sárkányát. Hamarosan megtanulja, hogyan zárja ki a
tudatából.
Dain szavai újabb csapással érnek fel. Élesen beszívom a levegőt,
és elhátrálok Xadentől. Jó istenek, valóságos showműsort kerítettünk
a többieknek. De hogy az ördögbe képes rá, hogy minden másról
elfeledkezzem a jelenlétében?
– Furcsa pillanatot választottál arra, hogy a védelmére kelj, Aetos.
– Xaden a szemét forgatva pillant Dainra. – Ahogyan elég furcsa
pillanatokat választasz arra, hogy ne tegyél így.
Dain állkapcsa megfeszül, és látom, hogy ökölbe szorítja a kezét.
Tudom, hogy Amberről beszél. Dain is tudja. Mindenki tudja ebben
az átkozott teremben. Az egész rajunk ott volt, amikor Dain
felszólított rá, hogy nevezzem hazugnak Xadent.
Xaden kifürkészhetetlen pillantást vet rám.
– Tegyél mindannyiunknak egy szívességet, és vedd fel azt a
rohadt páncélt!
Mielőtt bármit felelhetnék, megfordul, és lesétál a pástról Garrick
mellé.
A háta.
Képtelen vagyok elfojtani a sóvárgó kis sóhajtást, és Xaden egy
pillanatra megfeszül, mielőtt átvenné az ingjét Garricktől, és felhúzná
magára, elrejtve a derekától a válláig húzódó, tengerkék
sárkányereklyét; olyan aprólékos ezüstszínű vonalakkal lett
megalkotva, amelyeket távolabbról nem is vettem észre.
Azok az ezüstszínű vonalak sebhelyek.
– Kiálltál magadért, és uralkodtál az indulataidon – szólal meg
Tairn, mire elfog a büszkeség.
– Készen áll – fűzi hozzá Andarna, és kis híján megszédülök az
örömtől.
– Valóban – ért vele egyet Tairn.
***
Néhány órával később a szobám csendjében fésülködöm; még
mindig tetőtől talpig fel vagyok öltözve, és a páncélom is rajtam van.
El sem hiszem, hogy az egész raj előtt sikerült bolondot csinálnom
magamból amiatt, mert Xaden úgy döntött, hogy félmeztelenül fog
gyakorlatozni.
Komolyan szükségem van rá, hogy megfektessen valaki.
Megállítom a fésűt, és egyszer csak energia szánkázik végig a
gerincemen, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik.
Hmmm… Furcsa.
Vagy talán… Nem. Nem lehet. Egészen más érzés volt, amikor
Andarna megállította az időt rajtam keresztül. Abban a pillanatban az
egész testemet elöntötte valami, ami aztán túlcsordult az ujjaimon,
és… utána elmúlt.
Újabb energialökés jár át, ezúttal még erősebb is, mint az iménti,
én pedig kiejtem a kezemből a fésűt, és meg kell kapaszkodnom az
asztalomban, hogy ne essek térdre. Az energia ezúttal nem foszlik
semmivé, hanem továbbra is itt marad, a bőröm alatt zümmögve, a
fülemben csilingelve, maga alá gyűrve az összes érzékemet.
Valami a belsőmben áradni kezd, valami, ami túl nagy ahhoz, hogy
a saját testem tartalmazhassa, túlságosan hatalmas. Fájdalom hasít
az idegszálaimba, ahogy felnyílok, és a hang úgy visszhangzik a
koponyám belsejében, mint a csontok roppanása. Mintha lényem
legbelsőbb szövete szakadna ketté.
Nem bírom tovább, és térdre esem. A halántékomhoz kapom a
kezem, és próbálom visszagyömöszölni saját magamat a
koponyámba, próbálok újra… összezsugorodni.
Energia áramlik belém, nyers, végtelen erő, elpusztítva mindent,
ami voltam, hogy valami újat formázzon belőle – új pórusokat, új
szerveket, új csontokat. Sikoltok, és olyan érzés fog el, mintha Tairn
túl gyorsan emelkedett volna túl magasra, és képtelen lennék
csillapítani a fülemben kezdődő sípolást. Nem tehetek mást,
minthogy fekszem a földön, és imádkozom, hogy csökkenjen a
nyomás.
A fésűmet nézem, ahogy a keményfa padló az arcomnak
nyomódik. Próbálok lélegezni.
Beszívom a levegőt, kifújom a levegőt.
Be, ki… És közben megadom magam.
Aztán nagy sokára a fájdalom mégiscsak enyhülni kezd, az energia
– az erő – azonban nem hagy alább. Egyszerűen… ott marad, árad
tovább az ereimben, megtölti a testem összes sejtjét. Mindaz, ami
én vagyok, és mindaz, ami még lehetek.
Lassan felülök, és megfordítom a kezem, hogy megnézhessem a
tenyeremet. Olyan érzés, mintha máshogy kellene festeniük, de
ugyanolyanok maradtak. Még mindig a saját ujjaimat látom, a karcsú
csuklómat, és mégis, mennyivel többek lettek hirtelen. Már elég
erősek ahhoz, hogy megrajzolják a bennem tomboló vihart, és
megformázzák belőle amit csak szeretnék.
– Ez a te erőd, igaz? – kérdezem Tairntól, de nem válaszol. –
Andarna?
Hallgatás.
Állandóan itt vannak velem, megszólalnak a fejemben, amikor
éppen egyedül szeretnék lenni, aztán sehol sem találom őket, amikor
pedig szükségem van rájuk. Korábban azt mondták, készen állok, és
úgy sejtettem, egy-két nap, amíg az elmém teljességgel alkalmassá
válik arra, hogy megnyissa az utat Tairn előtt, amint ő is elszánja
magát a csatornázásra. Úgy tűnik, tévedtem.
Rhiannon. El kell mondanom Rhiannonnak. Ugrándozni fog
örömében, hogy végre vele tarthatok Carr professzor órájára. És mi
a helyzet Liammel? Végre már nem kell úgy tennie, hogy nem tud
csatornázni, és akár magamra is hagyhat egy-két órára.
Elönt a forróság, végigcsiklandozza a bőrömet, majd lesüllyed a
gyomromban.
Furcsa, de hát mit lehet tenni. Talán ez csak az események
mellékhatása. Kinyitom a zárat az ajtómon.
A tekintetem elhomályosul, és úgy sújt le rám a vágy, hogy
semmilyen józan gondolatra nem marad erőm. Egyszerűen csak…
– Violet? – Egy homályos alak áll a folyosón, és pislognom kell
néhányat, amíg ki tudom venni, hogy Liam az. – Jól vagy?
– A folyosón alszol? – Meg kell kapaszkodnom az ajtófélfában,
ahogy a zuhanás képei töltik meg a tudatomat, és olyan érzés fog el,
mintha hópelyhek izzanának fel a tűzforró bőrömön. Aztán az egész,
ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnik – kivéve a minden partot
elárasztó vágyat.
Francba. Ez… nem egyszerűen vágy… ez… bujaság.
– Nem. – Liam megrázza a fejét. – Csak őrködöm még egy
darabig, mielőtt visszamennék a saját szobámba.
Végignézek rajta. Igazán, őszintén végignézek rajta. Több, mint
jóképű; erőteljes arcvonásai vannak, és olyan szeme, amit minimum
lenyűgözőnek lehet nevezni. Nem olyan halványkék, mint az enyém,
inkább mintha az ég kékjét tükrözné vissza.
– Miért nézel rám így? – félreteszi a kését és a félig kifaragott
sárkányszobrocskát.
– Hogyan? – Az ajkamba harapok, és azon gondolkozom, hogy
hozzádörgölőzöm, mint egy macska, miközben megkérem rá, hogy
csillapítsa ezt a csillapíthatatlan éhséget.
Csakhogy nem ő az, akit igazán akarok.
Hiszen ő nem Xaden.
– Úgy, mint aki… – Oldalra dönti a fejét. – Mintha történt volna
valami. Mintha… nem lennél teljesen önmagad.
Talán azért, mert nem vagyok teljesen önmagam. Ez az egész
éhség, a vágyakozás az egyetlen személy iránt, akivel együtt kell
lennem – ez Tairn műve.
Tairn érzései nem egyszerűen átcsapnak rajtam, de tökéletesen át
is vették az irányítást felettem.
– Minden rendben! Nyugodtan térj nyugovóra. – Visszalépek a
szobámba, majd becsapom az ajtót, amíg még képes vagyok rá.
Elkezdek fel-alá járkálni, de ez sem akadályozhatja meg
a következő hőhullámot, sem a vágyat, hogy…
El kell tűnnöm innen, mielőtt elkövetném azt a katasztrofális hibát,
hogy Tairn érzéseitől fűtve Liamhez fordulok.
Megragadom a bőrszegélyű köpenyemet, összefogom a hajam,
majd átvetem a szövetet a vállam fölött, és megerősítem a csatot.
Egy másodperccel később kikukucskálok az ajtón, és amikor biztos
vagyok benne, hogy tiszta a levegő, menekülni kezdek.
A csigalépcsőig jutok – ez az a lépcső, amelyik a folyóhoz vezet –,
mielőtt meg kellene támaszkodnom a falban, és meg kell próbálnom
rendeznem a légzésemet, miközben továbbra is Tairn érzései
fojtogatnak.
Miután elül az újabb hullám, leszaladok a lépcsőn, fél kézzel
továbbra is a falat érintve, nehogy egy újabb roham ledöntsön a
lábamról.
A varázsfények felizzanak a jöttömre, majd ahogy távolodik,
ugyanúgy ki is hunynak. Mintha az újonnan megtalált erőm máris
működésbe lépett volna, és ebben a világban is kifejtené a hatását.
El innen! El kell tűnnöm innen, távol kell kerülnöm mindenkitől,
mielőtt Tairn befejezi… Mielőtt befejezi, bármit is csinál Sgaeyllel.
Letámolygok a lépcsőn, majd előbukkanok a fellegvár védfalának
aljában. A havazás fehérre festi az eget, és kissé hátradöntöm a
fejem, hogy élvezhessem a hópelyhek érintését az indokolatlanul
forróvá hevült bőrömön.
A levegő csípős és…
A szemem elkerekedik, ahogy megérzem az illatát. Megpördülök,
és a köpenyem is suhan utánam, ahogy megtalálom az édeskés,
könnyen beazonosítható füst forrását.
Xaden áll a fal mellett, fél lábbal a kőnek támaszkodva. Dohányzik,
és úgy méreget, mintha én lennék az utolsó, ami iránt érdeklődést
tudna mutatni.
– Ez… csuramdohány?
Kifúj egy füstkarikát.
– Kérsz? Hacsak nem a korábbi vitánkat akarod folytatni. Ebben az
esetben ugyanis nem adok.
Leesik az állam.
– De hát nekünk nem szabad ilyesmit szívnunk!
– Nos, azok, akik ezt a szabályt hozták, nyilvánvalóan nem
kapcsolódtak Sgaeyllel és Tairnnel, nem gondolod? – Vigyor jelenik
meg a szája sarkában.
Istenek, akár az örökkévalóságig képes lennék azokat az ajkakat
bámulni. Tökéletes alakja van, az állkapcsa vonalához képest mégis
valami romlottságot áraszt magából.
– Segít benne, hogy… kissé megkönnyebbülj. – Átnyújt egy
összetekert csuramot, majd felvonja a fél szemöldökét, azt,
amelyiket sebhely szel át. – Mármint azon túl, amire a távolságtartás
képes.
Megcsóválom a fejem, majd átmegyek a frissen hullt havon, és
megtámaszkodom mellette.
– Tessék. – Mélyen beszívja a csuram füstjét.
– Úgy érzem magam, mintha lángra lobbantam volna.
– És ez még az óvatos megfogalmazás.
– Előfordul. – Van valami ördögi a nevetésében, én pedig
elkövetem a jóvátehetetlen hibát, hogy felé fordulok, és
megpillantom a mosolyát.
Xaden, miközben beképzelt és szeret parancsolgatni, arról nem is
beszélve, hogy mennyire veszélyes és halálos, lenyűgöző látványt
nyújt, amitől azonnal magasra szökik a pulzusom. A nevetése, ahogy
hátraveti a fejét, és mosoly terül el az ábrázatán, egyenesen
gyönyörűséges, és az én buta, bolond szívemet mintha egy ököl
szorítaná össze.
Nincs semmi, amit ne áldoznék fel, amit ne adnék oda akár
egyetlen pillanatért ezzel a férfival, akivel életünk végéig egymáshoz
leszünk láncolva.
Ez biztosan Tairn műve… Muszáj, hogy ő legyen az oka.
És közben tudom, hogy nem ő az. Habár a szobám előtt Liam is
komoly hatást gyakorolt rám, ez semmi ahhoz képest, amit most
érzek. Egyenesen megszállottja vagyok Xadennek.
Ahogy ránk hullik a holdfény, a tekintetünk találkozik egymással.
– Kicsike, meg kell tanulnod, hogy miként védekezhetsz Tairnnal
szemben, különben a légyottjai Sgaeyllel az őrületbe… vagy valaki
más ágyába fognak kergetni.
Lehunyom a szemem, csak hogy megszabaduljak a szédítő
látványtól, ahogy ismét elönt a forróság, amelytől a bőröm minden
egyes kis négyzetcentimétere mintha lángra kapna. Fél kézzel meg
kell támaszkodnom a falban.
– Tudom. Ezért is félek, hogy újra találkoznom kell Liammel.
– Liammel? Miért? – Felém fordul. – Ha már itt tartunk, hol van a
testőröd?
– Most már a saját magam testőre vagyok – felelem. – Ágyban
van.
– A te ágyadban? – A hangja, akár a villámcsapás.
Kényszerítem rá magam, hogy nyitva tartsam a szemem, és álljam
a pillantását. A hónak köszönhetően minden jóval élesebben
rajzolódik ki előttem – a szemöldöke, a szája, minden egyes kis
részlet.
– Nem, de nem mintha téged érdekelne.
Vajon féltékeny? Ha az, akkor… Nos, kétségkívül volna benne
valami megnyugtató.
Kihagy egy levegővételt, és látom, hogy leereszkedik
a válla.
– Addig nem érdekel, amíg beleegyezéses alapon zajlik a dolog,
márpedig elhiheted nekem, hogy jelenleg nem vagy abban az
állapotban, hogy beleegyezz.
– Fogalmad sincs róla, hogy mi mindenbe képes volnék
beleegyezni… – Tagadhatatlan, csillapíthatatlan vágy tör rám, és
kényszerít kis híján térdre.
Xaden elkapja a derekamat, hogy megtartson.
– Miért nem próbálod meg kizárni a sárkányodat?
– Tairn még csak most kezdte meg az átcsatornázást, és… Ha nem
tudnád, csak akkor járhatsz Carr professzor órájára, ha már
megszerezted a képességedet.
– Ezt a szabályt mindig is értelmetlennek találtam. – Felsóhajt. –
Rendben. Akkor vegyük át gyorsan. De csak mert én is átmentem
azon, amin te, és többször is kellett másnap úgy ébrednem, hogy
alaposan megbántam az előző éjszakát.
– Ezek szerint segíteni akarsz?
– Már hónapok óta segíteni próbálok neked. – Erősebben szorítja a
derekamat, és megesküdnék rá, hogy még a köpenyen és a
bőrszerelésen keresztül is érzem az ujjai melegségét.
– Nem, te Liamet küldted, hogy segítsen. Ő az, aki hónapok óta
segít. Vagy hetek óta. Majdnem hónapok óta. Nem mintha
számítana.
Még van mersze úgy tenni, mintha ő lenne az, akit megsértettek.
– Én törtem be a szobádba, és öltem meg a támadóidat, és én
voltam az, aki megszabadítottalak a további fenyegetéstől a
nyilvánosság előtt vállalt bosszúval, amiről te is elismerheted, hogy
megosztó húzás volt. Nem Liam tette, hanem én.
– A kadétok nem tűntek különösebben megosztottnak. Láthatóan
egyetértettek a döntéssel. Én is ott voltam.
– Te magad voltál megosztott. Rimánkodtál Tairnnak, hogy ne ölje
meg Ambert, hiába tudtad, hogy újra megpróbálna végezni veled.
Ezen lehetne vitatkozni.
– Oké, de azért szögezzük le, hogy ezt az egészet legalább annyira
magadért is csináltad. A te szempontodból nem volna szerencsés, ha
elpatkolnék. – Hanyagul vállat vonok, mintha pusztán ennyi
elegendő volna ahhoz, hogy megfeledkezzek a belsőmben tomboló
vágyról.
Hitetlenkedve mér végig.
– Tudod, mit? Ma este inkább hagyjuk a veszekedést. Már
amennyiben meg akarod tanulni a távoltartást.
– Rendben. Hagyjuk a veszekedést. Taníts! – Felszegem az állam.
Istenek, a szegycsontjáig alig érek fel.
– Kérj meg szépen! – Közelebb hajol.
– Mindig ilyen magas voltál? – tör ki belőlem az első gondolat, ami
eszembe jut.
– Gyerekkoromban még nem.
Felvonom a szemöldököm.
– Kérj meg szépen, Kicsike – suttogja. – Különben itt hagylak.
Érzem Tairn jelenlétét a tudatom peremén, érzem az ő érzéseit
lüktetni a belsőmben, és sejtem, hogy a következő hullám le fog
dönteni a lábamról. Vajon meddig vannak elfoglalva azok ketten
egymással?
– Milyen gyakran csinálnak ilyesmit?
– Elég gyakran ahhoz, hogy szükséged lesz arra, hogy távol tudd
tartani magadtól. Persze, sosem tudod teljességgel kizárni a
tudatodból, és néha ők is megfeledkeznek róla, hogy kizárjanak
minket, ahogyan az ma este is történik. Ezért is segít a
csuramdohány. Így legalább az élmény ahhoz hasonlatos, mintha
elsétálnál egy bordélyház előtt, ahelyett, hogy be is kellene menned.
– Rendben. Akkor megtanítod, hogyan kell távol tartanom
magamtól?
Mosoly jelenik meg a szája sarkában, majd a tekintete az ajkamra
téved.
– Mondd, hogy kérem szépen.
– Mindig ilyen nehéz veled?
– Csak amikor tudom, hogy van valamim, amire szükséged van.
Mit is mondhatnék, elismerem, hogy örömmel tölt el, ha küzdeni
látlak. Ez némi elégtételt jelent mindazért, amin keresztül kellett
mennem miattad az elmúlt hónapokban. – Kisöpör néhány friss
hópihét a hajából.
– Hogy miattam min mentél keresztül? – kérdezem hitetlenkedve.
– Néhányszor majdnem halálra rémítettél, úgyhogy azt hiszem,
nem túlzás azt várni, hogy annyit mondj: kérem szépen.
Mintha ő maga valaha is méltányosan járt volna el az életben.
Mély levegőt veszek és lesöpröm az egyik hópihét az orrom
hegyéről.
– Ahogy kívánod. Xaden? – Kedves mosolyt villantok, és közelebb
húzódom hozzá. – Volnál olyan kedves, és megtanítanál távoltartani,
mielőtt véletlenül még rád mászom, és mindketten arra ébredünk
másnap reggel, hogy nagyon megbántuk a dolgot?
– Én tökéletesen ura vagyok önmagamnak. – Ismét elmosolyodik,
és a pillantása olyan, mintha simogatna.
Veszélyes. Átkozottul veszélyes. Forróság önti el a bőrömet, olyan
forróság, hogy már azon tanakodom, a földre hajítom a köpenyemet,
hátha az segít elviselni. Érdekes módon Xaden nem visel köpenyt.
– Csak mert ilyen kedvesen kérted. – Két kézzel megérinti az
arcomat, majd hátrébb csúsztatja a tenyerét, hogy megtartsa a
fejem. – Csukd be a szemed.
– Muszáj, hogy megérints közben? – Behunyom a szemem, ahogy
megérzem a bőre tapintását.
– Nem. Ez is csak azért van, mert nem tudunk világosan
gondolkodni. Hihetetlenül finom a bőröd.
A bóktól elakad a lélegzetem. Ennyit az önuralomról.
– El kell képzelned egy másik helyet. Bármit. Én a kedvenc
domboldalamat szoktam Aretia közelében. Vagyis annak a
közelében, ami megmaradt Aretiából. Bármi is az, fontos, hogy
otthon érezd magad.
Az egyetlen hely, amiről az otthonom jut eszembe, az Archívum.
– Érezd, hogy megérinted a lábaddal a talajt. És aztán süllyedj egy
kissé még mélyebbre.
Elképzelem, hogy megállok az Archívum csiszolt márványpadlóján,
és megvetem a lábam.
– Megvan.
– Ezt hívják talajfogásnak. Ennek az egyszerű gyakorlatnak a
segítségével megtarthatod magad egy másik helyen úgy, hogy nem
kell félned tőle, hogy a sárkányod ereje magával ragad. Most pedig
szólítsd az erőd. Nyisd meg az érzékeid.
A tenyerem viszketni kezd, és egyszer csak energia áramlik
körülöttem – ahhoz hasonló érzés, ami a szobámban fogott el, ám
ehhez nem tapad fájdalom. Mindenütt ott van, megtölti az
Archívumot, végigtáncol a falak mentén, már-már azzal fenyegetve,
hogy összezúzza őket.
– Túl sok.
– Figyelj a talpadra. Maradj a talajon. Látod, hogy honnan
származik az erő? Ha nem, válassz ki egy helyet.
Képzeletben megfordulok. Az olvadt energia az ajtón keresztül
érkezik.
– Látom.
– Remek. Ezek szerint van hozzá érzéked. A többségnek már az is
egy hétig tart, hogy megtanulja a talajfogást. Most pedig
gondolatban emelj falat magad köré a folyam ellen. Tairn a forrás.
Ha ki tudod zárni ezt az energiát, visszanyerheted az irányítást.
Az ajtó. Ezek szerint mindössze arra van szükség, hogy bezárjam
az ajtót, és elfordítsam azt az óriási, kör alakú fogantyút, amely tűz
esetén megvédi az Archívumot.
A vágytól ismét nagyot dobban a szívem, és meg kell
kapaszkodnom Xaden karjában, hogy ne feledkezzem meg a
valóságról.
– Meg tudod csinálni. – A hangja feszülten cseng. – Bármit is
hozol létre az elméddel, az valóságos. Zárd el a forrást. Emelj falat.
Tedd, amit tenned kell.
– Az ajtó az. – Megragadom a tunikája lágy anyagát, képzeletben
az ajtó felé iramodom, és centiről centire próbálom bezárni.
– Csak így tovább.
Még a fizikai testem is beleremeg az erőfeszítésbe, hogy
mentálisan be tudjam csukni azt a hatalmas ajtót, de végül sikerrel
járok.
– Megvan.
– Nagyszerű. Most pedig zárd be.
Elképzelem, hogy megfordítom az óriási fogantyút, és hallom a
zárnyelv kattanását. A megkönnyebbülés azonnali. Hűvös
hófuvallatot érzek a továbbra is lángoló bőrömön.
Az energia is ott lüktet, átlátszóvá téve az ajtót.
– Valami megváltozott. Át tudok látni rajta.
– Sosem fogod tudni teljességgel eltávolítani magadtól. Sikerült
bezárni?
Bólintok.
– Nyisd ki a szemed, de tegyél meg mindent azért, hogy az ajtó
zárva maradjon. Vagyis fél lábbal maradj a talajon. Ne lepődj meg,
ha megcsúszol. Akkor majd újrakezdjük.
Kinyitom a szemem, de továbbra is megőrzöm magamban az
Archívum bezárt ajtajának képzeletbeli képét, és miközben a
testemben még mindig tombol a forróság, az a csillapíthatatlan, őrült
vágy valahogy mégiscsak… enyhül.
– Azt hiszem… – Nem találom a megfelelő szavakat.
Xaden olyan átható tekintettel méreget, amelynek hatására még
közelebb húzódom hozzá.
– Hihetetlen vagy. – Megrázza a fejét. – Nekem hetekig nem
ment.
– Lehet, hogy jobb tanárom van, mint neked volt. – Több mint
öröm, ami most szétárad bennem. Valóságos eufória, amelynek
hatására úgy vigyorgok, mint egy bolond. Végre nemcsak jó, hanem
hihetetlenül jó vagyok valamiben.
A hüvelykujjával megsimogatja a fülem alatti területet, majd a
tekintete a számra téved. Néhány centivel közelebb húz magához,
majd egyszer csak elenged, és hátrál egy lépést.
– Rossz ötlet volt megérinteni.
– A legrosszabb – felelem, de közben végignyalok az ajkamon.
Erre felnyög, amitől lényem legbelsejéig olvadozni kezdek.
– Megcsókolni pedig egyenesen katasztrofális volna.
– Katasztrofális. – Vajon mit kellene tennem ahhoz, hogy újra
hallhassam ezt a nyögést?
A köztünk lévő távolság olyan, mint a gyújtós, amely az első forró
szikra hatására készen áll lángra lobbanni, én magam pedig nem
vagyok más, mint eleven, lélegző tűz. Pontosan ez az, ami elől
sürgősen el kellene futnom, ugyanakkor tökéletesen lehetetlennek
tűnik, hogy tagadjam, milyen elemi erővel vonzódom hozzá.
– Mindketten bánni fogjuk. – Megrázza a fejét, és az éhségnél is
több tükröződik a tekintetében, ahogy az ajkamat mustrálja.
– Nyilván – suttogom. De a tudás, hogy bánni fogom, nem
akadályoz meg benne, hogy akarjam – hogy akarjam őt.
A megbánással majd holnap foglalkozom.
Az egyik pillanatban még el sem tudnám érni, a következőben
azonban már az ajka az enyémre tapad, forrón és akaratosan.
Istenek, igen! Pontosan erre volt szükségem.
Csapdába estem a mozdíthatatlan kőfal és Xaden kemény teste
között, és nincs is más hely, ahol szívesebben lennék. Ennek a
gondolatnak ki kellene józanítania, de helyette csak még mohóbban
vágyom rá.
Beletúr a hajamba, majd simogatni kezdi a tarkómat, és még
közelebb húz magához, hogy mélyebben is megcsókolhasson, amire
az ajkaim egyetértően szétnyílnak. Hálás a hívogatásért, és a nyelve
hozzáértő, izgató mozdulatokkal ficánkol az enyémen, miközben a
mellkasába kapaszkodom, közelebb és közelebb húzva magamhoz,
ahogy a vágy mind sebesebben szánkázik fel-alá a gerincemen.
Csuramdohány- és mentaíze van, és pontosan tudom, hogy
mindazt megtestesíti, amire nem szabadna vágyakoznom, de
képtelen vagyok védekezni ellene, és viszonzom a csókját
mindenemmel, amivel csak rendelkezem, majd beszívom az alsó
ajkát, és gyöngéden harapdálni kezdem.
– Kicsike – nyögi, és a becenevem hallatán még a korábbinál is
szédítőbb sóvárgás fog el.
Közelebb. Még közelebb kell tudnom magamhoz.
Mintha csak hallaná a gondolataimat, erősebben csókol, az ajkam
minden egyes görbületét és hajlatát befogadva, és mindezt oly
ellenállhatatlan erővel, amitől dalra fakad a testem. Benne is
éppolyan feltartóztathatatlanul bugyog a vágy, mint bennem, és
miután a keze lejjebb téved, és a hátsómba markol, felemel, én
pedig a dereka köré fonom a lábamat, és úgy kapaszkodom belé,
mintha az életem múlna rajta, hogy ez a csók soha ne érjen véget.
A kőfal nyomja a hátamat, de nem törődöm vele. A kezem végre a
haját cirógatja, amely éppolyan puhának bizonyul, mint ahogy
elképzeltem. Addig csókol, amíg már úgy érzem, teljességgel
felfedezett és elemésztett, majd beszívja
a nyelvemet a szájába.
Teljes és végtelen őrültség, amit teszünk, de képtelen vagyok
abbahagyni. Egyszerűen sosem elég. Örökké tudnék élni ebben a
talpalatnyi őrületben, ha ez azt jelentené, hogy a száját az enyémen
érzem, és a világ nem jelentene mást, mint a teste forróságát és a
nyelve érintését.
A csípője az enyémhez lökődik, nekem pedig ismét eláll a
lélegzetem. Megszakítja a csókot, majd lejjebb vándorol az államra,
a nyakamra, és tudom, bármit megtennék érte, hogy folytassa.
Mindenhol érezni akarom az érintését.
Mindenestül összegabalyodtunk, ahogy a nyelvünk és a kezünk a
másik testén barangol, miközben körülöttünk továbbra is
zavartalanul hullnak a hópelyhek. A csók ugyanolyan elemi erővel
emészt fel, mint az imént, olyan erővel, hogy testem minden
sejtjében érzem. A vágy már a combom között lüktet, és szinte
felrobbanok, ha arra gondolok, hogy semmit sem tehetne, amit ne
fogadnék gyönyörrel. Akarom őt.
Csakis őt. Itt és most. Bárhol és bármikor.
Soha még ennyire nem veszítettem el a fejem egyetlen csók miatt.
Soha senkire nem vágytam úgy, mint rá. Egyszerre izgató és
rémületes érzés, hiszen azt is tudom, hogy ebben a pillanatban
minden hatalma megvan hozzá, hogy megtörjön.
És én engedem neki.
Teljesen megadom magam, eggyé olvadok vele, a testem egyesül
az övével, és elveszítem azt a mentális védelmemet, amit
talajfogásnak nevezett. Villámcsapás sújt le valahol
a lehunyt szemem mögött, amit hatalmas mennydörgés kísér. A
hóvihar nem ritka errefelé, és annál is pontosabban leírja, hogy mit
érzek ezekben a pillanatokban: irányíthatatlan, szédítő vadságot.
Ekkor azonban egy váratlan mozdulattal megszakítja a csókot, és
ahogy elhúzódik, mintha kétségbeesés lenne úrrá rajta, mielőtt
behunyná a szemét.
Alig kapok levegőt, amikor egyszer csak ellép a faltól, és
visszaenged a földre. Miután meggyőződik róla, hogy biztosan állok a
lábamon, hátrál néhány lépést, mintha ez
a távolság menthetné meg az életét.
– Menned kell. – Akadozva ejti ki ezt a két szót, amelyek
meghazudtolják a tekintetében izzó vágyat és a szaggatott légzését.
– De miért? – A teste melegsége nélkül jóval hidegebbnek érződik
az éjjeli levegő.
– Mert nem tehetem. – Két kézzel túr a hajába, és nem is engedi
le a karját. – Nem vagyok hajlandó abból a vágyból cselekedni, ami
nem is a sajátunk. Úgyhogy vissza kell menned azon a lépcsőn.
Mégpedig most.
Megrázom a fejem.
– De én akarom… – Mindent akarok.
– Nem te akarod. – Az ég felé pillant. – Pontosan ez a probléma.
Én pedig nem hagyhatlak egyedül idekint, úgyhogy légy
könyörületes, és menj vissza.
Jeges hallgatás ereszkedik közénk, miközben próbálom
összeszedni magam. Tehát nemet mondott.
És a legrosszabb nem is a lovagias elutasítás. Hanem az, hogy
igaza van. Az egész csak azért kezdődött, mert nem tudtam
megkülönböztetni Tairn érzéseit a sajátomtól. Csakhogy azok az
érzések időközben tovatűntek… Vagy nem?
Az én ajtóm szélesre tárul, és már semmit sem érzek Tairn felől.
Nagy nehezen bólintok, és ma éjjel másodszor menekülőre fogom.
Olyan gyorsan szaladok fel a lépcsőn, amennyire csak képes vagyok
rá. Mentális védelmem tárva-nyitva, de most nem törődöm azzal,
hogy bezárjam azt a képzeletbeli ajtót, mert már nem érzem Tairn
közelségét.
Mire elérem a fellegvárt, győz a józan ész, és még a combom is
égni kezd a megerőltetéstől. Xadennek sikerült megakadályoznia,
hogy hatalmas hibát kövessünk el.
Mégis mi ütött belém? Hogy lehet, hogy egy centire voltam attól,
hogy leszakítsam a ruhákat valakiről, akit nem szeretek, és, ami még
rosszabb, akiben nem is tudok megbízni?
Meglehetősen nehéz úgy visszatérni a szobámba, hogy közben az
egyetlen, amire vágyom, hogy még egyszer leszánkázzak azon az
átkozott lépcsősoron.
A holnapi nap meglehetősen gyászosnak ígérkezik.
***
A december lassan januárba fordul.
Talajfogás. Távolságtartás. Elképzelem, hogy becsukom azt az
ajtót. Elképzelem, hogy falat építek magam köré. Próbálok ráérezni,
hogy ki ólálkodhat körülöttem. Figyelem a kapcsolódást a
sárkányommal. Vagyis, az én esetemben, sárkányaimmal.
Létrehozok egy második bejáratot – egy ablakot –, amelyen
keresztül Andarna aranyszínű energiája is belém áramolhat.
Megpróbálom kizárni őket, amikor szükséges.
Elképzelem magam előtt az energiacsomót – nem túlságosan
aprólékos, még nem –, majd igyekszem kibogozni. Kinyitom az ajtót.
Talajfogás. Ha nem tudsz kapcsolódni az erődhöz, hasztalan vagy,
ha pedig nem tudod uralni, akkor nem csak hasztalan, de még
veszélyes is vagy. Csak a köztes állapotban lehet belőled igazán
nagyszerű lovas.
Úgy kell elképzelnem az erőmet, mint egy kezet, ami felveszi és
felém közelíti a ceruzát. Vedd föl. Nem. Ne így. Próbáld újra. Nem.
Újra.
KÉPZELD EL!
Készülök a vizsgákra. Készülök a repülésre. Imogennel folytatjuk a
súlyzós gyakorlatozást. Azon tanakodom, vajon meddig akarja még
Xaden, hogy órákig gyakoroljak Rhiannonnal a páston. Megnyertem
az első kihívásomat, és megszereztem az egyik Második Szárnyhoz
tartozó lány tőrét. De mind közül a legmegerőltetőbb feladatom,
hogy órákat töltök a saját tudatomban, ahol igyekszem megtanulni,
hogy melyik ajtó Tairné, és melyik Andarnáé, majd gondosan
intézkedem róla, hogy elválasszam őket egymástól.
Kiderült, hogy habár az erőm a sárkányoktól származik, annak
képessége, hogy mennyire vagyok képes azt uralni, nagyon is rajtam
múlik. Vannak éjszakák, amikor úgy zuhanok az ágyba, hogy a
fáradtságtól még a csizmámat sincs erőm lehúzni.
Január második hetére már nemcsak bosszant, hogy Xaden nem
hajlandó szóba hozni a csókot, de egyenesen le is fárasztott –
mindezt úgy, hogy mivel a pecséterőm még nem jelent meg, ezért
legalább annak kontrollálása nem kerül külön fáradtságomba.
Ridoc a jégnek tud parancsolni; lehet, hogy a képessége a
gyakoribbak közé tartozik, de attól még igencsak látványos.
Sawyer fémhajlító, ráadásul napról napra ügyesebben bánik az
erejével.
Liam látása olyan éles, hogy mérföldekről is ki tudja venni
egyetlen fa leveleit.
Én pedig… Nos, azt hiszem, én meg tudom állítani az időt, de nem
akarom kimeríteni Andarnát csak azért, hogy meggyőződjek róla,
úgy biztosan nem, hogy szegénynek több mint egy hétig aludnia
kellett, amíg kiheverte a történteket. A pecséterőm nélkül a kisebb
mágiákra kell hagyatkoznom. Végre tudok varázstollal írni és ki
tudom nyitni a távolból az ajtókat. Meg kell hagyni, jó trükkök.
Január harmadik hetére még egy további tőrt is begyűjtök egy
fiútól, aki a Harmadik Szárnyból érkezett – ez a második alkalom,
hogy nem kellett a mérgekhez nyúlnom a győzelem érdekében. A
csuklóm bedagadt ugyan, de az ízületeim legalább jól bírták.
A negyedik héten, amikor beköszönt a legcudarabb időjárás,
amelyhez Basgiathban szerencsém volt, az éj leple alatt kiosonok,
hogy megnézzem a kihívásokról hírt adó táblát.
Jack végül megkapta az esélyt, hogy végezzen velem a
küzdőtéren.
– Meg fog ölni. – Ez minden, amire gondolni tudok, miközben
reggel öltözködöm, és gondosan a hüvelyükbe csúsztatom a
tőrjeimet.
– Meg fogja próbálni. – Ezek szerint Tairn is korán ébredt.
– Van esetleg valami jó tanácsod? – Tudom, hogy Liam már vár
rám, ugyanis még a reggeli előtt a könyvtárba is el kell mennünk.
– Ne hagyd, hogy sikerrel járjon.
Felmordulok. Mintha az olyan egyszerű lenne.
Már visszafelé jövünk a könyvtárból, amikor végre összeszedem a
bátorságomat, hogy Liamnek is beszéljek róla.
– Ha elárulok neked valamit, szólni fogsz róla Xadennek?
Rögtön felém fordul, miközben a két kvadránst összekötő hídon
toljuk át a kocsit.
– Miért gondolod, hogy…
– Ugyan már! – Felvonom a szemöldökömet. – Mindketten tudjuk,
hogy gyakorlatilag mindenről jelentesz neki. Nem vagyok bolond. –
Hó pettyezi az ablakot, és odakint nyomott, sípoló hangon fúj a szél.
– Aggódik. Én pedig segítek neki kezelni az aggodalmait. – Rám
pillant, majd ismét előre fordul. – Tudom, hogy ez kissé méltatlan.
Tudom, hogy behatolok a magánszférádba. De ez semmi ahhoz
képest, amivel neki tartozom.
– Igen, ezt a részét értem. – Előresietek, és kinyitom a fellegvárba
vezető vaskos, nehéz ajtót, hogy be tudja tolni rajta a kocsit. – Talán
máshogy kellene feltennem a kérdésemet. Ha elárulnék neked
valamit, és külön megkérnélek rá, hogy az köztünk maradjon,
megtennéd a kedvemért? Barátok vagyunk, vagy csak egy újabb
feladatot jelentek a számodra?
Megáll, miközben becsukom az ajtót, és ahogy az ujjaival a kocsi
fogantyúján dobol, tudom, hogy őszintén eltöpreng a kérdésen.
– Hogy akkor is így tennék, ha a biztonságodról volna szó?
Odalépek hozzá, majd elindulunk a folyosón, ami hamarosan két
alagútra válik szét, amelyek közül az egyik a hálókörletbe, a másik
pedig az étkezőbe vezet.
– Semmit sem tehetsz. Éppen ez a lényeg.
– Barátok vagyunk. – Elfintorodik. – Elmondhatod. Nem adom
tovább.
– A mai napon Jack Barlowe ki fog hívni.
Megtorpan, én pedig követem a példáját.
– Ezt meg honnan tudod?
– Pontosan ezért kérlek rá, hogy ne add tovább. – Megborzongok.
– Csak… próbáld elhinni, hogy tudom.
– A tanáraink ezt nem engedhetik. – Megrázza a fejét, és
kétségbeesés költözik a tekintetébe.
– Pedig engedik. – Vállat vonok, és feszülten elmosolyodom. – Már
az első nap óta folyamatosan ezért kuncsorog, és mindannyian
tudtuk, hogy egyszer úgyis elérkezik ez a pillanat. A lényeg, hogy
Jack ma fog kihívni, és amikor erre sor kerül, te nem avatkozhatsz
közbe, bármi is történjék.
Elkerekedik a szeme.
– Violet, ha elmondjuk Riorsonnak, még leállíthatja
a dolgot.
– Nem. – Megfogom a kezét. – Nem állíthatja le. – Görcsbe rándul
a gyomrom, de legalább nem kell öklendeznem, mint amikor
megtudtam, hogy mi vár rám. – Xaden mindent megtett értem, amit
tehetett. Te és én is tudjuk, hogy senki nem hagyná szó nélkül a
kvadránsban, ha az Amberrel történtek után még egyszer
közbeavatkozna.
– És azt várod tőlem, hogy csak álljak itt, és nézzem végig, hogy…
– Ahogyan az előző két kihívásom során is tetted. – Kipréselek
magamból egy mosolyt. – Ne aggódj! Mindent ki fogok használni,
amivel előnybe kerülhetek. – És ez a minden jelenleg nem más, mint
a derekamnál lévő kis zsebbe dugott fiola.
– Nem tetszik ez nekem. – Megcsóválja a fejét.
– Nos, akkor már ketten vagyunk.
A mai napon nem megyünk ki a röpmezőre – a sárkányok a múlt
héten túl hidegnek találták az időt ahhoz, hogy röpüljenek, vagyis az
alakzatot követően rögtön mindenki a küzdőtérre vonul. Kihagyom a
reggelit, de ahogyan elmegyek mellette, alaposan megnézem
magamnak mindazt, ami Jack tálcájára kerül – mindazt, ami ott van,
és azt is, ami nincs.
A szívem zűrzavaros ritmusban kezd kalapálni, amikor belépek a
küzdőtérre, ahol a mostanáig életben maradt nyolcvanegy elsőéves
mindegyike összegyűlt.
Emetterio professzor egyesével sorolja a kihívásokat, és a pástra
hívja a küzdőket. Legalább egyszerre fogunk megküzdeni, ami azt
jelenti, hogy nem fog mindenki engem nézni.
És legalább Xaden nincs itt, vagyis Liam betartotta az ígéretét.
– Tizenhetes pást, Jack Barlowe, Első Szárny és… – Emetterio
felvonja a szemöldökét, majd mély levegőt vesz. – Violet Sorrengail.
Hála az égnek Rhiannon már a terem másik végében várja, hogy
összekerüljön az egyik lánnyal a Harmadik Szárnyból, úgyhogy nem
kell végignéznie, ahogy Liam arcából kiszaladt a vér. És persze a
többit sem. Sawyer sincs a közelben, ő a kilencedik pástra készül
fellépni.
– A rohadt életbe – suttogja Ridoc, és megcsóválja a fejét.
– Végre! – Jack úgy öklöz a levegőbe, mintha már most győzelmet
aratott volna.
– Legyünk túl rajta. – Elvégzek egy vállkörzést, és megindulok a
pást felé. A mai napon sem Liamet, sem Ridocot nem hívták ki,
úgyhogy ők odajönnek hozzám.
– Mondd, hogy megszeghetem az ígéretemet – kérlel Liam, és a
könyörgő tekintete emlékeztet rá, hogy milyen átkozottul nehéz
helyzetbe hoztam.
– A harmadévesek foglalkozzanak csak a maguk dolgával – közlöm
vele, ahogy kilépek a pástra. – Úgysem érne ide időben, de tudom,
hogy mennyit jelent a számodra, hogy megtartsd a szavad. Főleg
neki. Úgyhogy menj csak.
Ridocra pillant.
– Úgy vigyázz rá, ahogy én tenném.
– Úgy érted, mintha húsz centivel magasabb lennék, és akkorára
nőttem volna, mint egy bivaly? – Ridoc biccent. – Rendben.
Megteszem, ami tőlem telik. Te viszont jobban teszed, ha sietsz.
Liam még egyszer rám pillant.
– Maradj életben!
– Dolgozom rajta, és nem is csak magam miatt. – Elmosolyodom.
– Kösz, hogy ilyen remekül vigyáztál rám.
A szeme elkerekedik egy pillanatra, majd kirohan a küzdőtérről.
– Barlowe és Sorrengail! – kiált oda Emetterio a pást túloldaláról.
– Fegyverek?
Jack úgy ugrál örömében, mint egy gyerek, aki pompás ajándékot
kapott.
– Bármi megfelel, amit elbír a csenevész kis kezében.
Olyan tekintettel méreget, hogy belereszketek.
Egymás felé indulunk a páston, és szembenézünk a másikkal.
– Csak semmi varázslás – mondja Emetterio. – A megadás vagy a
kiütés győzelmet ér.
Biztos vagyok felőle, hogy azok, akik most a pást köré gyűltek,
mind tisztában vannak vele, hogy Jacket egyik lehetőség sem
foglalkoztatja. Ha sikerül elkapnia a nyakamat, nekem annyi.
– Ez az egész ha-én-meghalok-Xaden-is-meghal dolog csak
feltételezés, igaz? – kérdezem, miközben előhúzom a tőröket a
csizmámból; harc közben ezeket a legnehezebb elérni.
– Inkább nem próbálnék meg utánajárni – mordul fel Tairn.
Kihúzom magam, erősen markolva a tőröm nyelét, miközben Jack
egy puszta késsel áll velem szemben.
– Viccelsz, ugye? Csak egy fegyvered van?
– Nincs szükségem többre. – Beteges vigyor jelenik meg a képén.
– Menj a torkára – javasolja Tairn.
– Most nem tudlak kizárni, úgyhogy szeretném, ha néhány percre
nyugton tudnál maradni.
Az újabb mordulás az egyedüli válasz, amit kapok.
– Küzdjetek tisztán! – figyelmeztet Emetterio. – Rajta!
A szívem olyan hevesen ver, hogy a fülemben is hallom, miközben
körözni kezdünk egymás körül.
– Támadás! Most! Te sújts le először!
– Ezzel nem segítesz!
Jack előreszökken, és felém sújt a késével, én viszont a tőrömmel
megvágom a kezét – az első találat tehát az enyém.
– Francba! – hátraugrik, és elsápad.
Pontosan erre van szükségem. Ahhoz, hogy győzzek, annyira fel
kell dühítenem, hogy gondolkodás nélkül cselekedjen. Vagyis hibára
kell kényszerítenem.
Előretáncol, majd megpróbálkozik egy rúgással, de még időben
sikerül elhátrálnom.
– Gondolom, szeretnéd elhajítani azt a tőrt, igaz? – kérdezi, mivel
tisztában van vele, hogy nem kockáztatnám, hogy esetleg sérülést
okozok egy másik küzdőnek a teremben.
– Gondolom, szeretnél megszabadulni az emlékétől, hogy milyen
volt kihúzni a tőrömet a válladból, igaz? – felelem.
Összeszorítja az ajkát, majd támadásba lendül, és jó néhány
ütéssel és suhintással is megpróbálkozik. Nem tudom közvetlenül
hárítani, mivel jóval erősebb nálam, és még a tőrömet is kirúgja a
kezemből, úgyhogy a sebességemre hagyatkozva igyekszem
elhajolni előle, és közben sikerül ismét megvágnom, ezúttal az
alkarján.
– Rohadék! – kiált fel, és megpördül, miután a háta mögé kerülök.
Ezúttal gyorsabb nálam, és a hátára kapva lehajít
a pástra.
A vállamra érkezem, és felnyögök a fájdalomtól, de legalább nem
hallom az ismerős roppanást vagy szakadást. Ha túlélem ezt a
napot, az első dolgom az lesz, hogy köszönetet mondok Imogennek
a különórákért.
Beszorítja a karomat, majd célba veszi a mellkasomat a késével,
de a penge lecsúszik a mellényemről, majd a bordáim mellett a
pástba fúródik.
– Halált okozó támadás! – kiáltja Ridoc. – Ez nem megengedett!
– Fogd vissza magad, Barlowe! – kiáltja Emetterio.
– Mit gondolsz, Sorrengail? – suttogja Jack a fülembe, továbbra is
leszorítva, a hátam mögé csavarva a karomat. – Ismerd be, hogy
tudtad, mi vár rád. Mindketten tudtuk, hogy ez lesz a vége. Hogy
ilyen gyors lesz. Ilyen kínosan könnyű. Ilyen végzetes. A drágalátos
szárnyvezetőd pedig nincs itt, hogy megmentsen.
Nem, de Xaden is szenvedni fog… Vagy valami még rosszabb
történik vele, ha Jack győztesként távozik innen. Ettől a gondolattól
akcióba lendülök. Fittyet hányok a fájdalomra, majd egész
súlyommal megpróbálok átfordulni, kilazítva a vállamat, hogy ki
tudjak szabadulni a szorításából, miközben Jack belegabalyodik a
lábamba.
És ekkor egyenesen ágyékon rúgom.
Térdre esik, miközben én feltápászkodom. A szája néma sikolyra
nyílik.
– Add meg magad! – mondom, és felveszem a tőrt, amit az imént
ejtettem el. – Bármikor felhasíthatlak. Mindketten tudjuk, hogy ha ez
valódi harc lenne, akkor már nem élnél.
– Ha ez valódi harc lenne, már akkor megöltelek volna, hogy a
pástra léptél – sziszegi.
– Add meg magad!
– Dögölj meg! – Elhajítja a tőrét.
Magam elé kapom a kezem, hogy védjem a támadást, és a tőr
beleáll a bal karomba. Vér csorog alá, és a fájdalom minden
idegszálamat átjárja, de tudom, hogy nem szabad kirántanom a
sebből. Ha így tennék, csak még több vért veszítenék.
– Ez tilos! – figyelmezteti Emetterio, Jack azonban rá sem hederít,
és újra támadásba lendül. Olyan erővel rúg és vagdalkozik, amire
nem vagyok felkészülve. Ököllel az arcomba csap, amitől rögtön
felszakad a bőröm.
Aztán gyomron térdel, amitől kiszalad belőlem a szusz.
Ezzel együtt sikerül talpon maradnom, miközben megragadja az
arcomat. Minden porcikámat megtölti a fájdalom, ahogy erőszakos,
csillapíthatatlan dühvel rángat, mintha le akarná szaggatni a húst a
csontjaimról, az izmokat az ízületekről.
Felsikoltok, mintha egy ismeretlen, belső erő rázna fel, mintha a
saját erejét a testembe áramoltatná, hogy aztán ezernyi ponton
töltsön el fájdalommal.
Most. Most kell cselekednem, különben vége. A látómezőm máris
kezd elhomályosulni.
Remegő kézzel a zsebembe nyúlok, és kinyitom a fiolát.
Nem látok mást, mint a képén elterülő szadista vigyort és a
szemében lüktető vért, ahogy egyre kíméletlenebbül folyatja át
belém az erejét, de így legalább a keze meg van kötve, és annyira
biztos a győzelmében, és olyannyira örömére szolgál, hogy már
kiáltani sincs erőm, hogy nem veszi észre a mozdulatomat.
– A képességét használja! – kiált fel Ridoc, és a szemem sarkából
mindkét oldalon mozgást látok.
Olyan erővel vágom a fiolát Jack képébe, amennyire csak képes
vagyok rá, és érzem, hogy kitörtem az egyik fogát.
Kezek ragadnak meg oldalról mindkettőnket, és hallom Ridoc és
Emetterio kiáltását, ahogy megpróbálnak szétválasztani minket.
Bármit is művel Jack, az ereje őket is hátrapenderítette.
A fogam összekoccan, ahogy elemészt a fájdalom. Közel járok az
eszméletvesztéshez, a testem egyenesen vágyik rá, hogy vége
legyen az elviselhetetlen gyötrelemnek, de addig nem adom meg
magam, amíg Jacket zihálni hallom.
A tekintete lehetetlenül elkerekedik, és a keze egyszer csak
lehanyatlik, majd a torkához kap, ahogy elzáródik a nyelőcsöve.
A térdem megadja magát, és reszkető testtel a pástba csapódom,
de ugyanígy tesz Jack is, miközben hiába karmolássza a saját
nyakát, ahogy az arca egyre lilábbra válik.
Ridoc pillanatokon belül mellettem terem.
– Lélegezz, Sorrengail. Csak lélegezz.
– Mi a fene történik vele? – kérdezi valaki Jackre mutatva.
– Narancs – suttogom Ridocnak, mielőtt elájulnék. – Allergiás a
narancsra. – Aztán minden elsötétül.
***
***
***
Sorrengail Tábornok,
Tisztelettel,
Kallista Neema őrnagy
Sorrengail Tábornok,
Tisztelettel,
Alyssa Travonte ezredes
Mi az ördög?! Összehajtogatom a levelet, és visszateszem anya
dolgozóasztalára, majd a közvetlenül felettem függő hatalmas térkép
felé fordulok.
Az elégedetlenség nem új keletű jelenség Tyrrendorban, mint
ahogyan az sem jelent újdonságot, hogy nem mindenki lelkesedik a
kötelező sorozásért, ezzel együtt a Harci Eligazításon semmilyen
ehhez fogható politikai felzúdulásról nem hallottunk. A tartomány
további anyagi támogatásának valóban nem sok értelme volna az
elégedetlenség csillapításán kívül, főleg úgy, hogy mivel a griffek
számára megközelíthetetlen Dralori-sziklák miatt itt természetes
védvonallal rendelkezünk, így aztán errefelé van a legkevesebb
helyőrségünk. Tyrrendor jó eséllyel a Kontinens egyik
legbiztonságosabb tartománya; nos, talán Aretiát kivéve. Ahol a
fővárosnak kellene állnia, ott jelenleg csupán egy égésnyom van;
mintha a város felégetése a térképen is nyomot hagyott volna.
Értékes másodperceket veszítek a térkép tanulmányozásával,
ahogy megfigyelem a határ menti ütközeteket szimbolizáló
jelzéseket. Érthető módon az aktív határvonalak mentén több
helyőrséggel rendelkezünk, és a térkép tanúsága szerint arrafelé
több emberünk is állomásozik.
A térkép az egész Kontinenst ábrázolja: délre Krovla, dél-keletre
Braevick és Cygnisen rajzolódik ki, és még a Puszták, a Kontinens
déli csücskében lévő elhagyott, sivatagos vidék határvonalai is
kivehetőek. Ezen kívül jól látszanak a helyőrségeink és az
ellátmányokat biztosító útvonalak.
Egyszer csak elmosolyodom.
– Második Raj. Azt hiszem, tudom, hogy mit kell ellopnunk.
Beletelik néhány percbe, amíg leszedjük a térképet a helyéről, és
kivágjuk a keretéből, majd összetekerjük, és az Imogen táskájában
lévő bőrszalagokkal összekötözzük.
Liam füttyent egyet, mire a szívem kis híján kiugrik a helyéről.
– Francba! – Ridoc az ajtóhoz szökken, és résnyire kinyitja,
miközben készülünk a menekülésre. – Mi folyik odakint?
– A folyosó ajtaján dörömböl! Bármelyik pillanatban betörheti
valamivel. Azonnal indulnunk kell! – suttogja Liam, és nyitva tartja
nekünk az ajtót, amíg elhagyjuk a szobát. A térkép túl nagy ahhoz,
hogy egy ember cipelje, úgyhogy Sawyer és Imogen közösen
bajlódnak vele, amíg valahogy átviszik a küszöb felett, miközben az
őr berúgja a távolabbi ajtót.
A gyomrom a földig süllyed, és elönt a kétségbeesés.
– Nekünk annyi – jelenti ki Nadine.
– Mégis mit képzeltek? – kiáltja az őr, és felénk indul.
– Ha elkap a térképpel, végünk van. – Ridoc pördül egyet, mintha
már a harcra készülne. Általában azt mondanám, hogy a lovasok a
képzettebb harcosok – vagy legalábbis annak kell lenniük –, de ez a
basgiathi őr nem tűnik könnyű falatnak.
– Nem bánthatjuk! – tiltakozom.
Az őr elhalad az első lépcső mellett, mire Rhiannon kitárt karral
megáll a folyosó közepén.
– Add, hogy működjön! Add, hogy működjön! Add, hogy
működjön! – kántálja Imogen.
A térkép eltűnik a kezéből, és a következő pillanatban már
Rhiannonnál van.
Alig van időnk felfogni, hogy sikerült a varázslat, az őr véletlenül
megbotlik, de továbbra is futva közelít felénk. Ha még közelebb ér,
látni fogja az arcomat.
– Azt hiszem, ez nem volt a terv része. – Liam mellém áll.
– Emery! – sziszegi Imogen, mire a harmadéves kilép a kis
rablóbandánk elé.
– Bocs, haver. – Feltartja a tenyerét, és a következő pillanatban
erős széllökés seper végig a folyosón, leszakítva a faliszőnyegeket a
falakról, és ledöntve a lábáról az őrt, aki a következő pillanatban már
neki is csapódik a kőfalnak. – Futás!
Végignyargalunk a folyosón az őr mellett, aki magatehetetlenül
hever a földön.
– Tegyétek be ide! – parancsolom, és kinyitom a következő ajtót,
amely anyám titkárainak szobájába vezet.
Liam és Ridoc becipeli az őrt, én pedig ellenőrzöm a pulzusát.
– Csak elveszítette az eszméletét. Nyissátok ki a száját! – Előhúzok
egy fiolát az egyik rejtett zsebemből, majd kihúzom a dugót, és
beöntöm a főzetet az őr szájába. – Ma este már aligha fog
felébredni.
Liam szeme tágra nyílik.
– Mondták már neked, hogy félelmetes vagy?
– Kösz. – Elvigyorodom, és amilyen gyorsan csak lehet, elhagyjuk
a helyszínt.
Tizenöt perccel később még mindig zihálva megérkezünk a Harci
Eligazításnak helyet adó terembe – még éppen időben.
Mi érkezünk meg utolsónak, és a felső sorban a többi vezető
mellett helyet foglaló Dain ábrázatából ítélve lesz néhány keresetlen
szava hozzánk.
Kényszerítem magam, hogy elfordítsam róla a tekintetemet, és
még éppen le tudunk ülni a helyünkre, amikor az egyik raj már meg
is kezdi a bemutatóját; így legalább elég időnk van, hogy
magunkhoz térjünk, mielőtt ránk kerülne a sor.
Az egyik raj az Első Szárnyból Kaori kézzel írt jegyzeteit csente el;
a szöveg a professzor személyes szokásait, azonkívül az összes aktív
sárkány gyengeségeit taglalja. Szép munka.
A Második Szárny egyik alakulatának teljesítménye szintúgy
elismerő mormolást vált ki a jelenlévőkből, miután felmutatják a
gyalogságnál dolgozó egyik professzor uniformisát, amelyen még
egy névjegy is látható – a lovasok sosem viselhetnek ilyesmit. Az
uniformis a vállon lévő rangjelzéseknek köszönhetően bármelyik
ellenséges kémnek hozzáférést adna a helyőrségeinkhez.
A Harmadik Szárny legjobbjai egy döbbent, elkerekedett szemű
írnokkal állnak elő, akit egyenesen az ágyából ragadtak el. Látva,
hogy miként mozgatja a száját… Igencsak valószínű, hogy
valamelyik kadét pecsétereje megfosztotta a beszéd képességétől.
Szegény írnok biztosan elég traumatizált lesz az eset után.
Amikor ránk kerül a sor, Sawyer és Liam, a rajunk két
legmagasabb tagja feltartja a térképet, hogy mindenki jól lássa,
majd legördítik a tekercset. Imogen mellett állok, és a vezetők felé
pillantok, egy bizonyos ónixsárga szempárt keresve. Meg is van.
Xaden a falnak támaszkodva áll a többi szárnyvezető
társaságában, kíváncsisággal és várakozással teli pillantással.
– A te ötleted volt – súgja oda Imogen, és előrébb taszít. – Mondd
meg nekik, hogy mi ez.
Markham szeme olyan tágra nyílik, mint két csészealj, ahogy feláll.
Hamarosan Devera professzor asszony is követi a példáját, akinek
olyannyira leesett az álla, hogy már vicces hatást kelt.
Megköszörülöm a torkomat.
– Megszereztük azt, ami a legveszélyesebb fegyver lehet az
ellenség kezében. Egy naprakész térkép a navarre-i szárnyak aktuális
elhelyezkedéséről, amelyen az egyes egységek ereje és pontos
pozíciója is jól kivehető. – Végigmutatok a cygniseni határon lévő
erődökön. – A térkép az elmúlt harminc nap összecsapásait
ábrázolja. Köztük azt is, amelyikre tegnap este került sor.
Izgatott morajlás fut végig a termen.
– Honnan tudhatjuk, hogy a térkép valóban az aktuális állapotokat
mutatja? – kérdezi Kaori, akinél már ott van az időközben
visszaszerzett naplója.
Nem tudom megállni, és szélesen elvigyorodom.
– Onnan, hogy Sorrengail tábornok irodájából loptuk el.
Kitör a káosz.
Néhány lovas a pódium felé indul, nyomukban a professzorokkal,
de én egyikőjükkel sem törődöm, és kizárólag az köti le a
figyelmemet, hogy Xaden gyönyörűséges szája halvány mosolyra
húzódik, és képzeletben kalapot emel felém, mielőtt a tekintetünk
ismét egymásra találna. Ennél nagyobb elismerésben aligha
bízhattam volna.
Most már az sem számít, hogy mi lesz a szavazás eredménye –
hiszen én már győztem.
„Nincs erősebb kapocs, mint ami egy sárkánypár két tagja közt
fennáll. Az ilyesmi messze túl van azon, amit az emberek közt
szerelemnek vagy odaadásnak nevezünk, és zsigeri, leküzdhetetlen
jellegénél fogva megköveteli a páros tagjainak közelségét. Az egyik
fél nem élhet túl a másik nélkül.”
– Kaori professzor, Útmutató a sárkányok fajtáihoz
HUSZONHATODIK FEJEZET
***
***
***
***
***
ű
őő
űőő
ő
ő
***
***
Alig tíz nap van hátra az évzáróig, és már tűkön ülök, ugyanis ekkor
fog kiderülni, hogy milyen messzire küldik Xadent Basgiathból. A
legtöbb frissen kinevezett őrnagyot a Kontinens belső területeire
helyezik át, hogy a határokhoz vezető utak melletti erődöket őrizzék.
De egy olyan erős lovas esetében, mint amilyen Xaden… Bele sem
akarok gondolni, hogy mi történhet.
Ahogyan azon sem akarok töprengeni, miért nem hajlandó még
most sem elismerni, hogy igenis van köztünk valami. Vagy legalább
annyit kimondana, hogy nem bánta meg azt az együtt töltött
éjszakát. Már ennyivel is beérném.
Ne akarj belém zúgni…
Ismerős bizsergést érzek a tarkómnál, és tudom, hogy Xaden
bement a Harci Eligazításra a többi kadéttal és a vezetőség tagjaival.
Devera professzor asszony rögtön hozzá is kezd a mai
tájékoztatóhoz, de meglehetősen nehezemre esik odafigyelni rá.
Ma van a hatodik évfordulója, hogy Brennant megölték. Mostanra
bizonyára kapitány lenne, vagy talán még magasabb pozícióba is
eljutott volna, tekintve, hogy milyen üstökösszerű volt a
felemelkedése. Az is elképzelhető, hogy megházasodik, és gyerekei
születnek, ami azt jelenti, hogy én is nagynéni lehetnék. Talán apánk
szíve nem adta volna meg magát két éve tavasszal, ha nem kell
korábban elviselnie az elvesztésével járó fájdalmat.
– Vigyél ágyba – mondom magamban, és rögtön mélyebbre
süllyedek a helyemen. Azért nem bánom. Ha valamikor, hát ma aztán
igazán szükségem van valamire, ami eltereli a gondolataimat.
– Kicsit fura lenne ennyi ember előtt, nem gondolod?
Onnan, ahol ülök, nem látom, de tudom, hogy a terem felső
soraiban ül; a szavai mindenesetre ezúttal is olyanok, mintha
egyenesen a nyakamat simogatná.
– Lehet, hogy megérné.
– Mit lehetett volna másképpen tenni? – kérdezi Devera, és
végigjáratja a tekintetét a jelenlévőkön.
– Ha tudom, hogy a környéken gyengül a védelmünk, akkor
mielőbb erősítést kérek – feleli Rhiannon.
– Nem változott az álláspontom, Kicsike. Kettőnk számára nincs
jövő.
– És ha nincs erősítés? – kérdez vissza a professzor asszony. –
Bizonyára ti is észrevettétek, hogy a Lovasok Kvadránsában évről
évre csökken a végzős osztályok létszáma, miközben az ellenünk
indított támadások idén már hét lovas és a sárkányaik életébe
kerültek. Legalább egy teljes gyalogosszázadra van szükség ahhoz,
hogy akár csak egyetlen lovast pótolni tudjunk.
– A diplomaosztó már csak tíz napra van. – A határidő közeledte
nincs túl jó hatással az idegeimre.
– Ideiglenesen átirányítottam volna néhány lovast a Kontinens
belsejében lévő erődökből, hogy segítsenek újjáépíteni a védelmi
vonalainkat – feleli Rhiannon.
– Inkább ne emlékeztess rá.
– Nagyszerű – bólint Devera.
– Tényleg anélkül fogod itt hagyni Basgiathot, hogy… – Mi nélkül?
Anélkül, hogy kinyilvánítaná múlhatatlan… vágyakozását?
– Igen.
Hát persze. Hiszen Xaden a mestere annak, hogy kordában tartsa
az érzéseit, és talán éppen ez az oka, amiért ennyire fixálódott rám.
Vagy esetleg van valami más oka, amiért vissza kell fognia magát, és
amit valamiért nem hajlandó megosztani velem? A szex csodálatos.
A kémia? Robbanékony. Még azt is mondhatnám, hogy… barátok
vagyunk, noha a mellkasomban lüktető folyamatos, sajgó fájdalom
arról árulkodik, hogy ennél többről van szó. Ha egyszerűen csak egy
seggfej lenne, akkor esetleg leírhatnám ezt az éjszakát, mint ami
nem szólt többről, csak a szexről – igaz, eléggé őrjítő szexről –, és
talán könnyebben továbbléphetnék. Csakhogy egyáltalán nem úgy
viselkedik, mint egy seggfej… Vagyis többnyire nem, és most már azt
is értem, miért veszi ennyire komolyan a munkáját. Hiszen az ő
vállán nyugszik az összes megjelölt kadét sorsa, aki még ebben az
iskolában tanul.
– Bármi is jár a fejedben, szerintem várhat addig, amíg nincsenek
körülöttünk százával a többiek.
– Egyéb ötletek? – kérdezi Devera, ezúttal az egyik másodéveshez
intézve a szavait.
Másfél hónap telt el azóta, hogy romba döntöttük a szobámat, és
azóta sikerült nem újra összegabalyodnunk, habár egyetlen éjszaka
nyilvánvalóan nem volt elég hozzá, hogy bármelyikünket teljes
mértékben kielégítsen, ahogyan azt a feszültségtől lüktető,
edzőtermi esték is ékesen bizonyítják. Természetesen mindketten
tisztában vagyunk vele, hogy az esetleges folytatás csak tovább
bonyolítaná egyébként sem túlságosan egyszerű helyzetünket.
Azt viszont nagyon remélem, hogy a köztünk lévő szexuális
feszültséget nem valaki mással éli ki. Ez a kellemetlen gondolat
ijesztő sebességgel fészkeli be magát a bensőmbe.
Már nem figyelek az órán elhangzottakra. A gyomrom fordul
egyet, ahogy komolyabban is fontolóra veszem ezt a nagyon is reális
lehetőséget.
– Valaki más is képben van?
– Most nem vagyok hajlandó erről beszélni. Kérlek, figyelj oda!
Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne forduljak meg, és
kezdjek el kiabálni vele. Ha már annyi éjszakát töltöttem egyedül, a
lepedőmbe kapaszkodva, álmatlanul forgolódva, akkor talán ő is
megérdemli, hogy…
– Remek ötlet, Aetos. – Devera elmosolyodik. – Igazi,
szárnyvezetőhöz méltó válasz, ha fogalmazhatok így.
Istenek, Dain egója ma még a szokásosnál is elviselhetetlenebb
lesz a küzdőtéren, ha Devera továbbra sem fukarkodik a
dicséretekkel.
A küzdőtér… Egy kissé túl erősen dobolok az asztalon a tollammal,
miközben felidézem, ahogy Imogen nézte Xadent azon az estén.
Francba. Hiszen ennek nagyon is volna értelme. Elvégre ő is magán
viseli a felkelés ereklyéjét, és nyilvánvalóan nem annak a nőnek a
gyereke, aki megölte az apját, vagyis még ilyen szempontból is
stimmel.
– Imogen?
Mindjárt rosszul leszek.
– Fejezd be, Kicsike!
– Ő az? Tudom, megbeszéltük, hogy nem fogunk belemenni, de…
– Korholom magam, amiért azt mondtam neki, hogy többre vágyom,
és persze amiatt is, mert az órára kellene figyelnem ahelyett, hogy
vele veszekszem. – Legalább áruld el.
– Sorrengail! – kiált fel Xaden.
Megdermedek, ahogy minden tekintet felém fordul.
– Riorson? – kérdezi Devera.
Xaden megköszörüli a torkát.
– Amennyiben az erősítés nem elérhető, úgy megkérném, hogy
ideiglenesen irányítsák át hozzánk Mira Sorrengailt. A montserrati
védőhálónk elég erős, és az ő pecséterejével helyre tudnánk hozni
az erőd védelmét, amíg a többi lovas megérkezne.
– Jó ötlet. – Devera bólint. – És milyen lovasok jelentenék a
logikus megoldást a védelem újjáépítéséhez?
– Harmadévesek – felelem.
– Folytasd. – Devera felém fordul.
– A harmadéveseket már megtanították a védőháló megépítésére,
és az évnek ebben a szakaszában egyébként is házon kívül vannak.
– Vállat vonok. – Ha így van, korábban is ki lehet küldeni őket, hogy
hasznukat lássuk.
– Ezt aztán sikerült világossá tenned.
Felvonom a mentális pajzsomat, és kizárom a tudatomból.
– Logikus választásnak hangzik – mondja Devera. – Mára ennyi.
Ne felejtsetek el felkészülni a Háborús Játékok utolsó gyakorlatára az
év vége előtt. És ma este kilenckor mindenkire számítunk a Basgiath
előtti udvaron, hogy tűzijátékkal ünnepeljük meg az Újraegyesítés
Napját. Mindenkitől elvárom, hogy uniformisban jelenjen meg. –
Felvonja a szemöldökét, és Ridocra pillant.
Ridoc vállat von.
– Mi rosszat tettem?
– Az ember sosem tudhatja, hogy miben sántikálsz – mondja
Devera, majd egy intéssel jelzi, hogy távozhatunk.
– Ha van esetleg valami, amit tudnom kellene arról, hogy mi van
közted és… – Liam felvonja a szemöldökét, ahogy összegyűjtjük a
dolgainkat.
– Egyáltalán semmi sincs köztünk. Átkozottul semmi. – Ha Xaden
nem akarja tudni, hogy esetleg több is lehetne kettőnk között, nos,
rendben, megértettem. Rhiannonhoz fordulok. – Tehát, örülsz, hogy
alig tíz nap múlva végre írhatsz a húgodnak?
Elvigyorodik.
– Azóta havonta egyszer írtam neki, hogy idekerültünk. Most végre
el is küldhetem a leveleket.
Ezek szerint legalább egy jó dolog történik velünk az év végén:
ismét beszélhetünk a szeretteinkkel.
***
***
***
***
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
XADEN
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Először is köszönettel tartozom Mennyei Atyámnak, amiért a
legvadabb álmaimon túl is megáldott engem.
Köszönöm a férjemnek, Jasonnek, amiért nem szűnő inspirációt
jelentett a számomra, és amiért minden támogatást megkaptam
tőle, amit csak remélhettem. Köszönöm a gyermekeimnek, akiktől
többet tanulok, mint amit én magam valaha is képes volnék tanítani
nekik. Ti vagytok az oka, amiért érdemes itt lennem. Nincs kétségem
afelől, hogy nélkületek üres volna az életem. Köszönöm a
nővéremnek, Kate-nek. Szeretlek, Kate, komolyan. Köszönöm a
szüleimnek, akik mindig ott voltak, ha szükségem volt rájuk. Hálás
vagyok a legjobb barátomnak, Emily Byernek, amiért mindig
felkeresett, ha már hosszú hónapok óta eltűntem az írás
barlangjában.
Hálás vagyok a Red Tower csapatának. El sem tudom mondani,
mennyit köszönhetek a szerkesztőmnek, Liz Pelletier-nek, amiért
esélyt adott rá, hogy kitárjam a szárnyaimat, és fantasyt írjak, és
amiért a huszonegy napig tartó utolsó közös szerkesztésünk során
gondja volt rá, hogy mindig vidámak maradjunk. A könyv megírása
során egyetlen laptopban sem keletkezett kár. Komolyra fordítva a
szót, egy álmom vált valóra ezzel a könyvvel. Köszönöm
mindenkinek, hogy a tanácsaikkal, a türelmükkel, a segítségükkel
lehetővé tették, hogy mindez megvalósuljon – egyedül biztosan nem
lettem volna rá képes. Köszönöm Stacynek, hogy annyi álmatlan
éjszakán keresztül végezte az olvasószerkesztést. Heather, Curtis,
Jessica – hálás vagyok, amiért fáradhatatlanul válaszoltatok a
leveleimre. Köszönöm Madisonnak a jegyzeteket, és amiért egész
éjszaka fent maradt, hogy elolvashassa a kéziratot. Elizabeth, neked
külön hálás vagyok ezért a gyönyörűséges borítóért, Bree-nek és
Amynek pedig a nagyszerű illusztrációkért. Hálás vagyok a
fantasztikus ügynökömnek, Louise Furynak, aki szemrebbenés nélkül
elfogadta, hogy fantasyt szeretnék írni, és aki jócskán megkönnyíti
az életemet azzal, hogy fenntartások nélkül kiáll mellettem.
Köszönöm nem hivatalos szentháromságunk többi tagjának, Gina
Maxwellnek és Cindi Madsennek – nélkületek már rég elvesztem
volna. Köszönöm Kylának, aki nélkül ez a könyv nem jöhetett volna
létre. Shelbynek és Cassie-nek, amiért mindent elegáns
könnyedséggel és derűvel kezelnek. Az összes bloggernek és
olvasónak, aki velem tartott az elmúlt években – köszönöm. A
„Flygirls” névre keresztelt olvasókörömnek, amiért minden nap
örömöt csempésznek az életembe.
Végül pedig, mert te vagy a kezdet és a vég, ismét köszönöm
neked, Jason. Az összes hősömben ott van belőled valami.