Hullámsír

II összesen Kardos Júlia

Szlavicsek Judit
Libri (2022 ápr)

Címke: krimi, regény, Balaton

krimittt regényttt Balatonttt

Kardos Júlia, a keszthelyi rendőrség nyomozója éppen túl van élete

ügyén. Boldognak és elégedettnek kellene lennie, mégis az egyik
gimnáziumi barátjától kölcsönkapott siófoki luxusapartmanban tölti a
napjait, és igyekszik számot vetni a múltjával és még inkább a jelenével.
Amikor holttestet találnak a Balatonban, Júlia mindent megtesz, hogy a
végére járjon a dolgoknak. Pedig az ügy nem hozzá, hanem egy fiatal
rendőrtiszthez kerül, aki először magabiztosan vág bele a nyomozásba,
később azonban elbizonytalanodik. Vajon elfogadja Kardos segítségét?
Elfogadhatja-e egyáltalán? Mert mi van, ha Júlia esetleg érintett az ügyben?
És mi van, ha épp ő a kulcs a megoldáshoz?
Szlavicsek Judit krimijének helyszíne ezúttal is a Balaton. A csendes, a
haragvó, a befogadó, a bosszúálló Balaton.
SZLAVICSEK JUDIT
HULLÁMSÍR
Anyámnak
 PROLÓGUS

Szeretném elmondani neked, hogy volt, de előbb segítened kell.

Meg kell hallgatnod, aztán el kell magyaráznod, mi ez az egész.
El kell magyaráznod, hová tűntem, hogy miért nem látom, ki vagyok.
Segíts megértenem, miért vált minden zavarossá, hol vesztettem el
végképp a reményt arra, hogy tisztán lássam a dolgokat.
Mert tudnom kell, miért reménytelen, hogy minden úgy legyen, ahogy
eddig volt.
A dal meg csak szól odabenn, harsog, esély sincs leállítanom.
„Tiporjatok reám, tiporjatok gazul, tiporjatok, tiporjatok…” Őrület, nem?
Miért szól ez folyton? Miért nem tudom leállítani?
Segíts, kérlek, és ígérem, mindent elmondok neked, amit tudok.
Istenem.
Miért?
Miért nem emlékszem semmire?
 ELSŐ RÉSZ

KÖNNYEDÉN, LEBEGVE
Esik eső,
száll a szürke sziklára,
száll a fehér faházra –

A Balholm-i leányok,
leányok mind
csúcsos csuklyát viselnek.
Mindig mosolyognak,
de sohase nevetnek.

Weöres Sándor–Kodály Zoltán:

Norvég leányok
 HAT NAPPAL KÉSŐBB

Mély lélegzetet vesz, megmarkolja a korlátot, ám rögvest visszarántja a

kezét. A fém hideg, vékony páraréteg fedi. De nem látja, mert mindent
beborít a köd. A gondolatai és az emlékei kuszán kergetőznek.
És akkor hirtelen ráront, belerúg, leteperi az. Egy hosszú pillanatig
örvénylik körülötte a világ, aztán minden előzmény nélkül megáll újra.
Mozdulatlanná dermed a köd, a híd, a háta mögött elsuhanó autó, ő is
megmerevedik, és az is, aki mellette áll. Csend. Aztán hirtelen úgy érzi,
kiszakad alóla az aszfalt, kiszakad a lába alól az út, kiszakad a föld is, és
egy láthatatlan futószalagon mozogni kezd minden, egyre sebesebben, és
erőt vesz rajta a remegés. A nyelve teljesen betölti a száját, a
szájpadlásához tapad, már nem fér a fogai közé. Próbál az orrán keresztül
lélegezni, az orrlyukai minden lélegzetvételnél kitágulnak: két hatalmas
fekete nyílás, akkora, hogy alig fér el az arcán. És amikor már úgy érzi, az
örvénynek sosem lesz vége: vágás. Vége.
Valójában csupán egyetlen pillanatig tart az egész. Még sosem érzett
ilyet, és hirtelen rátör a felismerés, hogy lezuhan.
Reszkető lábbal tesz egy lépést oldalra, kicsit közelebb ahhoz, aki
mellette áll. A tagjai mintha ólomból volnának. Ismét megszorítja a
korlátot, és a hideg fém visszarántja a valóságba.
A gondolataiba kapaszkodik.
Csakis közülük tehette valaki. Hihetetlen, hogy ez senkinek nem jutott az
eszébe, pedig oly nyilvánvaló. Miért ilyen végtelenül ostobák a rendőrök?
Ha egyszer rááll az agyuk valamire, nem látnak távolabb. Ha valaki iszik,
és veri a feleségét, akkor már gyilkol is? De én most közel vagyok. Nagyon
közel, gondolja, aztán a világ kitágul, hatalmas tévéképernyővé változik, ő
pedig full HD-ben, lassítva nézi, mint egy filmet, ami akkor játszódott,
amikor ő még csak hároméves volt, a film csíkos és elmosódott, olyan,
mintha egy VHS-kazettáról játszanák, amit valaki ezerszer megnézett már,
de ő persze nem erre gondol, hisz a VHS nem sokat mond, biztosan tudja,
mi az, de nincs igazi emléke róla, milyen egy kazettán egy filmet újra és
újra végignézni, a kedvenc részeket visszatekerni, amíg el nem mosódik a
kép, de tovább nézni, hisz úgyis tudjuk, mi történik, nem is kell látni a
filmet, hisz odabenn látjuk már.
A filmen – ami felizzott képzelete szélesvásznú képernyőjén pereg – épp
megölnek egy lányt.
 Folyóparton vagyunk, a hínárral benőtt, széles meder alján alig
csörgedezik víz, a töltés meredek, felveri a gaz. Alkonyodik.
Háttal áll, nem látni az arcát.
Újra és újra a feje fölé emel egy betondarabot, aztán nagy lendülettel
lesújt a lány fejére. A lánynak csak a lába látszik – és ez jól is van így. Szép,
formás lába van, napbarnított. A cipő azonban, ami az egyik lábáról már
hiányzik, ronda. Holdjáró, a Spice Girls tagjai hordtak ilyet, aztán mindenki
más is, aki olyan akart lenni, mint ők. A lány formás lába rángatózik, ő
pedig úgy érzi, mindjárt hányni fog.
Legyen már vége ennek a kurva filmnek, gondolja, aztán váratlanul
szavalni kezd. A hangja most tiszta: lassan, kántálva beszél, és a szavak
ritmusára előre-hátra ingatja a testét, miközben a korlátba kapaszkodik.

Arcod a peronon
Lázam a karodon
Fiatalon azt hiszed, minden szép

Elmúlik a fénykor
Emlékek hétkor
Utána marad, ami tép

Mint fagy a zúzmarával

Gyerekek voltunk mindahányan
Te világ, minek áltattál

Mi van? Miről beszélsz?, kérdezi a mellette álló.

Ez egy vers. Az a címe, hogy Fagyos világ. Én írtam. Persze ő sem
ismerte.
Az a Kardos, feleli. De neki tetszett… azt hiszem.
A név hallatán a másik felkapja a fejét, de ő ezt már nem látja.
Közel vagyok, motyogja, aztán ő és a gondolatai végleg elengedik
egymást.

Mihez?
Közel, válaszolja, és megtántorodik.
Egy pillanatig úgy tűnik, elterül a szalagkorlát és a híd külső korlátja
közti szűk biztonsági sávon. De sikerül megkapaszkodnia, lassan egyenesbe
tornázza magát, és belebámul az éjszakába. A letenyei oldalról nézve a
Kőröshegyi völgyhídról csupa feketeséget lehet csak látni, de nem fordul
hátra, hogy átnézzen a szalagkorlát sűrű alumíniumoszlopai között a híd
túloldalára. Ha átnézne, látná a távolban a tihanyi fényeket, és akkor talán
minden másképp alakulna.
Kihalt a híd. Ha valaki épp arra autózna, akkor sem biztos, hogy
észrevenné őket. Két alak valahol a hatodik és hetedik pillér között félúton
talpig feketében, a pulóverük kapucnija az arcukba húzva.
Úgy szorítja a korlátot, mintha az élete múlna rajta, és nem tudja, hogy
ez történetesen így is van. Kapkodva veszi a levegőt, zihál, ahogy kinyitja a
száját, és újra beszélni próbál.
Nem tudom, jó ötlet-e itt lenni, mondja akadozva.
Rosszul vagyok.
Leereszti a karját, a mellkasát nekiveti a hideg korlátnak. A
szegycsontjáig sem ér a fekete fém: megint valami, amit nem rám
méreteztek, villan belé egy utolsó gondolatmorzsa. Egyre erősebben szédül,
a hányinger hullámokban tör rá.
A köd végül betolakszik közéjük, szétfeszíti őket, pedig közvetlenül
egymás mellett állnak, együtt bámulnak bele a semmibe.
Aztán a másik sóhajt, felemeli a kezét, hogy megsimítsa a hátát, de
mielőtt hozzáérne, félbemarad a mozdulat.
Váratlanul lehajol, alányúl a mellette álló vékony, magas alaknak, és egy
hirtelen rántással átperdíti a korláton. Egy nyikkanás sem hallatszik.
Szar vers volt, dünnyögi, akármit mondott is rá a Kardos.
Elindul vissza, Szárszó felé.
 1

Siófok, 2019. szeptember 29., vasárnap este

A férfi megmarkolja odalenn, Kardos Júlia felnyög, majd rögtön

elszégyelli magát. Aztán megszorítja a férfi kezét, arra ösztökélve, hogy
még erősebben csinálja.
Ha nem száguldana az ereiben öt vagy hat pohár chardonnay, most
bizonyára azt gondolná, hogy ezt nem lehet elfelejteni, akármilyen rég
csinálta is az ember utoljára. De most nem gondol erre, ahogy más egyébre
sem.
Már nem. Az elején, amikor Imre Csaba lehuppant mellé a kanapéra,
még igencsak zavarban volt. Azonban egy pillanatig sem volt kétséges,
hogyan fog alakulni az este. Júlia várta is, bár kissé úgy, mint a
törvényszerűen bekövetkezőt, mint egy ütközést egy kocsi anyósülésén
ülve, amikor a szemből száguldó autó fényszóróitól bénultan rádöbben az
ember, hogy ennyi volt. Ez most már bizonyosan meg fog történni.
Pedig annyi minden lehetett volna. És amúgy is, ha pénteken elmegy arra
a kórustalálkozóra, akkor a férfi most nem lenne ilyen ismerősen idegen.
Ott kulturáltan beszélgettek volna egy-egy pohár bort szorongatva,
felelevenítve a régvolt emlékeket, udvariasan érdeklődtek volna a másik
utóbbi húsz évéről, és akkor ezen a vasárnap estén talán minden máshogy
alakul. De Júlia nem ment el a találkozóra. A meghívás is váratlanul érte.
Mióta elvégezte a gimnáziumot, soha, semmilyen találkozójuk nem volt.
Talán senkinek sem volt kedve megszervezni, vagy egyikük sem érezte úgy,
hogy az a négy év érdemes rá, hogy időről időre megemlékezzenek róla – ki
tudja. Júlia sosem hiányolta, épp ellenkezőleg. Egészen a meghívásig hálás
volt, hogy nem kell ilyeneken részt vennie. Mindig is viszolyogva gondolt
ezekre, ahol egy csapat szorongó felnőtt, akiket egyszer, néhány év erejéig
összefújt a szél, most azon igyekszik, hogy bizonyítsa: ő aztán vitte
valamire.
A férfi, aki épp a nyakát csókolta, persze elment. És Júlia meg volt
győződve róla, hogy minden pillanatát imádta. Egy híres ember a sok senki
között. Tálcán nyújtott sztárság erős nosztalgiával fűszerezve. Így hát,
mivel Júlia gyűlölte az osztálytalálkozókat, amint a férfi este tíz körül
megérkezett, még a kabátját sem vette le, már mindketten tudták, hogy le
fognak feküdni egymással.
 A lakásban sötét van, de a nappali tóra néző üvegfalán szürkés derengés
szüremlik be. Odakinn szitál az eső, nem hagyta abba egész nap, egy
pillanatra sem.
Júliáról már lekerült minden, a férfi azonban teljesen fel van öltözve.
Adni akar, ez nem vitás. Júlia a hátán fekszik a kanapén, a fehér ing felé
nyúl, hogy kigombolja, de a férfi megfogja a kezét, és leszorítja. Júlia
behunyja a szemét, és végképp belevész az éjszakába. Az orgazmus
letaglózza. Hosszan kifújja a levegőt, aztán magzati pózba gömbölyödik, és
halkan sírni kezd.
A férfi feláll, és átmegy a hálószobába. Nem csukja be az ajtót. Júlia
hallja, ahogy nyikkan az ágy, amikor leveti magát rá. Rájuk telepszik a
csend, és ebben a pillanatban nem is lehetnének idegenebbek egymásnak.
Júlia vár. Néhány perccel később meghallja a férfi egyenletes szuszogását.
Felkel a kanapéról, megáll az üvegfal előtt, és a Balaton tompa tömegét
bámulja.
Megtörli az arcát. Már nem sír.
Egy idő után visszamegy a kanapéhoz, és a meztelen testére felveszi a
fekete gyapjúgarbóját és a sötétszürke farmerját.
A szextől csak erősödött a fejében a lüktetés. Cseng a füle, a járása még
mindig bizonytalan. Az, ami az imént történt, most valószerűtlennek hat.
Lefeküdt egy férfival, akivel több mint húsz éve nem találkozott,
miközben hét éve nem ért hozzá férfi. Azóta nem, mióta ő nincs többé.
Azóta senki sem. Hacsak azt az egyet nem számítjuk. Azt az egy éjszakát.
Kimegy a konyhába, és elővesz a hűtőből egy újabb üveg bort. A
műanyag dugó engedelmesen csusszan ki az üveg nyakából. Júlia vár egy
kicsit, de a háló felől a monoton ki- és belégzés egy pillanatra sem változik.
A mosogató feletti szekrényből kivesz egy talpas poharat, pár pillanatig
nézegeti a szagelszívó lámpájának gyenge fényében, aztán inkább
visszateszi a helyére, fogja a hűvös palackot, visszamegy a nappaliba,
letelepszik a kanapéra, beburkolózik egy puha, barna plédbe, és az
üvegfalon át a sötétséget bámulja. Aztán meghúzza az üveget, hogy nem
sokkal később már semmire se kelljen gondolnia.
 2

2019. szeptember 30., hétfő reggel

Felriad.
A borongós idő megmaradt, a víz és az ég szürkéje szinte egybeolvad a
horizonton.
Meglepődik, hogy a kanapén ébredt. Aztán lassan emlékezni kezd. Bár ez
túl erős megfogalmazás a chardonnay-függöny mögött derengő néhány
emlékfoszlányra. Hogy miért chardonnay, maga sem érti. A rizling a
megszokott. Néhanapján királyleányka. Esetleg furmint. Ha minden kötél
szakadt, akkor cserszegi. Chardonnay soha. De miután vasárnap reggel
megérkezett Siófokra, és elment a közeli Lidlbe, hogy feltöltse a sterilen
üres lakás hűtőjét, mégis azt vette meg.
Egy egész kartonnyit. Majd miután bepakolt négy zacskó durumlisztes
spagettit, kellő mennyiségű üveges bolognai szószt, néhány paradicsomot,
tejet, szeletelt toastkenyeret, sonkát, sajtot és egy saját márkás margarint,
visszakanyarodott még egy kartonért. Ki tudja, meddig marad itt. Ne kelljen
leszaladgálnia.
A bor vásárlása az évek során nem lett különlegesebb feladat a friss tej
beszerzésénél. Egyszer egy kollégája, még Pesten, röhögve mesélte egy
karácsonyi munkahelyi bulin, hogy ha az ember iszik, jó, ha tart egy
macskát. A macskaalom jól kitölti a szatyrot, amelybe az üres üvegeket
pakolja, így azok nem csapnak zajt, amikor leviszi a szemetet a
lépcsőházban. Arról, hogy a zugivásnak egyéb, szemmel látható jelei is
vannak, a borgőzös kolléga nem tett említést. A többiek pedig megtették
neki azt a szívességet, hogy ők sem hozták szóba. Júliának nem volt
macskája. Akkor még nem. Csak utána lett. Miután Keszthelyre költözött.
A fekete perzsát egy menhelyről hozta, csendes volt, odaadó, sárga szeme
felizzott, ahányszor csak Júlia megsimogatta. Azóta a magány is könnyebb
lett kicsit, és az üres üvegek sem csörögtek annyira.
A macskát persze nem hozhatta magával. Egy full panorámás balatoni
apartman nem az a hely, ahová az ember macskával költözik be. Kardos
Júlia kollégája, Horváth hadnagy nem örült a felkérésnek, igaz, senki nem
kérdezte, mit szól hozzá. A főnöke megkérte, hogy naponta egyszer ugorjon
fel, öntsön friss vizet, bontson egy alutasakost, töltse fel a száraztápos
edényt, és pucolja ki a macskaalmot. Aztán, amint végzett, töltsön legalább
tíz tartalmas percet a macskával: vegye ölbe, simogassa, és megnyugtató
hangon beszéljen hozzá. Horváth kínban volt, mert az istennek sem akart
eszébe jutni, hogy hívják a főnöke macskáját, de képtelen volt megkérdezni
tőle. Majd kísérletezik. Hátha hallgat valamire az a szerencsétlen. Két éve
dolgoztak együtt, és a nő ez idő alatt nem beszélt másról a magánéletéből,
csakis a macskájáról. Bár jobban figyelt volna!
Júlia felül a kanapén, lefejti magáról a plédet, beletúr a hajába, és valami
megmagyarázhatatlan okból érzi, hogy egyedül van. A telefonján megnézi
az időt: tíz múlt kilenc perccel. A lakás üres. Lassan körbejár a
helyiségekben, de a férfinak, aki előző éjjel olyan nagylelkűen kielégítette,
hűlt helye.
A hálószobában két dolog emlékeztet arra, hogy tényleg itt járt, és nem
csak a nő bortól fűtött álmában szerepelt. A teste lenyomata a franciaágy
bal oldalán a moher ágytakarón és az éjjeliszekrény alatti konnektorba
dugott telefontöltő. Halványan rémlik, hogy egy sporttáskával érkezett, de
mostanra minden eltűnt a lakásból, akárcsak ő.
Júlia csak áll a töltőt bámulva, mintha az bármiről tudhatna, aztán eszébe
jut: a Facebookon látta, hogy a férfi nemrég teljesítette a budapesti
félmaratont. Tudta, hogy hajdanában is futott, most mégis meglepte a poszt,
amint a férfi diadalittasan befut a célba. A képre persze özönlöttek a lájkok
meg a szívecskék, Júlia is nyomott rá egy ölelős lájkot, de ugyanazzal a
lendülettel ki is törölte. Gyűlölt nyomot hagyni az online felületeken, bár
rendszeresen csekkolta az üzenőfalát. Egyszer egy internetes cikkben
kukkolónak nevezték az ilyeneket, az ő fajtáját. Emiatt néhány percig
csapnivalóan érezte magát, aztán ott folytatta, ahol abbahagyta. Jólesett
látnia, hogy másnak legalább van élete.
Arra a meggyőződésre jut, hogy a férfi biztosan futni ment. Az ilyen
negyvenes palik el nem eresztenék a fiatalságot, a sport pedig pont azt
nyújtja nekik, amire az egójuknak szüksége van: adrenalint, zajos sikert a
közösségi médiában és a sérthetetlenség hamis illúzióját. Felmerül benne,
hogy a férfi talán rögtön utána indulni akart Pestre, és már levitte a holmiját
a kocsiba. Nyúl a telefonjáért, hogy küldjön neki Messengeren egy
üzenetet, aztán félbehagyja a mozdulatot. Mi van, ha megbánta, ami tegnap
éjjel történt, és semmiképp sem akart ott lenni, mire Júlia felébred? Annyi
minden lehet. Elhatározza, hogy leáll az agyalással. Átmegy a tágas
amerikai konyhába, ahonnan ugyanúgy premier plánban látszik a Balaton,
mint a nappaliból, és bekapcsolja a kávéfőzőt. Két kávéval, két Advillal és
egy gyors zuhannyal később még mindig egyedül van. Aztán – mielőtt
alaposabban átgondolhatná és elvethetné a képtelen ötletet – a bőröndjéhez
megy, és előkotorja az aljáról a futónadrágot és a softshell dzsekit, amelyet
indulás előtt vett az egerszegi Decathlonban. Útban Siófokra eldöntötte,
hogy reggelente futni fog a parton. Majd ma elkezdi.
A pszichológus szerint – akit néhány hónapja hirtelen ötlettől vezérelve
felkeresett, hogy aztán az első alkalom után többé ne keresse – a sport
jótékonyan hat a depresszív állapotokra. Nem, nem depressziós. Ezt a férfi
többször is hangsúlyozta. Csak kimerült. Burn out, mondta affektáltan,
mintha a hangzatos angol kifejezéstől az ólmos fáradtság és a magányos esti
piálások mindjárt kellemesebbnek tűnnének.
Júlia copfba köti a haját, a homlokába húzza a baseballsapkát, beteszi a
fülest, a telefonján elindítja a nemes egyszerűséggel Dalok című lejátszási
listáját, és vet egy pillantást az előszobatükörbe, hogy megállapítsa,
magabiztos, sportos negyvenes nőnek fest-e. Az eredmény nem egyértelmű.
Meglepi az arcába csapó hideg szél. A part menti sétány kong az
ürességtől. Júlia hosszan elnéz mindkét irányba. Ameddig a szem ellát, új
apartmanházak pöffeszkednek közvetlenül a part mentén, a tavat bámuló
üvegtábláikat sárgára színezi a szürke felhők közül hirtelen előbukkanó nap.
Fogalma sincs, merre induljon. És azt sem tudja, minek. Ha a férfi után
ered, bármerre legyen is, esélytelen, hogy utolérje. Úgy dönt, inkább sétál,
mint hogy kinevettesse magát. Egy ideig tétován álldogál, átugorja a
lejátszási listán Norah Jonest: ezen a reggelen végképp nincs szükség az
önsajnálatra. Az éjjel volt egy orgazmusa, és jelenleg a férfit keresi, aki
eljuttatta odáig. Ehhez sokkal inkább a Prodigy illik.
Hangosabbra állítja a zenét, és elindul az Ezüstpart szállodasora irányába.
Sétatempóban megy, és a megfelelő első mondaton gondolkozik, ha végre
megtalálja a férfit.
A motoros a semmiből bukkan fel. Öreg Simson, rajta testes nyugdíjas,
hátán keresztbe vetve horgászbotok. Alig fér el Júlia mellett a keskeny
aszfaltcsíkon, miközben megelőzi. A zenén átüt a motor rekedt tülkölése,
Júlia nagyot ugrik, mert a bottartó táska teteje nyakon vágja. A férfi
hátrakapja a fejét, kétségbeesetten kapaszkodik a kormányba, hogy a
hirtelen kanyarból újra egyenesbe kerüljön, és nyilvánvalóan kiabál
valamit. A nő nem hallja mit, igaz, a szavaknak nincs is jelentősége.
Vesz néhány mély lélegzetet, hogy visszaigazítsa a pulzusát, aztán alig
ötven méterrel távolabb egy lezárt vécéépülethez ér. Hiába a
luxustársasházak néhány méterrel feljebb, a szocreál betonkocka a Tuto
lakattal lezárt vasráccsal időtálló része a látképnek. Alig pillant oda, már
tovább is halad. Majd önkéntelenül lassítja a lépteit, és megáll.
Mereven bámulja az aszfaltot, aztán visszafordul, és a szemét
végigjártatja a piszkosfehér épületen. Valami más. Valami van. Ott.
Határozott léptekkel visszamegy, és körbejárja a vizesblokkot. Fellép egy
lépcsőfokot a bejáratnál. A vasrács mögött a női mosdó ajtaját nyitva
felejtették. Három fehér mosdókagyló ódivatú fajanszlábakon, koszlott
cementpadló. Teljesen normális minden.
Aztán, épp amikor a Rolling Stones végez a „Don’t Stop”-pal, és marad
néhány másodperc, míg Cecilia Krull negédes hangján belekezd a „My Life
Is Going On”-ba, meghallja. Először azt sem tudja, mit. Valami nem olyan,
mint szokott. Előkotorja a dzsekije zsebéből a telefonját, és leállítja a zenét.
A nádas felől jön.
A hullámok a nádas előtt. Más a hangjuk. Nem olyan, mint kicsivel
arrébb. Máshogy érnek partot, talán azért. Talán az útjukba akad valami.
Valami, amit előbb érnek el.
Odamegy, pedig nem akar. Csak viszi a lába, függetlenül attól, ő akarja-e.
Aztán már látja. A férfit, aki az éjjel annyit adott neki. A férfit, aki arccal
lefelé lebeg a sekély vízben. A hullámok újra és újra a vörös sziklákhoz
csapják, a halántékát nézi, amint újra és újra egy hegyes csúcshoz verődik, a
húst nézi, ahogy a szétnyílt bőr láthatóvá teszi, a vörösesszőke haját, ami a
koponyájához tapad, mint egy túl szoros úszósapka. Aztán megnézi lejjebb
is.
A térdig letolt farmert és a hatalmas fekete műfalloszt, ami az ánuszából
mered ki.
Figyelmezteti magát, hogy nem hányhat. Ő nem. Hisz rendőr.
Életvédelmi nyomozó.
 3

2019. szeptember 30., hétfő, késő délelőtt

A járőrlány arca elzöldült.

Júlia figyeli, miközben a füves részen átvágva lassan közelíti meg a
lejárót. A holttest a hullámzás ritmusára folytatja kitartó táncát a sziklák
irányába, hogy aztán a visszahúzódó víz újra magával sodorja befelé.
Gyors-gyors-lassú, gyors-gyors-lassú. Bizarr rumba az iszaptól zavaros
vízben, és egy pályakezdő rendőrlány sűrű, ragasztott pillákkal.
Remeg a lába, ez most már Júlia számára is nyilvánvaló. Aggódni kezd
érte. Ha elájul, többet árt majd, mint használ, már így is fölöslegesen
tapossa össze a terepet, hát még ha el is vágódik alig pár lépésnyire a
lépcsőtől. Miután hívta a 112-t, Júlia már alaposan felmérte a terepet. A
szezonon kívül nyíratlanul hagyott fű a párás hidegben a földhöz lapult, de
a rövid húzásnyom azért kivehető. A vécéépület mögötti részen indul, és a
betonozott partig ér, alig több mint két méter az egész. A nyom hirtelen
kezdődik, előtte autókerekek széles ívben kanyarodó nyoma látszik a füves
részen, de a járdaszakasznál megszakad.
Biztos, hogy nem itt ölték meg, gondolja Júlia, aztán elkapja a járőrlány
karját, nehogy elessen, és lágy hangon azt mondja:
– Szerintem hívja a TIK-et.
– Mit? – kapja fel a fejét a lány, és elrántja a karját. Szembefordul vele,
aztán körülményesen előkotor egy papír zsebkendőt a sötétkék pufidzsekije
zsebéből, és alaposan kifújja az orrát.
– Csak annyit mondtam, hogy szerintem szóljon be a
tevékenységirányítási központba, és hívja a forró nyomosokat. Egyértelmű
az idegenkezűség. De ezt már a telefonban is elmondtam a kollégáknak.
Nem is értem, miért csak magukat küldték.
– A protokoll szerint először a járőröknek kell… – kezdi a lány
bizonytalanul, és nagyon igyekszik, hogy a holttest egy pillanatra se
kerüljön a látómezejébe. Júlia segít neki, hátrébb lép, a lány hálásan követi.
– Ahogy az előbb is mondtam – kezdi türelmesen –, dr. Kardos Júlia
vagyok a keszthelyi kapitányság életvédelmi osztályáról. Én találtam meg a
holttestet. És meg tudom ítélni a helyzetet, ebben biztos lehet. Ha a kolléga
azt tette volna, amit a telefonban javasoltam, a megyeiek már úton
lehetnének Kaposvárról, és a helyszínelés jó egy órával előbb
elkezdődhetett volna. Forró nyom. De hisz ezt tudja. Maga remek rendőr,
csak ez most hirtelen kicsit sok volt, ugye?
A lány a fekete csónaksapka alá tűri a folyton az arcába csapódó haját. A
keze még mindig remeg. A hangja is.
– Annyi ilyet láttam. Képen. De ez így nagyon más.
– Hát persze, emiatt ne érezze rosszul magát. Ezzel mind így vagyunk.
Én az első emberölési helyszínemen például összehánytam magam –
mondja Júlia, pedig nem vele történt, hanem egy férfi kollégájával. De ez
így most többet fog segíteni a lánynak, mintha az igazat mondaná.
Empatikusabbnak tűnhet. És a lány most már talán hívja végre a központot,
hogy haladhasson az ügy.
– Azt hiszem, igaza van, beszólok, hogy küldjék a bűnügyi
helyszínelőket – mondja, azzal megkönnyebbülten elindul a járőrkocsi felé.
Júlia nem követi. A parton marad. Bár ez szabályellenes. Ő nem
maradhatna most itt egyedül. Manipulálhatná a helyszínt. Ha akarná. De
nem szól a járőr után. Felesleges még jobban összezavarni. Inkább
visszafordul a víz felé, és a férfit nézi. Amit lehetett, azt már úgyis
megtette, mielőtt telefonált.
De most át kell gondolnia, mi ez az egész. Rá kell jönnie, mi történik
körülötte, mielőtt ideér végre egy rendes nyomozó, és felteszi neki a
megfelelő kérdéseket.

– És maga eljött ide, egy olyan férfi lakásába, akire már alig emlékezett?
– kérdezi másfél órával később Forrai őrnagy, és végigméri az előtte álló
nőt. Júlia festetlen, seszőke haja itt-ott kibomlott a copfból, a
baseballsapkáját már levette. Az arca ránctalan, csak az orrától indul két
szigorú vonal a szája szegletébe, de az is elsimul, amikor beszélni kezd.
Kétoldalt, a járomcsontja feletti májfoltok és a már nem annyira feszes bőr
a kézfején árulja csak el, hogy túl van már a negyvenen. Most épp szorosan
összefonja a karját, és akárhogy igyekszik, nem tud úrrá lenni a reszketésén.
A szél felerősödött a tó felől, a helyszínelők sátra alig tud ellenállni a
rohamokban érkező lökéseknek.
– Nem azt mondtam, hogy alig emlékeztem rá – válaszolja, aztán vár egy
kicsit, hogy a foga vacogását megállítsa. – Ne forgassa ki a szavaimat,
kérem. Azt mondtam, hogy ismerősök voltunk a Facebookon, mert annak
idején egy gimnáziumba jártunk, de azóta nem tartottuk a kapcsolatot.
Amikor rám írt, nagyon meglepődtem. Nyilván magával is volt már ilyen,
nem?
A férfi mereven néz a szemébe, és nem válaszol. Kardos Júlia
megállapítja magában, hogy a férfi épp azt teszi, amit kell. Ő maga sem
csinálhatná jobban.
– És fizetett valamit ezért a lakásért? – folytatja szenvtelenül a nyomozó.
– Ez egy luxushely. Egy ilyenben nyáron minimum ötvenezer egyetlen
éjszaka. Ha nem több. Az ismerőse, vagyis az elhunyt… – belepillant a
jegyzetfüzetébe, hogy megkeresse az áldozat nevét, pedig Júlia
elképzelhetetlennek tartja, hogy lenne az országban bárki, aki nem ismeri
ezt a nevet – Imre Csaba nem kért érte semmit? Vagy nem pénzt kért érte? –
kérdezi, miközben tetőtől talpig végigméri Júliát.
A nő nyel egyet, aztán úgy dönt, ideje ezt a beszélgetést más vágányra
terelni. Kezd szürreálissá válni. Egy fiatal férfi – erős prekoncepciókkal –
épp egy negyvenes nőről igyekszik kideríteni, hogy pénzért szexel-e,
miközben alig tíz méterre tőlük egy férfi meggyalázott holtteste fekszik
kiterítve.
– Ne haragudjon, de nem tudnánk ezt máshol folytatni? – kérdezi.
A férfi felsóhajt, és a sétányt keresztező utca sarkán álló autó felé mutat.
– Üljünk be a kocsiba, ha magának úgy kényelmesebb.
Júlia nem válaszol, csak megindul a sétányon, a férfi meg igyekszik
lépést tartani vele.
Az autóban Kardos Júlia rögtön fölenged. Évek óta gyűlő por szagát érzi,
és emberekét. Gyanúsítottakét, tanúkét, sértettekét, kollégákét. Újra otthon
van. Itt nem történhet semmi baj. Itt már sínen van.
– Elmondaná, hogy mit tudtak meg eddig a helyszínelők? Mit mond az
orvos?
A férfi ránéz, és felvonja a szemöldökét.
– Figyeljen rám, hölgyem. Én értem, hogy ön kolléga. De épp ezért
pontosan tudja, hogy a dolgok nem így működnek. Álmomban sem
gondoltam volna, hogy egy életvédelmis nyomozónak – még ha csak
százados is – ezt nekem kell elmondanom.
Júlia vár. Mérlegeli, hogy a rendfokozatára tett megjegyzésre reagáljon-e.
Aztán dönt. Inkább a lényegre tér.
– Az idejét vesztegeti velem, ahelyett, hogy valami értelmes irányba
indulna el már most, rögtön az elején. Mi a véleménye a vibrátorról,
amelyet az áldozat ánuszába helyeztek? Mire utalhat? Nyilván ez az, ami
jelenleg a legerősebb nyom.
– Hm – hümmög Forrai őrnagy, és vesz egy mély lélegzetet. – Vegyük át
újra az elejétől a maga történetét, aztán nyugodtan áttérhetünk arra a részre,
ahol kioktat arról, hogyan végezzem a munkámat. Oké?
Júlia már nyitja a száját, aztán becsukja. Pontosan tudja, hogy a férfinak
igaza van. Kihúzza magát, és szabatosan összefoglalva elmondja ennek a
rossz arcú kollégának, hogy mi a fészkes fenét keresett Imre Csaba
lakásában, mielőtt holtan találta a Balaton ősziesen hűvös vizében.
– Nos, akkor ismét az elejétől – kezdi kimérten. – Ahogy a
személyimben is olvashatja, dr. Kardos Júliának hívnak, negyvenegy éves
vagyok, a keszthelyi kapitányság életvédelmis nyomozója.
– Igen – vágja rá türelmetlenül a férfi. – Kardos százados, ahogy az előbb
az egyik nyomrögzítő kolléga mondta is. Emlékszik magára egy
lövészetgyakorlatról Kanizsán.
– Őrnagy – vágja rá a nő.
– Hogy mondja? – kérdezi Forrai, és ráadja a gyújtást, hogy egyujjnyira
lejjebb eressze az ablakot a vezetőülés oldalán. Kezd elfogyni körülöttük a
levegő.
– Csak annyit mondtam, hogy a rendfokozatom már őrnagy. Épp azelőtt
kaptam kézhez a kinevezésemet, hogy eljöttem… – válaszolja Júlia, aztán
egy árnyalattal halkabban hozzáteszi: – Táppénzre.
– Megtudhatnám ennek az okát?
– Volt egy ügyem – mondja Júlia, és a szabatos összefoglaló anélkül ér
véget, hogy érdemben elkezdődött volna. A kérdés abba az irányba indítja
el a gondolatait, ahol a szabatosság nem tud érvényesülni. – Egy ügy, ami
sokat kivett belőlem. Aztán az elkövető meghalt. A fogdában – a
tőmondatai most suttogássá csitulnak. De azért folytatja: – Öngyilkosság.
Lezárták a vizsgálatot. Ennyi. Ennyi az én történetem.
Forrai a nő arcélét fürkészi.
– Szóval volt egy ügye, ami nem úgy zárult, ahogy tervezte. Ezért
táppénzre ment. Segítsen egy kicsit megértenem ezt, kérem.
Júlia megrázkódik, aztán ütközésig engedi le az oldalán az ablakot. A
hűvös úgy zúdul be az utastérbe, mintha csak erre várt volna.
– Egy férfi két fiatal lányt ölt meg odaát a másik parton. A Nyugati
medencében. Aztán rájöttünk, hogy nem először csinálta. Sorozatgyilkos
volt. Egy igazi sorozatgyilkos.
 Forrai rámered.
– Várjon, én ezt az ügyet ismerem. A férfi Pécsen ölt előtte, még
egyetemistaként, ugye? Kétszer is. És az az ügy azóta is felderítetlen
maradt. De hisz akkor maga… maga az a nő, aki elkapta. És beletenyerelt
egy durva lányprostitúciós hálózatba is. De hiszen akkor maga… –
elhallgat. A tény, hogy épp egy friss gyilkosságban kellene beindítania a
forró nyomot, hirtelen parkolópályára kerül. Most csak a döbbenet van. És a
döbbenettel vegyes tisztelet. Ez a nő nem semmi.
A nő azonban – akit épp döbbenten tisztelnek – ezt nem érzékeli. Sírni
kezd. És úgy tűnik, egy darabig abba sem akarja hagyni.
Forrai villámgyorsan dönt, és azt mondja:
– Nézze, most nem kérdezek többet, oké? Amint végzünk a
helyszíneléssel idelenn a parton, felmegyünk a lakásba, és ott is lefolytatjuk
a szemlét. Aztán holnap reggel elmegyek magához, és ott beszélgetünk
tovább. Rendben lesz így?
– Köszönöm – válaszolja Júlia, és megtörli a szemét. Minél hamarabb
össze kell szednie magát, ne lássa ez a férfi, amint egy nyomozó kolléga
elveszti a kontrollt.
Végignézni egy gyilkossági helyszínelést anélkül, hogy a részese lehetne
– ez olyan élmény, amit kevés rendőr tapasztalhat meg. És valószínűleg ők
sem szívesen.
Miután a megyeiek megérkeztek, a part rövid időn belül felbolydult
méhkashoz hasonlított. A siófoki forró nyomosokhoz csatlakoztak a
kaposváriak, hogy rögtön és megkérdőjelezhetetlenül át is vegyék az
irányítást.
Júlia nem szívesen vallotta be magának, de Forrai jól végezte a dolgát.
Határozott volt, és higgadt. Alapvetően hagyta, hogy mindenki tegye, amit
kell, de amikor odavetett egy-egy tőmondatot, akkor minden egyes
alkalommal igaza volt. Júlia csak egyszer nem értett egyet vele. Vagyis
dehogynem. Rendőrként ő is ezt tette volna. Kiterjeszti a helyszíni szemlét
az apartmanra, ahol – a jelenlegi információk alapján – utoljára látták élve
az áldozatot.
A kiterjesztett helyszíni szemlét még ma meg kell tartani. Rendőrként ezt
persze pontosan tudja. Nőként azonban semmi másra nem vágyik, mint
hogy beálljon a forró zuhany alá, aztán egy üveg chardonnay-vel
bevackolódjon a takaró alá, és átgondolja a napot.
De erről még jó ideig szó sem lehet.
 4

Fonyódliget, Somogy Megyei Gyermektábor

1994. július 22., péntek este

A BASSZUS

A dagadt Sárközi ebéd után lehányta a cipőjét, amikor visszafelé

mentünk az ebédlőből. Kábé félúton voltunk az egyes meg a kettes altábor
között, a Veres tanár bá meg baromi rendes volt, mert vállalta, hogy
visszakíséri az ebédlő vécéjébe, hogy rendbe szedje magát. Azért én láttam,
hogy kicsit öklendezett, de vett egy mély lélegzetet, megveregette a vállát,
és azt mondta neki, hogy nincsen semmi baj, biztos nem esett jól a
gyümölcsleves. Pedig a Sárközi nem is evett belőle, mert tejérzékeny,
szerdán mondta, amikor a sajtos-tejfölös lángosunkra vártunk a ligeti
strandon. Annak, hogy ő is eljött velünk, nem örült senki, de ez van, ha az
ember kis csoporttal jön, és van egy olyan tanára, akinek az a mániája, hogy
csapattá kovácsoljon bennünket. Azt mondja, ettől jobbak leszünk.
Hallatszani fog az összhang, azt mondja, szerintem ennek nincs sok
értelme, de olyan lelkesen tud beszélni róla, hogy a füle is tisztára
belevörösödik, hát ráhagyjuk.
Egész héten nem ehettünk jégkrémet, nehogy berekedjünk, de mivel
holnap megyünk haza, most megengedte a tanár bá, hogy mindenki egyen
egyet, ha akar. Akartunk. Persze a Sárközi nem. Ebéd után próbáltunk egy
utolsót a társalgóban, de olyan meleg volt, hogy majdnem elájultunk, így fél
órával előbb befejeztük. Az új csaj teljesen rágyógyult Tibor bára, hogy
mondja már meg végre, kit visz Arezzóba, őt vagy a Sárközit, de úgy látom,
még mindig nem döntött. Mondjuk, nekem annyiban jobb lenne a Tóth
Andi, hogy baromi jó a melle, de a Sárközi legalább mindig pontosan lép
be, és ha nincs is szép hangja, elég erős. Azért a Veres frankón meglepett
mindenkit azzal, hogy végül a Tóth Andit is elhozta, de nekem eszembe se
volt reklamálni, mert így a két dagadék, az Elekes meg a Sárközi és a
nagyképű Kardos mellé váratlanul betársult egy igazi nehézbombázó. Így,
hogy ő is eljött, komolyan javult a felhozatal, ez nem is vitás.
Vacsoráról visszafelé kiderült, hogy lesz valami búcsúestféle, a tanár bá
azt mondta, nyolckor találkozunk az ő szobájában, és mindenki vigyen
magának poharat.
 Az este végül dögunalom lett, így tíz után mindenki elment lefeküdni. A
Veres olyan volt, mint akit elvarázsoltak, szinte végig azt éreztem, hogy
nem is hallja, amit mondok, pedig az SL9 becsapódása a Jupiterbe azért
nem semmi, lássuk be. Hetek óta, akárhányszor csak szóba hoztam neki a
várható ütközést próba előtt, kapott rajta, és ő is kábé mindent tudott az
üstökösről, és tudom, hogy ugyanúgy elolvasott róla mindent, ahogy én.
Amikor tizenhatodikán az első darab becsapódott, és a Fekete foltot még én
is láttam a hússzor hatvanas Tentómmal, azt mondta, ha előbb szólok, átjött
volna hozzánk, hogy ő is megnézze. De ma alig válaszolt, akármit hoztam
szóba, csak a Kardost kérdezgette, hogy miért olyan szomorú, meg a
Sárközinek szólt be kicsit, hogy máskor ne egyen annyit, nehogy megint
rosszul legyen, erre az elvörösödött, és közölte, hogy elmegy lefeküdni,
amit szerintem senki sem bánt.
Én összvissz két pohár bort ittam, a pálinkából nem jutott, mert a többiek
rábuktak, mint gyöngytyúk a takonyra, de nem is baj, mert semmi értelme
nem lett volna kiütni magam, nincs itt se egy diszkó, se semmi, amiért
érdemes lett volna rendesen berúgni, meg a többi csaj is, akik itt
mászkálnak a táborban… inkább hagyjuk. Végül én maradtam legtovább a
Veres szobájában, de látványosan ásítozni kezdett, úgyhogy húztam is
vissza a szobámba, és mire beértem, az Imre konkrétan horkolt a mellettem
lévő ágyon, úgy becsápolt a pálinkától. Tizenegy előtt nem sokkal
felébredtem, mert vécére kellett mennem, és akkor meg az Imre már nem
volt az ágyában. Azt hittem, ő is retyóra ment, és talán összefutunk
útközben, de nem találkoztam senkivel. Fogalmam sincs, hol a francban
lehetett, nekem nem szólt, hogy le akar lépni valahová. Semmit sem hűlt az
idő, hiába volt éjszaka, szakadt rólam a víz, komolyan mondom, nem is
esett rosszul hideg vízzel zuhanyozni másnap reggel. Azért durva, hogy
ezerkilencszázkilencvennégyben van még olyan, hogy egy táborban nincs
meleg víz. Nem vagyunk a kommunizmusban, baszki.
Amikor felébredtem, az Imre már újra az ágyában volt, próbáltam
felébreszteni, de csak valami olyasmit dörmögött, hogy húzzak a picsába,
úgyhogy hagytam. Reggelizni se jött velünk, de mire visszaértünk, már
összepakolta minden cuccát, és tíz után indultunk is az állomásra.
Mekkora szívás már végigvonszolni az embernek a motyóját mind a négy
altáboron, aztán meg azon a kurva hosszú bekötőúton, mire odaér az
állomásra! Menjenek a picsába, de tényleg.
 5

2019. szeptember 30., hétfő délután

A helyszínelők négy körül végeznek a parton, a stáb nagyobbik fele

elköszön, a megyei forró nyomosok, Forraival az élen, meg elindulnak Júlia
után a lakásba.
A társasház alig néhány éve épült – ahogy a többi is, végeláthatatlan
hosszan elfoglalva a széplaki partot, mint egy gyorsan terjedő,
gyógyíthatatlannak bizonyuló gennyes fekély egy védtelen testen.
A lakóparkot alacsony kerítés veszi körül, benne, szellős távolban,
egymástól hat társasház: hat csónakot formázó háromszintes épület, a part
felé forduló orr-részekben szintenként két nagyobb lakás, ami teljes
terjedelmében a víz felé néz. Ezek az igazán kiválasztottaké. Az épületek
másik oldalán a szintenként két kisebb lakás azoké, akik minden pénzüket
hajlandók voltak megadni a kilátás morzsáiért, szigorúan június közepétől
augusztus huszadikáig. Az év többi napján a redőnyök szorosan lehúzva
még az emeleteken is, hogy ki vagy mi ellen keresve védelmet, arról csak a
tulajdonosok tudnának nyilatkozni. Bár lehet, hogy ők sem. Egyszerűen
csak körülnéztek, és látták, hogy mindenki így csinálja. Így tesznek hát ők
is: az augusztus huszadikai tűzijáték másnapján összecsomagolnak, a terasz
bútorait a szélvédett részekre húzzák, szürke orkánhuzatba bugyolálják
őket, leeresztik a redőnyöket, és hosszú, tömött sorokban megindulnak az
M7-en hazafelé. Nagy ritkán némelyik család azért leugrik egy-egy
verőfényes őszi hétvégén, de csak bizonytalanul téblábolnak a parton, és
alig várják, hogy rájuk virradjon a vasárnap, és visszamehessenek a
városba. Pedig a Balaton ilyenkor is ott van. Csak minden más hiányzik.
Az, amiért ezeket a lakásokat méregdrágán megvették. Az emberek
hiányoznak. Az emberek, akiknek megmutathatják, hogy nekik van ilyen.
Na, ők hiányoznak szezonon kívül a leginkább.
A lakás, amelyben Kardos Júlia vasárnap reggel óta lakik, a parthoz
legközelebbi épület egyik első emeleti lakása a tó felé néző oldalon. Egyike
azoknak, amelyek a kiválasztottaké.
A földszinten megáll egy pillanatra, és odabiccent Forrainak:
– Úgy tudom, rajtam kívül most csak abban az egy lakásban laknak. Jó
karban lévő hatvanas pár. Németek. Váltottam velük néhány szót a parton,
amikor vasárnap reggel megérkeztem. Azt mondták, két éve vették az
apartmant, azóta itt töltik a nyarakat, ősszel meg hazamennek. Elég
kiszámíthatónak tűnnek. Reggel kivitték a kempingszékeiket a partra, és ott
kávéztak bádogbögréből, miközben a vizet bámulták. Elszívtak pár szál
cigarettát, majd visszacuccoltak a lakásukba.
– És ma reggel? Ma is látta őket a parton? – kérdezi Forrai, miközben
felírja a jegyzetfüzetébe a lakás számát. Nem csenget be. Előbb legyen meg
a szemle a lakásban, aztán majd bekopog hozzájuk. Vagy átküldi az egyik
siófoki nyomozót, egy kikérdezést még ők is el tudnak intézni. Talán van
közöttük olyan, aki beszél németül. Mégiscsak ők laknak itt, a Balatonnál,
ahol minden tele van turistával.
– Ma reggel elég későn mentem le. Inkább délelőttnek mondanám –
válaszolja Júlia, és a lépcsőfokokat nézi maga előtt. – Elaludtam, aztán meg
vártam, hogy Csaba visszajöjjön. Vártam, hogy az áldozat visszajöjjön.
Ahogy azt már néhányszor elmondtam.
– Ez pontosan hánykor volt? – teszi fel a kérdést a férfi, aznap épp
harmadszor.
Júlia pontosan tudja, miért csinálja, ugyanezt tenné ő maga is. Aki
hazudik, az előbb-utóbb belegabalyodik abba, amit mond. Csak elég
sokszor kell ugyanazt megkérdezni. Aki hazudik, az végül elkezd az apró
részletekben hibázni. De aki igazat mond, az sosem.
A nő megáll Csaba lakása előtt, előkotorja a lakáskulcsot a zsebéből, már
épp a zárba illesztené, amikor észbe kap, átadja a férfinak, és határozott
hangon azt mondja:
– Pontosan tíz ötvenötkor értem ki a lakóparkból. Akkor kapcsoltam be a
lejátszási listát a telefonomon, és előtte megnéztem, mennyi az idő. Tíz óra
ötvenöt volt.
A férfi gyakorlott mozdulatokkal gumikesztyűbe bújtatja a kezét, a lábára
egyszer használatos steril zsákot húz, aztán előreengedi a technikusokat a
számtalan bőrönddel, állvánnyal és reflektorral, végül ő is belép a lakásba.

Júlia egy ideig még a folyosón álldogál, aztán vesz egy mély lélegzetet,
és utánuk megy. A csapat szótlanul dolgozik, csupán vezényszavak
hangzanak el, azok is egész halkan. Nyilvánvaló, hogy helyiségről
helyiségre fognak haladni, és a konyhával kezdenek. Júlia az előszobában
marad, onnan figyeli őket.
A lakás, ahol óvatos, szégyenlős vendégként az elmúlt héten meghúzta
magát, most hirtelen egész más megvilágításba kerül.
 Amikor nem sokkal tizenegy előtt kilépett az ajtón az addig sosem
használt futóruhájában, még egy középkorú nő volt erős másnapossággal és
határozottan ígéretes kilátásokkal.
Most, este hét után öt perccel, csak egy elcsigázott nyomozó, aki tűkön
ül, hogy a kollégái minél hamarabb végezzenek a helyszínen, amely
összefüggésben lehet egy gyilkossági üggyel. Kötelező tánc, elfecsérelt idő.
Skizofrén állapot. Bámulja a hórihorgas nyomrögzítőt, ahogy vastagon
beszórja gázkoromporral a konyhapultot, és a legszívesebben rászólna,
hogy az a felület szerinte nem elég sima hozzá. Felesleges erőlködnie,
onnan úgysem lehet épkézláb ujjnyomot rögzíteni. De minek is. Nem
fognak mást találni, mint az övét. Csaba be sem ment a konyhába, amíg itt
volt. Legalábbis az alatt az idő alatt, amíg ő ébren volt. Hirtelen bevillan,
ahogy az utolsó üveggel végképp kiüti magát a fekete Balatont bámulva, és
pontosan tudja, hogy van durván hét óra, amiről semmilyen emléke sincs.
Mi van, ha utána történt még valami? Ha Imre Csaba még visszajött hozzá a
nappaliba? Ha tett vagy mondott még valamit, ha olyasmi történt, aminek
jelentősége lehetne, ami megmagyarázhatná, hogy került másnap a holtteste
a Balatonba? Netán azonnal elhagyta a lakást, amint ő elaludt? A szégyen,
ami szinte menetrendszerűen elönti, épp csak egy pillanatig időz, hogy
átadja a helyét valami bizonytalan érzésnek. A félelemnek.
– Főnök, jelez a luminol! – hangzik a nappaliból egy izgatott hang, és
Júlia máris elindul befelé.
A technikus az üvegfallal szemközti kanapé előtt görnyed, és egy UV-
lámpát tart mozdulatlanul egy bizonyos hely fölé.
– Százforintos nagyságú területen beivódott vérnyom a kanapé fekete
szövethuzatán – mondja Júlia ösztönösen, a lámpa fényében élénkkéknek
látszó foltot bámulva, a többiek meg mind felé fordulnak.
– A szélei enyhén elmosódottak. Dörzsölhették. Valószínűleg
megpróbálták eltüntetni a kárpitból – vágja rá a technikus, anélkül hogy
felnézne. Ő szemmel láthatóan észre sem vette, hogy ki szólt.
Forrai megköszörüli a torkát, Júlia ránéz, és bizonytalan léptekkel
visszamegy az előszobába.
A falnak támaszkodik, és lehajtja a fejét. A levegő hirtelen túl kevés. Jó
mélyen beszívja, a mellkasa egészen kitágul, baloldalt, szívtájékon, tompa
szúrást hagyva maga után, ahogy távozik a tüdejéből. Felpillant, de mintha
búra venné körül. Távolról hallja, ahogy az egyik nyomozó dühödten
szentségel. A tabletet szidja, amelyben a helyszíni szemle jegyzőkönyvét
kell vezetni. Lassú, körülményes, és többszörösére növeli a szemle idejét.
Klasszikus eset: egy újabb technikai vívmány, amit sikerült úgy bevezetni,
hogy pont az ellentétes hatást váltsa ki, mint amire hivatott. Júlia is gyűlöli.
De most az egész érdektelennek tűnik. Vér a kanapén. Vér volt a kanapén
– lüktet az agyában az információ, anélkül, hogy bármi értelmet tudna
társítani hozzá. Nem tud rendőrként gondolkodni. Sehogy sem tud
gondolkodni. A légzésére figyel, várja, hogy elkotródjanak a nyomrögzítők,
és végre egyedül lehessen.
Néhány perccel később hallja, amint a technikusok a nappaliban
beindítják a redőny motorját, hogy teljes sötétséget csináljanak a folt
fényképezéséhez.
Fél óra múlva végeznek. A kanapé szövetén, ott, ahonnan a mintát vették,
foszlott szélű lyuk tátong. Csak ennyit vittek magukkal. Csak ennyit
találtak.
Miután elmennek, egy ideig győzködi magát, hogy langyos, mosószeres
vízzel nekiálljon letörölgetni a bútorokról és az ajtókról a gázkoromport
meg az argentorátport, de inkább kivesz egy üveg bort a hűtőből, leoltja az
összes villanyt a lakásban, és leveti magát a kanapéra. A másik végébe.
Nem oda, ahol a lyuk van.
 6

2019. szeptember 30., hétfő, nem sokkal éjfél előtt

Óvatos kaparászásnak tűnik. Tétovának. Mintha valaki vagy valami

keresne valamit. Próbálkozna.
Júliának nincs ideje feldolgozni, mi lehet az, mert kivágódik az ajtó, és
ezzel egy időben megérkezik a hang is.
– Picsába ezzel a kurva kulccsal – sziszegi az arctalan sziluett az ajtóban.
Júlia a kanapé támlája fölött az előszoba felé mered. Az arctalan ledob
valamit a padlóra, és felkattintja a fényt a szűk folyosón.
Egy nő az.
A válla alá érő, szabályos loknikban végződő, sűrű barna haján szikrákat
vet a mennyezeti lámpa hideg fénye. Jobb kezében mobiltelefon, a másik
karjára akasztva kis méretű ridikül.
Imre Csaba felesége az, Imre Krisztina. Júlia azonnal felismeri. Eleget
látta a bulvárlapok címlapján az újságos mellett elhaladva, meg
kereskedelmi tévék esti magazinműsoraiban, amint elmeséli a legújabb
plasztikai beavatkozásának vagy épp a csivavája csodaszámba menő
gyógyulásának történetét.
Egy hosszú pillanatig egyikük sem szól. Aztán a nő – akihez most már
egy szabályos, alaposan sminkelt arc tartozik – ráförmed.
– Maga meg kicsoda? Ki a fasz maga itt, az én lakásomban? He?
Júlia leteszi az üveget a kanapé elé a parkettára, feláll, és önkéntelenül
visszaigazítja a hasán felgyűrődött fehér pamutpólót.
– Nyugodjon meg, meg tudom magyarázni – kezdi tétován, de ő maga is
hallja, mennyire körülményes. – A Csaba, az Imre Csaba osztálytársam volt
a gimnáziumban. Nemrég beszélgettünk a Messengeren, és felajánlotta,
hogy egy ideig használhatom a lakást. Volt némi zűr a munkahelyemen és…
– Ki a fasz maga? – teszi fel a nő újra a kérdést.
– A nevem Kardos Júlia. A keszthelyi…
– Soha életemben nem hallottam magáról. Soha a büdös életben nem
említette a maga nevét. Érti? Soha! – válaszolja a nő, és most már
határozottan hisztérikus a hangja. Láthatóan össze van zavarodva, és
nagyon elveszettnek tűnik.
Júlia megkerüli a kanapét, és közelebb lép a nőhöz, aki még mindig az
előszobában ácsorog. Aztán határozott léptekkel megkerüli a nőt, becsukja
a bejárati ajtót, leakasztja a nő karjáról a ridikült, és lágyan azt mondja:
– Beszéljük meg nyugodtan, rendben? Hozhatok egy pohár vizet? Vagy
valami erősebbet? Van borom.
– A bor jó lesz – feleli a nő váratlanul megszelídülve, aztán követi Júliát
a konyhába, és lehuppan az egyik székre a kör alakú étkezőasztal mellett.
Szinte megbabonázva nézi, ahogy Júlia elővesz egy bontatlan üveget a
hűtőből, és két pohárral együtt leteszi az asztalra, majd odatelepszik ő is,
épp szemközt vele.
– Ha kívánja, azonnal elmegyek. Nem akarok zavarni – mondja Júlia, és
mindkét pohárba tölt. – A Csaba ajánlotta fel, hogy itt kipihenhetem
magam, de most, a történtek után, az egész persze érvényét veszti. Csak
azért maradtam, mert a rendőrök megkértek rá. Ha netán ismét beszélni
akarnának velem.
– Megölték – motyogja Krisztina maga elé, mintha meg sem hallotta
volna Júlia szavait. – Kettő körül hívtak. Egy nyomozó. Valami helyi zsaru.
Holnap reggel kell bemennem hozzá, beszélni akar velem. De képtelen
voltam otthon maradni, beültem a kocsiba, és idejöttem. Tudom, hülyeség
ez az egész, hisz végül is már… de itt akartam lenni. A közelében – hadarja
egy szuszra, aztán felhajtja a jó két deci chardonnay-t.
Júlia vár. Ő is iszik, és bár nagy a kísértés, ezúttal magának nem tölt újra.
Imre Krisztina továbbra is zsibbadtan bámul maga elé, és hagyja, hogy
újratöltsék a poharát. Kicsivel később az asztal szélébe kapaszkodva feláll,
és a tűsarkain kilibeg az előszobába a táskájához.
Egy doboz cigarettával tér vissza, és türelmetlenül rágyújt. Júlia nem
szól. A bejárati ajtón kívül ott a matrica, ami tiltja idebenn a dohányzást. De
ez mégiscsak az ő lakása. Vagyis az övék. Feláll, elővesz a négy közül egy
kistányért a szekrényből, és a nő elé teszi, hogy legyen hová hamuznia.
Kardos első pillanattól kezdve úgy kezelte a lakást, mint egy szállodai
szobát, ahová azért az érzésért megy az ember, hogy minden sterilen üres
legyen, és elhihesse: ő itt az első vendég. És az egyetlen. Érkezéskor
felületesen kinyitogatta a szekrényeket, és mindent épp megfelelően üresen
talált. A konyhában alapvető edények szigorúan négy főre, négy kanál és
négy kistányér, se több, se kevesebb. Valami oknál fogva megnyugtatta ez a
dekára adagolt sterilitás. Ő maga is sterilnek érezte magát tőle: vendég volt
itt a saját életében, az első és egyetlen vendég. A szabad szemmel nem
látható és pillanatnyilag a maga számára megmagyarázhatatlan vérfolt a
kanapén, aminek kéken foszforeszkáló foltja beégett a tudatába, persze
most jócskán árnyalta a képet a sterilitásról.
– Szóval hogy kerül maga ide? Júliának hívják, azt mondta, ugye? –
kérdezi a nő, és hosszan megszívja a cigarettát, jó néhány másodpercig
benn tartja a füstöt, aztán lassan kiengedi.
– A férje osztálytársam volt a gimiben, és együtt énekeltünk az iskolai
kórusban. És persze emiatt ismerősöm volt a Facebookon, bár nemigen
tartottuk a kapcsolatot, de hisz tudja, hogy működik az ilyesmi, nem?
– Hát persze – válaszolja a nő, és Júlia megnyugszik, hogy végre azt a
reakciót kapja erre a történetre, amire már reggel a nyomozótól is számított.
– Pénteken este fenn voltam a neten, és a Csaba… öö… szóval a férje
rám írt. Semmi komoly, ne értse félre, abszolúte nem úgy. Érdeklődött, mi
van velem, szokásos semmitmondó kérdések-válaszok régi ismerősök
között, érti, ugye?
– Folytassa – válaszolja a nő, elnyomja a félig elszívott cigarettát, rögtön
egy újabbra gyújt, és int a fejével, hogy Júlia töltsön újra. Hosszan kortyol,
Júlia pedig engedelmesen folytatja.
– Az a helyzet, hogy ittam aznap este. Na, nyilván magával is volt már
így, pont rossz passzban voltam, ő meg pont egy ilyen estén írt rám…
– És?
– És leírtam neki, hogy táppénzre mentem, de nem tudok mit kezdeni
magammal. Hogy egy időre a legszívesebben elmenekülnék… az
életemből. A lakásomból. Úgy általában… érti, nem?
– Mit dolgozik maga? – kérdezi a nő, de kissé nehezen forog a nyelve.
– Azt hittem, ezt már az elején mondtam. A rendőrségnél vagyok.
Nyomozó. Igazából ilyen… – folytatná, de a mondat közepén abbahagyja.
A nő elnyomja a cigarettát, és türelmetlenül megrázza a fejét.
– Tudja, mit? Nem is fontos, ki maga, meg az se, miért van itt. Hiszen ő
már nincsen. És soha nem is lesz. – Júlia gondolatban megállapítja, hogy az
özvegy a megrázkódtatás miatt valószínűleg sokkban van, amin az alkohol
csak rontott. Mintha nem is érdekelné, mi történt, vagy hogy ki ölhette meg
a férjét. Nem beszél semmi olyanról, ami igazán lényeges.
Krisztina sírni kezd, aztán minden előzmény nélkül azt mondja:
– Most akartunk gyereket.
– Maga hány éves most? – kérdezi Júlia.
Mintha bármi köze lenne hozzá. Vagy bármi joga. Itt ül egy lakásban,
ami nem az övé, és egy fiatal nőt faggat, akinek ma gyilkolták meg a férjét.
És akkor a fekete műfasz még szóba sem került. Felmerül benne, hogy a
fiatal nyomozó közölte-e ezt a kényes részletet telefonon Krisztinával. Arra
tippel, hogy nem. Pontosabban reméli. Ő biztosan nem tette volna.
– Huszonnyolc. Szerinted is pont jó kor arra, hogy az ember terhes
legyen? – kérdezi, aztán felsóhajt. Azt, hogy tegezésre váltott, kettejük
közül már csak Júlia veszi észre. – Neked van gyereked?
– Nem, nincs – válaszolja Júlia, és úgy dönt, mégis újra fogja tölteni a
poharát. – Nem úgy alakult az életem, hogy…
– Na, akkor neked fogalmad sincs. Úgyhogy én most elmondom, jó? –
vág közbe Krisztina, és ismét rágyújt, aztán széles mozdulatokkal
gesztikulálva beszélni kezd.
– Azt mondtad, ismered a férjemet, nem? Akkor tudod, milyen. Meg
hogy ki. Mármint volt. – Elsötétül az arca, mintha behúzták volna a nehéz
brokátfüggönyt az ablakon. – Ő nem volt egy senki, na. Az ő feleségének
lenni, az nem semmi. Kurva nagy teher ám. Mindig a topon lenni, smink,
haj, meg a test. Csak az Instán kétszázezer követőm van. Egy terhességet
így bevállalni? Ha egy dekát hízom, széjjelszednek. Ha vékony maradok,
akkor meg azért. Nagyon nehéz ám így élni, nekem elhiheted. És most
megölték. A média rám fog szállni. Nem lesz egy perc nyugtom se. Már
előre rettegek.
Júlia Krisztina arcát tanulmányozza. A perfektül felrakott
műszempillával keretezett szeme le-lecsukódik. Itt fog elaludni ültében, az
asztal mellett.
Kiveszi a kezéből az égő cigarettát, elnyomja, aztán feláll, és a nő hóna
alá nyúlva határozott mozdulattal talpra állítja. Az nem ellenkezik. Hagyja,
hogy a hálószobába vezessék. Valamit motyog. Júlia erősen koncentrál,
hogy értse, de csak kásás, alig artikulált suttogásnak hangzik.
Júlia felhajtja az ágytakarót a franciaágyon, és óvatosan belefekteti a nőt,
leveszi róla a cipőt, aztán betakarja. Fölé hajol, egészen közel az arcához, és
akkor Krisztina kinyitja a szemét, és meglepően tiszta hangon azt suttogja:
– Addig maradsz, ameddig akarsz. Engem nem érdekel – és már alszik is.
Júlia megint a kanapéra telepszik a lyukkal átellenben, és oldalra
fordulva a Balatont bámulja az üvegfalon át. Most csupán mozdulatlan,
tompa tömeg.
A saját hangjára riad. A kiáltására. Olyan, mintha egy idegen kiáltana,
pedig most szakadt fel épp a torkából, még érzi az utána maradt enyhe
rekedtséget. Álmodott. Imre Csabáról. Álmában újra együtt voltak. Vagy
épp a tegnap este volt az, amiről csak álmodott. A valóság egy álomban.
A hányinger hirtelen csap le rá, de nem elég gyorsan. Épp kiér a
mosdóba. Van már gyakorlata, tud olvasni a jelekből. A bor savanyúját alig
tompítja a szelet kenyér édese, amit előző nap megevett. Megtörli a száját,
pár pillanatig a hideg csempének támasztja a homlokát, aztán
föltápászkodik.
És akkor eszébe jut, hogy nincs egyedül a lakásban.
Óvatosan közelíti meg a hálószobát, és magában azért fohászkodik, hogy
a nő mélyen aludjon épp ott, ahová ő maga fektette – épp átellenben azzal
az oldallal, ahol a férje feküdt előző éjszaka. Nem sokkal azután, hogy vele
volt.
De az ágy üres.
Júlia mereven bámulja a nő hűlt helyét, és arra gondol, hogy ebből a
lakásból már két ember eltűnt.
Eltűntek, míg ő aludt. Eltűntek mellőle. Mellőle tűntek el.
 7

2019. október 1., kedd, délelőtt tíz óra után

– Rosszul van? – kérdezi Forrai, amikor Kardos Júlia végre résnyire

nyitja az ajtót.
– Nem, dehogyis. Minden oké. Magát vártam – veti oda, és félreáll, hogy
a férfi bemehessen.
Júlia szűk, koptatott farmert és fekete garbót visel. Vállig érő haja még
nedves, arcán nincs smink. A férfi megáll mellette, egészen közel, hosszan
egymás szemébe néznek, és Forrai mintha mondani akarna valamit. Aztán
inkább csendben marad.
Júlia elindul a konyha felé, a férfi követi, és leül az egyik székre. A nő
közben bekapcsolja a kávéfőzőt, aztán egy ideig némán nézik egymást, míg
a készülék kiokádja a tartályban maradt vizet, és felkészül, hogy
beindíthassák. Amikor rövid sípolás jelzi, hogy üzemképes, Júlia
visszafordul a pulthoz.
– Rövid? Hosszú? Tej? Cukor? – kérdi.
– Rövid, cukor nélkül. Ristretto.
– Oké – feleli Júlia, és a bögre helyett egy eszpresszós csészét tol a
kifolyó alá. Aztán magának készít egy hosszabbat, tejet önt bele, és kezében
a két kávéval letelepszik az asztalhoz a férfival szemben.
Forrai pillantását keresi, de az a nő válla mellett az ablakon át a Balatont
bámulja. Úgy tűnik, nem képes betelni vele.
– Nem semmi innen a kilátás. Nem csodálom, hogy lecsapott a
lehetőségre.
– Szóval megint ugyanaz a lemez. Rendben, akkor elmagyarázom újra.
– Azt megköszönném – mondja a férfi, aztán elfordul a tarajos
hullámokkal tarkított, acélszürke víz látványától, és előveszi a
jegyzetfüzetét.
– A következő történt – kezd bele Júlia. – Egy hete táppénzen vagyok.
Nem terveztem, de így alakult. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez közös
döntés volt a főnökömmel. Volt köztünk némi nézeteltérés az előző ügyem
utóéletével kapcsolatban, amiről tegnap a kocsiban beszéltem. A
rendőrkapitányunk régi vágású zsaru, ha szabad így mondanom. Rendkívül
empatikus – mondja, és elhúzza a száját.
A férfi felpillant, szenvtelenül várja a folytatást.
 Láthatóan nem érzékelte az iróniát. Vagy nagyon jó színész.
– Szóval otthon voltam. Aztán pénteken késő este a Messengeren írt
nekem Imre Csaba, akit a gimnáziumból ismertem.
– Rendszeresen leveleztek?
– Azelőtt soha.
– Akkor mivel magyarázza, hogy aznap írt magának?
– Semmivel. Nem tudom, miért írt – válaszolja, aztán elgondolkodik, és
tétován folytatja: – Talán azért, mert aznap találkozónk volt Kaposváron. A
gimnáziumban volt egy kamarakórusunk, és az egyik tag összejövetelt
szervezett. Mint egy osztálytalálkozó, gondolom, olyan lehetett. Engem is
hívtak, de persze nem mentem el. Rühellem az ilyesmit. De mindegy is,
hogy én erről mit gondolok. Ő mindenesetre ott volt, posztoltak is róla
képet. Aztán ugyanaznap késő este váratlanul írt nekem. Talán eszébe
jutottam, vagy beszéltek rólam, kérdezték, tudja-e valaki, mi van velem, mi
lett belőlem. Hisz tudja, hogy megy az ilyesmi.
– És miről beszélgettek?
– Nos, felszínes beszélgetésnek indult. De aztán… én eléggé érzékeny
voltam akkoriban, és amikor megkérdezte, hogy mit csinálok, megírtam
neki, hogy táppénzre küldtek, és ez igen rosszul érintett.
– Részeg volt aznap este? – kérdezi a férfi anélkül, hogy felpillantana.
– Hogy is hívják magát? Azt tudom, hogy Forrai őrnagy, de mi a
keresztneve?
– Öö, Csongor.
– Csongor. Köszönöm. Ugye szólíthatom így? És még valami.
Tegeződhetnénk? Mégiscsak kollégák vagyunk, meg amúgy is én vagyok az
idősebb, szóval, mit szólsz, Csongor? Oké lesz így?
A férfi pár pillanatig hezitál, aztán bólint. Az arcán nem tükröződik
érzelem.
Júlia kortyol egyet a kávéból, és úgy dönt, nem hagyja magát.
– Szóval, Csongor, az a helyzet, hogy mint mindenki más,
alkalomszerűen én is fogyasztok alkoholt. Ez aznap este is így történt. De
ez a jelenlegi ügy szempontjából irreleváns, ezt te is tudod, ugye? – mondja
egy szuszra, és érzi, hogy ég az arca. A férfi most épp azt tanulmányozza.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Júlia elvörösödött. Sőt úgy tűnik,
kizárólag ez érdekli. Az információt pedig elraktározza, anélkül, hogy
lejegyezné.
 – Hogy került szóba ez a lakás? – kérdezi, Júlia meg lassan kiengedi a
levegőt. Amikor megszólal, egy árnyalattal élénkebb a hangja.
– Kérdeztem, hogy él, mivel foglalkozik, bár nyilván láttam őt a
médiában, mint mindenki más, azért megkérdeztem. Azt is megírta, hogy
van egy lakása a siófoki Ezüstparton. És hogy az most üres. Én meg azt
válaszoltam, hogy fantasztikus lehet onnan a kilátás, én a keszthelyi
lakásomból csak a szemétkonténerekre látok rá, hiába van a Balatontól alig
fél kilométerre, ő meg erre azt írta, hogy akkor menj és pihend ki magad az
apartmanomban. Én meg viccből azt írtam, hogy oké. Tudod, milyen az,
amikor küldesz öt sírva nevetős emojit, erre ő küld egy GIF-et, ahol három
kacsa táncol, és az a felirat, hogy „It’s all right!”, és színesen villog, mint a
karácsonyfa egy falusi ház bepárásodott ablakában. Azt hittem, vicc az
egész, de ő komolyan gondolta, és már szervezte is. Azt írta, nem kell
fizetnem érte, ilyenkor amúgy is üresen áll. Meg hogy a régi szép idők
emlékére, és hogy szívesen segít satöbbi, satöbbi. Én belementem a játékba.
Mondom, az átlagosnál jóval érzékenyebb voltam. Sőt kissé impulzív.
– És hogy jutottál be a lakásba? – folytatja a férfi anélkül, hogy az
impulzivitás szele akárcsak távolról is megérintené.
– Megírta a belépéshez szükséges kódokat, és azt, hogy a kulcs az ajtó
melletti gázóraszekrényben van. Hát így.
– És mit találtál a lakásban? Milyen állapotban volt?
– Ha arra vagy kíváncsi, hogy a falak tele voltak-e fröccsenő vér
megszáradt nyomaival, a bútorok összedobálva álltak-e a szoba közepén,
akkor a válaszom nem. Egy sterilen tiszta luxusapartman volt, üresen. Nem
volt itt az égvilágon semmi – feleli Júlia, a szarkazmus meg, legalábbis
most úgy tűnik, Forrai őrnagynak szintén nem az erőssége. Csak ütögeti a
tollát a konyhaasztal magasfényű lapjához, és várja a folytatást. A nő meg
teszi, amit elvárnak tőle. – Az apró vérfoltot a kanapé fekete huzatán nem
vettem észre. Ahogy más se vette volna észre. Pedig nyilvánvalóan ott volt
már, amikor vasárnap reggel megérkeztem. Itt kellett lennie.
– Nyilván – válaszolja a férfi, aztán előveszi a mobilját, és hosszan
rámered. Mintha egy üzenetet olvasna. Aztán sietve elteszi a jegyzetfüzetét,
és feláll. A kávéscsészéje érintetlen.
– Köszönöm, de most el kell mennem. A vasárnap estére viszont
mindenképp vissza kell térnünk. Hamarosan jelentkezem. Ugye nem kell
elismételnem, hogy ne menj sehová?
 Júlia agya lázasan dolgozik. Vajon ki írt neki? És mit? Egyértelmű, hogy
valami váratlan dolog történt. Valami, ami nem a tervek szerint megy a
nyomozásban. Míg ő itt viaskodik magával, hogy megkérdezze-e, mi a
probléma, a férfi már a bejárati ajtónál áll. A nő utánamegy, kinyitja az
ajtót, és azt mondja:
– Gondolom, az, hogy nem rúgott ki a felesége, azt jelenti, hogy részéről
maradhatok. Úgyhogy itt megtalálsz.
Forrai megpördül, és rámered:
– Te találkoztál a feleségével?
– Tegnap éjjel, nem sokkal azután, hogy ti elmentetek, beállított. Először
persze megdöbbent, hogy itt talál, de végül megnyugodtak a kedélyek, és
mindketten itt maradtunk a lakásban. Beszélgettünk. Reggel nem említette
neked?
– Ezt hogy érted?
– Hát reggel rögtön hozzátok ment innen, nem? Este legalábbis azt
mondta. Hogy reggel nyolcra rendelted be. Kicsit meg is lepődtem, amikor
felébredtem, és már nem volt itt. Szólhatott volna. De úgy gondoltam, kissé
kínosan érezte magát az előző éjszaka miatt, azért ment el köszönés nélkül.
– Nem jelent meg reggel nyolckor. Azóta kerestük – feleli a férfi, aztán
nyel egyet, és kimondja, amit egyébként nem lenne szabad megosztania
senkivel: – De épp most írtak a helyi kapitányságról. Az épület előtt áll, és
épp szelfizik. A portás szerint mintha élőzne.
 8

Fonyódliget, Somogy Megyei Gyermektábor

1994. július 22., péntek este

A SZOPRÁN

Az az igazság, hogy rosszabbkor nem is jöhetett volna az egyhetes

táborozás Ligeten. Anyám még mindig kórházban volt, és úgy indultam el
az állomásra, hogy előtte még bementem hozzá. Nem találtam a kettes
kórteremben, az ágyán egy aszott öregasszony aludt. Pszichiátria, női
részleg, kettes kórterem. Ahol előző nap hagytam. Mégsem volt sehol.
Vagyis de. Este átvitték a zártra, egy zsíros arcú lány mondta a szomszéd
ágyról, amikor látta, hogy csak állok ott döbbenten, kezemben a szatyorral,
benne a két tiszta hálóing meg a barackos Ice tea. A nővér azt mondta,
beszéljek az ügyeletes orvossal, úgyhogy bekopogtam, először csak
finoman, szerintem nem hallotta, aztán már erősebben, akkor bentről
felcsattant egy férfihang, hogy tessék, én meg benyitottam, belülről fekete
műbőrrel volt kipárnázva az ajtó, talán azért nem hallotta elsőre, nem
tudom. Anyámat azért kellett áttenni a zártra, mert a gyógyszerfüggőség
utáni elvonási tünetek miatt nem tudta ellátni magát, és itt kinn csak azok
lehetnek, akik tudnak járni, mondta, nekem meg idő kellett, hogy felfogjam,
utána meg, hogy tiltakozni kezdjek. Furcsán, kívülről hallottam magam, és
engem még az orvosnál is jobban megdöbbentett a hangnemem. Az anyám
nem való a zárt osztályra, és követelem, hogy azonnal hozzák ki onnan.
Fölvonta a szemöldökét, és azt mondta, ha vállalom, hogy bejárok hozzá, és
ellátom, kihozatja. Nem bőgtem el magam, sőt. Hideg voltam, és
koncentrált, és tudtam, hogy nem tudok maradni, és hogy rajtam kívül nincs
más, aki ezt megtenné, ezért megköszöntem, és megkérdeztem, hogy
előreláthatóan meddig kell ott maradnia. Aztán megmondtam neki, hogy
most egy hétig nem tudok bejönni, és a kezébe csúsztattam az ötezrest,
amely már egészen átnedvesedett az izzadt tenyeremben. A köpenye
zsebébe tette, és biztosított róla, hogy anyám akkor még jócskán náluk lesz.
Azt is mondta még, hogy ne aggódjak. Én meg elmentem az állomásra, és
épphogy elértem a vonatot Fonyódligetre.
 Péntekre már elegem lett az egészből. Utáltam a próbákat, utáltam
mindenkit, egyenként és egyben is, az egész bandát. Élén a Veressel. A
mániája volt, hogy segíteni akar. Istenem, ha békén hagyott volna! De csak
érdeklődött, koslatott, faggatott. Ha a közelembe jött, szinte
megdermedtem. A szemüvegét percenként tolta vissza az orrára, mert a
melegben újra és újra lecsúszott az izzadt bőrén. Az orrlyukai olyanok
voltak, mint egy lóé, óriásira tágultak, ahogy beszívta a levegőt, és csak
mosolygott, és nézett. Úgyis kiszedem belőled, hogy mi bánt, mondta, én
meg szívem szerint pofon vágtam volna. Főleg, ha a többiek előtt csinálta.
Pont arra volt szükségem, hogy azon filózzanak, mi bajom, arra meg, hogy
az Imre lássa, mennyire kész vagyok, végképp nem volt szükségem.
Szerdán vacsoráról visszafelé menet aztán Csaba tényleg odajött hozzám, és
megkérdezte, segíthet-e. Nem bőgtem, pedig indokolt lett volna.
Ugyanolyan illata volt, mint akkor, amikor még azt mondta, engem szeret:
kék Dushdas. Szippantottam az illatából egy utolsót, aztán megmondtam
neki, hogy lehet engem hanyagolni. Nyomban lemaradt, és csatlakozott a
Vereshez meg a Déneshez, én meg jól kiléptem, és engedélyt adtam
magamnak, hogy két és fél percig tök csendben bőgjek.
Aztán pénteken a Veres előállt az ötlettel, hogy csináljunk egy búcsúbulit
a szobájában, ahol megbeszéljük az arezzói versenyt, azt, hogy mik voltak
az egyhetes felkészülési tábor tanulságai, blablabla, mi meg bementünk
hozzá, és nekem úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki odavolt a
boldogságtól, hogy most együtt iszunk a tanárunkkal, meg mekkora
királyság már, hogy ez neki egyáltalán eszébe jutott. Megittam egy kis korty
pálinkát, mert nem akartam még egyszer hallani a Tóth Andi idióta,
nyávogós hangját, ahogy azt mondja, hogy igyál már, Kardóóóóóóós, de
nem esett jól.
Nem sokkal a Sárközi után leléptem. Feltettem a walkmanemet, és a
Neurotic-kazettát hallgattam, de az elem persze elég hamar merülni kezdett,
és nyúzta a szalagot. Úgy fél órája lehettem már a szobában, amikor
kopogtak. Adrien még nem jött vissza, fogalmam sem volt, hol lehet.
Kikapcsoltam a Pajort, pedig épp azt énekelte, hogy ez nem a szerelmesek
kora, és ezzel mélyen egyet tudtam érteni, akárhányszor hallgattam is meg,
és azt mondtam, szabad.
A Veres volt. Felültem az ágyon, és ugyanazzal a lendülettel fel is álltam.
Ott álltunk egymással szemben, és egyikünk sem szólt egy ideig. Én azért,
mert el sem tudtam képzelni, mit akar tőlem vagy akár az Adrientől. Ha
ebbe a szobába jött be, akkor logikus, hogy kettőnktől akarhat valamit.
– Igen, tanár úr? – motyogtam, ő meg beljebb lépett.
– Ugye nem zavarok? – kérdezte.
Nem, feleltem, és levettem a fülhallgatót.
– Elnézést szeretnék kérni tőled, Juli – mondta, és leült az ágyam szélére.
– Nem baj, hogy így szólítalak, ugye? Tudom, hogy senki sem hív így
téged, de nekem te Juli vagy. Ha eszembe jutsz, akkor is Juliként gondolok
rád.
Megköszörültem a torkomat, és leereszkedtem a székre az ablak alatti
kisasztal mellett. Így is alig egy méterre voltunk egymástól. A meleg
bennrekedt a kicsi, kocka alakú szobában, éreztem, hogy a pólóm rám
tapad. Nyelt egyet, és feltolta a szemüvegét az orrán. Émelyegni kezdtem,
bár fogalmam sem volt, miért.
– Az Elekes elment zuhanyozni, mindjárt itt lesz – hadartam, ő meg
elmosolyodott.
– Az Elekes sétálni ment a Tóth Andival, nem sokkal azután, hogy te
elköszöntél tőlünk.
A szemébe néztem, és kihúztam magam.
– Miben segíthetek, tanár úr, ezen a kései órán? – kérdeztem.
Veres hátravetette a fejét, és nevetni kezdett, az ádámcsutkája fel-alá
ugrált az inas nyakán.
– Na igen. Ez az igazi Kardos. Harcos, kemény, dacos, büszke,
folytassam még?
Éreztem, hogy a fülem égni kezd, és már lángolt az arcom. Ezt persze
nem láttam, csak éreztem a forróságot. Pont úgy, mint amikor magyarórán
felszólított a Borbásné, hogy mi a véleményem a versről, amit felolvasott.
De ez most nem magyaróra volt, és a Veres határozottan nem Borbásné.
Felszegtem a fejem.
– Igen, tanár úr. Folytassa!
Abbahagyta a nevetést, és elkomolyodott.
– Az a helyzet, hogy megőrjítesz, Juli. Ez az igazság. Azt hittem, idővel
majd elmúlik, de korántsem. Sőt.
Próbáltam levegőt venni, de alig sikerült. Néztem a tanáromat, a
karnagyomat, a férfit, aki harminc múlt, néztem, ahogy engem bámul,
kutyaszeme volt, szomorú, kuncsorgó kutyaszem a kerek fémkeret határolta
homályos lencsék mögött, és felröhögtem.
 Mindketten meglepődtünk. Én szólaltam meg újra, mielőtt ő képes lett
volna rá:
– Amikor bejött, azzal kezdte, hogy szeretne elnézést kérni tőlem. Miért
is?
Elkerekedett a kutyaszeme. Előrecsúszott ültében, a térdére
támaszkodott, a fejét a tenyerére fektette, és nagyon elárvultnak tűnt,
amikor beszélni kezdett.
– Te nagyon erős vagy. Felnőttebb vagy a legtöbb felnőttnél, felnőttebb
vagy nálam is. Csodállak téged, Juli. Ha nem tizenhét éves lennél, ha én
nem lennék…
– Tényleg! Hány éves is maga, tanár úr? – kérdeztem, és kihúztam
magam. Odabenn mindenem remegett.
– Olvastad Nabokovtól a Lolitát? A szerelem ezerszer bonyolultabb két
ember életkoránál, tudod, ugye? A szerelemben nincs logika. A szerelem a
legzsigeribb érzelem, feloldódsz benne, megszűnik a racionalitás, hagyni
kell, hogy sodorjon, Juli, hagyni kell – mondta suttogva, miközben felállt,
és a hátam mögé lépett. Az izmaim betonná változtak, ő meg rátette a kezét
a tarkómra, és azt súgta: – Lazíts, hidd el, neked is jár. Nem kell mindig
erősnek lenni, most elengedheted magad. Én vigyázok rád. Ha akarod,
mindig, örökké vigyázni fogok rád, Juli. Egyszer még gyerekünk is lehetne,
ha akarod. Én mindent megadnék érte. Amit csak akarsz.
Masszírozni kezdte a nyakamat, én meg lefagytam. Nem voltam a
testemben, éreztem ugyan a kezét, a mozdulatait, a csuszamlós, meleg
bőrét, a lélegzetét a fejem búbján, mégsem voltam önmagamban. Talán
ezért engedhettem ilyen sokáig. Mert amikor visszatértem, képes voltam azt
tenni, amit kellett. Megfogtam a kezét, lefejtettem a nyakamról, felálltam,
és szembefordultam vele. A leheletünk összeért. Lihegett, ahogy én is.
– Mindenkivel ezt csinálja, ugye, tanár úr? Hány lánynak mondta már
ugyanezt, ugyanígy? A Nabokovot, a vigyázok rádot, mindent. Mindenkinél
próbálkozik, aki él és mozog, mi?
Nem válaszolt. A válla megroskadt, olyan volt, mint egy gyerek, akit épp
most pofozott fel a tanár az osztály szeme láttára. Próbáltam megfejteni, mi
jár a fejében, kicsit talán meg is sajnáltam, de annyira azért nem, hogy a
megvetésemet kiradírozhassa a sajnálat.
Ahogy rám nézett, láttam a szemén, hogy érzi a megvetésemet.
– Szeretnék elnézést kérni tőled, Juli – ismételte meg, aztán halkan
behúzta maga után az ajtót, én meg visszafeküdtem az ágyra, és a fehérre
festett pozdorjaplafont bámultam.
Mikor valamivel éjfél előtt Elekes Adrien belépett a szobába, próbáltam
úgy tenni, mintha aludnék, de őt nem érdekelte. Megállt fölöttem, és
beszélni kezdett, levegőt sem vett, csak mondta és mondta. Olyan volt,
mintha nem is lett volna önmaga. Zaklatott volt, aztán egyszer csak vihogni
kezdett, fölém hajolt, a vizes haja az arcomat súrolta, és attól féltem, hogy
rosszul lesz, és a végén még kidobja a taccsot, úgy, ahogy van, fölém
hajolva.
Másnap hazavonatoztunk Kaposvárra, anyámat hétfőn kiengedték a
pszichiátriáról, és utána egy teljes hónapig bírta Seduxen nélkül. Boldog
idők voltak.
 9

Siófok, 2019. október 1., kedd délelőtt 11 óra

Forrai elmegy, de a mondatai ott maradnak.

Júlia felvesz egy pulóvert, készít magának egy újabb adag kávét,
kitelepszik a teraszra, és a laptopján megnézi a híreket. A BorsOnline volt a
leggyorsabb. A cikk már reggel 6:45-kor élesedett az online felületen, és azt
állítja, hogy egy tudósítójuk a helyszínen tartózkodik, és mostantól
mindenről be fog számolni. A bejelentés után egy hosszabb összefoglaló
következik az áldozat életének főbb állomásairól. Onnan indít, hogy Imre
Csaba 1998-ban végezte el a színművészeti főiskolát, kezdetben kisebb
reklámszerepeket kapott csupán, majd egy évet töltött társulati tagként a
szolnoki Szigligeti Színházban, amit aztán otthagyott, amikor az RTL Klub
ráosztotta az újonnan induló napi sorozata, a Jó idők és rossz idők egyik
főszerepét. A cikk kitér arra, hogy Imre az évek során a nézők szemében
szinte eggyé forrt az általa alakított, minden hájjal megkent sikeres
vállalkozó, Kerényi Dávid figurájával, és hogy a szereplő váratlan kiírása a
sorozatból nemcsak a rajongókat döbbentette meg, hanem a színészt is. Az
utolsó mondatban a cikk írója arra célozgat, hogy Imre Csaba talán nem
tudta feldolgozni, hogy a hosszú évek rivaldafénye egy pillanat alatt
kihunyt, és emiatt lehettek magánéleti vagy lelki problémái. A dildóról egy
szó sincs. Persze ha lenne, az öngyilkosságra utalgatásnak sem lenne
értelme.
Júlia lecsukja a laptopot, és gondolatban megállapítja, hogy a magát jól
értesültnek beállító újságíró valószínűleg nagyon távol van ettől, aztán
visszamegy a konyhába, kiönti a mosogatóba a kihűlt kávét, gépiesen
mosogatni kezd, és az ablakon át a Balatont nézi.
Reggel óta erős a szél, apró, piszkosfehér tarajokkal csipkézi tele a tó
szürkéjét, a gyenge eső meg szinte keresztben szitál.
A combközépig érő vízben két nő és három férfi áll. Fekete neoprén ruha
van rajtuk, amit a búvárok használnak a merüléshez, Júlia mégis ösztönösen
megborzong, miközben figyeli őket.
A parttól távol egy férfi és egy lány kite-szörfözik. A férfi kétoldalt
átnyúl a lány dereka mellett, és a kezét fogva segít neki tartani az ernyőt.
Egy hirtelen lökés váratlanul belekap a pipacspiros nejlonba, és felkapja, a
vékony lány meg, mint egy rongybaba, arccal előre a vízbe zuhan. A férfi
utánakap, és kiemeli, miközben az ernyőt is tartja. Kicsit tanakodnak, aztán
a férfi gyakorlott mozdulatokkal behúzza az ernyőt, és elindulnak kifelé.
Júlia semmit sem tud róluk, de igyekszik történetet adni az embereknek,
akiket néz. Hátteret. Nevet, múltat, kapcsolatokat. Elméleteket gyárt arról,
vajon ki kinek a nője, és ki kit csal meg. De egyvalakivel az elejétől fogva
nem tud mit kezdeni. Ő egyszerűen nem illik a képbe. A lány biztos, hogy
nem kavar senkivel. Júliának ugyan fogalma sincs, ki kicsoda az
összeszokott társaságban, ezt valahogy mégis tudja. A két férfi felé fordul,
nevetnek, a szájuk nyitva, idáig látszik az egészséges, fehér fogsoruk, a lány
kipirult arcán azonban csak egy félmosoly suhan át, aztán újra bezárul.
Hétfő reggel is olyan erős volt szél, hogy érdemes legyen kijönniük.
Ha az ő ügye lenne, mindenképpen kikérdezné őket, persze hülyeség az
egész. Már biztosan megtették.
Júlia elzárja a csapot, és megtörli a kezét egy konyharuhában. A társaság
a parton éppen pakol. Nagy, fekete orkánzsákokba csomagolják az
összehajtogatott ernyőket, és a jó száz méterrel odébb lévő parkoló felé
cipelik.
Bemegy a hálószobába, és kivesz egy vastag termopulóvert a földön lévő
nyitott bőröndből. Még nem pakolt ki. Az érzés, hogy ő itt betolakodó, még
nem enyhült annyira, hogy úgy érezze, eljött a pillanat, hogy a csupa tükrös,
tolóajtós gardróbszekrénybe pakolja a magával hozott kétkupacnyi ruhát.
Aztán kezében a pulóverrel leroskad a franciaágyra, és maga elé bámul.
Mégis mit kérdeznél tőlük?, töpreng, és hirtelen nagyon üresnek érzi magát.
Néhány perc múlva aztán vesz egy mély lélegzetet, és miközben
belebújik a pulóverbe, kimegy az előszobába, és felhúzza az edzőcipőjét. A
széldzsekit már a lépcsőházban veszi fel. Kettesével szedve a lépcsőfokokat
leszáguld, szinte feltépi az üvegezett portálajtót. Az épülettől a lakópark
kerítésének kapujáig vezető járdán már vágtat.
Kiér a parti sétányra, és mindkét irányba elnéz.
Elkésett. A parkoló üres.
Csalódottan fújtat, és indulna visszafelé, amikor észreveszi a lányt.
Magányosan álldogál a bezárt büfé mellett.
A törülközőt a fején már egy kikericssárga kötött sapkára cserélte, és épp
a vezeték nélküli fülhallgatóval babrál. Sárga a kabátja is. Sárga
szövetkabát nagy, fekete, hosszúkás gombokkal, a lábán sötétlila Martens
bakancs.
 – Szia – mondja, és kezet nyújt. – Kardos Júlia vagyok, most itt lakom az
egyik apartmanban. Gyakran látlak benneteket, ahogy szörföztök.
Elképesztő sport, én valószínűleg képtelen lennék akár csak megpróbálni is.
A lány meglepődve néz rá, hátralép, és a büfé falának támaszkodik.
Kiveszi a fülhallgatókat, a kabátzsebébe teszi, és bizalmatlanul köszön:
– Jó napot.
Aztán viszonozza a kézfogást. Erős, de nem túlontúl.
Épp megfelelő.
– Tegezz, légyszi, bár a korom szerint az anyád lehetnék – mondja Júlia,
és felnevet. A lány alig észrevehetően elmosolyodik, de nem mozdul.
– Vársz valakit? – kérdezi Kardos.
– Még vissza kell mennem Pestre, de amikor kijöttünk a vízből, akkor
vettem észre, hogy pont lekésném a vonatot. A következő csak két és fél óra
múlva indul. Fel akartam hívni apámat, hátha lejön értem, de nem veszi fel.
Úgyhogy, asszem, mégis a következő vonattal kell mennem.
– Pesten élsz?
– Ott járok egyetemre, amúgy veszprémi vagyok.
– És mit tanulsz?
Kardos igyekszik könnyed hangot megütni. A lány felvonja a
szemöldökét, és nem válaszol. Nem is mozdul. Továbbra is az épület
falának támaszkodik, és szemmel láthatóan eldöntötte, hogy nem lesz
együttműködő, amíg ki nem derül, ki ez a nő, és mit akar tőle.
Jó nevelés, gondolja Kardos Júlia, és taktikát vált.
– Én is rendőr vagyok – mondja, és megvillantja a lány előtt az
igazolványát. – Tudom, hogy a kollégáim már meghallgattak, de ahogy
föntről figyeltelek, arra gondoltam, mi lenne, ha még egyszer elmondanál
mindent, amire tegnap reggelről emlékszel. Most csak te, még egyszer.
Nem ismerlek, de az a benyomásom, hogy jó megfigyelő vagy. Talán
olyasmit is észrevettél, amit a többiek nem.
– Ha akarja… bár azóta sem jutott eszembe semmi új, de mindegy –
válaszolja a lány, aztán ellöki magát a faltól, és elindul a partra vezető szűk
utcán a város felé. Júlia utánaered, és szótlanul bandukol mellette.
– Úgy volt, hogy nyolckor kezdünk, de este rám írtak, hogy addigra
nagyon visszavesz a szél. Ezért áttettük az egészet reggel hétre, mert
akkorra viszont klassz, erős szelet ígért az előrejelzés. Hétvégére
hazamentem, így apám bevállalta, hogy áthoz kocsival. Úgy hat ötvenre
értünk ide, az apám kitett, aztán elhajtott. A parkoló üres volt, a büfé
berácsozva, és tényleg rohadt erős volt a szél. Óráknak tűnt az a tíz perc,
amíg egyedül álldogáltam ott. Majd szétfagytam – mondja, és bekanyarodik
a parttal párhuzamos Erkel Ferenc utcába. A széles út mindkét oldalán a
kétezres évek mediterrán stílusú, földszintes nyaralói sorakoznak lehúzott
redőnyökkel, és türelmesen várják, hogy újra nyár legyen.
– Szóval nem volt semmi, csak álltam ott, és vártam, hogy megjöjjenek a
többiek.
– El sem mozdultál?
– Nem. Vagyis… – Megtorpan, és Júliára néz. – Annyi, hogy baromira
kellett pisilnem. Tudtam, hogy esélytelen, hogy ilyenkor nyitva legyen a
büfé, ezért arra gondoltam, megnézem azt a lepukkant vécét ott, a másik
oldalon, ahol a nádas kezdődik. De néhány lépés után már messziről láttam,
hogy rajta van a rácsos ajtó.
– Értem – mondja Júlia. – Bár én, mondjuk, ha annyira kellett volna,
simán odamegyek, és az épület mögött leguggolok. De hát nem vagyunk
egyformák.
– Gondoltam rá én is, nyilván – mondja a lány, és továbbindul. – Sokkal
egyszerűbb lett volna, mint előadni, hogy kedvem van fürdőruhában
bemenni a vízbe csak azért, hogy végre pisilhessek. Persze belepisilhettem
volna a neoprén ruhába is, de azt kölcsönkapom. Nem akartam kiszúrni
azzal, aki…
– És? Miért nem ezt tetted? – vág közbe Kardos. – Miért nem mentél az
épület mögé?
– Nem is tudom. Ez csak amolyan ösztönös dolog volt. Mint amikor nem
gondolkozik az ember, csak az agya valamiért rögzíti, hogy ezt vagy azt
kell tennie – mondja a lány, és látszik, hogy mindez csak most
fogalmazódik meg benne. Megáll, szembefordul Kardossal, aztán lassan
folytatja: – Elindultam arra, láttam a rácsot, megfordultam, hogy
visszamenjek a büféhez, de aztán megtorpantam, újra elindultam az épület
felé, csak… nem is tudom. Talán azért, mert… Várjon csak. Mintha… Igen.
Mert mintha állt volna mögötte egy autó… Igen, most már emlékszem. Alig
látszott, és most, hogy beszélek róla, sem biztos, hogy tényleg ott volt.
Tettem néhány lépést a vécé felé újra, aztán gyorsan visszafordultam, mert
rájöttem, hogy nem tudok elbújni mögé. Egy autó állt ott, igen. Szerintem
azért torpantam meg.
– És? Milyen volt? Színe? Márkája? Rendszáma?
 – Most viccel, ugye? Mondom, csak néhány centi volt, amit láttam
belőle. Talán egy lökhárító, ennyi. És a kocsi… azt hiszem, szürke,
sötétszürke. Semmi több. Ennyire emlékszem.
– Gondolkozz! Végig ott állt, amíg ti a parton voltatok? Nem láttad
elmenni? – folytatja hadarva Júlia, mert ilyenkor ez a legjobb. A felszín alól
ilyenkor gyorsan előbújhat még néhány emlékfoszlány, mint az elkapart
régi seb alól kibuggyanó, élénkpiros vér. De ahogy folytatja, egyértelmű,
hogy ez esetben hiába a kaparászás. Itt nem lesz több vér.
– Figyeljen, gyakorlatilag rögtön ezután megjöttek a többiek. Mi végig
azon a partszakaszon maradtunk, a büfé előtti részen. Onnan a nádas jó
ötven méterre lehet. Szokás szerint én voltam az utolsó, aki ernyőt kapott,
és alig negyed órát foglalkoztak velem. Fölösleges volt aznap hajnalban
kelnem és kijönnöm, igazából végig emiatt dühöngtem. Még nyolc óra sem
volt, és én már ki is jöttem. Ennyit tudok, semmi többet. De ezt elmondtam
már aznap is a rendőröknek – mondja, és megáll a Széplak felsői
állomásépület műkő lépcsője előtt. Látszik, hogy egy kicsit ő is csalódott.
És az is, hogy a kezdeti ellenállás után most már szívesen segítene.
Júlia elmosolyodik, és a karja felé nyúl, hogy megsimogassa. Aztán
visszahúzza a kezét, és sután felemeli, hogy integetést mímeljen. Elővesz a
dzsekije belső zsebéből egy rendőrségi névjegykártyát, és a lány felé
nyújtja.
– Kérlek, hívj fel, ha bármi más az eszedbe jut. Ahogy az imént az autó.
Akármi. És akármikor hívhatsz.
A lány bólint, elveszi a kártyát, és elindul az épületbe. Júlia néz utána, és
próbálja elfelejteni a szánakozást, amit a lány szemében látott.
Amikor visszaér a partra, még mindig a lány jár a fejében.
A vízbe vezető lépcsőtől balra, a kempingszéken ücsörgő német házaspár
a széllel dacolva az északi partot bámulja. Eltértek a napirendtől, gondolja
Júlia, miközben hátulról közeledik feléjük.
– Grüß Gott!1 – köszön hangosan, mire az ősz hajú, kefefrizurás férfi
abbahagyja a szemüvege tisztogatását, körülményesen összehajtogatja a
törlőkendőt, visszateszi a tokba, majd kedélyesen odaint.
– Ich hier wohne, wie auch Sie2 – mondja Júlia, és a mögöttük lévő
apartmanházra mutat. A némettudása gyenge, de úgy dönt, ez nem
tántoríthatja el attól, hogy kicsit puhatolózzon náluk.
– Ja, ich weiß, wir haben uns schon getroffen3 – bólogat élénken a sportos
idősebb nő, aztán feláll, és szélesen mosolyog.
 – Haben Sie etwas Komisches in Haus gesehen? Etwas Ungewöhnliches?
Etwas Ärgerliches?4
A nő határozottan rázza a fejét, és széttárja a karját, jelezve, hogy
szívesen segítene, de sajnos nem tud. Júlia egy darabig álldogál még, aztán
belátja, hogy itt nem lesz okosabb, így elmosolyodik, hogy elköszönjön, a
férfi azonban, bár nem fordul felé, dünnyög valamit a sűrű, ősz bajusza
alatt. A felesége előbb bocsánatkérőn legyint, aztán úgy dönt, megismétli,
amit a férje mondott az imént.
– Manfred hat erzählt, dass letzten Freitag ein junger Mann so lang
klingelte, dass er rauf gehen musste, um nachzusehen, was los ist.5
– Und? – kérdezi lelkesen Júlia. – Was passierte dort?6
– Nichts weiter – feleli a nő, és hozzáteszi: – Es war nur der Lieferjunge.
Man hatte eine Pizza zur Wohnung bestellt, wo Sie jetzt wohnen.7
Kardos egy ideig emészti a hallottakat, aztán megkérdezi:
– Welche Firma war es? Können Sie es vielleicht?8
– Subito – mondja Manfred, miközben rágyújt, és mélyen letüdőzi a
füstöt. – Das stand auf der Rückseite seines T-Shirts.9
A Subito Pizzéria nem is igazi pizzéria, csak egy nyomasztóan szűk lyuk
az egyik belvárosi társasház aljában. A kemencéből árad a meleg, az
ablakokon széles csíkokban folyik a lecsapódott pára. Kétoldalt két-két
barna bútorlapból összedobott, négyszemélyes boksz, a közéjük ékelt
asztalokon piros-fehér kockás abrosz. A magas pult takarásából fáradt arcú,
fiatal férfi emelkedik fel.
– Csak elvitelre van pizzánk. Kábé egy éve – mondja köszönésképpen,
aztán elfordul, bekukkant a kemence keskeny vasajtajának üvegkémlelőjén,
kinyitja, és gyakorlott mozdulatokkal egy nyitott dobozba csúsztatja a
pizzát.
Az apró helyiséget elárasztja a bazsalikomos paradicsomszósz és a
pörkösre sült szélű kelt tészta illata. Júlia nyel egyet.
– Nem pizza kell, a rendőrségtől jöttem. Egy futárt keresek, aki
szeptember 13-án este pizzát szállított ki a Deák Ferenc sétány 2/G alatti
társasház első emelet 10-es lakásába.
– Csak egy futárunk van, mindjárt itt lesz – válaszolja a srác anélkül,
hogy bármi érdeklődést mutatna a téma iránt. Felvesz egy tésztagombócot a
lisztezett deszkáról, és sodrófával nyújtani kezdi. Valahonnan az üzlet
mélyéből a Rádió 1 szól, épp Balázsék reggeli műsorának reklámja megy. A
nyomozó egy ideig téblábol még a pult előtt, és a műveletet figyeli. Mindig
azt hitte, a pizzatésztát a kezükön pörgetve nyújtják a pizzaszakácsok.
Kicsit csalódottan elfordul, hogy beszuszakolja magát az egyik boksz
keskeny padjára, amikor nyílik az ajtó, és egy szőke hajú fiú viharzik be.
Szórakozottan biccent Kardos felé, aztán odaszól a szakácsnak:
– Ha megvagy a két ötössel, akkor húzok is, az a dagadt faszi mindig
cirkuszol, ha kihűl.
Júlia odalép hozzá, és megszólítja:
– Pedig lehet, hogy ezúttal kicsit ki fog hűlni, mert lenne pár kérdésem
magához. Egy szeptember 13-ai, pénteki kiszállításról kérdezem.
– Nem gáz, legyen, csak siessünk, oké? – feleli a srác, aztán
bemutatkozik: – Takács Artúr vagyok.
Egymással szemben bepréselődnek a bokszba, és Artúr nekiáll, hogy
sodorjon egy cigarettát. Kardos felvonja a szemöldökét, a fiú mélyen a
szemébe néz, aztán kényelmesen rágyújt. A szakács odapillant, vállat von,
és visszafordul a kemencéhez.
– Az időpontokra nem biztos, hogy emlékezni fogok, de azt meg tudjuk
nézni a papírok között. A Tomi minden rendelést felír, ami telefonon bejön.
Inkább a címet mondja, úgy hamarabb megleszünk.
– Új társasház közvetlenül a parton, a szabadstrand után. Deák Ferenc
sétány 2/G. Egy első emeleti lakás.
– Megvan.
– Mi?
– Mondom, tudom, melyik az.
– Címről tudja?
– Lassan három éve, hogy nyomom ezt a melót. Nincs cím, amit ne
tudnék fejből, ahová legalább háromszor kimentem. Az is beugrik, ki
szokott ajtót nyitni, nekem elhiheti. Szóval tudom. Abból a házból csak egy
lakásba szoktak rendelni.
Kardos előredől, az asztalra könyököl, aztán visszahőköl, mert a szemébe
megy a füst. Amikor megszólal, kicsit rekedt a hangja:
– Mondjon el mindent, ami eszébe jut.
– Oké, szóval ez eléggé gáz, de mindegy, nekem semmi közöm a
dologhoz. Kábé két hónapja minden pénteken este rendelnek oda pizzát,
kettőt. Egy dupla pepperonis quattro formaggit meg egy frutti di marét extra
rukkolával.
– Engem ez kevésbé érdekel, mint az, aki rendeli.
 – Oké, persze, szóval – feleli, és hosszan benn tartja a füstöt, majd a
mennyezet felé fújja. – Egy srác szokott ajtót nyitni. Látásból ismerem,
felettem kettővel végzett a Batthyányban, hajózásira járt. Keleti Dani a
neve, úgy emlékszem. Magas, nagyon vékony, a haja majdnem fekete,
olyan, mintha festetné, de ebben persze nem vagyok biztos. A tetején
meghagyja hosszúra, hátul fel van borotválva, és egy gumival összefogja a
búbján, biztos látott már ilyet, elég sok pali hordja így, bár szerintem egy
kicsit már lejárt lemez, de mindegy.
– A lényegre. Hogy értette azt, hogy eléggé gáz? Mi a gáz? – kérdezi
Kardos.
– Nézze, nem oké, hogy ezt elmondom, de végül is ez egy nyomozás,
szóval muszáj mindent elmondanom, meg különben is…
– Különben is?
– Különben is vele van tele minden hír. Azzal az Imre Csabával. Hogy
megölték.
– Igen, az tényleg az ő lakása, lehet, hogy látta a hírekben, de hogy jön ez
ide?
– Csak úgy, hogy a srácon kívül ő szokott még ott lenni, amikor ajtót
nyitnak. Nem mindig láttam, volt, hogy csak annyit, hogy egy férfi ül a
kanapén, háttal az ajtónak, de azt nem, hogy ki. Viszont legutóbb, igen, már
emlékszem, a múlt hét előtti pénteken, akkor tisztán láttam, hogy ő volt az.
Szerintem azt hitte, nem látom. De égett a villany a nappaliban, ő meg ott
állt a fal mellett, de a szembefal meg tiszta üveg, úgyhogy igazából olyan,
mint egy nagy tükör. Szóval abban láttam, és felismertem. Ő volt az. Imre
Csaba – hadarja, aztán elhallgat, elnyomja a cigarettát, és hozzáteszi: – És
tök meztelen volt.
 10

2019. október 1., kedd éjszaka

Klikk-klakk. Klikk.
Klakk.
Klikk-klakk, klikk-klakk, klikk-klakk, klikk-klakk, klikk-klakk, klikk-klakk,
klikk-klakk.
Klikk.
Aztán csend.
Júlia felül. Mereven nézi a franciaággyal szemközti fotelban lévő
díszpárnát. A hold fénye a hatalmas üvegtáblán át egyenesen a párnát
beborító ezüst flitterekre esik: szinte szikrázik tőle a szoba.
Próbál minél halkabban levegőt venni – mintha annak zaja elnyomhatná,
amit az előbb hallott.
Mert hallott valamit, az egyértelmű. Hallott valamit, ami felébresztette.
És akkor megint.
Klakk. Aztán megint semmi.
Lassan kiereszti a levegőt, és engedélyez magának egy mély sóhajt.
Egészen biztos benne, hogy amióta itt lakik, egyszer sem hallotta ezt a
hangot.
Illetve amióta nem iszik, biztos, hogy nem hallotta. Bárcsak emlékezne!
Bárcsak emlékezhetne azokra az éjszakákra is!
Aztán eldönti. Nem. Ez a hang eddig nem volt itt. Ez egy idegen hang.
Valahonnan belülről jön. A házból.
 11

2019. október 2., szerda délelőtt

Júlia igyekszik mélyet sóhajtani, de a mellkasát mintha prés szorítaná.

Ismét megpróbálja, most kicsit könnyebben megy. A hideg levegő nagy
adagban zúdul a tüdejébe. Köhögni kezd. Megáll.
Egyedül van. A Liszt Ferenc sétánynak ezen a végén még csak félig kész
apartmanházak sorakoznak a parton, egyik-másik alig több, mint hatalmas
földkupacok közt árválkodó, embermagasságú betontorzó. Az útra hordott
zúzott kőbe mély árkokat vájtak a teherautók kerekei, Júlia minden lépésnél
a talajt figyeli, hogy ki ne forduljon a bokája a nehezített terepen.
Hétfő este. Akkor ivott utoljára. És kedden nem volt semmi gond. Tiszta
volt, szabad és büszke. Alig tudta megállni, hogy el ne újságolja valakinek,
milyen ügyes volt. Aztán rájött, hogy ezt úgysem értené senki. Nem sokkal
később bevillant az is, hogy nincs is kinek.
Mire beesteledett, ez a kettős felismerés majdnem agyonnyomta a néma
lakásban, az agya pedig tálcán kínálta a megoldást.
Nem volt több, mint fél óra, amíg a konyhaasztalnál ülve viaskodott
magával. Aztán felállt, és elővett egy üveg chardonnay-t a
kamraszekrényből. Az utolsót a készletéből. Csak egy kicsit remegett a
keze, miközben kibontotta. Aztán kikapcsolta az agyát. Anélkül könnyebb
volt.
Szinte futott a fürdőszobáig, és az egészet a vécécsészébe öntötte, aztán
megnyomta a vízöblítő gombját. Persze a mosogatóba is önthette volna. De
így valahogy helyénvalóbb volt. Végső soron a szar dolgoknak a vécében a
helyük.
A futást, ami reggel még jó ötletnek tűnt, most szánalmas kínlódásnak
érzi. Újra nekiiramodik, és koncentrál, hogy a sarkát magasabbra emelje,
aztán alig ötven méter után végképp feladja, és gyaloglásra vált. Még bő
másfél kilométer a Deák Ferenc sétány elején álló apartmanház. Ha jól
kilép, hamar odaérhet, és a végén ugyanúgy fog lihegni, mintha egy jó
kondiban lévő valóban végigfutotta volna. Nem mintha ez az egész rajta
kívül bárkit is érdekelne. Maximális hangerőre állítja a fülébe dübörgő U2-
válogatás lejátszási listát.
A Baross Gábor Technikum előtt egyenpólóba öltözött fiúk gyülekeznek.
A fiatal, szőke tanárnő épp azt magyarázza nekik, hogy milyen
időeredménnyel hányast lehet kapni a futásra.
– Csak egyszer kell meghalni, úgyhogy mindenki adjon bele mindent! –
kiáltja, aztán megfújja a sípját, a fiúk meg nekilódulnak. Elöl két jó
izomzatú fiú ruganyos léptekkel élvezi, hogy egy pillanat alatt lehagy
mindenkit, utánuk nagy bolyban a többiek, sereghajtóként pedig két
túlsúlyos fiú, akik inkább hátrafelé, tyúklépésben sétálnak az egyesért,
aminél jobbat akkor sem kapnának, ha futnának.
Júlia széles ívben kikerüli a futókat, aztán az épület elé érve meglátja a
férfit. Korábbra várta. Amióta elment, azóta nem hagyja nyugodni, hogy
sokkal gyakrabban kellene találkozniuk. És beszélniük kellene.
Pontosabban a férfinak kellene beszélnie. El kellene mondania, hogy áll a
nyomozás. És hogy ő mit segíthetne.
Leállítja a zenét a telefonján, és az autójának támaszkodó Forrai mellé
lép. Az meglepetten néz rá, majd dühösre vált az arca.
– Azt mondtam, ne menjen sehová. Felcsöngettem, de senki.
– Csak futni voltam – válaszol Kardos, és örül, hogy a lihegése valóban
ezt a látszatot kelti. – Szerintem azt szabad. De javíts ki, ha tévedek. És úgy
emlékszem, legutóbb már tegeződtünk.
– Menjünk fel, beszélnünk kell – vált témát Forrai.
Bezárja az autót, és elindul az épület felé.
Amint a férfi elfordul, Júlia lekapja a baseballsapkáját, kiveszi a
meglazult copfból a hajgumit, az ujjaival átfésüli csapzott haját, szorosan
hátrahúzza, és befonja. Megkerülik az épületet, és a lépcsőház felé sétálnak.
Júlia fölnéz, és megáll. Mereven szemléli az épületet. Forrai visszafordul.
– Mi az? Valami baj van? – kérdezi türelmetlenül.
– Nem, semmi, csak mintha… – feleli Júlia továbbra is az épület város
felőli oldalát bámulva.
– Mintha?
– Semmi, semmi, biztos csak hallucinálok – válaszolja, és határozott
léptekkel megindul a férfi után.
Biztos korábban is úgy volt már, csak nem vette észre. Az a redőny. A
hátsó apartmané. Talán húsz centi. Annyival feljebb van. Pedig
megesküdött volna rá, hogy tegnap még az összes teljesen le volt eresztve.

*
 A lakásba érve Júlia kérdezés nélkül készít egy rövid kávét a férfinak,
magának pedig tölt egy pohár vizet, aztán letelepszik a konyhaasztalhoz,
szemben a nyomozóval, és vár.
– Térjünk vissza a péntek estéhez – kezdi Forrai, de nem veszi elő a
jegyzetfüzetét.
Júlia megköszörüli a torkát.
– Mit mond a boncolási jegyzőkönyv? – kérdezi. – Mi volt a halál oka?
Forrai felvonja a szemöldökét, és felnevet.
– Ez most komoly? Azt hiszem, ezt már az elején megbeszéltük. Ebben
az esetben én kérdezek, tisztelt nagyon menő, sorozatgyilkost lefülelő
kolléga.
– Oké, essünk túl rajta, aztán térjünk végre a lényegre.
– Timeline. Ezt szeretném megtudni. Meséld el, hogy mi történt vasárnap
estétől a holttest megtalálásáig. Időrendben, onnan kezdve, hogy Imre
Csaba megérkezett.
– Rendben. Bár semmire se mész vele. Szóval. Vasárnap reggel
érkeztem. Aztán vasárnap délután váratlanul felhívott Csaba. Persze még
egymás telefonszámát sem tudtuk. Mondtam már, hogy azelőtt egyáltalán
nem beszéltünk. Szóval Messenger-hívás volt, felvettem, ő meg
bejelentette, hogy aznap este eljön az apartmanba. Megdöbbentem. Én úgy
értettem, enyém az egész lakás, eszembe sem jutott, hogy ő idejön, vagy
hogy nekünk bármilyen formában találkoznunk kellene. De persze az övé a
lakás. Nem tudtam mit csinálni. Megfordult a fejemben, hogy inkább
lelépek, és hazamegyek, de az meg nagyon gáz lett volna. Azt üzente volna,
hogy jól jött ingyen a kéród, de belőled azért nem kérek.
– Bevallom, ezen én is meglepődtem – jegyzi meg Forrai, majd röpke
szünet után folytatja: – Itt van egy férfi, akit az egész ország ismer.
Tévéműsorokban szerepel, bulvárlapok címlapján mutogatja, hol nyaralt a
gyönyörű feleségével. Ha bárki meghallja a nevét, tudja, hogy ki ő.
Mindenki ismeri ebben az országban. És akkor fogja magát és lejön ide
hozzád.
Kardos sóhajt egyet, és úgy dönt, nem megy be ebbe az utcába. A
magányos, középkorú nő, aki reménytelen szerelmével üldözte az ünnepelt
celebet. Csak abban bízik, hogy ezt a lehetetlen teóriát, amelyet, úgy tűnik,
Forrai épp igyekszik ráhúzni az ügyre, nem osztotta meg valami
újságíróval. Merthogy valaki beszélt már a médiával erről, az egyértelmű.
 A rendőrség a hivatalos sajtótájékoztatón ugyan még mindig csak I. Cs.-
nek nevezte Imre Csabát, ám a bulvár hétfő reggel óta kész tényként
kezelte, hogy ő az áldozat. Kardos a reggelt az internet böngészésével
töltötte, és meg kellett állapítania, hogy tényleg a BorsOnline volt az eredeti
forrás. Minden más az innen vett információkat használta, és némi
mondatszerkesztési és jelzőcserés trükkel friss tartalomként próbálta eladni.
Egészen biztosnak tűnt, hogy a BorsOnline tényleg ideküldött valakit, vagy
van egy olyan kontaktja, akitől jó információkat kap.
Kedden reggel a Blikk még csak azzal a címmel hozta le először a sztorit
az online felületén, hogy „Brutális gyilkosság áldozata lett egy ismert
celeb”. Azt, hogy az áldozat férfi, valamikor kora délután írta meg a Story
online. Onnantól aztán nem volt megállás. A média és a kommentelők
egymást hergelve igyekeztek megtippelni, hogy ki az. Hajdú Pétertől Polt
Péterig húzódott a skála, nyilvánvalóvá téve, hogy a kíváncsiságnál csak a
rosszindulat erősebb emberi tulajdonság. Aztán megírták. „Rendőrségi
forrásra hivatkozva”, kezdődött a BorsOnline cikke, és innentől a hivatalos
rendőrségi kommunikáció már teljesen lényegtelen volt.
– Tudjátok már, hogy ki szivárogtatott a sajtónak? –
kérdezi Júlia.
Forrai egy ideig csak nézi, aztán lassan válaszol.
Fátyolos a hangja. Most tényleg tétovának tűnik.
– Az a helyzet, hogy alig ismerem még a helyi zsarukat. Úgyhogy
fogalmam sincs. Akiket a helyszínelés alatt megismertem, azokról nem
feltételezem. Bár ki tudja. Nyilván van az a pénz. Ma reggel beszéltem erről
a siófoki kapitányság vezetőjével, de lukra futottam. Vagy nem tudja, hogy
ki, vagy nem akarja, hogy kiderüljön, ki volt az. Vagy nem akarja, hogy
kiderüljön, hogy tudja, hogy ki volt. Vagy valami ilyesmi. Az volt róla az
első benyomásom, hogy nem extra jó zsaru, de óvatos. És szerintem
egyértelműen túl nagy falat neki egy ilyen kaliberű ügy. Egyszerűen nem
tudja, hogyan kezelje. Szinte hálás volt, hogy nem az övék, és nekik csak
segíteniük kell. Miután beszéltünk, már nem voltam biztos benne, hogy jó
döntés volt, mert így egyedül maradtam.
Júlia felhajtja a vizet, és elfintorodik. Elfelejtette átállítani a csapot, és
langyos vizet engedett magának. Felkeveredik a gyomra, de igyekszik
figyelmen kívül hagyni. Most arra kell koncentrálnia, hogy ez a férfi itt épp
bizonytalan helyzetben van szakmailag. És ha ez így marad, akkor szüksége
lesz valakire, aki segít neki. Akivel megvitathatja a teóriáit. És aki
megoszthatja vele az övéit.
– Szóval ott tartottam, hogy Imre Csaba azt mondta, lejön. Azt ígérte,
kábé nyolcra ér ide, ehhez képest tíz után tíz perccel érkezett meg.
Vacsoráztunk, aztán beszélgettünk. A régi dolgokról. Mindketten megittunk
néhány pohár bort, aztán lefeküdtünk aludni. Elaludtam. Amikor
felébredtem, már nem volt ott. Egy darabig vártam, aztán elindultam, hogy
megkeressem. Végül megtaláltam. Tizenegy óra három perckor pedig
hívtam a rendőrséget. Ahogy azt tudjuk.
– Lefeküdtetek egymással? – kérdezi Forrai, és Júlia érzi, hogy az arcát
elönti a forróság.
– A boncolási jegyzőkönyvet már ismered. Találhattak rajta DNS-t tőlem,
igen. Bár ez nyilván attól függ, hány órát töltött a vízben. És találtatok is,
ugye?
– Tudod jól, hogy erről nem beszélhetek. És örülök, hogy elmondtad.
Hidd el, nekem sem könnyű egy kollégával ilyenekről így beszélni. Főleg
egy olyannal, mint amilyen te vagy. – A hangjában leplezetlen elismerés
cseng.
– Jelenleg nyilván én vagyok a célkeresztben, ugye? – kérdezi Júlia, és
visszanyeli a könnyeit. Muszáj objektívnek maradnia, és végigcsinálni,
hogy minél előbb tisztázhassák őt. Utána meg kezdődhet végre az igazi
nyomozás. De ennek meg kell lennie, és ő együtt fog működni. Még akkor
is, ha ez jelenleg meglehetősen kellemetlen.
– Pontosan tudod, mi ilyenkor a protokoll. Te láttad élve utoljára,
szóval…
– Ez nyilvánvalóan nem így van, és ezt te is jól tudod. Utoljára az látta
élve, aki megölte. Az pedig nem én vagyok, ezt mindketten tudjuk. Talán
találkozót beszélt meg valakivel. Vagy elcsalták valami ürüggyel, hogy
megöljék. Lehet, hogy véletlenszerű támadás volt. Jelenleg még minden
képlékeny.
– Nézd, ne nehezítsd meg a helyzetemet, ez most az én nyomozásom, az
én ügyem.
– Amit már az elején figyelmetlenül viszel – jegyzi meg Júlia, mire
Forrai felhorkan:
– Ezt hogy érted?
– Egész este az volt a benyomásom, mintha valamit el akarna mondani.
Meg hát, ahogy lefeküdtünk. Azt se úgy – mondja, és érzi, hogy lángol az
arca –, nem akarom részletezni. Nem volt behatolás. Ő nem akarta. És azt
hiszem, már azt is tudom, miért.
– Na.
– Imre Csaba szerintem biszexuális volt. És azért ez bővíti a nyomozás
irányait, nem gondolod? A fekete bránerrel együtt ez akár egy féltékeny
szerető bosszúja is lehet. A megtalálás helyszíne egyértelműen nem azonos
az elkövetés helyszínével. Aztán meg ott vannak a húzásnyomok a fűben.
Egyenletes, párhuzamos. Vagyis az áldozat már nem élt, vagy legalábbis
eszméletlen volt, amikor odahúzták a partra, hogy a vízbe dobják. Ha
magánál lett volna, biztosan próbált volna küzdeni. És végül az autó a
vécéépület mögött.
Forrai megmerevedik ültében, majd egy hirtelen mozdulattal leveri az
asztal széléről a mobilját. Utánakap, épp eléri, mielőtt a mészkő padlóra
érne, zsebre teszi, és rekedten kérdezi:
– Milyen autó?
– Ne vedd magadra, bárkivel előfordul. A szemtanúknak néha csak
később jutnak eszébe bizonyos dolgok. És olyan is van, hogy maguktól
eszükbe se jutna. Csak ha a megfelelő kérdést teszik fel nekik – válaszolja
Júlia, aztán feláll, és a mosogató felé fordul. Nem könnyíti meg a férfinak,
hogy jobban érezze magát.
– Kitől szerezted az infót?
– Az egyik kite-szörföstől, egy egyetemista lánytól. Nyilván már ti is
kikérdeztétek. De csak ennyit látott, semmi többet. Egy szürke autó elejéből
alig néhány centimétert. És mivel Imre Csaba sötétszürke Audival jött le
Siófokra vasárnap este, ami a megtalálása idején már nem volt a
parkolóban, nagy valószínűséggel a saját autójával hozták ide. Vagyis
szerintem elcsalták valahova, ott megölték, és a saját kocsijával hozták
vissza.
Kardos elhallgat, visszafordul az asztal felé, és Forrai arcát
tanulmányozza. A férfi fáradtnak tűnik. Máris, pedig még csak az elején jár
az ügynek. Júlia lágyabb hangon folytatja:
– Gondolom, az autójára azonnal kiadtad a járműkörözést. Van bármi
infód róla?
– Persze hogy kiadtam, még a helyszínelés ideje alatt. Semmi. Nem
állították meg, nem látták sehol azóta – válaszolja tétován, és az asztal
lapját bámulja. Júlia most alaposan végigméri. Mint férfit. Mert mint
rendőrt már feltérképezte a néhány találkozás alatt. Forrai hullámos
sötétbarna haja az arcába lóg, a világoskék farmere elég szűk ahhoz, hogy
nyilvánvalóvá tegye, izmos lába van. Ahogy felnéz rá, a szürke szeme
olyan, mint egy iskolás fiúé, aki a kedvenc tanárától várja, hogy
elmagyarázza neki a matekleckét. Kardos késztetést érez, hogy
megsimogassa a haját. De inkább folytatja:
– Ha van egy kis esze annak, aki használta, mára valószínűleg elrejtette
valahol. Kötve hiszem, hogy furikáznak vele. De én azért megnézném a 7-
es főút VÉDA kameráinak a felvételeit aznap reggelről a Siófokra be- és
kivezető szakaszokon. Akkor talán megtudhatnánk, hova ment Imre
szombat hajnalban.
Tudom, hogy a kamerák felvételein a rendszámon kívül más nemigen
látható jól, de talán rátok mosolyog a szerencse, és valami kivehető lesz
annak az arcából, aki visszafelé vezette a kocsit. És akkor te mennybe
mehetsz, nem sokkal utána meg haza, Kaposvárra. Nős vagy? Gyerekek? –
kérdezi, és maga is meglepődik a kérdésén. Te jó ég, ezt meg mi a francért
mondta?
Ám Forrai nem tűnik dühösnek. Inkább szórakozott. A kamerafelvételek
adta lehetőség valószínűleg sokkal jobban felvillanyozta, mint hogy a
magánéletét firtató kérdéseken kiakadhatna.
– Nem, nem, semmi ilyesmi. Tudod, hogy van ez a mi szakmánkban –
válaszolja Forrai, de látszik az arcán, hogy rögtön meg is bánja. – Mármint
tudod, hogy értettem. Lehetne persze, meg másoknak van is, meg neked is
simán lehetne, csak hát nekem, mondjuk, nincs. Van egy barátnőm, de
semmi komoly – teszi hozzá, és enyhén elvörösödik.
Egymásra néznek, és világos, hogy a beszélgetésnek vége. Forrai feláll,
elmormol egy köszönömöt, és egy tétova „szia” után kimegy a lakásból.
Nagyot csattan az ajtó, ahogy bevágja maga után.
Azt, amiért jött, nem is mondta el. Hogy mi lett a vérvizsgálat eredménye
a kanapén talált mintából. Igaz, Júlia sem mondott el mindent. Például azt
sem, hogy mit érez reggel óta. Nem mondta el, hogy fél.
 12

2019. október 2., szerda este

Júlia magasba emeli a két mutatóujját, és elrajzolt mozdulatokkal dobolja

bele a ritmust a levegőbe, aztán a refrénre hirtelen megpördül, és
szembekerül a saját tükörképével a nappali üvegfalában.
Mereven nézi önmagát, a keze még a magasban, de a mozdulatot már
megállította. A kanapé előtti alacsony dohányzóasztalon a hengeres JBL-
ből a The Kinks továbbra is kitartóan kántálja, hogy „Lola”, de az unalomig
hallgatott zene most egyszerre idegesítőnek tűnik.
A haját ma kivételesen kiengedve hagyta szárítás után. Hirtelen ötlettől
vezérelve előkereste az egyetlen valamennyire is csinosnak tekinthető
ruhadarabját, egy szaténból készült, mélyen dekoltált, hosszú ujjú fekete
topot, hozzá pedig a két magával hozott farmer közül azt vette fel, amelyet
két évvel korábban vásárolt, mint a másikat. Az egy számmal kisebbet.
A mennyezeti LED-csillár melegfehér fényében fürdő üvegtábla
túloldalán a hirtelen jött hidegfront szele ront rá újra és újra a tóra. Az eső
már elállt, a parti sétány vörös térkövei nedvesen csillognak a kandeláberek
fényköreiben.
Kardos még mindig magát nézi. Hat órája kósza gondolatként sem merült
fel benne, hogy innia kellene. Semmi. Pedig a sötétedéssel együtt érkező
sóvárgás és várakozás az utóbbi években úgy kísérte, mint egy melegszívű,
figyelmes barát. Vagy inkább mint egy társfüggő, önző szemét, aki arra tett
fel mindent, hogy őt magához láncolja. Hogy ne lehessen boldog senki
mással. Hogy ne lehessen boldog nélküle.
Odalép a dohányzóasztalhoz, és kikapcsolja a zenét. A csend berobban,
versenyt zúg a fülében a kintről tompán beszűrődő széllökések zajával. Már
csak egy hang hiányzik az estéből. Az. Klikk-klakk. De eljön úgyis. Mert
tegnap éjjel óta mindig eljött, menetrendszerűen.
Felnyitja a laptopját, a kanapéra telepszik, és rákeres a Google-on arra,
hogy „elvonási tünetek hallucináció”.
Az első három helyen feljövő cikk mindegyike a delirium tremens
tüneteit ecseteli, Júlia meg maga alá húzza a lábát, és megállapítja, hogy ő
azért még nyilvánvalóan nem tart itt. Nem sokkal alább talál egy PPT-t a
Semmelweis Egyetem honlapján, ami szerint a népi pszichológia lelki
fájdalomcsillapítónak tartja az alkoholt. Ezzel nem tud vitatkozni. A
pszichoanalízis értelmezése szerinti orális fixáción elmereng egy kicsit, a
fokozott stresszt mint rizikófaktort meg olyan evidensnek érzi, hogy szinte
meglepődik, amiért az anyag egyáltalán érdemesnek találta megemlíteni.
Amikor a következő lapon feltűnik egy felirat vastagon, pirossal szedve,
hogy családi anamnézis, lecsukja a laptopot, és kimegy a konyhába, hogy
készítsen magának valami ennivalót.

Fél órával és két sonkás-sajtos szendviccsel később még mindig csönd

van. Talán túl korán van még. Vagy ma nem is történik meg. Nem lesz.
Klikk-klakk. A hallucináció többé már nem érdekli. Másnak akar
utánanézni.
A laptopot kiviszi a konyhába, és a konyhaasztalhoz ülve újra felnyitja. A
telefonját már előtte odakészítette. Úgyis megteszi. Fölösleges volt ennyit
várni vele, ha egyszer úgyis utánanéz. Rányom a Fotók ikonra a kijelzőn, és
rögtön megjelenik, premier plánban. Olyan közel hajolt hozzá, amikor
lefotózta, amennyire csak tudott, és még rá is közelített, amíg csak szét nem
pixelesedett a kép. Sietni kellett. A sziklákra nem mert rálépni: csúszósak
voltak, s miközben fotózott, bevillant egy kép, ahogy a testre zuhan, ahogy
ott fekszik majd Imre Csaba holttestén, amikor megérkeznek a
helyszínelők. Látta magát kívülről, ahogy feltápászkodik, a haja az arcára
tapad, erővel kell elhúznia a szeme elől, pedig pont egyvalamit nem
szeretne: látni, hogy látják. Így aztán nem ment közelebb, és nem csinált túl
sok fotót. Csak hármat. Egy távolit Imre lába felől, ezen a combja és a
feneke látszik, a műpénisz úgy harminc fokban lefelé áll, első ránézésre
húsz centiméter lehet az a rész, ami kilóg belőle. Bizarr. A másik kép épp
ellenkező szögből készült, ezen Imre háta is rajta van, természetellenesen
sápadtnak hat, pedig előző este még napbarnítottnak látta. Persze csak
akkor természetellenes, ha nem tudja az ember, hogy jó néhány órája halott.
Tényleg, hány órája is? Kardos ellenállhatatlan vágyat érez, hogy felhívja
Forrait, és megkérdezze. Csak annyit mondana neki, hogy szia, bocs, hogy
ilyen későn, de igazán megmondhatnád, mi a halál bekövetkeztének
feltételezett ideje, ő meg erre azt felelné, oké, megmondom, de még jobb,
ha átugrom hozzád, és megbeszéljük személyesen, aztán talán ásítana még
egyet, mielőtt kinyomná a telefont, hogy minél előbb felöltözhessen, és
elindulhasson hozzá.
Persze nem hívja fel, inkább a harmadik képet bámulja. Ez a legközelibb.
Miután hosszú percekig tanulmányozza a műfallosz látható részeit, elindít
egy egyszerű keresést a neten. „Black phallos” – ezt írja be először, majd
egy régészeti tárgyú PDF gyors átfutása után új keresést indít. A „black
dildo” sokkal hasznosabbnak bizonyul.
A pornó nehéz szagú, lucskos világa úgy szippantja be, hogy időről időre
levegőt is elfelejt venni.
Rengeteg típust azonnal ki tud zárni. A kicsik, a felcsatolhatók és azok,
amelyek két csinos herében végződnek, rögvest kiesnek. Ahogy a
kétvégűek is. Ennek, ami a képen van, egész másmilyen a vége. Markolata
van, körkörösen végigfutó vájatok vannak rajta, mint egy biciklikormány
fogantyúján. Vagy mint egy babakocsién. De ez nem bicikli, ahogy
babakocsi sem. Ez egy extra méretű, a képeken sorakozó dildótömeg
vastagságát tekintve az átlagosnál ugyan jóval vastagabb, de nem extrém
vastag, és erős markolatban végződik.
Akkurátusan végignézi a webshopokat, amelyeket a Google felajánl, és
érzi, ahogy benedvesedik. Egy jó órába telik, mire rátalál.
Az oldal nem magyar, és a profilja szerint elsősorban a meleg
vásárlóközönséget szolgálja ki. A fekete bránert, amely Imre Csaba
ánuszából állt ki, végül a tizenkettedik oldal végén találja meg, épp egy
pillanattal azelőtt, hogy feladná, és kilépne onnan is. A kép bal felső
sarkában piros pöttyben ott a felirat, hogy „new”, százhuszonöt dollárba
kerül, és egy értékelés alapján ötcsillagos. „Power pounder vibrating and
thrusting silicone dildo” a neve, és elérhető. Kardos bemásolja a keresőbe a
nevet, és megállapítja, hogy jelenleg csak ezen az egy helyen rendelhető
meg. A linket elmenti, aztán kikapcsolja a képet, és a falat bámulja.
A szex profán látványától belökött vágy nem ereszti, de magához nyúlni
túl szemérmes.
A falat nézi, és érzi, ahogy a lakás patikamérlegen adagolt
nagyvilágisága vezeti vissza a valóságba. A selyembézs textiltapétán
túlméretezett, vászonra nyomtatott fotó lóg, rajta egy szabályos arcú nő,
fején ciklámenszín virágokból álló kompozíció. Úgy nézi a képet, mintha
most látná először, pedig pénteken múlt egy hete, hogy itt van a lakásban,
ezerszer láthatta már. Alatta a magasfényű fehér komód, amin se fogantyú,
se semmi kiszögellés, hatalmas téglának tűnik. A mennyezeti csillár LED-
jeinek fényét Swarovski kristályok százaiból fűzött szálak verik vissza.
Továbbra is a képet nézi, mint akit megbabonáztak, és akkor észreveszi.
Feláll, és közelebb megy hozzá. A hatalmas női arc most épp egy
magasságban van vele, de Kardos már nem a nőt nézi. Nem a fejét beborító,
közelről őszirózsának tűnő virágok szépen kidolgozott szirmait, nem a nő
mesterkélt mozdulatát, ahogy a két kezét a fél arcát eltakaró kerek
napszemüveg száraira illeszti, nem a karcsú nyakát, amelyet biztos, hogy
Photoshoppal javítgattak. Hanem azt, hogy a kép alig észrevehetően ferde.
Talán a helyszínelők mozdították el, bár ennek nem lenne értelme.
Helyszíni szemle volt, nem házkutatás, ilyenkor nem dúlják fel a lakást,
nem keresnek semmit, csupán nyomokat rögzítenek, és az észrevehető
eltéréseket, szokatlan dolgokat vizsgálják meg alaposabban.
Kimegy a konyhába, két darab konyhai papírtörlővel a kezében tér
vissza, és óvatosan leemeli a képet a falról. Mögötte apró fekete lyuk. Ha
nem kereste volna, sosem veszi észre. De észrevette. A lyuk körül a bézs
tapéta szélei elváltak a faltól: valamit eltávolítottak onnan. A tapéta a
széleken szürkére színeződött, finom betonpor ül rajta.
A képet óvatosan a komódhoz támasztja, és visszaül a kanapéra, szemben
a kép hűlt helyével. Egyenes háttal ül, a korábbi fülledt izgalmat már rég
kisöpörte az éber figyelem.
Csakis ő lehetett. Senki más. Nem járt itt rajta kívül olyan, aki
hozzáférhetett volna. Nem tudja, miért, de teljes bizonyossággal merné
állítani, hogy azelőtt a kép még nem volt ferde. Őelőtte. Felpattan, és fel-alá
járkál a téglalap alapú nappaliban. A gondolat, hogy átvágták, letaglózza.
Végigpörgeti az eseményeket, próbál visszaemlékezni mindenre, a szavaira,
a mozdulataira, a nézésére, visszaemlékezni, amire csak tud. A levegő
mintha megritkult volna odabenn.
Nekifeszül, hogy a nappali tolóajtaját megmozdítsa, aztán kilép a lakás
teljes hosszán végigfutó teraszra. A hűvös esti levegő úgy csapja arcon,
mint az anyja, amikor ideges volt. Vagy mint amikor nem.
Aztán meghallja. Klikk-klakk, klikk-klakk. Klikk.
A szomszédból jön. Ott van. Épp mellette.
 13

2019. október 3., csütörtök reggel

Az édeskés szagra ébred.

Pedig már nem is érzi. De magával vitte az ágyba, amikor éjfél után
belezuhant, és ott volt vele még reggel is, ébredéskor.
A szag körbelengett mindent tegnap éjjel. Odakinn. Júlia nem maradt
sokáig a teraszon. Akkor és ott nem volt érdemes bármit is csinálni. Késő
volt. Késő este. Majd holnap, gondolta, amikor behúzta maga után a
teraszajtót.
Majd ma, gondolja most, aztán kimegy a konyhába, hogy megigya az
első kávét.
A konyhapult hűvös gránitjának támasztja a hasát, behunyja a szemét, és
a fény felé fordítja az arcát. Az ég tiszta a tó felett, az ilyen reggelen az
ember már ébredéskor érzi, hogy az idő aznap csak adni fog. A fényre
gondol, a reggelekre, amikor a szűk konyhába besütött a felkelő nap, érzi a
napsugarak melegét az arcán és a karján, ahogy az asztalnál ül, vele
szemben a férje, reggeliznek, a meztelen lábfejét az övén tartja, mert az övé
mindig sokkal melegebb. Egy jelentést olvas, arra is emlékszik, hogy izgul,
az értekezleten angolul kell majd előadnia, a férje mosolyog, érzi, ahogy a
nézéstől elpirul, aztán becsukja a mappát, és együtt vonulnak be a parányi
fürdőbe, hogy a meleg víz és a férje keze kisimítsa belőle a feszültséget.
Hunyorog, mintha a nap tényleg elvakítaná, kinyitja a szemét, és a férje a
hetedik emeleti panellakással, Pesttel és a pályakezdők izgalmával együtt
eltűnik. Még mindig a konyhapultnak dőlve áll, a kávé meg kihűlt. A
mosogatóba löttyinti.
Persze nem rögtön a férje halála után kezdett inni. Kellett egy kis idő,
mire megtalálta a megoldást, amitől elviselhetővé váltak a napjai. Kellett
néhány hét, mire beállt az új rend. Reggel egy pohár az előző este
megbontott üvegből, hogy fel tudjon öltözni, aztán még egy, amivel sikerült
rávennie magát, hogy kilépjen a lakásból. Aztán a várakozás, hogy végre
hazaérjen. Senki nem vett észre semmit, nem is volt mit, nem volt ott
semmi látnivaló. Tette a dolgát, ahogy előtte, csak a tarkóját égette a
kollégái szánakozó pillantása, amikor hátat fordított nekik. Nem könnyű, de
szépen helytáll, mondták, amikor behúzott maga után egy ajtót, olyan,
mintha nem is történt volna semmi, kicsit azért ijesztő is, milyen jól viseli,
tette hozzá néha valaki, és ebben valahogy mind egyetértettek. Hogy jól
viseli. Hogy nem beszél róla. Csak egyről nem tudtak. Hogy neki ez megy a
legjobban. Nem beszélni. Nem beszélni róla. Nem beszélni semmiről.
Kellett fél év, mire rájött, hogy mit csinál valójában. Hogy ugyanazt
csinálja ő is. Amitől menekült. Amitől undorodott, ami közéjük furakodott,
ami elrontott mindent, elrontotta a reggeli napsütést a konyhában, a
kapkodó szeretkezést reggelenként a csapba kapaszkodva, a létezést, a
lehetőséget egy normális életre.
Elhatározza, hogy kitakarít. Miközben a hálószobát porszívózza, eszébe
jut, hogy utoljára kedden vitte le a szemetet. Az utolsó olyan, fehér
szalaggal összehúzható, biológiailag lebomló nejlonzsákot, amiben üres
üveg volt. Chardonnay. Olcsó márka, a Lidlben is mindig kapható.
Megveheti bárki, hogy megigya. Isszák tizenévesek péntek esténként
hordába verődve, minél fiatalabbak, annál több almalével hígítva, baráti
társaságok, miközben az épp jelen nem lévő párokat beszélik ki, és
magányos negyvenes nők, hogy ne dögöljenek bele a magányos estékbe.
Ezt is el kell mondania Forrainak, de most van, ami fontosabb ennél.
Kikapcsolja a porszívót, és visszamegy a konyhába. Az utolsó bontatlan
üveg még ott van a konyhaszekrényben, alul, a konzervparadicsom és a
durumspagetti mellett. Tucattermék. Ezt gondolta akkor is, amikor a
helyszínelőkre várt, és gyorsan megcsinálta azt a három fotót a helyszínről.
Bárki megveheti. Tucattermék, gondolja most is, aztán becsukja a szekrény
ajtaját, és elmegy zuhanyozni.
Alig egy órával később a siófoki kapitányság főbejáratánál áll, és
mélyeket lélegzik, hogy képes legyen türtőztetni magát. Kihez jött?
Időpontra? Van nála idézés? Hívatták? Milyen ügyben? A kérdések,
amelyek egyébként teljesen helyénvalók, úgy pattognak rá, hogy alig győz
válaszolni.
A portás, úgy tűnik, nem tudja, ki ő, Kardosnak pedig kell néhány
másodperc, hogy ezt a tényt felismerje. Csak a munkámat végzem,
asszonyom, mondja a férfi, és az asszonyomot egy árnyalattal tovább
nyújtja, mint illene. Ne gunyoroskodj itt nekem, gondolja Júlia, de inkább
nem mond semmit, csak türelmesen vár.
Már a két üvegportál közötti senki földjén áll, de rögtön megérzi: a
magyar rendőrségszag itt is ugyanolyan, mint Keszthelyen: némi por,
radiátorok melegítette alumínium fémes kipárolgása és a linóleum szaga.
Mire épp otthon érezné magát, rájön, hogy motozás készül.
 A portás felszólítja, hogy ürítse a zsebeit a fémtálcára, Kardos meg a
legszívesebben azt mondaná, hogy hívja ide, kérem, a felettesét, ehelyett
némán teszi, amit kérnek tőle. Végül is a portás csak a munkáját végzi,
teljesen igaza van.
Forrai nem sieti el. Az az öt perc, amivel később megjelenik a
lépcsőfordulóban, hogy elé menjen a portához, nem sok, Kardosnak mégis
egy örökkévalóságnak tűnik.
– Ne haragudj, telefonálhattam volna, hogy jövök, de őszintén szólva
álmomban sem gondoltam, hogy egy rendőrnek is ilyen nehéz bejutni ide –
mondja Júlia, miközben követi Forrait az emeletre.
Forrai nem válaszol, csak kinyitja az ajtót, és betessékeli az irodájába. A
helyiség nem több, mint egy kétszer négyes cellaszerű szoba, az ablaknak
háttal egy íróasztal, előtte két szék, az ajtó mellett régi páncélszekrény. Az
iroda keleti falán párnázott ajtó nyílik a szomszédos tárgyalóba, ezt kapta
meg Forrai és a csapata, amikor megérkezett. Júlia körbenéz, és várja, hogy
hellyel kínálják. Forrai leveti magát a székére, és a zavartan álldogáló nőt
nézi. Nem segít neki. Kis idő múltán Kardos sóhajt egyet, és leül az egyik
kárpitozott székre az íróasztallal szemben.
– Mikor akartad elmondani? – kérdezi Forrai anélkül, hogy levenné a
szemét Júliáról. Az nyel egyet, de mielőtt válaszolna, a férfi folytatja: –
Úgyis tudtad, hogy pont két perc lekérni az adataidat a rendszerből. Akkor?
Miért?
– Pont ezért – válaszolja Júlia, és dacosan felszegi az állát. – Fölösleges
elmondani olyasmit, amit egy valamirevaló zsaru rutinból, nulla perc alatt
úgyis megtud a nyilvántartásból.
– Azért elegánsabb lett volna, ha már az első pillanatban te magad
közlöd, hogy felfüggesztettek.
– Soron kívüli pszichológiai alkalmassági felülvizsgálatot rendeltek el
egy olyan probléma miatt, ami nem is létezik – mondja Kardos, de lángol az
arca.
– A főnököd máshogy gondolta.
– A főnököm azt mondta, hogy valaki fentről szólt neki. Hogy már
beszédtéma volt az ORFK-n is. És hogy emiatt muszáj megtennie. De ez
egy baromság.
– Mert?
– Mert egy beszari, aki kitalált egy ilyen kamu sztorit, hogy ne kelljen
felvállalnia, hogy meg akar tőlem szabadulni, hát ezért. Nincsenek tökei.
Egy darab se.
– És mi lenne az oka ennek a töketlen kapitánynak arra, hogy ne legyél
ott? Csak nem…
– De. Pont azért, amiért gondolod. Tudom, hogy a keszthelyiek szerint
paranoiás lettem, meg képzelgek, meg mit tudom én, de hidd el, nálam
jobban senki nem ismerte a Szendrei-ügyet. Ahogy magát Szendreit sem.
És ő nem lett öngyilkos, az tuti. Egyszerűen nem fért bele a róla kialakult
képbe. Nem ilyen típus, ennyi. És előre megjósolta. Amikor letartóztattam,
mondta. Hogy ő már halott, csak az a kérdés, mikor és ki végzi el, ami
úgyis meg fog történni.
– Nyilván átfogó vizsgálat volt az egerszegi börtönben, ami alapján
kizárták az idegenkezűséget. Ugye te sem gondolod komolyan, hogy… –
kezdi Forrai, de nem fejezi be a mondatot.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha kaphattam volna egy lehetőséget,
ha odamehetek, ha beszélhetek a személyzettel, a börtönparancsnokkal, ha
láthatom a boncolási jegyzőkönyvet, ha biztosra mehetek… De így vége.
– De miért ilyen fontos ez neked? Nem értem. Hiszen elkaptad. Mindenki
tudta, hogy ő volt. Miért nem elég neked ennyi?
– Tudod, én mit mondok erre? Ahogy telt az idő a letartóztatása óta, úgy
voltam egyre biztosabb benne, hogy nem csak négy áldozat volt. Mert
ugyan miért állt volna le húsz évre? Valóban azt mondta, hogy ezt tette, de
ez egyszerűen így nem oké. Érted? Pont, amikor meghalt, akkor jutottam el
oda, hogy újra kellene nyitni az ügyet. Hogy meg kellene vizsgálni minden
megoldatlan gyilkosságot, aminek az alatt a húsz év alatt fizikailag a
közelében volt. Épp arra készültem, hogy meglátogatom a börtönben. Erre
meghalt. És megőrülök a tudattól, hogy egy karnyújtásnyira voltam attól,
hogy esetleg más családoknak azt mondhassam: megvan. Ő volt. Hogy
elengedhessék a lányukat, a feleségüket, az unokájukat, mit tudom én. Egy
karnyújtásnyira voltam attól, hogy belelássak ennek a pszichopatának a
fejébe.
– Nézd – mondja türelmesen Forrai, mintha egy ideges kamaszhoz
beszélne –, megoldottál egy kettős gyilkosságot Keszthelyen, és azzal
együtt egy régi, megoldatlan pécsi ügyet is. Te lettél a sztár, akit kitüntettek,
akit mindenki kurvára irigyel. Többet tettél, mint a legtöbben közülünk a
teljes szolgálati időnk alatt. És tudod, hányan mentek tönkre megoldatlan
ügyek miatt? Amikre, ha beledöglöttek is, egyszerűen nem tudtak választ
találni? De neked sikerült. A Szendrei-ügy egy feladat volt. Igazi ügy.
Rejtély, csavar, titok. Nem a szokásos, amikor Kis Pista részegen kupán
vágja a haverját, aztán bedobja az udvarán lévő kútba, majd visszatámolyog
a kocsmába, és két sör között elböfögi, hogy mit csinált. A többit engedd el.
És örülj annak, amid van. A te ügyed olyan volt, mint…
– Mint ez. A tiéd. Mert ez az ügy is ugyanolyan. Az Imre Csaba-
gyilkosság. Mit is mondtál az előbb? Rejtély, csavar, titok? Akarsz bele
még? Csavart, rejtélyt, titkot? Vagy esetleg lehetséges megoldást?
– Nagyon hálás vagyok neked, hogy szíveden viseled a problémámat, és
lassan kezdesz úgy kezelni, mint egy félkegyelműt, aki alkalmatlan a
nyomozás vezetésére, de ha nem bánod, néhány perc múlva azért
meghallgatom a fiút, akit a fülesed alapján azonosítottunk.
– Na, az szuper – vágja rá Júlia, és várja, hogy a férfi folytassa. Ám
Forrai az asztalán matat, és tüntetően rápillant az órájára. Ahogy hátratolja a
széket, hogy felálljon, Júlia sietve megszólal:
– Imre Csaba apartmanja be volt kamerázva.
Forrai a mozdulat közben megáll, aztán visszaül. Júlia folytatja:
– A nappaliban a kanapé fölött egy kép mögött megtaláltam a
mikrokamera helyét. És nemrég még ott volt, ez egészen biztos. Ha
meglennének a felvételek, talán azt is igazolhatná, hogy a gyilkosság idején
végig az apartmanban voltam. És, gondolom, lenne még néhány érdekesség,
amit meg lehetne nézni. Persze ahhoz tudni kellene, ki távolította el a
kamerát, és miért. Tudni kellene, hogy a felvételeket hova továbbította az
eszköz, tudni kellene, hogy kinek van hozzáférése hozzájuk, tudni kellene,
hogy ki és mi célból helyezte el oda, aztán jó lenne tudni azt is, hogy mikor,
és így tovább. Szóval a néhány perc múlva esedékes ígéretes szálad mellé
tálcán hoztam egy újat is, ha szabad – mondja Júlia egy szuszra, és most
rajta a sor, hogy a férfi arcát tanulmányozza. És amikor Forrai épp úrrá
lenne az arcára kiülő döbbeneten, Júlia beviszi a kegyelemdöfést.
– És megtaláltam, honnan rendelték a fekete dildót, amellyel
meggyalázták a holttestet. Kötve hiszem, hogy olyan sokat rendeltek volna
belőle Magyarországra. Ez sem tűnik kevésbé ígéretesnek. Szerintem.
Szóval?
Forrai nézi a nőt, majd megpördül a székével, és a poros ablakon
keresztül a platánfa lombját tanulmányozza. Amikor visszafordul, nagyon
határozott a hangja.
– Szóval két perc múlva itt lesz Keleti Dániel, hogy meghallgassam, és
az infóért, ha eddig még nem mondtam volna, nagyon hálás vagyok. És
szerintem még az van, hogy nem ártana, ha bejönnél velem a
meghallgatására. Több szem többet lát – ha élhetek ilyen képzavarral.
Most Júlián a sor, hogy elálljon a szava. Felvonja a szemöldökét.
– Szabálytalan – mondja aztán.
– Szabálytalan – helyesel Forrai. – De vállalom a kockázatot. Te vagy itt
az egyetlen valamirevaló zsaru, aki használja az eszét, és nekem muszáj
kiszednem ebből a srácból mindent, amit csak tud. Szóval lehet, hogy
ezerszer megbánom még, de most azt mondom, gyere. Csináljuk. Oldalt
ülsz, röviden bemutatlak, de a jegyzőkönyvben nem lesz benne a neved.
Figyelsz, hallgatsz. Csak akkor kérdezel, ha feltétlenül szükséges. De akkor
azonnal. Nincs különösebb taktika, én is most találkozom vele először.
Majd alakul, és ha elakadunk, kérek egy rövid szünetet, és megbeszéljük.
Na? Mit szólsz?
– Csináljuk – feleli Júlia, és érzi, ahogy az adrenalin elárasztja a testét.
 14

2019. október 3., csütörtök délután

Keleti Dániel a folyosón ül. Ideges.

A cipője orrát fixírozza, és igyekszik nyugodtnak látszani. Ahogy nyílik
Forrai irodájának ajtaja, ültében ugrik egyet. Aztán fölnéz, és tétován föláll.
– Kérem, fáradjon be, ígérem, nem sokáig raboljuk az idejét a
kolléganőmmel – kezdi Forrai steril hangon, és bekíséri a fiatal férfit az
irodájába.
– Amíg kényelembe helyezi magát, elmondom, hogy a beszélgetés alatt
jelen lesz egy kollégám, aki egy másik kapitányságról érkezett, és a
kihallgatási technikánkat tanulmányozza, hogy anyagot gyűjtsön a PhD-
dolgozatához. Csupán megfigyelő, ha esetleg kérdést intéz önhöz, az is csak
a kutatása része, nem muszáj válaszolnia rá, ugye nincs kifogása a jelenléte
ellen?
Keleti Dániel üres tekintettel nézi Forrait, és nyilvánvaló, hogy egy árva
szót sem fogott fel az imént elhangzottakból. Bizonytalanul bólint, Forrai
meg a lényegre tér.
– Ismeri Imre Csabát?
– Őt mindenki ismeri – feleli Dániel, és a padlót bámulja. – Tele van vele
a bulvár, szerepel egy napi sorozatban…
– Ott, mondjuk, idén június vége óta már nem.
– Lehet. Nem igazán nézek tévét.
– De azért tudja, hogy már nem szerepel ott, igaz?
– Lehet, hogy olvastam valahol, nem tudom. Miért fontos, hogy nézem-e
az RTL-t?
– Az természetesen nem fontos. Magánügy. De térjünk vissza az első
kérdésre. Személyesen ismeri Imre Csabát?
– Nem, dehogy, én csak egy szaros pincér vagyok egy szaros siófoki
étteremben. Nem tartozunk egy súlycsoportba.
– Szóval akkor soha nem találkozott vele személyesen.
– Ez, mondjuk, így konkrétan nem igaz. Idén nyáron többször volt
nálunk vacsorázni.
– Beszélgettek?
– Annyit beszéltem vele, mint mással. Fölvettem a rendelést, kivittem a
kaját, tudja, hogy van ez. A főnök mániája, hogy dumálni kell a vendéggel.
Smúzolni. Meg futni, ha csenget. Tiszta vicc az egész, de mindegy. A
vendégeknek bejön, ez a lényeg.
Forrai nem kérdez rá, hogy Dániel hogy érti a csengetést meg a futást.
Tavaly nyáron abba a trattoriába vitte a barátnőjét vacsorázni, a helyet egy
kolléganője ajánlotta. Tünde tintahalat rendelt, aztán nem tudta megenni. Ő
ette meg helyette. Két napig émelygett, és megfogadta, hogy többé senki
után nem eszi meg a maradékot. Még akkor sem, ha rohadt drága volt. A
csengetés pedig kifejezetten idegesítette. Hátul ültek a stranddal határos
fedett teraszon, és először azt hitték, valami gond van, amikor a bentről
kihallatszó csengetésre az összes pincér elkiáltotta magát, majd futásnak
eredt. A vacsora amúgy sikeresen zárult. Hazaautóztak Kaposvárra, Tünde
felhívta magához, és Forrai csak másnap reggel távozott.
– Szóval csak a szokásos, semmi több? – kérdezi a nyomozó, és előveszi
a zsebéből a telefonját.
A fiú a mozdulatait figyeli, és vár. Forrai gyors mozdulatokkal keres
valamit a készülékben, aztán megfordítja a telefont, és Dániel felé mutatja.
A fiú háta mögött Kardos is önkéntelenül felemelkedik kissé a székében,
hogy lássa, mi az.
A kijelzőn egy Instagram-poszt elmentett képe látszik. Két férfi, lazán
összeölelkezve, szélesen mosolyognak a kamerába, a háttérben egy étterem
elmosódott részlete.
– Egy poszt az ön Instagram-oldaláról. Idén július negyedikén posztolta.
„Ragadd meg a lehetőséget, ha elsétálna melletted. Mert sohasem tudhatod,
mikor lesz rá újra esélyed.” Ezt írta alá. Százhuszonhat kedvelés, nyolc
hozzászólás. Az egyik Imre Csaba profiljáról jött. Egy nevetős fej.
Kommentálná?
– Mégis mit? Hogy bejött az étterembe egy híres ember, én meg lőttem
vele egy szelfit, és feltettem az Instára? Komolyan ezért vagyok itt? Hát ez
beszarás. Ezt kurvára nem hiszem el, de komolyan.
– Jó, akkor játsszunk mást. Vegye elő, kérem, a telefonját.
– Mi van? – kérdezi Dániel, és körülnéz, hátha valahonnan segítséget
kaphat. De hátrapillantva csak Kardos rezzenéstelen arcával találkozik a
tekintete.
Visszafordul, és összeszorítja a száját.
– Csak vegye elő, kérem. Minél hamarabb megteszi, annál előbb mehet a
dolgára. Kérem, működjön együtt. Nem gyanúsítjuk semmivel, és egyelőre
nincs is szándékunk változtatni ezen – mondja Forrai kedvesen.
 A fiú előkotorja a telefont a dzsekije zsebéből. A beállt csendben tisztán
hallani, ahogy a lába gyors ritmust ver a padlón.
– Most diktálni fogok egy telefonszámot, és megkérem, hogy üsse be a
készülékébe. Plusz harminchat-harminc-négy-nulla-kettő-huszonnyolc-
kilencvenkilenc. Megvan?
Dániel nem válaszol.
– Azt kérdeztem, megvan? – csattan fel Forrai, mire a fiú bólint.
– Akkor mutassa felém a kijelzőt, ha kérhetem.
A fiú tétovázik, aztán lassan megteszi, amit kértek tőle.
– Köszönöm – mondja Forrai, és hivatalos hangon folytatja. –
Megállapítom, hogy Keleti Dániel telefonkészülékében Imre Csaba
telefonszáma „Babám” néven van elmentve a telefonkönyvben. – Egy
pillanatra összenéz Kardossal a fiú válla fölött, és befejezi. – Kérem, hogy
nyilatkozzon erre a tényre vonatkozóan. Ismeri személyesen Imre Csabát?
Miért szerepel az áldozat telefonszáma „Babám” néven elmentve a
készülékében?
– Oké, ennyi volt – mondja a fiú, és beletúr a hajába.
A mozdulattól meglazul a copf, kiveszi a hajgumit, és újra összefogja a
haját, és amikor ismét megszólal, már nyugodt a hangja: – Szerettem. Még
csak rövid ideje tartott, de szerettem, ez az igazság. Persze nem
beszélhettem róla. Nem hibáztattam érte, még csak nem is haragudhattam rá
emiatt. El tudja képzelni, mekkora nyomás lehet ez az olyanokon, mint ő?
Akiket mindenki ismer, akiknek minden mozdulatáról tudni akarnak?
Kicsinálta volna a karrierjét, ami amúgy is épp akkor kezdett behalni. Ha ez
kiderül, esélye sem lett volna rá, hogy valami komolyabb melót megkapjon.
Mocskosul képmutató ám mindenki ebben a kurva országban. És nehogy
azt higgye, hogy a többi nem csinálja! Miket mesélt a Csaba, ha azt mind
elmondanám… Amúgy meg mindegy, én tényleg leszarom, ki kivel fekszik
le.
Elhallgat, és kibámul az ablakon. Amikor Kardos megszólal, nem
lepődik meg, hátra sem néz.
– Tudta, hogy felvétel készült az együttléteikről?
– Dehogy készült. Ez baromság! Egyszer mondta, hogy van egy kamera,
de szerintem csak hülyéskedett. Vagy inkább azt akarta, hogy… hogy
izgalmasabb legyen, tudja. Mikor azt hiszed, hogy vesznek. Attól olyan…
még jobb, na. De elég, ha az ember rágondol. Egyszer azt mondta, hogy a
mögött a nagy kép mögött van a kamera a nappaliban, de soha nem mutatta
meg. Neki pont az volt az érdeke, hogy senki se tudja meg, hogy mi ketten
együtt vagyunk. Ebből is gondoltam, hogy… tudja… csak fel akar izgatni.
– És mikor látta őt utoljára? – kérdezi Forrai.
– Pont egy héttel azelőtt, hogy meghalt. Vagyis szombaton reggel halt
meg, és mi előző pénteken voltunk együtt utoljára.
– Hol találkoztak?
– Ahol mindig, a siófoki lakásában. Sosem találkozhattunk máshol. Csak
ott, nála. Külön érkeztünk, és én egyedül távoztam. Nem láthatott minket
együtt senki – válaszolja, aztán felkapja a fejét, és elhallgat.
Forrai anélkül válaszol, hogy a fiú kimondaná, amire gondol.
– De igen, jól sejti, volt, aki látta magukat együtt. Így jutottunk el önhöz.
De nem hiszem, hogy az ügy szempontjából lényeges lenne, ki volt az.
Úgyis mindig van valaki. Olyan, hogy titok, egyszerűen nincs, nekem
elhiheti.
– Mennyit fizetett magának alkalmanként Imre Csaba?
– szólal meg Kardos. Dániel felpattan, és megáll vele szemben. Aztán
kérdőn néz Forraira, aki csak bólint.
– Válaszoljon.
A fiú ökölbe szorított keze elernyed. Visszaül a helyére, a széket kicsit
elfordítja, hogy mindkettejüket láthassa.
– Tőle soha nem fogadtam el semmit. Gondolhat, amit akar, nem érdekel.
Ez a maga dolga. Én tudom, mi volt. Ez más volt, mint a többi. Akitől én
pénzt kértem, az csak meló volt mindig.
– Imre Csaba tudta, hogy maga, ha megszorul anyagilag, néha pénzt
fogad el a partnereitől? Mert, gondolom, erről van szó csupán, nem igaz?
Nem hiszem, hogy maga prostituált lenne. Egyszerűen nem annak tűnik –
mondja Kardos, és elmosolyodik. – Szóval? Tudta? Ugye nem?
– Sosem kérdezte. Amikor először együtt voltunk, nem kérdezte a végén,
hogy mennyi lesz. Én meg nem mondtam. Onnantól a péntek esték az övéi
voltak. Lejött, előtte megmondta, hogy kábé mikor ér le Pestről, én meg
odamentem a lakáshoz. Rendeltünk egy pizzát, aztán együtt töltöttük az
éjszakát. Én korán leléptem, és ennyi.
– Ugyanez történt az utolsó alkalommal is? – kérdezi Forrai.
– Kirúgott – válaszolja, és látszik, hogy mindjárt elsírja magát. –
Egyáltalán nem számítottam rá. Az elején ugyanúgy volt minden, ahogy
szokott, aztán egyszer csak közölte, hogy ez volt az utolsó alkalom, és hogy
már ne is aludjak ott. Semmi mást nem mondott, nem indokolta meg, nem
tudtam belőle kiszedni, hogy miért. Csak…
– Csak? – kérdezi Kardos, és előrehajol.
– Csak… csak valahogy azt éreztem, hogy… fél. Igen, azt éreztem, hogy
fél. De nem mondott semmit, akárhogy könyörögtem. Elküldött, és nem
láttam többé. És most halott.
 15

2019. október 3., csütörtök este

– Bírja a Vad Fruttikat, vagy halkítsam le? – kérdezi a feltűnően sovány

férfi hangosan, aztán, miközben elindul befelé, hozzáteszi: – Egyébként
Bodnár Richárdnak hívnak.
Júlia követi a férfit, közben alaposan szemügyre veszi a lakást. A tó felőli
tágas, csupa üveg apartmanhoz képest ez a hátrafelé néző mintha nem is
ugyanabban az épületben lenne. Az előszoba üres, a fogason csak egy
fekete kapucnis kötött pulóver lóg. A nyakánál fogva akasztották rá a
fémhorogra, jókora helyen szétváltak a szemek, fél gyerektenyérnyi lyuk
tátong rajta.
A szűk előszobából jobbra egy háló, balra a fürdő, egyenesen előre pedig
egy amerikai konyhás nappali nyílik: épp feleakkora, mint amelyikben Júlia
lakik, pocsék kilátással a mögötte lévő épület teraszaira. Kardos ismét
elgondolkodik, vajon mi visz rá valakit, hogy súlyos tízmilliókat fektessen
egy ilyen lakásba. Olyan ez, mint amikor az ember tengerparti szállodába
foglal szobát, de azt a plusz húsz százalékot már nem hajlandó kifizetni,
amennyibe a tengeri panoráma kerül. Így inkább egy sötét szobában tölti a
hetet, miközben frusztráltan bámulja a szomszéd hotel tűzfalát, és már az
első nap rájön, hogy ezt mégsem képes ellensúlyozni az a spórolás okozta
pillanatnyi öröm, ami a foglaláskor elöntötte.
– A hálószobában dolgozom – mondja a férfi, aztán belép a kocka alakú
helyiségbe, a keskeny franciaablak előtt álló, mappákkal és papírokkal teli
asztalhoz megy, leállítja a zenét a laptopján, majd határozott mozdulattal
lecsukja a gép tetejét. – Ez az egyetlen helyiség ebben a nyomorult
lakásban, ahonnan egy kicsit is rálátni a Balatonra. Megnézi?
Júlia engedelmesen odanyomul a férfi mellé, és kikémlel a sötétségbe.
Épp egy kandeláberre is rálátni, sárgás fényében a tó most szürke és
csendes. Legalábbis az a néhány centi, ami innen – enyhén balra hajolva –
látszik belőle.
– Tőlem azért kicsit szebb a panoráma – jegyzi meg Kardos, de rögtön el
is szégyelli magát. Mit vág fel itt olyasmivel, ami nem is az övé. – Amúgy
sejtettem, hogy sok időt tölt ebben a szobában. Pont az én hálómmal közös
a fala. És az a kattogás… hát na.
 Richárd átmegy a konyhába, nyomában a nővel, és a pulton lévő teli
hamutartóban elnyomja a cigarettáját. Sodrott, filter nélküli, de a szagából
ítélve ezúttal nem fű.
– Parancsol? – vonja fel a szemöldökét a férfi, miközben felpattintja az
öngyújtó fémkupakját, a kékes lángba tartja a szájában lévő újabb szálat, és
élvezettel letüdőzi az első slukkot.
– Ez az izé baromi zajos – mutat Júlia a Zippóra, és elfintorodik. –
Komolyan mondom, az elején konkrétan féltem, mert fogalmam sem volt,
mi ez a hülye hang a fal túlsó oldaláról, ráadásul szinte mindig csak éjjel.
Mindezt úgy, hogy szentül meg voltam győződve róla, hogy egyedül
vagyok ezen a szinten.
Nem folytatja. Így kimondva már nevetségesnek tűnik az egész.
Leginkább pedig ő tűnik nevetségesnek önmaga számára is. A reakciója.
Megérett az idő egy pszichológusra, gondolja, aztán belenyilall, hogy ez
nemsokára így is, úgy is bekövetkezik, ha akarja, ha nem.
A férfinak fogalma sincs, mekkora zűrt okozott azzal, hogy
láncdohányos, igaz, úgy tűnik, nem is igen érdekli. Ahogy szemmel
láthatóan az sem, hogy a lakás ajtaján kívül ott díszeleg a dohányozni tilos
felirat. Megtölti a vízforralót, bekapcsolja, aztán a hamutartójával
letelepszik a konyhaasztal mellé, és helyet mutat Júliának is.
– Maga is kér kávét? – int a fejével a vízforraló felé.
– Este tízkor? Kösz, nem.
– Akkor egy sört?
– Nem iszom – válaszolja Júlia, és lesüti a szemét.
– Ha agyalok, csattogtatom a kupakját – néz le a kezében lévő öngyújtóra
a férfi. – Bocs. Hülye szokás, még az egyetem alatt szoktam rá, a
vizsgaidőszakokban.
– Semmi gond – mondja Kardos, és óvatosan körülnéz. A mosogató
mellett koszos csészék és poharak, a szék karfáján egy kitérdesedett fekete
farmer, a sarokban sárga szemeteszsák, benne elviteles műanyag ételes
dobozok.
– Mióta lakik itt?
– Hétfő délután érkeztem – mondja, miközben összedob két kávét, aztán
az egyiket a nő elé teszi. Nem kérdezi meg, hogyan issza. És máris
elfelejtette, hogy az imént nemet mondott rá. Júlia a tisztesség kedvéért
belekortyol. Rövid, erős és üres. Visszateszi az asztalra, és inkább a férfit
hallgatja.
 – BorsOnline. Én írok az Imre Csaba-gyilkosságról. Nem volt könnyű
rádumálni a főszerkesztőmet, hogy leküldjenek, de az Airbnb-n most,
szezonon kívül tök olcsón találtam ezt a lakást, ráadásul pont abban a
házban, ahol, ugye, az Imre lakott… – Pár pillanatra elhallgat, zavartan
Júliára néz, aztán folytatja: – Vagyis ahol most maga is lakik.
– Inkább tegeződjünk, ha lehet – mondja Júlia. – Engem miért nem
kérdeztél eddig?
– Nos, maradjunk annyiban, hogy szeretek figyelni. És a nagyobb
falatokat szeretem a végére hagyni.
– Mióta csinálod ezt?
– Mármint?
– Mármint ezt a tudósítós újságírást.
Richárd félrenyeli a füstöt, hosszan köhög, majd a mosogatóhoz megy, és
iszik egy kis vizet, mielőtt válaszolna.
– Miért kérded?
– Mert van szerencsém ismerni párat az ilyenekből. És, ha őszinte akarok
lenni, azok eléggé nem ilyenek, mint te.
– Amennyiben?
– Amennyiben baromság, amit mondtál. Az első naptól kezdve rám
kellett volna tapadnod, mint egy kullancs. Hogy levegőt se kaphassak tőled,
azért. Mivel a legjobb alany vagyok arra, hogy fasza kis háttérinfókat adjak
Imréről, a lakásáról, a hullájáról, meg úgy általában az ügyről. Nyilvánvaló,
hogy bennfentes rendőrségi információim is lehetnek, hisz magam is zsaru
vagyok. A nyomozás vezetője többször is járt nálam, szóval… ne nézz
hülyének, kérlek. Megkérdezem újra. Miért vagy itt?
Bodnár Richárd hosszan kifújja a füstöt, aztán nevetni kezd.
– Oké, lebuktam. Az ittlétemnek csak az egyik oka, hogy kis színeseket
küldjek a helyszínről az Imre-üggyel kapcsolatban.
– Akkor?
– Akkor alkotói szabadságon vagyok. És kiégtem. Ez a kettő így együtt,
valahogy. Jól jött ez az ügy, és megbeszéltük a főnökkel, hogy naponta egy
kétflekkes cikk az Imre-ügyről, egyébként meg békén hagynak. Vízpart, jó
levegő, nyugalom, magány. Ezt a helyet Isten is írásra teremtette, nem?
Júlia a férfi arcát figyeli. De nem jut semmire. Egyszerűen lehetetlen
megítélni, komolyan beszél-e, vagy teljesen hülyének nézi őt.
– És mit írsz? – kérdezi.
 – Hát, igazából már jelent meg egy könyvem. Egy verseskötet. Fagyos
világ a címe.
– Tényleg? Bocs, de nem vagyok naprakész kortárs magyar irodalomból.
– Fölösleges szabadkoznod. Ötvenkét példány fogyott belőle kilenc
hónap alatt. Épp ma kaptam meg a fogyási jelentést a kiadótól. Maradt
belőle elég, ha akarod, adhatok neked is egyet.
– Aha. Akkor az…
– Akkor az egy kövér bukás, igen. Nyugodtan kijelenthetjük – mondja
Richárd, és ismét felnevet, de ez egészen máshogy hangzik. Úgy, mintha
épp sírni készülne.
– Biztos, hogy nagyon jó. Csak az emberek már alig vesznek könyvet,
főleg versesköteteket, nem? Annyi a műveletlen paraszt manapság… –
Elhallgat. Kezd úgy beszélni, mint egy komplett idióta. Mit udvarol itt
ennek az idegen férfinak, aki nincs több huszonötnél, és néhány perccel
ezelőtt valami ócska szöveggel akarta átverni?
– Ja, biztos nagyon jó. Egészen addig én is ugyanezekkel a dumákkal
etettem magam, amíg ki nem jött róla végre egy kurva recenzió. Úristen,
mennyire vártam, hogy valaki valahol végre írjon róla! Aztán mikor a Géczi
megírja az ÉS-ben, az Expressis verbisben, hogy a nehezen érthető versek
néhol elvontnak, néhol banálisnak tetszenek, de mindenesetre hűen tükrözik
a borító által is illusztrálni kívánt, húszas éveiben járó fiatal férfi feje
tetejére állított világát, akkor az ember mindjárt tudja, hogy hol a helye.
– Ezt most szó szerint idézted?
– Belém égett minden szava.
Júlia egy ideig hallgat. Fogalma sincs, hogyan kellene vigasztalni egy
meg nem értett költőt. Ezt nem tanították a rendőrtiszti főiskolán.
– És most mit írsz? Újabb verseket?
– A nagy francokat. A versírással egyelőre leálltam – vágja rá kicsit talán
túl gyorsan Richárd. – Amin most dolgozom, az valami egészen más. És ha
összejön, nagyot fog szólni, azt megígérhetem.
– Na! Csak nem! Erotikus romantikus? Krimi? Vagy valami
botránykönyv talán?
– Te tényleg nem találkoztál még íróval. Különben tudnád, hogy az
ember nem beszél előre az ötleteiről.
– Babona?
– Is – mondja, és Mona Lisa-mosolyt villant rá. – Meg aztán minél
többen tudnak egy titokról, az annál kevésbé az. Így hát a legjobb, ha nem
tud róla senki. Vagyis kizárólag az, akinek muszáj tudnia.
Júlia zavarban van. A férfi szemmel láthatóan bezárkózott, és nincs
kedve többet mondani a dologról.
Aztán váratlanul feláll, átmegy a hálóba, majd nem sokkal később két
vékony verseskötettel és egy alufóliába gyűrt kis csomaggal tér vissza. Az
egyik kötetet odanyújtja Júliának, a másikat maga elé teszi az asztalra.
– Kérsz? – kínálja oda a füvet, majd miután Kardos nemet int a fejével,
gyakorlott mozdulatokkal sodor magának egy jointot. Júlia döbbenten
figyeli. Fűvel kínál egy zsarut, majd minden további nélkül rágyújt. Ez a fiú
vagy bolond, vagy teljesen el van varázsolva. Vagy mindkettő. Richárd az
első slukk után behunyja a szemét, és az arcán üdvözült mosoly terül szét.
Nyilvánvaló, hogy egy másik dimenzió nyílt a fejében, és jelenleg
leginkább ott szándékozik tartózkodni. Júlia épp szedelőzködne, amikor
Richárd váratlanul kinyitja a szemét, és megkérdezi:
– Felolvassak neked a verseimből? Érdekel?
– Persze! – vágja rá Júlia, és reméli, hogy nem Kassák-féle
szabadversekről, hanem inkább haikukról van szó.
– Oké – mondja Richárd. – Ez a címadó vers. A Fagyos világ. A korai
Quimby-számok nagy hatással voltak rám, amikor ezeket írtam. Tudod,
azok, amelyeket még akkoriban írt a Kiss Tibi, amikor a kilencvenes évek
végén állítólag fejenként egy pizzáért léptek fel a Tilos az Á-ban. Mint pölö
az „Aranykor”. Ismered?
Kardos megrázza a fejét, Richárd meg belekezd.
A vers rövid, és egyáltalán nem rossz. Júliának ugyan fogalma sincs, mi
az, hogy rossz vers, de ez váratlanul hat rá. A férfinak kellemes, szinte
simogató basszusa van, Kardost az egyik srácra emlékezteti a gimnáziumi
kórusból. Ő is ilyen szokatlanul vékony volt, csak az arcát telis-tele
pöttyözték a vörös, gyulladt pattanások. Elkalandozik gondolatban, és azon
töpreng, vajon mi lett a fiúval. A pattanásai már bizonyára elmúltak. Hülye
kis stréber volt, az a fajta, akivel az ember nem akar együtt szólót énekelni,
mert a külön próbákon kénytelen hallgatni a végeláthatatlan okoskodását.
– Na? Ennyire rémes volt? Ébren vagy még? – kérdezi Richárd.
Júlia megrázza magát, és hangosan szabadkozik.
– Dehogy! Épp ellenkezőleg. Pont azt akartam mondani, hogy ez nagyon
ismerős. Amiről írsz. Valahogy a fiatalkoromba vitt vissza.
– Miért? Most öreg vagy? – kérdezi a férfi, és csillogó szemmel néz rá.
 Júlia érzi, itt az ideje, hogy visszamenjen a szemközti lakásba. Azt aztán
már tényleg nem kell megvárnia, hogy egy nála húsz évvel fiatalabb,
betépett srác próbálkozzon nála.
Azt pedig, hogy ez a srác próbálkozzon, végképp nem.
 16

Fonyódliget, Somogy Megyei Gyermektábor

1994. július 22., péntek

A TENOR

Az utolsó esténk volt, és nekem egyszerűen beszélnem kellett vele.

Egész héten akartam, de péntek lett, mire sikerült annyira összeszedni
magam, hogy meg is tegyem. Addigra már olyan nagy volt bennem a
feszültség, hogy simán szét tudtam volna verni a Dénes arcát, ha egyetlen
baromságot is beszólt volna. Lehet, hogy érezte ezt, vagy kifogyott belőle
az összes baromság, mert amikor bejött a szobába, csak ledőlt az ágyra, és
már aludt is. Azt hiszem, biztos volt benne, hogy már rég alszom. Hanyatt
fordultam, és a plafont bámultam. Irdatlan meleg volt egész héten, de ezen
az estén tetőzött minden. Most, hogy jól belegondolok, ez a helyes
kifejezés, igen. Mert tényleg azon az estén tetőzött minden, a hőség meg,
lehet, hogy csak ehhez igazodott, azért fojtogatott minden addiginál
erősebben. Az estén, ahol eldőlt minden. Épp rászántam magam, hogy
kimászom az ágyból, és átkopogok hozzá, amikor meghallottam a zajt. A
folyosó túlsó végéről jött, valaki kinyitotta az ajtót, és elindult a faház eleje
felé. Úgy akarta csinálni, hogy ne hallja senki, ez egészen egyértelmű volt a
lépteiből. Lassú léptek, minden egyes lépésnél megnyikordult a fapadló a
linóleum alatt. A szobánk ajtaja előtt járhatott. Vártam a következő
nyikorgást, de semmi. Megállt. A szívem ki akarta ütni a mellkasomat,
visszatartottam a lélegzetemet. Amikor úgy éreztem, nem bírom tovább,
mélyen beszívtam a levegőt, az pedig, aki az ajtónk előtt állt, ugyanabban a
pillanatban továbbment.
Néhány pillanattal később halk kopogást hallottam a mellettünk lévő
szoba ajtaján. Az egyes szoba, közvetlenül a bejárat bal oldalán. A Kardos
meg az Elekes Adri szobája. Tudtam, hogy a Kardos egyedül van, mert
láttam, ahogy az Adri meg a Tóth Andi sétálni ment rögtön azután, hogy
kijöttek a Veres szobájából. El se tudtam képzelni, mi a fenét csinálnak ezek
együtt, náluk különbözőbb embereket még életemben nem láttam.
Kardos azt mondta a fal másik oldalán, hogy szabad, az ajtó meg nyílt és
csukódott. Felültem az ágyban, és magam elé képzeltem őket, a szobák
teljesen egyformák voltak a faházban, csak néznem kellett a saját szobánkat
a mosdóépület oldalán egész éjjel égő reflektor beszűrődő fényében, és
megpróbáltam elképzelni, ők vajon mit csinálnak odaát. Fojtott beszélgetést
hallottam, aztán a Veres furcsán, rekedtesen felnevetett. Majdnem bevertem
a fejemet a felettem lévő ágy rácsába, úgy megrándultam. A Dénes a
szemközti emeletes ágy alsó részén mocorogni kezdett, motyogott valamit,
amit nem értettem, aztán megdörgölte az orrát, és befordult a fal felé.
Odaát éppen Kardos nevetett, hetykén, de furán. Hülyeség azt gondolni,
hogy az ember ismer valakit csak azért, mert három hónapig együtt voltak.
Lehet, hogy sosem ismertem. Mert arról a Kardosról, akit, azt hittem,
ismerek, például egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy éjjel együtt
nevetgél a tanárával egy szobában. Őt sem ismertem hát, ahogy magamat
sem. Mit is mondhatnék. Akkor, ott, a szobát megülő forróságban, előtte
voltam még mindennek. A gondolataim ide-oda sodortak, én viszont egy
idő után erősen megkapaszkodtam az ágy fakeretében, és elhatároztam,
hogy aznap éjjel megteszem azt, amire olyan rég vágytam.
A szomszéd szobában hirtelen ismét nyílt és záródott az ajtó, én pedig
megvártam, hogy az óvatos léptek visszatérjenek oda, ahonnan indultak,
aztán felálltam, és határozott léptekkel hátramentem a Veres tanár úr
szobájához, és halkan bekopogtam.
 17

2019. október 3., csütörtök este, fél órával később

„Ne adj neki annyi alutasakost, és akkor szerintem hamar elmúlik”,

pötyögi be Kardos Júlia a telefonjába az üzenetet, aztán kinyújtóztatja a
karját, és nagyot sóhajt. Öt napja nem látta a macskáját, és elönti a
lelkiismeret-furdalás, hogy egy olyan emberre hagyta, aki még sosem
gondoskodott állatról, és aki nyilvánvalóan csak azért vállalta a feladatot,
mert a főnöke megbízta vele.
A terasz ajtaját sarkig tárta, a szokatlanul enyhe este szinte nyárutót idéz.
A gondolat, hogy innia kellene egy pohárral, alig motoszkál benne tovább,
mint számított rá. Egész pontosan negyed órája. Nem kínzó, nem fáj, csak
van. Sunyin üldögél odabenn, valahol hátul, tarkótájékon, és az esetek nagy
hányadában nem avatkozik bele túlzottan a dolgokba. Néha gúnyosan
felröhög, olyankor nem kell mondania semmit, Júlia tudja, hogy mit akar:
ha most meginnál két pohárral, minden sokkal egyszerűbb lenne, tudod,
ugye?
Júlia tudja.
Az, hogy ilyen egyszerűen tette le az italt, őt döbbentette meg a
legjobban. Az első napok intenzív sóvárgása után igazi fizikai tünet nem
jelentkezett, hiába várta rettegve, hogy remegjen, émelyegjen, szédüljön, és
úgy igazán rosszul legyen.
Épp azon gondolkozik, vajon az elvonási tünetek azért kímélték-e meg,
mert időközben egy gyilkosság kellős közepébe került, vagy csupán azért,
mert nem is voltak igazi alkoholproblémái, amikor egyszerre két üzenete
érkezik. Az egyik a Messengeren Horváthtól, a keszthelyi társától, aki
lakonikusan csak annyit válaszolt Júlia előbbi üzenetére, hogy „Ha még
holnap is fosik, elviszem egy állatdokihoz”, a másik egy SMS.
„Felugorhatok egy pillanatra?”, jelenik meg a kijelzőn, Kardos meg nyel
egyet, és leteszi a telefont maga mellé, hogy megeméssze az információt.
Aztán, mielőtt meggondolhatná magát, ismét a kezébe veszi, és gyors
egymásutánban két üzenetet küld el, előbb Messengeren azt, hogy oké,
aztán meg SMS-ben azt, hogy persze.
Forrai a kocsiban ül a széplaki Deák Ferenc sétány 10.
előtt, és elolvassa a telefonján, hogy persze, aztán válaszol a
barátnőjének, aki épp egy perccel azelőtt érdeklődött két csókküldős emoji
kíséretében, hogy mit fog csinálni ma este. „Hulla vagyok, szerintem
nemsokára lefekszem, csak valaminek még gyorsan utánanézek. Jó éjt!”,
válaszolja, majd bezárja a kocsit, és felmegy Júliához. Azt tudja, hogy
semmi helytelent nem akar csinálni. Azt, hogy fog-e, arról jelenleg fogalma
sincs.
Júlia túl gyorsan nyit ajtót, és ahogy elsuttog egy gyors „sziá”-t, Forrai
orrát erős mentolillat csapja meg: a nő nyilvánvalóan sebtében fogat mosott.
A férfi Júlia zavart arcát nézi, és a legszívesebben megfordulna, hogy
visszamenjen a kapitányságra, és bezárkózzon néhány aktával a
vendégapartman porszagú biztonságába.
– Csak beugrottam, hogy elmondjam, az ujjnyom, amit a nyomrögzítők
délután találtak itt, a lakásban a kép keretén, nem szerepel a
nyilvántartásban – mondja Forrai, és megköszörüli a torkát.
Júlia elmosolyodik, és elindul a konyhába. A férfi egy ideig az
előszobában álldogál, aztán becsukja az ajtót, és követi.
– A kávéhoz kicsit késő van, a piáról meg épp leszokóban vagyok. Egy
teát tudok felajánlani. Esetleg egy pohár vizet – mondja Júlia.
A pultnak támaszkodva Forrait figyeli.
– Nincs kedved leülni, ha már feljöttél? – kérdezi, majd egy pillanattal
később hozzáteszi: – Csongor.
A keresztnév nagyot koppan a konyha csendjében, a bizalmas hangulat,
amit teremt, mindkettejüket meglepi.
– De. Éppen le is ülhetek – válaszolja a férfi, aztán pont ugyanannyit vár
ki, amennyit az imént a nő, és hozzáteszi: – Júlia.
Felnevetnek, és egy ideig nem engedik el egymás tekintetét.
– Akire én gondolok, annak az ujjlenyomata nincs benne a
nyilvántartásban. Miért is lenne? Egyszerűen csak újra meg kellene
hallgatnunk, és szerintem sok mindent tudna még mesélni – mondja Júlia.
Észreveszi, hogy Forrai meglepve néz rá, és gyorsan folytatja: – Mármint
neked kellene meghallgatnod. Úgy értettem. Bocs, de szakmai ártalom.
– Eléggé egy rugóra jár az agyunk – jegyzi meg a férfi, aztán elneveti
magát. – Holnap reggel kilencre kérettem be újra a kapitányságra. És
képzeld, tíz perccel azután, hogy az egyik hozzám beosztott csaj felhívta
ezzel, ő felhívott engem, és közölte, hogy legkorábban tízre tud beérni.
Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, csak rávágtam, hogy akkor tízre. És
kérlek, ne javítgasd magad folyton ezzel a többes számmal kapcsolatban.
Mindketten tudjuk, hogy Keleti Dániel kihallgatása azért volt olyan
eredményes, mert te is benn voltál. Úgy érzem, muszáj beengednem téged a
nyomozásba. Lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el, de
egyszerűen muszáj – mondja, aztán megrázza a fejét, mintha meglepődne,
hogy tényleg kimondta, amit kimondott.
– Figyelj, Csongor – kezdi Júlia, és leül vele szemben a konyhaasztal
másik oldalára. – Ez az ügy a tiéd. És jól csinálod. Kurva jól. Azt, hogy
néha beszólogatok, tedd, ahova akarod, én ilyen vagyok, és kész. De hagyd,
hogy segítsek. Meg kell tudnom, ki csinálta ezt Csabával, és melóznom
kell, érted? Csinálni azt, amihez értek. És ehhez értek egy kicsit, talán ezt
elmondhatom. Mert én ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam. Mennem kell
a nyom után, amíg a végére nem járok.
– Ismerős érzés – mosolyodik el a férfi.
– Tudod, annyit gondolkodtam, igazából mást se csinálok hétfő reggel
óta, mint rá gondolok. Csabára. Hogy igazából alig ismertem. Mármint azt,
akivé lett. Azt az embert már egyáltalán nem. Azt, akit magáról a közösségi
médiában festett, azt persze igen, ahogy mindenki más is. És azt hiszem,
azt, akivel egy gimnáziumba jártam, és akivel egy kórusban énekeltem, azt
a fiút egy kicsit ismertem. Vagy annál egy kicsivel jobban.
– És milyen volt? Mesélj róla.
– Pestről költöztek le, mert a szülei Kaposváron kaptak főorvosi állást,
előbb, mint ahogy egy pesti kórházban eljutottak volna idáig a ranglétrán.
Csak ezért jöttek, semmi másért. A pesti lakást is meghagyták, hogy amint
fönn is kinevezik őket, mehessenek is vissza. Kaposvár csak egy állomás
volt nekik. Nem is tettek úgy, mintha le akarnának telepedni. Egy panelt
béreltek a Füredi úti lakótelepen, bútorozottan. El tudod képzelni, milyen
lehetett ez egy elsős gimnazista srácnak, aki előtte a Városmajoriban
kezdett, és a Zugligeti úton lakott egy fasza kis négylakásos társasházban?
– Úgy látom, elég sok mindent tudsz róla – mondja Forrai, Júlia meg
elvörösödik.
– Harmadik elején jártunk egy rövid ideig. De nem volt jövője a
dolognak.
– Mert?
– Mert mindketten elvoltunk a saját nyomorunkkal, azért. És egyikünk
sem tudott volna mit kezdeni még a máséval is. De ez tényleg egy másik
történet. Abból a szempontból, hogy őt 2019-ben megölték Siófokon,
igazán nincs köze ahhoz, hogy milyen bajaink voltak 1993-ban. Ismered az
érzést, nem? Amikor tizenhat éves vagy, és úgy fáj az élet, hogy a
legszívesebben beledöglenél. És azt hiszed, nincs a világon senkinek olyan
rossz élete, mint neked. Miközben leszarod a másét.
Forrai elgondolkodva tanulmányozza a nő arcát, aki egy hajtincsét
tekergeti, és az asztalt bámulja.
– Mire emlékszel még Imréről? Már akkor is olyan népszerű volt, mint
most?
– Naná. Az ügyeletes menő gyerek, jól néz ki, a szülei dokik, jó tanuló,
pesti… ennyi elég is volt mindenkinek. Kábé mindenki vele akart járni az
egész gimnáziumban, beleértve a felette járókat is. Amikor harmadikban,
egy szilveszteri házibuliban összejöttünk, két barátnőm hónapokig nem volt
hajlandó szóba állni velem. De ezt a menőséget csak kifelé mutatta. Sokat
beszélgettünk a kapcsolatunk idején, már ha az utcán kézen fogva sétálást
és a ház előtt váltott suta, nyálas csókokat annak nevezzük.
– Béna, nyálas smaci a suli legnagyobb fogásával?
Hülye vagy? Nevezzük nyugodtan csak kapcsolatnak – röhögi el magát
Forrai, Júlia meg csatlakozik hozzá. Majd elhallgat, és komorabban
folytatja.
– Ha megpróbálom magam elé idézni őt azokból az időkből, akkor az
ugrik be, hogy boldogtalan volt. És szinte senkivel nem tudott őszinte lenni.
Már akkor színésznek készült, de a szülei persze orvosnak szánták. Ott
aztán nem volt ellenvetés vagy ilyesmi. Egy négyes miatt is napokig ment a
fagyos csend. Ha az ember kicsit betekintést nyert a szupersrác álarca alá,
az igencsak megsajnálta. Egyébként rögtön az érettségi után a családjával
együtt visszaköltözött Pestre, ahogy én is elmentem onnan azon a nyáron –
mondja, majd kicsivel később hozzáteszi: – És ha jól számolom, huszonkét
éve voltam ott utoljára. Ha a halottak napján az anyám sírjához autózás és
negyed órán belül a Kaposvár vége tábla elhagyása nem számít annak.
– Szóval boldogtalan volt akkoriban – mondja elgondolkodva Forrai.
– Szerintem mind azok voltunk. Egy rakat kamasz titkokkal és terhekkel,
amikről nem illett beszélni. Ez a kibaszott kilencvenes évek eleje volt ám,
nem volt még olyan, hogy elmész terápiára, mint most. Mindenki
megoldotta a magáét, ahogy tudta. De mindegy, neki sikerült az élet, nem?
Színész lett, befutott színész, és az élete is oké volt. Ha nem tekintjük
persze a titkát, hogy meleg.
– Ezzel a melegszállal is kezdenünk kell valamit.
Ezerfelé visz ez is, de simán lehet, hogy a halála csak egy féltékeny
exszerető bosszúja.
 – A kiscsávóra gondolsz? De neki oké az alibije, nem?
– A telefonja cellainformációi szerint tényleg nem hagyta el a lakását
péntek délutántól egészen szombat estig. Persze ettől még… – mondja
Forrai, aztán megvakarja a tarkóját, és megkérdezi: – Tudom, hogy te most
épp nem iszol, de nincs valamid nekem? Valami elfekvő pia, mit tudom én.
– Ha mindenáron keresztre akarsz feszíteni, hogy végig kelljen néznem,
ahogy legurítod az utolsó üveg boromat, akkor rajta – mondja Júlia, és
letérdel a mosogatószekrény elé, majd mélyen benyúl a szemetes mögé, és
előveszi az üveget.
– Chardonnay a Tolnai pincészettől, 2018. Száraz, fehér – olvassa Forrai,
majd gyakorlott mozdulatokkal kihúzza a műanyag dugót, és teletölti a
talpas poharat, amit Júlia tett elé az asztalra.
Egyszerre hajtja fel a meleg bort, a nő közben elfordul, és iszik egy pohár
vizet a csapnál. Mire visszafordul, a férfi már újratöltötte a poharát. Júlia
nyel egyet, mielőtt megszólal.
– Feszültnek tűnsz – mondja, és elindul a nappali felé.
– Ha akarsz, beszélhetünk róla. Hátha attól jobb lesz. Néha elég ennyi:
beszélni róla valakivel.
Forrai a második pohárral is egy slukkra végez, aztán nyúl az üvegért,
hogy ismét töltsön, végül mégsem teszi. Követi Júliát a nappaliba, aki az
üvegfal előtt áll, és a fekete vizet nézi. A helyiségben csak a kanapé melletti
állólámpa tompa fehér fénye ad némi világosságot. Amikor a férfi belép,
nem fordul hátra, inkább az üvegfalban tükröződve nézi őt.
– Kezdd el – mondja. Rekedt a hangja.
Forrai mögé lép, meleg lehelete a nő tarkójáig ér. Júlia megrázkódik,
aprókat lélegzik, és nem veszi le a szemét az üvegfalról. A férfi a vállára
támasztja az állát, egy darabig egymást nézik, Forrai elmosolyodik, Júlia
pedig megkérdezi:
– Hány évvel vagy fiatalabb nálam, Csongor?
A férfi nem hagyja abba a mosolygást, úgy válaszol:
– Azt hiszem, legalább héttel – és belecsókol Kardos nyakába.
– És a barátnőd? – suttogja Júlia. – Ő hány éves?
– Harminc – mondja Forrai, és újra ugyanoda csókol, de most erősebben.
– Nemsokára szülni akar majd – jegyzi meg Júlia, de nem mozdul.
– Sosem beszéltünk ilyesmiről. Én nem akarok gyereket – mondja a férfi,
és a kezét Júlia lenvászon inge alá csúsztatja. Lassan halad a gerinc mentén.
A melltartó pántjánál megáll, és finoman megharapja a nő nyakszirtjét. Az
hátrafordul, és szájon csókolja. A bor otthonos, fanyar íze berobban a
szájába, és elárasztja a napok óta benne ragadt vágy. A férfi farmerének
gombjait egy mozdulattal tépi fel, és megmarkolja a farkát.
– Ne gondoljuk túl. Csak dugunk – mondja, aztán mégis szeretkeznek.
Addig húzzák az előjátékot, hogy mire a férfi végre belé hatol, egyszerre
nyögnek fel. Nem sietnek, és végig egymás szemébe néznek. Aznap este
Júlia nem sír, amikor elmegy. Csak behunyja a szemét, miközben a férfi az
arcát csókolja, és mosolyog.
Júlia két órával később az ágyban ébred, kinyitja a szemét, és azonnal
meghallja. A hálószobafal túloldaláról jön. A szomszéd lakásból. Klikk-
klakk, klikk-klakk. Klikk. A hang ugyanaz, a menetrendszerűen utána érkező
szorongás azonban most elmarad. Kitapogatja a telefonját az
éjjeliszekrényen, és megnézi, hány óra van. Éjfél múlt tizenkét perccel.
Vajon mióta hallotta álmában a hangot, mire az felébresztette? És vajon a
férfi, aki mellette fekszik, miért nem ébredt fel rá? Lehet, hogy neki is
ennyit kellene tennie? Egyszerűen nem törődni vele?
A szeme lassan hozzászokik a sötétséghez, és egyre élesebben látja a
férfi vonásait. Nyugodtan lélegzik. Aztán ismét behunyja a szemét, és
hosszan ízlelgeti a gondolatot, hogy annyi év után újra egy ágyban fekszik
egy férfival.
– A férjem sosem csinált ilyet – mondja Júlia, és hirtelen felül, mintha
elszégyellné magát az iménti kijelentése miatt. De folytatja. – Sosem tudott
megnyugtatni.
– Meghalt, ugye? – kérdezi Forrai, és a mellkasára húzza a nő fejét, aztán
hagyja, hogy tovább beszéljen.
– Az egyetem alatt ismertem meg. Ha őszinte akarok lenni magamhoz,
azért jöttünk össze, mert ő volt az első az egyetemen, aki megkérdezte
tőlem, hogy akarok-e járni vele. Addigra már attól rettegtem, hogy én
leszek az a magányos macskás nő, akiket a filmekben lát az ember.
Úgyhogy azt mondtam, igen. Nem őbelé szerettem bele, hanem a
párkapcsolatba. Abba, hogy végre én sem vagyok egyedül. És egy ideig ez
elég is volt.
Forrai felemeli a fejét, belecsókol a nő hajába, és megsimogatja a fejét.
– Hamar kiderült, hogy nincs bennünk semmi közös – folytatja Júlia. –
Egyszerűen nem akart semmit az életétől. Nem volt benne ambíció. A cég,
ahová egyetem után felvették, két év után csődbe ment, ő meg hónapokig
arra sem volt képes, hogy akár egy önéletrajzot beadjon bárhova. Pihennie
kell, azt mondta, és hogy igazán megérdemel egy kis szünetet, ha már így
alakult. Addigra én már életvédelmis nyomozó voltam a tizenharmadik
kerületi kapitányságon. Te pontosan tudod, hogy az mennyi pénzzel jár,
nem rohadt sok, de arra elég volt, hogy mindketten megéljünk belőle. Mire
végre újra elment dolgozni, már nem volt nap, hogy ne ivott volna.
– Mikor ütött meg először? – kérdezi Forrai. Júlia izmai megfeszülnek, és
benn tartja a levegőt, a férfi meg hozzáteszi: – Olvastam az aktádat.
Senkiben nem merült fel, hogy ne jogos védelem lett volna. Persze minden
sokkal egyszerűbb lett volna, ha előtte bármikor legalább egyvalakinek
elmondod, hogy bántalmaz. Bár ennek ellenére minden kollégád azt
mondta, hogy tudták, de legalábbis sejtették, csak nem mertek rákérdezni…
Júlia felül az ágyban, és felkapcsolja az éjjeliszekrényen a lámpát. Az
apró fekete búra alól alig szűrődik ki fény, az a kevés is elkerüli Júlia arcát.
Amikor újra megszólal, tompa a hangja.
– Én soha nem beszélek magamról senkinek. Így szoktam meg. Még
régen, gyerekkoromban… – kezdi, Forrai meg nyomban lecsap a mondatra:
– Miért? Mi volt gyerekkorodban?
– Igazából semmi különös nem történt – vágja rá Júlia, és kiül az ágy
szélére.
– Ez a mániád. Hogy nem mondasz el lényeges dolgokat. Szórakozol
velem. Bízol te bennem egyáltalán?
– Forrai előkotorja a padlón heverő farmere zsebéből a cigijét, maga köré
tekeri a paplant, és kimegy a teraszra, hogy rágyújtson.
Júlia egy ideig bámulja a padlót, aztán felveszi magára a férfi kötött
pulóverét, és kimegy utána. A mészkő burkolat szinte égeti a talpát, olyan
hideg. Megáll a férfi mellett, nekitámaszkodik a korlátnak, és egy ideig
csendben bámulják az alvó tavat.
– És te melyik gimibe jártál? – kérdezi Júlia, hogy oldja a feszültséget.
– Hát természetesen a jobbikba. És te?
– Én is a jobbikba. A Táncsicsba.
– Akkor a szarabbikba – neveti el magát Csongor. – Mindenki tudja,
hogy a Munkácsy a jobb. Ahova én jártam. Furcsa, hogy mostanáig
igazából meg sem fordult a fejemben, hogy akkor, régen te is ott éltél. Nem
emlékszem rád.
– Igaz, hogy egyre csak fogy az a város, de ha jól tudom, még mindig
vagy hatvanezren laknak benne. És ne feledjük, hogy idősebb vagyok nálad.
Hét évvel, ahogy voltál szíves felhívni rá a figyelmemet. Előtte.
 A távolság, ami az előbb közéjük furakodott, hirtelen eltűnik, és Júlia
arra gondol, vajon miért nem tett semmit az utóbbi években azért, hogy
közel kerüljön bárkihez is. Mélyeket sóhajt, hogy úrrá legyen az
elfogódottságán, és reméli, hogy a férfi nem vette észre, milyen sokat jelent
neki ez az este.
– Egyébként a vér, amit a kanapén rögzítettünk, Imre Csabától származik
– mondja Forrai, és mélyen megszívja a cigarettáját. A parázs felizzik a
végén, aztán elhalványodik. – A szakértő szerint igen kis mennyiség, és
szinte biztos, hogy anális nemi aktus során keletkezett sérülésből származik.
A mintából síkosítót és végbél környéki visszérből származó vért
azonosítottak. Úgyhogy ennek semmi köze a meggyilkolásához.
– Miért csak most mondod? Mióta tudod? – kérdezi Júlia, és az egyik
lábával rááll a férfi meleg lábfejére. Forrai belepöccinti az éjszakába a
csikket, átöleli a nőt, megdörzsöli a vállát, és visszamennek a lakásba.
Már az ágyban fekszenek, mikor Forrai válaszol:
– Számomra sosem volt kérdés, hogy nincs közöd a halálához. Ez csak
egy adat az ügy aktájában, ami nem vezet sehova. A legkevésbé hozzád.
Júlia a férfi lába köré fonja az övét, és várja, hogy a pillanat soha ne érjen
véget. Így alszik el: azt hiszi, hogy ez a pillanat sosem ér véget.
 18

2019. október 4., péntek reggel

A tévé szól. Semmi kétség. Mit szól. Harsog.

Kardos Júlia résnyire nyitja a szemét, és a franciaággyal szemközti falat
beterítő, monumentális tévé képernyőjére mered. Még egyszer sem
kapcsolta be, mióta itt van, és most sem ő szakított ezzel a hagyománnyal.
Az ágy szélén – szemben a tévével – Forrai ül háttal neki, alsónadrágban
van, és egy bögre kávét szorongat.
Júlia megköszörüli a torkát, a férfi hátranéz, a szeme szikrázik.
– Hát ezért mondta ez a hülye picsa, hogy csak tízkor jó neki, bazdmeg.
Mert előtte hétre bement a Reggelibe haknizni egyet a gyászával.
Júlia felül, a háta mögé teszi a párnát, és az ágytámlának dől.
Imre Krisztina magas nyakú fekete pulóverben és élére vasalt fekete
ceruzanadrágban ül a túlméretezett, ciklámenszínű kanapén, és épp az
orrára tolja a fekete napszemüvegét, hogy egy zsebkendővel
megnyomkodja a szeme alját.
– Nem is sír – mondja Forrai, aztán megkérdezi: – Te is kérsz kávét?
Júlia pár pillanatra megfeledkezik a képernyőről meg Imre Krisztináról,
és ad magának egy percet, hogy befogadja, amit lát. Itt vannak ketten a
hálószobában reggel, tévéznek, és kávéillat terjeng. Egy ágyban egy
férfival, reggel, ad címet gondolatban a jelenetnek, aztán rávágja, hogy
igen, kér kávét.
A stúdióban a műsorvezető páros férfi tagja lenéz a térdére fektetett
adásmenetre, majd együttérző hangon felolvassa, hogy igen, az embernek
néha fel kell fognia a felfoghatatlant, és meg kell próbálnia életben maradni
ilyen rettenetes helyzetben is, Imre Krisztina meg ismét megnyomkodja a
jobb szeme alját a zsebkendőjével, és elhaló hangon azt mondja, igen,
Karcsi, köszönöm, te megérted, mit érzek most.

Imre Csaba özvegye ez alkalommal csupán tíz percet késik a siófoki

kapitányságról, és ezúttal nem indít Instalive-ot az épület előtt, hanem
megtörten vonul a porta felé, odabenn pedig köszönés helyett rögtön szóvá
teszi, hogy a nyomozás vezetője miért nem ment le elé. A portás nehezen
szakítja el a tekintetét a nő mély dekoltázsáról, aztán, amikor végre sikerül
neki, rekedt hangon elnézést kér, és felszól telefonon Forrai irodájába.
– Az őrnagy úr várja önt az első emelet 110-es irodában – motyogja nem
sokkal később a türelmetlenül várakozó Imre Krisztinának, és látszik, hogy
nem tudja eldönteni, elnézést kérjen, amiért a nőnek egyedül kell felmennie,
vagy inkább egy közös szelfit csinálna a hírességgel.
Forrai leteszi a telefont, és azt mondja Júliának, készülj, mindjárt itt lesz,
csináljuk, ahogy megbeszéltük. Egy perccel később kopognak, a férfi meg
nyersen kiszól, hogy szabad.
Imre Krisztina átöltözött, mióta a tévéműsorban szerepelt. Most is talpig
feketében van, de a magas nyakú garbót mélyen kigombolt selyemblúzra, a
ceruzanadrágot pedig magas derekú slim fit farmerre cserélte. A vékony
pántos magas sarkú szandál láttatni engedi tökéletesen pedikűrözött lábait
és a Ferrari-piros géllakkot a körmein. A fekete napszemüveget feltolja a
hajára.
Forrai az ablaknak háttal az íróasztala mögött ül, és nem áll fel a nő
érkezésére. Kardos Júlia az ajtó melletti széken ül, és az ölében lévő mappát
rendezgeti. Felpillant a nőre, biccent, aztán újra az iratok rendezgetésének
szenteli a figyelmét. Júlia láttán az özvegy megtorpan a küszöbön, és
felvont szemöldökkel Forraira néz.
– Ő mit keres itt?
– Tekintettel az ügy súlyára, a nyomozással foglalkozó csapatba
bevontam a keszthelyi kapitányság tapasztalt életvédelmis nyomozóját, dr.
Kardos Júlia őrnagyot is. De úgy értesültem, hogy önök már találkoztak
korábban az áldozat tulajdonát képező ingatlanban, a gyilkosság napjának
estéjén. Így volt?
Imre Krisztina óvatosan leül az íróasztal előtti székre, hátrapillant
Kardosra, arcán enyhe zavar és némi gúny, de csak bólint, hogy igen, ott
találkoztak, aztán keresztbe teszi a lábát.
– Kíváncsian várom, mi lehet olyan fontos, amit telefonon nem tudott
megkérdezni tőlem, őrnagy úr – mondja.
– Nagyon hálás vagyok, hogy ismét tudott időt szakítani, hogy leutazzon
Siófokra, asszonyom. Ígérem, hamar végzünk – hadarja Forrai, aztán
hivatalos hangon folytatja: – A gyilkosság napjára vonatkozóan az első
kihallgatása során ön által előadott tényeket az időközben begyűjtött adatok
nagyobbrészt alátámasztották.
– Nagyobbrészt? – kérdezi a nő. – Beszéljen már magyarul!
 – Rendben – folytatja a férfi rezzenéstelen hangon. – Tehát az ön által az
interneten megosztott Instagram-poszt igazolja, hogy vasárnap este
huszonkét óra negyvennyolc perckor a budapesti Cafe Restaurant Vogue
teraszán tartózkodott három másik hölgy társaságában, a hétfő éjjel egy óra
öt perckor posztolt kép alapján pedig ugyanezen hölgyekkel együtt az A38
nevű szórakozóhelyen volt. A telefonja cellainformációi szerint Budapest
közigazgatási területét csupán hétfő délután hat óra tíz perckor hagyta el, a
hétfői napra vonatkozóan pedig Nagy Katalin, aki takarítás céljából
tartózkodott az áldozattal közösen használt budapesti ingatlanukban, szintén
igazolta, hogy hétfő délután négy óráig otthon tartózkodott. Így ezen
információk alapján ön jelenleg nem gyanúsítottja a férje, Imre Csaba
meggyilkolásának ügyében indított nyomozásnak.
– Jelenleg? Mi van? Mit hablatyol itt ilyen hülye dumával? – kérdezi
Krisztina, és a hangjában már remeg a feszültség. – Semmi közöm a férjem
halálához, ezt ennyi idő volt kinyomozni a maguk szupercsapatának? Ezt
sikerült eddig összehozni? És esetleg nincs kedvük végre tényleg azt
keresni, aki megölte? Agyamat eldobom ettől az egésztől, de tényleg! Azt
hittem, azért kellett idejönnöm, mert jutottak valamire, nem azért, hogy
még mindig azon szarozzunk, hogy én akkor nem voltam itt.
Az arcán két kerek, piros folt üt át a vékony rétegben felkent alapozón.
Odafordul Kardoshoz, és rárivall:
– Figyelj, ha már itt vagy, és állítólag akkora nagy király zsaru vagy, mint
mondják, felvilágosítanál, hogy jutottatok-e végre valamire, hogy ki ölte
meg a Csabát? Mert ez a… hm, nyomozásvezető, úgy tűnik, nem egy
fajsúlyos pali. Hallod? Hozzád beszélek! Megtennéd, hogy abbahagyod a
keresgélést, és rám figyelsz egy pillanatra?
Kardos lassan felemeli a fejét, a nő szemébe néz, és azt mondja:
– Utálom, ha valaki át akar verni.
Imre Krisztina rámered, majd Forraira néz, és felnevet.
– Mi a franc van? Te miről beszélsz? Ez az egész egy kabaré, amit ti
ketten levágtok itt. Kár, hogy nem hívtam ide valamelyik tévét, bazmeg,
akkor mindenki látná, hogy mi megy itt lenn vidéken egy rendőrségen.
Most szépen hazamegyek, és szólni fogok, hogy vegye már át valami
normális pesti rendőrség ezt az ügyet, mert így az életben nem tudjuk meg,
ki ölte meg szegény Csabát. Egy dilettáns lúzer pasi meg egy baszatlan piás
picsa. Ez a csapat itt, bazmeg – hörgi, és amikor azt mondja, csapat,
színpadiasan idézőjelet kapar a levegőbe.
 – Beszéljünk a rejtett kameráról, amit akkor távolítottál el a nappaliból,
amikor hétfő este ott aludtál a néhai férjed Deák Ferenc sétányon lévő
lakásában. Mikor került oda a kamera, és miért? Hova továbbította az
eszköz a felvételeket? És miért távolítottad el pánikszerűen, rögtön azután,
hogy a férjedet megölték? Mi ennek a jelentősége? Ha tényleg azt akarod,
hogy elkapjuk a gyilkosát, akkor beszélj!
Krisztina nyel egyet. Lehajtja a fejét, és a jegygyűrűjét forgatja az ujján.
Amikor újra felnéz Júliára, az arca egészen más. Imre Csaba özvegye most
tényleg sír. De most nem nyomkodja a szemét, hagyja, hogy a könnyek
végigfolyjanak az arcán, aztán az álláról az ölébe hulljanak. Kis idő múlva
megtörli az orrát a kézfejével, és belekezd.
– Négy éve ismerkedtünk meg, és augusztusban volt két éve, hogy
feleségül vett. De ezt szerintem mindenki tudja, volt róla exkluzív anyag a
Storyban is, meg lement a Fókuszban, meg mindenhol. Korábban csak
kisebb munkáim voltak, utána, amikor kiderült, hogy vele vagyok, utána
indult be rendesen a karrierem. Ez így működik, lehetsz akármilyen jó, ha
nem ismersz valakit a körön belül, sosem kerülsz közel a tűzhöz, ennyi.
Amikor először elvitt a Maldívra, el sem hittem, hogy tényleg ott vagyok. –
Elmosolyodik. Aztán Forraira néz, és mentegetőzve folytatja: – Tudom,
tudom, hogy jön ez ide, mindjárt abbahagyom. Csak akarom, hogy tudja, mi
volt köztünk. Én igazából mindent neki köszönhetek. Tizenöt évvel volt
idősebb nálam, huszonhárom voltam, amikor összejöttünk. Akkor ő már a
csúcson volt. A sorozat, aztán abban az évben volt a táncos műsor az RTL-
en, szóval kábé róla szólt minden. Beletelt pár hónapba, hogy elhiggyem,
tényleg kellek neki. És nem csak úgy, mint a többi. Hanem tényleg.
– Vajon miért téged választott? – kérdez közbe Kardos, aztán alig
észrevehetően biccent Forrainak, nehogy közbeszóljon, és megakassza a
nőt.
– Bármi látszott is kifelé, rettegett. Rettegett attól, hogy nem jó színész,
hogy egy kritikus egyszer majd úgyis megírja, hogy egy ócska ripacs, és
abba ő bele fog halni. Mesélte, hogy amikor elvégezte a színművészetit,
majdnem beledöglött, hogy nem kellett egyik komoly színháznak sem. A
Katona volt az álma, de nem vették fel. Utána, azt mondta, fél évig csak
ivott. Aztán elment egy reklámfilmbe, mert kellett a pénz, majd rájött, hogy
mivel jóképű, meg tud laza lenni, meg vicces, van egy könnyebb út. Ha
legbelül mindig fájt is neki, hogy sosem lesz egy Shakespeare-színész,
kifelé azt mutatta, hogy élvezi a népszerűséget. Miután összejöttünk, én
mindig meghallgattam, amikor kiborult, és tudtam, hogyan kaparjam össze.
Mellettem nem kellett játszania.
Kardos a nő arcát figyeli, és azon gondolkodik, vajon tényleg így volt-e.
Vajon Imre Csaba tényleg tökéletesen őszinte volt ehhez a fiatal nőhöz,
vagy az egész csak egy illúzió volt. Egy szerep, amit a férfi elég jól alakított
ahhoz, hogy valóságosnak tűnjön.
– Amikor először kérte, hogy vegyünk be magunk mellé egy csajt,
nagyon megdöbbentem – folytatja Krisztina, Forrai és Kardos meg
egyszerre kapja fel a fejét. – Iszonyú volt látni, ahogy ahhoz a másik
lányhoz hozzáért. Utána egy csomót bőgtem. De neki ez kellett. Annyi
stressz volt az életében, annyifelé játszotta a jófiút, hogy csak így tudta
kiengedni a gőzt. Azokon az estéken. És egy idő után megszoktam én is.
Előtte szívtunk, meg akik jöttek, azok is hoztak ezt-azt.
– Nem csak hármasban voltatok? – kérdezi Kardos.
– Miután megvette ezt a siófoki lakást, lehívta egy haverját a csajával, és
valahogy összegabalyodtunk. Nem sokra emlékszem abból az estéből, de
talán jobb is. Nagyon szétcsaptam magam. Aztán rendszert csinált belőle.
Ha nem hívtunk senkit, már nem is akarta. Volt, hogy ráültem, és lelökött
magáról. Azt mondta, így unja. De ha volt egy ilyen grupis esténk, utána
egy hétig fel volt pörögve tőle, és imádott engem is. Kedves volt,
figyelmes…
– És a kamera? – szól közbe türelmetlenül Forrai, Kardos meg
szemrehányóan rávillantja a szemét.
– Tavaly nyáron tette föl, oda, a kép mögé. Mielőtt jöttek, csak akkor
kapcsolta be. Ha eleget szívtam, már nem zavart, hogy veszi a kamera.
– De mi volt ezzel a szándéka a férjének?
– Azt mondta, aranytartalék. És szinte biztos, hogy soha semmit nem fog
velük csinálni, de jó tudni, hogy vannak. Mert elég sok komoly arc volt
lenn nálunk, azért. Nem kis kaliberek, na. Elterjedt egy szűk körben, hogy
ezek vannak, és a végén már válogatott, hogy ki jöhet.
– És hol vannak a felvételek?
– Én sosem láttam egyet sem. Talán a laptopján tartotta, nem tudom.
Egyszerűen voltak dolgok, amik rá tartoztak, amit ő intézett, és kész.
– Mikor volt az utolsó ilyen találkozó a siófoki lakásban? – kérdezi Júlia.
– Mielőtt a nyár elején kiírták a sorozatból. Utána már nem akarta. Volt
pár hét, amikor teljesen megzuhant. Lejött ide egyedül, azt mondta, át kell
gondolnia az életét. Eltávolodott tőlem, egyszerűen kizárt az életéből. Azt
hittem, hogy vége lesz – suttogja, majd gyorsan hozzáteszi: – Azt hittem, el
fog hagyni. Hogy elválik tőlem.
– És miért vitte el a kamerát? – kérdezi Forrai.
– A laptopját is kerestem, de maga azt mondta, hogy az autójával meg a
telefonjával együtt az is eltűnt. De úgy gondoltam, hogy a kamerát
mégiscsak jó lenne eltüntetni, mielőtt a rendőrség megtalálja. Mert képtelen
vagyok kiverni a fejemből, hogy…
– Hogy?
– Hogy van néhány ember, akiről, ha megjelenne egy ilyen felvétel, az
bizony nagyot szólna. És hogy mi van, ha kétségbe volt esve, amiért vége a
karrierjének, ha pénzhez akart jutni, és mégiscsak meg akart vele zsarolni
valakit. És hogy ezért ölték meg – mondja, aztán Forrai kérdésére
válaszolva sorolni kezdi a neveket.
Néhány perccel később feláll, felteszi a napszemüvegét, és mielőtt kilép
az ajtón, azt mondja:
– Lehet, hogy most ástam meg a síromat.
 MÁSODIK RÉSZ

FENSÉGESEN, SÚLYOSAN
Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

Ady Endre–Bárdos Lajos:

Új Vazul éneke
 ÖT NAPPAL KORÁBBAN

Lehúzódott az út szélére egy villanyoszlop mellé, leállította a motort, és

kikapcsolta a GPS-t. A telefon hat óra öt percet mutatott: kicsit elkésett, bár
ennek valószínűleg nincs jelentősége.
Csupán négy órát aludt, ami csak arra volt elég, hogy a bő
negyvenperces utat Siófokról Szárszóig biztonságosan megtegye. A nap
kelőben volt, az utcai lámpák fénye szabályos közönként hatalmas
tölcséreket harapott a kihalt utca sötétségébe. A ház a töltéssel átellenben,
a sarkon állt, a vasúttal párhuzamos útról leágazó kis mellékutcán
továbbhaladva, alig ötven méterrel lejjebb, már ott volt a Balaton.
Kicsit behúzta a fejét, és a kocsi ablakán át a házat figyelte. Szürke
betonlapokkal burkolt, földszintes kockaház, a bejárati ajtó oldalán, a ház
teljes szélességében, sárga műanyag hullámpalával fedett terasz. A barnára
mázolt faredőnyök szorosan lehúzva. Sóhajtott egyet, aztán levette a telefont
a műszerfal konzoljáról, és elindított egy zenét a Spotifyról. Néhány
másodperccel később a Daft Punk „Touch It”-je már széjjellüktette a kocsi
karosszériáját, ahogy a mellkasát is.
„Fuck it, fuck it, fuck it, fuck it, fuck it.”
Hátradőlt az ülésben, és behunyta a szemét. Öt perccel és huszonhét
másodperccel később a szám úgy ért véget, mintha pengével vágták volna
el, ő pedig megköszörülte a torkát, és kiszállt a kocsiból.
A hűvös kora reggeli levegő fejbe vágta, de nem ettől remegett. Az egész,
az, hogy itt volt, az, amit tenni akart, most teljesen értelmetlennek tűnt.
Kísértést érzett, hogy visszaüljön és padlógázzal elhúzzon innen a büdös
francba. Baromság az egész. Minek kellett idejönnie.
Tegnap este rögtön ezzel kellett volna kezdeni, gondolta, és gyűlölte
magát, amiért ilyen gyáva. Ő tudta volna, mit kell tenni, de ha egyszer
olyan szép volt! Az arca idősebb, a bőre puhább, de a szeme… Az
ugyanolyan volt, mint régen. Eszébe jutott minden, a régi idők, amikor
együtt voltak. Akkor este, ahogy őt nézte, miközben elélvezett, akkor jutott
először eszébe, vajon hogy esett neki, hogy annak idején olyan hirtelen
szakított vele. Fájt? Dühös volt? Kétségbeesett? Gyűlölte őt? Vajon még
most is gyűlöli? Másnap az iskolában úgy viselkedett, mintha nem történt
volna semmi, ő pedig volt olyan gyáva, hogy belenyugodott. És volt ott
akkor már más is. Más, akire figyelnie kellett. Akiért elhagyta. Tegnap este
viszont, rögtön azután, hogy elélvezett, sírni kezdett, már lehetetlen lett
volna szóba hozni a dolgot, legalábbis akkor úgy érezte. Később – pár
órával később –, amikor felébredt, és visszament hozzá a nappaliba, ő már
aludt. Két üres borosüveg volt mellette, a szája résnyire nyitva, alig
hallhatóan talán horkolt is, de lehet, hogy ezt csak hozzáképzelte a hirtelen
támadt viszolygásához. Akkor hát majd miután visszajött innen, gondolta
felette állva, majd, ha ezzel végzett. Akkor majd elmeséli mindazt, amit
eddig kiderített, és akkor majd folytathatják az egészet együtt. Elképzelte
magukat, ahogy a végére járnak a dolognak, aztán gondolatban ugrott egy
nagyot – ez volt a szokása, elképzelni a lehető legjobb forgatókönyvet,
megmártózni benne, szinte már ott lenni, átitatódni a sikerrel, aztán viselni
magán, mint valami páncélt – már a filmbemutatón álltak, „az év magyar
krimije – megtörtént eset alapján”, olvasta gondolatban a másnapi
hírekben.
„Imre Csaba filmje” – ez lenne az első felirat, rögtön a cím előtt –,
tényleg, kellene még egy ütős cím is, gondolta, a Kardost meg fel lehetne
tüntetni a stáblistán mint szakértőt, a filmet meg úgy beharangozni, mint az
új A martfűi rémet. A bemutató után az állófogadás meg lehetne a Hotsy
Totsy Bárban, gondolta tovább rögtön a dolgokat, jó szokásához híven.
Kardos persze biztosan nem jönne el, ő nem való ilyen helyekre, úgyis csak
zavarban lenne.
Mikor gondolatban eljutott a Hotsy Totsy Bárig és addig, hogy Júlia ott
úgyis zavarban lenne, elszégyellte magát, és elhessegette a gondolatot.
Határozott léptekkel befordult a mellékutcába, hogy a kertkapun át a
házhoz érjen. A kapu nyitva volt. A mohás fű még nedves volt, csíkot húzott
a kapu sarka, ahogy résre nyitotta, és átnyomakodott rajta. A házig vezető
járda cementlapjai között magasra nőtt a gaz: inkább a kocsibeálló
betoncsíkját választotta. A ház mintha aludt volna.
Igyekezett minél kisebb zajt csapni, miközben felment a teraszra vezető
lépcsőn. Minden mozdulatára, még a lélegzetvételére is ügyelt. Mintha így a
helyzetet akár egy pillanatig is uralhatná. Aztán megállt, és hangosan
felnevetett. A rekedtes hang belerobbant a dermedt szombat reggelbe, aztán,
ahogy jött, úgy el is halt. Hirtelen kívülről látta magát, amint egy lepukkant
szocreál nyaraló teraszán toporog szorongva, és úgy érezte, egy pályakezdő
film noirjának főszerepét játssza, erősen manírosan.
Döntött. Az ajtóhoz lépett, és belökte.
– Üdv, tanár úr, merre vagy, megjöttem – mondta, és megcsapta a szag.
Az előszobában égett a villany. A karácsonyfa alakú illatosítók sűrű
csokorban lógtak a búrára kötött madzag végén. A falakat mahagónira
mázolt lambéria borította, a megbarnult balatoni tájképek keretein is sűrű
sorban lógtak az apró, zöld kartonlapok.
Az illatosítók művi fenyőszaga keveredett valami semmihez sem
hasonlítható, édeskés bűzzel. Hányinger tört rá, öklendezni kezdett, de nem
jött fel semmi. Üres volt a gyomra, még egy kávét sem ivott. Amikor
hajnalban felkelt, nem akarta, hogy ő is felébredjen, ezért inkább be sem
ment a konyhába, csak magára kapta a ruháit, és lelépett.
A cementpadlót bámulta, és a térdére támasztott kézzel várta, hogy a
hányinger alábbhagyjon. A tudat, hogy elszúrta a dolgot, és ő egyedül kevés
ehhez az egészhez, szinte letaglózta.
Aztán felnézett, és észrevette.
A konyába vezető ajtó nyitva volt, a nyíláson keresztül egyenesen rálátott.
Az asztalnál ült, háttal neki. Nem mozdult. A válla felett látszott, hogy előtte
laptop van, a monitor kékes fénye derengett a félhomályos helyiségben.
Közelebb ment, egészen az ajtófélfáig. Mindkét kezét rászorította az orrára,
és belépett. Már csak egy méterre állhatott tőle. A feje enyhén előrebillent,
mintha aludna. A sötétszőke, rövid copfba összefogott haja zsírosan
csillogott, a feje búbján egy helyen elővillant a fejbőre. Szürkésfehér. Aztán
a képernyőt nézte, mintha valami kotta volna, aztán újra őt nézte, a vállát,
ahogy előregörnyed. Kövérebb, mint gondolta. Vagy mint ahogy emlékezett.
Aztán a karját nézte a karfán, majd a kézfejét, ahol már nem fedte a kockás
flaneling. Sötétlila.
Megroggyant a lába, de talpon maradt. Ismét a hangjegyeket bámulta a
monitoron, és úgy tűnt, megállt az idő. De nem. Bal lábával kilépett, hogy
megforduljon. Valami zörgött a talpa alatt. Lenézett. Vastag fekete fólián
állt, két méterszer kétméteres lehetett.
Erre gondolt. Pedig nincs jelentősége. Hogy úgy kétszer kettes. A tompa
ütés, ami a tarkóját érte, erős volt, de furcsamód nem fájt. Nem is fájt,
gondolta, miközben a fóliára zuhant.
Ez még nem.
 19

2019. október 4., péntek délután

A közlemény nem sokkal délután négy óra után jelent meg Imre
Krisztina Facebook-oldalán. Fél órára rá az összes bulvárlap online verziója
változtatás nélkül lehozta.
Júlia épp egyedül ült a teraszon egy plédbe burkolózva, és hol a híreket
pörgette céltalanul a telefonján, hol a part felé futó, fehér tarajú hullámok
párhuzamos valóságát bámulta. Forrai nem volt vele. Imre Krisztina
meghallgatása után a férfi benn maradt a kapitányságon, Júlia visszataxizott
a lakásba, és megbeszélték, hogy Csongor később eljön érte, és elugranak
ebédelni, de csak egy üzenetet küldött nem sokkal egy után, hogy sürgősen
vissza kell mennie Kaposvárra, mert a rendőrfőkapitány hívatta. Kardos
nem kérdezte, miért, csak annyit válaszolt rá, hogy oké. Biztos volt benne,
hogy nem igaz. A délután további részében azzal kínozta magát, hogy
megpróbálta minél életszerűbben maga elé képzelni a jelenetet, amint
Forrai találkozik a Kaposváron hagyott barátnőjével. Az első verzióban a
férfi bevallotta a lánynak, hogy Siófokon megismerkedett egy
kolléganőjével, és bár az idősebb nála, de most mégis úgy érzi, van jövője a
dolognak, ezért kéri, hogy engedje el őt. Az utolsóban Forrai egy csokor
tulipánnal és egy üveg pezsgővel érkezett, a lány pedig a nyakába ugrott a
boldogságtól, amikor a férfi megkérte a kezét.
Imre Krisztina közleménye, ami a Life.hu-n jött vele szembe, épp időben
érkezett, hogy az egyik kétségbeesésből egy másikba taszítsa.

„A férjem, Imre Csaba meggyilkolása ügyében a mai napon a

Siófoki Rendőr-főkapitányságon történt meghallgatásom miatt –
egyeztetve jogi képviselőmmel – panasszal éltem a Somogy Megyei
Rendőrfőkapitánynál. Az ügyvédem szerint a meghallgatás
szabályellenes volt, mivel azon egy, a Keszthelyi Rendőrkapitányság
állományában lévő, de jelenleg felfüggesztés alatt álló rendőr, dr. K. J.
őrnagy jogellenesen vett részt és tett fel kérdéseket. Ez a tény
különösen annak fényében aggályos, hogy a férjem halálával
kapcsolatban ez a volt rendőr tudomásom szerint a lehetséges
gyanúsítottak köréből jelenleg nem zárható ki. A jelen közleménynek
kizárólag a teljes terjedelemben történő felhasználásához járulok
 hozzá, az üggyel kapcsolatban jelenleg semmilyen más információt
nem kívánok megosztani. Nyomatékosan kérem a sajtó képviselőit,
hogy tartsák tiszteletben a gyászomat és a magánélethez való
jogomat.”

Júlia háromszor is hosszan megcsörgeti, majd küld két SMS-t, végül

feladja. Forrai nem elérhető. Kényszeríti magát, hogy ne agyaljon azon,
vajon a férfi nem tudja felvenni, vagy nem akarja, hogy Kardos elérje.
Hideg van a teraszon, dideregve feláll, és bemegy a lakásba. Eszébe jut,
hogy nemcsak az ebéd, de a vacsora is kimaradt, mégsem érez éhséget, csak
erős nyomást gyomortájékon. Megiszik egy pohár vizet, aztán felvesz egy
vastag pulóvert, rá a softshell dzsekijét, és sétálni indul. A telefonját a
konyhaasztalon hagyja. Keresse csak a férfi, hívja csak vissza, dühöngjön ő
is, amiért nem veszi fel. Vagy legalább addig sem kell tudnia, hogy Forrai
továbbra sem hívja vissza. Kilép az ajtón, s mielőtt elindulna lefelé a
lépcsőn, megáll a szomszéd lakás előtt. Az épületben csend honol, a német
pár előző nap összepakolt és elutazott. Talán elegük lett a szűnni nem akaró
szeles időből, vagy megijedtek attól, hogy kis híján láttak egy hullát. Vagy
csak eddig terveztek maradni. Júlia épp akkor kanyarodott be a lakópark
távirányítóval nyitható kapuján, amikor távoztak. A férfi kedélyesen
odaintegetett, Júlia visszaintett, és azon kapta magát, hogy szíve szerint
utánuk menne és megkérné őket, maradjanak még egy kicsit. A gondolat,
hogy már csak két lakó maradt, megrémítette, de figyelmeztette magát,
hogy egy életvédelmis nyomozó mégsem retteghet attól, hogy egy
jószerével kihalt házban lakik.
Szinte megkönnyebbül, amikor kiér a szabadba. Mély lélegzetet vesz, és
a part menti sétányon lassú léptekkel elindul Széplak alsó felé. Pont az
ellenkező irányba, mint azon a szombat reggelen, amikor Imre után indult.
Gondolatban végigpörgeti mindazt, ami azóta történt vele, és megállapítja,
hogy valami egészen másra számított, amikor hirtelen elhatározásból igent
mondott a férfi váratlan és érthetetlennek tűnő invitálására. Itt van egy
gyilkosság kellős közepén, és szembe kell néznie a ténnyel, hogy fogalma
sincs, mi történhetett. Valahogy nem áll össze a dolog. Néha van, hogy az
ember csak megy konokul a nyomok után, miközben érzi, hogy valami nem
oké. Mint egy vadászkopó, ami fel sem emeli a fejét a földről, és mire végre
megteszi, döbbenten veszi észre, hogy fogalma sincs, hol van, ahogy arról
sem, hová tűnt mindenki más.
 Tükör által homályosan. A Bergman-film címe minden előzmény nélkül
ugrik be a tudatába. Gimnazista korában látta, ahogy az összes többit is.
Harmadikba járt, amikor tavasszal a M2-n ment egy Ingmar Bergman-
életműsorozat, Júlia meg mindegyik filmet felvette videókazettára, de végül
csak néhány volt, amit többször is megnézett. A Tükör által homályosan
nem tartozott közéjük. Nyomasztó emlékei voltak róla, egy őrült nő, aki
kapirgáló hangokat hallucinál a falon túlról, és egy férfi, aki nem tud mit
kezdeni a felesége egyre inkább elhatalmasodó tébolyával. A Fanny és
Alexandert sokkal inkább kedvelte, még akkor is, ha a zárójelenet a
tűzvésszel nagyon megrázta. Imre Csaba kedvence a Suttogások, sikolyok
volt. Júliának fogalma sem volt, hogyan vonzódhatott a fiú pont ahhoz a
filmhez, mert őt hosszú időre sokkolta a jelenet, amiben az egyik nő egy
üvegcserepet dug fel a vaginájába, hogy így hárítsa el a férje közeledését.
Imre viszont többször is azt kérte, hogy ezt a filmet nézzék meg, miután
tanítás után hazamentek Kardosék lakásába. Egy márciusi szerdán a
szólampróba után Imre a gimnázium bejárata előtt várta, kezében egy nagy
adag somlói galuskával és egy VHS-sel, amin Terry Gilliam Brazilja volt,
és megkérdezte, van-e kedve filmet nézni. Onnantól délutánonként filmeket
néztek. És együtt voltak. Júlia anyja akkoriban még bejárt dolgozni, így
csak ketten voltak a lehúzott redőnyű lakásban. És igen, Imre Csaba volt az
első az életében, akivel lefeküdt. Talán ezt el kellett volna mondania
Forrainak. De inkább nem, mert semmi jelentősége. Nem sokkal a nyári
szünet előtt a fiú váratlanul szakított vele, ő meg igyekezett úgy viselkedni,
mintha nem történt volna semmi, hátha úgy nem is fáj annyira. És tényleg.
Mire az egyetem utolsó évében a férfi, aki később a férje lett, megkérdezte,
járna-e vele, már nem is fájt annyira.
– Jó estét!
A hang a nádas szélén álló csónakház felől érkezik, Júlia meg ugrik egyet
ijedtében. A sötétségbe burkolózó terméskő épület falától elválik egy
homályos alak, és közelebb lép. Júlia halványan emlékszik, mintha látta
volna már valahol a borostás arcot a szürke táskákkal a szeme alatt.
– Talán nem tud aludni? – kérdezi a férfi, és kásásan köhögni kezd.
Mikor végre abbahagyja, pattogósan folytatja: – Végh János százados
vagyok a siófoki kapitányságról. Én is az Imre-ügyön vagyok, nem tudom,
mondta-e a főnököm. – Gúnyosan nevet, majd hozzáteszi: – Ha jól sejtem,
akkor nem mondta. Van egy olyan becsípődése a srácnak, mintha ő lenne
egyedül az ügyön. Na meg maga. Nem igaz?
 – Ezt hogy érti? – Júlia közelebb lép a férfihoz. Épp két kandeláber
között állnak, alig látják egymást. A nő próbál visszaemlékezni, találkozott-
e bárkivel is a sétányon, miközben a gondolataiba merülve sétált. Végh az
első. A háta mögött a csónakház sötét, onnan nyilvánvalóan nem jöhetett.
Akkor vajon mit keres itt késő este?
– A Pék Sanyival beszéltem, aki mindig itt horgászik a csónakház előtti
stég végében – válaszol a férfi a kérdésre, amelyet Júlia fel sem tett. –
Fogadok, hogy látásból maga is ismeri az öreget. Reggelente mindig
motoron megy haza, arra, az új házak felé. Fenn lakik a faluban, már
majdnem Szántódon.
– Szerintem láttam már – válaszolja Júlia, és eszébe jut, ahogy aznap
reggel, nem sokkal azelőtt, hogy megtalálta Imre Csaba holttestét, a férfi
majdnem elütötte. – Miért csak most kérdezte ki? – csúszik ki a száján, mire
a férfi felhorkan.
– Hülyének néz? Már első nap este kikérdeztem. Mit gondolnak maguk,
hát teljesen hülyék vagyunk csak azért, mert nem csináltunk meg egy
puccos diplomát se?
– Nem úgy értettem, ne haragudjon.
– A franc se haragszik, csak kezd magukból elegem lenni. Tisztára
hülyének nézik az embert maguk, fiatalok.
Júlia nem szól. Gondolatban megsaccolja, hány éves lehet Végh, és
megállapítja, hogy legfeljebb tíz-tizenkét év lehet közöttük. Az, hogy a férfi
jó tízzel többnek néz ki a koránál, nem téveszti meg. A szolgálati
nyugdíjhoz persze valószínűleg így is közel van, és nagy rá az esély, hogy a
teljes szolgálati idejét itt, a helyi kapitányságon töltötte le.
– A Pék mindig éjjel jön ki horgászni, aztán reggel megy haza. Pont
fordítva, mint az öreg Siminszki – teszi hozzá nevetve, és hosszan kivár,
Júlia meg kényszeredetten rákérdez:
– Ki?
– Hát az öreg Siminszki. Az a szállodai éjszakai portás A Pogány
Madonnából, akit akkor ölnek meg, amikor kinn horgászik az éjszakai
műszakja után a kedvenc stégjén. Nyugtasson meg, hogy az Ötvös Csöpi-
filmeket azért ismeri!
– Láttam már valamelyiket egyszer a tévében, azt hiszem – feleli Kardos,
de láthatóan hidegen hagyja a kérdés.
– Pedig azért egy magyar rendőrnek azokat kívülről kéne tudni, főleg, ha
a Balatonnál van szoliba’– majd némi hezitálás után hozzáteszi: – Pláne, ha
valakit még Kardosnak is hívnak.
Júlia egyik lábáról a másikra áll, és vár. Végh észbe kap, és végre
folytatja.
– Szóval a Pék sógora mondta ma délután, mikor összefutottunk a
boltban, hogy a Sanyi azóta is ideges, és azt mondta neki, van valami, amit
lehet, hogy még el kellene mondania. Ezért vagyok itt.
– És elmondta? – kérdezi Kardos.
– Köze? – vágja rá Végh.
– Igaza van. Semmi. Csak gondoltam, megosztja velem, ha már
megszólított itt a nagy sötétségben. Vagy ha nem, akkor mégis minek
köszönhetem, hogy a frászt hozta rám? Puszta szórakozásból?
Végh lassú mozdulatokkal rágyújt, a füstöt egyenesen a nő arcába fújja.
Júlia belelegyez a füstbe, és közelebb lép a férfihoz. Az mintha
meglepődne, és hátralép.
– A Sanyi ismeri a Keletiék kisebbik fiát. Azt, tudja, aki buzi lett,
szegény.
– Meleg – mondja Júlia. Végh megvonja a vállát.
– Leszarom, legyen meleg, ha maguknak úgy jobban tetszik. Engem a
hideg kiráz tőlük.
– És?
– És, és. Azt mondta, a gyerek minden este itt bóklászott a múlt héten az
Imre Csaba lakása körül, mint a kivert kutya. Mintha leskelődött volna.
– Érdekes – mondja Júlia, majd hozzáteszi: – Szép rendőri munka,
gratulálok. Ez nagyon fontos lehet.
Végh önkéntelenül kihúzza magát, a földre pöccinti a csikket, és
akkurátusan eltapossa. Amikor megszólal, sokkal kedvesebb a hangja.
– Tudják is maguk, milyen a rendes zsarumeló! Talpalni, menni, a
vamzereket kérdezgetni, az utcán lenni. Profilozás meg ilyen baromságok.
Maga is olyan, mint az a drágalátos kaposvári főzsaru? Maga is beveszi azt
a sok maszlagot, amit a pestiek mondanak?
– Mire gondol? – kérdezi Kardos szórakozottan, és azon töri a fejét,
hogyan tudna minél hamarabb szabadulni a beszélgetésből.
– Hát azt a sok hülyeséget, amit küldözgetnek. Profilalkotás. Ekkora egy
baromság! Tudtommal itt eddig egy gyilkosság volt. És ez itt nem Amerika,
basszák meg. Milyen profil? Hol van itt sorozatgyilkos, he? – kérdezi, és
várakozón néz Kardosra, de mivel nem kap választ, folytatja. Egészen
belehergeli magát.
 – Felajánlották, hogy segítenek, aztán mostanra ez a beszari kis Forrai
már állandóan rajtuk lóg, mindent fölküld nekik, mintha itt, nálunk nem is
lenne elemző osztály. Aztán várja, hogy majd azok megmondanak mindent.
Meg hogy majd a számítógép kiköpi, hogy ki a gyilkos. Ha engem kérdez,
be van szarva, hogy ő se oldja meg, mint annak idején az apja, azér
kapaszkodik úgy mindenbe – mondja, majd hozzáteszi: – Magába is.
– Maradjunk annyiban, hogy ez itt nem a nyolcvanas évek és nem egy
Ötvös Csöpi-film – válaszolja Júlia kimérten, aztán elköszön, és határozott
léptekkel elindul visszafelé. Egészen a lakóparkig nem tudja eldönteni,
melyik információ volt a fontosabb azokból, amelyeket Végh elmondott.
Az, hogy Keleti Dániel minden valószínűség szerint hazudott nekik, vagy
az, hogy Forrai anélkül fordult az ORFK-hoz, hogy akár csak egy szóval
említette volna neki.
 20

2019. október 5., szombat reggel

Nem sokkal éjfél után ért vissza a lakásba, a telefonja ugyanott volt, ahol
hagyta. Ugyanúgy. Forrai nem hívta, és nem írt.
A pult mellett állva megevett egy tál müzlit, aztán bemászott az ágyba, és
rákeresett a Bodnár Richárd névre a Google-on. Tényleg a BorsOnline-on
írt, az Imre Csaba-cikkek felett is az ő neve szerepelt. A rend kedvéért
megnézte a Bookline és a Libri webshopjaiban a Vers kategória toplistáját,
de a könyvet nem találta. Úgy aludt el, hogy a Fagyos világot olvasta, és
még a fal túloldaláról jövő hang sem zavarta. Klikk-klakk. Az író épp
dolgozik. Vajon min?
Másnap reggel Kardos úgy ébred, hogy elhatározza, nem keresi többé
Forrait. Igaz, nem is kell. A férfi nyolc után két perccel hívja. Épp vihar van
a tó fölött. Nem hasonlít az igazi őszi hidegfrontokra, inkább mintha újabb
kísérlet lenne arra, hogy az idő a nyárba kapaszkodjon. Az ég acélkék, az
északi part felett percenként vágja ketté egy-egy fehér villám.
Forrai fojtott hangon beszél, mintha nem akarná, hogy a körülötte lévők
hallják, mit mond. A szavai aprókat ütnek Júlia emlékezéssel kibélelt
hétvégi csendjén. Nem haragszik rá, és nem kérdez semmit.
Forrai elmondja, hogy fegyelmit kapott, amiért bevonta Kardost a
nyomozati cselekményekbe, és mert olyan információkat osztott meg vele,
amikhez nem volt jogosultsága. Amikor azt mondja, nem találkozhatnak
többet, Júlia halkan elköszön, és bontja a vonalat.
Kimegy a konyhába, majd némi tétovázás után magához vesz egy doboz
százszázalékos narancslevet, és kilép a lakásból.
Rögtön meglátja, még közelebb sem kell mennie.
A szemközti lakás ajtaja résnyire nyitva van. Odamegy, megáll az ajtó
előtt, és megköszörüli a torkát. Vár. Reggel negyed kilenc van. Az újságíró
nem tűnt korán kelő típusnak.
Kicsivel később megnyomja a csengőt: előbb röviden, majd az illendőnél
jóval hosszabban. Semmi.
A pulóvere ujját ráhúzza a kézfejére, és belöki az ajtót.
– Hahó! Itt vagy? – kiáltja bele a lakásba.
Júlia ismét kiált, és gondolatban lebassza magát, amiért a mobilját nem
hozta magával. Lassan halad, se fegyvere, se telefonja. De fel sem merül
benne, hogy abbahagyja. Néhány perccel később körbeér. A lakás üres.
Bodnár Richárd eltűnt. A holmija – amennyire az előző esti látogatása alatt
fel tudta mérni – nagyrészt a lakásban maradt. A konyhában ugyanaz a
rendetlenség fogadja. Ha tervezte is a férfi, hogy elmegy, nyilván nem akart
végleg továbbállni. A hálószobában az ágy vetetlen, az éjjeliszekrényen
tömött hamutartó, az asztalon lévő csészealjon is néhány tövig szívott csikk.
Máskülönben az asztalon meglepő a rend. A fekete, gumis mappák és a
stószban álló papírok eltűntek. De a laptop, egy viharvert fekete Dell, a
helyén van, a franciaágy melletti konnektorba dugva a töltőjén hagyták.
Júlia leül az asztalhoz, és csak nézi a gépet, anélkül hogy hozzányúlna.
Aztán ismét a kezére húzza a pulóvere ujját, és felnyitja. Jó fél percbe
beletelik, mire a gép feléled. Persze jelszót kér.
Kardos felsóhajt, és visszacsukja. Neki sem áll. Értelmetlen lenne.
Semmit sem tud a férfiról, ami támpontot adhatna arra, milyen típusú
jelszót használhat. Aztán hirtelen megmerevedik. Kívülről látja magát,
ahogy egy idegen lakás hálószobájában ül, és egy idegen férfi laptopjába
próbál belépni. Bodnár Richárd egy pillanattal később akár be is toppanhat,
kezében friss croissant-nal teli papírzacskóval, vagy futóruhában, bőrig
ázva, vagy bárhogy. Felröhög. A kiszuperált rendőrnő, aki mindenhol
bűnügyet szimatol. Szánalmas. Feláll, és mielőtt ellépne az asztaltól,
kipillant az ablakon. A füzek ágai mintha egy túlméretezett polip karjai
volnának, tekeregnek a viharos szélben a fák törzse körül. Az újabb dörgés
moraja alig hallható: távozóban a vihar.
Lenéz a laptopra. Jobboldalt észrevesz valamit. Mintha valami beszorult
volna alá.
Kihúzza. Egy fénykép hátoldalának tűnik. A sárgult papíron bélyegző
elmosódott lenyomata:

CSOBOT PÉTER
FOTÓRIPORTER
KAPOSVÁR
SZÁNTÓ I. U.50/C

Alatta dátumbélyegző: 1994-07-24.

Megfordítja.
Fekete-fehér fotó. Egy templomban készült, a háttérben oltár látszik,
vázákban virágok és valami zöld: szinte biztos, hogy fehér szegfűk
aszparágusszal egybekötve. A kép előterében, háttal a fotósnak, egy férfi áll
fekete öltönyben, karját könyökben behajlítva a feje fölé tartja. Színpadias,
kitartott mozdulat. A férfi vezényel. Veres Tibornak hívják. Szemben vele
öt ember áll. A szájuk nyitva, arcukon feszült, átszellemült figyelem.
Énekelnek.
Kardos Júlia nézi őket. A jobb szélen valószerűtlenül vékony, magas fiú,
Nagy Dénes. A basszus. A kép elég távoli és elmosódott ahhoz, hogy a
pattanásai ne látsszanak. Mellette szabályos, pimaszul jóképű arc. Imre
Csaba. A tenor. A kép közepén egy vékony, hosszú szőke hajú lány
sziluettje rajzolódik ki, az arcát kitakarja a karnagy karja. Ő az alt. A nevére
nem emlékszik. Néhány héttel korábban érkezett az iskolába, a kórusban
meg teljesen új volt. Júliának bevillan, hogy aznap is csak beugrott, mert
Ildi, a legjobb alt és örökös szólista váratlanul beteget jelentett. Mellette
alacsony, molett, kerek arcú lány, behunyja a szemét, úgy énekel, formátlan
lába széles terpeszben, és mintha nem lenne haja, olyan szoros a copfja.
Elekes Adrien. Mezzo.
A balján Júlia áll. A szoprán. Az arca keskenyebb, a haja hosszabb, mint
most. A karnagyot nézi, és a nyitott szája ellenére is látszik, hogy
mosolyog. Boldog.
Kardos Bodnár Richárd laptopja előtt áll, és a fényképet nézi.
És akkor eszébe jut.
A lány, akinek a nevére nem emlékszik – az, akinek az arcát kitakarja a
karnagy karja –, azon a nyáron, nem sokkal a kórusverseny után, meghalt.
Valaki megölte.
Hogy is lehet ezt elfelejteni? Hogyhogy el tudta felejteni?
 21

2019. október 5., szombat délután

Dél körül elvonul a vihar. Szélcsend, a fűben ráérősen tollászkodó

hattyúcsalád, felhőtlen ég. Magány.
Kardos egy üveg ásványvízzel kivonul a teraszra, és azzal tölti az idejét,
hogy nem csinál semmit. Fogalma sincs, hová ment Richárd, és miért
hagyta nyitva az ajtaját, de azon kapja magát, hogy nem is érdekli. Furcsa
nyugalom szállja meg. Sem a sorsáról, sem az ügyről nem hajlandó
gondolkodni. Újra és újra beleolvas a Fagyos világba, aztán az ölébe ejti a
vékony kötetet, a fényképet használva könyvjelzőnek becsukja, és a vizet
bámulva elmerül a múltjában. Belehasít a felismerés, hogy az utóbbi
években szinte egyáltalán nem jutott eszébe a gyerekkora. Semmi, ami elég
rég történt ahhoz, hogy bárki is eszébe juttassa. És semmi, ami kicsit is
fontosnak tűnhetett az utóbbi hét év nyomorához képest. Búra alatt érzi
magát, mintha a saját életének nyolc évados sorozatát nézné, ahol nem tud
olyan fáradt lenni, hogy a vége felirat után ne nyomjon rá újra és újra a
következő epizódra.
Forrai nem sokkal három után hívja.
– Helló – mondja, Júlia meg nyel egyet. – Mégis kellene találkoznunk.
De ne itt, a rendőrségen. Tudsz valami helyet, ahol nyugodtan
beszélhetünk?
– Hány óra van most? – kérdezi a nő.
– Negyed négy. Mert?
– Mert négykor indul a siófoki kikötőből a sétahajó – feleli Júlia, aztán
hadarva folytatja: – Ha most mindketten elindulunk, pont elérhetjük.
Találkozzunk a mólónál. A nyolcasról indul, ha jól emlékszem.
– Mi van? Minden oké nálad? Ugye nem ittál?
– Amikor átjöttem Siófokra, eldöntöttem, hogy kipróbálom. És ilyenkor
októberben már csak pénteken meg szombaton jár – mondja Júlia. Bemegy,
és öltözni kezd. – És tök józan vagyok – teszi hozzá.
Már az ajtót zárja, amikor Forrai válaszol:
– Szerintem teljesen hülye vagy, de legyen. Innen egy köpésre van a
kikötő, ott várlak.
Júlia gyorsan végighajt az Erkel Ferenc utcán, a forgalom gyér, a feje
üres, a fénykép a farzsebében. A Vitorlás utcára kanyarodva beletapos a
fékbe, hogy egy, a semmiből felbukkanó biciklis fiú épphogy átérhessen
előtte. A mozdulattal egy időben belenéz a visszapillantó tükörbe, a
mögötte álló ezüstszínű Ford volánjánál ülő férfi rezzenéstelen arccal bámul
vissza rá, mintha mi sem történt volna. Júlia kifújja a levegőt, egyesbe teszi
a kis Mercedes sebességváltóját, és hálát ad a jóistennek, hogy az
ideutazása előtt elvitte a kocsit az esedékes szervizre, habár a tevékenységet
mindig is pénzkidobásnak tekintette. Ám legutóbb szóltak, hogy a
fékbetétjei szinte teljesen elkoptak, és figyelmeztették, hogy próbáljon
kímélőbb stílusban vezetni. Amikor rákérdezett, hogy az mégis mit jelent, a
szerelő elnézően rámosolygott, és közölte, felesleges városon belül tövig
nyomni a gázt, hogy aztán újra és újra satufékezni kelljen. Lehet azt
egyenletesebben is. Júlia nem mutatta, hogy megsértődött, de aztán hazáig
azon morfondírozott, honnan tudhat egy vadidegen férfi ennyit az ő vezetési
stílusáról.
A hídon átérve végigcsorog a Mártírok útján, aztán leparkol a Petőfi
sétányról nyíló nagy parkolóban. A kikötő környéke kihalt, az éttermek
teraszai szinte mind lezárva, egyedül a kikötő épületének utca felőli
oldalában lévő gíroszos tart nyitva. Arab zene és a fémrúdon unottan forgó
hús édeskés szaga árad az üzletből az utcára. Júlia mélyet szippant a
platánsor lehullott leveleinek fanyar szagával keveredett gíroszillatból,
aztán, mielőtt befordulna a kikötő épülete melletti szűk átjáróba,
hátrapillant a parkolóba.
Összeszorul a gyomra, amikor meglátja Forrait, aki a felújított, patinás
hajó mellett állva várja, és határozottan igyekszik elkerülni, hogy Júlia
szemébe kelljen néznie. Zavartan odabiccent, miközben a keskeny fapalló
mellett álló fiatal matróz kettőbe tépi a jegyüket, és felszállnak a hajóra. A
Csobánc teljesen üres. Rajtuk kívül senkinek sem jutott eszébe, hogy ezt a
viharos időből épp kikecmergő október eleji szombat délutánt egy
nosztalgiahajó szeles fedélzetén érdemes tölteni. A korlátnak támaszkodva
állnak egymás mellett, és némán figyelik, ahogy a két matróz gyakorlott
mozdulatokkal a hajóra dobja a kékre mázolt kikötői bakokról a köteleket,
és fellép a szárazföldtől puhán elváló hajóra.
Júlia kisöpri az arcából a haját, és az orrmotor által keltett örvényeket
bámulva megkérdezi:
– Miért követnek? És ha már igen, miért nem jött utánam ide is? Szóltál,
hogy itt majd te megoldod a figyelést, menjen el nyugodtan egy kávéra?
 – Mire gondolsz? – kérdezi Forrai, aztán sóhajt, és hozzáteszi: –
Rutineljárás. Meg kellett tennem. Nagyon bénán csinálta a tizedes?
– Nem – feleli Júlia anélkül, hogy a férfira nézne. – Úgy csinálta, ahogy
kellett. Nem az a kérdés, hogy hogyan, hanem hogy miért. Ezt is az ORFK-
s szakértőid javasolták?
Forrai nem válaszol, inkább ellöki magát a korláttól, és a fedett hátsó
fedélzeten át elindul a szalon felé. Júlia követi. A hajó aljába vezető
meredek lépcsőn leereszkednek a faborítású szalonba. A büfén vasrács és
egy zárva tábla. Tétován körülnéznek, Forrai a lépcsőtől balra lévő sarokba
mutat, ahol őzbarna bársonnyal behúzott padok és apró, kerek faasztalkák
igyekeznek letűnt korok diszkrét luxusát imitálni, ám Júlia határozottan
megrázza a fejét. Semmi kedve a szűk, porszagú helyiségben ücsörögni,
már így is nyomasztó a hangulat. A fedélzetre visszatérve leülnek
egymással szemben egy kerek asztalhoz a hajókorlát mellett, és most végre
egymás szemébe néznek. A Csobánc fekete füstöt köhög, és lomhán
utaztatja kései utasait a kihalt vízen. Szemben Füred egy vékony csík
csupán, a közvilágítást még nem kapcsolták be. A víz finoman hullámzik, a
matrózok nem mutatkoznak. Talán azt hiszik, egy első, óvatos randevút
zavarnának meg. Vagy egy nagy kibékülést. Esetleg egy békéltető tárgyalás
előtti utolsó esélyt a visszatáncolásra. Egy Tinder-randit, ami a szokásosnál
kissé romantikusabban indul, de pont úgy végződik, ahogy az összes többi.
Vagy az ágyban, vagy egy gyors elköszönéssel, telefonszámcsere nélkül.
Igaz, ez előfordulhat az ágyban végződő verzió esetében is.
– Beszélni akartál velem – kezdi Júlia, és az álláig húzza a dzsekijén a
cipzárt. – Ha jól számolom, háromnegyed órád van rá, amíg visszaérünk a
kikötőbe. Talán sikerülhet.
– Minek kellett idejönnünk? Ez nem vall rád. Irreális ez az egész.
– Nem vall rám? Miért, mi az, ami rám vall? Mit tudsz te rólam
egyáltalán? – kérdezi Kardos, és tompán néz a férfira.
– Ne légy ilyen ellenséges! Rögtön támadsz. Nem véletlen, hogy…
– Mi nem véletlen? Hogy egyedül vagyok? Ezt akartad mondani?
Komolyan azért hívtál, hogy elmeséld, mekkora gáz, hogy magányos nő
vagyok?
– Fejezd be, Júlia! – szól rá a férfi. – Most igazán baj van, és én segíteni
szeretnék.
Kardos felszegi a fejét, és bizalmatlanul méregeti.
 – Együttműködöm az ORFK Bűnügyi Elemző-értékelő Főosztályával.
De ezek szerint ezt már te is tudod.
– Azért mondhattad volna.
– Figyelj, így is épp elég kínos ez nekem.
– Mi?
– Hogy már az elejétől képtelen vagyok kézben tartani ezt az ügyet.
Mintha nem is én lennék a nyomozás vezetője. Talán, ha az elején nem
kezdesz tanácsokat adni… Talán, ha…
– Talán, ha jobb vagy.
– Mindegy – vágja rá Forrai. – A lényeg, hogy bepánikoltam. Kurva nagy
rajtam a nyomás. Úgy éreztem, minden szétcsúszik, a kapitány meg
állandóan baszogatott. Ők ott fenn meg valahogy globálisan látják az egész
ügyet. Mint amikor eltávolodsz. Mintha felszállnál egy repülőn, és fentről
látnál egy labirintust, ez most kábé olyan.
– És megtalálták neked a pesti repülősök a kijáratot a labirintusból?
– Ezen az ügyön áll vagy bukik a karrierem, és ezt mindketten tudjuk.
– A kérdésemre válaszolj! – csattan fel Kardos, és az ajka
pengevékonnyá keskenyedik.
– A lakópark gondnoka elmondta, hogy aznap, amikor megérkeztél,
aziránt érdeklődtél, hogy működnek-e a térfigyelő kamerák.
– Beszélgetést kezdeményeztem egy ismeretlen emberrel, akivel
összefutottam a bejáratnál. Megkérdeztem, ami először eszembe jutott.
Bocs, hogy nem az időjárást hoztam fel, de nem vagyok brit.
– Így tudhattad, hogy nem lesz bizonyíték arra, hogy Imre egyedül
hagyta-e el a lakást hétfő hajnalban.
– Folytasd ezt a baromságot, egyre érdekesebb.
– Együtt elhajtotok Imre kocsijával. Egy eddig ismeretlen helyszínen
Imre gyilkosság áldozata lesz. A gépkocsival idehozod a partra, a kocsit
elrejted, visszajössz a lakásba, aztán délelőtt tízkor látványosan keresni
kezded. És kezdetét veszi a színjáték.
Júlia hangosan felnevet, az egyik matróz meg résnyire kinyitja a
kapitányi fülke ajtaját, és végigméri őket. Júlia ránéz, mire a férfi
visszahúzódik a helyiségbe.
– Lásd be, hogy ez is egy lehetséges forgatókönyv. És egyszerűen
butaság lenne tőlem, ha nem számolnék ezzel is. A helyemben te is ezt
tennéd.
 – Ezt a forgatókönyvet akkor is számba vetted, amikor egymás után
háromszor mentél el bennem? Vagy csak utána? Vagy közben is? Vagy
mindig?
– Közönséges vagy. És igazságtalan.
– Aha. Ja. Igazad van. Természetesen – mondja Júlia, és a szavai alig
hallatszanak a motorzajban.
– Figyelj, vannak tények, amik mellett nem lehet elmenni, ezt neked
kellene a legjobban tudnod.
– Akkor sorold a tényeket, és, kérlek, egyet se hagyj ki!
– A holttest megtalálásának a helyszínén volt egy üres üveg. Chardonnay
a Mátrai pincészettől, 2018-as évjárat. Véletlenül pont az a márka, amellyel
tele van a lakás, amit használsz. Vagyis volt. Akkor még. Mert azóta, ugye,
valamiért már nincs. Az üvegről letöröltek mindent, nem tudtunk rajta sem
ujjnyomot, sem DNS-t rögzíteni. De a halottkém szerint alkalmas lehetett
arra, hogy tompa ütést mérjenek vele a tarkóra. Imre Csaba ettől
valószínűleg elvesztette az eszméletét, ezután meg akár egy nő is
könnyedén megfojthatta a nyakára hurkolt zsineggel.
– Szerinted meddig tart valakinek kihalászni a kukából a
szemeteszsákomat, és kivenni belőle egy üres üveget? Komolyan olyan
hülyének nézel, hogy tarkón vágom a saját üvegemmel, aztán magammal
viszem, és gondosan elhelyezem a helyszínen?
– Nézd, hogy mit hiszek, annak nincs jelentősége. Az a lényeg, hogy a
bíróságon mi áll meg bizonyítékként. És ez megállna.
Júlia vár egy kicsit, hogy megeméssze a hallottakat.
– És az indíték? – kérdi aztán.
Forrai megköszörüli a torkát, és a zakója belső zsebéből elővesz egy
négyrét hajtogatott, több nyomtatott lapból álló köteget.
– Tegnap este egy járőr felfedezte Imre Csaba körözés alatt álló autóját a
szántódi rév parkolójában. A kocsiban volt a laptopja és a telefonja is.
Továbbá a hátsó ülésen volt egy hátizsák, amiben megtaláltuk ezeket. –
Kihajtogatja a lapokat az asztalon. – Nyilván nem pont ezeket, ezek csak
másolatok, de a lényeg az, hogy…
– Mi a lényeg? – Kardos kikapja a kezéből a legfelső papírt, aztán
olvasni kezdi. Néhány pillanat múlva abbahagyja.
– Kérlek, olvasd hangosan! – szól rá Forrai.
Júlia egy ideig bámulja a papírt, aztán olvasni kezd.
 – „Drága Csabi! Attól, hogy nem válaszolsz a leveleimre, még pontosan
tudom, hogy te is gondolsz rám, és ez a dolog kettőnk között nem fog már
elmúlni sosem, hiába telt el annyi év. Kérlek, ne hadakozz az érzéseid ellen!
Felesleges! Nem véletlen, hogy neked sincs gyereked azóta sem, ahogy én
sem akartam szülni soha senkinek, csakis neked. Az az ostoba képű kis nő,
akivel a posztjaidban mutatkozol, nem méltó hozzád, bár pontosan tudom,
hogy csak az ismertséged miatt van szükség erre, és valójában semmit sem
érzel iránta, hisz ő neked nem lehet igazi partner semmilyen értelemben.”
Muszáj folytatnom ezt a baromságot? Egy pillanatig is komolyan felmerült
bárkiben, hogy ezt én írtam? – kérdezi, aztán elsápad.
– Olvasd fel a levél végét – mondja Forrai, és rágyújt.
Kardos a lap aljára pillant, elkerekedik a szeme, majd gúnyosan elhúzva
a szavakat folytatja:
– „Mindkettőnknek jobb lesz, ha végre válaszolsz, ahogy a kedves kis
nejednek is jobb lesz. Mert ugye senki sem örülne, ha esetleg valami baja
esne. Netán nyomtalanul eltűnne az egyik esti kocogása közben a Margit-
szigetről, és csak hónapok múltán akadna fenn a lila, püffedt hullája egy
farönkön valahol Bajánál. Be kell látnod, hogy ha magadtól továbbra sem
vagy képes szembenézni a valódi érzelmeiddel, nekem kell segítenem
abban, hogy végre önmagad lehess! Örökre a tiéd, Juli.”
Kardos elhallgat. A papírt bámulja, és láthatóan megrendült. Juli. Senki
nem hívta így azóta sem. Csak ő.
Amikor újra felnéz, már rendezte az arcvonásait.
– Sosem írtunk egymásnak e-mailt. Én nem ismertem az ő e-mail-címét,
az meg, amelyikről küldték, nem az enyém.
– k ardos.ju lia@gmail.com – mondja a férfi, és igyekszik elkapni Júlia
pillantását.
– Ide figyelj, menj a francba! Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy egy
e-mail-címet csinálni nem több, mint tíz másodperc, és nem kell hozzá
informatikai zseninek lenni, hogy a leveleket lenyomozhatatlan IP-címről
küldjék, vagy, mondjuk, egy fővárosi könyvtár egyik olvasótermi gépéről,
és kábé sosem tudod azonosítani, hogy ki küldte. Rohadtul megalázó, hogy
ezt egyáltalán megmutattad nekem – mondja Kardos, miközben egyetlen
szó lüktet a fejében. Juli.
– Szeptember huszonegyedike és huszonhetedike között összesen
ötvenhét e-mail. A nap huszonnégy órájából bármikor, van, ami hajnali
háromkor, van, ami déli tizenkettőkor íródott. A hangvétel egyre
fenyegetőbb. Mivel válasz nélkül maradnak, gondolom. Még vizsgáljuk a
híváslistáját, nem értünk a végére a bejövő hívások elemzésének, de…
– Sosem hívtam. Összesen kétszer kommunikáltunk. Először pénteken
éjjel, amikor rám írt a Messengeren, aztán két napra rá, amikor szintén a
Messengeren felhívott, hogy Siófokra jön. Már mondtam – feleli Júlia, és
összefonja a karját.
– Nem tudtad feldolgozni, hogy nem reagált, ugye?
– Nem! Azért nem reagált, mert nem kerestem. Nem írtam, nem hívtam.
Én nem – mondja, és az utolsó két szót keményen megnyomja.
Forrai felsóhajt, és az északi part távoli sziluettjét bámulja. Amikor ismét
megszólal, a hangja szinte simogat.
– Nem is hívott ide Siófokra, ugye? Mivel semmi sem bizonyítja, hogy
megtörtént, Júlia. Az informatikai jelentés szerint szeptember
huszonhetedikén éjfél előtt nem sokkal letiltott a Facebook-ismerősei közül.
Egyetlen megjeleníthető Messenger-üzenetetek sincs.
Júlia Forrait nézi, hallja is, amit mond, de a szavak távolról súrolják csak,
nem juthatnak közel, mert ott csak egyetlen szó van. Juli. De Forrai ezzel
nem törődik. Folytatja.
– Hogy jutottál be az apartmanba? Bár, gondolom, neked gyerekjáték
volt. A lakás fenn van a Bookingon, hirdetik. Nem nagy ügy meghekkelni a
Booking levelezését, ahol a legutóbbi vendégnek megadták a kulcsszéf
kódját. Vagy máshogy csináltad? Egy ilyen három számjegyű kódos
dobozkát feltörni sem nagy dolog.
Kardos egy pontot bámul a férfi válla fölött, és hallgat. Forrai egy ideig
összehúzott szemmel figyeli az arcát, majd folytatja.
– A férjed hét éve halt meg. Az ügy gyorsan lezárult, jogos védelemnek
minősítették. De csak ketten voltatok otthon, és ő már nem tudja elmesélni,
mi történt valójában, ugye? Mondj valamit, az isten szerelmére! Ezeket tilos
lenne itt, így elmondanom, de én mégis ezt teszem. Érted? Figyelsz rám
egyáltalán? Mondj valamit, kérlek!
Kardos ránéz, az arcán mintha meglepődés suhanna át. Halványan
elmosolyodik, és csak annyit mond:
– Folytasd!
Forrai körbenéz az üres fedélzeten, mintha bárki képes lenne
megmondani neki, mi zajlik ebben a szürreális helyzetben éppen, aztán
sóhajt, és monoton hangon elmondja, amit még el akart mondani.
 – Éppen felmentettek a szolgálat alól. Ezt sem lehetett egyszerű
feldolgozni. Soron kívüli pszichológiai alkalmassági vizsgálatot rendeltek
el nálad. Az indoklás szerint alkoholproblémák és depresszió gyanúja miatt
átmenetileg nem vagy munkára alkalmas. Júlia! Mondj valamit! Beszélj
hozzám, a kurva életbe! Én felhívtalak. Elmondtam mindent. Segíteni
akarok, hogy ne ott benn, ne mástól…
– Van még valami? – kérdezi Júlia, és kisimítja a haját az arcából.
A férfi elfintorodik, de azért engedelmesen folytatja. A dolgok irányítása
– szokás szerint – kicsúszott a kezéből.
– Megjött a megkeresés eredménye a webshopból, ahonnan a műpéniszt
rendelték. Regisztráció nélküli vásárlás volt. A csomagot a budaörsi
Auchan melletti Inmedióba kérték, az egy csomagátvételi pont napi
többszázas vevőforgalommal, kamera nincs. A megrendelő neve Kardos
Júlia. Nem értelek. Szeptember huszonkettedikén rendelték,
huszonhetedikén tiltott le a Facebookon. Eddigre untad meg, hogy
visszautasít? Eddigre vesztetted el a kontrollt? Hogy volt? Kérlek, segíts
megértenem. Mintha nem is ismernélek. Fogalmam sincs, ki vagy.
Kardos úgy érzi, valahol máshol van. Hiába ül egy balatoni hajón
Forraival szemben, mégis mintha egy sötét szobában lenne. Ezek szerint
valaki egy ideje már szórakozik vele. A nevében rendelt egy gigantikus
bránert. Jóval azelőtt, hogy Imre Csaba írt neki. Valaki, valahol, valamiért
kipécézte. És valamit akar tőle.
A sötét szoba szűkülni kezd, aztán hirtelen eltűnik, és Júlia ott van
megint a Csobánc szeles fedélzetén.
– Elmehetek? – kérdezi, aztán hozzáteszi: – Én ugyanaz vagyok, aki
mindig is voltam.
– Ez nem ilyen egyszerű, Júlia. Beszélj! Mondd el, mit gondolsz ezekről!
Védekezz, dühöngj, hisztizz, vagy mit tudom én. De ne bámulj rám úgy,
mintha nem is hallanád, amit mondok.
– Oké – mondja Kardos, és a hangja megváltozik. Most ismét rendőr, aki
kérdez. – És Keleti Dani? A kollégád szerint Imre lakása körül ólálkodott
esténként. És a lakásban elrejtett kamera felvételei? Rajta voltak Csaba
laptopján? Valakinek érdekében állt…
– Ezeket mind engedd el, Júlia! A tanú egy hetet tévedett, a szakításuk
utáni este látta a fiút a környéken, a gyilkosság előtti este a
cellainformációk alapján a telefonja végig a saját lakásában volt. A
társasház kamerája szerint tényleg nem jött ki az épületből, csak szombat
délután ötkor, miután elolvasta az első híreket a neten a gyilkosságról. Imre
Csaba laptopját gyakorlatilag lepucolták. Nagy mennyiségű törölt videófájl
nyomát is megtalálták az informatikusok, még próbálkoznak ugyan, de kicsi
az esély, hogy helyreállítsák. Ezek a nyomok egyelőre zsákutcák. Imre
Krisztina pedig visszavonta a panaszt, és bejelentette, hogy
idegszanatóriumba vonul. Szerintem drogelvonóra.
Kardos kinyújtóztatja a tagjait, és körülnéz. A hajó már visszafelé tart, a
siófoki Plázs strand fényei melegsárgára festik az arcát. Forrai nézi, és
halkan hozzáteszi:
– A központból kapott profil is illik rád. Átlagon felüli intelligencia, de
alapvetően indulati cselekmény. Valószínűleg stalking. Visszautasítás miatti
fenyegető zaklatás, ami gyilkosságba torkollott. Nem kizárható, hogy nő.
Középkorú. Mi kell még?
– Hogy mi? A profil? – csattan Kardos hangja, és felvonja a
szemöldökét. – Erre az egy emberölésre pszichológiai profil? Mióta ilyen
aktív az ORFK-n az Elemző osztály? Mire gyúrnak? A népszerűségre?
Vagy mert egy Imre Csaba-kaliberű ember az áldozat? Kell a hírverés? A
siker?
– Nem tudom, Júlia. Talán nem is lényeges, miért ennyire fontos nekik.
Talán csak segíteni szeretnének – válaszolja Forrai, és zavartan köhint, majd
folytatja: – Nézd, ez az egész nekem a legnehezebb most…
– Na ezt hagyd abba, ha kérhetlek. Semmi szükségem a lelkedre, ami azt
illeti – mondja, és a szavai szinte kopognak. – Csak szeretnék szólni, hogy
túl nagy jelentőséget tulajdonítasz egy olyan információnak, ami egy
tudományosan elég ingatag területről érkezik. Ne mondd már, hogy ebben
az esetben feltétel nélkül elfogadod a pszichológiai profilt? És egyáltalán.
Hallottál már a Barnum-effektusról? Nyugtass meg, hogy igen.
– Júlia, most igazán nincs itt az ideje ennek a fölényeskedő… – kezdi a
férfi, de Kardos leinti.
– A Barnum-effektus egy nagyon gyakori pszichológiai jelenség.
Szerintem te épp ezt produkáltad az imént.
– Oké, Júlia – sóhajt fel a férfi. – Mondd el! Úgyis el fogod. Szóval
mielőbb essünk túl rajta.
– Figyelj, és gondolkozz. Van egy nagyon általános személyiségleírás, és
itt vagyok én, akire történetesen akár illik is. De valójában hány magyar
emberre lehet ez igaz? Hány nőre? Rengetegre. Ám én itt vagyok a
látóteredben, így azt gondolod, ez a profil kifejezetten rám van szabva. Ezt
hívják Barnum-effektusnak, te pedig azon túl, hogy nagyon meg akarod
oldani ezt az ügyet, nagyon meg akarsz felelni az ORFK nagy tudású
okosainak is. Igencsak fejlett kisebbrendűségi komplexusod van, ugye
tudod? Minden, ami pesti, az csak jó lehet, főleg innen lentről, egy vidéki
zsaru szemszögéből. Szerintem ez gáz, ezzel kezdened kell valamit. Kritikai
gondolkodás. Hallottál már róla?
– Na most van vége ennek a beszélgetésnek, Júlia! –
csattan fel Forrai, és a szájába tesz egy újabb cigarettát. Lángol az arca.
Kétszer is elvéti a cigaretta végét az öngyújtó lángjával, mire sikerül
meggyújtania. Júlia figyeli a mozdulatait, úgy tűnik, az iménti kioktató
kirohanását felfüggesztette. Amikor megszólal, sokkal lágyabb a hangja:
– Emlékszel Tóth Andrea gyilkossági ügyére? Kaposváron, a Kapos
partján találták meg 1994. július 26-án reggel horgászok. Előző este tűnt el
otthonról, pontosabban utoljára az iskolában látták délután.
– Kicsi voltam még akkoriban – feleli Forrai, és a közöttük lévő
lakkozott faasztal lapjára szegezi a tekintetét.
– Ahhoz képest azonnal beugrott – mondja Júlia, és előrehajol.
– Kisváros, az ilyesmit az ember nem felejti el, nem igaz? – válaszolja a
férfi, és újra Júlia szemébe néz. – De hogy jön ez most ide?
– Igazából az a város tele van ilyen esetekkel.
– Milyen esetekkel? – Forrai megkapaszkodik az asztal lapjában. A
Csobánc nekiveselkedik, hogy teljes fordulatot tegyen a kikötő öblében, a
motorok bőgése majdnem teljesen elnyomja a nő hangját, Forrainak
koncentrálnia kell, hogy értse.
– Fiatalok megölésével. Fura, nem? Mintha benne lenne a város
levegőjében. Emlékszel a trafikgyilkosságra nem olyan régről? Ahol fényes
nappal halálra szurkáltak egy lányt a néhány ezer forintos bevételért? És a
gimnazista fiúk, akik egyszerűen agyonverték a társukat, mert idegesítette
őket? És a kisfiú, akit az apja új élettársa élve elásatott, mert féltékeny volt
rá?
– Mi a közös bennük? – kérdezi Forrai, miközben feláll.

A Csobánc oldalmotorjai felbőgnek, a fekete füst elborítja a fedélzetet, és

a hajó rutinos manőverrel a kikötő falához oldalaz. Júlia is feláll, mielőtt a
motorzajt túlkiabálva válaszol:
– Hogy mindet megoldották. Kivéve ezt az egyet.
A Tóth Andreáét. Mert ez megoldatlan maradt.
 – Igen, tényleg, már emlékszem – veti hátra a válla felett Forrai,
miközben a hajót a szárazfölddel összekötő palló felé igyekszik.
– Meglepődtem volna, ha nem emlékeznél rá! – kiáltja a férfi hátának
Kardos. – Hiszen az apád vezette a nyomozást.
Forrai megtorpan, aztán újra nekiiramodik, és két nagy lépéssel a mólóra
ér. Júlia követi, majd megállnak egymással szemben. A férfi arca most
szürke és üres.
– A fater belerokkant – mondja. – Utána már nem volt önmaga. Két évvel
később nyugdíjazták is. Képtelen volt letenni a piát.
– Így már mindent értek. – Júlia megszorítja a karját. Erős vágyat érez,
hogy átölelje, de amint átpillant a férfi válla fölött, észreveszi a faarcú
tizedest, aki a pénztár épületéhez simulva várja, hogy követhesse. Elengedi
Forrai karját, és hátrébb lép, hogy megkönnyítse magának az elszakadást.
– Mi az, amit értesz? – kérdezi a férfi, és most ő igyekszik megérinteni
Júlia vállát.
– Téged – válaszolja Júlia, és leemeli magáról a férfi kezét.
– Ez mit jelent?
– Azt, amilyen vagy. Hogy iszonyúan rettegsz attól, hogy kudarcot
vallasz. Hogy te is kudarcot vallasz, hogy a dolgok megismétlődhetnek –
mondja, aztán elindul a mólón az autója felé. Forrai követi. Júlia megáll a
kocsi mellett, és hozzáteszi: – Ma reggel találtam egy régi fényképet annak
az újságírónak a lakásán, aki elvileg azért jött ide Pestről, hogy az Imre-
gyilkosságról tudósítson. – Előhúzza a fotót a farmere zsebéből. – Mi
vagyunk rajta. Imre Csaba, én és a többiek. Ő is rajta van, a lány, Tóth
Andi, akit nem sokkal később valaki megölt. Figyelj, Csongor, ez nem lehet
véletlen. Egyre erősebben érzem, hogy ez az egész nem most kezdődött. És
a srác, az újságíró ma reggel nem volt a lakásban. Az ajtó nyitva, a cuccai
ott, ő meg sehol. Egyelőre nem hiszem, hogy aggódni kellene emiatt, de
akkor is. Azért ez több, mint furcsa, nem?
Kardos elhallgat, a férfi meg nem kérdez semmit.
– Adj egy hetet – mondja Júlia. Szinte suttog. Forrait nézi. A hullámos
sötétbarna haja pont úgy hullik az arcába, miközben a cipője orrát bámulja,
szájában a cigarettával, mint akkor, amikor felette volt. Akkor is behunyta a
szemét, mint most. – Ennyit megérdemlek. Ha nem találok semmit, egy hét
múlva önként bemegyek a siófoki kapitányságra, és alávetem magam
bárminek, de most adj egy hetet. Szerintem nyomon vagyok.
– Menj – válaszolja Forrai anélkül, hogy felnézne.
 Aztán sután megöleli, beleszív a körmére égett csikkbe, mélyen letüdőzi
a füstöt, majd belefújja az okkersárga őszbe. – Menj haza. Menj
Keszthelyre, csinálj, amit akarsz. Egy hetet adok. Addig tudom visszatartani
a nyilvánvalót. De aztán, jövő héten ilyenkor, ha nincs semmid… –
Meghallja a kattanást, ahogy Júlia kinyitja a kocsi ajtaját. A földre dobja a
csikket, és ellép az induló autó útjából.
Egy hét. Hét nap az élet.
 22

2019. október 5., szombat délután

Kardos nem sokkal hat előtt ér vissza az apartmanba. Módszeresen pakol,

közben üres a feje. Alaposan elmosogat, aztán a poharakat cseppmentesre
törli. Mielőtt kilépne az ajtón, még egyszer végignéz a lakáson. Most
megint olyan, mint amikor első alkalommal belépett. Tiszta és steril, mintha
előtte nem használta volna senki. A kulcsot belülről a zárban hagyja, és már
nem néz vissza többé.
A szemközti lakás ajtaja pont úgy van, ahogy hagyta.
Résnyire nyitva. Alig egy pillanatra áll csak meg előtte, aztán már húzza
is tovább a gurulós bőröndöt a lépcső felé. Akárhol van is, akármit csinál is
az újságíró, az ő útjuk most nem közös. És az ő útja most másfelé tart.
Útelágazás – amit egy magyar politikus egyszer olyan nehezen mondott ki.
Júlia azóta ezt a szót mindig erős hangsúllyal használta csak, és
önkéntelenül is elmosolyodott, ha egyszerre, nyelvbotlás nélkül sikerült
kiejtenie. Útelágazás, motyogja most, miközben bepakol a kocsiba, és
elhagyja a lakóparkot.
Épp elcsípi az utolsó kompot Tihanyba, a rámpát már elindították felfelé,
de a nyugdíjasnak kinéző matróz meglátja az autóját, unottan rányom a
gombra, az ősrégi szerkezet pedig visszaereszkedik, hogy befogadja őt.
Rajta kívül csak három autó áll a szeles fedélzeten, egyikből sem száll ki
senki, inkább a telefonjuk kéken vibráló kijelzőjére meredve várakoznak.
Júlia kiszáll, és elsétál a komp oldalán végighúzódó, fedett utastérig.
Odabenn egy vékony biciklis ruhában lévő lány dörzsöli fázósan a karját,
mellette egy nagyhangú negyvenes nő telefonál, lábánál gurulós bőrönd. Az
nem hallatszik, hogy miről beszél, csak az, hogy ivott.
Kardos a komp elejébe megy, előveszi a telefonját, és megnézi az e-
mailjeit. A bejövőben semmi új. Már épp eltenné, amikor rápillant a
Kéretlen mappára. Egyes szám virít mellette. Megnyitja. Ügyvédi felszólító
levél, melyben Imre Krisztina jogi képviselője felszólítja, hogy az ingatlant
péntek nulla óráig hagyja el, ellenkező esetben jogi lépéseket tesznek az
ingatlan jogosulatlan használatának megszüntetése érdekében. Az e-mail
péntek délután 18:03-kor érkezett. Elmosolyodik, elteszi a telefonját, és az
arcát a hűvös menetszélbe tartja. A víz monoton lökésekben törik meg a
komp testén, és ez eszébe juttatja azt a nyarat, közvetlenül a férje halála
után, amikor egyedül ment nyaralni a lehető legtávolabbi horvát szigetre,
Lastovóra. Egy hétig bóklászott céltalanul a sziget egyetlen valamirevaló
városában, és igyekezett érdeklődő turistát játszani, hazatérve pedig
megállapította, hogy több mint nyolcvan kéményt fényképezett le a
telefonjával, mivel az útikönyv szerint a sziget egyik legegyedibb
sajátossága az épületek tornyos házacskákat formázó kéményei, aztán
eszébe jutott az is, hogy már akkor is azt gondolta, hogy egyedül nyaralni
értelmetlen, pedig még fogalma sem volt arról, hogy az elkövetkező hét
évben ugyanúgy egyedül lesz, mint akkor. És most minden eddiginél
jobban, ami azt illeti.
Mire újra kinyitja a szemét, a komp már a túlpartra ér, visszaül a kocsiba,
és lassú tempóban halad a 71-esen, át az éjszakai csendbe burkolózó
településeken. A part menti fák mögül néha elővillan a hold, ahogy
ezüstösre festi az alvó tavat, Kardos meg arra gondol: mindjárt hazatérek.
Egy bő órával később egy sértődött, hízásnak indult macska és egy üres
hűtő fogadja otthon. Úgy érzi, mindkettőt megérdemli.
 23

Fonyódliget, Somogy Megyei Gyermektábor

1994. július 22., péntek

A MEZZO

Eszembe sem volt elmenni azzal a hülye kis kurvával sétálni, de képtelen
lettem volna akkor este a Kardossal egy pillanatig is egy légtérben maradni.
Hülye puncsos kis dög. Játssza a jégcsapot, rezegteti a szempilláját, meg
bánatosan néz, és mindig eléri, hogy mindenki rá figyeljen. Akkor este is.
Minél többször kérdezte a Veres, hogy mi a baja, annál jobban játszotta az
agyát, hogy semmi. Ócska trükk, mindig ezt csinálja. Nyilván, ha
elmondaná, akkor vége lenne az egésznek, és senki sem figyelne rá, így
bezzeg eléri, hogy ő legyen a középpontban. Egyébként szerintem nincs az
égvilágon semmi baja. Anyám ismeri az anyját, mert együtt dolgoztak a
biztosítónál, és frankón rendes nő, azt mondja. A Kardos csak sajnáltatja
magát, ezért mondom.
Amúgy rájöttem, hogy a Tóth Andival nincs is semmi gond. Na, annak
aztán van egy szar élete, mégse rinyál, mint a Kardos. Azt mondta, azért
költöztek Kaposvárra, mert a nevelőapját kitiltották Budapestről, vagy mi,
és az anyja itt, a kórházban kapott először munkát. Takarít.
A nevelőapja, azt mondja az Andi, minden este részeg, és ő meg
állandóan attól retteg, hogy meg akarja erőszakolni, amikor az anyja
éjszakai műszakra megy dolgozni, ezért bezárja az ajtaját belülről, és még
egy széket is odatol, hogy mikor hazajön a kocsmából, nehogy rá tudja
törni.
Ha nem megyek el vele sétálni, sose tudtam volna meg, milyen nehéz
neki. Milyen hülyék az emberek, hogy a látszat alapján ítélnek, ahelyett,
hogy meghallgatnák a másikat. Mondtam neki, hogy mielőtt elindulunk, be
kell mennem a szobámba, de inkább odaadta a saját dezodorját, imádom a
sárga Limarát, nem is tudtam, hogy ő is azt használja, nem is éreztem rajta.
Be akartam köszönni az Ildinek a szobába, meg megkérdezni, hogy van,
mert korán elment lefeküdni, meg látszott is rajta, hogy nincsen jól, de az
Andi azt mondta, hogy nincs a szobában, biztos elment zuhanyozni. Ragadt
a hátamon a blúz, a combom meg eléggé kidörzsölődött középen, de olyan
szépen kérte, hogy menjek el vele sétálni, mert fél egyedül, hogy bunkóság
lett volna azt mondani neki, hogy nem, úgyhogy gondoltam, megyünk egy
kört, átsétálunk a part felőli kerítésig, aztán vissza, és már mehetek is
zuhanyozni, de aztán kicsit máshogyan lett.
Mindegy, nem bántam meg, hogy elfogadtam tőle.
Életemben annyit nem röhögtem még, csak az Andi mindig mondta,
hogy legyünk csöndben, nehogy valaki meghallja, és megkérdezze, hogy
minek örülünk ennyire. A kapu persze zárva volt éjszakára, de az Andi azt
mondta, hogy könnyű átmászni, meg hogy ő már csinálta előtte nap is, és
tényleg, sikerült nekem is, egyáltalán nem volt nehéz.
Lefeküdtünk a fűbe a parton, ott kicsit járt a szél, de úgy is meleg volt,
aztán meg hirtelen vacogni kezdtem, az Andi meg röhögött, hogy ez ilyen,
és kérdezte, hogy érzek-e már valamit, én meg megöleltem, és azt mondtam
neki, hogy ő a legjobb barátnőm, ő meg visszaölelt, pedig tudom, hogy
addigra már eléggé izzadságszagom lehetett, mert estére mindig az van, ha
nagy a meleg.
Sokáig feküdtünk ott, legalábbis én úgy éreztem, de az Andi mondta,
hogy nem volt több öt percnél, meg hogy menjünk be fürödni, és a hold
rásütött egy vékony csíkot a vízre, és én bementem, pedig egész héten
egyszer sem mentem be, és meg is fogadtam, hogy nem fogok, nehogy
megfázzak, és elmenjen a hangom.
Mikor mentünk visszafelé, az Andi azt mondta, hogy túl sokat beszélek,
de ez ilyenkor normális, én meg egyáltalán nem akartam elmenni lefeküdni,
és olyan volt az egész, hogy arra gondoltam, ne legyen vége soha, de aztán
odaértünk a faházhoz, hátulról mentünk, a kis ösvényen, ami a két ház
között volt, és az első ablak a Veres tanár úré volt, és égett a kislámpa az
ágya mellett, és az Andi benézett, és mondta, hogy nézzek be én is.
És akkor én is benéztem.
Aztán még sikerült annyira félrehajolni, hogy ne a ház falát hányjam le.
 24

2019. október 6., vasárnap

Júlia korán kel. Elmegy a Fressnapfba diétás tápért, aztán bevásárol a

Lidlben. A pénztárnál jut eszébe, hogy a borok sorába be sem ment.
Önkéntelenül felszegi a fejét, aztán levesz a futószalag feletti polcról két
aludobozos gyömbér shotot, és azon gondolkozik, vajon ha ezt látná a
rendőrkapitány, nem szégyellné-e el magát, amiért felfüggesztette, ily
módon kitéve őt kollégái súlyos megvetésének. Nem mintha ez Kardost
idáig a legkisebb mértékben is foglalkoztatta volna. És az is előfordulhat,
hogy ezután sem fogja foglalkoztatni. A keszthelyi kapitányság most olyan
távolinak tűnik, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy két
héttel ezelőtt, egy péntek délelőtt bevágta maga után a főnöke ajtaját, és
kiviharzott az épületből anélkül, hogy bárki máshoz szólt volna.
Hazafelé autózva megállapítja, hogy Keszthely csendes, lassú és kicsit
kopottas. Pont, amilyennek itt hagyta. Lehet, hogy csak álmodta az előző
két hetet? Imre Csaba él, Forrai nincs, a saját gyerekkora pedig csupa derű
és boldogság volt?
Aztán visszaér az egyszobás, negyedik emeleti – lift nincs –,
csúszózsalus lakásába, és tudja, hogy az előző két hét nem álom volt. Vagy
ha mégis, hát a rosszabbik fajtából, amiből az ember csatakosan ébred,
majd kitámolyog a konyhába, és egymás után két pohár vizet is felhajt, mire
képes kikeveredni belőle.
Amióta hazament, a macska látványosan kerüli. Egy kora hajnali váratlan
és elsöprő erejű szeretetrohamot leszámítva, amikor Júlia arra ébredt, hogy
a fekete perzsa a mellkasán ült, és hangosan dorombolva az arcához
dörgölte a fejét, felé se néz, mintha még mindig egyedül lenne a lakásban.
A diétás táptól olyan undorral fordul el, hogy Kardos fél óra múlva enged
az érzelmi zsarolásnak, és kibont egy alutasakost. A macska alig fél perc
alatt végez vele, majd engedélyez egy rövid simítást a fején, mielőtt
visszavonul a hálószobába, hogy bevackolja magát a gardróbszekrény
második polcára, a kötött pulóverek mögé, Kardos meg egy bögre kávéval
letelepedik a laptopja elé, hogy megkíséreljen kikeveredni az előző két hét
rémálmából. Vagy legalábbis megérteni.
Előveszi a táskájából a fényképet, a gép mellé teszi, aztán rákeres a
Google-ön a gimnázium nevére. A találatok közül az első az iskola
honlapja, aztán az Oktatási Hivatal és a Tankerületi Központ következik, a
hivatalos Facebook-oldaluk linkje után pedig egy Sonline-cikk: 215 éves a
kaposvári Táncsics Gimnázium.
Hosszú és meglehetősen érdektelen cikk az iskola történetéről, Júlia nagy
vonalakban átfutja a hosszan sorolt évszámokat, aztán meg kell állapítania,
hogy hiába járt négy évig a patinás épületbe, maga az iskola valójában nem
hagyott mély nyomokat benne. Az érzés, ahogy mások beszélni szoktak az
iskolás éveikről, fellengzősen alma maternek nevezve a helyet, ahova azért
jártak, mert az volt a legközelebb a lakóhelyükhöz, mindig elkerülte. Közte
és a között a négy év között vastag plexifal emelkedett, karcos, kicsit már
opálos fal, és idáig eszébe sem jutott áttörni. A feladat, ami azóta tornyosult
előtte, amióta megtalálta az újságíró asztalán azt a régi fényképet – hogy
minél több mindent felidézzen azokból az időkből –, nyomasztotta és
szorongással töltötte el.
Egy, az iskola felvételi eredményeiről szóló cikk és néhány, a tanulók
versenyeredményeit felsoroló közlemény után elunja az egészet. Feláll a
konyhaasztaltól, és kitárja az ablakot. Alatta, a társasház aszfaltozott
parkolójában példás rendben sorakoznak a középkategóriás használt autók,
míg a tulajdonosaik, Júlia szomszédjai, minden valószínűség szerint
végeláthatatlan sorozatnézéssel igyekeznek kitörölni a hétfőtől péntekiget
az agyukból, hogy alig másfél nap múlva ismét kezdjék az egészet.
A hűvös levegő felpezsdíti, kedve támad sétálni egyet, rögtön utána
szembesül azzal, hogy nincs senki, akit felhívhatna, hogy tartson vele, mire
megkíván egy pohár bort, majd becsukja az ablakot, és visszamegy a
gépéhez. A gimnázium Facebook-oldalát eddig nem ismerte, most bejelöli.
Ugyanazok a hírek sorjáznak, amelyeket az előbb az internet ontott rá,
gyorsan görget lefelé, amikor megakad a szeme egy bejegyzésen. A cikket
az iskola honlapjáról osztották meg, és arról tájékoztatják az érdeklődőket,
hogy az iskolaújság szerkesztői sorozatot indítanak „4 év, 1 pillanat: Én
iskolám, köszönöm neked!” címmel, ahol a gimnázium egykori, mára
ismertté vált diákjai mondhatják el legszebb élményüket a táncsicsos
évekről.
Nem lepődik meg, hogy az első, akit megkérdeztek, Imre Csaba. A riport
elején felsorolják a férfi fontosabb szerepeit, kiemelve, hogy a Jó idők és
rossz idők című népszerű sorozat egyik kulcsfigurája volt, egészen addig,
míg idén nyár elején váratlanul ki nem vált a szereplőgárdából, aztán
néhány kérdés arról, hogy került a kaposvári gimnáziumba, majd a
legfontosabb: mi jut eszébe arról a mondatról, hogy „Én iskolám, köszönöm
neked!”.
Kardos olvassa Imre szavait, és hirtelen megint azt a fiút látja maga előtt,
akit akkoriban ismert. Azt, akibe az első pillanatban beleszeretett, amikor a
harmadikos évnyitó ünnepségen meglátta az idegen fiút.
„Ha erre a kérdésre válaszolnom kell, először az iskolai kórus és
legfőképpen csodálatos karnagyunk, Veres Tibor jut eszembe. Annak a
közegnek, és különösen a karizmatikus vezetőnknek köszönhetem, hogy el
mertem indulni azon a hosszú úton, amely végül idáig vezetett. Egy kamasz
számára hatalmas feladat megtalálni a saját útját, és felvállalni önmagát,
akár annak árán is, hogy a választásával csalódást okoz a szüleinek. Nekem
annak idején Veres tanár úr támogatása kellett ahhoz, hogy az legyek, aki
lettem.
Kívánom minden táncsicsos diáknak, hogy legyen szerencséje a maga
Veres tanár urához, aki segít megtalálni a kulcsot önmagához. Ehhez
kívánok sok sikert mindnyájatoknak.”
Júlia bezárja a cikket, és a képernyőt bámulja. A megosztott cikkhez
mindössze egyetlen komment érkezett, a 2h megjelölés szerint két héttel
korábban.
„Nem értem, miért istenítik ezt az embert, nekem rengeteg fájdalmas
emlékem van róla, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. De erről nem illik
beszélni, tudom. De az igazságnak egyszer ki kell derülnie. #metoo”
Kardos rápillant a fekete-fehér fényképre az asztalán, a kerek arcot
tanulmányozza, és a lányt, aki az archoz tartozik, aki két héttel ezelőtt ezt a
hozzászólást írta. Elekes Adrien.
Egyetlenegy lájk van rajta. Bodnár Richárdtól. Az újságírótól.
Előbb Richárdnak küld üzenetet, aztán hosszas kínlódás után összehoz
egy óvatosan érdeklődő levelet Elekes Adriennek is. Egyikük sem ismerőse
a Facebookon, Kardos tudja, hogy mindkettőjüknek engedélyeznie kell
majd az idegen fiókból érkezett levelet ahhoz, hogy elolvashassák.
Tízpercenként ellenőrzi, válaszolt-e valamelyikük, és a nap további
részében az ágyán fekve vadabbnál vadabb elméleteket gyárt. Éjfél körül
elunja, gyorsan lezuhanyozik, és elhatározza, hogy alaposan kialussza
magát. Épp az oldalához simuló macskája dorombolását hallgatja, és ezertől
számol magában visszafelé, amikor csipog a telefonja: Messenger-
engedélykérés. Rányom az engedélyezésre, és a kijelzőn megjelenik az
üzenet:
 „Ha most eljön a hévízi víztorony alatti parkolóba, beszélhetünk. Tudom,
mi érdekli annyira, én segíthetek.”
Júlia csak bámulja a fehér sziluettet a világosszürke háttér előtt, meg
alatta a nevet, és arra gondol, jobb lenne inkább befordulni a fal felé, és
tovább számolni visszafelé, hátha mégis elalszik.
Aztán sóhajt egyet, óvatosan, hogy ne zavarja meg a macskát, kibújik a
takaró alól, gyorsan felöltözik, és tíz perc múlva már tövig nyomja a gázt a
keszthelyi elkerülőn Hévíz felé.
Kardos Juli üzent neki az imént.
 25

2019. október 6., vasárnap éjjel

A parkoló majdhogynem üres. A Széchenyi utca lámpái csak a terület út

felőli részét világítják meg, a Sportcsarnok és a Hotel Aquamarin parkja
közötti rész sötétségbe burkolózik.
Kardos közvetlenül a parkoló bejárata mellett áll meg, és egy ideig még a
kocsiban marad.
A parkoló hátsó részén csak egy bordó Citroën áll a sarokban, meg egy
kocka Lada, körülötte és alatta avar, egyértelmű, hogy hetek óta el sem
mozdult onnan. Csend. Kardos egyedül van. A víztornyot figyeli. Morcos,
lerobbant építmény: vaskos oszlopok tartják a magasban a hatalmas
betontartályt, középen toronyszerű épület visz fel odáig, a bejárata kékre
mázolt vasajtó, épp rávetül az utcai lámpa hideg fénye, de a víztartály
odafenn fekete tömeg csupán.
Kardos kinyitja a kocsi ajtaját, és megcsapja a hideg, nyirkos éjszaka.
Begombolja a farmerdzsekijét, és felhajtja a gallérját. A haját a csuklóján
lévő fekete hajgumival lófarokba fogja, és zsebre teszi a telefonját.
Hévíz alszik. A környező házak ablakai sötétek, nem járnak autók, a
várost nem érdekli sem Kardos, sem az, aki alig fél órája az üzenetet írta.
Közelebb megy a víztoronyhoz, és szemügyre veszi a drótkerítést. A
kapu zárva. Néhány méterrel arrébb, ahol a parkoló terméskő alapra épült
kerítésével találkozik, jókora rés van a két kerítés között. Épp embernyi rés,
slendrián megoldás, mondhatni, tipikus.
A feszültség azóta nő benne, hogy kiszállt az autóból. Nyel egyet, és
ismét alaposan körbenéz, de sehol senki. Pontosan érzi, hogy a legnagyobb
ostobaság lenne nem visszaszállni és elhajtani, mégis fellép a parkoló
kerítésének terméskő alapjára, és könnyedén átcsusszan a résen. Belül
került, nincs visszaút.
Két lépéssel közelebb megy, és végignéz a monstrumon. A középen
emelkedő tornyon keskeny, lőrésszerű ablakok, rajtuk rács, négy szint
egymás után, aztán odafönn, közvetlenül a tartály alatt, korláttal körülvett
nyitott, teraszszerű rész. És akkor észreveszi. Halvány, pislákoló fény
odafönn, a korlát két oszlopa között, mintha gyertya lángja égne.
A láng bizonytalanul táncol a gyenge szélben, néha erősebben
megrebben, már-már kialszik, majd a következő pillanatban új erőre kap.
Júlia jó ideig megbabonázva néz fölfelé, aztán közelebb megy a torony
bejáratához, és megvizsgálja a kopott, kék vasajtót. Meg sem lepődik,
amikor enged a kilincs. Ennek így kell lennie, nem is lehet másként. Az ajtó
alja belehasít a csendbe, ahogy végigszántja a mállott betonpadlót, amikor
Júlia résnyire nyitja, és belép. Odabenn megáll. Koromsötét van, doh és
penész szaga tolakszik az orrába. Érzi, hogy remeg a keze, amikor előveszi
a telefonját a zsebéből. Megkeresi a zseblámpa funkciót, és hunyorogni
kezd, amikor a fehér fénypászma kihasít egy csíkot a feketeségből. Előtte
alig egy méterre szűk csigalépcső vezet felfelé. Gondolkodás nélkül
megindul rajta. A lépcsőfokok élei letöredeztek, látni engedik a rozsdás
vasszálakat. A fényt közvetlenül a következő lépcsőfokra irányítja, jobb
kezével a falat fogja, a fejét lehajtva lépked felfelé, és tudja, hogy nem
kellene ezt csinálnia. Közben a keskeny ablakokat számolja, a tudata
beszűkül, csak számol és megy.
Egy. Kettő. Három. Négy.
Kör alakú teremszerűségbe ér, középen felfelé robusztus vaslétra vezet a
mennyezeten lévő csapóajtóhoz, a helyiség lépcsővel átellenes végén
vasajtó, félig nyitva. Kardos a lépcső tetején áll, a halántéka a szíve gyors
ütemére lüktet, érzi, ahogy az izzadság vékony csíkban legördül a hátán.
Vacog.
Szemben, a vasajtó nyitott résén át pislákoló fényt lát. Odamegy, és kilép
a nyitott teraszra, hogy megnézze, mi van ott, mert látnia kell, tudnia kell,
akkor is, ha nincs értelme, akkor is, ha ennek nem lenne szabad
megtörténnie. Akkor is, ha ez csapda.
Egy teamécsesekből kirakott kör. Akkora, mint egy családi pizza,
középen valami kék, muszáj közelebb mennie, hogy lássa, mi az. Jólesik a
hűvös szél, nagyot szippant a friss levegőből, ahelyett, hogy az életéért
aggódna. Négyet lép, hogy a mécseskörhöz érjen, aztán felemeli a földről
azt a kék tárgyat, amely köré valaki nem is olyan régen mécsesoltárt
kerekített.
Egy gondosan összehajtogatott farmer. Júlia széthajtogatja, és megnézi:
26-os méretű Casucci. Már emlékszik, mindenre emlékszik, arra, amikor
ilyet vett a Somogy Áruház első emeletén, arra, hogy milyen boldog volt,
mert márványkoptatottat csak ritkán lehetett kapni, de neki sikerült, arra,
hogy magas derekú volt, és szépen mutatott a fenekén, aztán arra, hogy
amikor vette, nem volt egyedül, ott volt vele az új lány is, ő hívta el, hogy
nézzék meg együtt, ő beszélte rá, hogy vegye meg, és ő is vett egy
ugyanolyat. Nevettek, nézték a feneküket a próbafülke tükrében, és
összehasonlították, kinek áll jobban, a Tóth Andi pedig azt mondta, hogy
nem is tudtam, hogy neked ilyen jó segged van, Kardos, Júlia meg
elvörösödött, és arra gondolt, hogy alig ismeri ezt a lányt, minden idegen és
furcsa benne, ahogy beszél, amit mond, de aztán rögtön utána arra gondolt,
hogy jó vele. És arra, hogy talán barátok lehetnének.
Az övé azóta is megvan, akárhányszor költözött is, nem volt szíve
kidobni. Ez pedig itt a párja, efelől semmi kétsége. A Tóth Andié.
A Babócsay utca felől érkező szélroham kiolt két mécsest, Júlia meg
hátrál két lépést, érzi, hogy kimegy az erő a lábából, hátát a torony falának
veti, a beton durva hűvöse megnyugtatja, majd egy idő után elindul vissza a
sötét terembe, bal kezével magához szorítja a farmert, a másikban a
telefonnal világít, és biztos benne, hogy nemsokára történni fog valami, de
csak megy, lassan, óvatosan lépked lefelé, a tarkója merev, várja, hogy
megüssék, de csak megy lefelé: négy, három, kettő. És egy. Aztán a kék
vasajtó.
Elbotorkál az autóig, és csak ül a volán mögött, próbálja megérteni, hogy
mi történt. Hogy nem történt semmi. A farmert az ölébe ejti, ráadja a
gyújtást, de csak harmadszorra sikerül rükvercbe tennie a váltót, annyira
remeg a keze.
 26

2019. október 6., vasárnap éjjel

Mintha víz alatt volna.

Elmosódott, suttogó beszéd, próbálja kinyitni a szemét, de az alkohol
nem engedi, chardonnay ül a szemhéján, négy vagy öt pohár, aztán egy
egész üveg, ő irányít: a bor, Júlia hiába is erőlködik, senki ő hozzá képest,
kicsi ő ahhoz, hogy uralkodjon felette.
Valaki áll felette, és beszél hozzá.
Egy pillanatra képes résnyire nyitni a szemét, és meglátja őt.
Imre Csaba az, egészen közel hajol hozzá, az arcát nem látja, nagy, sötét
paca csupán, de a hangját megismeri, aztán már emlékszik, igen, Csaba itt
van, este érkezett hirtelen és váratlanul, aztán hozzányúlt odalenn, aztán jó
volt, aztán elment, ő meg itt maradt, és kellett még bor, kellett egy üveg,
hogy ne szorítsa a szégyen, amiért élete első szerelme kegyes volt hozzá, és
megujjazta egy kanapén, a koromszínű Balaton szeme láttára.
A hangját hallja, de nem érti, mit mond. Próbál fókuszálni, a kezére
támaszkodik, hogy felemelkedjen, de mégsem mozdul, egyszerűen nem
megy, a férfi nevet, mintha kicsit zavarban lenne, mintha zavarná, hogy ő
részeg, kicsit talán lenéző is, de az is lehet, hogy ezt cask a chardonnay
akarja elhitetni Júliával.
Júlia feladja, hogy felébredjen, a szeme csukva, és ő elindul vissza az
álomtalan álomba, lassan süllyed, fekete tó, mély, nincs alja, de ha lenne is,
akkor se kellene, lebeg, a tagjai könnyűek, nem fáj semmi, ez a legjobb,
csak süllyed, távolodik, és akkor tisztán, pontosan hallja:
– Nem baj, aludj csak. Majd holnap beszélünk a találkozóról, oké?
Felriad. Verejtékben úszik.
Felül az ágyban, egyedül van, a macska ezen az éjszakán bizonyára a
ruhásszekrényt választotta.
Az ablakhoz megy, kitárja. Bezúdul az éjszakai levegő, az ég tele
csillaggal. Kardos megborzong, és arra gondol: megvan. Erről akart
beszélni velem, mielőtt megölték.
 27

2019. október 7., hétfő reggel

Húsz perccel az e-mailben megadott időpont előtt érkezik.

Leparkol a keszthelyi kórház melletti csendes kis utcában, a fűvel benőtt
árok szélén. Egy ideig az ajtóba kapaszkodva egyensúlyoz, majd rászánja
magát, és nagy lendülettel átlép az árkon a járdára.
Mielőtt idejött, beugrott a kapitányságra. A bejáratnál a kedvenc portása,
Sándor ült az üvegkalitkában, és amint meglátta, máris feltápászkodott a
székből. Hosszan megölelte, adott az arca két oldalára egy-egy nedves
puszit, és nagy hangon azt mondta, hogy de jó látni magát, Kardos őrnagy,
már nagyon aggódtam magáért.
Júlia nem törölte le a nyálat az arcáról, és érezte, ahogy a pír végigszökik
az arcán. Visszavárták. Legalábbis Sándor, a cukorral leszázalékolt
várvölgyi körzeti megbízott, a keszthelyi kapitányság portáján. A többiek a
folyosón óvatosan köszöntötték, de senki sem merte megkérdezni, hogy mi
járatban van. Mikor odaért a második emeleti folyosó végén lévő
irodájukhoz, rövid tétovázás után halkan bekopogott. Odabenn valaki
meglökött valamit, aztán zacskózörgés, torokköszörülés és egy bizonytalan
tessék.
Kardos kinyitotta az ajtót, és fiatal társával, Horváth hadnaggyal találta
magát szembe, aki épp a kis hűtőbe tuszkolt be valami nejlonba bugyolált
dobozt, majd becsukta az ajtaját, és döbbent arccal bámult a főnökére.
– Nem is mondtad… – kezdte, és elharapta a mondatot.
– Mit? Hogy beugrom az irodámba? Nem tiltja semmi – mondta Júlia, és
a férfi válla fölött végignézett a helyiségen. A szocreál lapbútorok, a jobb
felső sarokban félig leszakadt reluxa és a szürke padlószőnyeg semmit sem
változott, ahogy Horváth sem. Ugyanolyan tétova volt, mint mindig, ha
valami váratlan helyzettel kellett szembenéznie, és az, hogy Kardos hétfő
reggel minden előzmény nélkül betoppant a közös irodájukba, szemmel
láthatóan nem várt fejlemény volt számára. Sápadt arcbőre lassan színt
öltött, és amikor elérte a megszokott céklavöröset, különös kontrasztot
alkotva vikingvörös hajával és szakállával, Júlia nem tudta megállni, hogy
oda ne menjen, és meg ne ölelje.
– Megnőtt a szakállad – jegyezte meg, aztán gyorsan elengedte a
zavartan álldogáló férfit, és odalépett az íróasztalához. Üres volt, ami most
fordult vele elő először azóta, hogy rendőrnek állt. Igaz, az is most történt
meg először, hogy felfüggesztették. Remélte, hogy Horváth nem veszi észre
az elfogódottságát, és így is volt. A férfi ugyanis már a hátizsákjában
turkált, és Kardos asztalára tette a lakáskulcsot.
– Akkor, gondolom, már nem kell mennem macskát etetni, ugye?
Aranyos volt ám a… macska, dorombolt, meg minden, úgyhogy minden
oké volt, remélem, te is úgy láttad, főnök.
– Mi? Mit mondasz? Ja, az Emma? Ő jól van, minden oké, kicsit
meghízott, de majd rendbe teszem – felelte Júlia anélkül, hogy figyelt volna
rá. Egyértelmű volt, hogy máshol jár az esze. Leült az asztalához, és a
vezetékes telefonon a hivatalvezetőt hívta. A titkárnő közölte, hogy a
hivatalvezető asszony a kapitánnyal együtt továbbképzésen van
Egerszegen, és legközelebb szerdán lesznek benn, Júlia meg elégedetten
visszatette a kagylót, és a figyelmét ismét a társának szentelte. Hátradőlt a
székén, és a szemben ülő fiatal férfi arcát tanulmányozta.
– Szerintem te fogytál – mondta, mire Horváthnak fölragyogott az arca.
– Négy és fél kilót három hét alatt főnök!
– Gratulálok. Léböjtkúra?
– Neeeeem, azt soha többet! Ez fehérjediéta. Perfekt cucc, főnök. Csak
figyelni kell, mert kétóránként enni kell, különben nincs értelme, de
működik nagyon. Elküldjem neked a mintaétrendet?
– Kösz, de jelenleg egész más dolgok foglalkoztatnak – felelte Júlia,
Horváth meg zavartan hadarni kezdett:
– Igen, tudom, ennek az Imre Csabának a megölése, meg hogy pont ott
voltál az ő lakásában, meg a felesége, hogy azt nyilatkozta, hogy te
szabálytalanul beleavatkoztál a nyomozásba, meg hogy éppen nem is vagy
rendőr… – mondta egy szuszra, de az utolsó félmondat után befogta a
száját.
– Hát igen – felelte Kardos lakonikusan, és azon gondolkodott, vajon
miért van az átlagosnál is nagyobb zavarban a férfi. Valami nem stimmelt,
csak nem tudott rájönni az okára. Inkább témát váltott.
– Szerinted kábé mennyi ideig ég egy teamécses?
– Mi van?
– Figyelj, Laci, akarsz segíteni nekem?
– Hogy érted, hogy segíteni? Te most még, ugye…
– Igen. Fel vagyok függesztve, de épp ma megyek a pszichiáterhez, egész
pontosan egy óra múlva már ott kell lennem, szóval sietnék. Mivel semmi
bajom, a nő nyilván megírja majd a papírt, hogy alkalmas vagyok, persze
lesz még néhány nap átfutás, mire visszahelyeznek szolgálatba, ezért
hívtam volna a kapitányt, hogy engedélyezze, hogy addig is dolgozhassak,
de nincsenek benn, szóval…
– Szóval?
– Szóval van több olyan dolog, amiben segíthetnél addig is, amíg
hivatalosan vissza nem helyeznek, és tudom, hogy az égvilágon semmi
dolgod, csak tengsz-lengsz itt egész nap, meg nézed az órát, hogy mikor
kell enned, úgyhogy azt hiszem, belefér az idődbe, hogy utánanézz néhány
dolognak, amit mondok.
– Főnök, én nagyon szívesen, tudod, hogy neked mindent, de abban az
ügyben nincs hatáskörünk, és hát te még nem is adhatsz hivatalosan
parancsot nekem, szóval…
– Értem. Semmi gond, Laci – mondta Júlia, és hátratolta a széket.
Anélkül ment ki a kapitányságról, hogy bárki mással szót váltott volna,
és a megbeszéltnél húsz perccel korábban érkezett a kórház lepukkant
épületéhez, hogy találkozzon egy sosem látott nővel, akinek hatalmában áll
eldönteni, hogyan alakuljon az élete a továbbiakban.
Mielőtt kiszállt, felhívta Forrait. A férfi az első csengésre felvette, és a
hangjából úgy tűnt, kifejezetten örül neki. Csak néhány percet beszéltek,
Csongor pedig ígéretet tett rá, hogy mindennek utánanéz, amire Kardos
megkérte. Sután köszöntek el, egyikük sem tudta, hogy kellene lezárni egy
beszélgetést két rendőr között, akik történetesen lefeküdtek egymással. A
helyzetet Forrai oldotta meg, jelezte, hogy bejövő hívása van, amit
mindenképp fel kell vennie, Júlia pedig megkönnyebbülten vette
tudomásul, hogy a férfi bontotta a vonalat, aztán gondosan letörölgette az
izzadságot a telefonjáról.
Még mindig a beszélgetésükön tűnődik, és azon, vajon a Forraival
kapcsolatos érzelmei vagy a tegnap esti történések felidézése miatt izzad a
keze, miközben a keszthelyi kórház labirintusra emlékeztető épületeiben
bolyong, hogy megtalálja a pszichiátriai és addiktológiai szakrendelést.
A doktornő, aki dr. Kristóf Kármenként mutatkozik be, kora ötvenes, a
bőre finoman megereszkedett, okos szemű, és figyel. Az a fajta figyelem
árad belőle, amelytől az ember jobban ügyel nemcsak a kimondott
mondataira, hanem a testbeszédére is. Kellemes a kézfogása, de kétséget
sem hagy afelől, hogy annak, ami most következik, jelentősége lesz.
Átkíséri a rendelőből nyíló, belülről párnázott ajtajú irodába, és hellyel
kínálja az ajtóhoz közelebbi fotelben, ő pedig belehuppan az alacsony
dohányzóasztal másik oldalán lévő párjába. A lábát keresztbe veti, és
kinyitja a combjára fektetett dossziét. Néhány percig csendben olvas, Júlia
meg körülnéz a helyiségben. Az ülőgarnitúra, akárcsak az ajtóval szemközti
falat eltakaró könyvespolc, jócskán a hatvanas években készülhetett. A
durva szövésű barna bútorkárpitból por és cigarettafüst szaga árad. Kardost
erős déjà vu keríti hatalmába. Hirtelen megint alig tizenhét éves, és a
kaposvári pszichiátria női zárt osztályának orvosi pihenőjében ül egy
hasonló fotelben, és egy merev hátú, hatvanas orvost hallgat, aki szenvtelen
hangon felszólítja, hogy igyekezzen távol tartani magát az anyja érzelmi
játszmáitól, különben ő maga is szükségszerűen tönkre fog menni, aztán,
hogy nyomatékot adjon a szavainak, mélyen Júlia könnyben ázó szemébe
néz, és hozzáteszi: „Kérem, kislány, hallgasson rám. Rengeteg ilyet
végignéztem már, nekem elhiheti.”
A határozott torokköszörülés, ami a dohányzóasztal másik végéről
érkezik, visszazökkenti.
– Nagyon elgondolkodott – kezdi a doktornő. – Megosztaná velem, mi
zajlott odabenn az elmúlt percekben?
– Csak anyámra gondoltam – feleli Júlia, és maga is meglepődik, hogy
ezt elárulta. Az anyja egyike azoknak a témáknak, amelyeket rutinból kerül.
– Rendben, kezdhetjük akár így is, ha már szóba került – mondja
Kármen, és biztatóan Júliára mosolyog, ő meg, mint akit megbabonáztak,
mesélni kezd.
– Tudja, anyám gépírónő volt. Régen, mikor kicsi voltam, azt kellett
bediktálni az iskolában a naplóba, hogy a foglalkozása adminisztrátor.
Emlékszem, ez akkor nagyon komolynak hangzott, és én büszke voltam rá,
azt hittem, az valami nagyon felelősségteljes munka. Idegen szó volt, én
meg úgy gondoltam, ez még az orvosnál is nagyobb valami. Évek múlva
jöttem rá, hogy ez azt jelenti, anyám nyolc órán át egy poros irodában ül, és
egy Optima írógépet püföl, de akkor, ott, amikor elsős voltam, tisztán
előttem van, hogy büszke vagyok rá.
– És most? Büszke az anyjára?
– Ezt hogy érti? Hiszen anyám több mint húsz éve halott.
– Attól, hogy az embernek meghalnak a szülei, még vannak az
irányukban érzelmei. Az ember akkor is lehet büszke az anyjára, ha már
meghalt. És gyűlölheti is éppenséggel. Vagy szégyellheti. Ön mit érez, ha az
elhunyt édesanyjára gondol?
 Júlia nyel egyet, a szobát szorongatóan szűknek, a doktornőt pedig
végtelenül ellenszenvesnek érzi.
– Én szívesen nosztalgiázgatok itt önnek a halott anyámmal kapcsolatos
szubjektív benyomásaimról, de nem igazán értem, mi köze ennek ahhoz,
hogy a főnököm felfüggesztett, mert nem tetszett neki, ahogy egy lezárt
ügyemet újra meg akartam piszkálgatni. Mindketten tudjuk, hogy azért
vagyok itt, hogy egy időre félreállítson és megleckéztessen, én meg
megértettem a leckét, innen is üzenem neki, de kérem, essünk túl gyorsan
ezen a formalitáson, hogy maga megvizsgál, és utána mindketten
végezhetjük végre az érdemi munkánkat. Ahogy elnéztem a folyosón ülő
két nőt, nekik valamivel nagyobb szükségük van az ön szakértelmére, mint
nekem – mondja Júlia, és gúnyosan felnevet, aztán rájön, hogy ő maga is
undorodik attól, ahogy az előbb viselkedett.
A pszichiáter egy ideig csendben figyeli, csak azután válaszol.
– Nézze, én nem ismerem a maga főnökét, mindaz, amit az előbb
elmondott, nem tartozik rám. Maga intelligens nő. De azért elmondom,
mert muszáj. Ha megtagadja az együttműködést, kénytelen vagyok
felfüggeszteni a vizsgálatot, és a jelentésemben megírni, hogy a
pszichológiai alkalmasságát nem volt módomban megítélni. Mindketten
tudjuk, mi lesz ennek a következménye. A kérdés már csak az, ön mit akar.
Szeretne továbbra is rendőr maradni? Mert ha igen, akkor nekifuthatnánk
még egyszer az előző kérdésemnek, csak hogy ne raboljuk itt egymás drága
idejét.
Kardos lehajtja a fejét, és pontosan tudja, hogy a nőnek igaza van.
Amikor ismét ránéz, bocsánatkérőn elmosolyodik, és elnézést kér.
– Az anyjával kapcsolatos érzelmeinél tartottunk – mondja a pszichiáter.
Kardos bólint.
– Szóval az anyám – kezdi Júlia. – Az anyámnak nagyon nehéz élete
volt. Négyen voltak testvérek három apától, anyám volt a legidősebb. A
nagyanyám a fonodában dolgozott, és gyakorlatilag az anyám nevelte fel a
kisebb testvéreit, miközben tűrte, hogy az aktuális nevelőapjai ócsárolják és
verjék. Tizenhét volt, mikor belemenekült egy házasságba, ahol szintén
csak ócsárolták és verték. Aztán, amikor felvették a rendőrségre gépírónak,
egyenesbe jött az élete. Elvált, albérletbe költözött, és estin letette az
érettségit. Utána jó időre sínre került az élete.
– És az apja?
– Nekem nincs apám.
 – Ezt hogy érti?
– Anyám nyaranta átvezényeltette magát a balatonfüredi kapitányságra.
Jobban fizetett, nyár, Balaton, fiatalság, tudja, hogy van ez. És hát volt ott
egy veszprémi életvédelmis nyomozó. Jogot végzett, jóképű, menő, a többit
talán nem is kell mondanom. Tisztességgel a nevére vett, a gyerektartást is
küldte, amíg nagykorú nem lettem – elintézte, hogy úgy vonják a
fizetéséből, hogy ne legyen nyoma, de minden hónapban becsülettel küldte.
Nem volt ő rossz ember szerintem, csak hát családja volt. Nem akart
gyereket anyámtól, és valószínűleg anyámat sem akarta. Nyár volt, egyedül
volt, stresszes volt, összejöttek. Stresszoldás, nem várt következménnyel.
Ez volnék én. Aztán, amikor megoldotta azt a tihanyi gyilkossági ügyet,
ami miatt odahelyezték, visszament Veszprémbe.
Egyébként a felesége nevére valamiért emlékszem. Margit. Így hívták.
Röhej, nem? Hogy milyen lényegtelen dolgokra emlékszik az ember.
Bizonyára anyám emlegette, mikor kicsi voltam, azért ragadt meg.
– Fedőemlék. Egy látszólag jelentéktelen emlék, ami egy sokkal
fontosabb, elfojtott, sokszor traumatikus emléket véd – jegyzi meg a
pszichiáter, aztán ismét kérdez: – Nagyon nehéz sors, amit elmesélt. De
még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Mit érez, amikor az édesanyjára
gondol?
Júlia sóhajt, és érzi, hogy elszorul a torka. Erőt vesz magán, hogy
visszatartsa a könnyeit.
– Nagyon sajnálom – feleli. – Mindent megpróbált, de ennyi sikerült
neki. Mármint anyaként. Tudja, ötéves voltam, amikor megerőszakolták.
Egy péntek este leparkolt a kocsival a lakótelepen, én hátul ültem, és három
férfi feltépte az ajtót, és ott, az ülésen végigfektetve, egymás után
megerőszakolták. Csak az ő arcára emlékszem. Az anyáméra. Ahogy néz
rám, és azt ismételgeti, nem lesz semmi baj. Aztán meg a rendőrre, aki
először odaért. Ahogy ráterítette a zubbonyát anyámra odalenn. Arra, ahogy
figyelt rá, ahogy segített neki. Azt hiszem, többek között ezért is akartam
rendőr lenni. Úgy akartam segíteni, ahogy akkor azt a rendőrt láttam –
mondja, és kibámul az ablakon.
A doktornő egy ideig vár, aztán felel csak.
– Ez iszonyatos. És hogy dolgozta fel az édesanyja ezt a traumát?
– Sehogy – vágja rá Kardos, és tudja, hogy most igazságtalan. Az anyja
megpróbálta. Az más kérdés, hogy nem sikerült neki. És az is, hogy ezzel
mit okozott a lányának. – Gyógyszerfüggő lett. Altató és nyugtató. Seduxen
és Andaxin. Talán emlékszik, akkoriban ez volt a háziorvos egyetlen ötlete,
ha azzal ment hozzá valaki, hogy depressziósnak érzi magát, és nem tud
aludni. Nagyon hamar rászokott a gyógyszerekre, és onnan nem volt
visszaút. Én igyekeztem vigyázni rá, rövidesen én csináltam otthon
mindent, mert folyton fáradt volt, vagy csak ült, és nézett maga elé, vagy
csak nem volt kedve felkelni hétvégén. És ez elég sokáig működött is.
Igazából már harmadikos gimnazista voltam, amikor először bekerült a
pszichiátriára.
– És leszokott?
– Ideig-óráig. Az első elvonó után egy hónapig tiszta maradt. Aztán
egyre rövidebb időre. Utoljára, akkoriban én már Pesten jártam egyetemre,
már aznap előkaparta a gyógyszert a matracból, amikor kiengedték a
kórházból, és úgy, ahogy volt, kirágta a tablettát a levélből, még egy kis
alufóliát is lenyelt vele, de az sem érdekelte. Csak minél előbb ki akarta
magát ütni – mondja, aztán megrázkódik, mintha rossz álomból ébredne. –
Azt hiszem, ennyi bőven elég volt, ugye? – kérdezi, és keserűen felnevet.
– Hatalmas terhet cipel, tudja, ugye? Amit az imént felvázolt, azt a
pszichológia úgy nevezi, hogy parentifikáció – mondja a pszichológus. –
Amikor gyakorlatilag a gyerek kerül szülői szerepbe. És magának egyedül
kellett megbirkóznia ezzel. Nem volt senki, akivel beszélhetett volna? –
kérdezi.
– Nem igazán, de nem is hiányzott – vágja rá Kardos.
– Egyszer sem? Senki? Egy szomszéd? Egy rokon? Egy tanár?
– Volt egyszer egy tanár, igen, aki megpróbálta – feleli Júlia, és az ölében
összekulcsolt kezét nézi. Hallgat, azzal a hallgatással, ami az igazán
lényeges dolgok kimondását szokta megelőzni, a doktornő meg váratlanul
felpattan, és kinyitja az ablakot.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, zavarná, ha rágyújtanék egy
cigarettára? Nagyon ritkán dohányzom, több mint öt éve leszoktam, de
időről időre, ha valami igazán felvillanyoz, úgy érzem, muszáj elszívnom
egy szálat. Nem zavarja?
Júlia meglepett arccal néz rá, aztán bólint:
– Felőlem.
A pszichiáter kihalászik egy szálat a táskájából előkotort dobozból,
rágyújt, és olyan élvezettel fújja ki a füstöt, mintha az lenne élete legjobb
élménye.
 – Hogy értette azt, hogy felvillanyozza? – kérdezi Kardos, miközben a
nőt nézi.
– Azt hiszem, rosszul fogalmaztam – mondja a pszichiáter, és a kezével
legyezi a füstöt az ablak felé. – Mondta, hogy akik kinn ülnek a váróban,
azoknak nagyobb szükségük van rám. Nos, az az igazság, hogy ami ma
Magyarországon pszichiátriai szakrendelés, az valójában nagyrészt
receptírás, semmi több. Háromhavonta kontroll, rutinkérdések,
rutinválaszok, recept és viszlát. Egy betegre úgy öt perc jut. És akkor jön
egy ilyen feladat, mint maga. Két óra igazi feladat, értelmes kommunikáció.
Hát ezért a cigaretta. És remélem, nem ért félre.
De Júliát nem érdekli a cigaretta. Beszélni kezd, lassan, a múltba
révedve.
– Tudja, az a tanár valójában karnagy volt. A kórust vezette a
gimnáziumban, ahová jártam. Az első ember volt, akiről azt hittem, tényleg
kíváncsi rám, arra, hogy mi van velem. Észrevette, ha rosszkedvű voltam,
pedig hetek teltek el anélkül, hogy ez bárki másnak feltűnt volna. De ő látta,
és kérdezett. És nagyon jól tudott hallgatni. Sosem akart tanácsot adni, nem
oktatott ki, egyszerűen csak tudta, milyen kérdést kell feltennie ahhoz, hogy
elmondjam, mi zajlik bennem.
– Látja, ez hatalmas dolog. Hogy volt a környezetében valaki, aki
odafigyelt magára – mondja a doktornő, aztán a párkányon elnyomja a
tövig szívott cigarettát, és kidobja az ablakon. Amikor visszaül a helyére, az
arca csupa figyelem.
– De egyre furcsább lett. Követett a kocsijával, aztán keresztbe állt a
járdán, és kérte, hogy szálljak be beszélgetni. Beszálltam, ő pedig meglátott
valakit az utca túloldalán, és azt mondta, bukjak le, nehogy észrevegyenek
minket, és félreértsenek valamit, pedig nem volt köztünk az égvilágon
semmi. Egy este felhívott otthon, és azt mondta, épp arra gondol, vajon nem
egy fiúval vagyok-e, mert az neki nagyon rosszulesne. Utána már
igyekeztem elkerülni, és soha többé nem mondtam el neki semmit.
– És ő hogy reagált erre?
– Szerintem nem viselte meg különösebben, keresett magának valaki
mást.
– Ezt hogy érti?
– Tudja, ő az a típus, akiért rajonganak a diákjai. Mindenki megveszett
érte, hogy vele foglalkozzon, hogy ő legyen a kedvenc.
 – Igen, már kezdem érteni. Akkor most talán térjünk át arra a problémára,
amiért az alkalmassági vizsgálatát elrendelték a felettesei. Beszéljen egy
kicsit az alkoholhoz való viszonyáról – mondja a pszichiáter, és a nyitott
dosszié felett kikattintja a golyóstoll hegyét.
De Júlia nem beszél az alkoholhoz való viszonyáról. Sőt látszólag már
semmiről sem akar beszélni. Felveszi a fotel mellől a táskáját, feláll, és az
ajtóhoz megy.
Visszafordul a doktornő felé, aki elképedve néz rá.
– Köszönöm, hogy beszélgetett velem, doktornő, nagyon hasznos volt.
Nem érdekel, mit ír a jelentésébe, az sem érdekel, ha nem helyeznek vissza.
De én most elmegyek. És igen, most már emlékszem. Veres Tibor, a
karnagyunk az a típus volt, akinek egy jó szaváért ölni tudtak volna a
gyerekek.
 28

2019. október 7., hétfő kora délután

Miközben az autója felé siet, visszakapcsolja a telefonját. Egy bűnbánó

SMS várja Horváthtól, aki felajánlja, hogy mégis segít neki bármiben,
valamint három nem fogadott hívás Forraitól.
Beindítja a kocsit, a telefont az ölébe teszi, kihangosítja, és visszahívja
Forrait. Horváth még ráér.
– Aggódtam, mert nem vetted fel – szól bele Forrai, és halkabban
hozzáteszi: – Várj egy percet, kimegyek a vécére, ott nyugodtan
beszélhetünk.
Kardos jó egy percig a férfi lélegzetvételét meg a léptei zaját hallja, majd
amikor ismét megszólal, már visszhangos a helyiség: nyilván beült az egyik
plafonig csempézett fülkébe, és a falak visszaverik a hangot.
– A farmer, amit még vasárnap reggel a futárral küldtél, érdekes.
Előkerestettem az ezerkilencszázkilencvennégyes gyilkosság összes aktáját.
Tóth Andreát lemeztelenített alsótesttel találták meg a Kapos félig kiszáradt
medrében. A bugyija a test alatt volt a fűben, de a nadrág, amiben az anyja
szerint reggel elindult otthonról, sosem került elő. A meghallgatásáról
készült jegyzőkönyv szerint egy márványmosott Casucci márkájú farmer
volt. Egyébként a lemeztelenítés miatt először mindenki azt hitte, hogy
nemi erőszak is történt, de erre nem találtak bizonyítékot. A hüvelyében
volt spermamaradvány, de az a barátjáé volt, aki elismerte, hogy aznap
reggel, mielőtt a lány elment az iskolába, találkoztak a színházparkban, és a
vízesés feletti bokros részen közösültek. Még nincsenek meg a vizsgálati
eredmények, de simán elképzelhető, hogy ez a farmer volt a lányon aznap,
amikor megölték. Vagyis…
– Vagyis egy teamécsesnyi idő választott el attól, hogy találkozzam azzal,
aki Andit kilencvennégy nyarán megölte. De mi értelme ennek? Minek
kapcsolja ő maga össze a mostani gyilkosságot ezzel a régi üggyel?
– Nem tudom, Júlia.
– Nagyon elcsendesedtél. Pedig azt reméltem, megtárgyalhatjuk az
elméleteimet az ügyről.
– A helyszínelők kinn voltak a hévízi víztoronynál. Az egerszegiek
mentek, talán ezért nem tudsz róla. És hát…
– Na. Mondd már, az istenit, ne kelljen minden szót kihúzni belőled!
 – Az a helyzet, hogy csak két embertől származó ujjlenyomatot
rögzítettek a toronyba vezető vasajtón. Az egyik a karbantartóé, a másik a
tiéd. Odafenn, a teraszos részre nyíló ajtón pedig csak egyet. A tiédet. A
karbantartó elismerte, hogy bő egy éve elromlott az ajtó zárszerkezete, de
nem cserélte ki. Úgy volt vele, hogy mivel körbe van kerítve, meg amúgy
sem akarna senki felmenni… Szóval…
– És a térfigyelő kamera? Láttam, hogy a parkolóval szemközt, az út
túloldalán van egy, a zebra melletti kandeláberen.
– A parkoló alsó részére és a sportcsarnokra néz.
A víztorony egyáltalán nem látszik.
– És?
– És a te autód nulla óra negyvenegykor hajt be, leparkol, tisztán
kivehető a lámpa fényében, ahogy kiszállsz. Aztán kimész a kamera
látóteréből, és legközelebb nulla óra ötvenhatkor bukkansz fel ismét.
Beszállsz, majd két perc múlva nagy sebességgel kihajtasz a parkolóból.
Egyébként nem sokkal este hét után volt utoljára mozgás a területen. Akkor
hajtott ki egy fehér Mini Cooper egy szőke nővel és a két gyerekével.
Ezután, egészen a te felbukkanásodig, senki. A hévízi rendőrök szerint, akik
a kamerákat figyelni szokták, ez amúgy tipikus.
– Adtál egy hetet, elengedtél, segítesz, mégsem hiszel nekem – mondja
Júlia, és teljes erőből a műszerfalra csap. – Akkor minek ez az egész? Miért
nem gyanúsítottatok meg, miért nem vettetek őrizetbe? Mi a francért játszol
velem? – A hangját eltorzítja a sírás.
– Figyelj, Júlia, utánajárok minden infónak, amit adsz. Az, hogy ezek
hova vezetnek majd, egy másik kérdés. Meg kell értened, hogy már ez is
sokkal több annál, amit mások csinálnának. Van fogalmad róla, milyen
nehéz a siófoki kapitánynak meg a kaposvári főkapitánynak
megindokolnom, hogy miért nem vittünk még be?
Júlia az ép kezével sajgó öklét masszírozza, és csendben bólogat, habár
ezt a vonal túlsó végén úgysem látni. Forrainak igaza van. Ha ő lenne a
másik oldalon, könnyen lehet, hogy őt is csábítaná a gondolat, hogy
megnevezzen valakit gyanúsítottként, akire oly sok minden mutat. Az más
kérdés, hogy ha téved, egy életre hazavágná a karrierjét. De mi van, ha
mégis sikerülne? Ha megállna a vád, és elítélnék? A gondolat, hogy ez
egyáltalán felmerülhet, úgy vágja mellbe, hogy alig kap levegőt. Elveszi a
telefont a füléről, és a kijelzőre pillant. Felvillan egy üzenet.
– Visszahívlak. Épp jött egy fontos üzenet – mondja, és bontja a vonalat.
 Megnézi, pár pillanatig a válaszon gondolkodik, majd inkább a hívást
nyomja meg. Két kicsengés után felveszik, és egy meglepett hang szól bele:
– Kardos! De jó, hogy írtál! Ezer és egy éve… Hogyhogy ennyi év után
eszedbe jutottam?
– Tudom, hogy nem tartottuk a kapcsolatot – feleli Júlia, mintha
szabadkoznia kellene. – Figyelj, Adrien, biztos hallottál róla, mi történt
Csabával, és arra gondoltam, esetleg beszélhetnénk.
– Őrület, hogy mi történt a Csabával, egyszerűen hihetetlen, de komolyan
– mondja, de a hangja inkább szenvtelen, mint együttérző. – És veled mi
van? Persze nem voltál ott a találkozón, és a többiekkel beszéltük is, hogy
te tuti nem veszed a fáradságot, hogy eljöjj.
– Igen, sajnos most sem tudtam…
– Hagyjuk, figyelj, te mindig ilyen voltál, senki sem gondolta komolyan,
hogy majd pont idén eljössz.
– Ezt hogy érted?
– A többiek szerint nagyképű vagy, de én mondtam nekik, hogy ez
hülyeség.
– Nagyképű? – kérdez vissza Júlia elvékonyodó hangon. A pszichiáternél
töltött idő és a Forraival folytatott beszélgetés keltette örvény új sebességbe
kapcsol. Elszorul a gyomra, mintha minden energiát elszívna belőle, és
Kardos azon gondolkodik, hogyhogy mindeddig fogalma sem volt arról,
milyen kép maradt róla a többiekben a gimnáziumi időkből: nagyképű.
Bámulja a szemerkélő esőt az autó szélvédőjén át, és pontosan tudja, hogy
rengeteg dologra derül még fény azokból az időkből, és azt is tudja, hogy ha
ezek kiderülnek, vége is lesz ennek az egésznek. És akkor válaszok is
lesznek, nem csak kérdések.
– Kicsit mindig az voltál, maradjunk ennyiben – folytatja a telefon másik
végén Elekes Adrien. – Én úgy vagyok vele, hogy szerintem nem vagy
rossz ember, bár néha észre sem veszed, milyen bántó tudsz lenni, de én
nem akadok ki rajta. Emlékszel, ott voltam az anyud temetésén, és amikor
odamentem hozzád, szinte észre sem vettél, elfordultál, és azt se mondtad,
hogy köszi, hogy eljöttél vagy valami. Na, azon sem akadtam ki, mert
tudom, milyen érzés lehet, ki voltál bukva rendesen, azt láttam, szóval nem
sértődtem meg, ezzel csak ezt akartam mondani.
Kardos hallgat. Nem emlékszik rá, hogy Elekes ott volt az anyja
temetésén. Igaz, a temetés is csak ködösen rémlik: a sár a sír körül, ami
lefelé húzta a lábát, mintha azt mondaná, ott a helyed neked is, ne hagyd
egyedül, a szél, ahogy beleakaszkodik az oszloptujába két sírral arrébb, a
sírásók, ahogy a szűk ösvényen egyensúlyoznak, ő meg retteg, nehogy
elejtsék a koporsót. Az anyját. Ezek az emlékei a temetésről. Az emberekről
szinte semmi. Aznap mintha egy csőben lett volna, ami vitte előre, hogy
végig tudja csinálni, hogy olyan legyen a temetés, amilyen az anyjának
tetszett volna, na nem annak, akivé a végén vált, mert azt a nőt ilyesmi már
egyáltalán nem foglalkoztatta, hanem azt, aki fiatalon volt. Ezért választotta
azt a képet a ravatalra, amelyen az anyja alig múlt negyven. Pillanatkép
volt, spontán, kicsit elmosódott, a konyhában állt, a válla fölött nézett
vissza, a fején valami vicces kalap, bal kezében az elmaradhatatlan
cigaretta, arcán szomorkás félmosoly.
– Most megsértődtél, azért hallgatsz? – kérdezi Elekes, és Kardos
visszazökken a jelenbe.
– Dehogy – mondja halkan. – Csak elgondolkodtam picit. Amúgy meg,
tudom, hogy régen volt, de azért mégis. Köszönöm, hogy ott voltál anyu
temetésén, és ne haragudj, hogy nem figyeltem rád.
– Semmi gond – vágja rá Elekes kicsit szégyenkezve. – Hülyeség volt
szóba hozni. És tényleg jó lenne dumálni a régi dolgokról, ahogy írtad is.
Felőlem összefuthatunk valamikor.
– Szuper, holnap jó neked? – kérdezi Júlia.
– Most viccelsz? Én nem járok Keszthely felé, ha még ott laksz, bár
mintha a Dénes azt mondta volna, még ott.
– Elmegyek én Kaposvárra. Hol tudunk találkozni?
– Hú, de rámenős lettél hirtelen. Várj, olyan gyorsan jött – motyogja
Elekes, majd kis idő után hozzáteszi: – Oké, akkor gyere, úgy igazítom a
napomat, hogy beleférjen. Mit szólnál a Cafe Freihez fél ötkor, munka
után?
– Kaposváron van Cafe Frei? – csúszik ki Kardos száján. Adrien
felnevet.
– Igen, képzeld, itt, a világ végén is vannak ilyen menő helyek.
A beszélgetés után Kardos hazaautózik. Időközben eleredt az eső, futva
teszi meg az utat a lépcsőházig, s miután belép, végre kifújja magát.
Emma az előszobában várja. Nyolcasokat ír le a lába körül, hangosan
dorombol, és úgy néz fel rá búzasárga szemével, mint egy istenre. Nem
haragszik. Legalább van valaki, aki szereti.
Egy órával, egy fél sonkás-sajtos melegszendviccsel és egy forró
zuhannyal később Kardos fogja a laptopját, és befészkeli magát az ágyba.
Már besötétedett, az őszi eső ütemesen dobol az ablakpárkányon, a macska
meg összegömbölyödve elalszik az ágy végében. Halkan horkol, a
túltenyésztéstől szűk az orrnyílása.
Bodnár Richárd azóta sem fogadta a Messenger-üzenetét.
Kardos ismét rákattint Bodnár Facebook-profiljára. Tegnap már
megnézte, az a fajta profil, amelynek a gazdája alig posztol, így évekre
visszamenőleg könnyű végigpörgetni a névnapi és születésnapi
köszöntéseket, ahol be volt taggelve, de egyebet nemigen tud meg az
ember. Az egyetlen személyes jellegű poszt egy Facebook-esemény az
előző év novemberéből, a Fagyos világ online könyvbemutatójáról szól.
Száztizenhat lájk van rajta, és tucatnyi gratuláló hozzászólás. Richárd
egyikre sem válaszolt, bár mindegyiket lájkolta. Semmi szívecskés vagy
ölelős lájk. Csak a szigorú kék hüvelykujj. Ennyi. Júlia ránéz az újságíró
üzenőfalára, és lefagy.
A Sonline cikkét két órával azelőtt osztotta meg Bodnár Imréné.

Tegnap, a Kőröshegyi völgyhíd tövében, holtan találták a két napja

eltűnt budapesti újságírót.

A Somogy Megyei Rendőr-főkapitányság sajtóügyeletén a Sonline

érdeklődésére telefonon megerősítették, hogy nyomozást folytatnak az
ügyben. Arra a kérdésünkre, hogy öngyilkosságról van-e szó, vagy
felvetődik-e az idegenkezűség, annyit mondtak, hogy közigazgatási
eljárást folytatnak, nem pedig büntetőeljárást. További részleteket a
nyomozás érdekeire tekintettel nem árultak el.

A cikk alatti első komment is Bodnár Imrénétől származik:

„Drága kisfiunk búcsúztatása jövő pénteken 11 órakor lesz a

Kerepesi úti temetőben. Kérjük a részvétnyilvánítás mellőzését, egy
szál fehér rózsával tudnak búcsút venni Richárdtól.”

Aztán sorjáznak a döbbent, részvétnyilvánító kommentek, többnyire

olyasmi, hogy „ezt egyszerűen nem hiszem el”. És igen. Kardos pörgeti az
üzenőfalat, „saját versével búcsúzzunk tőle”, írja egy nő, és angyalkás
háttérre szerkesztve ott egy vers, amit Júlia is annyira kedvelt a Fagyos
világból. Fagy – ez a címe, rövid, fájdalmas szöveg, talán maga sem
gondolta, hogy a szavaiból áradó boldogtalanság egyszer még az ő halála
miatti, közösségi médiás csoportos sopánkodáshoz ad muníciót. Az utolsó
hozzászólás a völgyhídra reagál: „Tenni kéne már valamit! Annyian lesznek
ott öngyilkosak, hogy lassan olyan lesz, mint az Eiffel-torony!”
– Ugye nem gondoljátok, hogy öngyilkos lett? – kérdezi alig fél perccel
később Júlia a telefonban, miután hadarva felolvasta a cikket.
A vonal túlsó végén Forrai kimérten válaszol:
– Júlia, lehiggadnál egy pillanatra? Nem én vagyok egy személyben a
Somogy megyei kapitányság, és ha esetleg nem emlékeznél, épp egy
gyilkossági ügyön dolgozom, úgyhogy erről a kőröshegyi esetről pont annyi
fogalmam van, mint a Sonline-cikk alapján neked.
– Ez ő! Hát nem érted? – üvölti Júlia, a macska meg fölkapja a fejét,
aztán sértődötten leugrik az ágyról, és kivonul a konyhába.
– Értem, persze. A srác, akiről elmondtad, hogy füvezik, elvetélt költő, és
szerinted teljesen alkalmatlan az oknyomozó újságírásra.
– Egy srác, aki azt mondta, hogy élete legfontosabb munkáját csinálja,
ami titok, és akinél megtaláltam egy régi fényképet hatunkról. Hat olyan
emberről, akik közül kettőt meggyilkoltak. Aztán lelép a lakásból,
hátrahagyva a cuccát. Majd leugrik a völgyhídról. Ne idegesíts már!
Azonnal kérjétek be a kamerafelvételeket! Tuti, hogy valaki segített neki
ugrani. Vagy már korábban megölték, és csak ledobták.
– Nem az enyém az ügy, de utánakérdezek, és visszahívlak, csak nyugodj
meg, oké?
Köszi, feleli Júlia, de csak miután letette a telefont. Kimegy a konyhába,
a feje lüktet, a szája száraz, és remeg a keze. Jó lenne egy pohár bor. A
gondolat tovább marad, mint az előző napokban bármikor, olyan sokáig,
hogy megijed tőle. Aztán kivesz a hűtőből egy doboz almalevet, félig tölt
vele egy talpas poharat, és felönti szódával. A nagyfröccsfíling egészen
addig kitart, míg bele nem kortyol, aztán, miután megitta, mégis elégedett.
Újabb nap az alkoholmentes paradicsomban. Ha tudta volna, hogy ez ilyen
jól megy, már évekkel korábban megpróbálja.
Fél órával később a sötét konyhában áll az ablaknál, és a fekete esőt nézi,
amikor Forrai visszahívja. Elmondja, hogy a völgyhíd kameráit az
autópálya-felügyelet fonyódi diszpécserközpontjában figyelik, és ők
jeleznek a rendőrségre, ha bármi szokatlant észlelnek a hídon, de nem
vettek észre semmit. Éjszaka volt, ráadásul sűrű köd. Autó nem állt meg ott.
Azt mondták, hogy a férfi valószínűleg gyalogosan érkezett a biztonsági
sávon, aztán elment a híd közepéig, és leugrott, mert ott találták meg a
holttestet, a hatodik és a hetedik pillér között, a híd alatt.
– Egyedül volt? Honnan tudják, ha semmit nem vettek észre? Lehettek
akár többen is észrevétlenek, nem? Nézesd meg még egyszer, kérlek.
– Figyelj, felhívtam a századost, aki az ügyet kapta. Beszélt a srác
anyjával. Azt mondta, mindig is hajlamos volt a depresszióra, és hogy az
utóbbi időben nagyon hullámzó volt a hangulata. Egyik nap euforikusan
hívta azzal, hogy nemsokára híres lesz, másnap meg beszélni is alig volt
hajlandó. És azt mondta, nem csak füvezett, volt ott más cucc is. A kolléga
szerint az anya nem lepődött meg azon, hogy a fia végzett magával.
Kiborult, meg minden, de fel sem merült benne, hogy nem öngyilkosság
volt.
– Újra kell nézni a kamerafelvételeket. Azonnal. Hogy mit mond az
anyja, az mindegy. Richárdot megölték, mert túl messzire jutott. Ez olyan
egyértelmű, hogy nincs is miről beszélni.
– Figyelj, Júlia. A srác szervezetében drog és alkohol is volt. A boncolás
szerint csak a zuhanásból eredő sérülések voltak a testén, és még életben
volt, amikor a földhöz csapódott. Ez sima öngyilkosság, hidd el! Egy meg
nem értett művészlélek, akinek megbukott a könyve, a főnöke meg épp azt
fontolgatta, hogy visszahívja Siófokról, mert az anyagai, amiket helyszíni
tudósítás címen leadott, érdektelenek voltak.
– Milyen drog? – kérdezi Júlia.
– Fogalmam sincs. Te is mondtad, hogy füvezett, az anyja is, és hogy
mást is használt. Valószínűleg a szokásosak.
– És mi van, ha valaki beginázta? Kábultan kitámogatja a hídra, az a
szerencsétlen azt sem tudja, mi történik vele, és lelöki. Mi van, ha ez volt?
Forrai felsóhajt.
– Utánanézek a drognak, és felhívom a fonyódi autópálya-felügyeletet,
hogy küldjék át a felvételeket. Ha megígérem, hogy holnap én magam
nézem meg őket, akkor hagysz végre aludni? Napok óta képtelen vagyok
jól kialudni…
– Oké, legyen így, köszi! – hadarja Kardos, és bontja a vonalat.
 29

Fonyódliget, Somogy Megyei Gyermektábor

1994. július 22., péntek

A KARNAGY

Ha én nem figyelnék rájuk, nem figyelne rájuk senki.

A figyelem a legtöbb, amivel megajándékozhatod őket, a figyelem
minden. Néha, amikor rájuk nézek, miközben énekelnek, elfacsarodik a
szívem, és arra gondolok, istenem, milyen szerencséjük van velem, és
nekem milyen szerencsém velük.
Mert az, amit adunk egymásnak, maga a csoda.
Ezért is hívtam át őket utolsó este a szobámba, ezért ittam velük. Hogy
velem tapasztalják meg az életnek azokat a dolgait, amelyek mellé kell egy
kísérő, aki segít, figyel, átvezet, fogja a kezed a megtapasztalásban. Bárcsak
nekem is megadatott volna! Ha most arról kéne beszélnem, mi az, amit én
nem kaptam meg, s hogy emiatt én mindent máshogyan csinálok, ha most a
magam útjáról kellene beszélnem, az más lenne, nagyon más. Hosszú, mély,
fájdalmas utazás önmagamba, könnyes szembenézés, súlyos, szorongató
megvilágosodás.
De most nem erről kell beszélnem, csak egy péntek estéről, hát lássuk,
hogy is volt az az este, az arezzói kamarakórus-verseny előtti, egyhetes
felkészítő tábor utolsó estéje.
A Sárközi Ildi napközben nem volt jól, bár amilyen kánikula volt, nem is
csoda, persze azért megjelent ő is becsülettel, ki nem hagyta volna, nagyon
erős benne a megfelelési kényszer mindenki felé, így nem volt kérdés, hogy
ha csak rövid időre, de tiszteletét teszi ő is. A többiek, azt hiszem, elég
csúnyán bánnak vele. Bár igyekeztem tompítani a szavaik élét,
beszélgettem velük elfogadásról, arról, hogy egy kamasz túlfűtött érzelmi
világában mekkora csapás egy-egy rossz megjegyzés, de hát mit tehetek, a
túlsúly – még ha nem is olyan fokú, ahogy az ő érzékeny lelke felnagyítja –
tényleg nagy teher ilyen korban, s ennek következményeit viselnie neki
kell, én csak enyhíteni tudom, de megpróbáltam, isten látja lelkem,
megpróbáltam, nap nap után, erőm szerint. A többiek persze hozták a
szokásos formájukat, ha egy tizenhét évesnek azt mondod, ihat egy kis
alkoholt, és emberszámba veszed, akkor az a gyerek érzi, hogy figyelnek rá,
mégpedig úgy, ahogy neki ebben az időszakban a legjobb. Nem vagyok az
apjuk, de szent meggyőződésem, hogy mind, egytől egyig többet kapott
tőlem, mint odahaza. Ismertem őket, mint a tenyeremet, beszélgettem velük
eleget. A Kardos Juli is azt hiszi, hogy ha nem mondja el, én nem tudom,
mi játszódik le benne. Istenem, ha tudná, mennyire megértem őt, talán
jobban megnyílna, és akkor neki is könnyebb lenne. Azon az estén is
megpróbáltam áttörni a falat közöttünk, de még erős benne a gát, de nem
adom fel, mert érzem, hogy én vagyok az, aki igazán segíthetne neki. A fiúk
persze élvezték, hogy ihatnak, és ha kontroll alatt vannak, nincs ezzel
semmi gond, a Dénes a bor ellenére is kicsit merev volt, nehezen oldódik
szegény, de türelmesnek kell lennünk, és én az is vagyok, mert
meggyőződésem, hogy minden gyerek felé úgy kell fordulni, ahogy azt az ő
személyisége megköveteli. Ezért is vagyok elnéző az új kislánnyal. Nagyon
más szociális körülmények közül jött, nem könnyű neki ide beilleszkedni,
talán ezért is olyan harsány még szegény. Ha érzed, hogy kulturálisan nem
vagy egyenrangú, túlkompenzálsz, ilyen egyszerű ez. De kedves kislány,
szép kislány, és csodás, finom hangja van, még ha néha bizonytalankodik is,
és akkoriban még mindig nem vetettem el a lehetőséget, hogy inkább őt
vigyem a Sárközi helyett. Tudtam, bárhogy döntök is, a legjobbat kell
kihoznom a kórusból, és ezt is fogom tenni. Szárnyalni fogunk – Isten
segedelmével. De mi ez? Megint elkalandoztam, engedelmükkel,
visszatérnék kirótt feladatomhoz, ilyen az, ha a diákjaimról kezdek
beszélni, rögvest elragad a hév, és megfeledkezem az élet rögvalójáról s
arról, mit várnak el most tőlem. Szóval az az este. Halkan beszélgettünk
fontos, nagy dolgokról, csillagászatról, aztán meséltem nekik Fridericiről,
hogy értsék, lássák az embert a mű mögött, amikor a művét éneklik, kicsit
talán belelovalltam magam a Musica figuralisba, de úgy éreztem, fontos,
hogy értsék, egy tizenhetedik századi zeneszerző mit tartott arról, hogyan
kell kórusban énekelni, persze rögtön témát váltottam, amint éreztem, hogy
lankad a figyelmük. Sárközi után nem sokkal Kardos is elment lefeküdni,
aztán a másik két lány is elindult, meg is lepődtem, hogy így
összebarátkoztak, talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom,
tudok olyan közeget teremteni, hogy ennyire más személyiségek is egy
húron pendülhessenek, aztán Csaba is elköszönt, és Dénes sem időzött már
túl sokat a szobámban: fáradt volt már ő is, az egész napos hőség megviselt
valamennyiünket. Később még váltottam pár szót néhányukkal
négyszemközt, de azt hiszem, említettem már, hogy mindig is igyekeztem
személyre szabottan foglalkozni minden diákom problémájával. Másnap
aztán hazautaztunk, és mondhatom, mindenkinek rengeteget adott az az egy
hét Fonyódligeten.
Csodás barátaim ők mind, ők az én családom, a mindenem, a
munkámnak élek most is, ahogy akkor, ezerkilencszázkilencvennégyben is.
 HARMADIK RÉSZ

FÁJDALMASAN
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Ady Endre–Bárdos Lajos:

Az Úr érkezése
 TIZENEGY NAPPAL KORÁBBAN

Sok vér volt.

Tudta, hogy így lesz, mégis meglepődött.
A test felett térdelt. Körülnézett, mint aki álomból ébredt. A bal térde
lassan kicsúszott alóla. Egyre gyűlt körülötte a vér. Ledobta a kést a földre,
hogy megtámaszkodhasson. Hogy rá ne hasaljon a testre.
Sötét volt, csak a laptop kékes fénye derengett, valamennyi a halott
arcára vetült, a szeme egyenesen rámeredt, szinte vibrált, kicsit
meglepettnek tűnt, mintha nem hinné el, hogy ez tényleg megtörtént, hogy őt
itt most halálra késelték.
Nyelt egyet, aztán leült, a combjára és a kezére meredt. Sötét volt, vértől
lucskos. Végigtapogatta az egyik, majd a másik tenyerét. Nem sérült meg.
Ez meglepte, nem így kellett volna lennie.
Nem mintha készült volna rá, vagy előre átgondolt volna bármit is, főleg
azt nem, hogy ha valaki késsel öl, annak rendszerint megsérül a keze.
Hogy lehetett volna erre felkészülni?
Néha csak úgy megtörténnek a dolgok, volt már ilyen, egyszer, régen,
annak is meg kellett történnie, mégsem dőlt össze a világ, nem igaz?
De arra nem számított, hogy ez az este így végződik. Jól indult minden,
olyan volt, mint rég.
Ők már annak idején is közel álltak egymáshoz, és ez független volt
mindentől és mindenkitől.
Ha ő nem hozza szóba azt a régi dolgot, ez most meg sem történik.
Minek hozta szóba?
És a többiek? Ők vajon minek? Van egyáltalán jelentősége, hogy mi
történt ezerkilencszázkilencvennégyben? Hogy ki halt meg? És miért?
A régi dolgokkal nem kell foglalkozni – ő legalábbis így gondolta. Mert ő
aztán igazán tudta, miről beszél. Azok után, amiket gyerekkorában átélt, ha
valakinek meg kellett tanulnia ezt, akkor az ő volt.
Erre gondolt, miközben lerántott egy konyharuhát az asztalról, és
letörölgette a vért a kezéről. Még bólogatott is hozzá, bár aki a padlón
hevert, ezt már nem láthatta.
Pedig a szeme még most is nyitva volt, mereven bámult rá, már nem volt
benne élet, le kellett zárnia, és ő meg is tette, miután alaposan letörölte a
kezéről a vért.
Teltek a percek, és nem mozdult.
 A halál szaga erős volt: a vér, a szétnyílt sebektől kitüremkedő hús nyers
szaga maga volt az élet, az épp elmúló életé, ami egyik percben még lüktető
erek, levegővel teli tüdő, gondolatokkal teli agy, aztán megtörténik, aminek
meg kellett történnie, és csak a hús meg a vér vad szaga marad.
Tudta, hogy össze kell szednie magát, és gondolkodnia kell. Azon múlik
minden, hogy most mit tesz.
Feltápászkodott, és a mosogatóhoz ment. Alaposan megmosta a kezét a
csapnál, szárazra törölte egy papír zsebkendővel, amit a farmerja zsebéből
kotort elő, és lehúzta a redőnyt a konyhaablakon, hogy villanyt gyújthasson.
Majd ismét megfogta a kést, és miközben a mosogatónál állva a vízsugár
alá tartotta, rájött, miért nem sérült meg a keze. Jó minőségű konyhakés
volt, újnak tűnt. Ez volt az első dolog, ami a keze ügyébe került, amikor az
elkezdődött.
A fekete műanyag nyél keskeny volt, de közvetlenül a penge előtt
kiszélesedett, így védve meg a kezét attól, hogy a sorozatos szúrások közben
a tenyere rácsússzon a pengére. Köszönöm, Fiskars, motyogta bele a
csendbe, és elmosolyodott.
A mennyezeti lámpa metszettüveg-búrája széjjelszórta a fényt a
helyiségben, ő pedig nekilátott, hogy józanul végiggondolja, mik legyenek a
következő lépések.
Ebben mindig is jó volt. A tervezésben. Legszívesebben listát írt volna a
teendőkről, ahogy szokta, de feleslegesen nem akart hozzányúlni semmihez
– így is sokat kell majd takarítania.
Először arra gondolt, hogy ott hagyja a földön. De aztán, ahogy a fény az
arcára vetült, elérzékenyült, és megsajnálta. Olyan méltatlan hozzá,
pontosabban: hozzá aztán igazán méltatlan ez, gondolta, és megkereste a
fürdőszobát.
A kád melletti kisszekrényben talált egy majdnem teli flakon Domestost
és egy pár gumikesztyűt. A hálószobában hosszan keresgélt a
ruhásszekrényben, míg kiválasztotta a megfelelő darabokat.
Amikor visszatért, a halál még ott volt, de ő már nem. Határozottan
érezte, hogy ő már nincs a helyiségben, csupán egy feladat volt már: egy
test, ami többet érdemelt ennél.
Szeretettel dolgozott, és módszeresen.
Levetkőztette, és három konyharuhával meg egy lavór vízzel tisztára
mosdatta a testet. A vért sokáig mosta a padlóról, ötször vagy hatszor
cserélte a vizet a lavórban, mire úgy érezte, arra, amire neki kell, már
megfelel a helyszín.
Az SMS hangja úgy robbant be a halálszagú konyhába, mint egy bomba.
Az asztal felől jött. Felvette a készüléket, és a kijelzőt bámulta. Ahhoz,
hogy az üzenetet elolvassa, nem kellett feloldania a billentyűzárat. Rövid
volt. Egyetlen szó. Pontosabban egy kérdés.
Alszol?
Ahhoz azonban, hogy válaszolhasson rá, szüksége volt valamire. És az
történetesen rendelkezésre is állt. Fogta a telefont, és letérdelt a holttest
mellé. Megfogta a bal hüvelykujját, és enyhén rányomta az ujjlenyomat-
olvasóra, aztán elmosolyodott. Most már tudott válaszolni.
Felöltöztetni könnyebb volt, mint amire számított, igaz, a hullamerevség
még nem állt be, csak a test hűlt szép lassan: a végére már kellemetlenül
hűvös volt a bőre, de még utoljára végigsimított az arcán, mielőtt
összeszedte minden erejét, hogy arrébb húzza, és nagy nehezen felrángassa
a székre.
Jó pár percbe telt, hogy kifújja magát, lihegett, és arra gondolt, a
nehezén már túl van.
Az órájára nézett, és meglepődött, hogy még nincs is olyan késő, alig
múlt tizenegy.
Az egész egy óra alatt megvolt? Miért van, hogy az igazán fontos dolgok
gyorsan történnek, és utána egész életünkben azon csodálkozhatunk,
hogyhogy megtörténtek egyáltalán?
Miután végzett, elrendezte a testet a széken, de a fej előrebicsaklott. Ez
így nem lesz jó. A vékony vitorláskötelet, amelyet az előszobaszekrény
fiókjában talált, négy egyforma részre vágta, és a bokánál és a csuklónál
odakötözte őt a székhez, majd a laptophoz lépett, és nekiállt elrendezni azt,
amit még el kellett rendeznie.
Még hajnal előtt elhagyta a házat.
Kulcs belülről a zárban, a redőnyök lehúzva: a házigazda odahaza.
Nincs itt semmi látnivaló.
 30

2019. október 8., kedd

Azonnal megismeri a hangját. Meglepetten hátrafordul.

Sárközi Ildikó nagyon megváltozott, amióta utoljára találkoztak. Most
jóval vékonyabb, csak a széles arca és az apró, szürke szeme a régi. A haját
is ugyanúgy viseli, mint a gimnáziumi időkben: hátrafésülve, a tarkóján
szoros copfba fonva, és Kardos, éppúgy, mint annak idején, megállapítja
magában, hogy ha kiengedné, sokkal előnyösebb lenne. Ezt persze Ildikó
nem tudja, máskülönben talán nem ölelné olyan szívélyesen magához itt,
Keszthelyen, a Fő téren, az OTP Bank kellemesen szecessziósra
fazonírozott épülete előtt.
– Legalább ötször kiáltottam utánad, mire megálltál!
Te süket vagy, vagy csak nem akartál megismerni? – kérdezi a nő, és teli
szájjal nevet.
Kardos elmosolyodik, és inkább nem válaszol, aztán Ildikó arca
elkomorul, váratlanul ismét odalép hozzá, és olyan erővel öleli meg, hogy
Júlia szinte levegőt venni sem tud.
– Azóta is a hatása alatt vagyok annak, ami a Csabával történt!
Egyszerűen döbbenet – mondja. Elengedi Kardost, és a szemébe néz: –
Emlékszem, hogy ti jóban voltatok, talán még jártatok is egy kicsit, nem?
Gondolom, téged is nagyon megviselt.
Júlia bólogat, és arrébb lép. Úgy tűnik, ennek a nőnek fogalma sincs róla,
hogy Kardos milyen közelről részese az ügynek. Csak mondja a magáét.
– Ahányszor Keszthely környékén járok, mindig eszembe jut, hogy
megkereslek téged, de aztán lebeszélem magam róla. És most kit látok az
utcán? Micsoda véletlen! Ilyen nincs is!
– Ez tényleg hihetetlen – mondja sután Kardos, és kisimítja a haját az
arcából.
A szél száraz leveleket görget a téren, és Júlia egész éjjel álmatlanul
forgolódott, majd korán reggel Forrai telefonjára ébredt, aki megígérte,
hogy átküldeti a keszthelyi kapitányság elemzőihez a völgyhíd
kamerafelvételeit arról az estéről, amikor utoljára látták Richárdot. Forrai
kedves volt, és bizakodó. Nem mondta, de úgy tűnt, végre hajlandó hinni
neki. A boncolást végző orvos persze elmondta, több hétbe is beletelhet,
hogy kiderüljön, milyen drogok voltak az újságíró szervezetében, de ezt
Kardos is tudta. De az, hogy végre sikerült elültetni Forrai fejében a
bogarat, egészen felvillanyozta. Mégsem szólt neki, hogy ma Kaposvárra
megy.
Amit most csinált, olyan volt, mint egy furcsa, minden tekintetben
szakmaiatlan magánnyomozás, Kardos pedig úgy érezte, ezt egyedül kell
végigcsinálnia. Majd beszámol neki telefonon – ha egyáltalán lesz miről.
– Mit csinálsz errefelé? – kérdezi Kardos bizonytalanul.
Ildikó fintorogva jobbra-balra forgatja a fejét.
– Van egy nyaki gerincsérvem, és minden ősszel lejövök Hévízre, hogy
rendbe rakassam. Három hét a tóban, és nem zsibbad a kezem. Komolyan
mondom, ez a legjobb három hetem az évben. Van egy táblázatod, hogy
mikor milyen kezelésre mész, aztán úszol, sétálsz, és jó korán lefekszel,
mert a többi nyanya a szobában már este nyolckor villanyt olt. Ja, és semmi
munka. Fantasztikus.
– Mit dolgozol?
– Ne hülyéskedj, hogy nem tudod. Én is jogász lettem, mint te, csak én
Pécsen jártam, nem az ELTE-re.
– Tényleg, bocs! Mondjuk, én a jogot csak később csináltam meg, már a
rendőrtiszti után.
– Akkor te is halmozod a diplomákat, mint én! – mondja harsányan,
hátha a közelben lévő járókelők is meghallják, milyen kiválóan iskolázott. –
Nekem meg a pszichológia lett meg a jog után, meg a PhD is, és fogadok,
hogy te is kevesebbet keresel, mint egy pizzaszakács a Balaton-parton.
Kardos ránéz a telefonjára, hátha kereste valaki, de sajnos nem.
Ildikó észreveszi, és gúnyosan elhúzza a száját.
– Látom, elfoglalt vagy, nem is tartalak fel. Biztos ezért nem tudtál
eljönni a találkozóra.
– Te ott voltál? A táblázatban azt láttam a neved mellett, hogy nem.
– Igen, de végül elugrottam, ha már úgyis idelenn voltam. Azért Pestről
nem biztos, hogy leautóztam volna csak ezért – mondja, és kacsint.
– Figyelj, ha már itt vagy, üljünk be egy kávéra – javasolja Júlia, és a
fejével a tér jobb sarkában meghúzódó Várkert Kávézó felé int.
Két perccel később már a kabátjukat hámozzák le magukról a fűtött
helyiségben, és az unott pincérlánytól két kapucsínót rendelnek.
– Mesélj, milyen volt a találkozó? Sokan voltatok?
– Olyan hülyén volt megszervezve, hogy a Corner különtermébe tettek
minket, távol a többiektől, így egész este csak azokkal dumáltam, akikkel
egy asztalnál ültem.
– Kikkel? – kérdezi Júlia, és az ajtón bezúduló gyerekhordát figyeli.
Lehetnek vagy nyolcan, egymás szavába vágva beszélnek, nyerítve
nevetnek, és masszív cigarettaszagot árasztanak. Nyilván nagyszünet van a
szomszédos gimnáziumban.
– Az egyik pont az Imre Csaba volt, félelmetes, nem? És néhány nappal
később már halott volt. Istenem, akkor és ott ezt ki gondolta volna? Én
biztosan nem!
– És még? – kérdezi, és a kávét kevergető keze megáll a levegőben. –
Rajtatok kívül ki ült még az asztalnál?
– Hát a Nagy Dénes, tudod, az, aki mindig olyan fura volt, meg az Elekes
Adri, na, ő is annyit változott, hogy alig ismertem meg. És a Veres ült még
velünk, meg volt egy üres szék, azt, ha jól értettem, neked tartották fenn,
mert először azt írtad a csoportnak, hogy valószínűleg te is jössz.
– Igen, írtam ilyet – feleli Júlia, és feleslegesnek tartja elmondani, hogy
valójában esze ágában sem volt elmenni, de ezt kegyetlenség lett volna
megírni. Egyszerűbbnek látta, ha először igennel válaszol, és csak egy
nappal előtte mondja le.
– És mi történt az este? – kérdezi, miután a gimnazisták végre elvonulnak
a kávézó másik végébe, a babzsákokkal és alacsony asztalokkal berendezett
részre, és a nyerítésük belevegyül a pult mögül szóló Sláger Rádió csapta
zajba.
– Hogy mi történt? Hát semmi – feleli Ildikó, és meglazítja magán a
kardigánt. Hogy kipirult az arca, veszi észre Kardos, csak nem a korán
érkezett klimax dolgozik benne?
– Azért csak mondd el, mire emlékszel, ha nem baj. Mégiscsak akkor
láttad utoljára szegény Csabát. Mondott vagy tett valamit, ami szokatlan
volt? Hogy viselkedett egyáltalán?
– Hát pont úgy, ahogy azt az ember elképzelte – mondja Ildikó, és
elhúzza a száját. – Megvolt a nagy belépője, a pincérek autogramot kértek
tőle, az étterem vezetője meg csinált vele egy közös fotót, és hallottam,
hogy megkérdezi, felteheti-e az étterem Facebook-oldalára.
– Ebben semmi meglepő nincs, nemde? Nem sok olyan híres ember van,
aki Kaposváron járt iskolába.
– Nyilván, ez egyértelmű. De azért élvezte is, látszott rajta.
Kardos iszik egy kortyot a kísérő szódából, és eszébe jut a közös estéjük
a siófoki apartmanban. Most ő vörösödik el, és kerüli Ildikó tekintetét.
 – Szegény Veres amúgy elég sokat ivott, és nekem úgy tűnt, hogy
rendesen lecsúszott, amióta elköltözött a városból. Emlékszel, milyen jó
pasi volt annak idején? Az a világoskék szem, a szőke haj, mindig adott
magára, jó illata volt, meg minden. Most meg még a cigit is úgy kunyerálta.
Többször is kiment a Csabával az étterem elé, aztán volt, hogy fél óráig be
se jöttek. Mondta is az Elekes, hogy szerinte pénzt akar tőle kölcsönkérni,
vagy valami ilyesmi, egyszer ki is ment, hátha meg tudja menteni tőle, de
aztán hamar visszajött, és rendelt még egy whisky-kólát.
– Miért? Az Elekes is ivott? Én úgy emlékszem…
– Mondom, hogy nagyon megváltozott. Mintha mondta volna, hogy body
buildingezik, vagy mi, és tényleg izmos, és valahogy nagy, és nagyon
ideges.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudom megmagyarázni, de ezt éreztem. Hogy egész este valahogy
zsezseg. Mintha nagyon akart volna valamit.
– Tenni? Vagy mondani?
– Fogalmam sincs. Utána már nem tudtam annyira figyelni rá, mert a
Nagy Dénessel szemben ültem, és teljesen lefárasztott a végeláthatatlan
sztorijaival arról, hogy milyen marha sikeres Bécsben.
Kardos bólint. Dénes tényleg ilyen volt régen is. Okoskodó, unalmas fiú,
aki minél jobban igyekszik, annál kevesebben kedvelik.
– Egyébként azt vágod, hogy fogalmunk sincs, mit csinál valójában? –
folytatja Ildikó, és látszik, hogy mások hosszas kritizálása kifejezetten
kedvére való. – Már a gimiben is ilyen volt, emlékszel? Állandóan dumált,
mégis folyton azt érezted, hogy fogalmad sincs, mi jár igazából a fejében,
nem?
– Nem tudom – mondja tétován Kardos. – Én arra emlékszem, hogy
nagyon jóban akart lenni a Veressel. Állandóan körülötte sertepertélt, és
igyekezett úgy tenni, mintha ők barátok volnának vagy ilyesmi. A Veresnek
meg mintha eléggé kínos lett volna ez az egész.
– Szerintem a Veres mindenkivel próbált kedves lenni – feleli Ildikó, és
visszakanyarodik az előző témához. – Tudod, mi jutott most eszembe,
visszagondolva arra az estére? Félelmetes, hogy az ember odaül, elmondja,
hogy mi lett belőle, a többiek meg minden kritika nélkül egyszerűen
elfogadják. Mert itt vagy, mondjuk, te is. Mondták, hogy rendőr lettél, aztán
ki tudja, nem? Mi van, ha épp ellenkezőleg?
 Erőltetetten felnevet, és hozzáteszi, hogy csak viccelt. Kardos nem nevet
vele. Nyilvánvaló, mire céloz. Azokra a cikkekre, amelyeket Imre Krisztina
kiadott közleményéből írtak. Bár csak a neve kezdőbetűit írták ki, de Ildikó
nyilvánvalóan összekötötte őt az üggyel. És ha ő igen, akkor vélhetően
mások is.
– Gyilkos volnék? – kérdezi Kardos, és halványan elmosolyodik. – Az
emberölés latenciája közel ötven százalék. Tudtad? Vagyis majdnem
minden felderített ügyre jut egy olyan, ami ki sem derül. És akkor még nem
beszéltünk a megoldatlan esetekről.
– Úristen, a hideg is kiráz! – mondja Ildikó, és a karját dörzsöli. – Nézd!
Még a szőr is felállt a karomon. Egyébként érdekes, hogy ezt mondod. A
megoldatlan ügyeket.
– Mert?
– Mert az elején, amikor megláttuk az üres széket az asztalnál, először
nem az ugrott be, hogy te hiányzol onnan, hanem valaki azt mondta, hogy
olyan, mintha az a Tóth Andi üresen hagyott széke lenne – mondja Sárközi,
miközben előveszi a pénztárcáját, és int a pincérlánynak, hogy fizetne.
– Ki mondta ezt? – kérdezi Kardos.
Ildikó egy ideig töri a fejét, aztán bizonytalanul válaszol:
– Fogalmam sincs. Talán az Elekes? De nem vagyok benne biztos. Bár
olyan sokáig nem is volt téma. Szegény csaj. Emlékszel? Mindenki tudta,
hogy a nevelőapja ölte meg, félt tőle, mondta is többeknek, hogy fél,
mégsem segített neki senki. De ha jól emlékszem, valamiért nem tudták
rábizonyítani. Béna volt a rendőr, aki nyomozott, nekem legalábbis annak
idején azt mondta apuka, hogy ezért maradt megoldatlan az ügy.
– De fura, ahogy ezt mondtad, apuka. Valahogy mi mind úgy mondtuk
annak idején, hogy anyu meg apu, nem? Pesten meg állandóan azzal
jönnek, hogy mama meg papa, én meg, amíg meg nem szoktam, mindig azt
hittem, hogy a nagyszüleikről beszélnek – mondja Kardos, aztán észreveszi,
hogy Ildikó megkövülten bámul maga elé, a pincérlány meg fölötte áll, és
egyre türelmetlenebbül várakozik.
Kardos előveszi a pénztárcáját, és a kártyáját odaérinti a leolvasóhoz.
– A vendégem voltál. És igazán örülök, hogy összefutottunk – mondja.
Ildikó egy idő után, mintha álomból ébredne, megkérdi, mennyivel
tartozik, a pincérlány összenéz Kardossal, aztán megvonja a vállát, és
unottan visszavonul a pult mögé, Júlia pedig megismétli, hogy a vendégem
voltál. Ildikó gyors egymásutánban kétszer is elnézést kér, amiért
elbambult, aztán az órájára néz, és közli, hogy sietnie kell, mert fél órán
belül súlyfürdője lesz Hévízen, a fedett fürdőben.
Miután elmegy, Kardos rendel még egy kapucsínót, és elvesz egy
szalvétát a pultról.
A közepére hevenyészett téglalapot rajzol, köré hat karikát, mindegyikbe
egy-egy monogramot. Egyet, a bal szélsőt áthúzza: ez lett volna az ő helye.
Jó félórát ül a szalvéta fölött, Imre Csaba monogramja mellé egy keresztet
rajzol, a többieket jelző karikák mellé feljegyez néhány szót. Aztán felhívja
Horváthot, és megkérdezi, milyen a monotóniatűrő képessége. A hadnagy
büszkén jelenti, hogy abban kifejezetten erősnek érzi magát, Júlia meg
nevet, és közli, hogy ennek most nagy hasznát fogja venni.
– Készíts be magadnak valami csodaturmixot, mert hosszú napod lesz –
mondja, és felvázolja a feladatot: Bodnár Richárd telefonját pénteken este
fél kilenc után kikapcsolták, utána már senki nem látta élve a férfit.
A holttestét vasárnap reggel találta meg egy csapat Mountain Bike-os,
akik Kőröshegy határából indulva Pusztaszemes irányába túráztak.
– Első körben tehát célozd meg a péntek estét és éjszakát. Nyilván nincs
kizárva, hogy nem azon az éjszakán halt meg, és egyelőre a halottkém sem
mondta százszázalékosan a halál beálltának az időpontját, de én szinte
biztos vagyok benne, hogy még aznap este megölték.
– Sosem csináltam még ilyet, főnök, de…
– Koncentrálj, ennyi az egész. Bármi, a legapróbb mozgás is érdekes
lehet. Először nézd a letenyei oldalt, azon a kamerán, ami középen van. És a
két végét, ahol gyalog felmehetett. Vagyis felmehettek. Szerintem – mondja
Júlia, és megnyomva a szót hozzáteszi, hogy bízom benned, ne okozz
csalódást, majd bontja a vonalat.
Az autóút Kaposvár felé émelyítő.
Kardos nem tudja eldönteni, hogy a keszthelyi Tescóban sietve befalt
fafülgombás kacsa miatt, vagy mert vissza kell térnie a szülővárosába,
mindenesetre már a keresztúri Shell kútnál úgy érzi, hogy kidobja a taccsot.
Aztán sétál egyet a shop épülete körül, mélyeket lélegzik, és a szemerkélő
eső meg csípős hideg segít, hogy újra egyenesbe jöjjön.
Nem sokkal négy óra után a fonyódi úton át érkezik a városba, ahonnan
húsz éve úgy távozott, hogy soha többé nem fog már itt lakni. A négysávos
utat kétoldalt szegélyező panelfalanszter ugyanolyan, csak a sárgák és
rózsaszínek harsánysága fakult meg a homlokzatokon az évtizedek alatt. A
poros járdán fáradt arcú nő áll a buszmegállóban, a másik oldalon népes
roma család vonul, a nők vagy babakocsit tolnak, vagy karjukon tartják a
gyereküket, vagy mindkettő. A Cafe Frei a belvárosban van, Kardos a GPS-
t követi, és maga is megdöbben azon, mennyire idegennek hat a város.
Elhajt a gimnázium mellett is: a régi épület oldalához azóta új tornatermet
ragasztottak, a főbejáratot meg áttették a kettő közé. Kardos figyeli magát,
hogy mit vált ki belőle a hely, de csak ürességet érez. Aztán bevillan, ahogy
a pinceszinten lévő klubhelyiségben Imre Csaba először megcsókolja,
Dénes meg ökölbe szorult kézzel nézi őket a terem másik végéből. Másnap
a táskájában talált egy levelet, nem volt aláírva, de tudta, hogy csakis ő
lehetett. A levélben lotyónak nevezte Kardost, és valami olyasmit írt, hogy
Csaba úgyis heteken belül dobni fogja őt is, mint az összes eddigi
barátnőjét, és hogy nagyot csalódott benne, amiért ő is lefekszik az iskola
ügyeletes menő csávójával, mint a többi. „Rólad azért többet gondoltam
volna” – ez volt az utolsó mondat. Sosem beszéltek róla, és később Kardos
még inkább kerülte Dénest.
Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt ér be a kávézóba, és miután
percekig tétován bámulta a pult mögötti falon lévő itallap kaotikus
választékát, a gunyoros barista srác által ajánlott vaníliás latte mellett dönt,
amit rögvest meg is bán, anélkül hogy belekóstolt volna. Elekes tényleg
megváltozott. Olyan vehemenciával érkezik a homályos galériára, hogy
Kardos szinte visszahőköl. Nyoma sincs a tónustalan karoknak és széles
csípőnek, ami Júlia emlékezetében megmaradt: a fekete nadrágkosztüm
csak vállban és combban feszül, a ruhája szinte rátapad a testére. Az arcán
az előnyösnél egy árnyalattal erősebb a smink, és látszik, hogy sok időt
töltött az alapozó felvitelével.
– Meglepett, hogy találkozni akarsz velem – mondja Elekes
köszönésképpen, és a kezét nyújtja. Most egészen más, mint a telefonban.
Hűvös, és mintha tartana ettől az egésztől. Kardos visszaül, belekortyol az
agyoncukrozott lattéba, és elfintorodik. Elekes lecsavarja a szénsavmentes
víz palackjáról a kupakot, és vár.
– Emlékszel erre? – kérdezi Júlia, és elé teszi a fényképet.
Elekes a kezébe veszi, és egy ideig nézegeti.
– Furcsa, hogy te is ezzel jössz – mondja. – Az az újságíró ugyanezt
küldte el nekem e-mailben néhány napja.
– Hogy hívják?
– Valamilyen Richárdnak. De csak egyszer beszéltünk. Azután írt rám,
hogy az Imre Csaba-interjú alá odakommenteltem, hogy fölösleges úgy
isteníteni a Verest, mert egy igazi genya volt.
– És miről beszéltetek?
– Hogy miről? Hát neki is elmondtam, amit tudok, meg amit annak
idején láttam, aztán megköszönte, és utána már nem keresett többet. Úgy
volt, hogy másnap megint hív, hátha valami még eszembe jut, de persze
cseszett hívni. Egyszer ráírtam, de nem válaszolt. Bár az ilyenektől nem is
számíthat másra az ember, nem?
– Egyszer én is találkoztam vele – mondja Júlia, és úgy dönt, nem
mondja el, Bodnár Richárd miért nem hívta vissza. Felesleges. Ennek a
nőnek mindenről és mindenkiről megvan a véleménye, anélkül hogy bármi
konkrétumot tudna róla, és ezen úgysem tud változtatni semmi, még az az
aprócska tény sem, hogy az illető időközben esetleg meghalt. Elekes
mégsem változott semmit, hiába gyúrta ki magát, és játszik hirtelen
jégkirálynőt. Az ember annyi mindenen tud változtatni, de a lényegen soha.
– Miért írtad, hogy a Veres sok embernek okozott fájdalmat? Én mindig
azt hittem, hogy te kifejezetten kedvelted.
Elekes hátraveti a fejét, és hangosan nevet. A pult előtt várakozó két lány
döbbenten néz fel a galériára, Kardos zavartan lemosolyog rájuk, és várja,
hogy a nő lehiggadjon. Amikor Elekes ismét megszólal, a hangja még
mindig remeg a feszültségtől.
– Az a faszi velejéig romlott. Egy igazi manipulátor, ha engem kérdezel.
Ti meg csak csüngtetek rajta, mint az idióták. Szánalmas volt még nézni is,
ahogy játszott veletek.
Kardos meglepetten néz rá. Az orra alatt apró izzadságcseppek
csillognak. Időről időre levegőt fúj felfelé, mintha hűteni akarná az arcát,
pedig Kardos hűvösnek érzi a kávézó levegőjét.
– Azt mondtad, elmesélted az újságírónak, amit tudsz, és amit láttál.
Elmesélnéd nekem is?
– Mégis mit vársz most tőlem? Még a találkozóra se jöttél el, most meg
vered itt magad, és játszod a nagy detektívet. A fejedbe vetted, hogy te
fogod kinyomozni, ki ölte meg az Imre Csabát, és azt hiszed, hogy ennek
bármi köze van azokhoz a dolgokhoz, amik régen történtek?
– Én nem mondtam, hogy a két dolog összefügg – feleli óvatosan
Kardos. – Te azonban most épp ezt állítod.
– Semmi ilyesmit nem mondtam, és ezt már annak a srácnak is
elmagyaráztam, amikor átküldte ezt a képet. Mégis mi köze lehetne annak,
hogy a Veres több mint húsz évvel ezelőtt végigment minden diákján, aki
hagyta magát, ahhoz, hogy most valaki megölte az Imrét?
– És Tóth Andi?
– Mi van vele? – kérdezi Elekes, és határozott mozdulattal letörli az
izzadságot az ajkáról. Az alapozó helyén pirosas a bőre, és Kardos eljátszik
a gondolattal, hogy az alapozó alatt vajon az egész arca lángol-e, aztán arra
jut, hogy valószínűleg igen. Elekes ugyanis most már nagyon dühös, és nem
is igyekszik leplezni.
– Te feminista vagy? – kérdezi, és összehúzott szemmel bámul Kardosra.
– Nem igazán.
– Hiszel a férfi-nő egyenjogúságban?
– Természetesen – válaszolja Júlia, és hirtelen fogalma sincs, mit keres
ebben a városban, és miért vesz részt egy szürreálisba forduló
beszélgetésben egy felhergelt nővel, akit elvileg valaha jól ismert.
– Akkor te is feminista vagy! Ilyen egyszerű – vágja rá Adrien, és
elégedetten hátradől, az alumíniumvázas kávéházi szék meg szomorúan
felnyög alatta. – És te legalább voltál olyan erős, hogy nem szültél gyereket
csak azért, hogy beteljesítsd az idióta hímsoviniszta elvárást, hogy egy nő
csak akkor ér valamit, ha szül. – Egészen lázba jött. – Istenem, mennyi
mindent elérhettem volna, ha nem engedek a társadalmi nyomásnak, és nem
szülök két gyereket!
Kardos keze ökölbe szorul az asztal alatt. Erőt kell vennie magán, hogy
ne válaszoljon. Jó ideje igyekszik távol tartani magát az ilyen nőktől, akik
elvileg mindent csak azért tesznek, hogy megvédjék magukat és nőtársaikat
a mocskos férfiaktól, miközben egymással ezerszer rondábban bánnak.
Júlia több kommentfolyamot is végigolvasott az interneten, ahol az ilyen
nők minősíthetetlen hangnemben esnek egymásnak egy-egy cikk alatt, és
megállapította, hogy ha ez a feminizmus, akkor valami nagyon el lett
cseszve.
– Tudod, van egy blogom – mondja Adrien, miután rájön, hogy Kardos
nem szeretne reagálni. – Elég nagy elérése van, bár, gondolom, te nem
ismered. Az a címe, hogy Harcom, és több mint hétezren követik a
Facebook-oldalát.
– Ne haragudj, de nem…
– Nem is tételeztem fel rólad, elhiheted. Te az a fajta csaj voltál már a
gimiben is, aki jár-kel, a tanárok bírják, ő meg úgy csinál, mintha észre sem
venné. Egy időben a Veresnél is te voltál a kedvenc, ha jól emlékszem. De
azt is úgy fogadtad, mintha nem jelentene semmit. Olyan
nagyságosasszonyosan. Télleg, nem volt neked valami kutyabőrös ősöd?
Talán az apád?
– Nekem nincs apám – mondja Kardos.
Elekest megakasztja ez a rövid mondat. Megissza a maradék vizet, és egy
fokkal engedékenyebben folytatja.
– Igazából fogalmam sincs a családodról, bocs, ha durva voltam. Az
Ildiről is csak azon a rohadt találkozón tudtam meg, hogy zójás volt.
– Hogy mi?
– Gyerekotthonos. Egy gazdag, öreg házaspár örökbe fogadta. Azért
voltak mindig olyan cuccai, amilyenek nekem sose. Emlékszem, neki volt
először számológépe, olyan, amire várni kellett, hogy bekapcsolódjon, mert
napelemes volt, a Mariahilfer Strasséról hozták neki. Szerintem nem volt ott
se minden oké, nem véletlen, hogy annyira belefordult ezekbe a
pszichológiai cuccokba, hogy egyik mesterszakot végzi el a másik után.
Kardos csendben emészti a hallottakat.
– Sajnálom, hogy nem voltam ott a találkozón – mondja kis idő után, és
ezt egyre inkább így is gondolja. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha az a szék
aznap este nem marad üresen. Mert szinte biztos, hogy ott hangzott el
valami, ami elindította a lavinát. Valaki mondott valamit, arra valaki
reagált. Ezt másvalaki észrevette. És két napra rá Imre Csaba halott volt. De
hogy keveredett az ügybe az újságíró? Mi köze neki ehhez az egészhez?
Egy vidéki városban majdnem harminc éve történt gyilkosság miért
érdekelne egy fiatal pesti srácot? Biztos, hogy nem egy Sonline-on
megjelent érdektelen cikk alatti komment keltette fel az érdeklődését.
Addigra már figyelte az ügyet. Bárcsak emlékezne! Bárcsak felébredt volna
azon az éjszakán! Mert Csaba ezért akarta felébreszteni. Hogy arról a
találkozóról beszéljen neki. Másnap meg elment valahová, és megölték.
Kardos az öklével a márványasztalkára csap. Elekes Adrien döbbenten néz
rá.
– Ha jól sejtem, nem azon húztad fel magad ennyire, hogy nem jöttél el
az osztálytalálkozóra – mondja békülékeny hangon.
– Figyelj, Adrien – feleli Kardos, és tudja, hogy talán nem a
legmegfelelőbb stratégiát választja. De muszáj minél többet megtudnia.
Mindent, amit ebből a nőből csak ki tud sajtolni. Mindent, amit tud. Vagy
legalábbis mindent, amit hajlandó elmondani. – Meséld el, mi történt azon
az estén. Minden apró részlet fontos lehet. Nem én nyomozok az ügyben, a
Somogy megyeieké, de jó barátom az őrnagy, akit megbíztak vele.
Megígértem neki, hogy segítek, amiben tudok, és arra gondoltam, talán van
jelentősége annak, ami két nappal Imre megölése előtt itt történt. Szinte
biztos, hogy vakvágány az egész, de egy nyomozás már csak ilyen. Ezernyi
vakvágány meg kötelező kör, hogy aztán a végén, ha szerencséd van,
egyetlenegy vezessen valahová.
– Oké, nem nagy ügy az egész – kezdi Elekes, és egy pillanatra behunyja
a szemét. – Bocs, de úgy könnyebb, ha magam elé képzelem. Szóval. A
Corner különtermében voltunk, egy hatos asztalnál, ahonnan csak te
hiányoztál.
Kardos bocsánatkérőn elfintorodik, Elekes csak legyint, és folytatja.
– A ti nagy Veresetek, akit annak idején úgy istenített mindenki, most
épp a kőröshegyi plébánia gyerekkórusát vezeti, és az apjától örökölt
balatonszárszói nyaralóban él, szóval fogalmazhatnék úgy is, hogy csak azt
kapta, amit megérdemelt.
– Folytasd – mondja Kardos, és szívesen jegyzetelne, de tudja, hogy ez itt
és most esélytelen. Inkább igyekszik fókuszálni, és minden egyes szót
elraktározni.
– A Csaba persze játszotta az eszét, de szerintem senki sem lepődött meg
ezen. Ő jött utoljára, és fogadni mernék, hogy kinn várta a kocsiban, hogy
már mindenki megérkezzen, és aztán következhet a nagy belépője –
mondja, majd elgondolkodik. – Bár most, hogy visszapörgetem, kicsit
furcsa volt. Kicsit bizonytalanabb, mint amilyennek képzeltem. Tudod, a
tévében valahogy menőbbnek tűnt.
– És a többiek?
– A Dénes ugyanolyan nyomi, mint volt. Először a Veresre cuppant rá,
aki mellette ült, de ő hamar elunta a dumáját. Ez régen is így volt, úgy
emlékszem. Persze ez őt egy kicsit sem zavarta, simán folytatta, csak most
már a Sárközinek, aki vele szemben ült.
– És ki hozta szóba Tóth Andit? Emlékszel rá?
Elekes kibámul az egész falat betöltő üvegportálon, és látszik, hogy
gondolatban újra ott van az étterem farácsos tolóajtóval elválasztott
különtermében.
– Megvan! – kiált fel. – Szerintem az Ildi volt! Igen, ő. Ő mondta, hogy
nemcsak te hiányzol, hanem a Tóth Andi is, és ha a nevelőapja annak idején
egy betondarabbal nem veri szét a fejét, mert nem akart vele lefeküdni,
akkor most ő is itt ülhetne, és vajon mi lett volna belőle.
 – És szerinted mi lett volna?
– Szerintem semmi. Egy ócska kis csaj volt, nem közülünk való. Ha nem
öli meg az anyja faszija, szerintem a gimit se végezte volna el. Nem volt az
a kaliber. Ha élne, biztos, hogy el se jött volna egy ilyen találkozóra.
Szerintem el se hívták volna.
– Miért, tulajdonképpen ki szervezte ezt a találkozót? Mintha te lettél
volna az adminisztrátor a Facebook-csoportban.
– Ja az? Na persze. Az ilyen macerás cuccokat mindig annak a nyakába
lőcsölik, aki itt maradt a városban. Merthogy én tudom intézni az éttermet,
meg minden. Ez volt az első és az utolsó, hogy ilyet csináltam, azt
elhiheted.
Egy ideig még álldogálnak a bejárat előtt, mintha mindketten akarnának
még mondani valamit, csak egyikük sem tudja, hogy kezdje. Végül Kardos
próbálkozik:
– Azt mondtad, elmesélted az újságírónak azt, amit annak idején láttál.
De mégis mi volt az? Ha bármit tudsz a Tóth Andi meggyilkolásáról, akkor
muszáj…
– Mi? Én nem arról beszéltem, arról én nem tudok semmit. Azt mindenki
tudja, hogy ki ölte meg, nem? Csak nem tudták rábizonyítani. Én
Fonyódligetről beszéltem. És arról, ami ott történt. Mert az ilyeneknek nem
lenne szabad büntetlenül maradnia. És ezt te is tudod – mondja, és mielőtt
elindul a Kossuth tér felé, halkan hozzáteszi:
– Emlékezz, Kardos! Te is ott voltál.
 31

2019. október 8., kedd, nem sokkal hat után

A kovácsoltvas kisajtó résnyire nyitva van, beljebb löki, és belép.

A sötétség úgy ül a temetőn, mintha védelmezni akarná azokat, akiknek
már örökre odabenn kell maradniuk.
A Jutai útról beszüremlő fény segít, hogy eljusson az urnasorig, de onnan
már emlékezetből kell mennie.
Júlia lassan halad, a járdát hullámokban nyomta fel az évtizedek alatt
hatalmasra nőtt tujasor gyökérzete. Egyedül van. Tudni nem tudja, hisz alig
lát valamit, de az ösztönei azt súgják, senki sincs ott ilyenkor: aki a halottait
jön üdvözölni, biztosan napvilágnál teszi.
Befordul a ravatalozó felé vezető széles útra. A vadgesztenyefák
elszáradt leveleit csörgeti a szél. Megáll a negyedik és ötödik között: itt kell
bemenni a sírok közé. A temetőtől nem fél, csak a saját gondolataitól.
Emlékezz, Kardos, mondta búcsúzóul Elekes, és Júlia azóta is csak erre
gondol. Meg Fonyódligetre. Mi történt ott, amire emlékeznie kellene?
Történt ott valami egyáltalán? Nyár volt, július vége lehetett, egy hétre
mentek, csak ők heten, hogy felkészüljenek az arezzói kamarakórus-
versenyre. Az a hét beleolvad abba a hónapba, a hónap abba az évbe, az év
meg azokba az időszakokba, amikor az anyja egyre többet volt elvonón, ő
meg egyre többször gondolt arra, hogy nem akar így élni. De mi volt pont
azon a héten? Volt valami? Volt akkoriban bármi, ami átütött az anyja
örvénylő függősége miatt érzett rettegésén?
Emlékezz, Kardos, biztatja magát, és a telefonjával világítva botladozik a
sírok között. A fény egy mohával benőtt műkő kripta fejkövére téved.
Kardos megbotlik egy kiálló gyökérben, és kénytelen megtámaszkodni a
síron, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Úgy rántja vissza a kezét a hideg
kőről, mintha kígyó marta volna meg. Nyel egyet, körbefordul,
végigpásztázza a fénnyel a sírokat. Arrébb van. Tovább kell mennie, egy
kopjafa a jel, az segít tájékozódni, ott is van, jó tíz méterrel beljebb
magasodik, egy alig pislákoló mécses világítja meg alulról. Lekapcsolja a
telefonját, és a mécses fényét követi.
Az anyja sírja sötétszürke gránit, és nincs benne más, csak ő.
Egy felirat, egy kőváza és egy bronzkereszt a fedlapon. Nem is volt
igazán vallásos, Kardos maga sem tudta, miért kérte a keresztet. A
sírkövesnél látta meg egy polcon, kövér angyalkák és gipszgalambok
között, de azokat mégsem választhatta, azok aztán igazán nem illettek volna
az anyjához, így a kereszt mellett döntött.
Talán beszélgethetne vele. Megkérdezné, hogy van, és elmesélné, mi
történt vele mostanában. November elsején találkoztak utoljára, mint
minden évben. Egyszer. Hol is kezdjem, gondolja, de persze nem szólal
meg. Kezdd te, anyu, és sírni kezd. A kézfejével megtörli az orrát, hosszú
kötött kabátja zsebében papír zsebkendő után kutat, de csak egy összegyűrt
benzinkúti blokkot talál.
Aztán összeszedi magát.
A fejkő mellett áll, kissé nekitámaszkodik, és halkan olyasmit mond,
hogy szeretném elmondani neked, hogy volt, de előbb segítened kell. Meg
kell hallgatnod, aztán el kell magyaráznod, mi ez az egész. Némi szünet
után hozzáteszi: El kell magyaráznod, hová tűntem, hogy miért nem látom,
ki vagyok. Csak úgy folynak belőle a szavak: valahol, valamikor, valakinek
elmondta már ezeket?
Halk reccsenés a közelben, Kardos megpördül, a férfi keze lecsúszik a
válláról.
– Ne haragudjon – mondja az, és felkattintja a zseblámpáját. Tömött ősz
bajusz egy összeaszott arcon, a fején svájcisapka. Félszegen mosolyog.
– Zárnék, ha nem baj. – Kék szeme szinte bocsánatot kér.
– Tessék? – kérdezi Kardos, amikor képes megszólalni.
– Én zárom a kaput. Láttam, hogy bejött, gondoltam, megvárom. De
most már mennék. Nem baj, ugye?
– Nem, dehogy – feleli Júlia. – Úgyis menni akartam már.
A férfi elindul a gesztenyefák felé, de aztán meggondolja magát, és
visszalép.
– Ha akarja, várhatok ám még egy kicsit. Beszélgessen vele nyugodtan –
mondja. – Ők már mindent tudnak.
A kettejük között támadt suta csendet telefoncsengés töri meg. Horváth
az, a hangjából süt az izgalom.
– Gyere be a kapitányságra, amint tudsz, főnök. Azt hiszem, találtam
neked valamit.
Kardos ökölbe szorított baljával a levegőbe csap. A temetőőr szemöldöke
felszalad a hirtelen hangulatváltozástól. Júlia visszafordul a sírhoz, és
zavartan azt motyogja, szia, anyu. A férfi előtte megy, libasorban
óvatoskodnak ki a sírok közötti szűk ösvényen, majd Júlia elköszön, és
nagy lendülettel elhajt, ki a városból Juta felé.
Már tegnap óta ott motoszkál benne, de a látogatás a temetőben végképp
meggyőzte arról, hogy meg kell tennie. Miközben igyekszik a kanyargós
úton tartani a kocsit, előveszi a telefonját, és keresgélni kezd a mentett
számok között. Egy perccel később, két hívás után, harmadszorra egy
durcás hang szól bele:
– Halló, tessék.
– Üdvözlöm. Kardos Júlia vagyok, a rendőr. Tegnap jártam magánál –
kezdi Júlia, de rögtön el is szégyelli magát. – Tudom, hogy késő van, és
amúgy is… azt hiszem, pofátlanság, hogy felhívtam, ugye?
– Találja ki, mit gondolok erről – mondja a hívott fél, és a hangja most
határozottan enyhébb.
– Azt mérlegeli, nem kellene-e komolyabb vizsgálatnak alávetnie engem.
Különös tekintettel arra, ahogy tegnap otthagytam. Talán, azt gondolja,
hogy nem vagyok normális – feleli Júlia.
– Ez érdekes – mondja dr. Kristóf Kármen. – Sőt elgondolkodtató.
Kardos elhajt az osztopáni iskola ősfenyőkkel körbeölelt kastélyépülete
előtt, majd lassít, hogy biztonsággal bevegye az éles kanyart a falu közepén.
– Épp ezért hívom, doktornő – mondja. – Hihetetlen, hogy bár nem
mondtam el, miért keresem, mégis azonnal eljutottunk oda, ahova akartam.
Mert épp ez az. Ezt akartam tegnap megkérdezni magától. Azt, hogy maga
szerint valami baj van velem? – Máris visszaszívná a kérdést, de nem lehet.
A helyzet is nevetséges, hát még az, amit kérdezett. Így már tényleg totál
őrültnek fogja tartani a nő.
A pszichiáter felnevet. Hosszan, mélyen, kedélyesen.
– Úgy véli, gond van magával? Hogy őrült? Defektes?
– Nem tudom. Még sosem gondoltam így magamra, és végtelenül hálás
vagyok, hogy nem csapta le a telefont. De az utóbbi napokban minden
kicsit más. Rájöttem, hogy nem emlékszem az életem egy fontos
szakaszára, érti? Egyszerűen nincsenek meg dolgok. Megijedtem. És ott
van a pia is. Vagyis már nincs. Úgy érzem, hogy eddig tudtam, és nincs
velem semmi gond, most mégis… minden, amit idáig hittem,
összezavarodott…
– Nyilván nem egy késő esti telefonbeszélgetés a legalkalmasabb, hogy
érdemben reagáljak erre, de hadd segítsek – feleli a nő, és a hangja most
már kifejezetten kedves. – Tudja, elég nagy gyakorlatom van a
diagnosztikában, és van némi emberismeretem, úgyhogy…
– Újra találkoznunk kéne?
– A legkevésbé sem – feleli. – És ha nem vágna ilyen gyakran a
szavamba, akkor talán egyszerűbben elmondhatnám, amit gondolok.
– Hallgatom – mondja Kardos, és óvatosan az út szélére kormányozza az
autót, bekapcsolja a vészvillogót, és leállítja a motort. A semmi közepén
van, valahol Somogyvár határában. Ilyenkor egy lélek sem jár erre.
– Nos, véleményem szerint magával az égvilágon semmi gond sincs,
Kardos őrnagy – mondja a nő, Júlia meg mindjárt elbőgi magát.
– Úgy látom, hogy a közelmúltban valami megbolygatta az egyensúlyt,
amire felépítette az életét. Védekezésből kiiktatott bizonyos dolgokat,
amikkel most valamiért újra foglalkoznia kell, és ezzel most nehezen
boldogul.
– Így van – helyesel Kardos a kormányt szorongatva.
– Ilyenkor felszínre jönnek dolgok, és az ember úgy érzi, hogy minden
mozgásban van. Úgy tudom plasztikusan elmagyarázni, mintha valami
felkavarná az iszapot, és a tó, amelynek eddig lelátott a fenekére, most
hirtelen zavaros pocsolyává változott volna.
– Pontosan – mondja Júlia. – Pontosan – ismétli.
– De a jó hír az, hogy nincs ezzel semmi baj! Ez pontosan ugyanaz a tó,
ahol eddig is úszott – mondja a doktornő, és nevet. – Ne aggódjon, Júlia!
Nincs magával semmi baj. Hagyja, hogy ezek a dolgok történjenek magával
odabenn. Figyeljen rájuk, de ne tulajdonítson nekik túl nagy jelentőséget.
Maga nyomozó, Júlia. Tegye a dolgát. A szakvéleményt meg bízza rám.
Kardos egy ideig vár, hátha a nő mond még valamit, de úgy tűnik, a maga
részéről befejezettnek tekinti a késő esti, telefonos ingyenterápiát.
– És most visszaenged a barátaimhoz vacsorázni? – kérdezi.
– Igen, persze! – Júlia hallja, hogy a hangja olyan, mint egy felszabadult
kamaszé a vártnál sokkal jobban sikerült szóbeli érettségi után. – Hálás
köszönet, minden jót!
– Magának is, Júlia – mondja a nő, és leteszi.

A keszthelyi kapitányság épülete kihalt, a portás bizonyára új, Júlia még

sosem látta, a férfi mégis zokszó nélkül beengedi, nem kérdez semmit.
Vagy Horváth szólt le, hogy engedje fel, bár Kardos kétli, hogy a fiatal
hadnagy ilyen figyelmes. A portás vélhetően tudja, ki ő, és nem akar
tapasztalatlan kezdőnek mutatkozni, aki kötözködik egy életvédelmis
nyomozóval.
Kardos nehéznek érzi a lépteit, lenéz, és látja, hogy az edzőcipője talpára
vastagon rászáradt a sár. Megáll a linóleummal burkolt folyosó közepén, és
addig topog, míg úgy nem érzi, hogy az utolsó kolonctól is megszabadult.
Néhány nagyobb sárdarabot a fal mellé rugdos, majd továbbmegy az
irodájuk felé. Az első emelet végén lévő helyiség ajtaja alól fény szűrődik
ki, Kardos kopogás nélkül bemegy, mire Horváth összerándul a székében.
– Az istenit, főnök, a szívbajt hozod rám! – kiáltja.
A szűk irodában csak a kislámpa ég a férfi íróasztalán, a számítógép
monitorja mellett egy üres fehérjeturmix-shaker és két alma.
– Pedig ennél zajosabban nem is jöhettem volna – mondja a nő, aztán
odagörgeti a széket Horváth asztala mögé, és leül a férfi mellé. A monitoron
kimerevített kép villózik, amin semmi nem látszik.
Szemcsés fekete kép, egy autó reflektorának két kerek, fehér foltja, előtte
az úton rövid fénysáv. Az út másik oldalán egy autó fekete tömege
rajzolódik ki a szemközti sávban haladó kocsi reflektorának fényében. Júlia
közelebb húzódik, az arca majdnem a képernyőhöz ér, és hunyorogva nézi.
– Na – mondja, és továbbra is a monitort bámulja.
– Nem hiszem el, hogy nem látod – feleli Horváth, és kicsit diadalittas a
hangja.
– Ne szórakozz, Laci!
– A kép jobb oldalát nézd. Amit a Pest felé haladó kocsi fényszórója
mutat. Egészen a jobb szélén, a korlát túloldalán. Na? Megvan?
Kardos nem felel. Még közelebb húzódik, és mereven bámulja a képet.
– Két alak. Egymás után mennek. Két fekete folt a fénysugár peremén.
Ez az, bassza meg! – kiáltja, és felpattan. – Ez mikori?
– Október negyedike, péntek este tizenegy tizennyolc.
– Ketten mennek fel a völgyhídra a letenyei oldalon.
– Igen. Csak ennyi, a kocsi továbbhalad. Ezt az egy kockát tudtam úgy
kimerevíteni, hogy látszódjanak, utána semmi.
– És mi van még? Mutasd már, ne szórakozz! Látom, hogy van még
valamid, gyerünk!
– Tizennégy perccel később – suttogja Horváth, és izgalmában a combját
dörzsöli, aztán a tálcára teszi a képet, és megnyit egy másikat. –
Ugyanennek a kamerának a képe. Ezt nézd!
Júlia elveszi az egyik almát, beleharap, hangosan rágni kezd, majd teli
szájjal azt mondja:
– Valaki egyedül jön vissza. Kurvára igazam volt.
– Mióta káromkodsz, főnök? – kérdezi Horváth, de fülig ér a szája.
Kardos fölé hajol, átkarolja a vállát, és egy puszit nyom a férfi feje búbjára,
aztán döbbenten néznek egymásra: ilyen fokú intimitásra egyikük sem
számított, nem is tudnak mit kezdeni vele.
– Rendben van a visszahelyezésed, ugye? Mert ez bizony egy gyilkosság,
az tuti, és ezek szerint rajtad kívül a kutya sem vette észre a siófokiaknál.
– A visszahelyezésemről még semmit sem tudok, de momentán nem is
érdekel. Itt vagy te, csinálod, amire kérlek, és ott van Forrai, aki adott egy
hetet, és eddig állja a szavát – mondja, és ismét beleharap az almába.
– És? Most hogyan tovább?
– Küldd át nekem a képeket, én meg továbbküldöm a siófokiaknak. Ez
alapján talán lesz annyi eszük, hogy megindítsák a nyomozást.
– És velem? – kérdezi Horváth, és mosolyogva figyeli, ahogy Kardos az
utolsó darabokat is leharapdálja az almacsutkáról.
– Hogy veled? Hát előléptetlek. De most egyelőre meghívlak egy
háromszögszendvicsre a Shell kúthoz, mert én rohadt éhes vagyok.
– Szénhidrátot pont nem eszem, de elkísérlek, főnök! – Horváth úgy
vigyorog, mint egy tízhetes labradorkölyök, amikor az anyja végignyalja a
pofáját.
 32

Másnap reggel

A BorsOnline cikke feltűnően rövid. A nyitóképen a siófoki Deák Ferenc

sétány előtti partszakasz látszik, a szöveg pedig az elején összefoglalja,
hogy az ismert sorozatszínész holttestét mikor és hol találták meg, aztán
újdonságként mindössze annyit ír: „Friss információink szerint a rendőrség
jelenleg azt vizsgálja, hogy a közelmúltban erőszakos bűncselekmény miatt
szabadultak közül összefüggésbe hozható-e valaki a gyilkossággal.”
Kardos felhajtja a kávéját, és Forrait hívja.
– Köszönöm – mondja köszönés helyett, amikor a férfi felveszi a
telefont.
– Mégis mit?
– Hogy altatod a sajtót. Hogy gumicsontot adsz. Mert ez történt, ugye?
– Ha a Bors cikkére gondolsz, én is láttam. Fogalmam sincs, honnan
szedték a dolgot, de amúgy pont egybevág azzal, ami neked jó, nem?
Kardos még egyszer megköszöni, de nem firtatja tovább a témát.
Pontosan tudja, hogy egy rendőrt bármikor lehallgathatnak, és ha ő tette is,
Forrainak esze ágában se lenne telefonon elismerni. A rendőrségi
kommunikáció jó pár éve a police.hu-ra kitett rövid sajtóközleményekre
korlátozódik, minden más információ, ami rendőrtől származik, az
kizárólag olyan, amit valaki elejt, többnyire azért, hogy a közvélemény
segítségét kérje, vagy hogy leplezze, mennyire elakadt a nyomozás. Ha egy
zsaru megsúgja egy újságírónak, milyen irányba halad épp a nyomozás,
annak mindig oka van. De mindenki tudja, hogy az állásával játszik, így
kínosan ügyelnek rá, hogy ne derülhessen ki, kitől származik.
– Felhívott Imre Krisztina – vált témát Forrai. – És találd ki, mit akart.
– Nincs kedvem találgatni, Csongor. Mondd.
– A te telefonszámodat. Azt mondta, valamit mondani akar neked,
kérdeztem, hogy érinti-e az ügyet, de közölte, hogy velem csak az ügyvédje
jelenlétében hajlandó szóba állni. Hívott már?
– Még reggel nyolc sincs. Úgyhogy nem – feleli Kardos, és egy kisebb
filcesedett szőrcsomót próbál letépni a macska hasáról. A perzsa
fájdalmasan nyávog, Júlia combjába mélyeszti a karmait, és leugrik az
öléből.
 – Amúgy hogy vagy? – Érződik a hangján, hogy hosszan készült erre a
kérdésre.
– Milyen értelemben?
– Hát csak úgy. Lelkileg. Gondolom – feleli a férfi, és megköszörüli a
torkát.
– Úgy érzem, haladok.
– Ennyi?
– Nem akarok ennél többet mondani róla, úgyhogy igen, ennyi. Úgy
érzem, haladok.
A vonal másik végén hosszú csend, aztán Forrai felsóhajt, és ismét
próbálkozik.
– Gondoltam, átugranék hozzád Keszthelyre. Megbeszélnénk a dolgokat,
és még egyszer megnéznénk a völgyhíd felvételeit…
– Az teljesen egyértelmű, nem? Gondolom, megindították a nyomozást.
A holttestet is újra kéne vizsgálni, nem tudom, rögzítettek-e idegen DNS-t a
ruházatán, aztán ott van a híd, kéne egy alapos vizsgálat, hátha találnak
ujjlenyomatot vagy bármit a korláton…
– Látni szeretnélek – mondja Forrai.
Kardos nyel egyet, és eltűnődik, mit feleljen.
– Ebből a kínos csöndből arra következtetek, hogy te nem – mondja a
férfi.
– Nézd, Csongor – kezdi Júlia. – Én most teljesen bele vagyok pörögve
ebbe a dologba. Olyan, mintha egy csőben lennék, amiből nem látok ki.
Csak a végét akarom látni, el akarok mászni a végéig, és utána…
– Pontosan tudom, mit érzel. Ismerem, milyen. Csak gondoltam,
csinálhatnánk együtt is. Vagy úgy érzed, alkalmatlan vagyok rá? Csak arra
vagyok jó, hogy intézzem, amit átküldesz? Mint egy csicska? Egy lúzer?
Ezt gondolod rólam, ugye? Hogy egy lúzer vagyok. – Az utolsó mondatot
már szinte kiabálja. – Hogy én is egy lúzer vagyok, mint az apám!
Kardos lehajtja a fejét, a legszívesebben azt mondaná neki, hogy ülj be a
kocsidba, és gyere, majd amikor megérkezne, megsimogatná a fejét,
magához ölelné, és elmondaná neki, hogy nem, nem gondolja azt, hogy
lúzer.
– Egyáltalán nem vagy lúzer – mondja inkább. – És apád sem volt az.
– Tudod, ez az egész nálunk otthon nem volt téma – feleli a férfi.
Júlia feláll az asztal mellől, és nyújtózkodik. Aztán kezében a telefonnal
a fürdőszobába megy, és az arcát tanulmányozza a tükörben. Jobban néz ki,
mint amire számított. A szemében élénk fény, az arca kisimult, a szürkeség
mintha leradírozódott volna róla.
– Kicsi voltam – folytatja Forrai –, de én is éreztem, hogy ezt nem szabad
szóba hozni. Otthon ez tabu volt.
– Figyelj, Csongor, nem hiszem, hogy az apád rosszat akart. Egyszerűen
van olyan, hogy az ember már az elején rossz irányba indul el, és képtelen
túllátni az elméleten, amit a fejébe vett.
– Tegnap felhívtam apám egyik régi kollégáját, és kértem, hogy meséljen
az ügyről. Azt mondta, az egész kapitányságon mindenki meg volt
győződve arról, hogy a nevelőapja ölte meg a lányt. Tipikus rossz arc volt.
Egy évvel előtte összeállt a Tóth Andi anyjával, verte, kihasználta, elvette a
fizetését, nem dolgozott, klasszikus eset. A gyilkosság előtti héten is voltak
kinn náluk a járőrök. A lány hívta őket este tizenegykor egy telefonfülkéből
azzal, hogy egyedül van otthon a nevelőapjával, aki tör-zúz, mert részeg, és
ő fél tőle. De mire kimentek, már azt mondta, nincs semmi baj, és hogy
csak félreértett valamit. A fiúk persze látták, mi a helyzet, de nem tudtak
mit tenni, mert a lányon nem volt sérülés, és azt mondta, hogy senki sem
bántotta.
– És rá néhány napra megtalálták a házuktól alig néhány száz méterre
lévő Kapos partján, szétvert fejjel.
– Senki nem gondolta, hogy bárki más tette volna.
– És nem is nyomoztak más irányban.
– Nem. Mindenki arra koncentrált, hogy a nevelőapja ellen találjanak
valami bizonyítékot. Apám teljesen belecsavarodott az ügybe.
– És aztán?
– Még letartóztatni sem tudták. Alig egy hónappal a lány temetése után
elköltözött valahová Miskolc mellé, és többé nem hallottak róla. Apám
kollégája elismerte, hogy a pasas panaszt tett az ügyészségen apám ellen,
hogy megverte, hogy vallomást csikarjon ki belőle. És lehetett is benne
valami, mert apámat lefokozták.
– És az Andi anyja?
– Rá két évre meghalt rákban. Az ügyből meg igazi döglött akta lett. De
apám minden évben elővette. Nem akarta, hogy lezárják. És azt se, hogy
elévüljön.
– De hiszen már elévült, nem?
– Én úgy tudom, nem. Megállt volna a különös kegyetlenség, és ilyen
esetben sosem évül el a gyilkosság.
 Júlia odabólint a tükörképének. Pontosan így gondolta ő is. De szerette
volna Forrai szájából hallani. Márpedig ami nem évül el, attól érdemes
félni. Ha valakinek valami feltűnik. És azért ölni is érdemes. Újra.
 33

Ugyanaznap délelőtt

Nagy Dénes belevigyorog a kamerába, Kardos félszegen

visszamosolyog, és megkérdezi, jól hallatszik-e a hangja. Gyűlöli az online
megbeszéléseket, ahol csak deréktól felfelé látja azt, akivel beszél, és így
elvész számtalan metakommunikációs jel, amelyből sok mindent ki lehetne
olvasni.
– Ne haragudj, hogy csak így tudunk beszélni, de ez is kész csoda, hogy
két meeting közé be tudtalak ma iktatni – kezdi Nagy, majd hozzáteszi: –
Sajnos tizenegykor lesz egy nagyon fontos megbeszélésem, ezért már most
szólok, hogy tíz perccel előtte be kell fejeznünk.
Kardos bólogat, és a férfit tanulmányozza. A slim fit fehér ing ráfeszül a
bicepszére, sűrű fekete haja milliméter pontosságúra vágva keretezi
szögletes arcát. Intelligens, türelmetlen és fölényes.
– A találkozóról akarsz kérdezni, ami két hete volt Kaposváron, ha jól
értem – mondja, és a fekete keretes szemüvegét feljebb tolva megvakarja az
orrát.
Júlia az előző éjjel jó egy órát töltött azzal, hogy a férfi online jelenlétét
tanulmányozta. Volt mit. Nagy Dénes szinte minden cikkhez előszeretettel
kommentelt a Facebookon: volt véleménye a Formula–1 hétvégi futamáról
éppúgy, mint az aktuális Margó-díj shortlistjébe bejutott könyvek
szerzőiről. És általában nem jó. Kardos hamar rájött, hogy a férfi az a típus,
akire divatos kifejezéssel azt szokás mondani, hogy neki mindenről IS van
véleménye. Így, csupa nagybetűvel. A kommentjei ott voltak a 168 órától a
Pesti srácokig terjedő paletta teljes spektrumán megjelent cikkek alatt. Jól
állta a sarat, ha valaki belekötött, képes volt akár negyven pengeváltásig is
elmenni, hogy módszeresen, kölcsönösen porig alázzák egymást online
vitapartnerével. Kardos nem a hozzászólásaiból sütő, ellentmondást nem
tűrő verbális agresszión lepődött meg. Hanem azon, hogy mennyi időt öl
ebbe a tevékenységbe olyan valaki, aki saját bevallása szerint ki sem látszik
a munkából. Akinek szinte semmire sincs ideje.
– Hálás vagyok, hogy időt szakítottál rám, és ígérem, igyekszem rövidre
fogni – mondja Júlia, és a füle mögé tűri a haját.
– Ne viccelj, egyértelmű, hogy neked talál időt az ember – és
behízelgően folytatja: – Egész este azért imádkoztam, bárcsak betoppannál
az étterembe, és akkor nem érzem úgy, hogy fölöslegesen autóztam le
Bécsből. De te persze nem jöttél.
– Van családod? – kérdezi Júlia. Nagynak elakad a szava.
– Esélytelen, hogy az én életembe beleférjen egy család – hadarja aztán,
majd iszik egy korty vizet a laptop mellé odakészített pohárból.
– Csak azért kérdezem, mert én nem voltam ott, így nem is tudok rólatok
semmit. Hogy kivel mi lett. De ti, gondolom, mindent megbeszéltetek,
nem?
– Valójában miért érdekel téged annyira az az este? Merthogy nem arra
vagy kíváncsi, kinek hány gyereke van, arra mérget vennék – mondja, és
érződik a hangján, hogy óvatossá vált.
– Őszinte leszek hozzád – kezdi Júlia a legbájosabb modorában –,
nagyon megrázott Imre Csaba halála. Talán te nem emlékszel rá, de mi
akkoriban egy ideig egy párt alkottunk. Érettségi óta nem láttam, és mióta
tudom, hogy meghalt, folyton az jár a fejemben, milyen jó lett volna, ha
azon a pénteken mégis elmegyek, és még egyszer, utoljára találkozom vele.
Az ember valahogy könnyebben lezárhatná a dolgokat, ha tudná, hogy nem
sokkal a halála előtt milyen volt az, akit régen annyira szeretett.
Nagy Dénes arca Kardos monológja közben gyors ütemben vörösödik, a
vakítóan fehér ing csak erősíti a látványt. Nem baj, gondolja Kardos, egyre
idegesebb vagy, ezért csináltam az egészet.
– Naponta többször is tele volt azzal a zsé kategóriás celebbel a
bulvársajtó, úgyhogy nehezen hiszem, hogy tőlem szeretnéd megtudni,
milyen volt a nagy szerelmed nem sokkal a halála előtt.
– Az más, te is tudod – mondja Júlia. – Én az igazi Csabára vagyok
kíváncsi. Arra, aki a sajtónak mutatott álarc mögött volt. Kivel beszélgetett?
És miről? Meddig maradt? Ilyenek. Kérlek, segíts nekem – fejezi be, az
utolsó szó végét affektáltan elhúzva.
Dénes az órájára pillant, sóhajt, és hűvösen annyit mond:
– Egész pontosan kilenc percem maradt rád. Aztán monoton hangon
belekezd:
– Korán érkeztem. Mielőtt bementem a különterembe, kértem egy
eszpresszót a pultnál, mert durva napom volt, és odafelé kis híján elaludtam
a volán mögött. Az Adrien már ott volt, összevissza rohangált, látszott,
hogy nem áll a helyzet magaslatán. Pedig egy ilyen találkozó
megszervezése, gondolom, talán nem olyan nagy kihívás. Neki szemmel
láthatóan az volt.
 – Hát mégis ő szervezte? – kérdi Kardos.
– Naná, hogy ő! Miért? Te nem így tudtad?
– Igazából nekem nem volt egészen világos, hogy mi ez az egész
találkozó, és mi volt az apropója. Csak valaki felvett abba a Facebook-
csoportba, és ott Elekes posztolt, de ő azt mondta, csak rálőcsölték a dolgot.
– Francokat! Az Adrien szervezte, nekem úgy jött le a dolog. Ha engem
kérdezel, az egészet azért találta ki, hogy találkozhasson a Csabával, mi
meg csak biodíszletnek voltunk ott.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom – vágja rá, és ismét az órájára néz. – Valamit
dumált az elején arról, hogy a táncsicsos öregdiák-szervezet kezdett ilyen
találkozókat szervezni abból az alkalomból, hogy most volt a gimnázium
alapításának az évfordulója, de végül más nem jött, csak mi öten voltunk.
– Senki más?
– Az elején azt mondta, hogy csak itt férünk el, a különteremben, mert az
étterem másik részének csak a felét foglalták le, aztán meg közölte, hogy a
többiek inkább átmentek a Dorottyába, mert ott több hely van. Ahogy egyre
többet ivott, úgy lett egyre zavarosabb, de aztán hamar elengedtük az
egészet, és csak arra koncentráltunk, hogy essünk túl minél előbb a
vacsorán, aztán hazamehessünk.
– És a Veres tanár úr? Ő is haza akart menni?
– Hú, hát ő nagyon megöregedett. A Sárközivel kiszámoltuk, hogy még
mindig csak ötvenöt éves lehet, de egy jó tízessel többnek néz ki. Copfban
hordja a haját meg ilyesmi. Slampos ruhák, nikotintól sárga ujjak. Ja, és a
végén elfelejtette kifizetni a részét. – Amikor azt mondja: elfelejtette,
macskakörmöket rajzol a levegőbe, és elfintorodik.
– Igen. Harminc volt, amikor érettségiztünk – mondja Kardos.
A harmincadik születésnapján felhívta. Részeg volt, és erősködött, hogy
Júlia menjen el vele meginni valamit az egészségére. Ennyit megérdemlek,
ha már dobtál, mint egy rühes kutyát, üvöltötte artikulálatlanul, Kardos meg
lecsapta a kagylót. Ki volt az?, kérdezte az anyja, aki a kanapén ült, és a
Hajnal Badánybant olvasta. Vagy huszadszor. Téves hívás, felelte Júlia, az
anyja meg annyiban hagyta. Igaz, nem sok minden érdekelte akkoriban a
saját fájdalmán, az olvasáson és a depressziójára szedett gyógyszereken
kívül.
– Egyébként a Veres meg a Csaba többször is beszéltek négyszemközt.
Cigizni jártak ki az étterem elé, de egyszer kimentem utánuk, és nekem úgy
tűnt, valami komoly dologról folyt a szó. Amikor kinyitottam az ajtót,
abbahagyták, a Veres meg nagy hangon megkérdezte, hogy mire készül a
Csaba legközelebb, ő meg rávágta, hogy ha minden jól megy, élete
legfontosabb munkájára készül, és ha összejön, akkor az hatalmasat fog
szólni. Azt mondta, egy mozifilmet akar csinálni. Valami megtörtént eset
alapján. De persze csak terelni akart, nehogy megkérdezzem, miről
beszélgettek.
– Értem – feleli Júlia, és az arcán nem látszik érzelem.
– És te rögtön visszamentél Bécsbe?
– Naná, mégis mi a büdös francot csináltam volna Kaposváron?
Anyámék már tíz éve Pesten laknak, nincs ott nekem senkim.
– Persze, világos. Nem is tartalak fel tovább – mondja Kardos, és a zoom
ablakát fürkészi, hogy hol tudja majd megszakítani a beszélgetést. – És
tudod mit? Hülyeség volt az egész, kérlek, ne haragudj. Nem így fogok
elbúcsúzni a Csabától. És talán nem is kell.
– Nem akartam mondani, de jó, hogy te kimondtad. A Csabát meg
szerintem olyan ember nyírta ki, akinek nagyon belegyalogolt valami
bizniszébe. Majd figyeld meg, hogy igazam lesz. Szerintem egy csomó
mindenben benne volt, ezek mind ilyenek. Drogok, szex, bulik… tuti
valami ilyesmi lesz. Ez az ember már nem ugyanaz volt, akibe a gimiben
beleszerettél. Engedd el a dolgot, Kardos – mondja, és most nem sürgeti,
hogy vége legyen a beszélgetésnek. – Ha akarsz még lelkizni, engem
megtalálsz – teszi hozzá. – Te is egyedül vagy, én is egyedül vagyok…
– Hú, köszönöm, feltétlenül keresni foglak – feleli Júlia, és ráklikkel a
beszélgetés befejezése gombra.
Aztán hosszan bámulja a monitort, majd a telefonján megnyit egy
képernyőfotót, amit előző éjjel mentett le.
Egy csoportkép az, a BL Yacht Club tette ki a saját Facebook-oldalára.
Az őszi rendes vitorlás regattájuk záróbulijáról készült fotó, a dátum szerint
szeptember huszonnyolcadikán, szombat este. A marketingesük szorgalmas
ember lehet, mert vette a fáradságot, hogy egyenként betaggeljen
mindenkit, aki ott volt, és akit megtalált a Facebookon. „Vajas Sándor és 23
ember itt volt: BL Yacht Club”, szólt a poszt. A huszonhárom közül az
egyik Nagy Dénes volt.
Egy nappal azután, hogy elvileg már újra Bécsben kellett volna lennie.
És egy nappal azelőtt, hogy Imre Csabát valaki meggyilkolta.
 34

2019. október 9., szerda

Az időjárás-jelentés szerint hidegfront közeleg, de ebből most még

semmi sem érződik, miközben Kardos Kőröshegy felé autózik, talán csak a
tompa lüktetés hátul, tarkótájékon, a légnyomás-emelkedés miatt.
A plébános két órát mondott, Júlia meg úgy dönt, a régi hetesen csorog
végig a Balaton mentén, nem hajt fel az autópályára. Az, hogy
Fonyódligetnél lekanyarodik, csak úgy jön. A falut elhagyva váratlanul
lassít, kihúzódik a felezővonal mellé, a mögötte haladó Audi hatalmasat
fékez, majd a sofőr jobbra húzza a kormányt, és az öklét rázva tövig nyomja
a gázt, miközben kikerüli a kaviccsal szórt padkán, Kardos meg lehajt a
vasútállomásig, és ráfordul a parttal párhuzamos Virág utcára.
Emlékszik erre a helyre. Végeláthatatlan hosszúnak tűnő szűk utca,
kétoldalt zsebkendőnyi telkekre épített nyaralókkal. Akkoriban még nem
volt gurulós a bőrönd, mire beértek a táborba, már az ájulás környékezte,
míg végigvonszolta magát a déli kánikulában. Most, hogy újra itt van,
berobban az emlék, mintha mélyen odabenn valami
ezerkilencszázkilencvennégy nyara óta várt volna arra, mikor szabadulhat
rá újra. Kardos végighajt az utcán a tábor bejáratáig, ami felett egy friss
tábla hirdeti, hogy a Fonyódligeti Erzsébet-tábornál jár. Elfordul jobbra, és
rákanyarodik a tábor teljes hosszában, a kerítés mellett végigfutó
szervizútra. A hátsó altáborok innen is elérhetők, már a nyolcvanas években
is mindegyiknek saját kapuja volt, a kapu előtt meg barnára mázolt fából
készült őrbódék, benne egymást kétóránként váltó, csüggedt arcú gyerekek.
Őrségre bekerülni misztikus, izgalmas kalandnak tetszett, mindaddig, míg
az emberre sor nem került. Persze ezerkilencszázkilencvennégyben már
nem játszottak őrködőst. A rendszerváltással eltűnt ez is, az oszlopokra
szerelt óriási hangszórókból recsegő zenére végigkínlódott reggeli tornával,
a zászlófelvonással és az úttörőinggel együtt. Abban az évben, amikor Júlia
a kamarakórus tagjaival egyhetes felkészítő táborba érkezett Fonyódligetre,
a szocializmus könnyen eltörölhető nyomai már mind a múlté voltak. Csak
a huzatos faházak, a vaságyak és a barakkszerű vizesblokkok rozsdás
zuhanyrózsái maradtak.
Lehúzódik az út szélére, és leengedi az ablakot.
 A Balaton felől élénk északi szél csapódik az arcának, meg a fojtott,
meleg levegő, amit maga előtt tol. Hátradől az ülésben, és behunyja a
szemét. Emlékezz, Kardos, te is ott voltál, mondta Elekes, Kardos meg
belekapaszkodik az imént beugrott emlékbe a táborba érkezésről, majd
sorjázik a többi is. A vonaton ülnek, már hazafelé tartanak. Az ablakok
lehúzva, a kereszthuzat ide-oda táncoltatja a lányok haját, Sárköziét persze
nem, az övé szoros copfban, ahogy mindig. Imre Csaba odaül Kardos mellé,
a dagadtra tömött műbőr ülésen összepréselődik a combjuk, a fiú ránéz, és
mintha mondani akarna valamit. Most tisztán emlékszik az arcára.
Zavarodott volt, és szomorú. Kardos elfordítja a fejét, tüntetőleg kibámul az
ablakon, aztán felteszi a lábát a kisasztal alatti szemetesre. Imre néhány
percig még marad, majd felkel, és átül a szemközti oldalra, Tóth Andi
mellé. Amikor Kardos néhány perc múlva rájuk pillant, már egymáshoz
simulnak, a lány ölében lévő walkman fülhallgatóján megosztoznak, és a
vonat kattogásán túl is tisztán hallatszik, ahogy azt éneklik, „Like a virgin”.
Mintegyszűz.
A telefonja csippan egyet, ő meg kinyitja a szemét, és feltekeri az
ablakot. „Like a virgin”, dúdolja öntudatlanul, és megnézi, ki és mit üzent.
Egy SMS az, olyan számról, ami nincs elmentve a telefonjában.
„A férjem egy nappal a halála előtt azt mondta, van egy új ötlete, valami
film. És hogy megkért egy srácot, hogy kicsit kutasson utána a témának. A
srác a Jó idők és rossz időkben dolgozik, onnan ismerte. Úgy emlékszem,
dialógokat írt. Meg talán újságíró is. Fogalmam sincs, tudsz-e ezzel kezdeni
valamit, de azért el akartam mondani. Krisztina.”
Júlia kilép az üzenetből, megnézi, mennyi az idő, aztán megfordul a szűk
utcán, és visszahajt a régi hetesre.
Fél órával később beér a faluba. Kőröshegy főutcája kihalt. A kisbolt
előtt egy testes férfi ül egy elektromos kerekesszékben, és dohányzik.
Leplezetlenül bámulja Júlia autóját, amint lassít, hogy bekanyarodjon a
templom felé. A völgyhíd úgy magasodik a falu fölé gigantikus pilléreivel
és a távolba vesző úttal, mint egy hívatlan vendég, aki minduntalan
megkeseríti a házigazdák szájában az ételt.
Júlia reggel hamar megtalálta a neten, amit keresett. Veres Tibor
önéletrajza a kőröshegyi plébánia remekbe szabott honlapján volt, és
egyértelműen ez tűnt a legfrissebbnek.

VERES TIBOR
 kántor, karvezető, ének-zene tanár, zeneszerző

1964-ben született Budapesten.

Édesapja, id. Veres Tibor Prof. Dr. habil, egyetemi tanár, Erkel- és
Bartók–Pásztory-díjas zeneszerző, karmester, 2016-ban bekövetkezett
haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Karmester és
Karvezető Tanszékének tanára.
Ifj. Veres Tibor zenei tanulmányait a budapesti Bartók Béla
Zeneművészeti Szakközépiskolában kezdte, 1980-ban a Sugár Rezső
Zeneszerzőversenyen „Egy gondolat az életemből (Programzene
Kvintettre)” című versenyművével megosztott III. helyezést ért el.
1982-ben nyert felvételt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára,
ahol tanulmányait előbb zeneszerzés, majd karvezetés szakon végezte.
1989 és 1993 között a Magyar Rádió Gyermekkórusának helyettes
betanító karnagyaként dolgozott a „Palánták kórusa” mellett.
1993 és 2000 között a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium
tanára, meghatározó szerepe volt az iskola kórusának
felvirágoztatásában. Ott töltött évei alatt az iskola kórusa az Éneklő
Ifjúság minősítő versenyeken több alkalommal is megszerezte a Bronz
minősítést. 1994 nyarán a gimnázium diákjaiból összeállt kamarakórus
részt vett az olaszországi Arezzóban megrendezett kórusversenyen,
ahol dicsérő oklevelet kapott.
2000 és 2016 között a somogyjádi, a vállusi, a lajosmizsei, valamint
a balatonakarattyai általános iskolák ének-zene szakos tanára, és az
ottani iskolai kórusélet beindítója.
2016-tól a kőröshegyi plébániatemplom kántora. Nevéhez fűződik a
hittanoktatásra járó fiatalokból verbuvált gyerekkórus életre hívása,
mely évről évre karácsonyi hangversenyeivel örvendezteti meg a
település lakóit.

Júlia elhajt a Szent Kereszt-templom gótikus épülete mellett, és

bekanyarodik a mögötte lévő utcába. Befordul a parókia épülete és a
templom közötti széles udvarra, és leparkol egy fekete Škoda Fabia mellett.
Mielőtt kiszállna, már megszólítják.
A parókia bejáratában álló férfi olyan magas, hogy szinte kitölti az
ajtónyílást.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondja, és elmosolyodik.
 Júlia kikászálódik az autóból, és zavartan visszamosolyog.
Kezet nyújt, mire az atya alig észrevehetően felvonja a szemöldökét, de
bátorítón mosolyog tovább, és elfogadja. A keze meleg és puha, de a
szorítása határozott.
– Mindörökké, ámen – motyogja Júlia, és fülig pirul. – Kardos Júlia
vagyok, a keszthelyi kapitányságról jöttem.
– Piskora Ferenc – mutatkozik be a férfi is. Fekete farmert, fehér inget és
kerek nyakú fekete pulóvert visel. Továbbra is Júlia szemét keresi, és nem
hagy fel a bátorító mosolygással.
– Jöjjön be nyugodtan. Épp az imént értem vissza a temetésről,
Bálványosról, csak még hazavittem az asszonyt, aki beugrott nekem
segíteni.
Azzal megfordul, és elindul a folyosón az irodába.
Odabenn sötét van, a redőny félig leengedve. Ha az ember nem tudná,
hogy parókián van, akár egy vállalati irodának is gondolhatná. Jobbra
plafonig érő beépített szekrény, polcain katonás rendben sorakozó irattartó
mappák, az íróasztalon nyomtató és egy felnyitott MacBook.
A plébános fiatal és meglehetősen jóképű. Hellyel kínálja Júliát az ajtó
mellett, ő az íróasztala mögé ül.
– Veres Tiborról szeretett volna velem beszélni – kezdi.
– Arra kérem, meséljen róla – feleli Júlia.
– Mire kíváncsi?
– Mindenre. Bármire. A benyomásaira. Arra, hogy milyen munkaerőnek
tartja, hogy jönnek ki egymással, ilyenek.
– Ki nem állhatom azt az embert – mondja a plébános, de a mosolya
semmit sem változik.
Júlia megköszörüli a torkát, és meglepetten néz rá.
– Látom, megbotránkoztattam.
– Nem, dehogy, atyám. Csak meglepett.
– Mi, katolikus papok is csak emberek vagyunk. És én a magam részéről
a munkám során is a feltétlen őszinteség híve vagyok – mondja a férfi.
– Kifejtené bővebben?
– Semmit sem tudok bizonyítani. Sajnos. Ha bármi konkrétum lenne a
kezemben, már rég értesítettem volna a rendőrséget – mondja, majd
hozzáteszi: – Vagyis önöket.
– Miről van szó pontosan? Sikkasztott? Lopott? Úgy tudom, az utóbbi
időben anyagi problémái voltak.
 – Ugyan, dehogy! – feleli a plébános, és az arcán mindkét oldalon piros
foltok jelennek meg. – Arra gyanakszom, hogy zaklatott egy ministránsfiút.
És lehet, hogy nem csak őt.
Kardos megfeszül ültében.
– Részletesen mondjon el mindent, kérem.
– Rendben – feleli a pap, és valamivel halkabban folytatja: – Veres 2016
óta van a kőröshegyi plébánián. Még az elődöm vette fel. Igaz, hogy nem
egyházzenei szakon végzett, de tudja, hogy van ez. Manapság nem
válogathatunk. Nagy tudású férfi csodálatos baritonnal, nagy zenei
műveltséggel. Az elődömmel egyébként remekül kijöttek. Amikor átvettem
a nyájat, kifejezetten dicsérte nekem a kántort. Azt mondta, hogy kórust
szervezett a gyerekekből, és amióta itt van, felpezsdítette a gyülekezeti
életet. A hangja meg a lelkesedése miatt már olyanok járnak misére, akik
azelőtt csak keresztelőkor meg gyászmisekor látogattak meg minket.
– De maga máshogy gondolja – mondja Kardos.
– Ellenkezőleg – válaszolja a plébános. – Az első évben én is ugyanígy
láttam a dolgokat. Tudja, egy pap és egy kántor igen sok időt tölt együtt. A
plébánia autójával járunk temetésre meg a másik két, hozzánk tartozó
templomba misézni, úgyhogy igazán van idő, hogy az ember beszélgessen,
és jobban megismerje a másikat.
– És mi volt a benyomása Veres Tiborról?
– Kezdetben, bevallom, engem is elvarázsolt – feleli, és megdörzsöli
sűrű, barna szakállát. – Végtelenül művelt férfi, akivel mély, lelkiségről,
hitről szóló beszélgetéseket lehet folytatni.
– És?
– És mindemellett az a határozott gyanúm, hogy egy elvetemült szexuális
ragadozó.
Kardos döbbenten néz rá, a plébános meg a felindultságtól remegő
hangon folytatja:
– Igen, tudom, mit akar mondani! Hogy a katolikus egyház tele van
pedofil papokkal kapcsolatos ügyekkel, és a Vatikán nem úgy kezeli ezeket,
ahogy azt a világi közvélemény elvárná. De én itt tűzzel-vassal irtani fogom
az ilyesmit! És akárhová helyezzen is a szolgálatom során a püspök,
mindenhol ugyanezt fogom tenni!
– Nyugodjon meg, atyám, és mondjon el mindent – kéri Júlia. Fogalma
sem volt, mit fog hallani itt, de a megérzése azt súgta, hogy mielőtt
személyesen beszél Veressel, meg kell tudnia, milyen életet él most. A
plébános szavai az első pillanatban megdöbbentették, aztán a döbbenetet
egy egészen más érzelem váltotta fel: ismerős, borzongató érzés volt, kicsit
olyan, mintha hazatért volna. Akolmeleg.
– A gyerekek imádják – mondja a pap, mintha meghallotta volna Júlia
érzéseit. – Vetélkednek, hogy ki legyen a kedvence. És ő figyel rájuk.
Számíthatnak rá, elmondhatják neki a gondjaikat. Látszólag tehát keresve
sem találhatnánk ide jobb munkaerőt. Tudja, a falubéli gyerekek közül
sokan csak itt kapnak jó szót. Nem rossz emberek a szüleik, de sokszor
nincs idejük rájuk. Vagy türelmük. Hajtják a pénzt, egész nap dolgoznak…
vagy épp ellenkezőleg. A kilátástalanság kiöli belőlük a szeretetet.
– Veres pedig meghallgatja őket. Tudom.
A pap félrebillenti a fejét, és Júlia arcát fürkészi. A pillantásuk
összekapcsolódik, Kardos hirtelen kicsinek és gyámoltalannak érzi magát a
férfi tekintetétől. Bármit elmondanék neki, gondolja meglepetten, de a férfi
megkegyelmez, és nem kérdez semmit.
– Úgy két hónapja történt, egy vasárnapi mise előtt.
– Mi történt?
– A sekrestye mögött van egy kis helyiség, raktárnak használjuk. Oda
csomagoljuk el azokat a templomdíszeket, amelyekre épp nincs szükség.
Bárányok, a Kisjézus jászolban, háromkirályok, de nyilván maga is tudja.
– Persze – vágja rá Júlia, és próbálja felidézni, mikor járt utoljára
templomban. Legutóbb valószínűleg az anyja temetése napján. Húsz éve.
– Nem tudtam, hogy van ott benn bárki is, csak az egyik gyertyatartót
akartam lecserélni, ami az úrasztalán volt. Az egyik ministránsfiú volt
odabenn a Veressel. A fiún csak az alsónadrágja volt, és egy atlétatrikó.
Amikor beléptem, a fiú fülig vörösödött, és kirohant. Utánamentem, és azt
mondta, hogy túl melegen volt felöltözve, ezért azt mondta neki a kántor úr,
hogy vetkőzzön le, nehogy megizzadjon a ministránsruha alatt a misén.
– És?
– Augusztus eleje volt. Megnéztem a ruháit. Egy farmer és egy rövid ujjú
póló volt csak rajta előtte, más semmi. De látni nem láttam semmit. A Veres
teljesen fel volt öltözve. És tökéletesen nyugodt maradt. Ettől ijedtem meg
igazán. A nyugalmától.
– Beszélt a fiúval?
– Természetesen. Tagadta, hogy bármi történt volna köztük. Azt mondta,
senki nem bántotta. De a következő héten már nem jött. És azóta sem jön.
Azt üzente az egyik osztálytársával, hogy inkább bejár Siófokra
kosárlabdaedzésekre, úgyhogy már nincs ideje ministrálni. – A hangja
remeg a feszültségtől. – Azóta persze állandóan a Veres sarkában voltam.
Egyáltalán nem bíztam benne. Rettegtem attól, hogy egyedül maradjon
bármelyik gyerekkel. És ezt ő is pontosan érezte. Megfagyott köztünk a
levegő – mondja, és kikémlel az ablakon. Júlia is kinyújtózik ültében, hogy
kilásson az udvarra. Egy fekete terepjáró kanyarodik be, és egyenesen az
ablak alatt parkol le. Kardos felemelkedik, hogy jobban lásson.
Hidrogénszőkére festett hajú nő száll ki, ajkán sötétbarna rúzs, felsőtestén
az indokoltnál egy számmal kisebb, rövid szövetkabát.
– A gyülekezeti titkár asszony. Mindjárt beér, úgyhogy még annyit
tennék hozzá, hogy ezek után nem csodálhatja, mennyire
megkönnyebbültem, amikor ez a férfi felmondott nálunk.
Júlia visszahuppan a székre, és elfelejt levegőt venni.
– Tessék?
– Volt olyan faragatlan, hogy SMS-ben közölte, majdnem két hete.
Ráadásul késő este. Azt írta, hogy azonnali hatállyal felmond, mert az
alkotómunkájára kíván koncentrálni, és hogy a jövőben ne keressük. Én
persze tudtam, mire megy ki az egész. Érezte, hogy szorul a hurok, így
jobbnak látta lelépni. Ha látta az önéletrajzát, így már érthető, miért
váltogatta olyan gyakran a helyeit. Szerintem már el is költözött. Én meg
azóta is azon tipródom, hogy fel kellett volna jelentenem – mondja, és
felpillant.
Kardos, aki eddig feszülten figyelte a plébánost, balra néz, és meglátja a
nőt az ajtóban. Jól hallhatóan liheg.
– A kántor úrról volt szó az előbb, plébános úr? – kérdezi, majd gyorsan
hozzáteszi: – Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Róla, Bernadett, igen – válaszolja a férfi, aztán Kardoshoz fordul: – A
titkár asszony igen jó kapcsolatot ápolt a kántorral. Mondhatni, baráti
viszonyban voltak.
A nő lesüti a szemét, és a padlót bámulja, Júlia pedig megkérdezi:
– Találkozott azóta is Veres Tiborral, hogy itt, a plébánián felmondott?
– A Tibor nem szereti, ha otthon zavarják. Tudják, ő igazából zeneszerző.
Az, hogy itt kántor, azt csak muszájból csinálta.
– Találkoztak? – kérdezi Kardos, és megáll az asszony mellett. A fekete
harisnyás lába extramagas sarkú bokacsizmában végződik. És alig láthatóan
remeg a vékony sarkakon egyensúlyozva.
 – Korábban voltam nála néhányszor. Balatonszárszón lakik, a parthoz
közel egy nyaralóban. Az édesapjától örökölte. Süteményt vittem,
beszélgettünk. Tudja, hogy van ez. Magányos férfi, nem főz rá senki.
– Viszonyuk van? – kérdezi Júlia, a nő meg toppant, amin Kardos
majdnem elneveti magát.
– Kikérem magamnak! Nekem férjem meg gyerekeim vannak! – kiáltja,
aztán bocsánatkérőn néz a plébánosra. Úgy tűnik, már el is felejtette, hogy ő
is a helyiségben van.
– Semmi baj, Bernadett. Nem vádolja senki semmivel. Ez a hölgy
nyomozó. Információkat gyűjt Veres Tiborról. Úgyhogy kérem, mondjon el
mindent, amiről úgy gondolja, érdekes lehet. A hölgy az előbb azt kérdezte,
találkozott-e azóta a kántor úrral, hogy felmondott.
Bernadett elvörösödik, és kétségbeesetten néz a plébánosra. Az nem szól,
így a nő vonakodva, de folytatja.
– Nekem se válaszolt. Hiába írtam neki. Szokott ilyet csinálni, de akkor
is. Egyszerűen muszáj volt elmennem hozzá, megkérdezni, hogy miért
mondott fel ilyen hirtelen. Tudom, hogy nagy szüksége van a pénzre. És
aggódtam. Túl büszke ő ahhoz, hogy segítséget kérjen. Az ilyen
művészlelkek…
– És mit mondott, amikor találkoztak? – fojtja bele a szót Kardos.
– Be sem engedett – feleli a nő. – Pedig otthon volt. De minden redőny le
volt húzva.
– Akkor miből gondolja, hogy otthon volt? – kérdezi váratlanul a
plébános, aztán bocsánatkérően Kardosra néz.
– Hát, mert… nem akartam leskelődni, de kicsit felhúztam,
bekukucskáltam, na – válaszolja Bernadett, és egyre vörösebb. – Amolyan
régi faredőny van a konyhán is, egy kicsit szét tudtam húzni két elemét.
– És?
– És persze otthon volt. De meg sem fordult. A konyhaasztalnál ült,
háttal az ablaknak. Előtte volt a laptop, láttam a válla fölött. És égett a
villany. Nyilván alkotott, és szörnyen mérges volt rám, amiért zavarni
akarom. Pedig annyiszor elmondta már, hogy amikor zenét szerez, tilos
megzavarni, mert egy pillanat alatt oda lehet az ihlet, utána meg napokig
tart neki, míg visszaszerzi.
– És ezután maga eljött?
– Természetesen – válaszolja, és várakozón néz Kardosra. Mintha
szívesen mondana még valamit, csak a megfelelő kérdést várja.
 – Mikor történt ez? – kérdezi Kardos, és a nő megkönnyebbülten
felsóhajt.
– Most, úgy egy órája – mondja, aztán vesz egy mély lélegzetet, és
hozzáteszi: – De nagyon fura szag volt.
 35

Fonyódliget, Somogy Megyei Gyermektábor

1994. július 22., péntek

AZ ALT II

Kénytelen voltam a Sárközivel egy szobában lenni, pedig a Kardos

ezerszer jobban kibírhatós lett volna, bár eléggé fapina a csaj, de még
mindig jobb, mint a többi, mondjuk, eddig nem szólt még hozzám egy
kurva szót se, úgy csinál, mintha nem is lennék, és nekem úgy tűnik, az az
egyetlen vágya, hogy elhúzzon innen haza, fogalmam sincs, ki a fasz várja
otthon, ami miatt annyira nem akar itt lenni, mert az Adrien elpofázta, hogy
az Imre Csaba nem olyan régen kirúgta, mondjuk, az a srác azért eléggé
oké, csak akkora az arca, hogy nem fér be az ajtón, de szerintem akkor
kapnám meg, amikor akarnám kábé. Engem, mondjuk, nem vár otthon
semmi, csak a Bazsi, de az nekem elég, mennyit fogunk röhögni ezen a sok
nyomin, amikor hazaérek, meglesz a téma egész nyárra, az egyszer kurva
élet. Szóval amikor eszembe jutott, hogy vissza kell mennem aludni a
szobába, ami olyan büdös a Sárközi izzadságától, hogy szinte bemenni is
fáj, úgy döntöttem, inkább megyek egy kört, meg addigra már eldöntöttem,
hogy betolok egy sárga szmájlist mégis, nem mintha sok értelme lenne ilyen
lúzerek között bepörögni, de addigra már úgy voltam vele, hogy leszarok
mindent, csak legyen már legalább egy kicsit nekem is jó. Mikor az Adrien
odapofátlankodott, hogy velem akar jönni, komolyan mondom, majdnem
hangosan felröhögtem, és már akkor tudtam, hogy a felét neki fogom adni,
mert akkor tutira lesz egy jó estém. Vérnyomit becuccozni, komolyan, kár,
hogy nem volt kamerám, vagy mittomén, valami fényképező, hogy meg
tudjam mutatni otthon, mert folyott neki a nyála, mikor azt mondta, hogy
engem imád a legjobban, mondtam neki, hogy menjünk be fürdeni, és ez a
hülye télleg levetkőzött bugyira, pedig egész héten takargatta magát,
egyszer se vetkőzött le a strandon, azért maradhatott is volna így a dolog,
mert majdnem elhánytam magam. A bugyija olyan fehér kislánybugyi volt,
amire rá van írva, hogy Monday, lógott a gumi oldalt a combján, pont ott
feküdt a lámpa alatt, annyira bírtam volna, ha valaki más is ott van, és látja,
na jó, komolyan, kurva gonosz vagyok, abba is hagyom mindjárt. Az van
még meg abból az estéből, ahogy az a Dénes nevű gizda csávó bámulja a
mellemet, miközben épp elvakar egy pattanást a nyakán, meg hogy a Veres
az az ájtatos fasz, aki azt hiszi, hogy a diákjai odavannak érte, és észre sem
veszi, hogy egy igazi nyomi, szerintem még csaja sincs, az is lehet, hogy
még soha nem is volt, pedig úgy kábé megvan már harminc is a pali, lehet,
hogy egyszer leszopom, hogy legyen valami öröme, bár valószínűbb, hogy
inkább nem. A Bazsi kinyuvasztana, ha megtudná. És én nem akarok
kinyuvadni, az egyszer kurva biztos.
Egyébként meg ez a volt-e már nővel, meg hogy leszopom, eleve egy
nagy baromság, mert amit láttunk, amikor visszaértünk, és benéztünk az
ablakán, hogy mit csinált, hát, bazmeg. Nem semmi, komolyan mondom,
álmomba’ nem gondoltam volna a fazonról. Róla se.
 36

2019. október 9., szerda délután

Kardos alig egy perccel előbb ér csak Szárszóra, mint Forrai a rendőrségi
rohamkocsival a siófoki kapitányságról.
A ház egy jellegtelen Kádár-kocka a Mikszáth és a Vízpart utca sarkán.
Az alig derékig érő, megroggyant drótkerítésre fölfutott a vadszőlő. Semmi
mozgás. Kardos a vasúti töltés oldalán parkol le, kiszáll, és elindul az épület
felé. Mögötte, a zajvédő plexifal túloldalán, a sínek előbb tompán remegni
kezdenek, majd a hang egyre erősödik, míg végül már olyan, mint egy
szimfonikus zenekar hegedűseinek idegesítő staccatója egy nyolcvanas
évekbeli amerikai krimi aláfestő zenéjében. Aztán a vonat odaér, a vagonok
szaggatott ritmusban rohannak el mellette, és alig fél perc múlva olyan az
egész, mintha meg sem történt volna.
Júlia megáll a kisajtó előtt, és vár. Nincs már hova sietni – ezt azóta érzi,
mióta a szőke hajú nő kimondta a szót a plébánián, hogy „szag”. Utána
persze Kardos már sietett: elkérte Veres címét a paptól, és még az irodából
hívta Forrait.
De most már inkább várni kell, nem előrerohanni, hogy tönkretegye az
esetleges nyomokat.
A szirénák hangja valamivel előbb érkezik, mint Forrai, és Kardos
valamiért úgy érzi, hogy most akkor sem akarna bemenni, ha történetesen
nem lenne felfüggesztve. A holttestek látványa sosem okozott gondot neki.
Egyszer, még kezdő korában, egy kelenföldi családi házhoz riasztották őket,
mert egy férfi telefonált, hogy az egyik alkalmazottja egy hete nem ment be
dolgozni. Fiatal srác volt, a tél meg nagyon hideg. A maximumra tekert
konvektor mellett összeesett, és meghalt. Mint kiderült, agyvérzés végzett
vele. A konvektor felőli része már folyt, mire kiérkeztek. Aznap mindenki
hányt, beleértve a két hullaszállítót is, csak Kardos nem. Akkor érezte
először, hogy tényleg van keresnivalója ebben a szakmában.
De most mégsem akar bemenni. Tizenkét nap. Veres Tibor telefonjáról
szeptember huszonhetedikén, pénteken érkezett az SMS a plébánosnak,
amelyben felmondott. Nem sokkal a kaposvári találkozó után. Vagyis nagy
valószínűséggel már aznap este halott volt. Talán nem is ő írta az SMS-t.
– Bejössz? Felveszel egy helyszínelő-overallt, és… – kérdezi Forrai, és
látszik, hogy eksztázisban van.
 – Menjetek csak, tegyétek a dolgotokat – feleli Júlia. – Miután
körülnéztél, gyere ki. Meg kellene beszélnünk néhány dolgot.
– Várj meg a kocsidban – mondja Forrai, és a helyszínelők mögött besiet
a házba.
A Vízpart utca nyárfái nagyokat nyögnek a viharosra erősödő szélben, a
Balaton hullámzó vizének átható iszapszaga egészen a házig elér. Éjjelre
ítéletidő lesz.
Kardos visszaül az autójába, és magukra gondol. Adrienre, Ildire, Nagy
Dénesre, Imre Csabára, Tóth Andira és önmagára. Na és persze Veresre, aki
alig pár méterre van tőle.
Amikor egy jó órával később Forrai kopog az ablakon, Júlia leengedi, és
kérdőn néz rá.
– Én még ilyen helyszínt nem láttam, isten bizony – mondja Forrai, és a
vonásai feszesek az izgalomtól. – A doki szerint úgy két hete halott. Több
mint húsz késszúrás van a testén. De először észre sem vettük.
Megmosdatták, és újra felöltöztették, mintha semmi sem történt volna.
Aztán felültették a székre, kezét-lábát hozzákötözték, és elé tették a
laptopját. Ezért láthatta először úgy a nő, aki belesett a redőnyön, hogy él.
Eltekintve persze attól, hogy a keze lassan a padlóra csöpög, és
mumifikálódni kezdett – teszi hozzá, és nyel egyet. Kardos próbálja
elképzelni Verest, amint a konyhaasztalnál ül, és várja, hogy valaki
felfedezze. Most szinte sajnálja, amin maga is meglepődik.
– Nyomok?
– Úgy kitakarították a helyszínt, mintha profi takarító csinálta volna. A
nyomrögzítők szerint szinte biztos, hogy nem fogunk használható nyomot
találni. Hacsak nem hibázott, aki ezt csinálta. Márpedig az ilyen nemigen
szokott hibázni.
– Meddig maradtok még? – néz az órájára Kardos.
– Ez itt nem forró nyom. Kezd sötétedni, és estére itt a vihar is – feleli
Forrai, és összehúzza magán a széldzsekit. – Abban egyeztünk meg, hogy
egy óra múlva felfüggesztjük, és holnap korán reggel folytatjuk.
– Hagysz itt egy járőrt?
– Nem látom értelmét. Szerinted kellene?
– Nem – feleli Júlia, majd hozzáteszi: – Mit szólnál, ha megvárnálak a
vendégszobádban a kapitányságon? Ott tudnánk beszélni.
Forrai szeme elkerekedik, aztán óvatosan elmosolyodik.
– Határozottan jó ötletnek tartom.
 – Akkor szólj oda a portára, hogy engedjenek fel – mondja Júlia, és
ráadja a gyújtást.

Két órával később Kardos a siófoki kapitányság tetőtéri szobájában ül, és

az erősödő vihar zúgását hallgatja. Gondolatban ezerszer végigveszi, hogy
odahaza biztos teleöntötte-e a macska tálját délben, mielőtt elindult
Kőröshegyre, aztán úgy dönt, nem kínozza magát tovább a témával.
Vendégapartman. Így nevezik a helyi kapitányságokon azokat a szobákat,
amelyeket a megyéből érkező kollégák számára alakítanak ki, ha azok
sokáig kénytelenek egy ügy miatt valahol a végeken maradni, és már nem
tudnak hazautazni. Ezek a szobák akár évtizedekig is üresen állnak. A
bútorokon megült por szaga keveredik a havonta egyszer betévedő
takarítónő által a vécébe locsolt vízkőoldó bűzével. A szokásos évi leltárkor
mindent kipipálnak a listán, és már rá is csukják az ajtót. Nem alszik itt
szinte soha senki. Minek is.
Itt lakik most Csongor, amióta megkapta az Imre Csaba-ügyet. Kardos
felidézi a reggelt, mikor először találkozott vele a siófoki parton. Kicsit
meglepte, hogy ilyen fiatal, úgy képzelte, hogy egy tapasztaltabb kollégára
szignálják ki Kaposváron ezt a nagy volumenű ügyet. Mióta tudja, hogy az
apja hagyta maga után Tóth Andi megoldatlan gyilkosságát, még inkább
csodálkozik. Lehet, hogy a megyei kapitánynak az a taktikája, hogy nehéz
ügyekkel motiválja a fiatalabbakat, mert teher alatt nő a pálma? Vagy úgy
gondolta, Forrainak épp ez az ügy fog segíteni abban, hogy túllépjen az apja
sikertelenségén? Kardos elfintorodik, és még egyet kortyol a benzinkúti
kávéból. Már kihűlt. Feláll, és kilöttyinti az apartmanhoz tartozó mosdóba.
Miután megérkezett, lezuhanyozott. Közben minden idegszálával arra
koncentrált, hogy ne érjen hozzá a zuhanyfüggönyhöz, ami alul széles
sávban penésztől feketéllett. Miután visszabújt a ruhájába, leült az ablak
alatti apró íróasztalhoz, és keresett néhány üres papírt és egy tollat Forrai
holmija között. A férfi amúgy egész jól belakta a helyet. A
fürdőszobapolcon nemcsak borotvahab, de egy tégely férfi arckrém is volt.
Júlia bizalmatlanul nézegette egy ideig, aztán úgy döntött, igazán nem szép
mások holmijában kutatni. Úgy tűnt, az ajtótól jobbra lévő franciaágy
valamiért nem volt kényelmes neki, mert fotelágy volt nyitva a szemközti
falnál, rajta katonás rendben összehajtogatott ágynemű. Mintha egyszer
említette volna, hogy fáj a dereka. Talán valamikor eljöhetne Hévízre, hogy
kikúrálja magát, gondolja Júlia, és eszébe jut, hogy Ildikó vajon hol
szállhatott meg. Valami nyanyákat emlegetett, akik miatt korán kell
lefeküdnie, úgyhogy nem privát apartmanban van. Talán a kórházban lakik,
olyan TB-re feliratható helyen. Csongor jöhetne a Honvédkórházba. Vagy a
NAV vendégházába. A rendvédelmiseknek is tartanak fenn ott helyeket, fut
át az agyán, aztán idegesen felnevet. A hangja furcsán hat az üres szobában,
idegesen körülnéz, és rutinszerűen bekukkant az íróasztal lábánál lévő
minihűtőbe. Matuzsálemi darab – benne egy bontatlan üveg vörösbor.
Merlot. Azt utálja. És úgy egyáltalán.
„Azt tudod, ugye, h a Veres meg a Csaba összejöttek a fonyódligeti
táborban?”
Az üzenet minden előzmény nélküli, Elekes Adrientől jött. Kardos a
telefonja kijelzőjét bámulja az asztalon, miközben a jobb kezével még
mindig a hűtő ajtaját tartja. Nagy erővel becsapja, és válaszol:
„Csaba akkor még nem volt 18, úgyhogy sztem nem az összejöttek ide a
jó szó.”
Nyel egyet, és ismét látja maga előtt, ahogy Imre másnap a vonaton
mellé ül, és szomorúan néz rá. Mert előző este kellett történnie, ez nem
vitás. Ittak. Ő elment lefeküdni. Veres bement hozzá, és szerelmet vallott. Ő
elküldte. És miután visszafeküdt az ágyába, tisztán hallotta a papírvékony
pozdorjafal túloldaláról, hogy Csaba felkel. Aztán nyílik az ajtó. Elindul.
Hátrafelé. És arra, hátrafelé, nem volt más, csak Veres Tibor.
Istenem, Csaba! Annyi mindent meg kellett volna beszélnünk. És te meg
is próbáltad, gondolja, miközben Elekes újabb üzenetét olvassa: „Pont így
gondolom én is. És még most is kiráz tőle a hideg.”
Kardos feláll, és kinyitja a tetőtéri ablakot. A hideg előbb zúdul be, mint
az eső. Mélyen beszívja a levegőt, és azt kívánja, bárcsak kitisztulna a feje.
Pedig egy kortyot sem ivott.
Mire Forrai megérkezik, már újra önmaga.
Az íróasztal fiókjában talált egy szövegkiemelőt, amivel a papírra írt
tömött soraiban rendet tudott vágni, és talált egy fényképet is. Épp időben.
Egy kövérkés, szép arcú lány mosolygott a kamerába, nyilvánvalóan szelfi
volt, olyan, amit az ember nyaralás közben készít, amikor piros az arca a
strand melegétől, a szextől és a bortól. Hát ilyen volt a lány. És ilyen volt a
férfi is, akinek az arcához hozzászorította az arcát. Ilyen volt Forrai is.
Szóval ő a barátnő. Akivel nem terveznek gyereket. És akivel még nem is
beszéltek róla.
Forrai belép, kezében McDonalds-zacskó és egy pohártartó karton.
– Hoztam kaját meg kávét – mondja, és csillog a szeme.
– Kezdjük is!
Júlia odahúzza a másik széket az asztal mellé.
– Valami baj van? – kérdezi Forrai, és tétován áll a szoba közepén.
– Semmi az égvilágon – mondja Júlia. – Csak álljunk végre neki.
Forrai sóhajt, leveti magát a székre, kibont egy sajtburgert, beleharap, és
jóízűen enni kezd. Nem úgy tűnik, mintha Júlia hidegsége hosszú távon
megborította volna.
– Oké. Mit tudunk? – kérdezi, és egy nagy korty kávéval leöblíti a
falatot.
– Lassan összeállnak a dolgok, Csongor – feleli Júlia, és a férfit figyeli.
Már a második sajtburgernél tart, és nem úgy tűnik, hogy megelégszik
ennyivel. Ki ez a férfi, és miért gondoltam, hogy közünk lehet egymáshoz?,
fut át Júlia agyán, és pontosan tudja, hogy nem a második sajtburger miatt
érzi így.
– Megvan a kapcsolat Richárd és az ügy között – kezdi Júlia. – Ezt akarta
közölni velem Csaba felesége. Nem engedte bő lére a dolgot, csak megírta,
hogy Csaba szombaton azt mondta neki, hogy van egy filmötlete, de előtte
még megkérte Richárdot, hogy ássa bele magát az ügybe, amire rátalált.
– Vagyis? – kérdezi Forrai, és tanácstalanul néz rá.
– Vagyis pénteken kezdődött minden. Onnan kell elindítanunk a timeline-
t. Mert minden ott kezdődött el.
– Azon a találkozón Kaposváron. Arra gondolsz, ugye?
– Igen. Egyenként beszéltem róla mindenkivel… vagyis mindenkivel, aki
még él.
– Na igen.
– Már önmagában az is érdekes, hogy mi volt ez az egész, ki és miért
szervezte? Mert mindenki mást mondott.
– És szerinted?
– Úgy tűnik, bárhogy tagadja is, Elekes Adrien hozta össze a dolgot. Az
is lehet, hogy az egésszel más volt a célja. Imre Csabától akart valamit. És
nagyon úgy tűnt, hogy bármi volt is az, nem kapta meg.
– Rá akart nyomulni? Ez nem tűnik túl életszerűnek – veti közbe Forrai,
és kihúzza a fiókot.
 – Mit keresel? – kérdezi Júlia, és találkozik a tekintetük.
Forrai nyel egyet, és visszatolja a fiókot.
– Elekes harcos feminista. Pontosabban az a típus, akit az ember inkább
úgy nevez, hogy femináci.
– Tudod, mi van? – kérdezi Forrai, és hátratolja a székét. Az arca feszült,
úgy tűnik, nagyon mondani akar valamit. – Rendőr vagy. Mégis úgy
viselkedsz, mintha egy ügyes amatőr volnál. Neten szaglászol, privátban
kérdezősködsz. Mi a francért csinálod ezt?
Kardos sóhajt, és hátradől a széken. A kérdést jóval korábbra várta.
– Tök igazad van – helyesel. – Magam sem értem igazán. Csak az van,
hogy ezt az egészet valahogy privátnak érzem. Amolyan becsületbeli
ügynek. Ugye érted, mire gondolok.
– Ez egy faszság! – csattan fel Forrai. – Már bocs, hogy ezt mondom. Te
egy kibaszott rendőr vagy, ez meg egy gyilkossági ügy. Adtam egy hetet, ez
oké, de te magánnyomozót játszol, és ez nekem így full dilettáns. Egy olyan
valakitől, aki nem is olyan rég elkapott egy sorozatgyilkost.
– Folytasd – mondja Júlia, és lehajtja a fejét. A férfinak igaza van. A
világ legdilettánsabb dolga, ha egy rendőr érzelmi kérdést csinál egy
ügyből.
– Itt két gyilkosság történt. Vagyis, ha nagy eséllyel Bodnár Richárd
halálát is ide kell sorolnunk, akkor három.
– Négy – mondja Júlia. – Mert minden a Tóth Andi halálával kezdődött.
És őt nem a nevelőapja ölte meg. Szegény apád hiába csavarodott bele,
egyszerűen nem látta a fától az erdőt. Az első pillanattól rossz nyomon volt.
– Közületek valaki?
– Közülünk valaki. Igen. Az egész iskolából senkit sem hallgattak ki.
Mintha a nevelőapján kívül más nem is létezett volna.
– A lényegre – mondja Forrai, aztán összegyűri az üres ételeszacskót,
céloz, és eldobja a hűtő melletti papírkosár felé. Mellé megy.
– Figyelj. Adva van egy kamarakórus. Meg egy karnagy. Elmennek egy
hétre Fonyódligetre, hogy felkészüljenek egy külföldi versenyre. Nagy
lehetőség ez mindenkinek, de főleg a karnagynak. A csapathoz az utolsó
pillanatban egy új lány csatlakozik. Tóth Andi. Pár hete érkezett az
iskolába, és Veres elhozza őt is, tartaléknak. És akkor ott, a hét során,
történik valami. Tóth Andit pedig, néhány nappal a hazatérésünk után,
valaki megöli a Kapos partján. Abszolúte indulati cselekmény. Egy, a
töltésen talált betondarabbal szétverni valakinek a fejét nem egy cizellált
bűncselekmény.
– Viszont nem is olyan nehéz – jegyzi meg Forrai. – Egy nő is simán
megcsinálhatja.
– Lehetett bármelyikünk, igen.
– Most téged nyilván kihagynálak, de a többiek sem zárhatók ki.
– Már miért hagynál ki? Csináljuk rendesen – mondja Júlia. Feláll, és
sétálni kezd az ajtótól az íróasztalig, oda-vissza. Közben a bal kezével
minden lépésre csettint egyet, az arcán feszült figyelem. Forrai egy ideig
csak nézi, ahogy mászkál, aztán rászól.
– Oké, akkor mondd el mindről, hogy mit tudtál meg tőlük. És mondd el
azt is, mik a teóriáid. Hagyd, hogy belelássak a fejedbe.
– Oké. Akkor rajta – feleli Kardos. – Elekesről már beszéltünk, és bármit
akart is Csabától, az, hogy nem sikerült neki, indokolná, hogy eltegye láb
alól. De Verest miért?
– És ha annak idején ő ölte meg az Andit? És Veres rájött?
– Ez valójában mindenkire igaz lehet – mondja Júlia, és megáll a szoba
közepén. – Sőt. Teljesen logikus lenne, hogy az ölte meg előbb Verest, aztán
Csabát, aki annak idején az Andit, mégpedig azért, mert azt hitte, hogy
valamiből rájöttek arra, hogy ő követte el azt a gyilkosságot – hadarja, aztán
elhallgat, és mereven nézi a falat. – Vagy van egy másik lehetőség. És ez is
pont annyira lehetséges. Tegyük fel, hogy valamelyikünknek nagyon fontos
volt az Andi. Sokkal jobban, mint ahogy azt most mutatja. Vagy ahogy
akkor tűnt. Mi van, ha ez a valaki most jött rá, hogy a Veres ölte meg
szegény lányt. És most bosszút akar állni. Megöli Verest, és erre valahogy
Imre is rájön. Bevonja az újságírót, nagy sztorit akar belőle csinálni. Úgy
érzi, eljött az ő ideje, az év krimije megtörtént eset alapján, mit tudom én.
Muszáj befejeznie, amit elkezdett. Meg kell halnia mindenkinek, aki tud
róla.
– Na várjunk egy kicsit! – kiált fel Forrai, és felpattan a székről. – A doki
szerint Verest úgy két hete ölték meg, plusz-mínusz két nap. Imre Csabát
szeptember harmincadikán, hétfőn. Ez azt jelenti, hogy amikor Verest
megölték, Imre még életben volt. Mi van, ha nem is úgy van, ahogy
gondoljuk? Mi van, ha a gyilkosságok nem úgy függnek össze, ahogy azt
elképzeled? Mi van, ha mégsem egy ember követte el őket?
– Elméletileg ő is megölhette, igen – válaszolja Júlia, és belekortyol a
kávéba, amit Forrai hozott neki. – De miért? Mi lenne Imre indítéka?
 – Imre Csaba biszexuális – mondja Csongor. – De azt, hogy meleg,
mélyen titkolja. Még a felesége sem tudja, sőt a környezetéből senki sem.
Veres pedig egy szexuális ragadozó volt. Még most, egészen a
közelmúltban is van rá gyanú, hogy kiskorú fiúkat molesztált. Azt mondtad,
Elekes pont ma írta meg, hogy mire célozgatott neked annyira, hogy mi
történt Fonyódligeten. Lehet, hogy ott zaklatta először. Lehet, hogy Imre
Csaba úgy érezte, emiatt alakult ki nála a homoszexualitás. Lehet, hogy ez
az egész már egy ideje dolgozott benne. És akkor lemegy Kaposvárra, és
újra meglátja azt, aki szerinte tönkretette az életét. A gyűlölet felizzik
benne, keveredik a frusztráltsággal, amit az utóbbi idők szakmai kudarca
miatt érzett. Követi Verest a szárszói házába, bekopog, és megöli.
– Nem is rossz Csongor, nem is rossz – mondja Júlia, és egészen
felvillanyozódik. A fénykép, amit a fiókban talált, most távolinak tűnik.
Forrai hirtelen újra csak egy rendőr, egy kolléga, akivel jól lehet együtt
dolgozni.
A férfi pedig nem hagyja abba.
– És ha már ott tartunk, hogy mégsem biztos, hogy a gyilkosságokat
ugyanaz az ember követte el, akkor baromira nem hagyhatjuk ki szegény
kissrácot, akit legutóbb zaklatott az az állat a kőröshegyi plébánián. Vagy,
mivel ehhez azért ő túl fiatal, akkor, mondjuk, az apját. Vagy a családjából
bárkit.
– Igen, de akit kiküldtél hozzájuk, azt mondta, hogy egy szerény
körülmények között élő roma család. És bár Veres megölése indulati
cselekmény volt, de amit utána csinált a tettes, az sok minden volt, csak
indulati nem. Ebből a közegből jövő elkövetőre ezek a magatartások
egyáltalán nem vallanak – mondja Júlia, Forrai meg bólint.
– Igen, első körben ezért nem ők tűnnek a legvalószínűbbnek, de kizárni
azért mégsem kellene őket.
– Nem zárunk ki senkit. Ez egyértelmű – mondja Kardos, majd
hozzáteszi: – Nem maradt egyetlen hamburger sem?
– Láttad, hogy eszem – feleli Forrai, és bocsánatkérően elmosolyodik. –
Miért nem szóltál? Elugorjak neked valami kajáért?
– Hagyd a fenébe – mondja Júlia. – Negyven felett minden kihagyott
vacsora ajándék.
Forrai felröhög, majd folytatja.
– És mi van ezzel az Ildikóval? Akivel Keszthelyen összefutottál. Mégis
mekkora az esély rá, hogy ez így megtörténjen?
 – Igen, ez bennem is felmerült – mondja Kardos. – És az is érdekes, hogy
eleinte ő sem akart elmenni a találkozóra, aztán mégis ott volt. Nekem úgy
tűnt, lenézi Kaposvárt, meg úgy általában a vidéket. És Elekes azt mondta,
ott tudta meg róla, hogy örökbe fogadott gyerek volt. De ki volt a vér
szerinti apja? Mikor szóba hoztam, hogy nincs apám, egészen befeszült. Mi
van, ha Andi nevelőapja volt az igazi apja? Ha őt otthagyta az intézetben,
de közben összeállt egy nővel, akinek a lányát meg nevelte. Most
tekintsünk el attól, hogyan. De azért ez óriási fájdalmat okozhat valakinek,
ha erre rájön. Okozhat akkorát is, hogy öljön.
– Aztán ott van az a férfi. A Nagy Dénes – folytatja Forrai, és teljesen
lázban van. – Akiről azt mondtad, hogy mindig furcsa volt.
– Attól, hogy valaki furcsa, még nem öl meg négy embert. Vagy akár
egyet is.
– Igen, de hazudott neked. Azt mondta, hogy visszament Bécsbe,
miközben egy lellei vitorláskikötő buliján pöffeszkedett.
– Nem azt mondta, hogy visszament Bécsbe. Csak azt, hogy nem maradt
Kaposváron. És a kettő azért nem ugyanaz. Az viszont igaz, hogy minden
lányra megpróbált ráakaszkodni, de mindenki elhajtotta. Próbálkozott az
Andinál is, de ő tényleg nagyon durván állította le. Megszégyenítette
mindenki előtt az ebédlőben. Talán utolsó nap? Igen, már emlékszem.
Mindenki röhögött a környező asztaloknál. És tényleg nagyon nem voltak
egy súlycsoportban. Emlékszem, Andi kifejezetten sértésnek vette, hogy
egyáltalán próbálkozni mert nála.
– És akkor a végére is értünk – mondja Csongor.
– Kivéve engem – feleli Júlia.
– Kivéve téged. Ha ragaszkodsz hozzá.
Amikor Kardos újra megszólal, a hangja egészen megváltozik. Erős,
érzelemmentes hang. Forrai felkapja a fejét, és meglepetten néz rá.
– Az orrodnál fogva vezettelek. Rátereltem a gyanút előbb Csaba
feleségére, aztán a szeretőjére. A helyszínre megtévesztésül odatettem egy
ugyanolyan borosüveget, mint amilyen bort köztudomásúlag rendszeresen
iszom – sorolja. Pillanatnyi szünet után hozzáteszi: – Vagyis ittam. Mégis ki
lenne az az idióta, aki ott hagy egy ilyen nyomot, nem? De mi van, ha ez
csak egy ócska trükk volt tőlem, ami bejött? Mi van, ha a kezdetektől
hülyének nézlek, Csongor? – kérdezi, és a hangja jéghideg.
– Mi van, ha azoknak ott Pesten igazuk volt? – folytatja, és ide-oda
himbálózik a talpán. Forrai nyel egyet, de állja a pillantását.
 – Mi van, ha én öltem meg az Andit? Új lány volt, és klasszisokkal jobb
csaj nálam. Rámozdult az Imre Csabára. Lehet, hogy ő épp miatta dobott
engem? Életem szerelme volt. Lehet, hogy képtelen voltam feldolgozni?
Lehet, hogy szétvertem miatta annak a lánynak a fejét? Aztán megöltem
szépen sorban mindenkit, aki erre rájött? Eljátszadozom mindenféle
farmerekkel, egy seperc alatt összedobott Facebook-profilról odahívom
magam a víztoronyhoz, elhitetem veled, hogy valaki folyamatosan rám
akarja terelni a gyanút, és közben nagyokat röhögök rajtad. Mi van, ha ezt
nagyon benézted, Csongor? – kérdezi, és most már nagyon közel van a
férfihoz. Egymással szemben állnak a szoba közepén.
A hatalmas, huzatos épület saját életet él körülöttük.
Valahol lenn a központi kazán hűtőrendszere egyenletesen zúg, egy
emelettel alattuk, a lépcsőfordulóban mintha résnyire nyitva hagytak volna
egy bukóablakot. Kitartóan fütyül át rajta a szél. A portáson kívül, aki a
földszinti plexikalitkájában ül, csak ők vannak az épületben. Ötemeletnyi
kihalt irodatömeg választja el őket egymástól. Tízkor váltás, van rá esély,
hogy a fiatal férfi csak szedi a holmiját, és álmosan lelép. Valószínűleg
eszébe sem jut elmondani az éjszakai műszakra érkező kollégának, hogy
néhány órával korábban felengedte Júliát. Sőt több mint valószínű, hogy
már el is felejtette.
– És mi lenne, ha ma este te véletlenül kiesnél az ablakon? – kérdezi, és
rápillant a derékmagasságban nyíló tetőtéri ablakra. – Vagy inkább
kiugranál – suttogja Kardos, és elmosolyodik. – Sikertelen zsaru, az apja is
az volt… simán meg lehetne csinálni.
Nem veszik le egymásról a szemüket. Az orruk szinte összeér, érzik a
másik leheletét, de ez most más, mint az apartmanházban aznap este,
amikor lefeküdtek egymással.
– Csak szívattalak, te hülye – mondja Júlia, és finoman hozzáérinti a
homlokát a férfiéhoz. – Hogy te milyen beszari egy pali vagy – teszi hozzá.
– Komolyan mondom, szerintem neked tele van a gatyád.
Forrai egy ideig dermedten áll, aztán a hűtőhöz megy, kiveszi az üveg
vörösbort, és beviharzik a vécébe. Mielőtt bevágja az ajtót, még odaveti
Kardosnak:
– Na elmész te a picsába!
Kardos leül a franciaágy szélére, és nagyon fáradtnak érzi magát.
Fogalma sincs, miért csinálta ezt az egészet, de maga is megdöbbent azon,
amit mondott. Pontosabban azon, hogy milyen logikus volt az egész.
Mennyire kézenfekvő.
A telefoncsörgés váratlanul éri, úgy kapja ki a készüléket a nadrágja
zsebéből, mintha minél hamarabb el akarná hallgattatni, hátha Forrai meg
sem hallotta. Amióta benn van, többször is lehúzta már a vécét, és Júlia
biztos benne, hogy a férfi most próbálja túltenni magát az iménti
megrázkódtatáson.
A szám ismeretlen, de a hang ismerős.
Igaz, eddig még csak élőben hallotta, bár csak egyszer. De amint
meghallja, máris beugrik: nagyon fiatal. És kissé bizonytalan.
Alig egy percig beszélnek. A terv, ami megfogalmazódik Kardosban, egy
pillanat alatt áll össze, és nem hagy teret magának, hogy tiszta fejjel
átgondolja. Döntött. Bármi lesz is a következménye.
– A szomszédasszonyom hívott – mondja Júlia, mikor Forrai néhány
perccel később kijön a vécéből, és nem néz a szemébe. Már felöltözött, és
indulásra készen áll az ajtóban. – A macska délután óta folyamatosan
nyávog. Biztos, hogy valami komoly baja van.
– Most hülyéskedsz, ugye? – kérdezi a férfi, és tényleg felnevet. A
kezében tartott üveg üres. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi néhány percben az
egészet megitta, és a bor azonnal fejbe vágta. Amikor elindul Júlia felé,
látszik, hogy képtelen egyenesen menni.
– Akkor kutya. Vagy papagáj. Vagy amit akarsz – feleli Júlia, és kinyitja
az ajtót. – A lényeg, hogy én most hazamegyek. És kérlek, ne haragudj az
előzőért – teszi hozzá halkan. – Megpróbáltam, hogy így együtt beszéljük
meg a dolgokat, de látod, mit hozott ki belőlem. Hazamegyek. Holnap
beszélünk, rendben?
Lifttel megy le a földszintre, és úgy hagyja el az épületet, hogy csak
odaint a portásfülke felé. A portás úgysem látja. Háttal ül a forgószékben,
és focimeccset néz a laptopján.
Kardos beszáll az autójába, és kifújja magát. A terv még mindig
őrültségnek tűnik, de ennek ellenére meg fogja próbálni.
A szél nekifeszül az öreg Mercedes oldalának.

Kardos létrehoz egy Messenger-csoportot, és elküld egy körüzenetet:

„Megtalálták Veres holttestét. A helyszín olyan, mintha a Psychóból

másolták volna. A helyszíni szemlét felfüggesztették, csak holnap
reggel folytatják. És olyan nincs, hogy tökéletes helyszín. Ahogy
tökéletes gyilkosság sincs.”
 37

2019. október 9., szerda este tíz után

Halk motozás. Megérkezett.

A teraszt fedő hullámpala tetőről lógó szélcsengőt úgy rázza a szél, hogy
a fémes csilingelés a másodperc törtrészére sem marad abba. Csönd, az itt
nincs. És ma este nem is lesz.
Kardos minden idegszálával arra koncentrál, hogy a vihar bömbölésével
keveredett csilingelés mögül kiszűrje azokat a hangokat, amelyek most a
mindent jelenthetik számára. A bejárati ajtó nem nyikorog, ahogy valaki
óvatosan kinyitja. Csak az alja szorul kicsit, a kiszáradt fakeret bizonyára
megdagadt az esőtől, Júlia tisztán hallja, ahogy a cementlapon végigcsúszik
a fa.
Persze a házat mégiscsak őrizték – neki meg rögtönöznie kellett. A fiatal
járőrt nem volt egyszerű meggyőzni, hogy leváltja. Mindenáron be akart
szólni a központba, hogy megerősítést kapjon, de Kardos azt mondta neki,
Forrai engedte meg, hogy a házban maradjon, míg a helyszínelők kora
reggel visszatérnek, mert amnéziája van, és a pszichológus azt javasolta,
hogy tegye ki magát egy traumatikus élménynek, hátha annak hatására
visszatérnek az emlékei. Amíg ezt mondta, égett az arca, és mélységesen
megdöbbent, amikor a fiú hosszasan vakargatta az indokoltnál kicsit
hangsúlyosabbra hagyott pajeszát, majd bólintott.
– Ha maga marad, akkor én a szoli alatt még meg tudom írni azt a két
jelentést, amivel el vagyok maradva – mondta.
Júlia a legszívesebben megsimogatta volna a fejét, és azt mondja, hogy
csak vicceltem. Ehelyett elköszönt, és megvárta, míg a járőrkocsi a távolban
jobbra indexel, és a síneken áthajtva elindul Siófokra. Két dolog futott át az
agyán, amikor a fény eltűnt az éjszakában: hogy ennek a fiúnak sürgősen
továbbképzésre kell mennie, és hogy bárcsak visszajönne.
Akkor egy percen belül újra feltűnnének a járőrkocsi fényszórói, a fiatal
őrmester satufékkel megállna előtte, és közölné, hogy amit Júlia javasolt, az
szabályellenes, és neki ezt jelentenie kell a központnak. Mert akkor Kardos
mégsem menne be a lezárt helyszínre, és nem várná, hogy talán megérkezik
az, aki már négy embert megölt. És akkor ez a srác helyrezökkentené az
életet, és Kardos nem játszana hőst, valamiért, amit maga sem ért, valami
nehezen megfogható becsületért, azért, mert kicsit úgy érzi, ő is hibás,
amiért a dolgok így alakultak, talán azért, mert azt hiszi, ez egy kicsit róla is
szól, és talán azért, mert azt hiszi, megbirkózik a helyzettel.
De a rendőrautó nem jött vissza, Kardos meg elindult a ház felé,
miközben az eső szemerkélésből zuhogásba váltott. Mire bejutott, már bőrig
ázott. A farmerdzsekije merev páncéllá vált, kibújt belőle, és felakasztotta
az előszobafogasra. A rengeteg felaggatott illatosítónak, amiről Forrai
mesélt, már nyoma sem volt, elvitték a helyszínelők, azt remélve, hátha az
egyiken rögzíthetnek valami nyomot, bár a helyszínt látva mindannyian
tudták, hogy erre kicsi az esély. Aki itt járt, az elég sok amerikai bűnügyi
filmet látott ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie.
A szag maradt, bár az egész napos kereszthuzattól, amit a helyszínelők
csináltak, hogy el tudják viselni a munkát, sokat enyhült, de attól még ez itt
a halál szaga. A rothadó testé.
Miközben hallja, amint nyílik a bejárati ajtó, Kardos a konyhaajtó mögött
áll. Az átázott inge a hátára tapad. Aprókat lélegzik, szinte piheg. Mintha a
levegővétel nesze eljuthatna ahhoz, aki épp belépni készül. De már nincs
idő ezen gondolkodni. Egy telefon fénye villan, és körbepásztázza a
konyhát. Egyértelmű, hogy keres valamit. Hisz azt az üzenetet kapta, hogy
a helyszínelők valamiért felfüggesztették a munkát, de másnap egy ígéretes
nyomnak állnak neki. Hihetetlen, hogy erre idejött. Józan ésszel egy ilyen
miatt nem lett volna szabad eljönnie.
És ez már a második dolog, amiért ez a helyzet meghiúsulhatott volna.
Amiért meg kellett volna hiúsulnia.
De a helyzet már itt van. És Kardosnak kezdenie kell vele valamit.
– Jó estét, Ildi – mondja, kilép a konyhaajtó mögül, és felkattintja a
villanyt.
A nőn fekete esőkabát van, a csuklyája széléről ütemesen csöpög a víz a
padlóra.
Egy. Kettő. Három. Négy. Mint a metronóm egy pianínó tetején egy
kóruspróbán. Andante.
Szembefordul Kardossal, és hátratolja a kapucnit. Az arca meglepett, de
nyugodt. Ellép Júliától, az ablak alatt álló konyhapulthoz megy, és a
táskáját a mosogató mellé teszi. Mintha otthon lenne, olyanok a mozdulatai.
Visszafordul, és amikor megszólal, nem remeg a hangja.
– Hogy kerültünk ide? Először te beszélj.
Kardos megköszörüli a torkát, és még mindig nem hiszi el, hogy ez az
egész megtörténik.
 – Ma este kaptam egy telefont – feleli, és hálás a hangjának, amiért nem
remeg. – Nem mondom, hogy e nélkül nem állt volna össze a kép, de
jelentősen leegyszerűsítette a dolgokat.
– Tűkön ülök, hogy halljam – mondja gúnyosan Ildikó.
– Hisz úgyis elmondod, nem? Imádod ezt, ugye? Ezért lettél rendőr.
Ezekért a színpadias jelenetekért.
– És te? Te miért lettél az? – kérdezi Kardos.
Ildikó felvonja a szemöldökét, ám a feszültséget egy pillanat alatt elfedi
az unott pókerarc. De Kardos figyelmét nem kerüli el.
Amikor folytatja, lassan, higgadtan beszél.
– Sosem akartad ezt? Amit én csinálok? Sosem akartál igazi rendőr
lenni? Mert mit csinálsz te rendőrként? Ülsz egy irodában. Iratokból
dolgozol. Feltevések, következtetések. Okoskodás, pszichologizálás.
– A profilozás a jövő tudománya. A lélektan annyi mindenre választ ad…
– A lélektan pótcselekvés – vág vissza Kardos. –
A lényeg odakinn van, Ildikó. A lényeg a helyszíneken van, a terepen.
Ilyen a zsaru élete. Érezni a halál erejét, szagolni a vér szagát, a retinádba
égetni egy halott arcát… de hisz ezeket ismered. Hisz négyszer tetted meg –
mondja, és a nő arcát figyeli. A villám olyan közel csap le, hogy nyomban
követi a dörgés. A fény egy pillanatra nappali világosságba borítja a
konyhát, a hang megremegteti az ablak vékony üvegtábláit.
– Hát persze hogy nem találtalak a Közszolgálati Egyetem oktatói között
– mondja, és megvárja, míg a dörgés utózöngéi elcsitulnak. – Hiszen ott
nem dolgozik egyetlen Sárközi Ildikó sem. Csak dr. Hebenstreit Ildikó. A
Kriminálpszichológiai tanszék adjunktusa. De a Facebook-profilodon az
eredeti nevedet használod. És amúgy is inaktív, se profilkép, se egy poszt,
semmi – folytatja, és elmosolyodik. – Persze sokan csinálják ezt.
Gondolom, nem akarod, hogy a tanítványaid privátban zaklassanak. Meg
tudom érteni. Az oktatott tárgyaid pedig szintén érdekesek. Van egy olyan,
hogy „Pszichopaták a filmvásznon”, az alcíme meg az, hogy „Tények és
tévhitek”. Komolyan mondom, kedvem lenne beiratkozni hozzád
mesterképzésre, és felvenni ezt a tárgyat. Bár attól tartok, erre már nem
kerülhet sor.
– Szánalmas ez a gunyoros hang – feleli Ildikó, és leplezetlen gyűlölettel
néz rá. Ráérősen a konyhaasztalhoz megy, és leül az ajtóval átellenes
oldalán lévő székre.
 – A másik se kutya – folytatja Kardos, nem zavartatva magát. –
„Született gyilkosok”, ez a címe. Ez meg mi?
Beragadtak nálad a filmek? Vagy ez miről szól?
– Minek játszod itt a hülyét? Fel akarsz dühíteni, hogy megtámadjalak?
Kinn várnak a többiek? Vagy be vagyunk poloskázva? – kérdezi a nő, és a
tekintete végigpásztázza a helyiséget.
– Csak mi vagyunk itt, Ildi – feleli Júlia. – És nincs nyom, amit
rögzíthettek. Nincs itt semmi. Blöfföltem, és bejött. Nem tudtál ellenállni
neki. Ide kellett jönnöd, ugye? Képtelen voltál elhinni, hogy hibáztál. Mert
te sosem hibázol. Tökéletes vagy. Eddig is megúsztál mindent. Aztán most,
ennyi évvel Tóth Andi megölése után, váratlanul veszélyben érezted magad,
és rögtön újra öltél. Mert azt nem lehet elfelejteni, ugye? Erről is tanítasz a
diákjaidnak? Személyes tapasztalatból dolgozol? Saját élményekről is
mesélsz, amikor elmondod nekik, milyen egy született gyilkos?
– Kezdesz unalmas lenni, Kardos! Pont olyan vagy, mint régen – mondja
Ildikó, és feláll. Az ablakhoz megy, és kibámul a feketeségbe.
– De a legfontosabbat még nem is említettem – folytatja Kardos,
elengedve a füle mellett a megjegyzést. A múltról még ráérnek beszélni.
Most a jelen fontosabb.
– A főtárgyadat. Amiből szaktanácsot is szoktál adni, ha felkérnek rá. Bár
úgy gondolom, ez esetben te ajánlkoztál. Nem tévedek, ugye? Te adtad azt a
profilt az ORFK elemzőinek, amely tökéletesen passzolt rám. A Csongor
pedig megbabonázva olvasta. Azzal a jelentéssel együtt összeállt a fejében a
kép. Mármint az, amit te sugallni akartál. Ez, az e-mailekkel együtt,
amelyeket egy általad kreált e-mail-címről küldtél a nevemben Csabának,
meg azzal, hogy miután megölted, a telefonját használva letiltottál az
ismerősei közül, és törölted az üzeneteinket… Tudod, mit? Nem is
hibáztatom. Profin csináltad, ezt el kell ismernem.
– A jelentést egy kollégám nevén adtam le. És mi Forraival sosem
kommunikáltunk személyesen. Egyszerűen nem volt mitől gyanút fognia –
mondja a nő, és most remeg a hangja. A büszkeségtől.
– Szegény Csongor. Ő már a második Forrai, akiből hülyét csináltál.
– Az apjával sem találkoztam soha – mondja Ildikó. – Annyi esze sem
volt szegénynek, hogy bárkit kikérdezzen az Andi iskolai közegéből.
Úgyhogy belőle aztán igazán nem nekem kellett hülyét csinálnom. Csinált ő
magából.
 Újabb villám csap be, ez most olyan közel van, hogy a zsigereikben érzik
a remegést. A nő arcára fény vetül, ő meg pár pillanatra behunyja a szemét,
és a hangja most olyan halk, hogy Kardos önkéntelenül közelebb húzza a
székét, hogy hallja, amit mond.
– Neked minden olyan egyszerű, nem? Fekete meg fehér. Azt mondod,
neked sosem volt apád. De megpróbáltad elképzelni, milyen az, ha senkid
sincs? Mert nekem egyik se volt, Kardos – mondja, és visszafordul az
ablaktól. Ahogy ott áll a konyhaszekrénynek támaszkodva, és háta mögött
az ablakon túl egy szomorúfűz ágai vonaglanak a szélben, a jelenet már-már
melodrámába vált. Ahogy az is, amit ezután mond.
– Nekem nincsen apám, se anyám, Júlia.
– Én mindig azt hittem, hogy azok a szüleid, akikkel láttalak – feleli
Júlia, és most először érzelmeket lát a nő arcán. Fájdalmat. – Az az ősz hajú
férfi, akinek valami furcsa vasszerkezet volt a lábán.
– Járógépnek hívják – mondja Ildikó, és ellágyul az arca. – Mert apuka
mozgássérült volt. Azért.
– Az ember roppant figyelmetlen, amikor fiatal, nem? – kérdezi Júlia, és
olyan, mintha az egészet csak magának mondaná. – El van foglalva a saját
bajaival, és észre sem veszi, hogy akik körülötte vannak, milyen drámákat
élnek át.
– Ne mentegesd magad, Kardos, nem mindenki ilyen ám. Volt, aki
észrevette. A Tóth Andi például tudta. Neki elmondtam. És azt hittem, meg
is érti.
– De…
– De visszaélt a bizalmammal. Egy szajha volt. Egy érzéketlen kis senki.
– Mi volt a bűne? Mit tett, ami miatt képes voltál annyiszor a fejed fölé
emelni egy betondarabot, és újra meg újra lesújtani vele? Mi visz rá valakit,
hogy ilyet tegyen? Segíts megértenem.
– Nem sokkal korábban tudtam meg, hogy apuka többször is járt benn a
Zójában. Elbizonytalanodtak. Azt hiszem, komolyan gondolkodtak rajta,
hogy visszaadnak. Akkor már évek óta náluk voltam, de még mindig nem
szánták rá magukat, hogy hivatalosan is örökbe fogadjanak. Nekem persze
csak mismásolt, de éreztem rajtuk, hogy valami nem oké. Anyuka egyre
gyakrabban sírt. Amikor rákérdeztem, azt mondták, hogy nem akarnak
sokáig bizonytalanságban tartani. Megígérik, hogy egy héten belül eldöntik,
örökbe fogadnak-e, vagy inkább visszavisznek, és akárhogy döntenek is,
amellett már végig kitartanak.
 – És?
– És a legrosszabbkor történt az egész.
– Mi? – kérdezi Kardos, és a lélegzetét is visszafojtja.
– Rájöttem, hogy terhes vagyok.
Kardos csendben emészti, amit hallott. Aztán eszébe jut. Ildikó
Fonyódligeten végig nagyon más volt, mint szokott. Csendesebb,
bizonytalanabb. És egyszer hányt is. Erre most már tisztán emlékszik.
– De hogy jön ehhez szegény Andi?
– Az előbb azt mondtad, ma este felhívott valaki, és abból jöttél rá, hogy
én voltam az. De még mindig nem mondtad el, mi volt az – feleli Ildikó, és
nyilvánvaló, hogy addig nem folytatja, míg választ nem kap.
– A rendszám – feleli Júlia, és vár. A nő megrökönyödve néz rá, és
Kardos folytatja.
– Volt ott egy egyetemista lány, kite-szörfözni akart aznap reggel, ott, a
siófoki parton, a Deák Ferenc sétány előtt. De túl korán érkezett.
– Tovább!
Júlia előveszi a telefonját a farmerja bal első zsebéből.
– Inkább mutatom, jó?
Kioldja a billentyűzárat, rövid ideig keresgél, aztán odalép a nőhöz, aki
még mindig a mosogatónak támaszkodva áll.
– Beszéltem vele néhány nappal Csaba holttestének megtalálása után.
Igaz, hogy korábban Forraiék is meghallgatták, de a dolog csak később
jutott eszébe. Először azt mondta, hogy nem látott senkit és semmit a
parton. De végül beugrott neki egy apróság. Aznap reggel, míg egyedül várt
a többiekre, elindult a lezárt vécéépület felé, hogy mögötte elbújva gyorsan
pisiljen egyet, de menet közben meggondolta magát. Csak azt nem tudta,
miért. Aztán rájött. Mert mintha egy szürke autó orrát látta volna az épület
takarásában.
– Tudtommal a Csaba autója egy sötétszürke Audi 4.
A neten is volt róla egy csomó cikk, keresték.
– Igen, és meg is találták. A szántódi rév parkolójában hagytad. De a
kislány nem azt látta. És ma este váratlanul felhívott, mert talált egy képet a
telefonjában. Szemináriumi dolgozatot ír, és eszébe jutott, hogy messziről
lefotózott egy elektromos autót reklámozó plakátot a vécéépület falán. Azt
akarta most felhasználni a szöveghez. Az a lány környezetvédelmet tanul az
egyetemen. Szóval ma este kinagyította a képet, és látta, hogy véletlenül az
autót is lefotózta. És ő egy rendes gyerek. Amikor beszéltünk, odaadtam
neki a névjegykártyámat. Zavarban volt, és azt hitte, hülyének nézem,
amiért ilyen későn hív, meg hogy az egésznek talán nincs is jelentősége…
Azt hiszem, fogalma sem volt róla, hogy mennyire van. Mert a képen
természetesen nem Csaba Audija látható. Hanem a te Škoda Octaviád –
mondja, és Ildikó arca elé tartja a telefont.
Egy fotó kinagyított része, szemcsés ugyan, és életlen, de a rendszám
első három betűje kivehető: NBB.
– Ezekkel a betűkkel csak rendőrségi flottás rendszámok kezdődnek.
Ilyen civil kocsik nincsenek. Magasabb beosztású rendőrök használnak
ilyet. Mint például a Rendőrtiszti karon dolgozó tanárok. Nem gyakori
ugyan, de előfordul. Igaz?
A támadás váratlan, és letaglózó.
A lövés először tompa ütésnek érződik csupán, aztán a nyomában jön a
melegség. Előbb egy kis helyen érzi csak, de gyors ütemben terjed, mint a
folt az ingen, ha nedvesség éri. Mint a vér az ingen. Júlia ingén. A lábából
kimegy az erő, megkapaszkodik az asztal sarkában, aztán szép lassan
lecsúszik a földre. A kezét a jobb oldalára szorítja, és megnyugszik kicsit.
Nem ömlik a vére, csak finoman szivárog az ujjai között. Elveszi a kezét a
sebről, óvatosan kihúzza a betűrt ingét a farmerból, közben felszisszen a
fájdalomtól, és megnézi. Apró, kerek lyuk a dereka tájékán, néhány centivel
a derékvonalától feljebb. Megtapogatja az oldalát hátul is, és rögtön
megtalálja a párját. A kimeneti sebet. A golyó tehát keresztülment rajta, és
távozott.
Felnéz Ildikóra, és nem érti. A nő ott áll, kezében a szolgálati fegyvere,
és még mindig nem lőtt újra. Könnyedén megölhette volna. Most is
megtehetné. Elhibázta volna? Vagy épp így akarta?
– Bármikor megölhetnélek – válaszol a nő a ki nem mondott kérdésére,
és visszateszi a pisztolyt a táskájába. Ezért állt fel az előbb és ment oda a
konyhapulthoz, háttal Júliának. Akkor vette elő a fegyvert a táskájából, és a
kibiztosítással megvárta, míg a közelben csap le a villám.
– Miért csináltad ezt? – kérdezi Kardos, és ő is hallja, milyen erőtlen a
hangja. Ne ess pánikba, mondja magának, és erősebben szorítja a sebet.
– Azt akartam, hogy neked is fájjon kicsit – feleli Ildikó, és odalép hozzá.
Kardos szemében rémület villan. Aztán a nő határozott mozdulatokkal a
hóna alá nyúl, és felhúzza a székre.
– Ugyanezt csináltad a Veres holttestével is – motyogja Júlia, és
gondolatban megállapítja, hogy egy lőtt seb jobban és hamarabb fáj, mint
ahogy elképzelte.
– Igen. De azt a széket, amelybe őt ültettem, úgy látom, bevittétek a
laborba – mondja Ildikó, aztán megkerüli a konyhaasztalt, és kényelmesen
elhelyezkedik a szemközti széken. – Most pedig addig folytatjuk a
beszélgetést, amíg kell, és neked végig fájni fog, aztán, ha mindent
megbeszéltünk, már nem.
– Mit nem? – suttogja Júlia.
– Már nem fog fájni – mondja a nő, és biztatóan elmosolyodik.
Ez teljesen őrült, gondolja Kardos, és olyan düh lesz úrrá rajta, amilyet
nagyon rég nem érzett. Pont ott ül, ahol két héttel ezelőtt Veres, és nagy
valószínűséggel ugyanaz vár rá, ami a volt karnagyára. És ugyanazért
történik ez is.
– Ő is elhitte, hogy a kezében tartja a dolgokat, igaz? – kérdezi Kardos.
– A Veres? Gondolhatod – feleli a nő, és megint nevet. Úgy tűnik, egész
jól szórakozik. – Amikor elköszönt a találkozó után, követtem, és
felajánlottam, hogy elviszem kocsival. A buszállomás felé tartott, nem volt
józan, így elég lassan haladt. Valószínűleg amúgy is lekéste volna az utolsó
járatot. Tudod, ott, a világ végén, ha este nyolckor nem ülsz fel egy buszra,
már esélyed sincs hazajutni. Először persze nem akart beülni. De végül
kötélnek állt. Talán azt gondolta, hogy még mindig hatalma van felettem.
De az ilyen ember meg is érdemli. A kevélység nagy bűn, ugye tudod? Ha
azt hiszed, mindenkinél okosabb vagy. Az bizony megbosszulja magát.
– De hát mi történt azon a találkozón? – kérdezi Júlia, s hangosan
összekoccannak a fogai. Talán több vért veszít, mint gondolta. Hamarosan
erősebben fog remegni. És aztán, nem is olyan sokára, valószínűleg el fog
ájulni.
– Ki mondott és mit, amiből Imre Csaba gyanakodni kezdett rád? – teszi
fel újra a kérdést. Kevés az idő, és neki mindent tudnia kell.
– Jaj, de kíváncsi vagy! – mondja. – Látod, el kellett volna jönnöd. De az
derogált neked, mi? A sztárnyomozó nem megy vissza a szülővárosába,
ugye? Bezzeg a Csabának nem derogált eljönni.
– Szomjas vagyok – suttogja Júlia, és megnyalja az ajkát.
– Nagyon tudlak sajnálni – mondja Ildikó. – Szóval akkor a találkozó. De
hisz egyszer már beszéltünk róla, nem is olyan régen. Amikor véletlenül
összefutottunk Keszthelyen.
– Valójában nem volt véletlen, igaz?
 – Amikor Forrai fegyelmit kapott, tudtam, hogy elkezdődött a végjáték.
Még aznap lementem Hévízre. Hogy mindenhez közel legyek, ha tenni kell
valamit.
– Például Richárd…
– Most tényleg azt akarod, hogy összevissza ugráljunk, vagy hagyod,
hogy szépen sorban elmeséljem, hogy volt? Milyen nyomozó vagy te?
Minden nyomozó álma a timeline, nem igaz? És te nem akarod? – Feláll,
hogy vizet töltsön magának. Előbb visszaül, csak azután issza ki a pohár
tartalmát, miközben végig Júlia szemébe néz.
A vihar odakinn minden eddiginél nagyobb fokozatba kapcsol. A
szomorúfűz egyik felső ága mindannyiszor az ablaktáblának csapódik,
amikor egy erősebb széllökés éri. A konyhában fullasztó a hőség. Kardos
legalábbis úgy érzi. A nyakszirtjén csorog az izzadság, majd le, végig a
gerince mentén. Nyel egyet, és azt mondja:
– De igen. A timeline-t akarom. Kérlek.
– Látod? Jó kislány vagy te, ha akarod – mondja Ildikó, és hátradől a
széken.
– Mi történt Fonyódligeten ezerkilencszázkilencvennégy nyarán?
– Fonyódligeten? – kérdezi, és a meglepődése őszintének tűnik. – Nem
történt ott az égvilágon semmi. Rohadtul rosszul voltam, alig vártam, hogy
vége legyen, és mehessünk haza. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak
arra, hogy legyen már vége annak a hétnek.
Elhallgat, és követi Kardos pillantását.
– A telefonod kéne? – kérdezi, aztán kinyújtja a lábát, a cipője orrával
épp eléri a készüléket, és egy határozott mozdulattal a konyhaajtóig rúgja.
Kardos hangosan felnyög. Miután a járőrt sikeresen eltávolította, a
szalagon átbújva bement a házba, és várt. Mire jó egy órával később
meghallotta, hogy a bejárati ajtó kilincsét kintről lenyomják, már
tökéletesen tisztában volt azzal, mekkora őrültséget csinált. Az ajtó mögött
állva csak annyi ideje volt, hogy küldjön egy üzenetet Forrainak: „gyere a
veres hazahoz”, aztán már hallotta is Ildikó közeledő lépteit.
Az előbb, amikor kikereste a képet a rendszámról, gyorsan ellenőrizte,
kapott-e választ. De Forrai a Messengere szerint legutóbb két órája volt
elérhető. És az üzenetet azóta sem olvasta. Úgy tűnt, a férfi komolyan
gondolta, amit azelőtt mondott, hogy Kardos kilépett a vendégapartman
ajtaján. „Na jó, én, asszem, kialszom ezt az egész szart, te meg menj, ahova
akarsz.”
 – Amint hazaértem, bejelentkeztem abortuszra – folytatja Ildikó, és úgy
tűnik, betartja, amit ígért. Módszeresen elmeséli a dolgokat. Mintha jólesne
neki, hogy végre elmondhatja valakinek. – Minél előbb meg kellett csinálni.
Ha apukáék megtudták volna, még azon a héten mehettem volna vissza az
intézetbe.
– De hát még nem voltál tizennyolc! A nevelőszüleid nélkül biztosan
nem…
– A Csaba segített. Szólt az apjának, és ő elintézte. Elvettem egy kis
márkát az apuka dugipénzéből, és egy boríték pont elég volt a fiatal
nőgyógyásznak, hogy simán kikaparjon.
– Akkor sem értem, mi köze ennek Andihoz – suttogja Kardos. Leveszi a
kezét a sebről. A melegség újult erővel indul meg belőle, és ő megbűvölten
nézi. A vér több rétegben borítja be: a kézfején már megszáradt, és
pikkelyesen válik el a bőrétől, a tenyerén iszamós és sűrű.
– Az Andival véletlenül találkoztunk. Most mondd! Mik vannak! Az
anyját ugyanabba a kórterembe tették kaparás után.
– Igen, az ember sorsát néha telibelöki a véletlen. Aztán csak néz, és azt
sem tudja, hogy került ebbe a helyzetbe – mondja Júlia, és mélyeket
lélegzik, hogy csillapítsa a fájdalmat.
– Mindig is költői voltál – jegyzi meg Ildikó, majd folytatja: – Szóval az
Andi. Hát igen. Még aznap délután, hogy kiengedtek a kórházból,
elmentem hozzájuk. Kihívtam, és mondtam, hogy beszélni akarok vele.
Hogy senkinek ne mondja el. Mert akkor a nevelőszüleim visszavisznek az
intézetbe, és nekem végem.
– És ő?
– Ő? Pénzt akart. Azt mondta, ha meg akarom tartani a pénzes öregeket,
akkor abból a pénzből jusson neki is. Úgy intéztem, hogy sétáljunk el a
Kaposig. Nem gondolkodtam sokat. Biztos voltam benne, hogy meg kell
tennem. Sosem hagyta volna abba. Onnantól én lettem volna neki a fejős
tehén – mondja, aztán vár. – Na? – kérdezi. Úgy tűnik, valóban
megerősítést vár Kardostól, hogy ezt a dolgot csakis így lehetett elintézni.
Mintha az, hogy egy tizenhét éves lány péppé zúzza egy másik lány arcát,
egyike lenne a konfliktusok hatékony és elfogadott megoldásának.
Kardos reszketni kezd, és úgy dönt, megpróbál minél tovább ébren
maradni.
– A találkozó…
 – Isten bizony, álmomban nem gondoltam, hogy ez lesz belőle – mondja
Ildikó. – Az Elekes rögtön az elején szóba hozta a Tóth Andit. Persze
mindenki sajnálkozott, hogy jaj, szegény, tudod, a szokásos. Aztán a Dénes
megkérdezte, hogy miért Sárközi a nevem a Facebook-profilomon, mert ő
úgy tudta, hogy nem sokkal az Andi megölése után már Hebenstreit lettem.
A kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz, senki sem értette, miért
mondta. Szerintem nem is akart semmi különöset, csak így jött a szájára. És
ezzel nem is lett volna gond, ha…
– Ha?
– Ha a Veres nem bámult volna közben úgy engem.
– A Veres ebben nagyon jó volt. A zsigereibe látott az embernek.
Legalábbis megpróbálta.
– Akkor tudod, hogy ment ez régen, még a kórus idején. Az ember
mindent elmondott neki. Megbízott benne. Én is elmondtam neki, hogy
terhes vagyok, meg azt is, hogy rettegek, hogy apukáék vissza akarják
csinálni az örökbefogadást. És ő akkor és ott, ahogy egymás után
meghallotta ezt a két dolgot, hirtelen összerakta. Abban biztos voltam, hogy
akkor még nem értette, miért, de tudta, hogy a két dolog igenis összefügg.
Láttam a szemén. Olyan volt, mint aki megkövült. Mint abban az Agatha
Christie-könyvben, tudod. Ahogy a színésznő néz, amikor a nő elfecsegi
neki, hogy bárányhimlős volt akkoriban, amikor találkoztak. És neki
fogalma sincs, hogy ennek mekkora jelentősége van. Ahogy a Dénesnek
sem volt. Ez tisztán látszott.
– Rózsahimlő – motyogja Júlia, és érzi, hogy alig forog a nyelve. A
fájdalom tompa szorításból éles, pulzáló hasogatásba vált. Tudja, hogy
rövidesen elájul.
– És akkor a Veres a szemembe nézett, és azt mondta, hogy igen, én
emlékszem, hogy az Ildi ölni tudott volna azért, hogy Hebenstreit legyen –
folytatja, és remeg a hangja. Az, hogy Kardos kijavította, most egyáltalán
nem érdekli. Szinte eksztázisban van. Újraél mindent.
Kardos arca eltorzul a fájdalomtól, Ildikó meg ridegen megkérdezi:
– Ennyire fáj? Akkor igyekszem gyorsabban mondani. Júlia a sebére
szorítja a kezét, Ildikót nézi az asztal túlsó végén, de egyre nehezebben tud
fókuszálni. A nő kerek arca most olyan, mint egy maszk, a szem és a száj
helyén fekete lyukak tátongnak. Kardos érzi, hogy émelyeg, és a szoba
lassan mozgásba lendül körülötte.
 Odakinn a vihar mintha elvonulóban lenne: a villámlások egyre ritkábban
követik egymást, a tetőn doboló eső is halkul. Csak a szélcsengő kitartó.
Mintha ébren akarná tartani Kardost.
– Hazahoztam kocsival, behívott. Pont így ültünk, mint most mi. Azt
hitte, túljár az eszemen. Puhatolózott. Kíváncsi volt. De nem tisztelt engem.
Most sem tisztelt, ahogy régen sem – mondja, és feláll. Lassan megkerüli az
asztalt, és elindul Júlia felé. Kardos behunyja a szemét. A forgó szoba
helyébe, amit eddig látott, most örvénylő fekete semmi lép. De ez fikarcnyit
sem jobb. Nem látja, de érzi, hogy Ildikó már mellette áll. Aztán az érzékei
hirtelen újra kitisztulnak, furcsa, semmihez sem hasonlítható nyugalom
szállja meg. Ilyen lesz hát a vége?, fut át az agyán a gondolat, és végtelen
hálát érez.
– Épp végeztem vele, amikor üzenet jött a telefonjára – folytatja a nő.
Közel van, a lehelete forró, szinte égeti Júlia arcát. Eszelős a hangja.
– Imre Csaba írt neki. Kérdezte, hogy komolyan gondolta-e, hogy én
öltem meg annak idején az Andit. És hogy őt ez a dolog egyre jobban
érdekli. Válaszoltam. Fogalma sem volt, hogy velem beszél. Még azt is
megírta, hogy szólt egy újságírónak, hogy nézzen utána ennek a régi
ügynek, és hogy nem mondja meg neki, kire gyanakszanak, mert azt akarja,
hogy a feltevést egy kívülálló is erősítse meg. De leszűkítette neki a kört
azokra, akik ott voltak Fonyódligeten. Nem akarta, hogy fölösleges köröket
fusson egy csomó emberrel, az úgysem vezetne sehova. Megírta a srác
nevét és a telefonszámát azzal, hogy majd keresni fogja. És persze eljött az
az idő is, amikor tudtam, hogy neki is mennie kell. Felhívtam, és azt
mondtam, találkoznunk kell, mert tudok valami nagyon fontosat a Tóth
Andi meggyilkolásáról. Szárszóra beszéltem meg vele találkozót egy
étteremben, és azt mondtam, hogy utána elviszem a Vereshez, mert ő is
sokat tud majd mesélni. Az a kis hülye egyszerre hajtotta fel a kóláját, és
mire ráfordultam az autópályára, már annyira ki volt ütve, hogy fel sem tűnt
neki, hogy másfelé megyünk, mint mondtam. És tudod, mit motyogott ott, a
korlátnál állva? Hogy közel van a megoldáshoz. És fogalma sem volt, hogy
ez mennyire igaz. De azt tudom, hogy nem fájt neki. Nem érzett semmit.
Már azelőtt repült, hogy a korlát másik oldalára került volna. Komolyan
mondom, még irigyeltem is. Fantasztikus halál lehet beginázva meghalni.
Lehet, hogy neked is ki kellene próbálnod, Kardos.
Aztán hirtelen csönd lesz. Az eső már alig neszez.
 A szél is elállt. Hallgat a szélcsengő is odakinn. De Ildikó még nem
végzett. Most már végig akarja mondani.
– Az a hülye Csaba azt is megírta a Veresnek, hogy neked is szólt. És
hogy te már válaszoltál is, és elmész hozzá Siófokra. Meg hogy még nem
mondta neked, miért, mert előbb tisztán akar látni. Nem akarja, hogy
hülyének nézd, ezt írta. Az a barom valamiért tartott tőled, azt hiszem. –
Megint elhallgat. Kardos arccal előre az asztalra borul, a keze elernyed, és
kétoldalt lelóg a törzse mellett. A hangok távolról érnek el hozzá, mintha
búra alatt lenne.
– Úgyhogy kezdettől fogva tudtam rólad is, nem csak a Richárdról –
suttogja olyan közelről, mintha az ajka Kardos füléhez érne. – Aztán,
mielőtt elköszöntünk, idehívtam a Csabát a Veres nevében. Azt mondta,
hogy csak a hétfő reggel jó neki, mert lekötött dolgai vannak Pesten, így én
is visszamentem Pestre dolgozni. A megbeszélt időben aztán újra itt voltam,
mindent előkészítettem, és vártam. Vele nem volt értelme beszélgetni,
egyszerűbb volt hátulról leütni, aztán egy zsineggel megfojtani. Úgy
intéztem, hogy egy fekete fóliára essen, ezért könnyű volt kihúzni a testét a
kocsihoz. És ha azt hiszed, egy nő nem elég erős ahhoz, hogy valakit a
hátsó ülésre húzzon, akkor neked fogalmad sincs, micsoda erő van egy
nőben. És tudod, mit? Elképesztő élvezetet okozott rád terelni a gyanút. A
borosüveg, az Andi farmere… Tudod, a gyilkosok szeretnek megtartani
valami szuvenírt attól, akit megölnek – súgja reszelősen, majd élesen
felnevet. – És a fekete bráner? Elismerem, hogy az már tényleg túlment egy
határon. De megérdemelte, nem? Az volt, csak szégyellte. Eljátszotta a
nagy macsót, aztán nem volt más, csak egy köcsög. – Mélyet sóhajt. –
Komolyan mondom, ez a rész volt a legjobb az egészben. Ezekkel
szórakozni. Kicsit talán túlzásba estem, nem tagadom. De ha egyszer
annyira jólesett.
A hang, ami Júlia száján kijön, elkenődött, kásás nyöszörgés csupán. De
Ildikó megérti, mert alig pár centire van Kardostól.
– Miért gyűlölsz ennyire? – kérdezi Júlia, aztán ernyedt teste lecsúszik a
székről, és a feje hangosan koppan a cementpadlón.
– Itt vagy még? – ez az utolsó, amit hall, aztán minden elfeketül.
Most vízben lebeg, szürkészöld, alig áttetsző a víz, olyan, mint a kedvenc
helyén, a Keszthelyi-öbölben – otthon vagyok, hasít belé –, aztán a víz
húzza lefelé, ő meg süllyed, közeledik a meder aljához, mindjárt leér, az
arca a felszín felé néz, de nem lát semmit, a víz szereti őt, megóvja,
eltakarja előle, hogy ne lássa.
Hogy ne kelljen látnia azt, ami ezután következik.
 38

Fonyódliget, Somogy Megyei Gyermektábor

1994. július 22., péntek

AZ ALT I

Megvártam, hogy tíz óra legyen, és szóltam, hogy megyek lefeküdni, de

igazából rögtön a vécére mentem. A Tiboron láttam, hogy nagyon aggódik
miattam, de igyekszik nem mutatni.
A többiek persze az égvilágon semmit nem vettek észre, egyik
gyerekesebb, mint a másik, miközben mind azt játsszák, hogy már milyen
felnőttek. Fogalmuk sincs semmiről, ahogy a Tibor is szokta mondani,
rajtam kívül egy sincs, aki igazán megértené őt, meg azt, ami benne zajlik.
Csak lógnak rajta, meg szívják a vérét, meg elvárják, hogy pátyolgassa a
lelküket, de az, hogy neki is vannak érzései meg szükségletei, az persze
egyiknek sem tűnik fel.
Egy akkora fekete pók bámult rám a vécében a tetőről, miközben vártam,
hogy meglegyen a teszt eredménye, hogy olyat még soha életemben nem
láttam. Befészkelte magát a hullámlemez és a fémoszlop közé, és csak ült
ott a hálója közepén, és engem figyelt. Abban a néhány percben alig kaptam
levegőt. A használati utasítás azt írta, hogy tíz-tizenöt percet kell várni, de
ez baromság. Nekem szerintem nem volt több, mint két perc, és már kezdett
látszódni a második kék csík is. Fölnéztem a pókra, ültem a vécén, a teszt a
kukán volt, a csík egyre sötétebb lett, a pók hálója előbb remegni kezdett,
azt hittem, csak a szél mozgatja, de aztán már megláttam az árvaszúnyogot,
ami ott vergődött a jobb sarokban, közvetlenül a fémlemez alatt, a póknak
pedig nem kellett több, mint a pillanat. Onnantól már nem foglalkozott
velem, én meg ültem még ott egy darabig, aztán a tesztet
visszacsomagoltam a dobozába, bebugyoláltam egy csomó vécépapírba, és
bedobtam a kukába. Már majdnem odaértem a faházhoz, amikor
visszamentem érte. Mert ezt neki is látnia kellett.
Mégiscsak az ő gyereke.
Nem is mentem be a szobámba, hanem rögtön hátramentem hozzá. Nem
lepődött meg. Szerintem tudta, mondta is akkor, rögtön utána, amikor nem
szállt ki belőlem időben, hogy ebből lehet egy kis probléma. Így mondta
már akkor, hogy kis probléma, és ezt mondta este is, amikor bekopogtam
hozzá.
De közben nagyon kedves is volt, és olyan erősen ölelt, amikor azt
mondta, hogy ő alkalmatlan arra, hogy apa legyen, és muszáj lesz elvetetni,
hogy megint alig kaptam levegőt, de ez most jó volt, mert azt éreztem, hogy
szeret, és azért csinálja.
Azt hittem, azonnal elalszom, mert olyan fáradtság volt rajtam, hogy alig
bírtam visszamenni a szobámba. De aztán nem ment mégse, és én
kimentem, és arra gondoltam, hogy megyek egy kört a faház körül, hátha
attól elálmosodom, de aztán meghallottam a hangját. A Tibor volt az.
És mindent hallottam.
Nyitva volt az ablakod, és tisztán hallottam, ahogy a Tibor szerelmet vall
neked, Kardos.
Hallottam mindent.
Azt is, amikor azt mondta neked: „Egyszer még gyerekünk is lehetne, ha
akarod, Juli. Én mindent megadnék érte. Amit csak akarsz.”
Gyűlöllek, érted? Gyűlöllek, Kardos!
 39

2019. október 10., csütörtök délután

– A kaposvári kórházban vagy – mondja Forrai, és lefogja Kardos

görcsösen a takaróba kapaszkodó kezét. – Nyugodj meg, most már minden
rendben van.
Júlia résnyire nyitja a szemét, de rögtön le is hunyja. A mennyezeti
neonlámpa éles fénye tűként hatol a szemébe.
– Mi lett a vége? – kérdezi, Forrai meg felugrik a székről, fölé hajol, a
füle alig pár centire van a szájától, hogy megértse, amit mond. Aztán
kisimítja Júlia haját a homlokából, és megpuszilja. A nő bőre meleg és
nyirkos, a mozdulat pedig gyengéd és bizalmas.
Horváth, aki az ágy másik oldalán kuporog egy sámliszerű ülőkén,
felvonja a szemöldökét, de nem szól.
– Mit akart csinálni? – kérdezi Júlia, és ismét próbálja megnedvesíteni a
nyelvével az ajkát.
– Már előkészült, hogy végezzen veled – feleli Forrai. – De inkább nem
mondom el. Azt hiszem, jobb, ha nem tudod, mit tervezett.
Háromágyas kórterem, de Kardos egyedül van. Hogy azért-e, mert
rendőr, és egy nagy port kavart ügy sérültje, vagy csak kegyelmi állapot van
a traumatológiai osztályon, és kevés a beteg, Kardos nem tudja. Igaz, mást
sem nagyon tud. Fogalma sincs, mennyi idő telt el azóta, és arról sincs,
hogy mi történt azután.
– A lövés a májadat is érte – mondja Csongor, és nagyot nyel. Júlia
óvatosan balra fordítja a fejét, és hunyorogva a férfi arcát figyeli.
Megdöbben. Forrai a könnyeit nyeli.
– Belső vérzésed volt, sokáig műtöttek. De rendbe fogsz jönni, azt
mondták a dokik – folytatja, és igyekszik összeszedni magát.
Amikor a férfi utoljára látta őt, akkor is szét volt esve. Kardosnak
beugrik az az este, mielőtt oda indult volna, és elönti a szégyen. Akkor sem
tudta megmagyarázni magának, miért művelte a férfival, amit művelt, és
most is csak egy halvány ötlete van. Nem boldog tőle. Ha az ember
képtelen kötődni, akkor egészen furcsa helyzeteket képes generálni, csak
hogy elidegenítse magától azt, aki kapcsolódni akar hozzá.
– Elkaptuk, Júlia – teszi hozzá Forrai, és átnéz az ágy fölött Horváthra,
aki szintén mindent belead, nehogy elsírja magát. – Elkaptuk. Kicsit hülyén
oldottad meg a dolgokat, de a lényeg, hogy túl vagyunk rajta.
– De te aludtál. Nem is olvastad az üzenetemet. Hogy…? Hogy
kerültetek oda? – kérdezi Júlia, és az infúziós zacskót bámulja a feje fölött.
Aztán kinéz az ablakon. A tiszta, kék eget látja, ami csak akkor ilyen szép,
ha egy nagy vihar után gyönyörűen kitisztul az idő. Indián nyár, gondolja,
aztán visszakormányozza a figyelmét a jelenbe.
Forrai még nem válaszolt. Júlia egyik férfiról a másikra néz, aztán
Horváth végre megszólal.
– Aznap este küldtél egy közös üzenetet Ildikónak, Elekes Adriennek és
Nagy Dénesnek. Gondolom, azt feltételezted, hogy ha mindhármuknak
írod, a gyilkos azt hiszi, nem tudod, hogy melyikük az a három közül. Ha
csak neki írtad volna, egész biztos lett volna benne, hogy csapda. Bár azt
hiszem, így is sejtette. De jól kalkuláltál. Képtelen volt megállni, hogy oda
ne menjen. Az ő egójával egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy olyan
nyomot hagyhatott a helyszínen, amiből azonosítható lett volna.
– Igen. Ő azt hiszi, hogy tévedhetetlen. És hajtja a hübrisz – mondja
Júlia, Horváth meg zavartan vakargatja a feje búbját, mintha azon
morfondírozna, vajon megkérdezheti-e, hogy az mit jelent. Aztán láthatóan,
úgy dönt, hogy ennek most nincs itt az ideje, mert inkább folytatja.
– Ez a Nagy is azonnal elolvasta, és rögtön úgy érezte, hogy valami nagy
baj van.
– És?
– És pánikszerűen hívogatni kezdett téged, de te nyilván le voltál
némítva.
Júlia behunyja a szemét: ismét ott van a konyhában, látja a telefonját az
ajtó mellett, látja, ahogy újra és újra felvillan, de ő nem érheti el.
– Igen – feleli.
– Annyit tudott rólad, hogy a keszthelyi kapitányságon dolgozol –
folytatja Horváth. – Úgyhogy minket hívott először. Mivel te fel voltál
függesztve, a diszpécser engem hívott. Én viszont rögtön Forrait kerestem.
Hát ennyi.
– Köszönöm – suttogja Júlia. – És ne haragudjatok. Szánalmas, dilettáns
magánakció volt. A szakmaiatlanság csúcsa.
– De itt vagy, főnök, és ez a lényeg – mondja Horváth, és esetlenül
megpaskolja a kezét.
Júlia hálásan néz rá, a legszívesebben felkelne, és beülne ezzel a suta
mackóval a szolgálati Škodába, hogy felvegyék a szolgálatot.
 – A pszichológiai alkalmassági vizsgálaton természetesen megfeleltél,
főnök – válaszol Kardos ki nem mondott gondolataira Horváth. – Semmi
akadálya, hogy elkezdd a munkát, amint olyan állapotban leszel. És persze,
ha akarod – teszi hozzá. Megvakarja a vörös szakállát, és kutyaszemmel néz
Kardosra.
– Na. Mondd – segít neki a nő.
– Sokkal régebben rád szállt, főnök. Sokkal régebben.
– Hogy érted? – kérdezi Kardos, és Forraira néz. Az csendben bólogat.
– Emlékszel, amikor a Szendrei-ügyben felmentünk a Közszolgálati
Egyetemre, hogy találkozzunk egy elemzőcsajjal?
– Persze – feleli Kardos. – Folytasd.
– Pár nappal később valaki hívott az egyetemről. Azt mondta, mintha
téged látott volna az aulában, és érdeklődött felőled, hogy mi van veled. Azt
mondta, régen a legjobb barátnők voltatok, de aztán volt köztetek egy
félreértés, és emiatt nem mert téged hívni, de kíváncsi, mi lett veled. És
én…
– Tudom. Te meg elmondasz bárkinek bármit, ha azt mondja, hogy pesti,
pláne, ha egyetemi adjunktus az illető. Mert hasra esel tőlük, mint mindig.
– Tudom, főnök, és hidd el, ez most nagy lecke volt.
– És mit mondtál neki?
– Semmi extrát, esküszöm – nyögi, és céklaszínűre pirul. – Hogy egy
fontos ügyön dolgozunk, hogy jól vagy, csak egy kicsit fura.
– Mondd csak.
– Hogy nincs másod, csak egy macskád, és hogy magányodban talán
kicsit többet iszol, mint kéne – hadarja egy szuszra, majd hozzáteszi: – Ne
haragudj, főnök, igazán nem tudhattam… és egyébként is idiótaság volt
tőlem, tudom. De én télleg azt hittem, hogy ez a nő egy régi barátod, abban
bíztam, hogy ezek után majd mégis fölhív, kibékültök, te meg nem leszel
annyira egyedül…
– Ugorjunk, nem haragszom – mondja Júlia, és meglepetten nyugtázza,
hogy tényleg nem haragszik rá. Ő ilyen. Naiv, egyszerű, de tényleg csak jót
akar.
– Aztán olvasott róla, hogy elkaptad a Szendreit, látta, hogy kitüntetést
kaptál az országos rendőrfőkapitánytól… és azt hiszem, hogy rohadtul
féltékeny lett rád. Meg dühös. Úgyhogy pár nappal később, amikor egy
továbbképzésen összefutott a keszthelyi kapitánnyal, elkottyantotta neki,
hogy már Pesten is arról pletykálnak, hogy a sztárnyomozója valójában egy
alkoholista. És hogy ebből nagy botrány is lehet.
– Ettől persze a főnök összeszarta magát.
– És elküldött téged felülvizsgálatra – mondja Horváth, és sűrűn bólogat.
– Tudom, hogy nem hittél neki, amikor azt mondta, hogy fenn pletykálnak
rólad, és ezért teszi. Tudom, hogy biztosra vetted, hogy ez csak duma, és a
Szendrei-ügyről akar leállítani. De a dolgok néha egyszerűen csak azok,
aminek mondják őket, főnök.
Kardos óvatosan kitapogatja a takaró alatt a kötést az oldalán, aztán,
ahogy véletlenül megmozdítja a dréncsövet, felnyög.
– Furcsa dolog a véletlen – mondja valamivel később, a két férfi meg
értetlenül néz rá. – Amikor ott voltunk ketten abban a konyhában, szóba
került a véletlen. És tudjátok, mi a durva? Hogy ez a két dolog tett neki
keresztbe igazán. A hübrisz és a véletlen.
Rájuk néz, látja a tanácstalanságot az arcukon, és enyhén tanár nénis
hangon hozzáteszi:
– Hübrisz. Görögök. Gőg, kevélység, elbizakodottság. Amikor azt
hiszed, te mindenek felett állsz. Bármit hatalmadban van megváltoztatni.
Kábé ennyi. A véletlen meg egészen pofátlanul lökte telibe a dolgokat
azzal, hogy pont akkor függesztetett fel, amikor igazán nem kellett volna.
Mert véletlenül épp utána történt az a találkozó, ahol ő gyanúba került.
Gondoljatok bele. Több mint húsz éve semmi. Erre ő véletlenül meglát
engem, és elkezd szimatolni utánam. Aztán elképesztően dühös lesz, amiért
sikerem lett, kicsinyesen alám tesz, így én pont szarul vagyok lelkileg, és
máris ugrom, amikor a Csaba elhív magához. Mert ha én akkor rendben
vagyok, sosem megyek el hozzá. Sőt elhajtom a francba. Hisz elhagyott –
mondja, és ég az arca. – És igen. Tényleg taccsra tett vele akkor, régen.
Úgyhogy igen. Azt is mondhatnám, hogy hatalmas pacsi, Lacikám! –
Bágyadtan elmosolyodik. – Ha nem jár el a szád, és nem pletykálod el,
hogy iszom, akkor könnyen lehet, hogy ezt is megússza. Ugyanúgy, ahogy
akkor, azt, egyszer már megúszta.
Aztán a jobb könyökére támaszkodva megpróbál felemelkedni. Forrai
máris ugrik, hogy segítsen, de Kardos felüvölt, és a fejével int, hogy ne
tegye.
– Csak inni akartam, nem kipattanni az ágyból – nyögi Júlia, Horváth
meg felveszi az éjjeliszekrényről a poharat, a szájához igazítja a szívószálat,
és türelmesen megvárja, míg Kardos megissza a vizet.
 – És vele mi van? Mit mond? – kérdi lehunyt szemmel Júlia.
– Amióta bevittük, dől belőle a szó – feleli Forrai. – Mintha büszke lenne
erre az egészre. Gondolom, baromság azt hinni, hogy örül annak, hogy
elkapták, de néha tényleg úgy érzem, mintha élvezné. Végre elmondhatja,
hogyan manipulált annyi embert, és hogyan mozgatta a háttérben a szálakat.
– Amilyen narcisztikus, szerintem titkon abban bízik, hogy egyszer majd
ő is tananyag lesz az egyetemen – jegyzi meg Júlia.
– Az abortusznál valami félrement, és meddő lett. Azt hiszem, onnantól
nagyon rossz irányba indult el benne valami – mondja Forrai. – Nőttön-nőtt
benne a gyűlölet, miközben látszólag sikeres ember volt. Senki meg nem
mondta volna róla, hogy ilyenekre képes.
– Ez mindig így van – helyesel Júlia. – Azt hiszem, most aludnék egy
kicsit. De azért mondjátok, mi van a többiekkel? Meghallgatták már őket?
– Ahogy megtudták, hogy mi történt, mindketten mindent elmondtak. A
saját történetüket – mondja Forrai. – Elekes a fejébe vette, hogy a blogján
indít egy #metoo kampányt. Az volt a mániája, hogy híres emberek majd
nála vallják be, hogy őket is zaklatták. Ezért szervezte ezt a találkozót.
Hogy így személyesen találkozhasson Imre Csabával, és rábeszélhesse.
– Akkor ezt jól sejtettük. Nekünk sosem volt még találkozónk. Egyszer
sem. Ezért is volt nekem furcsa az egész – suttogja Kardos, de a szeme már
csukva. Félálomban van.
– Az Imre persze elutasította. Azt mondta, hogy ő nem hibáztatja Verest
azért, mert biszexuális lett. Nem volt benne harag, inkább pont ott tartott az
életében, hogy mindent újrakezd, és elfogadja magát úgy, ahogy van.
– És a Dénes? – kérdezi Kardos, és kinyitja a szemét.
– Ezt ő küldte neked – feleli Horváth, és az éjjeliszekrényen díszelgő,
malomkerék nagyságú csokorra mutat. – Azt hiszem, szerelmes beléd –
teszi hozzá. – Már reggel is járt itt, és azt mondta, később még visszajön.
– Nem Bécsben van? – kérdezi Júlia.
– Több mint egy éve kirúgták a multitól, ahol dolgozott – feleli Forrai. –
Azóta a lellei vitorláskikötő hoteljében bármixer. Amikor megkapta a
meghívót a találkozóra, úgy gondolta, jobban hangzik, ha a korábbi
munkáját mondja. Úgyhogy ő nem vendég volt azon a Facebook-
csoportban látott fotón, hanem egy alkalmazott.
– Mindig is tudtam, hogy az ilyen találkozók hülyeségek – mondja Júlia.
Óvatosan felhajtja a takarót, és újra megpróbál felülni. – Az emberek bármi
áron, de meg akarják mutatni azoknak, akiket ezer éve nem láttak, hogy
vitték valamire.
– Segítsek? Mit szeretnél csinálni? – kérdezi Forrai, és finoman Kardos
hóna alá nyúl.
Júlia ránéz, és elmosolyodik.
– Kezdjük azzal, hogy segítesz eljutni a mosdóba. Rohadtul kell
pisilnem. – Kiül az ágy szélére, és felszisszen a fájdalomtól. – De aztán, ha
már kicsit összeszedtem magam, örülnék, ha kivinnél anyámhoz a temetőbe
– mondja. – Van mit megbeszélnem vele.
 KÖSZÖNET

Köszönöm a Kiadónak és szerkesztőmnek, Palkó Katalinnak.

Köszönet és hála férjemnek és gyerekeimnek, valamint Péterfy-Novák
Évának és Péterfy Gergelynek – nélkületek nem írnék most történeteket.
Dr. Bozi Renátának a rendőrségi kérdésekben adott tanácsaiért – hálás
vagyok értük is, és a barátságodért is –, továbbá köszönöm íróbarátaimnak,
Jules Winklernek, Havas Julinak, Pap Évának és Hlavay Richárdnak. Ti
kellettetek hozzá, nagyon.
Végezetül fontos megemlékeznem a száraz fehérborról is.
Mértékkel.
 Megjegyzések

[←1]
Adjisten!

[←2]
Én itt lakom, ahogy önök is. (rossz németséggel)

[←3]
Igen, igen, tudom, hisz már találkoztunk.

[←4]
Láttak valami furcsát a házban? Valami szokatlant? Idegesítőt?
(rossz németséggel)

[←5]
Manfred mondta, hogy múlt pénteken egy fiatalember olyan hosszan
csengetett, hogy fel kellett mennie megnézni, mi történik.

[←6]
És? Mi történt? (rossz németséggel)

[←7]
Semmi érdekes. Csak egy ételfutár volt. Pizzát vitt abba a lakásba,
amelyikben most ön lakik.

[←8]
Melyik cégtől? Tudja esetleg? (rossz németséggel)

[←9]
Subito. Ez volt hátul a pólóján.
 TARTALOM

PROLÓGUS
ELSŐ RÉSZ KÖNNYEDÉN, LEBEGVE
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
MÁSODIK RÉSZ FENSÉGESEN, SÚLYOSAN
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
HARMADIK RÉSZ FÁJDALMASAN
30
31
 32
33
34
35
36
37
38
39
KÖSZÖNET