Néhány történet Csabától

Tö rténetek
1. Hogyan is kerültem az AA ba?.......................................................................................................1
2. Milyenek voltak első évek?............................................................................................................2
3. Milyen hibákat vétettem?..............................................................................................................3
4. Mit tettem és nem tettem a változásért?......................................................................................4
5. Hogyan gyakorlom a No IMB programját az életemben?..............................................................5
6. Mit jelent nekem a hála?...............................................................................................................6
7. Hogyan sikerült csökkentenem a másokkal szemben támasztott elvárásaimat?...........................8
8. Hogyan váltam felnőtté a program segítségével?..........................................................................9
9. Hogyan alakultak az alkohollal kapcsolatos függőségeim?..........................................................10
10. Mit jelent nekem az alázat, és hogyan gyakorlom?.................................................................12

1. Hogyan is kerültem az AA ba?

Alkoholizálásom 30 éves történetét nem szeretném nektek ecsetelni, mert egyrészt nem nagyon
emlékszem a berúgásaimra, másrészt vélhetően egészen átlagos alkoholista módjára ittam: ha
elkezdtem, nem tudtam abbahagyni. Szóval inkább arról szeretnék mesélni, hogy hogyan kerültem
az AA-ba. Ez nem ment egyik napról a másikra.

Az AA-ról már sokkal korábban hallottam, mint hogy elmentem volna az első gyűlésre. Számos
amerikai filmben láttam alkoholistákat összegyűlni és beszélni egymásnak az életükről. De fel sem
merült bennem, hogy Magyarországon is lehetséges lenne ilyen. Pedig akkor, amikor végre először
hallottam erről (2008-ban), akkor már évek óta elérhetőek voltak a gyűlések nálunk is. Főleg
Budapesten, ahol én éltem. De én erről semmit sem tudtam. Annak ellenére sem, hogy 2000-2004
között elvégeztem a Szociológia szakot az ELTE-n. Mindenféle társadalmi problémákról tanultunk a
cigánykérdéstől kezdve a munkanélküliségig, de az alkoholizmus nem volt terítéken.

Pedig saját magam folyamatosan kerestem az egyéni megoldásokat. Próbáltam önerőből absztinens
maradni, ami maximum 2 hónapig tartott. Aztán elmentem a Nyírő Addiktológiára. Ott a jól ismert
addiktológus beültetést javasolt, amit el is fogadtam, hiszen akartam a segítséget. Tudtam, hogy
egyedül kevés vagyok az alkohollal szemben. Ekkor (2007-ben) úgy 8 hónapig tudtam józan maradni,
aztán elkezdtem lassan iszogatni. És visszatértem a régi szokásaimhoz. Pedig ekkor a feleségem – 20
év házasság után – beadta a válópert. Ez sem tudott visszatartani az ivástól. Viszont a válóper után
„búcsúajándékként” adott nekem egy telefonszámot a Szigetvári Terápia főorvos-asszonyához. Azt
mondta, hogy az egyik barátnőjének a férje most jött vissza a 6 hónapos terápiáról, és leszokott az
ivásról. Ez elég bíztatónak hangzott.

Aztán az öcsém javasolt egy család-segítő hölgyet, akivel sokat beszélgettünk ivási problémáimról. Ő
megerősítette bennem, amit a beültetéssel már nagyrészt magam is elismertem, hogy valódi
alkoholista vagyok, nem csak egy nagyivó. Ő mindenféle pszichológiai módszereket javasolt,
relaxációt, meditációt, életmódváltást, stb. Aztán ő megemlítette az AA-t is, de csak mint elméleti
lehetőséget, mert hiszen az egy spirituális program, mondta, ezért valószínűleg nem lenne jó egy
olyan ateistának, mint én. Ha hajlandó lennék „megtérni”, mondta, akkor esetleg nézzem meg. Nem
néztem meg.

Viszont a relaxáció nem hozott eredményt, így végül rászántam magam egy szigetvári terápiára.
Egyszer amikor elég józannak éreztem magam, felhívtam a doktornőt – a volt feleségemtől kapott
telefonszámon – azzal, hogy szeretnék részt venni ezen a terápián. Ő kérdezte, hogy jártam-e már
AA gyűlésen, és javasolta, hogy mielőtt fél évre összecsomagolnék, legalább menjek el egyre. És
megadta egyik társunk telefonszámát. Pár nappal később fel is hívtam a számot. Megbeszéltük, hogy
találkozunk a Dózsánál a következő gyűlés előtt fél órával. De akkor még innom kellett egy kicsit.
Úgyhogy végül pár nappal később jelentem meg az első AA gyűlésemen. A társunk ekkor is várt rám,
és bevezetett az AA-ba. Később ő lett az első szponzorom is. Hát én így kerültem én ide. Istennek
legyen hála!

2. Milyenek voltak első évek?

Nos, előre bocsátom, hogy én nem hiszek az „5 év egy jó kezdet” szlogenben. Ez jó lehet arra, hogy 5
évig ne csináljak semmi különöset, csak eljárogassak gyűlésekre, és hallgassam mások okosságait.
Esetleg magam is ismételgessem azokat, mert nem akaródzik nekiállni a lépéseknek.

Persze én sem álltam neki a lépéseknek rögtön az első gyűlésem után. Két hónapig én is csak a
napokat számolgattam, és próbáltam minél több gyűlésre eljutni. Aztán visszaestem. De nem bánom.
Jó lecke volt. Kipróbátam, hogy 60 nap és mintegy 40 gyűlés elég-e ahhoz, hogy kontrolláltan tudjak
inni. Vettem egy üveg sört, hazavittem, és megittam. Az albérletemben, mert akkor már nem éltem
együtt elvált feleségemmel. És lássatok csodát: nem történt semmi különös. Nagyon jól esett, de
meg tudtam állni, hogy még egyet megigyak. Nem is volt otthon több... Nos, másnap már két üveggel
vittem haza. Ezeket is megittam. Megint nem történt semmi különös. Harmadnap három üveggel
vittem haza. Megittam őket. Majd arra gondoltam, hogy miért állnék meg itt, hiszen inni olyan jó.
Visszamentem a boltba, és vettem még 6 üveggel. Aztán egy hónapig ittam keményen.

Aztán szerencsére kórházba kellett mennem. Volt egy ütemezett váll-műtétem, amire már hónapok
óta vártam. Kissé illuminált állapotban meg is jelentem a sebészeten. Mondták, hogy a műtét előtt
illene kijózanodnom, és ennek érdekében szerencsémre ott fogtak. Adtak némi gyógyszert is, hogy
nehogy belehaljak a józanodásba. Az első napokban epilepsziás rohamaim voltak, és szívritmus-zavar
lépett fel, de túléltem. Aztán megcsinálták a műtétet és még pár hétig lábadoztam bent.

Miután kiengedtek, elhatároztam, hogy ugyanúgy fogok járni gyűlésre, mint korábban, de ráteszek
egy lapáttal. Elkezdtem olvasni az irodalmat, Nagykönyvet, Lépéskönyvet. Aztán pár hónappal
később, január lévén, mindenfelé az első lépésről volt szó. Elhatároztam, hogy megteszem az első
lépést. Megkérdeztem azt a társunkat, aki annak idején az AA-ba vezetett, hogy tudna-e ebben
segíteni. Mivel ő ismerős volt a terápiák világában, adott néhány Minesotás segédletet, meg javasolt
megnézni egy csomó függőséghez kapcsolódó filmet. Meg persze olvastam tovább az irodalmat. És
sokat beszélgettünk gyűlések után a lépésekről. Meg is tettem az 1. Lépést egy hónap alatt.
Jött a február. Nekiálltam a 2. Lépésnek. Elmentem Budapesten az összes lehetséges 2. Lépés
gyűlésre. Elolvastam az Eljutottunk a hitre c. irodalmunkat. Én addig ateista voltam, de most nagyon
akartam hinni. Úgy voltam vele, hogy most opportunista leszek. Ha a hit önmagában segít, akkor
nem érdekel, hogy van-e Isten. Most nem az a kérdés, hogy lehet-e Isten létét bizonyítani. Én nem
vagyok tudós. Nekem elég az is, ha elhiszem, hogy van egy Felsőbb Erő, aki segít. Hiszen látom, hogy
akik elhiszik, hogy van ilyen, azok jobban érzik magukat. Ez a lényeg. És mondták, hogy ha elhiszem,
hogy Isten segíteni fog, akkor valóban segíteni fog. És elhittem. És segített.

És jött a március. És nekiálltam a 3. Lépésnek. És mondogattam: A Te akaratod legyen meg, ne az

enyém. Mondogattam a gyűlések végén, együtt a többiekkel, a Lelki Béke imáját követően.
Mondogattam otthon egymagamban is. És a végén elhittem. Hogy jobb az nekem, ha az Ő akarata
győzedelmeskedik, nem az enyém. És egyedül Istené a dicsőség! A lépés gyakorlása korábban soha
nem tapasztalt szabadságot hozott számomra. Mentesültem a korábban nyomasztó stressz-
forrásoktól, döntési kényszerektől, itélkezésektől, minősítgetésektől, akaratosságoktól,
csalódásoktól, frusztrációktól. És főleg a szenvedéstől, amit a saját hülyeségeim okoztak.

Áprilisban nekiálltam a 4. Lépésnek. Hát ez egy kicsit tovább tartott... Több hónapba telt, mire
egyáltalán tisztába jöttem azzal, hogy milyen rossz érzések, érzelmek és gondolatok vannak bennem,
hogy ki mindenkire neheztelek, és hogy mi mindentől félek. Aztán további hónapokat vett igénybe,
mire mindezeket sikerült elengednem. Aztán viszont körülbelül egy év alatt sikerült végigcsinálnom
az összes többi lépést is. Úgyhogy számomra az első 2 év nagyon munkás időszak volt, de
természetesen megérte. Én úgy gondolom, hogy a lelki béke elérése érdekében a 12 lépés
végigcsinálását semmi sem helyettesítheti.

3. Milyen hibákat vétettem?

Arra kértetek, hogy írjak arról, hogy milyen hibákat vétettem. Nos, mi is az a hiba? Mikor is követek
el hibát? Az én felfogásom szerint akkor, ha olyasmit teszek (vagy elmulasztok megtenni), aminek
következtében engem vagy bárki mást kár, hátrány vagy valamilyen negatív hatás ér.

Rögtön az elején szeretném hangsúlyozni, hogy az AA-ban én azt tanultam, hogy a hibák kijavíthatók
vagy jóvátehetők. Én minden helytelen cselekedetet, gondolatot vagy döntést ilyennek tekintek.
Nem hiszek a jóvátehetetlen bűnökben, amelyek megtorlást követelnének. Ha mások követnek el
hibákat, azokra sem kiáltok bűnt. Nem követelem a „bűnösök” megbüntetését. Az nem az én
dolgom. Egyébként is honnan tudhatnám én, hogy mi a jó, és mi a rossz? Egyszer olvastam egy
történetet egy ősömről, aki evett egy almát a „jó és rossz tudásának fájáról”, és aztán hirtelen azt
gondolta, hogy most már Isten helyett ő is meg tudná mondani, hogy mi a jó és rossz, helyes és
helytelen. Emiatt aztán úgy kib*szták a Paradicsomból, hogy a lába se érte a földet. Hiába próbálta az
asszonyra fogni a dolgot.

Szóval visszatérve a saját hibáimra, kétfelé venném ezeket: amikor magamnak okoztam kárt, és
amikor másoknak. Kezdjük az utóbbival, mert ez az egyszerűbb. Életem során, aminek jelentős részét
az ivás tette ki, sokféle hibát vétettem, amivel ártottam másoknak. Leginkább a hozzám közel
állóknak, családomnak (anyámnak, feleségemnek, gyerekeimnek). Sokszor szenvedtek miattam
anyagi hátrányt, és lelki, erkölcsi károkat is. Ezeket a 8. és 9. lépések során törekedtem jóvátenni,
elég jó hatásfokkal. Tulajdonképpen ezek a jóvátételek még ma is folyamatosan zajlanak, tehát ezek
miatt nincs lelkiismeret furdalásom. Ha a mostani életemben okozok kárt, akkor a 10. lépést
alkalmazom. Szerencsére egyre ritkábban van rá szükség.

Ha azokat a hibákat veszem sorra, amelyek nekem okoztak hátrányt, akkor alapvetően az
ivászataimat kell megemlítenem, amelyek miatt kirúgtak több munkahelyről, elvált tőlem a
feleségem, elszakadtam a gyerekeimtől, földönfutó lettem, és visszafordíthatatlanul károsodott az
egészségem. Ugyanakkor: ezek nélkül az események nélkül soha nem jöttem volna be az Anonim
Alkoholisták közösségébe, és soha nem kezdtem volna el a lelki fejlődés programját. Ezért aztán
ezeken a hibákon én már nem kesergek. Mára már ismét van jó állásom, új feleségem, jó a
kapcsolatom a gyerekeimmel, és egészségesen élek. A múlt elmúlt. Többé már nincs hatással rám.

A józanodásom során is követtem el természetesen hibákat. Például 2 hónapos AA tagság után újra
inni kezdtem. De utólag nézve erre is szükségem volt ahhoz, hogy elkezdjem a lépéseket.
Józanodásom 12 évéből nem nagyon tudnék olyan dolgokat felsorolni, amelyekre azt mondanám,
hogy „mennyivel jobb lett volna másképp csinálni”. Minden, amit tettem, abban a pillanatban jó
ötletnek tűnt. És ma már nem is érdemes azon gondolkodnom, hogy mit tennék másként. A jövőmet
nem a múlt történései, hanem a jelen döntései határozzák meg. Márpedig a jelenben meghozott
döntéseim annyira lehetnek helyesek, amilyen a lelki békém, a lelki egészségem. Ezt viszont
meglehetősen jónak mondanám – köszönhetően Istennek és az AA 12 lépéses programjának.

4. Mit tettem és nem tettem a változásért?

Aktív koromban viszonylag hamar rájöttem, hogy problémásan iszom. Szinte alig volt olyan
alkalom, hogy meg tudtam volna állni egy-két ital után, és nagyon gyakran ittam magam eszméletlen
részegre. Akartam változtatni ezen, de az elképzelésem az volt, hogy megpróbálom erős akarattal
kontrollálni az ivást. Hát, ez nem jött össze. Ha nem ittam pár napig, akkor persze könnyű volt nem
berúgni. De amint egy kicsit is akartam inni, rögtön sok lett belőle. De az alkohol használatát sokáig
nem akartam abbahagyni, mivel úgy gondoltam, hogy akkor nem érezném jól magam, és az nem
csak nekem lenne rossz, hanem a környezetemnek is. Ennyire önző voltam.

Aztán eljött az idő, amiker ez már nem mehetett tovább. Nem én akartam változni, hanem a
környezetem nem tűrte tovább az alkoholizálásomat. Ekkor – családi nyomásra – addiktológushoz
fordultam, aki beültetést javasolt. Ezt elfogadtam, mert akartam változtatni az életemen. De nem
jött össze, mert én magam nem változtam. Amint kiment a vegyszer hatása, újra inni kezdtem. Ekkor
ráébredtem, hogy többet kell tennem a változásért. Muszáj volt tennem valamit, mert ekkor már se
családom, se munkahelyem nem volt. Ekkor találtam rá az AA-ra, ahol azt mondták, hogy ez egy
olyan program, ami rólam szól, és segít nekem megváltozni. Nem abban segít, hogy helyrehozzam az
életemet, a családomat vagy a munkámat, hanem abban, hogy helyreálljon az elmém épsége, és
végre megtaláljam a lelki békémet.

Mit tettem ennek érdekében? És mit nem? Eljártam gyűlésekre, hetente 3-4 alkalommal, néha
többször. Megtehettem, mert ekkortájt nem volt munkám. De ennél többet nem tettem. Nem
kezdtem el dolgozni magamon. Csak hallgattam mások történeteit. Még csak az ajánlott irodalmat
sem olvastam el. Szponzort sem kerestem. Nem gyűjtöttem telefonszámokat. Gyűléseken nem
nagyon beszéltem magamról. Csak számolgattam a tiszta napjaim számát. Túl messzire nem
jutottam, mert két hónap után visszaittam. Alkohol nélkül nem tudtam jól érezni magam.
 Pár hónap kihagyás után újrakezdtem a programot. Gyűlésre ugyanannyit jártam, mint
korábban, de elkezdtem aktívan résztvenni azokon. Figyeltem, hallgattam, megszólaltam. Gyűlés
után ismerkedtem, másokkal beszélgettem, szponzort kerestem. Elkezdtem olvasni a Nagykönyvet,
meg a Józan Élet könyvet. Aztán pár hónap múlva a lépés-könyvet. És segítséget kértem az 1.
Lépésem megtételéhez. Aztán elolvastam az Eljutottunk a Hitre c. Könyvünket. És nekiálltam a 2.
Lépésnek, majd a 3.-nak és a többinek is. Hajlandóvá váltam, hogy változtassak magamon.

Mindeközben mit nem tettem? Így utólag belegondolva talán a legfontosabb, hogy nem
kételkedtem. Sem a Programban, sem Istenben. Nem panaszkodtam, nem sajnáltattam magam.
Nem mondtam, hogy „én már nem tudok megváltozni”. Azt mondták az AA-ban, hogy aki azt mondja
„nem tudok”, az tulajdonképpen azt mondja „nem akarok”. És én nem akartam azt mondani, hogy
„nem akarok”. Azt akartam mondani, hogy „akarok”. Akarok lelkiekben fejlődni. Végre egyszer
megpróbálom akaratomat Isten akaratával összehangolni. És így is lett! Hála Istennek!

5. Hogyan gyakorlom a No IMB programját az életemben?

Hallottam már korábban is ezt a szlogent: Nem ítélkezem, nem bírálok, nem minősítek. Most azt
kérdezte tőlem egy társunk, hogy én hogyan gyakorlom ezt a mindennapi életemben. Nos, ez
számomra egy spirituális elv, egy általános megközelítésmód, egy gondolkodásbeli hozzáállás, amit
röviden úgy nevezek: megértés. Próbálok mindig megértő lenni másokkal. Nem sajnálkozó, de még
csak nem is együttérző, hanem MEGÉRTŐ. Mit is jelent ez számomra a gyakorlatban.

Ez röviden azt jelenti, hogy mindenkit elfogadok olyannak, amilyen. Tudom, hogy az emberek nem
tudnak másmilyenek lenni, mint amilyenek. Természetesen ennek a gyakorlati megvalósítása nem
ment egyik napról a másikra. Ahhoz, hogy elsajátítsam ezt a megközelítést, egy csomó dolgot be
kellett látnom, el kellett fogadnom. A lépések megtétele során el kellett jutnom arra az általános
következtetésre, hogy nem irányíthatom életem minden aspektusát. Hogy tehetetlen vagyok
dolgokkal, emberekkel eseményekkel kapcsolatban. El kellett fogadnom az Isten által teremtett
világot olyannak, amilyen. Rá kellett ébrednem, hogy Isten jobban tudja mi a jó nekem, mint én
magam. Honnan vehetném hát a bátorságot, hogy megkíséreljem megmondani, hogy mi a jó
másoknak, vagy hogy nekik hogyan kellene viselkedniük? El kellett engednem egy csomó én-
központú (egós) megközelítést, amelyek egyébként korábban megkeserítették az életemet.

Az egyik ilyen az ítélkezés: amikor úgy gondolom, hogy én felfedeztem valakiben a bűnt, és jogom
van meghatározni, hogy milyen megtorlás vagy büntetés járjon az illetőnek ezért a bűnéért. Hogy
például a kiskorú megrontója halált érdemel, vagy hogy a tolvajnak le kell vágni a kezét. És persze én
tudom, hogy mi a jó és mi a rossz, és aki rosszat cselekszik, az mind bűnös. És mind lógni fog! Nos,
mint ahogy azt egy korábbi írásomban már említettem, Ádám éppen ítélkezés gyakorlása révén
vonta magára az „eredendő bűnt”, és zárta ki magát a Paradicsomból. Ugyanis aki ítélkezik, az
szenved. Aki megítél másokat, az saját magát ítéli örökös szenvedésre. Így nem juthat be a
Mennyországba. Ami egyébként már most is itt van, pontosabban mindig is itt volt, csak nem
ismerjük fel. Nos, én felismertem. Eldöntöttem, hogy az ítélkezést a Bíróságokra hagyom. Jobb ez így
mindenkinek. De főleg nekem.

Mások bírálgatása is több, mint egyszerű rossz szokás. Alapvetően arról szól, hogy a saját hibáinkról
akarjuk elterelni a saját figyelmünket. A szociál-pszichológiában tanítják is ezt a jelenséget, mint én-
védő mechanizmust. Az a lényege, hogy az ego azt sugallja, hogy amikor mi hibázunk, az a
körülmények szerencsétlen alakulása miatt történt, viszont amikor mások követnek el hibákat, az az
ő sekélyes személyiségüknek és megvetendő jellemhibáiknak tudható be. Ímé az ember... Nos, volt
egyszer egy Ember, aki azt mondta: „Miért látod meg embertársaid szemében a szálkát, a
magadéban meg nem veszed észre a gerendát?” Én az Ő útját követem. Nem mutogatok másokra, a
saját hibáimmal foglalkozom. Amik igen számosak, úgyhogy van velük dolgom elég.

A minősítgetés számomra nem más, mint címkézés, beskatulyázás. Amikor azt mondom valakire,
hogy ő „ilyen”, vagy „olyan”, akkor próbálok ráhúzni egy sablont, hogy könnyebben meg tudjam
határozni, hogy hogyan fog viselkedni. Ez természetesen az emberi fejlődés során alakult így, de ha
belátom, hogy nekem nem kell reagálnom mások cselekedeteire, viselkedésére, akkor könnyebb
elengedni ezt a szokást, ami nem csak a másikat „zárja ketrecbe”, hanem az én lehetséges
viszonyulásaim szabadságfokát is csökkenti.

Az olyan sablonos minősítések, mint hogy a másik ember lusta, rendetlen, hanyag, feledékeny, önző,
rideg, buta, falánk, irigy, rosszindulatú, erőszakos vagy éppen gonosz, nem viszik előre a világot, de
még a kettőnk kapcsolatát sem, ráadásul nagyrészt az én saját irányítási vágyamból fakadnak, hiszen
amint ítélkezem valaki felett, a legtöbb esetben meg is akarnám változtatni az illetőt. Mert szerintem
ugyebár a világ jobb hely lenne, ha az illető nem lenne olyan lusta, rendetlen, hanyag, feledékeny,
önző, rideg, buta, falánk, irigy, rosszindulatú, erőszakos vagy éppen gonosz. Jobban belegondolva
beláttam, hogy mindezeket nem a világ érdekében gondolom, csakis az én saját kis önző érdekeim
végett. Ezért hát a 6. Lépésben összegyűjtöttem egós megnyilvánulásaimat, és a 7. Lépéstől kezdve
elkezdtem gyakorolni ezek elengedését. Sokat mantráztam például a következőket:

- Elengedem, Istenre bízom!

- Nem drámázok! Minden jó!
- Nem címkézek! Mindenki jó!

Jó gyakorlást kívánok nektek is...

6. Mit jelent nekem a hála?

Amikor az AA-ba kerültem, nem sok okom volt a hálára. Éppen (sokadszorra) kirúgtak a
munkahelyemről, a feleségem beadta a válópert, albérletbe kényszerültem, és ráadásul még pénzem
sem volt. A háláról ekkor még annyit sem tudtam, amit ma a Wikipédiában elolvashatok, hogy egy
olyan pozitív érzelem, amelyet akkor lehet érezni, ha valaki kedves velünk, ajándékoz nekünk,
szívességet tesz nekünk vagy bármilyen nagyvonalú cselekedetet hajt végre felénk. Ilyesmiket én
ekkor egyáltalán nem éreztem. Sőt.

Aztán elkezdtem rendszeresen járni a gyűlésekre, és hallottam másoktól, hogy ők tudnak hálásak
lenni. Például azért, hogy már nem kell inniuk. Sőt, olyat is hallottam, hogy bemutatkozáskor valaki
azt mondta, hogy „X vagyok, egy hálás alkoholista”. Agyára ment a pia – gondoltam. Aztán elkezdtem
rendszeresen járni gyűlésekre, és egy idő után én is azt éreztem, hogy már nem kell innom. És hálás
voltam ezért az AA közösségének.

Később elkezdtem csinálni a lépéseket. És elkezdtem hinni egy Felsőbb Erőben. És egyszer csak azon
kaptam magam, hogy nem másnak, mint Istennek vagyok hálás azért, hogy egyáltalán még élek, és
azért, hogy beirányított az AA programjába. Ahol aztán megkaphattam azt az igazán jó tanácsot,
hogy ne azért legyek hálás, amim nincs, hanem azért, amim van. A hálateltség ugyanis választás
kérdése. Nem a külső körülményektől függ. Akkor lehetek hálás, amikor csak akarok. Senki és semmi
nem tud megakadályozni benne. Például, amíg begépeltem ezt a bekezdést, már kétszer voltam
hálás… 

Aztán, amikor olvasgattam a Napi Elmélkedések könyvünket, számos olyan elmélkedést találtam, ami
a hálával függ össze. Ezek kapcsán lassacskán kialakult bennem a saját hálaimám, amit aztán napi
rendszerességgel elkezdtem gyakorolni, valahogy így:

Istenem! Hálás vagyok azért, hogy élek, azért, hogy nem kell innom, azért, hogy rátaláltam az AA-ra,
és azért, hogy lelkileg fejlődhetek a 12 lépéssel.

Emellett esténként, az ágy szélén ülve (fejben) még hála-listát is csináltam. Megpróbáltam
visszaidézni és összefoglalni magamban, hogy miért is lehetek ma hálás. Ez nagyon jó hatással volt a
lelki egészségemre. És sokkal jobban is tudtam aztán aludni. Később olvastam pszichológiai cikkeket
arról, hogy ma már köztudott tény: A depresszió ellenszere a hála!

Az elmúlt 10 évben némileg változott az esti hálaimám. Most így néz ki:

Istenem! Hálás vagyok azért,

1. Hogy megélek, nem nélkülözök;

2. Hogy élek és egészséges vagyok;
3. Hogy lelkileg fejlődök, tudatosságom nő;
4. Hogy az AA tagja lehetek, és emberi kapcsolataim javulnak;
5. Hogy megtaláltalak Téged.
És még egy dologért hálás vagyok Istennek: hogy alkoholistának születtem. Szinte biztos vagyok
abban, hogy ha nem lennék alkoholista, akkor soha nem vettem volna a fáradságot arra, hogy a saját
lelki fejlődésemmel foglalkozzak. Akkor vélhetően még mindig önző, egós gondolatoktól szenvednék,
és fogcsikorgatva élném nyomorult kis életemet. Viszont egy csomó dolog van, amitől mások
szenvednek, de engem már nem nyomasztanak, mert Istenre bíztam azokat, és Ő elvette őket. Éppen
ezért én:

- Hálás vagyok, hogy már nem kell innom.

- Hálás vagyok, hogy már nem kell félnem.
- Hálás vagyok, hogy már nem kell szenvednem.
- Hálás vagyok, hogy már nem kell neheztelnem.
- Hálás vagyok, hogy már nem kell haragudnom.
- Hálás vagyok, hogy már nem kell ítélkeznem.
- Hálás vagyok, hogy már nem igénylem mások megértését.
- Hálás vagyok, hogy már nem igénylem mások figyelmét.
- Hálás vagyok, hogy már nem igénylem mások szeretetét.
- Hálás vagyok, hogy már nem akarom, hogy én legyek a jobb.
- Hálás vagyok, hogy már nem akarom, hogy nekem legyen igazam.
- Hálás vagyok, hogy már nem zavar mások viselkedése.
- Hálás vagyok, hogy már nem zavarnak a saját érzéseim.
- Hálás vagyok, hogy már nem zavarnak az elmémben keletkező gondolatok.
Ma már elmondhatom magamról:

Csaba vagyok, egy hálás alkoholista.

7. Hogyan sikerült csökkentenem a másokkal szemben támasztott

elvárásaimat?
Egy okos spirituális tanító – aki egyébként megfordult az AA-ban is, és lelkes híve volt
programunknak – azt mondta egy előadásában, hogy „Ha lelki békét akarsz, akkor [többek között]
csökkentsd a másokkal szemben támasztott elvárásaidat.” AA-s barátaim egyetértettek ezzel, de
felvetették, hogy vajon hogyan lehetséges ezt véghezvinni. Hiszen mindannyian elvárunk másoktól
bizonyos dolgokat; a társadalmi együttéléssel ez általában együtt jár. Nos, azt szeretném megosztani
veletek, hogy ez nekem hogyan sikerült.
Természetesen a 12 Lépés segítségével. Kezdjük mindjárt az elején: az 1. Lépés azt mondja, hogy
nem csak az alkoholt nem tudom irányítani, hanem az életemet sem. Szponzorommal és társaimmal
beszélgetve rájöttem, hogy életem nem csak az alkohol miatt volt irányíthatatlan, hanem a dolgaim
nagyon sokszor alakultak másként, mint ahogy azt én szerettem volna – az ivástól függetlenül is.
Szoktuk mondani, hogy nem csak az alkohollal szemben vagyok tehetetlen, hanem emberekkel,
dolgokkal és helyzetekkel szemben is.
Viszonyom az embertársaimmal soha nem volt felhőtlen, mivel komoly elvárásaim voltak feléjük.
Elvártam például hogy „helyesen” cselekedjenek, hogy meg lehessen bennük bízni, hogy őszinték
legyenek velem, és hasonlók. Aztán amikor nem teljesedtek be az elvárásaim, akkor csalódottá
váltam, frusztrált lettem és rosszul éreztem magam. Ettől meg persze ivásvágyam lett. Ezt belátva,
már az 1. Lépés kapcsán kikövetkeztettem, hogy ha józan akarok maradni, akkor fel kell hagynom a
másokkal szembeni irányítási vággyal és elvárásokkal.

Elérkezve a 3. Lépésemhez akaratomat és életemet Istenre bíztam. Ennek részeként véglegesen

beláttam, hogy nem lehetnek elvárásaim mások felé, és elhatároztam, hogy ezt rendszeresen
gyakorolni is fogom. Két nyomós indokot találtam arra, hogy miért NE legyenek elvárásaim másokkal
kapcsolatban:

1. Az én beavatkozásom nem szükséges: Nem dirigálhatok senkinek. Kivéve persze, ha én vagyok a

főnöke, és a munkaszerződésben ezt az illető alá is írta. De amúgy ki itt a Főnök? Na, ugye... Már
megegyeztem magammal, hogy ki a Nagyfőnök. Aki irányít mindenkit. Engem is. Másokat is. Az én
befolyásolásomra itt semmi szükség. És ez minden kapcsolatomra igaz kell, hogy legyen. Az AA-s
társaimra is. A szüleimre és a gyerekeimre is. A páromra is...

2. A beavatkozásom nem lehetséges: Senki nem fogadja el szívesen mások irányítását. Régóta
figyelem már az embereket, és elmondhatom: senki sem azt csinálja, amit mondok neki, hogy mit
kéne csinálnia! Szinte soha. Semmilyen körülmények között. És nagyon sokszor azt csinálja, amit
megmondtam neki, hogy nem kéne csinálnia. Amúgy meg egyáltalán nem biztos, hogy az a helyes,
amit én annak gondolok.

Szóval, ha továbbra is lesznek elvárásaim, akkor azok biztosan csalódáshoz fognak vezetni, a
csalódás (frusztráció) pedig szenvedéshez vezet. Márpedig nekem nem jó a szenvedés. Jó volt,
amikor az AA-ba jöttem, de ma már azon dolgozom, hogy alkohol nélkül is jól érezzem magam. A
szenvedés szükségtelen. A frusztráció tehát kerülendő. Az elvárásokra tehát semmi szükségem.

A 6. lépésben aztán elkezdtem felkészülni elvárásaim elengedésére. Ekkor már világosan láttam, hogy
amikor azt gondolom, hogy bizonyos dolgok igenis elvárhatók másoktól, az az ego hangja. Az ego
azért vár el másoktól bizonyos viselkedéseket, hogy biztos lehessen a jövőben. És amikor mások nem
teljesítik ezeket az elvárásokat, az ego rögtön "bűn"-t kiált, és "megtorlás"-t akar. És le is játssza az
elme vetítőgépén a megtorlás különböző fajtáit. Ugyanakkor minden elvárás mögött megbújik
mások irányításának vágya. Viszont erről már korábban is beláttam, hogy nem szükséges, és nem is
lehetséges.

A 7. lépésben elkezdtem gyakorolni az elvárásaim elengedését. Kiírtam emlékeztető cetlikre a 6.

lépésben feltárt jellemhibáimat (köztük az irányítási vágyat és az elvárásokat) és napi
rendszerességgel mondogattam, valahogy így:

ISTENEM, RÁD BÍZOM

• az ítélkezést
• az elvárásokat
• az egoizmust
• a saját akaratomat
A november 20.-i Mai Elmélkedésben ez olvasható:

Soha nem szabad elfelejtenem, hogy én a törekvésért vagyok felelős, Isten pedig a végeredményért.
Képes leszek „elengedni, és engedni Istent”, ha alázatosan ismételgetem: „A Te akaratod legyen
meg, ne az enyém”. Ha türelemmel és kitartóan keresem az Ő velem kapcsolatos akaratát,
megszabadulok az önző elvárások fájdalmától.

Folyamatosan gyakoroltam hát. Ennek meg is lett az eredménye. Lelki békém egyre inkább
megerősödött. Menet közben arra is rájöttem, hogy ha én többé nem támasztok elvárást másokkal
szemben, akkor senkinek nem lehetnek már elvárásai velem szemben! És ez az igazi szabadság. A jól
ismert szlogenünkkel szólva:

Élni és élni Hagyni!

8. Hogyan váltam felnőtté a program segítségével?

Amikor az Anonim Alkoholisták közösségébe kerültem, segítségre szorultam. Emberi és Isteni
segítségre, bár ez utóbbiról akkor még nem volt fogalmam. Ateista voltam. Meg alkoholista főleg.
Évtizedeken keresztül esztelenül romboltam magam az alkohollal, és nem tudtam felhagyni vele.
Nem is nagyon akartam. Folyamatosan azon voltam, hogy megmutassam, képes vagyok arra, hogy
irányítsam az ivászataimat. Önző módon csak azzal foglalkoztam, hogy nekem jó legyen, hogy én jól
érezzem magam. Nem is tudtam elképzelni, hogy alkohol nélkül jól tudnám magam érezni. Azt is
bemeséltem magamnak, hogy másoknak sem lenne jó, ha én ital nélkül szomorkodnék, hiszen akkor
ők is biztos szomorúak lennének. Tőlük – főleg családtagjaimtól – viszont elvártam, hogy elnézzék
botlásaimat, sőt azt is, hogy eltévelyedéseimben megértsenek, szenvedéseimben megvigasztaljanak,
elesettségeimben rám figyeljenek, bánataimban szeretgessenek. Ez – ma már belátom –, éretlen
gondolkodás és viselkedés volt. Gyerekes játszma, amiben áttoltam a felelősséget másokra, főleg a
feleségemre. Szerencsére nem vette magára a neki szánt „megmentő” szerepet, elvált tőlem, ami
végleg padlóra vitt, és bekergetett az AA-ba. Hála neki érte…

Az első gyűlések egyikén hallottam a társaktól, hogy „majd mi szeretünk téged addig, amíg
megtanulod magad szeretni”. Ez nagyon tetszett. Úgy tűnt, hogy megtaláltam azokat, akik majd
megértenek és szeretnek engem a családom helyett. Az is tetszett, hogy megölelgetnek a gyűlés
elején, meg a végén. Hogy szeretnek engem. Hiszen mindenkinek szüksége van a szeretetre. Tudjuk,
hogy a gyerekek sem fejlődnek, ha nem kapnak szülői szeretetet. És én gyermeknek éreztem magam
közöttük. Pár napos csecsemőnek, majd pár hetesnek, pár hónaposnak. Úgy csüngtem a szavaikon,
mint valaha anyám emlőin.

De aztán szponzorom segítségével elkezdtem csinálni a lépéseket. Azt mondta, hogy ez a felnőtté
válás programja. Meg is tanultam felelősséget vállalni a tetteimért. És ráébredtem, hogy a társak
„szülői” szerepe addig tart, amíg el nem jutok arra a hitre, hogy a Felsőbb Erő maga Isten, aki még a
csoporténál is nagyobb szeretettel óv engem. Innentől kezdve nem volt szükségem arra, hogy
embertársaimban a szülőt keressem, hogy tőlük várjam a szeretet, ami helyreállítja a lelki békémet.
Ráleltem Atyámra, aki olyan szeretettel szeret engem, ami el tud távoztatni belőlem minden
szégyent, bűntudatot, bánatot, félelmet, neheztelést és gyűlöletet, megadva helyettük az örömöt és
a lelki békét. De ez még mind semmi! Az is világossá vált számomra, hogy Isten – mivel a saját
képmására teremtett engem –, eleve olyannak alkotott, hogy tökéletesen alkalmas legyek arra, hogy
bárkit szeressek, hogy bárkit megvigasztaljak. Ehhez nem kell mást tennem, csak elengednem
nehezteléseimet mindenkivel szemben. Ez nem kis munka volt, de megérte. Ma már nem neheztelek
senkire, és mindenkihez szeretettel tudok fordulni.

De: senkit nem nézek gyereknek. Nem játszok szülői szerepet. Nem akarok senkit megnevelni,
megjavítani, megváltoztatni. Senkitől nem várok el semmit. Senkit nem akarok megmenteni, de
bárkinek szívesen segítek, ha kéri. Mindenkire úgy tekintek, mint Testvéremre. Hiszen mind egyek
vagyunk Istenben. Én ebben hiszek.

9. Hogyan alakultak az alkohollal kapcsolatos függőségeim?

Előre bocsátanám: az én felfogásom szerint az alkohol-betegség és az alkohol-függőség két külön
dolog. Akit ez a különbségtétel már most zavar, ne is olvasson tovább. Szóval az én tapasztalatom
szerint a betegségem lényege az, hogy érzékeny (allergiás) vagyok az alkoholra. Az Anonim
Alkoholistákat olvasgatva ráébredtem, hogy én már vélhetően így is születtem. Amikor 14 évesen
először alkoholt fogyasztottam, megdöbbentő élményben volt részem: hirtelen nagyon jól éreztem
magam, és eltűnt minden szorongásom, ami addig életem szinte minden percét átjárta, és rányomta
a bélyegét. Aztán 16 évesen, az első buliban úgy berúgtam, mint annak a rendje. Az alkohol úgy
hatott rám, ahogyan az a Nagykönyvben meg van írva: hirtelen és nagymértékben emelte meg a
hangulati szintemet, és minden akaraterőmet arra irányította, hogy még többet igyak. Akkor kellett
volna megállnom, hiszen az alkohol ekkor még nem volt része az életemnek, és semmilyen
tekintetben nem voltam alkohol-függő. Csak később váltam azzá.

Az alkoholt elsősorban arra használtam, hogy jobban érezzem magam. Ittam jókedvemben, de ittam
akkor is, ha nem éreztem magam jól. És ez – depresszív alkat lévén – elég gyakran előfordult. Hamar
kialakult bennem az alkohollal kapcsolatos pszichés függőség. A tudatalattimba befészkelte magát a
gondolat: „Szarul vagy? Igyál!” És ezt később 30 éven át programoztam magamnak. Szar ügy…

Az ivást az emberek általában társasági célra használják. Én kicsit fordítva voltam, a társaságot
használtam ivási célból. Szerettem társaságba járni, mert ott vidámság volt, meg móka, meg kacagás,
és nem utolsó sorban jókat lehetett inni. El sem tudtam képzelni egy társas összejövetelt pia nélkül.
Milyen hülyén venné ki magát – gondoltam például – ha egy szülinapi buliról józanon mennék haza.
Nem voltam társasági ivó, aki csak társaságban, csak ritkán és csak keveset iszik; a társaság fogalma
mégis összekapcsolódott nálam az alkohollal. Így mindössze pár év alatt kialakult nálam az alkohollal
kapcsolatos szociális függőség.

Ugyanakkor ittam én egymagamban is, meg gyakran is, meg sokat is. Ittam vacsora után,
kutyasétáltatás alatt, meccsnézés közben, vásárlás előtt, munka után, és így tovább. A hosszú évek
alatt létrejöttek bennem különböző feltételes reflexek, szokásos körök, berögzült ivási szokások,
tudatalatti parancsok és rutinok. Kialakult bennem az alkohollal kapcsolatos habituális függőség.

És aztán eljött az idő, amikor már azért kellett reggel innom, hogy el tudjak menni dolgozni, vagy
bárhová. Az alkohol oly mértékben részévé vált az életemnek, hogy már élni sem tudtam nélküle. Ha
nem ittam, szívritmus problémáim és epilepsziás rohamaim voltak. Fizikai függőség alakult ki a
szervezetemben az alkohollal kapcsolatban.

Ekkor kértem segítséget. Először orvosit. Szerencsére. Tisztulásom első két hónapját kórházban
töltöttem. Ez elég volt arra, hogy elmúljanak testi tüneteim, és már ne törjön rám olyan érzés, hogy
meghalok, ha nem jutok alkoholhoz. A fizikai függőségem gyakorlatilag 2-3 hét alatt szűnt meg. Ez
nem azt jelenti, hogy nem kívántam a piát, csak azt, hogy nem haltam bele a hiányába.

Ezután igazából nem is a „kívánás” zavart, hanem attól féltem, hogy „véletlenül” visszaesem. Ekkor
már jártam az AA-ba, és hallottam rémtörténeteket a társaktól arról, hogy akaratlanul, –
pontosabban tudatalatti programoktól vezérelve – újra ivásnak adták a fejüket. Az én viselkedésemet
is sok ilyen program vezérelte, például vacsora után sör a hűtőből, vagy hajnali keléskor felhajtani
egy felest, vagy szilveszterkor pezsgőt bontani. Az AA gyűléseken és a Józan Élet könyvből sok jó
tanácsot kaptam az ilyen balesetek elkerülése érdekében. Azt is tudom, hogy a régi szokások
elhagyásához és új szokások kialakításához hetek, hónapok kellhetnek. Végül pár hónap után
alábbhagyott bennem a habituális függőség.

Ugyanakkor továbbra is irigyeltem azokat, akik ihatnak, illetve nyugodtan járhatnak társaságba. Én
több okból nem jártam. Egyrészt mert nem tudtam elképzelni, hogy pia nélkül hogyan tudnám jól
érezni magam. Másrészt meg azért, mert féltem attól, hogy elcsábulok, és visszaesek. Némileg attól
is tartottam, hogy ha mégsem esnék vissza, akkor hogyan magyaráznám meg a többieknek azt, hogy
miért nem iszom. Jó másfél év telt el így, mire a 12 Lépéses programban eléggé előre jártam ahhoz,
hogy megszűnjenek társas félelmeim, és szociális függőségeim. Ma már nem irigylem az ivókat, de
nem is zavar, ha látom, hogy isznak. Ma már nem gondolom, hogy ital nélkül ne lehetne bulizni. Ettől
persze kocsmázni továbbra sem járok.

Ahhoz viszont, hogy a pszichés függőségem is megszűnjön az alkohollal kapcsolatban, mind a 12

Lépést keményen végig kellett csinálnom. Tapasztalatom szerint egyik lépést sem lehetett
átugranom vagy ellinkelnem ahhoz, hogy alkohol nélkül is képes legyek jól érezni magam. De ma már
ez a helyzet. És mivel – Isten segítségével – töretlen a lelki békém, valamint szeretet és öröm tölti be
az életemet, az alkohol már egyáltalán nem játszik szerepet benne. Alkohol-függőségem végleg
megszűnt. Nincs miért alkoholt fogyasztanom.

Allergiám viszont továbbra is a régi. Ha innék, újra alkoholista módon innék. Ezért nem engedem,
hogy a szervezetembe alkohol kerüljön. Még véletlenül sem. Vannak bizonyos termékek, amelyekkel
óvatos vagyok, mert néha alkoholt is raknak beléjük (sütemények, gyógyszerek, illatszerek). Nem
félek tőlük, de ha lehet, elkerülöm őket. Jobb ez így mindenkinek…

10. Mit jelent nekem az alázat, és hogyan gyakorlom?

Röviden összefoglalva: az alázat számomra azt a képességet jelenti, hogy hajlandó vagyok
alárendelni magam egy Felsőbb Erő akaratának. Az AA 12 lépéses programja az én tapasztalatom
szerint nagymértékben épít az alázatra, természetesen Isten vonatkozásában. Végignéztem az
Anonim Alkoholisták nagykönyvét, és a következő helyeken bukkantam rá az alázat foga lmára:

 A 12. oldalon Bill a kórházban tapasztalt spirituális élményéről így beszél: „Egy futó
pillanatra szükségem volt Istenre és akartam is Őt. Megvolt bennem az alázatos készség,
hogy hozzám jöjjön – és Ő eljött. […] Ekkor végre alázatosan fölajánlottam magam Istennek,
ahogy akkor fölfogtam Őt, hogy tegyen velem azt, amit akar. Mindenestől az Ő
gondoskodása és irányítása alá helyeztem magam. Életemben először beláttam, hogy
önmagam semmi sem vagyok, Nélküle elveszek.”
 Aztán a 60. oldalon a 3. lépés – amelyben akaratunkat és életünket Istenre bízzuk – és annak
imája kapcsán hangzik el: „Az ima szövege persze nem kötött. A lényeg, hogy maradéktalanul
kifejezze azt a gondolatot, amit szeretnénk. Ez csak a kezdet, és ha őszintén, alázatosan
tesszük, mélységes hatását azonnal érezzük.”
 A 65. oldalon, immár a 4. lépés kapcsán olvasható: „A végtelen Istenben bízunk, nem véges
önmagunkban. Azért vagyunk a világon, hogy az Általa kijelölt szerepet játsszuk el.
Amennyire kívánsága szerint cselekszünk és gondolkodunk, és amilyen alázatosan bízzuk Reá
magunkat, pontosan olyan mértékben fog Ő képessé tenni bennünket arra, hogy a
szerencsétlenség mellett derűt is találjunk.”
 A 68-69. oldalon az 5. lépés kapcsán ismét terítékre kerül az alázat: „ Új tagjaink újra és újra
megkísérelték, hogy életük bizonyos eseményeit titokban tartsák. Megpróbálván elkerülni a
megalázó élményeket, könnyebb módszerekhez fordultak. Szinte kivétel nélkül az ivásnál
kötöttek ki. […] Csak gondolták, hogy megszabadultak az önzéstől és a félelemtől; csak
gondolták, hogy alázatosan cselekedtek. Nem tanulták meg eléggé az alázatosságot, a
félelemtől való mentességet és az őszinteséget a szükséges mértékben, amíg el nem
mondták valakinek egész élettörténetüket.”
 A 7. lépés talán nem kell külön kiemelnem, mindannyian ismerjük: „Alázatosan kértük Őt
fogyatékosságaink felszámolására.”
 Viszont a 9. lépésnél is szóba kerül: „Legyünk okosak, tapintatosak, figyelmesek és
alázatosak, szolgalelkűség vagy alázatoskodás nélkül. Isten teremtményei vagyunk, a saját
lábunkon állunk. Nem csúszunk hason senki előtt.”
 És végül a 10-11. lépésnél: „Napközben, amikor fölkavar valami vagy ránktör a kétely, egy kis
szünetet tartunk és imádkozunk a helyes gondolatért vagy cselekedetért. Állandóan
emlékeztetjük magunkat arra, hogy már nem mi rendezzük a műsort. Alázatosan
mondogassuk magunkban minden nap többször is: <<Legyen meg a Te akaratod.>> Így aztán
 sokkal kevésbé leszünk kitéve az idegeskedés, a félelem, a harag, az aggódás, az önsajnálat
vagy az ostoba döntés veszélyének. Sokkal hasznavehetőbbekké válunk. Nem fáradunk el
olyan könnyen, mert már nem pazaroljuk energiánkat meggondolatlanul, mint amikor azon
törtük magunkat, hogy életünket a magunk szája íze szerint alakítsuk.”
Tehát az alázat számomra alapvetően arról szól, hogy az én-központú (egós) gondolkodásomat
hagyom háttérbe szorulni Isten akarata előtt. És hogy hogyan gyakorlom ezt a mindennapjaimban?
Nagyon sokféleképpen:

Először is a múltban már megtettem az első 9 lépést, amelyek kapcsán:

1. Beláttam tehetetlenségemet. Sem az ivást nem tudom kontrollálni, sem másokat, sem
dolgokat, sem eseményeket, sem az életemet. Ezekre rengeteg példát hoztam fel
magamnak. Mindig az derült ki, hogy nem én irányítok.
2. Eljutottam a hitre, hogy vannak nálam Hatalmasabb Erők. Nem is kevés. De főleg Egy! Aki
segít rajtam. Megfigyeltem, hogy amikor egózok, akkor távolodom tőle, amikor viszont
alázatosabb vagyok, akkor rögtön jobban érzem magam. És ez nem az Ő büntetése, hanem a
hülye agyam miatt van így.
3. Akaratomat és életemet Istenre bíztam. Végleg. De tényleg. Minek variálni. Itt vagyok,
Istenem, mondd meg, mit tegyek, hova menjek, mit mondjak és kinek?
4. Elengedtem nehezteléseimet. Megbocsátottam mindenkinek, hiszen Isten aképpen fogja
megbocsátani az én vétkeimet miképpen én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek.
Közben persze arra is rájöttem, hogy nagyon gyakran csak én hisztériáztam mások bűnein,
amik jelentéktelenek voltak azokhoz képest, amiket én elkövettem.
5. Megosztottam gondolkodásmódom legfőbb torzulásait Istennel és a szponzorommal,
anélkül, hogy le- vagy felmagasztaltam volna magamat.
6. Hajlandóvá váltam arra, hogy beismerjem: Isten tökéletesen alkalmasnak teremtett arra,
hogy embertársaim hasznára legyek, hogy szeressem és vigasztaljam őket. Nem próbáltam
hátráltatni lelki fejlődésemet az egó olyan félrevezető kitalációival, miszerint én már sose
leszek tökéletes, vagy hogy a hibáim úgy jók, ahogy vannak. Felkutattam, felismertem,
felsoroltam, és hajlandóvá váltam elengedni őket.
7. Rendszeresen gyakoroltam hibás gondolataim elengedését. Napokon, heteken, sőt
hónapokon keresztül mondogattam kis mantráimat, amelyben alázatosan kértem Istent,
hogy vegye el tőlem egós tulajdonságaimat, önző megnyilvánulásaimat, téves
azonosulásaimat.
8. Beláttam, hogy én is okoztam károkat, és vállaltam értük a felelősséget. Alázatosan
beismertem, hogy nem a külső körülmények áldozata voltam, ahogy azt korábban be
akartam mesélni magamnak.
9. Akinek csak tudtam jóvátételt nyújtottam, de ezt nem használtam arra, hogy megpróbáljak
náluk jobb lenni vagy többnek látszani.
Ezek után folytattam a többi lépéssel, amit a mai napig is rendszeresen gyakorlok:

10. Ha nagy ritkán zavar támad a lelki békémben, akkor megvizsgálom, hogy melyik egós
tulajdonságom ütötte fel újra a fejét – büszkeség? neheztelés? ítélkezés? címkézés?
vágyakozás? félelem? veszteségérzet? bűntudat?
11. Rendszeresen imádkozom Istenhez, főleg hálaimát szoktam mondani. Meditálni is napi
rendszerességgel szoktam. Nem csak AA-s, de más spirituális irodalmakat is olvasok, és
 gyakorlom az azokban lévő gondolatokat. Újabban rákaptam például az Új-Szövetség
olvasgatására, de szeretem Buddha beszédeit is.
12. Spirituális alapelveimet megpróbálom életem minden megnyilvánulásában alkalmazni, ami
napi gyakorlást igényel. A legfontosabb, hogy nem próbálom meg én kitalálni, hogy mit
kellene tennem. Én kegyelmet kaptam. Tudom, hogy legfontosabb feladatom a szenvedésből
kivezető út megmutatása a még szenvedők számára.
Végezetül engedjétek meg, hogy az alázat témájába vágó kedvenc idézetemet megosszam veletek,
amely kedvenc spirituális tankönyvem a Csodák Tanítása 61. leckéjében található:

61. A világ világossága vagyok

 A mai állítás az ego számára egy rövid önmagasztalás.

 De az ego nem érti az alázatot,
o mert összekeveri azt önmagunk lealacsonyításával.
 Az alázat abból áll, hogy
o elfogadjuk az üdvözülésben betöltött szerepünket,
o és másikat nem veszünk magunkra.
 Nem alázat az sem,
o ha azt hangoztatod, hogy te nem lehetsz a világ világossága,
o hiszen ez a feladat, amit Istentől kaptál.
 Csak a gőg beszélne belőled, ha erősködnél,
o hogy ez nem lehet a te feladatod.
 A gőg pedig mindig az egóhoz tartozik.

Jó meditálást kívánok!