Anna Ekberg

BOMLÁS

A mű eredeti címe: Kærlighed for voksne, 2017

Fordította: Sulyok Viktória

ELSŐ RÉSZ
Amikor megszólal a feketerigó
A házasság az egyetlen háború, amelyben az ember egy ágyban alszik
az ellenséggel.
1
– Mocskos kurva – sziszegte Christian az orra alatt, amint
az esőcseppektől pettyezett visszapillantó tükörben feltűnt a
felesége alakja.
A vad nyári eső áthatolt az erdő fáinak sűrű lombján, apró
ágakat és leveleket tépett le, és hajított az autó tetejére és
szélvédőjére. Christian már majdnem bekapcsolta az
ablaktörlőt, de végül meggondolta magát. Nem akarta
magára vonni az asszony figyelmét, nem akarta, hogy
észrevegye a furgont. Tényleg ő az? Még messze járt, de
gyors, agresszív mozdulatai elárulták, hogy valóban ő ez az
esőcseppek között előretörő, fekete árny.
Christian mélyen beszívta a levegőt, és lehunyta a szemét.
A kisiklásokra gondolt, a sok tévútra az életében, a rossz
döntésekre. Egyesek ezt sorsnak hívták. Christian nem hitt a
sorsban. Mindig is józanul gondolkodott. Az élet döntések és
következmények sorozata. De ki láthatta volna előre, hogy egy
nap majd itt végzi? Késő este egy kisteherautóban ülve, az eső
és a sötétség védelmében a feleségét lesve, mint a szavanna
nagyra nőtt füvében meglapuló ragadozó.
– Nem maradt más választásom – suttogta maga elé.
Megismételte a szavakat. Egyedül ült a furgonban a
lelkiismeretével. Nem maradt más választása. Ha most nem
cselekszik, az élete tönkremegy.
Kinyitotta a szemét. Leonora alakja megnőtt a
visszapillantó tükörben. Egy ember közeledett felé. Egy nő. A
felesége. Még mindig viszonylag nagy távolság választotta el
a kocsitól, de Christian azt képzelte, hogy hallja, amint
beszívja, majd erősen kifújja a levegőt. Hangok. A hangok miatt
kerültek először kapcsolatba egymással. Az akusztika miatt.
Leonora hangokról beszélt neki, amikor több mint húsz éve
megismerkedtek az aarhusi konzervatóriumban. Christian
friss építkezési cégét bízták meg a konzervatórium
átépítésével, Leonora pedig a hallgatókat képviselte a
bizottságban, amelynek gondoskodnia kellett róla, hogy az új
koncertterem mindenki igényét kielégítse.
Az abszolút hallásáról mesélt a férfinak, arról, hogy
bármilyen hangot fel tud ismerni. Elmondta, hogy ennek a
ritka képességnek semmi köze nincs ahhoz, hogy az ember
olyan otthonban nőtt-e fel, ahol voltak hangszerek, vagy nem.
Leonora Mors szigetéről származott, az édesanyja egyedül
nevelte, ráadásul gyakran vállalt be éjszakai túlórákat a
kórházban, hogy valamivel több pénzt vihessen haza, mert
Leonora hegedűórái elég sokba kerültek.
Az akusztika mindennél fontosabb egy koncertteremben,
magyarázta Christiannek a rendetlen irodában. Egyedül
voltak, mert Christian túl korán érkezett, de aztán befutott a
bizottság többi tagja is, bár rájuk Christian később képtelen
volt visszaemlékezni, pedig az idő legnagyobb részében ők
beszéltek. A konzervatórium soha nem csendesedett el, valaki
mindig dúdolt, dalolt vagy skálázott. A zene még az irodába is
behatolt, alattuk szenvedélyesen ütötték egy zongora
billentyűit, felettük pedig egy hallgató egy áriát énekelt,
amit Christian még sosem hallott.
A bizottságnak rengeteg elképzelése volt, speciális
kívánságokkal jöttek, amelyek közül jó néhány túllépte a
költségvetés kereteit, Christian főleg a zajmentes szellőzést
tartotta megvalósíthatatlannak, mégis mindent
lelkiismeretesen lejegyzetelt. Többször elkapta a ceruzája
szárát rágcsáló Leonora pillantását. A lány a megbeszélés
alatt alig nyitotta ki a száját. Csak csendben nézte Christiant,
egy kicsit úgy, ahogy az állatkerti látogatók néznek egy
egzotikus állatot. Érdeklődve, de kissé bizonytalanul, mint aki
nem tudja eldönteni, mit is gondoljon róla. A legvégén
megjegyezte, hogy az akusztika és a festészet között
párhuzamot lehet vonni. A legkisebb változás is gyökeresen
meg tudja változtatni a befogadói élményt.
– Értem – felelte Christian. A lány ajka ekkor mosolyra
húzódott. Amikor körbevezették őket, Christian végig Leonora
nyomában járt. Itt már a rektor is csatlakozott hozzájuk. Az
idősebb, enyhén ápolatlan férfi szivarbűzt árasztott, és
délsvéd akcentussal beszélte a dánt.
Christian építkezési cége még viszonylag új volt, az
öccsével, Peterrel mindössze néhány műszaki előkészítőt és
egy megbízhatatlan könyvelőt alkalmaztak. Egy régi raktárt
béreltek a kikötőben. Télen jégvirágok nőttek a szimpla,
szinte semmilyen védelmet nem nyújtó ablaküvegen. Nagy
hidegben be kellett gyújtaniuk a régi, rosszul szellőző
kályhába. Ha keletről fújt a szél, a füst visszaáramlott a
kéményből az irodába. Erre is találtak megoldást. Rájöttek,
hogy ha résnyire nyitva hagynak egy nyugati tájolású ablakot,
meg tudnak szabadulni a füsttől. A padlón egy ősöreg, rozsdás
vasmacska foglalta az amúgy is szűkös helyet. Legalább ötszáz
kilót nyomott, talán egy teherhajóról került a raktárba.
Christiant valamiért nem vitte rá a lélek, hogy kihajítsa.
Vajon miért? Túl nehéz feladatnak érezte? Vagy valamit
belelátott a horgonyba? Az álmaikat? Hogy a világ csak arra
vár, hogy meghódítsák Peterrel?
Egy pillanatig úgy hangzott, mintha az eső még jobban
rákezdett volna, de az is lehet, hogy csak a fák lombjai adták
meg magukat a víz súlya alatt. Újabb sötétzöld levelek
landoltak a szélvédőn. Christian a visszapillantó tükörre
meredt. Milyen messze lehet? Pár száz méterre? Már nem
maradt sok ideje, hogy meghozza a végső, nehéz döntést. Arra
gondolt, hogy az egész Leonora hibája. Nem kellett volna így
végződnie. A felesége kényszerítette erre. Fenyegetésekkel,
vádaskodásokkal. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy a
vér kifutott az ujjaiból, szinte teljesen elfehéredtek. Próbált
összpontosítani. A megfelelő időben kell elfordítania a
slusszkulcsot. Hátulról kell megközelítenie. És gyorsítania
kell.
Az eső kapóra jött. És a zene Leonora fülében. Mindig a
zene. Mint akkor is. A megismerkedésük után, egy este a lány
hegedült neki. Azt mondta, Christiannek meg kell ismernie a
terem akusztikáját. Kettesben voltak. A férfi élesen látta maga
előtt az emléket, talán a tudatalattija így akarta
kétségbeesetten megakadályozni a terve megvalósításában.
Kemény fapadon ült a régi, üres koncertteremben, Leonora
egy háromlábú sámlin játszott a színpadon, félig lehunyt
szemében erős koncentráció tükröződött, a haját
franciafonatba fonta, bár Christian akkor még nem tudta,
hogy ezt így hívják.
Úgy tűnt neki, hogy Leonora nem ahhoz a nemhez tartozik,
mint az a néhány lány, akikbe belehabarodott Aarhusban,
amikor kőművesnek tanult. Inkább mintha egy harmadik
nemhez tartozott volna, vagy egy teljesen másik fajhoz,
annyira különbözött mindenki mástól: könnyű volt, éteri, félig
ember, félig levegő. Christiannek fogalma sem volt, mit játszik
a lány, nem nagyon ismert mást az éppen aktuális popzenén
kívül, amit a cég használt Toyotájának mindig bekapcsolt
rádiójában hallgatott. Ennél jobban nem is különbözhettek
volna egymástól. Christian gondolatai költségvetések körül
forogtak, azon dolgozott, hogy ő és az öccse szilárdan meg
tudják vetni a lábukat az életben, pénzt tudjanak keresni,
újabb és újabb megbízásokat kapjanak, erre ott ült előtte egy
fiatal lány, aki bús hangokat csalt elő a hegedűjéből. A dallam
a férfit egy sorozatra emlékeztette, amit még gyerekként
látott, a Sztrogoff Mihályra, Oroszországra, sorsszerűségre,
egymást szerető, de egymástól elszakított emberekre. Ezekbe
a gondolataiba nem avatta be Leonorát, nem akarta, hogy a
lány ostobának tartsa, ezért csak megkérdezte, mit játszik,
amire Leonora azt felelte, hogy Csajkovszkijt, és tudakolta,
Christian ismeri-e.
A férfi elengedte a kormányt, megdörgölte az arcát, érezte
a tenyerét borító izzadságot, a félelmet, a gyűlöletet. A nő
elfutott mellette, de nem vette észre, teljesen magába
mélyedt, ahogyan szokott. Ennek Christian örült. Megkönnyíti
az egészet. Nem egy emberrel van dolga. Nem Leonora fut
előtte, a felesége, akivel több mint húsz éve van együtt, a
gyermeke anyja, hanem valaki más, aki csupa fenyegetés, egy
ellenség.
Megpróbálta elhessegetni az emlékeket. Az első csókra
elképzelhetetlenül sokat készült, izgult, hogy nem kell a
lánynak. Először Leonora szobájában szeretkeztek, egy
hatalmas, hideg lakásban, amelynek az ablakai a katedrálisra
néztek. Christian maga előtt látta, amint a lány leveszi a
fekete garbóját, és előbukkan a melle. Másnap vacogó fogakkal
ébredtek. A fürdőben forró vizet engedtek az oroszlánlábakon
álló kádba, és belemerültek, hogy elűzzék a jeges hideget a
tagjaikból. Christian nem értette, Leonora miért őt
választotta. Gyötörte a féltékenység, ha a konzervatóriumba
járó fiúkra gondolt.
De a lány őt akarta, nem egy csoporttársát vagy egy
színművészetist vagy újságírótanoncot, akik ugyanazokba a
belvárosi kávézókba jártak, mint ő. Christian előtt lassan
világosodott meg, mit lát benne Leonora. Lehet, hogy saját
magát is csak azóta látja, amióta együtt van vele? Érettség
volt benne, ezt a korabeli fiúk nem mondhatták el magukról.
Biztonságot sugárzott, és nem csak magával törődött, mint
azok, akikkel a lány korábban randizott. Christianre lehetett
számítani. Leonora számíthatott rá. És a fiuk is. Christian
emlékezett a szülésre. A hazaúton Johan a mózeskosarában
szundikált, Leonora szemében pedig olyan kifejezés villant,
amilyen csak a nemrég szült nők szemébe költözhet. Teljes
kimerültség és tökéletes boldogság egyszerre.
Christian felengedte a kuplungot. Nem kapcsolta be a
fényszórót. Leonora húsz méterrel járhatott előtte. Vagy talán
harminccal, az eső, a sötét és a szélvédőre tapadó zöld levelek
miatt nem tudta pontosan megtippelni. Még mindig nem
merte használni az ablaktörlőt. Az eső önálló életre keltette a
talajt az erdőben, a sár felcsapott az útra, fekete csíkokat
húzott a betonra. Leonora nem hallotta meg. A fülében szóló
zene még mindig a férfi kezére játszott. A nő mozgásából úgy
tűnt, fogalma sincs, milyen veszély leselkedik rá.
– Te akartad – sziszegte a férfi. Most valamivel
hangosabban beszélt, a szavakból akart erőt meríteni. Ha az
ember rosszat akar elkövetni, hangokra van szüksége, mint
mikor a katonák háborúba mennek, és harci kiáltás tör fel a
torkukból.
Rátaposott a gázra. Erősen. Az autó megugrott, Christian
kényszerítette magát, hogy előrenézzen. A legszívesebben
összeszorította volna a szemét, de tudta, hogy nem szabad.
Látnia kell. Hogy biztosan tudja, megtörtént. Egyre közelebb
ért a futó alakhoz, a hátát egyre nagyobbnak látta a szélvédőt
borító leveleken át.
Az ütközés előtti utolsó képen azt látta, amint a nő lófarka
egyik oldalról a másikra ugrik, és aztán már utol is érte,
esélye sem lett volna meggondolnia magát.
Az egész olyan gyorsan történt. Az autó a futó hátának
ütközött, a test fejjel előre a szélvédőnek csapódott, valami
összetört, és a nő kikerült a látóteréből. Christian vadul
fékezett, egy pillanatig attól tartott, hogy az autó felborul.
Amikor visszanyerte az uralmát a jármű felett, kinézett. A
szélvédőn repedések futottak végig. Erre nem számított, azt
hitte, hogy a test a kocsi alatt fog eltűnni. Leonora vére
pirosra színezte a szélvédő pókhálószerű repedéseit. A vér
cikcakkban futott lefelé, kikerülve a leveleket. Az úton feljebb
a bűncselekmény egy tanúja állt. Egy kifejlett szarvas. A fák
közül előbukkanó agancsa a sötét és az eső miatt őrült
rádióadónak tűnt, amely az egész világban szét fogja kürtölni,
mit követett el Christian. A férfi megpróbálta összeszedni
magát. Az oldalsó tükörbe pillantott. Mivel nem kapcsolta be a
kocsi lámpáit, nem látta a nőt. Megmozdította a kezét.
Kibontakozott előtte a szörnyű jelenet: a felkattintott hátsó
lámpák vörös fénybe burkolták a hátán fekvő alakot. A teste
teljesen kicsavarodott, a lába lehetetlen szögbe tekeredett,
úgy festett, mint egy asztalra hajított törlőrongy. Valami
megmozdult. A sötét miatt nehezen lehetett látni, Christian
mégis biztos volt benne. Egy kéz emelkedett a magasba, hogy
segítséget kérjen, majd rekedt kiáltás hallatszott. Mintha
beteg állat hörgött volna. A férfi lehunyta a szemét, a szíve
vadul dobogott, csak a levegőbe emelkedő kézre tudott
gondolni. Annak az átkozott kéznek el kell tűnnie! Nem számít
semmi más. Hátramenetbe tette az autót, és kinyitotta a
szemét. Tolatni kezdett, tekintetét a földön fekvő alakra
szegezte. A kezére és a sikolyára koncentrált. Amikor
beleütközött, a furgon megrázkódott, talán jobban is, mint az
előbb. A kerekek megcsúsztak.
Sötét. A tetőn doboló eső hangja. Christian rémülten
meresztette a szemét. A szarvas eltűnt.
2
– És ezt most miért meséled nekem, apa? – Josefine hangja
elcsuklott a felháborodástól. Miért kellett végighallgatnia az
összes hátborzongató részletet? Hogy hogyan találták meg azt
a szerencsétlen nőt széttrancsírozott fejjel, szinte
felismerhetetlenül. – Előveszed a régi rendőrségi sztorijaidat?
Pont ma? – folytatta. Körbenézett a strand apró kávézójában.
Rajtuk kívül csak a tulajdonos volt ott, meg egy német pár a
gyerekeikkel.
– Nem is tudom, miért kezdtem bele – felelte Holger. – Ez
az ügy foglalkoztatott az utóbbi időben.
– Mint az összes többi.
– Ez különleges. – Holger fészkelődni kezdett. Talán
tényleg valami mással kellett volna szórakoztatnia felnőtt
lányát, ha már egyszer eljöttek kávézni. Évek óta most először.
Megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, elég sok mindent láttam már a pályafutásom
során, de korábban még soha nem találkoztam olyan pasassal,
aki futás közben ütötte el a feleségét – próbálta mentegetni a
témaválasztását.
A németek távoztak, csak a tulajdonos maradt, meg ők.
Holger a lélegzésére koncentrált. Akadtak vele gondjai, mint
annyi mással is, miután betöltötte a hetvenet. Az ablakon át a
homokdűnékre és a parkolóra pillantott. Az égen szürke
felhők gyülekeztek, a két német gyerek a víz felé szaladt.
Holger tisztában volt vele, hogy Josefinét teljesen hidegen
hagyja a munkája. Miért is nem születtek fiai? Josefinét és a
húgát sosem érdekelték édesapjuk rendőrségnél töltött évei,
még a leghátborzongatóbb gyilkosságok sem. Josefine
érdeklődését igazából semmi sem tudta hosszú ideig lekötni.
Másfél évig amerikai indián nyelveket és kultúrát hallgatott
az egyetemen, aztán abbahagyta, beiratkozott
népegészségtanra, de hat hónap után azt is abbahagyta.
Amikor kitalálta, hogy fizioterapeutának tanul inkább, Holger
és Karen három évig várták rettegve, hogy bejelenti, ez sem
tetszik neki. Tudták, hogy nagyjából ez a lányuk utolsó esélye
arra, hogy államilag finanszírozott felsőoktatási képzésben
vegyen részt. De mint kiderült, Josefine megtalálta a
hivatását. Olyasmire lelt, ahol elméleti alapokra tudta
helyezni a test és a fizikai folyamatok iránt táplált
érdeklődését. A diplomája megszerzése után gyerekek
rehabilitációjával kezdett foglalkozni. Olyan gyerekeknek
segített, akiknek betegség vagy baleset után újra meg kellett
tanulniuk mozogni, de ennél valójában többről volt szó: újra
meg kellett tanulniuk élni. Legalábbis így magyarázta el
Holgernek, akinek igazából tetszett, amit hallott.
Isabella ennél is nehezebb utat járt be. Ő az édesanyja útját
követte, de nem mondhatott túl nagy sikereket a magáénak.
Pár évet járt egy előadóművészeti iskolába, amit Holger
nagyon nehezen viselt, aztán csatlakozott a koppenhágai
Rosenborg park bábszínházához. Télre persze a bábszínház
mindig bezárt, ilyenkor egy kis színházban varrt kosztümöket,
amiből alig tudott megélni. Holger látta néhány előadásukat,
mindig elment, ha a lánya meghívta, de a darabok nem neki
készültek, vagy túl okos volt, vagy túl buta, mindenesetre alig
értette, miről szólnak.
Lehet, hogy a nevek hibája, hogy az alma olyan messze
esett a fájától? Holger a Dorthe és Henriette nevek mellett
kardoskodott, de Karen megmakacsolta magát. Ha Holger nem
engedett volna, ha keresztülviszi az akaratát, akkor most a
kávézóban egy Dorthe ült volna vele szemben egy Josefine
helyett. Talán Dorthe a rendőrtiszti főiskolára ment volna? Az
biztos, hogy nem lett volna ilyen balos, kommunista, minden
felsőbb hatalom ellen berzenkedő. Josefine tiszteletét és
szeretetét csak a társadalom számkivetettjei érdemelték meg.
– Én annyit hallgatom a ti munkátokról a történeteket –
vont vállat Holger. – Amikor népegészségtanra jártál, anyád
és én egy egész hónapig magvakon és halolajon éltünk.
Emlékszel? Állandóan a bázikus táplálkozás előnyeiről
papoltál.
Josefine elmosolyodott. Annyira hasonlított volna az
édesanyjára, ha nem akart volna mindenáron ilyen alternatív
lenni. A haját feketére festette, a nyaka hátuljára földgömböt
tetováltatott, a rajz ugyan nem volt túl hivalkodó, és biztosan
hatalmas művész kezét dicsérte, de azért az emberek
tisztában vannak vele, hol van Dél-Amerika Észak-Amerikához
viszonyítva. Szóval miért kell mindenkinek az orra alá dugni?
Josefine valami olyasmit magyarázott, hogy fontos a globális
tudatosság, és napról napra emlékeztetnünk kell magunkat
arra, hogy minden összefügg mindennel, és csak akkor tudjuk
megmenteni a világot, ha a bolygó részeként tekintünk
magunkra.
– Nem rágtál be, ugye?
– Nem, nem rágtam be – felelte Holger, és az asztalnak
támasztott botjára nézett. Nehezen szokott hozzá. Az öregedés
szimbóluma. Úgy gondolta, úgy néz ki vele, mint az a vén,
elhízott pasas a Tuborg-reklámból, aki kifulladva egy
kerítésnek támaszkodik, és sör után vágyódik. Igazából neki is
jól jött volna egy sör. Miután nyugdíjba ment, megengedett
magának egy kis kilengést hébe-hóba, és előfordult, hogy
ebéd közben lehajtott egy rövidet vagy egy sört – esetleg egy
rövidet és egy sört együtt. Ez juttatta el a leggyorsabban a
délutáni sziesztához és így a nap lerövidítéséhez.
– Meghalt? – kérdezte Josefine, és gyors pillantást vetett a
parkolóra. A németeken kívül egyetlen turistát sem lehetett
látni ezen az augusztusi délutánon. Az idő nem volt igazán
alkalmas a strandolásra, bár az időjárás-jelentés reggel még
napsütést ígért.
Holger meglepve kapta fel a fejét.
– Hogy meghalt-e? Hát persze. Hiszen áttolattak rajta
Róma barlangjában.
– Róma micsodájában?
– Róma barlangjában. Így nevezik az erdő egyik régi útját.
– Holger elmesélte a lányának, hogy az erdő mélyén megbújt
valamikor egy kis falu. Roumnak hívták, a lakosait kiirtotta a
pestis. Mindenki meghalt, a falut pedig felperzselték, hogy ne
terjedjen tovább a fertőzés. – Roumot egy idő után Róma
néven kezdték emlegetni, és az út máig megőrizte ezt a nevet.
Egyébként mindig veszélyes szakasz volt. Nem csak ez a
szerencsétlen nő halt meg ott kocogás közben. Régebben
lengyel útonállók fosztogattak ezen a területen, amíg Vejle
lakosai meg nem unták és el nem fogták őket. Mindegyiküket
lefejezték. Huszonhárman voltak. A koponyáikat befalazták az
épülő templomba, a mai napig ott vannak.
– Ennyit arról, hogy az ember fordítsa oda a másik orcáját
is – horkant fel Josefine.
– Na igen, ennyit a másik orcáról. Christian sem fordította
oda aznap éjjel. Róma barlangjában ilyet senki sem tett soha.
Mindig a halál útja volt.
– Soha nem megyek Róma barlangjába – jelentette ki
Josefine. Gyengéden végigsimított az apja kezén, mintha azon
hajtott volna keresztül egy autó. – Még mindig nem hagy
nyugodni? Ezért beszélsz róla?
– Hát persze hogy nem hagy nyugodni. Nem tudtuk
bebizonyítani. – Holger hangja elhalkult. Mint aki csak
hangosan gondolkozik. Egy ideje már magában beszélt.
Kezdetben, talán egy éve, még rosszul érezte magát miatta.
Egy vén, nyugalmazott rendőr, aki egyedül járkál fel-alá a
háromszobás belvárosi lakásában, az orra alatt mormog, és
felderítetlen ügyekről hadovál. Szánalmas! Nem ilyen
öregkorról álmodott, amikor még Karen élt. Újabban
állandóan bekapcsolta a tévét, hogy elűzze a csendet. A bolygó
távoli szegleteiről szóló dokumentumfilmeket nézett, a
Galápagos-szigeteken élő teknősöket vagy Délkelet-Ázsia sós
vízi krokodilusait tanulmányozta.
Egy kicsit ki is kerekedett. Konyhatündérnek aztán soha
nem lehetett nevezni. Annyi finom készétel csábítgatja a
vásárlókat a szupermarketek polcain. Lasagna, currys
húsgolyók és indiai csirke… Hiába ízletesek, nem tesznek jót
az ember gyomrának. Nem merte elmondani Josefinének, hogy
miket eszik, azt hazudta, hogy elfogyasztja a szárított fügét
meg az olajbogyót, amit állandóan hozott neki. A
bizonyítékokat mindig eltüntette a lánya látogatásai előtt,
nem hiába dolgozott rendőrfelügyelőként. Josefine
gyanakodva méregette apja egyre növekvő pocakját, nem
értette, miért nem tűnik el, ha egyszer az öreg a Földközi#tenger terményeivel
táplálkozik, ahogy kell. De a
szupermarketben kapható adagok túl kicsik voltak, ezért
Holger mindig kettőt vett, főleg a currys húsgolyókból. Így
legalább a pénztáros sem jött rá, hogy a vásárlója özvegy és
magányos.
Holger megköszörülte a torkát, és megpróbált visszatérni a
jelenbe, a kávézóba, ahol a lányával ült. Erősen koncentrált,
úgyis olyan ritkán látták egymást.
– Az első napok a legfontosabbak minden nyomozás során –
jelentette ki. Képtelen volt másról beszélni. Lehet, hogy
tényleg nem maradt benne más, mint régi anekdoták?
– Nyilván – felelte Josefine. – Pont, mint a tévében.
– Mint a tévében? – rázta a fejét Holger. – Semmi sem
olyan, mint a tévében. A tévében a gyilkosoknak mindig van
valami nevetséges hátterük, mondjuk katonák vagy
sorozatgyilkosok. A valóságban az emberek általában
életükben először követnek el gyilkosságot, és a legtöbbjüknek
teljesen átlagos a múltja.
– Jól van, nyugodj meg! Csak próbálom megérteni, miért
nem kaptátok el.
– Túl okos volt. Én pedig túl lassú.
– Ne emészd magad, apa – ütögette meg Josefine Holger
kezét. – Gondolj azokra, akiket bevarrtál, ne azokra, akiket
nem.
A tekintetük találkozott, és Holgernek nem tetszett a lánya
szeméből sugárzó szánalom. Látta, hogy Josefine azt gondolja,
az apja megrekedt a múltban.
– Mindegy. Egy öregember sztorija, ahogy az előbb
mondtad – vont vállat Holger. – De lehet, hogy tudnál tanulni
a sztorijaimból. Erre még nem gondoltál? Nem te vagy az
egyetlen, aki akar valamit tenni a világért.
Josefine elmosolyodott, és megint nagyon hasonlított az
édesanyjára, bár mindent elkövetett, hogy inkább bárki másra
hasonlítson. Volt valami a mosolyában és a szemöldökében.
Amikor a mosolya kiszélesedett, csinos szemöldöke
megemelkedett, arckifejezése barátságossá vált. Megértővé és
erőssé, olyan arccá, amely nem hagyja, hogy maguk alá
gyűrjék a világ problémái. Pont olyan volt, mint Karen.
Karen a hatvanas évek óta színházban dolgozott. Az aarhusi
színház akkoriban hatalmas változásokon ment keresztül. Már
nem akart az a hely lenni, amely a polgárságnak biztosít
lehetőséget arra, hogy agyonüssön egy unalmas
hétköznapestét egy reakciós, a család szentségéről papoló
darabbal. Progresszívvé vált. Női egyenjogúság, párkapcsolati
válságok, társadalomkritika került terítékre. Minden az
avantgárd szellemében égett. A kapitalizmust, az
elővárosokat, a hagyományos együttélési formákat
ellenségnek kiáltották ki. Az alkotók politikai színházat
akartak csinálni. A Macska a forró bádogtetőn premiérjén
kilométeres sor kígyózott a jegypénztár előtt.
Varrónőként természetesen nem Karen döntötte el, mit
játsszanak, mégis több volt egyszerű kosztümkészítőnél.
Mindenhová bejárása volt a színházban, figyelemmel kísérte a
próbákat, az emberek tisztelettel fordultak felé, két lábbal állt
a földön, az a hír járta, hogy az összes alkalmazott közül Karen
tudja a legnagyobb bizonyossággal megjósolni, hogy egy
darab sikert arat-e, vagy megbukik.
– Nem lehet, hogy ártatlan volt? – Holgert Josefine hangja
hozta vissza az aarhusi színház varrószobájából. Hirtelen
megint a kávézóban ült. – Ezt sem zárhatjuk ki, hiszen
mindenki tudja, hogy a rendőrség előszeretettel tartóztat le
és kínoz meg ártatlanokat.
– Méghogy a rendőrség kínoz! Ilyenhez aztán soha nem
asszisztáltam. Azt nem mondom, hogy nem lett volna kedvem.
– Emlékszel a klímacsúcsra, apa? – Holger szívesen
elfelejtette volna, mi történt, amikor Josefine teljes
mellszélességgel tüntetett a klíma ellen… Nem, a klíma
mellett és a politikusok ellen. Ez még az indián korszakában
volt. Letartóztatták, és rózsaszín szalaggal a csuklóján ült az
aszfalton két órán keresztül.
– Húgyhólyaggyulladást kaptál – felelte Holger. – Senki
sem kínzott meg.
– Meddővé válhattam volna.
– Igen, válhattál volna – ismételte meg Holger. – Így
derítjük fel a bűnügyeket is. Hipotézisekkel. Lehet, hogy
Christian gyilkos indulatokat táplált Leonorával szemben?
– Lehet, hogy Christiant ártatlanul gyanúsították meg? –
csapott le Josefine. Ha külsőleg az édesanyjára hasonlított is, a
gyorsaságát a vele szemben ülő férfitól örökölte.
– Nem hiszem – jelentette ki Holger. – Túl sok minden nem
stimmel. De amúgy remek történet. Örök érvényű, és a
szerelemről szól.
Josefine elmosolyodott.
– Akkor gyerünk, meséld el! – tolta hátra kicsit a székét.
– Biztos? Van rá időnk?
A lány vállat vont.
– Attól függ, milyen hosszú. Hogy kezdődött?
– Úgy, ahogyan manapság minden kezdődik – felelte
Holger.
– Pénzzel? – kérdezte Josefine magabiztosan.
– Pénzzel? Nem, dehogy. Egy SMS-sel. Három nappal a
gázolás előtt.
3
Leonorának éppen sikerült elaludnia, amikor Christian
telefonjára hangos csippanással befutott egy SMS. Leonora az
iPhone-jára pillantott. Két perccel múlt fél kettő. Ezek szerint
már régóta aludt, mégis olyan érzése volt, mintha alig pár
perce hunyta volna le a szemét. Christian mozdulatlanul
feküdt mellette. Miért nem némította le a telefonját? Leonora
mindig lenémította a sajátját. Csak akkor nem, ha
Christiannek el kellett utaznia, vagy ha Johan nem otthon
aludt. De aznap éjjel mindkét számára fontos emberrel egy
fedél alatt tartózkodott. Leonora gyakran gondolt arra, hogy
ez meg fog változni, amikor Johan elköltözik otthonról.
Ilyenkor mindig enyhe félelmet érzett. Bizonytalanságot.
Johan hirtelen olyan messze kerül majd tőlük. Nem lesz
mellettük, nem ölelheti meg reggelente. Leonora
felnőttéletének nagy része a fiáról szólt. Amikor majd egy
vagy két, de legfeljebb három év múlva elköltözik, nem fogja
tudni elengedni. Persze tudta, hogy el kell majd engednie.
Mindenki ezt mondta. De nagyon kevés szülő ment azon
keresztül, amin Leonora. Miután Johan megbetegedett, az
édesanyja minden percben ott őrködött felette. Néha arra
gondolt, hogy a betegség, bármilyen rettenetes is volt, és
bármennyire felőrölte őket, valami jót is maga után vont.
Nagyon közel hozta a fiához. Elszakíthatatlan kötelékkel
kapcsolta őket össze. Hogy tudná elengedni most, amikor
végre egészségesnek nyilvánították, és majdnem befejezte a
középiskolát?
A telefon kijelzőjének tompított fénye eltűnt, a hálószobát
csak a nyári éjszaka világította meg úgy-ahogy a leeresztett
redőnyökön keresztül. Leonora mindig rosszabbul aludt a
nyári világos éjszakákon, mint télen. Hátat fordított az
ablaknak. Megpróbált visszaaludni, de a gondolatai nem
hagyták. Vajon visszatette a guacamolét a hűtőbe? Johan
kivette, amikor tizenegy körül farkaséhesen hazaesett.
Kenyeret pirított, vastagon megkente. Christian nem igazán
evett belőle, túl fokhagymásnak találta. Nem akart másnap
reggel fokhagymaszagúan beállítani az építkezésre.
Legalábbis ezt a kifogást hozta fel, amikor kettesben a
teraszon vacsoráztak. És amúgy sem szerette a friss
koriandert. Mindig azt mondta, hogy kétféle ember van a
világon. Azok, akik szeretik a koriandert, és azok, akik rá sem
bírnak nézni.
Leonora szorosan lehunyta a szemét. Megpróbálta
elhessegetni összevissza cikázó gondolatait, melyek soha nem
hagyták nyugton, ha az éjszaka közepén felriadt. Az
ősagyának meg kellett bizonyosodnia arról, hogy minden
rendben van, nem les rá sehonnan veszély, egy kardfogú
tigris, egy neandervölgyi vadász vagy egy kis doboz kint
felejtett guacamole. Nem. Minden rendben, nem fenyegeti
semmi. Mindjárt megint álomba merül. Mélyen beszívta a
levegőt, na most, most mindjárt, ismételgette magában
hangtalanul. Soha nem számolt bárányokat, helyette magában
beszélt. Már szinte beburkolta az álom, amikor Christian
telefonja megint felcsipogott. Leonora kinyitotta a szemét. A
telefon kijelzője világított. Christian mocorogni kezdett.
– Christian, ki az?
– Alszom – válaszolta a férje. Felemelte a telefonját,
rápillantott a kijelzőre, levette a hangot, és a kijelzővel lefelé
letette a Mérnöki Kamara szaklapjára, amelyet mindig az
éjjeliszekrényen tartott, de soha még csak bele sem lapozott.
– Ki írogat hajnali fél kettőkor?
– Munka – mormogta a férfi. Az arcát a párnájába temette,
a frissen mosott ágynemű ropogott, Leonora nyaranta
legalább heti egyszer áthúzta.
– Hajnali fél kettőkor?
– Leonora! Nem alhatnánk végre?
De Leonorának teljesen kirepült az álom a szeméből. A
félhomályban fekve pontosan érezte, hogy a férje sem alszik.
Ha az ember majdnem huszonöt éve együtt él valakivel, nem
tudja olyan könnyen megjátszani magát. Nem tud úgy tenni,
mintha örülne, ha nem örül, nem tudja megjátszani, hogy ízlik
neki az étel, ha alig bírja leerőszakolni a torkán, és nem tud
úgy tenni, mintha aludna, ha igazából ébren van.
– Ki ír ilyenkor munkaügyben?
– Peter. Alszunk végre? – válaszolta Christian emelt
hangon.
– Akkor miért nem mondtad rögtön?
– Mert alszom. A francba! – fordított hátat Christian.
Leonora nem akarta feldühíteni. Lehet, hogy hagynia
kellene az egészet? Igazából az lenne a legjobb. Az emberek
teljesen megőrültek, összevissza küldözgetnek üzeneteket
egymásnak, éjjelente írnak maileket, a nap bármely
időszakában jöhet egy SMS. Christiannek az utóbbi hetekben
amúgy is rengeteg tennivalója akadt, az új építkezés teljesen
lefoglalta, egy ideje jóval ingerlékenyebb a szokásosnál. De
mindig ilyen megbízásról álmodott. Leonorába hirtelen
belevágott a felismerés, hogy amikor az emberek azt hiszik,
végre megvalósíthatják az álmaikat, gyakran egy rémálom
kellős közepébe csöppennek. Mint amikor Søs és Henrik házat
vettek Toszkánában. Majdnem húsz éve erről álmodoztak:
melegről, olajbogyó-ültetvényről, olyan éghajlatról, ahol
érdemes medencét építeni a kertbe… A valóság rémálomnak
bizonyult. Hiányzott nekik Dánia, a hatóságok minden apró
javítást, amit a romokban heverő házukon akartak elvégezni,
megtorpedóztak, három év után elváltak, Søs hazaköltözött,
Henrik Olaszországban maradt. Az álmokkal jobb vigyázni.
Christian telefonja megint megszólalt, most nem
felcsippant, hanem röviden, mélyen zümmögött, mint egy
dongó. Leonora felkattintotta az éjjeliszekrényén álló lámpát.
Christian eltakarta a szemét.
– Kapcsold már le! – méltatlankodott.
– Nem tűröm, hogy így beszélj velem – csattant fel Leonora.
A férje meglepetten pislogott rá.
– Hé, Leo! Nyugodj meg! – csitította. Amikor el akart érni
valamit, mindig Leónak hívta.
– A telefonod ébreszt fel állandóan.
– Lenémítottam.
– Ezt nevezed némának? És egyáltalán ki irkál ilyen őrült
időpontban?
– Apró gond az építkezésen.
– Milyen gond? – Leonorának nem tetszett a férje hangja.
Furcsán csengett.
Christian feltámaszkodott.
– Ezt nem hiszem el – érintette meg a felesége karját. –
Nem alhatnánk? Sajnálom, ha felkaptam a vizet. Teljesen ki
vagyok merülve.
– Hadd nézzem meg a telefonodat! – Leonora saját magát is
meglepte. Korábban soha nem csinált ilyet, nem
féltékenykedett, nem gyanakodott, nem szimatolt a férje után,
de most megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt. Miért
nem akart guacamolét enni? Miért tartott a
fokhagymaszagtól? Apróságok, de mégis. Christian elengedte
a karját. A hangja üresen kongott.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte.
– Halálosan.
– Meg akarod nézni az üzeneteimet?
– Nem. Csak tudni szeretném, hogy ki írkál neked éjnek
évadján. Mi ezzel a gond?
– Nem akarom.
– Miért nem?
– Mert… – A férfi nem találta a szavakat. – Hát ez
hihetetlen! – Leonora egyre biztosabban érezte, hogy rejteget
valamit.
– Istenem! Van valakid! – kiáltott fel. Felkelt az ágyból.
Nem volt rajta semmi. Télen pizsamában aludt, nyáron
meztelenül. Gyorsan belebújt Christian fehér, enyhén gyűrött
ingébe. Az anyag a hosszú munkanap alatt magába szívta az
építkezés és a férfiasság illatát.
– Hé! Mit csinálsz? A végén még felébreszted Johant.
– Miért viselkedsz úgy, mintha bűnös lennél? Hallatszik a
hangodon, hogy hazudsz.
– Leo! Most ébredtem fel. Nem hazudok. Mondtam, hogy az
építkezésről van szó. Nem tudtuk tartani az ütemtervet. Ha
tudnád, mennyi beszállítónk…
– Akkor mutasd meg! – szakította félbe Leonora.
– Nem mutatom. Elvből. Mindig azt mondtuk, hogy bízunk
egymásban. – A férfi újra a régi hangján beszélt.
– Most abszolút nem bízom benned – felelte a nő.
– Pedig muszáj lesz. – Christian megint olyan nyugodtan és
magabiztosan beszélt, ahogy mindig is szokott, a feleségét
mégsem tudta átejteni.
– Szeretném, ha megmutatnád.
– Ha megmutatom… Ha most engedek neked, akkor többet
nem foglak tudni tisztelni.
Leonora értetlenül nézte.
– Ez meg milyen baromság?
– Nem érted? Veszélyes lejtőre léptünk.
Leonora még sosem hallott tőle ilyet.
– Lejtőre? – ismételte meg. – Kértem már tőled ilyesmit? –
nézett a férje szemébe. – Válaszolj!
– Nem. És én sem kértem tőled soha még csak hasonlót sem.
A nő felvette a telefonját az éjjeliszekrényről. Neki nincs
rejtegetnivalója. Az ujjlenyomatával feloldotta a zárat, és
Christian elé dobta az ágyra.
– Itt van. Nézd meg nyugodtan!
Christian visszatette az éjjeliszekrényre.
– Szóval? – ütötte a vasat Leonora. A férfi hallgatása vad
dühvel töltötte el. Christian csak ült az ágyban, lehajtott
fejjel, mint egy elhagyott marionettbábu. – Miért nem
válaszolsz?
A férfi vállat vont. A bábjátékos visszatért, megint felvette
a zsinórokat.
– Christian, nézz rám! – A férfi engedelmeskedett. – Mi a
gond? Viszonyod van valakivel? – Már a szó kimondása is
fájdalmat okozott.
– Nincs viszonyom senkivel.
– Akkor?
– Nem mutathatom meg, Leo.
– Miért nem?
– Mert… Peternek van viszonya. A szeretőjéről írt.
Megígértem neki, szent esküvéssel fogadtam, hogy köztünk
fog maradni. Hiszen te is ismered Anne-Sofie-t.
Leonora elgondolkozva nézte. Mindig nehéz, amikor az
emberek összevegyítik a hazugságot az igazsággal. Abban
biztos volt, hogy Christian öccse és üzleti partnere állandóan
megcsalja az aktuális barátnőjét, ezért is nem akart túl közel
kerülni egyik lányhoz sem. Egyikük sem maradt mellette
sokáig, igazából azt hitte, hogy Anne-Sofie már történelem.
De a férje szavai nem csengtek teljesen őszintén.
– De mégis elmondtad – szögezte le.
– Igen.
– Akkor nyugodtan megmutathatod a telefonodat.
– De ott van a szeretője neve. Te is ismered.
– Leszarom, kivel kefél az öcséd. Amúgy is nagyjából az
egész várossal.
Christian a fejét rázta.
– Nagyon nem tartom jó ötletnek.
Megint felzümmögött a telefon. Leonorát ez a némaság
jobban dühítette, mint amikor még csipogott. Nem bírta
elviselni a helyzetet, a titkolózást, az éjszaka sugdolózó
telefonokat. Az agya gyorsan járt. Korábban is előfordult, hogy
Christian pár napig ingerlékenyen viselkedett. Nem mindig
viselte jól felesége nyaggatását. Akár hetekig is duzzogott.
Mindig csak egy kicsit, csupán annyira, hogy Leonora
érzékelte a hangulatváltozását, de ha beszélni akart róla,
akkor a férje könnyen le tudta tagadni, hogy bármi baja lenne.
De most valami más volt a levegőben. Hazugság. Leonora nem
hitte el, hogy Peter küldte az üzeneteket. Egy férfi soha nem
írna négy SMS-t egymás után. Ilyet csak nők csinálnak,
akiknek az érzései az üzenetek megírásával párhuzamosan
tisztulnak ki. A férfiak máshogy működnek. Johan és Christian
általában csak egyszavas válaszokat küldtek, vagy egy
hangulatjelet. Leonora nem vette be a férje magyarázatát.
– Akkor mutasd meg, hogy Peter küldte az üzenetet!
– Mi?
– Egyszerű. Tisztellek. Az ember ne olvassa el a párja
üzeneteit, és ne ellenőrizze a másikat. Nem is tettem soha –
magyarázta Leonora. Ez legalább igaz volt, ami azt jelentette,
hogy a veszekedésük alatt nem csupa hazugság hangzott el.
– Én sem – vágta rá azonnal Christian.
– És nincs is rá okod. De a mostani helyzetben van valami
különös. Furcsán érzem magam. Elbizonytalanodtam. Nem
akarod visszaadni a biztonságérzetemet? – váltott Leonora
taktikát. Meg akarta mutatni a férjének, hogy nem ellenőrizni
akarja, csak biztonságban szeretné érezni magát. – Hadd
nézzem meg a küldő nevét! Hadd lássam, hogy tényleg Peter
az. Akkor sokkal jobban fogom érezni magam.
Christian leszegte a fejét, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett
a tűzre. Aztán felpattant, felkapta a telefonját az
éjjeliszekrényről, és a falhoz vágta. Leonora rémülten
szökkent hátra.
– Mit csinálsz? – sikoltott fel. Tekintete a padlón fekvő
összetört telefon és a csíkos tapétán keletkezett szakadás
között cikázott.
– Nem tűröm a gyanúsítgatást!
– Christian! Felébreszted Johant.
– Te ébresztesz fel mindenkit! Ilyen baromságokkal.
Christian felkapta a takaróját, lehajolt a telefonjáért, és
kimasírozott a hálószobából. Leonora dermedten állt. A férje
ingének illata teljesen beburkolta. Hallotta, amint lerobog a
lépcsőn, és közben káromkodik. Aztán minden elcsendesedett.
4
Christian ezt a napszakot szerette a legjobban. A kora
reggelt. Látta, hogy a fjord felett szárnyaló madarak
egyetértenek vele. A nap kezdete mindig csodálatos. De a mai
reggel más volt. Előző éjjel nem tudta kipihenni magát, az
óráit felzabálták a gondok, a késői üzenetek. Miért kellett
ilyen őrült időpontban írnia? Christian mozgolódni kezdett,
hogy visszatérjen a tagjaiba az erő. Az öreg kanapéjuk
konyakszínű bőrborítását mindig mindenki megcsodálta, de a
tervezésnél Arne Jacobsen nem vette figyelembe, hogy
egyszer majd egy dühös férj akar rajta éjszakázni. Túl rövidre
sikerült. És keményre. Nem igazán passzolt egy középkorú
férfi nyolcvanöt kiló körüli súlyához. A telefonja az
ablakpárkányon feküdt. Az üvegén mély repedés húzódott
végig, az egyik sarka behorpadt. Teljesen tönkrement.
Az ablakon keresztül látta, hogy Leonora az enyhe ködbe
burkolózó víz melletti keskeny ösvényen fut. Eltűnt az egyik
nagy csipkebogyóbokor mögött, de már elő is bukkant a stég
közelében, ahol egy öregember készült a vízbe ugrani.
Christian testében tompa fájdalom sajgott. Nem egyszerűen a
rettenetes éjszaka miatti fizikai fájdalmat érezte, hanem
valami mást is, egy közelebbről meghatározhatatlan
szomorúságot. Mintha elveszített volna valamit. Pedig nem
veszített el semmit. Még nem. Vadul ismételgette magában,
hogy még nem hozott döntést. Persze a szeretője megpróbálta
rávenni. Ezért is írt az éjjel.
Christian a legelső SMS-re gondolt, amit még hónapokkal
korábban írt a nőnek. Valamivel este tíz után. Köszönöm a
csodálatos megbeszélést. Fantasztikus voltál. Aludj jól! C. Ő kezdte az
egészet. Ő küldött ilyen intim időpontban üzenetet. Aludj jól,
írta, mintha egymás mellett fekve sugdolóztak volna. Pedig ez
csak egy héttel később történt meg. Hűtlenné vált. Életében
első alkalommal, több mint húsz év házasság után. Pedig
mindig ellenezte a megcsalást.
A tekintetével Leonorát kereste, de már csak az
öregembert látta, amint a vízbe ugrott. Christian és Leonora
megfogadták egymásnak, hogy ők is így fognak élni, ha
megvénülnek, lemennek a vízpartra, ledobják a köpenyüket,
közszemlére teszik megereszkedett testüket, megmutatják a
világnak, hogy az időskori szépség nemcsak bútorok,
festmények, házak és fák osztályrésze, hanem embereké is. A
megőszült hajú, ráncos bőrű férfi és a terebélyes asszony közös
szépséggé olvad össze, az emberi jin és jang elmerül a fjord
ezeréves vízében, mint ahogy most ez az öregember is tette. A
természet részévé vált, egy lett az ágak leveleivel, a fák
kérgével, a nyárral.
A vízforraló apró kattanással kikapcsolt a konyhában. Egy
pillanatig nesz sem hallatszott. Pont olyan csend uralkodott,
mint amikor Leonora és Christian először jártak a házban.
Aarhusból jöttek le Vejlébe a fjordhoz. Egyikük sem ismerte
sem a várost, sem a környékét. Christian annyit tudott, hogy
Allan Simonsen itt rúgta a bőrt a karrierje kezdetén, hallott
már a rágógumigyárról, és persze ismerte a hidat. A város
legtöbb látogatójához hasonlóan mindketten beleszerettek a
természetbe, amelyhez foghatót egész Dániában nem lehetett
találni. Már-már olyan hatást keltett, mint egy esőerdő. A
szarvasok kíváncsian pislogtak rájuk, a víz és a folyóvölgy
madarai kecses táncot lejtettek, a fjordba ömlő folyó életre
keltette a szárazföldet. Christian teljesen fellelkesedett,
amikor először sétáltak a völgyben a régi halgazdaságok és
használaton kívüli malmok mellett, a Nílus deltájával
hasonlította össze a látványt.
Leonora kinevette, javíthatatlan romantikusnak nevezte.
Bár Christian építkezéseken dolgozott, Leonora pedig
harmóniák és akkordok között élt, mégis igaza lehetett abban,
hogy a férfi volt a lágyabb kettejük közül. Nemcsak a
természet rabolta el a szívét, hanem a dülöngélő ház is.
Leonora sem ellenezte, hogy Aarhus latin negyedét és
kávézóit lecseréljék a folyóra, a lenyűgöző sziklákra és a
fjordra.
A házat kényszerértékesítésre jelölték ki, százötvenezer
koronát fizettek érte az árverésen, amit Leonora rettentő
magas árnak tartott. Most úgy hétmillióért tudták volna
eladni. A legtöbb munkálatot saját maguk végezték, a
legdurvábbját persze nem, mint például a szennyvízcsövek
lefektetését vagy az új kémény felhúzását. De minden igazán
szembeötlőt, az apró, igazán fontos részleteket együtt
alakították ki. Felújították a régi, holdüveg ablakokat.
Christian rengeteg építkezésen vett részt kivitelezőként, és
látta, hogy az embereknek gyakran elképzelésük sincs arról,
hogy milyen kincsek rejteznek a házaikban, és a legnagyobb
lelki nyugalommal hajítanak ki például eredeti,
tizennyolcadik századi koronaüveget, hogy a helyére az
ablakkeretbe lelketlen, modern hőszigetelő üveget
helyezzenek. De az egyedi mintázatú és kialakítású parketták
sem jártak jobban. Hány felújításnál kellett végignéznie, hogy
a tulajdonos kérésére felszedik a padlót, és valami értéktelen
kacatot fektetnek le helyette.
Az új házuk előszobájának és nappalijának parkettáját az
Országos Levéltár átépítésekor találta. A felújítási munkálatok
egyik elemeként a levéltárban felszedték a régi parkettát, és
padlófűtést alakítottak ki. A pótolhatatlan, értékes tölgyet
most az ő lábuk koptatta. Nem kevés munkájukba került
használható állapotba hozni, az ősöreg deszkákat tízszer át
kellett kenni hajólakkal, és minden egyes réteg felvitele után
át kellett csiszolni. Felosztották maguk között a munkát,
Christian a csiszológéppel és homokpapírral tevékenykedett,
ameddig a térde bírta, Leonora nyugodt, éteri mozdulatokkal
lakkozott. A felesége mindig is ilyen finom volt, könnyed,
mint egy csodálatos zenei kompozíció. Christian valóban
szerette valamikor. De aztán… Valami megváltozott… Mikor is
kezdődött?
Johan felbukkanása zavarta meg a gondolatait. A gyűrött
farmeringét félregombolta, ezenkívül csak alsónadrágot
viselt. Pont úgy nézett ki, mint minden kamasz reggelente:
mint aki az egész világgal harcban áll.
– Jó reggelt! – üdvözölte Christian, és nem is várt halk
morgásnál több választ. – Jól aludtál? Nem kellene sietned?
– Sietnem? – húzott ki a fia egy széket, és lezöttyent. A szék
lába hangosan csikorgott a padlón. Christian tudta, jobb, ha
nem beszél túl sokat. A fia általában viszonylag kellemes
társaság volt. Aranyos srác, főleg ha belegondolt, hogy a
többiek az osztályában mivel töltik a szabadidejüket, de
reggelente általában nem volt túl jó hangulatban. Leonora azt
szokta mondani, hogy a fiuk olyan, mint egy befagyott tó
télen. Az ember csak óvatosan merészkedhet rá. Ki kell
puhatolnia, hogy a jég megtartja-e. Christian úgy tippelte,
hogy ezen a reggelen meg fogja tartani, és egy csésze kávét
tett Johan elé.
– Köszönöm. És két pirítós lesz mindennel, mi szem-szájnak
ingere – rendelte meg a reggelijét a fia. Christian felnevetett.
Johan humorérzéke nagyban hozzájárult ahhoz, hogy
mindannyian könnyebben viseljék a betegségét.
– Csináljak turmixot? – nézett szeretettel a fiára.
– Nem lenne egy kicsit undorító?
– Undorító? Micsoda?
– Leturmixolni két jól megpakolt pirítóst.
– Hallom, jókedvetek van – lépett be Leonora az ajtón
lófarokba kötött haját rázva. – Azt hiszem, láttam egy vörös
kányát. – Felvett egy tollat az asztalról, és a hűtőhöz lépett,
amelyre mágnessel erősítette a futásainak eredményeit. – Tíz
kilométer negyvenkilenc perc alatt. Büszke vagy az
édesanyádra? – puszilta arcon Johant. A fia elhúzódott tőle,
túlságosan kamaszodott ahhoz, hogy elviselje az anyja csókjait.
– Ki ma a sofőröm? Apa?
Christian az órájára pillantott. A teste megfeszült. Ha ő
viszi iskolába Johant, legalább harminc perc késéssel kell
számolnia. Az első tizenöt perc azzal fog telni, hogy
ráimádkozza Johanre a ruhát, hogy végre kilépjenek az ajtón.
– Oké – felelte végül, amikor már túl hosszúra húzódott a
csend. – De akkor segítesz a boszorkánnyal.
Johan olyan hangot adott ki a száján, mint amikor egy
kvízprogram résztvevői rosszul válaszolnak egy kérdésre.
Christian a fiára nézett. Talán túl nagy már a
boszorkányokhoz? Valószínűleg kirázza a hideg a gondolatra,
hogy a Szent Iván-éjt a szüleivel töltse. Az utóbbi hónapokban
rengeteg jelét adta, készen áll arra, hogy elszakadjon a
szüleitől.
– Majd én elviszlek, kicsim – avatkozott közbe Leonora.
– Tényleg? – nézett rá Christian.
– Gyorsan lezuhanyozok. Közben készülj el, Johan!
Christian és Leonora tekintete összekapcsolódott. A reggel
folyamán most néztek először igazán egymásra. Leonora gyors
csókot lehelt a férje ajkára.
– Sajnálom, ami az éjjel történt – suttogta.
– Nem, én kérek elnézést – felelte Christian. – Idiótán
viselkedtem. De annyi minden összejött az utóbbi időben.
– Leadjam a telefonodat a szervizben? – mosolygott rá
Leonora.
– Nem szükséges.
– Le kell mosatnom a kocsit, és pont mellette van.
– Édes vagy – viszonozta a csókot Christian –, de tényleg
felesleges. Amúgy is rossz állapotban volt, állandóan lemerült.
Veszek egy újat a cég nevére, a régit meg kidobom.
– El fogunk késni, anya. Nem mész zuhanyozni? – állt fel
Johan. A hangja szemrehányóan csengett. – Helló, hallasz? Mi
van a ház személyzetével?
Christian Leonorára nézett, és felkacagott. Majdnem
félrenyelte a kávéját.
5
Leonora hitt a megérzéseinek. Már sok éve észrevette, hogy
rendelkezik valamilyen különös képességgel, melynek
segítségével megérzi a körülötte történő dolgokat, még akkor
is, ha nem látja őket, és nem is szabadna tudnia róluk. Gyakran
gondolt arra, hogy talán mindenkiben megvan ez a képesség,
de a többség nem figyel az intuíciójára, inkább a racionalitás
és észszerűség útját választja, míg ő hallgat rá. Hallgat. Ahogy
mindig is hallgatott, és mindig többet hallott, mint mások,
érzékelte a világ rezgéseit, az emberek közti apró
mozgásokat, amelyeket szabad szemmel lehetetlen látni, de
mégis pontosan tudta, hogy léteznek.
És most azt is tudta, hogy valami nem stimmel, hogy
Christian titkol előle valamit.
Amint a gyerekeikkel az iskola felé araszoló szülők
dugójában ült Johannel, megpróbálta összeszedni a
gondolatait. Gyors pillantást vetett a fiára a visszapillantó
tükörben.
– Mindent átismételtél?
Johan a kedvenc helyén terpeszkedett, átlósan mögötte. Az
anyósülést előretolta, hogy hosszú lábai jobban elférjenek.
Christian kocsijában mindig elöl ült, mert a nagy, viszonylag
új Volvo XC90-ben jobban elfért, mint Leonora Golfjában. A nő
megismételte a kérdést. Már hozzászokott, hogy újabban így
mennek a dolgok.
– Johan! Átismételted az anyagot?
– Igenis, asszonyom! – felelte a fia, fel sem pillantva a
telefonjáról, amelyre éppen SMS érkezett.
– A következő vizsgád angol lesz, igaz?
– Fel tudjuk venni Martát?
– Most? Ki az a Marta?
Leonora pontosan tudta, hogy néha a fia agyára megy. De
egy anya ezt igazán megengedheti magának, nem? Teljesen
természetes, hogy az ember kicsit kíváncsi, vagy inkább
iszonyatosan kíváncsi, amikor a kamasz fia lányokról beszél.
– Csak egy iskolatársam. A benzinkútnál vár minket.
– Csak egy iskolatársad? – kacagott fel Leonora.
Johan a fejét rázta.
– Igen, pont ezt mondtam reggel.
– Mit mondtál?
– Hogy valami gond van a személyzettel. Már a sofőrök sem
a régiek. Állandóan kérdezősködnek.
– Majd adok én neked sofőrt! – kiáltott fel Leonora
megjátszott felháborodással, de közben mosolygott. Nem baj,
hogy pimaszkodik, legalább biztosan nem fáj semmije.
*
Leonora már a kocsiból kilesve megállapította, hogy Marta
csinos lány. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, csinált-e
valamit az ajkával, kitetováltatta-e a körvonalát, mint
mostanában sokan, ez volt a legújabb őrület. A fiatalok az autó
mellett fecsegtek. Marta gyöngyözve kacagott Johan szavain,
és egy pillanatra hozzáért a karjához. Leonora hálát adott az
égnek, hogy eljutottak idáig. Hogy a fia megúszta, ilyen
nagyra nőtt, és lányok érdeklődnek iránta.
Szinte maga előtt látta a jelenetet, hallotta az orvos
hangját, amint kimondja a hihetetlen szavakat. Akut limfoid
leukémia. Visszagondolt rá, mennyit futkostak a kórházba
éjnek évadján. A pánikra, a mentősökre, a mesterkélt
nyugalmukra, amelytől minden egyes alkalommal hányinger
kerülgette. Christian magába fojtotta az érzéseit, csak néha
tört ki belőle a tehetetlenség, mint amikor a kanapén ült a
kezébe temetett arccal, előtte egy összetört virágosváza,
amelyet egyiküknek sem volt ereje feltakarítani. A padlón
vérnyomok látszottak. Leonora megpróbált valamit kezdeni a
dühével, nem hagyta, hogy felőrölje a mindennapos harc.
Johan egyre gyengébb és gyengébb lett, hosszú kórházi
folyosókon szorongtak, különös gépek csipogtak idegesítően a
fülükbe, narancssárga gumicsövek tekeregtek a kórteremben,
rettegtek az orvosokkal folytatott beszélgetésektől, az
értekezésektől hemoglobinszintről és Johan túlélési esélyeiről.
A bizakodásuk kétségbeesésnek adta át a helyét, remény és
reménytelenség közt vergődtek évről évre. És most Johan ott
áll a járdán egy szőke lánnyal, akibe talán bele is esett kicsit,
és úgy nézte, ahogyan még soha senkit.
Leonora mélyen beszívta a levegőt, és pislogni kezdett,
nehogy kibuggyanjanak a könnyei. Gyors pillantást vetett a
kocsi napellenzőjének tükrébe, és a füle mögé tűrt egy
hajtincset. Hirtelen nagyon fáradtnak látta magát. Ennek is a
szörnyű éjszaka az oka. Még mindig maga előtt látta
Christiant, és visszatért az érzése, hogy valami nagyon nincs
rendben.
Johan kinyitotta Marta előtt az ajtót. Bemásztak a hátsó
ülésre.
– Szia! Én vagyok Johan sofőrje – mutatkozott be Leonora,
és elégedetten állapította meg, milyen fiatalos hangot
sikerült megütnie.
Marta felnevetett. Johan könnyed kézmozdulattal intett
először Marta, majd az édesanyja felé.
– Leo, Marta, Marta, Leo.
A fiatal lány éppen csak köszönni tudott, Johan máris a
vizsgáikról és a tananyagról kezdett beszélni. Leonora rövid
időre elkapta Marta tekintetét a visszapillantó tükörben. Úgy
érezte, a szemével egy egész generációs szakadékon kell
keresztülhatolnia. Most már teljesen biztos volt benne, hogy
Marta szája nem természetes, hanem tetovált. Már hallott
ilyesmiről. Olvasott cikkeket arról, milyen sok nő veti alá
magát kisebb-nagyobb beavatkozásoknak, szinte láthatatlan
javításoknak. Nem arról volt szó, hogy dinnye méretűre
pumpáltatják a mellüket, vagy kacsaszájat csináltatnak
maguknak, hanem finom, szinte észrevehetetlen korrekciókat
végeztetnek el. Azért Leonorának feltűnt a változás. Az egyik
ismerőse, akivel egy futóklubba járt, szinte teljesen
felújíttatta magát. A külseje fokozatosan, de gyökeresen
megváltozott az alatt a nagyjából fél év alatt, amikor a
félmaratonra készültek. Először a nyakán tüntette el a
megereszkedett bőrt, aztán a szeme körüli szarkalábaknak
üzent hadat, és a fogait is kifehéríttette.
Leonora akkor megkérdezte Christiant, hogy ő ne kezdjen-e
magával valamit. Talán egy kis botox nem ártana. A férje
természetesen tiltakozott, melyik férfi mert volna máshogyan
reagálni, nem, nem, Leonora úgy szép, ahogy van, ne törje
ilyesmin a fejét. A pasik tudják, milyen választ várnak tőlük
ilyenkor. De Leonora tisztában volt vele, milyen könnyű
elcsavarni a fejüket. Műszempilla, erősebb rúzs, vörösre
lakkozott karmok, és már csorog is a szájukból a nyál. A
szempilladúsítás vagy -hosszabbítás nem is olyan drága, és az
ember máris olyan hatalmas, csodálkozó szemmel tud a
teremtés koronáira pillogni, aminek egyik sem tud ellenállni.
Egy szó mint száz, a Johan mellett ücsörgő Marta
ajakkontúrt tetováltatott magának, ez kiemelte egyébként
meglehetősen hétköznapi száját, dúsabbnak és szebb
formájúnak láttatta.
– Te is most vizsgázol? – kérdezte Leonora.
– Már csak a franciavizsgám van hátra – felelte Marta. – De
tuti nem fogok az osztály kocsija után futni – nevetett fel.
Johan morcosan hallgatott, látszott, hogy dühíti az anyja
kotnyeleskedése.
– Ezt meg hogy érted?
– Anya – sóhajtott fel Johan. A reakciójából egyértelműen ki
lehetett hallani, hogy Leonora jobban tenné, ha csendben
maradna, és a vezetésre koncentrálna.
– Azoknak, akik az érettségin a legjobb jegyet kapják, futni
kell a kocsi után – magyarázta Marta. – Igazából nem érdekel
a jegy, bőven elég, ha valahogy átrugdosnak. Mi a franc
szükségem lesz bármikor a franciára? Maga tanult?
– Igen – felelte Leonora. A lelki szemei előtt megjelentek a
franciaórák, a tanárnőjük, aki korábban Párizsban és Korzikán
lakott, élő bizonyítékaként annak, hogy igenis ki lehet törni
az unalmas kisvárosból. Leonora talán ezért figyelt mindig
annyira oda az órákon? Hogy ő is kitörjön?
– És használta valamikor?
A hátsó ülésről érkező hang visszarántotta a valóságba, a
szülővárosa a múlt ködébe veszett.
– Igen, előfordult.
– Komolyan? Mivel foglalkozik?
Hogy mivel foglalkozik? Johan útját egyengeti. Ezt persze
mégsem válaszolhatta, ezért inkább a könnyebb utat
választotta.
– Most? Otthon vagyok.
Marta válasza nem késlekedett sokat.
– Az anyám is. Én tuti nem fogok így élni. Hogy csak otthon
lézengjek.
– Akkor remélem, nem lesz soha beteg a gyereked. –
Leonora azonnal megbánta a szavait, mihelyt kiszaladtak a
száján. A „beteg” szó rátelepedett a kis autóra. Volt olyan
időszak az életében, amikor a világért sem mondta volna ki.
Baráti összejöveteleken, vagy amikor összefutott a
szomszédaival, mindent elkövetett, hogy elkerülje ezt a
témát. Christiannel kitaláltak egy speciális kódnyelvet, a
„beteg” és „rák” szavakat más kifejezésekkel helyettesítették,
amelyeket rajtuk kívül senki sem értett. De most
meggondolatlanul kimondta, ebből is látszott, hogy az éjszakai
veszekedés teljesen felborította az egyensúlyát. Ki küldözget
üzeneteket éjnek évadján? Ráadásul ilyen sokat. Mennyi is
volt? Négy vagy öt?
Johan hangja zavarta meg a gondolatait. A fia szavai
messziről kúsztak be a tudatába, bár a közvetlen közelében
ült.
– Az anyám hegedűművész. Akkor hagyta abba, amikor
megbetegedtem.
– Hegedűművész? – csodálkozott Marta. A szájából furcsán
hangzott a szó, mintha valami a torkán akadt volna, nem
visszhangzott benne a római Vitula istennő, az öröm
megtestesítője, akinek a nevét a világ legszebb húros
hangszere, a hegedű, a violin sok európai nyelvben magában
hordozta. – Kell franciául tudni ahhoz, hogy az ember
hegedüljön?
– Oui, ma petite mademoiselle – helyeselt Leonora
franciául. – Legalábbis akkor, ha a konzervatóriumban akarsz
tanulni – mosolygott a lányra a visszapillantó tükörben. Egy
pillanatra elfogta a kísértés, hogy meséljen a kis, tetovált
szájú Martának a különböző hangnemekről, eredeti francia
partitúrákról, olasz operákról és Wagner művéről, A Rajna
kincséről, a megszámlálhatatlan nyelvről és kifejezésről,
amellyel az ember kapcsolatba kerül, és hogy mindet meg kell
értenie, arról, hogy az emberiség kétezer éves törekvései és
szépség utáni hajszája milyen kristálytiszta hangokban ölt
testet, mennyi csodát sűrít magában, és hogy egy opera vagy
hangverseny mennyire meg tudja érinteni az ember szívét.
Hogy milyen volt az élete, mielőtt beütött a krach.
Végül mégis letett róla. Pontosan tisztában volt saját
magával, azzal, amit feláldozott a fiáért, aki most mögötte ült,
és elragadtatottan mosolygott egy iskolatársára. És mindezzel
Christian is tisztában volt. Leonorának ennél több nem kellett.
6
Menni vagy nem menni? Hamletnek inkább ezt a kérdést
kellett volna feltennie, a lenni vagy nem lenni túl egyszerű.
Ilyen gondolatok jártak Christian fejében, mialatt leparkolt az
építkezésen.
Bárcsak tudta volna, hová vezet az az első üzenet. Köszönöm
a csodálatos megbeszélést. Fantasztikus voltál. Aludj jól! Nem jött
össze. Egymásba szerették, és a továbbiakban mindketten
nagyon rosszul aludtak. Christian pontosan emlékezett arra az
estére, amikor megírta az SMS-t. Előtte ejtették meg a végső
és mindent eldöntő megbeszélést az önkormányzattal.
Christian és az öccse, Peter, a két vállalkozó, az építkezés
álmának megvalósítói, valamit Zenia, az építész. Zenia és
Christian mutatta be az elképzeléseiket a polgármesternek és
az önkormányzat műszaki és környezeti bizottságának.
Elmagyarázták, hogy létre akarják hozni a világ első olyan
tanárképző főiskoláját, amely kizárólag lebomló anyagokból
áll, hogy bele akarják szőni a körülöttük vadul burjánzó
természetet, és ki akarják nyitni az ajtót egy új világra, mert a
jövő ezé az új világé, bárki bármit állítson is.
– Jó reggelt – intett Christian mosolyogva a két
kőművesnek, akik az épület vázának második emeletén
dolgoztak. Egy szép napon majd itt fognak sportolni a
hallgatók. Peter feltetetett egy hatalmas táblát, hogy az úton
elhaladók megcsodálhassák Zenia látványterveit. Christiannek
soha nem jutott volna az eszébe, hogy így reklámozza a céget.
A közönségkapcsolatok, költségvetések, építtetőkkel,
alkalmazottakkal és szállítókkal folytatott viták mindig Peter
alá tartoztak. Christian úgy érezte, hogy neki jutott a munka
szórakoztató része, az együttműködés az építészekkel, a
számítások, az a kreatív feladat, hogy a tervrajz egy vonása
tetőgerendává alakuljon, és fontos elemét képezze a
tanárképző főiskolának, vagyis a kampusznak, ahogy újabban
mindenki emlegeti, bár ehhez Christian képtelen volt
hozzászokni.
Christian felpillantott a táblára, Zenia látványterveire.
Minden reggel megállt előtte, mielőtt belevetette volna
magát a munkába. Átjárta az energia, amikor látta, hogy a
homlokzat világos faborítása hogyan olvad nemsokára szinte
egybe az erdővel, hogyan válik a természet részévé, és hogyan
tekint majd a világra ablakszemeivel.
Sok sofőr lassított, amikor észrevették a táblát. Christian
szívét elöntötte a büszkeség, ha elkapta a tekintetükben
tükröződő csodálkozást. Tényleg ezt építik itt? Igen, ezt. A
jövőt építjük. Itt fognak a gyerekeik tanárnak tanulni. És amit
itt megtanulnak, azt tovább fogják adni. Hogy szerződést kell
kötnünk minden élőlénnyel, hogy többet kell adnunk, mint
amennyit elveszünk. Ezt vagy belátjuk, vagy lassú, fájdalmas
halált halunk a túlnépesedés, az erőforráshiány, a
rablógazdálkodás miatt.
Bár a nap már hajnali ötkor felkelt, a közlekedés
megkönnyítése érdekében ideiglenesen lefektetett fémlapok
között kikandikáló hosszú fűszálakról még nem tűntek el a
harmatcseppek. A munkások közül néhányan üdvözölték
Christiant. Lengyel, hibás angol és dán szavak keveredtek
egymással. Lassan kialakul egy teljesen új nyelv. Christian úgy
gondolta, hogy ez a nyelv a világ építkezéseinek nemzetközi
szigetein fog szárba szökkenni, olyan helyeken, ahol
különböző népek működnek együtt, kelet-európaiak, dánok és
angolok, akiket összeköt a közös munka. Ha cikket kellene
írnia egy újságba, nem mintha bele akarná ütni az orrát
ilyesmibe, akkor erről írna. Hogy az emberek igenis képesek
az együttműködésre, csak az kell hozzá, hogy közös cél
érdekében tevékenykedjenek.
A mobil irodájuk egy terebélyes koronájú bükkfa alatt
helyezkedett el, amely a terület védett fái közé tartozott. A
bükkfa mindig itt Vejlében virágzott ki először, itt született
minden évben a nyár. Amikor megbeszélést tartottak, gyakran
hallották, amint az alacsony ágak és levelek cirógatják a tetőt.
Peter éppen telefonált, előtte fehér zacskóba csomagolt
ételmaradványok foglalták el az íróasztal egy részét. Biztosan
sokáig dolgozott az éjjel. A széket hátratolta, zoknis lábát az
asztalra tette. Világos bőrből készült szandálja a padlón
hevert. Nem ártana odafigyelnie arra, mit eszik, az állandó
steak és sült krumpli hosszú távon nem fog jót tenni.
– Rendben, akkor magyarázza el, hogy ön szerint mit az a
PVC – kérte meg Peter a beszélgetőpartnerét, majd elvette a
fülétől a kagylót, és a bátyjára nézett. – PVC-borítású csöveket
kaptunk.
Christian a fejét csóválta. A PVC égésekor klórgáz
keletkezik, és a levegővel való találkozáskor sósav jön létre. Az
emberiség olyan világot hozott létre, amelyben szinte
lehetetlen fenntartható anyagokat beszerezni, ami csak
megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy az ipari
forradalom óta a legtöbb építkezést elhibázták.
– Nem szeretném kifizetni a visszaszállítás költségeit –
mondta Peter a telefonba.
– Zenia megjött? – kérdezte súgva Christian.
– Nincs kint?
Christian kinézett az ablakon. Légkalapács hangja mart a
fülébe. Zeniát sehol sem látta.
Az öccse a nevét mondta. Christian felé fordult. Peter a
telefonra tapasztotta a kezét.
– Az adóhivatal látni akarja a 2013-as könyvelésünket. –
Valami nagyon nem tetszett Christiannek Peter hangjában,
erőltetett könnyedséget hallott ki belőle.
– De a tizennégyeset nem?
– Csak a tizenhármasat.
A 2013-as év nagyon megviselte őket. Már azt hitték, hogy
Johan meggyógyult, amikor hirtelen visszaesett. Még soha
nem volt ennyire rosszul. Christian feladta a reményt, készen
állt arra, hogy kövesse a fiát a halálba. Ha lett volna több
gyerekük, ragaszkodott volna az életéhez. De nem volt. Így
aztán úgy döntött, ha Johan meghal, ő sem akar tovább élni.
Ezt el is mondta Leonorának. Nem kapott választ, a felesége
nem tudott a sajátja mellett a férje fájdalmával is törődni. De
nem adta fel. Küzdött.
– Christian? – Peter még mindig a telefonra tett kézzel
nézte. Az inge meggyűrődött. Christiannel ellentétben nem
érdekelte, hogy néz ki. – Nyugodj meg!
– Szerinted mást is be fognak kérni?
– Fogalmam sincs.
– De mi lesz, ha a tizennégyes évet is ki akarják vizsgálni?
Akkor mit csinálunk?
– Semmit. Semmi baj nem lesz – felelte Peter. – Legalábbis
remélem.
– Reméled?
Peter levette a kezét a kagylóról.
– Visszahívom később – szólt bele, és bontotta a hívást.
Felállt, nem törődve azzal, hogy csak zokni van rajta, és
végigszántott a kezével valamikor vörös, mára már bebarnult,
de még mindig dús haján. – Ne feledd, mire költöttük a pénzt
– nézett a bátyja szemébe. – Minden más mellékes. Johan
életben van. Igaz?
– Igaz – sütötte le a szemét Christian. Peter megérintette a
vállát. Mindig is a tárgyalástechnika nagymestere volt. Értett
ahhoz, hogy behatoljon mások intim szférájába, nem nagyon,
éppen csak egy kicsit, pont annyira, hogy még ne legyen túl
kellemetlen, de ki tudja csikarni a számára kedvező választ.
– Johan érdekében tettük, ugye jól mondom?
– Jól mondod – válaszolta Christian, és tudta, az öccse
komolyan gondolja a szavait. Bármit megtenne Johanért. Néha
féltékenységet is érzett emiatt, jól látta, hogy Johant és Petert
erős kötelék fűzi össze. Mély barátság, különleges tisztelet.
– Amúgy is… Rutinellenőrzésről van szó. Te is tudod, hogy
megy ez. Egy számítógép dönti el, kinek néznek a körmére.
Ma minket csekkolnak, holnap egy kerékpárszaküzletet a
szomszédban.
– Akkor miért szóltál?
– Mert megbeszéltük, hogy minden fontos dologról
beszámolunk.
– De hát pont most mondtad, hogy nem fontos.
– Valami baj van?
– Ezt hogy érted?
– Rosszul aludtál?
Christian mélyen beszívta a levegőt. Ezek szerint hiába
reménykedett, hogy nem látszik rajta, mennyire fel van dúlva.
– Minden rendben van otthon?
– Egy kicsit összejöttek a dolgok – felelte Christian
kitérően.
– Felejtsük el, ami történt! – szorította meg Peter a vállát.
– Este találkozunk.
– Aha.
– Szuper lesz. Te tartasz beszédet, igaz? Elvégre te vagy az
idősebb – nevetett fel az öccse. Christian jól ismerte ezt a
nevetést. Tudta, mit jelent. Azt, hogy valóban Christian az
idősebb kettejük közül, de Peter intézi a nehéz ügyeket, mert
ő a keményebb, míg a bátyja állandóan érzékenykedik.
*
Amint Christian kilépett az irodából, megpillantotta
Zeniát. Zenia Nor az építkezés szélén állt, ott, ahol egy nap
konyhakert üzemel majd az ebédlő mellett. Zöldségeket
fognak benne termeszteni. Mindent az intézmény
vezetőségével együtt dolgoztak ki, akik először klasszikus
üvegházat szerettek volna, de aztán hagyták magukat
rábeszélni az üvegház területének kibővítésére és az
oktatókonyha meg az üvegház összekapcsolására. Amikor
abbéli aggodalmuknak adtak hangot, hogy nyáron
elviselhetetlen lesz a hőség, Christian egy egész napot szánt
arra, hogy elvigye őket Sjælland szigetének déli részére, hogy
megnézzenek egy modern üvegházat, a hőmérséklet#szabályozását és az automata
redőnyöket. Türelmesen
elmagyarázta, hogyan lehet a felgyűlt hőt energiává
alakítani, amely aztán hűvös levegővé változhat a
légkondicionáló berendezésben.
Most még csak az alapokat fektették le, és zöldségek
helyett egy csinos, narancssárga fejvédős nő és pár piszkos
ruhájú munkás foglalta el a területet. Zenia észrevette
Christiant, felemelte a kezét, és intett neki. Két perc, jelezte.
A gondok megint lecsaptak a férfira. Leonora éjjeli
viselkedése. Az adóhatóság és a 2013-as év ellenőrzése.
Christian azt remélte, hogy soha többé nem kell foglalkoznia
azzal az évvel. Nem akart az orvosokra gondolni, és arra, hogy
feladták a fiáért folytatott harcot. Nem mondták ki, de ha
kérdezték őket, hímeztek-hámoztak, kitérő válaszokat adtak.
Az egyikük még azt is megpendítette, hogy Leonora szülhet
még.
Christian Zeniát kereste a tekintetével, de sehol sem látta.
Talán beszédbe kellene elegyednie az egyik munkással, hogy
elűzze a borús gondolatait? Hogy ne a 2013-as éven járjon az
esze, azon, hogy teljesen összetört, magába zuhant, képtelen
volt bármire, szinte csak Johan halálára várt? Leonora
ellenben nem adta fel. Christian biztos volt benne, hogy a
felesége akkoriban gyűlölte a tehetetlensége miatt. Leonora
mentette meg Johan életét. A nő telefonált boldog#boldogtalannak, még külföldre is,
angol és amerikai orvosokat
hajtott fel. Megtalálta a Johan leukémiáját kezelő helyek
legjobbikát. És nemcsak hogy megtalálta a seattle-i kórházat,
még rá is beszélte az egyik neves orvosukat, hogy tolja el a
szabadságát, és minél hamarabb műtse meg Johant. Christian
kétszer kísérte el a fiát, Leonora mind az ötször megtette a
hosszú utat oda-vissza. Átölelte Johant a repülőgép apró
vécéjén, és fogta a fejét, amíg a fiú hányt. Christian a
csontvelőjét adta, Leonora az életét. A fia megmentéséért
mindent feladott.
A kezelés hatalmas összegeket emésztett fel, akkor sem
tudták volna kifizetni, ha eladják a házukat, ráadásul azonnal
szükségük volt a pénzre. Christian Peter segítségét kérte.
Akkoriban vitték ki a céget a tőzsdére. A megoldást a
részvénymanipulációban találták meg. Felnyomták a cég árát.
Nem először történt ilyesmi a világtörténelemben, bár ez nem
mentség. De Johan miatt tették. Megtették, pedig tudták,
hogy törvényellenes, és ha rájuk bizonyítják, szinte biztosan
börtönbe kerülnek. Christian számára minden mindegy volt,
egy-két év börtön teljesen hidegen hagyta. Ha Johan meghal,
az ő életének amúgy is vége.
Végre felbukkant Zenia. Milyen édes! Levette a fejvédőt,
előbukkant feltűzött haja. Christian mindig attól rettegett,
hogy hazavisz pár szőke szálat. Egyedül voltak, mégis behúzta
a nőt egy tető alá. Itt senki sem láthatta őket, teljesen
egymásba tudtak feledkezni, minden társaságuk egy
betonkeverő és egy vízszivattyú elromlott motorja volt.
– Gyere ide – suttogta Christian, és Zenia homlokának
támasztotta a homlokát. A nőből arckrém és kávé illata áradt,
talán még parfüm is volt rajta, pedig általában nem szokta
magát befújni. Christian szájon csókolta, és belélegezte a
szeretője által kifújt levegőt.
– Jön valaki – húzódott el Zenia. Egy pillanatig feszülten
hallgatóztak. Valahol felberregett egy körfűrész. Felköhögött
egy autó motorja, fojtott lengyel szavak hallatszottak, de senki
sem bukkant fel mellettük.
– Egy szemhunyásnyit sem aludtam – közölte Zenia.
– Igen, rájöttem.
– Felébresztettelek? Éjszakára le kellene némítanod a
telefonodat.
– Elfelejtettem, szóval az egész házat felébresztetted.
Zenia lesütötte a tekintetét.
– Sajnálom. Jobban meg kellett volna gondolnom. Igen.
Jobban meg kellett volna gondolnom. Már az elején.
– Hé!
– Ez így nem mehet tovább. Nagyon nincs rendben, amit
csinálunk. Nős vagy. Van egy egész házad, amit fel lehet
ébreszteni.
– Tudod, hogy megy ez. Te is elváltál.
– Nekünk nem volt gyerekünk, és mi azért váltunk el, mert
már nem szerettük egymást.
– Nálam is ez a helyzet – felelte Christian. Megismételte,
amit már annyiszor mondott Zeniának, és amit tényleg
komolyan gondolt. Hogy valami már régen meghalt közte és
Leonora között. De hogy nem szabad semmit sem elkapkodni.
Ott van Johan betegsége. És Christian nem az a típus, aki több
vasat tart a tűzben. Soha nem is volt. Már azelőtt
foglalkoztatta a gondolat, hogy megismerkedett Zeniával. A
válás gondolata.
Még arra is emlékezett, mikor gondolt rá először. Az elmúlt
év elején történt. A motoros fűrésszel állt a kert fjordra néző
végében, az egyik bükkfa korábban eldőlt, a törzs legfelső
része ráfeküdt a sövényre, a víz felé nyújtózott, mintha
szomjazna. Christian így akarta hagyni, tetszett neki, amint a
természet különböző elemei egymásba fonódnak, de Leonora
nem értett vele egyet. Azt mondta, hogy akadályozza a szabad
elhaladást a drága villák előtt futó ösvényen. A férfi
engedelmeskedett. De amint a fűrész pengéjét a fatörzsbe
mélyesztette, történt valami. Forgács szállt fel, és kibuggyant
a fa nedve –- a bükk testéből vér folyt –, és Christianbe
belehasított, hogy elveszítettek valamit. Már régen
elveszítették, csak nem volt rá idejük, hogy foglalkozzanak
vele.
A szerelem már csak ilyen. Van, aki rögtön észreveszi, ha
elmúlik, mint például Kim, az orvos szomszédjuk. Egy pénteki
napon rájött, hogy már nem szerelmes a feleségébe, és pár
héttel később el is vált. Mások talán soha nem veszik észre.
Christian is az utolsó pillanatban fedezte fel. Legalábbis így
érezte. Az utolsó pillanatban, mielőtt visszavonhatatlanul
megöregszik.
Telt-múlt az idő, nem szólt Leonorának, nem akarta
megbántani, és amúgy is annyi mindennel volt tele a feje. A
fjord mellett nyitottak egy szaunát, ahonnan bele lehetett
ugorni a vízbe a stégről. Peter kitalálta, hogy menjenek
szaunázni, úgyis közel van az irodához. Nagyon tetszett neki,
hogy egy hosszú nap után vagy éppen munka előtt izzadnak
egyet, aztán lehűlnek a vízben. Christian hagyta, hogy
magával rángassa, úgy, ahogy gyakran hagyta, hogy az öccse
mindenfélére rábeszélje. Egy téli estén egy fiatal lány lépett a
szaunába fürdőruha nélkül, mint mindenki. Talán a húszas
évei közepén járhatott. Három, korban hozzá közeli férfi ült az
ajtónál a deszkákon. Christian világosan emlékezett, hogy a
lány elvonult előttük, és leült mellé. Egyértelmű volt, hogy
védelmet keresett a férfiakkal szemben, és olyasvalakinél
vélte megtalálni, aki az apja lehetett volna, és akit a
fiatalabbakkal ellentétben veszélytelennek tartott.
Beszélgetésbe elegyedtek. A szokásos apróságokról fecsegtek,
egyre hidegebb a víz, lassan talán be is fagy. Christian
udvarias válaszokat adott a lány megjegyzéseire. Amikor
felállt, hogy megmártózzon a vízben, és hazamenjen
vacsorázni, történt valami. A lány kihúzta magát, és mélyen a
mellébe szívta a levegőt. Elkapta a férfi tekintetét, nagyra
nyitotta a szemét, rámosolygott, és a szemével követte, amint
kiment.
Christian nem ragadta meg a lehetőséget. Kimenekült, és a
fjord hideg vízébe vetette magát. De amikor este az ágyban
feküdt, érezte, hogy valami megváltozott. És hogy a változás
aznap kezdődött, amikor kivágta a fát. Nem, nem is, már
korábban. Amikor Leonora iránta táplált tisztelete
elpárolgott, amikor a nő úgy érezte, a férje nem tesz meg
mindent a fiuk megmentése érdekében. És Christian is látta
Leonorát olyan állapotban, ahogyan az embernek nem lenne
szabad a partnerét látnia. Magából kivetkőzve, kikészülve.
Előfordult, hogy ordítozott az orvosokkal. Vagy Christiannel.
Az energiája megmentette őket, a beteg túlélte a rákot, de
valami más meghalt. Valami, amit először akkor vett észre,
amikor megadta a bükkfának a kegyelemdöfést. És amit
megint élesen látott azon az estén a szaunában.
A továbbiak szinte maguktól történtek, amikor Peterrel
együtt kitalálta, hogy új építészt keresnek a tanárképző
megtervezéséhez. Mindketten egyetértettek abban, hogy
valami új kell ide, valami őrült, egy új építész, aki mer nagyot
álmodni. Peter olvasott valahol a Gaia Architects nevű cégről.
Nem sokkal korábban alakult meg Aarhusban. Nagy hangsúlyt
fektetett a fenntarthatóságra, az épületeik és a természet
összhangjára.
– Elolvastad az üzeneteimet? – rántotta vissza Zenia hangja
a jelenbe. Elhalványult az utazás, amely több mint húsz év
házasság után ide vezetett: egy titkos szeretőhöz, akivel egy
építkezésen bujkál.
– Nem volt időm – felelte Christian, és maga előtt látta,
ahogy a falhoz vágja a telefont, hogy ne kelljen megmutatnia
Leonorának.
– Szakíts rá! Most mennem kell – húzódott el tőle Zenia.
– Nem beszélhetjük meg most? Mit írtál?
7
Holger látta a lányán, hogy sikerült felkeltenie a figyelmét.
A szeme érdeklődve fordult felé. Mióta leültek, most először
nem lesett ki percenként az ablakon abban a reményben, hogy
végre kisütött talán a nap.
– Gyerünk már, apa! Mit írt? – A hangjából kíváncsiság
csendült ki.
– Szerinted?
– Fogalmam sincs. Tényleg, ti honnan tudjátok? – kérdezte
enyhén felháborodva, azzal a hanghordozással, amelyet
Holger magában balosnak nevezett. A felsőbb hatóságok, a
rendszer, a szabályok ellen berzenkedő hanghordozással.
Josefine középiskolai évei rémálomhoz voltak hasonlatosak, ők
ketten állandóan veszekedtek, Karennek kellett
szétválasztania őket, néha erővel. De Holger nem engedhetett
az elveiből. A „hasis” és a „legalizáció” szavakat nem lehet
együtt említeni egy rendőr otthonában, elvégre a hentes
lánya sem lehet vegetáriánus.
– Gyilkossági ügyről volt szó, ezért mindent bevetettünk –
magyarázta.
– De nyilván törölték az üzeneteket.
– Most megint vitázni akarsz velem? Szerinted a
rendőrségnek nincs joga ahhoz, hogy megismerje a
gyilkossággal vádolt személyek üzeneteinek tartalmát?
– Tudod, mit gondolok az állami megfigyelésről.
– Szó sincs megfigyelésről. Egy gyilkossággal vádolt
személy digitális átvilágítását végeztük el. Ugye szerinted is
fontos, hogy elkapjuk a gyilkosokat?
– De hát nem kaptad el! – Josefine bűntudatosan pislogott.
– Elnézést. Nem úgy gondoltam – érintette meg az édesapja
kezét. – Tényleg sajnálom.
Holger vállat vont.
– Szóval mit írt?
Holger hirtelen nem is tudta, hogy van-e kedve válaszolni.
A vége úgyis az lesz, hogy a rendőrség mocskos banda, a
rendszer szar, semmi sincs jól. Néha azt gondolta, hogy a
lánya a legszívesebben egy indiánsátorba költözne,
lemondana a csapvízről, és bogyókat gyűjtene az erdőben.
– Kérjek még egyszer elnézést? – Josefine most megint
nagyon hasonlított az édesanyjára. – Ne csináld!
– Nem fog tetszeni – próbálta felkészíteni Holger. Mindig
jobban jött ki, ha előre figyelmeztette a lányát. Már
gyerekkorában is. Amikor olyan ételt főztek, amelyért nem
rajongott, például resztelt májat, akkor nem volt elég, ha
egyszerűen megválaszolták a kérdését, hogy mi lesz vacsorára
– márpedig mindig ez volt az első, ami iránt érdeklődött,
amikor hazaért az iskolából. Ehelyett azt kellett mondaniuk,
hogy este valami olyat fognak enni, amiért nincs igazán oda,
de egészséges, és igazából az íze is jó. Így el tudták kerülni,
hogy feldühödjön, és a vacsora különösebb súrlódások nélkül
zajlott le. Holger szeretettel nézte a lányát, akinek csak az
életkora változott, a temperamentuma a régi maradt.
– Megígérem, hogy nem fogok berágni. Mondd már el!
– Nyilván mindenhez hozzáfértünk. Ugye te sem hitted,
hogy nem? Elolvastuk az összes üzenetüket, amelyet a
viszonyuk alatt váltottak. – Holger visszagondolt arra, ő
hogyan vette fel a kapcsolatot Karennel a buli után, ahol
megismerkedtek. Tudta a kollégiuma nevét. Az első leveléhez
három piszkozatot írt. Nem sikerült túl hosszúra, legfeljebb
egy oldal lehetett, de megpróbálta különlegessé tenni. Az
időjárásról írt, arról, milyen varázslatosnak érezte az estét. A
barátja, aki szintén ott volt a buliban, igazat adott neki. Az
este tényleg varázslatos volt. Május derekán jártak, éppen
elvonult egy felhőszakadás, az ég rózsaszínben pompázott,
Karen sárga ruhát viselt, és koromfekete hangulata volt.
– Hol jársz, apa? – kérdezte Josefine.
– Rózsaszín, sárga és fekete – felelte Holger.
– Aha! Az este, amikor megismerkedtél anyával.
– Az első levelem. Akkoriban még leveleket írtunk.
– Ma is leveleket írunk, csak e-mailnek nevezzük.
– Tényleg? Christian és Zenia csak SMS-ket váltottak.
– Mit írtak?
Holger vállat vont.
– Az első SMS-t még meg lehetne valahogyan magyarázni. Köszönöm
a csodálatos megbeszélést. Fantasztikus voltál. Aludj jól! C.
– Ez nem túl vészes – vágta rá Josefine. Gyanakvóan
ráncolta a szemöldökét.
– Én is azt mondom, hogy meg lehet magyarázni. Az ember
már csak ilyen. Óvatosan tapogatózik. De akaratlanul is annyi
apró jelet küld. Az üzenetküldés időpontja is sokatmondó. Ha
késő este írunk, az jóval intimebb. És mi ez az „aludj jól”?
– A válasz is rengeteg titkos jelet tartalmaz – szakította
félbe Josefine. – Lehet egy egyszerű „én köszönöm”-mel
válaszolni másnap délután egykor, és a flörtnek már vége is.
– Lehet, de Zenia nem ezt az utat választotta. Azonnal reagált. Te
voltál fantasztikus, Christian. A legbátrabb ember, akivel valaha
találkoztam.
Josefine mosolyán látszott, hogy a kaland egyre jobban
lebilincseli.
– Folytasd! – noszogatta az apját.
– Ezután természetesen személyesen is beszélgettek, és
fogalmunk sincs, hogy akkor mit mondtak, de egy héttel
később leesemeseztek egy randevút. Először decemberben
feküdtek le egymással. Ismered az erdő és a fjord között a kis
kertes házakat?
– Alig tudok valamit Vejléről.
– Igazán kár. Gyönyörű város, az egyik legszebb az
országban. – Holger visszagondolt az első alkalomra, amikor
felkereste Zenia otthonát. A nő ízlése Karenre emlékeztette.
Figyelt a részletekre, tisztában volt vele, milyen fontos, hogy
az apró elemek harmonikusan illeszkedjenek egymáshoz. Mint
egy festményen, mondjuk egy olyanon, amit Karennel látott a
nászútjukon Párizsban. A Louvre-ban lenyűgözve nézték
Caravaggio halott Szűz Máriáját. Mindkettőjüknek elállt a
lélegzete, bár teljesen más okból. Karen a művészi
teljesítményt csodálta, Mária ruhájának finom fodrozódását, a
férfit meg az ragadta meg, amit a vezetőjük mesélt a
modellről, akiről Caravaggio Jézus szülőanyját mintázta. Egy
halott prostituált ihlette meg, akit a Teveréből halásztak ki.
Egy hullaházban bukkant a testre. A meggyilkolt kurva
megörökítése egyértelműen a katolikus egyház provokálását
és kigúnyolását célozta. Holgert ezenkívül természetesen a
felderítetlen bűnügy is izgatta. A Rue de Rivolin beültek egy
kávéra, és kitárgyalták a festményt. Holger megbabonázva
nézte Karent, amint magyarázott. Nem tudott betelni a
tekintetéből sugárzó energiával.
A gyilkosságokból, a nőgyűlöletből és a halálból viszont
nagyon elege volt. Amikor először állt Zenia házának
kertjében, elöntötte a keserűség. Christian és Zenia itt
szeretkeztek először egy decemberi napon, a kandallóban
lobogott a tűz, csak így tudtak meleget varázsolni a házban.
Nagyon romantikus lehetett. A szerelemnek sosem volt
szüksége padlófűtésre, modern konyhai eszközökre és
automata garázsajtóra. Holger magában mindig élő
szervezethez hasonlította a szerelmet, önálló sejthalmazhoz
vagy egy állathoz, és úgy gondolta, hogy mint a föld minden
teremtményének, a szerelemnek is szüksége van bizonyos
feltételekre, hogy szárba szökkenjen, és növekedni tudjon. A
medúza például nem él meg túl hideg vízben, a lazac pedig
túl melegben. A szerelem nem tart igényt túl nagy
kényelemre. Elég hozzá két ember, egy kis meleg, pár pléd a
padlón.
Zenia a kandalló előtt avatta be Christiant az
univerzumába. Abba a szexuális világba, amelyben nagy
szerepet játszott a fájdalom, a határok feszegetése. Ez
Christian számára ismeretlen terep volt. Holger erről nem
igazán akart beszélni a lányának, még a vele együtt nyomozó
kollégáival is kerülték a témát, de a dominancia és hasonló
szavak használatát nem tudták megúszni. A szeretők SMS-ei
nem finomkodtak. Zenia szerette a durvulást, a tükröket,
mások tekintetét a testén. Nézni akarom a tükörben, ahogyan a
magadévá teszel, érezni akarom az ajkamon az ízedet. Rengeteg
hasonló SMS-t találtak.
De másról is írtak. Az érzéseikről, arról, mit tett velük a
magány, és a megváltásról, a magány végéről, mely csak
akkor érkezik el, ha az ember megint rátalál a szerelemre. A
több száz üzenet egy egész regényt rajzolt ki. Egy regényt,
amely arról szólt, hogy mi történik, amikor két ember az élete
derekán összetalálkozik. Az első üzenetekből látszott, hogy
Christian küzd a szavakkal. Zenia fiatalabb koránál fogva
természetesebben fejezte ki magát. De a férfi hamar behozta.
Megtanulta tőle szavakba önteni az érzéseit. Megtanulta,
hogy szabad érezni. Akár szégyent is a családjával szemben.
Holgert megérintették az üzenetek. Magára ismert
Christianben. Ismerős volt neki a férfi magába zárkózása. A
súlyos érzések. Hogy az ember hajlamos arra gondolni, csak
akkor fogják szeretni, ha ilyen vagy olyan vagy amolyan. Hogy
mindig gondtalannak, erősnek, szépnek kell látszani, tilos
gyengeséget mutatni. De Zenia nem támasztott ilyen
követelményeket Christiannel szemben. Nem akarta, hogy a
férfi elrejtőzzön, hogy bármit is eltitkoljon előle. Nagy
hangsúlyt fektetett a szexualitásra a mindennapokban. Az
erotika szabadsága, a gátlások nélküli önkifejezés, a hol
domináns, hol alávetett szerep felvállalása volt számára a jó
kapcsolat egyik előfeltétele. Elmagyarázta, hogy a szexualitás
minden árnyalatának megélése jelenti számára álmai
megvalósítását, ő így tud kiteljesedni.
Christian válaszain látszott, hogy időbe telt, amíg
megtanulta ezt az új nyelvet. Lassan érzett rá, hogyan tudja
szavakba önteni a vágyait.
Holger és Karen soha nem kommunikáltak így egymással.
Akkoriban ilyesmiről még csak nem is hallottak, de még ha
hallottak is volna, nem beszéltek volna így. Mielőtt elolvasta
Zenia üzeneteit, Holger nem is értette az ilyen embereket.
Mindig azt gondolta, hogy úgy viselkednek, mintha egy
szexuális szupermarketben lennének, sétafikálnak fel és alá a
polcok között, hogy kiválasszák a nekik tetsző árukat, azt
akarom, hogy keményen bánj velem, nézni akarom, ahogy maszturbálsz,
akarom, akarom, akarom. De a nő SMS-ei megváltoztatták a
véleményét. Kicsit árnyaltabb lett. Az üzenetváltás
előrehaladtával egyértelműen látszott, hogy Christian szépen
lassan megnyílt, hogy Zenia segítségével kezdett magára
találni. Hogy a határtalan szexuális bizalom a kapcsolatuk
többi részére is pozitív hatással volt. Az üzeneteikből mindezt
ki lehetett olvasni.
Josefine szakította meg a gondolatait.
– Hol jársz, apa?
– Itt vagyok, kicsim.
– Mit írt aznap éjjel? Mi volt az üzenetekben, amik
felkeltették Leonora gyanakvását? Hogy is hívták?
– Zeniának. Egyébként kicsit hasonlított rád. Őt is nagyon
érdekelte a globális tudatosság, az ökológia meg ilyenek.
– Ez ma már mindenkit érdekel, apa. Te vagy az egyetlen,
aki még mindig olyan kaját akar venni, ami legalább tíz évig
eláll, és egy vegyi gyárban készítették Lengyelországban.
Holger nevetve csóválta a fejét. Josefine mindig jókedvre
tudta deríteni. Persze iszonyatosan fel is tudta dühíteni.
Lehet, hogy ez a kettő kéz a kézben jár. Isabella mindig
óvatosabb volt, jobban visszafogta magát.
Josefine megismételte a kérdést. Jó kihallgatásvezető lett
volna belőle.
– Szóval mit írt Zenia?
– Mit írhat bárki a nős szeretőjének? – kérdezte Holger
halkan.
– Azt akarta, hogy válasszon?
– Persze. Azt akarta, hogy döntsön. Döntse el, kivel akar
élni: vele vagy a feleségével.
8
Christian igazából nem csodálkozott, hogy a nőnek elege
lett. Még ha nem is mondta volna, akkor is látszott rajta. A
szeméből sugárzó szerelem és bánat egyértelműen elárulta,
hogy döntésre akarja kényszeríteni. Leonora vagy Zenia. Előre
vagy hátra. Kit válasszon?
A kérdés az első találkozásuk óta ott lebegett közöttük.
Vagy talán már azelőtt is? Először egy számítógép
képernyőjén pillantotta meg Zeniát. Peter küldött egy linket,
hogy meg tudja nézni a honlapjukat, a Gaia Architects
honlapját. Christian megpróbált a Gaia-elméletre
koncentrálni, amely szerint a bolygónk olyan, mint egy
élőlény, de a tekintete folyton visszatért a cég két férfi
társalapítója között álló nőre. Zenia teljesen más típus volt,
mint Leonora, össze sem lehetett őket hasonlítani. Christian
nem akarta Zeniát természetesnek nevezni, mert Leonorát
nem tartotta mesterkéltnek, de Zenia nem törődött annyit
azzal, hogyan néz ki. Leonorát jobban érdekelte a külseje,
szinte soha nem hagyta el a házat anélkül, hogy valamit ne
kezdett volna az arcával és a frizurájával. Ez utóbbival
Zeniának mindig meggyűlt a baja, szőke haját nem lehetett
megregulázni, mindig úgy állt, ahogy akart. A szeme pedig
smink nélkül is mindig élénken csillogott, úgy nézett
Christianre, ahogy még soha senki, kíváncsian és szerelemmel.
Mondjuk ebben a pillanatban éppen nem. Most nem tudta
elrejteni a feldúltságát.
A férfi a szavakat kereste. Az igazat akarta mondani. Zenia
mindig ragaszkodott az igazsághoz.
– Johant éppen most nyilvánították százszázalékosan
egészségesnek. Még mindig mankót használ, amikor…
– Értem, hogy szüksége van rád. Hibáztunk. Nem jó, ha az
ember úgy ismerkedik meg valakivel, ahogyan mi
ismerkedtünk meg.
– De hát az emberek általában így találkoznak – tiltakozott
Christian. Ő és Leonora is mással járt, amikor
megismerkedtek.
– Én nem – rázta meg a fejét Zenia. Mély levegőt vett, és
határozottan a férfi szemébe nézett. – Természetesen a fiad
mellett a helyed. A fiad és a feleséged mellett. Megértem.
– Zenia. Szeretlek – ragadta meg Christian a nő karját.
Erősen szorította. Kezdetben nehezére esett, ezt is Zeniától
kellett megtanulnia. Azt, hogy szabad játszani, ha mindkét fél
egyetért a játékszabályokat illetően. Magához húzta a nőt. –
Tudod, hogy szeretlek, de nehéz helyzetben vagyok.
Zenia bólintott. Figyelmesen nézte. Aztán a szeme mintha
befelé fordult volna. Már nem látta a férfit. Kiszakította
magát a karjából, és feltette a fejvédőjét. A játéknak vége
szakadt.
– Most nagyon figyelj arra, amit mondok, Christian.
– Zenia, ne…
– Bármi is lesz ennek a vége – szakította félbe a nő. – Bármi
is történik, itt valami nagyot hozunk létre – nézett a félkész
állapotban lévő épület felé. – Valami teljesen újat. Mi ketten
együtt. Ígérjük meg egymásnak, hogy nem tesszük tönkre a
személyes ügyeinkkel. Rendben?
Nem várt válaszra. Határozott léptekkel elindult. Már
korábban is előfordult, hogy szakított a szeretőivel, ha úgy
érezte, nincs közös jövőjük.
Christian habozott, adott neki egy kis előnyt, aztán
utánavetette magát. Zenia eltűnt az épületben, csak a léptei
zaja hallatszott, az erőtlen visszhang, ahogy a cipője a kőnek
ütődött. Visszakémlelt a válla felett. Amikor észrevette a
férfit, felgyorsított, kettesével szedte a lépcsőket. A
mozgásában Christiant valami a fiatalságára emlékeztette, a
korkülönbségre, amelyet általában ki tudott verni a fejéből,
talán azért, mert azt képzelte, hogy a nő fiatalos energiáját
kiegyenlíti az ő tapasztalata.
Zenia a teraszra vezető lépcső aljában állt meg. Lent a
téren a lengyelek a nap első szünetét tartották, az ujjaik
között cigaretta füstölgött, a nevetésükből ítélve ízetlen
poénokat sütögettek. Zenia megfordult, Christianre
mosolygott. A férfi viszonozta a mosolyát. Az arckifejezésük
mindent elmondott. Hogy csak játszanak, az, ami most fog
történni, két felnőtt ember szabad akaratából történik.
Christian megragadta a nőt, úgy, ahogy az szerette, egy szó
nélkül, és erősen szorította. A tekintete Zenia szeméről a
nyakán lüktető érre csúszott.
– Christian – sóhajtotta a nő. Mást nem mondott, csak a
nevét, mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy
tényleg ő szorítja kérlelhetetlenül. A férfi megcsókolta.
Erőszakosan, esélyt sem hagyva a menekülésre. Leonorával
ilyesmiről álmodni sem mert volna, vele mindig gyengéden
szeretkezett. Róla soha nem tépte volna le a nadrágot és tolta
volna le félig, hogy aztán az egyik ujjával vadul beléhatoljon,
ahogyan most Zeniával tette. Térdre nyomta a nőt, közben
kigombolta a sliccét. A mozdulatai minden gyengédséget
nélkülöztek, csak az akarata és az ereje tükröződött bennük.
Zeniával fedezte fel, hogy gerjed az ilyesmire, ő ébresztette
fel benne ezeket a vágyakat. Nem uralkodásról vagy
gonoszságról volt szó, csak puszta élni akarásról. Olyan sokáig
a betegség határozta meg minden percét. Maga előtt látta
Leonorát, amint Zenia szája lecsapott rá. Állandóan képek
gyötörték, amikor együtt volt Zeniával. Az elméjében
mindenféle gondolatok bukkantak fel. Az első hónapokban
nem tudott elélvezni. A nőnek nem voltak ilyen gondjai, de
Christiannek meg kellett küzdenie a lelkiismeretével.
Nehezen tudta elengedni magát. Végül azt is Zeniától tanulta
meg, hogyan engedje át magát a másiknak, hogyan bízzon
meg benne maradéktalanul. Hogyan lehet önmaga. Elképzelni
sem tudta, hogy a nő kitől tanulta, korábban senkivel sem
találkozott, aki akár csak kicsit is hasonlított volna rá. Zenia
semmit sem követelt vagy várt el Christiantől. Akkor szeretett
bele a férfiba, amikor megismerkedtek. Christian elmondta
neki, hogy már akkor szerelmes volt belé, amikor még nem is
ismerte. Persze akár úgy is alakulhatott volna, hogy a
számítógép képenyőjén látott ember élőben csalódást okoz
neki. Nem ez lett volna az első alkalom. De most nem így
történt.
Zenia vadul zihált. Nehezen kapott levegőt. Keze a combjai
közé csusszant. Christian látta, hogyan küzd az öklendezési
reflexével. Egy pillanatra visszahúzódott, hadd nyeljen egyet,
aztán folytatta, még mélyebbre hatolva, le egészen a nő
torkáig. Zenia mindig az akaratot emlegette. Az élni akarást.
Szerette érezni, amit a férfi akart. Leóval ez soha nem volt
így. Miután Johan megbetegedett, szinte rettegtek egymás
testétől. A sokéves küzdelem után, amelynek során nemcsak
Johan életéért harcoltak, hanem azért is, hogy újra felkeltsék
egymásban a vágyat, Christiant most kínozta a lelkiismeret#furdalás, hiszen
Leonorát is szerette. Barátként.
Családtagként. És a gondolat után lecsapott rá valami
elkerülhetetlen. Lehunyta a szemét, és elélvezett. Remélte,
hogy a képek eltűnnek, ha csak rövid időre is. Zenia
nyögdécselt, csatlakozott a férfi orgazmusához. Egy hosszúra
nyúló, szinte fájdalmas pillanatban eltűnt körülöttük a világ,
csak ez az érzés létezett.
Zenia felállt. Közvetlen közelről meredt Christian szemébe.
Hirtelen előrehajolt, és megcsókolta, nedvesen, hosszan.
Christian érezte a saját ízét a nő száján. Zenia ezt szerette
megosztani. Egyensúlyt hozott létre a hatalom birtoklásában.
Ugyan a férfi irányított, de az eredményt megosztották.
– Elengedlek – suttogta a nő Christian fülébe. –
Megfogadtam, hogy elengedlek. Nem akarom tönkretenni az
életemet. Ha nem tudod elhagyni a családodat, akkor nem
tudod. Semmi baj – sóhajtotta. A szemében könnyek
gyülekeztek. – De nem értem. Nem értem, hogy lehet olyat
érezni, ami egyszerre helyes és mégis helytelen.
– Zenia! Adj egy kis időt!
A nő a fejét rázta.
– Nem kaphatsz több időt. Ez nem méltó hozzánk. A
feleségeddel szemben sem tisztességes.
Megigazította a ruháját, leporolta a nadrágját, és
meghúzta a fejvédője szíját.
9
Leonora dühe még akkor sem párolgott el teljesen, amikor
a fiatalok már rég kiszálltak a kocsiból. Méghogy nem fog
otthon lézengeni! Vagy nem így fogalmazott a kis Marta?
Mindegy, semmi értelme felkapnia a vizet egy pimasz
kamaszlány miatt, akivel alig pár percet töltött egy
légtérben, és akiért a fia szemmel láthatóan teljesen odavan.
Az autómosóban hat kocsi állt előtte. Nem igazán fűlt a foga
a várakozáshoz. Ha egy kicsit továbbmegy, lesz egy benzinkút,
ahol lemoshatja a Golfját. Ki nem állhatta a koszos autókat,
főleg nyáron, amikor minden egyes porszemet élesen lehetett
látni. Ha tehette, hetente egyszer lemosta a kocsit, bár
Christian egyszer megjegyezte, hogy abból a pénzből, amit
évente autómosásra költ, egy egész afrikai falut jól lehetne
lakatni.
Behajtott a benzinkútra. Egy alkalmazott, egy nagyon fiatal
fiú, éppen ablakmosó folyadékot töltött egy kocsiba az üzlet
előtt. A világoskék folyadék a görög tengerre terelte Leonora
gondolatait. Ott nyaraltak tavaly. Neki és Christiannek mindig
is jól ment a nyaralás. Leonora biztos volt benne, hogy ehhez
különleges tehetség kell. Érteni kell ahhoz, hogy az ember jól
érezze magát, és ez nincs meg mindenkiben. Ezt
egyértelműen lehetett érezni esténként, amikor étterembe
mentek, vagy a medence mellett pihenték ki a nap
fáradalmait. Mennyi házaspárt láttak, akik csak ültek, és egy
szót sem szóltak egymáshoz. Családokat, ahol a szülők
morcosan hallgattak, apu a bárnál iszogatott, a kölykök
ordibáltak, rohangásztak, és mindent feldöntöttek, míg anyu
savanyú fejjel feküdt a nyugágyon, és képeket pakolt fel a
Facebookra a szépen kilakkozott lábujjairól, a medencével a
háttérben. Csodálatosan érezzük magunkat, csók,szívecskés smiley.
Leonora, Christian és Johan nem így nyaraltak. Teljesen
máshogyan töltötték az idejüket, mindig is érdeklődtek a
másik iránt, nemcsak magukkal törődtek. Leonora lelki szemei
előtt gyorsan váltakoztak a képek. A Christian szakállában
gyöngyöző vízcseppek, amint felbukkan a Földközi-tengerből.
Johan vállának száraz bőre, amikor kezd lebarnulni, Christian
keze Leonora csupasz lábán, amint egy apró bérelt autóban
hajtanak lefelé a kanyargós úton, Leonora lehunyt szemén
érzi a fény játékát, az olajfák ágain átsütő nap cirógatja a
bőrét, olyan élő és eleven, hogy szinte hallani lehet.
Hallani. Igen. Leonora mindig is tudta magáról, hogy képes
meghallani olyan dolgokat, amiket senki más nem hall.
Abszolút hallással rendelkezett, és ha hallotta az olajfák
leveleivel és a bőrével játszó napot, akkor nem csoda, hogy
Christian hangjában is meghallott valamit az éjjel. Kilengést,
egy hamis hangot, valamit, amit korábban még nem vett
észre. Mintha egy kicsit nyomott hangon beszélt volna. A
gondolat fájdalommal töltötte el, miközben kiszállt a kocsiból.
Beburkolta a délelőtti fény, a lábát enyhe nyári szellő
simogatta.
– Már jövök is! – kiáltotta vidáman a benzinkút
alkalmazottja. A névtábláján az Adam név állt. Az első ember.
Bebújt a pult mögé, és Leonora felé fordult.
– Csak egy kocsimosást szeretnék. – Leonora megpróbálta
elnyomni magában a nyugtalanságot.
– Rendben. Akkor tegyünk száz koronát a kártyájára?
– Százat? A táblán hetvenkilenc korona van.
A fiatalember elmosolyodott. A túl széles mosoly cseppet
sem tetszett Leonorának.
– De nálunk csak feltöltőkártyával lehet kocsit mosatni, és a
legalacsonyabb összeg száz korona. – A fiú idegesen babrálta
túl szorosra kötött narancssárga nyakkendőjét.
– Nem akarok szőrszálhasogatónak tűnni – felelte Leonora,
jól tudva, hogy igenis szőrszálhasogatónak tűnik –, de
örülnék, ha elmagyarázná, hogy lehet, hogy egy hetvenkilenc
koronás autómosás hirtelen száz koronába kerül.
– Így működik a rendszerünk. Akár több pénzt is tehet a
kártyára, mondjuk három- vagy négyszáz koronát. És a legjobb
az, hogy minden mosásra húsz százalék kedvezményt adunk.
– Nem fizethetek ki egyszerűen egy kocsimosást?
– Sajnos csak kártyával tud autót mosatni. – A fiú elkapta a
tekintetét Leonoráról, és üdvözölte az újonnan érkező
vevőket.
Leonora megfordult. Egy fiatal pár állt mögötte.
Felsóhajtott. A nyugtalanság teljesen a hatalmába kerítette a
testét, nem tudott megszabadulni tőle. Christian megcsalja?
Vagy csak rémeket lát? Beképzeli magának az egészet? Hogy a
férfi, akit szeret, az egyetlen gyermeke apja, a férfi, akinek az
egész életét a kezébe adta, akivel mindent megosztott,
örömöt, bánatot, akit olyan jól ismer, hogy szinte mintha a
részévé vált volna, félrelép? Van oka a gyanakvásra?
Szemügyre vette az arcát az alkalmazott mögötti sarokba
támasztott tükörben. Milyen ember néz vissza rá? Egy
megcsalt nő? Valaki, akit bolonddá tesznek? Nem, egy
pillanatra valami teljesen mást látott. Olyasmit, amit már
évek óta nem. Amit szerencsésen elnyomott magában. Egy
elhagyott kisgyereket. A hatéves kislányt, akinek az apukája
lelépett. Nem is igazán emlékezett az apjára, csak egyszer
látta, amióta otthagyta őket, már felnőttkorában, egy
bevásárlóközpontban. Fényképeket persze látott róla, jóképű
pasas, Leonora tőle örökölte szinte fekete haját. Az apja
beesett szemmel, gyanakodva, kicsit megbántva szemlélte a
világot, nem lehetett könnyű élete, különböző munkákból
tartotta fenn magát, nem volt használható végzettsége, nem
tanult túl fényesen. Leonora úgy emlékezett, hogy három
szóval búcsúzott el tőlük, miután arcon csókolta az anyját.
– Még találkozunk, lányok. – És már ki is lépett az ajtón.
A szavak nem hagyták nyugodni. Miért hazudott? Miért
kellett hazugsággal búcsúznia? Soha többé nem találkoztak.
Talán akkor még nem tudta? Talán csak később jött rá, hogy ez
az egész túl sok neki? Vagy nem is ejtette ki ezeket a szavakat
a száján?
Leonora valamikor látott a tévében egy valláskutatót, aki
azt mondta, hogy a muszlimok szerint a pokol olyan mély,
hogy egy kő hetven év zuhanás után éri el az alját. Akkor
rögtön arra gondolt, hogy ő már járt ezen a helyen, mert a
gyerekkora pokollá változott, miután az apja faképnél hagyta
a családját. Az anyja teljesen összeroppant, lefogyott, a melle
eltűnt, a bőre pergamenszerűvé vált, alig tudta vonszolni
magát. És ami a legrosszabb volt, elnémult. Leonora úgy
emlékezett, hogy az apja elköltözése után egészen a sok évvel
később bekövetkezett haláláig csak akkor nyitotta ki a száját,
ha nagyon muszáj volt. Főztem vacsorát. Kilenckor nyomás az ágyba.
A benzinkút alkalmazottja megköszörülte a torkát. Leonora
rápillantott.
– De akkor egyetértünk abban, hogy egy autómosás nem
hetvenkilenc koronába kerül, hanem százba, igaz? – Nem adta
fel. Közben azon gondolkodott, hogy hagyja az egészet, és
visszamegy oda, ahová járni szokott.
– A kártya az öné marad. És amikor legközelebb jön, fel
tudja használni a rajta lévő pénzt. Pont, mint egy
bankkártyánál.
– Aha! – Leonora maga is alig hitte, hogy annyira nem ura
önmagának, hogy leáll vitázni egy ilyen tacskóval. – Értem.
Szóval fel tudom használni a pénzt. Mégpedig huszonegy
koronát. De le tudom mosatni a kocsimat huszonegy
koronáért?
– Nem, de megint fel tudja tölteni a kártyát.
– Legalább száz koronával?
– Igen.
– Szóval most már százhuszonegy koronám van. Lemosatom
a kocsimat hetvenkilenc koronáért. Mennyi pénz marad a
kártyámon?
– Ezt most így hirtelen nem tudom…
– De én tudom. Negyvenkét korona.
Egyre hosszabbra nyúlt mögötte a sor. Egy idősebb férfi úgy
döntött, nem várja ki, megkérdezte, hogy tud-e lottószelvényt
venni.
– Egy pillanat – felelte a benzinkutas, és megint Leonora
felé fordította a figyelmét.
– Ez azt jelenti – magyarázta Leonora, hangja saját maga
számára is idegenül csengett, leereszkedően, gúnyosan, kicsit
dühösen, lehet, hogy lassan olyan lesz, mint a saját anyja, és a
következő állomás a kétségbeesés és némaság –, hogy
amennyiben elveszítem a kártyát, akkor a két mosás kétszáz
koronába került, és nem kétszer hetvenkilenc koronába, ami
százötvennyolc korona lenne. Ez elég rossz üzletnek tűnik. –
Mélyen beszívta a levegőt, megpróbált uralkodni magán.
Fiatalkorában meglehetősen temperamentumos volt, az anyja
szerint ez az apja lelépésének volt köszönhető. Leonora nem
tudta eldönteni, hogy egyetértsen-e vele. Mindig dühösebb
volt az anyjára, mint az apjára, aki egyszerűen csak eltűnt. És
előfordult, hogy Christianre is különösebb ok nélkül berágott.
De rajta kívül senkije sem volt, mindennap egyedül volt
Johannel, és csak Christianen tudta levezetni a dühét. Most
megpróbálta összeszedni magát. Mosolyra húzta az ajkát.
– Rendben van, fiatalember. Kétszáz koronát szeretnék a
kártyára tölteni.
– Már intézem is – felelte a fiú. A szemében
megkönnyebbülés csillogott. Már mert abban reménykedni,
hogy a beszélgetésüknek nemsokára vége szakad.
*
Gyerekként Leonora gyakran a kocsiban maradt, amikor
szombat délelőtt mosni vitték. A használt, rozsdás autót az
anyja a bátyjától vette. Mialatt mosták, Leonora csendben ült,
pontosan úgy, mint most. Mintha egy buborékban lenne. Egy
barlangban. A világ pár percig összeszűkült, az ablaküvegeken
végigfolyó habbá vált, és sötét kefékké, amelyek eltávolították
az ajtókra és ablakokra száradt piszkot. Egyszer, amikor már
nagyobb volt, a kamaszkora elején járhatott talán, bent ült az
autóban, elmerült a saját világában, és a vizet, a tisztítószert
és a körkörös mozgást végző keféket nézte. Most, hogy
visszagondolt a távoli emlékre, eszébe jutott, hogyan reagált a
teste. Új érzések öntötték el, amelyekről senkinek sem
beszélhetett, főleg az anyjának nem. Áthullámzott rajta a
vágy. Mickre gondolt, a fiúra, akibe szerelmes volt, elképzelte,
hogy ráfekszik, és elborítja a jellegzetes illata. Izzadság és olaj
keveréke. Mick állandóan motorokat szerelt. Leonorát
elöntötte a szégyen, amikor az anyja hirtelen bekopogott az
ablakon. A mosás befejeződött. Leonora úgy érezte, hogy az
anyja látja a gondolatait, hiába tudta, hogy ez lehetetlen.
Most is egy férfira gondolt, de a mostani érzései merőben
különböztek a Mick által kiváltott érzésektől. Erősen
megszorította a kormányt, és megpróbálta meggyőzni magát,
hogy téved. Christian jó ember. Csodálatos apa. Soha nem
csalná meg. Mégis bizonyosságra volt szüksége.
*
Éljen a modern technológia, gondolta, miközben leparkolt a
telefonszaküzlet előtt. Már nagyjából kitalálta, hogy mit fog
mondani. Valami olyasmit, hogy elveszett a telefonja, és újat
szeretne venni. Vagy egyszerűen elküldeti magának a régi
üzeneteket. Ilyesmit manapság biztosan lehet. Ezzel túllő a
célon? De ha egyszer hallotta Christian hangján, hogy
hazudik! Pont olyan egyértelműen hallotta, mint régebben,
amikor a zenekari árokban ült, és hallotta, hogy a szoprán
hangja megremeg, amikor nem tud kiénekelni egy hangot. A
közönségnek soha nem tűnt fel semmi, mindig lelkesen
tapsoltak, és a legtöbb kollégája sem vette észre, de Leonora
hallotta, hogy a háromvonalas C nem teljesen tiszta, pont
ahogyan Christian éjszakai hazugságát is meghallotta. És most
nem tudott szabadulni a hazugságtól. Hagyja megcsalni
magát, majd hagyja, hogy a férje végül lelépjen? Vagy joga
van válaszokat keresni?
Úgy döntött, hogy igenis van joga. Kiszállt a kocsiból. A
kirakatban sorakozó telefonokra pillantott. Mennyire gyűlölte
őket! Azzal persze tisztában volt, hogy sok nő sokat köszönhet
nekik. Állandóan a telefonjukat szorongatják, és a képernyőt
bámulják. Az ujjuk türelmetlenül mozdul a Facebook#értesítések felé. Leonora
gyakran töprengett azon, hogy vajon
le lehet-e érni a Facebook aljára. Úgy, ahogy bizonyos
weboldalakon vagy internetes újságokon le lehet. Gratulálunk!
Mindent elolvasott a Facebookon, látják majd azok a nők, akik nem
adják fel idő előtt. Leonora megszámlálhatatlan alkalommal
látta, hogy nyaralás közben az ujjuk fáradhatatlanul dolgozik,
mialatt a nap lassan mozog az égbolton. Vajon mit keresnek?
Megértést? Meg akarják érteni a többi embert? Vagy a saját
életüket? Vagy a hűtlenség apró jeleit kutatják, mint Leonora,
aki most belépett az üzletbe. Elektronikus üdvözlés fogadta, a
két hang valami miatt Ravel zongoraversenyére terelte a
gondolatait. Az egyik legszebb mű, melyet valaha billentyűs
hangszerre írtak. Ravel barátjának, Marguerite Longnak
ajánlotta, és Marguerite is adta elő 1932-ben. Marguerite
szeretett férje az első világháborúban veszítette életét. Ravel
neki is írt zenét. Akkoriban még létezett valódi hűség és
szerelem.
Leonora megrázta a fejét. Ez a rengeteg tudás, a hangok…
Annyi minden rejlik benne, amit fel kellett adnia. És miért?
Hogy egy kibaszott telefonszaküzletben várjon a sorára. A
száraz levegőben műanyag szaga terjengett. Az eladó pufók,
pirospozsgás arca kirítt a steril környezetből. Az orrát fújta,
nyilván pollenallergiában szenvedett, vörös szeme és a
tüsszögése Leonora minden kétségét eloszlatta.
– Miben segíthetek? – kérdezte, és eltüntette a zsebkendőt
a zsebében.
Leonora mosolyt próbált erőltetni az arcára.
– Tegnap elveszítettem a telefonomat.
– Le szeretné tiltatni?
– Letiltatni? – ismételte meg Leonora. Villámgyorsan járt
az agya. Nem tűnt túl jó ötletnek. Ha letiltatja, Christian nem
tudja használni, és rá fog jönni, hogy kémkedett utána.
– Ellopták?
– Nem. Kiesett a kezemből. Egyenesen egy tóba. Tudom,
milyen hülyén hangzik.
– Ha tudná, milyen sztorikat hallottam már – vont vállat az
eladó. – Vécé, csatorna, amit csak el tud képzelni. Írja ide a
számát, és meglátom, tudok-e segíteni – tett Leonora elé egy
tollat és egy papírlapot.
– Igazából az van… Hogy volt egy csomó olvasatlan
üzenetem. Mi lesz velük?
– Az attól függ, hogy mikor csinált utoljára biztonsági
mentést – felelte az eladó. Elhallgatott, és a képernyőre
meredt. – Úgy látom, hogy az előfizetés egy bizonyos
Christian Holm nevén van – nézett gyanakodva Leonorára. Ez
már csak így megy, a hazugság fertőző. Christian kezdte, és
most Leonora is terjeszti. Mielőtt a kakas megszólal, az eladó
hazudik a főnökének vagy otthon a feleségének. Azt mondja
majd, hogy fogalma sincs, miért törlődtek a gépén a keresési
előzmények, de ő aztán semmit sem csinált, és az is aljas
rágalom, hogy fél éjszaka pornót nézett volna.
– Christian Holm a férjem – felelte Leonora, és a válasza
akaratlanul is az eszébe idézte, milyen magas a tét. A férjéről
van szó. A fejében megint hallotta az éjszaka érkező SMS-ek
csippanását, nem először történt a nap folyamán. – A férjem
vette annak idején a telefont, de nem magának, hanem
nekem.
Ebben a pillanatban a táskájában hangosan kezdett
csörögni a mobilja. Az eladó szeme felélénkült, csodálkozás
villant benne. Hát nem pont most mondta a hölgy, hogy
elveszítette a telefonját?
– Ez a fiamé – magyarázkodott Leonora, de rögtön tudta,
hogy a hangja elárulja. Nem kellett abszolút hallás, hogy az
eladó észrevegye, a meséje se nem természetes, se nem
hihető.
– Sajnálom – felelte az eladó. Jóval nagyobb érdeklődéssel
méregette, mint amikor bejött. Így működik a hazugság.
Felébreszti az embert, pont úgy, ahogy Leonorát is
felébresztette az éjjel. – A férje aláírása nélkül nem tudok
segíteni.
10
Leonora nem szállt ki azonnal a kocsiból, amikor hazaért. A
visszapillantó tükörben észrevette, hogy a futóklub egyik
tagja közeledik. Ulrikke? Igen. Pár évvel lehetett fiatalabb
Leonoránál. Lehet, hogy megint járnia kéne? Talán most
megpróbálkozhatna egy maratonnal. Viszont semmi kedve
sem volt a többi nő fecsegését hallgatni. Ki nem állhatta sunyi
pillantásaikat, a férjeik keresetének kitárgyalását, az
irigységüket. Amikor Ulrikke beszámolt arról, hogy a férjét,
aki egy hitelintézetben dolgozott, előléptették, egy szóval
sem említette a fizetését, de a hangja és a szeme mindent
elárult. A többiek rögtön kérdésekkel kezdték bombázni. Hogy
marad-e ideje a feleségére. Ez érdekelte őket leginkább. Nem
győzték hangsúlyozni, hogy nekik aztán nem kellene olyan
pasi, aki a munkájába szerelmes. Ez persze egyértelműen
mutatta, mennyire irigylik Ulrikkét a hosszú síelések, a
luxusnyaralások és a háztartási alkalmazottak miatt, vagyis
minden számukra elképzelhetetlen luxusért.
Leonora a háztetők felett szálldosó feketerigókat nézte. Az
állatok mindig buzgólkodnak valamin, állandóan úton vannak.
Valamikor Leonora is úgy érezte magát, mint a hangyák,
amelyek a teraszuk járólapjain szokták vonszolni magukat, a
testüknél ötször nagyobb kenyérmorzsát cipelve. Ő maga
mögött akarta hagyni a rettenetes gyerekkorát, ki akart törni
a tönkrement családja árnyékából, fel akarta magát küzdeni.
Utána meg kellett mentenie Johant a halál öleléséből.
És sikerrel járt. Elérte, amit akart. Megvalósította a céljait.
Johant egészségesnek nyilvánították, a felnőttkor küszöbén
áll, nemsokára elköltözik otthonról. Leonora mozgalmas
éveket tudott a háta mögött. Úgy érezte magát, mint a
maratonfutó, aki célba érkezett.
Igenis célba érkezett.
– Elég volt! – parancsolt magára. Kinyitotta a kocsi ajtaját,
majd kivette a bevásárlószatyrokat és Christian kitisztított
öltönyét. A ház felé indult. Nem tudta lerázni magáról az
érzést, hogy egy örökkévalóságig ült az autóban. Mintha
lefagyott volna. Vajon miért van, hogy az ember minden
nehézség ellenére nem adja fel? Miért folytatja mégis? Miért
nem látni egyre többeket, amint megkövülten ülnek az
otthonuk előtt, és kifelé bámulnak a kocsijuk ablakán?
– Mert van értelme – szólalt meg hangosan. Bedugta a
kulcsot a zárba. Azért, mert az ember látja, hogy az egésznek
van értelme, mint a rigó, aki párt keres magának, szaporodik,
vigyáz a kicsinyeire. Leonora élete is pontosan ilyen volt. Volt
értelme. És még mindig van. Johan, Christian. Ami az éjjel
történt… Az…
– Semmiség – suttogta maga elé a konyhában. Valami
ehetőt keresett a hűtőben. Igazából a tegnapi guacamolét
kívánta, a legszívesebben pirított kenyérrel és az
üvegházukból származó paradicsommal ette volna, ahogy
Johan szerette, de nem akarta fokhagymaszagúan üdvözölni
Christiant, egyrészt azért nem, mert az előző nap a férfi kikelt
ellene, másrészt mert este bulizni készültek, hogy
megünnepeljék az építkezés előrehaladását, amire Christian
olyan büszke volt.
Bár elmondhatatlanul elege volt a müzliből, mégis kiöntött
nagyjából négy evőkanálnyit egy tálba, áfonyát szórt rá, majd
joghurtot löttyintett az egészre. A dolgozószobája felé vette az
irányt. Christian ragaszkodott hozzá, hogy neki is legyen
dolgozószobája, még akkor, amikor gyesen volt Johannel.
Belépett a Facebookra. Egy pillanatig eljátszott a
gondolattal, hogy megnézi pár régi barátnőjét, de végül nem
tudta becsapni magát. Christian éjszakai viselkedése miatt ült
le a gép elé. Egy felnőtt férfi nem vágja csak úgy a falhoz a
telefonját. Valami oka kell legyen. Bűntudat? Félelem?
Egyébként is semmiség, amire készül. Csak egy apró kattintás.
Csak nem tilos megnéznie az ismerősei profilját? Főleg ha a
férjéről van szó. Korábban amúgy sem csinált ilyesmit, vagy
legalábbis nem olyan sokszor, mint más nők, szóval igazán
megengedhet magának egy kis leselkedést.
Meg is van! Christian mindig szeretett képeket feltölteni. A
munkájáról, magáról, Johanről, a családjukról. Leonora
gyorsan végigkattintott a képeken, mialatt az ebédjét
kanalazta. A müzli szárazan ropogott, de finom volt, az áfonya
pont úgy keveredett a dióval és a mazsolával, ahogy kell.
Fejedelmi lakomának ugyan nem lehetett nevezni, de Leonora
tudta, hogy a jutalom nem marad el. Elveri az éhségét, és jó
közérzete lesz, elégedettséggel tölti el a tudat, hogy
uralkodott magán, ellenállt a csábításnak, nemet mondott
valamire, ami nem tett volna jót neki.
Mindig büszke volt arra, hogy tud uralkodni magán, nem
érezte magát kontrollmániásnak. A legkevésbé sem.
Akkoriban, amikor megszállottan gyakorolt hegedülni,
váratlan ajándékot kapott. Azt a képességet, hogy félretegye a
saját szükségleteit és vágyait. Gyakran négy vagy akár hat
órát is játszott naponta. Amikor az apró iskola zenetermében
ült és gyakorolt, mindenféle gondolatai támadtak. A
legszívesebben a sarokba vágta volna a hegedűt, és kiment
volna a napra. Édességet kívánt, fagyit, vécére akart menni,
igazából bármit csinált volna, hogy a bal keze ujjainak kis
szünetet biztosítson, hogy leengedhesse a jobb kezét, mielőtt
megmerevedik a kellemetlen pózban, amint a vonót a hegedű
húrjaira szorítja. A sok év megszámlálhatatlan órája
kialakította benne azt a képességet, hogy késleltesse vágyai
kielégítését. Hogy átvegye az irányítást a szükségletei és
gondolatai felett, föléjük emelkedjen, és kontrollálja őket.
Pontosan tudta, hogy ezt mások nem igazán értik. Amikor
erről beszélt, a legtöbben furcsán méregették. Tényleg nem
hangzott túl jól, a „kontroll” szó nem túl bizalomgerjesztő.
Angolul kevésbé negatív, bár szinte ugyanaz: control. Az alig
hallható különbség rengeteget jelentett. Az anyanyelvén a szó
túl keményen csattant, majdnem mintha németül lett volna,
az ember szinte látta mögötte a rendőrséget. Alkoholkontroll,
ilyesmi. Angolul lágyabbnak tűnt, olyasvalaminek, ami jó, ha
van. Control.
Leonora megpróbált a képernyőre figyelni. Kibe
habarodhatott bele a férje? Rengeteg képet kellett átnéznie. A
fogai folyamatosan őröltek. Aha! Az építkezés. Hatalmas
projekt. Csoportkép az összes dolgozóval, középen Christian. A
legtöbben férfiak, nőket alig látott. Csak az egyikük volt
igazán csinos, a haja idegesítően soknak és erősnek tűnt,
Leonora a legszívesebben hajvasalót ajándékozott volna neki.
Lehet, hogy ő az? A következő képen megint ott mosolygott.
Ráment az egérrel, megnézte a nevét. Zenia Nor. A harmincas
évei közepén járhatott. Rákattintott a profiljára. A müzli
majdnem elfogyott, már csak áfonya került a kanalára, a
legjobb a végére maradt. Letette a tálat. Nézzük a képeket!
Zeniának Leonora egyik kedvenc étterme közelében volt
kertes háza, az egyik kép hátterében a híd is látszott, aztán
egy barátnőjével italozgatott, Rómában lőtt pár fotót és…
Afrikában? Volt valami ebben a nőben, a mosolyában, valami
magabiztos, mintha állandóan flörtölne, mindegyik képen
áradt belőle a szexualitás. Mintha hívogatna. Gyere, gyere csak!
Még azokon a képeken is flörtölt a kamerával, amelyeken az
anyjával voltt. Az arcában felismerhetők voltak az anyja
arcvonásai, bár az idősebb asszonyon valami idegen is látszott.
Talán horvát? Mindenesetre járt a szüleivel Horvátországban,
bár úgy tűnt, csak nyaralni. Ez mondjuk megmagyarázná a
vezetéknevét. Nor.
Miközben a képeket pörgette, Leonora agya azon járt, hogy
ő maga vajon elég izgalmas-e. Elég kedves? Elég figyelmes?
Egy házasságban az ember ad és kap. Valamikor olvasott egy
interjút egy szakállas, Gandhi-szemüveges íróval, aki azt
mondta, hogy egy kapcsolatban csak arra szabad gondolni,
hogy az ember adjon. Ha két szerelmes mindig a másikra
koncentrál, és nem a saját igényeit helyezi előtérbe, akkor a
szerelmük kivirágzik. Az ember átengedi szükségletei
kielégítését a partnerének. Sokkal szebb, amikor az ember
megkapja azt, amire szüksége van, mint amikor elveszi.
Legalábbis a pasas ezt fejtegette. Azt mondta, hogy manapság
nagyon kevesen hajlandóak egy kapcsolatba fektetni,
félretenni a saját elképzeléseiket, és bízni a másikban.
Tényleg így lenne? Túl egocentrikusak lennénk? Leonora
megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha félretenné a saját
elvárásait. De hát egész életében ezt csinálta! És Christian? A
férje is úgy kel fel mindig reggel, ahogy ő? Felteszi magának a
kérdést, hogy mit tehet a feleségéért? Mert Leonora igen.
Persze nem pontosan így. De mindig arra gondolt,
Christiannek mi lenne a legjobb, milyennek szeretné látni a
kocsifeljárót, gondoskodott arról, hogy az autók csillogjanak a
tisztaságtól, a teraszon egy kósza levél se látszódjon, kint és
bent minden rendezett legyen.
Lehet, hogy becsapja magát? Lehet, hogy csak a saját
tisztaságmániáját akarta kielégíteni? Tényleg a férfinak akart
örömet szerezni? És szexuális téren mindent megadott neki?
Erre a kérdésre nem igazán tudott válaszolni. A hosszú évek
során annyi minden rutinná válik. Az ember belemerevedik a
megszokásba, mindent úgy csinál, ahogy szokott, semmit sem
kérdőjelez meg. És az ő vállára nehezedett Johan betegsége is.
A szerepek egyértelműen oszlottak meg. Christian a
karrierjére koncentrált, Leonora a fiuk megmentésére. Persze
megállapodtak, hogy saját magukat sem szorítják háttérbe.
Hogy eljárnak vacsorázni. Hogy néha valaki másra bízzák
Johant, persze csak akkor, ha nincs nagyon rosszul. Hogy
egyszer-egyszer beülnek egy kávézóba a kikötőben, és kézen
fogva andalognak.
De sosem adódott rá lehetőség. Múltak az évek, és Johan
betegsége minden másról elterelte a figyelmet. Nem volt elég
órája a napnak, Leonora a beteg fia felett virrasztott, az
egészségüggyel harcolt, kiverekedte, hogy a kicsikéje a
várólisták tetejére kerüljön, hogy minél hamarabb
megvizsgálják, megműtsék, kezeljék. A legtöbb időt mégis
feszült várakozással töltötték. A különböző kezelések közötti
hónapokban tehetetlenek voltak. Hatni fog a kemó? Milyen
hatása lesz a gyógyszernek? Javulnak Johan eredményei?
Várakozás. Napok, hónapok, évek. Képtelen volt többet
adni. Nem tudott Christian szükségleteire koncentrálni. A
férjének nagyon magas libidója volt, de nem csupán a szexet
igényelte, a közelséget is fontosnak tartotta. Nem volt könnyű.
Johan az édesanyja minden vegyértékét lekötötte. Nem ő
kérte ezt a terhet. Így alakult az élet. De nem utasította el a
férje közeledését soha.
Lehet, hogy tudat alatt túl soknak érezte? Számára soha
nem volt olyan fontos. Persze kellemetlen kötelezettségnek
sem érezte. De nem tartotta elengedhetetlennek az
együttlétet, az ölelkezést. Egy idő után nem volt akkora
igénye rá. Mintha kinőtte volna. Ez csak nem tilos? Az ember
annyi mindent kinő egy kapcsolat során.
Élénken emlékezett, hogy mennyit politizáltak fiatalabb
korukban. Nem értettek egyet, Leonora jóval balosabb volt
Christiannél. De amikor idősebb lett, rájött, hogy a politika
inkább csak illúzió, elképzelés, hogy az ember szavazata
számít, és hit, hogy követnie kell az események alakulását.
Pedig nem így van. A dolgok mindig a maguk kanyargós útját
járják. Ha valaki nem hisz neki, fusson egyet Veljében! A
történelem mindenütt ott van. Lehet, hogy a sok lefutott
kilométer miatt gondolkozott így? Akkor támadtak benne
ezek a gondolatok, amikor a Grejs-völgyben futott, és elhaladt
a bezárt gyár és a halgazdaságok, a sok régi, halálra ítélt
épület mellett? Látta a sok újat, az új ötleteket, iparágakat, és
azt, hogy a politika semmilyen hatással nincs rájuk. Nem a
politikától kapta a zenei tehetségét, nem a politika
betegítette meg Johant, majd gyógyította meg. Hanem egy új
amerikai technológia.
Leonora kinőtte a politikát. A szexet is ki lehet nőni?
– Zenia – suttogta maga elé. Eljutott a nő legújabb
képeihez. Az új kampusz bokrétaünnepe. Az egyik képaláírás,
amely szerint az övék a világ első százszázalékosan
fenntartható épülete, kétszázhuszonöt like-ot kapott. És aztán
megpillantotta a férjét Zenia társaságában az építkezésen.
Mindketten fejvédőt viseltek. Szorosan egymás mellett álltak,
Zenia nevetve nézett fel Christianre. A tekintetük egymásba
kapcsolódott. Leonora kétségei szertefoszlottak. Ordított
róluk, hogy szerelmesek.
– Istenem! – kapta az arca elé a kezét. Remegett a teste. A
szemébe könnyek szöktek. Hát mégis igaz.
11
A bükkfák ágai mindkét oldalról az úttest fölé borultak,
természetes alagutat képezve. Christian azt mondta magának,
hogy mielőtt kiérne az alagútból, el kell döntenie, kit akar.
Leonorát vagy Zeniát?
Zeniát, gondolta abban a pillanatban, amikor elfogytak a
fák, és megint rátűzött a nap. Zeniát akarja. De akkor miért
nem képes elmondani Leonorának? Főnökként hozzászokott a
súlyos döntésekhez. Kirúgások, leépítések, takarékossági
intézkedések.
Leonora.
Hagyja el? A feleségét, hű társát, akivel több mint húsz éve
jóban-rosszban együtt van, Johan édesanyját? Azt az asszonyt,
aki végig a fia oldalán volt, támogatta, segítette a rettenetes
ellenséggel folytatott harcban? Hogy nézzen a szemébe? Ha
elhagyja, a saját húsába vág, más emberré fog válni. És ki lesz
ez az új ember? Egy önző disznó? Vagy egyszerűen csak egy
férfi, aki a szerelmet választja?
De a szerelem változik, a párunkkal töltött évek
megváltoztatják a szerelmet. Az első fellángolás átváltozik…
Mivé? Barátsággá? Tiszteletté? Megszokássá? Vagy mindezek
keverékévé? Ezekhez jön még a testiség is, amely idővel egyre
nehezebben és nehezebben megy, míg végül teljesen eltűnik.
Ez lenne a szerelem sorsa? Így fog kinézni a szerelem, ha egy
nap létrehozzák a géntérképét, ha úgy tudják majd elemezni,
ahogyan ma az emberi örökítőanyagot elemzik, hogy meg
tudják állapítani, milyen betegségek leselkednek rá?
Szerelem, barátság, megszokás. Vállvetve küzdeni a
mindennapokban. Ez nem elég?
Biztosan van, akinek igen, de Christiannek nem.
Megpróbálta kitisztítani a fejét, de az alváshiány miatt
kudarcot vallott. Azt kell majd elmondania Leonorának, hogy
többet akar ennél. Nem arról van szó, hogy a felesége nem
elég jó. Nagyon is jó. Fantasztikus. A hiba Christianben van.
Történt vele valami. Elveszítette azt, ami barátságnál
szorosabban kötötte össze őket. Ami miatt korábban
álmatlanul hánykolódott, amikor Leonora a konzervatóriumi
társaival töltötte az estét. Christian ilyenkor a lány szobájában
feküdt az ágyban, és valamilyen szaklapot próbált olvasni.
Szinte belebetegedett a Leonora utáni vágyakozásba. A
párnájába temette az arcát, beszívta az illatát. Gyakran
gyötörte a féltékenység. A megszámlálhatatlan művészre
gondolt, akikkel a lány érintkezett. Minden pillanatban attól
rettegett, hogy lecseréli valamelyikükre. Ez soha nem
következett be, pedig bőven lett volna rá lehetősége. Mégis
Christiant választotta.
Ki kell mondania a három szót. El akarok válni. De
ugyanúgy, mint egy szerelmi vallomás, ez a rövid mondat is
katasztrofális következményekkel járhat, háborúk kitörését
okozhatja, megváltoztathatja a világot. Hogyan kezdjen bele?
Nem talált választ a kérdésre, amint a napfényes úton
hazafelé hajtott. Miért nincs használati utasítás arra, hogyan
kell elmondani a feleségünknek, hogy nélküle akarjuk
folytatni az életünket?
Leparkolt a ház előtt. Újabban furcsán érezte magát
Leonora társaságában. Ha tehette, kerülte. Ha mindketten
otthon voltak, megpróbálta kitalálni, hol lehet. Ha
meghallotta a léptei koppanását a lépcsőn, inkább várt egy
kicsit, nehogy összetalálkozzanak. Belesett a nappaliba, hogy
nem tévézik-e ott, vagy nem ül-e esetleg a nagyanyjától
örökölt karosszékben, amelyet olyan régóta fel akartak
becsültetni.
De ma este együtt mennek ünnepelni. Ők ketten, férj és
feleség. Nincs ezzel semmi baj. Hiszen még mindig szereti.
Mint Johan édesanyját, mint a legjobb barátját, azt az embert,
aki a világon a legjobban ismeri. Vonzónak tartja a feleségét.
Az évek kegyesen bántak vele. Ma este meg fogják ünnepelni,
hogy az új kampusz építése remekül halad. A meghívóban
felezőbálként emlegették az alkalmat. Christian az
építkezésen szerette volna tartani a bulit, de az ötlet
megvalósíthatatlannak bizonyult. A befektetők nem lettek
volna elragadtatva a mobilvécéktől, a cementpadlótól és a
sártól. Peter ezt úgy fogalmazta meg, hogy felesleges
fesztiválhangulatot teremteni. Végül úgy döntöttek, hogy a
kikötői irodájuk pont megfelel a célra.
A délutáni nap fénybe borította a ház oldalát. Christian a
kocsiból nézte az otthonukat. Együtt teremtették. Mi lesz
vele? Leonora nem fogja tudni egyedül fenntartani, de
valószínűleg nem is akarna itt maradni. El kell adniuk. Mások
költöznek be, ott, abban a szobában fognak aludni és
szeretkezni, ahol Johan fogant. Különös. A ház mindig is
nagyon sokat jelentett Christiannek, de most akár már
másnap képes lenne eladni. Arra gondolt, milyen
igazságtalan, hogy az ember ilyen rövid idő alatt ilyen
hatalmas változáson mehet keresztül, de aztán figyelmeztette
magát, hogy nem így történt. Nem egy délelőtt folyamán
halványodott el az élete, az otthona, a családja iránt táplált
szeretete, és tört rá a szabadulásvágy. Lassú folyamat volt.
Évekig tartott. Hosszú évekig. Az ember csak akkor veszi észre,
hogy a törzs megbetegedett, amikor a fa kidől.
Egy érkező SMS hangja szakította ki a gondolataiból. Az új
telefon súlyosan húzta a zsebét. Peter fiókjában találta,
átmenetileg megteszi. Zenia jelentkezett, azt írta, hogy már
alig várja az estét, azt, hogy találkozzanak. Küldött egy
smiley-t és egy szívecskét is, mintha bolond kamaszok lettek
volna. Ezt kezdetben nehezen viselte, időbe telt hozzászoknia,
de most már egyáltalán nem zavarta. Nyilván a szerelem teszi,
hogy az ember sok mindent elvisel a párjától, és nem zavarják
a túlkapásai.
A telefon kijelzője visszatükrözte a férfi arcát. A
tekintetéből nyugalom sugárzott. Leonora mindig azt mondta,
van valami bizalomgerjesztő a vonásaiban. Egyszer úgy
fogalmazott, hogy Christiannel az ember szívesen van egy
csapatban. Ezek a szavak most lelkiismeret-furdalást
ébresztettek a férfiban.
*
– Helló! – kiáltotta el magát, amint belépett a házba.
– Szia, drágám! Fent vagyok, éppen most fürödtem.
Szóval fent van. Christiannek semmi kedve sem volt
felmenni hozzá. Még biztosan meztelen, Christian pedig a
telefonnal, hűtlensége tanújával a kezében állt. Ez nem tűnt
túl jó kombinációnak.
– Feljössz? – hívta Leonora barátságos hangon.
A férfi hirtelen nem tudta, mit kezdjen a telefonnal.
Némítsa el? De mi van, ha felhívják az építkezésről, hogy
gubanc van? Azt muszáj felvennie, mégiscsak ő az egész
hatalmas projekt főnöke.
És ha Zenia telefonál? Vagy megint nekiáll irkálni, amikor
Leonora is itt van?
A felesége megint lekiáltott.
– Christian?
A férfi felfelé indult a lépcsőn. Közben lenémította és a
zsebébe csúsztatta a telefont.
– Elhoztad az öltönyömet? – kérdezte, amikor felért.
– Felakasztottam a hálószobában. – Leonora kilépett a
fürdőszoba ajtaján. – A tisztítóban valaki másét adták ide. Csak
a kocsiban vettem észre – mosolygott. – El tudod képzelni, mi
lett volna, ha most egy könyékig érő zakót kellene magadra
rángatnod? – Mutatta is, hogy mire gondol. Christianhez
lépett. A mellétől a combjáig törölköző fedte. Egy gramm
felesleg sem volt rajta, jól karbantartotta a testét. Sokkal
jobban, mint Zenia.
– Lett új telefonod? – csókolta meg Christiant. A bőréből
meleg áradt.
– Peter régi telefonját használom – felelte a férfi.
– Peterét? Megnézhetem?
Christian habozott, aztán mégis kivette a telefont a
zsebéből.
– Jó nehéz – mondta.
– Tényleg az – felelte a felesége, amint kivette a kezéből.
Megnyomta az oldalán a gombot. A képernyő világítani
kezdett, Christian úgy érezte, megvilágítja az érzéseit. Dühbe
gurult, nem tetszett neki, hogy a felesége ellenőrizni
próbálja, és beleüti az orrát a dolgaiba.
– Holnap veszek egy újat, ezt pedig megtartjuk, hátha még
szükség lesz rá – vette vissza a készüléket Leonorától. – Hol
van Johan?
– Martánál. Ott is alszik. Egyedül vagyunk – csókolta meg
Leonora megint. Megérintette a kezét. Christian még mindig
fogta a telefont, hazugsága megtestesülését. Ki hitte volna,
hogy a hazugság egy szép napon testet ölt? Négyszögletes,
műanyagból és fémből készült, és elfér az ember kezében.
– Csak nem lett egy menyünk? – kérdezte, hogy elterelje a
gondolatait.
– Lehet – mosolygott rá Leonora. – De tudod, milyen. Ha
ilyesmiről van szó, nem túl közlékeny. – Elkezdte kinyitni a
férje övét.
– Leonora, százötvenen várnak…
– Két óra múlva – vágott a szavába a nő.
Ledobta magáról a törölközőt. Meglepetésszerűen támadt,
a hirtelen meztelensége erejével. Christiant egy váratlanul
felugró internetes reklámra emlékeztette. Teljesen
leborotválta magát, minden szőrtől megszabadult. Ezt
korábban soha nem próbálta, egy vékony csíkot mindig
meghagyott, különben kellemetlenül csupasznak érezte
magát. A teljes szőrtelenséget túl kislányosnak tartotta.
Christian mindig egyetértett vele, de valószínűleg csak azért,
mert a felesége olyan határozottan nyilatkozott az ügyben,
azt hangoztatta, hogy a teljes szőrtelenítés már-már perverz.
Zenia ezt máshogyan látta, nem tetszett neki ez az érvelés.
Kislányok is köthetik lófarokba a hajukat, és hordhatnak
szoknyát, egyszóval milliónyi olyan dolguk van, mint a felnőtt
nőknek, ez még nem jelent semmit.
Zenia és Christian egyszer Kysingbe hajtottak egy szinte
teljesen kihalt nudista strandra egy aarhusi meeting után. Az
önkormányzattal kellett megbeszélniük pár dolgot. Christian
úgy intézte, hogy Peter külön kocsival menjen, ő és Zenia
pedig együtt. A hazaúton a nőnek az az ötlete támadt, hogy
ugorjanak át Kysingbe. A strandon alig voltak rajtuk kívül.
Egy fiatal, csinos lánynak hatalmas bozót burjánzott a lába
között.
– Kapd már le a szőrt a pinádról! – morogta Zenia az orra
alatt, és felnevetett. Ezután kezdtek a szeméremszőrzetről
beszélgetni. – Mindkét félnek jobb a szőr nélküli nyalás –
jelentette ki a nő. Megcsókolta Christian nyakát, kezét éledező
férfiasságára tette. A homokdombok mögött szeretkeztek,
majd lemosták magukról a vízben a homokot és a szex illatát,
mielőtt hazaindultak volna.
– Vettem valamit. – Leonora szavai visszarántották
Christiant a valóságba. Egy pillanatig azt hitte, hogy a
felesége megint meg akarja csókolni, de bement a
hálószobába, és kinyitotta a kis gardróbszoba ajtaját. Christian
ritkán merészkedett ide, ez Leonora felségterülete volt,
mindig úgy emlegette, mint ami a gyerekkora hercegnős
álmaiból kelt életre, ahova kislányként hosszú sorokban
felakasztott ruhákat, flitteres cipőket és csillogó öveket
képzelt. A férfi nézte, amint fekete, csipkés alsóneműt vesz fel.
A melltartó megemelte a mellét, a bugyi rásimult a csípőjére,
kiemelte izmos combját. Korábban soha nem viselt ilyesmit,
Christian még csak hasonlót sem látott rajta. A pillantásuk
találkozott a tükörben.
– Gyere ide! – tartott Leonora egy fekete selyemruhát
maga elé. Térdig ért, ujjatlan volt, és mélyen dekoltált. –
Tetszik?
– Nagyon – felelte a férfi, és figyelte, ahogyan belebújik.
– Segíts!
Christian Leonora mögé lépett. Az aranyozott, vékony
cipzár a ruha egész hátán végigfutott.
A tükörben nézték egymást. A vékony selyem megfeszült a
nő mellén. Leonorából apró sóhaj szakadt fel, amikor Christian
teljesen felhúzta a cipzárt.
– Még mindig szépnek tartasz? – kérdezte suttogva.
– Igen – felelte a férfi. – Természetesen.
Leonora megfordult, átölelte, és megcsókolta. Az ajka
meleget sugárzott. A keze a férfi nadrágja felé indult, az öve
csatjánál matatott. Christian nem akarta, hogy elétérdeljen,
attól tartott, hogy megérzi rajta Zenia illatát, a reggeli
kaland nyomait. Az öv nem engedett. Már régóta nem
vetkőztették le egymást. Igazából a kapcsolatuk legeleje óta
nem, mióta Leonora feladta az elegáns lakásban bérelt
szobáját. Christian emlékezett, hogyan húzta le először
Leonora fekete garbóját. Emlékezett a mellére, amit annyiszor
elképzelt. A lány akkoriban nem hordott melltartót. A melle
tökéletes volt, ez azóta sem változott. Christiannek igazából
mindegy volt, kicsi-e, vagy nagy, feszes-e, vagy egy cseppet
megereszkedett. Nem érdekelte. Csak a szerelem volt fontos,
de már nem érzett szerelmet Leonora iránt. Elmúlt.
– Annyira hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem, de nem lehet… – lépett hátra. –
Mennem kell zuhanyozni. Megígértem Peternek, hogy időben
ott leszünk.
A nő összehúzott szemén látszott, hogy megbántódott. Egy
pillanatig úgy tűnt, mindjárt mond valamit, hogy hangot
adjon csalódottságának vagy dühének. De végül
elmosolyodott.
– Értem.
12
Holgernek nehezére esett a szexről beszélnie a felnőtt
lányával. Josefinét persze biztosan nem zavarja, egy
fizioterapeuta számára az ilyesmi tuti természetes, nincs
benne semmi rejtegetnivaló. De Holger régi vágású úriember
volt. Bizonyos dolgok az intim szféra berkeibe tartoznak. Nem
értette a fiatalokat, az alig húszéves fiúkat és lányokat, akik a
tévében a zavar legkisebb jele nélkül beszéltek arról, kikkel és
hogyan hancúroztak az ágyban. Josefine keresztbe tette a
lábát, és összehúzott szemmel méregette a szürke felhőket.
– Honnan tudod, mi történt a hálószobájukban? – kérdezte,
és megigazította Karentől örökölt fülbevalóját. Nem került
sokba, de az a színésznő viselte, aki a címszerepet játszotta a
Nóra egyik előadásában.
– Nem biztos, hogy el merem mondani. A végén még
tüntetni kezdesz itt a kávézóban.
– Titkos mikrofonok?
– Nem. Nem a KGB alkalmazásában álltam.
– Akkor?
Holger elgondolkozott. Az egészet magának köszönheti. Be
kellett volna fognia a száját, nem kellett volna ragaszkodnia
hozzá, hogy elmesélje a történetet.
– Megfigyeltétek őket? Mondd már!
– Utánanéztünk ennek-annak digitálisan. Bedobták
magukat a számítógépes szakértőink.
– Hát persze – szakította félbe a lánya. – Edward
Snowdennek igaza volt.
– Edward Snowden nem akarta elütni a feleségét – felelte
Holger. Gyorsan tovább mesélt, mielőtt hajba kaptak volna. –
Leonora az irodában tartott buli előtt pár órával nézte meg
Zenia Facebook-profilját. És jól tudjuk, de nyugodtan szólj, ha
nincs igazam, hogy a féltékeny nők legősibb módszere a férjük
visszaszerzésére a csábítás. Mi más lenne? Kicsit később
elment fehérneműt venni. A számlát csatoltuk az ügy
irataihoz. Egy új ruhát is vett háromezer koronáért.
Természetesen erről is van bizonyítékunk. Tudjuk, hogy
egyedül tartózkodtak a házban. Készültek a buliba, öltöztek,
kicsípték magukat. És tudunk még valamit, ami talán egy
kicsit viccesnek fog tűnni.
– Viccesnek? – emelte meg Josefine a szemöldökét, és
hirtelen annyira hasonlított az édesanyjára, hogy Holgerbe
belehasított a fájdalom. Tudta, hogy bármeddig is él, mindig
ezt a fájdalmat fogja érezni. Soha nem fog elmúlni.
– Apa?
– Mondjad!
– Szomorúnak tűnsz. Mire gondolsz?
– Semmire. De most figyelj! Láttuk, hogy Leonora
rákeresett arra, hogyan tudja elcsábítani a férjét. Méghozzá
angolul.
– Miért angolul?
Holger vállat vont.
– Angolul biztosan több jó tanácsot lehet találni. Többen
vannak, többen lépnek félre, több kétségbeesett nő cserél
tapasztalatot.
Josefine szinte nem is figyelt. A gondolataiba merült.
– De hát nekik kellene elcsábítaniuk minket! – tört ki
belőle.
– Lehet. De Leonora bepánikolt. Nem akarta elveszíteni a
férjét.
– És mit talált? Már abban a csábítási útmutatóban.
– Nem emlékszem – felelte Holger.
Josefine gyanakodva méregette.
– Ne kamuzz, apa! Zavarban vagy?
– Zavarban? Ugyan már!
– Elpirultál? – nevetett fel a lánya. Elővette a telefonját. –
Akkor megkeresem én. Nagyon érdekel, hogyan lehet
elcsábítani egy férfit, és látom, hogy te nem akarsz róla
beszélni.
– A meleg miatt vagyok így kipirulva – mentegetőzött
Holger. Nem is emlékezett, hogy mikor pirult el utoljára. De,
persze, amikor másodszor találkozott Karennel. Elment érte a
kollégiumába. Az egyik földszinten lakó lány nyitotta ki neki
az ajtót, de mivel férfiak nem mehettek be az épületbe, kint
kellett várnia, amíg lehívták Karent. Hirtelen felnézett. Nem
kellett volna. Szinte minden ablakból női szemek szegeződtek
rá. Valaki füttyentett, mások nevettek, páran a fejüket
csóválták, és egy rekedt hangú lány lekiáltott neki:
– Mit tudsz, amit a többiek nem?
Holger elpirult, és ebben a pillanatban megjelent Karen.
– Mitől vagy ilyen vörös? – kérdezte. – Valami baj van?
– Futottam a villamos után – válaszolta a fiú, és megpróbált
tudomást sem venni a közönségükről.
– Rosszul vagy? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.
– Semmi gond. Menjünk!
– Rendben.
Josefine nevetve olvasott a telefonján. Holger visszazökkent
a jelenbe.
– Na, itt van! – szólalt meg a lánya. – Egyenesen el kell
mondani, hogy mit akar az ember. És mocskos üzeneteket kell
küldözgetni. Meg szexi képeket. És aztán kell még… Na jó, ezt
inkább nem olvasom fel.
– Zavarban vagy? – csapott le Holger. – Elpirultál?
– Hát tényleg elpirulnék, ha ezt fel kellene olvasnom az
apámnak. Szexjátékokról és szexi fehérneműről írnak, és
meglehetősen durva szavakat használnak.
– Mire számítottál?
– Gyertyafényes vacsorára és tengerparti sétára.
– Gondolom, olyasmiről is írnak, hogy hétköznap is fújják be
magukat parfümmel, és sminkeljenek, ne csak akkor, amikor
buliba mennek.
– És Leonora követte ezeket a tanácsokat?
– Mindent mi sem tudhatunk. De az internetes keresése
mutatja, hogy nem akarta harc nélkül feladni.
Josefine bólintott, majd megint a telefonja felé fordult,
hogy további trükköket tanuljon. Holger gondolatai Karen
temetése felé fordultak. Hihetetlenül szép, napsütéses őszi
nap volt. A megkönnyebbülés és gyász napja egyszerre. Karen
rettegett a haláltól, nem akart elmenni. A vérrögök egyre
gyakoribbak lettek, elesett a lépcsőn, a fürdőben.
Rengetegszer volt kórházban, állandó fájdalmai voltak,
mégsem akarta elhagyni ezt a világot. Nem lehet előre tudni,
hogyan reagálnak az emberek, amikor közeledik az utolsó
órájuk.
Holger gyakran találkozott a halállal. Az is előfordult, hogy
az emberek az életük végén hirtelen meg akartak gyónni egy
bűncselekményt. Vagy be akartak számolni egy
bűncselekményről, amelynek tanúi voltak, de eddig
hallgattak róla. Ilyenkor megszólalt a rendőrőrs telefonja, jó
napot kívánok, az apám haldoklik az idősek otthonában, és
szeretne beszélni egy rendőrrel, mondta egy férfi vagy egy
női hang. Néha az otthon alkalmazottai hívták őket. Ilyenkor
Holger vagy egy idősebb kollégája kiment a haldoklóhoz,
ezekhez az esetekhez soha nem küldtek fiatalokat, nem vette
volna jól ki magát. Meghallgatták a vallomást, és
lejegyzetelték, amit meséltek, például egy 1955-ös kisvárosi
bankrablásról vagy egy tanya felgyújtásáról. Mindig ilyen
kaliberű bűncselekményekről volt szó. Gyilkosságról soha,
legalábbis Holger idejében nem. De Holger elgondolkozott
azon, hogyan mennek az emberek a halálba. Van, aki feladja,
mások vallomást tesznek, megint mások bűnbánóan zokognak.
És vannak, akik bepánikolnak. Karen is pánikba esett.
Holger soha nem látott még senkit ennyire rettegni. A
lányokra nagyon rossz hatással volt. Persze ezzel nem lehet
mit kezdeni, az ember – annyi mástól eltérően – ezt nem
gyakorolhatja. Csak egy esélyünk van, hogy emelt fővel
menjünk a halálba. Holger biztosan tudta, hogy Karen is
megpróbálta, de a gyógyszer nem segített, hiába tömték tele
az orvosok fájdalomcsillapítóval, nagyon nehezen bírta, főleg
miután lebénult. Mire végre békére lelt, megjárta a poklok
poklát.
Azon az őszi napon, a halál és megváltás napján, az égen
egyetlen felhő sem látszott. Utána tél lett, végeérhetetlen tél,
legalábbis Holger számára.
A pillantása végigsöpört a felhőkön, majd a parkolón és a
homokdűnéken. Zöld zászló lobogott a szélben. Jött egy család,
a gyerekek kiugráltak a kocsiból, szaladtak a strandra.
– Hol jársz, apa? – érintette meg Josefine a kezét.
– Itt vagyok – mosolygott Holger a lányára. – És a buliban.
– Milyen buliban?
– Ez az egyik, amit teljes bizonyossággal tudunk. Hogy
Leonora és Christian aznap este buliba mentek Christian
cégéhez.
– Férfiak – rázta meg Josefine a fejét.
– Ezt meg hogy érted?
– Micsoda disznó! Elviszi a feleségét a céges buliba, miután
a szeretőjével hetyegett az építkezésen.
– Disznó? Ebben nem vagyok annyira biztos.
– Nem vagy benne biztos?
– Senkinek sincs könnyű dolga, Josefine. Leonorának sem
volt könnyű dolga, de Christiannek sem. Mihez kezdjen az
ember, ha elmúlik a szerelem? Ezt a kezdetek kezdetén meg
kellene beszélni.
– Hát ez elég cinikusan hangzik. Anya és te
megbeszéltétek?
– Nem volt rá szükség.
– Mindenki ezt gondolja.
– Pontosan. Mindenki ezt gondolja – ismételte meg Holger.
– De mi lenne, ha ezt mondanánk: most szeretlek, jobban, mint
bárki mást széles e világon, de egy nap, ha már nem szeretlek,
vagy ha te nem szeretsz többé, és az emberek szinte soha nem
egyszerre szeretnek ki egymásból, de ha egyikünk rájön, hogy
meghalt benne a szerelem, akkor sincs semmi baj.
– Ez lehetetlen! Attól függ, hogyan történik. Hogy hogyan
tűnik el a szerelem.
– A szerelem általában mindig ugyanúgy tűnik el.
Mégpedig úgy, hogy bejön a képbe egy harmadik.
Josefine a fejét rázta.
– Ebben nem hiszek. Az ember érzi, ha már nem szeret
többé. Tisztességesen is el lehet hagyni a másikat. Teljesen
rendben van, ha az ember elmondja a partnerének, hogy úgy
érzi, valami történt, hogy mások is elkezdték érdekelni. Egy
házasságnak nem feltétlenül kell hűtlenségbe torkollnia.
Holger elmosolyodott. Nem is számított másra Josefinétől.
Mindig is ilyen idealista volt. Többet várt el az emberektől,
mint amire természetüktől fogva képesek voltak. Az ő
elvárásait szinte senki sem elégítette ki. Azt akarta, hogy az
ember bánjon rendesen a környezettel. És hogy mondja el a
férjének, feleségének, partnerének, ha másokra is kedve
szottyan.
– Ez mindenesetre egy csomó munkát megspórolna a
rendőrségnek – felelte Holger. – Dániában a gyilkosságok több
mint harmadát a féltékenység motiválja.
– Ezt most nem értem. Ha Leonora féltékeny, akkor miért
Christian öli meg őt, miért nem fordítva?
– Mert fenyegetéssé vált.
– Fenyegetéssé?
– Minden az esti buliban történt. Leonora meglátott
valamit, amit nem lett volna szabad meglátnia. Ez gyakran így
van, amikor a szerelem erőszakos véget ér. Az egyik rajtakapja
a másikat. Vagy elolvas egy SMS-t. Meglát egy képet. Valamit,
amit többé nem tud törölni az emlékezetéből. Valamit, ami
ráég a retinájára, és elviselhetetlenül fáj.
– Mit látott meg?
H
o
l
g
e
r
m
é
l
y
l
é
l
e
g
z
e
t
e
t
v
e
t
t. A
s
z
ó
b
a
n
fo
r
g
ó
e
s
t
e
e
s
e
m
é
ny
e
i
n
r
e
n
g
e
t
e
g
e
t
t
ö
r
t
e
a
fej
é
t.
13
Leonora maga előtt látta Zenia Nor arcát, amint
megérkeztek a Holm Constructions irodájához. Másra nem is
bírt gondolni. Ő lenne Christian szeretője? Amikor átvágtak a
parkolón, megfogta a férje kezét. Meleg volt, enyhén izzadt.
Leonora hirtelen rájött, hogy már egy éve nem járt itt.
Korábban gyakran beugrott, miután elvitte Johant az iskolába,
vagy meglátogatta a kórházban.
– Csináltatok valamit a homlokzattal? – kérdezte.
– Csak letisztítottuk magasnyomású mosóval.
– Nem is mondtad.
– De, biztos mondtam. Az öreg Marius elégedett lenne,
nem? – Leonora nem válaszolt a költői kérdésre. Marius
Hansen már több éve meghalt. Ő építtette Vejle régi
pamutfonóit, Christian cége is részt vett az átépítésükben. Az
elavult ipar modern módszereknek adta át a helyét, az
épületekbe olyan vállalkozók költöztek, akik Christianhez és
Peterhez hasonlóan úgy gondolták, hogy a kisebb, kreatív
cégek fogják megváltoztatni a világot. Leonora rengeteget
hallott az átépítésről. Hogy hogyan újították fel a kazánházat,
a régi csarnokokat, mihez kezdtek a tetőablakokkal. Christian
órákig tudott erről beszélni. Szeretett szónokolni az évek
múlásáról, a válságokról és dicséretre méltó
teljesítményekről, a fejlődésről, amely a nehézipartól a
kifinomult, zöld megoldásokhoz vezetett.
– Jön az építész is? – kérdezte Leonora, amikor a bejárathoz
értek.
– Kicsoda?
– Az az építész a Gaiától. Nem emlékszem pontosan a cég
nevére.
– Gaia Architects.
– Tényleg. Szóval jön?
– Nem is tudom. Nem kellett visszaírni, hogy ki jön, és ki
nem. Miért?
– Csak mert azt hiszem, még soha nem találkoztam vele –
felelte Leonora, és figyelte a férje reakcióját. – Jó vele együtt
dolgozni?
Megvillant valami Christian szemében? Bűntudat?
Szerelem?
– Nem is tudom – vont vállat a férfi. – Elég jól boldogul a
feladataival. De hát tudod, hogy megy ez. Az ilyen nagy
építkezéseknél mindig vannak problémák.
*
Leonora nem rajongott különösebben a bulikért. Peterrel
persze mindig szívesen találkozott. Nagyon sokat
köszönhettek neki, voltak időszakok, amikor szinte Johan
pótapja volt. Többször próbálta megköszönni a sógorának,
amit tett, de Peter nem hagyta. Mindig azt mondta, hogy ez a
legkevesebb, amit az ember a családjáért megtehet. De ennél
többről volt szó. Petert mély szeretet fűzte Johanhez.
Egyébként Leonorának is volt családja, még egy testvére is, de
a kapcsolatuk soha nem volt igazán szoros.
Christian szóba elegyedett néhány alkalmazottjával, akik
éppen fáklyákat gyújtottak, pedig a nap még magasan állt az
égen, csak órák múlva fog lemenni. Leonorát kellemetlen
érzés kerítette hatalmába. Fogadásokon általában rossz érzés
fogta el. Christian teljesen más volt. Mindig könnyen
barátkozott, míg Leonora visszafogottan viselkedett másokkal
szemben. Lehet, hogy ezért foglalkozott annyit a zenével?
Hogy megvédje magát a többi embertől, a valóságtól? Más
lányok, a hozzá hasonlóak, állandóan a könyvtárban bújták a
könyveket, más világba álmodták magukat. Leonorát nem
elégítették ki az álmok. Ő ki akart törni, és erre a lehetőséget
a hegedű biztosította számára.
Élénken emlékezett a pillanatra, amikor először tudatosult
benne a tehetsége. Egy iskolai előadáson történt. Az új aulát
teljesen megtöltötték a tanárok és a szülők. A kilencedikesek a
Jeppe a hegyent adták elő Ludvig Holberg-től. Mick játszotta
Jeppét. Az a Mick, aki később Leonora első barátja lett. De ezt
még nem lehetett tudni azon a tavaszi estén, amikor Mick
eljátszotta az elnyomottból elnyomóvá váló Jeppét, és Leonora
egy órával később előadta Sztravinszkij Tűzmadarának egy
részletét.
Ekkor lépett először fel valódi közönség előtt, korábban
legfeljebb az édesanyja és a nővére vagy a zenésztársai látták
és hallották. De aznap este megszámlálhatatlan szempár
szegeződött rá, amint a színpadra lépett tanárával, Sønderga
°rd asszonnyal, aki zongorán kísérte. A hegedülés ötletét a
tévéből vette. Egyik este, amikor az anyja éjszakai ügyeletet
vállalt, látott a testvérével egy rövid, fekete-fehér bejátszást,
amely megmagyarázhatatlanul nagy hatással volt rá. A koreai
csodagyerek, Kyung adott valamit elő a Tűzmadárból. Ilyen
különleges hangokat Leonora korábban sosem hallott.
Hihetetlen erejük volt, úgy érezte, mintha a szép koreai lány
az ő lelkén játszana, mintha az ő elméje lenne a hangszer.
Valami életre kelt benne. Ki akart törni. Könyörgött az
anyjának, hogy vegyen neki egy hegedűt, bár jól tudta, hogy
nem engedhetnék meg maguknak. Ha volt valami, ami miatt
hálát érzett az anyjával szemben, az a hegedű volt.
Miután megkapta a hangszert, már az első pár nap
elmúltával megérezte, hogyan tudja a legszebb hangokat
előcsalni belőle. Hogy a zene milyen láthatatlan erőt rejt
magában, és hogy ő az uralma alá tudja hajtani ezt az erőt, égi
hangokat tud elővarázsolni a kicsiny hangszerből, amivel
elbűvöli a körülötte lévőket. Megszállottként gyakorolt, úgy
akarta játszani a Tűzmadarat, mint Kyung. És aznap este az
iskola aulájában sikerült is neki. A szülők először ülve
maradtak. Tapsoltak, amikor befejezte, de nem álltak fel.
Leonora éppen meg akart hajolni, amikor az egyik anyuka,
akit még csak nem is ismert, felpattant. Leonora látta a
szemén, hogy maga is meglepődött, de képtelen volt ülve
maradni. Három vagy négy másik szülő azonnal követte a
példáját, és néhány másodpercen belül az összes néző állt.
Hosszú percekig zúgott a taps.
Sønderga°rd asszonyból a kulisszák mögött kitört a
zokogás. Átölelte Leonorát, kis tűzmadárnak nevezte. Amikor
a zeneteremben leültek, azt mondta, hogy Leonorának élnie
kell az ölébe pottyant ajándékkal, meg kell mutatnia a
világnak a tehetségét, ha nem így tenne, bűnt követne el. És
most azonnal menjen ki az édesanyjához, aki biztosan nagyon
büszke rá. Leonora csak mosolygott, és nem vallotta be, hogy
az édesanyja nem tudott eljönni, mert megint éjszakás.
Miért jutottak eszébe ezek a rég elmúlt dolgok? Hiszen már
maga mögött hagyta őket. Talán mert félt, hogy elveszítheti
Christiant. Úgy érezte, hogy a múlt utoléri, de nem tudta
volna megmagyarázni, hogyan. Az érzés mégsem akart
elmúlni. Félt.
Mielőtt bementek volna, megállt, és megigazította a magas
sarkú cipőjét. Kiűzte gondolataiból a tanárnőjét, bár tudta,
neki köszönhet mindent. Többet kellene gondolnia rá.
– Valami gond van? – kérdezte Christian.
– Csak a cipőm – felelte Leonora szűkszavúan. Most mondja
el a férjének, hogy a szexi topánka teljesen kikészíti a lábát, és
hogy igazából azt hitte, már túl van azon a koron, amikor egy
nőnek mindenféle trükköt kell bevetni, tűsarkat, push-up
melltartót és meghosszabbított szempillát, hogy
ellenállhatatlanul tudjon a meghódítandó férfira pillogni.
– Mehetünk? – toporgott Christian türelmetlenül.
*
Az üveghez koccanó fém hangja arra emlékeztette
Leonorát, amikor a zenekari árokban ültek, és arra vártak,
hogy a karmester megkocogtassa a pálcájával a kottatartót.
Christianre, sorsa karmesterére emelte tekintetét. A férfi
letette az asztalra a borospoharát, hogy szabadon
gesztikulálhasson, mint mindig, amikor beszédet tartott.
– Csak néhány szót szeretnénk szólni – pillantott Peterre.
Leonora Zeniát kereste a legalább százfős tömegben. Az
emberek borral a kezükben hallgatták a testvéreket. Peter
vette át a szót. Talán Zenia mégsem jött el? Leonorát elöntötte
a megkönnyebbülés. Lehet, hogy tévedett, Christian
reakciójában nem volt semmi különös, amikor a nő után
érdeklődött, legfeljebb enyhe ingerültség, mindig összerúgta
a port az építészekkel, főleg a tájépítészekkel, akiknek
harmóniába kellett hozniuk az épületeket a környező
természettel. Christian állandóan arról panaszkodott, hogy
csak a saját fejük után mennek. Biztosan Zeniával is gyakran
keveredett vitába. Lehet, hogy tényleg csak fáradt, ahogy
mondja. Leonora gondolatai azonnal megszakadtak, amint
megpillantotta, akit keresett. Zenia egy hatalmas ablaknál
állt a terem túlsó végében. Hasonlított a fényképeire, amit
újabban nem sokan mondhattak el magukról. A Photoshop
szinte áthatolhatatlan szakadékot teremtett a digitális
önmegjelenítés és a valóság között, Zenia azonban élőben még
jobban is nézett ki, mint a képeken. Csillogott valami a
szemében, bár Leonora nem tudta alaposan megnézni, mert
megfordult, hogy a mögötte álló férfi fülébe súgjon valamit.
Mialatt Peter az elvégzett munkáról beszélt, Leonora óvatos
léptekkel Zenia becserkészésére indult a tömegben, itt-ott
alig hallható elnézéskéréseket suttogott, próbálta
észrevétlenül megközelíteni vetélytársát.
– Barátok, munkatársak, befektetők, idióták – vette vissza
Christian a szót Petertől. Az emberek nevettek, páran tapsolni
kezdtek, Leonora kihasználta a zajt, hogy gyorsabban haladjon
Zenia felé.
– Most is csak azt mondom, amit mindig is mondtam. A
világ megérett a változásra. Meg kell változtatnunk azt,
ahogy élünk, ha fenntartható világot szeretnénk gyerekeinkre
és unokáinkra hagyni. Gyökeres változásokra van szükség.
Petert és engem, két öregedő kőművest és mérnököt, akik azt
gondolták, hogy mindent tudnak az építkezésekről, Zenia
győzött meg arról, hogy a fizikai berendezkedés kell legyen a
kívánt változás motorja.
Leonora közvetlenül Zenia mögött állt, amikor a férje
kiejtette a száján a nevét. Mohón nézte a nő nyakát, feltűzött
haját, a csuklójára csatolt órát.
– Elmagyarázta, mennyire fontos, hogy az
önkormányzatnak építendő intézmény önellátó legyen, és
szén-dioxid-semleges energiát használjon, hogy összegyűjtsük
és hasznosítsuk az esővizet, hogy a biológiai
szennyvíztisztítóban megtisztított szennyvizet használjuk fel
újra, hogy a felhasznált anyagokat vissza tudjuk juttatni a
természetbe, amikor már nem lesz rájuk szükség. Megkérem
Zenia Nort, hogy jöjjön ide, hadd tapsoljuk meg!
Leonora behúzódott az egyik betonból készült tartóoszlop
mögé. Most végre alaposabban szemügyre vehette a
vetélytársát. Az első szó, ami eszébe jutott, a különbözőség
volt. Ők ketten ennél jobban már nem is különbözhettek volna
egymástól. Leonora sötét haja és karcsúsága éles ellentétben
állt Zenia szőkeségével és kerekded idomaival. Leonora
klasszikus, fekete dizájnerruháját az ötvenes évek ihlették,
Zenia pedig mintha egy használtruha-üzletben állította volna
össze a szerelését. Rövid, horgolt szoknyáját a Földközi-tenger
színei csíkozták: azúrkék, homokszín és olajzöld. Hát ez meg
mikor jött divatba? Szandált viselt, nyakából kétszer
megtekert, apró szemű gyöngysor lógott egészen a köldökéig.
És eljött melltartó nélkül? Igen, a pólója alatt nem volt
fehérnemű, szinte mintha csak gyorsan magára kapott volna
valamit egy csobbanás után.
A mozdulatai nyers nőiességet sugároztak, amint Christian
felé lépdelt. Természetes, szexi nyugodtságot. Kezet fogott a
férfival, Leonorának ez a formalitás erőltetettnek hatott.
Ahogy egymás mellett álltak, mintha egy Oscar-díj-kiosztón
lettek volna. Már csak az hiányzott, hogy Zenia a könnyeivel
küzdve megköszönje a szülei támogatását, és a többi jelöltet
éltesse. De Leonora volt az, akinek a szemébe könnyek szöktek.
Megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak képzeli az egészet.
Ez nem is csoda, miután annyi éven át harcolt Johan életéért,
állandóan rettegve, hogy elveszíti. Az otthon töltött évek
elkerülhetetlenül hozták magukkal az önbecsülése
csökkenését egy olyan társadalomban, amely a karrierista
nőket a háztartásbeliek fölé helyezte. Hirtelen nagyon dühös
lett a férjére.
*
A zenét néhány nagyra nőtt, keménykalapos fickó
szolgáltatta, alig lehettek idősebbek Johannél, talán a dzsessz
tanszakról jöttek. De ügyesen játszottak, Leonorának New
Orleanst juttatták az eszébe. A zene összekeveredett a
vendégek beszélgetésével és nevetésével.
– Leonora! – nyomakodott felé Peter a vendégek között a
bár végétől. – Nyissuk meg a táncot! Gyere!
– Legyünk mi az elsők?
– Ha már a fiatalok nem mernek – felelte Peter. Leonora
észrevette mögötte Zeniát. Vajon hova mehet? – Gyere! –
ragadta meg sógora a karját.
– Hol van Anne-Sofie? – próbált meg Leonora szabadulni,
de Peter a fejét rázta. Anne-Sofie már a múlt ködébe veszett,
talán ő hagyta faképnél a férfit, talán Peter lépett le szó
nélkül. A kapcsolatait mindig az évszakok határozták meg:
Anne-Sofie aranyos lány, de olyan télies, most pedig már süt a
nap.
– Gyere már, Leo!
– Majd a következő számnál. Ezt nem ismerem.
– Megígéred?
– Megígérem – emelte fel Leonora a hangját, hogy
túlkiabálja az egyre hangosabb zenét. – De most levegőre van
szükségem.
Kiszabadította magát Peter szorításából, és Zenia után
sietett. A nő a hátsó kertbe vezető ajtón keresztül tűnt el. Kint
apró tüzek lobogtak. Zenia néhány másik fiatallal együtt
dohányzott. Igen. Még egy különbség. A koruk. Leonora
megöregedett, tegnap még nem volt öreg, de ma, Zeniával
összehasonlítva, már az. A nő csengő hangon kacagott
valamin, amit az egyik fiatalember mondott. Leonora
mindenképpen a közelükbe akart férkőzni, de hogyan?
– Elnézést, kérhetek egy szálat? – szólította meg a jóképű,
nőies mozgású fickót. Köszönetet mondott, és mutató- és
hüvelykujjával kihalászott egy cigarettát a felé nyújtott
dobozból. Már vagy huszonöt éve nem gyújtott rá. Emlékezett,
hogy akkor pont olyan bizonytalannak érezte magát, mint
most.
Zeniát megvilágította a tűz. A különbségek egyre csak
sorakoztak. Üvegből itta a sört. Leonora soha nem ivott sört,
de ha inna, biztosan nem üvegből tenné. A vetélytársa
profilját méregette. Az orra bájosan felfelé kunkorodott, a
szempillája megdöbbentően hosszúnak tűnt. Talán
műszempilla? A tűz folyamatosan változó fényében lehetetlen
volt megállapítani. Leonora a legszívesebben sarkon fordult
volna, mégis megszólította Zeniát.
– Elnézést, van tüze?
A nő egy pillanatra felnézett, és már nyitotta is a durva
anyagból készült táskáját. Csak nem otthon eszkábálta össze?
– Persze. – A szeme nem árulta el, tudja-e, kicsoda Leonora.
Felkattintotta ezüstszínű Zippóját, Leonora hátrakapta a fejét
a hirtelen fellobbanó láng elől.
– Köszönöm.
– Találkoztunk már? – kérdezte Zenia. – Elnézést, rengeteg
az új arc ma este.
– Leonora vagyok, Christian felesége.
– Akkor még nem találkoztunk, azt hiszem – nyújtott kezet
Zenia. Puha bőrén érezni lehetett a sörösüveg hidegét. –
Biztosan büszke a férjére. Erre az egészre – mutatott körbe.
– Igen, az vagyok. Az egész családomra nagyon büszke
vagyok – felelte Leonora. A tüdejébe szívott füsttől rátört a
szédülés.
– Christian nagyon bátor – mondta Zenia. – A legtöbb
vállalkozót csak a lehetséges bevétel érdekli.
Most, hogy jobban megnézte, Leonorának meg kellett
állapítania, hogy a természetessége nagyon vonzó. Nem viselt
sminket. Szőke haja enyhén vörösbe játszott, bőre
aranybarnán csillogott. Valaki a nevét kiáltotta. Amint
elfordította a fejét, Leonora megragadta az alkalmat, hogy
zavartalanul szemügyre vegye az arcát, a fülét, a kecses
nyakát. Csak talál rajta valami csúnyát, amibe
belekapaszkodhat! Az állán észrevett egy apró bemélyedést,
végre, az ilyesmi inkább férfiaknak áll jól. De sajnos olyan kicsi
volt, a mosolya pedig olyan széles és ragadós, hogy a
legtöbbek tekintete valószínűleg el sem jut odáig.
– Mennem kell – fordult vissza hozzá Zenia, és a nevét
kiáltó férfi felé intett. – Örülök, hogy megismerkedtünk.
Leonora hosszan nézett utána. Elmenekült volna? Előle? A
szerető nem bírt egy levegőt szívni a feleséggel?
– Elvehetem a poharát? – kérdezte a pincér, egy fiatal lány.
Biztosan Peter szervezte be.
Leonora a kis tálcára helyezte a poharát. Nem értette saját
magát. Mi történik vele? Ha meg kellene magyaráznia, a zene
szavaihoz fordulna segítségért. A hallásról beszélne. A
hallgatás fontosságáról. Behajította a cigarettáját a tűzbe, és
visszament a buliba. Peter rögtön lecsapott rá, és tiltakozását
semmibe véve a táncparkettre vonszolta. Szerencsére már két
másik pár is táncolt. Leonora először nem ismerte fel a zenét,
aztán rájött, hogy Lajcsi király dala az A dzsungel könyvéből.
Mint te, olyan leszek… Peter teljesen beleélte magát, lelkesen
pörgette Leonorát, neki-nekinyomta egyre jobban kerekedő
pocakját, és hangosan ordította a szöveget. Jókedve
megfertőzte a többi vendéget is, többen nevettek, a banda
egyre vadabbul játszott, a zenészeknek mindig is az kellett,
hogy érezzék, magukkal tudják ragadni a hallgatóikat. A
Disney-film dala egyre több párt csalt a táncparkettre. Óó
jubidú, Te is mondd, csucsu… Leonora is elnevette magát,
majdnem elestek, a trombitás mindent beleadott, már alig
lehetett mozdulni a táncolók tömegétől. Leonora fejét
megtöltötték a gondolatok. Olyan akart lenni, mint Zenia.
Mint ő, olyan leszek… Nem akarta elveszíteni a férjét.
*
Peter, az alkohol és a tánc dobott egy kicsit a hangulatán.
Felejteni akart, eltompítani az érzékeit, ezért talán kicsit túl
sokat ivott. Mennyit is? Két mojitót? Csak? A pultus
mindenesetre nem spórolt a rummal, az ital Leonora fejébe
szállt. Hány óra lehet? Már tizenegy is elmúlt, szóval
mehetnek végre haza. Christiant sehol sem találta, csak a
csinos Zeniát látta, amint a helyiség túlsó végében a Christian
és Peter irodájához vezető lépcső felé tart. Leonorának
majdnem sikerült megfeledkeznie róla. Arról győzködte
magát, hogy semmiség az egész, talán csak ártalmatlan flört,
de most megint rázúdultak a kellemetlen érzések. Képtelen
volt megszabadulni tőlük. A nő után indult, átküzdötte magát
a termen, kikerülte a táncparkettet, elsuhant az ablakok
mellett. Megpillantotta a takarítónőt, aki azért jött, hogy az
összes irodát ki tudja takarítani, mielőtt kivilágosodik, és a
város elfoglalt és ambiciózus vállalkozói felveszik a munkát.
Leonora felsurrant a lépcsőn, és megrángatta az ajtót,
amelyen Zenia belépett.
Zárva. Most mit csináljon? Visszaszaladt a lépcsőn a
földszintre, és a takarítónő után kémlelt. Megvan! A
konferenciatermek és az étterem felé tartott.
– Elnézést! – vetette magát utána.
Valamivel fiatalabb lehetett Leonoránál. Közel-keleti
vonásain elgyötört kifejezés ült. Megigazította a kendőjét, és
mosolyt erőltetett az ajkára.
– Igen?
– Van kártyája az első emelethez? – kérdezte Leonora, és
azon csodálkozott, hogy a takarítók ilyenkor dolgoznak.
Másrészt persze értette, ha reggelre végezni akarnak, muszáj
éjjel kezdeniük. – Fent felejtettem a kabátomat. Christian
Holm felesége vagyok. – A „feleség” szót erősebben
hangsúlyozta. A Közel-Keleten tisztelik a családot, nem? – Ki
tudja nyitni az ajtót?
– Nem tudom, hogy…
Leonora a szavába vágott, hogy ne tudjon nemtetszésének
hangot adni.
– Nem emlékszem a nevére, de tudom, hogy már
találkoztunk.
– Ozül – felelte a nő, és elővette a kártyáját. Leonora a
lépcső felé indult. Ozül követte.
– Köszönöm. Ha bemegyek, kell másik kártya az irodához?
Ozül a fejét rázta.
– Csak ehhez kell.
A folyosói lámpa éles fényében egyértelműen látszott,
milyen fáradt. Leonora visszagondolt az anyjára. A sok
éjszakai ügyeletre, hogy fizetni tudják a különtanárt. Leonora
nővére többször ordítva követelte, hogy a húga hagyja már
abba a macskazenét.
– A gyerekei egyedül vannak? – Leonora kérdése
mindkettejüket meglepte.
– A húgommal – felelte Ozül.
Leonora elmosolyodott, és megérintette a nő karját.
– Köszönöm a segítségét.
Ozül távozott, és behúzta maga mögött az ajtót. A buli
hangjai elhalkultak. Leonorának még egy lépcsőn fel kellett
mennie. Az öntöttvasból készült fokokon a tűsarka hangos zajt
csapott volna, ezért levette a cipőjét, a jobb kezébe fogta, és
harisnyában osont felfelé. Fent megállt és hallgatózott.
Semmit sem hallott, csak a buli zenéjét halványan az ajtón
keresztül. Végignézett a folyosón, ahonnan az irodák nyíltak.
Christian irodája Peteré mellett volt a folyosó végén, előttük a
könyvelők és a mérnökök szobái, legelöl pedig a két jogászé,
akiknek Leonora mindig elfelejtette a nevét. Talán Steen és
Ralf vagy Søren és Roar. Vagy valami hasonló. Leonora
eljátszott a gondolattal, hogy hangosan szólítja a férjét, jelzi,
hogy közeledik, de valami visszatartotta. Még abban sem
lehetett biztos, hogy Christian itt van. De mit keres Zenia az
irodáknál? Hova tűnhetett? Egyre rosszabb érzés kerítette
hatalmába, amint óvatosan haladt előre a folyosón. A cipőjét a
pántjánál fogva tartotta. Nem is emlékezett, mikor lopakodott
életében utoljára. Talán gyerekkorában. Vagy amikor Johan
még nagyon kicsi volt, és nem akarta felébreszteni. A
könyvelők irodájában az egyik számítógép képernyővédője
zöld, majd sárga fényt vetett az utcára néző ablakra és a
helyiséget a szomszédos irodától elválasztó üvegfalra.
Leonora képtelen volt felfogni, miért jó, ha az irodákat üveg
választja el. Méghogy átláthatóság, nyitottság és hasonló
hülyeségek! De ez talán a hegedű miatt volt így, mert ő
megszámlálhatatlan órát töltött gyakorlással vastag,
hangszigetelt falak között, ahol szó sem volt átláthatóságról,
ahol csak ő és a hangok léteztek.
A zenekar új dalba kezdett, egy popszám dzsesszesített
változatába. Leonora a rádióból ismerte az eredetit. Egy fiatal
amerikai énekesnő adta elő, azon énekesnők egyike, akik
állandóan a szexről énekeltek, arról, hogy más lányokkal
csókolóznak, és hogy egész éjszaka szeretkeznek.
Ekkor fémes hang ütötte meg a fülét.
Mintha valami leesett volna a padlóra. Talán egy
kulcscsomó, talán valami más. A folyosó végén. Tudta, hogy
szólítania kellene a férjét. A sötétbe kellene kiáltania a nevét.
Christian. Élete támasza. Úgy, ahogyan Leonora is a férje
támasza. A neve mindig a biztonságot jelentette számára.
Sarkon kellene fordulnia. Vissza kellene mennie a buliba. Már
csak két iroda maradt hátra. Zenia itt van valahol. Peter
irodája volt az utolsó előtti, egy kicsit nagyobb Christianénál,
cserébe Christian élvezhette a szebb kilátást. Ez a felosztás
mindent elmondott a két testvérről. Christian kevesebbel is
megelégedett, ha valami tetszett neki, míg Peter
gyakorlatiasabban gondolkozott, jobb érzéke volt a pénzhez,
úgy gondolta, hogy a szép kilátásról az ember amúgy is hamar
megfeledkezik. Szinte mintha megosztoztak volna az elhunyt
apjuktól, a vén kőművestől örökölt képességeken. Az apjuk
mindkét erényt egyesítette magában, szép villákat húzott fel
a Rotary Klub tagjainak Herningben, emellett jól keresett, és
ügyesen irányította az alkalmazottait. Leonora mindkét
fiúban ráismert az apára, de a férfi különböző oldalaira. A fiúk
túlszárnyalták az apjukat, Christian nagyobb és látnokibb
vállalkozóvá vált, mindig megtalálta a legjobb építészeket,
Peterből pedig rátermettebb és sikeresebb üzletember lett,
aki minden koronára figyelt. Az öreg büszke lenne rájuk.
Ekkor megint meghallotta a fémes hangot. Mint amikor egy
bika türelmetlenül kaparja a földet vaspatájával, mielőtt a
matador vörös posztójára vetné magát. Leonora Peter
irodájába lépett. A helyiséget alig világította meg a kintről
beeső fény. Christian irodájába a fal csupán egy részét
elfoglaló, kovácsoltvas keretű ablakon keresztül lehetett
belátni. Zeniát sehol sem látta, pedig abban reménykedett,
hogy a nő a kabátjáért jött fel, és kiderül, hogy semmi oka a
féltékenykedésre.
Habozva lépdelt előre. Már csak pár méter választotta el a
régies ablaktól, amely az iparosodás kezdeteit idézte az ember
eszébe. Christian és Peter imádták az ilyesmit. Leonora szíve a
torkában dobogott. Elöntötte a félelem, hogy elveszíti a jól
ismert világot. Mégsem állt meg.
Először Zeniát vette észre. A meztelenségét, a teljes
természetességel viselt meztelenségét, napbarnított testén
nem látszott bikini nyoma, a melle alig lógott, pedig az asztal
fölé hajolt. Leonora a legszívesebben felsikított volna, de a
hang megakadt a torkában. Zenia mindkét kezével az asztalra
támaszkodott. A padlón hanyagul ledobott vörös selyembugyi
hevert, vértócsára emlékeztetett. Zenia pólója egy szék
támlájáról lógott. Christian mögötte állt, a nadrágja a
bokájára csúszott, az ingét ki sem gombolta. Az övcsatja
ritmikusan ütődött neki a padlónak. Ezt a hangot hallotta
Leonora. Christian folyamatosan lehunyta, majd kinyitotta a
szemét, miközben vadul mozgott. Az egyik kezével Zenia haját
húzta, a másikkal a nő mellét markolászta. Leonora még akkor
sem büszkélkedhetett ekkora mellekkel, amikor szoptatott.
Zenia hátravetette a fejét, mint egy megbokrosodott ló,
amelyet meg kell nyugtatni. Az arcán fájdalommal kevert
élvezet tükröződött. A szemét lehunyta.
Leonora kezéből kicsúszott az egyik cipő, és hangos
puffanással ért földet. Lehet, hogy Zenia ezért nyitotta ki a
szemét, és meredt egyenesen rá.
Az ablaküvegen keresztül találkozott a tekintetük. Leonora
torkában egyre növekedett a sikoly, úgy érezte, megfojtja, ha
nem törhet ki belőle. Mégis képtelen volt akár egyetlen
hangot is kiadni. Zeniával összekapcsolódott a tekintetük. A
nő meg sem próbált elfordulni, elrejtőzni, elnézést kérni,
sajnálkozni. Ehhez túlságosan belemerült az élvezetbe. A szája
elnyílt, a nyakán megfeszültek az inak. És ekkor végső
győzelmet aratott Leonora felett. Ahelyett, hogy leállt, és
zokogva bocsánatot kért volna, rámosolygott a dermedten álló
asszonyra, mielőtt megint lehunyta volna a szemét, hogy
visszatérjen az orgazmusához.
14
A reggeli fény nem esett jól Christian másnaposságának.
Nagyon felöntött a garatra az előző esti buliban, nem lett
volna szabad hazavezetnie. És Zeniával sem lett volna szabad
találkoznia az emeleten, de nem tudott parancsolni magának,
az alkohol és a szerelem mindenkit őrültségekre késztet.
Legalábbis így próbálta mentegetni magát, de nem tudott
megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól. Az ilyen viselkedés
nem rá vall. Abszolút nem.
Megpróbálta kiszámolni, mióta nem tud aludni. Két napja?
Vagy három? A rengeteg gond miatt. Boldogságban is volt
része, de állandó bűntudat gyötörte, ezért az elmúlt éjjel le
sem hunyta a szemét. Az alváshiány egyértelműen
meglátszott az arcán, mintha levehetetlen maszk lett volna.
Abban reménykedett, hogy Kim nem tesz megjegyzést a
nyúzottságára. Le kellett volna mondania a találkozójukat.
Annyi minden történt az utóbbi időben, nem érzett erőt
magában arra, hogy kora reggel tábortüzet rakjon. Tavaly
találták ki Kimmel. Az utcájukba új lakók költöztek, és a
máglyájuk jóval nagyobb lett, mint amekkora Christiané és
Kimé valaha volt, ezért rögtön elhatározták, hogy a következő
Szent Iván-éjen visszavágnak. De ez már nagyon régen volt.
– Szerintem lassan megleszünk – nézett Kim az
összehordott ágak kupacára. Christian fellépett az úszóstégre,
próbált nem beleesni a vízbe. Azt tervezték, hogy az ágakat az
úszóstégre rakják, és kihúzzák a fjordba. A tábortüzet minden
évben más csinálta a közvetlenül a vízre néző házakban lakók
közül, és biztosítaniuk kellett a szabad elhaladást a fjord
mellett.
– Ne hozzunk még többet? – vetette fel Kim, és Christian
felé nyújtott egy hatalmas, tűlevelű ágat. Kim számára mindig
minden a versengésről szólt. Feltett szándéka volt a valaha
látott legnagyobb máglyát összehozni. Kezdetben
Christiannek nehezére esett összeegyeztetni a barátja orvosi
hivatását a benne lakozó ifjonti versenyszellemmel, de Kim
úgy gondolta, hogy csak azért gondolkozik így, mert bevette
azt a maszlagot, hogy az orvosok jó emberek. Elárulta neki,
hogy az orvosi egyetemen kemény küzdelem folyik. Csak a
legjobbak kerülhetnek be, és mindenki teljes erőbevetéssel
harcol, hogy ne maradjon le.
– Na? Mit gondolsz? – nógatta Kim Christiant.
– Bőven elég lesz – felelte Christian, miközben egymásra
rakosgatta az odanyújtott ágakat. Semmi kedve nem volt
további ágak után hajlongani. A máglya már a feje fölé
magasodott, gondolatban pedig teljesen máshol járt.
Leonoránál. Hogy milyen hangulatban ült a kocsiban a
hazaúton. A telefonos ügy után érthető, hogy gyanakszik. El
kell mondania neki. Színt kell vallania. Le kell zárnia az egyik
vagy a másik kapcsolatot. De annyira nehéz! Nem akarta
megbántani Leonorát, túl sok minden fűzte őket össze.
– Minden rendben? – kérdezte Kim.
– Igen – felelte Christian. – Csak rosszul aludtam.
– Biztos a feketerigó miatt. Engem is állandóan felkelt. De
nemsokára vége – nézett fel Kim az égre, mintha azt várta
volna, hogy feltűnik egy rigó.
– Minek lesz vége?
– A feketerigó csak Szent Iván éjszakájáig dalol. Legkésőbb
akkor megtalálja a párját, és befogja a csőrét, utána nem zavar
minket a csivitelésével. Gyere! Menjünk még egy kört! –
Christian követte a barátját. Maguk mögött hagyták a
házukat, és visszaértek az erdőbe, ahol az öreg tűlevelű fák
rengeteg águkat ledobták.
Christian akkor ismerte meg Kimet, amikor a férfi jó tíz
évvel ezelőtt melléjük költözött. Sokáig nem értette igazán,
mit művelnek a nukleáris gyógyászati osztályon, a szó mindig
az atomfegyvereket idézte az eszébe, ráadásul nehezen tudta
összekötni vicces, állandóan izgő-mozgó szomszédját egy
olyan bonyolult valamivel, mint a radioaktív gyógyszerek.
Már az is furcsa volt, hogy ilyen jól megértették egymást. A
végzettségük között hatalmas szakadék tátongott, a
radioaktív diagnosztikai funkcióvizsgálatokban és az
építkezésekben semmi közös nem volt. De a barátság néha
különös, és attól a naptól kezdve, hogy Kim fekete Audija
megállt a háza előtt, kölcsönös szimpátia fűzte őket össze.
Bármiről el tudtak beszélgetni. Kerti munkákról,
nyaralásokról, társadalmi kérdésekről. Mielőtt Kim egy évvel
korábban elvált a feleségétől, Gunvortól, Leonora is gyakran
találkozott velük. Szerettek együtt grillezni, nyaranta minden
héten találkoztak. Ezek az esték sokat jelentettek
Christiannek. Leonora mindig is hajlamos volt elszigetelődni,
nem volt sok barátja, általában visszahúzódónak tartották. De
Gunvor társaságában kinyílt, főleg ha ivott egy kis bort, szinte
soha nem vöröset, attól megfájdult a feje. De a nyári estéken
elfogadott egy-két pohár fehérbort.
Ennek már régen vége, bár hangosan soha nem mondták ki,
de így alakult. Kim új barátnője műtősnőként dolgozott,
tizenöt évvel volt fiatalabb Leonoránál, tizennyolccal
Gunvornál. Christian nem tudta eldönteni, hogy a hatalmas
korkülönbség miatt történt-e így, vagy mert Leonora az
elhagyott Gunvor pártján állt, mindenesetre a felesége
mindig hűvösen viselkedett Kim új barátnőjével, ezért újabban
csak Christian és Kim jártak össze, de általában ez is kimerült
egy-egy üveg sörben, amit a két házat elválasztó sövény
mellett fogyasztottak el.
– Kim… Eszembe jutott valami. – Christian nehezen találta
a szavakat. – Amikor te és Gunvor elváltatok…
– Igen?
– Hogy mondtad el neki?
– Van valakid? – Kim hiába próbált aggódó hangot
megütni, érezhető volt, hogy inkább izgalom bujkál a kérdése
mögött. Végre történik valami a jól fésült kis negyedükben,
ahol mindig minden úgy megy, ahogy kell, csillognak az
ablakok a tisztaságtól, menetrendszerűen jön a fagylaltos
kocsi, és a minden évben, augusztus utolsó szombatján
megtartott utcabál is unalomba fullad. Vagy ennek örült, vagy
annak, hogy nem csak ő pottyant le a házasság magas lováról.
– Nem, dehogy – felelte Christian, de érezte, hogy nem
cseng túl meggyőzően a hangja.
– Ja, persze, nekem sem volt – nézett rá Kim. – Mindig
mindenki ezt mondja. Valami miatt azt érezzük, hogy muszáj
hazudnunk. Akkoriban nagyon rosszul éreztem magam. Nem
szoktam hazudozni. Sajnáltam Gunvort, nem akartam
megbántani. De… – Nekidőlt egy fának.
– De?
– A nőnek is jobb, ha kiszabadul egy elfáradt kapcsolatból.
Mindenkinek jobb.
– Gunvornak is jobb lett?
– Most már teljesen rendbe jött. Nagyon jól van.
– Szuper.
– Visszament az egyetemre, hogy tanárnak tanuljon.
Mindig is erről álmodott. Vagy legalábbis említette mint
lehetőséget. Figyelj rám! – Kimen látszott, mennyire élvezi,
hogy tapasztalt szakértőként adhat tanácsot a házasság
útvesztőit illetően. – Mondd ki egyenesen! Ne szépítgesd!
Szükséged van az újrakezdésre. Erre időről időre mindenkinek
szüksége van – lökte el magát a fától. – Legyünk őszinték!
Nem könnyű helyzet. Annyi gyakorlati ügyet kell elintézni,
elég csak a házra gondolni. És ott vannak az érzelmek is. Én is
sírtam, nem is egyszer. Az ember lezár egy fejezetet az
életében. De ezzel egy időben megnyit egy újat. És hidd el,
hogy utána annyira frankón éreztem magam. Ugrándoztam a
boldogságtól. Amikor esténként hazaértem a kórházból,
körbeugráltam a házat. Annyira szabadnak éreztem magam.
Mintha börtönből engedtek volna ki. És ezzel nem akarok
tiszteletlen lenni Gunvorral. Tudom, milyen nehéz volt neki. A
válás az én döntésem volt, ő pedig jól viselte. Már a
körülményekhez képest.
Kim elhallgatott. Hátravetette a fejét, a nap az arcára
tűzött a fák ágai között.
– Olyan volt, mintha fogságból szabadultam volna. Akarod
látni?
– Micsodát?
– Ezt – felelte Kim, és felemelt kézzel ugrálni kezdett. – Így
éreztem magam. A válás után minden áldott este így
ünnepeltem, hogy végre szabad vagyok. Hogy végre
visszakaptam az életemet. Néha még ordibáltam is. Igen, igen,
igen!
Christian akarata ellenére is elnevette magát, ahogy Kim
kiabálva ugrált tovább. A szabadság igenjét visszaverték a fák.
15
Az aarhusi vasútállomásnál a forgalom pont olyan vadul
hullámzott, mint Leonora érzései. Bánat és düh kavargott
benne, a legszívesebben ordított volna. Teljesen megalázva
érezte magát. Ehhez jött hozzá a veszteség. Az éjjel
elveszítette Christiant.
A gondolatok szinte fizikai fájdalmat okoztak. Tudta, hogy
meg kell próbálnia rangsorolni őket, ha nem akar megőrülni.
Mi volt a legrosszabb? Hogy Christian félrekefél? Vagy hogy a
szeretőjét teljesen hidegen hagyta, hogy Leonora meglátta
őket? Vagy hogy minden elveszett? Hogy Johannek bele kell
törődnie, hogy a szülei elválnak, és gyűlölik egymást?
Nem, a legrosszabb az a tekintet volt. Zenia tekintete.
Ahogy Leonora szemébe nézett, miközben Christian hátulról
baszta.
Leonora torkából elkínzott kiáltás tört fel, nem is szó volt,
csak egy elcsukló hang. Még mindig maga előtt látta a
szörnyű képet, Christiant, a lecsúsztatott nadrágját, a fém
övcsatját, amint hozzáütődött a padlónak, és hirtelen a hang
kezdte el zavarni, szinte érezte, hogy beleváj a húsába. És ott
volt az a… Az a…
– Az a nő – suttogta Leonora maga elé. Az a nő. Egyenesen
Leonora szemébe meredt. Ez volt a legmegalázóbb. Még
mindig nem tudta, mi akadályozta meg abban, hogy
felsikítson, a földre zuhanjon, holtan essen össze, vagy rávesse
magát a férjére. De, mégis tudta. A tapasztalat. Korábban már
átélt hasonlót. Már alázták meg ennyire. Ilyenkor semmi
értelme reagálni. Az ilyesmiből az ember csak vesztesként
kerülhet ki. Most még csak Leonora és Zenia tudta, mi történt.
Zenia mindent elmondott a tekintetével. Azt üzente: itt
vagyok, elvettem tőled. Mihez akarsz kezdeni? Leonora
megértette a vetélytársa tervét. Azt akarta, hogy reagáljon,
hogy sikítson és ordítozzon, tegye magát még kevésbé
vonzóvá, távolítsa el a férjét még jobban magától, űzze ki az
otthonukból, űzze ki az életéből.
Képtelen volt kiverni a fejéből a látottakat. Annyira
feldúlták az események, hogy átsétált a piroson. Nem tudott
tisztán gondolkozni. Szinte még hallotta a tűsarkú cipő
koppanását, amint földet ér. A hangra Zenia felnézett,
rámosolygott Leonorára, majd visszatért az élvezethez.
Leonora mezítláb futott le a lépcsőn. Muszáj volt minél
messzebb kerülnie a szeretkező pártól. A leesett cipőt sem
vette fel. Alig emlékezett a hazaútra, Christian vezetett,
megkérdezte, minden rendben van-e. És hogy hol a másik
cipője. Leonora valami olyasmit felelt, hogy fáradt, és fáj a
feje. Eszébe jutott az anyja, aki mindig azt mondta a
lányainak, hogy a férfiak csak magukra gondolnak. Ahogy az
autó hazafelé robogott a sötétben, és az út fehér csíkjai egyre
gyorsabban tűntek el alatta, Leonora újra rátalált az anyjára.
A férfiak csak magukra gondolnak. A nők a családjukra.
Hirtelen megtorpant. Hogy került ide? Jens műhelye elé.
Sok évvel ezelőtt itt készült el az első hegedűje, amelynek
pontosan olyan volt a hangja, amilyet szeretett volna. Jens
akkor azt mondta, hogy még soha nem találkozott ilyen
igényekkel rendelkező ügyféllel, mint Leonora. Rengeteg
elképzelése volt, apró változtatásokat akart, állandóan
visszajárt, amíg meg nem kapta álmai hegedűjét.
– Leo?
Jens állt mögötte, mindkét kezében bevásárlószatyorral, a
haja szokás szerint torzonborzan meredezett, vagy tíz centivel
alacsonyabb volt a nőnél.
– Ezer éve nem láttalak. – Letette a jobb kezében lévő
szatyrot, az rögtön felborult, és egy salátafej gurult ki belőle,
de Jens rá sem hederített, üdvözlésre nyújtotta a kezét.
Amikor utoljára találkoztak, jóval szorosabb volt a
kapcsolatuk, a férfinak talán egy kaland vagy valami
komolyabb sem lett volna ellenére. De Leonora most nem
ezért jött. Vagy talán mégis?
– Szia, Jens. Semmit sem változtál – fogadta el a nő a felé
nyújtott kezet.
– Plusz-mínusz harminc kiló – nevetett fel a férfi.
Végigmérte Leonorát. – Nincs nálad hegedű?
– Nem, ma nincs.
– Bejössz?
*
A műhely pontosan úgy nézett ki, ahogyan emlékezett rá.
Mintha valami szentség lengte volna be a rendezett helyet,
ahol a hegedűk készítője munkálkodott, és ahol a hangzás
született. A hegedűművész hozza létre a hangokat és a
ritmust, de a hangzás a hegedű testében lakik, a fában, a
fenyőben vagy a juharban, és a korral együtt fejlődik,
pontosan úgy, ahogy az ember hangja is változik, a lakk és a fa
fokozatos öregedésével a hangzás lágyabbá válik.
– Kérsz kávét? Nemsokára jön egy vevőm, de nem marad
sokáig, csak fizet – kiabált ki Jens az apró teakonyhából. – Már
ha meg van elégedve a munkámmal.
Leonora a javított hegedűre pillantott, érezte az új és a
régi szagát, a friss ragasztót és az öreg fát.
– Biztos vagyok benne, hogy elégedett lesz.
– Hogy vagy? – kérdezte Jens még mindig a konyhából.
Hogy van? Micsoda lehetetlen kérdés. Kemény évek vannak
mögötte, minden Johan túléléséről szólt. De mindegy.
Megérte.
– Jól – felelte. – És te?
– Amikor utoljára hallottam felőled, azt mondták, feladtad
a karrieredet. Nagyon elszomorított.
– Gyerekem született. Neked is van?
– Több is – nevetett fel Jens, és a pocakjára csapott, mintha
ő szülte volna őket. – És most mi van? Megint elkezdesz
játszani?
Leonora nem tudta, mit válaszoljon. Megfordult, a műhely
hátsó falánál álló polcokon lévő hegedűkhöz lépett, hogy
elrejtse az arcát. Nem akarta, hogy Jens észrevegye, milyen
közel áll a teljes összeroppanáshoz. Hogy megint játszani
kezdjen? Jens pontosan tudta, hogy soha többé nem fog
játszani. A legtöbb zenekarvezető már két hónap kihagyás
után sem állna szóba vele. Mi a fenéért jött ide?
– Olyan tehetséges voltál, Leo – szólalt meg Jens a háta
mögött. – Az egyik legjobb, akit valaha hallottam. Hihetetlen
ajándékot kaptál. – Ebben a pillanatban szerencsére
megszólalt a csengő. – Ez a vevőm lesz. Beengedem. Tettem fel
kávét.
Jens kisietett az ajtón, majd le a lépcsőn. Leonora hirtelen
saját magát látta húsz évvel ezelőtt. Ő csengetett be, és várt
az utcán, ő hallotta a hegedűkészítő közeledő lépteit a kapu
mögül. Jens az ő hegedűje felett görnyedt hajnali háromig
éjszakánként, az ő hegedűjén állította be a vibrálásokat a
fogólapon, az ő hegedűjére tett új húrokat, fáradhatatlanul
dolgozott a Leonora fejében szóló hangzás elérésén, a
teremtés visszhangján, a világegyetem első hangján, amely
olyan mélyen szólt, mintha buddhista papok zsolozsmáztak
volna kórusban a hegedű testébe zárva, vagy mint ahogyan a
méhkaptárban döngicsél az élet. Leonora ilyen hangot akart
kicsalni a G húrból egyetlen érintéssel.
– Itt az új üstökös – tért vissza Jens. Leonora megfordult, és
egy hatalmas, rebarbaravörös sálba burkolózó fiatalember
szemébe nézett. A nő mosolyogva nyújtott neki kezet. A fiú
Michaelként mutatkozott be. Az egyedüli dolog, ami nem
hiányzott neki a zenészéletből, a náthától való félelem volt. A
zenészek állandó rettegésben éltek, hogy rájuk tör a köhögés,
vagy eldugul az orruk, hogy olyan bajuk lesz, amin nem
tudnak uralkodni a zenekari árokban, tüsszögniük kell, vagy
elkezd folyni az orruk egy szóló alatt.
– Leonora annak idején a legtehetségesebb
hegedűművészünk volt – mutatott Jens a nőre.
– Hagyd abba, Jens! Én is itt vagyok.
– Leonora? – kérdezte Michael, a fiatal üstökös, és hosszú
sálja egyik végét a vállára vetette. Kis különc, gondolta
Leonora. De persze tudta, milyen kemény lelki megterhelés
több száz ember előtt játszani, és hogy ezért sok zenész a
ruhadarabok kínálta vigaszhoz fordul, és őrült
kalapkölteményeket vagy bolyhos sálakat szereznek be
minden mennyiségben. Egy rocksztár elrejtőzhet a
napszemüvege mögé, ez a komolyzenében nem lehetséges.
– Leonora Harding?
– Már évek óta nem szólítottak így.
– Maga építtette át a koncerttermet, nem? Rengeteg
sztorit hallottam ezzel kapcsolatban. – Michael elnevette
magát, majd folytatta. – Tényleg kicseréltette a huzatot az
összes széken, mert tönkretette a hangzást a teremben?
– Ez így nem egészen igaz. Én tetettem rájuk huzatot, mert
a százötven huzat nélküli székhát visszaverte a hangokat, és
tönkretette a hangzást.
– Fantasztikus érzés abban a teremben játszani. Az emberek
még mindig beszélnek magáról.
– Örülök, hogy nem felejtettek el.
– De már nem játszik?
Jens jobbnak látta közbeszólni.
– Leo, igyál egy kávét, és nézd meg a hegedűimet!
Ragaszkodom hozzá. Közben megszabadítom a fiatalembert a
spórolt pénzétől.
Leonora érezte, hogy a fiú csodálkozva méregeti. Miért
hagyta abba a zenélést, ha ennyire tehetséges volt? Michael
semmit sem értett. De igazából senki sem értette. Fogalmuk
sem volt, milyen, amikor az ember éveken át a gyereke
életéért harcol. Zenia Nor sem értette, mit tesz tönkre, mit
tett tönkre már eddig. Leonora megpillantotta magát az
egyik új hegedű fényes felületén. Megöregedett. Tegnap
belátta, hogy elszálltak felette az évek, és ma megint
emlékeznie kellett rá, és ezentúl minden egyes napon
emlékezni fog, mert egy fiatalabb nő át akarja venni a helyét.
Ki akarja szorítani. El akarja venni azt, ami az övé. A családját.
Leonora belépett a műhely hátsó termébe. Mindent
megtöltöttek Jens anyagai, a félkész és kész hangszerek. Az
egyik sarokban észrevett három csellót. A háta mögül hallotta
a két férfi hangját. Jens éppen azt magyarázta, mit csinált
Michael hangszerén, ezt sosem mulasztotta volna el, mindig
részletesen beszámolt a munkafolyamatról, hogy mit szedett
szét és rakott össze megint, lépésről lépésre. Leonora levett
egy hegedűt. Óvatosan a G húrra helyezte az ujját. Vajon olyan
hangot fog kiadni, mint ezer méh, miután kiszívták a nyár
legjavát? Nem volt benne biztos, hogy még mindig képes
lenne meghallani, talán elveszítette a tehetségét, nem is hall
már mást, mint a kórházi EKG-berendezés halk csipogását.
Amikor Johan hétévesen a betegsége legnehezebb hónapjait
élte, Leonora három éjszakán át virrasztott mellette, az apró
testhez simult, minden lélegzetvételét leste, és hallgatta a
gépet, ahogy az az ágy mellett állva vele őrködött a beteg
felett.
– Elég volt! – szólt rá saját magára. Semmi értelme a
múlton töprengeni. Tovább kell lépnie. Az álla alá illesztette a
hegedűt, felemelte a vonót, hozzáérintette a lószőrt a
húrokhoz. Már éppen megszólaltatta volna a hangszert,
amikor Michael megelőzte, és a mellette lévő szobában
kipróbálta a hegedűjét. Brahmstól játszott egy darabot.
Tényleg ügyesen, fiatalos szenvedéllyel. Jens nem túlzott,
amikor üstökösnek nevezte. A zene a szenvedélyről szól, a
szenvedésről, és a hegedűművész szenvedés nélkül semmi.
*
Leonora gyors léptekkel haladt az utcán. El kell tűnnie
innen! Hiba volt idejönnie. Miért kereste fel Jenst? Hogy
megerősítse, nem tud már semmit, elveszítette a tehetségét?
Vagy azért, hogy kiderítse, létezik-e még számára valahol
férfi? Bárhol. Nem ezt szokták csinálni az emberek? Az
utcájukban lakó egyik nő egyszer azt mesélte, hogy felhívta
egy azóta pocakot eresztett, öregedésnek indult gyerekkori
szerelme, aki kétségbeesve telefonált azoknak a nőknek,
akiket még egy másik életben ismert. De Leonorának fogalma
sem volt, kit tudna felhívni. Neki csak Mick volt. De Mick
meghalt, méghozzá rettenetes módon, és utána senki
lényegessel nem találkozott. Mintha csak Christianre várt
volna. Ez a várakozás talán már akkor elkezdődött, amikor az
apja kilépett az ajtón, és akkor ért véget, amikor Christian
belépett az életébe.
– Leo!
Leonora megfordult. Az ablakból Jens nézett le rá.
– El sem köszönsz?
– Visszajövök – felelte Leonora, pedig tudta, hogy hazudik.
Hirtelen úgy érezte, az egész élete hazugság, Christian, az,
hogy kitartanak egymás mellett, hogy támogatják egymást, a
szerelmük, minden. Hazugság.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte Jens.
– Nem, dehogy. Örülök, hogy újra láttalak. Köszönöm.
Jens a tekintetével követte a nőt, amint végigment az
utcán, és bekanyarodott a sarkon a hentes mellett, hogy a
belváros felé vegye az irányt. Jens korábban bele volt esve.
Akár neki is szülhetett volna gyerekeket. Akkor máshogyan
alakult volna az élete, Johan nem született volna meg, de
lettek volna más gyerekei, egészséges gyerekei. Christian
képtelen volt megérteni, hogy Johan betegsége a génjeik
kombinációjából született, ahogy maga a gyerek is.
Leonorában egyre nőtt a düh, ilyen haragot még soha nem
érzett, vagy talán csak egyszer, fiatalkorában, amikor Mick
még élt. De ez most sokkal rosszabb volt, ilyen szörnyen még
soha nem érezte magát, még Johan betegsége alatt sem. Azzal
össze sem tudta volna hasonlítani. Hiába próbált uralkodni
magán, képtelen volt. Állandóan Zenia tekintetét látta maga
előtt. Ahogy felnézett, mialatt Christian hátulról döfködte.
Ahogy Leonora szemébe meredt, hosszan, mintha meg akarta
volna osztani vele az élvezetét. Aztán elmosolyodott, lehunyta
a szemét, és átcsapott rajta az orgazmus. Ezt már nem akarta
megosztani vele, meg akarta tartani magának.
– Bejön?
Leonora felnézett a rövid tengerészkék szoknyát és blézert
viselő nőre. Az ajtón lévő réztáblán megcsillant a napfény.
Lundqvist és Fia Ügyvédi Iroda.
– Igen, köszönöm.
A nő tartotta az ajtót Leonorának. A széles lépcsőn vadul
kopogtak a léptei. Korábban Johan miatt járt erre. Lundqvist
sokat segített a biztosítóval folytatott harcuk során. Nem
akarták fedezni a külföldi kezelést, a Dániában elérhetetlen
ellátást. Lundqvist a csaták nagy részét megnyerte, egyet
veszített csak el. De támaszként mindig lehetett rá számítani,
akkor is, amikor Christian építkezéseken dolgozott, vagy
Helsinkiben vagy Bergenben tárgyalt. Lundqvist, az elegáns
idősebb ügyvéd, az elhunyt Lundqvist fia, egy olyan
generációhoz tartozott, ahol a becsület és az erkölcs még
jelentett valamit. Leonorának most pont erre volt szüksége.
Mielőtt a recepcióhoz lépett, sikerült döntést hoznia. Nem
fog veszíteni, ugyanúgy harcolni fog, ahogy Johanért is
harcolt. Ahogy mindig is harcolt. Nem fog kesztyűs kézzel
bánni Zeniával. Akkor sem finomkodott, amikor Johan élete
forgott kockán. Nem volt arra ideje, hogy udvariasan
viselkedjen az orvosokkal, és szép csendben kivárja, hogy rájuk
kerüljön a sor. Nem. Aki vár, megfullad. Így megy ez, amikor
egy hajó léket kap. Azok nyernek, akik, mint Zenia, bármire
képesek, például képesek egyenesen a megcsalt feleség
szemébe meredni vagy félrelökni a többieket a
mentőcsónakoknál.
De Zenia rossz ellenféllel kezdett ki. Leonora nem gyenge
háztartásbeli libuska, aki ellenállás nélkül hagyja magát,
hanem igazi harcos. Igazi harcos, ismételgette magában újra
és újra. És a nyerésre játszik.
16
Az egész napos munka után Christian ruhájába beleette
magát az építkezés szaga. Az álmatlanul töltött éjszakák
teljesen kimerítették. Forró zuhanyra és pár perc alvásra
lenne szüksége. Leparkolt a ház előtt. Lehunyta a szemét, és
hátrahajtotta a fejét. Gyorsan szundít egyet. Csak öt percet. A
zuhany várhat. Még soha nem érezte magát ennyire
kimerültnek. Nem, ez lehetetlen! Nem szendereghet a
kocsiban, miközben arra készül, hogy bejelentse a feleségének,
válni akar. Kinyitotta a szemét. Az alacsonyan járó nap fénye
megcsillant a tetőn. Az üvegcserepeket sokan talán túl
hivalkodónak tartották, de Christian úgy gondolta, jól illenek
a fjordra néző, hatalmas villához, amelyet Leonorával együtt
alakított át. Teljes életet hoztak létre ketten, és ő most le
akarja rombolni.
Talán egy kis időre szétköltözhetnének? Erre már korábban
is gondolt. Hogy már két éve, amikor Johan egyre inkább
erőre kapott, ki kellett volna fújniuk magukat, külön-külön,
mint két bokszoló, akik a kemény menetek után
visszahúzódnak a saját sarkukba. Leonora akkoriban el akart
menni a Caminóra, de Christian gyerekesen és nem igazán
konstruktívan reagált. Most már belátta, hogy hibát követett
el. Nem értette, miért akar a felesége Észak-Spanyolországban
kóvályogni birkapásztorok, mindenféle furcsa vallás követői és
kalandra éhes, önmagukat kereső turisták között.
Feldühödött, úgy érezte, Leonora ki akarja zárni az életéből.
Miért nem akarja inkább vele tölteni az idejét, amikor végre
lenne rá lehetőségük? Nyíltan persze nem szabotálta a
felesége ötletét, egyszerűen csak nem támogatta. A vállát
vonogatta, amikor szóba került, gúnyosan mosolygott, ostoba
megjegyzéseket tett. Remélem, nem marcangol szét egy
farkas… És hasonlókat. Leonora végül feladta. Christian azóta
rengetegszer megbánta az akkori viselkedését. Most is szidta
magát, amint a kocsiban ülve a régi konyhaablakokat bámulta,
amelyeket még Johan születésekor raktak be a keretekbe, a
betegség és a problémák előtt.
Valaki hirtelen rácsapott a kocsi tetejére.
– Apa! Nem akarsz kiszállni? – Johan volt az. Egy lány állt
mellette, akit Christian korábban még nem látott, vagy
legalábbis nem emlékezett rá. Mialatt felnyalábolta a cuccait,
megpróbált rájönni, hol találkozhattak. Nem volt könnyű
dolga a lányokkal, Johan általános iskolai osztálytársai annyit
változtak az eltelt évek alatt, hogy esélye sem volt felismerni
őket. Nem sokkal korábban mutatkozott be egy Emilie nevű
lánynak, akivel valahol összefutottak, és akiről aztán kiderült,
hogy már első óta Johan osztályába jár, sőt, óvodában is egy
csoportban voltak.
– Sziasztok! – nyitotta ki Christian a kocsi ajtaját.
Megpróbált úgy nézni a fia mellett álló lányra, mint aki
pontosan tisztában van vele, hogy kicsoda, nehogy
megismétlődjék a kellemetlen jelenet.
– Ez itt Marta – mutatta be Johan a lányt.
– Hát persze! Emlékszem rád.
– Még az életben nem találkoztatok, apa – nevetett fel
Johan, majd Martához fordult. – Az apámnak nagyon rossz az
arcmemóriája, de cserébe legalább a nevekre sem emlékszik.
– Nana, fiatalember! – feddte meg Christian a fiát. Kezet
nyújtott Martának. – Örvendek.
– Én is – sütötte le a szemét a lány.
– Merre tartotok?
– Nemsokára jön az utolsó vizsgánk, Martához megyünk
tanulni – felelte Johan, és már indult is volna tovább.
– Értem. Akkor csak szorgalmasan! Marta, fogd fülön a
fiamat! Most mindent be kell vetnie.
– Jól van már, apa!
– És a tábortüzet se feledd! Szent esküvel fogadtam Kimnek,
hogy nagyobb és szebb lesz, mint a tavalyi. Martát is
elhozhatod.
– Lehet, hogy máshová megyünk – felelte Johan.
Búcsúképpen megölelték egymást, ahogy mindig is szokták.
Apa és fia. És akkor Johan olyasmit tett, amit korábban még
soha. Az egyik kezét röviden Christian tarkójára helyezte,
mintha ő lett volna a felnőtt, az apja pedig a gyerek.
*
Johan váratlan gesztusa különös érzéseket hívott életre
Christianben. Behúzta maga mögött a konyha teraszra nyíló
ajtaját, és azon töprengett, mi is történt az előbb a ház előtt.
Nemcsak megváltoztatta a fiához fűződő kapcsolatát, de
helytelennek is tűnt. Viszont valami más is ott rejtőzött
benne. Valami hatalmas, ami mélyen megérintette. Mintha
Johan túlnőtt volna rajta, mintha átvette volna tőle a felnőtt
szerepét. Ez persze nem igaz, a fia még mindig csak nagyra
nőtt gyerek, akinek fogalma sincs, hogyan kell elindítani a
mosógépet vagy kivasalni egy inget. De valóban ez lenne a
felnőttség kritériuma? Be kellett látnia, hogy Johan már nem
kisfiú többé. Barátnője van, készen áll rá, hogy belevesse
magát a nagybetűs életbe, hogy családot alapítson. És az apja?
Ő éppen arra készül, hogy beszéljen a feleségével, és
tönkretegyen egy családot.
– Nem – suttogta maga elé. Minek festené az ördögöt a
falra? Csak egy kis időre van szüksége, hogy rendbe szedje az
érzéseit. Ebben nincs semmi rossz. Ehhez csak van joga? Több
mint húsz év után, húsz olyan kemény év után, melyhez
hasonlót a legtöbb szülő el sem tud képzelni. Christian mély
lélegzetet vett.
A nappaliból zene hallatszott be a konyhába. Hegedű.
Christian idejét sem tudta, Leonora mikor tette fel utoljára a
régi lemezeit. Kinyitotta a nappali üvegtáblás ajtaját. Leonora
felhúzott lábbal ült a kanapén. A férjére emelte a tekintetét.
Furcsa kifejezés ült az arcán. Tegnap óta megváltozott.
Christian megpróbálta jelezni neki, hogy lejjebb akarja venni
a hangerőt. Leonora csak vállat vont. A férfi meglepődött a
szokatlan reakción.
– Történt valami? – kérdezte, és lehalkította a lejátszót. A
szólóhegedű alig hallatszott, pont mint amikor először
találkoztak a konzervatóriumban Aarhusban. A rengeteg
hangszer hangja áthatolt a parkettán, és bár fojtottan, de
mindenhova elért, bárhol is tartózkodott az ember a
korszerűtlen épületben.
– Összefutottam Johannel és Estherrel, amikor befelé jöttem
– jegyezte meg, amikor látta, hogy a feleségének esze ágában
sincs megszólalni.
– Marta.
– Marta – ismételte meg Christian gyorsan. – Tényleg.
– Kedves lány, nem?
A kérdés meglepte a férfit. Eddig soha nem gondolt arra,
hogy csoportokba ossza Johan ismerőseit aszerint, hogy
kedvesek-e, vagy nem.
– De, kedvesnek tűnik – felelte, és leült Leonorával
szemben. – Szinte el sem hiszem, hogy van barátnője. Annyira
örülök. Mennyit harcoltunk ezért!
Christian kinézett az ablakon. A tekintete megakadt a két
egymás mellett parkoló autón. Mennyit harcoltunk ezért! Talán ez
a mondat lehetne a bevezető a mondandójához?
– Gondterheltnek látszol – jegyezte meg a felesége.
– Igen?
– Valami baj van?
A férfi kicsit előrecsúszott a kanapén, és előrehajolt.
– Hát… Ahogy az előbb mondtam… Mennyit harcoltunk.
Ugye? – nézett Leonora szemébe. A nő szó nélkül várta a
folytatást. – Annyi minden történt az elmúlt években. Egy
kicsit… Nem is tudom, hogy mondjam… Elveszítettem magam.
Érted, mit akarok mondani?
Leonora vállat vont. A férfi nem tudta eldönteni, látta-e
már ilyen hűvösnek.
– Neked sem volt könnyű. Ugye? Mindig azt mondtad, hogy
nincs elég időnk egymásra. Minden Johan betegsége körül
forgott. Annyi éven keresztül csak erre koncentráltunk.
Hülyén és érzéketlenül viselkedtem, amikor felvetetted a
Camino ötletét. – Lázasan kutatott az egyetértés legkisebb jele
után a nő szemében, amibe belekapaszkodhatott volna, hogy
tovább tudjon beszélni, és végre eljusson oda, amit ki akart
nyögni, de a szavak cserben hagyták. – Talán időre van
szükségünk, hogy megtaláljuk önmagunkat?
A nő még mindig nem felelt. Christian érezte, hogy a
hónalját és a kezét elönti az izzadság.
– Mit gondolsz? – próbálta meg szóra bírni Leonorát.
– Van valakid? – kérdezte a nő.
– Nincs senkim. Ez nem másokról szól. Csak rólad és… És hát
rólunk. El akartál menni Spanyolországba…
– Baszd meg a kurva Spanyolországot, és válaszolj a
kérdésemre! Van valakid?
Christian agya vadul járt. Most mit válaszoljon? Nem akart
hazudni, tudta, hogy rosszul hazudik, de Kimnek igaza volt.
Tényleg nem akarta megbántani a feleségét.
– Megkérdezem harmadszor is: van valakid?
– Nincs.
– Biztos vagy benne?
Christian habozott. Valljon be mindent? Leonora arcán
hirtelen mosoly jelent meg, majd megcsóválta a fejét.
– Láttalak titeket tegnap – közölte.
A férfi a lába alatti szőnyeget tanulmányozta. Azért vették,
hogy kíméljék a parkettát, hogy az egymással szemben álló,
egyforma kanapék ne karcolják össze a fát. Christiannek egy
pillanatig fogalma sem volt, mit kellene válaszolnia. Az agya
teljesen kiürült, kicsinek és leleplezettnek érezte magát.
– Érted, amit mondok? Láttalak titeket – ismételte meg
Leonora, majd mondott még valamit, amit Christian meg sem
hallott. A szőnyeg aranyozott mintáját és ezüstszegélyét
bámulta, miközben próbált rájönni, mit láthatott meg a
felesége. Talán egy lopott pillantást? Túl közel álltak
egymáshoz a buliban? Tagadjon le mindent? Száguldoztak a
gondolatai. Azt biztosan nem láthatta, amikor fent
szeretkeztek, nincs kártyája az emelethez. És ha rajtakapta
volna őket, akkor rájuk tört volna. Ordítozott volna,
megpróbálta volna megállítani őket. Ha akkor nem is,
hazafelé a kocsiban mindenképpen. Ott biztosan felhozta
volna, a szemébe vágta volna, hogy mit látott, sikítozott volna,
zokogva elmondta volna mindennek. De semmi ilyesmi nem
történt. Csak ült csendben az anyósülésen. Tényleg, feltűnően
csendes volt. De elég későn indultak haza, biztosan fáradt volt.
Lehet, hogy megnézte az üzeneteit? Vagy valahol máshol látta
őket együtt? Nem, lehetetlen. Mindig nagyon vigyázott. Nem
akart lebukni. Amikor a gondolatai végére ért, arra a
következtetésre jutott, hogy tagadnia kell.
– Nem tudom, miről beszélsz. Én kettőnkről próbálok
beszélni, rólad és rólam. Nem másról.
– Christian, nézz rám! Nézz rám!
A férfi rosszat sejtve engedelmeskedett.
– Láttalak benneteket együtt. Láttam, amint hátulról
baszod. Az irodádban. Szóval hagyd abba a hazudozást!
Christian agya teljesen kiürült. Most mi a fenét mondjon?
Fel kellene állnia, és ki kellene mennie a nappaliból. Itt már
nem segítenek a szavak. De hogyan? Honnan látta őket?
– Hogyan…
– Teljesen mindegy, hogyan. Láttam, amit láttam.
A férfi felállt, képtelen volt ülve maradni, úgy érezte
magát, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Vagy
gyerek, vagy valami más… Nagyon rossz ember.
– Hova mész?
Christian megállt a nyitott teraszajtóban. A fjord felől fújó
délutáni szél lehűtötte a nappalit. Mióta tudja? És ha látta
őket tegnap, akkor miért csak most szól? Lehet, hogy hazudik?
Talán csak gyanakszik, és most próbára teszi? Látni akarja,
hogyan reagál? Hogy besétál-e a csapdájába? Vagy van még
egy lehetőség. Talán valaki más látta őket, és elmondta
Leonorának. Talán ma, nem sokkal korábban. Erre elég nagy
esélyt látott. De vajon tényleg így történt?
– Szép nő – szólalt meg megint Leonora. – Szebb nálam.
Szóval megértem. Fiatal. Még lehet gyereketek. Megint
kisgyerekes apuka lehetsz.
Amíg beszélt, Christian gondolatai az elmúlt este körül
forogtak.
– Mikor kezdődött? Amikor az építkezés? Vagy még
korábban?
Christian megint lesütötte a tekintetét. A padlódeszkákat
nézte, amelyeket pont annyiszor csiszolt át, ahány parancsolat
van a bibliában. Ne kívánd felebarátod feleségét! Hát Zenia
megkívánta felebarátja férjét. És Leonora minden csiszolás
után átlakkozta a deszkák felületét. Lehet, hogy be kellene
vallania az igazságot? Hogy akkor kezdődött, amikor
megpillantotta Zeniát. Hogy olyan érzések törtek rá, mint
korábban még soha. Hirtelen düh kerítette hatalmába. Minél
erőszakosabban kérdezgette a felesége, annál nagyobbra
duzzadt benne a vágy, hogy mindent elmondjon, mindent,
amit eddig magában tartott, többek között azt, hogy mennyire
egyedül érezte magát.
– Több éve tart?
– Nem.
– Akkor? Tudom, hol lakik, és emiatt nem tudom kiverni a
fejemből a gondolatot, hogy amikor futni mentél, vagy
kajakozni, hogy kiereszd a gőzt, akkor igazából vele hetyegtél.
Persze értem én, hogy így is ki lehet ereszteni a gőzt.
– Nem, abszolút nem. Nem így volt. Sajnálom. Nem
akartalak megbántani. Soha nem akartam fájdalmat okozni
neked.
– Micsoda úriember!
– Nem lett volna szabad utánam jönnöd. Betörnöd az
irodámba.
– Betörni? Most viccelsz? Sehol sem találtalak.
Christian mély lélegzetet vett.
– Lehet, hogy ma inkább máshol kellene aludnom.
– Szerintem is.
A férfi habozott. Ez most komoly? Rövid habozás után a
lépcső felé indult. Szüksége lesz pár cuccra. Képtelen volt
tisztán gondolkozni. Csak az járt a fejében, hogy el kell innen
tűnnie.
– Christian? Valamit tudnod kell. Ha most kimész azon az
ajtón… Ha elhagysz… – Leonora szünetet tartott, megvárta,
amíg a férje megáll. – Annak csúnya vége lesz.
– Csúnya? Ezt meg hogy érted? – A férfi hangja
megbicsaklott, meg kellett köszörülnie a torkát.
Leonora mély lélegzetet vett. Christian jól ismerte ezt az
arckifejezést, látta már korábban is, pont így nézett ki a
zenekari árokban is, mielőtt megszólaltak volna a hangszerek.
Ezek szerint felkészült arra, amit most mondani fog.
– Soha többé nem fogunk egymással beszélni. Soha többé
nem fogunk találkozni. Ha lelépsz azzal a nővel, akkor
ellenfelekké válunk.
– Ellenfelekké? Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Johan
miatt kérdezem.
– Johan miatt kefélsz azzal a fiatal ribanccal?
– Leonora – próbált a lelkére beszélni Christian, de
megtorpant. Mi lesz, ha többé nem látja Leonorát? Talán
semmi. Ilyen az élet. – Nem akarom, hogy csúnya vége legyen.
Nagyon nem. Szépen is el tudunk válni.
– Igen. De nem fogunk. Vérfürdőt fogok rendezni. Nem is
olyan régen történt, hogy manipuláltál a részvényeinkkel, és
még büntethető vagy.
– Hogy micsoda? – Christian egy lépést tett a kanapé felé.
Leonora az egész beszélgetés alatt meg sem mozdult. – Amit
tettem, azért tettem, hogy megmentsem a fiunkat! – Már
szinte ordított. – Teljesen megőrültél? Azok nélkül a kezelések
nélkül már nem lenne életben!
– Hányszor mondtam, hogy elmegyek dolgozni? Vagy hogy
vegyünk fel kölcsönt, és fizessük vissza tíz vagy tizenöt év
alatt. Ha nem ezerszer, akkor egyszer sem! Már tizenöt éve is
mondtam, amikor még lett volna esélyem, hogy folytassam a
karrieremet. De te hallani sem akartál róla.
– És akkor ki vigyázott volna Johanre? – Christian nem
értette, mi történt a nővel, akivel annyi éve együtt él.
– Pontosan! Ki vigyázott volna Johanre? Esetleg te? –
Leonora most megmozdult, letette a lábát a padlóra.
– De hát megállapodtunk – felelte Christian. – Én voltam a
kenyérkereső.
– Pontosan! Megállapodtunk – állt fel Leonora. – Én az
egész karrieremet feláldoztam. Vigyáztam Johanre, amíg te
dolgoztál, feladtam az imádott munkámat, mindent
megtettünk, amit kellett, te és én, együtt. Emlékszel a seattle#i műtétekre? Azokra
sem mindig jöttél el! És most mi lesz
velem, ha te lelépsz? Soha többé nem fogok játszani.
– Annyi mindent kezdhetsz még az életeddel. Taníthatsz.
– Taníthatok? Mi a francról karattyolsz? Még csak óraadó
tanár sem lehetnék. Egy hegedűművész, aki húsz éve nem vett
hegedűt a kezébe.
Christian megpróbált a nő józan eszére appellálni.
– Annyi más is van az életben. Olyan sok embert ismertél
meg a futóklubban.
Mielőtt folytathatta volna, Leonora a szavába vágott.
– A futóklubban! Most viccelsz? Tudod, miért futok, mint
egy őrült?
A férfi értetlenül nézett rá. Vajon választ vár erre a
kérdésre?
– Tudod?
– Mert szereted.
– Azért futok, mert ez volt az egyetlen, amit össze tudtam
egyeztetni Johan felügyeletével. Semmit sem tudtam csinálni,
ami időhöz kötött volt. Soha nem tudtuk, mit hoz a következő
óra. Hogy jól lesz-e, vagy vissza kell vinni a kórházba. És ott
volt az a rengeteg utazás is! Mindent feladtam, mindent! És
most van pofád azt mondani, hogy szeretek futni?
– Leo… – Christian megint nem találta a szavakat. Arra
gondolt, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy elváljon, de
nem mondta ki.
– Beszéltem Lundqvisttel. Ha a csalásod… Vagyis a
csalásotok napvilágra kerül, akkor engem is elítélhetnek
bűnrészesként. Ezt tudtad?
– Semmi sem fog napvilágra kerülni. A fiunkért tettük,
amit tettünk. Együtt.
– Majd meglátjuk, mi kerül napvilágra. Nem akadályozom
meg, hogy elmenj. De engem aztán ne sajnáljon senki, hogy
elhagytak egy fiatalabb nőért, mint Kim feleségét. Tudod, hol
dolgozik?
Christian agyában pörögtek a kerekek. Kim mintha említett
volna valamit.
– Visszament az egyetemre, hogy tanárnak tanuljon, nem?
– Az egyetemre? Mi a francról hadoválsz? Egy
szupermarketben dolgozik Koppenhágában, hogy a gyerekei
közelében lehessen. És a kétmillió koronából, amit a váláskor
kapott, még egy normális lakást sem tudott venni. Én ezt nem
fogom hagyni. Hogy munkanélküliként tengessem a napjaimat
egy szaros kis albérletben, miután mindent feláldoztam, a
férjem meg lelépett az új nőjével.
– Én is hoztam áldozatot! Csontvelőt adtam Johannek.
– Milyen nemes. Két órát egy kórházi ágyon fekve töltöttél.
Christian hirtelen elveszítette az önuralmát. Leonora felé
vetette magát, feldöntött valamit, a legszívesebben megütötte
volna a feleségét, de visszafogta magát.
– Le is bénulhattam volna.
– És ezt el is hiszed? Hogy hatalmas áldozatot hoztál, mert
valami tájékoztatóban azt írták, hogy fél százalék esély van
arra, hogy valami bajod lesz? Én a születése óta minden egyes
pillanatban mellette voltam, és a széltől is óvtam, most pedig
bűnrészes vagyok egy csalásban, amely egy-két év múlva
dúsgazdaggá teszi az elvált tulajdonost, azaz téged.
– Szóval a pénzről van szó? Kitalálunk valamit.
– Nem kell kitalálnunk semmit sem, mert nem a pénzről
van szó. Arról van szó, hogy nem fogok veszíteni egy mocskos
ribanccal szemben. És arról van szó, hogy volt egy
megállapodásunk. Egy szerződésünk. Te, én és Johan mindig
összetartottunk, és mindhárman feladtunk dolgokat a túlélés
érdekében. Te többek között lemondtál arról a lehetőségről,
hogy faképnél hagyd a családodat. Ha most elhagysz, annak
meg kell fizetned az árát. Ennyi. Vajon a kis Zenia akkor is
ilyen fantasztikusnak fog tartani, ha börtönbe kell vonulnod?
– lépett Leonora az előszobába vezető ajtó felé. Végül ő hagyta
el a házat, nem Christian. Becsapódott a bejárati ajtó. A nő
beült a kocsijába, és elhajtott.
17
Holger látta a lánya szemén, hogy sikerült megfognia. A
története már nem csupán egy unalmas rendőrségi sztori.
Most már majdnem annyira érdekelte, hogy mi fog történni,
mint a gyereknevelés vagy a környezetvédelem. És már nem is
kémlelte állandóan az eget.
– Honnan tudod? – nézett Josefine az apjára.
– Mit honnan tudok? – értetlenkedett Holger.
– Hát azt, hogy Zenia nézte Leonorát, miközben… – Josefine
nem fejezte be a mondatot, aminek Holger igazából örült.
Voltak szavak, amiket nem akart a lányai szájából hallani. A
„basztak” ezek közé a szavak közé tartozott.
– Apa! Honnan tudod?
– Majd eljutunk oda is. Később.
– Később? Meddig akarsz mesélni?
– Van valami dolgod? – kérdezte Holger nevetve. –
Igazából rossz kérdést tettél fel. A kérdés az, hogy csökken-e
Christian vonzereje, ha börtönbe kell vonulnia.
– Csökken, persze. Még akkor is, ha csak felfüggesztett
börtönbüntetést kap – felelte Josefine, és megborzongott,
mintha őt akarnák arra kényszeríteni, hogy egy bűnözővel
éljen együtt. – Ha elítélik, nincs nő, aki szívesen kötné vele
össze az életét.
– Azt se felejtsd el, hogy anyagilag is tönkremenne – tette
hozzá Holger.
– Az nem olyan fontos – rázta a fejét a lánya.
– Tényleg?
– Tényleg. Megváltoztak az időt, ma már mi, nők is
keresünk pénzt, ha nem vetted volna észre.
– Édesanyád is dolgozott annak idején.
– Bizony. Szóval nem a pénzedért ment hozzád, igaz?
– Nem, hanem azért, mert azt hitte, hogy…
– Mert azt hitte, hogy földműves leszel – vágott közbe
Josefine. – Mert nagyapának kellett valaki, aki átveszi utána a
gazdaságot. Ezt már legalább százszor elmesélted – állt fel, és
alig hallhatóan hozzátette, hogy vécére kell mennie.
Holger egyedül maradt az asztalnál. A tulajdonos a
konyhában sertepertélt, talán a napi ajánlatot készítette
éppen, sült halat spárgával, már ha lehetett hinni a fekete
táblán lévő feliratnak. Holger eltöprengett a lánya heves
reakcióján, amikor bele akart vágni a házassága történetébe.
Vajon miért szeretik az öregek ugyanazokat a sztorikat
ismételgetni? Talán a bibliát is ezért szeretik sokan
lapozgatni. Az ember újra és újra meghallgatja vagy elolvassa
ugyanazokat a tündérmeséket, mert a történet az, ami alakít
minket. Csak akkor létezünk, ha elmesélnek minket. Bárcsak
ezt el tudná mondani a lányának! A fiatalok ezt soha nem
értették. Még nem találták meg a helyüket az egymásba
fonódó emberi sorsok szövetének mintázatában. Mindenkinek
szüksége van valamire, amibe belekapaszkodhat. Holger
Karenbe kapaszkodott, és bár a felesége már nem volt többé,
úgy érezte, muszáj mesélnie róla a lányainak, sőt, bárkinek,
aki hajlandó meghallgatni, mert a történetükből mindenki
tanulhat valamit.
Azon a kora májusi estén hatvanötben még az időjárás is
megemberelte magát. Ugyan délután a zuhogó eső
elnéptelenítette Koppenhága utcáit, és az ég még mindig
fenyegetően sötétlett, de megjelent rajta a rózsaszín
derengés, és kezdett felszakadozni a felhőzet, bár ezt
Holgeren kívül senki sem látta. Csak ő bízott abban, hogy az
eső nem kezd rá megint.
Akkoriban még a rendőrtiszti főiskolára járt, már csak egy
év hiányzott, hogy végzett rendőrnek mondhassa magát.
Akkoriban nők még nem választották ezt a hivatást, így ha a
szebbik nem társaságára vágytak, máshol kellett keresniük.
Aznap a tizennyolcas villamosra pattant fel a Svanemøllen
állomásnál. A zeneszerzőnegyedben lakott a H. C. Lumbye
utcában egy özvegyasszony házának kertre nyíló pincéjében.
Amikor leugrott a villamosról, a fák leveleiről még mindig
csöpögött a víz. A barátja, Aage, a Roxy mozi felett lakott.
Vasárnaponként gyakran két filmet is megnéztek, egyszer
ebéd előtt beültek A Rózsaszín Párducra, utána pedig a Beatles#filmre, most viszont
eszük ágában sem volt moziba menni.
Kaptak egy tuti tippet. Buli lesz a mezőgazdasági karon, ahol
ugyanazzal a problémával küszködtek, mint a rendőrtiszti
főiskolán: ott sem voltak nők. Ezért a mezőgazdászok
partijaiba mindig meghívták az ápolónőnek és ruhaszabónak
tanuló lányokat. Sajnos a rendőrtiszti főiskola rektora ezt a
remek ötletet túl modernnek tartotta.
– Ide jártok? – állította meg az ajtóban egy marcona
kinézetű fickó Holgert és barátját. A városban már régen
elterjedt a mezőgazdászok bulijainak híre, és mindig sokan
próbáltak belógni.
Holger elővette a rendőrségi jelvényét, amely akkoriban
egy apró, ovális bronzlemez volt.
– Azért jöttünk, hogy a rendre felügyeljünk – mondta Aage.
– És mégis hányan akartok a rendre felügyelni? – vetett
rájuk szigorú pillantást az őr, majd hozzátette, hogy éppen az
előbb engedett be öt másik rendőrtanoncot. – Nem jöhettek
csak úgy be. Azt hiszitek, csak úgy besétálhattok ide, és
elvehetitek a lányainkat?
– Nem a ti lányaitok.
– De a buli a miénk, és titeket senki sem hívott.
Holger már nem emlékezett, hogyan jutottak be, de
valahogy összejött. A következő hétfőn a főiskola megtiltotta a
hallgatóinak, hogy ilyen helyzetekben a jelvényük segítségét
vegyék igénybe. De Holgernek akkor már nem is volt rá
szüksége. Addigra már megismerkedett a varrónőnek tanuló
Karennel, akit, bármennyire is hihetetlen volt, az apja küldött
el a buliba, bár ehhez a feleségét használta szócsőnek. Karen
szüleinek három lánya született, aminek örültek is, de
fogalmuk sem volt, kire tudnák hagyni a gazdaságukat.
Karennek abszolút nem fűlt a foga a vidéki élethez, városba
vágyott. Kollégiumban lakott, amely a cikornyás „Koszt és
kvártély Petersen kisasszonynál, képzésben részesülő
hajadonok részére” nevet viselte. A lányoknak egyetlen
telefonon kellett osztozniuk. A földszinten beszerelt készülék
előtt mindig hosszú sor kígyózott. Karen aznap este csúnyán
összeveszett az édesanyjával. Elsírta magát a többiek előtt, és
kétségbeesetten hajtogatta, hogy semmi kedve parasztbuliba
menni. Hallotta, amint a háttérben az apja utasításokat ad az
anyjának, és hogy az anyja az apja minden szavát hűségesen
megismétli. A végén megígérte, hogy most az egyszer elmegy
a buliba. De aztán soha többet.
– Szerinted a nap fog győzni a felhők felett? – kérdezte a
visszatérő Josefine. Megigazította a ruháját, és leült Holgerrel
szemben. – Hé! Apa! Min merengsz?
– Arra a napra gondoltam, amikor megismerkedtem az
édesanyáddal.
– Amikor a buliban morcizott. Sárga ruhát viselt, amit ő
maga varrt. Te pedig megkérdezted tőle, hogy miért duzzog.
Ezek voltak az első szavaid hozzá. Milyen romantikus!
– Mi mást mondhattam volna? – nevetett fel Holger. –
Olyan fenyegető arcot vágott, hogy senki sem merte
megszólítani.
– Mondjuk bókolhattál volna neki, hogy milyen szép.
– Később bepótoltam – mondta Holger, de nem tette hozzá,
hogy nem szóban, hanem írásban. A leveleiben. Ahhoz túl
félénk volt, hogy szemtől szembe dicsérje a lányt.
– Na de mi lett Christiannel és a feleségével? Hogy is
hívják?
– Leonorának.
– Ezután csak úgy elcsapta kocsival?
– Nem egészen. Először segítséget próbált kérni.
18
Mialatt Kim evezett, Christian csak ült a csónakban, és
megpróbálta elrejteni az érzéseit. Mindent elkövetett, hogy
gondtalannak tűnjön, mint akinek csak azon jár az esze, hogy
mi lesz a máglyával, de Kimet természetesen nem tudta
átverni. A barátja pontosan látta, hogy szörnyen érzi magát,
fél valamitől, megalázták és megfenyegették, és dühös.
Elvették tőle a döntés jogát. Sarokba szorították. Az éjjel egy
szemhunyásnyit sem aludt, csak forgolódott a kanapén, és
arra várt, hogy Leonora hazajöjjön. A nő végül két óra körül
állított be, egyenesen felment az emeletre, és halkan behúzta
maga mögött a hálószoba ajtaját. Ötkor megint rákezdett a
feketerigó, és Christian ekkor feladta, hogy akár csak pár
percet is aludjon. Felült, és két órán át csak bámult ki a
kertbe.
A kötelekkel a lélekvesztőjükre erősített mobilstégre
szegezte a tekintetét. Milyen furcsa látványt nyújthatnak,
amint a nyugodt vizen siklanak. Az egymásra halmozott
ágakból Kim szavaival élve az évszázad legfaszább Szent Iván#éji máglyáját sikerült
rakniuk. A mobilstégre, amelyet a fjord
partján lakók közösen használtak, tűzgátló bevonatot hordtak
fel, hogy ne égjen le. Christian magára vállalta az elégetendő
boszorkány elkészítésének feladatát, Kim a mobilstégért volt
felelős. A boszorkánnyal igazából senki sem törődött, csak a
máglya méretén folyt a vetélkedés.
– Megállhatunk egy kicsit? – fújtatott Kim. – Nem vagyok
formában.
Christian bólintott, és lehunyta a szemét. Sajgott az egész
teste, a bőrébe mintha apró dárdákat döfködtek volna. A
fáradtság beszivárgott a tagjaiba. Miért jött ide Kimmel? Mit
törődik ezzel a hülye máglyával? Kinyitotta a szemét, és a
szárazföld felé kémlelt. Leonora felé. Elképzelni sem tudta,
hol a fenében lehetett hajnali kettőig. Lehet, hogy csak
autózgatott összevissza, vagy keresett egy helyet, ahonnan a
vizet bámulta.
– Lehet, hogy megint neki kellene állnom gyúrni. Mennyire
gyűlölök edzőterembe járni! – Kim a csónak aljába hajította az
evezőt, és kinyújtózott.
– Megértem – felelte Christian. – Fel kellene találnotok egy
tablettát, hogy az embereknek ne kelljen többet sportolniuk.
– Rajta vagyunk az ügyön – kacsintott Kim Christianre. –
Milyen csendes minden!
Christian erre nem válaszolt.
– Minden rendben?
– Ezt hogy érted?
– Hát otthon.
– Nem is tudom.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Nem, dehogy – felelte Christian, és nem is értette, miért
hazudik. Talán a szégyen miatt, amely az utóbbi időben egyre
jobban a hatalmába kerítette? A válás egyben azt is jelenti,
hogy az ember beismeri a vereségét, és Christian nem
szeretett veszíteni. Ha korábban kérdezik a házasságáról,
habozás nélkül boldognak nevezte volna. Mindig sajnálkozva
nézte azokat a kollégáit és barátait, akik elváltak.
Visszagondolt Poul Erikre, az egyik alkalmazottjára, aki tavaly
hirtelen beállított hozzá az irodájába, és kisírt szemmel
tudatta vele, hogy a felesége elhagyta, és nyolcéves házassága
véget ért. Christian persze vigasztalta, már amennyire egy
kopaszra nyírt hajú, kétméteres, agyontetovált kőművest
vigasztalni lehet, olyasmiket mondott, hogy ugyan egy ajtó
bezárult, de egy másik majd kinyílik, csak ki kell tartania, de
igazából nem értette az egészet. Hogy lehet az, hogy két
felnőtt ember nem képes rendezni a konfliktusait? Miért nem
ülnek le megbeszélni a problémáikat? Nem kell hozzá semmi
több, mint egy kis kompromisszumkészség. Nagyon sokáig így
gondolkozott. De aztán valami megváltozott.
– Vagyis igazából tényleg nem túl jó – vallotta be végül
Kimre pillantva. – Leonora nem akar elengedni.
Kim tekintetén látszott, hogy nem erre a válaszra
számított, hanem inkább valami olyasmire, hogy Leonora
feldühödött, Christianre támadott, ütni kezdte, teljesen
összetört, vagy nevetve kiadta az útját.
– Hát igazából nem ő dönti el, mit csinálsz – szólalt meg
végül rövid hallgatás után.
– Ez igaz – felelte Christian. Ő maga is hallotta, milyen
erőtlenül cseng a hangja. Mint egy megsebzett állat, amely
összeesett a szavannán, és lassan elfolyik belőle az élet. – De
árthat nekem. Keresztbe tud tenni. Érted?
– Ilyen fenyegetésekből nekem is kijutott. – Kim szavaiból
pontosan az a nyugalom áradt, amire Christiannek szüksége
volt. Akkor talán mégsem olyan reménytelen a helyzet.
– És mit csináltál?
– Igazából semmit. – Kim végigfuttatta az ujjait a víz
felszínén. – Tényleg. Ilyenkor csak időre van szükségük, hogy
fel tudják dolgozni a történteket. Gunvor kiköltözött a házból,
és mindenféle régi barátnőjénél aludt. Körbeutazta az
országot, volt, hogy valakinek a kanapéján vagy
szőnyegpadlóján éjszakázott. Az idő általában segít. Ez az ő
esetében is így volt. A barátnői végig támogatták, és végül
belátta, hogy mégsem jött el a világvége. Egy válás igazából
eléggé mindennapos esemény. – Kim hirtelen tényleg úgy
nézett ki, mint egy orvos. Higgadtan, komolyan és hitelesen
beszélt. Christian úgy képzelte, akkor is így viselkedik, amikor
rossz híreket közöl a betegeivel, mondjuk azt, hogy már csak
pár hónapjuk van hátra.
– Persze senki sem tervezgeti a válását, amikor a
templomban kimondja a boldogító igent, de az élet néha nem
úgy alakul, ahogy elképzeltük, váratlan fordulatot vesz, és
ilyenkor nem marad más hátra, mint visszaszerezni a
szabadságunkat… az életünket.
Christian figyelmesen hallgatta barátja szavait. Különösen
az ragadta meg a figyelmét, amit az időről mondott. Igaza
van. Az idő a kulcsszó. Időbe telik életstílust változtatni, új
szokásokat felvenni, vagy éppen rálelni a szerelemre. Lehet,
hogy a feleségének is csak időre van szüksége?
– Az a gond, hogy Leonorának nem nagyon vannak barátai.
Johan minden energiáját lekötötte. Igazából az egész élete
körülötte forgott.
– Azért biztos van valaki, akit fel tud hívni, nem? Valaki,
akiben megbízik. Mintha lett volna egy nővére.
– Nem tartják a kapcsolatot. Leonora ki nem állhatja. –
Christian visszagondolt arra, amikor Leonora kijelentette,
hogy nem akar többé találkozni a nővérével. Hogyan is
reagált? Sehogyan. Elfogadta a felesége döntését, elég baja
volt Johannel és a munkájával, és ha őszinte akart lenni, nem
is hiányzott neki a nem túl vidám kedélyű sógornője
társasága. Jóval közelebb állt az apjához, mint Leonora, és a
férfi eltűnése sokkal jobban megviselte.
– Szeretnéd, hogy beszéljek vele? – ajánlotta fel Kim.
– Nem, köszönöm. Rögtön rájönne, hogy én küldtelek.
Gunvort sem akarom belekeverni az ügybe. Az is ugyanilyen
átlátszó lenne.
– Muszáj találnod valakit. Az összes válási útmutatóban ez
az első jó tanács. Ha te elhagyod, kell neki valaki, akinek a
vállán kisírhatja magát. – Kim a tekintetével egy sirályt
követett, amint lassú, elegáns csapásokkal közeledett feléjük.
– Keresd meg egy régi barátnőjét, akivel jól elvolt. Úgy
minden sokkal könnyebb lesz.
*
Kim szavai még akkor is ott visszhangzottak Christian
fülében, amikor hazaért. Vadul kutatott az emlékezetében egy
név, bárki után, akivel a felesége beszélni tudott volna. Kikkel
járt össze korábban, mielőtt Johan megbetegedett? Az
előszobában Christian megállt Johan négyéveskori,
bekeretezett rajza előtt. Az arca visszatükröződött a
családjukat ábrázoló kép üveglapjáról. Christian lilára
színezett haja torzonborzan meredezett, amin akkoriban sokat
nevettek. Hirtelen megrohanta ezernyi emlék, részletek
villantak fel előtte az együtt töltött hosszú évekből, egy fél
élet pillanatai, Johan köztük a franciaágyban, Leonora jóéjt#puszit nyom az alvó
fiú arcára. Aludj jól! Szeretlek.
Christiannek semmi kedve sem volt bemenni. Testében még
mindig zakatolt a harag, a tehetetlenség, a megalázottság. A
legszívesebben sarkon fordult volna, és otthagyott volna
csapot-papot, csak egy üzenetet írt volna, Leonorának arról,
hogy dolgozni ment, de muszáj volt átöltöznie. Mély
lélegzetet vett. Milyen rettenetes, hogy olyan házban lakik,
ahol attól fél, hogy találkozik a feleségével. Mintha az őrület
beköltözött volna a házba. Nem, nem a házba. Hanem
Christianbe.
Lenyomta a kilincset, és belépett a konyhába. Minden úgy
nézett ki, ahogy előző este hagyták. Egyikük sem reggelizett
otthon, Johan Martánál töltötte az éjszakát, nem lengte be
kávé és pirítós illata a házat. A nappaliban is teljes volt a
csend. Christian már kifelé indult, amikor megakadt valamin
a szeme. Leonora iPadje vonta magára a figyelmét. Mindig a
dohányzóasztalra szokta tenni, most is ott feküdt. Mi lenne, ha
belenézne? Hátha talál egy barátnőt, akitől segítséget tudna
kérni. Hogy is hívták azt a bolond lányt? Petrának. Párszor
együtt buliztak, bár azóta már több mint húsz év eltelt.
*
Leonora még mindig az ágyban feküdt behúzott függönyök
mellett. A hálószobában meleg volt, és alig lehetett látni. A nő
a nyakáig felhúzta a paplant. Christiannek úgy tűnt, mintha
egy barlangba bújt volna. Az ember csak akkor rejtőzik így el,
ha a valóság elviselhetetlen a számára.
Christian gyorsan felkapott egy inget, fehéret, nem kéket,
a kéken nyaranta jól láthatóan rajzolódik ki az izzadság. Az
ajtóban megállt, és alaposan szemügyre vette a feleségét.
Mintha az utóbbi órákban megnőtt volna. A haja szétterült a
paplanon, a teste is mintha több helyet foglalt volna el az
ágyon a szokásosnál. Christianből hirtelen minden iránta
táplált érzés elpárolgott. Csak hatalmas ürességet érzett.
– Mit bámulsz? – szólalt meg a nő anélkül, hogy felé fordult
volna.
– A tegnapra gondoltam. A fenyegetéseidre. Nem
gondoltad komolyan, ugye?
Csend. Leonora csak hosszú másodpercek után válaszolt.
– De igen. Halálosan.
19
Leonora magán érezte férje pillantását. Amint az ajtóban
állt, és rászegezte a tekintetét. Úgy nézte, ahogy valami
megunt dolgot néz az ember, egy értéktelen kacatot, amit
minél gyorsabban ki kell hajítani a kukába, a pizzásdobozok és
üres konzervek mellé. Gunvor és Leonora is odavalók. Szépen
megvárhatják, amíg eljönnek értük, hogy a szemétégetőbe
vigyék őket. Mint minden nőt, akire már nincs többé szükség.
Leonorát sem akarja már a férje. Feleslegessé vált, VIII. Henrik
két feleségéhez hasonlít, akiket a király kivégeztetett, amikor
rájuk unt. Christian kihasználta és becsapta, rávette, hogy
adja fel az életét Johan miatt, mert neki nem volt elég ideje.
A férfi kocsija elhajtott a ház elől. A motor alig duruzsolt,
de Leonora meghallotta a mély, fémes csattanást, amint a
kerekek áthajtottak a kocsifeljáró alatti szennyvízcsatorna
fedelén. Még mindig forrt benne az indulat. Képtelen volt
eloltani a haragja parazsát. Úgy érezte, soha többé nem lesz
igazán boldog. Ez lehetetlen! Nem töltheti így az élete
hátralévő részét. Gyűlölet töltötte el, gyűlölet azok iránt, akik
tönkretették az életét. Gyűlölte Christiant és azt az átkozott
nőt. Főleg azt az átkozott nőt.
*
Végighordozta a tekintetét a nappali bútorain, majd a
kilátás felé fordult. A kertben minden arra emlékeztette,
mennyit dolgoztak benne közösen. Hirtelen olyan
értelmetlennek tűntek a végeérhetetlen órák, amelyeket a
virágágyásokban töltöttek, hogy a rododendronbokrok alatti
savas földet egyengessék. Leonora lezuttyant a kanapéra.
Furcsán üresnek érzett maga körül mindent. Mintha
múzeumban lett volna. Egy családi kiállításon. Itt valamikor
egy család lakott. A látogatók talán még érezhetik is a
jelenlétüket, ha körbesétálnak. Szinte látta maga előtt, amint
a különböző országokból érkező érdeklődők bejárják a házat,
kihúzogatják a fiókokat, megtapogatják az életük emlékeit,
például a Legolandben készült képeket. Az emeleten
megtorpannak a házaspár franciaágya elé kihúzott vörös
szalag előtt. A tárlatvezető színpadiasan felemelt kézzel
magyaráz. Itt aludtak, itt szeretkeztek, és az egész itt
kezdődött egy SMS-sel. A látogatók az ágynemű fölé terített
ágytakarót fotózzák, a steppelt pamutvászon anyag különös
zöld színben játszik, a megfoghatatlan árnyalat a napszakok
függvényében változik, pont, mint a víz színe Karpathos
szigetén, ahová az első közös útjuk vezetett, még jóval Johan
születése előtt.
Leonora szeméből hullani kezdett a könny. Hangtalanul
sírt, először letörölte az arcáról a könnycseppeket, de
hamarosan be kellett látnia, hogy nem bír velük, ekkor egy
párnába temette az arcát, de ez sem segített. Orrát betöltötte
a családja illata. Minden családnak megvan a saját illata.
Örült, hogy Johan nem otthon aludt, nem lett volna jó, ha
ilyen állapotban látja. A szeme teljesen megduzzadt. Amikor
sírt, általában egy fél napba telt, míg újra saját magára
kezdett hasonlítani, és nem egy kiütött bokszolóra.
Megpróbált lassan, mélyen lélegezni, hátha így abba tudja
hagyni a zokogást. Oda sem figyelve felvette az iPadjét, hogy
elvonja valamivel a figyelmét. Talán megnézhetné a híreket,
vagy olvashatna valamit. Esetleg hívja fel egy ismerősét? De
kit? Benntartotta a levegőt. A nővérét? Soha. Cserben hagyta,
amikor Johan megbetegedett. Nem érdeklődött iránta, még az
első műtét után sem csörgött rájuk. Vagy talán igen, de több
mint egy héttel később. Persze megvolt a maga baja, ha
minden igaz, éppen akkor vált. Mit mondana, ha most
felhívná? Hogy a húga sem törődött az ő problémáival.
Igazából mindig a szülővárosára emlékeztette Leonorát, az
apjára, arra, hogy miután lelépett, milyen magányosnak
érezte magát, és meg volt győződve róla, hogy az élete már
soha nem fordul jóra.
De ha nem őt hívja fel, akkor kit? Az iPad közben lemerült.
Hát ez furcsa. Úgy emlékezett, hogy az előző napon még
majdnem harminc százalékon állt, amikor utoljára használta.
Töltőre dugta. Miközben várta, hogy életre keljen, csak ült
mozdulatlanul. Talán főznie kellene egy csésze kávét. Az
étvágya teljesen eltűnt.
A képernyő világítani kezdett az ölében. Az iPad az iránt
érdeklődött, hogy vissza akarja-e állítani az előző
munkamenetet. Vajon Christian is úgy fogja elhagyni, mint az
iPadet az áram? Rákattintott az igenre. Állítsd vissza az
életemet! A Facebook-alkalmazás nyílt meg, benne Petra
profiljával.
Petra?
Hát az ő profilját aztán biztosan nem nézegette az elmúlt
napokban. Petra jelölte be annak idején, de ennek már több
éve. És még régebb óta nem látták egymást személyesen.
– Ez nem igaz – suttogta maga elé. Hirtelen rájött, mi
történt. Christian használta az iPadjét. Miért? Leonora soha
nem tett rá nyitókódot, neki aztán nem volt rejtegetnivalója,
a családja bármikor hozzáférhetett a rajta lévő adatokhoz.
Gyakran együtt nézegették a kanapén, vagy az is előfordult,
hogy Christian sorozatot nézett, például az amerikai
politikáról, ami Leonorát teljesen hidegen hagyta, ezért ő
közben inkább az iPadjén olvasott, és a férfi bármikor
belepillanthatott. De most vajon miért ment rá Petra
profiljára? Megint belemart a féltékenység. Még egy nő… Hát
már a gyerekkori barátnőjét is el akarja venni tőle? De valami
nem stimmelt. Talán azért, mert Petra úgy nézett ki, ahogy,
és mert mindig kicsit őrülten viselkedett, ami Christiannek
soha nem jött be. Itt valami másról lesz szó. Fel akarja keresni.
De miért? Gyorsan átfutotta a keresési előzményeket. Igaza
volt. A férje Petra címe után is kutatott.
Leonora határozottan felállt. Ezernyi gondolat cikázott át
az agyán. Tegnap azzal fenyegette meg a férfit, hogy
vérfürdőt rendez. Ő nem olyan, mint Gunvor, aki harc nélkül
hagyja, hogy legyőzzék. Ma viszont Christian kémkedett
utána. A múltja után szimatol. Miért? És neki, Leonorának
lehet bármi félnivalója? Kiderülhet róla valami, aminek
inkább titokban kellene maradnia?
Ezt a kérdést könnyen meg tudta válaszolni. Igen.
Kiderülhet.
20
Peter ingerülten csapkodott. Gyakran felhúzta magát, de
most Christiannek nem volt semmi kedve, hogy még vele is
foglalkozzon. Ma nem akarta a gondoskodó bátyust játszani,
ehhez túlságosan zsongott a feje.
– Szóval mit akarsz pontosan tudni? – meredt rá az öccse.
– Csak ideges vagyok.
– Ideges? Nincs kicsit késő az idegeskedéshez?
Peter az építkezésről behallatszó hegesztés zaja miatt még
jobban felemelte a hangját. Christian tudta, hogy a
kérdezgetéssel kezd az öccse agyára menni. A vakmerő
kockázatvállalás mindig is Peter szerepe volt, ha egyszer
valamibe belevágott, soha nem riadt vissza az esetleg
felbukkanó nehézségektől. A kompromisszumokat nem neki
találták ki, nem tűrte a habozást, és a túlzott óvatossággal ki
lehetett volna kergetni a világból.
– Esetleg mondhatnánk azt, hogy félrenéztünk valamit –
javasolta Christian.
– Félrenéztünk valamit, és emiatt egész véletlenül
manipuláltuk a tőzsdét, és ezen hogy, hogy nem, egy rakat
pénzt kerestünk?
– Még mindig jobb, ha magunktól valljuk be. – Christian
gyűlölte magát ezekért a szavakért. Miért kényszerült ebbe a
védekező álláspontba? Rátört a kellemetlen és megalázó
érzés, hogy a kialakult helyzet elvette tőle a saját sorsa feletti
uralmat. Mintha statisztaként nézné, mi történik az életében.
– Hiszen szükséged volt a pénzre – érintette meg Peter
testvériesen a bátyja vállát. Christian dühösen lerázta
magáról az öccse kezét.
– Te sem igazán vonakodtál – förmedt rá Peterre, de
rögtön megbánta, hogy így reagált. – Elnézést. Nem úgy
értettem.
– Elhallgatsz előlem valamit?
Christian azon tépelődött, hogy kiöntse-e a lelkét az
öccsének. De mi lesz, ha azzal kell szembesülnie, hogy Peter
Leonora pártját fogja?
– Gondolj arra, mire ment el a pénz. Hát nem érte meg? –
suttogta Peter.
– De.
– Csak ez számít. Amikor az ember kockázatot vállal,
mindig mérlegelnie kell, megéri-e a várható nyereség. És
őszintén mondom, nagyon nagy pech kell, hogy lebukjunk.
Nagyon kicsi az esély, hogy rájönnek. És ha rájönnek, akkor mi
van? Megmentetted a fiad életét. És nemcsak a fiadat
mentetted meg, hanem az én szeretett unokaöcsémet is. Nincs
igazam?
Peter persze nem értette, hogy Christian most már élvezni
akarja az életét. Túl sok évet töltött a fájdalom és a betegség
árnyékában. Joga van a boldogsághoz, pont ugyanannyira,
mint mindenki másnak.
– Nem néznél mégis utána? – erősködött. – Csak nézd meg,
nem tudjuk-e visszafizetni. A te részedet is szívesen fedezem.
– Na ne hülyéskedj már! Nem ötéves lurkók vagyunk, akik
elcsentek egy nyalókát a Sparból. Honnan a francból vetted,
hogy csak úgy vissza tudjuk fizetni a pénzt? És egyáltalán
kinek fizetnénk? Játszottunk egy kicsit az árfolyammal, és
kerestünk rajta valamennyit. Senki sem veszített semmit. A
részvényesek boldogok, mindenki boldog, a cég pedig többet
ér, mint valaha.
A keze közben visszatért Christian vállára. Vagy talán el
sem vette? Christian kitépte magát a szorításából.
– Hagyd abba!
– Hé! – Peter tekintetébe visszatért a harag. Megint a
bátyja felé nyújtotta a kezét, és megfogta a karját, mintha az
érintésével akarná megnyugtatni, de Christian ellökte
magától. Nem kiscica ő, hogy simogassák! Ütésre emelte a
kezét.
– Higgadj már le! – szorította Peter a falhoz. Az arcukat
alig pár centi választotta el egymástól. – Most már tényleg
elég volt.
Christian alig kapott levegőt.
– Mi a franc van veled? Látom, hogy titkolsz előlem
valamit. Szarul nézel ki.
– Nem titkolok semmit.
– Figyelj rám! Nekem bármit elmondhatsz. A testvéred
vagyok, és szeretlek.
– A feketerigó miatt van – felelte Christian. Úgy döntött,
nem számol be a viszonyáról. Peter soha nem bocsátana meg
neki. Nem nézett az öccse szemébe.
– A feketerigó miatt?
– Csak Szent Iván éjszakájáig dalol. Utána már nem. –
Christian visszagondolt Kim szavaira és arra, ahogy a barátja a
fák között ugrándozott.
– Mi a faszról hablatyolsz?
– Reggel mindig felkelt a csivitelésével. De igazából
mindegy. Egyszerűen aggódom. Csak azt szeretném, ha
utánanéznél. Nézd meg, nem tudjuk-e valahogy visszafizetni.
Csak ennyit kérek. Ez nem túl sok, igaz?
Peter értetlenül nézte, majd a szokásos stratégiájához
folyamodott, amit mindig bevetett, ha úgy érezte, nem tud
szót érteni a bátyjával. Témát váltott.
– Mikor is lesz Johan bulija?
Christian nem felelt.
– Még mindig meg vagyok híva, ugye?
– Hát persze – felelte Christian, pedig a legszívesebben
mást mondott volna. Például hogy Peter bekaphatja.
*
A nap erősen tűzött. Christian tudta, hogy muszáj lenne
aludnia. Nagyon nem volt jól. Még soha nem emelt kezet
Peterre. Bocsánatot kellene kérnie tőle. De képtelen volt rá.
Alvásra volt szüksége. Talán szundíthatna egyet a kocsiban.
Meg akart szabadulni a gondolataitól. Úgy tett, mintha nem
vette volna észre, hogy az egyik munkás beszélni akar vele, és
vadul integet a készülő épület legfelső emeletéről. Várnia
kell. Neki pedig aludni.
– Csak öt percet – suttogta maga elé, amint beült az autóba,
és becsapta az ajtót, hogy kizárja a világot.
Rögtön megrohanták a gondolatok. Úgy látszik, a sötét
táplálja őket, a szemhéja belső oldalán élnek, éjszakai állatok,
amelyek nem hagyják aludni. Nappal tisztes távolságban tudja
tartani őket, de mihelyt lehunyja a szemét, megjelennek.
Tényleg tönkretette az életüket? Johan életét? Ezt nem
akarta, de a saját életére is gondolnia kellett. Mielőtt
megismerkedett Zeniával, sok évig bánat kísérte minden
lépését. És magányos volt. Erről sosem beszélt senkivel. Kihez
fordulhatott volna? Persze ott volt Peter és Kim, és talán pár
munkatársára is számíthatott volna. Előfordult, hogy ők is
hangot adtak az érzéseiknek, de mindig csak úgy, ahogy ez
férfiak körében szabad volt. Nem könnyű az élet. Nem is mondta
senki, hogy könnyű lesz. Vagy esetleg: A kibaszott életünk fele eltelt, és
éppen hogy csak nem csapnak át rajtunk a hullámok. Így fejezte ki
magát Peter egy reggel nem sokkal korábban. Utána
beszélgettek egy kicsit az apjukról, a vén kőművesről, és a
kezéről. Ez mindig szóba került, ha a boldogságra terelődött a
szó. Az apjuk keze kétszer akkora volt, mint az övék,
kiszárította a hideg, az ujjait begörbítette az ízületi gyulladás,
élesen kirajzolódtak rajta az erek, megviselte a fagyban és
szélben végzett kemény munka. Az utolsó éveiben nem tudott
kést használni, csak villával vagy kanállal evett, az anyjuk
katonákra vágta neki a húst. Christian és Peter mindig azt
mondogatták, hogy az ő életük ehhez képest maga a
paradicsom. És igazuk is volt.
Christian most azt kívánta, bárcsak megelégedett volna
azzal, amije volt. Jobban meg kellett volna becsülnie az életét.
Annyit hallott a háború utáni hideg téli reggelekről, arról,
hogy az apja állán még ki sem serkent a szőr, de már
kőművesnek tanult, a fagyban vacogva rakta a falat, és ez csak
huszonöt évvel később változott meg, amikor saját céget
alapított, alkalmazottai lettek, megnősült, született két fia, és
megfogadta, nem hagyja, hogy a gyerekeinek ugyanaz a sors
jusson osztályrészül, mint neki, aki heti hat napot robotolt,
mindennap kilenc órát, reggel hattól délután háromig,
előfordult, hogy egy órával tovább is, mert a főnök szerint
rendben volt, hogy csak négykor teszik le az emberei a
munkát, azt mondogatta, a sarki hentes úgyis nyitva van ötig,
a cég befizeti őket egy almás oldalasra, ha most odateszik
magukat.
A családban az almás oldalas tiltólistára került, náluk soha
nem gőzölgött az apjuk által túlórazabának keresztelt étel az
asztalon.
Christian visszagondolt a napra, amikor először ízlelte meg
a Peter és az ő számára szinte mitikus dimenziókat öltött
fogást. Akkor már Leonoránál töltötte a legtöbb idejét, csak
akkor ugrott haza, ha elfogyott a tiszta ruhája. A Leonora
lakása alatti kis étterem egy szombat délelőtt nagy betűkkel
kiírta, hogy a nap specialitása az almás oldalas. Christian
rögtön elhatározta, hogy most végre megkóstolja. Leonorának
tetszett az ötlet, ő is ugyanazt rendelte, de belőle teljesen
hiányzott a Christiant eltöltő vallásos áhítat. Számára az
almás oldalas csak egy átlagos étel volt. Disznóhús, alma,
hagyma és egy kis cukor.
– Finom – jelentette ki a férfi az első pár harapás után.
Árulónak érezte magát.
– Christian?
Zenia hangja rántotta vissza a valóságba. Kinyitotta a
szemét. Csak nem elaludt? A nő óvatosan megkocogtatta az
autó ablakát.
– Minden rendben? Beülhetek? – A szavai fojtottan, tompán
kongtak, talán azért, mert vastag üveg választotta el őket
egymástól. Christian körbenézett az építkezésen, hogy figyeli#e őket valaki.
Például az őr. Pár hete egy őrző-védő céghez
kellett fordulniuk, mert a kerítés nem nyújtott elegendő
védelmet a tolvajok ellen. Mindennek lába kélt. Miután egy
éjjel eltűnt hatszáz akusztikai tégla, betelt a pohár, és azóta az
éjszaka nyugalmát őr biztosította.
– Beülhetek? – ismételte meg Zenia. Christian kinyitotta az
ajtót. Rájött, hogy nincs semmi értelme a titkolózásnak. A nő
fesztelenül lehuppant az anyósülésre. Jó neki, fogalma sincs,
milyen kegyetlen tud lenni a világ.
– Jól vagy? Úgy nézel ki, mint… Nem is tudom. – Miután
körbekémlelt, és megbizonyosodott arról, hogy senki sem látja
őket, gyors csókot nyomott a férfi szájára. Christian hirtelen
visszaemlékezett a feladatára. Vissza kell hoznia az életébe a
szerelmet, ki kell szorítania a bánatot.
– Kérek még egy csókot.
Zenia felnevetett. Az ajkuk összetapadt, nyelvük érzéki
táncba kezdett. Amikor elszakadtak egymástól, Christian
nagyot sóhajtott.
– Tegnap tiszta vizet öntöttem a pohárba. Nem volt könnyű.
Ezért nézek így ki.
A nő vonásaira aggodalom telepedett.
– El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Ha időre van
szükséged… Ha egyedül…
– Tudod, mire van szükségem? – szakította félbe Christian.
– Nem.
– Rád. Hogy együtt legyünk.
Zenia szeme elhomályosult, majd kicsordult belőle egy
könnycsepp. Christian letörölte az ujjával. Leonora az előző
napon egyetlen könnyet sem ejtett.
– Megkérhetlek valamire? – nézett rá Zenia komoly arccal.
– Csak egy apróságról van szó, és nem baj, ha nemet mondasz.
– Mondjad!
– Ma este meglátogatnak a szüleim. Olyan jó lenne, ha át
tudnál ugorni. Akár csak tíz percre. Annyira örülnék, ha
megismerkednétek.
Christian már sokat hallott a nő szüleiről, az építész apjáról
és az iparművész anyjáról. Lelkes környezetvédők voltak. A
jövőbeli anyósa és apósa. Ez teljesen új élmény lesz a számára.
Leonora apja lelépett, és a felesége az anyjával sem nagyon
tartotta a kapcsolatot, néha úgy tűnt, mintha ki nem állhatná.
Az utolsó éveiben Leonora nővére ápolta az idős asszonyt,
amit soha nem bocsátott meg a húgának. Mintha Leonorának
nem lett volna elég baja a fia betegségével.
– Hé! Figyelsz rám?
– Persze. – Christiannek nehezére esett fókuszálni. – Ott
leszek.
Mi legyen Leonorával? Segítséget kell szereznie a számára.
Talán az a Petra, akit a felesége Facebookján talált, tudná
támogatni. Elvégre barátnők. Kim is valami ilyesmiről beszélt.
Talán Petra észhez tudná téríteni. Leonorának muszáj lesz
túltennie magát a keserűségén, és szembe kell néznie a
valósággal. Egyszerűen muszáj.
21
Amint Leonora kilépett a házból, lecsapott rá a meleg és
Kim.
– Jó reggelt, Leo – kiabálta a férfi a kertjéből.
Mintha túl hosszan tartotta volna Leonorán a tekintetét.
Lehet, hogy látja rajta, milyen szörnyen érzi magát? Lehet,
hogy Christian fecsegett neki a problémáikról és a
viszonyáról? Megint egy veszteség. Nem elég, hogy
elveszítette a legjobb barátját, akivel mindent megosztott,
most a magánéletét is elvették tőle. Hányféle veszteséget kell
még elszenvednie? Elveszítette a férjét, a barátját, a státuszát,
a családját, a lakását, a meghittséget, a szexet… A lista
végtelen.
– Jó reggelt – morogta kedvetlenül.
Kim még mindig bámulta, úgy tűnt, mintha mondani akart
volna valamit, de Leonorának semmi kedve sem volt
bájcsevegni vele. Gyorsan beugrott a kocsiba, és becsapta az
ajtót. Néhány semmitmondó frázist kivéve igazából nem is
beszélgettek, amióta Kim megcsalta Gunvort. Leonora akkor
megundorodott a férfitól, és azóta alig bírta elviselni.
Tolatás közben látta, hogy Kim is beült az autójába. Az
ormótlan terepjárója hátsó ablakán díszelgő matrica arra
szólította fel, hogy halála után ajánlja fel a szerveit. Nem is
rossz ötlet. Kérek egy új szívet, mert a régi tönkrement. Senki
sem értheti meg, milyen rettenetes helyzetbe került. Gyűlölte
a férjét, de hiányzott is neki. Szerette Christiant, és a
legszívesebben elfelejtette volna az egész szerencsétlen
közjátékot, hogy folytathassák az életüket, mintha mi sem
történt volna, de képtelen volt kiverni a fejéből a Zenia
pillantásából sugárzó diadalt.
Szinte nem is figyelte, merre megy, csak nyomta a
gázpedált. Vajon Christian fel akarja keresni Petrát? Miért
akar beszélni vele? Muszáj megtudnia. Nem fogja harc nélkül
feladni. Túl sok forog kockán. Már korábban is átélt hasonlót.
A múltban is harcolt egy férfiért. Vagyis inkább egy fiúért. De
az már nagyon régen történt. Ez a mostani helyzet teljesen
más.
*
Az építkezés körül szállongó por tompította az éles fényt.
Leonora megalázottan kuporgott a kocsiban. Miért kell így
lesnie a férjére? Mennyire más lenne, ha azért várná
Christiant, hogy beüljenek valahova egy pohár borra, vagy
megigyanak egy kellemes helyen egy csésze kávét. De nem
ezért jött. Hogy képes így bánni vele a férje? A feleségével, a
gyermeke anyjával, aki mindent feláldozott a családjáért.
Nagyjából harminc perc várakozás után pillantotta meg
Christiant, amint kilépett a mobil irodából, és néhány szót
váltott az egyik munkással, majd a kerítés felé vette az irányt.
Egészen kicsípte magát, fehér inge fölött kék zakót viselt.
Hogy van most ilyesmire energiája? Hát ennyire hidegen
hagyják a történtek?
– Hova készülsz? – suttogta Leonora maga elé.
Christian beült a kocsijába, és kikanyarodott az építkezési
terület előtti parkolóból. Leonora összecsípett szemmel nézett
utána.
– Mi a francban sántikálsz?
22
Christiannek fogalma sem volt, mire számíthat Petrától.
Alig emlékezett rá, de azt tudta, hogy már jóval Johan
születése előtt Leonora barátnője volt, és abban
reménykedett, hogy ez megkönnyíti a dolgát. A feleségének
olyasvalakivel kell beszélnie, akit régóta ismer, akivel a
barátságuk a gyerek- vagy fiatalkorukban gyökerezik, az
években, amikor a szinte széttéphetetlen baráti kapcsolatok
alakulnak ki.
Amikor Christian és Leonora járni kezdtek, Petra gyakran
vendégeskedett náluk. Elég vadul viselkedett, meglehetősen
őrült benyomást keltett. Sok pasit fűzött egyszerre, és már
akkor kilövette a száját, mielőtt boldog-boldogtalan
piercinget kezdett volna viselni. Állandóan a határokról
beszélt. Hogy feszegetni kell őket. Vagy inkább eltörölni. Nem
akart bezárva élni. A bolondos lány végül cipőboltot nyitott
Aarhusban. Christian a kirakaton keresztül látta Petrát, amint
egy húszszázalékos kedvezményt hirdető táblát igazgat. A
nőtől balra új nyári szandálok várták a vastag pénztárcájú
vevőket. Christian megpróbálta összeszedni magát, de a
küldetése súlya ránehezedett. Nem volt könnyű dolga.
– Christian? – szólította meg Petra a kirakat üvegén át.
Most már nincs visszaút. A nő kinyitotta az ajtót a nap első
vásárlójának, bár még nem tudta, hogy nem cipőért, hanem
segítségért jött.
– Petra! Hát tényleg te vagy az – nyújtotta Christian a
kezét a nő felé, de végül inkább mégis megölelte. – Pont erre
jártam, megláttalak, és gondoltam, beköszönök.
– El sem hiszem, hogy megöregedtél – nevetett Petra.
– Megöregedtem? – Christian eljátszott a gondolattal, hogy
magyarázatként felhozza az álmatlan éjszakákat és a
feketerigó reggeli társkereső kísérleteit.
– Mióta nem láttuk egymást? – Petrán látszott, hogy
megpróbál utánaszámolni. – Már vagy húsz éve!
– Annyi még biztosan nincs – felelte Christian. – Úgy
érzem, mintha csak tegnap lett volna – túlzott, és ő maga is
érezte, milyen hamisan csengenek a szavai.
– Ne hülyéskedj! Egy örökkévalóság óta nem találkoztunk.
Mindketten felnevettek, a férfi örömmel feledkezett el egy
pillanatra a nehézségeiről. Petra mindig mindent
hihetetlenül könnyen vett. Senki sem nevezte volna klasszikus
szépségnek, sőt, a legtöbben csúnyácskának mondták. Talán
ezért viselkedett akkoriban olyan vadul? Hogy kompenzáljon.
Az arcát mindig vastag sminkréteg fedte, kihívó ruhákat
viselt, és soha nem riadt vissza semmilyen őrültségtől.
– Már emlékszem – jelentette ki a nő csípőre tett kézzel. –
Johan keresztelőjén láttalak utoljára. Most mennyi idős?
– Nemsokára betölti a tizennyolcat. Most érettségizik. Pár
napon belül vége a vizsgáinak.
– Hát ez hihetetlen! Tizennyolc év! – csóválta Petra a fejét
mosolyogva.
– Azóta nem is beszéltetek Leonorával?
– Várj egy kicsit! – Petra a belépő fiatal nő felé fordult. A
beszélgetésükből kiderült, hogy a lány a cipőbolt
alkalmazottja, és nagyon sajnálja, hogy megint elkésett. Amint
Christian figyelte a hevesen gesztikuláló Petrát, felismerte
benne a régi szeleburdi ismerősét, de az eltelt idő miatt olyan
érzése volt, mintha egy régi tévéműsor ismétlését nézné.
A fiatal lány eltűnt az üzlet hátsó helyiségében a táskájával
és a rossz kifogásaival együtt. Petra visszafordult Christian
felé.
– Na most már tudok válaszolni a kérdésedre. Nem, nem
tartottuk a kapcsolatot. Még Facebookon sem. A legjobb
barátnők voltunk, egészen addig, míg meg nem született a
gyereke.
– A betegség rengeteg energiáját lekötötte. Semmi másra
nem maradt ideje.
– Jaj, istenem, tényleg! – kapta Petra teátrális gesztussal az
arcához a kezét. – Hogy van Johan?
– Tökéletesen meggyógyult. De nagyon nehéz évek vannak
mögöttünk – felelte Christian. – Nem akarod megint felvenni
a kapcsolatot Leonorával?
Petra a fejét rázta.
– Ő zárt ki engem az életéből, nem én őt, ezért úgy
gondolom, hogy neki kell nyitnia felém. Jól vagy?
– Hogy micsoda? Igen.
– Hirtelen olyan…
– Semmi gond. Nem tudunk valahol máshol beszélni?
Két idősebb hölgy lépett az üzletbe. Türelmesen várták,
hogy foglalkozzon velük egy eladó.
*
Petra barátságosan megszorította Christian karját. Minden
ujján gyűrűt viselt, a tenyere meleget sugárzott. Az
emberemlékezet óta működő kávézó kellemes hangulatot
árasztott. Christian már fiatalkorában is ide járt. Most
hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Pár napja még sokkal
jobb erőben volt. Talán az alváshiány gyengítette le. Vagy
esetleg az, hogy a lehetőségei egyre szűkültek, és fogalma
sem volt, hogy lehet az övé Zenia, hogy találhatja meg megint
a szerelmet.
Kávét és croissant-t rendeltek, és megpróbáltak megint
hozzászokni egymás arcához a sok eltelt év után. Petra szeme
kutatóan járt Christian vonásain, felfedezte az elmúlt idő alatt
bekövetkezett változásokat, amelyek számára olyan hirtelen
jöttek.
Persze Christian is úgyanígy érzett a nővel kapcsolatban.
Petra is majdnem húsz évet öregedett nagyon rövid idő
leforgása alatt. Mielőtt benézett a kirakatüvegen, Christian
fiatal lányként gondolt Leonora barátnőjére, aki a Facebookra
is egy régi, fekete-fehér képet tett ki profilképnek, amelyen
az arca még nem viselte magán gondok és vereségek nyomát,
és az életmódja sem vésett mély ráncokat az orra és a szeme
mellé, most viszont meg kellett állapítania, hogy a nő vonásai
és a tekintete nem vészelte át változás nélkül az elmúlt
éveket. Ráadásul még az allergiával is meg kellett küzdenie,
legalábbis így magyarázta kivörösödött szemét és hangos
tüsszentéseit, amelyeket meg sem próbált visszatartani.
Christian hirtelen arra gondolt, hogy a természet ebben az
évszakban akar a leginkább szaporodni, az élet élni akar… A
feketerigó, a virágok, a fű, a fák… Christian és Zenia.
A férfi úgy döntött, hogy kiteregeti a lapjait. Nem teljesen,
a pénzügyekről nem akart beszélni, de nagy vonalakban
beszámolt a felesége fenyegetőzéséről is. Petra megérezte,
hogy titkol előle valamit.
– Azt mondod, hogy Leonora árthat neked? – kérdezte.
Letört egy darabot a croissant-ból, és a kávéjába mártotta.
Úgy tűnt, megint mindjárt kitör belőle egy hatalmas
tüsszentés. – Hogyan?
– Ezt elég nehéz lenne elmagyaráznom, de pénzről van szó
– felelte Christian, és remélte, hogy ez a szó Petra világában
továbbra sem jelent sokat. Pont mint fiatalkorában. A lány
állandóan anyagi gondokkal küzdött, de nem igazán
zavartatta magát, a legnagyobb lelki nyugalommal számolt be
a kifosztott számlájáról és a rengeteg kölcsönről, amelyeket
esze ágában sem volt visszafizetni. – Igazából azért jöttem,
mert örülnék, ha lenne valaki, aki segíthetne neki. Senkivel
sem tud beszélni.
– Ez nem lesz könnyű – felelte Petra, és hátratolta a székét.
– A feleséged mindig is a szélsőségek embere volt. Vagy
nagyon jóban volt valakivel, vagy látni sem akarta. És ha
valaki egyszer kiesett a pikszisből, esélye sem volt
visszakerülni.
– Dehát azóta rengeteg idő eltelt. Lehet, hogy
megváltozott.
– Szerinted az emberek képesek a változásra?
Christian vállat vont, és a croissant-jára nézett. Semmi
étvágya nem volt, ellenben bármit megadott volna pár perc
alvásért. Akkor talán össze tudta volna szedni a gondolatait.
Még soha nem érezte magát így. A fejében tompán zúgott a
fájdalom, a testében tombolt a nyugtalanság. Felemelte a
tekintetét, és az asztal túloldalán ülő nőre pillantott. Hirtelen
már azt sem tudta, miért kereste fel.
– Most, hogy jobban belegondolok… – szólalt meg Petra
habozva. Látszott, hogy erősen koncentrál. – Most, hogy
jobban belegondolok, azt kell mondanom, hogy Leonora
mindig is elszigetelte magát a többiektől. Csak velem és
Sonjával barátkozott.
– Sonjával? Róla még sosem hallottam.
Petra kifújta az orrát egy szalvétába, mielőtt folytatta
volna.
– A nővérem is pont ilyen magányos típus. Még velem sem
igazán akar találkozni. Ismered az ilyen embereket? Lehet,
hogy főleg ránk, nőkre jellemző, hogy a korral egyre inkább
bezárkózunk – csóválta meg a fejét. – De Leonora már fiatalon
is ilyen volt. Csak néhány emberre volt szüksége.
Christian magában igazat adott Petrának. Leonora soha
nem vette magát körül sok baráttal. De ez őt soha nem
zavarta, inkább örült, hogy a feleségének csak rá van
szüksége. Hízelgett neki, kiválasztottnak érezte magát. Nem
sokkal azután, hogy összejöttek, a lány kijelentette, hogy
többet nem akar a konzervatóriumi csoporttársaival
szórakozni járni, inkább Christiannel szeretne együtt lenni,
aki nagyon élvezte, hogy a barátnője ennyire ragaszkodik
hozzá. Éjszakánként szorosan egymáshoz simulva aludtak az
oldalukon fekve, a lány lélegzete a férfi vállát simogatta. És
most? Most hirtelen megvilágosodott előtte az, amire
korábban még soha nem gondolt, hogy a feleségének rajta
kívül gyakorlatilag senkivel sincs semmilyen kapcsolata. Nincs
senkije. Másoknak lenne kihez fordulniuk.
Petra telefonjára üzenet érkezett. Christian a nő arcát
fürkészte.
– Ezek szerint volt még egy barátnője? Sonja?
Petra bólintott.
– Igazából ő volt a legjobb barátnője, őt még nálam is
régebb óta ismerte. Szerintem inkább vele kellene beszélned.
Talán rá tudod venni, hogy lépjen kapcsolatba Leonorával.
Még mindig Mors szigetén lakik. Általános iskolai tanár.
Benne vagyunk egy közös Facebook-csoportban, onnan tudom.
– Miért szakadt meg a kapcsolatuk?
– Erre nem emlékszem. Valami történt. Egy közös barátjuk
balesetben meghalt, vagy valami ilyesmi. Sonja egy tanyán
lakik, vagy legalábbis akkoriban tanyán lakott. Volt egy
értelmi fogyatékos öccse. – Petra szeme elfelhősödött. – De
örülök, hogy leléptem onnan!
– Sonja – ismételte meg a nő nevét Christian. Ezek szerint
tovább kell kutatnia. Nem állhat meg. Leonorának segítségre
van szüksége. – Nem tudnád felhívni?
Petra a táskájába tette a telefonját, és a napszemüvege
felett Christianre nézett.
– Azt akarod, hogy hívjam fel Sonját, akivel már több mint
húsz éve nem beszéltem? Ezt komolyan gondoltad? Hívjam fel,
és kérjem meg, hogy beszéljen Leonorával, akinek a férje
keveri a szart? Azt már hozzá sem teszem, hogy ennek a
férjnek a létezéséről Sonjának halvány fogalma sincs.
Christian elmosolyodott. Most már ráismert a régi Petrára.
Talán a nőnek mégis igaza volt, amikor kételkedett abban,
hogy az emberek képesek a változásra. Ugyan fizikailag
megváltozott, de a korábbi egyenes, szinte provokatív stílusát
nem vetkőzte le. Visszahúzta a székét az asztalhoz, és közel
hajolt a férfihoz.
– A pasas, akihez hozzámentem, és akinek két gyereket
szültem, iszonyatosan cuki pofa volt. A városi könyvtárban
dolgozott. Később kiderült, hogy a tíz év alatt, amit együtt
töltöttünk, végig egy másik nőbe volt szerelmes. Az egyik
kollégájába, aki szintén házasságban élt. És ez alatt a tíz év
alatt ők ketten rendszeresen találkoztak. Mintha lett volna
egy második, titkos házasságuk. – A nő hangja fokozatosan
elhalkult. – És én nem is sejtettem semmit.
Christiannek fogalma sem volt, hogy mit kellene
válaszolnia. Azt sem értette, mi indította Petrát arra, hogy
elmesélje neki ezt a történetet.
– Mit tudunk igazából egymásról? Szerelmesek leszünk,
összeházasodunk, együtt élünk, egy ágyban alszunk,
gyerekeink lesznek, és mégsem tudunk egymásról semmit.
– Sajnálom, ami a férjeddel történt.
– Nyugodtan pályázhatnék a világ legcsúnyább válása
címre. – Petra arcán látszott, hogy megint átéli az egészet. –
Minden fenyegetést bedobtam, amit csak el tudsz képzelni.
Nálatok is ez a helyzet?
– Lehet – felelte Christian. Nem tudta rávenni magát, hogy
igent mondjon.
– Amikor az ember válik, fegyverre van szüksége. Én a
gyerekeket használtam fel. Azzal fenyegettem meg azt a
barmot, hogy soha többé nem fogja látni őket. Azt találtam ki,
hogy kizárólagos felügyeleti jogot követelek, és
Koppenhágába költözünk.
– Johan már szinte befejezte a gimit.
– Ezért kell Leonorának más fegyver – felelte Petra
gyorsan. Christian nem értette. A nőnek a felesége pártját
kellene fognia, neki kellene segítenie, most mégsem
Leonorának ad tanácsokat. Másrészről persze Christian jött el
hozzá, nem Leonora. És az is lehet, hogy a két nő korábban
rivalizált, és ő most ennek a gyümölcseit élvezi.
– Egy válás igazából olyan, mint egy tárgyalás. Méghozzá
meglehetősen bonyolult tárgyalás – érintette meg Petra
mosolyogva a férfi kezét. – Az ember az érzéseiről tárgyal, és
arról, hogy kinek a hibájából alakultak a dolgok úgy, ahogy. Ki
mit mondott, mit áldozott fel. Ezután jönnek az anyagiak – állt
fel határozottan. Gyengéden megveregette a férfi karját,
mintha az csak egy vigasztalásra szoruló kisgyerek lenne. –
Mennem kell. Örülök, hogy megint találkoztunk.
– Petra?
A távolodó nő megfordult. A kávézó előtti macskaköves tér
egy képeskönyv illusztrációja is lehetett volna.
– Ki tudod deríteni, pontosan hol lakik Sonja?
23
Leonora már szinte el is felejtette Petrát. Annyi év telt el,
és a Christiannel felépített életébe nem fért bele a gyerekkori
barátnője. Egy ideig próbálkozott azzal, hogy megtartsa
Petrát, de kudarcot vallott. Egyszerűen nem ment.
Christian kilépett a kávézóból, és a katedrális felé vette az
irányt. Leonora nem is emlékezett, mikor látta utoljára ilyen
állapotban. Talán amikor Johan élet-halál között lebegett. De
most másnak tűnt, mint akkor. A délelőtt kegyetlen fényében
öregnek, megviseltnek és elhasználtnak látszott.
A nő meg sem próbált elrejtőzni. Nem volt rá szükség. A
férje a gondolataiba merülve bandukolt. Teljesen lefoglalta a
saját fájdalma. Leonora utánaeredt.
– Christian – suttogta maga elé. Bárcsak meg tudná
állítani! Meg akarta mutatni neki, mennyi mindent tesz
tönkre feleslegesen. Gyors pillantást vetett oldalra, és még
éppen látta az üzletébe belépő Petrát.
Soha nem furdalta a lelkiismeret, hogy lezárta a Petra
nevű fejezetet az életében. A dolgok már csak így mennek.
Minden élet fejezetekre van osztva. Ezt alaposan megtanulta.
Előfordul, hogy az egyik fejezet főszereplői a következőben
már csak mellékszerepet kapnak. Vagy teljesen kiírják őket.
Petrával is ez történt. Hiba volt megpróbálnia magával vinni
Petrát az új életébe. Visszaemlékezett a gimnázium befejezése
utáni nyárra, amikor felvették a konzervatóriumba. Az volt az
utolsó szigeten töltött nyara. Petrával átjártak a glyngørei
kikötőbe dolgozni. Szükségük volt a pénzre, és senkit sem
ismertek Aarhusban, így ott esélyük sem lett volna munkát
találni, ezér Glyngørében csapoltak sört és sütöttek halat.
Leonora alig várta, hogy végre elköltözhessen. Szinte fizikai
rosszullét környékezte, gyűlölte a munkahelyét, a forró
konyhát, az olajszagot, a saját tájszólását, azt kívánta, hogy a
fjord vize öntsön ki, és törölje el a várost a föld színéről.
Törölje el szomorú, szürke gyerekkora nyomait, hadd
kezdődjön el végre az élete. Amikor felszállt az aarhusi
buszra, csak két táskát vitt magával. Az egyikbe a ruháit
csomagolta, a másikba a régi hegedűjét tette.
Az anyja megkérdezte, nem akarja-e magával vinni a
könyveit és az emlékekkel teleírt és telerajzolt naplóit.
Leonora a fejét rázta. Esze ágában sem volt. Később
megértette, hogy édesanyja ezt úgy értelmezte, hogy a lánya
elutasítja a gyökereit. Nem is tévedett, de Leonora akkor még
túl fiatal volt, és túlságosan el volt foglalva a saját érzéseivel
ahhoz, hogy az anyjával törődjön. Azóta már persze
érettebben gondolkozott, de Christian soha nem értette meg,
hogy az ember felnőttkorában másokért is felelősséggel
tartozik. Most is úgy viselkedik épp, mint egy bolond kamasz.
Nevetségessé teszi magát azzal, hogy egy fél élet nyomaival az
arcán olyasmikre ragadtatja magát, amiket talán még egy
fülig szerelmes tizenéves fiú sem lépne meg.
Ahogy Leonora előtt lépdelt, látszott, hogy a ruháján átüt
az izzadság. A nő nem értette, hogyan kényszerülhet arra,
hogy abban a városban lopakodjon a férje után, ahol fiatalon
olyan boldog éveket töltöttek együtt. Ahol Leonora
véglegesen maga mögött hagyta a szigetet, ahonnan
származott. Csak Petrát nem vetette ki az életéből.
Mindig elhívta a Christiannel közös programjaikra.
Szerette volna, ha ők ketten összebarátkoznak. Először csak
kényelmetlenül feszengtek egymás társaságában, de később
egyértelművé vált, hogy Leonorának ki kell vernie a fejéből a
nagy barátság illúzióját. Johan keresztelőjén közel állt ahhoz,
hogy ordítva utasítsa ki Petrát a templomból. Már nem is
emlékezett, min kapta fel a vizet, de megállapította, hogy
Petra visszavonhatatlanul a múltja részévé vált. A barátságuk
a kamaszkoruk végén érte el a csúcspontját, amikor minden
hétvégén Nykøbing legmenőbb diszkójában, a Buddy Hollyban
buliztak. Michael Jackson és a Culture Club számaira
táncoltak, Petra sosem fogta vissza magát, Leonorának pedig
kapóra jött barátnője talpraesettsége, és az sem volt rossz,
hogy ha felöntött a garatra, volt kire támaszkodnia, amikor a
nevetségesen magas sarkú cipőjükben záróra után
söröspoharakat és pizzásdobozokat rugdosva hazafelé
botorkáltak a nyugati szélnek köszönhetően hal- és
tengerszagban fürdő utcákon.
Christian gyorsan, céltudatosan haladt, Leonora tudta,
merre siet. A kikötő felé, a kocsijához. A nő is arrafelé parkolt.
A nap egyre erősebben tűzött. Egy sétahajó a part felé tartott,
Leonora pedig úgy érezte, hogy ő a hajóval ellentétben egyre
távolodik a férjével közös életétől. Két lehetőség állt nyitva
előtte. Vagy feladja a harcot, vagy tovább küzd. Nem is igazán
Christianért, azért a disznóért, hanem valami sokkal
nagyobbért. Azért, hogy Johannek biztonságot tudjanak
nyújtani. És a bosszúért. Csodálatos lenne, ha szenvedni látná
Zeniát. Persze nem ennek kellett volna a legfontosabbnak
lennie, de képtelen volt kordában tartani a gyűlöletét.
24
Christian tudta, nagy meggondolatlanság ilyen állapotban
vezetnie. Már nem emlékezett rá, hol, de valahol olvasta,
hogy az alváshiány pont olyan tüneteket okozhat, mint az
alkohol. Elgondolkozott, hogy az elmúlt napok
alvásmegvonása vajon milyen alkoholszintnek felelhet meg.
Eddig nem járt túl sokszor Mors szigetén. Ment volna
gyakrabban is, de Leonoráról sütött, hogy semmi kedve
visszatérnie a szülővárosába, és amikor ott voltak, mindig alig
várta, hogy végre hazainduljanak. Az ellenérzéseibe talán
szégyen is keveredett. A nehéz gyerekkor mély sebeket
hagyott rajta. Hétéves korában egy hétvégén az anyja péntek
reggeltől vasárnap estig nem ment haza. Leonora és a nővére
magukra maradtak. Zabpelyhet ettek lejárt tejjel, és azt
képzelték, édesanyjuk meghalt, és életük hátralévő részében
egyedül kell boldogulniuk. Amikor az anyjuk végül betoppant,
egy szót sem szólt arról, hol volt, és miért nem telefonált,
viszont leszidta őket, mert nem raktak rendet maguk után.
Christian elképzelni sem tudta, hogy a felesége miért nem
említette soha gyerekkori jó barátját, Sonját, amikor amúgy
rengeteget beszélt a múltjáról. Persze főleg az apjáról mesélt.
Az, hogy elhagyta őket, még mindig fájó sebként lüktetett
benne, bár felnőttként sok olyan dolgot is megértett, amit
gyerekként nem tudott hova tenni. Tudta, hogy az apja
valószínűleg pszichiátriai kezelésre szorult volna, beteg volt,
ezért nem boldogult a hétköznapokban, és végül emiatt sétált
ki az ajtón.
Egyszer véletlenül összefutottak vele Aarhusban. A Nord
bevásárlóközpontban sétáltak, amikor Leonora hirtelen
megragadta Christian karját.
– Ott az apám – mutatott egy tréningnadrágot, zöld
széldzsekit és baseballsapkát viselő, elkínzott arcú férfira.
Nem látszott alkoholistának, inkább úgy tűnt, mintha a
mentális betegsége miatt romlott volna le az állapota. Nem
ismerte fel a lányát, Leonora pedig nem akarta felfedni a
kilétét. Christian megkérdezte, ne menjenek-e oda hozzá, ne
mutassák-e meg neki a gyerekkocsiban alvó unokáját. Leonora
nemet mondott. Még csak fontolóra sem volt hajlandó venni
az ötletet. Azt felelte, már így is túl sok időt vesztegetett el az
apjára, a legszívesebben elfelejtené, és inkább soha többé be
sem teszi a lábát abba a kibaszott bevásárlóközpontba. Amikor
megvették a házat Vejlében, Christian arra gondolt, hogy
Leonora szívét nem csupán a gyönyörű kilátás ejtette rabul,
hanem az is tetszett neki, hogy így nem kell ugyanabban a
városban laknia, ahol az apja, ahol mindig fennállt a veszély,
hogy belebotlik a férfiba, aki cserben hagyta. Az apja jóval
többet jelentett Leonorának, mint egy szerencsétlen
pszichiátriai beteg. Felfoghatatlan fájdalmat okozott neki, és a
véletlen találkozás után egyértelműen látszott, hogy még
mindig nem tette túl magát rajta. Megpróbálta az apjával
kapcsolatos érzéseit elméje egy zárt zugába száműzni, de nem
tudta végleg rájuk zárni az ajtót, és rettegett, hogy mi lesz, ha
megint szélesre tárul.
Christian szinte nem is figyelte, mennyi kilométert megtett
már. Ideje beütni a címet a GPS-be. Petra megadta neki a
tanya címét, ahol Sonja felnőtt. Valami csoda folytán még a
pontos cím is eszébe jutott.
Ahogy a férfi vezetés közben elővette a telefonját, látta,
hogy Johan próbálta hívni. Milyen furcsa, hogy nem hallotta
meg. Ennyire zsongnak a fejében a gondolatok? Rábökött a
zöld telefonikonra.
– Szia, apa!
– Miért hívtál? Minden rendben?
– Tudod, hol van anya?
– Nem vette fel?
A vonalból zörgés hallatszott, Christian nem értette
pontosan a fiút.
– Csak azért, mert megváltoztatták az útvonalat, és csak
kilenc körül érünk oda hozzánk.
– Értem – felelte Christian. Nem örült ennek a hírnek.
Sokkal könnyebb dolga van azoknak a szülőknek, akik az út
elején vannak, amikor a leérettségizett osztály házról házra
jár, mert akkor még nincsenek annyira berúgva. Kinek van
kedve huszonkét részeg kamasszal kedélyeskedni? – Ez elég
késő, nem? – Johan nem felelt. – Itt vagy?
– Igen.
– Nem tudtok korábban jönni? Nem túl vicces az utolsók
között lenni.
A háttérből hallatszó zajok arról tanúskodtak, hogy a bulit
már most, két nappal a hivatalos időpont előtt elkezdték.
– Johan?
– Itt vagyok – felelte a fiú ingerülten. Christian ritkán
fegyelmezte, elvégre egyke volt, ehhez jött a betegsége, ez
mind hozzájárult ahhoz, hogy a szülei elkényeztették. Nem
igazán bocsátkoztak vele vitába. De Christiannek most nem
akaródzott engedni, egyrészt fáradt volt, másrészt semmi
kedve sem volt huszonkét bepiált tinédzsert este kilenckor
vagy tízkor tovább itatni.
– Kilenc óra nekünk már túl késő. Mondd meg az
osztálynak, hogy korábban kell jönnötök – közölte Johannel
ingerülten. Érezte, hogy egyre jobban elönti a düh.
– Már kész a terv. Nem tudom megváltoztatni – felelte a
fia, majd mondott még valamit, amire Christian képtelen volt
figyelni. Talán azt mondta, hogy az utolsó vizsgájukat áttették
egy nappal későbbre, vagy pont fordítva, a bulit hozták előre.
– Apa?
– Igen?
– Hallod, amit mondok?
– Egyszer már megváltoztatták az útitervet, úgyhogy nem
értem, miért ne tudnák megint megváltoztatni. Végeztem, és
most mennem kell.
Johan dühösen tette le a telefont. Ha sikerült volna az
anyjával beszélnie először, ő engedett volna. Ez mindig így
volt. Christian látta, hogy közeledik a viborg-i lejáró. Időbe
telik, amíg átjut Morsra, aztán pedig hazavezet. Mi lenne, ha
nem ma menne? Vagy akár szarhatna is az egészre. Kit
érdekel Leonora fenyegetőzése? Megmondja neki, hogy
nyugodtan jelentse fel, Zeniának pedig elmagyarázza, hogy
mi történt. Hogy a fia életét kellett megmentenie, azért csalt.
Ezt mindenkinek meg kell értenie. Eszébe jutott, mi történt
pár éve egy másik vállalkozóval. Elítélték adócsalásért, de
nem kellett börtönbe mennie, csak pénzbüntetést kapott,
viszont soha többet nem akart együtt dolgozni vele senki.
Persze számíthatott volna rá, hogy a közbeszerzéseknél többet
nem rúg labdába. Miért választana az állam egy csalót, amikor
annyian jelentkeznek minden munkára?
– Nem – suttogta Christian maga elé. Ha kiderült, mit
tettek, lehúzhatják a rolót. Ebben teljesen biztos volt.
Márpedig többek között az építészet szeretete és egy új világ
víziója kapcsolta össze Zeniával. Meddig fog a nő kitartani
mellette, ha csak kőművesnek veszik fel, és reggel héttől
délután háromig pakolhatja a téglát?
Határozott mozdulattal elfordította a kormányt, és Leonora
szülővárosa felé vette az irányt.
25
– Honnan tudott, hogy Leonora követte a férjét? – kérdezte
Josefine. Mielőtt Holger válaszolhatott volna, a lánya mögött
kinyílt az ajtó, és a homokdombok felől fújó szél felkapta az
asztalon fekvő szalvétákat. Egy fiatal pár lépett be, és nézett
kutatóan Holgerre és Josefinére, majd a pult felé vették az
irányt, ahol kávét és limonádét rendeltek németül. Egy kis
rossz idő még soha nem akadályozott meg egy németet sem a
strandolásban.
– Utólag bemértük a mobiltelefonjaikat – felelte Holger. –
Mindenki, akinek van mobilja, apró jeladóval a zsebében
mászkál.
– Hát ezt be kellene tiltani.
– A mobiltelefonokat? – nevetett fel a férfi. – Felőlem. Sőt a
Google-t és a Facebookot is, nekem aztán nem hiányzik, hogy
percenként betageljen valaki.
Furcsán hangzott szájából az angol ige. Mintha a nyelvének
nem akaródzott volna kimondania. Az ő korában már nehezen
szokott hozzá az ember új kifejezésekhez. A hetvenes éveikben
járó idősek mindig is idegenkedtek a jövevényszavaktól.
Holgernek semmi problémája nem volt a „kompjúter” szóval,
de azt, hogy „hashtag” és „Instagram”, nem volt hajlandó
kiejteni a száján. A Facebook még valahogy elment.
– Ha az emberek otthon hagyják a telefonjukat, máris
túljártak a rendőrség eszén – közölte a lányával.
– Tudod jól, hogy nem a mobilokról beszélek, hanem a
megfigyelésről – meredt rá Josefine dühösen.
– Elvileg egyet is értek veled. A magánélet számomra is
szent. Nekem sem tetszik a folyamatos megfigyelés. De
errefelé megy a világ. Nemsokára drón hozza a postát. Ebbe
bele kell törődnünk. Úgy látszik, a társadalom ezt akarja. És
van itt még valami más is, leánykám.
– Ki nem állhatom, amikor leánykámnak szólítasz.
– És van itt még valami más is, kislányom.
– És mi lenne az, papus? – Josefine úgy ejtette ki a „papus”
szót, mint azokban a régi filmekben, amelyeket soha nem
látott. Holgernek igazából tetszettek, vasárnaponként
lehetett őket nézni valamelyik olcsó csatornán, ahol állandóan
arról szóltak a reklámok, hogy hol lehet szinte ingyen
iszonyatos mennyiségű ételt venni, például hat csomag
tavaszi tekercset ötven koronáért vagy tíz kiló darált
marhahúst egy százasért. Ki a fenének kell tíz kiló darált
marhahús? De a filmek miatt hősiesen végigülte a reklámokat,
általában egymás után kettőt is megnézett, mintha dupla
vetítésre ment volna moziba. A Roxy mozi és az otthoni
tévékészüléke közötti egyetlen különbség a kiszolgálás volt.
Otthon mindent magának kellett intéznie: kávét főzni, vagy
kimenni a sörért, és csak akkor evett pattogatott kukoricát, ha
készített magának, de legalább senki sem verte oldalba, vagy
szidta hangosan, ha horkolni kezdett.
– Hagyjuk – sóhajtott fel a lánya. – Inkább térjünk vissza
oda, hogy Christian elindult Mors felé.
– Leonora pedig követte – egészítette ki Holger.
– Nem lehet, hogy nem követte, hanem együtt mentek?
– Akkor miért mentek két kocsival? Ez teljesen logikátlan. A
rendőrség logikusan dolgozik.
– Erre persze rajtatok kívül senki sem képes – csóválta a
fejét Josefine.
– Ebben majdnem igazad van – felelte Holger. Megemelt
hangja meglepte a lányát, sőt saját magát is. – Senki sem
dolgozik olyan konzekvensen és logikusan, mint azok a
rendőrtisztek, akik egy gyilkost üldöznek. Mi ott voltunk a
hullaházban. Láttuk a meggyilkolt nőt. A feje annyira
eldeformálódott, hogy fogorvost kellett hívni az
azonosításhoz. Az agya kifröccsent az útra…
– Hagyd abba, apa! – nézett rá elborzadva Josefine, de
Holger nem hagyta, hogy félbeszakítsa.
– Az agya kifröccsent, a kerék átment az arcán. El tudod
képzelni, milyen volt? Az agya úgy nyomódott ki a
koponyájából, mint egy banán a héjából.
– Miért csinálod ezt?
– Hogy megértsd, mi hajt minket. Mi hajt minket arra, hogy
ne vesztegessük azzal az időt, hogy rossz irányba indulunk el.
Az idő a legfontosabb tényező. Ha egy gyilkosságot nem
sikerül egy héten belül felderíteni, ötven százalékkal csökken
az esélye, hogy valaha elfogjuk az elkövetőt. Ezt tudtad?
Josefine a fejét rázta.
– Ezt mondja a statisztika. Ezek tények. Ezért az első hét
iszonyatosan fontos a számunkra. Szinte nem is alszunk.
– Erre emlékszem. Gyűlöltük, amikor nem jöttél haza –
vetette közbe a lány. A szemébe gyűlt könnyeken látszott,
hogy szomorú emlékek tolultak fel benne. Visszagondolt
azokra az estékre, amelyeket apja nem otthon töltött, amikor
mindenki egy gyilkosságról beszélt, a tévé és rádió is ettől
volt hangos, az újságok a címoldalon találgatták az elkövető
kilétét, ők pedig tudták, hogy Holger azért nem jön haza,
mert igazságot próbál szolgáltatni az áldozatnak. Volt, hogy
napokig nem látták, hiába nyaggatták az édesanyjukat.
Ilyenkor az őrsön dőlt le egy kicsit egy szófára, ha már nem
bírta nyitva tartani a szemét.
Egyszer két teljes hétig nem ment haza. Mennyi idősek is
lehettek a lányok? Talán négy és nyolc? A gyilkosságot Jütland
nyugati részén követték el, a távolság miatt nem tudott volna
hazajárni. A gyilkost el kellett kapni, semmiképpen sem
akarták futni hagyni a szörnyeteget, aki eltépte a társadalmat
összetartó kötőanyagot. A törvényt. Szabályok nélkül semmi
sem tudna működni, ezért a törvény finom szövetének
szakadásait mindig be kell foltozni. Holger élesen emlékezett,
hogy a lányok zokogtak, amikor végre hazament. December
volt, Karen egész novemberben egy karácsonyi előadás
kosztümjeit varrta. Holger a katedrális és a színház közötti
téren parkolt le, és amint a lakásuk felé lépdelt, végigfuttatta
tekintetét a feldíszített utcán. A kivilágított színház hatalmas
plakáton hirdette a karácsonyi darabot. A férfi alaposan
szemügyre vette a szereplők ruháit, megpróbált néhány
részletet az eszébe vésni. Az egyik színésznő fején pompázó
terjedelmes kalap szintén a felesége keze munkáját dicsérte. A
testén feszülő, selyemfonállal hímzett fűző ragyogott a
mesterséges fényben. Így ni! Most már lesz mit mondania
Karennek, amikor hazaér. Nem akart a munkájáról beszélni.
Még a kezdetekkor megegyeztek, hogy nem viszi haza a sok
szörnyűséget, ezért megtartotta magának a késeléseket, vagy
azt, amikor egy férfit egy elhagyatott partszakaszon egy
nehéz kővel agyonvert a szeretője. Addig ütötte a koponyáját,
amíg mozgott, az áldozat vérét felszívta a homok. Holger
mindezt egymaga viselte. A rendőrség egyik fontos
feladatának tartotta, hogy a sok borzalmat és kegyetlenséget
csak azok a kemény legények lássák, akik ezt a munkát
választva, Jézusként feláldozzák magukat az emberiségért.
Csak a rendőrök nyitják ki a pokolba vezető ajtót, csak ők
másznak le az alvilágba, és mennek ölre a halállal, csak ők
látják, milyen szörnyűségekre képes az ember. Azért végzik a
munkájukat, hogy mások boldog tudatlanságban élhessenek,
ne kerüljenek kapcsolatba a valósággal, nyugodtan
betlehemezhessenek, vagy hímezhessék a fűzőt
selyemfonállal, és hallgathassák a városháza előtt az
Üdvhadsereg rézfúvósait.
Josefine óvatosan törölgette a szemét, hogy ne kenje el a
sminkjét.
– Ezért nem akartatok soha… – Holger elakadt.
– Hogy ezért nem akartunk-e rendőrök lenni?
– Igen.
– Szerinted? Gyűlöltük az egészet. Gyilkosok és bűnözők.
Rettegtünk, hogy egy nap majd nem jössz haza.
Holger lehajtotta a fejét.
– Egyszer… Ezt még soha nem mondtam el neked. – Josefine
tekintetén látszott, hogy lázadó jelleme ellenére mégsem
tudta teljesen levetkőzni a benne lakozó tekintélytiszteletet,
és mindig is felnézett az édesapjára.
– Sosem késő vallomást tenni – felelte Holger halkan.
– De nem szabad berágnod.
Holger mosolyogva fogta meg a lánya kezét.
– Pont ma lennék rád dühös?
– Oké. Egyszer ledőltél ebéd után, és akkor én és Isabella…
– Muszáj volt a húgodat is belerángatnod? – vágott közbe
Holger.
– Megígérted, hogy nem fogsz berágni.
– Igaz.
– Elfelejtetted bezárni az iratszekrényedet. Emlékszel?
Barna volt. A kulcsát mindig magadnál tartottad. Nincs
gyerek, akit ne izgatnának a kulcsok és zárak.
– Mi történt, miután kinyitottátok az iratszekrényt?
– Megnéztük az egyik ügyedet. Egy nagyjából Isabellával
egyidős kislányt ölt meg valami vadállat.
Holger mélyen beszívta a levegőt. Megint maga előtt látta
a meggyilkolt kislány testéről készített képeket. Ezek szerint
hiába követett el mindent, hogy megóvja a lányait. Hiába
próbálta az édesanyjuk mesevilágában nevelni őket.
– Szóval nem a nevetek volt az oka? – kérdezte.
– A nevünk?
– Josefine és Isabella. Én Dorthének akartalak nevezni.
Josefine arcán hitetlenkedő mosoly jelent meg, majd
hangosan felkacagott.
– Azt hitted, hogy azért nem lettünk rendőrök, mert nem
Dorthének és Hannének kereszteltek minket?
– Henriettének. Dorthének és Henriettének. Ezek
rendőrnőkhöz illő nevek – felelte Holger.
Josefine a fejét csóválta.
– Ezt komolyan mondod? Inkább térjünk vissza
Christianhez. Ott tartottunk, hogy Mors felé ment.
Holger megköszörülte a torkát.
– Igen. Mors felé ment. Vagyis inkább azt mondhatnám,
hogy visszament az időben. Vissza, Leonora múltjába.
26
A házat nem túl hívogató kerítés vette körül. Amikor
Christian kiszállt az autóból, állatok szaga ütötte meg az
orrát. Néhány tyúk meredt rá kíváncsian a ház mellett
megbúvó tyúkól drótkerítése mögül. A férfi félretolta egy
rózsabokor ágait, hogy meg tudja nézni a házszámot.
– A picsába! – szisszent fel. Tüske fúródott a mutatóujjába.
Az ujjbegyén tökéletesen kerek, vörös csepp jelent meg. Az a
különös gondolata támadt, hogy a vörös rózsa fertőzte meg és
változtatta vörössé a vérét. Biztos a kimerültség miatt történt,
általában nem szokott ilyen bolondságokat kitalálni. A vére
már eddig is vörös volt, mégis milyen lett volna? Fekete?
Belépett a kerítésen, és szemügyre vette a tanyát. A
nádtetős faházat egy az egyben el tudta volna képzelni az
aarhusi skanzenben. Valaki a falnak támasztott egy
narancssárga bobot, ez azokat a hibakeresős feladatokat
juttatta Christian eszébe, amelyekért úgy odavolt
gyerekkorában. Keresd meg az öt hibát a képen! Az ananász
formájú kopogtató kézigránátra emlékeztette. Bekopogott, de
nem kapott választ. Keményebben odaütögette az
ananászgránátot, az nem okozott csalódást, úgy hangzott,
mintha az egész ajtót a levegőbe tudta volna röpíteni.
– Halló! – kiáltotta, majd megismételte még hangosabban.
– Halló!
Vékony repedés futott átlósan a konyhaablak üvegén. A
benti sötét és az ablakon visszatükröződő napfény miatt
semmit sem lehetett látni. Hiába hallózott tovább, nem jött
válasz.
A háztól kissé távolabb álló fészer ajtaját résnyire nyitva
hagyták. Christian tisztában volt vele, hogy vissza kellene
mennie a kocsijához. Semmi keresnivalója egy vadidegen
ember birtokán, Amerika bizonyos államaiban a tulajdonos
büntetlenül fegyvert foghatna rá, és le is lőhetné.
A tolóajtót olcsó hullámlemezből készítették. Nem volt túl
jó állapotban, a görgősín elferdült, már jócskán elmúlt a
fénykora, az ilyesmit Christian mindig szívesen bontotta le,
kinek van szüksége egészségtelen kacatokra, azbesztre,
műanyagra és mindenféle vegyszerre? Az ajtó alig akart
engedni. A fészerben egy traktor nézett farkasszemet
Christiannel. Nem úgy tűnt, mintha az elmúlt évtizedben
látott volna mezőt.
– Van itthon valaki? – kiáltotta Christian.
A falon egy madárijesztő lógott. A kalapján
megszámlálhatatlan lyuk tátongott, az arcát csak egy kis
széna jelképezte. Christian belépett a fészerbe, az egyik
kezével tartotta a tolóajtót, amely most vissza akart térni az
eredeti, sem nyitott, sem zárt helyzetében. Amint elengedte,
rögtön vissza is csúszott, majdnem bezárta Christiant a
fészerbe a traktorral és egy vékony fénycsíkkal. A hirtelen
sötétben rátört a vágy, hogy összekucorodjon a padlón, és így
próbáljon nyugalomra lelni. Mintha a lelkében uralkodó sötét
borította volna be a kis helyiséget, mintha a fénycsík a napot
jelképezné, amely számára már lemenőben van, mintha azt
akarná üzenni, hogy le kell mondania a szerelemről, az élete
össze fog omlani.
Összerezzent, amikor megcsörrent a telefonja. A zsebéhez
kapott, hogy megszüntesse a zajt. A feje felett, a fészer teteje
alatt, egy szárnyas lény vadul körözni kezdett.
– Peter? – szólt bele Christian a telefonba.
– Hol vagy?
– Hát… – Rémülten jött rá, hogy fogalma sincs, mit
mondjon.
– Valami gond van? Aggódom miattad. Nem vagy
magadnál.
Christian körbekémlelt. Az udvarról hangok szűrődtek be.
Megpróbált kilesni az ajtó résén, de elvakította a fény.
– Mindenesetre utánanéztem a pénzügyeinknek, ahogy
kérted. Már amennyire az ilyesminek utána tudtam nézni
anélkül, hogy feleslegesen felhívtam volna magunkra a
figyelmet.
– Aha.
– Figyelsz rám?
– Persze. – Nem tudta eldönteni, hogy egy vagy két ember
hangját hallja-e az udvarról. Tudta, hogy elő kell bújnia, nem
telefonálgathat a fészerben az idők végezetéig.
– Nagyon nem jó ötlet feljelenteni magunkat, vagy bármit
is visszafizetni. Komoly problémáink adódhatnak. De semmi
baj nem lesz. – Peter hangjából a hitelesség és pofátlanság
megfelelő elegye áradt, amellyel mindig minden tárgyalást a
saját javára tudott fordítani. – Mondd el, mi a fene van veled!
Valami gáz van otthon?
– Visszahívlak – csúsztatta vissza Christian a zsebébe a
telefont. A félbeszakadt beszélgetés után szinte ordított a
csend. Amikor mozgást érzett maga mögött, először azt hitte,
hogy a saját árnyéka, és hogy az ajtó és a fal között beeső fény
űz bolondot belőle, de ekkor valami lesújtott rá. Keményen. A
földre zuhant. Felnézett, de csak a rámeredő arc körvonalait
látta.
– Mi a franc…? – kiáltott fel. Elöntötte az adrenalin, sajgott
a füle töve. Utoljára tizenhét éves korában, egy buliban emelt
rá kezet egy részeg. A fájdalom volt a legkevesebb, valójában a
megaláztatás és a düh miatt állt el a szava. – Ezt mégis
hogyan… – Feltápászkodott, meglendítette védekezően maga
elé emelt kezét. Valami nehézbe ütközött, mintha egy emberi
bokszzsák állt volna előtte.
– Frank! – kiáltotta valaki abban a pillanatban, amikor
felkapcsolódott a villany. A hang tulajdonosa egy idős roma nő
volt, aki mintha egy múlt századi gazdaságból került volna
ide. A mellette álló fickó retardáltnak tűnt. Tényleg, Petra
említette, hogy Sonja öccse szellemi fogyatékos. Mondjuk
kisöcsinek senki sem nevezné, hatalmas óriássá zabálta magát.
A szemei túl közel ültek egymáshoz, az orra belapult, az arca
tésztaszerűen rengett. Talán a születésénél adódtak
problémák. Christian megérintette a fülét, majd végigsimított
az ingén, vérnyomokat keresett, de nem talált.
– Frank, hagyd békén az urat!
– Igen, Frank, húzz innen! – kontrázott rá Christian. A
legszívesebben pofán verte volna az idiótát. Nagy kedve
támadt megrugdosni, minden agresszióját rázúdítani, addig
ütni, amíg mozog. Eszébe jutott egy éjszakai hadgyakorlat
katonakorában. Szakadó esőben haladtak előre az erdőben
teljes menetfelszerelésben. Már huszonnégy órája ébren
voltak, mindenki egyre ingerültebb lett. Úgy kiabáltak
egymással, ahogy az előző hat hónap során még soha. Ketten
összeverekedtek.
– Az önkormányzattól jött?
– Az önkormányzattól? – meredt Christian a nőre. Hát
persze. Nyilván van egy halom kifizetetlen számlájuk, az
érkező leveleket már ki sem bontják, képtelenek betartani a
társadalom legalapvetőbb szabályait. Az önkormányzat néha
kiküld valakit, az megpróbál legalább egy számlát kifizettetni
velük, vagy rimánkodik, hogy csináljanak valamit a
szemetükkel, a szomszédok panaszkodnak rájuk, az errefelé
dolgozó parasztok pedig nem férnek el a kombájnokkal a
házuk előtt az úton.
– Nem az önkormányzattól jöttem – felelte. – De nem
szeretem, ha rám támadnak.
– Mi pedig nem szeretjük az idegeneket. – A nő gyors
pillantást vetett félkegyelmű fiára. Christian követte a
példáját, nem örült volna, ha megint nekiugrik.
– Sonját keresem.
Szavait hosszú hallgatás követte. Az idős nő most először
vette igazán szemügyre.
– És mit akar tőle?
Az idióta közelebb lépett Christianhez, érezte az anyja
ellenséges hangján, hogy nincs oda a látogatójukért.
Christian megpróbálta elnyomni az előtörő erőszakos
képeket. Az idejövetele céljára gondolt, azért van itt, hogy
segítséget találjon Leonorának, nem azért, hogy egy értelmi
fogyatékossal bunyózzon.
– A feleségem gyerekkori barátnője, és a feleségemnek
segítségre van szüksége. – Maga is hallotta, milyen hamisan
cseng a hangja. Hiszen neki magának van szüksége segítségre.
– Hogy hívják a feleségét? – lépett közelebb hozzá a nő. A
fény az arcára esett, és Christian látta, hogy régi fájdalom
torzítja el a vonásait.
– Leonorának. Figyeljen rám! Csak meg akarom találni
Sonját. Tud segíteni, vagy nem?
27
Leonora még mindig nem értette, mi a fenében
mesterkedik a drágalátos férje. Tisztes távolságból követte a
kocsiját Sonjáék tanyájától a belváros felé. Amikor Christian
leparkolt, ő is megállt, és óvatosan kémlelt a férfi felé. Az
autóban szólt a rádió. A helyi adón a négyszáz évvel ezelőtti
boszorkányperekről szóló műsor ment. Hét nőt vetettek
máglyára. Leonora persze ismerte a történetet, a sziget
minden lakója kívülről fújta a sztorit. Hármuk nevére még
emlékezett is: Mette Krogfod, Birgitte Jensdatter és Maren
Piersdatter. Az egyikük öreg volt, és keserű, egy másiknak
pedig sötétebb volt a bőre, ez bőven elég volt ahhoz, hogy
máglyán végezzék.
Christian kiszállt a kocsiból, Leonora várt egy kicsit, majd
utánaosont. Ahogy körbevették a sziget hangjai és illatai,
megrohanták az emlékek. Széles e bolygón Nykøbing Mors
városát ismerte a legjobban. Ahogy nézte a bennszülöttek
arcát, úgy látta, hogy a vonásaik megdöbbentően hasonlítanak
egymásra, és ugyan ez az elképzelés öt másodpercig sem
tartott volna ki, ha kritikai vizsgálatnak veti alá, mégis
ragaszkodott hozzá.
A férje határozott léptekkel haladt előtte. Korábban nem
győzte hangsúlyozni, mennyire tetszik neki a felesége
szülővárosa. A kívülről érkezők egzotikus szemüvegén át
nézve talán valóban elbűvőlő helynek látszott. Christiant
lenyűgözte a természet, az Öntöde Múzeum, a kolostor, és a
helyi dialektus is jólesett a fülének.
A férfi átvágott a főúton, de hirtelen megtorpant, és egy
idősebb hölgyhöz fordult, hogy kérdezzen valamit tőle. Talán
eltévedt? Megfordult, és Leonora irányába indult. A nő
riadtan meredt rá. Most mi a fenét csináljon? Bár viszonylag
nagy volt köztük a távolság, nem akart kockáztatni. Feltépte a
hozzá legközelebb eső üzlet ajtaját, berontott rajta, és behúzta
maga mögött. Látta, hogy Christian megállt. Nem úgy tűnt,
mintha észrevette volna.
– Segíthetek?
Leonora az idős eladó felé fordult.
– Lehet. Szeretnék egy új… – A szeme kétségbeesetten járt
körbe. Mi a francot vegyen? Egy lakberendezési üzletbe
keveredett, francia gyarmati stílusú székpárnák, bombasztikus
gyertyatartók és lámpások közé, amelyek egytől egyig
antiknak akartak tűnni, de mégis ordított róluk, hogy kínai
gagyik. Korábban rengeteg ilyen kacatot összevásárolt, de
ettől a szokásától már megszabadult, tartós tárgyakkal
szerette körülvenni magát, száműzte a giccset az otthonukból.
Az otthonukból. A szó megint az utcán álló férjére terelte a
figyelmét. Christian a telefonját bámulta. Az a kibaszott
telefon. Az egész a telefonnal kezdődött. Bárcsak akkor éjjel
úgy tett volna, mintha nem történt volna semmi, bár ne
akarta volna mindenáron megnézni az üzeneteket! Talán
segített volna, ha hagyja, hogy a férje kiélvezze a kis
kalandját. De nem. Zenia rá akarja tenni a mancsát arra, ami
az övé. Erről van szó. Az ilyesmit meg kellene tiltani.
– Szóljon csak, ha tudok valamiben segíteni – szólalt meg
megint az eladó.
– Köszönöm, csak nézegetek.
– Azt hiszem, már találkoztunk.
Leonora kényszerítette magát, hogy hátat fordítson
Christiannek, és szemügyre vegye a pult mögött, az üzlet
hátsó részében ülő öregembert a halvány fényben.
– Nem hiszem – felelte. – Csak átutazóban vagyok.
– Leonora! – kiáltott fel az idős férfi olyan lelkesedéssel,
amit az ő korában legfeljebb a nyugdíjasotthonban lehetett
hallani, ha a lakók közül valakinek bingója volt. – Tudtam!
Mennyi év telt el az utolsó találkozásunk óta! Ott voltam az
édesanyád temetésén. Mindig törődött velem, ha kórházba
kerültem. A temetés óta nem láttalak.
– Már nem lakom itt – felelte Leonora, és hasztalanul
próbálta felfogni az öregember szavait. Az ő anyja törődött
valakivel? Hát a lányaival nem törődött, de persze lehet, hogy
mindenét a betegeinek adta. Zokogó, halálfélelemmel eltelt
időseknek, balesetet szenvedett gyerekeknek, nőknek, akiket
csak pár perc választott el attól, hogy anyává váljanak.
Minden gondoskodását rájuk pazarolta. Leonorának és
nővérének csak egy hullafáradt zombi jutott. Erre kétféle
módon lehet reagálni. Olyanná válhat, mint az anyjuk.
Leonora nővére ezt az utat választotta. Vagy el lehet
menekülni, meg lehet változni, és el lehet felejteni a vén
boszorkányt. Leonora ezt tette, legalábbis eddig.
– De mégis visszajött – örvendezett az öreg. – Emlékszem,
hogy hegedült az édesanyja temetésén.
– Valóban – felelte Leonora szárazon. Már szinte ki is ment
a fejéből, pedig tényleg hegedült. Egy Bach-darabot játszott,
ez még azelőtt volt, hogy rájött volna, hogy soha semmit sem
kapott az anyjától, és ezen az sem változtatott, hogy az
asszony feldobta a bakancsot. Abban reménykedett, hogy meg
tud békélni az anyjával, rátalál magában az iránta táplált
szeretetre, de nem így történt. Nem érzett hirtelen forró
szeretetet a vénasszony iránt csak azért, mert alulról szagolta
az ibolyát. És az anyja sem szerette őt soha. Egyébként szépen
játszott a temetésen, és a kis templom akusztikája jobb nem is
lehetett volna. De a játéka itt süket fülekre talált, mint
korábban is mindig. Az anyja soha egy szóval sem adta jelét,
hogy elismeri a lányát. Ennyire nehezére esett volna
megdicsérni a gyerekét? Főleg, hogy tényleg tehetséges volt.
– Csak átutazóban vagyok – fordult vissza Leonora a
kirakathoz. A férje az autója felé lépdelt. – De örülök, hogy
megint találkoztunk.
28
Az iskola előtt csak tizenkét autó tudott parkolni, Christian
ezért egy kicsit odébb tette le a kocsit az út mellett. Nem
látott sehol táblákat, amelyek eligazították volna, hogy hol
szabad és hol nem szabad megállni, és hirtelen rádöbbent,
olyan helyen jár, ahol gyakorlatilag bárhol lehet parkolni,
kivéve az út közepét és a lakók kocsibejáróját.
A délutáni nap erősen tűzött, a napszemüvegét az irodában
felejtette. Lehajtotta a napellenzőt, ezt nem kellett volna, az
apró tükör kegyetlenül megmutatta, milyen nyúzott, és hogy
a szeme körül új ráncok szabdalják a bőrét. Mit fognak
gondolni róla, amikor nemsokára belép a tanáriba, és Sonja
után érdeklődik, ahogy a nő anyja tanácsolta neki a tanyán.
*
Sonja a hatodikosoknak tartott angolórát, de Christiannek
megengedték, hogy megvárja az iskolában. Nem igazán
értette, miért nem dobták ki. Hogy lehet, hogy egy pasasnak,
aki úgy néz, mint most ő, engedélyezik, hogy gyerekek
közelében tartózkodjon? Úgy látszik, a szigetlakók bíznak
embertársaikban. Kisétált az udvarra, követte a kanyargós,
járólapos utat, majd belesett az egyik ablakon. Egy tanárnő
kiskamaszoknak tűnő gyerekeknek magyarázott. Ez biztosan
Sonja lesz, Leonora régi barátnője, akiről még soha nem is
hallott.
A folyosó egyik alacsony, kemény padján várta meg, hogy
vége legyen az órának. A falat a fogasok felett a diákok
vízfestékkel festett képei – ferdén lógó teliholdak és egyéb
égitestek – foglalták el. Christiannek eszébe jutott egy régi
barátnője, pont akkoriban találkozgatott vele, amikor
megismerte Leonorát. A lány teljesen odavolt a
horoszkópokért, minden áldott vasárnap megvett egy
magazint, hogy elolvassa, mire számíthat a következő héten.
Semmi sem tudta megingatni abbéli hitében, hogy a csillagok
beszélnek hozzá, és hogy a Jupiter és a Mars határozzák meg,
hogy mikor van a legnagyobb esélye átmenni a KRESZ-vizsgán.
Túl magvas beszélgetéseket nem folytattak a kapcsolatuk
során, de Christian vele élt át először gátlások nélküli
szeretkezéseket. A lányból teljesen hiányzott az a
visszafogottság, amely a korábbi négy vagy öt szexpartnerét
jellemezte. Szerette elengedni magát, szerette Christian
nyaka köré fonni a lábát az ágyban, vad fantáziák szaftos
részleteit suttogni a fülébe, orgiákról mesélt, arról, hogy
Christian egyszerre több nőt tesz a magáévá. Nem is a
fantáziái voltak érdekesek a férfi számára, inkább a lány
hangja izgatta fel, az, hogy nem maradt csendben szeretkezés
közben. Hihetetlen világok tárultak fel előtte, és ezért igazán
nem volt nagy ár, hogy el kellett viselnie a barátnője lelkes
fecsegését az aszcendensekről és a különböző bolygóállásokról.
Ezt az árat egészen addig a decemberi délutánig hajlandó
volt megfizetni, amikor belépett a konzervatórium ajtaján a
hóna alatt egy mappával, és útbaigazítást kért a titkárnőtől. A
nő felvezette egy keskeny lépcsőn, majd végig egy folyosón,
amelynek mindkét oldalán irodák nyíltak, míg végül
megálltak egy félig nyitott ajtó előtt, amelyen a titkárnő meg
sem próbált bemenni. Inkább bekopogott. A hosszú, fekete
copfos fiatal lány először fel sem pillantott. Teljesen magába
merült, és úgy tűnt, hogy a titkárnő ezen semmi kivetnivalót
nem talál. Beletörődött, hogy olyan zsenikkel van dolga, akik
a közönséges földi halandókkal ellentétben nem követik a
társadalom törvényeit és szabályait. Leonora csak a harmadik
kopogásra emelte fel a fejét. Nem a titkárnőre nézett, aki
közölte, hogy vendége érkezett, hanem egyenesen
Christianre, mintha várta volna.
A férfi mély lélegzetet vett, és végigfuttatta tekintetét a
diákok képein. Igazából nem értette, miért szeretett bele
olyan őrülten Leonorába. Hiszen addigra már tudta, milyen
örömet tud okozni a jó szex. Leonorával teljesen más érzés volt
szeretkezni. Vele minden együttlét új titkokat hordozott.
Amit a lány az egyik nap még élvezett, az hirtelen fájdalmat
okozott neki, vagy egyszerűen csak már nem tartotta
izgatónak. Christian több mint húsz évig azért küzdött, hogy
kielégítse. Most, hogy belegondolt, talán sikertelenül. Vagy
lehet, hogy Leonora kielégülése másban keresendő? De mi van
akkor, ha őt az elégíti ki, ha kielégíthet egy nőt? Ha érezheti,
mennyire rá van gerjedve, hallhatja a szájából előtörő
hangokat, láthatja, amint elmerül az élvezetben. Pont, mint
Zenia, aki teljesen feloldódik az orgazmusában, egy vad
pillanatig eggyé válik a gyönyörrel.
Gondolatait a felberregő csengő szakította félbe. Pont olyan
hangja volt, mint amikor még ő járt iskolába, de mintha kicsit
hangosabban szólt volna. A következő másodpercben feltárult
az ajtó, és kiözönlöttek rajta a diákok. A tanárnő lépett ki
utolsónak a teremből. A szeme élénken csillogott, ő mindent
megkapott, a szellemi fogyatékos bátyja meg semmit. Milyen
igazságtalan az élet.
– Sonja?
– Jaj, majdnem a frászt hozta rám! – kapta fel a nő
színpadiasan a kezét. – Maga Eskild édesapja?
– Nem, teljesen más ügyben jöttem – felelte Christian. –
Leonora férje vagyok.
– Leonora?
– Azt az információt kaptam, hogy annak idején nagyon jó
barátnők voltak.
– Történt vele valami?
– Nem, nem erről van szó. Ráér egy kicsit? Nem fogom sok
idejét elrabolni.
A beálló csendben a nő szemén látszott, hogy vadul
forognak az agyában a kerekek. Végül bólintott.
– Találkozzunk kint az udvaron öt perc múlva.
*
Kiabálás, rúgások hangja, sírás és örömujjongás hatolt
Christian fülébe. Fociztak a gyerekek. Ez Johannek soha nem
adatott meg, legfeljebb dekázott egy kicsit otthon a kertben a
jó időszakaiban. Christian és Leonora mindig úgy tettek,
mintha nem bírtak volna lépést tartani a fiukkal, és Johan
minden egyes alkalommal fényes győzelmet aratott a szülei
felett.
A fiatalok labdája kigurult a pályáról, és Christian lábánál
állt meg.
– Ezt figyeljétek! – kiáltotta, és a talpa élével visszarúgta
nekik. A szépen kivitelezett mozdulat után a gyerekekre
mosolygott, és remélte, hogy a produkciójával sikerült pár jó
pontot gyűjtenie Sonjánál. A nő közben feltette a
napszemüvegét, és hátradőlt a padon. A tarkóját az
iskolaudvart övező fehér falnak támasztotta.
– De mi van a nővérével? Vele nem tud beszélni? –
kérdezte. Christian nagyjából a valósághoz hűen számolt be az
eseményekről. Elmondta, hogy válni akar, és hogy Leonora
szinte teljesen magára maradt, és segítségre van szüksége.
Azt is megemlítette, hogy Petrától hallott Sonja létezéséről.
– Már régóta nem tartják a kapcsolatot, így ez nem túl jó
ötlet – próbálta meg elkapni a nő tekintetét a sötét szemüveg
mögött.
– Szerintem az sem jó ötlet, hogy én beszéljek vele –
nevetett fel Sonja.
Christian habozott. Azt kívánta, hogy a nő vegye már le a
szemüvegét, ne kelljen továbbra is egy nagyra nőtt rovar
szemébe bámulnia.
– Petra is valami ilyesmit mondott, de valakivel muszáj
beszélnie.
– Ha felhív, nem fogom lecsapni a kagylót.
– Mennyi ideig voltatok barátnők? – próbálkozott Christian
más módon. Talán ha sikerül Sonja eszébe idéznie a
barátságukat, ha sikerül felébresztenie benne a gondoskodás
szikráját… Persze ezt igazából magában sem tudta
felébreszteni.
– Legjobb barátnők voltunk, amíg… – Sonja mélyen beszívta
a nyári levegőt, nem ment neki könnyen az emlékezés, de
ezzel talán mindenki így van, ez pont olyan, mint amikor egy
régi számítógépet hosszú idő után bekapcsolnak, az is lassan
indul be. Most Sonjának is oxigénre volt szüksége. – Volt egy
közös barátunk, aki meghalt.
– Ezt Petra is említette.
– Akkor… Valami tönkrement köztünk.
– Miért?
A nő pillanatnyi habozása ékesszólóan árulkodott arról,
hogy nem igazán akaródzik erre a kérdésre válaszolnia.
Christian megértette. Az ember a legszívesebben elfelejtené a
múltat.
– Leonora soha nem mesélt erről?
– Miről? Hogy az egyik barátotok meghalt? Nem. A mai
napig rólad sem hallottam soha.
– Nem is tudom. Annyira szörnyű volt az egész. Nem igazán
akarok beszélni róla.
– Most tettél igazán kíváncsivá.
– De azért megérted, hogy nem akarok beszélni róla, igaz?
Most látlak életemben először. Csak úgy beállítasz, és a
segítségemet kéred. Nem érzem úgy, hogy tartoznék neked
bármivel is.
– Teljesen igazad van – felelte Christian gyorsan. Látta a
nőn, hogy egész életében azzal küzdött, hogy meghúzza a
saját határait, és talán mostanra sikerült megtanulnia,
hogyan kell. – Talán inkább telefonálnom kellett volna – állt
fel a férfi. Sonja ülve maradt.
– Igazából megértelek. Leonora nem olyan nő, akit csak úgy
el lehet hagyni.
– Ezt meg hogy érted?
Sonja felhorkant, és durva trágárság csúszott ki a száján.
Christian visszaült mellé.
– Van valami, amiről tudnom kellene? Összevesztetek?
– Valami olyasmi.
– Mi történt?
Sonja tekintete a gyerekek felé kalandozott. Mindkét
könyökét a pad háttámlájára támasztotta. Mintha nem viselt
volna melltartót. Christian elkapta róla a tekintetét. Mi ütött
belé, hogy így bámulja a nő testét? Biztos a meleg miatt van,
vagy az alváshiány miatt, esetleg a nyár az oka, a levegőben
szálló virágpor.
– Megvádoltam – szólalt meg végül Sonja. –
Olyasvalamivel, amiről később kiderült, hogy nem ő követte
el. Érted? Egyszer már megvádoltam, és ezzel mindent
tönkretettem. A rendőrség azt mondta, hogy túl sokat ittam,
és teljesen magamon kívül voltam. És hogy a
vádaskodásaimnak nincs semmi alapja.
– Egy szót sem értek. Mivel vádoltad meg?
– Ezért nem akarok beszélni róla. Mert akkor megint
megvádolom. Nagyon szégyelltem magam miatta. Hibáztam.
Volt alibije. Aznap este nem is volt velünk.
– Aznap este?
– Amikor Mick meghalt. Igazából nagyon is értem, miért
nem beszélt rólam soha. Bűnt követtem el ellene.
Becsengettek. Sonja felpattant, most Christian maradt ülve.
– Fájdalmat okoztam neki. Fogalmad sincs, mennyit törtem
a fejem az ügyön. Akkoriban persze meg voltam győződve
róla, hogy igazam van.
– Miről voltál meggyőződve? Muszáj elmagyaráznod. Egy
szót sem értek.
Sonja a lassan az osztálytermek felé induló gyerekek felé
fordult. Látszott, hogy ezek a diákok nem tisztelik annyira a
csengetést, mint annak idején Christian és Peter. Ők még
szedték a lábukat, ha megszólalt a csengő.
– Ott voltam, amikor meghalt – kezdte lassan a nő.
– Mick? De ő ki? Leonora barátja volt?
– Igen. De… De engem akart. – Sonja hangjából büszkeség
csendült ki, de hirtelen rájött, milyen gyerekesen viselkedik.
Mintha visszatért volna a kamaszkorába. Elmosolyodott. –
Nagyon fiatalok voltunk, és nevetséges módon vetélkedtünk
egymással. Két szerelmes kamasz. Emlékszel még, milyen volt?
Christian bólintott, de magában azt gondolta, sosem volt
igazán fiatal. De, talán Zeniával. A nő hozta el a fiatalságát.
Ahonnan Christian származott, ott az életet komolyan kellett
venni. Nem is emlékezett olyanra, hogy az apja bármikor
nevetett volna, talán csak akkor, ha valaki elesett vagy
könnyebben megsérült munka közben az építkezésen. Mint
amikor a filmekben valaki elcsúszik egy banánhéjon. De ettől
eltekintve a mókázás és szórakozás szinte tabu volt, neki és az
öccsének maguknak kellett felfedezniük. Az édesanyjuk talán
máshogy viselkedett volna, ha kap rá esélyt, hogy fellázadjon
a férje minden jókedvet elnyomó diktatúrája ellen. De erre
soha nem került sor, és az otthoni melankólia erősen hatott a
fiúkra. Magukkal vitték a szülői ház moll hangzását. Lehet,
hogy ezért szeretett bele Leonorába? Ezért nem tudott
uralkodni magán, amikor megismerkedtek? A lányban lakozó
sötét vonzotta volna? Zenia teljesen az ellentéte volt, a lelke
dúrban játszott.
Sonja szeme kutatóan meredt a férfi arcába. Szinte mintha
olvasott volna a gondolataiban. Az ajkán rejtélyes mosoly
jelent meg.
– Minden rendben?
– Igen. Csak nem aludtam túl jól az utóbbi időben. Mi
történt pontosan? Azt mondtad, megvádoltad Leonorát.
Mivel?
– Amikor Mick meghalt, én kicsit arrébb voltam. – Sonja
végre feltolta a napszemüveget a homlokára. Komolyan nézett
Christian szemébe. Az iskolaudvar szinte teljesen kiürült. – De
hallottam a sikolyát. Rettenetes volt. Azt is hallottam, amint
felordít, miközben zuhant lefelé. Hiába próbált
belekapaszkodni valamibe, esélye sem volt. Voltál már ott?
– Hol?
– Menj el, és nézd meg! A Hanklitről nem jó leesni.
– Hanklit?
– Bjergby mellett van, innen körülbelül tíz percre kocsival.
Néhányan úgy döntöttünk, hogy átugrunk oda bulizni. Az
idősebbek nyúltak egy kis piát a szüleiktől. A parton ittunk,
tüzet gyújtottunk, gitároztunk és énekeltünk. Aztán
felmentem Mickkel a sziklára… Nem – Sonja a fejét rázta. –
Nem akarok beszélni róla.
– Mondd el, mi történt! Leonorát akár ki is hagyhatod –
alkudozott Christian. Felállt, és úgy nézett le a nőre. – Sonja!
Muszáj elmesélned!
A nő vállat vont, mintha a haláleset, amely tönkretette a
barátságukat, semmiség lett volna.
– Együtt voltunk. Lefeküdtem Mickkel. És aztán, mialatt
öltöztem, leesett a szikláról. Ennyi. Be voltunk rúgva, így nem
csoda, hogy leszédült. A rendőrség is ezt mondta. –
Elhallgatott, és megint vállat vont.
Christian látta rajta, hogy maga sem hiszi, amit mond.
– Leonora is ott volt?
– Nem, dehogy! Az iskolában hegedült. – Sonja
harmadszorra is vállat vont. Lehet, hogy itt a szigeten ezzel
jelzik, hogy befejeztek egy mondatot? – Most mennem kell –
nézett a nő a két fiúra, akik még nem mentek be az iskola
épületébe.
– Nem beszélhetnénk még kicsit? Szeretném hallani az
egész történetet. Azt, hogy mivel vádoltad meg.
– Christian…
A férfi figyelmen kívül hagyta a nő sóhaját.
– Látom rajtad, hogy nem hiszed, amit mondasz.
Sonja tekintete megrebbent. Christian csak ekkor fogta fel,
hogy megragadta a karját. Enyhített a szorításán, majd
elengedte.
– Nem hívnál fel, amikor végzel? Megígérem, hogy utána
békén hagylak. Csak szeretném megérteni, mi történt.
A nő megint tétovázott. Egyértelműen látszott rajta, hogy a
férfi kitartása kellemetlenül érinti.
– Csak öt percet adj! – esdekelt Christian. – Kérlek!
– Menj el a sziklához!
– A Hanklithez?
– Igen. A Hanklithez. – A szó hihetetlenül erotikusan
csengett, ahogy Sonja kimondta. – Felhívlak, ha végeztem az
iskolában. De a saját szemeddel kell látnod, hogy meg tudd
érteni.
29
A Hanklit, a megingathatatlan és örökkévaló homok- és
kőkolosszus, méltóságteljesen emelkedett a Limfjord-szoros
fölé. Christian felfelé mászott, haladását csalán és vadul
burjánzó fű akadályozta, egy alkalommal gonoszul zümmögő
bogarak is célba vették, alig győzte elhessegetni őket. Mi a
francért jönnek ide kamaszok bulizni? Hát nem lehet ennél
jobb helyet találni a lerészegedésre? Talán azon a nyári
éjszakán, Leonora fiatalkorában, a határaikat akarták
feszegetni? Szinte látta maga előtt, hogy az unalom és
nyughatatlanság ideűzi őket, Jütland egyik legvadabb tájára.
A felfelé vezető ösvény ennél fenyegetőbb már nem is lehetett
volna. Benőtték a növények, alig lehetett rajta haladni.
Mintha csak el akarta volna űzni a látogatókat. Ha Dániának
volt bölcsője, az csakis itt, az ország legöregebb vidékén
ringhatott. A jégkorszak szülte meg, amint gyűrte és tépte a
földet, rázta a kontinenst, és átalakította a tájat. Hol egy
sziklát, hol egy feneketlen fjordot, hol egy szigetet hozott
létre.
Félúton Christian visszanézett a parkolóra. Lent
felberregett egy turistabusz motorja. Az információs pulttól
nem messze egy idősebb pár olvasta a tudnivalókat, pont úgy,
mint nem sokkal korábban ő is. Megtudta, hogy a szikla
úgynevezett oldalirányú moréna, és hogy hamarosan felveszik
az UNESCO Világörökségi Listájára. Megfordult, és felfelé
kémlelt. Mi a fenéért jött ide? Mire számít? Tovább lépdelt
felfelé. Hirtelen megszólalt a telefonja, a csörgés belehasított
a természet hangjaiba, éles kontrasztot húzva.
– Igen?
– Christiannel beszélek? – Sonja kereste. Csak most tűnt fel,
hogy a nő hangja milyen kellemesen, kristálytisztán cseng.
Biztosan azért, mert most nem látta Sonja arcát. Ez már csak
így van. Az ember mindig akkor veszi észre az őt körülvevő
dolgokat, amikor már eltűntek. Ő is akkor jött rá, hogy milyen
magányos, amikor szembe kellett néznie azzal, hogy talán le
kell mondania Zeniáról.
– Igen – felelte, és erősen a füléhez szorította a telefont.
– Megígértem, hogy felhívlak. – Sonja elhallgatott. – De
úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha nem tépnénk fel a múlt
sebeit. Semmi jó nem sülhet ki belőle.
– Itt vagyok a sziklán, ahogy javasoltad. Nem tépünk fel
semmit sem. De eljöttem idáig. – A nő hallgatása arról
árulkodott, hogy erősen töpreng. Christian nem akart túl sok
időt adni neki a gondolkozásra. – Nagyon sokat jelentene
nekem. Csak meg akarom érteni, mi történt. A szavamat
adom, hogy nem adom tovább senkinek, amit most tőled
hallok. Rendben?
Sonja nem felelt.
– Rendben? Sonja?
– Teljesen fent vagy?
– Igen. – Christian óvatosan közeledett a magas füvön
keresztül a szikla széléhez. – Itt vagyok. – Lenézett a szédítő
mélységbe, a fjord hullámzó vízére.
– Nézz körbe! Látsz egy kerítést?
– Nem. Várj egy kicsit! – Hátrébb lépett, és körbehordozta a
tekintetét a területen. – Most már igen. Egy alacsony
kerítésre gondolsz?
– Egy olyan juhkarámszerűség – felelte Sonja. – Régebben
állt mellette néhány fa, amely megvédte az embert a naptól
és esőtől.
– Még mindig itt vannak – sétált Christian közelebb az
ócska lécekből összetákolt kerítéshez. Juhot egy darabot sem
látott, csak egy régi vályút, amelynek az alján néhány
centiméternyi, zavaros folyadék, némi összegyűlt esővíz
látszott.
– Ott feküdtünk le a fűbe – közölte Sonja tárgyilagosan.
– Kicsoda?
– Én és Mick. A többiek lent maradtak a tábortűznél.
Christian a part felé pillantott. Könnyen el tudta képzelni
az eseményeket. A fiatalok gallyakat hordtak össze, sejtelmes
fénybe burkolta őket a holdfény, a fjord csillogott, Sonja és
Mick kéz a kézben szaladtak fel az ösvényen, a testükben
lángolt az első csókok által életre keltett vágy.
– És aztán mi történt? – kérdezte.
– Várj egy kicsit! – szólította fel Sonja. Christian furcsa
zörgést hallott, mintha a nő a táskájában matatott volna,
aztán beült a kocsijába, vagy legalábbis becsapódott egy ajtó,
és végül minden elcsendesedett.
– Szeretkeztünk. – Christian összerezzent a hirtelen
kimondott szó hallatán. Szinte látta őket maga előtt a füvön.
Odalépett a facsoporthoz, egy pillanatra elgondolkodott, hogy
nem inkább bokornak kellene-e nevezni, mintha galagonya
lett volna. Biztosan itt feküdtek.
– Amikor vége lett… – A nő birokra kelt az emlékkel, vagy
talán a szavakkal, vagy a magának tett ígérettel, hogy többet
nem ismétli meg a hamis vádat.
– Mi történt?
– Mick rágyújtott, és a szikla széléhez sétált.
– Te nem mentél vele?
– A ruhámat kerestem. Nem találtam a bugyimat.
– Értem – nyugtázta Christian, és szinte ő maga is a fiatal
Sonjával együtt kereste a bugyit a sötétbe burkolózó füvön,
mialatt Mick távolodott tőlük.
– Aztán hangokat hallottam. Először azt hittem, hogy a
partról jönnek. Két ember hangja volt. – Christian maga is
hegyezni kezdte a fülét, ahogy Sonja hegyezhette annyi évvel
korábban.
– Nem láttál semmit? – kérdezte.
– A fák eltakarták előlem a kilátást. De aztán meghallottam
Mick kiáltását.
– A kiáltását? Ezek szerint felkiáltott?
– Igen, kiáltott valamit.
– Mit?
A csendet csak a szél zúgása szakította meg. A fjord vize
visszatükrözte az égen elszórtan lebegő felhőket.
– Sonja! Mondd már! Mit kiáltott?
– A nevét.
– Leonoráét?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Hát éppen ez az. Akkor biztos voltam benne. De mennyire
bízhat az ember a fülében, ha megivott fél liter pancsolt piát?
– Fogalmam sincs – felelte Christian. Hogyan tudna
segíteni Sonjának az emlékezésben? – De a részegek füle is
működik, és az ember hall vele. És te azt hallottad, amint Mick
Leonora nevét kiáltja. Hogy hangzott? Mintha a szerelmét
szólította volna? – Egy pillanatig eltöprengett, hogy ő vajon
Zenia nevét sikoltaná-e, ha lezuhanna valahonnan, hogy még
utoljára az ajkán érezhesse a szerelme nevét.
– Nem. Nem úgy hangzott. Inkább mint…
– Mint?
– Mint egy kétségbeesett sikoly.
– Leonora? – ismételte meg Mick utolsó szavát Christian.
Hirtelen történt valami a névvel, a hangokkal, amelyek
korábban a szerelmet jelentették a számára. Most inkább
fenyegetésnek hallotta.
– És aztán egy rettenetes sikoly. Felnyaláboltam a ruhámat,
és a szikla széléhez rohantam.
Christian a térben is követte az elbeszélést, együtt szedte a
lábát a fiatal, félig meztelen Sonjával, aki teljesen
elfeledkezett a bugyijáról, csak gyorsan beleugrott a
farmerébe, és a többi ruháját a mellkasához szorítva futott a
sikoly irányába. Christian a szakadék széléhez ért, és a mélybe
meredt.
– Megláttam Micket. Annyira szörnyű volt… – Sonja remegő
hangon mesélte, hogy a fiú élettelen teste a parton feküdt, és
át-átcsaptak rajta a hullámok. Christian némán hallgatta a
hangját és az egyre erődöső szelet, amely felkorbácsolta és a
sziklának csapta a fjord vizét. Egy pillanatra lehunyta a
szemét. Semmi sem tűnt el, mindent élesen látott maga előtt.
A fiú teste nem szabadesésben zuhant. A szikla széle lejtőt
alkotott, de annyira meredek volt, hogy képtelenség lett
volna bárhol megkapaszkodni. Mick megpróbált küzdeni a
gravitációval, de minél inkább harcolt, annál gyorsabban
gurult lefelé. A tekintetében rettegés lángolt. Christian
kinyitotta a szemét, menekülni akart a szörnyű látványtól, de
hiába. Az összetört test a parton hevert, a feje egy kövön
zúzódott össze.
– És aztán mi történt?
– A többiek nevét kezdtem sikoltozni, de nem hallottak.
Egyre vadabbul őrjöngtem, Micket is szólongattam. Nem
mozdult többé, csak a víz sodorta ide-oda.
Christian látta maga előtt, amint a víz belekap a holttestbe.
– Lerohantam. De akkor… – Sonja hatásszünetet tartott. –
Akkor megláttam valamit.
– Hol?
– A kerítés végénél.
Christian visszanézett a kerítésre a válla felett. A
sziklacsúcsra két út vezetett fel, az egyik a partról, a másik a
mögötte lévő mezőkről, ahol néhány állat legelészett.
– Mit láttál?
– Egy embert.
– Biztos vagy benne?
– Akkor az voltam.
– És most?
A nő tétovázott. Christian hallotta, hogy elfordítja a
slusszkulcsot.
– Olyan régen történt. A rendőrség azt mondta, hogy be
voltunk rúgva, és igazuk volt. Azt is mondták, hogy sötét volt,
én pedig hisztérikus állapotba kerültem. De igenis láttam
valamit.
– Leonorát?
– Nem tudom. Elméletileg nem lehetett ő, mert az
iskolában hegedült, ezért később kételkedni kezdtem
magamban. Mindenki azt mondta, hogy tévedek. Érted, miről
beszélek?
– Igen – felelte a férfi, bár nem igazán volt személyes
tapasztalata ilyen borzasztó tévedésekkel. De el tudta
képzelni, hogyan sulykolta mindenki Sonjának, hogy az
események nem úgy történtek, ahogy mondja. Ki hitt volna
egy szerelmes kamaszlánynak, aki a zuhanó szerelme szájából
a vetélytársa nevét vélte hallani?
– De mégis tudom, hogy láttam valamit – szólalt meg
megint a nő. – Volt ott valaki. Éreztem. De nem lett volna
szabad megvádolnom Leonorát. Tényleg nem említette soha?
– Nem, soha.
– Hát ez furcsa. Nagy port vert fel az ügy, és végül is
ártatlan volt. Valamit félrenéztem.
– Igazából nem hiszed, amit most mondasz, ugye? –
Christian kérdését hosszú csend követte, tökéletesen
illeszkedett az alatta elterülő, végtelenbe nyúló látképhez.
– Mennem kell a gyerekekért – mondta végül Sonja.
– Sonja? Nem hiszed, amit mondasz, igaz? Láttad, és…
– Csak egyvalamiben vagyok biztos – vágott a szavába a nő.
– Leonorát nem lehet csak úgy elhagyni. – Mély levegőt vett,
és magyarázni kezdte, hogy el kell vinnie valahová a
gyerekeit. Christian megköszönte a segítségét, és letette. Egy
hang ütötte meg a fülét. Megfordult. Talán a parkolóból
sodort felé beszédfoszlányokat a szél? A magas fű zöld
tengerként hullámzott. A férfi megcsóválta a fejét. Az
elméjében őrült gondolat kezdett testet ölteni. Leonorát látta
maga előtt, és arra gondolt, hogy a nő megbújik valahol a
lenyűgöző tájban, szemmel tartja, és csak a megfelelő
alkalomra vár, hogy a mélybe taszíthassa.
30
A kávézó sarkában a kávéfőző rövid, dühös horkantást
hallatott, majd gőzfelhőt eresztett a magasba. Holger azon
füstölgött magában, hogy ezek az új masinák sokkal nagyobb
zajt csapnak a kelleténél. Lattét és cortadót készítenek, meg
még ki tudja, mit, aminek a nevét még csak nem is hallotta
soha. A régi szép időkben a kávéfőző szinte hangtalanul
dolgozott, csepegett egy kicsit, és hipp-hopp, már ott is
illatozott a finom kávé az asztalon. Nem kellett hozzá gőz,
ezer kiló acél és mindenféle alkatrész.
A férfi a lánya arcát fürkészte. Úgy látszik, ezt a szakmai
ártalmat már soha nem fogja levetkőzni. A vonásaiból akarta
kiolvasni, hisz-e neki, vagy kételkedik a szavában. Nem tudta
eldönteni, elmondja-e Josefinének, hogyan találták meg a
szerencsétlenül járt Micket. Kora reggel történt három nappal
később a tengeren. A Glyngøre kikötőjéből kifutó halászok
hálójába hering helyett valami teljesen más akadt. Először
delfinnek nézték, de hamar kiderült, hogy ennél nagyobbat
nem is tévedhettek volna. Egy holttestet emeltek ki a vízből.
– És mindezt attól a Sonjától hallottad? – kérdezte Josefine
megrendült arccal.
– Igen, de csak jóval később. Képtelen voltam annyiban
hagyni az ügyet. Mindent átrágtam újra, és nekiálltam, hogy
kiderítsem, mit kerestek a Hanklitnél. Jártál már ott?
– Nem, de tudom, hogy most azt fogod mondani, hogy
Dánia leggyönyörűbb helye. Mindig ezt mondod, amikor olyan
helyekről beszélsz, ahol rajtad kívül még szinte senki sem járt.
Holger elmosolyodott. A lányának igaza volt. Mindig volt
érzéke olyan kincsek felfedezéséhez, amelyeket mások
figyelmen kívül hagytak. Karenre is így talált rá a
mezőgazdasági kar buliján. A lány a falnál állt egyedül,
tekintetét durcásan a padlóra szegezte, és csak akkor mozdult
meg, amikor felemelte a karját, hogy fehér szíjú karórájára
pillantson. Holger sokáig figyelte. A többi lány a
táncparketten pörgött-forgott, vagy élénken gesztikulálva
beszélgetett. Karenen látszott, hogy esze ágában sincs
beszédbe elegyedni senkivel. Holger az ismeretlen felé indult,
a rövid távolság hihetetlenül hosszúnak tűnt, szinte maga sem
hitte el, amikor végre odaért hozzá. Idegesen nézett rá. Mi
lesz, ha hűvösen reagál, és hideg elutasításával magányos
életre ítéli? Magában ismételgette, amit mondani akart neki.
Van kedved táncolni? De amint Karen rászegezte a tekintetét,
teljesen más csúszott ki a száján.
– Miért duzzogsz?
– És mi van Leonora alibijével? – rántotta vissza Holgert
Josefine kérdése a valóságba.
– Egy éjszaka elolvastam az üggyel kapcsolatos jelentéseket
a nykøbingi állomáson. Átrágtam magam az összes
kihallgatáson. Természetesen Leonorát is kihallgatták. Még
csak tizennégy éves volt. A fiú halálának éjszakáján
megszállottként próbált, mert egy országos tehetségkutató
versenyre készült.
– És ez benne volt a rendőrségi jelentésben? – húzta el
Josefine szkeptikusan a száját.
– Persze, hiszen ez volt az alibije. Bjergby-ben volt, a
zenetanárja hallotta, amint a mellette lévő teremben hegedül
az iskolában. – Holger felnevetett. Bjergby. Milyen tipikus! A
városka nevét a „hegy” és a „város” szavakból rakták össze. A
dánok, akik a világ leglaposabb országát mondhatták
magukénak, minden buckát és dombot rögtön hegynek
kiáltottak ki. A Sjælland szigetén fekvő apró kiemelkedést is
mindenki „sjælland-i Alpok” néven emlegeti. Érthetetlen,
hogy miért képtelenek a hosszan elterülő síksággal
büszkélkedni. A válasz talán a nyelvben található. A „lapos”
szó nem cseng túl jól. Lapos az erszénye. A kapcsolatuk
ellaposodott. Lehet, hogy ezért nem értékeli senki a dán táj
szépségét? Pedig talán csak a megfelelő nevet kellene
megtalálniuk a különböző tájegységeknek. Vegyük például
Tanzániát, ahol a Serengeti síkság neve azt jelenti, „végtelen
föld”. Holger két műsort is látott róla a tévében.
– Min nevetsz?
– Semmin. Csak Bjergby nevén. Hiszen nincs is hegyük.
– Van egy meredek szikla.
– Ez igaz. Van egy meredek szikla – ismételte meg a lánya
szavait a férfi. – De több kilométerre onnan, ami hozzájárult
ahhoz, hogy a rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy
Leonorának nem lehetett köze a fiú halálához. Az út biciklivel
legalább tizenöt perc, de inkább több. És a zenetanár rajta
tartotta a szemét Leonorán. Vagy legalábbis a fülét. – Holger
megköszörülte a torkát, majd folytatta. – De az ügy irataiból
kiderült, hogy Mick és Leonora nem sokkal a szerencsétlenség
előtt konfliktusba keveredtek. Néhány nappal korábban egy
iskolai buliban többen látták őket veszekedni. A tanúk
egyöntetűen azt vallották, hogy a vita kiváltó oka a
féltékenység volt, és ez felkeltette a figyelmemet.
– Miért? – nyitotta nagyra a szemét Josefine, és Holger
felfedezte az arcában a dacos kamaszlányt, aki mindig
mindenben ellentmondott neki.
– Mert sokat elmondott Leonora gondolkozásmódjáról.
Megmutatta, hogy nem olyan nő, akit csak úgy el lehet
hagyni. Kétféle nő van a világon.
– Na ezt most azonnal hagyd abba! – emelte fel Josefine a
kezét. – Nem kétféle nő van a világon. Pont annyiféle nő van a
világon, ahány nő. Vagyis több milliárd.
Holger nyelt egyet. Karen általában ilyenkor szólt bele a
vitájukba. Most azt mondta volna, hogy a férjének nem lenne
szabad ennyire általánosítania, aztán pedig felhívta volna
Josefine figyelmét arra, hogy az embereknek igenis vannak
közös vonásaik.
– Akkor hadd fejezzem ki magam másképpen – sóhajtott
Holger. Egy pillanatig szinte az orrában érezte Karen
parfümjének illatát.
– Jó ötlet – felelte a lánya.
– Vannak nők, akiket nem olyan egyszerű elhagyni. – A
férfi a halkan kimondott mondat után mélyen Josefine
szemébe nézett.
– Hát ez egyértelmű. Nyilván mély sebet ejtett rajta,
amikor az apja fogta magát, és lelépett. – Josefine olyan arcot
vágott, mintha őt hagyták volna el.
– Ezzel nem is akarok vitába szállni. Az volt az elméletem,
hogy akit egyszer elhagytak, az mindent elkövet, hogy ilyesmi
még egyszer ne történjen meg vele.
– De tévedtél?
– Nem tévedtem. Csak… – Holger megpróbált
visszaemlékezni, mikor fogalmazódott meg benne először a
gondolat, hogy Christian volt a gázoló. Sajnos túl későn,
különben most máshogyan mesélné a lányának a sztorit. De
talán a tanulság a legfontosabb. Az órájára pillantott. – Ne
szakíts állandóan félbe! Így soha nem jutunk el a történet
tanulságához.
– Mert olyan is lesz?
Holger úgy döntött, nem reagál a gúnyos megjegyzésre.
– Ne feledd, hogy Christian aznap este követte el a
gázolást, és a telefonja adataiból tudjuk, akkor már három
napja nem aludt. A Sonjával folytatott beszélgetés után
visszaindult Vejlébe, Leonora pedig követte.
31
Leonora akár már szem elől is veszíthette volna Christiant.
Mindent tudott. Mialatt a férje sziklát mászott, majd a
csúcsról telefonált, távolról figyelte. Kivel beszélhetett?
Petrával? Vagy Sonjával? Igazából nem is érdekelte.
Megőrjítette a gondolat, hogy a férje le akarja cserélni egy
másik nőre.
Valójában igazából csak azt tette, amit mindig is tett.
Követte Christiant. Amikor a konzervatóriumban egy este
enyhén elpirulva vacsorázni hívta, követte egy étterembe,
aztán később követte a hálószobába, egészen az ágyig, majd
még később Vejlébe. Most követte Morsról hazafelé. Amikor
még ott lakott, nem tudta, hogy a sziget neve latinul halált
jelent. Erre csak később, a konzervatóriumban jött rá. Éppen
órán ült, egy rekviemet tanulmányozott, Voglert vagy
Haydnt, már nem is emlékezett, és akkor a kottavonalak
felett, ahová a kórus szövegét írták, megpillantotta a Mors
nevet. Megkérdezte a tanárját, mit jelent a szó, és a válasz
hallatán elnémult. Halál. A sziget neve latinul halált jelent.
Mick halálát, azoknak a halálát, akik nem tudnak kitörni, a
máglyára vetett hét nő halálát, Birgitte, Maren és Mette
halálát. És Leonora halálát is. Haszontalanná vált, ki akarják
hajítani.
A jóval előtte haladó autóra szegezte a pillantását.
Christian. Gonosz érzések rohanták meg, mint akkoriban is,
érzések, amelyek halálba torkollanak. A kapcsolatuk halálába,
a szerelmük halálába. Hogy tehette? Hogy volt képes a
múltjában turkálni? Mintha csak betörést követett volna el.
Mint amikor Karpathoson voltak, és amikor hazaértek
Dániába, észrevették, hogy a kerten át betörtek hozzájuk, és
mindent felforgattak. Még arra is volt idejük, hogy
felbontsanak egy üveg bort, vécére menjenek, kekszet és sajtot
egyenek. Igazán megadták a módját. Leonorát az ellopott
tárgyak szinte nem is érdekelték. Ha tudta volna, hogy
jönnek, kikészítette volna a tévét, a számítógépet és a családi
ezüstöt, vagy akár személyesen is hajlandó lett volna elvinni
hozzájuk, amit akartak. A legrosszabb az volt, hogy behatoltak
az intim terükbe.
Mint most. Christian tolvajként kutatta át lelke
legrejtettebb zugait. Ugyan ő akar elválni, de előtte még
szimatol egy kicsit a múltjában. Nem elégszik meg azzal, hogy
elhagyja, tönkre is akarja tenni. Miért? Hiszen Leonora
mindig csak érte és a fiukért élt.
Folyni kezdett a szeméből a könny. Tartotta a két kocsi
között a távolságot. Christian nem nézett hátra. Persze hogy
nem. Ha hátranézett volna, egy nőt látott volna maga mögött,
aki mindenét odaadta neki. Családot alapítottak, házat
rendeztek be, közös életet éltek. Szerette a férjét, és
áldozatokat hozott érte. És a családjukért. A rossz érzések
egyre szaporodtak. Mintha egy rémálomba keveredett volna.
Annyi mindent szeretett volna mondani Christiannek. Hogy
bízott benne, és nem érti, mi ütött belé. Hogy lehet, hogy
szerette, felépítettek egy egész életet, és akkor hirtelen
kitalálja, hogy neki más kell? Hiszen mindig olyan szépen
elvoltak, szinte soha nem veszekedtek. Miért akarja eldobni
magától, amit kialakítottak? Egy kis izgalmas szexért? Hát
milyen ember az ilyen?
Leonorának is volt része jobb szexben, mint a férjével. Az
egyik konzervatóriumi tanárával, aki akkoriban a negyvenes
évei közepén járt, több mint húsz év volt köztük. Mindent
titokban kellett tartaniuk. A férfi elveszíthette volna az
állását. Leonora korábban elképzelni sem tudta, hogy a szex
ilyen is lehet. Élénken emlékezett az első együttlétükre.
Minden tökéletes volt. Korábban még soha nem foglalkozott
senki a csiklójával, de a férfi most megtette. Először az ujjával,
majd a nyelvével izgatta. Christiannek ilyesmikről fogalma
sem volt, és még ehhez jött a bizonytalansága, úgyhogy
Leonorának kellett megmutatnia neki, mi indítja be.
De ez semmit sem számított, mert szerelmes volt belé. Ezt
az ember nem hajítja el csak úgy.
Meglepődve vette észre, hogy Christian nem a házuk felé
tart. Pedig azt hitte, hogy most kerül sor köztük a végső
elszámolásra. Ugyan minden porcikája tiltakozott ellene,
mégis tovább követte a férfit. Nem telt bele sok idő, és rájött,
hogy Zeniához megy.
Ezt a városrészt az erdő és a víz között építették fel, az apró
házaktól a vízhez vezető utat vasúti sínek szelték ketté. Hogy
akarhat bárki is itt lakni? A koppenhágai vonat utasai
belátnak az ablakon. Leonora egy térképet tanulmányozó
turistacsoport mögött parkolt le. Elsietett mellettük, nem
akarta, hogy megszólítsák.
A házakhoz vezető kavicsos, meredek út végéről látta, hogy
Christian az utolsó ház előtt állt meg. Leonora a vadul
burjánzó sövény mögül hallgatózott. A szilva- és almafáktól
semmit sem látott, de a házból kiszűrődő hangokat jól
hallotta.
– Az elején én sem igazán tudtam, mit higgyek – mondta
éppen Christian. Valamivel gyorsabban beszélt a szokásosnál,
mint mindig, amikor idegenek társaságában tartózkodott.
Neki magának nyilván fogalma sem róla, hogy így szokta.
Leonora elindult a sövény mentén. Megint Christian hangját
hallotta.
– Emlékeznek a régi Greenpeace-plakátokra? Vigyázz a
földre, amíg felnövök. Nekem is volt egy ilyenem otthon a
gyerekszobámban.
Valaki felnevetett, majd megszólalt egy idősebbnek tűnő
hang.
– Zenia édesanyjával már a hatvanas évek óta küzdünk a
környezetért. Ez a fajta tudatosság Amerikából jutott el
hozzánk.
– Hát nem mindig ezt mondom? – avatkozott közbe egy
enyhe akcentussal beszélő nő. Biztosan Zenia anyja. – Nemcsak
minden rossz, de minden jó is az USA-ból jön.
Leonora a sövény felett a kertbe, majd a nyitott
fürdőszobaablakon és -ajtón át a házba nézett. Pont rálátott a
ház másik oldalán fekvő hálószobára és a konyha egy részére.
Christian ebben az ágyban hetyegett Zeniával. Itt csinált vele
olyasmiket, amiket ők ketten soha nem próbáltak.
Lehet, hogy Leonorának kreatívabbnak kellett volna
lennie? Erre korábban még soha nem gondolt. Tudta, mit
szeret a férje, milyen apróságokkal lehet felizgatni. Amikor
Leonora volt felül, nem térdelt, hanem guggolt, hogy
Christian jobban lássa, amint eltűnik benne a farka, majd újra
előbukkan, amikor pedig a hátán feküdt, fojtottan suttogott a
férje fülébe, és széttárta a lábát, amennyire csak tudta. De
Christian soha nem akarta úgy a magáévá tenni, mint Zeniát,
pedig csak kérnie kellett volna. Kezdetben párszor próbálták
hátulról, Leonorának tetszett is, de a férfi nem volt érte
annyira oda, inkább látni akarta. Mindig is inkább vizuális
típus volt, és ez a hálószobában sem volt másképp. Azt is
szerette, ha Leonora nem vetkőzött le teljesen, például magán
tartotta a melltartóját, vagy neccharisnyát húzott.
– A kóla is környezetszennyező? – Christian hangja hallatán
Leonora gondolatai szertefoszlottak. A konyhaablakon
keresztül pont rálátott a hátsó kertben ülőkre. Zenia egy üveg
fehérbort emelt fel az asztalról. Leonora gyomra fájdalmasan
összeszorult. Nem lett volna szabad idejönnie, mégsem tudta
levenni a szemét a rettenetes jelenetről. A férje másik
családot választott.
– Tizenhárom évesen ittam először kólát őrületes titokban,
a szüleim nem is tudták – csiripelte a ribanc. Ha azt hiszi,
hogy négy emberből családot tud varázsolni úgy, hogy
vadidegenek közé rángat egy felnőtt férfit, akinek felesége és
fia van, borozgat vele, és környezetvédelemről fecseg, akkor
nagyot téved.
– Ha engem elvakultnak látsz, akkor az apámról nem is
tudom, mit fogsz gondolni – folytatta Zenia. – Apa a
környezetvédelem főpapja.
Mindannyian felnevettek, Zenia anyja gyengéden
megérintette Christian karját. Volt valami idegen az arcában,
szóval tényleg ez lehet a különös név magyarázata.
Micsoda idill! Az egész olyan könnyűnek és természetesnek
tűnt. Lehet, hogy az is? Lehet, hogy vannak emberek, akik
Leonora számára ismeretlen könnyedséggel tudják lecserélni
az életüket? Ő még akkor is, amikor régi ruháktól szabadult
meg, például amikor Johan kinőtt cuccait vitte el a
Vöröskereszthez, sokáig habozott. Christian ezt soha nem
értette. De hát ezek szerint semmi nem ér semmit sem. Úgy
látszik, Zenia képtelen felfogni, hogy az, akit ilyen könnyen el
lehet venni a családjától, semmit sem ér.
Bemenjen? A fürdőszobaablakon gond nélkül beférne.
Bemehetne a konyhába, felvághatná az ereit a konyhaasztalon
heverő kések egyikével. Megmutathatná Christiannek, mit
tett vele. Mindannyiuknak megmutathatná, hogy a férfi
tönkretette.
32
Leonora nem emlékezett rá, hogy jutott haza. Haza? Hiszen
ez már nem az otthona. Mindenesetre fogalma sem volt, hogy
került vissza a házukba. Aztán eszébe jutott, hogy hallgatózás
közben hirtelen hangok ütötték meg a fülét a szomszédos ház
felől, és visszarohant a kocsijához.
Képtelen volt összeszedni a gondolatait. Úgy érezte, hogy
Christian mindent darabokra tört benne. Nem, nem is
Christian, hanem az a ribanc. Ő tette. Beleszúrt valamit. Talán
a pillantását, miközben Christian hátulról döfködte. A
tekintete érthetetlen módon fájdalmasabban fúródott
Leonorába, mintha kést vágott volna a hátába, és nem tudott
szabadulni tőle. Vagy lehet, hogy nem is a tekintete hasított
bele, hanem az, amikor elfordult? Amikor visszatért az
orgazmusához, lehunyta a szemét, és nem törődött azzal, hogy
a megcsalt feleség látja. Talán tetszett is neki, hogy Leonora
megtudta, mennyire élvezi a férje a szeretkezésüket. A
megunt asszony összecsomagolhat és megdögölhet. Nincs már
semmi szerepe, tűnjön a francba, rohadjon meg egy
garzonlakásban, kezdjen el kerámiázni, találja meg önmagát.
Mintha erre lenne bármi esély! Az elhagyott nő soha nem
találja meg önmagát, hiszen a családjával volt önmaga, együtt
a gyermeke apjával. Amikor egyedül marad, olyan, mintha
egy végtagját veszítette volna el. Eljárhat bulizni a
barátnőivel, akik szintén kétségbeesett ötvenesek, ülhetnek
egy bárban, és megpróbálhatnak összeszedni egy férfit, aki
ezer nő közül válogathat. És még ha sikerül is behálóznia
valakit, még mindig nem önmaga. Elveszítette a családját,
természetellenes kapcsolatban él egy pasassal, akit soha nem
fog annyira szeretni, mint a gyermeke apját, hiába is
próbálkozik. Mindketten próbálkoznak, ő is, meg az új pasi is,
akit egy bárban vagy egy ostoba randioldalon szedett össze.
Nyilván neki is vannak gyerekei, akikkel aztán kínos csendben
ebédelhetnek együtt.
Két összetört családból soha nem lesz teljes egész. Leonora
visszagondolt a Johan iskolájában tartott rendezvényekre,
zenés estekre vagy karácsonyi ünnepségekre, ahol nyüzsögtek
az új partnerrel és a gyerekeivel érkező elvált szülők. Mindig
látszott, hogy az új társ hiába próbálja behízelegni magát a
kölyköknél.
Tényleg, mi lesz a gyerekvállalással? Zenia biztos akar
gyereket. Hogy Johannek testvérei legyenek…
Elképzelhetetlen. A legszívesebben felordított volna, vagy
kivágta volna a szívét a mellkasából. A férje a fiát is elveszi
tőle. Zenia szül neki egy hugicát vagy egy öcsikét, talán
többet is, az anyja pedig háttérbe szorul a fiú életében,
nyomorultul kuporog majd egy kis lakásban, mosolyt erőltet
az arcára, és megpróbál úgy tenni, mintha túltengene benne
az életkedv.
De soha nem fog magára találni. Christian tönkretette.
Valahol olvasta, hogy ha az embert elhagyja a szerelme, az
rosszabb, mintha a szüleit vagy a testvéreit veszítette volna
el. A halálon túl lehet magunkat tenni, ha nem a gyerekeink
halnak meg, de a cserben hagyás mindennél rosszabb.
– Hát te itt vagy?
Christian, minden szenvedése okozója állt az ajtóban.
– Nem is hallottalak – felelte Leonora, és végignézett a
férjén. Nem festett túl jól. Nem is baj.
– Mész futni?
– Ezt meg miért kérdezed?
– Mert a futószerelésed van rajtad.
Tényleg. Leonora csak most vette észre, hogy a vízálló
futóruháját vette fel. De mikor? Elképzelni sem tudta. Arra
emlékezett, hogy követte a férjét a ribanc házához, és aztán
valahogyan hazavergődött, de utána mindent köd borított.
– Jól vagy? – nézett rá Christian.
– Csomagolj össze, és tűnj innen! – Miután kimondta a
szavakat, rájött, hogy tényleg ezt akarja. Össze kell szednie az
élete darabjait, elvégre van egy fia. Valamikor majd
nagymama lesz, és akkor lesz valaki, aki máshogy fog rá nézni,
nem úgy, mint Johan és Christian és mindenki, aki ismeri a
megcsalása történetét, és emlékszik a napra, amikor
elhagyták, mint az anyját. Megszégyenítették. Tönkretették.
Rásütötték a bélyeget, hogy használhatatlan. Megkeseredett
vénasszony. Bezzeg a férje! Fantasztikus ember, olyan jóképű,
hogy csak egy fiatal nő elég jó neki.
– Hallottad, amit mondtam? Takarodj!
– Beszéljük meg!
– Nincs miről beszélnünk.
– Hogy ne lenne! Több mint húsz évet töltöttünk együtt. Az
életünk felét.
– És most le akarsz lépni. Szóval tűnés!
– Leonora… – Christian kényelmetlenül feszengett. –
Segítségre van szükséged. – Pár óvatos lépést tett a felesége
felé, mintha egy megsebzett, veszélyes állathoz közeledne.
Leonora szeme elkerekedett. Ez most valami vicc?
– Így gondolod? – Nem tudta visszatartani a nevetését.
Megváltásként jött, szinte jobb volt, mint egy orgazmus.
Christian hitetlenkedve meredt rá.
– Nekem van szükségem segítségre? – Nem tudott
uralkodni magán. Összegörnyedt, és a nevetése zokogásba
fulladt.
– Nincsenek barátaid. Beszélned kell valakivel. Mindent
magadban tartasz. Ettől az ember…
Leonora letörölte a könnyeit.
– Hadd halljam, milyen lesz ettől az ember?
– Miért nem mondtad soha, hogy egy kamaszkori szerelmed
balesetben halt meg? – A kérdés alig volt több suttogásnál,
kihallatszott belőle, hogy Christian fél. Leonora azóta nem
látta ilyennek, hogy Johan állapota válságosra fordult, és
Christian kijelentette, hogy ha a fiú meghal, ő sem akar
tovább élni.
Leonora felállt. Johan betegsége alatt nem tudott segíteni a
férjének. Nem tudott Christian érzéseivel foglalkozni, és ez
most sem volt másképp.
– Leo, a francba is… Nem tudnál… Nem tudnánk szépen
nyugodtan megbeszélni az egészet, ahogy mindenki más?
– Nem. Inkább azt mondd el, miért turkáltál a múltamban!
Elmentél a régi barátaimhoz. Mit derítettél ki?
– Csak megpróbáltam találni valakit, aki segíteni tudna
neked.
– Magadnak kerestél segítséget! – vágta Leonora a férfi
arcába. – Azért, hogy könnyebben megszabadulj tőlem. De
mesélj csak! Mit derítettél ki?
– Azt, hogy a barátod, Mick összejött a legjobb barátnőddel,
és el akart hagyni. És aztán…
– És aztán mi történt?
– Aztán váratlanul meghalt. – Christian hangja
megbicsaklott.
– Hát ez kész. Van fogalmad róla, hogy nevezik azt, amit
most csinálsz?
– Nincs. Hogy nevezik?
– Démonizálásnak. Undorító szörnyetegnek akarsz
beállítani azért, hogy ne érezd magad annyira szarul, és
könnyebben faképnél tudj hagyni. De te vagy a szörnyeteg. Te
kefélsz valaki mással. Most meg előásod ezt a szörnyű
történetet, amit minden résztvevő megpróbált elfelejteni. És
mit akarsz vele bizonyítani? Hogy megöltem Micket? Erre
akarsz kilyukadni?
– Természetesen nem.
– Hát akkor?
Christian arcán zavar tükröződött. Látszott rajta, hogy a
beszélgetés nem olyan irányban halad, ahogy szeretné.
Leonora hirtelen rájött, hogy a férje mindig is a saját céljaira
használta a beszélgetéseiket. Soha nem akarta meghallgatni
és megérteni. Csak a saját elképzeléseit tartotta fontosnak.
– Egyszerűen csak furcsának tartom, hogy még csak nem is
említetted. Egy szót sem szóltál róla. Szerinted ez nem
különös?
– Christian. Tizennégy éves voltam. Te talán beszámoltál
arról, hogy miket csináltál tizennégy éves korodban?
– Az én környezetemben senki sem halt meg.
– Fogalmam sincs, hogy mi történt aznap este. Lehet, hogy
Mick be volt szíva, amikor leesett a szikláról. A fiúk állandóan
azon versengtek, hogy ki mer közelebb menni a széléhez. Nem
tudtak mit kezdeni magukkal, és ez jó mókának tűnt. Így
bizonyították a férfiasságukat. Fel bírod fogni, amit mondok?
Mindenféle hülyeségbe belekeveredtek, kocsit loptak, kockára
tették az életüket egy kis izgalomért. És van még valami. Az
emberek imádják kiszínezni a valóságot, kitalálnak
mindenfélét, nem hajlandók beletörődni, hogy soha nem
történik semmi… – Leonora hirtelen elhallgatott. Minek
strapálja magát? – Mész csomagolni?
– Ha feljelentesz, akkor nem.
Leonora karba tette a kezét.
– Ha itt akarsz maradni, akkor véget kell vetned a kis
kalandodnak.
A férfi arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, min jár az
agya. Vajon Zenia akkor is akarja majd, ha börtönbe kerül, és
elveszíti a vagyonát? Vagy akkor a szeretőjét is elveszíti? Úgy,
ahogy Leonora is elveszít mindent, ha a férje elhagyja.
Elveszíti a méltóságát, mindenki látni fogja, hogy faképnél
hagyták.
– Döntened kell. Hallani akarom! Ha már egyszer
hallottam, ahogy valami mást csináltatok. Hallani akarom!
Christian bénán állt, nem tudta, mit tegyen. Leonora az
asztalhoz lépett, felvette a telefonját és a kocsikulcsát.
– Mire készülsz?
– Kaptam egy telefonszámot az ügyvédtől. Egy gazdasági
bűnözéssel foglalkozó rendőré. De teljesen mindegy. Ha
szereted Zeniát, akkor ez nem túl magas ár. A szerelem
mindent megér. Ezt mindig is tudtam. Ezért adtam fel
mindent érted és Johanért.
– Várj!
Leonora megállt az ajtóban, pedig nem volt túl nagy kedve
tovább hallgatni a férjét.
– Leo… Várj!
Mire várjon? Hogy Christian megint manipulálja? Hogy
rávegye, hogy úgy táncoljon, ahogy ő fütyül?
– Hallani akarom, hogy érzékeny búcsút veszel tőle. –
Leonora a kocsibejáró felé fordult, a nyári napfényt nézte,
amint megcsillant a kocsik tetején.
– Megértem az érzéseidet, de inkább beszélnünk kellene
valakivel. Mondjuk egy pszichológussal.
– Christian. Komolyan mondom, hogy ez az utolsó esélyed.
Hallani akarom, hogy felhívod, és közlöd vele, hogy
mindennek vége köztetek. Most azonnal. – A férje felé fordult.
Alig ismert rá. Mintha lefogyott volna, az arca beesett, a
szeme megtörten csillogott. Saját magát is tönkretette.
Leonora tudta, soha többé nem fogja tudni tisztelni ezt a
roncsot.
Christian a telefonja után tapogatózott a zsebében. A
szemében könnyek csillogtak.
– Nem értem… Miért…
– Mit miért?
– Miért nem akarsz elengedni? – A telefon kiesett a
kezéből. Térdre ereszkedett, megpróbálta kihalászni az asztal
alól. – Miért… Ha egyszer őt szeretem. – A könnyek
végigfolytak az arcán. Leonora élvezettel nézte a szenvedését.
– Tényleg azt hiszed, hogy ez rólad szól?
Christian végre megtalálta a telefonját, és felállt.
– Hogy micsoda?
– Olyan furcsa, hogy nem minden rólad szól? Hanem
esetleg arról, hogy nem akarok elhagyott asszony lenni? –
Leonora érezte, hogy irányíthatatlan erő keríti hatalmába,
mint az előbb, amikor nevetésben tört ki. – Nem akarom, hogy
megalázzanak! – Az utolsó mondatot olyan hangosan sikította,
hogy Christian mindkét kezét az arca elé kapta.
– Milyen megalázó – suttogta Leonora maga elé.
Christian érvek után kutatott. Látszott az arcán, hogy a
felesége hirtelen kitörését nyitásként értelmezte, és abban
reménykedett, hogy a lelkére tud beszélni.
– Hívd fel, és hangosítsd ki! – utasította a nő, mielőtt
kinyithatta volna a száját. – Hallani akarom, ahogy szakítasz
vele.
– Leo. Szépen kérlek.
A nő sarkon fordult. Úgy döntött, nem hajlandó tovább
vitázni.
– Rendben! Várj! Hívom… – oldotta fel a telefonját.
– Tudtam, hogy fel fogod hívni. Tudod, honnan?
A férfi a fejét rázta.
– Mindig is azt tetted, ami a legjobban szolgálta az
érdekeidet. – Leonora a férjéhez lépett, és nézte, amint a
híváslistára kattint. Először nem értette, miért hívja a
villanyszerelőt, aztán rájött, hogy így mentette el a szeretőjét.
– Hangosítsd ki!
Christian engedelmeskedett. Leonora kivette a kezéből a
telefont, és az asztalra tette. Nem ismert magára. Ő nem ilyen,
ezt a nőt Christian hozta létre. Akkor született, amikor az
irodaablakon keresztül nézte a férjét, és a szeretőjével
összekapcsolódott a tekintetük.
– Christian? – szólt bele Zenia boldogan. A hangja
ártatlanul csengett, mintha nem is ugyanaz az ember lenne,
aki nem sokkal korábban hagyta, hogy Leonora végignézze,
amint a férje hátulról bassza. – A szüleim teljesen odavannak
érted.
Christian elkínzottan bámulta a telefonját.
– Zenia…
– Alig hallak – felelte a nő. – El sem tudod képzelni,
mennyire vágyom arra, hogy magamban érezzelek. – Rövid
szünetet tartott. – Hogy keményen a magadévá tegyél.
Christian kegyelem után kutatott a felesége tekintetében,
de hiába. Nem tudta visszatartani a sírást. Ráharapott a
kézfejére, folyni kezdett az orra. Ha az a kis kurva most itt
lenne, kapna valami keményet Leonorától. Mondjuk egy kést a
szívébe. Nők. Milyen szánalmas. Mintha egyedül semmit sem
érnének, állandóan egy férfit hajkurásznak, és minden
kívánságát lesik. Ha kell, dagadtak, mint egy Rembrandt#festmény alakjai, és
felpolcolják a hatalmas csöcsüket, ha kell,
lefogynak, és feltöltetik az ajkukat, vagy belemennek, hogy
megüssék és leköpjék őket, a hajukat tépjék, és
édeshármasokra hagyják magukat rábeszélni. Bármit
megtennének, hogy ne maradjanak egyedül. És ha ellent
mernek mondani a teremtés koronáinak, biztosak lehetnek
benne, hogy nem fognak kelleni senkinek.
– Christian! Halló! Ott vagy?
A férfi nem bírta tovább. Letette a telefont. Vadul rázta a
zokogás, sokkal jobban, mint amikor Johan majdnem meghalt.
Leonorának szörnyű fájdalmat okozott, hogy a fiánál is jobban
szereti a szeretőjét.
– Könyörgök. Szeretem Zeniát. Még soha nem szerettem így
senkit. Bármit kérhetsz tőlem, mindent megkapsz. A házat is…
– Christian térdre ereszkedett a nő előtt. Leonorába hirtelen
belehasított a vágy, hogy fájdalmat okozzon ennek a kúszó#mászó féregnek, aki egy
másik nő miatt rimánkodik neki.
– Johan betegsége… – váltott témát Christian.
– Mi van vele?
A következő szavakat Leonora alig hallotta.
– Az apád is…
– Mit akarsz az apámmal?
– Mindig azt mondtad, hogy nem volt teljesen rendben.
Hogy beteg volt.
– És?
– Az én családomban mindig mindenki egészséges volt.
Leonora értetlenkedve meredt rá, aztán egyszer csak
megértette, mit gagyog.
– Nem azt mondom, hogy a te hibád, hogy Johan
megbetegedett… Csak…
– Takarodj innen! – ordított rá Leonora. – Kifelé! –
Megragadta a férfi ritkuló haját, rángatni kezdte, azt akarta,
hogy álljon fel, és tűnjön el az életéből.
– Engedj el! – próbált Christian szabadulni.
– Takarodj!
– Össze kell csomagolnom.
Leonora a lépcső felé taszította.
– Menj, és szedd össze a szarjaidat! – A legszívesebben
kikaparta volna a férje szemét. Amíg az undorító féreg felfelé
iszkolt a lépcsőn, fel és alá járkált a nappaliban. Képtelen volt
tisztán gondolkodni, elborította az agyát a gyűlölet. Fentről
semmi sem hallatszott. Vajon mit csinál az a disznó? A széfben
kutat, azt keresi, mit vigyen magával? Talán valahová
iratokat dugott el, amelyekkel bizonyítani lehetne a
svindlijeit? Leonora a lépcső felé vetette magát. Christian
mozdulatlanul állt a hálószobában egy nyitott bőrönd előtt,
amelyben néhány ing és nadrág árválkodott.
– Leo!
– Takarodj! Kifelé!
A nő felkapta a nyitott bőröndöt, a lépcsőhöz vitte, és
lehajította. A ruhák kiestek belőle, az egyik világos nadrág a
korláton landolt. Christian a feleségét nézte. A tekintetében
valami megváltozott.
– Ennek nem kellett volna így történnie.
– Tökéletesen igazad van. Nem kellett volna.
A férfi lerohant a lépcsőn, és összeszedte a szétszóródott
ruhadarabokat. Leonora követte. Christian kulcsai szokás
szerint az előszobatükör melletti tálkában feküdtek. Mindig
mindketten odatették. A tálkát Ubudban vették, amikor
nászútra mentek Balira. Leonora dühösen elhessegette az
emléket.
– Kérem a kulcsaimat – nyújtotta felé a kezét a férje.
– Neked ehhez a házhoz nincs többé kulcsod.
– Akkor a kocsikulcsomat.
Leonora a saját kocsikulcsát vette le a kulcstartóról, és a
férjéhez vágta.
– Autót cserélünk. Ezentúl a kis feleségkocsit fogod
használni. Nem árt, ha hozzászoksz a szerényebb
körülményekhez, és amúgy is nemsokára saját sofőröd lesz, aki
befurikáz a börtönbe.
Christian meg sem próbálta elkapni a kulcsot, amely végül
a lépcső alatt kötött ki. Le kellett térdelnie, hogy fel tudja
venni.
– Ha együtt maradunk… Meddig…
– Mit meddig?
– Meddig kell veled maradnom?
– Ameddig a ribanc rá nem jön, hogy veszített.
33
Holger fészkelődni kezdett a széken. Nem tudott sokáig
mozdulatlanul ülni, főleg a dereka kínozta.
– Most fogja elütni? – kérdezte Josefine.
– Ebben a helyzetben nem lehet nyerni.
– Ezt meg hogy érted?
– Van úgy, hogy az ember bármit tesz, csak veszíthet.
Josefine a fejét csóválta.
– Nem is értem, hogy Leonora miért ragaszkodott ennyire
hozzá.
– Itt nem Christianről van szó – szögezte le Holger. –
Tudom, hogy most mindjárt ellentmondasz az apádnak, de ez
nem Christianről szól, hanem két nő küzdelméről egymás
ellen. És egyikük sem akar veszíteni.
Josefine meglepő módon nem próbálta meghazudtolni, csak
felsóhajtott, és megismételte.
– Szóval két nő egymás ellen.
Egy pincér közeledett feléjük a konyha felől.
– Nincs szükségük semmire?
– Egy csésze jó erős kávéra. Josefine?
– Én csak egy pohár vizet kérek – felelte a lánya. A pincér
sarkon fordult, és eltűnt. Holger a felhőket bámulta. Mintha
kezdene kitisztulni az ég. Talán mégis kedveskedik nekik egy
kis napsütéssel ez az augusztusi szombat?
– Apa!
– Mondjad!
– Folytasd! Mi történt ezután?
– Szerinted mi történik, ha olyan helyzetbe hozod az
ellenfeledet, hogy mindenképpen csak veszíthet? Ha Christian
a maradás mellett dönt, le kell mondania a szerelméről, és
egy olyan nővel kell együtt élnie, akitől irtózik, ha pedig
elhagyja Leonorát, akkor búcsút inthet a vagyonának, minden
valószínűség szerint elítélik, és a szerelme is elhagyja.
– De nem gondolod, hogy Zenia akkor is szeretni fogja, ha a
bíróság elítéli?
Holger felhúzta a szemöldökét.
– Az ember nem szeret szembenézni a kegyetlen
valósággal, ha szerelemről van szó, pedig fontos megérteni,
hogy a szerelem nem feltétel nélküli. Rengeteg dologtól függ.
És minél idősebbek leszünk, annál több feltételt támasztunk.
Egy feltörekvő fiatal építész nyilván nem áll össze egy olyan
férfival, akit csalás miatt ítéltek el.
– Ebben van valami.
– Az ember általában azt képzeli, hogy mindenekfelett
szereti a partnerét, és tűzön-vízen át kitartana mellette.
– Vannak, akik nem csak képzelik – közölte Josefine
határozottan, és átvette a pincértől a felé nyújtott
vizespoharat. A melegen gőzölgő kávéból nem spórolták ki a
koffeint, Holgert az őrsön készített méregerős feketékre
emlékeztette. Karen mindig azért nyaggatta, hogy csökkentse
a napi adagját nyolcról három csészére. Állandóan
táplálkozási tanácsokat olvasott, az még hagyján, hogy A#vitaminnal vagy
ginszenggel tömte a férjét, de amikor
halolajtablettát diktált belé, azt Holger nagyon nehezen
viselte, mert egész nap tőkehal ízét érezte tőle a szájában.
Most már semmi ilyesmit nem szedett. Karennek sem segített
a sok csodaszer.
– Azért mindenkiben felmerül, hogyan reagálna a
partnere, ha megbetegedne – vetett mindentudó pillantást a
lányára Holger.
– Én még sosem gondolkoztam ilyesmin – vágta rá Josefine
villámló szemmel.
– Pedig sok nő tart attól, hogy például mellrák esetén nem
kellene a férjének.
– Ez undorító!
Holger vállat vont.
– Az ember beleszeret valakibe, aki aztán megváltozik.
Elhízik, unalmas szokásokat vesz fel, megbetegszik.
– Milyen romantikus hangulatban vagy ma! De mit akarsz
ezzel mondani?
– Igazából semmit, csak vázolom a tényeket. Christian nem
érezte úgy, hogy bármi rosszat tett volna. A felesége már nem
ugyanaz a nő volt, akibe beleszeretett, ráadásul meg is
fenyegette. Azt hiszem… – Holger eltolta maga elől a kávéját.
Rájött, hogy nem tesz jót a gyomrának. – Azt hiszem, Christian
azért ment el az építkezésre, hogy otthagyja a telefonját, és
váltson pár szót az éjjeliőrrel. Így akart alibit biztosítani
magának.
– Ezt nem veszem be! Hiszen hirtelen felindulásból
cselekedett.
Holger mosolyra húzta a száját.
– A laikusok gyakran félreértik ezt a kifejezést. A hirtelen
felindulás nem azt jelenti, hogy az illető képtelen
megtervezni a tetteit. Csak annyit jelent, hogy a szokásos
érzései, minden, ami általában normális viselkedésre ösztönzi,
kikapcsol. Emlékszel arra a gyerekorvosra, aki meggyilkolta a
szeretője családját?
– Apa! Még hány ilyen rémséges sztorit kell
végighallgatnom?
– Amikor a pasas véget vetett a viszonyuknak, teljesen
begőzölt, de ettől még minden lépését alaposan megtervezte.
Repülőjegyet vett magának hamis néven Bornholmra.
Morfiumot lopott a munkahelyéről. Vitt magával váltóruhát.
És a következő nap, miután meggyilkolta a volt szeretője
feleségét és két gyerekét, és porig égette a házát…
Josefine színpadias mozdulattal kapta a kezét a füléhez.
– Ezt tényleg nem bírom! Mindig ezek a rettenetes
történetek! Nem is értem, miért tartod furcsának, hogy
Isabella és én úgy döntöttük, hogy gyerekekkel akarunk
foglalkozni.
Holger nem zavartatta magát.
– Szóval a következő nap az elszenesedett hullákkal mit
sem törődve beugrott egy fodrászhoz igazításra, mert
megpörkölődtek a hajvégei.
– Jól van. Felfogtam, hogy Christian megtervezte az
alibijét. Folytathatod.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezért ment az
építkezésre. És ne feledd, ekkor már három napja nem aludt.
34
Christian semmi rosszat nem követett el. Ugyanúgy harcolt
a fia életéért, mint a felesége. Még a börtönt is
megkockáztatta. A döntést Leonorával együtt hozták meg a
teraszon, legalábbis ha az emlékezete nem csalt. Peter is ott
volt. Kimtől hallottak a seattle-i kezelésről. Bármire
hajlandóak lettek volna, és szerencsére minden jól ment.
Christian végig kitartott, nem lépett le a legnagyobb
nehézségek közepette, de most lezárult egy fejezet, és senki
sem kényszerítheti arra, hogy örökre együtt maradjon a
feleségével. Előfordul, hogy az ember beleszeret valaki másba,
kiszeret a régi partneréből, kinövi a kapcsolatot. Ezt akarja
Leonora a szemére hányni? Soha nem futkosott más nők után.
Nem követett el semmi rosszat.
Zenia aggodalmas üzenetet küldött, azt kérdezte, miért
tette le a telefont, és hogy valami gond van-e. Christian
visszaírt, hogy minden rendben, csak egy kicsit
összegubancolódtak a dolgok, de semmi baj, és már alig várja,
hogy másnap találkozzanak.
– Ilyen későn is dolgozik?
Christian gondolatait az éjjeliőr hangja szakította meg. A
második komoly lopás után felkeresett cég küldte.
– Tudja, hogy megy ez.
– Az éjjeli munka a véremben van – felelte az őr.
Christianben csak most tudatosodott, hogy enyhe akcentussal
beszéli a dánt. Rámosolygott, és megpróbálta az eszébe idézni
a nevét, de nem ment, pedig emlékezett, hogy amikor a férfi
munkába állt, ő maga vezette körbe az építkezésen Peterrel
együtt. Azt a helyet is megnézték, ahol a tolvajok letették a
teherautójukat az építkezés mögött, kicsit távolabb az úttól,
hogy zavartalanul bepakolhassák a szajrét.
– Csak szóljon, ha szüksége van valamire. Éppen most
főztem kávét.
– Hát kávé nélkül tényleg nem bírja az ember – válaszolta
Christian. Az őr hamis nevetéssel reagált, ez szíven ütötte
Christiant. Az ilyesfajta kedélyeskedés a magányos és szomorú
emberek sajátja. Mostantól az ő élete is ilyen mederben fog
folyni. Hogy elfeledkezzen a lelkét marcangoló ürességről,
ostoba vicceket fog puffogtatni. A belsejében uralkodó
nyomorúságot röhögéssel fogja leplezni. Johan, Peter és az
alkalmazottai kedvéért.
A mobil iroda közelében parkolta le Leonora kocsiját, a
három kisteherautó mellé. Egy ötlet kezdett formálódni a
fejében, pontosan úgy, ahogy építkezések előtt szokott.
Szeretett a megérzéseire hagyatkozni. Az automata váltó
előtti kis térben észrevette az autómosó kártyáját. Leonora és
az az átkozott tisztaságmániája! A legkisebb porszemet sem
tűrte soha a kocsiján. A mosókártya adta az ötletet.
Megragadta, kiszállt, és az irodája felé indult. A gondolatai
zavarosan kavarogtak. Csak a túlélésre koncentrált. Képtelen
lett volna az élete hátralévő részét a feleségével tölteni. Soha
többé nem akarta látni. Soha. Ebben teljesen biztos volt.
Igazából megkönnyebbült, hogy az utóbbi napok zavaros
szörnyűségei egyetlen tiszta érzéssé olvadtak össze benne.
Gyűlöletté.
– Hogyan? – suttogta maga elé, és maga sem tudta, milyen
kérdést próbál megfogalmazni. Hogyan jutottak idáig? Vagy
hogyan csinálja? De mit? Az olcsó redőnyön keresztül szemmel
tartotta az őrbódét. Talán Royannak hívják az éjjeliőrt? Nem,
valami törökös hangzású neve van, Johan óvodájában is volt
egy ilyen nevű kisfiú… Ender! Tényleg, Endernek hívják, és
bár a pontos kiejtéssel nem volt tisztában, azt tudta, hogy
valami olyasmit jelent, mint „ékszer” vagy „egészen
különleges”. Ezt Johan mesélte még korábban.
– Ender – suttogta maga elé az idegen hangzású nevet.
Felkattintotta az asztali lámpát, tett néhány tétova lépést a
szűk helyiségben, majd elővette a fiókból Peter kis dobozát,
amelybe az aprót szokták dobni, hogy legyen miből sört venni
péntek délután, vagy süteményt az alkalmazottaik
születésnapjára. Nagyjából ezer koronát számolt meg. Kivette
a felét. Hogy mire? Egy tervre. Az ötlet lassan tervvé kezdett
alakulni a fejében. Megoldássá. Még mindig érezte, hogy
Leonora hol tépte meg a haját. Mennyire gyűlöli!
A három egyforma kisteherautó felé fordította a tekintetét.
Ilyen későn tilos volt kivinni őket az építkezésről. Két éve
majdnem kitört a botrány, amikor az egyik alkalmazottjukat
egy vasárnap délután elkapta az adóhatóság a rendőrséggel
karöltve Legoland előtt. Szerencsére megúszták, és nem
kellett büntetést fizetniük, mert be tudták bizonyítani, hogy
az illető, akit természetesen azonnal kirúgtak, engedély
nélkül vitte el a járművet. Azóta a furgonokat délután öt óra
után és a hétvégén tilos volt használni. Még csak az kellene,
hogy magukra vonják az adóhatóság figyelmét.
Hogyan tudná felhasználni a kisteherautókat? A két új kocsi
oldalán a cég logója díszelgett. A változást építjük. A legrégebbi
jármű festéke már megkopott, itt-ott rozsdafoltok ütköztek ki
rajta. Christian kilépett az iroda ajtaján, és az éjjeliőr felé
indult. Valami azt súgta neki, hogy most gyorsan kell
cselekednie. De mi az, amit meg kell tennie? Bekopogott az
őrbódé ablakán.
– Endernek hívják, igaz?
– Igaz. Jó a memóriája. Soha senki nem emlékszik a
nevemre.
– Evett már?
– Hát… – Az éjjeliőr a háta mögé kémlelt. Az asztalon egy
rózsaszínű Tupperware edény állt, benne reszelt répa. Ender
nem tűnt nyerskoszt-rajongónak. Valószínűleg nem a nyers
zöldségektől nőtt ilyen szép nagyra a pocakja.
– Látom, szereti a répát.
– Arra jó, hogy kihúzzam vele az éjszakát.
– Mit szólna egy jó steakhez körettel? Fizetem, ha elmegy
érte. Milyen szószt szeret? A következő órákban muszáj
dolgoznom.
Ender habozni látszott. Biztos megígérte az asszonynak,
hogy ledob pár kilót, másrészt viszont arra gondolhatott, hogy
nem árt jóban lenni a főnökkel.
– Rendelhetek is valamit – felelte. – Itt van az étlap a falon.
Christian erre nem számított. Nem jó irányban haladtak a
dolgok.
– Figyelek az építkezésre, amíg nincs itt.
– Nem egyszerűbb, ha kihozzák? Mindig gyorsan itt vannak.
– Nem akarom, hogy elhűljön a steak. Még sosem ettem
olyan kiszállított ételt, ami ne lett volna jéghideg. Elviheti a
kocsimat – nyújtotta Christian Ender felé Leonora kulcsát. Az
éjjeliőr még mindig hezitált. Christian tudta, hogy ez az a
pillanat, amelyről Peter annyira szeret beszélni, amikor a
vevő meginog, nem tudja, mit válaszoljon, a kétség tengerén
ringatózik. Az eladónak ilyenkor kell lecsapnia, és meghoznia
a döntést a vevő helyett.
– Fogja csak! – nyomta Christian Ender kezébe a kulcsot a
pénzzel együtt. – Bearnaise mártással kérem, ha van. Ha
nincs, akkor bármi jó lesz. És ne feledje, hogy a vendégem.
– Ne telefonáljak oda? – nézett rá az őr megzavarodva.
Christian a fejét rázta, és visszaindult a konténerirodába. A
redőnyön át látta, amint Ender bezárja az őrbódét, és
kelletlenül Leonora kocsija felé indul. Miután beült, nem
indult el azonnal. Kellett neki egy kis idő, hogy hozzászokjon
az idegen autóhoz, rájöjjön, mi hol van.
– Gyerünk már! – sziszegte Christian. A fohásza
meghallgatásra talált, Ender megfordította a kocsit, és
elhajtott. Szuper. Van húsz perce. Vagy talán kicsit kevesebb,
ha az őr mégis odatelefonált az étterembe. Nincs vesztegetni
való ideje. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, mit
akar csinálni, mi a terve, miért veszi le a legrégebbi furgon
kulcsát a Peter asztala mögötti falba illesztett szögről.
Mennyit nevettek, amikor az öccse ferdén verte be. Két építési
vállalkozó, mindketten szakképzett kőművesek és mérnökök,
és nem tudnak egyenesen beverni egy szöget. Vicces.
Christian átrohant a kis téren, a léptei alatt kongtak a
rozsdabarna fémlapok, amelyeket azért fektettek le, hogy a
kocsik ne ragadjanak bele a sárba, ha elered az eső. Amikor
beült a kisteherautóba, még mindig nem tudta volna
megmondani, miért csinálja, amit csinál. Nem kapcsolta fel a
kocsi lámpáit, amint lassan a kijárat felé csorgott. Feszülten
figyelte, jön-e az úton másik autó.
Vadul járt az agya. Vajon Ender észreveszi, hogy eltűnt az
egyik furgon? Nem. Ender arra figyel, nem állítanak-e be
hívatlan vendégek, nem veszi leltárba az építkezésen
található eszközöket, hidegen hagyja, hány autójuk,
padlólapjuk, kotrórakodójuk és betonkeverőjük van. Amikor
megjön, beül az őrbódéba, néha körbejár, tolvajokat keres.
Christian tudta, hogy ennél jobb esélye az életben nem lesz.
Kihajtott az útra. Ugyan nem volt rá magyarázat, de úgy
érezte, a legrosszabbon túl van. Kész a terve. De milyen terv?
Az építkezés túloldalán állt meg, közel a főépülethez, ahol
Ender nem láthatja meg. Át fog tudni mászni a kerítésen? Már
hosszú évek óta nem próbálkozott ilyesmivel. Utoljára talán
egy zenei fesztiválon fiatalkorában. Peterrel mentek, de nem
igazán volt pénzük, ezért a színpad mögé lopakodtak,
megvárták, amíg tiszta lesz a levegő, és akkor gyorsan
átvetették magukat a kerítésen. Peter lábába beleállt egy
szög, úgyhogy először az elsősegélysátor felé kellett
kerülniük. Ez még régen történt, egy másik világban, amikor
a térdnadrágjukból kikandikált lebarnult lábszáruk, és sem
fenyegetések, sem gyűlölet nem árnyékolta be a napjaikat.
Christian a drótkerítés egyik lyukába illesztette a bal lábát,
felhúzta magát, és mindkét kezével megragadta a legfelső
lécet. Alig tudta átlendíteni magát a másik oldalra, Peter is
így sérült meg, de most szerencséje volt. Nehézkesen huppant
le a kerítés túloldalán, a bokája majdnem kiugrott.
– A picsába!
Egy pillanatig már azt hitte, hogy elszúrta, nem fogja tudni
kivitelezni a tervét, bármi is legyen, de a lába megemberelte
magát, és vissza tudott sétálni a mobil irodához.
Ender ekkor kanyarodott be az építkezés elé.
– Itt a vacsora! – kiáltotta büszkén, két zacskót lóbálva a
kezében.
– Fantasztikus – vette át Christian az egyik zacskót, a
kulcsot és a visszajárót. Számlát nem kapott. Peter ennek nem
fog örülni. Mindegy. – Most két órára beveszem magam az
irodámba. Holnapig át kell néznem néhány papírt. Ha bárki
zavarni próbál, nyugodtan lője le!
*
Belemártott két szottyadt krumplit a szószba. Azon
gondolkozott, mennyire fontos, hogy a látszat érdekében
egyen. Hiszen vissza fog jönni. Most igazából csak az számít,
hogy Ender ne lássa meg, amikor elhagyja az építkezést.
Elfordította a redőnyt, és mégis bekapott még pár szem
krumplit. Korgott a gyomra. Mikor is evett utoljára? Egy napja
vagy inkább kettő? A fáradtság az étvágyát is elvette. Gyorsan
levágott egy darabot a száraz húsból a műanyag villával, és
beletunkolta a mártásba. A gyomra felmordult, vagy azért,
mert végre kapott enni, vagy mert már hozzászokott a
koplaláshoz.
Christian bekapcsolta a rádiót, és ellenőrizte, hogy az
autómosó kártyája a zsebében van-e. Az asztalra tette a
telefonját. Nem kapcsolta le a lámpát. Óvatosan kinyitotta az
ajtót, és kikémlelt. Ender neki hátat fordítva állt, törökül vagy
arabul beszélt a telefonjába. Vagyis inkább ordított. Christian
halkan behúzta maga mögött az ajtót. Néhány méter
megtétele után besurrant az egyik munkagépük mögé. Ender
n
e
m
v
e
t
t
e
é
s
z
r
e
,
t
o
v
á
b
b
t
e
l
e
fo
n
á
l
t. R
e
m
e
k. I
t
t
a
z
i
d
ő.
35
Johan betegsége alatt Leonora a futásban talált menedéket.
Fiatalkorában, amikor még Mors szigetén lakott, sosem futott.
Akkoriban a hegedülés töltötte ki az idejét. Amikor a fia
megbetegedett, letette a hangszert, és később, amikor
világossá vált, hogy a karrierjének befellegzett, és hogy
valami magánál nagyobbal kell foglalkoznia, eladta. Nem
akarta, hogy a sarokban árválkodjon, és valóra nem vált
álmaira emlékeztesse, meg a pénzre is szükségük volt.
Majdnem hetvenezer koronát kaptak érte. Leonora azóta
fizette a részleteit, amióta felvették a konzervatóriumba.
Diákhitelt vett fel, hogy fizetni tudja. De a hegedű mindent
megért. És természetesen Johan is mindent megért, könnyű
szívvel adta el a hangszert, és adta fel gyermekkori álmait és
tehetségét. Bármit megtett volna Johanért és Christianért.
Amint behúzta maga mögött a bejárati ajtót, felnézett az
egyre sötétülő égre. Nem aggódott, gyakran futott esőben, az
időjárás szinte soha nem tartotta vissza, csak akkor maradt
otthon, ha túl sok hó hullott. Csak vastag hótakaró esetén
mondott le a kikapcsolódásról, a felejtésről, amely egyedül
futás közben adatott meg neki.
Ahogy múltak az évek, egyre hosszabban kellett futnia
ahhoz, hogy kiürüljön a feje. Olvasott egyszer egy cikket, ahol
elmagyarázták, milyen anyagok szabadulnak fel testedzés
közben az agyban, és hogy a sport ilyen szempontból hasonlít
az alkoholhoz vagy a dohányzáshoz, csak persze
egészségesebb. Az embert belső nyugalom szállja meg, mintha
meditálna. Voltak napok, amikor reggel és este is futott,
ilyenkor esténként jóval könnyebben lépett át más
tudatállapotba, de azokon a napokon, amikor csak egyszer
húzott futócipőt, legalább tíz kilométert meg kellett tennie,
ami nagyjából ötven percbe telt, és csak ezután tudta
elengedni a gondjait.
Most a szokásosnál is nagyobb szüksége volt a futásra,
legalább tizenöt kilométert tervezett, de azon sem
csodálkozott volna, ha a lába többé nem lenne hajlandó
megállni.
Gyorsan haladt, saját tempójában. Soha nem versengett
senkivel, még a félmaratonon sem. Amikor elkezdett
hegedülni, rájött, hogy semmi értelme másokkal versenyezni.
Az embernek saját magát kell legyőznie, hiszen mindenki más
feltételekkel indul. Senki sem tapasztalta meg azt, amit ő.
Senkinek sem volt annyira beteg a fia, mint az övé.
Gondolkodás nélkül feladta érte a karrierjét. Hogyhogy
Christian nem látja, milyen áldozatot hozott? Azt sem fogja
fel, hogy bármi is történt később, a családjuk teljesen
összenőtt, és ezt kevesen mondhatják el egymásról.
Nem csoda, hogy Kim és Gunvor szétköltöztek. A válás
szinte bele volt kódolva az életükbe. A gyerekeik, egy fiú és
egy lány, ugyan együtt nőttek fel, de idegenek maradtak
egymás számára. Mint Leonora és nővére. Ők is túlságosan
különböztek egymástól. Ugyan a másság néha erősíteni tudja
a kapcsolatot, mint Leonora és Christian esetében, de a
nővérével nem így történt. Mindketten másképpen reagáltak
arra, hogy az apjuk lelépett. A nővére az anyjuk pártját fogta,
együtt szenvedett vele. Leonora a legszívesebben maga
mögött hagyta volna az egészet, újjá akart születni
diszfunkcionális családja hamvaiból. Visszagondolt a
testvérével töltött megszámlálhatatlan estére. Az anyjuk
mindig akkor indult dolgozni, amikor a gyerekműsor
elkezdődött a tévében fél hatkor. Az éjszakai műszak
magasabb fizetést jelentett, és szükségük volt a pénzre.
Mindig ötkor kaptak vacsorát. Két napig ugyanazt ették, az
anyjuk nagy adagokat készített, hogy másnapra is legyen
meleg étel. Persze ennek is a spórolás volt az oka.
Így megy ez. Vannak családok, amelyek
összekovácsolódnak, mások eltávolodnak egymástól. Christian,
Leonora és Johan összekovácsolódtak, ha elválasztanák őket
egymástól, az olyan lenne, mint amikor egy fának lehántják a
kérgét.
Megállt a sínek előtt, és a kopott vasúti talpfákra meredt. A
koppenhágai vonat eszeveszett sebességgel közeledett felé.
Korábban még soha nem gondolt arra, hogy véget vessen az
életének. És most? Ha hátrahúzódik a bokrok közé, a
mozdonyvezető nem veszi észre, amíg elé nem veti magát.
– Soha! – suttogta. Soha nem hagyta volna cserben Johant.
A fiáért létezett. Amikor azokra a szülőkre gondolt, akiknek
nem kellett a beteg gyerekük életéért harcolniuk, mindig azt
érezte, hogy nem tudják, milyen kincs jutott nekik
osztályrészül, és fogalmuk sincs, mit jelent az, hogy az ember
valaki másért létezik. Úgy érezte magát, mint a levegő, amely
nélkül nincs élet, de persze a legritkább esetben veszik csak
észre. Tovább futott, és egyre inkább elöntötte a
meggyőződés, hogy levegő volt Johannek, ő lehelt belé új
életet, ő nem hagyta, hogy elragadja a halál.
Egy nehéz esőcsepp landolt a homlokán, és rántotta vissza a
jelenbe. Mióta futhat? Még nem elég régóta, még nem tudta
kiüríteni a fejéből a gondolatokat.
– Tovább – suttogta maga elé. Arra gondolt, hogy most
talán nem fog tudni megszabadulni a gondolataitól, túl
hangosan zsibonganak az agyában. Az arcát érő eső segített
valamicskét. A kívülről érkező fájdalom talán meg tudja
vigasztalni. Élete hátralévő részében abban kell
reménykednie, hogy a fizikai fájdalom elvonja a figyelmét a
lelke sajgásáról. Egy autó húzott el mellette, víz fröccsent a
lábszára. Mindegy. Amúgy is ki kell majd mosnia a ruháját.
Miért mondta Christiannek, hogy fel fogja jelenteni? Nem
lenne rá képes. Johan szörnyen érezné magát miatta, és ő nem
akart ártani a fiának. Inkább beletörődik, hogy az a mocsok
átverte, a saját karrierjét egyengette, a feleségére hagyta a
küzdelmeket, és közben talán végig tudta, hogy le fog lépni,
amikor a fia leérettségizik, egyetlen másodpercet sem fog
várni, rögtön lecseréli Leonorát egy fiatalabbra.
Zeniára.
Leonorát elöntötte a gyűlölet. Azzal a ribanccal tudna mit
kezdeni. Oldalra pillantott, mielőtt átfutott volna az úton.
Csak egy magányos autót látott a messzeségben.
*
Christian összerezzent, amint az első nehéz esőcsepp a
szélvédőre pottyant. A gondolataiba merülve vezetett,
automatikusan követte a városba vezető utat. Leonora mindig
idejött futni, egyszer régen ő is elkísérte, de félúton lemaradt,
nem tudta tartani a tempót.
A szemét erőltette, várta, hogy a nő felbukkanjon az út
szélén a saját kis világába merülve. Az esőcseppek egyre
sűrűsödtek, majd vadul lecsaptak, a látótávolság egy pillanat
alatt jelentősen csökkent.
Mégis megpillantotta. Róma barlangja felé haladt az erdőn
keresztül a régi úton, a bükkfák között. Christian a mögötte
haladó autókat nézte a visszapillantó tükörben. Róma
barlangjánál elkanyarodott, és felgyorsított. Vadul járt az
agya. Találnia kell egy helyet, ahol elrejtőzhet, és bevárhatja
a nőt. Jócskán előtte járt. Oldalra húzódott.
Az erdőbe vezető keskeny ösvény kezdetben majdnem
párhuzamosan haladt az aszfaltozott úttal. Ez jó lesz. Tolatni
kezdett. Most értette csak meg, mire készül. Leonorának el
kell tűnnie. Nincs más megoldás. El kell tűnnie. Miért
Christian kerüljön börtönbe, és veszítsen el mindent? Semmi
rosszat nem követett el. Mindenki találkozhat a szerelemmel.
Hirtelen, váratlanul. Vele is ez történt. Soha nem érzett
gyűlölet öntötte el a felesége iránt. Állati indulattal gyűlölte,
a prédájára ugró oroszlán dühével. Égett a szeme, könnyek
folytak végig az arcán.
Leengedte az ablakot, és elfordította az oldalsó tükröt,
hogy jobban lássa az utat. Visszarántotta a karját, az inge
ujjából facsarni lehetett volna a vizet. A felesége még csak
apró pont volt, de egyenletesen közeledett a zuhogó esőben.
– Mocskos kurva – sziszegte a férfi. A fejbőre még mindig
lüktetett azon a helyen, ahol Leonora a hajába markolt.
A nő alakja egyre növekedett a tükörben, már nemcsak
kicsiny pont volt az esőben, hanem egy mozgásban lévő futó.
Anya, feleség. Ellenség.
MÁSODIK RÉSZ
A tűzmadár
A férfi azért házasodik meg, mertreméli,
hogy a felesége soha nem fog megváltozni.
A nő azért házasodik meg, mertreméli,
hogy a férje meg fog változni.
Végül mindkettejüknek csalódniuk kell.
H. M. Harwood
1
Holger a piszoárra meredt. Látszott, hogy a strand
kávézójának vécéjét nem takarítják mindennap. A városban a
vendégek fintorogtak volna, de itt a parton valami miatt nem
voltak ennyire finnyásak. Az emberek a ruháikkal együtt az
igényeiket is levetkőzték. Néhány nő melltartó nélkül
flangált, pár német férfi úgy fetrengett a homokon, ahogy a
világra jött, anyaszült meztelenül. Holger nem sietett. Karen
halála után megtanulta, hogy felesleges kapkodnia. Amúgy is
nehezen vizelt, inkább csak csepegett, és az is gyakran akkor,
amikor már azt hitte, hogy befejezte, és visszaült a helyére.
– Kész! – közölte saját magával, mintha csak utasítást adott
volna. Hideg vízzel mosott kezet, szappant nem talált, a
takarítók nyilván úgy gondolták, hogy a vendégek
csobbanhatnak egyet a tengerben, és majd a sós víz
fertőtlenít. Josefine az asztalnál várta, ugyanúgy ült, mint
akkor, amikor az apja megszakította a Christianről és
Leonoráról szóló történetet, és a mosdóba ment.
– Minden rendben, apa?
– Hát persze, csak a dolgok egyre lassabban mennek, ahogy
az ember öregszik, leánykám… Jaj, elnézést, nem hívhatlak
így, még akkor sem, ha tényleg a leánykám vagy…
Josefine elmosolyodott.
– Pont a vidám sztoridon gondolkodtam. Van valami
különleges oka, hogy egy olyan pasasról mesélsz nekem, aki
elgázolta a saját feleségét?
Holger megjátszott ártatlansággal vonta meg a vállát.
– Meglepődnél, ha tudnád, hányan dédelgetnek hasonló
vágyakat.
– Már hogy el akarják ütni az asszonyt?
– Nem, nem ennyire konkrét elképzelésekre gondoltam,
inkább arra, hogy nem lenne ellenükre, ha a párjuk csak úgy
eltűnne. Gondolj csak bele! Ott a nyakukon a gyerek, a hitel, a
ház és a kutya, és csak egy kocsijuk van, mert kettőt nem
engedhetnek meg maguknak, és állandóan összevesznek azon,
hogy kinek van rá nagyobb szüksége. Egyszer csak felmerül
bennük a gondolat, hogy mi lenne, ha a másik meghalna.
Igazából nem akarnak neki ártani…
– Csak jó lenne, ha egyszerűen eltűnne – csettintett egyet
Josefine. – Hipp-hopp meghalna, így meg lehetne úszni a
válást.
– A legtöbben persze szerencsére csak eljátszanak a
gondolattal. De ha az ember már három napja nem aludt, és
fenyegetve érzi magát, valamint tudja, hogy bármit is tesz,
csak rosszul jöhet ki belőle, akkor… – Holger széttárta a karját,
mint egy bűvész, aki épp mutatja, hogy nincs rejtegetnivalója.
Josefine arcán látszott, hogy a beszélgetésük alatt most
először kicsit egyetért az apjával. Talán ő maga még soha nem
érzett így, de a barátnőitől már hallott olyasmit, hogy azt
kívánták, a partnerük tűnjön el, és ne jöjjön vissza soha többé.
– De nem vagy benne teljesen biztos, hogy Christian gázolta
el Leonorát, ugye? Különben nem mesélnél róla.
– De, biztos vagyok benne, csak nem tudom bebizonyítani.
– Ha nem tudod bebizonyítani, akkor biztos sem lehetsz
benne, nem? Ezért van az, hogy a bíróság hoz ítéletet, nem a
rendőrség. Ha rajtatok múlna, a lakosság fele rács mögött
csücsülne.
– Ha a fele nem is, de tényleg többen, mint most – adott
igazat a lányának Holger. Fészkelődni kezdett. Kellemetlenül
keménynek érezte a padot. Igazából valami puhán kellett
volna ülnie, a súlya a csontjaira nehezedett, a gravitáció
félelmetes ellenséggé válik a korral, a jövőben az időseknek a
holdon kellene lakniuk. Ott minden kevésbé fáj, a szürke
égitest nem viseli meg annyira a csontokat, és ha az ember
elesik, nem üti meg magát.
– Apa?
Holger Josefine felé kapta a fejét, elfordította a tekintetét a
holdról, vagyis inkább az elhagyatott dűnékről.
– Most már nagyon kíváncsi vagyok a sztori végére. Azt
mondod, hogy Christian elütötte a feleségét, de nem tudod
bizonyítani. Alibije is van, mert az éjjeliőr látta, sőt, még kaját
is szerzett neki. Igaz?
Holger levette könnyű kabátját. Egyre melegebb lett, bár az
égen még mindig dühös felhők gyülekeztek.
– Emlékszel, mondtam, hogy felhívta az autószerelőjét?
– Ilyesmiről szó sem volt. Helyette meséltél a halál útjáról,
Róma barlangjáról, pestisről és lefejezett lengyelekről.
– Jól van, jól van. Akkor most mondom. Visszament az
építkezésre, úgy egy órával a gázolás után, és felhívta az
autószerelőjét. Késő este volt. Ki a fene hívja éjnek évadján az
autószerelőjét? Először nem is értettem… Jóval később jöttem
rá az okára. Ha két nappal korábban kapcsolok, lett volna
mibe kapaszkodnom.
– Miért?
– Mert meghalt.
– Kicsoda?
– Az autószerelő. Nem volt túl jó bőrben, már több éve
betegeskedett. A gázolás után hét héttel meghalt. Bónak
hívták, ötvenhárom éves volt, és egész életében két végén
égette a gyertyát.
– Szegény!
– Mindenesetre Christian aznap este felhívta.
2
Vér, eső, összetört szélvédő. A képek a szeme előtt
táncoltak. Bárcsak eltűnt volna a test a kocsi alatt! Még
mindig érezte az ütközés erejét a gyomrában. Soha nem fog
megszabadulni tőle. Hányinger tolult a torkába, pulzusa
felgyorsult, szíve vadul vert. Megint maga előtt látta
Leonorát, amint az autó a levegőbe röpítette.
Megállt a ház előtt. A sokk szinte lebénította. Őrület! Nem
történt meg. Nem volt képes megtenni. Csak elképzelte az
egészet. Azt is, hogy elhajtott a helyszínről, lemosta a kocsit,
lemosta róla a bizonyítékokat, elvitte Bóhoz, leparkolt a
műhelye előtt, majd visszataxizott az építkezésre. Úgy ötszáz
méterrel odébb szállt ki egy lakóövezetben, hogy ne legyen
visszakövethető az útja, ha a rendőrség szimatolni kezdene.
Bemászott a kerítésen, a mobil irodához osont, Ender lehunyt
szemmel szendergett a székén, aminek alapvetően egy
munkaadó sem örült volna, de aznap este pont kapóra jött. Az
irodából felhívta Bót Peter vezetékes telefonjáról, aki
szerencsére a második csörgésre felvette. Azt mondta neki,
hogy ki akarja cseréltetni a kisteherautója szélvédőjét, és akár
kétszeres árat is hajlandó fizetni számla nélkül, ha Bo másnap
reggel késlekedés nélkül megcsinálja. Előadta, hogy a céges
járműveknek tilos este elhagyniuk az építkezés területét, nem
lehet őket magáncélokra használni, és jól az orrára
koppintanának, ha kiderülne.
Remegett a keze, rázkódott a teste, viszketett a bőre, a
legszívesebben kibújt volna belőle. Azon kapta magát, hogy
görcsösen rángatja a gallérját, mintha darabokra akarná
szaggatni.
Saját magának is érthetetlen szavakat motyogott az orra
alá, eső, kocsi, erdő, sötét, halál, menekülés…
Belépett a bejárati ajtón, letette a bőröndjét az előszoba
egyik sarkába, és farkasszemet nézett a tükörképével. A
vonásai elmosódtak.
– Apa? Te vagy az?
Johan hangja a konyhából ért el hozzá. Erre nem számított.
– Még fent vagy? – indult a fia felé.
– Tanultam a holnapi vizsgámra. Szerencsére az utolsó. –
Johan hangja fáradtan csengett.
– Hát ez szuper.
Vajon a fia megérzi, hogy valami gond van? Soha nem
lehetett alakoskodni előtte. A legkisebb változást is mindig
észrevette. Leonora azt mondogatta, hogy a betegségének
köszönheti érzékeny antennáit. A beteg gyerekek jóval
idősebbek a koruknál. Johan mindig résen volt, megtanult
figyelni a felnőttek beszélgetéseire. Sokéves gyakorlata volt a
vacsora közben elejtett szavak és az orvosok mondatainak
dekódolásában, kihallotta a beszélők hanglejtéséből, ha
aggódtak egy CT vagy egy vérvizsgálat eredményei miatt.
Mivel a halál árnyékában nőtt fel, hamar rájött, hogy bármiről
kérdez egy felnőttet, nem lehet biztos a válasz
igazságtartalmában.
– Minden rendben, apa?
– Ezt inkább nekem kellene tőled kérdeznem – felelte
Christian gyorsan, talán egy kicsit túl lelkesen is. – Már csak
egy vizsga van hátra, és a fejedre csaphatod az érettségizettek
kalapját!
Közelről látta maga előtt a futó alakot. A kezét a
kormányra szorította. Mély lélegzetet vett. Lehunyta a
szemét.
Mocskos kurva.
– Anyát láttad?
Christian meg sem hallotta a kérdést. Gyűlölet és bűntudat
csapott át rajta, a torkát hányinger fojtogatta. Ellépett a fia
mellett, és kinyitotta a hűtőajtót. Menekült Johan kérdései és
a fejében egymást kergető rettenetes képek elől. Leonora
elfutott mellette, az eső miatt alig lehetett kivenni az alakját.
Az agya kiürült, egyetlen gondolat maradt meg benne. Most.
A hűtőajtó elválasztotta Johantől, megpróbált a fény és a
hideg apró barlangjába bújni, ha csak egy pillanatra is.
Mintha egy igluba kúszott volna be. A polcokon kuszkusz,
saláta és az előző esti vacsora maradványai. Leonora
maradványai.
– Láttad anyát? – ismételte meg a fia a kérdését.
– Futni ment, azt hiszem.
– Ebben az időben?
– Hiszen ismered. – Christian becsukta a hűtőajtót. A fény
sötétségnek adta át a helyét. Pár másodpercig szinte nem is
látta Johant.
– Az építkezésen van valami gond? Olyan…
– Csak hosszú napom volt. Majdnem szétszakadtam. Egy
forró zuhany kell most nekem. – Tudta, hogy muszáj lesz
valami olyasmit kérdeznie, amit egy átlagos napon kérdezne
Johantől. – Mit ettél? – De képtelen volt figyelni a válaszra.
*
A zuhany alatt összeütközött Leonorával. A szélvédő üvege
berepedt, amint a nő teste nekivágódott. Piros pókhálóként
futott rajta szét a vér. A testet elképzelhetetlen erő hajította a
magasba.
Christian váratlanul kiadta magából a gyomra tartalmát.
Nem számított arra, hogy el fogja hányni magát. Pont, mint
Leonora. Ő sem számított arra, ami történt vele. A rekeszizma
görcsösen rángott, minden feltört belőle, a steak megrágott
darabjai, félig emésztett krumplik, tárkony és gyomorsav
szaga, bűntudat, fájdalom. Térdre esett, a meleg vízsugár a
tarkóját verte, a zuhanytálcára támasztotta a kezét, bele a
hányásába, amely nem akart lemenni a lefolyón, az ujjaival
kellett lenyomkodnia, hogy eltüntesse a nyomokat.
Nyomok.
Elég óvatos volt? Elzárta a vizet. Csak most tűnt fel neki,
hogy nem kapcsolta fel a villanyt a fürdőszobában. Igazából
mindegy, nem zavarta a félhomály, semmit sem akart látni. Az
eső kapóra jött, elmosta a keréknyomokat. Minden a terv
szerint történt. Kivéve a szélvédőt. Egy kis növésű dámvad
ugrott neki. Legalábbis ezt kamuzta a szerelőnek a telefonban.
Először kőfelverődést akart mondani, de aztán arra gondolt,
hogy ha maradtak vérnyomok, azt egy állattal jobban meg
lehet magyarázni. Bo bevette, gyakran történt ilyen baleset,
pár évvel korábban Christian egyik barátja majdnem
szörnyethalt, amikor egy gímszarvas ugrott elé.
Törölközővel a derekán a konyha felé indult. Úgy érezte
magát, mint aki drogozott. A teste mintha nem is az övé lett
volna. Vadul kapkodott levegő után, a gyomrát fájdalom
mardosta, a torka égett. Muszáj innia egy kortyot. Mintha a
hűtőben lett volna ásványvíz.
Vagy talán inkább valami erősebbre lenne szüksége. Mi
lenne, ha megcsapolná a rumkészletét?
– Mi a francot keresel itt?
A fülében összekeveredett a szélvédőnek csapódó test és az
őrülten verő szíve zaja.
– Christian! Kérdeztem valamit! – Leonora a konyha
közepén állt. Hangosan beszélt, szinte ordított, még nem vette
ki a füléből a fülhallgatót.
Christian hátralépett, megpróbálta kikerülni az összetört
rumosüveg szilánkjait.
– Én csak… – Az út felől kék fény esett be a konyhaablakon,
megtört a konyhaasztal feletti lámpán és a fal melletti
üvegszekrényeken. Az egész konyhát kéken hullámzó
tengerré változtatta. Sziréna hangja verte fel az éjszaka
csendjét. Egy rendőrautó és egy mentő száguldott el a ház
előtt.
– Hát ez meg mi lehet? – lépett Leonora az ablakhoz.
Kivette a fülhallgatót. – Remélem, semmi komoly. – A hangja
elfulladt. – Johan hol van?
– Fent.
– Akkor jó. Egy pillanatra megijedtem. Meggondoltad
magad? – fordult a férje felé, aki azért fohászkodott, hogy ne
lehessen leolvasni a lelkében tomboló zavart az arcáról.
– Igen… – Christian felismerte, hogy a felesége mentőövet
dobott neki. Muszáj lesz belekapaszkodnia, különben elmerül.
– Igen – ismételte meg, miközben az agya magyarázat után
kutatott. Leonora… Hiszen meghalt! Egy ilyen gázolást
lehetetlen túlélni. Az a sok vér. Megint ott volt a sötétben.
Körbevette a halál.
– Miért? – simított végig nedves haján a nő.
– Mert… – Christian lenézett a lábára. Csorgott belőle a
vér, a saját vére, nem Leonoráé, neki kutya baja volt.
– Jól vagy?
– Megvágtam magam.
A nő lehajolt, és felszedett pár üvegdarabot. Christian
érezte az illatát és a teste melegét.
– Csak… – Oldalról nézte a felesége kipirult arcát. A
tarkóján és a ruháján semmilyen sérülés sem látszott.
Leonora mély lélegzetet vett. A nyakán lüktetett egy ér.
– Nem akarom, hogy félreérts. Örülök, hogy visszajöttél. De
mégsem érzem.
– Micsodát? – kérdezte Christian. Miről hablatyol ez a nő?
– Itt állsz előttem. A bőröndödet is láttam az előszobában.
– És?
– És mégsem érzem. Vagyis nem igazán.
– Mit nem érzel? – A férfi még nem szabadult meg a
sokkhatás alól. A gyomra és a szája összeszorult, nehezen
formálta a szavakat.
– Hogy lélekben is itt vagy. De örülök, hogy úgy döntöttél,
hazajössz.
Christian agya tovább kutatott magyarázat után. Hiszen az
előbb gázolta el! Nem is egyszer, hanem kétszer. Ott feküdt
holtan az esőben. Az autó megdöccent, amint áthajtott rajta.
– Komolyan mondom – érintette meg a felesége a vállát. –
Örülök, hogy így döntöttél.
– Szia, anya! – kiáltotta Johan a lépcső tetejéről.
– Szia, kicsim! Itthon vagy?
– Ugye nem felejtitek el a holnap délutáni vizsgámat?
Kettőkor lesz.
– Egyet se félj! Nem felejtjük el – biztosította a fiát Leonora,
mialatt Christian előtt kezdett kibontakozni az igazság.
Elgázolta. És most itt áll előtte.
– Nektek kell elmennetek a kalapomért.
– Tudjuk.
Christian a lépcső felé induló felesége után nézett.
Lefogyott, a lába nagyon vékonynak látszott a szűk
futónadrágban. Johan visszavonult a szobájába.
– Gyorsan lefürdök. Teljesen kész vagyok – szólt hátra
Leonora. – Kipróbáltam egy új utat. Majdnem húsz kilométert
futottam. A régi stadion felé mentem. Nem is tudom, hány
kört tettem meg. Egyszerűen muszáj volt a mai nap eseményei
után.
– Új utat? – ismételte meg Christian. A szavak
bizonytalanul buktak ki a száján, de úgy érezte, illenek hozzá,
vagyis ahhoz az árnyékemberhez, akivé változott.
– Ragaszd be a lábad!
A férfi egyedül maradt a konyhában. Rátelepedett a csend.
Habozva az ablak felé indult. Egy kicsit sántított. Megállt az
ablakpárkány előtt, az út végén fény vágta ketté az éjszakát.
Az ablakhoz hajolt, a lélegzete az üvegre telepedett, a
tükörképe elveszett a párában és a villódzó kék fényben.
Megint maga előtt látta a futó nőt és a sűrűn hulló esőt,
hallotta, ahogy az esőcseppek verik a fák leveleit, és ahogy a
gyorsan lélegző futó léptei csattannak a földön. Hátulról
közelítette meg. A fehér kisteherautó hirtelen vált ki a
sötétből. A nő nem vette észre, elmerült a saját világában. A
kocsi gyorsított, és megrándult. Christian érezte, amint
összeütközik a testtel, látta, amint a nő a magasba repül, majd
a szélvédőre zuhan. Azt is látta, ahogy áthajt rajta, és
összezúzza.
És valami mást is látott.
Valaki mást.
Leonora a Strandvejen úton futott, el a vasúti sínek alatt,
rákanyarodott az Ulvedalen útra, egyenesen a kivilágított
stadion felé tartott, hogy a kaviccsal felszórt, régi futópályán
rója a köröket, távol Róma barlangjától. Amikor végzett, az
erdő keskeny ösvényein indult haza, ahol autók el sem fértek
volna. Elfutott a fjordig, és az utolsó néhány száz métert a víz
mellett tette meg, míg végül a házhoz ért.
Christian a fejét rázta. Nem akarta elhinni. Ez rettenetes. Ki
lehet? Csak ez járt az agyában. Ki lehet a nő, akit elgázolt?
3
Bizalom és hit, gondolta Leonora. Muszáj lesz hinnie benne,
hogy Christian tényleg őt választotta. Megint bíznia kell a
férjében, de időbe fog telni, amíg kiveri a fejéből azokat a
szörnyű képeket, amelyeken Zeniával van, amíg kitörli őket az
emlékezetéből. Persze Christiannek sem lehet könnyű.
Érezhető volt, amikor a konyhában beszéltek. Meglepettnek
tűnt, szinte megrendültnek. De Leonora is ugyanígy érzett.
Végighúzta a kezét a hálószoba falán lévő mélyedésen,
akkor keletkezett, amikor Christian nekivágta a telefonját. A
tapéta felszakadt, hullott alóla a vakolat, bepiszkolta a padlót.
Festőt kell hívniuk.
– Lehet, hogy újra kell tapétáztatni.
– Mit mondasz? – kiabált ki Christian a fürdőszobából.
Éppen fogat mosott. – Mindjárt jövök.
A tapétát Oxfordnak hívták. Leonora pontosan emlékezett a
különböző típusok nevére. Wimbledon, Cambridge, Salisbury,
Green Forest. Hát nem előkelő? Az ember szinte az angol elit
tagjának érezhette magát, mintha maga is részt vett volna az
ötórai teáikon, végigsimított volna a tenyészlovaikon, az első
sorból nézte volna a wimbledoni teniszmeccseket, pedig csak
egy tekercs tapétát vásárolt. Persze most egy tekercs nem lesz
elég. A napsütés és az évek múlása kiszívta a tapéta színét,
messze tovatűnt régi ragyogása. Ha csak ott cserélik ki, ahol
kráter keletkezett a falon, látható lesz az árnyalatok eltérése.
Nem, az egész falat újra kell tapétázni. Amint Christian
belépett a hálóba, Leonora arra gondolt, hogy ez a felújítás
szinte mintha az új életüket szimbolizálná. Hát van a
hálószobánál megfelelőbb hely arra, hogy mindent
újrakezdjenek?
– Látod ezt a lyukat? Arra gondoltam, hogy az egész hálót
újra kellene tapétáztatni.
– És mi lenne, ha elé tennénk egy képet? Bár nem jó, túl
magasan van. – Christian hangja furcsán csengett. Mintha
közel állt volna ahhoz, hogy összeroppanjon.
– Tényleg elég furcsán nézne ki. Legközelebb kicsit lejjebb
kell céloznod, ha megint a falnak akarod vágni a telefonodat.
– Leonora maga is hallotta, hogy a szavak milyen keserűen
buknak ki a szájából. Vajon eltűnik belőle valaha a sértettség?
Hiszen ez az egész nem az ő hibája.
A férfi befeküdt az ágyba. A lélegzetén hallatszott,
mennyire feszült. Talán Leonora túl keményen bánt vele? Még
soha nem látta ilyennek, még akkor sem, amikor az orvosok
lemondtak Johanről. Mi baja lehet?
– Christian! Nyugodj már meg! Itt vagyunk egymás mellett.
– Igen.
A férfi lekapcsolta az olvasólámpáját. Leonora a hátán
feküdt, és lehunyta a szemét. Most mindent újrakezdenek.
Időről időre a gépeket is újra kell indítani. Eszébe jutott a régi
számítógépe, amelyet Christian irodájából hozott el néhány
éve, amikor a férje már nem vette többé hasznát a fél Dániát
bejárt komputernek, és hagyta a sarokban porosodni. Néha ezt
a gépet is áramtalanítani kellett. Most Christiannel is ez
történt. Vagy talán mindkettejükkel?
Leonora tudta, hogy tennie kell valamit, méghozzá
olyasmit, amit korábban még nem próbált. A férje felé fordult,
óvatosan megérintette a mellkasát. Sikerült megnyugodnia?
Nem. Ezek szerint tényleg túl keményen bánt vele. Pedig nem
állt szándékában. Nem jelentette volna fel, csak nem akarta,
hogy tönkretegye. Meg fog tudni bocsátani a férjének? És a
férje neki?
– Mindig olyan jók voltunk együtt – bújt Christian
mellkasához. A férfi teste lángolt, csorgott róla az izzadság,
csak nem lesz beteg? Leonora végigsimított a hasán, az
alsónadrágján át megérintette a farkát. – Szerinted nem?
– De… – A férfi hangja megváltozott.
A nő becsúsztatta a kezét férje alsónadrágjába, és pénisze
puha, érzékeny bőréhez ért. Az ujjai nem találtak szőrt. Ezek
szerint újabban borotválja magát. A féltékenysége birokra kelt
az izgalmával. Ez is miatta van. Zenia miatt. A kis játékaik
részeként szőrteleníti magát. Vajon mióta? Leonora már nem
is emlékezett, mikor szentelt utoljára figyelmet a férje
szeméremszőrzetének. Annyi minden történt, és szeretkezés
közben sosem ezzel foglalkozottt.
Elhessegette a gondolatot, és Christian farkára fókuszált.
Lassan cirógatta. Valahol azt olvasta, hogy egy félrelépés akár
meg is erősítheti két ember kapcsolatát, és hogy bármennyire
is fáj, rá kell kérdezni a részletekre. Egyedül a teljes igazság
mentheti meg a házasságukat. Mit csináltak, hova jártak enni,
hányszor feküdtek le. A cikk azt írta, hogy csak a teljes igazság
vezethet megbocsátáshoz. Az ember nem tudja megbocsátani
azt, amiről nem tud, és a gyanakvás tovább fogja rombolni a
kapcsolatot.
De még ha mindez igaz is, Leonora képtelen lett volna
kérdéseket feltenni. Nem bírta volna el a válaszok súlyát. De
akkor mihez kezdjen? Hogyan tudja rávenni a férjét, hogy
megint úgy nézzen rá, mint régen?
– Lehet, hogy valami hiányzott a kapcsolatunkból? –
suttogta Christian fülébe, és gyűlölte magát érte. A férfi
csalta meg, most mégis kétségbeesetten a kegyeit keresi.
– Nem tudom.
– Ki szeretnél próbálni valami újat? Esetleg vegyünk
valamit? – A férfi nyelt egyet. – Valami játékszert? Szeretnéd?
– Igen.
– Nem lenne érdekes? – A kérdést meghívásnak szánta.
Megint megnyitotta az életét a férje előtt. Talán már
korábban meg kellett volna tennie. Lehet, hogy mindennap a
szemébe kellett volna néznie, és emlékeztetnie kellett volna,
hogy ugyanúgy akarja, mint a kapcsolatuk kezdetén, hogy az
élete része akar lenni. Lehet, hogy most már késő? Elvégre
csak a fenyegetőzésével tudta hazakényszeríteni. Mást szeret.
Képes lesz megint szeretni a feleségét? Annyi mindent hoztak
létre együtt, amit Christian szem elől tévesztett. Az életüket,
a fiukat, az együtt töltött időt, az emlékeket. – Miért jöttél
vissza?
Annyi minden mást mondhatott volna e helyett a gyanakvó
kérdés helyett. Azt kellett volna mondania, hogy kezdjenek
minden elölről. Hogy nyíljanak meg egymás előtt, hívják meg
egymást újra az életükbe. De képtelen volt. A legszívesebben
kérdésekkel bombázta volna a férjét. Hogy tehette? Nem
értette azokat az embereket, akik cserben hagyják azokat, akik
szeretik őket. Bár kicsi volt, még mindig élesen emlékezett a
pillanatra, amikor az apja elbúcsúzott tőlük, kilépett az ajtón,
és ő egyedül maradt az anyjával és a nővérével.
– Nem beszélhetjük meg reggel? – rántotta vissza Christian
hangja a jelenbe. – Teljesen kész vagyok – fordult a férfi
Leonora felé.
A szemkontaktus boldogsággal töltötte el a nőt.
– Még mindig kívánsz?
– Hát persze.
– Akkor jó – suttogta Leonora, majd csókot nyomott a férje
ajkára. Kigombolta a hálóingét, ledobta a padlóra, és
meztelenül Christianre ült.
– Leonora! – A férfi hangja először izgatottnak tűnt, de
aztán rá kellett jönnie, hogy inkább ideges. – Johan a
szobájában van.
– És ez mikor állított meg minket? – helyezte a nő a
tenyerét a férfi mellkasára. Kopott pólóján át érezte az izmai
játékát.
– Nagyon fáradt vagyok. Nem várhatunk holnapig?
– Pszt! – hajolt Leonora az arca fölé. A szemét a szemébe
mélyesztette, az ujját az ajkához érintette. – Maradj csendben!
Érezni akarom, hogy komolyan gondolod, hogy akarsz. –
Lassan lecsúszott a férfi testén.
– Leonora!
A nő nem törődött vele, megragadta a farkát. Talán egy
kicsit gyorsan vette a szájába, már régen nem kényeztette így,
lassítania kellene. De hát az embernek gyakorolnia kell,
amikor újrakezd valamit. Mivel Christian az előbb fürdött, a
pénisze tiszta volt, szinte íztelen, ahogy Leonora a legjobban
szerette. Vajon Zenia mitől indul be? Biztos az ízek nagy
barátja, az egynapos farkat szereti benyelni. Ezt Petra
fogalmazta meg így fiatalkorukban. Azt mondta, hogy
egynapos farkat akar a szájában érezni.
– Nem várhatunk egy kicsit? Időre van szükségem –
próbálta Christian megállítani. – Mindkettőnknek időre van
szükségünk.
Leonora a nyelvével izgatta. Lassan mozgatta a kezét,
miközben a makkját nyalogatta.
– Mi lenne, ha csak átölelnénk egymást? Az most nagyon
jólesne.
Leonora felegyenesedett. Az érintése a remélttel ellentétes
hatást váltott ki, Christian farka ernyedten simult a combjára,
összement, mintha el akart volna rejtőzni előle.
– Igazad van. – Leonora meglepődve nyugtázta, hogy elönti
a csalódottság. Már régen nem érzett igazi szexuális vágyat,
de most, hogy felbukkant egy vetélytárs, és küzdenie kellett a
férjéért, felizgult. Ez a gerjedelem valami ősi ösztön lehet, a
női test természetes reakciója a konkurenciára, biztosan így
akarja megtartani a férfit. De ha nem, hát nem. Majd később
szexelnek. – Talán jó lenne, ha elmennénk valahova kettesben.
– Igen – felelte a férfi megkönnyebbült hangon.
– Mondjuk wellnesselni? A közeli kis fjordhotelbe? Állítólag
szuper. Van kedved? – bújt vissza a férfi mellkasára.
– Jól hangzik.
Az arcukat csak néhány centiméter választotta el
egymástól. Leonora élvezte a régen nem érzett intimitást.
Most jött rá, mennyire hiányoztak neki az együttlétek és az
érzés, hogy a férje figyel rá.
Lekapcsolta a lámpát. Beburkolta őket a sötét, és
megrohanták a gondolatok. El kell mennie Zeniához, hogy
elmondja neki, a játéknak vége. Mint amikor egy szülő helyre
teszi a kölyköket, akik rossz hatással vannak a gyerekére. Mit
mondjon neki? Hogy a bulinak vége, és hogy ne merészkedjen
még egyszer a családja közelébe. Vajon hogyan fog reagálni?
Megalázva behúzza fülét-farkát? Jó lenne. Ennél nagyobb
elégtételt nehezen kívánhatna. Még soha nem gyűlölt nőt
olyan vadul, mint ahogy Zeniát gyűlölte.
Mialatt a férje lélegzését hallgatta, azon gondolkozott, hol
keresse fel. Az irodájában? Vagy az építkezésen? Nem, ez nem
jó ötlet, annak Peter és Christian inná meg a levét. Otthon a
kis kuckójában, ahol teljesen egyedül lennének? Vagy jobb, ha
van nézőközönség? Milyen hatást váltana ki, ha egyszer csak
felbukkanna az irodájában? Ha betoppanna egy
megbeszélésére? Elképzelte, hogy a legnagyobb lelki
nyugalommal kijelenti, hogy a játéknak vége, Zenia a
továbbiakban lemondhat a férjével folytatott kufircolásokról,
majd hozzáteszi, hogy inkább alapítson saját családot, ne
másokét tegye tönkre. Utána nyilván szidnák a háta mögött,
mindenki Zeniával érezne együtt, nem győznék hangsúlyozni,
hogy megértik, Christian miért akarta otthagyni az őrült
feleségét, de az utolsó mondatát nem tudnák elfelejteni, mert
igaza van. Más családját tönkretenni csúnya dolog. Zenia
kollégái mindenhol erről pletykálnának, és persze jól
kiszíneznék a sztorit, az emberek már csak ilyenek, imádják a
sikamlós részleteket.
Igen, ez lesz a legjobb. Amikor Zenia kollégái este
hazamennek az irodából, lesz mit mesélniük a
vacsoraasztalnál. És minden feleség Leonorának ad majd
igazat, mert ők aztán tudják, milyen az, ha egy nőnek családja
van, és a saját szükségletei háttérbe szorulnak, mert
különórákat fizet, szendvicseket vajaz, focimeccsre jár,
veszekszik a tanárokkal, ha pikkelnek a gyerekére,
gyakorlatilag a fél élete azzal megy el, hogy a legjobb
körülményeket teremtse meg a gyereknek, hogy védje és
szeresse, bátorságot öntsön belé, és lelkesítse. Nem létezik
ennél szentebb hivatás.
Holnap el is megy Zeniához. Egy nappal sem vár többet.
Fontos, hogy legyenek tanúk. Hadd hallják a mondandóját! Ez
lesz az utolsó fellépése, ahol az egyetlen hangszere a hangja
lesz, a refrén pedig az a mondat, hogy más családját
tönkretenni csúnya dolog.
4
Christian mély álomból merült a valóság felszínére. Amikor
Leonora felrázta, szinte úgy érezte, új fejezet nyílt az
életében.
– Nem mész dolgozni?
A felesége arca az eszébe idézte az elmúlt nap eseményeit.
Ezek szerint mégsem rémálom volt csupán. Leonora szeméből
keménység sugárzott, mintha nem önmaga lett volna. Ez is
Christian hibája lenne?
A konyhában végigpörgette a híreket a telefonján. A nagy
online újságokkal kezdte. Semmit sem talált. Nézzük a vejlei
helyi lapot! Tudta, hogy óvatosnak kell lennie, a rendőrség
minden követ meg fog mozgatni, ki tudja, miknek néznek
majd utána.
– Te viszel suliba, apa?
– Hogy én…
Leonora kemény hangon vágott közbe.
– Igen, te. Nekem be kell vásárolnom, és el kell mennem a
kalapért. Christian?
– Igen?
– Figyelsz ránk? Hol jársz?
Christian látta a fián, hogy ő is észrevette, az anyja
megváltozott.
– Ezek szerint én viszlek.
– Akkor induljunk!
*
Ahogy a kocsifeljáró festett, akár ősz is lehetett volna, a vad
esőzés letépte a fák ágait és leveleit. A kocsikra is bőven jutott
belőlük. Christian csak most fogta fel, hogy Leonora
kocsikulcsa van nála. Visszagondolt a megalázó jelenetre,
amint a padlón kúszott-mászott, hogy felvegye a kulcsot.
– Anya kocsijával megyünk? – kérdezte Johan.
Christian képtelen volt bármit is kinyögni.
– Apa! Mi van veled?
– Ööö… Anyád és én megbeszéltük, hogy cserélünk…
Leonora húzta ki a csávából.
– Ne cseréljük vissza?
– Mi lenne, ha később csereberélnétek? – fordította Johan
az ég felé a szemét. – Mindjárt érettségizem!
Leonora a férje kezébe csúsztatta a kocsija kulcsát.
– Legalább lemosatom a sajátomat. Szörnyen néz ki.
– Jó ötlet – meredt rá Christian. Megnyomta a központi zár
gombját, Johan türelmetlenül beült. Leonora futó csókot
nyomott Christian ajkára, a férfi szája égett, csak nem beteg
lesz? Furcsa érzések tomboltak a testében.
– Hallottátok?
Kim hangjára mindketten megfordultak. A férfi világoskék
ingén a korai óra ellenére izzadságfoltok ütköztek ki, a
kezében aktatáskát lóbált.
– Mit kellett volna hallanunk? – kérdezte Leonora.
– Elgázoltak egy nőt Róma barlangjánál.
– Most?
– Tegnap este. Azonnal szörnyethalt.
– Hát ez rettenetes! Te hallottad? – nézett a férjére.
– Nem. Hol hallottam volna? Biztos vagy benne? – Christian
csak remélni tudta, hogy felindultsága nem hallatszik a
hangján.
– Jonna, a takarítónőm látta.
– Látta, amikor elütötték? – kérdezte Christian. Dühösen
jött rá, hogy túl gyorsan reagált. – Ez tényleg szörnyű.
– Ő találta meg. A területet lezárták.
Johan megkocogtatta belülről a kocsi ablakát.
– Apa! El fogok késni.
– Bocs, Kim, Johannek ma van az utolsó vizsgája.
Christian beült a vezetőülésre. Leonora félrehúzódott, hogy
ki tudjon tolatni, de aztán felemelte a kezét, hogy megállítsa.
Christian már szinte hallotta is a szavait. Hol voltál tegnap?
Én is mindig arra futok! Milyen ember vagy, nem is ember,
szörnyeteg! A nő kinyitotta a kocsi ajtaját Johan oldalán.
– El is felejtettem kéz- és lábtörést kívánni – ölelte át a fiát.
– Anya! – tiltakozott Johan.
– Már nem is szabad kéz- és lábtörést kívánni? Szeretlek, és
büszke vagyok rád.
– Apa, állítsd már le!
Christian mosolyt erőltetett az ajkára. Leonorát leállítani?
Lehetetlen. Igazából a felesége a szörnyeteg. A gondolatait az
ajtó csapódása szakította félbe. Letolatott a feljáróról, és
megfordította a kocsit a Kim és az ő házuk közti szakaszon. A
visszapillantó tükörben látta, amint a szomszédjuk a
feleségének magyaráz, és az erdő felé mutogat, mintha
Leonora nem tudná, merre van Róma barlangja. Mintha Johan
betegsége óta nem futott volna arrafelé majdnem mindennap.
Christian hirtelen rájött, hogy képtelen együtt élni azzal,
amit tett. Meggyilkolt egy ártatlan nőt. Megint maga előtt
látta, amint nekicsapódik a szélvédőnek, és a piros vér
pókhálóként fut szét az üvegen. Megpróbálta felemelni a
kezét, hogy segítséget kérjen, ő pedig hátramenetbe tette a
kocsit. Érezte a testében, amint áthajt rajta. Az autó kétszer is
megdöccent, a második döccenés nagyobb volt az elsőnél.
Képtelen ezzel élni.
5
Róma barlangját nem lehetett megközelíteni, az utat már a
stadionnál lezárták. Az arra tévedőket egy rendőr irányította
vissza, türelmetlen kézmozdulattal jelezte nekik, hogy erre
nem fognak tudni áthaladni, forduljanak meg, és induljanak
vissza a Helligkildevej úton. Leonora engedelmesen
megfordult, de mihelyt tudott, leparkolt. Igazából Zeniához
indult, Aarhusba akart menni, abban reménykedett, hogy az
irodájában találja a nőt, még éppen helyre tudta volna tenni,
mielőtt Johan gimnáziumába kell érnie, de most valami
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megállt. Muszáj volt
látnia.
A Róma barlangja melletti ösvényt nem zárták le, talán
azon végig tud menni? Korábban még sohasem csinált
ilyesmit. Sosem indult tűzoltóautók vagy mentők után, nem
akart mások szerencsétlenségében gyönyörködni, de azt
persze tudta, hogy mások nem így gondolkoznak. Az anyja
egyszer megkérdezte őt és a nővérét, hogy nem akarnak-e a
kikötőbe menni vele, ahol kigyulladt egy raktár. A nővére
igent mondott, Leonora nemet. Inkább otthon maradt, a
zenében elég tüzet talált, pont előtte nyerte meg az első
helyet a Tűzmadárral. Másnap szembesült a látvánnyal.
Korábban soha nem szentelt túl nagy figyelmet a raktárnak,
meg sem tudta volna mondani, hogy nézett ki, mielőtt fekete
csontvázzá változott volna.
Becsapta a kocsi ajtaját, és átment az úton. Az elhaladó
autók utasai kíváncsi, szinte lelkes pillantásokat vetettek a
lezárt szakaszra, ahol az elmúlt éjjel lecsapott a halál. Örök
igazság, hogy a legtöbben elragadtatva hallgatják az
embertársaikat ért szörnyűségeket.
Leonora léptei nedvesen cuppogtak, a talaj még nem
száradt fel az elmúlt este özönvíze után, ha továbbmegy, le
kell majd mosnia a fehér sportcipőjét. Mégsem állt meg, bár
maga sem tudta, miért halad tovább. De igen, tudta. Mert
akár ő is lehetett volna. Az embert mindig azok a halálesetek
érdeklik, ahol ő is otthagyhatta volna a fogát. Ha valaki azért
hal meg, mert nem nyílt ki az ejtőernyője, vagy vízbe fullad
Alaszka partjainál egy vitorlásversenyen, az nem érinti meg
különösebben. De egy nő, aki arrafelé szokott futni, amerre ő
is, teljesen más. Egy nő, akinek hozzá hasonlóan tetszett, hogy
az utak keresztülszelik a természetet. Ez nincs mindenhol így.
Sjælland szigetén legfeljebb egy mezőn lehet szaladgálni, de
itt a fák között kellett utat törni. Leonorát teljesen
lenyűgözte, hogy meg kellett küzdeni az ösvények
kialakításáért, és ezzel az idegen nő is így lehetett.
A rendőrség nem kapcsolta le a kék fényeket, a villódzásuk
látszott a délelőtti napon, amely már majdnem olyan magasra
kapaszkodott az égen, amennyire csak tudott ezen az égtájon.
Az erdő felőli lezárásnál több helyi lakos állt. Nyilván nem
hittek a fülüknek, amikor a gázolásról hallottak. Leonora négy
rendőrautót és egy fekete kisteherautót látott, és majdnem
húsz rendőrt számolt össze. Ki hitte volna, hogy ennyi zsarut
küldenek egy balesethez.
– A rendőrség azt mondja, hogy a gázolók leléptek –
suttogta egy nő, aki közvetlenül az öreg, egyenes törzsű
bükkfák közé feszített piros-fehér szalag előtt állt. Leonora
elképzelni sem tudta, miért suttog, egyrészt a rendőröknek a
köztük lévő távolság miatt esélyük sem lett volna hallani,
hogy mit mond, másrészt nyilván nem tiltották meg nekik,
hogy kinyissák a szájukat. És honnan tudja, hogy többen
voltak? Miért beszélt gázolókról? – Milyen emberek az
ilyenek?
– Akár engem is elüthettek volna – szólalt meg Leonora. A
szavai mindenkit megleptek, de legjobban talán saját magát.
– Vagy engem – vágta rá egy bubifrizurás nő, akire már
ráfért volna egy hajfestés, többcentis sötét lenövése volt.
– Gyakran futok erre – folytatta Leonora.
– Én is – felelte gyorsan a nő, mintha versengeni akarna,
melyiküknek volt nagyobb esélye arra, hogy elüssék, és ezáltal
melyikük kapcsolódik több szállal a halálesethez. – De ki képes
ilyesmire? Ki az, aki csak úgy elhajt?
A férje mellette állt, átkarolta a vállát, és végignézett
Leonorán, aki gyors lépést tett hátra, mielőtt a pasas úgy
dönthetett volna, hogy őt is megvigasztalja.
– Lehet, hogy nem baleset volt.
– Cserbenhagyásos gázolás – közölte a férj
megfellebezhetetlenül. Az úton feljebb néhány fehér overallos
férfi térdelt. Leonora filmekből tudta, hogy nyomkereső
technikusok, bár élőben még nem találkozott velük. Ha jobban
belegondol, még rendőrfelügyelővel sem, vagy hogy is hívják
őket. Az egyértelműen látszott, hogy a sok férfi és két nő közül
a legidősebb, botra támaszkodó pasas a főnök. Néha felemelte
a botját, hogy valamire rábökjön, a körülötte állók pedig
engedelmeskedtek, arra indultak, amerre mutatott.
– Figyelni kell, hogy van-e a szomszédságunkban valaki,
akinek betört a szélvédője vagy megsérült a kocsija
motorházteteje – mondta az előző férfi a feleségének, de olyan
hangosan, hogy mindenki hallotta.
– Biztos, hogy látszik a kocsin? – tette fel valaki a kérdést.
– Holtbiztos. Már akkor is totálkáros lehet a kocsi, ha
ötvennel üt el egy kis őzet, és az feleakkora sincs, mint egy
ember – felelte a férfi továbbra is megingathatatlan
meggyőződéssel.
Leonora megint a botra támaszkodó öreg felé fordította a
tekintetét. Arrafelé tartott, ahol a fehér ruhás férfiak
térdeltek az aszfalton. Leonora lábujjhegyre ágaskodva
próbálta meg kivenni, mit találtak. Vért? A bűncselekmény
valamilyen nyomát? Semmit sem látott, és abban sem volt
biztos, hogy a technikusok igen, az egyikük legalábbis a fejét
rázta az öreg kérdésére. A férfi hirtelen megfordult, és
Leonora szemébe meredt, mintha ismerte volna, vagy tudta
volna, hogy őt figyeli. Nem vette le róla a tekintetét, amíg egy
technikus nem szólította meg. Leonora megragadta a
lehetőséget, és elindult. Az öreg mintha keresztüldöfte volna
a tekintetével. Elmenőben még visszanézett rá, és látta, hogy
őt keresi a tömegben.
6
Josefine visszafojtott lélegzettel leste az apját, mint
gyerekkorában, amikor Holger mesét olvasott neki, és ő az
ágyában feküdt a szobájában, amelyet Karen Aladdin
barlangjává változtatott. Később, amikor a lányok nagyobbak
lettek, már maguk akarták eldönteni, milyen legyen a
szobájuk.
– Láttad Leonorát?
– Mindig figyelni kell, kik ácsorognak egy tetthelyen.
– Aha, értem. Azt akarod mondani, hogy messziről ki tudsz
szúrni egy gyilkost bármekkora tömegben.
Holger felnevetett.
– Először is Leonora nem volt gyilkos, legalábbis akkor még
nem, másodszor pedig…
– Akkor még nem? – szakította félbe Josefine. – Ezt meg
hogy érted?
– Légy türelemmel, és hallgasd végig a történetet. Persze,
nem lehet látni, ki ártatlan, és ki nem. De figyelni kell a
bámészkodókra. Gyakran előfordul, hogy egy tetthely így vagy
úgy magához vonzza a bűncselekmény főszereplőit, ezért meg
kell próbálnunk az emlékezetünkbe vésnünk az arcokat.
Bármikor előfordulhat, hogy a nyomozás alatt becsengetünk
egy ajtón, és az egyik ott felbukkant néző nyitja ki.
– Aki maga a gyilkos?
– Vagy tud valamit. Minden nyomozás kirakó, Josefine.
Hasonlít azokhoz, amikkel gyerekkorodban játszottunk.
– Mindig is gyűlölted a kirakókat.
– Talán azért, mert a munkám is ez, és állandóan azon
agyaltam, hogy tudnám összeilleszteni a darabkákat.
– És ennél az ügynél nem jártál sikerrel.
– Túl összetett volt, és nem jöttem rá időben a megoldásra.
Persze rengeteg elméletünk volt. – Holger magyarázni kezdte
a lányának, hogy milyen lehetőségeket vettek számba a
haláleset felfedezése után. Legelőször is természetesen
mindent kiderítettek az áldozatról. Nanna, harmincnyolc
éves, három gyermek édesanyja, gimnáziumi német- és
kémiatanár. Utánanéztek, nem volt-e viszonya valakivel. A
technikusok találtak néhány SMS-t, amelyet az előző évi
iskolai karácsonyi buli után váltott az egyik kollégájával,
ebből rögtön arra gondoltak, hogy a lapátra tett szerető
állhat a gyilkosság mögött. A fickó a kihallgatás alatt teljesen
összetört. Nem lehetett eldönteni, hogy a feleségével szemben
érzett lelkiismeret-furdalás miatt zokog-e, vagy azért, mert
szerelmes volt az áldozatba. Mindenesetre bombabiztos
alibivel rendelkezett, az egész estét otthon töltötte a nejével
és a gyerekeikkel, akiket szintén ki kellett hallgatni, hogy
biztosak lehessenek benne, hogy a nyomós indítékkal
rendelkező gyanúsított nem próbálja átverni őket, így a
nyomozás csúnyán belerondított a családi idillbe, de mi mást
tehettek volna?
Nanna nem folytatott szűzies életet, mielőtt gyerekei
születtek, és Vejlébe költözött. Úgy látszik, Vejle olyan hely,
ahová szívesen jönnek olyanok, akiknek elegük van a
nagyvárosi nyüzsgésből. Nanna Koppenhágában járt
egyetemre, fiatalkorában nem lehetett volna nagyon vadnak
nevezni, de azért nem unatkozott. A csinos, szőke, telt idomú
lány három komoly kapcsolatot és nagyjából fél tucat egy
éjszakás kalandot mondhatott a magáénak, amikor tizenöt év
után elköltözött a fővárosból. Ezeket a férfiakat természetesen
egytől egyig leellenőrizték, ahogy a férjét is, bár őt hamar
kizárták a gyanúsítottak köréből.
A második legvalószínűbb forgatókönyvet sem hagyhatták
figyelmen kívül. Azt, hogy baleset történt. Egy részeg talán
túl erősen nyomta a gázpedált, véletlenül elütötte a futót,
kiszállt, látta, hogy a nő még él, és megijedt, hogy akár
személyleírást is adhat majd a gázolóról, ami beláthatatlan
következményekkel járna. Az a legkevesebb, hogy elveszik a
jogosítványát, és egy vagy két évre rács mögé dugják.
Visszatámolygott a kocsihoz, hátramenetbe tette, és pár
másodperc alatt felelőtlen hülyéből gyilkossá változott.
Holgernek ez az elképzelés tetszett a legjobban, nem most
történt volna először ilyesmi, láttak már ilyet Dániában és
persze jóval több esetet olyan országokban, ahol egy baleset
okozójának keményebb büntetésekkel és magas
kártérítésekkel kell számolni. Volt valami Nannában, ami
miatt Holger nem hitt a lapátra tett szerető elméletben.
Másféle nőket szoktak a múltjukból felbukkanó őrjöngő férfiak
meggyilkolni. Nannából hiányzott az ilyesmihez szükséges
szexuális túlfűtöttség.
A kollégái viszont nem igazán hittek a véletlen gázolásban.
Amikor Holger egy hónappal később utánanézett, hogy mivel
töltötték az idejüket, megállapította, hogy vagy ezer
munkaórát szántak az áldozat múltjának feltérképezésére, és
csupán feleannyi időt arra, hogy a környéken elhajtó
autósokat megtalálják, bár ez egyébként is keményebb dió
volt, mert az erdő körüli utakon nem építettek ki elektronikus
megfigyelőrendszert, csak mélyen a fák között árválkodott
néhány kamera, amelyeket az Országos Környezetvédelmi
Hatóság szerelt fel, hogy információt gyűjtsön a terület
állatairól. A vasút alatt elhaladó út melletti bankautomatához
ugyan tartozott kamera, de a sok csapadék miatt a
felvételeken semmi sem látszott. Holger kérvényezte, hogy
adjanak ki nekik egy listát, amelyen ellenőrizhetik a gázolás
előtti és utáni bankkártyahasználatot a városban, de
elutasították. Még nyilvános hirdetésekben is kerestek
tanúkat.
Később hasított belé a gondolat, hogy a gyilkos talán nem
azt ölte meg, akit akart.
Karent kísérte kórházba. A felesége néhány hónappal
korábban rosszul lett, nem kapott levegőt elalvás előtt.
Kivizsgálták, és azt a diagnózist közölték velük, amire
számítottak. Az apját is a gyenge szíve vitte el, és most az övé
is rakoncátlankodni kezdett. Az egyik billentyű nem zárt
rendesen, az aortája meszesedni kezdett, a szíve egy régi
motorhoz hasonlatosan kezdte feladni, bár az orvosok ezt még
véletlenül sem mondták ki, csak gyógyszerekről, műtétekről
és új kezelési módokról beszéltek.
Egy teljesen átlagos hétfőn történt. Karen egy széken ült.
Nem két nappal korábban, amikor négy, zellerrel, répával,
póréhagymával és pár olcsó csirkével megtömött
bevásárlószatyrot cipelt fel a harmadikra. Minden vasárnap
húslevest főzött, és előkészítette a következő hét fogásait. A
sütőtöklevest újabban tejszín nélkül készítette, miután
nyugdíjba ment, megpróbált kevesebb zsírt használni. Holger
másfél évvel volt fiatalabb nála, és még mindig bűnözőket
kergetett. Az elgázolt édesanya halála nem hagyta nyugodni.
Karen azt szerette volna, ha ő is visszavonul. Az anyagi
helyzetük megengedte volna, és a nő állandóan a férje
egészsége miatt izgult. Hát nem nevetséges? Mindig Holger
egészségéről beszéltek, arról, hogy néha nem állja meg, és
pipára gyújt, és hogy hízásnak indult.
Végül nem a férfi pluszkilói, a botja, a pipája vagy bármi
mása tette tönkre az egészet, hanem annak az embernek az
öröksége, aki a kezdetektől ellenük volt. Karen apja, Erling
állt bosszút a síron túlról, legalábbis Holgernek végig ez járt
az eszében, mialatt a felesége és az orvosok a genetikai
örökségről, a gyenge szívről beszéltek.
Az apja azért küldte el a lányt a mezőgazdasági kar
bulijába, hogy felszedjen egy földművest, aki majd átveszi a
gazdaságot, de Karen ehelyett Holgerrel ismerkedett meg.
Erling soha nem kedvelte a vejét. Egyszer azt mondta, hogy
nem Holgerrel van baja, csak egyszerűen nem szereti a
rendőröket. Volt valami a szemükben, abban, ahogy az embert
fürkészték, mintha állandóan eltitkolt bűncselekmények után
szaglásznának.
Még az is lehet, hogy igaza volt, Holger mindenesetre
viszonozta az öreg iránta táplált hűvös érzéseit, ezért nem
ejtett túl sok könnyet, amikor a vén parasztot elvitte a
szívében kialakult vérrög. Ekkor már húsz éve
szívbántalmaktól szenvedett. Josefine és Isabella teljesen
összetörtek. Imádták a nagyszüleiket, gyakran töltötték a
nyári szünetet a tanyán. Erling a földjei nagy részét bérbe
adta, csak annyit tartott meg, hogy legyen hol
elszöszmötölnie. Maradt néhány állata, a mezőn végzett
munkákat egy géppel is el tudta látni, a többit nehéz szívvel
eladta.
Mindig arról álmodott, hogy majd a vejei fogják őket
használni, hogy utána majd ők küzdenek a homokos talajjal, a
mészkővel, a komposzttal és a lehetetlen mezőkkel. De ez álom
maradt. Karen nővére egy ácshoz ment feleségül, de gyorsan
el is vált, Holger pedig sosem érdeklődött a mezőgazdaság
iránt.
Erling az első pár évben még nem adta fel a reményt.
Állandóan arról faggatta Holgert, biztos-e benne, hogy a
nagyvárosban megtalálja a számítását, és hogy Josefinét nem
érinti-e kedvezőtlenül, hogy az apja gyilkosságokkal és egyéb
bűncselekményekkel foglalkozik. Ez még Isabella születése
előtt történt. Erling minden lehetőséget megragadott, hogy
kirángassa a vejét a földekre, és beültesse az egyik gépébe. A
fiatal fiú engedelmeskedett, megilletődött nagydarab,
temperamentumos apósától, aki látszólag mindent tudott a
mezőgazdaságról. Holger rájött, hogy az öreg viselkedése nem
igazi tudáson alapul, hanem az időjárás viszontagságai által
kiforralt megérzéseken, azon a tapasztalaton, hogy minden
egy hatalmas trágyahalom, és ez a jövőben is mindig így lesz.
Azt soha nem sikerült megértenie, hogy akkor miért akarta
olyan görcsösen továbbadni ezt a fajta életet a lányának és a
vejének. Talán azért, mert az emberi faj túlélése a
mezőgazdaságtól függ. Muszáj vele foglalkozni. De a
bűnözőket is börtönbe kell csukni, különben az életnek nem
lenne értelme.
Ebből az okból kifolyólag Holger képtelen volt elengedni a
Nanna-ügyet. Még hónapokkal a gázolás után is ritkán telt el
úgy óra, hogy ne gondolt volna rá. Nanna. Harmincnyolc éves.
Három gyermek édesanyja. Valamivel este tíz után ütötték el,
pár nappal Szent Iván éjszakája előtt.
– Mire gondolsz? – kérdezte Karen, mikor a főorvos
irodájában várakoztak.
– Nanna gyilkosára – felelte Holger. Máskor talán azt
válaszolta volna, hogy semmire sem gondol, vagy a vacsorára,
de ehhez most túlságosan kétségbeesett volt. Arra vártak,
hogy a főorvos behozza Karen vizsgálatainak eredményeit.
Amikor végül megérkezett, nem győzött elnézést kérni, azt
magyarázta, hogy összecserélték a mintákat, ezért újra vért
kell venniük.
Holger a folyosón várta, hogy Karent megint megszúrják,
hogy végre ki tudják deríteni, mit lehet kezdeni Erling rossz
szívével, amelyet olyan nagyvonalúan továbbadott a lányának,
és hirtelen felkapta a fejét. A mintákat összecserélték. Lehet, hogy
Nannát mégsem egy részeg ámokfutó vagy egy visszautasított
szerető gázolta el? Lehet, hogy valaki mást akartak eltenni láb
alól? Lehet, hogy a gyilkosságot megtervezték, de egy másik
nőtől akartak megszabadulni?
Lehet, hogy összecserélték az áldozatokat?
Az eső miatt aznap este alig lehetett látni, bármilyen
gyorsra állították az ablaktörlőt, csak elmosódott
körvonalakat lehetett kivenni, és ehhez hozzájött a sötét is.
A vezetőség csökkentette Holger Nanna esetére fordítható
munkaóráit. Ez minden nyomozás esetében így volt. Minél
több idő telik el, annál kisebb az esélyük, hogy elkapják az
elkövetőt, és új, nem kevésbé brutális bűncselekményekkel
kell foglalkozniuk. Holgert is ráállították két másik ügyre, de
a gázolás nem hagyta nyugodni. Az ártatlan nőt korábban
ritkán látott brutalitással gyilkolták meg. Kibővítette a
gyanúsítottak listáját. Azt az elméletet állította fel, hogy Vejle
egy másik lakója akart megszabadulni a feleségétől, aki
Nannához hasonlóan szintén az erdő régi útjain szokott futni,
a Skyttehusvejon, a Helligkildén, a Lille Grundet Hulvejon és
Róma barlangjánál, ahol rengeteg apró zug volt, ahol régen
bűnözők, tolvajok, a pestis elől menekülő lengyelek bújkáltak,
ma pedig férjek. Vagy legalábbis egy bizonyos férj, aki a
közeledő feleségét várta. Lehetséges lenne egy ilyen
forgatókönyv?
A legtöbben azt mondták az elképzelésére, hogy túl vad.
Emiatt sajnos túl sok idő telt el, amíg megtalálta Bót, az
autószerelőt. A telefonszámával egy híváslistán találkozott
először. Ötven férfit sikerült felhajtania, akik Róma
barlangjától legfeljebb nyolc kilométerre laktak, és akiknek a
felesége gyakran futott. Az adatgyűjtés Holger minden
rémálmát felülmúlta, többször összeveszett a főnökeivel, de
végül engedélyezték, hogy bizonyos számú munkaórát erre a
feladatra fordítson. Kapcsolatba lépett a környék
futóklubjaival, nagyjából ezer nőt talált Vejlében, Bybækben és
Bredballében, akik gyakran futottak az erdőben, és akiknek a
személyleírása nagyjából megegyezett az áldozatéval. Ekkor
kellett szembenéznie a következő kihívással: hogy találjon egy
férfit is. Egy olyan férfit, akinek aznap estére nem volt alibije,
vagy ha volt, akkor ingatag lábakon állt. Vagy egy olyan
férfit, aki olyasvalamit csinált, ami gyanúra adhat okot.
Christian Holm szépen beleillett az utolsó kategóriába. Alig
fél órával a gázolás után felhívta a szerelőjét. Ki az, aki nem
bír másnapig várni? A gond az volt, hogy amikor Holger jóval
szegény Nanna halála után felkereste Bo műhelyét, kiderült,
hogy nem csak a nő nincs már az élők sorában.
7
Idegesnek tűnt a hangja? Zaklatottnak? Christian
visszajátszotta a fejében, hogy miket mondott Bónak, amikor
az előző este felhívta. Teljesen bepánikolt. Nem számolt azzal,
hogy az áldozat teste nekicsapódhat a szélvédőnek, és
betörheti. Azt a hazugságot találta ki, hogy állat ugrott elé az
erdőben. Dámszarvas. Utána pluszpénzt ígért, ha a kocsi
másnap korán készen lesz.
Miután letette Johant az iskolánál, az építkezéshez hajtott,
hogy ott hagyja a kocsiját, és gyalog indult Bo műhelyéhez.
Nem mert taxit hívni, úgy döntött, inkább elveszteget húsz
percet a sétafikálásra, mint hogy még több nyomot hagyjon
maga után. Bárcsak vissza tudná csinálni az egészet! De ez
lehetetlen. Össze kell szednie magát. Most nagyon oda kell
figyelnie. A telefonját az irodában hagyta, mert jól tudta,
hiába kapcsolja ki, úgy is be tudják mérni. Semmiképpen nem
viheti magával Bóhoz. Ha a rendőrség utánanéz, merre járt a
baleset után, eljutnának Bóhoz, aki rengeteg mindent tudna
nekik mesélni a betört szélvédőről és az esetleg el nem
távolított vérnyomokról, ezért inkább elnémította és az
íróasztala legalsó fiókjába csúsztatta a mobilját.
Bo műhelye egy szomorú látványt nyújtó autóbontó és egy
rég bezárt sütőporgyár romjai között bújt meg. A környék
elmúlás hangulatát árasztotta, Christian úgy érezte, minden
omladozik, szövödék, gyárak, házasságok, még az
autószerelőhöz vezető keskeny út aszfaltján is hosszú
repedések futottak végig, mint egy öregember kiszáradt
arcbőrén. Christian kifulladt, a fjord mellett elhaladó, majd a
városon átvezető út a vártnál hosszabbnak bizonyult. Belépett
a garázs nyitott ajtaján, olajszagú meleg csapott az arcába.
Egy emlék villant az agyába: Interrail, motorbérlés egy görög
szigeten, fiatalság, lehetőségek.
– Hol kujtorogtál idáig?
Bo egy teljes fejjel volt nála alacsonyabb. Már most vastag
olaj- és koszréteg fedte. Christian eltűnődött azon, hogy vajon
így jár-e be dolgozni. Talán nem éri meg levakarnia a bőréről
az autók mocskát, a vért a kocsikról, egy ártatlan ember vérét.
Szerencsétlen nő.
– Azt hittem, korábban fogsz jönni.
– Siettem, ahogy csak tudtam. – Christian képtelen volt
összpontosítani. Az egész teste sajgott. Úgy érezte, mindjárt
összeroppan, és Bónak kell megfékeznie, miután kihívta rá a
rendőrséget.
– Durva ütközés lehetett. Őz volt?
– Igen – felelte Christian, és kétségbeesetten próbált
visszaemlékezni, milyen állatot említett a telefonban. Őzet?
Vagy dámvadat? Vagy szarvast?
– Ki kellett kalapálnom a motorháztetőt. A szélvédőt
természetesen kicseréltem. Minden rendben?
– Nagyon gyorsan történt. Tudod, az ember a saját világába
merülve vezet, aztán hirtelen nekiugrik valami a sötétből.
– Az erdő melyik részén történt? – kíváncsiskodott Bo, majd
megint az állatról kérdezett. Christiannek esze ágában sem
volt belemenni a részletekbe.
– Ez egy régi Fiat 500? – mutatott az egyik sarokban álló,
teljesen lecsupaszított karosszériára. Ki tudja, hová
kerülhettek a kerekek és az ülések.
– Méghogy Fiat 500? Mit kezdenék azzal az olasz szeméttel?
Egyébként már a múltkor is kérdezted. Egy Mini Morris áll
előtted. A nyugdíjas éveimre tartogatom. – Bo szavai csúnya
köhögésbe fulladtak. Christian arra gondolt, hogy talán
kerülnie kellene a nyugdíj emlegetését. Csak közelebb taszítja
a halálhoz. A szavaknak mágikus erejük van. Halált vonhatnak
maguk után. Leonora feljelentéssel fenyegetőzése is halálhoz
vezetett.
– Pár éve én is elcsaptam egy őzet. Fel kellene húzni egy
kerítést – fecsegett Bo. Egy kis növésű, loncsos kutya
ténfergett a kocsik között, látszott, hogy nem tetszik neki az
éles lámpafény.
– Teljesen kész a kocsi?
– Már kora reggel készen voltam vele! – méltatlankodott
Bo. Az irodája felé indult. A gubancos szőrű eb a nyomában
lépdelt. Christian rövid habozás után szintén követte. Le
kellett hajtania a fejét, hogy ne verje be az ajtófélfába. Az
elengedhetetlen meztelen nős naptáron egy Sussi nevű hölgy
feszített, és osztotta meg az olvasókkal, hogy a kedvenc
évszaka a július, és imád nyáron bikini nélkül napozni. Egy
régimódi tranzisztoros rádión az egyik helyi adó szólt, éppen
egy új kézművesburger-bárt reklámoztak.
– Miattad keltem hajnalok hajnalán. Hatkor már itt voltam,
és Kislányt is hoztam magammal. Nem volt oda a boldogságtól.
– Ezt megértem – felelte Christian. Tudta, mire akar Bo
kilyukadni. – Nagyon hálás vagyok, és természetesen
kifizetem a fáradozásodat. A céges szabályok teljesen
egyértelműek. A kocsikat tilos magáncélokra használni, és
este az építkezés területét sem hagyhatják el.
Bo felemelte a kezét. Mielőtt biztosíthatta volna Christiant
arról, hogy nem tart igényt a magyarázataira, újabb köhögési
roham tört rá, de Christian így is látta rajta, hogy nem riad
vissza a szabályok rugalmas értelmezésétől.
– Rendben – húzta ki Bo a rozoga íróasztala egyik fiókját. –
Mit szólsz ahhoz, ha rádobunk ötven százalékot? Hol a fenében
van a tollam? – tapogatta végig a munkaruhája zsebeit.
Hosszas keresgélés után sikerült előhalásznia egy koszos
tollat. A fiókból sárga jegyzetfüzetet vett elő. A rádióban
elhallgattak a reklámok, a híreket egy vidám hang olvasta fel.
Christian alig fogta fel a szavakat, a hanglejtés teljesen
megdöbbentette. A bemondó olyan energiával és lelkesedéssel
beszélt, mintha focimeccsről számolt volna be.
– Az áldozatot este tíz körül gázolták el. A rendőrség várja
mindazok jelentkezését, akik az eseménnyel kapcsolatban
bármilyen információval tudnak szolgálni…
Christianre súlyosan zuhant rá a valóság. A
bűncselekményét bemondták a rádióban. Mindenki tudja,
hogy ő tette. Nem, össze kell szednie magát. Bambán nézte,
amint Bo a jegyzetfüzetébe firkált. A kutyája közben a lábához
kuporodott.
– Oké… – Bo hangosan számolt. – Új szélvédő, edzett üveg,
gumi, behorpadt motorháztető, javítás és lakk… Nézzük csak…
Ez egészen pontosan tízezer korona lesz. – Christian közben
minden idegszálával a bemondóra koncentrált.
– A nyomozás egy fehér kisteherautóra irányul, amelyet…
– Micsoda? – kiáltott fel Christian. A bénultságát mintha
elfújták volna. Határozottan a rádióhoz lépett, és teljesen
letekerte az oldalán az ormótlan hangerőgombot. – Meg
tudod ismételni, amit mondtál? Nem értettem tisztán.
– Azt mondtam, hogy a munkadíjam egy tízes lesz, de
ennyiért Kislányt is megdögönyözheted egy kicsit. Mit szólsz?
– A dögönyözésre nem tartok igényt, köszönöm, de amúgy
rendben – bólintott Christian. Az inge az izzadságtól
csatakosan tapadt a hátához.
8
Leonora képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy
akár őt is elgázolhatták volna. Akár az ő holttestét is moshatta
volna az eső Róma barlangjánál.
– Nagyon jó rozé pezsgőnk van. Pezsgőt szeretne, vagy
habzóbort? – nézett rá várakozóan az eladó a Føtex
borrészlegén. Leonora hirtelen nem is emlékezett, miért jött
ide.
– Hát… Nem is tudom – felelte lassan. Arra gondolt, amit a
tetthelyen hallott. Hogy figyelni kell valamire. De mire is?
– Ha csak a fiataloknak keres italt, akkor elég a habzóbor,
ők úgysem érzik a különbséget. De ha a szülők is isznak egy
pohárral, az teljesen más.
– Mi is iszunk.
Az eladó a polcok felé fordult. Leonorának eszébe jutott,
hogy betört szélvédőkről és horpadásokról volt szó. Ha az
ember halálra gázol valakit, annak nyoma marad az autón.
– Félszáraz vagy csontszáraz legyen?
Leonora az eladó szemébe nézett. Abban reménykedett,
hogy a tekintetéből kiolvashatja az értelmetlen szavak
jelentését. Csontszáraz? Dehát tegnap zuhogott az eső! Az
eladónak végül sikerült hat üveget rásóznia. Biztosan
észrevette, hogy teljesen máshol jár az agya, hogy szinte
transzba esve mászkál az üzletben, és nem is figyel a
bevásárlólistájára. Mondjuk érthető, rém rosszul aludt.
Kicsontozott báránycomb. Citrom és lime.
Christian írta össze, hogy mit kell vennie. Grillezni akart a
fiatalokkal. Tipikus! Mindig képtelen volt csoportosítani az
árukat. Elképzelni sem tudta, milyen messze van a húsospult a
zöldségektől.
Chorizo. Paprika.
Már megint, fortyogott magában Leonora. Bedobálta a
zöldségeket a bevásárlókocsiba, és gyorsan végigfuttatta a
szemét a listán, hogy rendszerezze a termékeket.
Barbecue-szósz.
Maga előtt látta a paradicsompüré, barna cukor és fűszerek
keverékét. Mint a vér. Akár őt is elgázolhatták volna.
És mi van, ha tényleg őt akarták elgázolni?
A gondolat nem most bukkant fel először a fejében.
Christian elviharzott, amikor az előző nap kidobta, majd
másfél vagy két órával később megint beállított. Leonorának
hosszú idejébe telt összeszedni magát a veszekedésük után. A
kanapén kuporgott zokogva, arra gondolt, hogy akár meg is
halhatna. Lehet, hogy Christiannek is ugyanez jutott eszébe?
Hogy az lenne a legjobb, ha a felesége hirtelen eltűnne.
Elvégre elmúlt ötven, a fiát felnevelte, túl sok hasznot már
nem hajt.
A bevásárlókocsit az uborka és az újkrumpli előtt hagyta, és
határozott léptekkel a kijárat felé indult. Ezt az elméletet
egyszerű lesz ellenőrizni, hiszen Christian az ő kocsijával
hajtott el, amely most kint áll a parkolóban.
– Elnézést – nyomakodott el a sorban álló nyugdíjasok
mellett, akik a járókeretükkel és a rengeteg felpakolt áruval
elállták az utat. Az egyiküknél egy egész láda sör volt. Mi a
fenéért vesz ennyi sört egy öregember, ha járni is alig tud?
Miért nem elég neki egy- vagy kétnapi élelmet feltankolnia?
A vénember szeme ingerülten villogott, a generációk közti
viszály pillanatok alatt felütötte a fejét. A tiszteletlen
fiatalság került szembe a korlátozott öregekkel. Pedig most
Leonora is vénnek érezte magát. És Christian is így látta.
Johan már nélküle is elboldogul, szinte már kirepült a
fészekből, Leonora megtette a kötelességét, Leonora mehet, és
jöhet helyette egy fiatalabb. Christian pontosan azt érezhette
a feleségével kapcsolatban, amit most a nő érzett a pénztárnál
álló alkoholista láttán.
Amint kiért a parkolóba, lecsapott rá a nyári meleg. Mi az
ördögöt keres itt?
A lábai maguktól vitték tovább. Meg kell néznie a kocsit.
Muszáj bizonyosságot szereznie. Neki kellett volna halálát
lelnie a kerekek alatt Róma barlangjánál?
Igazából maga sem hitte, mégis úgy közelítette meg a
kocsit hátulról, mintha tartania kellene valamitől, vagy
mintha egy állatot akarna becserkészni. Az autóra itt-ott
levelek tapadtak, a tetőn és az ablakokon meglátszott a
tegnapi eső nyoma. A nyári levegőben mindig nyüzsög az élet,
és ez meglátszik a járműveken. Megint le kell mosatnia a
kocsiját. De most nem ez foglalkoztatta, hanem a
kimondhatatlan kérdés. Tegnap este őt akarták elütni?
Egyáltalán érdemes utánanézni? A bizonyosság beláthatatlan
következményekkel járhat. Johan élete megint tönkremehet.
Az első tizennyolc évét a betegség árnyékában töltötte, a
hátralévő idejét pedig az apja bűne nehezítené meg.
Mégsem állt meg, a motorháztetőhöz lépett. Első
pillantásra semmi oda nem illőt nem fedezett fel. Lesöpörte a
ráhullott leveleket, végighúzta az ujját a festéken, alaposan
megszemlélte az autó elejét. Semmit sem talált. Még egy apró
karcolást sem.
Kifújta a levegőt. Micsoda megkönnyebbülés! Hát persze,
hogy a férje nem próbálta megölni. Hogy is gondolhatott
ilyet? Teljesen megőrült? Hirtelen tudatosodott benne,
milyen kemény napok vannak mögötte. Azóta nem élt át
ekkora nyomást, hogy a dán orvosok lemondtak Johanről.
Visszaindult a szupermarket felé, és elővette a
bevásárlólistát a zsebéből. Lehet, hogy ma le tudná mosatni a
kocsit? Igazából az sem gond, ha csak holnap lesz rá ideje.
Sokkal jobb fényben látta a dolgokat, mint akár csak pár
perce. Mindent újra kell kezdeniük. Milyen gyerekes volt,
hogy csak úgy be akart állítani Zeniához. Előre kell néznie.
Már alig várta, hogy koccintsanak az eladó által javasolt
pezsgővel. Meg kell ünnepelniük az életet. Johan életét. És a
családjuk közös életét.
9
Christian pontosan tudta, amit az előző napon még nem.
Azt, hogy nem éli túl, amit tett. Ami történt, arra képtelen
volt magyarázatot találni. Teljesen megőrült. Biztosan az
alváshiány miatt.
Az építkezés felé tartott. Úgy kell leparkolnia a furgont a
többi mellé, hogy senki se vegye észre. Megpillantotta Peter
kocsiját. Fogalma sem volt, hogyan tudna észrevétlenül
beállni, és azt sem igazán értette, miért próbálja még mindig
megúszni az egészet, amikor tudja, hogy úgysem éli túl.
Rettenetes bűnt követett el. Nem ember többé, szörnyeteggé
változott, és emiatt az életével kell lakolnia.
A remény barométerének higanyszála mégis feljebb kúszott
egy icipicit, amikor az úton feltűnt egy teherautó az
auditórium ötszögű, hat méter átmerőjű ablakaival. Ha majd
felszerelik mind a tizenkettőt, félkupolaként borulnak az
auditórium fölé. Zeniát a római Pantheon ihlette meg. A
középen lévő legfelső ablakot távvezérléssel el lehet tolni, és a
nyári záporok így a nyíláson keresztül öntözhetik az
auditórium közepén elhelyezett növényeket.
Az épület összes fantasztikus eleme közül ez bizonyult a
legnehezebben megvalósíthatónak. Nem is a gyakorlati
kivitelezés okozott gondokat, hanem az önkormányzati
hatalmasságok meggyőzése. A polgármesternek nem tetszett
az auditórium közepére megálmodott vízesés, úgy gondolta,
elfogja a kilátást, és azon aggodalmaskodott, hogy a növények
és az esővíz által működtetett kis szökőkút túl sok helyet
foglal el. Az utolsó megbeszélésükön még azzal is
előhozakodott, hogy ha ez nem lenne, harminc székkel több
férne be. Zenia és Christian vállvetve harcoltak ellene.
Felhívták rá a figyelmét, hogy az emberek tömegével
özönlenek majd ide, hogy megnézzék a dán Pantheont. Azzal
érveltek, hogy a jövő katedrálisa nem vallásos tér lesz, hanem
az a hely, ahol tanárokat képeznek. Nem spóroltak a nagy
szavakkal. Christian ez után a meeting után írt Zeniának.
Fantasztikus voltál. Aludj jól! Ez az üzenet indított el mindent.
A teherautó bemanőverezett az építkezésre. Christian
gyorsan reagált. A hatalmas ablakok látványa teljesen
lekötötte a munkások figyelmét, a főnöküket észre sem vették.
Most! Végig a teherautó mellett haladva odavezetett a másik
két furgonhoz. Észrevették? Nem. És amúgy is ki emlékezne rá
holnap vagy holnapután, amikor felbukkannak a zsaruk? Ő
talán emlékszik, kik furikáztak itt a téren tegnap? Hát nem.
De miért foglalkoztatják ilyen gondolatok, amikor tudja,
hogy úgysem ússza meg? Még ha a rendőrség nem is jön rá
semmire, képtelen lenne tovább élni. A remény elpárolgott.
Tönkretette magát. Mindent tönkretett.
– Szevasz, tesó! – termett Peter előtte, amikor kiszállt a
vezetőülésről.
– Helló!
– Voltál valahol a furgonnal?
– Nem, csak odébb álltam vele… Hogy beférjen a teherautó.
Peter tekintete ide-oda rebbent a kocsik között. Látszott
rajta, hogy nem veszi be a bátyja magyarázatát.
– Végig itt voltál?
– Bent – felelte Christian. – Meg akartam nézni az
auditóriumot a reggeli fényben.
– Már nem tudunk semmin sem változtatni. Itt vannak az
ablakok.
– Nem is kell. Úgy gyönyörű, ahogy van. – Christian az
irodájuk felé indult. Az öccse követte.
– Hát eljött a nagy nap – tette Peter habozva a kezét
Christian vállára. Látszott rajta, hogy még nem felejtette el az
előző napi vitát és a hirtelen támadt agressziót. Beszélniük
kellene róla.
– Igen. Indulnom kell. Várnak a gimiben. – Christian maga
is hallotta, hogy remeg a hangja. Nyilván Peter figyelmét sem
kerülte el, de talán azt gondolta, hogy büszke Johanre, ezért
nem tud uralkodni magán.
– Hányra mennek hozzátok a fiatalok? Még mindig
szeretnétek, hogy én is ott legyek, igaz?
*
Christiannek tényleg sietnie kellett volna, mégis útba
ejtette a barkácsáruház hatalmas betontömbjét. Szombat
délelőttönként mindig tele volt családapákkal, akik ütvefúrót
vagy a rotációs kapához való gyújtógyertyát kerestek. Ő is
rengetegszer járt erre Johannel, de az is előfordult, hogy
egyedül jött. Az áruház a férfiak birodalma volt, a modern
világból egyre jobban kivesző fizikai munka szentélye. Mit
használnak az érintőképernyők, MacBookok és Bluetooth#kapcsolatok, ha a pincét kell
átépíteni vagy a teraszt
lejárólapozni? Felszabadító érzés volt idejárni. A gyereküléses
kocsikból kikászálódó férfiak arcán is ugyanez látszott.
Várakozásteljesen indultak az áruház felé. Valamikor
Christian is így lépdelt, készen arra, hogy új világot építsen
fel, de mindez megváltozott. Egy másodperc alatt mindent
lerombolt. A csináld magad üzlet már csak egyvalamit
nyújthat a számára: egy csináld magad halált.
A fotocellás ajtók hangtalanul nyíltak ki előtte. Nem nézett
senki szemébe. Képtelen volt rá. A halálra ítéltek fejére
gyakran zsákot húztak. Talán neki is erre lenne szüksége. Így
nem kellene mások pillantásai kereszttüzében szégyenkeznie,
és magára maradhatna.
Elsétált a festékek, majd mindenféle kis gép előtt, maga
mögött hagyta a kerti eszközöket, a gyomok és apró állatok
elleni szereket, hangyacsapdákat és egérfogókat.
A hátsó falon meglátta, amit keresett. Kötél, zsineg, spárga,
madzag, és tudta volna folytatni a sort. Narancssárga kötelet
vegyen? Vagy inkább maradjon a klasszikus színeknél, a
homok valamelyik árnyalatánál? Harminc méter
horgonykötél, olvasta az egyik csomagon, és ez a szó
rettenetes gondolatokat hívott benne életre. Oda fogja
horgonyozni magát a halálhoz, a feledéshez. Mennyi idő telik
majd el, míg elfelejtik? Az első napokban csak erről esik majd
szó. Apa felakasztotta magát. Vajon eljön egyáltalán valaki a
temetésére? Ki adná meg a végtisztességet egy gyilkosnak?
Johan össze fog törni. El fogja hagyni a várost az anyjával
együtt, ebben biztos volt. Elköltöznek valahová. Talán pár év
múlva már túl lesz rajta. Lehet, hogy idővel majd el is tudja
mesélni a történetet másoknak, hogy szórakoztassa őket? A
fiatalok szeretnek sztorizgatni. Az apám megpróbálta kinyírni az
anyámat, de elcseszte, egy ártatlan nőt gyilkolt meg, és ezért öngyilkos
lett. Nem. Nincs ember, aki ilyesmiről mesélne a barátainak.
Johan is titokban fogja tartani, egészen addig, amíg meg nem
ismerkedik az igazival. Az első randin persze nem hozakodhat
vele elő. Várni fog, de nem túl sokat, fontos, hogy a lánynak
legyen ideje beleszeretni, de ne érezze magát becsapottnak
sem.
– Ezzel el tudok vontatni egy kocsit? – szólította meg egy
férfi. Christian meglepve pislogott rá.
– Nem tudom.
– Értem.
A férfi köszönetet mondott, és elsétált. Semmit sem vett. Ez
is egy lehetőség? Lehet vásárlás nélkül is távozni? Lehetséges
lenne? Johan kedvéért.
Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, pedig tudta, hogy
nem képes így tovább élni. Nem érdemli meg az életet.
Mindennek vége. El kell kerülnie a szégyent. Nem maradtak
kétségei. Ez az egyetlen értelem maradt az értelmetlen
mocsárban, amivé az élete változott. Le kell vonnia a
megfelelő következtetéseket, és vállalnia kell a felelősséget.
Legelőször gyógyszerre gondolt. Altatóra vagy nagyon erős
fájdalomcsillapítóra. De honnan szerezze be? És mennyire
megbízható a módszer? Ott volt még a kipufogógáz. Hosszú
percekig hitte, hogy ez lesz a megoldás, de aztán az
emlékezete mélyéből felbukkant egy gyerekkori történet. A
kis önkormányzati iskolában, ahová járt, a titkárnőt
Annelisének hívták. A duci, lágy Annelisét soha senki sem
látta dühösnek, még akkor sem, amikor telente hógolyóval
dobálták. Christian barátai mesélték, hogy egy este az erdő
egyik tisztásán találtak rá, a kocsiját üresbe tette, a
kipufogócsőből egy kerti tömlő vezetett az utastérbe az
oldalablak keskeny résén át. Christian emlékezett, hogy
Annelisét ájultan szedték ki a kocsiból a mentősök. A barátai
meg voltak róla győződve, hogy meghalt, de egy hétfő reggel
visszajött dolgozni, mintha mi sem történt volna. A szokásos
helyén ült az irodában az asztal mögött, amelyen apró
gömbakváriumban aranyhal írt le céltalan köröket. Nyíltan
senki sem beszélt az ügyről, senki sem tudta, miért akart
öngyilkos lenni, de persze rengeteget pletykáltak.
Viszonzatlan szerelmet emlegettek, hogy nem kellett az egyik
tanárnak. És Henrik, aki a párhuzamos osztályba járt, azt
híresztelte, hogy tényleg meghalt, és zombiként tért vissza.
Christian ezért döntött végül a kötél mellett. Gyors és
biztos. Az ember nyaka törik el. Csak egy pillanatig tart, főleg
ha magasról ugrik le. Csak amiatt aggódott, nehogy Johan
találja meg. Tönkremenne a látványba. De ha nem otthon
csinálja, hanem valahol az erdő mélyén, akkor más bukkan
majd rá. Talán egy erdész? Ki tudja. De semmiképpen sem
Johan.
*
Hol? Hogyan? És mikor? A kérdések közül kettőt meg tudott
válaszolni. Az erdőben egy kötéllel. Ez nem volt túl nehéz.
Megállt a Rødkilde gimnázium előtt. Minden megvolt. A
bátorság. A halálvágy. De mikor csinálja? Mikor jön el a halál
ideje? Fogalma sem volt, csak azt tudta, hogy létezik.
Mindennek megvan a maga ideje. Az embernek el kell
döntenie, hogy télen vagy nyáron akarja-e kimondani a
boldogító igent, hogy a nap melyik szakában közli a
gyerekeivel, hogy válni készül, vagy hogy mikor rúgja ki az
alkalmazottait. Reggel, miután beértek a munkába? Vagy
mielőtt hazaindulnak? Az idő fontos tényező. A halál
kérdésében is az. Ebben teljesen biztos volt, ugyanannyira,
mint abban, hogy a mai napon semmiképpen sem lehet
öngyilkos, elvégre ez Johan nagy napja. Talán holnap? Vagy
inkább várjon pár napot? Esetleg hetet?
SMS érkezett Leonorától. Hol vagy?
Megjöttem, válaszolta Christian, mielőtt kiszállt a kocsiból.
Alig talált parkolót, mindenhol nyüzsögtek a szülők, akik
szabadságot vettek ki, és a nagyszülők, akik a fél országot
átszelték, hogy tanúi lehessenek, amint a család
büszkeségének életében lezárul egy fejezet. A dán zászló
ernyedten lógott a zászlórúdról az iskola előtti gyepen, mint
ahogy Christian is fog nemsokára, csak ő egy fáról. Lehet,
hogy ott kellene felkötnie magát, ahol elgázolta azt a
szerencsétlen nőt, hogy mindenki lássa, hogy ez az ő Canossa#járása, hogy meg akart
fizetni a szörnyűségért, amit
elkövetett?
Gyors pillantást vetett a nap tiszteletére felakasztott
táblára. Rødkilde a király! Alig kapott levegőt. Minél hamarabb
el akart tűnni, azt akarta, hogy elfelejtsék, hogy többé ne is
említsék a nevét. A kötél a csomagtartóban várta. Mielőtt
rácsapta volna az ajtót, ráterített egy régi, kopott takarót. A
múlt télről maradt a kocsijában. Egy nap Leonora a fejébe
vette, hogy bármikor foglyul ejtheti őket a hó, és ugyan a
rettegett hóvihar soha nem érkezett meg, a takarót nem
vitték vissza a házba.
Az iskola homlokzatát híres idézetek díszítették. A
hatalmas betűkkel kirakott mondások egyikét Christiannek
meg kellett volna fogadnia. A kevesebb több. Hát igen, túl
sokat kívánt magának. Azzal akart együtt lenni, akit szeret,
meg akarta ragadni a boldogságot, és ez túl soknak bizonyult.
Meg kellett volna elégednie azzal, amije volt. Az épület mögül
hangokat hallott. A már leérettségizettek közül néhányan
frizbiztek. Felszabadultan játszottak, látszott, hogy készen
állnak a nagybetűs életre. Ez már csak így van. Van, aki most
lép ki az életbe, más pedig búcsúzik tőle. Christian belépett az
ajtón, és rögtön észrevette a rengeteg virágot a bejárattól
balra. Tulipánok és rózsák minden mennyiségben.
Az előcsarnokban megpróbált kiigazodni a rengeteg ember
között, a túlcsorduló öröm zűrzavarában.
– Elnézést! – szólított meg egy idősebb tanárt. – Hol a
harmadik X osztály?
– Ott tudja megnézni, hogy melyik diák melyik terembe
került – bökött a férfi a háta mögé.
– Köszönöm.
Christian összeszoruló gyomorral kutatott a fia neve után.
Megint eszébe jutott a kötél. A halál. Talán az lenne a legjobb,
ha már ma este túlesne rajta? Minek halogatni? Johan
érdekében? Tényleg azt hitte, hogy a fiának könnyebb lesz, ha
vár negyvennyolc órát, mielőtt a nyakára hurkolja a kötelet,
és búcsút int ennek az árnyékvilágnak? Megvan! Hedegaard
és Hussein között. Holm, Johan. 212-es terem. Christian
belevetette magát a szülők és diákok áradatába. Mindenki a
legjobb ruhájában pompázott, az ingeken egyetlen gyűrődés
sem látszott, kecsesen lebbentek a szoknyák. A város fodrászai
nem panaszkodhattak a forgalmukra. A fiatalok hihetetlenül
gyönyörűek voltak.
Christian hirtelen megpillantotta Leonorát. A nő az egyik
ajtó előtt állt karba tett kézzel.
– Miért csak most értél ide?
– Mert… A forgalom miatt… – hebegett Christian. Kerülte a
felesége tekintetét. – Mióta van bent?
– Régóta. Úgy húsz perce. – Leonora benyúlt a vállán lévő
barna bőrtáskába. – Kinyitod? – nyújtott Christian felé egy
üveg pezsgőt. Poharakat vett elő, otthon mindegyiket
gondosan textilszalvétába csomagolta. A férfi csak most vette
észre, hogy a fia barátnője is itt van. Annyira belemerült a
saját világába, hogy szinte fel sem fogta, mi történik
körülötte. Martának hívják, igaz?
– Szia! Hát eljött a nagy nap. Te már végeztél? –
mosolygott a lányra. Marta fején nem volt kalap, talán kezd
kikopni ez a szokás?
– Én majd Johan után megyek be – erőltetett a lány mosolyt
az arcára.
Christian arra gondolt, hogy Leonora biztosan átlát rajta.
Kétség sem fér hozzá. Sosem tudta elrejteni az érzéseit.
Képtelen volt színészkedni. Amikor gyerekkorában iskolai
előadásokhoz kerestek szereplőket, mindig az elsők között
esett ki. Hiányzott belőle a beleélés képessége. Nem tudott
boldogságot színlelni, és nem tudott parancsra sírni, vagy
elkeseredett arcot vágni.
– Itt tanított. Ebben az iskolában.
– Kicsoda? – nézett fel Christian. A pezsgő kifogott rajta.
Végre sikerült megfognia a vékony fémszálat, amely
leszorította a dugót, és tekerni kezdte az óramutató járásával
ellenkező irányban.
– Az elgázolt nő. Nem láttad a virágokat a bejáratnál?
Christian gyomra összeszorult.
– De – préselte ki a száján.
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, kinyílt az ajtó. Johan
lépett ki rajta, a tekintetét a földre szegezte. Nem mosolygott,
az arcán nem látszott megkönnyebbülés. Leonora a vállára
tette a kezét.
– Hogy ment?
Johan mélyet sóhajtott, lassan emelte a pillantását az
anyjára.
– Tizenkettest kaptam. – Az ajka diadalmas mosolyra
húzódott.
– Kicsikém! – szorította magához erősen Leonora. Alig
akarta elengedni. Utána Marta következett, ő csókot is kapott.
Christian türelmesen várakozott a pezsgővel. Amikor sorra
került, Johan gyorsan letudta a sutára sikeredett ölelést.
Christian arra gondolt, hogy nemsokára árva lesz, és együtt
kell élnie az apja cselekedetei felett érzett szégyennel.
– Gratulálok. – Christian szemébe könnyek gyűltek.
Elkezdte kitölteni a pezsgőt, az egyik pohárba túl sok került,
és végigfolyt az oldalán. – Elnézést, mindjárt feltörlöm.
– Sírsz? – csóválta Johan a fejét mosolyogva.
– Nem, csak túl sok ez az egész – felelte Christian.
– Valami baj van?
– Nem, dehogy! Abszolút nem. Pont ellenkezőleg. Csak… –
Christian lába alól kicsúszott a talaj, elveszítette az
egyensúlyát. Leonora rögtön mellette termett, és átkarolta.
– Nyugodj meg – suttogta a fülébe.
Christian elmosolyodott, és megint átölelte a fiát.
Tekintete Johan válla felett összekapcsolódott Leonoráéval. A
fia füléhez hajolt.
– Fényes jövő vár rád, kisfiam. Biztos vagyok benne.
*
Mindenki Johant bíztatta. Ritmikusan kántálták a nevét.
Azoknak, akik tizenkettest kaptak az utolsó vizsgájukon, a
kocsi után kellett futniuk. Johan két lánnyal együtt szedte a
lábát, az osztály többi tagja a platóról nézett le rájuk.
Mindenkinek odakiáltottak valamit, de a legtöbb figyelmet
Johan kapta.
Senki sem tett rá utalást, de hozzátett valamit a
helyzethez, hogy a fiúnak küzdenie kellett. Christiannek
fogalma sem volt, milyen sokat vagy éppen milyen keveset
osztott meg Johan az osztálytársaival a betegségéről.
Természetesen tudták, mi történt. És most láthatták, hogy alig
tudja utolérni a lassan haladó teherautót, amelynek az egyik
oldalára a Szexpressz feliratot lógatták fel. A szót egy smiley
követte.
– Állj egy kicsit előbbre – szólította fel Leonora a férjét –,
hogy le tudjalak fotózni a kocsival a háttérben.
A kezében tartotta Christian régi, tükörreflexes
fényképezőgépét, amelyet a hálószobai komód egyik fiókjából
halászott elő.
– Még egy kicsit előbbre!
A teherautó megállt. Két fiú felrántotta Johant a platóra.
Nem ment könnyen, de ez nem vette el a kedvüket.
– Nézd meg! – Leonora leengedte a fényképezőgépet, a
hangja megindultan csengett. – Az a rengeteg év, a sok
küzdelem. És most? Küldetés teljesítve. Volt, hogy azt hittem,
reménytelen a harc.
– Nagyon jól csináltad – felelte Christian. A teherautó
lassan döcögött végig az úton, a sarkon bekanyarodott, és
magukra hagyta a szülőket. Magával vitte az ünneplés, a
fiatalság, a jövő hangjait. – Komolyan mondom. A te érdemed,
hogy sikerült.
– Köszönöm – nyomott Leonora gyors csókot az arcára. –
Egyébként beszéltem az iskolaigazgatóval. Nagyon megrázta a
tegnapi szörnyűség.
– Ez érthető.
– Ma megtartják a bulit, mégis fontos esemény a gyerekek
számára, de az igazgató szeretné, ha elmennének a szombati
temetésre, hogy mutassák, az egész iskola együtt gyászol. Mi
ez? A telefonod?
– Hogy mi? – Christian csak most hallotta meg a telefonját.
A zsebében csörgött. – Nem veszem fel.
– Vedd fel nyugodtan! Hiszen a fiatalok már árkon-bokron
túl járnak.
– Peter hív. Nem sürgős.
– Vagy Zenia.
– Leonora! Ezt most ne! – Christian remélte, hogy a
hangjában megfelelő arányban keveredik a komolyság és a
megnyugtatás.
– Vedd fel! – makacskodott a nő. – Christian! Azt akarom,
hogy vedd fel. Megértetted?
A férfi engedelmeskedett. Gyors mozdulattal a füléhez
emelte a telefont, és leheletnyi habozás után beleszólt:
– Szia, Peter.
– Peter? – kérdezte Zenia meglepetten. – Ezt meg hogy
érted? Én vagyok az.
Christiant csalánként égette a felesége pillantása.
– Semmi gond, bőven ideérsz. Az előbb indultak el. Hánykor
is jönnek… Várj egy pillanatot! – emelte Christian a tekintetét
Leonorára. – Peter azt kérdezi, mikor jönnek hozzánk a
gyerekek.
– Ha jól emlékszem, végül hét órában állapodtunk meg. De
tuti késnek – felelte Leonora. Zenia közben rájött, miről van
szó.
– A francba is! Még mindig együtt vagytok. Szóval nem
hagytad el.
– Kíváncsi vagyok, milyen állapotban állítanak be. –
Christian erőltetetten felnevetett. – De hát mi sem voltunk
jobbak annak idején.
– Christian! – Zenia felemelte a hangját. Furcsa
sebezhetőség hallatszott ki belőle, Christian még soha nem
hallotta ilyennek. – Mi a fene van veled?
– Este találkozunk, Peter – tette le és csúsztatta a zsebébe
Christian a telefont. A mutatóujja pöccintésével elnémította a
veszedelmes szerkezetet. Nem tartotta lehetetlennek, hogy
Zenia megint felhívja. Megpróbált közömbös arcot vágni. –
Már alig várja a bulit. Neki is fontos ez a nap.
– Hihetetlen! Láttad, hogy futott a kocsi után? Azért
remélem, hogy nem isznak túl sokat.
– Azt én is remélem – felelte Christian, miközben
megpróbálta kitörölni az emlékezetéből a dühös, csalódott
Zenia képét. A nőt, a vért, a dámvadat. Igen, dámvadat ütött
el. Muszáj hinnie benne.
– Emlékszel, beszéltünk róla, hogy elmennénk wellnesselni?
– váltott témát Leonora. – A fjordhotelbe.
– Igen, persze.
A férfi csak most vette észre, hogy a felesége szemében
elpattant egy ér.
– Szerintem egy éjszaka elég lesz. Te mit gondolsz?
– Szerintem is.
– Szuper lesz, nem gondolod? – hajolt Leonora a férjéhez.
Gyors csókot nyomott az ajkára, és ugyan a szemét lehunyta,
Christian megmagyarázhatatlan módon mégis azt érezte,
hogy belelát a gondolataiba.
10
Christianben összecsapott a normális és az abnormális. Az
egyre jobban elvaduló küzdelemben egyik fél sem tudta
magához ragadni a győzelmet, hol egyikük hódított meg
nagyobb területet a lelkében, hol a másikuk. Persze tudta,
hogy soha semmi sem térhet vissza a normális kerékvágásba.
Meggyilkolt egy ártatlan nőt, és aztán vett egy tizennyolc
méter hosszú nejlonkötelet, hogy felkösse magát. De mindezek
ellenére – a fájdalom, őrület, félelem és bűntudat ellenére –
mégsem tűnt el az életéből a normalitás. A mindennapok
zavartalanul folytak tovább, beszélgetett a feleségével, evett,
a fia érettségi buliját tervezgette. És ez a normalitás most azt
követelte tőle, hogy menjen fel a padlásra. Leonorának az az
ötlete támadt, hogy milyen vicces lenne, ha a saját érettségi
kalapjukat viselve várnák a gyerekeket. Vicces. Ezt a szót
használta.
Christian szinte soha nem járt a padláson, talán csak
karácsony tájékán, hogy lehozza a díszeket, amelyeket
Leonora évről évre egyre gondosabban csomagolt el. A
csapóajtó a kandalló felett nyílt. Székre kellett állnia, hogy
felérje. Enyhén meglökte felfelé, aztán oldalra tolta, és
lehúzta a rozoga létrát. Úgy tűnt, mintha idősebb lett volna a
háznál, mintha az építkezés kezdetén a padlásra feljutásra
gondoltak volna először, nem az alapokra vagy a tartófalakra.
A lassan leereszkedő létrát por és vakolatdarabok követték.
Christian lehunyta a szemét, és vakon tett felfelé néhány
lépést.
Körbevette a meleg. Itt mindig megrekedt a nyár. A levegő
szárazan, állottan csapott az orrába. Nap, por, régi
kőzetgyapot, dobozokba pakolt kacatok, amelyekhez a
beköltözés óta hozzá sem szagoltak. Christian felkattintotta a
lámpát, a keresztgerendáról meztelen villanykörte lógott.
Leonora úgy emlékezett, hogy a kalapokat bezacskózták, és a
régi ruháival tették egy dobozba. Christian nekiált, hogy
módszeresen átkutassa a helyiséget. Megtalálta Leonora régi
korcsolyáját. A penge enyhén rozsdásodott. Füzetek, edények,
egy szódagép, csészék és tányérok, amelyek éveken át
hűségesen szolgáltak, de egyszer csak kimentek a divatból.
Johan régi játékai. Gyerekkor, fiatalkor, felnőttkor. A padláson
minden megtalálható volt. Egy régi Slade-lemez. Christian
visszagondolt a hetvenes évekre, amikor a szobájában
hallgatta a Far far awayt, és úgy érezte, hogy minden
elérhetetlen messzeségben lebeg: élet, szerelem, boldogság.
Maga előtt látta a kötelet. Mióta letekert belőle tizennyolc
métert az áruházban, a hóna alá csapta, a szalagra helyezte,
és kifizette, olyan érzése volt, mintha állandóan vele lett
volna, pedig a csomagtartóban hagyta a színes takaró alatt. Itt
fent kellene felkötnie magát? A keresztgerenda erős, könnyen
meg tudná tartani a nyolcvanhat kilóját. Egymásra
pakolhatna pár dobozt. Attól sem kell tartania, hogy Johan
feljön. Esetleg küldhetne egy SMS-t Leonorának, mielőtt
leugrik a dobozokról. Megírhatná neki, hogy elege van. Hogy
saját magán kívül senkit nem hibáztat. És hogy a világért se
engedje, hogy Johan feljöjjön a padlásra. Utána pedig
elrugaszkodhatna. Nem is hülyeség. A padlás mindenféle régi
kacat tárháza. Olyasmiket halmoznak itt fel, amiknek már
nincs helyük a világban. Pont, mint neki.
Egyre jobban tetszett neki az ötlet, és akkor hirtelen a keze
közé akadt a két kalap, kézzelfogható bizonyítékai annak,
hogy mind ő, mind Leonora leérettségiztek. Egyikük egy
műszaki szakközépiskolában, másikuk egy nyelvtagozatos
gimnáziumban.
Felsandított a gerendára. Nem, nem most. Most nem
gondolhat rá. Ma más dolga is van, mint meghalni. De
nemsokára…
– Megtaláltad? – érdeklődött Leonora lentről.
– Igen – kiabált le Christian. A hangja megbicsaklott.
*
A testében lévő feszültség egyértelműen megmutatkozott,
amint a lime-ot szeletelte. A karikák vagy túl vastagra
sikerültek, vagy túl vékonyra, ilyenkor szinte átütött rajtuk a
vágódeszka fehérje. Délután a hasa görcsölt, most a kezét nem
tudta uralni. A szél befújta a grillezés szagait a házba, égett
hús szaga terjengett.
– Jönnek! Látom őket az úton.
– Máris? – emelte fel Christian a fejét. Megpróbálta
gyorsabban mozgatni a kést. – Kint minden készen áll?
– Minden szuper – felelte Leonora. Segített a férjének a
poharak szélére ügyeskedni a lime-szeleteket. – Azt hiszem,
túlszerveztük a ma estét. Már biztosan annyira be vannak
rúgva, hogy elég lett volna pár hot dogot eléjük tenni, de
azért jobb így. Nagy nap a mai.
– Igazad van. – Christian belekortyolt a borába. Az ujjai a
mártáshoz felhasznált paradicsom és barna cukor illatát
árasztották. Emlék villant az agyába. Az anyja karácsony első
napján mindig ír kávét készített a férjének, és Christian látta
maga előtt, amint az apja bőrkeményedéses keze a magas
pohárra kulcsolódik. Milyen jó, hogy nem érte meg, hogy a fia
mindent tönkretett, szégyent hozott a nevére. Hát nem furcsa,
hogy a nyár kellős közepén a karácsonyra gondol? Biztosan a
padláson talált dobozok miatt van, amelyek tele voltak a
felesége karácsonyfadíszeivel. A smaragdzöld gömböket a
múlt évben vette, némelyikükre aranygyömölcsök képét
fújták, Leonora el volt tőlük ragadtatva.
– A picsába!
– Mi történt?
Christian felemelte a kezét. A hüvelykujjából folyt a vér,
vörös szín pettyezte a vágódeszkán fekvő zöld lime-okat.
– A sebtapasz a fürdőszobában van – közölte Leonora
hangosan saját magával. Kilépett az ajtón, és pár másodperc
múlva már vissza is tért. – Figyelj már! Szerinted megnőtt a
fejem?
Christian alaposan szemügyre vette. A kalap tényleg
furcsán állt neki, mintha túl kicsi lett volna rá.
– Vagy csak beképzelem magamnak? Várj, segítek.
– Köszönöm – nyújtotta előre Christian a hüvelykujját.
– Próbáld fel te is a tiédet! – bökött Leonora a férje régi
kalapjára.
– De hát nem is mi érettségizünk… – próbált kibújni a férfi
a bolondozás alól. Alig lehetett kivenni a megkopott kalapján
végigfutó tengerkék szalagot. Akkor sem tartotta fontosnak,
amikor leérettségizett, nem is akarta feltenni, de az
iskolatársai ragaszkodtak hozzá, és nem akart különbözni
tőlük.
– Kit érdekel? Próbáld fel! – erőszakoskodott Leonora,
mialatt beragasztotta a férje ujját. – Nem túl szoros?
Kintről beszűrődött a fiatalok kornyikálása. Johan
egyenesen a kertbe vezette őket. Christian a fejébe csapta a
kalapot.
– Nem is áll rosszul! De valahogy olyan gagyi benyomást
kelt…
– Igazad van – vallotta be Christian, amint szemügyre vette
magát az ablaküvegben.
Egymás szemébe néztek. A kamaszok talán szüneteltették a
dalolást, a konyhába mindenesetre semmilyen zaj nem
szűrődött be. Mintha egy párhuzamos világba kerültek volna,
ahol a közösen eltöltött évek rájuk nehezedtek. Megszólalt az
ajtócsengő. Christian megkönnyebbült, hogy megzavarták
őket. Levette a kalapot.
– Ez Peter lesz. Kinyitod? Én közben gyorsan befejezem a
kaját.
– Talán mégis jobb lenne, ha kalap nélkül lennénk – indult
Leonora mosolyogva az előszoba felé.
Christian tálcára tett pár sört az olívaolaj, a tapenade és a
fokhagymás mártogatós mellé. Kis tálakba chipset és
mogyorót töltött.
– Christian?
– Mondd meg Peternek, hogy menjen ki a kertbe!
– Nem Peter jött, hanem a rendőrség.
– A rendőrség? – Christian tüdeje levegő után kiáltott. Az
érzékszervei cserben hagyták. Miért nem vártak egy kicsit?
Könyörögjön nekik egy fél óra haladékért? Csak annyi időt fog
kérni, amíg a fia továbbmegy, és cserébe megígéri, hogy
együtt fog működni velük, nem fog semmit sem tagadni,
bűnösnek vallja magát.
– Christian! Hallod, amit mondok?
– Igen.
– A rendőrség az.
– Mit akarnak?
– Csak egyvalaki jött.
– Aha.
Ebben a pillanatban egy idősebb rendőr lépett a konyhába.
Nehezen járt, egy botra kellett támaszkodnia. Az alkata és a
testtartása Churchillre emlékeztetett.
– Holger Andreasen – nyújtotta a kezét Christian felé. –
Micsoda este! Ennyi boldog fiatal egy rakáson.
Christian is bemutatkozott, de a vezetéknevét elhallgatta,
minél kevesebbet akart mondani.
– Mint látják, ajtóról ajtóra botorkálok abban reménykedve,
hogy találok valakit, aki a segítségünkre lehet.
– Miben? – csúszott ki Christian száján a kérdés. A hangja
idegesen remegett.
– Az elgázolt nővel kapcsolatban – felelte Leonora.
– Valóban, ezt nem is említettem.
– Szörnyű eset – nézett az öregre Christian, és közben arra
gondolt, hogy rajta kívül senki sem tudja, mennyire szörnyű,
talán csak a nő családja. Szerencsétlen gyerekek. –
Mindannyiunkat nagyon megviselt, ami történt.
– A fiunk gimnáziumában tanított – vetette közbe Leonora.
– Nem ismertük, de… Rettenetes…
– Gondolom, hallották a hírekben, hogy egy fehér
kisteherautót keresünk.
– Igen. – Christian nyugalmat erőszakolt magára. A kertben
a fiatalok megint nótára gyújtottak. Christian felismerte a The
Final Countdown dallamát. Végső visszaszámlálás. Csak nem róla
énekelnek?
– Kiviszem a kertbe a fiataloknak a harapnivalót – vette fel
Leonora a tálcát az asztalról.
– Leül? – kínálta Christian hellyel Holgert.
– Nem, ezzel elboldogulok – emelte meg az öreg a botját. A
kertre és a fjordra néző ablakhoz lépett. – Milyen jó nézni a
fiatalokat – jegyezte meg, inkább csak magának. – Ők a jövő.
Christian kétségbeesetten próbált valami értelmeset
kinyögni.
– Magának is vannak gyerekei?
– Két lányom – felelte a rendőr meg sem fordulva. – De ők
már idősebbek. – A hangjából mintha bánat csendült volna ki.
Leonora visszaért a konyhába, az öreg mosolyogva nézett
rá.
– Nem akarom rabolni az idejüket – lépett el az ablaktól. –
De semmit sem láttak aznap este?
– Igazából én is futni voltam – felelte Leonora. Christian
látta az öreg szemén, hogy ez felkeltette az érdeklődését.
– Tényleg? Abban az esőben?
– De én inkább a futópályán szoktam edzeni. Ismeri a régi
pályát az Ulvedalennél?
A rendőr Christian felé fordult.
– És maga?
Christian érezte, hogy az öreg feszült figyelemmel
méregeti. Vagy csak beképzelte magának? Lehet, hogy kezd
eluralkodni rajta a paranoia?
– Úgy emlékszem, hogy sokáig az építkezésen voltam. Az új
tanárképzőn dolgozunk, vagyis a kampuszon, ahogy
mostanában hívják. Rengeteg a tennivaló. – Gyors pillantást
vetett a feleségére. Reménykedett, hogy Leonora biccent,
hogy mutassa, igazat beszél.
– Mikor ért haza?
– Úgy nagyjából… – Christian tekintete megakadt a
konyhaasztalon. Egy borospohár halvány, szinte láthatatlan
lenyomatot hagyott rajta, pedig már kétszer átdörzsölték
folteltávolítóval. – Mikor is értem haza? – nézett Leonorára,
de hiába. A nő szótlanul nézte.
– Későn, azt hiszem – válaszolta meg Christian a saját
kérdését. – Talán tíz körül.
– És semmi különöset nem látott? Mondjuk egy túl gyorsan
hajtó autót vagy hasonlót?
– Nem, nem hiszem. Csak a mentőket láttam hazafelé jövet.
Peter lépett a konyhába egy üveg pezsgővel a kezében.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Mindjárt jövünk – felelte Leonora.
Peter furcsállva nézte a jelenetet.
– Menj csak előre, Peter, mindjárt mi is megyünk utánad –
mondta Christian.
Holger megvárta, míg megint hárman maradtak a
konyhában.
– És maguknak hány gyerekük van?
– Csak egy fiunk – válaszolta Leonora. – Ma érettségizett.
Emiatt kicsit sok dolgunk van.
– Beszélhetnék vele?
– Nem lehetne később? Amint hallja, nem teljesen józanok.
Igazán értékelnénk, ha tudna várni holnapig. A ma este hadd
legyen az övék.
– Természetesen. – Az öreg névjegykártyát vett elő
mosolyogva. – Szabad lesz? – kérdezte, és betűzte az egyik
vörös hűtőmágnes mögé, a többi mellé, amelyek Leonora
futónaptárát tartották.
Christian az ablakból nézte, amint a rendőr a következő ház
felé tartott. Érezte Leonora tekintetét a hátában. Miért
hazudta azt, hogy általában a pályán szokott futni, nem Róma
barlangjánál? Félrevezette az öreget. Lehet, hogy azért
hazudott, mert gyanakszik?
– Hol voltál? Christian!
A férfi megfordult. Volt valami a nő tekintetében, amitől
megijedt.
– Az irodában.
– Hazudsz. Látom rajtad.
Christian tudta, hogy muszáj kitalálnia valamit, amivel
enyhítheti felesége gyanakvását.
– Hazafelé beugrottam Zeniához.
– Miért… – Leonora elhallgatott. Látszott, hogy küzdenek
benne az érzések, féltékenység, gyűlölet és a szörnyű gyanú,
és nem tudja, melyik rossz érzésnek adjon teret. – Miért nem
mondtad el a rendőrnek? Miért hazudtál? – lépett közelebb a
férjéhez.
– Mert vájkálni kezdett volna. Mindig ezt csinálják.
Megkérdezte volna, hol voltam, és miért, és még húsz másik
kérdést is feltett volna, nekem pedig muszáj lett volna
válaszolnom, és minden válasz ezernyi új kérdést szült volna,
a végén pedig Zeniát is kihallgatták volna.
Leonora hiába harcolt magával, amikor megszólalt, a
hangjából kihallatszott a féltékenység.
– Lefeküdtetek? – Kinyújtotta a kezét a pohara után, és
nagyot kortyolt a borból.
– Szakítottam vele, aztán pedig hazajöttem. Ezt mégsem
mondhattam el ennek a rendőrnek.
– Megyünk tovább! – Johan nehezen formálta a szavakat. Az
ajtóban állt, a kalapja félrecsúszott a fején. Marta hátulról
átölelte.
– Dehogyis! Még csak most jöttetek. – Leonora a fia felé
indult, és maga után húzta Christiant is. – Már jövünk is. Ez a
te estéd, kicsim.
11
A Vejle Taxi nagymosást tartott. Az autómosónál négy taxi
várt a sorára, a sofőrök kiszálltak a kocsiból, az egyikük
kávéval kínálta a kollégáit egy acélszürke termoszból.
Leonora beállt mögéjük. Az előző este egy kicsit felöntött a
garatra. Ritkán ivott, az egészség mindennél fontosabb volt a
számára, mindennap mozgott, egészségesen táplálkozott,
tartózkodott az alkoholtól. Tészta helyett lencsét szolgált fel
köretként, visszafogta a tejtermékfogyasztását. Nem
betegedhetett meg, hiszen vigyáznia kellett Johanre.
De tegnap semmivel sem törődött. Annyira
megkönnyebbült, amikor látta, hogy a fia kivirágzott, hátat
fordított a halálnak, és belevetette magát az életbe. Hatalmas
tehertől szabadult meg. Még a rendőr látogatása sem tudta
elrontani az örömét. Christiannel is megint szót tudott érteni,
már látott rá esélyt, hogy minden rendbejön köztük.
Amikor a fiatalok elvonultak, Peter maradt még egy kicsit.
Szokás szerint jól berúgott, de Leonora örült a társaságának.
Együtt raktak rendet a kertben, bevitték az edényeket,
kiürítették a hamutartókat, összecsukták a kerti székeket, és
visszavitték őket a garázsba. Peternek be nem állt a szája,
boldog volt, hogy Johan jól érezte magát. Leonora elképzelni
sem tudta, vajon mennyit mesélhetett neki Christian Zeniáról.
Bár a két testvér annyi mindenen osztozott, pénzen, cégen,
múlton és jövőn, a magánéletüket nem szívesen teregették ki
egymás előtt. Annyi mindenbe nem avatta be Christian az
öccsét. Például amikor új autót vettek, akkor Leonorának egy
szót sem volt szabad szólnia egészen addig, amíg nyélbe nem
ütötték az üzletet, ki nem fizették az új, nagy Volvót, és el
nem adták a régi Audit. A nő már régen feladta, hogy
megértse, miről és miért nem szabad beszélnie Peter előtt.
Az estét a kanapén fejezték be, leültek sorban egymás
mellé, mintha moziban lettek volna. Peter a fiatalságáról
beszélt, arról, hogy mi történt vele a laktanyában, amikor
bevonult. Leonora nem igazán figyelt, de annyit azért
felfogott, hogy az egyik fiatal hadkötelest szilveszter
éjszakáján lelőtték, mert részegen átmászott egy falon, és nem
azonosította magát. A lehangoló sztori alatt Leonora végig
Christian kezét szorította, és azon tűnődött, hogy jól vagy
rosszul érzi-e magát a férjével.
A reggeli napfény a fjordot vagy a dombtetőről nyíló
kilátást mindig megszépítette, de a benzinkútnak nem tett túl
jót. Leonora napszemüveget viselt. A külső szemlélő így nem
látta, mennyire másnapos, és milyen duzzadt a szeme, de a
fejében tomboló fájdalmat nem enyhítette. Be kellett volna
vennie pár fájdalomcsillapítót. Egy taxi hajtott ki az
autómosóból. A lökhárítóról és az ezüstszürke felnikről
csepegett a víz, nedves nyomot hagyott maga után az
aszfalton. Leonora előbbre gurult. Az ablakon keresztül
megpillantotta a kirakatba kitett újságokat. Gyilkost keres a
rendőrség, állt az egyik címlapon, mellette egy nő fényképe.
Leonora teste megrándult. Gyilkos?
Belépett az üzletbe, és rögtön felismerte a múltkori fickót.
Vagy nem szeretett hajat mosni, vagy megszaladt a keze,
amikor a zselét nyomta. Oldalra fordulva éppen néhány
újságot tett fel egy állványra.
– Egy pillanat, jövök – kiáltotta.
– Semmi gond – felelte Leonora, és levett két pletykalapot
a polcról. Szia, anya, olvasta az egyik képaláírást. A fotó egy
kedves arcú nőt ábrázolt, aki le sem tagadhatta volna, hogy
dán vér csörgedezik az ereiben. Nanna. Futni indult azon a
végzetes estén. Talán látták is egymást valamikor a
gimnázium előtt, amikor Leonora Johant vitte iskolába? Vagy
egy este elfutottak egymás mellett a keskeny erdei utakon?
Abban biztos volt, hogy az életük keresztezte egymást. Rövid
időre – talán csak egy pillanatra – egymás mellett haladtak a
sors megjósolhatatlanul kanyargó útjain. És Nanna most
halott. Meggyilkolták, ha lehet hinni a sajtónak. A
harmincnyolc éves Nannát elgázolták Róma barlangjánál,
Leonora pedig arra várt, hogy végre megüresedjen az
autómosó.
Az alkalmazott zavartan mosolygott, és lehúzta a két lap
vonalkódját.
– Látom, lesz mit olvasnia a hétvégén.
Fogd már be, gondolta magában Leonora. Nem szokott ilyen
agresszíven reagálni, biztos ki van merülve.
Kint még egy taxi elhajtott. Leonora visszaült a kocsiba, pár
méterrel előbbre gurult, és kinyitotta az Ekstra Bladetet.
Gyilkosság. Át kellett lapoznia pár meztelen lányon és a
tökéletes Szent Iván-éji grill receptjén, amíg végül odaért az
őt érdeklő cikkhez. Nannát nem egyszerűen elgázolták
hátulról. Az autó még át is tolatott rajta. A durva részletet
egy névtelen forrás osztotta meg az újsággal, a rendőrség a
nyomozásra való tekintettel nem adott ki információkat.
Mindenesetre a cikk szerint Nanna nem egyszerűen
cserbenhagyásos gázolás áldozata lett, hanem előre
megfontolt szándékkal meggyilkolták. A többszörös gázolásra
nem lehet más magyarázatot találni. Az első ütközéskor az
autó hetvennel száguldott, de Nanna ezt még túlélte. Abba
halt bele, hogy a kocsi áttolatott a fején.
Leonora szinte maga előtt látta az egészet. A fiatal tanárnő
halálos sebet kapva, kétségbeesetten vergődött a földön. A
gázoló megállt előtte, majd hirtelen tolatni kezdett.
A másik lap, a BT, még több helyet szánt a témának. Ők
Nannát, az édesanyát és munkatársat állították központba.
Rengeteg képet hoztak le. Az egyiken Nanna a gyerekeivel
állt egy komp fedélzetén. A háttérben hullámzott a tenger, a
legkisebb gyerek talán még járni sem tudott, Nanna a
karjában tartotta, hátul, a tenger felett néhány sirály
keringett, és még távolabb pár szélmalmot lehetett kivenni.
Az áldozat egyik barátnője azt nyilatkozta, hogy Nanna
életvidámsága mindig mindenkit jókedvre tudott deríteni.
Amellett, hogy a Rødkilde gimnáziumban tanított, egy
természetvédelmi egyesületben önkénteskedett. Hatalmas űrt
hagyott maga után.
Leonora felnézett az újságból. Kiszáradt a torka. Akarata
ellenére tovább olvasott. Akár ő is meghalhatott volna, és
akkor most róla olvasnának mások az újságban. Kit kérdeztek
volna meg a firkászok? Petrát? Vajon mit mondott volna?
Hogy Leonora cserben hagyta? Hogy rossz barátnő volt? Talán
a konzervatóriumban találtak volna valakit, aki jókat mondott
volna róla. A temetésén nem tolongtak volna a gyászolók. Neki
nem voltak barátai és kollégái, mint másoknak. Lemondott
róluk Johan érdekében.
Ledobta az újságot az anyósülésre. Képtelen volt tovább
olvasni, ráadásul végre rákerült a sor. Elgurult a bejáratig. A
mosókártya ott volt, ahol hagyta, a váltó előtt. Leengedte az
ablakot, és bedugta a kártyát az automatába. Egy
másodperccel később megszólalt egy lélektelen, elektronikus
hang: „Fedezethiány.”
– Hogy micsoda? – méltatlankodott Leonora. Kihúzta, majd
visszadugta a kártyát, de az eredmény ugyanaz maradt:
„Fedezethiány.” – Hát ez meg hogy lehet? – emelte fel a
hangját. Elöntötte a düh. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
– Nem működik? – kérdezte a mögötte várakozó férfi a
leeresztett ablakon keresztül.
– Nem – felelte Leonora, és intett, hogy mindjárt jön.
Az üzletben a pultra csapta a kártyát.
– Szép jó napot megint! Emlékszik, amikor eladta nekem
ezt a kártyát?
– Igen – válaszolta a fiú habozva. – Maga az a matematikus.
– Óvatos mosollyal ejtette ki a szavakat a száján. Nem akart
pimasznak tűnni.
– És arra is emlékszik, hogy kétszáz koronát tettem rá,
amiből hetvenkilencet használtam fel? Szóval még
százhuszonegy koronám kell legyen.
– Nézzük csak! – A fiatalember végighúzta a kártyát a
pulton lévő gépen. Halk csippanás jelezte a beolvasást. –
Kétszer használta a kártyát – nézett Leonorára.
– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Biztosan nem.
– Először szerdán kilenc óra huszonhét perckor, aztán
pedig két nappal később este kilenc óra ötvennégy perckor.
– Két nappal később – ismételte meg Leonora egyre
növekvő nyugtalansággal. – Dehát az tegnapelőtt volt. Nem
lehet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy csak egyszer
használtam a kártyát. Száz százalék. És este kilenc után főleg
nem…
– De hát látom, hogy kilenc óra ötvennégykor járt itt.
Ráadásul nem is egyszerű mosás volt, hanem teljes mosás
alvázmosással. – Az alkalmazott vállat vont, és az egyetlen
logikus következtetésre jutott. – Nem lehet, hogy valaki más
használta a kártyáját?
12
Christian az igazságtalanságon töprengett, amint
leparkolt. Az első kerék nekidöccent a járdaszegélynek. Nem
állította le a motort, hogy minél gyorsabban el tudjon majd
hajtani.
Igazságtalanság. Johan betegsége. Leonora, aki nem akarja
elengedni. A szörnyű esemény az erdőben. Láncreakció. Az
egyik igazságtalanság követte a másikat, az igazságtalanság
vad folyóként öntötte el az életét, mindent elrabolt tőle,
tisztességet, méltányosságot, szerelmet. A folyó végül a
tengerbe torkollt, az igazságtalanság tengerébe, amelyben
Christian tehetetlenül hánykolódott, és bármelyik pillanatban
a fulladás veszélye fenyegette.
Égett a szeme. A teste alvásra vágyott, de képtelen volt
pihenni. Úgy érezte, mintha valami belülről szét akarná
tépni.
Az anyósülést virágok borították. Rózsák. Az élet virágai.
Tudta, hogy a gesztusa értelmetlen, mégis ide kellett jönnie.
Kiszállt a kocsiból, óvatosan tartva a kezében a hosszú
szárakat. Az útra ugróiskolát rajzoltak. A járdán egy tollasütő
hevert. A csinos negyed házai nem voltak olyan drágák, mint
a fjord melletti épületek. Ide olyan emberek költöztek, akik a
legjobbat akarták a gyerekeiknek, akik nem akarták, hogy
szűkös lakásban nőjenek fel Aarhusban vagy Koppenhágában
csak azért, mert a szülőknek ott lenne a legjobb. Itt felnőtt,
érett személyiségek laktak, akik Christiannel ellentétben félre
tudták tenni a saját elképzeléseiket. Olyanok, mint Nanna. Egy
édesanya, aki biztonságot akart nyújtani a gyerekeinek, és ez
sikerült is neki, amíg Christian egoizmusa és őrülete rá nem
tört hátulról.
– Felesleges pénzkidobás volt.
Christian csak most vette észre a szomszéd ház előtt álló
nőt, aki mindkét kezében bevásárlószatyrot cipelt. Nanna
kocsifelhajtóját teljesen elborították a virágok, hatalmas
csokrok és egy-egy szál rózsa. Piros, zárt üvegdobozokban
vastag gyertyák égtek, leveleket és képeslapokat tettek a
földre átlátszó tokban, így védve a barátok búcsúját az esőtől.
– A sajtótól jött?
– Nem… A fiam gimnáziumából… – Christian maga sem
fogta fel, mit hord össze, de a szavai arra indították Nanna
szomszédasszonyát, hogy elárulja a hatalmas titkot, miszerint
az apa és a három gyerek elutaztak a nagyszülőkhöz. Christian
lelkére kötötte, hogy a sajtónak egy szót sem szólhat. Túl
rámenősen viselkedtek, mindenáron közvetíteni akarták a
rettentő tragédiát a világnak.
– Micsoda tiszteletlenség! – fakadt ki a szomszédasszony.
Christian az orra alatt mormogva igazat adott neki. Amikor a
nő hazaindult, a férfi egyedül maradt az elhagyatott ház
előtt, ahol nem sokkal korábban egy család élt. A rózsacsokrot
most még nevetségesebbnek tartotta, mint amikor megvette.
Letette a többi virág mellé, lehunyta a szemét, érezte, amint a
nap az arcbőrét égeti. Zeniára gondolt, aki tizenkétszer
próbálta hívni. Beszélnie kellene vele, el kellene mondania
neki, mennyire szereti. Őt és Johant. Mindent megtett értük.
Csalt. Gyilkolt. Mindent tönkretett.
*
Az épület teljesen átlagosnak tűnt. Vörös téglából készült,
akár önkormányzati hivatal, szociális központ vagy
nyelviskola is lehetett volna. Még egy biciklitárolót is
elhelyeztek közvetlenül a bejárat mellett. Mégis ez volt a
vejlei rendőrőrs.
A végállomás. Hát így néz ki. De nem teljesen mindegy?
Nanna végállomása az esőáztatta Róma barlangja lett, ahol
egy fehér furgon hátsó kereke alatt lelte halálát. Christian
végállomása egy csúf, vörös téglaépület lesz, amelyet olyan
időben húztak fel, amikor az esztétikum nem volt része az
építészeti megfontolásoknak, amikor mindent alárendeltek a
funkcionalitásnak, csak az volt fontos, hogy minél több pénzt
meg tudjanak spórolni, más szempontok senkit sem
érdekeltek.
A kötél még mindig a csomagtartóban várta. Christian már
nem is emlékezett, mikor vetette el az öngyilkosság
gondolatát, azt, hogy felköti magát az erdőben vagy a
padláson, de egyszer csak rájött, hogy képtelen megtenni.
Talán Johan miatt? Talán visszariadt attól, hogy a fiának el
kelljen képzelnie, ahogy törött nyakkal, ürüléktől bűzösen lóg
egy fáról? Az elmúlt nap folyamán a gondolat egyre
elviselhetetlenebbé vált. A kép egész életében kísértené
Johant, még akkor is, ha csak elképzeli. Látni fogja a faágról
lógó apját. Christian ezért döntött úgy, hogy inkább emelt
fővel viseli, hogy a fia és az egész világ megtudja, mit tett, és
nem futamodik meg a büntetés elől.
Két rendőr lépett ki az épületből, az egyik azon nevetett,
amit a másik mondott. Nekik ez csak egy átlagos nap volt,
amelyen keresztül kellett verekedniük magukat, mielőtt
hazamehetnének az asszonyhoz és a gőzölgő húsgolyókhoz, és
leülhetnének a tévé elé focit nézni.
– Gyerünk már! – győzködte magát Christian. – Szállj ki a
kocsiból, menj be az ajtón, és jelentsd fel magad!
Mégis ülve maradt. A teste ki akarta élvezni a szabadon
töltött utolsó perceket. Nemsokára minden megváltozik.
Gyilkos lesz belőle. Az újságok a címlapon fogják hozni az
arcát, az emberek undorodva fordulnak el tőle. Undorító
lénnyé változik, a társadalom számkivetettjévé, aki olyan
bűncselekményt követett el, amely miatt más országokban
golyót repítenének a fejébe, vagy halálos adag áramot
vezetnének a testébe.
Kinyitotta az ajtót, próbált nyugodtan mozogni. Nem
engedhet a kételyeinek. Helyesen kell cselekednie. De mit
jelent ez a szó? Mire vonatkozik? Johanre? Igen. A fiára kell
gondolnia. Az egyetlen gyermekére, aki szörnyű betegséget
élt túl. Vajon holtan akarná látni az apját? Vagy börtönben?
A bejáratnál egy rendőrnő állt. Christian belépett az
előtérbe. Azóta nem járt rendőrségen, hogy pánikba esve új
útlevelet kellett csináltatnia, mert a régi eltűnt, és tizenkét
órája volt hátra, mielőtt Karpathosra indultak. Nyolcvan kiló,
szürkészöld szem, száznyolcvankilenc centi és egy
olvashatatlan aláírás. Most az adatok máshogyan néztek volna
ki. Nem csak a súlya, minden más is. Más emberré változott. Az
elmúlt napok mindent megváltoztattak.
A pult mögött egy idősebb férfi telefonált. Felemelt kézzel
jelezte Christiannek, hogy kicsit várnia kell. A várakozás
végtelennek tetszett, Christiant nem hagyták nyugton a
gondolatai. Még most sem lelt békére, bár eldöntötte,
vezekelni fog a bűnéért. Nanna házát látta maga előtt, a nő
életéből ellesett töredékeket, a hátsó kertben felállított
trambulint, Johannek ilyesmiben soha nem volt része, az
orvosok túl veszélyesnek ítélték.
– Mit tehetek önért? – nézett rá végre a rendőr a pult
mögül.
– Szeretnék… – Christian elhallgatott. Johan arcát látta
maga előtt. Mennyit küzdöttek érte! A férfi tisztán emlékezett
a bemetszésre a csípőjén. Helyi érzéstelenítésben végezték.
Közben arra gondolt, hogy most ad másodszor is életet a
fiának. Először akkor adott neki életet, amikor szeretkezett
Leonorával, és egy hímivarsejtje összeolvadt a felesége
petesejtjével, másodszor pedig akkor, amikor Seattle-ben az
orvosok levették a csontvelőjét, és átültették Johanbe. Utána
napokig szörnyű fájdalmai voltak, a kín kisugárzott a lábába,
de soha egy szót sem szólt róla senkinek, sem Leonorának, sem
az orvosoknak.
Hirtelen tért vissza a jelenbe. Rájött, hogy a rendőrségen
van, és a pult mögött ülő zsaru kíváncsian méregeti.
– A Róma barlangjánál elgázolt nő miatt vagyok itt.
A rendőr előbbre hajolt.
– Igen?
– Információkkal rendelkezem vele kapcsolatban.
– Hogy hívják?
– Christian Holmnak.
– Rendben, Christian. Töltse ki ezt a papírt!
A papíron apró mezők sorakoztak. Hát ezt ki hitte volna?
Egy űrlap. Most nem a magasságáról és a szeme színéről
érdeklődtek. Csak a nevét, címét és telefonszámát akarták
tudni. Az idegességtől remegett a keze, alig bírt írni, a
nyolcasa hármasra hasonlított, át kellett húznia, hogy újra
nekiveselkedjen.
– Parancsoljon – tolta át a papírt a pulton.
– Köszönöm. Kérem, várjon egy pillanatot!
A rendőr eltűnt egy ajtó mögött. Christian várakozás
közben arra gondolt, hogy akár el is sétálhatna. De aztán
megint eszébe jutott Johan. Jobb lesz mindent bevallani. Nem
hazudozni tovább, hanem beismerni, hogy rettenetes bűnt
követett el. De beteg volt. Teljesen magánkívül. Három napja
nem aludt, emberi roncs lett belőle, kikészült a
fenyegetésektől, attól, hogy Leonora ordított vele, a haját
tépte, és börtönbe akarta csukatni. Egyébként sem lesz soha
többé szabad. Még ha nem is ítélik el, örök életére a saját
börtöne foglya marad.
Talán az lesz az igazi szabadság, ha elítélik, jutott hirtelen
az eszébe. Még az is lehet, hogy meg fogják érteni, ha
elmagyarázza, mi történt. Ki ne csalna, ha a gyerekéről van
szó? És aztán Leonora fenyegetőzése, az alváshiány, a
tetőpontjára hágó nyár, a szaporodás vágya, ahogy mindent
betölt, ott lebeg a levegőben, a madarak dalában. Talán ez
segít majd neki a bíróságon? Meg kell értetnie mindenkivel,
mi tesz a virágok és állatok gerjedelme az emberekkel. A nyár
veszedelmes, átitatja a vágy. Nem Christian tette, amit tett.
Baleset volt. Baleset. Balesetek bármikor történhetnek. Az övé
több évig tartott, Johan betegségével kezdődött, és a Róma
barlangjánál bekövetkezett filmszakadással ért véget.
Egy nő szakította félbe a belső védőbeszédét. Barátságosan
nézte a férfit.
– Jó napot, Christian – nyújtotta előre a kezét. – Merete
vagyok. Kérem, jöjjön utánam!
Átvágtak az előtéren, és egy folyosóra értek.
– Itt le tudunk ülni – nyitott ki Merete egy ajtót.
Bekapcsolta a számítógépet, leült elé, és várta, hogy a régi
IBM összeszedje magát.
– Zavarja a nap? El tudom húzni a függönyt.
– Nem, nem zavar – felelte Christian. Hogy kezdjen bele?
Hogyan tegyen vallomást? Vágjon egyenesen a közepébe
mellébeszélés nélkül? Bűnös vagyok Nanna meggyilkolásában,
aki háromgyermekes anya volt, feleség, nő, valakinek a lánya,
dán állampolgár, vejlei lakos, természetszerető, mindannyian
annyifélék vagyunk, és én mindezt meggyilkoltam. Tudta,
hogy ki fog borulni. Merete majd behív másokat is,
megváltozik a hanglejtése. Talán bilincsbe is verik.
– Most már lassan meglesz – nézett rá a nő. – Van, hogy
iszonyatosan hosszú időbe telik.
Christian fülét a folyosón közeledő hangok ütötték meg. Két
férfi beszélgetett.
– És biztosnak tűnik? A román szál?
– Hát persze! Fehér kisteherautó, román rendszámtábla.
– A picsába! – káromkodott a fiatalabbik. Most haladtak el a
nyitott ajtó előtt, kávé és ásványvíz volt náluk. – De tudniuk
kell, hogy nyomon vagyunk, és akkor tuti meg fognak
szabadulni a kocsitól.
– Amúgy is már valószínűleg Svédországban vannak.
– Svédországban? Inkább Bukarestre gondoltál, nem?
A hangok elenyésztek.
– Na, megvagyunk – mosolygott Merete. – Készen áll?
– Igen – felelte Christian. Izzadt a tenyere. – Szeretnék…
Vallomást tenni. A mondat utolsó részét már csak gondolta,
a szavak megakadtak a torkában, és összekeveredtek egy
kérdéssel: Minek jelentené fel magát, ha a rendőrség másokat
gyanúsít?
– Igen? – A rendőrnő hangjába árnyalatnyi türelmetlenség
kúszott. Christian olvasott azokról az idiótákról, akik minden
egyes bűncselekmény után megjelennek a rendőrségen, hogy
bevallják. Lehet, hogy Merete azt gondolja, ő is közülük való?
Minek jelentené fel magát, ha a rendőrség másokat gyanúsít?
Hogy megússza a büntetést? Johan kedvéért. Hiszen annyi
mindent megtett érte. Hazudott és csalt. Erre is képes volna?
Képes volna ezt a felfoghatatlan terhet hordozni a hátralévő
éveiben? Megpróbálhatná. Csak pár évig. Amíg Johan
kitapossa az útját az életben. Aztán ha minden rendben van,
akkor még mindig meggondolhatja magát, mindent bevallhat,
vagy felkötheti magát.
– Igen? – ismételte meg Merete. Már nem a képernyőt
nézte, Christian felé fordult, egyenesen a szemébe meredt, és
a férfinak csodával határos módon sikerült bátorságot
merítenie ahhoz, hogy visszanézzen rá, és ne kapja el a fejét.
– Szóval a Róma barlangjánál történt gázolás miatt jöttem.
– Képtelen volt kimondani a „gyilkosság” szót. – Amikor
eljöttem a munkahelyemről, láttam egy kocsit ott, ahol az út
átvezet a vasút alatt.
– A Langelinie felé? – kérdezte Merete.
– Igen. Fehér kisteherautó volt. A vasút alatti bicikliúton
parkolt. Zuhogott az eső, és nem is figyeltem igazán. Eszembe
sem jutott, hogy köze lehet az ügyhöz.
– Hát persze hogy nem.
– Talán romák voltak, és mintha már korábban is láttam
volna őket, talán a Kirkebakken környékén. – A hazugság
hirtelen könnyen szaladt a nyelvéről. Nem, nem is volt
hazugság. Úgy érezte, az igazságot meséli. Most ez az igazság.
Elmondta, hogy egész este az építkezésen volt, még Ender
nevét is megemlítette, szinte mellékesen hozta fel, hogy talán
az őrt is meg lehetne kérdezni, mit látott aznap este, mert
elment vacsoráért. Aztán rátért arra, hogy jóval később,
miután azt a szerencsétlen nőt elgázolták, hazaindult, és
akkor látta a fehér kisteherautót, amint a sínek alatt
várakozott. Két férfi dohányzott mellette. Fekete
melegítőnadrág és kapucnis felső volt rajtuk. Kelet#európaiaknak tűntek. Azóta
figyeli az ilyesmit, hogy két éve
volt egy betörés a környékükön. Utána nem is gondolt rájuk
többet, de most, hogy a sajtóban annyit lehetett hallani a
szörnyű gázolás részleteiről, megint eszébe jutottak.
Hangsúlyozta, hogy természetesen semmit sem állít biztosan,
és hogy nem lát rá sok esélyt, hogy felismerné őket, annyira
zuhogott az eső.
*
A délutáni napfény élesebb lett. Christian az autója felé
lépdelt. Nem tudta eldönteni, jobban érzi-e magát, mint
amikor jött. Talán egy cseppet. Ült egy kicsit a kocsiban,
mielőtt elhajtott volna. Látta a rendőröket az ablakok mögött,
és elképzelte, hogy Kelet-Európáról beszélgetnek. A
románokról, arról, hogy átvágnak egész Európán,
végighajtanak a német autópályákon, átmennek
Csehországba, végig Ausztrián vagy Szlovákián, majd
Magyarországon, átszelik a Kárpátokat, és végül eljutnak
Romániába.
13
Méghogy szabadság! Arról már lemondhat. Soha többé nem
fogja szabadnak érezni magát. Akkor vették el tőle a
szabadság érzését, amikor meggyilkolta Nannát. Abban a
pillanatban, amikor a bal hátsó kerék áthajtott a koponyáján,
és összezúzta, ahogy a diótörő zúzza össze a dió héját. Akkor
zárta be magát a bűntudat és fájdalom tömlöcébe. Most is ott
ült, és esélye sem volt arra, hogy feltételesen szabadlábra
helyezzék. Soha többé nem lép ki a napfényre. Örök sötétségre
ítélték.
De talán csak belső sötétségre.
A kötél még mindig a csomagtartóban pihent. Maradjon is
csak ott! A rendőrség rossz nyomot követett. Ahelyett, hogy a
tetthelytől pár száz méterre néznének körül, a fjord mentén
álló szép házakra figyelnének, inkább Kelet-Európára
koncentráltak, Romániára, egy szinte mitológiai sötétségre, a
legegyszerűbb magyarázatra, amit a Nyugat kitalált, hogy
értelmezni tudja a világban fellelhető gonoszságot.
Talán meg tudja úszni. Milyen irracionális gondolat!
Természetesen nem úszhatja meg, hogy elvette egy másik
emberi lény életét. Másrészt viszont olyan sokan követnek el
szörnyű dolgokat. A háborúzó katonák sem csak az
ellenfelüket lövik le. Ámokfutásba kezdenek, ártatlanokat
kínoznak meg, olyan emberekre sújtanak le, akik semmit sem
csináltak. Az amerikai elnök és csatlósai kényelmesen
terpeszkednek az otthonukban, miközben a drónjaik Bejrút
vagy Damaszkusz felett köröznek, és szórják a bombákat,
fikarcnyit sem törődve azzal, hogy kit találnak el. Így van ez.
És mindig is így volt. Meg tudja tanulni, hogy így lássa
mindazt, ami történt?
Minden háborúk legnagyobbikában, a szerelem
háborújában, ő egy ártatlanra sújtott le. Ezt az érthetetlen
háborút kávézókban és utcasarkokon váltott pillantásokkal
vívják olyan emberek, akik meg akarják szerezni egymás
feleségét vagy férjét, és képesek másokat megalázni azért,
hogy ők maguk vonzóbbnak tűnjenek. A szerelem háborúját
annyi fronton vívják, hogy már senki nem is próbál
törvényeket hozni, különben a bíróságok nem csinálnának
mást, mint férfiakat és nőket ítélnének el azért, mert ellopták
valaki partnerét, férjét vagy feleségét. De a törvényhozást
feladták, annak ellenére, hogy nincs lopás, amely jobban fájna,
mint amikor az ember szerelmét ragadják el. Ha betörnek a
hétvégi házunkba, az semmi, a kocsi vagy jacht elvesztése is
csupán feleannyira rettenetes vagy szívfájdító. És nincs hova
menni, a biztosítótársaságok nem tudnak segíteni, ha az
embernek összetörik a szívét. A megkárosított egész élete
megváltozik, a legtöbben soha nem térnek magukhoz, a
fájdalom bennük marad, pont ugyanúgy, mint amikor
elhagyták őket a kapcsolat, az élet kellős közepén.
Ilyenkor az ember a legértékesebbet veszíti el. Leonora ezt
képtelen volt felfogni. Nem Zenia akarta elvenni Christiant
Leonorától. Senki sem birtokolja a párját, jogunk van
szerelembe esni, megint találkozni a szerelemmel. Leonora
akarta elvenni Zeniát Christiantől, és ez a háború
frontvonalába kergette a férfit. Szinte mindenki részt vesz a
harcban, például amikor az ember a munkahelyén ebédel, és
nem fogja vissza magát a flörtölésben, pedig a vele szemben
ülőnek gyűrű ragyog a megfelelő ujján. De a gyűrű nem nyújt
védelmet, jönnek a bulik és karácsonyi partik, egybeesnek az
otthoni veszekedésekkel, és az ember lánya ott áll egy
iszonyatosan unalmas újévi bulin vadidegenek autista
gyerekeivel és csupa ismeretlennel, a lelkében
megmagyarázhatatlan hiány sajog, és hirtelen valaki más
férje mellett találja magát, az ágy szélén ülnek egy korábban
sosem látott hálószobában, kintről behallatszanak a tűzijáték
pukkanásai. Hogy került ide? És Christian? Ő hogy került ebbe
a helyzetbe? A jobb és nagyobb szerelem csábítása bármelyik
pillanatban felbukkanhat, szerdán vagy pénteken, de akár
vasárnap reggel is a péknél, ha váratlan mosolyra húzódik
egy gyűrött arc, mert valaki éppen csak leugrott egy kis
péksüteményért. Remélem, még találkozunk, jegyzi meg
kifelé menet, és ezzel a reménnyel nincs egyedül. Te is
reméled. Futni kezdesz, edzőtermet keresel, kicsinosítod
magad, továbbképzésekre jársz, hogy minél magasabb
pozíciókba kerülhess, és minél több pénzt keress, hiszen
nagyrészt ettől függ, milyen partnerre van esélyed. Mint az
állatok, akik mutatós szőrzetet, hivalkodó tollakat, irdatlan
agyarakat és csábító csíkokat növesztenek. Ők is mindent
megtesznek, hogy felhívják magukra az ellenkező nem
figyelmét.
Christian arra gondolt, hogy egy nap, amikor megöregszik,
levelet küld Nanna gyerekeinek, elmagyarázza nekik, mi
történt, leírja, hogy a szívek csatamezejére keveredett, vihar
tombolt, és amikor a szerelmi háború ártatlan áldozatot
követelt, ő vaktában sújtott le, mert azt akarta, hogy lássák és
szeressék, és hogy ő is szerethessen. Bocsássatok meg.
Az ablakon át látta, hogy Leonora a konyhában tesz-vesz,
lehajol, majd feláll, talán a mosogatógépből pakolja ki az
edényeket. A felszínen minden normálisnak tűnt. A nap
teljesen átlagosnak. Christian hazajött, ahogyan előtte annyi
férfi évszázadokon keresztül.
*
Leonora testtartásán látszott, hogy már várta a férjét. A
konyhaszigetnek támaszkodott. A haját kontyba fogta, a szeme
kivörösödött, talán az alváshiánytól, de az is lehet, hogy sírt.
– Szia – üdvözölte a férfi. Szüksége volt pár másodperc
normalitásra. – Johan hol van?
– Fent Martával – válaszolta Leonora a szokásosnál
halkabban.
– Aha. – Christian kinyitotta a hűtő ajtaját, és kivett egy
üveg vizet. A benne úszkáló citromkarika egy egzotikus hal
képét idézte fel benne, amint a hátára fordulva, döglötten
lebeg az akváriumban.
– Christian? – Leonora remegő kézzel az asztalra helyezte
az iPadjét. Kitámasztotta, így majdnem függőlegesen állt. A
férfi sejteni kezdte, hogy valami nincs rendben.
– Igen?
– Elmentem lemosatni a kocsit.
– Már megint? – próbálta Christian mosolyra húzni a száját.
– És nem értettem, miért nincs elég pénz a mosókártyámon.
Természetesen arra gondoltam, hogy valami hiba történt.
Nem fogyhatott le róla a keret.
– Aha. – Christian kerülte a felesége tekintetét.
– Aztán láttam, hogy tegnapelőtt késő este használták. Ki
mosat ilyenkor kocsit? Én biztosan nem.
A férfi pár másodpercig nem kapott levegőt. A kérdés
hallatán lebénult. Ki mosat ilyenkor kocsit?
– Tudod, hogy aztán mit csináltam?
– Nem.
– Hiszen ismersz – nevetett fel a nő kurtán. Christian
ismerte ezt a hangot. A felesége az összeomlás szélén
egyensúlyozott. – Nagyon makacs tudok lenni. Addig
nyaggattam a benzinkutast, amíg elő nem kereste a
felvételeket. Tudod, manapság már mindent rögzítenek. Azt
is, amikor az ember kocsit mosat. Szeretnéd látni?
– Micsodát? – Christian képtelen volt tisztán gondolkozni.
Most mihez kezdjen? Meneküljön innen?
– Szerintem meg kellene nézned. A bíróságon amúgy is
lejátsszák majd.
Christian kinézett a kocsijára. Meddig tudna eljutni,
mielőtt nyakon csípik? Németországig?
– Kétszázötven koronámba került, hogy a srác elküldje e#mailben a filmet.
Természetesen feketén. Nem volt nálam
készpénz, úgyhogy ki kellett vennem. Nem tartom túl nagy
árnak a bűntetted bizonyítékáért. Most meg is tudjuk nézni
együtt. – Christian hallotta a hangján, hogy mindjárt
őrjöngeni kezd.
– Most jól figyelj! Mindjárt jön a kocsi – bökött Leonora a
lejátszás ikonjára az iPaden.
A kisteherautó az autómosó elé kanyarodott. Mintha csak
egy filmet néztek volna.
– A szélvédője be van törve. És most leeresztik az ablakot, és
kinyúl rajta egy kéz.
A nőnek igaza volt. Minden pontosan így történt.
– És most! – Megállította a videót, és mintha ezzel a férjét
is megállította volna. Christian mozdulni sem bírt. Látta a
saját arcát, amint félig kihajol az ablakon. A szélvédőn
repedések futottak végig, ahol a szerencsétlen nő
nekicsapódott.
– Az alvázat is lemosattad. A benzinkutas látta, milyen
programot választottál – suttogta Leonora. Elfordult a
képernyőtől, és egyenesen a férjére nézett. – A vér miatt?
– Leonora… – A lépcsőről léptek hallatszottak.
– A vér miatt? Minden véres lett, amikor áthajtottál rajta,
és természetesen le kellett mosnod.
– Leonora…
– Engem akartál elütni – vágott a nő a szavába. Halkan
beszélt. – Engem akartál elütni – ismételte meg, amikor
rájött, hogy nem kap választ. Most már alig hallhatóan
suttogott. – Nekem kellett volna meghalnom.
– Szia, apa! – lépett be Johan az ajtón. Jóval magasabbnak
tűnt, mint ahogyan Christian emlékezett rá. Felnőtt férfivá
érett.
– Johan… – Christian képtelen volt bármi mást mondani.
– Mi a fene folyik itt? Szörnyen néztek ki.
Hazudnia kell. Christian tudta, hogy ez az egyetlen
megoldás. Ki kell találnia valamit, most rögtön. Bármit.
– Most nem érünk rá. Édesanyád és én fontos dolgokról
beszélünk.
– Telefonáltak a kórházból? Rólam van szó? – Johan hangja
megváltozott, az ijedt kisfiú szólalt meg belőle, a kisfiú,
akinek túl hamar kellett felnőnie, akinek mindig figyelnie
kellett a felnőttek szavait, az orvosok arcát, aki pontosan
tisztában volt vele, hogy az élete csak egy hajszálon függ.
Christiant megütötte a hang. Már szinte elfeledkezett róla, de
most hirtelen visszatért. Gyorsan megrázta a fejét.
– Nem, dehogy! – válaszolta túl hangosan. Végre Leonora
felé mert fordulni, bele mert nézni a szemébe.
– El akartok válni? – kapta Johan a fejét az anyja felé. Az
első kérdést az apjához intézte, a másodikat az anyjához.
Mindent igazságosan kell elosztani. – Anya, jól vagy?
– Csak azon gondolkozunk, hogy…
– Hogy eladjuk édesanyád autóját – vágott a szavába
Christian. Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés öntötte el
a testét. Egy pillanatig szinte maga is elhitte, hogy igazat
beszél. – Egy kocsi bőven elég.
Marta is leért a földszintre. A léptei alig keltettek zajt a
lépcsőn.
– Jó napot – köszönt. Christian rámosolygott. Leonora
arckifejezése nem változott.
– Igazából csak azt akartam mondani, hogy elmegyünk –
jelentette be Johan. – Vacsorára hazajövök.
– Oké – felelte Christian. Megint Leonorára nézett, be
akarta vonni a beszélgetésbe, csökkenteni akarta a
feszültséget.
– Marta is ehet velünk?
– Persze.
Johan egy lépést tett az apja felé. Christian összerezzent, a
jelenlegi állapotában nem viselte el senki közelségét. A fia
megveregette a vállát.
– Később találkozunk.
Christian fején átfutott a gondolat, hogy velük mehetne.
Leonora a konyhasziget mögé lépett, mintha védelemként
használná a férjével szemben, várfalként, sáncként, hogy
biztonságban tudhassa magát az ellenfelétől. A bejárati ajtót
becsapták, a kertből Johan és Marta nevetése hallatszott be.
Christian a feleségét nézte.
– Ne gyere közelebb! Kim kint van a teraszon. Ha közelebb
jössz, sikítok – közölte az asszony, amikor egyedül maradtak.
– Leonora…
– Megpróbáltál meggyilkolni! – szakította félbe a felesége.
– Megöltél egy ártatlan nőt.
– Nem – felelte Christian. Csak ennyit bírt kinyögni.
– Nem?
A férfi nehezen vette a levegőt. Az utóbbi percekben éveket
öregedett. Megrázta a fejét, és megismételte az értelmetlen
nemet. Nem, nem, nem. Nem ölt meg egy ártatlan nőt. Nem
akarta meggyilkolni a feleségét. Nem szörnyeteg.
– Semmi gond, tagadj csak. – Leonora hangja megváltozott.
A félelembe magabiztosság vegyült, ami veszélyesebbé tette. –
Hívom a rendőrséget, majd ők kiderítik az igazságot.
A kezében tartotta a telefonját, Christiannek fogalma sem
volt, hogy most vette-e elő, vagy végig fogta. Levette a rendőr
névjegykártyáját a hűtőről, a hűtőmágnes elgurult valahova.
– Leonora! Hagyd már abba! A francba is! Gondolkozz!
Gondolj Johanre! – kiáltotta Christian kétségbeesetten.
– Halló! – szólt bele a nő hangosan a kagylóba. Kim a
kertjében tett-vett. Az egyik nyírfához erősített éppen
valamit, talán egy függőágyat? Leonora még jobban felemelte
a hangját. – Itt Leonora Holm beszél. Tegnap itt járt nálunk, és
a Róma barlangjánál történt gázolás után érdeklődött.
– Leonora, a fenébe is! – Christian csak most jött rá,
mekkora veszélyben forog. Visszatért a cselekvőképessége.
Gyors léptekkel a felesége felé indult. – Várj egy kicsit! –
suttogta fojtott hangon. – Kérlek! Gondolj Johanre!
– Igen – mondta az asszony a kagylóba. – Nálunk volt az
érettségi buli.
– Várjál már! – ragadta meg Christian a telefont. Hirtelen
déjà vu tört rá, újra átélte a pár nappal korábbi hálószobai
veszekedésüket. Leonora hamar feladta a telefonért folytatott
küzdelmet. Tartott a férjétől.
– Elnézést – szólt bele Christian. – A feleségem úgy
gondolta, hogy fel kellene hívnunk, de nem tudta, hogy már
voltam maguknál az állomáson, és mindent elmondtam a
kocsiról, amit láttam.
Az öreg a vonal másik végén értetlenkedve hallózott, de
Christian nem reagált rá. Leonora léptei hangosan csattantak
a kövön, amint átrohant a nappaliba. Christian el tudta
képzelni, milyen benyomást kelthet a jelenet. Az ember nem
rohangál csak úgy a nappaliban, az otthon szentélyében, ahol
nyugalomnak kell honolnia, ahol a család tévét néz, és
vacsorázik, ahol megpihenhet egy hosszú nap után. A bejárati
ajtó fülsiketítő döngéssel csapódott be. Christian megint a
telefonra koncentrált.
– Szóval ahogy már a kollégájának is mondtam, ott láttam,
ahol az út átvezet a vasút alatt. Azt hiszem, külföldi
rendszámtáblája volt, de nem vagyok benne biztos.
Leonora a kocsija felé sietett.
– Nem, nem vagyok teljesen biztos, de majdnem. Külföldi
rendszámtábla. Talán románok lehettek. Felhívhatom egy
kicsit később?
*
A felesége jóval gyorsabb volt nála. Mire a férfi kiért az
ajtón, már a kocsijában ült.
– Leo! – ordította Christian kétségbeesetten. – Figyelj rám!
– Kim a sövény túloldán a háza felé indult. – Beszéljük meg!
A nő válasz helyett berántotta a kocsi ajtaját. Christian
nyitott tenyérrel rácsapott az ablakra. Leonora mondott
valamit, de a motor hangja elnyomta a szavait.
– Nem hallom, amit mondasz! – Christian a kezével jelezte,
hogy engedje le az ablakot. Az asszony pár centis rést nyitott,
csak annyit, hogy tudjanak beszélni, de a férfi keze ne férjen
be rajta.
– Menjünk vissza a házba! – Christian próbált halkan
beszélni. Kim még mindig a kertben volt, és az utcán is
bármikor felbukkanhatott valaki.
– Mi a francot vartyogsz? – Leonora hangja meglepően
összeszedetten csengett. Christian tudta, hogy rosszul áll a
szénája, a nő ilyenkor a legveszélyesebb. – Eszem ágában sincs
visszamenni veled a házba. Meg akartál… – Nem tudta
befejezni a mondatot, sírásban tört ki. Végül mégis
összeomlott. A könnyeit a félelem, düh és hitetlenkedés szülte.
– Leonora – próbálta megnyugtatni a férfi. – Kérlek. Gyere
be velem. Beszélnünk kell.
– Szörnyeteg vagy! – A szavak megint zokogásba fulladtak.
– Kibaszott szörnyeteg! Meg akartál gyilkolni.
– Gondolj Johanre! – Christian az ablak réséhez hajolt. –
Gondolj a fiunkra! Mi lesz vele?
– Igen, pontosan! Mi lesz vele? – ordította Leonora. A
szájából nyál freccsent az ablakra. – Akkor miért nem
gondoltál rá, amikor megpróbáltál megölni?
– Higgadj le!
Kim a sövény felett kíváncsian nézegetett feléjük. Christian
még akart volna mondani valamit, de a felesége beléfojtotta a
szót.
– Gondoltál Johanre, amikor megpróbáltál megölni?
Gondoltál arra, hogy az anyja nélkül kell leélnie az életét? – A
nő most már visított. – Hogy csak egy szülője marad életben?
Aki amúgy egy undorító gyilkos?
Christian a résre szorította a kezét, mintha így meg tudta
volna állítani a szavakat. Kim végre behúzott a házába, de a
konyhaablak nyitva volt, és annyiszor vicceltek azzal, hogy
mindig minden behallatszik. Kim egyszer azt mondta, hogy az
ember még csak egy kis kalandot sem engedhet meg
magának, mert az egész negyed hallja, ami történik.
Leonora a résen kinyúlva kikapta a férje kezéből a
telefonját, majd tolatni kezdett. Erősen szorította a kormányt.
Christian megpróbálta útját állni, úgy érezte magát, mint egy
tüntető a Tienanmen téren, aki felé egy tank robog, és
másodperceken belül maga alá gyűri, ha nem sikerül
valahogyan megállítania. A felesége nem törődött vele, talán
egyenesen az volt a szándéka, hogy elüti. A férfi félreugrott,
elveszítette az egyensúlyát, fájdalom hasított az testébe, talán
a rózsabokor vagy a kis kavicsok sértették fel a bőrét. A
keskeny út végén bizonytalanul megálló nő után meredt.
Leonora először balra tette ki az indexet, aztán jobbra, de nem
indult. Nem tudta eldönteni, merre menjen. Hagyjon mindent
maga mögött, tűnjön el, jelentse fel a férjét, haljon meg? Most
ő is úgy érezte magát, ahogy Christian napok óta. Hirtelen
elhatározásra jutott. Elindult, és balra fordult. A város és a
rendőrség irányába hajtott.
14
A házban csend honolt. Már nem sokáig mondhatja a
magáénak. Le kell mondania az életéről. Máshol fog lakni,
börtönben, talán valahol Sjælland szigetén, távol az
otthonától. Vagy az új fogházban, amit Falsteren építettek,
Peterrel még beszélték is, hogy pályázniuk kellene, de végül
elvetették az ötletet, a projektben túl sok volt a beton, és túl
kevés az élet, és a cég imidzséhez sem igazán passzolt egy
büntetés-végrehajtási intézet építése.
Most majd élvezheti egy fegyház vendégszeretetét. A
nappaliban ténfergett, a saját lélegzetvételén kívül semmit
sem hallott. Minden összeomlott körülötte, az élete, az egész
világ, mégis csend vette körül, néma földrengés, mintha
Leonora magával vitte volna a hangokat is, amikor elhajtott.
Az iPad még mindig az asztalon állt. Az autómosó
kimerevített képén látszott, amint a keze a leolvasóhoz érinti
a mosókártyát. Egy bűnöző fotója. Ilyeneket ad ki a rendőrség,
amikor veszélyes szökevényeket köröznek. Ki ismeri ezt a
férfit? Én aztán nem, gondolta Christian. Lehet, hogy hasonlít
rám, még az is lehet, hogy ugyanaz a személyi száma, a neve
és a DNS-e, de nem ismerem. Igazából nem is hazudott.
Tényleg nem ismerte ezt a férfit, aki egy késői órán
gyilkosságot követett el, aztán megpróbálta megsemmisíteni
a bizonyítékokat. Ennek a pasasnak semmi köze a valódi
Christianhez, aki szerető férj és apa, keményen dolgozó
vállalkozó. Az igazi Christian Holm tavaly egy szaklap
címlapjáról mosolygott az olvasókra, és az újságcikk
innovatívnak nevezte. Igen, ezt kell elmagyaráznia
Leonorának. Ezért kell felhívnia. Nem azért, hogy lebeszélje,
hogy a rendőrségre menjen, hanem azért, hogy elmondja
neki, hogy nem az igazi Christian követte el azt a
szörnyűséget. A füléhez szorította a telefonját.
– Vedd már fel! – sziszegte maga elé. – Vedd már fel, a
francba!
– Szia, apa!
Egy pillanatig azt hitte, hogy rossz számot hívott, és Johan
vette fel. Talán tudat alatt belátta, hogy a fia fontosabb a
feleségénél, és most vele kell beszélnie. De Johan az ajtóban
állt Martával.
– Igazából inkább itthon szeretnénk maradni – mondta a
fiú. – Nem baj?
– Persze hogy nem – felelte Christian. Semmi mást nem
tudott kinyögni.
– Valami baj van? Olyan…
– Most nem alkalmas. – Christian az előszoba felé indult.
Kint a kertben látta, hogy Kimnek szerencsére se híre, se
hamva. A fiatalok feltűntek a konyhaablak mögött. Christian
dühöngött magában, hogy az asztalon hagyta az iPadet, de
aztán rájött, hogy nincs mitől tartania. A gyerekek csak
egymásra koncentrálnak, és még ha meg is látják a képet, nem
fogják összekötni a gázolással.
Megint a feleségét tárcsázta. Hosszú, fájdalmas
másodpercek után a rögzítő jelentkezett.
– Leonora… Ha hallod ezt… Mielőtt bárkit is felhívnál…
Nem beszélhetnénk két percet? Csak ennyit kérek. Két percet,
mielőtt tönkremegy az életünk.
A rendőrautó befordult a domb tetején a sarkon, és lassan a
víz felé gurult, ahol a legdrágább házak álltak. Hát ennyi volt.
Christian szemébe könnyek gyűltek, a legszívesebben úgy
zokogott volna, mint gyerekkorában, amikor olyasmit csinált,
amit nem lett volna szabad, de véletlenül mégis megtette.
Véletlenül. Pontosan, a gázolás véletlenül történt. Nem
szándékosan csinálta, nem akarta, a kimerültség okozta. Az
életét is odaadná, ha azzal vissza tudná hozni az áldozatot. De
ez lehetetlen. Nem tudja visszahozni. Most mindjárt
letartóztatják, elítélik, és hosszú évekre rács mögé dugják.
Az ajtófélfának támaszkodott. Johan. Zenia. Peter. Mindenki
meg fogja vetni. Kim, a szomszédok. Nem akart a tárgyalásra
gondolni. Az jutott eszébe, mennyire szereti Johant. Még
csalni is hajlandó volt azért, hogy megmentse.
A kerti úton két rendőr közeledett. Christian
visszahúzódott a házba. Át kellene ugornia a sövényen, el
kellene szöknie, mégis mozdulatlanul nézte őket az ablakon
keresztül. Eljött az idő. Mindennek vége. A múltkor az öreg
egyedül jött. Akkor Christian még más kategóriába tartozott.
Lehetséges tanú volt. Törvénytisztelő polgár, aki megtette a
kötelességét, válaszolt a rendőrség kérdéseire. Most már
bűnös. Az öreg ezért egy kollégáját is magával hozta, aki
fegyvert tud rántani, ha felforrósodna a helyzet. Elvégre
mégis hidegvérű gyilkossal van dolguk, aki képes volt
áthajtani egy háromgyermekes anyán, és bármikor megint
ölhet.
– Apa?
Johan állt előtte. A fiú, akit Christian és Leonora közösen
hozott létre, akit Leonora szült, és később Christian mentett
meg a testéből kioperált élet segítségével.
– Minden rendben, apa?
– Johan! – A férfi mindkét kezével megragadta a fia vállát,
erősen szorította, hogy ne tudjon kinézni az ablakon, ne lássa
a közeledő rendőröket és az apja életére rázáruló ajtót.
– Mi baj van?
– Szeretlek, kisfiam. Ugye tudod?
– Mi a baj, apa?
Megdöngették a bejárati ajtót. Három hangos koppanás
hallatszott. Christian magához húzta a fiát, bár tudta, hogy
ezzel csak még jobban megijeszti. Mindegy. Ezek Johan utolsó
normális másodpercei. Mindjárt vége az eddigi életének. Az
apját nemsokára gyilkosként fogják emlegetni, el kell
költöznie innen az anyjával. Talán Peter lesz a pótapja.
Koppenhágába költöznek, megpróbálják elfelejteni Christiant,
akit egy szép napon majd kiengednek a börtönből. Addigra
nyugdíjas lesz, megszürkül és összeaszik, tönkreteszi a bűne és
a rács mögött töltött hosszú évek. Felkeresi a fiát, aki talán
látni sem akarja. Lehet, hogy addigra neki is lesznek gyerekei.
Christian titokban, könnyes szemmel lesheti a járda
túloldaláról a családot, amelyet tönkretett.
– Ki kopog?
– Tegyél meg egy szívességet!
– Micsodát?
– Menj fel a szobádba! El kell intéznem valamit.
Megint kopogtak, még erőszakosabban.
– Miért? Mi folyik itt? – Johan meg sem mozdult.
– Nagyon szépen kérlek, csináld, amit mondtam!
Végre engedelmeskedett. Christian fülelt, amint fellépdelt
a lépcsőn, és kinyitotta a szobája ajtaját. Marta ártatlanul
érdeklődött, mi történt. Az ajtó becsukódott, egy pillanatra
visszatért a csend.
Christian a bejárati ajtóhoz lépett. Ennek így kell lennie.
Igazából megkönnyebbült. Azonnal felismerte az idősebb
rendőrt. A másikat, az egyenruhást, még sosem látta.
– Christian Holm? – A botjára támaszkodó öreg hangja nem
csengett olyan jóindulatúan, mint a múltkor. A fiatalabb
tisztelettudóan a háttérbe húzódott, hagyta, hogy a
tapasztaltabb kolléga tegye a dolgát.
– Igen. – A válasz erőtlenül bukott ki Christian száján. Úgy
érezte magát, mint egy állat, amely beletörődött az
elkerülhetetlenbe. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában
nyest költözött a padlásukra.
– Bejöhetünk? – köszörülte meg az öreg a torkát.
Christian szinte meg sem hallotta a kérdést. A nyestre
gondolt, arra, hogy hallották, amint fel-alá rohangál a fejük
felett. Reggelente mindig látták a létezése nyomait, a
székletét, a régi kacatokat őrző, szétrágott fadobozokat,
szétharapott kábeleket vagy egy elfeledett kismackó hiányzó
szemét.
– Holm úr?
– Lehetne, hogy kint intézzük el? A fiam alszik.
Mester és tanítványa szinkronban vontak vállat.
– Persze.
– Már jövök is.
Christian felkapta az első kezébe akadó kabátot. Johanét. A
nehéz, kapucnis széldzsekibe mély zsebeket varrtak. Christian
egy pillanatig szinte elhitte, hogy a fia illata meg tudja
védeni. Jólesett beszívnia, pont erre volt szüksége. Kilépett a
türelmesen várakozó rendőrökhöz, és becsukta maga mögött
az ajtót.
– Amikor felhívott minket a felesége… – kezdte az öreg.
Látszott, hogy vár valamire. De mire? – Maga azt mondta,
hogy az autón, amelyet látott, külföldi rendszámtábla volt.
– Igen.
– És a kollégámnak is azt mesélte, hogy látott egy kocsit a
vasútnál, de azt nem mondta, hogy látta a rendszámtáblát is.
Christian agya villámgyorsan járt. Most akkor
letartóztatják, vagy nem? Talán csak ki akarják kérdezni.
– Ez fontos részlet a számunkra. Amikor bejött az állomásra,
kelet-európaiakat említett, de ez elég tág fogalom, és a
rendszámtábla sokat segíthet.
– Hát persze – felelte Christian. Valami mocorogni kezdett
benne. Remény? – Nem igazán vagyok benne biztos, de mintha
a szemem sarkából láttam volna. Annyi betörés volt errefelé
az utóbbi időben, ezért az ember talán egy kicsit jobban
odafigyel. És persze egy külföldi kisteherautó elég
figyelemfelkeltő a vasúti átjáró alatt.
Holger mindent gondosan lejegyzetelt egy kis noteszbe.
Előtte feltette a szemüvegét. A kerek üveget vékony,
ezüstszínű keretbe foglalták. Lecsúszott az orrán, de nem tűnt
úgy, mintha zavarná.
– És milyen rendszámtábla volt?
– Nem vagyok száz százalékig biztos, de azt tudom, hogy
nem dán volt. Talán román lehetett.
– Ezt miért gondolja? – A fiatal rendőr gyanakvó hangon
szólalt meg. Még nem volt meg benne a tapasztalt nyomozó
nyugalma és megfontoltsága.
– Ahogy már mondtam, a rendszámtábla miatt.
A Christian hátsó zsebében lévő telefon pittyent egyet.
Az idősebb rendőr felpillantott a jegyzeteiből, és a
szemüvege kerete felett Christiant méregette.
– Hogy néz ki egy román rendszámtábla?
– Hát… – Tényleg, hogy néz ki? – Egy pillanat. – Christian
kivette a zsebéből a telefont, főleg azért, hogy időt nyerjen,
mintha pár pluszmásodperc megadhatná a választ a kérdésre.
Milyen betűk vannak egy román rendszámtáblán? Az SMS
Leonorától jött. Csak egy rövid utasítás érkezett. Gyere hétre a
Poseidonba! Semmi más. De ez azt jelentette, hogy nem hívta
fel a zsarukat. Ha felhívta volna őket, Christian nem mehetne
hét órakor a Poseidonba, mintha mi sem történt volna, mintha
Nanna még mindig életben lenne, és éppen dolgozatokat
javítana, miközben a három gyereke a trambulinon
ugrándozik a kertben.
– Holm úr!
– R… O… RO van rajta. Nem vagyok száz százalékig biztos,
de arra emlékszem, hogy amikor megláttam a kocsit, Kelet#Európára gondoltam, azon
belül is Romániára. A betörések
miatt is.
– Rendben – csapta össze a jegyzetfüzetét az öreg. – A
számomat tudják.
– Igen – mosolygott Christian. – A hűtőn van a
névjegykártyája.
Kezet szorítottak. Christian megvárta, amíg beülnek a
kocsiba. Nézte, ahogy elhajtanak, egészen addig követte őket a
szemével, amíg el nem tűntek a sarkon. Még mindig a nyesten
járt az agya, és a csapdán, amit állítottak. Az apja éjszaka a
konyhában őrködött, újságot olvasva és teázgatva várakozott.
Christian elképzelni sem tudta, hogy miért nem feküdt le,
talán attól félt, hogy a dög meglóg valahogy. A padláson
felhangzó sikoly az egész házat felverte, az állat fájdalmasan
vonyított, hiába próbálta kiszabadítani összezúzott testét a
fémrugó alól. Aztán hirtelen csend lett.
– Megdöglött – közölte az apja a konyhába lépő fiúval. Egy
szót sem vesztegett arra, hogy miért van fenn az éjszaka kellős
közepén, egyszerűen csak kijelentette, hogy a nyest
megdöglött.
Amikor felmentek a padlásra, kiderült, hogy ez nem igaz.
Éppen ellenkezőleg, a kis ragadozó tágra nyílt szemmel
bámult maga elé, és szinte normálisan lélegzett. De feladta a
harcot. Nem akart küzdeni. Christian azt képzelte, könyörög,
hogy öljék meg. Az apja teljesítette a kívánságát. Kalapáccsal.
Christiannek nem volt ideje elfordítani a fejét.
15
Holger a botját szorongatta, pedig ült. Rossz szokás. A keze
megbarátkozott a fogantyú csiszolt fájával, úgy viselkedett,
mint a szemüvegesek, akik egy pillanatra sem tudják letenni a
szemüvegüket, ha nincs rajtuk, akkor is piszkálgatják. Az
embernek időskorára rögzülnek a mozdulatai, pont olyan
személyessé és egyedivé válnak, mint az ujjlenyomata.
– Na, és láttad rajta, hogy mit követett el? – kérdezte
Josefine.
– Christianen? Nem. Azt láttam, hogy stresszel valamin, de
ezen nem csodálkoztam. Az emberek nem szokták kitörő
örömmel üdvözölni a rendőrséget. Mindenkinek van vaj a
fején, és ha meglátnak minket, eszükbe jut. Nagyapádnak
igaza volt.
– Nagyapának? – Josefine arcán értetlenség tükröződött.
Elképzelni sem tudta, miért kell a nagyapját belekeverni.
– Nem szerette a rendőröket.
Holger visszagondolt az első találkozására az öreggel.
Karennel Koppenhágából Hjørringbe vonatoztak. Az
állomásról taxival mentek Skallerupba. Mire megérkeztek a
tanyára, a tél már sötétbe burkolta a tájat.
Holger gyerekkora óta nem járt hasonló helyen, akkor is
csak nyaralni ment, és rettenetesen érezte magát. Hiányzott
neki az édesanyja. Ez még az ötvenes évek végén történt,
amikor a városi emberek vadidegenekre bízták a gyerekeiket,
hogy egy kicsit felhízlalják őket, és friss levegőt szívhassanak.
Holger Fyn szigetére került. A tanyával nem volt semmi gond,
mégsem tudta megszokni. Minden olyan idegennek tűnt,
hiányoztak neki a barátai, korábban soha nem jutott eszébe,
hogy a város ne lenne megfelelő hely egy gyerek számára.
Ezt megpróbálta elmagyarázni Karennek is, de a kísérletei
zátonyra futottak a lány büszkeségén. Bár Karennek esze
ágában sem volt itt letelepedni, és a szülei életét folytatni,
mégis büszke volt arra, hogy az uralmuk alá hajtották a
természetet, megéltek az Északi-tenger mellett, a homokos
földön, a sovány termésen.
Később más földművesek is hozzá hasonlóan viselkedtek.
Öntudatosak voltak, tisztában voltak a saját nagyságukkal,
azzal, hogy miattuk működik minden, hogy a világ nagyrészt
tőlük függ. Hogy nélkülük semmi sem lenne. Az ember
rengeteg dolgot tud nélkülözni. Például Karen munkáját is. A
színészkosztümöket, amelyek a műanyag játékokkal, a
pornóval, a szocialistákkal és a versekkel együtt ott voltak
Erling ötös listáján, amelyen a társadalom számára
haszontalan dolgokat gyűjtötte össze. Lehet, hogy Karen
lázadásból választotta ezt a szakmát, bár ő hallani sem akart
erről a magyarázatról. Mindig azt mondta, hogy szereti a
ruhákat, a színeket, az anyagokat, hogy mindez új életre kel a
keze között. Amikor Holger először ment el vele az istállóba,
hogy a lány megtanítsa fejni, arra gondolt, hogy talán mégis
van összefüggés a származása és a munkája között. A tanyán
végzett munkát láthatatlan szál kapcsolta a
szabómesterséghez. Mindkét területen nagy hangsúlyt kapott
az érzékiség. Az állat bőre, az anyag, a kézzel végzett munka,
a pontosság. És persze az azonnali eredmény.
– Apa! Hol jársz? Elmentek otthonról?
– Leonora tényleg nem volt otthon, amikor visszamentünk.
– Holger letette a botot. – A kocsija sem volt a ház előtt. Jóval
később, amikor nyomozni kezdtem utánuk, láttam az üzenetet,
amit a férjének írt, mialatt kihallgattam az ajtó előtt.
– Kihallgattad? Nem csak gyanúsítottakat szoktak
kihallgatni?
Holger vállat vont. A rendőrség számára mindenki
gyanúsított, amíg be nem bizonyosodik az ártatlansága. Csak a
bíróságon fordul a kocka. Ezt persze nem akarta elmondani a
lányának, nem illett volna a világképébe. Talán emiatt jött
olyan jól ki Erlinggel. Egyikük sem kedvelte a hatóságokat.
– Mindenesetre Leonora azt írta neki, hogy találkozzanak a
Poseidonban.
– Miért nem érezted, hogy valami nincs rendben? – nézett
rá Josefine hirtelen szúrós szemmel.
– Mit kellett volna éreznem? Ez nem így működik. Az
ember nem hagyatkozhat az érzéseire.
– Az ember nem hagyatkozhat az érzéseire – ismételte meg
Josefine. – Hát persze.
Holger nyelt egyet, és magába fojtotta az ingerültségét.
Úgy érezte, mindig igazságtalanul bántak vele. Először Erling,
aztán az emberek, mindazok, akiket kihallgatott, és most a
saját lánya.
– Tudod jól, miről beszélek. A nyomozás során félre kell
tennünk az érzéseinket. Összefüggéseket kell keresnünk. Volt,
hogy meg voltam győződve róla, megtaláltam az elkövetőt.
Egyszerűen éreztem, hogy ő az.
– És mégsem ő volt?
– És mégsem ő volt. Egy ilyen tapasztalat után az ember
nem követi el még egyszer ezt a hibát. Azt gondoltam, hogy ez
tetszeni fog az igazságérzetednek. Hogy nem csak a hasunkra
csapunk, és eldöntjük, ki tűnik a legvalószínűbb elkövetőnek.
Szóval ezért nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget annak,
hogy Christian idegesnek tűnt, amikor ajtót nyitott.
Fogalmam sem volt, mi történt vele közvetlenül előtte. Az is
lehet, hogy összeveszett valakivel. Mint te és én akkoriban,
amikor mindenbe belekötöttél.
Josefine váratlanul elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét az
apja felé. Holger nem hagyta magát ilyen könnyen
lekenyerezni. Először azzal vádolja, hogy érzéketlen, aztán
meg a kezét akarja fogni.
– De apa! Biztos vagy benne, hogy Christian gázolta el azt a
nőt?
– Igen – sóhajtott fel a férfi. Visszagondolt arra, ahogy
Christian átölelte a fiát. Az ablakon keresztül látta. – És azt is
tudjuk, hogy Leonora mit írt a férjének a beszélgetésünk alatt.
– Gyere hétre a Poseidonba! – idézte Josefine.
– Igen. Később elolvastam.
– Ez akár egy romantikus randevú is lehet. Miért írna
ilyesmit egy nő, aki rájött, hogy a férje megpróbálta kinyírni?
– Miért ne? Félti az életét, és csak forgalmas helyen
hajlandó találkozni vele. Csak így érzi magát biztonságban.
Egyébként pedig Christian tizennégyszer hívta, mielőtt
bekopogtunk hozzá aznap este. Ki telefonál tizennégyszer?
Csak az, aki nagyon kétségbe van esve.
– Én is szoktam ilyen sokszor hívni Markot – vetette ellen
Josefine. – És egyáltalán miért akarna találkozni a férjével?
Ilyet egy nő soha… Érted? Soha nem csinálna. A sztorid nem
állja meg a helyét. Itt a bizonyíték. Sajnálom. Az ügyet
lezártuk – jelentette ki megfellebbezhetetlenül. Mint egy
bíró. Micsoda kis diktátor! Elviselhetetlen nőszemély,
fiatalabb korában is mindig így viselkedett. Egyszer azzal
állított haza, hogy egy szélsőbalos pártban fog önkénteskedni.
Holger arra már nem is akart gondolni, milyen volt, amikor
bemutatta neki a barátját, Markot.
Mark Christianiában, vagy, ahogy Holger nevezte, az
önjelölt szabad városban nőtt fel. Holger is ott volt azok között
a rendőrök között, akiket 1969-ben biciklin küldtek ki a régi
laktanyához, amelynek üres épületeibe beköltözött pár hippi.
Az utasítás egyértelmű volt: a hippiknek el kell kotródniuk.
Az egyik idősebb rendőr vitte a szót. Megpróbálta
elmagyarázni, hogy nem lehet csak úgy elfoglalni egy házat,
amely nem az ember saját tulajdona. A hippik teljesen
máshogyan álltak ehhez a kérdéshez. Holgernek sosem
sikerült megérteni a logikájukat. Valami olyasmiről
hadováltak, hogy az államnak nincs joga kitiltani őket az üres
épületekből, hiszen egyébként nem lenne tető a fejük felett.
Karennek ekkoriban ajánlottak fel egy varrónői állást az
aarhusi színházban, ami kapóra jött, mert amúgy is közelebb
szeretett volna lakni a szüleihez, és azt akarta, hogy a
születendő gyermekei ismerjék meg jobban a szülőföldjét.
Holgernek sem volt kifogása a költözés ellen. Kezdett elege
lenni az egészből, a d’Angleterre hotel előtti tüntetés a
Világbank ellen nagyon erőszakosra sikeredett, a fiatalokból
kitört a düh, túl nagy szakadék tátongott a társadalom
különböző csoportjai között. Többé már nem rendőrségi
munkát vártak el tőle, azt, hogy letartóztassa azt a néhány
bűnözőt, akik a többség érdekei ellen dolgoznak, hanem
inkább ütközőként használták az egyre jobban széttöredezett
társadalomban. Aarhusban megkönnyebbült, bár
természetesen ott is rendeztek hébe-hóba tüntetést, a
Mindegadén még egy házat is elfoglaltak, hogy a fővárost
majmolják, de nem voltak zavargások, és nem vontak ki a
társadalomból egy egész városrészt.
Ezért is ütközött meg nagyon, amikor Josefine egy szép
napon Markkal bukkant fel a nyaralójukban. Mintha
szántszándékkal eldobta volna magától mindazt, amit a szülei
felépítettek, az általuk kijelölt kereteket. Mindkét gyerekük
varázslatos, biztonságos és nyugalmas gyerekkort mondhatott
a magáénak, Karen magával vitte őket a színházi próbákra,
bemehettek a színpad mögé, onnan nézhették, amint
felhúzzák a függönyt, előhozzák a kellékeket, beállítják a
fényt. Erre Josefine kilövette az orrát, hátul földgömböt
tetováltatott a nyakára, és mindennek a tetejébe összeszedett
egy christianiai pasit.
Karen látta a férjén, milyen dühös, és milyen közel áll
ahhoz, hogy kihajítsa őket. Szinte már nyitotta is a száját,
hogy felszólítsa őket, fogják a cókmókjukat, és többet vissza se
jöjjenek. Ekkor a nő megragadta a férje kezét, és
belemélyesztette a körmét. Ilyet korábban még soha nem
csinált. Maga után húzta a férfit a hátsó kertbe, ahol két
földbe vert cölöp közé szárítózsinórt feszítettek ki, hogy ha süt
a nap, ki tudják szellőztetni az ágyneműt.
– Ez olyan, mint egy színdarab – jelentette ki. Holger
tiltakozott. Az lehet, hogy Mark bohózatba illő figura, de ez
sajnos a kegyetlen valóság. – Figyelj rám! Pont erről szól a
színház és a mozi. Emlékszel, amikor a Rómeó és Júliát
játszottuk? – Hát hogyan felejthette volna el? A felesége a
szívét-lelkét beleadta az előadás kosztümjeibe, a ruhán,
amelyben Júlia meghalt, éjt nappallá téve dolgozott. Francia
liliomokat hímzett a nyersfehér selyembrokát anyagra. És
persze igaza volt. Amikor az ember ilyen drámákat nézett,
mindig a szülőket hibáztatta, mert megmakacsolták magukat,
és nem tudták elengedni az előítéleteiket.
Karen csak annyit kért tőle, hogy várjon kicsit. Akár
másnap vagy két nap múlva is kidobhatja őket, ha még mindig
dühös. Bármikor eltaszíthatjuk magunktól azokat, akiket
szeretünk. Ez a lehetőség soha nem tűnik el, fejtegette, majd
hozzátette, hogy az öböl túloldaláról láthatatlan közönség
nézi őket. Maga a sors, amely most élénk figyelemmel kíséri,
hogyan reagál Holger arra, hogy az idősebb lánya kihívást
intézett hozzá, és a barátján keresztül világosan kifejezte,
hogy mit gondol az apja elveiről.
A nő körmeinek nyoma még másnap is meglátszott a férfi
kezén. Nem dobta ki Markot és Josefinét. Majdnem sikerült
elkerülniük, hogy Christianiáról beszéljenek, de miután
megvacsoráztak, és Holger egyedül maradt a teraszon
Markkal, nem tudta visszafogni magát. Josefine és Karen
leszedték az asztalt, és kávét főztek. Holger megkérdezte
Markot, nem járt-e el az idő Christiania felett, amire azt a
választ kapta, hogy erre soha nem fog sor kerülni, mivel
Christiania nagyon haladó, az idő inkább a világ többé része
felett járt el. Ezután ejtették a témát. Ráadásul kiderült, hogy
Mark is pipázik, és nem csak vicces dohányt szív.
Ezenkívül nem találtak túl sok közös pontot, talán csak azt,
hogy mindketten szeretnek építeni és olvasni. És hogy persze
mindketten imádják Josefinét. És hogy a szomszédoktól
eltérően rühellik a pecázást. És hogy inkább húst esznek, mint
zöldséget. De ennél több közös érdeklődésük tényleg nem
volt… Vagy talán mégis? Politikáról mindenesetre soha nem
beszéltek.
– Nem akarsz tovább mesélni? – kérdezte Josefine. – A
Poseidonnál hagytuk abba.
– Láttam a bankszámlakivonatukat. Kilencvenkilenc
koronát fizettek, pedig volt asztalfoglalásuk. Ez szerinted mit
jelent?
Josefine vállat vont.
– Nem ízlett nekik a kaja.
– Mindössze húsz percet maradtak. Csak egy pohár
fehérbort és egy ásványvizet rendeltek.
– Akkor meggondolták magukat.
Holger megrázta a fejét. A lánya komolyan nézett rá. Még
mindig nem hitt neki. Hiába számolt be a bizonyítékokról, az
üzenetekről, arról, hogy két kocsival mentek a Hanklithez,
Leonora kamaszkori ügyéről, Josefine még mindig úgy érezte,
hogy nem áll össze a kép.
– Leonora rájött, hogy mit követett el a férje – ütötte a
vasat Holger. – És azt akarta, hogy fizessen meg érte.
16
– Azt hiszem, a feleségem foglalt asztalt – fordult Christian
a fiatal pincérlányhoz. – Leonora Holm néven.
Mialatt a lány az asztalfoglalásokat böngészte, a férfi arra
gondolt, hogy talán csapdát állítottak neki. Mint ahogy az
apja régen a nyestnek. Lehet, hogy most fogják letartóztatni?
Leonora talán tekintettel akart lenni Johanre, nem akarta,
hogy szemtanúja legyen, amint az apját bilincsbe verve viszik
el otthonról.
– Nem találom – szólalt meg a lány a képernyőt nézve. – De
van egy foglalásunk Leonora Harding néven.
– Igen, ez lesz az. – Most meg kellene magyaráznia a
lánynak, miért rontotta el a felesége nevét? Mit mondjon,
miért a lánykori nevét használta az asszony? Talán
eljátszhatná, hogy demens.
– Jöjjön utánam!
Átvágtak a skandináv stílusú termen. Hideg, visszafogott
benyomást keltett, áradt belőle az a fajta minimalizmus,
amellyel a dánok az utóbbi években nem tudtak betelni. Nem
várták rendőrök. Leonora egyedül ült a hátsó asztalok
egyikénél. A mögötte lévő falba a padlótól a plafonig
hatalmas akváriumot építettek, benne egzotikus lények
úszkáltak, egy kis Karib-tengeri hangulatot csempészve
Vejlébe. Christian mintha egy apró cápát vett volna észre a
vörös és sárga halacskák között.
– Szia – köszöntötte suttogva a feleségét.
A nő ajka különös mosolyra húzódott. A pincérnő
tiszteletére ő is köszönésfélét mormogott. Christian bort
rendelt akadozó nyelvvel. Leonora előtt egy üveg Perrier és
egy jégkockával teli pohár állt az asztalon.
Leült, és szemügyre vette a feleségét. Meg kellett
állapítania, hogy megváltozott. Már nem úgy nézett ki, mint
aki mindjárt összeomlik. Eltűnt belőle a feszültség, furcsa erő
költözött belé, ijesztő ellenségesség. Vagy csak a halak miatt
látja ilyennek, esetleg az alváshiány miatt képzelődik?
– A lánykori nevedet használtad.
– Christian! – Leonora összekulcsolta a kezét az asztalon, és
előrehajolt. – Tudod, miért itt akartam találkozni veled?
A férfi nem válaszolt. Megfordult. Rajtuk kívül alig
lézengtek az étteremben. Az ajtónál egy idősebb házaspár ült,
tőlük néhány asztalnyira két fiatal. A fiatalok egymásba
fonták a kezüket, szerelmesen pislogtak egymásra, a fiú
mondott valamin, a lány felnevetett. Az öregek hallgattak.
Maguk elé bámultak, az évek elvették tőlük a szavakat.
Christian visszafordult a felesége felé.
– Tudod? – ismételte meg a nő.
A férfi vállat vont.
– Mert félsz?
– Sokat gondolkoztam az elmúlt órákban.
– Remélem, Johanre is gondoltál.
– Ne merészeld a szádra venni a nevét! – csattant fel a nő. –
Ebben az összefüggésben ne! Megértetted?
– Igen. – Christian egyre kellemetlenebbül érezte magát a
felesége ellenséges hangja hallatán. Úgy beszélt, mintha nem
is ismernék egymást. Mintha nem töltötték volna együtt az
elmúlt huszonöt évet. Hirtelen megértette, hogy pontosan
erről van szó. Minden eltűnt. A közös életük, az érzéseik, az
élményeik. Akkor este tűntek el a benzinkúton. Mialatt a
kocsit mosta, mialatt küzdött, hogy az utolsó csepp vért is
eltávolítsa az autóról, saját magukat is feloldotta, Christiant
és Leonorát, a múltjukat, az emlékeiket. Lefolytak a szennyes
vízzel együtt. Csak a jelen maradt. A hideg és kellemetlen
jelen, amellyel a férfi nem tudott mit kezdeni.
– Rengeteget gondolkoztam. Ismersz. Soha nem cselekszem
meggondolatlanul. Mindig mindent alaposan megfontolok. –
Leonora a tányérja mellett fekvő villát piszkálta. – És most az
összes bűnödet mérlegre tettem.
– Leonora! – szólalt meg Christian, de a felesége nem
hagyta magát megállítani.
– Nincs kétségem afelől – vette lejjebb a hangját a nő –,
hogy annak a három árvának az lenne a legjobb, ha az életed
hátralévő részét börtönben töltenéd. Az édesanyjukat persze
ez nem hozná vissza, de egyfajta igazságtétel lenne.
Elhallgatott, és vizet töltött a poharába. A férje arcát
tanulmányozta. Christian a halakat nézte. Most mintha
gyorsabban úsztak volna. Hirtelen hányinger tört rá, mintha
kanyargós úton hajtott volna. Úgy érezte, mintha
leereszkedtek volna az alvilágba, a gyűlölet, vér, gyilkosság,
féltékenység és a kibaszott halak világába.
– De nem vagyok bíró – folytatta Leonora. – Nem vagyok
pártatlan. Elsősorban egy fiú édesanyja vagyok. Johan az
egyetlen jó, ami valaha történt velem. Az egyetlen, amire
igazán büszke vagyok. Érted?
– Igen.
– Azt akarom, hogy jó élete legyen. Erre tettem fel
mindenemet. Mindent feláldoztam érte. Ha most elítélnek, és
börtönbe kerülsz gyilkosság és csalás miatt, az tönkretenné.
Soha nem tenné magát túl rajta, és minden áldozatom
hiábavaló lett volna.
– Ami aznap este történt, baleset volt – suttogta a férfi. –
Beteg voltam.
Leonora nem is figyelt rá.
– De van itt egy kis probléma. Veszélyben lesz az életem? –
Felemelte a kezét, hogy jelezze, Christian nem szólhat közbe. –
Szörnyű gyilkosság terheli a lelkiismeretedet, és az emberölés
nem évül el. Bármikor elítélhetnek érte, és csak én tudom,
hogy te tetted. De ezt a kis problémát megoldottam. Tudod,
hogyan?
– Nem – felelte a férfi, és arra gondolt, most, hogy
bevallotta a gyilkosságot, mindjárt előugornak a rendőrök a
vécéből. Még az is lehet, hogy Leonora felveszi a
beszélgetésüket.
– Letétbe helyeztem egy borítékot az ügyvédnél. Ha
váratlanul meghalnék vagy eltűnnék, ki kell nyitniuk. Az
autómosó felvétele van benne, valamint egy levél arról, hogy
ki ölte meg Nannát.
– Esküszöm, hogy soha nem tudnék neked ártani. Komolyan
mondom. Aznap este valaki más cselekedett, nem én.
– Semmit sem ér a szavad.
– Mit… – Christian elakadt. Fogalma sem volt, hogyan
kellene folytatnia a mondatot. – Mit tegyek, hogy elhidd? –
Már előre rettegett a választól.
Leonora a nyakához emelte a kezét.
– Most jól figyelj! – A feje szinte egybeolvadt egy mögötte
elúszó nagyobb halrajjal. – Azt akarom, hogy azt tedd vele,
amit velem akartál.
Christian mondani akart valamit, a szája mozgott, de nem
jött ki rajta hang.
– Zeniával – fejezte be a nő. A pincérnő kérdő
arckifejezésére a fejét rázta, nem, még nem döntötték el, mit
szeretnének enni. Arra is volt ereje, hogy műmosolyt
villantson a lányra.
– Leonora! Ez őrültség! Nem tudom, mi történt velem aznap
este. Nem voltam magamnál. Miután megfenyegettél, hogy
feljelentesz, elveszítettem a fejem. Tudom, milyen
nevetségesen hangzik, de el kell hinned, hogy ez történt.
Kérlek, higgy nekem! Könyörgök. Bármit megtennék.
Leonora közelebb hajolt hozzá. Távolról talán úgy tűnt,
mintha meg akarná csókolni.
– Bármit megtennél? Akkor tedd meg! Tedd meg vele, amit
velem akartál! Ez a hallgatásom ára.
A férfi a fejét rázta. Felfogta a szavak értelmét, de nem
hitte el, amit hallott.
– Hogy mit akarsz? – suttogta. – Nem értem. Azt akarod,
hogy… Hogy öljem meg Zeniát?
A nő nem válaszolt. A szemében olyan kifejezés villant, amit
Christian korábban még sosem látott benne.
– Mondd csak, te teljesen… – Képtelen volt befejezni a
mondatot. Megbolondultál. Igen, ez történt. A felesége
megbolondult. Látszott rajta. Christian tette ilyenné. Hogy
Zeniának meg kell halnia? Ez lehetetlen. Zenia a halál szöges
ellentéte. Ő az élet, a szerelem. A férfi körbekémlelt az
étteremben, hogy biztos lehessen benne, senki sem hallja őket.
– Ezt nem gondolod komolyan, akkor sem, ha most így
érzed. Nagyon rossz ötlet. Majd meglátod, egy-két hét múlva
teljesen máshogy fogod látni.
– Nincs egy-két hetünk.
– Miért ne lenne? Rengeteg időnk van. Esküszöm, hogy
többet nem fogok vele találkozni. Baleset volt. Gondoljunk
Johanre.
– Megint kimondtad a nevét, és úgy tűnt, mintha én nem
gondolnék a fiunkra. Mindennek ára van. Ha elveszel egy
életet, élettel kell fizetned érte. Ez mindig így volt. Fizethetsz
a saját életeddel, és börtönbe vonulhatsz, vagy fizethetsz az
övével. Megérdemli, végül is tönkre akarta tenni az enyémet.
– Leonora félrebillentette a fejét. Christian nézte, amint
ömlöttek a szájából a fejében kavargó gondolatai. – Először ő
akart tönkretenni, utána te. Egyikőtök sem járt sikerrel. Most
én jövök. De semmit sem akarok elkapkodni. Vele fogjuk
kezdeni. Szét akart rombolni egy családot, el akart pusztítani
engem. Azt majd később kitalálom, hogy veled mit csináljak.
– Gondolkozz már! Még egy gyilkosság? Ez csak növelné a
lebukás kockázatát. Még nagyobb veszélybe sodornánk Johant.
Te is mondtad, hogy tönkremenne.
– Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor megpróbáltad
elintézni az anyját. Egyébként pedig minden csak tervezés
kérdése, és mint láttuk, ebben igazán jó vagy. Az embernek
csak alibire van szüksége. Nekem is csak egy alibi kellett akkor
este.
Leonora elhallgatott, időt akart adni a férjének, hogy
felfogja a szavai értelmét.
– Miről beszélsz?
– Arról az estéről, amikor Mick leesett a szikláról. – A nő
hátradőlt, mintha lehetőséget akart volna biztosítani a
férfinak az emlékezésre. Hanklit, Sonja, amint meghallotta a
sikolyt, Mick zuhanása, a hullámok és a víz, amint magával
ragadta a fiút.
Christian a legszívesebben felpattant volna, hogy minél
messzebbre rohanjon. Hogy felakassza magát, feljelentse
magát, bármi mást tegyen, mint hogy itt ül, és hallgatja
Leonorát, de nem mozdult. A nő felállt, áthúzta a székét az
asztal másik oldalára, hogy ne egymással szemben üljenek,
hanem egymás mellett. A férfin egyre inkább elhatalmasodott
a rémület. Leonora körbenézett az éttermen. Vajon mit keres?
Tanúkat?
A férje füléhez hajolt.
– Te is jártál a sziklán. De nem úgy történt, ahogy Sonja
gondolta. Nem én löktem le.
Christian kétségbeesetten kutatott valami ismerős után a
nő arcán, látni akarta a régi Leonorát, akibe beleszeretett,
akit olyan jól ismert. De nem találta. Eltűnt.
– Tudtam, éreztem, hogy valami folyik a hátam mögött. Az
ilyesmit megérzik a nők, akkor is, ha még kislányok. – A nő
mesélni kezdett. Hogy aznap késő este néhányan elbicikliztek
a Hanklithez. Mick tőle is megkérdezte, hogy van-e kedve, de
jól tudta, hogy nincs ideje. Gyakorolnia kellett, a zenetanár
Nykøbingből jött, hogy segítsen neki, a fontos versenyig már
csak egy hét volt hátra. A lány egyedül ült az egyik teremben
egy gramofon és Sztravinszkij Tűzmadara társaságában.
Bizonyosságra vágyott. Tudnia kellett, hogy Mick melyiküket
akarja. Feltette a lemezt, ami harmincöt percet adott neki. A
Hanklithez az iskolától tíz perc alatt lehetett eltekerni, ha az
ember mindent beleadott, akkor kicsit még gyorsabban is.
Kimászott az ablakon. Reménykedett, hogy a zenetanár a
zongoristákkal marad, nekik nagyobb szükségük volt
segítségre. Leonorának igazából csak annyi dolga volt a
versenyig, hogy újra és újra eljátssza ugyanazt a darabot,
meghallgassa a felvételt, majd megint játsszon, próbálja meg
a lehető legpontosabban eltalálni a hangokat. Papagájként
kellett utánoznia. Akkoriban ezt persze nem így látta, de ma
már igen. Amikor biciklire pattant, nem vitte magával a
kabátját, túl nehéznek ítélte. A hűvös levegő ellenére hamar
kimelegedett.
– Te is voltál a Hankliten – suttogta.
A pincér az étterem másik végéből figyelte őket, nem tudta
eldönteni, szeretnének-e már rendelni. Leonora duruzsolása
és a halak folyamatos mozgása miatt Christian szédülni
kezdett. Alig fogta fel, amit hallott. Leonora leugrott a
bicikliről, átfutott a magas füvön, és megpillantotta Micket és
Sonját. A szerelmét és a legjobb barátnőjét, amint elmerültek
egymásban.
– Ezek szerint Sonjának mégis igaza volt – szólalt meg
Christian. – Ott voltál.
– Igen. Láttam őket.
– Senki sem hitt neki.
– Rengetegen hittek neki, csak senki sem tudott
bebizonyítani semmit. Ezzel kapcsolatban neked is van
tapasztalatod, nem?
– Tudják már, mit szeretnének?
Christian összerezzent, és felkapta a fejét a pincérnő
hangjára.
– Még nem.
A pincérnőn látszott, hogy a legszívesebben megjegyezné,
ideje lenne rendelniük, az étterem nem tűrheti, hogy a
vendégek csak pusmognak, és nem fogyasztanak, mégis szó
nélkül otthagyta őket. Leonora folytatta a történetét.
Christian fülét egyre jobban bántotta a hangja. A nő
elmesélte, hogyan figyelte őket a rejtekhelyéről, igazából az
esti sötét akadályozta meg, hogy észrevegyék. Zajt ütött,
amire Sonja idegesen nézett körbe. Mick felállt, rágyújtott.
Leonora utánalopakodott. A fiú meztelen felsőtesttel állt, a
hold magasan ragyogott az égen, lent a strandon a többiek a
tábortűz körül ültek, valaki egy Bob Dylan-dalt gitározott.
Leonora mondani akart valamit a félmeztelen fiúnak. Mick
meglepetten pislogott rá. A nevét dadogta. Nem találta a
szavakat. Talán hazudni akart, azt kamuzni, hogy semmi sem
történt. A lány megütötte. Az arcába vágott, de nem elégedett
meg ennyivel, a megcsalás felett érzett fájdalomtól elvakulva
megint felemelte a kezét. A fiú hátralépett, hogy elkerülje az
ütést, és ekkor elveszítette a talajt a lába alól. Leonora tisztán
emlékezett a szemére, amikor rájött, hogy szakadék húzódik
alatta, és hiába próbált belekapaszkodni valamibe. A lány
hátralépett. A fiú ekkor a nevét sikította. Leonora! Mintha így
bele tudott volna kapaszkodni, mintha a neve meg tudta volna
menteni. Leonora lenézett a mélybe, látta a fiú ide-oda
csapódó testét, majd azt, hogy összezúzódik egy kövön.
– Akkor rohanni kezdtem. Leléptem. Pont úgy, mint te,
amikor azt gondoltad, hogy elgázoltad a feleségedet.
– Beteg voltam – suttogta Christian.
– Hát én nem voltam az. Csak egy féltékeny kamaszlány
voltam. Nem akartam megölni. Csak egy pofont kevertem le
neki. Dühös voltam rá, de igazából az bántott, hogy Sonja
képes volt ilyesmire.
Christian szerette volna meggyőzni, hogy ő sem akart
rosszat, csak a kimerültség, a kétségbeesés, a kialvatlanság és
a fenyegetések hatására szörnyű állapotba került, de Leonora
nem hagyta. Mesélni kezdte, hogy biciklizett vissza az
iskolába. Rohant, még pont látta, amint Sonja Mick kiáltása
hallatán a ruhájával az ölében a szakadék széléhez futott.
Elért a földút mellett hagyott biciklijéhez. Még a korábbinál is
gyorsabban pedálozott. Sem előtte, sem azóta nem hajtott
ilyen őrülten. Nem találkozott autóval, akkoriban esténként
nem igazán volt forgalom a szigeten. Hová is mentek volna az
emberek? Legkésőbb este kilenckor minden bezárt. Letette a
biciklit az iskola mellett, biztos volt benne, a tanár rájött,
hogy nincs ott. De az ablak pontosan úgy várta, ahogy hagyta.
A lemez a vége felé járt. Bemászott a terembe. A nagy
sietségben belekadt valamibe, a csuklójától a könyökéig
felszakadt a bőr. Gyorsan felkapta a hegedűjét.
– Remegett a kezem. Biztosan neked is. Már úgy értem,
hogy akkor, amikor elgázoltál. Amikor áthajtottál a fejemen.
Christian a felesége tekintetét kereste. Teljesen
megbolondult. A tekintetéből őrület sugárzott. Még soha nem
látta ilyennek. Ezt a szörnyeteget ő hozta létre. És Leonora
hozta létre azt a Christiant, aki aznap este a kisteherautóban
ült.
– Remegett a kezed, drágám? Remegett a kezed, amikor
elütöttél?
– Leonora…
– Válaszolj! – vágott a szavába a nő. – Ha nem válaszolsz,
sikítani kezdek. Azt fogom ordibálni, hogy te voltál. Biztos van
a vendégek között olyan, aki ismerte Nannát. Látod azt az
idősebb hölgyet ott szemben? Szomorúnak tűnik. Talán
ismerték egymást. Szerinted?
Christian az asszonyra pillantott. Tényleg szomorúnak tűnt,
de talán csak azért, mert a partnere még nem érkezett meg.
Lehet, hogy attól tart, egyedül kell ennie.
– Nem remegett a kezem, mert őrült voltam.
– Tényleg? Nekem remegett. Egészen addig, amíg a lemez
le nem járt. Akkor a húrokra nyomtam a vonót, és játszani
kezdtem. Minden idegességem elpárolgott. Abban a
pillanatban tudtam.
– Mit?
– Hogy nyerni fogok.
Leonora mosolyán látszott, hogy visszagondol arra, hogyan
fedezte fel az erejét, alig pár perccel azután, hogy egy fiú a
szeme láttára életét vesztette. Az erőt, hogy mindent kizárjon,
hogy a benne uralkodó nyugtalanságot, zűrzavart és indulatot
a zenébe csatornázza, hogy életet adjon a hegedűből kicsiholt
hangoknak.
– Nem sokkal később kinyílt az ajtó. Søndergård asszony
kukucskált be rajta. Fiatalkorában a Sjælland Szimfonikus
Zenekarban játszott. Végighallgatta a játékomat. Egyetlen
hibát sem vétettem. Tudod, mit mondott?
– Nem.
– Hogy sokra fogom vinni. És igaza lett. Johan édesanyja
lettem. És nem engedem, hogy ezt elrontsd. Érted?
Tűzmadárként emelkedtem a magasba, kiemelkedtem a
gyerekkorom hamvaiból. Túléltem, hogy kétszer is cserben
hagytak. És legyőztem a halált. Senki más nem tudta volna ezt
utánam csinálni. Mindenki lemondott Johanről. Te is.
Látszott az arcán, hogy komolyan gondolja, amit mond.
Hogy Christian is feladta a reményt, hogy Leonora egyedül
maradt a dán orvosokkal, a világgal és az élet legnagyobb és
legyőzhetetlen ellenfelével szemben.
– Legyőztem a halált. Kétszer is. Először, amikor
megmentettem Johant, másodszor pedig Róma barlangjánál.
És most felteheted magadnak a kérdést, hogy mire vagy
hajlandó a túlélés érdekében. Gondold át alaposan! – Leonora
felállt a székről. – Holnap reggelig van időd.
HARMADIK RÉSZ
A szerelem máglyája
Ígéred-e, hogy leendő feleségedet/férjedet tiszteled és szereted,
amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?
Részlet a templomi esküvői szertartás szövegéből
1
Holger tartotta az ajtót a lányának. A nap hirtelen bújt elő.
Vele együtt a helyiek is kidugták az orrukat a lakásból.
Nemsokára tele lesz a parkoló poros autókkal és neveletlen
kölykökkel.
– Mégis igazuk volt a meteorológusoknak – jegyezte meg
Josefine. Az időjárással párhuzamosan a hangulata is javult.
– Nem megmondtam, hogy sütni fog még a nap?
– Annyi mindent mondasz, apa. Egyszer azt, hogy sütni fog
a nap, utána meg azt, hogy eső várható. Így minden oldalról
bevéded magad, és mindig igazad lesz. Ismered az ilyen
embereket?
– Igen. Egy pont itt áll velem szemben – mutatott Holger a
lányára a botjával. – Leülünk?
Josefine segített az apjának, majd gondosan lesepergette
magának a legkevésbé koszos fehér műanyag széket.
– És mi van a szörnyű sztoriddal? – helyezkedett el
óvatosan. Vigyázott, hogy a ruhája ne gyűrődjön nagyon meg.
– Megölte Christian a szeretőjét? És mi a tanulság?
– A tanulság? Nem vagyok biztos benne, hogy tetszeni fog.
– Meséld el a végét! Nemsokára jönnek értünk, és addig
hallani szeretném.
Holger felsóhajtott.
– A történet hátralévő része arról szól, hogy Leonora és
Christian hogyan járt túl a rendőrség eszén. Hogy hogyan
jártak túl az eszemen.
A vallomás könnyen gördült le a férfi nyelvéről. Látott már
ilyet. A bűnözők, a gyilkosok a kihallgatások kezdetén
általában tagadnak, bármilyen erős bizonyítékok szólnak is
ellenük. Még akkor is, ha véres ruhában csípték őket nyakon,
és megtalálták a gyilkos fegyvert a csomagtartójukban. Az
első reakció szinte mindig a tagadás. Ilyenkor Holgernek és a
kollégáinak kellett rávezetniük őket a helyes útra. A vallomás
útjára. És most Holger is rálépett.
– Hibáztam. – A beismerés után Josefine rögtön a kezére
tette a kezét, és megszorította. Nem leereszkedően, inkább a
támogatásáról akarta biztosítani az apját.
– Mindig azt mondtad, hogy nem lehet az összes bűnözőt
elkapni. Az ember nem kaphat meg mindig mindent. –
Előrehajolt, és váratlanul homlokon csókolta Holgert, mintha
ő lenne a szülő, és meg akarná vigasztalni. Talán tényleg így
van. Az ember nem kaphat meg mindig mindent. Néha azért
összejön. Valamikor Holgernek is megvolt mindene. Karen és a
lányok. Amikor összeházasodtak, azt hitte, számít, hogy fiai
szülessenek. De kiderült, hogy ez inkább Erlingnek, Karen
apjának volt fontos, aki haláláig nem adta fel a reményt, hogy
a családjuk átveszi a skallerupi gazdaságot.
Holger igazából soha nem értette meg Karen családjának
ragaszkodását a gyökereikhez. Nem volt ellenvetése, amikor
Karen kijelentette, hogy abban a templomban szeretné
kimondani az igent, ahol a szülei és az előttük lévő
beláthatatlanul sok generáció is egybekelt. Holgert
görögkatolikusnak keresztelték, az ő családjának teljesen
mindegy volt, melyik templomot választják.
Vajon az volt élete legboldogabb napja? Amikor bevonultak
a tengerparton álló Ma°rup templomba? Amikor
megépítették, még több száz méterre volt a tengertől, aztán
eltelt hétszáz év, és a víz szépen lassan egyre közelebb került
a templomhoz.
Először a temető esett áldozatul, csontokat és koponyákat
vetett ki magából a föld, legurultak a meredek lejtőn a partra,
aztán később úgy döntöttek, hogy le kell bontani a templomot.
Ez volt Holger legboldogtalanabb napja? Nem. Karen halálát
sokkal rosszabbul viselte. De amikor a Nemzeti Múzeum
lebontotta a templomot, nehogy a tengerparton sétálók fejére
zuhanjon, úgy érezte, hogy az idő mindent felemészt. Az
embernek meg kell halnia, igen, de ráadásul semmilyen
nyomot sem hagy maga után. A szerelmük nyomai, annak a
napnak a nyomai is eltűnnek.
Az a nap. Holger a templomban várt, ahogy illik. Ahogy
teltek a percek, megrettent, hogy Karen meggondolta magát,
de egyszer csak meghallotta, hogy a templomszolga kinyitja
az ajtót. A vendégek felálltak, Holger szemébe könnyek
szöktek, de azonnal felszáradtak, mihelyt a Karen mellett
haladó Erling arcára esett a pillantása. Az öreg nem ilyen
vőről álmodott. Nagyon berzenkedett az ellen, hogy a lányát
egy zsaruhoz adja, akinek fogalma sincs a skallerupi
talajviszonyokról, még azt sem érti, miért nem szabad kétszer
egymás után ugyanabba a földbe búzát vetni, nem tudja, hogy
a növényeket évről évre váltogatni kell, képtelen felfogni,
hogy a szántóföld nem egyszerűen szántóföld, hanem élő
rendszer, és csak annak ad bármit is, aki érti és tiszteli.
Talán Josefine az öregapjától örökölte a világnézetét? A
vén, makacs Erlingtől, akinek a szája azért halvány mosolyra
húzódott, amikor az oltárhoz értek, és rábízta legkisebb lányát
a Sjælland szigetéről érkezett kopóra, bár a legutolsó
pillanatig abban reménykedett, hogy Karen a skallerupi
Sørent fogja választani, akivel gyerekkorában olyan szépen
eljátszott, és aki most egy nem túl csinos nővel az oldalán
álldogált a hátsó sorok egyikében.
Viszont Sørennek még élt a felesége, míg Karen már a föld
alatt pihent, amin Holger képtelen volt túltenni magát. Nem
akarta elfogadni, a legszívesebben tüntetett volna ellene.
Hányszor sétált különböző demonstrálók mellett az utcán,
hogy védje őket, és biztosítsa számukra a szabad
véleménynyilvánítás alkotmányos jogát? Akkor most miért ne
masírozhatna ő is az élet kegyetlensége ellen? A korai halál
ellen? A szerelme elvesztése ellen? Az ellen, hogy az emlékei
tárgyi lenyomatai szépen lassan elenyésznek, hogy a
templomot lerombolták? Mit fog még elvenni tőle az élet?
– Apa? Tartozol egy befejezéssel. – Josefine leseperte a
homokot a ruhájáról.
– Szóval hallani akarod a befejezést? – vett Holger mély
levegőt. – Akkor jól kapaszkodj meg!
2
Szent Iván reggelén Christian pocsékul érezte magát. A
vízzel párhuzamosan kocogott. Időtlen idők óta nem volt a
lábán futócipő, de Leonora ragaszkodott hozzá, hogy futva
tegye meg az utat, hogy a lehető legkevesebben lássák. A
telefonját sem vitte magával, hogy ne lehessen követni a
mozgását. Tempósan kerülgette a csipkebogyóbokrokat.
Amikor észrevett valakit, igyekezett elkerülni. Ketten azon
ügyeskedtek, hogy a kajakjukat vízre bocsássák. Christian
összegörnyedt, de nem vitte túlzásba, csak mint egy rossz
kém, éppen hogy leszegte a fejét, és oldalra fordult, hogy ne
lehessen megfigyelni. Amikor lehetősége nyílt rá, a parti
épületek takarásában futott. Hirtelen letért a víz melletti
ösvényről, a házak közötti keskeny úton haladt tovább. A
keresztutcánál megvárta, míg nem jönnek autók egyik
irányból sem, és gyorsan átiszkolt a túloldalra. Átvette magát
a kőfalon, nagy nehezen felvergődött a meredek lejtőn, és már
bent is volt az erdőben. Szarvasok méregették gyanakodva.
Alszanak ezek egyáltalán? Christianre mindenesetre ráfért
volna egy kis alvás. Az éjjel le sem hunyta a szemét, most a
legszívesebben lefeküdt volna a száraz talajra, a tavaly
lehullott, megbarnult tűlevelekre, és elaludt volna, hogy
többé ne is ébredjen fel.
Megtorpant, a megerőltetéstől vadul kapkodta a levegőt.
Miért nem teszi meg? Miért nem követ el öngyilkosságot? A
kötél még mindig a csomagtartóban várta. De olyan nehéz.
Johan boldog, a rendőrség hamis nyomon jár. Az alibije
bombabiztos. Mindezek hozzájárultak, hogy továbbhaladt az
erdőben. Senki nem járt erre, mindenki inkább az utat
választotta a nehezen járható ösvényekkel szemben, és
természetesen kocsival jöttek. Tartottak a hatalmas agancsú
dámvadaktól. Christian meghallotta a Koppenhága felől
érkező vonat zakatolását, és aztán meg is pillantotta az észak
felé haladó szerelvényt. Közben odaért Zenia házához, a
szemébe tűnt a falak barnásvöröse a nyári zöldben.
*
A nő dühösen, megbántottan meredt rá.
– Mit keresel itt? – Törölközőbe burkolózva nyitott ajtót,
vizes haja a szokásosnál sötétebbnek látszott, napbarnított
karját leengedte, mintha feladta volna a harcot.
– Nyugodj meg!
– Nyugodjak meg? Már több mint fél éve szexelünk
titokban. Nem kértem, hogy hagyd el a feleségedet, csak
annyit kértem, hogy döntsd el, mit akarsz. Emlékszel?
– Zenia! Figyelj rám! Johan tegnapelőtt érettségizett. Pont
akkor indultak el az iskola elől, amikor hívtál. Nagyon nem
volt megfelelő az időpont.
– Akkor miért vetted fel?
Christian képtelen volt bármit is kinyögni. Semmi értelmes
nem jutott eszébe.
– A feleséged ragaszkodott hozzá, hogy felvedd, igaz?
Annyit gondolkoztam, hogy mi történhetett. Te rohadék!
Becsaptál.
A férfi körbenézett. Az osztott üveges ablakok az utcára
néztek, bárki beláthatott rajtuk. Az egyik résnyire nyitva volt,
a fehér függöny meg-meglebbent.
– Ha valamit kamuzni akarsz, akkor igyekezz! Fél óra múlva
dolgom van.
– Túlreagálod. Azért vettem fel, mert…
– Mert a nejed rád parancsolt! – szakította félbe Zenia. –
Visszahívhattál volna később, de nem mertél ellentmondani
neki. Ő a főnök. Úgy táncolsz, ahogy ő fütyül… Mi a fenét
csinálsz?
Christian ellépett mellette, és a nappali felé vette az
irányt.
– Nem akarom, hogy begyere!
– Félreérted. Nem tudtam, hogy te hívsz. A telefonom
tönkrement. Láttad is az újat, amit vettem. Minden szám
eltűnt belőle. Johan is ott volt, amikor csörögtél. Pont akkor
nyitottuk ki a pezsgőt.
A nő tekintete megenyhült, a férfi tudta, hogy most nem
szabad meghátrálnia. Tovább beszélt, azt mondta, arra
számított, a tetőablakok miatt hívják, mert rossz méretben
szállították le őket. Jó taktikát választott, remek ötlet volt
belekevernie a magyarázatába az új mobilját, a technikát, az
érzéseit és a mindkettejüket foglalkoztató építkezés sorsát,
ezzel elhomályosította Zenia tisztánlátását, elhintette a
kétség magvait a lelkében.
– Akkor is hülyeség volt felvenned – duzzogott tovább a nő,
de látszott, hogy kezd megenyhülni.
– Minden gondolatom az építkezés körül forgott. És utána
muszáj volt megjátszanom magam. Azt gondoltam, meg fogod
érteni.
Zenia arcán látszott, hogy minden gyanakvását sikerült
eloszlatnia. A szeme már nem vizslatta olyan kutatóan, már
nem kereste a szavaiban a hazugságot, nem tette mérlegre a
mondatait. Hitt neki. Lehiggadt. Christian hozzálépett. A nő
még nem bocsátott meg neki teljesen, de a férfi nem adta fel,
addig csókolta, amíg ki nem nyitotta a száját, és a nyelvük
össze nem találkozott. Christian agya Leonora beteg ötletén
járt, ő maga ültette el a gondolatot a felesége fejében, hogy
Zenia feláldozásával vezekeljen a bűnéért. Mintha mások
meggyilkolása kiegyenlítené a számlát. Ahogy az államok
szokták. Palesztinokat lőnek halomra, zárnak be és ölnek meg,
hogy jóvátegyék a koncentrációs táborokat, a World Trade
Centerben tartózkodó ártatlanok az életükkel fizettek az USA
által elkövetett rengeteg rosszért, a poraik elborították New
York utcáit. De ez mit sem segít, így nem lehet kiegyenlíteni a
számlát, csak új adósságokat létrehozni. Christian azt kívánta,
bárcsak feljelenthetné magát a rendőrségen. Ez lett volna az
egyetlen helyes döntés, mégsem tehette, mert azzal
tönkretette volna a fiát.
Elengedte a nőt, és behúzta a függönyt először az egyik,
majd a másik ablak előtt. Becsukta a nyitott ablaktáblát, és
rátolta a reteszt.
– Mit csinálsz?
Visszalépett Zeniához. A nő meleg bőrének nyár- és
samponillata az orrába hatolt. Hirtelen Leonora szavai
csaptak le rá. Tedd meg vele, amit velem akartál!
Megcsókolta Zeniát, a lélegzetük összekeveredett. Micsoda
őrültség! Honnan jött? A nő máshogyan kezdte venni a
levegőt, a düh helyét átvette valami más. Christian arra
gondolt, hogy korábban már gyilkolt. Az első alkalom mindig
a legnehezebb, de ha az ember egyszer átment egy határon…
Vajon Leonora is így okoskodott? Azt hitte, hogy az őrültség
elhatalmasodott a férjén? Minden a feketerigó hibája, ha nem
fosztotta volna meg az alvástól, az egész nem történt volna
meg, nem veszítette volna el az eszét. Nem, nem igaz!
Hazugság! Csak saját magát hibáztathatja, azt, hogy a
szerelmet hajkurászta, többet és jobbat akart, pontosan úgy,
mint az ablaka alatt daloló madárka.
Az éjszakát a kanapén töltötte. Nem állapodtak meg róla,
de mire hazaért, Leonora már kitette a takaróját a nappaliba.
Egész éjjel gondolkozott. Arra gondolt, hogy kész, vége, nem
fog tudni gyilkolni, soha nem is tudott. Képtelen rá. Képtelen.
Egyszerűen nem megy. Johannek kell fizetnie az ő bűnéért. De
nem, mégsem. Akkor inkább a csomagtartóban lévő kötél. De
Johan így is, úgy is fizet. Nem veheti el a boldogságot a fiútól,
akinek életet adott. Kétszer is. Bármit is mondjon Leonora,
Christian is kétszer adott neki életet. Kivonták az életet a
testéből, és áttöltötték a fiába. És soha nem tenne olyat,
amivel árthatna neki. Soha többé. Azon az esős estén őrült
volt, de már nem az.
Zenia a nyakát csókolgatta. A férfi viszonozta a csókokat.
– Annyira kívánlak – emelte a nő az ajkát Christianéhoz.
Becsúsztatta a kezét a pólója alá. A szürke, agyonmosott
ruhadarab senki figyelmét nem vonta magára, nem
nyomtatták rá a cég nevét. A férfi szinte teljesen átizzadta.
Zenia áthúzta a fején.
– Gyere! – húzta gyengéden a kanapé felé Christiant. A
padlóra lökte a nagy, virágmintás párnákat, és lefeküdt. A
törölközőt még magán tartotta, része volt a játéknak, így még
jobban kiemelte bizonyos területek meztelenségét, a lábát, a
melle feletti fedetlen részt, a nyakát és a vállát, amelyet alig
látható szeplők pettyeztek.
– Christian – sóhajtotta. Szorosan a férfihoz simult.
Christiant korábban még sosem tapasztalt érzés öntötte el,
amint beléhatolt.
– Mi a baj? – kérdezte Zenia, amikor észrevette a férfi
könnyeit.
– Szeretlek – felelte Christian. Az alteste ütemesen
mozgott. Végigsimította a nő arcát, majd mindkét kezét
rákulcsolta a fejére, mintha valami nehezet próbálna
megemelni. Arra gondolt, hogy valóban nehéz ez az egész.
Elviselhetetlenül csúf. A keze Zenia nyakára csúszott.
Előrehajolt, és szájon csókolta. Egyre vadabbul hatolt a nőbe.
Agresszíven csókolta, a fogaik összeütköztek. Még mindig folyt
a szeméből a könny, és még mindig Zenia nyakát fogta. A nő
lehunyta a szemét, az egyik szemhéján apró anyajegy látszott.
Christian hirtelen visszahúzódott, és ezzel a mozdulattal
mintha búcsút vett volna a szeretőjétől.
– Ne hagyd abba! – zihálta Zenia. Felemelte a fejét.
Csókokra vágyott, és a férfi közelségére.
– Sajnálom – suttogta Christian. – Sajnálom.
Kihúzódott a nőből, és megigazította a melléről lecsúszott
törölközőt.
– Sajnálom – ismételte meg, és felegyenesedett. – Képtelen
vagyok. Visszajöhetek este?
Zenia meg sem próbálta elrejteni a zavarodottságát.
– Mi a fene folyik itt? Beszélnünk kell.
– Semmi… Csak… Tudod. Olyan nehéz. Időre van
szükségem. De visszajöhetek kilenckor? Majd akkor beszélünk.
Zenia habozott. A korábbi dühe kezdett visszatérni,
csalódottság keveredett bele.
– Várlak – sóhajtotta végül.
3
Mennyi szín! A nyári erdő ezernyi zöld árnyalata, egy rég
elmúlt évszázad épületének sárgája, piros tető. A Vejlefjord
szálloda annak idején az ország első tuberkulózisszanatóriuma
volt. Egész Dániából ide özönlöttek a köhögcsélő, gyenge
tüdejű betegek, lekászálódtak a vonatról a vejlei állomáson, és
kordén vagy szekéren vitették magukat a víz melletti
kacskaringós utakon a szanatóriumig, ahol körülvette őket a
bükk illata és a sós tengeri levegő. Hosszú napokat töltöttek
szótlan némaságban, abban reménykedve, hogy kikeverednek
a betegség és halál szorításából. Leonora is jól ismerte ezt az
érzést. Ma már mást kerestek azok, akik itt vettek ki szobát. A
megfáradt kapcsolatukba akartak új életet lehelni. Az előttük
érkező párocska is valami ilyesmit forgathatott a fejében.
Leonora utánuk meredt, mialatt Christian parkolóhelyet
keresve tett egy kört.
Korábban nem jártak itt. Leonorát soha nem vonzotta a
fürdőzés és meztelenkedés idegenek társaságában. Élénken
emlékezett az utolsó alkalomra, amikor szaunába tévedt.
Nagyon régen történt. Johant beutalták pár vizsgálatra a
Rigshospitaletbe, a Központi Kórházba, és ezért egy éjszakát
Koppenhágában kellett tölteniük. A fiú a hotelszobában
pihent, Leonora pedig nem tudott mit kezdeni magával, így
lement úszni egyet a szálloda beltéri medencéjében. Utána
beugrott a szaunába. Egyedül ült a padon, amikor kinyílt az
ajtó, és belépett rajta egy idősebb, meztelen pasas, és
mellételepedett. Egy szót sem szólt, szinte még csak rá sem
nézett a nőre, de Leonora azóta sem felejtette el a kellemetlen
érzést, amely a hatalmába kerítette. Arra gondolt, hogy a
férfinak kint kellett volna várnia a sorára. Nem érezte
helyénvalónak, hogy ilyen közel került hozzá egy meztelen
test, amely nem a férjéé.
A mező ragyogott az esti napfényben. Nemsokára elérkezik
az év leghosszabb napja, és utána minden a visszájára fordul.
A színek megváltoznak, a természet barnába és vörösbe
öltözik, olyan lesz, mint az ember belseje, mint Nanna
összetört húsa és vére és belei, majd még később leszáll a
sötét, rátelepszik Dániába és Nannára.
Leonora tükröt vett elő a táskájából, és szemügyre vette az
arcát. Valami megváltozott rajta. Nem tűnt őrültnek, de
mintha betegség ült volna rajta, bőre tompán, szürkésfehéren
csillogott, tekintete megkeményedett. De nem, nem őrült
meg. Visszaemlékezett a Hankliten rátörő érzésre és az azt
követő napokra. Amikor kihallgatták, korábban sohasem
tapasztalt állapotban volt. Telt-múlt az idő, Micket
eltemették, az emberek kezdték elfelejteni, Leonora pedig
elnyomta magában annak a rettenetes estének az emlékét.
Most is így lesz majd. Mindaz a szörnyűség, ami történt, és
ami történni fog, egy szép napon teljesen elhalványul. Csak ki
kell várni.
*
Az aranyozott kulcscsomón lógó táblára feketével írták fel a
szobaszámot. Nehéznek tűnt, miután a londiner a zárba
helyezte, úgy lógott, mint egy öregember heréje.
– Jó hírem van – jelentette be a londiner a nyitott ajtóban.
– Magasabb kategóriájú szobában helyezzük el önöket, így az
ablakuk a fjordra néz.
– Csodálatos – lelkendezett Leonora. Még mindig a
himbálódzó kulcstartót nézte. Talán azért kavarogtak ilyen
furcsa gondolatok a fejében, mert szaunázni készültek, de arra
is gondolt, hogy egyszerűen csak fáradt, ezért törnek rá ilyen
képtelen asszociációk.
– Tényleg csodálatos – csatlakozott hozzá Christian.
– Héttől tízig lehet reggelizni, az étterem a recepció
mellett található. Van esetleg kérdésük?
– Nem – válaszolta Leonora. – Jaj, de, mégis! Meddig van
nyitva a wellnessrészleg?
– Fél tizenegyig. Még bőven van idejük.
Amikor egyedül maradtak a szobában, a nő az ágyra
telepedett. Túl puhának érezte. Miért pakolják ennyire tele
párnával? Christian az ablakhoz lépett. A magas fenyőfák
között meg-megcsillant a fjord kék vize. A láthatár szélén,
egyelőre alig észrevehető árnyként, lesben állt a sötétség.
Leonorának nehezére esett a férjére néznie, ahogy
összetörve, némán állt. Mindig is erős férfi volt, igazi alfahím,
vállalkozó szellemű, állandóan cselekvésre kész. Ezek a
tulajdonságai csodálatra késztették. Most önmaga árnyékának
tűnt. Persze Leonora tisztában volt vele, hogy ő sem maradt
ugyanaz az ember, mint korábban. De az új énjét Christian
hívta életre.
Hangosan szólt a férfihoz, aki a gondolataiba merülve
bámult ki az ablakon.
– Menni fog?
Christian megfordult. Mintha összement volna. Attól
lehetett tartani, hogy mindjárt sírásban tör ki.
– Erre most nincs időnk – közölte vele Leonora.
A férfi nem válaszolt.
A nő megköszörülte a torkát, és egyenesen a férje szemébe
meredt.
– Az a legfontosabb, hogy senki se lásson meg, amikor
elmész.
– Igen.
– És még valami. – Leonora lassan adagolta az információt,
hogy biztos lehessen benne, Christian megértette. Felállt az
ágyról.
– Mi az?
– Gyere ide – lépett a férfihoz. Megfogta a kezét, és
visszahúzta az ágyhoz. Leültek egymás mellé. – Az időpont.
Akkor kell megtörténnie, amikor elküldöm az SMS-t a
telefonodról. És betörésnek kell látszania. Vagy inkább a másik
megoldást választod?
– Mire célzol?
– A tisztességes megoldásra.
Leonora többször gondolt erre a lehetőségre, de tudta,
hogy Christian képtelen lenne rá, és igazából őt sem tenné
boldoggá. A tisztességes megoldás nem jelentene elégtételt a
számára, nem forrasztaná be a szívén tátongó sebet.
– A tisztességes megoldásra?
– Talán nem tudod, mi lenne az?
– De, lehet, hogy tudom.
– Ugye? A legtöbb ember így van ezzel. – A nő rövid
szünetet tartott. Arra számított, hogy Christian átveszi a szót,
de a férfi hallgatott. – Legbelül tudjuk, mi tisztességes, és mi
nem.
Christian arcán látszott, hogy nem tudja, mit mondjon.
– Meg kellene ölnöd magad.
A férfi pillantásában nem villant meg semmi. Sem
meglepetés, sem sokk. Leonora ebből rájött, hogy valóban
megfordult már ez a lehetőség is a fejében.
– Ha így döntesz, akkor balesetnek kell tűnnie. Johan
érdekében. Talán nekihajthatnál valaminek. Az emberek
általában túlélik, ha a szüleik balesetben halnak meg. Te is így
gondolkoztál, amikor eldöntötted, hogy elgázolsz, nem?
– Leonora! Hagyd abba! Elég volt.
Christian képtelen volt bármi mást kinyögni. A felesége
nevét ismételgette. Azt a nevet, amelyet a nő 1965-ben kapott
egy vasárnap délelőtt a Sankt Clemens templomban Mors
szigetén, és amelyet az anyja soha nem tudott
megmagyarázni. Talán azért választotta, hogy a lánya ezzel a
névvel kitűnjön az alsó osztályból, amelybe beleszülte, hogy
egy kis fényt varázsoljon máskülönben reménytelen
gyerekkorába.
– Ne feledd, hogy balesetnek kell tűnnie. Menj neki egy
fának, vagy ilyesmi. Nyugodtan végiggondolhatod, hogy
akarod csinálni. Még van idő.
4
A termálfürdő építészeti szempontból nagyon jól sikerült.
Christian maga sem tudta, ez hogy juthatott az eszébe. Talán
mert a saját valósága túlságosan rettenetes lett. Felnézett a
plafon színes mozaikjára, a római császárok építtettek
maguknak ilyesmit, most viszont bárki bejöhetett ezerkétszáz
koronáért, és még fürdőköpenyt és kávét is kapott ezért a
pénzért. Christian soha nem vállalt volna el egy ilyen
építkezést, ilyesmire külön kellett specializálódni. Most
minden hotel wellnessrészleget akart magának. Jól lehetett
vele keresni, a turisták nem riadtak vissza az utazástól, csak
pancsolhassanak egyet, és egy napra Cézárnak és
Kleopátrának érezhessék magukat.
Christian követte a feleségét a medencébe, és nézte, ahogy
elnyeli a víz. A nő a hátára feküdt. A karját széttárta, a fejét
hátrahajtotta, mint egy élvezetekbe merülő megváltó.
Christian nem mondta volna biztosra, hogy megőrült, de nagy
esélyt látott rá. Pontosan úgy, mint ő azon az estén.
Rövidzárlat keletkezett az agyában.
Odébb úszott, és figyelte a felesége vízből kiálló lábujjait és
térdét. A tekintete a nyakára vándorolt. Rajtuk kívül csak egy
férfi volt a medencében, és most ő is a lépcső felé vette az
irányt. Fehér, szőrtelen lábain csillogtak a vízcseppek, amint
óvatosan totyogott a nedves padlón. Christian és Leonora
egyedül maradt. Christian agyába hirtelen bevillant egy
gondolat, és úgy nagyjából öt másodpercig remek ötletnek
tűnt. Megfojthatná a feleségét. Megragadhatná, lenyomhatná
a fejét a víz alá, és ott tarthatná egy ideig. Biztos, hogy volt az
ügyvédnél, hogy letétbe helyezze nála a levelet, amiről
beszélt? Lehet, hogy hazudott. Lehet, hogy csak fenyegetőzött,
mint a nagyhatalmak az atombombával. Soha senki nem veti
be. Blöffölt, vagy nem? Christian mély levegőt vett. Mi lenne,
ha megkockáztatná? Mennyi ideig tartana? Egy percig?
Kettőig? Nem látná meg senki. Nem tudnák elítélni. Ő csak
úszkált békésen, a felesége egy hangot sem adott ki, talán
rosszul lett, és megfulladt. Nem ez lenne az első eset. Már
majdnem ott volt az asszony mellett. Ha kinyújtaná a kezét,
elérné a fejét.
– Mire gondolsz? – szólalt meg a nő.
– Hát… – Christiannek fogalma sem volt, mit válaszoljon. A
másik oldalról, ahol egy csinos tábla hirdette, hogy arra van a
sós vizes medence, egy idősebb nő tűnt fel. A teste
kivörösödött a forró víztől, homárra emlékeztetett.
Leonora megragadta a férje karját, és magához húzta.
– Csókolj meg! – lehelte.
Christian minden porcikája tiltakozott a nő ölelése ellen.
Minél távolabb akart kerülni attól a beteg lénytől, akivé a
felesége változott.
– Nem jó ötlet, Christian – suttogta Leonora. – Ne legyél
ilyen merev! Természetes benyomást kell keltened.
– A szaunában voltak már? – kérdezte az idősebb nő. –
Egyszerűen hihetetlen. És nemsokára kezdődik a
szaunaszeánsz.
– Van kedved, Christian? Kipróbáljuk?
*
A Holt-tengert imitáló sós vizes medencéből hamar
kimenekültek. Nem bírták a kellemetlen, égő érzést, amint a
só a testüket marta. Tovább követték Leonora beteg tervét,
amelynek értelmében minél több vendégnek meg kellett
mutatniuk, milyen boldogok és gondtalanok. Christiantől
mind a boldogság, mind a gondtalanság nagyon távol állt.
Olyan sivárnak érezte a lelkét, mint a szaunát, ahol hosszú
percekig izzadtak, és amelynek a sótéglái Szodomát juttatták
az eszébe, azt, hogy Isten a bűntelenekre ugyanúgy lesújtott,
mint a bűnösökre, Lót feleségét sóbálvánnyá változtatta. A
kéjsóvárság és pusztítás bibliai haragja most Vejlét is elérte.
A tervezők esőerdőt álmodtak a hotelbe. A wellnessrészleg
kijáratához vezető gyaloghíd az erdő fái mellett húzódott, a
másik végénél lévő szauna úgy nézett ki, mint egy
dzsungelben megbúvó kunyhó.
– Jössz? – nézett hátra Leonora, miközben félretolt egy
páfrányt.
A férfi nem válaszolt. Némán követte a feleségét. Azt nézte,
mennyire lefogyott, a törölköző alatt egy deszka rajzolódott
ki, a lapockája szinte keresztülszúrta sápadt bőrét.
Egy idősebb pár jött velük szembe, Christian tartotta nekik
az ajtót. Leonora felpattant a legfelső padra.
– Igazából nem is szeretek szaunázni – csicseregte. Teljesen
meztelenül ült a törölközőjén. Christian képtelen volt
hozzászokni a nő csupasz vénuszdombjához. Zeniának nagyon
jól állt, de Leonorához egyszerűen nem illett. A férfi magán
hagyta a törölközőjét. Mihelyt leült a felesége mellé, Leonora
már meg is fogta a kezét. Rajtuk kívül hat másik pár ücsörgött
a padokon. Csak párok. Senki sem mert egyedül wellnessezni
jönni, Christian azon sem csodálkozott volna, ha az emberek
nekiállnak wellnesshotelekben házasodni. Alig kapott levegőt.
Az elmúlt órákban egyre növekvő nyomást érzett a
mellkasában, mintha a teste nem jutott volna elég oxigénhez.
A melegtől ez csak rosszabb lett. A legszerelmesebbnek tűnő
párocska felett lógó hőmérő majdnem nyolcvanöt fokot
mutatott. Ők ketten tűntek a legfiatalabbnak, a húszas éveik
közepén járhattak, összebújva ültek, és sugdolóztak.
– Leonora? – szólalt meg egy nő tőlük kicsit balra.
Christian odafordította a fejét. Hallotta már valahol ezt a
hangot. Johan egyik általános iskolai osztálytársa édesanyját
pillantotta meg. Bolettének hívták, még akkor ismerkedtek
meg vele, amikor a szülők hajlandóak voltak szóba elegyedni
egymással, karácsonyi bulikra jártak, sütögettek, és együtt
játszottak a gyerekekkel.
Igazából nem ismerték egymást, Christian pár
semmitmondó szónál többet sosem váltott vele, amikor néha
egymás mellett ültek a gyerekeik koncertjein. Bolette rögtön
fecsegni kezdett. Christian arra gondolt, hogy nyilván a
mellette ülő kigyúrt és kivarrt fickóval lépett le, amikor elege
lett a számítógépes szakember férjéből. Mintha Runénak
hívták volna. Leonora akkoriban gyakran emlegette, hogy
tizenkilenc év korkülönbség van köztük. A férfi soha nem jött
rá, vajon ez lenyűgözi vagy felháborítja-e a feleségét.
– És aztán Viborg-ba költöztetek? – kérdezte Leonora
megszokott társalgási hangján. A válasz teljesen hidegen
hagyta, de mivel egy kis térben összezárva ücsörögtek, muszáj
volt beszélgetniük.
Christian elfordította a fejét. Nem akart csatlakozni a
csevegéshez. Képtelen volt. Állandóan Zeniát látta maga előtt.
Nemsokára indulnia kell. Úgy kell elhagynia a hotelt, hogy
senki se vegye észre. Oda kell lopóznia az erdőben hagyott
kocsihoz. El kell hajtania Zeniához. Be kell kopognia, és
aztán…
– Na végre! – örvendezett Bolette. – Már nagyon vártam.
– Most jön a szeánsz – magyarázta Leonora Christiannek. –
Állítólag csodát tesz a bőrrel és a légzéssel.
A férfiben düh és tehetetlenség kavargott. A
legszívesebben ráordított volna a feleségére. Azt kiáltotta
volna, hogy ez őrültség. És térjen észhez. De minden ereje
elhagyta. Megjelent egy fiatalember a derekára kötött
törölközővel, és szaunamesterként mutatkozott be. Azt ígérte,
hogy kellemes illatok között fognak utazni a melegben,
kaktuszolaj, levendula és rozmaring veszi őket körül, a
Szaharából indulnak, átvágnak Olaszországon, majd egyre
északabbra haladnak, ahol a bükkfa leveleiből kinyert illatot
lélegezhetik be, mialatt a szauna forrósága elzsongítja őket.
Christian bőrén patakokban folyt az izzadság. Hányinger
kerülgette. Megpróbált nem figyelni Bolette pusmogására és
a szaunamester előadására az illóolajokról. Halk zene
hangzott fel, valami spirituális izé, talán Ázsiából, és
kaktuszillat kezdett terjengeni. Leonora gyengéden
megszorította a férje combját. Christian a nő ajka felett
gyöngyöző izzadságcseppekre szegezte a tekintetét.
A szaunamester apró, lila kendőt lengetett, hogy tökéletes
aromaterápiás élményben részesítse Christiant és Leonorát,
Bolettét és Runét és a többi párt, akik úgy döntöttek, hogy ezt
az estét a szaunában töltik, elfeledkeznek a mindennapok
gondjairól, csak egymásra fognak koncentrálni, hanyagolják a
tévét, lemeztelenednek a másik előtt, és új szemmel nézik
egymást.
Az aromashow kellős közepén két fiatal lány lépett be az
ajtón, és ült le az alsó padra, a szaunamester hókuszpókuszára
igazából ügyet sem vetve. Talán leszbikusok? Vagy csak
barátnők? Runénél nagyjából öt évvel lehettek fiatalabbak, és
nem lehetett nem észrevenni, hogy a férfi hogy bámulja őket,
vagyis inkább hogy nem meri őket bámulni. Előrehajolt, a
combjára támaszkodott, leszegte a pillantását, nem nézett fel,
nehogy Bolette gyanakodni kezdjen. A szaunában ülők mind
látták, milyen küzdelmet folytat. A szerelem és az életkor
között tagadhatatlan kapcsolat áll fenn. A kivarrt Runének a
két fiatal lány mellett lett volna a helye az alsó padon.
– Szúr a szemed? – kérdezte Leonora.
– Igen – törölte meg a szemét Christian. Tudta, hogy
nemsokára indulnia kell. Édes fahéjillat hatolt az orrába. Alig
bírta elviselni Leonora érintését. A szaunamester megint vizet
öntött az izzó kövekre. A forróság szinte elviselhetetlenné
változott, ez biztosan nem egészséges, az ember nem ölheti
meg azt, akit szeret. Christian arcán legördült pár
könnycsepp.
– Van, akinek nehezen bírja a szeme – jegyezte meg a
szaunamester.
Christian nézte, amint a kendőjével hadonászik. Rune még
mindig lefelé meredt, hogy ne dühítse magára Bolettét.
Christian pont az ellenkezőjét tette. Felnézett. Amikor eltűnt
a szerelem a házasságából, úgy döntött, felemeli a tekintetét.
Nem elégedett meg a puszta létezéssel. Nem volt hajlandó
lemondani a szerelemről, nem akarta, hogy csak abból álljon
az élete, hogy reggelente felkel, felöltözik, és munkába megy.
Tudta, hogy megint boldog lehet, hogy valahol vár még rá a
szerelem. Meg is találta Zenia képében. Hirtelen előtte
termett, csak ki kellett nyújtania a karját utána.
Vajon csak ennyiről lenne szó? Hogy az ember felfelé néz-e,
vagy lefelé? A szerelem skálájának két szélén ez a két
lehetőség helyezkedne el? És e között a két pont között ott van
valahol a wellnesskiruccanás? Az, amikor a kapcsolat kezd
meg-megdöccenni, de az ember még nem adja fel, még harcol
tovább? Ami azt illeti, Christian és Leonora nem küzdött
túlságosan a szerelmükért.
– Most menjenek ki, és csobbanjanak egyet! – utasította
őket a szaunamester. – Utána átugrunk Brazíliába. Egy kis
meglepetést is tartogatok maguknak.
*
A fürdőszobából kihallatszott a hajszárító hangja. Christian
egy szék támlájára tette nedves fürdőköpenyét, és öltözni
kezdett.
Leonora abból indult ki, hogy a férje nem most fog először
ölni. De ez nem ilyen egyszerű! Akkor őrület telepedett az
elméjére. És gyűlölte a feleségét. Zeniát viszont szerette. Azt
mondják, másodszorra minden könnyebben megy. A
csókolózás, a szex. Az egyik építkezésvezetőjük háromszor vált
el, és gyakran mesélte, hogy a legutolsó alkalom volt a
legkönnyebb. De Christian esetében nem erről volt szó. Ő az
első alkalommal szövetségre lépett a dühvel, a gyűlölettel és
a benne lakozó sötéttel, amelyről nem is tudta, hogy létezik.
Az éjjeliszekrényen fekvő telefonja felcsipogott, a
képernyője kivilágosodott. Hol vagy, olvasta Christian a
beérkező üzenetet, amelyet nem zárt le kérdőjel, inkább
felszólításként lehetett értelmezni, utasításként, hogy keresse
fel Zeniát, ahogy megbeszélték. Belebújt az ingébe, majd a
nadrágjába. Az ing rögtön a hátára tapadt az izzadságtól.
Leült az ágy szélére, hallotta, amint Leonora lekapcsolta a
hajszárítót, és megnyitotta a vízcsapot. Nem úgy alakult az este,
ahogy terveztem. Nem tudok menni. Holnap felhívlak, pötyögte a
telefonjába, majd rákattintott a küldés gombra. Egy pillanatig
ülve maradt, aztán felállt. Elképzelte Zeniát, amint a kanapén
fekszik, szép, napbarnított lábai felpolcolva, egy pohár
vörösbor áll mellette a dohányzóasztalon, amelyet ő maga
készített újrahasznosított, kátránnyal kezelt és lakkozott
fából. Látta maga előtt, hogy elolvassa az üzenetét, és szinte
érezte a dühét és csalódottságát.
Az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. A fény nem akarta
megadni magát, eljött a nyár leghosszabb napja. Vagy majd
csak holnap? Igen, tényleg, hirtelen eszébe jutott, hogy még
nincs Szent Iván-éj.
Vigyáznia kell, hogy ne vegyék észre. A legtöbb vendég az
étteremben vacsorázott. Christian kinyitotta az ablakot. A
terasz két méterrel volt lejjebb. Ha jól elrugaszkodik, elérheti
a terasz járólapjánál jóval puhábbnak tűnő kis virágágyást.
Gyors pillantást vetett a háta mögé. A cuccai szanaszét
hevertek a szobában, a telefonja az éjjeliszekrényen feküdt.
Leonora a fürdőszoba ajtajának támaszkodott. Egyikük sem
szólalt meg. Christian fellépett az ablakpárkányra. A bőrén
érezte a szelet, a gyomrában pedig a döntése súlyát.
*
Még egy ugrás. Most a terasz úgy egyméteres falán kellett
átjutnia. Nagyra nőtt, ápolatlan füvön verekedte magát
keresztül, míg eljutott az erdőbe. A fák között keskeny ösvény
kanyargott, mögöttük homok, hangák, kövek és a tenger illata
várta Christiant. A férfi végigsietett a víz mentén. A hídon
autók robogtak át, egy Sjælland felé tartó vonat
aranykígyóként siklott a vörösbe forduló ég háttere előtt.
Egyre jobban fújt a szél. Christian megszaporázta a lépteit. Az
az őrült gondolata támadt, hogy ha elég gyorsan fut, maga
mögött tudja hagyni az elvetemültséget, a sötétet, a
rémálmot, amivé az élete vált.
A lába alatt húzódó kavicsos út aszfaltútba torkollt. A
kanyarban, néhány fa alacsony ágai alá rejtve várta a kocsija.
Beült. Ablakmosó folyadék szaga ütötte meg az orrát. Egy
másik kocsi húzott el mellette, megvárta, amíg eltűnik a város
irányában. Leonora szavai jutottak eszébe. Hogy akár
öngyilkos is lehet. Ugyan korábban már elvetette ezt a
lehetőséget, most mégis csábítónak érezte. Micsoda kísértés!
Pár másodperc szenvedés árán megválthatná magát, és
megszabadulhatna minden problémájától.
– Igen – suttogta maga elé. – Igen.
Rátaposott a fékre, az anyósülésről lerepült egy félig üres
kólásüveg. Christian vadul zihált.
Végállomás.
Az út élesen balra kanyarodott. Mi lenne, ha nem követné
az ívét, hanem helyette egyenesen haladna tovább, és
becélozná az út mentén álló régi bükkfát? Kiszállt a kocsiból,
és a fához sétált. Megérintette a törzsét. Szilárdnak tűnt. Ha
nekiütközik, nagy valószínűséggel belehal. Szerencsétlen
baleset. Mindenki azt fogja hinni, hogy túl gyorsan akarta
bevenni a kanyart.
Mennyivel kell mennie? Visszaült az autóba, és a
sebességmérőre pillantott. Mikor lehet biztos benne, hogy
tényleg beadja a kulcsot? Hatvannál? Nyolcvannál? Elindította
a kocsit, a rádió hangjától összerezzent. Ezek szerint korábban
is be volt kapcsolva. A műsorvezetők a másnapi Szent Iván-
éjről fecserésztek, boszorkányokról és felhőtlen szórakozásról.
De neki ebben már nem lesz része. Ő nem fog a tábortűz
mellett ülni. Az élete most véget ér. Tolatni kezdett. A fától
pár száz méterre állt meg. Csak bele kell taposnia a gázba.
Mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Johan születésére
gondolt. Arra, amikor Leonora először hegedült neki. Peterre,
aki gyerekkorukban egyszer több órára bezárta a
fürdőszobába egy szombati napon, amikor a szüleik Aarhusba
mentek valamit elintézni. Az életre.
Kinyitotta a szemét. Egyesbe kapcsolt, és gázt adott. A
hideg géphang azonnal figyelmeztette, hogy elfelejtett
valamit.
– Csatolja be a biztonsági övét!
Könnyek folytak a szeméből. Az életét siratta. Johanre
gondolt. Annyira szerette. Mindennél jobban. Bárcsak több
időt tölthetett volna vele ezen a földön.
– Csatolja be a biztonsági övét!
5
Leonora a kád szélén ült, és hagyta, hogy elzsongítsa a
csapból folyó víz hangja. Hány óra lehet? Christiannek már
meg kellett érkeznie. Talán éppen most parkol le?
Látta maga előtt a kétségbeesett, összetört férfit. Látta,
amint megáll Zenia háza előtt, hogy pontot tegyen az ügy
végére. Az az ostoba ribanc azt gondolta, hogy csak úgy
elcsaklizhatja egy másik nő férjét. Christian nem vált volna
Christianné Leonora nélkül, mindketten hatással voltak a
másikra, Leonora támogatta a férfit, megerősítette az
önbizalmát. Az emberek sokféle irányban fejlődhetnek, de ezt
Zenia persze nem értette meg. Rengeteg út áll nyitva
előttünk, és hogy ezek közül melyiket választjuk, az attól függ,
hogy kikkel találkozunk. Hogy kik segítenek és inspirálnak
minket. Ha Leonora nem ismerkedett volna meg Sønderga°rd
asszonnyal, talán soha nem szabadult volna el a szigetről. Ha
Christian nem ismerkedett volna meg Leonorával, nem lett
volna képes bízni magában és a képességeiben. Egy
kapcsolatban mindig mindkét fél befolyást gyakorol a
másikra, jó és rossz értelemben is.
Leonora kihúzta a dugót, és a kád szélére tette. Nézte,
ahogy lefolyik a víz. Elégedettséget érzett. Megtartotta a
nemsokára eljátszandó színdarab főpróbáját. Visszament a
szobába, leült az ágyra, és végighúzta az ujját a szálloda
telefonján. Kinézte a szobaszerviz számát egy bőrkötéses
mappából. Várt egy kicsit. Megnézte az időt. Igen. Christian
most már biztosan ott van. Talán éppen most lendül akcióba.
Tárcsázott.
– Jó estét! A száztizenkettes szobából telefonálok. Úgy
döntöttünk, hogy nem megyünk le vacsorázni. Elég fáradtak
vagyunk. – A vonal túloldaláról barátságos női hang közölte,
hogy nem probléma. Nyilván mindent meg kellett tennie a
vendégek felhőtlen kikapcsolódása érdekében, és a
mindennapokban elképzelhetetlen kiszolgálással kellett őket
lenyűgöznie. – Előételként rákkoktélt szeretnénk, utána
pedig… Egy pillanat, a férjem kiabál a fürdőszobából. Mit
mondasz, drágám? – fogta be Leonora pár másodpercre a
kagylót. – Elnézést, meggondolta magát. Ő inkább gazpachót
szeretne, főételként pedig mindketten szarvasbélszínt, és egy
üveg Chardonnay-t. Mennyit kell várnunk?
Az alkalmazott közölte, hogy a konyhában elég sok a
tennivaló, de egy órán belül fent lesz az étel.
– Tökéletes. Köszönöm – tette le Leonora a kagylót.
A terv első részét megvalósították. Illetve… Lehet
egyáltalán tervnek nevezni? Leonora soha nem gondolt
magára nagyszabású tervek kiötlőjeként. Vagy legfeljebb
fiatalkorában. Amikor mindenáron be akart jutni a
konzervatóriumba. Nem akarta úgy végezni, mint az anyja
vagy a nővére. Tudta, mi a célja, és azt is tudta, hogyan érheti
el. A hegedűjével. A ki tudja, honnan kapott zenei
tehetségével. Hamar rájött, hogy neki kell a legjobbnak
lennie. Zenészkarrierre vágyott, egy dán szimfonikus zenekar
tagja akart lenni, vagy szólistaként akart utazgatni Sydney#ből Berlinbe, aztán
tovább San Franciscóba. Amikor az egész
évfolyam elutazott Bécsbe, és elmentek meghallgatni Mozart
Requiemjét, arról álmodozott, hogy majd egyszer rá is rengeteg
szempár szegeződik, amint a színpadon játszik. Visszagondolt
az előadás utáni italra és arra, milyen csodálatosan érezte
magát. Fiatal volt, és a jövő távoli oázisnak tűnt, olyan
helynek, ahová előbb vagy utóbb eljut.
Sosem játszott első hegedűsként Mozart Requiemjében,
helyette megkapta a saját élethosszig tartó rekviemét, a
sokéves halálszimfóniát, a harcot a fia életéért.
Nem ő választotta ezt az utat. Azt sem ő döntötte el, hogy
Zeniának el kell tűnnie. A vetélytársa csak magát okolhatja.
Talán akkor pecsételte meg a sorsát, amikor az orgazmus
utáni hajszája kellős közepén diadalmaskodva, a szégyen
legapróbb jele nélkül Leonora szemébe nézett. Leonora maga
sosem döntött a halál mellett, senkit sem bántott soha. Miért
alakult mégis így a sorsa?
Christian mobilja a szállodai telefon mellett feküdt. A
nőnek nem igazán akaródzott hozzányúlnia. Elolvasta Zenia
válaszát. Mekkora seggfej vagy! Azt hiszed, csak úgy játszadozhatsz
velem? Nem sokkal később küldött még egyet. Csak kihasználsz.
Aztán még egyet. Ezígy nem mehet tovább. Köztünk vége mindennek.
Leonora lassan pötyögni kezdett.
Igazad van, ez tényleg nem mehet így tovább. Sajnálom, de a
családom mindennél többet jelent a számomra.
Újra és újra elolvasta az üzenetet, egészen addig, amíg úgy
nem érezte, hogy igazsággá vált. Tényleg Christian írta.
Szakított Zeniával, észhez tért, rájött, hogy a felesége mellett
a helye, és hogy semmi sem állhat közéjük. Leonora vetett
még egy pillantást az órára. Elérkezett az idő.
6
Zenia hangjából egyértelműen kihallatszott a düh.
– Takarodj innen! – kiáltotta az ajtó túloldaláról.
Christian hiába rángatta a kilincset, a nő ráfordította a
kulcsot.
– Hívj fel holnap! Éppen lefekvéshez készülődtem.
– Engedj be! – suttogta a férfi. Hozzásimult az ajtóhoz. Nem
engedhette, hogy a szomszédok vagy bárki más meghallja,
senki sem tudhatta, hogy itt van.
– Miért suttogsz? Lefekszem. Nagyon sokáig vártalak.
– Zenia?
A levegőben fenyőillat terjengett. Christian füle mellett
egy szúnyog döngicsélt halkan. Az ajtó kis ablakán át látszott,
hogy az előszobában kihunyt a fény. Egy másodperccel később
kivilágosodott a nappali.
– A picsába! – szitkozódott a férfi dühösen. Bárcsak
nekihajtott volna annak a fának! Annyi mindentől
megkímélhette volna magát. De aztán Johanre gondolt, és
inába szállt a bátorsága. Túlságosan szerette a fiát.
Körbenézett valami nehéz után. Persze az élet nehéz, de az
élettel nem fogja tudni betörni az üveget, valami
kézzelfoghatóbbra lesz szüksége. Seprűnyél? Vagy egy kő? Zajt
fog csapni, de nincs más választása. Amúgy is betörésnek
akarták álcázni a történteket. Meglendítette a karját, és
erősen nekiütötte a terasz növényei alól felvett követ az
üvegnek. Az akció viszonylag halkan zajlott, csak mérsékelt
csörömpölés hallatszott. Óvatosan dugta be a kezét, nehogy
megvágja magát. A zár kicsit szorult, pont akkor sikerült
elfordítania, amikor Zenia kiért az ajtóhoz.
– Mi a fenét csinálsz? – sikította a nő, és megpróbálta
visszazárni az ajtót, de elkésett. Christian benyomult az
előszobába. Zenia sejtette, mi következik. Maga elé kapta a
kezét, hogy védekezzen a még el sem indított támadással
szemben. A férfi az egyik kezével betapasztotta a száját, a
másikkal megragadta a tarkóját.
– Nyugi! – suttogta. – Higgadj le!
– Engedj el! Teljesen megőrültél? – Zenia nehezen formálta
a szavakat, Christian keze akadályozta a beszédben.
Az arcuk annyira közel volt egymáshoz, hogy Christian
érezte a nő leheletén az alkohol szagát.
– Higgadj le! – ismételte meg. Elöntötte a Zenia iránt
érzett szerelem, az illata szinte megbolondította. Belökte a
nőt a nappaliba. A patchwork takaró félig lecsúszott a
kanapéról a padlóra, az egyik párnát élére állították, és a
karfának támasztották. Itt várt rá Zenia. Az asztalon szinte
üres vörösboros üveg állt két borospohár társaságában. A
hamutartóban három cigarettacsikk volt elnyomva. Zenia csak
akkor dohányzott, ha nagy szomorúság vagy boldogság érte.
– Mi a francot csinálsz?
– Zenia…
Christian szavait hangos kopogás szakította félbe. Egy
idősebb férfi kiabált be az ajtón.
– Zenia! Bent vagy?
Christian a nő szemébe meredt.
– Szeretlek – suttogta.
– Zenia! – A férfi még jobban megemelte a hangját. –
Minden rendben?
Christian Zenia füléhez hajolt.
– Még soha nem szerettem senkit annyira, mint téged.
Érted, amit mondok?
A nő a szájára szorított kéz miatt nem tudott válaszolni. A
férfi lecsúsztatta a másik kezét a tarkójáról a lába közé.
Végigsimított a combján, majd a bugyiján keresztül az
ágyékán. Zenia szemében először félelem villant, majd valami
más is. Izgatottság?
– Bent vagy? – kiabált tovább a szomszéd.
– Kívánlak – suttogta Christian, és egy ujjával a nőbe hatolt.
Levette a kezét a szájáról.
– Carl? Minden rendben – kiáltotta Zenia. – Semmi gond. –
Szüksége volt pár pillanatra, hogy a légzése megint normális
legyen. Az előszobába indult. Christian a nappaliban maradt,
de így is ki tudta venni a szavaikat.
– Pont kint voltam a kertben, amikor hallottam, hogy
betört nálad egy üveg.
– Igen, a huzat miatt. Köszönöm, hogy így figyelsz rám.
Holnap visszaviszem a kerti ollódat.
Amikor Zenia visszaért a nappaliba, előhalászott egy
cigarettát a csomagból, előrehajolt, és egy égő gyertya
lángjával rágyújtott. Az elfogyasztott alkohol megtette a
hatását. Kicsit koordinálatlanul mozgott, és nehezen forgott a
nyelve.
– Hol a francban voltál?
– Nem iszunk valamit? – kérdezte Christian.
Zenia habozott.
– Van egy pezsgőm valahol – indult a konyhába. Christian
követte. A kis hűtő egy hotelszoba minibárjához hasonlított. –
Különleges alkalomra tartogattam – hajolt le. Elővett egy
üveg habzóbort és egy doboz epret.
Christian a nő felkötött haját és csupasz tarkóját nézte.
– Szerinted ez most különleges alkalom? – kérdezte Zenia
meg sem fordulva.
A férfi pillantása a konyhapulton álló mozsárra esett. A
világosszürke gránitból készült mozsártörő nehéznek tűnt.
Hát persze, össze kell tudni törni vele a kemény magokat.
Megérintette a hideg és kemény felületét. Még annál is
nehezebbnek érezte, mint ahogy gondolta. Rombolásra
teremtették. Lehunyta a szemét. Bele kell vetnie magát a
sötétbe. Meg kell tennie. Le kell sújtania Zenia koponyájára a
nehéz mozsártörővel. Keményen, minden erejével. Úgy
képzelte, hogy egy ütés elég lesz, de legfeljebb három-négy
fog kelleni, és már túl is lesz rajta.
A nő telefonja hangosan pittyent. Megérkezett Leonora
üzenete. Vagyis Christian üzenete, Christiané, aki nem jött el
Zeniához, hanem a hotelben maradt a feleségével. Pont az
előbb rendeltek vacsorát.
A férfi gyorsan reagált. Úgy tervezték, hogy akkor kell
cselekednie, amikor az SMS jön, hogy tökéletes alibit
biztosítson magának. Zeniának nagyjából akkor kell
meghalnia, amikor Christian kikiált a fürdőszobából, hogy
mégsem rákkoktélt kér előételként, majd nem sokkal később
elküldi az üzenetet a szeretőjének. Ez fogja bizonyítani, hogy
még csak a nő háza közelében sem tartózkodott, a rendőrség is
erre a következtetésre fog jutni a telefonja cellainformációi és
a szállodai alkalmazott vallomása alapján.
Visszatette a mozsártörőt a helyére. Zenia megfordult. A
telefonja a bortartó állvány melletti konyhaasztalon feküdt a
gyógynövényes agyagcsuprok előtt. Mielőtt a nő a készülék
felé nyújthatta volna a kezét, Christian közéjük lépett.
– Mit csinálsz?
A férfi Zenia ajkára szorította az ajkát, és határozottan
magához húzta.
– Christian!
A férfi hátralépett, Zenia követte a mozdulatát. Úgy
haladtak a járólapon, mintha táncoltak volna. Christiannek az
jutott eszébe, hogy ez kettejük haláltánca. Kinyújtotta a lábát,
hogy kinyissa vele a hálószoba ajtáját.
7
A szomszédos szobából minden behallatszott a
fürdőszobába. Talán a szellőzőakna vezette ilyen jól a hangot.
Egy nő felkacagott, és mondott valamit. Leonora nem volt
teljesen biztos benne, de úgy érezte, már hallotta valahol a
hangját. Talán lent a szaunában? Lehet, hogy a mellett a fiatal
pár mellett kaptak szobát, akik olyan szerelmes tekintettel
csüngtek egymáson?
A tükörbe pillantva Leonora nem tudta volna megmondani,
kivel néz farkasszemet. Ismeri egyáltalán saját magát? Talán
csak átverekedte magát az életen, anélkül, hogy tudta volna,
kicsoda valójában? De ezt talán senki sem tudja, amíg nem
kerül elviselhetetlen nyomás alá. Az ember úgy próbálja
berendezni az életét, hogy elkerülje a szörnyűségeket, így
aztán soha nem ismeri meg magát igazán, soha nem derül ki
számára, hogy mire is képes. Leonora egyszer egy izraeli
vadászpilóta mellett ült a Frankfurt–Tel Aviv-járaton, amikor
három hónapra egy kibucba ment önkénteskedni. A pasi arról
értekezett, hogy az izraeli fiúk és lányok gyorsan felnőnek. Ezt
teszi velük a háború. Bezzeg az európaiak soha nem nőnek fel
igazán, fejtegette. Leonora felettébb ellenszenvesnek találta,
úgy érezte, a férfi lenézi.
Ráadásul tévedett is. Leonora igenis felnőtt, amikor Johan
megbetegedett. De Zeniának tényleg nem sikerült felnőnie,
elkényeztetett kislány maradt. Leonora még senki iránt nem
érzett ilyen vad gyűlöletet. Képtelen volt elfeledkezni a
pillantásáról, arról, hogyan meredt a szemébe, mialatt
Christian hátulról dugta, vagy arról, hogyan vette le róla a
tekintetét, és hogy úgy döntött, nemcsak a férjét veszi el
Leonorától, de meg is alázza. A mocskos ribanc meg akarta
mutatni a vetélytársának, hogy nem szégyenkezik a lebukás
miatt, nem hajlandó fülét-farkát behúzva elbújdosni. Ehelyett
lehunyta a szemét, hogy minél jobban kiélvezhesse
orgazmusát.
Ezért alakult úgy, hogy a mai este, bár rettenetes, mégis
szükségszerű. Mint egy kátyú az úton, amelyen át kell
haladni, ha az ember tovább akar jutni. A szomszédos szobában
megváltoztak a hangok. A nő nevetése valami másba csapott
át. Mint aki átadja magát a szeretője cirógatásának. Leonora
teste fájdalmasan megrándult. A jövőben a szeretkezés mindig
azt az estét fogja eszébe juttatni, amikor tanúja volt a
döfködés, az egyre hangosabb zihálás és apró sikolyok titkos
szimfóniájának. Mindig Zenia élvezettől eltorzuló arcát fogja
maga előtt látni.
Christian mobilját a csap fölé tette, a kijelzőn vízcseppek
csillogtak. Leonora ellenőrizte az idő múlását, biztonságot
keresett a folyamatosan pergő másodpercekben. Hinni akart a
tervében. Egyre nyugtalanabb lett. Christian már biztosan
odaért. Ha minden jól ment, akkor nem látta senki, ahogy
kilopózott a szállodából, majd megérkezett a nő házához.
Kopogtak az ajtón.
– Egy pillanat! A fürdőszobában vagyok – kiáltott ki
Leonora. Bedugta a kádat, és megnyitotta a csapot. Kezdődhet
a színjáték.
Lassan lépett ki a fürdőből, a hűvös padló kellemesen
csiklandozta meztelen talpát. Az ajtó előtt a korábbi
fiatalember állt zsúrkocsival, amelyen tányérok és
borospoharak álltak. A húshoz speciális kést kaptak. A
fehérbort jégvödörbe állították. A főételre üvegfedő borult,
hogy ne hűljön el. Az üveg belső oldalára telepedett párán
keresztül éppenhogy ki lehetett venni a hússzeleteket.
– Jöjjön be! – mosolygott Leonora, és kitárta az ajtót. –
Gyere, Christian – fordult a félig nyitott fürdőszobaajtó felé. –
Megjött az étel.
– Jó lesz, ha ideteszem? – kérdezte az alkalmazott.
– Tökéletes – felelte a nő.
– Még szükségem lesz egy aláírásra.
– Természetesen. – Leonora az íróasztal fölé hajolva írta alá
a számlát. Christian mindig szépnek tartotta a kézírását. Azt
mondogatta, hogy a zenei tehetsége a betűvetésén is
megmutatkozik. – Egy pillanat, meg szeretnénk köszönni a
fáradozását.
– Erre semmi szükség – felelte a fiatalember. – El fog hűlni
a vacsorájuk.
– Ragaszkodom hozzá – állhatatoskodott Leonora. – Egy
perc. – A fürdőszobába lépett, és a magányos vízsugárra
szegezte a tekintetét. – Drágám, van nálad készpénz?
Gyorsan feloldotta Christian mobilját, belépett a
Hangjegyzetek alkalmazásba, és elindította a megfelelő fájlt.
– Igen, a nadrágomban – szólalt meg Christian hangja
felvételről. A szavak összekeveredtek a vízcsobogással, így a
mondat elég élethűre sikeredett. Otthon már kipróbálták. – A
szürkében. A szekrénybe tettem.
– Megnézem – felelte Leonora, és visszatette a telefont a
polcra. A felvétel még nem ért véget. Leonora visszalépett a
szobába.
– Erre tényleg semmi szükség – mondta az alkalmazott.
– Dehogynem! – nyitotta ki a szekrényt Leonora. A nadrág
hátsó zsebében semmit sem talált, de az egyik első zsebből
előkerült egy gyűrött ötvenes. – Már meg is van – nyújtotta
mosolyogva a felszolgáló felé.
– Kérdezd meg, lesz-e időnk egy sörre vacsora után –
hangzott fel Christian hangja.
– A bár éjfélkor zár – közölte a fiú, és megköszönte a
borravalót.
– Nincs mit – felelte Leonora. – Az megfelel, ha kiteszem a
tányérokat a folyosóra, miután végeztünk?
– Tökéletesen – biztosította a pincér, majd megfordult, és
kilépett az ajtón.
Csend telepedett a szobára. A terv újabb szakaszát hajtották
végre. Leonora óvatosan leült a puha ágyra. Megtett még egy
apró lépést, amely a többi kis lépéssel együtt a végcéljához
fog vezetni. Christian visszaszerzéséhez és megtartásához.
Az étel istenien illatozott, de a nő egy falatot sem bírt
volna leerőszakolni a torkán. Talán ihatna egy pohár bort,
hogy megnyugtassa az idegeit. Mialatt töltött magának,
beléhasított az érzés, hogy valami nincs rendben. Nem tudta
volna megmagyarázni, honnan tudja, de teljesen biztos volt
benne.
8
Meddig alhattak? Christian felült az ágyban, és kinézett az
ablakon. Végre besötétedett, már amennyire a nyári
napforduló környékén lehetett sötétről beszélni. Zenia
mozdulatlanul feküdt mellette. Az alkohol megtette hatását.
Christian nem értette, hogyan tudott elaludni a nő ágyában.
De örült, hogy megtapasztalhatta, milyen együtt aludni vele,
még ha nem is tartott sokáig. Korábban soha nem töltötte nála
az éjszakát, mindig hazakergették a körülmények és a
hazugságai.
Azért jött, hogy meggyilkolja. Hogy kielégítse Leonora
eszeveszett követelését. Azt hitte, képes lesz rá. Tényleg meg
akarta tenni. Johan kedvéért. El akarta követni ezt a
szörnyűséget, mert csak így tudta megmenteni a fiát.
A végső döntést a hálószobában fekve hozta meg. Amikor
Zenia karja a testére kulcsolódott. Amikor a nő a nyakát
csókolgatta, és a testük olyan szorosan forrt egybe, hogy már
nem is tudta, hol végződik ő, és hol kezdődik a szerelme.
Akkor jött rá arra, amire már korábban rá kellett volna jönnie.
Már akkor, amikor Leonora az étteremben megfogalmazta,
mit akar tőle, és ezzel bebizonyította magáról, hogy őrült,
nemet kellett volna mondania. Azt kellett volna válaszolnia,
hogy természetesen nem fogja meggyilkolni Zeniát, nem fog
meggyilkolni senkit sem, ez szóba sem jöhet, ennek az
őrültségnek azonnal véget kell vetni, senki sem akarhatja,
hogy ezt a tébolyult helyzetet még több borzalommal zárják
le.
Ezért döntött úgy, hogy a nővel tölti az éjszakát, hogy
egyetlenegyszer részese lehessen annak a boldogságnak, hogy
ilyen közel kerül hozzá. Másnap pedig feladja magát a
rendőrségen. Igen, Johan szenvedni fog. Igen, Christian
bűncselekménye napvilágra kerül, az élete tönkre fog menni.
De mindezt emelt fővel vállalja, és börtönbe vonul. Talán nem
sújtanak le rá a törvény teljes szigorával, talán be lehet
bizonyítani, hogy a gyilkosság elkövetésekor őrült volt.
Egyszer majd kiengedik a rács mögül. Akkor már nem
számíthat boldog életre, meghúzza magát egy kis lakásban
egy város szélén, és bele kell törődnie, hogy a fia hallani sem
akar róla. De ez van. Még ez is jobb, mint kielégíteni Leonora
vérszomját. Egészen biztos volt benne, hogy a megfelelő
döntést hozta.
– Fent vagy? – emelte rá Zenia a tekintetét. – Éreztem,
hogy nézel.
– Olyan gyönyörű vagy – hajolt Christian a nő ajkához. Úgy
érezte, hogy magát az életet csókolja, és hogy ez az utolsó
alkalom, hogy igazán él. Zenia felült az ágyban, és közölte,
hogy rettenetesen fáj a feje.
– Sokat ittunk tegnap? Egyre rosszabbul bírom az alkoholt.
– A korral jár – felelte Christian. A másnapra gondolt, a
rendőrségre, a rendőrőrsre, bilincsre. Hiába próbálta kiverni
a fejéből, pedig élvezni akarta a Zeniával töltött szerelmes
éjszakát, ami korábban nem adatott meg neki.
Zenia kibújt az ágyból, és kifelé indult. Az ajtóban
megfordult.
– Még nem végeztem veled. Meg ne próbálj eltűnni!
– Siess vissza! – válaszolta Christian. A nő könnyű léptekkel
haladt át a nappalin. Belépett a fürdőbe. A férfi a plafon
világos gerendáit és a fehér falakat nézte. Amikor Zenia
visszajön, megint szeretkeznek, hosszan és gyengéden, a vége
felé talán kicsit vadul. És aztán soha többé. Mindent bevall a
rendőrségen. És onnantól kezdve semmi sem lesz olyan, mint
korábban. Abban a pillanatban elveszíti a szerelmét.
Felült az ágyban, és arra gondolt, mi mindent veszít még
el. Felállt. Lába alatt érezte a padló hűvösét. Nemsokára felkel
a nap, aranyfénybe borítja a fjordot, a sugarai behatolnak az
ablakon, és meleg szőnyegként terítik be a padló régi
deszkáit. Christian az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt.
A kora hajnalban kék és zöld árnyak ugráltak a szeme előtt. Ez
hát az utolsó reggele. Az utolsó reggele, amelyet szabad
emberként élvezhet. Amikor belépett a dohányfüstös
nappaliba, zaj ütötte meg a fülét. Mintha a fürdőszobából jött
volna.
– Zenia? – szólalt meg rosszat sejtve. Az ajtóhoz lépett. –
Zenia?
Elzárták a csapot, megszűnt a víz csobogása. Valami nehéz
esett a padlóra.
– Minden rendben? – kopogtatta meg Christian az ajtót.
Nem kapott választ. Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem
engedett.
– Zenia! Nyisd ki!
Christian rángatta a kilincset, a vállával próbálta benyomni
az ajtót. Baljós gondolatai támadtak. Csak nem tett kárt
magában? Lehet, hogy túl nagy nyomás nehezedett rá?
Az ajtó feltárult. Nem azért, mert Christian betörte, hanem
mert Leonora bentről kinyitotta. A férfi egy pillanatig
bambán meredt rá. Az asszony nem lehet itt. Mi történt?
Talán csak álmodta, hogy eljött Zeniához, és igazából a saját
házában van, vagy esetleg a hotelben?
– Tudtam, hogy nem leszel rá képes – szólalt meg a
felesége. Christian hátratántorodott. El akart menekülni, ki
akart lépni ebből a rémálomból. Hirtelen észrevette, hogy
Leonora ruhája nedves. Félig a vécén, félig a padlón egy
kicsavarodott test feküdt. A felesége kezében kés csillogott, az
ujjait vér borította.
– Tudtam, hogy nem leszel rá képes – ismételte meg.
– Nem! – tört ki a férfiból. Durva mozdulattal félrelökte a
nőt, és lehajolt Zeniához. Az ölébe vette a fejét, élet után
kutatott a szemében.
– Zenia?
Leonorára nézett.
– Hívj mentőt! Még nem halt meg.
A felesége nem reagált. Mozdulatlanul nézte. Christian
Zenia pulzusát kereste, de hiába. A nőből elszállt az élet. A
férfi a fejét simogatta, majd sebet keresett a testén, tudni
akarta, hol szúrták le. Végül megtalálta. Zenia hátát teljesen
elborította a vér.
– Nem! Istenem, nem! – zokogta. A nő arcára hajolt, még
nem illant el belőle a meleg, még szinte élőnek tűnt. Szereti
Zeniát, és Zenia is szereti őt.
9
Josefine eltátotta a száját. Az ajka mozgott, de nem jött ki
hang a torkán. Sokkos állapotba került. Nem találta a
szavakat. Amint Holger figyelte, hirtelen maga sem értette,
miért meséli el pont ezen a napon ezt a rettenetes történetet.
Egész életében védte a lányait, megpróbálta távol tartani
tőlük a világ gonoszságát. Josefine még mindig képtelen volt
megszólalni, csak a fejét rázta. A homokdombok felől gyerekek
boldog kiáltásai hallatszottak, amint a mindig hideg Északi#tenger habjaiban
lubickoltak.
– De… – Josefine nem tudta befejezni a mondatot. – Apa!
– Igen?
– Hiszen ez undorító!
– Ebben egyetértünk – bólintott a férfi. – Másnap kihívtak
minket. Engem azért küldtek oda, mert valami szörnyűségre
gyanakodtak. A házba betörtek, a tulajdonos eltűnt. Gyilkosság
gyanúja esetén mindig minket küldenek ki először, ezzel
megakadályozzák, hogy a helyi nyomozók vagy családtagok,
esetleg szomszédok összejárkálják a helyszínt, és fontos
nyomokat semmisítsenek meg. A szomszéd jelentette az
esetet. Az, aki hallotta, amint előző este betört az üveg.
Másnap visszament Zeniához, talán egy kicsit bejött neki a
csinos szomszédasszony. Rögtön látta, hogy betörtek hozzá. A
szokásos dolgokat lopták el, egy MacBookot, készpénzt, pár
könnyen értékesíthető elektronikus eszközt. És Zenia is eltűnt.
– Várj egy kicsit! – szakította félbe a lánya komoly arccal.
Felemelte a kezét. Holger arra gondolt, hogy rendőrnek
kellett volna mennie. Remekül értett a parancsolgatáshoz. –
Az előbb azt mondtad, hogy Leonora megölte. – A szemében
düh villant.
– Igen. Ez az elméletem. De nem találtuk meg a holttestet.
– Nem találtátok meg?
– Szőrén-szálán eltűnt. A fürdőszobát nagyon alaposan
kitakarították. Még akkor is klórszag terjengett, amikor
odaértünk. A ház többi része nagyon rendetlen volt, szóval a
tulajdonos nem volt tisztaságmániás. A betörőknek pedig nem
szokásuk nőket elrabolni. Azonnal kerestetni kezdtük.
– És máig nem került elő?
– Különben nem ülnék itt délelőtt tizenegykor, és nem
mesélném a történetet.
– De hát akkor nem lehetsz biztos benne, hogy Leonora
tényleg megölte! Amúgy is, ki menne wellnesshotelbe, ha meg
akar szabadulni valakitől? Ilyesmi senkinek sem jutna eszébe.
– A jó alibi a legfontosabb, ha az ember el akar intézni
valakit, és meg akarja úszni. Zenia eltűnése után valamivel
kihallgattam a hotel alkalmazottját, aki felszolgálta
Christiannek és Leonorának a vacsorát. – Holger mesélni
kezdett a nyomozásról. Természetesen ki kellett deríteniük,
mi rejtőzik Christian és Zenia szerelmes üzenetei mögött.
Holger személyesen hajtott el a Vejlefjord hotelbe. Beszélt a
felszolgálóval. Christian és Leonora alibije bombabiztosnak
tűnt. Zenia szomszédja nagyjából akkor hallotta az
üvegcsörömpölést, amikor a pincér meghozta a vacsorájukat.
A pontos időpontot le lehetett olvasni a számláról, amelyet
Leonora aláírt. – Tökéletes alibi… – sóhajtotta Holger.
– Vagy az igazság. Talán tényleg semmi közük nem volt az
egészhez.
Az idős férfi mély lélegzetet vett.
– Emlékszel, mit meséltem Leonorával kapcsolatban akkor,
amikor a kamasz barátja…
– Mick – csapott le Josefine. Szinte jobban ismerte a sztorit
az apjánál.
– Igen. Amikor Mick lezuhant a szikláról. Sonja szerint
Leonora nevét sikította. És Leonora mégis tisztázta magát.
Hogyan?
– A tanárja egész este hallotta, hogy hegedül.
– Bizony! Hangokat használt az alibijéhez. – Holger
elmesélte, hogy egy este, amikor egyedül ült otthon, hirtelen
beléhasított, hogy Leonora egyszer már használt fel hangokat
az alibijéhez. A felszolgáló tisztán emlékezett, hogy Christian
miket kiabált a fürdőszobából. Ez túl jól hangzott ahhoz, hogy
igaz legyen.
– De attól még lehet igaz, apa… Az elméleted teljes
őrültség… Ráadásul Leonorának még el is kellett jutnia
Zeniához, méghozzá úgy, hogy senki se vegye észre.
Holger habozott. Tudta, hogy Josefine nem fog hinni neki.
Talán az lenne a legjobb, ha kérdésekkel vezetné rá a lányát a
nyilvánvaló igazságra.
– Miben is volt jó Leonora?
– A hegedülésben. Azt állítod, hogy a hegedűtokján repülve
tette meg az utat?
– A hegedűjét már régen eladta, mert kellett a pénz a fia
műtéteire. De mit csinált minden áldott nap az elmúlt
nagyjából tizenöt évben, hogy el tudja viselni az életet?
Josefine szemében csodálat és bizalmatlanság keveréke
villant, ahogy az apját méregette.
– Futott.
– Bizony. Futott – ismételte meg Holger. – Közben leszállt
az éjszaka. Az utakon nem volt forgalom. Talán a víz mellett
futott. Tudta, hogy a férje képtelen megtenni, amit akar tőle.
Már rég vissza kellett volna érnie a hotelbe. Teljes erejéből
futott, úgy, ahogy korábban még soha, talán csak aznap este,
amikor Christian el akarta ütni.
Josefine mobiljának csippanása szakította félbe a
magyarázatát. Üzenetet kapott, pont, mint Christian a
történet kezdetének éjjelén.
– Mark írt – jelentette a lány. – Öt perc múlva itt lesznek. A
sztori végét valamikor máskor kell elmesélned. Ma képtelen
lennék meghallgatni. És a holttest? Apa! Erre gondoltál? Hol a
holttest? Nem, nem akarom hallani – rázta meg Josefine a
fejét. A kezébe temette az arcát, de rögtön eszébe jutott a
kozmetikusa által nagy műgonddal felvitt sminkje, és
felegyenesedett. – Annyira undorító ez az egész történet –
suttogta.
– Gondolkoztam a holttesten – felelte Holger. – Hosszú
évekig törtem a fejem, hol lehet. Mindenütt kerestem. De
túljártak az eszemen.
– Vagy csak simán ártatlanok.
– Ez is egy lehetőség – bólintott a férfi. – De láttam valamit,
amikor megint felkerestem őket a házukban.
– Felkerested őket? Mikor? És mit láttál?
– A Zenia eltűnése utáni napon mentem vissza hozzájuk.
Ugyan Zenia telefonja is eltűnt, mégis el tudtuk olvasni az
összes üzenetét. Csak egy egyszerű bírósági végzésre volt
szükségünk, és a telefontársaság mindent a rendelkezésünkre
bocsátott. Christian azok közé tartozott, akik utoljára látták,
többek között ezért is akartam beszélni vele. És persze azért is,
mert szeretők voltak. Szülők, szerelmek, szeretők, kollégák…
Ők minden nyomozás során fókuszban vannak. És történt
valami, amit először nem értettem. Hamupipőke-pillanatnak
neveztem el magamban. Tudod, akire illik a cipő, hercegnő
lesz.
– Hát persze hogy tudom! Anya varrta az előadás
kosztümjeit. Annyiszor megnéztük…
– Láttam, amint Christian visszaadja Leonorának az egyik
magas sarkú cipőjét. Különös pillanat volt. Amikor Leonora
átvette, találkozott a tekintetük, és furcsa megértés villant a
szemükben.
Holger és két másik rendőr azon a kanapén ült, amelyen
Christian korábban álmatlanul forgolódott. Arra vártak, hogy
hazaérjen a munkából. Leonora kávéval kínálta őket.
Nyugodtnak tűnt. Amikor a férje hazaért, kiment elé a
bejárati ajtóhoz. A rendőrök a nappaliban maradtak, de
Holger pont rájuk látott. Látta a férj és feleség között cikázó
pillantást, amikor Christian a nő felé nyújtotta a cipőt. Akkor
fogalma sem volt, hogy minek a szemtanúja éppen. Csak
később, amikor felkereste a férfi cégét, és látta, hogy az
irodákat üvegfal választja el, bontakozott ki előtte a jelenet
értelme.
10
A vejlei kikötőt aranyba burkolta a reggeli napfény. Egy
vontatóhajó közeledett lassan, vékony, fehér habcsíkot hagyva
maga után. Christian mit hagyott maga után? Halált és
pusztítást. Gyászt és tragédiát. Nem akart erre gondolni.
Rátaposott a gázra. Néhány sirály azon versenyzett, melyikük
tud hangosabban vijjogni. Csak a vontatóhajó úszott a vízen. A
jachtkikötőben is az esti máglyagyújtásra készülődtek.
Christian magához tért a sokkból, bár elképzelni sem tudta,
miért. Tisztábban kezdett látni. Aminek korábban csak a
körvonalait látta, most élesebben rajzolódott ki előtte. A
rémálom valósággá vált.
Amikor leparkolta a kocsit, eszébe jutott, milyen
büszkeséget érzett, amikor saját parkolót kapott a tengerhez
közel. Milyen gyerekesen viselkedett! Ilyesmire kamaszfiúk
szoktak felvágni. Saját parkoló, menő autó, szerető partner,
egy pohár bor és naplemente. Túl sokat akart volna? Úgy
látszik, igen. Az iroda ablakain keresztül figyelte az
alkalmazottait. Peter éppen telefonált. Persze mikor nem?
Christian megpróbálta megállapítani, zaklatottnak tűnik-e.
Az öccse észrevette, és felemelt kézzel üdvözölte. Nem, nem
üdvözölte, hanem jelezte, hogy beszélni akar a bátyjával.
*
Amikor Christian odaért hozzá, az öccse még mindig a
telefonba beszélt, bár hallatszott a türelmetlen hangján, hogy
már le szeretné tenni. Christian keresett magának egy széket,
és leült Peter asztala elé. Az asztallapra ragasztott sárga post#itek arról
tanúskodtak, hogy Peter nem fog unatkozni a
következő napokban. Rengeteg embernek kellett telefonálnia.
Az építtetőnek. Egy ügyvédnek. Az egyik cetli szerint az
árokásó meghibásodott, és a felirat alá valaki egy
telefonszámot és egy smiley-t biggyesztett.
– Christian! Minden rendben? – tette le végre a telefont
Peter.
– Hogy mi? Ja, igen.
– Beszéltél ma Zeniával?
– Nem. – Christian maga is hallotta, hogy a hangja idegenül
cseng, mintha nem az ő szájából törtek volna elő a szavak.
– Egy kicsit aggódom – fújtatott Peter. – Telefonáltak a
cégétől. Nem tudták elérni, ezért elküldtek valakit hozzá.
Nem ment be egy megbeszélésre.
– Ne ilyen gyorsan! – szakította félbe Christian. –
Telefonáltak a cégétől? Kicsoda? És mi történt?
– Betörtek hozzá. És senki sem találja. Ma reggel meetingje
lett volna egy tervezőbizottsággal, de nem jött el. És ez
nagyon nem vall rá.
– Remélem, nem történt semmi komoly. A rendőrséget már
értesítették?
– Hát persze. Csak arra gondoltam, te talán hallottál róla.
Nyílt titok, hogy ti ketten… – Peter elhallgatott, az ingét
húzkodta. – Hogy kedvelitek egymást.
– Erre most nem tudok mit mondani – felelte Christian. Az
agyában megint felbukkant a kérdés, amely annyira
foglalkoztatta az utóbbi hónapokban. Mennyit tud az öccse?
Christian mindig ragaszkodott az óvatossághoz. Nem csak
Leonora miatt. Azt sem akarta, hogy Peter rájöjjön, mi a
helyzet. Előfordult, hogy nem ment el olyan találkozókra,
amelyen Zenia és Peter is részt vettek, mert tartott az öccse
éles szemétől. Egyszer egy munkahelyi ebéd után Peter
megkérdezte a bátyjától, észrevette-e, hogy az egyik könyvelő
levette a jegygyűrűjét az ujjáról. Christiannek az ilyesmi soha
nem tűnt fel, és a könyvelő hiányzó gyűrűjét sem vette volna
észre akkor sem, ha egy hétre összezárják őket egy szobába.
Most rájött, milyen naiv volt, amikor azt hitte, el tudja
titkolni a viszonyát az öccse elől.
– Vége van – vont vállat. – Újra egymásra találtunk
Leonorával. Tegnap felmentünk a fjord menti hotelbe. Olyan
gyakran emlegettük, hogy ki akarjuk próbálni. – A hitelesség
kedvéért még hozzátett valamit a szaunáról és a medencékről.
És igazából azért is, hogy megtörje a kellemetlen csendet. – A
városi lakásában már kerestétek?
– Felteszem, hogy nem te vagy az első, akinek eszébe jutott
ez a remek ötlet – felelte Peter szárazon.
– Remélem, nem történt vele semmi.
– Mindenesetre el akartam mondani, hogy ne másoktól
tudd meg. – Peter felállt, és megveregette a bátyja vállát. –
De ne fessük az ördögöt a falra. Talán tényleg nem történt
semmi.
– De a betörés azért elég durván hangzik. Te is próbáltad
hívni?
– Persze, többször is. – Peter mobilja megcsörrent. – Ezt
muszáj felvennem. – Rábökött a zöld telefonikonra a kijelzőn,
és kilépett az irodából, talán kávét vagy vizet akart hozni,
telefonálás közben képtelen volt megülni a hátsó felén,
időpazarlásnak érezte. Christian nem mozdult. Nem tudott
mit kezdeni magával. Arra gondolt, mit kellett volna tennie
tegnap, és mit kell tennie most. Meg kellene halnia. Nagyobb
fájdalmat érzett, mint akkor, amikor Johan állapota
válságosra fordult. Marcangolta a bűntudat, szavakkal
kifejezhetetlen kín tombolt benne.
Először nem is értette, mit keres a magas sarkú cipő annál
az ablaknál, ahonnan át lehet látni az ő irodájába. Leonora
cipője. Direkt az irodai bulira vette. Nagyon kicsípte magát. Új
fehérneműt és új ruhát is szerzett. Christiannek hirtelen
eszébe jutott, hogy amikor hazamentek, csak a felesége egyik
lábán volt cipő.
Felállt, az ablakhoz lépett, és felvette a cipőt. Szemügyre
vette a kecses sarkat, a finom bőrt, a rézcsatos pántot.
Átnézett a saját irodájába, és megértette, hogy Leonora is itt
állt, innen nézte őket aznap este. Christian szinte látta maga
előtt, hogyan történt. Zenia az asztalán akart szeretkezni,
hogy nézhessék a tükörképüket a Peter irodájára néző
üvegben. Felkattintották az íróasztal lámpáját, így az üvegben
láthatták magukat. Korábban is próbálták már így, késő este,
amikor egyedül maradtak az épületben. Zenia szerette nézni,
amint Christian a magáévá teszi. Mindig kiemelte, mennyire
felizgatja.
– Nem…
A férfi rájött, hogy a Peter irodájában álló Leonorának úgy
tűnhetett, mintha Zenia közvetlenül a szemébe nézett és
rámosolygott volna, pedig valójában saját magára és
Christianre mosolygott. Fogalma sem volt, hogy Leonora
figyeli őket, csak saját magát és szeretőjét látta.
Christian testébe ugyanolyan fájdalom mart, mint amit
Leonora érezhetett akkor, amikor azt gondolta, hogy Zenia a
szemébe mered. Ugyan nem így történt, de ezt a felesége nem
tudhatta. Ő csak a rettentő megalázottságot érezte.
11
Bekanyarodott a sarkon, lassan haladt a házukhoz vezető
keskeny úton, amelyen a sávokat fű választotta el. Rögtön
észrevette a kocsifeljárójukon álló autót. Az oldalán a
Rendőrség felirat állt.
*
Kinyitotta a bejárati ajtót, és letette a kocsikulcsát. Leonora
három rendőr társaságában ült a nappaliban. Ugyan csak az
egyikük viselt egyenruhát, mégis ijesztő látványt nyújtottak.
Rendőrök az ő kanapéjukon? Leonorával? Biztosan korán
érkeztek, megunták a várakozást, és leültek. Talán a felesége
beszélte rá őket. Kávét nem látott az asztalon, ezek szerint
nem kértek. Leonora felnézett, felállt, és az előszobába lépett.
– Jó, hogy hazaértél, drágám – üdvözölte halkan. Komolyan
nézett a férfi szemébe, majd a tekintete lesiklott a kezére.
– Megtaláltam a cipődet. – Christian gyors pillantást vetett
az idős rendőrre, aki feszülten figyelte, ahogy Leonora átveszi
a cipőt. Megint a feleségére nézett. Szavak nélkül
kommunikáltak. Fájdalomról, beismerésről, bűnről. Christian
a legszívesebben beszélni kezdett volna, de tudta, hogy sem a
hely, sem az idő nem alkalmas erre. Talán nincs is mit
mondania. Leonora némán helyezte a cipőt a párja mellé,
amely magányosan árválkodott az előszobapolcon. Forró
csókot nyomott a férje ajkára, így már régen nem csókolta, a
férfi testében kellemes érzés terjedt szét, és mintha a remény
is éledezni kezdett volna benne.
– Gyere be! Itt a rendőrség.
Az öreg rendőr, Holger Andreasen mosolyogva emelte
Christianre a tekintetét.
– Gondolom, lassan kezd elege lenni belőlünk – jegyezte
meg. – Jó napot. Mint látja, két kollégámat is magammal
hoztam.
Christian felismerte az egyiküket. Az a fiatal fickó volt,
akivel a múltkor is találkoztak. A másik, egy férfias arcú nő,
valamivel fiatalabb lehetett Leonoránál, a szemében mintha
erős akarattal leplezett kín csillogott volna. Talán ez a
titokban tartott fájdalom indította arra, hogy férfiak és
egyenruhák uralta szakmát válasszon.
– Történt valami az ügyben? – kérdezte Christian, miután
leült Leonora mellé a rendőrökkel szemben.
– Az egyik munkatársa miatt vagyunk itt – felelte Holger
Andreasen. Christian kérdésére nem is reagált. Gyors
pillantást vetett Leonorára. A szemén látszott, milyen
gondolat futott át az agyán. – Szeretné esetleg, hogy
négyszemközt beszéljünk?
– Nem szükséges. – Miután kiejtette a szavakat, Christian
úgy érezte, erősebbé vált tőlük, támaszkodhat rájuk. A
rendőrök tudomására hozta, hogy nincs semmi
rejtegetnivalója sem előttük, sem a felesége előtt. –
Hallottam, hogy betörtek Zenia Norhoz.
– Zeniához? – Leonora hangjából őszinte megrázkódtatás
hallatszott ki. Talán tényleg sokkolta, amit hallott? Lehet,
hogy azt képzeli, az előző esti események nem történtek meg?
Christiannek is meg kellene próbálnia elnyomni magában az
egészet. Leonora szerint lehetséges, azt mondta, hogy az évek
múlásával elnyomta magában a Hankliten történteket, a
rettentő sikolyt, a szerencsétlen fiú zuhanását. Az idő neki
dolgozott. A rossz érzései már pár nappal később enyhülni
kezdtek, pont, mint egy fizikai sérülés esetén. Teljesen
ugyanúgy. Egy-két évvel később már napok teltek el anélkül,
hogy visszagondolt volna az eseményekre. Ezt reggel osztotta
meg a férjével, mielőtt Christian dolgozni ment. Azt állította,
hogy az ember agya úgy van berendezve, hogy automatikusan
eltemeti a rossz emlékeket. Száműzi őket. Meg lehet csinálni.
Ő rá az élő bizonyíték.
– Mi történt? – kérdezte Leonora, és megfogta Christian
kezét.
– Nem tudom. Csak annyit hallottam, hogy betörtek a
házába.
– Valóban ez történt – bólintott Holger. – Ma reggel hívtak
ki minket hozzá. A szomszédja este zajt hallott. Úgy tűnt neki,
mintha Zenia Nor veszekedett volna valakivel. Ma reggel
megállapítottuk, hogy betörtek egy ablakot, és több dolog
eltűnt. Nem csak tárgyak, a ház tulajdonosa is. Természetesen
azonnal kerestetni kezdtük. És mivel én vagyok a nyomozás
vezetője, úgy gondoltam, eljövök önökhöz a helyi kollégákkal
együtt. Jelenleg azt szeretnénk kideríteni, kik látták az
eltűnése előtti órákban.
Az idős nyomozó utolsó szavait csend fogadta. Olyan
nyugtalanítóan hangoztak, hogy idő kellett, míg a házaspár
megemésztette őket.
– Christian?
– Igen?
– Biztos benne, hogy nem akar négyszemközt beszélni
velem?
– Semmit sem tudok Zenia eltűnéséről.
– De tegnap üzenetet váltott vele, igaz? – kérdezte Holger
kis szünet után.
– Igen. Szakítottam vele. Viszonyunk volt.
Holger megköszörülte a torkát. A rendőrnő pillantása
Leonorára szegeződött, látszott rajta, hogy gusztustalan
disznónak tartja Christiant.
– Mikor kezdődött? – kérdezte Holger.
Christian a feleségére nézett.
– Úgy fél éve, vagy valamivel korábban – suttogta. Könnyek
szöktek a szemébe.
Leonora a segítségére sietett.
– Christiannel nagyon fiatalon ismerkedtünk meg. A fiunk
súlyos betegségben szenvedett. Hosszú évekig az élet és halál
közti vékony mezsgyén egyensúlyozott, mi pedig remény és
reményvesztettség között bukdácsoltunk. Nagyon nehéz
időszakon vagyunk túl. Nem csak a férjem lépett félre,
korábban én is.
Christiannek feltűnt, milyen meggyőződéssel, milyen
hihetően beszél a felesége. Rá kellett döbbennie, hogy
fogalma sincs, igazat mond-e. Egy pillanatra elszégyellte
magát. Soha még csak fel sem merült benne, hogy Leonora
talán máshol keresett vigaszt és meghittséget, mialatt a
fiukra vigyázott. Nem lett volna nehéz dolga, hiszen a férje
állandóan dolgozott, sőt, az is előfordult, hogy hosszabb időre
elutazott. Christian visszagondolt arra, mennyire rosszul
érintette, amikor Johan betegségének rosszabbodásával egy
időben kezdett eltűnni a házasságukból az összetartás, törődés
és gyengédség. Talán Leonora is ugyanígy érzett.
– Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy egy olyan
hosszú kapcsolatban, mint a miénk, teljesen természetes, hogy
akadnak zökkenők.
– Értem, és sajnálom, hogy ilyen tapintatlan kérdéseket
kell feltennem. – Az idős rendőr hangján hallatszott, hogy
neki sem ismeretlen a házasság hullámvölgyeinek fájdalma. –
Most hogy van a fiuk?
– Százszázalékosan egészséges – felelte Leonora. – Hála
istennek.
– Ezt örömmel hallom – mosolygott Holger. Christian úgy
látta, mintha megkönnyebbült volna. Szinte úgy tűnt, mintha
a legszívesebben felpattant volna, hogy elbúcsúzzon, és
távozzon. De ehelyett ráemelte a tekintetét. – Térjünk vissza a
tegnapra! Késő este küldött egy üzenetet Zenia Nornak.
– Ez nem lehet igaz! – temette Christian a kezébe az arcát.
– Mi van, ha ártott magának, mert…
Maguktól eredtek meg a könnyei. Kitört belőle minden
nyomorúsága. Hirtelen maga előtt látta Zenia megtört
tekintetét és élettelen testét, amelyből még nem illant el a
meleg. Mennyi fájdalmat és gyötrelmet okozott! Leonora
átkarolta, és magához szorította.
– Lehet, hogy az egész azért történt, mert véget vetettem…
– Véget vetett? – A rendőrnő most szólalt meg először. A
hangja jóval lágyabban csengett, mint amire Christian
számított.
– Mert szakítottam vele – javította ki magát Christian. Az
idős rendőrre nézett. – Lehet, hogy ártott magának, mert
szakítottam vele.
– És merre volt tegnap este?
Christian szemét megint ellepték a könnyek. Gyötörte a
bűntudat. Miért állt meg tegnap este a fa előtt? Miért hagyta
el a bátorsága? Miért nem mert szembenézni a halállal?
– Fent voltunk a fjord menti szállodában – felelt helyette
Leonora. – Lementünk wellnesselni, aztán ott töltöttük az
éjszakát.
Christiannek még a könnyei és gyásza fátylán át is feltűnt,
hogy Holger nem jegyezte fel a felesége válaszát. Egyszerűen
visszatette a noteszét a szakadt táskájába, megköszönte, hogy
időt szakítottak rá, és felállt. Az alibijükkel nem foglalkozott.
Miért nem? Mert nem hisz nekik? Vagy éppen ellenkezőleg?
*
Christian képtelen volt felállni. A nyomozókkal is ültében
fogott kezet, Leonora kísérte ki őket, majd az ablak mögül
nézte, ahogy elhajtanak.
– Elmentek – jelentette.
– De vissza fognak jönni – felelte Christian.
– Talán – vont vállat a nő.
Christian maga is érezte, milyen közel került ahhoz, hogy
összeomoljon. A lelkifurdalás és gyász végtelen maratonját
futotta. Átcsapott rajta a fájdalom, egy párnába temette az
arcát, és zokogásban tört ki. Leonora leült mellé, és átkarolta.
– Christian! – törölte le a férje arcáról a könnyeket. – Ezt
most végig kell csinálnunk – meredt a férfi szemébe. – Együtt
csináljuk végig. Johanért. És magunkért. Érted?
Christian lassan bólintott. Megkönnyebbülést érzett, hogy
Leonora átvette az irányítást. Szüksége volt valakire, aki
megmondja neki, mit kell tennie, és szinte mindegy volt, ki az,
és mit mond. Ő maga cselekvésképtelenné vált.
Kinyílt a bejárati ajtó.
– Johan az – suttogta Leonora. – Töröld meg a szemed!
Christian felállt, nem akart bambán ülni a kanapén, amikor
a fia bejön. Átvágott a nappalin, és megállt a fonott kosárnál,
amelyben újságokat és magazinokat tartottak. Kivette a
legfelsőt, egy három nappal korábbi ingyenes lapot. Jó lesz.
Így legalább nem zombiként fogadja Johant. Leonora kiment a
konyhába, kivett egy tepsit a sütőből, és az asztalra helyezte.
Johan boldognak, gondtalannak látszott. Megölelte az
anyját.
– Mi lesz a boszorkánnyal? – lépett az apjához. – Szívesen
segítek.
– Azt hittem, a hátad közepére kívánod – emelte fel
Christian a tekintetét az újságról. – Már csináltam egyet…
Édesanyád segített.
– Anya? – nevetett fel Johan. Látszott rajta, hogy nehezen
képzeli el az anyját, amint boszorkányt eszkábál össze. –
Megnézhetem?
– Már feltettem a máglyára kint a tavon. Még reggel. –
Christian elhallgatott. Felesleges olyan részletekről fecsegnie,
amelyekről senki sem kérdezte. Aki hazudik, mindig elköveti
ezt a hibát.
– Szuper! Lemegyek Martával, amikor meggyújtjátok.
12
A tükör soha nem hazudik. Christian egy emberi ronccsal
nézett farkasszemet. Rengeteget sírt. A szeme beesett. Mintha
egy riadt állat meredt volna rá. A szemhéja kipirosodott és
megduzzadt, az arcára mély árkokat szántott a gyász. Egy
tönkretett ember tönkretett arca nézett rá vissza a
fürdőszobatükörből. Megpróbálta elképzelni, hogy alakul
majd az este. Fogalma sem volt, honnan lesz majd ereje,
bátorsága, akarata, hogy megtegye azt, amit terveztek.
– Christian? – kopogtatta meg Leonora az ajtót. – Készen
vagy?
A férfi nem válaszolt. Képtelen volt rá.
– Indulnunk kell. Már szállingóznak az emberek.
*
Feltámadt a szél, baljós felhők gyülekeztek az égen. Az
előző évben is pont ugyanez történt. Miközben menedéket
kerestek az eső elől, valaki felvetette, hogy át kellene tenni a
Szent Iván-éjt augusztusra. De ez már régen történt, és az
emberek nem voltak hajlandóak lemondani a megszokott
szórakozásukról. A negyed lakói, fiatalok és öregek, mind az
utcán nyüzsögtek kutyástul-gyerekestül. A tömeg a víz felé
igyekezett. Christian Leonora mellett lépdelt. Hálás volt, hogy
a felesége szorította a kezét, egyedül nem bírta volna. A
körülöttük haladó legtöbb pár szintén kéz a kézben sétált.
Mindenütt olyan embereket lehetett látni, akik egymást
választották. Egymásba fonták az ujjaikat, elköteleződtek
egymás mellett, mentőkötélként használták a kapcsolatukat a
magánnyal szemben. Vagy lehet, hogy inkább béklyóként
tekintettek rá? Johan és Marta ment előttük. A fiú karja a lány
derekára fonódott. Ők voltak a következő szem az embereket
egymáshoz kapcsoló láncban.
A víz mellett csoportokba verődve álltak a bámészkodók.
Amikor Christian és Leonora ideköltöztek, még a parton
gyújtottak máglyát. Közelről s távolról özönlöttek ide az
érdeklődők, bámulták a lángokat, figyelték, hogyan kebelezi
be a tűz a boszorkányt, és közben arról daloltak, hogy a nyári
napforduló idején szeretik a legjobban a hazájukat. Azóta
kivitték a fjordra a tüzet, úgy ítélték meg, hogy a parton túl
közel van a házakhoz, állandóan befújta a szél a hamut a
kertekben felállított székekre és asztalokra, a füst beleette
magát a függönyökbe. Ráadásul a fjord menti drága házak
urai úgy érezték, egy szárazföldi máglya összetákolásában
semmi kihívás nincs. Ennél többre vágytak, arra, hogy
Koppenhágához hasonlóan az ő boszorkányuk is vízen égjen el.
Túl akarták szárnyalni a kevély nagyvárosiakat.
– Helló! – kiabált Kim virgoncan. A jó kedélyén kívül a
legújabb barátnőjét is magával hozta. Christian kerülte a
mutatós esőkabátot és gumicsizmát viselő nő tekintetét.
Valamivel magasabbnak látta Kimnél.
– Kíváncsi vagyok, elered-e az eső – fecsegett Kim. – Ha
igen, akkor majd jövőre gyújtunk tüzet.
– Zivatart jósoltak – felelte Christian. – Talán az lesz a
legjobb, ha most rögtön alágyújtok – pillantott a mobilstégre,
amely a parttól viszonylag távol lebegett. Leonora a fülébe
súgott valamit, de meg sem hallotta. Nem tudott a feleségével
foglalkozni most. A két rendőrautó és a belőlük kiszálló
rendőrök vonták magukra a figyelmét. A kis csónakház
mellett álltak, nem túl közel hozzájuk. Christian háta mögött
páran az eltűnt nőről pusmogtak, és arról, hogy a rendőrség a
fél negyedet kihallgatta már. Boldog-boldogtalant arról
kérdezgettek, hogy láttak vagy hallottak-e valamit.
Christian megint az enyhén ringatózó mobilstég felé
kémlelt.
– Azt hiszem, esik – nyújtotta ki a kezét. Az ég fenyegetően
magaslott föléjük, nagy zuhéra lehetett számítani.
– Akkor gyorsan meg kellene gyújtanod – utasította
Leonora. – Minél hamarabb, annál jobb.
Kim természetesen nem bírta ki, hogy ne avatkozzon közbe.
Christian fülét sértette a túl vidám hang.
– Minek ez a nagy sietség? Nincs még túl korán? Te
koronáztad meg a nagy művet? – kérdezte Johanre pillantva.
A fiú értetlenül pislogott.
– A boszorkányra célzok. Te tetted fel a máglyára?
– Nem, apa volt – nevetett fel Johan. – Egyedül csinálta.
Leonora nem engedett.
– Essünk túl rajta, Christian! Gyújtsd meg!
Christian a rendőrautók felé fordult. Nem értette, miért
állnak mozdulatlanul a nyomozók. Az eltűnt nőt kellene
keresniük. Ketten cigarettáztak, egy harmadik felnyerített.
Miért nem végzik a munkájukat? Meg kellene találniuk az
eltűnt nőt, meg kellene találniuk a meggyilkolt szerelmet.
– Christian? – bökte oldalba Leonora. A víz felé kezdte
húzni. – Indulj már!
– Kim is jönni akar. Nem fogok tudni megszabadulni tőle.
– Dehogynem! Csak menj már!
A férfi Kimet kereste a tekintetével az embertömegben. Egy
idősebb nő papírlapokat osztogatott a Szeretjük hazánkat dal
szövegével. A nyakában távcső lógott. Mi a francnak kellett
magával hoznia? Miért nem elégszik meg azzal, hogy távolról
gyönyörködik a lángokban? Christian pillantása Leonorára
tévedt. Alig ismert rá. A gyűlöletét mintha elfújták volna. Az
elmúlt napokban a szemében honoló hűvös kifejezés eltűnt.
Most barátként állt előtte. Szövetségesként. Megint
összekötötte őket valami. Régóta nem érzett így a felesége
iránt.
– Siess! – sürgette a nő. Az égen egyre fenyegetőbb felhők
gyülekeztek.
A férfi a kis móló felé indult. Leonora követte. Christian is
részt vett a móló építésében annak idején, nyilván nem akart
kimaradni belőle. Az önkormányzat megszámlálhatatlan
kifogást támasztott, arra hivatkoztak, hogy kötelességük
megóvni a természetet. Christian azzal érvelt, hogy nem ez
lenne az első alkalom, hogy mólót építenek, történelmi
példákat hozott, kiemelte, hogy már a kőkorszakban is
horgonyoztak itt hajók, mint azt számtalan régészeti ásatás
bizonyítja. Az emberek évezredek óta használták saját
céljaikra a fjord születési helyét, ahol keskeny patakok
csörgedeztek, lengyel útonállókat fejeztek le, pestis
pusztított, nőket gázoltak el, és nők tűntek el, ahol
legyőzetett a szerelem.
Megpróbálta kiverni a fejéből a zavaros gondolatokat.
Leonora erősen megszorította a kezét, mintha látta volna
rajta, hogy mindjárt elveszíti az önuralmát.
– Jön a rendőrség. Kutyákat is hoztak – suttogta a nő.
Christian oldalra pillantott. Ezek szerint a zsaruk csak a
kutyákra vártak. Az ebek nem vesztegették az időt. Négyen
voltak, vadul szimatoltak, és úgy tűnt, hogy már találtak is
valamit. Az egyikük ugatni kezdett.
– Gyerünk már! – taszította meg Leonora Christiant. Ő
maga nem lépett a mólóra.
A férfi a kis csónak felé indult, amelyet a fürdőzők lépcsője
mellé kötöttek ki. A fája korhadásnak indult, az egyik evező
vége letört. Christian üggyel-bajjal kecmergett le a lépcsőn,
és zuttyant a lélekvesztőbe. Egy pillanatig attól tartott, hogy
beleszédül a vízbe.
– Miben mesterkedsz, Christian? Én is jövök! – Kim egy
pohár bort egyensúlyozott a kezében. Christian elképzelni
sem tudta, miért nem hallotta a lépteit. – Együtt csináltuk
meg a máglyát, együtt is kell meggyújtanunk. De várj már egy
kicsit!
– Gyere gyorsan! – felelte Christian keményen. – Essünk túl
rajta! Mindjárt rákezd az eső.
– Mi a franc ütött beléd?
Christian nem válaszolt. Megragadta az evezőket. Kim a
fejét rázta, és az orra alatt káromkodott. Letette a
borospoharat, és helyet foglalt a csónakban. Christian az egyik
evezőt a lépcsőnek támasztotta, és ellökte magukat. A csónak
jó pár métert megtett a vízen kifelé. A férfi evezni kezdett.
– Végre! – kiabálta valaki utánuk a partról.
– Ennek is elég sietős, ahogy látom – röhögött Kim.
Visszaintett a biztatójuknak. A hangján hallatszott, hogy nem
az első pohár borát hagyta a mólón. – Ez a Blocksberg-sztori
egy jó nagy baromság, ugye tudod? – kérdezte. Meg sem
mozdult, hogy segítsen Christiannek evezni. – Valahol
olvastam. Sokan azt hiszik, azért gyújtunk máglyát, hogy
megszabaduljunk a gonosztól, de a mai este igazából a
boszorkányok nagy bulija. A Blocksbergre repülnek, hogy
boszorkányszombatot tartsanak a Harz-hegység csúcsán.
– Tényleg? – Christian nem is figyelt a barátja fecsegésére.
– Ez milyen durva! – mutatott Kim a szárazföld felé. –
Minden tele van zsaruval.
Egyre több rendőrautó érkezett. Az egyik kutya vadul
rángatta a pórázát.
Christian az eddiginél is gyorsabban evezett. Amíg a partot
kémlelte, irányt tévesztett, és korrigálnia kellett. Minden
erejét megfeszítve forgatta az evezőket.
– Tényleg rákezdett! Igazad volt – nyújtotta ki Kim a kezét,
hogy felfogjon pár esőcseppet.
Az egyik kutya közvetlenül a víz szélén állva ugatott az
úszóstég felé.
– Hoztál benzint, ugye?
Christian bólintott, és még jobban rákapcsolt. A kutya nem
nyugodott. Két rendőr állt mellette, mindketten a mobilstéget
és a rajta lévő máglyát nézték.
– Az egyik barátom fül-orr-gégész – szövegelt tovább Kim
–, és azt mondja, hogy a kutyák orra tizenhatszor jobb az
emberénél. Meg hogy meg tudják különböztetni a különböző
autók hangját, még akkor is, ha ugyanolyan típusú kocsikról
van szó. Kemény, mi? Remélem, megtalálják azt a
szerencsétlen nőt. – Felemelte a kezét, és a part felé intett.
Valaki visszaintett neki, talán a barátnője. – Egyre durvábban
esik – álmélkodott. Az esőcseppeket már nem lehetett
megkülönböztetni egymástól.
A máglya föléjük magasodott. A méretes ágak és a
boszorkányból szörnycsápokként kiálló, egymásba gabalyodó
gallyak fenyegető látványt nyújtottak.
– Azt kell hogy mondjam, még ha az eső el is mossa az
egészet, akkor is ez minden idők legfrankóbb máglyája. Ijesztő
boszorkányt csináltál… Látom, teljesen gézbe burkoltad a
fejét. Full, mint egy horrorban. Nem apróztad el.
Christian kinyújtotta a kezét, és megragadta a mobilstég
oldalát. Végre!
– Add ide a benzint! – intett a kanna felé. Forgott körülötte
a világ, a szíve vadul dobogott. A kutya egyre hangosabban
ugatott, talán a többi dög is csatlakozott hozzá. A rendőrök a
máglya felé nyújtogatták a nyakukat.
Kim lecsavarta a benzineskanna tetejét.
– Jól meg kell öntöznöd az ágakat, ha azt akarod, hogy
ebben az időben meggyulladjanak – okoskodott. A boszorkány
fején széles karimájú kalap tanyázott, bő, fekete ruhát viselt,
és félig befedték a különböző vastagságú ágak.
Christian felállt, és locsolni kezdte a benzint azokra az
ágakra, amelyeket elért. Két kézzel tartotta és vadul rángatta
a kannát.
– Remélem, nem keveredtek sündisznók az ágak közé. – Kim
képtelen volt befogni a száját. – Kibaszott büdös van! Mi a
franc lehet?
Christian ledobta a benzineskannát. A zuhogó eső úgy verte
a kiürült kanna oldalát, mintha dobolt volna rajta. Christian
gyufát keresett a zsebében.
– Vigyázz, be fog robbanni!
Az első gyufa eltört. A második annyira elázott, hogy nem
volt hajlandó meggyulladni.
– Nincs nálad öngyújtó? – fordult Christian Kimhez.
– Próbálj meg egyszerre többet meggyújtani – javasolta
Kim. A parton állókat kémlelte, és szinte érezte, hogy az
ernyők alatt szorongó nézők egyre türelmetlenebbek.
Christian megfogadta a tanácsát, kivett öt gyufát,
végighúzta a doboz oldalán, de most sem járt sikerrel.
– A picsába! – tört ki.
– Nekünk kiabálnak – jelentette ki.
– Kicsoda?
– A rendőrség. Szerintem azt akarják, hogy induljunk
vissza.
Christian a part felé pillantott. Valami összetört benne. A
remény. Az utolsó esély. Könnyek lepték el a szemét, és az
esővel keveredve futottak le az arcán. Észrevette az idős
rendőrt az embertömegben. Behúzott nyakkal, enyhén
előredőlve támaszkodott a botjára. Biztosan kifárasztotta a
parti séta. A talaj egyenetlenségei, a növényzet és a kisebb#nagyobb kövek nem
könnyítették meg a járókelők dolgát.
– Mi legyen? Menjünk vissza? – kérdezte Kim.
Christian keze remegett a hidegtől, az esőtől és az
idegességtől, és a remegés lassan az egész testére átterjedt.
Kihalászott két gyufát a dobozból, és a tenyerével védte az eső
elől.
– Gyerünk már! – sziszegte az orra alá. Olyan erősen húzta
végig a gyufákat a doboz nedves oldalán, ahogyan csak tudta.
Apró láng lobbant, Christian arra számított, hogy azonnal el is
fog aludni, de nem így történt.
– Dobd el! – kiáltotta Kim.
Christian elengedte a gyufaszálakat az ágak felett. A kis
fadarabok azonnal elhagyták egymást, külön útra indultak. Az
egyik elaludt, mielőtt elérte volna a máglyát, a másik viszont
beteljesítette küldetését. Robbanás zaja hallatszott, hatalmas
láng csapott fel, Christian hátratántorodott.
– Ez de fasza! – ordította Kim ijedten, de lelkesen. – Jól
vagy?
A szárazföldről hangok hatoltak el hozzájuk a fjordon át az
eső zaja és a tűz ropogása ellenére. A nézők énekeltek.
Christiannek úgy tűnt, mintha kihallotta volna Leonora
hangját a kórusból. Hangosabban, tisztábban, szebben szólt. A
boszorkányba belekaptak a lángok, látszott, hamar el fogják
emészteni.
– Hát mégis összejött! – nevetett fel Kim. – Menjünk vissza,
és igyunk valamit! Evezzek én?
*
Az eső még jobban rázendített. Az esőcseppek vadul verték
a mólót.
– Na, a boromnak már lőttek – hajolt le Kim a
borospoharáért. Visszafordult a máglya felé. A fjord vize
visszatükrözte a lángokat, mintha kigyulladt volna a tenger. –
Valami baj van? – csapta hátba erősen Christiant, amint a part
felé lépdeltek.
– Nem, semmi. Örülök, hogy mégis meg tudtuk gyújtani a
máglyát. Nem akartam csalódást okozni a gyerekeknek.
– Szuper volt, apa! – lelkendezett Johan. – Felülmúltátok
önmagatokat.
A nézők még mindig énekeltek. Christian beállt Leonora
ernyője alá. Rázta a hideg, képtelen volt megnyugodni. A
máglyára pillantott. A tűz hatalmas lánggal égett. Mintha
még mindig ki lehetett volna venni a boszorkányt az ágak
között. A rendőrség tehetetlenül téblábolt, a kutyák már nem
ugattak, mintha elveszítették volna a nyomot.
– Christian! – ragadta meg Leonora a férje karját. A vízhez
közel álló idősebb hölgy felé biccentett, aki a szeméhez
illesztett távcsővel kémlelte a fjordot. – Ezt nem hagyhatjuk.
A férfi azonnal reagált. Elhagyta az ernyő védelmét, és pár
határozott lépéssel az asszony mellett termett. Kinyújtotta a
kezét, és megragadta a távcsövet.
– Megnézhetnék valamit?
– Mit? – emelte rá meglepett, enyhén ingerült tekintetét a
nő.
Christian nem engedte el a messzelátót, hogy a nő ne
tudjon megint belenézni.
– Csak ellenőrizni szeretném, hogy nem alszik-e ki a tűz
ebben az esőben.
A nő áthúzta a fején a távcső szíját, és Christiannek
nyújtotta. A férfi megköszönte, és arrébb lépett. Miután a
szeméhez emelte a távcsövet, beletelt pár másodpercbe, míg
megtalálta a máglyát. A dal elhallgatott, néhányan tapsoltak,
mások fecserésztek. Valaki kinyitott egy üveg bort. Itt-ott
nevetés hangzott fel.
És akkor Christian megtalálta a máglyát. Hirtelen, egy
röpke pillanatra, feltűnt egy elszenesedett arc a tomboló tűz
közepén, a szeme mintha világított volna, a haja már régen
elégett, látszott, hogy az egész fej hamarosan a lángok
martalékává válik. Egy ág zuhant elé, és az arc eltűnt.
Christian teste vadul rázkódott. Szörnyű érzés kerítette
hatalmába. Minden megváltozott körülötte. Ő is valaki mássá
alakult át. Mintha kifordították volna. Nem tudta elűzni lelki
szemei elől a képet, beleégett az agyába, látta maga előtt a nő
szemét, orrát, száját. Az arcát, amelyet olyan jól ismert,
imádott, és csókjaival halmozott el. A szerelem arcát.
13
Holger kinyújtózott, amennyire a háta engedte. Ez nem
volt túl sok, már évekkel korábban enyhén előredőlő pózba
merevedett. Josefine dühösen méregette.
– Most miért nézel így rám? Nem én csináltam.
– Nem vagyok hajlandó elhinni a sztoridat. – A lány felállt,
leseperte a homokot a fehér ruhájáról. Karen is ezt viselte az
esküvőjük napján. Isabella alakította át, sok változtatásra
éppen nem volt szükség, talán csak mellben kellett egy kicsit
kiengedni, ha Holger jól értette. Az út végén feltűnt egy autó.
A mentazöld, poros Toyotát Mark öccse ajánlotta fel nekik.
Holger felvetette, hogy bérelhetnének egy másik kocsit, egy
Mercedest vagy más német modellt, de Mark és Josefine
hallani sem akartak róla. Mindig is ellenezték a túlzott és
felesleges autóhasználatot. Holger azon sem csodálkozott
volna, ha a lánya egy Christianiában felújított teherbiciklin
teker el a saját esküvőjére. Szerencsére Josefine is belátta,
hogy a tengerparti utak ehhez túl süppedősek és homokosak.
Arany középútként a csúf Toyotát választották, amelynek
hátsó szélvédőjén egy Free Palestine matrica éktelenkedett.
– Nem ezt teszik a legtöbben? – kérdezte Holger. Nem
fordult a lánya felé.
– Elégetik egymást?
– Igen. Átvitt értelemben. Naponta hordják a tüzelőt a
szerelem máglyájára. Gonosz megjegyzések, csipkelődések,
gúny, az ember már nem vágyik annyira a partnerére,
elveszíti az érdeklődését a másik iránt. Végül már csak a
valamikori szerelem hamvai maradnak.
Josefine a fejét rázta.
– Ez baromság! – Felsegítette az apját a székből. –
Egyébként pedig gyakran rakunk tüzet a gyerekekkel.
– Azt hittem, ellenzed a felesleges szén-dioxid-kibocsátást.
– Nagyon vicces. A gyerekek imádják a tábortüzet. Tudod,
mit találtam egyszer a hamuban, miután az összes fa elégett?
– Nem. Mit?
– Egy szerencsétlen süni csontvázát. Gondolom, betévedt az
ágak közé, mielőtt begyújtottunk. – Josefine magabiztos
kifejezéssel nézett az apjára. A szemén látszott, azt hiszi, jól
megfogta az öreget. A Toyota megfordult a parkolóban.
– Nem igazán értem, mire célzol – válaszolta Holger.
– Arra szerettem volna utalni, hogy nem lehet olyan
könnyen megszabadulni egy holttesttől. A csontok csak
nagyon magas hőmérsékleten égnek el.
Josefine azon mesterkedett, hogy ne szálljon rá a száraz
por, amelyet az autó vert fel. Rámosolygott a volán mögött ülő
férfira, akit mindenki Casper C-vel néven ismert. Senki sem
szólította egyszerűen Caspernek. Egyszer valami olyasmit
magyarázott Holgernek, hogy gyerekkorában túl sok Casper
volt Christianiában.
– Mindenki rátok vár! – kiáltott ki vidáman a kocsi ablakán.
Holger kinyitotta az ajtót Josefinének.
– Ne segítsek beszállni, apa?
– Nem. Egyedül is menni fog.
– De a botod…
– Menni fog – szakította félbe a lányát Holger. – A templom
előtt sem kell kisegítened, nem akarom, hogy a vendégek azt
higgyék, nyomorék vagyok. – A botjával intett Josefinének,
hogy szálljon be. A lány engedelmeskedett. Holger lezuttyant
mellé. Casper C-vel mosolyogva nézte őket a visszapillantó
tükörben.
– Késett kicsit a komp.
– De mindenki megjött? – kérdezte Josefine.
– Igen. Iszonyatosan jól néz ki minden.
Josefine megragadta Holger kezét.
– Akkor indulhatunk is, Casper C-vel – dörmögte Holger.
A fiú elfordította a slusszkulcsot. A kocsi nem akarta
bevenni az egyest, de végül mégis elindult. Holger a lányát
nézte. Josefine kimeredt az ablakon, majd lassan megrázta a
fejét.
– Nem bírok napirendre térni a történeted felett.
– Arra is van elméletem, hogy mi lett a csontokkal. –
Holger látta, hogy Casper C-vel kíváncsian méregeti őket a
tükörben. – Először nem értettem, mi történt aznap este a
fjordnál. Úgy tűnt, hogy a kutyák nyomon vannak. Zenia
nyomán. De hirtelen elveszítették. – Csettintett, hogy
mutassa, milyen hirtelen.
– Amikor meggyújtották a máglyát?
– Igen. De csak később gondolkoztam el rajta alaposabban.
Annyira hihetetlennek tűnt. Ki vetemedne ilyesmire? Amikor
újra felkerestem a helyet, a mobilstégnek már bottal üthettem
a nyomát. Christian másnap eltakarította.
– Ezt biztosan tudod?
– Igen. Kihallgattam a szomszédját. Az orvost. Azt mondta,
hogy Christian már másnap korán reggel kievezett, azt
állította, hogy a tűz megrongálta a mobilstéget, ezért szépen
összeszedte, ami megmaradt belőle, és elvitte a
szeméttelepre, hogy újrahasznosítsák. A saját zsebéből fizette
ki az új úszóstéget.
– És a csontok? A fjordba hajította őket?
– Nem. Ehhez túl okos ő is, és a felesége is. A fjord nem elég
mély. De a maradványok most már könnyen befértek egy
sporttáskába. – Holger ügyet sem vetett a sofőrükre, akin
látszott, nagyon szeretné tudni, miről beszélnek. – Leonora
nem sokkal később Norvégiában kapott állást. Eladták a házat,
és mindketten Norvégiába költöztek. Komppal mentek
Stavangerbe. Talán ott történt?
– Micsoda? – Josefine hangja nem volt több suttogásnál.
– Hogy megszabadultak attól, ami a szerelem máglyája
után maradt. A helyükben én így tettem volna. A nyílt tenger
tökéletes terep.
14
Az üvegen rendezett sorokban végigfutó vízcseppek olyan
benyomást keltettek az emberben, mintha esne az eső, pedig
csak a tenger felverődő habját vágta az ablaknak az erős szél.
A komp fedélzetén Christianen kívül egyetlen utas sem
tartózkodott. Az alakja beleolvadt a sötétbe. Leonora bentről
figyelte. A férfi táskát tartott a kezében. A családjuk egyetlen
sporttáskáját, amelyet Leonora akkor vett, amikor
beiratkozott a futóklubba, és amely néha elkísérte Johant a
kórházba. Pont elfértek benne a ruhái és tisztálkodószerei.
Leonora már rég elfelejtette, hogy Seattle-be magukkal
vitték-e. Arra az időre nagyon ködösen emlékezett,
kellemetlen érzéseket hívott benne életre, ezért az agya
minél távolabbi zugába száműzte.
Christian megállt. Mintha Leonorát kereste volna a
tekintetével. A nő a nyomott hangulatú kávézóban ült az erős
fénycsövek alatt, kezében félig üres borospohárral. Gondolatai
Stavanger és a rájuk váró új élet körül forogtak. Nem ismerte
a várost, aminek örült, mert így szabadon álmodozhatott róla.
Elképzelte, milyen lesz felfedezni. Korábban eszébe sem jutott
volna Norvégiába költözni. Teljesen véletlenül bukkant a
zeneiskolai álláshirdetésre. Vagyis ravaszul nem zene-, hanem
kultúraiskolának nevezték, hogy az idők változása szerint
alakíthassák a tantárgykínálatukat. Leonorát hegedű- és
zeneelmélet-tanárnak vették fel. Megint azzal foglalkozhat,
amit ismer, és amiben jó, de nem fogják túl nagy elvárások
nyomasztani. Nem kell megszámlálhatatlan néző előtt
fellépnie, nem kell megfelelnie az oktatóinak. Belevetheti
magát a régi hivatásába, átadhatja a tudását a diákjainak,
visszafizetheti a sok jót, amit kapott.
Christian is megtalálta a számítását. Céget akart nyitni,
úgy döntött, hogy az elején nem vesz fel senkit, egyedül fog
dolgozni. Örült az újrakezdés lehetőségének, annak, hogy
megint az alapoktól építhet fel valamit. Kapcsolatokat
kereshet és köthet, olyan lehetőségeket aknázhat ki,
amelyeket mások nem vesznek észre. Leonora egyre inkább
meggyőződött arról, hogy projektek elindításában a férje
verhetetlen. Könnyen ülteti át a vízióit a gyakorlatba, útjukra
bocsátja, aztán magukra hagyja őket, és másokra bízza a
befejezésüket.
Két hét múlva meglátogatják Johant. Amikor a fiút
felvették az Edinburgh-i Egyetem gazdasági képzésére,
Leonora azonnal utánanézett, lehet-e Stavangerből olcsón
Edinburgh-ba repülni. Kiderült, hogy lehet. Még az is
előfordulhat, hogy így többet látják majd a fiukat, hiszen akár
havonta egész hétvégéket tölthetnek együtt. Augusztusban
mennek a Royal Edinburgh Military Tattoora. Christian már
rég el akart jutni a híres katona-zenekari fesztiválra, szinte
látta magát, amint dudaszó kíséretében minőségi whiskyt
kortyolgat.
Leonora felpattant. Hirtelen elfogta a vágy, hogy a férje
mellett legyen, átkarolja a sötétben, érezzék az arcukon a
szelet és nedvességet, együtt figyeljék, mikor tűnnek fel
Norvégia partjai.
A szél jóval erősebbnek bizonyult, mint amire számított.
Hidegen csapott az arcába. Christiant sehol sem látta. A férfi
hirtelen bontakozott ki a sötétből, a komp hátsó fedélzete felől
lépett Leonorához. A táskát még mindig kézben tartotta,
arcán korábban soha nem látott kifejezés honolt. Odaadás?
Alázat? Talán hála? Hála, amelyet afelett érzett, hogy ők
ketten, Christian és Leonora, valami új felé tartanak együtt a
tengeren át?
A táska könnyűnek, üresnek tűnt. Christian komoly
pillantással bólintott a felesége felé, összehajtotta és az egyik
szemetesbe gyömöszölte a táskát, üres műanyag poharak és
pizzásdobozok közé.
Vállt vállnak vetve álltak. Leonora arra gondolt, milyen
nehéz lesz maguk mögött hagyni a múltat. Mégis meg kell
tenniük. Christian meleg keze remegve kereste a felesége
kezét. Az utóbbi időben nagy szüksége volt az asszonyra.
Rengeteget zokogott, Leonora pedig hagyta. Nem beszéltek a
történtekről, nem volt rá okuk. Van, hogy nem segítenek a
szavak. Csak az idő.
– Az már Norvégia? – mutatott Leonora az előttük
felbukkanó fényre.
– Még nem. Még mindig nyílt tengeren vagyunk.
Szerintem egy másik komp közeledik.
A férfinak igaza volt. A fény elhúzott mellettük, és lassan
elenyészett.
– Fázol? – nézett Christian Leonorára.
– Egy kicsit. Te?
– Kicsit.
Egymásra mosolyogtak. Christian átölelte az asszonyt,
magához húzta, és megcsókolta a nyakát. Meleg lélegzete
kellemesen csiklandozta a nő bőrét, mint amikor
megismerkedtek, és Leonora bérelt szobájában feküdtek
összebújva. A radiátorok nem működtek rendesen, a falakból
hideg áradt, de ők szorosan összetapadtak, és kölcsönösen
melegítették egymást.
15
A Toyota végiggurult a keskeny ösvényen. A homokban
húzódó keréknyomokat követte, amelyek a sziklaszirt felé
vezettek. A vendégek a szabad ég alatt várták őket. Josefine
megragadta az apja kezét, amint megpillantotta az
egybegyűlteket. Úgy százan lehettek, és mind a legszebb
ruhájukat öltötték fel a jeles alkalomra. A magas fűben
felállított, összecsukható székeken ültek azon a helyen, ahol
korábban a templom állt. Karen családja generációk óta itt
mondta ki a boldogító igent. A templom alapköveit még
mindig lehetett látni, bár már kezdte betemetni őket a
homok. Nemsokára el fog tűnni a föld színéről. A vendégek
felálltak az autó üdvözlésére.
– Apa!
Holger elmosolyodott.
– Tudom, kicsim.
– Ez annyira gyönyörű!
– Ne sírj! Tönkreteszed a sminked.
Casper C-vel a lerombolt templom ajtaja előtt parkolt le,
amelynek helyét benőtte a fű, és betemette a homok. A
vendégek áhítatosan mosolyogtak. Mark a nem létező oltárnál
várta őket. Jól festett öltönyben. Holger arra gondolt, többet
kellene adnia az öltözködésre, ki kellene vennie a
fülbevalóját, és a haját is lenyírathatná. A pap mögött egy
mobil orgona állt, mellette fekete, meglehetősen csúf
hangszórók, a billentyűknél ülő fickó nyilván Mark baráti
köréből került ki. Holger nem követte az előkészületeket, túl
alternatívnak tartotta az egészet, ki hallott már olyat, hogy az
ember lánya a szabad ég alatt megy férjhez összecsukható
székek és egy elektromos orgona társaságában.
Egy kedves arcú fiatalember kinyitotta a kocsi ajtaját
Josefine oldalán.
– Készen állnak?
– Az apám nem igazán. Egészen idáig azon mesterkedett,
hogy lebeszéljen a házasságról. Milyen romantikus lélek vagy,
apa!
Holger megrázta a fejét.
– Nevezz inkább realistának! Az emberek azt hiszik, hogy a
házasság belépő a paradicsomba. Nem mondom, hogy nem
történhet így. Bizonyos esetekben igen. De az is lehet, hogy az
ember a legádázabb ellenségének szolgáltatja ki magát
önként és dalolva.
– Mit nem mondasz! – rázta meg Josefine a fejét. – Mark?
Ugye viccelsz? A legádázabb ellenségem?
– Ha tudnád, hány válás…
– Apa! – ragadta meg a lány Holger kezét. – Tudom, hogy
anya nagyon hiányzik neked. Nekem is. Bárcsak itt lehetne ma
velünk! De nincs itt. Viszont te igen. Az embernek ezért van
két szülője. Ezért jó, hogy egy kapcsolatban ketten vannak.
A vendégek sugdosni kezdtek. Mark idegesen nyújtogatta a
nyakát. Lehet, hogy a jövendő ara meggondolta magát?
– Én csak azt mondom, hogy a szerelem veszedelmesebb,
mint gondolnánk. Az ember bármikor elveszítheti a párját. Ha
most oltárhoz vezetlek, bármi megtörténhet.
– Apa! Nézz rám!
Holger engedelmeskedett. Pillantását a gyönyörű lányára
emelte. Josefine átható tekintetéből düh és szeretet sugárzott.
– Szeretlek. Nem veszíted el a lányodat, hanem kapsz mellé
egy fiút is. Azt a fiút, aki soha nem lehetett a tiéd. Mark is
szeret, és te is szereted őt. Ugye?
Holger szemébe könnyek szöktek. Alig tudta őket
visszafojtani, főleg, mert az orgonista rázendített a
nászindulóra.
– Igen – suttogta. Tényleg szerette azt a jómadarat. Mennyi
kellemes órát töltöttek együtt a teraszon. Bárcsak Karen is
megérhette volna ezt a napot! Boldogan hallgatta volna,
amint a lányai pipadohányról beszélgetnek Markkal, és arról,
hogy milyen házat szeretnének építeni a régi helyett, mert
több hely kell majd a gyerekeknek. Az életnek.
– Hajlandó vagy oltárhoz vezetni itt, a homokon át? –
kérdezte Josefine.
– Persze – felelte Holger. A feleségére gondolt. Az első
találkozásukra. Arra, hogy mennyire dühöngött, hogy az apja
elküldte a mezőgazdászok bulijába. És hogy később milyen
boldogan lépdelt felé a templomban, amikor még állt a
templom. Amikor még Karen is létezett.
Az idős férfi kiszállt a kocsiból, és átsétált a lánya oldalára.
Casper C-vel tartotta az ajtót, Holger megfogta Josefine kezét,
és kisegítette. Mindhárman a nem létező templom bejárata
felé fordultak. Megjelent Isabella, és csokrot nyújtott át a
nővérének. A nyári vadvirágokat maga szedte a réten. A
testvérek átölelték egymást, Isabella a könnyein keresztül
mosolygott.
Josefine az apjára nézett.
– Minden rendben lesz, apa. Biztosan lesznek
hullámvölgyeink, az embert megcsalhatják, cserben
hagyhatják, bármi történhet. Az élet nem teljesíti az
elvárásainkat, ugyanakkor… – A lány közel hajolt Holger
füléhez, az utolsó szavakat már csak suttogta, és a hangja
pontosan úgy csengett, mint az édesanyjáé. – Az élet nem
teljesíti az elvárásainkat, ugyanakkor közben túlszárnyalja
őket. Így működik a felnőttszerelem.

*Puszi*