AZ ALTMAN-KÓD

ROBERT LUDLUM – GAYLE

LYNDS
A Cover-one-sorozat korábban már megjelent kötetei:
A Hádész-faktor
A Kasszandra-szerződés
A Párizs-opció
Moszkvai kór
Lazarus-vendetta

Könyveink megvásárolhatók a Könyvtündér internetes könyváru-

házban

INTERNETES KÓNVVMUiláZ
www. könyvtündér.hu
AZ ALTMAN-KÓD

ROBERT LUDLUM

GAYLE LYNDS

KÖNYVEK
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Robert Ludlum’s The Altman Code by Gayle Lynds
Copyright © 2003 by Myn Pyn LLC
All rights reserved.

Fordította: Juhász Levente

Borítóterv: Vallyon Krisztina

Hungárian edition
© by I.P.C. Könyvek Kft., 2009
Hungarian translation
© by Juhász Levente, 2009
 ELŐSZÓ

Szeptember 1, péntek
Sanghaj, Kína
A Huangpu folyó északi partján hatalmas reflektorok fényében izzó
dokkon éjszaka is nappali világosság uralkodott. A dokkmunkások raja
lerakodott a teherautókról, az acélkonténereket a daruk alá igazították.
Fém súrlódott fémhez, mikor a toronymagas daruk a csillagos ég felé
emelték a konténereket, hogy aztán a világ minden tájáról érkező teher-
hajók rakterébe eresszék őket. A hajók százával érkeztek mindennap
Kína déli partjának létfontosságú kikötőjébe, mely félúton fekszik a
főváros és a legújabb szerzemény, Hongkong között.
A dokkoktól délre a város és az új Putung kerület fényei ragyogtak, a
folyó kavargó barna vizén pedig teherhajók, dzsunkák, apró szampanok
és hosszú, festetlen fauszályok sora tolakodott a jó pozíciókért egyik
parttól a másikig, akár egy forgalmas párizsi sugárúton.
A dokk keleti végénél lévő mólón, nem messze onnan, ahol a
Huangpu élesen észak felé fordult, nem égtek olyan erős fénnyel a ref-
lektorok. A mólónál egyetlen teherhajó állt, melyet egy daru és mintegy
húsz dokkmunkás rakodott. A hajó neve az oldalára festett betűk tanú-
sága szerint Dowager Empress, anyakikötője Hongkong volt. A min-
denhol látható egyenruhás dokkőröknek itt nyomuk sem volt.
Két nagy teherautó állt farral a hajónak. Az izzadó dokkmunkások
acélhordókat pakoltak ki belőlük, majd végiggurították a deszkapalló-
kon és a rakodóhálóra állították őket. Amikor a háló megtelt, a daru
emelőkarja a háló fölé fordult, a csörlő leereszkedett. A végén lévő
kampón megcsillant a fény. A munkások a háló végeit a kampóra
akasztották, a daru pedig gyorsan felemelte és körbefordulva leeresztet-
te a hordókat a hajóra, ahol a matrózok a nyitva álló raktérbe irányítot-
ták a terhet.
A teherautó-sofőrök, a darukezelő, a dokkmunkások meg a matrózok
csendben és tempósan dolgoztak a távoli mólón, ez azonban nem elégí-
tette ki a nagydarab embert, aki a teherautók jobb oldalán állt. Tekintete
a partot és a folyót pásztázta. Han kínaihoz1 képest világos volt a bőre, a
haja pedig még furcsább, őszbe hajló világosvörös volt.
Az órájára nézett. Suttogását alig lehetett hallani, amint a dokkmun-
kások felügyelőjével beszélt.
– Harminchat perc múlva végeznek.
Nem kérdés volt. A felügyelő feje megrándult, mintha támadás érte
volna. Egy pillanatig nézte a férfit, aztán lesütötte tekintetét, és a mun-
kásokhoz kiabálva elsietett. A tevékenység üteme felgyorsult. A felü-
gyelő még tempósabb munkára ösztönözte embereit, ránehezedett a
férfi nyomasztó jelenléte.
Ugyanebben a pillanatban egy edzőcipőt, farmert és fekete Mao-
kabátot viselő fiatal kínai siklott a rakodópart egyik homályos szegleté-
ben feltornyozott nehéz hajókötél mögé.
Mozdulatlanul, a félhomályban szinte láthatatlanul figyelte, amint a
hordók a rakodóhálóra, majd a Dowager Empress gyomrába kerülnek.
Mao-kabátja zsebéből egy kicsi, modern fényképezőgépet húzott elő;
mindenről és mindenkiről fényképet készített, amíg az utolsó hordó is a
rakodótérbe nem került, és az utolsó teherautó is indulni nem készült.
A fényképezőgépet kabátja zsebébe csúsztatva csendesen megfor-
dult, és négykézláb kihátrált a lámpák erős fényéből, míg a sötétség
ismét teljesen el nem nyelte. Felegyenesedett, és a ládák, fészerek al-
kalmi védelmét keresve nesztelen léptekkel indult vissza a városba ve-
zető út felé. A meleg esti fuvallat a folyó iszapos szagát hordta. A férfi
észre sem vette. Diadalittasan térhet vissza a fontos információval.
Ugyanakkor ideges is volt: ezekkel az emberekkel nem lehet viccelni.
Már kis híján a rakpart végére ért, ahol a szárazföld kezdődött, mikor
meghallotta a lépteket. Már majdnem biztonságban volt.
A nagydarab, szokatlanul őszes, vörös hajú férfi a különböző rendel-
tetésű fészerek, raktárak között vele párhuzamosan haladva lassan uto-
lérte a fiatalembert. Nyugodt volt és megfontolt. Látta, amint a másik
egy pillanatra megfeszül, megtorpan, majd hirtelen sietve továbbindul.
A férfi gyorsan körülnézett. Balra a rakpart elhagyatott része volt,
amelyen raktárak osztoztak a sirályokkal, jobbra pedig egy szabadon

1
Kína 56 nemzetisége közül, egyben a világon is a legnépesebb nemzetiség.
hagyott sáv, ahol a rakodóhelyekhez igyekvő teherautók és más jármű-
vek járhattak. Az utolsó kamion mögötte volt, éppen a part felé tartott.
Fényszórói, mint két tölcsér az éjszakában. Nemsokára ideér. Amint
zsákmánya a bal oldalon magasra tornyozott kötél mögé iramodott, elő-
húzta fojtózsinórját és utánaszaladt. Mielőtt a másik megfordulhatott
volna, a férfi a nyaka köré fogta a vékony zsinórt, megrántotta és meg-
szorította.
Az áldozat kezei egy hosszú percig a nyakán feszülő zsinórt próbál-
ták megragadni. Válla rángatózott a halálos görcsben. Karja végül er-
nyedten aláhullott, feje előrebillent.
A dokk megremegett, amint a kamion elhúzott a jobb oldalon. A kö-
télhegy mögött rejtőzve a gyilkos a deszkákra eresztette a holttestet.
Kilazította a fojtózsinórt, és addig kutatott a halott zsebeiben, amíg
megtalálta a fényképezőgépet. Sietség nélkül visszasétált odáig, ahol
két hatalmas kampó hevert. Ezeket magához vette. Letérdelt a holttest
mellé, a vádliján lévő tokból kést húzott elő és felhasította a férfi hasát.
A nyíláson keresztül a testbe süllyesztette a kampók hegyét, és a férfi
dereka köré csavart kötéllel rögzítette őket. Ezután kegyetlen közönyös-
séggel a sötét vízbe rugdosta a hullát. A holttest csendes loccsanással
elmerült. A víz így nem fogja felvetni.
Az utolsó kamion felé indult, amely utasítása értelmében megállt és
várt. Bemászott a kabinba. Miközben a kamion a város felé tartott, a
Dowager Empress felvonta kikötőhídját, a köteleket eloldották. Egy
vontatóhajó a Huangpu fősodrába húzta, ahol folyásirányba fordulva
megkezdte a Jangcéig, majd a nyílt tengerre vezető útját.
 ELSŐ RÉSZ
Első fejezet

Szeptember 12.,
kedd Washington, D. C.
Washingtonban az a mondás járta, hogy a kormányt az ügyvédek
irányítják, az ügyvédeket viszont a kémek. A várost pókfonalként
hálózták be a titkos ügynökségek a legendás CIA-tól és FBI-tól és az
alig ismert NRO-tól2 kezdve a kormány és a hadsereg számos ügy-
osztályának csoportjáig – még az igazán előkelő Igazságügyi Mi-
nisztériumnak is volt ügynöksége. Samuel Adams Castilla elnök
szerint túl sok hírszerző csoport működött. És túlságosan nyíltan. A
vetélkedés köztudottan állandó probléma volt. Az olyan információk
megosztása, amelybe véletlenül téves értesülések keveredtek, még
nagyobb gondot okozott. És akkor még ott a bürokrácia veszélyes
lomhasága.
Amint fekete limuzinja az Anacostia folyó mentén kanyargó szűk
mellékúton haladt, az elnököt nemcsak ez a probléma aggasztotta,
hanem egy kezdődő nemzetközi válság is. A sötétített ablaküvegű
jármű motorja halkan duruzsolt. A kocsi sűrű erdők és kivilágított
kikötők mellett haladt, míg végül egy valamikori vonatsín elrozs-
dállt maradványain átzötyögve egy kerítéssel teljesen körülvett kikö-
tőhöz fordult be. A kapun tábla állt:

ANACOSTIA TENGERJÁRÓJACHT-KLUB
MAGÁNTERÜLET. BELÉPÉS CSAK TAGOKNAK.

A jachtkikötő látszatra semmiben sem különbözött a folyón a

Washington Navy Yardtól3 délre található társaitól.

2
Nemzeti Felderítő Hivatal; az USA kémműholdjait üzemeltető szervezet.
3
Az amerikai tengerészet egykori hajójavító műhelye, ma adminisztrációs
központ és ünnepségek színtere.
 Éjjel tizenegy óra volt.
A kikötő az Anacostia és a széles Potomac összefolyásától min-
dössze néhány mérföldre feküdt. A dokkokban tengerjáró motoros
hajók és hosszú távú vitorlázásra alkalmas járművek is horgonyoz-
tak a szokásos hétvégi hobbihajókon kívül. Castilla elnök a kocsiból
megpillantotta a mólókat, melyek a sötét vízbe nyúltak. Több móló-
nál épp most dokkoltak a tengerjáró jachtok, a hajótestekre kiült a
só. A legénység még a sárga esővédő ruhát viselte. A kikötő terüle-
tén öt különböző méretű fémszerkezetes épület állt. Pontosan úgy
helyezkedtek el, ahogy leírták neki.
A limuzin lefékezett, majd megállt a legnagyobb kivilágított épü-
let mögött. Így nem látszott a mólók irányából, az út felől pedig a
sűrű erdő rejtette el. A kocsiban vele utazó, öltönyt viselő négy gép-
pisztolyos férfi fürgén kiszállt és biztosította a járművet. Beállították
éjjellátó szemüvegüket, miközben a sötétséget pásztázták. Végül az
egyikük visszafordult a kocsi felé, és röviden biccentett.
Az ötödik férfi, aki az elnök mellett ült, szintén sötét öltönyt vi-
selt, és egy 9 milliméteres Sig Sauerrel volt felszerelkezve. A jelre
válaszolva az elnök egy kulcsot nyújtott át neki, a férfi pedig egy
szinte láthatatlan oldalajtóhoz sietett. A kulcsot egy rejtett zárba
illesztette, és kinyitotta az ajtót. Megfordult, lábát szétvetette, fegy-
verét a kezében tartotta.
A kocsi ajtaja ekkor az immár nyitott ajtóhoz volt legközelebb.
Az éjszaka hűvöse dízelolaj szagával keveredett. Az elnök kiszállt
az autóból; erős testalkatú ember volt, szövetnadrágot és sportdzse-
kit viselt. Méreteihez képest fürgén mozgott, amint az épület felé
tartott.
Az ötödik testőr még utoljára körbenézett, majd két társával
együtt követte az elnököt az épületbe. A kint maradó két őr a limu-
zin és az oldalajtó védelmét biztosította.
Nathaniel Frederick Klein, vagy ahogy kollégái ismerték: Fred, a
Covert-One titkosszolgálat agyonhajszolt főnöke egy zsúfolt fém-
asztal előtt ült parányi irodájában a kikötő épületében. Ez volt a
Covert-One új központja. Néhány évvel ezelőtt a Covert-One nem
rendelkezett hivatalos szervezettel és adminisztrációval, nem volt
főhadiszállása és nem voltak hivatalos alkalmazottai sem. Számos
terület szakértőinek laza összetételű szervezete volt, akik rendelkez-
tek titkos ügynöki tapasztalattal. Legtöbbjük a hadseregnek dolgo-
zott, nem volt családjuk vagy más hasonló, ideiglenes vagy állandó
kötöttségük.
A mostanában párhuzamosan kifejlődő három nemzetközi válság
azonban már túl sok volt az elitosztály számára, s az elnök úgy dön-
tött, hogy a szupertitkos ügynökségnek új erőforrásokra és alkalma-
zottakra van szüksége, valamint egy állandó támaszpontra, ami kívül
esik az elnöki hivatal, a Pentagon és a Fehér Ház látókörén. Így szü-
letett meg a „privát jachtklub”.
A helyszín titkos ügynöki munkára minden szempontból alkal-
mas volt. A nap minden órájában nyitva volt, a hét minden napján
állandó, ám nem kiszámítható forgalom zajlott mind a szárazföld,
mind a tenger felől. Az úthoz és a vasúti sínekhez közel egy helikop-
ter-leszállóhely terült el, amely azonban csupán gazzal benőtt mező
benyomását keltette. A támaszpont a legmodernebb elektronikus
kommunikációs eszközökkel volt felszerelve, a korszerű biztonsági
berendezések szinte láthatatlanok voltak. Még egy szitakötő sem
tudott volna átrepülni a területen anélkül, hogy valamilyen berende-
zés észre ne vegye.
Klein egyedül ült irodájában és lehunyt szemmel hosszú orrnyer-
gét masszírozta. A kis létszámú éjszakai műszak zaját a csukott ajtó
letompította. Klein drótkeretes szemüvege az asztalon feküdt. Ma
este cseppet sem látszott fiatalabbnak a hatvan événél. Megörege-
dett, mióta a Covert-One vezetését elvállalta. Kifürkészhetetlen ar-
cán újabb ráncok jelentek meg, hajvonala ismét visszább húzódott
két centivel.
Újabb konfliktus volt készülőben.
Amint fejfájása enyhült, hátradőlt, feltette a szemüvegét és meg-
szívta elmaradhatatlan pipáját. A szoba füstpamacsokkal telt meg,
amelyek azonban szinte azonnal el is tűntek a kifejezetten ebből a
célból beépített, erőteljes ventilátor segítségével.
Asztalán nyitott dosszié feküdt, ő azonban nem nézett rá. Do-
hányzott, a lábával dobolt, és pár másodpercenként a falon lévő ha-
jóórára pillantott. Az óra alatt lévő ajtó végre kinyílt, s a kezében
egy Sig Sauert tartó férfi lépett be rajta. Átsétált a szobán a másik
ajtóhoz, kulcsra zárta, majd hátat fordítva megállt előtte.
Néhány másodperc múlva belépett az elnök. Egy magas hátú, ké-
nyelmes bőrfotelben foglalt helyet Klein-nel szemben.
– Köszönöm, Barney – mondta az őrnek. – Szólok, ha ismét
szükség lesz magára.
– De, elnök úr...!
– Elmehet. – Az elnök hangja parancsoló volt. – Várjon odakint.
Csupán két régi barát fog csevegni. – Ez részben igaz volt. Klein és
az elnök egyetemi éveik óta ismerték egymást.
Az őr vonakodva keresztülvágott a szobán és kiment.
Mikor az ajtó bezárult, Klein nagy füstfelhőt fújt ki. – Mehettem
volna én is önhöz, elnök úr, ahogy szoktuk.
– Nem. – Sam Castilla a fejét rázta. Titániumötvözet szemüvegén
megvillantak a szoba lámpáinak fényei. – Amíg el nem mondja,
pontosan mivel is állunk szemben ezzel a Dowager Empress nevű
kínai teherhajóval kapcsolatban, erről nem tudhat senki rajtam, ma-
gán és az ügyön dolgozó ügynökein kívül.
– Ennyire kedvezőtlen a helyzet?
– Még ennél is rosszabb – mondta az elnök. – A Fehér Ház olyan,
mint egy szita. Soha nem láttam még ilyet. Amíg az embereim meg
nem találják a forrást, itt kell találkoznunk. – Hosszú arcán aggoda-
lom jelent meg. – Lehet, hogy újabb Jinhóval állunk szemben?
Klein emlékezetében azonnal felidéződött az eset. 1993-at írtak,
csúnya nemzetközi konfliktus volt kibontakozóban, Amerika a vesz-
tes oldalon állt. Egy kínai teherhajó, a Jinho Kínából Iránba tartott.
Az amerikai titkosszolgálat információi szerint a hajó olyan vegyi
anyagokat szállított, amelyek fegyverek készítésére voltak alkalma-
sak. Miután a megszokott diplomáciai csatornák csődöt mondtak,
Bill Clinton utasította a haditengerészetet, hogy vegyék üldözőbe a
hajót, és addig ne engedjék kikötni, amíg valamilyen megoldás nem
születik.
A felháborodott kínaiak minden vádat visszautasítottak. A világ
vezetői egymásnak ugrottak: a szövetséges érdekcsoportok vádoltak
és viszontvádoltak. A média főcímekben tudósított az eseményekről.
A patthelyzet húsz végeérhetetlen napig tartott. Végül, mikor a kína-
iak csörgetni kezdték a kardjukat, az amerikai haditengerészet meg-
állásra kényszerítette a hajót nyílt vízen, és ellenőröket küldött a
fedélzetre. Amerika nagy szégyenére azonban csupán mezőgazdasá-
gi eszközöket találtak: ásókat, ekéket, kisméretű traktorokat. A hír-
szerzés tévedett.
Klein elfintorodott, mivel túlságosan is jól emlékezett az esetre.
Amerika zsarnokként szerepelt le, Kínával és szövetségeseivel még
évek múltán is feszült volt a kapcsolat.
Komoran pöfékelt, a füstöt próbálta elhessegetni az elnök elől. –
Hogy egy másik Jinhóval van-e dolgunk? Lehet.
– „Talán lehet” vagy „valószínűleg lehet”? Mondjon el mindent
töviről hegyire!
Klein lenyomkodta a pipában a hamut. – Az egyik munkatársunk
profi sinológus, aki az elmúlt tíz évben egy olyan amerikai konzor-
ciumnak dolgozott, amely Sanghajban próbálta megvetni a lábát. A
neve Avery Mondragon. Információi szerint a Dowager Empress
több tíz tonna, vegyi fegyverek és ideggázok gyártásához használa-
tos tiodiglikolt, illetve tionil-kloridot szállít. A teherhajót Sanghaj-
ban rakodták be, már a nyílt tengeren jár, úti célja Irak. Mindkét
vegyületet törvényesen használják a mezőgazdaságban, ám Irak mé-
reteit figyelembe véve semmiképpen sem ilyen mennyiségben.
– Ezúttal mennyire megbízható az információ, Fred? Száz száza-
lékig? Kilencvenig?
– Még nem tudom – mondta Klein, miközben újabb füstfelhőt
fújt ki. Ezúttal elfelejtette elhessegetni az elnök elől. – De
Mondragon szerint dokumentált. A birtokában van a hajó rakomány-
jegyzéke.
– Te jó Isten! – Castilla széles válla és nehéz teste megfeszült a
székben. – Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy Kína is aláírta azt
a nemzetközi egyezményt, amely megtiltja vegyi fegyverek fejlesz-
tését, gyártását, használatát és raktározását. Nem fogják hagyni,
hogy kiderüljön róluk: megszegték ezt az egyezményt, mert az hát-
ráltatná őket abban, hogy egyre nagyobb szeletet harapjanak a glo-
bális gazdaságból.
–Átkozottul kényes helyzet.
 – Egy újabb hibáért komoly árat kellene fizetnünk, mert lassan
aláírják az emberi jogi egyezményt.
Azok a gazdasági és pénzügyi engedmények, melyeket az elnök a
vonakodó kongresszussal hízelgések és fenyegetések árán elfogadta-
tott, arra késztették Kínát, hogy beleegyezzen egy kétoldalú emberi
jogi egyezmény aláírásába. A szerződés értelmében Kína megnyitja
börtöneit és bíróságait az Egyesült Államok és az ENSZ ellenőrei
előtt, a bűnügyi és polgári eljárásjogi rendszert a nyugati és nemzet-
közi alapelvekhez közelíti, és szabadon engedi a hosszú idő óta fog-
va tartott politikai foglyokat. Egy ilyen megállapodás Richard Nixon
óta az amerikai elnökök kívánságlistájának élén szerepelt.
Sam Castilla nem akarta, hogy ennek bármi is az útjába álljon.
Neki is régen dédelgetett álma volt a szerződés létrejötte, nemcsak
az emberi jogok védelme, de személyes meggyőződése okán is.
– Nem engedhetjük, hogy ez a hajó… mi is a neve, Dowager
Empress? – Klein bólintott. – Nem engedhetjük, hogy a Dowager
Empress behajózzon vegyi fegyverek gyártására alkalmas anyagok-
kal Baszra kikötőjébe. Ez a lényeg. Pont. – Castilla felállt és járkálni
kezdett. – Ha az információ megbízhatónak bizonyul, és a Dowager
Empress után eredünk, hogy fog Kína reagálni? – Megrázta a fejét,
mintegy elhessegetve a kimondott szavakat. – Nem, nem ez a kér-
dés, igaz? Tudjuk, hogyan fognak reagálni. Csörgetik a kardjukat,
vádaskodnak és pózolnak. A kérdés az, mit fognak tenni valójában?
– Kleinre pillantott. – Főként, ha megint tévedünk.
–Ezt senki sem tudhatja, senki sem jósolhatja meg, elnök úr.
Másrészt viszont egyetlen állam sem tarthat fenn hatalmas hadsere-
get és nukleáris fegyvereket anélkül, hogy be ne vetné őket valahol.
Ha másért nem, hát azért, hogy igazolja a költségeket.
– Nem értek egyet. Ha egy ország gazdasága jól működik, és az
emberek boldogok, a vezető fenntarthatja a hadsereget annak hasz-
nálata nélkül is. Persze, ha Kína arra akarná használni az incidenst,
hogy fenyegetettként állítsa be magát, akkor megtámadhatják Taj-
vant – folytatta Fred Klein. – Évtizedek óta készülnek rá.
– Ha úgy gondolják, nem vágunk vissza, akkor igen. És ott van
Közép-Ázsia is, most, hogy Oroszország már nem jelent olyan jelen-
tős területi fenyegetést.
 A titkosszolgálat főnöke mondta ki, amit egyikük sem szeretett
volna hallani. – A nagy hatótávolságú nukleáris fegyvereknek kö-
szönhetően a mi fenyegetettségünk éppolyan nagy, mint bárki másé.
Castilla megborzongott. Klein levette a szemüvegét, és a homlo-
kát masszírozta. Egyikük sem szólt.
Végül az elnök felsóhajtott. Meghozta a döntést.
– Rendben. Utasítom Brose tengernagyot és a haditengerészetet,
hogy kövessék és figyeljék meg a Dowager Empresst. Rutinmegfi-
gyelésnek fogjuk minősíteni, és csak Brose-t avatjuk be a részletek-
be.
– A kínaiak rá fognak jönni, hogy követjük a hajójukat.
– Muszáj időt nyernünk. Csak azt nem tudom, meddig fogjuk
tudni csinálni. – Az elnök az ajtóhoz ment és megállt. Megfordult,
arca megnyúlt, tekintete komor volt, pofacsontjai kiugrottak. – Bi-
zonyítékra van szükségem, Fred. Mégpedig most azonnal. Szerezze
meg a rakományjegyzéket!
– Meglesz, uram!
Az elnök meggörnyedt az aggodalomtól. Bólintott, kinyitotta az
ajtót és kisétált rajta. Az egyik titkos ügynök csukta be utána.
Mikor egyedül maradt, Klein a homlokát ráncolva a következő
lépésen gondolkodott. Hallotta, amint az elnök autójának motorja
felbúg. Ekkor villámgyorsan döntést hozott. Székét körbefordítva a
mögötte lévő kisebb asztalhoz fordult, melyen két telefon volt. Az
egyik vörös volt – titkosított közvetlen vonal az elnökhöz. A másik
kék volt, ez is kódolt. Felemelte a kék telefont és tárcsázott.
 Szeptember 13.,
szerda Kaohsziung, Tajvan
Miután a Csunghsziao-1 úton Smokey Joe-nál elfogyasztotta kö-
zepesen átsütött hamburgerét és az üveg tajvani világost, Jon Smith
úgy döntött, taxival megy a kaohsziungi kikötőbe. Még volt egy
órája a Grand Hi-Laj Hotelben tartandó megbeszélései kezdetéig,
ahol régi barátjával, a Pasteur Intézetben dolgozó Mike Kernsszel
volt találkozója.
Smith már egy hete tartózkodott Kaohsziungban, Tajvan második
legnagyobb városában, de csupán ma volt először ideje felfedezőutat
tenni. A tudományos konferenciákon általában ilyen zsúfolt volt a
program, legalábbis az ő emlékezete szerint.
Az USAMRIID, az amerikai hadsereg fertőző betegségeket ta-
nulmányozó orvosi kutatócsoportjának tagjaként egyszerre volt or-
vos, molekuláris biológus és a haderő ezredese. A lépfene elleni
védelemmel foglalkozó kutatásait tette félre, hogy eljöhessen ide, a
molekuláris és sejtbiológia fejleményeivel foglalkozó kongresszus-
ra.
A tudományos kongresszusok azonban, a halhoz és a vendégek-
hez hasonlatosan, három-négy nap után kellemetlenné váltak. Kalap
nélkül, civil ruhában lépkedett, és a nagyszerű kikötőt csodálta,
mely Hongkong és Szingapúr után a világ harmadik legnagyobb
konténerkirakodóhelye volt. Három évvel ezelőtt járt már itt, mielőtt
megépítették volna az alagutat, amely összekötötte a szigetet a szá-
razfölddel, s amely nyomán a paradicsomi földdarab is a zsúfolt
kikötő részévé vált. Az idő tiszta volt, így a déli horizonton látszott a
Hsziao Liucsiu-sziget.
Újabb negyedórát sétált a napsütötte parton. Feje felett sirályok
köröztek, a kikötő zaja visszhangzott a fülében. Nyoma sem volt a
Tajvan jövőjét beárnyékoló viszálynak: független marad-e, vagy
valamilyen módon Kínához kerül, mely még mindig magáénak tar-
totta.
Végül leintett egy taxit, hogy visszavitesse magát a hotelbe. Alig
ült be a kocsiba, amikor telefonja vibrálni kezdett sportzakója zse-
bében. Nem a szokásos telefonja volt, hanem a rejtett zsebben lévő.
A kódolt telefon.
 – Smith – szólt bele csendesen.
– Milyen a konferencia, ezredes? – kérdezte Fred Klein.
– Kezd unalmas lenni – vallotta be.
– Akkor egy kis kitérő nem jön rosszul.
Smith mosolygott magában. Nem csupán tudós volt, hanem titkos
ügynök is. Életének e két oldalát nem volt könnyű egyensúlyban
tartani. Kész volt egy „kis kitérőt” tenni, de nem szeretett volna va-
lamibe komolyabban belekeveredni. Valóban vissza akart menni a
konferenciára. – Ezúttal mivel van dolgunk, uram?
Anacostia-parti irodájából Klein felvázolta a helyzetet.
Smith libabőrös lett; a borzongást ugyanúgy okozhatta a várako-
zás izgalma, mint a rossz előérzet.
– Mit kell tennem?
– Menjen ki a Liucsiu-szigetre ma este. Bőven van ideje. Béreljen
egy hajót Linjuanból, vagy vesztegessen meg valakit, aki átviszi, és
kilencre legyen a szigeten. Pontosan tízkor legyen a nyugati parti kis
öbölnél. A pontos hely és a tereptárgyak leírását átfaxoltuk a Tajvani
Amerikai Intézet egyik Covert-One-ügynökének. Személyesen fogja
önnek átadni.
– Mi történik az öbölben?
– Találkozni fog egy másik Covert-One-ügynökkel, Avery
Mondragonnal. A jelszó orchidea. Egy borítékot fog átadni, amely-
ben a Dowager Empress rakományjegyzéke lesz. Ez alapján állítják
ki a számlát Iraknak. Ezután azonnal menjen a kaohsziungi reptérre.
Ott egy helikopter fog várni magára, amely a térségben cirkáló egyik
anyahajónkhoz tartozik. Adja oda a pilótának a rakományjegyzéket
– a végső rendeltetési hely az elnöki iroda. Értette?
– Ugyanaz a jelszó?
– Igen.
– Azután?
Smith hallotta, amint a Covert-One vezetője megszívja a pipáját.
– Azután visszamehet a konferenciájára.
A vonal megszakadt. Smith mosolygott magában. Egyszerű, sima
megbízatás.
 A taxi néhány pillanat múlva megállt a Hi-Laj Hotel előtt. Kifi-
zette a sofőrt, bement az előcsarnokba, és az autókölcsönző-pult felé
tartott. Ha a küldönc megérkezik Tajpejből, kocsival fog menni a
tengerpartra, Linjuanba, keres egy halászhajót, ami feltűnés nélkül
átviszi Liucsiura. Ha nem talál halászhajót, akkor bérel egyet, és
maga vezeti át.
Ahogy áthaladt az előcsarnokon, egy alacsony, élénk mozgású
kínai ugrott fel egy karosszékből, és eléje állt.
– A, doktor Smith, már vártam! Nagy megtiszteltetés személye-
sen találkoznom önnel. A néhai Chambord molekuláris számítógé-
pekkel kapcsolatos elméleti kérdéseivel foglalkozó előadása kiváló
volt! Nagyon elgondolkodtató.
Smith mosolyogva fogadta a köszöntést és a dicséretet.
– Zavarba hoz, doktor Liang.
– Ugyan! Arra gondoltam, esetleg csatlakozhatna vacsorára hoz-
zám és néhány kollégámhoz a Sanghaji Orvosbiológiai Intézetből.
Nagyon érdekelnének az önök intézeteiben folyó kutatások a
mindannyiunkat fenyegető vírusokkal kapcsolatban.
– Nagyon szeretnék csatlakozni önökhöz – mondta udvariasan
Smith, s hangjából némi sajnálkozás csendült –, de sajnos ma estére
már elköteleztem magam. Talán egy másik időpontban…?
– Ha megengedi, keresni fogom.
– Természetesen, doktor Liang!
Jon Smith folytatta útját a pulthoz, s fejében már az este és a
Liucsiu-sziget járt.
 Második fejezet

Washington, D. C.
A jó felépítésű Stevens Brose tengernagy széles válla eltakarta
székének támláját, ahogy a Fehér Ház pincéjének válságos időszak-
okban használt műveleti szobájában ült. Levette sapkáját, és végig-
simította őszes sortéit. Csodálkozott azon, amit látott, ugyanakkor
aggasztotta is. Castilla elnök az asztalfőn ült, mint mindig. Ám csak
ők ketten voltak a tágas szobában, miközben reggeli kávéjukat kor-
tyolgatták. Az asztal két oldalán sorakozó székek üressége nyomasz-
tóan hatott rá.
– Milyen vegyszer, elnök úr? – kérdezte Brose tengernagy. Egy
személyben vezérkari főnök is volt.
– Tiodiglikol…
– Vegyi fegyverhez kell.
– …és tionil-klorid.
– Hólyaghúzó harcanyagokhoz4 és ideggázokhoz szükséges. Fáj-
dalmas és halálos hatású mind. Vacak halálnem. – A tengernagy
vékony szája és nagy állkapcsa megfeszült. – Milyen mennyiség-
ben?
– Több tíz tonna. – Castilla elnök komor tekintete a tengernagyra
szegeződött.
– Elfogadhatatlan. Mikor…? – Brose hirtelen elhallgatott, szeme
összeszűkült. Végignézett a teremben lévő üres székeken. – Értem.
Nem fogjuk megállítani és átkutatni a Dowager Empresst útközben.
Titokban akarja tartani a szituációval kapcsolatos információkat.
– Egyelőre igen. Most sincs több konkrét bizonyíték, mint a
Jinho esetében. Nem kockáztathatunk még egy olyan nemzetközi
konfliktust, mint amilyen akkor alakult ki. Főleg most, hogy a szö-
vetségeseink katonai támogatása nem egyértelmű, a kínaiak pedig
nemsokára talán aláírják az emberi jogi egyezményt.

4
Nevüket onnan kapták, hogy fájdalmas, nehezen gyógyuló hólyagokat idéznek
elő a bőrön
 Brose bólintott.
– Akkor hát mit kell tennem, elnök úr? Amellett, hogy titokban
tartom…
– Küldjön egy hajót, ami figyelemmel kíséri az Empresst. Elég
közel legyen ahhoz, hogy bármikor akcióba léphessen, de ne vegyék
észre.
– Látszani talán nem fog, de tudni fogják, hogy ott van. A rada-
rok érzékelik. Ha csempésznek valamit, akkor a kapitány nagyon
figyelni fog. A legénység is résen lesz.
– Nincs mit tenni. Ez a helyzet, amíg nincs bizonyíték a kezünk-
ben. Ha a helyzet rázós, elvárom, hogy ön és az emberei elkerüljék a
konfrontációt.
– Próbál valaki bizonyítékot szerezni?
– Remélem.
– Elsején éjszaka rakodták be, ugye? – tűnődött Brose.
– Ezt az információt kaptam.
Brose fejben számolt. – Ha jól ismerem a kínaiakat és Sanghajt,
akkor szerintem nem hajózott ki másodikán reggelig. – A könyöké-
nél álló telefonért nyúlt, miközben az elnökre nézett. – Megengedi,
uram?
Samuel Castilla bólintott.
Brose tárcsázott, utasításokat diktált a telefonba, majd felcsattant:
– Nem érdekel, mennyi az idő, százados. Szerezze meg, amire szük-
ségem van. – Várt, megint végigszántott sortéin. – Igen, hongkongi
bejegyzés… Teherszállító. .. Tizenöt csomó… Biztos benne?...
Rendben.
Letette a kagylót.
– Tizenöt csomó, akkor az nagyjából tizennyolc nap Baszráig, a
szokásos szingapúri megállással. Ha éjfél körül indult el elsején,
akkor kínai idő szerint tizenkilencedikén kora reggel, helyi idő sze-
rint három órával korábban fog megérkezni a Hormuzi-szorosba,
itteni idő szerint pedig tizennyolcadikán este. Ma tizenharmadika
van, így valamivel több mint öt napunk van rá, hogy megállítsuk és
átkutassuk. Ha elhagyja a szorost, már nem mehetünk utána. –
Hangja izgalomtól vibrált. – Csupán öt nap, uram. Ennyi időnk van,
hogy megfejtsük.
– Köszönöm, Stevens. Tovább fogom adni.
A tengernagy felállt. – Az egyik fregattunk alkalmas lenne rá. Az
talán nem túlságosan feltűnő. Elég kicsi ahhoz, hogy egy ideig ne
tűnjön fel, ha a radaros álmos vagy lusta.
– Mikorra tudnak odaérni?
Brose ismét a telefonért nyúlt. A beszélgetés ezúttal még rövi-
debb volt. Letette a kagylót. – Tíz órán belül, uram.
– Induljanak!
 Liucsiu-sziget, Tajvan
Jon Smith ügynök órájának zöld fényénél ismét ellenőrizte az
időt. 22:03. Halkan káromkodott. Mondragon késett.
A rejtett öblöt körülfutó tűhegyes korallok előtt guggolt és fülelt,
ám csak a Dél-kínai-tenger hullámait hallotta, amint a sötétben
csendesen mosták a partot. A szél suttogását alig lehetett hallani. A
levegőben a sós víz szaga halszaggal keveredett. A parton csónakok
voltak kikötve, mozdulatlan csillogásuk messze látszott a hold-
fényben. A turisták az utolsó penfui komppal már elmentek.
Az ehhez hasonló apró öblökben kempingeztek néhányan a pará-
nyi szigeten, de itt csak a hullámok csendes zaja hallatszott, és a
húsz kilométerre lévő Kaohsziung éjszakai fényei látszottak.
Smith ismét az órájára nézett. 22:06. – Hol van már
Mondragon?A linjuani halászbárka két órával ezelőtt tette ki a pen–
fui kikötőben. Ott robogót bérelt, és a szigetet körülölelő útra tért.
Amikor meglátta a leírásban szereplő tereptárgyakat, a robogót egy
bokorba rejtette, és gyalog jött idáig.
Már 22:10 volt. Nyugtalanul várt. – Valami baj történt.
Éppen elhagyni készült rejtekhelyét, amikor érezte, hogy a durva
homok mozogni kezd. Nem hallott semmit, de a tarkóján felállt a
szőr. Megszorította 9 mm-es Berettáját, és fordulni készült, hogy
oldalra vetődjön a sziklák közé, mikor éles, sürgető suttogást hallott
közvetlenül a füle mellett:
– Ne mozduljon!
Smith megdermedt.
– A kisujját se mozdítsa! – A halk hang centiméterekkel a füle
mellől érkezett. – Orchidea.
– Mondragon?
– Nem is Mao elnök szelleme! – felelte a hang szárazon. – De el-
képzelhető, hogy itt bujkál valahol.
– Követték?
– Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos. Ha követtek, leráztam
őket.
A homok ismét megmozdult, és Avery Mondragon hangja alakot
öltött. Smith mellé guggolt. Alacsony, fekete hajú, vékony ember
volt. Úgy nézett ki, mint egy túlméretezett zsoké. Arca kemény volt,
szemében éhes kifejezés ült, akár egy ragadozóéban. Pillantása vé-
gigtáncolt mindenen. Az öböl árnyain, a tenger fénylő víztükrén és
különös alakú korallformációkon megtörő hullámokon.
– Végezzünk gyorsan! – mondta Mondragon. – Ha nem vagyok
Penfuban 23:30-ra, nem tudok visszatérni a szárazföldre holnap reg-
gelig. Ha nem érek vissza, az inkognitómnak lőttek. – Tekintetét
Smithre fordította. – Szóval maga az a Smith ezredes? Hallottam a
pletykákat.
Azt mondják, jó. Remélem, a pletykáknak legalább a fele igaz.
Amit ugyanis hoztam magának, az eléggé veszélyes.
Egy borítékot húzott elő és feltartotta.
– Ez az áru? – kérdezte Smith.
Mondragon bólintott, és visszatette a kabátja zsebébe. – Van né-
hány dolog, amiről tudnia kell ezzel kapcsolatban.
– Essünk túl rajta.
– A borítékban van a Dowager Empress valódi rakományának
listája. Az úgynevezett rakományjegyzék. Az, amit az exportbizott-
ságnak adtak le, csak álca.
– Honnan tudja?
– Az ebben lévő számlán ugyanis rajta van a cég elnökének sze-
mélyes bélyegzője és a hivatalos vállalati bélyegző is, azonkívül egy
bagdadi cégnek küldték fizetési meghagyásként. Az is benne van,
hogy három példányban készült. A másodpéldány biztosan Bag-
dadban vagy Baszrában van, mert számlaként szolgál. A harmadik
példányról nem tudok.
– Honnan tudja, hogy nem az van az exportbizottságnál?
– Mert mint mondtam, azt láttam. A csempészáru nincsen rajta. A
vezérigazgatói bélyegző is hiányzik róla.
Smith grimaszt vágott. – Mégse hangzik úgy, mintha bombabiz-
tos lenne, ami magánál van.
– Semmi sem biztos. Mindent lehet hamisítani. A bélyegzőt is.
Lehet, hogy a bagdadi vállalatok csak látszatcégek. Ez azonban egy
bevételi rakományjegyzék, és minden rajta van, amire a kifizető
vállalatnak szüksége lehet. Ez alapján Castilla elnök jogosan elren-
delheti a hajó nyílt tengeren való megállítását és szükség esetén át-
kutatását. Egyébként sokkal inkább elégséges indok, mint ami a
Jinho esetében volt a kezünkben. Ha pedig mégis hamis, akkor bi-
zonyíték arra nézve, hogy valaki bajt akar keverni Kínában. Senki
sem hibáztathat minket azért, mert elővigyázatosak vagyunk, még
Peking sem.
Smith bólintott.
– Meggyőzött. Adja...
– Van még valami. – Mondragon körbekémlelte az öböl árnyait.
– Az egyik sanghaji kapcsolatom mesélt valamit, amit át kell adnia
Kleinnek. Nincs a papírok között, érthető okokból. Azt mondta,
hogy egy öregembert tartanak fogva egy egyszerű börtöngazdaság-
ban Csung-csingben, Csang Kaj-sek második világháborús fővá-
rosában. Azt állítja, hogy mióta 1949-ben a kommunisták átvették a
hatalmat Csang Kaj-sektől, folyamatosan börtönben van, hol itt, hol
ott. A kapcsolatom szerint ez az ember a mandarint és más dialektu-
sokat is beszéli, de nem látszik kínainak. Azt állítja, hogy amerikai,
és David Thayernek hívják. Azt mondja, ő Castilla elnök valódi ap-
ja.
Smith csak bámult. – Ezt nem mondhatja komolyan. Mindenki
tudja, hogy az elnök apja Serge Castilla volt, és már régen meghalt.
A sajtó mindent megírt arról a családról.
– Pontosan. Ez keltette fel a figyelmemet. – Mondragon további
adatokkal szolgált. – A kapcsolatom azt mondja, az öreg pontosan
ezeket a szavakat használta: „Castilla elnök valódi apja.” Ha hazu-
dik, miért ilyen egyszerűen ellenőrizhető mesével próbálkozik?
– Jó kérdés. Mennyire megbízható az informátora?
– Soha nem tévesztett meg, és nem kaptam tőle hamis értesülést,
amennyire ellenőrizni tudtam.
– Lehet, hogy Peking trükkje? Így akarnák az elnököt visszalé-
pésre kényszeríteni az emberi jogi egyezménnyel kapcsolatban?
– Az öreg rab szerint Peking nem is tudja, hogy van egy fia, azt
meg végleg nem, hogy ő az Egyesült Államok jelenlegi elnöke.
Smith agya lázasan dolgozott; évszámokat vetett össze, életkort
számított. Matematikailag lehetséges volt. – Pontosan hol tartják
fogva ezt az...?
– A földre! – Mondragon a homokra vágta magát.
Smith szíve hevesen vert. Amint leguggolt az egyik korall mögé,
dühös, kínai nyelvű kiáltozást hallott, majd automata fegyver ugatá-
sát jobbról, a tenger közeléből. Mondragon a kiszögellés mögé hem-
peredett, és Smith mellé guggolt.
– Hát – mondta komoran –, úgy látszik, mégsem ráztam le őket.
Smith nem vesztegette az időt szemrehányásokra.
– Hol vannak? Lát valamit?
– Semmit.
Smith széldzsekijéből elővette éjjellátóját. Mikor a szeméhez
emelte, az éjszaka zöldes fényt öltött, a tengerből kiálló korallok
körvonalai élesebbé váltak. Egy alacsony, félmeztelen, vézna embert
pillantott meg, aki egy oszlopként magasodó korall mellett állt.
– Egy megvan – mondta halkan. – Mozduljon. Mutassa meg a
vállát. Mintha elő akarna jönni.
Mondragon kétrét görnyedve felállt. Bal vállát kidugta a korall
mögül, mintha futni készülne. Az oszlop mögött álló alacsony ember
tüzet nyitott.
Smith két gondosan célzott lövést adott le. A zöld fényben a rej-
tőzködő alak megrándult, majd arccal előre a földre esett. Sötét folt
terjedt körülötte, amint lassan a vízbe mosta a tenger hullámzása.
Mondragon ismét leguggolt. Tüzelt. Valaki felkiáltott az éjszaká-
ban.
– Arra! – kiáltott Mondragon. – Jobbra! Többen vannak!
Smith jobbra fordította Berettáját. Négy zöld alak elhagyta a fe-
dezékét, és a tenger felől a szárazföld belseje felé vezető út irányába
rohant. Egy ötödik elterülve feküdt mögöttük a parton. Smith a kitö-
rő csoport vezetőjére lőtt. Látta, amint a lábához kap és elesik, de
két társa egy-egy karjánál fogva a fedezék felé vonszolta.
– Bekerítenek! – Smith homlokán kiütött a veríték. – Hátrább!
Felugrottak, és az öblöt lezáró gerinc felé futottak a korallhomo-
kon. A mögöttük felhangzó sorozat alapján világos volt, hogy nem
csupán három támadójuk maradt talpon. Smith érezte, ahogy egy
golyó hatol át széldzsekije anyagán; adrenalinszintje megugrott.
Felmászott az emelkedőn, és a sűrű bokrok között egy fa mögé ve-
tette magát.
A bokrokat újabb sorozat szaggatta, levelek és kisebb ágak rep-
kedtek körülöttük, fulladoztak a felvert portól. Fekve maradtak.
Mondragon kést húzott elő a zsebéből, felhasította a nadrágját, és
megvizsgálta láblövését.
– Mennyire súlyos? – kérdezte Smith.
– Nem hiszem, hogy súlyos lenne, de nem lesz könnyű megma-
gyaráznom holnap, mikor visszamegyek a városba. Rejtőzködnöm
kell, „szabadságot kivennem” vagy balesetet színlelnem – mosolyo-
dott el fájdalmasan. – De most fontosabb dolgunk van. Az a kis cso-
port mostanra megkerült minket, már az úton lehetnek, az öbölben
lévő banda pedig idevezeti őket. Dél felé kell haladnunk
Smith egyetértett. Mászni kezdett a szél és a tengervíz által szí-
vóssá edzett bokrokon keresztül. Lassan haladtak, Smith tisztította
meg az utat Mondragon előtt. Mivel a pisztolyukat a kezükben tar-
tották, csak térdükön és könyökükön tudtak kúszni. A bokrok csak
lassan engedtek, az ágak megtépték hajukat és ruhájukat. A kisebb
ágak letörtek, véres karcolásokat hagyva arcukon, fülükön és alkar-
jukon.
Végül elérték a sziget egy kevésbé védett szakasza felett maga-
sodó partot. Nem volt öbölnek nevezhető, annál jóval nyitottabb volt
a tenger felé. Ahogy az út felé igyekeztek, a szélcsendben épp abból
az irányból hallottak hangokat. Mögöttük, a parton négy csendes
árny vált ki a sötétből, míg kettő továbbra is bokáig a vízben állt. Az
egyik árny, a többieknél nagyobbnak látszott, jelzett a társainak,
hogy szóródjanak szét. Az alakok szétváltak a gyenge holdfényben.
Egész testüket fekete ruházat borította, fejüket kapucni fedte.
A szétszóródásra jelet adó árny most lehajolt. Mély, reszelős
hangon utasításokat suttogott – valószínűleg adóvevő volt nála.
– Kínai – állapította meg Mondragon hallgatózva. Hangja feszült
volt, átütött rajta a fájdalom. – Nem értek mindent, de a mandarin
sanghaji dialektusának hangzik. Úgy tűnik, Sanghajtól követtek. Ez
a vezetőjük.
 – Gondolja, hogy valaki elárulta nekik magát?
– Lehetséges. De hibát is követhettem el. Vagy már napok óta fi-
gyelnek. Talán hetek óta, nem lehet tudni. De mindegy is. Itt vannak
és egyre közelednek...
Smith Mondragonra nézett, aki éppolyan szívósnak tűnt, mint a
tengerpart napszítta bokrai. Látszott rajta, hogy kínozza a fájdalom,
de nem hagyja, hogy ez megállítsa.
– Megkockáztathatjuk a kitörést az út felé – mondta Smith. –
Kész erre? A másik lehetőség itt védekezni.
– Meg van őrülve? Ha itt maradunk, lemészárolnak minket.
Mélyebbre másztak a bokrok és fák között, el a tengertől. Hat-hét
métert haladtak előre lassan, mikor a hátuk mögül zajt hallottak:
valaki utat tört a bokrok közt. Ugyanakkor a szárazföld felőli cso-
port feléjük és a tenger felé mozgott. Üldözőik kitalálták, mit ter-
veznek, és bekerítették őket.
Smith káromkodott. – Meghallottak, vagy megtalálták a nyoma-
inkat. Mozogjon! Ha az út felőliek ideérnek, lerohanom őket.
Talán nem lesz szükség rá – suttogta Mondragon reményteli han-
gon. – Az a szikla ott, a jobb oldalon jó fedezéknek látszik. Elrejtőz-
hetünk, és megvárhatjuk, míg elhaladnak mellettünk. Ha felfedez-
nek, akkor talán kitartunk addig, amíg valaki meg nem hallja a lövé-
seket, és ide nem jön.
– Próbáljuk meg! – egyezett bele Smith.
A képződmény úgy emelkedett ki a bokrok közül, mint valami
ősi rom Kambodzsa vagy a Yucatán-félsziget dzsungelében. Külö-
nös alakú korallok alkották, melyek mintegy durva erődítményféle-
séget képeztek. Minden oldalról védett volt, és nyílások is voltak
rajta, melyek lőrésként szolgálhattak arra az esetre, ha végleg meg-
szorulnának. A közepén lévő mélyedésben pedig, ha lelapultak,
szinte nem látszottak kívülről.
Megkönnyebbülve kuporodtak le a gödörben. Fegyvereiket ké-
szenlétben tartották, és a sziget hangjait fürkészték az ezüstös hold-
fényben. Smith kisebb sebeit és a karcolásait csípte az izzadtság.
Mondragon a lábát próbálta a legkevésbé fájdalmas pozícióba he-
lyezni. Szinte tapintatni lehetett a feszültséget, ahogy hallgatózva és
a sötétséget kémlelve várakoztak. Kaohsziung fényei megvilágítot-
ták az eget. Felugatott egy kutya, nemsokára egy másik csatlakozott
hozzá. Autó haladt el a távolban. A tenger felől egy későn visszatérő
hajó motorjának berregése hallatszott.
Azután mormogó beszédet hallottak, megint a sanghaji dialek-
tust. A hangok közeledtek. Egyre közelebb értek. Léptek zaja, amint
a bozótost tapossák. Árnyak haladtak el a bokrok mögött. Valaki
megállt.
Mondragon felemelte a Glockját.
Smith megragadta a csuklóját, félbeszakítva a mozdulatot. Meg-
rázta a fejét – Ne!
Az árny nagydarab emberé volt. Hátratolta a kapucniját, arca
színtelen, szinte fehér volt, haja furcsa vörös árnyalatú. Szeme tü-
körként villant, amint a korall között mozgást próbált észrevenni.
Smith és Mondragon visszafojtották lélegzetüket a sziklák közötti
mélyedésben.
A férfi egy hosszú pillanatig a terepet fürkészte.
Smith érezte, amint a veríték patakokban folyik a hátán és a
mellkasán.
A férfi megfordult, és az út felé indult.
Mondragon csendesen sóhajtott. – Ez aztán...
Az éjszaka ezer darabra szakadt körülöttük. A korall-
képződményt golyók szaggatták, s gellert kapva a fák közé csapód-
tak. Fejüket a szikla szilánkjainak esője verte. A sötétből minden
oldalról torkolattűz villanása látszott. A nagydarab, vörös hajú férfi
meglátta őket, ám mielőtt akcióba lendült volna, mindenkit riasztott.
Smith és Mondragon viszonozta a tüzet, a hold sápadt fényében
lázasan kutatva az ellenség után. Fedezékük most hátrányukra vált.
Csak ketten voltak. Igencsak kevesen ahhoz, hogy a sötétben lega-
lább hét támadót ártalmatlanná tegyenek. Lőszerük nemsokára el-
fogy.
Smith Mondragon füléhez hajolt. – Meg kell próbálnunk kitörni.
Az út felé. A motorom nincs túl messze. Mindketten el tudunk me-
nekülni rajta.
– Szemből kevesebben tüzelnek. Abba az irányba kell elindul-
nunk. Miattam sose aggódjon. Meg fogom tudni csinálni.
Smith bólintott. Maga is ugyanezt mondta volna. Az adrenalin
hajtotta őket, akár a világ végéig is elfutottak volna, ha kell.
Háromig számoltak, tüzelni kezdtek és kirohantak a sziklák közül
az út felé. Összegörnyedve, mégis gyors tempóban futottak, a fákat
és a bokrokat kerülgetve. Pillanatok alatt a támadók által vont körön
kívül kerültek. A fegyverek immár a hátuk mögül dörögtek, az út
közel előttük terpeszkedett.
Mondragon felnyögött, felbukott és elterült a bokrok között.
Smith azonnal a karja után nyúlt, hogy felsegítse, de az ügynök nem
mozdult. Testében már nem volt élet.
– Avery!
Nem kapott választ.
Smith leguggolt a sebesült ügynök mellé. Érezte, hogy annak tar-
kóján forró patakban folyik a vér. Azonnal a pulzust kereste. Semmi.
Sóhajtott, káromkodott, majd a boríték után kezdett kutatni
Mondragon zsebeiben. Közben hallotta, amint a gyilkosok óvatosan
közelítenek, próbálnak minél kevesebb zajt csapni a sűrű aljnövény-
zetben. A boríték nem volt meg. Lázas sietséggel újra végigtúrta a
zsebeket, mindent kivett, amit talált. Végigtapogatta Mondragon
testét – a boríték nem volt sehol. Eltűnt. Nem maradt több ideje.
Káromkodott magában, aztán nekiiramodott.
A Dél-kínai-tenger felett felhők gyülekeztek, és eltakarták a hol-
dat, így teljesen sötét volt, amikor az úthoz ért. A tökéletes sötétség
neki kedvezett. Megkönnyebbülten ugrott a kétsávos út mentén lévő
árokba, ám Mondragon halála mérhetetlen dühvel töltötte el.
Zihálva emelte Mondragon Glockját és saját fegyverét a fák irá-
nyába. Várt, gondolkodott. A boríték a belső zsebben volt. Smith
kétszer is látta, amint Mondragon megbotlott; bármelyik alkalommal
kieshetett. Elveszhetett akkor is, amikor a bokrok között kúsztak, de
futás közben is, hisz zakójuk lobogott a szélben.
Dühös volt és feszült. Keményebben szorította a fegyvereket.
Néhány perc múlva egy sötét alak tűnt elő az út szélén, óvatosan
körülnézett, majd régi AK-47-esét készenlétben tartva elindult.
Smith felemelte a Berettát. A mozdulat felkeltette a gyilkos figyel-
mét. Vakon tüzelt. Smith a földre dobta a Glockot, a Berettával cél-
zott, és gyors egymásutánban kétszer meghúzta a ravaszt.
Az alak arcra vágódott és mozdulatlan maradt. Smith ismét fel-
kapta a Glockot, és zárótüzet zúdított az út másik oldalára. Kiáltások
hallatszottak.
Még a fülében visszhangzottak, mikor kiugrott az árokból, és a
fák között a sziget belseje felé iramodott. Rohant, tüdeje szaggatott,
a veríték patakokban folyt róla. Nem tudta, milyen messzire jutott,
meddig szaladt, de lassan tudatára ébredt, hogy nem hallja a követők
hangjait. Senki nem taposta a bokrokat, nem hallotta futó lábak do-
bogását, nem hallott fegyver ropogást.
Egy fa védelmében guggolt öt teljes percig. Öt órának tűnt. A
pulzusa a fülében dobolt. Feladták volna? Ő és a szerencsétlen
Mondragon vagy hármat lelőttek, további kettőt megsebesítettek, de
lehet, hogy többet is.
Mindez azonban nem volt fontos. Ha az üldözők feladták, az csak
egy dolgot jelenthetett – megtalálták, amit kerestek. Megtalálták a
Dowager Empress titkos rakományjegyzékét.
 Harmadik fejezet

Washington, D. C.
A Fehér Ház rózsakertje arany napfényben fürdött, s a fény me-
leg négyszögekben rajzolódott ki az Ovális Iroda padlóján. Az idilli
reggeli kép mégis fenyegetőnek tűnt Castilla elnök számára, amikor
Charles Ouray, az elnöki iroda stábfőnöke belépett hozzá.
Éppolyan feldúltnak látszik, mint én, gondolta az elnök. – Üljön
le, Charlie. Mi a helyzet?
– Nem biztos, hogy szívesen hallaná, elnök úr – mondta Ouray,
és helyet foglalt a kanapén.
– Semmi újdonság a kiszivárogtatókkal kapcsolatban?
– Semmi. Ha valaki egy évig ilyen pontos információkkal lát el
valaki mást, annak kellene, hogy valami nyoma legyen. A titkos-
szolgálat, a CIA, az FBI és a nemzetbiztonság azonban képtelen
bármit is találni. A Nyugati Szárny minden dolgozóját kikérdezték a
postaszolgálattól a főnökségig, még engem is. Az biztosnak látszik,
ha ez jó hír, hogy nem közülünk felelős valaki a kiszivárogtatásért.
A Fehér Ház minden dolgozója, a kertészeket és a takarítókat is be-
leértve, ártatlan.
Az elnök összeérintette ujjai végét, és a szemöldökét ráncolta.
– Rendben. Akkor ki marad?
– Marad, uram? – Ouray fáradtnak látszott.
– Ki marad, Charlie? Kit nem kérdeztek ki, kinek lehetett hozzá-
férése a kiszivárogtatott információkhoz? A tervekhez, politikai
döntésekhez? Ezek mind igen magas szinten dőltek el.
– Igen, uram. De nem értem, mire gondol pontosan. Ki maradt?
Senki, biztos vagyok...
– Engem kikérdeztek, Charlie?
– Természetesen nem, elnök úr – nevetett Ouray feszülten.
– Miért nem? Én hozzáférhettem mindenhez, hacsak nem volt
olyan biztonsági hézag, amiről nem hallottam.
 – Nem volt, elnök úr. De önt gyanúsítani egyszerűen ostobaság.
– Ezt mondták Nixonról is, mielőtt megtalálták a magnófelvéte-
leket.
– De, uram...
– Tudom, azt gondolja, hogy nekem árt az ügy a legtöbbet. Ez
azonban nem igaz. Az amerikai nép szenved tőle leginkább... Gon-
dolom, érti már.
Ouray nem válaszolt.
– Menjen magasabbra, Charlie, és jól nézzen körül. A kabinet. Az
alelnök, aki nem mindig ért egyet velem. A vezérkari főnökök, a
Pentagon, befolyásos lobbisták, akikkel néha tanácskozunk. Senki
sem áll gyanú felett.
Ouray előrehajolt. – Tényleg úgy gondolja, hogy ilyen magas be-
osztásban lévő személyről van szó, uram?
– Igen. Bárki is az, komoly támadásról van szó. Nem annyira az
információ maga... a sajtó, az ellenségeink már azelőtt ismerték a
terveinket, hogy nyilvánosságra hoztuk őket. De ez eddig csak kínos
volt. Nem... a legrosszabb az egymás iránti bizalmunk megrendülése
és a nemzetbiztonsági érdekek potenciális fenyegetettsége. Ebben a
pillanatban senkiben sem bízhatok, akinek kényes információ van a
birtokában. Még magában sem.
Ouray bólintott – Tudom, uram. De most már bízhat bennem. –
Mosolygott, de mosolya nem vidámságot tükrözött. – Tisztának ta-
láltattam. Hacsak nem kell csalódnia az FBI-ban, a CIA-ban, a nem-
zetbiztonságban és a titkosszolgálatban is.
– Látja? A lelkünk mélyén már őket is gyanúsítjuk.
– Igen, azt hiszem. És a Pentagon? Az információk közül sok ka-
tonai döntésekre vonatkozott.
– Nem katonai, hanem politikai döntésekről volt szó. Hosszú távú
stratégiáról.
– Nem tudom – rázta a fejét Ouray. – Talán külföldi tégla van va-
lahol, olyan jól beépülve, hogy a biztonságiak nem tudják megtalál-
ni. Utasítsuk őket további kutatásra? Egy profi kém után, aki saját
emberünket használja álcának?
– Rendben, mondja meg nekik, hogy próbálják ezt a megközelí-
tést alkalmazni. De nem hiszem, hogy akár belföldi, akár külföldi
kémmel lenne dolgunk. Ez a valaki nem titkos információkban uta-
zik. Abban érdekelt, hogy átformálja a közvéleményt. Hogy befo-
lyásolja a döntéseinket. Olyasvalaki, akinek előnye származik abból,
ha megváltoztatjuk a politikai irányvonalat.
– Értem – egyezett bele Ouray nyugtalanul.
Az elnök az asztalán heverő papírokba mélyedt.
– Találja meg a felelőst, Charlie. Válaszokra van szükségem, mi-
előtt a helyzet teljesen megbénít.
 Szeptember 14., csütörtök
Kaohsziung, Tajvan
Jon Smith szobájának ablakából, mely a Grand Hi-Laj Hotel hu-
szadik emeletén volt, lélegzetelállító panoráma nyílt a kaohsziungi
éjszakára. Átfogta a horizonton végighúzódó fényeket és a sötét,
csillagokkal kivert eget. Ezen az estén azonban Smitht nem érdekel-
te a kilátás.
Szobája biztonságában immár harmadszor nézte át Mondragon
jegyzetfüzetének és tárcájának tartalmát. Abban reménykedett, hogy
a meggyilkolt titkos ügynök iratai között talál valamilyen arra utaló
nyomot, hogy hol rejtette el a rakományjegyzéket. Az egyetlen
olyan tárgy, ami még titkot rejtett, egy összegyűrt koktélszalvéta
volt egy Starbucks kávézóból, melyre tintával egy nevet firkantot-
tak: Csao Jen-csi. Mobiltelefonja vibrálni kezdett. Fred Klein hívta
vissza. Köszönésképpen azt kérdezte:
– Elvitte a tárgyat a reptérre?
– Nem – felelte Smith. – Rossz híreim vannak. Mondragont meg-
ölték.
A vonal másik végén a csönd olyan volt, mint egy sóhajtás.
– Sajnálom. Sokáig dolgoztunk együtt. Nagyon jó ügynök volt,
hiányozni fog. Értesítem a szüleit. Eléggé meg fogja rázni őket.
Smith vett két nagy lélegzetet. – Sajnálom, uram. Nem lehet
könnyű.
– Mondja el, mi történt, Jon!
Smith beszélt a borítékról, a támadásról és Mondragon haláláról.
– A gyilkosai kínaiak voltak, Sanghajból. A rakományjegyzéknek
valódinak kellett lennie. Van egy nyom, de elég bizonytalan. –
Megmondta Kleinnek a szalvétán lévő nevet.
– Biztos benne, hogy a szalvéta Sanghajból való?
– Mondragon volt máshol is az elmúlt hónapokban?
– Nem tudok róla.
– Akkor elég valószínűsíthető lehetőség. Egyébként is, semmi
más nincs a birtokomban.
– El tud menni Sanghajba?
 – Azt hiszem. A konferencián van egy tudós, dr. Liang. Úgy
gondolom, meg tudom győzni, hogy hívjon meg az ottani kutatóin-
tézetébe. – Elmondta, hogyan szólította le a kínai mikrobiológus. –
Három probléma van. Nem tudok egy szót sem kínaiul, és fogalmam
sincs, hol vannak Starbucks kávézók arrafelé. És a Berettám. Nem
tudom becsempészni Kínába.
– A kávézókra vonatkozó információkat átfaxolom Tajpejbe.
Sanghajban tolmács fogja várni, fegyver is lesz nála. Jelszó: dupla
kávé tejjel.
– Van még valami. – Smith elmondta a kínai börtöngazdaságon
élő öreg történetét, aki azt állította, David Thayernek hívják. Felso-
rolta a Mondragontól hallott részleteket.
– Thayer? Nem hallottam az elnökkel kapcsolatban ezt a nevet
említeni. Cselnek tűnik.
– Mondragon informátora szerint az öreg bizonyosan amerikai.
– Megbízható az informátor?
– Amennyire egy informátor megbízható lehet – mondta Smith. –
Legalábbis Mondragon szerint.
– Megmondom az elnöknek. Ha az az ember amerikai, Castilla
biztosan tudni akar róla, függetlenül attól, kicsoda.
– Én pedig elkezdem keresni a rakományjegyzéket Sanghajban.
Mi a helyzet a többi példánnyal?
– Elintézem a Bagdadban lévőt. Ha szerencsénk van, senkit nem
fog érdekelni, hol a harmadik. – Klein némi szünet után folytatta: –
Nincs sok időnk, ezredes. A tengerészet szerint legfeljebb öt napunk
van, amíg az Empress eléri a Perzsa-öblöt.
 Szeptember 13., szerda
Washington, D. C.
Az Ovális Irodában Castilla elnök azon a nehéz fenyőasztalon
fogyasztotta az ebédjét, amelyet Santa Féből, a kormányzói reziden-
ciából hozott magával. Ott is és itt is ez volt az íróasztala. Nosztal-
gikus érzés kerítette hatalmába, amint a szendvicsét letéve hátrafor-
dult forgószékében, és a dús kertekre és épületekre tekintett. Idővel
megszerette ezt a helyet, most azonban egy másik kép szorította ki
képzeletéből a tájat. A szülőföldje, Új-Mexikó határán fekvő ranch
vörös naplementéi és a sivár, mégis élettel teli sivatag ötlöttek eszé-
be, ahol talán még vadon élő jaguárokat is lehet látni. Hirtelen öreg-
nek és fáradtnak érezte magát. Haza akart menni.
Ábrándozásában személyi titkárának, Jeremynek a belépése za-
varta meg.
– Mr. Klein van itt. Beszélni szeretne önnel, uram.
Az elnök az asztalon álló órára pillantott. Mennyi az idő ilyenkor
Kínában?
– Ne kapcsoljon be hívásokat, és ne engedjen be hozzám senkit,
amíg nem szólok.
– Igen, uram! – A titkár kitárta az ajtót.
Fred Klein sietett be rajta, pipájának szára kilógott tweedöltönye
mellényzsebéből.
Ahogy Jeremy becsukta az ajtót, Castilla intett Kleinnek, hogy
üljön le az angol királynő ajándék bőrfotelébe.
– A jachtklubban is találkozhattunk volna ma este.
– Ez nem tűr halasztást. Az adott helyzetben a vörös telefont sem
akartam kockáztatni.
Az elnök bólintott. – Megvan a rakományjegyzék?
– Nem, nincs meg – sóhajtott Klein, majd előadta a Smithtől hal-
lottakat.
Az elnök arca eltorzult, megrázta a fejét. – Szörnyű. Az ügynök
családját értesítette valaki?
– Természetesen.
– Elrendezik az ügyet?
 – Igen.
Az elnök ismét kitekintett a magas ablakon. – Mit szólna hozzá,
ha én is fogadnám a szülőket, Fred?
– Ezt nem teheti, elnök úr. A Covert-One nem létezik.
Mondragon privátin volt kint, és szerencsétlenül járt, ez minden.
– Ez a munka néha különösen nehéz. – Az elnök szünetet tartott.
– Rendben, tehát nincs meg, amire szükségem van. Mikorra lesz
meg?
– Smith Sanghajban nyomon van. A kínai kormány vendégeként
próbálja megszerezni a dokumentumot. A kínai kutatóintézetek mik-
robiológusaival fog megbeszélést tartani. Vannak embereim Peking-
ben, Hongkongban, Kuangcsouban és az arrafelé mostanában fel-
húzott gyárvárosokban. Mindannyian annak nyomait kutatják, hogy
Peking tervelte-e ki a dolgot. Összegyűjtenek minden információt a
Dowager Empressről, még a pletykákat is. Az is elképzelhető, hogy
Bagdadban megtaláljuk a második példányt. Odaküldök egy ügynö-
köt.
– Jól van. A haditengerészettel utánuk küldetek egy fregattot.
Brose szerint legfeljebb tíz óránk van, mielőtt az Empress rájön,
miben sántikálunk. Ezután Kína is megtudja, és valószínűleg az
egész világ.
– Ha a kínaiak el akarják árulni. – Klein habozott.
Márpedig ő nem az a fajta ember volt, aki sűrűn habozik.
– Mi az, Fred? Ha azok a vegyszerek a fedélzeten vannak, nekem
is tudnom kell róla.
– Nem is erről van szó, elnök úr. – Klein ismét szünetet tartott,
láthatóan próbálta megválogatni a szavait.
Ezúttal az elnök nem sürgette, de felvonta a szemöldökét. Nem
értette, mi nyugtalaníthatja a Covert-One vezetőjét.
Klein végül kibökte.
– Kína egyik börtöngazdaságában fogva tartanak egy öregembert,
aki azt állítja magáról, hogy amerikai. Azt állítja, 1949 óta tartják
fogva, mióta legyőzték Csang Kaj-seket.
Castilla elnök figyelmes arccal bólintott. – Ilyesmi valóban elő-
fordult az embereinkkel a második világháború után. Valószínűleg
sokkal többel, mint amiről tudtunk vagy sejtettük. Ugyanakkor fel-
háborító, teljességgel elfogadhatatlan és erkölcstelen, hogy még
most is fogva tartják. Ezért ragaszkodtam hozzá többek között, hogy
az emberi jogi egyezmény magába foglalja a hadifoglyok státuszá-
nak külső ellenőrök általi felülvizsgálatát is.
Mindenesetre, ha a dolog igaznak bizonyul, és az értesülések
megbízhatóak, azonnal tennünk kell valamit. Hogy hívják ezt az
embert?
Klein az elnök arcát fürkészte.
– David Thayernek.
Az elnök nem látszott reagálni. Egyáltalán semmit nem csinált.
Mintha nem is hallotta volna. Mintha még mindig arra várna, hogy
Klein kimondja a nevet. Aztán pislantott. Megfordult a székében.
Hirtelen felállt, az íróasztala mögötti ablakhoz lépett, és kinézett
rajta. Kezei kifehéredtek, olyan erővel szorította össze őket a háta
mögött.
– Uram?
Samuel Castilla háta merev volt, mintha csak most verte volna
meg valaki.
– Ennyi év után? Hogyan lehetséges? Lehetetlen, hogy életben
maradt...
– Mi történt...? – Klein nem fejezte be a kérdést. Gyomra öklöm-
nyivé ugrott össze; már tudta a választ.
Az elnök megfordult, ismét leült, hátradőlt, tekintete valami idő-
ben és térben távoli dolgot fürkészett.
– Eltűnt Kínában, mikor még karon ülő gyerek voltam. A Kü-
lügyminisztérium, a hadsereg, még Truman saját emberei is igye-
keztek megtalálni. Mao és a kommunisták megpróbáltak mindenben
akadályozni, amint tudja, nem voltak éppen szerelmesek belénk.
Néhány dezertőr szovjet informátortól, kínai, amerikai és brit for-
rásokból azonban sikerült némi értesülést szereznünk, s mind arra
mutatott, hogy Thayer halott. Vagy harcban vesztette életét, vagy a
kommunisták elfogták és kivégezték, de az is lehet, hogy Csang
Kaj-sek emberei, mert tárgyalni akart a vörösökkel. Beszélt erről
anyámnak, mielőtt elment. – Mélyet lélegzett és örömtelenül Kleinre
mosolygott. – Serge Castilla a Külügyminisztériumnak dolgozott,
Thayer közeli barátja volt. Ő vezette a felkutatására irányuló próbál-
kozásokat, és szinte minden héten felkereste anyámat. Mivel kicsi
voltam, anyám nem tudta elmagyarázni, mi történt. Négyéves ko-
romra mindenki elfogadta, hogy Thayer meghalt. Anyám és Serge
között meg, nos, az egyik dologból következett a másik, még abban
az évben összeházasodtak, engem pedig Castilla örökbe fogadott.
Számomra akkorra már egyébként is Serge volt az apa, David
Thayer pedig csak egy név maradt. Húszéves korom előtt aztán
anyám elmondott mindent, ami apámmal történt Kínában. Nem volt
túl sok. Nem láttam értelmét, hogy a világ tudomására hozzam, mert
az én szememben Serge volt az apám. Ő nevelt fel, ő volt ott, mikor
bárányhimlős voltam, mikor dolgozatot írtam... szerettem. Mivel a
vezetéknevünk azonos volt, senki nem firtatta, ő-e a vér szerinti
apám.
Az elnök megrázta a fejét, kiszakítva magát az emlékek sodrából.
Kemény pillantással viszonozta Klein aggódó tekintetét. – David
Thayer az életem része, de nem tudok róla semmit.
– Ezer az egyhez, hogy ez az ember szélhámos. Elképzelhető,
hogy közönséges bűnöző, talán nem is amerikai. Találkozhatott
Thayerrel, mielőtt az eltűnt. Most egy alacsony őrzöttségű gazda-
ságban dolgozik, hallhatott önről, és hogy arra törekszik, a kínaiak
több figyelmet szenteljenek az emberi jogoknak, és lehetőséget lát
arra, hogy kikerüljön onnan.
– Ha ez így lenne, honnan tudhatná, hogy David Thayernek volt
egy fia, aki később amerikai elnök lett, főleg azt is figyelembe véve,
hogy a vezetékneve Castilla?
Klein grimaszt vágott. – Evvel az erővel, uram, kérdezhetjük azt
is, hogy a valódi David Thayer hogyan tudhatott volna önről? Tudta,
hogy van egy fia, de arra nem számíthatott, hogy az özvegye hoz-
zámegy Serge Castillához.
– Pedig egyszerű. Ha az az ember valóban David Thayer, köny-
nyen összeállhatott neki a kép. Tudta, hogy van egy Samuel Adams
nevű fia és egy közeli barátja, akit Castillának hívnak. Nem sokan
írják a Castillát úgy, ahogy a mi családunkban. A korom is pont
megfelelő.
 – Igen, valóban igaza van – ismerte el Klein –, de mi a helyzet a
kiszivárogtatással? Lehet, hogy olyan kém van a Fehér Házban, aki
tudósította a kínaiakat, ők pedig ezt az ügyet akarják ürügyként
használni.
Az elnök a fejét rázta. – Soha nem titkoltam, hogy Serge örökbe
fogadott, de ritkán került szóba. A közvetlen családomon kívül senki
sem tudja, ki és mi volt az apám, és mi történt vele; még Charlie
Ouray sem. Még maga sem tudta. Nem akartam mások együttérzésé-
re apellálni, és anyámat sem akartam kitenni a pletykáknak.
– Valaki mindig tudja, mindig van, aki emlékszik. És annak a va-
lakinek mindig megvan az ára.
– Maga pedig az állandó cinikus.
– A munkaköröm része – mosolyodott el halványan Klein.
– Úgy látszik, az.
Klein ismét habozott. – Rendben. Tegyük fel, hogy nem tudjuk
biztosan, hogy hazudik. Lehet, hogy valóban az ön apja. Ha így van,
mit akar tenni?
Az elnök ismét hátradőlt a székében, levette szemüvegét, és nagy
kezeivel végigsimította az arcát. Mélyet sóhajtott. – Természetesen
találkozni akarok vele. Már a gondolat is felvidít. Lehetséges, hogy
az apám életben van. Képzelje csak el! Hihetetlen! Kisgyermek ko-
romban, bár nagyon szerettem Serge-t, mégis álmodtam David
Thayerrel. – Egy pillanatra elhallgatott, arcán egy régi veszteség
árnya suhant át. Azután megvonta a vállát, és elutasító mozdulatot
tett. – Ennyit a magánember álmairól. Azt nézzük meg, mit akar az
Egyesült Államok elnöke? Ki akarom hozatni Kínából, természete-
sen.
Amerikai, tehát az országának minden erejével támogatnia kell.
Találkozni akarok vele, kezet rázni és megköszönni a bátorságát,
ahogy bármelyik amerikaival tenném, aki hozzá hasonló megpróbál-
tatásokat állt ki. Figyelembe kell azonban venni a következményeket
nemzetközi viszonylatban is. Ott van a Dowager Empress és a halá-
los szállítmány eshetősége, amely egy olyan ország felé tart, amely
el akar minket pusztítani.
– Igen, uram, így van.
 – Ha a hajó valóban azokat a vegyi anyagokat szállítja, ha fel kell
tartóztatnunk és el kell foglalnunk, akkor nem látok esélyt arra, hogy
aláírjuk az emberi jogi egyezményt. Idén legalábbis biztosan nem, és
az is könnyen megeshet, hogy csak a következő kormány idején
kerül rá sor. Újabb késedelmet jelent majd, hogy a kínaiak először ki
akarják puhatolni az új kormány velük szemben tanúsított politikai
irányvonalát. Tekintve Thayer korát, valószínűleg soha nem fog
hazajutni.
– Valószínűleg nem, uram.
Az elnök szája keserű grimaszba rándult, de a hangja szilárd és
hajthatatlan volt, ahogy folytatta: – Ez pedig nem állhat az utunkba.
Egy pillanatig sem. Ha vegyi fegyverekhez való alapanyagokat szál-
lít a Dowager Empress, akkor meg kell állítani vagy el kell süllyesz-
teni. Jelen pillanatban nem tehetünk semmit azért az öregemberért.
Világos?
– Teljesen, elnök úr.
 Negyedik fejezet

Szeptember 14., csütörtök

Sanghaj, Kína
Az Air China tokiói járata áthaladt a Kelet-kínai-tenger egén, és
kanyart írt le a Jangce hatalmas deltája fölött. A gép ablakából Jon
Smith a zöld tájat figyelte, a sűrűn álló épületeket és a párát, ami
gyapotvirágként gomolygott Ázsia egykori legfontosabb városainak
alacsonyabb területei felett.
Pillantása a nyüzsgő forgalmú Jangcéről a Csongming-szigetre
siklott, s közben az eltűnt rakományjegyzéken és az irat elvesztésé-
nek körülményein gondolkodott. Mikor a gép pontosan egy óra 22
perckor landolt a Putung nemzetközi repülőtér aszfaltján, megállapí-
totta, hogy nem vont le használható következtetést, hacsak nem azt,
hogy az emberi jogi egyezmény megkötése igen fontos, annak meg-
akadályozása azonban, hogy Szaddam Husszein kezébe újabb vegyi
fegyverek kerüljenek, még inkább az.
Dr. Liang mosolygó kollégái társaságában fogadta Jon Smitht a
repülőgépnél. A nyugati viszonyokhoz képest nem túlságosan nagy
terminál hipermodern volt, tele növényekkel, magas mennyezetét
kékre festették. A jegykezelőpultok előtt öltönyös európaiak és kína-
iak hemzsegtek, annak élő tanúiként, hogy Sanghaj Ázsia New
Yorkjának szerepére tör. Néhányan Smithre és kísérőire pillantottak,
tekintetükben azonban csupán méla közöny tükröződött, semmi
több.
Odakint egy fekete limuzin várakozott az utasokra vadászó taxik
között. Ahogy helyet foglaltak a hátsó ülésen, a sofőr nyomban be-
sorolt a forgalomba. Sikerült kikerülnie két taxist és három gyalo-
gost, akik életüket féltve félreugrottak. Smith hátranézett, hogy min-
degyikük egyben van-e. Ő volt az egyetlen, aki így tett, s ez sokat
elárult a helyi közlekedési szokásokról. Ugyanakkor megpillantott
egy kisméretű, sötétkék autót is, talán egy Volkswagen Jettát, amely
addig a taxik között parkolt, most azonban közvetlenül a limuzin
mögött haladt.
 Más is várt rá? Valaki, akinek semmi köze a molekuláris biológi-
ához, és aki nem volt biztos benne, hogy ő valóban az-e, akinek dr.
Liang mondja? A Jetta vezetője lehetett egyszerű sanghaji is, aki a
repülőtéri parkoló helyett a taxik között parkolt le, míg visszatérő
rokonait vagy barátait várta. Ugyanakkor figyelemre méltó volt,
hogy ugyanabban a pillanatban hagyta el a terminált, mint ők.
Smith nem szólt erről dr. Liangnak. Vírusokról beszélgettek, míg
a limuzin egy gyorsforgalmi útra siklott, mely a vizenyős deltán
keresztül nyugatra tartott, s alig valamivel a tengerszint felett húzó-
dott teljes tizenkilenc mérföldön át.
Megjelentek a horizonton Sanghaj belvárosának magasba törő
tornyai – az új város szinte teljes egészében az elmúlt évtizedben
épült. Először a terpeszkedő Putung negyed a Kelet Fénylő Gyöngy-
szeme5 tűhegyes tornyával, illetve a Jinmao 6, melynek négyzet alakú
tornya nyolcvannyolc emelet magasan trónolt. Pazar épületek a lu-
xus és a modern technológia minden kényelmével ellátva. Tíz-
tizenkét évvel ezelőtt csupán lápvidék terült el itt, mely a helyieket
látta el terménnyel.
A beszélgetés Smith látogatásával kapcsolatos tervekre terelő-
dött, miközben a limuzin keresztülhaladt Putungon, át a Huangpu
folyó alatt, majd a Puhszi és Punt városrészeken, melyek 1990-ig
Sanghaj szívének számítottak. A város gyarmati időszakból szárma-
zó neoklasszicista üzleti negyede fölé most csillogó felhőkarcolók
falanxa emelkedett.
A Népparkban Smith az autók, biciklisták és gyalogosok áradatát
figyelte, a nyüzsgő kikötői életet. Néhány pillanatra elmélázva nézte
ezt a világot: a hatalmas építkezéseket, az arcátlan gazdagság bizo-
nyítékait, az elképesztő zsúfoltságot. Sanghaj Kína legnépesebb vá-
rosa volt, nagyobb, mint Hongkong, nagyobb, mint Peking. De
Sanghaj még többet akart. Előkelő helyet a világ gazdasági színpa-
dán. Meghajlással adózott múltja előtt, de szeme a jövőre szegező-
dött.
Miután a limuzin jobbra kanyarodott a folyó felé, dr. Liang ag-

5
A világ harmadik legmagasabb tévétornya a maga 468 méterével.
6
A világ harmadik legmagasabb épülete (420,5 m), legfelső emelete szállodaként
üzemel.
gódva kérdezte:
– Smith professzor, egészen biztos benne, hogy nem inkább a
Grand Hyattben akar egy szobát, a Jinmao-toronyban? Modern szál-
loda, csodálatos! Az étterem és a szolgáltatások minden más szállo-
dáét felülmúlják! Biztosíthatom, hogy nagyon jól érezné ott magát.
Ezenkívül sokkal közelebb van a csangcsiangi Biológiai Kutatóinté-
zethez, ahova menni fogunk. A Peace Hotel valóban történeti érde-
kességű, de alig négycsillagos.
A Covert-One munkatársai értesítették Smitht, hogy jelenleg
mindössze három Starbucks kávézó van Sanghajban, s ezek minde-
gyike a folyó Puhszi oldalán található, kettő nincs messze a Punttól.
Mosolygott és így szólt: – Mindig is szerettem volna a Peace Ho-
telben megszállni. Tudja, a történelem rajongójának szeszélye.
A kínai tudós felsóhajtott. – Ebben az esetben, természetesen. ..
A limuzin délre fordult, és rákanyarodott a folyó mellett vezető
festői útra. Az egyik oldalon a gyarmati időszakban épült házak hú-
zódtak, a másikon a szélesen hömpölygő Huangpu. Smith a folyóra
néző impozáns lakóházakat és üzleteket nézte. Ez volt az 1842-ben
létrejött brit koncesszió egykori szíve, amely görcsösen kapaszko-
dott hatalmába vagy egy évszázadig, amíg a japánok végül el nem
foglalták a várost a második világháborúban.
Dr. Liang előrehajolva mutatta: – Az ott a Peace Hotel.
– Igen, látom. Köszönöm.
A chicagói iskola stílusában épült tizenkét emeletes neogót épület
tetejét egy zöld piramis ékesítette. Egy hírhedt sanghaji milliomos
építtette 1929-ben, miután meggazdagodott az ópium– és fegyverke-
reskedelemből.
Ahogy a limuzin a bejárat elé gördült, dr. Liang így szólt: – A
Biológiai Kutatóintézet vendégeként fogom bejelenteni. – Kimászott
az autóból.
Smith követte, s mintegy mellékesen körbenézett. Nem látta a sö-
tétkék autót, mely velük egyszerre indult a Putung reptérről. Amikor
azonban belépett a forgóajtón, észrevette, hogy sofőrjük is kiszáll,
felnyitja a motorháztetőt és a motor fölé hajol. A motor egyébiránt,
amennyire Smith meg tudta állapítani, svájci óramű pontosságával
működött.
Az előtér art deco stílusban épült, és keveset változott a harmin-
cas évek óta. Dr. Liang balra irányította Smitht, keresztül a fehér
márványpadlón a recepciós pulthoz. A recepciós gőgösen villogtatta
szemüvegét dr. Liangra, majd Smithre. Nemigen igyekezett véka alá
rejteni arroganciáját.
Dr. Liang halk, durvának hangzó kínai szavakkal beszélt hozzá,
és a szóáradatból Smith kihallani vélte a kutatóintézet nevét. A por-
tás szemében félelem villant, és attól kezdve szinte alázatosan be-
szélt a nyugati vendéggel. A várost felfuvalkodottá tévő féktelen
kapitalizmus látszata ellenére ez itt még mindig Kína volt, Kína pe-
dig továbbra is kommunista ország. Dr. Liangnak pedig sokkal több
befolyása volt, mint amennyit a tajvani konferencián sejtetni enge-
dett.
A portás hordárt hívott, dr. Liang pedig átnyújtotta Smithnek a
szobakulcsot.
– Sajnálom, de lakosztályra nem kaptam engedélyt, a szobája
azonban így is tágas és kényelmes lesz. Gondolom, szeretne felfris-
sülni, mielőtt az intézetbe megyünk.
– Ma? – Smith meglepetést színlelt. – Attól tartok, nem vagyok
formában, dr. Liang. Tudja, megbeszélések és konzultációk során
kellett részt vennem tegnap kora hajnalig. Szükségem van egy nap
pihenőre, hogy megfelelőképpen eleget tudjak tenni a kollégák elvá-
rásainak.
Dr. Liang meglepődött. – Nos, természetesen, semmi akadálya.
Értesítem a személyzetet, hogy áttesszük a programot holnapra. De
vacsorázni azért bizonyosan velünk tart. Nagy szerencsénknek tarta-
nánk, ha megismertethetnénk az éjszakai Sanghaj szépségeivel.
Smith ellenállt az ösztönnek, hogy meghajoljon; nem kínai szo-
kás. – Köszönettel elfogadom a meghívást. De ugye nem gond, ha
viszonylag későn találkozunk? Kilenc órakor esetleg?
– Tökéletesen megfelel. Itt leszünk. – Liang elmosolyodott, és
megértően bólintott. Hangja azonban különös élt kapott, ahogy így
szólt: – Nem fogjuk későig fenntartani, dr. Smith. Megígérem.
Gyanakvás rejtőzött a szavak és a mosoly mögött? Vagy dr.
Liang egyszerűen csak elvesztette a türelmét? Egy egyszerű tudós-
hoz képest kicsit túlságosan megijedt tőle a portás. Smith nagyon is
tudatában volt, hogy felkelthette kollégája gyanúját Tajvanon azzal,
hogy először elutasította, majd nem sokkal utána ismét felkereste, és
– bármennyire is próbálta úgy irányítani a beszélgetést, hogy Liang
hívja meg – célzott rá, hogy nem utasítana vissza egy azonnali meg-
hívást. Az idő rövidsége miatt azonban vállalnia kellett a kockázatot.
Gyanakvása ellenére a tudós legalább mosolyogva búcsúzott el.
Smith nézte, ahogy kiér, és megáll a limuzin mellett. A sofőr megje-
lent, s a két férfi között gyors párbeszéd zajlott le. Mindketten be-
szálltak, és a limuzin gyorsan elhajtott.
A londiner felvitte a bőröndjét. Smith felment a lifttel, megkeres-
te a szobáját, még mindig dr. Liangon, a javításra biztosan nem szo-
ruló motort vizsgáló sofőrön és a sötétkék Jettán tűnődött. A cso-
magja ott várta, a londiner már eltűnt. A borravalót megvetették a
népköztársaságban, bár ez, ahogy Shakespeare írta, „...oly szokás,
melyet megtörni tisztesb, mint megtartani”.
A szoba pontosan olyan volt, mint amilyennek dr. Liang leírta.
Európai vagy amerikai luxushotelek mércéjével mérve kisebb lak-
osztály, hangulatos berendezéssel, nagyméretű ággyal, mely az éjje-
liszekrényekkel és a rajtuk álló antik stílusú lámpákkal együtt egy
kisebb alkóvban helyezkedett el. A szoba másik részében kényelmes
fotelek és bőrintarziás dohányzóasztal állt. Számos zöld növény tette
hangulatosabbá a helyiséget. Egy faajtó a fürdőszobába nyílt. A fa-
lon lévő kartonnyomatok és a félkör alakú asztalkák erősen brit han-
gulatot keltettek. Az ablakok hatalmasak voltak, a kilátás azonban
nem volt túlságosan előkelő. Nem látszott a folyó, a Putung negyed,
a Punt és a két függőhíd egyike sem. Smith szobája alacsony, régi
irodaépületekre és lakóházakra nézett, melyekben a hatalmas várost
kiszolgáló és működtető emberek milliói laktak.
Smith végignézte a bőröndjét. A vékony, szinte láthatatlan szál,
melyet a bőrönd belsejében helyezett el, érintetlen volt – senki nem
kutatta tehát át. Úgy döntött, túlságosan izgatott, túlreagálja a dol-
got. Ugyanakkor az Empress rakományjegyzéke valahol itt van, itt
vannak azok is, akik berakodták a hajót, és azok is, akik vissza-
szerezték a dokumentumot Mondragontól. Lehet, hogy mindkettő
ugyanazok műve, de az is elképzelhető, hogy több csoportról van
szó. Akárhogy is, biztos volt benne, hogy valamelyikük elég közel-
ről láthatta ahhoz, hogy azonosítani tudja, ha megint összetalálkoz-
nak. Mostanra már a nevét is kideríthették.
Ugyanakkor ő csupán egyetlen rövid pillanatra látta a támadók
nagydarab, magas vezetőjét – a szokatlanul vörös hajú han kínait –,
és nincs más a kezében, mint egy szalvétára firkantott név, amely
semmit sem jelent számára.
Éppen kezdett kipakolni, mikor lépteket hallott a folyosón. Moz-
dulatai lelassultak, figyelt. A léptek az ajtaja előtt haltak el. Pulzusa
felgyorsult, átsietett a szobán, és a falhoz lapulva várt.
Mikor dr. Liang Tienning belépett a kutatóintézetbe, a személyi
titkárnő az irodája felé mutatott.
– Önre vár, dr. Liang. Azt mondta, a telefonhívással kapcsolatban
akar magával beszélni. Nem... Nem tudtam megállítani, bement.
Ölében nyugvó kezeire nézett és megborzongott. Fiatal volt és
szemérmes; Liang így válogatta a titkárnőit. – Nem tetszik nekem.
– Fontos ember – mondta Liang dorgálóan. – Ne mondjon ilyet
róla nyilvánosan... Ne kapcsoljon be hívást, kérem, amíg itt van.
Érti?
A titkárnő még mindig lesütött szemmel bólintott.
Amikor dr. Liang belépett az irodájába, a férfi az irat-
szekrénynek támaszkodva állt az asztallal szemben. Mosolygott és
fütyörészett, mint egy vásott kölyök.
Dr. Liang hangja nyugtalan volt. – Nem tudom, mit tehetnék még
hozzá a telefonos jelentésemhez, Pan őrnagy.
– Lehet, hogy semmit. De próbáljuk meg.
Pan Ajtu őrnagy kis termetű volt és kövérkés, kézszorítása lagy-
matag, mosolya jóindulatú. Hagyományos, európai szabású szürke
öltönyt viselt, virágos csokornyakkendőt és szarukeretes szemüve-
get. Semmi ijesztő nem volt rajta, amíg a szemüveg lencséje mögé
nem nézett az ember. A tekintete ugyanis teljesen kifejezéstelen
volt. Amikor mosolygott, szemei nem mosolyogtak. Amikor halk
hangon beszélt, azok a szemek rezzenéstelenek maradtak. Nézték,
de nem látták az előttük álló embert. Soha nem lehetett megmonda-
ni, pontosan mire is figyelnek.
 – Mondja el, miért találta gyanúsnak dr. Jon Smitht – kezdte Pan
őrnagy. – Kérdezősködött?
– Nem, nem. Semmi ilyesmi. – Liang a székébe ereszkedett. –
Csak Tajvanon azonnal át akart jönni meglátogatni az intézetet,
most meg egyszeriben túl fáradt a találkozóhoz. Azt mondja, holnap
jobb lenne.
– És úgy gondolja, hogy nem fáradt?
– A konferencián nem tűnt annak. A tajpeji reptéren is nagyon
lelkes volt.
– Mondja el pontosan, mi történt Tajvanon.
Liang elmondta, hogyan várta meg Smitht a hotelben, hogyan
tolmácsolta a vacsorameghívást kollégái nevében is, és hogy Smith
kimentette magát és másik időpontot javasolt.
– Úgy gondolta, aznap estére nem volt más elfoglaltsága?
Dr. Liang elgondolkodva megkocogtatta a fogát. – Hát... kitérő
választ adott. Tudja, mintha meglepődött volna, és gyorsan valami
udvariasan elutasító választ keresett.
Pan őrnagy bólintott, inkább magának, semmint Liangnak.
– És ekkor annyiban hagyta azzal, hogy egy másik időpontban
felkeresi, hogy tárgyaljanak az orvosbiológiai ügyekről.
– Igen. – Volt valami Pan őrnagy magatartásában, talán az, hogy
mindig úgy tűnt, vár még valamire, ami arra késztette beszélgető-
partnereit, hogy mondjanak még valamit. – Ez tűnt a jó megoldás-
nak. A munkája számunkra is fontos, mindenképpen szerettük volna
megtudni, mivel foglalkozik pontosan. Talán olyasmivel is, ami a mi
kutatásainkat is segítheti.
– Akkor tehát valóban tudós.
– Méghozzá nagyon jó tudós.
– De az amerikai hadsereg tisztje is.
– Igen, azt hiszem. Talán ezredes.
– Ezredes – ismételte meg Pan őrnagy szórakozottan. Kifejezés-
telen szemei befelé figyeltek. – Áttanulmányoztam az aktáját, miu-
tán felhívott. A múltjában van néhány, hogy úgy mondjam, különös
esemény.
 – Különös? Hogyhogy?
– Hézagok. Időbeliek. Általában kimenőként, vagyis szabadságo-
lásként vannak feltüntetve. Vakáció. Az egyik a menyasszonya halá-
la után, aki attól a vírustól halt meg, amivel az ezredes dolgozott.
– Igen, ismerem azt a vírust. Borzasztó. Egy ilyen súlyos szeren-
csétlenség után nyilván érthető a szabadságolás.
– Lehetséges – bólintott Pan őrnagy, mintha hallotta volna a fel-
vetést, de tekintete elárulta, hogy gondolatai máshol járnak. – Aznap
este már nem találkozott újra Smithszel?
– Nem.
– De részt vett tárgyalásokon, találkozókon...
– Természetesen. Azért voltunk ott.
– Úgy gondolta, ő is részt vehetett volna valamelyiken?
– Igen – mondta Liang. – Kettőn is. Az egyik egy amerikai kollé-
gája előadása volt, a másik pedig egy személyes barátjáé a Pasteur
Intézetből. De ahogy már említettem, azt mondta, késő estig megbe-
szélései voltak. Számos ilyen volt aznap este. Pan őrnagy elgondol-
kodott. – És másnap reggel hirtelen azzal állt elő, hogy meg akarja
látogatni az intézetet Sanghajban.
– Hát, nem pontosan így. Úgy mondanám... nos, világosan tud-
tomra adta, hogy érdekelné egy azonnali meghívás.
– Hogyan? Magával volt azon a reggelen?
Dr. Liang elgondolkodott. – Velünk reggelizett. Általában a Pas-
teur Intézet-beli barátjával evett. Reggeli közben mellékesen meg-
említette, hogy szívesen megnézné az intézetünket, és beszélne a
kutatásairól. Amikor mondtam neki, hogy a közeljövőben lehetséges
lenne, bánkódni látszott, és azt mondta, hogy nehezen jut el általá-
ban ilyen messzire, vagyis hogy ritkán jár Ázsiába. Ekkor természe-
tesen javasoltam, hogy mivel úgyis itt van, miért ne jönne el most.
– Tetszett neki az ötlet?
– Kertelt, de látszott rajta, hogy kedvére való.
Az őrnagy ismét bólintott magának. Hirtelen felegyenesedett, és
már ott sem volt.
Dr. Liang irodájának csukott ajtaját nézte, és azon gondolkodott,
mi is történt. Biztos volt benne, hogy mindent elmondott a telefon-
ban a Biztonsági Hivatalnak, ahogy minden alkalommal, amikor
Kínán kívülre utazott. Miért jött Pan őrnagy ide, és mit tudhatott
meg, ami miatt így elszelelt? Az a hír járta, hogy az őrnagy olyan
ügyeket is megold, amin mások elbuktak. Liang megrázta a fejét.
Hideg félelem futott át rajta.
 Peking, Kína
Az erősen őrzött Csungnanhaj Peking központjában, a legendás
Tiltott Város közvetlen szomszédságában helyezkedik el. Kína egy-
kori császárai és császárnői, a nemesség és csatlósaik évszázadokon
keresztül a palotának e kertjeiben, két tó zöldellő partján élvezhették
a lóversenyeket, vadászatokat, fesztiválokat és egyéb ünnepségeket.
Csungnanhaj jelentése maga is „Központi– és Déli-tó ”
Miután a kommunisták átvették a hatalmat 1949-ben, teljesen át-
alakították és átépítették a pagodatetős épületeket. Ma Csungnanhajt
a kínai kormány székhelyeként tisztelték, illetve gyűlölték: ez volt
az új Tiltott Város.
Itt tárgyalt a huszonöt tagú Politbüro királyi pompában. Habár a
végső döntések a Politbüro kezében voltak, a valódi döntéshozó az
Állandó Bizottság volt. Ők voltak az elit elitje. A tagok száma nem-
régiben hétről kilencre nőtt. Döntéseiket a Politbüro pecsétjével
hagyták jóvá, és a minisztériumok, illetve alsóbb ügyosztályok haj-
tották végre.
Számosan éltek családjukkal a fallal körülvett, szigorúan őrzött
területen, udvarházszerű lakónegyedekben. A vezető beosztásúak
sokkal jobb lakásokat kaptak, mint a falon kívül, a metropolisban
élő tömegek.
Ugyanakkor ez mégsem a Fehér Ház volt, vagy a Downing Street
10., vagy akár a Kreml. A Csungnanhaj kevés turistatérképen szere-
pelt, bár irodájának címe, a Fujucsie 2. számos, a kommunista párt
által nyomtatott kiadványon szerepelt. A területet körülvevő élénk-
vörös fal, amelyhez hasonló védte annak idején a Tiltott Várost is,
olyan szempontból is gondosan volt megtervezve, hogy Peking
egyetlen pontjáról sem lehetett átlátni felette. Az egyszerű kínaiakat
nem fogadták szívesen. Külföldieket még kevésbé, hacsak nem ál-
lamelnökök voltak.
A Tiltott Város sajátosságainak egy része örömmel töltötte el Niu
Csien-hszinget, de öröme nem volt felhőtlen. Az Állandó Bizottság
tagja volt, de inkább a Csungnanhaj falain kívül választott magának
otthont, a városban. Irodája spártaian egyszerű volt, falát nem díszí-
tették pergamentekercsek, sárkányok és fotók. Hitt a szocializmus
alapvetésében: mindenkinek igényei szerint, és mindenkitől képes-
ségei alapján. Fizikai szükségletei egyszerűek és szerények voltak.
Intellektuális igényei már kevésbé.
Niu Csien-hszing hátradőlt zsúfolt íróasztala mögött, összekul-
csolta a kezét, és lehunyta a szemét. Így is régi asztali lámpájának
fénykörében maradt. A fény megvilágította beesett arcát és finom
vonásait, melyeket részben eltakart teknőckeretes szemüvege. Az
erős fény nem látszott zavarni őt; úgy tűnt, olyan erősen koncentrál,
hogy észre sem veszi a fényt; mintha semmi nem zavarhatta volna
meg lelki békéjét.
Niu Csien-hszing lépésről lépésre vált nagyon fontos emberré.
Mindig is fontosnak tartotta a pihenést, mely segítette a koncentrá-
cióban és a helyes döntéshozatalban, így volt ez azóta, hogy belépett
a pártba, s így maradt akkor is, mikor a kormány tagja lett. Sokszor
ült ilyen csendesen a Politbüro és az Állandó Bizottság ülésein. A
többiek először úgy vélték, alszik, és azt gondolták, csak egyszerű
kisember Tiencsin környékéről. Úgy beszéltek, mintha ott sem lett
volna, mintha nem is létezne, ám egy idő után világossá vált – azok
kárára, akik túl szabadosan vagy meggondolatlanul beszéltek –,
hogy minden szót hallott, és még azelőtt megoldotta vagy félretette a
problémáikat, mielőtt meg tudták volna fogalmazni azokat.
Tisztelői ezek után csak Bagolyként emlegették. A név aztán rá-
ragadt, s így kezdte nevezni a hivatalban mindenki. Jó politikus és
taktikus volt, s a név védjegyévé vált.
A Bagoly ebben a pillanatban azzal a nyugtalanító pletykával volt
elfoglalva, hogy néhány kollégája az Állandó Bizottságban meg-
gondolni látszott magát az amerikaiakkal aláírandó emberi jogi
egyezménnyel kapcsolatban, melynek tárgyalásai körül olyan sokat
fáradozott. A délelőttje azzal telt, hogy megpróbálja kipuhatolni, kik
lehetnek ezek a visszakozók.
Különös, hogy nem figyelmeztették egy ilyen súlyos elhajlásra.
Ez azért is foglalkoztatta, mert olyan ellenzéki csoport működésére
utalt, amely a megfelelő pillanatra várt, hogy kilépjen rejtekéből és
megsemmisítse az egyezménnyel kapcsolatos terveket. Most, hogy
Kína a kapitalista világ részévé kezdett válni, biztosan lesznek olya-
nok, akik megpróbálják megakadályozni az egyezmény megkötését,
hogy saját hatalmi pozícióikat megtarthassák.
 Gondolatait halk kopogás szakította meg. Szeme kinyílt. Ablaka-
in becsukta a zsalut, így szobájából kiszorult az erős pekingi nap és
a Csungnanhaj csodálatos kertjeinek látványa. Az évek során meg-
tanulta, milyen nagy érték a magányos iroda. Az egyetlen koppantás
ismét felhangzott az ajtó felől. Jól ismerte ezt a kopogást, túlságosan
is jól ahhoz, hogy tudja: mindig bajt jelent.
– Jöjjön be, tábornok!
Csu Kuaj-zsong, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nyugalma-
zott tábornoka bemasírozott a kolostori egyszerűségű irodába, levet-
te tányérsapkáját és görnyedten leült az íróasztal előtt álló faszékre.
Hordómellkasa és széles válla volt, cserzett, sebhelyes arcából két
apró szem tekintett a világra. Hunyorgott Niura, mintha erős sivatagi
napfényben ültek volna. Kopasz fején, mint csiszolt acélon tükröző-
dött az asztali lámpa fénye. Kitüntetésekkel borított uniformisában
úgy festett, mint egy második világháborús generális, aki éppen Ber-
lin lerombolását tervezi. Csupán a szája szegletében lógó szivar ron-
totta az összképet.
– A kémvadász az.
– Pan őrnagy? – A Bagoly palástolta türelmetlenségét.
– Igen. Pan őrnagy úgy gondolja, dr. Liang árnyékot kerget, de
nem biztos benne.
Csu tábornok volt a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője. A szer-
vezet szintén a Bagoly ellenőrzése alatt állt. Pan őrnagy a tábornok
egyik legjobb kémelhárító tisztje volt.
– Lehetséges, hogy Smith ezredes kém, aki céljai elérése érdeké-
ben kieszközölt egy meghívást. Talán ipari kémkedés céljából.
– Miből gondolja ezt Pan őrnagy?
– Két dolog miatt. Az egyik ok, hogy Smith aktájában furcsa dol-
gok vannak. Rövid, többé-kevésbé magyarázat nélküli távollétek a
laboratóriumból. Úgy tűnik, Smith több mint orvos és tudós. Több
kiképzésben részesült, mint a hadseregük bármely tudósa.
– A másik dolog?
– Pan őrnagy „megérzése”.
– Megérzése?
Csu tábornok takaros kis füstkarikát fújt. – Mióta a biztonsági
erők főnöke vagyok, úgy találom, hogy Pan megérzései általában
tapasztalaton alapulnak, és sokszor helyesek.
Az irányítása alatt álló szervezetek közül Niu a Nemzetbiztonsági
Hivatalt kedvelte legkevésbé. Olyan volt, mint egy karmokkal és
agyarakkal felszerelt polip: hatalmas, titkos hivatal, messze nyúló
rendőrségi és titkosszolgálati karokkal. A Bagoly építő volt, nem
szerette a rombolást. A Hivatal minisztereként sokszor kellett olyan
döntéseket jóváhagynia vagy éppen meghoznia, amelyek viszoly-
gással töltötték el.
– Pan őrnagy mit javasol? – kérdezte.
– Figyeltetni akarja az ezredest. Engedélyt kér a megfigyelésére
és kihallgatására, ha bármiféle gyanús dolgot művel.
A Bagoly töprengve hunyta le ismét a szemét. – A megfigyelés
valószínűleg bölcs dolog, de konkrét bizonyítékra van szükségem,
mielőtt a letartóztatást és kihallgatást jóváhagyom. Érzékeny időket
élünk, és szerencsénk van, hogy a jelenlegi amerikai kormány furcsa
módon hajlik a békére és az együttműködésre. Bolondság lenne nem
kihasználni ezt a lehetőséget.
Csu tábornok újabb füstkarikát fújt. – Pan szerint lehet, hogy
Smith sanghaji látogatása összefüggésben van az ottani ügynökünk
eltűnésével.
– Még mindig nem tudja, hogy az az ember pontosan min dolgo-
zott?
– Szabadságon volt. Úgy gondoljuk, ráakadhatott valamire, amit
gyanúsnak talált, és ellenőrizni akarta, mielőtt jelentést tett volna.
A Bagoly a legkevésbé sem akart konfrontálódni az Egyesült Ál-
lamokkal. Mindkét országban közfelháborodást keltene, az amerikai
elnök keze meg lenne kötve az emberi jogi egyezmény aláírását ille-
tően, az Állandó Bizottság pedig hallgathatná a Politbüro és a Köz-
ponti Bizottság keményvonalasainak prédikációit.
Kína presztízse azonban fontosabb volt bármilyen egyezménynél,
és egy kémgyanús tiszt Sanghajban, valamint egy eltűnt belső ügy-
nök dolga józan megfontolást igényelt.
– Amint tudja a választ, jöjjön hozzám – rendelkezett Niu. – Ad-
dig adja meg a felhatalmazást Pan őrnagynak Smith szoros megfi-
gyelésére. A letartóztatással kapcsolatban engem kell meggyőznie.
A tábornok szeme megvillant. Újabb tökéletes füstkarikát fújt,
majd elmosolyodott.
– Megmondom neki.
Niut nem érdekelte az öreg katona pillantása. – Tegyen úgy. Pan
gyanúját és akcióját pedig az Állandó Bizottság elé viszem. Pannak
és magának, miután engem tájékoztattak, a Bizottság előtt is felelni-
ük kell az akciójukért.
 Ötödik fejezet

Sanghaj
Smith hirtelen klausztrofóbiásan parányinak érezte tágas hotel-
szobáját. Az ajtó mellett a falhoz lapulva hallgatózott, és arra várt,
hogy újra meghallja a léptek zaját. Ehelyett kopogtak az ajtón.
Olyan halk volt a kopogás, mint az előbb a lépések. Smith nem
mozdult. Aztán ismét meghallotta – csendes, alig hallható, ám kitar-
tó, idegesnek tűnő kopogás. Nem londineré vagy szobalányé.
Aztán hirtelen rájött. A fenébe! A tolmács kell, hogy legyen, akit
Fred Klein küldött hozzá. Kinyitotta az ajtót, megragadta a kint álló
magas, vékony kínai túlméretezett bőrkabátját, és berántotta a szo-
bába.
– Hé! – A férfi kék Mao-sapkája leesett a fejéről.
Smith a levegőben elkapta a sapkát, sarkával berúgta az ajtót, és
mérgesen meredt a sovány férfira, aki szabadulni próbált, miközben
sértődött képet vágott.
– Jelszó?
– Dupla kávé tejjel.
– Maga titkos ügynök, az ég szerelmére! – feddte meg Smith. –
Titkos ügynökök nem ólálkodnak!
– Jól van, ezredes, jól van már! – tiltakozott a másik tökéletes
amerikai kiejtéssel. – Vegye már le rólam a kezét!
– Szerencséje van, hogy nem fojtom meg. Szándékosan rám akar-
ja irányítani a figyelmet?! – Még mindig morogva elengedte a férfit.
– Ahhoz nincs rám szüksége, ezredes. Maga egyedül is kiváló
munkát végzett. – A felháborodott tolmács kisimította méretes ka-
bátjának gallérját, lesöpörte vasalatlan kék munkásingét és kikapta a
sapkát az ezredes kezéből.
Smith káromkodott, végre megértve a helyzetet. – Fogadjunk,
hogy egy sötétkék Volkswagen Jettája van.
– Jól van, kiszúrt a reptéren. Még jó, hogy ott voltam, különben
még most sem tudnék arról, hogy követik.
 – Kik követnek? – Smith válla megfeszült.
– Nem tudom, ki az. Manapság nem lehet tudni Sanghajban. Zsa-
ruk? Titkosrendőrség? Katonaság? Valami iparmágnás nehézfiúi?
Gengszterek? Bárki lehet. Most már kapitalizmus van és többé-
kevésbé szabadpiac. Nem lehet tudni, ki akar elkapni kit.
– Remek – sóhajtott Smith. Most már tudta, hogy nyugtalansága
nem volt ok nélküli. Nem érezte magát jobban tőle. – Mi az álcája?
– Tolmács és sofőr. Mi más? De fegyverkereskedő nem vagyok,
úgyhogy itt van, fogja.
Úgy nyújtotta át a vászon pisztolytáskát, benne Smith 9 millimé-
teres Berettájának pontos másával, mintha égetné a kezét.
– Neve is van? – Smith hátra, az övébe dugta a félautomata fegy-
vert, a vászon pisztolytáskát pedig a bőröndjébe dobta.
– An Csing-se, de hívjon csak Andynek. Így hívtak a New York-i
egyetemen. Szerettem ott. Rengeteg csaj és jó hangulat, amit meg
lehetett osztani másokkal is. – Büszkén, kissé vágyakozva tette hoz-
zá: – Festő vagyok.
– Gratulálok – felelte Smith szárazon. – Még bizonytalanabb
megélhetés, mint egy kémé. Jól van, Andy, menjünk, vegyünk egy
kávét a Starbucksban, és próbáljuk meg kitalálni, ki követ.
Visszatette a láthatatlan szálakat a bőröndjeibe, becsukta őket, és
az ajtóhoz sétált. Egy kis darab vékony, átlátszó műanyag lapot he-
lyezett az ajtó elé, hogy bárki, aki belép, rátaposson, mielőtt észre-
venné. A kilincsre kiakasztotta a Kérem, ne zavarjanak! feliratú táb-
lácskát.
Lifttel mentek le.
Az előtérben Smith megkérdezte An Csing-sét: – Ki lehet menni
a konyhán keresztül?
– Biztosan.
Az előtérben egy egyenruhás karbantartó fényezte a réz szerelvé-
nyeket és a csillogó márványfalat a recepció és a liftek között. Szí-
vós testalkatával, hosszúkás arcával, szúrós, fekete szemével, hal-
ványbarna bőrével és hosszú, lelógó bajszával erősen elütött az elő-
térben lévő kínaiaktól és európaiaktól. Csendben dolgozott, leszegett
fejjel, látszólag a munkájára koncentrálva, pillantását azonban sem-
mi sem kerülte el.
A magas, vékony kínai és a magas, izmos nyugati kilépett a lift-
ből, és egy pillanatra megálltak beszélni. A karbantartó túlságosan
távol volt ahhoz, hogy hallja a halk beszélgetést, ám gyakorlott
szemmel mérte végig az izmos férfit, miközben újabb réz gyertya-
tartót pucolt meg. Száznyolcvanöt centiméter magas lehet, válla és
mellkasa széles, testalkata sportos, jól karbantartott. Haját magas
homlokából hátrafésülve viseli, kék szeme tiszta és intelligenciát
sugároz. Összességében nem látott rajta semmi különöset, amint
sötétszürke, amerikai szabású öltönyében állt a lift előtt. Ugyanak-
kor volt benne valami félreismerhetetlenül katonás, és dr. Lianggal
és kutatócsoportjával érkezett Tajvanról, a Putung repülőtérről.
A karbantartó még mindig az amerikait tanulmányozta, amikor a
két férfi megfordult, és a konyhába vezető ajtó felé tartott. Amint
bementek, összeszedte takarítószerszámait, és az előtéren átvágva
kisietett a forgalmas Nancsing Tung Lura, a világ egyik legnagyobb
bevásárlóutcájára. Nyugat felé futott a tömeg és a tülkölő autók kö-
zött a bevásárlóközpont felé. Mielőtt azonban még az első kereszte-
ződéshez ért volna, megállt a hotel épületét szegélyező sikátor végé-
nél.
Úgy helyezkedett, hogy láthassa a személyzeti bejárót és a főbe-
járatot is, ahonnan maga is kijött. Előfordulhat, hogy meglátták, és
csak cselből mentek be a konyhába.
Sem az amerikai, sem a kínai nem jött ki. A karbantartó azonban
mást vett észre: nem csupán ő figyelte a hotelt. Két cigaretta parázs-
lón fel egy fekete autóban, mely a hotel forgóajtaja előtt parkolt. A
Nemzetbiztonsági Hivatal, Kína rettegett rendőri és titkosszolgálati
szerve. Senki más nem lenne ennyire szemtelen.
Tovább tanulmányozta a járművet. Mikor visszanézett, az ameri-
kai és a kínai egy Volkswagen Jetta felé futottak, amely az utca irá-
nyában parkolt. A karbantartó beleolvadt a járdán hömpölygő tö-
megbe. A Jetta jobb kerekei egészen a fal mellett álltak. A kínai
kinyitotta az ajtót, miközben az amerikai úgy tekintett körbe, mint
aki támadásra számít. Beugrottak, a Jetta kihajtott a forgalomba, és
észak felé fordult, a bevásárlóközpont felé, mely egészen a francia
koncesszióig húzódott.
 A karbantartó nem vesztegette az időt. Éleset füttyentett. Néhány
másodperc múlva egy ütött-kopott Land Rover állt meg előtte. Szer-
számos dobozát a csomagtartóba dobta, maga pedig beugrott a veze-
tő mellé, aki kerek sapkát viselt, és barna bőre, kerek szeme volt,
mint neki.
Nyelvükön, mely sem kínainak, sem európainak nem hangzott,
néhány szót váltottak, majd a karbantartó a Jettára bökött, mely fél
háztömbnyivel állt előttük a forgalmi dugóban.
A sofőr bólintott, és áterőltette a Land Rovert a dugón. A Jetta
hirtelen balra fordult. A Land Rover vezetője átkokat szórva és szit-
kozódva, egy-egy kocsinak neki-nekikoccanva követte a céljármű-
vet, mely a Csiucsiang Lun ismét balra fordult. Aztán gyorsan me-
gint észak felé, vissza a Nancsing Tung Lu irányába.
A sofőr megint káromkodott, és megpróbálta követni a Jettát,
azonban egy pillanatra beragadt a forgalomba.
Kirobbant a kocsik közül, ugyanarra az utcára. A karbantartó
megint megpillantotta zsákmányukat a távolban, aztán a kocsi vég-
leg eltűnt.
A sofőr továbbhajtott, megállva a Nancsing Tung Lu előtt, ahol
egy szinte láthatatlan sikátor nyílt déli irányba. A kínai sofőr és a
katonás amerikai ebbe a sikátorba fordultak be, és mostanra bárhol
lehettek a nyüzsgő forgalomban.
Két órával később Andy kitette az amerikait a második Starbucks
előtt, és parkolni indult. Ez a kávézó a Fihszing Tung Lun volt, egy
másik nyüzsgő utcán, nem messze a folyótól és a Nansi kerülettől,
Sanghaj óvárosától.
Az első Starbucks a Lippo Plázában volt a Huajhaj Csüng Lun.
Ez a bolt tele volt helyiekkel és nyugatiakkal; Smith és Andy semmi
kapcsolatot nem talált az Empress és a kávézó között sem ott, sem a
környező utcákban. Elolvasták a közelben lévő névtáblákat, és vé-
gignézték az egymás hegyén-hátán lévő boltoknak otthont adó ala-
csony épületeket.
A második Starbucks kevésbé volt tele. Az asztaloknál csak kína-
iak ültek, és elvitelre rendelték a kávét. Legtöbbjük elegáns öltönyt
viselt, és valószínűleg az irodába rohant vissza kávéjával.
 Smith aznapi második tejeskávéját vitte az ablak mellett álló asz-
talhoz. Az üzleti negyedben voltak, ezért nem voltak itt nyugatiak. A
környező négy-hatemeletes épületek a gyarmati időszak végéről
származtak, de volt néhány magasabb, modern irodaépület, illetve
egy-két üveggel és acéllal borított felhőkarcoló is. Az egyik ilyen új
épület közvetlenül a kávézóval szemben magasodott. Smith a bejára-
ti ajtó mellett lévő réztáblákat nézte.
Andy csatlakozott hozzá.
– Hozom a mokkámat, és mehetünk is. Meghív? Smith pénzt
nyújtott át neki. Amikor a tolmács-sofőr visszatért, Smith felállt.
– Először azt a szemben lévő épületet próbáljuk meg.
Műanyag pohárral a kezükben kerülgették a biciklistákat, a bu-
szokat és az autókat. A manhattani forgalomban Smith már régen
megtanulta ezt a sajátos gimnasztikát. A réztáblák felé tartott. A
legtöbb kínai írásjelekkel volt kiírva, néhányat átírtak pinjinre 7.
Andy fordított Smithnek.
– Várjon! – szólt Smith a tizedik táblánál. – Olvassa el még egy-
szer!
– Repülő Sárkány Vállalat, nemzetközi kereskedelem és szállít-
mányozás. A sárkány a mennyország jelképe Kínában – fűzte hozzá
Andy önelégülten.
– Világos.
– És így a császáré is.
– A császár már jó régen halott, de kösz. Fejezze be a listát.
A Repülő Sárkány volt az egyetlen szállítmányozással foglalkozó
cég. Amíg a kávéjukat itták, végigolvasták a többi irodaépület név-
tábláit is. Több céget is találtak, melynek köze lehetett nemzetközi
szállítmányozáshoz. Aztán találtak egy utcai árust, aki csien-pingt
árult, zöldhagymás omlettet chiliszósszal. Ezúttal Andy fizetett.
Mikor befejezték az evést, Smith azonnal elindult.
– Ideje megnézni a harmadik Starbucksot.
A kávézó a Hungcsiao reptér közelében elterülő be-
vásárlóközpontban volt, az új üzleti negyedben. A közelben nem
7
A kínai nyelv latin betűs írása.
volt szállítmányozással kapcsolatos tevékenységet folytató vállalat,
így Smith visszavitette magát Andyvel a hotelbe.
– Rendben, szóval öt lehetséges cégről van szó – mondta Smith.
– Mind elég közel van a kávézóhoz, hogy feltételezhessük,
Mondragon ott találkozott az informátorral. Mennyire ért a számító-
gépekhez?
– Csak amennyire Napóleon értett a háborúzáshoz.
– Keresse meg az öt céget az interneten és nézze meg, van-e Csao
Jen-csi nevű a dolgozók között.
– Nem probléma.
Amikor a Punt közelébe értek, Smith megkérdezte Andyt: – Van
más bejárata a Peace Hotelnek a személyzeti bejárón és a főbejára-
ton kívül?
– Igen. Egy keresztutcából nyílik egy oldalbejáró.
– Nagyon jó. Vigyen oda.
Smith végigmérte a férfit, amint a zegzugos mellékutcák szédült
sűrűjében navigált.
– Maga szinte ugyanolyan magas, mint én. A nadrágja elég hosz-
szú, a bőrkabátjába meg egy bivaly is beleférne. Ha felveszem a
Mao-sapkát, akár sanghajinak is hihetnek, hacsak valaki nem jön túl
közel hozzám. Az öltönyöm kicsi lesz magára, de nem kell felvennie
a zakót.
– Kösz.
Mikor a szálloda közelébe értek, Smith megmutatta Andynek, hol
parkoljon. Aztán nagy nehezen lefejtette magáról a ruhát a kis autó-
ban. Andy leállította a motort, és szintén levetkőzött. A bőrkabát jó
volt Smithre. A nadrág néhány centivel rövidebb volt a kelleténél,
de nem feltűnően. A Mao-sapkát majdnem a szeméig húzta, és ki-
szállt az autóból. Lehajolt a lehúzott ablakhoz:
– Nézze meg a cégeket, vacsorázzon korán, és találkozzunk
ugyanitt két óra múlva.
Andy arca felderült. – Az túl hamar van, a klubok meg a diszkók
nem nyitnak még. Hol lesz a buli?
– A kocsiban fog várni, ott elbulizgathat. Én némi betörést eszkö-
zölök közben. Hogy mennyit, az azon múlik, hogy maga mit talál
időközben.
– Segíthetek a behatolásban is. Olyan vagyok, mint egy macska.
– Majd máskor bizonyítsa.
– Nem vagyok túl türelmes típus – mondta Andy csalódott képet
vágva.
– Dolgozzon rajta.
Smithnek tetszett a tolmács. Rávigyorgott és elindult.
A szokás szerint forgalmas utca lármája az egekig hallatszott.
Nem látta, hogy követnék, de nem vállalt kockázatot. Elvegyült a
tömegben, és hagyta, hogy az a Punt felé sodorja. Csak akkor vált ki
a forgatagból, amikor elérte a hotelt. Belépett.
Alkonyaikor, két óra múlva, lila fény borította be Sanghajt, és a
város kemény sziluettjét lágyabbá tette az Ázsiára jellemző buja
szépség érzete. Andy egy pillanatra megállt az út szélén, Smith pe-
dig kiszállt az autóból a Repülő Sárkány Vállalat épületétől egy ház-
tömbnyire. Mivel az éjszakai élet főként az óvárosban, a francia
koncesszió környékén és a Huangpu partján volt élénk, az utca most
a kihalt arcát mutatta.
Andy kutatása eredményre vezetett: kiderült, hogy Csao Jen-csi a
Repülő Sárkány pénztárosa. A vállalat a második Starbucks épületé-
vel pont szemben lévő felhőkarcolóban székelt. Smith agyában ösz-
szeállt a kép. Egy szigorúan bizalmas anyagokkal titokban kereske-
dő személy, aki az üzleteket munkaidőben bonyolította, és aki csak
addig akart távol lenni a munkahelyétől, amíg feltétlenül szükséges
volt. A távollétre hihető magyarázatot adott a kávézó. Ha Csao Jen-
csi volt az illető, a népszerű Starbucks kiváló helyszín lehetett a
tranzakciók lebonyolítására.
Ha minden jól megy, Smith még bőven visszaér kilencre, a dr.
Lianggal és kollégáival esedékes vacsorára. Ha félresiklana a do-
log... nos, akkor azt is megoldja majd.
Miután a Jetta elhajtott a sanghaji szürkületben, Smith az iroda-
ház felé indult, titokban figyelve mindent és mindenkit. Fekete pu-
lóver volt rajta, fekete farmernadrág és puha talpú cipő. Hátán kis-
méretű hátizsák, szintén fekete. Felnézett. A Repülő Sárkánynak
otthont adó épület fehér izzása beleolvadt Sanghaj éjszakai képébe.
A másik oldalon a Starbucks még mindig nyitva volt, az asztalok
körül elszórtan ülő kávézók Edward Hopper festményeihez hasonló
hiperrealista képet nyújtottak. A nagyvárosokra jellemző gázolaj-
szag ázsiai fűszerek és fokhagyma illatával keveredett.
A felhőkarcoló üvegfalán keresztül Smith egyetlen egyenruhás
őrt látott, aki az előtérben álló asztal mögött bóbiskolt. Talán el tud-
na osonni mellette, de felesleges lenne kockázatot vállalni. A mo-
dern épületben nyilván minden a megszokott helyen van.
Lement a kivilágított, zárt mélygarázsba vezető lejárón. Nagyjá-
ból tíz méterre nyílt a tűzlépcsőhöz vezető ajtó. Épp erre volt szük-
sége. Lenyomta a kilincset – zárva volt. Orvosi táskájából magával
hozta a sebészi felszerelésnek álcázott tolvajkulcsokat. Az ajtó a
negyedik próbálkozásra kinyílt.
Becsússzam a résen, csendesen becsukta az ajtót, és a tolvajkul-
csokat ismét hátizsákjába tette. Hallgatózott az üres lépcsőházban,
melynek fordulói a magasba vesztek. Két perc várakozás után elin-
dult. A puha talpú cipők alig csaptak zajt. A Repülő Sárkány Válla-
lat a nyolcadik emeleten volt. Kétszer mozdulatlanná merevedett,
mikor hallotta, hogy a magasban ajtó nyílik, és lépések vissz-
hangzanak a szűk térben.
A nyolcadik emeleten sztetoszkópot húzott elő a hátizsákból, és
azzal hallgatózott az ajtónál. Mikor nem hallott zajt vagy mozgást a
másik oldalról, kinyitotta az ajtót. A váróhelyiség, ahova belépett,
zöld szőnyeggel volt borítva, a falak fehérek voltak, az ultramodern
dekorációk króm, üveg és szarvasbőr felhasználásával készültek.
Egy szintén fehér falú, smaragdzöld kárpittal borított folyosó egy
újabb keresztfolyosóra vezetett, melyről több dupla ajtó nyílt. Né-
melyik üvegezett volt, némelyik faborítású. A folyosó mindkét
irányban folytatódott. A Repülő Sárkány székhelye a harmadik dup-
la üvegajtó mögött volt. Smith mintegy mellékesen benézett, ahogy
elhaladt előtte. Sötétbe borult fogadóhelyiséget látott. Mögötte nagy,
kivilágított irodahelyiség húzódott. Az asztalok üresen álltak, mö-
göttük üvegfal. A belső falon tömör faajtók sorakoztak.
Mikor harmadik alkalommal haladt el a bejárat előtt, megpróbálta
lenyomni a bejárati ajtó kilincsét. Nyitva volt. Fürgén, de óvatosan
benyitott, belépett, és hangtalanul haladt át a bútorok közti kanyar-
gós ösvényen a másik falon lévő ajtóig. Az ajtón kínai és angol
nyelven a következő állt:
JÜ JUNG-FU ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓ
Az ajtó alól nem jött fény Becsússzam rajta, és az előtér világítá-
sát használva a nagy íróasztalhoz lépett. Az asztali lámpát alacsony
fényerőre állította. A sárgás fény kísérteties fénybe vonta a szobát,
ám az utcáról nem tűnhetett fel.
Becsukta a külső ajtót, és elismerően mérte fel a szobát. Nem a
mindenki által kultivált sarokiroda volt, de hatalmas méretei minde-
nért kárpótoltak. A kilátás is kiváló volt. A tekintet a folyótól a
Putung tornyai felé haladt, majd a Punt történelmi városrésze után
tovább Sanghaj északnyugati része és a Szucsou-patak felé. Ezután
újra a folyó látszott, amint keletre fordulva a Jangce irányába folyt.
A bútorzatból Smith számára a háromfiókos irat-szekrény volt a
legfontosabb, mely a bal oldali fal mellett állt. A szoba berendezését
ezenkívül egy fehér bőrdívány és hozzáillő fotelek, egy üvegből
készült Noguchi kávézóasztal, egy falnyi bőrkötésű könyv adták,
kiegészítve néhány elszórt eredeti Jasper Johns– és Andy Warhol-
festménnyel és egy, a századfordulóról származó panorámaképpel,
mely a brit Sanghajt ábrázolta. A hatalmas mahagóni íróasztal szinte
elveszett a még hatalmasabb irodában. Az iroda elmesélte lakója
történetét is: Jü Jung-fu elnök-vezérigazgató a csúcsra jutott az új
Kínában, és azt akarta, hogy ezt mindenki lássa is.
Smith az iratszekrényhez sietett. Be volt zárva, de tolvajkulcsával
gyorsan megoldotta a problémát. Kihúzta a legfelső fiókot. A dosz-
sziék az angol ábécé alapján voltak elrendezve, ám a címszavakat
kínaiul is feltüntették. Ez ismét Jü Jung-fu affektáló kivagyiságának
bizonyítéka volt. Mikor megtalálta a Dowager Empress aktáját, ki-
fújta a levegőt. Eddig visszatartotta a lélegzetét anélkül, hogy észre-
vette volna.
A dossziét ott helyben, az iratszekrény tetején nyitotta ki, de csu-
pán értéktelen feljegyzéseket és régi rakományjegyzékeket talált
benne. Egyre idegesebben folytatta a kutatást. A legutolsó papírlapot
felemelve végül megtalálta, amit keresett: rábukkant az aktuális ra-
kományjegyzékre. Izgatottsága alábbhagyott, miközben átfutotta a
dokumentumot. A dátumok megegyeztek, és rendben volt a kiindu-
lási és a célkikötő is, Sanghaj és Baszra. A szállítmány azonban nem
az volt, amit várt. Az a rakomány volt feltüntetve rajta, amit a teher-
hajó állítólag szállított: rádiók, CD-lejátszók, fekete tea, nyersse-
lyem és más, ártalmatlan árucikkek. A hivatalos rakományjegyzék
másolata volt, amit az exportbizottságnak beadtak. Ködösítés.
Dühösen visszafordult a szekrényhez, és átkutatta a többi fiókot
is, de semmit nem talált, ami az Empressxt vonatkozott volna. Be-
csukta és visszazárta a szekrényt, a homlokát ráncolta. Nem adja fel.
Valahol lennie kell egy széfnek. Végignézett a hatalmas irodán, és
azon gondolkodott, milyen ember a lakója: hiú, önelégült, ezért nem
titkolózó.
Hát persze! Nem titkolózó! Visszafordult az iratszekrényhez. Fe-
lette függött a brit Sanghajról készült panorámakép. Leemelte a fotót
a falról. Alatta ott volt a trezor. Amennyire meg tudta állapítani,
egyszerű fali széf volt, időzár és más modern elektronikus berende-
zés nélkül. A tolvajkulcsokkal...
– Kicsoda maga? – reccsent rá egy hang erős akcentussal.
Lassan, csendesen, kihívó mozdulatok nélkül megfordult. Az ajtó
szürke fényében egy alacsony, tömzsi, keret nélküli szemüveget
viselő kínai állt. Egy Sig Sauert szegezett Smithre.
 Peking
Peking éjszaka volt a legkellemesebb. Ilyenkor a város éjszakai
életének körzeteiben tapinthatóvá vált az a lassú átalakulás, amely
az eget ködbe burkoló borzasztó szennyezettségtől és a szürke szo-
cialista életstílustól az ólommentes üzemanyagok és világszínvonalú
szórakozóhelyek irányába mutatott. A városlakókat nem a vonós-
négyesek vagy a karaoke hozták lázba, hanem a diszkók, kocsmák
és éttermek, ahol élő zenét szolgáltattak, és kiváló ételeket szolgál-
tak fel. Peking továbbra is szigorúan kommunista maradt, de a csá-
bító kapitalizmus is megvetette már a lábát itt. A város levetkőzte
sivárságát, és előkelő ruhát öltött.
Peking ugyanakkor nem a Politbüro által hangoztatott gazdasági
paradicsom volt. Az átlagos állampolgár elvesztette a gazdagabb
rétegekkel az ingatlanokért folytatott harcot, és általában kiszorult a
városból, mert nem tudta megfizetni a mindennapi élet költségeit. Ez
volt az új idők sötét oldala. A Bagoly az Állandó Bizottság azon
kevés tagja közé tartozott, akik figyeltek az ilyen eseményekre is.
Tanulmányozta Jelcin azzal kapcsolatos kísérletét, hogy megállítsa a
kapzsi oligarchákat, és tudta, hogy ez kis híján az orosz gazdaság
összeomlásához vezetett. Kínának megfontoltabban kellett átalakí-
tania gazdasági rendszerét.
Elsőként azonban meg kellett védenie az Egyesült Államokkal
aláírandó emberi jogi egyezményt. A megegyezés alapvető fontos-
sággal bírt egy demokratikus és szociálisan érzékeny Kínáról alko-
tott kép kialakításában.
Aznap este a kilenctagú Állandó Bizottság rendkívüli ülést tar-
tott. A Bagoly félig lehunyt szemhéja alól tanulmányozta a
Csungnanhaj tárgyalójában a birodalmi időkből származó asztal
körül ülő nyolc kollégáját. Ki ad okot nyugtalanságra? A Pártban és
a kormányban a szóbeszéd nem csupán pletyka volt, hanem támoga-
tásra való felhívás. Ez azt jelentette, hogy az asztal körül ülő ünne-
pélyes öregek és mosolygó fiatalok némelyike éppen átértékeli az
emberi jogi egyezményhez való viszonyulását, miközben Niu arra
vár, hogy jelentést tegyen róla.
Az asztalfőn magasztos pózban terpeszkedő főtitkár, a vastag
szemüvege mögül vaksin pislogó vezér nem alacsonyodik le odáig,
hogy pletykákat terjesszen, döntötte el Niu. Senki sem ellenkezne
vele nyíltan. Ebben az évben biztosan nem. És bármit is mondott a
főtitkár, a sanghaji időkből való tanítványa mindig helyeselt. Utóbbi
arca mint egy hóhéré; túl öreg és túlságosan elkötelezett volt ahhoz,
hogy főnöke posztjára pályázzon. Nem volt oka rá, hogy megtámad-
ja az egyezményt.
A négy sugárzó arcú fiatal viszont már potenciális jelölt. Minde-
gyikük támogatókat gyűjtött hatalmi pozícióinak erősítésére, ugya-
nakkor modern felfogású emberek voltak, és mint ilyenek, szorgal-
mazták a Nyugattal ápolt jó kapcsolatok fenntartását. Az egyezmény
fontos volt a jelenlegi amerikai elnök számára, így nem lett volna
könnyű rávenni őket, hogy megvonják az ügytől a támogatást.
Két lehetséges személy maradt tehát. Si Csing-nu kövér arcán
sokszor játszott a selyemkereskedő alkalmazottjának – valaha az
volt – széles mosolya. Shakespeare-rel szólva: „...az ember moso-
lyoghat s gaz lehet.” A másik a soha nem mosolygó, kopasz, gya-
nakvó tekintetű Vej Kao-fan volt, aki fiatal katonaként egyszer ta-
lálkozott Csu Tevel, a Kínai Népköztársaság első főtitkárhe-
lyettesével, és soha nem jutott túl életének ezen a pontján.
A Bagoly álmos mosollyal bólintott magában. A kettő közül va-
lamelyik. Régi vágásúak voltak, és ragaszkodtak a hatalmukhoz,
miközben a jelentéktelenség szelleme lihegett ráncos nyakukba.
– Csien-hszing, ön még nem kommentálta Si Csing-nu beszámo-
lóját. – A főtitkár mosolygott, jelezve, tisztában van vele, hogy a
Bagoly nem alszik.
– Nincs hozzáfűznivalóm – felelte Niu Csien-hszing, a Bagoly.
– És biztonsági ügyekben van-e valami jelentenivalója?
– Egy ügy merült fel ma, főtitkár úr – mondta Niu. – Dr. Liang
Tienning, a Sanghaji Orvosbiológiai Kutató– intézet igazgatója
meghívott az intézetbe egy kitűnő amerikai tudóst, bizonyos Jon
Smith ezredest, hogy beszéljen a kutatásairól. Az ezredes...
– Mióta adományoznak az amerikaiak katonai rangot tudósok-
nak? – szakította félbe Vej Kao-fan. – Ez is valami háborús uszítás
az...
– Az ezredes – vágott közbe ingerülten Niu – orvos, és az ameri-
kai hadsereg fertőző betegségekkel foglalkozó kutatóintézetében
dolgozik. Az intézet világhírű, saját sanghaji és pekingi intézeteink-
hez hasonló kutatási színvonalat mondhat magáénak.
A főtitkár támogatólag jegyezte meg: – Jól ismerem dr. Liangot a
sanghaji időkből. Bízom az ítéletében, tudja, kinek a kutatásait kell
megismernie.
– Nos, dr. Liangnak bizonyos kételyei vannak az amerikaival
kapcsolatban – folytatta Niu. Elismételte, amiről Csu Kuaj-zsong
tábornok számolt be neki. – Hajlok rá, hogy egyetértsek Pan őrnagy
első értékelésével. Dr. Liang kissé túlságosan gyanakvó természetű.
– Szerintem ön veszi túlságosan könnyedén egy lehetséges ame-
rikai kém jelenlétét – kritizálta Niut Si Csing-nu. Tekintete körbejárt
az asztal körül, ahogy a reakciókat próbálta leolvasni kollégái arcá-
ról.
– A kulcsszó ebben az esetben a „lehetséges” – felelte Niu. Nem
nézett Sire, az egész társasághoz intézte szavait. – Nem hiszem,
hogy olyan mértékben kellene bíznunk Pan őrnagy megérzéseiben,
amennyire a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője teszi. Mindkettőjük-
nek az a feladata, hogy gyanakodjanak. Nekünk azonban nem.
– Tehát, hogy döntött? – tudakolta a főtitkár tanítványa.
– Arra utasítottam Csu tábornokot, figyeltesse Smith ezredest Pan
őrnaggyal. Nem engedélyeztem azonban a letartóztatását és kihall-
gatását. Ehhez először megfelelő súlyú bizonyítékkal kell szolgálni-
uk. Érzékeny időket élünk, és a jelenlegi amerikai kormány hajlik a
békére és az együttműködésre.
Nem említette a Sanghajban eltűnt ügynököt. Eddig nem volt mit
mondania erről, és nem akart eszközt adni az emberi jogi egyez-
mény ellenzőinek kezébe.
Mindenki beleegyezően bólintott, még Si Csing-nu és Vej Kao-
fan is, ami azt jelentette, hogy bármelyikük is ellenezze az egyez-
mény megkötését, nem kötelezi el magát nyíltan.
Vej azonban nem állhatta meg figyelmeztető végszó odaszúrása
nélkül.
– Nem szabad úgy feltűnnünk, mint akik túlságosan lelkesen mű-
ködnek együtt az amerikaiakkal. Ne feledjék, az árnyak veszélyesek
lehetnek.
 Hatodik fejezet

Sanghaj
Az alkony éjszakává sűrűsödött. Sanghaj egyik előkelő külváro-
sában Jü Jung-fu fel-alá járkált a dolgozószobájában, és a dupla
üvegajtón át kertjét nézte. A levegőben frissen lenyírt fű illata ter-
jengett. A különleges fákat és bokrokat reflektorok világították meg
hol alulról, hol felülről, tökéletes harmóniát kölcsönözve a látvány-
nak. Az angolkert egy teával kereskedő brit iparmágnás századelői
kertjének pontos mása volt. A hozzá tartozó házat már régen lebon-
tották. Jü megvásárolta a terveket, és nagy élvezettel mutatta nyugati
vendégeinek a maga idejében híres birtokot.
Ma este azonban a látvány nem nyújtott vigaszt. Jü sűrűn pislo-
gott Rolexére.
Harmincnégy évesen már iparmágnás volt, s még koránál is fiata-
labbnak látszott. Izmos, kisportolt testét vállalata, a Repülő Sárkány
székhelyéhez közeli exkluzív edzőteremben napi edzéssel tartotta
karban. Testsúlyára ugyanolyan nagy figyelmet fordított, mint a
tőzsdeindex és a valutapiac változásaira, karcsúsított öltönyeit Ró-
mában készítették méretre. Egyedi készítésű nyakkendőit és bőr bo-
kacsizmáit Angliából szerezte be, ingeit Párizsból, alsóneműjét és
pizsamáját pedig Dublinből. Hatalmas vagyonát az elmúlt hét évben
halmozta fel. Ez volt az új Kína: arcátlan, dekadens... nagyon ameri-
kai. Jü is kifejezetten amerikai mintára alakította magatartását, üzleti
módszereit és ambícióit.
Mindez azonban kevés vigaszt nyújtott, amikor embere, Feng Tun
előző nap felhívta, és beszámolt neki Mondragonról és az elveszett
rakományjegyzékről. A Dowager Empress útja kockázatos volt, ezt ő
is jól tudta, de a profit elképesztően magasnak ígérkezett, nem be-
szélve a kuanhszivől, vagyis a kapcsolati tőkéről és az azzal járó in-
formációkról. A szállítmány ugyanis magának az Állandó Bizottság
nagy hatalmú tagjának, a jeles Vej Kao-fannak érdekköreihez kap-
csolódott.
Valami azonban nem volt rendben. Hol van az az átkozott Feng?
Hol van a rakományjegyzék? A tízezer metszés halála arra, aki az
amerikainak adta!
– Minden rendben, kedves férjem?
Jü megperdült, hogy letorkolja a feleségét, de megállt. Kuon-ji
nem az a fajta feleség, aki ezt eltűrné, soha nem is volt ilyen. Házas-
ságuk modern frigy volt, nyugati típusú házasság.
Sikerült nyugalmat erőltetnie magára: – Az az átkozott Feng! Már
régen vissza kellett volna érnie Tajvanról.
– A rakományjegyzék?
Jü bólintott.
– Meg fogja szerezni, Jung-fu.
Jü fejét ingatva folytatta a járkálást.
– Miért vagy ebben annyira biztos?
– Mert olyan, hogy az ördögöt is elhozza a pokolból. Felbecsülhe-
tetlen értékű emberünk, ám veszélyes is. Nem szabad bíznod benne.
– Feng nem jelent problémát.
Felesége nem válaszolt. Jü hirtelen abbahagyta a járkálást. A fal-
lal körülvett udvarba egy nagy autó hajtott be.
– Megjött – mondta a feleségének.
– Fent leszek.
– Rendben.
Annak ellenére, hogy a Párt teljesen egyenrangúnak kiáltotta ki a
nőket és a férfiakat, Kínában a gyengeség jelének tartották, ha valaki
partnerként kezelte a feleségét. Jü kényszerítette magát, hogy az asz-
tala mögé üljön. Nyugalmat erőltetett az arcára, mikor hallotta, hogy
a szobalány ajtót nyit.
Megfontolt léptek kopogtak a fapadlón; a dolgozószoba felé tar-
tottak. Az ajtóban hirtelen egy erős testfelépítésű férfi jelent meg,
mintha csak abban a pillanatban materializálódott volna. Bőre szo-
katlanul világos volt, rövidre nyírt hajának vörösébe ősz szálak keve-
redtek. A férfi körülbelül százkilencven centi magas és nagydarab
volt, de nem kövér. Száz kilójának nagy részét izmai adták. A hara-
gos tekintetű Jü Jung-fu eltörpült mellette. Kemény hangon szólt
hozzá, ahogy fontos emberekhez illik.
– Megszerezte?
 – Meg ...főnök.
Jü nem tudott elnyomni egy megkönnyebbült sóhajt. – Adja ide!
Feng előrehajolva átadta a borítékot. Jü feltépte.
Feng észrevette, hogy a borítékot bontó kéz megremeg.
– A valódi rakományjegyzék – biztosította főnökét, írisze olyan
világosbarna volt, hogy szeme szinte színtelennek hatott, s ez üres-
séget kölcsönzött tekintetének. Amely most azonban elsötétült, és Jü
arcára szegeződött. Kevesen tudták állni ezt a pillantást, és Jü nem
tartozott közéjük. Félrenézett.
– Bezárom a széfembe odafent. Jutalmat érdemel érte.
Felállt. Feng is felállt. A negyvenes évei végén járt, valaha katona
volt, aki pályafutását „megfigyelőként” kezdte az Észak-Korea és az
egykori Szovjetunió elleni amerikai háborúban. Hivatását akkor
hagyta ott, amikor rájött, hogy sokkal jobban jár, ha zsoldosnak szer-
ződik a közép-ázsiai államkezdemények hadseregeihez, különösen a
Szovjetunió felbomlása után létrejöttekéhez. Úgy tartotta, jól meg
tudja ítélni az embereket és a helyzeteket; lehangolta, amit Jü Jung-
fuban látott.
Ahogy kiléptek a dolgozó ajtaján, így szólt: – Jobb lenne, ha el-
égetné a rakományjegyzéket. Úgy senki sem lophatja el. Még nincs
vége, főnök.
Jü úgy fordult vissza, mintha a pórázát rántotta volna meg valaki.
– Ezt hogy érti?
– Talán jó lenne, ha tudna arról, mi történt Tajvanon.
Jü úgy állt az ajtóban, egyik lábával a szobában, a másikkal az
előtérben, mint egy testőr, aki a kijárást biztosítja a védelem alatt
álló személynek.
– Mondja már!
– Megöltük az amerikai ügynököt és visszaszereztük a papírt...
Jü úgy érezte, legszívesebben ordítana dühében. Miért nincs vé-
ge? Miről beszél Feng?
– Igen, tudom! Ha ez minden...
– ...de Mondragon nem volt egyedül. Egy másik is volt vele a
tengerparton. Jól képzett ember, ügyes és intelligens. Szinte biztos,
hogy egy másik amerikai kém, akit azért küldtek, hogy továbbítsa az
információt Washingtonnak, míg Mondragon visszatér Sanghajba. A
parton csak az információnak kellett volna gazdát cserélnie. Nincs
más logikus magyarázat a második ember ottlétére, főleg mivel elég
gyakorlott és képzett volt ahhoz, hogy elmeneküljön előlünk.
Jü a pánikkal küzdött. Mi olyan rossz ebben? Az amerikaiak ku-
darcot vallottak, a rakományjegyzék itt lapul a zsebében.
– De nem sikerült nekik, a rakományjegyzék nálunk van. Mi ak-
kor a baj?
– Az az ember Sanghajban van. – Feng a vállalkozó minden moz-
dulatát figyelte, arcának minden rezdülését.
– Kétlem, hogy vakációzni jött volna.
Jü keserű ízt érzett a torkában. – Itt?! Hogy történhetett ez? Kö-
vette magát ide? Hogy lehetett ilyen ostoba?!
– Hallotta, hogy hangja hisztérikusan cseng. Abbahagyta a tirádát.
– Minket biztosan nem követett. Mondragontól kellett további in-
formációkat kapnia, vagy talált valamit Mondragon ruháiban, ami
idevezette. Csak ez a két magyarázat lehetséges.
Jü próbálta visszanyerni önuralmát. – De hogyan tudott belépni az
országba?
– Ez a nagy kérdés. Úgy tűnik, egy jól ismert mikrobiológusról és
orvosról van szó, aki ugyanakkor katona is. Dr. Jon Smith ezredes,
orvosbiológiai kutató. Ugyanakkor nem tudunk arról, hogy bárme-
lyik ismert amerikai titkosszolgálatnak dolgozna. Mégis ő találkozott
Mondragonnal a tengerparton. Aztán meghívatta magát ide.
– Meghívatta magát?
– A kiváló dr. Liang Tienning nagyon szeretett volna találkozni
vele Tajvanon. Smith elutasította. Aztán ma reggelre megváltoztatta
a döntését. Egy beszélgetésben elejtette dr. Liangnak: megtisztelőnek
venné, ha előadást tarthatna a mikrobiológiai kutatóintézetben, most
azonnal. Amikor azonban ideért, azt mondta, kimerült. Egyedül akart
maradni a szállodájában. Dr. Liang meglepődött, és kissé gyanús lett
neki az ügy. Természetesen informálta a Csungnanhajt. Most figyel-
tetik.
– Honnan tudja mindezt?
 – Azért fizet olyan jól, hogy tudjam ezeket a dolgokat.
Ez valóban így volt. Feng kuanhszija néha jobbnak bizonyult még
Jüénél is, és ez pimasszá tette. Állandóan emlékeztetni kellett rá, ki a
főnök.
– Azért fizetem, hogy elvégezze a munkáját. Miért van ez az ame-
rikai még mindig életben?
– Nehéz megközelíteni, és óvatosnak is kell lennünk. Ahogy
mondtam, a Csungnanhaj figyel.
Jü epés ízt érzett a torkában.
– Igen, igen, persze. De meg kell halnia. Méghozzá gyorsan. Tud-
ja már, hogy ki adta Mondragonnak a rakományjegyzéket?
– Még nem.
– Találja meg. És ha megtalálta, ölje meg őt is.
– Természetesen, főnök – mosolygott Feng.
A Repülő Sárkány irodájának halvány fényében Smith észrevette,
hogy az alacsony, tömzsi alak az irat– szekrényen még mindig nyitva
álló aktát nézi. Pisztolyt tartó keze megremegett, mikor észrevette a
szekrény felett láthatóvá vált széfet. Nem olyasmit kérdezett, hogy
Mit csinál maga itt? vagy Mi folyik itt?, csupán azt akarta tudni, ki a
behatoló. Tudta, miért van Smith Jü Jung-fu elnök-vezérigazgató
irodájában.
– Maga nyilván Csao Jen-csi – mondta Smith. – Magától szerezte
Avery Mondragon az Empress valódi rakományjegyzékét.
A Sig Sauer csöve remegni kezdett.
– Honnan...?
– Mondragon mondta meg. Megölték, mielőtt ide tudta volna ad-
ni.
– Kinél van?
– Náluk.
Csao Jen-csi mindkét húsos keze a pisztolyt markolta, hogy ne
remegjen.
– Honnan... honnan tudjam, hogy igazat mond?
– Onnan, hogy tudok Mondragonról, tudom a nevét, és magam is
a valódi rakományjegyzéket keresem.
 Csao pislogott egyet, majd leengedte az oldalához a Sig Sauert,
maga pedig elgyengülő lábbal a padlóra roskadt. Arcát a kezébe te-
mette.
– Halott ember vagyok.
Smith kifejtette a Sauert az ujjai közül. A Berettát a dzsekije zse-
bébe tette, a Sig Sauert az övébe dugta, és lenézett Csaóra. A kínai
nyaka fehéren világított, mintha arra várna, hogy a hóhér bárdja le-
csapjon.
– Össze tudják kapcsolni a rakományjegyzéket és magát? – kér-
dezte Smith.
A fej bólintott. – Nem ma, nem holnap, de egy idő múlva bizto-
san. Feng egy varázsló. Mindig átlát a szitán.
– Kicsoda ez a Feng?
– Feng Tun. Jü Jung-fu biztonsági főnöke.
Smith tűnődött. – Hogy néz ki?
Csao leírta Feng testalkatát, magasságát, őszes-vöröses haját és a
nyugodt külső mögött rejtőző kegyetlenséget. – Ismeri talán?
– Igen – bólintott Smith. Nem volt meglepődve. Végre megtudta a
nevét. – Kezdje az elején. Miért tette?
Csao felnézett, tekintetében egyszerre düh jelent meg, elfelejtette
félelmét.
– Jü Jung-fu egy kapzsi disznó! Ezért adtam oda a rakományjegy-
zéket Mondragonnak! A Repülő Sárkány Vállalatot barátom, Pej
Zsuj-tiao tisztes nagyapja alapította, amikor az angolok és az ameri-
kaiak még itt voltak. Tisztességes vállalat voltunk... Mi...
Ahogy Smith Csao szóáradatát hallgatta, olyan kép rajzolódott ki
előtte, amely túlságosan is jellemző volt az új népköztársaságra: A
Repülő Sárkány viszonylag kicsi, konzervatív eszméket valló vállalat
volt, mely elsősorban a Jangcén bonyolított fuvarokat, és legfeljebb a
Hajnan– szigetig szállított. A cég elnöke Pej Zsuj-tiao volt, amíg Jü
Jung-fu pártkapcsolatok, belga financiális eszközök és némi erőszak
használatával a maffiához méltó módszerekkel át nem vette a veze-
tést. Jü elnök-vezérigazgatóvá nevezte ki magát, és a belga szállít-
mányozási cég támogatásával nemzetközivé bővítette a vállalat tevé-
kenységét. Közben folyamatosan pengeélen táncolt mind a kínai,
mind a nemzetközi törvények értelmében. Csao hangja remegett a
gyűlölettől.
– Jü tönkretette Zsuj-tiao barátomat! Azért adtam a rakomány-
jegyzéket Mondragonnak, hogy leleplezzem és tönkretegyem azért,
amit tett! – Hősiessége olyan gyorsan párolgott el, ahogy megjelent.
– De kudarcot vallottam, s most halott ember vagyok.
– Hogyan sikerült ellopnia?
– Jü széfjében volt egy titkos dossziéban – bökött az iratszekrény
felett láthatóvá vált széf felé. – Én vagyok a Repülő Sárkány pénztá-
rosa. Úgy tettem, mintha szívesen fogadnám az új elnököt, ő pedig
elkövette azt a hibát, hogy megtartott eredeti pozíciómban. Egy nap
elfelejtette, hogy kivette a dossziét a széfből, én pedig megtaláltam.
Miután kivettem belőle a rakományjegyzéket, visszatettem a széfbe.
Akkor nem emlékezett rá, hogy kint hagyta. De most már emlékezni
fog. Valahogy ki kellett kerülnie innen a dokumentumnak. – Még
jobban összegörnyedt, mint akit megvertek.
– És hol lehet a rakományjegyzék most? Gondolja, hogy ismét a
széfben van?
Csao megrázta a fejét. – Nem. Jü most már félne itt hagyni. A há-
zában kell, hogy legyen. Ott is van egy széfje.
– Hol lakik?
– Jóval a Hungcsiao reptér után. Egy olyan fényűző villában, ami
még egy Jüan-dinasztia korabeli tisztviselőt is szégyenbe hozna. –
Megadott egy címet, ami Smithnek semmit nem mondott, de Andy
biztosan megtalálja.
– Mondragon azt mondta, összesen három példány van.
– Igen – mondta Csao tompán. – Három.
– Hol a másik kettő?
– Az egyiknek Baszrában vagy Bagdadban kell lennie, a fogadó
cégnél. Ez a rendes eljárás. Hogy a harmadik hol van, nem tudom.
Smith a szerencsétlen Csaóra tekintett.
– El tudom intézni, hogy kimenekítsék Kínából.
A kicsi, kövér ember felsóhajtott. – Hova mehetnék? Kína az ott-
honom.
 Feltápászkodott, átment a szobán, és leroskadt Jü Jung-fu egyik
szarvasbőr karosszékébe. – Talán nem jönnek rá.
– Talán nem.
– Visszakaphatom a pisztolyomat?
Smith habozott, aztán kivette a Sig Sauert az övéből, ellenőrizte a
csövet, kivette tölténytárat és átnyújtotta a fegyvert.
– A tárat az ajtó mögé teszem.
Otthagyta Csaót, aki az elegáns karosszékben ült, és a sanghaji éj-
szakát bámulta.
Jü Jung-fu fallal körülvett birtokán Feng Tun türelmesen várt
Ford Escortjában egy platánfa lombjának árnyékában. Az enyhe szél
virágzó jázmin édes illatát hozta be a lehúzott ablakon, Feng pedig a
rezidencia függönnyel takart ablakai mögötti mozgást figyelte. Nyu-
gati függönyök voltak Jü nagy, nyugati stílusú házának ablakain,
melyet a vállalkozó a francia és a brit kongok, a koncessziós időszak
vállalkozói lakókörzeteinek a tea– és a selyemtajpánjai által épített
luxuskúriái modern másaként terveztetett.
Az árnyak élénken gesztikuláltak. A magasabbik fel-alá járkált,
hadonászott, míg a kisebbik egy helyben ült, mozdulatai rövidek és
gyorsak voltak. Az utóbbi Jü felesége, Li Kuon-ji lehetett. Az asz-
szony magabiztosabb volt, határozottabb, Feng mindig óvatosabban
bánt vele. Arra nem lehetett számítani, hogy a férj nem veszíti el a
fejét, ha a helyzet tovább romlik. Mindenkinek javára vált volna, ha
az asszony lett volna hatalmi pozícióban.
Feng eleget látott. Egyik kezével öreg szovjet Tokarevjét szoron-
gatta, a másikkal számokat nyomogatott mobiltelefonján. Végigvárta
a csengések és szünetek bonyolult sorát, melyek a hívott fél, Vej
Kao-fan identitását védték.
– Igen? – szólt egy hang.
– Vele kell beszélnem.
– Természetesen. – A távoli hang felismerte az övét.
A Fordból Feng látta, amint Jü árnya összeroskadva ül, az asz-
szony árnyéka pedig fölé magasodik. Keze a férje vállán nyugodott,
nyilvánvalóan vigasztalta a férfit.
– Mi történt az amerikaival? – kérdezte Vej Kao-fan mogorván a
távoli Pekingből.
– Úgy tűnik, Jon Smith még mindig a hotelben van. A biztonsági
szolgálat figyeli. Az embereim várnak rá, ha meg akarja szerezni a
rakomány jegyzéket. Úgy gondoljuk, meg fogja próbálni.
– Melyik szállodában van?
– A régi Peace Hotelben.
– Igen? Érdekes választás egy modern amerikai mikrobiológus
számára, akinek állítólag a csangcsiangi kutatóintézetben van dolga.
Már ez is eleget mond, nem gondolja?
– Nem csak a mikrobiológia érdekli.
– Akkor folytassa a megfigyelését.
– Természetesen. – Feng szünetet tartott. – Van egy másik prob-
léma is. Jü Jung-fu nem fogja tartani magát.
– Biztos benne?
– Már most kezd megtörni. Amint a legkisebb részlet nyilvános-
ságra kerül, össze fog omlani. Mindent el fog mondani. Lehet, hogy
még előtte. – Visszavonhatatlan hangsúllyal tette hozzá: – Nem bíz-
hatunk benne.
– Rendben. Elintézem. Maga pedig likvidálja az amerikait. – Pil-
lanatnyi csönd után Vej így szólt: – Hogy történhetett mindez, Feng?
Csak annyit akartunk, hogy az információ eljusson az amerikaiak-
hoz, semmi többet. A bizonyítékot soha nem akartuk kiszolgáltatni.
– Nem tudom, uram. Kiszivárogtattam a szállítmánnyal kapcsola-
tos információt Mondragonnak, ahogy utasított. Azt azonban nem
tudom, ki találta meg és lopta el a rakomány jegyzéket. De meg fo-
gom tudni.
– Biztos vagyok benne, hogy így lesz. – A vonal megszakadt.
Feng egy ideig még ült az autóban. A ház ablakai már mind söté-
tek voltak az emeleti főhálószoba kivételével. Nem mozgott árny a
függönyök mögött. Feng szája a megszokott, megfejthetetlen mo-
solyra húzódott, és elképzelte Jü feleségét, Kuon-jit. Mindig is tet-
szett neki. Röviden felnevetett, vállat vont és újra tárcsázott.
 Hongkong
Hongkong, Kína utolsó, britek által megszállt területe némileg ve-
szített fényéből, mióta 1997-ben visszakerült az anyaországhoz. Míg
Peking Ázsia jövőbeli fővárosaként látta magát, Sanghaj pedig New
York keleti megfelelőjeként, addig Hongkong csak meg akarta tarta-
ni fékevesztettségét, pénzközpontúságát és az örömök izgalmát. Eb-
ben alapvetően különbözött Kína többi nagyvárosától.
Az Altman Csoport tetőteraszáról nézve úgy tűnt, Hongkong pis-
lákoló fényeinek sehol nincs vége. A tikfával borított ebédlőben a
vacsoraparti a vége felé közeledett. A termet drága húsok és francia
szószok illata töltötte be. A közvetlen természetű házigazda, Ralph
McDermid, az Altman alapítója, vezérigazgatója és elnöke, az utolsó
két vendéggel beszélgetett.
McDermid a hatvanas évei közepén járt, átlagos termetű, kissé
túlsúlyos, joviális ember volt, akinek jellegtelen arca senkinek sem
tűnt volna fel egy tömegben.
– A világkereskedelem jövője a csendes-óceáni térségben lesz, és
az Egyesült Államok meg Kína kettős pénzügyi és piaci oszlopán fog
nyugodni. Biztos vagyok benne, hogy Kína éppolyan jól tudja ezt,
mint az Egyesült Államok. Még nagyon sokáig együtt kell élniük az
önök félig független státusával, akár tetszik nekik, akár nem.
A kínai pár mindkét tagja hongkongi születésű és az ottani pénz-
ügyi közösség meghatározó szereplője volt. Higgadtan bólintottak,
ám kevés tényleges befolyásuk volt, mert Peking nehéz politikai ökle
állandó fenyegetést jelentett a Különleges Igazgatású Területeken.
Egy jó vacsora, a jó bor a fényűző nyugati környezetben, és egy
olyan fontos ember megnyugtató szavai, mint Ralph McDermid,
megtették a hatásukat, és fűtötték a pár büszkeségét és reményeit. A
tetőtéri apartman a Repulse Bay Road legdrágább épületének tetején
helyezkedett el. Beszélgetésük közben a férj és a feleség meg-
megálltak gyönyörködni a több millió dolláros kilátásban. A távol-
ban megcsördült egy telefon.
A kínai üzletember így szólt McDermidhez:
– Örülünk, hogy így gondolja, és reméljük, hogy világosan kifejti
véleményét a polgármesterünknek is. Amerika támogatása elenged-
hetetlen Pekinggel való viszonyunkban.
 McDermid nyájasan mosolygott. – Azt hiszem, Peking nagyon jól
tudja, hogy...
McDermid személyi titkára szinte zajtalanul lépett hozzájuk, és
valamit főnöke fülébe súgott. McDermid nem adta jelét, hogy hallot-
ta volna, amit a titkár mondott, de elnézést kért a vendégektől.
– Sajnos ezt a hívást muszáj fogadnom. Kitűnő este volt. Szá-
momra nagyon informatív és rendkívül élvezetes. Köszönöm, hogy
kitüntettek társaságukkal, és remélem, a jövőben is találkozhatunk,
hogy megbeszéljük nézeteinket.
– Mindenképpen – szólt az üzletasszony. – Legközelebb önnek
kell meglátogatnia minket. Érdekes estét ígérhetünk, bár ilyen pazar
ételt biztosan nem. A bor kitűnő volt.
– Egyszerű amerikai áru, semmi különös, egy vidéki szőlészetből.
Nem is méltó ilyen előkelő vendégekhez. Lawrence gondoskodik a
kabátjukról, és kikíséri önöket. Még egyszer köszönöm, hogy meg-
tiszteltek jelenlétükkel.
– Hála és köszönet két egyszerű kereskedőtől.
A megfelelően elhelyezett és kötelező módon visszautasított köl-
csönös bókolás után McDermid a tetőtéri lakosztály főterébe sietett.
Joviális mosolya eltűnt. Belemordult a telefonba:
– Jelentést!
– Minden rendben ment – válaszolta Feng Tun. – Ahogy gondol-
ta, egy másik amerikai ügynök is volt a szigeten. Megöltük
Mondragont, visszaszereztük a rakományjegyzéket, de hagytuk,
hogy a másik elmeneküljön. Teljesen meg lesznek rémülve.
– Kiváló!
– Van még jobb is – folytatta Feng. – A másik ügynök Jon Smith
ezredes, a fertőző betegségeket kutató amerikai USAMRIID mikro-
biológusa.
– És miért jó ez? Ki ez a Smith?
– Egyetlen amerikai titkosszolgálatnak sem tagja.
– Érdekes! – bólintott McDermid elgondolkozva.
– Bárki is küldte, Smith most Sanghajban van, és ez a malmunkra
hajtja a vizet. Elintézem. Viszont van egy másik probléma. Nem
kicsi, és nem is számítottunk rá.
− Ki? Micsoda?
− Jü Jung-fu. Rókának álcázza magát, de valójában gyáva nyúl. A
nyulak pedig halálra sebzik magukat, ha sarokba szorítják őket. Jü
meg van rémülve. Nemcsak magát fogja elpusztítani, hanem minket
is.
Rövid, gondterhelt szünet következett.
− Igaza van. Nem kockáztathatunk. Szabaduljon meg tőle.
Amikor McDermid letette a telefont, a Smithről kapott információ
visszhangzott az agyában. Álmodozását kopogás szakította félbe.
− Igen?
− Szun kisasszony a nappaliban van, uram.
− Köszönöm, Lawrence. Adjon neki egy italt. Mondja meg, hogy
nemsokára ott leszek.
Néhány percig elgondolkodva ült, aztán összeszedte magát. Szun
Liu-hszia egy fontos tisztviselő lánya volt, akit nem bánthatott meg.
Azonkívül fiatal és gyönyörű.
Mosolyogva megmosdott, felöltötte szmokingját és kilépett a há-
lószobából. Még korán volt. Az ablakból látta Hongkong távolba
vesző fényeit – mintha csak az övé lenne. Mire visszatért a nappali-
ba, jó hangulata teljesen visszatért.
 Sanghaj
Csao Jen-csi még mindig Jü Jung-fu különleges karosszékében
ült. Felsóhajtott. Nyomorultul érezte magát, és kedvetlenül pillantott
az üres pisztolyra az ölében. Talán az amerikai tényleg tud segíteni.
Talán tényleg el kellene végre hagynia Sanghajt. Vagy persze kime-
het a tárért, és fejbe is lőheti magát.
Elgondolkodva tanulmányozta a fegyvert. Végigsimította a csö-
vet. Elképzelte, amint a golyó kirobban a töltényűrből, kiszáguld a
csőből, áthatol a koponyáján és az agya puha szövetén. Nem borzon-
gott, mikor mindezt végiggondolta. Tulajdonképpen nyugalmat ér-
zett. Harca végre befejeződne, és többé nem érezné a vállalat becste-
lenségének borzasztó súlyát.
Körülnézett Jü Jung-fu jól ismert irodájában. Úgy tűnt, pénztáros-
ként azzal töltötte itt az életét, hogy tanítsa az önző vállalkozót, és
hogy megmentse tőle a vállalatot. Mélyet sóhajtott, és azon kapta
magát, hogy a fejét rázza.
Harag futott át rajta, szinte elszántság. Nem, még nincs itt az ide-
je, hogy meghaljon. Harcolni akart. A vállalatot még mindig meg
lehet menteni.
El kell innen tűnnie, mielőtt felfedezik. Feltornázta magát a fotel-
ből, megkönnyebbülést érzett. Döntést hozott, és ezzel a jövő is biz-
tosabbá vált.
Ekkor egy apró hangot hallott. Csak egy kis kattanás volt.
Tanácstalanul megfordult. Az iroda ajtaja nyitva állt. Egy alak
sziluettje rajzolódott ki a külső helyiség fényében. Mielőtt Csao
bármit mondhatott volna, hangos pukkanás hallatszott. Ahogy látása
elhomályosult, rájött, mi volt a zaj – hangtompító. Hirtelen éles fáj-
dalmat érzett a szívében. Olyan erős volt, hogy nem érezte, amint
arccal előrebukik a szőnyegre.
 Hetedik fejezet

Jü Jung-fu rezidenciáján, Sanghaj külvárosában a család fontos lá-

togatót fogadott. Érkezése meglepte őket. Kövér, rengő tokájú öreg-
ember volt, és úgy ült Jü hatalmas íróasztala mögött, mint akinek
természetes a tulajdonosi szemlélet. Jü semmit sem szólt, és próbálta
elfelejteni, milyen bosszantó, ha az embernek ilyen kotnyeles apósa
van. Az Empress rakományjegyzéke legalább biztonságban pihent a
széf mélyén, és már csak az amerikai kémet kellett elintézni. Bíznia
kell benne, hogy Feng elvégzi a dolgát.
Büszkén nézte, hogy az öregember szinte sugárzik a mellette álló
félénk kisfiú láttán. Az öreg oldalra fordult, hogy jobban lássa a gye-
reket, akinek nyugati stílusú pizsamája mellkasán Batman jól ismert
arca díszlett. Korához képest kicsi volt, és nyugati mogyoróvaj sza-
gát árasztotta.
Az öregember, Li Aozsung, szeretettel cirógatta meg a fejét.
− Hány éves is vagy, Pejheng?
− Hét, tisztelt nagyapa. – Majd az anyjára pillantva folytatta: –
Egy hónap múlva leszek hét. – Végül büszkén hozzátette: – Az ame-
rikai iskolába járok!
Li nevetett. – Szeretsz a nyugatiak gyerekeivel egy iskolába járni?
− Apa azt mondja, attól fontos leszek a világban.
Li a vejére nézett. Jü Jung-fu mereven ült az egyik bőrborítású ka-
rosszékben. Annak ellenére, hogy feszültsége nyilvánvaló volt, rá-
mosolygott a fiára.
− Az apád nagyon okos ember, Pejheng – mondta Li.
Li Kuon-ji a dolgozószoba ajtaja közelében állt.
Félbeszakította az öreget:
− Van egy lányunokája is, apám.
− Így van, lányom, így van. És milyen szép! – Li ismét mosoly-
gott. – Gyere ide, kedves gyermekem! Állj oda a testvéred mellé!
Mondd csak, te is az amerikai iskolába jársz?
− Igen, nagyapa! Két osztállyal Pejheng fölött.
 Li meglepetést színlelve kérdezte: – Csak egy évvel vagy idősebb,
és két osztállyal fölötte jársz? Anyádra ütöttél. Ő is mindig okosabb
volt, mint a fiaim.
− Pejheng nagyon jó matematikából! – Jü Jung-fu hangja élesen
csengett.
− Egy újabb üzletember! – mondat nevetve Li. Úgy simogatta
meg a gyerekek arcát, mintha ritka, törékeny vázákat érintene. –
Sokra fogják vinni ebben az új világban. De már le kellett volna fe-
küdniük – nézett komolyan Jü és lánya felé. – Kedvesek vagytok,
amiért megengedtétek, hogy fennmaradjanak.
− Nem jár hozzánk elég gyakran, apám – mondta Kuon-ji, hang-
jában némi éllel.
− Sanghaj ügyei elfoglalnak egy öregembert.
− De ma este itt van – mondta Kuon-ji kihívóan. – Ilyen késői
órán.
Apa és lánya egymásra nézett. Kuon-ji tekintete éppolyan kemény
és merész volt, mint apjáé. Magyarázatot követelt.
− A gyerekeknek most már az ágyban a helyük, lányom – mondta
Li.
Kuon-ji megfogta a gyerekek kezét, és az ajtó felé terelte őket. –
A férjem és én nemsokára visszajövünk.
− Jung-fu itt marad. Beszélni fogunk – mondta Li. – Négyszem-
közt.
Kuon-ji habozott. Aztán kihúzta magát, és elvezette a gyerekeket.
Jü nyugati stílusú dolgozójának kandallópárkánya felett halkan
ketyegett a viktoriánus óra. A két férfi néhány percig csendben ült.
Az öregember addig nézte a vejét, amíg az meg nem szólalt:
− Túl hosszú idő telt el a legutóbbi látogatása óta, tisztelt apósom.
Mindannyiunknak hiányzott bölcs tanácsa.
− Egy férfi legfőbb felelőssége a családja – mondta Li. – Nem így
van, vejem?
− Ahogy egykor megírták.
Li megint nem szólt.
Jü várt. Tudta, hogy Li gondolkodik valamin. Talán egy jó pozí-
ciót akar ajánlani neki, de nem akar úgy tűnni, mintha egy családtag-
jának akarna kedvezni. Biztos akar benne lenni, hogy Jü megfelel a
követelményeknek. Jünek szüksége volt a jó hírekre aznap éjjel. Az
Empress-szel kapcsolatos problémák kimerítették.
Végül így szólt: – Egy férfi soha ne hozzon szégyent a családjára.
− Szégyent? – Az öregember felemelte a fejét, és szinte csodál-
kozva ismételte a szót. – Feleséged és két gyermeked van.
− A családom áldás számomra. Ok a legfontosabbak – mosolygott
Jü.
− Van egy lányom és két unokám.
Jü pislantott. Mi történt? Erre mit kellene mondania? A szája
olyan száraz lett, mint a Hszincsiang sivataga; valami megváltozott a
szobában. Félelem járta át. Már nem fia és lánya szeretetteljes nagy-
apjának tekintetét látta, hanem a Sanghaji Különleges Igazgatású
Terület tisztviselőjének kemény és könyörtelen pillantását. Egy
olyan politikusét, aki a mérhetetlen hatalommal rendelkező Vej Kao-
fan irányítása alatt állt.
− Jóvátehetetlen hibát követtél el – mondta Li érzelemmentes
hangon. Nagy, zsíros arca olyan mozdulatlan volt, mint egy áldoza-
tának mozdulatát leső kígyóé. – A Dowager Empress valódi rako-
mányjegyzékének eltűnése nagyon komoly veszélybe sodort
mindannyiunkat. Mindannyiunkat.
Jü úgy érezte, hogy a félelem bekebelezi. – A hibát kijavítottam.
Nem származott belőle kár. A rakományjegyzék a széfemben van
odafent. Nincs...
− Az amerikaiak tudják, mit szállít az Empress. Egy amerikai kém
kutat utána Sanghajban. Ha megöletjük, nagyon sok kérdésre kell
válaszolnunk. Veszélybe sodortál, és ami még rosszabb, veszélybe
sodortad Vej Kao-fant. A titok többé már nem titok, és Vej Kao-fan
ellenfeleinek fülébe juthat a Központi Bizottságban, a Politbüróban
és magában az Állandó Bizottságban is.
− Feng el fogja intézni az amerikait!
− Ami a Politbüro fülébe jut, azt ki fogják vizsgálni. Téged is ki
fognak vizsgálni.
− Semmit nem fognak megtudni! – válaszolta Jü Jung-fu kétség-
beesetten.
− Mindent meg fognak tudni! Nem tudsz ellenállni, vejem! Nincs
meg benned ez a tulajdonság. – Li hangja lágyabbra váltott. – Szo-
morú, de igaz. Mindent el fogsz mondani, és ha életben maradsz,
minden összeomlik. Ami mindannyiunk végzetét jelenti. Az összes
Jü végzetét. Az összes Li végzetét.
− Nem! – Jü Jung-fu megborzongott. Gyomra összeszorult. Alig
kapott levegőt. – Elmegyek. Igen, elmegyek...
− A dolog el van döntve – intette le Li egy mozdulattal.
– De...
− Az egyetlen kérdés az, hogyan történik meg. Erről te dönthetsz.
Börtönbe kerülsz, megszégyenülsz és tönkreteszed a családod? Sok
kérdés és sok válasz, melynek nyomán mindannyian elveszítjük Vej
Kao-fan pártfogását? A nagy Vej nélkül végem van. A feleséged, a
lányom, velem fog bukni, és a többi gyermekemnek és családjaiknak
sem lesz jövője. Ami pedig számodra a leglényegesebb: a te gyere-
keidnek sem lesz jövője.
Jü remegett.
− De...
− De igazad van, mindennek nem kell megtörténnie. A tiszteletre
méltó út mindannyiunkat megment. A felelősségnek veled együtt
vége lesz. Ha nem tudsz beszélni, és ha halálod oka egyértelmű,
semmilyen nyom nem vezethet hozzám és Vej Kao-fanhoz. A pozí-
cióm biztos marad, mivel Vej pártfogása megmarad. A feleséged és a
gyermekeid jövője továbbra is nyitva fog állni.
Jü Jung-fu szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. A fé-
lelem megbénította, ahogy saját öngyilkosságára gondolt.

Sanghaj belvárosától nyugatra, a külváros egyik fákkal szegélye-

zett utcáján Andy leállította Jenájának motorját, és hagyta, hogy az
autót a lendület hangtalanul gurítsa még egy ideig. Az utcán nem
volt közvilágítás, a házak is sötétek voltak a kései órán. Semmi nem
mozdult az acélkék holdfényben.
Az anyósülésen Smith az órájára nézett. Kilenc múlt. Mielőtt ta-
lálkozott Andyvel, üzenetet hagyott dr. Liang üzenetrögzítőjén. Azt
mondta, gyengélkedik, és nem tud eleget tenni a vacsorameghívás-
nak. Remélte, ennyi is megfelelően fogja álcázni ma esti tevékeny-
ségét.
Most azonban valami sokkal lényegesebb dolog miatt főtt a feje.
Erősen figyelt. Csupán a körút távoli zaját hallotta. Valami nem volt
rendben az utca és a fényűző otthonok körül. Körülnézett, próbálta
megérteni... Aztán rájött, mi zavarta, és magában felnevetett. Olyan
régen élt észak-amerikai nagyvárosokban, hogy el sem tudott kép-
zelni egy utcát autók nélkül. Itt pedig hiányoztak a házak előtt parko-
ló járművek.
− Az a ház az – mutatott Andy az utca másik oldalára. – Jü Jung-
fu rezidenciája.
− Honnan a fenéből tudja? – Smith nem látott házszámot.
− Sanghajban általában csak úgy tudjuk – vigyorgott Andy.
Smith morgott valamit. A sötét utca peremén magas kőfal futott
végig az egész háztömb hosszán. A rácsos fémkapun keresztül belá-
tott az impozáns kertre, mely a régen elhunyt gazdag birtokos udvari
stílusában épült. A ház maga alig volt látható a kert mélyén. Még
hasonlót sem látott az ázsiai metropolisban. Jü birtoka mintha a leg-
utolsó császári dinasztia időszakát idézte volna.
Smith felvette éjjellátóját és belenézett. Meglepetésére a ház ame-
rikai típusúnak tűnt, csakhogy mintha a huszadik század elején épí-
tették volna. Hatalmas volt, szabálytalan alaprajzú és tágas. Eddig
csak a birtokot határoló kőfal árulta el, hogy Kínában van.
Átadta az éjjellátót Andynek, aki ugyanúgy meglepődött, mint
Smith.
− Olyan, mint az ópium tajpánjainak hatalmas házai a tizenkilen-
cedik században. Tudja, a brit-amerikai és francia koncessziókban.
Ők irányították a kereskedelmi vállalatokat, ők építették a Puntot, és
milliókat kerestek azzal, hogy indiai ópiumot cseréltek kínai teára és
selyemre.
− Valószínűleg Jü ezt a benyomást akarja kelteni – próbálkozott
Smith. – Az alapján, amit az irodájában láttam, és amit magától tud-
tam meg, úgy tűnik, mintha modern tajpánnak gondolná magát.
Smith tovább tanulmányozta a csendes birtokot. A házban nem
volt fény, mozgás, és nem látszott egyetlen biztonsági őr sem. Ez is
meglepte. A kommunista kormány nem engedte volna meg bonyolult
elektronikai berendezések felszerelését, amelyek meghiúsíthattak
volna egy esetleges rendőri rajtaütést, az emberi munkaerő azonban
olcsó és bőséges volt.
− Jól van, Andy, bemegyek. Adjon két órát. Ha nem vagyok itt,
tűnjön el. Adja vissza a ruhámat arra az esetre, ha külön kellene vál-
nunk.
Andy átnyújtotta a szoros tekercsbe csavart öltönyt, mely Smith
övével volt összefogva.
− Mi van, ha valaki jön a két óra alatt?
− Menjen el. Próbálja úgy intézni, hogy ne lássák. Rejtse el az au-
tót, aztán osonjon vissza gyalog, és rejtőzzön el. De ne várjon két
óránál tovább. Ha addigra nem érek vissza, akkor valószínűleg már
egyáltalán nem jövök vissza. Értesítse a férfit, aki tartja magával a
kapcsolatot, és mondja el neki, mi a helyzet Jü Jung-fuval és a Repü-
lő Sárkánnyal.
− Jézusom, ne ijesszen meg még jobban. A kapcsolattartóm
egyébként nő.
− Akkor neki mondja el.
Andy An nyelt egyet, és bólintott. Smith kimászott a kocsiból, és
felvette a hátizsákját. Abban voltak a szerszámai. Fekete munkaruhá-
jában átvágott a birtokhoz. A forgalom halkan zúgott a távolban, s ez
megint arra emlékeztette, milyen csendes ez a környék.
A fal egy háztól távoli pontján egy vastag fa ágai hajoltak rá a ke-
rítésre. A város önkormányzatát nem különösebben érdekelte egy
iparmágnás kerítésfalának biztonsága, így nem vágták le az ágakat.
Smith belekapaszkodott az egyikbe, és felhúzta magát a kerítésre. A
fal tetején megállt egy percre. A levegőben virágzó jázmin illata
szállt. A fák és bokrok annyira sűrűn nőttek a kertben, hogy Smith-
nek olyan érzése támadt, mintha egy erdő szélén állna. Leugrott a
kerítésről. Lába alatt hangosan zörögtek a száraz levelek.
Egy ideig mozdulatlanul guggolt, és remélte, hogy senki nem hal-
lotta meg.
Az őröknek még mindig semmi nyomuk. Ez nyugtalanította. Jü
ambiciózus volt és hivalkodó, az ilyen emberek pedig adnak saját
védelmükre. Általában testőrök hadát foglalkoztatják.
A ház felé indult, s a fák közül kiérve egy kertbe ért, amely ugya-
nolyan impozáns volt, mint a birtok többi része. Minden apró részle-
tében egy tizenkilencedik századi angolkert pontos mása volt. A ró-
zsabokrok és a tökéletes virágágyások között apró ösvények kanya-
rogtak, mellettük itt-ott régies padok álltak, távolabb egy kerti sátor,
majd füves croquet– és szabadtéri bowling– pálya. Frissen nyírt gyep
illatát lehetett érezni. Egy honvággyal küzdő brit iparmágnás itt min-
den bizonnyal vigaszra talált volna.
A kert kevés fedezéket nyújtott az erős holdfényben, de a műker-
tészet csodáinak furcsa árnyékai megtették a magukét. Smith gyor-
san átvágott egy facsoporthoz, mely a ház közelében állt. Körbejárta
az épületet, és felfedezett egy hat autó számára épített, tágas garázst,
melynek oldalánál két kocsi parkolt, egy fekete Mercedes szedán és
egy Jaguar XJR. Nem látott fényt a házban, az ablakok mind zárva
voltak.
A ház elejéhez ért. A díszesen faragott bejárati ajtó nagyrészt ár-
nyékban volt. A túlméretezett rézkopogtatót ezüstös fénnyel vonta be
a hold. Az ajtót tanulmányozta. Az éjszakai fény eltorzította a pers-
pektívát, így nehezen lehetett megállapítani a mélységét. Az ajtónak
nem kellett volna árnyékban lennie – miért volt mégis az egyik fele
nagyrészt sötét? Nemsokára megkapta a választ: nem árnyékot látott.
Az ajtó egy kissé nyitva volt, és a ház sötét belseje tűnt árnyéknak.
Csapda? Tudta, hogy figyelik és követik, de idefelé nagyon elővi-
gyázatos volt, számos trükköt alkalmazott.
Minden jel arra utalt, hogy a rezidencia üres. Persze megvolt a le-
hetőség, hogy valamit vagy valakit figyelmen kívül hagyott.
Előhúzta a Berettát, kört írt le balra, és elindult a bejárati ajtó felé.
Újra hallgatózott. Minden csendes volt. A pisztolyt két kézzel maga
előtt tartva kissé beljebb nyomta az ajtót sportcipője orrával. A jól
olajozott ajtószárny hangtalanul tárult ki. Hol van az inas, akinek itt
kellene őrködnie? Teljesen kinyitotta az ajtót.
A nagy előcsarnok falait plafonig fával borították. Az ablakokon
és az ajtón beeső holdfény ezüstös színnel vonta be a helyiséget. Há-
tul elegáns lépcsősor vezetett az emeletre.
 Belépett. Puha talpú cipői nem csaptak zajt. Megállt, és belesett a
balra nyíló szobába. A helyiség maga viktoriánus stílusú ebédlő, ám
a berendezés minden darabja kínai volt. Faragott ebédlőasztal állt
középen, a sarkokat paraván rejtette.
Nesztelenül átment a jobb oldalra. Egy boltív mögött megpillan-
totta a nappalit, amely az előbbi helyiség duplája volt. Sötétség ural-
kodott mindenütt, és szinte teljes csönd. Hallgatózott.
Odabentről halk sírást hallott.
 Bagdad, Irak
Bagdadban a benzin volt az egyetlen dolog, amiből nem volt hi-
ány, és ami nem került egy vagyonba. Az ősi metropolis utcáin a
szokásos ötórai forgalmi dugó dühöngött. Dr. Husszein Kamii csil-
logó Mercedese volánjánál ülve küzdötte magát előre az üzleti ne-
gyed felé a csigalassúsággal haladó járművek között, és keserűen
gondolt arra, hogy minden másból, amit gyártani vagy importálni
kellett, hiány van. Borzasztó feladat várt rá. Páciensei élete a kül-
földről importált gyógyszerektől függött. Ugyanettől függött a va-
gyona, kiváltságai és a családja sorsa is. Páciensei az ország elitjébe
tartoztak, és ha nem sikerül előteremtenie az antibiotikumokat, a
nyugtátokat, antidepresszánsokat meg a hasonló modern nyugati
gyógyszereket, akkor valaki máshoz fognak fordulni, vagy valami
még rosszabbat tesznek.
Nem értette, hogy az elegáns francia nő hogyan jött rá, honnan
szerzi csempészáruját. Annyi biztos, hogy tudott minden nevet, is-
merte az összes kapcsolatot, minden körmönfont tervet és az összes
lerakóhelyet. Ha egyetlen apró részlet is a kormány vagy a köztársa-
sági őrség fülébe jut, a doktorra biztos halál vár.
Torka kiszáradt a félelemtől. Egy jobb időkben épített felhőkarco-
ló elé ért. Leparkolt a mélygarázsban, és lifttel ment fel a Tigris Ex-
port-import Vállalathoz, mely mezőgazdasági felhasználású vegysze-
rekkel kereskedett. Az a hír járta, hogy azon több ezer vállalat egyi-
ke, mely áttételesen az elnök és családja birtokában van.
Nadia, az aggódó titkárnő kezeit tördelve várta.
− Egyszer csak összeesett, dr. Kamii. Minden előjel nélkül. Az
egyik percben még...
− Még mindig eszméletlen?
− Igen. Úgy megijedtünk.
A titkárnő végigvezette az irodában dolgozó és lassan hazaindulni
készülő többtucatnyi alkalmazott előtt, majd bevezette az elnök-
vezérigazgató, Nasszer Faidi irodájába. A városra és a Tigrisen és az
Eufráteszen túl elterülő sivatagra nyíló kilátás pazar volt. Az orvos
rövid pillantást vetett rá, majd a bőrdíványon fekvő, eszméletlen
Faidihez sietett. Ellenőrizte a pulzust és a pupillát.
 − Meg fog halni? – suttogta Nadia.
Dr. Kamiinak fogalma sem volt, hogy a francia nő hogyan idézte
elő ezt a rosszullétet, de tudta, hogy ő volt, mert azt mondta a dok-
tornak, hogy pontosan háromnegyed ötkor fog csörögni a telefonja,
és így is történt. Nem hitte, hogy Faidi halála a tervei között szere-
pelt volna, mert az hivatalos vizsgálatot jelentett volna. A jó hír az
volt, hogy Faidi szíve egyenletesen vert, a pulzusa szabályos, a színe
normális volt. Gyorsan ható, ám ártalmatlan gyógyszer lehetett, gon-
dolta dr. Kamii.
− Nem, dehogyis – válaszolta, – de meg kell vizsgálnunk. – A tit-
kárnőre pillantott. – Le kell vetkőztetnem. Ugye megérti?
− Természetesen, doktor – pirult el Nadia.
− Köszönöm. És kérem, gondoskodjon róla, hogy senki se zavar-
ja.
− Senki sem merné.
Kiment az irodából. Úgy fogja őrizni az ajtót, mint egy tűzokádó
sárkány.
Amint egyedül maradt az irodában az eszméletlen üzletemberrel,
dr. Kamii az irattartó szekrényhez lépett, és azonnal megtalálta a
francia nő által leírt aktát: Repülő Sárkány Vállalat, Sanghaj. A dosz-
sziéban négy papírt talált. Két levél a vállalat baszrai irodájától érke-
zett, és a Repülő Sárkány igazgatójával, Jü Jung-fuval mezőgazdasá-
gi eszközök, vegyszerek és elektronikai berendezések szállításáról
folytatott tárgyalásokról számoltak be. Az árucikkeket a Dowager
Empress nevű teherhajó szállítja. A másik kettő Faidi válasza volt,
mely a baszrai irodát utasította az áru kezelésével kapcsolatban.
Semmi más nem volt a dossziéban.
Dr. Kamii megkönnyebbült. A számla, amit a francia nő keresett,
nem létezett, vagy a baszrai irodában volt. Visszagyömöszölte a
dossziét a fiókba, bezárta, és visszasétált betegéhez.
Húsz perc múlva Faidi mellkasából köhögés, majd egy sóhaj sza-
kadt fel. Szempillái megrebbentek. Dr. Kamii az ajtóhoz sétált, ki-
nyitotta, és a kétségbeesett titkárnőre mosolygott.
− Bejöhet, Nadia. Kezd magához térni, minden rendben lesz.
− Legyen dicső Allah neve!
 − Hát persze – mondta Kamii ünnepélyesen. – További vizsgála-
tokra lesz szükség, teljes kivizsgálásra. Hívja fel az irodámat, és
egyeztessen velük egy időpontot.
Ismét elmosolyodott. A számla vaskos lesz, a hála mély. Meg fog-
ja mondani a francia nőnek, hogy ha a számlát akarja, a baszrai iro-
dába kell érte elmennie. Oda pedig ő maga nem mehet, mert az gya-
nút keltene. Minden jóra fordult, ahogy várta.
 Nyolcadik fejezet
Sanghaj
A sötét nappaliban, a muzeális, nehéz antik bútorok között egy
gyönyörű nő ült egyedül. Egy barna bőr Eames-székben kuporgott.
Alacsony volt és karcsú, fényes fekete haját lófarokba kötötte. Egyik
kezében egy félig teli konyakospoharat tartott. Egy nyitott üveg
Remy Martin állt a mellette lévő króm– és ébenfa asztalon. A hatal-
mas nappali másik feléből egy nagy macska figyelt a fényűző kana-
pén.
A nő nem adta jelét, hogy észrevette volna Smitht, a macskát
vagy bármi mást. Tekintete a semmibe révedt, törékeny jelenlétét
elnyomta a környezete.
Smith ellenőrizte, hogy a nő egyedül van-e a szobában. Nem lá-
tott vagy hallott egyéb neszt. A házban kísérteties csend honolt. Óva-
tosan belépett a szobába, a Berettát még mindig két kézzel tartva. A
nő a szájához emelte a poharat, és egy hajtásra kiitta. Gépiesen, akár
egy robot, a nyitott üveg után nyúlt, és újra félig töltötte a poharat.
Letette az üveget, és ismét maga elé meredt.
Smith hangtalanul közelebb osont, pisztolyát készenlétben tartva.
Amint a nő hirtelen ráemelte a tekintetét, Smith rádöbbent, hogy
ismeri valahonnan, már látta valahol. Az arc, a magas nyakú kínai
ruha, amit viselt, és az uralkodói kifejezés... Hát persze, mint a fil-
mekben! Néhány kínai filmben ő volt a címszereplő. Vajon ő Jü
Jung-fu híres felesége? Akárki is volt, a pisztolyról tudomást sem
véve egyenest Smith szemébe nézett.
− Maga az amerikai kém. – Inkább kijelentés volt, mint kérdés,
folyékony angolsággal.
− Valóban?
– A férjem mondta.
– Itt van Jü Jung-fu?
A nő elfordította a tekintetét, újra a távolba meredt:
– A férjem halott.
– Halott? Hogyan halt meg? Mikor?
Az asszony újra Smith felé fordult, és furcsa dolgot művelt: az
órájára pillantott.
– Tíz, talán tizenöt perccel ezelőtt. Hogy hogyan? Nem mondta
meg. Valószínűleg egy olyan pisztollyal, ami magánál is van. Min-
den férfi fegyvermániás?
Prózai, közömbös hangja, természetellenes nyugalma megbor-
zongatta Smitht, mint a sarki szél jeges fuvallata.
– Maga miatt – folytatta. – Féltek magától. A jelenlétével olyan
kérdések merültek fel, melyeket szerettek volna elkerülni.
– Kicsodák?
A nő újra kiürítette a konyakospoharát:
– Akik megkövetelték a férjemtől, hogy megölje magát. Értem és
a gyerekekért, azt mondták. A családért. – A nevetés váratlanul tört
elő belőle. Síri hang volt, sokkal inkább ugatáshoz hasonló, mint
nevetéshez. Nem volt benne öröm, csak keserűség. – Megölték, hogy
megvédjék magukat, de nem ám a veszélytől, dehogy. A veszély
lehetőségétől. – Gúnyosan Smithre mosolygott: – És maga is befu-
tott, nem igaz? A férjemet keresi, ahogy megjósolták. Mindig tudják,
ha valami veszélyezteti az érdekeiket.
Smith megpróbálta kihasználni a maró gúny mögött rejlő dühöt: –
Ha bosszút akar állni rajtuk, segítsen! Az iratokra van szükségem,
amik nála voltak. Az leleplezné őket mint nemzetközi bűnözőket.
A nő elgondolkodott, tekintete mérlegelő volt. Kutatóan fürkészte
a férfi arcát, mint aki csapdát szimatol. Aztán vállat vont, felkapta a
Remy martines üveget, szinte színültig töltötte poharát, és a távolba
meredt.
– Az emeleten – mondta fásult hangon. – A hálószobánk széfjé-
ben van.
Nem nézett többet Smithre. Belekortyolt a konyakba, és az üres
levegőt tanulmányozta, mintha valaki oda rejtette volna a titkosírás-
sal írt válaszokat kérdéseire.
Smith nem szólt semmit. Vajon csak színjáték volt? Hogy ébersé-
gét elaltatva csapdába csalják az emeleten?
Összességében mindez lényegtelen. Kellettek az iratok a széfből.
Túl sok forgott kockán. Kihátrált a nappaliból, Berettájával felváltva
fedezve a szobát és a sötét előcsarnokot. A házban továbbra is síri
csönd honolt.
Felosont az első emeleti lépcsőfordulóig. Itt nem volt ablak, amin
keresztül a holdfény be tudott volna jutni, így sűrű sötétség fogadta.
Itt sem mozdult semmi. Nem úszott vér vagy lőpor szaga a levegő-
ben. Az egyetlen hang, amely megtörte a csöndet, alulról jött: a nap-
paliból hallatszott, ahogy a konyakosüveg a pohárhoz koccant. A
gyászoló asszony a következő italt töltötte magának.
A főhálószoba a folyosó végén volt. Kétszer akkora volt, mint egy
megszokott méretű hálószoba, és kínai szokás szerint rendezték be.
A hatlábú baldachinos ágy a kései Ming-dinasztia korát idézte.
Ezenkívül két, szintén Ming korabeli kanapé, egy Csing-szekrény
öltözőasztallal, valamint székek és asztalkák más időszakokból.
Minden a megfelelő kínai stílus szerint gondosan kifaragva és díszít-
ve. Selyem– és brokát függönyök lógtak a baldachinról és a falakról.
Spanyolfal díszített min-den szegletet.
A fali széf egy kép mögött rejtőzött, mely egy ősi csatát ábrázolt,
valószínűleg Kublaj Kán és a Jüan-dinasztia idejéből. Smith a széf-
hez legközelebb eső szekrény tetején szétterítette a tolvajkulcsait, és
a zárszerkezet tanulmányozásába fogott.
Megragadta a számtárcsát, a széf ajtaja váratlanul megmozdult.
Rossz előérzettel húzta meg a kilincset.
Amint a széf feltárult, a ház előtt felbőgött egy autó erőteljes mo-
torja.
Smith az ablakhoz rohant, ahonnan a garázs és a kocsifeljáró lát-
szott, és még megpillantotta a Jaguár féklámpáit, mielőtt belevesztek
a sötétségbe. – A fenébe!
Lerohant a hálószobából a nappaliba, kettesével szedve a lépcső-
ket. A pohár és az üveg az Eames-szék melletti asztalon voltak, de a
nő eltűnt. Felültették volna? Mégis csapda? A nő a kikényszerített
öngyilkosság meséjével csak el akarta terelni a figyelmét?
Hallgatózott, de nem hajtott egyetlen autó sem a kocsifeljáróra.
Felsietett az emeletre, egy másik szobába, ahonnan másfelé nyílt
kilátás. Egy fiú szobája lehetett. Az ablakból átnézett a kert fái fölött
a távoli falig. Semmi zaj nem hallatszott be az utcáról, és a kertben
sem mozdult egy lélek sem.
 Lehet, hogy tévedett. Talán a nő tényleg őrült volt vagy részeg,
vagy csak megijedt, és biztonságos helyre menekült. Vagy követte a
férjét a halálba.
Nem kockáztathatott. Visszarohant, kiürítette a széfet, és a tartal-
mát az egyik kanapéra szórta. Ékszereket, leveleket és iratokat talált.
Pénzt vagy rakományjegyzéket viszont nem. Mérgesen és csalódot-
tan megrázta a fejét. Még kétszer végigkutatta a leveleket és papíro-
kat, magában káromkodva. A rakományjegyzék nem volt köztük.
Egy dolgot viszont érdekesnek talált, egy gépelt jegyzetet egy
belga cég fejléces papírján: Donk & La– Pierre, S. A., Antwerpen és
Hongkong. A francia nyelvű levelet Jü Jung-funak címezték a Repü-
lő Sárkány Vállalathoz. A feladó biztosította Jüt arról, hogy a rako-
mány augusztus 24-ére Sanghajba érkezik, még időben, mielőtt a
Dowager Empress kihajózna, valamint derűlátását fejezte ki „a kö-
zös vállalkozásukkal” kapcsolatban. Jan Donk írta alá, és a feladó
neve alatt egy hongkongi telefonszám állt.
Megkönnyebbülve, hogy végre valami bizonyítékot talált, Smith a
hátizsákjába gyömöszölte a levelet, és kisietett a hálószobából. Már a
lépcsőnél járt, amikor árnyékokat pillantott meg a bejárati ajtó üvege
mögött elsuhanni. Pulzusa felgyorsult, de kényszerítette magát, hogy
mozdulatlanul hallgatózzon. Az éjszakában gyors lépések hallatszot-
tak a házhoz közel.
Szétáradt ereiben az adrenalin. Visszarohant a főhálószobába,
ahol a hátsó ablak az angolkertre nézett. Senkit nem látott, viszont
nem volt fa a közelben, így az ugráson kívül nem volt más mód a
lejutásra.
A szoba másik, oldalsó ablakához futott, amely nem a kocsifeljáró
és a garázs felőli falon volt. A gondozott gyep patinás réz színét öl-
tötte a holdfényben. A fák itt sem voltak elég közel ahhoz, hogy elér-
je őket, a tető alól viszont egy esőcsatorna futott le a földig.
Amíg az ereszt tanulmányozta, két alak bukkant fel a birtok ház-
hoz közeli sarka felől. Mindegyik ablakot megpróbálták kinyitni.
Ha érkezésekor még nem is állítottak csapdát, most kelepcébe ke-
rült. Ha még nem vették volna észre, hamarosan úgyis rájönnek,
hogy a bejárati ajtó nincs bezárva. Csak másodpercei voltak, hogy
kijusson a házból, mielőtt ők jutnak be hozzá.
 Megvárta, míg eltűnnek hátrafelé. Kinyitotta az ablakot, kimá-
szott, és lábát lelógatva leült a párkányra. A fémcsatorna felé hajolt.
Úgy tűnt, erősen rögzítették a ház falához. Belekapaszkodva ellendí-
tette magát. A csatorna megreccsent, de kitartott. A cipője orrára
támaszkodva Smith gyakorlatilag lesétált a ház falán. Amint földet
ért, a holdfényes füvön át a fák védelmébe rohant, ahol érkezésekor
is megbújt.
Mérges kínai kiáltásokat hozott az éjszaka a hálószoba irányából.
Megtalálták a nyitott széfet, és észrevették a szökését.
Amint elérte a fákat, elkezdte keresztülverekedni magát a sötét
vegetáción. A távolból még hallatszottak a kiáltások, majd egy visz-
szafogott mély, erős hang adott szinte suttogva utasításokat, akár egy
kiképzőtiszt, amint kitartást próbál az embereibe csepegtetni. Smith
hallotta már ezt a hangot: a támadók vezetője a Liucsiu-szigeten. Az
őszes-vöröses hajú nagydarab kínai, akit a Repülő Sárkány pénztáro-
sa szerint Feng Tunnak hívnak.
Hirtelen baljós csend telepedett az éjszakára. Smith feltételezte,
hogy parancsára a támadók szétoszlottak, hogy módszeresen az utat
határoló fal és a kapu felé szorítsák. Feng Tun több embere is bizto-
san ott vár. Ez ugyanaz a harapófogó-manőver volt, mint amit a
liucsiu– szigeti támadáskor alkalmaztak. A katonai gondolkodás–
mód hajlamos ugyanazt a taktikát használni, akárcsak Kőfal Jackson8
a ravasz éjszakai meneteléseket.
Smith megfordult, és csendesen a hátsó fal felé sietett. Amint ár-
nyékba került, előhúzta zsebéből az adó-vevőjét.
– Andy! Andy, jelentkezzen!
– A francba, ezredes! Jól van?
– Látta őket?
– Hát persze. Három autóval jöttek. Gyorsan elhúztam a csíkot.
– Hol van most?
– A ház előtt, ahogy megbeszéltük. Elrejtettem az autót, és vissza-
sétáltam. A három autó itt áll az utcán, de túlságosan közel.

8
ThomasJonathan (Kőfal) Jackson (1824-1863) – a déliek híres tábornoka az ame-
rikai függetlenségi háborúban
 – Embereket is hagytak hátra?
– De még mennyire!
– Hányat?
– Túl sokat is, ha engem kérdez. A három sofőrt. És öt másik ép-
pen most jött ki a kapun hozzájuk.
– Akkor inkább ne köszönjünk oda nekik. Menjen vissza az autó-
ért, és találkozzunk inkább a hátsó falnál a mellékutcában! Tudja,
merre?
– Hátsó fal, mellékutca.
– Igyekezzen!
A beszélgetés végeztével Smith megszaporázta lépteit a hátsó fal
felé. Éppen arra gondolt, hogy túljárt az üldözői eszén, amikor ve-
szélyt jelentő zörejt hallott. Megpördült, és a Berettával a kezében
hasra vágódott. Újfent hallotta a neszt: a fának ütődő fém hangját.
Majd halk, elfojtott káromkodást.
Smith a földön fekve azon igyekezett, hogy lássa, mi történik. A
kis erdő elcsendesedett, csak az ágak és levelek között játszó szél
suttogása hallatszott.
Jobbra tőle, a fal közelében sűrű bokrok húzódtak. Minden érzé-
két megfeszítve feléjük kezdett araszolni. Becsúszott két bokor közé,
melyek takarásában lélegzetét lelassította. Kényszerítette magát,
hogy aprókat lélegezzen. Várt.
A szél félrefújt egy ágat magasan fölötte, s így éppen észrevett
egy sötét árnyat elhaladni a nyílás előtt. A holdfény egy félig gör-
nyedt alakot világított meg, mely egy AK47-est tartott kezében.
Smith csak magát okolhatta, hogy rosszul számított. Feng Tun ki-
következtette, hogy harapófogó-manőverrel számol, így a legtöbb
emberét előreküldte az utcára, míg ő maga az ellenkező irányba in-
dult, remélve, hogy ez majd váratlanul éri Smitht. Biztos nincs egye-
dül, maga mögé is rendelt néhány embert.
Smith kicsúszott a sűrű bokrok alól. Tüskés ágak karcolták fejét
és kezét, de alig érezte a kellemetlenséget. Ahogy kiért, balra futott,
ahol a fal mögött már a mellékutca húzódott. Nem volt fa használha-
tó közelségben a falhoz, de néhány letört ág és egyéb törmelék elég
magasra halmozódott ahhoz, hogy a segítségére legyen.
 Szerencsére Jü Jung-fu a látszatra ügyelt csak, nem tartotta fon-
tosnak a kert azon részével is foglalkozni, ami nem volt szem előtt.
Ha pedig igaz, amit a felesége mondott, akkor már nem is fog ezzel
törődni.
Smith nekifutott, felugrott a halomra és elrugaszkodott. Megra-
gadta a falat, és felhúzta magát a tetejére. Lovagló ülésbe helyezke-
dett, és végigpásztázta az utcát. Az utca másik végében parkolt Andy
An Jettája.
Bekapcsolta az adó-vevőjét.
– Andy? – mondta fojtott hangon. – Az egész terepet elfoglalták.
Nem tudok a sarokhoz menni. Tegyen egy kört, és jöjjön vissza az
utca közepéhez! Lassítson le, én már ott leszek. Aztán elhúzzuk a
csíkot.
Várt, de nem érkezett válasz. Valami gond van Andy rádiójával?
– Andy! Ott van?
Csönd.
– Andy?
Összeszorult a gyomra a félelemtől. Hideg borzongás futott végig
rajta. Elővette éjjellátóját a hátizsákból, és a Jettára fókuszált. Andy
mozdulatlanul ült a kormány mögött, mint aki az utcát figyeli. Más
nem volt a kis kocsiban.
Smith homlokát ráncolva tanulmányozta a kocsit és a környezetét.
Andy még mindig nem mozdult. Smith még két, végeérhetetlenül
hosszúnak tűnő percen át figyelte. Nem történt semmi. Andy nem
mozdult egy centit sem. Egy izma sem rezdült, nem is pislogott.
Smith szomorúan felsóhajtott. Andy halott volt. Megtalálták és
megölték.
Elrakta a távcsövet, és leugrott az utcára. Átrohant az úton néhány
kisebb lakóház közé, és keresztülvágott a kertjeiken. Ezúttal nem
hangzottak fel kiáltások mögötte. Üldözői túlságosan a Jettára kon-
centrálnak, és arra várnak, hogy felvegye Andyvel a kapcsolatot.
Dühösen és kimerülve sétatempóra lassított. Kis utcákon bolyon-
gott kertek és kerítések mellett, kivándorolt üzletembereknek épült
lakóparkok falai alatt, akik egymás után visszatelepülnek a népköz-
társaságba. Végre egy főúthoz érkezett. Patakokban folyt a hátán az
izzadtság, amikor végre le tudott inteni egy taxit.
 Peking
A város egyik régebbi körzetében, a HsziCseng negyed peremén
egy régimódi udvarházban, Niu Csien-hszing nappalijában megcsör-
rent a telefon. A Bagoly szerette magát a nép közül valónak gondol-
ni. Nem állt a Központi Bizottság tagjainak sorába, akik drága kúriá-
kat építettek maguknak a külső Chaojeng negyedben. Az ő háza, bár
nagy volt és kényelmes, messze nem volt fényűző.
Niu éppen egy amerikai jogi drámát nézett a feleségével és a fiá-
val, éppen ezért idegesítette, hogy megzavarták. Részben, mert beto-
lakodtak a családjával töltött szabadidejébe, amit nagy becsben tar-
tott, s amire mostanában egyre kevesebb idő jutott, amióta az Állan-
dó Bizottságba került. Másrészt a dráma éppen az amerikaiak elgon-
dolását boncolgatta a bűnről, törvényről, a társadalomról és az
egyénről.
Senki nem merné ilyen későn hívni, hacsak halasztást nem tűrő
ügyről van szó. Elnézést kért, és a dolgozószobába ment. Becsukta
az ajtaját, kizárva ezzel a televízió neszeit, feleségének és fiának
hangját.
Niu felvette a kagylót: – Igen?
Csu Kuaj-zsong tábornok érdes hangján azonnal a lényegre tért:
– Tudós barátunk, dr. Liang jelentette, hogy Jon Smith nem jelent
meg a neki szervezett vacsorán. Smith hagyott neki üzenetet az üze-
netrögzítőjén. Elment a hotelszobájába, hogy mégis rávegye, csatla-
kozzon hozzájuk.
Smith nem nyitott ajtót, így az igazgató kinyitotta neki a szobát.
Üres volt. Smith nem jelentkezett ki, ott vannak a holmijai, csak ép-
pen ő nincs ott.
Niunak nem tetszett a dolog: – És mit szól Pan őrnagy mindeh-
hez?
– A megfigyelői nem látták, hogy Smith ezredes egyáltalán el-
hagyta volna a hotelt.
Niu tudta, hogy az állambiztonság főnöke örömét leli Pan csúfos
kudarcában, de most nem ez volt a lényeg.
– Smithnek biztos feltűnt, hogy dr. Liang gyanakszik rá, és tudta,
hogy figyelni fogják. Megtalálta a módját, hogy kicsússzon a kezünk
közül.
– Nyilvánvalóan – jött az enyhén szarkasztikus válasz.
Niu elfojtotta ingerültségét. – Smith volt már Sanghajban ezelőtt?
– Tudomásunk szerint nem.
– Beszél kínaiul? Van itt ismeretsége, barátai?
– A katonai és személyes anyaga nem utal ilyesmire.
– Akkor hogyan végzi a feladatát? – Niu elgondolkodott, és meg-
válaszolta saját kérdését. – Valaki biztosan segít neki.
A tábornok végre kellően kiaknázottnak vélte aprócska győzel-
mét, és komolyra fordította a szót.
– Egy kínai. Bennfentes, aki beszél angolul vagy más nyelven,
amit Smith is ismer. Van gépkocsija, és jól ismeri a terepet. Tanács-
talanok vagyunk, mert Smith teljesen ismeretlen számunkra, és mé-
gis talált segítséget közöttünk. Az a valaki már talán évek óta nekik
kémkedik.
Niu a saját kémjeire gondolt. Nélkülük szinte vak és süket lenne a
kínai nemzeti politika szövevényes útvesztőiben.
– Mindenesetre meg kell találnunk, és ki kell hallgatnunk ezt az
ezredest. Szóljon Pan őrnagynak, hogy azonnal intézkedjen!
– Pan és az emberei már a városban nyomoznak utána.
– Értesítsen, amint megtalálták Smitht! Én akarok beszélni vele. –
Niu haragosan lecsapta a telefont. A család és az amerikai tévéműsor
elvesztette minden vonzerejét a számára.
Miért küldenének az amerikaiak egy ügynököt épp ebben a politi-
kailag kényes időszakban, és miért engedik továbbra is tevékeny-
kedni, mikor már lelepleződött az álcázása? Miért kockáztatnák az
egyezményük aláírását?
Hátradőlt székében, becsukta a szemét, és csendes meditációba
merült. Teste súlytalanná vált, elméje felszabadult... Múltak a per-
cek. Egy óra is eltelt. Türelmesnek kell lennie. Hirtelen világosság
gyúlt az agyában, rájött a megoldásra: ilyen helyzet csak akkor állhat
elő, ha az amerikai kormány egy klikkje ellenzi ezt az egyezményt.
 Kilencedik fejezet

Washington, D. C.
Az Ovális Iroda melletti nagy konferenciateremben fokozódott az
izgalom. A hosszú asztal körül minden szék foglalt volt, akárcsak a
fal mellett, ahol az asszisztensek, tanácsadók és kutatók ültek és áll-
tak a határozatra várva, hogy felkészülhessenek munkaadóik kérdé-
seire. Ez a zsúfolt gyűlés még csak előzetes tanácskozás volt a költ-
ségvetés nagy jelentőségű, több milliárd dollár nagyságrendű fegy-
verbeszerzési csomagjáról. Henry Stanton, az új hadügyminiszter,
aki az elnök jobbján ült, megnyitotta az általa összehívott ülést.
Stanton középtermetű, ám erős testalkatú ember volt. Kopaszodó
fejétől a nyughatatlan kezéig energia és kellem sugárzott belőle. Éles
vonásait az évek meglágyították, szinte öregurassá tették. Az ötvenes
éveit taposta, és megnyugtató külleme a sajtókonferenciákon mindig
előnyére vált. De most, a médiától távol, rögtön a közepébe vágott.
Nyers stílusában kezdte:
– Elnök úr, hölgyem és uraim! – Az asztalnál ülő egyetlen nő, az
ex-dandártábornok Emily Powell-Hill felé biccentett, aki az elnök
nemzetbiztonsági főtanácsadója volt. – Úgy gondoljanak a hadsereg-
re, mint egy alkoholistára. Mint minden alkoholistának, jelen esetben
a hadseregnek, úgy nemzetünknek is szakítania kell a múltjával,
hogy tovább tudjon lépni.
Az ingerültség jól érzékelhető volt az asztal másik oldalán ülő ka-
tonai parancsnokok megfeszülő állkapcsából és halk zúgolódásából.
– Alkoholista?
– Hogy merészeli?!
Még Castilla elnök is felhúzta a szemöldökét.
Emily Powell-Hill közbeavatkozott, hogy elsimítsa a feszültséget.
– A miniszter úr természetesen együttműködést kér
mindannyiuktól, csakúgy, mint a terület szakértőitől és szövetségese-
inktől is.
– A miniszter úr – vágott közbe Stanton – nem kér semmit. Csak
elmondja, hogyan is állnak a dolgok. Ez egy új nap kezdete és egy új
világé. Ahogy már mondtam, fel kell hagynunk azzal, hogy a múlt
háborúira készüljünk fel!
– A miniszter úr kijelentései és hasonlatai kiválóan alkalmasak ar-
ra, hogy az újságok címoldalára kerüljön velük, s nyilvánvalóan erre
is törekszik – mordult fel Stevens Brose tengernagy, a vezérkari fő-
nökök egyesített bizottságának elnöke az asztal másik oldaláról.
Stantonnal és az elnökkel szemben ült. – De a szobatudós véleménye
fabatkát sem ér a csatamezőn. – Tüskés, ősz haja felborzolódott a
felháborodástól. Esetlenül ült a székben lábát keresztbe rakva, nagy
állkapcsát előremeresztve.
Stanton miniszter azonnal visszavágott.
– Visszautasítom a célozgatást, és...
– Ez nem célozgatás, miniszter úr, hanem tény – szólt közbe
Brose kurtán.
A két férfi egymásra meredt.
Stanton, az új jövevény, lepillantott a jegyzeteire. Kevés ember
bírta sokáig állni a vezérkari főnök engesztelhetetlen pillantását, és
Stanton nem tartozott közéjük. Ennek ellenére nem adta fel. Felné-
zett papírjaiból.
– Nos, rendben. Ha ilyen stílusban kívánja folytatni...
A tengernagy elmosolyodott.
Stanton elvörösödött. Az egykori vezérigazgatótól, aki felépítette
a General Electric birodalmát, távol állt, hogy kétségbe vonja a ten-
gernagy elkötelezettségét.
– Mondjuk csak azt, hogy sikerült felkeltenem a figyelmét, ten-
gernagy, és ez az, ami számít.
– Ezzel már elkésett. A külpolitikai helyzet megelőzte – morogta
Brose. – Mint egy csatahajó a teherhajót.
Az elnök felemelte a kezét.
– Rendben van, uraim. Kössenek fegyverszünetet! Harry, világo-
sítson fel bennünket, szegény laikusokat! Mondja el részletesen, mit
javasol!
Stanton, aki hozzászokott, hogy megfejje a nagyvállalatok igazga-
tótanácsait, akik minden hóbortos ötletére áldásukat adták, hatásszü-
netet tartott. Vizsgálódó pillantást vetett az összegyűlt miniszterekre
és tábornokokra.
– Több mint fél évszázada Amerika rövid, de heves háborúkra ké-
szülődik Európa vagy az egykori Szovjetunió térségében, nagy és
állandó katonai bázisokra támaszkodva, melyek megfelelő távolsá-
gokban helyezkednek el. A célpontok mindig a bombázókat és va-
dászrepülőket szállító csatahajók hatótávolságán belül voltak, és a
nehézbombázók mindig bevetésre készen álltak az amerikai támasz-
pontokon. A háború elkerülésében mindig a látványos elrettentésre
és a helyzetek megfékezésére számítottunk, még mielőtt azok eszka-
lálódnak. Mindennek alapvetően meg kell változnia. És most kell
változtatnunk rajta!
Brose tengernagy bólintott.
– Ha mozgékonyabb haderőt javasol, teljesen egyetértek. Rövi-
debb reakcióidő kell, hogy a hadsereg bárhol és bármikor bevethető
legyen, könnyebb, kisebb, rejtettebb és pótolható arzenállal felfegy-
verkezve. A haditengerészet már ki is fejlesztette az „utcai harcos”
koncepciójú kis rakétahordozóit és tengeralattjáróit a sekély, part
menti vizeken történő bevetésekre; ebből remélhetőleg egyre többet
fogunk alkalmazni.
Bruce Kelly, a légierő tábornoka ült Brose mellett. Kihúzta ma-
gát, pirospozsgás arca nemesi vonásokat tükrözött, egyenruhája ma-
kulátlan, tekintete tiszta és számító volt. Ellenségei érzelemmentes
robotnak tartották, míg hívei a katonaság legagyafúrtabb elméjének
titulálták.
– Feltételezem, a miniszter úr nem az elrettentés stratégiáját sze-
retné elhagyni – mondta szelíden. – Nagy és rövid hatótávolságú
nukleáris fegyvereink létfontosságúak.
– Így van – mosolyodott el Stanton, hiszen Kelly és ő alapvetően
hasonló álláspontot képviseltek. – De fontolóra kell vennünk, hogy
csökkentsük tartalékainkat, és kevesebb kutatási forrást fordítsunk
hatékonyabb és nagyobb bombák, valamint az azokat hordozó óriás
hordozórakéták építésére. Nem tűnik bölcs dolognak, hogy további
hordozókat és tengeralattjárókat építsünk azon túl, mint amennyi a
jelenlegi flotta lecseréléséhez szükséges.
 – Térjen a lényegre, Harry! – szólalt fel Emily Powell-Hill. –
Most a költségvetésről van szó. Pontosan mit javasol, mit építsünk és
mit hagyjunk el?
– Amint már mondtam, Emily, én nem javasolok semmit. Csak
elmondom, mit kell tennünk, hogy haderőnk megőrizze a fölényét.
Meg kell vonnunk a támogatást a hatalmas hordozórakétáktól, tan-
koktól és az elsöprő erejű vadászgépektől, és kisebb, könnyebb, szin-
te láthatatlan fegyverekre kell koncentrálnunk.
A szárazföldi fegyveres erők vezérkari főnöke Tomás Guerrero
altábornagy volt, aki Brose tengernagytól távolabb, az asztal jobb
oldalán ült. Nagy, húsos ujjait összefonta az asztalon.
– Arról senki nem fog tudni engem meggyőzni, hogy nem lesz
szükségünk tankokra, nehéztüzérségre és nagy háborúkra felkészített
hatalmas seregekre. Maga megfeledkezik Oroszországról és Kínáról,
miniszter úr. Óriási hadsereggel rendelkeznek, még nagyobb felség-
területtel és nukleáris fegyverekkel. Aztán ott van még India, Pakisz-
tán és az Európai Unió is. Európa már így is gazdasági ellenfelünk.
Stanton nem hátrált meg. – Pontosan erről beszélek én is, altábor-
nagy úr.
Emily Powell-Hill közbeszólt: – Kétlem, hogy bárki is szeretné a
jelenlegi katonai erőnket csökkenteni, Mr. Stanton. Ha jól értem önt,
nekünk éppen hogy növelnünk kellene erőfeszítéseinket újabb, ki-
sebb fegyverek kifejlesztésére.
– Én... – kezdte Stanton.
De mielőtt a hadügyminiszter folytathatta volna, Brose tenger-
nagy tekintélyt parancsoló hangon átvette a szót. – A jelenlévők kö-
zül mindenki egyetért abban, hogy egy kisebb, de hatékonyabb had-
seregre van szükségünk. A fenébe is, hát ezen vagyunk az öbölhábo-
rú óta. Csak még nem köteleztük el magunkat teljesen.
Az asztal távoli végéről Oda altábornagy és tengerészeti parancs-
nok hangja harsant fel.
– Hát persze, egyetértek! Könnyű és gyors, ilyen kell a haditenge-
részetnek.
Egyetértő bólogatás fogadta szavait. Egyedül Castilla elnök ma-
radt csöndben, pedig ő mindig aktívan részt vett a fontos katonai
megbeszéléseken. Tűnődő arcot vágott, mint aki még valamire vár,
mielőtt maga is megszólalna.
Stanton miniszter megérezte bizonytalanságát, és rápillantott. Me-
részen így folytatta: – Az eddig elhangzottak alapján örülök, hogy
egyetértenek az elemzésemmel. De nekem úgy tűnik, mintha a hol-
napról beszélnének. Az nem elég. Még ma neki kell kezdenünk. Eb-
ben a percben! Már most is több fegyverünk van a fejlesztés külön-
böző szakaszaiban: a légierő F-22-es rövid hatótávolságú vadász-
bombázója, a tengerészet új generációs DD-21-es csatahajója és a
repülőgép-anyahajéi, a szárazföldi erők Protector névre hallgató,
nagy hatótávolságú tüzérségi rendszere. Mindegyik túl nagy. Elefán-
tokat gyártunk, amikor jaguárokra lenne szükségünk. Ezek teljesen
használhatatlanok lesznek az új típusú ütközetekben, amelyekre a
jövőben számíthatunk.
Mielőtt az indulatok elszabadulhattak volna, Brose tengernagy
hirtelen felemelte a kezét. Mikor a felháborodott hangok suttogássá
szelídültek, megszólalt:
– Rendben van. Vessünk egy pillantást ezekre egyesével. Bruce,
vezessen be minket az F-22-es rejtelmeibe!
– Az nem lesz nehéz – mondta Kelly tábornok. – Az F-16-os kezd
kiöregedni. Az F-22-es uralni tudja az eget bármilyen csatamező
felett. Az új generáció azonnal beméri a célpontot, és az első lövéssel
biztosan talál. Gyorsak, könnyen manőverezhetőek és hatékonyak.
Mindamellett álcázásuk olyan mértékű, hogy gyakorlatilag észreve-
hetetlenek.
– Tömören összefoglalta, tábornok – mondta Stanton elismerőleg.
– Én is megpróbálom. Egy ország sem épít olyan légierőt, amely a
miénkkel vetekedhetne. Ezzel szemben viszonylag olcsó, hatékony
és pontos rakétarendszereket hoznak létre. A gond az, hogy sok raké-
ta kerül terroristák kezei közé. Ugyanakkor az F-22-es a csodás ké-
pességei ellenére is csak egy rövid hatótávolságú vadászrepülőgép
marad. Ami annyit jelent, hogy csak a csatához közeli bázisokról
lehet indítani. De mi történik akkor, ha az ellenség a rakétáival kilövi
ezeket a bázisokat? A vadonatúj és drága vadászrepülőink használha-
tatlanokká válnak.
– A haditengerészet nevében én szólok – mondta Brose. – Mi már
elkezdtük újratervezni az anyahajóinkat és egyéb tengeri járművein-
ket. Behatárolt terepen vagy közel a parthoz kiváló célpontot nyújta-
nak a rakétáknak. Hogyha a háború a kontinensek belsejében zajlik,
sem hajó, sem rövid hatótávolságú légierő nem tud a csata helyszíné-
re jutni.
– És ezzel marad a szárazföldi haderő és a Protector tüzérségi
rendszer – jelentette ki Jasper Kott, a hadügyi államtitkár. Kényes
modorú, elegáns férfi volt. Simára borotvált arcában élénk tekintetű
szempár ült, és minden helyzetben megőrizte rendíthetetlen nyugal-
mát. – Úgy sejtem, ha egyetértek Stanton miniszter úrral, azzal elkö-
telezem magam az új szárazföldi sereg mellett, melyet megálmodott.
Ha Koszovóban kitörne a háború, nekünk hónapokba telne, mire
átjuttatnánk a tankjainkat, és a hetventonnás Abram tankok hatalmas
súlya alatt egyébként is összeomlana tizenkét hídból tíz, amíg eljut-
nának a kikötőtől a csata helyszínéig. Ezért is képezünk ki „átmene-
ti” csapatokat. Végül is ők fogják használni az új páncélautókat is,
melyek sokkal könnyebbek a tankoknál, így repülővel is szállítható-
ak.
– Akkor a Protectorra nincs is szükség, igaz, államtitkár úr? –
kérdezte kihívóan Stanton.
Kott hangja udvarias, szinte semleges maradt. – Ami azt illeti, to-
vábbra is szükségünk lesz rá. Ahogy Guerrero altábornagy is említet-
te, rengeteg lehetséges ellenféllel kell számolnunk: Kína, Oroszor-
szág, Szerbia, India, Pakisztán, és ne feledjük Iránt és Irakot sem. A
nagy hatótávolságú bombázóink hatékonyak, de nem mindig ponto-
sak. A tüzérség még mindig kulcsfontosságú szerepet játszik a győ-
zelemben. A Protector nagy népszerűségnek örvend, mert messze
jobb, mint a jelenlegi Paladin rendszer. Lehetőséget biztosít a szá-
munkra, hogy távol tartsuk katonai ellenfeleinket. Amúgy pedig a
Protector könnyedén szállítható légi úton.
– Csak akkor lehet könnyedén reptetni, ha nem lesz több annál a
negyvenkét tonnánál, amire lecsupaszította. Rengeteg páncéltól meg-
szabadította, amit amúgy szeretne megtartani. Mindenki tudja, hogy
ezt úgyis visszapakolja, amint lehetősége lesz rá. És akkor az a vacak
túl nehéz lesz, hogy repüljön.
– Nem lesz túl nehéz – vágott vissza Guerrero altábornagy.
 – Kétlem, altábornagy. A haderő imádja a nehézfegyverzetet.
Megtalálja a módját, hogy a rendszer újra elérje azt a súlyt, ha a
kormány elkötelezi magát a megépítésére. Emlékezzenek csak arra,
mivel találták szemben magukat a németek a második világháború
alatt Oroszországban és az Ardennekben: gyatra utakkal, elöregedett
hidakkal és keskeny alagutakkal. Egy rossz terep elveszi a tüzérség
és a tankok minden előnyét. És ha még az időjárás is rosszra fordul,
megáshatják ott helyben a sírjukat.
– Másrészt viszont a könnyű haderő mindig alulmarad a nehéz-
fegyverzettel és túlerővel szemben – mutatott rá Kott államtitkár. –
Ezt nem tagadhatja. A maga ötlete, Stanton, csak katasztrófához ve-
zet.
Az emberek az asztal körül felbolydultak, készen a további vitára,
így Brose tengernagy felemelte a hangját:
– Úgy vélem, mi mindannyian megvédtük álláspontjainkat. A
fegyverekre szánt pénzügyi források végesek, ugye, Emily?
A nemzetbiztonsági főtanácsadó szomorúan bólintott:
– Ez sajnos így van.
– Én a hadügyminiszter álláspontját támogatom – közölte velük
Brose. – Szomáliától napjainkig a tapasztalataink azt sugallják, hogy
elsődleges feladatunk egy mozgékonyabb haderő létrehozása. Min-
demellett meg kell tartanunk, amink van, és figyelemmel kell kísér-
nünk, hogy ellenfeleink milyen katonai fejlesztésekbe fognak. – Az
asztal fölött az elnökre tekintett. – Mit szól mindehhez, elnök úr?
Bár szokásával ellentétben Castilla elnök a hosszú megbeszélés
alatt végig csöndben maradt, köztudott volt róla, hogy a kisebb kato-
naság elgondolását támogatja. Bólintott, szinte csak magának.
– Önök mindannyian nyomós érveket sorakoztattak fel, melyeket
alaposan meg kell fontolnunk. Világos, hogy szükség van egy olyan
gyors és hatékony haderőre, ami helyt áll bármilyen kisebb harcban
és a harmadik világháborúban egyaránt. A Szomáliái eset nem ismét-
lődhet meg. Ugyanakkor nem számíthatunk arra, hogy más nemzetek
nem tesznek semmit, amíg Amerika hatalmas erőket telepít a határa-
ikra, ahogy Szaddam Husszein tette az öbölháború idején.
Az elnök Brose tengernagy és Stanton miniszter felé biccentett. –
Másrészt viszont a tábornagyok és Kott államtitkár emlékeztettek
minket arra, hogy milyen nagyságrendű konfliktusokba keveredhe-
tünk legfőbb, nukleáris fegyverekkel is rendelkező ellenfeleinkkel
szemben. Lehet, hogy nagy kiterjedésű területeken kell majd harcol-
nunk, ahol a könnyű haderő kevésnek bizonyul. – Újfent eltűnődött,
végül kijelentette: – A tervezettnél nagyobb katonai költségvetést
kell fontolóra vennünk.
A teremben ülők döbbenten néztek egymásra, majd vissza az el-
nökre. Tétovának tűnt, ami teljesen szokatlan volt a határozott dön-
téshozó személyiségétől. Csak Brose tengernagynak lehetett halvány
sejtelme arról, hogy mi okozta ezt a megingást: a Dowager Empress
és Kína stratégiai érdekeltsége az ügyben.
Az elnök felállt. – Nemsokára újabb találkozóra kerül sor ennek
további megbeszélésére. Emily, beszélnem kell önnel és Charlie-val
egy másik ügyből kifolyólag.
A kabinet emberei, a tengernagyok és az asszisztensek lassan ki-
sorjáztak, helytelenítő pillantásokat vetve és burkolt célzásokat téve
a tanácskozás befejezetlenségéről. Castilla elnök komoly tekintettel
figyelte őket.
 Sanghaj
A taxiban Smith felvette az öltönyt és nyakkendőt, amit a szeren-
csétlen Andytől kapott vissza. Percenként hátralesett a válla felett, a
mögöttük haladó kocsikat figyelve. Nem tudott megszabadulni a
gondolattól, hogy követik. Ugyanakkor Andy An és Avery
Mondragon arca is kísértette. Tehetett volna-e bármit is, hogy meg-
mentse őket?
Végiggondolta az elmúlt két napot, hátha valami elkerülte a fi-
gyelmét. Hátha egy döntés mindent megváltoztatott volna. Újra elön-
tötte a harag, izmai megfeszültek. A mellkasa szinte fájt a dühtől.
Kik ezek az emberek, akik ilyen könnyedén ölnek?
Lassan megnyugodott. A túl sok harag elborítja az elmét. Szüksé-
ge volt az intelligenciájára, hiszen a rakományjegyzék megtalálása
kulcsfontosságú volt.
Átöltözött, és fekete ruháját a hátizsákba gyömöszölte. Feladata
volt. Feladata, aminek elvégzése Andy és Mondragon halála után
vált igazán fontossá.
A taxi kétsaroknyira tette le a Punttól, és elvegyült a folyóparton
sétáló esti tömegben. Amikor a Peace Hotellel átellenben lévő sarok-
hoz ért, befordult a Nancsing Tung Lura. Itt a bevásárlóközpont át-
váltott a szűk, bűzös, népes kis sikátorokra, amelyek eredetileg ural-
ták a környéket. A járda annyira keskeny volt, hogy az összezsúfoló-
dott tömeg nagy része az úton sétált.
Smith a hotel forgóajtajával szemközti sikátorba húzódott. A bejá-
ratot figyelte, remélve, hogy kiszúrja Feng Tun őszes-vöröses haját.
Azt a hamis Rolexekkel kereskedő férfit, aki mindenkit megállított a
hotelből jövetmenet, Smith akár a Jü rezidencián is láthatta. A hús-
gombóc-árus a gőzölgő fazekával biztosan közülük való volt – a kö-
zül a kettő közül az egyik, akik a hálószoba ablaka alatt osontak el.
Jól játszották szerepüket, de néhány jel elárulta őket: közönyösek
voltak a saját portékáik iránt, nem is néztek rá a lehetséges vásárlóik-
ra, és nem kínálták hangosan árujukat. Inkább azon igyekeztek, hogy
mindenkit, aki a hotel ajtaján belép, alaposan szemügyre vegyenek.
Nem volt értelme a többi bejárattal próbálkozni, ott is hasonló hely-
zetre lehetett számítani. Ezek az emberek szervezetten működtek, és
értették a dolgukat.
 Smithnek el kellett valahogyan távolítania őket az útból. Saját
magát csalinak használnia túlságosan is kockázatos lett volna. Ez az
ő terepük volt, nem a sajátja, és nem beszélt kínaiul. Végül a tömeg-
ben elvegyülve visszasétált a Punthoz, ahol egy nyilvános telefonról
felhívta a hotelt, a dr. Liangtól kapott kártyát használva.
A recepciós kínaiul szólt bele, de amint meghallotta Smith nevét,
azonnal angolra váltott.
– Igen, uram. Miben segíthetek?
– Van egy kis gondom, egy kissé kínos a számomra. Pár órával
ezelőtt kellemetlen vitába keveredtem néhány utcai árussal. Sajnos
most visszajöttek, és figyelik a hotel bejáratát. Kissé aggódom a biz-
tonságomért. Vajon mit akarhatnak?
– Majd én elintézem. Le tudná írni őket? Sokan vannak most kinn
a Nancsing Tung Lu ezen a részén.
– Az egyik hamis Rolexeket árul, a másik pedig sanghaji hús-
gombócokat.
– Ennyi elég is lesz, dr. Smith.
– Köszönöm. Máris biztonságban érzem magam. – Letette a kagy-
lót, és a gyalogosok örvényében visszatért megfigyelőposztjára.
Két perc sem telt el, és a városi rendőrség egyik járőrkocsija vá-
gott át a forgalmon a hotel bejárata felé. Két sötét nadrágos, világos-
kék inges rendőr ugrott ki a kocsiból. Az utcai árusoknak álcázott
üldözők hibát követtek el: nem mutattak érdeklődést, ami a rend-
őröknek azonnal szemet szúrt. Az utcai árusok mindenhol azonnal
figyelni kezdenek, ha a rendőrség felbukkan. Másodpercekkel ké-
sőbb már hangosan veszekedtek a rendőrökkel.
Smith várt. Az utca másik oldalán hamarosan feltárult egy nagy,
fekete szedán ajtaja, és két civil ruhás férfi szállt ki belőle. Ahogy
keresztülvágtak a tömegen, mindenki alázatosan hátrébb húzódott,
helyet biztosítva a számukra. A Közrendvédelmi Hivatal. Odaértek a
városi rendőrök mellé, s egyikük metsző hangon megszólította őket.
A rendőrök és az árusok egyaránt a frissen érkezett ügynököknek
kezdték nagy hangon az igazukat bizonygatni. Az árusok az engedé-
lyeiket lobogtatták, a rendőrök a hotel felé mutogattak. Az ügynökök
szintén kiabáltak.
 Egy nagy, fekete Lincoln állt meg a hotel bejáratánál, és három
európai üzletember szállt ki három fiatal, felsliccelt ruhás kínai nő
társaságában. Smith csatlakozott hangos társaságukhoz, és velük
együtt nevetgélve besétált a hallba, míg kint egyre nagyobb tömeg
gyűlt a veszekedő rendőrök és árusok köré.
Ahogy a mobiljával a kezében belépett a szobájába, Smith meg-
torpant egy pillanatra. Eltűnt az az átlátszó, vékony műanyag lap,
amit a szőnyegre tett. Visszatette a mobiltelefont a zsebébe, előhúzta
a Berettáját és megvizsgálta a padlót. Nem kellett sokáig kutatnia. A
műanyag lapocska az ajtótól nem messze, a fal mellett hevert. Valaki
bejött, rálépett a lapra és félrerúgta anélkül, hogy végiggondolta vol-
na, milyen célt szolgál.
Visszalépett a folyosóra, levette a Kérem, ne zavarjanak! táblát,
és megvizsgálta a zárat. Nem látott rajta semmit. Bezárta maga mö-
gött az ajtót, és ellenőrizte a bőröndjeit. A szálak érintetlenek voltak.
Valaki kulccsal bejutott a szobájába, nem érdekelte az átlátszó mű-
anyag lap, sem a bőröndök tartalma. Ez nem vall a nemzetbiztonsá-
giakra, a helyi zsarukra, sem pedig az esti gengszterekre. Ez inkább a
hotel személyzetére jellemző.
Összeráncolta a homlokát. A Kérem, ne zavarjanak! tábla ki volt
akasztva a kilincsre. Talán valaki – nem feltétlenül a hotelből – csak
ellenőrizni akarta, hogy itt van-e még?
Nem kockáztathatott. Bekapcsolta a tévét és felhangosította. A
fürdőszobába ment, és megnyitotta a csapokat. A hangos csobogás
zajában leült a WC-re, és mobilján feltárcsázta Fred Kleint a kódolt
Covert-One-vonalon.
– Hol a fenében van? – kérdezte Klein. – És mi ez a zaj?
– Csak arra az esetre, ha valaki hallgatózni próbálna. Lehet, hogy
bepoloskázták a hotelszobámat.
– Remek. Van valami jó híre is a számomra, ezredes?
Smith hátrahajtotta a fejét, hogy kinyújtóztassa a nyakát. – Bár-
csak lenne. Az egyetlen eredmény, amit fel tudok mutatni, hogy ki-
derítettem, kié az Empress. Egy kínai cégé, a neve Repülő Sárkány
Vállalat. Egy sanghaji üzletember, Jü Jung-fu az elnöke, vagyis volt
az elnöke, de az igazi rakományjegyzék nem volt egyik széfjében
sem. – Részletesen beszámolt a főnökének a cég pénztárosáról, a
kétségbeesett Csao Jen-csiről és az általa közölt információkról. –
Természetesen elmentem Jü rezidenciájába is. – Elmesélte a Jü fele-
ségével folytatott beszélgetést is. – Lehet, hogy csak szórakozott
velem, lehet, hogy nem. Végül is színésznő, és nem is rossz, ha jól
emlékszem. Mégis úgy gondolom, hogy a története és a keserűsége
őszinte volt. Akárki is kényszerítette Jü Jung– fut, hogy ölje meg
magát, nála lesz a rakományjegyzék.
Hallotta, ahogy Klein nagyot szív a pipáján. – Kezdettől fogva
egy lépéssel előttünk járnak.
– Van még egy rossz hírem. Andyt, An Csing-sét is megölték.
– Feltételezem, hogy a tolmácsról beszél, akit küldtem. Nem is-
mertem, de attól még ugyanúgy sajnálom. Maga még mindig nem
tudott hozzászokni a halálesetekhez, ezredes.
– Nem – mondta Smith.
Egy ideig csönd volt. Majd: – Mesélje el részletesen a támadást a
Jü rezidencián. Miből gondolja, hogy az nem csapda volt?
– Nem volt olyan érzésem. Azt hiszem, inkább csak megfigyeltek,
és csak a feleség távoztával szánták el magukat cselekvésre. Abból,
ahogy viselkedtek, kiderült, hogy nem számítottak arra, hogy a bejá-
rati ajtót nyitva találják.
– A Nemzetbiztonsági Hivatal?
– Ahhoz túlságosan esetlenek voltak. Inkább bérgyilkosoknak
tűntek.
– Bérgyilkosok kényszerítették Jüt az öngyilkosságra és vitték el a
rakományjegyzéket?
– Ha igen, akkor miért mentek vissza a rezidenciára? Hallotta már
a Feng Tun nevet?
Amikor Klein nemmel válaszolt, Smith leírta Fenggel való talál-
kozásait.
– Az embereim majd azonosítják.
Klein szünetet tartott, és Smith lelki szemeivel szinte látta, ahogy
az Anacostia folyó jachtklubjának távoli irodájában ülve latolgatja a
lehetőségeket.
Végül Klein felmordult: – Szóval az első számú gyanúsítottunk
halott, és a rakományjegyzék eltűnt. Mihez kezdjünk most, ezredes?
Ki tudom magát hozni onnan, és megpróbálom más vonalon felvenni
a szálakat.
– Vegyen igénybe minden lehetséges eszközt, de még én sem
adom fel. Talán a támadók nyomára tudok akadni. Aztán még ott az
a férfi, aki az elnök apjának mondja magát. Ezt a vonalat is megpró-
bálom.
– Mit talált még?
– Valami nagyon fontosat. A Repülő Sárkány nem egyedül vágott
bele ebbe az Empress-kalandba. Egy belga cég, a Donk & LaPierre,
S. A. szolgáltatta a szállítmány egy részét, ha nem az egészet. Van
egy irodájuk Hongkongban is. Logikusnak tűnik, hogy náluk is van
egy másolat az eredeti rakományjegyzékről.
– Jó ötlet. Menjen gyorsan Hongkongba. Kiküldők valakit Belgi-
umba is, hogy utánajárjon ennek. Hol is van a központjuk?
– Antwerpenben. Gondolom, az embereink nem találtak semmit
Bagdadban.
– Így van. Megbízhatóbb embereket küldök Baszrába, hogy to-
vább kutassanak.
– Rendben. Én kimentem magam dr. Liangnál, és az első China
Southwest-géppel Hongkongba repülök.
– És...
Alig hallotta meg a kopogtatást a tévé és a csobogó víz zajában. –
Várjon egy pillanatot! – Előhúzta a Berettáját és az ajtóhoz sétált. –
Ki az?
– Szobaszerviz, uram.
– Én nem rendeltem semmit.
– Ön dr. Jon Smith? Nem ön kérte a szőrös rák tálat? Meg a sört a
Dragon-Phoenix étteremből?
A szőrös rák híres sanghaji specialitás volt, a Dragon– Phoenix ét-
terem pedig a szállodához tartozott, de mindez nem változtatott azon
a tényen, hogy Smith nem rendelt semmit. Szólt Fred Kleinnek, hogy
majd később beszélnek.
– Mi folyik ott? – kérdezte Klein. – Valami baj van?
 – Adja át Potusnak az üzenetemet. Talán mégiscsak el kell majd
fogorvoshoz mennem. – Kikapcsolta és zsebre vágta a telefont, ma-
rokra fogta a Berettáját. Résnyire kinyitotta az ajtót.
Egy pincérkabátos ember állt egyedül a fehér abrosszal borított
zsúrkocsi mellett. Tengeri ételek friss illata szállt fel a lefedett edé-
nyekből. Smith nem találta a férfit ismerősnek. Alacsony volt és na-
gyon vékony, bár egyenruhája és nyaka erős izmokat sejtetett. Csak
úgy áradt belőle a feszültség. Cserzett, napszítta bőre sötétebb volt,
mint bármelyik han kínaié, akivel Smith valaha is találkozott. Hosz-
szú, magas pofacsontú arcán mély barázdák húzódtak, bár valószínű-
leg még negyven sem volt. Bajusza csak elegáns kiegészítőnek tűnt.
Akárki is volt, nem tartozott a Smith által ismert kínaiak egyik cso-
portjához sem.
Még mielőtt az ajtó teljesen kinyílhatott volna, a pincér átfurako-
dott a résen a zsúrkocsival. – Jó estét, uram! – mondta erős kantoni
akcentussal. Egy házaspár jött végig a folyosón, egymás kezét fogva.
– Kicsoda maga? – kérdezte Smith.
A pincér rápillantott Smith Berettájára, de nem zavartatta magát,
és sarkával berúgta az ajtót maga mögött.
– Ne hősködjön, ezredes! – mondta feketén villámló szemmel.
Kantoni akcentusát tökéletes oxfordi kiejtés váltotta fel. – Ha meg-
engedi. – A zsúrkocsi aljából egy csomag ruhát nyújtott át Smithnek.
– Vegye fel ezeket! Gyorsan! Néhány fickó lent magát keresi. Nincs
sok időnk.
Smith bal kézzel elkapta a ruhákat, míg jobbjával továbbra is a
férfira szegezte pisztolyát. – Ki a fene maga, és kicsodák azok ott
lent?
– Ők a Nemzetbiztonsági Hivatal emberei, én pedig Asgar
Mahmout vagyok, illetve itt, a Kínai Népköztársaságban Hszing Pao.
– Még mindig nem vett tudomást Smith Berettájáról. – Én vagyok
Mondragon kapcsolata, akitől a kínai börtönben raboskodó öregről
hallott.
 Tizedik fejezet

Washington, D. C.
Pentagonban lévő irodája felé közeledve Jasper Kott hadügyi ál-
lamtitkár elbúcsúzott Tomas Guerrero altábornagytól. Olyan straté-
giákról beszélgettek, amelyek segítségével több támogatást reméltek
a kormánytól és a hadseregtől egyaránt, illetve amelyek a lakosság
körében is népszerűbbé teszik a katonaságot. Kott továbbhaladt az
irodája felé, amíg Guerrero altábornagy el nem tűnt a folyosón.
Azután az államtitkár irányt változtatott, és belépett a férfimosdó-
ba. A helyiség teljesen üres volt. Bement az egyik fülkébe, magára
zárta az ajtót, és leült a lehajtott vécédeszkára. Tárcsázott a mobilján,
és megvárta, míg az elektronikus kapcsolat létrejön.
A vonal másik végén erőteljes hang szólalt meg:
– Nos?
– Azt hiszem, sínen vagyunk. Az elnök tétovázik.
– Az pedig nem vall rá. Mi történt pontosan?
– Tudja, milyen buldogtermészete van. Ma viszont alig szólalt
meg a tárgyalás során. Stanton szinte egyedül vezette le az egészet.
Persze Brose és Oda kivételek voltak, de hát erre számítottunk.
– Mondja el a részleteket!
Kott elmesélte a költségvetési tárgyalás főbb mozzanatait. – Hal-
vány fogalmuk sem volt, hogy az elnök miért van annyira a gondola-
taiba merülve. Talán csak Brose sejtette. Láttam, ahogy egymásra
pillantottak.
Keserű nevetés hangzott fel a vonal másik végén. – A maga fi-
gyelmét semmi nem kerüli el. Ezt az ügyet alaposan meg kell beszé-
lünk.
– Majd még felhívom egy másik alkalommal.
– Nem. Személyesen kell találkoznunk. Csak mi ketten. Túl sok
fontos megbeszélnivalónk van.
Kott elgondolkodott. – Amúgy is végig kell járnom az ázsiai bázi-
sainkat.
 – Rendben. Akkor várom. – A hívott bontotta a vonalat.
Kott zsebre vágta a telefont, lehúzta a vécét és kiment.
Castilla elnöknek gyakran úgy tűnt, mintha Fred Klein örök éj-
szakában élne. Az Anacostia Tengerjárójacht-klubban megbúvó
Covert-One irodában sötét függönyök állták útját a késő reggeli nap-
sütésnek, a forgalmas kikötő, a folyó és a hajók zajának. Az elnök
szemben ült Kleinnel, aki hátradőlt íróasztala mögött; kezei még a
lámpa fénykörében voltak, de feje már irodája félhomályába veszett.
Klein elismételte Jon Smith jelentését. – Lehet, hogy hamarosan
ki kell őt hoznunk Kínából. – Klein részletesen beszámolt a hirtelen
félbeszakadt telefonbeszélgetésről, megemlítve az elhangzott kód-
szavakat is: Potus (elnök) és fogorvos (eltávolítás).
– Ha lehet, ne veszítsük el Smitht is. – Az elnök aggódva ingatta a
fejét. – A rakományjegyzék még nem került elő, és fogalmunk sincs,
hogy kinél lehet és hol.
– Smith úgy gondolja, hogy egy belga cégnél lehet egy másolat.
– „Lehet”?
– Az embereim egy része Kínában próbálja kideríteni, hogy ki
támadta meg Smitht. Egy másik csoport Irakban keresi a rakomány-
jegyzék másolatát. Elindítom az antwerpeni nyomozást is, hogy ki-
derítsük, ott van-e a harmadik példány. De ha nem találjuk meg
Sanghajban, Baszrában vagy Antwerpenben, akkor csak Hongkong-
ban lehet.
Az elnök bólintott. – Rendben van. Megbízom a döntéseiben.
Még van pár napunk, mielőtt a teherhajó célhoz ér. – Kicsit tétová-
zott, majd összevonta a szemöldökét, és azt mondta: – El kell dönte-
nem, mit tegyünk, ha a rakományjegyzék egyáltalán nem kerül elő.
Nem engedhetem meg, hogy az a szállítmány eljusson Irakba. Ha jól
végiggondolom, nincs más választásunk, mint hogy megszálljuk a
hajót. Akkor viszont fel kell készülnöm a következményekre.
– Katonai összeütközésre Kínával?
– Ami nagyon is valószínű és félelmetes lehetőség.
– Vajon egyedül kell végigcsinálnunk, a szövetségeseink nélkül?
– Ha úgy hozza a szükség. Bizonyítékokra van szükségünk ahhoz,
hogy segítséget kérhessünk. És ha nincs bizonyítékunk...
 – Értem már. Jobb lenne, ha megtalálnánk a rakományjegyzéket.
– Nem szeretek arra gondolni, mit kell majd tennünk, ha Kína el-
lenszegül. – Castilla megrázta a fejét, széles arcán aggodalom tükrö-
ződött. – És én még küzdöttem ezért a posztért. Nem is akárhogyan.
– Előregörnyedt, és halkan megkérdezte: – És mi a helyzet David
Thayerrel?
– Amint megtudom a börtön pontos helyét, odaküldök valakit,
hogy felvegye vele a kapcsolatot és felmérje a története hitelességét.
Az elnök biccentett. – Az is többször megfordult a fejemben,
hogy az emberi jogi egyezményt sosem fogják aláírni. És ez nagyon
nincs ínyemre.
– Ha ez így lesz, akkor szervezünk egy mentőakciót Thayer ki-
szabadítására.
– Miféle mentőakciót?
– Felállítunk egy kis csapatot. Hogy pontosan hány fővel és mi-
lyen felszereltséggel, az a börtön biztonsági fokától és a helyszíntől
függ.
– Bármire lesz is szüksége, megkapja.
Klein az árnyékból tanulmányozta régi barátja arcát. – Értsem
úgy, hogy már most engedélyt kapok az akcióra?
– Mondjuk inkább úgy, hogy nem zárkózom el előle. – Az elnök
egy pillanatra behunyta a szemét, szomorúság ült ki az arcára. Ám
azonnal el is tűnt, amikor felállt. – Majd jelentkezzen! Akár éjjel is.
– Amint megtudok valamit, szólok.
– Helyes. – Castilla kinyitotta az ajtót, kihúzta magát, és méltó-
ságteljesen kisétált. Három titkos ügynök azonnal közrefogta, és a
bejárati ajtóhoz kísérte.
Fred Klein hallotta, ahogy a Lincoln motorja felbőg, és a kerekek
végiggördülnek a kavicsos úton. Felállt és átment a jobb oldali falon
lévő nagy képernyőhöz. Fejében egymást kergették a gondolatok.
Megnyomott egy gombot, a képernyő kivilágosodott. Kína részletes
térképe volt rajta. Kezét a háta mögött összefonta, és elmélyülten
tanulmányozni kezdte a képernyőt.
 Sanghaj
A hotelszobában Smith továbbra is a pincérnek öltözött férfira
fogta a pisztolyát. – Kicsoda Mondragon, és miért érdekli egy öreg-
ember?
– Most nincs idő keresztkérdésekre, ezredes. – Mahmout levetette
fehér kabátját és bő nadrágját, ami alatt a sanghaji férfiak viseletére
jellemző fehér póló, mosott kék nadrág és sötétkék kabát volt. – Egy
emberünket ráállítottuk Mondragonra, hogy biztosak lehessünk ben-
ne, átadja a jenkiknek az információt. Emlékszik még a Liucsiu-
szigetre? Az elrejtőzött fegyveresekre? Ott távozott Mondragon az
örök vadászmezőkre. Maga pedig visszatért Kaohsziungba. Le sem
vettük magáról a szemünket azóta. Meg van elégedve?
Smith továbbra is rajtatartotta a fegyverét. – Miért érdeklem én
ennyire a nemzetbiztonságiakat?
– A fenébe is, szálljon már le rólam! A David Thayer-ügy a leg-
jobb módja annak, hogy felhívjuk a világ figyelmét arra, mi is folyik
itt, Kínában. A nemzetbiztonságiaknak megvan a maguk oka arra,
hogy miért keresik, és nekünk is a miénk.
– Maga ült a Land Roverben?
Asgar Mahmout mélyet sóhajtott: – Hát nem is Erzsébet királynő!
Öltözzön már át, mielőtt szíjat hasítanak a hátunkból!
Asgar Mahmout neve nem tűnt kínainak, és kerek szeme, sötét
arcszíne sem kínai származásról árulkodott. Ezenkívül többes szám-
ban beszélt: „Egy emberünket ráállítottuk Mondragonra,” és „felhív-
juk a világ figyelmét”. Valami földalatti szakadár csoportnak lenne a
tagja? Logikusnak tűnt mindaz, amit elmondott: csak úgy találhatták
meg, ha nyomon követték azóta, amióta Averyvel találkozott Liucsiu
szigetén. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg a nemzetbiztonságiak
lapulnak odalenn az előtérben.
Smith a dohányzóasztalra helyezte a Berettáját, amíg magára öl-
tötte a kapott ruhákat: egy ódivatú, sötétkék Mao-egyenruhát, a Kí-
nai Népi Felszabadító Hadsereg sapkáját, egy koszos gallérú, hal-
ványkék inget és kínai szandált.
– Csak azt hozza, amire feltétlenül szüksége van! – Mahmout az
ajtó irányába fordította a zsúrkocsit. Kinyitotta az ajtót.
 Smith felkapta hátizsákját, zsebre vágta a Berettát, és a férfi után
sietett. A folyosó kihalt volt. Mahmout jobbra indult a zsúrkocsival,
el a liftektől. A sarkon túl egy személyzeti felvonóhoz értek. A fel-
vonó ajtaja nyitva állt.
– Egy kis szerencse mindig jól jön – mondta helyeslően.
Betolta a kocsit, és Smithszel együtt beszállt a liftbe. Ahogy az aj-
tó bezárult, hallották, amint a vendéglift megáll az emeleten. Az ajta-
ja hangos szisszenéssel feltárult, és sietős léptek futottak végig a
folyosón. A személyzeti lift megindult velük lefelé, de távolodóban
még így is átszűrődött a hangos, türelmetlen kopogás és a falakon
áthatoló, pattogó kínai kiáltások.
– Úgy hangzik, mintha a maga szobája felől jönne – mondta
Asgar.
Smith bólintott, miközben azon tűnődött, vajon mikor jön rá a tit-
kosrendőrség, hogy mi történt és merre menekültek.
A földszinten Mahmout kitolta a zsúrkocsit a hallba.
– Van egy kijárat a konyhán át – mondta Smith.
– Tudom. Maga is azon jött ki korábban azzal a fiatal kínaival. Ő
kicsoda? És hol van most?
– Tolmács. – Smith lehalkította a hangját. – Meghalt.
Mahmout megrázta a fejét, tekintete megkeményedett. – Jó kis
szerencsét hoz maga a társaira, ezredes! Mostantól nemcsak a maga
egészségét féltem, hanem az enyémet is. Ki ölte meg?
– Gyanítom, hogy egy Feng Tun nevű férfi és az emberei.
– Sosem hallottam róla. – Mahmout az illatfelhőben úszó folyo-
sókon keresztül a személyzeti bejáró felé sietett, Smith a nyomában.
Otthagyták a zsúrkocsit, és kiléptek az utcára, ahol azonnal megcsap-
ta őket a város zaja. A zsúfolt Nancsing Tung Lutól balra egy sötét
sikátor húzódott egészen a szálloda mögötti kis utcáig.
– Itt a Land Roverje? – kérdezte Smith.
– Megőrült? Dehogyis.
A hátuk mögül a hotelből kiáltások hangzottak fel. A titkosrend-
őrség hamarabb rájött, mi történt, mint ahogy Smith számította.
– Fusson! – Mahmout, mint egy agár, elrohant jobbra.
 Smith utána vágtatott a félhomályos sikátorba, követve őt, amíg
csak a Nancsing Tung Lu zaja teljesen el nem halkult. A sarok felől
üldözőik lábdobogása és kiáltásai hallatszottak. Balra fordultak, el a
folyótól és a Punttól, egy még keskenyebb mellékutcába, ami egy
újabb sikátorba kanyarodott be. A válluk felett hátralesve átrohantak
a következő utcába.
Amint beértek az újabb sikátorba, Mahmout hosszú távra is al-
kalmas tempóra váltott. Az izzadt és összezavarodott Smithnek fo-
galma sem volt, merre járnak. Mahmout vezette a névtelen kis utcák
és sikátorok útvesztőin keresztül, ahol lökdösték a káromkodó gya-
logosokat és utcai árusokat, kerülgették a biciklitárolókat, építkezé-
seket, szemétkupacokat és az autókat, melyek vagy szorosan a fal
mellett parkoltak, vagy eszük ágában sem volt a piros lámpánál
megállni.
Ahogy kifulladva továbbfutottak, mindegyre különböző bűzök és
fülsértő zajok támadták meg őket. Száradó ruhák alatt bujkáltak,
főzéshez gyújtott tüzeken ugráltak keresztül, és próbáltak kitérni a
számtalan bicikli és motor útjából, melyek nem tettek különbséget
utcák, sikátorok és járdák között. Mindemellett folyamatosan hallot-
ták maguk mögött a lábak dobogását, néha közelebbről, máskor tá-
volabbról, de lerázhatatlanul.
Mahmoutnak kétszer is irányt kellett változtatnia, hogy üldözőiket
elkerülje, amikor azok megpróbálták elzárni menekülésük útvonalát.
Egyszer egy rendszám nélküli kocsi fékezett le néhány méterrel az
orruk előtt. Befordultak egy házba, melynek hátsó kijáratán át egy
újabb sikátorba jutottak.
Követőik fáradhatatlanok voltak. Nem volt idejük egymáshoz
szólni vagy kérdéseket feltenni. Nem volt idejük megpihenni. Nem
lazíthattak.
Smith elvesztette irányérzékét, bár abban biztos volt, hogy már
több mérföldet lefutottak. Izmai fájtak, tüdeje égett. Mostanra már
valószínűleg Sanghaj óvárosában vagy a francia koncesszió területén
járhattak. Egyszerre azonban visszaértek a Nancsing Tung Lu ör-
vénylő tömegébe, a turisták, ajtónállók, zsebmetszők és tolvajok
közé, ahol férfiak keresték bizonyos nők társaságát. Ezek a nők újra
megjelentek a város egyes utcáin, mintha a szocializmusban egyre
inkább érvényesülő szabadpiac varázsolta volna elő őket.
– A metróhoz! Gyerünk, öregfiú! Hajrá! – Mahmout leszaladt a
lépcsőn, és bérletével bejutott a metróba, amit aztán hátranyújtott
Smithnek. Smith utánament a Ho Nan Lu megálló jól megvilágított
peronjára. Ebben a késői órában már csak kevés ember várakozott. A
peron szélén Smith és Mahmout izzadva járkált fel és alá, minden
lehetséges bejáratot szemmel tartva. Amikor a vonat befutott, azon-
nal felszálltak.
Ahogy a szerelvény kigurult az állomásról, Smith fellélegzett. –
Szép munka volt – mondta a majdnem üres kocsiban ülve. – De nem
lenne jó idegenvezető magából. Nem hagy sok időt a nevezetességek
megtekintésére.
Mahmout arca fénylett az izzadtságtól, a szokásos mogorva kife-
jezéssel nézett rá. Hirtelen cinikus mosoly jelent meg a képén. Sze-
me sarkában is nevetés bujkált. – Úgy látszik, ezredes, maga még
mindig nem érti. – Smith próbált hozzászokni tisztázatlan származá-
sú társa erős brit akcentusához. – Én csak azokat a turistákat kísé-
rem, akik jobban élvezik a kihívásokat, mint a fényképezést. Minde-
nesetre szüksége lesz egy engedélyre. Ezt nem fogjuk tudni itt besze-
rezni.
– Nem tud szerezni egyet?
– Nem, ha a rendőrség is részt vesz az ügyben. Szokásukká vált,
hogy üldözzenek.
– Gyakran megesik az ilyesmi magával?
– Mit gondol, mitől vagyok ilyen jó kondiban? Bár Kínában élek,
mégis nyíltan beszélek a Pártról, a kormányról és a kisebbségekről.
Nem vagyok túl népszerű azok között, akiket a magas beosztású
szélhámosok irányítanak.
A metró tiszta volt, gyors és kényelmes. A következő állomásnál
Mahmout kiszállt és körülnézett a peronon. Miután felmérte a tere-
pet, a fejét csóválva visszaszállt.
– Baj van?
– A városi rendőrség figyeli a kijáratokat, ami arról árulkodik,
hogy a nemzetbiztonságiak tudják, hogy a metróban vagyunk.
– De honnan tudnák, melyik irányba indultunk?
 – Nem tudják. Ha tudnák, akkor ők maguk lepnék el a peronokat,
nem a rendőrség. A biztonságiak csak arra várnak, hogy valaki ki-
szúrjon minket.
– Nem tetszik ez nekem.
– Nekem igen – mondta Mahmout. – Egy kis előnyre tehetünk
szert. A zsaruk nem fognak letartóztatni minket, amíg a biztonsági
szolgálat oda nem ér.
A vonat újra nekilódult. Mahmout két megálló múlva szólt
Smithnek: – A következő megálló a Csing An-templom. Ott leszál-
lunk. Engem nem láttak közelebbről, és ebben a ruhában akárki lehe-
tek. Ami magát illeti, nem hiszem, hogy megállítanák az állomáson,
de nem tudom biztosan. Megmondom, melyik kijárathoz menjen;
sodródjon ki a tömeggel együtt. Maga mögött leszek, arra az esetre,
ha kiszúrnák. Akkor mindketten lelépünk.
– És akkor mi lesz?
– Akkor megint futunk egyet.
– Remek. Már alig várom.
Mahmout elmosolyodott, bajusza alatt megvillant szabályos, fehér
fogsora. Kinézett az ablakon, mikor a szerelvény befutott a kivilágí-
tott állomásra és lassan megállt. – Szálljon ki a többi utassal együtt!
Forduljon balra, a peron távoli vége felé! Három kijáratot fog látni.
A középsőn menjen ki!
Nézték, ahogy az ajtók zörögve kinyílnak.
– Rendben. – Smith az utasok első hullámával kiszállt. Követte
azokat, akik balra fordultak. Körülbelül negyedük választotta csak a
középső kijáratot. Meghúzódott közöttük. Nem mert hátrapillantani,
hogy megnézze, Mahmout mögötte van-e még.
A kijáratnál két sanghaji rendőr minden utast alaposan végigmért.
Smith elkerülte az első rendőr figyelmét, de a második egy felületes
pillantás után visszafordult, és az arcába bámult.
Smith gyorsabban kezdett lépkedni, és vetett egy pillantást hátra-
felé. A rendőr éppen az adó-vevőjébe beszélt.
Smith már elért a lépcsőig, amikor kiabálás hangzott fel mögötte,
előbb kínaiul, majd angolul: – Állj! Magas európai, azonnal megáll-
ni!
 Egy kéz hátba vágta. – Gyerünk, öregfiú! Mint a villám!
Smith felrohant a lépcsőn, és kivágódott a sötét utcára.
Mahmout megelőzte. – Csak utánam!
A forgalom zaján túl egyre több kiáltás visszhangzott az éjszaká-
ban. – Megállni! Smith ezredes, álljon meg, vagy lövünk!
Megérkeztek a nemzetbiztonságiak. Autók reflektorai ragyogtak,
motorok bőgtek.
– Állítsák meg őket, idióták! – kiáltott valaki hibátlan angolság-
gal.
Smith Mahmout után viharzott, de nem tudtak kikerülni a reflek-
torok fényéből. Olyanok voltak, mint az afrikai szavannákon mene-
külő antilopok. Az utca széles volt és egyenes, nem volt hova elrej-
tőzniük.
– Nem tudunk elfutni előlük! – vakkantotta oldalra Smith.
– Nem is kell! – Mahmout vett egy kilencven fokos fordulatot, és
befutott egy koromfekete mellékutcába.
Ahogy elhaladtak egy impozáns, 1800-as évekből való európai
ház előtt, Smith rájött, hogy valószínűleg a francia koncesszió terüle-
tén járhatnak.
A reflektorok a közeibe értek. Mahmout újra bekanyarodott, most
egy még keskenyebb, még sötétebb mellékutcába. Teraszos villák
mellett száguldottak el, melyek kertfalai stílusban nem illettek a há-
zakhoz. Mielőtt a biztonsági szolgálat autói bekanyarodhattak volna
az utcába, Mahmout kinyitotta az egyik kaput.
Berohant, és rögtön félre is ugrott, ahogy Smith utána vetődött.
Azonnal bezárta a kaput maguk mögött. A reflektorok megvilágítot-
ták az utcát, és a két férfi továbbhaladt a téglaházak árnyékában. A
szélesebb közből kis átjárók labirintusába értek, melyek egyre szű-
kültek. Mindkét oldalon ajtók nyíltak. Mosott ruha száradt a meleg
éjszakában az ablakok között kifeszített zsinórokon, néha két-három
emelet magasan. Viharvert biciklik támaszkodtak a falhoz. Légkon-
dicionálók rozsdás dobozai tapadtak a téglához az ablakok alatt, mint
megannyi szögletes tumor. Nehéz, zsíros szag terjengett mindenütt.
– Az az egyetlen kijárat, ahol bejöttünk? – kérdezte Smith.
– Elméletileg igen – mondta Mahmout. – Erre menjünk. Ide be.
 Belépett egy házba az egyik legkisebb átjáróból, amit az ezredes
valaha is látott. Smith követte néhány kis szobán keresztül, ahol
Mahmouthoz hasonló arcú férfiak ültek székekben, párnákon vagy
szőnyegeken, mindegyik fehér vagy kockás muszlim sapkát viselt.
Akik nem aludtak, azok kíváncsian, félelem nélkül figyelték őket.
Mahmout óvatosan lépkedett, hogy minél kevesebb zajt csapjon,
és egy falba vágott, szabálytalan lyuk felé tartott. Keresztülbújt rajta.
– Erre, ezredes. Ne maradjon le!
– Mi ez? – kérdezte Smith bizalmatlanul, ahogy utánament.
– Biztonság.
Egy másik bútorozott szobába kerültek, ami tele volt ágyakkal,
székekkel, kis asztalokkal és állólámpákkal. Nem volt ott rajtuk kí-
vül senki.
– Mi most a francia koncesszióban vagyunk, de merrefelé? – ér-
deklődött Smith. Szíve még hevesen dobogott a hosszú futástól, és
patakokban folyt róla a verejték.
Mahmout arca nemcsak izzadt, de vörös is volt a megerőltetéstől.
– A lungtangbzn vagyunk. – Kézfejével megtörölte homlokát.
– Az micsoda?
– Európai stílusú, téglaépítésű sorházak a XIX. század végéről. A
házakat csoportokba rendezték, és ezek köré kínai stílusú falakat
húztak. A lungtang a régi kínai udvarház mintáját követi: sok ház
zsúfolódik össze egy-egy falon belül, és ezeket sétányok kötik össze.
– A sikátorokra gondol?
– Jól látja, ebben az esetben igen. Az európaiak rájöttek, hogy
pénzt veszítenek, ha nem engedik be a kínaiakat a koncessziókba.
Ezért felépítették a lungtangokat, és bérbe adták a gazdag kínaiak-
nak. Minden helyi sanghaji itt élt. Ma már talán csak negyven száza-
lékuk. A francia koncesszió a leginkább lakható ezek közül. Néha
egész családok, baráti közösségek vagy egy egész falu élt egy falon
belül.
Smith zajt hallott. Még idejében pillantott a háta mögé, hogy lás-
sa, ahogy egy pontosan illeszkedő faldarab csúszik vissza a lyuk
helyére.
– A másik oldalról ez a bejárat teljesen láthatatlan – magyarázta
Mahmout.
Smith ezt figyelemre méltónak találta. – Mi az ördög ez a hely?
– Menedék. Nem éhes?
– Az egész házat fel tudnám falni.
– Ami engem illet, nagyon sajnálom, hogy nem hoztuk magunk-
kal azokat a rákokat. – Mahmout kinyitott egy ajtót, amin keresztül
egy másik szobába jutottak. Itt csak egy hosszú asztal, egy tűzhely és
egy hűtő volt. Mahmout éppen kinyitotta volna a hűtőszekrény ajta-
ját, amikor keze megdermedt a levegőben.
Smith is meghallotta.
A távoli fal mögött súlyos léptek dübörögtek, férfihangok vesze-
kedtek. A nemzetbiztonságiak csak egy szobányira lehettek tőlük.
Mahmout megvonta a vállát. – Nem fogják megtalálni a falba vá-
gott lyukat. Majd lassan megszokja, hogy itt biztonságban van, ezre-
des. Mi már nem is ugyanabban a lungtangban vagyunk, mint ők.
Ahogy a falon keresztüljöttünk, átjutottunk a következőbe, és...
Újból megtorpant, és oldalra rántotta a fejét. Smith feszülten fi-
gyelt. Újabb parancsoló hangok hangzottak fel, de immár nem a há-
lófülke felől. Ezek már kívülről jöttek.
– Mi a...? – kezdte volna mondani Smith.
Dörömbölés hallatszott nem egészen húszlábnyira tőlük.
Asgar Mahmout halkan felkuncogott, és benyúlt a hűtőbe. – Fog-
laljon helyet, ezredes! Nem fognak ránk találni.
Smith ebben erősen kételkedett, ahogy a fapadló nyikorgását hall-
gatta a súlyos léptek alatt. Most még közelebbinek tűntek.
De Mahmoutot mindez már nem érdekelte. – Csak a falba vágott
lyukon keresztül találhatnak meg minket. Azt pedig nem fogják ész-
revenni. – Felmérte, merre járhatnak az üldözőik, és rejtekhelyüket
biztonságosnak ítélte. Még több ételt vett elő, és berakta őket a két
mikrohullámú sütőbe. Amíg vacsorájuk melegedett, két üveg sört tett
az asztalra.
A másik székre bökött: – Higgadjon már le, ezredes!
A hangok és a lábdobogás ugyanúgy hallatszottak, de senki nem
jelent meg a helyiségben. Smith éhes volt. Leült az asztalhoz
Mahmouttal szemben, aki kinyitotta a két Newcastle barnasört, és
profi módon két söröskorsóba töltötte szét az italt.
– Na csirió, és sok szerencsét! – Mahmout felemelte poharát. Úgy
tűnt, mintha Smith idegessége szórakoztatná.
Végül Smith megvonta a vállát. Torka csontszáraz volt a futástól.
– Miért is ne? Fenékig! – Azzal alaposan meghúzta poharát.
 Tizenegyedik fejezet

Mahmout letette a poharát, és letörölte a habot a szakálláról.

– Jobban is bízhatna bennünk, ezredes! Ez a hely van annyira biz-
tos, mint bármi, amit a maguk CIA-ja tart fenn.
– Ki az a „mi’? És miért van magának két neve? Egy kínai meg
egy másik?
– Mert a kínaiak azt állítják, hogy a hazám ehhez az országhoz
tartozik, így lennie kell egy han kínai nevemnek is. A „mi” pedig az
ujgurok lennénk. Én Hszin-csiangból származom. Gyakorlatilag csak
félig vagyok ujgur, de ez csupán a szüleim számára fontos. Az igazi
nevem Asgar Mahmout. A metrónál Smith ezredesnek szólították, és
nyilvánvalóan katonai kiképzésben részesült. Magának van-e másik
neve?
– Jon. Jon Smith. Orvos vagyok és tudós, egyben hivatásos katona
is. És kik azok az ujgurok?
Mahmout belekortyolt a sörébe, és kényszeredetten elmosolyo-
dott.
– Maguk amerikaiak! Olyan keveset tudnak a világról és a törté-
nelemről, néha sajnos még a sajátjukról is! Megnyerő, határozott és
tudatlan; az átlag jenki három fő jellemzője. Engedje meg, hogy fel-
világosítsam.
Most Smith mosolyodott el. Ivott.
– Csupa fül vagyok, ahogy a jenkik mondják.
– Úriemberhez méltó – mondta Mahmout. Mikor folytatta, hangja
büszkeséggel telt meg. – Az ujgurok ősi türk népcsoport. Már jóval a
maguk Krisztusa előtt Közép-Ázsia sivatagaiban, hegyeiben és
sztyeppéin éltünk. Jóval ezelőtt, hogy a kínaiak el merték hagyni a
keleti folyó menti lakhelyeiket. A mongolok távoli rokonai vagyunk;
közelebbi rokonaink a türkmének, az üzbégek, a kirgizek és a kaza-
hok. Valamikor hatalmas királyságaink voltak, akkorák, amekkorára
mostanában maguk amerikaiak áhítoznak. – Kezével szenvedélyes
kört írt le feje fölött, mintha kardot fogna. – A nagy kánnal harcol-
tunk és a legendás Timurral. Kasgárban uralkodtak királyaink, s mi-
enk volt a legendás Selyemút, melyről Marco Polo áradozik a kán
unokájánál tett látogatásáról írt beszámolóiban. Akkorra már a kán
persze leverte a fellengzős han kínaiakat, és elfoglalta Kínát.
Kiürítette poharát. Gyászos hangon folytatta.
– Most mi vagyunk a szolgálók. Vagy még annál is kevesebbek.
A kínaiak arra kényszerítenek bennünket, hogy han nevet vegyünk
fel, megtanuljunk kínaiul, és abban higgyünk, amiben ők. Bezárják
az iskoláinkat, és semmi mást nem tanítanak nekünk, csak hant. Mil-
liókat küldenek a városainkba, hogy lassan eltöröljék a hagyományos
életmódot és szokásainkat. Ha népünk túl akarja élni ezt az inváziót,
kiszorul a sivatagba és a sztyeppére, ahol a kazahok élnek. Nem en-
gedik, hogy Allahot imádjuk, és lerombolják ősi mecseteinket. Nyel-
vünket és irodalmunkat elpusztítják. Az apám han volt. Elkápráztatta
anyámat a pénzével, rangjával és tudásával. Amikor azonban anyám
nem akarta megváltoztatni a hitét, nem akart engem és nővéremet
hanként nevelni, nem akart elköltözni Kasgárból a Jangce völgyének
dögletes mocsaraiért, elhagyott minket.
– Nem lehetett könnyű.
– Szörnyű volt. – Mahmout a hűtőhöz ment, és újabb sört vett ki.
Intett Smith felé is, hogy kér-e még egyet. Az ezredes bólintott.
– És a brit akcentus?
– Angliába küldtek. – Az asztalhoz hozta a sört, és mindkettejük-
nek töltött. – Anyám apja úgy érezte, egy nyugaton iskolázott férfi
hasznos lehet a családban. Éppen ezért mindig nagyon félnek, ami-
kor letartóztatnak. – Vállat vont.
– Londonban tanult?
– Végül is igen. Állami iskolák, aztán a London School of
Economics. Az iskolázottságom itt eléggé feleslegesnek tűnik.
Megszólalt a mikrók csengője, jelezve, hogy kész az étel.
Mahmout kivette belőlük a gőzölgő edényeket, és ismét leült.
– Azt akarják, hogy maga legyen a vezetőjük, ha sikerül kiharcol-
ni a szabadságot. Biztos nem maga az egyetlen, akit elküldték tanul-
ni.
– Persze, hogy nem. Többtucatnyian voltunk ott, köztük a nővé-
rem is.
 – Tud a világ az ujgurokról? Például az ENSZ?
Asgar főtt ürühúst, hagymát, paprikát, gyömbérszeleteket, sárga-
répát, fehérrépát és paradicsomot szedett a tányérjára. Jon követte a
példáját. A nagy edényből maroknyit vettek a sűrű, sült rizses étel-
ből, melyben szintén zöldségek voltak. Asgar az ürüdarabokat egy
kisebb tálban lévő sötét szószba merítette, és mellé kenyér gyanánt
ropogósra sütött palacsintát evett.
Jon utánozta őt, és igen finomnak találta a csípős ételt.
– Az ENSZ? – kérdezte Asgar két falat között. – Persze, hogy
tudnak rólunk. De nekünk nincsen rangunk, Kína számára meg csu-
pán kínos az ügy. A földünkön növényeket akarunk termeszteni és az
állatainkat akarjuk legeltetni. Kínának azért kell a terület, mert a mé-
lye gazdag lelőhelyeket rejt. Olajat, földgázt, ásványkincseket. ízlik a
bárány?
– Nagyon finom. Mi a neve ennek e ropogós kenyérfélének?
– Nang.
Asgar felnevetett. Sokat nevetett ahhoz képest, amilyen keserűen
beszélt.
– Úgy hívják, kézzel evett rizs. – Megvonta a vállát. – Közép-
Ázsia népeinek mindig hasonló sorsuk volt. Nyugatra vándoroltunk,
mert jobb földet és jobb lehetőségeket kerestünk. Vadak voltunk, és
híres vezéreink voltak. Az időnk a századok során lejárt. A túl sok
apró viszály, túl sok apró vezér és az egyre kisebb birodalmak az
emberek gondolkodását is beszűkítették. A XIX. században aztán
fordult a kocka, ahogy az mindenkivel történni szokott. – Jonra né-
zett a pohara fölött. – Emlékezzen erre, amerikai!
Jon diplomatikusan bólintott.
Asgar lassan kortyolta a sörét.
– Először ott voltak az oroszok. Tekintetük Indián függött, de
minket is szívesen bekebeleztek útközben. Aztán a kínaiak jöttek,
mert a mi földünket sajátjuknak nyilvánították. Végül a britek, akik
„saját” Indiájukat védték. Úgy nevezték, a Nagy Játék. Most maguk
teszik meg a téteket. Számunkra csak annyi a különbség, hogy ezút-
tal a jenkik jönnek, nem az angolok.
– És az ujgurok? Mit csinálnak?
 – Rátapintott a lényegre. Természetesen visszafoglaljuk az orszá-
gunkat. Illetve, mivel a szó európai értelmében soha nem volt „or-
szágunk”, csupán népünk, hát a földünket foglaljuk vissza.
– Ez a földalatti szervezetük?
– Mondhatnám. Pillanatnyilag nem vagyunk sokan, de napról
napra többen leszünk; Hszincsiangban, a határ túloldalán, Kazahsz-
tánban és máshol is. Csak apró ellenállási mozgalom vagyunk, így a
kínaiaknak csak apró kellemetlenséget okozunk. Útonállók, szabotő-
rök, banditák. Zaklatjuk a hanokat. A kínaiak azt mondják, hét-nyolc
millióan vagyunk. Mi azt mondjuk, harmincmillióan. De még har-
mincmillió lovas és terepjárós harcos sem tudna mit kezdeni embe-
rek milliárdjaival, akik tankokat vezetnek. Mindazonáltal ellen kell
állnunk. Ha másért nem, akkor azért, mert ilyen a természetünk. En-
nek eredményeképp autonóm régióvá nyilvánítottak bennünket. En-
nek semmi jelentősége nagyobb összefüggésben, főként, mivel
Urumcsi máris han kínai nagyvárossá vált. Ugyanakkor látszik, hogy
annyira azért fáj a fejük miattunk, hogy megpróbáljanak megveszte-
getni.
Jon másodszor is szedett.
– Ezért mondta el Mondragonnak az öregember történetét, aki azt
állítja magáról, hogy az elnök apja?
Asgar bólintott. – Ki tudja, valóban az-e, akinek mondja magát?
Mindenesetre amerikai, akit a kínaiak kis híján hatvan éve tartanak
fogva titokban. Reméljük, hogy egy ilyen eset felhívja a figyelmet
arra, hogy milyen komoly adósságai vannak Kínának az emberi jo-
gok területén, és hogyan pusztítja el módszeresen a kisebbségeket.
Különösen azokat, akikben egy csepp kínai vér sincsen. Mi, ujgurok
sokkal közelebb állunk Kabulhoz és Új-Delhihez, mint Pekinghez.
– Különösen akkor durran nagyot a bomba, ha az az idős amerikai
valóban az elnök apja.
– Különösen akkor. – Asgar ismét mosolygott, fehér fogai kivil-
lantak.
Jon eltolta magától az üres tányért, és a sörért nyúlt.
– Mit tud még erről az öregemberről? Hol van most?
– Egy börtönben Dacu mellett. Nagyjából hetven angol mérföldre
Csungcsingtől.
– Milyen börtönben?
– Inkább őrzött gazdaságról van szó. Főleg politikai foglyokat tar-
tanak ott átnevelés céljából, piti bűnözőket és öregeket, akiknél a
szökés veszélye elhanyagolható.
– Alacsony őrzöttségű?
– Kínai viszonyokhoz képest az. Teljesen be van kerítve, és szigo-
rúan őrzik, de a foglyok barakkokban laknak, nem cellában. A külvi-
lággal nem sok kapcsolatuk van, és alig fogadhatnak látogatót. Az
öreg, aki David Thayernek mondja magát, bizonyos szempontból
kiváltságos helyzetben van. A szobát csak egy társával kell megosz-
tania, vannak könyvei, újságokat kap és jobb ételt. De ez minden.
– Hogyan tudta meg mindezt?
– Ahogy mondtam, sok politikai fogoly van az intézetben. Ujgu-
rok is vannak köztük. Aktivistáink folyamatos összeköttetésben áll-
nak, hozzák-viszik a híreket. Thayer hallott az emberi jogi egyez-
ményről, tudta, hogy mi is a kínaiak ellen vagyunk, és rajtunk ke-
resztül sikerült kijuttatnia az információt.
Jon bólintott. – Mit tud az életéről?
– Nem sokat. Az ujgurok azt mondják, magának való és keveset
beszél, főleg a múltjáról. Ha beszélne róla, biztosan bajba kerülne.
Annyit azonban elmondott, hogy az évek során börtönről börtönre
vándorolt, annak függvényében, hogy Pekingben hogy alakultak a
hatalmi csatározások, és éppen melyik politikai irányvonal dominált.
Úgy tűnik, sokat mozgatták, hogy rejtve maradjon, és ne tudjon kap-
csolatokat kiépíteni.
Logikusan hangzott, így Smithnek lesz mit jelentenie Fred Klein-
nek, amint ki tud jutni az országból. Mivel azonban nem beszélt kí-
naiul, kevés lehetősége maradt. Segítség nélkül próbálkozásai azokra
a lehetőségekre korlátozódtak, melyek a külföldi látogatók előtt
nyitva álltak: nemzetközi repterek, néhány utasszállító hajó és egy-
két vonat. Mivel a nemzetbiztonságiak is keresték és a szigeten meg-
jelent titokzatos üldözők is, ezek a csatornák nem működtek.
– Maga szerint az amerikai kormány mit fog tenni David Thayer
ügyében?
 – Az elnöktől függ. Ha találgatnom kéne, akkor azt mondanám,
hogy mivel ilyen közel vannak az emberi jogi egyezmény aláírásá-
hoz, egyelőre semmit. Megvárja, míg az egyezmény létrejön, aztán
beszél David Thayerről a kínai vezetőkkel.
– Vagy kiszivárogtatja a sajtónak, hogy nyomást gyakoroljon Pe-
kingre.
– Lehetséges – értett egyet Jon. – Ez az, amit maga szeretne, igaz?
Nyilvánosság.
– Pontosan. A világ színpadán kell állnunk mindenki mással
együtt. Mi lesz, ha nem írják alá az egyezményt?
– Miért gondolja, hogy nem fogják aláírni?
– Logikus. Mondragonnak nem azért kellett titokban a Liucsiu-
szigetre mennie, hogy beszámoljon magának David Thayerről. Nem,
valami mást kellett magának odaadnia, igaz? Maga azért volt ott,
hogy átvegye. De őt megölték, maga pedig elmenekült. Aztán egye-
nesen Sanghajba jött. Ebből arra következtetek, hogy a támadók
megszerezték azt, ami Mondragonnál volt, maga pedig most azt ke-
resi. A dolog eléggé bűzlik, főleg akkor, ha hozzávesszük az emberi
jogi egyezményt is. Végül is ez a legfontosabb ügy jelenleg az Egye-
sült Államok és Kína között.
– Mondjuk, hogy részben igaza van. Ha így van... ha az elnök biz-
tos benne, hogy az egyezmény dugába dől, akkor elképzelhető, hogy
küld egy különleges egységet, hogy kiszabadítsák David Thayert.
– Akkor aztán lenne miről cikkezniük az újságoknak! A kínaiak
és amerikaiak is egy emberként háborodnának fel.
– Ha azonban nem tudatom az én népemmel, hogy Thayer hol
van, akkor semmi sem fog történni. Biztonságos itt mobiltelefont
használni?
– Nem igazán. Mostanra a nemzetbiztonságiak biztosan összeállí-
tottak egy figyelőrendszert, ami az innen kimenő hívásokat figyeli. A
lungtangokban olyan kevés embernek van mobiltelefonja, hogy
egyenként le tudják követni a hívásokat. És most nagyon figyelni
fognak, mivel majd’ megvesznek, hogy magát megtalálják.
Smith elgondolkodott. – Egy nyilvános fülke is megteszi, ha ki
tudok jutni egyhez. Nem mondok semmi lényeges információt.
 – Ha kijutunk innen, mi a terve?
– A Hetedik Rótta közel állomásozik Kínához. Így is a maga se-
gítségére lesz szükségem, hogy kijussak a partra, ahol fel tudnak
venni.
Asgar az ajkát csücsörítve gondolkodott, aztán szó nélkül felállt.
Összegyűjtötte a használt edényeket, és a mosogatóhoz vitte őket.
Jon is vitt egy adagot, és csatlakozott hozzá. Végül Asgar azt kérdez-
te:
– Tudja a kormánya garantálni, hogy David Thayer története va-
lamilyen módon nyilvánosságra kerül?
– Kétlem. Azt fogják tenni, ami a nemzeti érdekeknek leginkább
megfelel.
– Nemzetközi érdek, hogy kiderüljön, Kína milyen... Hogy ural-
ma mit jelent Hongkongban, Tajvanon és Urumcsiban és Kasgárban.
– Ebben az esetben gondoskodni fognak róla, hogy a világ meg-
tudja, de nem fognak előzetes garanciákat adni. Másrészt ha én nem
tudom elmondani a főnökeimnek, amit megtudtam, akkor semmi
sem fog kiderülni.
Asgar maga elé meredt. Szemei mintha fekete márványgolyók let-
tek volna.
– Nem hiszem. Maga nem elég fontos. Egyetlen ügynök sem lehet
ennyire fontos, nem igaz? De annyira talán igen, hogy ha nem tér
vissza a főnökeihez, az lelassítja őket, mert keresni kezdik magát. És
az nem lenne jó.
Találkozott a tekintetük.
– Értem, miért lenne rossz maguknak.
Az ujgur még egy pillanatig Smithébe fúrta a pillantását, mintha
azt próbálná eldönteni, mennyire alkalmas a feladatra az amerikai.
Végül a mosogatóhoz lépett, és Palmolive mosogatószert spriccelt a
vízbe. Nézte, ahogy a hab emelkedik.
– Nem lesz egyszerű, ezredes. Kína belterjes, homogén ország,
főleg itt keleten. Vidéken még rosszabb. Kevés külföldivel találkoz-
nak, kevés ujgurral. Még magánautót is ritkán látnak. Maga a Land
Rover is felkeltené a figyelmet.
– Maga azonban elég könnyen eljut oda, ahova kell.
 – Azért, mert Sanghajban vagyunk. Sanghaj nem olyan, mint Kí-
na többi része. Még csak nem is olyan, mint Peking. A sanghajiak
nyugatiasabbak mindenkinél, s ez mindig is így volt. Nem nagyon
bámulnak meg senkit. De egy autó, amelyben ujgurok és egy fehér
ember utazik... nos, vidéken azonnal jelentenék a rendőrségnek. Ha
túlságosan érdeklődőek, a nemzetbiztonságiak is tudomást szerez-
hetnek a dologról.
– Akkor hát mit tehetünk?
Asgar elgondolkodott. – Ujgurt csinálunk magából.
– Túl magas vagyok. A szemem színe és formája sem megfelelő.
– Az ujgurok nagy részének tizenéves kora után nem maradnak
meg a keleties vonásai. Türkök vagyunk. – Kritikus szemmel tanul-
mányozta Jon vonásait. – Valóban túl magas. Az a sok egészséges
amerikai étel. De a bőrét be tudjuk sötétíteni, és a ráncokról is gon-
doskodhatunk. Hunyorítania kell majd. Aztán hagyományos ujgur
öltözéket adunk magára, és középre ültetjük, magunk közé. Ha nem
vizsgálják meg túl közelről, sikerülhet a dolog.
– Talán. Hol tervez a partra érkezni?
– Kissé délre innen, nem túl messze.
– Szükségem lesz a koordinátákra, hogy fel tudjanak venni.
– Világos. Először azonban beszélek az emberekkel. Döntenünk
kell, mennyien leszünk, milyen járművet használunk, hol lenne a
legbiztonságosabb megszervezni a találkozót, és hogy hogyan jutunk
oda.
– Mikor indulunk?
– Este. Minél hamarabb, annál jobb. Amíg a biztonságiak a ható-
ságokkal tanácskoznak és próbálnak rájönni, mit tegyenek.
– Én indulásra kész vagyok.
– Még nem. Először az asszonyok ujgurt csinálnak magából, mi
pedig megtervezzük az akciót. Várjon meg itt, Jon. Mindjárt vissza-
jövök.
Mikor egyedül maradt, Jon körbesétált a négyszobás rejtekhelyen.
Összesen tizenkét fekvőhely volt a szobákban. Volt még egy fürdő-
szoba, két további hűtő és négy mikrohullámú sütő. Tágas volt, jól
felszerelt és kényelmes. Miközben a helyiségeket vizsgálta, ráébredt,
hogy már nem hallja a bakancsos lábak dobogását és a dühös hango-
kat. A biztonságiak máshol kutatnak, legalábbis egyelőre. Most nem
volt más nesz, csak a csendé. Teljes csend mindenütt; az ablaktalan
szobákon kívül és belül is.
Nem tetszett neki. A nemzetbiztonság emberei túl hamar, túl
könnyen feladták. Miért? Talán figyelmeztették őket, hogy a jelen-
létét, mint nemzetközileg is érzékeny ügyet kezeljék, vagyis nem
voltak benne biztosak, hogy nem valóban csupán idelátogató tudós-e.
Vagy a lungtangokon kívül várták, hogy felbukkanjon. Esetleg...
csak úgy tettek, mintha üldöznék, de nem akarták elkapni őket, mert
Asgar és az állítólagos ujgurok a Nemzetbiztonsági Hivatalnak dol-
goznak. Ami megmagyarázná Asgar kérdéseit az emberi jogi szerző-
déssel kapcsolatban.
Ha az utóbbi a helyzet, akkor lehetséges, hogy itt fogják fogva
tartani, vagy továbbviszik, hátha útközben kiderül, miért is van itt
pontosan. Gondolkodott. A legvalószínűbb, hogy úgy tesznek, mint-
ha segítenének neki, mert ha letartóztatnák anélkül, hogy bizonyítani
tudnák, mit keres, abból nemzetközi botrány lenne. Másrészt viszont,
még ha macska-egér játékot játszanak is vele, kapott egy újabb
esélyt.
 Tizenkettedik fejezet

Szeptember 15., péntek

Pan Ajtu őrnagy szarukeretes szemüvegben, összevont szemöl-
dökkel tanulmányozta az előtte fekvő iratot a zsúfolt irodában, me-
lyet a Punt közelében lévő, Hankou Lu 210-es szám alatt található
rendőrkapitányságon használt. Semmi különös nem volt az aktában.
Egy utcai tolvajé volt, aki ellen Pan őrnagy a délután folyamán ta-
núskodni fog. Az összevont szemöldök egyszerűen Pan megszokott
arckifejezésévé vált. A szelíd hangot és a jóindulatú mosolyt csak
civilekkel szemben használta, s a konzervatív öltöny és a csokor-
nyakkendő is arra volt alkalmas, hogy megigézze az előtte ülő ege-
reket. Kedélyessége szintén álca volt csupán. A zsír alatt, ahogy
mondani szokás, izmok rejtőztek – jól fejlett, edzett izmok.
Ezúttal rövid, fekete bőrkabátot viselt, barna katonai inget és fe-
kete farmert. Úgy festett, mint egy fenyegető külsejű törpe, amely
most ugrott elő a föld mélyéből. Még akkor is az iratot tanulmányoz-
ta, amikor egyetlen koppantás után főnöke, Csu Kuaj-zsong tábornok
belépett az irodába.
– Megtalálták az amerikai tudóst?
– És el is veszítettük – válaszolt az őrnagy undorral a hangjában.
– Az egész akció kontármunka volt. Jobb emberekre van szüksé-
günk, tábornok. Az ügynökök, akiket küldtem, csak a főbejáratot
figyelték, mert azt gondolták, idegenként nem ismeri a várost, és
idióta. Közben ki-be járkált más ajtókon.
– Járt már Sanghajban? – Csu Kuaj-zsong bosszús volt. – Sem a
mi anyagunkban, sem az övékében nem volt nyoma.
Az őrnagy a fejét rázta.
– Valaki segített neki.
– Úgy érti, valaki közülünk segített neki? Az lehetetlen.
– Ez az egyetlen megoldás – jelentette ki Pan határozottan. – Va-
lószínűleg olyasvalaki, aki átállt az ő oldalukra. Ezzel együtt, amikor
végre megkaptuk az engedélyt a letartóztatására, a gyengeelméjű
embereimnek megjött az eszük, és végre figyelni kezdték az összes
bejáratot. Még így sem látták, amikor újra bement a hotelbe. Szeren-
csére bent is volt egy álruhás emberünk, ő jelentette, hogy Smith ott
van.
A tábornok csalódottan sóhajtott, és arra gondolt, mint már annyi-
szor, hogy az ügynökök toborzására és kiképzésére fordítható összeg
nagyon alacsony. Előredőlve ült egy egyenes hátú széken, úgy nézett
ki, mint egy ragadozó madár, amely áldozatát figyeli. Kopasz feje
csillogott az erős neonfényben, apró, keskeny szeme az őrnagyra
szegeződött.
– Szóval Smith megint kámforrá vált? – kérdezte rekedten.
Pan őrnagy elmondott mindent, ami attól kezdve történt, hogy
ügynökei behatoltak Smith hotelszobájába aznap este. Felfedezték,
hogy mindent hátrahagyott, még a ruháit is. A metróban üldözték,
aztán a francia koncesszió lungtangjai között.
Csu tábornok figyelmesen hallgatta. Mikor az őrnagy befejezte,
egy percig gondolkodóba esett.
– Még mindig nem tudja, hogy ez az állítólagos tudós miért jött
Sanghajba?
– A tudományos fokozatai és az eredményei valódiak, ehhez
semmi kétség nem fér. Az, akinek mondja magát. A kérdés az, hogy
mi mással foglalkozik még. Nem tudjuk, hogy miért van itt, de van
néhány lehetséges megoldás.
– Milyen megoldás?
– Egy sor esemény, amely szerintem kirajzol egy irányvonalat. –
Pan őrnagy rövid, tömpe ujjain számolt. – Egy: egy bizonyos Avery
Mondragon, jól ismert amerikai sinológus eltűnése. Mondragon
Sanghajban dolgozott már évek óta, számos amerikai vállalkozást
képviselt. A kollégái múlt szerda óta nem látták.
Csu még jobban előrehajolt. – Nagyjából azóta, hogy Smith ezre-
des Sanghajba érkezett.
– Érdekes egybeesés – bólintott Pan –, nem gondolja? Kettő: egy
takarítónő a belváros egyik irodaépületében egy holttestet fedezett
fel Jü Jung-fu irodájában. Jü a Repülő Sárkány Szállítmányozási
Vállalat elnök-vezérigazgatója, melynek kapcsolatai vannak Hong-
kongban és Antwerpenben. Három: Jü Jung-fu és felesége szintén
eltűnt. A rezidenciáján legalábbis senkit nem találtunk, és a kocsijaik
sem voltak ott.
– Mit tudunk róla?
Az őrnagy az asztalán nyitva álló dossziéra mutatott. – Ez az aktá-
ja. Fiatal ember, aki gyorsan befutott és meggazdagodott. Erre jó
magyarázatot ad, hogy Li Aozsung veje. Li ugyanis magas rangú
tisztviselő Sanghajban, és...
– Személyesen ismerem Lit és a lányát is. Idős, köztiszteletben ál-
ló párttag.
– Mindazonáltal a lánya és a veje eltűnt, és a veje vállalatának
pénztárosa halott. Lelőtték. Ez is csak véletlen?
Csu kihúzta magát ültében. – A holttest az irodában a pénztárosé
volt? Értem. Érdekes. Keressük Jüt és s feleségét?
– Természetesen.
– És az apja?
– Li Aozsungot holnap reggel hallgatjuk ki.
Csu bólintott. – Mi van még?
– A Hungcsiao reptérnél is találtak egy hullát. Egy autóban. Fiatal
férfi, turistáknak tolmácsolt, és sofőr volt. Érdekes módon több évig
az Egyesült Államokban tanult.
– Úgy gondolja, ő segíthetett Smith ezredesnek?
– A fotó alapján a Peace Hotel több alkalmazottja is felismerte.
Látták a recepción ma azután, hogy Smith ezredes bejelentkezett.
Összefoglalva: egy itt élő amerikai eltűnik. A következő nap megér-
kezik Smith ezredes, egy szállítmányozással foglalkozó cég pénztá-
rosát megölik, ugyanennek a cégnek a tulajdonosa és felesége eltű-
nik, és ugyanazon az éjszakán megölnek egy Amerikában iskolázott
sofőrt és tolmácsot, akit a reptéren találnak meg.
– Mi az elképzelése?
– Csak lehetséges forgatókönyv – figyelmeztette az őrnagy. –
Mondragon megtudott valamit Jü Jung-fu vállalatáról, amiről azt
gondolta, hogy fontos lehet az amerikaiaknak. Smitht elküldték,
hogy megtudja és hazavigye, amit Mondragon felfedezett. Valami
rosszul sült el. Valamilyen oknál fogva a tolmácsot arra utasították,
vagy azért fizették, hogy Smitht kalauzolja és fordítson neki.
– Ha igaza van... akkor vannak olyanok ebben az országban, akik
nem akarják, hogy a Mondragon által felfedezett ügy az amerikaiak
elé kerüljön.
– Pontosan – bólintott Pan.
A tábornok ma civil ruhában érkezett. Mao-kabátjának belső zse-
béből vékony szivart húzott elő, leharapott egy darabot a végéből,
rágyújtott és fújt egy tökéletes füstkarikát.
– Megszerezte Smith ezredes, amiért küldték? – kérdezte.
– Ezt nem tudjuk.
– Meg kell tudnunk.
– Így van.
Csu újabb füstkarikát fújt. – Ha megszerezte, akkor meg fogja
próbálni elhagyni az országot.
– Minden kiindulási pontot figyeltetünk.
– Abban nem lennék biztos. A tengerpart nagyon hosszú.
– Nincs a tengernél.
– Akkor tudja, mit kell tennie. – Újabb füstkarika, most gyorsab-
ban. – És ha nem találta meg, amit keresett?
– Akkor Sanghajban fog maradni, amíg meg nem találja.
Csu Kuaj-zsong elgondolkodott. – Nem. Akkor is meg fog pró-
bálni kijutni. Az álcázása lelepleződött, így már nem lehet hatékony.
Ahhoz túl okos, hogy a tömegközlekedéssel próbálkozzon. Inkább a
parton fog megpróbálni megszervezni egy találkozót. Meg kell talál-
nunk, fel kell göngyölítenünk minden amerikai ügynököt és segítőt,
aki neki dolgozik, és meg kell állítani a célnál. Kis szerencsével a
megmentőit is elkaphatjuk vele együtt. – A tábornok megszívta a
szivarját és elmosolyodott. – Igen, így minden teljesen rendben len-
ne. Az ön kezében hagyom az ügyet, Pan őrnagy.
A fal egy darabja ismét elmozdult. Jon előtte ült, és várta, mikor
mozdul meg. Ismét fekete pulcsiját és farmerját viselte; lábán a feke-
te, puha talpú cipő, vállán a könnyű hátizsák. Berettáját a háta mö-
gött tartotta készenlétben.
Asgar Mahmout lépett be, majd azonnal hátrafordult, és három
ünnepélyesen komoly nőt segített át a résen. Öltözékük átlagos volt:
hosszúnadrág vagy farmer, ing vagy póló, kardigán vagy pulcsi. Ket-
tőjüknél sminkkészlet volt, a harmadiknál egy csomó ruha. Min-
dannyian elég magasak és vékonyak voltak, vastag szálú hajuk feke-
tén fénylett. Akinél a ruha volt, magasabb volt társainál, arca szikár.
Fekete haját a tarkóján hátrakötve viselte. Orcáján apró gödröcske
látszott, arcán félmosoly. Pofacsontjai kiugrottak. Olyan szépség
volt, aki tudta magáról, hogy az, és szórakoztatónak találta.
Két férfi is átbújt a nyíláson a nők után.
Asgar rájuk nézett, majd üdvözlésképpen biccentett Smithnek.
– Látom, felvette a munkaruháját.
– Gondoltam, szükség lesz rá.
A gyönyörű, magas nő farmerban volt, pulóverje fölött blézert vi-
selt. Tetőtől talpig végigmérte Smitht.
– Ez a legújabb férfidivat Washingtonban? – kérdezte tiszta ame-
rikai angolsággal. Félmosolya kiszélesedett.
– Csak küldetésen lévő titkos ügynököké – mosolygott vissza rá
Smith.
Az egyik férfi mondott valamit Asgarnak. A nyelv hasonló volt
ahhoz, amit az Északi Szövetséghez tartozó üzbégektől hallott Afga-
nisztánban.
Asgar válaszolt, és fordított Jonnak.
– Toktufan azt akarta tudni, hol rejtette el a fegyvereit. Azt mond-
tam neki, a pisztolya valószínűleg az övében van a háta mögött, a
kése pedig a lábára kötve.
– Majdnem.
Asgar mosolygott. – A másik fiú ott Mierkanmilia, a magas
hölgy, aki úgy beszél, mint egy jenki, a testvérem, Alani. Ő és a ba-
rátnői ujgurrá varázsolják, ha tudják. Hoztak magának ujgur ruhákat
is.
– És maga mit fog csinálni?
– Kitalálom, merre érdemes menni, és milyen módon. Aztán ma-
gunk is ismét ujgurrá válunk. – Intett a másik két férfinak. – Alani
gondjaira bízzuk.
 Mindhárom férfi kibújt a lyukon, aztán visszatették a faldarabot a
helyére.
A nők saját nyelvükön tanácskoztak. A két nő, aki eddig nem
szólt, kérdések özönét zúdította Alanira.
A lány végül Jonhoz fordult. – Üljön le ide, Smith ezredes! – Egy
székre mutatott. – Vegye le a pulóverét!
Jon levette a pulóvert, ami alatt fekete garbót viselt. Alani felhor-
kant.
– Kicsit túlöltözött, nem gondolja? Kézen fogva vezessem?
Jon felnevetett, s meglepetésére Alani követte a példáját. Rájött,
hogy egy amerikai iskolaigazgatót utánozott. A saját kis vicce. Az
adott körülmények között figyelemre méltó volt, tekintve, hogy az
életét teszi kockára Smithért. A férfi levetette a garbóját, és némi
érdeklődést vélt felfedezni a lány szemében, ahogy az meztelen fel-
sőtestére pillantott. Elmosolyodott.
– Maga és a fivére különböznek a többiektől.
A lány vastag ajkain ismét nevetés játszott, ahogy magához intette
a két nőt. Kezükkel eltakarták a szájukat, így beszélgettek és nevet-
géltek, míg Smith levetkőzött.
– Miért? Azért különbözünk, mert beszélünk angolul? – Alani
hátralépett, és kritikus szemmel tanulmányozni kezdte.
– Amiatt is, meg mert külföldön tanultak. Amit a történelmük és a
terveik tettek szükségszerűvé.
– Tudja, hogy az apánk han volt?
– Igen. Maguk ketten viszont nem tulajdonítanak túlzott jelentő-
séget a dolognak.
– Így van, ugyanakkor előnyben is vagyunk emiatt. Más ujgurok-
nak nincs meg ez a tapasztalatuk. Hátrány is, persze. Mindig ott a
lehetőség, hogy átállunk. Soha nem volt rá példa, és nem is említe-
nék hangosan, de a lelkűk mélyén ott a gyanú.
A sminkes asszonyok élénken vitáztak valamiről. Kezükben hosz-
szú ecseteket tartottak, és az ezredes szemére és szemöldökére muto-
gattak. Az ecsetek érintése puha volt a bőrén, szinte csiklandozta.
Alani éles hangon szólt hozzájuk. Valamit válaszoltak neki, aztán
mintha mi sem történt volna, folytatták esztétikai vitájukat. Alani
bosszúsan rázta a fejét, és az órájára pillantott.
– Mi az előnye? – érdeklődött Jon .
Alani még mindig a két veszekedő asszonyt nézte, és először úgy
tűnt, nem hallotta a kérdést.
– Anyám a Kazahsztánban székelő független ujgur kormány
egyik vezetőjének lánya. Ezért fontosak vagyunk az ujgurok között.
Nagyapánk küldött minket külföldre tanulni.
Rákiáltott az asszonyokra, akik végre sminkelni kezdték Smith
szemét. Alani az órájára mutatott.
– Emiatt és han kínai apánk miatt a pekingi kormány különösen
alkalmasnak tart minket arra, hogy vezetőkké váljunk és meggyőz-
zük népünket, hogy fogadják el Kína uralmát. Hogy adják fel nemze-
ti örökségüket és asszimilálódjanak. Emiatt kiváltságokat élvezünk,
amíg úgy látszik, hogy alkalmazkodunk a terveikhez. Jó álcázást is
biztosít, például tartózkodási engedélyt kapunk, mellyel sokkal
könnyebben mozoghatunk, és akár élhetünk is han területen. Termé-
szetesen figyelnek, de amíg rajta nem kapnak, addig szinte bárhova
mehetünk.
– Asgar olyan helyekre megy, ahol le is tartóztatják.
A lány komolyan bólintott. – Féltjük Asgart. Jó ember, és még
sohasem került komoly bajba. Szorítunk neki.
– Nem tudom kitalálni, pontosan honnan van az akcentusa. Hol
tanult az Egyesült Államokban?
– New Jerseyben éltem egy családnál, ott jártam állami iskolákba,
aztán Omahában tanultam a Nebraska Universityn. Keleti parti és
középnyugati keverék vagyok; tökéletes összetétel a politikatudo-
mány és az agronómia tanulmányozásához.
És hogy alkalmas legyen egy főként mezőgazdasági tevékenysé-
get folytató nép vezetésére. A nagyapja jóval előre gondolkodott.
– Fakultatíve pedig gerillaismereteket tanult?
Alani elmosolyodott. – Az Asgar volt. Amikor a szovjetek bevo-
nultak Afganisztánba, a maguk CIA-ja minden közép-ázsiai muszli-
mot kiképzett a szovjetek elleni harcra. Asgar aztán csatlakozott az
Északi Szövetséghez. Nem tudták, melyikünk micsoda, még a ta-
dzsikok sem.
A két sminkes befejezte a munkát, hátraléptek, és csendesen be-
szélgetve csodálták munkájuk gyümölcsét, csak úgy ragyogtak
Alanira. A lány bólintott és mondott valamit, ami valószínűleg dicsé-
rő lehetett, mert a két asszony továbbra is mosolygott. Összepakolták
a tubusokat, üvegeket, tégelyeket és ecseteket. Hátra-hátrafordultak
kifelé menet, hogy vessenek egy-egy pillantást Smith arcára. Távoz-
tukban az egyikük tőrje, amit valahonnan a ruhája alól húzott elő,
nekiütődött a téglának.
Alani egy tükröt tartott Smith elé.
– Nézze meg!
Jon meg volt elégedve az eredménnyel Arcát kényelmetlenül ra-
gadós réteg borította. Szeme hasonlított kissé az ujgurokéra, bőre
világos gesztenyebarna volt, és apró ráncok futottak rajta végig: a
nap és szél által kicserzett bőr sajátjai. Ha összehúzta a szemét, a
sötétben valószínűleg elment volna ujgurnak.
– Ha köztünk marad, valószínűleg nem fogják észrevenni a kü-
lönbséget – állapította meg Alani.
– Reméljük, nem fognak megállítani.
– Meg fognak állítani, abban biztos lehet. De Asgar és az én pa-
pírjaim, meg amit a többieknek hamisítottunk, gondoskodnak majd
rólunk. Reméljük, nem szállítanak ki a Land Roverből. – A lány is-
mét az órájára pillantott. – A többiek nemsokára visszaérnek. Jobb
lesz, ha felveszi a ruhát, amit hoztam.
Hangjában csöppnyi aggodalom érződött, mintha az idő túl gyor-
san eltelt volna, és a férfiak késnének. Nyugtalansága Jonra is átra-
gadt. Öltözés közben azt kérdezte Alanitól:
– Mit csinál Sanghajban? Úgy értem, hivatalosan.
– Tanítók tanárainak tanulunk. Asgar és én legalábbis. Másokat
falusi elöljárónak képeznek ki, vagy Peking ügynökeinek. A többiek
az ellenállás tagjai.
Smith bő, fekete kordbársony nadrágot húzott a farmerjára.
– Nagyon veszélyes játék ez, Alani. Mindannyiuk számára.
– Tudjuk, hogy kockázatos. Több ezrünket tartóztatták már le, és
cirka száz ujgurt ki is végeztek. – Alani keményen Smith szemébe
nézett. – Magának, ezredes, és a CIA-nak talán játék. Nekünk nem
az.
A viseltes, vasalatlan fehér ing – alatta a pulóverrel – szűk volt,
de a flaneling könnyen ráment.
– Nem a CIA-tól vagyok – mondta neki Jon . – És nekem soha
nem volt játék.
A lány végigmérte. – Azt látom.
– Azt senki nem kérdezte meg tőlem, miért jöttem ide. Hogy én
mit keresek itt. Nem mintha el akarnám mondani.
– Amit nem tudunk, azt nem tudják kiszedni belőlünk. A kínaiak
ellen van, vagy az emberi jogi szerződés aláírását hivatott elősegíte-
ni. Ez elég is nekünk.
Beszélgetésüket a tégla éles, súrlódó hangja szakította félbe.
Asgar átmászott a lyukon, mielőtt még teljesen kinyílt volna. Egy
paraszt egyszerű ruháit viselte, csizmája mint egy pásztoré. Szalma-
kalapja alatt színes fejfedőt hordott.
Végigmustrálta Jont távolról, aztán közelről is.
– Kevés fényben elmegy. – Alani felé bólintott. – Készen va-
gyunk.
– Hová megyünk? – kérdezte Jon .
Asgar az asztalhoz intette, ahol ebédeltek. Kiterítette Sanghaj és
környéke térképét, és a várostól délre eső pontra mutatott.
– Csinsan és Csapu között van egy elhagyott pagoda a Hangcsou-
öböl szélesebb részénél, egy dombon. A tengerpart sziklás, de van-
nak kavicsosabb részek is. Van egy, ami különösen megfelelne.
– Milyen mély a víz?
– Nem tudom, Jon . Toktufan szerint egy kisebb csónak partköze-
ibe tud jönni. Dolgozott azokon a vizeken.
– Rendben.
Jon felkapta a hátizsákját, kivett belőle egy műanyag zacskót, és
előhúzta belőle Sanghaj részletes topográfiai térképét, mely egy mű-
holdfelvételre volt rávetítve. Ellenőrizte a vízmélységet, és megkérte
Asgart, mutassa meg pontosan, hol van a pagoda és a megfelelő part-
szakasz, majd leírta a pontos koordinátákat vízálló jegyzetfüzetébe.
Amikor végeztek, feltekerte a térképet.
– Ne felejtse a kalapokat! – emlékeztette Alani.
Jon felvette a díszes ujgur sapkát és a szalmakalapot. Elindultak a
falon lévő lyuk felé, Jon követte a többieket.
– Mi másfelé megyünk – állította meg Asgar.
Amikor mindenki más kiment, visszatették a faldarabot a helyére.
Asgar a legtávolabbi hálószobába vezette. Félretolta az egyik prics-
cset, felemelte a linóleum egy darabját, és az alatta lévő lyukra muta-
tott.
– Erre.
– Be fogok férni? – kételkedett Jon .
– Lejjebb szélesebb. Remélem, nincs súlyos klausztrofóbiája.
– Nincsen – biztosította Jon .
– Előremegyek, öregfiú. Nyugi. Nem nagy ügy.
Asgar leült, és lelógatta a lábát a lyukba. Lenézett, aztán leugrott.
Jon követte, bár alig fért le a lyukon. A síri szag megtöltötte az orrát.
Végigkarcolta a vállát, amikor leugrott. Egy sötét, nyirkos alagútban
találta magát, melyet faállványok biztosítottak. Előtte egy zseblámpa
égett. Az alagút szűkülni kezdett. Látta Asgar lábát. A férfi hangja
tompán hangzott.
– Magánál nagyobb emberek is átfértek már. Tartsa a szemét a lá-
bamon és a fényen. Nagyjából húsz-huszonöt amerikai yard.
A fény megmozdult, a lábak az alagút sűrű árnyékaiba halványul-
tak. Jon követte őket, életében először megtapasztalva, mit jelent
klausztrofóbiásnak lenni: lélegezni, amikor úgy érzi, nincs levegő,
amit beszívhatna, és biztos benne, hogy a következő pillanatban ma-
ga alá temeti a nedves talaj. Tüdeje elszorult, fejében lüktetett a vér.
Úgy érezte, megállt az idő. Lélegezz, mondta magának, mássz!
Lélegezz! Mássz! Kövesd a lábakat! A sötét alagút szinte elnyelte.
Végül a levegő megváltozott. Büdös lett és sűrű. Jon úgy tátogott,
mint egy partra vetett hal.
– Igyekezzen! – hallotta Asgar hangját. Jon összeszedte magát, és
követte a férfit.
Sötét csatornába értek, mely egy bűzlő sikátor végén futott. Jon el
sem tudott volna képzelni szebb látványt abban a pillanatban.
Asgar ügetett elöl, Jon pedig még mindig mélyeket lélegezve
bukdácsolt utána. Egy vaskapuhoz értek, ami egy másik utcába nyílt.
Itt két Land Rover parkolt a járdánál. Erős kezek húzták be a máso-
dik autóba, s a kocsi hátuljában találta magát. Az üléseket kivették.
Három férfi és két nő társaságában kuporgott, összeszorulva a kis
helyen. Felismerte Toktufant és a két sminkest. Az ötödik ismeretlen
volt számára. Mindannyian a hagyományos ujgur ruhát viselték.
Alani ült elöl, Asgar vezetett.
– Miért két Land Rover? – suttogta Jon .
– Álcázásnak. Ha a rendőrség figyelne.
Az első, szintén tömött Land Rover elindult. Vártak. Öt perc múl-
va aztán ők is elindultak, sötét utcákon kanyarogtak a kora hajnali
órán. Végül egy széles, kivilágított útra értek. Volt némi forgalom,
de nem jelentős.
Asgar hátranézett.
– A Huhang autópályán megyünk Hangcsou felé. Nagyon feltű-
nőek leszünk: nyolc vidéki bugris tart Hangcsou felé Hszincsiangból.
Reméljük, inkább viccesnek fogják tartani, mint gyanúsnak. Ha a
nemzetbiztonságiak még nem követnek, vagy ha bedőlnek az első
autónak, akkor sikerülhet.
 Tizenharmadik fejezet

Huhang autópálya, Kína

Az éj sötétjében az árnyékok és a pára kísérteties jelleget köl-
csönzött a tájnak. Jon még Gupaj New Townban, a Csangning kör-
zetben egy nyilvános telefonról feltárcsázott egy hongkongi számot.
Franciául a törvényes üzleti lehetőségről tárgyalt. Az ártatlannak
hangzó beszélgetés kódolt üzenete egy tenger felőli mentőakcióról
szólt, és tartalmazta a szükséges koordinátákat és az időpontot is. A
beszélgetés befejeztével a másik fél Fred Kleinnek továbbította az
információt.
– A vonal tisztának tűnt, nem hiszem, hogy lehallgattak volna –
mondta Smith Asgarnak, amint a Land Rover nekivágott a tekervé-
nyes, rossz útnak a sziklás tájon át.
– Pedig lehallgatták – biztosította róla az ujgur. – Minden távol-
sági hívást ellenőriznek, főleg Hongkongban. A jó hír viszont, hogy
a telefon-megfigyeléseket alacsony beosztású hivatalnokok végzik,
és számukra ez csak rutinmunka. Ritkán szűrnek ki bárkit is, hacsak
nem nagyon feltűnő. Bár ebben az esetben a titkosszolgálat tudja,
hogy itt van, és biztosan készültséget rendeltek el. De ha a kapcsola-
ta megbízható, régi tégla, akkor nem lesz baj.
Jon elfintorodott. – Kösz szépen.
Kétszer is megállították őket rutinellenőrzésre, mielőtt elhagyták
volna a várost. A rendőrök jót szórakoztak rajtuk, és minden gond
nélkül továbbengedték őket. Jon kezdett fellélegezni. Félóra múlva
már az autópálya gyér forgalmában robogtak Hangcsou felé. Néhány
kilométerrel később, Csiahszing közelében letértek egy kétsávos
autóútra, ami délkelet felé vezetett a Kelet-kínai-tengerig.
Még a napfelkelte előtti sötét órákban is volt forgalom az úton.
Néhány személyautó szakította meg a kisteherautók sorát, melyek
platóit a gazdák jól megpakolták terményeikkel. Az árusok biciklivel
húzták kétkerekű kocsijukat a Sanghajban eladni remélt portékáik-
kal.
Asgar lassan haladt, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. – Ha a
nemzetbiztonságiak figyelnek is, meg fogják várni, míg a tengerpart-
ra érünk és belevágunk az akcióba. El akarják kapni a mentőcsapatot
is. De van időnk, és nincs értelme gyorshajtással kockáztatni. Ha
szerencsénk van, amúgy sem követnek minket.
Jon egyetértett vele. Hátradőlt és becsukta a szemét. Asgaron kí-
vül mindenki elbóbiskolt, csak néha nyílt ki a szemük, ha megcsapta
őket a tenger sós illata vagy a parton lerakódott hordalék csípős sza-
ga.
Csapunál északnyugatnak fordultak Csinsan felé. A tengerparti
úton kisteherautók és biciklisták áramlottak mindkét irányba; észak
felé, Sanghajba vagy délre, Hangcsouba. Néha egy-egy rendőrautó is
feltűnt, de a zsaruk vagy nem is figyeltek rájuk, vagy megmosolyog-
ták bugris kinézetüket.
A Land Rover végül letért az útról, hogy Asgar és Alani meg tud-
ják határozni helyzetüket. Egy ceruzalámpa fényénél tanácskoztak a
térkép felett. Alani hátrafordult, és mondott valamit ujgur nyelven.
Toktufan előrenyomakodott kettőjük közé. Élénk vita vette kezdetét,
Toktufan a térképre bökdösött, majd előremutogatott, míg Alani
megpróbálta a pontos helyzetüket megállapítani.
Egy tollat nyújtott a férfi felé, hogy jelölje be a térképen.
Toktufan megvonta a vállát, eltolta magától a tollat, és kitartóan
gesztikulált tovább.
Nyilvánvalóan ő volt az egyetlen, aki tudta, hova tartanak, de csak
tereptárgyak alapján tájékozódott, menet közben rögtönözve a vaksö-
tét éjszakában. Nem tűnt nagyon meggyőzőnek Jon számára, és úgy
tűnt, Alani és Asgar sem találja annak.
A bajusza alatt morogva Asgar visszagurult az útra, Toktufan ki-
felé bámult a sötétségbe.
– Biztos, hogy oda fog találni? – kérdezte Jon .
– Odatalál – mondta Alani. – A kérdés csak, hogy mikor.
– Pár óra múlva hajnalodik.
A nő megfordult az ülésen és gúnyos mosolyra húzta a száját. –
Csak nem unatkozni akar most, ezredes? Izgalom és kaland kellett.
Ezért lett titkos ügynök magából, nem igaz? Mellékesen: ha nem a
CIA-nak dolgozik, akkor kinek?
 Jon átkozta magát a korábbi meggondolatlanságáért. – A Kü-
lügyminisztériumnak.
– Tényleg? – A lány elmélyülten tanulmányozta egy darabig,
mintha tudná, hogy kell egy állami ügynöknek kinéznie. Talán tudta
is.
– Előttünk! – kiáltott fel hirtelen Asgar.
Jon egyenruhákat pillantott meg. Egy rendőrautó zárta le félig az
utat. Egy újabb ellenőrző pont.
– Toktufan, ülj hátra! – rendelkezett Asgar.
Toktufan hátramászott a lassan guruló Land Roverben, és bepré-
selte magát a többiek közé. A Land Rover lassan araszolgatott a sor-
ban a teherautók, ősrégi személyautók és biciklik között. A sor elején
a sofőrök és biciklisták felmutatták papírjaikat. Az ügyeletes tiszt
ásítozva dőlt a kocsija oldalának. Hébe-hóba parancsokat osztogatott
embereinek.
A rendőrök, vele ellentétben, nem unatkoztak. Ellenőrizték a
személyiket, és belestek a teherautók ponyvái alá. Amikor a Land
Rover odaért, az álmos tiszt magához tért. Éberen kihúzta magát, és
egy parancsot vakkantott a rendőröknek.
A két őrszem tátott szájjal meredt a zsúfolt terepjáróra. Amíg az
egyik az Alani és Asgar által felmutatott iratokat böngészte, a másik
szélesen vigyorgott. A tiszt újra felmordult, odavonult és elvette a
papírokat. Miután áttanulmányozta az iratokat, belebámult Asgar és
Alani arcába. Alani elmosolyodott. Mosolya kihívó, szinte kacérko-
dó volt. A tiszt pislantott egyet, és tovább meresztette a szemét.
Jon próbálta jobban összehúzni magát, és a többiek is közelebb
húzódtak hozzá. Az egyik rendőr belevilágított az arcukba, és mon-
dott valamit han kínaiul, melyből kivehető volt az ujgur szó.
A tiszt, még mindig Alanit nézve, kurta parancsot adott. A rend-
őrök a következő két biciklis felé fordultak. A tiszt elmosolyodott,
Alani felé bólintott és továbbintette őket.
Ahogy Asgar továbbhajtott, Jon visszafogta magát, hogy ne néz-
zen ki hátrafelé. Mindenki megkönnyebbülve fellélegzett. Az éjszaka
fátyla névtelenségbe burkolta a Land Rovert, utasai mosolyogva sut-
togtak egymás között.
 Csak Jon nem mosolygott és sugdolózott. Alani felé fordult: –
Sok ilyen ellenőrző pont van?
– Inkább a városokban, vidéken nem annyira jellemző.
– A Nemzetbiztonsági Hivatal készültséget rendelt el, hogy felku-
tassanak valakit – bólintott Asgar. – De nem ujgurt keresnek.
– Hanem egy amerikait – mondta Jon.
– Ez azt jelenti, hogy nem tudják, hogy hol van, kivel van, és
hogy mi lesz a következő lépése. Ha tudnák, már rég elözönlötték
volna a tengerpartot.
– Nyilván úgy gondolták, hogy megpróbálok lelépni, különben
nem vonták volna be a rendőrséget Sanghajtól ilyen messzire.
– Ami jogos feltevés minden titkos ügynök esetében, akinek az
álcázása lelepleződött.
Jonnak ez sehogy sem volt az ínyére. Valaki a nemzetbiztonsági-
aktól gyanította, hogy segítséget fog kérni, és mozgósította az egész
parti térséget Sanghaj körül. A járőrhajók és repülők már valószínű-
leg készenlétben állnak. A hajók miatt nem nagyon aggódott. A re-
pülőkkel azonban már más volt a helyzet.
Rövidesen valami más vonta magára a figyelmét. Toktufan előre-
hajolt, mondott valamit ujgur nyelven, miközben a tengerrel ellenté-
tes irányba, balra mutogatott. A többiek feje fölött Jon megpillantott
egy domb tetején álló keskeny épületet. A tető szélei felkunkorodtak,
mint a kínai pagodáké. Izgatottság lett úrrá a kocsiban ülőkön.
Asgar hirtelen kormánymozdulattal a tenger felé fordította a Land
Rovert. A kocsi zötykölődve indult meg lefelé az útról nem látható
vízmosásban. Asgar egy fűzfa alatt leparkolta az autót. A hirtelen
csöndet egyikőjük sem akarta megzavarni. Lassan, a hosszú, döcö-
gős úttól elgémberedve egyesével kiszálltak, és Asgar meg Toktufan
köré gyűltek. Fák és bokrok vették körül őket.
Asgar hosszan beszélt ujgur nyelven, míg Toktufan rövid meg-
jegyzéseket szúrt közbe különböző irányokba mutogatva az egyre
halványuló holdvilágnál. Amikor befejezték, az egyik nő felállt, és
visszafelé, az út irányában eltűnt a bokrok között.
Alani Jonhoz fordult. – Asgar felküldte Fatimát a pagodához egy
viharlámpával. Kiakasztja az egyik tetőablakba, de a lámpa takaró-
lapjai megakadályozzák, hogy a szárazföld felől is látható legyen. –
Majd az ellenkező irányba, a víz felé biccentett. – A part körülbelül
ötszáz méternyire van a pagodától légvonalban. Javarészt elhagya-
tott, főleg ilyen korán, de néha előfordul, hogy éjszaka halásznak
vagy rákásznak. És persze az is lehet, hogy a rendőrség éjjellátó táv-
csövekkel figyeli a terepet.
– Akkor távol kell maradnunk a parttól, ameddig csak lehet.
A nő bólintott. – Vannak fegyvereink. Amint meglátjuk a pagoda
tetején a fényt, elindulunk magával.
A csapat együtt maradt, megbújva a dús növényzet alatt. Fejük fe-
lett magas fák nyújtózkodtak az ég felé. A másodpercek percekké
nyúltak, a percek órákká. Az ujgurok visszafogott suttogása halálos
komolyan hangzott. Alani a gondolataiba merülve lapult Smith mel-
lett. Hirtelen erős fény jelent meg az éjszakai égbolton. Asgar buk-
kant fel előttük. Hadarva beszélt a többiekhez, majd Jonhoz fordult.
– Itt az idő, Jon . Nem vagyok biztos benne, de mintha hallottam
volna valamit, amikor átmentem az úton. Nem láttam semmit, úgy-
hogy remélem, tévedek. De nem kockáztathatunk. Nem tudhatjuk,
hogy a maga emberei milyen messze vannak a parttól, ha egyáltalán
itt vannak. Jobb lesz, ha sietünk.
– Időben itt lesznek – biztosította Jon .
Toktufan futott elöl, a fák és bokrok között kígyózva, mint egy kí-
sértet. A többi ujgur szorosan a nyomában, fegyverrel a kezükben.
Mögöttük Jon a Berettájával, a sort Asgar és Alani zárta. A néma
menet szinte beleolvadt a fű felett megülő ködfoltokba.
Végre Jon meghallotta a hullámok moraját. Sós fuvallat csapott az
arcába. A cserjést alacsony, bozontos fűsáv szegélyezte, ami alatt
körülbelül egy méterre kezdődött a keskeny, kavicsos part. Jon az
ujgurokkal együtt leguggolt a fák szélénél, és várt. A hold a hori-
zonthoz közeledett, és fényes ezüst sávot vetett a tenger felszínére. A
fák hajladoztak a szélben, leveleik kísértetiesen susogtak.
Hirtelen fény villant a nyílt tenger felől. Egyszer. Kétszer. Há-
romszor.
Majd újra sötétségbe borult minden. Váratlanul egy hang hallat-
szott. Botladozás. Nyögés. Káromkodás.
 – A töltés alá! – suttogta Jon sürgetően, miközben vetődött.
Ugyanakkor Alani is kiáltott valamit ujgur nyelven.
Azonnal lecsúsztak, és takarásba húzódtak a parti föveny szélénél.
Szinte ugyanabban a pillanatban golyózápor söpört végig a fák taka-
rásából. A lövedékek a homokba és a partot nyaldosó hullámokba
csapódtak.
– Várjanak, amíg meg nem látják őket! – próbálta Jon túlüvölteni
a lármát.
Asgar megismételte az ujguroknak. Egyikük sem esett kétségbe.
Hátukat a tengernek fordítva nyugodtan várták az elkerülhetetlent.
A következő golyózápor közben Jon mozgást látott balra, a fák
között. Tüzelt. Távoli kiáltás hangzott. Akárki is volt ott, eltalálta.
Újabb lövést adott le, majd egy harmadikat is. De nem követte jaj-
szó, sem csörtetés nesze a bozótosból.
Asgar ujgur nyelven káromkodott, majd kiabálni kezdett.
A harmadik sortűz is feldübörgött elölről, de most gyengébben és
szakadozottan, és Jon árnyakat látott tőlük balra a fák közül a part
melletti magas fűbe osonni.
– Bekerítenek minket!
Alani megismételte figyelmeztetését, miközben Jon azon tűnő-
dött, hogy vajon ezek ugyanazok az emberek-e, akik megtámadták őt
Mondragonnal a Liucsiu-szigeten, majd később Jü Jung-fu reziden-
ciáján. Feng Tun próbálkozik meg újra kedvenc módszerével?
Nem volt ideje ezen tovább elmélkedni. Ellenfeleik túlerőben vol-
tak, és kezdték bekeríteni őket. Jon máris élénk mozgást észlelt a fák
tövében. Az ujgurok is észrevették, és jól irányzott lövésekkel a föld-
re küldték támadóikat.
Asgar mellékuporodott. Lehelete forró volt, ahogy aggódva Jon
fülébe suttogott. – Egy ideig fel tudjuk őket tartóztatni, de ha azok a
part felől felénk indulnak, csapdába kerülünk, hacsak addig ki nem
törünk innen valahogy.
– Igaz – értett egyet Jon . – Sokat segítettek nekem, hálás vagyok
érte. Ha indulniuk kell, menjenek most!
– És maga?
 – Akárkik is ők, csak engem akarnak.
– Gondolja, hogy a nemzetbiztonságiak?
– Talán ők azok, talán nem. Teljesen lényegtelen.
– Nekünk nem az.
Jon megértette. – Ha a nemzetbiztonságiak, akkor megpróbálom
feltartani őket, amíg maguk jó...
Balról az automata fegyverek újabb zárótüzet okádtak. Az ujgu-
rok viszonozták a tüzet, de ezzel frontvonaluk lelepleződött. Lábak
dobogtak a fák között a homokon. Bekerítették őket.
– Menjen már! – mordult Asgarra. – Én megadom magam.
Asgar tétovázott.
Alani is felbukkant. – Nem hagyhatjuk itt!
– Jöjjön velünk! – sürgette Asgar.
Mielőtt Jon válaszolhatott volna, az automata fegyverek újra fel-
ugattak, belehasítva ismét az éjszaka csendjébe. A golyók feltúrták a
part melletti magas füvet és a homokpadot. Vérfagyasztó sikolyok
visszhangoztak a tengeren.
Jon és Asgar megpördült, és még láthatta, ahogy nyolc sötét alak
egyforma távolságra egymástól kiemelkedik a habokból és folyama-
tosan tüzel a fák között lapuló orvlövészekre Jon és az ujgurok feje
fölött.
Jon elvigyorodott. – Átkozott legyek, ha ez nem az én haditenge-
részetem! A legjobbjaik, az elit kommandó!
A hír azonnal elterjedt. Az ujgurok szétszóródtak a támadókkal
szemben, akik azonnal visszavonultak. Kiáltozások és káromkodások
közepette az ellenfél lassan visszavonult.
Az egyik kommandós a vízből hozzájuk sietett, és melléjük kupo-
rodott. – Orchidea. – Széles vállú, izmos férfi volt. Arcát fekete fes-
ték tette szinte láthatatlanná.
– Kedves önöktől, hogy beugrottak.
– Gordon Whelan hadnagy, szolgálatára. Örülök, hogy időben ér-
keztünk. Jobb lesz sietnünk. Jó néhány hajó járőrözik a tengeren.
Tudják, hogy készülünk valamire. A maga emberei el tudnak mene-
külni?
 Asgar bólintott. – Ha még pár percig le tudja foglalni őket.
– Meglesz. Gyerünk!
Asgar halkan összehívta az ujgurokat. Nem vesztegették az időt
búcsúzkodással. Összegörnyedve kúsztak a part vonalában, és hama-
rosan elnyelte őket a sötétség. A kommandósok sortüze fedezte őket,
elterelve a támadók figyelmét róluk.
– Menjen a csónakhoz, uram! – rendelkezett a hadnagy. – Gyor-
san el kell tűnnünk innen.
Jon lerohant a nagy Zodiac gumicsónakhoz, amit időközben már a
partra húztak. Fehér hab mosta az oldalát. Miután bemászott, négy
kommandós még leadott egy utolsó sorozatot, mielőtt a vízre tolták a
járművet, majd beugrottak és fürgén evezni kezdtek.
Mögöttük a hátramaradt Whelan hadnagy és a másik három
kommandós tovább tüzelt. Aztán csönd lett. Jon nézte a csónakból,
ahogy a part távolodik. Árnyékszerű alakok jelentek meg, és kezük-
ben fegyvereiket lógatva bámulták a tengert.
Jon szíve még mindig hevesen vert az adrenalintól. Hallgatta,
ahogy a hullámok a csónak oldalát nyaldossák, könnyen ringatva a
járművet. A kommandósok meg se mukkantak. Tudta, hogy ők is a
hátrahagyott négy emberre gondolnak. Aggódtak értük, akárcsak ő.
Végre körülbelül négyszáz méternyire tőlük négy fekete alak buk-
kant fel a víz alól. Karok nyúltak ki a csónakból. A férfiak megra-
gadták a kezeket; a kommandósok egyesével bemásztak a csónakba.
Whelan hadnagy volt az utolsó. Ellenőrizte a létszámot és bólintott. –
Mindenki megvan. Szép munka volt, emberek!
Többet nem beszéltek a következő fél mérföldön át. Hirtelen ref-
lektor vakító fénye söpört végig a sötét víz felett tőlük északra. Több
mint kétmérföldnyire volt tőlük, de gyorsan közeledett.
– Hamar ki fognak szúrni minket – mondta a hadnagy. – Indítsa
be a motort, főnök!
Az egyik kommandós berántotta a motort, és a csónak a hullámok
tetején ugrálva megindult. Jon megkapaszkodott, és élvezte az izzadt
arcába csapódó hűs permetet. Ugyanakkor kényelmetlen érzése tá-
madt, ahogy a kínai járőrhajót figyelte. Egyre közelebb és közelebb
került hozzájuk, és fedélzetéről lövések süvítettek az éj sötétjébe,
célpontra vadászva. A keresőlámpa fénye még nem fogta be őket, de
arra is sor kerül...
Hirtelen egy sötét árny magasodott fel előttük, akár egy hatalmas
tengeri szörny. Egy tengeralattjáró volt. Amerikai, hál’ istennek.
Abban a pillanatban, amikor a gumicsónak odasimult hozzá, a ref-
lektor fénysugara elérte őket. Lövedékek hasítottak a csónakba, amíg
a kommandósok gyorsan a fedélzetre másztak, majd felhúzták Jont
és a megviselt Zodiacot is.
A hídról egy hang kiáltott rájuk: – Befelé gyorsan! Hagyják el a
fedélzetet!
A járőrhajó most már a tengeralattjárót is a fénykörébe fogta, és
szirénája belehasított az éjszakába. A tengeralattjáró azonnal merülni
kezdett, ahogy Jon, a kommandósok és a legénység lefelé igyekezett
a fedélzeti nyílásokon át. Mielőtt a víz elérte volna, gyorsan bezárták
az ajtókat maguk mögött. A járőrhajó géppuskasorozata lepattogott
az acéltestről anélkül, hogy bármi kárt okozott volna. A kínai hajó
egy ideig még csalódottan körözött a felszínen, miután a tengeralatt-
járó megfigyelőtornyát is elnyelte a tenger.
A mélyben Jont egy apró kajütbe kísérték, ahol megmosakodha-
tott és pihenhetett. Közben azon gondolkodott, hogy akárki is támad-
ta meg őket a parton, biztos, hogy nem a Nemzetbiztonsági Hivatal
volt. Ha ők lettek volna, nem csak egy járőrhajót küldtek volna utá-
nuk. Nem, bárkik is voltak, megbízójuk csak magánszemély lehetett.
 Peking
Ahogy az Állandó Bizottság egyik legrégebbi tagjához méltó volt,
Vej Kao-fan fallal körülvett villája a Csung-nanhaj területén ideáli-
san helyezkedett el, közel a lótusszal borított Nanhajhoz, a Déli-
tóhoz. Udvarában ápolt fűzfa hajladozott a reggeli szélben, halvány-
zöld ágai a kövér füvet simogatták. Alacsony, dús virágú fák és
pompás virágok díszítették a járókővel kirakott ösvényeket, melyek
az udvart határoló négy kisebb épülethez vezettek. A kecses, pagoda-
tetős házak oszlopaiba sárkányokat, felhőket és darvakat faragtak,
melyek a szerencsét és a hosszú életet jelképezték. A legnagyobb
házban ő lakott a feleségével, míg velük átellenben élt a lánya, uno-
kája és a babysitter. A harmadik épületet irodának használta, míg a
negyedik a vendégek számára volt fenntartva.
A nap már egy órája fenn ragyogott, mikor Feng Tun bebocsátást
nyert Vej irodájába, melyben Kína különböző dinasztiáinak kincsei
zsúfolódtak össze. Vej, aki a teák nagy kedvelője volt, az asztalánál
éppen Lungcsin-get ivott. A tea finom, virágos illata belengte a szo-
bát. A borral ellentétben, melynek jót tesz az idő, a tea akkor a legíz-
letesebb – és a legdrágább –, ha a szüret évében fogyasztják. Ez a tea
alig volt hat hónapos.
A Hangcsouban termesztett Lungcsing a legjobb, legízletesebb
tea hírében állt Kínában.
Vej nem kínálta meg Feng Tunt, és meg sem próbálta titkolni a
haragját. – Szóval az amerikai ezredes meglépett maga elől.
– A Nemzetbiztonsági Hivatalt is kijátszotta. – Miután nem kínál-
ták hellyel, Feng Tun állva maradt, s úgy nézett le Vej kopaszodó
fejére, kövérkés testére és vékony lábaira.
Vej éles pillantást vetett rá. – Ez a maga szerencséje!
– Mindkettőnk szerencséje. – Feng Tun rendíthetetlenül állta az
Állandó Bizottság nagy hatalmú tagjának szigorú tekintetét.
Vej belekortyolt teájába. – De Csu tábornok és Pan őrnagy már
sejtenek valamit.
– Csak gyanakodnak, de nem tudnak semmit, és nem is fogják
megtudni.
Vej újra a homlokát ráncolta. – Aztán itt van még Jü Jung-fu fele-
sége is, akinek, úgy hallom, nyoma veszett.
Feng megvonta a vállát. – Nem tehet semmit ellenünk. Az tönkre-
tenné az apját, és elég okos ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen. Az
ön támogatása kellemes életet biztosít neki és a gyerekeinek.
– Igaz. – Vej azonban továbbra is kétkedő maradt. – Ez az ameri-
kai ügynök valóban ennyire jól képzett volt? Hogyan tudott meglóg-
ni?
– Nagyon ügyes, de nem annyira, hogy megszerezze a rakomány-
jegyzéket. Ami pedig a többi kalandját illeti, szerencséje volt, és
segítettek is neki.
– Ki segítette?
– Először egy tolmács, aki a CIA beépített embere volt, mostanra
már halott. Később pedig az ujgurok egy földalatti szervezete. Egé-
szen az eltávolítási pontig elvitték. Az az ostoba rendőrség semmit
sem gyanított. Csak nevetgéltek az ujgurokon, és hagyták, hogy to-
vábbmenjenek. Amatőrök.
– Azonosítani tudja az ujgurokat?
– Annyira nem jutottunk közel hozzájuk, de jól ismerték a várost
és környékét. Az amerikai haditengerészet felbukkanása is segítette
őket abban, hogy kicsúszhassanak a markunkból.
Vej Kao-fan elégedetten bólintott. – A tengeralattjáró. Ez azt je-
lenti, az amerikaiak ódzkodnak attól, hogy bármilyen incidensbe
keveredjenek velünk. Vagyis nyerésre állunk. Jól dolgozott.
Feng Tun lehajtotta fejét az elismerés megköszönéseként, de egy-
ben alázattal is, hiszen az udvarias gesztus, hogy teával kínálják,
még váratott magára. Akárcsak a jutalma megemlítése, amit majd
akkor hoz elő, mikor Vej Kao-fan Kína irányításában nagyobb sze-
rephez jut.
– A rakományjegyzéket megsemmisítették?
– Elégett.
– Biztos benne?
– Ott voltam Jü Jung-fu mellett, amikor elégette, mielőtt a piszto-
lyát magához vette, és elhajtott – mondta Feng. – Természetesen
követtem.
 – A rendőrség nem találta meg a holttestét.
– Nem is fogják.
– A saját szemével látta, ahogy öngyilkos lett?
– Ezért mentem utána. A Jangcébe zuhant. Így akart meghalni.
Vej Kao-fan elmosolyodott. – Akkor nekünk nincs miért aggód-
nunk. Az amerikaiaknak viszont annál inkább. Kér egy csésze teát,
Feng?
 MÁSODIK RÉSZ
Tizennegyedik fejezet

Indiai-óceán
A USS John Crowe irányított rakétával felszerelt fregatt elérte ki-
jelölt állomáshelyét a szürke óceánon. A tenger nyugodt volt, enyhe
déli áramlat borzolta a felszínt. A hajó mögött az ég alján megjelen-
tek a hajnal első sugarai, ám nyugat felé még mindig az áthatolhatat-
lan éjszaka uralkodott. A radaron már egy órával azelőtt feltűnt a
Dowager Empress, az éjszaka sötétjében azonban egyelőre láthatat-
lan maradt.
A Crowe parancsnoki hídján James S. Chervenko parancsnok
messzelátójával a fekete horizontot fürkészte, de nem látott semmit.
Izmos, szögletes ember volt, akinek markáns arcán apró ráncok lát-
szottak a szemek körül, mert hosszú évek óta mindig hunyorogva
vizsgálta a tengert.
Helyetteséhez, Frank Bienashoz fordult.
– Van valami jele, hogy mások is követik a hajót, Frank?
– A radaron és a szonáron semmi nem látszik – jelentette Bienas.
Mozdulatai egy bokszoló könnyed rugalmasságát idézték. Fiatal volt,
intelligens és jóképű, s nem szűkölködött gáláns kalandokban.
– Rendben. Ha eléggé világos lesz ahhoz, hogy lássuk is azt a te-
herhajót, akkor maradj le, és csak radaron keresztül figyeld meg. A
kabinomban leszek.
– Igen, uram.
A parancsnok elhagyta a hidat, és a kabinja felé indult. Brose ten-
gernagy hangsúlyozta a küldetés fontosságát, de anélkül is tudta.
Nagyon jól emlékezett a Jinho-incidensre. Most, amikor Kína stabi-
lizálódott, megerősödött, és a világ számára fontossá vált, a helyzet
még veszélyesebb volt. Ugyanakkor megengedhetetlen lenne, hogy
Irak újabb vegyi és biológiai fegyvereket állítson elő. Kabinjából a
parancs értelmében a főhadiszállás megkerülésével közvetlen vona-
lon hívta fel Brose tengernagyot.
 – Chervenko parancsnok jelentkezik a USS Crowe-ról uram. Fel-
vettük a pozíciót.
– Nagyon jó, parancsnok. – A tengernagy hangja olyan volt,
mintha a vacsora mellől szólították volna el. Washingtonban még
csak csütörtök este volt. – Hogy áll a helyzet?
– Eddig semmi különös. A radar szerint nincsenek más járművek
a közelben, sem a felszínen, sem a víz alatt. A rádiójukról semmilyen
üzenet nem hangzott el. Amint kivilágosodik, lemaradunk, és csak a
radar segítségével követjük.
– Figyeljék továbbra is a rádióadásokat. Van kínai tolmácsuk?
– Igen, uram.
– Rendben, parancsnok. Jim, ugye?
– Igen, uram, Jim.
– Bármi is történjék odakint, azonnal jelentést kérek róla. Ez alól
csak az olyan eset kivétel, amikor ez közvetlen veszélybe sodorná a
hajóját. Bármi is történjék, világos?
– Értettem, uram.
– Örülök, hogy magára lett bízva ez a küldetés, Jim.
– Köszönöm, uram.
Amikor az adásnak vége szakadt, Chervenko parancsnok hátra-
dőlt a székében, és a kabin plafonjára meredt.
Egy fregattkapitány ritkán kapott hasonló megbízatást. A kocká-
zat nagyon nagy volt, s nem lehetett kizárni egy összeütközés lehető-
ségét sem, egy ilyenben pedig a hajója is elveszhet. Ugyanakkor le-
hetőséget is látott benne. A haditengerészetben a legnagyobb kocká-
zatként tartották számon, ha egy tiszt hajóját megtámadták. Egy
ilyen bevetésen, ahol a sikert csak komoly veszély árán lehetett elér-
ni, karrierek további sorsa dőlhetett el.
 Kelet-kínai-tenger
Smith a csontjaiban érezte az anyahajó hatalmas motorjainak re-
megését. A hangok és érzések, melyek a hajón érték, megnyugtatták.
Arra várt, hogy hívását Fred Klein fogadja a washingtoni jachtklub-
ban. Ismerte Klein szokásait. Vacsoráját a késői órán is az irodájában
költötte el, ha ugyan evett valamit egyáltalán.
A tengeralattjáró az anyahajóhoz szállította, mely kísérőjármű-
vekkel körülvéve Tajvantól északra „sötéten”, vagyis titokban hajó-
zott. Smithnek az volt a kifejezett érzése, hogy a kapitány és a flotta-
tengernagy sajnálja a hatalmas hajó erejét arra pazarolni, hogy egy
titkos ügynököt kimentsen. Miután a kíséretére kirendelt parancs-
nokhelyettessel megivott egy kávét, azonnal ideiglenes kabinjába
küldték. Letusolt, megborotválkozott, és engedélyt kért, hogy kap-
csolatba léphessen feljebbvalójával.
Várakozás közben az ujgurokra gondolt, különösen Alanira. Re-
mélte, épségben kijutottak. Amikor megcsörrent a telefon, azonnal
felkapta.
– Egy darabban kijutott, ezredes? – Fred Klein érzelemmentes
hangja valahogy megnyugtató volt.
– A haditengerészetnek köszönhetem, meg némi helyi segítség-
nek. – Elmondta megmenekülése történetét attól kezdve, hogy a
Peace Hotelben hirtelen megszakította a beszélgetést Kleinnel. – Az
ujgurok függetlenek akarnak maradni Kínától, de nincsenek illúzióik
arra nézvést, hogy ez a közeljövőben meg fog történni. Azzal is be-
érnék, ha megtarthatnák az identitásukat és a kultúrájukat. Castilla
elnök emberi jogi egyezménye elősegítené ezt a folyamatot. Vagy
legalábbis oda vezetne egy idő után.
– Újabb ok, amiért arra kell koncentrálnunk, hogy az egyezményt
aláírják – mondta Klein. – Tehát Asgar Mahmout volt Mondragon
kapcsolata?
– Gondoltam, érdekelni fogja.
– Így van. Van változás a rakományjegyzéket illetően?
– Mostanra valószínűleg megsemmisítették, ha volt egy kis eszük.
Legalábbis azt a példányt.
– Egyetértek. – Jon hallotta, ahogy Klein megszívja a pipáját a tá-
voli irodában. – Viszont, mint mondta, követték magát és az ujguro-
kat egészen a tengerpartig. Ha megsemmisítették a rakományjegyzé-
ket, miért akarták volna magát is megölni? Nem lett volna rá szük-
ség. Felesleges kockázat. Biztos benne, hogy a támadók nem rend-
őrök vagy állambiztonságiak voltak?
– Amennyire biztos lehetek benne az adott körülmények között.
A telefonból izgatott pöfékelés hallatszott. – Akkor valami más is
történik. Nem akarják, hogy a rakományjegyzék a kezünkbe kerül-
jön, ez világos. De bőven lett volna idejük, hogy elintézzék, hogy
senkinek ne kerüljön a kezébe. Magát mégis meg akarták ölni, és
maguk akarták elvégezni a dolgot. A rendőrség nélkül.
Jon pulzusa felgyorsult. Már értette, mire akar Klein kilyukadni.
– Nem akarják, hogy a kínai Nemzetbiztonsági Hivatal megtudja,
hogy létezett egy valódi rakományjegyzék, és hogy egy amerikai
ügynök kereste. A nemzetbiztonságiak már tudták, hogy ott vagyok,
és hogy nem csak az vagyok, akinek mondom magam, de nem tudtak
rájönni, mi a célom. Aki pedig Jü Jung-fut öngyilkosságra kényszerí-
tette, nem is akarja, hogy kiderüljön. – Eltűnődött. – Gondolja, hogy
Pekingben hatalmi viszály dúl?
– Vagy egy nagy hatalmú sanghaji iparmágnás gyanús ügyletbe
kezdett.
– A kettő nem ugyanaz az új Kínában?
A vonal másik végén megszűnt a pöfékelés. A teljes csend váku-
umként töltötte be Smith fülét. Végül Klein komoly hangon kijelen-
tette:
– A kínai kormány nem tudja, mit szállít a Dowager Empress! Ez
az!
– Hogyan lehetséges ez? Kínában? Ahol mindent bizottságok
döntenek el, és direktívákat adnak ki mindenről? Még vécére sem
egyedül mennek!
– Ez az egyetlen logikus magyarázat, ezredes. Valaki, valószínű-
leg a legmagasabb körökben, viszályt akar szítani a két ország kö-
zött. Ahogy mondta, hatalmi viszályról van szó, csakhogy nemzet-
közi szinten!
Jon elkáromkodta magát. – Kínának nagy hatótávolságú nukleáris
fegyverei vannak! Sokkal több mint amennyiről a világnak tudomása
van.
A vonal másik végén vészjósló csend honolt.
– Jon, úgy tűnik, a kialakult helyzet sokkal veszélyesebb, mint
gondoltuk. Ha igazunk van, az elnöknek mindenképpen írásos bizo-
nyíték kell az Empress rakományáról, mielőtt bármilyen akciót vég-
rehajtunk. A haditengerészet Tajpejbe fogja vinni magát. Onnan az
első géppel elmehet Hongkongba.
– Mi lesz a fedősztori?
– Utánanéztünk a Donk & LaPierre vállalatnak. Ipari tömörülés,
melynek elsődleges érdekeltségei a nemzetközi szállítmányozásban
és az elektronikai iparban vannak. Szerencsénkre biotechnológiával
is foglalkoznak, ami magának tökéletes álcázást jelent.
– Most már nem utazhatom a saját nevemen.
– Valóban nem. Egy kutatóintézeti kollégája nevén fog utazni.
Kenneth St. Germain őrnagyén.
– Hasonlítunk valamelyest, de mi történik, ha ellenőriznek, és ki-
derül, hogy az őrnagy a kutatóintézetben van?
– Nem fogják ott találni. Chilébe ment hegyet mászni.
Jon bólintott. – Egy ilyen lehetőséget Ken sohasem utasítana visz-
sza. Jó ötlet volt. Akkor utasítaná az állandó kollégákat, hogy szer-
vezzenek meg egy találkozót köztem, vagyis Kenneth St. Germain és
a Donk & La-Pierre hongkongi vezetője között, hogy vírusokról tár-
gyalhassunk?
– Elintézem.
– Van valami híre Feng Tunról, a gyilkosról, akit említettem?
– Még semmi. Továbbra is keressük. Induljon Taj-pejbe, én pedig
tájékoztatom az elnököt. Nem lesz boldog.
– Akkor el kellene mondania neki azt is, amit azóta David
Thayerről megtudtam.
– Új információi vannak?
Jon elismételte, amit Asgar Mahmout mondott neki. – A börtön-
gazdaság Dacun kívül van, mintegy hetvenmérföldnyire
Csungcsingtől. A kínai viszonyokhoz képest alacsony biztonsági
fokú.
– Kiváló. Így legalább támaszkodhatom valamire, ha végül ki kell
mentenünk onnan. A kerítés és a börtönőrök nem jelenthetnek prob-
lémát. Az is a kezünkre játszik, hogy kiváltságai vannak, és hogy
csak egy cellatársa van. Ha kimentünk néhány politikai foglyot, az jó
fedése az akciónak és Thayernek is. Az egyetlen probléma a gazda-
ság fekvése; sűrűn lakott környéken van. Az sem túl jó, hogy
Thayert sokszor helyezik át. Lehet, hogy ott sem lesz, mire oda-
érünk.
– Asgar információi alapján úgy tűnik, hogy egy ideje már
Dacuban tartják. Semmi nem utal rá, hogy mostanában át akarnák
helyezni.
Jon most lassú pöfékelést hallott, ami azt jelentette, hogy Klein
gondolkodik.
– Jól van, a gazdaság lehetne rosszabb helyen is. Legalább közel
van a burmai és az indiai határhoz.
– Nem olyan nagyon közel...
– Akkor egy kicsit keményebben kell dolgoznunk. Mindenesetre
meg kell tennünk. A rakományjegyzékre van szükségem, ezredes!
 Indiai-óceán
A USS Crowe kommunikációs és irányító központjában Bienas
parancsnokhelyettes a radarkezelő válla felett a képernyőt nézte.
– Hányszor változtatott irányt?
– Ha ezt is beleszámoljuk, háromszor, uram. – A radarkezelő fel-
nézett.
– Írja le az irányváltásokat!
– Először negyvenöt fokkal délre fordult, aztán...
– Milyen hosszan? Milyen messze jutott?
– Egy órán át tartotta az irányt. Ez nagyjából húsz mérföld.
– Folytassa!
– Egy újabb órára visszatért az eredeti irányba, aztán észak felé
fordult egy újabb órára, majd ismét az eredeti irányt vette fel.
– Most akkor az eredeti irányt követi?
– Igen, uram, szinte pontosan.
– Mi is irányt váltottunk minden alkalommal?
– Igen, uram. Jelentettem az új irányokat.
– Jól tette, köszönöm, Billy.
– Nincs mit, uram – vigyorgott a radarkezelő.
A parancsnokhelyettes nem viszonozta a mosolyt. Kiment az irá-
nyítóból, és a kapitány kabinja felé indult a folyosókon. Bekopogott.
– Tessék!
Chervenko parancsnok felnézett a papírok közül, amelyekkel dol-
gozott. Azonnal észrevette Bienas arcán az aggodalmat.
– Mi történt, Frank?
– Azt hiszem, észrevettek, uram. – Bienas elmondott mindent,
amit a radarostól megtudott.
– Mi is irányt váltottunk minden alkalommal?
– Sajnos igen. Canfield volt a hídon. Újonc még ehhez.
Chervenko bólintott. – Jobb lett volna később, de tudtuk, hogy
előbb-utóbb úgyis észrevesznek. Mi a helyzet a rádióval?
Ugyanebben a pillanatban a hajó házi telefonja megszólalt:
 – Uram, a rádióadás intenzitása erősen megnőtt. Kínaiul beszél-
nek.
– Kellett az ördögöt a falra festeni – morogta a parancsnok. Aztán
a telefonba folytatta: – Hívja oda Vao zászlóst gyorsan!
– Igen, uram!
Chervenko továbbra is az interkomhoz hajolva ült.
– Húzzatok bele, fiúk. Maximális sebesség. – Felállt. – Irány a
híd!
Mire a parancsnok és helyettese felért, Vao zászlós már ott volt.
– Rájöttek, hogy itt vagyunk, uram. Megijedtek, és most Pekinget
és Hongkongot hívogatják felváltva.
– Pánik?
– Igen, uram, ez a furcsa. Tudják, kik vagyunk. Tudják, hogy az
USA haditengerészetének fregattja követi őket.
– Akkor a fedélzeten van egy harciradar-szakértő – mondta
Bienas hitetlenkedve.
Chervenko parancsnok mogorván bólintott. – Add ki az utasítást,
teljes gőzzel előre. Nincs értelme tovább rejtőzködni. Lássuk, mit
csinálnak a fedélzeten.
Messzelátóját a horizontra szegezte. Tiszta, napos idő volt, a ten-
ger nyugodt, a látótávolság szinte korlátlan. A Crowe huszonnyolc
csomóval szelte a hullámokat. A látóhatáron nemsokára feltűnt az
Empress, kis idő múlva már látótávolságban volt.
Bienas parancsnokhelyettes is elővette messzelátóját.
– Te is látod, amit én, Frank?
Bienas bólintott. A hajó fedélzete tele volt a legénység tagjaival,
akik kétségbeesetten mutogattak a far irányába, és integettek. Egy
tiszt állt a kabinház tetején és ordítozott, az emberek azonban ugya-
nolyan fejvesztetten rohangáltak tovább a fedélzeten.
– Nagyon meg vannak ijedve, Jim – mondta Bienas.
– Valóban – válaszolt Chervenko. – Senki nem mondta nekik,
hogy itt vagyunk, és megleptük őket. Valaki azonban számított ránk
vagy hasonló társaságra.
– Különben nem lett volna a radarszakértő a fedélzeten.
 – Így van – mondta Chervenko. – A híd a tiéd, Frank. Tartsd
szemmel őket. Forr a zsír a tepsiben.
– Ön szerint mit fognak tenni a kínaiak?
Chervenko már elfordult, hogy elinduljon lefelé jelentést tenni
Brose tengernagynak. – Nem tudom – mondta a válla felett. – De
szerintem rövid időn belül elég sokan fognak ezen gondolkodni
Washingtonban is.
 Tizenötödik fejezet

Szeptember 14., csütörtök

Washington, D. C.
Castilla elnök a fehér házbeli rezidenciájának hálószobájában ült
kényelmes foteljében, és olvasni próbált. Gondolatai azonban Kína
és az emberi jogi egyezmény körül forogtak. Az apja járt a fejében,
akit soha nem látott, és aki annyi megpróbáltatáson ment keresztül.
Végül a feleségére gondolt, és arra, hogy mennyire vágyna a társasá-
gára.
Elméje elkalandozott, a sorok összefolytak. Az ölébe tette a
könyvet, és megdörzsölte a szemét. Hiányoztak neki a kétkezes pó-
kerjátszmák, melyeket Cassie-vel játszottak, amikor valamelyikük
nem tudott aludni, még akkor is, ha a felesége tízből nyolcszor győ-
zött. Az asszony azonban Közép-Amerikában volt, jótékonykodott,
és új barátokat szerzett a sajtó fecsegése közepette. Azt kívánta, le-
gyen itt mellette. Hogy vele barátkozzon.
Gondolatai elkanyarodtak, arra gondolt, milyen lesz az életük
azután, hogy leteszi az elnökséget. Jeremy halk kopogását hallotta.
– Mi az már megint? – kiáltott ki méltatlankodva. Túl későn hal-
lotta meg azt élt saját hangjában.
– Mr. Klein, uram.
Castilla magához tért. – Küldje be, Jeremy. És elnézést a hang-
nemért. Hiányzik a feleségem.
– Igen, uram, mindannyian így vagyunk vele.
Valóban halvány mosoly játszott Jeremy ajkán? Nem tett konkrét
célzást, de talán arra utalt, milyen okból kifolyólag hiányzik az el-
nöknek a felesége? Saját mosolyát fintor mögé rejtette.
Jeremy megvárta, míg Klein belép a szobába, aztán becsukta az
ajtót.
Castilla hirtelen elképzelte Kleint, amint csendes és áthatolhatat-
lan ködként hömpölyög át a világon. Hogy is mondta Carl
Sandburg? „Lassan, mint a macska, lépeget a köd…” Klein lábai túl
nagyok ehhez.
– Foglaljon helyet, Fred.
Klein egy karosszék karfájára ereszkedett. A Covert-One főnöké-
nek kezei ide-oda repkedtek, mintha elveszett drágakő után kutatná-
nak.
– Dugja a szájába azt az átkozott pipát – morogta az elnök –, mie-
lőtt inni kezdek maga miatt!
Klein szégyenlősen előhúzta ütött-kopott pipáját, és hálás tekin-
tettel a szájába dugta.
– Köszönöm, elnök úr...
– Csak azt remélem, nem hal bele, mielőtt a mandátumom lejár! –
morogta Castilla. – Nos tehát, mi a rossz hír mára?
– Nem tudom, hogy a hírek jók-e vagy rosszak, elnök úr. Mond-
hatnám, attól függ, hogy ez az Empress-história hogyan végződik.
– Ez nem túl biztató.
– Nem igazán. – Anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna,
Klein elmesélte, mi történt Jonnal az utóbbi órák alatt. – Mindketten
eléggé biztosak vagyunk abban, hogy az eredeti rakományjegyzéket
megsemmisítették. Az embereim eddig semmit nem találtak Irakban.
Smith ezredes úton van Hongkongba, ahol reményeink szerint a
Donk & LaPierre nevű cégnél megtaláljuk a harmadik példányt.
Az elnök a fejét rázta. – Néha azt kívánom, hogy ezek a nagy
nemzetközi cégek és trösztök bár soha ne jöttek volna létre.
– A legtöbb kormány így gondolkodik – fűzte hozzá Klein.
– Mi a helyzet a többi kínai ügynökünkkel?
– Semmi. A kommunista pártban és a kormányban semmi nyoma,
hogy tudnák, mi van az Empress gyomrában.
Castilla hunyorítva masszírozta az orrnyergét.
– Elég furcsa, nem? Pekingben általában egymást érik a pletykák,
mindenki a következő lépést számolgatja.
– Smith ezredes és jómagam arra a következtetésre jutottunk,
hogy Peking valójában nem tud a csempészáruról.
Az elnök felvonta a szemöldökét.
 – Úgy érti, hogy magánvállalkozás? Egyszerűen nagy hasznot
hajtó üzlet?
– Komplikációkkal. Úgy gondoljuk, vannak az ügyben pekingi
tisztviselők, talán valaki magából a Politbüróból.
Az elnök gondolkodni kezdett. – Korrupció? Újabb Csen Hszi-
tung-ügy9?
– Lehetséges. De az is elképzelhető, hogy hatalmi harc folyik a
Politbürón belül, ami...
– .. .nem feltétlenül nekünk kedvez.
– Nem, nem feltétlenül.
Az elnök csöndben maradt, gondolkodott. Klein ugyancsak, mi-
közben a pipájával játszadozott. Szórakozottan elővette a dohány-
zacskóját, aztán rájött, mit csinál. Gyorsan visszadugta a zsebébe az
illatos dohányt.
Az elnök végül felkelt a fotelből, és járkálni kezdett. Papucsa
csattogott a szőnyegen.
– Nem hiszem, hogy számít, Peking tudja-e vagy sem. Ugyanúgy
fognak reagálni. Függetlenül attól, hogy tudtak-e erről a szállítmány-
ról, védelmükbe veszik a hajóikat, melyek akkor és oda mennek a
nyílt tengeren, ahova akarnak, és azt visznek, ami nekik tetszik.
Ugyanúgy csak egyetlen lehetőségünk van arra, hogy megakadá-
lyozzuk a vegyszerek Irakba jutását, és elkerüljük a konfliktust és
annak következményeit.
– Tudom, uram. Meg kell szereznünk a rakományjegyzéket, hogy
bizonyíthassuk a világ és Kína előtt, hogy nem blöffölünk. De ha
Peking valóban nem tudja, mit szállít az Empress, akkor amint meg-
szerezzük a rakományjegyzéket, gyors együttműködést kell kezde-
ményeznünk. Nem lesz okuk arra, hogy eltussolják. Sőt, éppolyan
elkötelezettnek akarnak majd tűnni a világbéke ügyében, mint bár-
melyik másik ország. Remélhetőleg legalábbis. – Az elnököt nézte,
aki még mindig fel-alá járkált a szobában, mint aki egy láthatatlan
pókhálóba gabalyodott. – Nem tudom, megfelelő-e az alkalom arra,

9
Peking polgármestere, a Politbüro tagja,2007-ben vesztegetés és zsarolás vádjá-
val tartóztatták le.
hogy elmondjam az újabb híreket David Thayerről.
Az elnök megállt és Kleinre nézett. – Hát persze, hogy megfelelő.
Mit tudott meg róla?
– A Covert-One egyik kínai kapcsolata arról számolt be, hogy a
börtönt, ahol fogva tartják, nem őrzik annyira jól, mint amennyire
lehetne. Lehetséges, hogy be tudjuk juttatni az egyik emberemet, aki
találkozhat Thayerrel, és ellenőrizheti, milyen állapotban van és mit
akar.
– Rendben – felelte Castilla óvatosan. De nem folytatta a járká-
lást.
Klein érezte, hogy az elnök habozik.
– Újragondolja a mentőakciót, uram? – kérdezte.
– Ha igaz, hogy Peking nincs benne az Empress Irakba küldésé-
ben, akkor inkább együtt fog működni, ha megvan a kétségbevonha-
tatlan bizonyíték. De egy titkos bevetés a mi oldalunkról egy olyan
ügyben, amely miatt igencsak rossz színben tűnnek fel a világ előtt,
fel fogja bőszíteni őket, függetlenül attól, hogy sikeres-e vagy sem.
Kleinnek ezzel egyet kellett értenie.
– Nem kockáztathatom népem biztonságát, sem az egyezményt.
– Talán nem is kell – mondta Klein. – Odaküldhetünk a kormány-
tól és a katonaságtól független erőket is. Önként jelentkezőket. A
lelepleződés legapróbb jelére fel hagyhatnak az akcióval. így minden
gyanúsítást visszautasíthat, uram.
– Össze tud szedni ennyi képzett önkéntest?
– Amennyit csak kell.
Castilla szinte beleesett a karosszékbe. Keresztbe tette a lábát, és
nagy állát dörzsölte.
– Nem tudom. A történelem nem szokott kesztyűs kézzel bánni
azokkal, akik privát erőket küldenek ellenséges területre.
– Igen, van kockázata. Elismerem. De sokkal kevesebb, mint egy
hivatalos akciónak.
Az elnök elfogadni látszott ezt a tényt.
– Az első lépés az lenne, hogy valakit Kínába küld, hogy beszél-
jen Thayerrel? – tűnődött. – Hogy megtudja, akarja-e egyáltalán,
hogy megmentsék, vagy az egyezmény aláírását várja?
– Igen. Azonkívül a katonai viszonyokat, a terepet is felderítheti.
Minden részletet, amire szükség lehet, ha úgy döntünk, hogy behato-
lunk.
– Rendben. Vágjunk bele. De semmi többet ne tegyen, amíg nem
beszél velem.
– Egyértelmű.
– Igen. – Az elnök komor tekintettel méregette Kleint. – Valószí-
nűleg már évekkel ezelőtt letett arról, hogy hazajöjjön. Hogy valaha
újra fogja látni a hazáját. Sokat jelentene, ha kihozhatnánk onnan.
Képzelje csak el... nyugodtan, békében élhetné le élete utolsó éveit a
hazájában. – Elnézett Klein mellett. – Jó lenne végre találkozni az
apámmal.
– Megértem, uram.
Hosszan egymásra néztek; együtt töltött éveik voltak ebben a pil-
lantásban.
Az elnök felsóhajtott, és ismét megdörzsölte a szemét.
Klein felállt, és csendben elhagyta a szobát.
 Szeptember 15., péntek Hongkong
A Donk & LaPierre ázsiai központja három emeletet foglalt el a
Centralban, Hongkong üzleti negyede szívében, egy újonnan épült
negyvenkét emeletes irodaházban. A központ két másik kerülete az
Admirality és a Wanchai. Az utóbbi a vöröslámpás negyed volt, de
mostanra a harmadik üzleti negyeddé lépett elő. Az utóbbi években
főként az Admiralityben és a Centralban építettek felhőkarcolókat,
az újabb üzleti fejlesztési terv pedig a Centraltól nyugatra lévő terü-
letekre korlátozódott. A Victoria-kikötő legkeskenyebb részén volt a
negyedik kerület, Kowloon. Ez a rész nyüzsgött az élettől.
Pontosan péntek délben hívás érkezett a Donk & LaPierre köz-
pontjába, amely áthaladt a telefonközponton, és egyenesen Claude
Marchial irodájában csörgött ki. Nem Marchial asztali telefonja
csördült meg, nem is a második telefon, amely egy kisebb asztalon
állt a fontos vendégek számára fenntartott karosszék mellett. Egy
olyan telefonkészülék csengett, ami belső vonalnak tűnt, mivel nem
voltak rajta nyomógombok. Egy hárompolcos könyvszekrény tetején
bújt meg az ablak mellett, az íróasztal mögött. Marchial felrezzent,
elejtette a tollát, rövidet káromkodott, mert tinta fröccsent a papírra.
Körbefordult a székével, és felvette a kézibeszélőt.
– Igen, segíthetek valamiben?
– Ha maga Jan Donk, akkor igen.
A telefon kis híján kicsúszott Marchial kezéből. Aztán hadarva
így szólt:
– Mi? Ja, igen, persze. Természetesen. – A pánikot féken tartva
nagy levegőt vett. – Azonnal szólok neki. – Letette a kagylót a köny-
vespolc tetejére, aztán visszafordult és ismét felvette. – Lehet, hogy
el fog tartani pár percig. Kérem, maradjon vonalban.
– Maradok, ameddig tudok.
A hívást várakozóra tette, kétségbeesetten visszaperdült a székkel
az íróasztal felé, és egy mellék számát tárcsázta.
– Uram? Egy hívás érkezett a privát Donk számon, őt magát kere-
sik.
– Őt magát?
– Igen, uram.
 – Nem Jü Jung-fu, vagy McDermid az?
– Nem uram, egyikük sem.
– Ne engedje, hogy letegye.
– Megpróbálom tartani. – Marchial letette a kagylót, és visszafor-
dult a magántelefon felé. – Sajnálom, uram. Nehezen találjuk Mr.
Donkot. – Igyekezett, hogy a hangja vidámnak, segítőkésznek han-
gozzon. – Elképzelhető, hogy én is tudok segíteni. Ha elmondaná,
milyen üzletben érdekelt Jannal...
– Köszönöm, de inkább vele beszélnék.
Egy férfi lépett Marchial irodájába. Lábujjhegyen járt, ujját a szá-
ja elé emelte, és kérdően felvonta a szemöldökét. Marchial hevesen
bólintott, miközben azon törte a fejét, hogyan tarthatná a hívót vo-
nalban. – Elképzelhető, hogy már elindult ebédelni. Mr. Donk, tudni-
illik. Esetleg már nincs is az épületben. Ha megadná a nevét és a
telefonszámát, és esetleg üzenetet hagyna... Biztos vagyok benne,
hogy visszahívja, amint visszaér. Tudom, hogy nem szalasztana el
egy... uram? Halló! Uram? Halló!
– Mi történt?
Marchial felnézett, ahogy a kagylót visszatette a helyére.
– Letette. Azt hiszem, rájött, Mr. Cruyff.
Charles-Marie Cruyff bólintott. Felvette Marchial telefonját, tár-
csázott, és azt kérdezte: – Sikerült?
– Egy nyilvános állomásról hívott, Kowloonból.
– Adja meg a számot és a címet.
 Kowloon
Jon hibát követett el. Ahogy lecsapta a telefont, már tudta. A
szám privát vagy titkos volt, vagy Jan Donk nem létezik. Esetleg
mindkettő. Így a másik oldalon tudják, hogy egy amerikai angolt
beszélő ember, akinek nem kellene, hogy meglegyen ez a szám,
megszerezte valahonnan. Az egyetlen kérdés az volt, le tudták-e
nyomozni a hívást. A kérdésre csak egy választ adhatott: azt kell
feltételeznie, hogy igen.
Két órája landolt Hongkongban a Lantau-szigeten mint Kenneth
St. Germain őrnagy. Sötétszőke parókát viselt, hogy úgy nézzen ki,
mint az öregedő hippi, aki ugyanakkor kiváló mikrobiológus volt.
Simán átjutott a vámon, és az expresszvonattal a kowlooni Shangri-
La Hotelbe utazott. Nem töltött sok időt a szobájában. Miután ellenő-
rizte a Donk & LaPierre címét, a zsebébe gyömöszölte a szőke paró-
kát, trópusi ruhát öltött, és elhagyta a szállodát.
A városban forróság és pára uralkodott, ami szokatlan volt szep-
tember közepén. Olyan volt kilépni a hotelből, mintha egy sós leve-
gőből, dízelgőzből meg sült hús és hal bűzéből épült falba ütközött
volna. Az utcákat elborította a rengeteg ember, az autók és buszok,
amikből ha lehetséges, még több volt, mint Sanghajban. Átverekedte
magát a tömegen a kompkikötőig, ahol megtalálta a nyilvános tele-
font.
Most továbbsietett, elvegyült a sétányon hullámzó tömegben. Kö-
rülnézett egy ételt árusító kioszkot keresve, ahonnan meg tudná fi-
gyelni a telefont. Egy dolog mindenesetre előnyére vált: mindennap
több ezer hozzá hasonlóan magas, nyugati ruhát viselő férfi sétált
Hongkong utcáin. A kínaiak szemében pedig ugyanúgy néz ki, mint
bármelyik másik.
Még csak három rákot evett meg, amikor a két rendszám nélküli
szedán megérkezett. A távolból Mercedesnek látszottak. Hat öltö-
nyös kínai szállt ki a kocsikból, és szétszóródtak. Mindegyikük las-
san, lazán sétálva közelítette meg a telefont, s közben mindent és
mindenkit alaposan megnéztek. A kezükben nem volt fegyver, de
Jon felfedezte a begombolt öltönykabátok gyanús kitüremkedéseit.
Látszott rajtuk, hogy tartanak valamitől, dühös idegesség jeleit mu-
tatták.
 Nem a nemzetbiztonságiak, nem is helyi rendőrök. Valaki máshoz
tartoztak.
Egyikük sem nézett a büfé felé. Túl nagy szerencse volt ez ahhoz,
hogy megkísértse. Egyébként is megtudott mindent, amit lehetett. A
zsíros sült rák maradékát a szemétbe dobta, és nagy kört leírva a
kompállomás felé vette az útját. A következő járat három perc múlva
indult Hongkong szigetére. Jegyet váltott.
Miután beszállt, a hajó orra felé vette az irányt. A hat férfin gon-
dolkodott, felidézte az arcvonásaikat, hogy emlékezzen rájuk. Me-
gint Feng Tun emberei voltak?
Miközben gondolkodott, felemelte a tekintetét, hogy eljátssza a
turista szerepét, és a csatorna másik partját nézte. Senki sincs felké-
szülve a lélegzetelállító látványra, akárhányszor hallott róla, akár-
hányszor látta fényképen. A látvány olyan monumentális, hogy egy-
szerre lehetetlen befogadni. Elöl a hajók, uszályok, bárkák, tengerjá-
rók, zöld szampanok és kompok a zöldeskék vízen. Aztán a mólók, a
lehorgonyzóit hajók és a Hongkong-sziget partján szorosan egymás
mellett álló épületek. Mögöttük különböző méretű és formájú felhő-
karcolók tömege emelkedik, mint titánok hada, mely támadni készül,
homlokukon a reklámok neonfényének jelvényeivel. Ezek mögött
pedig időtlen békét árasztó, felhőkbe vesző hegyek. A vízben kelet
felé piramisszerű szigetek emelkedtek. A látvány összességében volt
olyan hatalmas és káprázatos, mint New York látképe.
Ahogy a komp elhagyta a terminált, úgy érezte, mintha a sziget
indulna el felé. Nagy levegőt vett, és elfordult. És ekkor meglátott
kettőt a hat ember közül, amint éppen a zakójuk alá nyúlnak, mintha
ellenőriznék, hogy a fegyverük kényelmesen a kezükbe simul-e. Kí-
gyózva vágtak át a tömegen, egyre közelebb érve hozzá.
 Tizenhatodik fejezet

Manila, Fülöp-szigetek
Pontban kettőkor az izzó napsütésben egy átalakított C-130-as
landolt a Ninoy Aquino nemzetközi reptéren. A manilai kereskedel-
mi termináloktól távol eső hangárhoz gurult, ahol egy terepszínűre
festett katonai parancsnoki autó és egy páncélozott Humvee parkolt.
Amint a hangár kapuja bezárult, a gép ajtaja kinyílt, és leereszke-
dett a lépcső. Egy egyenruhás sofőr ugrott ki a parancsnoki kocsiból,
és annak a repülő felőli oldalához rohant, hogy a hátsó ajtót szélesre
tárja.
A hangár rejtekében Jasper Kott hadügyi államtitkár négy asszisz-
tense kíséretében kilépett a gépből. Sima vonásai eltűntek a fekete
repülős napszemüveg mögött. Ahogy a parancsnoki autóhoz közelí-
tett, a sofőr vigyázzba vágta magát. A most is a háromrészes öltö-
nyében elegánsan feszítő Kott biccentett egyet feléje, és beszállt a
hátsó ülésre. Titkárai a terepjáróba ültek.
A parancsnoki autóban már várta valaki: egy egyenruhás férfi,
váll-lapján a dandártábornoki rang ezüstcsillagja fénylett. A másik
ablaknál ülve megszívta vastag szivarját, és hosszan kifújta az illatos
füstöt. – Zavarja a szivarom, államtitkár úr? – kérdezte Emmanuel
Rose dandártábornok.
– Nem, ha szüksége van rá a gondolkodáshoz, tábornok. – Kott
lehúzta az ablakot, ahogy a kocsijuk elindult. A Humvee követte
őket.
Egy túlméretezett garázsajtó emelkedett fel a hangár félhomályá-
ban, és a két jármű kigurult a perzselő Fülöp-szigeteki napsütésbe.
– Ennél a megbízásnál inkább a türelmemhez kell. – Rose újabb
füst felhőt fújt, a kocsi kerekei surrogtak a betonon. – Nem is hinné,
milyen emberek vannak!
– Hogyne hinném. Washingtonban élek. – Kott egy pillantást ve-
tett a pálmafákra és a trópusi növényzetre. A forró levegő nem zavar-
ta. Mangófák csoportja hajladozott a távolban. Rikító színű madarak
repdestek a hibiszkuszfák és mirtuszbokrok ágai között. Előttük dé-
libáb játszott az út felett. Itt legalább tíz fokkal melegebb volt, mint
Washingtonban, forró és párás volt a levegő.
– Igaza lehet.
Az államtitkár megkérdezte: – Úgy véli, hogy ez a rab, Al-Szajed
valóban az, akinek hisszük? A mindanaói iszlám gerillák vezére?
– Nagyon úgy néz ki.
– Abból vonja le ezt a következtetést, hogy a Fülöp-szigetiek nem
akarják kiadni nekünk, hogy saját maguk arathassák le a babérokat?
– Abból. Vannak, akik a legszívesebben a falhoz szögeznék és
elevenen megnyúznák, és vannak, akik inkább egyezséget kötnének
vele és szabadon engednék, csak hogy tartsa a száját arról, ami tör-
tént. De kiadni nem akarják.
– Ragaszkodott ahhoz, hogy minden kihallgatásnál jelen legyünk?
– erősködött a titkár.
Rose tábornok bólintott, állkapcsa megremegett a dühtől. – Mi az
hogy! Ha figyelmen kívül hagyják a kérésünket, nem kapnak tőlünk
további segítséget és technikai kiképzést. Hogy biztos legyek a dol-
gomban, néhány emberemet ráállítottam az ügyre.
– Remek.
A tábornok szünetet tartott, s míg dohányzott, az utcát figyelte.
Nem látott semmi gyanúsat. A titkárra pillantott. – Kiket hozott ma-
gával?
– Egy kihallgatás-szakértőt a CIA-tól és egy századost a légierő-
től, aki beszél moróul. – Kott nem tartotta fontosnak megemlíteni,
hogy magával hozta a szakácsát is. – A titkáraimmal együtt a
Humvee-ben ülnek. Holnap mi is szerencsét próbálunk.
– Persze. Megpróbálhatják, ha a ma esti vacsorán a filippínók en-
gedélyt adnak rá.
Kott magabiztosan elmosolyodott. – Azzal nem lesz gond.
Nem sokkal később az autók begördültek egy hatalmas udvarház
elé, amit a manilai kormány előzékenyen az amerikai katonaság ren-
delkezésére bocsátott, hogy főhadiszállásukként berendezzék. Attól
tartva, hogy esetleg lehallgathatják őket, Rose tábornok és Kott ál-
lamtitkár semmitmondó csevegést folytatott, amíg légkondicionált
szállásaikhoz nem értek, ahol pihenhettek és felfrissülhettek, mielőtt
a Fülöp-szigeteki politikusokkal és katonákkal folytatott, mindent
eldöntő vacsorára sor kerül.
– Akkor ma este, tábornok – nyújtotta Kott a kezét.
Rose megrázta. Szivarjával a szája sarkában mormogta: – Ott le-
szek. Pihenjen egyet, szüksége lesz az erejére!
A légkondicionáló halk búgása töltötte be Kott szobáját. Becsukta
maga mögött az ajtót, és várt öt percet. Majd kinyitotta, és körbele-
sett a folyosón. Nem látott senkit.
Az épület falához lapulva az ablak alatt egy vékony nő guggolt.
Az amerikai légierő századosi egyenruháját viselte, és egy mikrofont
szorított a falhoz. Kott államtitkár repülőgépén érkezett ő is.
A szobából Kott léptei hallatszottak, ahogy a fapadlón kopogtak.
Ezután gombok kattogtak egy billentyűzeten, és hallatszott, ahogy
felveszi a telefonkagylót.
– Itt vagyok – mondta. – Igen. Hatra vissza kell érnem. Két óra
alatt? Rendben. Hol? A Corregidor Klubban? Rendben. Ott leszek.
Visszaejtette a kagylót a helyére, egy szék falábai megcsikordul-
tak a padlón, a léptek eltávolodtak, végül cipők toppantak a földre.
Az ágy rugói felnyögtek. Kott pihent egyet, mielőtt találkozik az
illetővel, akivel az imént beszélt. Leginkább éberen feküdt az ágyon,
a mennyezeten mászkáló különböző bogarakat bámulva, melyek
előbb-utóbb a moszkitóhálóra potyognak.
A légierő századosa egyúttal Kott moro tolmácsa is volt. Egyen-
ruháján a Vanessa Lim név állt. Otthagyta az ablakot. De nem pi-
henni indult, és a neve sem Vanessa Lim volt.
 Hongkong
Egy titkos ügynök számára az a legnagyobb próbatétel, ha nem
csinálhat semmit. Jon a komp orrában állva úgy tett, mintha a város
hatalmas, kaleidoszkópszerű sziluettjében gyönyörködne, mely be-
töltötte a teljes láthatárt. Bár tarkóján égnek állt a szőr, nem fordult
meg újra, hogy megnézze a két férfit, akik az utasok között nyoma-
kodva figyelmesen tanulmányozták a közelükben lévők arcát, ruhá-
zatát és viselkedését. Nem tudhatták, hogy nézett ki, aki a Donk &
LaPierre céghez telefonált. Sőt, nagyon minimális volt az esélye an-
nak, hogy Feng Tun vagy bárki más Kínában tudja, hogy Jon Smith
ezredes most éppen Hongkongban van.
De attól még az eshetősége megmaradt. Lehetséges, de nem való-
színű. Ahogy Damon Runyon mondta egyszer: „A versenyt nem
mindig a leggyorsabbak nyerik, a harcot nem a legerősebbek. De
fogadni rájuk kell.” Az esélyek döntenek.
Jon a komp orrában maradt, látszólag gondtalanul álldogált, mint
aki nincsen tudatában, hogy bármi szokatlan is történik körülötte.
Mint akit elvarázsolt az egzotikus képek és hangok kavalkádja. A
komp lassan közelített a Hongkong-szigeti végállomásához.
Miután a hajó beállt a dokkhoz, a kék egyenruhás kikötőmunkás-
ok a pallóhoz húzták. A tömeg megindult előre, készen arra, hogy a
szárazföldre csődüljön, amint a hajó megáll és a kapuk kinyílnak.
Jon csatlakozott hozzájuk. Felettük rikoltozó sirályok köröztek, a
várakozó embereken a türelmetlenség hulláma futott át. Végül a ka-
puk feltárultak. A kiáramló tömeg magával sodorta Jont, le egy fa-
rámpán, majd fel a betonon. Mikor ismét hátranézett, a két üldöző
már eltűnt.
 Manila
Jasper Kott hadügyi államtitkár bő, világoskék inget, drapp nad-
rágot és vászonkabátot vett fel, majd csontszínű papucscipőt húzott.
Kényelmesen ült a légkondicionáló hűs fuvallatában, miközben a
gerillaakcióról szóló jelentést olvasta. A dokumentum szerint meg-
támadtak egy Fülöp-szigeteki katonai helyőrséget Észak–
Mindanaóban.
Amikor meghallotta a kopogtatást, megjelölte, hol tartott, a jelen-
tést a széke melletti kis asztalra tette, majd ajtót nyitott.
A különleges erők őrmestere állt a folyosón, aki idehozta a reptér-
ről. – Jó estét, uram! – lépett be az ajtón.
– Minden rendben, őrmester?
– Igen, uram. Legtöbbjük most sziesztázik. A mieink pedig terro-
rista-elhárító kiképzésen vannak. A kocsi az oldalajtónál várja. Az
egyetlen őrszem a mi emberünk.
– Értékelem a segítségét. Nagyon tapintatosan járt el. Köszönöm.
Reno őrmester elmosolyodott. – Mindenkinek kell egy is kikap-
csolódás, uram.
Kott cinkosan elhúzta a száját. – Akkor ne késlekedjünk tovább!
Végigment a kihalt folyosón, az őrmester tisztelettudóan három
lépéssel lemaradva követte. Kint ugyanaz a terepszínűre festett pa-
rancsnoki jármű várta berregő motorral. Kott elismerően bólintott:
egy csendesen járó motor sokkal kisebb feltűnést kelt, mintha hirte-
len beindítanák.
Bemászott az üres hátsó ülésre. Az őrmester becsukta az ajtót, be-
ült a kormány mögé, és elindultak. Manila szegénynegyedeinek lát-
ványát elunva Kott hátradőlt, összefonta karját és végiggondolta,
hogyan fogja a délután feladatait megoldani. Egykor nagyon sikeres
üzletember volt a privát szférában. Az utolsó pozíció, amit a magán-
szektorban betöltött, az ügyvezető igazgatói állás volt a K&K –
Kowalski és Kott – cégnél, mely gépfegyvertámaszokat gyártott és
forgalmazott világszerte. Igaz, hogy ez gazdagsággal és befolyással
járt, sokkal többel, mint amiről ellenfelei tudtak, a számok azonban
csupán arra jók, hogy az eredményeket illusztrálják – a megelége-
dettségnek nem mutatói.
 Minden tekintetben kényes ízléssel rendelkezett, az öltözködéstől
a szokásain és társasági kapcsolatain keresztül egészen az üzleti
ügyekig. Pedáns természete le– fegyverzően hatott ellenfeleire. A
mai durva pénzügyi világban eléggé kilógott a sorból. Vajon ki gya-
nította volna heves becsvágyát? Ki sejthette azt a rideg kegyetlensé-
get, amivel vissza sem tekintve zárta le veszteségeit? Sokan egysze-
rűen túlságosan fontoskodónak tartották ahhoz, hogy komolyan ve-
gyék, ő azonban közben felépítette a karrierjét. Mire észbe kaptak,
már rég mögéje szorultak, és sem megállítani nem tudták, sem kárt
okozni neki.
Még sosem került ilyen nagy üzleti fogás közelébe, mint a mosta-
ni. Örömmel szemlélte, hogy sikere milyen lehetőséghez juttatta:
kollégái minden képzeletét felülmúló hatalom és gazdagság csillant
meg előtte... és a jövő még ígéretesebb, még nagyobb üzleti lehető-
ségeket rejtett...
Manila egy kellemesebb negyedében az őrmester egy csöndes ut-
cában megbúvó, impozáns ház kocsifelhajtójára kanyarodott. Az
épületet gondosan ápolt magas sövény fogta körül. A zöld pázsiton
pálmafák nyújtózkodtak az ég felé, a fehér falak előtt a szivárvány
összes színeiben pompázó virágok nyíltak. A spanyol korszakból
visszamaradt tekintélyes, félreeső hacienda volt.
Kott előrehajolt. – Csak néhány órát leszek itt, őrmester. Magánál
van a mobiltelefonja?
– Igen, uram. – Az őrmester megtapogatta a zsebét. – Nem kell
sietnie.
Kott államtitkár keresztülvágott az agyag járóköveken a verandá-
hoz. A hatalmas, mahagóni bejárati ajtót fényes rézszerelvények és
egy feltekeredett kígyót ábrázoló rézkopogtató díszítette. Kopogtatás
közben inkább megérezte, mint észrevette az ajtóba vágott kukucská-
lót. Az ajtónyílásban egy apró termetű filippínó nő hajlongott. Nem
lehetett több tizenhatnál, és magas sarkú lila cipőjét és lila csipkés
harisnyakötőjét leszámítva teljesen meztelen volt. Kott arckifejezése
nem változott.
A lány egy túlbútorozott szobába vezette Kottot, ahol még vagy
húsz másik, különböző korú és ruházatú nő ült, állt vagy sétálgatott.
A fal mentén jól felszerelt bár húzódott. A lány átvágott a szobán, és
Kott követte a húsz szempár figyelő kereszttüzében. Felmentek a
széles lépcsősoron, mely akár egy madridi háznak is díszére válhatott
volna. Az emeleten a barna szőnyeggel borított folyosón csak a leg-
utolsó ajtónál álltak meg. A meztelen lány kinyitotta az ajtót, elmo-
solyodott, majd oldalra lépett.
Kott belépett. A tágas szoba falán aranyozott barna tapéta volt,
bútorzatát díszes fafaragványok, kényelmes, kárpitozott ülőgarnitúra,
egy minibár és egy hatalmas baldachinos ágy alkotta. A lány egy
szót sem szólt, becsukta az ajtót, és léptei elhaltak a távolban.
– Hogy tetszett a kísérete, Jasper? – kérdezte Ralph McDermid
kényelmes székéből. Fülig ért a szája, jókedve nyilvánvaló volt. Kö-
vérkés teste és kerek arca kipihentnek tűnt.
– Az isten áldja meg, Ralph, akár a lányom is lehetne! – panasz-
kodott Kott. – Muszáj volt pont egy ilyen helyen találkoznunk?
– Remek álcázás – mondta ugyanazzal a kedéllyel az Altman
Csoport elnöke és vezérigazgatója. – Itt már ismernek és megvéde-
nék. Amúgy pedig miért ne élvezném a kellemes társaságot, az árui-
kat és szolgáltatásaikat, nem igaz?
– Ízlés dolga – morgott Kott.
– Hogy maga milyen megértő és megbocsátó, Jasper! – mondta
McDermid. – Foglaljon helyet! Üljön már le, a fenébe is, és igyon
valamit! Lazítson! Mindketten tudjuk, maga sem az a maradi öregúr,
akinek látszani akar. Meséljen nekem Jon Smithről.
– Kiről?
– Dr. Jon Smith ezredesről. – McDermid megnyomott egy gom-
bot a karosszéke melletti asztalon, mire egy fehér zakós filippínó
jelent meg a bárpult mögött.
– Egy katona? – Kott megrázta a fejét. – Sosem hallottam róla.
Miért? Mi köze van hozzánk? – Odaszólt a pincérnek: – Egy vodka
martinit, jég nélkül, citrommal!
– Veszélyes lehet a számunkra. Hogy hogyan lett ilyen fontos... –
McDermid elmesélte az eseményeket Mondragon megölésétől kezd-
ve Smith Kínából való kimentéséig.
– Megszerezte a rakományjegyzék egyik példányát? Jézus...!
– Nem – vágott közbe McDermid. – Majdnem sikerült neki, de
visszaszereztük. De nem tudom, vajon látta-e, és ha igen, megértette-
e. Mondragon biztosan látta, de az már nem számít, hiszen már meg-
halt a szemét. A helyzet kezd kényessé válni: azt kell elérnünk, hogy
tudják, mit szállít a Dowager Empress, de ne tudják bizonyítani...
A pincér ezüsttálcán hozta Kott martiniját. Az államtitkár elisme-
rően belekortyolt. – Akkor nincs is probléma. Velünk minden rend-
ben, nem?
– Mi rendben vagyunk, de azt nem mondanám, hogy nincs semmi
probléma. – McDermid felemelte hosszú poharát, és a pincér felé
döntötte, aki azonnal egy újabb koktél elkészítésébe kezdett. – Két-
lem, hogy Smith feladná, akárkinek is dolgozik.
– Hogy érti, hogy akárkinek? Biztos, hogy a CIA embere. Ők né-
ha alkalmaznak katonatiszteket.
– Csak azt mondom, amit gondolok. Amennyit az embereim és a
kínai titkosrendőrség megtudott, annak alapján semmi köze a CIA-
hoz vagy bármelyik titkosszolgálathoz.
Kott összeráncolta a szemöldökét. – Az imént mondta, hogy az
USAMRIID-nek dolgozik, és ezzel az ürüggyel jutott be Kínába is.
Vagyis lehet, hogy a CIA csak egyszer használta ezt a kapcsolatot,
de miután nem sikerült teljesítenie a feladatát, kiszállt a buliból, és
nekünk sem kell vele foglalkozni többet.
– Lehet. De az embereim szerint magasan képzett, és nem olyan-
nak tűnik, akit csak egyszer alkalmaznának.
Kott nagyot kortyolt a poharából. – Akkor valamelyik ellenfele
próbál keresztbe tenni magának?
– Igen, az is lehet. Talán egy renegát ügynök. Ahogy mostanában
intézik az ügyeiket, akár az FBI is lehet. De akárkinek is dolgozik,
mindannyiunknak rendkívül óvatosnak kell lennünk... számtalan
okból.
– Természetesen. – Kott kiürítette poharát, és letette az asztalra. –
De eddig a terv szerint zajlanak az események?
McDermid bólintott: – A Crawe nevű fregatt már követi az
Empresst az Indiai-óceánon.
– Remek.
– Van valami újabb híre a katonai költségvetésről?
 Kott részletesen beszámolt a kabinetülésről. – Amint már említet-
tem, csupán Brose és Oda támogatta teljes mértékben Stanton mi-
nisztert, de Oda nem számít. A többiek nem akarják elveszíteni a
fegyvereket, amelyek kifejlesztésén már elkezdtek dolgozni. Eléggé
feszült volt a hangulat.
– És az elnök?
– Aggódik, és tudjuk is, miért, nem igaz? Aggasztja az Empress
és a lehetséges összeütközés Kínával. Ha ez megtörténik, mindent be
kell vetnie: azt is, ami jelenleg tervezés alatt áll. Kína összecsinálja
magát, ha meglátja a háborúra gyártott nagy fegyvereinket. – Kott
mosolyogva hátradőlt. – Szerintem sima ügy.
– De óvatosnak kell lennünk. Ha a Csungnanhaj galambjai hírét
veszik, hogy mire megy ki a játék, és egyeztetnek Castilla elnökkel,
nekünk végünk. Az igazi rakományjegyzék nem kerülhet senki kezei
közé.
Kott kezdett türelmetlen lenni. – Akkor semmisítse meg az összes
példányt!
– Az nem olyan egyszerű. Már megszabadultunk attól, ami Sang-
hajban a Repülő Sárkány birtokában volt. De Baszrában van még
egy. Az irakiak úgy gondolják, senki sem juthat át a biztonsági rend-
szerükön, és nem hajlandók megsemmisíteni, mert nem bíznak ben-
nünk, hogy leszállítjuk az árut a jegyzék nélkül. Bár váltig állítják, az
Empress el fog jutni hozzájuk. Volt egy harmadik példány is Hong-
kongban, de már elrendeltem a megsemmisítését.
– Az Empress sosem fog átjutni a Hormuzi-szoroson. Mi az, ami
igazából aggasztja?
– Jü Jung-fu, a Repülő Sárkány elnöke. Hiú volt, ambiciózus, ki-
számíthatatlan és ideges, aki egy kis nyomásra is összetörik. Ismeri a
típust. Birodalomról álmodozott, csak gerince nem volt hozzá.
– Volt?
– Meghalt. Amikor megtudta, hogy ez a Jon Smith Sanghajban
van, teljesen szétesett. Egy kis nyomást gyakoroltunk rá. Öngyilkos
lett.
– A francba, Ralph! – csattant fel Kott. – Még két hulla. Így nem
lehet titokban tartani semmit. Egy gyilkosság mindent összezavarhat!
 McDermid vállat vont. – Nem volt más választásunk. Mint ahogy
nem tehetünk másképp Smithszel sem. – Elvigyorodott, és a magas-
ba emelte a poharát. – De most élvezzük e ház örömeit. Van még
időnk.
– Az átkozott mindenit, Ralph, mindegyik akár a lányom is lehet-
ne! Hát egy szemernyi jóérzés sem szorult magába? – borzadt el
Kott.
McDermid hangosan felnevetett. – Abban az értelemben nem,
ahogy maga gondolja. Nekem két hasonló korú lányom is van. És
csak remélni tudom, hogy ők is annyira jól érzik magukat ebben a
pillanatban, ahogyan én fogom mindjárt.
Kott felállt. – Nem is látta a lányait az elmúlt tíz évben. Még van
egy órám, mielőtt a sofőrömet hívhatom. Bocsásson a rendelkezé-
semre egy irodát telefonnal, és elintézek pár dolgot.
McDermid megnyomta a gombot az asztalon, ami a pincért hívta.
Felnézett Kottra, aki alig várta, hogy kijusson innen. Az Altman ala-
pítójának arca széles mosolyra húzódott, de a tekintete hideg maradt.
– Ahogy kívánja.
 Tizenhetedik fejezet

Hongkong
A Donk & LaPierre cég egy negyvenkét emeletes, csupa acél és
üveg felhőkarcolóban székelt. A nemzetközileg is elismert építész-
tervező nevét fekete üvegbe gravírozták a bejárati ajtó mellett. A név
és a cím alapján meglehetősen drága mulatság lehetett helyiséget
bérelni az épületben.
Sötétszőke parókájában Jon megállt egy pillanatra az utcán, hogy
felmérje a terepet. Álcázása szerint ő most Kenneth St. Germain őr-
nagy volt. Úgy tűnt, nem követték, így elégedetten lépett be a hallba
a forgóajtón keresztül. Keresztülment az előcsarnokon a liftekhez.
Az épület levegőjét annyiszor átszűrték, hogy mostanra már teljesen
sterilnek érződött. Tulajdonképpen az egész épület teljesen fertőtle-
nítettnek tűnt.
A vírusok gondolata visszarepítette Smitht kollégája legutóbbi ku-
tatási feladatához, és megpróbálta magára ölteni Ken személyiségét.
Az USAMRIID főkutatójaként Ken St. Germain őrnagyot egy
Észak-Zimbabwéban nemrégiben felfedezett vírus foglalkoztatta. A
még mindig névtelen vírus a Machupo vírustörzsre emlékeztetett,
amely még távolabbról, Dél-Amerikából származott. Ken egereken
tanulmányozta elméletét, miszerint az új vírus valójában a Machupo
volt, a több ezer mérföld és a köztük fekvő óceán ellenére.
Mire a lift felért, és belépett a Donk & LaPierre iroda üvegajtaján,
már alig várta, hogy kutatásaihoz segítséget kérhessen Charles-Marie
Cruyfftól, aki a Donk & LaPierre ázsiai kirendeltségének ügyvezető
igazgatója volt. A háttérben természetesen ott bujkált az eredeti cél
is...
– Kenneth St. Germain őrnagy szeretne beszélni Mr. Cruyff-fal –
jelentette az asztal mögött ülő nőnek, aki sokkal inkább fotómodell-
nek látszott, mintsem recepciósnak. – Előre bejelentkeztem.
– Hát persze, őrnagy. Monsieur Cruyff már várja önt. – A nőnek
ragyogó mosolya és gyönyörű bőre volt, csak leheletnyi smink emel-
te ki természetes báját.
 A titkár vagy asszisztens, aki eléje sietett, hogy a belső szentélybe
kalauzolja, épp az ellenkezője volt. Arca mosolytalan volt, fehéres-
szőke haját szorosan hátrafésülte, bő, szedett-vedettnek tűnő ruhái
csak úgy lógtak róla. A szépséghez képest ő volt a szörnyeteg...
– Kérem, kövessen, őrnagy! – Bariton hangon beszélt, angolsága
régies volt. A mélykék szőnyegen lépkedve egy ébenfa ajtóhoz ve-
zette Smitht. Kopogott és benyitott. – St. Germain őrnagy Ameriká-
ból, Monsieur Cruyff – jelentette be.
A tekintélyes férfiú alacsony volt, széles és izmos, a profi bicik-
listákra emlékeztető vastag combokkal. Drága, bézs színű öltönyé-
ben úgy siklott elő íróasztala mögül, mintha térdei nem hajlanának
rendesen.
Apró kezét előrenyújtva elmosolyodott. – Aáá, dr. St. Germain!
Örvendek, uram – mondta. – Ha jól tudom, az USAMRIID-nak dol-
gozik. Az embereim nagyra tartják a munkáját. – Ez azt jelentette,
hogy már utánanézett Ken St. Germain anyagának. Nem okozott vele
meglepetést.
Kezet fogtak.
– Zavarba hoz, Monsieur Cruyff – mondta Jon .
– Üljön le! Helyezze kényelembe magát!
– Köszönöm.
Jon egy krómlábakon álló, díszpárnás, modern kanapét választott.
Ahogy odalépett, óvatosan kivette bicskáját a zsebéből, és a jobb
kezébe rejtette. Kényelembe helyezkedett a kanapén úgy, hogy jobb
oldalával két párna közé támaszkodott. Felnézett. Cruyff visszatért
az íróasztalához. Olyan érzése volt, mintha le sem vette volna róla a
pillantását. Keze összeszorult az elrejtett bicska körül.
– Amint azt bizonyára tudja, én nem vagyok tudós. – Cruyff a
székébe ereszkedett. – Remélem, nem sértődik meg, ha őszintén be-
vallom, hogy nagyon kevés időm van ma önre. – Körbemutatott a
szobán, amely tele volt az üzleti világ kötelező kellékeivel: híres
emberekről készült fotókkal, jótékonysági szervezetektől kapott dísz-
táblákkal, a cég által nyert díjakkal. Majd íróasztalára bökött, ahol
iratok és dossziék voltak egymásra polcolva. – Le vagyok maradva a
munkámmal, de remélem, azért tudok önért gyorsan tenni valamit. –
Összefonta kezét a mellkasa előtt, hátradőlt, és Jont tanulmányozva
várakozott.
Jon el akarta rejteni a bicskát a két párna között, de ezzel meg kel-
lett várnia, amíg Cruyff legalább egy pillanatra félrenéz. – Természe-
tesen, monsieur, én megértem. Nagyon hálás vagyok, hogy időt szánt
rám. – Részletezte St. Germain őrnagy jelenlegi kutatását az új vírus-
sal kapcsolatban. – De az USAMRIID keretein belül csak lassan
tudok eredményeket elérni – magyarázta. – Túl lassan. Emberek hal-
dokolnak Zimbabwéban. Az országok és kontinensek közötti folya-
matos forgalom lehetetlenné teszi, hogy felmérjük, hol csaphat le ez
a vírus legközelebb. Talán éppen itt, Hongkongban.
– Hmm. Igen, az katasztrofális következményekkel járna. Ez egy
nagyon zsúfolt város. De nem értem, hogyan tudnék én ebben segí-
teni. – Továbbra is szemrebbenés nélkül, mereven nézte Jont.
Jon előrehajolt, arca aggódó kifejezést öltött. – Az önök gyógy-
szerészeti leányvállalata a hantavírusok kutatásával foglalkozik, és
én...
Cruyff türelmét vesztve félbeszakította: – A Biomed et Cie Belgi-
umban található, őrnagy, több ezer mérföldnyire innen. Itt, Hong-
kongban, legalábbis ebben az irodában az elsődleges feladatunk a
marketing. Azt hiszem, nem sokat tudok önért tenni...
Most Jon szakította félbe őt: – Tisztában vagyok a leányvállalatu-
kat illető részletekkel. De a Donk & LaPierre cégnek van egy mikro-
biológiai kutatócsapata Kínában. Én ezekre a kutatókra gondoltam.
Tudomásom szerint jó eredményeket értek el a közelben felbukkant
hantavírusokkal. Az új vírus tanulmányozása során arra a következ-
tetésre jutottam, hogy valószínűleg egerek ürülékével terjed, ami
porrá szárad, és a levegőbe kerülve embereket is képes megfertőzni,
akárcsak a Machupo Bolíviában és szerte Dél-Amerikában. A
hantavírusok, amelyekkel az önök kutatói foglalkoznak, hasonlókép-
pen terjednek. De, gondolom, tisztában van ezekkel a tanulmányok-
kal. – Őszinte mosolyt villantott Cruyffra.
– Természetesen – mondta Cruyff. Ezzel sikerült elfednie tudat-
lanságát, vagy hogy rejtegetni próbálna valamit is. – Pontosan mit is
szeretne tudni? Feltéve, ha nem bizalmas, természetesen.
– Természetesen – helyeselt Jon . – Miután a Donk & LaPierre
egy üzleti vállalkozás, a tudósaik talán már a hantavírusok ellen-
anyagán dolgoznak. Ha ez így van, a tapasztalataik alapján talán új
kutatási irányt tudnék kijelölni.
– Nincs ellenanyag, dr. St. Germain. Legalábbis én nem tudok ró-
la. Másfelől még nem jelentenék a cégnek a kutatás ilyen korai stá-
diumában, sőt, még később sem, amíg fel nem mérték a kereskedel-
mi lehetőségeket. Fennáll a lehetőség, hogy kísérleteik ezen az úton
haladnak, de erősen kétlem, hogy az ellenanyagaik az ön vírustípu-
sának megfelelőek lennének.
– Igazán? És miért?
Cruyff elnézően mosolygott. – Az erős belső vérzéssel járó járvá-
nyok csak a szegény országokra jellemzőek. Manapság a kutatás és
fejlesztés csillagászati összegekbe kerül. A harmadik világ országai
egyszerűen nem tudják megfizetni, se a kutatást, se az ellenanyagot.
– Valószínűleg nem. Mégis...
– És akkor hogyan térülne meg a befektetés? Mi történne a rész-
vényeinkkel, ha ilyen légből kapott kutatásokba kezdenénk? Felelős-
séggel tartozunk a részvényeseinknek.
– Á, értem már. Ellenanyag tehát nincs. – Őszinte csalódottság ér-
ződött Smith hangjából. Majd újra föllelkesült. – De akkor is, na-
gyon jó kutatóik vannak. Biztos felfedeztek valami újat és érdekeset
a hantavírusokkal kapcsolatban. Ritkán van alkalmam Ázsiába utaz-
ni, ezért, ha nem bosszantom fel nagyon a kérésemmel, meglátogat-
nám a laboratóriumot. Nagyon lekötelezne, ha engedélyt adna rá...
Végül is mi, tudósok egymástól tanulunk a legtöbbet. Talán az én
tudásom is hasznos lehet a számukra.
Cruyff felhúzta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy ez ne lenne
megoldható. Természetesen magának kell beszereznie a belépéshez
szükséges iratokat, de az asszisztensem ír önnek egy bemutatkozó
levelet, és elküldi a szállodájába. Csak kifelé menet adja le neki az
adatait. Ennek segítségével talán beengedik Kínába.
– Köszönöm. Az a levél nagy segítség lenne.
A bicska nehéznek tűnt a markában. A beszélgetés már a végéhez
közeledett, és még nem volt lehetősége elrejteni. Próbálta leküzdeni
feszültségét, és a Cruyff íróasztalán álló két hajómodell felé biccen-
tett. Még négy másik volt üvegben a falra erősítve.
– Csodálom a hajóit, monsieur – mondta. – Gyönyörűek. Ön ké-
szítette őket? Ez a hobbija?
Cruyff elnevette magát, és tiltakozásul a kezével is nemet intett. –
Á, dehogyis! Ezeket hozzáértők készítették, a cég legsikeresebb ha-
jóinak pontos másolatai. A Donk & LaPierre ugyanis elsősorban
hajózási vállalat. – Továbbra is Jonra meredt, rá sem pillantott a ha-
jókra.
– És főleg kínai cégekkel dolgoznak? – kérdezte Jon ártatlanul.
Cruyff megdöbbent. – Csak kínai cégekkel? Nem, természetesen
nem.
– Ó, elnézést. Csak ez tűnt logikusnak, miután a legtöbb hajómo-
dellen kínaiul is rajta van a neve, nemcsak latin betűkkel.
Cruyff akaratlanul is oldalra pislantott, de nem a hajók felé, ha-
nem a tőle balra lévő falon látható széf irányába.
Jonnak csak ennyire volt szüksége. Megkönnyebbülve szétnyitot-
ta markát, és a hüvelykujjával a párnák közé nyomta a kést.
Cruyff pillantása visszavándorolt Jonra. – Nincs ebben semmi kü-
lönös. Minden hajónak, amit Hongkongban regisztrálnak, feltüntetik
a nevét kínaiul is.
– Hát persze. – Jon talpra ugrott. – Gondolhattam volna. Nos, nem
vesztegetem tovább a drága idejét. Nagyon kedves volt öntől, hogy
fogadott, és megengedte, hogy meglátogassam a Biomed kutatólabo-
ratóriumát.
– Semmiség az egész, doktor.
Jon mosolyogva és bólogatva kihátrált, és becsukta maga után az
ajtót. A külső irodában megállt, hogy bediktálja a bányarémnek a
Shangri-La Hotel nevét és a szobaszámot. Kifele menet rámosolygott
a gyönyörű recepciósra, és kisétált az üvegajtón.
Szívverése felgyorsult, amikor egy küldönc igyekezett feléje. De
a férfi nem a Donk & LaPierre-hez ment végül. Amint eltűnt a folyo-
só mélyén, Jon gyorsan beugrott a férfimosdóba. Bezárkózott az
egyik fülkébe, és egy apró szerkezetet húzott elő a belső zsebéből. A
bal fülébe illesztette. Babszem nagyságú volt, a titkosszolgálat leg-
újabb, zseniális találmánya. Várt egy pillanatot, felkészült újabb sze-
repére.
Izgatottságot színlelve sietett vissza a mellékhelyiségből a Donk
& LaPierre irodájába, elhúzott az egzotikus recepciós mellett, mintha
visszatérése nemcsak hogy természetes lenne, hanem szükséges is.
Zavartan odaintett Brünhildának, amint keresztülvágott az irodán.
– Azt hiszem, elvesztettem a zsebkésemet – jelentette ki, amint
habozás nélkül becsörtetett Charles-Marie Cruyff irodájába.
Cruyff a székében hátradőlve éppen egy bizalmas tele-
fonbeszélgetést folytatott. Meglepve pillantott fel a mondat közepén.
– Mi van? – kérdezte ingerülten.
Jon dühösen felmordult. – A fenébe is! Elnézést kérek. Valahol
elhagytam a késemet – ismételte meg. – Lássuk csak... itt álltam,
aztán... – Egy pillanatra megtorpant Cruyff íróasztala előtt, amíg
körbejárt a tekintete a tágas irodában, mintha megpróbálna visszaem-
lékezni, merre lépett tovább, miután bejött.
Cruyff összeráncolta a szemöldökét. – Éppen egy fontos telefont
intézek, dr. St. Germain. Csak gyorsan, kérem! – Megmerevedett egy
pillanatra, és a telefonból jövő hangra figyelt.
A Jon fülében lapuló, zseniálisan bonyolult puskamikrofon han-
gosan és tisztán közvetítette a telefonban folyó beszélgetést.
Cruyff a kagylót a kezével eltakarva suttogni kezdett a telefonba:
– Nem hiszem. Nem, uram, csak a hantavírusokkal kapcsolatos kuta-
tásokról érdeklődött, leginkább azt akarta megtudni, hogy dolgo-
zunk-e már az ellenanyagon. Engedélyt kért, hogy meglátogassa a
laborunkat Kínában. Hogyan? Igen, teljesen legális. Az USAM–
RIID-nak dolgozik, igen, uram. Ez csak véletlen egybeesés lehet.
Hogy mit? Hát, valóban volt egy furcsa kérdése, hogy vajon mi csak
kínai cégeknek dolgozunk-e. Látta a hajómodelljeimet, és...
Jon pillantása a kanapéra esett. – Á, itt kell, hogy legyen! – Leha-
jolt, és elkezdett a párnák alatt kotorászni.
– Biztos vagyok benne, hogy téved, uram. – Cruyff rosszallóan
figyelte, ahogy Jon tovább kutat. – Hát, talán hat lábnál egy lehelet-
nyivel magasabb, és...
Jon eleget hallott. Le kellett lépnie, mielőtt Cruyff túlságosan
gyanakodni kezdene. Megkönnyebbülve elmosolyodott, és előhúzta
zsebkését a párnák mögül. – Itt is van. Biztos valahogy kicsúszott a
zsebemből. Elnézést a zavarásért, és még egyszer köszönök mindent,
monsieur Cruyff.
Kisietett az ajtón, szinte fellökve a bányarémet, aki éppen jött,
hogy megnézze, minden rendben van-e.
Smith másodpercekkel később már a liftek felé igyekezett a fo-
lyosón. Az egyik lift ajtaja éppen becsukódni készült. Nekiiramodott,
és még időben keresztülcsúszott a résen, majd megnyomta a gombot.
Ahogy a lift lefelé indult, zordan elmosolyodott magában: tehát
van valaki, aki sokkal fontosabb és magasabb pozícióban van a cé-
gen belül, mint az ázsiai kirendeltség ügyvezető igazgatója. Valaki,
akit addig sem lehetett megvárakoztatni, amíg Jon a kést kereste, és
aki tudni akarta, hogy Kenneth St. Germain őrnagy valóban az
USAMRIID-nak dolgozik-e, hogy volt-e valamilyen szokatlan kér-
dése, és hogy pontosan hogyan is néz ki.
És vajon mi volt a jelentősége Cruyff gyors oldalpillantásának a
széf felé, amikor Jon azt kérdezte tőle, hogy csak kínai cégekkel üz-
letelnek-e?
 Manila
Selyemágyneműbe burkolózva baldachinos ágyában, az egykor
spanyol méltóságokat vendégül látó szobában Ralph McDermid be-
lemordult a telefonkagylóba. Pilledtségének és jókedvének nyoma
sem volt már. – És még?
Charles-Marie Cruyff részletesen leírta a férfit, aki egészen
Hongkongig repült, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, amelyekre e-
mailben vagy telefonon keresztül is könnyedén megkaphatta volna a
választ, és aki tudni akarta, hogy vajon a Donk & LaPierre csak kínai
cégekkel üzletel-e.
– Fiatal negyvenesnek mondanám – mondta Cruyff. – Jó kiállású.
Mint aki sokat sportolt vagy edzett.
– Hátrafésült, sötét haja volt?
– Nem, uram. Inkább szökés, és oldalt volt elválasztva. Biztos va-
gyok benne...
– Rendben van. Azt mondja, a Shangri-La Hotelben szállt meg?
Kowloonban?
– Oda kell küldenem a meghívólevelet.
– Várjon még néhány órát azzal! Vissza akarok érni Hongkongba
még előtte.
– Rendben, Mr. McDermid. De meg vagyok róla győződve, hogy
az volt, akinek mondta magát. Főként mivel ezt a találkozót az
USAMRIID szervezte meg az antwerpeni főirodánkon keresztül.
– Lehet, hogy igaza van, Charles-Marie. Talán tényleg csak a ku-
tatókat akarja meglátogatni. Majd megbeszéljük, amint odaértem.
Addig is, azt a fontos dolgot intézze el!
– Természetesen, Mr. McDermid.
McDermid letette a kagylót, és szemét lehunyva visszafeküdt.
Sem jó kedélye, sem vágya nem tért vissza. Amikor a lány illatosán
és meztelenül visszajött a fürdőszobából, egy kurta intéssel elküldte.
Amint elment, megragadta a telefont és tárcsázott.
A vonal másik végén a jól ismert hang azonnal válaszolt. – Igen?
– Én vagyok. Úgy néz ki, az a sanghaji probléma még nem rende-
ződött teljesen. – McDermid leírta az USAMRIID kutatóját, aki be-
jutott a Donk & LaPierre-hez.
A másik fél hallgatta, csak néha szakítva őt félbe csöndes, okos
kérdéseivel.
Minél részletesebben ecsetelte a helyzetet McDermid, annál in-
kább megnyugodott. A sima beszédű férfi volt az ő sikerének a kul-
csa. Az Altman Csoport magasra jutott, de most, hogy ő is a zsebé-
ben volt már, még többet elérhetnek. A jövőnek nem voltak korlátai.
Miután befejezték a beszélgetést, McDermid újra tudott mosolyogni.
 Baszra, Irak
Amikor amerikai megbízatásokat fogadott el, Ghasszan gyakran
gondolt vissza a bagdadi napokra, mikor életét nem Allah, hanem a
köztársasági őrség hiúsága mentette meg. Csapdába esett saját üzle-
tében, mikor dr. Mahukot próbálta megmenteni, és esélye sem volt a
túlélésre. Hirtelen egyre több őr bukkant fel a fegyvertelen orvos
nyomában. Róla nem vettek tudomást, a többiek meg elfeledkeztek
róla nagy igyekezetükben, hogy kivegyék részüket a dicsőségből.
Ghasszan vércsíkot hagyva jelzésként, kivonszolta magát a helyi-
ségből. Kezek ragadták meg, és segítettek neki elbújni. Onnantól
kezdve nemcsak sántikált, hanem minden félelme is megszűnt, és
életét hazája felszabadításának szentelte. Dr. Mahukon keresztül újra
kapcsolatba lépett Smith ezredessel, és dolgozni kezdett a telefonból
jövő amerikai hangnak.
Ghasszan ma este is egy ilyen akcióra készült. Feketébe öltözve
lapult a célpont melletti épület tetején. Ötemeletnyi tégla és habarcs,
melyben sűrűn nyomot hagytak az amerikaiak és a köztársasági őr-
ség golyói. Most a Tigris Export-Import Vállalatnak adott otthont,
mely mezőgazdasági felhasználású vegyszereket forgalmazott, és
azon kevés cég egyike volt, melyek nemzetközi kereskedelmet is
lebonyolíthattak. A távolban az Irán ellen folytatott szent háború
százegy mártírjának bronzszobra magasodott. Csak néhány ház-
tömbnyire voltak, körvonalaik a csatorna melletti sétányt szegélyez-
ték. Hosszú évek pangása után a csatornán újra nyüzsgött az élet,
ahogy a hajók és halászbárkák úsztak fel s alá a Shatt al Arabon.
Lámpáik megnyugtatóan villogtak az éjszakában.
Egyszer csak zajt hallott az utcai bejárat felől. Átlesett a mellvéd
fölött. Előbb a takarítók vonultak el, majd a művezető bezárta az
ajtót, és utánuk indult. Eljött a pillanat. Ghasszan vékony kötelet
erősített magára, mélyet lélegzett, és leereszkedett a perem másik
oldalán. Az első sor ablaknál megállt, tapadókorongja és üvegvágója
segítségével kiemelt egy darab ablaküveget. Benyúlt, kinyitotta az
ablakot és bemászott. Nem tartotta fontosnak, hogy elrejtse behatolá-
sa nyomait, azt annál inkább, hogy lelepleződés nélkül elvégezze
feladatát.
Csöndesen és gyorsan mozogva keresztülsuhant az irodákon, be a
következő épületbe. Végül rábukkant a Tigris menedzserének irodá-
jára. Bent felkapcsolta apró zseblámpáját, végigfuttatta fényét az
iratszekrények során, míg az egyik jobb oldali fiókban meg nem ta-
lálta a megfelelő dossziét, a sanghaji Repülő Sárkány Vállalatét.
Lassabban tudta átnézni a papírokat, mint ahogy szerette volna, mert
minden levelezést angolul folytattak.
Megtalálta. Az ötödik irat a rakományjegyzék volt. Nehézkesen
összehasonlította az angol nyelvű listát azzal, amit az amerikai hang
diktált le neki. Mikor meggyőződött róla, hogy a kettő megegyezik,
fellelkesült. A rakományjegyzék pontos volt. Egy pillanatra diadal-
érzés járta át, majd az iratot az inge alá erősített műanyag borítékba
rejtette, visszatette a dossziét a szekrénybe, és az irodákon át vissza-
sietett az ablakhoz. Magára akasztotta a kötelet, és másodpercekkel
később már a tetőn állt. Ahogy lefelé rohant a lépcsőn, eszközeit
övtáskájába gyömöszölte. Az utcán behúzódott az árnyékba, amíg
felmérte a terepet.
Egy köztársasági őrökkel zsúfolt járőrautó gurult végig lassan az
utcán. Amint eltűnt a sarkon, Ghasszan rohanni kezdett. Hazafelé
menet még kétszer elbújt a járőröző katonák elől. Végre megérkezett
apró szobájába. Az adrenalintól még mindig felpörögve előhúzta
speciális mobiltelefonját, és az amerikai számát tárcsázta. Nem tudta,
hogy hol van az amerikai irodája. Sosem kérdezte, ő meg sosem em-
lítette.
– Szóval így kapod a parancsokat, Ghasszan? Ezek az amerikaiak
nagyon hatékonyan működnek. Bár minden téren számos előnyük
van hozzánk képest.
Ghasszan megpördült. A beszélő arca árnyékban volt, a kezében
tartott pisztoly megcsillant a lámpa fényében. – Add át a telefont és
az iratot!
A lelepleződéstől Ghasszan mindennap rettegett, és próbált rá fel-
készülni. Gondolkodás és rossz érzések nélkül ráharapott a fogába
ültetett ciánkapszulára, leejtette a telefont és lábával használhatatlan
darabokra taposta. Fájdalom hasított a testébe. Elméjére sötétség
borult. Ahogy a fájdalomtól görcsbe rándulva a földre esett, még
utoljára düh borította el az agyát: a halál semmiség, de a kudarc
megbocsáthatatlan. Ő pedig kudarcot vallott.
 Tizennyolcadik fejezet

Washington, D. G
Charles Ouray, a Fehér Ház stábfőnöke az elnöki rezidencia üres
nappalijában sétált fel és alá. Hajnalodon, az ablakokon halvány fény
szűrődött be. Időről időre az ingzsebébe nyúlt azért a doboz cigaret-
táért, amelyről tizenkilenc évvel ezelőtt megfogadta, hogy nem hord-
ja magánál. Hatvanas évei elején járt, háromszög alakú arca komor
volt, mozdulatain látszott az idegesség.
Ötpercenként az órájára pillantott. Amikor hallotta, hogy az elnök
hálószobájának ajtaja kinyílik, megfordult.
Sam Castilla teljesen felöltözve, frissen és energikusan lépett ki
az ajtón, erőteljes törzse karcsúnak látszott a jól szabott öltönyben.
– Mikor érkezik a nagykövet, Charlie?
– Húsz perc múlva, uram. Fel volt dúlva. Nagyon fel volt dúlva.
Hangsúlyozta, hogy az ügy nagyon súlyos, és hogy ön tudja, miről
van szó. Azonnali tárgyalást kért. Szinte követelte, ami azt illeti.
– Tudta?
Ourayt nem lehetett egykönnyen lerázni. – Ön tudta, elnök úr?
– Mit, Charlie?
– Hogy miért olyan feldúlt a nagykövet?
– Igen – válaszolt egyszerűen.
– És én nem?
Az elnök láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de nem szólalt
meg.
Ouray továbbra is az elnököt nézte. Néha nehezebb volt kicsikarni
az információt tőle, mint Fort Knoxba betörni. Ouray végül elgon-
dolkodva így szólt:
– A kiszivárogtatott információk mindannyiunkat üldözési máni-
ába kergetnek. Én sem szóltam az asszisztensemnek a védelmi költ-
ségvetési tárgyalásról. Húsz éve dolgozom Clarence-szel, az élete-
met rá merném bízni.
 Az elnök mélyet sóhajtott.
– Igaza van. Meg kellett volna mondanom. – Habozott, mintha
még most sem lenne biztos a dologban. Aztán összeráncolt homlok-
kal bólintott. Döntött. – Egy teherhajóról van szó, a neve Dawager
Empress. A hónap elején hajózott ki Sanghajból Baszra felé. Egy
igen megbízható forrásból azt az egyébként megerősítetlen informá-
ciót kaptuk, hogy a hajó több tíz tonna tiodiglikolt és tionil-kloridot
szállít.
– Hólyaghúzó és ideggázok! – Ouray szinte felkiáltott. – Egy
újabb Jinho!
– Igen, csakhogy a hidegháborúnál a mostani helyzet sokkal ke-
vésbé egyértelmű, sokkal veszélyesebb és bonyolultabb. Az ember
szinte nosztalgiával gondol vissza azokra az időkre, amikor csak két
szőrös óriás keringett egymás körül, fabunkókat lóbálva. Nem volt
szép világ, de egyszerű volt. Most van egy igazán nagy óriás, egy
beteg és alvó óriás, meg ezer farkas, amely üldöz minket, és a tor-
kunknak akar ugrani.
Ouray bólintott.
– És mi riasztotta a nagykövetet?
– Valószínűleg rájöttek, hogy egy fregattunk követi a teherhajót. –
Az elnök komoly volt. – Reméltem, hogy több időnk lesz. – Kis szü-
net után folytatta: – Okom van feltételezni, hogy Peking nem tud,
vagy nem tudott a szállítmányról. Magánvállalkozás. Ez azonban
most már nem számít.
– Hacsak nem tudjuk bizonyítani.
– Igaz.
– Tudjuk bizonyítani? – kérdezte Ouray reménykedve.
– Még nem. Dolgozunk rajta.
A két férfi egy ideig csendben állt, kisuvikszolt cipőjük orrára
meredtek, amíg az elnök lélekben felkészítette magát a találkozóra.
Olyan műsort kellett adnia, amelyet gyűlölt. Pózolnia kell, fenyege-
tőznie és békülnie, szócsatát vívnia és szemérmetlenül hazudnia. Időt
kellett nyernie. A diplomácia veszélyes balettje, mely oly könnyen
halálossá válhat.
Felsóhajtott, kigombolta az öltönyzakóját, megigazította a nadrág-
ját.
– Hát akkor beszéljünk őexcellenciájával – mondta a kezét dör-
zsölve. – Harcra fel!
Az Ovális Irodában az elnök és stábfőnöke udvariasan felállva
várták, hogy Vu Pang-tiao belépjen. A Kínai Népköztársaság nagy-
követe apró termetű ember volt, akinek energikus léptei elárulták,
hogy fiatalkorában nemzetközi szintű labdarúgó volt. Ellenséges
sötétkék Mao-öltönyben volt, arcán azonban mosoly ült, mely hal-
vány volt ugyan, de magában hordozta a barátságosság és kedvesség
lehetőségét.
Az elnök értette a kettős üzenetet, és Ourayre sandított. Ouray is
halvány mosolyt engedett meg magának, s az elnök tudta, hogy régi
munkatársa megértette pillantását.
– Köszönöm, hogy ilyen rövid időn belül fogad, elnök úr – mond-
ta Vu Pang-tiao enyhe kantoni akcentussal. Az elnök tudta, hogy
hibátlan oxfordi angolsággal is tud beszélni. Évekig tanult a Univer-
sity of London és a Christ Church intézményeiben. – Nyilván tudja,
mi az oka hirtelen látogatásomnak. – A jó előjelek ellenére a nagy-
követ nem nyújtott kezet.
Az elnök a mellette állóra mutatott. – Azt hiszem, stábfőnökömet,
Charles Ourayt már ismeri.
– Már többször volt szerencsénk – mondta Vu Pang-tiao, hangjá-
ban némi éllel, ami azt volt hivatott jelezni: észrevette, hogy az elnök
másra terelte a szót.
– Talán foglaljunk helyet – mondta Castilla barátságosan.
Az egyik kényelmes karosszékre mutatott, amely az íróasztala fe-
lé fordítva állt. Amikor a nagykövet leült, az elnök visszatért az író-
asztal mögött lévő székéhez. Ouray egy egyenes hátú székre ült a fal
mellett, kettőjüktől jobbra. Vu nagykövet lába alig érte el a padlót; a
széket nagy termetű új-mexikói farmerek méreteihez tervezték. Az
elnök ezért ültette oda a nagykövetet.
Az elnök a mosolyát elrejtve hátradőlt, és barátságos hangon így
szólt: – Hogy miért van itt, nagykövet úr, arról fogalmam sincs. Ké-
rem, mondja el!
Vu összehúzta a szemeit, mosolya szinte eltűnt.
 – Az egyik teherhajónk arról számolt be, hogy az önök egyik fre-
gattja, a USS Crowe a nyílt tengeren megfigyelés alatt tartja.
– Biztosak benne, hogy a fregatt nem csupán azonos útvonalon
halad, nagykövet úr?
Vu tekintete fagyossá vált. Ourayhez fordult. – Az önök hadihajó-
ja jóval gyorsabb a teherhajónál, ám hosszú órák óta azonos távol-
ságban hajózik, így csak arra tudunk gondolni, hogy a Crowe követi
a kínai járművet.
– Nem mondanám, hogy ez az egyetlen levonható következtetés –
mondta az elnök egyenletes hangon. – Megkérdezhetem, hogy pon-
tosan merre van a hajójuk?
– Az Indiai-óceánon. – Vu az órára pillantott. – Mostanra talán
már az Arab-tengeren.
– Ó. A célja pedig...?
– Tisztelettel, elnök úr, ez aligha fontos. A hajó nyílt vízen van,
ahol minden szuverén államnak joga van a szabad hajózáshoz bár-
mely kikötő irányába.
– Nagykövet úr, mindketten tudjuk, hogy ez sületlenség. Minden
ország védi az érdekeit. Az önöké is, a miénk is.
– És milyen érdekét védi az Egyesült Államok azzal, hogy egy
fegyvertelen kereskedelmi hajót zaklat a nyílt tengeren?
– Éppen ezt szerettem volna elmondani önnek, nagykövet úr. Mi-
vel a Crowe-ról nincsenek részletes információim, még azt sem tud-
tam, hogy az önök teherhajója a fregattunk közelében van. De gyaní-
tom, hogy amennyiben az információja helyes, az csak azt jelentheti,
hogy a haditengerészetünk rutinszerű műveletéről van szó.
– A haditengerészetük rutinszerűen követi a kínai hajókat?
– Ugyan már, nagykövet úr! – tört ki az elnök. – Ez marhaság, és
ezt ön is jól tudja! Bármi legyen az oka annak, hogy a hajójukat kö-
vetik, meg fogom tudni. Ez minden, nagykövet úr?
Vu Pang-tiao nem is pislantott. Felállt.
– Igen, elnök úr. Csak még annyi, hogy a kormányom arra kért,
közöljem önnel, hogy Kína meg fogja védeni szabad mozgásának
jogát bárhol a nyílt tengeren. Beleértve azt az esetet is, ha az Egye-
sült Államok feltartóztatja vagy megtámadja a hajónkat.
 Az elnök még gyorsabban állt fel. – Mondja meg a kormányának,
hogy amennyiben a teherhajó nemzetközi törvényeket vagy egyez-
ményeket sért, illetve semmibe veszi a korlátozásokat, fenntartjuk
magunknak a jogot, hogy megakadályozzuk a törvénysértést.
– Közölni fogom a kormányommal a véleményét. – Vu biccentett
az elnök és Charles Ouray felé, méltóságteljesen megfordult, majd
kisétált az Ovális Irodából.
Az elnök a nagykövet után bezáródó ajtót nézte elgondolkodva.
Charlie Ouray ugyanezt tette.
Az elnök végül döntött. – Nem tudják, mit szállít az Empress.
– Változtat ez valamin?
– Általában azt mondanám, nem – dörzsölte az állát Castilla. –
Csakhogy visszafogottabb volt, mint vártam. Maga szerint?
Ouray a combja közé eresztette a kezét, és előredőlt. – Nem va-
gyok benne biztos. A vége eléggé úgy hangzott, mint egy átlagos
fenyegetés; a szokásos pózolás.
– Pro forma. Számítottunk rá. Vu azonban a részletek nagymeste-
re, s mostani előadása alapján úgy tűnt, hogy a figyelmeztetés tény-
leg csupán Pro forma volt. Szerintem valójában arra utalt vele, hogy
tényleg csak pózol.
– Elképzelhető. De azt tudja, hogy hazudunk a Crowe-val kapcso-
latban.
– Persze, hogy tudja, de hagyta, hogy hazudjak. Nem vitatkozott,
nem vont kérdőre, és nem jött elő a formális figyelmeztetéssel, amíg
el nem küldtem. Abban a pillanatban pedig el kellett lőnie a puska-
porát, különben üres kézzel távozott volna.
– De nem lőtte el az összes töltényét, az biztos. Persze a Mao-
páncél rajta volt.
– Az előadása kétértelmű volt – mondta az elnök. – Ez volt az
üzenet. Peking, vagy legalábbis az Állandó Bizottság nagy része
továbbra is sötétben tapogatózik. Ugyanakkor nem engedhetik meg,
hogy Kínával bárki is erőszakoskodjon a világ szeme láttára, függet-
lenül attól, miért történik. Másrészt azonban szerintem nem akarnak
konfrontációt. Nem fogják nyilvánosságra hozni az ügyet, legalábbis
egyelőre nem. Adnak egy kis egérutat, egy kis időt.
 – Igen, de mennyi időt?
– Ha szerencsénk van, akkor annyit, hogy az Empress már elég
közel legyen Baszrához ahhoz, hogy muszáj legyen cselekednünk. –
Az elnök bánatosan ingatta a fejét. – Vagy amíg az egész ügyet ki
nem szivárogtatják.
– Akkor valóban jobb lenne titokban tartani.
– És beszerezni a bizonyítékot.
– Igen – mondta Ouray. – Van egy ötletem.
– Mi az?
Ouray továbbra is előredőlve ült, mintha éles bélfájdalom kínoz-
ná. Öregedő arca törékenynek tűnt. – Önt és Vut hallgatva még in-
kább megértettem, miért van szükség arra, hogy szigorúan titokban
tartsuk a dolgot. Ugyanakkor ideje beavatni Stanton védelmi minisz-
tert, Padgett külügyminisztert és Erikson alelnököt, mert a kínai
kormány a nyakunkon van. Ez pedig azt jelenti, hogy Stantonnak és
Padgettnek fel kell készülnie. Ha pedig, isten ments, önnel történne
valami, az alelnöknek kellene megoldania a helyzetet. Őt is azonnal
tájékoztatnunk kell. Nem biztos, hogy túl sok időnk van.
Castilla elgondolkodott. – És a vezérkari főnökök?
– Egyelőre elég, ha Brose tud róla. A többiek esetleg túl gyorsan
nyúlnának a fegyvereikért, az pedig tovább bonyolítaná a helyzetet.
– Rendben, Charlie. Egyetértünk. Hívja össze az értekezletet.
Brose-t is hívja meg.
– Igen. Köszönöm, uram.
Amikor egyedül maradt, az elnök az íróasztala mögött lévő magas
ablak felé fordult a székével. Egy pillanatra egy kisfiú jelent meg
lelki szemei előtt; ezen elmosolyodott. A fiú úgy nézett ki, mint ő
gyerekkorában: korához képest nagy növésű, fején kócos, szalma-
szőke haj. Karját egy férfi felé nyújtotta. A férfi lehajolt, hogy felve-
gye, ám arca ködbe veszett, homályos volt. A fiú nem látta az arcát;
nem látta az apját.
 Hongkong
A Donk & LaPierre épülete előtt Jon átküzdötte magát a tömegen,
és a forgalmas Stanley Streeten bement egy fagylaltozóba. Dudák
hangja és kínai káromkodás visszhangzott a fülében. Rendelt egy
kávét, és az épület kijáratát figyelte. Nem látott sem egyenruhás, sem
civil ruhás őröket kirohanni az épületből, így megitta a kávéját, lein-
tett egy taxit és a szállodába vitette magát.
Jobbra-balra nézelődött, miközben a taxi a forgalmi dugóban utat
talált. A kocsi egy alagútba fordult, amely a kowlooni kikötő alatt
vezetett, s végül befordult a Shangri-La elé. Szobájában az ágyon
ülve Smith a kódolt mobilon felhívta Fred Kleint. Mint mindig, Kle-
in most is a jachtkikötőben volt.
– Maga soha nem megy haza, Fred? – Jon elképzelte a sötét iro-
dát, ahol a függönyök és redőnyök mindig be vannak húzva, és örök
éjszaka honol.
Klein nem törődött a kérdéssel. – Gondolom, szerencsésen odaért.
– Eddig úgy tűnik. – Habozott, szájában keserű ízt érzett. – De el-
követtem egy hibát.
– Mekkorát?
– Nem tudom. – Elmondta telefonhívása történetét. – Vagy Jan
Donk nem létezik, vagy a szám volt titkos, vagy mind a kettő. El-
képzelhető, hogy a számot csak Jü Jung-fu ismerte, és úgy gondol-
ták, nem hasonlít az övéhez a hangom.
– Lehet, hogy kifejezetten az Empress-ügyletnek tartották fenn a
számot.
– Bármelyik is az igazság, a Donk & LaPierre-nél tudják, hogy
valakinek a kezébe került a szám, hogy az a valaki Hongkongban
van, és hogy érdekli az Empress. Eléggé idegesítette őket a dolog
ahhoz, hogy fegyveres nehézfiúkat küldjenek a telefonfülkéhez. És
itt a következő probléma.
– Alig várom, hogy halljam. – Klein hangja fáradt és ideges volt.
– Biztos abban, hogy el tudja végezni ezt a küldetést, ezredes?
– Bármikor hazavitethet, én készen állok – morogta Smith.
Meglepett szünet a vonal másik végén. – Jól van, Jon. Ne hara-
gudjon. Csak viccelni próbáltam, ha már ilyen sötét a helyzet.
 – Odaát is baj van?
– A kínaiak észrevették, hogy egy fregattunk követi a hajójukat.
A nagykövetük cirkuszol.
– Kicsúszott az irányítás a kezünkből?
– Az elnök szerint még nem. Eddig csak a szokásos színjátékot
adják elő. De mindketten tudjuk, hogy nem mehet így sokáig. Van
valami jó híre is, mielőtt a következő rosszat kell hallanom? Volt
valami eredménye a Donk & LaPierre-nél tett látogatásának?
– Igen, volt. Három fontos dolog derült ki. Cruyff, az ügyvezető
igazgató tart valamit a széfjében, amit félt, és nem nagyon szereti, ha
kínai cégekről kérdezik.
– Ez eddig kettő.
– A harmadik a fontos. Valaki sokkal magasabbról szintén benne
van az ügyben. Valaki, akinek Cruyff jelent, aki tudja, hogy Sang-
hajban voltam, és ismeri a személyleírásomat. – Részletesen elmond-
ta, mi történt Cruyff irodájában, és hogy hogyan ment vissza hallga-
tózni.
– Cruyff antwerpeni főnökét könnyű lenne megtalálni.
– Cruyff angolul beszélt az illetővel, nem franciául vagy flaman-
dul. Nem, bárki is a főnöke, az itt van Hongkongban. A szőke paróka
elég kétséget hagyott Cruyffban és a főnökben ahhoz, hogy ne ro-
hanjanak le azonnal, de előbb-utóbb ide fogják küldeni az emberei-
ket a szállodába. Többet kellene tudnom a főnökről ahhoz, hogy tud-
jam, hogyan tovább.
– Manapság, a nemzetközi tömörülések időszakában nem zárható
ki, hogy Cruyff főnöke angol vagy amerikai. De azért utánanézek.
Most mit fog tenni?
– Eszem. Valami normálisát a változatosság kedvéért. Aztán al-
szom. Egy egész éjszakás alvás újdonságszámba menne.
– Én sem alszom, az elnök sem alszik.
– Ott reggel van.
– Az részletkérdés. Legyen magánál a telefon, aludjon azzal, a
pisztolya pedig legyen a párna alatt. Majd visszahívom. Szép álmo-
kat, ezredes!
 A levegőben, úton Hongkong felé
Ralph McDermid saját járművének tekintette a vállalat legjobb
repülőgépét. A felújított 757-esben helyet kapott egy ínyenckonyha,
egy cseresznyefa borítású konferenciaterem és egy hálólakosztály.
Használatát negyvenoldalas munkaszerződése is engedélyezte,
amelynek értelmében persze megkapta a szokásos részvényopciókat,
pénzügyi incentívákat, magas összegű végkielégítést, biztosításokat,
a céges autó használatát, takarítókat, számos klubtagságot és számos
ingatlant a világ körül.
Hátradőlve ült, lábát az ülésen pihentetve. A gép motorjainak
egyenletes zaja elálmosította. Mikor megcsörrent a telefonja, azonnal
felült. Feng Tun volt az.
McDermid pillanatokon belül teljesen felébredt. – Hol a fenében
volt? – követelte. – Háromszor hívtam!
– Magam is telefonokat intéztem, és körülszimatoltam, tajpán. –
Feng hangja hűvösre váltott. McDermid soha nem tudta eldönteni,
hogy Feng tiszteletből vagy megvetésből használja-e a megszólítást.
Az utóbbira gyanakodott. A XIX. században azokat a brit és ameri-
kai szabadúszókat nevezték így, akik nagy vagyonokat vittek ki
Hongkongból és Kínából, s alig adtak belőle vissza valamit.
Szüksége volt azonban Fengre, így csak annyit mondott:
– Mit tudott meg?
– Li Kuon-ji eltűnt. Az apja házában volt, de már nincs ott. Senki
sem tudja, hol lehet. A személyzet sem tudja, a Repülő Sárkánynál
meg persze még kevésbé tudják.
A hír aggasztotta McDermidet. Most, hogy Jü Jung-fu megölte
magát, a feleség veszélyt jelenthet. Attól függ, mennyire gyászolja a
férjét, és hogy mennyire félti a gyerekeit.
– Az apja sem tudja, hogy hol van? – kérdezte Fengtől.
– Azt mondja, nem. A gyerekek vele vannak. Rajtuk tartom a
szemem.
– Inkább bízza a legjobb emberére. Szeretném, ha valami mást in-
tézne el.
– Mi lenne az?
– Jon Smith. Lehet, hogy Hongkongban van.
 Ez felkeltette Feng érdeklődését. – Olyan üldözni azt az embert,
mint egy kígyóra vadászni az éjféli erdőben. Olyan helyeken bukkan
fel, ahol a legkevésbé várnánk. Nem figyelmeztetett, hogy ilyen te-
hetséges.
McDermid megkerülte a választ.
– Gyanítom, hogy a rakományjegyzék harmadik példánya után
kutat. Tudom, mi az álcázása, és hogy hol lakik. Mennyi időt vesz
igénybe, hogy Hongkongba menjen és megölje?
 Tizenkilencedik fejezet

Szeptember 16., szombat

Hongkong
Egy órával napfelkelte előtt a vékony kínai kivette a kulcscsomót
az éjszakás takarítónő kötényének zsebéből, és a nő ernyedt testét a
szálloda textilraktárába vonszolta. A puha, petyhüdt hús émelyítő
tömege olyan volt, mint egy zsák rizs, melynek a fele kihullott. A
fiatalember becsukta és bezárta az ajtót.
A neve Cso volt. A húszas évei elején járt, de sokkal fiatalabbnak
látszott. A szíve hevesen vert. Bár gyakorlott volt, profi, a félelem
soha nem szűnt meg egészen. Kölyökképe miatt sok olyan helyre
bejutott, ahova felnőtt kinézetű férfiak nem tehették be a lábukat.
Többek között ez a tulajdonsága garantálta, hogy folyamatosan ka-
pott megbízásokat, melyeket mindig hűen teljesített.
Cso a folyosón futott, amíg megtalálta a szobaszámot. Elfordította
a kulcsot a zárban, és addig nyitotta az ajtót, amíg meg nem akadt a
láncban. Hallgatózott.
Nem hallott semmit és a lámpa sem gyulladt fel. Néhány centivel
beljebb húzta az ajtót és egy saját készítésű vékony szerszámmal
ügyesen kiakasztotta a láncot. A szerszámot visszatette fekete far-
merja zsebébe, belopózott a szobába, hangtalanul becsukta az ajtót és
balra lépett.
Mozdulatlanul állt a fal mellett, megvárta, amíg szeme alkalmaz-
kodik a sötéthez. Érezte a levegő sötét nedvességét – áldozata vala-
hol a szobában volt, mélyeket lélegezve aludt. Az utcáról a függö-
nyön keresztül beszűrődött némi tompa zaj, ezenkívül azonban más
nem mozdult a szobában.
A fiatal gyilkos a szoba közepe felé lopakodott. Lábán rugalmas
talpú cipő volt, mely egyáltalán nem csapott zajt a vastag szőnyegen.
Megtalálta az ágyat. A férfi a hátán feküdt, egyenletesen lélegzett, s
nem is sejtette, hogy percek múlva a mellkas többé nem emelkedik
és süllyed, a tüdő nem fog megtelni levegővel
Akadt egy probléma: a férfi be volt takarva egy paplannal és egy
pléddel. Cso habozott. Lesújtson anélkül, hogy pontosan tudná, ho-
gyan fekszik a férfi a lepedő alatt, vagy próbálja meg lehúzni a lepe-
dőt annyira, hogy kilátsszon a védtelen mellkas?
Ebben a pillanatban azonban megpillantotta a kezet. A jobb kéz
volt. Kilátszott a paplan meg a pléd alól, és lelógott az ágy széléről.
Olyan ernyedt volt, mint az éjszakás takarítónő teste. Ahogy a kezet
nézte, az megrándult. A takarón keresztül követte a mozdulatot felfe-
lé, a karon át a váll és a mellkas irányába. Elmosolyodott magában,
előhúzta a tőrt amerikai farmerja derékszíja mellől és felemelte.
Jon figyelte, ahogy Charles-Marie Cruyff egyre közelebb csúszik
hozzá a sűrű ködben. Ajkain gonosz mosoly játszott, fogai között
egy tőrt tartott. Egy amerikai fregatt hajózott utána, de Jon látta,
hogy túl késő lesz, mire megérkezik. A tőrön kívül Cruyffnak piros
selyemkendője volt, mely a homlokáig leért, és a tarkóján volt meg-
csomózva. Elérte az ágyát és...
Jon résnyire kinyitotta a szemét. Mást nem mozdított, csak a
szemhéjait. Cruyffról álmodott, de a felette álló árny nem Cruyffé
volt. Ez nem álom. A folyosóról az ajtó alatt beszűrődő fényben ki
tudta venni a nyúlánk alakot, mely alig volt fél méterre tőle. Egy kéz
emelkedett a magasba. Jon látta, amint a fény visszaverődik valami-
ről. Egy tőr. Hirtelen meglátta, hogy lefelé villan.
Jobb kezével megragadta a csuklót. Olyan vékony volt, hogy azt
hitte, el fog törni a szorításában. Aztán megérezte az erejét. Az árny
visszahúzódott, mint egy megrettent állat. Ahogy hátrarándult, egész
teste szabadulni próbált Jon szorításából. Jon megszorította a csuk-
lót, és maga felé rántotta, hogy kicsavarja belőle a tőrt. A tőr azon-
ban nem hullott a földre. A kéz nem engedte. Jon feltornázta magát,
mire a hátráló árnyék hanyatt esett, magával rántva Jont, aki teljes
súlyával a testen landolt.
A férfi nem mozdult. Jon zihált. Csak az alsónadrágja volt rajta,
hirtelen megérezte a szoba hidegét. Távoli forgalom fojtott zaját hal-
lotta. Támadója továbbra sem mozdult.
Jon még mindig szorította a csuklóját, a másik kezével pedig a tő-
rért nyúlt. A kés nem volt ott. Körbetapogatózott a szőnyegen, de ott
sem találta. Ugyanakkor meleg folyadékot érzett a mellkasán. A friss
vér fémes szaga érződött. A csuklón megpróbálta kitapintani a pul-
zust. Nem találta.
Felugrott, felkapcsolta a lámpát, és nagy levegőt vett. A tőr vége a
férfi mellkasának oldalából állt ki. Akkor kerülhetett oda, amikor
dulakodás közben Jon kicsavarta a kezét. Egy kevés vér itatta át fe-
kete szvetterét.
Jon megint mélyet lélegzett. Az ágya mellett álló szekrényen volt
a telefon... a hongkongi rendőrséget nem hívhatja fel. Kérdezősköd-
nének.
Visszatért a halotthoz, és észrevette, hogy a vér még nem ivódott
be a szőnyegbe. Felemelte a vézna testet. Olyan könnyű volt, akár
egy kisgyerek. A fürdőszobába vitte, a kádba fektette, és töprengve
lépett hátra.
Mobiltelefonja rezgésére egész testében megrándult. Kilépett a
fürdőszobából, és kihúzta a telefont a paplan alól.
– Fred... – kezdte volna.
Klein azonban félbeszakította, hangján hallatszott a felfedezés
mámora: – Két jelentkező van a titokzatos férfi szerepére; arra, aki
fontosabb a Donk & LaPierre-nek, mint Charles-Marie Cruyff. Az
egyik csak rutinfeltevés. A másik viszont nagyon is más kategória.
Jon alig hallotta. – Épp most öltem meg valakit. Olyan kicsi volt,
hogy úgy nézett ki, mint egy alultáplált tizenhárom éves. Ha nem
kapcsolom fel a villanyt, soha nem jöttem volna rá, hogy felnőtt...
A sokk csak a másodperc törtrészéig tartott.
– Hol? Miért?
– Azért küldték, hogy megöljön. Kínai. Itt a szállodában.
Klein ijedtsége rémületig fokozódott.
– A holttest még mindig ott van?!
– A fürdőkádban. Nincs vér a szőnyegen. Szerencsénk volt, mi?
Szerencsém volt. Majdnem megölt. Valami pénzéhes alaknak, aki az
egész mögött áll, még több pénzre volt szüksége, és nekem volt sze-
rencsém, nem neki.
– Nyugodjon meg, ezredes! – mordult rá Klein. Aztán, szinte
gyengéden: – Sajnálom, Jon.
Jon mélyet lélegzett, és erőt vett magán. Egy pillanatra undort ér-
zett korábbi önmagával szemben, aki úgy gondolta, egy kis „kaland”
jót fog tenni az unalmas tajvani konferencia közben.
– Jól van. Elviszem a holttestet valahova. Nem fogják megtalálni.
Ahogy beszélt, lassan felfogta Klein korábbi szavait. Két jelent-
kező van a titokzatos férfi szerepére; arra, aki fontosabb a Donk &
LaPierre-nek, mint Charles-Marie Cruyff Az egyik csak rutinfelte-
vés. A másik viszont nagyon is más kategória.
Valahol mélyen érezte, ahogy ismét összegyűlik az ereje. Düh sö-
pört végig rajta, aztán tompa elfogadás.
Most először értette meg, milyen fontos számára a tudás, hogy jó
ügy érdekében tevékenykedik. Hogyan is csinálhatná egyébként azt,
amit csinál?
– Beszéljen először a rutinfeltevésről.
– Az Louis LaPierre lenne – mondta Fred Klein. – Ő a Donk &
LaPierre elnök-vezérigazgatója. Antwerpenben van, beszél angolul,
de ízig-vérig vallon. Az anyanyelve szinte biztosan francia, a máso-
dik pedig flamand. Nagyon valószínűtlen, hogy Cruyff angolul be-
szélne vele.
– Igaz, de Hongkongban mindenki beszél angolul. Lehet, hogy
azért beszéltek úgy, mert nem akarták, hogy az egyszerű földi halan-
dók megértsék őket.
– Ez nekem is eszembe jutott.
– Ki a második jelölt? – kérdezte Jon.
– Ez az igazán érdekes. A gazdasági és üzleti elemzőim fantom-
cégek, alvállalatok és offshore cégek labirintusába ütköztek, amikor
megpróbálták kideríteni, kié valójában maga a Donk & LaPierre.
Végül kinyomozták, hogy, bár hatalmas cégről van szó, a Donk &
LaPierre egy jóval nagyobb cég leányvállalata. A második jelöltet
tehát innen kell választanunk: az Altman Csoportból.
– Soha nem hallottam róla.
– Valószínűleg már hallott róla – biztosította Klein de nem kellett
figyelnie rá. A legtöbben nem figyelnek. Az Altman jól fizetett PR-
csapatot tart fenn, akik gondoskodnak arról, hogy a cégcsoport ne
kerüljön az újságok címlapjára. Ugyanakkor híres... szinte mitikus
híre van globális üzleti körökben.
 – Hallgatom.
– Egy sor terméket készítő, multinacionális konglomerátumról
van szó, amely ugyanakkor a világ legnagyobb befektetési vállalko-
zója is. Naponta hatalmas vagyonok cserélnek gazdát. Az igazgató-
tanácsban olyan emberek ülnek, mint az elmúlt négy elnöki admi-
nisztráció bizalmasai, köztük egy volt elnök, egy volt védelmi mi-
niszter és a CIA volt igazgatója. Ez még nem minden. Az Altman
Europe nevű céget egy volt angol miniszterelnök vezeti, a helyettese
pedig a volt német pénzügyminiszter. Az Altman Asia vezetője pe-
dig a Fülöp-szigetek volt miniszterelnöke.
– Szép kis névsor – füttyentett Jon .
– Még soha nem hallottam olyan cégről, amelynek ennyi politikai
nehézfiú lett volna alkalmazottja. Az Altman központja Washington-
ban van, ami nem különösebben szokatlan. A cím azonban igen:
Pennsylvania Avenue, a Fehér Ház és a Kapitólium között. Mindket-
tőtől gyalog tizenöt perc.
– És kőhajításnyira a Hoover-épülettől. – Jon maga elé vetítette a
főváros térképét. – Az összes fontos washingtoni kormányépület
közelében.
– Pontosan.
– Hogyhogy még soha nem hallottam az Altmanról?
– Ahogy mondtam, vasszigorral ügyelnek rá, hogy ne kerüljenek
reflektorfénybe.
– Lenyűgöző. Hogyan kezdődött?
– Amit most mondok el, az bárki számára hozzáférhető. Viszont
mivel ennyire rejtőzködnek, elég kevesen kíváncsiak rá. A vállalatot
1987-ben alapították. Egy ambiciózus szövetségi alkalmazott ott-
hagyta az állását, felvett százezer dollár kölcsönt, és megvásárolta az
első nagyágyút, egy nyugdíjas szenátort. Az ő nevét felhasználva
kezdett felfejlődni az Altman. Vállalatokat vásároltak fel, némelyiket
megtartották, némelyiket továbbadták, de mindig szép profitot csi-
náltak, néha meg egyenesen arcátlan nyereséggel dolgoztak. Ezzel
egyidejűleg a cég sikere mind nagyobb neveket vonzott. Mára politi-
kai ütőereje és befolyása finoman szólva is tekintélyessé vált. Tizen-
hárommilliárd dolláros birodalom, amelynek a világ minden pontján
vannak érdekeltségei. Szerintem biztos az Antarktiszon is van már
valamijük.
– Tehát arról van szó, hogy az Altman egy hatalmas gazdasági
vállalkozás, globális játékos. – Jon azon tűnődött, hogyan illik az ő
küldetése a képbe. – Az ázsiai központjuk itt Hongkongban van?
– Igen.
– És a Fülöp-szigetek volt elnöke csak a tagalogót és az angolt
beszéli?
– Nem, legalább hat nyelven folyékonyan beszél, többek között
franciául és hollandul is. De most nem tartózkodik otthon. Már jó
néhány hónapja egy svéd orvosi központban ápolják. Ellenőriztük,
nem kapott hívást Hongkongból hetek óta.
– Akkor kicsoda a második jelölt?
– Ralph McDermid, a befektetési zseni. Ő alapította a vállalatot.
– McDermid? Akkor honnan az Altman név?
– Az apja keresztneve – válaszolta Klein. – Altman McDermid.
Sikertelen üzletember volt. Éppen a világválság előtt alapított egy
vegyesboltot, ami tönkrement. A válság után ismét belefogott, aztán
a hatvanas években megint tönkrement; a kisvárosba, ahol éltek, és
az üzlete is volt, egy nagy áruházlánc épített egy boltot. Azután nem
dolgozott többet. A felesége tartotta fenn a családot takarításból.
– Lehet, hogy Ralph McDermid jóvá akarja tenni, ami az apjával
történt. Vagy annyira fél, hogy vele is megtörténik, hogy folyamato-
san építkezik egy eljövendő katasztrófa ellen.
– Vagy ritka tehetséges pénzügyi zseni. – Klein szünetet tartott. –
Ralph McDermid ebben a pillanatban is Hongkongban van. Ameri-
kai, és csak angolul beszél.
Jon elgondolkodott ezen. – Rendben, értem. De miért érdekelné
McDermidet az Empress? Egyetlen hajó csupán. Ahhoz képest, hogy
milyen elképesztő méretekben gondolkodik, ez csak aprópénz.
– Igaz. Viszont az információnk biztos: a Donk & LaPierre tulaj-
donosa az Altman Csoport, a Donk & LaPierre és a Repülő Sárkány
Vállalat pedig osztozik a Empress-en és a szállítmányon. Amire ne-
kem szükségem van (azonnal, ha hamarabb nem lehet), az a rako-
mányjegyzék harmadik példánya. Nézzen utána Ralph
McDermidnek. Lehet, hogy kapcsolatban van az Empress-szel és
lehet, hogy nála van a harmadik példány.
 Szeptember 15., péntek
Washington, D. C
Castilla elnök szünetet tartott, és a megfelelő szavakat kereste,
melyek leírják a helyzet komolyságát, és egyben meg is indokolják,
miért tartotta vissza az információkat ennyi ideig. Végignézett a Fe-
hér Ház pincéjében lévő szuperbiztos válságszobában a konferencia-
asztal körül ülő öt emberen. Kissé tanácstalannak tűntek.
– Mivel itt találkozunk – kezdte –, nyilván tisztában vannak vele,
hogy a helyzet súlyos. Mielőtt ismertetném, bocsánatot kérek hármó-
juktól, amiért nem avattam be önöket korábban az ügybe. Aztán pe-
dig elmondom, hogy miért nem kell bocsánatot kérnem.
– A rendelkezésére állunk, elnök úr! – mondta Brandon Erikson
alelnök. Őszintén tette hozzá: – Mint mindig.
Erikson vékony volt, de izmos. Haja hollófekete, arca átlagos.
Volt benne valami kennedys, amit a választók nagyon kedveltek.
Fiatalos negyvenes volt, híres az energiájáról és dinamikus személyi-
ségéről, de fő erősségét politikai intelligenciája jelentette, melyet egy
nála jóval öregebb és tapasztaltabb politikus is megirigyelhetett vol-
na.
– Milyen helyzetről beszél? – kérdezte Stanton védelmi miniszter.
Hangjában gyanú csengett. Megfordult, és végignézett az asztalon;
kopasz fején megcsillant a lámpa fénye.
– Jól értem, hogy Brose tengernagy és Mr. Ouray már tudják,
amit mondani akar nekünk? – kérdezte Abner Padgett külügyminisz-
ter. Hangja megtévesztően nyugodt volt, de a szeme villogott a sér-
tettségtől. Hátradőlt székében, tudattalanul is természetes maga–
biztosságát kommunikálva, melyre Castilla elnök olyan gyakran ha-
gyatkozott, amikor válsághelyzetekbe küldte tárgyalni, ahol kemény
alkukat kellett kicsikarnia, vagy éppen kemény szíveket kellett meg-
lágyítania. Padgett volt a legalkalmasabb az érzékeny diplomáciai
helyzetek kezelésére. Itthon azonban nem bírta jól a feszültséget.
– Brose tengernagynak tudnia kellett róla. – Az elnök hangja ke-
mény volt, ahogy a tekintete is. – Charlie ma reggel tudta meg, hogy
összehívhassa ezt a találkozót. A reakciójuk pedig pontosan az, ami
miatt nem kell bocsánatot kérnem. Ebben a kabinetben túlságosan is
sok túlméretezett ego és egyszemélyes cél keveredik. Ami pedig még
rosszabb (és mindannyian tudják, hogy ez az igazság), néhányan
olyanokkal osztják meg az információkat, akikre nem tartozna. Vilá-
gosan beszélek?
– A kiszivárogtatásra gondol? – vörösödött el Stanton. – Remé-
lem, a kijelentése nem vonatkozik rám, uram.
– Igen, a kiszivárogtatásokra gondolok, és amit mondtam, az
mindenkire vonatkozik. – Tekintetét Stantonon tartotta. – Úgy dön-
töttem, hogy ezt a helyzetet titokban fogom tartani, és csak az fog
róla tudni, akinek feltétlenül kell. Csak annak mondom el, akinek
akarom, és csak akkor, ha szükségesnek érzem. És kitartok emellett.
– Az állkapcsa megfeszült, mintha szét akarna pattanni. Szája komor
vonallá keskenyedett, a pillantása pedig olyan kőkemény volt, amint
végignézett a jelenlévőkön, mintha sziklából faragták volna.
Az alelnök békítő hangon szólt közbe: – Biztos vagyok benne,
hogy mindannyian értjük, elnök úr. Az ehhez hasonló döntések csak
nagy nehézségek árán hozhatók meg, de éppen ezért választottuk
önt. Tudjuk, hogy bízhatunk önben. – Stantonhoz és Padgetthez for-
dult. – Nem így van, uraim?
A védelmi miniszter megköszörülte a torkát. – Természetesen, el-
nök úr.
– Teljes mértékben – mondta a külügyminiszter gyorsan. – Ön
ismeri a tényeket.
– Így van, Abner. És most úgy döntöttem, ideje, hogy maguk is
megtudják őket. – Az asztalra hajolt, összekulcsolta a kezét. – Lehet-
séges, hogy Jinho-ügy megismétlődik Kínával.
A kabinet tagjai megbabonázva, növekvő ijedelemmel hallgatták
az elnököt, Castilla pedig előadta az eddig történteket. A Covert-
One-t minden ponton kihagyta az elbeszélésből, és nem szólt a ma-
gát az apjának mondó emberről sem. Látta, tudta, hogy miközben
előadja a részleteket, a többiek már azt fontolgatják, hogyan és
mennyiben érinti mindez a tárcájukat és felelősségi körüket.
Amikor befejezte, az alelnök felé bólintott. – Elnézést kell kérjek,
Brandon. Korábban be kellett volna avatnom önt arra az esetre, ha
velem történne valami.
– Jobb lett volna, uram. De megértem. A kiszivárogtatások
mindannyiunkat gyanakvóvá tettek. Adott körülmények között, ami-
kor az adatok titkos volta ilyen fontos, valószínűleg magam is így
tettem volna.
– Köszönöm – bólintott az elnök. – Méltányolom a hozzászólását.
Most beszéljük meg, kinek mit kell tennie, és hogyan kell felkészül-
nie arra az esetre, ha a helyzet tovább romlana, és bizonyíték nélkül
kell nyilvánosságra hozni az információinkat, illetve meg kell állíta-
nunk az Empresst a nyílt tengeren.
Brose tengernagy szólt először.
– Fel kell mérnünk, mi lesz Kína következő lépése most, hogy fel-
fedezték a fregattot. Egy ilyen méretű konfliktust bele kell tervez-
nünk a katonai költségvetés beszerzési terveibe is.
Padgett külügyminiszter egyetértett: – Nem csupán a Kínával való
viszonyunkat kell tisztáznunk, hanem azt is, hogyan statuálhatnánk
példát megfelelő határozottsággal.
– Megint hidegháború? – gondolkodott az alelnök. – Az tragédia
lenne. – Rosszkedvűen vonta meg a vállát. – Jelen pillanatban azon-
ban nem látok más alternatívát.
– Ezt az információt meg kell tartanunk magunknak, világos? –
szólt most Charles Ouray. – Ha az Empress-ügy kiszivárog, tudni
fogjuk, hogy közülünk szivárogtatta ki valaki.
Az asztal körül ülők komolyan bólintottak, a megbeszélés folyta-
tódott. Ahogy az elnök a beszélgetést hallgatta, az agya egyik része
számolni kezdett: kettő, négy, hat, kettő, kettő és egy. A hat ember-
nek összesen tizenkét gyereke volt. Csodálkozott rajta, hogy
mindannyiukról tudja, hány gyerekük van. Azon is, hogy ha jobban
utánagondolt, a nevükre is emlékezett. Csak Abner legkisebbjére
nem.
Persze a legtöbb ember gyerekeire emlékezett, akikkel együtt dol-
gozott az évek során. Sokszor a nevüket is tudta. Egy pillanatra el-
gondolkodott, mit is jelent ez. Aztán rájött. Lelki szemei előtt megint
azt a kisfiút látta, aki az arctalan idegen felé nyújtja a kezét.
Szünet állt be a beszélgetésben, és rájött, arra várnak, hogy mond-
jon valamit.
– A külügynek fel kell készülnie az intenzív diplomáciai munká-
ra. A védelem utánanéz, hogy mivel tudunk Kínára jó alaposan rá-
ijeszteni. A haditengerészet pedig összeállít néhány variánst arról,
hogy hogyan tudunk az Empress fedélzetére vonulni, és hogyan tud-
juk átvizsgálni a hajót. – Az asztalra csapott és felállt. – A tárgyalás-
nak vége. Ez minden, uraim. Köszönöm, hogy idefáradtak.
 Huszadik fejezet

Szeptember 16., szombat

Kowloon
Hotelszobájában Jon kesztyűt húzott, és átkutatta a fiatalember
zsebeit. Egy mesterkulcsot, némi aprópénzt és egy csomag rágógu-
mit talált nála. Mindent visszarakott, még a mesterkulcsot is, és kile-
sett a folyosóra. Egy lelket sem látott. A tűzlépcső fordulójához ci-
pelte a testet. A lépcsősor néma csendbe borulva terpeszkedett a
mélyben és a magasban. Két lépcsőfordulóval feljebb ment, majd a
lépcsőház falának támasztotta a hullát.
A tőr még mindig kiállt a sovány mellkasból. Jon kihúzta. Amint
a seb feltárult, a vér patakzani kezdett belőle. Sóhajtva a gyilkos
mellett hagyta a kést, majd visszatért a szobájába.
Ott az ajtó elé tolta a székét, arra az esetre, ha még valakinek eset-
leg eszébe jutna mesterkulccsal és a biztonsági lánc trükkös kiakasz-
tásával betörni hozzá. Utána kisúrolta a kádat, és tüzetesen végig-
vizsgálta a padlót, a bútorokat és az ágyat. Vérnyomot vagy egyéb
árulkodó jelet nem talált.
Megkönnyebbülve letusolt. A gőzölgő zuhany alatt alaposan vé-
gigdörzsölte a bőrét, miközben a gondolatait a halottról a jövő felé
próbálta terelni. Amíg megtörülközött, végiggondolta tennivalóit.
Visszatért az ágyba. Egy ideig ébren feküdt, próbálta lecsillapítani
magát, ahogy a szálloda éjszakai neszeit, a forgalom távoli zaját és a
kikötőből a hajók fel-felbúgó kürtjeit hallgatta. Az élet ment tovább
egy tevékeny városban, egy tevékeny bolygón, egy tevékeny nap-
rendszerben, a tevékeny világegyetemben. Egy közönyös világ–
egyetemben, naprendszerben, bolygón és városban.
Figyelte a szívverését. Hallani vélte azt is, ahogy a vér áramlik az
ereiben. De ezeket a hangokat csak ő hallhatta. Nem sokkal hajnal
előtt elaludt.
Újfent riadva ébredt. Azonnal felült az ágyban. Kint a folyosón a
szobaszerviz zsúrkocsin vitt valakinek korai reggelit. A reggel első
sugarai áttűztek a függönyön, a város zaja fokozatosan felerősödött.
Kiugrott az ágyból és felöltözött. Függetlenül attól, hogy megtalál-
ták-e a holttestet, vagy kihívták-e a rendőrséget, ha a bérgyilkos nem
jelentkezik be, vagy nem tér vissza megbízóihoz, egy másikat fognak
utána küldeni.
Ugyanazt az öltönyt viselte, de új inget és nyakkendőt vett fel,
majd bőröndjéből kiválasztott néhány holmit: hátizsákját, egy szürke
vászonnadrágot, egy rikító hawaii mintás inget, egy krepp sportdzse-
kit, egy pár vászoncipőt és egy összehajtható panamakalapot. Fekete
munkaruhája már a hátizsákban volt. Az összes holmit bepakolta a
diplomatatáskájával együtt.
Végül felvette sötétszőke parókáját, és megigazította a tükörben.
Újra Kenneth St. Germain őrnagy volt.
Tekintete még egyszer végigsöpört a szobán, majd bőröndjével a
kezében és hátizsákjával a vállán elindult. A folyosó még üres volt,
de az ajtók mögül már kihallatszott a tévé hangja és az emberek
mozgolódása.
Jon az első emeletig ment le a lifttel, majd onnan legyalogolt az
előcsarnokba. A lépcső aljából alaposan körülnézett az előcsarnok-
ban. Nem látott rendőröket vagy rendőrként viselkedő alakokat, és
senkit a tegnapi gyilkosok közül. Sanghaji ismerősökbe sem botlott.
De ez még nem jelentette azt, hogy senki sem várta.
Megbújva várakozott még tíz percig. Végül odasétált a recepció-
hoz. Ha elmegy úgy, hogy nem jelentkezik ki, a szálloda értesítheti a
rendőrséget, főleg mivel csak idő kérdése, mikor találnak rá a hullá-
ra. Amíg a számlára várt, megkérte a londinert, hogy hívjon neki egy
taxit angolul beszélő sofőrrel, hogy kivigye a reptérre.
A taxi alig kanyarodott ki a sarkon, amikor előrehajolt, és így
szólt a sofőrhöz:
– Meggondoltam magam. Vigyen a központba, a Queensway 88-
as szám alá! A Conrad International Szállodába.
 Dacu, Kína
A Dacu apró faluját körülvevő hegyekben és barlangokban min-
tegy ezer éve vallásos indíttatású művészek a sziklákból kőszobrokat
faragtak ki, melyeket aztán lefestettek. Dacu városában ma több mint
nyolcszázezren élnek, s a városban éppúgy megtalálhatók a teraszos
rizsföldek, mint a felhőkarcolók, fák között megbúvó apró paraszt-
házak és a kertművészet remekeit felvonultató nagy rezidenciák. A
dombos, termékeny táj kedvezett a város-kertészeknek, és a város
szélén élő parasztoknak is, akik évente háromszor takarították be a
termést, nagyrészt még mindig őseik hagyományos eszközeit hasz-
nálva.
A börtöngazdaság alig ötmérföldnyire volt a Paoting-san oldalába
vágott óriási Alvó Buddhától. A félreeső és elszigetelt börtön gya-
korlatilag épületek és járdák szétterülő csoportja volt, melyet magas
szögesdrót kerítés vett körül, a sarkoknál fegyveres őrszemek álltak
az őrtornyokban. Az ide vezető földúton nem jártak sem a városiak,
sem a turisták. A rabok a pekingi kormány tulajdonában lévő rizsföl-
deken és szántókon dolgoztak fegyveres kíséret mellett. A helyiekkel
alig érintkeztek. Bár a fogság és az őrzöttség foka nem tűnt nyo-
masztónak, Kína nem kényeztette el azokat, akiket bűnözőkként bé-
lyegzett meg.
Az öregember azon kevesek egyike volt, akiket megkíméltek az
ültetvényeken végzett munkától és a hajnali meneteléstől. Még némi
kiváltsága is volt. Celláján, mely szinte szobának is beillett, csupán
egy rabbal osztozott. A bűneset olyan régen történt, hogy sem az
őrök, sem a börtönigazgató nem emlékeztek, mi is volt az. Tudatlan-
ságuk miatt aztán nem volt mi alapján megítélni a rabot, nem volt
könnyű haragot vagy félelmet érezniük vele szemben, s hiányzott a
büntetést megnyugtatóan igazoló igazságosság érzete is. Ezért – és
hajlott kora miatt – sokszor bántak vele úgy, mint egy nagyapával.
Ajándékokat kapott, meleg ételt, könyveket és újságot, tollat és pa-
pírt. Ezek közül egyik sem volt megengedett, ám a börtön egyébként
igen szigorú igazgatója, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg volt
ezredese tudott róla, és figyelmen kívül hagyta.
Emiatt még inkább nyugtalanítónak találta az öreg, hogy egyik
reggel, még jóval a reggeli előtt, kínai cellatársa eltűnt, és helyébe
egy fiatalabb, nem kínai férfi került. Hajnalban hozhatták be, és azó-
ta csendben feküdt a priccsén. Szeme csukva volt, de néha felnézett a
cella festetlen mennyezetére. Egy szót sem szólt.
Az öreg elgondolkodva tette a dolgát, nem engedve, hogy ez a
szokatlan eset megzavarja a mindennapi rutint. Magas volt, és in-
kább sovány, mint karcsú. Arca elgyötört, bár valaha jóképű lehetett.
Szeme intelligensen csillogott, ezért mindig lesütötte a tekintetét. így
biztonságosabb volt.
Azon a reggelen is szokásához híven az igazgató irodájába ment,
hogy írnoki teendőit ellássa. Mikor eljött az ebéd ideje, visszaballa-
gott a cellájába, elővett egy nyugati lencseleves konzervet, kis rezsó-
ján megmelegítette, és leült a deszkaasztalhoz ebédelni.
Az új rab, aki talán ötvenéves lehetett, láthatólag el sem mozdult a
priccséről. Bár szeme még mindig csukva volt, nem úgy tűnt, mintha
pihenne. Kemény, izmos teste folyamatos nyugtalanságot árasztott.
Hirtelen könnyedén talpra ugrott és az ajtóhoz osont. Arcán a bo-
rosta ugyanolyan acélszürke volt, mint a haja. Kinyitotta az ajtót és
körbenézett a barakkon. Üres volt, mert a rabok mind kint ebédeltek
a mezőn. Becsukta az ajtót, visszament a priccséhez és visszafeküdt,
mintha mi sem történt volna.
Az öreg ámulattal vegyes irigységgel bámulta, mint aki egykor
maga is ilyen ruganyos volt, és tudja, hogy az az idő már rég elmúlt,
és nem fog visszatérni.
– A fia alig meri elhinni, hogy még mindig életben van. Látni
akarja.
Az öreg rab a tányérjába ejtette a kanalát. A férfi hangja halk volt,
mégis tisztán eljutott hozzá. A frissen érkezett rab nyugodtan bámul-
ta a plafont. Az ajka nem mozgott.
– M.. .micsoda?
– Egyen tovább! – mondta a mozdulatlan ember. – Szeretné, ha
hazajönne.
David Thayerben felidéződött a kiképzése. A gőzölgő leves fölé
hajolt, mert egy kanállal, majd lehajtott fejjel beszélni kezdett.
– Ki maga?
– Titkos küldött.
Thayer a levest szürcsölte. – Miért hinném el? Becsaptak már ko-
rábban is. Minden alkalommal ezt csinálják, amikor meg akarják
hosszabbítani az ítéletemet. Itt fognak tartani, amíg meg nem halok.
Így úgy tehetnek, mintha semmi sem történt volna... mintha soha
nem is léteztem volna.
– Az utolsó ajándék, amelyet öntől kapott, egy hosszú fülű plüss-
kutya volt, a neve Paddy.
Thayer érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. De már olyan
régen volt itt, és olyan sokszor hazudtak neki. – Volt vezetékneve is
a kutyának.
– Reilly – mondta a priccsen fekvő férfi.
Thayer letette görbe kanalát, és ruhája ujjával megtörölte az arcát.
Egy percig csak ült csendesen. A fekvő férfi is hallgatott.
Thayer ismét lehajtotta a fejét, hogy elrejtse ajkait az esetleg fi-
gyelő szemek elől.
– Hogyan került ide? Mi a neve?
– A pénz csodákat művel. Dennis Chiavelli százados vagyok.
Szólítson Dennisnek.
Thayer kényszerítette magát, hogy tovább egyen. – Kér egy kis
levest?
– Nemsokára. Mit tudnak magáról? Azt még mindig nem, hogy
kicsoda?
– Hogyan tudhatnák? Én sem tudtam, hogy Marian újra megháza-
sodott. Azt sem tudtam, hogy ő és Sam életben vannak-e. Úgy hal-
lottam, a feleségem meghalt.
– Honnan tudta meg?
– Sam tavalyi pekingi látogatása alkalmával. Kapok újságokat.
Én...
– Tud mandarinul?
– Washington ki sem küldött volna, ha nem beszéltem volna fo-
lyékonyan. – Halványan elmosolyodott. – Majd hatvan évem volt rá,
hogy szakértővé váljak. A dialektusok némelyikében is, főleg a kan-
toniban.
– Bocsásson meg, dr. Thayer.
– Mikor olvastam Sam látogatásáról, a név sok mindent megma-
gyarázott, mert Castilla a legjobb barátom volt a külügyön. Azt is
tudtam, hogy részt vett a keresésemben is. Úgyhogy számolni kezd-
tem. Castilla elnök épp a megfelelő korban volt, az újság szerint az
anyját Mariannek, az apját pedig Serge-nek hívták. Csak a fiam lehe-
tett.
Chiavelli szinte észrevétlenül bólintott. – Nem feltétlenül. Lehe-
tett véletlen egybeesés is.
– Mit veszíthettem?
A Covert-One ügynöke elgondolkodott ezen. – Akkor miért nem
szólt eddig? Egy teljes évet várt.
– Nem láttam rá esélyt, hogy valaha is kijussak, miért szégyenítet-
tem volna meg? Azt sem akartam kockáztatni, hogy Peking megtud-
ja, és végleg eltüntessen.
– Aztán olvasott az emberi jogi egyezményről.
– Nem. A kínai újságok nem fogják megírni, amíg alá nem írták.
Az ujgur politikai foglyok mondták meg. – Thayer eltolta magától a
levesestányért. – Csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy re-
ménykedni kezdjek. Talán a rengeteg szabadon engedett között vala-
hogy átsiklanak a nevemen, és hazaengednek. – Felállt és a rezsóhoz
ment.
Chiavelli félig csukott szemmel figyelte. Thayernek előrehaladott
kora ellenére – Klein szerint legalább nyolcvankét évesnek kell len-
nie – is egyenes, mégis laza tartása volt, lépései egyenletesek és ha-
tározottak voltak. Beszélgetésük közben járása bizonyos ruganyos-
ságot is nyert, mintha csak visszautazott volna az időben. Mindez
fontos volt.
A napi rutin segített Thayernek abban, hogy ne őrüljön meg.
Megfogta a kopott zománc teáskannát, és a rozoga mosogatóhoz
vitte, hogy megtöltse. Egy apró szekrényből két csorba bögrét vett
elő, és egy bádogdobozban fekete teát. Az a mód, ahogyan teáját
elkészítette, az angol és a kínai teakészítési módok furcsa ötvözete
volt. Egy agyagedénybe forró vizet töltött, kiöblítette és kiöntötte
belőle a vizet. Ezután négy teáskanál teát mért bele, azonnal utána-
töltötte a forrásban lévő vizet, és kevesebb mint egy percig hagyta
állni. Az eredmény halvány, aranybarna ital volt. Az erős illat betöl-
tötte a cellát.
 – Tej és cukor nélkül isszuk – nyújtotta a poharat Chiavellinek.
A titkos ügynök felült, és hátát a falnak támasztotta. Thayer saját
bögréjével az asztalhoz ült. Felsóhajtott:
– Most már kezdem azt hinni, hogy szabadulásom az egyezmény
aláírásával csak egy, az élete vége felé járó öregember lázálma. Fog-
ságomat túl sokáig tartották titokban ahhoz, hogy most elismerjék a
létezésemet. A világ még inkább megvetné őket az emberi jogok
sárba tiprásáért.
Chiavelli ivott a bögréjéből. A tea könnyű és enyhe ízű volt az
amerikai-olasz ízlésének, de legalább meleg volt, ami sokat számított
a kevéssé fűtött barakkban.
– Mesélje el, mi történt, dr. Thayer! Először is, miért tartóztatták
le?
Thayer letette bögréjét, és belebámult, mintha a múltja elevene-
dett volna fel benne. Amikor felnézett ezt mondta: – Csang Kaj-sek
szervezetének voltam az összekötője. Állítólag az volt a feladatom,
hogy a nacionalisták és Mao kommunistái között békét teremtsek,
így azt hittem, hogy meggyorsítom a folyamatot, ha személyesen
beszélek Maóval. – Elfintorodott, aztán elmosolyodott. – Milyen
nevetséges! Mennyire naiv ötlet! Persze, nem tudhattam, hogy az
igazi feladatom az volt, hogy Csangot hatalmon tartsam. Nekem kel-
lett volna alkudoznom, egyezkednem és akadályokat állítanom, míg
Csang megsemmisíti Maót és kommunista csapatait. Az, hogy el-
mentem Maóhoz, egy tapasztalatlan szellem idealizmusa volt, aki
hitt abban, hogy emberek józan értelemmel képesek egymással tár-
gyalni akkor is, ha hatalmi, kulturális, elvi, vagyoni és geopolitikai
ellentétekről van szó.
– Akkor tényleg megtette? Elment Maóhoz teljesen egyedül? –
kérdezte Chiavelli döbbenten és egyben elborzadva.
Thayer halványan elmosolyodott. – Csak próbáltam. Sosem jutot-
tam a színe elé. A hadserege úgy döntött, hogy én vagy a nyugati
világ ügynöke vagyok, vagy Csangé, vagy mindkettőé. Természete-
sen letartóztattak. Főbe is lőttek volna, ha Mao politikusai diplomá-
ciai következményektől tartva nem lépnek közbe. Az évek során
gyakran kívántam, bárcsak ott helyben megöltek volna.
– De akkor miért jelentették azt, hogy meghalt, mikor ugyanúgy
fogságban tartották, mint a szovjetek Wallenberget?
– Raoul Wallenberget? Hát a szovjetek tényleg elkapták?
– Végig tagadták, de sosem engedték szabadon, és ötven évig
nem is ismerték el, hogy valaha is a foglyuk lett volna. Már régen
meghalt, még a fogságban.
Thayer válla megrogyott. – Gondolom, vele ugyanaz történt, mint
velem. Nem hitték el neki, hogy nem akart többet, mint amit állított.
Ez a paranoia eredménye, ha kegyetlenül elnyomják azokat, akik
őszintén beszélnek. Éppen a kommunista forradalom söpört végig
Kínán, amikor engem elkaptak. Minden csupa zűrzavar volt... A fo-
lyamatosan cserélődő katonai parancsnokok, az új polgári előírások,
a megtévesztő kiáltványok, és persze a bürokrácia, melynek halvány
fogalma sem volt arról, hogy mi folyik. Azt hiszem, én csak elvesz-
tem a gépezetben. Mire a Csungnanhaj helyzete megerősödött, már
túl késő volt, hogy engem hazaküldhessenek anélkül, hogy az eset
nemzetközi nyilvánosságot kapjon és Kína megszégyenüljön. –
Bütykös ujjai közt megforgatta a meleg bögrét. – Az az érdekük,
hogy itt tartsanak, amíg meg nem halok.
– Nem – mondta Chiavelli. – Magával nem fog ugyanaz megtör-
ténni, ami Wallenberggel. Nem fog rabként meghalni. Ha aláírják az
egyezményt, Kína az összes politikai foglyot szabadon engedi. Az
elnök ügyelni fog arra, hogy felhívja önre Niu Csien-hszing és az
Állandó Bizottság többi tagjának figyelmét. Úgy hallottam, hogy
Niut Bagolynak is hívják, mert nagyon bölcs.
David Thayer megrázta a fejét.
– Nem, Chiavelli százados. Ha a főtitkár és a fiam alá is írják az
egyezményt, addigra engem gondosan újra eltüntetnek. Ha a fiam túl
nagy nyomást gyakorol rájuk ennyi idő elteltével, soha senki sem fog
megtalálni. Helyette több száz öregembert rángatnak elő, akik váltig
állítják majd, hogy látták, amikor ötven évvel ezelőtt meghaltam.
Különböző bizonyítékokat fognak előásni. Talán még képeket is
találnak a síromról, amelyre mostanra minden bizonnyal egy új víz-
tározó épült. – Rezignáltan vállat vont.
Chiavelli az arcát tanulmányozta. A Covert-One ügynöke a külön-
leges erők századosa volt, aki előzőleg Szomáliában és Szudánban
látta el feladatát. Nemrégiben Afganisztán északkeleti hegyvidék-
ének barlangjaiban vetették be. David Thayer volt a legújabb megbí-
zatása. Rögtön felmérte, hogyan lehet Thayert kimenteni.
Megszemlélte a börtöngazdaság közvetlen környezetét, és kedve-
zőnek találta a helyzetet. Eléggé távol volt mindentől, még ha nem is
gyéren lakott – Kínában nem nagyon találni ritkán lakott területeket
Hszincsiang, Gan-szu és Belső-Mongólia kivételével. Csungcsing
területén az utak rosszak voltak, a repterek kezdetlegesek, és katonai
bázisokat csak elvétve lehetett találni. Szerencsére Dacu környékén
ez utóbbiakból szinte alig volt.
Bár a börtönőröket jól felfegyverezték, hiányzott belőlük a fegye-
lem. Egy gyors, jól kitervelt fegyveres rajtaütés során csak minimális
ellenállást tanúsítanának. Egy kis belső segítséggel, amit majd ő biz-
tosít, és némi szerencsével... Egy csapat tapasztalt támadó tíz perc
alatt kijuthat, és húsz percen belül akár a levegőben is lehet a határ
felé félúton, mielőtt bármiféle katonai erőt mozgósíthatnának.
A legnagyobb rizikófaktor Thayer erőnléte volt. Chiavellit meg-
győzte, amit eddig látott. Kora ellenére úgy tűnt, jó kondícióban van.
– És hogy szolgál az egészsége, dr. Thayer?
– A koromhoz képest nem rossz. Csak a szokásos nyűgök, pana-
szok és fájdalmak. Már nem fogok felhőkarcolók felett átugrani vagy
megmászni a Himaláját. Itt jó kondiban tartanak minket, elvégre is a
földeket művelni kell.
– Nem tornázik, kocog, sétál vagy erősít?
– Ha jó az idő, reggel és este tornázom és kocogok. Ha nem jó,
csak egy kevés torna marad idebenn. Az igazgató nem hagy túl sok
szabadidőt a munka mellett. Engem irodai munkára osztott be. Nem
akarja, hogy legyen időnk ücsörögni, nehogy összeesküvést szőjünk
vagy egymás torkának essünk. A tétlenség túlzott gondolkodáshoz és
nyugtalansághoz vezet, ami veszélyes kombináció a rabok között. –
Thayer tétovázott. Még jobban kihúzta magát. Fakó szeme összeszű-
kült, ahogy megfordult és Chiavellire meredt. – Ki akarnak innen
szabadítani?
– Megfordult a fejünkben. De feltételei vannak. Nem csak a maga
egészségi állapota. A parancsnokomnak mérlegelnie kell, mit tehet
az elnök, és mit nem. Ért engem, ugye?
 – Igen. Erről szólt az életem. Politika, különböző érdekek, diplo-
mácia. Ezek az erők sosem pihennek, nem igaz? Ugyanebből a meg-
fontolásból nem kötötte az amerikai kormány az orromra, hogy mi
volt az igazi szerepünk 1948-ban. Ez és a naivitásom sodort ebbe a
helyzetbe.
– Ha rajtam múlik, a kínaiak már nem fogják sokáig itt tartani. És
rajtam nem fog múlni.
David Thayer bólintott és felállt. – Mennem kell dolgozni. Most
még békén hagyják, de holnap már magának is mennie kell a földek-
re dolgozni.
– Ezt mondták kedves őreim is.
– Mi lesz a következő lépése?
– Jelentést teszek.
 Hongkong
A Conrad International Szálloda egyik drága butikjában Jon vett
magának egy Stetson-kalapot, egyik fedőkapcsolatának, az Arizona
állambeli Tucsonból származó Mr. Ross Sidornak a hitelkártyáját
használva. Új kalapjával a fején bejelentkezett a hotelbe, és jó nagy
borravalót adott a londinernek, hogy az biztosan emlékezzen Mr.
Ross Sidorra. Amint egyedül maradt a szobájában, munkához látott.
Először is felvette szürke vászonnadrágját és rikító mintás hawaii
ingét. Erre még felhúzta öltönyét is, amit előző nap viselt a Donk &
LaPierre-nél tett látogatásakor. Nehezen, de ráment. Végül újra fel-
vette a szőke parókát és a hátul az övébe dugta Berettáját.
Útra készen állt. Fekete diplomatatáskájába tette a kék krepp
sportdzsekit, a vászoncipőt és az összehajtott panamakalapot, majd
kiment a szobából.
Senki gyanúsat nem látott az előcsarnokban. Kilépve, a
Queenswayn a központ felé indult a járókelők tömegébe vegyülve,
akik – legalábbis úgy tűnt – az egész életüket az utcán töltik. Egy
háztömbbel arrébb kiszúrt három férfit azok közül a fegyveresek
közül, akik előző nap átkutatták a telefonfülke környékét
Kowloonban. Amint észrevették, szétszóródtak a gyalogosok és az
autók között. Nem próbálták megközelíteni, ő pedig nem próbálta
meg lerázni őket.
Úti célját sem titkolta. Ha felismerték mint Kenneth St. Germain
őrnagyot, akkor valószínűleg meglepődnek és összezavarodnak, mi-
kor látják, hogy visszatér a felhőkarcolóhoz, amely a Donk &
LaPierre irodáinak adott otthont.
Amint az épülethez ért, keresztülvágott a tömegen a bejárathoz.
Három követője az utca másik oldalán letáborozott, egyikük izgatot-
tan beszélt mobiltelefonján. Jon elmosolyodott magában.
Az Altman Asia az épület legfelső tíz emeletét foglalta el. Elnöke
Ferdinand Aguinaldo, az Fülöp-szigetek egykori miniszterelnöke
volt. Az ő irodája még ennél is magasabban, a tetőtérben volt. Jon
fölment a lifttel. Az előszobában bambuszok zöldelltek, a helyiség
faragott asztalokkal és magas háttámlájú székekkel meg kanapékkal
volt bebútorozva.
A recepciós udvariasan rámosolygott: – Segíthetek?
 – Dr. Kenneth St. Germain vagyok. Mr. Aguinaldóval szeretnék
beszélni.
– Őméltósága jelenleg nem tartózkodik Hongkongban, uram.
Megkérdezhetem, mi célból óhajt vele találkozni?
– Az Amerikai Egyesült Államok egészségügyi miniszterét képvi-
selem, és azért jöttem, hogy konzultáljak a Donk & LaPierre kínai
biotechnológiai leányvállalatának munkatársaival a hantavírusok
kutatásában elért eredményeikről. – Felmutatta USAMRIID-
igazolványát, és egy, az egészségügyi miniszter irodájából küldött
hamisított levelet is felvillantott. – Mr. Cruyff küldött fel ide, hogy
beszéljek Mr. Aguinaldóval.
A recepciósra láthatólag mindez nagy benyomást tett. Alaposan
megnézte az egészségügyi miniszter aláírását, majd felnézett. – Na-
gyon sajnálom, uram, de Mr. Aguinaldo tényleg nincs itt. Talán Mr.
McDermid segíthet önnek. Ő az Altman Csoport elnöke és egyben
vezérigazgatója. Nagyon befolyásos ember. Esetleg vele beszélhet,
uram.
– McDermid itt van? – kérdezte Jon , mintha személyesen is is-
merné a férfit.
– A rendes évi látogatásán – mondta büszkén a recepciós.
– McDermid is jó lesz. Rendben, beszélek vele.
A nő elmosolyodott, és tárcsázott a belső vonalon.
Lawrence Wood belépett Ferdinand Aguinaldo, az Altman Asia
vezérének elegáns tetőtéri irodájába.
– Mi újság, Lawrence? – A nagy íróasztal mögött Ralph
McDermid nyújtózkodott és ásítozott.
– A recepciós szólt, hogy egy Kenneth St. Germain nevű doktor
érkezett egy levéllel az Egyesült Államok egészségügyi miniszteré-
től. Aguinaldóval szeretne beszélni. Azt mondta, hogy a Donk &
LaPierre-től Cruyff küldte fel ide. A recepciós érdeklődik, hogy tud-
ná-e fogadni, tekintve, hogy ilyen jó ajánlásokkal érkezett.
– Mondja meg neki, hogy tizenöt perc múlva ott leszek – mondta
McDermid.
Wood tétovázott: – Cruyff biztos nem küldte őt ide.
– Tudom. Csak adja át az üzenetet! Vagy inkább majd én meg-
mondom.
– Ahogy parancsolja. – Wood homlokát ráncolva visszatért külső
irodájába.
McDermid felvette a belső vonalat. Jókedve lett. Jon Smith várat-
lan érkezésével helyzetük sokat javult. – Nagyon örülök dr. St.
Germain látogatásának – mondta a recepciósnak. – Kérje meg, hogy
várjon tizenöt percet, és akkor tudom fogadni. – Megvárta a nő
nyugtázó válaszát, és egy másik vonalon felhívta Feng Tunt. – Merre
jár, Feng?
– Itt vagyok az épületen kívül. – Feng még mindig Csót, az éjsza-
kai bérgyilkost átkozta. Nemcsak hogy nem tudta kiiktatni Smitht, de
a hulláját is túl későn találták meg ahhoz, hogy mást küldjenek a
nyakára. – Az embereim látták bemenni. Visszament a Donk &
LaPierre irodába?
– Nem. Itt van a tetőtéri hallban. Velem akar találkozni.
– Önnel? – Döbbent csend. – Honnan tudja, hogy maga egyáltalán
Hongkongban van?
– Erre én is kíváncsi lennék. De lenyűgözőnek találom. Még sze-
rencse, hogy kijátszotta a maga gyilkosait. Meg akarom ismerni a
doktor leleményes módszereit.
 Huszonegyedik fejezet

Peking
Pan Ajtu őrnagy mindig érdekesnek találta Niu Csien-hszing, a
legendás Bagoly irodáját. Aszketikus, mint egy szerzetesi cella, fala-
in semmi díszítés, ablakai mindig csukva, a kopott fapadlón szőnyeg
sem volt; a szobába csak egy egyszerű íróasztal és szék volt beállítva
a mester számára, meg két szék az esetleges látogatóknak. Ugyanak-
kor az asztalon és a földön összevissza kupacokban álltak a különbö-
ző iratok és dossziék, a hamutartók bűzölögtek a rengeteg angol ci-
garettacsikktől; a dohányzás volt Niu egyetlen szenvedélye. A foltos
teásbögrék, használt papírtányérok és egyéb szemét árulkodtak az itt
töltött hosszú és intenzív munkanapokról. Ez az ellentmondás Niu
személyiségében is tükröződött.
Pan őrnagy a hírszerzésnél töltött ideje alatt kifinomult emberis-
merővé vált. Most ezzel a tehetségével szórakoztatta magát, amíg
Niu egy jelentést olvasott. Pan már az irat fölé görnyedve találta,
mikor bejött. Csak Niu lapozása hallatszott az irodában.
Pan őrnagy úgy határozta meg, hogy a szoba egyfelől a magányos
gondolkodó békéjét, másrészt a cselekvő ember zűrzavarát tükrözi, s
e két tulajdonság ebben az egy személyben összpontosult. Igen, a
Bagoly az egykori forradalmi vezetőkre hajazott. Azokra a költőkre
és tanárokra, akikből ezredesek lettek. A gondolkodókra, akiket a
történelem szükségszerűsége harcolni és ölni kényszerített. Pan csak
egyet ismert ezek közül a tiszteletre méltó személyek közül: magát
Teng Hsziao-pinget, nagyon idős korában. Teng csupán fiatal ezre-
des volt a Sanghaji Mészárlás és a Hosszú Menetelés közti idea-lista
években, Pan őrnagy kevés embert kedvelt. Nem tartotta érdemesnek
ilyesmire vesztegetni az idejét. De Niu Csien-hszingben volt valami
kedvére való.
Niu, ahogy szokott, papírjaiból fel sem nézve törte meg a csendet,
enyhe sürgetéssel a hangjában: – Csu tábornoktól tudom, hogy egy
jelentést küldött nekem magával.
– Igen, uram. Így gondoltuk a leghelyesebbnek, tekintve, hogy ön
további információkat kért a teherhajóról.
 – A Dowager Empress-ről, így van. – Niu a papírjai felé biccen-
tett. – Magánál van, amit kértem?
– Egy része talán igen – mondta Pan óvatosan. Megtanulta, hogy
ne tegyen meggondolatlan ígéreteket és kijelentéseket a kormány
vezetőinek, főleg nem az Állandó Bizottság tagjainak.
Niu Csien-hszing élesen rápillantott. Élénk szemei feketén csil-
logtak teknőckeretes szemüvege mögött. Beesett arca, finom vonásai
bosszúságot tükröztek. – Nem tudja, hogy önnél van-e, őrnagy?
A hírszerző ügynök egy pillanatnyi ürességet érzett. Majd:
– De tudom, Niu mester.
A Bagoly hátradőlt. Tanulmányozni kezdte az alacsony, kövérkés
Pan őrnagyot, apró kezeit, megnyugtató hangját, jóindulatú moso-
lyát. Pan szokásához híven konzervatív, nyugati stílusú öltönyben
volt. Ő volt a tökéletes alkalmazott: minden hájjal megkent, névte-
len, okos és elhivatott. Mindemellett Pan a Kulturális Forradalom, a
Tienanmen téri események és egy túl szigorú rendszer terméke is
egyben, mely nem sok helyet hagy az egyéneknek. Kína ötezer éves
múltjáról nem is beszélve, mely még ennél is kevésbé értékelte az
egyes embereket. Ha Niu egyértelmű választ akart volna kierősza-
kolni, akkor a kémelhárító inkább nemet mondott volna, mintsem
igent, melyet diadalittas kijelentésnek lehetett volna elkönyvelni. Ha
még az Állandó Bizottság gyűlése előtt mindent meg szeretne tudni
az Empress-ről, amit Pan őrnagy megtudott, akkor hagynia kell,
hogy ő mondja el, ahogy akarja.
Niu elnyomott egy feszült sóhajt.
– Jelentsen, őrnagy!
– Köszönöm, mester. – Pan elmagyarázta, ki volt Avery
Mondragon, és elmesélte, milyen körülmények között tűnt el egy
nappal Jon Smith Sanghajba érkezése előtt.
– Úgy gondolja, hogy ez a Mondragon amerikai titkos ügynök
volt?
Pan bólintott. – Igen, de nem a szokványos fajta. Van valami szo-
katlan abban, ahogy az amerikaiak belekeveredtek ebbe az ügybe.
Úgy viselkednek, mint a titkos küldetésre kiküldött kémek, de való-
jában mégsem azok. Legalábbis egyik általunk ismert amerikai hír-
szerző szervezettel sem hozhatók összefüggésbe.
– És ugyanez vonatkozik az orvos és kutató Smith ezredesre is?
– Úgy vélem, igen. Tudományos munkássága nem álcázás. Való-
ban orvos és kutató. Ugyanakkor viszont fedésként is használja a
szakterületét.
– Érdekes. Akkor ezek az amerikaiak magáncélokat szolgálnak?
Talán egy személynek vagy egy cégnek dolgoznak?
– Lehetséges. Erre még keresem a választ.
Niu bólintott. – Kevés gyakorlati jelentősége van. De majd meg-
látjuk. Folytassa, őrnagy!
Pan rátért a lényegre. – Egy takarítónő felfedezte egy Csao Jen-csi
nevű férfi holttestét a Repülő Sárkány Vállalat elnökének irodájában,
Sanghaj belvárosában. A Repülő Sárkány egy hongkongi és antwer-
peni kapcsolatokkal rendelkező hajózási vállalat.
– És ki ez a Csao?
– A Repülő Sárkány pénztárosa. Nem csak az ő halála rendkívüli
esemény a cég körül: a cég elnöke is eltűnt a feleségével együtt. Az
elnököt Jü Jung-funak hívták és Li Kuon-ji volt a felesége.
– A csodás színésznő?
– Igen, uram. – Az őrnagy elmondta, hogy a színésznő férjének
vagyoni és hatalmi pozícióba jutása mögött nyilvánvalóan az apa, a
befolyásos Li Aozsung segítsége áll.
A Bagoly csupán hírből ismerte Li Aozsungot, személyesen nem.
– Hát persze. Li magas posztot tölt be Sanghaj városi kormányzásá-
ban. – Azt viszont nem mondta ki, hogy Li ugyanakkor Vej Kao-fan
pártfogását élvezi, aki az Állandó Bizottság egyik keményvonalas
tagja volt. Mindent számba véve Vejnek volt közöttük a legnagyobb
hatalma, és Li Aozsung politikai nézetei is az övét tükrözték.
– Igen – ismerte el Pan. – Beszéltünk Livel. Nem tudott magyará-
zattal szolgálni sem Csao meggyilkolásával, sem lányának, sem ve-
jének az eltűnésével kapcsolatban. De... – Pan előrehajolt, és a szék
szélén ülve beszámolt An Csing-séről, a fiatal tolmácsról, aki az
Egyesült Államokban tanult és akit Smith ezredes társaságában lát-
tak. Később főbe lőve találták meg a kocsijában. – Egyelőre ennyit
tudunk.
 Nagy szemüvege mögül a Bagoly sötét pillantást vetett az őrnagy-
ra. – Egy amerikainak nyoma veszik Sanghajban. A rákövetkező
napon megérkezik Smith ezredes. Egy hajózási vállalat pénztárosát
meggyilkolják. Ugyanannak a cégnek az elnöke és felesége eltűnik.
Egy Amerikában tanult sanghaji tolmácsot is megölnek akkor éjjel.
Ez a jelentése?
– Azt még hozzátenném, hogy mikor megtaláltuk Smith ezredest,
sikerült kicsúsznia a kezünk közül. Elmenekült, és minden kétséget
kizáróan elhagyta Kínát.
– Erről még később beszélünk. Mikor óhajt a kérésemnek megfe-
lelően beszámolni a Dowager Empress teherhajóról?
Pan összehúzta magát. – A Dowager Empress a Repülő Sárkány
Vállalat tulajdonában van. – Talán nem ártott volna, ha ezt már ko-
rábban elmondja.
– Á! – Niu mellkasa összeszorult. Szóval ez a kapcsolat. – És van
már kialakult véleménye ezekről a dolgokról?
– Úgy vélem, hogy miután Jü Jung-fu a Repülő Sárkány élére ke-
rült, a pénztáros felfedezett valamit, ami nem tetszett neki, és ami
kapcsolatban volt az Egyesült Államokkal. Kiszivárogtatta
Mondragonnak, aki továbbadta az amerikaiaknak az információt.
Vagy legalábbis megpróbálta, de valami hiba csúszott a számításba.
Mondragont valószínűleg megölték, és az információ eltűnt. Smitht
küldték ide, hogy megszerezze. És úgy látszik, hogy Andy Csing-se
is az amerikaiak beépített embere volt, akit megbíztak, hogy segítsen
Smithnek, és tolmácsoljon neki.
A miniszter elgondolkodva lebiggyesztette az ajkát. – Tehát bizo-
nyos erők ebben az országban (és most nem a mi biztonsági erőinkre
gondolok) a végsőkig elmennek, hogy megakadályozzák az amerika-
iakat a céljuk elérésében, akármi is az. Az információ, amit a pénztá-
ros felfedezett, és Smith arra irányuló kísérletei, hogy megszerezze,
végül a pénztáros halálához, Jü Jung-fu és felesége eltűnéséhez és a
tolmács meggyilkolásához vezetett.
– Valahogy így, uram. Igen.
Niunak rossz előérzete támadt. – Mit gondol, mit talált a pénztá-
ros a Repülő Sárkánynál, ami ilyen nagy visszhangot keltett? – Ciga-
rettáért nyúlt.
 – Nem gondolkodtam ezen mindaddig, amíg ön az Empress után
nem kezdett érdeklődni. Ekkor tudtam csak meg, hogy a Repülő Sár-
kány hajói közé tartozik. Nem tudom, mi keltette fel az ön érdeklő-
dését, de a Smith ezredes esetével való összefüggés nem lehet vélet-
len egybeesés.
– Én a teherhajóról, úti céljáról és a rakományáról kértem infor-
mációt. Gyakorlatilag mindent, amit egy hajóról tudni lehet.
– Igen, uram.
Niu meggyújtotta cigarettáját és letüdőzte a füstöt. – És mit talált?
– A hajó úti célja Baszra. A terv szerint körülbelül három napon
belül érkezik az öbölbe.
– Irak. – Niu megrázta a fejét. Nem tetszett neki, amit hallott. – És
mit szállít?
– A dossziéban lévő rakományjegyzék szerint DVD-ket, ruhákat,
különböző ipari termékeket, mezőgazdasági eszközöket és termé-
nyeket – megszokott szállítmány az Irakba tartó hajókon. Semmi
különös. Semmi, ami az amerikaiakat érdekelhetné. – Miután a hír-
szerző ügynök befejezte beszámolóját, kérdő tekintettel a Bagolyra
nézett.
– Az amerikaiak azonban mégis érdekeltek az ügyben. Nagyon is
– mondta Niu, visszapasszolva a kérdést Pannak. Nem akarta Pan
tudomására hozni, milyen nemzetközi botrány volt kitörőben a te-
herhajó miatt. Egészen eddig csak az Állandó Bizottság és a was-
hingtoni nagykövet, Vu tudott róla. Remélte, hogy megtalálja a
megoldást az ügyre, mielőtt válságossá válna a helyzet.
– Mit gondol erről az egészről, Pan őrnagy?
– Ha tényleg az Empress körül bonyolódik az ügy, akkor az csak
a rakománya miatt lehetséges.
– Vagyis úgy véli, hogy a Repülő Sárkány által benyújtott rako-
mányjegyzék hamis, és az amerikaiak tisztában vannak ezzel.
– Milyen egyéb következtetést lehet ebből levonni?
A Bagoly mélyet szippantott, majd kifújta a füstöt. – Smith ezre-
des megszerezte azt, amiért jött?
– Azt nem tudjuk.
 – Ez az, amit feltétlenül tudnom kell, őrnagy. Most azonnal.
– Megkeressük Jü Jung-fut, kikérdezzük az apósát és átvizsgáljuk
a Repülő Sárkányt.
Niu bólintott. – Most mondja el, hogyan szökött meg Smith ezre-
des maguk elől másodszor is, és hogyan jutott ki az országból anél-
kül, hogy beszélné a nyelvünket, vagy járt volna már Kínában, a
tolmácsát pedig megölték!
– Úgy gondoljuk, hogy az ujgur ellenállás egy csapata segítette.
Az embereim keresik őket, de a régi lungtangokban bujkálnak, ahol
olyan nehéz elkapni valakit, mint a nyulat az üregében. A rendőrség
nem veszi őket elég komolyan, főleg, mert annyira kevesen vannak.
Következésképpen ki tudnak bújni a szabályok alól. Ravaszak, al-
kalmazkodóak és elszántak, akárcsak a patkányok.
– Szemlátomást többen vannak, mint szeretnénk – mondta Niu. –
Hogyan segítettek Smithnek?
– Magukkal vitték és elbújtatták a lungtangokban, majd valahogy
ki is juttatták onnan. Utána már csak találgatni tudjuk, mi történt.
Egy rendőrségi útzárnál emlékeztek egy ujgurokkal teli Land Rover-
re. Két ujgurnak hosszú távú tartózkodási engedélye volt Sanghajba,
és ilyen hivatalos engedéllyel természetesen szabadon mozoghatnak.
Később lövéseket hallottak a Huangcsou-öbölnél, Csinsan és Csapu
között. Ma reggel az egyik járőrhajónk egy amerikai tengeralattjárót
látott a partközeiben felbukkanni, és nem sokkal később a lövöldözés
abbamaradt.
Niu csendben dohányzott. Végül bólintott egyet – Köszönöm, Pan
őrnagy. Folytassa a nyomozást! Ez az ügy elsőbbséget élvez.
Úgy tűnt, Pan őrnagy nem szívesen távozik, mintha itt és most
szeretné az összes kérdésre megtalálni a választ, ugyanakkor jól kép-
zett hivatalnok is volt. Fölállt és kihúzta magát.
Lesimította európai öltönyét.
– Igen, uram.
Mikor kiment, Niu eloltotta cigarettáját. Hátradőlt, és hintázni
kezdett a szék hátsó lábain. Azon elmélkedett, vajon mi lehetett az
amerikaiaknak annyira fontos, hogy egy tengeralattjárót küldjenek
Kína partjaihoz és egy rakétával felszerelt fregattot bízzanak meg az
Empress követésével. Mindaz, amit megtudott, rossz érzéssel töltötte
el.
Aggódva ingatta a fejét. A tengerparti lövöldözésre gondolt, és az
ambiciózus Li Aozsungra, aki nyilvánvalóan támogatta vejét a nagy
üzleti sikerek elérésében. Majd arra gondolt, amit nem mondhatott el
Pan őrnagynak, Csu Kuaj-zsong tábornoknak vagy bárki másnak a
kormányban és a pártban: titokban azon igyekezett, hogy a világ
kínálta lehetőségeket Kína számára is elérhetővé tegye.
Melankólia uralkodott el rajta. Emlékezett arra, milyen ékesszóló-
an és vágyakozva beszélt Mao Ce-tung az 1949 előtti nyílt időszak-
ról, mikor még más dolga sem volt, mint verseket írni és Kínáért
harcolni. Ezután meg már belekeveredett a politikai hatalmak és ér-
dekek burkolt, mocskos útvesztőibe.
Amit Niu most a leginkább szeretett volna elérni – az emberi jogi
egyezmény aláírása –, mindenki számára jobb jövőt hozhat. De gya-
nította, hogy az egyezménynek jóval több ellenzője akad az államve-
zetésben, mint ahány támogatója. Ennek pedig leginkább az volt az
oka, hogy annyi magas beosztású hivatalnok ellenállásába ütközött...
az óceán mindkét partján.
 Hongkong
Jon udvarias mosollyal az arcán elhelyezkedett az egyik magas
támlájú székben az Altman Asia tetőtéri halijában. Hallotta, amint
Ralph McDermid közölte a recepcióssal, hogy fogadja őt. Amíg várt,
kinyitotta diplomatatáskáját, mintha a jegyzeteit nézné át.
Hirtelen lecsapta a táska fedelét és felpattant.
– A fenébe is! Elnézést, kisasszony, nem akartam káromkodni.
Lent hagytam a noteszomat a Donk & LaPierre irodájában. – Karórá-
jára, majd a sarokban álló ingaórára pillantott. – Mr. McDermid tize-
nöt perc múlva ér rá... Tíz percen belül itt leszek!
Mielőtt a recepciós tiltakozhatott volna, táskáját a hóna alá csapva
a lifthez futott. Megnyomta a gombot, és belépett az üres fülkébe.
Mielőtt az ajtók bezárultak, mosolygott és visszaintett a megdöbbent
nőnek. Kevés ideje volt, némán sürgette a liftet. Két emelettel lejjebb
megkereste a folyosón a férfimosdót. A fülkébe zárkózva lehámozta
magáról az öltönyét és felvette a világoskék krepp sportdzsekit, a
vászoncipőt és a panamakalapot. Szürke vászonnadrágjában és ha-
waii ingében maga volt a sok pénzzel, de annál kevesebb ízléssel
megáldott amerikai turista. Öltönyét begyűrte diplomatatáskájába,
azt pedig berakta a hátizsákjába. Felvette hátizsákját, és kisietett az
ajtón.
Egy másik liftbe szállt és megbújt a különböző emeleteken be-
szálló üzletemberek mögött, miközben azon gondolkodott, hogy va-
jon mit is talált odafönn. A félemeletnél keresztülverekedte magát a
többieken, akik a földszintre tartottak.
Kiszállt a liftből.
A félemelet belső oldalán drága butikok, utazási irodák és hivata-
lok üvegajtajai nyíltak. A másik oldalon nem volt fal, helyette deré-
kig érő mellvéd emelkedett, melyen a felette lévő emeletet tartó vas-
tag oszlopok sorjáztak. A mellvéd az előcsarnokra nézett. Megállt az
egyik oszlop fedezékében, ahonnan szemmel tarthatta a félemeletre
vezető széles márványlépcsőt, a lifteket és a főbejáratot.
Jon türelmetlenül várakozott. Hirtelen feltűnt az, akire számított:
a nagydarab kínai, aki Sanghajban a támadókat irányította. Feng
Tun. Az előcsarnok üvegajtaján keresztül nyomakodott befelé, nyo-
mában három emberével, akiket Jon szintén felismert. Most először
alaposan megnézte magának Fenget: olyan sápadt volt, mintha nem
is lenne vér az ereiben. Rövidre vágott haja világos vöröses volt tisz-
tán kivehető fehér tincsekkel. Alacsonyabb volt, mint ahogy Jonnak
először a sötétben tűnt, de han kínainak elég magas, talán százki-
lencven centiméter. Az izmos test nem lehet több kilencven kilónál.
Az ajtón belül megállt egy pillanatra, és végigpásztázta a csarnokot,
mintha keresne valamit – vagy valakit.
Ralph McDermid jól bejáratott, derűs mosolyával lépett ki a tető-
tér liftjéből. Megállt egy pillanatra, és dr. Kenneth St. Germaint ke-
reste a pillantása.
A recepciós kivételével senki sem tartózkodott a fényűző hely-
ségben. A nő tisztelettel figyelte.
Rámordult: – Hol van?
– Ööö, nagyon sajnálom, Mr. McDermid, de dr. St. Germain lero-
hant a noteszáért a Donk & LaPierre-hez. Azonnal jön vissza. – Az
órára pillantott. – Ajjaj. Azt mondta, csak tíz percet kér, de ennek
már tizenöt perce. Leszóljak? Megkérdezzem, mi történt?
– Igen. De csak annyit kérdezzen meg, hogy ott van-e most, vagy
járt-e ott egyáltalán. Ennyi. Ne beszéljen vele, és ne is küldjék fel. –
Lehetségesnek tűnt, hogy tényleg lement a Donk & LaPierre-hez
valamiért.
A recepciós elintézte a hívást, és letette a kagylót. Zavartan
McDermidre nézett.
– Azt mondták, nem is járt ott, még korábban sem. McDermid
mögött kinyílt a lift ajtaja. Feng Tun lépett ki rajta. Nagy kezében a 9
mm-es Glock szinte elveszett.
A recepciós szeme elkerekedett a látványra, és félelem költözött a
tekintetébe. A szemét le sem vette a Glockról.
Feng suttogó hangon kérdezte: – Hol van?
– Elment – mondta McDermid utálkozva. – Tizenöt perccel eze-
lőtt.
– Még az épületben kell lennie – jelentette ki Feng határozottan. –
Figyeltük a bejáratot, nem hagyhatta el az épületet. Csapdába került.
Jon ideges volt, válla megfeszült, izmai akcióra vágytak. Ennek
ellenére továbbra is a félemelet oszlopa mögött maradt, és az elő-
csarnokot figyelte.
Miután Feng Tun utasításokat adott az embereinek, beszállt az
egyik liftbe. A kijelző alapján egyenesen a tetőirodába ment. Bár Jon
erre számított, mégis sokkolta a tény, hogy Ralph McDermid való-
színűleg azért várakoztatta odafent, hogy gyilkosainak idejük legyen
felérni. Ami azt is jelentette, hogy a hatalmas Altman Csoport elnöke
és vezérigazgatója nemcsak az Empress-válságban, hanem annak
véres eseményeiben is komoly szerepet játszik.
Lentebb a három vadász feltűnés nélkül úgy helyezkedett, hogy
mindegyik kijáratot szemmel tartsák. Feng Tun visszatért, de nem a
liftből sétált elő, hanem mintegy varázsütésre jelent meg. Apró moz-
dulatot tett a kezével, mire mind a négyen a cserepes pálmák mögötti
sarokba húzódtak. Tanácskozásuk alatt is szemmel tartották az előt-
tük elhaladókat. Feng egyszer felpillantott a félemeletre, és pillantása
megállapodott ott, ahol Jon állt az oszlop árnyékában.
Jon lassan hátralépett. Ellenőrizte álruháját a hawaii ingtől a vá-
szoncipőig. Még jobban a szemébe húzta panamakalapját és a sport-
dzseki alatt a derekánál az övébe dugta Berettát. Ahogy a lépcső felé
indult, enyhén behajlította térdét, és lábfejét leheletnyit befelé fordí-
totta, amitől járása finomkodóvá vált.
Nem nézett a gyilkosokra, de közülük mindegyik rápillantott.
Teste megfeszült, várta, mikor fogja az egyikük megállítani. Ahogy
elment mellettük, és az üvegajtó felé közelített, valamelyikük tekin-
tetét a hátában érezte. Kilépett az ajtón, még mindig arra várva, hogy
megállítsák.
Először csodálkozott, hogy nem mentek utána, majd megköny-
nyebbült. Ahogy átsétált az utca másik oldalára, a napsütést különö-
sen ragyogónak és melengetőnek találta. Behúzódott az árnyékba és
várt.
 Huszonkettedik fejezet

Már szinte sötét volt, amikor Ralph McDermid egy oldalajtón ki-
lépett az épületből. Feng Tun és a fejvadászok már órákkal korábban
elindultak. Egyesével léptek ki az ajtón, és szétszéledtek, mintha
mind külön feladatot kaptak volna. Az esti tömeg már elözönlötte az
utcákat, így Jonnak nem kellett rejtőzködnie. A délután folyamán a
levegő páratartalma is csökkent, így nem volt annyira megerőltető
átverekedni magát a gyalogosokon.
Feszült és nyugtalan volt; azon igyekezett, hogy ne tévessze szem
elől a vezérigazgatót. McDermid csak a Central metróállomásig
ment gyalog. Jon várt húsz másodpercet, vett egy jegyet, és követte.
Kevesen voltak ezen a peronon, ezért Jon megállt, hogy megbizo-
nyosodjon róla, más nem követi McDermidet; sem titkos ügynök,
sem testőr.
Amikor a szerelvény befutott, a vezérigazgató beszállt az egyik
kocsiba, Jon pedig a második ajtón beszállva követte. McDermid
előrement, amíg nem talált magának megfelelő helyet a fémpadok
egyikén. Leült és kifejezéstelen arccal bámult, senkire nem nézett a
hallgatag, fáradt utasok közül, és nem volt kíváncsi a kínai nyelvű
színes reklámokra sem. Mielőtt Hongkong újra Kína fennhatósága
alá került, a reklámok két nyelven jelentek meg.
Jon az ellenkező irányba indult, és megragadott egy kapaszkodót,
félig hátat fordítva, úgy, hogy lássa McDermid tükörképét az egyik
ablakon. Azon gondolkodott, hogy ha valaki olyan gazdag és annyi
hatalma van, mint McDermidnek, miért utazik metrón? Nem megy
messze? Nem akarja használni a céges autót és a sofőrt mások biro-
dalmában? Belefáradt az utca zűrzavarába?
Spórol? Vagy talán nem akarta, hogy akár egy sofőr, akár egy ta-
xis is megtudja, hova tart.
A metró meglepően halkan és simán haladt. McDermid egyszer
sem nézett körbe, látszólag nem érdekelte, hogy valaki akár követhe-
ti is. Két megállóval később leszállt a Wanchai állomáson. Jon ismét
az utolsó pillanatig várt, és csak akkor nyomakodott ki a záródó aj-
tón, amikor a vezérigazgató már tíz-tizenkét méterrel előtte volt.
Smith a Hennessy Road felé sietett, ahol McDermid nyugodtan bal-
lagott a tömegben. Követte a férfit a Wanchaion, Hongkong egykori
vöröslámpás negyedén keresztül. A szexről és drogokról híres kerü-
letre egy idő után nehéz idők jártak. Ennek eredményeképpen az
üzleti negyed ide is benyomult. Új felhőkarcolók jelentek meg, s az
itt található szállodák háromezer dollárért adtak szobát egy éjszaká-
ra.
McDermid zsebre dugott kézzel sétált a Lockhart Roadon, ahol a
szexipar maradéka működött. Wanchai ezen a részen hű maradt egy-
kori rossz híréhez. A bárok ajtajában lányok álltak, és mindenkit
lepisszegtek, akin úgy látszott, van pénze. Rozoga hostessklubok és
toplessbárok mellett angol és ír pubok sorakoztak. A becsalogatok
hangosak voltak, és az élénk neonfények kielégülést ígértek az éhes
és magányos utasoknak, de a Wanchai ereiben már nem az egykori
vér folyt. Sem McDermid, sem Smith nem méltatta egy futó pillan-
tásnál többre az ütött-kopott kéjbódékat. Jon ismét azon tűnődött,
merre tarthat McDermid.
A vezérigazgató végül befordult egy mellékutcába, majd egy tég-
laépítésű irodaépületbe, mely szerényen állt nagyobb, vadonatúj,
csupa üveg és acél társainak árnyékában. Az utca szűk volt. Utcai
árusok kínáltál portékájukat. Néhány bolt kukkoldát és pornót kínált,
mások tetoválásokat és szexjátékokat. Ugyanakkor az irodaépületből
folyamatosan áramlottak a középosztály irodai dolgozói, akik a kül-
városba vagy a sötétlő hegyek oldalán lévő otthonaikba igyekeztek.
A kép jól illusztrálta a Wanchai újabb időkre jellemző kulturális
személyiségzavarát.
Jon kíváncsiságtól hajtva, a kifelé áramló irodisták tömegét ki-
használva besurrant az épületbe. A márványborítású hallban Ralph
McDermid egy sor lift előtt állt. Mikor a fülke leért, és a kisebb fo-
lyónyi embert a hallba öntötte, McDermid egyetlen utasként indult
felfelé. Jon figyelte a kijelzőt. A lift a tizedik emeleten állt meg,
majd ismét lefelé indult.
Beszállt egy másik liftbe, megnyomta a gombot. A ti-
zenegyediken kiszállt, és kettesével szedve a lépcsőket, lerohant a
tizedik emeletre. Mikor kilesett a lépcsőházból, a tizediken ugyano-
lyan márványborítású folyosót látott, mint egy emelettel feljebb. Ho-
va tűnt McDermid?
Három nő hagyta el az egyik irodát, mire Jon gyorsan visszahú-
zódott a lépcsőházba. Hallotta gyors kínai beszédüket. A lépcsőház
falához tapadva várt, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha beszélné a
nyelvet.
Mielőtt újból kileshetett volna, újabb léptek visszhangoztak a
márványpadlón, s a lift mellett hallgattak el, ahol a három nő tovább
folytatta a beszélgetést. Ajtó nyílt és csukódott, és a láthatatlan fo-
lyosó ismét csendes volt. Az ajtó elől azonban neszezést hallott.
Jon résnyire nyitotta az ajtót és kilesett. Egy fekete pizsamaszerű-
séget és csúcsos kalapot viselő parasztasszonyt látott eltűnni a hall
másik végén lévő ajtó mögött. De hol van McDermid? Már éppen
indulni készült, hogy megkeresse, amikor a vezérigazgató hangját
vélte hallani valahonnan jobbról, a lifteken túlról. Zord mosolyra
húzódott a szája, előhúzta a fegyverét és kilépett a folyosóra.
Minden ajtónál megállt hallgatózni. Mind ugyanolyan olcsó darab
volt, vékonyak, középen levélnyílással és egy kis réztáblával, mely a
vállalkozás nevét tüntette fel. Volt köztük könyvelőtől internetes
cégen át fogorvosig és irodai szolgáltatást végzőkig mindenféle.
Számos ajtó mögül hallatszottak tompa hangok, az egyik szobában
rádió szólt. Aggódni kezdett, hogy elvesztette McDermidet, ám ek-
kor újra meghallotta a hangját.
Lelassított. A hangok egy, a másik oldalon lévő ajtó mögül hallat-
szottak. Az ajtón két nyelven a következő felirat állt: Dr James Csou,
Akupunktúra és shiatsu masszázs. Úgy tűnt, McDermid akupunktú-
rás vagy shiatsu-kezelésekre jár, esetleg mindkettőre. De miért kel-
lett ezért metróra szállnia és idáig sétálnia? Nem kifejezetten sportos
alkat. Vagy valami másért jött ide? Lehet, hogy egy régimódi „masz-
százsszalon” üzemel az ajtó mögött?
Amíg ezen gondolkodott, leguggolt, és belesett a levélnyíláson. A
fogadóhelységben kevés bútor volt; néhány olcsó műanyag szék és
asztal, egy túltömött, bambuszkeretes heverő. Az asztalon és a heve-
rőn angol és kínai nyelvű magazinok hevertek. A helyiség üres volt.
Akkor honnan jön a hang? Tévedett volna?
A fegyvert maga előtt tartva elfordította az ajtógombot és belé-
pett. Ekkor látta meg a második ajtót. McDermid az ajtón túl lévő
szobában mondott valamit. Jon mosolygott magában, amikor hirtelen
teljes csönd lett. A két embernek – a doktornak vagy masszőrnek és
McDermidnek – illett volna valami zajt csapnia.
Mellkasában szorítást érzett, újabb lehetőség merült fel benne,
miért metrózott és gyalogolt McDermid. Lehet, hogy számított rá:
követni fogják. Talán éppen Jonra számított. A kellemetlen igazság
az volt, hogy könnyen lehet, McDermid csapdába csalta.
Megpördült, a padlóra vetette magát, és a heverő mögé csúszott.
Készenlétben tartotta a pisztolyát.
A haliból nyíló ajtó kiszakadt a helyéből, majd valóságos szilánk-
eső közepette a szoba padlójára dőlt. Két férfi volt azok közül, akik
korábban követték. Pisztolyukat maguk előtt tartva berontottak az
ajtónyíláson. Jon két golyót lőtt ki. Az egyik férfi a linóleumpadlóra
esve előrecsúszott, vércsíkot húzott maga után. A másik visszaugrott
a hall fedezékébe. A golyó nem talált.
Jon előrekúszott. A második férfi ismét megjelent az ajtóban,
fegyverét a heverőre szegezte. Jon azonban már félúton volt az ajtó
felé, nem ott, ahol a férfi számította. Lőtt. Ezúttal fájdalmas kiáltást
hallott, majd káromkodást, és a férfi hanyatt esett.
Jon óvatosan a szétrúgott ajtó mellé kuporodott. Hétrét görnyedve
guggolt, de úgy, hogy bármikor felemelkedhessen, meg hogy kilás-
son a halira a liftek felé. Ugyanakkor, ha valaki a másik ajtó felől
akarta megközelíteni, akkor teljesen be kellett lépnie a fogadószobá-
ba, hogy célozhasson és lőhessen. A hallban két újabb férfi hajolt a
sebesült fölé, aki körül vértócsa gyűlt a padlón. Jon golyója az olda-
lán érte. Dühösen néztek az iroda felé, ahol rejtőzött.
Jon hirtelen felállt, és a heverőhöz futott. Felfordította és az ajtó
elé tolta. Úgy állította be, hogy takarja oldalról, aztán megint a pad-
lóra kuporodott. Lépések zaját hallotta a folyosóról. Valaki csende-
sen próbált járni. A vadászok közeledtek. Kényszerítette magát, hogy
alacsonyan maradjon. Tíz másodpercig számolt, majd felemelkedett,
és egyetlen lövéssel leterített egy férfit, amint az berontott az irodá-
ba.
A fájdalmas kiáltás még visszhangzott a márványfalak között,
amikor a másik ajtó kivágódott, és lövések szaggatták a bambuszhe-
verőt. Jon a földre vetette magát és várt. Hallotta a szívverését a
dobhártyáján. Egy férfi ugrott be a szobába, kezében kisméretű gép-
pisztolyt tartva. Jon ismét kilőtt egy golyót. A férfi hátradobta magát,
nekiesett az ablaknak és kitörte. Sikoltása egyre halkult, ahogy el-
tűnt. Jon a heverő fölé emelkedett, hogy kinézzen a hallba. Közeled-
tek, ezúttal hárman. Kétszer lőtt, mire visszahúzódtak – de meddig?
A belső szobából is hamarosan újra próbálkozni fognak. Volt egy
póttára, de előbb-utóbb jobban megszervezik a támadást, egyszerre
fognak rárontani a két ajtó felől, és akkor vége. Megölik vagy elfog-
ják. Nem tudta, melyik a céljuk.
Homlokán veríték ütött ki. Letérdelt, és várta a következő táma-
dást a belső irodából. Minden előzmény nélkül robbantak be a szo-
bába. Ezúttal ketten voltak. Gyorsabbak és ügyesebbek az előzőek-
nél. Kétfelé ugrottak, neki pedig a hall felőli támadókat is figyelnie
kellett. Megszórta a székeket, asztalokat, falakat. Betette az utolsó
tárat, ám a támadók eltűntek.
Vagy mégsem? Hirtelen még több lövést hallott, a falak belere-
megtek. De honnan? A haliból vagy a belső irodából? És hol vannak
a golyók? A heverőt, ami mögött guggolt, semmi sem találta el, és
senki sem rontott be a várószobába. Hasaljon le vagy maradjon tér-
den? Újabb sorozat hallatszott, és rájött, hogy a zaj a hall felől jön.
Furcsa módon nem rá lőttek.
Felemelkedett és kilesett. Négyen voltak, köztük az a kettő is,
akik az előbb a belső iroda felől támadtak. Az ötödik és a hatodik – a
két sebesült – a liftben feküdt, melynek ajtaját kitámasztották. A ma-
radék négy üldöző pedig az ellenkező irányba tüzelt, a folyosó másik
vége felé. Az egyik hirtelen hátrafordult, és Jon felé lőtt, hogy sakk-
ban tartsa.
Viszonozta a tüzet, hol állva, hol guggolva. Hirtelen káromkodást
hallott, lábak dobogását és egy ajtó becsapódását. Hallgatózott. Egy
liftajtó becsukódott. Csend volt a folyosón és a belső szobában is.
Tényleg elmentek volna? Vagy ez is csak egy átkozott trükk?
Óvatosan kikémlelt. A hall mindkét irányban üres volt. Az öreg
épület nyikorgott. Egy másik emeleten valaki lehúzott egy vécét. Jon
mélyet lélegzett. Megtörölte a homlokát a ruhája ujjával, miközben a
földön mozdulatlanul fekvő férfit nézte, akit lelőtt. Még mindig a
várószoba padlóján feküdt, keze széttárva. Odament hozzá és átku-
tatta. Halott volt, és semmi nem volt nála, ami alapján azonosítani
lehetett volna.
Jon csalódottan felugrott és a belső irodába futott. A szobában egy
masszázsasztal volt, egy szekrény, egy szék meg egy hordozható
rádió és CD-lejátszó. A golyók mindent szétszaggattak. A törött ab-
lakon, ahol az egyik eltalált fegyveres kiesett, befütyült a szél. Az
utcán szirénák szóltak. A hongkongi rendőrség érkezett.
Itt is volt egy újabb ajtó. A hall felé vezetett, nyitva állt. Odaro-
hant és óvatosan kilesett. A folyosón még mindig nem volt senki, az
egyik lifthez vérnyomok vezettek, töltényhüvelyek hevertek szana-
szét. A Berettát két kézzel fogva a lift felé közelített, miközben elő-
re-hátra mozgatta a pisztolyt, a folyosót fedezve. Nemsokára elérte a
hall utolsó ajtaját, amely szintén nyitva állt. A folyosóra nyílt.
Pisztolyát maga előtt tartva körbefordult az ajtófélfa körül. Meg-
pillantotta a kínai parasztasszonyt, akit korábban a lépcsőházból ki-
lesve látott. Még mindig a fekete pizsamaszerűség volt rajta és a kúp
alakú szalmakalap. Keresztbe tett lábbal ült a földön egy íróasztalnak
dőlve. Mellette a földön mobiltelefon hevert. Kezében egy 9 milli-
méteres Glockot tartott, ami Smitht vette célba.
– Ki maga? – kérdezte Jon.
A Glockot még mindig az ügynökre fogva az asszony bosszús
hangon, tökéletes amerikai kiejtéssel így szólt: – Sejthettem volna.
Az az életcélod, hogy elszúrd az akcióimat. Az időzítésed pocsék. –
Közben azonban mosolygott.
– Randi...?
– Helló, katona. – A nő leeresztette a fegyverét.
Smith is eltette a magáét, közben a nőt bámulva.
– Hihetetlen. A CIA álöltözetei egyre jobbak. – Tehát innen jöttek
a lövések. Randi elterelte a támadók figyelmét, s ezzel megmentette
az életét.
A másik egy mozdulattal felkelt a padlóról és megkérdezte: – Szi-
rénákat hallok?
– Igen. Jobb lesz, ha minél gyorsabban eltűnünk.
 Peking
A Csungnanhaj buja kertjeiben nyíló kaméliák illata szűrődött be
az ablakon. Niu Csien-hszing – a Bagoly – hátradőlt a székében, és
dühösen hallgatta az Állandó Bizottság aznap esti ülésének hozzá-
szólásait. Minden szellemi erejére szüksége volt, hogy programját
továbbra is sínen tudja tartani az Empress-válság idején. Nem vehe-
tik észre, hogy milyen dühös.
– Először az amerikai kém, aki, úgy tűnik, megszökött – panasz-
kodott Vej Kao-fan –, most pedig ez az amerikai hadihajó... Mi is a
neve? John Crowe?... sérti a jogainkat a nyílt tengeren! Felháborító!
– Félelmetes, kutyaszerű vicsorgása szinte barátságossá varázsolta az
általában mosolytalan arcot.
– Pontosan hogyan tudott Smith ezredes elmenekülni? – kérdezte
Szung Zsiu-ju, az Állandó Bizottság egyik fiatalabb tagja.
– Éppen most folyik a vizsgálat ezzel kapcsolatban – válaszolta
Niu higgadtan.
– És hogyan vizsgálják? – kérdezte gúnyosan Vej Kao-fan. – Egy
olyan hasznavehetetlen bizottságot akar létrehozni, mint az európai-
ak?
– Jelentkezne önként abba a bizottságba? – Niu hangja hirtelen
éles lett. – Mert ha igen, akkor természetesen létrehozhatok egyet, és
nagy megtisztelés lenne az ön nevét a névsorban látni...
– Mindannyian bízunk önben, Csien-hszing – dorombolta a testes
Si Csing-nu, behízelgő kereskedőhangján.
A főtitkár közbeszólt: – Ezek a kérdések mindannyiunkat érinte-
nek. Én például választ szeretnék mindkét kérdésre. Az amerikaiak
csak fenyegetőznek, vagy valóban végig akarják csinálni?
– Holnapra a kezében lesz a Smith ezredes meneküléséről szóló
jelentés – ígérte Niu.
– És a teherhajónk? – A főtitkár a hosszú asztalon előtte fekvő
papírokba tekintett. – Dowager Empress a neve, igaz?
– Így hívják – bólintott Niu. – A Repülő Sárkány Vállalat tulajdo-
na.
Gyors oldalpillantást vetett Vej Kao-fanra, mert a vállalat elnöke
az egyik legközelebbi bizalmasának veje volt. Vej azonban nem mu-
tatott érdeklődést, Niu kijelentése semmilyen reakciót nem váltott ki
belőle.
– Hongkongban van bejegyezve – folytatta Niu. – Megvizsgáltam
a Repülő Sárkány Vállalatot. Azt állapítottam meg, hogy a vállalko-
zást egy bizonyos Jü Jung-fu vezeti Sanghajban, a hajó pedig Irakba
tart, Baszrába.
Vej továbbra sem reagált. Legalább a véleményét meg kellene
osztania, ha azt az információt nem is, hogy ismeri Jü Jung-fut.
– Irakba? – kérdezte hirtelen megélénkülve Pao Peng, a főtitkár
sanghaji kollégája.
– Mit szállít? – kérdezte élesen Han Meng-szu, a fiatalabb tagok
egyike.
– A valódi szállítmány, úgy látszik, vitatott – válaszolta Niu. Ki-
fejtette Smith ezredes és az Empress lehetséges kapcsolatát. – Smith
azért jött Sanghajba, mert keresett valamit.
– A rakományjegyzék szerint mi van a hajón? – kérdezte Vej
Kao-fan.
Niu felsorolta az ártalmatlan tételeket, melyek a rakományjegyzé-
ken szerepeltek.
– Na tessék! – mondta Vej Kao-fan dühösen. – Az amerikaiak
szokás szerint az erejüket fitogtatják, tetszelegnek a saját népük, Eu-
rópa és a gyöngébb országok előtt. Ez egy újabb Jinho és ezúttal
semmiképpen sem engedhetjük meg, hogy a fedélzetre lépjenek!
Erős és független nép vagyunk, jóval nagyobbak az Egyesült Álla-
moknál; véget kell vetnünk a háborús uszításnak!
– Ezúttal azonban valóban lehetséges, hogy a hajón csempészáru
van – mondta Niu. – Akarhatjuk, hogy egy ilyen szállítmány a tud-
tunk és engedélyünk nélkül Irakba kerüljön?
A szeme sarkából továbbra is élénken figyelte Vejt, mert nem
akarta, hogy Vej megsejtse: tud a Repülő Sárkányhoz fűződő kap-
csolatáról. Az információ még jól jöhet később. Most azonban még
nem. A Bagoly véleménye szerint a türelem és a cselekvés idejének
helyes megválasztása minden siker kulcsa.
– Min alapul ez a feltételezés? – kérdezte Si Csing-nu. Hangjából
ezúttal hiányzott a kenetteljesség.
 – Smith ezredes nem a szokásos ügynök. Csak arra tudok gondol-
ni, hogy azért jött, mert éppen Tajvanon volt, és mert egy azonnali
meghívással be tudott jutni Kínába. Amiért valójában jött, az nagy
fontosságú és egyben sürgős ügy kell, hogy legyen.
– És azt mondja, hogy a küldetés célja az volt, hogy megállapítsa
az igazságot az Empress rakományával kapcsolatban? – tűnődött a
főtitkár.
– Ez megfelelne a helyzetnek.
– Ami azt jelenti – jelentette ki Vej Kao-fan hogy az amerikaiak
annál kevésbé szerezhetnek róla tudomást. Ha a vád igaz, akkor le-
lepleződünk a világ előtt.
– Akkor is, ha nem tudtunk róla és ártatlanok vagyunk?
– Ki hinné ezt el Kínának? – kérdezte Si Csing-nu. – És ha elhin-
nék is, nem tűnnénk gyengének és könnyen sebezhetőnek? Nem tud-
juk irányítani a saját népünket, és amerikai felügyeletre van szüksé-
günk.
Szung Zsiu-ju komoran nézett. – Lehet, hogy ezúttal meg kell
mutatnunk az erőnket, főtitkár úr.
Pao Peng bólintott, miközben fél szemmel a főtitkárt leste. – Le-
galábbis arra fel kell készülnünk, hogy a fenyegetéseiket fenyegetés-
sel viszonozzuk.
– Patthelyzetet idézzünk elő? – tűnődött a főtitkár. – Ki ért egyet?
Félig lehunyt szemhéja alól Niu Csien-hszing megszámolta a ke-
zeket. Hét. Néhányan kicsit tétován és alacsonyabbra emelték a ke-
züket: Vej Kao-fan, Si Csing-nu és Pao Peng. A főtitkár nem emelte
fel a kezét, de ez nem számít. Ha a javaslat ellen lett volna, nem bo-
csátotta volna szavazásra az ügyet.
Niu előtt komoly feladat állt, ha meg akarta védeni az emberi jogi
egyezményt. Arra gondolni sem akart, mi minden mást kellene
megmenteni, ha a patthelyzet közben valaki meghúzna egy ravaszt.
 Huszonharmadik fejezet

Arab-tenger
Az Arab-tenger déli része felett a délelőtti levegő még friss volt,
bár már érezni lehetett a nap forróságának ígéretét. Moses Canfield
főhadnagy a USS Crowe hátsó fedélzetének korlátjára támaszkodva
élvezte a friss levegőt. Nemsokára rajta lesz a szolgálat sora a kom-
munikációs és irányító központban. Az Empress, amelyet már majd’
huszonnégy órája követtek, a horizont szélén látszott. Továbbra is
tartotta az irányt Baszra felé. Csak a tisztek tudták, hova tart és mit
szállít, s megparancsolták nekik, hogy senkinek ne mondják el. Ez a
titkolózás idegesítette Canfieldet, nehezen tudott elaludni előző éj-
szaka.
Most sem szívesen indult őrhelyére. Kissé mindig klausztrofóbiás
volt, ezért nem jelentkezett tengeralattjáróra, s képzelete most na-
gyobb sebességre kapcsolt. Látta magát, amint a fedélközben reked,
mikor a Crowe rakétatalálatot kap, és percek alatt a fenékre süllyed a
teljes legénységgel. Megborzongott a melegben, és magára szólt,
hogy szedje össze magát.
Nyugtalanságán nem segített Chervenko parancsnok leckéztetése
sem. A lényege az volt, hogy ha a katonának az a feladata, hogy kö-
vessen egy hajót, és az irányt változtat, akkor türelmesen és higgad-
tan ki kell várni, hogy valóban eltér-e az iránytól, és nem csupán kis
kitérőt tesz-e.
– Soha ne alkosson véleményt idő előtt az ellenség hadmozdulata-
iról, fiam! – mondta neki Chervenko. – Szerezze be az összes lehet-
séges információt, mielőtt elkötelezné a hajóját! Képzelje magát a
másik ember helyébe, és kérdezze meg magától, mit tenne! Végül
pedig mindig legyen biztos az azonosításaiban!
– Igen, uram! – válaszolt Canfield. Félt a parancsnoktól, de egy
csepp düh is volt benne.
A cseppnyi düh, mint általában, segítette Canfieldet a koncentrá-
lásban, és legalábbis egy időre elűzte klausztrofóbiáját. Az órájára
nézett, elfordult a korláttól, és a zsúfolt kommunikációs és irányító
központ felé indult.
Fred Baum radaros a székében hátradőlve diétás kólát ivott. Teg-
nap este óta semmi nem volt a képernyőn az Empress-en kívül. A
Crowe akcióban volt, de az üldözés izgalma, amely ébren tartotta
Canfield embereinek érdeklődését, mostanra elmúlt. Aki a radar előtt
ült, csak egy csipogó pontot figyelt órák hosszat, aki a fedélzeten
állt, csupán a hajó távoli körvonalait látta. Az unalom veszélyes kez-
dett lenni.
Canfield úgy döntött, hogy nekik is megtanítja a parancsnoktól
kapott leckét.
– Gyerünk, emberek, mintha élnénk! Az Empress kapitánya bár-
melyik pillanatban megváltoztathatja a haladási irányt. Soha ne al-
kossanak véleményt idő előtt az ellenség hadmozdulatairól! Unal-
masnak, rutinmunkának tűnik, de bármelyik pillanatban ránk fordul-
hat. Nem tudjuk pontosan, mi van azon a hajón, vagy hogy mit ter-
veznek a kínaiak. Lehet, hogy nehézfegyverük is van, akár rakétájuk
is lehet. Minden másodpercben próbálják kitalálni, mi jár az ellensé-
ges kapitány fejében!
– Igen, uram!
– Bocsánat, főhadnagy úr, igaza van.
– Bárcsak már csinálnának valamit!
– Én se bánnám!
– Különben...
– Figyelem!
A kiáltás Baum, a radaros felől érkezett. Egy hosszú pillanatig
senki sem reagált. A figyelmeztetés beleolvadt a semmittevésről pa-
naszkodók zsivajába.
Szinte egyszerre fordultak a radaros felé.
– Jelentsen, altiszt! – kiáltotta Canfield.
– Találtam valamit! – A radaros túlságosan izgatott volt, lefelej-
tette az „uram”-ot a mondat végéről. – Azt hiszem, egy újabb jármű!
– Nyugalom, Baum! – Canfield a radaros válla fölé hajolva a kép-
ernyőre nézett. – Azt hiszi?
Baum az apró pontra mutatott, amely a képernyő szélén megje-
lent, majd újra eltűnt a Crowe mögött. – Nagyon lent van a víz köze-
lében, főhadnagy úr. Valami nagyon alacsony.
– Hol?
– Pontosan mögöttünk.
– Milyen távol?
– Talán tizenöt mérföldnyire.
Canfield oldalra fordult: – Rádiós?
– Semmi, uram.
Canfield ismét lehajolt. A pont eltűnt. – Hova lett?
– Még mindig ott van, főhadnagy. Ahogy mondtam, olyan ala-
csony, hogy a hullámok eltakarják. Higgye el, ott van és közeledik.
Canfield nem látta jól a pontot, ahogy a radar körbeforgott. – Biz-
tos benne, hogy nem időjárási jelenség? Felszíni aktivitás?
– Igen, uram, biztos vagyok. – Baum közel hajolt a képernyőhöz,
mintha nem lenne biztos a dolgában. – Csak nagyon kicsi.
– És közeledik?
– Igen, uram. Mi azonban lassan megyünk, mert a sebességünket
ahhoz a teknőhöz igazítjuk.
Canfield tudta, hogy az Empress legfeljebb tizenöt csomóval tud
haladni, ha mindent belead.
– Fenébe! – Baum a képernyőt fürkészte. – Most megint eltűnt, de
tudom, hogy láttam!
– Főhadnagy úr! – kiáltott Matthew Hastings szonártechnikus.
– Mi az, Hastings?
– Megvan, uram! Pontosan mögöttünk! – Hastings feltartotta a
fülhallgatót.
Canfield az egyik füléhez nyomta a fülhallgatót. – Milyen mesz-
sze?
– Pont, mint Freddy pontocskája.
– Baum? – fordult a radaroshoz Canfield.
– Még mindig semmi a radaron, uram.
Canfield Hastingsre meredt. – Milyen gyors?
 – Húsz csomóval, talán huszonkettővel úszhat.
– Bálna? – Ez is egy lehetőség volt, a bálnák úsznak a felszínen
is.
– Lehetséges – vonta meg a vállát Hastings –, de azok általában
nem úsznak ilyen gyorsan, hacsak valamitől nincsenek megijedve.
Várjon! – A szonártechnikus oldalra billentette a fejét, mintha a
mozdulattól jobban hallana. – Hajócsavarok. Motorja van.
Canfield hangja izgatottan csengett. – Biztos benne?
– A rohadt életbe, főhadnagy! Egy tengeralattjáró... és közeledik!
Minden hang elhallgatott, mintha valaki megnyomta volna a né-
mítás gombot egy televízió távirányítóján. A kommunikációs és irá-
nyító központban olyan csend honolt, mint egy kriptában. Canfield
habozott. Ugyanaz a pont kellett, hogy legyen, mint amit Baum látott
a radaron. Egy tengeralattjáró, melynek csak a tornya van a vízfel-
szín fölött. Már nem látszik a radaron, mert lemerült. Merülne, ha
nem akarna támadni? Chervenko parancsnok szavai visszhangzottak
a fülében: Legyen biztos a dolgában, mielőtt cselekszik! Legyen tel-
jesen biztos!
– Azonosítani tudja a tengeralattjárót, altiszt?
– Nem, uram. – Hastings hangja nyugtalan volt. – Kis hatótávol-
ságú, az biztos. A motor csendes, de valahogy nem egyenletes.
Olyan ellenállási jelet veszek, amilyet még nem hallottam. – Hallga-
tott egy ideig. – Nem a miénk. Ez biztos.
– Hagyományos vagy nukleáris?
– Biztosan atom-tengeralattjáró, de nem szovjet. Vagyis nem
orosz. Azoknak ismerem a hangját. Kicsi tengeralattjáró, vadász tí-
pus, atommeghajtású.
– Talán angol?
Hastings a fejét rázta. – Ahhoz túl kicsi. Nem ilyen hangja lenne.
– Ismét a főhadnagyra pillantott. – Ha találgatnom kellene az alap-
ján, amit a tréningen tanultunk, akkor azt mondanám, hogy öreg kí-
nai, Han osztályú. Fejlesztik az újabb típust is, de még nem hallot-
tam, hogy vízre bocsátották volna őket. A csikorgó hang alapján is
régebbinek kell lennie.
A csend rájuk nehezedett, ahogy Hastings ismét hallgatózott. –
Közeledik, főhadnagy.
– Milyen messze van?
– Tíz mérföldre.
Canfield bólintott. Tüdeje összeszorult, de azért felkiáltott:
– Sparks! Hívja azonnal a hidat!
A hídon Chervenko parancsnok csendesen így szólt Bienas pa-
rancsnokhelyetteshez:
– Tiéd a híd, Frank. Felkészülünk az akcióra. Mindenki a helyére.
Lemegyek.
– Igen, uram!
Chervenko lement a lépcsőn, belépett a kommunikációs és irányí-
tó központba. Biccentett Canfield főhadnagynak. – Mi a helyzet,
Mose?
Canfield ismertette vele az eseményeket attól kezdve, hogy Baum
radaros megpillantotta a második pontot a kijelzőn.
– Értem. Biztosan a kínaiak?
– Hastings nem tudott másra gondolni, uram.
– Van némi tapasztalatom a Han osztállyal kapcsolatban, talán...
– Parancsnok! – Hastings nézett fel ültében. – Lelassít!
Chervenko parancsnok a szonárkezelő mögé lépett.
– Milyen messze van, Hastings?
– Öt-hat mérföldnyire, uram. – Az altiszt tekintete valahova a tá-
volba meredt, ahogy minden erejével a hallására koncentrált. – Igen,
egészen biztosan lassul, uram.
– Hall valamilyen aktivitást?
– Nem, uram, csak a hajócsavart. Sokkal lassabban halad.
– A mi sebességünkhöz alkalmazkodik?
A szonáros felnézett. Úgy látszott, meglepte a parancsnok pontos
jóslata.
– Igen, uram. Szerintem éppen ezt teszi.
– Követi a követőt – bólintott Chervenko.
A technikusok nyugtalanul néztek egymásra.
 – Tartsa szemmel a dolgot itt, Mose! – fordult Chervenko
Canfieldhez. – Jelentsen minden változást, a legkisebbet is. Azt is
tudni akarom, ha csuklik valaki abban a tengeralattjáróban!
– Igen, uram!
– A kabinomban leszek. Mondja ezt meg Franknek is, a hídon
van.
Chervenko elhagyta az elektronikai berendezésekkel tömött szo-
bát, és a kabinjába ment. Ismét a titkos vonalat használta.
– Brose – harsogta a tengernagy a telefon másik végén.
– Itt Chervenko kapitány a USS Crowe-ról, uram. Társaságunk
akadt idekint. Nem fog önnek tetszeni.
 Hongkong
Jon arra gondolt, az élete mennyire megváltozott az utóbbi évek-
ben, mióta a Hádész-vírus megölte a menyasszonyát, és kis híján
világméretű járványt okozott. A kevés megmaradt biztos tényező
közül az egyik a menyasszonya húga, Randi Russell volt. Ritkán
látta, mert általában küldetésen volt, de néha összefutottak Washing-
tonban. Megállapodtak, hogy amikor tudnak, üzenetet hagynak a
másiknak. Amikor találkoztak, elmentek néhány italra vagy vacso-
rázni, esetleg táncolni – a kémtevékenységről azonban egyikük sem
volt hajlandó beszélni.
A Covert-One-t olyan nagyfokú titoktartás övezte, hogy Jon meg
sem említhette a nevét, létezésére sem utalhatott. Randi ugyanúgy
nem bocsátkozhatott részletekbe a világ minden táján végrehajtott
megbízatásaival kapcsolatban. Alkalmanként hasonló feladatuk
akadt; Jon egyszer meggyőzte őt, Peter Howellt és Marty Zeller–
bachot, hogy legyenek segítségére az Émil Chambord futurisztikus
DNS-számítógépe által okozott geopolitikai veszély elhárításában.
Randi nem tért vissza folyosóra, hanem egy újabb oldalajtót nyi-
tott ki. Átfutottak egy tárolóhelyiségen. Egy következő ajtón egy
másik folyosóra jutottak. A legfontosabb az volt, hogy kijussanak,
mielőtt a rendőrség odaér. A szirénák előbb még távoli hangja köze-
ledett.
– Kösz, hogy elterelted a figyelmüket – mondta Jon . – Bekerítet-
tek.
– Örömmel segítek. – A kínai arc és az amerikai hang zavaró
kontrasztot alkotott. A CIA kiváló munkát végzett: egy szőke, fehér
bőrű nőből fekete hajú kínai parasztasszonyt varázsoltak.
– Hol vagyunk?
– Ugyanabban az épületben – válaszolta Randi –, csak másik
szárnyban. Az angol irodaépítészet jellemzője. Így a liftek és a fo-
lyosók nem túlságosan zsúfoltak.
Az épületnek ez a szárnya is csöndes volt, a legtöbben már haza-
mentek. Berohantak egy liftbe, és a földszintre indultak, aztán le-
mentek az alagsorba.
– Nagyon jól ismered ezt az épületet – mondta Jon elismerően,
amikor a lift zökkenve megállt.
– Készültem – jegyezte meg pikírten Randi a férfira pillantva.
– Az én problémám tehát odafent összeütközésbe került a te meg-
bízásoddal.
– Ralph McDermid nemcsak az akupunktúrát kedveli, hanem a
masszőrlány is nagyon érdekelte – válaszolta Randi ártatlanul. –
Ezúttal nem csupán a szúrások és az udvarlás foglalkoztatta. Vala-
hogy aktivizáltad. Lehet, hogy valami nincs egészen rendben az
Altman Csoport kínai érdekeltségénél?
– Honnan tudod, hogy azok a fegyveresek engem kerestek? Lehet,
hogy egy neked állított csapdába sétáltam bele. A CIA nem követ
amerikai állampolgárságú embereket csak úgy. Langleyben bizonyo-
san gyanítanak valamit McDermiddel kapcsolatban.
Elkezdődött a tánc, amikor információt akartak kihúzni egymás-
ból. Mindketten a padlót kezdték tanulmányozni. A lift megállt; az
ajtók egy pincére nyíltak, amely dohos szagot árasztott. Apró lábak
neszét lehetett hallani, valószínűleg patkányok voltak.
– Mi az ördögért követted McDermidet? – Randi hangjában düh
és rezignáltság keveredett. Arcának tökéletes maszkja közömbös
maradt.
Ha elmondja az Empress-szel kapcsolatos vizsgálat részleteit, Jon
esetleg felébreszthette volna gyanúját a Covert-One-nal kapcsolatban
is. Valami hihetőt kellett kitalálnia. Lehet, hogy nem fog neki hinni,
de nem vádolhatná hazugsággal. Úgy gondolta, hogy a Charles-
Marie Cruyff számára kitalált változat most is megteszi.
Randi gyengén megvilágított fülkék során vezette keresztül, Jon
pedig belekezdett:
– Tajvanon voltam egy orvosbiológiai kongresszuson a Fort
Detrick kiküldetésében, amikor találkoztam egy emberrel, aki a
Donk & LaPierre kínai laboratóriumában dolgozik. Beszélgettünk, és
érdekesnek találtam, amit mondott, úgyhogy átrepültem Hongkong-
ba, hogy engedélyt szerezzek és meglátogassam a laborját. A labor
főmuftija, Cruyff küldött McDermidhez, aki szerintem az ő főnöke.
Sehogy sem tudtam elkapni, hogy beszéljek vele, így inkább követ-
tem, de úgy tűnik, darázsfészekbe nyúltam.
 – Persze – ingatta a fejét Randi. – Én meg a kínai konyha miatt
jöttem.
Jon mintha kuncogást hallott volna.
– Távol álljon egy szerény tudóstól, hogy beavatkozzon a CIA
akcióiba.
– Rád tényleg az jellemző, hogy hawaii ingben, futócipőben és
szalmakalapban járkálsz irodaházak folyosóin, amikor szakmai szí-
vességet akarsz kérni, igaz? Ezért hordod magadnál a Berettát is a
póttárral. Ja, nem is, várj csak! Meg akartad mutatni neki a fegyvert,
hogy biztosan segítőkész legyen, igaz?
Megfigyelte volna Jont, vagy útjaik valóban csak véletlenül ke-
resztezték egymást?
– Ha nem vetted volna észre – mondta most vidáman a férfi –,
Hongkongban nagyon nagy a forróság. Ezért hordok hawaii inget.
Ami pedig a Berettát illeti... Ha emlékszel arra, amit mondtam, Kí-
nába terveztem utazni. A Pentagonnal elintéztem, hogy áthozhassam
a fegyveremet, mert a labor egy eldugott helyen van. Útonállók, rab-
lók, ilyesmi.
Sikerült a gyanút ártalmatlan történetté alakítani. Mindez igaz is
lehetne. Ugyanakkor ismerte Randit, és tudta, hogy nem fogja annyi-
ban hagyni. Újabb, nehezebb kérdésekkel fog előjönni. El kellett
terelnie a szót, és ideje volt elhagyni az épületet. Az előttük lévő
betonlépcsőre bökött.
– Erre megyünk?
– Miből jöttél rá?
Megint Randi ment előre. Miközben felfelé sietett, lehajolt, hogy
magas kalapja ne ütődjön a plafonba. Odafent kinyitott egy csapóaj-
tót, és kilépett rajta. Jon követte, majd csendesen becsukta az ajtót.
Randi már elindult. Jon utolérte. Egy szűk sikátorban voltak, kőszén
és vizelet szaga keveredett. A holdfény koszos téglafalakról verődött
vissza.
Öt perc múlva egy taxiban ültek, és a Central felé tartottak.
– Hol tegyelek ki? – kérdezte Randi. Levette a kalapját, megrázta
fekete parókáját, és hátradőlt.
– A Conrad Internationalnél – mondta Jon . – Figyelj, amit mond-
tam, mind igaz, de van még valami.
– Micsoda meglepetés!
Jon egy rosszalló pillantás után folytatta: – Az USAMRIID sze-
rint valami gyanús folyik a Donk & LaPierre kínai laboratóriumában.
Talán olyan kísérleteket folytatnak, amelyek illegálisnak számítanak
az Egyesült Államokban, vagy alapkutatásokra kiutalt pénzt használ-
nak fel kereskedelmi forgalomba kerülő gyógyszeripari termékek
kikísérletezésére.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmiről van szó. Tehát nyomozol?
Jon bólintott. – Nem kérdezem meg, hogy a CIA-t miért érdekli
McDermid, de talán megoszthatnánk azokat az információkat, ame-
lyek nem közvetlenül a megbízatásunkhoz tartoznak.
Randi elfordult és kinézett az ablakon. Mosolygott. A testvére ha-
lála óta köztük lévő érzelmi feszültség ellenére kedvelte a férfit. Sze-
retett vele dolgozni. Visszafordult, még mindig mosolyogva.
– Nem hangzik rosszul. Hát jól van, katona. Amit megtalálok, de
nem tudok felhasználni, azt elmondom. És te is ugyanígy teszel.
– Áll az alku!
A taxi megállt a Queenswayn a szálloda előtt. Jon kiszállt, vissza-
fordult, és azt kérdezte: – Hol érhetlek el?
– Sehol. Tudom, hol laksz. Ha bármi változna, hagyj üzenetet a
recepción Joyce Ray nevére.
Annak ellenére, hogy tisztességes ajánlatot tett Randinek, Jon na-
gyon is szerette volna tudni, milyen kapcsolatban áll a CIA,
McDermid és az Altman Csoport. Meg fogja kérni Kleint, hogy néz-
zen utána, miért érdekli annyira az ügy Langleyben Randi főnökét.
Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy hagynia kell, hogy Randi foly-
tassa a maga akcióját.
– Rendben – mondta. – Majd beszélünk.
Randi még akkor is mosolygott, mikor a taxi elindult.
 Huszonnegyedik fejezet

Washington, D. C
Az elnök még az ingét gombolta, amikor Jeremy bekopogott, és
az ajtón keresztül beszólt.
– Debo igazgató asszony van a telefonnál, elnök úr. Azt mondja,
sürgős. Bekapcsoljam a hívást?
Még egy válság. Erre aztán végképp semmi szüksége.
– Persze, kapcsolja be.
A CIA igazgatóját, Arlene Debót az előző kormányzat nevezte ki,
Castilla pedig megtartotta állásában annak ellenére, hogy a másik
párthoz állt közel. Ugyanis bízott benne. Nagyon jól végezte a mun-
káját. Csak sajnos igen kellemetlen, már-már fülsértő hangja volt.
– Elnök úr, az embereim elkészítették a statisztikát a kiszivárogta-
tott információkról. A legtöbb ezek közül védelmi és katonai ügyek-
kel van kapcsolatban. Tudta?
– Igen, miért?
– Mert arra kértem az embereimet, hogy a vezérkarra és közvetlen
környezetére koncentráljanak. Úgy tűnik, az első lövésünk célba
talált.
Az elnök leült az ágya szélére. – Ki az?
– Jasper Kott, hadügyi államtitkár.
– Kott? Maga Kott? Biztos benne? – Az elnök meg volt döbben-
ve.
– Manilába utazott egy kétes katonai ügyletből kifolyólag, úgy-
hogy ráállítottunk egy ügynököt. Jól tettük. Civil ruhába öltözött, és
kiszökött a városba. Úgy tűnt, hogy az egyik helyi bordélyt látogatja
meg. Az ügynökünk ide nem tudta követni. Előrelátó volt azonban,
és felvette a kapcsolatot a helyi igazgatónkkal, aki egy másik, ven-
dégnek álcázott ügynököt küldött a bordélyba. Megtudta, hogy Kott
megsértette a házat, mivel nem szórakozni ment oda. Egy emberrel
találkozott, és a védelmi költségvetéssel kapcsolatos tárgyalásról
számolt be neki.
 – Ki volt az az ember? – kérdezte az elnök a homlokát ráncolva.
– Ralph McDermid, az Altman Csoport vezérigazgatója.
– McDermid?! Te jó Isten! És Kott elmondta neki, mi történt a
tárgyaláson?
– Bizony, elnök úr.
– Bennfentes információkereskedelem?
– Még nem tudjuk, de hamarosan meg fogjuk tudni. Az ügynö-
künk és csapata ebben a pillanatban is követik McDermidet.
– Tájékoztasson, ha történik valami, Arlene. Köszönöm.
– Ez a munkám, uram.
Miután letette a telefont, felöltözött. Reggelije volt az alelnökkel,
de nem ez járt a fejében. Kott államtitkár lehetséges motivációin
gondolkodott, és McDermid szerepén az üzletben. Csupán nagyon
merész ipari kémkedés történt, és a hatalmas profit miatt kockáztat-
nak, vagy többről van szó ennél?
Kevesen tudták, hogy a Fehér Házban két étkező van. Az egyik a
földszinten, az északnyugati sarokban, a másik pedig fent, a magán-
lakosztályban. Az utóbbit Jack és Jackie Kennedy építtette át, egy kis
konyha is volt mellette. Csakúgy, mint Kennedy, az emeleti étkezőt
Castilla is szerette magának és családjának megtartani. Itt leülhetett
feleségével fésületlenül, fürdőköpenyben, és kávéja mellett elolvas-
hatta a vasárnapi újságot anélkül, hogy zavarták volna.
Ugyanakkor szerette a földszinti családi étkezőt is. Bár mennye-
zete magas volt, és drága antik bútorokkal rendezték be, a Fehér Ház
többi terméhez képest kicsi volt. A kandalló és a sárga falak intim
hangulatot kölcsönöztek a szobának, melyet ezen a reggelen sajt és
chiliszósz erős szaga töltött be. Brandon Erikson alelnököt hívta meg
reggelire, hogy megbeszéljék az alelnök közelgő ázsiai látogatását.
Erikson a villájára szúrt egy falat új-mexikói módra készített to-
jásrántottát, majd elismerően bólintott. – Hogy hívják ezt, uram?
– Huevos jalapenos, Celedono egyik legjobb receptje – válaszolta
Castilla elnök. – Itt nem kell olyan átkozottul szertartásosnak lennie,
Brandon. Csak megreggelizünk, és elbeszélgetünk a keleti útjáról,
nem hivatalos tájékoztatón vagyunk.
– Ha az ember a Fehér Házban van, általában szertartásosan vi-
selkedik. – Az alelnök arcán könnyed mosoly ült, hangja kellemes
volt.
– Van, aki még ennél is rosszabbul viseli. Henry Truman annak
idején a nagy fehér börtönnek hívta, William Howard Taft pedig azt
mondta, a világ legmagányosabb helye. Én azonban Henry Forddal
értek egyet. Azt mondta, ez a legjobb önkormányzati lakás, amit
valaha látott. Tetszik.
– Tiszteletet ébresztő hely.
Az elnök az alelnök megnyerő vonásait nézte, tökéletesen borot-
vált orcáit és sűrű, fekete haját, amely jó tíz évvel fiatalabbnak mu-
tatta negyven événél. Az a fajta hollywoodi férfiszépség volt, amely
vonzotta a nőket és bizalmat ébresztett a férfiakban. Értékes politikai
kombináció.
Mivel ez volt az utolsó ciklusuk együtt, és a párt egyre inkább
Eriksonra koncentrálta a következő elnökjelöltnek járó figyelmet,
Castilla elnök úgy gondolta, viccelhetnek egy kicsit.
– Úgy tervezi, hogy itt fog lakni, Brandon?
Erikson csukott szemmel rágta az ételt. Amikor kinyitotta a sze-
mét, elismerően sóhajtott.
– Nagyon jó ez a rántotta. Tolmácsolja elismerésemet
Celedonónak. Hát persze, uram. Ostobaság lenne ilyen keményen
dolgoznom, ha nem lenne néhány ötletem. Érdekes lenne megpró-
bálni, mire jutnék.
– Már a kongresszusi választásokon is nagyon kitett magáért.
Egyszerre volt ott mindenütt, és ezt nagyon nagyra becsültük. Sokan
tartoznak magának szívességekkel.
Erikson mosolya kiszélesedett.
– Főleg mivel annyi jelöltünk győzött. Büszke vagyok rá.
Brandon Erikson jól tájékozódott a politika világában. Castilla el-
nök részben ezért örült, hogy alelnöknek jelölték. Most viszont
Erikson volt soron, és ami Castillát illeti, úgy gondolta, megérdemli.
– Van elég pénze? Az ellenzék évek óta arra gyűjt, hogy dicsősé-
gesen visszatérjen... Mindent magára fognak fogni, amit csak tudnak.
És ha jól sejtem, ki lesz a jelöltjük, akkor az ország egyik legna-
gyobb vagyonnal rendelkező családja lesz az ellenfele.
 Az alelnök most először adta jelét annak, hogy valamiben bizony-
talan. Egy országos kampány megszervezésének és végigvitelének
költségei csillagászati összegekre rúgtak. A jelöltek idejük több mint
felét telefonálással töltötték vagy jótékonysági rendezvényeken, és
ahelyett, hogy az ország problémáinak megoldásán dolgoztak volna,
arról próbálták meggyőzni az adományozókat, hogy ürítsék ki a zse-
beiket.
– Fel leszek készülve – fogadta meg az alelnök. Az arcára kiült a
mohó ambíció, majd el is tűnt.
Sam Castilla egy pillanatra visszagondolt arra az időszakra, ami-
kor fiatal új-mexikói képviselő volt pénz, név és kapcsolatok nélkül.
Serge Castilla azt mondta: – Óvatos legyél, miről álmodozol, fiam!
Semmit nem kaphatsz meg csak úgy. Ha az álmaid drágák, tervezd
meg azt is, hogyan fogsz fizetni értük.
Lelki szemei előtt megjelent Serge – akit mindig apának szólított
–, amint sokat sejtetően mosolyog; szemei vidámak, sötét bőrén ezer
ránc pókhálója. Serge értette őt. Azon tűnődött, milyen tanácsot ka-
pott volna David Thayertől. Kedves és bölcs ember lehet vajon? Ho-
gyan öregedett meg? Egy pillanatra dühöt érzett, amiért nem ismer-
hette biológiai apját, aztán hirtelen elöntötte a fájdalom, amit David
Thayer is érezhet. Fél évszázadon át börtönben senyvedni, távol
mindentől és mindenkitől, akit valaha szeretett, távol álmaitól és
ambícióitól... Micsoda pokol lehetett Thayer élete!
Visszatért a jelenbe. – Tudja, hogy teljes erőmmel támogatom,
Brandon. De most beszéljünk inkább a jelen feladatairól. Ha jól em-
lékszem, Afganisztánba, Pakisztánba és Indiába fog ellátogatni.
– Azért természetesen próbálunk rugalmasak maradni. A politikai
helyzet nagyon kényes azon a vidéken. Lehet, hogy közben megállok
Hongkongban és Szaúd-Arábiában is. A terroristafenyegetések miatt
a külügy szeretné, ha megszorongatnék néhány torkot.
– Nem hangzik rosszul. Dolgoznunk kell rajta minden fronton.
– Pontosan...
Az étkező ajtaja kinyílt, a nyílásban Jeremy feje jelent meg. A
személyi titkár soha nem zavarta volna meg az elnököt és az alelnö-
köt reggeli közben, ha nem életbe vágóan fontos dologról volt szó.
 – Brose tengernagy, uram. Azonnal beszélnie kell önnel.
Castilla bűnbánóan mosolygott az alelnökre. – Rendben, Jeremy,
küldje be.
Erikson bekapta az utolsó falatot.
– Ha nem bánja, uram, maradnék. Csak hogy tudjam, mi történik;
bár gondolom, nem lesz rám szükség.
Castilla habozott. Lelke mélyén még mindig titokban akarta tarta-
ni az ügyet. De azért bólintott. – Maradjon csak. Töltsön magának
egy kávét.
Az ajtó kinyílt, és Stevens Brose tengernagy egyenruhás, erőteljes
alakja jelent meg. Meglátta az alelnököt, és megtorpant.
– Minden rendben, Stevens. Az alelnök úr már úgyis tud a dolog-
ról. Gondolom, az Empress-válság miatt jött ide ilyen korán.
– Így van, elnök úr. Sajnos...
Castilla az asztalnál álló székre mutatott.
– Üljön le. Töltsön egy kávét, mielőtt az ingoványra lépünk.
– Köszönöm, uram. – A szék nyikorgott, amint a vezérkari főnö-
kök egyesített bizottságának hatalmas termetű elnöke leült, töltött és
ivott. Aztán így szólt:
– A Crowe-ot egy kínai tengeralattjáró követi.
– Ördög és pokol! – suttogta az alelnök.
Az elnök csupán bólintott. – Számítottunk valami hasonlóra,
Stevens.
– Igen, uram. De ez kicsit merészebb annál, mint amire a nagykö-
vettel való találkozója nyomán számítottam volna.
– Egyetértünk – mondta Castilla. – A teherhajót egy fregatt fe-
nyegeti, a fregattot pedig egy tengeralattjáró. Nem marad sok lehető-
ség manőverezni.
– Milyen erős a kínai tengeralattjáró, tengernagy? – kérdezte
Erikson.
Brose a homlokát ráncolta. – Az attól függ, milyen osztályú.
Chervenko kapitánynak, a Crowe parancsnokának van némi tapasz-
talata a kínai tengeralattjárókkal kapcsolatban abból az időből, ami-
kor a Hetedik Rótta 75-ös akciócsoportjában volt kiküldetésben a
Tajvani szorosban. A szonárossal együtt azt gondolják, hogy régi
Han osztályú járműről van szó. Ez logikus, mert a legtöbb működő
kínai tengeralattjáró ebbe az osztályba tartozik. De az is elképzelhe-
tő, hogy a jóval erősebb Hsziát állították ismét hadrendbe. Ha így
van, akkor biztosan átalakították és felújították... Az is elképzelhető,
hogy egy teljesen új hajóosztályról van szó, melyet titokban állítot-
tak be. Tudjuk, hogy évek óta a fejlesztésen dolgoztak.
– Milyen ütőerővel vannak ellátva? – erősködött Erikson.
– A Crowe egy magában támadó Hant meg tudna állítani, bár so-
ha nem tudni pontosan, milyen újabb felszerelésekkel látták el őket.
Ha Hszia, akkor nehéz lenne megmondani. Keveset tudunk róla, csak
annyit, hogy a tervezéssel problémák voltak, és hogy erősebb a Han
osztálynál. Ha újabb osztályról van szó, akkor a Crowe rossz hely-
zetben van, orosz rulettet játszik.
Erikson aggódva nézett. Az elnök azt kérdezte a tengernagytól:
– Mit gondol, miért ilyen erős a kínaiak reakciója?
– Azonkívül, hogy az erejüket fitogtatják a nemzetközi közösség
előtt, nem tudom, uram. Lehet, hogy azt akarják megmutatni, hogy
erősebbek, mint a Jinho idejében, és hogy szívesen kihívnak minket
a nemzetközi arénában is.
– Megkövetelik a tiszteletet, ahogy mondani szokás – ráncolta a
homlokát az elnök.
– Így van, uram – mondta Brose. – Lehet, hogy figyelmeztetés a
szövetségeseink irányába is.
– Valószínűleg hathatós figyelmeztetés – tette hozzá az elnök
komoran. Ivott egy kis kávét. – Persze az is lehet, hogy valaki túlre-
agálta a dolgot.
– Véletlenül? – kérdezte Erikson. – Az elég ijesztő lenne, uram.
– És ha szándékosan? Ha az Állandó Bizottság egy keményvona-
las tagja a saját népét akarja megfélemlíteni azzal, hogy elmérgesíti a
helyzetet?
– Az azt jelentené, hogy hatalmi harc dúl a Csungnanhaj falain
belül – sóhajtott Brose.
Az elnök bólintott. – Ha pedig így van, akkor az Empress lehet a
választóvonal a két párt között. Amennyiben mi a két oldal között
ragadunk, a helyzet katasztrofális fordulatot vehet.
– Amikor a katonák keze az indítógombokon van, az az egész vi-
lágra kihat – ingatta fejét aggodalmasan Brandon Erikson. – Emlé-
kezzenek a kubai rakétaválságra! A szovjetek tengeralattjárókat
küldtek, amelyek a blokádot képező hajóinkat követték. Az egyik
kapitányuk olyan dühös volt, hogy kész volt torpedót küldeni az
egyik hajónkba. A szovjeteknek úgy kellett lebeszélniük róla. Túlsá-
gosan meleg helyzet volt a vasfüggöny mindkét oldalán állóknak.
– Ez most is megtörténhet – ismerte el Brose. – Chervenko ki-
egyensúlyozott ember, de ki tudja, a hosszú távú megterhelés mit hoz
ki belőle. Őszintén szólva jobban aggódom a kínai tengeralattjáró
parancsnoka miatt. Ki tudja, mi megy végbe benne.
A teremre nyugtalan csend ereszkedett.
Végül Brose felhorkant, és sóhajtott. – Mit akar tenni, elnök úr?
– Agresszív manővereket végzett a kínai tengeralattjáró?
– Chervenko szerint nem.
– Akkor pontosan azt folytatjuk, amit elkezdtünk.
– Nem maradt sok idő, uram.
– Tudom.
– Választóvonalhoz érkeztünk, Sam – mondta Erikson alelnök. –
Nem volna ideje tájékoztatni a közvéleményt? A kabinetet. A kong-
resszust. Az embereket. Tudniuk kellene, kivel állnak szemben és
miért. A legrosszabbra is fel kell készülnünk. Fel kell készítenünk
őket.
A tengernagy és az alelnök az asztalnál ülő elnököt figyelték, aki-
nek tekintete olyasmin függött, amit csak ő látott. Végül kedvetlenül
bólintott.
– Azt hiszem, igazuk van. Egyelőre csak a kabinetet és a kong-
resszust avatjuk be. Brandon, beszéljen a kulcsemberekkel. Összehí-
vom a kabinetet. Értesítem önt, ha ideje közzétenni a hírt. Most
azonban még nem.
– Biztos benne, hogy bölcs döntés nem közzétenni? – kérdezte
Erikson alelnök. – Ha az ügy kicsúszik az ellenőrzése alól, az elég
rossz színben fogja feltüntetni.
 – Mielőtt a fegyverek megszólalnak, szócsata következik.
– És ha mégsem? – erősködött Erikson.
– Azért fizetnek, hogy egész éjjel fennmaradjak a has-
fájásommal, Brandon. Hogy vállaljam a kockázatot. Nem fogok far-
kast kiáltani, amíg valóban nem látok egyet. Veszélyes játék ez,
amibe az emberek egy idő után belefáradnak, és többé nem hallgat-
nak a figyelmeztetésekre. Ha farkast kiáltok, az akkor lesz, amikor
tényleg ott az az átkozott vadállat, hegyes fogakkal és csöpögő nyál-
lal. Akkor tudom, hogy az emberek meg fognak hallgatni.
Brose tengernagy helyeselt.
– Én is így tennék, elnök úr. Koncentráljunk a tényekre és a bizo-
nyítékokra.
 Antwerpen, Belgium
A Donk & LaPierre központja egy négyemeletes téglaépületben
volt, amely 1610 körül épült a kor jellegzetes flamand építészeti stí-
lusában. Dianne Kerr úgy döntött, hogy gyalog megy a Louis
LaPierre elnök-vezérigazgatóval megbeszélt találkozóra, mert laká-
sához, mely a Grote Markt, a Kathedrale és Schelde-folyó közelében
volt, kényelmes közelségben helyezkedett el az iroda.
Mikor odaért, izgatott fiatalember szaladt köszönteni.
– Mademoiselle Kerr, micsoda megtiszteltetés! Nagy érdeklődés-
sel olvastam a Marionett című regényét. Monsieur LaPierre személyi
titkára vagyok, már nagyon várja, hogy beszélhessen önnel. Kérem,
erre fáradjon.
Az épület folyosói szűkek voltak ugyan, de nagy ablakok díszítet-
ték őket, és a mennyezetük is magas volt, akárcsak Louis LaPierre
irodájáé. A viszonylag kicsi helyiséget – a fűtés állandó probléma
volt a XVII. században – keskeny, hosszú ablakok és egy szép kan-
dalló díszítette. Az ablakokon keresztül Antwerpen hatalmas dokkjai
látszottak.
Maga az igazgató alacsony, vékony ember volt, öltözete a boldog
békeidőket idézte.
– Á, Mademoiselle Kerr! Természetesen olvastam a könyveit –
mondta hibátlan angolsággal, és csak nagyon halvány francia akcen-
tussal – Nagyon, hogy úgy mondjam, izgalmasak. Micsoda kalan-
dok, mennyi intrika, micsoda körmönfontság, s mégis életszerű! A
hétfői férfi címűt különösen élveztem. Honnan tud ennyit a bérgyil-
kosokról? Bizonyosan maga is titkos ügynök volt!
– Dehogy, igazgató úr – válaszolta Kerr szerényen, hiszen azzal
nem szokott dicsekedni az ember, hogy az angol titkosszolgálat, az
MI6 kötelékébe tartozott. Ezt a fogadalmat többen megszegték az
elmúlt években, olyanok is, akiket megbízhatónak tartott. Szerencsé-
re a legtöbben tartották magukat a szabályzathoz. Egyébként is, ka-
landregény-íróként jobban örült, ha senki nem firtatta a regények
cselekményének esetleges valóságtartalmát.
LaPierre nevetett. – Ezt ugyan nem hiszem, Mademoiselle Kerr,
de azért, kérem, foglaljon helyet, és mondja el, miért van itt.
 Kerr egy brokáttal borított flamand faszékre ült le, ami igen ké-
nyelmetlennek bizonyult.
– Hogy rövidre fogjam: kutatási céllal jöttem.
– Kutatási céllal? – LaPierre felhúzta az egyik szemöldökét. – A
Donk & LaPierre-ről tervez thrillert írni?
– Egy kalandregényen dolgozom, amely a tizennyolc-
tizenkilencedik századi kínai kereskedelemmel foglalkozik. Úgy
gondoltam, jó lenne egy történeti tárgyú regényt írni a változatosság
kedvéért. Az önök vállalatáról már sok jót hallottam. Ha jól tudom,
az eredeti Jan Donk Importers még ennél az időszaknál is korábban
kezdte meg működését. így van?
– Valóban. Kutatni szeretne a levéltárunkban?
– Engedelmével.
– Hát persze, persze. Igazgatóink szeretik a nyilvánosságot.
Örömmel fognak segíteni. – LaPierre mosolygott, aztán mintha egy
aggasztó gondolat jutott volna eszébe. – De azt tudja, hogy a levéltá-
runk ebben az épületben van? Itt tárolunk minden anyagot egészen a
legfrissebb dokumentumokig.
Kerr úgy tett, mintha meglepődne. Egyébiránt folyékonyan hazu-
dott.
– Nem, nem tudtam. Úgy érti... folyamatosan bővítik? A tizenha-
todik századig visszamenőleg mindent megőriztek?
LaPierre biccentett. – A korai időkben persze kevés feljegyzés ké-
szült, s a kereskedés is jóval egyszerűbb volt akkoriban. A huszadik
századi anyagok, melyek öt évnél régebbiek, mikrofilmen vannak.
– Az problémát jelent – ráncolta a homlokát Kerr. – Úgy értem,
nem járkálhatok csak úgy ki-be, miközben önök dolgoznak, nem?
– A levéltár külön van, így ez nem probléma. Nem, más a bökke-
nő. Nem engedünk független kutatókat a levéltárban kutatni. Legu-
tóbb tíz éve volt, hogy valakit beengedtünk, és persze hazudott ne-
künk. Valójában azt kutatta, hogy a vállalat összejátszott-e a nácik-
kal..
– És persze nem történt ilyesmi – vágta rá gyorsan Kerr. – Egy
szemernyi bizonyítékot sem talált.
– Pontosan. De amikor híre ment, hogy egyáltalán feltételezte... –
LaPierre nem fejezte be a mondatot.
– Nagyon kedvezőtlenül hathatott az üzletre. Tehát megengedné a
kutatást, de szeretné, ha senki sem tudna róla, amíg a regényben po-
zitívan be nem mutatom a céget.
– Igen, igen. Örülök, hogy megérti. Néhány kiváló kutatónak en-
gedélyeztük már, hogy esténként, a munkaórák után kutathassanak.
Hajlandó lenne erre?
– Nos... – gondolkodott el Kerr –, azt hiszem, át tudom szervezni
a napirendemet. Eléggé izgat a Donk & LaPierre korai története.
– Nagyon jó. Akkor ez el is van intézve. A biztonságiak tudni
fognak róla. Magam is sokszor dolgozom későig. Nem vihet ki do-
kumentumokat az épületből. A levéltárosunk körbe fogja vezetni,
hogy majd tudjon tájékozódni az iratok között, és hogy megfelelően
kezelje a legrégebbi iratokat.
– Nagyon kedves öntől – mosolygott Kerr. – Örömmel elfogadom
a feltételeit.
– Mikor óhajt kezdeni?
– A ma este túl hamar lenne?
– Ma este? – LaPierre meghökkent. – Rendben. Szólok az asszisz-
tensemnek, hogy írjon egy ajánlólevelet, és adjon egy belépőkártyát.
– Nagyon kedves – állt fel Dianne Kerr. – Megígérem, hogy nem
leszek az útjában.
– Teljesen megbízom önben.
 Huszonötödik fejezet

Dianne Kerr pontosan este nyolckor megjelent a Donk & LaPierre

bezárt kapuja előtt hétköznapi öltözetben: fekete farmert és garbót
viselt fekete zoknival, sötétkék sportcipővel és barna bőrdzsekivel.
Egy aktatáska volt nála.
Az ajtónál álló őr biccentett. – Jó estét! Dianne Kerr, ugye? –
Erős holland akcentussal beszélt angolul.
– Én volnék. – Felmutatott egy levelet és a belépőkártyáját.
– Legyen szíves a belépőkártyát a nyakába akasztani, és nyissa ki
az aktatáskáját!
Sárga füzetek, öntapadós jegyzettömbök, egy francia szótár, egy
holland-flamand szótár, a legújabb világévkönyv és golyóstollak
bukkantak elő.
Az őr bólintott: – Egy író eszközei...
– Ez nem változik – mosolygott Kerr.
Amint bejutott, felment a legfelső emeletre, ahol az archívum
volt. Az elnöki iroda mellett csak a levéltár volt idefenn. Az irattartó
szekrényekkel zsúfolt, zegzugos szobában enyhe fertőtlenítőszag
terjengett. A szellőző- és légkondicionáló berendezés halkan zúgott a
távolban. A levéltáros szerint a rendszer túlméretezett volt, és az
állagmegőrzés érdekében speciális szűrőket használtak a levegő tisz-
tán tartására.
Kerr elővett egy sárga füzetet, és a magas székek mellett álló kes-
keny asztalhoz vitte a Jan Donk Importsról szóló első, kézzel írott
iratcsomót. A lapok szürkék és törékenyek voltak. Óvatosan átlapoz-
ta az aktát, és jegyzetelni kezdett.
Négy órával később maga LaPierre úr is távozott, és a biztonsági
őrök is befejezték éjféli ellenőrző kőrútjukat.
Az egész épületre csönd borult. Kerr ismét kinyitotta aktatáskáját,
és megnyomott rajta egy rézdíszt. Ez egy titkos rekeszt nyitott,
ahonnan egy pár vékony gumikesztyűt és egy miniatűr fényképező-
gépet vett elő. Felvette a kesztyűt, és a helyiség másik végébe, az
utolsó iratszekrényhez ment, ami a kurrens levelezéseket és jelenté-
seket őrizte.
Kombinációs zár nyitotta.
Kerr a fülét a zárhoz szorította, és elfordította a tárcsát. Ujjai szin-
te érezték a zár belsejét... a pecek halk kattanással elcsúszott, aztán a
következő, végül a harmadik is. Szívverése felgyorsult, ahogy a zár
engedett. Végigpörgette a dossziékat, amíg meg nem találta, amit
keresett: a sanghaji Repülő Sárkány Vállalatét. Gyorsan körbepil-
lantva kihúzta az iratköteget. Minden egyes lapot megvizsgált benne.
Minden apró neszre feszülten figyelt.
Megkönnyebbülve elmosolyodott, amikor megtalálta a keresett
iratot, a hajó rakomány jegyzékét. Fogalma sem volt róla, kinek és
mire kell a jegyzék, bár gyakran rájött a megbízatásai mögött húzódó
indokokra. Talán ez majd jó témául szolgál a következő krimijéhez.
Lefényképezte, és pontosan oda rakta vissza, ahonnan elvette. Visz-
szarakta az iratköteget a szekrénybe, és bezárta a kombinációs zárat.
Kesztyűjét lehúzva visszasietett a táskájához.
Gyorsan összepakolt, és még egyszer körbenézett az archívum-
ban, hogy meggyőződjön róla, semmilyen árulkodó nyomot nem
hagyott. Végül lekapcsolta a villanyt, és kiment az ajtón.
Elég zajosan sietett végig a földszinten, hogy felébressze a bóbis-
koló biztonsági őrt.
– Végzett, asszonyom?
– Ma estére legalábbis. Képtelenség ennél többet elolvasni és ki-
jegyzetelni.
Az őr nevetett, és magához intette. Miután Kerr kinyitotta neki az
aktatáskáját, végiglapozta a terjedelmes mennyiségű jegyzetet, hogy
nincs-e köztük eredeti irat. Bólintott és becsukta a táskát.
– És most haza készül?
– Azt hiszem, iszom egy-két sört, aztán ágyba bújok.
– Az jó, szép álmokat!
Az utcára érve Kerr elmosolyodott magában. Természetesen visz-
szajön még ide egyszer-kétszer, hogy meséje hitelesnek tűnjön. Nem
állt meg sehol sört venni. Egyenesen hazament a sötétkamrájába,
ahol előhívta a mikrofilmet, és a nyolcszor tízes pozitívot elfaxolta
Washingtonba. Kellemes kis éjszakai munka ez az íróasztalhoz lán-
colt írónak, nagyon jól fizet, és semmi nyoma nem marad. A rákö-
vetkező éjszakára újabb kalandot tervezett: ellopja az eredeti iratot,
és egy olyan aprólékosan kidolgozott másolatot hagy ott helyette,
melyet nagyon nehéz lesz az eredetitől megkülönböztetni.
 Washington, D. C
Fred Klein szokásához híven a konyha személyzeti bejáratán át
surrant be a Fehér Ház nyugati szárnyába, ahonnan a titkosszolgálat
egyenesen a rezidenciára kísérte.
A dolgozószobában Castilla elnök a kanapén ült, és morózusan a
kávéjába bámult. Amint Klein belépett, felnézett: – Olyan rosszul
néz ki, mint ahogy én is érzem magam. Nem jött át a fax?
Klein becsukta maga mögött az ajtót, és kulcsra zárta. – Rosz-
szabb. Átjött. Nem az, amit keresünk. Antwerpenben is a hamis ra-
kományjegyzéket őrzik.
Castilla káromkodott. – Reméltem, hogy... – Megrázta a fejét. –
Tehát semmit nem találtunk sem Bagdadban, sem Baszrában, sem
Antwerpenben. – Elhallgatott, elgondolkodott. – Lehet, hogy az
egész csak félreértés. Miért faxolná át a megbízottja a hamisítványt?
Nem tudta, hogy nem igazi?
– Nem, uram, nem tudta. Nem nagyon mondhattam el neki, hogy
mit is keresünk, és miért van rá szükségünk. A nő európai, és rend-
szerint európai megbízatásokat kap. Ha valami balul sült volna el,
netán elkapják és elszólja magát... túl nagy lett volna a kockázata
annak, hogy valaki kiszagolja az Empress-botrányt. Ez Irakban nem
számított. Ott már eleve tudták, miért akarjuk megszerezni a rako-
mányjegyzéket, és nem fognak semmit kiszivárogtatni, mert szüksé-
gük van a vegyszerekre.
Az elnök felsóhajtott: – Néhanapján a legjobb lenne ki sem kelni
az ágyból. Egyre rosszabb híreket kapok csak. Üljön le, igyon meg
velem egy kávét, Fred!
Klein elhelyezkedett az elnök mellett, aki töltött neki egy csésze
gőzölgő kávét. – A Bethesda katonai kórházban mindig elmondják,
hogy kevesebbet kellene kávéznom. Már Cassie sem hagy békén
ezzel. De a fenébe mindenkivel! Nem nekik kell ezeket a dolgokat
megoldaniuk.
– Nem – mondta Klein üres pipája szárát rágcsálva. – Nem nekik.
Említette, hogy történt valami. – Annyi időre vette ki a pipát a szájá-
ból, amíg kortyolt egyet.
Castilla dacosan beleivott a kávéjába. – A kínaiak megemelték a
tétet. De most inkább erővel próbálkoznak, nem szép szóval. Az
egyik tengeralattjárójukat ráállították a Crowe-ra.
Klein szemöldöke felszaladt a szemüvegkerete fölé. – De nem
támadták meg?
– Nem, és egyelőre mi sem támadunk.
Klein kivette a pipát a szájából, és kávéjáról megfeledkezve for-
gatta a kezében. – Honnan került oda az a tengeralattjáró, elnök úr?
Honnan ért oda ilyen gyorsan? Biztos nem a Tajvani-szorosból,
Hongkongból vagy Hainan-szigetről. Ezek túl messze vannak a
Crowe-tól. A tengeralattjáró biztosan valahol az Indiai-óceánon ál-
lomásozott, nagy valószínűséggel az Arab-tengeren.
Az elnök kiegyenesedett. Káromkodott egyet. – Igaza van. Tenge-
ralattjárókkal figyelik az Ötödik Flottát.
Klein bólintott. – És most egyet ideküldtek, hogy növeljék a fe-
szültséget, és hogy a tudomásunkra hozzák: Pekingben valakinek
érdekében áll az összeütközés.
– Egyetértek. Szerintem hatalmi harcok folynak a Csungnanhaj
falain belül.
– Úgy hangzik. De vajon az egész Állandó Bizottság benne van?
Talán maga a Politbüro is?
– Jó lenne tudni.
– A Covert-One ügynökök és informátoraik nem találtak semmit,
ami erre utalna – mondta Klein. – Természetesen a kínaiak ugyanúgy
próbálják eltussolni a történteket, akárcsak mi. A sajtójuk egyáltalán
nem említi az Empresst.
– Szóval azt tanácsolja, hogy figyeljük őket, és várjunk? Tartsuk
fenn a fenyegetést, és tegyünk úgy, mintha ők sem fenyegetnének
bennünket?
– Egyelőre igen. Idővel megkapja a bizonyítékot, uram, vagy a
lemondásomat.
Az elnök jeges pillantást vetett rá. – Ez nekem kevés, Fred. Mi
újat tudtak meg az emberei?
– Bocsásson meg, elnök úr, öregszem. Ez az ügy eléggé megvisel.
Túl szövevényes. – Klein összefonta karját, markából kilógott a pi-
pája szára. – Először is biztosak vagyunk abban, hogy az Empress
belga társtulajdonosa tud a rakományba rejtett csempészáruról. Má-
sodszor pedig, és ez talán még fontosabb... – Szünetet tartott, hogy
meggyőződjön róla, hogy az elnök is átérzi a hír fontosságát. – A
belga cég egyedüli tulajdonosa az Altman Csoport. Úgy tűnik, hogy
az elnök-vezérigazgató, Ralph McDermid elég súlyosan érintett az
ügyben.
– Már megint ez a Ralph McDermid! – Az elnök hangjába csaló-
dott düh vegyült. – McDermid nemcsak elnök-vezérigazgató, ő maga
az Altman Csoport. Ő alapította és építette ki a legnagyobb gazdasá-
gi birodalmat, amit a Föld valaha a hátán hordott. Mindezt kevesebb,
mint két évtized alatt. Istenem, még az egyik elődöm is neki dolgo-
zik, államtitkárok az előző négy kormányzatból, egykori FBI- és
CIA-igazgatók, képviselők, szenátorok és jópár volt kormányzó is.
Klein mindezzel tisztában volt. Türelmesen megvárta, hogy az el-
nök befejezze. – Igen. Azt mondta, megint. McDermid neve mással
kapcsolatban is felbukkant már?
Az elnök levette szemüvegét, és megmasszírozta az orrnyergét,
mintha fejfájással küszködne. – Hírek szivárognak ki a Fehér Ház-
ból. – Megismételte Arlene Debo jelentését Jasper Kott hadügyi ál-
lamtitkár és McDermid titkos találkozójáról Manilában. – Gondolja,
hogy van összefüggés a kiszivárogtatott információ és az Empress-
válság között?
– Jó lenne megtudnunk. Azt sem értem, hogy vajon McDermid
minek folyik bele egy ilyen ügybe. Már így is hatalmas a vagyona. A
cégének piszkosul jól megy. Akkor miért kockáztatna ekkorát egy
szállítmány vegyianyag miatt? Jó sokat keresne az üzleten, de ez
számára már nem újdonság. Nekem nem áll össze a kép.
– Egy rakomány csempészáru valóban nem éri meg – bólintott az
elnök. – Talán McDermid egy ideje már különböző törvénytelen
üzleteket bonyolít. Az a típus lehet, aki mindig az izgalmat hajtja:
minél távolabb kerül a törvényestől, annál nagyobb az érzelmi kielé-
gülés.
– Vagy talán néhány üzlete becsődölt, és úgy gondolja, könnyebb
ilyen törvénytelen vállalkozásokkal kimászni az adósságokból. Ez
után biztosan nem kell adót fizetnie.
Gondterhes csendben ültek, válaszok után kutatva. Végül az elnök
elhatározta magát: – Nem hallottam még olyan vállalatról, amely
akár csak meg is közelítené az Altman sikerességét abban a tekintet-
ben, ahogy magas beosztású politikusok befolyását és hatalmát óriási
pénzügyi nyereséggé alakítja. De végül is üzlet és politika mindig
kéz a kézben jár. Ha hozzávesszük a katonaságot, nem kezd ez kísér-
tetiesen arra hasonlítani, amivel kapcsolatban Dwight Eisenhower
figyelmeztetett? Ha az ipari-katonai intézményrendszer túl nagy ha-
talomra tesz szert, fennáll a veszélye, hogy elszabadul.
– Igen, emlékszem rá én is, és nem örülök neki – mondta Klein. –
Egy egykori Altman-munkatárs mesélte az egyik megbízottamnak,
hogy a cég íratlan szabálya így hangzott: Az üzletet és a politikát
megfelelő arányban kell keverni, hogy módfelett kifizetődő legyen.
– És ez még enyhe kifejezés! De talán ebben rejlik a válasz. Ez
lehet McDermid fő motivációja. Számára anyagilag a határ a csilla-
gos ég. Sosem fog megelégedni azzal, amije van. Gyorsan megszedi
magát az Empress-üzleten, és azonnal tovább is lép a következő hó-
dításra.
 Hongkong
Randi Russell szólt a taxisofőrnek, hogy tegyen még egy kört a
háztömb körül, majd mikor újra a Conrad International szálló bejára-
tához értek, folyékony mandarinsággal annyit mondott: – Itt álljon
meg!
Jon már egy ideje nézelődött, követők és megfigyelők után kutat-
va. A nő látta, ahogy megfordul, és láthatóan abban a tudatban, hogy
senki nincs a nyomában, besétál a szálloda fényűző előcsarnokába.
Tanulmányozni kezdte a terepet, és hamarosan kiszúrt egy kínai ut-
cai árust, aki kézikocsija mellett állva izgatottan magyarázni kezdett
mobiltelefonjába, mikor Jon eltűnt.
Erre számított. McDermid emberei nem szálltak le Jonról. Egy
pillanatig sem hitte eljön meséjét, de legalább ma már nem futnak
össze. Szólt a sofőrnek, hogy vigye vissza az Altman irodaházhoz, és
tárcsázott a mobilján.
– Savage – felelt egy hang.
– Ráálltál McDermidre? – kérdezte a nő tenyerével eltakarva szá-
ját.
– Hát persze. Végig a nyomában voltam, egészen amíg vissza
nem ért az irodaházig. Most fenn van a tetőirodában.
– Embereink a helyükön vannak?
– Igen.
– Mindjárt ott leszek.
Odaérve kifizette a sofőrt, és kúp alakú kalapját a kezében tartva a
fekete Buickhoz lépett. Kinyitotta az ajtót, és beült az anyósülésre. –
Innen átveszem, Allan. Menj be, és keresd meg McDermid nehézfiú-
inak a főnökét! Ha látod, állj rá!
Alacsony, mokány termetével Allan Savage nem tűnt CIA-
ügynöknek, de éppen ezt használta ki. Bólintott, kimászott a kocsi-
ból, és a forgalomban átsétált a felhőkarcolóhoz. Randi átcsúszott a
kormány mögé, és várt.
Megcsörrent a telefonja. Allan volt az.
– Máris? – kérdezte tőle.
– McDermid biztos elfelejtett valamit. Épp kifelé tart.
 Randi letette a telefont, és látta, ahogy az igazgató kisiet az épü-
letből. Fekete limuzinjával egyszerre ért a sarokhoz. A sofőr körbe-
futott, hogy kinyissa neki a hátsó ajtót. Amint a limuzin elindult,
Randi a közelében maradva követni kezdte.
A limuzin a Viktória-kilátó sötét dombjai felé tartott. A házak er-
refelé hatalmasak és lenyűgözőek voltak, a város fényei csak apró
pontokként csillámlottak az öböl, a távolabb fekvő szigetek és a
Kowloon-félsziget felett. Észak felé a fények elhalványultak, míg
egyenletesen húzódtak tovább a kontinentális Kína irányába, ahol a
távolban Guangcsou lámpái világítottak.
A limuzin egy kínai stílusú kúria kocsifeljárójára hajtott, mely a
Repulse-öbölre nézett. Randi látta, ahogy McDermid elküldi a limu-
zint, és egy karcsú, fiatal nő fut ki az épületből, hogy üdvözölje. Ka-
ronfogva sétáltak be a házba.
Randi bekapcsolta telefonját: – Úgy néz ki, hogy egy tyúkólat lá-
togat. Ha szerencsések vagyunk, nyertünk pár órát. Kapcsold nekem
Bergert! Ham, nálad van a felszerelés?
– A csinos kis fekete zsákocskáinkban vannak – vidámkodott az
elektronikai szakértő, Hamilton Berger. – Amint a főnök segédje
lelép, elültetjük a kis telefonlehallgatóinkat.
– Légy óvatos! Ezúttal nem egy ostoba nagykövetségről van szó.
– Nem fogják észrevenni.
– Rendben. Én rajta maradok McDermiden. Úgy tűnik, nem szo-
kott unatkozni.
– Hívlak majd, ha beraktuk a poloskát, és kijutottunk.
– Alig várom. – Randi letette a telefont, és egy jellegzetesen ame-
rikai, sajtos-pulykás szendvicset vett elő a zsebéből. Amíg a behúzott
függöny mögötti árnyjátékot figyelte, azon tűnődött, vajon Jon mit is
akart valójában McDermidtől.
A Donk & LaPierre irodái előtti folyosóról erős fény világította
meg a hallban álló nagy, üres íróasztalt, ahol nemrégen még a külön-
leges szépségű kínai recepciós ült. Jon bezárta az ajtót maga mögött,
és csendesen a belső ajtóhoz osont. Miután a hátsó ajtón át elhagyta
a szállodát, fogott egy másik taxit, és idehozatta magát. Megint a
fekete munkaruháját viselte. Hallgatózott. Nem hallott semmit, és
fény sem szűrődött ki bentről. Az iroda kihaltnak tűnt, ahogy remél-
te.
Az ajtó nyitva volt. Belépett, és halkan végiglépdelt a kék sző-
nyegen, megállva és hallgatózva minden egyes iroda előtt, míg Char-
les-Marie Cruyff, az ügyvezető igazgató ébenfa ajtaja elé nem ért.
Ezt a helyiséget bonyolult zár védte. Öt különböző tolvajkulcsot kel-
lett kipróbálnia, mire kinyitotta. Szélesre tárta az ajtót. Az iroda ho-
mályos csendjében felkapcsolta zseblámpáját. Tekintete végigsöpört
az ultramodern kanapén, Cruyff mahagóni íróasztalán és hajómodell-
jein, egészen a bal oldali falba vágott széfig. Gyorsan odalépett.
Amikor nemrég megkérdezte, hogy csak kínai cégekkel üzletelnek-e,
Cruyff akaratlanul is odapillantott. Remélte, hogy ez jelent valami
fontosat, ami az Empress-szel kapcsolatba hozható. Leginkább abban
reménykedett, hogy ez a rakományjegyzék lesz.
A zömök kis széfen egyszerű zárkombináció volt, jól emlékezett
erre. Klein egyik emberétől kapott egy kis elektromos fúrót. A kiváló
minőségű fúrófej mély, egyenletes zümmögéssel hatolt az acélba.
Négy apró lyukat fúrt, melyekbe kis mennyiségű plasztik robbanó-
anyagot tett, és mindegyiket egy miniatűr robbantófejjel kötötte ösz-
sze a zár fogantyúja körül. Gyorsan, de óvatosan dolgozott, a széfre
egy hangtompító lapot borított, majd az íróasztal mögé bújt, ahol egy
pillanatra a szívverését hallgatva megtorpant.
Elfordította a mini detonátor kapcsolóját. Bár a robbanás zaját le-
tompította a védőréteg, mégis elég hangos volt, hogy kihallatsszon a
recepcióig.
Berettáját kézbe kapva hallgatózott. Öt perc után elrakta fegyve-
rét, és visszatért a széfhez. Az ajtaja egyujjnyira kinyílt. Szélesre
tárta, minden iratot kivett belőle, és Cruyff íróasztalánál gyorsan
áttanulmányozta őket.
Az ötödiknél megállt. Ez lehetett az a levél, amire a választ meg-
találta Jü Jung-fu sanghaji rezidenciájának széfjében. A levél nem
Jan Donknak, hanem Charles-Marie Cruyff ügyvezető igazgatónak
volt címezve Hongkongba. Jü Jung-fu, a Repülő Sárkány Vállalat
elnöke és ügyvezető igazgatója írta alá. De ami fontosabb volt: egy
másolatát Ralph McDermidnek, az Altman Csoport elnök-vezérének
is elküldték.
 Tekintetét a papírra szegezte, és tovább olvasta a lap aljáig. Nem
talált más érdekeset... egy boríték volt a levélhez tűzve. Megvizsgál-
ta: Donk & LaPierre céges boríték volt, amire kézzel írták rá:
Baszrai számla Dowager Empress
Mindezek után... hányán áldozták az életüket ezért... és most itt
van! Izgalomtól remegő ujjakkal kinyitotta a borítékot, kihúzta az
egyetlen papírlapot belőle, és szétnyitotta.
A kézírás megegyezett a borítékon lévővel, de nem a rakomány-
jegyzék volt. Vörös köd öntötte el az agyát, mikor elolvasta a pár-
sornyi üzenetet:
Csak az idejét vesztegeti, Smith. Csak nem gondolta komolyan,
hogy egy ilyen fontos iratot itt hagyok, ahol maga könnyedén rábuk-
kanhat? A rakományjegyzéket megsemmisítettem. Maga lesz a kö-
vetkező.
Az aláírás RM volt, Ralph McDermid. Az öntelt szemétláda! Tu-
dott róla. De hogyan...?
Amint ez átfutott az agyán, Jon egy pillanatra megmerevedett, és
felpillantott. „Maga lesz a következő.”
– Jó estét, Smith ezredes! – A suttogó hang a nyitott ajtó felől ér-
kezett.
Az iroda lámpái felgyulladtak. Feng Tun állt az ajtóban, őszes-
vörös haja fénylett a lámpák fényében.
Fenyegető arckifejezése ellenére szája sarkában önelégült kis mo-
soly bujkált. Egy kisméretű Uzit fogott Jonra. Egymásra meredtek,
majd Feng a háta mögé intett. Négy fegyveres rohant be mellette, és
szétszóródtak a szobában.
 Huszonhatodik fejezet

Szeptember 17., vasárnap

Peking
A Westminster-dallamot játszó falióra halk ketyegése visszhang-
zott Niu Csien-hszing fülében, mielőtt az óra elütötte volna a felet.
Niu tekintete éberen futott körbe a Hszicseng negyed szélén álló ud-
varháza dolgozószobájában, míg agyában lázasan kergették egymást
a gondolatok. Kiküldeni a Csou En-laj tengeralattjárót, hogy az ame-
rikai fregattot ijesztgesse, hatalmas ostobaságnak tűnt a szemében,
mely nemcsak nagyon veszélyes volt, hanem nemkívánatos eredmé-
nyekhez is vezethetett nemcsak Kína érdekeit, hanem magát a nép–
köztársaság létét tekintve is. Niu magánkívül volt a haragtól és a
felháborodástól.
A tekintetében égő tűz meglepte volna kollégáit, akik a kormány–
és pártüléseken hozzászoktak már az alvó Bagoly látványához. Ha
Niu elengedte magát, éber és energikus férfivá alakult. Tigrisként
mászkált fel s alá dolgozószobájában, ahogy lassan feldolgozta a
történteket. Bár Vej Kao-fan jól leplezte, Niu biztos volt benne, hogy
ő állt annak a döntésnek a hátterében, hogy kiküldjék a tengeralattjá-
rót.
Ez az ostoba megmozdulás nemcsak hogy elárulta az amerikaiak-
nak, hogy a kínaiak megfigyelés alatt tartották az Ötödik Flottájukat,
de az Empress-válság kirobbanásának a veszélye is iszonyatosan
megnövekedett.
Amikor Pan őrnagy először jelentette gyanúját Jon Smithről és Li
Aozsungnak az Empresshez fűződő viszonyáról, a Bagoly gyana-
kodni kezdett, hogy Vej Kao-fan korrupciós ügyletekbe keveredhe-
tett, hiszen Li az ő pártfogását élvezte, és semmit nem tett Vej jóvá-
hagyása nélkül. Úgy látszik, mindketten nagy üzletet reméltek a szál-
lítmánytól. Nem Vej volt az első a Csungnanhaj tisztviselőik közül,
aki saját kapzsisága áldozatául esett.
De a Csou En-laj új megbízatása az egész feltételezést felborítot-
ta. Túlságosan kézenfekvő volt a válasz, túl nyilvánvaló.
 Összefonta kezét a háta mögött, sarkon fordult, és újra keresztül-
masírozott a szobán, lépéseinek dübörgése tükrözte dühét és undorát.
Most már arra is rájött, hogy a kígyó Vej szabotálja az emberi jogi
egyezmény aláírását is. És ez árulásának csak a kezdete volt. Gya-
korlatilag olyan horderejű incidenst akart előidézni az Egyesült Ál-
lamokkal szemben, ami a hidegháborús időkbe vetné vissza a két
országot... Újabb tömegpusztító fegyverek gyártásához... Olyan ál-
lami kontrolihoz, amely a kulturális forradalom katasztrófájához
vezetett... Egy, a saját keserű levében rothadó, elszigetelődött Kíná-
hoz.
Ezt akarná hát Vej elérni, gondolta Niu undorral és félelemmel.
Nem pénzre, hanem hatalomra vágyik.
Mikor dolgozószobája hátsó ajtaján felhangzott a kopogás, a hat-
van évét meghazudtoló fürgeséggel sietett oda. Kinyitotta az ajtót,
hogy beengedje Pan őrnagyot.
– Jöjjön be! Jöjjön csak! – invitálta türelmetlenül az íróasztalával
szemben álló székhez. A kövérkés őrnagy idegesen a szék szélére
telepedett, mint egy óvatos, felrebbenni bármikor kész madár. Min-
dig kissé ideges lett az olyan parancstól, ami megkövetelte, hogy
Pekingből Sanghajba vezessen az éjszaka közepén. Főleg, ha a fel-
szólítás az Állandó Bizottság egyik tagjától érkezett.
Niu újra fel-alá sétált. – Milyen újabb fejleményekről tud beszá-
molni az amerikai ügynökkel és a Dowager Empress-szel kapcsolat-
ban?
– Nem sokról, uram. – Pan a nyakát előrenyújtva Niu lépteit kö-
vette tekintetével. – A vihar elvonult, és nem sok nyoma maradt. El
kellett engednünk Li Aozsungot.
Továbbra is váltig állítja, hogy semmit sem tud a veje üzleti ügye-
iről, vagy hogy hova tűnhetett a lányával együtt.
Niu megállt és rámeredt: – El kellett engednie? De miért? Ha csak
jogi okai vannak, én el tudom...
– Nem jogi okok miatt.
– Akkor mi miatt?
Pan alaposan megválogatta a szavait. – Úgy vélem, Csu tábornok
elé került a kérdés, hogy szabályszerű-e Lit benntartani letartóztatás
nélkül.
– Megkérdőjeleztek egy rutineljárást egy nemzetbiztonsági vo-
natkozású ügyben? És Csu tábornok elé került? Abszurdum. Honnan
érkezett az utasítás?
– Úgy tudom, a Központi Bizottságtól.
Niu elképedt. Csu tábornok fordult már szembe a Központi Bi-
zottsággal, ami nem volt szerencsés húzás. De akkor is értesíthette
volna őt a döntésről. Most akkor neki, Niunak oda kell figyelnie a
tábornokra is, hogy megbizonyosodjon arról, kihez hű.
Haragját és frusztráltságát palástolva Niu ismét az őrnagyon kez-
dett el gondolkodni. Egy pillanatra elfeledkezett arról, mennyire ide-
genkedik Pan attól, hogy egyértelmű véleményt nyilvánítson a mun-
kaköréhez nem szorosan kapcsolódó témákkal kapcsolatban. Pan
ezzel magát védte, ezért is tudta megtartani a nemzetbiztonságiaknál
betöltött pozícióját olyan hosszú időn keresztül.
De Niu nem akart több időt udvariaskodásra fecsérelni. Az
Empress szerdán reggel iraki vizekre érkezik, és már vasárnap éjfél
volt. – Vej Kao-fanra gondol? – kérdezte nyersen. – Ismerem a mun-
katársaimat, Pan. Mondja csak el! Ami itt elhangzik, nem jut ki eb-
ből a szobából.
Pan tétovázott, majd óvatosan ennyit mondott: – Azt hiszem, Csu
tábornok ezt a nevet említette. – Egy kis remény költözött a hangjá-
ba, ahogy folyatta. – Letartóztassam Li Aozsungot, uram? Házi őri-
zetben is tarthatom. Akkor legalább tudnánk, hol van.
– Nem! – vágta rá azonnal Niu. Majd halkabban folytatta. – Az
nem vezetne eredményre.
Niu a legkevésbé sem akarta sejtéseire felhívni Vej figyelmét,
vagy Pan tudomására hozni, hogy egyszerű hírszerzői nyomozásnál
jóval többet jelent számára a dolog. – Egyelőre csak tartsa megfigye-
lés alatt, Pan őrnagy! Még figyelteti, ugye?
Pan lassan, tekintetét óvatosan Niun tartva bólintott.
A bólintás olyan apró volt, hogy Niunak az volt a benyomása, az
őrnagy azt remélte, észre sem veszi. Ezt Niu úgy értelmezte, hogy
Vej Kao-fan nagyobb nyomást gyakorolt Csu tábornokra, mint amit
Pan sejtetett, vagyis a további megfigyelés Pan saját kezdeményezé-
se volt. Csu tábornok nem akarta tudni, mit csinál Pan, de ugyanak-
kor azt akarta, hogy Pan eredményeket érjen el.
Niu évek óta abban a hitben élt, hogy Pan így intézte dolgait, és
ezért volt annyira sikeres: óvatosan, nehogy ellenszegüljön egy pa-
rancsnak, de elég szabadon értelmezve a szabályokat, hogy eredmé-
nyes legyen. És Niunak épp erre volt most szüksége, ez volt az egyik
oka, hogy Pánt nélkülözhetetlennek találta.
– Remek – mondta, miközben újra járkálni kezdett. – Folytassa
csak úgy, ahogy eddig csinálta.
– Igen, uram – bólintott Pan őrnagy egyetértőleg, pontosan értve,
hogy Niu a saját nevét sem akarja ebbe belekeverni.
– Mi egyéb mondanivalója van a számomra? – kérdezte Niu.
– Átvizsgáltuk Jü Jung-fu üzleti ügyeit, de semmit sem találtunk
Smith ezredessel kapcsolatban.
– Na és Jü és a színésznő felesége? Van újabb híre a hollétükről?
– Még nincsen.
Niu visszatért a székéhez és leült. – Volt alkalmam néhányszor
abban a kitüntetésben részesülni, hogy találkozhattam Li Kuon-jival.
Okos asszony és jó anya. Ha nem tudják előkeríteni, akkor azt gon-
dolom, hogy talán nem is akar előkerülni. Ami azt jelenti, hogy a
férjével együtt rejtőznek, ahogy maguk szokták mondani.
– Ez már bennem is felötlött – jegyezte meg Pan.
– Másfelől lehet, hogy az apja tüntette el, hogy ne tudjon a férje
üzleti ügyeiről beszámolni.
– Ez is lehet, uram.
– Vagy pedig hatalmas erők tartják fogságukban.
Pan nem akarta ezt a lehetőséget is megvitatni, de ugyanakkor
nem tagadhatta, hogy ez is egy eshetőség.
– Talált bizonyítékot, hogy esetleg másvalaki is érdekelt az
Empress-ügyben? – folytatta a Bagoly.
– Csak az a belga cég, amit már említettem, a Donk & LaPierre.
– Senki más?
– Egyelőre senki más nem került képbe.
– De azért nem zárja ki ezt az eshetőséget sem, ugye, őrnagy?
 – Semmit sem zárok ki egy nyomozás során.
– Csodálatos erény egy hírszerző tiszt esetében – mondta Niu.
Amióta csak Pan a szobába lépett, Niu próbálta felmérni a kémel-
hárító véleményét az elhangzottakkal kapcsolatban, és mint mindig,
most is szinte lehetetlennek találta kitalálni a gondolatait. Tekintete
végig közömbös volt, puha vonásai semlegesek és mosolytalanok
maradtak. Niunak nem volt más választása, mint Panra hagyatkozni,
hogy kiderítse, amit tudni akart.
– Folytassa a nyomozását, ahogy jónak látja, de mostantól fogva
először nekem tegyen jelentést! Tudnom kell mindent, ami az
Empress útjára, de főleg a rakományára vonatkozik, és mindenkiről,
aki valamilyen szinten is érintett az ügyben. Akár az országon belül,
akár külföldön.
– Önnek jelentsek először? Csu tábornok esetleg kérdőre vonhat.
Kérhetem ezt írásban is, uram?
Megint a szokásos kérdés. A tiszt bebiztosítja magát. Niu majd-
nem elmosolyodott. Másfelől ez az előrelátás segítette Pant abban,
hogy megmaradjon egy olyan pozícióban, amely nemcsak több
irányból, de több okból kifolyólag is életveszélyes volt. Ez a kocká-
zatvállalásra való hajlandóság, illetve annak hiánya volt egy ügyes
szakember és egy vezér közötti a különbség. Pan nem szeretett koc-
káztatni.
Ugyanakkor a Bagoly kezdte úgy vélni, hogy egész életének
munkássága Kínáért... makacs elkötelezettsége, hogy az országból
fontos, de barátságos világhatalom legyen, most veszélybe került.
Mindent meg kell próbálnia, amit csak lehet, hogy megmentse álmát
és nemzetét.
– Természetesen, őrnagy – mondta lágy hangon. – De nem szabad
szóba hoznia, csak ha feltétlenül szükséges. Megértette?
– Tökéletesen, uram.
További beszéd helyett Niu megírta a meghatalmazást, melyben
Pan Ajtu őrnagyot hivatalos szolgálataiba rendeli, és akinek elsősor-
ban neki kell jelentést tennie, nem másnak.
A kémelhárító csendes izgalommal és egy csepp aggodalommal
figyelte. Amint kézbe kapta a papírt, zsebre vágta, és kisurrant a hát-
só ajtón, amelyen bejött.
Hajnali egy múlt. Megállt a sötétben, és megborzongott. Peking-
ben már megjelent a tél első csípős hidege. Eltöprengett. Niu Csien-
hszing valami oknál fogva korrupcióval gyanúsította Vej Kao-fant...
vagy esetleg még többel. Ő maga is gyanította, hogy Vejnek köze
van az Empress-ügyhöz, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy
most már Niu Csien-hszing parancsait kell követnie. Ha nem is betű
szerint.
A kocsijához sietett. Gyorsan vissza kell térnie Sanghajba. Sok fe-
ladat vár rá.
 Hongkong
Egy vaksötét szobában tért magához. Állati ürülék és kosz átható
szagát érezte. Valahonnan egy patkány neszezése hallatszott. Jon
akaratlanul is megborzongott, ahogy próbálta meghallani a képzele-
tében körülötte cirkáló patkányok magas hangú cincogását és apró
lábaik surranását. De semmi nem hallatszott. Sem patkányok, sem
hangok, sem a forgalom zaja vagy az éjszakai madarak csivitelése...
Vékony fénypont tűnt fel a feje felett. Fel kellett tekintenie, hogy
lássa a fénynyalábot. Érezte a meleg sugárzást az arcán, de tudta,
hogy mindez csak remény és hallucináció. A teljes sötétség váltotta
ki a fény és a tér illúzióját, tájékozódási pont nélkül nem érzékelhette
a méreteket. Minden lapos volt és fekete. Csak az az apró fénysugár
volt igazi, és ha arra koncentrálva mozgatta a fejét és nyitogatta a
szemét, sikerült végre élesen látnia.
Egy székben ült, bokáit összekötözték. Valaki éppen durván a ke-
zeit kötötte a háta mögé. Műanyag kötél vágott a húsába. A fénysu-
gár nem repedés volt a falon, hanem a magasan a falra erősített
ezüstszínű dobozról visszaverődő fény. A tükröződésben látszott a
szoba sarka, a Jon előtti és a tőle balra eső rész. Egy L alakú szobá-
ban, az L hosszabbik végében volt a székbe kötözve.
Most, hogy sikerült tájékozódnia, egy kicsit jobban érezte magát.
Enyhe eufória hullámzott végig rajta, mintha újra biztos talaj lenne a
lába alatt... aztán minden az eszébe jutott... izgatottsága, hogy végre
megtalálta a rakományjegyzéket, a rövid üzenet RM-től, mely nem-
csak a lista megsemmisítéséről árulkodott, hanem az Altman alapító-
jának arroganciájáról is... a megvillanó fények, Feng Tun és az em-
berei...
Az egyik legalapvetőbb hibát követte el: annyira elmerült a kuta-
tásban, hogy nem figyelt a biztonságára. Nem az bántotta leginkább,
hogy valószínűleg meg fog halni, mert ez mindig benne volt a pakli-
ban. Tisztában volt vele, hogy ez bármikor megtörténhet. Persze,
„velem ez nem fordulhat elő,” mindenki így biztatja magát. Pedig
megtörténhet. Ami leginkább megrázta, a bukás volt. Az elnök szá-
mára így nem maradt más választás, mint a végzetes kimenetelű ösz-
szecsapás.
Jon alig hallotta meg, ahogy az L másik végében kinyílt egy ajtó.
Feje felett fény gyulladt, egy pillanatra elvakítva őt. Valaki kiment,
valaki pedig a közelébe lépett. Amikor szeme megszokta a fényt,
Feng Tun állt vele szemben, egyedül, villámló tekintettel.
– Sok gondot okozott nekünk, Smith ezredes. Nem szeretem azo-
kat, akik csak bajt kevernek. – Suttogó hangján kimérten, sietség
nélkül beszélt. Egy ruganyos lépéssel közelebb lépett.
– Különös a frizurája – mondta Smith. – Főleg ahhoz képest, hogy
han. A fehér benne csak növeli a furcsaságát.
Egy ököl vágódott az arcába, hátradöntve őt a székkel együtt. Feje
a földhöz csapódott. Az ütközés és a fájdalom között, a másodperc
tört része alatt átvillant az agyán: Feng olyan gyorsan ütött, hogy
nem is látta a kezét megmozdulni. Aztán a fájdalom elöntötte a tes-
tét, és érezte, hogy forró vér folyik végig arca egyik felén. Néhány
zavart másodpercig úgy érezte, mintha teste kilebegett volna a szo-
bából.
Mikor látása újra kitisztult és a fájdalom alábbhagyott, két férfi,
akiket előtte nem vett észre, székestől talpra állították. Feng Tun arca
centikre volt az övétől, és meredten bámulta. Annyira halványbarna
volt a pupillája, hogy szemgödrei szinte üresnek látszottak.
Azt mondta: – Ezzel a finom kis érintéssel csak a figyelmét szán-
dékoztam felkelteni, ezredes. Ön eddig tapasztaltnak és intelligens-
nek tűnt. Ne legyen most ostoba! Nem vesztegetem az időt arra,
hogy meghallgassam, kicsoda-micsoda maga. Ami engem érdekel,
az az, hogy kinek dolgozik.
Jon nyelt egyet. – Dr. Jon Smith ezredes vagyok, az Egyesült Ál-
lamok hadserege fertőző betegségekkel foglalkozó kutatóintézet-
ének...
A következő ütés alig volt nagyobb egy pofonnál, de a feje így is
oldalra bicsaklott, arcán újabb vérpatak csörgedezett. Füle csöngeni
kezdett.
– Nem szerepel egyetlen általunk ismert amerikai hírszerző szer-
vezet listáján sem. Miért? Talán a CIA egyik titkos alakulatának dol-
gozik? Vagy a NSA-nak? Vagy talán az NRO-nak?
Jon ajka kezdett felduzzadni, így nehezére esett a beszéd: – Vá-
lasszon egyet!
 A kéz az arca másik felébe csapódott, és a szoba újra eltűnt, de a
széke nem mozdult. Tudata lassan felfogta: a két ember feladata az
volt, hogy függőlegesen tartsák, amíg Feng veri.
– Maga nem egy szokványos ügynök – mondta Feng. – Kinek
tesz jelentést?
Smith nem érezte, hogy ajkai megmozdultak volna, és a saját
hangját sem ismerte fel.
– És maga kicsoda? Biztos, hogy nem a nemzetbiztonságiaknak
dolgozik. Ki gondolja úgy, hogy nem a CIA vagy az NSA ügynöke
vagyok? McDermid? Vagy valaki a belső...?
A két ököl másodpercnyi eltéréssel csapott le, tökéletes kombiná-
cióban, és ahogy az égő, megsemmisítő erejű, mindent elsöprő fájda-
lom elborította, és mielőtt jótékony sötétség borult volna rá, agyán
még átfutott a gondolat, hogy biztos hivatásos bokszoló lehetett, és
hogy túl erősek az ütései... túl erősek... túl... erősek...
Ralph McDermid megállt Feng mögött. – Az istenit, Feng! Nem
fog tudni elmondani nekünk semmit, ha nincs magánál, nem igaz?
– Erős ember, nagydarab. Ha nem bántjuk, nemcsak a fájdalomtól
és a haláltól nem fog félni, hanem tőlem sem, és nem fog elárulni
semmit.
– Akkor sem fog semmit sem mondani, ha belehal.
Feng mereven elmosolyodott. – Ebben rejlik a különbség, tajpán.
Ha nem hiszi el, hogy meg fogjuk ölni, nem fog semmit elmondani.
De ha meghal, akkor sem tud elmondani semmit. Ezért kell megta-
lálnunk az egyensúlyt a kettő között. Az a feladatom, hogy meg-
győzzem: annyira barbár és vakmerő vagyok, annyira brutális, hogy
a kegyetlenség eufóriájában véletlenül akár meg is ölhetem. Nem
igaz?
McDermid pislantott egyet, mintha hirtelen ő maga is megijedt
volna Fengtől. – Maga a szakértő.
Feng megérezte a félelmét, és megint elmosolyodott. – Látja?
Pont ezt a reakciót szeretném belőle is kiváltani. Addig nem fogunk
megtudni tőle semmit, míg mozgatni is alig tudja a száját. Csak any-
nyi fájdalom kell, hogy még éppen gondolkodni tudjon, de ne túl
sokat, nehogy az agya feladja.
 – Esetleg más, nem fizikai módszerek nincsenek? – kérdezte
McDermid nyugtalanul.
– Ó, azokra is sor kerül majd, ne aggódjon. Még nem fogom
megölni. Előbb mindent kiszedünk belőle, amit csak tudni akar.
McDermid bólintott. Amellett, hogy egy árnyalatnyit tartott Feng
kiszámíthatatlanságától, más is aggasztotta vele kapcsolatban. Úgy
érezte, a nagydarab exkatona gúnyolódik vele, ahogy volt beosztott-
jával, Jü Jung-fuval is tette. Akkor még Feng sértő megjegyzései
nem voltak érdekesek, hiszen Jüről készített jelentéseket McDermid
számára. De később, mikor Feng olyan befolyásról tett tanúságot,
amelynek köszönhetően egy tengeralattjárót az amerikai John Crowe
után tudott küldeni, McDermid aggódni kezdett.
Akkor nyilvánvalóvá vált, ami addig nem volt világos: Feng tár-
sadalmi helyzetéhez képest jóval magasabb és komolyabb katonai és
államigazgatási kapcsolatokkal rendelkezik. Amíg ezek az erők
McDermid érdekeit szolgálták, boldogan fizetett Fengnek vagyono-
kat és elnézte gorombaságát. De McDermid nem úgy lett a világ
egyik leghatalmasabb és legvagyonosabb embere, hogy csukott
szemmel járt. Fengnek kapcsolatai voltak. Feng veszélyessé vált.
McDermid még hatalmában tartotta, de hogy meddig és milyen áron,
az immár kérdéses volt.
 Huszonhetedik fejezet

Szeptember 16., szombat

Washington, D. C
A kabinet ülése véget ért, Castilla a kongresszust is tájékoztatta a
Kínával kapcsolatban kialakult válságos helyzetről. Kezében egy
pohár kávéval most ismét az ablaktalan válságszobában ült. A vezér-
kari főnökök és főtanácsadói megtalálták a helyüket az asztal körül, s
most papírjaikat olvasták, és csendes hangon beszélgettek assziszten-
seikkel.
Az elnök szinte észre sem vette a jelenlétüket. Azokra a milliókra
gondolt, akik az országban gyanútlanul intézik napi dolgaikat, és
akik, ha ez is kiszivárog, a Kínával szembeni lehetséges háborúról
fognak hallani. Nem sportolókat fognak nézni a tévében, mondjuk a
hétfői meccset. Nem a terroristák elleni titkos ügynökök tevékenysé-
géről, nem egy távoli országban kirobbant konfliktusról, amelyben
kevesebb amerikai halt meg, mint egy hosszú hétvégi autóbaleset-
ben. Nem csak egy háborúról. Igazi háborúról... nagy háborúról...
egy olyan háborúról, amely vulkánként robbanna ki, és amely éjjel-
nappal folyna nap mint nap. A halottak a nézők fiai és lányai lenné-
nek, a szomszédok, vagy ők maguk. Fekete hullazsákokban térnének
haza. Kínából.
– Uram! – Charles Ouray szólt hozzá.
Az elnök felpillantott. Végignézett az asztal körül ülő komoly,
szigorú, haragos és aggódó arcokon. Mind őt nézték.
– Bocsássanak meg – mondta a szobában ülőknek. – Elmúlt és el-
jövendő háborúk kísértetek láttam. De nem jelenlegikét. Önök látják
őket?
Az arcok folyójában mindenki funkciójához és rangjához mérten
reagált. Ijedtség, hogy ő, a főparancsnok defetista. Eltökéltség... nem
félelem, nem vadság, csak csendes határozottság. Komolyság, mely
az ismeretlen mértékének adózik, az ismeretlennek közel és távol.
Néhányuk szemében a „nagy” dolgok csillogása látszott; becsület,
kitüntetések és hely a történelem nagyjai között.
 – Nem, uram. Nem igazán – mondta Brose tengernagy halkan. –
Senki nem látja, és remélem, senkinek nem is kell majd látnia.
– Ámen – mondta Stanton védelmi miniszter. Szeme csillogni
kezdett. – Ezek után pedig kezdjünk felkészülni. Háború Kínával,
emberek. Készen állunk?
A néma csend, amely megülte a szobát, olyan válasz volt, melyet
nem lehetett félreérteni. Az elnök a kávéjára nézett, de nem volt hoz-
zá többé gusztusa.
– Ha szólhatok a haditengerészetet és a légierőt képviselő kollégá-
im nevében is – szólalt meg Tomas Guerrero altábornagy, a száraz-
földi fegyveres erők vezérkari főnöke –, a válasz az, hogy nem iga-
zán. Pontosan az ellenkező lehetőségre készültünk, terveztünk és
képeztük ki az embereinket. Szükségünk lenne...
– Tisztelettel, én nem értek egyet – szakította félbe Bruce Kelly, a
légierő tábornoka. – A bombázók kevés kivétellel bármilyen háború-
ra készen állnak. Újra kell gondolnunk a modern vadászgépekkel
kapcsolatos taktikánkat, de a közvetlen jövőben nem látok problé-
mát.
– A fenébe is, nem állunk rá készen! – vágott vissza Guerrero. –
Mondtam már, és megismétlem most is: a szárazföldi haderőket
megfosztották mindattól, ami egy olyan háborúhoz szükséges, amely
hosszú ideig tart, nagy területen vívjuk egy hatalmas népességgel,
amely hatalmas hadsereggel rendelkezik és nagy harci kedvvel van
megáldva.
– A haditengerészet... – kezdte Brose tengernagy.
– Uraim! – tiltakozott Powell-Hill nemzetbiztonsági főtanácsadó
az asztal másik végéről. Az elnökkel szemben ült. – Most nem vitáz-
hatunk a részletekről! Az első lépés, hogy felkészítsünk mindent,
amink most éppen van. Csak azután foglalkozhatunk azzal, hogy
mire van szükségünk.
– Az első, amit tennünk kell – az elnök komor hangja azonnal
csendet teremtett az, hogy megakadályozzuk a konfrontációt. – Ke-
mény tekintetét végighordozta az arcokon, egyesével, amíg körbe
nem ért az asztal körül. – Nem lesz háború. Pont. Ez a lényeg. Nem
fogunk háborúzni Kínával. Meg vagyok győződve róla, hogy a hig-
gadtabb elmék ott is ugyanígy gondolkodnak. Tudom, hogy mi nem
akarunk háborút, és esélyt kell adnunk a higgadtabb elméknek.
Tekintetét ismét egyesével végighordozta az arcokon, mintha azt
mondaná nekik: tudom, hogy néhányan önök közül – és a mögöttük
álló jól fizető támogatók – másra sem vágynak, mint egy drága és
izgalmas viszályra, csakhogy értsék meg, ez nem fog megtörténni.
– Ennek a konfrontációnak kell, hogy legyen megoldása. – Hang-
jának határozottsága nem adott lehetőséget vitára. – Milyen ötletük
van a megoldási stratégiát illetően?
Az asztal körül ülők üres tekintete olyan volt, mint egy szobányi
új-mexikói nagybirtokosé, akikkel közölték, hogy meg kell dupláz-
niuk a navajo és hopi rezervátumok indiánjainak vízadagját.
– Szerintem – kezdte Padgett külügyminiszter – kérhetnénk ma-
gas szintű titkos találkozót a kínaiaktól, hogy szemtől szemben vitat-
hassuk meg a dolgot.
Az elnök a fejét rázta: – Kivel, Abner? A Csungnanhaj úgy fog
tenni, mintha nem lenne miről beszélni.
Legfeljebb akkor ülnének le tárgyalni, ha előtte összehívták volna
az egész Központi Bizottságot, és ha az Állandó Bizottságban is
nyolc az egy ellen elfogadták volna.
– Küldjön nekik olyan üzenetet, amelyet nem lehet félreérteni! –
javasolta Guerrero. – Adja áldását a légierő új, nagyobb és nagy ha-
tótávolságú bombázójának, illetve a Protector tüzérségi rendszernek
a hadrendbe állítására. Arra fölkapnák a fejüket! Valószínűleg össze-
csinálják magukat, és eljönnek a találkozóra is. Igen, ha ilyen fenye-
getéssel kell szembenézniük, akkor egy pillanat alatt igent mondaná-
nak a találkozóra.
A szobán helyeslő mormogás futott végig. Még Stanton védelmi
miniszter is elfelejtett tiltakozni. Szürke arcán aggodalom ült, mintha
a kicsi és gyors reagálású hadtest víziója, melyet képviselt, komoly
csapást szenvedett volna.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő üzenet, altábor-
nagy – vetette ellen Erikson alelnök. – Elmérgesítené a helyzetet
ahelyett, hogy megoldaná.
– Bármit is teszünk, az valószínűleg rontani fog a helyzeten,
Brandon; még az is, ha nem cselekszünk. – Stanton kissé visszanyer-
te önbizalmát. – Ha túl keveset teszünk, az gyengeségnek tűnhet, ha
túl sokat, fenyegetésnek. Valamelyes erőfitogtatásra szükség van, és
ha ezt eltökéltséggel és felkészültséggel párosítjuk, az talán gondol-
kodóba ejti őket, és nem fognak szélsőségesen reagálni.
– Igaza lehet, Harry – bólintott Erikson kelletlenül. – Már meglé-
vő fegyverrendszerek jóváhagyása talán nem lenne túl sok.
– Valóban a kölcsönös elrettentés politikájához akarunk vissza-
térni? Az évekig eltarthat, és mindkét ország gazdaságát erősen meg-
terheli – mondta az elnök. – Kényszeresük vissza Kínát a Nagy Fal
mögé, hogy megint csak a rakétáik hegyét lássuk, most, amikor vég-
re előrelépés történne?
– Talán az elnök úr is azt tartaná a leghatékonyabbnak – dörgött
Brose tengernagy hangja a geopolitikai vita felett –, ha egyszerűbb
megoldást tudnánk találni a közvetlen taktikai problémára. Hogyan
tudjuk megvizsgálni, mit szállít az Empress?
Az egybegyűlt katonák és civilek tekintete mintegy vezényszóra
ismét üressé vált.
– Az nagyon jó lenne – válaszolta Castilla elnök. – Van ötlete,
hogyan lehetne megcsinálni, Stevens?
– A haditengerészet egy speciálisan kiképzett csoportját kellene a
Crowe-ra küldenünk, akik titokban kikémlelnék a rakományt.
– Megoldható lenne? – kérdezte Erikson alelnök. – A nyílt tenge-
ren? Mozgó hajókról van szó.
– Igen – biztosította Brose. – Van erre kialakított speciális felsze-
relésünk és képzett embereink.
– Biztonságos lenne? – Stanton miniszter arcán újfent aggodalom
ült.
– Természetesen van kockázata.
– Milyen kockázata? Sikertelenség? Áldozatok? – kérdezte Abner
Padgett külügyminiszter.
– Igen.
A külügyminiszter hevesen rázta a fejét. – Invázió és agresszió
kínai felségterület ellen a nyílt tengeren? Az háborús provokációnak
számít.
 Mindenki bólogatott, ki hevesen, ki komolyan. Az elnök levette a
szemüvegét, és az orrnyergét masszírozta.
– Mekkora a kockázata, hogy leleplezik az akciót, tengernagy?
– Minimális. A megfelelő csapattal és a megfelelő vezetővel, aki
tudja, érti, hogy semmilyen körülmények között nem szabad leleple-
ződniük. Leállítaná az akciót, akármi fenyegetné is a küldetést.
Az elnök csendben ült, tekintete a távolba révedt. Ismét azokra a
milliókra gondolt, akik nemsokára talán aggódva figyelik a televíziót
és a rádiót, miközben napi dolgaikat intézik, és akik jogosan gyűlöl-
nék egy igazságtalan háborúban áldozni az életüket.
A katonai és civil tanácsadók tekintete Charlie Ourayre irányult,
mintha ő olvasni tudna az elnök gondolataiban.
– Uram? – szólt Ouray.
Castilla biccentett, inkább magának, mint a többieknek.
– Megfontolom a dolgot, Stevens, mert megoldhatja a válságot.
Mindeközben arról is tájékoztatni szeretném önöket, hogy az elmúlt
néhány napban titkosszolgálati úton is kerestük a megoldást. Ha az
akció sikerrel jár, az pontot tesz a válságra. – Felállt. – Köszönöm
mindannyiuknak, hogy idefáradtak. Hamarosan újra ülésezünk. Ad-
dig is azt szeretném kérni önöktől, hogy készítsék fel az önök alá
tartozó embereket, egységeket. Küldjenek jelentést arról, hogyan
látják lehetségesnek egy esetleges nemzetközi válság kezelését, illet-
ve hogy mikorra állnának készen egy nagyszabású offenzíva meg-
kezdésére.
 Szeptember 17., vasárnap
Sanghaj
Mercedes limuzinjának utasterében Vej Kao-fan finom kubai szi-
varját és Niu Csien-hszingen aratott győzelmét ízlelgette.
Most, hogy a Csou Eti-laj csőre tölti a torpedókat és a USS Crowe
a rakétákat fényesíti, Niunak, a reformernek – Vej szótárában a re-
form a béküléssel, revizionizmussal és kapitalizmussal azonos jelen-
téssel bírt – nem lesz könnyű támogatást találnia a Központi Bizott-
ságban a megalázó emberi jogi szerződés aláírásához, sem pedig
ahhoz a katasztrófába torkolló politikai irányvonalhoz, amit a Bagoly
képviselt.
A Mercedes a Csangning körzet egyik mellékutcájában parkolt.
Vejt golyóálló üveg választotta el elöl ülő testőrétől. A környéket
tanulmányozta; csak az ablakok fénye világított. Sofőrje és másik
testőre visszatérésére várt.
Nem szerette az elvarratlan szálakat és a megoldatlan ügyeket. Li
Aozsung és lánya ügye pedig ilyen volt, ezért ki kellett őket füstölni,
és meg kellett tőlük szabadulni. Amíg ez meg nem történik, nem
érezheti magát biztonságban. Terve kockázatos volt, és bár Niu
Csien-hszing-nek sok olyan tulajdonsága volt, amiért Vej nem ked-
velte, az ostobaság nem tartozott ezek közé.
Ha a Bagolyt elhallgattatta, az Állandó Bizottság tagjainak is
visszatér a józan eszük.
Hirtelen felegyenesedett. Lépteket hallott az éjszakában, a kocsi-
hoz közelítettek. A Mercedes első ajtaja kinyílt. Sofőrje és testőre
szálltak be az ülésre a másik testőr mellé. Vej látta, hogy a sofőr fel-
veszi az interkom beszélőjét.
Hangja tisztán hallatszott a hátsó hangszórókból. Jelentést tett.
– Li úr a házában van, ahogy mondta, de nincs arra utaló jel, hogy
a lánya a közelmúltban ott járt volna, uram. A gyerekek egy külön
házban aludtak a nevelőnővel.
– Mindent végigkutattál?
– Az ital mély álomba ringatta az öreget. A gyerekek és a nevelő-
nő már aludtak. A ház és a birtok rajtuk kívül teljesen üres. Alaposan
körül tudtam nézni, ahogy utasított. – A sofőr hátrafordult, mintha a
tükörüvegen keresztül látná Vejt. A homlokát ráncolt. – Van még
valami.
– Mi? – Vej ideges lett.
– A Nemzetbiztonsági Hivatal is itt van. Pan Ajtu őrnagy és az
emberei.
– Merre?
– Kívül rejtőzködnek. Néhányan kocsikban. Nagyon visszafogot-
tan csinálják.
– A házat őrzik?
– Vagy Li Aozsungot.
Valószínűleg mindkettőt, gondolta Vej Kao-fan. Nyugtalanul
fészkelődött az ülésben. Pan soha nem tenne olyasmit, ami Vej érde-
keit közvetlenül sértené... Hacsak valaki nem támogatja magasabb-
ról. Niu? Lehetséges, hogy Niu rájött, hogy Li Aozsungot Vej nyo-
mására engedték ki a Nemzetbiztonsági Hivatalból. Bosszankodva
ingatta a fejét, gondolkodott. Igen, ez úgy hangzik, mint a veszélye-
sen liberális Niu újabb beavatkozása.
A mobiltelefonja olyan hangosan rezgett, hogy Vej az ülésre bu-
kott, mintha lövés érte volna az autót, elfeledkezve a golyóálló üveg
védelméről. Azonnal összeszedte magát, felegyenesedett. Bosszan-
totta, hogy ilyen feszült. Megnyomta a gombot:
– Itt Vej.
– Elkaptuk Jon Smitht – mondta Feng Tun.
– Hol? – Vej idegessége elpárolgott.
– Hongkongban.
– Kinek dolgozik?
– Még nem mondta meg. Egyelőre.
– Megszerezte a bizonyítékot a rakományról? Elküldte Washing-
tonba?
– Nincs több bizonyíték, úgyhogy nincs mit elküldeni. – Feng el-
mondta, hogyan kapták el az amerikait, és beszélt a McDermid által
hagyott levélről is, melyet azután tett a széfbe, hogy a rakomány-
jegyzéket megsemmisítette.
Vej hangulata máris sokat javult. Nem tetszett neki McDermid te-
átrális gesztusa, de őt nem érintette.
– Szedj ki belőle mindent gyorsan! Tudd meg tőle, mit tudnak az
amerikaiak, és intézd el!
– Természetesen.
Vej látta maga előtt Feng mosolyát, amely olyan volt, mintha egy
fabábura illesztették volna a mosolygó szájat. Feng az ő embere volt.
Mégis kirázza tőle a hideg. Letette a telefont, és hátradőlve az új
információn gondolkodott. Niu Csien-hszing így nem szerezheti meg
az Empress valódi rakományjegyzékét. Niu így nem fog tudni
együttműködni az amerikaiakkal sem, és semmit nem tud az Állandó
Bizottság elé vinni.
Igen, az Empress célba fog érni, és Vej nagyot szakít ezen a szál-
lítmányon csakúgy, mint a korábbi illegális rakományok esetében.
Ha esetleg a válság komolyra fordulna, az is az ő malmára fogja haj-
tani a vizet. Ujjait elégedetten fonta össze a hasán, mintha csak most
lakmározott volna be egy nagy adag mézes fácánpecsenyéből.
 Szeptember 16., szombat
Washington, D. C.
Az emeleti kabinetszoba ajtaja zárva volt. Castilla elnök és Fred
Klein szorosan egymás mellett állt és a gyepet nézte. Az elnök el-
mondta, mi történt a katonai és civil tanácsadókkal folytatott megbe-
szélésen.
– Lehet, hogy mégis Brose tengernagy ötletét kellene átültetni a
gyakorlatba – jegyezte meg Klein.
Az elnök a Covert-One főnökére nézett. Homlokán mintha nagy,
fekete felhő ült volna rajta, mintha vihar készülődött volna a gondo-
latai közt.
– Mi történt? – A szavaknak súlyuk volt, ahogy az elmúlt négy
nap okozta kimerültségnek is. Rezignáltan hangzottak, mintha az
elnök a legrosszabbra számítana.
– Lehet, hogy elvesztettük Smith ezredest.
– Nem! – szólt az elnök megütközve. – Hogyan?
– Egyelőre fogalmam sincs. Legutóbb, mikor beszéltünk, éppen a
Donk & LaPierre épületébe készült betörni Hongkongban.
Klein ismertette a történteket az elnökkel: Ralph McDermid köve-
tését a metrón a Wanchai körzetben, a csapdát az irodaházban és Jon
menekülését Randi Russell segítségével.
– Russell ügynök?
– Igen. Ha emlékszik, ő volt az, akit Arlene Kott követésével bí-
zott meg Manilában, ahol a McDermiddel tartott titkos találkozó
lezajlott.
– Igen, persze. Azután mi történt?
– Jon felszerelést és ellátmányt igényelt, hogy be tudjon törni a
Donk & LaPierre irodáiba. Az egész akció nem kellett volna, hogy
egy óránál többet igénybe vegyen. Legfeljebb kilencven percet. Most
pedig nem tudunk róla semmit.
– Ha volt egy utolsó másolat a rakományjegyzékről a Donk &
LaPierre-nél, Fred... akkor az eltűnt?
– Ha Jont megölték, akkor a jegyzék is eltűnt.
Az elnök az órájára nézett. – Mennyi időt ad még neki?
 – A helyi Covert-One-ügynökök is keresik. Két... három óra múl-
va kiküldőm a takarítócsoportot. Az is elképzelhető, hogy elkapták,
és most vallatják. Azt ki fogja bírni, amíg a helyiek megtalálják, de...
– De a rakományjegyzék attól még nem fog előkerülni.
– Így van, uram. A jegyzék valószínűleg nincs meg.
– És Smith ezredes talán már halott.
Klein a cipőjét nézte. Hangja feszült volt. – Igen. Remélem, hogy
nem. De igen, lehetséges.
Az elnök bólintott. Felsóhajtott. – Rendben, akkor más módot ke-
resünk. Mindig van más mód, Fred.
– Persze, hogy van.
Egyikük sem mondott többet, s a csend elárulta optimista monda-
taik hazugságát.
Klein végül így szólt: – Tudni szeretnék mindent, amit a CIA
megtudott Russell ügynöktől és az embereitől.
– Felhívom Arlene-t.
Klein bólintott, szinte csak magának. – Talán tényleg ideje bevet-
ni a haditengerészet különleges egységét. Ha sikerrel járnak... ha
megtalálják a vegyszereket, átveszik az uralmat a hajó felett, és az
egészet a tengerbe öntik anélkül, hogy a tengeralattjáró észrevenné
őket, az megoldaná ez egész problémát, és nem számítana...
– ...hogy nincs meg a rakományjegyzék, és Smith halott? Ez tör-
ténik mindenkivel, aki magának dolgozik?
Klein leeresztett, mint amikor egy luftballonból elszökik a levegő.
Aztán felnézett az elnökre, pillantása szilárd volt.
– A rakományjegyzék teljes elvesztésére gondoltam, uram, nem
Jon halálára. De igen, úgy gondolom, hogy előbb-utóbb
mindannyiunkkal megtörténhet.
– Hírszerzőtisztek – mondta Castilla csendesen. – Borzasztó lehet.
– Nagyon rossz híreket hoztam. Sajnálom, uram.
– Én is sajnálom. Én is. Köszönöm, öreg barátom. Minden jót!
Az elnök csendesen állt, miután Klein elment. Tudta, mit kell ten-
nie, de nem akarta megtenni. Soha nem szeretett embereket arra uta-
sítani, hogy tegyék kockára az életüket az országukért, akkor sem, ha
tudta, hogy ez a dolguk, hogy erre jelentkeztek, és hogy egykor ő is
ezt tette, amikor ő volt soron. Saját háborúját vívta; és tudta, senki
sem azért jelentkezik, hogy meghaljon.
Sóhaja inkább nagy lélegzet volt. Ismét felvette a telefont.
– Mrs. Pike? Kérem, kapcsolja nekem Brose tengernagyot.
Pillanatokkal később megcsördült a telefonja.
– Igen, elnök úr? – hallotta Brose mély hangját.
– Mennyi idő alatt tud egy különleges egységet a Crowe-ra kül-
deni?
– Már a Crowe-on vannak, uram. Vettem a bátorságot. ..
– Igen? Gondolom, nem maga az első parancsnok, aki ezt teszi az
elnökkel, ha az nem tud dönteni.
– Nem, uram, nem hinném. Megkérdezhetem, elhatározásra ju-
tott-e már?
– Ezért hívtam.
– Akkor induljunk, uram?
– Igen, induljanak.
– Átküldőm a parancsot.
– Tudni akarja, miért, Stevens?
– Az nem az én dolgom, elnök úr.
Castilla ismét habozott. – Megint csak igaza van, tengernagy. Tá-
jékoztasson az eseményekről!
– Amit én tudok, azt ön is tudni fogja, uram.
Az elnök letette a telefont, és egy idézet jutott eszébe, amelyet Ot-
to von Bismarck életrajzában olvasott évekkel azelőtt. Valami
olyasmi, hogy egy embernek onnantól kezdve van erkölcsi értéke,
amikor meg tud halni az elveiért. Az elnök nem kockáztatta az életét
az elveiért. Kockára tette azonban a jövőjét, ami nem olyan fontos,
és kockára tette országa jövőjét is, ami sokkal fontosabb. A régi vá-
gású, szigorú porosz kancellár szemében ez talán nem ért volna fel a
teljes odaadással, ám a döntés az ő vállára máris iszonyú súllyal ne-
hezedett.
 Huszonnyolcadik fejezet

Szeptember 17., vasárnap

Arab-tenger
A feszültség megviselte a USS Crowe tisztjeinek csapatát. Nem a
szokásos katonai szükségállapot volt, melyről gyakran bebizonyoso-
dott, hogy csak hibás riasztás, eltévedt jármű vagy motorhiba okozta.
Egy apró hiba nemcsak a halálukat okozhatja, de háború is kitörhet
miatta.
A mindig nyugodt Chervenko parancsnok megszakította a rádió-
adást Brose tengernaggyal a hajó kommunikációs és irányító köz-
pontjában. Szemei, amelyek a hosszú évek tengeri szolgálata során
összeszűkültek, alig látható nyílásokká keskenyedtek, miközben
Brose parancsát hallgatta.
Levette a fülhallgatót és Gary Kozloff parancsnokhelyetteshez
fordult.
– Indulhatnak.
– Értettem – nyugtázta Kozloff. Nem volt meglepve. Számított er-
re. – A helikopter készen áll?
Kozloff a különleges alakulat különleges embere volt, csupa
izom-csupa agy férfi. Magas volt és vékony, rendkívül büszke a
munkájára. Csak a cél hajtotta. Jelenléte betölteni látszott a kommu-
nikációs és irányító központot, s ettől egy időre mindenki megnyu-
godott körülötte.
– Tíz perc.
– Készen leszünk.
Chervenko bólintott, mintha azt mondaná, azt el is várom.
– Tartsa észben, parancsnok, hogy a legfontosabb a küldetés tit-
kossága. Ez minden más célt felülír. Maguk ott sem jártak. A lelep-
leződés legapróbb jelére megszakítják az akciót.
– Értettem, uram.
– Figyelni fogjuk az Empress és a tengeralattjáró minden mozdu-
latát. Ha valami gyanúsat észlelünk, rádión kiadom a parancsot az
akció befejezésére. A rádió állandóan legyen bekapcsolva.
– Igenis, uram.
– Sok szerencsét, Gary.
– Köszönöm, uram. – Gary Kozloff arcán rövid mosolyt villant. –
Kellemes az éjszaka egy kis úszásra.
Kozloff négyfős speciális egysége a sötét fedélzeten állt, és a pa-
rancsra várt. Amikor Kozloff ismét felbukkant, izgatottan talpra ug-
rottak. Bólintott, ők pedig még utoljára ellenőrizték a felszerelésüket.
– Megvan a mágneses mászófelszerelés? – Ma este döntő fontos-
ságú lesz. Mikor a fedélzeten felhangzott a hangos „Igen, uram!”,
így szólt: – Akkor irány a helikopter!
Elindultak hátra az SH 60-as Seahawk irányába. A csillagos hori-
zont előtt a helikopter úgy festett, mint egy félelmetes madár. Enyhe
szél fújt, dízelolaj és sós víz szagát hordta. A Seahawkban a csévén
egy Zodiac típusú, gyors támadásokra alkalmas gumicsónak már
felszerelve várta őket.
A különleges egység öt tagja bemászott a helikopterbe, a rotorok
teljes erővel beindultak, és a nagy jármű felemelkedett az éjszaká-
ban. Balra fordult. Nem kapcsolta be a lámpákat, gyorsan beleolvadt
a sötétségbe, ahogy a tíz mérföldre lévő Empress felé tartott. A leve-
gőt darabokra szabdalta a rotor zaja.
Kozloff parancsnokhelyettes füle lassan hozzászokott a zajhoz. A
tengert nézte, ahogy a hold és a csillagok tükröződnek a hullámokon.
Nyugtalan volt, ez pedig nem volt jellemző rá. Ha az előkészületek
megfelelőek voltak, akkor a csapat jól fogja végrehajtani az akciót.
Ez volt az egyetlen garancia. Ma azonban az új, kisebb Zodiacot
használták és az új felszerelést, melyet kifejezetten arra terveztek,
hogy a nyílt tengeren, helikopteres szállítás után a mozgó hajóra is
fel lehessen vele mászni. Ismerték a felszerelést, de nem volt idő a
szokásos gyakorlásra, melynek során számos bonyolult helyzetre
felkészültek.
De megbízott magában és az embereiben. Ha nem ők lennének a
legjobbak, nem lehetnének a SEAL, a haditengerészet elit alakulatá-
nak tagjai. Mégis...
Kozloff ismét az alattuk elterülő látványra koncentrált. Elérték az
Empress-t, és felette lebegtek, ahogy tervezték. A teherhajó mintegy
tíz csomóval haladt. Kozloff látta a rakteret, a részben kivilágított
fedélzetet és a szokásos köteleket, felszerelést és raktérajtókat. Há-
rom kínai tengerész – a teherhajón lehetetlen volt eldönteni, ki vagy
kik voltak közülük tisztek – állt a nyitott hídon. Mindhárman a heli-
koptert nézték dühös arckifejezéssel. Kozloffon ismét erőt vett a
nyugtalanság. Ha a hajó tüzet nyit, ők ugorjának ki és merüljenek a
víz alá?
A terv az volt, hogy a helikopter látszólag felderítést, majd közeli
megfigyelést fog végezni. Ártatlan kis megfigyelést: Várt, és tudta,
hogy emberei is a hidat kémlelik odalent, és azon gondolkodnak,
hogyan fognak reagálni a kínaiak.
Ketten továbbra is felfelé meredtek, a harmadik pedig a rádióhoz
ment. Válaszul a helikopter jobbra, majd balra lengett, mintha inte-
getne... vagyis mintha fityiszt mutatna, a tengerészet nyelvén. A
harmadik kínai megszakította a kommunikációt, felvetette a fejét, és
nem volt nehéz kitalálni, hogy valószínűleg káromkodások özönét
zúdítja a helikopterre; még az öklét is rázta.
Ez már tetszett Kozloffnak. A tengerészek bevették a megfigyelé-
si cselt, és nem számítottak más veszélyre. Emberei nevetgéltek, s
neki is jobb kedve lett. A Seahawk ismét teljes sebességre kapcsolt,
és olyan nagy ívű kört írt le, hogy szem elől vesztették a teherhajót.
– Készen vagytok? – hallatszott a pilóta hangja Kozloff fülében.
Az embereire nézett, mire mindegyikük felfelé bökött a hüvelykujjá-
val. Beleszólt mikrofonjába: – Készen. Tegyél le.
A helikopter a nyílt tenger hullámai fölé ereszkedett és rázkódva
lebegett. A katonák a helikopter oldalajtaján kitolták a Zodiacot, a
cséve kezelője pedig leengedte a vízre. Ezután ők is becsatolták ma-
gukat, és egyenként a vízbe ugrottak. Egy pillanatra Kozloffot elkap-
ta az ilyenkor szokásos kettős érzés: egyrészt sokkot kapott, ahogy
becsapódott, másrészt elöntötte a megkönnyebbülés, hiszen ott volt,
ahol leginkább otthon érezte magát.
Kozloff úszni kezdett a csónak felé, ami olyan nyolc méterre
hánykolódott a hullámzó tenger felszínén. A víz áthatolhatatlan feke-
téjét észre sem vette. Csak a küldetésre koncentrált. Bemászott a
csónakba, a többiek követték. Beindította az elektromos motort és
nemsokára már az Empress felé száguldottak. Innen volt a legbizton-
ságosabb megközelíteni a célt, mert ebből az irányból volt legkisebb
a valószínűsége, hogy az Empress keltette hullámok a hajótest alá
rántják a Zodiacot. És ez volt a leggyorsabb megközelítési mód, hisz
a teherhajó pontosan feléjük tartott.
Amikor meglátták, a helikopter már ismét felette lebegett, így el-
terelve a kínaiak figyelmét. Kozloff felmérte a teherszállítót, és úgy
változtatta meg a Zodiac irányát, hogy ne pontosan szembe haladja-
nak, hanem vele párhuzamosan. A megfelelő pillanatban élesen
jobbra fog fordulni. A sötétség és a helikopter elterelő hadművelete
segítségével a Zodiacot az Empress oldalához irányítja, emberei pe-
dig csendesen a hajó oldalához rögzítik a csónakot a mágneses kötél-
lel. Ha minden jól megy, mágneses mászófelszerelésüket használva
feljutnak a fedélzetre, és elkezdhetik a keresést.
Chervenko parancsok figyelte, amint a helikopter tökéletes lando-
lást hajt végre a leszállóhelyen. Lehúzta a fejét a még forgó rotorok
alatt, és az ajtó felé szaladt.
– Minden rendben ment? – kiáltotta a pilótának.
– Igen, uram, ott vannak!
Chervenko biccentett, és visszasietett a kommunikációs és irányí-
tó központba. Ahogy belépett, rögtön Baum radarosra nézett, aki a
képernyőre koncentrált.
– Látja a Zodiacot, Baum?
– Nem, uram, túl kicsi.
– Hastings? Hall valamit?
– Csak az Empress és a követő tengeralattjáró hajócsavarjait,
uram – válaszolt Matthew Hastings szonártechnikus. – Senki sem
fogja hallani azt a villanymotort a teherhajó zaja mellett.
– Nagyon jó – mondta Chervenko elégedett arckifejezéssel. – Le-
het, hogy sikerülni fog a fiúknak. – Elfordult és indulni készült. –
Legyenek résen! Figyeljék az Empresst, és ha bármi gyanúsat tesz...
– Uram! – Hastings erősen hallgatózott. Hangja izgatottá vált. – A
tengeralattjáró! A kínai tengeralattjáró felgyorsult! Nagyon gyors!
Közeledik!
Chervenko átvette a fülhallgatót, és figyelt. A tengeralattjáró va-
lóban teljes sebességgel közeledett.
– Van még valami?
– Előkészítik a torpedókat, uram! Most töltik be őket! – kiáltotta
egy másik technikus.
Chervenko a rádióshoz fordult.
– Adja meg a jelet a megszakításra! Szakítsák meg az akciót!
A rádiós mikrofonjához hajolt, és belekiáltott:
– Akció lefújva! Akció megszakítva!
A Zodiac csupán néhány méterre volt az Empress hatalmas acél-
tömegétől. A katonák szemszögéből olyan volt, mint egy felhőkarco-
ló, csakhogy ez a felhőkarcoló ráadásul még elég nagy sebességgel
mozgott is, miközben közeledtek hozzá. Azon igyekeztek, hogy a
hajó által keltett hullámok ne szívják be vagy ne forgassák meg őket,
és hogy ne is ütközzenek neki. A zavar és a meglepetés sokak halálát
okozza a tengeren. Kozloff hozzá volt szokva az irányérzék elveszté-
séhez, és agya fel volt készülve rá, hogy pontosan onnan közelítse
meg az előttük tornyosuló hajót, ahonnan az ütközés kockázata a
legkisebb.
Közelebb vitte a Zodiacot. Arcába hideg tengervíz csapódott. Olaj
és a fém nehéz szaga csapta meg őket. Az elöl ülő tengerész parancs
nélkül messze kihajolt a csónakból, és az első próbálkozásra sikere-
sen rögzítette a mágneses horgonyt az Empress oldalához. A Zodiac
oldalán víz csapódott fel, és elborította mindannyiukat. Ugyanebben
a pillanatban a vezető tengerész már aktiválta is a mágneses kampó-
kat, és mászni kezdett. Mintha egy pók mászott volna egy monolitra.
Nemsokára a következő is elindult, aztán a következő...
Kozloff büszkén nézte őket. Az éjszaka biztonsága, a helikopter
elterelő hadművelete, a szinte tökéletes csatlakozás a hajóhoz; min-
dez azt súgta neki, hogy ez a lét– fontosságú akció sikeres lesz.
Megengedett magának egy rövid mosolyt, mikor aktiválta a mág-
neses mászókampókat, és a hajótesthez rögzítette őket. Azonnal
érezte a biztonságot adó vonzást.
Ezek az átkozottak tényleg működnek. Elindult felfelé. Az első
tengerész éppen akkor érte el a fedélzetet.
A mikrofon hirtelen megszólalt a fülében: – Akció lefújva! Akció
megszakítva!
Gyomrában szorító érzéssel visszafogta a vágyat, hogy tovább-
másszon. Kényszerítette magát, hogy elhiggye a felfoghatatlant: a
parancsot kapott a visszavonulásra.
Egy kapcsoló elfordításával megnyitotta a vonalat embereihez.
– Akció lefújva! Gyertek vissza! Vissza, az ördögbe is! Húzzátok
a beleteket lefelé, de gyorsan!
Emberei már jöttek is lefelé. A kezükön és lábukon lévő szerkeze-
tekben csökkenteni tudták a mágnesességet, így szó szerint csúsztak
lefelé a hajótesten. A fedélzeten lévő emberért aggódott, aki már
eltűnt a hajón. Önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét, amint a
Zodiacról felfelé figyelt. Hol van emberei vezetője?
Amikor feltűnt a hajó oldalán, úgy csúszott lefelé, mint a tűzoltók
szoktak a rúdon. Arckifejezésén leplezni próbált düh látszott. Amint
lába a Zodiac oldalát érintette, az egyik katona behúzta a csónakba, a
másik pedig eloldotta a mágneses horgonyt. Kozloff megfordította a
csónakot, és a hullámokkal és a víz húzóerejével küzdött, mely a
hajócsavarokhoz akarta szívni a Zodiacot.
Emberei szó nélkül nézték a hatalmas Empresst. Még mindig
megláthatták őket. Amikor nem láttak reflektort felvillanni, Kozloff
megkönnyebbülten sóhajtott. Ami őt illeti, a küldetésük egy részét
legalábbis sikerrel teljesítették. A Dowager Empress nem vette őket
észre.
A Crowe felé vette az irányt, az Empress pedig tovadübörgött. A
kis csónak hánykolódott a teherhajó hullámain. Most, hogy bizton-
ságban voltak, az emberei zúgolódni kezdtek.
– Mi a fene történt? – kérdezte vezetőjük.
– Meg tudtuk volna csinálni – panaszkodott a horgonyom
Kozloff magában igazat adott nekik, ám ő volt a parancsnok. – Ez
volt a parancs, emberek – mondta szigorúan. – Parancsot kaptunk,
hogy szakítsuk meg az akciót. Nem kérdőjelezzük meg a parancso-
kat.
Chervenko parancsnok Hastings fölé hajolva hallgatta a tengera-
lattjárót. Megdermedt, ahogy hallotta, amint az lassítani kezd. Jól
hallotta?
 – A tengeralattjáró lassul, uram – mondta Hastings. – Lemarad.
– A híd üzeni, hogy a Zodiac visszatért, uram! – jelentette a rádi-
ós. – Jobbra vannak a hajótól. Bienas parancsnokhelyettes üzeni,
lelassít, hogy felvegye őket.
– Úgy tűnik, a tengeralattjáró az eredeti pozícióba áll vissza mö-
göttünk, uram – közölte Hastings megkönnyebbülve.
Chervenko sóhajtott. Ez volt az egyetlen érzelmi reakció, amit
megengedett magának az emberei előtt. Az utolsó órák kifárasztot-
ták. Amint körbenézett a fáradt arcokon, tudta, hogy az emberek még
fáradtabbak. Neki legalább sok év tapasztalata volt.
– Rendben. Próbáljunk rájönni, hogyan tudhatta a tengeralattjáró,
hogy pont akkor kell fenyegetően fellépnie, amikor a SEAL-osztag
elkezdi megmászni az Empresst. Hastings?
– Az biztos, hogy szonáron nem észlelhették sem a Zodiacot, sem
a Seahawkot, uram.
– Az Empress-ről látták a helikoptert – jegyezte meg Baum rada-
ros. – Kitalálták, mi lehet a célja.
– Lehet, hogy így van – ismerte el Chervenko. – Jó munkát vé-
geztek mindannyian. Tartsák nyitva a szemüket és fülüket! Szólja-
nak, ha bármi történik!
Chervenko a kabinjába igyekezett, hogy jelentést tegyen Was-
hingtonnak. Tudta, hogy a Dowager Empress nem vehette észre,
hogy messze a tengeren a helikopterből kiszállnak a SEAL katonái.
Azt tudták a teherhajón, hogy a helikopter szórakozott velük, de ez
minden. Csak egyetlen lehetséges magyarázat volt arra, hogy a ten-
geralattjáró pontosan tudta, mikor kell megfenyegetni a Crowe-ot,
hogy így visszarendeltessék az elit alakulatot. Valaki előre figyel-
meztette őket. Valaki figyelmeztette a kínai tengeralattjárót – Was-
hingtonból.
 Szeptember 16., szombat
Washington, D. C.
Az elnök az Ovális Iroda ablakánál állt és a rózsakertet nézte. Há-
ta mögött ott állt a zavarodott Brose tengernagy.
– Nem sikerült?
– A kínai tengeralattjáró támadásba lendült. – Brose hangja szín-
telen volt. – Betöltötte és kibiztosította a torpedókat. Chervenko pa-
rancsnok szerint tudták, hogy akciót fogunk indítani, és rájöttek,
hogy a helikopter megjelenése lesz az indulás jele.
– Valaki figyelmeztette őket?
– Úgy tűnik. – A tengernagy válasza azt sugallta, hogy az elnök-
nek többet kell tudnia erről. Brose-t nem avatták be a kiszivárogtatá-
sok vizsgálatába. Csupán a CIA igazgatója és Fred Klein ismerték az
információkat.
– Rendben. Köszönöm, Stevens.
A tengernagy nem indult el. – Most hogyan tovább, uram?
Az elnök megfordult, kezét összekulcsolta a háta mögött, sziluett-
je kirajzolódott az ablak előtt.
– Folytatjuk, ahogy eddig is. Készítse fel a csapatokat meg a bázi-
sokat, és gondoskodjon róla, hogy megfelelően erős legyen a jelenlé-
tünk az ázsiai vizeken a taktikailag fontos területeken.
– Aztán, elnök úr?
– Aztán megvárjuk, mit lép Kína.
– Az Empress a mi időnk szerint hétfőn este ér iraki vizekre. Ot-
tani idő szerint ez kedd reggel. – Brose kemény tekintete az elnökön
nyugodott. – Ma szombat van, úgyhogy egy és talán még egy fél
napunk van. A dolgok már akkor is rosszul álltak, mikor még volt
egy hetünk.
– Tudom, tengernagy. Tudom.
Brose megértette a burkolt kritikát, és lassan bólintott.
– Elnézését kérem, elnök úr.
– Nem kell bocsánatot kérnie, Stevens. Menjen, és gondoskodjon
az embereiről. Megsérült valaki?
– Még nem tudjuk. Amikor beszéltem Chervenkóval, a Crowe
még nem vette fel őket. Gondoltam, minél előbb tudni akarja, hogy
lefújtuk az akciót.
– Igen, ez így van. Köszönöm.
Miután a tengernagy távozott, az elnök egy ideig csak állt. Végül
fájdalmasat sóhajtott. Felvette a kék telefont, melynek kódolt vonala
a Covert-One főhadiszállására volt bekötve.
Fred Klein azonnal felvette. – Igen, elnök úr?
– A SEAL-akciót le kellett fújni. – Az elnök elismételte, amit
Brose mondott neki. – Valaki figyelmeztette a kínaiakat. Chervenko
parancsnok biztos benne.
– Kott államtitkár lehetett?
– Nem. Mexikóba küldtem hivatalos kiküldetésbe, hogy ne legyen
Washingtonban. Nincs képben, és a biztonság kedvéért a CIA is fi-
gyeli.
Az elnök szünetet tartott, mert érezte, hogy feltolul benne az un-
dor, melyet Kott hatalommal való visszaélése váltott ki belőle. Min-
daz, amit kiszivárogtatott, nagyon komoly károkat okozott, és az
elnök felelősségre akarta vonni. De egyelőre még nem. Még túl korai
lenne leleplezni.
– Megmondom Arlene Debónak, hogy egy itteni forrás adhatta ki
az információt, amely a kínai tengeralattjáró agresszióját eredmé-
nyezte. Ezt tehát biztosan nem írhatjuk Kott számlájára. Hallott Jon
Smith felől?
– Sajnos nem – mondta Klein. – Még egy óra, és aktiválom az
embereimet.
– Imádkozhatunk, hogy megtalálják őt és a rakományjegyzéket is.
Ez az utolsó esélyünk.
– Mit mond Arlene McDermidről? Jött valami hír Russell ügy-
nökről?
– Újabb rossz hír. Russell is eltűnt.
 HARMADIK RÉSZ

Huszonkilencedik fejezet

Hongkong
Két kínai férfi egy rúgkapáló kínai parasztasszonyt vonszolt be az
L alakú szobába, és nem messze a székbe kötözött fogolytól a földre
dobták. A mezítlábas, hátrakötözött kezű Smith arca véres volt. A
szobában nem volt elég levegő.
– Jól nézd meg őt! – mondta az egyik férfi a nőnek kantonul. –
Amikor téged kérdezünk ki, emlékezz arra, hogy te is így fogsz ki-
nézni, ha nem válaszolsz.
A bő pizsamaszerűségbe öltözött parasztasszony a padlón kupor-
gott, és kifejezéstelen tekintetéből látszott, hogy egy szót sem ért az
egészből. A férfi a fejét csóválta, majd idegesen a társára pillantott.
Kimentek a szobából.
Randi hallotta, hogy bezárták az ajtót maguk mögött. Fekete sze-
me mérgesen megvillant, ahogy tekintete végigsöpört a szobán. Az
első és hátsó falon egy-egy ablak volt, ezeket függöny takarta. A
reggeli fény vékony sugarakban tűzött be a függönyök résein. Nem
mozdult, mert tartott tőle, hogy valahonnan szemmel tartják. Végig-
nézett Jonon, és a köteleken, amik a széken tartották. Csendesen el-
káromkodta magát. A fenébe! Őt is elkapták, és el is kezdték puhíta-
ni.
Nagyobb dologba botlott, mint amire akár ő, akár Langley számí-
tott. Akármin is dolgozott Jon mostanában, egyértelmű volt, hogy
Ralph McDermid is az ügy része.
Tapasztalatból tudta, hogy ahol majdnem sógora megjelenik, ott
valami nagyszabású dolog van készülőben.
Langley ritkán ismerte Jon megbízatásainak részleteit. Jon mun-
kaadója biztosan a legmagasabb kormánykörökben mozgott, bár-
mennyire is próbálta ezt a férfi tagadni. Ez azt jelentette, hogy az
információ, ami McDermidhez kiszivároghatott, csak a csúcsa volt
egy politikai vagy katonai jéghegynek. Ha jól gondolta, akkor meg-
bízatásában olyan új távlatok nyíltak meg, amelyeket egyelőre nem
oszthatott meg senkivel.
Egyelőre abban reménykedett, hogy helyi csapata mostanra már
rájött arra, hogy elrabolták, míg Ralph McDermid és a legújabb lé-
gyottja megfigyelésével volt elfoglalva, és már szervezik kiszabadí-
tását. Ugyanakkor nem vehette biztosra, hogy így van.
Összehúzta magát a földön, mintha elöntötte volna a félelem. Ki
kell találnia a módját, hogyan szökjön meg, és hogyan lépjen kapcso-
latba az embereivel. Nem hagyhatja, hogy kiderüljön, hogy Jon és ő
ismerik egymást, illetve hogy ő CIA-ügynök; akármit is tesznek ve-
lük.
Mintha a gondolataiban olvasnának, az L alakú szoba ajtaja kitá-
rult, és Ralph McDermid lépett be rajta. Az Altman elnökét Feng
Tun követte, de McDermid volt az, aki föléje tornyosult.
Durva hangon, angolul kérdezte: – Miért követsz engem? Kém-
kedsz utánam? Jobb, ha beszélsz, különben a saját országod börtöné-
ben fogsz megrohadni.
Randi kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon. Csak
feküdt tovább a padlón a parasztruhában, mintha egy szót sem értene
angolul, és fogalma sem lenne, mit mondanak neki, vagy hogy
egyáltalán hozzá beszélnek.
Feng Tun erősen oldalba rúgta. Sikoltozva tiltakozott mandarinul,
és fejét hátracsavarva nézett fel a két férfira. Magatartása ártatlansá-
got és alázatot sugallt.
– Nem erről a környékről való – mondta Feng Tun McDermidnek
angolul. – Peking környéki vagy még északabbi mandarint beszél. –
Mintegy mellékesen még egyszer belerúgott, majd mandarinra váltva
megkérdezte: – Mit keresel ilyen messze az otthonodtól? Minek jöt-
tél Hongkongba?
Randi felzokogott, mint egy sértett kisember, akit a hatalmasok
bántanak. – Nincs elég munka odahaza az apám földjén – nyögte,
majd szipogva hozzátette: – Ezért Guangcsuba mentem, de itt jobb a
pénz.
 – Mi az ördögöt magyaráz? – kérdezte McDermid.
Feng megismételte. – A szokásos történet. Milliók vándorolnak a
városokba vidékről, hogy munkát találjanak.
– Engem nem követnek milliónyian. Mit kémkedett utánam? És
kinek?
Feng kicsit átalakította a kérdést, mielőtt lefordította volna: –
Egész álló nap Mr. McDermidet követted. Azt hiszed, nem vettünk
észre? Mr. McDermid nagyon fontos ember. Ha nem akarsz a rend-
őrségre kerülni, és az egész életedet börtönben tölteni, jobb lesz, ha
elmondod, ki fizetett, és mit akart megtudni.
Amióta csak Feng a két emberével meglepte őt a McDermid rezi-
dencia kertjében, miközben a hálószobaablak alatt hallgatózott, Ran-
di azon tűnődött, mit is mondhatna nekik, amit el is hinnének. Sok
múlik azon, mennyire paranoiások. És hogy McDermidnek mennyi
rejtegetnivalója és mennyi ellensége van, illetve hogy ő és Feng
mennyire ismerik az ellenségeiket.
Úgy döntött, megpróbál még egy ideig kitérni a válasz elől. El-
játssza nekik a megfélemlített, műveletlen vidéki asszonyt, és meg-
próbálja beadni nekik a „rejtélyes idegen” meséjét. – Csak egy kis
pénzt akartam – nyöszörögte. – A kertbe vezető kapu nyitva volt.
Hangokat hallottam, és bementem, hogy megkérjem a gazdag kül-
földieket, hogy segítsenek.
Feng Tun lába olyan gyorsan mozdult, hogy nem is látta, csak a
fájdalom robbant újra a bordái közé.
Úgy visított, mint amikor a malacot viszik a vágóhídra. Amíg a
földön vonaglott, zihálva nyögdécselt: – A családomnak kell a
pénz... A gyárban nem keresek eleget, hogy haza tudjam küldeni...
Még több kell... és... és néha lopnom is kell. Olyan szép ház volt...
biztos sok pénz van ott... meg szép dolgok, amiket el lehet adni...
– Ostoba paraszt! – Feng sápadt arca kipirult és eltorzult a harag-
tól. – Egész nap követted. Biztosan már korábban is kémkedtél utá-
na!
Randi mindent beleadott az előadásába a talpnyaló, könyörgő,
megrémült kis senkiháziról. Megragadta McDermid bokáit, és annak
elutasító arcába bőgött.
 Feng mandarinul káromkodva elkapta az ingét, és elhúzta
McDermidtől. – Parasztok! Úgy tesznek, mintha eleven nyúznák
őket, ha beléjük botlik az ember. Na, majd adok én neked bőgni va-
lót! – Megfordult, és halkan odaszólt két emberének. – Hozzátok az
elektródákat és a forrasztólámpát!
Sanghaji dialektusban mondta, de Randi így is megértette. Gyor-
san kellett gondolkodnia. Annyira bírja a kínzást, mint bárki más, de
az ellenállás valószínűleg munkaképtelenné tenné akkor is, ha ki-
mentenék, vagy sikerülne elmenekülnie. Volt még egy meséje, amit
biztosan beadhatott nekik: ha kijátssza nekik Jont.
Őt már megkínozták. Amennyit látott belőle, akár súlyos is lehet
az állapota. Megacélozta magát és a férfira pillantott, aki öntudatla-
nul, hang nélkül csüngött kötelékei közt a széken. Semmit sem tud
tenni egyikükért sem, ha őt is megkínozzák. Mint ahogy semmit sem
tud tenni a Cégnek, sőt, Amerikának sem.
Megvárja, amíg behozzák a forrasztólámpát, az elektródákat és a
többi szerszámot, ami Feng Tun kínzókészletében szerepel. Ha az
elektródákat választják, akkor kellemetlen áramütéseket fog kapni,
amiről tudta, hogy nem tesznek súlyos kárt benne. Nem fog megtör-
ni, és nem adja ki nekik Jont a második vagy harmadik áramütésig.
Minél tovább kitart, annál inkább hisznek neki. Ha a forrasztólámpá-
val kezdenek, kockáztatnia kell, és hamarabb kell feladnia Jont. A
forrasztólámpa megrémítette.
A két férfi vigyorogva tért vissza a kínzóeszközökkel. A reflex
olyan fizikai reakció, amit az agy nem képes tudatosan irányítani.
Randi önkéntelenül összerándult, de a másodperc törtrésze alatt rá-
jött, hogy Feng Tun figyeli.
A férfi elmosolyodott: – Gyújtsd be a forrasztólámpát! – mondta
egyik emberének. A másiknak így rendelkezett: – Hozz egy másik
széket, és vedd le a szandálját!
Ralph McDermid nagyot nyelt. – Ezt tényleg muszáj...?
– Igen, tajpán. – Feng Tun hangja durva, ingerült élt kapott. –
Ilyen fontosságú ügyekben néha be kell piszkolnunk a kezünket.
Akár vérrel is.
A másik férfi megragadott egy széket a sarokban. Feng Tun a vál-
lánál fogva felkapta Randit. Bár összecsuklott, a férfi olyan könnye-
dén felemelte, mintha szalmabábu lenne. Lerakta a székre. Az egyik
férfi meggyújtotta a forrasztólámpát, míg a másik lehúzta a szandál-
ját.
Randi sikoltozni kezdett mandarinul: – Ne! Ne! Inkább elmon-
dom! Ő fogadott fel! – Jonra mutatott, aki továbbra sem mozdult. –
Csak féltem elmondani. Nehogy annyira megverjenek, mint őt. De...
ő volt az. Fizetett nekem, hogy kövessem ezt az urat itt, és emlékez-
zek, merre ment, mit csinált és kivel beszélt. Mindenre, amit a kül-
földi úr tesz. Kellett a pénz. A szüleim idősek. Ételre és orvosságra
van szükségük. A ház is régi már. Meg kell javítani. Kérem, ne bánt-
sanak!
Be nem állt a szája; mintha a félelemtől tenné, csak úgy ömlött
belőle a szó. McDermid és a három másik figyelmesen tanulmányoz-
ta Jont, ahogy Feng fordított. McDermid arcán látszott, hogy megér-
tette a helyzetet. Randi megkönnyebbülést látott a tekintetében,
mintha azt mondaná magának: Hát persze, miért is nem gondoltam
erre korábban?
Feng nem nézett McDermidre. Randi lábfejét tanulmányozta. Kö-
zelebb lépett, megragadta mindkét kezét, és megnézte a tenyerét.
Megkönnyebbülve, hogy már nincs szükség a forrasztólámpára,
McDermid Feng mozdulataitól megzavarodva kérdezte: – Feng? Mi
van?
Feng elengedte a nő kezét, majd az állánál fogva felemelte a fejét.
Vizslató pillantást vetett az arcára, szemére, hajára. A hosszú ujjak
szögekként szántották végig a fejbőrt. Randi gyomra összeszorult.
Próbálta volna elrántani a fejét. – Auuu! Ez fáj!
– Maradj nyugton!
Feng ujjai ekkor Randi hajtöve alá hatoltak. Lehámozta a bőrszí-
nű sapkát és a fekete parókát, feltárva az alatta lévő hajhálót.
– Feng! – McDermid elképedt arcot vágott.
Feng lehúzta a hajhálót is, ami alól előbukkant Randi szőke haja.
A két izomember eltátotta a száját, mintha csodát látna.
McDermid bután kijelentette: – Nem kínai.
– Nem – mondta Feng anélkül, hogy levette volna Randiről a te-
kintetét. – Nem kínai.
 – De honnan...?
– A lábáról – mondta Feng. – A vidéki emberek egész életükben
szandált hordanak. Neki nincs rés a nagylábujja és a többi között. –
Egyfajta ámulattal tanulmányozta a nőt. – A kezét mesterségesen
durvították és öregítették el, biztosan latex bőrrel. Ugyanettől lett
keleti vonású a szeme. Valószínűleg kontaktlencsét visel, a bőrszínét
pedig valamilyen hosszan tartó festéknek köszönheti. Figyelemre
méltó teljesítmény, szakértő munkája.
Az eszméletlen Jon kivételével mindenki úgy bámult Randire,
mint az állatkertben egy egzotikus példányra. Randinek ismét gyor-
san kellett gondolkodnia. Most már nem fogják elhinni a meséjét,
hogy Jon fogadta fel. Feng már biztosan rájött, hogy valamelyik tit-
kosszolgálatnak dolgozik, és most már semmi sem tudja meggyőzni
az ellenkezőjéről. Akármilyen új mesét talál most ki, abba ezt bele
kell szőnie. Izzadva végiggondolta a lehetőségeket... Mi az, amit
Feng és McDermid elhinne, mi hangozna elég hihetően a számukra?
– Nos – mondta Feng azon a kísérteties hangján, ami semmilyen
érzelmet nem fejezett ki. Ez még ijesztőbbé tette. – Maga nem kínai,
de legalább olyan jól beszéli a mandarint, mint én, ha nem jobban, és
gondolom a sanghajit és a kantonit is, ugye? És persze angolul is tud.
Értett minden szót, ami eddig elhangzott. Kezdettől fogva egy lépés-
sel előttünk járt. Magasan képzett, és egy olyan szervezet tagja,
melynek nemzetközi érdekeltségei miatt szüksége van idegen nyel-
veket beszélő alkalmazottakra. Még amerikai barátunk sem beszél
kínaiul. De ő nem a CIA-nak dolgozik, nem igaz? Különleges valaki,
talán csak egy különleges akcióra bérelték fel, hogy együtt dolgoz-
zon egy valódi ügynökkel a langleyi központból, ugye? És persze
Langley ügynöke maga lenne.
Randi elhatározásra jutott. Lebiggyesztette a száját, és undorodva
megszólalt oroszul: – Ne sértegessen!
McDermid tágra nyílt szemmel fél lépést tett hátrafelé, mintha po-
fon vágták volna.
Feng Tun pislantott egyet.
– És igaza volt Smith ezredessel kapcsolatban – folytatta tökéletes
oroszsággal a nő. – Nem a CIA embere. Hogy pontosan kinek dolgo-
zik, arról én is csak annyit tudok, mint maguk. – Csak keveset sza-
bad egyszerre elárulni nekik. Az elvonja a figyelmüket. – De én is
szeretném tudni. Később még hasznos lehet a számunkra.
– Mit mondott? – követelőzött McDermid. Mikor Feng lefordítot-
ta neki, haragosan összehúzta a szemöldökét. – Miért követ engem
egy orosz kém?
Randi orosz akcentusú angolra váltott. – Nem az Altman Csoport
az egyetlen fegyverkereskedő.
– Az orosz hírszerzés szeretne beszállni az üzletbe? – McDermid
lelki szemei előtt újabb haszon lehetősége csillant meg. – A Kreml
össze akar játszani velünk? – Régen jó üzleteket kötött az oroszok-
kal, de az utóbbi időben Moszkva túlzott mohóságában egyre na-
gyobb részt követelt a profitból.
– Oroszországban manapság csak kevesek élnek fényűzően.
McDermid Randit tanulmányozta. Határozottan így szólt: – Maga
nemcsak a kormánynak dolgozik, hanem mellékesen másoknak is,
saját haszonra. Talán az egyik oligarcha fogadta fel. Aki egy jó kis
üzlet reményében tudni akarja, mit csinál az Altman Csoport.
Randi lassan bólintott, mintha csak vonakodva vallaná be az iga-
zat. – Azt tesszük, amit tennünk kell. Az apám a GRU-nak dolgozott.
Hozzászoktunk a jó élethez.
A GRU a régi orosz katonai hírszerzés volt.
– És van ennek az oligarchának neve? – kérdezte Feng.
– Lehet. – Randi felhúzta a szemöldökét, és McDermidre nézett.
Feng is McDermid felé fordította tekintetét. Majd visszanézett a
nőre. – Nem hiszek magának. Milyen fegyverüzletben vesz részt Mr.
McDermid itt Hongkongban, ami ide vonzotta?
– Feng, elég volt! – McDermid szemeiben dollárjelek csillogtak.
Oroszországnak még mindig rengeteg fegyvere volt, ami sokakat
érdekelt, főleg a harmadik világban. Bár azok a diktátorok és önjelölt
királyok mindig sírtak, hogy milyen szegénységben élnek, valahogy
mindig lett elegendő készpénz, amikor fegyverekről és lőszerről volt
szó. Ha ez a nő a kulcs ehhez az üzlethez, amihez a forrásokat való-
színűleg a kormány egyre apadó készletéből lopták... – Beszélnünk
kell.
Feng továbbra is Randi arckifejezését tanulmányozta, valami jelét
kutatva, hogy igaza volt megérzésében. Majd Jon Smithre nézett.
Még mindig nem mozdult. Feng újra Randire tekintett.
– Feng – ismételte McDermid.
A testőr ránézett, megfordult és az ajtó felé indult.
McDermid követte, miután biztatóan a jó üzleti lehetőségekkel
kecsegtető orosz kettős ügynökre mosolygott.
 Harmincadik fejezet

Az egyik belső irodában megcsörrent Ralph McDermid mobiltele-

fonja. Kivette zsebéből: – Itt McDermid.
Egy lágy hang szólt bele: – Beszélnünk kell.
McDermid eltakarta a telefon mikrofonját. – Ezt jobb, ha most el-
intézem – mondta Feng Tunnak.
– Rendben van. Az embereim úgyis éhesek.
McDermid bólintott. – Hosszú volt az éjszaka. Szerezzen valamit
lent! Én pirítóst kérek, és kávét tejszínnel és cukorral. És egy péksü-
teményt, ha talál. Aztán majd beszélünk az oroszról.
Amint a léptek döngése elhalt a lépcsőn, és McDermid leült egy
dobozra, melyben szexjátékokat tároltak a földszinti szexbolt számá-
ra.
A füléhez emelte a telefont. – Jó híreim vannak.
– Valóban?
McDermid elmesélte Smith és az orosz ügynök fogságba esését. –
Ezzel meg is szűnt a legnagyobb gondunk. A jegyzék összes példá-
nyát megsemmisítettük.
A hang a vonal túloldalán megkönnyebbülten mondta: – Kiváló.
És szólt Fengnek, hogy adja tovább az információt az amerikaiak
titkos akciójáról a tengeren?
– Igen, már lezártuk azt is. Kapcsolatba lépett valakivel, aki fi-
gyelmeztette a tengeralattjáró kapitányát. Nem hallott még róla?
– Még nem. De majd meglepetést színlelek. A Fehér Ház nem
fogja még egyszer megpróbálni most, miután tisztában vannak vele,
hogy a kínaiak számítanak rá. Meséljen még erről az orosz nőről!
Azt mondja, maga után kémkedett? Nem tetszik ez nekem.
McDermid elmondta a részleteket. – Talán még használni tudjuk.
Nemsokára többet fogok tudni.
– Érdekes, de ne hagyjuk, hogy elvonja a figyelmünket! Veszé-
lyes vizeken evezek. Először ezt kell megoldanunk.
 – Veszélyes vizeken evez? Akkor mit szóljak én? Ha én nem ag-
gódom, akkor magának sem kell.
– Mit fog kezdeni Smithszel?
– Bármit, amit muszáj. Ez Feng területe. De először is meg aka-
rom tudni, kinek dolgozik.
– Ha bármi történik, én erről az egészről nem tudok semmit.
– Természetesen. És én sem.
Sikerükön felvidulva McDermid lerakta a telefont, és továbbra is
a dobozon ülve szerencséjére gondolt, amit az orosz nő hozott neki.
Attól függően, hogy mi az ajánlata, akár egy újabb milliárdot is je-
lenthet hosszú távon.
Amint az ajtó becsukódott, Randi lehajolt, hogy felvegye a szan-
dálját. Olyan halkan suttogott Jonnak, hogy az ajtó közeléből sem
lehetett volna meghallani.
– Jon? Jon? Ki foglak szabadítani. Hallasz? Jon?
– Persze, hogy hallak. Nem vagyok süket, legalábbis még nem. –
Hangja tompa volt feldagadt ajkai miatt. Enyhe fájdalom bujkált
derűs suttogásában. – Kiváló munkát végeztél. Le vagyok nyűgözve.
Bosszúsággal vegyes megkönnyebbülés futott át Randin. – Egész
végig magadnál voltál, te átkozott?
– Ugyan már! – Jon megpróbálta felemelni a fejét. – Csak néha-
néha. Én…
Randi ajkaihoz emelte ujját, megrázta a fejét, és intett neki, hogy
csússzon le megint. Felállt, és körbejárt a csupasz szobában. Meg-
vizsgálta a padlót, a falakat és a mennyezetet, mintha kiutat keresne.
Lehallgatókészülék és zárt láncú megfigyelőrendszer után kutatott,
de nem látott sem kamerákat, sem friss javításokat a falakon, me-
lyekbe poloskákat rejthettek volna.
Semmi sem volt a falra akasztva, a két támlás széken kívül búto-
rok és egyéb berendezési tárgyak sem voltak a szobában. Nem lehe-
tett teljesen bizonyos benne, hogy nem hallgatják le őket, de legalább
kameráik nem voltak.
Visszatért a székhez, és halkan így szólt: – Oké, nem látnak min-
ket, és nem találtam mikrofonokat sem, mindenesetre csak suttog-
junk! Mennyit hallottál?
 – A javát. Engem kijátszani nekik mesteri ötlet volt, valószínűleg
ez lett volna az egyetlen, amit elhittek volna. Az orosz megoldás is
fantasztikus. A kínai asszony jajveszékelése és földön csúszása sem
volt rossz. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen tehetségesen tudsz
talpnyalót játszani.
– Elismerésed a szívemet melengeti. De még mindig csapdában
vagyunk. Hacsak nem akarod a talpadat szénné pörköltetni, mielőtt
eltemetnek, jobb lesz, ha kitalálunk valamit, még mielőtt visszajön-
nek.
– Azon vagyok. Annyira jól szerepeltél, hogy sok időm maradt
gondolkodni. Mit tudsz erről a furcsa hajú nehézfiúról?
– Feng Tunról?
– Igen, én is ezen a néven ismerem.
– Sanghajból való. Volt katona, gerilla és kalandor. Nagyon titok-
zatos. Most egy magas beosztású üzletember verőlegénye.
– Mitől ilyen a haja?
– Sok a vörös hajú han kínai, valószínűleg egy réges-rég beol-
vasztott kisebbség öröksége. Gondolom, az ősz rész csak az öregedés
jele. Most te jössz. Mit találtál ki, hogy kijussunk innen, amíg és a
földön csúsztam-másztam, hogy mentsem az irhádat?
– Kiugrunk, és elhúzzuk a csíkot.
Randi szinte szóhoz sem jutott ekkora képtelenség hallatán. – Te
viccelsz!
– Gondold csak végig! – mondta Jon. Minél többet beszélt felseb-
zett szájával, annál több fájdalom költözött a hangjába. – Mi mást
tehetnénk? Sok emberük van kint, az ajtó másik oldalán?
– Bekötötték a szememet. Elképzelhető, de azt sem tudjuk, hol
vagyunk.
– De tudjuk. Legalábbis én. Nekem is bekötötték a szemem, de
hallani azért hallottam, és ráismertem pár dologra. Most reggel van,
vagy kora délelőtt. Hallottam az árusok hangjait, ahogy a napellen-
zőket kinyitották és a hajók kürtjeit a kikötőből. Alulról pedig moraj-
lást hallottam, szerintem a metró itt jár a közelben. Úgy gondolom,
hogy Wanchaiban vagyunk, egy mellékutcában, nem messze a kikö-
tőtől.
 – Ahogy ez a szoba kinéz, elég régi épület lehet – jegyezte meg
Randi. – Ami azt jelenti, hogy csak egy lépcsőháza van, és az az
egyetlen kiút innen.
Jon bólintott. – Szóval az ugrás az egyetlen esélyünk, hogy meg-
lépjünk. El tudod intézni McDermidet?
– Akár fél kézzel is.
– Azért használd mindkettőt! És persze gyorsan.
– Vedd úgy, hogy el van intézve. Gyorsan kell cselekednünk,
mielőtt a többiek rájönnek, mi történik. De neked menni fog-e? Kissé
viharvertnek tűnsz.
– Voltam már jobban is. A jó hír, hogy semmim sem tört el, így
majd belemelegszem én is. A halálos fenyegetés mindig jó motiváló
tényező. Mozgásra serkent.
Randi alaposan végignézte, majd bólintott. A már régről ismerős
elszántságot látta rajta. – Te vagy az orvos.
– Szabadíts ki, de hagyd rajtam a köteleket, mintha továbbra is
meg lennék kötözve!
Randi remegő ujjakkal, sebtében kikötötte a csomókat.
Miközben a köteleket oldozgatta, Jon megszólalt: – Sok kérdést
fognak feltenni az orosz kapcsolataidról.
Hogy milyen áruval üzletelsz. Hogy a fegyverkereskedők, akikkel
tárgyalsz, mit akarnak eladni, mit venni... ilyesmit. Magadra kell
vonnod a figyelmüket, különösen Fengét.
Randi kibogozva Jonon hagyta a köteleket úgy, hogy még mindig
szorosnak tűnjenek. – Kösz a tanácsot. Magamtól nem jöttem volna
rá.
Jon tudomást sem vett a nő hangjában bujkáló szarkazmusról. –
És persze nála lesz a fegyvere. A holtteréből akarom megtámadni.
– De a tied legyen ám az első francos ütés!
– Naná! A...
Hallották, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Jon ismét felvette az
ernyedt pózt. Óvatos volt, nehogy leessenek a kötelek. Randi nemtö-
rődöm testhelyzetben a másik székre telepedett, készen arra, hogy
elfogadja McDermid üzleti ajánlatát, ha megfelelő árat kínál.
 McDermid lépett be elsőként. Feng Tun gyanakvó arccal lépke-
dett mögötte. Nem tetszett neki, ahogy McDermid az orosz nővel
bánt. Nem érdekelték McDermid üzletei, és nem bízott a nőben. Túl
könnyen pergett a nyelve. Senki sem kért tőle bizonyítékot arról,
hogy valóban az, akinek mondja magát. Ez nagy hiba volt, de most
majd kijavítja.
Félig csukott szempillái alól Jon látta Feng arcán a kétkedést. Bár
figyelmét elvonta az újabb fejlemény, azért alaposan megnézte Jont.
McDermid egyenesen Randihez lépett. – Nos, akkor beszélges-
sünk a maga ügyéről. Meg akarom...
– Várjon! – mondta Feng. – Először megnézem az amerikait.
A hajánál fogva hátrahúzta Jon fejét. Jon felnyögött és nyál folyt
ki felrepedt szája sarkából. Feng hirtelen pofon vágta. Jon szeme
halványan megrebbent, és feje olyan ernyedten csapódott hátra, hogy
Fengnek egyik kezével meg kellett tartania, míg a másikkal megrán-
gatta a köteleket a mellkasán.
Randi érezte, hogy izmai megfeszülnek a félelemtől, míg próbálta
megőrizni hanyag testtartását a széken. Jon kötelékei tartottak. Több
hurkot is hagyott rajtuk, és Jon teleszívta a tüdejét, hogy szorosnak
tűnjenek. Ha kifújja a levegőt, a hurkok lecsúsznak a mellkasáról. És
akkor szabadon mozoghat.
– Befejezte? – kérdezte McDermid türelmetlenül. Az Altman el-
nöke nem is várt válaszra. Figyelme újból Randi felé fordult. – Mi...
Mi is a neve? Nem hívhatom csak az orosznak.
– Ludmilla Szakkov. – Feng felé biccentett. – Őt hogy hívják?
– Nem kell tudnia az én nevemet, orosz! Ha maga orosz egyálta-
lán – mondta Feng, és figyelmesen tetőtől talpig végigmérte. – Egy-
szer harcoltam az oroszok oldalán...
Abban a pillanatban Jon felugrott székéből, sokkal gyorsabban,
mint lehetségesnek képzelte volna. Miután kötelei lecsúsztak róla,
előrelendült. Széke hátradőlt és jobb ökle állcsúcson találta Fenget.
Az ütés oldalra és hátravágta Feng fejét, megroppantotta gerincét, és
oldalra rántotta, ahol McDermidre esett volna, ha McDermid még ott
állt volna.
De már nem volt ott. Az „orosz” hirtelen felpattant és egy-egy
erős ütést mért a torkára és a fejére. McDermid eszméletlenül terült
el a padlón. Feng megbotlott McDermid lábában, és a vállára esett.
– Jon! – kiáltotta Randi.
Ahogy Feng földet ért, megrázta a fejét, és a kabátja alá nyúlt.
Látták a pisztolyát, de túl messze volt tőlük, hogy egy rúgással elér-
hessék. A kínai a fegyverét két kezében tartva a hátára hengeredett,
célpontot keresve. Ebben a pillanatban kiáltások hangzottak fel az
ajtó túloldaláról. Lábak dobogtak a padlón. Feng emberei.
Újra csapdába kerültek, ezúttal elég kétes esélyekkel.
– Az ablakhoz! – kiáltotta Jon .
Megpördült, majdnem felbukott, ahogy a fájdalom hulláma elön-
tötte a testét. Egyenesen a nagy ablakot takaró függönybe ugrott.
Keresztülvágódott a hangos csörömpöléssel törő üvegcserepek és az
elöregedett fakeret szilánkjai között, és eltűnt a nehéz függöny vé-
delmében. Randi gondolkodás nélkül követte.
A szoba a harmincas években épült ház második emeletén volt.
Zuhanás közben Randi sikítani kezdett.
A levegőben hadonásztak, kétségbeesetten próbáltak belekapasz-
kodni bármibe, ami zuhantukban eléjük került. Egy nehéz vászon
napellenzőbe csapódtak bele. Megkönnyebbülve egymásra meredtek,
és próbálták összeszedni magukat. A napellenző megnyikordult. A
széléhez másztak, és próbálták megragadni. A vasszerkezet megha-
jolt, de megtartotta őket.
Az emeleti ablakból kiáltozások hallatszottak, a ponyva pedig vé-
gigrepedt, és ismét zuhanni kezdtek. Szerencséjükre azonban egy
másik, kisebb napellenzőre huppantak. Amint lecsúsztak arról is,
már a következőn landoltak – ezúttal egy omlettárus sátrának tetején;
a sátor azonnal összecsuklott.
A betonra estek, hajszálnyira az omlettárus kocsijától. Egy ideig
kábán feküdtek a járdán, az árus pedig kiabált. Körülöttük üzletem-
berek siettek dolgukra, mindennapi ügyeiket intézték. Teherautók
dübörögtek a keskeny utcán, ahol a járda mellett parkoló járművek
miatt csak egy sáv maradt járható a forgalom számára. Gyalogosok
álltak meg, és bámulták az európai párt, akik szó szerint közéjük
pottyantak. Azon különösen csodálkoztak, hogy a szőke nő vidéki
parasztruhát viselt. A bábeli nyelvzavarban néhányan felfelé muto-
gattak, és a szokatlan eseményt kommentálták.
Jon arca és szája újra elkezdett vérezni, és nadrágján is volt egy
nagy szakadás, melyből vér szivárgott. Megmozgatta kezeit és lábait.
Mindene sajgott, de semmije nem tört el.
Randi a hátára esett. Tátogva próbálta újra normálisan venni a le-
vegőt, eközben végignézett magán, sebeket és törött csontokat keres-
ve. Csodálatos módon sértetlen maradt.
Majdnem egyszerre ültek fel. Egymásra pillantottak, ahogy a kí-
váncsiskodók gyűrűje bezárult körülöttük, tekintetükben megköny-
nyebbülés és kimerültség volt. De még nem volt vége. Feng Tun és
emberei már biztos rohannak lefelé a lépcsőn.
Amint nagy nehezen a lábra vergődtek, Randi megszólalt: – Ott
egy sikátor.
Jon csak bólintott, képtelen volt megszólalni. A sikátor felé sánti-
káltak, félrelökve az embereket az útjukból.
– Randi! Ide! – Allan Savage CIA-ügynök intett feléjük egy feke-
te Buick sárvédője mellől. Jellegtelen arca aggodalmat tükrözött.
Randi csapatának két másik tagja is feléjük indult az utcán.
– Ki ez a fickó? – kérdezte Baxter ügynök, ahogy Jon válla alá
nyúlva a kocsi felé támogatta.
– Ne kérdezz, csak rakd a kocsiba! Gyorsan!
A szeme sarkából Jon látta, ahogy Feng Tun kivágódik az utcára
egy szexbolt mellett, jobbra-balra forgatja a fejét, próbálja befogni az
egész teret. Három férfi nyomakodott mögötte. Mindegyiküknek
fegyver volt a kezében. Amint a tömeg ezt észrevette, mindenki sikí-
tozni és rohanni kezdett.
Jon lábai elgyengültek, nem bírták már megtartani a súlyát. Randi
bezuhant a hátsó ülésre. Baxter ügynök utána lökte Jont.
Lövések dörrentek az utcán. Az emberek szétszóródtak, mindenki
próbált menedéket találni. Allan Savage és a mellette ülő ügynöknő
kisméretű gépfegyvereikből viszonozták a tüzet.
Amint Feng Tun és társai visszaugrottak az ajtó mögé, Savage
azonnal sebességbe tette a kocsit, és csikorgó kerekekkel elhajtott.
A CIA védett helye egy háromemeletes ház volt a városközpont-
ban, a Lower Albert Roadon. A Buick bekanyarodott a mögötte hú-
zódó sikátorba. Az egyik betonfal félrecsúszott, és az autó eltűnt
mögötte. A földszintet teljesen kiürítették, és egy rejtett garázst tele-
pítettek oda, míg a főutca felőli oldalon egy biztosító üzemelt, ahol
jöttek-mentek az emberek, hivatalos ügyeiket intézve. A biztosító-
iroda még egy kis hasznot is hozott a konyhára, ami elégedettséggel
töltötte el a CIA igazgatóságát Langley-ben, akárcsak a felügyelő
bizottságok képviselőit és szenátorait.
Az első emeleten volt a menedékház elsősegélyszobája. Egy ame-
rikai születésű hongkongi orvos, aki Langleytől kapta a fizetését,
megvizsgálta sebeiket, és hordozható készülékével röntgenfelvétele-
ket is készített.
Randinek azt mondta, hogy „szerencsés kislány”.
Allan Savage és a többiek összekacsintottak, ahogy látták Randi
arcán a haragot átsuhanni, és tudták, hogy a doktor nem sok jóra
számíthat. De legnagyobb döbbenetükre csak rámeredt az orvosra.
Az orvos, aki pedig egy mosolyra számított, összezavarodott.
Gyorsan Jonhoz fordult, akinél már más volt a helyzet. – Csúnya
zúzódások vannak az arcán és a bordái környékén – motyogta maga
elé, ahogy röntgenfelvételt készített Jonról, és csodálkozva látta,
hogy ezenkívül más, komolyabb sérülése nincsen. – Alaposan meg-
verték. Jobb, ha egy hétig kimarad az akciókból... de három-négy
napig legalább. A száján és az arcán lévő sebek elfertőződhetnek.
– Sajnálom, doki – mondta Jon . – Mennem kell. Tisztítsa ki a se-
beket, és adjon be egy adag antibiotikumot. Egy kis fájdalomcsillapí-
tó sem ártana.
Amint az orvos kiment, a többiek ebédet varázsoltak az asztalra.
Jon csak levest kapott.
Allan Savage mentegetőzve mondta Randinek: – Sajnálom, hogy
elkéstünk, de Tommie csak az utcáig tudott követni téged, mielőtt
nyomodat vesztette. Nem látta, hogy pontosan hova vittek be. Éppen
épületről épületre fésültük át a terepet, amikor kirepültél az ablakon.
Kissé kockázatos módja a menekülésnek, nem mondom. Honnan
tudtad, milyen magasról fogsz kiesni, és hogy mi van alattad?
– Ne engem kérdezz! – Randi Jon felé bökött az állával. – Az ő
ötlete volt. Én csak követtem. – Nagy falatokban ette a szalonnás
tojást.
Jon vállat vont. – Gondoltam, hogy egy régi, alacsonyabb épület-
ben vagyunk. És amúgy is, fegyverek nélkül Feng Tunnal és a pisz-
tolyával szemben, mikor az emberei már annyira közel voltak az
ajtóhoz, arra sem volt időnk, hogy a székeket feléje dobjuk. Vagy
azonnal ugranunk kellett, vagy meghalunk.
Mindenki álmélkodott.
A másik női ügynök, Tommie Parker így szólt Randihez: – Ki ez
a fickó?
– Ismerkedjetek meg dr. Jon Smith ezredessel. Jon, h nélkül. Az
USAMRIID kutatója. Hogy azonkívül még mi, az rejtély marad,
ugye, Jon ?
– Randi mindenhol összeesküvést sejt – mosolygott ártatlanul a
férfi. A fájdalomcsillapító megtette hatását. A leves és a társaság
hatására kezdte jobban érezni magát. Arcát ragtapaszok tarkították,
és feldagadt szája sem nyújtott valami szép látványt. De végül is
rosszabbul is járhatott volna. Amire most szüksége volt, az néhány
óra zavartalan alvás.
– Ahogy mi is – mondta Allan Savage Jont tanulmányozva.
Jon felsóhajtott. – Orvos vagyok, mikrobiológiai kutató, és Fort
Detrickben dolgozom az USAMRIID-nek. Néha különleges megbí-
zatásra küldenek. Főleg, ha új vírusokról van szó. De nem akarom
ezzel untatni magukat.
Tommie elkomorult, sötét szeme gyanakvóvá vált. Vállig érő bar-
na haja volt, és Jonnak úgy tűnt, hogy kedves, kópés vonásai éles
intelligenciát és bátorságot takarnak. – És milyen vírus terjed Hong-
kongban, ezredes?
– Semmilyen. De Kína belterületén van egy – hazudta Jon . – A
Donk & LaPierre kutatói részlege folytat vizsgálatokat az ügyben. A
kormány erről szeretne többet tudni.
– Melyik kormány? – tudakolta Tommie gyanakodva.
Randi közbevágott: – Ha van valami, amit biztosan tudok Jonról,
az az, hogy a mi oldalunkon áll.
Jon már készen állt a válasszal, amikor az utolsó ügynök a
Buickból behajolt az elsősegélyszobába a nyitott ajtón át. – Fogtunk
valamit a poloskán keresztül, amit tegnap éjjel rejtettünk McDermid
szobájába. Most jött egy hívás.
Felugrottak, és a folyosón át a hátsó szobába rohantak, ami zsúfo-
lásig volt tömve elektronikai szerkezetekkel és gépekkel. Randi és
Jon keresztülnyomakodott, hogy közel álljanak a laptophoz, ahonnan
egy női hang szólalt meg enyhe akcentussal: – Maga Ralph
McDermid?
 Harmincegyedik fejezet

Amióta visszatért tetőirodájába, Ralph McDermid felváltva volt

dühös és nyugtalan. Egy új egyezményt próbált kidolgozni, hogy
cége átvegyen egy gondokkal küzdő hongkongi székhelyű ázsiai
befektetőcéget, de gondolatai mindegyre visszatértek a Jon Smithszel
és a nővel kapcsolatos reggeli fiaskóhoz. Haragudott magára, hogy a
nő, aki nemcsak hogy talán nem is orosz, de biztosan nem üzletelni
akar, így kijátszotta, és haragudott Feng Tunra is, amiért alábecsülte
Smitht.
De ügyük még így sem állt vesztésre. Igaz, hogy azok ketten
megszöktek, és Jon Smith veszélyesnek bizonyult, de eddig végül is
kevés kárt okoztak. Smith továbbra sem tudja bizonyítani, hogy az
Empress törvénytelen rakományt szállít. Feng majd megtalálja és
megöli – megvannak erre a kapcsolatai még itt, Hongkongban is.
Ezek a gondolatok megnyugtatták. Mikor telefonja megcsörrent,
szokásos udvariasságával szólt bele: – Igen, Lawrence?
– Egy hölgy van a vonalban, uram. A kettes melléken. Elég fia-
talnak és... ööö... csinosnak hallatszik.
– Egy hölgy? És csinos is? Nocsak, nocsak. – Nem várt hívást
egyik „hölgyismerősétől” sem, és ez még inkább derűlátóvá tette. –
Kapcsolja csak, Lawrence! Beszélek vele.
Amikor az enyhe akcentussal beszélő hang megszólalt a telefon-
ban, megigazította nyakkendőjét, mintha a hívó egyben láthatná is őt.
– Maga Ralph McDermid?
– Le sem tagadhatnám, kedvesem. Ismerjük mi egymást valahon-
nan?
– Talán. Ön az Altman Csoport elnök-vezérigazgatója?
– Igen, én vagyok.
– Az ön cége tulajdonában van a Donk & LaPierre?
– Gazdasági csoport vagyunk, és sok cég tartozik alánk. De mit...?
– Még nem találkoztunk, Mr. McDermid, de úgy vélem, hamaro-
san sor kerül erre is. Legalábbis átvitt értelemben.
 McDermid érezte, hogy rosszkedve visszatér. Ez nem úgy hang-
zott, mintha a nő randevúra akarná hívni. – Ha üzletről van szó, höl-
gyem, akkor kérjen időpontot az irodámban, pontosan megjelölve,
milyen típusú üzletről van szó. Ha pedig kizárólag a Donk &
LaPierre érdekli, akkor azt javaslom, beszéljen közvetlenül velük.
További kellemes...
– A mi üzleti ügyünk a Dowager Empress-szel kapcsolatos, Mr.
McDermid. Higgyen nekem, okosabban teszi, ha tárgyal velünk.
McDermid felhúzta a szemöldökét. – Micsoda?
– Az Empress egy hajó, ha esetleg elfelejtette volna. Egy kínai te-
herszállító, úton Baszra felé. Úgy gondoljuk, a rakománya nagyon
érdekelheti az amerikaiakat. És minden bizonnyal a kínaiakat is.
– Mondja meg, mit akar, és talán meg tudunk egyezni.
– Örömmel hallom, hogy készen áll kölcsönös érdekekről beszél-
ni.
McDermid elveszítette türelmét. – Ne beszéljen nekem rébuszok-
ban! Sokkal többet kell ahhoz mondania, hogy meggyőzzön arról,
érdemes meghallgatnom. Különben ne is rabolja az időmet! – Leg-
többször a támadás volt a legjobb védekezés, ahogy a hosszú évek
során megtanulta.
– Az Empress szeptember elején hajózott ki Sanghajból Baszra
felé. Többek között több tonna tiodoglikolt szállít Iraknak, amiből
hólyaghúzó gáz készíthető, valamint tionil-kloridot, ami nemcsak
hólyaghúzó gáz, hanem ideggáz előállítására is alkalmas. – A nő
csendes hangja vészjósló árnyalatot öltött. – Ennyi elegendő lesz,
McDermid elnök-vezérigazgató úr?
McDermidnek nehezére esett megszólalni. Megnyomta a telefon
felvevőgombját, intett Lawrence-nek, és óvatosan azt mondta: –
Egész pontosan kiket is képvisel, és mit akar?
– Mi csak magunkat képviseljük. Készen áll, hogy meghallgassa
az árainkat és feltételeinket?
Lawrence belépett az irodába. McDermid mutatta neki, hogy kö-
vesse le a hívást. Türelme a végét járta, felcsattant: – Ki a fene ma-
ga? Vagy megmondja, vagy azonnal leteszem a kagylót, és...
– A nevem Li Kuon-ji, Mr. McDermid. Jü Jung-fu a férjem.
Ahogy kétségkívül fel tudja idézni, ő a Repülő Sárkány Vállalat el-
nök-vezérigazgatója. Nagyon okos ember. Annyira okos és előrelátó,
hogy megmentette az Empress rakományjegyzékének másolatát, ami
a cégénél volt elhelyezve. Most nálunk van.
A CIA menedékházában Jonból feltört a kiáltás, mielőtt még meg
tudta volna akadályozni: – Szentséges ég! Minden tekintet rászege-
ződött.
Randi megkérdezte: – Jon ? Te tudod, hogy miről van szó?
– Később – mondta elutasító kézmozdulattal. – Csöndet! Hallgas-
suk tovább!
McDermid törte meg a döbbent csendet. Elege lett. – A férje el-
égette a jegyzéket, és öngyilkosságot követett el. Nagy tragédia, be-
látom. Nem tudom, hogy miben mesterkedik, de...
– Azt mondták magának, hogy a férjem megölte magát az apám
és más magasabb politikai körök parancsára, hogy megmentse a csa-
ládját. Azt is elmondták önnek, hogy elégette a rakományjegyzéket,
majd fejbe lőtte magát, és a folyóba zuhant. Mindez hazugság. Egy
haszontalan papírt égetett el, és igen, elsütött egy pisztolyt. Igen,
valóban a folyóba esett. De a fegyverben nem igazi töltények voltak.
Amit Feng látott, az csak színjáték volt. Tudom, mert én rendeztem.
– Lehetetlen.
– Megtalálták már a férjem holttestét?
– Sok tetemet sosem találnak meg a Jangce deltájában.
– Megismeri a férjem hangját, Mr. McDermid?
– Nem.
– Feng Tun ismeri.
– Ő nincs itt.
– De maga minden bizonnyal rögzíti a beszélgetésünket.
Szünet. – Igen.
– Akkor figyeljen.
Egy férfihang szólt a telefonba: – Jü Jung-fu vagyok, McDermid.
Mondja meg annak az áruló Fengnek, hogy mikor utoljára beszél-
tünk, prémiumot ajánlottam neki! Beszélt nekem az amerikai kém,
Mondragon haláláról a Liucsiu-szigeten, és egy másik amerikai kém-
ről, aki megszökött, majd utána Sanghajban látták újra. Mondja meg
neki, hogy szerencsétlenségére a feleségem az üzlettársam is egyben,
és minden információt megosztok vele. Mindig. Ő tanácsolta nekem,
hogy biztonságos helyre rejtsem el a rakományjegyzéket, és ő ren-
dezte meg az „öngyilkosságomat” is. Mindenki úgy hiszi, hogy ő az
okosabb kettőnk közül minden értelemben, de ez nem igazi Én ma-
gam is elég intelligens vagyok... végül is rávettem, hogy legyen a
feleségem.
A férfihang elhallgatott és ismét a nő vette át a szót. – Játssza ezt
le Fengnek! De most beszéljünk az üzletről!
– Miért nem a férje beszél velem erről, asszonyom?
– Mert tudja, hogy ezen a területen én vagyok az okosabb, erő-
sebb.
Úgy tűnt, McDermid elgondolkodik ezen. – Vagy mert ő halott,
és maga csak bejátszott egy hangfelvételt.
– Ennél azért maga is jobban ismeri. De végül is, mit számít ez?
Nálam van a rakományjegyzék, ami magának kell.
– És maga mit kér érte, madame Li?
– Pénzt, hogy Kínától távol új életet kezdhessek a gyermekeim-
mel és a férjemmel. Nem kérek túl nagy összeget, a maga pénztárcá-
ja alig fogja megérezni. Méltányos árat szabtam. Kétmillió amerikai
dollár elegendő lesz.
– Csak ennyi? – McDermid nem rejtette el a szarkazmust a hang-
jában.
A nő nem is törődött vele. – Új igazolványokra és úti okmányok-
ra, meg kilépési engedélyre is szükségünk lesz. A legjobb papírokra.
McDermid kifogásokat keresve elgondolkodott. – És ezért meg-
kapom a rakományjegyzéket?
– Ezt ígértem.
– És ha nem adom meg, amit kér?
– Az amerikaiak és a kínaiak fogják megkapni a jegyzéket. Meg-
szervezem, hogy a megfelelő kezekbe kerüljön, ugyanúgy, ahogy
megrendeztem Jung-fu „öngyilkosságát” is. Az eredeti példányt
Washingtonba küldöm, míg egy másolat Pekingbe érkezik.
 McDermid elnevette magát. – Ha Jü Jung-fu élne, ő biztosan tud-
ná, hogy ez lehetetlen. Nem fog megtörténni. De ha valamilyen úton-
módon mégis ez történne, ő halott lenne, akárcsak maga.
A nő kiegyensúlyozott hangjában nyoma sem volt humornak. –
Ennyi kockázatot vállalunk. Ön is hajlandó megkockáztatni, hogy a
Fehér Ház és a Csungnanhaj megkapja a rakományjegyzéket és az
összes információt, ami a birtokunkban van az Empress-ről?
McDermid elbizonytalanodott. Az élet tele van meglepetésekkel,
és sok közülük kellemetlen. De ez a meglepetés tele volt olyan ve-
szélyes következményekkel, amelyek miatt nem engedhette meg
magának, hogy elutasítsa a nőt, akárki is volt. – És mit javasol, ho-
gyan bonyolítsuk le a tranzakciót?
– Ön vagy a megbízottja elhozza nekünk a pénzt és az okmányo-
kat. Mi cserébe odaadjuk a rakományjegyzéket, mihelyst megkaptuk
a fizetségünket.
McDermid újra elnevette magát. – Bolondnak néz, madame Li?
Mi a garancia arra, hogy valaha is megkapom a jegyzéket, vagy hogy
létezik-e még egyáltalán?
– Mi sem vagyunk bolondok. Ha ilyen csalásra vetemednénk,
maga felkutatna minket. De maga nem olyan bűnöző, aki a félelmet
használja, hogy célba érjen. Amint magához kerül a jegyzék, és mi
eltűnünk, megszűnik az ok, hogy megöljön miket. Valószínűleg meg
sem fogja érni a ráfordított pénzt, időt és gondot.
– Ezt azért végig kell gondolnom.
– Mit kell végiggondolnia? Ezt a lépést meg kell tennie.
– És hol bonyolítanánk le az üzletet?
– Az Alvó Buddha mellett, Dacu közelében. Ez Szecsuán tarto-
mányban van.
– Mikor?
– Holnap hajnalban.
– Most Dacuban van?
– Gondolja, hogy ilyen könnyedén kiszedi belőlem? Nem fontos,
hogy mi hol vagyunk most. Maga kétségtelenül le fogja nyomoztatni
a hívást, és akkor úgyis kiderül. Gyakorolja a türelmet! Ez egy olyan
keleti erény, amit a nyugatiak átvehetnének.
 McDermidnek időre volt szüksége. Először is, hogy lejátssza
Fengnek a szalagot, és meggyőződjön arról, hogy ezek az emberek
azok, akiknek mondják magukat. Másodszor pedig, ha valóban ők
azok, akkor időt kell adnia Fengnek hogy megtalálja és kiiktassa
őket még a találkozó előtt. – Tudja, mennyi az idő, asszonyom? Ha
tényleg olyan okos, ahogy állítja, és a férje valóban Jü Jung-fu, akkor
tudnia kell, hogy nem tudok kétmillió amerikai dollárt készpénzben
összeszedni és eljuttatni Dacuba Hongkongból ilyen gyorsan. Ráadá-
sul még meg kell vizsgáltatnom Fenggel is a maga történetét.
Mintha suttogó tanácskozás folyna a vonal másik végén. Nem is
voltak annyira magabiztosak, mint amilyennek hallatszottak.
– Ön fog jönni személyesen? Kínába? – kérdezte a nő.
McDermid semmi ilyet nem tervezett. – Asszonyom, nem nagyon
ismerheti Feng Tunt, ha azt gondolja, hogy rábíznék kétmillió dollár
készpénzt.
Pillanatnyi csend. – Rendben van. Kétmillió dollár készpénzben,
új személyi igazolványok, utazási okmányok és kilépési engedély.
Az Alvó Buddhánál holnapután hajnalban. – És letette a telefont.
Lawrence bedugta a fejét az ajtón. Vigyorgott. – Megvan.
Urumcsiban vannak.
 Szeptember 16., szombat
Washington, D. C
Későre járt, és az Anacostia kikötője nagyrészt elhagyatott volt.
Kolostori irodájában Fred Klein tizedszer pillantott a faliórára az
elmúlt egy órában. Gyorsan kiszámolta: ha itt éjfél van, akkor az
holnap dél Hongkongban.
Hol az ördögben van Jon? Fáradtsága ellenére nyugtalanul hintá-
zott a székén. A hosszú évek tapasztalataiból már megtanulta, hogy
ezer lehetséges magyarázat adódhat Jon eltűnésére: forgalmi dugótól
a lerobbant metróig és természeti katasztrófáig. Mint ahogy annak is
megvolt az esélye, hogy leleplezték és lelőtték. Bár nem akart erre
gondolni, nem tudta másfelé irányítani a gondolatait.
Megint az órára pillantott. Hol az...?
Megcsörrent a telefonja. Az asztal mögötti polcon álló, kék tele-
fon. Klein felkapta. – Jon?
– Nem. De remélem, nem tűnt el, akárki is legyen.
– Elnézést, Viktor.
Klein igyekezett palástolni csalódottságát. A beszélgetésre kon-
centrált. Viktor Agajemian egykori szovjet mérnök volt, most már
hivatalosan örmény állampolgár, aki Moszkvában élt és dolgozott.
Cége részt vett a Jangcén épülő hatalmas gátrendszer létrehozásában,
és papírjai szerint bárhova utazhatott Kínán belül. Ezenkívül az elsők
között szerepelt, akiknek Klein alkalmanként Covert-One megbízá-
sokat adott, főleg Kínába.
– Kapcsolatba lépett vele? – kérdezte Klein.
– Igen. Chiavelli szerint, idézem: „Az öreg rab hitelesnek tűnik.
Fizikai állapota jó. Jellegzetes vidéki terület, rossz infrastruktúra,
kevés és szétszórt katonai telephely, kezdetleges repterek. Közepes
vagy annál kisebb ellenállásra lehet számítani. A szükséges idő vár-
hatóan tíz-húsz perc összesen. A szökési lehetőség ígéretes.” Ennyi,
Fred. Ki akarja szabadítani az öregfiút?
– Mit gondol egy ilyen akcióról?
– Abból, amennyit én láttam, Chiavellinek igaza lehet. Másrészt
viszont én nem találkoztam a rabbal.
– Köszönöm, Viktor.
 – Bármikor, szívesen. A pénz a szokásos úton érkezik?
– Szólunk, ha változik a módja. – Klein gondolatai már újra Jon
Smith körül jártak.
– Elnézést az otrombaságomért, de manapság rossz idők járnak
Oroszországban és Örményországban.
– Értem, Viktor, és még egyszer köszönöm. Most is, mint mindig,
profi munkát végzett. – Klein letette a telefont, és elgondolkozott,
vajon mire is fogják tudni
Chiavelli százados beszámolóját használni, ha... Hol az ördögben
van Jon?
Az órára pillantott. Végül levette szemüvegét, megdörzsölte a
szemét, és a kék telefonra meredt, mintha szuggerálná, hogy meg-
csördüljön.
 Szeptember 17., vasárnap
Hongkong
A CIA védett házában Jon sarkon fordult. – Mennem kell!
– Hé, katona! – mondta Randi. – Addig egy lépést sem teszel,
amíg el nem mondod nekünk, mi is ez az egész.
Jon tétovázott. Ha nem ad magyarázatot, akkor ők jelentik
Langleynek, és elkezdenek utánaásni. De menynyit mondhat el anél-
kül, hogy felfedné az egészet? Nem sokat, és ebben a pillanatban egy
ügyes kis mese sem tudta volna elterelni a figyelmüket. Jü Jung-fu
újra felbukkant felesége túl sok részletet elárult, beleértve a teherhajó
törvénytelen rakományát is. Semmit sem tud hozzátenni anélkül,
hogy fel ne fedné, amiről Li Kuon-ji értelemszerűen nem beszélt:
hogy mi az ő szerepe a történtekben.
– Rendben van, beavatlak – mondta. – De nem árulhatom el, hogy
pontosan mi folyik itt. Nem mondhatok annyit, amennyit szeretnétek
hallani, én is parancsokat követek. De annyit elmondhatok, hogy a
Fehér Háznak dolgozom. Azért engem küldtek, mert éppen Tajvanon
voltam egy tudományos konferencián, és volt lehetőségem azonnal
Kínába utazni. Ez pont kapóra jött nekik. A nő, aki az imént beszélt a
telefonban, a felesége valakinek, aki kulcsfontosságú az ügyben.
Mindkettőjüknek nyoma veszett. Arról nem hallottunk semmit, hogy
a férj halott lenne. Ezt az új információt azonnal továbbítanom kell a
főnökömnek.
– És mi a helyzet azzal a hajóval és a rakományával? – tudakolta
Randi.
– Ez az, amiről nem beszélhetek.
Randi hosszan a szemébe nézett, árulkodó jelek után kutatva, de
nem talált semmit, csak nyugtalanságot, és ez őt magát is aggasztot-
ta. – Az ügynek, amin dolgozol, van bármi köze a Fehér Házból ki-
szivárgó információkhoz?
– Kiszivárgás? Ti ezen dolgoztok? Ezért követitek McDermidet?
– Igen. A te nyomozásod is McDermidhez vezetett?
– Igen – mondta Jon. – Sok jelentenivalóm van.
– Akárcsak nekünk.
Tommie, aki időközben kiment a szobából, káromkodva sietett
vissza. – Követtek minket. Jon, ha el akar menni, akkor az oldalsó
kijáratot használja; ami a mellettünk álló két épületen visz keresztül.
Egy keresztutcába fog kiérni.
– Ki követett?
– Feng Tun és az emberei. Figyelik az utcát és a sikátort is. Az
egyetlen pozitívum, hogy úgy látszik, nem tudják, pontosan hol is
vagyunk.
– És az a kijárat tiszta? – kérdezte Jon. Minden menedékháznak
volt legalább három-négy kijárata.
– Még nem. Jobb, ha vár egy kicsit!
– Van egy szoba, amit használhatok? Jelentést kell tennem.
– Biztos, hogy meg akarod kockáztatni? – kérdezte szárazon Ran-
di. – Lehet, hogy bepoloskáztuk a szobát. Még meghallhatunk vala-
mit.
Jon nem szeretett titkolózni előtte, mint ahogy Randi sem szerette
a titkokat maga körül. A férfi körbetekintett a CIA-ügynökökön, és
elővette legártatlanabb mosolyát. – Megbízom bennetek. A fenébe is,
megmentettétek az életemet. Nagyra értékelem az orvosi ellátást, az
ételt és a segítséget, hogy kijussak innen.
Egy kis szerencsével egyszer még viszonozni tudom a szívessé-
get.
Randi mérgesen megrázta a fejét, majd drámaian felsóhajtott.
Utálta, mikor Jonnak ilyen elbűvölő módon volt igaza. – Csak a
gond van veled. Na jó, keresek neked egy szobát!
 Harminckettedik fejezet

A két férfi egyedül volt McDermid minden kényelemmel ellátott

tetőtéri irodájában. Muzeális értékű festmények és Ming-dinasztia
korabeli vázák vették őket körül. Feng vastag karjait keresztbefonva
ült McDermid íróasztalával szemben egy széken, széles arcán nem
látszott érzelem.
– Smith és a nő elrejtőztek.
Feng a legtöbb emberét a pár után küldte, miután megléptek, né-
hányan pedig a tömeget kérdezték ki. így tudta meg, hogy egy ame-
rikai hang kiáltott az autóból, amin később elmenekültek. A hang
Sandynek, Mandynek vagy Randynek szólította a nőt.
– Ez meg mi a fenét jelent? – kérdezte McDermid alig tudva tür-
tőztetni haragját. A Li Kuon-jivel folytatott beszélgetés magnófelvé-
telét akarta lejátszani.
– Azt jelenti, hogy az embereim követték őket a Lower Albert
Roadig, ahol eltűntek egy sikátorban.
– Eltűntek?! Kik ezek, sámánok?
– Nyilvánvalóan van egy menedékhely a sikátorban, és rejtett be-
járatai vannak. Az embereim figyelnek.
– Szóval akkor mégis CIA-sok?
– Még mindig nincs nyoma annak, hogy Smith bármelyik ameri-
kai titkosszolgálattal kapcsolatban lenne. A nő nevét nem tudjuk,
csak részben hallottuk. Lehet vezeték vagy keresztnév. Ellenőrizzük
a forrásainkat, hogy azonosítani tudjuk-e. De én azt mondanám, a
CIA-tól van. Viszont attól függetlenül, hogy kik és kihez tartoznak,
újra meg fognak jelenni.
McDermid nem számított ennyi problémára. Ha egy rosszul menő
vállalatot vagy egy rosszul teljesítő portfoliót kellett rendbe hoznia,
akkor elemében volt. Ha pedig egy tanácstalan politikus, vagy főleg
ha egy legyőzött szenátor unatkozni kezdett, akkor befektetési ala-
pokat vonzott a nevükkel, vagy addig lobbizott egy törvényjavaslat-
ért, amíg el nem fogadták. Számára mindez gyerekjáték volt. Az
Empress rakománya más volt. Olyan nagy üzlet, ami megkoronázná
az összes többit.
Magában sóhajtott egyet. Bármilyen nehézséget megért.
– Talán igen. A nő és Smith egyelőre nem érdekesek. Ezt hallgas-
sa meg! – Amikor a kazetta a végéhez ért, McDermid általában mo-
solygó arca vörös volt a felháborodástól. – Ezek Li Kuon-ji és Jü
Jung-fu voltak?
Feng Tun kényelmetlenül nézett körül McDermid sasfészkében.
– Átvertek.
– Átverték?! – robbant ki McDermid. – Ennyit tud mondani?! Hü-
lye! Jü életben van, és nála van a rakományjegyzék! Kicserélték a
dokumentumot, hogy lássa, hogy elégetett valamit, az öngyilkossága
pedig színjáték volt! Azért kellett a folyóba esnie, mert így nem volt
holttest! Vaktöltényt használt! Hogy lehetett ilyen ostoba?!
Feng Tun csendben volt. A McDermid iránt érzett undor egy pil-
lanatra megvillant a szemében, aztán el is tűnt.
– A nő volt. Sejthettem volna. Ő a férfi a családban.
– Ennyit tud mondani?! – dühöngött McDermid.
Feng megvonta a vállát, és az egyik marionett-mosolyát villantot-
ta McDermidre.
– Mit akar, tajpán? Li Kuon-ji átvert. Szerintem másokat is, köz-
tük a saját apját. Ő is azt hitte, hogy Jü halott, akárcsak én. Ügyel-
nünk kell, hogy legközelebb ne verjen át.
– Arra kell ügyelnünk, hogy mi szerezzük meg a rakományjegy-
zéket, mielőtt az amerikaiak odaérnek.
– Meg is fogjuk. Magát hívta először. Ez jó jel. Vagy nem hiszi,
hogy az amerikaiak ki fognak fizetni ennyit, vagy nem bízik bennük.
Nem fogja őket felhívni. Kivéve, ha nem marad más választása.
– Hogy lehet ilyen biztos benne?
– Az amerikaiak jó kapcsolatot akarnak Kínával. Ha megszerzik a
rakományjegyzéket, a válság véget ér, a nő pedig elég okos ahhoz,
hogy tudja: ha Peking a kiadatásukat kéri az amerikaiaktól, hogy
megbüntesse őket, eleget fognak tenni a kérésnek. Inkább a maga
pénze kell neki, nem abban bízik, hogy Washington majd jól bánik
vele.
 McDermid dühe csillapodni kezdett, ahogy elgondolkodott Feng
okfejtésén.
– Lehet, hogy igaza van. Nagyobb kockázatot jelentene saját ma-
ga és Jü számára. Rendben, szereztem egy kis időt magának, holna-
pután reggelig. Menjen Urumcsiba, és ölje meg őket.
Feng arcán már-már gúnyos mosoly jelent meg.
– Arra nem számítanék, tajpán. Tudja, hol van Urumcsi?
– Sanghaj, Peking, Hongkong és Csungcsing. Amennyire én tu-
dom, ennek az ostoba országnak a többi része sivatag.
– Nem jár messze az igazságtól. – Feng faarcán a gúny és a cso-
dálat halvány keveréke játszott. – Mondtam, hogy Li Kuon-ji okos
nő. Urumcsi Hszincsiangban van, a Takla Makán sivatag szélén.
Kevés hely van messzebb Kínában Hongkongtól, és sem maga, sem
én nem tudnánk odaérni holnap esténél előbb. Urumcsiból azonban
néhány óra alatt szinte bárhova el tudnak jutni Kínán belül. Két
nagyváros van a közelben: Dacu-Csungcsing és Csengdu. Bárme-
lyikbe átmehetnek repülővel, de oda én is el tudok jutni. Ezzel együtt
is kétszer olyan nehéz megtalálni őket bárkinek – még nekem is.
– De maga mégis meg fogja őket találni, Feng, nem igaz? – Ez
parancs volt.
– Elrepülök Csungcsingbe azonnal. Akár megtalálom őket, akár
nem, az Alvó Buddhánál leszek már órákkal a hajnali találkozó előtt.
– Csapdába ejti őket?
– Természetesen.
– A nő számítani fog a csapdára! – lángolt fel ismét McDermid
dühe.
– Számítani rá egy dolog. Elkerülni egy másik. Jól kitervelem a
dolgot, és megvárakoztatom őket, vagy ellenkezőleg: korán megle-
pem.
– El fognak egyáltalán menni a találkozóra?
– Ha jól gondolom, akkor mind Washingtontól, mind Pekingtől
tartanak. Pan őrnagy titkosrendőrsége előbb-utóbb meg fogja őket
találni. Maga és a pénze kínálják a legjobb esélyt arra, hogy úgy él-
jenek, ahogy akarnak. Tehát igen, valóban gyanakodni fognak. Ami
azt jelenti, hogy meg fogják próbálni megvédeni magukat és azt, aki
velük van. De ahogy Li Kuon-ji is mondta a felvételen, nincs más
esélyük.
– Remélem, ezúttal igaza van.
– Nem fognak megint átverni. – Feng szeme mintha elsötétült
volna.
– Ez a nő egy lépéssel maga előtt jár Sanghaj óta.
– És ettől elbizakodott lett.
McDermid fontolgatta a dolgot. Nem volt atletikus ember, de nem
volt gyenge sem. El tudna menni oda, ahol ez az Alvó Buddha van,
és tudna lőni. Hadnagyként túlélte Vietnámot, ahol a hadnagyok
disznóeledelnek számítottak, megverte Washingtont hazai pályán, és
a legfontosabb bennfentessé nőtte ki magát. Mindent egybevetve úgy
döntött, hogy a rakományjegyzék túlságosan fontos ahhoz, hogy
egyedül Fengre bízza.
– Mindketten odamegyünk – mondta. – Maga ma este, én holnap
este követem. Ki a kapcsolata Pekingben?
– McDermid egyre kíváncsibb volt, hogy kinek van annyi hatal-
ma, hogy nemcsak egy tengeralattjárót tud kirendelni a John Crowe
követésére, de meg is tudja győzni a parancsnokot, hogy megerősí-
tetlen információk alapján cselekedjen, melyek szerint egy csapat
SEAL elitkatona készül megszállni az Empress-t.
Feng felhúzta az egyik szemöldökét. – Nem nevekért fizet, hanem
azért, hogy elvégezzem a feladatomat.
– Azért fizetem, hogy azt csinálja, amit mondok, bármi legyen is
az.
– Annyit senki nem fizet nekem, tajpán. – Feng hangjában meg-
vetés volt.
McDermid dühösen meredt rá, de Feng arckifejezése közömbös
maradt. A Feng Tunok kispályás játékosok voltak McDermid sze-
mében. Szükségesek, de korlátozott haszonnal járók. Két évtizede
foglalkoztatott hasonló embereket, akiket a zsoldosok, különleges
ügynökök és bérgyilkosok alvilágában talált, akik nem csupán
ügyességüknek, hanem kapcsolataiknak köszönhetően éltek túl min-
dent. Ha kellett nekik a következő megbízás, rendben kellett elintéz-
ni az előzőt.
 – Az Altman Csoportnak van érdekeltsége Csung-csingben –
mondta McDermid végül, egyelőre ejtve a témát. – Szerezzen nekem
engedélyt a pekingi barátjától, hogy odarepülhessek üzleti útra. A
papírokra természetesen azonnal szükségem van.
– És a pénz?
– Elintézem.
– Odaadja nekik a kétmilliót?
McDermid bólintott. – Li Kuon-jit nem fogjuk átverni a pénz nél-
kül. Egyébként is, kétmillió semmi ahhoz képest, amit ezen az üzle-
ten nyerek.
– Nem aggódik, hogy a pénz megkísért engem vagy az emberei-
met?
– Aggódnom kellene? – kérdezett vissza McDermid Feng arcát
tanulmányozva. – Elég szép jutalmat fog kapni, ha vége ennek az
ügynek.
– Nagylelkűsége közismert. – Feng halk hangja kísérteties volt. –
Előkészítem a csapatomat, és elintézem az utazását, tajpán.
McDermid nézte, amint kimegy az irodából. Megint kihallotta a
megvetést abból, ahogy Feng a régies megtisztelő címet, a tajpánt
kiejtette.
 Dacu
Dennis Chiavelli izzadt a szokatlanul forró szeptemberi délután-
ban. A kínai kelt szedték; míg a rabok a fejeket vágták le a gyökér-
ről, az idősebbek talicskákat toltak a sorok között, amibe az aratók
bedobálták a növényt. A munka fárasztó volt és monoton, s így volt
ideje azon gondolkodni, hogy milyen szerencsés helyzetben van az
ellenség vonalai mögött kémkedő katonaként, hogy nem egy szántó-
földön kell tönkretennie a hátát. A halk suttogást mintha a szél hozta
volna.
– Holnap áthelyezik az öreget.
– Mikor?
– Holnap – mondta az őr, aki a sorok között sétált. – Korán.
– Hova?
– Azt nem tudom – mondta az őr és már hallótávolságon kívül
volt. Régi, 56-os típusú gépfegyvere csövével lefelé lógott a vállán.
Mi történt? Hibát követett el? Chiavelli mérgesen csapkodta a
zöldséget. Az őrök egyike elárulta Thayert? Nem, ha ez történt vol-
na, az öreg már nem lenne itt, Chiavellit pedig vallatnák vagy már
megölték volna. Eszébe jutott, amit Thayer mondott: Túl sokáig tar-
tottak itt ahhoz, hogy beismerjék, a foglyuk voltam. Most, hogy az
emberi jogi szerződést akár alá is írhatják, valaki ráébredt, hogy még
mindig van egy amerikai rabjuk. Valószínűleg azért távolítják el
Thayert, hogy elszigeteljék, és olyan helyre vigyék, ahol senki sem
fog rábukkanni.
Figyelmeztetnie kell Kleint. Amikor az ebédet jelezték, a rabok
sorba álltak, az őrök pedig a földúthoz kísérték őket, ahol az ebédet
osztották egy kisteherautóról. Chiavelli húzta az időt, és addig
szöszmötölt, míg az egyik ujgur politikai fogoly mögé került.
– Üzenetet kell kijuttatnom – suttogta.
Az ujgur bólintott anélkül, hogy ránézett volna.
– Mondd meg a kapcsolatodnak, hogy Thayert holnap áthelyezik!
Kérj utasítást!
Az ujgur nem adta jelét, hogy hallotta volna a kérést, elvette az
ételt, és honfitársai közé ült egy alacsony tölgyfa árnyékába.
Chiavelli egyedül ült, mert nyugatiként senki nem akart vele enni.
Túl nagy volt a veszélye, hogy az általa képviselt politikai eszmék
megfertőznek valakit.
Kényszerítette magát, hogy egyen, miközben az elméje a rosz-
szabbnál rosszabb lehetőségeket vette számba. Nem hitte, hogy Kle-
innek ideje lenne megszervezni a mentőakciót, így nem maradt más
lehetősége, mint még reggel előtt megszöktetni Thayert. Ebben az
esetben pedig neki és Thayernek szembe kellene néznie a kínai had-
sereg hajtóvadászatával. Amazok hazai terepen vannak, és mindenki
túlságosan meg van félemlítve ahhoz, hogy segítsen nekik. Nem volt
sok esélyük.
 Hongkong
Mikor egyedül maradt a CIA menedékházának szobájában, Jon
felhívta Fred Kleint a kölcsönkért telefonon.
– Jézusom, Jon! Maga az? – mondta Klein tapintható megköny-
nyebbüléssel a hangjában.
– Igen. Életben vagyok, és bőven van mit jelentenem.
– Azt elhiszem! – Klein légzése valahogy más volt. Kissé egye-
netlen és árnyalatnyit zihált is, mintha érzelmek nyomát lehetett vol-
na felfedezni benne. Aztán ez a pillanat elmúlt. Megszokott nyers
modorában folytatta: – Mondjon el mindent az elejétől!
Jon beszámolt róla, hogyan találta meg az RM aláírással ellátott
levelet a Doónk & LaPierre-nél, fogságba esését és Randi érkezését
Feng vallatószobájába.
– Ralph McDermid is ott volt Fenggel. A szökésünk kicsit túlsá-
gosan extravagáns volt az ízlésemnek. – Elmondta, mit tudott meg
Randi a Fehér Házból kiszivárgott információkkal kapcsolatban, s
hogy ezért követte McDermidet, és beszámolt a Li Kuon-ji, Jü Jung–
fu és McDermid között lezajlott beszélgetésről is, melyet a CIA po-
loskája jóvoltából hallottak.
– Életben vannak?! – kiáltott fel Klein.
– És náluk van a Dowager Empress eredeti rakományjegyzéke.
A Covert-One vezetőjének hangjában izgalom lüktetett. – Két nap
múlva hajnalban Dacuban?
– Igen. McDermid egy nappal eltolta a találkozót. Szerintem ab-
ban reménykedik, hogy Feng időközben meg tudja találni Lit és Jüt,
és elveszi tőlük a rakományjegyzéket.
– Emlékeztessen rá, hogy megköszönjem McDermidnek, mikor
bezárjuk. El fog jönni annak is az ideje, higgye el! – fogadkozott
morgó hangján Klein.
– El tud juttatni Dacuba addig?
– El fogom juttatni. Ami pedig McDermid szerepét illeti a kiszi-
várogtatásokban, épp a napokban értesültem erről az összefüggésről.
Undorító, de úgy tűnik, igaz.
– Hogyan fog visszajuttatni Kínába?
 – Mikor ejtőernyőzött utoljára?
Jonnak nem tetszett a kérdés. – Négy-öt éve.
– Mit szólna egy nagy magasságból végrehajtott ugráshoz?
– Attól függ, milyen magasról.
– Amilyen magasra fel tudom juttatni.
– Szerezni fog hozzá egy szép nagy gépet is?
– Ha valahol le tudom tenni úgy, hogy nem vonja magára a fi-
gyelmet. Amíg McDermid még Hongkongban van, próbáljon találni
valamit, ami a kiszivárogtatással kapcsolatos, meg hogy miért van
benne egy ilyen csempészügyletben. A CIA-s ismerőseivel is
együttműködhet akár. Ha már így adódott, használjuk őket.
– Nem biztos, hogy ők így képzelik az együttműködést.
Klein erre felnevetett. – Örülök, hogy megvan, Jon. Már hiányol-
tam a szócsatáinkat. – Letette a telefont.
Jon megkereste Randit. McDermid és Feng azzal vannak elfoglal-
va, hogy visszaszerezzék a rakományjegyzéket, Randi és ő jóval
kevésbé lesznek érdekesek számukra. Ha óvatos, visszatérhet a szál-
lodába, megváltoztathatja a külsejét, és követheti McDermidet, mie-
lőtt felfrissíti ejtőernyős tudását.
Randi Tommie Parkerrel ült egy irodában. – Azonnal indulnom
kell – mondta Randinek.
– És mi lesz Feng Tunnal meg a csapatával?
– Szerintem már elmentek.
– Mégis hova? – Tommie felhúzta a szemöldökét
– Dacuba – mondta Randi. – Mi már nem érdekeljük őket annyira.
Függetlenül attól, hogy mi volt a kiszivárogtatás tárgya és hogy Jon
pontosan min dolgozik, választ Dacuban fog kapni a kérdéseire. Így
van, katona?
Jon nem ment bele a táncba. – Fogjuk rá. Mindannyiótoknak sok-
kal tartozom, főleg neked, Randi. Nem először segítettél ki a bajból,
s biztos vagyok benne, hogy nem is utoljára. Szeretnék többet el-
mondani, de sajnos nem tehetem. A parancs az parancs.
Randi kelletlenül elmosolyodott. – Ha segíthetünk valamiben,
csak szólj. Pokolba a CIA igazgatójával. – Egyenesen a férfi szemé-
be nézett. – Vigyázz magadra. Tudom, hogy azt hiszed, hogy jól
vagy, de úgy nézel ki, mint aki egy kamionnal randevúzott.
– Szép látványt nyújthatok. – Jon feldagadt ajka mosolyra húzó-
dott. – Neked viszont meg sem kottyant ez a kis kaland.
Randi hátradőlve ült a széken, hosszú lábait keresztbe tette, szőke
haja szénaboglyaként keretezte formás arcát. Tekintete kérdő volt, de
látszott, hogy félti is Jont.
– Ez a munkám – szólt szárazon. – Ha elesem, felállók és megyek
tovább.
– Ilyen az igazi CIA-mentalitás. Légy mindig tettre kész! Na de,
hol is van a hátsó kijárat?
Tommie élvezettel figyelte kettőjük párbeszédét. – Nem lesz rá
szükség. Igaza volt. Nincsenek itt.
– Azért arra megyek ki. Nem akarom a szerencsémet kísérteni.
 Washington, D. C
Fred Klein szeme felpattant. Az ügyesen elrejtett ágyon aludt az
irodájában. A kikötőben néma csend uralkodott. Az utolsó járművet,
egy ütött-kopott halászhajót, mely a Bermudákról érkezett este tize-
negy körül, a matrózok felkészítették a következő indulásra, majd
hazamentek.
Ismét megcsördült a telefon. Ez ébresztette fel. Jonnal beszélt, az-
tán azonnal elaludt. Hirtelen felült, oldalra fordulva letette a lábait,
és az asztala mellett álló székhez tántorgott, még mindig az álom
kábító hatása alatt. Harminc óra óta először hunyta le a szemét.
A kék telefon volt. Felkapta a kézibeszélőt. – Klein.
– Pazar irodája lehet, ha aludni is tud benne – mondta Viktor
Agajemian. A volt szovjet mérnök felnevetett. – Két perce csörge-
tem. Sejtettem, hogy ott lesz valahol.
– Mit akar Chiavelli, Viktor?
– Á, értem. Csak semmi bájcsevej.
– Hajnali háromkor semmi esetre se.
– Igaza van. Rendben. Chiavelli százados azt mondta, hogy az
árut holnap reggel elszállítják. Nem tudja, miért és hova, de úgy tű-
nik, nem a küldetésével van kapcsolatban.
– A francba! – tört ki Klein. Teljesen felébredt. – Ez az üzenet?
– Szóról szóra.
– Köszönöm, Viktor. A pénz a számláján lesz.
– Nem kételkedem benne.
Klein lenyomta a telefon gombját, de még mindig tartotta a
kézibeszélőt, gondolkodott. Chiavelli úgy gondolta tehát, hogy
Thayer áthelyezése vagy rutinból történik, vagy az emberi jogi
egyezmény miatt. Az is elképzelhető, hogy az Empress-szel van
kapcsolatban. Mindegy, melyik igaz, katasztrofális a helyzet. Nem
fog tudni odaküldeni sem civileket, sem katonai különítményt idő-
ben. A hajóórára nézett. Talán még van idő egy másik terv végrehaj-
tására. Felengedte a telefon gombját, és tárcsázott.
 Hongkong
Jonnak igaza volt. Elég hosszú ideig kémlelte a szállodát ahhoz,
hogy megállapítsa, senki sem figyeli. Kivéve persze azt a CIA-
ügynököt, akit Randi küldött utána, mert azt hitte, nem látta a mene-
dékhelyen. Meg kell adni, ha a küldetésről volt szó, Randi olyan lett,
mint egy buldog.
A hotel személyzete cinkosan mosolyogva köszöntötte, mikor éj-
szakai távolléte után kissé összeverve megjelent. Hagyta, hogy talál-
gassanak, és a szobájába ment. Mikor egyedül maradt a szobájában,
a fürdőszobatükörhöz ment, levette a ragtapaszokat az arcáról, és a
sebeit tanulmányozta. Felszisszent, amikor hozzájuk ért, de nem vol-
tak túl mélyek. Zuhanyozni szeretett volna, de beérte a kádba épített
pezsgőfürdővel is.
Békésen áztatta magát, mikor a mobiltelefonja megszólalt. Kar-
nyújtásnyira volt, a fürdőköpenyében. Otthagyta, mikor betörni in-
dult a Donk & LaPierre irodáiba.
– Igen?
– Ma este indul – mondta neki Fred Klein.
– Mit csináljak Dacuban másfél napig? Tegyek úgy, mintha turis-
ta volnék? Úgy beszéltük meg, jobb lesz, ha itt maradok, és megpró-
bálok rájönni, miben sántikál McDermid.
– Az három órával ezelőtt volt. Azóta komoly fejlemények történ-
tek. – Elmondta Jonnak, hogy Viktor Agajemian felhívta.
– Meg tudja szervezni a mentőcsapatot ilyen gyorsan?
– Ezért küldöm magát, ezredes. Magának kell segítenie
Chiavellinek megszöktetni David Thayert a börtönből.
– Csak kettőnknek? Hogy csináljuk? Elfelejtette, hogy nem is be-
szélek kínaiul?
– Chiavelli viszont igen. Nincs idő mindent elmondani. Ismerte-
tem a részleteket, amint leszállt. El tud indulni most?
– A kádban vagyok. Húsz percre van szükségem.
– Nem kell összepakolnia. Odaküldök valakit, aki megteszi maga
helyett, és ki is jelenti a hotelből. Egy kocsi fogja várni a szálloda
előtt, és kiviszi a reptérre. A felszerelés és a ruhák a kocsiban lesz-
nek. A haditengerészet harci repülőgépe fogja az anyahajóra vinni.
Sok szerencsét!
– És mi lesz...?
Klein azonban már letette a telefont. Jon morogva leöblítette ma-
gát, kimászott a kádból, és az arcán lévő sebeket meg a testén lévő
zúzódásokat óvatosan kikerülve gondosan megszárította magát. A
forró víz és a pezsgőfürdő enyhítették a fájdalmat, így jobban érezte
magát. Felöltözött és elhagyta a szobát. A liftben egyre nőtt a nyug-
talansága. Hova küldi már megint Klein?
 Harmincharmadik fejezet

A brit konzul által adott fogadáson Randi Russell a legrövidebb,

legszűkebb és legmélyebben dekoltált ruhájában jelent meg, így nem
csoda, hogy szinte minden férfi – és elég sok nő is – utána fordult,
ahogy végigvonult az előkelő társaság tagjai mellett. Ezúttal nem
viselt maszkot, csak egy csöppnyi, bosszantóan elegáns sminket.
Világosszőke haja elegáns frizurába rendeződött, fizikai adottságai
méltán keltették fel a nézők érdeklődését. Abban reménykedett, hogy
célpontja, Ralph McDermid kellőképpen el lesz foglalva ezekkel az
adottságokkal ahhoz, hogy ne ismerje fel.
Elvett egy pohár pezsgőt az egyik pincér tálcájáról, majd megke-
reste az egyetlen embert, akit ismert. A férfi egy angol cég vezér-
igazgatója volt, a cég pedig a brit titkosszolgálat, az MI6 fedőszerve.
A férfi rámosolygott.
– Dolgozik, vagy szórakozik?
– Van valami különbség a kettő között, Mai?
– Rengeteg. Ha szórakozik, én is szívesen beszállok.
– Nagyon kedves – mosolygott rá vissza Randi. – De majd más-
kor.
A férfi szomorúan sóhajtott. – Akkor csak a kerítője leszek ma es-
te. Kár. Jól van, kivel szeretne találkozni? És mellesleg mi a
fedősztorija?
Randi megmondta neki, Mai pedig a pillantások kereszttüzében
végigvezette a szobán. McDermid hamarosan észrevette, és alaposan
megbámulta. Randi merészen rámosolygott, és folytatta a beszélge-
tést egy idősebb kínai nővel, aki a helyi kormányzat magas rangú
tisztviselője volt.
– Lenne olyan kedves és bemutatna bájos társnőjének, madame
Szun?
McDermid halk léptekkel érkezett Randi mögé, és megérintette a
karját, amint elhaladt mellette, hogy madame Szunhoz lépjen. Az
idősebb nő elnézően mosolygott, és figyelmeztette Randit:
 – Vigyázzon vele, kicsikém! Hírhedt csábító.
– Mr. McDermid hírneve megelőzi őt magát – mondta Randi.
– Akkor magukra hagyom önöket, hogy jobban megismerkedhes-
senek.
McDermid búcsúzóul udvariasan madame Szun felé biccentett.
Amikor visszanézett Randire, egy pillanatig mintha felhő vonult vol-
na át a megnyerőén mosolygó arcon; mintha megérezte volna, hogy
valami nincs rendben.
Randi kissé lefelé biggyesztette az ajkát, hogy megváltoztassa ar-
ca karakterét.
– A híre valóban megelőzi önt, Ralph McDermid. Szólíthatom
Ralphnak?
A felhő eltűnt, helyét kéjsóvár kifejezés vette át. A hamisítatlan
amerikai angol, a falatnyi ruha és a fehér arc keverékének eredmé-
nye.
– Milyen hírem van, kedves? – kérdezte mosolyogva a férfi.
– Hogy Ralph McDermid minden tekintetben erős ember.
A gyönyörű nő nyílt kacérsága még McDermidet is meglepte kis-
sé.
– Ki is ön pontosan, kedvesem?
– Joyce Ray. A San Franciscó-i Imperial Import-Exportnak dol-
gozom.
– Vagy inkább ők dolgoznak magának...
– Még nem.
– Ambiciózus asszony! – nevetett Ralph McDermid. – Nos, Joyce
Ray, tetszik nekem. Sétáljunk el a svédasztal felé, és keressünk egy
helyet, ahol leülhetünk! Talán odakint?
– Ki vagyok éhezve... – mondta Randi szándékolt kétértelműség-
gel, és látta, hogy McDermid nyaka kissé elpirul. Ráharapott.
– Akkor induljunk! – nyújtotta a karját a férfi.
A svédasztalhoz járultak, és tányérjaikat a terasz egy félreeső he-
lyére vitték. McDermid az Altman Csoportról szóló óvatosan megvá-
logatott anekdotákkal szórakoztatta Randit, és cserébe megtudta,
hogy az Imperial nagykereskedelmi vállalatnak Amerika minden
nagyobb városában van képviselete, számos országban van kiren-
deltsége, illetve hogy Randi az alelnök.
Kiválóan szórakoztak együtt, Randi pedig lassan abba az irányba
terelte a beszélgetést, amerre a számára fontos információk rejlettek,
amikor McDermid egy pillanatra megmerevedett. Zakója belső zse-
béből halk zizegést lehetett hallani. A mobiltelefonja.
– Bocsásson meg egy pillanatra! – mondta McDermid. Mosolya
eltűnt, csakúgy, mint hangjából a kedvesség.
Randi nem próbálta meg követni, amint eltűnt a hibiszkuszok és
hawaii rózsák között a kertben. Túlságosan kockázatos és nyilvánva-
ló lett volna. Egyébként sem számított. Kevesebb mint fél percig volt
távol.
– Sajnos mennem kell. Legközelebb bepótoljuk, rendben? Megke-
resem a vállalatát.
Mielőtt a nő válaszolni tudott volna, elmasírozott. Randi megvár-
ta, amíg kiér az ajtón.
Követni kezdte, először gyalog, majd kocsival, mindig megfelelő
távolságot tartva. McDermid végül irodaházának parkolójába kanya-
rodott.
Várt egy kicsit, majd hat kocsival odébb maga is leparkolt.
McDermid a lift előtt állt és lábával türelmetlen ritmust vert. Amint a
lift megérkezett, beszállt, az ajtók becsukódtak. Randi kiszállt az
autóból, és a lifthez futott. A kijelző a legfelső emeleten állt meg. A
tetőtéri iroda. Miért jött ide McDermid ilyen későn? Nem tetszett
neki.
Ugyanakkor lehet, hogy valami fontosat tud meg. A szoknyája
felcsúszott, ahogy visszarohant a kocsihoz. Beült és bekapcsolta a
készüléket, mellyel fogni tudta a McDermid telefonjában elhelyezett
poloska jelét. Meghallotta a férfi hangját.
– Rendben, az irodában vagyok.
– Mi olyan fontos, hogy beszélnünk kell? – Férfihang. Nem volt
ismerős Randi számára. – Nehogy azt mondja, hogy hagyta, hogy
Smith meglógjon!
– Nem hagytam semmit! – csattant fel McDermid. – De igen,
megszöktek.
 – Hogyhogy megszöktek? – A hang nem volt sem fiatal, sem
öreg. Nyugodt volt, egyenletes és erőteljes.
– Egy másik ügynök segített neki. Egy nő. Úgy gondoljuk, a CIA-
tól.
– Gondolják? Nagyon kedves.
– Ne gúnyolódjon. Szükségünk van egymásra. Maga értékes tagja
a csapatnak.
– Csak addig maradok az, amíg a színfalak mögött mozoghatok.
– Nem olyan rossz a helyzet, mint gondolja. Végül is sem Smith,
sem a CIA-s nő nem ártott a vállalkozásunknak.
– Nem is érdekli, hogy a CIA esetleg megfigyelés alatt tartja? –
tudakolta a hang nyugtalanul. – Még ha nem is a közös üzlet miatt
követik, az információk kiszivárogtatásának legalábbis egy részét
magához vezették vissza. Ennek elég rendesen zavarnia kéne magát.
– Valójában a kiszivárogtatásnak egyikünk számára sincs komoly
következménye. Amíg valaki rá nem jön, milyen információk érde-
kelnek pontosan és miért, addig nem izgulok. Egyébként is sokkal
komolyabb problémáink vannak.
– Éspedig?
McDermid habozott. Aztán elmondta a rossz hírt.
– Jü Jung-fu életben van. A felesége is. Ami ennél is rosszabb,
hogy náluk van az eredeti rakományjegyzék.
A vonal másik végéről dühös ordítás hallatszott. – Ez a maga hi-
bája, McDermid! Hol vannak? Hol az az átkozott rakományjegyzék?
– Kínában.
Hosszú szünet után, dühe csillapultával, a férfi ismét megszólalt.
– Hogyan lehetséges ez? Biztosított róla, hogy a rakományjegy-
zéket elégették!
McDermid sóhajtott egyet, majd elmondta a részleteket. – A két-
millió nem olyan sok, csak zsebpénz, de ha nem muszáj, nem fogok
fizetni.
– Azzal úgysem lenne vége, és arra sincs garancia, hogy megkap-
juk a dokumentumot. – A felháborodás eltűnt a hangból, s megint az
egyenletes, szinte megnyugtató tónus vette át a helyét. A férfi nyil-
vánvalóan jól képzett orátor volt, és jól tudott reagálni váratlan szitu-
ációkban. Biztosan sok nyilvános beszédet tartott. Randi kezdte sej-
teni, hogy politikusról van szó, olyasvalakiről, akinek természetes a
diplomácia semmitmondó és semmit fel nem táró nyelve. Abban
azonban biztos volt, hogy nem Kott hadügyi államtitkárról van szó,
aki után Manilában kémkedett. – Hogyan fogja megoldani?
– Az ő feltételeiknek megfelelően, néhány meglepetéssel fűsze-
rezve. Feng mostanra már Dacuban van.
– Ha Li Kuon-ji olyan intelligens, ahogy mondja, akkor számítani
fog a csapdára. – Mikor rövid töprengés után az ismeretlen ismét
beszélni kezdett, Randiben megerősödött az érzés, amely azóta nyug-
talanította, hogy legelőször meghallotta a hangját. Hallotta már vala-
hol, nem is olyan régen. – Nem vagyok benne biztos, hogy továbbra
is Fenget kellene használnunk.
– Nincs idő lecserélni. Ezenkívül nemcsak hogy ismer minden
szereplőt, de volt már Dacuban bevetésen.
Szabadon mozoghat Kínában, és egy nyugati számára ez megle-
hetősen nehéz lenne.
A hang nem válaszolt. Randit továbbra is az foglalkoztatta, ki le-
het az. Hol hallotta? Mikor?
– Fenggel kapcsolatban más a probléma – folytatta McDermid. –
Sajnos ez sem kicsi.
– Micsoda?
– Nem biztos, hogy csak nekünk dolgozik.
– Magyarázza meg!
– Éppúgy, ahogy én fizettem, hogy Jü Jung-funak dolgozzon és
jelentsen róla... Nos, elképzelhető, hogy a mi tevékenységünkről is
jelent valaki másnak. Talán valakinek Pekingben. Bárki is legyen az,
sok pénze és hatalma van, különben nem érdekelné Fenget.
A hang komor volt, szinte riadt.
– Ellenőrizteti. – Kijelentés volt, nem kérdés. Randi arra is rájött,
mi a problémája. Ez volt a férfi valódi hangja; szarkasztikus, száraz.
Az ő emlékeiben ugyanakkor a nyilvános beszédek tónusa maradt
meg, ráadásul rengeteg magas beosztású kormánytisztviselőt ismert.
– Alaposan – válaszolta McDermid. – Tudjuk, hogy nem a Nem-
zetbiztonsági Hivatal embere, nem is a hadseregé. Nem, privát meg-
bízásról van szó.
– Valaki, aki érdekelt az Empress-ben?
– Szerintem igen.
– Rendben van. Tegye, amit tennie kell! Nem akarok tudni a rész-
letekről. Akadályozza meg, hogy a rakományjegyzék az elnök kezé-
be jusson!
– A profitot akarja, nem a problémákat.
– Ez a megállapodásunk.
– A maga keze éppolyan mocskos, mint az enyém. – McDermid
hangja éles volt, fenyegető. – Ha én bukom, maga is bukik.
Lecsapták a telefont.
A Buickban Randi hátradőlt, és a hangra koncentrálva lehunyta a
szemét. Arcokat társított vele. Különböző környezetben próbálta ki.
Félóra múlva feladta. Egy váratlan pillanatban meglesz a válasz,
mondta magának. Remélte, hamarosan. Tárcsázott.
– Allan! Hallottad a legutóbbi beszélgetést?
– Mi az hogy! – mondta Allan Savage.
Randi elmondta a hanggal kapcsolatos megérzését. – Közületek
nem ismerte fel valaki?
– Én is hallottam már. De nem tudom, ki az, és a többieknek sem
ugrik be. Persze a legtöbben itt elektronikával foglalkoznak, az em-
lékezetük, mint a szita, és azt hiszik, még mindig Gipper az elnök, és
fogalmuk sincs, ki a CIA igazgatója.
– Jól van, értem. Küldd el a kazettát Langleybe a következő cso-
magban. A laborosok majd összehasonlítják a hangot.
– Megírjam a jelentést?
– Nem kell, bemegyek. – Közvetlenül a CIA igazgatójával akart
beszélni.
 Peking
Az éjszaka puha sötétje beburkolta Vej Kao-fan irodáját a
Csungnanhaj falai mögött. Peking fényei átszüremlettek a fal mögül,
ónszürkére színezve a sötét, éjszakai eget. Vej az ajtóban állt, és a
méltóságteljes fűzfát, a rendezett virágágyásokat nézte, mert ezek
mindig megnyugtatták. Ma este azonban gyanakvás kínozta.
Őt nevezték a leginkább keményvonalasnak, ami sértésnek számí-
tott, ám az ő víziója volt a legtisztább. A Bagoly és társai politikailag
vakok voltak. Nem látták, amit ő látott. Sajnálta őket, ugyanakkor
elviekben ellenfelek voltak. Kína ellenségei. Az országot természet-
ellenes útra terelték, ami nem csupán azzal fog járni, hogy láthatóvá
válnak a világ számára. Ezen az úton három dolog is megfertőzhette
a rajta járót: a kapitalizmus, a vallás és az individualizmus.
Amikor megcsördült a telefonja, visszatért az íróasztalához. A hí-
vás a magánvonalon érkezett, melyet csak bizalmasai, pártfogoltjai
és kémei ismertek. Rossz elő– érzete támadt.
– Igen?
Feng Tun hangja olyan volt, mint egy halotté, s ez megerősítette
előérzetében.
– Jü életben van. A nő volt. Rászedett.
Vej hangosat sóhajtott. – És a rakományjegyzék?
– Jüék kezében van. Jü nem égette el. – Részletesen elmondta a
történteket.
Vej a székébe zöttyent. Gyomra összeszorult, de a hangján ez
nem hallatszott.
– Hol vannak?
– Dacuban. Éppen oda tartok. Csungcsing felől megyek.
– Mit csinálnak?
Feng felvázolta Li Kuon-ji és Ralph McDermid telefonbeszélge-
tését és az egyezséget. – Megölöm Lit és Jüt, megszerzem a rako-
mányjegyzéket kevesebb mint negyvennyolc órán belül.
– És ez biztos?
– Nem sokra mennék vele, ha nem szemlélném reálisan az ese-
ményeket.
 Feng hangja visszatért a megszokott, suttogáshoz hasonló tónus-
hoz. A dolgok ilyetén fordulata komolyan megviselte, de máris meg-
újult bizakodást mutatott az ügyben. A hosszú éveken át, mióta Vej-
nek dolgozott, Feng magabiztossága sosem ingott meg. Az egykori
zsoldosnak ebből a tulajdonságból bőven kijutott. Ugyanakkor a
probléma komoly volt, a politikai következmények pedig meghalad-
nák a legtöbb védelmi szakértő képességeit.
Mindig hű maradt megbízójához, még akkor is, amikor másoknak
dolgozott, és úgy szerzett titkos információkat. Vej ugyanakkor ma-
gával emelte, ahogy egyre feljebb emelkedett a kormányzati ranglét-
rán. Jü Jung-fu sohasem lett volna képes arra, amit Feng meg tudott
tenni Vejnek. Egy amerikai sem, még Ralph McDermid sem. Egy
egykori zsoldosnak nagy kitüntetés volt, hogy az Állandó Bizottság
egyik tagjának dolgozhatott, az ellenszolgáltatás pedig több mint
bőkezű volt, főként mivel Feng máshonnan is jó fizetést kapott. Ha
Vej főtitkár lesz, Feng jövője is biztossá válik. Össze voltak kötve;
két ambiciózus tehetség, akiknek szükségük volt egymásra.
– Szükséged van segítségre Dacuban? – kérdezte Vej. – Ez nem
az az alkalom, amikor magányos pusztai farkasként kell cselekedni.
Feng habozott. – Ha van olyan parancsnok, akiben bízik, egy egy-
ség jelenléte hasznos lehet arra az esetre, ha a helyi hatóságok téve-
désből letartóztatnának.
– Elintézem. És Feng... Ne feledd, Li Kuon-ji fortélyos. Veszélyes
ellenfél.
– Semmi szükség rá, hogy sértegessen, uram.
Ez durván hangzott egy alattvaló szájából, ám Vej megértő mo-
sollyal fogadta, majd letette a telefont. Feng ismét a régi, ebben biz-
tos volt. Ahogy a farkast, hajtotta az éhség, és mohón el akarta kapni
azt a két embert, akik miatt amatőrként tűnt fel. Most még inkább
elszánt volt, hogy megszerezze a rakományjegyzéket.
Vej ismét a kertet nézte. Rossz előérzete továbbra sem hagyta el.
Sejteni kezdte, hogy Pan őrnagy vizsgálata Jon Smithszel és Li
Aozsung családjával kapcsolatban többet derített fel az Empress-szel
kapcsolatban, mint amennyit Pan a Csu tábornoknak adott jelentésé-
be beleírt, illetve amennyit Niu Csien-hszing elmondott a főtitkárnak
és az Állandó Bizottságnak. Ugyanakkor Vej csendben elkezdte fel-
sorakoztatni saját támogatóit a Politbürón és a Központi Bizottságon
belül.
Szerencsétlen eshetőség volt, hogy likvidálnia kell Feng Tunt és
Ralph McDermidet csakúgy, mint Li Aozsungot a lányával s vejével
együtt, hogy titokban tudja tartani a keményvonalasok részvételét az
Empress-ügyben.
Amikor Feng először figyelmeztette McDermid tervével kapcso-
latban, úgy tűnt, a szerencse neki kedvez. Most azonban veszélyt
érzett. Egy életen át csak úgy tudott fennmaradni, hogy a megérzése-
ire hallgatva gyorsan és kegyetlenül cselekedett.
A Csungnanhaj egyik udvarán a falnak támasztott létrán álló sze-
relő befejezte a Vej Kao-fan kertjét megvilágító egyik reflektor cse-
réjét. Munka közben csendesen átkozta Vejt, amiért annyira félt a
gyilkosságtól, hogy nem hagyott egyetlen árnyékos helyet sem a
kertben.
Az Állandó Bizottság előkelő tagjával szembeni türelmetlensége
azért is volt a szokottnál égetőbb, mert nem csupán szerelő volt, ha-
nem kém is. A szerszámkészletébe rejtett puskamikrofonnal felvette
a Vej irodájában nemrég lezajlott beszélgetést, és most égett a vágy-
tól, hogy a kazettát eljuttassa a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz. A kö-
vetkező műszak már megérkezett; a férfi Vej dolgozószobája köze-
lében gereblyézte a földet. A dolgozószoba ablakára irányított le-
hallgató-készüléket ő is a szerszámos ládában tartotta, amely egy
gránittömbön pihent.
A kém lemászott a létráról, a szerszámos ládát és a létrát egy fé-
szerhez vitte, melyet sűrű bokrok közé rejtettek, hogy ne rontsa a
kert képét. A fészerben kinyitotta a szerszámos láda titkos rekeszét
és kivette belőle a kazettát.
Mindent elpakolt, majd elővette a mobiltelefonját és tárcsázott.
– Van egy felvételem – mondta, majd a választ hallgatta. – Tíz
perc múlva. Igen, ott leszek.
Kikapcsolta a telefonját, bezárta a fészert, és a zöldellő tóparti
kerteken keresztül az oldalfalba vágott, őrzött ajtó felé sietett. Ezt
csak az itt dolgozók használták.
Az őr, aki minden műszak után kiengedte, most is elkérte az iga-
zolványát.
– Későn mész ma.
– Azonnali javítás Vej mesternek. Az egyik átkozott reflektora ki-
égett, úgyhogy majdnem agyvérzést kapott. Nem tudta volna meg-
várni a reggelt!
Ez csak részben volt hazugság. Maga rontotta el a reflektort, hogy
legyen miért ott ülnie néhány órán keresztül, miközben felveszi a
beszélgetéseket. A főnöke szerint mostanában politikai zűrzavar
uralkodott, és Vej minden telefonhívását fel kellett venni. Az ő fela-
data volt, hogy munkát keressen magának, és felvegye a beszélgeté-
seket.
Az őr a szemét forgatta. Jól ismerték Vej Kao-fan követelményeit.
Az őr félreállt, a szerelő pedig kisétált az utcára, majd egyre távolo-
dott a Tienanmen tértől. Keresztülvágott a turisták hadán, akik még
ilyenkor is a Tiltott Város körül sétáltak. Végül egy régimódi teázó-
ba tért be. Megállt az ajtóban. Ott ült a kapcsolattartója. Újságot ol-
vasott az egyik középső asztalnál.
A szerelő rendelt egy olcsó Vu Ji teát és egy csomag angol teasü-
teményt, majd az egyik hátsó asztalhoz sétált. Amint elment a férfi
mellett, leejtette a süteményt. Lehajolt és felvette. Továbbment és
leült.
Pan Ajtu őrnagy sietett. A teáját azért megitta, mielőtt összehaj-
totta volna az újságot. A kémelhárító a két háztömbnyire parkoló
autójához sétált. A kocsiban kivette az apró kazettát a cipőjéből, és
egy megfelelő lejátszóba illesztette. Végighallgatta az egész beszél-
getést, néhol megállította és visszatekerte a szalagot.
Hátradőlt és összeráncolta a homlokát. Minden világos volt: Li
Kuon-ji és Jü Jung-fu nemcsak hogy életben voltak, de náluk volt az
Empress rakományjegyzéke is, amiért Smith ezredes Kínába érke-
zett. A sanghaji pár most valószínűleg úton van Dacu felé, és arra
készül, hogy eladja a dokumentumot a Ralph McDermidet képviselő
Feng Tunnak. Vej Kao-fan parancsa értelmében azonban Feng meg
fogja ölni őket, miután visszaszerezte az iratot.
Feng jelentése Vej Kao-fannak szintén egyértelmű volt. A Bagoly
nagyon kíváncsi lesz ezekre a részletekre. Vej Kao-fan személyesen
is érintett az Empress és a rakomány ügyében.
 A dolog mostanra eljutott arra a pontra, hogy döntenie kellett, kit
fog a későbbiekben szolgálni. Egyrészről Vej Kao-fan már alkalmaz-
ta Feng Tunt, a kezdetektől fogva érintett volt az Empress és a rako-
mány ügyében, tehát nem venné szívesen egy olyan minden lében
kanál kémelhárító jelenlétét, aki túl sokat tud.
Másrészt a Bagoly, Niu Csien-hszing, aki egyértelműen szemben
állt Vej Kao-fannal és keményvonalas politikájával, semmit sem tud
ezekről a fejleményekről. Nagyon hálás lenne.
Pannak most Dacuba kell mennie, csakhogy az igen messze van.
Ha odaér, döntenie kell. Jól járt az új Kínával, nem volt szándékában
visszatérni a régi rendszerhez; céljait tehát leginkább a Bagoly szol-
gálatában tudná elérni.
 Harmincnegyedik fejezet

Szecsuán tartomány felett

Jon a fejét hátradöntve a választófalnak vetette a hátát. A haditen-
gerészet nagy magasságban repülő E-2C Hawkeye AWACS légtérel-
lenőrző gépén ült. Kis híján éjjel tizenegy óra volt. A jármű motorjai
csendesen vibráltak. A gépet teljesen elsötétítették, mint általában a
felderítő akciókban, ám ez most nem a szokásos felderítés volt.
Kissé idegesen ült fekete munkaruhájában, Berettáját szokás sze-
rint az övébe dugta a háta mögött. Egy fekete, bélelt ejtőernyősruha
hevert mellette. Miután kilencezer méter magasról kell majd kiugra-
nia, szüksége lesz rá. Több száz ugrása volt már, de ilyen magasság-
ból még soha nem ugrott. Meg az igazat megvallva hosszú idő is telt
már el az utolsó alkalom óta. A személyzet egyik tagja átismételte
vele az alapokat, és adott néhány tippet.
Oxigénmaszkra is szüksége lesz, mert szabadon fog zuhanni egé-
szen háromezer méterig, mielőtt kinyitná az ejtőernyőt. A térségben
nem folyt háború, legalábbis nem olyan, amelyben lövöldöztek vol-
na, így elméletileg senki sem fogja figyelni, senki nem fog rá számí-
tani. Az ugrás helyszínét óvatos számítások alapján mérték be, hu-
szonnégy óránál frissebb műholdas felvételek segítségével. Elfogad-
ható légköri viszonyok, viszonylag enyhe széljárás volt várható.
Technikailag minden elővigyázatossági intézkedést megtettek.
Most már csak rajta múlott, hogy lelkileg is felkészítse magát. Min-
den egyes lépést alaposan átgondolt, számba véve a lehetséges embe-
ri mulasztást és az előre nem látható problémákat. Időnként átmoz-
gatta a kezét és a lábát, hogy izmai lazák maradjanak.
A legénység egyik tagja hátrajött. – Ezredes, ideje beöltöznie.
– Mennyi időm van?
– Tíz perce. A kapitány azt üzeni, hogy minden a terv szerint ha-
lad. A hold csak pár óra múlva kel fel, az időjárás nem változott, és
senki sem követett minket. Ahogy mondják, síri csend van. Mindjárt
visszajövök, hogy ellenőrizzem a felszerelését, és helyzetjelentést
tegyek. Csak vigyázzon, amikor ugrik, nehogy felfelé essen, mert a
vezérsíkunk salátává aprítja!
Saját rossz viccén kuncogva a férfi elment. Jon nem nevetett. A
mellkasán lévő speciális heveder három gyűrűjébe akasztotta
Heckler & Koch MP5K típusú gépfegyverét, és meggyőződött róla,
hogy nem fog kicsúszni. Fekete festéket kent az arcára, de sebeit
kikerülte. Nagy nehezen belebújt a bélelt ejtőernyősruhába, felvette
kesztyűjét és felhúzta a cipzárt. A külső hevederekre rácsatolta a két
ejtőernyőt, az oxigénpalackot, a magasságmérőt, a helyzet-
meghatározó készüléket és az egyéb felszereléseket.
Leizzadt, mire elkészült, és legalább fél tonnának érezte magát.
Átvillant az agyán, hogy vajon a sorkatonák hogyan bírnak meg-
mozdulni teljes menetfelszerelésben, de rögtön meg is válaszolta a
saját kérdését: nincs más választásuk. Még jól emlékezett erre, maga
is végigcsinálta.
Felkészülve ült; izzadt, és remélte, hogy a várakozás nem fog so-
káig tartani. Elég kényelmetlenül érezte magát tétlenül üldögélve.
Ugrani, zuhanni és landolni. Bármi jobb lett volna, mint itt várni...
még a gépen kívül rá váró vaksötét űr is.
– Itt is vagyok. – Ugyanaz a férfi jött vissza, megrángatta, ellenő-
rizte a felszerelései rögzítését és működőképességét. Végül hátba
vágta Jont: – Vegye fel az oxigénmaszkot! Figyelje fölül azt a lám-
pát! Ha villogni kezd, kinyithatja az ajtót. Sok sikert!
Jon bólintott, és követte az utasításokat. A lámpára függesztette a
tekintetét, és érezte, hogy a kabin légnyomása csökkenni kezd. Ami-
kor a fény villogni kezdett, hátrahúzta az ajtót. Ahogy a levegő be-
áramlott, egy pillanatra elbizonytalanodott. De aztán eszébe jutott,
amit még az apja mondott neki: „Mindenki meghal egyszer, s sokkal
jobban jársz, ha a mának élsz, mint ha azon tűnődve tekintenél vissza
az életedre, hogy mit hagytál ki.”
Kiugrott.
 Washington, D. C
A fővárosban majdnem dél volt, és az elnök az íróasztalánál dol-
gozott az Ovális Irodában. Átnézte a vezérkari főnökök által beadott
terveket egy esetleges háborúra, megbeszéléseket folytatott, melye-
ken szó esett a lehetséges forgatókönyvekről a kínaiak Tajvannal
szembeni erőfitogtatásától kezdve a sziget megszállásáig, csakúgy,
mint az elképzelhetetlen eshetőségről is: hogy Kína nukleáris táma-
dást indít az Egyesült Államok ellen.
Castilla hátradőlt székében, és becsukta a szemét. Szemüvege
alatt megdörzsölte szemhéját, majd a tarkóján összefonta ujjait. A
háborúra gondolt, egy ezerháromszáz-millió lelket számláló nemzet
ellen. Aztán a nukleáris fegyverekre gondolt, és úgy érezte, a helyzet
lassan kicsúszik ellenőrzése alól. Teljesen más dolog kis országok
rosszul felszerelt seregei és terroristái ellen harcolni akár az országon
belül, akár külföldön, hiszen ezek legfeljebb ezreket tudnak megölni;
azonban szembeszállni Kínával, mely végtelen lehetőségekkel ren-
delkezik a tömegmészárlásra, egészen más ügy. Kételkedett abban,
hogy Kína háborút akarna kezdeményezni, de végül is mi különbség
van egy torpedó indítására kész, mérges tengeralattjáró-parancsnok
és egy vonalas, magas beosztású politikus között, akinek az ujja a
nukleáris fegyver kioldó gombján van?
Halk kopogtatás után Jeremy dugta be a fejét: – Fred Klein van
itt, uram.
– Küldje be, Jeremy!
Klein izgatottan és aggodalommal az arcán érkezett, akár egy fel-
peres a tárgyalásra. Mindketten vártak, míg Jeremy kiment a szobá-
ból.
– Miért van olyan érzésem, hogy jó hírt és rossz hírt is hozott? –
kérdezte az elnök.
– Valószínűleg azért, mert így is van.
– Jól van, kezdjük a jóval. Hosszú napom volt.
Klein görnyedten ült a székében, miközben rendezni próbálta
gondolatait.
– Smith ezredes életben van, jól van, és újra előbukkant a rako-
mányjegyzék eredeti példánya, amit Mondragon próbált eljuttatni
hozzánk.
Az elnök hirtelen felült. – Megvan a jegyzék? Mikorra ér ide?
– Ez a rossz hír. Még mindig Kínában van. – Részletesen beszá-
molt Jon jelentéséről az elfogásától a szökésén át egészen Li Kuon-ji
telefonjáig. – El kellett mondania a CIA-csapatnak, hogy a Fehér
Háznak dolgozik, de csak ennyit. A Covert-One-ról hallgatott. Azt
mondta, csak egyszeri megbízatásról van szó.
– Rendben van – mondta kelletlenül Castilla. – Most legalább biz-
tosan tudjuk, hogy Ralph McDermid van az egész ügy mögött. De ez
nem változtat azon, hogy mekkora veszélyt jelent az Empress.
– Nem, uram.
– A hajó rakományjegyzéke nélkül háborúra kell számítanunk. Li
Kuon-ji és McDermid emberei holnap reggel találkoznak Dacuban?
– Nem, uram. Kedd reggel. Minden bizonnyal hajnal előtt.
– Az még közelebb van a határidőhöz. – Az elnök az órájára né-
zett. – Brose szerint már csak óráink vannak. Katonai állásaink ve-
szélyesek. Hogyan akarja megszerezni a rakományjegyzéket?
– Ebben a pillanatban Smith ezredes Kína felé tart. Ő már találko-
zott Li Kuon-jivel, és a nő is tudja, hogy ő kicsoda. Talán hajlandó
vele tárgyalni, ha menedékjogot kap az Államokban.
– Már úton van? Azt hittem, még két napja van a találkozóig.
– Valami más is közbejött. Egy nappal korábban küldtem.
Az elnök feszülten kérdezte: – Valami más? Mi más bírhat még
akkora fontossággal, hogy elvonja a figyelmét a rakományjegyzék-
ről?
Fred nyugodt maradt. – Az apja, Sam. És nem vonta el a figyel-
memet. Egy kis gond akadt, és úgy gondolom, Smith ezredes mind-
kettőt meg tudja oldani.
– Az apám... – Az elnök érezte, hogy összeszorul a gyomra. – Mi
a gond?
– Jelentést kaptam a börtönből, hogy ottani idő szerint holnap
reggel máshova szállítják. A kémünk nem tudja, miért, ám ha
Thayert máshol helyezik el, akkor annak az esélye, hogy a közeljö-
vőben kiszabadíthassuk, elég kevés. A mentőcsapat nem tudna idő-
ben odaérkezni, így más tervet kellett kieszelnem. A gond annyi,
hogy így kockázatosabb. Az egyetlen jó dolog az egészben, hogy Li
Kuon-ji helyválasztása lehetőséget nyújt számunkra, hogy csökkent-
sük a kockázatot dr. Thayer kiszabadításakor. Azzal, hogy Smith
ezredest korábban odaküldtem, növeltem az esélyeinket, hogy siker-
rel járjunk.
Az elnök feszülten figyelt. – Nem megy ez a fő célunk rovására,
Fred?
– Nem, uram. Soha. Jobban ismerhet már annál, hogy ezt feltéte-
lezze.
– Magát igen. De Smithben már nem vagyok ennyire biztos.
Egyedül vág bele?
– Nem lesz egyedül, de nem hiszem, hogy ön ennél többet szeret-
ne tudni. Valószínűleg határozottan cáfolnia kell majd a dolgot.
– Akkor csak annyit mondjon el, amennyit elmondhat.
– Chiavelli és politikai foglyok egy csoportja a börtön falain belül
van, Smith pedig, néhány korábban használt privát segítővel kívül.
Ezekről a segítőkről ön nem feltétlenül szeretne hallani, főleg azért,
mert már korábban is szerephez jutottak. Elég sok zöldhasút elszór-
tunk a környéken, így ha nem történik valami végzetes, elég jó esé-
lyünk van dr. Thayer kiszabadítására. Aztán Chiavelli százados el-
tünteti a legközelebbi határ irányába. Smith és a többiek pedig az
Alvó Buddhához mennek, és ott várakoznak.
Az elnököt még mindig kétségek gyötörték. – Rendben. Smithnek
lesz hol megbújnia a holnapi nap folyamán?
– Igen.
Az elnök egy percig csak csendben ült és bólogatott, gondolatai
egészen máshol jártak. – És mi van, ha az egész csak átverés? Csap-
da. Ha valójában nincsenek illegális vegyszerek azon a hajón?
– Információink alapján ez nem valószínű.
– De nem lehetetlen.
– A hírszerzésben és a nemzetközi politikában semmi sem lehetet-
len. Legalábbis amíg emberek irányítják ezeket a dolgokat.
Az elnök gondolatai még mindig távol jártak az Ovális Irodától. –
Vajon miért akarná bárki is ezt a pozíciót? Csak vak önhittség vehet
rá bárkit is, hogy akarja. – Tekintete visszatért Kleinre. – Nagyra
értékelem, amit maga és Smith tesznek. Eddig sem volt könnyű, és
kétlem, hogy ezután az lesz. Órákon múlik minden, és Kína nagyon
messze van.
– Tudom. De megcsináljuk.
Az elnök szórakozottan a zakójához nyúlt. A finom anyag mögött
érezte az irattárcáját. Egy mosolygó, hetyke kalapos férfi képe jutott
eszébe, aki kérdő pillantással néz a kamerába. Szerette volna meg-
kérdezni tőle, mire kíváncsi, de inkább elhessegette a látomást.
 Szecsuán tartomány felett
A repülő légcsavarszele pillanatok alatt oldalra dobta Jont, és az
arca mellett süvítő szelet leszámítva olyan érzése volt, mintha az
űrben lebegne. Mintha egyáltalán nem is mozogna. Mégis gyorsan,
több mint százhatvan kilométer per óra sebességgel zuhant. A szinte
teljesen szélcsendes égben tökéletesen tisztában kellett lennie ma-
gasságával és az érkezési ponthoz viszonyított útvonalával. A levegő
és a gravitáció ellenállásával küszködve arcához emelte kezét, és
ellenőrizte a magasságmérő meg a helyzetjelző LED-kijelzőjét. Még
hatezer méter magasan volt, az irány megfelelő. Az volt a legna-
gyobb segítség, hogy nem fújt a szél.
Szerencsére ez nem célbaugrás volt, bár pár kilométerrel odébb
már hegyek húzódtak. Szemét a magasságmérőn tartotta, hogy tudja,
pontosan mikor kell kinyitnia az ejtőernyőt. Ha ilyen szélcsendes
marad az idő, pont jó szögben fog a célhoz érkezni, halálpontosan.
Rossz szóhasználat – mondta magának –, mondjuk inkább úgy, hogy
hajszálpontosan.
A zuhanórepüléstől szinte eufórikus hangulatba került. A GPS
hirtelen villogni kezdett. Ez arra figyelmeztette, hogy letért a pályá-
járól. Összeszorított foggal megváltoztatta testhelyzetét, és lassan
elfordult. A helyzetjelző abbahagyta a villogást.
Megkönnyebbülve arra készült, hogy a magasságmérőt ellenőriz-
ze, amikor a csuklója vibrálni kezdett. Ez volt a jelzés, hogy közele-
dik a végső vertikális ponthoz. Ha ezt a magasságot eléri, akkor már
túl késő lesz, hogy kinyissa ejtőernyőjét. Szíve hevesebben kezdett
dobogni. Erőlködve függőleges helyzetbe hozta magát, és meghúzta
a fogantyút.
Egy pillanatig csak a levegő surrogása hallatszott, ahogy az ösz-
szehajtogatott ernyő kibomlott. Reménykedve felnézett, de semmit
sem látott. Ekkor hirtelen megfeszültek a testén a hevederek. Az er-
nyő kinyílt, a hevederek megtartották; minden a terv szerint haladt.
Minden zaj megszűnt. Elengedte a kioldó fogantyúját. Lágyan
hintázva lebegett lefelé, a fekete ernyő fölötte öblösödött. A helyzet-
jelző szerint enyhén letért a kijelölt útvonalról, ezt azonban az irányí-
tó zsinórzat segítségével korrigálta. Mindenképpen el kellett kerül-
nie, hogy túl erősen húzza meg a zsinórokat, nehogy az ernyő össze-
omoljon. Miután újra pályára állt, lenézett, és a fényeket sokkal kö-
zelebbinek látta, mint amire számított. Mindig ez történik: a föld
szinte rohan feléd, mert a lebegés miatt fogalmad sincs, mekkora
sebességgel ereszkedsz.
Ismét lenézett. A fények falvak és szétszórt házcsoportok ablakai-
ból világítottak. Középen sötétség volt, egy nagy, fekete folt. Ez le-
het a célpontja.
Halkan köszönetét mondott a haditengerészet alkalmazottainak a
Dacu térségéről kapott műholdas felvételekért, az ugrás pontos kal-
kulációjáért és a szélcsendes időjárásért. Megszabadult, amitől csak
lehetett: az oxigénpalacktól, a kesztyűtől és a bélelt sapkától. A föld
vészes gyorsasággal közeledett felé, de még mindig nem volt jól
kivehető. Aggódva ellenőrizte a magasságát. Még harminc méter.
Pár másodperc múlva földet ér.
Amint meglátta a földet – egy szántó volt, ahogy ígérték –, hirte-
len megnyugodott. Pontosan tudta, mit kell tennie. Ellazította testét,
és kissé szétterpesztett lábbal, berogyasztott térddel ért földet. Ahogy
cipői a puha, feltört talajba fúródtak, tompa fájdalom hullámzott át a
testén, az aznap reggeli verés örökségeként. Nem törődött vele. Kissé
felugrott, majd visszaesett, aztán megtalálta az egyensúlyát és talpon
maradt. A fekete termőföld gazdag illata betöltötte az orrát. Az ernyő
csendesen a földre hullott mögötte.
Csendben hallgatózott a mező közepén, egyedül az éjszakában.
Hallotta a rovarok csendes neszét, de motorok távoli hangját nem. A
Csengdut és Csungcsingot összekötő Csengdu autópálya nem messze
húzódott innen, de ezen a késői vasárnap éjszakán kevesen autóztak.
A távolban úgy rajzolódott ki a fák árnyéka, mintha őrt állnának.
Gyorsan levette felszerelését és a hevedereket, kibújt a bélelt ejtőer-
nyősruhából, összeszedte a fekete ernyőt, és a gyalogsági ásó segít-
ségével mindent elásott, a GPS-t leszámítva.
Éppen betemette az eszközök rejtekhelyét, mikor a távolból halk,
fémes hangot vélt hallani. Mintha két fémdarab koccant volna össze.
Várt. Feszülten próbált minden hangot meghallani az éjszakában.
Eltelt egy perc. Kettő. A halk hang nem ismétlődött meg újra.
Kiakasztotta gépfegyverét a hevederből, ami az ugrás során bizto-
san rögzítette, és a vállára akasztotta. Ezután egy kisebb gödröt ásott,
ahova a gyalogsági ásót és a hevedert is elrejtette. Kezével egyenget-
te el rajta a földet.
Letakarítva a koszt a kezéről levette válláról a géppisztolyt, meg-
nézte a GPS-en, hogy merre induljon, majd a készüléket az övére
akasztotta. A fák felé vette az irányt. Sötétebb kontúrjaik kirajzolód-
tak az ég fekete háttere előtt. Szokásához híven most is mindenfelé
figyelt, a láthatárt, a távoli fényeket és a fák vonalait egyaránt ellenő-
rizve.
Nagyjából két perc múltán mintha mozgást észlelt volna a fasor
szélénél. Egy pillanattal később hasra vágódott, és két kézzel megra-
gadta gépfegyverét. Lecsatolta éjjellátó távcsövét az övéről, a sze-
méhez emelte, és tüzetesen megvizsgálta a fasort. Egy kis épület bújt
meg a fák között, lehetett fészer, viskó vagy akár ház is. Az éjjellátó
zöld fényében képtelenség volt pontosan megállapítani. Úgy vélte,
látott egy szekeret és egy kétkerekű kordét is. Semmi nem mozdult.
Egyáltalán semmi. Még egy tehén vagy egy kutya sem jött elő.
Ő mégis látott az előbb valamit. Akármi is volt, mostanra már el-
tűnt. Várt még két percet. Végül visszaakasztotta éjjellátóját az övé-
re. Még egyszer ellenőrizte helyzetét, talpra állt és elindult.
Ekkor ismét meghallotta a hangot. Torka összeszorult. Most már
rájött, mi ez a zaj: olyan, mintha egy pisztoly kakasát húzták volna
fel. Ahogy továbbsietett, az alakok úgy bukkantak fel előtte, mintha
a földből nőttek volna ki, mint megannyi mitikus sárkányfog. Körbe-
fogták. Mindegyiknél fegyver volt, és mind rá irányították.
Jon megtorpant, gépfegyverét kibiztosította:
– Én nem tenném a helyében. A srácok eléggé idegesek.
A gyűrű, amely körbefogta, megmozdult. Az arcokon fekete fes-
ték volt, de nem viseltek egyenruhát. Helyette bő ruhákat és gyapjú-
sapkát hordtak. Az is feltűnt neki ekkor már, hogy a hang, ami jó
oxfordi angolsággal figyelmeztette, ismerős neki valahonnan. Mire
ezt végiggondolta, a katonák szétváltak és a beszélő előrelépett.
– Valami Fred Klein szerint elkelne itt egy kis segítség. – Asgar
Mahmout fehér fogai megcsillantak a sötétben, ahogy egy pillanatra
elvigyorodott, aztán előrelépett. Vállán AK-47-ese lógott. Kezet
nyújtott.
 – Jó, hogy újra látom. – Jon kezet rázott vele, miközben a többi
ujgur védelmezőn közelebb húzódott hozzájuk.
– Te jó ég, ember! – mondta Asgar rábámulva. – Olyan az arca,
mint a hányás. Mi az ördög történt magával?
 Harmincötödik fejezet

Szeptember 18., hétfő

Dacu
Miután Jon röviden elmesélte, hogyan szökött meg Feng Tun és
bérgyilkosai elől, Asgar Mahmout újfent, ezúttal elismerőleg meg-
rázta a kezét. Közben Jon húsz ujgurt számolt össze Asgarral együtt.
Akárcsak Sanghajban, most is a buggyos ujgur és a bő szabású nyu-
gati ruhák színes ötvözetét viselték. Legtöbbjük nemrég borotválko-
zott, néhányuk pedig vékony, lógó bajusszal büszkélkedett, akárcsak
Asgar. Nem szóltak egy szót sem. Asgar elmagyarázta, hogy csak
egy keveset tudnak kínaiul, és egyáltalán nem beszélnek angolul.
Jon a mezőt figyelte. Asgar embereinek sötét tekintete feszülten
pásztázta a tájat.
– Jobb, ha eltűnünk innen.
Asgar ujgur nyelven szólt hozzájuk. A csoport Jont közrefogva
indult el. Balra tőlük rizsföldek húzódtak, a rajtuk álló víz fekete
tükörként verte vissza a csillagok fényét. Még távolabb az alacsony
hegyvonulat lila tintapacaként meredt az ég felé. Ott lehetnek a fara-
gott Buddha-szobrok, beleértve az Alvó Buddhát is, ahol Li Kuon-ji
fog találkozni McDermid küldöttjével – minden bizonnyal Feng
Tunnal.
Asgar Jon mellett lépkedett. – Van egy ősi legenda azokról a he-
gyekről. A han kínaiak úgy hitték, hogy a csúcsaik istenek, akik le-
szálltak a földre, és annyira megszerették, hogy soha többé nem tér-
tek vissza a mennybe. Néha a kínaiak sem olyan rosszak. De el ne
mondja bárkinek is, hogy ezt mondtam!
Míg továbbmeneteltek, Jon megkérdezte Asgartól: – Honnan is-
meri Fred Kleint?
– Nem ismerem, pajtás, de úgy látszik, az ismerőseim ismerik. Ők
továbbították az üzenetét, és egy elég jelentékeny summát is kaptak
előzetesen a segítségért.
– Tudja, hogy melyikük ismeri Kleint?
 – Egy bizonyos orosz mérnök, akit Viktornak hívnak.
– Ő lépett kapcsolatba magával Klein nevében? – kérdezte Jon.
– Először igen. De ez a jelenlegi együttműködés úgy jött létre,
hogy én küldtem neki üzenetet Chiavelli századostól, a börtönből.
Jon végre megértette. – Kapcsolatban van a falakon belüli ujgu-
rokkal.
– A kínaiak szerint bűnözők. Mi politikai foglyoknak nevezzük
őket. Akárhogy is, bűneik kicsik, de büntetésük aránytalanul nagy a
hasonló bűnökben vétkes kínai bűnözőkéhez képest.
– Egy nép hazafija a másik nép terroristája.
– Ez nem ilyen egyszerű – mondta Asgar, és Jon még mindig úgy
érezte, mintha kifordult volna a világ a sarkaiból, ahogy a türk bandi-
ta csiszolt brit kiejtését hallgatta. – Az a lényeg, hogy a szabadság-
harcos vagy a terrorista akciója a népe és a célja érdekeit szolgálja-e
vagy sem. Ha nem, akkor csak egy önző fanatikus, akinek az ok fon-
tosabb, mint a cél. Gyakran felteszem magamnak ezt a kérdést, de
nem mindig vagyok annyira biztos a válaszban, mint amennyire sze-
retném, főleg ha azokról van szó a határ túloldalán, akik az egész
életükben a szabad Kelet-Turkesztánért dolgoztak.
– Azt hittem, ez azon múlik, hogy a hatalommal bíró államoknak
milyen érdekük fűződik hozzá.
– Hát igen. Azon is, nem igaz?
Közvetlenül előttük állt a facsoport, nagyobb és sűrűbb volt, mint
ahogy Jonnak a távolból tűnt. Amint a liget széléhez értek, bal felől,
a rizsföldek mentén megkerülték. Az ujgurok felkapcsolták kis zseb-
lámpáikat.
Szokásához híven Jon minden irányban próbált figyelni. Felpil-
lantott, és majdnem megállt. A homályos lombkoronákban nagy
halmokat látott, melyek hatalmas darázsfészkeknek tűntek.
– Mik azok? – kérdezte Asgart.
– Csépeletlen rizsnyalábok. A gazdák ott fenn tárolják a rizst,
hogy megvédjék az egerektől és patkányoktól.
Ahogy elhagyták a puha, művelt földet, futásnak eredtek a közeli
erdő egyik kinyúló része felé. Nyírfák, fenyők és alacsony bokrok
küszködtek a túlélésért a levelek és tűlevelek magas halmai között.
 Pár száz méterrel beljebb Asgar suttogva parancsot adott, mire há-
rom embere visszafordult a fák széléhez, amerről bejöttek. Mahmout
körkörös védelmet szervezett. A többiek fedezékbe húzódtak egy
szikla körül, mely benyúlt egy tisztásra, és pihenni készültek. Úgy
látszott, már máskor is használták ezt a helyet. Még hárman eltűntek
a sötét fák között, akik pedig maradtak, fegyverüket magukhoz ölel-
ve hátradőltek, és becsukták szemüket.
Asgar intett Jonnak, hogy csatlakozzon hozzá. Egy tűzrakóhely
mellett ültek le.
– Miután elhagyta Kínát – mondta Asgar –, sikerült a partról biz-
tonságosan elmenekülnünk, de elkerülhetetlen volt, hogy az üldö-
zőknek előbb-utóbb szemet ne szúrjon az őrült ujgurokkal megrakott
Land Rover. Azokat, akiknek sanghaji tartózkodási engedélyük van,
visszaküldtem, hogy rejtőzzenek el a lungtangokban, a többieket
meg nyugatra hoztam, hogy itt lapuljunk meg, amíg elmúlik a vihar.
Hosszú ideje működünk már így, tudja.
– Szóval a közelben volt, mikor megkapta az üzenetet Viktorról?
– Igen. A börtönbeli kapcsolatom üzent, hogy ez az orosz mérnök,
Viktor be akar juttatni egy Chiavelli nevű amerikait, hogy beszélhes-
sen David Thayerrel.
Jon bólintott. – Fred egy gyors mentőakcióval akarja kiszabadíta-
ni David Thayert.
– Már nem – mondta Asgar. – Hatalmas kenőpénzek segítségével
bejuttattuk Chiavelli századost. Kedvező jelentést küldött a helyzet-
ről és Thayerről. Nem tudni, hogy a börtönigazgató megszimatolt-e
valamit a szökéssel kapcsolatban, vagy csak egyszerűen balszeren-
cse, de Thayert holnap reggel elszállítják. Chiavelli százados mondta
el az embereinknek, akik továbbadták nekem. Üzentem Viktornak,
aki jelentette Kleinnek. Onnan tudom, hogy Viktor hozta a választ
Kleintől.
– Hogy várjon itt rám, ugye? Ezért változott a terv olyan hirtelen.
– Így van. Azt akarja, hogy segítsen kiszabadítani Thayert és
Chiavellit. Sok minden balul sülhet el, de ő úgy gondolja, hogy a
maga jártassága nagy segítségünkre lehet a börtöngazdaság falain
belül.
 – Belül...?
– Pontosan. Ha a szükség úgy hozza, be kell osonnunk. Aztán
maga, Chiavelli és én kihozzuk Thayert. Persze, ha rosszra fordul a
helyzet – tette hozzá vidáman –, lehet, hogy utat kell lőnünk ma-
gunknak kifelé. Valószínűleg ezért is akarta magát Klein. Maga lesz
a fedezék.
– Klassz – mondta Jon . – És min bukhat el a terv?
– Ha mondjuk egy-két őr meggondolja magát, és mégsem lesz
megvesztegethető.
Jon sóhajtott. – Egyre jobb.
– Fel a fejjel! Ez igazán semmiség azokhoz a megbízásokhoz ké-
pest, amiket néha a harcostársaim kapnak. Remélhetőleg a reggeli
sorakozásig nem tűnik fel nekik, hogy Chiavelli és Thayer megszö-
kött, de az igazi balhé akkor kezdődik majd, amikor már kijutottak a
börtönből.
– Hogyan juttatjuk ki Thayert és Chiavellit Kínából?
– Ez a mi feladatunk lesz, és nem lesz túl egyszerű, ami azt illeti.
Van egy régi kínai mondás, ami így szól:
Csukd be a szemed, és fordulj körbe; mindegy, hogy mennyi az
idő vagy hol vagy, amikor felnézel, egy kínait fogsz látni. Egy ilyen
hatalmas tömegben egy nyugati olyan ritka látvány, mint a hal a
Takla-Makánban.
– Jobb lenne, ha nem kerülne sor tűzharcra. Belerondíthat az el-
sődleges megbízatásomba.
– Klein tisztában van ezzel. Azt mondta, hogy bármikor vissza-
léphet, ha úgy gondolja, hogy ez veszélyezteti a fő küldetése esélye-
it.
– Abban az akcióban is velem tart?
– Ott leszünk – mondta Asgar. – Nagy erőkkel. És eljuttatjuk
Thayert is a határig.
– Holnap el tud szállásolni engem valahol?
Asgar bólintott. – Olyan biztonságban lesz, mint egy templomban.
– Mikorra kell a börtönnél lennünk?
– A bent lévő embereink már készen állnak. Az időzítés rajtunk
múlik. Ok csak a jelünkre várnak.
– Akkor induljunk! Milyen messze van?
– Tizenöt kilométernél nincs messzebb.
– Klein adott még egyéb utasítást?
– Azonkívül, hogy meggyőződött róla: tisztában vagyok vele,
hogy a maga fő küldetése az emberi jogi egyezmény megvédése,
meg biztosított minket anyagi segítségről és washingtoni befolyásá-
ról cserébe... Nem. – Asgar sztoikus arckifejezése megkeményedett.
– A Fehér Ház vak. Csak arra gondolnak, hogyan tudnák rávenni a
Csungnanhajt az egyezmény aláírására. Csakhogy az számunkra
semmin nem fog változtatni. Mi feláldozhatóak vagyunk, és nincs
nyomós okunk arra, hogy segítsünk. Ugyanakkor Klein is rájött,
hogy mégiscsak kell segítenünk, már csak a saját jól felfogott érde-
künkben is.
– Fredbe nem kevés jóindulat szorult. Nem fogja ezt elfelejteni, és
a geopolitika változni fog.
Asgar minden meggyőződés nélkül bólintott. – A börtön után hol
lesz a következő akció?
– Az Alvó Buddhánál.
Asgar kételkedni látszott. – Ott már nem sokkal hajnal után min-
dennap nagy a tömeg. Turisták, árusok.
– Egy kis szerencsével végzünk, mielőtt odaérkeznének.
– Nem akar némi útmutatást adni, hogy mire számíthatunk?
– Lesből kell majd támadnunk, s az a mentőakció kissé más jelle-
gű lesz.
– És mit mentünk ki?
– Ugyanazt az iratot, amit Sanghajban próbáltam megszerezni.
– És az annyira fontos az emberi jogi egyezmény szempontjából?
– Igen – mondta Jon. – Volna még egy kérdésem... Van olyan
menekülési útvonala Kínából, amin keresztül ki tudom juttatni ezt az
iratot?
– Több is. Sosem lehet tudni, milyen váratlan esemény történik.
Őrültek azok a disszidensek és forradalmárok, akiknek nincs mene-
külési útvonaluk. Szerencsénkre az ellenállás nem jellemző a kínai-
akra, így nem is nagyon tudnak mit kezdeni vele. Gyorsan kell lelép-
nünk?
– Valószínűleg igen.
– Figyelmeztetem a kapcsolataimat. – Végignézett az emberein.
Néhányan már horkoltak. A tapasztalt gerillák aludtak, amikor lehe-
tőségük nyílt rá. – Induljunk!
Körbejárt, halk szóval ébresztgetve őket. Ellenőrizték fegyverei-
ket, és a sziklák közt elrejtett dobozokból tartalék tölténytárakat vet-
tek magukhoz, majd felkészülve várakoztak. Asgar halk füttyszóval
visszahívta a hat őrszemet, akik nem jelentettek semmi eseményt.
A növekvő hold megült a fák tetején. Asgar előreküldte a vezető-
it, intett Jonnak, és a többiek két oszlopba fejlődve elindultak a fák
sűrűjébe. Tíz perccel később az erdő megritkult, és egy földútra ju-
tottak, ahol egy Land Rover, egy ősrégi Lincoln Continental és egy
amerikai katonai Humvee várt rájuk.
Jon kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Sok jó külföldi lóerő talál-
ható ezen a kínai vidéken...
Asgar elmosolyodott. – Az egyik egy tadzsik újságíró kissé kellet-
len ajándéka, a másik kettő meg éjszakai „használatbavételből” ma-
radt Afganisztánból. Nem semmi, hogy maguk, jenkik miket adnak
az Északi Szövetséghez csatlakozó, majd azt elhagyó haduraknak, és
hogy azok meg mennyire gondatlanul bánnak az ebül szerzett va-
gyonukkal. Nos, akkor talán üljünk be!
Beszálltak a három autóba, melyek egymás mögött, konvojban
haladtak a göröngyös úton a csillagoktól fényes, határtalan ég alatt.
Bár az ujgurok nem keltették jól kiképzett és szervezett csapat be-
nyomását, mégis úgy viselkedtek, hogy az bátorítóan hatott Jonra. A
földutakon parasztok, megművelt földek és állatok mellett hajtottak
el. Asgar elmagyarázta, hogy Kínának ezen a részén még egy bicikli
is luxusnak számít. A legtöbben gyalog tesznek meg nagy távolsá-
gokat, hogy lássák családjukat vagy cserekereskedelmet folytassa-
nak. Következésképpen kevés jármű volt az utakon vagy parkolt az
épületek mellett. Mégis, az emberek jelenléte mindenhol érezhető
volt. A parasztházak csoportokba, kisebb-nagyobb falvakba rende-
ződtek. Az út mentén időről időre bódék kínáltak ételt, teát, hajnyí-
rást. De senki nem jött elő, hogy megnézze, ki halad el az úton ilyen
későn. Akár a városokban, vidéken sem volt kifizetődő túl kíváncsi-
nak lenni.
– Valószínűleg nem jelentenének akkor sem, ha meglátnának
minket – mondta Asgar Jonnak. – Még itt, vidéken sem túl bölcs
dolog a tisztviselők figyelmét magadra vonni.
Kevesebb mint fél óra múlva Jon megpillantotta a két őrtorony és
a szögesdrót kerítés körvonalait a távolban. A sofőrök lekapcsolták a
lámpákat. Asgar parancsára az autók az út melletti fák közé kanya-
rodtak.
– A kormány nem engedélyezi, hogy a börtönhöz másfél kilomé-
ternél közelebb ház épüljön. Nem akarjuk, hogy az őrök meglássa-
nak vagy meghalljanak minket, úgyhogy itt leparkolunk.
– És utána?
– Utána úgy teszünk, mint bármelyik hadsereg csata előtt. Vá-
runk.
 Szeptember 17., vasárnap
Washington, D. C
A kínai nagykövet követelte, hogy azonnal beszélhessen az el-
nökkel. Sürgős ügyről van szó, legalábbis ezt állította. Charlie
Ouray, a stábfőnök adta át az üzenetet az elnöknek, aki épp egy tör-
vényjavaslaton dolgozott túltömött karosszékében, olvasószemüveg-
ét az orra hegyén egyensúlyozva.
Charlie észrevette, hogy az elnök egy bekeretezett családi képet
tett maga mellé a kisasztalra. A kép felfelé fordítva feküdt. Biztosan
azt nézegette. Charlie még sosem látta ezt a képet. Nyurga tinédzser-
ként ábrázolta az elnököt. Amerikai futballmezt viselt, és a büszke
szülők, Serge és Marian Castilla között állt. Mindhárman mosolyog-
tak, és átölelték egymást. Szoros családi kötelék lehetett köztük, de
ma már Serge és Marian is halott.
Charlie kérdőn az elnökre nézett. – Megmondjam a nagykövet-
nek, hogy itt nem parancsolgathat? Enyhíthetem az élét, ha hozzáte-
szem, hogy talán tudja majd fogadni pár percre holnap. Talán vala-
mikor késő délután.
Castilla elnök végiggondolta az érveket és ellenérveket. – Ne!
Mondja meg neki, hogy történetesen én is éppen beszélni szeretnék
vele. Hadd gondolkodjon csak el rajta, hogy ez mit is jelent.
– Biztos benne, uram?
– Ebből még nem lesz rendszer, Charlie. Ha majd megnyugodtak
a kedélyek, ezt is megemlítjük neki. De most az Empress-ügyet aka-
rom megoldani, és ugyanakkor erősen éreztetni vele, hogy hajlandó-
ak vagyunk a Csungnanhaj galambjaival együttműködni, hogy meg-
előzzük az összecsapást. Az emberi jogi egyezmény több szempont-
ból is fontos nekünk.
– De akkor is, elnök úr, nem hagyhatjuk, hogy azt gondolja...
– Hogy mi nem akarunk összecsapást? Miért nem? Ha helyes a
feltevésem, akkor legalább néhányan az Állandó Bizottságban is
hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Talán sikerül erről is megerősítést
kapnunk jeles nagykövetünktől.
– Nos...
– Telefonáljon le neki, Charlie! Nem fog megfélemlíteni, maga is
tudja. Amúgy pedig nekem is van egy-két keresetlen szavam hozzá.
Ha helyes a sejtésünk, és Kínában valóban hatalmi harcok folynak,
akkor neki is ugyanolyan körültekintően és figyelmesen kell a hely-
zetet kezelnie, akárcsak nekünk.
 Harminchatodik fejezet

Félóra múlva Vu Pang-tiao nagykövet belépett az Ovális Irodába.

Ez alkalommal egyszerű nyugati öltönyt viselt, arca semleges ma-
radt, mintha csak egy magnófelvételt kellene lejátszania. Ugyanazo-
kat a vegyes jelzéseket adta, mint előző alkalommal, de most na-
gyobb hangsúlyt kapott a felháborodás.
– Nem tűrhetjük tovább Kína önrendelkezési jogának csorbulását!
– csattant fel a kis termetű nagykövet. Ezúttal tökéletes oxfordi kiej-
tését használta. Alig próbálta leplezni haragját.
Az elnök ülve maradt az íróasztala mögött. – Talán szeretne ki-
menni az Ovális Irodából, és tiszta lappal kezdeni, amikor újra belép,
Vu nagykövet?
Castilla elnyomott egy halvány mosolyt, ahogy Vu válaszolt: –
Elnézést kérek, uram. Attól tartok, dühömben megfeledkeztem ma-
gamról.
Az elnök visszafogta magát, nehogy azt mondja, Vu Pang-tiao so-
sem feledkezik meg magáról. Megfontoltan kell használni a nyers
szavakat is. – Sajnálom, hogy ezt kell hallanom, nagykövet úr. Mi
hozta ki ennyire a sodrából?
– Egy órával ezelőtt üzenetet kaptam a kormányomtól, miszerint a
Szecsuán tartománybeli katonai erőink egy magasan repülő járművet
észleltek, amit szakértőink E– 2C Hawkeye AWACS típusú jármű-
ként azonosítottak. Ezt a gépet az önök haditengerészete üzemelteti,
és két órával ezelőtt kínai felségterületre hatolt be. Tekintettel arra,
hogy haditengerészetük zaklatja egy teherhajónkat a nyílt tengeren, a
kormányom összeköti a két eseményt, és nyomatékos tiltakozásának
ad hangot a felségterületünkre történő újabb behatolás miatt.
Az elnök hosszú, kemény pillantást vetett Vura. – Először is,
nagykövet úr, az Empress ügye semmilyen kínai felségterületet nem
sért.
– És a berepülés? Mit tud arról mondani?
– Semmit, mert biztos vagyok benne, hogy az meg sem történt.
– Biztos, uram? De nem hajlandó határozottan tagadni?
 – Butaság volna tőlem határozottan tagadni valamit, amiről nem
tudok semmit, de amiről teljesen ésszerű magyarázattal tudok szol-
gálni, ha mégis ez történt volna. Azt mondja, a katonasága egy
AWACS repülőgépet azonosított? Az említett terület elég közel esik
Észak-Burmához, ahol drogellenes hadműveleteket folytatunk, ha jól
tudom, Kína teljes mértékű támogatásával.
Vu egyetértőén biccentett. – Ésszerű elmélet, elnök úr. Viszont
körülbelül ez idő tájt beszámoltak egy lehetséges ejtőernyősről is
Szecsuán tartományban, Dacu közelében. A helyi erők jelenleg is
nyomoznak az ügyben.
– Ez érdekes. Sok sikert kívánok nekik.
– Köszönöm, uram. Akkor nem is zavarom tovább. – Vu, akit
még hellyel sem kínáltak, az ajtó felé fordult.
– Csak ne olyan sietve, nagykövet úr! Kérem, foglaljon helyet! –
Az elnök a lehető legszigorúbb arckifejezését öltötte magára. Ko-
morsága ellenére is érezte azonban, hogy optimizmusa feltámad a
kockázatos lépéstől, amit megtenni készült. Vu Pang-tiao egy szót
sem szólt a megszakított tengeri akcióról, melyet az Empress-re való
feljutás érdekében kíséreltek meg. Ez csak egyet jelenthetett: Az
Állandó Bizottság nem tudott semmit erről a kísérletükről. A kínai
tengeralattjáróra küldött figyelmeztetés az Állandó Bizottság egy
tagjától vagy egy frakciójától jött, míg a többiek nem voltak beavat-
va.
Vu tétovázott, nem tudva biztosan, mi lehet e váratlan kérés hátte-
rében, majd elmosolyodott és leült. – Valami másról is beszélni kí-
ván, elnök úr?
– A kínai tengeralattjáróról, mely a USS Crowe fregatthoz veszé-
lyesen közeli pozíciót vett fel. Egy hadihajó fenyegeti egy másik
nemzet hadihajóját a nyílt tengeren? Úgy vélem, ez bármelyik nem-
zetközi törvény értelmében provokációnak számítana.
– Egyszerű elővigyázatosság. Csak egyensúlyba hoztuk erőinket,
ahogy ön mondaná. Mindegyik hajónak joga van ott lenni, ahol van.
Ezek között a körülmények között a kormányom úgy határozott,
hogy nincs más választása. Végül is – tűnt fel ismét halvány mosolya
–, mi csak a követőt követjük. Rutineljárás.
– És most felfedték emiatt az egyik titkukat: Kína tengeralattjáró-
ival figyelteti az Ötödik Flottát. Csakis az Indiai-óceánról érkezhetett
oda ilyen gyorsan. – Úgy hangzott, mint egy egyszerű kijelentés.
Vu tekintete megrebbent. Talán az ingerültség miatt, amiért ezzel
a lépéssel valaki Pekingből kimozdította őt a tárgyalói pozíciójából.
De nem szólt semmit.
– Mi természetesen mindig is számot vetettünk egy ilyen megfi-
gyelés lehetőségével, de most bizonyítékunk is van rá. De akárhogy
is történt – legyintett az elnök –, most valami szokatlan dolgot fogok
tenni. Olyasvalamit, amivel nem mindegyik tanácsadóm ért egyet. El
fogom mondani önnek, hogy mit keres ott a Crowe. Pár nappal eze-
lőtt kétségbevonhatatlan információt kaptunk arról, hogy az Empress
jelentős mennyiségű tiodiglikolt és tionil-kloridot szállít. Kétlem,
hogy el kellene magyaráznom, ezek a vegyszerek mire használhatók.
Az elnök várt. Mikor a nagykövet arckifejezése nem változott, és
nem tett semmi megjegyzést, így folytatta: – Nagy mennyiségű szál-
lítmányról van szó. Akkora mennyiségről, ami nem magyarázható
mással, csak kémiai fegyverek előállításának szándékával.
Vu megmerevedett. – Még egy jinho? De kérem, uram, nem volt
elég egyszer...?
Az elnök megrázta a fejét. – Akkor önök pontosan tudták, hogy
mi tévedésben vagyunk. És hagyták is, hogy a végén nekimenjünk a
falnak, és minket tartsanak fajankóknak. Maguk csak nyerhettek
azon az ügyön. Ha nem léptünk volna a fedélzetre, akkor az úgy tűnt
volna, hogy meghunyászkodunk maguk előtt, és önök szereznek
pontot. De átszálltunk a hajóra, amitől vakmerőnek és arrogánsnak
látszottunk, miután megszálltuk a hajót, és ezzel önök rúgták a gólt a
nemzetközi pályán.
Vu döbbentnek látszott. – Fel vagyok háborodva, elnök úr! Mi
csak a nemzetközi törvényeket tartattuk be akkor is és most is!
– Egy fenét! – mondta nyájasan az elnök. – Mindenesetre azért
mondtam el ezt az egészet, mert ebben az esetben úgy véljük, hogy a
Csungnanhaj nem tud és soha nem is tudott arról, hogy valójában mit
is szállít az Empress. Úgy gondoljuk, hogy a Csungnanhaj nincs
benne ebben a kis kalandban, és ezért meg is lepődtek a Crowe meg-
jelenésén. Ami azt jelenti, hogy amikor mi az Empress fedélzetére
lépünk, akármi is történjék, a nemzete rossz színben fog feltűnni.
Főleg azért, mert a világkereskedelem az egyik legfontosabb hosszú
távú célkitűzésük.
Vu Pang-tiao egy ideig csendben ült, tekintetét az elnökre szegez-
te és próbálta összeszedni a gondolatait. Amikor beszélni kezdett, az
el nem hangzott szavak hordozták valódi mondanivalóját. – Nem
engedhetünk meg egy ekkora jelentőségű jogsértést: egy kínai fel-
ségjelű hajó nyílt tengeren való megszállását.
Semmi ellenkezés, tagadás, kertelés vagy felháborodás.
Az elnök értette a ki nem mondott szavakat. – Sem az Egyesült
Államok, sem a világ, Kínát is beleértve, nem kockáztathatja, hogy
tömegpusztító kémiai fegyverek felelőtlen kezekbe kerüljenek.
Vu bólintott. – Akkor, uram, patthelyzetben vagyunk. Mit java-
sol?
– Talán egy konkrét bizonyíték megoldaná a patthelyzetet. A hajó
rakományjegyzéke például.
– Ilyen bizonyítékot lehetetlen szerezni, hiszen ilyen jellegű ra-
komány nem léphet ki Kínából. De ha mégis létezik, akkor a kormá-
nyomnak a nemzetközi törvények értelmében figyelembe kell ven-
nie.
– Ha létezik.
– De nem létezhet.
Az elnök elmosolyodott. – Köszönöm, nagykövet úr. Úgy vélem,
ezzel be is fejezhetjük a megbeszélésünket.
Vu nagykövet felállt, fejet hajtott, és kisétált az Ovális Irodából.
Az elnök figyelte, ahogy kiment. Megnyomta a belső vonal
gombját. – Mrs. Pike! Kérem, szóljon a titkosszolgálat vezetőjének,
hogy jöjjön az Ovális Irodába!
Castilla elnök Fred Klein elsötétített Covert-One-irodájában ült. –
Kiszúrták az AWACS gépet és Jon Smitht Dacu környékén. A helyi
hatóságok már keresik is. Legalábbis Vu nagykövet ezt állítja.
– A francba! – kiáltott fel Klein. – Reméltem, hogy ez nem kö-
vetkezik be. Smith ezredesnek már így is elég nehéz feladata van.
– Miért nem egy B-2-est használtak? A lopakodó tulajdonságai
most jól jöttek volna.
 – Nem volt időm Whitmantől beszerezni egyet. Azt kellett hasz-
nálnunk, ami a haditengerészetnél kéznél volt. A másik lehetőség
egy nagy magasságban repülő vadászgép lett volna, de nem akartuk
kockáztatni, hogy esetleg megtalálják a katapultülést. Mennyit vettek
észre az egészből?
– A nagykövet csak annyit mondott, hogy észleltek egy repülőt,
és hogy nagy valószínűséggel láttak egy ejtőernyőst is.
– Jól van. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy nem biztosak az ej-
tőernyős történetben, és messze járnak attól, hogy belőjék, hol is
landolt, vagy hogy megtalálják a felszerelését. Egy kis szerencsével
minden a terv szerint halad.
– Meg azzal a külső segítséggel, amiről én nem akarok tudni...
– Ez a terv, és mondjuk csak úgy, hogy a kínaiak még kevésbé
szívelnék a „segítőinket”, mint egy tisztán amerikai hadműveletet.
Az elnök részletesen beszámolt a Vu nagykövettel való beszélge-
téséről. – Igazunk volt. Peking semmit sem tudott az Empress-ről,
amíg a Crowe meg nem jelent Akkor aztán gyanút fogtak, hogy va-
lami nincs rendben. Azt hiszem, Vu megdöbbent, amikor megnevez-
tem a vegyszereket. Jelenteni fogja a Csungnanhajnak. Mennyire
vagyunk közel ahhoz, hogy megszerezzük a rakományjegyzéket?
– Smith egyelőre nem jelentkezett, de nem is vártam még. Van
előrelépés azt illetően, hogy ki szivárogtat híreket a Fehér Házból?
– Nincs, a fene egye meg! Még keressük. Csak azokkal közlöm az
információkat, akiknek feltétlenül tudniuk kell róluk.
 Szeptember 18., hétfő
Dacu
Ahogy mélyen a fák sűrűjében várakoztak, néha odahallatszott
egy-egy kocsi vagy teherautó hangja a távoli autópályáról. Pár kilo-
méterrel arrébb még fény szűrődött ki néhány parasztházból. Az uj-
gurok izgatott légzése a saját, lassú szívverése mellett ideges ritmus-
ként visszhangzott a fülében. Az egyik ujgur felnyögött, ahogy test-
helyzetet váltott. Jon is megmozdult, kinyújtva ízületeit. A börtöntá-
bor felett csend honolt. Semmi hangot vagy mozgást nem észleltek.
Asgar az órájára pillantott. – A két emberünknek már itt kellene
lennie. Valami nincs rendben.
– Biztos, hogy készen álltak a szökésre?
– Igen, biztosan. Jobb, ha bemegyünk és ellenőrizzük.
– Abból csak baj lesz.
– Megszakítsuk az akciót?
Jon eltöprengett. Ki akarta szabadítani David Thayert a börtönből,
de aggódott amiatt, hogy akciójuk nyomán rengeteg katona és rendőr
özönli el a környéket, és elijeszti Li Kuon-jit még a találkozó előtt.
De végül is Asgar, Chiavelli és ő együttműködve növelhetik a siker
lehetőségét. Három fegyveres profi. Különben csak Chiavelli és
Thayer maradna, és Thayer valószínűleg nem használt fegyvert már
fél évszázada vagy még régebben. így vagy úgy, azok ketten meg-
próbálnak megszökni ma éjjel. Ha kijutnak, de a börtön személyzete
észreveszi, fegyveres csapatok erednek a nyomukba.
A legbiztonságosabb megoldás az, ha segítenek Thayernek feltű-
nés nélkül megszökni.
– Keressük meg őket! – mondta Jon .
Asgar körbejárt az emberei között, halkan elmondta nekik, mi tör-
ténik, és mi a következő lépés. Hármat kijelölt, hogy kísérje őt és
Jont, majd mind az öten kiléptek a fák közül. Kétrét görnyedve,
csendben átrohantak egy frissen beültetett mezőn. Jon meggyötört
teste fájt a puha talajon való futástól. Ezután dúsan termő almafák
árnyas gyümölcsösén keresztül haladtak, s itt, a keményebb talajon
már kevésbé sajogtak a tagjai.
Asgar hirtelen jelzett, mire mindannyian megtorpantak, és a föld-
re vetették magukat. Előttük jobbra és balra nyílt terület húzódott,
melyet a börtön drótkerítése körül teljesen üresen hagytak. A kerítés
tetején szögesdrót volt. Körülbelül tízméternyire a nyílt terepet sze-
méthalmok borították el. Ezt a részt senki nem ültette be, senki nem
használta: igazi senki földje volt.
– A kerítéshez megyek – suttogta Asgar. – Viszem a...
– Engem visz magával! – mondta Jon. – Chiavelli és Thayer tud-
tára akarom adni, hogy itt vagyok, és úgysem tudom megértetni ma-
gam az embereivel. Ők hátramaradhatnak és fedezhetnek minket.
– Rendben van. Gyerünk!
Meggörnyedve futni kezdtek a kerítés felé. Jon izzadt, izmai meg-
feszültek az erőlködéstől. Éppen hogy elérték, mikor az őrtoronyból
keresőfény ragyogott fel tőlük balra. Belevetették magukat a szemét-
be, testüket szorosan a kerítéshez nyomták. A száraz föld pora meg-
töltötte Jon orrát. Visszafogott egy tüsszentést.
Asgar suttogása alig volt több enyhe rezgésnél, ahogy a fény kör-
bejárva újra és újra elhaladt felettük. – Mi az ördög folyik itt? Még
nem láttam ennyire ébernek őket.
– Valami riaszthatta őket.
– Jól van. Ha a fény ismét elhalad, akkor nyugat felé kúszunk.
A besötétített barakkszobában David Thayer a deszkaasztalnál ült,
néhány emléktárgyat és papírokat rakott az övtáskájába.
Dennis Chiavelli egy kis zseblámpát tartott elé, hogy Thayer lát-
hassa, mit csinál. A fény alulról megvilágította
Thayer fehér haját, mely úgy világított, mint a frissen esett hó.
– Biztos, hogy meg akarja próbálni? – kérdezte Chiavelli. – Lehet,
hogy sokkal nehezebb lesz, mint amire számítunk. Még nincs túl
késő, hogy meggondolja magát.
Thayer felnézett. Fakó szemei élénken csillogtak. – Megőrült?
Egy életen át erre vártam. Szó szerint. Újra megláthatom Amerikát.
Újra láthatom a fiamat. Hihetetlen! Úgy érzem magam, mint egy vén
bolond, de alig tudom elhinni, hogy mindez valóban megtörténik. –
Nyílt öröm sugárzott ráncos arcáról.
Chiavelli hirtelen az ablak felé fordult. – Mi volt ez?
 – Én nem hallottam semmit.
De az öregnek rossz volt a hallása. Chiavelli az ablakhoz lépett. –
A fenébe! – Kilesett, és halkan újra elkáromkodta magát.
– Mi történik?
– Az igazgató jön. Egy csapatot hoz magával. Ellenőrzik a barak-
kokat. Most az ujgurok felé tartanak. Szerintem a mi barakkunk lesz
a következő.
Thayer pergamenvékony bőre elsápadt. – Most mit tegyünk?
– Rakjon vissza mindent a helyére! – Chiavelli visszarohant az
ablaktól. – Vetkőzzön le, és tegyen úgy, mintha aludna! Igyekezzen!
David Thayer korához képest lenyűgöző sebességgel tette vissza
az emléktárgyakat és a papírokat a helyükre, aztán levette a ruháját
és magára húzta a hálóingét. Ezalatt Chiavelli is ledobta magáról a
ruháit, és alsóneműben feküdt a priccsére.
A kivágódó ajtó hangjára összerezzentek. Pillanatokkal később
két őr lépett a szobába. – Talpra! – parancsolták.
Mindketten álmosságot színleltek, ahogy az őrök durván felrán-
gatták őket a priccsekről.
Ahogy az igazgató belépett, Chiavellire meredt, és lehordta az
őröket. – Finomabban bánjanak az öreggel! – Alaposan tanulmá-
nyozta Thayert, annak a jeleit keresve, hogy nem is feküdt még le. –
Aludt már, Thayer fegyenc?
– Éppen szépeket álmodtam – mondta az öreg ingerülten, félig
behunyt szemmel.
– Át kell kutatnunk a szobát.
– Csak tessék.
Az őrök átvizsgálták a szekrényt, elhúzták a priccseket és kinéz-
tek az ablakon, hátha valaki éppen ott bujkál. Máshol nem lehetett
kutatni a csupasz szobában. Az igazgató lassan körbesétált.
Végül így szólt Thayerhez: – Most már visszafeküdhet!
Ahogy nyomában az őrökkel kiment, még hallották, ahogy meg-
parancsolta:
– Minden barakkhoz állítsanak egy őrt. Óránként ellenőrizzék a
rabokat. Azonnali börtönzárlatot rendelek el. Nem kell dolgozni vin-
ni őket holnap. További utasításig senki nem juthat be, és nem hagy-
hatja el a börtön területét. Senki.
Az igazgató elvonult. Az őrök követték, egyikük becsukta az aj-
tót.
Chiavelli az ablakhoz sietett. Egy ideig ott állt. – Az igazgató
visszamegy az irodájába, de eggyel kevesebb őr van vele. Egyet biz-
tosan az ajtó előtt hagytak.
– Az nem számít.
– Az ellenőrzés és a börtönzárlat viszont igen. Nem tudunk ma éj-
jel megszökni. Még ha ki is tudunk jutni a börtönből, néhány kilomé-
ter után már a nyomunkban lesznek.
David Thayer egy székre rogyott.
– Nem. – Csontos válla megrogyott. Arcára kiült a reménytelen-
ség. – Persze, igaza van.
– Az egyetlen jó hír az egészben, hogy úgy tűnik, nem velünk van
összefüggésben, így magát nem helyezik át holnap. A börtönzárlat
megakadályozza ezt.
Thayer felnézett. – Akkor most várunk. És reménykedünk. Ezt
már ismerem. Mégis... most sokkal nehezebbnek tűnik.
 Harminchetedik fejezet

A rendszertelenül fel-felvillanó fénysugár nyalábjait elkerülve Jon

és Asgar hol futva, hol kúszva haladt a kerítés mentén. Asgar tudta,
hova tartanak, mikor kell mászni, mikor van lehetőség gyorsabban
mozogni. Hirtelen leguggolt.
Jon melléhúzódott, szintén leguggolt, és követte a férfi tekintetét,
mely nagyjából tízméternyire a kerítésen túl álló, alacsony, szögletes
épületen nyugodott. A hátsó falán dupla ajtó nyílott, de nem voltak
ablakai. A nagy ajtó elől indulva betonozatlan kocsibejáró húzódott
az útig.
– Itt fognak kijönni – mondta Asgar.
– Mi ez az épület?
– Konyha és étkezde. Itt maradunk és átkozottul reméljük, hogy
nem kell utat vágnunk magunknak befelé. Azokon a hátsó ajtókon
keresztül rakodják le és fel az ellátmányt. Ennek a kis ingatlannak az
a legfőbb értéke, hogy az ajtók és a kerítés között van egy vakfolt,
körülbelül három méter széles, ahova egyik őrtoronyból sem lehet
odalátni.
– Ez egy átkozottul hasznos felfedezés.
A kerítéshez közel fekve várakoztak. Jon a dupla ajtóra koncent-
rált. Ahogy rájuk borult az éjszaka, úgy tűnt, megállt az idő. Fapal-
lókon menetelő bakancsos lábak hangja törte meg a csendet. Fenye-
getően, félelmetesen hangzott.
– Mit jelenthet ez? – nézett Jon kérdően Asgarra.
– Távolodnak a barakkoktól... afelé az épület felé menetelnek,
ahol az igazgató és az őrök laknak. – Asgar hangját alig lehetett hal-
lani. – Biztosan riadó volt, vagy az igazgató tartott szúrópróbaszerű
vizsgálatot. Nem valami fényes a helyzet, Jon.
– Börtönzárlat?
– Hamarosan kiderül – mondta Asgar sötéten. Keresett egy apró
kavicsot, és áthajította a kerítésen. Alig hallható pattanással ért föl-
det.
 Jon még mindig nem látta, hogy bármi, akár egy árnyék is moz-
dult volna a börtönön belül. Majd éles csípést érzett az arcán. Egy
visszadobott kavics arcon találta.
Asgar bólintott.
– Ez a jel. Börtönzárlatot rendeltek el. Várnunk kell. Kis szeren-
csével huszonnégy órán belül helyreáll a régi rend. Az egyetlen jó
hír, hogy nem fogják Thayert holnap reggel elszállítani. Persze lehet,
hogy tovább tart majd a börtönzárlat, akár egy hétig is.
– Mindannyiunk érdekében remélem, hogy nem. De főleg Thayer
miatt.
 Szeptember 17., vasárnap
Washington, D. C
Charles Ouray csendben belépett az Ovális Irodába. – Elnézést a
zavarásért, elnök úr.
A késő délutáni napsugarak melengették a szobát és az elnök tar-
kóját. Castilla felpillantott az Elnöki napi jelentésből. – Igen?
– A CIA igazgatója szeretne néhány szót váltani önnel.
Az elnök levette az olvasószemüvegét. – Természetesen, Charlie,
engedje csak be!
Ouray egy hatvan körüli nővel tért vissza. Alacsony, nem kimon-
dottan karcsú nő volt, praktikus, rövid szürke hajjal. Zömök, széles
mellkasa volt és határozott járása. Akinek már volt a kérdéseihez
szerencséje, egy könnyű tankhoz hasonlította – erős, gyors és hatha-
tós.
– Foglaljon helyet, Arlene! – mondta neki az elnök. – Örülök,
hogy látom. Mi újság?
A CIA igazgatója Ouray felé pillantott, aki szokásához híven az
elnöktől jobbra a falnak támaszkodva állt.
– Minden rendben, Arlene. Charlie már mindenről tud.
– Értem. – Az asszony leült, bokáit keresztbe rakta a széke alatt,
majd kis szünetet tartott, hogy végiggondolja mondanivalóját. – Elő-
ször is, mondana nekem pár szót Jasper Kottról és Ralph
McDermidről? Hol is tart ez az ügy? Mikor akarja nyilvánosságra
hozni, amit tudunk?
– Az ön emberein kívül az FBI is figyeli őket, és információkat
gyűjt róluk. A probléma részben az, hogy valóban törvénytelen-e,
amit tettek. A nem titkos információ kiszivárogtatása még nem az.
De amint bizonyítékaink lesznek arra, hogy milyen szerepet játszot-
tak az Empress-ügyben, akkor elkaphatjuk őket csempészáruval való
kereskedelemért. Az is elképzelhető, hogy Kott talán titkos informá-
ciót is szolgáltatott már McDermidnek. A nyomozás időigényes, ön
is tudja. Bárhogy is, megdönthetetlen bizonyítékokra van szüksé-
günk, hogy elítélhessük őket, így most még nem akarjuk felkelteni
egyikük figyelmét sem. Nos, elmondtam, amit tudok. Most maga
következik. Megtudott valami újat?
 A nő komoran bólintott. – Nyomon vagyunk az újabb kiszivárog-
tató személyével kapcsolatban. McDermid beszélt valakivel, aki itt
van, Washingtonban. Ez is egy munkatárs vagy üzleti partner. Egy
férfiról van szó. Magas körökben mozog. Egyelőre a nevét nem tud-
juk.
Az elnök a hallottakat emésztette. Magába fojtott egy haragos ká-
romkodást. – Hogyan derítették ki mindezt?
– Lehallgatjuk McDermid hongkongi irodáját.
Az elnök először mosolyodott el napok óta. – Bizonyos alkal-
makkor nagyra értékelem a CIA fondorlatosságát.
Köszönöm, Arlene. Őszintén köszönöm. Az a problémája, ha jól
értem, hogy nem tudta még azonosítani a férfit, ugye?
– Így van. Az egyik ügynökünk Hongkongban úgy véli, ismeri a
hangját, de nem tudja még személyhez kötni.
– Maga már hallotta?
– A felvétel minősége nem túl jó a telefonon keresztül, de egy fu-
tár már úton van vele Langley felé.
– Ha azonosította, azonnal szóljon! Ha egyikőjük sem tudja meg-
nevezni, hozza ide a szalagot. Talán valaki a Fehér Házból felismeri.
– Igenis, elnök úr. – A nő felállni készült.
Castilla megállította. – És egyébként hogy halad a nyomozása
McDermiddel kapcsolatban?
– Még nem találtunk semmit arra nézve, hogy ő és az Altman
Csoport miért vesz részt az Empress-akcióban a vegyszerek eladásá-
ból származó anyagi hasznon kívül.
– Rendben, Arlene, köszönöm. Nagyra értékelem a munkáját.
– Ez a dolgom, uram. Reméljük, hamar a végére járunk. Eddig
olyan, mint egy tűzijáték, ami bármelyik pillanatban nukleáris raké-
tává válhat.
– Áment rá – mondta Ouray a fal mellől.
– Jó nyomozást! – mondta az elnök. – Majd számoljon be róla!
– Természetesen, elnök úr.
– Kísérje ki az igazgatónőt, Charlie! – mondta Castilla. – Majd
később beszélünk.
 Mikor mindketten kimentek, az elnök a kék telefon után nyúlt, és
megkérte Fred Kleint, hogy jöjjön át. El kellett mondania neki, hogy
mi az, amit a CIA megtudott, és mi az, amit nem. Azt pedig végképp
nem akarta, hogy ez is kiszivárogjon.
 Szeptember 18., hétfő
Dacu
A keleti láthatáron citromszínű pára mutatta, hogy hajnalodik. Az
öreg limuzin, a Humvee és a Land Rover konvojban haladt a meg-
művelt földek és fás dombok között. A halvány reggeli fény kezdett
erősebbé, melegebbé válni. A járművek végül nedves árnyékoktól
sötét udvarba kanyarodtak be. A távolban a Paoting San lila hegyei
lassan zöld színt öltöttek. Ott volt az Alvó Buddha szobra, ahol a
mindennél fontosabb találkozót beszélte meg Li Kuon-ji és férje. Jon
a hegyeket tanulmányozta, azon tűnődve, vajon mit hoz majd az éj-
szaka.
Egy régi, szovjet gyártmányú busz állt még az udvaron, járó mo-
torral.
– Ez mire kell? – kérdezte Jon, amíg Asgar leparkolt. A többi
jármű melléjük húzódott, sofőrjeik leállították a motorokat.
– Alani és a csapata használta volna, hogy a határhoz vigye David
Thayert és Chiavelli századost. Egy csapat ujgurt alakítottak volna,
akik hazafelé tartanak Kasgarba.
– Kockázatosnak hangzik. Még a sminkes csapat segítségével sem
tudnának átjutni fényes nappal.
– Várjon meg itt! Megmutatom.
Átvágott a poros udvaron, és az öreg ujgurhoz lépett, aki a busz
kormánya mögött ült, és azonnal leállította a motort. Nehézkesen
kiszállt, és követte Asgar embereit a házba.
Asgar Jon felé biccentett. – Jöjjön!
Bent Asgar rámutatott két, a faasztalon heverő női öltözékre, me-
lyek olyan terjedelmesek voltak, mint az afgán burkák. Az egyik
fekete volt, a másik barna.
– Hszincsiangban sok ujgur asszony visel fátylat, néhányan a
szélsőségesebbek közül akár még ilyen szörnyűségeket is hordanak.
Ezekbe öltöztetjük Thayert meg Chiavellit, és Alani mellé ültetjük
őket, mert ő magas. Ha behajlítva tartják a térdüket, simán átjutnak.
– Legalább fegyvereket tudnak elrejteni a ruhájuk alá.
A parasztház réginek látszott a kopott padlójával és csupasz ge-
rendáival. Kezdetleges asztalokkal, székekkel, polcokkal és akasztós
szekrénnyel volt berendezve. A boltív mögött ágy állt és egy mosdó-
állvány, rajta agyagtállal és kancsóval. Nem látta az ujgurokat, de az
öreg buszsofőr ott ült egy csupasz asztalnál a konyhában egy másik
keskeny boltív mögött.
– Hol fogok aludni? – Most, hogy tudta, estig várnia kell, hirtelen
kimerültnek érezte magát. Minden porcikája sajgott. Arcán a sebhe-
lyek viszkettek. Szerette volna lemosni magáról a fekete festéket,
enni és bedőlni a legközelebbi ágyba.
– Van egy rejtett pince, és a pajtában is titkos szobák vannak a fa-
lak mögött. Enni vagy aludni szeretne előbb?
– Enni. Aztán aludni.
Jon követte Asgart a konyhába, ahol a tizennégy gerilla már ott
ült a másik asztalnál. Mohón ettek, az asszonyok pedig főztek, és
rakták az étellel megrakott tálakat az asztalokra. A nők között felis-
merte a két kuncogó sminkest is a sanghaji lungtangból, akik azonnal
kacarászni kezdtek, amikor megpillantották. A mosogatóhoz irányí-
tották, ahol hideg vízzel és faggyúszagú házi szappannal lemosta
magáról az álcafestéket.
Kicsit jobban érezte magát, és leült az öreghez a másik asztalnál,
aki felnézett a tányérjából, mintha azt kérdezné „Miféle szerzet vagy
te?”, aztán vállat vont és folytatta az evést.
Asgar csatlakozott hozzá egy tál ürühússal, répával, hagymával és
babos rizzsel, amit birkafarok olvasztott faggyújával gyúrtak össze.
Hasonló ételt ettek a lungtangban is. Az ujgur letette az asztalra a
többi tállal együtt. A hosszú éjszakázástól és a folyamatos feszült-
ségtől megéhezve Jon mindenből nagy adagot szedett. A töltött hús-
gombócok ízletesek voltak. Az ürühúsból készült kebab kívül ropo-
gós, belül omlós volt, és nem lehetett rajta érezni az amerikaiak szá-
mára oly kellemetlen szagot.
Asgar figyelte, ahogy Jon evett, miközben maga is lapátolta be az
ételt. Úgy tűnt, nosztalgikus érzés kerítette hatalmába. Töprengve
így szólt:
– Az ujgurok nomád pásztorok voltak, mielőtt letelepedtek és föl-
det kezdtek művelni. Az ürü számunkra olyan, mint a tengeri ételek
a japánoknak, a marhahús az argentinoknak és az amerikaiaknak,
vagy a marha- és birkahús az angoloknak. Ezt az egyet szerettem
Angliában. Jó birkahúst lehetett kapni, főleg, ha az embernek sikerült
az angol tenyésztésű ritka délnyugati fajtára akadnia... A legjobb
birka, amit a hazámtól távol ettem.
Jon a kenyerével kitörölte a tányérját. – Nem sokan szeretik az
angol konyhát annyira, mint maga.
– Én imádtam, öregem. Az igazi angol ételeket. Jó sok faggyút
tesznek az ételbe. A gombócok, na és az a sok sült a sűrű mártással,
a belsőségek és a birkahús! Talán ezért is tűnt úgy, hogy amikor ré-
gen sok angol jött ide, ők jobban megértettek minket, mint a kínaiak
vagy az oroszok valaha is.
Amikor befejezték, Asgar hátul kivezette az udvarra, ahol a sze-
méthalmok között balra, a fal mellett egy kis ház állt. Bent egy ma-
gányos ujgur figyelt az udvarra néző ablaknál, puskája a párkányon
hevert.
– Őrszemeket állítottunk a falakra is – magyarázta Asgar, ahogy
elhaladtak mellette.
– Mi történik, ha a kínai hatóság tiszteletét teszi?
– Egy nagy ujgur család él és gazdálkodik itt. Mi elbújunk, és ők
fogadják majd őket. Errefelé mindenki ismeri a családot.
Jon követte Asgart egy keskeny, ügyesen elrejtett lépcsőn, le a
csupasz villanykörtékkel megvilágított pincébe. A helyiségben sora-
kozó priccseken férfiak és nők aludtak. Asgar rámutatott egy üresen
állóra a sajátja mellett, lefeküdt, és azonnal horkolni kezdett.
Jon kinyújtózott, megfeszítette és ellazította izmait. Meggyőzte
magát, hogy már jobban is van. Mindenesetre abban biztos volt,
hogy ébredés után még jobban érzi majd magát. Ahogy próbált el-
aludni, gondolatai mindegyre visszatértek a David Thayer-
problémához. A balsiker és a hiba lehetősége az Alvó Buddhánál
huszonnégy órán belül már így is elég nagy volt. Egy apró hiba
Thayer kiszabadításánál romba döntheti az egész küldetést. Egy ide-
ig forgolódott, majd nyugtalan álomba merült.
 Peking
Kora délelőtt volt, és a Bagolynak szokásához híven már órák óta
a csungnanhaji irodájában kellett volna lennie. Helyette otthoni író-
asztalánál dolgozott. Kedvenc Players cigarettáját szívta, és a bizton-
sági iratokat pecsételte éppen, mikor felesége Vu Pang-tiao nagykö-
vetet kísérte be hozzá. A Bagoly azonnal felállt, hogy üdvözölje.
Most az egyszer széles mosoly ült ki az arcára. A nagykövet a szö-
vetségese és barátja volt, aki a Bagoly befolyásának és tapintatos
lobbizásának köszönhette washingtoni posztját.
Amint felesége becsukta maga mögött az ajtót, Niu így szólt: – Is-
ten hozta, kedves barátom! – Megragadta Vu apró kezét. – Micsoda
meglepetés, főleg ha az Egyesült Államok és köztünk levő nehézsé-
geket is figyelembe vesszük. – Enyhe feddés vegyült a hangjába. –
Amíg meg nem kaptam ma az üzenetét, nem is tudtam, hogy vissza-
tért!
A nagykövet egy szemrebbenéssel nyugtázta a dorgálást. – Feltű-
nés nélkül jöttem vissza az országba, vezérem, épp a nehézségek
miatt. Személyesen kell önnel beszélnem a kívánságairól. Természe-
tesen a reptérről egyenesen önhöz jöttem, és innen megyek rögtön
vissza a reptérre.
Niu megdermedt a gondolattól, hogy vajon milyen szörnyűség
késztette a nagykövetet, hogy ilyen titokban tegye meg a hatalmas
távolságot, de újra csak elmosolyodott. – Hát persze. Üljön le! Lazít-
son!
Vu leült, háta szinte nem is érintette a szék háttámláját. Nem is
próbált lazítani, de Niu nem is számított rá.
– Köszönöm – mondta Vu. – Beszélhetek őszintén, vezérem?
– Ragaszkodom hozzá. Ami itt elhangzik, az köztünk marad. –
Niu felkapta a hamutartót, és körbesétált, hogy a nagykövet melletti
székben foglaljon helyet, ezzel is jelezve barátságukat. De nem kí-
nálta meg Vut cigarettával. Az már túl sok lenne. – Beszéljen! –
mondta, és beleszívott cigarettájába.
– Úgy vélem, hogy eddig úgy adtam át az üzeneteket az amerikai
elnöknek, ahogy ön kívánta... miszerint is... Kína mereven ellenzi a
felségterületeire való további behatolásokat. Ugyanakkor nemkívá-
natosnak tartja olyan szembenállás vagy összecsapás lehetőségét is,
mely kikerülhet a felek ellenőrzése alól.
Niu kurtán bólintott. A szóbeli beleegyezést még legközelebbi
szövetségesével szemben is csak a végső megoldásként használta.
Vu egy apró mosollyal válaszolt. – Az amerikai elnök megértette
álláspontunkat. Amint már mondtam, szokatlanul kifinomult ez az
ember, ahhoz képest, hogy nyugati. Figyel az árnyalatokra. Úgy
éreztem, őszintén aggódik, hogy ez a helyzet háborúhoz vezethet. A
többiekkel ellentétben, ha ő azt mondja, hogy nem akar háborút, neki
el is hiszem. Mondanivalóját óvatos szóhasználata, hangsúlyozása és
etikettje is megerősíti.
– Figyelemre méltó. – Niu elnyomta türelmetlenségét.
– Amennyire szokatlan ez egy nyugati ország államfőjétől, ő még
szokatlanabb dolgot tett: elárulta, hogy mi a szándéka és miért.
A Bagoly szemöldöke a homlokára szaladt. – Kifejtené ezt bő-
vebben is?
A nagykövet felidézte az Ovális Irodában a Dowager Empress-ről
folytatott beszélgetést. Niu csöndben, nyugtalanul és töprengve hall-
gatta. Hirtelen ráébredt, mi zavarta őt annyira: az amerikai elnök a
tudtán kívül is megadta neki a helyes kérdést. Ha sem az Egyesült
Államok, sem Kína nem akar összecsapást, akkor ki akarja? Miért
folytatódik az ügy? A jelen helyzetben a krízis teljesen feleslegesnek
tűnt, mintha nemcsak megrendezték volna, de a veszély fokozódását
is szántszándékkal idézték volna elő.
Végiggondolta, amit Pan őrnagytól hallott, majd visszaidézte az
Állandó Bizottság megbeszéléseit. A keselyűk közül megint csak
Vej Kao-fan emelkedett ki. Az biztos, hogy Li Aozsung szövetsége-
seként Vej nagy hasznot remélhet a szállítmányból. Talán már eddig
is nagy hasznot húzott ilyen jellegű rakományokból. De vajon ez volt
Vej végső célja most is, miután a dolog kitudódott mind Kína, mind
az Egyesült Államok magas kormányköreiben?
Nem. A Bagoly biztos volt abban, hogy Vej azonnal feláldozná a
hasznot, ha visszavihetné Kínát a múltba. Szíve mélyén Vej ideoló-
gus volt, keményvonalas kommunista, aki még mindig Mao, Csu Te
és a Tienanmen tér világában él. Arról álmodozott, hogy visszatér
azokba az időkbe. Ezt bizonyítja az is, hogy a Crowe megfélemlíté-
sére odaküldte a Csou En-laj tengeralattjárót. Ő támogatná az össze-
csapást, hogy az erőszak az ő álláspontját erősítse. Még a háborúzni
is hajlandó lenne, csak hogy érvényesüljön.
A Bagolynak eszébe ötlött Konfucius két meghatározása a sze-
rencsétlenségről: az egyik „katasztrófa”, a másik „lehetőség” volt.
Vej az Empress valódi rakományának felfedezését nem katasztrófa-
ként élte meg, hanem lehetőségként, hogy a pénznél számára sokkal
fontosabb dolgot érjen el.
– Az elnök azt kérdezi – folytatta Vu nagykövet, megtörve a Ba-
goly gondolatmenetét –, hogy vajon egy cáfolhatatlan bizonyíték,
mint a valódi rakományjegyzék, elegendő lenne-e az ön számára,
hogy semlegesítse a helyzetet az Állandó Bizottság tagjai körében.
Vajon a bizottság megengedné-e az amerikaiaknak, hogy a fedélzetre
lépjenek, akár a tengeralattjáró csapatával együtt is, vagy véget vet-
ne-e ennek a helyzetnek a rakomány oly módon való megsemmisíté-
sét elrendelve, ami az amerikaiaknak is kielégítő? Röviden összefog-
lalva, hajlandó-e együttműködni az embereinkkel, ahogy Castilla
elnök is teszi az övéivel, hogy megoldja ezt a veszélyes problémát?
Niu gondolataiba merülve mélyet szívott cigarettájából. Míg Vej a
múltat gondolta a jövőnek, Niu nem félt az ismeretlentől, a demokrá-
cia és nyitottság eszményén alapuló jövőtől. A lehetőségek tisztán
kirajzolódtak: ha nem kockáztat mindent, Vej győzni fog. Másrészt
viszont, ha mindent kockára tesz és nyer, Vej – az Állandó Bizottság
főkeselyűje – saját tettei következményeként el fog bukni.
– Vezérem? – kérdezte a nagykövet a hosszúra vált csöndtől ag-
gódó arccal.
– Kér egy cigarettát, nagykövet?
– Köszönöm. Igen, szeretnék egyet. – A hála egy pillanatra meg-
lágyította aggodalmas arckifejezését.
A két férfi barátságosan dohányzott. A lényeges döntéseket nem
szabad elkapkodni.
– Köszönöm, hogy elhozta nekem ezeket a híreket – mondta vé-
gül Niu. – Nem választottam rosszul, mikor magát tettem meg nagy-
követnek. Térjen vissza azonnal Washingtonba, és mondja meg
Castilla elnöknek, hogy megfontolt férfinak tartom magam. Ugya-
nakkor természetesen továbbra is figyelmeztesse arra, hogy ha az
amerikaiak megpróbálnak a fedélzetre jutni, az szörnyű következmé-
nyekkel fog járni.
Vu eloltotta a cigarettáját és felállt. – Meg fogja érteni. Szó sze-
rint közvetítem az üzenetét. – Elszánt tekintetet vetettek egymásra.
Hosszú kabátja suhogásától kísérve Vu kiment.
Niu eszeveszettül füstölve talpra ugrott, és járkálni kezdett. Az
amerikaiaknak nyilvánvalóan még nem volt bizonyítékuk a rako-
mányt illetően. Ez volt a legnyugtalanítóbb. A bizonyíték volt a leg-
lényegesebb. Megállt a szoba közepén, sarkon fordult és a telefonhoz
lépett.
Az íróasztala fölött áthajolva tárcsázott.
Amint Pan őrnagy felvette, a Bagoly azonnal ráparancsolt: –
Mondja el, mit tudott meg eddig!
Anélkül, hogy további buzdításra várt volna, Pan részletezte a le-
hallgatott telefonbeszélgetést Feng Tun és Vej Kao-fan között. – Az
Empress valódi rakományjegyzékének példányai közül már csak egy
létezik, az pedig Jü Jung-fu és Li Kuon-ji kezében van.
Niu kifújta a levegőt, és elnyomta a cigarettáját. – Rendben. És
még?
– Ralph McDermid kétmillió dollárt akar fizetni nekik, hogy
megvegye tőlük. – Leírta a találkozó részleteit az Alvó Buddhánál.
A Bagoly figyelmesen hallgatta, miközben agya sebesen pörgött,
és a köd lassan oszlani kezdett: ezt akarta az amerikai elnök, és ő is...
a tárgyi bizonyítékot. Vej Kao-fan tisztában volt ezzel, és meg akarta
semmisíteni a rakományjegyzéket. Ugyanakkor a sanghaji házaspár
– Jü és Li – egyszerű gyalogok voltak, akik kétségbeesetten küzdöt-
tek a túlélésért. A gazdag amerikai üzletembernek, Ralph
McDermidnek szintén az összecsapás az érdeke, bár Niu még nem
tudta pontosan, hogy mi okból, és hogy mennyire hagyná elszaba-
dulni az eseményeket. McDermid kész volt egy kisebb vagyont ál-
dozni arra, hogy a jegyzék ne kerüljön más kezébe. A hármuk között
szaladgáló patkány pedig Feng Tun volt. Feng úgy tesz, mintha Jü
Jung-funak, majd McDermidnek dolgozna, miközben alapvetően Vej
Kao-fanhoz hű.
Feng maga volt a korrupció. Ralph McDermid és Vej Kao-fan
még rosszabbak voltak nála. Meg kell állítani őket, mielőtt egy újabb
hidegháborút indítanak el – vagy éppen egy valóságosat.
Ezt gyorsan végiggondolva meghallgatta, ahogy Pan őrnagy befe-
jezi jelentését. Pan hajlandósága, hogy ne tartson vissza semmi in-
formációt Niu elől, arról árulkodott, hogy a kémelhárító végre elkö-
telezte magát Niu mellett. Ebben a kultúrában ez a legnagyobb dicsé-
retnek számított, de ezzel együtt nagyobb sebezhetőséggel is járt.
– Értem, őrnagy – mondta most neki Niu. – Talán jobban is, mint
gondolná. Értékelem az erőfeszítéseit. Már úton van Dacu felé?
– A gépem húsz perc múlva indul.
– Akkor ehhez tartsa magát: továbbra is megfigyelőként legyen
jelen, és ne avatkozzon közbe, csak ha nagy baj van. – A másodperc
tört részéig tétovázott, felmérte a következő lépésének súlyát. –
Probléma esetén engedélyezem, hogy segítsen Li Kuon-jinek és
Smith ezredesnek. Önnek vagy Smith ezredesnek meg kell szereznie
a rakományjegyzéket. Ennek így kell lennie!
A vonal végén visszafojtott lélegzetű csönd volt. – Ez parancs,
uram?
– Vegye parancsnak! Ha szükséges, mutassa meg az írásos utasí-
tásomat! Maga csak nekem dolgozik, és teljes védelmem alatt áll.
Így. Kimondta. Most már nem lehet visszalépni. Vagy ő, vagy
Vej Kao-fan – előre az ismeretlen jövőbe, vagy hátra a működéskép-
telen múltba. Mindez most másokon múlt. Megborzongott. De erről
volt szó. A bölcs mindig tudja, kiben bízhat.
 Harmincnyolcadik fejezet

Dacu
Jon klausztrofóbiásán ébredt, úgy érezte magát a helyiségben,
mint egy konzervdobozban. Megragadta a Berettáját, felült és körbe-
fordult a félhomályos szobában. Hirtelen eszébe jutott, hol is van. Az
ujgurok pincéje. Az áporodott levegőben megült a testszag, ám csak
hat harcos volt a pincében. Mindannyian aludtak. A többiek elmen-
tek, velük Asgar is.
A szíve még mindig hevesen vert, de leengedte a fegyverét, majd
az órájára nézett. A zölden világító számlap délután két óra hat per-
cet mutatott. Több mint kilenc órát aludt, elképesztő! Ritkán aludt
többet hétnél.
Óvatosan felállt és kinyújtózott. Izmai tiltakoztak, de nem túl he-
vesen. A bordái sajogtak, sehol sem érzett azonban éles fájdalmat. A
sebek az arcán szintén nem fájtak. Később, főleg, mikor izzadni
kezd, csípni fog, de ez a legkevesebb.
Csendesen a lépcsőhöz ment. Mikor felért, felnyomta a csapóajtót
és kimászott a melléképületbe. Az ablaknál már másik őr állt, az
udvaron pedig, a főépület konyhája körül mozgást lehetett látni. Le-
küzdve a sürgető tennivágyás kényszerét, lassan kisétált. A séta ritka
fényűzés volt az életében.
A nap melegen sütött, az ég porcelánkék volt, s enyhe szellő bor-
zolta a fűzfák és nyárfák leveleit. Az udvar földjére terített lepedő-
kön pirospaprika száradt, a látvány olyan volt, mintha vörös szőnye-
get terítettek volna le. A paprika illata betöltötte a levegőt, s ez em-
lékeztette, hogy a fűszeres ételeiről híres Szecsuán tartományban
van.
Asgart a konyhában találta, ahol angol módra tejjel ízesített forró
teát kortyolgatott. Meglepődve nézett fel.
– Megőrült? Miért nem alszik?
– A fenébe is, kilenc órát aludtam így is! – válaszolta Jon.
– Igen, csakhogy ez a kilenc óra öt nap alatt gyűlt össze.
 – Itt-ott tudtam szundítani egyet.
– Igen, nagyon kipihentnek látszik! Kemény, mint a sivatag ördö-
ge. Nézzen a tükörbe! Ezzel az arccal álarcosbálba is mehetne,
maszkra sem lenne szüksége.
Jon halványan elmosolyodott. – Van itt egy telefon, amit használ-
hatok? Nem akarom a szerencsémet kísérteni, hátha valaki a környé-
ken beméri a mobilomat.
– A másik szobában.
Jon megtalálta a telefont. A Fred Kleintől kapott telefonkártya se-
gítségével felhívta Kleint. Persze ez is hazárdjáték volt; a Nemzet-
biztonsági Hivatal lehallgathatja a vonalakat.
– Klein.
Jon felvette a megfelelő hangot. – Fred bácsi! – mondta akadozó
angolsággal. – Olyan régen nem beszéltünk. Meséljen valamit Ame-
rikáról! Hogy tetszik Lili néninek?
A Lili néni volt az esetleges lehallgatásra vonatkozó jelszó.
– Minden rendben, Mao öcsém. Hogy állnak a dolgaink?
– Az első fázist el kellett halasztanunk, de a másodikkal egy idő-
ben is meg tudom csinálni.
Rövid hallgatás, majd enyhe rosszallás a válaszban.
– Sajnálatos hír. A második szakasz így veszélybe kerülhet. –
Fred így emlékeztette, hogy az első gyanús jelre le kell fújni az akci-
ót a börtöngazdaságnál, és le kell mondani a mentésről. Az Alvó
Buddhánál lévő találkozó fontosabb ennél.
– Ez engem is felettébb aggaszt. De majd megoldjuk valahogy.
Ismét szünet, majd Klein hadarni kezdett. – Azonnal telefonálj,
amint valami híred van. Alig várjuk. Megtaláltad az unokatestvére-
det, Csing Paót?
– Éppen nála vagyok.
– Az nagy könnyebbség. Biztosan jól érzitek magatokat együtt, de
mindez túl sokba kerül neked, Mao. Megígérem, holnap reggel az
első dolgom lesz, hogy írjak egy hosszú levelet.
– Örömmel várom. Jó volt hallanom kedves hangját. – Jon letette
a telefont.
 – Nos...? – kiáltott Asgar a másik szobából.
– A fontossági sorrend a régi. Amint megvan a rakományjegyzék,
fel kell hívnom Kleint, hogy tudassam vele.
– Szegény David Thayer!
– Még ne írjuk le. Lehet, hogy meg tudjuk oldani. Mindent meg
fogunk tenni, hogy kimentsük. Elmentek az Alvó Buddhához?
– Igen. Alaposan felmértük a terepet. – Egy pakli francia kártyát
tett az asztalra. – A tíz legjobb emberemet hagytam hátra őrnek.
Adó-vevő van náluk. Egyen valamit, közben elmondom, mit láttunk.
Aztán játsszunk egy kis kétkezes pókert. Ha még nem játszott, meg-
tanítom.
– Meg akar kopasztani?
Asgar ártatlanul mosolygott. – Az iskolában tanultam. Szigorúan
amatőr szinten. Nem rossz hobbi, ha ráérő ideje van. – Egy pillanatra
nyugtalanság felhőzte az arcát. Aztán a pillanat elmúlt.
– Rendben – mondta Jon. Most már úgysem fog többet aludni. –
A limit két dollár, bármennyi is ez a maguk pénznemében. Sima pó-
ker, joker nélkül. Megmosom az arcom, és kezdhetjük.
Jon tudta, hogy meg akarják kopasztani, de nem volt mit csinál-
nia, és ideje is volt. Legalább hat óra hosszáig kell szórakoztatniuk
egymást, míg az éj leszáll, és el tudják kezdeni a munkát.
 Szeptember 18., hétfő
Washington, D. C
Fred Klein dühösen pöfékelt, az elszívó-berendezés alig tudott lé-
pést tartani vele, mikor Castilla belépett a Covert-One főhadiszállás-
ára.
Az elnök leült. Nagy testén és széles vállán látszott a feszültség
merevsége. Az állkapcsa mintha betonból lett volna.
– Mi hír? – kérdezte köszönés, bevezető nélkül.
Klein hasonló lelkiállapotban volt. Letette a pipáját, keresztbe
fonta a karját, és bejelentette:
– Az öt legjobb pénzügyi és gazdasági szakértőm összefogása kel-
lett ahhoz, hogy megtudjuk, amit most elmondok. Az Altman Cso-
port tulajdonában van egy Consolidated Defense nevű fegyveripari
vállalat. Ahogy az már az Altman esetében lenni szokott, ez is egy
rakás alvállalkozó, társvállalat, leányvállalat és egyéb szervezet mö-
gé van elrejtve. Az Altman ezzel kapcsolatban is nagyon szeretne az
árnyékban maradni, a végső tulajdonos mibenléte azonban világos.
– Mi a lényeg?
– Ahogy mondtam, az Altman és McDermid a Consolidated
Defence fő részvénytulajdonosa, az övé tehát a nyereség nagy része
is.
– Ez nem olyan nagy újság. Az Altman sokat fektet be a honvéd-
elembe. Miért kell a Consolidateddel foglalkoznunk?
– Azt fogja hinni, uram, hogy kitérő, de valójában nem az: beszél-
jünk a Protector nevű védelmi rendszerről. Egy tollvonás hiányzott a
végleges jóváhagyáshoz. Aztán ön úgy döntött, hogy a terrorizmus
korában, amikor nem nagyarányú hadműveletekre van szükség, az
ilyen nehéztüzérségi egységek idejétmúltak. Sokszor teljesen hasz-
nálhatatlanok.
– A Protectort a legtöbb híd el sem bírja. Nem lehet kihúzni a sár-
ból egy földúton komoly segítség nélkül. A levegőben pedig nagyon
nehézkes a szállítása. Használhatatlan. Vagy még rosszabb.
– Használhatatlan, az biztos – értett egyet Klein. – De itt egy tize-
negymilliárd dolláros szerződésről van szó, ami egyszer csak meg-
szűnt létezni. Vegyük fontolóra: az Altmannak a legutóbbi adatok
szerint tizenkét és fél milliárd dollárnyi befektetése van. Ez pedig
nagyon komoly összeg egy magán befektetési cég esetében. Az
Altmannál azonban hozzá vannak szokva, hogy nagy nyereséggel
dolgozzanak. Az elmúlt tíz évben harmincnégy százalékos nyeresé-
get könyveltek el, főleg jól időzített hadászati és űrhajózási befekte-
tések segítségével. A múlt év egyetlen napján az Altman kétszáz-
harminchétmillió dollárt keresett. Elég tekintélyes, nem igaz? Amel-
lett törvénytelen is. A Consolidated Defence a hadsereg ötödik leg-
nagyobb beszállítója, ám csak a szeptember 11-ei támadások után
alakultak át nyílt részvénytársasággá, amikor a kongresszus támo-
gatni kezdte a hatalmas védelmi beruházásokat, és amikor a kiváló
kapcsolatrendszerüknek és lobbistáiknak köszönhetően a kongresz-
szus áldását adta a vállalat legnagyobb védelmi beruházására, a...
– Várjon, várjon, hadd találjam ki: a Protectorra. – Az elnök arc-
kifejezése komor volt, homlokát ráncolva nézett Kleinre.
– Pontosan! Ennek az eredménye volt a kétszázharmincmilliós
kaszálás.
– És...
– És az Altman vagyona most milliárdokkal és milliárdokkal fog
nőni, ha a kongresszus és ön elfogadják a Protector legyártását.
– Az a szemét! – Az elnök hátradőlt, az arcán megvető kifejezés
jelent meg.
– Ahogy mondja! Tehát ezen mesterkedett Ralph McDermid. Az
Empress-hez közvetlenül semmi köze. Az egész csak azért történt,
hogy két nukleáris nagyhatalmat egymásnak ugrasszon. Ha arra van
szüksége, háborúba fogja taszítani az országot, hogy bizonyíthassa:
szükségünk van a Protectorra. Bármi is lesz a vége, ha leszállunk az
Empress fedélzetére és kitör a balhé, az őt igazolja. A kongresszus
könyörögni fog a Protectorért, ő pedig megkapja a tizenegymilliár-
dot.
Az elnök nagyot káromkodott. – Az egyetlen dolog, amit nem
tudtak keresztülvinni, a dolog nyilvánosságra hozatala volt, mert
nemet mondtam rá. Ha a közvélemény is értesült volna a dologról, és
az emberek kellőképpen megijedtek volna, az még inkább megköny-
nyítette volna a fegyverberuházás elfogadtatását.
– Ami engem illet, úgy látom, a veszély még most is elég fenye-
gető. Csak annyi kell, hogy a felmenjünk az Empress-re, mielőtt ira-
ki vizekre ér.
– Istenem! – sóhajtott az elnök. – Minden Smithen múlik. Róla
hallott valamit?
– Felhívott, de kódolnia kellett az információkat. – Klein szünetet
tartott. – Rossz híreim vannak, uram. Nem tudták kiszabadítani az
apját tegnap. Smith jelezte, hogy ma éjjel ismét megpróbálják. Kínai
idő szerint.
Az elnök becsukta a szemét, majd újra kinyitotta, arcán grimasz
jelent meg. – A mi időnk szerint holnap reggel? Akkor fogják csinál-
ni?
– Igen, meg fogják próbálni.
– Mást nem mondott a szöktetésről? Hogy van-e elég segítője?
Hogy mit gondol a siker esélyéről?
– Sajnálom, nem.
– Miért nem tudott beszélni?
– Úgy hiszem, óvakodott attól, hogy a kódolt mobilt használja.
Ami azt jelenti, hogy egyszerű vonalas telefonról hívott, azt pedig
lehallgathatják. Ugyanakkor ez arra is bizonyíték, hogy a kínaiak
nem lehetnek biztosak benne, hogy egy ejtőernyős leugrott az éjjel.
Nem találták meg az ejtőernyőt és más eszközöket sem. Ha szeren-
csénk van, kételkednek benne.
– Remélem, igaza van, Fred. Smithnek nagy adag szerencsére lesz
szüksége, csakúgy, mint nekünk. – Az elnök az órájára nézett. –
Négy órája van sötétedésig, ha jól számolom. – A fejét ingatta. – Ez
a négy óra mindannyiunknak nagyon hosszú lesz.
 Szeptember 18., hétfő
Hongkong
Dolores Estevez végigsietett az Altman épületének előcsarnokán,
és az üvegajtón keresztül kilépett a város párás levegőjébe, a rohanó
emberek közé. Hongkong karneváli hangulata általában őt magát is
felélénkítette. Ma nem így volt. Beállt az út szélén taxiért integetők
sorába. Amint felemelte a kezét, megjelent egy, mintha csak varázs-
lat lett volna. Úgy gondolta, Isten nyilván figyel a jó szándékú uta-
zókra, akik késésben vannak. Sebesen beugrott.
– A reptérre! Gyorsan!
A sofőr elindította az órát, a taxi besorolt a forgalomba. Lépésben
haladtak néhány háztömbön át, majd a sofőr hirtelen egy sikátorba
fordította az autót.
– Rövidebb út... – morogta jellegzetesen gutturális kantoni kiej-
téssel.
Mielőtt Dolores tiltakozni tudott volna, felgyorsított, és már a si-
kátor felénél jártak. A nő idegesen hátradőlt.
A sofőr remélhetően tudja, mit csinál. Erre vagy arra, neki csak az
volt a fontos, hogy odaérjen a repülőtérre, ahol a nagyfőnök már
biztosan mérgesen vár. Új küldetése egyszerre volt izgalmas és ijesz-
tő. Szecsuánban, Dacu mellett kellett tolmácsolnia. Azért hívták őt,
mert számos dialektust beszélt. Jól bírta a kantonit és a mandarint,
bár rájött, hogy terepen egészen más kínaiul beszélni, mint a Los
Angeles-i kínai éttermekben, vagy az egyetemen. Az angolja miatt is
aggódott. Akárhogy próbálkozott, nem tudta teljesen levetkőzni a
spanyol akcentust.
Még akkor is az akcentusával volt elfoglalva, amikor a taxi a siká-
tor végén megállt, az ajtó kinyílt, és erős kezek ragadták meg. Mikor
kihúzták a kocsiból, túlságosan meg volt ijedve ahhoz, hogy harcol-
jon, és csak arra emlékezett, hogy mintha egy rá kísértetiesen hason-
lító latin nőt pillantott volna meg. A karjában éles szúrást érzett, és a
következő pillanatban minden elsötétült.
Ralph McDermid hátradőlt a fényűző vállalati repülőgépben, me-
lyet saját használatára tartott fenn, és kedvenc whiskyjét szopogatta
jég és víz nélkül. Tizedszer nézett az órájára. Hol az az átkozott tol-
mács? Dühösen intett a stewardessnek, hogy hozzon egy újabb italt,
amikor egy ziháló nő szinte beesett a kabinba. McDermid fel-
háborodottan méregette, ám pillantásába kisvártatva elismerés lopta
be magát. A nő spanyol volt. Magas pofacsontú, hosszú, vékony ar-
cú, a szemében pedig leheletnyi azték tűz villogott. Egzotikus...
– Mr. McDermid! – mondta enyhén a Los Angeles környéki me-
xikóiakra jellemző kiejtéssel. Egy férfi esetében ez alacsony képzett-
séget és nagy ambíciót jelentett volna, egy nő szájából azonban egy-
szerűen elbűvölő volt. – Dolores Estevez vagyok, a tolmácsa és for-
dítója.
Sajnálom, hogy elkéstem, de nagyon későn szóltak. A forgalom
meg persze borzalmas volt!
McDermid enyhe selypítést vélt felfedezni. Egyre jobb. A teste
bármely nemzetiségű mezőnyben csodálatot keltett volna. A neve is
szép volt – Dolores. Végiggondolta mindezt, majd azt, hogy ha a
dolgot elintézték és visszatérnek Hongkongba, a nő bizonyosan
örömmel fogja kielégíteni a legfőbb főnök igényeit.
– Teljesen megértem, kedvesem. Kérem, üljön le. Oda jó lesz. –
A vele szemben álló plüssfotelre mutatott. A nő szégyenlősen elmo-
solyodott. Visszamosolygott, majd fintort vágott. Volt benne valami
ismerős... Igen, látta már valahol. Mostanában.
– Találkoztunk már? Az irodában esetleg?
A nő ragyogott, miközben összehúzta magát a fotelben. Szégyen-
lőssége frissítő volt...
– Igen, uram. Néhányszor. Tegnap is, egy alkalommal. – Csepp-
nyi merészség. – Azt hittem, nem vett észre.
– Dehogynem!
Mégis, mikor a nő mosolygott, furcsa érzés kínozta. Lehet, hogy
minden nő kezd ismerőssé válni?
Ebben a pillanatban a pilóta dugta be a fejét a kabinba.
– Mindenki a fedélzeten, uram?
– Mindenki, Carson. Leadta a papírjainkat és az útitervet?
– Igen, uram. Nagyjából két óra hosszáig leszünk a levegőben
mindent egybevetve. A vámosok kellemetlenkedni fognak, miután
leszálltunk, de a papírok láttán fontos embernek kijáró tisztelettel
fognak bánni önnel. Úgy tűnik, végig jó időnk lesz.
– Kiváló! Indulhatunk.
A légi kísérő megérkezett a következő whiskyjével, ő pedig fel-
ajánlott egy italt a tolmácsnak is. A nő keresztbe tette a lábát, és egy
pillanatra kivillant a combja.
McDermid úgy gondolta, lehetne ezerszer rosszabb útitársa is. A
kilátások nagyon jók voltak: holnap reggel nála lesz a rakomány-
jegyzék. Mindettől visszanyerte szívélyes modorát. Hátradöntötte a
fejét, és kinézett az ablakon. Amíg a gép a kifutópályán gurult, pró-
bált nem nyugtalankodni azon, hogy mi fog történni. Hajlandó volt
kétmillió dollárt fizetni a rakományjegyzékért. Persze, hogy meg
fogja szerezni.
 Harminckilencedik fejezet

Dacu
Jon és Asgar napközben az ujgur felderítők jelentéseit elemezték,
és az aznap esti akció lehetséges forgatókönyveinek végeérhetetlen
sorát próbálták végig. Közben a pókerre is jutott idő. Asgar nyert
néhány dollárt, amiről Jon úgy gondolta, hogy a kölcsönös nemzet-
közi jó szándék nevében áldozta fel. Gondolatai a kettős küldetés
körül forogtak. Elszánta magát, hogy mindkettőt sikerre viszi, Asgar
pedig, akit az ujgurok büszkesége is hajtott, ugyanúgy kész volt ten-
ni a demokráciáért és a szabad Kínáért. Mindketten nyugtalanok vol-
tak ugyanakkor, nem tudták, mire nem gondoltak még. A kudarc
gondolata számukra elfogadhatatlan volt.
Asgar emberei szerint az Alvó Buddha körül a szokásos látogatók
csapatai jöttek-mentek, akik az évezredes műalkotások szépsége
vagy vallásos jelentősége miatt érkeztek. A helyi árusok agresszívan
kínálták a levelezőlapokat és a műanyag szobrokat. Átlagos nap.
Egyelőre nem volt nyoma sem McDermid embereinek, sem Li
Kuon-jinek és Jü Jung-funak. A Buddha-barlangokat rejtő dombokat
nyílt terep vette körül, így bármikor megérkezhettek észrevétlenül,
főleg a sötét leszállta után, akár gyalog, lovon vagy autóval, de turis-
táknak vagy árusoknak is álcázhatták magukat.
A börtönből azonban biztató hírek érkeztek: a börtönzárlat véget
ért. Aznap este már nem volt ellenőrzés, másnap pedig a rabok visz-
szatérhetnek a földekre. Megkezdődött az aratási időszak, amely
során káposztát, céklát, kínai kelt, paradicsomot és a szokásos rizst
és paprikát takarították be. Asgar úgy gondolta, nagy szerepük volt
ebben a döntésben.
Miután besötétedett, Asgar, Jon és vagy tucatnyi gerilla autóba ül-
tek, és a börtönhöz indultak. A járműveket most is ugyanúgy rejtet-
ték el, mint korábban. Ezúttal két ujgur harcos feküdt a drótkerítéssel
és a senki földjével szemben. A börtön udvara csendes volt. Az ét-
kezde csendjében árnyak ültek. A hátsó falon lévő kétszárnyú ajtó be
volt zárva, a keréknyomos földút üres volt. A barakkokból néha egy-
egy gyászos dal, kísérteties nevetés hangzott fel, ám az igazgató és
az őrök nem tűntek elő.
Mindez nagyon fontos volt, mivel a börtönben még mindig kö-
zépszintű riasztás volt érvényben. Jon és Asgar úgy döntött, bemen-
nek, mert ez elősegíti Thayer és Chiavelli bonyodalmak nélküli,
csendes szöktetését. Ugyanazon a rejtett úton terveztek bemenni,
ahol ki is akarták hozni őket.
Mozdulatlanul, egyre feszültebben feküdtek, mikor végre mozgást
észleltek. A dupla ajtó egyik szárnya kinyílt, majd ismét becsukó-
dott. Vagy mégsem? Jon a sötétbe meredt, egy alakot próbált kivenni
a feketeségben. Aztán egyszer csak meglátta; a földhöz lapuló, kísér-
tetszerű árny úgy festett, mintha átmenet lenne a kígyó és a macska
között, amint a tízméternyi vakfolton keresztül kúszott a kerítés felé.
Kis termetű ember volt a rabok szokásos zsákruhájában. Egyszer
felnézett, meglátta Asgart, és biccentett.
Asgar viszonozta a jelet, és azt suttogta Jonnak: – Ibrahim az. Fe-
dezzük!
A zaj ellenségük volt ma éjszaka. A fegyvereiket nem akarták
használni, bár hangtompítót szereltek rájuk. A mítosz, miszerint a
hangtompítós fegyver csendesen tüzel, nem igaz. Csendesebb, mint a
megszokott fegyverzaj, de így is minden golyó hangosat pukkan,
mint egy kisebb petárda. Ha szerencséjük van, elég lesz a kezüket,
lábukat és a fojtózsinórt használni. Azért felemelték a pisztolyaikat,
és fedezték vele a börtönudvart arra az esetre, ha a legrosszabb meg-
történne. Mellettük az ujgur harcosok ugyanezt tették. Védeniük kel-
lett ezt az embert, aki olyan sokat kockáztatott.
Jon szíve egyenletesen vert, bár a feszültség minduntalan bele
akart szólni a nyugodt ritmusba. Ibrahim továbbhaladt a porban, már
alig egy méter volt hátra. Hirtelen felemelt egy négyzet alakú fala-
pot, és eltűnt. A kerítés másik oldalán szinte azonnal mozogni kez-
dett a talaj. Pillanatok múlva újabb falap tűnt elő alóla, majd kibuk-
kant Ibrahim feje. Ismét eltűnt, majd a kerítés másik oldalán tűnt fel
megint. Az alagút tiszta volt.
– Mehetünk – suttogta Asgar.
Mélyen meggörnyedve a kerítéshez osont, Jon és a két ujgur geril-
la szorosan a nyomában. Jon belenézett a lyukba. Mély gödör volt,
amelyet a kerítés alatt vájtak ki, és amelynek tetején a két falap épp a
kerítés alatt ért össze.
– Induljon! – mondta Asgar halkan. – Hátulról fedezem.
Jon fejjel előre mászott be, felbukkant a kerítés másik oldalán, és
Ibrahim után szaladt az étkezdéhez. Ruhájáról föld szóródott. Be-
csússzam az ajtón, és visszafordult, hogy fedezze a befelé igyekvő-
ket. Az ujgurok visszahelyezték a falapokat a kerítés mindkét olda-
lán, és földet szórtak rájuk. Asgar Jon és Ibrahim után szaladt, míg a
kint maradó páros ágseprűt vett elő és alaposan elsimította a földet,
hogy ott jártuknak semmi nyoma ne maradjon.
Amikor az utolsó ujgur is az étkezdéhez ért, Ibrahim futva átve-
zette őket a konyhán és az üres ebédlőn. Kilestek az ablakon. A hold-
fény fa járdákat világított meg, melyek három nagy barakkot kötöt-
tek össze az ebédlővel, majd más épületekhez vezettek. Az igazgató-
nak így az esős évszakban sem kellett besároznia a lábát. Minden
épület egyméteres cölöpökön állt, s ebből látszott, hogy az esős év-
szakban komoly viharok vannak. Fák nem voltak, fű sem, csak a sok
láb által keményre taposott föld. Két őr vigyázott ezen a területen.
Puskájukat vállukra vetve, ásítozva sétáltak. Valószínűleg a múlt
éjjel is őrködniük kellett.
Ibrahim halkan mondott valamit Asgarnak, aki bólintott, és azt
mondta Jonnak:
– Legyen készenlétben! Amikor azt mondom, indulás, jobbra fu-
tunk, és becsúszunk az alá a barakk alá.
Ibrahim várt, amíg az őrök az útvonaluk végére érnek és hátat
fordítanak. Asgarral vállon veregették egymást búcsúzóul, Ibrahim
pedig kirohant az étkezőből bal felé. Nem is próbált halkan futni. A
lépései nagyokat döndültek a kemény földön. A két őr felriadt az
álmos sétából, és fegyverüket felemelve megfordultak. Mindketten
ugyanazt a kínai szót kiáltották, ami valószínűleg azt jelentette: Állj!
Ibrahim megállt. Fejét lecsüggesztette, a lefülelt bűnösök testtar-
tását vette fel.
Az őrök óvatosan megközelítették. Mikor meglátták az arcát,
megnyugodtak. A szájuk gúnyos mosolyra húzódott, és megszólítot-
ták. Asgar mindent suttogva lefordított.
– Már megint ételt lopsz, Ibrahim?
 – Úgyis mindig elkapunk! Most mi van nálad?
Az első őr megmotozta a reszkető ujgurt, és egy üveget vett ki az
ingéből.
– Már megint méz! Jól tudod, hogy ez nem jár a raboknak! Láttuk
volna, hogy eltűnt, és a nyomok hozzád vezettek volna. Te vagy a
legostobább rab ebben a börtönben! Most szépen elviszünk a zárká-
ba, holnap reggel pedig beszélhetsz az igazgatóval. Tudod, hogy az
mit jelent!
Ibrahim még jobban lehorgasztotta a fejét, az őrök pedig elvezet-
ték az udvar távoli végében lévő kisebb épületbe.
– Ez mit jelent? – kérdezte aggódva Jon.
– Egy heti elzárást. Ibrahim a mi emberünk. így segíti az ügyün-
ket. – Asgar kinézett mindkét irányba. – Most!
Ahogy Ibrahim eltűnt az épületben, Jon és Asgar kisurrant az aj-
tón, teljes sebességgel jobbra futottak, és becsúsztak a barakk alá.
Átmásztak a másik oldalra, felugrottak, megint futottak, megint le-
bújtak. Mindezt még egyszer megtették, így hárombarakknyit halad-
tak a börtön távolabbi része felé. Az utolsó barakk alatt feküdtek
lihegve, és egy másik épületcsoportot fürkésztek. A legutolsó ba-
rakk, amely a legtávolabb volt attól a ponttól, ahol bejöttek a kerítés
alatt, épp velük szemben volt.
Asgar nagy kortyokban itta a levegőt, Jon szíve erősen vert, arca
viszketett, de csak arra tudott gondolni, hogy abban a barakkban van
David Thayer.
A terepet tanulmányozták. Itt is fajárdák kötötték össze az épüle-
teket. Két újabb őr cirkált egymástól számított száznyolcvan fokban
mozogva. Amikor az őrök hátat fordítottak, Asgar bólintott, és újra
futásnak eredtek, ezúttal lassabban.
A barakk ajtaja kinyílt, és egy kéz intett nekik, hogy lépjenek be.
A hívó a harmincas évei elején járt, arcának bal oldalán egy sebhely
húzódott, mely valószínűleg pengétől származott. A férfi a szája elé
tette az ujját, becsukta az ajtót, és átlopakodott a horkoló rabok prics-
csei között. A magas ablakokon át bevetülő holdfény megvilágította
a katonai szigorral kialakított rendet, melynek sivársága olyan volt,
mint egy fekete-fehérben megelevenedett Szolzsenyicin-regény.
 Jon és Asgar követte a rabot a hátul lévő ajtóig. Az rámutatott, és
visszatért a priccséhez. Jon és Asgar egymásra néztek a homályban,
Asgar pedig egy gesztussal jelezte: – Előremehet, ha akar...
Ez volt David Thayer cellája. A létesítmény utolsó barakkjának
utolsó ajtaja. A férfié, aki hivatalosan évtizedek óta halott volt. Aki-
nek a felesége újraházasodott és meghalt. Akinek a legjobb barátja
vette el a feleségét, és aki szintén meghalt. Akinek a fia nélküle nőtt
fel. Több életnyit elmulasztott.
Jon kinyitotta az ajtót. Ez az ember többet érdemelt a sajnálatnál.
Szabadságot érdemelt, és azt, hogy élvezhesse az élet minden örö-
mét.
Apró szobába lépett. Két férfi nézett fel rá oldalról, ahol faszékei-
ken ültek. Mindkettő apró zseblámpát tartott a kezében, kezükkel
árnyékolták a fényt. Jon alig látott ennél többet. Gyorsan becsukták
maguk mögött az ajtót.
– Chiavelli? – suttogta Jon a sötétbe.
– Smith? – kérdezte egy hang.
– Igen.
A kezek elmozdultak a lámpák elől. A cella fénnyel és árnyakkal
telt meg. Mindkét férfi teljesen fel volt öltözve. A fiatalabbik, akin a
megszokott börtönruha volt, jó felépítésű volt, fejét ősz sörte, arcát
hajához illő borosta borította. Azonnal átment a szobán, és eltolta a
sarokban lévő priccset.
Az öregebbik felállt; nyúlánk volt, arca beesett, vállai csontosak.
Bő parasztnadrágot és gyűrött Mao-kabátot viselt, fején Mao-sapka
volt. A sapka alól dús ősz sörény lógott ki, mely arisztokratikus arcot
keretezett. Az arcot ráncok szántották, melyek nem a nap, hanem
nyolcvan év nyomai voltak. Derekára kis övtáskát kötött, útra készen
állt. David Thayer.
– Asgar! – szólt Chiavelli a sarokból. – Elkelne egy kis segítség.
– Hát persze, öregfiú!
Asgar Chiavelli mellé kuporodott, míg az elmondta, mit kell ten-
niük. Körmükkel négy szöget feszegettek ki a padló azon részéből,
amely addig Thayer priccse alatt volt.
David Thayer ráncos arcán közben meleg mosoly jelent meg. Ki-
nyújtotta a kezét.
– Smith ezredes, nagyon régen vártam erre a pillanatra. Szeretnék
valami mély értelműt mondani, de a szívem és a lelkem csordultig
van.
– Én is ugyanezt akartam mondani, dr. Thayer. – Jon megrázta a
felé nyújtott kezet. Száraz volt és meleg, s egészen picit remegett. –
Megtiszteltetés találkoznom önnel, uram. Őszintén mondom. Ki fog-
juk szabadítani innen. Ettől a pillanattól fogva érezze magát szabad
embernek!
– Ha nem okoz túl sok gondot, találkozni szeretnék a fiammal.
– Természetesen. Az elnök üdvözletét küldi. Nagyon szeretné lát-
ni, amint csak lehet.
Thayer szája még szélesebb mosolyra húzódott, szeme csillogott.
– Több mint ötven éve remélem, hogy elérkezik ez a pillanat. A fiam
jól van?
– Amennyire tudom, igen. Két unokája van, dr. Thayer. Mindket-
ten iskolába járnak. Egy fiú, egy lány. Patrick és Amy. Szép családba
fog hazatérni.
Jonnak úgy tűnt, mintha az öreg elsírta volna magát.
– Indulás! – szólt halkan Dennis Chiavelli a sarokból.
A falap eltűnt. Leesett a nyílásba. David Thayer elmondta, hogy
az ujgurok évekkel azelőtt ásták az alagutakat, hogy szabadon mo-
zoghassanak a cellák közt.
Jon és Thayer leguggolt Asgar és Chiavelli mellé, aki sietősen
magyarázta:
– Gyorsan és a lehető legnagyobb csendben kell mennünk. Az
igazgató, úgy tűnik, lehordta az őröket a lazaság miatt, úgyhogy na-
gyon óvatosnak kell lennünk. Ha egy őrt nem vesztegettünk meg, és
megpróbál megállítani minket, akkor csendben elintézzük, lehetőleg
anélkül, hogy megölnénk, és az ebédlőbe visszük. Ott csak a holnap
reggeli sorakozó után találják majd meg. Ha szerencsénk van, addig
nem fog kiderülni, hogy megszöktünk.
– Addigra már jobb lesz minél távolabb lenni innen – mondta Jon.
Asgarra nézett. – Minden rendben van?
– A hangsúly azon van, hogy anélkül, hogy megölnénk. A népem
fiainak itt kell maradniuk.
– Egyébként miért vannak még itt egyáltalán? – kérdezte
Chiavelli a homlokát ráncolva.
Asgar arcán türelmetlenség jelent meg. Lábbal előre a lyukba ug-
rott, és elővett egy apró zseblámpát.
– Ha egyszerre minden ujgur elszökne, akkor a hanok eljönnének
és legázolnának minket Hszingcsiangban. Jobb, ha mi zargatjuk
őket, és mi választjuk meg a helyet és az időt, mikor támadunk.
Egyébként is ki-be hordjuk az embereket, amikor csak kell. Az itteni
kapcsolataink fontosak. Gyerünk! Úgy kell futnunk, mintha az ördög
lihegne a sarkunkban!
Jon lesegítette Thayert a gödörbe. A nedves földbe másfél méter
magas alagutat ástak. Le kellett kuporodniuk, de a sanghaji
lungtangokban ásott vájatokhoz képest kényelmes volt. Chiavelli
mászott le utoljára és a helyére húzta a priccset. A falapot oldalra
fordítva visszaemelte a helyére és úgy igazította, hogy a helyén ma-
radjon.
– Az egyik emberünk majd megjavítja, így nem fog látszani –
magyarázta Asgar.
Szinte derékszögbe hajolva indultak el, Asgar ment elöl. Utána
David Thayer, Jon és Chiavelli. Jon figyelte, hogy Thayernek nem
okoz-e fájdalmat a hajlott testhelyzet, nem tartja-e megerőltetőnek;
ám ha érzett is ilyesmit, nem adta jelét. A nedves falak Jon köré zá-
ródtak, megint úgy érezte, fulladás környékezi. Pillantását Thayer
hátára szegezte. Az alagút ide-oda kanyargóit, néhol fagerendákkal
támasztották ki, s az újabb nyílások és a falapok más épületekbe való
bejárás pontjait jelezték. Senki sem beszélt, ám Chiavelli kétszer is
tüsszentett, kezével lefogva a zajt. Végre friss levegőt éreztek az
alagútba áramlani.
– Itt vagyunk! – lélegzett fel Asgar. Megálltak, ő pedig folytatta:
– Az utolsó barakk alatt jövünk fel. Azután van az ebédlő. – Az órá-
jára nézett. – Az utolsó barakk és köztünk most csupán egy őr cirkál.
Elintézem. Ha egy második lepne meg minket, ami ma este lehetsé-
ges, akkor őt Jon gondjaira bízzuk.
– És én mit csinálok? – kérdezte Chiavelli. Fintort vágott, segíteni
akart.
 – A maga dolga, hogy dr. Thayert őrizze – mondta Jon.
– Miattam ne csináljanak semmit! – tiltakozott Thayer. – Vagy ki-
jutok, vagy nem. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy miattam kockáztassák
az életüket.
– Valóban öreg – mondta Jon nyersen. – Ez azt jelenti, hogy ne-
künk lesz nehezebb, ha olyasmit próbál csinálni, amit nem tud.
– Chiavelli százados tehát a testőröm és ápolóm lesz – mondta
David Thayer vidáman. – Szegény Chiavelli százados! Szomorú sors
egy ilyen bátor katonának!
– Semmi gond – biztosította Chiavelli. – Örömmel teszem.
– Indulás! – szólt Asgar.
A fejük fölött lévő falap nyitva volt, innen jött a friss levegő.
Asgar felnyomta, és egyenként felmásztak a barakk alatti résbe.
Thayernek nem ment könnyen, de megcsinálta. Chiavelli visszatette
a falapot, és földet szórt rá.
Jon és Asgar elhelyezkedett az épületnek annál a szélénél, ahol az
ebédlő és a barakk között halványan megvilágított udvar terült el.
Ahogy Asgar sejtette, csak egy őr cirkált, amolyan kör alakban jár-
kálva. A géppisztolya a vállán átvetve lógott, feje félig lehorgadt,
mintha aludna.
Visszamásztak oda, ahol Chiavelli és Thayer feküdt. Thayer kér-
dően nézett Jonra, ő azonban megrázta a fejét, mutatóujját a szája elé
tartva. Vártak. Az éjszaka levegője hidegen ölelte körül őket. A hold
elé egy szürke felhőt sodort a szél, s az árnyakkal telt börtönnek kí-
sérteties, veszélyes hangulatot kölcsönzött. Feszülten várakoztak.
Az őr végül ismét arra indult, amerre feküdtek. Jon és Asgar ismét
a barakk széléhez lopakodott. Megint vártak. Ahogy az őr lábai elha-
ladtak előttük, Asgar mint egy puma ugrott elő rejtekéből, és fejbe
csapta az őrt a pisztolyával. Már vége is volt. Asgar a barakk alá
kezdte húzni az őrt, ahol majd megkötözik, betömik a száját, és elrej-
tik az ebédlőben.
Aztán hirtelen megjelent a második őr. Látta, amint Asgar fekvő
bajtársa fölé hajol. Egy hosszú pillanatig csak nézett megzavarodva,
a rutintól eltompult agya képtelen volt átlátni a helyzetet és reagálni
rá. Aztán egyszerre felfogta. Megragadta a géppisztolyát, melyet
addig ő is a vállára vetve hordott.
Éppen a kezébe igazította a fegyvert, amikor Jon kiugrott a barakk
mögül, és mögé lépett, hogy a nyakára szorítsa a kezét. Az őr azon-
nal hátravágott a puskatussal.
Jon látta, mit tervez, és oldalra lépett, de elvesztette a fogást a
nyakán.
Az őr megperdült, géppisztolyát Jonra fogta, és erősebben szorí-
totta a fegyvert. Ebben a pillanatban Dennis Chiavelli kirobbant a
barakk alól, és fejét leszegve rohant előre, mint egy kos, mikor tá-
mad. Szinte felöklelte az őrt, jó két méterrel odébb lökte, s közben
megpróbálta kicsavarni a kezéből a fegyvert. Az őrnek azonban sike-
rült meghúznia a ravaszt.
A géppisztoly elsült. A zaj olyan volt, mint a mennydörgés. Mint-
ha az összes épületet megrázta volna, s a csillagos égig hatolt.
Jont elöntötte a félelem.
– Elrejteni! Gyorsan! – Álion rúgta az őrt, aki elájult.
Ugyanakkor egy kínai hang kiáltott, majd egy másik is.
A hangokban kérdések voltak. Az öregember felegyenesedett.
Erős hangon kiáltott az éjszakába. Jonnak fogalma sem volt, mit je-
lentenek a szavak, de határozottan hangzottak. Az öregember neve-
tett, amire a távolból nevetés válaszolt.
– Azt mondtam nekik, hülye vagyok – suttogta Thayer, miközben
a többiek megkötözték az őrt, a száját kipeckelték, a szemét bekötöt-
ték. – Azt mondtam, majdnem lábon lőttem magam. Könyörögtem,
hogy ne jelentsék. – Halkan nevetett.
– Ez szép volt! – mondta Jon halkan.
– Az bizony! – mondta Asgar.
Chiavelli nem mondott semmit, csak mosolygott.
A félelemtől hajtva a két eszméletlen őrt gyorsan az ebédlőbe vit-
ték. Itt két ujgur várt rájuk, az ajtó nyitva volt. Odabent az ujgurok
kérdeztek valamit Asgartól.
Mielőtt Asgar megszólalhatott volna, David Thayer fordított:
– Azt mondják, elrejtik az őröket, ha akarjuk. Mennünk kell, mie-
lőtt a hold ismét kibukkan.
 – Mondja meg neki, hogy tegyék azt! – bólintott Jon . – Köszö-
nöm, dr. Thayer. Jól van, húzzunk innen a fenébe!
Ugyanazon az úton futottak visszafelé, amelyen Ibrahim vezette
őket: étkező, konyha, majd a dupla szárnyú ajtó. Az ajtónál egy
újabb ujgur állt, és még gyorsabb mozgásra ösztökélte őket. Majd-
nem telihold volt, s még alacsonyan járt. A vakfolt, majd a kerítés
felé futottak, ahol az ujgurok már felnyitották az átjárót.
Asgar fürgén átmászott, David Thayer azonban hirtelen megállt.
Úgy bámulta a drótkerítést, mintha transzban volna.
Jon körülnézett. A szőr felállt a hátán. Eddig mellettük állt a sze-
rencse. Nem most kell megkísérteni.
– Dr. Thayer! Maga következik!
– Igen – mormolta az öregember. – Én következem. Elképesztő.
Egyszerűen elképesztő. Nagy Dodgers-szurkoló voltam. Úgy hallot-
tam, már nem Brooklynban játszanak. – Jonra nézett.
– Los Angelesben vannak. – Jon az átjáró felé húzta. – A Giants
sem New Yorkban van már, hanem San Franciscóban.
– A Giants San Franciscóban? – Thayer a fejét rázta. – Sok min-
denhez hozzá kell majd szoknom.
– Jöjjön, uram! – mondta Jon sürgetően. – Befelé!
– Furcsa, de nehezemre esik. Butaság, nem igaz? A szívem és a
lelkem tele van.
Kihúzta magát. Évek foszlottak le róla, a kerítéshez lépett, fürgén
letérdelt, majd átmászott a mélyedésen. Jon azonnal követte,
Chiavelli volt megint a hátvéd. Óvatosan nézett körül.
– Tud futni, uram? – kérdezte.
Mögöttük az ujgurok már szórták a földet a falapokra. Asgar a
tisztáson keresztül a fák felé rohant. Jon és Chiavelli felsegítették
Thayert, aki végre futásnak eredt. A csillagok ma éjszaka különösen
fényesnek tűntek.
Túlságosan is fényesnek. Mikor végre az erdő biztonságában vol-
tak, Jon úgy érezte, mintha gyerekként tombolán megnyerte volna a
főnyereményt. Kiszabadították az öreget a börtönből. Most azonban
még kívül is kellett tartani: biztonságban kellett maradnia, és haza
kellett jutnia Amerikába.
 Egy kisebb facsoport közepén megálltak, hogy Thayer kifújhassa
magát. Csörgött róla a veríték, de szélesen mosolygott. Kezét a mell-
kasára téve hangosan zihált.
– Még soha sem sikerült elszöknöm. Pedig már próbáltam.
Szorosan egymás mellett álltak a fák védelmében, és várták, hogy
jobban legyen. Nyugtalanul tekintgettek mindenfelé. Nem messze
tőlük egy kis állat zörgette az avart. Thayer arcán végig ott ült a mo-
soly, míg zihált. Barna fogai sötétlettek a szájában, néhány le volt
törve. Két ujja furcsán állt, mintha egykor eltörtek volna, és nem jól
forrtak volna össze. Talán megkínozták. Mikor Thayer zihálása
alábbhagyott, továbbfutottak.
 Negyvenedik fejezet

Szeptember 18., hétfő

Washington, D. C
A kriptaszerű válságszobában ideges hangulat uralkodott; a ta-
pintható feszültség a már elnyűtt idegeket tovább koptatta. Az össze-
sereglett vezérkari főnökök, a nemzetbiztonsági főtanácsadó, a kü-
lügy- és a hadügyminiszter, az elnökhelyettes, Charles Ouray és az
elnök egész délelőtt arról a vészes gyorsasággal közeledő pillanatról
tárgyaltak, néha elég hevesen, amikor el kell dönteniük, hogy az
Empress fedélzetére lépjenek-e, katonai összetűzést kockáztatva Kí-
nával. Miután mindenki összefoglalta a saját készenléti állapotáról
készített beszámolóját, Stanton hadügyminiszter a hosszú távú stra-
tégia és beszerzés nagyobb volumenű témáját hozta fel.
Ekkor Guerrero tábornok megismételte, amit ő a hadsereg nyil-
vánvaló szükségének nevezett, hogy kiszélesítse a könnyebb és
gyorsabb erők koncepcióját, hogy beleférjen a nehézfegyverzet is,
ami jól szolgál nagy erőkkel szemben, nagy területeken folytatott és
hosszú ideig tartó hadműveleteknél. Példaként felsorolt néhány
fegyvert, köztük a Protector hordozható tüzérségi rendszert, melyek
jóváhagyása és legyártása szerinte létfontosságú.
– Ma senki nem fog ön mellé állni – mondta neki az elnök. – Je-
lenleg egy válsághelyzetet kell megoldanunk, és ebben ezek a fegy-
verek nem tudnak segíteni.
A tábornok egyetértőén bólintott. – Igen, uram, igaza van.
Az elnök Brose tengernagyhoz fordult. – Mit tud javasolni,
Stevens, amitől a kínaiak tengeralattjárója visszavonul, mielőtt el-
szabadulna a pokol?
– Nem sokat, uram – ismerte el a tengernagy, rá nem jellemző bo-
rúval a hangjában.
Kelly, a légierő tábornoka vette át a szót: – Az isten szerelmére,
Brose, ott van az egész Ötödik Flottája a közelben. Egy Viking va-
dászgéptől vagy egy Hornét bombázótól biztos, hogy összecsinálják
magukat.
 Stanton hadügyminiszter közbeszólt: – A Crowe-nak nincsen ten-
geralattjárók ellen bevethető helikoptere, tábornagy?
– A válaszom igen, mindkét megjegyzésre – mondta Brose. –
Vagy három volt? Bárhogy is, egy dolgot elfelejtenek, uraim: ez nem
katonai kérdés, hanem politikai rémálom. Sokkal több fegyverrel
rendelkezünk, mint amennyire szükségünk van egy támadáshoz. A
fenébe is, hacsak valami olyan fejlett fegyverrel nem rendelkezik az
a tengeralattjáró, amiről nem tudunk, a Crowe egyedül is képes meg-
oldani a helyzetet, de legalábbis méltó ellenfél lesz. De épp azt nem
tehetjük, hogy támadást kezdeményezünk, igaz, elnök úr?
– Tömören összefoglalva – értett egyet az elnök.
– Ezért inkább egy cirkálót javasolnék. A Shiloh teljes gőzzel ha-
lad. Ha idejében odaér, talán elriasztja őket.
Az elnök nyugodtan bólintott. Erre számíthatott, és nem nagyon
kavarta fel. Viselkedése csendes magabiztosságot sugárzott, csak
jobb keze árulta el. Ujjaival maga előtt dobolt az asztalon. – Köszö-
nöm, Stevens. Rendben van, akkor hogy is állunk? Kudarcot vallott
az a kísérletünk, hogy a tengeren megközelítsük az Empress-t, és
bizonyosságot szerezzünk a valószínűleg halálos rakományról. Nem
támadhatunk elsőként, különben elveszítjük azt a kevés szavahihető-
ségünket, ami még maradt abban a tekintetben, hogy az a nemzet
vagyunk, amely a békét és a nemzetközi jogszabályok betartását kí-
vánja. Természetesen én még mindig igyekszem diplomáciai úton
elintézni az ügyet. De ez gyakorlatilag ki is meríti a lehetőségeinket,
egy kivételével.
Megállt, hogy alaposan megválogassa szavait, míg ujjai tovább
doboltak az asztalon. – Már korábban jeleztem, hogy egy hírszerző
akció éppen bizonyítékot próbál szerezni a rakományról. Bevallom,
nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy órákon belül sikerrel járnak.
Izgatott zsongás futott át a szobán. Emily Powell-Hill megkérdez-
te: – Hány óra múlva, uram?
– Nem tudom biztosan. Tudniuk kell, hogy az akciót Kínában
hajtják végre, és természetesen nagy kockázattal jár. Már maga az is
nagy nehézséget jelent, hogy a föld másik oldalán kell kivitelezni a
műveletet, a Kínán belüli hatalmas távolságokról nem is beszélve.
– Megkérdezhetem, hogy ki vesz részt az akcióban, elnök úr? –
kérdezte az alelnök. – Biztos vagyok benne, hogy mindannyian sze-
retnénk imádkozni a biztonságukért és az akció sikeréért.
– Sajnálom, Brandon, ezt nem árulhatom el. Azt elmondhatom,
hogy emberünk közel van a sikerhez, de hogy mennyire közel, abban
nem lehetek bizonyos. Ami egy egyszerű, de minden bizonnyal el-
söprő erejű döntés meghozatalára kényszerít mindannyiunkat. Ha
nem hallok a kínai akcióról időben, akkor a Crowe megállítja az
Empress-t, és katonáink a fedélzetére lépnek, mielőtt iraki vizekre,
tehát mielőtt a Perzsa-öbölbe ér. Pontosan mennyi idő múlva is,
Brose tengernagy?
A vezérkari főnökök elnöke az órájára pillantott. – Hét óra múlva,
elnök úr. Plusz-mínusz egy óra.
 Szeptember 19., kedd
Dacu
Az erdőben való kimerítő futás után, amely közben folyamatosan
figyelték, nem jelenik-e meg valaki a hátuk mögött, Jon, Asgar, a két
ujgur harcos és a két rab elérték az ujgur egységet. Pár perccel ké-
sőbb az egész csapat átlopakodott a mezőn az elrejtett autókhoz. Be-
szálltak. Asgar vezette a limuzint, míg Jon, Chiavelli és Thayer hát-
raültek, így Thayer kényelembe tudta helyezni magát. Még három
ujgur beszállt hátra, puskáik mint sündisznótüskék meredtek a leve-
gőbe. A többiek a Humvee-n és a Land Roveren osztoztak.
A limuzin vezette a sort, és lassú tempóban haladtak, hogy minél
kisebb feltűnést keltsenek. Közben minden irányban az üldözők jele-
it keresték, minden apró fényt, minden sziklát, a veszély összes le-
hetséges forrását szemmel tartották.
Jon az órája világító zöld lapját tanulmányozta. – Hol van Alani
és a csapata? Nem kellene nekik Chiavellit és dr. Thayert a határhoz
kísérni?
– A rejtekhelyen vannak – mondta Asgar kiszáradt torokkal,
mintha még mindig valami gondra számítana.
– Ez azt jelenti, hogy Chiavelli és dr. Thayer mellé akar adni né-
hány embert és egy járművet, hogy kijuttassák Kínából?
– Ez a terv.
– Nem értek egyet. Nem tudhatjuk, hogy Feng Tun vagy Li Kuon-
ji mennyi embert hoz magával. Mindenkire szükségünk lesz, az em-
berei pedig nem fognak időben visszaérni. Chiavellinek és dr.
Thayernek velünk kell maradnia, amíg a hegyekbe nem indulunk.
Akkor elrejtjük őket egy biztonságos helyen, és felvesszük őket,
mielőtt lelépünk.
Asgar egy pillanatra elgondolkodott. – Oké, rendben van. És talán
használni is tudjuk Chiavellit, sőt, dr. Thayert is. Tud lőni, uram?
– Régen volt az már – mondta Thayer a hátsó ülésről. – De mégis,
mi ez az új akció?
– Nem kockáztathatjuk az életét, uram – mondta Jon határozottan.
– Nem, semmiképpen sem – értett egyet Dennis Chiavelli.
– Rendben van. – Thayer bólintott. – De legalább mondják el, mi-
ről van szó.
Jon nagy vonalakban mesélt a találkozóról az Alvó Buddhánál,
hogy mi a célja, a kockázata és a veszélyei.
– És ez az emberi jogi egyezmény érdekében történik? – kérdezte
Thayer a homlokát ráncolva, miáltal ráncai új alakot öltöttek. – Ak-
kor ez életbevágó. Az a fiam elnökségének az egyik legfontosabb
törekvése.
– Ez így van – mondta Jon. – A tét globális.
David Thayer levette szemüvegét, és megmasszírozta orrnyergét
azzal a mozdulattal, amit Jon az elnöktől látott. Fáradtan hátraha-
nyatlott az ülésen. Kinézett az ablakon, öreg arcán kis félmosoly
derengett.
Jon megfordult az első ülésen, így megint előrenézett. Asgarra
sandított, aki megkönnyebbült pillantást vetett felé. Aztán a két férfi
a tekintetével tovább pásztázta a környéket, baljós jelek után kutatva.
Tanyák mellett hajtottak el, ahol az udvart a másnapi napsütésbe
száradni kitett rizs borította, csakúgy, mint a pirospaprika az ujgu-
roknál. Hántolatlan rizs volt mindenfelé, még a falak és kerítések
mentén is az halmozódott, mint barna hóesés. Házi készítésű faszer-
számok álltak a falaknak döntve. A kerítések mögött csirkék, disz-
nók és zöldségeskertek voltak. Több helyen nehéz fa zöldséges-
kosarak álltak a sorok végénél. És persze a vízi bivalyok, melyek
lógó fejjel bóbiskoltak, orruk majdnem érintette a földet.
Lassan telt az idő. Túl lassan is, növelve a feszültséget. Egy falu-
ba értek, Thayer kihúzta magát. A házak kedvezőbb vagyoni helyzet-
ről árulkodtak, a kék-fekete, lekerekített cseréptetőről gyakran két
vagy több kémény is a magasba nyúlt. Ugyanakkor az út is macska-
köves burkolatot kapott, ami több száz évesnek látszott. Thayer el-
mesélte, hogy alkalmanként ide is elhozták dolgozni jegyzőként.
– Látják a székeket az út szélén? Az utca akár a nappali meghosz-
szabbítása is lehetne – mondta. – A falusiak kiülnek ide az asztalok-
hoz, kártyáznak, teáznak és pletykálnak. A rizst is a kövezeten terítik
ki, és a biciklisták keresztülmennek rajta, mintha ott sem lenne. Sen-
kit sem érdekel. Egy kínainak a rizs ugyanolyan őselem, mint a hold
és a csillagok. Semmi sem tudja elpusztítani.
Jon hátrafordult, hogy ellenőrizze az elnök apját. Megviselt arca
még mindig fáradtnak tűnt, de még az árnyékos hátsó ülésen is lát-
szott, hogy arca örömöt sugároz. És beszédes kedvében volt. Ez jó
jel.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Jon.
– Furcsán. Különösen. Váltakozóak az érzéseim. Mint kis manók,
akiket nem lehet megfékezni. Egyszer nevetnem kell, máskor meg
sírnom. Attól tartok, abba a korba értem, amikor már könnyen elsí-
rom magam.
Jon bólintott. – Ez teljesen normális. És fizikailag hogy van?
– Ó, úgy? Egy kicsit elfáradtam, de most már jól vagyok.
– Megkínozták valaha is?
Thayer összevonta szemöldökét. Levette szemüvegét és meg-
masszírozta az orrnyergét. Megint ugyanaz a mozdulat, amit Jon az
elnöknél már látott. De most Jon észrevette a két törött ujjat. Gyaní-
totta, hogy több törött csontot is rejthet az öreg rab ruhája. Bordákat.
Az egyik karját. Talán a lábát. Nem lehet teljes vizsgálat nélkül
megmondani. Ha túlélik, az első feladat a teljes fizikai kivizsgálás
lesz.
Jon visszatért a sötét vidék tanulmányozásához.
Thayer is kibámult az ablakon. Láthatóan jól szórakozott, a ve-
szély és a kocsiban növekvő feszültség ellenére. – A kínaiak nagyon
érdekes emberek. Mindig a régi legendáikat ismételgetik, és újakat
találnak ki. Egyszer, amikor a kommunisták egyik vízvezetéke meg-
repedt, és ömlött belőle a víz itt, a hegyekben, azt mondták a hegy
oldalában élő gazdáknak, hogy az egy új, festői vízesés. Ezzel meg-
győzték őket, hogy továbbra is műveljék földjeiket, akkor is, amikor
már nem volt biztonságos.
– A kínai kultúra ötvözi a természetet és a legendát – mondta
Asgar. – És túlélték?
– Igen. Még időben megjavították a vízvezetéket – folytatta
Thayer. – Majdnem minden természeti jelenségre van egy vagy akár
több legendájuk. így teljes tudatlanságban lehet tartani a népet. A
tudomány, ahogy mi ismerjük, itt egyszerűen nem létezik. De egyút-
tal gyönyörű is az, ahogy élnek. Mintha költői nyelven beszélnének.
A hatalmas fa egy átváltozott isten. A szivárvány örömre ad okot. A
mennyország a földön van. De mikor ez a tudatlanság Pekingbe is
eljutott, ott sok gondot okozott.
– Mao nem paraszti származású volt, általános iskolai végzettség-
gel? – kérdezte Jon.
– De igen, és alatta a többi paraszt irányította az országot. Néhá-
nyan tényleg írástudatlanok voltak. El sem tudták olvasni a jelenté-
seket, amiket lepecsételtek. Keveset tudtak a tömegtermelésről, gyá-
rakról, tudományról vagy akár a saját gazdaságukon túlmutató me-
zőgazdaságról. Öt évvel azután, hogy Mao átvette a hatalmat, a nem-
zet majdnem éhen halt a Politbüro nevetséges szabályai miatt. A
börtönben mindent megettünk. Madarakat, rovarokat, füvet. Egy idő
után egy fűszál vagy fakéreg sem maradt. Sokan meghaltak közü-
lünk. – Thayer megvonta a vállát. – De elég ebből. Most, hogy a
lehetetlen valóra vált, van értelme, hogy tovább éljek, és megtaláljam
azt, ami a családomból maradt. Azt hiszem, kezdek mohóvá válni, de
nem érdekel. Azután már békében halhatok meg.
Amíg ők beszélgettek, Asgar az adó-vevője segítségével a másik
két jármű sofőrjeivel beszélt. Egyikük sem látta jelét, hogy megfi-
gyelnék vagy követnék őket. A recsegő készülékeken át is érződött a
feszültség sürgetése a hangjukban, ahogy továbbra is szemmel tartot-
ták a vidéket.
– Üzenetet kaptunk a börtönből – jelentette Asgar a válla fölött. –
Még nem kezdték el a két őrt keresni, és a hiányuk sem tűnt még fel
nekik. Mellénk szegődött a szerencse. – Tekintete visszatért az útra.
A konvoj a dombok közé ért.
A limuzinban egy árnyalattal enyhült a feszültség. Thayer leírta
Paoding San területét, ahova tartottak, és az Alvó Buddhát, ahol az
akcióra sor kerül, és ahol reményeik szerint megszerzik az Empress
rakományjegyzékét. – Néha Paoding Sant úgy fordítják, Drága Csúcs
Hegye, máskor úgy, hogy a Kincses Orom Hegye. A lábainál van az
Alvó Buddha és több más figura kifaragva a sziklából, akárcsak
Amerikában a Rushmore-hegy. Ezeket viszont be is festették.
– Úgy hallottam, ezerévesek – mondta Chiavelli.
– Majdnem – közölte velük Thayer. – Az Alvó Buddha körüliek a
tizenharmadik századból valók. Akárki is tervezte a barlangot, kiváló
szépérzéke volt. A sziklák természetes vonalát követi. A szobrok
félkör alakú, tömör kövekből vannak kifaragva, körülöttük azonban
sűrű a növénytakaró: fák, bokrok, indák, virágok. Mind zöld és buja.
A szikla a szurdok része.
– Mondja el, mit gondol az Alvó Buddháról mint a találkozó
helyszínéről! – kérte Jon. Fred Klein átfaxolt neki néhány térképet és
leírásokat. Mégis jobb olyan valakitől hallani róla, aki már járt ott.
– Li Kuon-ji és Feng Tun számára számos lehetőséget tartogat a
hely. Magának viszont a sok eshetőség csak megnehezíti a feladatát,
hiszen csak meg akarja szerezni a jegyzéket attól, aki megkaparintot-
ta. Az Alvó Buddha hatalmas, egy kiszögellésen helyezkedik el, kö-
rülötte pedig sok más, különböző buddhista elbeszéléseket megele-
venítő faragvány van. A legtöbb szemmagasságban van, vagyis kitű-
nő rejtekhelyét biztosít. További szobrok vannak a környék sötét
barlangjaiban és a sziklába vájt templomokban is.
Asgar félrerántotta a kormányt, nehogy elüssön egy vadkutyát,
ami keresztülszaladt az úton. – Minden részletében igaz, dr. Thayer.
Én sem tudtam volna jobban leírni. De honnan tudja mindezt? – kér-
dezte gyanakodva.
– Minket, rabokat küldtek ki, hogy megtisztítsuk és rendbe rakjuk
a Buddha-szobrokat. Engem érdekelt is, és néha megengedték, hogy
velük tartsak. A kínai kultúrában tisztelik az öregeket pusztán csak
azért, hogy ilyen idős kort megéltek, még ha fegyencek is.
A három jármű végül leparkolt a fák között. Az ujgurok kiugrot-
tak, és ágakkal takarták le az autókat. Thayer körbesétált, hogy ki-
nyújtóztassa a lábát, Chiavelli pedig vele tartott, hogy vigyázzon rá.
– Ideje indulnunk – mondta nekik Jon. Chiavellinek adta a limu-
zin kulcsait. – Asgar leírta az útvonalat a rejtekhelyhez. Ha mi nem
érünk vissza hajnalra, akkor magának kell odavinnie dr. Thayert.
– Nem gond. És aztán mi lesz?
– Asgar nővére, Alani eljuttatja mindkettőjüket a határhoz.
– Rendben. Sok szerencsét! – Chiavelli ránézett egy pillanatra,
szavak nélkül is megértették egymást. Aztán a limuzin felé vezette
Thayert.
Ahogy az első ülésre bemásztak, Thayer bátortalanul azt kérdezte:
– Találkozott már a fiammal, Dennis? Mesélne nekem róla? – A szá-
zados válaszát elnyelte az ajtó csapódása.
Az ujgurok befejezték a limuzin álcázását. Fegyverekkel, zseb-
lámpával és térképpel felszerelkezve Asgar egy sötét, fáktól és a
tövükben növő bokroktól árnyékolt kis ösvényre vezette őket. A nö-
vények bódító illata mindent elborított. Az egyik ujgur járt már a
barlangnál, és elmondta véleményét, Asgar pedig fordított Jonnak. A
megszokott utakat elkerülve libasorban meneteltek felfelé, igyekez-
ték elkerülni, hogy laza szikladarabokra lépjenek vagy a bokrokban
zajt csapjanak.
Ahogy az ösvény ellaposodott, Jon megszólalt: – Asgar, mikor az
Alvó Buddhához érünk, tőle kicsit oldalra és fölötte megállunk. A
növényzetet használjuk fedezéknek.
– Ez alkalommal maga a parancsnok, barátom.
– Olyan helyre húzódunk, ahonnan szemmel tarthatunk minden-
kit, aki a bejárat lépcsőin lejön vagy megáll a Buddha előtt. Az álta-
lam szerzett információk megerősítik dr. Thayerét: rengeteg helyen
el lehet rejtőzni a szobrok és a faragványok között. Ez még inkább
megnehezíti a feladatunkat. Szét kell szóródnunk, hogy a barlangnak
minél nagyobb részét átlássuk.
– Nem lesz egyszerű dolog – jegyezte meg Asgar szárazon. –
Mennyi időnk van még?
– Azt nem tudjuk. A találkozó akár hajnalban is létre jöhet.
– A napvilág nem lesz a segítségünkre. Ha ki akarja juttatni a
jegyzéket Kínából, akkor napkeltekor már legalább félúton kell len-
nünk a határ felé.
– Szerintem minden jóval azelőtt fog megtörténni. A nappali vilá-
gosság őket sem segíti.
Elcsendesedtek. A csapattagok csak suttogva beszéltek és óvato-
san léptek, ahogy útjuk egy lejtőhöz ért.
Thayer leírásának megfelelően dús növényzet vette körül őket.
Felettük a hold megvilágította a fák és bokrok csúcsait, míg alattuk
fekete, áthatolhatatlan árnyékot képezett. Az Alvó Buddha várta
őket, ahol Jonnak szembe kell néznie Feng Tunnal és Li Kuon-jivel,
és ahol így vagy úgy, de küldetése véget ér.
 Negyvenegyedik fejezet

Arab-tenger
A hírközlési technikus elfordult a rádiója kezelőpultjától.
– A Shiloh az, uram. A jelenlegi és a tíz óra múlva várható pontos
pozíciónkat kérik.
Frank Bienas parancsnokhelyettes áthajolt a rádióson.
– Küldje át nekik a jelenlegi koordinátákat! Majd én kidolgozom
a becsült adatokat. De mondja meg nekik, hogy tíz óra múlva túl
késő lesz.
Bienas leült a térképhez, és munkához látott. A rádiós elküldte
főnöke üzenetét a közeledő cirkálónak, majd hátradőlve várta a vá-
laszt. Nyújtózkodott a székében, szolgálata a végéhez közeledett, és
mindene sajgott az itt töltött hosszú óráktól. Bienas továbbra is a
Crowe tervezett útvonalát szerkesztette, majd fejét rázva hátradőlt.
A rádiós a fejhallgatójára koncentrált. A válla fölött hátraszólt: –
A Shiloh azt üzeni, leghamarabb tíz óra múlva tudnak ideérni. így is
teljes gőzzel haladnak.
– Akkor mondja meg nekik, hogy addigra mi már az öbölben le-
szünk, és az sokkal kockázatosabb. Hat órán belül ide kell érniük,
vagy akár haza is mehetnek sütizni.
– Aggódva tette hozzá: – Ha valaki keresne, a hídon leszek.
Kiment a sötét fedélzetre, aztán fel a hídra, ahol egy órával ko-
rábban Chervenko parancsnok vette át az irányítást. Mikor Bienas
belépett, Chervenko éppen a Dowager Empress távoli fényei felé
irányította éjjellátóját.
– Egy csomóval gyorsabban haladt az elmúlt egy órában. Mint a
hazafelé tartó kutya.
– A Shiloh tíz óra múlva ér csak ide – jelentette Bienas.
Chervenko meg sem fordult, és messzelátóját sem eresztette lejjebb.
– Brose megtette, amit lehetett. A gond csak az, hogy az Ötödik Flot-
ta túl messze lent van délen, és mi távolodunk tőlük. Sosem fognak
időben ideérni.
 – Egyébként sem tudnának olyat csinálni, amit mi meg ne tehet-
nénk. – Bienas hangja szilárd és optimista volt.
– Csak éppen kétszer olyan ijesztőek lehetnénk. – A kapitány reá-
lisan látta a helyzetet. – Mit csinál a tengeralattjáró?
– Rendületlenül figyel. Hastings azt mondja, észrevett valamit,
ami akár támadásra való előkészület is lehet. Nagy a mozgás az első
torpedószobában.
– Tudják, hogy közeleg az idő a leszámolásra, Frank. Nem hagy-
hatjuk, hogy az Empress behajózzon a Perzsaöbölbe. Akkor kiszol-
gáltatottaivá válnánk egy földi irányítású légitámadásnak, torpedó-
rombolóknak, mindennek. Ráadásul azt sem tudjuk, ki fog annyira
fellelkesülni, hogy beszálljon a játékba. Teherán is dönthet úgy, hogy
ez sérti az érdekeit, és akkor remek kis bulira számíthatunk.
Bienas mogorván bólintott. Közvetlenül a parancsnok mellett állt,
és kitekintett az éjszakában előttük villódzó fényekre. A két hajó
lassan, de biztosan haladt a konfliktus kirobbanása felé.
 Dacu
– Itt van. – Asgar halk hangja rá nem jellemző csodálattal telítő-
dött.
Jonnal együtt ő is megállt a sűrű, szövevényes fák és aljnövényzet
között. Egy kis tisztást találtak a hegy faragványokkal teli oldalában,
azoktól kissé feljebb és oldalirányban. Bár nem tudták áttekinteni a
több ezer darabos alkotásegyüttes száz méterekre elnyúló területét,
maga a festett Alvó Buddha és a körülötte lévő szobrok csodálatos
látványt nyújtottak a viaszfehér holdfényben.
A többi ujgur is megállt, hogy megcsodálja. Az óriási Alvó
Buddha a jobb oldalán pihent a patkó alakú sziklamélyedés közepén,
háta a sziklába süllyedt. A körülbelül harminc méter hosszú és hét
méter széles szobor Sákjamuni hercegnek a már megvilágosodás
utáni pihenését ábrázolta, amikor a Nirvánába lépett. Mellette eltör-
pültek a bódhiszattvák és a korabeli kalapos tisztviselők életnagysá-
gú szobrai, melyek karnyújtásnyira sorakoztak előtte. David Thayer
leírásának megfelelően csak a föléjük nyúló szikla óvta őket az idő-
járás viszontagságaitól, de az Alvó Buddha kísérteties látványt nyúj-
tó alakja így is jól látszott.
A hely, ahol megálltak, ideálisnak bizonyult a megfigyelésre. Jon
és Asgar kijelölte az ujgurok helyét a környező aljnövényzetben,
majd maguk is elrejtőztek, egymáshoz közel, hogy könnyebben tud-
janak parancsokat adni. Egy fa alatt megkezdték a várakozást, mely-
ről nem lehetett tudni, milyen hosszúra nyúlik. Jon próbálta izgatott-
ságát csillapítani. Már többször közel került a rakományjegyzékhez,
de eddig még mindig kudarcot vallott a megszerzésében. Nem lesz
több alkalma megpróbálni. Idegesen megborzongott, majd a farag-
ványokat kezdte tanulmányozni, próbálta emlékezetébe vésni az el-
helyezkedésüket, hogy elő tudja hívni az emlékezetéből arra az eset-
re, ha valamelyik csoport megérkezne és elrejtőzne. Nem engedhette
meg magának, hogy hibázzon.
Több faragott szobor pihent a félkör alakú sziklán végighúzódó
falmélyedésekben. Kőszobrok őrizték a barlangok sötét bejáratait is.
Alacsony, festett vaskerítések választották el a szobrokat a másnap
reggel érkező közönségtől. Senki nem volt a környéken, sem turis-
ták, sem árusok, sem szellemi megváltásra várók, még a rendőrség
sem. A sötétséget csak az enyhe szellő kavarta néha, időnként apró
állatok neszezése és az éjszakai madarak szárnycsattogása hallat-
szott.
– Mit gondol, mikor fognak felbukkanni? – kérdezte Asgar fojtott
hangon. – Nincs messze már a hajnal.
– Fogalmam sincs. Ahogy mondtam, a találkozót nappalra tervez-
ték, de az ösztöneim azt súgják, hogy jóval hamarabb itt lesznek.
– Remélhetőleg hamarabb, mint a turisták.
– Bízom benne. De lehet, hogy Li Kuon-ji és Jü Jung-fu el akar
rejtőzni a tömegben. Bár mostanra már rájöhettek, hogy Feng Tun
megöl mindenkit, aki közé és a jegyzék közé áll, és a tömeg nem
fogja tudni megóvni őket. Szerintem valami alattomos húzásra szá-
mítanak Fengtől, és ez azt súgja nekem, hogy korán idejönnek. Még
mielőtt Feng ideér. Hogy csapdát állítsanak neki.
De hiába gondolta át alaposan a helyzetet, ebben tévedett. Alig fé-
lórával később mozgást észleltek az Alvó Buddha másik oldalán lévő
kőlépcsők tetejénél. Jon beállította az éjjellátóját. Az öt férfi közül
hármat felismert Hongkongból és Sanghajból – Feng Tun emberei
voltak. Mindegyik brit rohamfegyverrel volt felszerelkezve. Feng
Tun nem volt köztük.
– A fenébe! – sóhajtotta Jon.
– Mi az? Baj van? – Asgar arrafelé meredt az éjszakába, amerre
Jon. Azt figyelte, ahogy az öt férfi lemegy a lépcsőn a völgybe a
faragványokhoz.
– Feng Tun nincs köztük – mondta Jon. Mozdulatlanná dermedt
és figyelt. Káromkodott. – Ez aztán a kellemetlen meglepetés!
Ahogy azok öten lefelé tartottak, egy újabb alak jelent meg a
holdfényben, és indult szintén lefelé egy közepes bőröndöt cipelve.
Maga Ralph McDermid.
– Ez McDermid. A nagyfőnök, akiről úgy gondoljuk, hogy kifőz-
te ezt az egészet.
– Maga a nagy gazember? Nem furcsa ez egy kicsit?
– Talán nem. Fengnek csak egyszer sikerült megszereznie a ra-
kományjegyzéket. A többi alkalommal elszúrta. McDermid talán
nem akarja még egyszer megkockáztatni ezt. Biztosan úgy gondolja,
hogy Li Kuon-ji és a férje benne talán jobban megbízik. Tudják, ha a
kétmillió nem tiszta pénz, akkor nem állhat le másokat hibáztatni
érte, hogy időt nyerjen. Másrészt viszont lehet, hogy azért jött ő is,
mert már nem bízik Fengben.
– Lehet, hogy Li Kuon-ji lepénzelte Feng embereit ellene – mond-
ta Asgar.
– Úgy van. Mégsem szeretem, ha az ellenség váratlan fordulatok-
kal áll elő. Általában ez azt jelenti, hogy kihagytam valamit a számí-
tásból.
A fegyveres banda nyitott rendben, óvatosan haladt lefelé, mintha
csapdától tartanának.
McDermid nagyjából hét méterrel a barlang felett megállította
őket, és intett, hogy rejtőzzenek el az Alvó Buddhával szemben. Az
Altman elnöke egy bokor mögé húzódott.
Asgar megszólalt: – Úgy látszik, McDermid arra számít, hogy Jü
és Li is a lépcsőn fognak lejönni. Ott meg tudja őket támadni.
Ha McDermid valóban ezt gondolta, akkor most az egyszer ő té-
vedett. Egy nagydarab ember tűnt fel, fürgén lépkedett az Alvó
Buddha mellett a holdfényben. Nem a lépcsőn jött le, hanem vala-
honnan a Buddha jobbjáról bukkant elő a szobrok mögül, amit David
Thayer is mint lehetséges rejtekhelyét említett. Jon éjjellátóján ke-
resztül úgy látta, hogy egy 9 milliméteres Glock van a férfi övébe
tűzve.
Utána Li Kuon-ji is előlépett a járdára. Megállt a termetes férfi
mellett, és körbenézett. Sima, fekete nadrágkosztümöt viselt, és ma-
gas nyakú, kapucnis dzseki védte a hegyvidék ködös hidegétől. Ke-
zében diplomatatáskát fogott, amelyben valószínűleg a rakomány-
jegyzék lapult. Jon erőlködött, hogy az arcát megpillantsa, de a dzse-
ki magas gallérja eltakarta a nagy részét, haját pedig a kapucni fedte.
De nem kételkedett benne, hogy ő az. Nem fogja egyhamar elfelejte-
ni azt a képet, ahogy a kihalt rezidencián egyedül ivott Sanghajban.
Szorosan mögötte egy fiatal, harmincas férfi lépdelt, mintha félne
egyedül. Fiús arca és vékony, szívós teste volt. Olyan ember benyo-
mását keltette, aki figyel a súlyára, és nagy gondot fordít teste kar-
bantartására. Ma azonban nem tudta fenntartani ezt a benyomást.
Merev tekintetéből és összevont szemöldökéből feszültség sugárzott.
Űzöttnek és ijedtnek tűnt. Az elmúlt, kevés alvással töltött napok
meglátszottak a férfi arcán, akiről Jon gyanította, hogy Li Kuon-ji
férje, Jü Jung-fu lehet. A minden bizonnyal méretre készült olasz
öltönye és kékfehér csíkos inge gyűrött volt, a nyakánál meglazított,
hervadt nyakkendőt és kopott öltönycsizmát viselt. Közel húzódott
feleségéhez, ideges pillantásokat vetett az árnyékok felé.
Egy negyedik személy – egy újabb férfi – osont elő a sötétből, és
csatlakozott hozzájuk. Jon nem ismerte. Vékonyabb volt, szeme ter-
mészetellenesen csillogott, mint egy mániás depressziósé a mániás
időszakában. Nyilvánvalóan egy újabb, még veszélyesebb testőr.
Li Kuon-ji vezetésével végigmentek az Alvó Buddha előtt, és fel-
néztek a kőlépcsőkre.
Li letette a diplomatatáskáját a földre, és angolul felkiáltott: –
Feng? Tudom, hogy ott van. Hallottuk magát. Magánál van a pén-
zünk?
 Szeptember 18., hétfő
Washington, D. C
– Még három óra, uram – jelentette Stevens Brose tengernagy.
– Azt hiszi, én nem tudok számolni, tengernagy? – csattant fel az
elnök. Pislantott, majd mélyet lélegzett. – Ne haragudjon, Stevens.
Csak ez a várakozás, meg hogy nem tudjuk, mi történik, ha történik
egyáltalán. Voltunk már olyan helyzetben, ahol a végén már a perce-
ket számoltuk, de azokat a támadásokat az ellenség kezdeményezte,
és mi mindent megpróbálhattunk, hogy megállítsuk őket. Ez most
teljesen más. Ezt az incidenst mi kezdeményeztük, és nem vethetjük
be minden eszközünket annak érdekében, hogy véget vessünk neki,
sőt, hamarosan ki kell adnom egy parancsot, mely minket is, Kínát
és a világ többi részét is olyan háborúba sodorhatja, melyet senki
sem lesz képes féken tartani. Valaki Kínában ezt akarja elérni, és
amint az Empress-re lépünk, készen fog állni a megtorlásra.
Egyedül voltak a válságszobában. A tengernagy kérvényezte a
megbeszélést, és az elnök úgy gondolta, hogy jobb, ha olyan helyen
beszélnek, ahol nem hallhatja őket senki. A magas rangú katonai és
polgári védelmi személyzet már így is lábujjhegyen közlekedett, és a
nyugati szárny cserfes alkalmazottai is elcsendesedtek, mintha közös
összefogással tartanák vissza kollektív lélegzetüket.
– Nem irigylem önt, uram.
Castilla elnök minden jókedv nélkül felnevetett. – Mindenki iri-
gyel engem, Stevens. Hát nem tudja? Én vagyok a világ leghatalma-
sabb embere, akivel bárki helyet cserélne.
– Igenis, uram – mondta a tengernagy. – A Shiloh nem fog odaér-
ni időben.
– Akkor Isten segítsen minket... és az ügynökünk Kínában!
 Szeptember 17., kedd
Dacu
Feszült csönd támadt. Li Kuon-ji és halálra rémült férje várta,
hogy Feng Tun felbukkanjon.
Távcsövén keresztül Jon látta, amint Ralph McDermid határozot-
tan, de suttogva utasításokat ad az embereinek. Az éjjellátó zöld fé-
nyében a távolból Jonnak úgy tűnt, mintha az Altman elnöke azt mu-
tatná, várjanak, és semmi esetre se kezdjenek akcióba az ő jelzése
nélkül.
Aztán McDermid felállt a bokor mögül, és mosolyogva, a táská-
val a kezében lesétált a lépcsőn.
Majdnem a lépcső aljához ért, mikor Li Kuon-ji rákiáltott: – Ott
álljon meg!
– Angolul beszél – jegyezte meg Asgar.
– Ha a testőrei nem tudnak angolul, akkor ezzel gondoskodik róla,
hogy ne is értsék, miről van szó – mondta Jon.
– Ki maga? – kérdezte McDermidet gyanakodva a nő. – És hol
van Feng Tun?
– Ralph McDermid vagyok, Mrs. Jü. Én vagyok az, aki kétmillió
dollárt hajlandó fizetni magának. – Megütögette a táskáját.
Jon látta, hogy Jü Jung-fu a felesége fülébe suttog. A nő szemei
nagyra nyíltak, mintha Jü Jung-fu igazolta volna McDermid kilétét. –
A készpénz a táskában van?
– Úgy bizony – mondta McDermid. – És az irat a maga diploma-
tatáskájában van?
Li a cipője hegyével megpiszkálta a táskát. – Igen. De mielőtt arra
gondolna, hogy a fönt bujkáló emberei erőszakkal elvehetnék tőlünk,
meg kell mondanom, hogy bombát helyeztem el benne. Egy rossz
mozdulat, és beélesítem. Világos?
McDermid úgy mosolygott Li Kuon-jire, mintha a legbájosabb nő
lenne, akivel valaha is találkozott. Mintha a vele való beszélgetés
minden pillanatát élvezte volna, és Jon most először értette meg,
hogy az álarc, amit McDermid a világ felé mutatott, számára csak
üzleti kellék volt. Még a gyönyörben is kétségkívül megtalálta az
üzletet. És természetesen minden üzlet gyönyört is jelentett egyben,
mint amikor az ember megnyer egy meccset; minél nagyobb a tét,
annál izgalmasabb. Az élet maga is egy bonyolult tranzakció. Reak-
ciója olyan automatikus volt, mint ahogy lélegzett.
– Tökéletesen – mondta a nőnek szívélyesen. – Gondolom, meg
akarja számolni a pénzt.
– Természetesen. Hozza ide, és menjen vissza oda, ahol most áll!
McDermid megtette az utolsó pár métert, a földre fektette a táská-
ját, majd szemét egy pillanatra sem véve le Liről és a három férfiról,
visszahátrált. A felettük rejtőzködő fegyveresek géppisztolyaikat
célra tartva tovább várakoztak.
Várakozás teli izgalom sugárzott a házaspárról, mely még a
domboldalon is érződött, ahol Jon , Asgar és az ujgur harcosok rej-
tőztek. A férj és feleség csillogó szemmel egymásra pillantott.
– Nézd meg, férjem! – mondta Li Kuon-ji Jünek.
Jü buzgó arckifejezéssel leguggolt, és kinyitotta a táskát. Li
Kuon-ji és a két testőr egy pillanatra levették tekintetüket a környező
hegyekről, hogy lássák, ahogy a táska teteje felnyílik. Ez hiba volt a
részükről.
Mintha adott jelre cselekedne, Feng Tun emelkedett ki a
McDermid öt embere feletti sűrű cserjésből, géppisztollyal a kezé-
ben. Tüzelt, és az Alvó Buddhával szembenéző oldal szinte felrob-
bant az automata fegyverek össztüzében. A mennydörgő hang apró
darabokra törte az éjszaka nyugalmát. A lövedékek süvítve és fü-
tyülve záporoztak Li Kuon-jire, a férjére és két testőrükre. Egyikük-
nek sem volt esélye.
Li Kuon-ji torkát szinte teljesen kettémetszették a golyók, ömlött
belőle a vér, ahogy a földre zuhant. Jü Jung-funak a mellkasát szag-
gatták fel a lövedékek, ő megpróbált még egyszer felemelkedni,
majd visszaesett a bőröndre. A nagy termetű testőr megpróbálta fel-
fogni, mi is történik, de szintén lekaszálták. Egyedül a másik fegyve-
res tudta félig előhúzni a pisztolyát, mielőtt nekivágódott volna az
Alvó Buddha előtti alacsony, festett kerítésnek, aztán lassan átbukott
rajta, miközben golyó lyuggatta testéből vér spriccelt.
Feng emberei és a völgy közötti dombon holtan feküdt az aljnö-
vényzetben az az öt fegyveres is, akik McDermiddel érkeztek.
 A völgyre síri csönd ereszkedett, McDermid nyitott szájjal, gyö-
keret eresztve állt a helyén. Feng egy tucat férfival előtört a bokrok
közül, és leszaladt a lépcsőn.
Ralph McDermid vérvörös arccal rikácsolni kezdett: – Mondtam,
hogy maradjon ki ebből! Mondtam, hogy majd én elintézem. Mit
csinált, maga állat?!
– Hogy mit csináltam, tajpán? – kérdezte Feng, ahogy odaért a
holttestekhez. – Biztosítottam, hogy a rakományjegyzék ne kerüljön
amerikai vagy kínai kezekbe. Kerestem kétmillió dollárt. De talán
számomra a legfontosabb, hogy végre elintéztem egy arcátlan, ha-
szontalan, gazdag amerikait.
Feng egy rövid sorozatot adott le fegyveréből. McDermid szeme
tágra nyílt, amint megértette, mi történik. A töltények a mellkasába
fúródtak, ő pedig szétvetett karral hátrazuhant. Elterült a kősétányon.
Feng felnevetett, arrébb rúgta Li Kuon-ji testét, és megragadta a dip-
lomatatáskát.
A hegy tetején Jonnak és az ujguroknak esélyük sem volt, hogy
megakadályozzák a vérontást. Asgar káromkodott, és intett az embe-
reinek, akik AK47-eseiket már Fengen és bérgyilkosain tartották.
– Ne! – mondta azonnal Jon. – Szóljon nekik, hogy még ne lője-
nek! Maradjanak a rejtekhelyükön!
– Meg fog lépni a rakományjegyzékkel, Jon !
– Nem! – csattant fel Jon. – Várjunk még!
 Arab-tenger
James Chervenko parancsnok teljesen éberen feküdt kabinja
priccsén. Két órával azelőtt a híd irányítását Frank Bienasra bízta
azzal a szükségtelen paranccsal, hogy ha bármi fejlemény van, azon-
nal értesítse. Ha semmi sem történik, akkor is jelentsen négy órakor.
Visszavonult aludni, bár korábbi tapasztalatai alapján tudta, hogy ez
teljesen reménytelen. De a normális állapotokhoz való hasonlóság
megnyugtatja a legénységet, és neki is időt adott, hogy alaposan vé-
giggondolja, mit is kezdjen a kínai tengeralattjáróval.
Amikor a Shilohről érkezett hívást átirányították hozzá, azonnal
felvette. A lehető legrosszabb hírt kapta: a Shiloh semmiképpen sem
fog időben odaérni.
– Mennyi idő van még hátra, Jim? – kérdezte Michael Scotto ka-
pitány.
– Kevesebb mint három óra.
– A harcállást felvettétek már?
– Nem, amíg nem muszáj.
Rövid szünet. – Nagyon későre hagyod.
– Sötét van, és a radar szerint a felszínen haladnak. Észrevehetik a
készültségünket. Én nem fogom meghúzni a ravaszt, amíg parancsot
nem kapok rá.
– Sokat kockáztatsz. Ha úgy döntenek, hogy ők kezdeményez-
nek... – Scotto a Shilohon hagyta, hogy a mondat vége elússzon.
– Tudom, Mike. De inkább vállalom ezt a kockázatot, és nem
kezdeményezek.
– Sok szerencsét!
– Kösz. Gyertek, amilyen gyorsan csak lehet!
Megszakították az összeköttetést. Egyik parancsnoknak sem kel-
lett többet mondania. Mindketten tudták, mit vállaltak. Egy tengeri
ütközetben bármi megtörténhet, és lehet, hogy a Shiloh még a segít-
ségükre lehet. Ha nem, akkor legalább összeszedi a túlélőket, már ha
lesznek egyáltalán.
Chervenko éppen becsukta a szemét, hogy megpróbáljon egy órát
aludni, mikor a belső vonal megszólalt: – Uram, a tengeralattjáró
merülni kezdett. A hanglokátor szerint éppen csőre töltenek.
Chervenko tüdeje összeszorult, gyomra görcsbe rándult. – Me-
gyek.
Felugrott, hideg vizet fröcskölt az arcába, megfésülte a haját, le-
simította öltözékét, felvette a sapkáját és kiment a szobájából. A hát-
só fedélzet irányába kémlelt, de nem látott semmit.
A hídon Bienas a fejével a Dowager Empress fényei felé intett: –
Felgyorsított. Már közel jár a tizenöt csomós végsebességhez.
– És a tengeralattjáró?
– A hanglokátor megerősítette, hogy betöltik a fegyvereket.
– Támadásra készülnek?
– Még nem.
– De támadni fognak. Készüljünk fel, Frank!
Bienas odabiccentett a hajó belső rádiósának.
A rádiós a mikrofonhoz hajolt. Fiatal hangja idegesen reszketett,
ahogy elkiáltotta magát: – Mindenki a harcállásba! Támadásra felké-
szülni!
 Negyvenkettedik fejezet

Dacu
Asgar eszeveszettül integetett, nehogy az ujgurok tüzelni kezdje-
nek a lejtő alján álló Feng Tunra és embereire, akik közül néhányan
kínai katonai egyenruhát viseltek.
Jon megütközve nézte a katonákat, Asgar pedig őt nézte.
– Megőrült, Jon? Feng így a pénzt és a rakományjegyzéket is
megszerzi!
Jon azonban gondosan figyelte az eseményeket. Megrázta a fejét.
Nagyon bosszantotta, hogy nem jött rá az igazságra már korábban.
Ugyanakkor Ralph McDermid és Feng Tun sem jöttek rá.
– Nem hiszem – mondta Asgarnak. – Csak trükk. Annak kell len-
nie.
– Trükk?! Milyen trükk? – Asgar még inkább össze volt zavarod-
va. – Feng és az emberei megöltek mindenkit, és most elmenekülnek
azzal a rohadt rakományjegyzékkel és a kétmillió dollárral!
– Nem – rázta a fejét Jon makacsul. – Mondja meg az emberei-
nek, hogy figyeljenek. Nézze!
Odalent a hatalmas Buddha előtt Feng letérdelt az aktatáska mel-
lé. Emberei szabályos távolságban álltak körülötte, arcukon feszült
várakozás ült. Feng óvatosan felemelte a táskát. Méricskélte egy
ideig, majd oldalra fordította. Aztán nevetni kezdett, és mondott va-
lamit kínaiul. Az emberei is nevettek.
Asgar fordított.
– Azt mondja, nincs benne bomba. Túl könnyű, és nem mozog
benne semmilyen nagyobb tárgy. Az elején sem hitte, hogy valóban
bomba van benne. Li Kuon-ji nem semmisítette volna meg az egyet-
len fegyverét.
– Ebben igaza van.
Mikor Feng arra készült, hogy felnyissa a fedelet, az emberei hát-
rébb húzódtak, nem teljesen bízva a döntésben. Feng kinyitotta a
táskát és kíváncsian belenézett. Semmi nem történt. Nem robbant
bomba. Feng arca azonban eltorzult. Üvöltve káromkodott, és mesz-
szire hajította a táskát, amely csendesen landolt egy bokorban.
Feng kínaiul kiabált. Asgar meglepve Jonra nézett.
– Üres!
– Annak kellett lennie – bólintott Jon . – Ahogy mondtam, Li
Kuon-ji újabb trükkje.
Az Alvó Buddhához nem hozták el a rakományjegyzéket aznap
hajnalban. Odalent a félkörben Feng felugrott, és Jü Jung-fuhoz lé-
pett, akinek a teste még mindig a pénzt tartalmazó bőröndön feküdt.
Odébb rúgta a holttestet, és leguggolt. Megnyalta az ujját, és meg-
dörzsölte Jü arcát. Eltorzult arccal nézte az ujjait. Ismét káromkodott.
– Mi a fene folyik odalent? – tűnődött Asgar.
Feng hideg szemében düh fénylett, ahogy odalépett a semmibe
meredő Li Kuon-jihez, aki a hátán feküdt. Lehajolt, és megismételte
a rituálét. Mikor végzett, a sarkára ült, mint akit legyőztek. Aztán
felugrott, és hangjában undorral beszélni kezdett az embereihez.
– A mindenit! – Asgar úgy meredt Jonra, mint valami varázslóra.
– Valóban trükk volt! Li és Jü trükkje. Nem ők azok! Ezek a szeren-
csétlenek jöttek helyettük. Talán színészek ők is, akiket Li bérelt fel.
Ők is, a két testőr is csak áldozatok voltak, a díszlet részei, akik Li
Kuon-ji és Jü Jung-fu előadását hitelessé tették. De...
– Igen – mondta Jon . – De...
Eközben Feng ismét lehajolt, és kutatni kezdett a halott nő ruhái-
ban. Amikor felállt, egy apró tárgy volt a kezében.
– Mi az ördögöt talált?
– Szerintem egy kisméretű mikrofont, ami adni és venni is tud. Li
Kuon-ji ezzel játszotta végig a színjátékot. Ezért beszélt csupán ő.
A völgyben Feng ugyanezt tűnt kiokoskodni. Felemelte a fejét, és
az Alvó Buddha feletti területet kémlelte. Amikor nem látott semmit,
megperdült, és újabb parancsokat osztott kínaiul.
– Azt mondja nekik... – kezdte Asgar.
Jon felugrott. – Most lőjenek! Tűz! Tűz!
Asgar megismételte a parancsot ujgur nyelven, s a domboldal
csendjét ismét lövések zaja szaggatta ezer darabra. Mind a huszonkét
gépfegyver egyszerre nyitott tüzet Feng csapdába esett embereire és
a katonákra.
 Szeptember 18., hétfő
Washington, D. C
A késő délutáni nap vékony csíkokban hatolt be Fred Klein irodá-
jának ablakán, a vastag függöny résein, melyek a Covert-One új fő-
hadiszállását takarták el a világ elől. A külvilág ennek ellenére is
fenyegetően jelen volt Klein irodájában. A főnök elkínzott arcán a
kialvatlanság és a kihagyott étkezések nyoma látszott, s a hatnapos
szakáll sörtéi túlságosan is fehérek voltak. Nehéz szemhéja alól a
véreres szemek mintha folyamatosan a falon lévő hajóórát figyelték
volna. Feje oldalra billent, a kék telefon irányába.
Ha valaki így látja, azt hihette volna, hogy megbénult vagy valaki
hipnotizálta, esetleg transzban van vagy eszméletlen, netalán halott,
mert olyan régen nem mozdult. Csak a mellkasa emelkedett és süly-
lyedt lassan, ahogy lélegzett.
Amikor a kék telefon megszólalt, a feje megrándult, és majdnem
leesett a székről, ahogy felvette a kézibeszélőt.
– Jon!
– Még nem telefonált? – kérdezte az elnök. Hangjában csalódott-
ság és feszültség vibrált.
– Nem, uram.
– Két óránk van. Vagy annyi se.
– Vagy több. A tenger kiszámíthatatlan.
– Az Arab-tengeren nyugodt és tiszta az időjárás, egészen a Per-
zsa-öbölig és Baszráig.
– Nemcsak az időjárás szólhat közbe, elnök úr!
– Nekem is ez a bajom, Fred!
– Engem is ez ijeszt meg, uram.
Klein hallotta, ahogy az elnök lélegzik. A vonal másik végén
enyhe visszhangot lehetett hallani. Akárhonnan is hívta az elnök,
egyedül volt.
– Mit gondol, mi történik... hol van Smith ezredes?
– Dacuban, Szecsuánban – emlékeztette Klein. – Az Alvó Budd-
hánál.
Az elnök hallgatott egy sort.
 – Egyszer elvittek oda. A kínaiak. A szobrokhoz.
– Én még nem láttam őket.
– Nagyon szépek. Némelyik közel kétezer éves, nagy művészek
alkotásai. Mi vajon mit hagyunk azokra, akik kétezer év múlva fog-
nak élni? – Az elnök ismét elhallgatott. – Mennyi most ott az idő?
Az Alvó Buddhánál.
– Ugyanannyi, mint Pekingben, uram. Kína az összes időzónát
összevonta az egyszerűsítés kedvéért. Hajnali négy körül járhat.
– Nem kellett volna már megtörténnie? Nem kellett volna halla-
nunk már felőle? Egy szót sem hallottam az apámról.
– Nem tudom, elnök úr. Smith ezredes tudja, mennyi ideje van.
– Persze, persze. – Klein szinte hallotta, ahogy az elnök bólint.
– Megteszi, ami tőle telik. Nincs jobb nála.
Megint a helyeslő bólintás valahonnan a Fehér Házból, mintha az
elnök biztos lenne benne, hogy minden rendben lesz, bár lelkének
egy része azt gondolná, hogy mégsem lesz így.
– Meg kell szereznem a rakományjegyzéket, és el kell juttatnom
egy példányt Niu Csien-hszingnek Pekingbe. Ehhez azonban már túl
késő van, igaz? Nincs idő rá, hogy akár egy másolatot is eljuttassunk
Kínába, és reméljük, hogy az majd meggyőzi a keményvonalasokat.
Csak nevetnének egy faxon, vagy egy másolaton, ami az interneten
keresztül érkezik. Túl könnyű lenne hamisítani. Legalábbis ha iga-
zunk van; de ha a Csungnanhajban valaki háborút akar, akkor nem
fog megelégedni mással, mint az eredeti rakományjegyzékkel.
– Jon ki fog találni valamit – mondta Klein biztatóan. Fogalma
sem volt azonban, mi lehetne az.
Ahogy az elnöknek sem.
– Egy óra múlva, vagy még hamarabb, megadom az engedélyt
Brose-nak a parancs kiadására. Fel kell mennünk az Empress fedél-
zetére. Nem tudok más megoldást, az ördögbe is! Mindent megpró-
báltunk. Csak reménykedhetünk és imádkozhatunk, hogy a kínaiak
visszavonulnak, de nem látok rá esélyt.
– Nem, uram, én sem.
A csend még hosszabb lett. Mikor végre megszólalt, az elnök
hangja szomorú volt.
– A hidegháború őrültsége és tragédiája már megint. Csak ezúttal
a fegyverek fejlettebbek, és lehet, hogy egyedül maradunk. Két óra
múlva tudni fogjuk.
 Szeptember 19., kedd
Dacu
David Thayer a hegy lábánál aludt, ahonnan az ösvény a szobrok
völgyébe vezetett. Az éjszaka feszültsége és a szokatlan megterhelés
kifárasztotta. Chiavelli őrködött mellette. Az Asgartól kapott kínai
gyártmányú AK-47-est az ölébe fektetve ült az ütött-kopott limuzin
sötétjében. Nagyra becsülte Thayer kitartását, és úgy gondolta, hogy
az alvás inkább a feszültség, semmint a fizikai megterhelés eredmé-
nye.
A feszültség, mely az ágakkal letakart kocsiban való várakozás
közben gyűlt fel, még Chiavellit is megviselte. Néha elszundított,
hogy aztán saját szívének dobogására riadjon fel. Egyre hosszabb
időbe telt, míg különbséget tudott tenni alvás és ébrenlét között,
ahányszor felriadt. Ezúttal, mikor nyaka fájdalmasan rándulására
felébredt, csak másodpercekre volt szüksége, hogy tudja, nem alszik,
és hogy a hang, amit hall, nem szívdobogás.
Az úton számos láb dobogott. Nehéz, bakancsos lábak, melyek
túlságosan is jól ismert ritmusra léptek. Menetelő lábak, melyek felé-
jük haladtak.
David Thayer is hallotta őket.
– Katonák. Megismerem a ritmust. Menetelő kínai katonák.
Chiavelli feszülten hallgatózott.
– Tíz? Tizenkettő? Egy szakasz?
– Szerintem egy egész szakasz. – Thayer hangja remegett.
– Az úton, nem messzebb négy-ötszáz méternél. Negyed mérföld-
re talán.
– Nem... Nem az úton vagyunk – szólt Thayer idegesen. – A bok-
rok és az ágak elrejtenek.
– Talán igen, de mit csinálnak itt ilyenkor? Hajnali négy óra van.
Nem fedezhették fel, hogy megszökött, különben egy egész hadsere-
get küldtek volna. Nem menetelnének. Nem, ezek valaki vagy vala-
mi mást keresnek. Rosszat sejtek.
Ez megijesztette az öreget, de próbálta összeszedni magát.
– Azt gondolja, hogy Smith ezredes és az ujgurok akciója miatt
van? De hogyan tudhatná bárki is? Valószínűbb, hogy semmi köze
ahhoz, ami Paoding Sanban történik.
– Megkockáztathatjuk? Hogy... hogy nem teszünk semmit? –
Chiavelli meg is válaszolta saját kérdését. – Nem, azt nem lehet. Ha
a völgy felé tartanak, Jon, Asgar és az ujgurok védtelen oldala felől
fognak támadni.
– Segítenünk kell!
– Megpróbálom itt tartani őket. Vagy legalábbis lelassítani.
– És én?
– Maradjon itt, és legyen csöndben! Ha nem jövök vissza, el kell
mennie az autóval az ujgur rejtekhelyig.
– Az nem fog menni – rázta a fejét Thayer. – Ötven éve nem ve-
zettem, százados. De az a régi igazság, miszerint két fegyver mindig
jobb, mint egy, még tartja magát. Ez nem változott. Ha egyedül ma-
radok, nem tud megvédeni. Adjon egy fegyvert. Lőni sem lőttem
ötven éve, de azt nem felejti el az ember, hogyan kell célozni és lőni.
Chiavelli az ősz hajat nézte, a ráncos bőrt és az elszánt arckifeje-
zést.
– Biztos benne? A legrosszabb, ami történhet, ha itt felfedezik,
hogy visszaküldik a börtönbe. Klein mentőcsapata mostanra már
összeállt. Az lenne a legjobb, ha itt maradna, és nem csapna túl nagy
zajt.
Thayer a kezét nyújtotta.
– Van egy PhD-m, Dennis. Hivatalosan is okos vagyok. Adja ide
azt a fegyvert!
Chiavelli Thayert nézte, aki teljesen nyugodtnak tűnt. A bokrokon
keresztül egy holdsugár vetült Thayer arcára. Chiavelli látta, hogy az
öreg mosolyog, mint akinek a halandóság és a halál régi barátja.
Megértőén bólintott. Persze, hogy igaza van.
Chiavelli a 9 milliméteres Berettát a bütykös tenyérbe tette. A kéz
nem remegett. Kinyitotta a kocsi ajtaját a saját oldalán, és figyelmez-
tette Thayert, hogy maradjon csöndben. Kisurrantak az ágakon ke-
resztül, és elrejtőztek mögöttük. A hold pontosan felettük volt. Any-
nyira egyenesedtek fel, hogy lássák az út ezüst szalagját, s nem-
sokára megpillantották a sebesen menetelő kínaiakat. A Népi Felsza-
badító Hadsereg tíz katonája volt, egy tüzérszázados vezette őket.
– Mennyien vannak egy szakaszban a KFH tüzérségénél? – kér-
dezte suttogva Chiavelli.
– Nem tudom.
Több idejük nem volt ezen gondolkodni. Chiavelli gondosan cél-
zott az AK47-essel és egyetlen lövést adott le.
Az elöl menetelő katona felkiáltott, elesett, és a lábát fogva vo-
naglott.
Ugyanebben a pillanatban Thayer is leadott egy lövést a Berettá-
ból, amit két kézzel fogott. A golyó öt-hat méterrel a menetoszlop
előtt csapódott a földbe, és felverte a port. A kilenc katona elrejtőzött
az aljnövényzetben, magukkal rángatva sérült társukat. Pillanatokkal
később tüzet nyitottak a limuzin irányába, de nem kifejezetten a ko-
csira céloztak.
– Még nem tudják, hol vagyunk – suttogta Chiavelli. – Összevisz-
sza lövöldöznek.
Egy kínai kiáltás hallatszott, és a lövések elhallgattak.
Chiavelli és David Thayer kivárt. A katonáknak előbb-utóbb el
kell indulniuk, de minél tovább rejtőzködnek, annál jobb az ő szem-
szögükből. Thayer arca mintha vörös lett volna. Chiavelli abba a
kiélezett idegállapotba került, ami a harc velejárója. Enyhén izzadt.
Újabb kiáltás, Thayer megrázkódott. A kilenc katona egyszerre
emelkedett ki a bokrok közül és lendült támadásba. A fehér hold-
fényt tükröző szemek az ellenfelet keresték, miközben tüzeltek.
Thayer a limuzin hátuljához pördült, és három gyors lövést adott
le. Ezúttal jobban célzott, jutalma a bokrokból felhangzó kiáltás volt.
– Talán tényleg meg tudjuk őket állítani – mondta lelkesen, talán
az ötven év fájdalmára emlékezve, melyet távol töltött otthonától.
A katonák rémülten menedéket kerestek, s a Thayer által eltalált
katona egyedül próbált az út széle felé visszamászni.
Chiavelli azt az információt kapta, hogy a kínai katonák kiképzé-
se igen gyönge. Ez most bebizonyosodott. Nem volt tapasztalatuk
rohamozásban. Úgy gondolta, bármit is kiabál a parancsnokuk, nem
fognak egyhamar újra támadni.
 Chiavelli és Thayer továbbra is a kocsi mögött lapulva várt, s
számolták a perceket. Az idő csigalassúsággal haladt. Húsz perc el-
teltével a kínaiak még mindig nem támadtak. Fontos percek voltak
ezek, mert addig sem indultak az Alvó Buddha felé. Aztán Chiavelli
egyszer csak fémes villanást vett észre. A holdfény verődött vissza
valamiről, talán egy karóra számlapjáról. Nyugtalan lett. Aztán moz-
gás zaját hallotta. A bokrok hirtelen megindulni látszottak, tőlük alig
tíz méterre.
– Tűz! – suttogta sürgetően. – Lőjön, Mr. Thayer! Tűz!
AK-47-esét a kocsi tetejére fektetve hosszabb sorozatot adott le, s
mellette a Beretta is felugatott. A szög azonban nem volt megfelelő,
és lábujjhegyre kellett állniuk, hogy lássák, hova lőnek.
Hirtelen lövések csapódtak a limuzinba. Chiavelli orrát csípte az
égett fémszag. Hátulról is lövések hallatszottak. Kínai hangok kiál-
toztak.
Thayer bőre olyan fehér volt, mint a hold.
– Azt mondják, ne mozduljunk, dobjuk el a fegyvert, és adjuk
meg magunkat, különben megölnek. Én azt mondom, ne adjuk meg
magunkat...
– Ezt most azonnal felejtse el! – Megígérte, hogy őrizni fogja az
elnök apját, és ha visszaviszik a börtönbe, az még mindig jobb,
mintha megölnék. Amíg mindketten életben vannak, meg tudja vé-
deni. – Legalább félórára feltartottuk őket. Félóra néha nagyon sokat
számít.
Lelökte az AK47-est a limuzin másik oldalára. Feltette a kezét.
David Thayer remegve eldobta a Berettát, és kezét Mao-
sapkájához emelte. Néhány órás szabadsága véget ért. – Hát akkor
ennyi volt – suttogta.
A nyolc katona kiemelkedett a bokrok közül, és közeledett. Fel-
vették az eldobott fegyvereket. Mindannyian vigyorogtak; a másik
oldalról két újabb katona tűnt fel. A sebesültekkel együtt, úgy lát-
szik, tizenkét katona volt egy szakaszban.
A tiszt a kezében pisztolyt tartva eléjük lépett, és mérgesen mon-
dott valamit. Thayer fordított.
– Azt kérdezi, kik vagyunk. Kitalálta, hogy amerikaiak. Azt...
szent ég! – Chiavellire tekintett. – Azt kérdezi, hogy a Smith ezredes
által vezetett kémcsapat tagjai vagyunk-e.
A Paoding-völgyben Feng Tun életben maradt emberei és a kato-
nák fedezékbe vonultak, és elszórt sorozatokat kezdtek leadni.
– Tüzet szüntess! – mondta Jon Asgarnak.
– Biztos benne, barátom? Néhány még mindig életben van. Nem
kéne lemennünk és feltakarítanunk? Legalább arról győződjünk meg,
hogy az az átkozott Feng Tun halott. Eléggé biztos vagyok benne,
hogy eltaláltam.
– Nem! Szóródjanak szét és nézzenek körül, hol tudott elrejtőzni
Li Kuon-ji olyan helyen, ahonnan láthatott is! A túlélők meg fognak
futamodni.
– Gondolja...?
– Mindketten itt vannak valahol a rakományjegyzékkel. Keressük
meg őket!
Asgar kiadta a parancsot, elküldte az embereit, hogy futólépésben
kutassák át a bokrokat. Az emberek Feng megmaradt katonái körül
körözve elindultak.
– Hajnalig kevesebb, mint egy óra van és ez a tűzharc
Csungcsingig is elhallatszott.
– Tisztában vagyok vele. – Jon futott elöl a nehéz terepen. Jobbra
és balra tekintett az ujgurok hosszú során. Tudta, hogy az esélyeik
nem túl jók, és nem késlekedhetnek. Alig maradt idejük, hogy meg-
találják Lit és Jüt, visszaszerezzék a rakományjegyzéket, és valahogy
eljuttassák Washingtonba.
Hirtelen lövések hangját hallották alig száz méterrel maguk előtt.
Jon hátranézett az Alvó Buddhától balra lévő pontra. Géppisztolyso-
rozat – aztán válasz egyetlen pisztolyból.
– Állj! – kiáltott Asgarnak. Leguggolt a bokorban.
Asgar felemelte a kezét, jelezve embereinek, hogy álljanak meg,
és a tenyerét lefelé fordította, ami azt jelentette: lelapulni és csend-
ben maradni.
– Mit gondol, Jon? – suttogta.
– Talán Feng?
 Asgar arcán sajnálkozó fintor jelent meg.
– Le kellett volna szaladni és megvizsgálni a holttesteket a völgy-
ben.
– Nem volt rá idő. Li és Jü keresésére kellett indulnunk.
– Ha Feng az, akkor kudarcot vallottunk.
– Lehet. De az is lehet, hogy nem.
Asgar intett az embereinek, hogy csendben mozogjanak, és követ-
te Jont. Az ujgurok néhány perccel később egy tisztásra értek. Asgar
intett, hogy maradjanak a tisztás szélén, ahol van fedezékük. Jon a
bal oldal irányába biccentett. A tisztás a szobrok feletti sziklánál ért
véget. Ha valaki innen figyelte az eseményeket, jól belátta völgyet, a
lejtőt és a Buddha előtti gyalogutat is.
– Li Kuon-ji innen mindent láthatott – mondta.
Asgar sóhajtott és bólintott.
Tőlük jobbra, egy szikla tetejéről, mely a fák koronája fölé nyúlt,
egy géppisztoly rövid sorozatot adott le. Körülbelül ötven méterre
volt a szikla szélétől, mely a völgyre nyílt.
A sorozatra egyetlen pisztolylövés felelt a szikla széléhez köze-
lebb álló facsoportból, mely közvetlenül Asgar, Jon és a rejtőzködő
ujgurok előtt sötétlett. A golyó éles, halálos szilánkokat hasított le a
sziklából.
– Nézze! – mondta Asgar.
A sziklacsoporttól alig tíz méterre, közvetlen Jon és az ujgurok
előtt egy másik, kisebb sziklacsoport állt. A sziklákra egy nagy fa
dőlt keresztben, s Jon mintha mozgást látott volna mögötte. Miköz-
ben a szemét erőltette, a géppisztoly újabb sorozatot adott le a maga-
sabb, jobb kilátást nyújtó helyről. A kidőlt fáról faszilánkok repked-
tek szerteszét.
Jon azt remélte, nem kell többé hallania azt a mély, kísérteties
hangot, mely most angolul szólalt meg.
– Szép kis csapda, Li asszony. Van olyan jó, mint bármelyik, amit
eddig láttam. A bérencei sok emberemet megölték, de szerencsétlen-
ségére engem nem.
Li Kuon-ji hangja olyan dallamos és nyugodt volt, mintha csak
vendégeket köszöntött volna sanghaji otthonában. A kidőlt fa mögül
szólalt meg, ahol hátát védték a sziklák.
– Én pedig nem kaptam meg a pénzt. Gondolom, magánál van.
Az lep meg inkább, hogy visszatért.
– Továbbra is szükségem van a rakományjegyzékre – mondta
Feng –, s úgy sejtem, kifogyott a tár. Már halott lenne, a jegyzék
pedig az enyém, ha a barátai nem lennének ott a fák között. Nem is
tudom, kik lehetnek azok.
– Miért beszélnek angolul? – suttogta Asgar.
– Fene tudja – válaszolta Jon. – Talán Feng emberei is a közelben
rejtőznek, és nem akarja, hogy értsék, miről van szó.
– Számos dolgot nem tud, Feng! – gúnyolódott Li Kuon-ji.
Egy ideges férfihang szólalt meg mellette: – Meg kellett volna
tartania a rakományjegyzéket, mikor magánál volt, Feng. Mindez
nem történt volna meg. Senkinek nem esett volna bántódása.
– Á! Öröm ismét a hangját hallani, főnököm! Butaság volt azt
gondolni magáról, hogy megöli magát. Még a családja jövője érde-
kében sem tudná megtenni. A menekülés megszervezése Li asszony
műve volt, igaz? Már régen rá kellett volna jönnöm, ki a férfi a ház-
nál.
– Mindig is túl sokat beszélt, Feng – mondta Li Kuon-ji. – Mivel
azt mondja, még mindig érdekli a rakományjegyzék, hajlandók va-
gyunk tárgyalni a magánál lévő pénzről.
– Mindig csak az üzlet, asszonyom? De bízom benne, hogy a fel-
tételek változatlanok. McDermid kétmilliója cserébe a rakomány-
jegyzékért.
– Természetesen.
– Ebben az esetben áll az alku. Mindig a nő beszél maga helyett,
főnök? Na persze, nem lehetünk mindnyájan férfiak.
A kisebb sziklacsoport mögül mozgás hallatszott. Jü Jung-fu arca
vörös volt, ahogy felállt, és eltolta Li kezét.
– Én is vagyok olyan...
A kegyetlen sorozat Jü torkától az ágyékáig szétszaggatta a testét.
A vér a fekete éjszakába spriccelt. A közeli facsoportból felhangzó
dühös sortűz szinte elnyomta Li Kuon-ji fájdalmas sikolyát.
A csendben csak egyetlen szó hallatszott.
– Ennyi.
Feng hallhatóan sértetlen maradt. És már nem társalgási hang-
nemben folytatta: – Most maga is tudja, mire számíthat velem kap-
csolatban. Gondolkodjon el erősen, Li. A barátja pisztolya jóval ha-
marabb ki fog fogyni, mint az én fegyverem. Nincs a maga számára
kétmillió dollárom. Helyette az életét ajánlom fel. Dobja ki a tárat és
a rakományjegyzéket, akkor életben marad.
– Fedezzen! – suttogta Jon vadul. – Hacsak nem az életéről van
szó, ne fedje fel magát, amíg nem hallja a hangomat, vagy amíg nem
nyitok tüzet.
– Mit akar csinálni, Jon? – kérdezte Asgar.
– Megkerülöm a sziklákat, felmászom, és hátulról leszedem
Fenget.
– Támadhatnánk is. Majdnem húszán maradtunk.
– Még így is nehéz lenne leszedni valakit egy gépfegyverrel és
tartalék munícióval azok közül a sziklák közül. Nem tudjuk azt sem,
milyen fegyver van még nála. Lehet, hogy emberei is vannak. Li
pánikba eshet, ha kiderül, több ellenség veszi körül, mint amire szá-
mított, és így a rakományjegyzék is megsemmisülhet. Túlságosan
kockázatos.
Mielőtt Asgar ismét tiltakozhatott volna, Jon a vállára vetette
MP5K-ját és eltűnt a fák között. Több oka is volt, hogy megállítsa
Feng Tunt. Az, aki a dühös sorozatot eresztette meg Feng irányába,
kilépett a fák közül, mikor lőtt. Jon látta az arcát: Randi Russell volt
az.
Fogalma sem volt, hogy került ide, de Fengnek igaza volt. Az ő
lőszere hamarabb fog kifogyni, mint Fengé. Ha pedig az ujgurok
támadást indítanak, két tűz közé szorul.
 Arab-tenger
Brose tengernagy hangja egyenletesen áramlott a híd hangszóró-
jából.
– Adja meg az Empress jelenlegi pozícióját, parancsnok!
A sötét hídon álló Jim Chervenko látta a teherszállító hajó lámpáit
az éjszakában. Két mérföldre voltak a Crowe orrától. Úgy tűnt, teljes
sebességgel mozog, és tartja az irányt a Hormuzi-szoros, a Perzsa-
öböl, Irak és Baszra felé. Frank Bienas felé bólintott, aki megkapta a
pozíciót a navigátortól, és továbbította a tengernagynak.
– Számításaink szerint kevesebb mint kilencven perc múlva eléri
a szorost – mondta Brose kis szünet után.
– A mi számításaink is ezt igazolják, uram! – mondta Chervenko.
– Pozícióban vannak?
– Két mérföldre van tőlünk.
– A tengeralattjáró?
– Betöltötte a torpedókat és felzárkózott. Az Empress a jobb olda-
lukra esik, de fél mérfölddel közelebb merültek le, és úgy követik,
hogy minket is szemmel tarthassanak.
– A Seahawkok felkészültek a tengeralattjáró-elhárító hadműve-
letre? Indulásra készek?
– Igen, uram.
A tengernagy hangja továbbra is nyugodt volt, de a kérdések, me-
lyeket normális esetben egy fiatal hadnagynak sem tett volna fel,
nemhogy egy kitüntetett parancsnoknak, elárulták. Brose olvasni
látszott Chervenko gondolataiban.
– Elnézést, parancsnok. Átkozott egy helyzet.
– Nem láttam még hasonlót, uram.
– A haditerv?
– Úgy helyezkedünk, hogy megállítsuk az Empress-t. Rögtön el-
küldjük önnek a fedélzetre jutási terv részleteit. A teherhajót köztünk
és a tengeralattjáró között tartjuk, ami arra kényszeríti a tengeralatt-
járót, hogy átjöjjön a mi oldalunkra. A helikopternek így tiszta tüze-
lési helyzete lesz. Ha nem így alakul, akkor majd meglátjuk.
– Rendben, parancsnok. – Rövid szünet. – Egy órán belül meg-
kapják a fedélzetre szállásra szóló parancsot. A Shiloh nagyjából
három óra múlva odaér. Megpróbálok légi védelmet biztosítani az
utolsó pillanatokban, de az időzítés nehéz. Tartsanak ki, amíg tud-
nak. – Ismét szünet, mintha habozna megszakítani a kapcsolatot. –
Sok szerencsét!
A tengernagy bontotta a vonalat.
Chervenko parancsnok felpillantott az állása felett függő órára,
aztán ismét az Empressre szegezte éjjellátó távcsövét. A teherhajó
egyenletesen haladt a holdfényben a nyugodt tengeren. A parancsnok
gondolatai komorak voltak. Elkezdett visszaszámlálni.
 Negyvenharmadik fejezet

Dacu
Az éjszaka súlya ránehezedett Jonra. Az óriási sziklaképződmény
árnyékában osont, centiméterről centiméterre kapaszkodva felfelé.
Speciális vászoncipői nem csúsztak a köves felszínért, és éjszakai
szemüvegében jól látta a hasadékokat, az eső mosta barázdákat és a
szegélyeket. Néha nem volt más választása, mint ugrani, majd fel-
jebb kapaszkodni a sziklafalon. Máskor egy-egy alacsony cserjét
megmarkolva húzódzkodott magasabbra.
– Fogy az idő, Li – mondta Feng Tun, hideg hangja olyan közeli-
nek hallatszott, hogy Jon arra számított, bármelyik pillanatban fel-
bukkanhat előtte. – A férje halott. A testőrei halottak. Nyilvánvaló,
hogy elfogyott a lőszere. A barátja egyedül van ott, valahol a fák
között, és az ő lőszere is el fog fogyni, és akkor semmi sem fog en-
gem megállítani. Az egyetlen esélye, hogy ideadja a diplomatatáskát
nekem, és utána elmegyek.
Li Kuon-ji keserűen felnevetett a rejtekhelyén: – És én hova me-
hetnék? Pénz nélkül ugyan hogyan tudnám a gyerekeimmel elhagyni
Kínát? Ezzel az erővel el is égethetem a rakományjegyzéket. És el is
fogom, ha nem tűnik el azonnal.
Az asszony keserű hangja elterelte Feng figyelmét, Jon pedig
gyorsabban mászott a sziklán felfelé, amíg biztos nem volt benne,
hogy magasabban van, mint Feng.
Feng durván felnevetett: – Elnézést, madame Li! Csak az ameri-
kaiak akarják sértetlenül látni a jegyzéket. Nyugodtan égesse el! Ha
maga nem, majd én megteszem. Ez azonban sem megmenteni nem
fogja, sem kijuttatni magát Kínából.
A nő hirtelen mindent megértett. – Vej Kao-fan! Ő áll mindezek
mögött. Az apám pártfogója. A férjem támogatója. Csakis az ő érde-
ke lehet, hogy az irat megsemmisüljön. Valójában végig neki dolgo-
zott!
– Az egyetlen esélye az, ha megbízik bennünk. Máskülönben jól
tudja, milyen sors vár magára.
 Jon elérte a legmagasabb sziklát. Lekanyarította válláról a gép-
fegyvert, halkan átmászott egy helyre, ahol a hátát a sziklafalnak
vetve jó pozíciót talált. Sötét szél fütyült a füle mellett, előtte terült el
az egész fennsík a Buddha-barlangokkal; az egész táj, a sziklák és a
növényzet a hold és a csillagok földöntúli fényében ragyogott.
Feng Tun körülbelül hétméternyire alatta térdelt egy szikla mö-
gött. Gépfegyvere csövét a szikla peremén pihentetve arrafelé irányí-
totta, amerre Li Kuon-ji rejtőzött. Jon levette szemüvegét és lebámult
Feng feje tetejére. Őszes, vörös haja szinte ragyogott a gyenge fény-
ben, az egyetlen színfolt volt az amúgy fekete és szürke sziklarenge-
tegben.
Feng tarkója egyben kiváló célpontot is nyújtott. Egyetlen lövés
elég lenne, és Jon szétloccsanthatná a fejét, mint egy dinnyét. Muta-
tóujja megfeszült a ravaszon. Düh szorította össze a mellkasát azo-
kért az emberekért, akiket Feng megölt vagy megöletett... Avery
Mondragon. Andy An. Az ujgur harcosok. Az a disznó Ralph
McDermid. A szegény Jü Jung-fu. És ráadásul még ott volt az Arab-
tengeren kitörni készülő háború. Jon próbálta csillapítani a haragját.
Elég hangosan szólalt meg, hogy mindenki hallhassa: – Nem ma-
ga madame Li egyetlen esélye, Feng. Adja fel! Adja meg magát, és
túlélheti!
Megváltoztak az erőviszonyok. Egy végtelen másodpercig Feng
Tun nem fordult meg. Meg sem mozdult. Majd gyorsabban, mint egy
kobra, megpördült és jobbra vetődött, nem törődve az éles peremű
sziklákkal. Furcsa haja eltűnt az árnyékban, arcán megvetés és düh
tükröződött. Ugyanabban a pillanatban elsütötte gépfegyverét is,
golyózáport zúdítva Jonra.
Jon elégedetten felmordult. Egyetlen rövid sorozatot adott le az
MP5K-ból. A lövedékek a zsoldos törzsébe csapódtak, megállítva a
testét fordultában, mintha egy tankkal ütközött volna. A becsapódás
úgy vágta Fenget a sziklákhoz, mint egy zsák rizst. Egy alacsonyabb
sziklán át előrebukott és legurult, kisebb kőlavinát indítva el maga
mögött.
Egy pillanatig döbbent csend uralkodott. A tisztás másik oldaláról
Asgar és az ujgurok előrerohantak és körbevették a kidőlt fát meg a
sziklarakást, ami mögött Li Kuon-ji rejtőzködött. Fegyvereiket a
nőre fogták, de Asgar megállította őket.
Izgalom lett úrrá Jonon. A rakományjegyzék újra elérhető távol-
ságba került. Megszerezheti a bizonyítékot és felhívhatja Kleint.
Megállíthatnák az Empress-t, megsemmisíthetnék a halálos rako-
mányt, és megszűnne a válsághelyzet... ha még van elég idő. Az
akadályokat kerülgetve és átugrálva lerohant a sziklák között a tisz-
tásra. Odaugrott a kidőlt fa mellett álló ujgurokhoz.
A fatörzs mögött Li Kuon-ji ült hátát egy sziklafalnak vetve. Fé-
nyes, fekete nadrágkosztümöt és magas gallérú, kapucnis dzsekit
viselt, akárcsak a völgyben lelőtt dublőré. Szakadozott, zilált ruhája a
férje sérüléseitől volt vérfoltos. Bal kezét gyengéden a halott arcán
nyugtatta. Jobbjában egy öngyújtó égett. Nem volt fegyvere, de az
eredeti jegyzék ott hevert a táskája tetején, a jobb keze ügyében.
Mikor meglátta Jont, elmosolyodott: – így? Az amerikai, aki már
olyan régóta próbálja megszerezni a jegyzéket. Gondolhattam volna.
– Vége, madame Li – mondta Jon . – A férje meghalt. Már nem
tud mással tárgyalni, csak velem.
A nő keze megsimogatta Jü mozdulatlan arcát. A halál márvány-
maszkot húzott rá. – Bolond és gyáva volt, de szerettem őt. A feltét-
eleim ugyanazok. Kétmillió dollár, az ujgur barátai pedig segítenek
nekem és a gyerekeimnek elhagyni Kínát. Cserébe megkapja a sér-
tetlen rakományjegyzéket, amiért annyit küzdött. – Megállt egy pil-
lanatra, pillantása kőkeménnyé vált. – Különben elégetem.
Jon hitt neki. Az órájára pillantott. Még egy óra és tíz perc volt
hátra. Mostanra a Crowe már akcióra készen áll, és csak a végső pa-
rancsra vár, hogy legénysége az Empress fedélzetére szálljon. Nem
sok esélye volt, hogy idejében el tudja juttatni az iratot az elnöknek,
hogy az továbbküldje Pekingbe – hacsak valami csoda nem történt
vagy történik. Egy vihar. Újabb cirkálók érkezése. Egy másik nemzet
beavatkozása. Bármi, ami lelassítaná a teherhajót, hogy később ér-
kezzen a szoroshoz.
Túl sokat áldozott már fel ahhoz, hogy most feladja, és túl nagy
volt a tét ahhoz, hogy ne próbálkozzon tovább. – Az emberei megta-
lálták a pénzt? – kérdezte Asgart.
– Igen. Egy hasadékban, nem messze onnan, ahol Feng lövöldö-
zött. Még benne van a bőröndben. Mind megvan. Igazi pénz.
 – Adja oda neki!
Asgar hangja hirtelen megtelt feszültséggel: – Lehet, hogy nem
fog menni, barátom.
Jon rápillantott az ujgur vezetőre, majd megfordult, hogy lássa,
mit néz a tisztás másik oldalán. Összeszorult a torka. Erre nem szá-
mítottak. Nyolc férfi sorakozott a fák alatt a Népi Felszabadító Had-
sereg egyenruhájában, fegyvereikkel a tisztás felé céloztak. Rájuk. A
katonák elkéstek azzal, hogy Fengnek segítsenek, de még nem volt
túl késő, hogy megöljék Asgart, Randit és a többieket.
 Szeptember 18., hétfő
Washington, D. C
A Fehér Ház föld alatti válságszobájában minden tekintet az asz-
talfőre irányult, ahol Castilla elnök nézte meredten a faliórát.
– Még egy óra, uram – mondta Stevens Brose.
– Kevesebb – javította ki Stanton hadügyminiszter. Brandon
Erikson elnökhelyettes is megszólalt: – Nem várhatunk tovább, el-
nök úr.
Az elnök Eriksonra tekintett. – A Crowe készen áll?
– Már egy félórája harci készültséget rendeltek el – mondta Brose
tengernagy.
Az elnök bólintott. Majd még egyet bólintott. Tekintete vissza-
vándorolt az órára. Arcvonásai megkeményedtek. – Adja ki a paran-
csot!
A válságszoba azonnal felpezsdült. Brose felkapta a telefont és
kiadta a parancsot.
 Szeptember 19., kedd
Dacu
Asgar gyors intésére a húsz ujgur szétszóródott, és szembenézett a
tisztás másik oldalán álló nyolc katonával. Kezükkel a fegyvereiken
meredten figyelték egymást.
– Több mint kétszeres túlerőben vagyunk – hadarta Asgar –, de
nem mernék rájuk támadni. Ki tudja, hogy még hányan vannak a
közelben, és ha a lövöldözés közben megölünk egy egész szakasz
katonát a Népi Felszabadító Hadseregből, akkor annak nagyon sú-
lyos következményei lesznek a gerilláimra és egész Hszincsiangra
nézve. Az eredmény nem éri meg ezt az áldozatot. Sajnálom, Jon.
Jon gyorsan, bár szomorúan válaszolt: – Megértem.
– Ha csak ennyien vannak, akkor meg tudjuk védeni egészen a
rejtekhelyig. Az embereim segítenek majd, hogy ki tudja juttatni
David Thayert az országból.
– Hálás lennék érte. Köszönöm. De miért nem mozdulnak? – A
katonák fegyvert szegezve, támadásra készen álltak, de nem mozdul-
tak. Bár áthatolhatatlan vonalat alkottak, de talán ki lehet őket kerül-
ni. Bár akkor is lelőnék őket. De miért nem lőnek? Talán megijedtek
a túlerőtől?
– Nem félnek – döntötte el Asgar. – Ahogy mondtam, biztos több
csapatuk is errefelé tart.
Abban a pillanatban Jon mozgást érzett maga mellett. Sebesen ol-
dalra fordult. – Randi!
Randi Russell bukkant fel mellette, arca eltökéltséget sugárzott. –
Miben tudok segíteni? – Szőke haját feketére festette, és gyűrött
kosztümöt viselt. Ő is a tisztás másik oldalán álló, néma kínai kato-
nákat figyelte.
– Hogy a fenébe kerültél ide? – kérdezte Jon, bár most nem volt
kedve belemenni a szokásos kötözködésbe. A katonák már nem fog-
nak sokáig várni.
– A néhai Ralph McDermiddel repültem ide, hogy nyugodjon az a
piszok békében. Tolmácsra volt szüksége.
– Még szerencse, nekünk is, meg Li Kuon-jinek is, hogy tolmács
kellett neki. Az elejétől fogva itt voltál?
 Randi bólintott. – Itt fenn bujkáltam. A vérfürdő után kiszúrtam,
hogy Feng a másik kettő után ered. Ezért tüzet nyitottam, hogy a
sziklák közé csaljam.
– Jövök neked még eggyel.
– Szóra sem érdemes! – próbált könnyednek hangzani a nő, de
nem sikerült. – Ez a rakományjegyzék, ami ennél a Li asszonynál
van... Ezt kell megszerezned?
– Igen. – Jon nagy vonalakban elmesélte az egészet, beleértve az
Arab-tengeren kialakult patthelyzetet is. – McDermid tervelte ki az
egészet Li Kuon-ji férjével. Valahogy a kínai politika is belekevere-
dett az egészbe. Isten tudja, mi fog történni, de az biztos, hogy sem-
mi jó a béke... vagy a jövő... vagy a világ szempontjából. Sajnálom,
hogy így belerángattalak ebbe, Randi. Asgarnak igaza van. Nem te-
heti kockára a népe jövőjét. És már nincs is idő, hogy bármin is vál-
toztassunk. – Asgar felé fordult. – Jobb, ha a harcosaival együtt el-
megy, amíg még lehet.
– Maga nem jön?
– Csak még nagyobb veszélyt hoznék mindenkire. Az ujgurokat
nem védi a világ legnagyobb szuperhatalma. Minket igen. – Megla-
pogatta Asgar vállát, ahogy az ujguroktól látta. – Vigye a kétmilliót.
Jobban fogja felhasználni, mint Li Kuon-ji, a kínai kormány vagy
akár mi használtuk volna.
– Sajnálom, hogy így alakult. Most rosszul sültek el a dolgok, de
talán egy másik alkalommal újra megpróbálhatjuk. És akkor jól fog-
juk csinálni. – Asgar jelt adott, és mielőtt Jonnak és Randinek pis-
logni maradt volna ideje, embereivel együtt eltűnt a fák között.
Most már semmi sem védte őket a kínai katonáktól.
– Jon – mondta Randi halkan, feléjük biccentve.
Azok nem követték az ujgurokat. Helyette kettéváltak, és egy tiszt
lépett ki mögülük, aki a tisztáson át elindult feléjük.
– Hát erre vártak – mondta Jon .
– Százados. A jelvénye alapján a gyalogságtól – állapította meg
Randi.
Jon , Randi és Li Kuon-ji előléptek a kidőlt fa takarásából. Kuon-
ji egyik kezében a jegyzéket szorongatta, a másikban pedig az ön-
gyújtót, de az már nem égett.
A százados, akinek az arckifejezése szigorú volt, határozott lép-
tekkel közeledett. Jobbra pillantott, ahol a halott Feng feküdt vérbe
fagyva. Lelassított, majd elbizonytalanodva megállt. Egy kövérkés,
alacsony ember bukkant fel a Feng mögötti sziklák árnyékából, rajta
is a Népi Felszabadító Hadsereg egyenruhája feszült.
Ahogy az újonnan érkezett a gyalogsági tiszt felé igyekezett,
Randi odasúgta Jonnak: – Ő a Nemzetbiztonsági Hivatal jelvényét
viseli; belső ellenőrzés és kémelhárítás a feladatuk.
– Remek. A kínai KGB.
Pan Ajtu őrnagy az Alvó Buddhánál lezajlott dráma első felvoná-
sát egy ijesztő sárkány szobra mögül nézte végig, mely a teljes meg-
világosodás barlangjának bejáratát őrizte. Ahogy események előre-
haladtak, ő is lopakodva követte őket.
Éjjellátó távcsöve segítségével tanulmányozhatta az ujgur csapa-
tot, akik megtámadták Feng Tunt és gengsztereit, akik közül jó né-
hányan a Népi Felszabadító Hadsereg katonái voltak, s ez sok min-
dent elárult neki. Jóindulatú mosollyal nyugtázta a húsz-egynéhány
gerilla ruháit, kinézetüket és fegyvereiket. Fegyelmezett ujgur banda
AK-47-esekkel felszerelkezve. Már régen kitalálta, hogy Smith ezre-
des szökését az ujgur ellenállás egy ismeretlen sanghaji sejtje segítet-
te. És most ők is itt voltak, ahol a megfoghatatlan Feng Tun meg-
gyilkolta Jü Jung-fut és a gazdag amerikait, McDermidet, hogy meg-
szerezze a Dowager Empress rakományjegyzékét. Talán Smith ezre-
des sem lehetett már távol.
Pan csodálata Li Kuon-ji intelligenciájával szemben a többszörö-
sére nőtt. De közbe kellett avatkoznia, ha Vej Kao-fan bukását akarta
elérni. A meggyengült gyalogsági egység felbukkanása csak megerő-
sítette döntésében.
Most megállt a százados előtt, aki bizonytalanul bámulta katonai
egyenruháját, rangjelzését és belső ellenőrzési jelvényét, és szelíden
így szólt hozzá: – Pan Ajtu őrnagy vagyok. Talán hallott már rólam.
– Tetőtől talpig végigmérte a századost.
Az próbálta megőrizni katonai méltóságát. Állta a sarat. – Csang
Doh százados vagyok, és valóban hallottam már önről, őrnagy.
 – Akkor talán mellőzhetjük is a formaságokat. Úgy vélem, maga
Vej Kao-fan egy barátjának személyes parancsait teljesíti. Hivatalo-
san nem Feng Tunnak segédkezik, aki amint azt ön is látja, nagyon is
halott. Az ő teljességgel törvénytelen parancsait követve feláldozta a
Népi Felszabadító Hadsereg katonáit, akik közül néhányan meghal-
tak, illetve megsérültek.
A százados arca hamuszürkévé vált. – Nem beszélhetek a paran-
csaimról, őrnagy.
– Igazán? Sokkal több katona bujkál a fák között az én paran-
csomra várva. Ugyanakkor nekem írásos engedélyem is van, hogy
kivizsgáljam, vagy ha szükséges, megakadályozzam a néhai Feng
Tun tevékenységét. Itt vannak a papírjaim, ha továbbra is bármi két-
sége lenne. – Átnyújtotta Niu Csien-hszing engedélyét a százados-
nak.
Az lassan elolvasta, mintha abban reménykedne, hogy a papír el-
tűnik az ujjai közül. De szerencsétlenségére az irat megerősítette,
hogy Pan őrnagy a kémelhárítás és a belső ellenőrzés tisztjeként te-
vékenykedik az Állandó Bizottság egyik tagjának a megbízásából,
akinek ezek az ügyek a felügyelete alá tartoznak. A százados érvei
ennél jóval gyengébb lábakon álltak, ő csak egy gyalogsági tiszt volt,
aki az Állandó Bizottság egyik tagja személyes barátjának a paran-
csait követte, akinek a katonaság nem tartozott a fennhatósága alá.
Jon , Randi és Li Kuon-ji szótlanul figyelték az eseményeket. A
százados visszaadta Pan őrnagy papírjait, hátralépett és feszesen tisz-
telgett.
– Úgy látszik, az őrnagy nyerte a csatát – jegyezte meg Jon .
Li Kuon-ji újra meggyújtotta öngyújtóját. – Magának adom a ra-
kományjegyzéket – mondta –, még mielőtt az őrnagy ideér. Cserébe
szabad utat akarok az Egyesült Államokba, és menedékjogot magam
és a gyerekeim számára. Különben elégetem a jegyzéket.
– És a kétmillió?
A nő vállat vont. – Az a férjemnek kellett. Én színésznő vagyok,
és nem is rossz. Már így is kezdek ismertté válni Amerikában. Majd
megkeresem a magam millióit.
– Rendben. – Jon ugyanabban a pillanatban megragadta a jegyzé-
ket és az öngyújtót, mielőtt a nő meggondolhatta volna magát.
Mikor az őrnagy hozzájuk ért, rámosolygott Jonra, és angolul be-
mutatkozott: – Pan Ajtu őrnagy vagyok, Smith ezredes. Megtisztelte-
tés, hogy végre találkozhatunk. Nagyon érdekes volt ön után nyo-
mozni. Sajnos, most nincs több időnk. Adja át a rakományjegyzéket!
– Nem! – mondta azonnal Randi. Megragadta az öngyújtót, és
meggyújtotta. – Én nem tudom, minek az magának, de...
Jon leállította. – Oltsd el egyelőre! Nincs már annyi időnk, hogy
eljuttassuk Washingtonba, hogy az elnök tovább tudja küldeni a
Csungnanhajnak. Inkább halljuk, mi mondanivalója van a kollégá-
nak!
A kis termetű őrnagy szeme megrebbent. Hátramutatott, ahol a
nyolc katona éppen eltűnt a fák között. – Ők most már az én paran-
csaimat követik. Tudja, hogy Csang százados elfogott két fegyencet?
Az egyik egy amerikai százados, a másik meg valami öregember.
Biztosítani tudom önnek a két fegyenc és a két hölgy szabadságát,
valamint madame Li két gyermekének az útját az Egyesült Államok-
ba. Ebben az ügyben ugyanazon az oldalon állunk.
– Miért segíti Li Kuon-jit? – kérdezte Randi.
– Mondjuk úgy, hogy csodálom a hölgy intelligenciáját, találé-
konyságát és művészetét. Azt is elismerem ugyanakkor, hogy olyan
bonyodalmakat okozhat, amit szeretnénk elkerülni. A történtek nem
kerülhetnek nyilvánosságra. Sem az ön országában, sem az enyém-
ben. A siker lehetősége azonban lassan kicsúszik a kezünk közül.
Jon elgondolkodott. Az őrnagy nem akarta megsemmisíteni a
jegyzéket. Kína nem tud többet nyerni az ügyön, hacsak nem éppen
az a szándékuk, hogy a Dowager Empress-t megszállják. Gyors dön-
tésre volt szükség, s csak ő hozhatta meg. Amerika nem tud ennél
többet veszíteni, viszont még visszanyerhet mindent.
Feltette a döntő kérdést: – Pan őrnagy, van arra módja, hogy meg-
állítsa a teherhajót, mielőtt túl késő lenne?
– Igen.
Átadta Pannak a rakományjegyzéket.
Az őrnagy sarkon fordult, intett, hogy kövessék, és a tisztáson és
a fákon túl egy másik irtáshoz rohant, ahol egy helikopter várakozott.
Pan az adó-vevőjébe beszélt. Ahogy beszálltak, a rotorok beindultak.
 Arab-tenger
A hold teljes fényében ragyogott, ahogy a John Crowe keresztül-
vágott a hosszú, lassú hullámokon, hogy beérje az Empress-t., mely
még mindig teljes gőzzel haladt a láthatáron már halványan kirajzo-
lódó Hormuzi-szoros felé. Az átszálló csapat a tat építményének
szélárnyékában felfegyverkezve várakozott, készen arra, hogy leen-
gedjék a csónakokat és a kínai teherhajóhoz száguldjanak.
A kommunikációs és irányító központban Frank Bienas parancs-
nokhelyettes fel és alá járkált, percenként megállva, hogy a rádiós, a
radaros és a hanglokátoros válla felett a pulthoz hajoljon. Éppen
Baum radaros képernyőjét tanulmányozta, mikor a hanglokátort fi-
gyelő Hastings felkiáltott: – A tengeralattjáró megindult!
– Milyen sebességgel? – mordult fel Bienas.
– Teljes sebességgel, uram.
– Az Empress felé tart?
– Nagyjából, uram.
– Mi a fenét jelent, hogy nagyjából, technikus?
– Úgy értem, hogy az Empress felé kanyarodik, de az útvonala
alapján megkerüli a hajó farát.
– Tehát a mi oldalunkra igyekeznek, felfegyverkezve és támadás-
ra felkészülve?
– Talán, uram. Azt hiszem.
– Akkor azt mondja, az ördögbe is!
A döbbent csöndet Hastings kimért hangja törte meg: – Azt nem
tudhatom, hogy hova igyekszik a tengeralattjáró, parancsnok. Csak a
sebességét és az útvonalát tudom kiszámolni.
Bienas elvörösödött. – Elnézést, Hastings! Azt hiszem, egy kicsit
kivagyok.
– Mind kivagyunk, uram – mondta Hastings.
Az ügyeletes tiszt a hidat hívta a belső vonalon. – Jim? Úgy lát-
szik, a tengeralattjáró teljes gőzzel a mi oldalunkra tart.
A hídon Jim Chervenko görcsbe ránduló gyomorral vette az üze-
netet. – Rendben, Frank. Szólj, amikor ideér!
– Igenis, értettem.
 Chervenko bontotta a vonalat, és komor tekintettel maga elé me-
redt. Majd visszahajolt a telefonhoz. – Sparks? Nyisson meg egy
frekvenciát! Üdvözölje a teherhajót! – Felegyenesedett és a most már
kevesebb mint egy kilométerre lévő teherhajót figyelte.
A telefon felrecsegett: – Nem válaszolnak, uram.
– Próbálja tovább! Szóljon, ha sikerült kapcsolatba lépnie velük!
– Megnyomott egy másik gombot. – Készen áll, Canfield?
– Igen, uram.
Chervenko biccentett, elismeréssel adózva a fiatal hadnagy ütkö-
zet iránti lelkesedésének. Emlékezett rá, hogy valaha ő is ilyen volt,
de mintha az még egy másik világ lett volna. – Lőjön egyet az orra
elé! És, Canfield...
– Igen, uram?
– Nehogy eltalálja!
Szünet. – Értettem, uram!
Chervenko a szeméhez emelte az éjjellátóját, és a nagy sebesség-
gel haladó Empress orrára irányította. Hallotta, ahogy az öthüvelykes
lövedék kiröpül, és látta a hajó orra előtt körülbelül száz méterre
feltörő gejzírt. Megfelelően nagyot loccsant. Ez majd felrázza őket
egy kicsit.
Számolni kezdett: Egy, kettő, három, négy...
A belső vonal újra felrecsegett: – Válaszolnak, uram – mondta a
rádiós. – Tudni akarják a támadásunk okát.
– Mondja meg nekik, hogy elég a maszlagból, azonnal álljanak
meg, és készüljenek fel a csapatunk fogadására! Azt üzenem, hogy
még egy konzervdobozt se merjenek a tengerbe dobni, vagy a követ-
kező öthüvelykes sorozat a torkukon fog lemenni. – Chervenkót hir-
telen elfogta az idegesség. Újra tanulmányozni kezdte az Empress-t.
Amikor látta, hogy lassul, mélyet lélegzett. Eddig jól alakul. Már
éppen parancsot akart adni, hogy engedjék le a csónakokat, amikor
egy vonal felbúgott.
Frank Bienas izgatott hangon kiáltotta: – Ideért a tengeralattjáró,
Jim! A felszínre emelkedett. A torpedói a kilövőállásokban vannak.
Megtörtént. Chervenko homlokát veríték lepte el. Felordított: –
Elkerülő manőverre felkészülni! Küldd fel a helikoptereket!
 A szeme sarkából látta, hogy az Empress alig mozog. Teljesen le-
lassult, alig haladt, ahogy a nagy hullámokon emelkedett és süllyedt.
De ő inkább a hajó mögé fókuszált, ahol a torpedó árulkodó nyom-
vonala bármelyik pillanatban felbukkanhatott.
Nem látott torpedót. Helyette egy óriási alakzat emelkedett fel
szellemszerűen a holdfényben, mint egy szörny a vizek mélyéről.
A kínai tengeralattjáró volt. Chervenko hitetlenkedve figyelte,
ahogy lassan a Crowe felé közelít. Már mintegy ötszáz méternyire
volt a fregattól, alig kicsivel közelebb a mozdulatlan teherhajóhoz.
A telefon megint megszólalt: – Üdvözöl minket, uram.
Chervenko szemöldöke a homlokára szaladt. És most mi legyen?
– Kapcsolja a hídra!
A kimért, kissé mérges hang ünnepélyes angolsággal így szólt: –
Chervenko parancsnok, ha nem tévedek. Itt Csang Csian kapitány
beszél a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Csou En-laj tengeralattjá-
rójáról. Parancsot kaptam Pekingből, hogy csatlakozzam önökhöz a
Dowager Empress átvizsgálásában, hogy megkeressünk és meg-
semmisítsünk minden törvénytelen rakományt. További feladatom
még, hogy a hajót és személyzetét visszajuttassam Kínába.
Chervenko nem mozdult. Csak állt ott a telefonnal a kezében a sö-
tét Arab-tengert bámulva, és próbálta csillapítani a szívverését. Vé-
ge. Hál* istennek, hogy vége. Valakik elvégezték a feladatukat. Va-
lakik... biztos számosán... akik vakmerőségét és áldozatvállalását
elképzelni is alig tudta, és akiknek a nevét és arcát valószínűleg so-
sem fogja megismerni.
– Állok szolgálatára, kapitány – mondta Chervenko udvariasan. –
És természetesen, amint a rakomány megsemmisült, örömmel kísér-
jük a hajót vissza Sanghajba. Nem akarhatjuk, hogy egy törvényen
kívüli hajó megszökjön vagy más valakik keze közé kerüljön, nem
igaz?
 EPILÓGUS

Peking
A Csungnanhajban a díszes asztal körül ülő tíz férfi feje egyszerre
fordult a főtitkár bal oldalán lévő ajtó felé. Az ajtón a Kínai Népi
Felszabadító Hadsereg tengerészeti őrnagyi egyenruhájába öltözött
vékony férfi lépett be. Valamit a főtitkár fülébe súgott, aki bólintott.
Amikor a fiatal tiszt elhagyta a szobát, a főtitkár így szólt:
– Jó hírek érkeztek. Vége. A Csou En-laj kapitánya jelentette,
hogy a tengeralattjáró és az amerikai fregatt, a John Crowe legény-
ségének tagjai közösen az Empress fedélzetére léptek. A hajón több
tonna csempészárut találtak. A csempészárut megsemmisítették. A
teherhajó tisztjei a mi őrizetünk alatt vannak, a hajó pedig visszatér
Sanghajba az amerikai fregatt kíséretében.
Az asztal körül helyeslő és megkönnyebbült mormogás hallat-
szott. Vej Kao-fan így szólt:
– Hajszál híján baj történt. De megengedhetjük, hogy egy ameri-
kai fregatt kísérje a hajónkat?
– Úgy gondolom, meg kell engednünk – mondta a főtitkár szelí-
den. – A fregatt parancsnoka ragaszkodott hozzá. Az adott körülmé-
nyek között aligha tiltakozhatunk ez ellen.
Szemei apró, fekete kavicsokként sötétlettek a szemüveg mögött,
amint Csu Kuaj-zsong tábornokra nézett, aki az asztal másik végén
ült.
– Hogyan történhetett meg mindez, Csu tábornok? Egy ilyen el-
képzelhetetlenül veszélyes illegális vállalkozás, melyet saját orszá-
gunk állampolgárai hajtottak végre az orrunk előtt?
– Úgy hiszem – mondta Niu Csien-hszing – nekem kell megvála-
szolnom ezt a kérdést, főtitkár úr.
Vej Kao-fan mérgesen szakította félbe: – Egyikünk sem felelhet
mindazok kudarcáért, akik az adott intézkedéseket végrehajtják.
Niu nem nézett Vejre. Általában szólt a szobában ülőkhöz.
– Vej kollégánk azokra akarja hárítani a felelősséget, akik a leg-
kevésbé tudják megvédeni magukat.
– Nem veszem jó néven, hogy...! – csattant fel hirtelen Vej.
A főtitkár azonban közbevágott: – Ha van magyarázata a dolog-
nak, Niu, mondja el!
– Igen, van – mondta Niu halkan. – Egyszerű a magyarázat a
helyzetre, melyet számos erő összjátéka hozott létre. Egy gyenge
üzletember, a szabadpiac által elkerülhetetlenül felkorbácsolt kapzsi-
ság, bizonyos nyugati nagyvállalatok összeesküvése... és bizottsá-
gunk egyik tagjának korrupt arroganciája.
Miután a Bagoly kiejtette az utolsó szavakat, döbbent csend ülte
meg a termet. Aztán felháborodott hangzavar következett: tiltakozás,
kérdések, melyek mind Niu felé irányultak.
Vej Kao-fan kutyaarca skarlátvörösbe fordult a felháborodástól, s
azt kiabálta: – Egy ilyen kijelentés egyenértékű a hazaárulással, Niu!
Bizalmatlansági indítványt adok be!
– Melyikünket rágalmazza, uram?! – kiáltotta Si Csing-nu.
– Micsoda lelkiismeretlenség! – kiáltotta az egyik fiatalabb tag.
– Hacsak – mondta a főtitkár – Niu nem tudja bizonyítani az iga-
zát.
A teremben azonnal kérdő csend állt be.
– Hihetetlen! – mormogta valaki.
– Pedig higgye csak el! – morgott Csu tábornok. Szájában egy
vékony, meggyújtatlan szivart morzsolgatott.
Niu ellökte magát az asztaltól és az ajtóhoz ment. Kinyitotta, és
intett valakinek, hogy jöjjön be.
Pan Ajtu őrnagy lépett be; még mindig a Kínai Népi Felszabadító
Hadsereg egyenruháját viselte. Niu az asztalhoz kísérte a tömzsi
kémelhárítót, és megállt mellette.
– Őrnagy, kérem, mesélje el vizsgálata részleteit!
Szelíd, teljesen kifejezéstelen hangján Pan kifejtette az összees-
küvés részleteit attól kezdve, hogy a Donk & LaPierre felvette a kap-
csolatot Jü Jung-fuval a csempészáru ügyében, majd beszélt Li
Aozsungnak és Vej Kao-fannak az ügyben betöltött szerepéről, végül
elmondta, hogy Jon Smith odaadta neki a rakományjegyzék egyetlen
megmaradt példányát, ő pedig Dacuból átfaxolta az Állandó Bizott-
ságnak.
Vej Kao-fan kemény arca elsápadt, azonban még mindig zúgoló-
dott.
– Úgy tűnik, hogy Li Aozsung tragikus halálával, ami alig egy
órája történt, mindenki, akit Pan őrnagy említett, halott. Én pedig
kategorikusan elutasítom...
Pan keményen Vej Kao-fan szemébe nézett.
– Nem mindenki halott, uram. Li Kuon-ji, aki elvesztette az apját
és a férjét, életben van. Feng Tun számos embere is életben maradt.
A gyalogság századosa természetesen szintén él, csakúgy, mint az ön
barátja, aki Feng Tun segítségére küldte a katonákat, hogy segítsenek
neki visszaszerezni a rakományjegyzéket. Mindannyian hivatalos
vallomást tettek.
Vej Kao-fan egy pillanatig nem mozdult. Vonásai mintha szétol-
vadtak volna, állkapcsát azonban összeszorította.
– Niu Csien-hszing kényszerítette őket, hogy hamis vallomást te-
gyenek!
– Nem – mondta a főtitkár elgondolkodva, s közben Vejt tanul-
mányozta, mintha most látná először. – Itt csak egyvalaki hazudik.
Vej arca hirtelen visszanyerte a színét.
– Niu Csien-hszing és a főtitkár elpusztítják Kínát! – jelentette ki
kollégáinak. – Amit Jü Jung-fu tett, az annak a betegségnek a példá-
ja, melyet ők engedtek be a népköztársaságba. Én csak annyit tettem,
hogy felébresztettem magukat és a pártot, hogy lássák, mi is történik
apáink forradalmával, Mao-ce Tung, Csou En-laj, Csu Te, Teng
Hsziao-ping művével. Nem fogok lemondani. Elhagyom ezt a szobát
mindazokkal, akik követnek, és meglátjuk, kit támogat a párt!
Hatalmas teste alá húzta cingár lábait, és az ajtóhoz ment. Egy pil-
lanatig csak állt ott a félig nyitott ajtóban, háttal kollégáinak, várako-
zón. Senki sem követte.
A főtitkár sóhajtott.
– Holnap szavazást kezdeményezek a Központi Bizottságban és a
Politbüróban. Megfosztjuk minden rangjától, visszavonjuk minden
előjogát és méltóságát. Ki fogjuk zárni a pártból, Vej Kao-fan!
 – Hacsak – vetette közbe Niu Csien-hszing – nem választja azt az
utat, melyet Li Aozsung javasolt a vejének. De gyorsan kell csele-
kednie.
– Gondoljon a családjára! – javasolta halk hangon a főtitkár.
Vej továbbra is csendben állt. Végül a legyőzöttek mozdulatával
biccentett, és kiment.
 Washington, D. C.
Négy órával azután, hogy az Empress fedélzetén felfedezett tiltott
vegyszereket megsemmisítették, Charlie Ouray találkozóra hívta az
elnökhöz Brandon Erikson alelnököt. Ezt követően utasítást adott,
hogy készítsék fel az elnök különgépét egy nyugati parti utazásra,
fogadta Vu nagykövet hívását, aki éppen akkor tért vissza a Connec-
ticut Avenue-n lévő nagykövetségre, majd pedig a válságszoba felé
vette útját, ahol Castilla elnök a feleségének telefonált.
– A lehető legjobban végződött, Cassie – mondta éppen. Amikor
meglátta Ouray fejét felbukkanni az ajtóban, intett neki, hogy jöjjön
be. – Haza tudsz jönni, drágám? Sajnálom, hogy le kell mondanod a
vacsorát Oaxacában, de... tudom, hogy ugyanolyan izgatott vagy,
mint én. És a gyerekek? Kiváló! Csodálatos! Akkor nemsokára talál-
kozunk! – Letette a telefont, sugárzott az örömtől.
Ouray megvárta, amíg az elnök megint ránéz. Amikor rápillantott,
jelentett.
– A nagykövet telefonált, elnök úr. Hivatalosan is köszönetét
akart mondani, és egy üzenetet továbbított Niu Csien-hszingtől, a
Bagolytól.
– Nagyon kedves. Mi az üzenet tartalma?
– Niu üdvözletét küldi, és reméli, hogy egészsége továbbra is ki-
fogástalan és erőteljes marad.
Az elnökből kitört a nevetés.
– Mi az? – kérdezte Ouray. Tanácstalanul nézte, amint az elnök
egyre hangosabban nevet. Mosolyogni kezdett, aztán kuncogni,
ahogy visszajátszotta az üzenetet a fejében. Végül már ő is az oldalát
fogta a nevetéstől. A vidám zaj betöltötte a nagy, hangszigetelt szo-
bát, s elűzte az elmúlt hét árnyait.
– Jaj, Istenem! – törölgette a szemét Castilla.
– Nagyon jó! – értett egyet Ouray.
– Erre szükségünk volt! „Erőteljes!” Úgy tűnik, bizalmat szavaz-
tak nekünk.
– A remény kifejezése a jövőre nézve.
– A fenébe is, Charlie! Niu azt reméli, most, hogy már betört,
nem kell a közeljövőben újra végigmennie az egészen egy újabb el-
nökkel.
A két férfi nevetgélve dőlt hátra a székében.
– Azt hiszem, mi is ugyanezt mondhatjuk róla – mondta Ouray.
– Igaz, igaz! – Sam Castilla arckifejezése komolyra váltott, gon-
dolatai visszatértek a következő feladathoz. – Az Igazságügyi Mi-
nisztérium készen áll, hogy vádat emeljen Jasper Kott ellen. Hatal-
mas botrány lesz.
– Nem lehet a szőnyeg alá söpörni.
– Nem, Charlie, nem lenne helyes. – Még egy ügyet el kellett in-
téznie. Sóhajtott, lélekben felkészítette magát. – Az alelnök úton
van?
– Már itt is vagyok – mondta Brandon Erikson, miközben belépett
a válságszobába. Szép arcán kellemes mosoly játszott. Az őrt álló
katona becsukta mögötte az ajtót. Erikson hátrafésülte hollófekete
haját, mint mindig, karcsú testén méretre szabott háromrészes öltöny
feszült. A szokásos kellem és energia sugárzott róla.
– Gratulálok, elnök úr! Nagyszerűen illusztrálta a jó államférfi fő
ismérveit.
– Köszönöm, Brandon. Meleg helyzet volt.
Az alelnök szokásos helyére ült az elnök jobbján, pontosan szem-
ben Ourayjel. Derűsen a stábfőnök felé biccentett, majd az elnökre
nézett.
– Nem fogok a részletek után tudakozódni, uram, hogy hogyan
sikerült megoldania, de úgy gondolom, van néhány névtelen hős a
titkosszolgálatoknál.
– Így van – mondta az elnök. – Kínán belülről is sok segítséget
kaptunk, főleg egy magas rangú politikustól. Együttműködésünk
reménnyel tölt el Kínával való viszonyunkkal kapcsolatban.
– Biztos vagyok benne, hogy szerényen fogalmaz, uram – mo-
solygott Erikson.
Sam Castilla nem válaszolt.
Az alelnök pislantott és körülnézett a csendes szobában, mely
gyakorlatilag el volt szigetelve a Fehér Ház többi részétől. Nem volt
ablaka, hangszigetelték és folyamatosan ellenőrizték, hogy senki se
telepíthessen poloskát vagy tiltott megfigyelő kamerákat a szobába.
– A többiek késnek? Azt gondoltam, egy válság utáni értékelő
ülést tartunk.
Az elnök Erikson arcát tanulmányozta, azt kereste, amit eddig
nem vett rajta észre.
– Nem jön más, Brandon. Mondja csak, a barátja, Ralph
McDermid is ennyire örülne a sikernek?
Erikson az elnökről a komor arcot vágó Ourayre nézett, majd
vissza az elnökre.
– Fogalmam sincs, hogyan reagálna McDermid, alig ismerem.
– Valóban? – kérdezte Charlie Ouray.
Erikson figyelmét nem kerülte el, hogy Ouray nem használta a
címét, és a szokásos udvarias formulák egyikét sem, ami a hozzá
hasonlóan magas pozícióban lévő embereknek kijárt.
– Valami baj van, elnök úr?
Castilla az asztalra csapott. Ouray összerezzent. Erikson megüt-
közve és kissé megfélemlítve nézett rá.
Az elnök dühösen felmordult: – Nagyon is jól tudja, mit gondolt
volna McDermid! Azt is pontosan tudja, mi a névtelen hősök neve!
– Ez, uram, felháborító! – válaszolt Erikson éppolyan dühösen. –
Tudom... – Hirtelen felfogni látszott az elnök szavait. – Mit gondolt
volna?
– Ralph McDermid halott – mondta az elnök kurtán. – Az Altman
igazgatótanácsa úgy rohangál körbe-körbe, mint egy fejetlen kese-
lyű, és próbálnak elfogadható magyarázatot találni a történtekre. De
ez nem segít rajtuk. McDermid piszkos dolgai napvilágot fognak
látni, erről gondoskodom. Az igazgató urak gyorsabban fogják el-
hagyni a süllyedő hajót, mint hogy maga azt mondhatná, bakfitty.
– Halott?! – ismételte meg Erikson, arcára kiült a döbbenet. –
Hogy napvilágot... fog látni?
– Titkos barátját, Ralph McDermidet agyonlőtték Kínában – kö-
zölte vele Charles Ouray. – Úgy hallottam, az egyik általa felbérelt
nehézfiú ölte meg.
Az alelnök pislogott, összeszedte magát, majd óvatosan így szólt:
– Borzasztó. Tragikus. Mit csinált Kínában? Gondolom, üzleti úton
volt.
– A francba, Brandon! – robbant ki az elnökből. – Vége, érti?! El-
kaptuk, miközben mélyen mások zsebében turkált! Reggelre legyen
a lemondása az asztalomon! – Biccentett Ouraynek, aki megnyomott
egy gombot az asztal alatt.
– A... a lemondásom...?! – fröcsögött Erikson.
Két testetlen hang töltötte be a szobát, az egyik az alelnöké:
– Ne gúnyolódjon. Szükségünk van egymásra. Maga értékes tagja
a csapatnak.
– Csak addig maradok az, amíg a színfalak mögött mozoghatok.
– Nem olyan rossz a helyzet, mint gondolja. Végül is sem Smith,
sem a CIA-s nő nem ártott a vállalkozásunknak.
– Nem is érdekli, hogy a CIA esetleg megfigyelés alatt tartja?
Még ha nem is a közös üzlet miatt követik, az információk kiszivá-
rogtatásának legalábbis egy részét magához vezették vissza. Ennek
elég rendesen zavarnia kéne magát.
– Azt hiszem, ennyi elég. – Ouray megállította a kazettát. – Biztos
vagyok benne, hogy Mr. Erikson emlékszik a többire.
Az alelnök kezét összefonva tartotta az asztal alatt. Úgy pislogott,
mint aki nem tudja, hol van. Aztán nagyot sóhajtott.
– Gondolom, mondhatnám, hogy nem én voltam...
Az elnök hangosan felnevetett, Ouray a szemét forgatta.
Erikson lassan bólintott.
– Jól van, de szívességet tenni a jövőbeli elnökjelölt egy fontos
támogatójának talán elítélendő, de nem bűn, különben mindannyian
börtönben végeznénk. Lehet, hogy most nem tetszem önnek, elnök
úr, és bizonyosan ki tud zárni mindenből, amíg a mandátuma tart, de
kétlem, hogy arra kényszeríthetne, hogy lemondjak.
– Ennél jóval többről van szó – szögezte le Castilla. – Ha vissza-
emlékszik a kazetta teljes tartalmára (amit mellesleg a CIA készített),
akkor a továbbiakban nem tagadhatja, hogy része volt a társaságnak,
amely fegyveres konfliktust akart előidézni Kínával, melyben ameri-
kai katonák is életüket veszthették volna. Csempészáru szállításában
is segédkezett. Ha nem is minden tette, de némelyik kétségkívül a
hazaárulás határát súrolja. Persze az Igazságügyi Minisztériumnak
kell a végső döntést meghozni, hogy el is ítélik-e érte. Előzetes jelen-
tések arra engednek következtetni, hogy bűnügyi per előtt áll.
– Én azt mondanám, hogy tettei kimerítik a hazaárulás vádját –
mondta Ouray az ajkát csücsörítve.
Erikson egyikükről a másikukra pillantott.
– Mit kíván tőlem, Sam?
– Ne nevezzen Samnek. Ezentúl ne. Megmondtam, hogy mit aka-
rok. Hivatkozhat az egészségére. Családi ügyekre. Hogy arra akarja
használni az idejét, hogy az elnökválasztási kampányt előkészítse.
Az legalábbis részben igaz volna.
– Ez minden, elnök úr? – kérdezte Erikson keserűen.
– Nem egészen. Mondhatja azt, hogy a kampányt készíti elő, de
végül nem fogja magát jelöltetni. Sem elnöknek, sem szenátornak, de
még sintérnek sem. Nem viselhet többé közméltóságot, hacsak nem
akar bíróság elé kerülni.
– És ha mégis jelöltetem magam?
– Elintézem, hogy ne kapjon segítséget a párttól. Higgye el, senki
sem akar majd még csak egy szobában sem tartózkodni magával.
Erikson arckifejezése kőkeménnyé vált. Felállt.
– Megkapja a lemondásomat holnap. – Megfordult, elindult, majd
visszafordult. – Tudja, nem vagyok olyan rossz, mint gondolja. Soha
nem értettem egyet azzal a stratégiájával, hogy meggyöngíti a hadse-
reget. Csak azt tettem, ami hitem szerint a legjobb volt az országnak.
– Baromság – mondta Ouray. – Azt tette, ami a legjobb Brandon
Eriksonnak.
– És menet közben elvesztette a pártfogóját is – bólintott az elnök.
– Ha az Altman Csoport túléli a történteket, senki sem akar majd
kapcsolatban maradni magával. Nem tenne jót az imázsuknak. Ebben
az esetben az üzlet és a politika keveredése kis híján háborút okozott.
Akkor pedig az alapokkal van a baj.
 Szeptember 19., kedd
A légierő vandenbergi bázisa, Kalifornia
A délelőtt meleg volt, és a nap ragyogóan sütött. A légierő gépe a
Csendes-óceán felől érkezett. Az ablakból Jon a szigeteket körülöle-
lő ködöt és a vadregényes partot tanulmányozta, melyen a fehér ho-
mok sziklaszirtekkel váltakozott. A szuper biztonságos bázis min-
tegy negyvenezer hektáron terült el. A csillogó óceánba nyúló hatal-
mas zátonyon jól megfért egymás mellett a félsivatagi növényzet és a
rakétakilövő állás, a pampafű és a rakétasilók.
– Néha kijöttünk ide kocsival anyával és apával, hogy a vadvirá-
gokat tanulmányozzuk – szólalt meg Randi.
Az ablaknál ült, Jon pedig mellette a folyosónál, ahol körbe tudott
fordulni és egyszerre több ablakon is kilátott.
– Gyönyörű, nem igaz? – folytatta a nő. – Van valami a nap és az
óceán keverékében, amit különösen vonzónak találok. Ha... egyszer
majd letelepszem, ide szeretnék visszajönni. Te mit fogsz csinálni,
Jon ?
Vandenbergtől mintegy ötven mérföldre délkeletre volt Santa
Barbara, ahol Randi és nővére, Sophia Russell felnőtt. Jon is ide vo-
nult vissza a sebeit nyalogatni, és eldönteni, mihez kezdjen az életé-
vel, miután a Hádész-vírus megölte Sophiát.
– Letelepedni? – visszhangozta. – Kiráz a hideg. Miért akarna
bárki is letelepedni?
– Igen, miért is? – kérdezte David Thayer is. – Higgye el nekem,
az emberek túlságosan sok energiát fektetnek bele. Egyszerűen és
szabadon – nekem most már ez az életfilozófiám. – Elmosolyodott,
ráncai átrendeződtek; kíváncsi, élénk arcot formáztak. Sűrű, fehér
haját hátrafésülte, új teknőckeretes szemüvege volt. – Istenem, több
mint ötven évre letelepedtem. Úgy döntöttem, az életem hátralevő
részét mozgásban töltöm.
Mindhárman mosolyogtak. A gép landolt, és már a kifutópályán
száguldott. Egyszerű ruhák voltak rajtuk, melyeket a pekingi nagy-
követségen kaptak. David Thayert meglepték a műanyag cipzárak,
mert még soha nem látott olyasmit, a tépőzár pedig egyenesen elkáp-
ráztatta. Többször is ki- és bekapcsolta új sportcipőjét, amin tépőzár
volt. Soha nem utazott még sugárhajtású repülőgépen. A légierő pi-
lótája megmutatott mindent a pilótafülkében, és próbálta elmagya-
rázni, mennyi mindent vezérel számítógép, amíg rá nem jött, hogy
Thayernek alig van valami fogalma a számítógépekről. Thayer bizto-
sította, hogy venni fog egy könyvet, és meg fogja tanulni.
Miután Jon ismét találkozott Thayerrel a követségen, ragaszko-
dott hozzá, hogy az öreget alaposan megvizsgálják. Thayer azonban
nem akarta vesztegetni az időt, udvariasan jelezte, hogy inkább tévét
nézne, hiszen az is új volt számára. Végül mégis meggyőzték. Az
orvos törések nyomait találta a csontokon, vashiányt állapított meg,
illetve hogy az egyik szemről hamarosan el kell távolítani a hályo-
got. És persze a fogorvosi beavatkozás szükségessége is vitathatatlan
volt. Ezután Jon , Randi és David Thayer beszálltak a repülőgépbe,
hogy hazautazzanak Amerikába.
Az elmúlt hét történései frissen, szinte még feldolgozatlanul éltek
Jon emlékezetében. Ez még hosszú ideig nem változott. Amikor
visszatér Fort Detrickbe, kimerítő jelentést fog írni Kleinnek. Ez
sokszor segített.
Jon észrevette, hogy Randi azóta az elnök apját tanulmányozza,
hogy először megpillantotta. Mikor a gép megállt, végül azt kérdez-
te:
– Nem érez keserűséget, dr. Thayer? Ellopták az életét. Egy kicsit
sem keseríti el?
Thayer visszanézett az ablakból, ahonnan addig az elnök
különgépét nézte.
– Dehogynem. Keserű vagyok, de más dolgok is járnak a fejem-
ben. Ott van! – Arcát az üvegnek nyomta. – Látom! A fiam. Az én
fiam! És ott van a menyem is. Az unokáim! El sem hiszem. Min-
dannyian eljöttek. Mindannyian kijöttek elém! – Egész testében re-
megett az izgalomtól.
A gép megállt, David Thayer kicsatolta az övét és a kijárat felé
indult. Jon és Randi nem mozdult. Miközben arra várt, hogy a lép-
csőt odatolják és a másodpilóta kinyissa az ajtót, az öreg megfordult
és visszament. Beesett arcán rózsaszín foltok jelentek meg. Szeme
csillogott. Megrázta a kezüket, még egyszer megköszönve mindent.
– Remélem, megérti, Miss Russell – veregette meg a nő kezét.
Párszor hátralesett, várva, hogy kinyíljon az ajtó. – Nem éltem volna
túl, ha megengedem magamnak, hogy minden pillanatban tele legyek
gyűlölettel. Voltak jó dolgok is a rosszak között. Például megtanul-
tam, hogy a hübrisz ára az alázatosság, és azt is, hogy nem tudom a
választ mindenre. Ezzel együtt, ha visszamehetnék és megváltoztat-
hatnám azt, ami miatt belekeveredtem ebbe az egészbe, megtenném.
Mivel azonban nem tehetem meg, a legjobban fogom használni az
időt, ami maradt még számomra. Van egy kínai mondás, valahogy
így szól: Amit a hernyó az élete végének nevez, azt a bölcsek pillan-
gónak hívják.
– Ez nagyon szép – mondta Randi.
– Tudom – bólintott Thayer. Még egyszer megszorította a nő ke-
zét, belebokszolt Jon vállába és visszasietett az ajtóhoz. A másodpi-
lótára meredt. – Ki fogja nyitni valaha ezt az átkozott ajtót?
– Nyitom már, uram, nyitom. – A fiatalember elfordította a zárat,
mire a pneumatikus ajtó megemelkedett és kinyílt.
A lépcső a helyén volt. Az öregember rálépett anélkül, hogy visz-
szanézett volna. Jon és Randi nézte, ahogy lefelé lépked, és egy
kézmozdulattal elküld egy segítőt, aki nyilván a különgéphez akarta
kísérni. Az elnök, a felesége, a fia és a lánya a gép árnyékában vár-
tak. Thayer egyenesen feléjük indult, majd tíz lépés után hirtelen
megállt.
– Nézd az arcát! – mondta Randi.
– Fél – mondta Jon .
– Túl gyorsan történt vele minden; és minden egyszerre. Nem tud-
ja, szeretni fogják-e.
– Vagy hogy ő szeretni fogja-e őket. Hogy tud-e ennyire más éle-
tet élni.
Az elnök és a családja egymásra néztek, mintha ugyanazt gondol-
ták volna. Szó nélkül Thayer felé siettek a betonon. Az elnök ért oda
elsőként, kitárta a karját és átölelte az öreget. Sokáig álltak így. Az
elnök arcon csókolta az apját. Hamarosan mindenki ott volt, beszél-
gettek, nevettek, bemutatkoztak és megölelték.
Miközben a repülőjük tolatni kezdett, Jon és Randi elfordult az
ablaktól.
– Vissza Washingtonba – mondta Jon .
– Igen. Jó lesz otthon lenni egy kicsit.
 A KIADÓ TOVÁBBI AJÁNLATA
ÉRIC GIACOMETTI – JACQUES RÁVENNE A SÖTÉTSÉG
RÍTUSA

Testvéreket ölnek meg, hogy övék lehessen a világ lelke.

Róma, 2005. május. A Francia Nagyoriens levéltárosnője rituális
kivégzés áldozata lesz a Farnese-palotában. A gyilkosság Hirám, a
szabadkőművesség legendás alapítójának halálát idézi. Ezzel egy
időben és a római esethez hasonló körülmények között egy titokzatos
követ vizsgáló régészt is utolér a végzet Jeruzsálemben.
Antoine Marcas felügyelőnek és szabadkőműves mesternek, illet-
ve társának, a testvériséget a lelke mélyén megvető Jade
Zewinskinek a szabadkőművesség ősi ellenségeivel, az okkult és
náci nézeteket valló Thule Társaság profi gyilkosaival kell felvenni-
ük a harcot.
Az 1940-ben németek által elkobzott szabadkőműves iratok miatt
több mint hatvan évvel a Harmadik Birodalom bukása után is folyik
a vérontás. Hogy mi az az ősi titok, amely a megsárgult lapok sorai
közt bújik meg? Egy titok, melynek megfejtéséért egyesek gondol-
kodás nélkül képesek embert ölni.
A sötétség rítusa a profán újságíró, Éric Giacometti és a francia
szabadkőműves mester, Jacques Rávenne közös munkája. Fikciós
regény, amely megmutatja az olvasónak, mi zajlik egy közismert
titkos társaság életének kulisszái mögött, és nem mindennapi megvi-
lágításba helyezi a Harmadik Birodalom időszakát.
 ISBN 978 963 635 353 7

KÖNYVEK

Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft.

Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött
a Nouvion Trade A. S.
Felelős szerkesztő: Varga Mónika
Tipográfia és tördelés: Vallyon Krisztina
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 290634
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Kizárólagos terjesztő:
Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.
Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638
www.tothagasplusz.hu