EDWARD MORGAN FORSTER

A Gép megáll
I. rész: A léghajó
Gondolatban tartsanak velem, és képzeljenek el egy méhsejtszerű, hatszögletű
szobácskát. Sem ablak, sem látható
fényforrás nem világítja meg, mégis halovány fényben úszik. Szellőzőablaka nincs,
mégis mindig friss benn a levegő.
Zeneszerszám sem található benne, mégis, amikor belépünk ide, halk melódia tölti
be. Középen karosszék, oldalt íróasztal
- ez minden berendezése. A karosszékben fehér ruhás test. Egy nő. Egy körülbelül
160 centis nő ül ott. Az ő szobájába
léptünk be.
Csöngetnek.
Az asszony a csengőszóra kikapcsolja a zenét.
Csak meg kell néznem, ki az, gondolja, és elindítja a székét. A széket, akárcsak a
zenét, gép működteti, és a szobának
ahhoz a falához gurul vele, ahol közben folyamatosan szól a csengő.
- Ki az? - kérdezi türelmetlenül, mert már többször félbeszakították zenehallgatás
közben. Sok ezer embert ismer,
hiszen történetünk idejére az emberi kapcsolatok hihetetlenül kiszélesedtek.
Ahogy a hangszóróba belehallgat, fehér arca mosolyra simul és így szól:
- Jól van, beszélgessünk egyet, öt percre izolálom magam. Öt percre - pontosan
ennyi időt tudok adni neked - jó,
Kuno? Ennyi idő alatt remélem, semmi fontosról nem maradok le. De öt perc múlva be
kell fejeznünk, mert folytatom a
tanulmányomat, tudod, „Az ausztrál korszak zenéje” címűt.
Elfordítja az izolációs kapcsoló gombját, így senki más nem szólhat hozzá. Azután a
világítás kapcsolójához nyúl, és a
kis szoba sötétbe borul.
- Siess - mondja egyre növekvő feszültséggel - siess, Kuno! Itt vesztegetem az
időmet a sötétben.
Mégis újabb 15 másodpercet vesz igénybe, míg a kezében tartott kör alakú kis
képernyő kivilágosodik. A lilásba hajló,
haloványkék fényben meglátja fia arcát a képernyőn, a fiáét, aki a Föld túlsó felen
él.
- Kuno, hogy te milyen lusta vagy!
Fia boldogan mosolyog.
- Kezdem azt hinni, hogy direkt szereted az időmet lopni.
- Már hívtalak korábban is, anya, de vagy foglalt voltál, vagy izoláltad magad.
Pedig különösen fontos mondandóm
van a számodra.
- Csak gyorsan, édes fiam, akármi az! Miért nem tudtad csőpostával elküldeni?
- Én jobban szeretem az ilyesmit szóban elmondani. Szeretném…
- Nos?
- Szóval szeretném, ha meglátogatnál, anya.
Vashti a képernyőn keresztül döbbenten nézett fia szemébe:
- Hiszen látsz engem, nem? Miért akarsz ennél többet?
- Szeretnélek látni - folytatta Kuno -, de nem a Gépen át. Veled szeretnék
beszélni, nem pedig ezzel az átkozott Géppel.
- Hallgass! - kiáltja az anyja ijedten. - Semmit sem szabad mondanod a Gép ellen,
hát nem tudod?
- De miért nem?
- Csak.
- Úgy beszélsz, mintha a Gépet Isten teremtette volna! - kiabálja a fia. - Lassan
kezdem azt hinni, hogy még imádkozol
is hozzá. Próbáld meg nem elfelejteni, hogy nem isten, és hogy emberek hozták
létre. Nagy emberek ugyan, de mégiscsak
emberek. A Gép önmagában talán sok minden, de azért még nem minden. Látok ugyan
valami olyat a képernyőn, mint
ami te vagy, mégsem téged látlak. Hallom ugyan a hangod a telefonon, mégsem téged
hallak. Ezért szeretném, hogy ide
gyere. Gyere, és legyél itt velem. Látogass meg engem, hogy szemtől szembe
láthassuk egymást, hogy beszélgethessünk,
és elmondhassam mindazt, amit szeretnék.
Vashti azt válaszolja, hogy aligha tud időt szakítani egy ilyen látogatásra.
- De hiszen léghajón alig két nap az út!
- Nem szeretem a léghajót.
- De miért?
- Gyűlölöm látni a barna Földet, gyűlölöm a kék eget és a csillagokat a sötétben.
Léghajózás közben nem támadnak új
gondolataim.
- Nekem pedig csakis ott támadt új ötletem.
- És ugyan miféle ötletek azok, amiket… a légből kaptál?
Először pár pillanat hallgatás volt a válasz.
- Ismered ugye azt a négy csillagot, amelyik olyan, mint egy téglalap négy sarka…
három másik, mintha keresztezné,
és újabb három ezekről függ…?
- Nem. Egyáltalán nem szeretem a csillagokat. De ha ez neked ötletet ad…
- Az jutott eszembe, hogy ezek így együtt olyanok, mint egy ember.
- Ezt nem értem.
- A négy csillag az ember válla és térde. A három csillag keresztben, az öve -
tudod, az öv, amit valaha viseltek az
emberek. A három lógó meg a kardja…
- A kardja?
- Igen. Az emberek, ugye, valaha kardot viseltek. Azzal ölték meg az állatokat és a
többi embert.
- Hát szerintem nem valami fényes ötlet, de legalább eredeti. Mikor jutott eszedbe?
- A léghajón… - itt megáll, és az anyja úgy érzi, mintha a fia szomorú lenne.
Persze ebben nem lehet teljesen biztos,
mert a Gép az érzelmeket nem közvetíti. A gondolatokat is csak úgy, nagyjából. Az
érzelmeket, a szóvirágokat, a virágba
szökkenő gondolatokat a Gép egyszerűen nem veszi tudomásul, vagy egyszerűen
lényegükre szűkíti, ugyanúgy, mint
ahogy a mesterséges üdítőitalok sem tartalmazzák a szőlő hamvát, virágát, illatát.
Azt, hogy ez a közlésmód „a
gyakorlatban untig elég”, már régen elfogadta az emberiség.
- Az igazság az - folytatja a fiú -, hogy szeretném újra látni ezeket a
csillagokat. Látni akarom őket, de most már nem a
léghajó ablakán át, hanem a Földön állva, úgy, ahogy őseink látták őket
évezredekkel ezelőtt. Szeretnék kimenni a Föld
felszínére.
Ez, úgy látszik, újabb keserű megrázkódtatás az anya számára.
- Anya, egyszerűen muszáj eljönnöd! Ha másért nem, hát csak azért, hogy elmondd,
milyen veszélyt jelenthet a Föld
felszíne…
- Semmilyen veszélyt - feleli Vashti, önkontrollját most már teljesen visszanyerve.
- Viszont nem is érdekes. A Föld
kívül csupa por és iszap, senki és semmi nem élhet rajta meg. Odakint légzőkészülék
kell, különben megöl a friss levegő.
Az ember azonnal meghal a tiszta levegőn.
- Ezt én is tudom, és természetesen megteszek minden óvintézkedést…
- És ezenfelül…
- Igen?
Az anya gondolkodik és innen kezdve gondosan megválogatja szavait. Fia meglehetősen
hirtelen természetű, és ő
mindenáron szeretné visszatartani ettől a kirándulástól.
- Ellenkezik a kor szellemével - fejezi be végül.
- Úgy érted, hogy a Gép szellemével?
- Bizonyos értelemben igen, de…
A fiú képe halványodni kezd a képernyőn.
- Kuno!
Vége. A fiú izolálta magát.
Egyetlen pillanatra Vashti nagyon magányosnak érzi magát, de aztán bekapcsolja a
világítást, így életre kel előtte a
szoba. Szobája, telítve a halovány sugárzással és mindenfajta elektromos
kapcsolókkal. Mindenütt nyomógombok és
kapcsolók a falakon - kapcsolók, amelyekkel ételt, italt, ruhát vagy éppen zenét
lehet kémi. Van melegvíz-kapcsoló is,
melyet csak meg kell érinteni, és a padlóból máris műmárvány fürdőkád emelkedik ki,
telis-teli illatosított meleg vízzel.
Van persze hideg vizes csap is. Olyan nyomógomb, amely irodalmi alkotásokat
közvetít. Meg olyan kapcsolók, melyeknek
segítségével barátaival léphet érintkezésbe az ember. A szoba, noha tulajdonképpen
semmi sincs benne, összeköttetésben
áll mindennel és mindenkivel, ami lakójának a világot jelenti.
Következő mozdulatával Vashti kikapcsolja az izolációt. Mindaz, ami az elmúlt három
perc alatt eszébe jutott,
egyszerre tör most rá. A szoba hirtelen megtelik az elektromos csengők és
hangszórók zajával.
Hogy ízlett az újfajta étel? Tudná-e másnak is ajánlani? Támadt-e valami új ötlete?
Meghallgatná-e mások új
gondolatait? Meglátogatna-e egy nyilvános csecsemőotthont a közeljövőben mondjuk a
hónap elején?
A legtöbb kérdésre idegesen, gyorsan válaszol - ez a jellemzője ennek a felgyorsult
tempójú kornak. Elmondja, hogy az
újfajta étel egyszerűen borzalmas. Hogy nem látogathatja meg a csecsemőotthont,
annyira el van foglalva. Hogy neki saját
magának semmilyen új gondolata nem támadt, de éppen most hallott egyet, hogy a négy
nagy csillag a közepén a három
másikkal egy emberre hasonlít, de nem hiszi, hogy ennek sok értelme lenne. Azután
kikapcsolja a levelezőgépet, mert
eljött az ideje, hogy felolvassa az ausztrál zenéről szóló tanulmányát.
A nyilvános gyűlések szokását már rég elfeledték, sem Vashtinak, sem
hallgatóságának nem kell kimozdulnia
szobájából. Karosszékében hátradőlve beszél, míg a többiek karosszékükben
hátradőlve meglehetősen jól hallják és látják.
Előadását egy szellemes megjegyzéssel kezdi a pre-mongol zenei korszakról, majd
felvázolja a kínai hódítást követő
rohamos zenei fejlődés történetét. Az elcsendesedés és felélénkülés hullámzásai
voltak az I-Szan-Szo és a brisbane-i iskola
jellemzői, mondja, továbbá: ezek tanulmányozása felélénkítheti a korszak zenei
életét, frissességét, sőt mi több, új
gondolatokat ébreszthet.
Körülbelül tízperces előadását kedvezően fogadják, következtetésével, inspiráló
hatásával egyetértenek. Az előadás
után eszik, barátaival beszélget, megfürdik, majd felkészül a lefekvésre.
Az ágyat nem szereti. Túl nagy, és ő nagyon szeretne egy kisebbet. Panaszkodni
persze értelmetlen lenne, hiszen az
ágyak az egész világon egyformák, és bármilyen más, eltérő nézet fölösleges
változtatásokat követelne a Gépben. Vashti
izolálja magát - ez feltétlenül szükséges, mivel a Föld alatt nincsen sem éjjel,
sem nappal -, és átgondolja, mi történt az
utolsó lefekvés óta. Ötletek? Aligha. Események? Kuno meghívása eseménynek
számíthat?
Ágya mellett a kis éjjeliszekrényen régi korok túlélő emléke, egy könyv áll: a Gép
Könyve. Minden elképzelhető
eshetőségre tartalmaz megfelelő utasításokat. Ha valakinek melege van, vagy fázik,
ha rossz az emésztése, vagy nem jutott
eszébe valami, csak a Könyvhöz kell fordulnia, és abból kiderül, hogy melyik gombot
kell megnyomni. Az Irányító
Bizottság adta ki, és a gyakori használatnak megfelelő erős kötése volt. Agyában
felülve Vashti szertartásosan kezébe
veszi a Könyvet. Óvatosan körbepillant a szobában, mintha bárki is megláthatná.
Aztán félig szégyenkezve, félig örömmel
eltelve szájához emeli.
- Óh, Gép! Óh, Gép! - mormolja halkan.
Háromszor csókolja meg, háromszor hajt fejet előtte és élvezi az üdvözület
kábulatát. A szertartás befejeztével felüti az
1367. oldalt, ahol megtalálja a léghajók indulását a déli félteke azon kis
szigetéről, ahol él, az északi féltekére, ahol a fia
lakik.
Nincs rá időm, gondolja.
Elsötétíti a szobát és elalszik. Felébred és fényt gyújt, eszik, gondolatokat
cserél barátaival, zenét és előadásokat
hallgat, elsötétít és újra alszik. Alatta, fölötte és körülötte a Gép egyenletesen
zümmög, de ezt a zajt meg sem hallja, hiszen
beleszületett. Aztán felébred és világosságot csinál. Majd ismét hívja valaki.
- Kuno!
- Addig nem beszélek veled - feleli a fia -, amíg meg nem látogatsz.
- Voltál a felszínen, mióta legutóbb beszélgettünk?
De a fia képe válasz nélkül eltűnik.
Újra kezébe veszi a Könyvet. Nagyon ideges, reszketve dől hátra a karosszékben. Meg
kellene nyugodni. A falhoz
gurul székével, és egy eleddig sosem használt kapcsolóhoz nyúl. A fal halkan
szétnyílik. A nyíláson át egy folyosót lát,
amely lágyan ível úgy, hogy a vége ne legyen látható. Ha fiához indulna, ez volna
az út kezdete.
Természetesen mindent tud a közlekedési hálózat működéséről. Nincs is abban semmi
titokzatos. Csak egy kocsit kell
rendelnie, amely a folyosó végére, a lifthez viszi, azzal juthat föl a léghajó-
űrállomáshoz - ez a rendszer már régóta így
működik, sőt már korábban is megvolt, mint az egyetlen, mindent átfogó Gép. Vashti
persze tanulmányozta a régi
civilizációt, amely a feje tetejére állította a természetes rendet, mivel az embert
vitte a dolgokhoz, nem pedig a dolgokat
hozta el az emberhez. Azokban a különös, régmúlt időkben az emberek mentek a friss
levegőre, nem pedig a friss levegőt
hozták be a szobájukba. És Vashti most mégis megijed a folyosótól: azóta nem látta,
amióta legkisebb gyermekét
megszülte. Ível, de nem annyira, ahogyan emlékezik rá, világos, de nem annyira,
ahogyan gondolta. Vashtira rátört a
valóság rettenete. Visszamenekült a szobába, és a fal újra bezárult.
- Kuno - mondta. - Nem látogathatlak meg, beteg vagyok.
Alighogy kimondja, hatalmas szerkezet ereszkedik alá a mennyezetről, automatikusan
lázmérőt dug az ajkai közé és
sztetoszkópot helyez a mellkasára. Ó meg csak fekszik ernyedten. Hűvös gép
simogatja a homlokát.
A Gép néha ráhibázik az emberi érzelmekre. Vashti kiissza az orvosságot, amit a
„doktor” a szájához emel - aztán a
gépezet visszasüllyed a mennyezetbe. Kuno hangja érdeklődik hogyléte felől.
- Jobban vagyok - mondja, azután kissé méltatlankodva kérdi: - Miért nem jössz
inkább te meglátogatni engem?
- Mert nem hagyhatom el ezt a helyet.
- Miért?
- Mert bármelyik pillanatban valami borzalmas történhet.
- Voltál már azóta a felszínen?
- Még nem.
- Akkor meg mi van?
- A Gépen keresztül nem mondhatom el neked.
Vashti végiggondolja az életét.
Kunóra gondol mint csecsemőre, születésére, elhelyezésére a nyilvános
csecsemőotthonban, az egyetlen alkalomra,
amikor meglátogatta, és a többi gyermeke meglátogatására - a látogatásokra, amelyek
véget értek, amikor a Gép a Föld
másik felén jelölt ki számára lakhelyet. „A szülők kötelességei” - mondja a Gép
Könyve, - „véget érnek a szüléssel. P.
422327483.” Igaz, igaz, de Kunóban mégiscsak van valami különös, és mégiscsak
rászánhatná magát egyszer az utazásra.
Itt van ez a „valami borzalmas történhet”. Vajon mit akart ezzel Kuno mondani?
Minden bizonnyal egy fiatalember bohó
ötlete, de akkor is mennie kell. Vashti újra megnyomja azt a bizonyos gombot, a fal
újra megnyílik, Vashti felkel, a saját
lábára áll és beszáll a kocsiba. Szobája fala bezárul mögötte, és kezdetét veszi az
utazás az északi féltekére.
A dolog természetesen rendkívül egyszerű. A kocsi pont előtte áll meg, és a
karosszék benne ugyanolyan, mint az övé.
Amikor jelez, a kocsi megáll és ő beszáll a liftbe. A liftnek még egy utasa van,
hónapok óta az első ember, akit Vashti
szemtől szembe látott. Ma már kevesen utaznak, mert hála a tudomány fejlődésének,
az egész világ egyforma lett. A gyors
közlekedés, amitől az elődök oly sokat reméltek, önmagát semmisítette meg. Mi
értelme van Pekingbe utazni, ha egyszer
ugyanúgy néz ki, mint Shrewsbury? Miért térjen az ember vissza Shrewsburybe, ha
egyszer ugyanúgy néz ki, mint
Peking? Az emberek a testüket alig használják, minden energiájukat szellemük
emészti föl.
A léghajó a régmúlt kor emléke. Megőrizték, mert lényegesen egyszerűbb volt
megőrizni, mint akár üzemen kívül
tartani, akár megsemmisíteni. A léghajók sorra szállnak föl a Rye vagy Christchurch
repülőtérről (szándékosan használom
antik nevüket), keresztülszelik a zsúfolt égboltot, majd landolnak valahol a déli
féltekén - üresen. Olyan tökéletesen
működik a rendszer, olyannyira független az időjárás viszontagságaitól, hogy akár
tiszta, akár felhős az ég, csak annyi
látszik belőle a léghajó ablakán át, mint a kaleidoszkóp lencséjén tükröződő
változó képekből. Azon a hajón, amellyel
Vashti napkeltekor indult, most este van. Nemsokára, amikor elrepül Rheien fölött,
csatlakozik a Helsingfurs-Brasilia
járathoz, és amikor az Alpok fölött repül, keresztezni fogja a palermói légiflotta
útját. A nap és az éj, a vihar és a szél, az
árapály és a földrengés nem létezik az emberek számára; az ember legyőzte a
természetet.
Mégis, amikor Vashti meglátja a hajó hatalmas testét, amely közvetlenül érintkezik
a felszíni légréteggel, visszatér a
szorongása. Nem teljesen olyan a léghajó, mint amilyet a fénykép mutatott. Először
is szaga van - no, nem erős és nem is
kellemetlen, de mégiscsak érzékelhető szag, és ha Vashti behunyja a szemét, akkor
is érzi, hogy valami új, valami más
dolog van a közelében. Ráadásul a lifttől gyalog kellett átsétálnia a léghajóba, ki
kellett tennie önmagát utastársai figyelő
tekintetének. A férfi, aki előtte megy, leejti Könyvét - tulajdonképpen nem nagy
dolog, de ahhoz elég, hogy megzavarja az
ember nyugalmát. A szobákban, ha valaki véletlenül leejti a Könyvét, a padozat azt
automatikusan felemeli - de a
beszállófolyosó nem így van kiképezve, így a Szent Könyv mozdulatlanul hever.
Megállnak - hiszen ez egy előre nem
látható esemény - és a férfi, ahelyett, hogy felvenné kincsét, csak azt érzi, hogy
karjai cserbenhagyják. Aztán valaki
sürgősen megszólal: - El fogunk késni -, úgyhogy továbbmennek, Vashti Könyvébe
temetkezik most is, mint korábban is.
A léghajóban szorongása csak nő. A berendezés régimódi, és túl egyszerű. Mi több,
egy eleven stewardessnek kell
elmondania kívánságait az utazás folyamán.
Mozgójárda természetesen van a léghajón, mégis elvárják tőle, hogy gyalog foglalja
el kabinját. Egyes kabinok jobbak
a többinél, és ő nem olyanokból kapott. Úgy érzi, ez nem rendes dolog a
stewardesstől, ezért igen mérges. Az üvegajtó már
bezárult, vissza már nem mehet. Látja az alagút végét, a liftet, amellyel érkezett.
Alatta, a fénylő csempéjű folyosók alatt
szobák vannak, szép sorban egymás alatt, egészen mélyen le a Föld belsejéig, és
minden szobában egy-egy emberi lény ül,
eszik, alszik, vagy éppen gondolatokat gyárt. És mélyen eltemetve a Föld alatt ott
van az ő saját szobája. Vashti fél.
- Ó, Gép, ó, Gép! - mormolja, megsimogatja Könyvét és máris jobban érzi magát.
Aztán a folyosó falai egyre közelebb kerülnek, ahogy egy rossz álomban, eltűnik a
mélyben a lift, a leejtett Könyvnek
is nyoma vész, fényes folyosók sora rohan az ablakok mellett, aztán enyhén megrázva
magát, a léghajó elhagyja a silóját,
és a trópusi óceán vizén keresztül a levegőbe emelkedik.
Odafenn éjszaka van. A hullámok foszforeszkáló fényében Vashti egy pillanatra látja
Szumátra körvonalait, ahogy a
világítótornyok fényei koronázzák, világítótornyoké, melyek céltalanul szórják szét
fényüket. Mindez eltűnik, és Vashtit
már csak a csillagok háborgatják. Nem mozdulatlanok ugyan önmagukban sem, de az
ablakon nézve őrült sebességgel
haladnak, mintha nem is a léghajó, de a világmindenség mozogna. És amint az tiszta
éjszakán gyakorta megesik, a
csillagok most a léghajóról teljes perspektívájukban láthatók, egymás utáni
rétegekben egyre távolodva olvadnak bele a
végtelenbe, amely mindig is korlátot szabott az emberi képzeletnek. A végtelenség
magányossága pedig elviselhetetlennek
tűnik. - Muszáj éjszaka utaznunk? - kérdezik ingerülten az utasok, mire a
stewardess gondtalanul gyújt világosságot és
elfüggönyöz minden ablakot. Mikor a léghajót építették, még élt a vágy az
emberekben, hogy szemtől szembe lássák a
világot. Most aztán szokatlanul nagyszámú ablak ingerli a kifinomult és civilizált
embereket. Még Vashti kabinjának sűrű
függönyén is átsüt egyetlen csillag világa, míg csak villódzva bele nem olvad a
sötétbe, de addig puszta fényével ingerli
Vashtit.
A hajó sebesen halad Nyugatnak, s a Föld még gyorsabban forog Kelet felé, így
Vashti és társai, bár lassan, de a
napfény felé közelednek. A tudomány kicsit megnyújthatja ugyan az éjszakát, de csak
egy kicsit, s azok a tervek, hogy a
Föld napi forgását ellensúlyozzák, semmivé tűntek.
„Lépést tartani a Nappal”, vagy ha lehet, gyorsabbnak lenni, a korábbi civilizáció
tervei voltak. A legnagyobb elmék
fantasztikus sebességekre képes repülőgépeket konstruáltak. Repültek a Föld körül,
egyre gyorsabban, remélve, hogy
elérjük az elérhetetlent.
Hiába. A Föld változatlanul nálunk gyorsabban forgott Keletre, rettenetes balesetek
történtek, végül a Gép Bizottsága,
amely ebben az időben szerezte meg a hatalmat, az ilyen kísérleteket illegálisnak
és technikaellenesnek nyilvánította és
hontalansággal büntette.
A hontalanságról majd még szó lesz egyszer.
Vitathatatlan, hogy a Bizottságnak igaza volt. Mégis a „Nap legyőzésének kísérlete”
volt az emberiség utolsó nagy
közös erőfeszítése. Ez volt az utolsó eset, hogy az emberek kísérletet tegyenek
arra, hogy földöntúli hatalomra tegyenek
szert. A Nap győzedelmeskedett, de szellemi uralmának vége lett. Az este, a dél, a
szürkület, a csillagok járása nem
érintette már sem az emberek szívét, sem szellemét.
A tudomány visszatért a Földre, és olyan kérdések megoldására fordította erejét,
amelyek eredményében biztos
lehetett.
Ezért volt az, hogy amikor Vashti érezte, hogy kabinjába belopózik a rózsaszínű
hajnal fénye, idegesítette és
megkísérelte, hogy kabinját teljesen elsötétítse. De a fény mégis át- meg áttört,
és Vashti látta a rózsaszínű felhőket a kék
égen, és ahogy a Nap magasabbra hágott, fénye egyre erősebb lett és mint aranyló
tenger tükröződött a kabin falán. A
léghajó úgy hullámzott, mint a tenger hullámai. Noha Vashti elővigyázatos volt, a
fény mégis a szemébe sütött. Görcsös
félelem rázta és a stewardessért csöngetett. A stewardess is remegett, de semmit
nem tehetett. A fényen és a sötétségen
uralkodni nem tudott. Csak annyit javasolhatott, hogy a hölgy költözzék másik
kabinba, amire ő minden előkészületet meg
is tesz.
Az emberek a Földön nagyjából valamennyien egyformák voltak, de a léghajó
stewardesse különös foglalkozásából
adódóan kicsit eltért a hétköznapitól. Mivel gyakorta kellett közvetlenül, élő
beszéddel megszólítania utasait, bizonyos
durvaságra, eredetiségre tett szert. Ezért történhetett, hogy amikor Vashti a nagy
fénytől való fájdalmában üvöltve hanyatt
esett, a stewardess barbár módjára viselkedett - karjával felfogta Vashti esését.
- Mit képzel? - kiabált utasa. - Teljesen megfeledkezik önmagáról!
A nő megzavarodott és bocsánatot kért, hogy nem hagyta elesni. Az emberek soha nem
érinthetik meg egymást. Ez a
szokás kötelezővé vált, hála a Gépnek.
- Hol vagyunk? - kérdezte Vashti ingerülten.
- Ázsia felett - válaszolta a stewardess.
- Ázsia?
- Bocsássa meg a közönséges kifejezésmódomat. Meg kellett szoknom, hogy a földrajzi
helyeket technika előtti
nevükön nevezzem.
- Igen, én még emlékszem Ázsiára. A mongolok származnak onnan.
- Alattunk kint a felszínen, valaha egy város állt. Úgy hívták: Szirula.
- Hallott valaha a mongolokról vagy a brisbane-i iskoláról?
- Nem.
- Valaha Brisbane szintén a felszínen volt.
- Azok a hegyek ott jobbra, hadd mutassam meg önnek! - a stewardess félretolta a
fémfüggönyt. A Himalája láncai
váltak láthatóvá. - Valaha ezeket a hegyeket a Világ Tetejének nevezték.
- Milyen értelmetlen név!
- Ne felejtse, a régi civilizáció idejében ezek olyan áthatolhatatlan falaknak
tűntek, melyek a csillagokig érnek. Úgy
vélték, hogy senki más, csupán csak Istenek lakhatnak felette. Fejlődésünkért hála
legyen a Gépnek!
- Fejlődésünkért hála legyen a Gépnek! - visszhangozta Vashti.
- Fejlődésünkért hála legyen a Gépnek - csatlakozott az az utas, aki az előző
éjszakán elejtette a Könyvét, és aki most
az ajtóban állt.
- És az a fehér takaró rajtuk? Az mi?
- Elfelejtettem a nevét.
- Függönyözze le az ablakot, legyen szíves. Ezekről a hegyekről semmi nem jut
eszembe.
A Himalája északi oldala sötét árnyékba borult. Indiai oldalán a Nap éppen fölkelt.
Az erdőket ugyan kiirtották az
irodalmi korokban, hogy könyveket és újságokat készítsenek belőle, de a hó
megmaradt, mint az égbe törő hegycsúcsok
hajnali glóriája.
A síkságokon egykori városok romjai álltak, az egyre sekélyebb folyók mosták
falaikat, mellettük gyakorta
omladékkupacok - ezek jelentették a városokat ezekben a napokban. Mindezek felett
léghajók repültek keresztezve
egymás útjait, és egyre magasabbra emelkedtek, hogy a Világ Tetejét átrepüljék.
- Fejlődésünkért hála legyen a Gépnek - ismételte a stewardess, és elrejtette a
Himaláját a fémfüggöny mögé.
A nap unalmasan telt tovább. Minden utas a saját kabinjában ült, hogy elkerülje a
találkozást a többiekkel és
vágyakozott, hogy újra a Föld alatt legyen. Nyolcan vagy tízen voltak, többnyire
fiatal férfiak, akiket most a nevelőből
újonnan kijelölt szobájukba küldtek, azokba a szobákba, amelyek lakói elhunytak. Az
a férfi, aki könyvét elejtette,
hazatérőben volt. Nemzési célból küldték Szumátrára; Vashti volt egyedül, aki saját
akaratából utazott.
Vashti újabb pillantást vetett a Földre. Újra egy hegylánc felett repültek, de csak
keveset láthatott belőle a felhők miatt.
Odalent sziklák tömege feketéllett, melyek lágyan olvadtak bele a láthatár szélébe
a szürkületben. Fantasztikus alakzatokat
alkottak, egyikük lehajló emberre emlékeztetett.
- Semmilyen gondolatom nem támadt idefenn - mormolta Vashti, és elrejtette a
Kaukázust a fémfüggöny mögé.
Este újra kinézett. Aranyló tenger felett repültek, melyben rengeteg apró sziget és
egy nagy félsziget feküdt. Újra
elismételte:
- Semmilyen gondolat nem támadt bennem - és elrejtette az egykori Görögországot a
fémfüggöny mögé.
II. rész: A karbantartó részleg
Egy újabb folyosó, egy újabb lift, egy földalatti vasút, egy peron és egy nyíló
ajtó - ugyanúgy, mint az indulásnál, csak
most fordítva, és Vashti máris ott állt fia szobájában, amely pontosan ugyanolyan
volt, mint a sajátja. Nyugodtan
elmondhatta, hogy az utazás teljesen felesleges dolog. A magnógombok, a kapcsolók,
az íróasztal a Könyvvel, a
hőmérséklet, a relatív páratartalom, a világítás - minden pontosan ugyanolyan. És
az, hogy Kuno, hús a húsából, ott állt
közvetlenül mellette, ugyan miért érdekes? Vashti túlságosan jól nevelt volt már
ahhoz, hogy kezet fogjon vele.
Ezért fia szemébe nézve, csak ennyit mondott:
- Itt vagyok. Borzalmas utam volt, olyan, ami lényegesen visszaveti szellemi
fejlődésemet. Nem éri meg, Kuno, érted?
Nem éri meg. Az időm túl drága ilyesmire. Majdnem napfény érte a testemet és
rettenetes emberekkel találkoztam. Csak
egy perc időm van. Mondd el, mit akarsz, és aztán rögtön hazamegyek.
- Hontalansággal fenyegettek meg - mondta Kuno.
Vashti csak most nézett igazán a fiára.
- Hontalansággal fenyegettek meg, és ez az a dolog, amiről a Gépen keresztül nem
szívesen beszélek.
A hontalanság halált jelent. Az áldozatot kiviszik a levegőre, ami természetesen
megöli.
- Voltam kint, mióta legutóbb beszéltünk. A dologban az a borzasztó, hogy rájöttek.
- De miért ne mehetnél ki? - csodálkozott Vashti. - Teljesen legális és teljesen
szabályos a Föld felszínét meglátogatni.
Nemrégiben hallgattam előadást a tengerről: semmi olyan nem hangzott el, ami az
ilyen utazást tiltaná, csupán
légzőkészülék és Kilépési Engedély kell hozzá. Nem olyan dolog ugyan, amit
szellemileg jól képzett emberek tesznek -
óvtalak is tőle, - de semmilyen jogos kifogást nem lehet ellene tenni.
- Csakhogy nekem nem volt Kilépési Engedélyem.
- Akkor meg hogy jutottál ki?
- Saját külön utat találtam magamnak.
Ezt a kifejezést Vashti nem értette, így fia kénytelen volt megismételni.
- Saját külön utat? - visszhangozta. - De hát azt nem szabad!
- Miért? Te is kezded isteníteni a Gépet - folytatta fia hidegen. - Úgy véled, hogy
saját külön utat járni istentagadás.
Pontosan így vélekedett a nagy Bizottság is, amikor hontalansággal fenyegetett meg.
Vashti erre már komolyan dühös lett. Kiabált:
- Semmit nem istenítek! Annál én fejlettebb vagyok! Semmit nem tartok
istentagadásnak, hiszen olyan fogalom, hogy
Isten, nincs. Minden túlvilági félelmet és szorongást, ami valaha is létezett, a
Gép semmisített meg. Csak annyit mondok,
hogy egy saját külön utat találni… mellékesen nem is lehet, hiszen minden út
ismert.
- Legalábbis azt hiszik.
- A szellőzőcsatornákon kívül, amelyek használatához Kilépési Engedély kell,
lehetetlen más, a felszínre vezető utat
találni. Így áll a nagy Könyvben.
- A Könyv téved, mivel én a saját lábammal új utat találtam.
Kuno ugyanis fizikai erővel is rendelkezett. Ezekben az időkben szégyen volt
izmosnak lenni, minden újszülöttet
vizsgálatnak vetettek alá, és azokat, akiknek fejlődése a kelleténél nagyobb erőt
ígért, megsemmisítették. Lehet, hogy
vannak, akik humanitárius okból tiltakoznak ez ellen, de be kell látniuk, hogy egy
atletikus alkatot életben hagyni nem
lenne humánus, hiszen abban az életben, melyet a Gép mindenki számára kötelezően
előír, az ilyen csak szenvedne;
szeretne a fákra felmászni, a folyókban úszni, a hegyeket és völgyeket bejárni
csupán azért, hogy az erejét kipróbálja. Az
embernek pedig adottnak kell felfognia környezetét, vagy nem? Az ősidőkben a
gyengéknek el kellett pusztulniuk a
Taigetoszon, ennek megfelelője, hogy most az erősek az eutanázia alanyai, csak hogy
a Gép fejlődhessen, a Gép
fejlődhessen, a Gép fejlődhessen egyenletesen.
- Azt állítjuk - mondta Kuno -, hogy a tér értelmét vesztette. Úgy mondjuk, a teret
megsemmisítettük, de amit
valójában megsemmisítettünk, az nem a tér, hanem csupán a tér értelmezése. Saját
magunkból vesztettünk el egy részt. Én
elhatároztam, hogy újra felfedezem. Nekiálltam és sétálni kezdtem az ajtóm előtti
vasúti peronon. Addig sétáltam fel s alá,
amíg csak el nem fáradtam, így újra felfedeztem a „távol” és „közel” értelmét. A
„közel” az a hely, ameddig gyorsan el
tudok jutni a saját lábamon, nem pedig az, ahová a vonat vagy a léghajó gyorsan
elröpít. „Távoli” pedig az a hely, ahová
nem tudok gyalog gyorsan elmenni; a szemétürítő távol van, annak ellenére, hogy
vonattal 38 másodperc alatt juthatok
oda. A mérték az ember. Ez volt az első, amit megtanultam. Az ember lába a távolság
mérésének eszköze, karjai a
tulajdonát mérik, teste pedig mértéke mindannak, ami szeretetre méltó, ami után
vágyakozhat és ami erő. Azután
továbbléptem, akkor, amikor először hívtalak, de te nem jöttél el.
A város - mint azt te is tudod - mélyen a Föld felszíne alatt épült, és kizárólag a
szemétürítők kötik össze vele.
Végigsétáltam az ajtóm előtt a peronon, a lifttel fölmentem a fölöttünk levőre,
végigsétáltam azt is, amíg föl nem értem a
legfölsőre, ami fölött már a Föld következik. Mindegyik peron tökéletesen egyforma
volt, és az egész kirándulásnak
egyetlen értelme csak az volt, hogy térérzetemet és izmaimat fejleszthettem.
Ennyivel még megelégedhettem volna, hiszen
önmagában ez sem kevés, de ahogy sétáltam és gondolkodtam, eszembe jutott, hogy
városainkban abban az időben,
amikor az embereknek még szükségük volt valódi levegőre, szellőzőnyílásokat vágtak
a munkások számára. Nem tudtam
másra gondolni, csak ezekre a szellőzőnyílásokra. Vajon valamennyit
megsemmisítették az élelmiszer-, gyógyszer- és
zenefolyosók, amelyeket a Gép később készített? Vagy nyomokban megmaradtak? Egy
dolog biztos. Ha valahol, akkor a
legfelső emelet vasúti alagútjában kell, hogy ráakadjak. Mindenhol máshol, minden
létező helyet már bizonyára
hasznosítottak.
A lehető leggyorsabban mondom ugyan a történteket, de azért azt ne hidd, hogy
egyszerűen csak meggondolatlan
voltam, vagy hogy válaszaid ne gondolkodtattak volna el. Ez nem helyes dolog, nem
technikai, nem illő a vasúti alagútban
sétálni. Attól nem féltem, hogy jön a vonat és elüt. Sokkal megfoghatatlanabb
dologtól féltem, attól, hogy amit teszek, nem
felel meg a Gépnek. De azután csak annyit kellett mondanom magamnak: „Az ember a
mérték”, aztán továbbmentem, és a
sokadik kirándulásom alkalmával találtam egy nyílást. Az alagutak természetesen ki
voltak világítva. Mindenütt fény,
mesterséges fény, a sötétség volt a kivétel. Úgyhogy, amikor egy fekete lyukat
fedeztem föl a fényben, tudtam, hogy ez a
keresett kivétel, és megörültem. Bedugtam a karomat - egyelőre csak az öklöm fért
be -, és eksztatikus állapotban
tapogatóztam körül. Kibővítettem egy újabb csempényivel, bedugtam a fejem és
bekiabáltam a sötétbe: „Jövök már,
elkészültem!” - és szavaim visszhangoztak a végtelen lépcsőfokokon. Úgy tűnt, hogy
hallom azoknak a már rég halott
munkásoknak a szellemét, akik munka után minden este visszatértek a csillagfénybe,
feleségükhöz, családjaikhoz; hogy
hallom mindazokat a generációkat, amelyek még a szabad levegőn éltek, szólni
hozzám: „Gyere el hozzánk, megteheted!”
Szünetet tartott, és bármilyen abszurd is, szavai megindították anyját. Kuno már
régóta kérvényezte, hogy apa lehessen,
de ezt a kérését a Bizottság visszautasította. Nem az a típus volt, amelyet a Gép
szívesen továbbtenyésztett volna.
- Aztán egy szerelvény haladt el - folytatta Kuno. - Ott rohant mellettem, de én
karommal és fejemmel az üveghez
lapultam. Azon a napon már éppen eleget tettem, így visszamentem a peronra, aztán
le a lifttel és haza, az ágyamba. És
újra hívtalak, és te újra nem jöttél el.
Vashti megrázta a fejét és szólt:
- Ne! Ne beszélj ezekről a borzalmas dolgokról. Tönkreteszel. Te egyszerűen eldobod
magadtól a civilizációt.
- De visszaszereztem a térérzetemet, és azután az ember már nem képes megnyugodni.
Elhatároztam, hogy
visszamegyek a nyílásba, és megmászom a lépcsőket. Edzeni kezdtem a karomat. Nap
mint nap különböző gyakorlatokat
végeztem, egészen addig, míg izomlázam nem lett, így egy idő után már tudtam
függeszkedni a karomon, és a párnámat is
sikerült hosszú percekig a fejem fölött kinyomva tartanom. Aztán magamhoz vettem
egy légzőkészüléket, és útnak
indultam. Eleinte könnyen ment. A burkolat már eléggé elkorhadt, így gyorsan ki
tudtam bővíteni a nyílást, és bemásztam
a sötétségbe. Ekkor, azt hiszem, az elhunytak lelkei adtak erőt, bár nem igazán
tudom megmagyarázni, hogy mit értek
ezen. Egyszerűen csak ezt éreztem. Meg azt, hogy miként a holtak bátorítanak engem,
úgy kell majd nekem is bátorítanom
a még meg nem születetteket. Éreztem az emberi létet, éreztem, hogy az ember
önmagában, akár munka nélkül is létezhet.
Hogy is magyarázzam meg neked? Ez az érzés maga a meztelenség - az emberiség
meztelensége, hiszen ezek a gombok,
kapcsolók és gépezetek nem velünk jöttek a világra, nem pusztulnak el velünk, és
közük sincs ahhoz, hogy mi egyáltalán
létezünk-e. Ha elég erőm lett volna, áttörtem volna minden korlátot, letéptem volna
magamról ezt a pólyát, amelyben
élünk, és kimentem volna a friss levegőre. De ez, sajnos, nem az én sorsom, és
félek, nem is a mi generációnké.
Légzőkészülékkel, antiszeptikus pólyában és tápláló vitamintablettákkal másztam -
de még így is jobb volt, mint sehogy.
Aztán egy létra következett, valami őskori, fémből készült létra. A vasúti alagút
fénye ráesett az alsó fokra, láttam,
hogyan tör magasba az akna fenekén heverő kőtörmelékre támasztva. Lehet, hogy
őseink naponta tucatszor is
megmászták, amikor építkeztek. Ahogy másztam, a létra éles fokai átvágták
kesztyűmet és fölsértették a kezemet, annyira,
hogy vérzett. A fény egy kis ideig még segített nekem, de azután jött a sötét, és
ami még rosszabb, a csend. A csend, amely
úgy sértette a fülemet, mintha kardokkal szúrták volna meg. Tudtad te eddig, hogy a
Gép zümmög? Hogy ez a zümmögés
beleivódik testünkbe, vérünkbe, még a gondolatainkba is? Ki is tudhatná! Én is a
zümmögés hatalma alatt álltam, ezért is
hittem: a csend azt jelenti, hogy rossz útra tévedtem. De aztán hangokat hallottam
a csendben, és ezek újra erőt adtak
nekem. Szükségem volt rájuk. Aztán a következő percben bevertem a fejem valamibe.
Vashti felsóhajtott.
- Elértem a légmentes zárószerkezetek egyikét - folytatta Kuno. - Ezek védenek
bennünket a friss levegőtől. A
léghajóról láthattál ilyeneket. Az akna sötét, a lábam egy láthatatlan létrán. Nem
is tudom, hogyan éltem túl ezt az egészet,
de a hangok tovább bátorítottak és úgy éreztem, mennem kell. A zárószerkezet
körülbelül két és fél méter széles.
Kezemmel előrenyúltam, amennyire csak lehetett. Teljesen sima volt. Majdnem egészen
a közepéig elértem, illetve pont a
közepéig nem, mert ahhoz túl rövid volt a karom. És a hang mintha azt mondta volna:
„Ugorj! Megéri! Lehet, hogy
középtájt találsz egy kapaszkodót - és abba kapaszkodva eljuthatsz hozzánk. De ha
nem találsz semmiféle kapaszkodót,
legföljebb lezuhansz és halálra töröd magad a köveken - akkor is megéri; azzal is
megtalálod saját utadat hozzánk.” Szóval
ugrottam. És volt kapaszkodó, és…
Kuno itt szünetet tartott. Anyja szemébe könnyek gyűltek. Ismerte fia sorsát. Ha
nem ma, akkor holnap kell meghalnia.
Ilyen ember számára nincs hely ezen a földön. Sajnálatába megvetés is vegyült.
Szégyellte, hogy neki, aki tele volt
tisztelettudással és elvont ideákkal, ilyen fia született. Ez lenne az a fiú, akit
ő tanított a kapcsolók kezelésére, akinek ő
adta az első leckét a Könyvből? A kevés szőr az orra alatt azt jelezte, hogy van
valami szokatlan ebben az emberben. És
ami az atavizmust illeti, a Gép nem ismer könyörületet.
- Volt kapaszkodó - és én megkapaszkodtam. Ott függtem a sötétség felett; minden és
mindenki, aki fontos volt
odalent, most rettenetesen kicsinynek és jelentéktelennek látszott. Közben azonban,
amit kapaszkodónak hittem - elfordult.
Súlyom, ahogy rajta függeszkedtem, valamit mozgásba hozott, engem valamin
keresztülrepített, és azután…
Egyszerűen nem lehet elmondani. Arcomat a napfénynek fordítva felültem. Vér folyt
az arcomból és a fülemből, s
borzalmas dübörgést hallottam. A zárószerkezet, ahogy ráfüggeszkedtem, egyszerűen
kifordult a földből és az a levegő,
amit itt lent készítünk, szökni kezdett a fenti levegőbe. Mint egy szökőkút, úgy
tört fel. Visszakúsztam hozzá - mert a friss
levegő sértett - és ahogy ott feküdtem, nagyokat szippantottam belőle.
Légzőkészülékem isten tudja, merre volt, a ruhám
elszakadt. Csak feküdtem, számmal közel az aknához és addig szívtam a lenti
levegőt, míg csak el nem állt a vérzés. Nem
hiszem, hogy bármi hasonlót ember el tudna képzelni. Az aknalyuk a fűben - erről
majd később beszélek -, ahogy süti a
nap, nem túl fénylőn, hanem finoman áttörve a márványszerű felhőket, a béke, a
csend, az örökkévalóság és a végtelen tér
érzete - és egyenesen az arcomba kap a lenti világ mesterséges levegője! Hamarosan
fölfedeztem a légzőkészülékemet,
ahogy a fejem felett himbálózott, és messze fölötte a levegőben léghajók szálltak.
Soha senki nem néz ki a léghajó
ablakán, és ha mégis, akkor sem láthatott volna meg engem. Ott feküdtem,
hajótörötten. A nap kissé besütött az aknába és
látni engedte a létra legfelsőbb fokait, de teljesen reménytelennek látszott, hogy
megpróbáljak visszamászni. Vagy újra
kivág a légnyomás, vagy lezuhanok a biztos halálba. Csak egyet tehettem, hogy
továbbra is fekszem a fűben és nagyokat
lélegzem, s időről időre körülnézek.
Tudtam, hogy Wessexben vagyok, mert indulás előtt kellő figyelemmel tanulmányoztam
a vonatkozó előadásokat.
Wessex pont e fölött a szoba fölött van, ahol most éppen beszélgetünk. Valaha régen
fontos állam volt. Mivel az előadó
csak Wessex felemelkedésével foglalkozott, nem tudom, mennyi ideig létezett
világhatalomként, de ha tudtam volna, az
sem segített volna rajtam. Az igazat megvallva, ez alatt az idő alatt nem tehettem
mást, csak nevetgéltem. Ott voltam én,
ott volt a légmentes zárószerkezet, ott volt a légzőkészülék a fejem felett, ott
voltunk mind a hárman bebörtönözve egy
helyre, a fűvel benőtt aknafedél mellett.
Kuno most újra egy kicsit komolyabban beszélt.
- Az volt a szerencse, hogy egy szűk völgyben voltunk, így a lenti levegő lassan
kezdte kitölteni, mint ahogy a kád is
megtelik vízzel. Lassan körbejárhattam. Felálltam. Egyelőre egy olyan keveréket
kellett belélegeznem, amelyben a bántó
külső levegő volt többségben, ha fel akartam mászni a mélyedés oldalán. De azért
nem is volt olyan elviselhetetlen. A
tablettáimat szerencsére nem vesztettem el, aprólékos gonddal jártam el minden
tekintetben, és ami a Gépet illeti, hát arról
teljesen megfeledkeztem. Egyetlen célom az volt, hogy följussak a tetőre, ahol a
páfrányok nőttek, és körülnézzek, s
láthassam, mi terül el körülöttem.
Nekifutottam az emelkedőnek. A friss levegő még túl keserű volt nekem, így
visszagurultam, miután egy pillanatra
valami szürkeséget pillanthattam meg. A napsütés egyre haloványabb lett, és
emlékszem, éppen a Skorpió jegyében járt,
hiszen erről is hallgattam korábban előadást. Márpedig, ha a Nap a Skorpió jegyében
jár, akkor annak, aki Wessexben van,
ugyancsak sietnie kell mindennel, mert korán sötétedik. (Ez volt az egyetlen
gyakorlatilag is használható információ,
amelyet az előadásokból meríthettem, és azt hiszem, hogy egyben az utolsó is.) Arra
kényszerítettem magam, hogy
megpróbáljam a lehető leggyorsabban megszokni a kinti levegőt, és olyan messzire
jussak, amennyire csak lehet. A völgy
túl lassan telítődött mesterséges levegővel. Néha arra gondoltam, hogy a „szökőkút”
ereje gyengül, légzőkészülékem is
egyre közelebb röpködött a földhöz, és a moraj is halkulóban volt.
Kuno egyszerre kifakadt:
- Érdekel ez téged egyáltalán, anyám? Azt hiszem, ami még hátra van, még kevésbé
fog érdekelni. Nincsenek benne új
eszmék, és már bánom is, hogy idehívtalak. Túlságosan is különbözünk egymástól.
Vashti csak annyit mondott, hogy folytassa.
- Este volt, amikor megmásztam a dombot. A nap lassan lenyugodott, így igen keveset
láthattam. Téged, aki épp most
repültél át a Világ Teteje felett, aligha érdekelnek azok az alacsony, színtelen
hegyek, amiket én akkor láttam. De
számomra élők voltak akkor, a pázsit, amely beborította őket, a bőrüknek tűnt,
amely alatt izmai feszülnek, és ezek a
hegyek elmondhatatlan erővel hívtak engem a múlt embereihez, akik még szerették
őket. Most alszanak és talán alszanak
örökre. Csak álmaimban egyesülnek az emberiséggel. Boldog lesz az az ember, és
boldog lesz az az ország, amely
felébreszti Wessex hegyeit. Csak alszanak, de nem haltak meg.
Egyre inkább a szenvedély beszélt belőle.
- Hát nem látod, hát ti, összes tanítók nem látjátok, mi vagyunk a halálraítéltek,
hogy az egyetlen igazi élőlény idelenn
a Gép? Mi készítettük a Gépet, és azért készítettük, hogy a mi akaratunkat
szolgálja, de ma már nem a Gép szolgál minket.
Elrabolta tőlünk a tér érzetét, a tapintás érzetét, széttört minden emberi
kapcsolatot, és amit meghagyott, azt is formálissá
tette, megbénította testünket és gondolatainkat, és most még azt is elvárná, hogy
imádjuk érte. A Gép fejlődik - csak nem
úgy, ahogy mi szeretnénk. A Gép terjeszkedik - nem a mi érdekünkben. Mi egyszerűen
csak úgy létezünk benne, mint a
vértestek az anatómiában, és ha létezni tudna nélkülünk, megölne. Nem tudok
orvosságot erre - ha csak azt nem, hogy
elmondom minden embernek, hogy láttam Wessex hegyeit, ahogy még Aelfric látta őket,
amikor győzedelmeskedett a
dánok felett. Szóval, a nap lement. El is felejtettem mondani, hogy gyöngyszínű köd
választotta el az én dombomat a
völgyben a többi csúcstól.
Kuno ismét elhallgatott, de anyja kérlelni kezdte:
- Folytasd, kérlek. Semmi olyat nem tudsz már mondani, ami bántana. Én is
megkeményedtem.
- El akartam mondani neked a többit is, de képtelen vagyok rá; tudom, hogy nem
megy, úgyhogy menj most már el.
Vashti határozatlan volt. Minden idegszála reszketett a szégyentől, ugyanakkor
kíváncsi is volt.
- Ez így nem helyes - panaszolta. - Te hívtál ide, hogy az egész világon átrepülve
halljam a történetedet, és most már
hallani is akarom. Mondd el nekem, amilyen röviden csak lehet, mert teljesen
értelmetlen időtöltés különben, hogy miként
tértél vissza a civilizációba.
- Ja, igen - mondta Kuno -, hát persze, a civilizációról szeretnél hallani.
Természetesen. Tartottam már ott, hogy a
légzőkészülékem leesett?
- Nem, de most már mindent értek. Fölvetted a légzőkészüléket, sikerült eljutnod
valamelyik szemétürítő bejáratához,
és ott az illetékes jelentette érkezésedet az Ellenőrző Bizottságnak.
- Egyáltalán nem.
Kuno törölgetni kezdte a homlokát, mintha valami rettenetes dolgot akarna örökre
kimasszírozni belőle. Aztán lassan
újra belemelegedett az elbeszélésbe.
- A légzőkészülék napnyugtakor esett le. Említettem, ugye, hogy a szökő levegő
ereje egyre csökkent?
- Igen.
- Napnyugtakor annyira gyengült, hogy a légzőkészülék leesett. Ahogy már mondtam, a
Gépről teljesen elfeledkeztem,
mivel bőven volt más elfoglaltságom, egyáltalán nem is jutott eszembe. Volt egy
medencényi lenti levegőm, amibe
visszabújhattam, amikor a kinti már teljesen elviselhetetlenné vált, és ami minden
valószínűség szerint napokig kitart,
hacsak valami nagyobb szél ki nem fújja onnan. Egészen addig nem volt túl késő,
amíg föl nem ismertem, hogy a
menekülés útja lezárult előttem. Érted? Az alagút rését befoldozták; a Karbantartó
Részleg - a Karbantartó Részleg utolért.
Volt még egy intő jel, amit figyelmen kívül hagytam. Az éjszakai égbolt tisztább,
mint a nappali, és a Hold, ami a Nap
után a második legfényesebb égitest, időnként egészen tisztán bevilágított a
szurdokba. Szokásos helyemen voltam - a
kétféle levegő határán - amikor láttam valamit mozogni a szurdok alján. Aztán
beleveszett a sötétbe. Könnyelműség volt,
de leszaladtam. Lehajoltam és hallgattam, s mintha valami halk kaparászásfélét
hallottam volna a mélyből.
Ez volt az, ami bár későn, mégis magamhoz térített. Elhatároztam, hogy felveszem a
légzőkészüléket és elhagyom a
szurdokot. Csakhogy a légzőkészülékem eltűnt. Pontosan tudtam, hogy hová esett - a
zárószerkezet és a nyílás pereme
közé - még a lyukat is láttam, amit a földre esve csinált, és ezt jól megjegyeztem,
ha a kinti levegőre menekülök, és ha már
meg kell halni, legalább a gyöngyházszínű felhők felé rohanva haljak meg. Mégsem
indultam el - sohasem. A völgyön
kívül túl félelmetes volt.
Egy hernyó, egy hatalmas fehér hernyó kúszott ki az aknából és mászott előre a
holdsütötte fűben. Sikítottam. Mindent
csináltam, amit nem kellett volna, nekitámadtam a hernyónak, ahelyett, hogy
lemenekültem volna. Az meg a nyakamra
tekeredett. Harcoltunk. A hernyó hagyta, hogy körbe-körbe fussak a völgyben, mindig
csak a lábamat kapta el, hogy
elessek futás közben. „Segítség” - kiáltottam többször is. Aztán a lábam
megsebesült, elestem és éreztem, ahogy
elcipelnek, a drága fűtől, az élő hegyektől, keresztül a záró vasszerkezeten, és
arra gondoltam, hogy az majd újra segít
rajtam, ha meg tudok kapaszkodni a fülében. De azt is elborították a hernyók, az is
el volt velük lepve. Az egész akna tele
volt ezekkel a lényekkel. Végigkutatták minden irányban, kezdték újra eltömíteni,
és az üregekből újabb fehérségek
bukkantak fel, készen arra, hogy a többieknek segítsenek. Mindent, ami csak
mozgatható volt, magukkal hoztak, kisebb
botokat, fűcsomókat, és mindannyiunkat összefogva indultunk vissza a pokolba. Az
utolsó, amit még láttam, mielőtt a
fedél bezárult volna, néhány csillag volt, és úgy éreztem, hogy valódi, hozzám
hasonló emberek élnek az égen. Ha már
egyszer harcolni kezdtem, a végsőkig küzdöttem, egészen addig, míg a fejemet a
létrába nem vertem és elvesztettem az
eszméletemet. Itt ébredtem fel a szobámban. A hernyók eltűntek. Mesterséges levegő
vett körül, mesterséges fény,
mesterséges béke és hangszórókon keresztül a barátaim arról érdeklődtek, jutott-e
valami új az eszembe.
A történet véget ért. Megvitatni nem volt rajta mit, Vashti indulni készült.
- Hontalanság lesz a vége - mondta csendesen.
- Nagyon remélem - felelte Kuno.
- A Gép a legkegyelmesebb volt veled.
- Jobban szeretném Isten kegyelmét.
- Ezzel az értelmetlen szóval azt akarod mondani, hogy tudnál élni a friss levegőn?
- Igen.
- Láttad valaha is azok csontjait a szemétürítők mellett, akiket kitaszítottak a
Nagy Felkelés után?
- Igen.
- Otthagyták őket, ahol kiszenvedtek - a mi okulásunkra. Néhányan messzebbre
jutottak - de nyilván ők is
kiszenvedtek, ki kételkedhetne ebben? És így járnak napjaink hontalanjai is. A Föld
felszíne többé nem alkalmas az életre.
- Valóban.
- Páfrányok és fűcsomók még csak-csak megélhetnek, de semmilyen más magasabb rendű
lény nem. Vagy talán
valamelyik léghajó jelentett ilyet?
- Nem.
- Valamilyen tanulmány foglalkozott velük?
- Nem.
- Akkor honnan ez az őrület?
- Mert láttam őket! - tört ki Kuno.
- Mit láttál?
- Láttam egy nőt a szürkületben - egy nőt, aki segítségemre sietett, amikor a
hernyókkal harcoltam, és aki
szerencsésebb volt nálam, mert meghalt. Az egyik hernyó átharapta a torkát.
Ez megőrült. Vashti távozott, és soha, még az elkövetkező borzalmak idején sem
látta többé a fia arcát.
III. rész: A hontalanság
A Kuno kalandját követő években két fontos dolog történt a Gépben. Felületesen
nézve ezek forradalmi eredmények
voltak, de mivel az embereket idejében felkészítették, semmi mást nem láttak
bennük, csupán a korábbi látens fejlődési
tendenciák megvalósulását. Az első a légzőkészülékek megsemmisítése volt.
Az olyan, érett szellemiségű emberek, mint amilyen például Vashti volt, mindig is
értelmetlennek tartották a Föld
felszínére tett utazásokat. A léghajók éppen szükségesek is lehetnek, de mi jó van
abban, hogy az ember egy-két órát csak
úgy, merő kíváncsiságból röpköd? Ez a szokás teljesen közönséges és értelmetlen,
nem szül új eszméket, és semmi köze
sincs a valóban fontos dolgokhoz. Így aztán a légzőkészülékeket megsemmisítették,
és velük együtt értelemszerűen a
felszíni járműveket is; és néhány tudós kivételével - akiknek kutatási tárgyukhoz
ezek szükségesek lettek volna - mindenki
csendben belenyugodott. Azok, akik még ezek után is kíváncsiak voltak, hogy milyen
a föld felszíne, néhány
gramofonlemezről vagy filmről tájékozódhattak. Végül a tudósok is belenyugodtak,
miután rájöttek, hogy egy új
tanulmány mondjuk például a tengerekről szóló - semmivel sem kevésbé érdekes, ha
két vagy több korábbi, e témáról
szóló írásból állítják össze.
- Óvakodj az első kézből származó, friss információktól - magyarázta a
legtudósabbak egyike. - Az első kézből
származó információk valójában nem is léteznek. Azok csupán metafizikus
impressziók, amilyeneket a szerelem és a
félelem produkál: és ilyen laza talajra ugyan ki merne filozófiai rendszert
alapozni? Az eszméket legjobb másodkézből
venni, vagy ha lehet tizedkézből, és akkor nem fogják tartalmazni a közvetlen
megfigyelés zavaró elemeit. Például - saját
területemet véve - ne tanuljon senki semmit a francia forradalomról. Azt
tanulmányozzák inkább, hogyan interpretálta
Eincharmon, amit Urizen állított, arról, amit Gutch vélt, arról, amit Ho-Jung
gondolt arról, amit Csi-losin tanított arról,
amit Lafcadio Hearn írt arról, ahogy Carlyle ábrázolta Mirabeau vélekedéseit a
francia forradalomról. Ennek a nyolc nagy
gondolkodónak a közvetítésével a Párizs utcáit elöntő vér vagy Versailles betört
ablakai tiszta eszmévé magasztosulnak,
amelyeket mindenki sokkal jobban használhat a mindennapi életében. De arról is meg
kell győződni, hogy a források
számosak és különfélék legyenek, mert a történelem értelmezésében az auktorok
ellentmondóak. Urizen ellensúlyozza Ho#Jung és Eincharmon szkepticizmusát. Nekem
magamnak Gutch lobbanékonyságát kell hangsúlyoznom. Önök, akik engem
hallgatnak, jobb helyzetben vannak a francia forradalom megítélésében, mint
jómagam. Az önök leszármazottai még jobb
helyzetben lesznek, mint önök, hiszen azt is tudni fogják, amit én és önök
gondolunk, így még egy láncszemmel
gyarapodik a közvetítők sora. És eljön az idő - emelte föl hangját -, amikor egy
olyan generáció születik, amely már távol
él minden ténytől, impressziótól, egy teljesen színtelen generáció, amely
szeráfként független a személyiség kényszerétől
és ez a generáció már nem olyannak fogja látni a francia forradalmat, amilyen volt,
olyannak sem, amilyennek látni
szeretné, hanem olyannak, amilyen akkor lett volna, ha már a Gép korában zajlik le.
Hatalmas taps kísérte az előadást, amelyből végül is csupán egy gondolat maradt meg
a hallgatóság eszében,
nevezetesen, hogy a földhözragadt tényeket ignorálni kell, így a légzőkészülék
megsemmisítése pozitív lépés volt.
Egyesek még azt is sugallták, hogy a léghajókat is meg kellene semmisíteni. Ez
azonban nem történt meg, mivel a
léghajók úgy-ahogy integrálódtak a Gép rendszerébe, de évről évre kevesebbet
használták őket, és a gondolkodó emberek
körében egyre ritkábban említették őket.
A másik jelentős fejlemény a vallás újraélesztése volt. Természetesen ezt is
ünnepelt előadás keretében jelentették be.
Senki nem értette félre az ünnepélyes hangsúlyt, amely minden hallgató szíve mélyén
élénk visszhangra talált. Azok, akik
eddig csak csendben, titokban imádkoztak, most egyszerre hangosak lettek. Beszéltek
arról a csodálatos érzésről, melyet a
Gép Könyve kézbe vétele jelentett számukra, arról az örömről, melyet az egyes
fejezetek ismételgetése jelent, arról, hogy
bármily keveset jelentsen is egy kívülálló számára, nekik milyen eksztázis egy
kapcsoló érintése vagy a villanycsengő
hangja.
A Gép - magyarázták - táplál és ruház minket, gondoskodik szállásunkról, és az ő
segítségével tudunk egymásról, rajta
keresztül láthatjuk egymást. A Gép őrzi létezésünket. A Gép az örök eszmék barátja
és a tapasztalat ellensége: a Gép
mindenható és örök. Áldott legyen a neve! - Nemsokára ezt a fohászt is rányomtatták
a Könyv első oldalára, a későbbi
kiadásokban pedig egyre hosszabb és bonyolultabb imádságok jelentek meg. A „vallás”
szót ezért óvatosan kerülték és a
Gépet elméletileg még emberi alkotás termékének tekintették, de a gyakorlatban -
néhány retrográd személyt kivéve -
általánossá vált az imádkozás. Nem volt közös imádság. Az egyik hívő a kékes
képernyőhöz imádkozott, a másik a
Karbantartó Részleghez - melyet Kuno nem átallott hernyókhoz hasonlítani -, mások a
lifthez és mások a Könyvhöz. De
valamihez szinte mindenki imádkozott, és végtére is a Gép, a nagy egész
közbenjárását kérte valamiért. Mindez nem tört a
felszínre - okait majd röviden megadjuk -, de ott lappangott az élet minden
területén. Aki pedig még a „Gép
mindenhatóságának” eszméjét sem fogadta el, az a hontalanság állandó veszélyében
élt - ez pedig, mint tudjuk, a halált
jelentette.
Ahhoz, hogy a Gép Bizottsága ezeket az eseményeket magyarázhassa, a civilizációt a
lehető legszűkebben kellett
értelmeznie. A Bizottság valósnak minősítette a lépéseket, de kinyilvánította, hogy
azok nem okok, hanem
következmények, mint ahogy az imperialista korszak uralkodói sem voltak a háborúk
okozói. Minden az emberek
kívánsága szerint történt, és egy adott helyzetet a legcélszerűbb fejlődésnek
nevezni. Senki sem állított olyat, hogy a Gép
kicsúszott volna az emberek kezéből. Ugyanakkor a Gépet évről évre egyre
hatékonyabban és egyre inkább fenntartások
nélkül szolgálták. Minél jobban tudta valaki a saját dolgát, annál kevésbé értette,
mit tesz a szomszédja, és már senki sem
volt, aki az egészet áttekinthette volna. Ezek a nagy szellemek már rég
elenyésztek. Igaz, kellőképpen részletes
útmutatásokat hagytak hátra, követőik viszont csak egy-egy részterületet ismertek.
Az „Emberiség” kényelemszeretete
kielégítést nyert. Ehhez a természet erőforrásait túlságosan is kihasználták már -
az élet csendben, de visszafordíthatatlanul
dekadenssé vált, a fejlődés már csupán a Gép fejlődését szolgálta.
Ami Vashtit illeti, élete csendben folyt tovább, egész a végső összeomlásig.
Elsötétített és elaludt, felébredt és villanyt
gyújtott, előadásokat tartott, és előadásokat hallgatott. Gondolatait kicserélte
számtalan barátjáéval és egyre inkább tisztán
szellemi lénynek érezte önmagát. Időről időre egy-egy barátja az Eutanázia
boldogságában részesült és szobája üresen
maradt. De Vashti nem bánta. Ha valamilyen tanulmánya nem aratott sikert, ő is
kérte az Eutanáziát, de mivel a
természetes halálozási arányszám meghaladta a születésekét, a Gép egyelőre
visszautasította kérését.
A bajok titokban kezdődtek, és jóval korábban, mintsem valaki felismerte volna
őket. Vashti rendkívül meglepődött,
amikor egy nap újra üzent a fia. Soha nem beszélgettek, hiszen semmilyen közös
mondanivalójuk nem volt, így csupán
közvetve tudta, hogy fia él, és hogy az északi féltekéről - ahol olyan
szégyenteljesen viselkedett - a délire telepítették át, és
nem is lakik olyan távol tőle.
„Azt kívánja, hogy meglátogassam? - kérdezte magától. - Soha! És különben sincs rá
időm.”
De nem ezt kérte. Ez most másfajta őrület volt. Nem hagyta, hogy arca megjelenjen a
kéklő képernyőn. Sötétségből
szólalt meg a hangja:
- A Gép megáll.
- Mit beszélsz?
- A Gép megáll. Tudom. Már látom a jeleit.
Vashti felnevetett. Fia hallotta ezt a nevetést, dühös lett és nem beszéltek többé.
- Hát lehet ennél egyáltalán lehetetlenebbet elképzelni? - újságolta Vashti egyik
barátjának. - Az, aki valamikor a fiam
volt, azt állítja, hogy a Gép meg fog állni. Istentelenség lenne, ha nem volna
őrület.
- A Gép megáll? - ismételte a barát. - Ez mit jelent? Nem tudom értelmezni ezt a
mondatot.
- Én sem.
- Feltételezem, hogy nem azokra a zavarokra gondolt, amelyek legutóbb a zenével
történtek?
- Ó, nem. Biztosan nem. Beszéljünk inkább másról.
- Tettél panaszt a hatóságoknál?
- Igen. Azt mondták, a Karbantartásra tartozik. Továbbirányítottak a Karbantartó
Részleg Bizottsághoz. Elpanaszoltam,
hogy mindenféle zavaros sóhajtozások teszik élvezhetetlenné a brisbane-i iskola
szimfóniáit. Úgy hangzik, mintha
valakinek fájna valamije. A Karbantartó Részleg Bizottsága azt mondta, rövid idő
alatt elhárítják a hibát.
Az aggódás feldúlta Vashti életét. Az csak egy dolog, hogy a zene hibája
idegesítette. A másik az, hogy nem felejtette
Kuno szavait. Ha fia egyáltalán tudta, hogy a zene javítás alatt áll - de hát nem
tudhatta, mivel nem szereti a zenét - szóval,
ha tudta, hogy elromlott, a „Gép megáll” éppen az a reakció, amit tőle várni lehet.
Nyilván csak tréfált Kuno - de az
egybeesés ijesztő. Vashti újra hívta a Karbantartó Részleg Bizottságát.
Azt felelték, hogy a hibát rövidesen elhárítják.
- Rövidesen?! Azonnal! - válaszolta. - Miért vagyok rossz zene hallgatására
kényszerítve? Azelőtt minden hibát
azonnal megjavítottak. Ha nem javítják meg azonnal, panaszt teszek a Gép
Bizottságánál!
- A Gép Bizottsága nem foglalkozik egyéni panaszokkal - felelte a Karbantartó
Részleg Bizottsága.
- Akkor ki továbbítja a panaszomat?
- Mi.
- Akkor panaszt teszek.
- Panaszát megfelelőképpen fogjuk kezelni.
- Panaszkodtak már mások is?
Mivel ez a kérdés nem volt kellőképpen technikai, a Karbantartó Részleg Bizottsága
megtagadta a választ.
- Ez borzasztó - panaszkodott Vashti egyik barátjának. - Nálam szerencsétlenebb nő
nem élt még a világon. Most már
soha nem lehetek biztos a zenében. Napról napra romlik a közvetítés.
- Én is bajban vagyok - felelte az. - Gondolataimat időről időre egy halk, nyikorgó
hang zavarja meg.
- És mi az?
- Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy az én fejemben vagy a falakban zúg-e.
- Tegyél panaszt.
- Már megtettem, és a panaszomat továbbítani fogják a Gép Bizottságához.
Az idő telt, és az emberek lassan megszokták a hibákat. A hibákat ugyanis már nem
javították ki, de az emberiség
akkorra már olyannyira szolgalelkű lett, hogy könnyedén alkalmazkodott a Gép
hibáihoz. A brisbane-i iskola zenéjének
zavaró sóhajtozásai már nem dúlták fel Vashtit, a melódia részének tekintette
azokat. A csikorgó zaj, akár fején, akár falán
belül, nem zavarta már a barátját sem. És így voltak a romlott mesterséges
gyümölccsel, a folyton ömlő fürdővízzel és a
költőgép rossz rímeivel. Eleinte mindegyik miatt keservesen panaszkodtak, aztán
megszokták. A dolgok változatlanul
egyre rosszabbul mentek.
Más volt a helyzet az alvógép hibájával. Ez már sokkal súlyosabb volt. Elérkezett
az a nap, amikor az egész világon -
Szumátrán, Wessexben, Karélia és Brazília megszámlálhatatlan városában - nem jöttek
elő az ágyak, ha tulajdonosaik
aludni akartak. Jelentéktelen ügy lehetne, de innen datáljuk az emberiség
összeomlását. A felelős Bizottságot elárasztották
a panaszok, amely, mint rendesen, továbbította azokat a Karbantartó Részleg
Bizottságához, amely, mint rendesen, ígéretet
tett, hogy továbbítja azokat a Gép Bizottságához. De az elégedetlenség nőtt, hiszen
az emberiség még nem szokott hozzá
az alvás nélküli élethez.
- Valaki beavatkozik a Gép működésébe - kezdték egyesek.
- Valaki király akar lenni, hogy újra érvényesítse az emberi tényezőt.
- Sújtsuk hontalansággal.
- A vészkijáratokhoz! Mentsük meg a Gépet! Mentsük meg a Gépet!
- Háborút! Öljük meg az embert!
Szerencsére a Karbantartó Részleg Bizottsága időben cselekedett. Megjelent előttük,
és gondosan választott szavakkal
előzte meg a pánikot. Megvallotta, hogy maga a Karbantartó Részleg is javításra
szorul. Ennek az őszinte vallomásnak
leírhatatlan hatása volt.
- Természetes - mondta egy híres tudós, aki a francia forradalomról is beszélt, és
aki minden új korszakot azonnal
üdvözölt -, természetes, hogy nem fogunk többé panaszkodni. A Karbantartó Részleg
jól tartott minket a múltban, mi
együtt érzünk vele, és türelmesen fogunk várni, míg felépül. Ha felgyógyult, újra
el fogja látni feladatait. Addig is bírjuk ki
ágyaink, tablettáink és kicsinyes kívánságaink nélkül. Bizonyos vagyok abban, hogy
a Gép is így akarja.
Hallgatósága még ezer mérföldről is tapssal köszöntötte. Még mindig egyedül a
Géphez kötődtek. A tengerek és
hegyek alatt futottak a vezetékek, amelyek összekötötték őket, amelyeken keresztül
láttak és hallottak: ezek a kábelek
jelentették a hagyományt, a szellemi örökséget, amely minden gondolatukat
egységesen az alávetettség köntösébe
öltöztette. Csak az öregek és a betegek voltak hálátlanok, mert azt suttogták, hogy
már az Eutanázia sem lehetséges, és így
az emberek újra megismerték a fájdalmat.
Nehézzé vált az olvasás. A levegő megdohosodott, annyira, hogy elhalványította a
lámpák fényét. Voltak napok,
amikor Vashti alig látta a szobája túlsó falát. Nehézzé vált a légzés, hangos volt
a panasz, hatástalan a gyógyszer; hősies a
szónokok erőlködése, hogy bátorítsák az embereket. - Bátorság! Bátorság! Mi baj
lehet, ha egyszer a Gép továbbra is
működik? Számára ez semmi más, csupán harcban áll a sötétség és a világosság! - És
noha kis idő elteltével a helyzet
valamelyest javult is, a korábbi fényesség soha többé nem tért vissza, és az
emberiség sem épült fel soha abból a
traumából, hogy meg kellett látnia a félhomály birodalmát. Hisztérikus
párbeszédekre került sor az „értékekről”, az
„ideiglenes diktatúráról”, és Szumátra lakóit felszólították, hogy ezentúl a
Franciaország alatt telepített központi tartalék
erőmű helyett saját forrásukat használják. A legtöbb helyen pánik uralkodott, az
emberek azzal töltötték idejüket, hogy
Könyveikhez imádkoztak, hiszen már csak az maradt a Gép mindenhatóságának egyetlen
bizonyítéka. Megjelentek a
félelem első jelei - reményteli és rémhírek egyaránt terjedtek, például, hogy a
Karbantartó Részleget már majdnem
kijavították, vagy hogy a Gép ellenségei „Agytrösztökbe” tömörültek, hogy
felforgató tevékenységük hatékonyabb legyen.
De végül is eljött az a nap, amikor minden előjel és minden előzetes tájékoztatás,
felkészítés nélkül az egész
kommunikációs rendszer az egész világon egyszerre összeomlott - és a világ, mint
egyetemes egész, megszűnt létezni.
Vashti akkor éppen előadást tartott, és korábbi megállapításait taps kísérte. Ahogy
folytatta, a visszhang elmaradt és
mire a végére ért, teljes volt a csönd. Elégedetlenül hívta fel barátját, aki a
szimpátia specialistája volt. Semmi válasz - nem
kétséges, alszik. De mert így járt a következővel is, eszébe jutottak Kuno szavai.
„A Gép megáll.”
A mondat, mindennek ellenére, még mindig nem jelentett számára semmit. Ha a
Mindenség megáll - akkor
nyilvánvalóan rövidesen újraindítják. Például volt egy kis fény és levegő - igen, a
levegő is javult valamit a megelőző pár
órában. És ott volt a Könyv; míg Könyv van, biztonság is van.
Aztán hirtelen minden összeomlott. A tevékenység hiányát megnevezhetetlen,
borzalmas félelem kísérte. Csönd volt.
Vashti soha nem ismerte a csöndet, és most, hogy így egyszerre rátört, kis híján
megölte - mint ahogy már ezreket ölt
meg odafent. Amióta csak megszületett, körülvette az állandó zúgás. Az volt a zúgás
a fülnek, mint a mesterséges levegő a
tüdőnek - mert halálos fájdalom hatolt át agyán. Alig tudta, hogy mit csinál, de
tett néhány lépést. Aztán megnyomta azt a
bizonyos visszataszító gombot, azt a gombot, amely felnyitotta cellája ajtaját. A
cella ajtaja saját erőforrással működött -
nem függött központi erőforrástól, amely ott haldoklott, valahol messze, az egykori
Franciaország alatt. Az ajtó kinyílt, és
ez indokolatlan reményt adott Vashtinak - azt hitte, megjavították a Gépet. Az ajtó
kinyílt és Vashti meglátta a sötét
alagutat, amelyik valahol messze a szabadságba vezet. Egy pillantás ki - és
visszahőkölt. Az alagút ugyanis telve volt
emberekkel - az egész városban talán ő volt az utolsó induló.
Az emberek mindig is ingerelték, de ez a lidércnyomás a legrosszabb álmaiból jött
elő. Az emberek jajgattak, sírtak és
kiáltoztak, levegő után kapkodtak, a sötétben egymásba gabalyodtak és újra és újra
tolták egymást a vasútvonalak felé.
Néhányan a kapcsolókat nyomkodták összevissza, az alagút falán, hogy kocsit
hívjanak - de az már teljesen reménytelen
volt. Mások Eutanáziáért kiáltoztak, megint mások a légzőkészülékért, és voltak,
akik hangosan átkozták a Gépet. Voltak,
akik cellájuk ajtajában álltak, akárcsak ő, és készültek, hogy elhagyják végleg -
vagy hogy visszatérjenek. És mind e
mögött az összevisszaság mögött csend volt, a csend, amely a Föld és az elhunyt
generációk hangja.
Ezt látni rosszabb volt, mint a magány. Vashti bezárta az ajtót, leült és várta a
véget. A széthullás most már zuhanó,
csörömpölő zajok kíséretében folytatódott. A gyógyszerkészlet rögzítője nyilván
eltört, a készlet kiszakadt és ott függött a
szoba közepén. A padló felemelkedett, és kiborította székéből. Valamilyen tubusból
kígyószerűen türemkedett ki a lé. És a
végső lépés: a fény elkezdett fogyni. És Vashti tudta: a civilizáció hosszú
időszaka most ér véget.
Körbe-körbe mászott a szobában, imádkozott, hogy ettől a borzalomtól szabaduljon
meg bármilyen áron, csókolgatta a
Könyvet, és céltalanul kapcsolót kapcsoló után nyomott meg. A kiáltozás odakint
egyre erősödött, lassan még a szigetelt
falon is áthatolt. Cellájának világítása lassan teljesen kihunyt, a kapcsolótáblák
sem tükröztek már semmi fényt. Most már
asztalát sem láthatta, sőt a Könyvet sem. A fény eltűnt a hang után, a levegő
eltűnt a fény után és visszatért az eredeti
állapot, amilyen a Föld belseje volt, amikor sok idővel ezelőtt kiásták. Vashti
tovább forgott és akár az elfelejtett vallások
hívői, imádkozott és sikoltozott, s már véres kezével nyomkodta a gombokat.
Így esett, hogy végül is feltörte börtönét és megmenekült - megmenekült lélekben,
legalábbis számomra úgy tűnik,
most, hogy mesém végéhez közeledem. Azt, hogy testileg is megmenekült volna - nem
tudom elhinni. Lehet, hogy
tévedésből mégis megnyomta a gombot, amely az ajtót nyitja ki, és a nehéz levegő,
ami bőségesen érkezett, és fülében a
hangos, bántó kiabálás tudatta vele, hogy az alagútnál van megint, azon a borzalmas
peronon, ahol az embereket tülekedni
látta előbb. Már nem tülekedtek. Csak siránkozók maradtak, csak gyönge nyöszörgés
hallatszott. Százszámra haldokoltak a sötétben.
Vashti könnyezett.
A könnyekre könnyek feleltek. Kuno könnyei, aki csodamód odaérkezett.
Az emberiséget siratták ők ketten, nem önmagukat. Nem tudták elviselni, hogy ez a
vég. A csend teljessé lett, szívük
megnyílt, és most már tudták, mi a legfontosabb a világon. Az ember - az ember,
minden létezők koronája, minden látható
lény legnemesebbike, az ember, aki valaha a saját képére Istent teremtett, és
felruházta azt saját erejével: mert a gyönyörű
meztelen emberek haldokoltak, megfojtotta őket saját maguk szőtte köntösük.
Századokon és századokon keresztül
küszködtek - itt az eredmény. Való ruházatuk tündérinek tűnhet, a kultúra színeiből
szőve, áttörve az önmegtagadás
gyönyörű cérnájával. És sokáig tündéri is volt, nem más, csupán öltözék, egészen
addig, amíg az ember tudta, hogy
lényege a szelleme, de lényegének egyenlő másik fele nem más, mint önnön teste. Az
eredendő bűnt a test ellen követték
el - ezt siratták főleg; a századok bűneit a test ellen, az izmok, az idegek ellen
és az ellen az öt érzék ellen, ami a
környezettel való kapcsolatok lényege, amelyeket az ember tetszése szerint
fejleszthetett - de félrefejlesztett; egészen
addig, amíg teste amorf, fehér péppé vált, az eszmék színtelen otthonává, elvesztve
önmagát, mint csillagot a sugárzás.
- Hol vagy? - kérdezte Vashti.
Fia szava a sötétből felelt:
- Itt vagyok.
- Van valami remény, Kuno?
- Számunkra semmi sincsen.
- Hol vagy, fiam?
Vashti a fia felé kúszott, a holtak fején keresztül; a fia vére ömlött a kezére.
- Siess - mondta az -, haldoklom ugyan, de még egymáshoz érhetünk és
beszélgethetünk, a Gép segítsége nélkül is.
Megcsókolta anyját.
- Végre visszatértünk önmagunkhoz. Meghalunk, de visszanyerjük az életet, úgy, mint
amilyen akkor lehetett, amikor
Aelfric győzedelmeskedett Wessexben a dánokon. Tudjuk, hogy mit tudtak a kintiek,
azok, akik a gyöngyházszínű felhők
alatt éltek.
- Kuno, igaz ez? Élnek még mindig emberek a felszínen? Lehet, hogy ez… ez az
alagút, ez a mérgesgázos sötétség, ez
még nem a valódi vég?
- Láttam őket, hallottam őket, szerettem őket. Elrejtőztek a ködben, a hegyekben,
várva, amíg a mi civilizációnk a
végéhez ér. Ma még ők a hontalanok, de holnap…
- Jaj, a holnap. Holnap valami őrült újraindítja a Gépet.
- Soha többé - felelte Kuno. - Soha többé. Az emberiség megtanulta a leckét.
Amíg beszélt, az egész város megremegett - mint a kocsonya. Egy léghajó zuhant a
szemétürítőn át a rakodótérbe. A
zuhanás végére érve összetört, acélszárnyai sorra törték és robbantották le az
emeleteket. Egy pillanatig - ők ketten - látták
a halott embereket, és mielőtt csatlakoztak volna hozzájuk, egy percre még látták,
milyen az ég kékje.

Völgyes Tamás fordítása