Magyarország és az Erdély-mítosz

T. Szabó Csaba

Benedict Anderson szerint, a nemzet egy elképzelt közösség. Ami összeköt több millió
embert, az valójában a nyelv, a közös múlt és egy jó adag ideológia. Minden más elképzelt,
amely ezeket a tényeket mítosz-szerűen megerősíteni hivatott az elmúlt két évszázadban, a
modern európai nemzetek születése óta. A magyar nemzet sem kivétel ez alól, ebben a
tekintetben a recept ugyanaz. A különbség annyi, hogy mig bizonyos európai nemzetek
kisebb-nagyobb mértékben területileg lefedik az 1990 utáni határokat, addig a magyar nemzet
valóban, szétszabdalt nemzettesttel rendelkezik 1920 óta. A legnagyobb elszakított
nemzetrész Erdély, amelynek magyar nyelvű lakóiról az elmúlt száz év külön lét annyi
modern mítoszt és tévképzetet teremtett a magyarországi magyarság mentális térképén, hogy
azt összegyűjteni valóban, historiográfiai csemege lenne. Ezek a tévképzetek is politikai
köntöst szoktak ölteni: a jobboldalnak Erdély az Elveszett Paradicsom, a hegyek, tiszta
patakok, medvék, ízletes pálinkák, székely leánykák, kopjafák és népzenei szólamok világa,
amely legtöbbször kizárólag Székelyfölddel azonos. Minden más mellékes, pedig tudjuk,
még a történelmi Erdély is jóval több, mint Székelyföld, nem is beszélve az 1920 utáni, Kós
Károly-féle transzilvanizmus „globális” Erdély-képéről, amely magába foglalja a Bánságot és
a Partium vidékét is. Erről az idealizált, részleges, sztereotípiáktól már-már giccsesen tarkított
Erdély-képet szerencsére ma már több dicséretes kezdeményezés is megkérdőjelezte, legyen
szó itt Ablonczy Balázs történész munkáiról, vagy Nyáry Krisztián irodalomtörténész
legújabb film-sorozatáról. Ez a folklórba öltöztetett, száz év lemaradást idéző paradicsomi
Erdély persze megfelel a kortárs nemzetpolitikának, amely ezt a Horthy-korszakot idéző, de
ma a valóságban csak részlegesen létező Erdély-képet használja fel saját politikai és
gazdasági tőkéjének gyarapítására.
Ehhez az Erdély-mítoszhoz tartoznak hozzá a csak és kizárólag Orbán Viktorra szavazó
erdélyiek végeláthatatlan tömegei is, akiktől a pestiek, mint valami félelmetes hordától
rettegnek és az ellenzék ezt a folklórba, száz év lemaradásban ragadt erdélyit demonizálja és
mint kollektív ellenségképet, saját politikai kudarcuk bűnbakjaként manapság naponta
ostorozza az internetes fórumokon. Mint minden mítosznak, igy ennek a fent ábrázolt Erdély-
képnek is természetesen megvan a maga valós forrása: valóban, Erdély tájai gyönyörűek,
összehasonlíthatatlanul változatosabbak Magyarország pusztaságainál és aprócska
dombjainál, Székelyföldön valóban megtalálhatjuk az erősen archaikus, falusi társadalmat is
és valóban, az 1,2 millió erdélyi magyar közül, a szavazásra jogosultak egy része (kevesebb
mint fele, egyébként) valóban Orbán Viktort tartja a legnépszerűbb magyar politikusnak.
Csakhogy a magyarországi társadalom – különösen az Erdélytől távol élő, erdélyi
magyarokkal ritkán találkozó, külföldön ritkán járt, monoetnikus közeghez szokott és
provinciális közegben mozgó magyarok – nem tudnak arról az Erdélyről, amely ennél, a
lebutitott és immár politikailag demonizált, fel- és kihasznált Erdélynél jóval komplexebb és
bonyolultabb. Aki az elmúlt néhány évben megfordult Nagyváradon, Kolozsváron,
Sepsiszentgyörgyön, Nagyszebenben, az tudja, hogy a magyarországi vidéki városokhoz
képest, Erdélyben sokkal élénkebb például a sajtóban a vitakultúra, sokkal intenzívebb a
kulturális élet, létezik baloldali értelmiség, egyetemi pezsgés és az életszínvonal a legtöbb
régióban meghaladta a kelet-magyarországiak perspektívait. Kolozsváron több a fiatal, cool
hipszter, mint Szegeden és annyi informatikus van, mint a magyar vidéki nagyvárosokban
talán összesen. Erről sajnos csak az tud, akinek van közeli, erdélyi ismerőse, barátja vagy
gyakran jár azokon a vidékeken. Aki csak hírből látott még erdélyit, annak sajnos csakis a
nemzetpolitika Erdély-mítosza fog rögzülni: ha jobboldali, akkor egy paradicsomi, sosemvolt
állapotként és „nemzeti zöld szívként”, ha baloldali, akkor „román hordaként” és „megvett
szavazókként”. Ezt a végletes, hibás nézetet nem segíti a Demeter Szilárd-féle nyilatkozatok
sem, amelyek súlyosan növelik az erdélyiek iránti ellenszenvet és tévképzeteket. Pedig
Erdély nemcsak Demeter-féléket adott a magyarságnak, de Kányádi Sándort, Kós Károlyt
vagy Dsida Jenőt is, akiknek egyetemes és magyar jelentőségét aligha vitathatjuk el.
Talán ideje lenne mindkét oldalnak – baloldalnak és jobboldalnak egyaránt – megpihenni,
hátra dőlni és nyugodt távolságból szemlélve megérteni, hogy a kollektív jelzősités,
bűnbakkeresés vagy épp az idealizálás és mítosz-gyártás sem az erdélyieknek, sem a
magyarországi magyaroknak nem hasznos. Ideje lenne olyan, már létező
kezdeményezéseknek nagyobb teret adni, amelyek a XXI. századi Erdély komplex, sokszínű,
Magyarországtól kulturálisan elválaszthatatlan, de az elmúlt száz évében mégis, nagyon
mássá lett jellegét hangsúlyozza.