1

Boccaccio: Harmadik nap, tizedik novella

Valamely Alibech nevezetű leány remetének áll,
Rustico barát pedig megtanítja, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba;
annak utána elviszik onnét, és Neerbal felesége lesz

Mikor Dioneo, ki buzgón figyelt, látta, hogy a Királynő novellája véget ért, és már ő maga
van hátra, nem várt parancsra, hanem mosolyogván, ekképpen fogott szóba:
- Bájos hölgyeim, bizonyára nem hallottátok még, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a
pokolba; annak okáért hát el akarom mondani nektek anélkül, hogy túlságosan eltérnék ama
tárgytól, melyről ma egész napon által beszéltetek: ha pedig ezt megtanuljátok, talán még
megmenthetitek vele lelketeket, de azt is megtanulhatjátok belőle, hogy ámbátor Ámor
szívesebben lakozik a ragyogó palotákban és pompás termekben, mint a szegényes
kunyhókban, azért néha megesik, hogy sűrű erdőkben, zordon hegységekben s puszta
barlangokban is érezteti erejét: miből is nyilvánvaló, hogy mindeneken hatalma vagyon.
Hogy tehát a tárgyra térjek, elmondom: Barberia országabéli Capsa városában élt
valamikor
egy dúsgazdag ember, kinek többrendbéli gyermekei között volt egy szép és kedves leánya,
Alibech nevezetű. Ez nem volt ugyan keresztény, de a városbéli számos keresztényektől
fölöttébb magasztalni hallotta a keresztény hitet és istentiszteletet, miért is egy napon
valamelyiktől megkérdezte, miképpen lehet a legzavartalanabb módon Istennek szolgálni. Az
pedig felelte, hogy azok szolgálják Istent legtökéletesebben, kik e világ dolgai elől
elmenekülnek, miként azok cselekedték, kik Thebais magányosságába és pusztaságába
visszavonultak.
A leány, ki együgyücske volt, s mindössze talán tizennégy esztendős, nem komoly
sóvárgásból, hanem inkább valamely gyermekes kíváncsiságból másnap titokban és egy szál
egyedül megindult Thebais pusztasága felé, de senkinek ugyan szót sem szólt felőle; és
néhány napok múltán, miközben kíváncsisága csak nem szűnt, nagy fáradalmak árán eljutott
ama pusztaságba: s midőn messziről megpillantott valamely kunyhót, egyenesen annak
irányába tartott, hol is szent embert lelt az ajtóban, ki a leány láttára elcsodálkozván, kérdezte
tőle, mit keres itten. Az pedig felelte, hogy Istennek sugallatából azt keresi, miképpen lehetne
néki szolgálatjára, s egyúttal keres valakit, ki oktatná őt, hogyan kell szolgálnia neki. A derék
ember látván, mely fiatal és igen szép a leány, attól félt, hogy ha megtartja magánál, az ördög
még valamely gonoszra csábítja; megdicsérte hát jó szándokáért, adott ennie némely
gyökereket és vadalmát és datolyát, innia pedig vizet és mondá neki:
- Leánykám, nem messzire innét van egy szent ember, ki sokkalta különb mester nálam
abban, mit keresel: menj őhozzá.
És útbaigazította. A leány pedig, hogy ahhoz elérkezett, s tőle is csak azt hallotta, mit az
előbbitől, továbbment, s végezetül valamely ifjú, fölöttébb jámbor és áhítatos, bizonyos
Rustico nevezetű remete cellájához érkezett, s feltette néki is ugyanazt a kérdést, melyet a
többieknek feltett. Ki is állhatatosságát kemény próbára akarván vetni, nem küldötte el a
leányt a többiek módjára, hanem magánál tartotta cellájában, s hogy az éjszaka leszállt,
gallyakból és pálmalevelekből ágyat vetett neki, és mondotta, hogy abban térjen nyugovóra.
Annak utána pedig hamarosan harcba szállottak a kísértések az ő erejével; mivel pedig
ereje hamar idő múltán cserbenhagyta, holott még alig érte támadás, hátat fordított, és
megadta magát, és szélnek eresztette szent gondolatait és imádságait és a sanyargatásokat, és
kezdette a leánynak fiatalságára és szépségére fordítani elméjét, ezenfelül pedig fejét törte,
miféle utat módot válasszon a leány dolgában, hogy az ne vegye észre, miképpen ő csak
paráznaság révén juthat ahhoz, mit attól kíván. És eleintén bizonyos kérdésekkel
próbálkozott, de megtudta, hogy a leánynak még nem volt dolga férfival, s valóban oly
ártatlan, amilyennek látszik; miért is arra gondolt, hogy az isteni szolgálat ürügyével nyeri
 2

meg tőle, hogy kedvét töltse. És mindenekelőtt nagy bőbeszédűn bizonygatta előtte, mely
nagy ellensége az ördög az Úristennek; annak utána pedig megértette vele, hogy a
legnagyobb szolgálat, melyet Istennek tehet az ember, az, ha az ördögöt visszakergeti a
pokolba, melyre az Úristen kárhoztatta. A leány megkérdezte, hogyan kell ezt végrehajtani.
Felelte akkor Rustico:
- Mindjárt megtudod, s azért csak cselekedd azt, mit tőlem látsz.
S nyomban kezdte levetkőzni néhány szál ruháját, mi rajta volt, s anyaszült meztelen
maradt, s ugyancsak a leányt is levetkőztette, annak utána pedig letérdelt, mintha imádkozni
akarna, s magával szemben letérdeltette a leányt. Mivel pedig ebben a helyzetben Rusticóban
mind magasabbra csapott a gerjedelem a leány remek szépségének láttán, elkövetkezett a
testnek feltámadása, melynek láttán Alibech elálmélkodott, és szólott ekképpen:
- Rustico, mi az, mit ottan meredezni látok rajtad, s mi nékem nincsen?
- Ó, leánykám - felelte Rustico -, ez az ördög, melyről néked szólottam, és látod-e, mely
keményen gyötör engemet, olyannyira, hogy alig bírom elviselni.
Szólott akkor a leány:
- Ó, hála légyen Istennek, íme mennyivel jobb dolgom van nekem, hogy nincs ilyen
ördögöm.
Szólott Rustico:
- Igazad vagyon ebben, csakhogy van neked más valamid, ami nekem nincsen, mégpedig
ennek helyében.
Szólott Alibech:
- Ugyan micsoda?
Felelte Rustico:
- Benned van a pokol, és mondom neked, és szentül hiszem, hogy Isten téged az én
lelkemnek üdvösségére küldött ide, mivel valahányszor ím ez ördög ily keményen gyötör, s
te hajlandó vagy oly igen megkönyörülni rajtam, hogy megengeded ezt a pokolba küldenem,
fölöttébb nagy vigasztalást nyújtasz nekem, s nagy és kedves szolgálatot teszel Istennek, ha
ugyan valóban ama szándokkal jöttél ím ez helyre, mint mondottad.
Felelte a leány jóhiszemben:
- Ó, atyám, hahogy bennem vagyon a pokol, legyen a te kedved szerint.
Szólott akkor Rustico:
- Leánykám, áldott légy; menjünk tehát és kergessük be oda, hogy aztán békén hagyjon
engemet.
S akképpen szólván, odavezette a leányt szegényes ágyához, s megtanította, miképpen kell
viselkednie, hogy ezt az Istentől elátkozott ördögöt börtönbe kergessék. A leány, ki soha
életében eladdig nem küldött semmiféle ördögöt pokolra, első ízben némi fájdalmat érzett,
miért is mondá Rusticónak:
- Atyám, ím ez ördög bizonyosan holmi bajkeverő és igazán ellensége Istennek, mivel
egyébről nem is szólván, még a pokolnak is fájdalmat okoz, midőn beléje kergetik.
Felelte Rustico:
- Leánykám, nem lesz ez mindig így.
És hogy elérje, hogy csakugyan nem leszen mindig így, el sem mozdultak az ágyról, s ott
egy helyben hatszor visszakergették a pokolba, olyannyira, hogy ez egyszer úgy kiverték a
fejéből a gőgjét, hogy békességben elnyugodott. Azonban a következő napokban gőgje
többször is visszatért, a leány pedig mindig engedelmesen hajlandó volt kiverni azt fejéből, s
úgy esett, hogy a játék kezdett megtetszeni neki, s ekképpen szólott Rusticóhoz:
- Jól látom immár, mely igazat szólottak ama capsai derék emberek, hogy Istennek
szolgálni
fölöttébb édességes dolog, és bizony nem emlékszem, hogy bármi más dolgomban valaha
is akkora gyönyörűséget és élvezetet nyertem volna, mint amilyen az ördögnek pokolba
 3

kergetése; miért is úgy vélem, hogy mindenki szamár, ki másra adja fejét, nem pedig Istennek
szolgálatjára.
A leány pedig eme dolog kedvéért gyakorta meglátogatta Rusticót, és mondogatta neki:
- Atyám, eljöttem, hogy ne henyéljek tétlenül, hanem szolgáljak Istennek; menjünk tehát,
és kergessük pokolba az ördögöt.
Eme munkálkodás közben pedig mondá egyszer a leány:
- Rustico, én nem tudom, miért menekül az ördög a pokolból; mivelhogy ha olyan
szívesen
volna benne, amily szívesen a pokol befogadja és tartja, bizony soha onnét ki nem menne.
Mivel pedig a leány gyakorta hívogatta magához ekképpen Rusticót, és buzdította Istennek
szolgálatjára, ezzel oly igen megrokkantotta, hogy akkor is didergett, mikor más izzadt volna;
annak okáért kezdte mondogatni a leánynak, hogy az ördögöt csak akkor kell megfenyíteni s
pokolba kergetni, ha gőgjében felemeli fejét; mi pedig már, Istennek hála, megzaboláztuk, s
most már ő maga könyörög Istennek, hogy hagyja őt békességben: s ekképpen némi szünetre
kényszerítette a leányt. Ez pedig, mikor látta, hogy Rustico már nem kéri, hogy kergessék
pokolra az ördögöt, szólott hozzá egy napon ekképpen:
- Rustico, ha a te ördögöd már meg vagyon zabolázva, és nem is gyötör, az én poklom
ugyan
nem hagy nyugton: miért is jól tennéd, ha ördögöddel segítenél lecsillapítanom poklomnak
dühét, miképpen én poklommal segítettem kiverni a gőgöt te ördögöd fejéből. Rustico, ki
gyökereken s vízen élt, csak keservesen tudott eleget tenni kérésének, és mondotta neki, hogy
nagyon sok ördög kell ahhoz, hogy valamely poklot elnyugtassanak, de azért ő mindent
megtesz, ami erejétől telik; és ekképpen néhányszor kielégítette, de oly ritkán, hogy ez csak
annyi volt, mint mikor babszemet dobnak az oroszlán torkába; mivel pedig a leány úgy
érezte, hogy nem szolgálhat Istennek annyit, mint kedve volna, fölöttébb zúgolódott. De
miközben Rustico ördöge s Alibech pokla között ím ez vita folyt a túlságos vágyakozás és a
csekély erő miatt, történt, hogy Capsa városában tűz ütött ki, s Alibech atyja valamennyi
gyermekével s mind egész háza népével benne égett házában, miért is Alibech minden
vagyonának egyedüli örököse lett. Annak okáért bizonyos Neerbal nevezetű ifjú, ki az úri
életben minden vagyonát eltékozolta, midőn hírét vette, hogy a leány él, keresésére indult, s
mikor meglelte, Rustico nagy örömére s a leány nagy ellenkezésével visszavitte Capsába, és
feleségül vette, s a leánnyal együtt örökölte a roppant vagyont, még minekelőtte a
törvényszék lefoglalta volna Alibech atyjának hagyatékát azon a címen, hogy örökös nélkül
halt meg. De midőn az asszonyok megkérdezték, vajon miképpen szolgált az Istennek a
pusztaságban, mivel Neerbal akkor még nem hált véle, azt felelte, hogy akképpen szolgált,
hogy az ördögöt pokolra kergette, s hogy Neerbal nagy bűnt követett el, mikor elvonta őt eme
szolgálatától.
Kérdezték akkor az asszonyok:
- Hát hogyan kell pokolra kergetni az ördögöt?
A leány pedig szavakkal és mozdulatokkal megmutatta nekik. Ezen pedig az asszonyok
olyan jót nevettek, hogy talán még most is nevetnek, és mondották:
- Ne búsulj, kisleány, mivelhogy ez itt is szokásban vagyon. Neerbal majd buzgón szolgál
véled az Úristennek. Aztán szájról szájra járt a dolog a városban, s közmondás lett belőle,
hogy legkedvesebb szolgálat Istennek, ha pokolra kergetik az ördögöt: ez a közmondás pedig
eljutott innen a tengerentúlra, s még ma is járja. Annak okáért, ifjú hölgyeim, hahogy
szükségtek vagyon Istennek kegyelmére, tanuljátok meg pokolra kergetni az ördögöt,
mivelhogy ezt Isten fölöttébb kedvesen veszi, s azoknak, kik művelik, nagy gyönyörűség,
nyomában pedig bőséges áldás fakad. (...)