Murakami Haruki

A határtól délre, a naptól nyugatra

„Valami nincs meg bennem, az életemben, és ezért vagyok folyton éhes és szomjas. Se a
feleségem se a gyerekeim nem képesek betölteni ezt az űrt. Az egész világon csak egyetlen
ember képes erre, és az te vagy.”
A határtól délre, a naptól nyugatra volt az a regény ami Murakami Haruki nagy
rajongójává tett. Most, több olvasmányon túl, nem mondanám, hogy ez a legjobb írása, viszont
van a regénynek egy megfoghatatlan bája, egy különös hangulata, amely elvarázsolt, és sokáig
velem maradt: a füstös dzsesszkocsma, a késő, esti órák, az eső, és a szerelem, mely a
körülmények és nem az érzések hiánya miatt reménytelen. Mindezek a Casablanca című
klasszikus filmet idézik, azzal a különbséggel, hogy a zongorista nem a As time goes by-t, hanem
Duke Ellington Star-crossed lovers-ét játsza…
A regény mégsem merül ki csak egy szomorú szerelmi történet elmesélésében.
Mit csinálsz abban a helyzetben mikor úgy érzed, hogy meghalt benned valami? Mit
csinálsz, akkor, ha emberi számítás szerint mindened megvan, de semmi nem tudja kielégíteni a
benned lévő folytonos hiányérzetet? Ha az élet különös fortélya nyomán esélyt kap egy
reménytelennek hitt szerelem és csordultig tele a lelked, mit vagy képes érte feladni? Vajon a
szerelem képes-e tartósan fenntartani a beteljesedés érzetét, vagy egy idő után megint
kiüresedünk? Van-e még élet egy nagy szerelem után? Ezekre a kérdésekre keresik, és adják
meg a regény szereplői és velük együtt az olvasó is a válaszokat.