Thomas Hylland Eriksen

A pillanat zsarnoksága
Gyors és lassú idő az információs társadalomban
Fordította: Vaskó Ildikó

Előszó
Ez a könyv abból a sürgető érzésből fakadt, hogy valami nagyon rossz
irányba halad. Az elmúlt pár évtizedben egyre több időkímélő technológia
jelent meg – a modern menedzserkalkulátortól kezdve az elektronikus
postáig, hangposta, mobiltelefonok, szövegszerkesztők – és mégis,
legtöbbünk alighanem éppen most van leginkább időszűkében. Nagyon úgy
tűnik, jó úton járunk afelé, hogy annak a technológiának a rabszolgáivá
váljunk, melynek fel kellene minket szabadítania. Ugyancsak az
információs forradalom vezetett oda, hogy sokunknak, beleértve azokat is,
akik ezeket a sorokat olvassák, olyan hozzáférése van az információkhoz,
melyért az előző generációk ismeretre éhes tagjai csak irigyelhetnek
minket. Az információ ezen hihetetlen kínálata dacára sem lett azonban a
népesség jól informált, hanem éppen ellenkezőleg még inkább
összezavarodott.
Számos jel utal arra, hogy egy olyan társadalom kialakításán
fáradozunk, ahol szinte képtelenség egy öt centiméternél hosszabb
gondolatra gondolni. Az apró, feldarabolt töredékek betöltik a köztes
tereket, beékelődnek az egészbe, felosztják, kitörölnek mindent, ami egy
kicsit is régi, kiterjedt vagy éppen nehézkes. Az ötvenévesek nehezen
helyezkednek el a munkaerőpiacon, hacsak nem tettetik magukat
húszévesnek. Semmi sem annyira elavult, mint a múlt heti divat. És így
tovább. Egyáltalán nem vagyok az a nosztalgiázó típus, vagy a fejlődés
ellenzője – évek óta arra várok, hogy egy villámgyors internetes
kapcsolatról szóló ajánlat végre rám találjon – de nem igazán csábít az a
kilátás, hogy egy olyan társadalomban éljek, ahol minden nyugodtan áll,
szédítő sebességgel.
1999-ben kutatási szabadságra mentem az oslói egyetemen betöltött
állásomból. A kutatásom ugyan nem gyorsult fel különösebben, de volt
időm néhány apróságra. Később aztán elemeztem, miért nem haladtam
gyorsabban. Minden alkalommal először valami más elintéznivalóm akadt,
és soha nem tudtam nekilátni az aprólékos, hosszú kutatásnak. Mindig volt
felesleges öt percem (elég ahhoz, hogy válaszoljak egy mailre) naponta egy
nélkülözhető órám (elég ahhoz, hogy elolvassak és véleményezzek egy
cikket), gyakran három mellőzhető órám (elég ahhoz, hogy megírjak egy
jegyzetet, egy véleményt), néha egy egész napom (elég ahhoz, hogy
elolvassak egy könyvet és megírjam a recenzióját), és néha volt négy egész
napom is (elég egy tudományos cikk piszkozatához); de sohasem volt két
felesleges évem (elegendő ahhoz, hogy megírjak egy jól kidolgozott
szakmai könyvet).
Ez a felismerés vezetett oda, hogy elkezdtem dolgozni ezen a könyvön,
mely kritikai megvilágításba helyezi az információs technológia
mellékhatásait. Ezért aztán fennáll annak a veszélye, hogy a könyvet
kultúrkonzer¬va¬tív¬nak fogják tekinteni, vagy ami még rosszabb, kultúr-
pesszi¬mistának, pedig nagyon szeretném elkerülni, hogy bedugjanak egy
ilyen skatulyába. Továbbra is meg vagyok győződve a
nacionalizmusellenes, kozmopolita felfogás értékeiről, még mindig
pozitívnak látom a globali¬záció kulturális és politikai oldalát (mely
lehetővé teszi az igazi globális humanizmust), és ezenkívül azt gondolom,
hogy az információs társadalom rugalmas munkaideje mindent egybevetve
előrelépést jelent a hierarchikus, majdhogynem militarista
munkakörülményekhez képest, melyek az ipari társadalmat jellemezték. A
pillanat zsarnoksága tehát nem egy internet nélküli társadalomról való
álmodozásból fakad, nem nosztalgikus vágyakozás vidéki városok rozsdás
gyárkapui vagy a paraszti társadalom szolid örömei után, nem is valamilyen
„állítsátok meg a világot – ki akarok szállni” típusú véleménynyilvánítás. A
cél nem az információs társadalom felszámolása, hanem hogy megértsük a
nemkívánatos mellékhatásokat. A felgyorsulásnak és az információs
társadalomnak hosszú előélete és számos továbbgyűrűző következménye
van. Történetileg összefüggésbe hozható többek között a távíróval és a
gőzmozdonnyal, és hatással van életünk jó néhány elemére – a családi
élettől a gondolkodásmódon át egészen a munkáig, politikáig és
fogyasztásig. Ecsetelhetnénk ezerféleképpen, és nem mellékesen több ezer
oldalon. Engem leginkább az motivál egy ilyen témájú könyv megírására,
hogy jelen korunkat oly módon tudjam ábrázolni, mely változásra sarkallja
az olvasót. Mint a rejtelmes 070605 nevet viselő projekt egyik résztvevője –
az egyik jelszavunk az volt: „Hozd vissza az időt!” – tartottam a múlt évben
néhány előadást az időről, technológiáról és az életvitelünkről. A fogadtatás
igencsak vegyesre sikeredett. Az információs ágazatban, illetve a
szolgáltatóiparban dolgozók között a visszajelzések általában
megerősítették az elmondottakat, azt állították, valóban az ő világukról szól,
százszázalékosan magukra ismertek, munkanapjaik túlterheltek, vergődnek,
kapálóznak, de nagyon sokszor semmire sem mennek – valamit tenni kell.
A hivatalnokok és a kutatók szintén egyetértően bólogattak a felgyorsult,
űzött életmód bemutatását hallva. Állandóan azt érzik, hogy nem tudják
elvégezni azt, amit kellene, mert először valami mást kell tenniük. Mások
ellenben visszafogottabbak voltak. Az óvodánk meglehetősen józan
felfogású vezetője például arra mutatott rá, hogy ők nehezen tudnának
visszavenni a tempóból, és valószínűleg ugyanez vonatkozik a hasonló
szakmákban dolgozókra is. Ahogy illik, önkormányzati képviselők egy
csoportja, illetve idealista szervezetek képviselői azzal érveltek az egyik
felhevült, gesztikulálós, tényekkel megspékelt előadásom után, hogy
„érdekes volt hallgatni az előadást” – hozzá szoktam az ilyen bevezetőkhöz,
és ilyenkor feszülten várom, mi következik a „de” szócska után, és nem is
maradt el: „de ez csak néhány Önhöz hasonló emberről szól, akik
természetüknél fogva nagyon fel vannak pörögve és nem mellékesen
végtelenül tevékenyek. Nehéz ellentmondani ezeknek a kifogásoknak?
Lehet, de én azért megpróbálom: a könyv témája ugyanis mindenkire
vonatkozik.
*
 Az ellenkezés aranyat ér minden író számára. Négy embernek tartozom
köszönettel, amiért előzetesen elolvastak az egész kéziratot, megtették
ellenvetéseiket és kommentárjaikat, mellyel a vártnál nehezebbé tették a
könyv befejezésének munkálatait. Ők négyen Harald En-gelstad, Merete
Henriksen, Karl J. Spjeldnæs, és Tian Sør¬haug. 2000 nyarán mellesleg az
egyik fejezettervet (4. fejezet) feltettem az internetre www.070605.com és
arra kértem az olvasókat, írják meg, mit gondolnak. Így aztán ahhoz is
segítséget kaptam, hogy a befejezés nehezebb legyen, mint amilyen
egyébként lett volna.

THE
Bevezetés
08.21: Átfutom az Aftenposten címlapját, amíg a zöldre várok. Egy
féloldalas hirdetés szövege csalogat: „Nézze meg Norvégia leggyorsabb
tévéprogramját.” Kösz a figyelmességet, de inkább kihagyom.
08.35: Veszek egy Dagbladet-t a büfében. Kell valami olvasnivaló,
amíg a liftre várok.
08.43: Bemegyek az irodába, bekapcsolom a számítógépet. 21 új e-
mail tegnap délután óta. Felakasztom a kabátom egy fogasra és hozok
kávét.
08.48: Alig várom, hogy hozzáfogjak az íráshoz. Csak először
elintézek egy telefont és megnézek valamit a neten.
08.53: Nem találom az infót, amit keresek. Helyette válaszolok
inkább néhány e-mailre.
09.03: A megvilágosodás egy ritka pillanatában belátom, valamit
tenni kell. Lekapcsolom a gépet, kihúzom a telefont, és elkezdek kézzel
írni.
Ennyi elég is, szégyenlem, de be kell vallanom, ez így ámítás. Az első
puhatolódzó jegyzetek kivételével ezt a könyvet teljes egészében
szövegszerkesztő segítségével írtam. Hasonlóan azokhoz, akik úgy nőttek
fel, hogy a negyedik ujjpercük a billentyűzet volt, nehezemre esik kézzel
megírni egy képeslapnál hosszabb szöveget. Nagyjából a következőképpen
történt: A fejemben volt néhány ötlet és kulcsszó, néhány elektronikus
jegyzet azokról az előadásokról, amiket tartottam, és három-négy csattanós
megfogalmazás. Ezeket eszkábáltam össze egy dokumentumban, amit
elneveztem „A pillanat diktatúrájának” (később a „diktatúrát”
„zsarnokságra” változtattam).
Azután elkezdtem kifejteni a jegyzeteket egyfajta összefüggő prózává,
miközben az egész könyv felépítésének lehetőségeit kerestem. Amikor a
dokumentum tartalma buzgó vágások és beillesztések után valamilyen
sorrendbe rendeződött, olyan hosszú lett, hogy teljesen kezelhetetlenné vált
(számomra a tűréshatár valahol 30 oldal körül van 12-es betűnagysággal,
vagy 80.000 karakter). Így felosztottam az anyagot hét fájlra, mindegyik
egy-egy fejezet. Először a 3. fejezet piszkozatát írtam meg, aztán fogtam a
2. fejezethez. De egy helyen megakadtam, így otthagytam a 2. fejezetet,
mint egy háromfejű, de fark nélküli troll, és helyette belevágtam az 5.
fejezet közepébe. Az írással párhuzamosan a többi fejezetbe is bejegyeztem
néhány kulcsszót és elejtett gondolatot. Egészen az utolsó pillanatig tele
volt a kézirat lyukakkal, hiányzó bekezdésekkel, kérdőjellel és befejezetlen
mondatokkal.
A régi időkben a „piszkozat” és a „bevezetés” élesen elkülönült
egymástól. Amikor az ember elkezdte a „bevezetést”, tudnia kellett, hová
vezet, szinte függetlenül attól, milyen műfajban írt. Jó, ha volt a fejében egy
hosszú, egyenes érvelés, vagy egy hosszú drámai kibontakozás, mielőtt
leírta volna az első mondatot. Amikor az ember a bevezetést írta, a szöveg
készen volt. Ez ma már nincs így, amint ezt a fenti leírás is mutatja.
Mostanság a szerzők asszociatívan, összevissza dolgoznak, egy-egy ötlet
vagy sugallat hatására, és a szerkezet menet közben folyamatosan változik.
A szövegszerkesztő minden bizonnyal sokkal jobban hatott mind a
gondolkodásmódra, mind pedig az írásmódra, mint ahogy azt gondolnánk,
de hogy pontosan miképp, arról kevesen elmélkedtek. Vajon egy olyan
zavaros, de zseniális könyv, mint Marx A tőke című műve rövidebb vagy
hosszabb, egyszerűbb vagy bonyolultabb lenne, ha lett volna a szerzőnek
szövegszerkesztője? Egészen biztosan rendezettebb lenne, és gondolom
kevésbé összetett. Valószínűleg minimum 25%-kal hosszabb. A
szövegszerkesztő használata olyan írás- és gondolkozási stílusra ösztönöz,
melynek hatására A tőke fejezetei és „könyvei” inkább lennének egymásra
halmozott tömbök, mint egy hosszú, összefüggő, fájdalmas intellektuális
erőfeszítés szerves egységei.
Mindez összefüggésben áll az idővel és a technológiával, ahogy a
technológia befolyásolja az életmódunkat. Akár mély filozófiai kérdésnek is
felfogható ez a kérdés, mely megköveteli a tisztelettudó bánásmódot, mély
meg hajlós jobbra és balra a zsenikatalógusban, majd a modern idők
filozófusai előtt. Az ilyen jellegű kérdések ugyanakkor nemrégiben jelezték
érkezésüket, eljutottak egészen az ajtóküszöbig, és a hétköznapok részeivé
voltak. A 90-es évek második fele képviseli ennek a korszaknak az első
igazi lendületét, és ezt be is fogom bizonyítani. Ezért kell a témát egészen
konkrétan kezelni.
Ez a könyv nem állít kevesebbet, mint hogy zaklatott korunk
információáramlata jó úton halad afelé, hogy ki iktassa a szüneteket, és
ezzel azt kockáztatjuk, hogy az élet egy túlnépesedett pillanat hisztérikus
sorozatává válik, mindenfajta „előtt” és „után”, „itt” és „ott” nélkül.
Bizonyos értelemben az „itt” és „most” is veszélyben van, mert a következő
pillanat olyan hirtelen beköszönt, hogy nehéz értékelni a meglévő
pillanatot. Szédítőek ennek az extrém űzöttségnek a következményei, a
pillanat zsarnoksága fenyegeti mind a múltat, mind pétiig a jövőt. A
számítógépek, az internet, a tévés műholdak, a több csatornás tévék,
szöveges üzenetek, e-mailek, az elektromos vásárlás korszakáról beszélünk.
Amikor az ember a feladó oldaláról nézi a dolgot, a másik oldal
figyelméből jut a legkevesebb. Amikor a címzett oldalát vesszük, akkor a
legszűkebb forrás a lassú, összefüggő idő. Íme, előbukkant a konfliktus!
Hadd fogalmazzak másképp: Kisfiúként a gyerekek azon rétegéhez
tartoztam, akiket szenvedélyesen érdekelt az űrutazás és a dinoszauruszok.
(Hogy teljes legyen a kép: Jóllehet nem voltam sem rövidlátó, sem pedig
túlsúlyos, ellenben szeplős, lelkes, és kétballábas focista.) Csak késő
kamaszkoromban értettem meg, hogy több ezer gyerek élt szanaszét
modern világunkban, akik többé-kevésbé ugyanúgy érezték magukat, mint
én, unták az iskola unalmas hétköznapjait, nem tűntek ki a sportban, és
elmenekültek a valóságból az izgalmas kelta középkori társadalom lovagjai
közé, az Androméda-ködben újonnan létrehozott űrkolóniákra, a holdra,
vagy éppen a társadalomtudomány és a technológia fantasztikus világába.
A két jövőkép közül az egyik, amit a népszerű, ifjúságot megcélzó
science-fiction irodalom (vagyis nem a rendszert kritizáló) közvetített,
hirtelen megszűnt az 1980-as évek közepén. Amikor a Challenger űrhajó
felrobbant és a héttagú személyzet mind odaveszett 1986 januárjában, úgy
éreztük, egy korszak ért véget. Az űrkorszak, the space age, amelyhez az
előző generációk technogurujai óriási reményeket fűztek, bizonytalan időre
kitolódott. Ma, egy emberöltővel a holdra szállás után, a Marsra tartó
menetrendszerű kompjárat sokkal inkább a távoli jövő része, mint azon a
felejthetetlen nyári napon 1969-ben, amikor Neil Amstrong, első emberként
a holdra lépett.
A másik jövőkép, amit elénk tártak, a számítógép-korszak volt. A
legtöbbünk számára, akik a 60-as, 70-es években nőttek fel, ez a világ még
távolibbnak, még elvontabbnak tűnt, mint az űrkorszak. Aligha láttunk
egyetlenegy számítógépet is, de azt tudtuk, hatalmas, villogó fényű, vastag
vezetékkel ellátott készülékekről van szó, melyeket saját steril, jól
szellőztetett szobákban kell elhelyezni, működtetésükhöz pedig egy kisebb
mérnöki hadseregre, méretes lyukkártyára és papírszalagra van szükség.
Nem volt az annyira régen, amikor az IBM vezetője kijelentette azt a
híresen hírhedt mondatát, miszerint a világnak körülbelül tíz számítógépre
van szüksége.
A 70-es évek végéről aztán kezdtek megjelenni a piacon kisebb, mai
szemmel nézve azonban igencsak termetes gépek – olyan gyártóktól, mint
az Apple, Xerox és a Commodore. 1981-ben az IBM piacra dobta a „PC-t”,
és mindössze három évre rá az Apple kijött az első Macintosh-sal egy olyan
géppel, amihez tartozott egér és grafikus kezelőfelület is, amit később a
Microsoft plagizált, és ami máig megjelenik szinte minden személyi
számítógép képernyőjén. Körülbelül ebben az időben jelentette ki Jon Bing,
hogy néhány év múlva személyi számítógép fog állni minden egyes
irodában, és sokaknak talán az otthonában is. (1984-ben írt egyébként Bing
az elektromos könyvről is. Meghalt a könyv – éljen a könyv címmel. Akkor
elmondta mindazt az elektromos könyvről, ami tizenhat évvel később a
médiában is elhangzott, amikor az Aschehoug Kiadó megjelentette az első
norvég han¬gos¬könyvet – amin mellesleg Bing is jelen volt.) Mintegy tíz
évvel azután, hogy a személyi számítógépek általánossá váltak, megtörtént
az internet áttörése is. További tíz év telt el, és most mát könnyű belátni,
hogy ha az egyik jövő (az űrkorszak) soha nem is jött el, eljött a másik (a
számítógépes korszak), gyorsabban és jóval több következménnyel, mint
arról valaha is álmodni leheteti volna egy fiúszobában, vagy bármely más
helyen a 70-es években.
Ez a könyv nem a számítógépekről szól. Jóllehet a számítógépeknek
nagyon is sok közük van a dologhoz, félreértés lenne őket hibáztatni. Ez a
könyv az információs társadalomról szól, és azokról a különös
mellékhatásoktól, melyekhez vezetett. A gazdasági növekedés, az
időkímélő, hatékonyságnövelő technológia talán gazdagabbá tett minket és
hatékonyabbá, és több időt biztosított a saját elfoglaltsághoz, de már régóta
él bennem a gyanú, hogy – talán ennél jóval nagyobb mértékben – vezetett
az ellenkezőjéhez. Miért lett kevesebb az időnk és miért nem érünk rá
jobban, homlokegyenest ellentétben azzal, amit várnánk? Miért vezet a
megnövekedett információhalmaz kevesebb megértéshez? Miért nincsenek
pozitív jövőképei annak a társadalomnak, amely a jelennel és a közeli
jövővel van elfoglalva? Miért gondoljuk még mindig azt, hogy a Microsoft
Word betöltése túl sok időt vesz igénybe? A válasz a túlságosan bonyolult
összetettség, és a kultúra változási ütemének megnövekedett fordulatszáma.
De erről majd később.
Bárhogy is legyen, sok jó okunk van örülni annak, hogy most élünk.
Tovább élünk, többet tapasztalunk, és általában jobbak a kilátásaink, mint a
korábbi generációknak. Ez különösen így van a gazdag országokban, de a
világ szegényei közül is sokakra igaz. A huszadik század folyamán a világ
országaiban nőtt az életkor és az olvasni tudók száma is. Mégis úgy tűnik,
valami nem stimmel. Ezzel fogunk foglalkozni. Hadd mondjam el még
egyszer – arra az esetre, ha még mindig nem lenne világos –, hogy a szerző
se nem romantikus szocialista, se nem nosztalgikus álmodozó, aki a modern
idők előtti korba vágyik vissza, amikor az összefüggések még megálltak
helyüket. Soha nem szerettem sem Pol Potot, sem Castrót vagy Maót, és
környezeti fundamentalistaként is elveszítettem ártatlanságomat, amikor
kamaszkorom végén rájöttem, hogy szeretek egy közepes nagyságú,
átlagosan koszos városban élni. Kiindulópontként a szerző hozzáállását az
új információs technológiához aktívnak és lelkesnek nevezhetnénk, úgy
tekintek az információs korszakra, mint az ipari korszak méltó utódjára. A
feltevést, hogyan egyeztethető össze e vélemény egy a korszakunkat
meghatározó alapvető kritikával, az, utolsó fejezetben fogom elmagyarázni.
De az olvasónak nem szabad csalnia és előre megnézni az utolsó fejezetet.
Ez a cellulózalapú termék ugyanis pontosan abban a kulturált viselkedési
módban hisz, amit fenyegetve érez. Vagyis egyenes vonalú és egymásra
épülő. Van egy meghatározott sorrendiség, és a fejezetek nem
véletlenszerűen kerültek egymás elé vagy mögé, hanem szervesen tartoznak
egymáshoz. A könyv azt a benyomást kelti, hogy egy meghatározott
sorrendben íródott, így hasonlít a szövegszerkesztők előtti korszakra. A
téma időszerű, de a forma – az argumentáló esszé – idejétmúlt, és talán még
régimódinak is fogják ítélni egy generációváltás után. Bár pontosan erre
vonatkozóan vannak kétségeim.
Hamarosan elkezdjük a pillanat zsarnokságáról szóló mesét, egy, az
éppen most elkezdődött korszak áttekintésével: a hidegháború utáni időről,
az információs korszakról. Olyan hirtelen köszöntött ránk, hogy a
legkiválóbb jövőkutatók is csak mostanság kezdik megfejteni. A harmadik
fejezetben szó lesz néhány kiválasztott kultúrtörténeti vonatkozásról,
hangsúlyozva az információs technológia történetét, különös tekintettel a
nem várt mellékhatásokra. A negyedik fejezetben kitérek az elmúlt száz év
történetének egy meglehetősen fontos jellegzetességére, azaz a gyorsaságra,
hogy azt ne mondjam a gyorsulásra: A legtöbb esemény gyorsabban és
gyorsabban történik, csupán milliméterekre vagyunk egy dologtól és máris
ott van a következő, ahogy megjelenik egy új termék, a következő
pillanatban szinte már el is avult. Az időt olyan apró darabokra szabdalták
szét, hogy a végén semmi nem maradt belőle. Az ötödik fejezet egy
különleges típusú növekedési görbére világít rá, nevezetesen az
exponenciális görbére. Ezek a görbék a kétszereződési elv szerint
működnek, és addig, amíg alacsonyak a számok, az előrehaladás kevéssé
drámai. Egy ponton azonban belelendül és fokozatosan a függőleges
vonalhoz közelít, ami tényszerűen annyit jelent, hogy az idő a nullához
közelít! Hasonló görbékkel gyakran találkozhatunk manapság. A hatodik
fejezetben megemlítem a gyorsulás egyik furcsa mellékhatását, amit esetleg
felhalmozásnak is nevezhetnénk: azt az érthetetlen tényt, hogy mindenféle
lehetséges dologból egyre többet és többet halmozunk egymás tetejére,
ahelyett, hogy sorrendben egymás után raknánk őket. A legjobb példa erre a
többcsatornás televízió és a web (World Wide Web, vagyis a „világháló”),
de említhetnénk az újságokat is, vagy a popzenét, hogy csak néhány
példával illusztráljuk a túláradás eme különös formáját. Utána következik
az a fejezet, amelyből kiderül, mit is jelent ez a kultúra hétköznapjaira való
tekintettel: hogyan érvényesül a pillanat zsarnoksága az egynejűségtől a
fiatalság nevelésén keresztül a rugalmas munkakörülményekig és új
fogyasztási szokásokig.
Nem kevesebbről beszélünk itt, mint egy új mintáról, új kódról, újfajta
szabályokról, melyek azzal fenyegetnek, hogy átveszik a kultúra irányítását.
Nem véletlen az sem, hogy a könyv érint néhány politikai megfontolást is.
Túlságosan egyszerű és félrevezető lenne azt a következtetést levonni, hogy
nézzük úgy, mintha „vissza kellene fordítani az idő kerekét”, ehelyett azt
javaslom, hogy a megfelelő típusú időt kellene visszahozni. Hogy
kitaláljuk, mire is megy ki a játék, miért is fontos ez, nincs más megoldás,
mint hogy kerítsünk néhány lassú órát, és olvassuk el ezt a könyvet.
Másképp nem megy.
Az információs korszak
és mellékhatásai
A szó már itt zümmög egy ideje. Más divatos szavakhoz hasonlóan
(mint globalizáció, identitás, kultúra) nincs különösebb jelentősége, amikor
hivatalos személyek mondják: „az információs társadalom”. Egyes
esetekben az ember szinte azt gyanítja, azért használják olyan
megszállottan, hogy bizonyítsák, lépést tartanak a korral, és nem azért,
hogy valami konkrétumot mondjanak arról, miben különbözik ez a kor az
ipari társadalomtól. Természetesen szomorú, hogy új szavak esnek
áldozatul, melynek következtében használhatatlanná válnak. Gyakran
indokolt, hogy klisévé válik egy-egy szó – annak köszönhetően, hogy
valami lényeges jelentéssel bírt. Más szem pontból viszont a szavak
csökkenő határértéke – állandóan alacsonyabb érték és rövidebb életkor –
tipikus jele az információs társadalomhoz kapcsolódó problémáknak. Egyre
erősebb eszközöket kell latba vetni, ugyanolyan hatás eléréséhez.
Fogalmazzunk másképpen, elveszítette volna az „információs
társadalom” kifejezés a jelentését az információs társadalomnak
köszönhetően? A jelenség valójában már ténynek tekinthető, és ha fenn
akarjuk tartani a reményt, hogy megértsük saját korunkat, sokkal
reménytelenebb helyet is találni, mint az ipari társadalom és az információs
társadalom közötti átmenet.
Nem azért mondom, de az elmúlt pár évtized jócskán bővelkedett
látványos változásokban. És az igazat megvallva, meglehetősen sok
kevésbé látványos változásban is. Egészen 1980-ig jóformán egyetlen egy
indiai étterem sem volt Oslóban. 2000-ben több mint féltucatot találunk a
város egyik ismert csomópontja környékén Henning Holstad 1983
húsvétján állt elő a „Népi kezdeményezés kenyérért és tejért” elnevezésű
javaslatával, azzal a rosszul palástolt kísérlettel, hogy még több pénzt
keressenek azzal, hogy kielégítik az emberek vásárlási igényeit
ünnepnapokon is. Ez sokkolta a politikusokat. Ünnepna¬po¬kon is
árusítsanak tejet? Már a 90-es évek elején természetessé vált Oslo lakosai
számára, hogy a nap 24 órájában, minden nap hozzájuthatnak frissen sütött
kenyérhez, tejtermékhez és a főtt virsli egyre nagyobb választékához.
Ekkortájt jelent meg az országban a vasárnapi újság. Továbbá a
videomagnók és a számítógépek ugyanolyan általánossá váltak, mini a
tévékészülékek egy generációval előbb, jóllehet eddig még senkinek sem
sikerült érthető használati utasítást készítenie a videolejátszók¬hoz. A
bankfiókokat bezárták, vagy átépítették azzal a szándékkal, hogy a
kuncsaftokat kirekesszék, a csekkfüzet már kőkorszaki fizetőeszköznek
számit, az internet-alapú banki szolgáltatások sora pedig az egeket verdesi.
*
A 21. század 1991-ben kezdődött. Ezek a változások önmagukban csak
felszíni hullámzások, de szorosan össze függnek a mélyben gyökerező
változásokkal. Valójában nem csak lehetővé teszik, de teljes mértékben
szükségszerűvé is, hogy megállapítsuk, a 21. század nem 2000-ben
kezdődött, nem is 2001-ben, hanem 1991 körül.
 1991-ben három korszakalkotó, globális következményekkel járó
esemény történt. Az első a Szovjetunió felbomlása volt. Eredményeképpen
az a fajta politika, amit a háború utáni időből ismertünk, eltűnt. Akkor, ami:
kor két szuperhatalom létezett a világon, volt egy kézzel fogható ideológiai
válaszvonal jobb- és baloldal között. Az USA képviselte az ideológiai
alapokon nyugvó nagy szabadságot és a csekély biztonságot (a biztonság
valóban olyan alacsony volt, hogy az ország lakóinak jelentős része
rendelkezett saját lőfegyverrel, azzal a kizárólagos céllal, hogy embereket
öljön, ha azok veszélyeztetnék őket). A Szovjetunió képviselte az ellentétes
oldalt – a nagy biztonságot és a csekély szabadságot (valójában olyan kevés
szabadságot, hogy az emberek azt kockáztatták, büntetőtáborba küldik őket,
ha kimondják azt, amire gondolnak). Az ellentétet kiterjesztették számos
hasonló fogalompárra is, mint állam szemben a magánkezdeményezéssel,
közösség szemben az egyénnel, szolidaritás szemben az egoizmussal, és így
tovább. Bár kevesen szerették a szovjet rendszert, mégis egy más
szemléletre épülő alternatívát jelentett, legalábbis elméletileg, és más, az
észak-amerikaitól eltérő társadalomtervezési felfogást. A legtöbb politikai
mozgalom a világon az USA szélsőséges individualizmusa és a Szovjetunió
szélsőséges kollektivizmusa között próbált meg elhelyezkedni; hatalmas
teret engedve a politikai vitáknak e között a két szélsőséges pont között, és
amelynek vége szakadt, amikor az egyikük megszűnt létezni.
A másik fontos esemény Jugoszlávia felbomlása volt, és az azt követő
háborúk. A Balkánon bekövetkezett tragédia a 90-es évek első felében,
ugyanúgy, ahogy a másodikban, közvetett módon emlékeztetett minket arra,
hogy a nacionalizmus és fundamentalizmus erőteljes ellenállást jelenthet az
amerikai hegemóniával és a globaliz¬mus¬sal szemben, legalábbis
rövidtávon. A háborúk egyébként emlékeztettek arra, amire a kutatók már
rájöttek egy ideje, vagyis, hogy az etnikai hovatartozást nem gyengíti
szükségszerűen a modernizáció; hogy a földrajzi helyhez és családi
kapcsolatokhoz kötődő alapvető azonosságtudat továbbra is meghatározó az
emberek számára, függetlenül attól, milyen magas iskolai végzettséggel,
vagy hány tévécsatornával rendelkeznek, és az ilyen típusú identitást csak
megerősíti – és nem gyengíti – a gazdasági globalizáció, amennyiben az
emberek inkább érzik magukat áldozatnak, mintsem hogy egyenrangú
szereplőnek.
 Jugoszlávia felbomlása ezenkívül megmutatta azt is, hogy a kollektív
azonosságtudat nem adatik meg egyszer s mindenkorra, és az állam
szuverenitása és oszthatatlansága nem feltétlenül érvényes a jövőre nézve.
A háború utáni idők nemzetközi politikájának egyik dogmája épp az volt,
hogy az országok határainak megváltoztatása el fogadhatatlan. Már nincs
így. Jugoszlávia esete drasztikus módon mutatta meg, hogy nagyobb a
kereslet a kisebb-nagyobb közösségek iránt, mint amit a létező országok
nyújtani tudnak.
A balkáni háborúk az elsők között voltak a háborúk hosszú sorában,
ahol nem lehetett világosan elkülöníteni a jó fiúkat és a rossz fiúkat. Csak a
késő 80-as években tudtak a nyugat-európai humanisták és moralisták
könnyen állást foglalni a legtöbb háborúban. Általában a tisztesség
ösztönére alapozva, a szabadságharcos mozgalmakat és a kis
népcsoportokat támogatja az ember, az elnyomó állammal,
szuperhatalommal szemben. De ki támogatja ugyanazokat a humanistákat a
szomáliai polgárháborúban? Kit támogattak Ruandában – hutukat, vagy a
tuszikat? És mi a véleményük a polgárháborúról Sri Lankán? Hogy az
izraeli-palesztin harcról ne is beszéljünk. (Ami ezt az utóbbi konfliktust
illeti, mindkét félnek régóta szent meggyőződésű hívei vannak; a 90-es
években sokkal ambivalensebb volt a helyzet mindenhol.)
A harmadik nagy esemény, mely nagyjából az 1991 körüli időszakhoz
köthető, az internet kereskedelmi forgalomban történő megjelenése, és itt
kezdődik igazán a mi történetünk. Jóllehet az internet már létezett az 1960-
as évek végétől, egészen 1983-ig ARPANET néven, de egy egészen
korlátozott felhasználói alappal. Az első felhasználók a hadseregből
kerültek ki, azután jött az egyetemi hálózat, különösen az USA-ban,
valamint a számítógép-kedvelők hálózata, akik fájlokat és információt
cseréltek az úgy nevezett BBS-eken (elektronikus hirdetőtáblák). Az
internet azonban csak 1991 körül jött igazán lendületbe, lett
kereskedelmileg hozzáférhető oly módon, hogy Kovács úr és neje is
igényelhetett otthoni internetes kapcsolatot, és az elektronikus posta kezdett
többet jelenteni az egyetemi kuriózumnál Európában is.
Aztán néhány évvel később, megjelent a Word Wide Web, a grafikus
megjelenítés, mely sokak számára maga az internet. Nagyon is jól
emlékszem első találkozásomra a világhálóval. 1993 telén történt, amikor
az egyetem egyik informatikusa az irodámba jött, hogy installáljon néhány
új programot. Az e-mailt már használtuk olykor-olykor a munkában egy pár
éve, de még nekünk, akik érdeklődtek a technológia vívmányai iránt, sem
volt a leghalványabb elképzelésünk sem ennek az új, globális hálózatnak a
többi felhasználási területéről.
A számítógépes szakember ráklikkelt egy „Mosaic 1.0” nevű ikonra.
„Ez valami új, amit úgy hívnak, Word Wide Web”, mondta, majd
hozzáfűzte profetikusan: „Óriási lesz.” Elmagyarázta a lényegét az olyan új
kifejezéseknek, mint – „URL”, „http”, „grafikus kijelző”, „HTML” – aztán
megmutatott néhány honlapot. Az Ade¬laide-i Egyetem és a Kongresszusi
Könyvtár is köztük volt. Aha, gondoltam, szóval ezek után megnézhetem,
mi a kötelező irodalom Dél-Ausztráliában, és milyen könyvek találhatók a
világ legnagyobb könyvtárában. Ezt nevezem én előrehaladásnak!
„Egyelőre még nem sok minden van fent”, mondta a szakember
bocsánatkérően, „de majd meglátja.”
A többi, ahogy mondani szokás, már történelem. Már a következő
ősztől jelentősen sűrűsödött az internetes oldalak (vagyis „honlapok”,
ahogy azóta is hívják) száma. A számítógépes cégek saját területet
alakítottak ki, aztán jöttek mások, például lemezcégek, és egyes kiadók,
több egyetem felkerült a netre, egyre tetszetősebb megjelenéssel és
bőségesebb tartalommal. A kaliforniai központú WIRED című folyóirat –
mindig is a legfontosabb kulturális magazin a technológia szerelmesei
számára – egyszer 1994-ben azt írta, a legmenőbb dolog, amit az ember
ezen a héten csinálhat, ha elkészíti saját, személyes honlapját. Sokan meg is
tették. Ezzel egyidejűleg a honlapok sűrű erdeje kezdett el nőni, benne a
legkülöncebb érdekekkel; anarchizmus, progrock, science fiction, vallási
szekták… Nagyok és kicsik egyaránt, a hatalmasok és a jelentéktelenek
testestül-lelkestül belevetették magukat az új médiumba. Legalábbis a
negyvenen aluliak.
A világháló szinte azonnal fellendült. A HTML egyre újabb és jobb
verziói, valamint az új programnyelv, a Java, szélesítette a lehetőségeket,
hangok jelentek meg, animációk, többhasábos szövegek, válaszkuponok, és
így tovább. A továbbítási gyorsaság, a szélessáv, egyre növekedett és még
mindig növekszik. Hány millió oldal található ott kinn ebben a hónapban,
senki sem tudja, de a honlapok száma megközelíti a százmilliót. Minden
egyes honlap („házigazda”) több oldalt is tartalmazhat.
A világháló minőségileg új dolgot képvisel. A háló talán – az író
William Gibson szavaival élve – olyan, mint egy végtelen folyóirat, vagy
mint egy nagy könyvtár, de különbözik is a könyvtártól, ha eltekintünk a
reklámok tömegétől. Először is a neten az információ nem rendezett, sem
ábécé, sem pedig valami más alapján. Különböző oldalak és témák vannak
véletlenszerűen összekötve. Nem is hierarchikus, egy oldal az egy oldal, és
egy kreatív egyetemista honlapja lehet pontosan ugyanolyan remek, és
pontosan ugyanannyi helyet foglal el a képernyőn, mint a Microsoft
főoldala.
Más szóval a világháló hihetetlenül demokratikus és decentralizált, ami
valószínűleg az egyik legfontosabb oka annak, hogy a hatalommal bírók
mindegyike mindent megtesz azért, hogy irányíthassa, egyelőre
sikertelenül. A hálón, mint tudjuk, hemzsegnek a pornóképek, ha valaki
keres, talál politikai zaklatást, a propaganda bármely árnyalatát, biztatást
törvénysértésre, excentrikus kijelentéseket, és – természetesen rengeteg
reklámot. Egyes pesszimisták attól tartanak, hogy a világháló a marketing
szintjére alacsonyodik; de szerencsére tévednek. A cellulózalapú médiához
hasonlóan, a háló is csak egy médium, egy üres keret, amit úgyszólván
bármivel meg lehet tölteni, de ami szintén hozzájárul a tartalom
formálásához. Marshall McLuhan médiakutató állításának teljes mértékben
ellentmondva a közvetítő eszköz nem ugyanaz, mint az üzenet (the medium
is not the message), de a médium jellemzi az üzenetet. A filozófia története
nemcsak másképp néz ki CD-ROM alakban regény, vagy film formájába
öntve, mint egy 500 oldalas, száraz, illusztrációk nélküli vastag könyv,
hanem más is. A nyomtatott médiumoktól eltérően a világháló például
állandóan változik. Egyetlen egy minimális önbecsüléssel rendelkező cég
sem elégedik meg azzal, hogy egyszerűen csak legyen egy honlapja,
folyamatosan azon fáradoznak, hogy frissítsék honlapjaikat. Nincs tehát
semmilyen garancia arra nézve, hogy ha ma elérhető egy oldal, az ott lesz
holnap is. Ennélfogva a kapcsolatok ellenőrzése, korszerűsítése a
szakemberek legfontosabb feladatai közé tartozik a világ összes
intézményében. A változás a hétköznapok szerves része, nem pedig
kivételes állapot.
Az internet felhasználóinak száma rohamosan növekszik. 2000 nyarán
jóval több mint 300 millió embernek volt internet-elérhetősége. A földrajzi
elterjedés teljesen globális – minden országban vannak felhasználók – de a
megoszlás olyan, mint amilyennek gondoljuk. Az internet-használók
arányának növekedése nagyjából az általános életszínvonal növekedésének
felel meg. 2000-ben Norvégia lakosságának a fele (2,3 millió ember)
rendelkezett internet-hozzáféréssel. Mindössze két és fél évvel korábban ez
a szám csak a negyedrésze, azaz 500.000 volt. Egész Afrikában alig volt
több felhasználó, mint Norvégiában (pedig a lakossága több mint százszor
nagyobb), ha azonban a viszonylag magas technológiai színvonalon álló
Dél-Afrikából indulunk ki, a maga alig másfél millió internetezőjével,
akkor kevesebb, mint fele annyi internet-felhasználó van az egész afrikai
kontinensen, mint Európa egyik legkisebb országában.
És egyébként is nagyon valószínű, hogy ma a világ egyik leginkább
bekábelezett országa Norvégia. A többi északi országban az internet-
hozzáférési arány 35 és 45% között van, és még így is ők vezetik a listát
Kanadával és az USA-val együtt, jóllehet a dánok inkább kivárnak és
technológiai lelkesedésük sem annyira feltétel nélküli, mini a svédek,
finnek és norvégok esetében. Nagy-Britanniában az arány 26%, míg
Franciaországban mindössze 15%.
Még mindig azt mondják, hogy gyakorlatilag senki sem keres pénzt a
világhálón, de az elvárások hatalmasak. 1998/99 telén az amazon.com
internetes könyváruháznak akkora számlája volt, mely megfelelt Trondheim
város értékének, de a következő évfordulón már lecsökkent Fredrikstad
városának szintjére. Ez még mindig egy meglehetősen jóindulatú
értékbecslés egy olyan cég esetében, mely évente több millió dollárt veszít,
és amelynek semmije sincs – nincsenek helyiségei, gyárai, raktárkészletei –
amit értékesíteni lehelne. A cég értéke még mindig, öt éves működés után
is, szinte kizárólag az elvárásokból áll. Hasonlóan a többi internet alapú
céghez. Ilyen az információs társadalom.
 Az információs társadalomban még a disznók is IT-kompatibilisek. Az
információs társadalom nem ugyanaz, mint a „posztipari társadalom”,
ahogy egyesek ezt állítják, hanem egy olyan társadalom, ahol a fő termék
már az információ, nem pedig az ipari termék. Az Egyesült Államokban,
amit határozottan nevezhetünk információs társadalomnak, még mindig a
hagyományos ipar állít ja elő a bruttó nemzeti jövedelem több mint felét.
Ugyanez a helyzet Németországban, míg Japánban a gazdaság fontosabb
alappillérének számít és fog számítani a Toyota, mint a Sony.
Ugyanakkor az információs társadalom egy olyan társadalom, ahol az
információs technológia meghatározó tényezőnek számít minden termék
esetéhen. Egy áruházlánc pénztárosának tudnia kell kezelni egy
számítógépet, viszonzásul azonban nem kell fejből tudnia az árakat. Ha a
vonalkód leolvasója, mely össze van kötve a központi terminállal, elromlik,
nincs mit tenni, be kell csukni a boltot. Mindent mikroprocesszorok
irányítanak, a melegházat ugyanúgy, mint a fejőgépeket, vagy a disznók
etető¬auto¬matáját. A norvég szakmai szervezetek közül a parasztok és a
kertészek aggódtak leginkább a 2000-es problematika miatt. Függetlenül
attól, hogy az ember mit csinál, egy hegyet akar felrobbantani, vagy hajót
építeni, egy zacskó chipset eladni vagy gyújtogató után nyomoz, egy angina
pectorisban szenvedő beteget operál, vagy éppen előadást tart elsőéves
szociálantropológus hallgatóknak, az embernek szüksége van a
számítógépes technológiára. Ezért lett a 2000-es problematikából olyan
megszállott mítosz az ezredforduló előtti pár évben. Bár sokan bíztak
abban, hogy minden rendben lezajlik majd, a számítógépes katasztrófáról
szóló mítosz olyan fantasztikus elbeszéléssé nőtte ki magát a mai
világhelyzetről, amely időnként aránytalanul nagy figyelmet kapott.
Tételezzük fel, hogy megáll az összes számítógép. Mi történne akkor?
Persze, a disznók a farmokon nem kapnák meg a tápot a megszokott
időben, leállnának a liftek, a mikrohullámú sütők megadnák lelküket, a
pénzauto¬ma¬ták pedig nem tudnának különbséget tenni ki- és befizetés
között. Néhányan magunk elé képzeltük azt a szituációt, amikor az
egyetlen, ami még működik a társadalomban az a… számítógép. A kis
számítógépek minden komolyabb programját ugyanis már rég átállították és
ellenőrizték jóval 2000 január elseje előtt. Csak a nagy régi rendszerekkel
volt probléma.
 Hallottam egy történetet egy emberről, aki szabadalmaztatni akart egy
szenzációs felfedezést, nevezetesen egy destruktív fegyvert, mely szerinte
nagy jövő előtt állt. Ez a fegyver nem ölt meg senkit, nem okozott kárt
egyetlen épületben, de még ablakban sem, viszont elpusztított minden
papírt. (Humánus fegyver, mellesleg – a neutronbomba ellentéte.) A
szabadalmi hivatal bürokratája kissé szkeptikus volt, és azt ajánlotta a
férfinak, menjen haza és gondolja át még egyszer. A feltaláló azonban nem
adta fel, és a hivatalnok végül így szólt: „Nos, jó, ha már ennyire
ragaszkodik hozzá, fogja ott azt a nyomtatványt és töltse ki, így
megszabadulunk magától.” „Látja, megy ez!” nyugtázta győzedelmesen a
feltaláló.
A 2000-es problémáról szóló mítosz ennek a történetnek egy változata.
Mindamellett, hogy beszivárgott minden tettnek gyártásába és a
szolgáltatásba, az információ inspiráló tényező lett a gazdaságban is.
Jóllehet az információ mindig is fontos volt. Az, aki birtokában volt az
információnak, hogyan kell megölni egy mammutot anélkül, hogy életét és
végtagjait kockáztatná, vagy sérülés nélkül tüzet tudott csiholni, befolyásos
embernek számított az utolsó jégkorszak idején. „A tudás alapú
társadalom”, egy új kifejezés, de hiszen minden társadalom a tudáson
alapul. Mindenesetre okkal állíthatjuk, hogy történtek változások a
gazdaságban az elmúlt évtizedekben. Az alapanyag egyre kevesebbet ér, és
az értékteremtés egyre nagyobb része az információn alapul. Sok területen
megfigyelhető ez a jelenség. Egy mikroprocesszor árában például az
alapanyag része 2-3%. Az érték többi része információból áll. Vagy egy
másik példa: A 90-es évek legsikeresebb vállalata, azaz a Microsoft,
kizárólag olyan termékeket gyárt, melyeket elektronikus úton lehet
szállítani, csomagokban, melyek súlya kevesebb, mint egy gramm. (Az
előző generáció Microsoftját General Motorsnak hívták. Az ő termékeik
súlya négy tonna volt.)
Ennél ismertebb az a tény, hogy a munkavállalók egyre növekvő része
az információközvetítés különféle típusával dolgozik. Vonatkozik ez
természetesen minden olyan emberre, aki abból él, hogy ír, beszél és olvas –
és egyre több lett belőlünk az elmúlt évtizedekben. No, mát most az
akadémikusok, írók, honlaptervezők, szövegírók és újságírók mégiscsak a
lakosságnak kis részét teszik ki minden egyes országban. Az „informatikai
szaktanácsadók” sokasodása forradalminak nevezhető a kilencvenes
években, de a mezőgazdasági munkából élők száma továbbra is magasabb,
mint az informatikai szaktanácsadóké, még egy olyan országban is, mint a
Norvégia. (Másfelől viszont az is igaz, hogy sok, egyébként mezőgazdasági
munkát is végző, tanárként vagy hivatalban dolgozik, ennélfogva aztán
igazi információközvetítéssel tölti munkaideje egy részét.) Az információ
belopakodik az olyan foglalkozási ágazatok munkaidejébe is, melyek
korábban egészen másképp hasznosították idejüket. Egyre többen egyre
több időt fordítanak arra, hogy értekezletekre járjanak, telefonáljanak,
faxoljanak, e-maileket írjanak, olvassanak, megbeszélések jelentéseit
archiválják vagy dobják ki, nyomtatványokat töltsenek ki, beszámolókat
írjanak, stb. Az Állami Közegészségügyi Hivatal egyik jelentése az 1990-es
évek közepén arra utalt, hogy az egészség ügy költségvetésének 60%-át
különböző típusú információközvetítésre használta. Jon Bing ezt úgy
kommentálta, hogy „ennek a mutatónak úgy négy öt százaléknak kellene
lennie.” Majd hozzátette, senki sem tudja, miképp lehetne ezt elérni.
Manapság a gazdaság mozgatórugója az információ, és ennek egyre
nagyobb része folyik az interneten. Amikor az America Online és a Warner
Brothers 1999-ben egyesült, gyakorlatilag az történt, hogy az AOL
internetes társaság vette át a WB szórakoztató céget, és nem fordítva.
Annak ellenére, hogy az AOL minimális pénzt keres összehasonlítva a
gigantikus WB-szal, a társaság tőzsdei értéke majdnem kétszer akkora volt.
*
Az információs társadalomban nehezen tudjuk magunkat távol tartani
az információtól. Mind felhasználói, mind pedig egyszerű állampolgári
minőségben több oldalról is érint minket az információs társadalom.
Általánosságban talán azt mondhatnánk, hogy az információs társadalom
létének legékesebb bizonyítéka, hogy információból túlságosan is sok van,
nem pedig kevés. Fogalmazzunk így: Az apám az 1930-as években
született, munkásosztálybeli háttérrel. Más szóval nem olyan családból
származott, ahol roskadoztak a könyvespolcok. Amikor elég idős volt már
ahhoz, hogy saját maga keressen, nem tudott betelni a könyvekkel. Amikor
bement egy könyvesboltba, vagy egy antikváriumba, sohasem távozott egy
vagy két zacskó nélkül, elégedetten hazatért, a polcra rakta a könyveket, és
nekilátott az olvasásnak. Én már az 1960-as években láttam meg a
napvilágot, és attól eltekintve, hogy (a fent említett okok miatt) olyan
családból származom, ahol rengeteg volt a könyv, az információs
társadalomban élek. Amikor betérek egy könyvesboltba, győzelemként
élem meg, ha eltölthetek ott legalább egy fél órát és üres kézzel távozhatok.
Ez ugyanis jól bizonyítja, hogy működnek a szűrők. Nem kevés, hanem túl
sok az információ. És csak több és több lesz. És még több. A Nemzeti
Könyvtár Mo i Rana-i* központjában összegyűjtött anyag magában foglal
minden megjelent művet, a legtágabb értelemben – filmeket, könyveket,
magazinokat, képeslapot, CD-ROM-ot, vagyis a legtöbb nem elektronikus
tömegkommunikációs terméket, amely Norvégiában megjelent. Hét év alatt
a beküldött címek száma megkétszereződött. 1998-ban ez a szám 100.008
tétel volt, míg ez a szám 1991-ben csak 48.400 volt.
Az igazi művészet abban áll, hogyan tudjuk megvédeni magunkat az
információözön 99,99%-ával szemben, amire nem tartunk igényt (no és
persze abban, hogy a maradék egytized ezreléket kihasználjuk az utolsó
cseppig).
Az egyik általam ismert, az információs társadalom mellékhatásait
legjobban leíró elemzés, majd harminc évvel ezelőtt keletkezett, mellesleg
egy olyan szerző tollából, aki egészen az 1990-es évek második feléig várt
azzal, hogy beszerezze az első számítógépet Tor Åge Bring¬sværd
novellájáról van szó „Az ember, aki összegyűjtötte 1972. szeptember 1.
eseményeit.” A mű hőse egy férfi, aki rádöbben, túl sok információnk van a
világról. Akárhogy igyekszik is, lehetetlenség, hogy mindenről ismeretet
szerezzen. Ezért aztán a következő elhatározásra jut. Legalább erre az egy
napra, azaz 1972. szeptember 1-re vonatkozóan teljes áttekintést készít. A
többit meg egye meg a fene. Így aztán nekigyürkőzik, és hozzálát a
munkához. Megveszi az összes norvég és skandináv újságot, megrendeli a
rádióadások felvételeit, halad tovább, külföldi újságok és idegen nyelvű
kiadványok, de egy idő után belátja, nyelvtanfolyamra kell járnia… A
novella szomorúan végződik. Többéves gyűjtőmunka után tűz üt ki hősünk
lakásán, ami már plafonig megtelt az 1972. szeptember elsejéről szóló
anyaggal. Őt magát kórházba szállítják, de Nixon elnökről és a müncheni
olimpiáról szóló összefüggéstelen tirádáinak köszönhetően, az ápoló
személyzet veszélyes elmebetegként kezeli.
Néhány évvel később Bringsværd a témát egy másik perspektívából
közelíti meg. A hétalvó lehangoló reggelije című regény nyitó jeleneteiben
találkozunk Felix Barthol¬dyval, aki New Yorkban egy könyvesbolt előtt
áll, kezében egy nehéz zacskóval, zsebében egy pénztári blokk. Felix
Bartholdy megtapogatja a kezében lévő zacskót, és ahogy számolgatni kezd
magában, a mentális összeomlás szélére kerül. Hangosan beszél az éppen
arra haladókhoz: „Ezt mind ma este vettem. De megtudja nekem mondani
valaki, mikor a fészkes fenébe jut időm arra, hogy mindezt el is olvassam?”
Bartholdy egy egyszerű számítással próbálja megmagyarázni, hogy
mire gondol. „Már több mint tízezer kötetem van régebbről. Közülük, kb.
négyezret még nem sikerült elolvasnom. Általában két könyvet olvasok el
hetente. Hetente két könyv, az annyi mint 104 könyv évente. Hogy átfussak
négyezer kötetet, körülbelül 40 évre van szükségem. Most vagyok 43 éves.
Mire végzek azzal, hogy elolvasom azokat a könyveket, amiket már
megvettem, 83 éves leszek. És ezzel még nincs vége…” – kezd forogni
körülötte a világ, és a falhoz kell támaszkodnia, miközben azt suttogja:
„Továbbra is vásárolok. Csak halmozom. Magamhoz ragadom, amit
meglátok. Beteg vagyok. Legalább ötször annyi könyvet vásárolok, mint
amennyit elolvasok.”
Felix Bartholdy nincs valami jól állapotban, de ő korának vérbeli
gyermeke; sok szempontból egy pár évtizeddel még meg is előzi azt. Olyan
korban él, amikor nincs se internet, se digitális televízió, egy olyan kor,
amikor csekély 550.000 könyvet adnak ki évente a világon (ennek a
számnak a tudatában van) a mai közel kétszer annyihoz képest. Tipikus
áldozat. Ott áll az információs korszak áradatában, és még csak meg sem
próbál megtanulni úszni. Ellenkezőleg, nem akar nyugton maradni addig,
amíg ki nem itta az egész tengert, szegény fickó
*
A klasszikus népi felvilágosítás korában, melyet a grundtvigi
népfőiskolák, a munkás tanulókörök és vándor szexuális felvilágosítok
tevékenysége jellemez (mint Karl Evang a fénykorában), az általános
közfelfogás szerint az emberek többségének több ismeretre volt szüksége.
Mert a tudás hatalom volt, de legalábbis hatalom a saját környezetünk
fölött. Ez a jelszó még mindig érvényes, de történt egy fontos változás,
lévén, hogy már nem vagyunk szűkében a tudásnak, hanem elárasztanak az
ismeretek. Most már nem arról van szó, hogy a lehető legtöbb előadásra el
kell menni, a lehető legtöbb filmet meg kell nézni, és a lehető legtöbbet el
kell olvasni a polcon sorakozó könyvek közül. Épp ellenkezőleg: Egy
gazdag ország iskolázott állampolgára számára az lehet a cél, hogy a lehető
legkevesebb előadást hallgassa meg, a lehető legkevesebb filmet nézze
meg, és lehetőleg minél kevesebb könyve legyen – és egyáltalán, a
legfontosabb a médiával szembeni szűrők felállítása.
Nem kevés, hanem túl sok az információ. Azok számára, akik szeretnék
megérteni saját korukat, saját magukat, vagy legyen az bármi más, nem az a
cél, hogy a lehető legtöbbet gyűjtsenek össze. Olyan lenne, mintha két
könyvet – a világ telefonkatalógusát és egy 10.000 kötetes lexikont –
párhuzamosan szeretnénk elolvasni, és bátran az első oldalnál kezdenénk
mindkettőt. Életünk végéig sem jutnánk tovább az ‘Abrahamson’ és az
’amőba’ szavaknál. Ez egy Felix Bartholdy probléma, és talán az egyik
legfontosabb emberi kihívás az információs társadalomban.
Hallottuk már néhányszor, hogy a mi generációnk kifogy olyan
dolgokból, amiről nagyszüleink még csak nem is hallottak. Úgy tűnik, most
az információ hiányából fogyunk ki.
Ebben a helyzetben kialakul az akut választási kényszer. Hogyan
válasszon az ember jelentős és jelentéktelen, információ és dezinformáció,
tudás és badarság között, amikor a világon mindenből határtalan a kínálat?
Hogyan tudnék jól aludni éjszaka, amikor naponta kiszűröm a felém érkező
információ 99,99%-át – mitől lehetek olyan biztos abban, hogy az az
egytized ezrelék, amit valójában hasznosítok, felel meg leginkább
számomra, akkor, amikor a maradékra egy pillantást sem vetek?
Az igazán régi időkben egy ilyen jellegű kérdésre a válasz vagy a
polgári műveltség, biztos identitás, vagy a személyes érdeklődés lett volna.
Mára azonban az élet dzsungele olyan sűrű lett, hogy csupán a
tájékozódáshoz nagy makacsságra és határozottságra van szüksége az
embernek. Még abban az esetben is, amikor az államtól kapja a fizetését
azért, hogy például a nacionalizmust kutassa, lehetetlen átnézni mindent,
amit a nacionalizmusról írtak, akkor is, ha az illető leszűkíti a keresést az
angol nyelvű anyagokra. A címek és a tartalmak lassacskán belevésődnek az
ember agyába. No de az összefüggő szövegek? Felejtsd el. Itt áll sorban a
többi feladat. A következő pillanat élősködik a mostanin.
Rendkívül nagy szükség lesz az ilyen időkben filterekre, útmutatókra,
szervezőelvekre. Vagy mégsem? Talán épp ellenkezőleg, egyre többen
szoknak hozzá, hogy olyan világban élnek, ahol az információtöredékek
felvillannak, és már suhannak is tovább, irány és belső összefüggés nélkül
és azt gondolják, ez így rendben van? Van egy olyan gyanúin, miszerint ez
utóbbi van kialakulóban, és amennyiben ez a helyzet, van egy problémánk,
amely nem csak egyesek időhiányára vonatkozik, hanem a civilizáció
jövőjére is.
*
Az információs társadalomban a szüneteket gyors idővel töltik ki. Az
általában hozzáférhető statisztikai adatokra támaszkodva kijelenthetjük,
hogy az, aki ezeket a sorokat olvassa, nagyobb valószínűséggel eszik
corn¬flakes-et reggelire, mint zabkását, és nagyobb a valószínűsége annak,
hogy naponta átfut egy napilapot, mint hogy elolvassa egy folyóirat cikkét
az elejétől a végéig. Nagyobb a valószínűsége, hogy ennek a személynek
van mobiltelefonja, mint hogy nincs, meglehet, hogy az olvasó az elmúlt tíz
év során hozzászokott mind a fax, mind pedig az e-mail használatához, van
üzenetrögzítője otthon, és a munkahelyén is, és az elmúlt hét folyamán
többször is a szokásosnál gyorsabban nyomkodta a lift gombját, hogy
bezárja az ajtókat. Tételezzük fel, hogy a gomb megnyomásával öt
másodpercet nyerünk minden alkalommal. Induljunk ki abból, hogy az
ember naponta négyszer használja a liftet (fel és le az irodába, és ugyanez
ebédkor) a hét öt napján. Így ezzel hetente száz másodpercet spórolhatunk
meg. Ez több mint hat és fél percnek felel meg havonta, és egy év alatt,
tökéletes körülmények mellett, több mint egy órát spórolhatunk meg! Mire
fordíthatjuk ezt az időt? Engedtessék meg, hogy néhány javaslatot tegyek.
 • Pihenhetünk egy számítógépes játékkal, vagy egy szórakoztató
tévéprogrammal.
• Várhatunk egy repülőre, mely késik.
• Elolvashatjuk egy bulvárlap öt kiadását, az elsőtől az utolsó
oldalig.
• Oslóból elmehetünk Holmestrandig.
• Futhatunk
• Beszélgethetünk gyerekeinkkel a jövőjükről, vagy szüleinkkel a
múltjukról
• Bemagolhatjuk a spanyol igék ragozásának minden alakját.
A lista természetesen több kötetet is megtölthetne. Nem lehet pontosan
megmondani, mikor is van ez a rövidke óra. Az órával mért időnk üres.
Bárhová beilleszthetünk egy órát, mert absztrakt, nem valami konkrét
dologról van szó. Mégis azt gondolom, az egész óra arra megy el, hogy a
liftre várunk, és a megspórolt másodpercek nagyon gyorsan elfogynak,
amikor az ember a liftre vár, ami megáll minden áldott emeletnél, mielőtt a
földszintre érne.
Az élet sűrűsödik. Megtelnek a szünetek. Mindenből egyre több lesz, és
egy ilyen helyzetben különös megelégedettséggel tölt el az a tudat, hogy
megspórolhatunk néhány másodpercet itt vagy ott (például a liftnél), vagy
hirtelen kapunk egy órát ajándékba, mert lemondanak egy megbeszélést.
Egyre többen érezzük magunkat a mániákusan produktív író, filozófus
Jean-Paul Sartre bőrében, akiről azt beszélték, hogy mokaszinban járt, hogy
megspórolja azt az időt, amit a cipőfűző megkötésére fordítana.
Az információs társadalomban az ajánlatok hiánya nem a vasércre vagy
a gabonazsákokra vonatkozik, a legfontosabb hiánycikk a célcsoport
figyelme. Mindenki, aki információval foglalkozik – az időjóstól a
professzorig – mások másodperceiért, perceiért vagy óráiért küzd. A fizikai
tárgyaktól eltérően, az információ nem lesz kevesebb, ha adunk belőle.
Rendelkezünk vele, adunk belőle, és mégis marad ugyanannyi. Ez azt
jelenti, hogy minden egyes tudáscég, olyan árukészlettel rendelkezik, amely
sohasem fogy ki. Csak eladhatatlanná válik, és pontosan ez történik egyre
nagyobb arányban, mielőtt még az ember észrevenné.
Az emberek számára, akik ebben a társadalomban élnek („ügyfélnek”
hívnak néha minket), a legfontosabb hiányforrás nem az asztal és a szék, az
enyhén füstölt sonkaszelet és a kitömött bivalyfej (jóllehet ilyeneket
ugyanúgy árusítanak, mint korábban), hanem a saját időnk feletti
ellenőrzés. Az információ betör az életünkbe kívülről, agresszívan, és
nehezebben lehet elkerülni, mint például a kitömött bivalyfejeket. Mindig
van belőle még több ott, ahonnan jön. Dúl a harc a szabad másodpercekért.
Nem csak a WAP-os telefonokról és a drót nélküli internetes
összeköttetésről van szó. Ezek a teljes képnek csak egy részét teszik ki, de
nagyon is fontos részét: ezek a médiumok újak és rohamos gyorsasággal
növekszenek, és senki sem tudja pontosan megmondani, hogyan fogjuk
használni az internetet, hová fejlődik három, négy vagy öt év múlva – hogy
az internet elsősorban a tévén keresztül lesz elérhető, kézi számítógépeken
vagy mobiltelefonokon, vagy számítógépes képernyőkön keresztül, mint
ma? Ugyanakkor úgy tűnik, az internet egy járványszerű áldás (vagy
csapás, attól függ, hogy nézzük). Az elmúlt tíz-tizenöt évben ugyanis
erőteljesen növekedett az átlagos telefonok száma (mind mobil, mind pedig
a vezetékes esetében), nőtt a könyvkiadás, és a tévécsatornák száma is. Erre
még visszatérünk.
*
Egyetlen technológiai változás sem lesz olyan, mint amilyennek hittük.
A technológia, a társadalom és a kultúra közötti kapcsolatról van szó. Erről
a kapcsolatról sok mindem el lehet mondani, de első nekifutásra meg kell
elégednünk annyival, hogy leszögezzük, ez bizony egy meglehetősen
összetett kapcsolat. Nagy a kísértés, és könnyű is lenne egyszerű konklúziót
levonni az új technológiai vívmányok „hatásairól”, legyen az írógép,
televízió, vagy bármi más. Az ilyen egyszerű következtetések azonban
mindig tévesek. A valóság ellenben jóval összetettebb és a történet nem
csak egy irányba mutat. A legtöbb kiváló science-fiction szerző, ide
sorolnám a briliáns képességű J. G. Ballardt és William Gibsont, szinte
kizárólag a technológiai mellékhatásokról ír, vagyis hogyan élnek velük
vissza a bűnözők, vagy hogy vezet kulturális katasztrófához, hogy
változtatja meg az emberek gondolkodásmódját oly módon, amire senki
sem számított. Ismerik a saját kultúrtörténetüket és tudják jól, hogy a
korábbi technológiai újítások sokkal átfogóbb és gyakran egészen más
következménnyel jártak, mint amit a feltalálók előre elképzeltek
Vegyük példaként a telefont. Eltekintve attól, hogy a kezdet kezdetén
nagyon sokan egyszerű játékszernek tekintették minden praktikus haszon
nélkül, kevesen jósolták volna meg, hogy a telefon rövid idő leforgása alatt
megváltoztatja a letelepedési szokásokat. A telefon elterjedése előtt a
legtöbb norvég parlamenti képviselő Homansby-ben lakott. Praktikus volt,
lévén hogy esténként bekopoghattak egymáshoz, és folytathatták a
lobbizást. Aztán kaptak telefont, és hirtelen mindegy lett, hol laknak –
Frogner, Nordstrand, Bygdøy, vagy a nyugati kertvárosok kiépítése után,
már Slemdal, Vertakollen és Roa is…
Egy másik példa az írógép. Az első mechanikus írógépet egy dán pap,
Hans Rasmus Johann Malling Hansen találta fel 1867-ben, és róla nevezték
el Malling Írógömbjének. Az „írógömb” elsődleges célja az volt, hogy
segítse a vakokat és a csökkentlátókat az írásban. Az első vásárlók egyike,
röviddel a gyártás beindítása után. Fried¬rich Nietzsche volt, aki látási
problémákkal küszködött. Később egyesek odáig merészkedtek, hogy azt
állították, az írógép azonnali hatással volt a stílusára, és hogy Nietzsche
szűkszavú, aforizmákkal tűzdelt „késői stílusa” az írógép-technológia
közvetlen eredménye. Ő maga egy 1882-ből származó levelében azt írta,
jóval mentális és fizikai leépülése előtt, hogy „az íróeszközök befolyásolják
gondolatainkat”.
Az írógép elterjedése rövid idő alatt forradalmasította az összes írott
termék előállítását. A titkárnők regimentje vált a hatékonyság mintaképévé
az érett ipari társadalomban, a kiadás pedig gyorsabb és egyszerűbb lett.
Korábban a szedők rengeteg időt és energiát áldoztak arra, hogy
kibogarásszák az olvashatatlan kézírást. Egyúttal a gépírás lehetővé tette az
írások névtelenné válását. Az elektronikus posta korszakában lenyűgöző
egy olyan levelet olvasni, amit Christen Collin géppel írt Bjørnstjerne
Bjørnsonnak 1893-ban. A bevezetőben elnézést kér az írógép használatáért
azzal érvelve, hogy „remélem, megkímélem az Ön szemeit”; ő maga is érzi,
hogy a gépírásban van valami személytelen, ipari.
Az írógép tehát, melyet először gyengén látóknak segédeszközként
fejlesztettek ki, egész sor változást hozott magával: Megváltoztatta a
munkamegosztást (létrejött egy új női foglalkozás, a titkárnő), nagyobb
sebességhez és precizitáshoz vezetett az írás munkájában, névtelenséget és
távolságot teremtett író és írás között, és kétségtelenül változást okozott a
gondolkodásmódban, jóllehet ez utóbbit lehetetlenség pontosan mérni. A
legfontosabb ma élő gondolkodó, aki a gyorsaságról írt, Paul Virilio,
mellesleg azok közé tartozik, akik ragaszkodnak a kézíráshoz. Minden
könyvét tollal írta. Csak így tudja kordában tartani a gyorsaságot, hogy
pontosan megfeleljen a gondolkodás ritmusának.
Vajon milyen mellékhatásai vannak a szövegszerkesztőnek? Az 1980-as
években, mielőtt a Windows és a Word fokozatosan gondoskodott volna
arról, hogy a legtöbb személyi számítógépnek olyan felhasználói
kezelőfelülete legyen, amely hasonlít egymásra, markáns különbség
mutatkozott Macintosh és PC között. Amikor az ember bekapcsolt egy
Mac-et, az íróasztalon lévő tárgyak képei jelentek meg és csak a megfelelő
helyre kellett kattintani az egérrel. A szövegszerkesztő WYSIWYG
képernyője (What You See Is What You Get) komplett volt a megfelelő
betűtípussal, margóval, stb. Egy PC-én azonban egy „A” jel köszöntötte a
felhasználót, vagy esetleg egy „C”, amennyiben merevlemeze volt. A
szöveg pedig narancssárga vagy zöld volt, fekete háttérrel. A
szövegszerkesztőn (amit itt általában WordPerfect-nek hívtak) csak egyfajta
szomorú betűtípust láttunk, minden hozzáadott módosítás (jobb oldali
kiigazítás, 12-es betűnagyság, Hel¬vetica betűtípus, másfeles sortávolság,
stb.) csak később, a kinyomtatott példányon vált láthatóvá. Egy ebből az
időszakból származó, észak-amerikai egyetemisták között végzett
tanulmány kimutatta, hogy a PC-felhasz¬nálók általában jobb írásos
munkákat adtak be, mint a Mac-felhasználók. Mivel olyan könnyű volt
tipográfiai értelemben vett „kész” anyagot készíteni egy Mac-en, ezeket a
hallgatókat megtévesztette a technológia, így azt hitték, készen állnak a
leadásra, mielőtt még valójában készen lettek volna. Az is kiderült, hogy a
témaválasztást is befolyásolta a technológia – azoknál persze, akik
szabadon választható feladatot kaptak. A PC-hasz¬nálók komoly témákról
írtak, mint jog, politika, és gazdaság, míg a Mac-használóknál világos
tendencia mutatkozott az olyan témaválasztás irányába, mint
személyiségek, szórakoztatóipar és sportesemények. Egy 13 évesekből álló
tesztcsoport nagyjából sikeresen elolvasta a Mac-hasz¬nálók szövegeit, de a
PC használók összetettebb nyelvezetét már nem értették. Az elemzés sajnos
nem tér ki arra, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, vagyis hogy a Mac
használók voltak-e gyerekesebbek és kreatívabbak, mint a PC használók
már azelőtt is, hogy kiválasztották volna az írás-technológiát.
A szövegszerkesztő továbbviszi az írógépek logikáját. Még nagyobb
távolságot teremt az író személye és a szöveg között, és szűkíti a távolságot
a szerző és a tipográfus között. Hozzájárul ahhoz, hogy az írás a korábbinál
is súrlódásmentesebb legyen, és részben okolható az utóbbi évtizedek
töménytelen szövegtermeléséért.
Karl Marx írta egyszer, hogy a „A kézi malom a hűbérurak társadalmát,
a gőzmalom az ipari tőkések társadalmát eredményezi”. Ebben a gyakran
idézett mondatában szószólójává válik a technológiai determinizmus azon
meggyőződésének, mely szerint a technológiai változások automatikusan
bizonyos társadalmi változásokhoz vezetnek. A legtöbben, akik erről a
témáról írtak, ide számítva a késői Marxot is, árnyaltabb nézetet vallanak. A
technológiának vannak mellékhatásai és ez mindig a kulturális
összefüggéseket érinti, ahol is nehéz előre megjósolni, milyen hatást vált ki.
Ezért kell óvatosan bánni a túlságosan ambiciózus általánosításokkal,
például az internetre vonatkozóan, vagy a fapados repülőjáratok az elmúlt
tíz évben valós világunkra gyakorolt hatásával. De hogy az ellenkező
szélsőséget vegyük, és azt higgyük, a technológiai változások nem okoznak
semmilyen változást sem, ugyanolyan ostobaság lenne, mint azt hinni
például, hogy az internet fenekestül felfordítja az egész világot. Világos
tendenciák mutatják azt, hogy az internet már most megváltoztat néhány
dolgot és ez a könyv közelebb helyezkedik el a technológiai
determinizmushoz, mint az ellenkezőjéhez (ez már a következő fejezetből
világosan ki fog derülni). Az olvasók inkább ott jelezzék, ha nem értenek
egyet, ahol szükségesnek érzik.
*
 Akers Mek egy fogyasztói rezervátum az információs társadalomban.
Néhány nagyobb vonal keretezi azt a kisebb történetet, amit éppen hogy
csak elkezdtünk. Íme, itt következnek.
A hidegháború utáni kor különös időszak volt. Homályos. Nehezen
érthető. Ez is az információs forradalommal van összefüggésben. Néha még
azt is mondják, hogy magának a vasfüggönynek a lebomlása és a
hidegháború befejeződése is összefüggésbe hozható az információs
technológia fejlődésével. És elég hitelesnek is tűnik egy ilyen meggondolás.
Az 1980-as évek folyamán újabb lehetőségeknek köszönhetően egyre
jobban szélesedett a határokon átívelő szabad kommunikáció, az
önkényeskedő hatóság pedig nehezebben tudta ellenőrizni a lakosság
hozzáférését az információhoz. Az egyoldalú állami propagandaapparátus
rosszul működik az információs társadalomban (az egyoldalú gazdaságilag
nyereséges propagandaapparátus viszont úgy tűnik, sokkal jobban
működik). Amikor az ellenzék számára lehetővé vált, hogy az elektronikus
média segítségével kommunikáljon, mind belföldön, mind pedig az egész
világon, könnyebb lett ismeretekhez jutni és megmozdulásokat szervezni.
Kelet Európa lakosságához nagyon gyorsan eljutott a hír a Magyarország és
Ausztria közötti határ megnyitásáról, a bolgár kommunista párt
liberalizációjáról 1989 őszén, a Szovjetunióban zajló radikális változásoktól
Gorbacsov idején. Amikor ugyanazon év november 9-én ledőlt a berlini fal,
a kommunista rezsimek a dominóelv alapján dőltek össze hihetetlenül rövid
idő leforgása alatt.
A „kommunizmus” összeomlásának okai meglehetősen összetettek, és
nem ez a megfelelő hely a részletes elemzésre. De aligha férhet hozzá
kétség, hogy a gyorsaság és a rendszerváltozások szoros összefüggésben
állnak az információs technológia változásaival.
A Fal leomlásával elértük az 1990-es éveket, tehát a korai 21. századot
az én időszámításom szerint. A televízió, a telefon és az internet egyre
inkább elterjed az egész világon. Csak néhány kevés, különös állam, mint
Észak-Korea és Burma igyekszik még mindig teljes bedobással megvédeni
állampolgárait a kívülről jövő impulzusokkal szemben.
 Mauritiuson a fiúbandák a Rambo-filmekből veszik az ötleteket
erőszakos gaztetteikhez, az elégedetlen csoportok pedig az egész világon az
Észak-Írországról és Palesztináról szóló tudósításokból merítenek ötleteket
(vagy „gerjednek be”, ahogy manapság mondani szokás). Mindenkinek, aki
egy gazdag, békés országban rendszeresen leül a tévé elé, egy sor távoli
háborút szolgálnak fel, melynek morális kicsengése nem egészen tiszta, és
ahol nem tudni pontosan, kik a jó fiúk és kik a rosszak. A nagyhatalom
szerepe nem egyértelmű, és néha még mindig úgy tűnik, hogy az USA
komolyan gondolja humanista jelszavait. A világ minden lakója egyformán
több információhoz jut egymásról, és ezzel egy időben (ezért) egyre
nehezebb és nehezebb lesz megítélni saját korunkat. A helyszín váltások
gyorsak, a hidegháború stabilitása már a múlté. A politika bal- és jobboldali
elválasztása sem egyértelmű. A bevándorlással szembeni ellenállás
ugyanolyan elterjedt a szociáldemokráciában, mint a jobboldalon A baloldal
konzervatív és nosztalgikus lett, jóllehet kétszáz éve az a történelmi
feladata, hogy sürgesse a változásokat. EU-támogatók és ellenzők szinte
minden politikai táborban találhatók, és ha akadt egy olyan politikai kérdés
is, amely a 90-es évek Norvégiájában minden mást megelőzött, az épp az
EU-kérdés volt. Ezenkívül az elmúlt évtized végének sajtókommentárjai
arra utalnak, hogy Nagy-Britannia miniszterelnöke, Blair vált az összes
magasrangú norvég férfi politikus példaképévé – Hagentől Solheimig. A
90-es évek politikája a legtöbb országban meglehetősen zavaros volt,
legalábbis ami az ideológiát illeti. Az embernek az volt a benyomása, hogy
a legjobb esetben is csak kozmetikai különbségek akadtak az egyes
elkülönült frakciók között. 1997-ben a norvég Munkáspárt az „Egészség és
az idősek” jelszóval indította választási programját. A legfőbb ellenzéki
párt, a Haladás Párt azzal a merész, ellenjavaslattal állt elő, hogy „Az
idősek és az egészség”.
A bipoláris világot, ahol az USA és a Szovjetunió képviselte a két
szélső pontot, felváltotta egy egypólusú világ. Úgy nevezik, piaci
liberalizmus és individualizmus, a jelszavai között pedig a flexibilitás,
szabadság és nyitottság kifejezéseket találjuk. Az ellenállás szétszórt és
koordinálatlan, felbukkan itt is, ott is – úgy nevezik, nacionalizmus, vagy
vallási fundamentalizmus, vagy kom¬mu¬nitarizmus, esetleg
környezetvédelmi mozgalom. Információból jut több is, mint kellene, de
nem tudjuk igazából eldönteni, hová is tegyük őket.
Van néhány kulcsszó, mint a nyitottság és a sokoldalúság. Ezek a
szavak ugyan jól csengenek, de a pozitív kicsengés megtévesztő. A
nyitottság egyik tipikus következménye a homályos identitás. Egyre többen
bizonytalanodnak el, kit is látnak valójában, amikor reggelente belenéznek
a tükörbe. A nemzetiség már nem ugyanazt jelenti, mint valamikor régen,
egy globális korszakban; sokak számára a nemzeti identitás egy irreleváns
elavult módja annak, hogy az ember magáról beszéljen. A nem, még úgy
ahogy biztosra vehető, de már senki sem tudja pontosan, mit is jelent
férfinak, vagy nőnek lenni. Ezek a szerepek gyorsabban változnak,
minthogy követni tudnánk őket. Még az évek száma sem meghatározó
objektíve az ember megítélésében egy olyan korban, amikor a társkereső
hirdetések úgy kezdődhetnek, hogy „40 éves fiú”. A szakszervezetek és a
pártok néhány év leforgása alatt távoli óriásokká nőtték ki magukat, melyek
talán tehetnek érteni valamit, de nem nyújtanak biztos otthont. Előkerültek
új közösségi fogalmak, mint a városi identitás, „nomád identitás”, globális
identitás, és a jó ég tudja még mi. Nem is érdemes megjegyezni ezeket.
Körülbelül annyira tartósak ezek az elnevezések, mint az általuk jelölt
jelenség.
Az új korszak egyszerre felszabadító és frusztráló, magával ragadó és
ijesztő. A sérülékenység új formáinak ad lehetőséget. A globálisan integrált
hálózatok magukkal hozzák, hogy minden, a számítógépvírustól a
desig¬ner¬¬drogig, a gyilkos fegyvertől a destruktív gondolkodásmódig
szabadabban áramlik, mim előtte bármikor, átláthatatlan
hatásmechanizmust kiváltva ezzel (pillangóhatásnak is szokták nevezni).
Amennyiben a számítógépes rendszerek csődöt mondanának, tehetetlenül
vergődnénk, mint hal a hálóban, nem lehet ugyanis egyszerűen visszatérni a
pennához, és arra számítani, hogy minden olyan lesz, mint régen.
Napjainkat egy új politika jellemzi, ahol a globális és helyi erők közötti
kapcsolat, gyökerek és impulzusok, a hagyományos kultúra és a
multietnikumú hétköznapok viszonya határozza meg a napirendet, ami nem
illik bele a régi sémákba. Sok ember számára ez új egyéni helyzetet is
jelent, melyet napról napra újra kell gondolni, ezzel elveszik a stabilitás és a
kiszámíthatóság, és ami azzal jár, hogy szabadon választhatunk és rá is
vagyunk kényszerítve a választásra. És ami leginkább jellemzi mai
korunkat, az információ tartós és kiapadatlan áramlása, mely olyan gazdag
lehetőségekkel bír, mint amilyen szegényes a belső összefüggése.
A hátunk mögött hagyott évtizedet a pluralitás, a sokoldalúság, és a
zavartság jellemezte. Ez a tíz év képviseli az első, bizonytalan lépteket az
információs korszakba. Az utóbbi években Oslóban végbement változások
jól példázzák az új idők szelét. A messzi múltban, azaz legalább 20 évvel
ezelőtt, Nydalen, egy Oslo északi részén fekvő terület volt, egy Sagene és
Maridalen közötti völgy, mely makacsul tartotta régi ipari jellegét, és
közben levegő után kapkodott. A Christiania Spigerverk típusú vállalatok
tartottak még ki. Norvégia legrégebbi iparának képviselője működött
Nydalenben. 2000-ben a városrész már egészen másképp nézett ki. A régi
épületek közül egy párat megtartottak és felújítottak, de sok újat is építettek.
Az odatelepedett cégek között találunk rádióállomásokat és tévéstúdiókat is,
a norvég a könyvklubokat és Microsoft Tudástőke Vállalkozásokat, melyek
információt szállítanak, más szóval az esetek többségében súlyuk nem éri el
az egy grammot sem.
De közeledjünk a város központja felé. 20 évvel ezelőtt volt a városnak
három öreg sörfőzdéje, azoknak meg füstölgő tégla kéményei, és tele voltak
emberekkel, akik arcuk verítékével, munkaruhában csapolták a világos és
barna sört a hálás polgároknak. Ma már csak a Ringnes üzemel. A
Frydenlund és a Schous épületei is állnak még a maguk helyen a városban,
de átalakították őket főiskolákká. A munkásokat felváltották a főiskolai
tanárok, akik a fejlődő országok újságírásáról, piackutatástól, a kultúrák
közötti kommunikációról oktatnak. A gyárkémények régen letűnt idők
nosztalgikus emlék képeiként állnak a helyükön.
Közel a város legbelsőbb magjához állt egy zajos és koszos gyártelep,
az Akers Mek. (És mivel mindenki ismeri a történetet, rövidre fogom.) A
belső részeket mára hatalmas fogyasztói rezervátummá építették ki, benne
néhány luxus-lakáskomplexummal. Más szóval, itt a klasszikus ipari
termelést felváltotta a tudományos- és szórakoztatóipar, a szisztematikus
információátadás (oktatás) és a fogyasztás. A változások ilyen fajtája sokkal
inkább mélyreható, mint a személyi számítógépek elterjedése, de a két
dolog összefügg.
Értekezhetünk az információs társadalomról vaskos köteteken keresztül,
de jellemezhetjük így is: A világgazdaság súlypontja áttevődött a dolgokról
a jelekre. A jelgazdaság iszonyatos sebességgel változik, más szervezeti
formákat és nagyobb rugalmasságot követel, mint az ipari gazdaság. A jelek
szabadabban áramlanak, mint a dolgok. A gondolatok, és nem pedig a
fegyverek változtatták meg a kelet-európai rendszereket. Gondolatok és
elképzelések vezettek a felkeléshez és a népvándorláshoz is. Az eszmék
szabad áramlása ugyanakkor azt is magával hozza, hogy fejünkben
különböző nézetek küzdenek helyükért, ami zavart és bizonytalan
identitástudatot kelt.
*
Engedtessék meg, hogy összefoglaljam a korai 21. század néhány
általános vonását, mely tehát 1991 táján kezdődött. A korszak néhány
jellemzője:
• a hidegháború utáni tisztázatlan globális választóvonalak és
• egy szinte ideológia nélküli politika,
• az individualista „önmegvalósítás” és a személyes identitás
mellékessé részi a közös projekteket,
• erős nacionalista és etnikai áramlatok próbálják meg egyesíteni
erőiket egy biztos identitást nyújtó, hagyományos politika megvalósítására,
• sok ember számára egyre csökken a nemzeti azonosság fontossága,
mert
• a globalizáció azt jelenti, hogy nagyon sok minden – információ és
eszközök – többé már nem az űrtengely mentén mozognak, másképp
fogalmazva az ember bárhol lehet, anélkül, hogy ez bármi előnyt, vagy
hátrányt jelentene;
• ugyanakkor az információs korszak globális szociális
igazságtalansága vonzóvá teszi, hogy a szegény országokból egyre többen a
gazdag országokba költözzenek.
Korunk két forradalmi ismertetőjegye: az elektronikusság és a
soknemzetiségűség. Hogy megértsük a kort, amelyben élünk, nem
szükséges, hogy bármelyiket is szeressük, de nincs más választásunk,
minthogy beismerjük, benne van a levegőben, melyet belélegzünk – még ha
eleinte hadakozunk is ellene. Egyébként is ugyanannak a dolognak a két
oldaláról van szó. Az elektronikus forradalom és a soknemzetiségű kultúra
egymás tükörképe. Mindkettő oda vezet, hogy az egyén azonosságtudata
elszakad a hagyományoktól és a gyökerektől, tehát a nagy, összefüggő
elbeszélésektől. A kulturális mozaik, mely a soknemzetiségű társadalom
jellegzetessége, kavalkádjával, minden ellentmondásával, konfliktusával és
feszültségével, megtalálja a maga párhuzamos párját a feldarabolt, színes,
összekuszált, összefüggéstelen információáradatban, ami tipikus többek
között a többcsatornás televízió és a világháló esetében. Mindkét tendencia
továbblépést, mozgást és bizonytalan határokat eredményez. Elszakítják a
kultúrát a helytől, embereket a kész történetektől, hogy kik is ők, és mivé
válhatnak, munkát a munkahelytől, fogyasztót a régi jó márkás árutól,
iskolázottságot a kész művésztől, tudást az átlagfelfogástól, hogy mi
valójában a tudás… Múlt, egész összefüggés, mind-mind veszélyeztetett
fogalom.
Az információs társadalomból fakadó új ellentéteket a következőképpen
rendszerezhetjük. Jobb oldalon a meghatározó elemek találhatóak, míg a bal
oldaliak képviselik az ellenreakciót:
ismert dolgok – újak
biztonság – szabadság
kommunitarizmus – liberalizmus
közösség – egyén
gyökerek – haladás
hagyomány – impulzus
fundamentalizmus – ambivalencia
 múlt – jövő
stabilitás – változás
Ezek az ellentétek nem igazán illeszkednek a jobb- és baloldali
felosztáshoz, és ahogy azt már fentebb említettem, úgy tűnik, a 2000-es
évek „radikalizmusa” egyet jelent azzal, hogy az ember a változások ellen
fordul – a régi baloldal maradéka mindenért aggódik, a klímaváltozástól a
számítógépes technológiáig; a soknemzetiségűség kihívásai, valamint az
urbanizáció miatt egyaránt. Ezt a témát most nem bolygatjuk – sok érv szól
amellett, hogy egy megújult baloldal legfontosabb feladatának a globális
szociális igazságosság kérdését kellene tekinteni. A mi szempontunkból
azonban az a lényeges, hogy egy gyors pillantást vessünk a hiány azon új
formáira, melyek az információs társadalomban keletkeznek. Íme, néhány
közülük:
• Lassú idő
• Biztonság
• Kiszámíthatóság
• Tartozás valahová, egyértelmű azonosság
• Áttekintés, megértés és összefüggés
• Tiszta környezet
• Kumulatív, egyenes vonalú, szerves növekedés
• Igazi élmények (ami nem ironikus és nem is a média által
rendezett)
Ezeket a fogalmakat később majd közelebbről is megvizsgáljuk. És ha
most még egy kicsit elvontnak tűnnek is, hamarosan rátérek a
konkrétumokra: mert, ahogy Hegel helyesen emlékeztette az olvasóit: A
valóság mindig konkrét.
Mindig akad valaki, aki azt állítja, hogy ez tulajdonképpen nem újság,
az összes téma, ellentét és probléma már legalább 100 éves – bizonyos
esetekben pedig annyi idős, mint a mezőgazdaságon alapuló kultúránk.
Válaszul az ilyen jellegű kritikákra nem találtam jobb alternatívát, mint egy
idézetet Manuel Castells szociológustól, aki a The Information Age című
gigantikus háromkötetes műve vége felé ezt válaszolja egy hasonló
felvetésre:
„Újak a chipek és számítógépek; új a mindenütt jelen lévő
mobiltávközlés; új a génmanipuláció; újak a valós időben működő
elektronikusan integrált, globális pénzpiacok; új az egész földgolyót, s nem
csupán néhány részét átfogó összekapcsolt kapitalista gazdaság; új, hogy a
fejlett gazdaságokban a városi munkaerő zöme a tudásiparban és az
információfeldolgozásban tevékenykedik; új, hogy a földön többségben van
a városi lakosság; új a szovjet birodalom bukása, a kommunizmus eltűnése
és a hidegháború vége; új a patriarchalizmust érő széles körű kihívás; új az
ökológiai megőrzés egyetemes tudata; történetileg új az áramlatok terére és
az időtlen időre épülő hálózati társadalom kialakulása.”
Aztán nagy levegőt vesz és hozzáteszi: „De szerintem nem ez a lényeg.
Fő tételem, hogy nem igazán számít, vajon úgy véljük-e világunkról, vagy
bármely vonásáról, hogy új vagy nem új. Elemzésem megáll önmagában.
Ez a mi világunk, az információ korának világa.”
És ezzel nagyjából meg is van a keret, helyére került a könyv. De még
hiányzik valami. A technológia, a társadalom és a kultúra közötti
kapcsolatról beszélünk. A témának napi aktualitása van, de az egyik
legfontosabb üzenetem éppen az, hogy nem érthetjük meg a jelent anélkül,
hogy megértenénk a múltat – egy olyan szempont, ami részben eltűnőben
van az információs társadalomban, részben pedig félremagyarázzák azzal,
hogy amii a múltból tanulhatunk a múlt utánzásáról szól. Ezért a következő
fejezet tiszta kultúrtörténet, az információs technológia történetének
áttekintése, ami megmutatja, hogy jutottunk el ide, ahol most vagyunk. És
azok, akik már kifulladtak, és inkább olvasnának a gyorsaságról, a
növekedésről, és hogy mindenből egyre több lesz – és főleg, hogy mindez
mit jelent számunkra – átugorhatnák a következő fejezetet, de nem ajánlom,
néhány korábban már felsorolt ok miatt.
A könyv, az óra és a pénz ideje
 Ha az egész evolúció történetét az első egysejtű organizmustól az
anatómiailag modern elefántig és az emberig egy nap történéseként kellene
összefoglalni, azt mondhatnánk, hogy a modern ember érkezése tizenkettő
előtt öt másodpercre tehető. A mezőgazdasági forradalom tizenkettő előtt
másfél másodperccel történt, a könyvnyomtatás művészete pedig alig
egyezted másodperccel ezelőtt.
Amennyiben ez a perspektíva túlságosan szédítő lenne, mert
valószínűleg annak kell lennie, elfelejthetjük a trilobitákat és a
brontoszauruszokat és megelégedhetünk azzal, hogy az emberi faj történetét
tekintjük egy napnak. Akkor a huszonnégy órás ciklus kb. 100.000 évnek
felel meg. (Irányadó kutatók egyetértenek abban, hogy az anatómiailag
modern ember körülbelül ennyi idős, de számos közeli rokon ennél jóval
idősebb. Mindenesetre az első földművelő Nyugat-Ázsiában kicsivel este
fél tíz után jelent meg. Az első írást, a sumér ékírást, a világ ugyanazon
részében használták először egy órával később. Gutenberg könyvnyomdája
tizenkettő előtt nyolc perccel látta meg a napvilágot, néhány másodperccel
később kezdték meg az európai katonák és szerencsevadászok lerohanni
Amerikát. A telefon kora alig másfél perce, míg a televízió és a
kereskedelmi repülőforgalom mindössze harminc másodperce létezik. És az
internet? felejtsd el.
Kultúrtörténeti szempontból a földművelés csak egy lábjegyzetet
érdemel, míg a modernitás a lábjegyzet lábjegyzete, amennyiben az
időtartam az egyetlen, ami számít. A vadászok és a gyűjtögetéssel
foglalkozók, akik a fajtörténetünk több mint 90%-ában egyeduralkodók
voltak, az utolsó 10.000 év alatt fokozatosan visszaszorultak a világ
legizoláltabb, ökológiailag marginális részeire – sarki félsivatag, ausztráliai
sivatag, közép-afrikai esőerdő – és felváltották őket először a kertművelők,
majd a földművesek, aztán változó mértékben az ipari és információs
társdalom rohamosan növekvő népsűrűséggel.
A technológiatörténet nagy vízválasztói egy idő után már sűrűn
követték egymást. Az írás már négy és fél ezer éve létezett, amikor
Gutenberg találmánya lehetővé tette a könyv elterjedését. A
könyvnyomtatás tudománya alig érte el az 500 éves jubileumi ünneplést,
amikor egy komoly kihívóra lelt az elektronikus szöveg formájában, a rádió
pedig csupán néhány jelentéktelen évtizedig uralhatta a terepet, mielőtt a
televízió kiszorította, és rétegműsorok sugárzására ítélte. Hasonló módon
ötezer év telt el és a lovas kocsit felváltotta a gumiabroncsos autó, de
mindössze 20 év kellett, hogy az autótól eljussunk az első repülőig. A
modellek cserélődése és a termékválaszték olyan gyors, hogy manapság
aligha akad olyan gyártó, aki nem tervezi a következő modellt mát azelőtt,
mielőtt az utolsót piacra dobta volna. Ez az elv érvényes még magára a
konzerv halgombócra is. Kapható pikáns sajtszószban és homárszószban is.
A határt csak akkor érjük el, ha oda jutunk, hogy a termék már elavult,
mielőtt még kikerült volna az üzletek polcaira.
Az elmúlt tíz, 100, 200 vagy 10.000 év kultúrtörténe¬té¬nek leírásai,
melyek a gyorsulásra koncentrálnak, a világ ember alkotta részére helyezik
a hangsúlyt. Ez a perspektíva a meghatározó a következő fejezetek
érveléseinek a legtöbbjében is.
Először azonban elidőzünk a mai életformánk néhány jellemző
vonásánál és ezalatt egészen egyszerűen a modern társadalmat érteni.
Mielőtt bonyolult vitába keverednénk az időmeghatározásokkal
kapcsolatban – Mikortól számítjuk a modern társadalmat, vagy a modern
kultúrát? – néhány egyszerű összehasonlítást javaslok a modern és a nem
modern társadalom között. Az embert nem igazán kedvelik akadémiai
körökben, ha ilyet tesz, és jó okkal. Nem csak azért, mert a modernitás
fogalma közismerten szövevényes, melynek többek között az a hatása, hogy
számtalan kutatónak megélhetést biztosít; de a nem modern társadalmak
egymástól is legalább annyira különböznek, mint tőlünk. Más szóval az
eszmetörténészeket ugyanúgy magunk ellen fordíthatjuk, mint az
antropológusokat, ha olyasmibe vágjuk a fejszénket, mint most én.
Védelmemre hadd hozzam fel, hogy az itt következő leírás az általános
szinten helyesnek mondható, és világos kultúrtörténeti irányvonalat követ a
konkrét dolgokból kiindulva az elvont felé. Ez nagyon fontos, mivel a
pillanat zsarnoksága egy hosszan tartó történelmi folyamat eredménye, ami
akkor kezdődött, amikor egy ismeretlen sumér zseni felfedezte, hogy egy
fizikai jel képviselhet egy szót. Ez a férfi vagy nő felszabadította a nyelvet a
beszélőtől.
*
 A beszed és a rajzolás után az írás volt az első nagy információs
technológiai vízválasztó. Az írás magasan az elsők között áll a
kultúrtörténet legfontosabb találmányainak listáján. Olyannyira jelen van
mindenhol, hogy nehéz lenne elképzelni egy társadalmat írás nélkül.
Korunk társadalma pedig természetesen elképzelhetetlen lenne nélküle.
Nem is lennénk ugyanazok az emberek.
Az írás egy eszköz a külső megnyilvánulásra – gondolatok, tények
állítások, érzések kinyilatkoztatására. Gyorsan lefagyasztja ezeket.
Valahogy úgy, ahogy a múzeum gyorsfagyasztja a kultúrát. A 4-5.000 évvel
ezelőtti nyugat ázsiai földművelő társadalmakban az írást alapvetően két
dologra használták: listák készítésére és vallási feljegyzésekre. Listát
vezettek a berendezésekről, lakosokról (hogy megadóztassák és háborúba
küldjék őket), gabonazsákokról, rabszolgákról, és így tovább. Az uralkodók
így egy lényegesen alaposabb áttekintést kaptak a birodalmukról, mint
ahogy az máskülönben lehetséges lett volna.
Egy idő után aztán az írástudók átalakultak számolni tudókká, és a
legendás föníciaiak kereskedelmi tehetsége az ókori Földközi-tenger
vidékén szoros összefüggésben áll számolási képességeikkel. Minden egyes
esetben pontosan tudták, ki kinek tartozott, mivel és mennyivel. Feltalálták
ugyanis a könyvelést.
Az írás vallási használatának két fajtája volt: Először is magában az
írásban is volt egy mágikus vonás, és a kőbe vésett varázsigéket később
rituális összefüggésben is felhasználták. Az írástudókat egyfajta
varázslónak tartották, akárcsak a kovácsokat (láttam egyébként egy
újságban, hogy egy honlaptervező saját magának a „technikai varázsló”
foglalkozásnevet adta). Mint tudjuk, több ezer évvel később az északi
rúnákat ugyanígy használták. Másodszor pedig az írást egy idő után mint
írástechnológiát alkalmazták, vagyis a mítoszok lejegyzésére szolgált. Ily
módon jött létre a modern vallások alapja, amit írott vallásnak is szoktak
nevezni – a mítoszok időtálló, elfogadott változatainak, a teremtés, a
bűnbeesés, megváltás, stb. pontos leírásával.
Az írás legalább három, de lehet, hogy négy helyen is felbukkan
egymástól teljesen függetlenül – Nyugat-Ázsiában, Közép-Amerikában,
Kínában és (lehet, hogy) Egyiptomban. A kínai kivételével a régi világ
minden írásrendszere – az arabtól és hébertől kezdve az észak-indiai
devanagari rendszerig és az etióp amhara ábécéig – valószínűleg mind
visszavezethető a sumér ékíráshoz. Kezdetleges és piktografikus volt, (egy
jel felelt meg egy szónak) kevéssé alakítható, és sok esetben nehezen
elsajátítható.
Az idő múlásával aztán ezeket az írásmódokat felváltotta az ábécé –
először olyan formák, ahol egy jel egy szótagnak lelelt meg, majd azok a
szisztémák, ahol egy jel egy hangot vagy fonémát jelölt. De a beszéd és az
írás közötti párhuzam sohasem tökéletes, jóllehet sokan ezt hiszik az
írásalapú társadalomban. Létezik olyan írásforma, mely csak
mássalhangzókból áll (és az ember maga egészíti ki magánhangzókkal,
miközben olvas) és a legtöbb nyugat-európai nyelvben több a hang, mint a
betű. Az írás más, mint a beszéd, és az írott nyelv befolyásolta a beszélt
nyelvet. (Hasonlóképpen számíthatunk arra, hogy a számítógépes
nyelvhasználat szintén hatással van a beszédre.)
Az egyik legrégibb ábécé a föníciai, amit a görög várospolgárok
importáltak – és alkalmazták – az időszámításunk előtti 700-as években. A
görögöknek korábban már volt legalább egy írásrendszerük (Linear B), de a
jelek szerint több száz évig nem használtak írást azelőtt, hogy az új ábécét
alkalmazták volna. A régi görög civilizáció első korszakának ismertebb
szövegeire, töredékeire az átmeneti fázis jellemző. A mezopotámiai
hőseposzhoz, a Gilgameshez, valamint a Biblia legrégebbi részeihez
hasonlóan például Homérosz elbeszéléseiben is megtalálhatóak a szóbeliség
világos elemei: Olyan történetekre épülnek, melyek szóban már rég
elterjedtek azelőtt, hogy leírták volna őket. De az időszámításunk előtti
500-as évek klasszikus filozófusa másképp vélekedett. Olyan filozófiai
szerzőknél, mint Thalész, Parmenidész és Hérakleitosz az írás először csak
úgy nyert létjogosultságot, mint a gondolat átalakított formája. Az érett
görög filozófiában, elsősorban Platón és Arisztotelész esetében (vagyis
időszámításunk előtt 300-400 évvel), a gondolatok szó szerint
elképzelhetetlenek lettek volna írás nélkül. Platón dialógusai és
Arisztotelész dolgozatai meggyőző logikai érvelésekből állnak, egyértelmű
megfogalmazások és feltételezik a fogalom és a tárgy közötti világos
megkülönböztetést. Más szóval a nyelv elszakad a beszédaktustól,
tárgyiasul és külsőleg is megnyilvánul. Az eszméket kritikusan
vizsgálhatjuk, az ember visszamehet a szövegben és ellenőrizheti, mit
mondott a szerző az előző oldalon, és teljes nyugalomban kielemezheti az
érvelés belső logikai összefüggését. A logika, amennyiben a szabályok
pontosan lettek megfogalmazva Arisztotelész szillogizmusában, szorosan
összefügg az írás tudományával. (De még Arisztotelész korában sem voltak
állandó megállapodások az írásjelekre és a szóközökre vonatkozóan )
A mitikus gondolkodás és a filozófia közötti átmenetet gyakran nevezik
„a görög csodának”. A mitikus gondolkodásban a beszédaktus, a nyelvi
fogalmak és a külső valóság között megvan az egység, de a filozófiában a
három szint különválik, és lehetővé válik a nyelv és a világ viszonyának
kritikus értékelése.
Az írás lehetővé tette az ismeretek kumulatív felhalmozódását, abban az
értelemben, hogy az ember közvetlenül és szisztematikusan tudott arra
építeni, amit mások mát megteremtettek. Már nem volt szükség arra, hogy
az elődök fizikailag is jelen legyenek. Maguk után hagyták gondolataikat
rögzített materiális formában. Az emberiség összegyűjtött tudásának
növekedése, amit egy későbbi fejezetben tárgyalok, elszakíthatatlanul
kötődik az íráshoz Aquinói Szt. Tamás a 13. században egy egész életet
tudott annak szentelni, hogy két szöveggyűjteményt egyesítsen, melyeket
már akkor is ősréginek tartottak, nevezetesen a Bibliát és Arisztotelész
filozófiáját. A fekete-tengeri felfedezők az időszámításunk utáni 500-as
években megfigyeléseiket össze tudták hasonlítani Hérodotosz útleírásaival,
mely szintén ősréginek számított – 900 éves volt, hogy egészen pontosak
legyünk. Matematikusok és más tudósok már kiindulópontként
használhatták Euklidész és Arkhimédész tanait, amikor újabb elméleteken
kezdtek el dolgozni.
Az írás teszi számunkra lehetővé, hogy az elhunytak és távoli elődök
nyomdokaiba lépjünk, ugyanakkor mankó is a gondolkodás számára, mely
gyengíti az emlékezést. Amikor az ember fellapozhat valamit, nem
szükséges, hogy emlékezzen rá. Az írásnak erre a tulajdonságára még
visszatérünk. Természetesen nagyon is témába vág az információs
társadalom szempontjából.
 Egy írás nélküli társadalom rendelkezik szóbeli vallással. Ilyenkor
általában fellelhető a mítoszok különböző verziója, de a vallás elterjedését
behatárolja az elmondott szó ereje, és nincsenek olyan meghatározó
központi dogmák, melyeket a hívőknek követniük kell. Egy írásalapú
társadalomnak ellenben rögzített vallása van (lehetőleg szent szövegek
formájában) egy elméletileg határtalan földrajzi hatósugárral, világosan
meghatározott dogmákkal és elvekkel, és a mítoszok és elbeszélések
„korrekt” változataival. Egy ilyen vallás elvileg azonos lehet az Arab-
félszigeten és Marokkóban (bár a gyakorlatban ez soha nincs így: a helyi
viszonyok mindig mérvadóak, és a szóbeli szokások sosem halnak ki
egészen). A három nagy nyugat-ázsiai térítő vallás magán hordozza
mindezeket az ismertetőjegyeket, melyek nem egyeznek egyetlen egy
hagyományos afrikai vallással sem.
Egy írás nélküli társadalomnak továbbá olyan törvénykezési rendszere
van, ami népszokáson és hagyományon alapul, míg egy írásalapú
társadalomnak törvényei vannak. Az írás nélküli társadalomban az erkölcs
az egyéntől függ – a konkrét emberek közötti kapcsolatban gyökeredzik –
míg az erkölcs az írásalapú társadalomban, elvileg legalábbis,
törvényesített, vagyis az írott törvények rögzítik. Korunk társadalmában
még a gyermek-szülő közötti kapcsolatot is írott törvények szabályozzák.
Egy írás nélküli társadalomban az ismeretek szájról szájra terjednek, és
az embereket rákényszerítik, hogy eddzék az emlékezetüket. A társadalom
összegyűjtött ismeretanyagát minden időben a társadalom eleven tagjai
hordozzák. Egy írásalapú társadalomban az ismeretanyag jóval nagyobb,
mint ahogy azt a lakosok képesek lennének számon tartani, viszont
rosszabbul emlékeznek.
A legtöbb írás nélküli társadalmat rokonsági alapon szervezik meg, míg
az írásalapú társadalom állami társadalom, ahol az elvont közösségi
ideológia, mely napjainkban gyakran nacionalista, szolgál egyfajta
metaforikus rokonság gyanánt.
A figyelmes olvasó már bizonyára észrevette, hogy itt csaltam egy
kicsit, többek között azzal, hogy egy kalap alá vettem az ógörög
városállamokat és a modern nemzeti államokat „írásalapú társadalom”
címszó alatt. Ez így van, és azok számára, akiket érdekelnek a részletek,
terjedelmes szakirodalmat ajánlhatok az írásbeliség és szóbeliség
kultúrtörténeti perspektíváiról. Jónéhány társadalom korábban és manapság
is az írásbeliség és a szóbeliség közötti elválasztó zónában található, ők
képviselik a kevert formákat. Némelyikük használt írást egy meghatározott
módon, mások viszont minden másra használták az írást csak épp nem
kritikai, tudományos gondolkodásra (például vallásos befolyásolás) és az
kétségtelenül igaz, hogy a skandináv társadalmak csak a 19 században
lettek teljesen írásalapúak. Ezek a részletek egyébként nem is annyira
fontosak ebben az összefüggésben, a fővonalak számítanak, és ennek a
kultúrtörténeti áttekintésnek az a célja, hogy hátteret biztosítson korunk
diagnózisához.
Politikai szinten vitathatatlan az a tendencia, hogy az írás nélküli
társadalmak vagy decentralizáltak és egyenrangúság van, vagy
törzsfőnökök uralkodnak, ahol a politikai utódlás a családfát követi
(örökölhető). Az írásalapú társadalom azonban erősen centralizált és
gyakran elvont adminisztrációval működik, melynek vezetősége formális
szabályoknak megfelelően cserélődik. Általában az írásalapú társadalom
sokkal nagyobb, mint az írás nélküli társadalom, mind kiterjedését, mind
pedig a lakosság számát tekintve. Az írás nélküli társadalom tagjai
mítoszokat mesélnek arról, hogy kicsodák, és honnan származnak, az
írásalapú társadalmaknak ugyanakkor történelme van, mely ugyanazokat a
funkciókat tölti be, és ami archívumok és más írásos források segítségével
jött létre.
Világosan láthatjuk tehát, hogy az írás jelentős segédeszköz volt az
átmenetben a konkrét társadalomból, ami közeli, személyes kapcsolatokra,
emlékezetre, helyi vallásokra és szóban továbbított mítoszokra épült, egy
absztrakt társadalomba, mely formális törvénykezésen, archívumokon, írott
valláson és lejegyzett történelmen alapul. Megemlítek még négy új
technológiai vívmányt, amely az írással együtt illusztrálja a modern
társadalom jellegzetességét, melyek egyben az információs társadalom
előfeltételei is.
*
 A harangokat azért találták ki, hogy jelezzék az ima idejét, de mit
jeleznek manapság? A harangok először a középkori Európában
emlékeztették a keresztény szerzeteseket az imaidőre. (Mind a templomi
harangok, mind pedig a muszlim müezzin, mely naponta ötször szólítja a
híveket a mecsetek minaretjéből, emlékeztet ennek az időtechnológiának az
eredeti funkciójára, legalábbis azokban a társadalmakban, melyek elég
civilizáltak ahhoz, hogy ilyen anakronizmusokat engedjenek meg a
pluralizmus nevében.) A naptárak régebbiek, és egymástól függetlenül
jöttek létre, jóval több helyen, mint az írás. A nem modern társadalmakban
ugyanakkor a naptárakat nem az ötéves tervek kidolgozására használták
technikai segédeszközként, hanem évszakokhoz kötődtek, betakarításhoz,
rituális ciklusokhoz és az asztronómiához. A harang pontosabb és
minuciózusabb (szó szerinti értelemben) mint a naptár. Nemcsak mérte az
időt, de fel is osztotta apró darabokra. (Amelynek egyre kisebbnek kellett
lennie, ahogy ezt nemsokára érzékeltetni fogom.) Eredeti vallási szerepe
ellenére, a harangot hamarosan másképp is hasznosították. Mert nem csak
arra lehetett használni, hogy a szerzeteseket imára hívja, hanem arra is,
hogy egyéb tevékenységeket hangoljon össze. A holland reneszánsz ember,
Hugo Grotius (1583-1645) erkölcsi maxi¬mái jól példázzák ezt. Grotius
leginkább a politikai filozófia terén jeleskedett, de úgy is megemlékeznek
róla, mint az első modern európairól, aki olyan erkölcsi szabályokat
fogalmazott meg, melyek nem kötődnek a valláshoz: „A pontosság erény!”
Ahogy a nyelv külső megnyilvánulása az írás, úgy az idő külső
megnyilvánulása az óra. Az idő „valami” olyan lesz, ami az emberi
tapasztalattól függetlenül is létezik, valami objektív és mérhető. A
hagyományos társadalmakban határozottan nem ez a helyzet. Az emberek
nagy része ott aszerint az időfelfogás szerint él, amit Anders Johansen a
„cselekvés idejének” nevez. A cselekmények irányítják az idő menetét, és
nem fordítva. Ha egy utazó, mondjuk egy antropológus, azon tűnődne,
mikor kerül sor egy bizonyos cselekményre, a válasz az lenne, hogy
„Amikor minden kész!” Tehát például nem „háromnegyed ötkor”. De még
az olyan társadalmakban is, ahol az órák és az időbeosztások mái rég
megszokottak, előfordulhat, hogy ezek nem állnak közvetlen
összeköttetésben az emberek hétköznapjaival. Egy kolléga mesélte, aki
éppen terepmunkát végzett egy jávai faluban, hogy egy nap vonatra kellett
szállnia, hogy a közeli városba jusson. Megkérdezte hát az egyik férfit,
mikor megy a vonat. A férfi egy pillanatra elcsodálkozott, majd az egyik
irányba mutatott: „A vonat onnan jön, aztán megáll itt, és egy kis idő után
folytatja útját arrafelé.”
Az órával mért idő az időt önállóvá teszi, a cselekvéstől függetlenül
létezik. „Egy óra” valami olyasmi, ami absztrakt módon létezik (a
fejünkben), egy üres egység, amit bármivel megtölthetünk. Ezért szokták az
órával mért időt „üres, mennyiségileg kifejezett időnek” nevezni, fontos
egységekben mérhető, mint a méter és a deciliter. Ezek az egységek
azonosak minden ember számára. Olyan, mint ha születésünkkor aláírnánk
egy szerződést, amiben megígérjük, hogy egész életünkben hűek leszünk az
óra és a naptár időszámításához.
Az általunk vizsgált összefüggésben az órával mért időnek két
aspektusa van, ami különösen fontos. Először is ez az idő egzakt,
könyörtelen és tárgyilagos, kényszerzubbonyba bújtatja az átélt időt, amely
mindig egyenetlenül jár mindenki tudja, hogy öt perc lehet kevesebb, mint
egy pillanat és akár egy örökkévalóság is, helyzettől függően. Henri
Bergson (1859-1941) volt minden bizonnyal az a filozófus, aki a
legkitartóbban támadta a mennyiségi időzsarnokságot. A két háború közötti
időszak talán legismertebb intellektuális vezéregyénisége volt, 1928-ban
kapott irodalmi Nobel-díjat. A filozófus az 1889-es doktori
disszertációjában, mely Az idő és a szabad akarat címet kapta,
következetesen lázad a mérhető „üres” idő ellen, mely kívülről irányít
minket, ahelyett, hogy hagynánk, hogy a feladatok belülről kitöltsék az időt.
Másodszor pedig az óra mindenki számára, aki hatása alá kerül,
összehangoltan működik. Mindenki, aki ezeket a sorokat olvassa, tudja, mit
jelent, hogy 8:15 van, és hogy ez mikor van. Mindenki tudja, mikor kell
bekapcsolni a tévét, ha az Esti mesét, vagy a Híradót akarja megnézni, és
teszi ezt ugyanabban az időben. Ha a program már megkezdődött, amikor
bekapcsoljuk a készüléket, nem a tévécsatorna, hanem a néző órájával van
gond. A televízió egyébként szélsőséges módon hat nagy, elvont
csoportokra, összehangol és normalizál. Jobban mondva, amíg az emberek
egy állami csatornát néznek, a tévé egységesítő módon működik, ellenben
ha több is jut ebből a technológiából azáltal, hogy bevezetik a többcsatornás
tévét, pontosan az ellenkezője történik. Később erre is visszatérek.
A hőmérő ugyanazt teszi a hőmérséklettel, mint az óra az idővel. Nem
kielégítő az a kijelentés, hogy „úgy érzem, hideg van”, amikor
odamehetünk a hőmérőhöz és pontosan megnézhetjük, hány fok van.
Amennyiben több mint 20 fokot mutat, nem a hőmérséklettel, hanem
velünk van valami baj.
*
A pénz ugyanolyan információs technológia, mint az írás vagy az óra. A
hőmérőnél azonban jóval több következménnyel jár egy másik technológia,
mégpedig a pénz. A hagyományos társadalmakban megtaláljuk a nyelvi és
időbeli értelmezést, de nincs írás és óra. A pénzhez hasonló eszközök
ugyancsak fellelhetők a legtöbb társadalomban, de az a típusú pénz, amit mi
használunk, új keletű. Hasonlót művel a fizetéssel, értékbecsléssel,
árucserével, mint az óra és az írás tette az idővel illetve a nyelvvel. A
műveletek absztrakttá válnak.
A kagylópénz, akárcsak az aranyérme vagy más értékek, széles körben
ismertek a modern társadalom előtti korból is. Alkalmasak arra, hogy a
különféle áruk értékét össze lehessen hasonlítani – egy zsák gabona annyit
ér, mint egy fél arany; egy kecske annyit ér, mint egy fél arany, ergo egy
zsák gabona pontosan annyit ér, mint egy kecske. Lehet csereeszközként
használni – két kecskét vehetek egy aranyért. Talán még fizetőeszközként is
használható – megöltem a szomszédom, és ezért kárpótlásként három
aranyat kell fizetnem az özvegynek és a gyerekeinek. A modern pénz
azonban sokkal erősebb technológia, mint bármely más, amivel
összehasonlíthatnánk a hagyományos társadalmakban. Mindenekelőtt
univerzális a maga felhasználási területén. Lennonnak és McCartneynak
talán igaza volt abban, hogy az ember nem vehet szerelmet, bár akadnak
cinikus szociológusok, akik megkérdőjelezik ezt a nézetüket, de
máskülönben ugyanazt a típusú pénzt használjuk egyetemes fizető- és
csereeszközként, és értékmérőként a társadalom minden részében. A
nyugat-afrikai kagylópénznek nem volt értéke egy meghatározott területen
kívül, és azon belül is csak bizonyos árukért és szolgáltatásokért lehetett
vele fizetni. A mi pénzünk érvényes egy egész országban, több millió
lakossal, és ha ráadásul még egy olyan országban is élünk, ahol a valuta
konvertibilis, úgy az egész világon. Ha információs technológiaként
kezeljük, úgy a pénz valóban nagyban hozzájárult egy egységes világ
megteremtéséhez. Az egész, világon összehasonlíthatóvá válik a munkabér
és a vásárlóerő, lehetővé teszi, hogy egy zsák Új-Guineából származó
tarógyökeret elcseréljenek valamilyen japán elektronikus árura. A pénz egy
szükséges eszköz, hogy egyáltalán világgazdaságról beszélhessünk. Eddig
sok társadalomban az üzlet és a vásárlás a bizalomra, személyes kapcsolatra
épült eladó és vásárló között, most azonban az absztrakt és általános pénzek
magukkal hozzák a gazdasági tranzakciók exter¬nalizálódását. Addig, amíg
megegyezés van a papírpénzek gazdasági értékére vonatkozóan, nem kell
ismernem sem a hitelnyújtókat, sem pedig az adósokat. Miután nincs
akadálya annak, hogy a norvég műanyag kártyánkkal fizessünk a
bérautóért, vagy készpénzt vegyünk fel a Fülöp-szigeteken, a pénz még
inkább elvontabbá válik.
*
A kották ugyanazt teszik, mint az írás, a szám, az órák és a pénzek. Az
utolsó példa, amit ebben az összefüggésben megemlítek, a zenei kottázás. A
legtöbb (mindegyik?) ismert társadalomban megtaláljuk a zene valamilyen
formáját, de a kottakészítés csak néhány helyen lelhető fel, nevezetesen
Európában és Kínában, mindkét esetben a 800-900-as évek tájékáról.
Ugyanakkor csak Európában figyelhető meg, hogy a kottakészítés már az
elejétől fogva arra irányult, hogy egy teljes mértékben szimbolikus nyelvet
hozzon létre a zenei kommunikáció céljára— a kínai/japán rendszer az
írásjeleken alapult. A kezdetleges kottákban először csak a dallamok
emelke¬dését/csökkenését jelezték. Fokozatosan lett egyre precízebb, és a
11. században Arezzoi Guido bevezette a kottavonalakat, mely lehetővé
tette meghatározott hangközök, mint a tercek és kvintek bejelölését.
Körülbelül ezzel egy időben kezdték a dallam hosszúságának a jelölését is.
A 16. század elejére nagyjából összeállt a ma is használatos rendszer.
Több olyan vonatkozása is van a zenei kottaírásnak, ami a mi
vizsgálatunkra is érvényes. Először is a kotta nagyjából ugyanazt teszi a
zenével, mint a szöveg a nyelvvel – elszakítja az alkotótól, lehetővé teszi a
megőrzést, a fennmaradást a jövő számára, és személyes kontaktus nélkül is
lehetővé teszi a darab elsajátítását egy másik előadó számára. Másodszor a
kotta maradandó formába önti a zenét, ahogy a történelem hűen megőrzi a
mítoszokat, és a naptár ideje az idő múlását. Harmadszor pedig a kottaírás
egy olyan jellegű összetettséget valósít meg, mely máskülönben nem lenne
lehetséges. Jellemző módon a kottaírás körülbelül egy időben jelent meg a
többszólamúsággal – egy zenei újítás, mely Európán kívül sehol máshol
nem jött létre. Sem Bach fúgáinak matematikai szabályszerűsége, sem
pedig a megszámlálhatatlan szólam Beethoven szimfóniájában
elképzelhetetlen lenne kottaírás nélkül. Néhány száz év csúszkálás után az
A 440-es normál hangot 1939-ben definiálták (egy tiszta A hang 440 Hz-es
hanghullám) A zenei kottaírásban ez az aranymetszésnek felel meg. A
Greenwich Mean Time vagy a méterpálca Párizsban pedig egy közös elvont
mérték, mely mindenkire vonatkozik.
*
A társadalom egyre elvontabb lesz. Az írástechnológia elterjedése a
nyelv normalizálódásához vezetett. Az óra használata vezetett mind az
időegységek normalizálódásához, mind pedig a nagyobb népcsoportok
összehangolódásához. Minél több embernek volt szüksége arra, hogy
tevékenységét összehangolja, annál nagyobb lett a közös mércét alkalmazó
terület. Amikor az 1830-as évek végén megnyílt a The Great Western
Railway, Bristolban az órák tíz perccel kevesebbel mutattak, mint
Londonban. Akkor még nem volt szükség a két város lakóinak pontos
időigazítására. Ez azonban hamarosan bekövetkezett, amikor néhány évvel
később a távirat és a telefon eltűntette a két város közötti távolságot. 1884-
ben aztán bevezették a mai napig érvényes, 24 időzónás rendszert. Az
összehangolás, sztenderdizálás nem egy éjszaka alatt történt, de amikor már
minden a helyére kerül, nehéz megszabadulni tőle.
Az átmenetek mind egy irányba mutatnak, a rokonságtól a nemzeti
identitásig, a bevált szokástól a törvénykezésig, a kagylópénztől (vagy
hasonlótól) az egyetemes pénzekig, a hallás utáni zenétől a
többszólamúságig, a helyi vallásoktól az írásalapú térítő vallásokig, az
egyénfüggő moráltól az elveken nyugvó morálig, az emlékezettől az
archiválásig, a mítoszoktól a történelemig, és a tett idejétől az óra idejéig:
egy kicsiny, valódi társadalmi kapcsolatokra és gyakorlati tudásra épülő
társadalomtól minden egy nagyobb társadalom felé mutat, mely elméleti
törvénykezésre és elméleti tudásra épül, logikára és tudományra alapoz.
Az ilyen jellegű különbség a társadalom típusai között teljesen
megszokott a kultúrtudományokban, csak már kiment a divatból. A legtöbb
kultúrakutatót manapság sokkal inkább foglalkoztatja az egyes társadalmak
jellegzetességeinek feltárása, mint az általánosítás. És természetesen meg
lehet érteni őket. A valóságban a tudás és a társadalmi élet hagyományos
formái ugyanúgy fellelhetőek, mint a modern minták. A nepotizmus (a
rokonok és családtagok előnyben részesítése), anakronisztikus vallási
felfogások és a meg nem nevezett „szellemben” való hit („nem menj át létra
alatt”, „ne nyiss ki odabent esernyőt”, stb.), hallomás és intuíció ugyanúgy
működik a modern, mint a hagyományos társadalmakban, jóllehet a
kontextus, amelyben kifejti hatását, egészen más. A magam részéről írtam
egy egészen kicsi könyvecskét a mítoszok és a történelem közötti
hasonlóságokról, és kutatásaim jó része egy modern jelenségről szólt, amely
gyanúsan emlékeztetett a rokonsági ideológiára, azaz a nemzetiségi
hovatartozásra. Az ellenkezés természetesen helytálló, de csak akkor, ha
nagyítót használunk. Még mindig úgy gondolom, hogy a dimenziók,
melyekre rávilágítottam, jelentős különbségre utalnak egy Manhattanben
vagy egy távoli új-guineai faluban leélt élet között, és ezt a véleményemet
szívesen megvédem nyilvánosan is, ha szükségessé válna.
Végül meg kell még említeni két fontos következményekkel járó
történelmi változást, mely a gondolkodásmódot és az életformát egyaránt
érinti. A könyvnyomtatás művészetét és az ipari forradalmat.
A könyvnyomtatás előtti időkben is (Johannes Gutenberg kb. 1400-tól
1468-ig élt) létezett sok társadalomban az olvasás és írás tudománya, de
nem terjedt el különösebben. Több oka is volt ennek, többek között az a
tény, hogy egy könyv ára vetekedhetett akár egy kisebb tanya árával is. A
könyveket ugyanis mindig kézzel írták, elsősorban szerzetesek, de hivatásos
írnokok is. Majd jött Gutenberg a találmányával, melyet nemrégiben az
elmúlt 2000 év legfontosabb újításának kiáltottak ki, és a könyvek hirtelen
olcsóbbak lettek. 1455-től, vagyis pontosabban utána történt, hogy
Gutenberg kinyomtatta a híres 42 soros Bibliát. Jobban mondva egy ideig
még nem beszélhetünk olcsóságról. A Gutenberg-biblia 30 guldenbe került,
és egy munkás évi jövedelme 10 gulden volt. Az ezt követő száz év
leforgása alatt az új technológia elterjedt Európa középső területein is (és a
könyvek egyre olcsóbbak lettek). Anglia első nyomdáját William Caxton
indította 1476-ban. Caxton egy személyben volt nyomdász, kiadói
szerkesztő, könyvkereskedő és felelős kiadó (megszokott kombináció még
az 19. század végén is), és szerkesztői tevékenységével nagyban hozzájárult
az angol ortográfia és mondattan sztenderdizálásához, valamint az irdalom
terjesztéséhez az ország saját nyelvén a latin rovására.
A piac hirtelenjében megnövekedett, jóval szélesebb lett a latinul tudók
csekély elitjénél. A könyvnyomtatás meghatározó jelentőséggel hírt az új
tudományok előre törésében, mint a korai modern idők filozófiája és
művészeti prózája. Megfelelő alapot biztosított szélesebb tömegek
oktatásához, és ahhoz, hogy az európai városokban kialakuljon egy
intellektuális osztály, és olyan következményekkel járt, melyet Gutenberg
aligha láthatott előre. Elsősorban pénzt akart keresni a Biblia nyomtatásával
és árusításával.
A könyvnyomtatás művészetének egyik igen jelentős következménye a
sztenderdizáló hatás. Az olcsó, nyomtatott könyvek nemcsak a nyelv
sztenderdizálásához járultak hozzá, hanem egységesítették a világról
alkotott képet is. Egy azonos üzenet, azonos nyelvi formába öltve juthatott
el az egész középosztálynak Augsburgtól Brémáig. Ezek után jöhetett létre
először egy nemzeti nyilvánosság azonos véleményű férfiak (és néhány nő)
közreműködésével, akiket ugyanazok a szerzők, politikusok, teológiai
kérdések, filozófiai és tudományos felfedezések érdekeltek. A
könyvnyomtatás annyira fontos volt a demokrácia és a nacionalizmus
kifejlődésében, hogy Bene¬dict Anderson döntő szerepet tulajdonít a
„nyomdász kapitalizmusnak” a nacionalizmus előretöréséről szóló, már
klasszikusnak számító könyvében, mely Elképzelt közösségek címmel
jelent meg 1983-ban. Enélkül a csodálatos in formációs technológia nélkül
nehezen képzelhetnénk el, hogyan élezheti valaki magát Hammerfestben
ugyanahhoz a néphez tartozónak, mint az, aki Kristian¬sandban él, és hogy
mindez bizonyos morális kötelességekkel és jogokkal jár. Absztrakt
közösségek kialakításában, vagyis az olyan emberek közötti szolidaritás és
empátia létrehozásában, akik sohasem találkoznak egymással, a
könyvnyomtatás művészete a király. Ezért is alapvelő mind a
nacionalizmus, mind pedig a demokratizmus szempontjából. Mindezek
alapján természetesen adódik a probléma felvetése: Amennyiben a
könyvnyomtatás hozta létre a nacionalizmust és a demokráciát, hová vezet
akkor az internet és a digitális műholdas tévé?
Kétségtelenül hosszú időbe telt, mire az olvasás gyakorlata általánossá
váll még a hangadó európai országokban is. Shakespeare idejében (azaz az
1600-as évek körül) Anglia és Wales lakosságának csak mintegy tíz
százaléka tudott olvasni. Manapság egyetlen országban sincs ilyen magas
szinten az írástudatlanság. Még a konzervatív, patriarchális országok
asszonyai között is magasabb az olvasás- és írástudók aránya, mint
Shakespeare Angliájában.
Először a könyvnyomtatás, majd később a tömegtájékoztatási eszközök,
mint az újságok, az általános oktatási intézményekkel együtt biztosították a
nagyobb néptömegek bevonását az új, absztrakt társadalomba. Ez a
társadalom rengeteg emberből állt, akik mind egy gigantikus rendszer
fogaskerekét képezték, akik lassanként könnyedén felválthatták egymást a
termelésben. Tudásuk és képességük nem volt egyedi, hanem átlagos,
többé-kevésbé a többiekével megegyező. Az 1700-as, 1800-as években az
ipari forradalommal ez a lehetőség ténylegesen megvalósult.
Míg a hagyományos kézműves tudást a mester közvetlenül a tanoncnak
adta át, addig egy gyár átlagos termelése ideális esetben csak kevés
általános képességet igényel. (Tulajdonképpen ugyanez mondható el a
hivatali „termelésről” is, aligha van jelentősége, hogy valaki Tromsøben
vagy Bergenben végzett-e.) Már korábbi szociológusok – Marxtól
Durkheimig – is úgy gondolták, hogy a gyári termelés során egy folyamat
úgy osztódik fel, hogy az egyes munkás az egésznek csak kicsiny darabját
állítja elő. Hasonló aggodalmakat fogalmaztak meg egyébként a
társadalomtudósok már néhány generációval azelőtt is, hogy Henry Ford
feltalálta volna a futószalagot! Más szóval a dolog csak rosszabb lehet.
Vagy talán jobb: A könyvekhez hasonlóan ugyanis az ipari termékek is
egyre olcsóbbak lettek. Az ipari termelés szinkronizálja a munkát és
sztenderdizálja a munka termékét. Egy minidisc lejátszó egyetlen példánya
pontosan megegyezik az összes többi lejátszóval, és ha mégsem, akkor
valami baj van vele. A kézműves társadalomban ellenben minden egyes
tárgy egyedi, különleges volt.
A gyári órák és a blokkolók hozzátartoznak az ipari termelési módhoz.
Így végül az óramű teljesen átállt az idilli szerzetestársadalomról az ipari
nagytársadalomra.
A modern társadalom egyik meghatározó jellemzője az összetettség.
Különböző típusú komplexitásról beszélhetünk; nem helyes a hagyományos
társadalmakat eleve egyszerűnek tekinteni. Bizonyos szempontból mi,
emberek vagyunk egyszerűek. Az indiai kasztrendszer, valamint a
tradicionális ausztrál világkép kiváló példával szolgál a társadalmi, illetve
kulturális komplexitásra. Nem kevésbé különleges pillanatnyilag a
modernitás helyzete sem: meghatározó jellegű, és a legjobb úton van afelé,
hogy általánossá váljon. Igen nagy számú embert szinkronizál és
sztenderdizál, megannyi apró fogaskerékként egy átláthatatlan gépezetben.
Közös, mechanikus objektív időre épül, a gazdasági tranzakciók (pénz)
globális médiuma, nem más, mint egy közös tudományon alapuló termelési
és destrukciós technológia. A moder¬ni¬tás irányítja – összehangolja és
koordinálja – meglehetősen sok ember mozgását és gondolatait oly módon,
ahogy az teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen egy nem modern
társadalomban, feleslegessé teszi az egyes embereket az idő, a nyelv, a
gazdaság, az emlékezet, az erkölcs és a tudás externalizásálával, külső
kivetítésével. És ez szolgál alapjául egy szinte végtelen szociális
összetettségnek. Emberek millióit lehet újra és újra a rendszerbe vonni az
egyes közös nevezők által – az óra ideje, az írás vagy a pénzgazdálkodás
segítségével – anélkül, hogy megváltozna a rendszer jellege, vagy hogy át
kellene szervezni.
És akkor még csak nem is említettem a haladásba vetett hitet. Egyesek
szemében ez önmagában a modernség megtestesítője és akadnak olyanok,
pesszimisták és optimisták egyaránt, akik szerint már átléptük az igazi
posztmodern kor küszöbét, hiszen a haladásba vetett hit lassan kezd eltűnni.
A gondolat, miszerint egy meghatározott, eltervezett irányba haladunk,
fontos tényezője a modern társadalomnak. Az általános felfogás értelmében
a tudás, a technika, az erkölcs, az életszínvonal, a megismerés – mindez
előre halad. A mai elektronikai szerkentyűk jobbak, mint a tegnapiak, a 20.
századi filozófusok már többet értenek a világból mint a 18. századiak, és
mindent egybe vetve az emberiségnek jobb dolga van, mint korábban, ha
kiderülne, hogy mindez mégsem stimmel, úgy a gyógyír még inkább a
haladásba vetett hit lesz, esetlegesen egy konkurens márka (például a
szocializmus).
A lineáris idő itt meglehetősen fontos szereplő, annál is inkább, mert
később meg fogom mutatni, hogy jelenleg milyen nehéz helyzetben van.
Ma a lineáris idő nem szükséges következménye az óráknak és a
naptáraknak. Az óra ugye regisztrálja az időciklusokat, azaz a nap 24 óráját,
mely szabályszerűen ismétlődik nap mint nap. Van némi igazság a selejtes
óráról szóló elkoptatott viccben, mely szerint az óra kétszer jár jól egy nap.
A kalendáriumok számozott évekkel ugyanakkor előre mutatnak, de a
legtöbb ismert hagyományos naptár – Thaiföldtől Közép-Amerikáig –
rituális korszakokra utal, nem pedig történelmi fejlődésre. Az óra, a
könyvnyomtatás, a tudomány és a tudománytechnológia, az ipari termelési
mód, no meg a kapitalizmus együttesen teszi ki azt a kulturális csomagot,
ami a haladásba vetett hitet teremti. Erőteljes csomag. És mégis sokunkban
felmerül egy bizonytalan érzés, hogy itt valami nincs rendjén. Ezt azonban
nem foghatjuk a lineáris időfelfogásra, épp ellenkezőleg, az időfelfogásunk
már nem eléggé lineáris. Bizonyos határokon túl ugyanis az időt már nem
oszthatjuk fel kisebb darabokra. Utána tudniillik már nem marad más, mint
az egyedüli mániákus, hisztérikus pillanat, mely állandóan változik, de ami
nem mutat önmagánál távolabbra, csak a következő pillanatig.
Talán a probléma, mely ennek a könyvnek a középpontjában áll, azon
alapul, hogy a modern társadalom túlságosan is hatékonynak bizonyult
törekvéseiben, teljesítésben, abban, hogy az egész világot működési
területnek tekintette, formálta a nagyobb áramlatokat, és szten-der¬dizált.
Talán ugyanaz történt ezzel a modern projekttel is, mint ami sokkal kisebb
méretekben a szocializmussal Norvégiában. A szociáldemokraták olyan
sikeresen biztosították a jóllétet és az anyagi biztonságot az embereknek,
hogy a választók rögvest jobboldaliak lettek, amint lehetőségük nyílt rá – az
eredmény pedig az lett, hogy a párt végül „ellopta a Jobboldal ruháját, míg
azok a vízben fürödtek”, minekutána a választók nagy része még tovább
tolódott jobbra, a Haladáspártba . A változások, vagy a „haladás” olyan
gyorsan történik, hogy időnk sincs arra, hogy alkalmazkodni tudjunk. És
amikor állandóan történik valami, az olyan, mintha az égvilágon semmi
sem történne.
Gyorsaság
„Minden olyan gyors
mostanság. Nemcsak az idő,
nemcsak a repülő
Amerikába,
autók, vonatok és hajók,
nemcsak a Zene.
A japánok
négy perc és tizenöt másodpercre csökkentették az időt
Beethoven ötödik szimfóniájának egyik
felvételén. Ennyire gyors.”
Odd Børretzen/Lars Martin Myhre: Gyorsabban
Különös, hogy Børretzen épp Beethovent említi. Ugyanis Milan
Kundera is ugyanígy tesz Lassúság című kis regényében, ami 1995-ben
jelent meg Børret¬zen/Myh¬re Noen gauger er det all right (Néha minden
rendben) című lemezéhez hasonlóan. Más szóval nem egymástól vették az
ötletet. Kundera regényében a cseh tudós egy hotelszobában ül és a hírek
áramlásának gyorsaságán elmélkedik. Látja, amint az egyik villanást kioltja
egy újabb anélkül, hogy bármilyen sorrendet vagy összefüggést lehetne
felfedezni köztük, anélkül, hogy bele lehetne őket szőni egy nagy lepelbe,
amit Történelemnek hívnak, és látja, ahogy minden egyes villanás zilálva
megy tovább, mert a következő villanás már ott toporog mögötte. A kortárs
történelmet úgy fogják majd elmondani, meséli, mintha egy hangversenyen
adnák elő Beethoven mind a 138 művét egymás után, de mindegyikből csak
az első nyolc taktust játszanák le. Elgondolja, hogy tíz év múlva minden
darabnak már csak a legeslegelső hangját játszanák el – összesen
százharmincnyolc hangot. „Húsz év múlva pedig Beethoven egész zenéjét
egyetlen hosszú, éles hangban foglalnák össze, s ez ahhoz a végtelen,
nagyon magas hanghoz lenne hasonlatos, amit (Beethoven) a süketsége első
napján hallott”.
*
Børretzennek igaza van. Minden felgyorsult, Egy májusi délelőtt 2000-
ben, mialatt én békés nyugalomban jegyzeteket készítettem ehhez a
könyvhöz, megszólalt az intézet riasztója, ahol dolgoztam. Minden
dolgozónak e-mailt küldtek „Priority: High!” piros megjelöléssel és a
titkárnő még ráadásul körbe is járt és bekopogott egy-két ajtón, hogy a
veszélyre figyelmeztessen.
Ez alkalommal nem volt sem államcsíny, sem tűz, sztrájk vagy
járványos öngyilkossági hullám az egyetem hanyatlása elleni
tiltakozásképp, az ok egy kicsinyke számítógépes program volt, mely
rátelepedett a merevlemezeinkre. Egy vírus. A vírusprogram az e-mailek
csatolmányaiban érkezett „ILOVEYOU” címmel, és esdekelve kérte a
címzettet a szöveg megnyitására, egy szerelmes levél „tőlem neked”.
Amennyiben az ember megtette – és gyorsan megy az ilyen, különösen
akkor, ha szerelmi vallomással kecsegtetnek –, akkor a rosszindulatú vírus
azonnal letörölte a fájlokat, tönkretette a címjegyzéket és továbbterjedt más
ártatlan gépekre.
A vírust, mely néhány óra alatt a „The Love Worm” becenevet kapta,
először Hong Kongban észlelték szerda este (helyi idő), május 3-án.
Amikor az USA lakossága felébredt néhány órával később (akkor ott szerda
reggel volt), a vírus hihetetlen sebességgel kezdett terjedni Észak-
Amerikában és Európában. A következő csaknem két nap leforgása alatt
elérte többek között a Göteborgi Egyetemet és a Norvég Külügyi Intézetet,
ahonnan is utat talált az én gépemhez nem sokkal csütörtökön ebéd után.
Amikor a munkanap a végéhez közeledett ezen a sorsdöntő csütörtökön,
már az összes vezető antivírust gyártó cég kidolgozta ellenszerét és
díjmentesen elérhetővé tette a honlapján. Úgy tűnik, a vírus az első perctől
kezdve járványszerűen terjedt és a járvány kevesebb mint két napig tartott.
Ezalatt az USA cégei közül hozzávetőlegesen 60-80%-ot érintett kisebb
vagy nagyobb mértékben. A CNN riportere jelenti Norvégiából csütörtök
este, hogy a Scanpix képzőművészeti cég 4.500 képet veszített el a
kiemelkedő biztonsági eljárások ellenére.
Másfélnapos jáványterjedés az egész világon, majd kihal a vírus,
egyenes arányban a világ összes médiumában megjelenő pánikszerű
üzenetterjesztéssel együtt. Egy héttel később a fülöp-szigeteki rendőrség
elfogta az elkövetőket.
Az összehasonlítás szándéka nélkül, óhatatlanul is az ember eszébe
jutnak az európai történelem nagy pestis-katasztrófái. A leghírhedtebb
pestisjárvány (1347-51) már megtizedelte Nyugat-Európa lakosságának jó
részét, amikor elérte Bergent 1349-ben, és aztán csak egy évvel később érte
el a balti államokat. A pestisnek három évre volt szüksége ahhoz, hogy utat
törjön Szicíliától Rigáig, annak ellenére, hogy hihetetlenül ragályos volt.
Néhány közeli terület kivételével (Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika) Európán
kívül más löki részen nem pusztított a pestis. Az 530-as pestis ennél jóval
nemzetközibb volt – Kelet-Afrikából indult, pusztított Kínában. Arábiában
és Európában – és ugyanolyan gyorsan terjedt el, mint a 800 évvel későbbi
fekete halál. Ami akkor nagyon messze volt az 1300-as években épp úgy,
mint az 500-as években, az távoli volt nem csak térben, hanem időben is.
Korunk történelme a gyorsulásról szól. Napjaink kultúrtörténetét számos
módon jellemezhetjük, és „a modernitás történetének” megszámlálhatatlan
változata létezik. Néhányan úgy tekintik, mint a szellem világának
fejlődését, mások a gazdaság vagy a politika történetéről beszélnek.
Fogalmazhatunk azonban másképp is. Az elmúlt 200 esztendő történetét
megírhatjuk például úgy is, mint a gyorsaságról és a gyorsulásról szóló
történetet. Különös módon ritkán fordul elő, hogy ez a dimenzió kerülne
előtérbe a globalizációról szóló irodalomban. Furcsa, hiszen a globalizáció
egyet jelent a gyorsulás egyik speciális formájával, ami ahhoz vezet, hogy a
térbeli távolság összezsugorodik, vagy még inkább teljesen eltűnik. A
globa¬li-záció az idő/tér tengelyének eltolódásához vezet. Ma már nem az a
helyzet, hogy bizonyos időre van ahhoz szükség, hogy egy meghatározott
távolságot magunk mögött hagyjunk. Számos összefüggésben az idő a
nullával egyenlő: Mint a gyorsítás egyik kiemelkedő tudósa, a várostervező
teoretikus, Paul Virilio a következőket mondta: Egy késedelem nélküli
világban élünk!
Virilio ezen megfogalmazása természetesen az internetre vonatkozott,
nem pedig az Oslo Taxi központi számára a karácsony előtti hetekben, vagy
esetleg az elővárosi vonatokra. A globális telekommunikáció és más
műholdas kommunikáció is azonnali, és nem helyhez kötött. Minden az
internettel összeköttetésben álló pont valójában ugyanazon a helyen van,
mindenhol és sehol sem. A valóságban semmilyen különbség nincs aközött,
hogy Melbourne-ből küldök, illetve kapok egy e-mailt, vagy a szomszéd
szobából. Vagy, hogy egy belgiumi futballmeccs műholdas közvetítését
nézem-e, vagy egy szilveszteri mulatságot a Kiribati-szigetekről, esetleg
egy beszélgetést a helyi tévéstúdióból. Az idő szerepe a távolság vagy a
közelség érzékeltetésében mára már megszűnt.
Ez aggasztja Viriliot is, aki saját tudományát dromoló¬giának nevezi,
egy szó, amit „a gyorsaság és a gyorsulás tanának” fordíthatunk.
Érdeklődésének egyik speciális területe a katonaság. Száz évvel ezelőtt
hetekbe, hónapokba tellett, amíg meghódítottak egy olyan országot, mint
Lengyelország. A háború gyorsasága megegyezett a lovasság
átlagsebességével. De egy vágtató lónak szüksége volt eledelre és pihenésre
is, késleltették mocsarak, folyók és megerőltető magaslatok. Kicsivel
később a múlt évszázadban megjelentek a tankok és a duplaszárnyú harci
repülők. Majd jöttek a vadászgépek és a középtávolságú rakéták, és
manapság egy harcias ország megtámadhat és lerombolhat egy másik
országot néhány perc alatt.
Virilio egyik ötletforrása a médiatudós Marshall McLuhan, aki talán
leginkább a „globális falu” optimista víziójáról ismert, melyben az egész
emberiség részt vesz egy közös sorsról szóló hatalmas beszélgetésben.
Virilio, akiről nem mondhatni, hogy osztaná McLuhan optimizmusát,
inkább egy „globális nagyvárosról” beszél, melyet a névtelenség és a
dezintegráció jellemez, ahol mindenki kommunikál mindenkivel, de
valójában senki nem beszél senkivel. Ezt a „virtuális várost” a késedelem
nélküli információs technológia irányítja. Másképp fogalmazva, az idő tér
feletti zsarnokságáról beszélünk. A távolságok eltűnnek, és amikor a távoli
dolgok ugyanolyan közel kerülnek, mint a közeliek, akkor tulajdonképpen
megszűnik a közelség.
Virilio pesszimizmusa a gondolatokat a 19. század második felének
klasszikus szociológusai felé terelik, olyan szerzők felé, mint Ferdinand
Tönnies és Georg Simmel, akik aggódva (Tönnies), illetve elragadtatva
(Sim¬mel) írtak a nagyvárosi névtelenségről, az individualizmusról, a
hagyományokról és a vallástól való eltávolodásról, és a gyakorlatias,
céltudatos stílusról, mely az ipari társadalom életét jellemezte. Régebbi
lenne a gyorsaság annál, mint ahogy elképzeltük? A válasz, mint minden
olyan kérdés esetében, ahol nincs válasz, igen is, meg nem is.
Minden generáció hajlamos rá, hogy saját korát rendkívülinek tartsa, és
erre meg is van minden oka: minden korszak egyedülálló a maga nemében.
Ugyanilyen alapon mondhatjuk azonban azt is, hogy a legtöbb új felfedezés
tulajdonképpen már réges rég létezett – például Platón óta, a mezőgazdasági
forradalom óta; Marco Polo, Kolumbusz, vagy a reformáció óta (szabadon
választott). A gyorsaságról, illetve a gyorsulásról szólva megemlíthetnénk
azoknak, akik az internet és a vadászgépek különlegességét hirdetik, hogy a
legfontosabb változások akkor következtek be, amikor bevezették a távírót
vagy a gőzhajót, vagy éppenséggel a római kétkerekű hajtókocsit. Vannak
kétségeim, jóllehet különösen a távíró úttörő találmány volt, melynek
közvetlen folytatása az internet. Az egyidejűségen alapuló globális
telekommunikáció más keretfeltételeket szab az emberi létezés számára,
mini bármely más eddigi technológia. Mégis helyes, ha úgy tekintünk az
elektronikai forradalomra, mint a korábbi innovációk közvetlen
folytatására. Ezért szólt az előző fejezet a nyugati társadalom
kultúrtörténetének nagyobb információtechnológiai vízválasztóiról – írás,
pénz, könyvnyomtatás, óra. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a
kommunikáció elszakadhasson közvetlen kontextusától; az írás segítségével
a tudás időtlen és kumulatív lett, az óra mechanikussá és általánossá tette az
időt, a pénz által összehasonlíthatóvá váltak az értékek. Akár Canberrában
van az ember, akár Kanpurban, az egy dollár az egy dollár, az egy óra az
egy óra, és egy újság fejléce is körülbelül ugyanazt jelenti. A körülmények
változnak, de a közös nevezők összekötik a helyeket.
 A sztenderdizálás és a hatékonyság növelése szorosan kapcsolódik az
ipari forradalomhoz, és az iparosodás hatalmas változásai teremtették meg
az alapot a pillanat diktatúrájához. Először az ipari társadalomban nyílt
lehetőség arra, hogy az órát az összehangolt hatékonyság előmozdítására
használják egy óriási ipari gépezetben. Szintén ehhez a korhoz kapcsolódik
az idő és a pénz szoros összefonódása. Bár a pontosság a korai modern
társadalmakban is erénynek számított, de „az idő pénz” elve először akkor
került igazán előtérbe, amikor az ipari termelés nagymértékben
helyettesítette a kézművességet. Az ipari forradalomnak, mely lassan
kezdődött az 1700-as évek vége felé, az egész 19. századra szüksége volt a
teljes kibontakozáshoz, a blokkok) órák és futószalagok bevezetéséhez.
Közben hol elbűvölte, hol pedig megijesztette a nagyközönséget az új
változások mérete, és nem kevésbé a történések gyorsasága. Hatalmas
mennyiségben állítottak elő újabb és újabb árukat; a gyarmatosítás előretöri
és létrehozott egy olyan világgazdaságot, aminek alapja a szegény országok
alapanyagexportja és a gazdag országok készáruexportja: a vonat, a
gőzhajó, a távíró és a telefon annak rendje és módja szerint
összezsugorította a világot oly módon, ami akkor legalább olyan imponáló
lehetett, mint ma az internet. Az 1800-as évek ruhadivatjában új ütem
szerint születtek a változások; beindult a szezonról szezonra történő
változtatás. „Az év párizsi modellje” kifejezés fogalommá vált.
A 19. században is egyaránt érdekelte az embereket Európában és
Észak-Amerikában a gyorsaság, a távolságok csökkenése, és az, amit ma
globalizációnak hívnánk (és csakúgy, mint ma, az Atlanti-óceán másik
partján kevesebb fenntartással lelkesedtek minden újért). 1824-ben éppen
feltalálták a vasutat, és néhány jövőbe látó szakember azt is megjósolta,
hogy ez megváltoztatja majd a világot. Az edinburghi újság, a Scotsman, a
következőket írta: „Nem különösebben nagy merészség azt állítani, hogy
amikor majd a gőzvagont (a vonatot) komolyan használatba veszik, a
mostani sebességet (16 km/óra) akár meg is fogják duplázni”. A szerző
továbbá megállapítja, hogy az amerikaiak „a rájuk jellemző jobbítási
vágytól hajtva”, már el is kezdték tanulmányozni az új technológiát, és
hogy semmi esetre sem szabad elvetni a gondolatot, hogy még a szédítő 20
mérföldes (32 km) óránkénti sebesség is megkétszerezhető. Érdekes módon
a skót újságíró ugyanolyan összehasonlításokat tesz, mint mi manapság,
amikor egy új és gyorsabb kommunikációs forma jelenik meg. Azt rejtegeti
ugyanis, hogy „the tour of Europe” (ami abban az időben magába foglalta
többek között Párizst és Firenzét) hamarosan annyi idő alatt tehető meg,
mint amennyire nagyszüleinknek volt szüksége az Edinburgh–London
távolság megtételére.
Szó szerint a gőzvasúttal párhuzamosan jelentek meg a távíró vezetékek
is (gyakran ugyanis a vasúti vonalak mentén helyezték el). Ez a találmány,
amiről úgy beszélnek, mint a Viktória-kor internetje, talán a legfontosabb
felfedezés Gutenberg óta. Először, de nem utoljára szabadult meg az üzenet
fizikai formájától. Az első alkalommal lehetett messzi mérföldekre üzenetet
küldeni olyan csomagokban, melyek kevesebb, mint egy grammot nyomtak.
A Microsoft és a világháló csíráját 1838-ban vetették el. A távíróhálózat
gyorsan terjedt az akkori mérce szerint, és már 1866-ban megnyitották az
első transzatlanti vonalat, Ez aztán tényleg újnak számított. Csak néhány
évtizeddel ezelőtt is hetekbe, hónapokba telt az üzenetváltás Európa és az
USA között, széliránytól és évszaktól függően. Ezután jött a gőzhajó az
1830-as évek vége felé, és egy emberöltővel később az ember már
táviratozhatott Londonból New Yorkba. Amikor bevezették a drót nélküli
távírót valamivel az előző századforduló előtt, alapvetően már csak egy kis
kozmetikára (hogy azt ne mondjam, elektronikára) volt szükség, hogy az
internet megvalósuljon, többé már nem kellett milliónyi európai
kivándorlónak elküldeni az óhazába az „utolsó levelet”. Küldhettek egy
kábelsürgönyt, amely azonnal elérte a címzettet.
1876-ban Bell szabadalmaztatja a telefont, mely néhány évtized alatt
elterjed, jóllehet egészen 1927-ig várni kellett a működőképes vonalakra az
Atlanti-óceánon keresztül. Ráadásul a 19. század második telében erősen
megnőtt a világkereskedelem is (még egy hasonlóság az 1990-es évekkel),
és a brit birodalom – még mindig a technológiai fejlődés erőközpontja –
gyarmatbirodalommá fejlődött, ahol soha nem megy le a nap. A szorosan
egymásba fonódó világtársadalom gondolata értelemszerűen ugyanúgy
elterjedt az 1890-es években, mint az 1990-esben, és általában, jóval
optimistább előjellel.
A nagyvárosok nőttek, az áruválaszték bővült, a turizmus
tömegjelenséggé vált, elterjedtek a hetilapok, az újságok pedig azért
viaskodtak, hogy elsőnek jöjjenek ki az utolsókkal, a legújabbal… a gazdag
államokban létrejövő új társadalmak – Nagy-Britanniával, Franciaországgal
és az USA-val az élen – az 1800-as évek második felében sok közös vonási
mutatnak azzal a társadalommal, amit első kézből ismerünk. Azt is a
gyorsulás jellemezte, a növekvő komplexitás és szakadatlan technológiai
fejlődés. A 20. század globális ikonja mindenekelőtt – a Coca-Cola – 1880-
ban indult, és a legelső reklámszövegekben azt olvashattuk, hogy többek
között használ a „slowness of thought”, a gondolat lassúsága ellen. Jóllehet
1905-ben a kokaint eltávolították az italból, mindazonáltal milliónyi
rajongó ért egyet ma is a szlogen szövegével.
Az előző századforduló forradalmi változásainak jelentőségét egy
kulcsszereplő, Frederick W. Taylor (1856-1915), amerikai mérnök értette
meg igazán. Nem ő volt az első, aki figyelembe vette az idő kihasználtságát
a munkában, de olyan módszert dolgozott ki, amely győzedelmeskedett az
egész iparosodott világban. Taylor úgy vélte, hogy a termelést mindig, vagy
szinte mindig hatékonyabbá lehet tenni akkor, ha mindennek, amit egyetlen
munkás végez, összegezzük az idejét, majd kiiktatjuk a holtidőket – nem
csak a szüneteket, hanem a szükségtelen testmozdulatokat is. A taylorizmus
néven elhíresült ismert és gyűlölt módszer megkönnyítette a termelési
folyamat (elosztását egyedi szakaszokká és így alkotta meg a futószalag-
termelés alapját, ahol minden dolgozó csak egy meghatározott számú
mechanikusan ismétlődő mozdulatot végez. A taylorizmus az ipari
társadalom válasza a metrikus rendszerre: sztenderdizál, feldarabol és
kizárja a véleményt és a szubjektivitást.
Az agyonhajszolt, zaklatott és antonim élet, ami az 1800-as évek végét
jellemezte, különösen a termelési ágazatban és a kommunikációs
technológiában, igencsak újnak számítóit. Nem mondhatjuk, hogy minden
ki ujjongott volna érte. Knut Hamsun, aki az 1880-as években sokáig élt és
dolgozott az USA-ban, eleinte elragadtatással vélekedett az ország technikai
előrehaladásáról. A hatalmas Brooklyn-hídról például lírai sorokat küldött
haza, valamint érdekes leírást ad egy korai liftről (amit úgy ír le, mint
„valami emelő berendezést”) Amikor azonban a Fra det moderne Amerikas
Aandsliv (A modern Amerika kulturális élete) című művét írja, már
megváltozott a felfogása. Ekkor már kigúnyolja az amerikaiakat, mert
minden új iránt kritika nélkül lelkesednek, lenézik a hagyományokat és
optimista buzgalommal igyekeznek részt venni minden újban. „És maguk
az amerikaiak meg vannak győződve arról, hogy mindez a nyughatatlanság,
energia és szüntelen körforgás egy olyan vonás, amit a szabadság hívott
életre az amerikai nemzeti karakterben.”
Hamsun úgy mesél tehát az észak-amerikaiakról, mint akik állandó
mozgásban vannak, szüntelenek, megállásnyi idejük sincs. Holbergnek
köszönhetően jól ismert ez a kifejezés Skandináviában is. Egyik darabjában
ugyanis olyan férfiról írt, aki annyira el volt foglalva, hogy soha nem jutott
ideje semmit sem megcsinálni. Ez a kifejezés nagyon jól illik korunk
megértéséhez is. Ha nem marad időnk szünetre és megállásra, elveszítjük a
szükséges távolságot, hogy megfelelő rálátásunk legyen az adott célra, vagy
helyzetté. Az ember belefullad a részletekbe és elveszíti a megfelelő
perspektívát.
A 19. századi felgyorsulás az ipari forradalomnak volt köszönhető, az
árutermelés hatékonyságának újabb és újabb kihívásával, illetve az
információs technológia támogatásával. A 21. század gyorsulásában az
információs technológia az előmozdító, az áruszállító és egyben a gazdasági
erőforrás is. A hajsza egy bizonyos fajtája, ami korunk emberét komplikált
időkorlátok közé szorítja már régről ismert. Több mint 100 évvel ezelőtt
keserűen írt róla Hamsun és mások is, a hajsza másik fajtája viszont
minőségileg új. A gyorsaság modern, és a modernség már jó pár száz éve
létezik. Azok az elvek, melyeket ebben a fejezetben megfogalmaztam, és
később is megjelennek ebben a könyvben, általánosak, de alapvetően csak a
modern társadalomra érvényesek. De a példák arra emlékez tétnek, hogy a
modernségnek ebben a speciális fázisában – a hidegháború utáni időkben,
az információs korszakban – vannak vonások, melyek egyedülállóak.
*
A gyorsaság egyike azoknak a narkotikumoknak, melyek függőséget
okozhatnak. A téma még nem igazán merült fel az ezredforduló után, de
már éppen itt az ideje, hogy megemlítsük. Mert az a gyorsulás, amit a 19
századi emberek láttak, kommentáltak, és néhány esetben még kritizáltak is,
még mindig létezik, és egyre csak növeli sebességét, miután a számítógép-
hálózatok és a műholdas kommunikáció szorosabban köti össze a világot,
mint amiről bármilyen távíró, vagy gőzhajó egyáltalán álmodhatott volna.
Réges-régen minden levelet kézzel írtak, és lassú postai rendszerek
hordtak szét (lóval és kocsival, gőzhajóval, stb.) Hosszú időbe tellett
megírni egy levelet, és hosszú ideig tartott, amíg kézbesítették. Az 1800-as
évek alatt felgyorsult mind a levélírás, mind pedig a kézbesítés. Megjelent
az írógép, és néhány évtizeddel korábban a vonatnak és a gőzhajónak
köszönhetően a szállítás is biztosabb és gyorsabb lett. Kicsivel később, az
1900-as években aztán már repülőgépek is részt vettek a posta szállításában.
Most már lehetett kapcsolatot tartani az amerikai nagynénikkel és
nagybácsikkal anélkül, hogy egy tavaszt és egy telet kelljen várni a
válaszra. Az 1950-es években némi szerencsével akár három hét múlva
megjött a válasz Minnesotából.
És ma? Ma már türelmetlenül várjuk a választ körülbelül fél perccel
azután, hogy ráklikkeltünk a képernyő „küld” gombjára.
Ennek a felgyorsulásnak többfajta következménye is van, hogy azt ne
mondjam, mellékhatása. Az e-mail előnye és célja, hogy könnyen és
gyorsan kapcsolatba léphessünk másokkal. Réges-régen, amikor a
kommunikációnak szabott ára és cellulózalapú formája volt, anyagi határok
hátráltatták mások nemkívánatos zaklatását. Másképpen fogalmazva, volt a
technológiában egyfajta ellenállás, ami arra késztetett minket, hogy
legalább még egyszer megfontoljuk, mielőtt nekifogtunk volna levelet írni.
Maga a levélírás is időt vett igénybe, a papírt össze kellett hajtani és be
kellett tenni egy borítékba, a borítékot meg kellett címezni, ráragasztani a
bélyeget, mielőtt végül az ember bedobhatta a postaládába. (És ezután jött a
kézbesítés, és az emberi természet része a tévedés lehetősége. A helyi újság
mai számának címoldalán olvasható a következő fejcím: „Hat nap alatt ért
célba az expresszlevél!”)
Ezek a korlátok nem érintik az elektromos postát. Ezért küldünk aztán
jóval több e-mailt ma, mint papírleveleket korábban. Az e-mail áldás, ha az
ember küldi, de átok lehet a címzett oldalán.
A gyorsaság a stílus és a szintaxis rovására megy. A legtöbben nem is
figyelnek a nyelvhelyességre. A levelek jórészt egy barátias „Szia!”-val
kezdődnek, vagy egyáltalán nincs is megszólítás. Rengeteg a félbehagyott
mondat és az át nem gondolt kifejezés. Ebből a szempontból az e-mail
valahol az írás és a szóbeliség között foglal helyet, de ha úgy tekintjük, mint
ami többé-kevésbé helyettesíti a papíralapú levelet, akkor a kultúra egésze
elveszítette a minőségben azt (mások iránti tisztelet, pontos fogalmazás),
amit nyert a mennyiségben.
A gyorsaság a lassú idő rovására is megy. Azzal fenyeget, hogy betölti a
szüneteket is. A régi időkben hetek hónapok telhettek el, mire az ember
választ kapott, ha írásban fordult valakihez. Így amikor az ember a
postaládába dobta a borítékot, nyugodtan visszamehetett és folytathatta a
munkáját továbbra is egy ideig. Ennek a korszaknak már vége. Ma már
néhány óra elmúltával várjuk a választ, és gyakran megesik, hogy ugyanaz
a levél kétszer is megérkezik, talán egy nap különbséggel. A feladó
nyilvánvalóan azt hiszi, hogy az első levele nem ért célba, lévén hogy még
nem kapott rá választ.
Mindezt nem a gyors idő elleni támadásként mondom. A gyorsaság
igazán nagyszerű bizonyos helyzetekben. De ugyanakkor fertőző is és
kellemetlen mellékhatásai vannak. Ha nem értjük meg pontosan, hogy
működik a gyorsaság, és mit veszítünk vele, akkor arra sincs módunk, hogy
megtartsuk a lassúságot ott, ahol szükség lenne rá. A gyorsaság ugyanis
uralkodik, és amennyiben nem szabályozzuk, elsöpör minden ellenállást,
ahová csak beférkőzik.
Olyan korban élünk, amikor a cigaretta felváltja a pipát, a cornflakes a
zabkását, az e-mail is kezdi kiszorítani a papírlevelet, és a kétperces hírek
az egyik legfontosabb termék a médiafronton. Az újságcikkek rövidebbek
lettek, a moziban gyorsabban változnak a jelenetek, és az idő, amit az egyes
elektromos levelek megválaszolására fordítunk, a kapott levelek számához
képest arányosan csökken. Az MTV nyughatatlan kommunikációs formája
pontos képet ad korunk időfelfogásáról. A gyorsaság egyike azoknak a
narkotikumoknak, melyek függőséget okozhatnak. Azon kapjuk magunkat,
hogy hiányzik a gyorsan előre gomb a moziban, a nyilvánosság elveszítet te
az érdeklődését a korcsolya iránt (lassú sport, mind a 10.000 méteresek,
mind pedig az unalmas párosok) és átvált a robbanékonyabb sportágakra,
mint a jéghoki, vagy a lesiklás, a főutcán hadarunk a mobiltelefonba és az
autórádiót hallgatjuk a reggeli dugóban, hogy kitöltsük a köztes időt,
elátkozzuk a tömegközlekedést, ha öt percet késik a villamos, és
valószínűleg sosem lesz olyan számítógépünk, ami elég gyors. Igaza van
Odd Børretzennek. Ma már minden gyorsabb.
*
A gyorsaság miatt leegyszerűsödnek a dolgok. A következőképpen is
fogalmazhatnánk: Az 1840-es évek előtt az emberek portréfestőhöz
fordultak, ha meg akarták örökíteni képmásukat az utókornak. Kénytelenek
voltak egy örökkévalóságig modellt ülni. Aztán megjelentek az első
nehézkes fényképészek (a fényírók), akik nem igazán voltak képesek
gyerekek és más mozgó tárgyak megörökítésére, lévén az exponenciális idő
meglehetősen hosszú volt – majdnem egy egész óra. Aztán jöttek a
fotográfusok, akik hihetetlen módon szinte változatlan formában
fennmaradlak mind a mai napig. („Hihetetlen”, mert legalábbis a jelen
szerző számára – mindig is egy kicsit viktoriánusnak tűntek, Verne Gyula
módjára a vöröslámpás sötétkamráikkal, vegyi folyadékokkal meg
szárítókkal.) De hát az is régen volt, amikor az ember még szépen
felöltözött, hogy elmenjen a fényképészhez, és azután napokig várt az
eredményre. Később a fotóművészei is demokratizálódott és a családapák
akkor kattinthattak, amikor csak jól esett, és a filmből egy hét alatt képek
lettek. A háború után jöttek a Polaroid-kamerák, melyek néhány perc alatt
automatikusan előhívták a képeket – jóllehet nem egészen tökéletes
minőségben. Majd megjelentek a fotóautomaták. Manapság a digitális
fényképezés a legújabb módi, mely az 1990-es évek második felétől indult.
Az idő a gondolat megszületésétől a kép elkészültéig néhány hétről a
nullára csökkent.
Önmagában, csupáncsak ezt az egy fejlődést látva, nincs miért
aggódnunk. De a gyorsulás és a sűrűsödés mindenfelé terjed, néha előre
nem látható következményekkel. A Monty Python egyik jól sikerült
paródiája a „verseny”, ahol is az a győztes, akinek legjobban sikerül egy
percben összefoglalnia Proust többkötetes regényét. Az eltűnt idő
nyomában. („And the winner is… the girls with the biggest tits!”) A
Válogatás (Reader’s Digest) egy zsebben elférő folyóirat, mely hosszú
szövegek rövidített változatát adja ki, amely ebből a szempontból
megelőzte korát, amikor 1922-ben először megjelent. A folyóirat, melynek
28 millió (!) számozott példánya van, 1938-tól saját könyvsorozatot
publikált. A folyóirat sajátságosságát megőrizve, már megjelent könyvek
rövidített kiadásából áll, John Grisham legújabb krimijétől Tolsztoj Háború
és békéjéig. Ez aztán az irodalom, beépített fast-forward funkcióval!
Méretre szabott egy olyan korszakban, ahol túl sok az információ, és túl
kevés a lassú idő. Néhány szerző képes azt állítani, hogy kedveli ezeket a
rövidítéseket, és engedi, hogy a Reader’s Digest használja arcukat a
népszerűsítésben.
A gyorsaság futószalag-effektust okoz. Már az 1851-es hatalmas
világkiállítás idején is a londoni Crystal Palace-ben, ahol hihetetlen
mennyiségben mutattak be ipari termékeket, a kézműipar védelmezői azt
vetették fel, hogy az ipari termékek nem olyan értékesek. A minőséghez idő
és körültekintés szükséges vélték a kritikusok, és a tömegtermelés ipari
módja (amely még mindig gyerekcipőben járt) a termékek
leegyszerűsödéséhez vezet.
Ez a hozzáállás nem különösebben szokatlan, sok területen
megtalálható, és különböző okokra vezethető vissza. Az elit mindig
megpróbálta megakadályozni, hogy elitstátuszuk szimbólumai
demokratikussá váljanak. Az ipari termelés árui olcsóbbak és könnyebben
elérhető a szélesebb rétegek számára is; következésképpen vannak a
társadalomnak olyan csoportjai, melyek előre programozottan azt állítják,
hogy ezek alacsonyabb rendűek egyszerűen azáltal, hogy szokványosak.
Egy másik szemszögből körülbelül ugyanezt az eredményt érjük el, ha
kiindulópontként a környezeti hatást vizsgáljuk (mivel olyan gyors és
hatékony, az ipari termelés a források túlzott használatához vezet), vagy
meglehetősen leegyszerűsítve többé-kevésbé valami meghatározatlant, amit
minőségnek hívnak. Egy szokványos anekdota az USA és Nagy Britannia
viszonyáról, a fűnyírókról szól: „Hogyan járjunk el, ha ugyanolyan szép
gyepet szeretnénk, mint a tietek?” – kérdezi egy látogatóban lévő észak-
amerikai. „Kezdjétek négyszáz évvel ezelőtt!” – hangzik a válasz.
Számos terméket elő lehet állítani gyorsan és hatékonyan, szinte
futószalagszerűen anélkül, hogy szükségszerűen minőségcsökkenéshez
vezetne. Jó példa erre a műanyag vödör, vagy az autó. Más esetekben
viszont előnyösebb az alaposság és a lassúság. Erre példa a méretre szabott
ruha, egy másik ember által személyesen rám szabott termék. A bor és a
konyak esetében a lassú érés jobb minőséghez vezet. Ugyanez érvényes
rengeteg más élelmiszerre is, többek között a sörre, sajtra és a húsra.
Az ételeknél nincs szükségszerű összefüggés az elkészítési idő és az
ízletesség között. Vannak olyan ételek, melyeket órákig kell főzni, anélkül,
hogy aztán különösebben jóízűek lennének, míg akadnak olyanok, akik
szerint a nyers osztriga citrommal (elkészítési idő = nulla) a kulináris
élvezetek netovábbja. Mégis az a szabály az ételekre vonatkozóan is, hogy a
minőség lassú időt igényel. Vegyük például a baromfit. Egy norvég
átlagcsirke pontosan egy hónapig él attól fogva, hogy kidugja a fejét a
tojásból, míg le nem vágják, megpucolják és grillezik (mindig ugyanazzal a
fűszerkeverékkel, ami alapvetően sóból és paprikából áll). A baromfit
növekedést segítő táppal etetik egészen addig, amíg el nem éri az egészen
pontosan nettó 900 grammot. Egyszer a 90-es években Vestfoldban néhány,
tyúkok iránt érdeklődő egyén megfigyelte, hogy amennyiben nem sietnének
annyira a csirkék életének kioltásával, a bőr alatti zsírréteg jobban
fejlődhetne és ezáltal a hús is jobb, szaftosabb lenne. El is kezdték a
baromfi tenyésztését, mely normál tápot kapott és kétszer olyan hosszú
ideig maradhatott életben, mint az átlagcsirkék. Az eredmény egy olyan
csirke lett, mely többe kerül ugyan a vásárlónak, cserébe viszont egészen
más íze van, mint azoknak a készre grillezett gyári csirkéknek, melyeken a
legtöbb norvég felnőtt.
*
Néha a gyorsasággal és elérhetőséggel elért nyereség nagyobb, mint a
veszteség, olykor-olykor a veszteség teljesen jelentéktelen. Nem is biztos
például, hogy sok olyan túlhajszolt ember akadna, aki szeretne még plusz
tíz percet reggelente, hogy a reggeli müzli adagját zabkásával helyettesítse.
Az instant csomagok félkész ételekkel – a kuszkusztól a tacóig és a
különböző szószokig – sok embernek adják meg azt a lehetőséget, hogy
élvezze a terméket, ami már majdnem a real thing. Ha a semmi az
alternatíva, mert az embernek nincs lehetősége naponta órákat tölteni azzal,
hogy vacsorát készítsen, akkor ez nem is akkora ostobaság. Ha azonban a
gyorsaság lenne a termékek kiválasztásának legfontosabb kritériuma, az
eredmény komoly romlás lenne. Ha már csak nagyon kevesen tudunk
különbséget tenni az olcsó lőre és a pincében csapra vert hordó nedűje
között, ha már nem emlékszünk arra, hogy a frissen darált kávé zamata
minőségileg egészen más, mint a Nescafés poré, ha többé mát nem értjük,
hogy Mahler szimfóniája mélyebb és gazdagabb, mint a fülbemászó
popdallamoké, akkor természetesen a kultúra egészében véve lett
szegényebb. Ettől még a tömegesen előállított félkész áruk kiválóak a
maguk módján. Amikor repülővel utazom, örömmel megiszom az instant
kávét, annak ellenére, hogy ez az a típusú termék, amire a legmélyebb
szkepticizmussal tekintek. Az alternatíva ugyanis a semmilyen kávé.
De a gyorsaságnak megvan a maga ára, és néha semmi sem lehet jobb
alternatíva az instant változatnál. Ha választani lehet egyetlen teljes
terjedelmű szimfónia vagy tíz különböző szimfónia öt-öt perces kivonata
között, a választás nem is annyira nehéz. Ha már a zenét említettem: Arthur
Honegger (1892-1955) a két háború között szerezte a Karácsonyi
Kantátáját, amiben egy sor ismert karácsonyi dal igazi keverékét dolgozta
össze. Dag Østerberg a következő kommentárt fűzte hozzá: „[A mű] sok
tekintetben a modern élet kifejezése: Nagy részét hallottuk már korábban is,
az idő pedig kevés.”
*
A gyorsaság a precizitás rovására megy. Az igazán régi időkben, amikor
a megkeresések még levél formájában érkeztek, a levelezés, ahogy már
említettem, napokat vett igénybe, vagy akár heteket is, abban az esetben, ha
a címzett egy másik országban tartózkodott. Amikor az ember megírta a
levelet, betette egy borítékba és leragasztotta, megcímezte és ráírta a
feladót, ráragasztotta a bélyeget, majd bedobta a postaládába és napokig
más feladattal foglalkozhatott, mielőtt megjött volna a válasz. Legalább két
napot vett igénybe, de általában négyet, gyakran akár heteket is – és teljesen
normálisnak tűnt, hogy ennek így kell lennie. Amikor a 80-as években
elterjedt a fax, gyorsan a levél népszerű alternatívája lett, legalábbis az
üzleti levelezésben. (Nincs tudomásom róla, hogy valaha is szokássá vált
volna magánleveleket faxon küldeni, de természetesen tévedhetek.) Néhány
évvel később megjelent az e-mail.
 Paul Virilio közvetlen összefüggést lát a gyorsulás és a bizonytalanság
között. Minél kevesebb lassú idő áll rendelkezésre, hogy végiggondoljuk az
elhatározásainkat, megbeszéljük, és rálátást szerezzünk, mielőtt még újra
megváltoznának a körülmények, annál nagyobb a veszélye annak, hogy
fatális hibát követünk el ebben az összefüggésben átengedem másoknak a
végítélettel kapcsolatos félelmeket (mint például a viszonylag apokaliptikus
Virilionak). Épp eléggé aggasztó az, hogy a gyorsaság a médiában és a
hírközlésben, a társadalmi változásokban és a kultúrák felcserélhetőségében
egy olyan politikát eredményezett, amely híján van mindenfajta
ideológiának, és sokkal inkább jellemzi az „indítványozás”, image-építés és
a közvélemény-kutatások kommentárjai, mint a hosszú távú gondolkodás és
a világos társadalmi modellek. A lassúak elveszítették a versenyt a
gyorsakkal szemben.
A legendás hírű svéd miniszterelnökről, Tage Erlan¬der¬ről mesélik,
hogy egy nyári napon 1950-ben éppen egy orsós magnóval babrált, amikor
meghallotta a rádióban, hogy kitört a koreai háború. Sokan tartottak attól,
hogy ez a háború, mely fenyegetett már egy ideje, egy harmadik
világháború kezdetét jelentheti. Hogy mit tett Erlander? Továbbra is
játszadozott az orsós magnetofonnal, miközben nyugodtan végiggondolta a
helyzetet, aggodalmait pedig a magnó mikrofonjába dünnyögte. A történetet
Ulf Bjereld politológus mesélte, aki a következő kommentárt fűzte hozzá:
„A reagálás látszólagos hiánya ellenére sem jutott eszébe senkinek, hogy
tétovázással vagy cselekvésképtelenséggel vádolják.”
Már az 1950-es évek is meglehetősen felgyorsult időnek számítottak, és
Erlandert tulajdonképpen megzavarta gondolataiban egy újságíró, aki azt
akarta tudni, mit kíván tenni a miniszterelnök. Manapság azonban még
ennél is gyorsabban mennek a dolgok. A döntéseket villámgyorsan kell
meghozni, ha az ember el akarja kerülni, hogy lemaradjon az élmezőnytől,
vagy hogy megelőzzék. Ez ugyanúgy érvényes a globális pénzpiacra, mint a
cégek értékesítési osztályaira, vagy éppen a politikára. Mindössze 24 órába
telt, hogy valamennyi EU-tagország fellépjen Ausztriával szemben 2000
telén, a választások után, amikor egy szélsőjobboldali jegyeket felmutató
párt került pozícióba, ha az idő kicsivel is lassabban járt volna, a tagság fele
valószínűleg még egyszer meggondolta és belátta volna, hogy akadnak más,
hatékonyabb eszközök is. A dominóeffektus a pénzpiacokon globálisan is
villámgyorsan történik – egy örvény Hong Kongban azonnal átterjed
Szingapúrra is, és az utóhatásokat továbbküldik Los Angelesbe és New
Yorkba, még mielőtt bárki egy szót is szólhatna. Ezek mind a pillanat
zsarnokságának szimptómái.
Más szóval egy olyan jelenségről beszélünk, mely sokkal átfogóbb mint
a „média teremtette társadalom”, egy klisé, mely évtizedek óta közszájon
forog. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a tömegtájékoztatásnak –
különösen az újságoknak és a televíziónak – jelentős szerepe van a trendek
meghatározásában és elterjedésében a gyorsaság tekintetében. Az újságírás
mindig is egy olyan szakma volt, melyhez, hozzátartozik a gyorsaság. A
napi friss újság egyfelől szimbóluma a modern világ gyorsaságának,
másfelől maga is hozzájárul ahhoz, fabatkát sem ér az egész, ha nem
aktuális. Jellemző módon az újságok az 1700-as évek végén értek el
áttörést, párhuzamosan azzal, hogy elterjedt az óra használata a munkában,
a francia és az amerikai forradalmak előálltak a maguk szabadságideáikkal,
fejlesztési ötleteikkel és a jövőbe vetett hitükkel, és az ipari forradalom
kezdte megváltoztatni a munka világát. Kialakult az emberek viszonylag
jelentős nagyságú része, különösen a nagyvárosokban, akik szükségét
érezték, hogy folyamatosan tájékozódjanak a napi eseményekről. Akkor,
ugyanúgy, mint ma, egy újság szó szerint tiszavirág-életű volt: az
élettartama pedig 24 óra.
A többi médium gyorsabb. A rádió és a televízió, bármikor frissítheti
tartalmát, és ugyanez jellemzi a többi médiumot is, (melyek úgy tűnik,
néhány év alatt az újságok közvetlen örököseivé válnak) vagyis az írott és
az elektronikus sajtó bármely fajtája. (Ezen a területen a technológiai
fejlődés olyan gyors, hogy semmi értelme sincs jósolgatni, vajon melyik
formátum lesz a meghatározó, de érdemes megjegyezni, hogy egy ígéretes
prototípus 2000 őszén majdnem úgy nézett ki, mint egy bulvárlap, csak
éppen „elektromos tintával” volt kitöltve.)
Az online újságok anyagának az élettartama a lehető legrövidebb.
Minél gyakrabban frissítik, annál nagyobb hírnévre tesznek szert és
valószínűleg annál többen kattintanak rá. A Nettavisen – az egyetlen olyan
norvég napilap, ami nem jelenik meg papír kiadásban – átlagolvasója
alkalmanként 45 másodpercet tölt a lapnál. A hír-narkománok napjában
többször is felkeresik ezt az oldalt, különösen drámai történések alkalmával
(túszdrámák, futballbajnokságok, polgárháborúk). 2000 tavaszán, amikor a
fizetési tárgyalások folytak, kutatást végeztem ehhez a könyvhöz, és
másnap korán reggel Bergenbe kellett repülnöm. Amennyiben a sztrájk
mellett döntenek, az következményekkel jár az én útiterveimre is. Éppen
ezért rendszeresen megnéztem a Nettavisen oldalait, hogy megtudjam a
legfrissebb híreket. Már közeledett a lefekvés ideje, amikor is mind a
Dagbladet, a Nettavisen és az Aftenposten tudni vélte, hogy a felek még
mindig nem jutottak megegyezésre, a tárgyalások folytatódtak, és hogy
pizzát rendeltek.
2000 telén Bente Sollid, az ismert informatikai vezető feltűnést keltett
újságírói körökben egyik nyilatkozatával, amikor is hangosan gondolkodott
az internetes újságírás forráskritikájával és minőségellenőrzésével
kapcsolatban. Véleménye szerint ugyanis az internetes újságírásban olyan
gyorsan kell dolgozni, hogy gyakran nem jut idő a források ellenőrzésére.
Úgy véli, hogy éppen ezért ezt az olvasóknak kell megtenniük. Más szóval
az olvasók felelőssége, hogy felfedezzék a tényleges hibákat.
Amikor ilyet hall az ember, nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Elsőre
inkább nevetek. Igazán úgy gondolja, hogy el kellene mennem Koszovóba
és megszámolnom a halottakat, leleplezni a NATO hazugságait az albán
tömegsírokról, és felfedeznem, hogy a jugoszláv katonai apparátus
gyakorlatilag sértetlen maradt a NATO sebészeti pontosságú bombázása
után is? Készítsek talán interjút a koronaherceggel, hogy mi is a valódi
véleménye a szerelemről, a monarchiáról és a társadalmi fejlődésről? És
csakugyan arra kényszerítenek, hogy jelen legyek minden egyes nemzetközi
mérkőzésen, amit Norvégia játszik, hogy megerősítsem azt, amit mindenki
tud, vagyis hogy a nemzeti média kivétel nélkül alkalmatlan arra, hogy a
meccsekről pontosan beszámoljon?
Ignacio Ramonet a szerkesztője a Le Monde Diploma¬tique című
kiváló és főképp lassú havilapnak. Könyve, mely a La tyrannie de la
communication (A tömegtájékoztatás zsarnoksága) címet viseli, ahogy az
illendő és kívánatos, inkább komoly hangvételű, mint jókedvű, amikor az
újságírásban megnövekedett keringési gyorsaság következményeit elemzi.
Megállapítja, hogy az emberek eddig még soha nem jutottak ennyi
információhoz, de ennek ellenére nem lettek jobban informáltak. Ennek
egyik oka az a hihetetlen gyorsaság, ahogy a hírek forognak a sajtóban,
jóllehet Ramonet más tényezőket is figyelembe vesz, úgymint a tulajdonosi
struktúra és az öncenzúra. A gyorsaság a megemelkedett
információáradattal kombinálva csökkenteti forráskritikához vezet,
valamint kiélezi a közönség figyelméért folytatott versenyt. Az ismert
újságírót, Ryszard Kapusćinskit idézi, kinek állítása szerint a szerkesztők
már nemigen törődnek a történet „hihetőségével”, helyette inkább azt
mérlegelik, mennyire „érdekes”. A szélesebb társadalmi relevancia sem
kifejezett kritérium egy ilyen szituációban és jelzés értékű az is, hogy az
utóbbi évek legnagyobb globális híre Diana hercegnő halála volt, illetve
Bill Clinton viszonya Monica Lewinskyval. Ramonet arra mutat rá, hogy
egy ilyen felfokozott újságírásban nincs helye a bonyolult
összefüggéseknek. Azalatt a megkurtított néhány másodperc alatt, ami a
hírközlés rendelkezésére áll, csupán az egyszerű kedves/barátságtalan vagy
mellette/ellene szembenállásokat lehet közvetíteni. Ez az egyik alapvető
oka annak, hogy miért volt olyan nehéz beszámolni a ruandai
polgárháborúról.
A nagyközönség azonban szerencsére nem fogad el akármit csak úgy, és
a közvélemény-kutatások arra utalnak, hogy az újságírók szavahihetősége
körülbelül ugyanolyan változáson ment keresztül az utóbbi években, mint a
politikusoké. Úgy zuhant lefelé akár egy darab kő, mind az USA-ban,
Nagy-Britanniában, mind pedig Franciaországban – és tegyük hozzá
Skandináviában is. Néhány évtizeddel ezelőtt az újságírói szakma egyet
jelentett az önzetlen igazságkereséssel; az olyan rajzfilm hősök, mint
Superman (Clark Kent), a Pókember (Peter Parker), vagy Tintin, mind
újságírók voltak a civil életben. Manapság aligha válnának be, és úgy tűnik
Sollid¬nak igaza lett abban, hogy nagyközönség megteremti a maga saját
forráskritikáját de az megáll az újságíróknál. Nehéz lesz fenntartani az
információ = szabadság = demokrácia egyenletet, amikor az
információközlés kritériumai a közvetlen megszólítás és a gyors közzététel
(fontos az elsőség, a határok pedig egyre szűkülnek).
 A gyorsaság ragályos a médiában, csakúgy, mint minden más helyen. A
leggyorsabb médiumokat, a televíziót és az online újságokat utánozza a
nyomtatott média is. A cikkek rövidebbek lesznek, egyértelműbb üzenettel
és kevesebb háttérelemzéssel. „NRK, mindig friss hírek”, a norvég állami
televízió azzal reklámozza magát a honlapján, hogy félóránként frissíti
híreit, de az új WAP-formátum, mely a híreket továbbítja, csak
címszalagokra, néhány szavas összefoglalókra korlátozódik. A WAP-os
telefonoknak (melyek aligha válnak be hosszú távon, és bizonyára valami
hasonló szerkentyű helyettesíti majd) több mint kétszer akkora a kijelzője,
mint az átlag mobilkészülékeknek, és rendelkeznek egyfajta internetes
hozzáféréssel is. Megnézhetjük rajta például az időjárás-jelentést, a tőzsdei
árfolyamokat, moziműsort, a hírek címszavait, elolvashatjuk a maileket és
gyakorlatilag folyamatosan kaphatjuk a friss híreket. (Régebben várni
kellett egészen az Esti Híradóig. Micsoda előrelépés!) Ha ez a módszer
elterjed, az információ szélsőségesen lerövidül. Egészen egyszerűen a
gyakorlatban nem kivitelezhető egy hosszabb szöveg olvasása egy olyan
képernyőn, ahol maximum néhány száz jelnek van hely. Továbbá az
információs forradalom egyik alapelve, hogy amikor „ugyanannak” a
dolognak a rövidebb és a hosszabb változata versenyezik egymással,
mindig a rövidebb nyer. A kérdés az, hogy mi vész kárba. A rövid válasz az
lehet, hogy az összefüggés és a megértés. A folytatás pedig a
szavahihetőség. Elég fáradságos szerkeszteni egy napilapot, ami többek
között attól jól eladható, hogy elsőként jelenik meg. De ahogy az
Aftenposten szerkesztője megjegyezte egyszer egy utcasarki heves vita
során: Gondoljuk csak meg, micsoda végtelen rémálom lenne egy újság
WAP-os kiadásának napi szerkesztőjeként dolgozni, a folyamatos frissítés
elvárásával. A híreket még jóformán be sem gépelték, és máris közre
kellene adni. Ha így haladunk, ez a helyzet aligha várat sokáig magára.
Nem tudom megmondani, hogy Beethoven hatodik szimfóniáját, az
idillikus Pastoralt gyorsabban játsszák el ma, mint az ősbemutatón. De
Wenche Foss mesélte egy alkalommal, hogy emlékszik egy olyan
Rosmersholm előadásra, ami négy teljes óráig tartott. Amikor a darabot
1998-ban újra színpadra állították, az előadás kicsit kevesebb, mint két óra
hosszáig tartott, anélkül, hogy a rendező említésre méltóan megkurtította
volna a darabot, vagy elhagyta volna a szüneteket. Ulf Torgersen
politológus, aki erre a példára hivatkozik, kutatásokat végzett a Storting, a
norvég parlament archívumában, és összehasonlította a második
világháború óta elhangzott évértékelő viták gyorsaságát. 1945-ben a
parlamenti gyorsírók átlagosan 584 leütést jegyeztek percenként. 1980-ban
ez a szám 772-re emelkedett, majd 1995-ben már elérte a 863-at. Más
szóval a politikusok körülbelül 50%-kal beszéltek gyorsabban a 90-es
években, mint a 40-es években.
*
A gyorsaság teret követel. Ez a gyorsaság egyik legáltalánosabb elve.
Minél gyorsabbak az autók, annál több út-sávra van szükség ugyanannyi
autó számára. Ha a helyet már nem lehet tovább bővíteni, viszont növekszik
a járművek száma, csökken a gyorsaság. Az információnak nincs szüksége
helyre abban az értelemben, ahogy az autóknak, ellenben szüksége van
időre. Mindenfajta információterjesztőnek, a reklámszakemberektől a
szerzőkig, a legnagyobb hiányforrás mások figyelme. Amikor állandóan
egyre több információt kell bepréselni abba a viszonylag meghatározott
időbe, ami az egyes emberek rendelkezésére áll, természetesen csökken a
figyelem tartama. A televízió jár az élen és mutatja az utat. Miután a nézők
hozzászoknak, hogy egyre több tömörített információt fogadjanak be, még
tovább lehet tömöríteni azokat. A 90-es évek elején nyilvánosságra hoztak
egy iskolás gyerekekkel Kaliforniában végzett tanulmányt. A vizsgálat
kimutatta, hogy a gyerekek folyamatos koncentrációs képessége az órák
alatt körülbelül hét percig tart. Aztán elkezdtek fészkelődni a székeken,
tekintetük pedig ide-oda csapongott. Hozzá voltak ugyanis szokva, hogy
körülbelül minden hetedik perc után jönnie kell a reklámszünetnek. Ez igazi
kihívást jelentett a pedagógusoknak. Hogyan tervezzék meg az oktatási
feladatokat úgy, hogy ne kelljen hét percnél tovább figyelni egy
alkalommal. Bizonyos területeken megoldható. Például az erős igék
gyakorlásánál. Más területeken azonban már nem ilyen egyszerű a helyzet.
Az emberek figyelmének felkeltésére az egyik módszer az, ha
gondoskodunk arról, hogy az idő gyors és rövid legyen. Mindenki ráér
nyolc másodpercre – sokkal rosszabb a helyzet két esztendő esetében (ami
talán elegendő idő ahhoz, hogy megértsük a filozófiatörténetet). A másik
hasonló technika pedig abból áll, hogy kitöltjük a köztes időt. A WAP-os
telefonok lehetővé teszik az e mailek, hírek, villamos-menetrend
elolvasását, amíg az ember például áll a liftben, napozik a strandon, vagy a
gyerekeivel focizik. 2000-ben megjelent egy új WAP-os telefon, beépített
MP3-mal. Amikor aztán az ember nem olvas információt és telefonon sem
beszél, használhatja a telefonját zenehallgatásra. Így teljesen biztosak
lehetünk benne, hogy azok a kínos szünetek – a köztes idő, lassú
gondolatokra alkalmas idő – szükségtelen rosszá válnak.
Az információközvetítők minden típusa harcol a szabad
másodpercekért. Minél több informátor lesz a világon, átlagosan annál
kevesebb ideje jut mindegyikükre a felhasználóknak. Mivel az információ
küldője nem használhat kényszert, ezért furfangosnak kell lennie. Akad
esetleg még valaki, aki csodálkozik azon, hogy a 90-es évek foglalkozási
elnevezése, „informatikai szaktanácsadó” ismeretlen fogalomból
mindennapi beszédünk részévé vált?
*
A gyorsaság a még nagyobb gyorsaság megköveteléséhez vezet. Olyan
ez, mint amikor az ember egy régi, szép, de lepusztult villában lakik és
elhatározza, hogy felújítja a fürdőszobát. Mikor végre elkészül, több ezer
koronával szegényebben, és a költségvetés többszöri átgondolása után,
hirtelen szembesül azzal a ténnyel, hogy tulajdonképpen a konyha is
meglehetősen elhanyagolt állapotban van, és azonmód nekilát annak is.
Majd észreveszi, milyen régi és kopott az előszoba is, hogy az ablakkeretek
már félig rohadtak és az ereszcsatornák rozsdásak – és talán a nappalira is
ráférne egy kis festés és új parketta. Röviden szólva: Amikor az ember
hozzászokik egy bizonyos szinthez egy területen, a többi részt is új
szemmel kezdi nézni. És ha megszokjuk a gyors időt az egyes területeken, a
többi részen is ezt várjuk el. Az ötperces várakozás egy villamosra annál
hosszabbnak tűnik, minél gyorsabban száguld a reptéri gyorsvasút Oslo
központi pályaudvarára. Mivel a számítógépes hálózat egyre gyorsabb lett,
sokan hozzászoktunk egy olyan internetes hozzáféréshez, ahol a várakozási
idő minimális. Mégis addig nem leszünk elégedettek, amíg a bonlapok nem
jelennek meg egy időben azzal, hogy lenyomjuk a gombokat. Égy öt
másodperces várakozás manapság ugyanolyan elfogadhatatlan, mint
amilyen tíz másodperc volt egy évvel ezelőtt.
 Ez az elv általában érvényes. Ha a repülőút Oslóból Koppenhágába
negyven percig tart, egy negyedórás késés nagy különbséget jelent. Ha
azonban az ember hajóval utazik, mely egy estét és egy éjszakát vesz
igénybe erre a lassú, ám éppen ezért rendkívül kellemes átkelésre, negyed
óra ide vagy oda nem játszik szerepet. Más szóval a gyors idő ragályos.
*
A kiadásoknak megvan az a csúnya szokásuk, hogy felemésztik a
profitot. 1965-ben a mérnök Gordon Moore fogalmazta meg azt az
alaptételt, amit aztán „Moore törvénynek” neveztek. Az elv lényegében arra
vonatkozik, hogy a mikroprocesszorok teljesítménye (gyorsasága) átlagosan
tizennyolc havonta megduplázódik (Ezt a későbbiekben kiegészítette a
„Gilder törvény”, mely kimondja, hogy a kommunikációs rendszerek teljes
sávszélessége megduplázódik 12 havonta, azaz évente.) Moore-nak –
bármilyen hihetetlen is – ezidáig igaza volt. Az Oslói Egyetem egyik
informatikusa azonban kidolgozott egy ellenelvet, még pedig a „Knut
törvényt”. Ez abban áll, hogy Moore törvénye igaz ugyan, de a program
komplexitása és nagysága megduplázódik minden 16. hónapban. Vagyis a
napi feladatok elvégzése lassabban megy, mint korábban.
Knut minden bizonnyal egy mókás fickó, és túloz. De alapjában véve
helyesen látja a dolgokat. Engedtessék meg, hogy Knut törvényét néhány
példával illusztráljam a saját Macintosh számítógépes világomból. A
MacWrite szövegszerkesztő első változatát 1984-ben adták ki, és kicsivel
kevesebb, mint 50 kilobyte-ot foglalt el egy lemezen (amely akkoriban csak
400 kilobyte-tal rendelkezett). A program, melynek segítségével ezt a
könyvet írom, azaz a WriteNow 4.0 (1994-es változat) 348 kilobyte-ot
foglal el a gépen. A világ legnépszerűbb (ki érti, miért),
szövegszerkesztőjének legutóbbi változata, vagyis a Microsoft Word, 5,1
MB-ot igényel, tehát több mint 5.000 kilobyte-ot. És azért, hogy a program
kielégítő módon működhessen, szükség van egy halom egyéb kiegészítőre
is. Némelyikük része az Excel és PowerPoint testvérprogramoknak. A
Microsoft „irodai csomagja” összesen mintegy 100 MB-ot foglal el, és az
ember általában valamennyit installálja.
 Az igazán régi időkben, vagyis úgy tizenkét-tizen¬három évvel ezelőtt,
egy átlagos merevlemez teljes kapacitása 20 MB volt. Akkor azt hittük, mi,
akik merevlemez nélküli gépekkel nőttünk fel, hogy rengeteg helyünk van.
Akkoriban volt egy szövegszerkesztőnk, mint a MacWrite (50 kilobyte),
egy bemutató programunk, mint a More (384 kilobyte a legutolsó és
legklasszabb változatban) és egy számoló programunk, mint a
Cricket¬Graph (200 kilobyte), és képesek voltunk elvégezni majdnem
pontosan ugyanazokat a feladatokat, mint amilyenekre a Microsoft Office
átlagos felhasználója képes több mint 100 MB-ot elfoglalva a
merevlemezen. És ehhez természetesen szüksége van még neki egy sokkal,
de sokkal gyorsabb gépre, mint amilyenről mi valaha is álmodhattunk
volna.
Hogy jobbak lettek-e a programok? Attól függ, mit akarunk. Én
személyesen, jobban kedvelem az egyszerű, gyors és megbízható
programokat. Egyszerűbb megtanulni és kezelni őket, és bár több száz
oldalnyi szöveget írok évente, sohasem volt szükségem másra, mint amit a
WriteNow nyújtani tud. Igaz, hogy a Word tud tartalomjegyzéket készíteni
és ügyes sablonokat gyártani, a makro használatával egy csomó dolog
automatikusan működik, de nekem az a tapasztalatom, hogy gyorsabb, ha a
dokumentumokat magam állítom be, a régi megszokott módon Minél
egyszerűbb egy számítógépes program, annál kevesebb időt és energiát
használunk el a programra, és annál több koncentráció hasznosítható
magára a munkára. Minél nagyobb és bonyolultabb egy program, annál
nagyobb annak is a veszélye, hogy összeomlik. A makrovírus szintén ismert
fogalommá vált, de csakis a Word-felhasználók körében. Senki más nem
találkozott még ezzel a kártevővel.
A WIRED című folyóirat néhány évvel ezelőtt arról számolt be, hogy a
hatalmas számítástechnikai cég, a Sun Microsystem új főnöke még
hatékonyabbá kívánta tenni az alkalmazottak munkáját. Különböző
javaslatokat vezetett be, de különösen az egyik ilyen javaslata tűnt nagyon
meglepőnek. Az alkalmazottak közül többen azzal foglalkoztak, hogy
transzparenseket készítettek (vetítőfólia, ahogy a hétköznapokban
nevezzük) melyeket külső és belső prezentációknál lehetett felhasználni.
Munkájuk segítségéül felhasználták a cég közös merevlemezén nagy
számban található sablonokat, már meglévő illusztrációkat, javaslatokat.
Munkájuk során átnézték ezek egy részét, hogy ötleteket szerezzenek,
esetleg kész terveket találjanak. A főnök összeszámolta, hogy mintegy 12,9
gigabyte nagyságú PowerPoint készlet áll rendelkezésre a gépeken. Fogta
magát, és az összeset letörölte. Ezek után az alkalmazottaknak maguknak
kellett elkészíteni a prezentációkat, teljesen az alapoktól kezdve. És láss
csodát, hatékonyabb lett a munkájuk, kevesebb időt használtak az egyes
transzparensek előállítására, mint amikor órákig nézegették a javaslatokat,
mielőtt elhatározták volna magukat.
*
A technológiának vannak előre nem látható mellékhatásai. Minden
technológiának van mellékhatása, és ha az ember többet kap egy bizonyos
fajta technológiából, az eredmény nem feltétlenül lesz „több ugyanabból”.
Ugyanazzal az erővel lehet „valami egészen más” is. Egy aktuális példa
erre az átmenet az egycsatornás és a többcsatornás televízió közön. Ezt a
kérdést más szempontból a későbbiekben fejtem majd ki. A nemzeti
televízió fantasztikus eszköz az irányításra és a propagandára. Másképp
szólva: A nemzeti tévé egyedülálló nemzeti összetartást és egységet képez.
Közvetlenül és érzelemtől átitatva szól az olvasni tudókhoz éppúgy, mint az
analfabétákhoz. Összehozza, szinkronizálja a lakosság nagy részét, és
mindegyiküknek a valóság egy meghatározott változatát mutatja –
Hammerfesttől Listáig, esetleg Leningrádtól Vlagyivosztokig. Egyes
kutatási eredmények azt mutatják, hogy a norvég dialektusok közötti
különbségek csökkentek a 20. század folyamán, köszönhetően az országos
rádiónak és televíziónak, ahol is a riksmål és a nynorsk néhány sztenderd-
változata volt a meghatározó.
Miután egy generáció megtapasztalta az egycsatornás tévét, 1983-ban
elkezdődött a műholdas adás. Kezdetben a Sky és a Super volt a
legnépszerűbb csatornák egyike és az éterben még viszonylag mértéktartó
kínálatnak köszönhetően a Sky csatorna egyes videojockey-i rendkívül
népszerűvé váltak a fiatal nézők körében. Idővel a nézőközönség új norvég
tévécsatornákkal ismerkedhetett meg – TVNorge, TV2, TV3, NRK2 és több
helyi, illetve rövid életű csatornával – a műholdas csatornák növekvő
választéka mellett. Nem mindenki rendelkezik elérhetőséggel mindenhez,
és a csatornák közül többnek saját előfizetési díja is van. (Cserében viszont
az ember megúszhatja a reklámot.) Ugyanakkor a médiavizsgálatok azt
mutatják, hogy az NRK elveszíti a lakosság többségére gyakorolt
befolyását. A régi szép idők, amikor egy egész ország összegyűlt a
képernyő előtt, hogy megnézze az Esti Híradót, már visszavonhatatlanul
elszálltak. Tehát: a tévé és a rádió sokáig összetartó erőként hatott a
nemzetekre. Aztán kicsivel többet kaptunk ugyanabból a technológiából
(több csatorna, és még több, és még egy kicsivel több), és hirtelen az egész
már nem összetartó erőként működik, hanem inkább megoszt!
És még mindig csak a kezdeteket látjuk. A digitális tévé, mely
bármelyik pillanatban bevezetésre kerülhet, elméletileg azt jelenti, hogy
minden egyes háztartásnak meglehet a maga egyedi választéka. Én például
nap mint nap végkimerülésig nézhetek dzsesszkoncerteket és
versfelolvasásokat, míg a szomszédom élvezheti a klasszikus western
filmeket, melyeket csak ritkán szakítanak meg a kacér öltözetű hölgyek
időjárás-jelentései.
A televíziós csatornák számának növekedése megváltoztatta a média
működését. A televízió alapjaiban más 2000-ben, mint ami 1960-ban volt.
A kultúrtörténet számos példával szolgál arra, hogy egy technológiai
újdonság más következményekkel jár, mint amire számítottak. Vegyük
például a szemüveget. Azt nem tudjuk pontosan, hogy a szemüveget ki és
mikor találta fel, de az első utalások arra vonatkozóan, hogy lencsét
használtak a meggyengült látás kompenzálására, Roger Bacontól származik
1268-ból. A szemüveg lehetővé tette a tanult emberek számára,
szerzeteseknek és másoknak is, hogy még sokáig olvashassanak sokáig
azután is, hogy látásuk romlani kezdett. Sok évszázadon keresztül csak a
távollátásra volt szemüveg, vagyis a látásgyengülésre, ami nagyjából 40
éves kor után következik be. A szemüveg jelentőségét a reneszánsz idején
és a modern idők kezdetén nem lehet túlhangsúlyozni. A kutatás fejlődése
ugyanis óriási ösztönzést kapott azáltal, hogy minden tanult ember
folytathatta tudása fejlesztését addig, amíg csak élt.
Erőltetett példa? Talán, de nem szükséges elhagyni a technikai fejlődés
fővonalát, hogy hasonló példát találjunk. Az órát, illetve a harangot, ahogy
korábban mái-volt róla szó, eredetileg arra használták, hogy a szerzeteseket
imára hívja. Ma az óra a modern életforma egyik oszlopa, szükséges többek
között az ipari termelésben, a tömegtájékoztatásban éppúgy, mint az
emberek hétköznapi életének legnagyobb részében szertea nagyvilágban.
Amikor a könyvnyomtatás művészete ismertté vált, aligha akadt volna
bárki, aki azt gondolta volna, hogy ennek meghatározó szerepe lesz a
demokrácia és a nacionalizmus kifejlődésében. És sem Gottlieb Daimler,
sem pedig Henry Ford nem gondolta volna, hogy az autó hozzájárulhat a
városmagok hanyatlásához, lepusztulásához. Azt sem hitte volna senki az
1930-as években, amikor a kereskedelmi légifuvarozás éppen, hogy csak
beindult, hogy ötven évvel később az interkontinentális repülőutak
szolgálnak majd a szegény országokból a gazdagabba történő bevándorlás
egyik lehetőségéül.
Az új technológiát nem lehet akármire használni, de sok esetben az
ember nem tudja előre, hogy mire is használható. Ki hitte volna öt évvel
ezelőtt, hogy a mobiltelefonok legaktívabb használói a fiatalok lesznek, és
legtöbbjük SMS-ek küldésére használja. Amikor a személyi számítógépek
megjelentek a háztartásokban is, a legtájékozottabb újságírók is halál
komolyan írtak a számítógépen vezetett listák előnyeiről, legyen szó akár
bevásárló¬lis¬táról, akár a mélyhűtő tartalmáról. Az új technológia még
mindig kipróbálás alatt áll, és nem tudjuk megmondani, miként használjuk
majd három, öt, vagy húsz év múlva. Mégis könnyű belátni néhány
következményét: Megszünteti a távolságot, lerövidíti az időt és
információval tölti meg a pillanatot. Az autóhoz és a sugárhajtású
repülőgépekhez hasonlóan az új információs technológia gyorsuláshoz
vezet, egészen addig, amíg az idő a nulláig nem ér. De amikor a
bonyolultság növekszik, a mellékhatások is megszaporodnak. Az utaknak
például megvan az a sajátságos tulajdonságuk, hogy megtelnek autókkal,
függetlenül attól, hány sávosak. Egy fényvezeték-hálózat jól működhet
1.000 felhasználó esetében, akik csak e-mail programokat és
Netscape/Explorert használnak, de rosszul működik, ha 10.000 felhasználó
teszi ugyanezt; és rosszul működik 1.000 felhasználó esetében is, ha
közvetlen videoletöltést szeretnének. Erre mindennap akad példa. Ahogy a
legforgalmasabb utakon dugó alakul ki csúcsforgalom idején, ugyanúgy
dugó és bosszantó késések keletkeznek a világhálón is.
 A megoldási javaslatok ugyanazok mindkét helyen: Nagyobb kapacitást
és gyorsaságot követelünk. De ne felejtsük el, milyen boldogok voltunk,
amikor megjelentek a 20 MB-os lemezek, és akkoriban meg se fordult a
fejünkben, hogy azok a gépek négy év után a Technikai Múzeumban végzik
majd. A sok még többet akar, szokás mondani, de ebben az esetben a
technológia és nem az átlagfelhasználó a telhetetlen.
„Valami elszabadult. Mindenből több lesz, és csak gyorsabb és
gyorsabb. Most pedig megnézzük közelebbről, hogyan is lehetséges ez.
Mindenből több, egyre több lesz
„Amikor felidéztem madame de T. éjszakáját, utaltam az
egzisztencialista matematikai kézikönyv első fejezeteiben található jól
ismeri egyenletre: a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés
intenzitásával.”
Milan Kundera: Lassúság
A sakkjáték eredetéről szóló leghíresebb mítosz Perzsiába vezet, egy
messzi, homályos ősidőbe. És mellesleg szinte biztosan téves is, mivel a
sakkot minden valószínűség szerint Indiában találták ki, egy már meglévő
táblajáték továbbfejlesztéseként. Akárhogy is: A perzsa birodalom mitikus
uralkodója szerette a játékot és a szellemi kihívásokat. Egy nap nagyon unta
magát, ezért megparancsolta az udvar legokosabb emberének, találjon ki
neki egy új játékot, ami felülmúl minden eddigit. Egy kis idő elteltével
aztán el is készült egy stilizált háborús játék. Egy tábla nyolcszor nyolc
fekete és fehér négyzettel felváltva, valamint két szett fából faragott
figurákkal. A két készlet teljesen azonos volt, csak más színű. A
négyzetekhez hasonlóan az egyik készlet fehér volt, a másik fekete. A
figurák katonákat és tiszteket ábrázoltak; gyalogból (a „parasztok”) volt a
legtöbb, de a különféle tisztből csak egy kettő. Természetesen mindkét fél
csak egy királlyal és királynővel rendelkezett, de cserében ezek voltak a
legfontosabb figurák. A királynőnek (valamely különleges oknál fogva)
nagyobb mozgástere volt, mint a királynak, de a játék csak akkor ért véget,
amikor az ellenfél bekerítette a királyt.
 A perzsa uralkodó el volt ragadtatva, és megadta a feltalálónak a
fizetséget, amit az óhajtott. Nem kívánok túl sokat, felséges királyom,
mondta szerényen a férfi, csak egy búzaszemet az első kockáért, kettőt a
másodikért, négyet a harmadikért, nyolcat a negyedikért, tizenhatot az
ötödikért, és így tovább egészen a 64. utolsó kockáig. Megkapod, mondta a
király megkönnyebbülten, hogy nem kell aranyról és kincsekről
lemondania, a számolni tudók pedig kezdték kiszámolni, mennyi búzát kell
hozatni a raktárból.
*
Hamarosan nagy meglepetés érte őket. Egy ideig valóban úgy nézett ki,
hogy a király olcsón megússza. Az első tíz kockáért a férfinak annyi búza
járt, amennyi neki és a családjának egy nagy tál kásához szükséges ebédre.
De aztán gyorsan nőni kezdtek a számok jóllehet pontosan ugyanolyan
gyorsan nőttek, mint ahogy kezdettől fogva, de hamarosan jóval nagyobb
számok lettek. Két szer olyan nagyra a tábla minden kockájával. A tizedik
kockánál a feltalálónak 512 búzaszem járt, a tizenegyediknél 1024. A 15.
kockáért már 16.384 búzaszemet kapott, míg a 20-ért több mint egymilliót.
A 26. kockáért több mint 53 millió búzaszem járt, a 31-ért pedig több mint
egy milliárd.
Nem végződhetett jól. Jóval azelőtt, hogy az udvar matematikusai
kiszámolták volna a sakktábla mind a 64 kockájáért járó búzát, belátták,
hogy a király többel tartozott a játék feltalálójának, mint a világ összes
búzatermése.
Az ember, aki feltalálta a sakkjátékot, az exponenciális számítás
feltalálója lenne, ha még ma is élne. Az exponenciális működési elv egyik
legáltalánosabb típusa, hogy minden lépésnél megkétszereződik. Más
szóval maga a növekedési arány egyenletes, de a növekedés először
alacsony görbéi mutat, majd hirtelen az egekig emelkedik. Ahogy a 2a-d
ábrákon is jól látható, a növekedési görbe meredek az első tíz kocka
esetében is, de ekkor még teljesen veszélytelennek tűnik, lévén a számok
alacsonyak. Összehasonlítva az utolsó három-négy kockával, a korábbi
értékek jelentéktelenek. A 32. kocka értéke, 2.147.483.648 búzaszem,
praktikusan semmiségnek tűnik, ha összevetjük a 64. kocka értékével, ami
9.223.372.036.854.780.000.
*
Számos fejlődési tendenciát ábrázolhatunk exponenciális növekedési
görbével, változó kétszereződési ütem¬mel. Hadd találgassak egy kicsit:
például a légi forgalom a második világháború óta, a népesedés növekedése
az elmúlt 200 évben, a NASDAQ tőzsdei bevétele fennállása óta, az
internetes szerverek száma a világon 1995 óta, internetes forgalom 1991
óta, a Microsoft Word nagysága 1985 óta, a rendszerkiegészítők száma a
Macintoshon 1984 óta, egy átlag amerikai tinédzser által a révében látott
gyilkosságok száma 1950 óta, az 1950 óta kiadott tudományos folyóiratok
száma, a világ mosószermárkáinak száma 1950 óta, a világ
tévécsatornáinak száma 1980 óta…
*
Az exponenciális növekedés sokáig veszélytelennek tűnik. Lássunk egy
példát, mely hasonlít a sakkjáték feltalálásának mítoszához, de sokkal
közelebb áll a hétköznapi ember aggodalmaihoz. Két baktérium telepedett
meg egy üres üvegben, bár az alján volt egy kis barna, ragacsos
sörmaradék. Baktériumokhoz képest a közepesen gyorsan szaporodó
rajtához tartoztak, és mindez egy trópusi országban, ahol árnyékban
körülbelül 30 fok volt. A fenti körülmények között a baktériumok
percenként megduplázódtak. Amikor eltelt egy perc már négy baktérium
keletkezett, azután nyolc, majd tizenhat, és így tovább. Több évbe telt, hogy
betakarják az üveg alját. Aztán a népesedés növekedése nagy lendületet
vett. Amikor az üveg egynyolcad részig megtelt, a baktériumpopuláció
legjobb matematikusai kiszámították, hogy az üveg katasztrofális
népességrobbanás előtt áll. Kevesen hallgattak rájuk. Amikor az üveg két
perccel később félig megtelt, sokan nyugtalankodni kezdtek, felbőszült
hangadók vezetésével demonstrációkat szerveztek, és azt követelték, hogy a
hatóságok lépjenek közbe, és akadályozzák meg a közelgő szörnyű
katasztrófát. A politikusok azt válaszolták: „Nyugalom, rengeteg hely van
még!”
 Ennek a népesedésnövekedésről szóló hasonlatnak megvan az
egyértelmű előtörténete, mely 1798-ban kezdődött, amikor Thomas Robert
Malthus kiadta a könyvét An Essay on Population címmel. Történt mindez a
föld népességrobbanásának kezdetekor, és függetlenül attól, ki mit gondol
Malthusról, azt mindenesetre el kell ismernünk, hogy a jövőbe látott.
Malthus szerint a világ élelmiszertermelése „aritmetikusan” növekedett,
vagyis az 1, 2, 3, 4, stb. rendszer szerint. A népesedés ugyanakkor
„geometrikus” tendencia szerint nőtt, vagyis 1, 2, 4, 8, 16, stb. formában.
Éppen ezért éhínség fenyeget, hacsak nem tesznek valamit a
népességnövekedés ütemének csökkentésére. Malthus, pap lévén*,
természetesen a szexuális megtartóztatást javasolta.
Malthus gondolatai nagy érdeklődést váltottak ki mind a politikában,
mind pedig a tudományban (Darwint többek között mélyen inspirálta
Malthus, viszont a Darwin-csodáló Marx utálta őt), és a
népességnövekedésről szóló modellje bizonyos szempontból mind a mai
napig vita tárgyát képezi. Annak ellenére, hogy a növekedési ráta csökken,
maga a növekedés felgyorsulhat. Képzeljük el. Malthusszal együtt, hogy
1798-ban a föld minden emberpárja átlagban négy gyermeket nevel föl. Ez
az a szám, mely szükséges egy egyszerű exponenciális görbéhez. Tegyük
fel továbbá, hogy az egyes generációk 30 évig élnek. Mondjuk azt, hogy két
házaspár létrehoz egy meghatározott angol falucskát, amit hívjunk például
Filthy Brooknak, 1798-ban, pontosan azon a napon, amikor Malthus kiadta
a könyvét. Az összlakosság száma tehát: négy ember. Kicsivel később,
mondjuk 1805-ben, mindkét párnak négy gyermeke születik. Az
összlakosság száma tehát: tizenkettő. Harminc év múlva a nyolc gyerek
házasságot köt a szomszédjával, és mindegyiküknek szintén négy gyermeke
lesz. Az összlakosság száma tehát: 12+(4×4) = 28. Aztán meghalnak az
idősek. Most az összlakosság száma 24-re csökken. Harminc évvel később,
azaz 1865-ben, a második generáció is kihal, de a 16 gyerek házasságot
kötött egymással, és mindegyiknek négy gyereke született. Az összlakosság
száma most már 24-8+(8×4)-48. Aztán eltelik még harminc év, a
nagyszülők elhunynak, újabb házasságok és újabb gyerekek születnek, így
Filthy Brook lakossága 1895-ben 48-8+(16×4) = 168. Most már kezd Filthy
Brook igazi faluvá válni. Megnyírják az első fűszerüzletet, és saját
postahivataluk lesz. Kilencven évet ugrunk előre az időben, 1985-re.
További három generáció halt ki. (Az egyszerűség kedvéért feltételezzük,
hogy a dédnagyszülők akkor halnak meg, amikor a dédunokák
megszületnek.) Mostanra lett 128 nagyszülő, 256 gyerek és 512 unoka,
Filthy Brook lakóinak száma tehát összesen 896. Nincsenek többen, mint
ahány ember számára életlehetőség van. De egyszer talán így szólnak a falu
matematikusai, gondoljátok csak el, mi lesz a helyzet 2195-ben! Akkor a
lakosok száma elérné a 229.376-ot! Nem sok maradna akkorra ebből a
kedves angol falucskából.
A népességnövekedés ilyen üteme világméretekben természetesen
hosszú távon jó recept ahhoz, hogy mindenkinek csak állóhely jusson.
Nyilvánvalóan nem egyértelmű, hogy mit takar a „hosszú távon” fogalma,
vagyis mi a bolygó tűrőképességének felső határa, és általában úgy tűnik, az
emberek jól elvannak sűrűn egymás közelében lakva. A
patkánypszichológusok jól teszik, ha megjegyzik ezt. Egyelőre mindenesete
az egész föld lakossága elférne Kiruna járásban, jóllehet fejenként
mindössze négy négyzetméteren. Jelenleg ugyan csökken a növekedési ráta,
a növekedés azonban abszolút értékben továbbra is emelkedik, egy ideig
még legalábbis.
Több százezer év alatt az emberiség elképesztő lassan növekedett. A
föld állítólag összesen nyolc millió embert volt képes élelmiszerrel ellátni a
mezőgazdasági forradalom előtt. Ez talán teljesen légből kapott szám, de az
mindenesetre tény, hogy az emberiség összlétszámát körülbelül ötmillióra
becsülik a mezőgazdaság bevezetése előtti időben. Az első milliárdot 1800-
ban haladtuk meg, majd 130 év telt el a második milliárdig. 30 évig tartott,
amíg a két milliárd háromra nőtt és 15, míg a háromból négy lett, mely
1975-ben történt. 1987-ben értük el az ötmilliárdot, és még éppen hogy csak
megszoktuk a gondolatot, hogy ötmilliárdan élünk a földön, amikor is
tizenkét évvel később, azaz 1999-ben közzététetett a hatmilliárdodik
világpolgár világra jövetele, vélhetőleg Kínában vagy Indiában.
Amennyiben a jelenlegi növekedési ráta folytatódik, a világ népessége meg
fog kétszereződni minden negyvenedik évben. (Ma kétszer annyi ember él a
földön, mint akkor, amikor megszülettem. Be kell vallanom, nekem tetszik
a gondolat.) Akárhogy is van, 2040-ben a népesedés eléri a tizenkét
milliárdot, 2120-ban pedig a 48 milliárdot. A világ bizonyos részein a
kétszereződési ráta sokkal gyorsabb és ők a legszegényebbek (Afrikában 24
év, Ázsiában 34 év). Szinte függetlenül attól, miként rajzoljuk meg a világ
népességének növekedési görbéjét, a jobboldali ág meglehetősen
függőleges lesz. De már kezdett laposodni. Tizenkét év telt el a négy- és
ötmilliárd között, és ugyanolyan hosszú idő, mire az ötből hat lett.
Ezek a példák azt mutatják, hogy az egyenletes fejlődés, mely a
növekedéshez vezet, elég sokáig normálisnak tűnik – akár szerény vagy
egészséges fejlődésnek is felfogható – majd hirtelen irányt változtat és
megállíthatatlanul az egekbe szökell. Ekkor a tartalom jellege is
megváltozik. Úgy érteni, a kedves kis falucska, Filthy Brook, egy idő után
kisvárossá alakul, és még mielőtt az ember föleszmélne, nagyváros lesz
belőle. A perzsa király udvarának szerény játékkészítőjéből is elképesztően
gazdag ember lett.
*
Az exponenciális növekedés beszűkít. Ez a fejezet tulajdonképpen nem
a sakkjátéktól, baktériumokról, vagy lakossági görbékről szól. Azért
használtam fel néhány percet az olvasó idejéből, hogy ezeknek a példáknak
a segítségével vezessem be az általános gondolatmenetet. A valódi téma az
információ túlzott áramlása és az információ elérhető tömegének
megállíthatatlan növekedése – valamint mindennek a következményei. Egy
korábbi fejezetben kifejtettem, hogy az információ az alig kielégítőből, a túl
sok kategóriába esett. Ha igaz, hogy az emberiség az elmúlt 30 év alatt
ugyanannyi információt produkált, mint az előző 5000 évben, akkor egy
hihetetlenül meredek görbéről beszélünk.
Több és több üzenet száll harcba az egyre szűkebb helyért. Ez magáról
értetődően azt eredményezi, hogy mindannyian kevesebb időt fordítunk
minden egyes információra. Az az újság, amit a legalaposabban olvasnak az
emberek Norvégiában, a húsvéti szünet előtti utolsó munkanapon jelenik
meg. Korántsem a minőségének köszönhetően, hanem annak az egyszerű
ténynek, hogy a megjelenési nap után öt munkaszüneti nap következik. Azt
is meglehetősen biztosra vehetjük, hogy akkor, amikor még kevesebb
tévécsatorna működött, a nézők sokkal nyugodtabban és összefüggőbben
nézték a műsort. Amikor még kevesebb volt a szakmai folyóirat, több időt
fordított az ember az egyes cikkekre. Amikor még kevesebb CD sorakozott
a polcokon, mindegyiket többször is lejátszotta az ember, és a zenét is
jobban megismerte. Amikor még kevesebb volt a könyv…
Az információ egyre rövidebb időtartamba való sűrítése változásokhoz
vezet az üzenetet küldő oldalán is. Akik például manapság tévéprogramot
készítenek, nagyon jól tudják, hogy olyan közönségnek készítik a
műsorokat, akik végig a kezükben tartják a távkapcsolót, készen arra, hogy
egy másik konkurens csatornára váltsanak abban a pillanatban, hogy a
program veszít érdekességéből. Amikor Ted Turner 1982-ben beindította a
CNN-t, rövidebb reklámbejátszásokat akart, melyek jobban illettek a
kétperces hírblokkokhoz. A 30 másodperces reklámbejátszás, amit 1971-
ben még villámgyorsnak tartottak, hirtelen nagyon vontatottnak tűnt. Turner
konzultált a médiaszakértő Tony Schwartzcal, aki a 30 másodpercet rögvest
lerövidítette nyolc, majd öt másodpercre. Nem olyan rég Schwartz azt
nyilatkozta, hogy akár egy három másodperces bejátszást is tudna készíteni,
ami lepipálná az összes eddigit, és állítását egy relatíve meggyőző példával
támasztotta alá.
Egy idő elteltével a nézők hozzászoknak az új tempóhoz. Feltűnő, hogy
az 50-es évek filmjei mennyire lassúak, legalábbis számunkra, akik a 2000-
es években élünk, tele vannak szirupos párbeszédekkel, andalító képekkel a
tenger hullámaival és naplementével, emberekkel, akik percekig csak állnak
és bámulják egymást, anélkül, hogy bármit is tennének. Bár a mozitermek
közönsége nincs távkapcsolóval felszerelve, és a gyorsan előre gombot sem
tudja megnyomni, a tévéképernyővel kapcsolatos elvárások megfertőzik a
mozivásznat is. A lehető legtöbb dolognak kell történnie a lehető
legkevesebb idő leforgása alatt: minél több, annál jobb.
És történjen minden a lehető leggyorsabban, hogy az ember ne
maradjon le arról, ami utána fog történni. A gyorsaság nemcsak hogy
fertőző, de függőséget is okoz. (Szinte minden mással ellentétben, aminek
köze van az információs technológiához, az egész világon csökken a mozik
látogatottsága, nyilvánvalóan a videoberen¬de¬zé¬sek, videokölcsönzések
elterjedésének arányában. Van ennek valami köze a fast forward-gombhoz?)
ahogy az emberek könnyebben hozzászoknak az anyagi jólét
növekedéséhez mint csökkenéséhez, úgy sokkal könnyebb az
információátadás tempóját is növelni, mint csökkenteni. A gyorsaság
narkotikummá válik.
*
Fölülkerekednek a mellékhatások. Bonyolultságról beszélünk, a
rosszabbik fajtából. A gyárigazgató és marxista Friedrich Engels
(tulajdonképpen ő volt az első marxista, éveken keresztül Karl Marx
mecénása és munkatársa) írt annak idején arról, hogy „a mennyiség
minőségbe megy át”. Ez áll az egyik legvitatottabb könyvében, mely a
„természet dialektikájáról” szól, ahol is kísérletet tesz a természet
változásainak megértésére. Nem szabad elhallgatnunk azt a tényt sem, hogy
a könyv, mely lassan 150 éves lesz, jóllehet nem adták ki a két világháború
közötti idő előtt, említésre méltó olvasmány. De a mennyiség minőséggé
történő átalakulásáról szóló elv kibír még egy fordulatot, ha azt a megfelelő
helyen alkalmazzuk. Azzal kellene kezdenünk, hogy pontosítjuk, a
mennyiségi változások minőségi változásokká történő átalakulásáról van
szó. Az ember többet és többet kap ugyanabból a dologból, de hirtelen és
minden előzetes értesítés nélkül valami egészen mást kap a régi sok helyett.
Az ember végezhet három dolgot egyszerre, és végezheti mind a hármat
jól. Az ember végezhet hat dolgot egyszerre, és végezheti mind a hatot jól.
Egyesek akár tizenkét dolgot is tudnak egyszerre csinálni, és jól csinálják
mind a tizenkettőt. De aztán kapnak egy tizenharmadik feladatot, és hírtelen
mind a tizenhármat rosszul végzik. Ez a mennyiség átalakulása minőséggé.
Az egyenletes növekedés hosszú ideig drámai következmények nélkül
megy végbe, de a növekedés hirtelen elér egy küszöbértéket, ahol az egész
rendszer „átbillen” valami egészen másba. Teljesen megváltozik a jellege.
Egy klasszikus példa az antropológia területéről a „sertésciklus” az új-
guineai tsembagáknál. A tsembagák gyökeret és zöldséget termesztenek, és
disznót tartanak. A sertésállomány szépen egyenletesen növekszik.
Ennélfogva egyre távolabb és távolabb kell menni a falutól, hogy etessék
őket, miközben a disznók egyre több kárt tesznek a termésben. Néhány
sertésgeneráció után a tsembagák elérkeznek ahhoz a ponthoz, amikor már
nem éri meg disznót tartani – több kárt okoznak, mint amennyi hasznot
hajtanak. Végül levágják majd az egész állományt. (Léteznek egyszerű
módszerek a probléma megoldására, amit mindenki ismer, aki
vadgazdákodással foglalkozik. De a mi esetünkben ez mindenestre így
történt.)
Egy másik példát Gregory Bateson, rendszerteoretikus mesélt el. Az ő
példája egy szuperlóról, a poliploid lóról szól, amit az adott kutatási terület
legélesebb elméjű kutatói fejlesztettek ki. Ez a ló kétszer olyan hosszú,
kétszer olyan széles, és kétszer olyan magas volt, mint egy átlagos ló.
Természetesen nyolcszor olyan súlyos is. Nem tudott felállni, mert a
csontváza csak négyszer volt erősebb egy átlagos lónál. A belső szervei is
állandó veszélyben forogtak, hogy megfőnek, hiszen a bőre is kétszer olyan
vastag volt, mint egy átlagos lónak, de a felülete csak négyszer olyan nagy
volt. Állandóan éhes volt és levegő után kapkodott, mivel a nyelőcsöve és a
légcsöve csak négyszer akkora volt, mint egy normál lónak, míg a teste
viszont nyolcszor olyan súlyos volt.
Ezt a történetet először az 1970-es évek végén mesélték, a túlságosan
lelkes génmanipuláció elleni figyelmeztetés gyanánt, amire Bateson már
akkor felfigyelt. De a történet általában az összetettségről szól és – állítom –
a mennyiség minőséggé való átalakulásáról.
Hadd említsek meg még egy példát, amit talán egyszerűbb közvetlenül
a könyv témájához kapcsolni. Egy 50 hallgatós egyetemi tanszéken
elegendő egy adminisztratív dolgozó, aki ellátja a titkárnői teendőket,
megszervezi a vizsgákat, kezeli a költségvetést, és intézi a hallgatók
tanulmányi ügyeit. Ha a tanszék 100 hallgatóra bővül, hirtelen már nem
kettő, hanem öt adminisztrátorra lesz szükség. Köszönhetően annak, hogy
egy fejben már nem fér el az összes szükséges ismeret. Elkerülhetetlenné
válik az írásos rend, regisztráció és különböző sémák kialakítása. Az
adminisztráción nem ismernek többé minden hallgatót személyesen, nem
tudják, mivel foglalkoznak, mi a másik szakjuk. Ennek megfelelően saját
tanulmányi felelősnek kell felvenni a kapcsolatot a hallgatókkal. A
költségvetés irányítása is olyan komplikált lesz, hogy külön könyvelőre van
szükség, hogy rendben tartsa a számlákat. Aztán szükség van egy titkárnőre
és egy számítógépes szakemberre, majd végül egy irodai főnökre, aki
kézben tartja a beosztottakat és kapcsolatait a külvilággal.
 Egy szervezet növekedhet egy darabig anélkül, hogy számottevő
változásokon menne át. Ám azután hirtelen teljességgel megváltozik a
jellege. Sok cég épül emberi kapcsolatokra, bizalomra és emberi
emlékezetre. Addig működnek, amíg átláthatóak a dolgok. Amikor az
alkalmazottak száma meghalad egy kritikus pontot, a viszonyokat formális,
bürokratikus alapokra kell helyezni. A saját világomból egy példa a kutatói
bürokrácia. A Norvég Kutatási Tanács ítéli oda az ösztöndíjakat az arra
érdemeseknek (értsd: ígéretes kutatók, doktoranduszok, stb.) Amikor még
csak kevés pályázó volt, a kapcsolat a tanács és a díjazottak között
személyes bizalomra épült. Egyszerű volt a Kutatási Tanács bürokratáinak
figyelemmel kísérniük az ösztöndíjasaikat, nagyjából ismerték, ki mivel
foglalkozik. Ahogy azonban az ösztöndíjasok száma nőni kezdett,
szükségessé vált kutatási tervek, részletes beszámolók, stb. készítésének a
megkövetelése. Ennek következtében a Kutatási Tanácsnak több embert
kell alkalmaznia, hogy rendszerezze a beszámolókar, miközben az
ösztöndíjasok munkaidejük egyre növekvő részét fordítják a különböző
nyomtatványok kitöltésére.
Van aki magára ismer? A dolgoknak ilyen jellegű galoppozó
bonyolódása minden növekvő vállalat számára ismerősen hangozhat. A
bővítés egyik mellékhatása az értekezletek gyakorisága. Minél nagyobb egy
vállalat, annál nagyobb erőket kell fordítani a működtetés koordinálására;
vagyis még több értekezletet kell tartani. A dolgozóknak értekezleteken kell
ülniük, hogy összehangolják azt, amire alkalmazták őket, ahelyett, hogy azt
végezhetnék, amiért alkalmazták őket, hogy elvégezzék.
Egy másik területről vett példa jól mutatja, hogy történhet meg, hogy a
nem produktív értekezletek nagyon sok helyen a szó szoros értelmében
egyre nagyobb részét teszik ki a munkaidőnek. A példa a felhőkarcolókról
szól. Az utóbbi években az ázsiai és észak-amerikai országokban egyfajta
kapitalista macsó verseny alakult ki gyermeteg emberek között. A verseny
Dagobert bácsi és Rocker¬kacsa stílusában folyik, tétje pedig, hogy ki tudja
felépíteni a legmagasabb felhőkarcolót. A könyv írásának pillanatában
Malajzia vezet*. Az építészek ugyanakkor felfigyeltek egy különös
problémára, mely esetleg behatárolhatja a felhőkarcolók magasságát. Nem a
szerkezettel van összefüggésben (a felhőkarcolók nem dőlnek el, érdekes
módon), és nem is a polgári légiközlekedésnek okoznak problémát, hanem
a liftek számával adódott gond. A hüvelykujj-szabály szerint 15
emeletenként kell számolni egy szett lifttel (általában négy kicsivel és két
naggyal). Így minél magasabb egy épület, annál több liftnek kell hely az
alapban. Ha a végletekig követjük ezt a logikát, akkor arra a következtetésre
jutunk, hogy egy 500 emeletes felhőkarcoló esetében semmi másnak nem
jut hely, csak a lifteknek.
Teljes mértékben elképzelhető egy olyan vállalat, ahol semmi másnak
nem marad helye, mint az értekezleteknek. Ebben az esetben ugyan a
végletekig megszervezett, de ettől még nagyon is elképzelhető. (És a
magam részéről meglehetősen biztos vagyok abban, hogy akadnak az
állami intézményeknél olyan részlegek, melyek közelítenek ehhez az
állapothoz.) A liftprobléma egyik megoldása lehet a decentralizáció. Az
épületet fel lehet például osztani 100-emeletes részekre. Minden egyes lift-
egység csak 100 emeletet megy. Aztán ki kell szállni és liftet váltani.
(Unalmas annak, aki a 499. emeleten dolgozik, de legalább alaposan
elolvashatja az újságot útközben.) Más szóval egy 500-emeletes épületet
átszerveznek öt 100-emeletes épületté. Ez a megoldás teljesen azonos az
értekezletek rákszerű terjedésére adott legkézenfekvőbb megoldással.
Értekezletek, melyek arra kényszerítik az alkalmazottakat – a professzortól
a tanácsadókig –, hogy a tényleges feladatát a szabadidejében végezze. A
megoldás tehát röviden az, hogy a vállalatokat felosztják öt egyenlő részre,
a koordinálást pedig a lehető legkevesebb alkalmazottra bízzák.
Mivel mi a tudomány elefántcsonttornyában tevékenykedünk (jóllehet
ez Norvégiában olyan alacsony, hogy az ember csak egy bulvárlapot tud
elolvasni a napi liftezések alatt), innen is hozok egy példát. A fejezet többi
példájához hasonlóan ez is a kontrollálatlan növekedés mellékhatásaitól
árulkodik.
1970-ben talán ha egy tucatnyi kutatói állás volt egész Észak-
Európában a szociálantropológia kicsinyke szakán. 1980-ban ennek
minimum a kétszerese; 2000-ben pedig legalább a tízszerese. Amikor új
állást hirdetnek, vagy egy régi megüresedik, egy három vagy négy főből
álló bírálóbizottságot kell alakítani. Az ő feladatuk, hogy elolvassák és
mérlegeljék a beérkezett pályázatokat, melyek az önéletrajzon és az
önreklámon kívül a pályázó legfontosabb tudományos munkáit is
tartalmazzák. A legtöbb esetben egy-egy szakdolgozatról vagy doktori
disszertációról van szó, no és egy halom cikkről minden pályázótól,
bizonyos esetekben néhány könyvről is. Az egyes állásokra pályázók száma
egyenletesen növekedett, nőtt a pályázók írásos anyagainak a száma is
(ennek a szakterületnek a kutatói sokkal többet írnak, mint 20 évvel
ezelőtt), és ugyancsak nőtt a betölthető állások száma. Néhány évvel ezelőtt
értesítést kaptam a postáról, hogy csomagom érkezett az egyik kisebb
északi egyetemről, mivel meghirdettek két állást, és tagja voltam a
bírálóbizottságnak. Elmentem a postára, hogy kiváltsam a csomagot, de
kiderült, hogy egy kézikocsit kellett volna vinnem magammal, mert a
csomag 32 kilót nyomott. Ha úgy számolunk, hogy a papír mondjuk 80
grammos (azaz egy négyzetméter papír súlya 80 gramm), akkor nagyjából
217 papírlap tesz ki egy kilót. A csomag más szóval legalább 6.956 oldalból
állt (valójában még többől, hiszen a legtöbb lap mindkét oldalára
nyomtattak). Magától értetődő, hogy az olvasás nem lehet alapos egy ilyen
helyzetben. Egyéves munkába telne minden oldal elolvasása, és ennyi idő
nem áll a bizottság tagjainak rendelkezésére sem akkor, sem később. Az
eredmény pedig, hogy a pályázók az igazat megvallva, nem részesülnek
olyan alapos figyelemben, mim ami megilletné őket, no és az, hogy a
kutatóknak több kilónyi anyagot kell elolvasniuk, amit nem tudnak
felhasználni a saját kutatásukban, míg az új könyvek és a folyóiratok
porosodva várnak sorukra.
*
Mindenből több lesz. Ha már egyszer szóba került: A könyvkiadások és
a folyóiratok számának növekedése egy erőteljes növekedési görbét
mutatott az elmúlt években. Nagy-Britanniában 1975-ben körülbelül 35.000
könyvcím jelent meg. 1985-ben ez a szám már 53.000 volt. Aztán történik
egy ugrás. A következő tíz év alatt a könyvkiadások száma megduplázódik
az országban, és 102.000-re nő. A magyarázat kétségkívül abban rejlik,
hogy az új számítógépes technológia könnyebbé és olcsóbbá rétre a kiadást.
A szerzők lemezen adják le az anyagot, a tördelést pedig egy
felhasználóbarát program segítségével végzik, mint a PageMaker vagy a
Quark Xpress. A PageMaker első verziója mellesleg 1986 végén jelent meg.
 Világméretekben a növekedés nem annyira látványos, de azért eléggé
egyértelmű. 1970-ben a világon megjelent könyvek száma összesen
valamivel 500.000 fölött van. Húsz évvel később ez a szám 842.000. Ha
folytatódik a tendencia, 2001-ben a kiadott könyvek száma meghaladja az
évi egymilliót.
Egy másik jelzés a papírfelhasználás. Még jól emlékszünk arra, hogy
egyes korábbi számítógépes próféták milyen jövőképet festettek a
papírmentes hivatalokról, és hogy riogattak a könyv közelgő halálával az
elmúlt 20 évben. Nos, a nyomtatásra szánt papír világméretileg 28 millió
tonna volt 1975-ben. 1985-ben ez a mennyiség 50 millió tonnára
emelkedett, és 2000-ben 97 millió tonnára becsülik a felhasználást. Úgy
tűnik, a cellulóziparnak nem sok félnivalója van az internettől és a digitális
tévétől. Mindenből több lesz, ami az információval függ össze.
Mindenkinek világosan kell látnia, hogy a megjelent kiadványok közül
sokat elsősorban nem olvasásra szántak. Ami a tudományos kiadványokat
illeti, könyvtárak vásárolják lel, sokszor a kutatási tanács, vagy más
alapítvány támogatásával, a szerzőnek pedig fel kell tüntetnie az
önéletrajzán, hogy állásokat tudjon megpályázni. Sok hasonló publikáció
cirkál egy ilyen zárt körben. Az irományok egy részér talán csak a kiadók
szakértői és a bírálóbizottság tagjai olvassák el. Túlzott és cinikus
meglátás? Lehet, de nem hinném, hogy távol áll az igazságtól.
Az egyik legtökéletesebb internethez kapcsolódó exponenciális
növekedési görbe összefüggésben áll ezzel a fejlődéssel; egy olyan cég
forgalmi görbéje, melynek fő tevékenysége a régimódi, cellulózalapú
információ terjesztése. Az amazon.com internetes könyváruház 1995
júliusában kezdte meg működését, és az első évben szerény 511.000 USD
forgalmat bonyolított le, jóllehet ez a szám 1996-ban már 15.746.000 USD-
ra nőtt. 1999-ben a forgalom elérte az 1.639.839.000 USD-t, legnagyobb
részben még mindig könyveladásból, és a növekedés csak folytatódik. A
forgalom 84%-kal nőtt 1999 második negyedéve és 2000 második
negyedéve között.
Más szóval a papíralapú kiadások még erősen tartják magukat, annak
ellenére, hogy „mindenki” úgy beszél az internetről, mint a jövő
információforrásáról. Arra sem utal semmi, hogy az emberek kevesebbet
beszélnének telefonon a fax és az e-mail elterjedése óta. Teljesen hihetetlen,
mennyire elterjedt a telefonálás az elmúlt 15 évben. A két legfőbb útirány az
Atlanti-óceánon és a Csendes-óceánon át vezet, túlnyomórészt az USA-ba,
illetve az USA-ból. Valójában már 1927 óta lehetséges az Atlanti-óceánon
túlra telefonálni, de még az 1970-es években is rendkívül nehézkes és drága
volt Norvégiából felhívni a rokonokat Közép-nyugaton. Amikor az első
terepmunkámat végeztem Mauritiuson 1986-ban, fizikai értelemben el
kellett mennem a helyi telefontársasághoz, hogy haza tudjak telefonálni,
bármilyen hihetetlennek is tűnik, akkoriban nem volt sem mobiltelefonunk,
sem pedig e-mailünk. Kénytelen voltam bebumlizni a városba egy régi,
utasokkal túlzsúfolt buszon, öt utcányit gyalogolni a trópusi hőségben, majd
sorban állni, hogy megrendeljem a beszélgetést. Majd vártam, hogy
szólítsanak, bementem egy fülkébe, aztán beszéltem a recsegős,
visszhangos vonalon, miközben őrült gyorsaságban fogytak a rúpiáim. 1999
őszén ismét Mauritiuson jártam, és eltekintve attól, hogy bármelyik
fülkéből közvetlenül hazatelefonálhattam volna, az egyik nap beálltam egy
mangófa hűvös árnyékába, távol a legközelebbi várostól is, és Norvégiába
telefonáltam.
1986 és 1996 között 102.000-ről 1.974.000-re nőtt az Atlanti-óceánon
keresztül húzódó telefonvonalak száma, a növekedés tehát 2.000%-os. A
Csendes-óceánon az 1986-os 41.000-es szám 1.098.600-ra módosult. 1985-
ben az egész világon a teljes telekommunikáció (telefonálás, fax,
adatátvitel) 15 milliárd percet tett ki. Tíz évvel később, 1995-ben ez a szám
a négyszeresére nőtt és 60 milliárd lett. 2000-ben a becsült érték 95 milliárd
perc. Szívesen megnézném magamnak azt a hagyományos iparágat
(mondjuk az olaj-, a hal-, vagy az autóiparon belül), amelyik hasonló
növekedési rátát tudna felmutatni.
A Telenor szerint Norvégiában 1990-ben százmillió rövid szöveges
üzenetet (SMS) küldtek. 2000 októberének a számai ugyanakkor azt
mutatják, hogy ebben a hónapban ugyanannyi SMS-t küldtek, mint 1999-
ben egész évben. Közülünk, akik a 60-as években, vagy korábban
születtünk a világra, valószínűleg csak egy kicsiny kisebbség fogja
megtanulni az üzenetküldést. Ez két dolgot jelenthet: Az SMS-ek vagy az
ifjúság élethelyzetéhez kötődnek, vagy pedig a jövő nemzedék tartósan
megváltozott szokást vett fel; életük végéig fognak SMS-eket küldeni.
Az ilyen szolgáltatást nyújtó cégek mindenesetre készen állnak a
növekedésre. A következő öt évben a tervek szerint körülbelül 1.000 új
műholdat lőnek majd fel telekommunikációs feladatokkal. A tendencia
szerint az ilyen jellegű kommunikáció egyre inkább mobil, drót nélküli,
nem helyhez kötött. Az ember egyre növekvő mértékben képes arra, hogy
bárhol és bármikor információt küldjön és kapjon. És akkor még mindig
csak az elején tartunk, de a dolgok világosan egy irányba mutatnak. A
mobiltelefonok felváltják a vonalasokat, PDA-k (kézi számítógépek)
helyettesítik a noteszokat, naptárakat és címjegyzékeket, és
rákapcsolódhatok az internetre; az emberek ISDN-vonalat vezettetnek a
hétvégi házukba és laptopot kapnak a munkaadójuktól.
Tíz évvel ezelőtt a mobiltelefont még leginkább bizonyos foglalkozást
űzők kocsijában találhattuk meg – taxisofőröknél, kereskedelmi
ügynököknél. Annak a generációnak a mobiltelefonja általában az autó
szivargyújtójával volt összekötve, meg egy dobozzal, ami elfoglalta a fél
csomagtartót. 2000 vége felé úgy néz ki, hogy Norvégiában összesen
hárommillió mobil-előfizetést adtak el, mely arra enged következtetni, hogy
a népesség kétharmadának van mobiltelefonja. Svédországban és
Finnországban hasonló nagyságrendet találunk.
Minthogy a drót nélküli kommunikáció ilyen gyors ütemben növekszik,
azt gondolná az ember, hogy majd helyettesít más kommunikációs
eszközöket, mint az autó vagy a repülő. Sokan, akik úgy tekintettek az
internetre, mint az utazás egy környezetbarát alternatívájára, reménykedtek
abban, hogy ez be fog következni. Egyelőre azonban semmi jel nem mutat
arra, hogy ez így is lesz. Pont ellenkezőleg, nagyon úgy tűnik, hogy
mindenből egyre több lesz. Mind a gépjármű-, mind pedig a légi forgalom
elképesztő ütemben növekszik az egész világon.
A 90-es években a légi forgalom évente öt-hét százalékkal nőtt. Az
IATA, a Nemzetközi Légiközlekedési Szövetség, 2000 tavaszán tett
előrejelzése szerint, a légi utasok száma 1,6 milliárdról 2,3 milliárdra fog
nőni 1999 és 2010 között. Ugyanez a szervezet számol azzal is, hogy az
USA-ba repülővel érkezők száma 79 millióról (1993) 121 millió lesz
(2000), majd 2010-ben tovább emelkedik egészen 226 millióra. Ez a görbe
hamarosan az ég felé mutat. És ha ezek a számok magasnak tűnnének, hadd
emlékeztessek arra, hogy ezek csak a más országból az USA-ba érkezőket
foglalják magukban. Ami Európát illeti, a teljes utasforgalom
megduplázódása várható 15 év leforgása alatt.
A légi közlekedésért felelős nemzetközi szervezetek jelenleg három
témában folytatnak intenzív tárgyalásokat: a légi forgalomhoz szükséges
szabad rádiófrekvenciák hiánya (köszönhetően az egyre több repülőnek és
mobil telefonnak), késések és a repülőtér kialakítása – hogyan tervezzenek
olyan repülőteret, mely rövid idő alatt meg tudja kétszerezni kapacitását
anélkül, hogy az az utasok, vagy a biztonság rovására menne? Ha az ember
rendszeresen megfordul egy forgalmas repülőtéren, akkor egy állandó
építkezési területen találja magát.
Ez nem science fiction. A kutatók, akik kiszámolták ezeket a számokat,
az eddigi irányzatokból indultak ki, és levonták következtetéseiket. A már
megtett teljes utas kilométerszám az egész világra számítva több mint 50%-
kal nőtt az elmúlt hét évben 1994 és 2001 között.
A kevesek számára megadatott exkluzív kiváltságokból, mára már a
repülés demokratizálódott. És ugyanez érvényes a telefon használatára is.
1960-ban egy háromperces telefonbeszélgetés nettó összege New Yorkból
Londonba 240 (1990-es) dollár. 2000-ben ennek az ára két dollárra
csökkent. A repülőutak ugyancsak olcsóbbá váltak, és sehol máshol nem
látszódik ez világosabban, mint a világ talán harmadik legnagyobb
gazdasági szektorában (a fegyver és drogkereskedelem után), azaz a
turizmusban. A World Tourism Organization (WTO – A Világ Turisztikai
Szervezete) szerint a turizmus a világgazdaság 12%-át teszi ki. Ugyanez a
forrás azt állítja, hogy a turisztikai ágazat teljes forgalma 2001-ben 3,5
trillió dollár lesz. Aligha létezik olyan ember, aki meg tudná magyarázni,
mit is jelent ez a szám, a lényeg azonban, hogy 1950 óta óriási a növekedés.
Ha megnézzük a turisták számát, látható, hogy a szám hússzorosára nőtt az
elmúlt ötven évben.
 Amennyiben folytatódik a mostani fejlődés, 2020-ban 1,6 milliárd
ember fog külföldre utazni. A földközi-ten¬geri övezet, mely továbbra is a
legkedveltebb külföldi nyaralási célpont az észak-európaiak körében, 1955-
ben évi 100.000 turistát látott vendégül. 1970-ben ez a szám 2.000.000 volt,
1990-ben pedig 6.500.000. A növekedés folytatódik. Ha az ember a
Földközi-tenger északi partjánál szeretne turistáskodni, jobb, ha
hozzászokik a markológépek zajához és az emelődaruk látványához.
Szédítő számok. A növekedési görbe szinte teljesen függőleges. Még
árfogóbb számítások szerint az összesített tőkeáramlás a világon
megszázszorozódott 1975 óta; vagyis 25 év alatt 100%-kal növekedett. (És
mégis vannak, akik úgy vélik, a globalizáció nem gyorsult fel a 80-as, 90-es
években!)
A cyberspace növekedési rátája felülmúl mindent. Bár az internetet
még épphogy csak megemlítettem ebben a fejezetben. Napjaink
exponenciális növekedésének leglátványosabb példái kétségtelenül az
információtechnológiához kötődnek, és a legnyilvánvalóbb terület a
számítógépek bevonulása mindennapi életünkbe, valamint az internet
előretörése, minden más információs média legkomolyabb konkurenseként,
a könyvtől a televízióig. Gyorsan történt. A rádiónak 38 évbe telt, amíg a
megjelenésétől eljutott ötven millió emberig. A televíziónak ehhez 13 évre
volt szüksége. A World Wide Webnek pedig négy évre. Akad még valaki,
aki kételkedik abban, hogy a változások egyre gyorsabban történnek?
A számítógépes világban elkerülhetetlen példa az exponenciális
növekedésre a Microsoft fejlődése a cég 1975-ös alapításától tavalyelőttig.
Az első év nyeresége 16.000 USD volt. Ugyanolyan logika alapján
növekedett, mint a perzsa király adóssága; a nyereség sokáig
megduplázódhatott, megtízszereződhetett anélkül, hogy Bill Gates és
munkatársai meggazdagodtak volna. Az 1980-as évek végén a növekedési
görbe kezdett irányt változtatni. A növekedési ráta többé-kevésbé állandó
volt, de a számok olyan nagyokká váltak, hogy a nyereség
megkétszereződése már nagyon sok pénzt jelentett a részvénytulajdonosok
zsebében. Mindez világosan követhető a 9. ábrán.
 A Microsoft technológiailag mindig is késlekedett, de a piac
meghódításában a cég fantasztikusan tehetséges. Van azonban egy lényeges
piac, ahol mégsem piacvezetők, ez pedig a szerverpiac. Egy szerver,
magyarul a kiszolgáló, nem más, mint egy doboz, mely az interneten
tárolja, szervezi, küldi és fogadja az információt. A háló minden
információja egy vagy több szerveren megy keresztül, akár elektronikus
postáról, akár honlapról legyen szó. A vezető cég mind a gépek, mind pedig
a programok tekintetében a Cisco. Öt év alatt – 1995-től 1999-ig –
forgalmuk 2,2 milliárd dollárról (ami szintén nem kis pénz) 12,2 milliárdra
nőtt. A nyereség ennek megfelelően gyarapodott.
A világháló címeinek száma (tehát a honlapok) az 1994 júliusi három
millióról 72 millióra nőtt 2000 januárjáig. A pénzkereseti előrejelzések az
interneten tehát elég jónak mondhatók a 2000 tavaszi visszaesés ellenére. A
számok a szinte semmitől 377 milliárd dollárig terjednek 2000-ben és 2002-
ben várhatóan túlhaladják az 1.200 milliárdot. Ha valaki úgy gondolná,
hogy ez túl optimista: Gondoljunk a Microsoftra, Ciscóra, avagy a király
búzakészletére.
Az elektronikus formájú (vagy szavakban kifejezett) információnak van
egy tulajdonsága, mely megkülönbözteti a papíralapú információtól éppúgy,
mint minden más fizikai áruról. Nem lesz belőle kevesebb, amikor az ember
továbbadja. Ha például megterhelem a VISA-kártyá¬mat 249 dollárral
(virtuális pénz, csak a cyberspace-ben található!), hogy letöltsem a kedvenc
programom legutolsó változatát egy amerikai fálj-szerverről, a gyártó
raktár-készlete egy grammal sem csökken. Valakinek van információja,
eladja, és ugyanannyi marad neki utána is. Az információszolgáltatók
árukészlete kimeríthetetlen. Attól még, hogy évente egy párszor előadást
tartok Darwinról néhány száz társadalomtudomány szakos hallgatónak,
utána nem tudok majd kevesebbet Darwinról. (Tulajdonképpen, pont
ellenkezőleg!) A legrosszabb, ami egy bitekből és bájtokból, azaz
információból álló árukészlettel történhet, hogy elavul – és a valószínűsége
annak, hogy ez évről évre egyre gyorsabban bekövetkezik, meglehetősen
nagy. Az információ, mint áru eme tulajdonságával különösen ígéretes
jelöltté válik egy exponenciális görbéhez.
 Ezidáig kevesen tekintettek úgy az információ növekedésére, mim a
népességnövekedés vagy az ipari fejlődéssel járó szennyeződés
problémájára. Talán most érkezett el ennek az ideje. A biológus Dag Hessen
egyik cikkében egy Nobel-díjast idéz, kinek állítása szerint az agyak
szennyezettsége korunk legnagyobb környezeti problémája. A tudományos
publikációk, folyóiratok, honlapok és konferenciák üde burjánzására utalt,
melyek „legjobb agyainkat” töltik meg (no igen) a töredékek forgószelével.
A legtöbb tudományos cikket, teszi hozzá Hessen, sohasem idézik. Mi lehet
ennek a magyarázata?
Ez nem (csak) egy kutató panaszdala a mértéktelen
információsokaságról. Az információmennyiség exponenciális növekedése
mindenhol szinte ugyanúgy hat. Az információ kis részekre darabolódik,
elveszik az összefüggés, egyre kisebb és kisebb szabad helyekre nyomul be,
keskeny ösvényeket formálva, hogy eljusson az olvasó agyának utolsó
szabad köbcentiméteréhez. Érinti azt az olvasót/nézőt/hallgatót is, aki nem
média fogyasztással tölti fél napját. Hiába néz az ember csak egy híradót
egy nap, vagy netalán tán egy héten és védi magát a többi információval
szemben, ettől még az az egy program nem lesz lassabb. A felosztottság
benyomását csak úgy úszhatjuk meg, hogy amikor szükséges, a lassabb
médiumokat részesítjük előnyben.
*
Az idő a nulla jelé tart. Ebben a fejezetben a felsorolt példák zöme az
exponenciális görbék szokásos típusához tartozik – érvényes ez a
baktériumkolóniára, de a sakk-kockákra és a búzaszemekre már nem.
Vannak görbék, ahol az x-tengely az idő múlását jelzi. Amikor a görbe
jobbra meredek emelkedésbe kezd, azt jelenti, hogy az adott időszakban
több tevékenység is történik. Más szóval az idő sűrítését illusztrálja. Egyre
több információt, fogyasztást, mozgást és aktivitást kell belepréselni abba a
kis időbe, ami az ember rendelkezésére áll, mely viszonylag állandó (bár
akad egy-két félnótás, aki megpróbál „hatékonyabban aludni”). Amikor a
görbe teljesen az égbe szökik, az idő megszűnik létezni. Úgy tűnik, ezek a
furcsa növekedési görbék manapság sok helyre illenek. Többen közülük az
információs technológia elterjedéséhez kapcsolódnak, de ez nem érvényes
mindegyikre. A népességnövekedés továbbra is eléggé exponenciálisnak
látszik, bár bizonyos jelek arra utalnak, hogy a görbe kezd kiegyenesedni.
Ezenkívül a kétszereződési ráta is sokkal alacsonyabb a világ népesedését
tekintve, mint például a turisták, vagy a honlapok számának esetében.
Röviden szólva a turisták, honlapok, könyvkiadás és mobiltelefonok száma
sokkal, de sokkal gyorsabban emelkedik, mint a föld lakóinak a száma.
Ugyanezt mondhatjuk az oslói kávézókról az utolsó öt évben, vagy a
globális tőkemozgásról, vagy a világ légi közlekedéséről. A dolgok
összefüggenek, bár lehet, hogy ez nem teljesen világos. Amikor a népesség
növekedik egy helyen (egy bolygó valamelyik falujában, vagy országában),
szűkebb lesz a hely. Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy többen
fekszenek le éhesen, vagy kénytelenek szűkös lakásokban meghúzódni.
Megnő ellenben a társadalmi komplexitás. Amikor egyre többen tudnak írni
és olvasni, egyre többen járnak iskolába, nézik a tévét, írnak e-mailt,
utaznak busszal, vonattal és repülővel, a hálózat, mely összeköti az
embereket törvényszerűen sűrűbb lesz. Szűkebb lesz a hely a vonzó
telkeken, és megnő a kereslet egy speciális típusú tulajdon, az emberek
életének szabad pillanatai iránt.
*
Magától értetődik, hogy a fejlődés nem folytatódhat a végtelenségig.
Amikor egy növekedési görbe hasonlítani kezd egy függőleges vonalhoz,
azt jelenti, hogy az idő a nullához közelít. Vagyis eltűnik. Mivel ez
lehetetlen, a pillanat zsarnoksága ellenére is, a görbének elkerülhetetlenül
irányt kell változtatnia, amikor egyenes vonalhoz kezd el hasonlítani.
Minden korábbi exponenciális görbe kiegyenesedett. Ez történt az Ebola-
vírussal, és ez történik majd az AIDS-el is. Ez történik most a
népességnövekedéssel, és ez lesz majd az esőerdők kiirtásával is. Azt
azonban nem tudjuk, pontosan mikor és hogyan fog bekövetkezni. Az
esőerdők esetében bizonyosan akkor tapasztalható majd meg, amikor már
nem lesz több esőerdő, és nem feltétlenül előbb. De ahogy a sakkpélda is
mutatja, a görbe akkor is meglehetősen meredeken felfelé mutat, ha
elválasztjuk az első tíz, vagy húsz kockát, jóval azelőtt, Hogy az egész világ
búzatermelése bekerülne a király adóslevelébe. Ha tanulmányoztuk volna a
Microsoft fejlődésének az első tíz évét – 1975-től 1985-ig –, akkor is egy
meredek növekedési görbét kaptunk volna. És akkor Bill Gates még messze
állt attól, hogy a világ leggazdagabb embere legyen. Én nem vagyok sem
matematikus, sem pedig végítélet-próféta. Ahogy én látom a dolgokat,
megeshet, hogy a Csendes-óceánon keresztül folytatott telefonbeszélgetések
percei, a repülési kilométerek és a honlapok száma is exponenciálisan
tovább növekszik még egy ideig anélkül, hogy állandó ökológiai
szükséghelyzetet hirdetnének. De megvan ennek a maga ára, ami abban áll,
hogy az idő a nullához közelít. Tehát egyre többet és többet préselünk bele
minden egyes pillanatba. A kulcsszó a felhalmozás.
Felhalmozás
Az első észak-amerikai szappanopera, amit a norvég tévében vetítettek,
a „Dinasztia” volt. Aligha meglepő módon, a műholdas csatornák, Sky,
Super, megjelenésével egy időben bukkant fel, valamikor a távoli
ősidőkben. 1983-ban, hogy pontosak legyünk. Sok más kíváncsihoz
hasonlóan, én is letáboroztam a barátaimmal a bemutató estéjén a
konyhában a fekete-fehér tévékészülék előtt, hogy megnézzem, mi is ez
tulajdonképpen. Néhány hét elteltével aztán felhagytunk a „Dinasztia”
nézésével, más, fontosabb dolgunk is akadt (leginkább az, hogy feketébe
öltözzünk és komoran a levegőbe bámuljunk valamelyik koncertterem
bárjában ácsorogva, melyeket úgy építettek, hogy lerobbant
üzemcsarnokokra hasonlítsanak). Teltek-múltak az évek. Hat évvel később
úgy hozta a sors, hogy a Karib-tengeren található, trópusi Trinidad szigetére
utaztam antropológiai terepmunkát végezni. Kiderült, hogy a lakosság nagy
része ott éppen a „Dinasztia” sorozatot követi (jóllehet más szappanoperák,
különösen a „The Young and the Restless” nagyobb népszerűségnek
örvendtek). Béreltem egy tévét, és elkezdtem én is újra nézni a
„Dinasztiát”, ha ugyanis az ember terepmunkán van egy egzotikus
társadalomban, lehetőség szerint meg kell próbálnia úgy élni, mint a
bennszülöttek.
Hat éven keresztül nem követtem a sorozat eseményeit, de mindössze
30 másodpercre volt szükségem, hogy felvegyem a cselekmény fonalát.
Más hasonló programokhoz hasonlóan ugyanis a „Dinasztia” is egy
többcsatornás tévére szabott sorozat. A készítők tisztában voltak azzal, hogy
a nézők kezükben a távkapcsolóval követik a műsort, készen arra, hogy a
szünet legkisebb jelére is csatornát váltsanak, feltételeztek a commercial
breaks, vagyis reklámszünetek idejét, minden hetedik petében, vagy
gyakrabban, ezért a drámai csúcspontok, (cliff¬han¬gers), sűrűn követik
egymást. Az ilyen lihegős, állandósult drámaiságnak az ára azonban, hogy
elmarad az előrejutás. Az azonos típusú sorozatokhoz hasonlóan a
„Dinasztia” is egy olyan dráma volt, mely szédítő gyorsasággal egy helyben
állt.
*
A pillanat a fejlődés ellen dolgozik. Az elmúlt tíz évben a legtöbb
európai országnak volt még egy vagy kettő, maximum három nemzeti
tévécsatornája. Sok közülük reklám nélküli. A 70-es évek derekáig a
legtöbb országban a programok zöme fekete-fehér. Az egyik legnépszerűbb
drámasorozat a John Finch regényéből készült „Ashton család” volt. Ez a
sorozat, mely egy brit család életéről szól a második világháború alatt,
kifejezetten lassú és kumulatív. Ha az ember csak egyetlen egy epizódot is
kihagyott, elveszítette a cselekmény fonalát, mert folyamatosan történtek
változások a szereplőkkel és a köztük lévő kapcsolatokban. A műsor lojális,
türelmes nézőket igényelt, nem volt más alternatíva. Ennek következtében a
sorozat megengedhetett magának egy ritmust, melyben a cselekmény lassan
bontakozott ki állandó változások mellett. Míg a „Dinasztia” a pillanatra
alapult, addig az „Ashton család” lineáris időre és szerves növekedésre
épült.
A példát nem azért választottam, mert önmagában olyan érdekes lenne,
hanem mert a kultúra egyik alapvető változását jelzi: a lassú lineáris
kibontakozástól a gyors azonnali változásig. (A politikában is
megfigyelhető a szappanoperával párhuzamos változás, a média-
címsza¬vak¬ban megjelenő kihegyezett megfogalmazás azelőtt, hogy
azokat előzőleg párton belül egyeztették volna.) A televízió az elmúlt húsz
évben egyre gyorsuló médiummá vált, és hasonló a helyzet a rádióval is,
ami összességében egyre inkább zaklatott és kapkodó azáltal, hogy egyre
több csatorna közül lehet választani. A két tévésorozat közötti kapcsolat
hasonlít a könyv és a világháló viszonyához. A könyv egymásutáni: az
ember elkezdi olvasni az első oldalt és követi a meghatározott sorrendet. A
szerző jelöli ki az olvasás irányát, és éppen ezért alkalmazhat lineáris
előremenetelt és kumulatív növekedést a könyv felépítésében. Az olvasó a
megismerés újabb és újabb szintjére ér, egyre nagyobb lesz a rálátása az
egészre, ahogy halad tovább az olvasásban. No igen, legalábbis így történik
mindez ideális körülmények között.
Ahogy arra már korábban is rámutattam, alapvető különbséget találunk
a világháló és a könyvekből, folyóiratokból, újságokból álló könyvtár
között. A legfontosabb talán a hierarchia és a sorrendiség hiánya.
A világháló aktív használóinak már évek óta az az érzése, hogy a
WWW egy sűrű áthatolhatatlan dzsungel, mely minden eltelt nappal egyre
csak nagyobb lesz. Amikor az ember ott kering információra vadászva és
nem találja, gyakran olyan érzése támad, hogy a háló nem más, mint Jorge
Luis Borges bábeli könyvtárról szóló filozófiai meséjének az életre kelt
változata. Ez a bizonyos misztikus könyvtár nemcsak azokat a könyveket
foglalta magában, melyeket megírtak, de azokat is, amelyeket megírhattak
volna – vagyis az ábécé betűinek minden lehetséges kombinációját. Minden
megtalálható fenn a hálón, és minden más is, és ahogy máshol, itt is
ugyanúgy érvényes Murphy törvénye: Általában azt találja meg az ember
elsőként, ami nem is érdekli. Egy kutató megfogalmazása szerint: „Az
internet olyan, mint a világ tengerei. Tele vannak arannyal, de kész vagyon
kinyerni onnan akár egy morzsányit is.” A világháló cenzúramentes,
demokratikus és kaotikus. Már mindenfélét felhalmoztak a hálón, mégis
több lesz napról napra.
*
A töredékek elleni szűrök nem távolítják el a töredékeket. A
legfontosabb eszköz ahhoz, hogy a világhálón manőverezzünk nem egy
hatalmas RAM-mal rendelkező szupermasina, nem is a szélessávú
összeköttetés, vagy a legdivatosabb böngésző (bár mindez jól jöhet), hanem
jó filterek. Hiszen az információs társadalom nincs híján az információnak.
Sőt, túl sok van belőle. Anélkül, hogy kiszűrnénk az elérhető információból
azt, amire nincs szükségünk, elvesznénk. Belefulladna az ember a nulla és
az egyes számjegyekbe.
Sokan ajánlanak segítséget, hogy az ember megtalálja, amit keres, ha
másért nem, azért, mert kifizetődő. Több gazdasági sikertörténet a
cyberspace világából éppen azokról a cégekről szól, melyek
keresőprogramokra specializálódtak. Az első a Yahoo! volt, a legnagyobb
pedig az Alta Vista. Állítólag az ilyen jellegű keresők még a pornográf
oldalak népszerűségét is képesek túlszárnyalni. A maguk egyszerű módján
úgy működnek, mint valami digitális névmutató. Ha például a szaxofonos,
Didier Malherbe elmúlt hónapbeli fellépéseiről akarsz olvasni, vagy az
amerikai választási cirkuszról, netalántán az Apple legújabb modelljeiről,
beírod az adott szót és néhány másodpercen belül megjelenik egy lista az
aktuális honlapok címeivel. Általában egy reménytelenül hosszú lista.
Aztán pontosítod a keresést, mondjuk így: „+USA +ballots +Florida
+November 2000”, majd végül, esetleg többszöri szűkítés után, kapsz egy
használható listát kevesebb, mint 100 találattal. Sikerült leszűkítened az
univerzumot egy mikroszkopikus szegmensre, ami érdekel.
A keresés az Alta Vistán vagy a norvég Kvasiron nem sokkal
bonyolultabb, mint felütni egy digitális telefonkönyvet. De egyre újabb
módszereket fejlesztenek ki az információ megszűrésére vagy azzal a céllal,
hogy segítsék a frusztrált felhasználókat abban, hogy meg tudják védeni
magukat a nemkívánatos információval szemben, vagy azért, hogy valamit
eladjanak nekik. A módszerek, melyeket bevetnek, egyre találékonyabbak
lesznek. Némelyikük kifejezetten rámenős, szinte már-már lehengerlő.
Elképzelhető, hogy némelyikük nemes szándékkal igyekszik rendezni
számunkra az anyagot, de nekem azért kétségeim vannak. Ha esetleg úgy
gondolnád, hogy a világ nem is olyan kaotikus, ajánlok egy olvasói estet,
melynek kiindulópontjaként használhatod a Yahoo kategóriáit.
A megboldogult régi időkben elfogadtuk nagyjából azt az információt,
amit kaptunk, legyen szó akár országos napilapról, akár a nemzeti tévé
hírműsoráról. Manapság a választék határtalan, legalábbis az aktív
internetezők számára. Az ember megrendelhet bizonyos hírszolgáltatásokat,
megkímélheti magát a háborúról és erőszakról szóló hírek olvasásától, mely
kockára tehetné békés éjszakai álmát, vagy nap mint nap követhetjük az
időjárás változását Malajziában, vagy éppen a tőzsdei árfolyamot
Hararéban, esetleg elolvashatunk mindent a legutóbbi hollywoodi filmekről
és ezenkívül más semmit. Az ilyen személyre szóló megrendelések
elérhetők akár e-mail szolgáltatásként, akár közvetlenül a neten. A
Microsoft News esetében kiválaszthatjuk a számunkra megfelelő
kategóriákat az üzleti élettől és az egészségtől kezdve az időjáráson és
sporton keresztül az utazásig, míg az America Online (AOL) különféle
webközpontokat hozott létre más-más témában, gépjárművektől kutatásig,
illetve a helyi hírekig. Az AOL egyébként vállalja a hírek folyamatos
küldését a kiválasztott témákban. De igénybe vehetünk más típusú
szolgáltatást is, amit például az UnCover Real ajánl, egy cég, mely
rendszeresen megküldi a kedvenc folyóirataid tartalomjegyzékét.
Nyilvánvaló, hogy ha az információ megszűrésének ez a módszere
elterjed, kevés marad a nemzeti nyilvánosságból. Akkor aztán semmilyen
garancia nem marad arra nézve, vajon a szomszéd hallott-e a miniszterelnök
legutóbbi felszólalásáról, vagy a legutolsó északi-tengeri katasztrófáról.
Megeshet, annyira lefoglalja az Apple termékfejlesztésének a követése,
hogy el sem jutott hozzá a hír, hogy 2000 tavaszán két kislányt gyilkoltak
meg Kristiansand városának határában. A régi jó médiumoktól eltérően
(vagyis újságok és országos lefedésű tévécsatornák) a világháló híranyaga
nem helyhez kötött és nem prioritált. Első ránézésre minden egyformán
fontos, a távolság pedig nem számít többé, azaz nem kerül nagyobb
fáradságba megnézni a The Hindu elektronikus kiadását, mint a Dagbladet
hasonló változatát.
Minekutána a világhálón minden megtalálható, és nincs bevált módszer
a szemét és az értékes anyag elkülönítésére, minden férfinak és nőnek
magának kell utat törnie a sűrűben, kihasítania a világbeli a számára
szükséges szeletet. Önmagáért beszél a fejlődés újabb vívmánya, a zene
digitális tárolására alkalmas új rendszer az MP3. A legtöbben még mindig
CD formájában vásárolnak zenét, mely a régi bakelitlemezek
továbbfejlesztése. A nyomtatott könyvhöz, illetve újsághoz, hasonlóan a CD
egy kész, befejezett termék kezdettel, közép- és befejező résszel, az ember
nem variálhatja a tartalmat a saját kénye-kedve szerint. Hiába un rá az
ember Beethoven ötödik szimfóniájának első tételére, mégsem cserélheti le
egy Wagner-nyitányra. Szereti vagy sem, ez már bizony így van.
Az MP3 a zene elektronikus átjátszására alkalmas fájlformátum.
Létezik virtuális formában (a számítógépeken történő használatra) és egy
walkman-típusú fizikai lejátszó formájában, a hálón pedig rengeteg ingyen
zene található, amit bárki letölthet. Itt-ott felbukkannak a fizetős
szolgáltatások is, és elméletileg példáid meg lehet vásárolni Beethoven
ötödik szimfóniáját MP3 formátumban. Ez esetben egy jelszóért kell fizetni,
aminek segítségével aztán letölthetjük az egész művet.
Ha megvan a szimfónia MP3-as változata, végre elkerülhetjük az
agyonjátszott első tétel meghallgatását, vagy éppenséggel a lassú második
tételt, az ember a saját szájíze szerint rendezheti a művet. Egy kész CD-től
eltérően egy MP3-as lejátszó lista csak olyan dolgokat tartalmaz, melyeket
az ember ténylegesen meg szeretne hallgatni, például az Oasis egyik száma,
Mahler negyedik szimfóniájának második tétele, Bartók második
vonósnégyesének első tétele, két Beatles klasszikus, valamint Miles Davis
és John Coltrane egy archív felvétele. Aztán ezt az egészet átmásolhatjuk
esetleg egy hordozható MP3-lejátszóra, hogy hallgathassuk a kocsiban vagy
a villamoson.
Az MP3 egy konkrét példa a világháló logikájára. Elméletileg minden
megtalálható a neten, és minden egyes felhasználó maga rakja össze a
töredékekből a saját, személyes egészét. Az MP3 úgy viszonyul a CD-hez,
mint a világháló a könyvhöz.
Az internet passzol, mint kesztyű a kézre és legalább két módon fontos
befolyással bír a fennálló neoliberális ideológiára. A világháló tudvalevőleg
határtalan szabadságot és választást kínál (freedom of choice). A veszteség
oldalhoz írhatjuk ugyanakkor többek között a „belső összefüggést, az
egységet és a lassúságot”.
*
A darabok helyettesítik az egészeket. Közelítünk a fejezet fő
mondanivalójához és prelúdiumként még egy további szempontot meg kell
vizsgálnunk az internet leírásában. A korábban már említett irodalomkutató
(később médiaelemző), Marshall McLuhan (1915-1980) írja a
könyvnyomtatás következményeit tárgyaló, The Gutenberg Galaxy című
könyvében, a haptikus és optikus kultúra közötti különbségről, egy olyan
ellentétről, mely azzal áll összefüggésben, hogy hogyan használjuk
érzékeinket a különböző információs technológiai hatalmak alatt. McLuhan
szerint a modern idők előtti ember „haptikus harmóniában” élt – minden
érzéke egyenrangú volt és egy egységben működött. Az „auditív-taktilis”
érzék (hallás és tapintás) lényeges volt a tapasztalás és felismerés
szempontjából egyaránt. Az írástudás elterjedésével a látás előtérbe került
és kiszorította a többi érzékelést (Platónnál ez már rég bekövetkezett:
gondoljunk csak a barlang-hasonlatára!) Az ember ezáltal beszűkült,
egy¬síkúbbá vált. Az írás „egy szemet adott egy fül helyett” és McLuhan
szemében ez olyan, mint a bűnbeesés. Számára a tiszta lineáris szöveg nem
más, mint egy tördelő és redukáló médium, mely eltávolítja az olvasót az
egész élményétől, melyet összes érzékünk együttes használatával érhetünk
el. A televíziódban McLuhan lehetőséget látott az érzékek egységének
újrateremtésére, melyet az írás forradalma kiszorított, és hatalmas – egyesek
szerint talán érthetetlen optimizmussal tekintett erre a viszonylag új
médiumra, amikor legfontosabb könyveit írta a 60-as években.
Alig egy évtizeddel halála után a WIRED című technológiai
érdeklődésű folyóirat úgy mutatta be McLuhant, mint az internet
védőszentjét. Sok minden, amit a médiumokról általában mondott,
hihetetlenül jól illik a világhálóra is. Egyetértek McLuhan érvelésének főbb
vonalaival, következtetésein azonban pontosan az ellenkezője az övének:
nem a könyv, hanem pont a tévé tördeli szét az egészet. A könyv úgy
viszonyul a világhálóhoz, mint az egycsatornás televízió a
többcsatornáshoz, és a lineáris idő olyan értékes forrás, melynek elvesztését
nem engedhetjük meg magunknak. Nem tudok ellenállni a kísértésnek,
hogy ebben az összefüggésben ne hozzak föl még néhány ellentétpárt, mely
jól illusztrálja az ipari társadalom és az információs társadalom közötti
átmenetet, a nemzetépítéstől a globalizációig és a könyvtől a képernyőig.
Nagyjából így lehetne a változásokat sematikusan ábrázolni:
Ipari társadalom – Információs társadalom
Könyv – Világháló
Egycsatornás tévé
(egységesít) – Többcsatornás tévé
(szétválaszt)
CD/bakelitlemez – MP3
 …és ha már egyszer belekezdtünk, miért is ne folytat-hatnánk:
Életre szóló monogámia – Monogámiák sorozata
Az aranyóra ideje – A rugalmasság ideje
Mélység – Szélesség
Lineáris idő – Töredezett egyidejűség
Az információ hiánya – Az információtól való szabadság hiánya
Ez utóbbi pontokat bővebben is kifejtem majd a következő fejezetben.
Ez alkalommal összpontosítsunk az új információs hatalom egyetlen
hatására és adjunk igazat McLuhannak egy lényeges kérdésben: Korunk
társadalmának információáradata olyan gondolkodásmódot alakít ki, mely
egyre kevésbé hasonlít a lineáris, logikus gondolkodásra, mely olyannyira
tipikus az ipari társadalomban, viszont annál inkább emlékeztet a kapkodó,
asszociatív és költői gondolkodásmódra, mely a modern kor előtti
társadalmakat jellemezte. Ahelyett, hogy a tudást rendezett, logikus
sorrendbe helyezné, az információs társadalom a jelek tömkelegével áraszt
el minket, melyek több-kevesebb véletlenszerű összefüggésben állnak
egymással.
Mindez nem azért történik, mert elterjedt a világháló vagy éppen a
többcsatornás televízió). Sokkal inkább amiatt a tény miatt, amit az előző
fejezetben bizonyítottam, mégpedig azért, mert mostanság mindenből egyre
több lesz.
*
A kortárs kultúra csak megy és megy, de sohasem érkezik meg. Vagy
fogalmazzunk másképpen. A gyorsulás és az exponenciális növekedés,
melyek egyébként közeli rokonok, vertikális felhalmozódáshoz vezetnek.
Mivel a széleket a sajátos érdeklődésű kisebb csoportok foglalják el
(például progresszív rock, elméleti fizika, veteránbuszok,
szociálantropológiai módszerek, ógörög költészet), így egyre több és több
halmozódik egymásra középen. Az űr-metaforából az idő dimenziójára
lefordítva ez azt jelenti, hogy mivel már nincs elég szabad idő, ahol az
információ terjedhetne, így az egyre rövidebb és rövidebb időtartamba
sűrűsödik és halmozódik. A logika, mely a „Dinasztiát” és más több
csatornára épülő, reklám-finan¬szí¬rozta tévésorozatot jellemez, egy az
egyben megegyezik azzal a logikával, mely ahhoz vezet, hogy a
legversenyképesebb híradások rövidebbek, mim azok, amelyeket
leköröznek, hogy a reklámbevágások is egyre rövidebbek lesznek – és igen,
idővel hozok majd több példát is.
A vertikális felhalmozódás fogalma egy könyvből ered, mely
mindenekelőtt a progresszív rockról szól, egy olyan zenei formáról, ami a
hosszú hajú srácok és férfiak között volt különösen népszerű a hetvenes
évek első felében, és amit többé-kevésbé a föld alá kényszerítettek, amikor
a punk hatására nem egyszerűen ciki volt megjelenni a koncertpódiumon
egy rakás szintetizátorral, de kifejezetten menő volt, ha valaki semmilyen
hangszeren sem tudott játszani. (Egy emlékezetes képregény a punk
korszakából Gard Lunde sorozata „Roar Lynol” gitárosról, aki levágta
három ujját, hogy tudjon punk-akkordot játszani. Egy alkalommal azt
mondja neki a menedzser: „Kétszer annyi gázsit kapsz, ha éneklés közben
köpsz is.” De erről talán elég is ennyi.) Sok más dologhoz hasonlóan a
kilencvenes évek második felében a progrock is újjáéledt az internetalapú
retrohullámokon tegyük hozzá, olykor-olykor katasztrofális művészeti
eredménnyel. Bill Martin, észak-amerikai filozófiaprofesszor, kedvenc
együttesei (a Yestől a King Crimsonig) védelmében tartott, széles alapokon
nyugvó védőbeszédében megpróbálja elmagyarázni, milyen kifogásai
vannak az utóbbi évtized technikai alapú tánczenéjével szemben, vagyis a
techno, house, drum’n’bass és hasonló zenei formákkal szemben,
melyeknek aligha van sokkal több közös vonásuk, mint hogy nem-lineáris,
repetitív tánczenék. Véleménye szerint ezek olyan zenék, melyek csak
mennek és mennek, de sohasem érnek célba, ellentétben például
Beethovennel, Miles Davisszel, vagy Led Zeppelinnel, akik nem is indultak
sehová. Az ilyen zene élvezete úgy történik, hogy az ember bemegy egy
zajjal teli helyiségbe, ahol történik egy s más, és addig marad ott, ameddig,
valahogy már nem is olyan jó buli. Martin saját zenéje lineáris és az
előrehaladás jellemzi, vagyis van egy belső fejlődése – bár gyakran találunk
erős improvizációs részeket és elvétve akár anarchikus is lehet. Az új
ritmikus zenéről ezt írja többek között:
 „A posztmodern építészethez hasonlóan, a felhalmozódás mögötti
gondolat az, hogy bármelyik hang elvileg bármelyik más hanggal
összeköthető. Ahogy még a legeklektikusabb épületutánzatnak is kell hogy
legyen valamilyen alapja, mellyel a földbe kapaszkodik, hasonló módon a
vertikálisan halmozódó zene is gyakran egy meghatározó ritmustól függ.
Táncra halmozott transz, gyakran minden különösebb egységes stílusjegy
nélkül.”
Martin szerint ez a zene nem lesz képes igazán újat létrehozni. „A
vertikális felhalmozódás jellemezte megközelítési mód magától értetődően
(sőt fenntartás nélkül) fogadja el azt a gondolatot, hogy a zene (vagy a
művészet tágabb értelemben) most már csak egy kérdés a kombinációs
lehetőségek kipróbálásáról.” Neki ez a véleménye. Akárhogy is, van benne
valami: Felhalmozódás helyettesíti a belső fejlődést ezen a területen is.
Brian Eno, a hihetetlenül tehetséges muzsikus és zeneszerző, úttörő
munkát végzett az új zenei világban, és sok esetben keresztapaként is
közreműködött. Már a hetvenes években kidolgozta „Ambient Music”
elnevezésű ötletét, amely nem-lineáris zene, háttérzeneként is szolgálhat, de
akár meghallgatni is érdemes. Az egyik kiadás a „Repülőtéri zene” (Music
for Airports) nevet viselte. Kevesen vannak, akik közelebbről ismernék a
területet Enonál, és akik ugyanakkor képesek lennének távolságtartóan
reflektálni a dolgokra. 1995-ben naplót vezetett, majd ennek eredményét
(feltehetőleg egy szerkesztett változatot) egy évvel később meg is jelentette.
1995. szeptember 8-án egy vázlatos áttekintést készített a könnyűzene
korszakairól a rock áttörésétől kezdve. Tíz különböző fázissal, korszakkal
dolgozik, egy tizenegyediket pedig a közeli jövőbe helyez el. Az általunk
vizsgált összefüggésben Eno 10. kategóriája az érdekes, az 1991-95 közötti
időszak, vagyis az utolsó öt év. Míg a többi érát olyan címkékkel látja el,
mint „szintetikus pop, 4. világ”, vagy „Glam”, addig a kilencvenes évekhez
azt írja: „lásd ‘64-’68, add hozzá ‘76-’78”. Más szóval semmi új, hanem a
korábbi trendek újjáéledése. Kívülálló, de a könnyűzene iránt bizonyos
érdeklődést mutató egyénként az a benyomásom, manapság mindenből
kapunk egy keveset. Minden elképzelhető retrotrend létezik egymás mellett,
ugyanakkor a régi idők „nagyjai” még mindig nagyok, vagy – mint a
walesi, szentimentális dalokat éneklő Tom Jones esetében – újraélednek a
nosztalgiázok segítségével. A 90-es években volt itt minden, a Beatleshez
hasonló popegyüttesek, heavy metal bandák, akik ott folytatták, ahol a
Purple és Zeppelin abbahagyta ‘75 körül, „új-hal¬lu¬cinációs” együttesek,
melyek a Soft Machine-re emlékeztetnek 1968-ból, vagy a Pink Floydra
1965-ből – és itt vannak még az uralkodó nagy öregek közül is néhányan,
Dylan, Stones vagy Santana.
Ahogy a progresszív politika is egy lineáris haladásba vetett hit hulláma
volt – erős erkölcsi elképzelés a fejlődésről – a progresszív rockzenének is
(és nagyon sok más típusú zenének) volt egy belső haladásba vetett hite.
Képviselői fejleszteni akarták a rockzenét, tovább akartak lépni, valami
újat, jobbat szerettek volna létrehozni. Martin eszmefuttatásának
kiindulópontja a különbség e között a koncepció, illetve az újabb, nem-
lineáris zene között, amikor a modern és a posztmodern zene közötti
eltérést tárgyalja, ez utóbbi iránt én is csak mérsékelten lelkesedem. (A
modern kortárs zene bizonyos értelemben nem-lineárisnak mondható szinte
az elmúlt 100 évben.) Valójában itt két dolog van, ami közvetlenül
kapcsolódhat a mi témánkhoz.
Az egyik, hogy a különféle trendek egymásra történő „felhalmozódása”
nem változást, csak recirkulációt jelent. A rock- és a popzene feltehetőleg
csak felszíni jelenségek, kortárs barométerként is működhetnek. Amikor
egy slágerlista élén olyan szereplőket találunk, mint a Beatles-klón Oasis,
geriátriai együttesek, mint a Stones (számolhatjuk a napokat, mikor kap
Jagger és Richards járókeretet), vagy a Phil Collins típusú petyhüdt, suttogó
bariton (ki hitte volna 1975-ben, hogy a Genesis és a Brand X dobosáról –
legjobb formájában úgy játszott, mint egy felturbózott polip néhány évvel
később kiderül, hogy ő Elton John?), az alighanem annak a jele lehet, hogy
egy kultúra nem képes megújulni. Martin megfogalmazása szerint: nem
valódi kreativitás, hanem az új kombinációik áradata.
A másik fontos dolog, hogy radikális különbségek találhatók a
rock/dzsessz, illetve az új ritmikus zene hallgatási módja között. Ez utóbbi
csak szól és szól, míg az előzőnek van kezdete, hosszú középrésze (belső
fejlődés) és befejezése. Érdekes megjegyezni, hogy sokak számára, akik
repetitív muzsikával foglalkoznak, az indonéz ga¬me¬lán zene jelentett
jelentős inspirációs forrást, többek között a kortárs zeneszerző, Steve Reich
számára is. Ez egy ciklikus, szuggesztív zene, ahol a témák gyakran
ismétlődnek minimális változtatásokkal, hagyományos rituális kultúrában
alakult ki, ahol egyetlen lineáris fejlődési fogalmat sem találunk.
Azoknak az olvasóknak, akiknek semmilyen viszonyuk nincs a gamelán
zenéhez, a minimalizmushoz, a trip-hophoz, vagy a progresszív
rockzenéhez, bizonyára különösnek és ezoterikusnak tűnhet ez a fejtegetés.
De ennél azért többtől van szó. Valahol az információs korszakról szóló
háromkötetes műve közepén Manuel Castells megemlíti az új kor
muzsikáját is. Korunk klasszikus zenéjének tekinti (vitatható állítás, de
most hagyjuk), és úgy jellemzi, mint „a pillanat és az örökkévalóság kettős
vonatkozásának: én és az univerzum, önmagam és a világháló”
kifejezésformája. A sivatagi szél, vagy a tenger moraja alkotja a hátterét
számos repetitív mintának, melyből a new age zene ötletet merít. Időtlen és
szűnni nem akaró.
Fogalmazzunk másképpen. Amikor az információ növekvő mértékben
és fokozódó tempóban kerül átadásra, egyre nehezebbé válik az
elbeszélések, sorrendek, fejlődések kibontakozásának a megalkotása is. A
töredékek azzal fenyegetnek, hogy egyeduralkodóvá válnak. Ez
természetesen következményekkel jár arra nézve is, hogyan viszonyulunk
mind a művészethez, munkához, mind pedig az életvitelünkhöz. Ok okozat,
belső szerves növekedés, érés és tapasztalat, az ilyen és hasonló kategóriák
hatalmas nyomásnak vannak kitéve az ilyen helyzetekben. A zenei példákat,
melyek ugyan vitathatók, csak illusztrációnak szántam. A jelenség, mint
olyan persze ennél sokkal összetettebb. Hozhattam volna más példát is: az
újságírást, oktatást, a munkát, politikát vagy a magánéletet ugyanúgy érinti
a vertikális felhalmozódás. Vegyük először az újságírást.
*
Minden inflálódik. A televízió nyomorúságáról írt mély kritikai és
pesszimista pamfletjében a szociológus Pierre Bourdieu egy ismert, de
korántsem lényegtelen érvet fejteget. Állítása szerint a tévé felaprózott ideje
gyors váltásaival és szűkre szabott zsurnalisztikájával olyan intellektuális
kultúrát hoz létre, mely egy bizonyos típusú résztvevőre tart igényt. Őket
nevezi Bourdieu gyorsgondolkodóknak (fast-thinkers, Bourdieu maga is az
angol ki fejezést használja). Amíg a belga képregényhős, Lucky Luke arról
híres, hogy gyorsabban kapja elő revolverét, mint a saját árnyéka, addig a
fast-thinkers „olyan gondolkodók, akik gyorsabban gondolkodnak a
gyorsuló golyónál”. Ők azok, akik az egyenes adás pár percében meg tudják
magyarázni, mi a gond az EU gazdasági politikájával, miért kell az
embernek a nyár folyamán elolvasnia Kant A tiszta ész kritikája című
művét, vagy éppenséggel kifejtik a rasszista kvázitudomány eredetét.
Néhány nagy koponyának időre van szüksége, hogy elgondolkodjon, és
helyre, hogy pontosan kifejezhesse magát. Ők láthatatlanok maradnak és
gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakorolnak ezekben a felfokozott
időkben. (Bourdieu érvelése mellesleg sokban emlékeztet arra a
következményre, hogy egy politikus legnagyobb tőkéje nem a politikai
mondanivalója, átfogó elképzelése, hanem médiaszereplése lett. Egyébként
ez sem hat az újdonság erejével; a televíziózás őshazájában, az USA-ban
kezdődött, John F. Kennedyvel, aki sikeresebben tudott mosolyogni Richard
M. Nixonnál.) Így teremtődnek tehát azok az emberek, akik golyószóró
tempóban beszélnek, nagybetűvel, vastagon szedve, akik befurakodnak és
befolyásra tesznek szert – szemben a szakértő, pontos részletezőkkel.
No és mi a probléma ezzel? Miért kell a gyors és precíz gondolkodással
megáldott embereket így meggyanúsítani? Röviden: Mi a baj azzal, ha
valaki gyorsan gondolkodik? Valójában semmi különös, ha csak az nem,
hogy bizonyos gondolatok csak lassan gondolhatók végig, és bizonyos
érvelések csak összefüggően értelmezhetőek, türelmetlen, kotnyeles
újságíró nélkül, aki állandóan félbeszakítja a programot a „tovább kell
mennünk” megjegyzéseivel (tovább? hova?). A Bourdieu által említett
egyik példában sok egyetemi oktató magára ismerhet. Néhány évvel ezelőtt
jelent meg a La Noblesse de l’état című tanulmánya a jelképek hatalmáról
és az elitképzésről a francia oktatásban. Bourdieu-t már vagy 20 éve izgatta
ez a téma, és hosszabb ideje dolgozott a könyvön. Az egyik ilyen elitiskola
igazgatója vitát szeretett volna rendezni Bourdieu-vel, ahol az iskola
képviselője védte volna a rendszert, míg Bourdieu támadta volna azt.
Bourdieu keserűen így kommentálta: „És még csak gőze sem volt arról,
miért utasítottam vissza.”
 Van valami, amit Bourdieu nem tárgyal világosan, de igencsak közel áll
a romájához, az a következmény, hogy minden inflálódik. Ha meghívták az
embert, hogy részt vegyen egy tévé- vagy rádióműsorban, még a 90-es évek
csatornabővülése előtti időkben, alaposan felkészültünk. Az ember
megborotválkozott (még ha éppen a rádió is volt az a médium), odafigyelt,
hogy az inge rendesen ki legyen vasalva és a nyakkendője is úgy álljon,
ahogy kell, majd a torkában dobogó szívvel és néhány előre begyakorolt
mondattal lépett a stúdióba. Manapság egyre többen vannak, akiknek
derogál részt venni egy tévé- vagy rádióműsorban, ha mégis megteszik,
közreműködésük enervált, lélektelen (könnyű ezt mondani, ha az ember
csak úgy véletlenszerűen egy vitaműsorra kapcsol). Minél több a csatorna,
annál kevesebb mindegyiken az értékes program. Lassan úgy áll a helyzet,
gyanítani lehet, hogy Andy Warhol alábecsülte állítását, amikor
McLu¬han¬tól inspirálva azt állította, hogy a jövőben bárki 15 perc alatt
híressé válhat, (talán másodpercet kellett volna mondania?)
A felhalmozódás és a gyorsulás másik következménye a média
világában az a tendencia, hogy a hírek egyre rövidebbek lesznek. Egy
megfáradt vicc a bulvársajtó próbálkozásairól, hogy felülkerekedjenek
egymáson a „háborútípusok” használatában, arról szól, hogy amikor majd
valóban háború tör ki az újságok címlapjain, már csak egy „H”-nak marad
hely. A vicc tulajdonképpen a süllyedő határhaszon elvét példázza. A
gazdasági oktatás alapszintjén az előadók szívesen hoznak fel étellel és
itallal kapcsolatos példát, amikor ezt az elvet magyarázzák: Ha szomjas
vagy, az első üdítő nagyon értékes számodra. A második üdítő is eléggé
értékes, mert még nem múlt el teljesen a szomjúságod, és talán veszel egy
harmadikat is. De még rengeteg doboz üdítő sorakozik a bolt hűtő-polcán,
melyek hirtelen teljesen elveszítik jelentőségüket; többé már egy fillért sem
vagy hajlandó fizetni értük. A bélszín értékes (és szó szerint megbecsült), ha
egy hónapban csak egyszer jutsz hozzá, de ha mindennapos étellé válik,
drámaian csökken az értéke minden egyes bélszínszeletnek. Gyerekkorom
egyik kedvenc mesekönyve, az Ole Risengrynsgrøt, (Tejberizses Ole)
szintén ezt a tanulságot fogalmazza meg. A főhős Ole, miután keresztülette
magát a kedvenc ételéből, a tejberizsből készült falon, és eltöltött néhány
napot a mézes-mázas Slaraffenland országban, melynek kerekre dagadt
lakói üdítőt szürcsölnek a szökőkutakból, mérhetetlenül elégedett lesz egy
darab barnakenyérrel és egy pohár tejjel. A határhaszon fogalmát tehát úgy
definiálhatjuk, mint az utolsó egység értékét, amiért fizettél/amire hajlandó
vagy időt és figyelmet fordítani. Bár ez az elv korántsem alkalmazható
mindenre, amiről itt szó esik (sokfajta tevékenység, mint például a
szaxofonozás csak egyre jobb lesz, minél tovább csináljuk), mégis fontos
bepillantást nyerhetünk a hírek, illetve tágabb értelemben az információ
előállítási módjába, ebben a megvilágításban könnyű észrevenni, hogy
idővel több kell, mert a címzettek, ahogy manapság hívják, közönyössé
válnak. Sok szó esett már erről a kritikai médiakutatásban, amit szívesen
írnak le azzal a klisével, hogy „a határok eltolódása”.
Ezzel egy időben – és itt ez a lényeges – azok, akik a híreket és a többi
információt naponta termelik, azt tapasztalják, hogy milyen kevés hely jut
nekik. Akkor, ami kor az információnak még csupán néhány forrása létezett,
a felhasználók nyugodtan olvashatták a hírhasábokat oda és vissza; most
viszont biztosan lemaradnak valamiről, amennyiben néhány pillantásnál
többet időznek egy dolognál. Hiszen annyi minden másra oda kellene
figyelniük. Vessünk egy pillantást a polcokra egy nagyobb újságárusnál, és
máris érthető lesz, mit akarok mondani. Ezenkívül a felelős szerkesztőket és
a szerkesztésben részt vevőket minden médiatípusban – tévé, internet, rádió
és nyomtatás – a rövidítésre szorítanak. Még sohasem hallottam a 90-es
években egy szerkesztőt arról panaszkodni, hogy egy újságíró röviden írna.
(Az ember Természetesen álmodozhat: „Te, figyelj csak, az interjú azzal a
fickóval, nem rövid egy kicsit? Nem t’om, mintha mondott volna még mást
is, nem? Úgy értem, nagyon világos, meg bombasztikus, meg minden, de
nem lenne egy hangyányival jobb, ha benne hagynánk minden kis részletet,
amit említett, hátha így nem értik félre, és elkerülhetjük utána az én-azt-
mondtam-de-ő-úgy értette típusú vitát az újságban? No, írsz akkor még
vagy száz sort hozzá?”)
Hírek a WAP-on, egyelőre ez a legújabb módi, nem több mint egy
főcím az újságban. Leginkább az ember füle körül zümmögő bosszantó
rovarra emlékeztet (Hírek a WAP-on – augusztusi szúnyoginvázió a
Finnmarks¬vid¬dan.) Mégis van azonban egy tendencia arra nézve, hogy
ezek a stratégiák előbb-utóbb győzedelmeskednek. Minél több információ
képes bepréselni magát az ártatlan polgárhoz, annál kevesebb időt tud
fordítani az egyes darabokra. Az információ határhaszna drámaian süllyed,
tehát egy bizonyos számú szó vagy kép után – magas az első tíz
másodpercben, de utána?
A leggyakoribb kifogás szerint a lassúság éppen hogy a „reneszánszár”
éli. Példaként szívesen emlegetik a rádióelőadások újjáélesztését
Norvégiában, a 90-es években, többek között a P2-Akadémia című
rádióműsor segítségével. Itt a lassú gondolkodók összefüggő monológgal
élvezkedhetnek majd egy félóra hosszan. A hallgatók imádják.
*
A lazaság elvágja a hosszú sorokat. A gyors gondolkodókat előnyben
részesítik, míg a lassú gondolkodók duzzognak, kilépnek, vagy olyan
esszéket írnak, mint „A tájékoztatás problémája”, ahol Dag Solstad
panaszkodik a műveltség hanyatlásáról. Solstad és Bourdieu távolról
sincsenek egyedül, és még kevésbé eredetiek. A hagyomány, amihez
csatlakoztak, talán Tocqueville támadásával indult az észak amerikai
telepeskultúra ellen, de valódi kibontakozását a kér háború közötti
kultúr¬pesszi¬mista Frankfurti Iskola jelentette. (Horkheimer és Adorno
volt a két kulcsfigurájuk). Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezek
a kellemetlen kritikák tévednek. Történt egy s más. Amikor Neil Postman
kritikus arról panaszkodik, hogy a mai diákok már nem használják, a „mert”
szót a feladatok megoldásában, ugyanarra a problémára mutat rá, mint
Bourdieu és Solstad, és amelyek továbbá azokkal az ellentétekkel
illusztrálhatnak, melyeket a fenti táblázatba írtunk. Az összefüggések
szertefoszlanak, ha a nyughatatlanság, vibráló pillantások és az ütős
oneliners határozzák meg az alapot. Johan Galtung írja
visszaemlékezéseiben diákjairól, akiket az utolsó években tanított:
„És túl sokan szenvednek krónikus káprázatban, a valóságot egyidejű,
részletes, gazdag képekben élik meg, nem pedig az időn átívelő okozati
láncszemek, következtetések sorozataként. Az embernek mindkettőre
szüksége van, de a dolgok mai állása szerint megölik lassan a gondolkodás
képességét, a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás képességének
kedvéért – egy érzékorgia, mely aligha alkalmas a szellemiségre.”
 A 2000 ravaszán megjelent Mjøs-válogatás sokat vitatott besorolásában
a felsőoktatásról és kiíratásról áll egy érdekes megfogalmazás arról, hogy
igyekeznünk kell választékot biztosítani „a nappali tagozatot választó
hallgatóknak”, vagyis akik teljes időben tanulnak. Mintha a tanulás valami
olyasmi lenne, amit az ember nem egész, nap művel! Norvégia minden
egyetemi és főiskolai oktatója észrevehetett egy fokozatos változást az
1970-es évek óta. A tanulmányi támogatás csökkent, így szinte a legtöbb
hallgató fizetett munkát vállal a tanulás mellett. Korábban a diákok
különösen a hosszú nyári szünet alatt dolgoztak; idővel aztán megszokottá
vált a hétvégi munka, és ma már az a benyomásom (sajnos nem találtam
erre vonatkozó adatokat), hogy a munka és a tanulás a legtöbb hallgató
számára elválaszthatatlan egységet képez, ahol nehéz megmondani, melyik
fele a fontosabb. A tanulás nem olyasmi, amit az ember csinál, hanem egy
része a totális élményválasztéknak, mely egy fiatal, városi és kötetlen
ember létét képezi. Hogy így alakult, a hosszadalmas tanulás sajnálatosan
megjósolható eredményeként, nem a diákok hibája. Hozzánk hasonlóan, ők
is a vertikális felhalmozódás áldozatai. A tanulással versenyző
tevékenységek kínálata évről évre nő. Nehéz ellene védekezni. Mindig van
valami, amit az embernek először meg kellene, meg akar csinálni, mielőtt
leül, és egy félévet áldoz A tiszta ész kritikájára, a Hamletre, vagy bár mi
másra. De ahogy azt minden tisztes egyetemi ember tudja, a bonyolult
anyagok valódi elsajátításához hosszú és összefüggő időre van szükség.
Átvirrasztott éjszakák és álmatlanság. Időnként étvágytalanság.
Önmegtagadás. Gondok a szerelmi életben. Eltávolodás a világtól. Mély
koncentrálás. (És a régi időkben még azt is hozzátettük volna: Tengernyi
erős kávé és bagó.) Még találni ilyen egyetemi hallgatót is, de a nagy
többség azért már más típus. Amikor konzultációra jönnek, úton vannak
egyik helyről a másik felé: napjaikat széleskörű tevékenységgel töltik meg,
a kluboktól a fizetett munkáig, tévézéstől a baráti együttlétig. Ha követni
akarják az eseményeket, és – nem kevésbé — a kedvező lehetőségeket a
munkaerőpiacon, nem zárkózhatnak be éveken keresztül egyfajta szerzetesi
életmódba. Helyzetük a sajátoméra emlékeztet, jóllehet annak az oka, hogy
a saját kutatási időm darabokra forgácsolódott nem a külső munkák iránti
szükség, mozilátogatások, városban töltött esték vagy bármi más volt,
hanem a hatalmas mennyiségű lazaság. Ez legkülönbözőbb feladatokat
jelenthet, mint megválaszolandó e-mailek, éppen csöngő telefon, szakmai
véleménynyilvánítás, előadás a szélesebb közönség számára,
megbeszélések, az anyagok elmentése, repülőjegyek megrendelése,
papírposta, elolvasandó anyag dokumentálása, és így tovább. Mielőtt az
ember leülne, hogy hozzáfogjon valamihez, ami igazán fontos, mindig van
valami más, amit még előtte meg kell tennie. Egy olyan helyzetben, ahol
sok megoldásra váró feladat várakozik, az ember vagy azt választja először,
ami épp a keze ügyébe esik, vagy azt, amelyik a legsürgősebb. Nem csoda
tehát, ha nagyon sok kutató, aki tervezi főművét, soha néni tud igazán
nekikezdeni. Az embernek ugyanis mindig van egy fölösleges félórája, de
soha nincs öt év fölöslege. Az információ mennyisége rohamosan
növekszik, jóval gyorsabban a népesség növekedésénél, és ezért jut
természetszerűleg több mindegyikünkre. A határhaszon a nullához közelít,
és úgy könnyebb előcsalogatni néhány morzsányi figyelmet, amennyiben az
információt egyre kisebb csomagokban adagolják. Csomagok, melyek
toronyként egymásra halmozódnak, és hamarosan felérnek egészen a
holdig.
*
Az egyre kisebb kockák halmozódása igazi kézimunka, mely itt is ott is
terjed. Ritmikus tánczene, a világháló, többcsatornás tévé, újságírás, tanulás
és kiíratás csak néhány az említett példák közül. Az ember egyre nagyobb
mértékben tudja kombinálni a kiválasztott kockákat (erre a technozene egy
kifejezetten találó példa). Néhány ezek közül mérhető, de a teljes hatás
nem. Azt csak megtapasztalni lehet. Mindenből egyre többet halmoznak
egymásra, akár egy gigantikus legotorony, ahol a kockáknak semmilyen
más közük nincs egymáshoz, mint hogy véletlenszerűen egymásra
rakhatóak (de ugyanúgy akármelyik másik kockára is halmozható). Az
instant szó mint ismert, azt jelenti pillanat, és nem a Nescafé globális
sikerének köszönhető, hogy kulcsfontosságú fogalommá vált korunk
megismerésében. A pillanat futólagos, felületes és intenzív. Amikor a
pillanat lesz minden, amiért élünk, nem marad többé hely az
építőkockáknak, melyek csak egy bizonyos minta alapján illenek össze a
többi kockával. Mindent ki kell tudni cserélni minden mással és azonnal. A
belépőjegynek olcsónak kell lennie, a teljesítménynek pedig alacsonynak. A
történelem mellékes lett, és így eltűnik a jövő is mint a lehetőség horizontja.
Az utolsó, ami még megmarad egy remegő, frenetikus és túlcsordult
pillanat. Amikor ez bekövetkezik, biztosak lehetünk benne, hogy elértünk
egy határértéket. És még mindig van egy darab. De a felhalmozás sokak
számára érvényes erejű és néhány esetben váratlan területeken is, mint a
fogyasztás, munka és még a személyes identitás kialakítása is. Ez a
következő fejezet témája.
A legokockák mindennapos élete
„Ez a Norvég Rádió Állandó Hírcsatornája, 15 óra 2 perc. Mint azt
bizonyára sokan hallhatták már Ole Gunnar Solskjær¬nek ma délelőtt, öt
perccel tíz előtt, gyermeke született, részletekkel szolgálunk a történtekről.”
Norvég Állami Rádió 2000. jún. 9.
(saját visszaemlékezésem alapján)
„Egy munka mindig kitölti az elvégzésére rendelkezésre álló időt.”
Parkinson törvénye 1955-ből
Így hangzik egy 1995-ben írt krónika első bekezdése: „Egy tipikus
munkanap az életemben azzal kezdődik, hogy bemegyek az irodába,
felteszem a kávét, bekapcsolom a Macintoshom, és lejátszom a telefon
üzenetrögzítőjére érkézért üzeneteket, miközben jegyzeteket készítek
azokról az üzenetekről, melyeket később meg kell válaszolni. Ezek után
kinyitom az elektromos postaládámat, és átnézem a bejövő maileket, majd
elmegyek a postáért. A kupacban bizonyára van egy-két kiadóktól érkezett
reklám, felkérés előadásokra, valamint néhány tucat szakfolyóirat
tartalomjegyzéke, melyeket az ember rendszeresen átfut, hogy naprakész
maradjon. Aztán jöhet az internet, ahol nyolc kilenc olyan oldalra fizetek
elő, ahol globális eszmecsere folyik a munkám számára releváns témákban.
Ezzel egyidejűleg megkísérlek elolvasni egypár újságot is.
A nap folyamán elküldök 3-6 faxot, és körülbelül ugyanannyit kapok is,
küldök és kapok mintegy öt e-mail üzenetet, van tíz-tizenöt telefonom, és
írok három-négy levelet. A nap nagy része tulajdonképpen ezekkel az
önmagukban nézve kis feladatokkal telik. És akkor még csak bele se
kezdtem abba, amiért valójában bent vagyok a szobámban, vagyis kutatás,
oktatás, a tudásom továbbadása. Ritkán adódik idő két összefüggő gondolat
végiggondolására, vagy két összefüggő oldal elolvasására munkaidő alatt.
Egy újságcikknél hosszabb szöveg megírásához a legtöbb egyetemi oktató a
hétvégéket, vagy a szabadságát, esetleg a késő esti órákat használja fel –
lehetőleg minél távolabb a telefontól.”
*
Valami megváltozott, mióta ezt a szöveget először megírtam. Már nem
fizetek elő internetes oldalakra (e-mail listákra); cserében viszont jóval több
e-mailem érkezik. Már nem küldök olyan sok faxot sem, és jelentősen
csökkent a papírpostám is. Egyébként pedig nem tagadhatom, hogy a
munkanap leírása nagyon jól illene a mostani napjaimra is és nem csak az
én napjaimra, hanem ezer és ezer más ember napjaira is, akikre különböző
módon ugyan, de hatnak az információs társadalom mellékhatásai.
Ez a fejezet róluk (rólunk) szól majd, azaz a termelőkről, fogyasztókról
és családtagokról. De először még ellátogatunk egy másik helyre.
Az eleai Zénón, aki időszámításunk előtt az 500-as években élt, a
filozófus Parmenidész egyik legtehetségesebb tanítványa volt. Mestere azt
tanította, hogy a mozgás csak illúzió – valójában minden mozdulatlan –, és
Zénón megpróbálta bebizonyítani, hogy Parmenidésznek igaza van. Az
elméletet négy paradoxonnal támasztotta alá, melyek közül az Akhilleusz és
a teknős a legismertebb.
Képzeljük el, amint Akhilleusz versenyt fut egy teknőssel. A teknős
lassú, Akhilleusz viszont a legjobb formájában van. A teknős viszont előnyt
kap. Éppen ezért, Zénón állítása szerint, elméletileg képtelenség, hogy
Akhilleusz megelőzze. Először el kell érnie azt a pontot, ahonnan a teknős
indult, de akkorra a teknős már továbbment. Utána az új pont felé kell
futnia, de onnan a teknős ismét arrébb vonszolta magát. És így tovább ad
infinitum. Mindenegyes alkalommal, amikor Akhilleusz eléri ahhoz, a
ponthoz, ahol a teknős volt néhány pillanattal korábban, a teknős már
mozdult is tovább. A távolság egyre kisebb lett közelített a nulla felé –, de
elvileg Akhilleusz sohasem tudta megelőzni a teknőst.
 Jóllehet Arisztotelész meg volt róla győződve, hogy Zénón téved
(érthető is, hiszen a valódi világban nyilvánvalóan lehetséges, hogy
megelőzzék egymást), a paradoxont mégsem sikerült kielégítő módon
feloldani egészen Henri Bergsonig. Bergson az Essai sur les donnés
immédiates de la conscience (1889. Idő és szabadság) című művében éles
választóvonalat húzott az idő és a tér közé. Úgy vélte, az időnek, mint
időtartamnak, semmi köze nincs a térhez, és Zénón elképesztő paradoxonja
annak köszönhető, hogy „idő-pontokat” hozott létre, vagyis az időt helyhez
kötötte, mely Bergson szerint csalás.
No de ennyi elég is ebből. A korábban említett számos példa a
gyorsulásra, illetve felhalmozásra csupán perverz lábjegyzet Zénón
legismertebb paradoxonjához képest. Zénón ráirányította a figyelmet az idő
és a tér közötti összefüggésre. Következtetése szerint a haladás képtelenség,
következésképp illúzió. (Gondolkodott már valaki azon, miért híresztelik a
filozófusokról, hogy nincs sok közük a valósághoz?) Egy ilyen
következtetés ez esetben nem igazán helyénvaló, az azonban nyilvánvaló,
hogy az idő és a tér közötti viszony drámai változásokon ment keresztül a
kommunikációs technológiában végbement újításoknak köszönhetően. A
teoretikusok már régóta divatos fogalmakat javasolnak a folyamat
megnevezésére: Baudrillard a tér/idő tengely implóziójáról beszél; Anthony
Giddens a tér/idő-koordináták összeomlásáról szól, Paul Virilio rámutatott,
hogy egy késedelem nélküli időben élünk, Manuel Castells pedig arról ír,
hogy a hely terét felváltotta az áramlatok tere, és így tovább.
Többé már nem lehetséges úgy gondolkodni, hogy egy bizonyos
időtartam egy bizonyos távolságnak felel meg. Ezért érezhetjük fenyegetve
a késéseket, a szüneteket, a lassúságot oly módon, ahogy azt kifejtettem az
előző fejezetekben. Ilyen előzmények után engedtessék meg nekem, hogy
korszerűsítsem és megreformáljam Zénón paradoxonját Eriksen
paradoxonjaként: Amikor az időt elaprózzuk megfelelően kis darabokra, az
a végén megszűnik létezni. Más szóval megszűnik létezni, mint időtartam
(mely feltételezi, hogy a cselekvések bizonyos ideig tartanak), de továbbra
is fennmarad, mint egy pillanat, melyet éppen utolér a következő pillanat.
Hasonló mintát fedezhetünk fel sok, látszólag teljesen különböző területen
is. Korábban választhattunk meghatározott számú állandósult életstílus
közül, melyet többé-kevésbé világosan lehetett definiálni: Vagy egy ilyen
típus vagyok, vagy pedig egy amolyan. Vagy a hajózásnak szentelem az
életein, vagy elmegyek dolgozni az Üdvhadseregbe. Vagy igazi radikális
vagyok hosszú hajjal, kerek szemüvegkerettel és „progresszív NATO-
véleménnyel”, vagy pedig jól fésült jobboldali öltönyös, rendszerhű
felfogással mindenről, a gyerekneveléstől az atomfegyverig.
Olyan ez, mintha a klasszikus modern ember születésekor ajándékba
kapott volna egy doboz színes lego¬koc¬kát azzal az utasítással, hogy
használja azt saját maga személyes identitásának megalkotására. Egy halom
használati utasítás jatt hozzá, amivel az ember kísérletezhetett fiatalsága
alatt – akarok kalózhajó lenni, egy vár, vagy egy nagybirtok? Aztán az
ember a 20-as éveiben, vagy valamivel később nagy vonalakban el is
készült. Manapság pedig nagyon úgy tűnik, hogy az ember születésekor
megkapja ugyan ugyanazt a legokészletet, de a használati utasításoknak
nyoma veszett. Ezáltal arra vagyunk kényszerítve (megadatott az a
szabadság), hogy a saját fejünk után hozzuk létre identitásunkat, a reklámok
megbízhatatlan és rövid távú segítségével. Az eredmény pedig ingatag,
mérnöki szempontból megkérdőjelezhető építmény, mely minden nap egy
kis újításra szorul, és amelyet néha az alapjaitól kezdve teljesen át kell
építeni.
Ez a metafora egy kis szerencsével több olyan területre is érvényes,
mint a személyes identitás (ki is vagyok én tulajdonképpen), munka és
szakmai karrier, családi élet, fogyasztási szokások, ízlés és politikai
meggyőződés. Meg fogom mutatni, hogyan befolyásolja a pillanatra történő
figyelem, a felhalmozódás, a legokocka-szindróma társadalmunk központi
életvitelét, a munkát, a családi életet, a szabadidőt és a fogyasztást. Azok a
változások ugyanis, melyek életünk ezen meghatározó területein mennek
végbe, egy bizonyos mintát követnek, melyeket már korábban is tárgyaltam
olyan kulcsszavak alatt, mint gyorsulás, felhalmozódás és exponenciális
növekedés.
*
A felgyorsult munka biztosítja ugyan a rugalmasságot, de elveszi a
biztonságot. Egy fontos és nem kevésbé befolyásos kis könyvben az új
gazdaság életmódra és személyiségre gyakorolt hatásáról Richard Sennett
leírja, miként élték meg az életükben keletkezett vákuumot a 90-es évek
gazdaságának sikeres résztvevői – rugalmas, alkalmazkodóképes, a
technológia terén tehetséges emberek. Nem arról a típusról beszél, amelyik
nem házasodik, és a mítosz szerint fejletlen szociális élete van, hanem
azokról az emberekről, akik struggle to have life (harcolnak, hogy legyen
életük), ahogy ezt Észak-Amerikában mondani szokás. Olyan
munkaterületeken dolgoznak, mint a pénzügy, honlaptervezés, elektronikus
vásárlás, reklám, újságírás, és így tovább, és sokan vannak. Részben olyan
ágazatokban tevékenykednek, melyek még nem léteztek tíz vagy húsz évvel
ezelőtt, részben pedig olyan ágazatokban, melyeket a számítógépes
technológia radikálisan átalakított. Gondoljunk csak a különbségre, milyen
volt külföldi tudósítónak lenni a műholdas televíziós közvetítés előtti
időkben és utána, és milyen volt a telekommunikációval kapcsolatos munka
kb. 1990 előtt a maihoz viszonyítva: A régi időkben a telekommunikáció
telefonoszlopokról és vezetékekről szólt. A telefontársaság mérnökei hogy
odavoltak, jó okkal, hogy ebben a lehetetlenül dimbes-dombos országban,
ahol élünk – telis-tele hegyekkel és fjordokkal – 99%-os lefedettséget értek
el, köszönhetően az értékes infrastruktúra drága, de állandó fejlesztésének.
Tíz évvel később a Telekommunikáció elsősorban műholdalapú
telekommunikációt jelent, azaz SMS-üzenetek, mobiltelefonálás, internet,
valamint videokonferenciák. Az 1990-es évek közepétől a világon minden
évben több mobiltelefon-előfizetést adnak el, mint vezetékes telefon-
előfizetést. A harmadik világ országaiban, mint például Kína, sohasem
fognak kiépíteni egy fizikai értelemben vett hálózatot telefonoszlopokból
keresztül-kasul az országban. Vannak egyszerűbb módszerek is arra, hogy a
lakosságnak telefonszolgáltatást nyújtsanak.
A telekommunikáció remek példa, mert így két legyet üthetünk egy
csapásra: Ez az újfajta technológia alkotja az új társadalom gerincét, és
meghatározó jelentőséggel bír az új munkaformára, felhasználói formára,
stb.; és egyben egy olyan ágazat is, mely ki van téve a versenynek és
kiszámíthatatlan. Az új helyzetben a szolid munkavállalóknak és
tapasztalattal teli veteránoknak nincs magas piaci értékük.
 Sennett bemutatja azokat az embereket, akik felszabadították magukat a
futószalagok és blokkolóórák monoton rutinja alól. Flexibilis szakmájuk
van. Utazgatnak, rengeteg e-mailt küldenek és kapnak, és felsőbb nyomásra
mobiltelefonjukat állandóan bekapcsolva tartják. Karrierjük érdekében már
többször költözködtek (az észak-amerikaiak az európaiaknál sokkal kevésbé
röghöz kötöttek). Állandó megújulási nyomás alatt élnek, modernizálnak,
majd sarkon fordulnak és megváltoztatják a stratégiájukat. Kevés hely
marad a rutinnak munkájuk során. Sennett jó néhány emberrel
elbeszélgetett és a legtöbbjük nem vágyott vissza abba a viszonylagosan
stabil, kiszámítható helyzetbe, amely a dolgozók helyzetét jellemezte egy
generációval ezelőtt. Élvezik a rugalmasságot és a lehetőségeket ebben az
új gazdaságban (lehetőségek, melyek jószerivel csak egy kisebbségnek
vannak fenntartva, de mindazonáltal egy meglehetősen nagy, növekvő és
nem kevésbé befolyásos kisebbségről beszélünk az összes nyugati és
néhány keleti országban). Mégis komoly problémákkal küszködnek, hogy
az életüket egésszé formálják.
Némelyikük kiég, mielőtt még betöltené a 35-öt. A mai újságban van
egy cikk egy rugalmas, igényes munkát végző nőről, aki spontán halált
szenvedett a stresszről ölében „egy teljesen betelt naptárral”. A
szakemberek szerint nem egyedi esetről van szó, állítólag évente 10.000
japán hal meg a stressztől. „Kiégett” – egy szó, melynek elterjedése
exponenciálisan nőtt egyébként kiváló metafora. A melegedés definíció
szerint nem más, mint gyorsulás.
Az új technológia, valamint a súlypontok eltolódása a gazdaságban az
ipartól az informatika felé azt jelenti, hogy sok munkavállaló valójában
megúszhatja a kilenctől-négyig rutinmunkát. Dolgozhatnak otthon, vagy a
repülőn (esetleg a repülőtéren egy késői gépre várva), a parkban, vagy
éppen a kocsiban. Az egész napos fizikai jeleidét többé már nem szükséges.
Bár Sennett erről nem ír, nyugodtan megtehette volna: Az
antidepresszánsok és más pszichofarmatikai eszközök használata
látványosan megnőtt a 90-es években, „the new economy” fejlődésével
arányosan. Az USA-ban az úgy nevezett pszichoaktív gyógyszerekre felírt
receptek száma az 1988-as 131 millióról 1998-ban 233 millióra nőtt. Csak
egyetlenegy gyógyszerre, a „boldogságpirulának” nevezett, Prozac nevű
tablettára, majdnem tízmillió receptet írtak fel 1998-ban. Ezenfelül észak-
amerikaiak milliói használnak gyógynövényeket és más receptnélküli
eszközöket (mint kokain és amfetamin), hogy befolyásolják
kedélyállapotukat, feltételezések szerint mintegy húszmillió észak-amerikai
használ antidepresszáns eszközöket. Randolph Nesse pszichiáter mérlegelte
azt a lehetőséget, hogy az USA gazdaságába vetett erős optimizmus, és
talán különösen az a figyelemre méltó befektetési kedv, mely a légies
internetes cégekhez kötődik, összefüggésben állhat azzal a ténnyel, hogy
ezek a gyógyszerek semlegesítik a félelmet és az aggodalmakat.
Vajon az 1992 óta tartó, egyenletesen magas konjunktúra a Prozac-
használatának eredménye? Talán nem, de Nesse megközelítése sem teljesen
irreleváns. Amikor a norvég Munkapárt 2000 őszén benyújtotta
költségvetési tervezetét, Stoltenberg miniszterelnök elmagyarázta egy
sajtókonferencián a megnövekedett kiadási tételeket. Elmondta többek
között, hogy ha csak a rokkantsági segélyre és betegállományra kifizetett
költséget az 1998-as szintre tudnánk csökkenteni, az ország máris 10,1
milliárd koronát tudna spórolni. A betegállományban lévők száma 1999-ről
2000-re 12,2%-kal nőtt. Aligha feltételezhető, hogy mindez annak lenne
köszönhető, hogy a norvég munkavállalók hirtelen ellustultak, vagy hogy az
influenzajárvány rosszindulatúbb lett az utóbbi években. A kiégettség és a
depresszió, mely annak az érzésnek köszönhető, hogy nem tudunk eleget
teljesíteni, kezd az információs társadalom népbetegségévé válni.
*
Eltűnik a munka és a szabadidő közötti válaszvonal. Amikor megjelent
az otthoni munka és a távfoglalkoztatás fogalma a 90-es évek elején, a
munkaadók azért aggódtak, hogy nem tudják majd kontrollálni, mivel
foglalkoznak alkalmazottaik, vagyis lazsálhatnak majd (ledőlnek a
kanapéra, sorozatokat néznek, söröznek a teraszon…) amikor „otthon
dolgoznak”. A kilencvenes évek második fele azonban azt mutatta, hogy
más miatt kell inkább aggódni. Az új rugalmasság ahhoz vezet, hogy a
munka és a szabadidő közötti válaszvonal észrevétlenül eltűnik. A
gyorsulási törvények egyike éppen arról szól, hogy a gyors idő mindig
legyőzi a lassú időt, amikor összetalálkoznak, így nem kell hozzá túl sok
fantázia, hogy belássuk, mindig a munka győzedelmeskedik a szabadidő
fölött, és nem fordítva, amennyiben egy és ugyanazon helyen találkoznak.
Ezáltal a munkavállalók tulajdonképpen állandóan munkában állhatnak, ha
akarnak, vagy ha munkájuk ezt megköveteli. Egyre többen vannak olyanok,
akik sohasem teljesen szabadok. Még akkor sem ha betegek, e-mailen
tartják ugyanis a kapcsolatot.
A kép fontos részét képezi az az elvárás, miszerint a dolgozó ember
legyen elérhető minden időben. A teljes elérhetőség ragályos, ha valaki
elkezdi (legyen az a cég, vagy az egyes ember), a többieknek követniük
kell, nehogy lemaradjanak a versenyben. A minap tanúja voltam, amint egy
férfi az öt-hat éves fiával focizott a parkban. Azalatt a fél óra alatt, amíg a
játék tartott egy pillanatra sem vette le füléről a mobiltelefont.
Az új munkarend fontos része továbbá az új karrierstruktúra. Az
aranyórák ideje lejárt, és aligha tér újra vissza. Régebben az ember miután
befejezte tanulmányait, elhelyezkedett egy cégnél (esetleg még a
megkezdeti tanulmányok előtt – mert régebben az ember sokat tanult az
„élet iskolájában”). Aztán a szolgálatban eltöltött évekkel arányban
fokozatosan jutott előbbre. 25 éves hűséges szolgálat után az ember már
elért egy bizonyos szintet a cég ranglétráján, és akkora vezérigazgató felkelt
mahagóni foteljéből és ünnepélyes keretek között átadott egy jól
megérdemelt aranyórát.
Manapság pedig inkább az a helyzet, hogy kicsit élesen fogalmazva, az
ember idejétmúlt lúzer, ha 18 hónapnál hosszabb időt tölt ugyanabban az
állásban. Egyre ritkábban fordul elő, hogy a munkavállalók ugyanannál a
vállalatnál dolgozzák aktív életük legnagyobb részét. Egyre gyakoribb a
részmunkaidős foglalkoztatás, a szabadúszás, outsourcing, az önálló
tanácsadói működés, illetve a sűrű munkahely változtatás.
Vállalati szempontból sok ágazatban külön kihívást jelent a vezetőség
számára, hogy alkalmazottaikat hogyan tudják megtartani. A változó új
gazdaságban számos alternatíva kínálkozik a vonzó munkavállalók
számára. A nyughatatlanság egyéni vonás, mely egyben a rugalmasság
sziámi ikertestvére.
Úgy tűnik végre, hogy a rövidtávú és hosszútávú tervezés közötti
különbség kitörlődött sok vállalat esetében. Mindenfajta tervezés rövid
távú, mert senki nem tudhatja, milyen lesz a világ (piacok, célcsoportok,
kliensek, egyetemisták…) öt év múlva.
Mégsem állíthatjuk, hogy minden jobb volt ezelőtt. Én a magam
részéről mindenesetre nem szeretnék a két háború közötti időszakban, vagy
esetleg az 50-es években élni. A munkában tapasztalt új rugalmasság igazi
szabadságot ad. A vállalatok hierarchikus, statikus szervezeti modelljét
egyre több helyen próbálják helyettesíteni inter¬netalapú, projektekre épülő
modellel, ahol a szervezeti struktúrát a feladatok irányítják, és nem pedig
egy szervezeti egység a főnök irodájában. Az alkalmazottak különböző
módon kötődnek a céghez, érdeklődésük és kívánságuk szerint. Egyes
vállalatok már olyan fogalmakkal is kísérleteznek, mint „önirányítás”, hogy
így erősítsék egyesek önállóságát és kezdeményezőképességét. Igazán
nagyszerű.
Mégis az új gazdaságnak vannak nyilvánvaló negatív mellékhatásai.
Először is sebezhetővé válnak mind a cégek, mind pedig az alkalmazottak.
A turbulencia, a változás üteme, valamint az eltávolodás az egy életen át
tartó munkaviszonytól, blokkolóórástól és aranyórástól, valóban
szabadságot biztosít, de ugyanakkor emlékeztet arra, hogy a szabadságnak
is megvan a maga ára, nevezetesen a biztonság elvesztése.
Másrészt napjaink munkásélete előnyben részesít bizonyos típusú
személyiségjegyeket. Az alkalmazkodóképesség, nyitottság, kirobbanó
energia, lendület és opportunizmus megtérül mind anyagilag, mind más
vonatkozásban. Ha valaki elgondolkodott már azon, hogy a tanári hivatás
miért lett kevésbé vonzó az elmúlt években, hát ezzel megkapta a választ. A
tanárok munkája a lassúsághoz, stabil formához és egy viszonylag állandó
értékrendhez kötődik. Nem passzol az új idők trendjéhez.
Azok számára, akik két lábbal állnak az új gazdaságban (vagy talán
elég csak az egyikkel is) a legkomolyabb mellékhatás valószínűleg az
összefüggés elvesztése. Manapság az emberek a jövőt illetően nem tűnnek
sem optimistának, sem pesszimistának, hanem alapvetően bizonytalanok.
Ennek egyik fő oka, hogy a jelen sem világos és nehéz körülírni.
Korunknak nincs iránya, és semmilyen történelmi tudatossága, mert minden
figyelem arra irányul, ami itt és most történik
 Sennett kiemelt figyelmet szentel a különböző életterek közötti
kapcsolatoknak, kiváltképpen érdekli a munka és a család közötti viszony
Megkérdezettjei olyan típusú válaszokat adtak, mint „Mostanában nagyon
el vagyok foglalva, és nem jut időm a szeretteimre, de hamarosan jobb lesz
majd a helyzet.” Minden szakértő megerősítheti, hogy a vezető pozícióban
lévők végig ugyanezt hajtogatják, amíg azt a bizonyos állást töltik be.
Mindig majd hamarosan jobb lesz. Napjainkban ugyanakkor az ilyen
jellegű frusztrációk, már nemcsak a vezetőket érintik. Az eltérő társadalmi
hátterű alkalmazottak – újságírók, eladók, internetfejlesztők, stb. – azt
tapasztalják, hogy a munka gyors ideje felemészti a magánélet lassú idejét.
Az olyan megpróbáltatások, mint a stressz, depresszió, álmatlanság és
kiégés – tipikus vezetői panaszok – terjed lefelé a piramisrendszerben, és
eléri az olyan szakmákat is, ahol nem jár arany ejtőernyő vagy milliós
fizetés, hogy betapassza a sebeket. És míg a munka több dimenzió mentén
feldarabolódik (munkahelyváltozás, munkafeladatok, tevékenység, stb.
gyorsabb és gyorsabb lesz), és egyre jobban igénybe veszi az embert, sokan
azt tapasztalják, hogy a magánélet logikájában van valami időtlen és
problematikus. Különösen a családi élet tűnik kivételesen időigényesnek,
egy olyanfajta időből, amiből már egyáltalán nincs elegendő. Könnyen
felismerhetőek a tünetek, mind a házastársak közötti viszonyban, mind
pedig a szülő-gyermek közötti kapcsolatban.
Aha, most kezd el majd moralizálni a válások fölött, gondolhatja talán
az olvasó. Egyáltalán nem. A válások növekvő száma akár az életminőség
javulásának is lehet a jele. Amikor az emberek könnyen elválhatnak, ami
számos ok következtében alakult így Észak-Európában, egyszerűen
lehetővé válik kibújni a boldogtalan házasságokból, és örüljünk, hogy
élhetünk ezzel a lehetőséggel. Ügy tűnik, különösen a nők élvezték az
elmúlt évtizedek változásainak előnyeit ezen a téren, a férfiak és a gyerekek
általában kisebb mértékben.
*
A családi élet lassú és éppen ezért időtlen. Az élettársak lecserélésének
kisebb vagy nagyobb mértékű gyakorisága kiválóan jelzi, hogy a pillanat
zsarnoksága befurakodott egészen az intimszférába – függetlenül attól,
hogy a tendenciát milyen erkölcsi szempontból vizsgáljuk. A klasszikus
fogadalom „míg a halál el nem választ” valóban egy kis biztonságot is
hordozott magában: az ember akkor válhatott szabaddá és házasodhatott
újra, ha házastársa elhalálozott. Régebben ez az alternatíva jelentette a
valóságot a legtöbb ember számára. Úgy tekintettek a házasságra, mint
valami hosszan tartó és nem kevésbé lassú dologra. Az indiaiak, akik jórészt
a szülők által elrendezett házasságokban élnek és ódzkodnak a válástól, így
fogalmaznak: „A nyugati házasságok akkor kezdődnek, amikor a szerelem a
csúcspontján van és az egymás iránti érzelem foka évről évre csökken. A mi
házasságaink akkor kötődnek, amikor még alig ismerjük egymást, de az
érzelmek lassan felmelegszenek az évek során, ahogy a víz is felforr a lassú
tűzön.”
Egy regényhez, szakdolgozathoz vagy egy lineáris tévé-sorozathoz
hasonlóan, a házasság is lassú, lineáris és kumulatív: különböző
szakaszokon megy keresztül, és minden egyes rész az előzőre épül. Az
emberek együtt élik meg a jót és a rosszat egyaránt, idővel mindkét fél
idősebb lesz, idegesítő szokásokat vesznek fel, kopaszok, kövérek,
ráncosabbak lesznek, és időnként minden bizonnyal úgy érzik, a szomszéd
fűje sokkal zöldebb. Az ember nem lesz képes a pillanatnak élni, mert máris
a következő pillanatra gondol. A partnerváltás lehetőségének
egyszerűsödése többek között oda vezet, hogy sok ember soha nem fogja
megtapasztalni a párkapcsolat bizonyos fázisait. Időről időre „újra”
kezdődik, újabb szívdobbanásokkal és bizonytalansággal (amely az olyan
típusú beszélgetésekben mutatkozhat meg, hogy „de mit értettél azalatt,
amikor azt mondtad, hogy…”, mielőtt aztán „kölcsönösen megbíznának
egymásban”, ahogy azt mondani szokás) minden újabb gyermekáldás,
újabb lakáskölcsön, újabb anyós-após és újabb körök után az IKEÁ-ban,
valamint újabb viták után a karácsonyi szokásokat illetően, stb. Ebből a
szempontból nézve a sorozat-monogámia az egyik legjobb példa az élet
azon tendenciájára, hogy az ezredfordulón iszonyatos sebességgel egy
helyben álljunk. Az ember újra és újra visszatér a „Start”-hoz, és az érettség
ismeretlen szó marad.
A házasságot feszíti a pillanat zsarnoksága, mely azonnali instant
szükséglet-kielégítést igényel, amely egyre újabb és izgalmasabb pillanattal
csalogat, és amely a történelem, az összefüggés, a tartósság ellen dolgozik.
A nyomás kívülről és belülről egyaránt érkezik. A válás egy dolog, de az új
munkafelfogás azt is eredményezte, hogy a családi élet maradék kategória
lett, egyfajta időkészlet, amit annak megfelelően lehet feltölteni, avagy
kiüríteni, hogy az embernek milyen más elfoglaltsága akad. A szokásos
megfogalmazás szerint a család egy „tartalék poszt” – egy olyan
terminológia szerint, mely a piacgazdaság gondolkodási módját alkalmazza
mindenhol, ott is, ahol valójában semmi keresnivalója sincs. Miután a
családnak, mint intézménynek a funkciói „kiürültek” (a szociológusok
kedvelt szlogenje az elmúlt 30 évben), az új gondolkodási mód szerint
egyre nehezebbé válik belátni, mit is kezdhet vele az ember. (Ezért aztán
egyre többen lesznek egyedülállók egész életükben.) A szülők fő
foglalatossága – nem egészen váratlan módon – a szűkre szabott idő
megszervezése lesz: Ma te elviszed az egyik gyereket a hegedűórára, én
elhozom a másikat az óvodából. Ha hétvégén elviszed őket a nyaralóba,
hogy azalatt tudjak dolgozni, a jövő hétvégén elmegyek velük a szüleimhez.
Itthon tudsz maradni ma este, hogy elmehessek a megbeszélésre? Ha holnap
korábban tininek bemenni, holnapután reggel vállalom a gyerekeket. Így
taylorizálódik a családi élet is – futószalag jelleget kap –, miközben a
munkánk egyre rugalmasabbá válik, és különféle kihívásokkal gazdagodik.
Az ilyen típusú megegyezések példásan demokratikus módon
kivitelezhetőek (ez legalább előrelépés az egyértelmű versenyhez képest –
mondhatnánk, a gazdaság kemény csatáitól eljutunk a politikai
kompromisszumokig), de ennél mélyebb értelmet nemigen tulajdoníthatunk
egy olyan együttélési fonnának, melynek meghatározó része a napi rendel
kezesre álló idő esetleges maradéka. Valószínűleg nincsenek társadalmi
színterek ott, ahol a lassú idő fontosabb, és éppen ezért erősebben
préselődik a mi időnkbe, mint a családi életbe. A munkaadók többsége is
tisztában van ezzel az új gazdaságban. Épp ezért részesítik előnyben az
egyedülállókat, akik többnyire készen állnak akár 24 órát is dolgozni, ha a
helyzet úgy kívánja. Talán még egy céges mobiltelefont is kapnak korlátlan
használattá, csak azért, hogy vasárnap reggel nyolckor is fel lehessen őket
hívni, hogy azonnal jöjjenek be.
A pillanat logikája behatárolja a családi élet bizonyos részeit, mely
homlokegyenest ütközik a család logikájával. A családi élet ugyanis nem
különösebben munkaigényes vagy tőkeigényes, ellenben rendkívül
időigényes. Ennek a paródiája a gyerekekkel eltöltött „minőségi idő”,
amikor az elfoglalt szülő minden este egy intenzív ne-gyedórát tölt el a
gyerekével az esti mese és a lefekvés között. Egy olyan korban, amikor
mind a férfiak, mind pedig a nők teljes mértékben jelen vannak a feszes és
megerőltető munkaerőpiacon, a nemi szerepek ugyanakkor vitatottak és
elmosódtak (ma már senki nem tudja igazán, mit is jelent rendes férfinak
vagy nőnek lenni – minden egyes egyénnek újra és újra kell ezt definiálnia),
nem könnyű egy olyan életritmust találni, ahol a családi élet
jellegzetességei – a lassúság, a szerves fejlődés, a bizalom – lehetőséget kap
a teljes kibontakozásra.
Ezek nem kifejezetten eredeti meglátások. A családnak mint
életformának ugyanakkor más problémái is megmutatkoznak, melyek a
pillanat zsarnokságának köszönhetőek. Nézzünk ezek közül kettőt.
Az első probléma a tudás átadásával kapcsolatos. Ez nemcsak a
szülőket érinti, hanem az összes tanárt is. Amikor a kultúra szédítő iramban
változik, egyesek szerint olyan gyorsan, hogy hitelét veszti, ez esetben nem
könnyű meglátni, vajon a következő generáció mit tanulhatna az előzőtől. A
szülők bölcsességét nem feltétlenül tekintik relevánsnak. Mit taníthat egy
40-es években született személy a 70-es években világra jött embernek a
személyi számítógépekről és azok használatáról? Hogy gondolhatja egy 40-
es vén szivar, hogy a 15 évesnek magyarázhat a multietnikumú társadalom
kihívásairól? És tulajdonképpen honnan a csudából tudná apu és anyu,
mennyire fontos eljutni Távol-Keletre és Latin-Ameri¬ká¬ba, mielőtt az
ember elkezdené a tanulmányait, vagy hogy miért kell óránként több SMS-t
is küldeni a barátnőknek, hogy az ember ne legyen társadalmilag
kirekesztve, és milyen süketség azt gondolni, hogy a politika bármit is
megváltoztathat. Minél gyorsabbak és mélyrehatóbbak a változások, annál
problematikusabb lesz a generációk közötti kultúrák átadása. Vagy, egy
másik szemszögből nézve: annál szabadabban alakíthatják a gyerekek és az
ifjúság saját értékeiket és saját életük tartalmát. A tartósság és a
folyamatosság veszít, míg a spontaneitás és az innováció nyer. Hogy ez jó,
vagy rossz, az természetesen a tartalomtól függ. Csak az érték nélküli
emberek, vagy azok, akik elfelejtették átgondolni a dolgokat, hihetik, hogy
az innováció feltétlenül pozitív. A gázkamrák is egyfajta innovációnak
számítottak.
*
A fiatalság kultusza is a pillanat zsarnokságának köszönhető. A másik
probléma, mely szorosan összefügg az előzővel, korunk extrém
fiatalosságmániájával áll kapcsolatban. A modern társadalmon kívül szinte
minden más társadalomban az érettséget, az élet felnőtt fázisát, mi több az
idős kort is magas státusz övezi. Az ember felnőtt férfiként vagy nőként,
saját gyerekekkel, a termelő munkában megalapozott karrierrel és biztos
identitással (és most nem „nemzeti” identitástól, hanem személyes
identitástól beszélek!) vívja ki pozícióját a társadalomban, és figyelnek a
szavára. A modern világban, mely lassan nőtte ki magát a 20. század
második felében, ugyanakkor kifejezett erénynek számít addig fiatalnak
maradni, ameddig csak lehet. A háború előtt még szokás volt, hogy
konfirmálásra a fiatalember cigarettatárcát és műfogsort kapott ajándékba,
annak a szimbólumaként, hogy felnőtté vált. Elég idős volt ahhoz, hogy
tengerre szálljon, és legalábbis a munkásosztály soraiban elvárták, hogy
ezek után megkeresse az ember a saját kenyerét. Az azóta eltelt időszakban
azonban az egyes életszakaszok közötti határvonalak egyre jobban
elhomályosodnak. A határok megszűnése a fiatal korszakon kívül a többi
életfázist is érintette, előtte és utána egyaránt. A hétévesekre szexualitással
jócskán átitatott popzenéi erőltetnek egy olyan divatirányzat keretében,
mely inkább a tinédzsereknek való, a 40 éveseknek pedig szinte minden
irányból azt sugallják, hogy milyen klassz, ha fiatalosak és menők
maradnak, amíg csak lehet. A külsőn talán lehet igazítani egy csöppet, egy
kis arcfelvarrás itt, egy kis hajátültetés ott, esetleg némi zsírleszívás, vagy
segítség ahhoz, nehogy leragadjon az ember a megrögzött életvitelében. Így
aztán identitásukban továbbra is bizonytalanok maradnak még egy ideig, és
hálás áldozataivá válnak az életstílus-termékek mindenfajta marketingjének.
A fiatalságmánia és a tudás átadásának válsága kettő, a pillanat
zsarnokságának legsúlyosabb tünetei közül. Egy olyan kultúra, mely nem
tiszteli az érettséget és az idős kort, nincs tisztában azzal, honnan jött, és
éppen ezért fogalma sem lehet arról, hová tart.
 A felnőtt élethez minden kultúrában szorosan kapcsolódik a felelősség,
az állandóság és a kötelezettség fogalma. Amikor az ember felnőtté válik,
kiforrott egyéniséggel rendelkezik. Az ember tudja magától, kicsoda,
milyen értékeket képvisel – és a legtöbb esetben – felelősséggel tartozik
gyerekért, házastársért, és gyakran saját, illetve házastársa szüleiért is. Amíg
azonban az ember fiatal, nem megállapodott, bizonytalan, játszadozó,
próbálkozó és nyitott a kínálkozó lehetőségekre. Még nem kötelezte el
magát végleges választásokkal. Korunk kliséire lefordítva ez azt jelenti,
hogy egy fiatal ember (esetlegesen fiatalnak tetsző ember) rugalmas, nyitott
és készen áll az új kihívásokra. Ki ne alkalmazna inkább egy ilyen jelöltet,
egy megállapodott, biztos prioritásokkal rendelkező egyénnel szemben?
Az új gazdaságban talán igaz lehet – rövid távon legalábbis –, hogy a
fiatalossággal kapcsolatos értékek, egyben a siker zálogát is jelentik. Más
terepen azonban – például, család, kulturális élet, személyes életrajz – kész
katasztrófa. A tendencia, miszerint gyakran neveznek ki fiatal főnököket,
arra utal, hogy a gazdasági élet bizonyos részeiben jobban érvényesül a
pillanat, mint a hosszú távú elképzelés, ebben nyilván szerepet játszik
bizonyos piacgazdasági megfontolás is, legalábbis rövid távon, de
kultúrtörténeti összefüggések szempontjából mindez természetesen
aggodalomra ad okot.
A fiatalosság kultusza zűrzavart okoz mind a családban, mind pedig
más helyeken. Amikor a negyvenkét esztendős papa ugyanúgy fiatalnak
érzi magát, mint a nyolcéves lánya, nem egyszerű biztos szerepfeladatokat
kialakítani. Az ötvenes években az anyák hosszú kabátot és retikült viseltek,
az apák pedig felöltőt, kalapot és nyakkendőt. Akkoriban senkinek nem
lehetett kétsége afelől, kinek sikerült már összeraknia legokockáit. A
fiatalosság kultuszát a felgyorsult kulturális változások hozták létre (a
lényeg, hogy nem szabad letagadni, akkor véged – más szóval: mit
kezdjünk a múlttal?), illik az új gazdasághoz, mint kesztyű a kézre.
Negatívan hat viszont a családi életre, és ezért általában a reklámokat és a
populáris kultúrát hibáztatjuk. Mert ugye teljesen nyilvánvaló, hogy a fiatal,
gyönyörű, Colgate-mosolyú emberek, szilikonnal kibélelve a megfelelő
helyeken, önelégült testbeszédet gyakorolva uralják a központi kulturális
színtereket, úgy mint a popzene, reklám, észak-amerikai filmek, valamint
időjárás-jelentés a tévében? (Vagy mégsem teljesen igaz? El tudom
képzelni, amint a 46 éves apa beszélget tizenegy éves lányával, és a
társalgás úgy ér véget, hogy a lány ezt mondja: „Jól van apu, elmegyek
veled a Phil Collins koncertre, de csakis akkor, ha előtte tehetek szilikont az
ajkaimba.”) Mindent összevetve egy ilyen diagnózis aligha elkerülhető.
Ritkán lordul elő, hogy a H&M egy őszülő 50 évest kérne fel fürdőruha-
reklámjához, jóllehet ez a csoport is egészen biztosan „érdekes piaci
szegmens”, és a filmcsillagokra sem igen jellemző, hogy csúnyák vagy
öregek lennének, nemtől függetlenül. A populáris kultúra ikonjai általában
véve fiatalabbak lettek (és soványabbak). A magukat sikertelennek és
követnek érző nőket viszont gyakran emlékeztetik Marilyn Monroe
méreteire és súlyára.
Ha ezeket a felszíni jelenségeket hibáztatjuk, olyan, mintha az ételt
cserélnénk fel az étlappal. A populáris kultúra lehet jó vagy rossz,
konvencionális, esetleg újszerű, de mindig egy mélyebben húzódó minta
visszatükröződése. A korábbi fejezetekben már szóltam arról, hogy a
technológia mellékhatásai hogyan hatnak többek között a fiatalság
neveléseié. Egy másik nagyon fontos terület, mely talán nagyobb figyelmet
érdemelne, mint amennyi in jutott, a fogyasztás. Egy klasszikus
meghatározás szerint a gazdaság hatom részre osztható: „termelés, elosztás
és fogyasztás”. A termeléstől a fogyasztásig történő gazdasági átmenet
képletesen illusztrálható az Aker Brygge korábban tárgyalt
metamorfózisával, ahol is egy gyártelepből fogyasztói rezervátum vált. Egy
dolog mindenesetre biztos, a fogyasztó szerepe egyre fontosabbá váll a
huszadik század második felében és a fogyasztók szabad fillérjeiért és
másodperceiért folytatott harc élesedik minden múló pillanattal.
*
A fogyasztás halmozódik, az összefüggések pedig eltűnnek. A
gazdasági jólét növekedése nyilvánvaló minden ipari országban, a szociális
jólét növekedése azonban már vitatható. Még mindig ugyanolyan típusú
árukat fogyasztunk, mint szüleink és nagyszüleink generációja (jóllehet
akad néhány kivétel is), és ráadásul többet és többet, és még többet
fogyasztunk. A fejlődés pedig nem áll meg. Már említettem korábban, hogy
ma egy 20-as éveiben járó fiatalember számára teljesen magától értetődő az
olyan telefontechnológia, melyet a legtöbb idősebb férfi és nő aligha sajátít
el, gondolok itt az SMS-ekre. A shoppingolás is hétköznapi tevékenység lett
– szinte a kikapcsolódás egy formája. (És a magam részéről úgy vélem,
nagyon sok ember, többnyire nő, biztosít magának néhány jól megérdemelt,
lassú idejű órái arra, hogy bevásárlóközpontokban bandukoljon konkrét
vásárlási cél nélkül.)
A gazdasági növekedés, melyből a világ kivételesen sokat látott az
elmúlt évtizedekben, feltételezi a megnö¬ve¬kedett fogyasztást. Ezt vagy új
piacok lévén érhetjük el, vagy pedig azáltal, hogy a már meglévő
fogyasztók többet fogyasztanak. Mindkettő igaz. Volt idő, amikor azt
jósolták, hogy a városközpontok körül egyre szaporodó bevásárlóközpontok
miatt a régi belvárosi üzletek tönkre fognak menni. Egyelőre ez még nem
következett be. Néhány ágazat kivételével, úgy tűnik, mindenkinek jut hely,
még az új, internetes áruházaknak is, melyek jelenleg a kezdet kezdetén
tartanak.
Ahhoz, hogy a fogyasztók képesek legyenek többel fogyasztani, vagy
több árufajtát kell fogyasztaniuk, vagy a meglévő dolgaikat kell gyakrabban
cserélniük. Ez esetben is nyugodtan állíthatjuk, hogy mindkét folyamat
végbemegy. Mind a ruhák, mind pedig a tartós háztartási cikkek egyre
rövidebb élettartamúak, ráadásul 2000-ben több mindem találunk egy
háztartásban, mint egy hasonló helyen 1980-ban. A választék mindenhol
bővül, és egyáltalán nem csak az információs ágazaton belül. Nem is olyan
régen piacra került a zöld ketchup. Az előállító egy kék változatot is
tervezett, a tesztelő gyerekek viszont ezt nem szerették. Ugyanezt
tapasztalhatjuk mindenütt: Müzli, kerti bútor, ingek, izzótípusok, különféle
gyertyák, chipsek és kenyérfajták… kevesebb a kivétel, mint amit Marx
valaha is elképzelt volna, amikor is kisebb lesz a választék, mivel az olyan
hatalmasságok mint a Coca-Cola, Microsoft vagy a Diplom-Is megkísérlik
monopolizálni a piacot a saját termékeikkel.
Straffan Linder, svéd közgazdász már a 60-as évek elején írt erről a
tendenciától egy eredeti könyvet, A jóléti társadalom nyugtalan embere
címmel. Linder elmélete szerint a kapitalizmus törvénye teszi szükségessé
azt, hogy az egyes lakosok hatékonyabban termeljenek, és egyben többet is
fogyasszanak. Mindkettő szükséges ugyanis a gazdasági növekedés
fenntartásához. Az elképzelés egyszerű, és amennyire én tudom, nem
ellentmondásos, legalábbis ma már. Némileg hasonlít Daniel Bells
szociológus megállapítására egy később híressé vált könyvben, ahol is azt
állítja, hogy a kapitalizmus ellentmond önmagának, mivel puritán
munkaerkölcsöt, ugyanakkor hedonista fogyasztási etikát kíván meg.
Lin¬dernek ugyanakkor van néhány eredeti következtetése, mely különösen
releváns témánkat tekintve. A megemelkedett fogyasztás szükséges a
termelés ösztönzéséhez, ugyanakkor a megnövekedett termelés szükséges a
gazdasági növekedés céljainak eléréséhez. Az eredmény pedig az,
megfogalmazása szerint, hogy szükséges lesz az egyre több fogyasztás,
mégpedig egyre rövidebb idő alatt. A szabadidő egyre hektikusabb
fogyasztási hajszává válik.
Teljesen nyilvánvaló, hogy Lindernek, aki tulajdonképpen az USA
1960-as éveinek tendenciáiról írt, alapvetően igaza van. Norvégiát a
gigantikus fogyasztói rezervátumok (bevásárlóközpontok) hatalmas, meddő
parkolókkal csak a 80-as években érték el. Itt aztán az ember leparkolhatja a
kocsiját egy szombat délelőttre, és intenzíven és hatékonyan vásárolhat
néhány pár órát; a fogyasztás az ilyen helyeken sokkal hatékonyabb, mint
előtte valaha is volt a világon. Az internetes vásárlás is hatékonyabbá teheti
a fogyasztást.
A szabadidő kezd ahhoz a munkahelyzethez hasonlítani, melyet e
fejezet bevezető idézetében írtam le. A könyvek, CD-k, ruhák lecserélése
egyre erősödő ritmusra vált, az ember instant módon tartja magát formában,
edzőtermekbe jár, ahelyett, hogy egy hosszabb túrát tenne a természetben,
és félkész vacsorákat melegít a mikrohullámúban, amit tévénézés közben is
meg lehet enni, és mindez általánossá vált a gazdag országokban. A
felhalmozás magával hozza azt is, hogy kevesebb hely jut az egyes
tevékenységeknek. Legtöbbünk számára két kézenfekvő alternatíva
kínálkozik: minden egyes tevékenység idejéből lecsípünk egy kicsit (a),
vagy több dolgot végzünk egyidejűleg (b). (Engem már többször
rajtakaptak, hogy sűrűn klikkelgetek a számítógép egerével, miközben
telefonon beszélek, beszélgetőpartnerem pedig felismerte a hangot a
háttérből.) Akármelyik alternatívát választjuk is, kevesebb lesz a lassú,
összefüggő időből. És a határérték tovább süllyed. Egy csöppnyi
információ, mely 1995-ben még körülbelül 15 másodpercre kötötte le a
figyelmemet, ma már talán nem érne többet öt másodpercnél.
A hírkészítők pedig rohannak a „piac” urán, rövidítenek, sűrítenek és
méretre szabnak.
Mindenhol helyhiánnyal küszködnek. Még egy hatékony fogyasztó is,
aki például azzal tölti az estéjét, hogy a tévécsatornák között kapcsolgat,
miközben átlapozza az újságokat, SMS-eket küldözget, sört iszik és chipset
rágcsál, illetve rágyújt egy cigarettára, kétségkívül még tovább tudná
fokozni a hatékonyságot. A határt még távoltól sem ettük el. Még mindig
lehetséges még többet fogyasztani a nap 24 órájában, a lényeg, hogy
megtaláljuk a módját és meg is tudjuk valósítani.
Nem attól van szó, hogy az egyes tevékenységek, önmagukban nézve,
teljesen megváltoznak. Világos, hogy a chipsválaszték hatalmasat nőtt, a
felhalmozás logikájának megfelelően, melyet az előző fejezetben
tárgyaltunk: Az ősrégi illőkben, vagyis az 1970-es években, nagyjairól
három különböző fajta chips volt: a sós, a paprikás, illetve a sajtos-
hagymás. Mára a kínálat megsokszorozódott, és a hagyományos típusokat
„klasszikus”! felirattal hirdetik. Termékfejlesztés és egyediség, két
kifejezés, mely jól illik a gazdasági élet vezetői szájába. Akárhogy is
legyen, napjaink jól kitalált, termékfejlesztett chipseit ugyanúgy
fogyasztják, mint a paprikás chipset, az ember csak rágcsálta a chipset
anélkül, hogy közben valami mással is foglalatoskodott volna (na jó, olykor
két harapás között az ember megpróbált mélyen tizenéves szerelme
szemébe nézni), de ez egészen más összefüggések felé vizet, fogalmazzunk
másképp. Szerkesztek egy kulturális folyóiratot, mely nem kevesebb, mint
110 éve létezik, a címe pedig Samtiden. Számos arcfelvarrás és tematikus
kanyar ellenére ez még mindig ugyanaz a folyóirat, melyet Gerhard Gran
indított 1890-ben – egy széles alapokon nyugvó próbálkozás, hogy
közvetítse, magyarázza – igen, pontosan – korunk legfontosabb irányzatait.
Napjainkban a Samtiden változatos tartalommal jelenik meg, többek között
interjúkkal, könyvismertetővel, cikkekkel, vitákkal, elemző újságírással,
népszerű tudományos és riportokkal tűzdelt háttéranyaggal. A folyóirat a
legkülönfélébb témákkal foglalkozik, biológia és kultúra, nacionalizmus és
a multietnikumú társadalom, irodalom és emberi jogok, új technológia és
annak mellékhatásai, ökológia és erkölcsi kérdések. Még az 1970-es évek
végén is olyan szerény volt a folyóirat-választék, a nyilvánosság pedig
annyira áttekinthető, hogy egy felvilágosult ember úgy érezhette, elég jól
informált, ha kettő, három, esetleg négy folyóiratból tájékozódik. Ma már
elég, ha az ember egy pillantást vet a hírlapárusok folyóirat polcára – még
csak az internetre sem kell rákapcsolódni hogy azonnal meglássa, mennyire
megváltozott a helyzet. A Samtiden jelenlegi példányszáma nem tét el
jelentősen a korábbiaktól (a különös 70-es évek kivételével, amikor is
nagyon sokan olvastak folyóiratokat és vitakönyveket), csak egy merőben
másfajta információs ökológiában vesz részt. Többé már nem számolhatunk
azzal, hogy képesek vagyunk napirendet kialakítani egy közös nyilvánosság
számára, és bele kell törődtünk abba, hogy egymás szavába vágva,
meglehetősen sokan osztozunk a különböző színtereken és az egyes olvasók
figyelmén. Minden egyes kiadvány – legyen az újság, folyóirat, vagy könyv
– nem lesz egyéb, mint egy fragmens, a mozaik egy kis darabja, egy színes
építőkocka egy végtelen Lego-országban. Senki sem gondolhatja többé
magáról, hogy képviseli az egész választékot. Mindent összevetve ez
nagyszerű, demokratikus, pluralista. És mégis…
*
A munka feldarabolódása, a fogyasztás és a családi élet egy olyan
világba vezet, mely túlmutat a hagyományos megoldásokon. Mindenkinek
magának kell összerakni a részletekből a saját egészét. A kérdés az, hogy
egy ilyen megerőltető munka egyáltalán kivitelezhető-e, vagy az élet
elkerülhetetlenül egyre inkább kollázs jelleget ölt majd, melyet az egyes
drámai történések irányítanak, ötletek és véletlenek, szemben az átgondolt
hosszú-távú tervekkel – vagyis a gyors idő a lassít idő helyett. Sokan úgy
vélik, ez utóbbi történik életünk legtöbb területén, az erkölcstől a munkáig.
A befolyásos szociológus, Zygmunt Bauman, egyik utolsó könyvének azt a
címet adta, hogy Life in Fragments, egy élet részletekben, és nem ő az
egyetlen hasonló típusú könyveimmel. Már bebizonyosodott, hogy az
információs társadalom magával hozott egy sereg előre nem látott
mellékhatást is. A legfontosabbakat kulcsszószerűen úgy tudnánk
összefoglalni, mint az idő egyre kisebb morzsákra történő szétesése,
feldarabolódása, és ennek következményeképp a belső összefüggés
elvesztése. A problémák különböző eredményekhez vezethetnek, a
stressztől vagy „jappi* betegségtől” (a 80-as évekből származó diagnózis,
az eredménytelen projektek miatt érzeti kiábrándultság) a
fundamentalizmusig (a világ rendkívüli összetettségének kizárása), vagy az
általános cselekvésképtelenségig. Az elképzelés nélküli politika a másik
tünet, talán mind közül a legelkeserítőbb.
*
Valóban annyira hatékonyak leszünk ettől? Mielőtt rátérnénk annak a
tárgyalására, mit is kezdhetnénk ezzel a szörnyűséggel, felvetnék még egy
utolsó esetleges mellékhatást, mely az információs forradalom számlájára
írható. Az átalakításokat még az olyan teljesen eltérő területeken belül is,
mint a kutatás, oktatás és a gazdasági tevékenység, a hatékonyságra való
hivatkozással védik meg. De biztosak lehetünk-e abban, hogy valóban
hatékonyabbá válunk attól, hogy egy magas technológiájú információs
társadalomban élünk? Három lehetséges választ találunk:
• Igen, valóban hatékonyabbak leszünk, de ez nem feltétlenül jó,
mert a nagy rohanásban elfelejtjük mindazt, ami igazán jelent számunkra
valamit.
• Igen, valóban hatékonyabbak leszünk, és ez nagyszerű, mert
gazdasági növekedéssel ját.
• Nem, meglehetősen ellentmondásos módon a tendencia az –
hívhatjuk ezt akár a dolgok mélyén rejtőző ördögiességnek is –, hogy a
hatékonyságot növelő technológia saját maga ellen dolgozik.
A (c) válaszlehetőség tűnik a legérdekesebbnek, bár sokat lehetne
mesélni az (a) és a (b) közötti viszonyról is. Lehet, hogy ez volt az
információs forradalom legfontosabb mellékhatása? Hogy egyáltalán nem is
leszünk hatékonyabbak? A könyv korábbi részei sok hasonló mellékhatást
elemeznek, és időnként nem nehéz ezeket a mellékhatásokat észrevenni.
Annak a megértése, hogy a prostituáltak az egész, világon nagyobb üzleti
forgalommal számolhattak a potencianövelő Viagra bevezetése után, nem
kíván különösebben nagy fantáziát. Kicsit nagyobb kuriózum, de
ugyanolyan könnyen érthető az a tény, hogy a fax csak tíz évvel feltalálása
után terjedt el az általános használatban Nyugat-Európában. Pontosan egy
sokáig elhúzódó postássztrájk idején történt az 1980-as évek közepén Nagy-
Britanniában. (2000 tavaszán, a norvég újságsztrájk alatt, ennek
megfelelően remegett is a lába az újságszerkesztőknek. Ők jól isménk a
hozzájuk közelálló technológia történetét, és az internetes újságok
kihívásait.)
Paul Virilio a mellékhatások egy finomabb fajtájára irányítja a
figyelmet, amikor a „szürke ökológiától” beszél, vagyis a távolság
szennyeződéséről. Rámutat arra, hogy amikor az utasszállító hajókat
sugárhajtású repülőgépek váltották föl, az Atlanti-óceán, megszűnt létezni.
Amikor mindannyiunkat villámgyors vonalak kapcsolnak össze
mindennemű elképzelhető elektronikai külvilággal, megszűnik a
szomszédság. Az ilyen mellékhatások felfedezéséhez történelmi
elmefuttatásra van szükség – az embernek emlékeznie kell, vagy meg kell
tanulnia, hogy volt régebben. Ez a létező legnehezebb, amikor az ember a
pillanat diktatúrája alatt él. Ebben az értelemben a történelemnélküliség
veszélyes; ami engem illet, a norvégok akár el is felejthetik 1814-et, meg a
vikingeket, ha csak ezen múlik.
Számos mellékhatás köthető az információs technológiához. A Time
Manager-eket úgy készítették – legalábbis a nagyobbakat és a jobbakat –,
hogy a legtöbb felhasználónak hosszú idejébe telik mire rájön, hogy
szervezze meg idejét. A fejlett számítógépes programok esetében a
használók hajlamosak arra, hogy belemerüljenek a programokba, ahelyett,
hogy a munkájukat végeznék, s mi több, megerőltető és drága
tanfolyamokra küldik őket, hogy a programokat használni is tudják. A
mobiltelefonnak és az e-mailnek is vannak említésre méltó mellékhatásai.
Az e-mailjeit az ember akkor küldi el vagy válaszolja meg, amikor csak
akarja (lassan hozzátehetjük, ahonnan csak akarja); a mobiltelefon ugyanezt
teszi a régi, jó hangalapú társalgással. Más szóval ezek a technológiák
felszabadítják az időt – a felhasználókat rugalmassá teszik, és nagyobb
ellenőrzésre adnak lehetőséget. Vagy mégsem? Az eredmények épp az
ellenkezőjét igazolják. Az e-mail és a mobiltelefon egy olyan típusú
rugalmasságot hoz létre, mely magában foglalja azt az elvárást, hogy az
ember állandóan elérhető legyen. (Mondjuk, egy napig távol voltam a
munkahelyemtől. Amikor visszamegyek, bekapcsolom a gépemet, és
nyomban egy csomó új elektronikus levél érkezik. A legtöbb úgy fejeződik
be, hogy: „Nem tudnál még ma visszahívni 13.30 előtt?”) Amikor kevés e-
mail érkezik, és ritkán csörög a mobil, ezek a technológiák felszabadítóan
hatnak. Amikor viszont a beérkező üzenetek átlépnek egy bizonyos
küszöbértéket, a hatás hirtelen az ellenkezőjévé válik. A
kocsitulaj¬do¬nosok lelkes tábora agyondicséri az autót, mert bármikor
szabadságot biztosít a gyors és hosszú utazáshoz. De amikor a járművek
száma az utakon olyan magas lesz, hogy a gyorsaság biciklitempóra süllyed
(miközben a gyerekek légúti betegségektől szenvednek), a leglelkesebb
autótulajdonos is áttér a villamosra, vagy a kerékpárra. Ahogy én is.
Ugye senki sem gondolta volna, hogy az idő gyorsabban múlik majd, és
szűkösebb lesz az időt megtakarító technikák bevezetésének
eredményeképp? De még is megtörtént. Íme, itt van talán egy lehetséges
válasz, az 5. fejezet végén feltett kérdésre, vagyis miképp lehetséges, hogy
az exponenciális növekedési görbék előbb vagy utóbb kiegyenesednek.
Egyáltalán nem megy minden gyorsabban, még a gyorsulási technikák
keretén belül sem. Nyilvánvaló példa erre a gépkocsiforgalom.
Egészségesen növekszik – 1970 és 2000 között háromszorosára nőtt az
autósok hazájában, az USA-ban –, de annak ellenére, hogy milliárdokat
költenek az autópályákra, felüljárókra, alagutakra, a sebesség szépen
egyenletesen csökken. Egy manhattani forgalomban baladó autó
átlagsebessége 11 km/h. Vannak más nagyvárosok, ahol még ennél is
alacsonyabb. Például Bangkok, ahol egyes polgárok odáig mentek, hogy
toalettet szereltettek be a kocsijukba. Becslések szerint több mint 2,3 millió
óra veszett kárba a forgalmi késések miatt Los Angelesben – a világ
legautósabb városában – 1994-ben. Az autópályák egyre szélesebbek
lesznek, de valamilyen misztikus okból kifolyólag állandóan telítettek. A
nap bizonyos óráiban inkább hasonlítanak végtelen parkolóhelyekre, mint
hipereffektív szállítási útvonalakra. Egy átlagsofőr Washington DC-ben
évente 71 órát veszít azzal, hogy a dugóban ül.
Azoknak a perceknek a száma sem kifejezetten alacsony, melyeket a
telefon kapcsolására várva töltünk, és hát nem találtam erre vonatkozó
statisztikát, kétlem, hogy nagy kockázatot vállalok, amikor arra tippelek,
hogy az is jelentősen növekszik. „Jelenleg minden munkatársunk foglak,
kérjük szíveskedjen várni” – ugye ismerős? Érdekes lenne megtudni, vajon
hány év munkája veszik így kárba. Mennyi elvesztegetett otthoni óra,
futballmeccs a srácokkal, regényolvasás, esetleg séták a tavaszi
napsütésben.
Akad még hasonló példa: a Romeriksporten nevű vasúti alagút Oslót
köti össze Lillestrømmel. Miután 1999 augusztusában hihetetlen botrányok
után végre megnyitották, az alagút biztosította, hogy az Oslo–Lillestrøm
vonalon utazók a korábbinál tizennégy perccel kevesebb idő alatt tehessék
meg ezt a távolságot. A vasúti hálózat átépítése az Oslo–Gardemoen
vonalon (kb. 55 kilométer) egyébként összesen tízmilliárd koronába került,
amiből kilencmilliárd tiszta veszteség. Ma már ez Norvégia
legforgalmasabb vasúti vonala, és mellesleg a forgalom is drámaian
megnőtt, miután megnyitották az ország új repülőterét. Mivel mindenfajta
idő, így az utazási idő is mérhető pénzben, bizonyára könnyen
kiszámítható), hogy hosszú távon megtérül ez a beruházás is. Jóllehet,
nekem megvannak a magam kétségei, és ez nemcsak annak a büdzsé
összeomlásának köszönhető, melynek vesztesége megfelel a következő 31
év összesített jegy bevételéből származó jövedelmének. Nyilvánvaló
ugyanis, hogy az időnyereség nagy része azonnal el is veszik – a repülőtéri
sorban állásnál, amíg az ember a metróra, vagy a villamosra vár, amíg a taxi
a pirosnál várakozik, stb. A villámgyors időt, mely Lillestrømöt összeköti
Oslóval gyorsan felemészti a lassú és eltékozolt idő, melyet az egyéb
tevékenységek megkövetelnek.
Ugyanez vonatkozik a repülőutakra is. Maga a repülési idő Oslo és más
európai város között olyan rövid, hogy könnyen hihetnénk, egy út
Londonba vagy Koppenhágába mindössze másfél, illetve háromnegyed
óráig tart. De ott van ugyebár az összes várakozás és a többi „elpocsékolt”
idő. Sorban állás az útlevélvizsgálatnál és a biztonsági ellenőrzésnél.
Felszállásra várakozás, ha túlzsúfolt a légtér. Zötyögés az elővárosi vonaton
a városba, vagy álldogálás a dugóban a taxival. Kicsivel előbb indulunk
otthonról, hogy biztosan elérjük a gépet. A villámgyors repülőutat Oslo és
Koppenhága repülőtere között felemészti a terminálokban, illetve a reptérre
és a reptérről vezető úton töltött lassú idő. A gyors és a lassú idő közötti
hirtelen átmenetet gyakran a türelmetlenség tölti ki.
Másrészről azonban korántsem biztos, hogy minden utazási idő
értelmes módon mérhető pénzben. A vonatot például pontosan úgy
próbálják eladni, mintegy nyugis, pihentető utazási módot összehasonlítva a
kocsival és a repülővel. A vonaton az ember elmélkedő nyugalomra lelhet,
elolvashat egy fejezetet egy könyvből, megihat egy kávét, és
elgondolkodhat a világ dolgain, miközben kitekint az ablakon.
Mindeközben a tendencia azt mutatja, hogy felülkerekedik a gyorsaság,
még az egyébként lassúságra kénysze¬rített helyzetekben is. Az
információs technológia tudvalevőleg rendkívül segítőkészen tölti ki a
köztes időket. A hordozható számítógépek növekvő piaca közvetlen
összefüggésben áll a repülőtéri várakozási idővel, és egyáltalán nem lepne
meg, ha a dugóban várakozó autók és a mobiltelefon között is hasonló
összefüggés állna fönn. Norvégiában a vezetés közbeni mobiltelefon-
használat olyannyira elterjedt, hogy 2000 tavaszán bevezettek azt a
törvényt, mely kötelezővé teszi a kihangosító használatát, hogy ezzel is
csökkentsék a balesetek kockázatát. Számos helyi vonatra tv-monitorokat
szereltek. A stockholmi repülőtérre vezető járaton például híreket
sugároznak (míg a hasonló oslói vonalon havas tájakról és
jávorszarvasokról mutatnak képeket). Kérdés persze, hogy valóban
hatékonyabbá válunk-e a köztes idő ilyetén való kitöltésével. Egyre
többektől lehet azt hallani, hogy el kell vonulni valahová, hogy az ember
tényleg csináljon is valamit.
A számítógép-használat mellékhatásai annyira szerteágazóak, hogy
tárgyalásuk megérdemelne egy külön könyvet. Néhányat már említettem
korábban, most hadd mondjak még egyet: Bárki számára, aki írással
foglalkozik az összefüggő koncentrálás oszthatatlan és vitathatatlan előny.
Egy számítógép kiválasztásánál igazán az számit, hogy a billentyűzet és a
képernyő úgy működjön, ahogy kell, így nem pocsékoljuk az értékes
figyelmet a tartalom helyett a technológiára. Az én első komputereim
meglehetősen primitív gépek voltak. Abban az időben, amikor az embernek
írnia kellett, akkor írt. Manapság cikázik az ember tekintete az Eudora, a
Netscape, a számítógépes napló, a sárga oldalak és a szövegszerkesztő
között, és sok esetben játékok és zene között is. Minden egyes pillanatot
megzavar és félbeszakít a következő pillanat. Az egyik legjobb
szövegszerkesztő, amit valaha is gyártottak, talán a Macintosh SE volt,
melyet 1987 és 1990 között árusítottak (béke poraira). A képernyő kicsi
volt, és fekete-fehér, viszont rendkívül éles. A billentyűzet kellemes és
praktikus volt. A merevlemezen annyi disszertációt lehetett elmenteni,
amennyit csak akart az ember, de más nemigen fért el. A gép emlékezete is
igen szerény volt, és sokáig nem volt technikailag lehetséges, hogy
egyszerre egy programnál több is nyitva legyen. (Később aztán ez
megoldódott, de nem vált be igazán.) Soha azóta nem tudtam olyan
koncentráltan írni, mint azokban az időkben, a ‘90-es évek elején, amikor is
egy ilyen gépen dolgoztam.
Meg kell értenünk a technológiának eme mellékhatásait, és nem azért,
hogy a számítógépeket, illetve a mobiltelefonokat kidobjuk a szemétbe,
hanem azért, hogy észszerűen tudjuk őket használni. Az író, Olav Havnes
mesélte, hogy amikor megszakította tanulmányait, hogy írni tudjon, vett
magának egy laptopot. A szövegszerkesztőt kivéve megszabadult az összes
programtól, és belevágott. Valószínűleg mindenkinek idáig kell eljutnia a
maga módján, attól függően, ki hol található az információs társadalom
körforgásában. A kérdés remélhetőleg mát nem a „miért”, sokkal inkább a
„hogyan”.
Lassú időt!
„Csak egy rosszabb lehet annál, mint hogy az embernek kevés ideje
van. Ha kevés ideje sincs.”
THE (Oscar Wilde után szabadon)
„A pillanat zsugorodása mind a szabadság, mind pedig az elmélyedés
fulladásos halálához fog vezetni. A fizikai idő pontjai rendezetlenek és
üresek, míg a megélt idő pillanatainak mindig van szerkezete és tartalma.”
Trond Berg Eriksen
Figaró egy távoli városban fodrászkodott. Szerette a munkáját és jól
érezte magát barátai körében, zenélt, gondoskodott idős édesanyjáról, és
nap mint nap meglátogatta egy rokkant barátnőjét. Egy nap aztán megjelent
egy férfi és felkínálta egy jobb élet receptjét. A férfi, aki tetőtől talpig
szürkébe öltözött, és kis szürke szivart szívott, az Időtakarékszövetkezetet
képviselte. Megmutatta Figarónak, hogyan spórolhatna az idejével, hogy
boldogabb ember váljon belőle: Küldd anyádat az idősek otthonába, hagyj
fel annak a munkaképtelen asszonynak a látogatásával, ne fecsegj annyit a
kuncsaftokkal – így kétszer olyan gyorsan tudod őket kiszolgálni – és
„mindenekelőtt: ne fecséreld az időd éneklésre, olvasásra és csevegésre az
úgynevezett barátaiddal”.
Figaró követte a tanácsokat. Néma lett és hatékony. És mégis: „Az volt
a furcsa, hogy bármennyi időt spórolt is meg, soha nem maradt fölösleges
ideje; misztikus módon, az idő egyszerűen eltűnt. Kezdetben nem figyelt rá,
de egy idő után nyilvánvalóvá vált, napjai egyre csak rövidülnek. Szinte
észre sem vette, és egy hét már el is telt, aztán elmúlt egy hónap, majd egy
év, azután még egy, és még egy.”
Nem a fodrász volt az egyedüli áldozata az Időtaka¬rék¬szövetkezet
szürke öltönyös képviselőjének. Úgy tűnt, az egész város számlát nyitott
náluk. Olyan típusú jelszavak jelentek meg a házak oldalán, mint „Használd
okosan az életet – spórolj időt!”, a munkahelyek pihenőhelyeit pedig olyan
plakátokkal dekorálták, mint „Az idő pénz – takarékoskodj vele!” és
hasonlók. Az emberek természetesen „fáradtak, ingerlékenyek és
morcosak” lettek, veszekedtek férjükkel, feleségükkel, nem törődtek a
gyerekkel, viszont igazán hatékonnyá váltak! És az idő, amit megspóroltak?
Az bizony talányos módon tovatűnt.
Hogy végződik a történet? Azt nem fogom elárulni, helyette viszont
áldozhatnak egy napot az olvasók Michael Ende ifjúsági regényének
elolvasására, címe: Momo. Megéri az időt, ennyit legalább garantálhatok.
*
No, igen. Az egyik legnyilvánvalóbb kifogás az eddigi elemzésemmel
szemben körülbelül így hangzik: „A legtöbb ember, mint tudjuk, valójában
nem így él. Nyugodtan, békésen élik az életüket, nem hajszolja őket senki
weblapokra, e-mailezni, papírhegyek közé, értekezletekre vagy forgalmi
dugókba. Az emberek nem érzik azt az állandó nyomást, hogy rugalmasak,
nyitottak és fiatalosak legyenek, bőven akad idejük, hogy leüljenek egyet
pipázni, esetleg regényt olvasni, vagy komótosan baktatnak a természet
lágy ölén, és úgy általában nyugisan éldegélnek. Akikről most szó volt, csak
egy minimális kisebbséget alkotnak, ne is próbáljunk úgy tenni, mintha
másképp lenne!”
Na jó. De vajon mindez azt jelenti-e, hogy a gazdag országok
lakosságának többsége soha nem néz tévét, sohasem beszél mobilon vagy ír
e-maileket, soha nem olvas bulvármagazinokat, soha nem pályázott meg
olyan állást, ahol a bizalmas viszony az „IKT”-val a szükségszerűség
erénye, és sohasem érzi azt, hogy nem jut elég ideje arra, ami valóban sokat
jelent szarnám, mert először még valami mást kell megtennie? És sohasem
tudott igazán odafigyelni valamire, mert ott sorakozik és várakozik a többi
feladat?
Én leszek az első, aki elismeri, hogy az információs korszak
mellékhatásai nem egyenlő mértékben érintenek minket. Nem mindenki
érzi úgy, hogy az idő gyorsabban múlik. Sokan vannak a világon, abban a
típusú társadalomban is, ahol mi élünk, akik éppen az ellenkezőjét
tapasztalják, vagyis, hogy a gyors idő szűkös forrás. Vegyük például a
munkanélkülieket. Vagy a rabokat. De mondhatnánk a világ sok milliónyi
szegényét is. Ez tagadhatatlan tény. És mégis, az előző fejezetekben
ecseteltek alapján, kategorikusan kijelenthetem a következőket:
(a) A gazdag országok lakosságának növekvő többségére egyre inkább
jellemző a feldarabolt, hajszolt idejű életritmus.
(b) A gyorsulás hatással van mind a tudás termelésére, mind pedig
magára a gondolkodási módra a modern kultúrában, és éppen ezért
mindannyiunkat érint. Még egy munkanélkülit is, akinek tengernyi
„agyoncsapnivaló” ideje van, magával ragadják a gyorsulás mellékhatásai,
abban a pillanatban, amikor bekapcsolja a tévét, vagy kinyit egy újságot.
Nem a polgárok választották ezt a helyzetet, ahol mind a munkaidő,
mind pedig a szabadidő egyre jobban feldarabolódik, ahol a szünetek
rövidebbek lesznek, ahol egyre több dolgot kell egyre kisebb időtartamba
belepréselni. Még a hatalmon lévők is panaszkodnak, akiknek pedig
lehetőségük kellene hogy legyen a változás ütemének fékezésére, hogy
nincs idejük, hogy már nem jut idejük színházra, regényolvasásra, és így
tovább. Az órának nagyon sok hozzánk hasonló rabszolgája van.
„Manapság a politikusokra nehezedő nyomás, dokumentáció, ülésezés,
sokkal nagyobb, mint régebben”, mondta Henrik Syse filozófus 2000
nyarán, amikor is a volt miniszterelnök fiát arról faggatták, miért nem
választott politikai pályafutást. Az átalakult politikusi életviteli nem tartotta
összeegyeztethetőnek egy működő családi élettel.
Mielőtt továbbmennénk, és megoldást javasolnék arra, mit is lehet tenni
az információs társadalom mellékhatásainak visszaszorítására, engedtessék
meg, hogy pontosítsam az előző fejezetek főbb gondolatait:
Amikor mm szenvedünk hiányt információban, hanem épp elárasztanak
minket, az átláthatóság arányosan csökken az információmennyiség
növekedésével.
A diákok gyakran a legjobb vizsgadolgozatokat azokról a témákról
írják, melyekről a legkevesebbel tudják; ekkor ugyanis rendszerezésre
kényszerülnek, hatásosabban indokolnak és érvelnek, mint máskor és a
lényeg nem veszik el a részletekben és a kitérőkben. Másképp fogalmazva:
Miután az ember egy idegen országban eltölt hat hónapot, meg tud írni egy
könyvet; ha ugyanott él tíz évig, tud írni egy cikket. Minél többet tudunk,
annál több lesz az, amit nem tudunk. Ez az általános elv ragályos
népbetegséggé vált az információs társadalomban. Egyre többet és többet
tudunk, és éppen ezért egyre kevesebbet tudunk. Ahogy ezt Lars-Henrik
Schmidt társadalomfilozófus precízen kifejezte: „Az embernek tudásához
mérten kell korlátoznia az információit”.
Az információgazdaság szereplőinek legnagyobb hiányforrása, mások
figyelme.
Legyen szó akár reklámról, előadásról, tudományos cikkről, ismeretről,
vagy egyszerű fizikai áruról, melyet környezetünknek kínálunk, egyre
keményebb harc folyik a célcsoport összpontosított idejéért. Ez a rájuk
szánt idő általában kevesebb és kevesebb lesz, hiszen erős nyomás alatt
élnek azért, hogy állandóan helyet biztosítsanak életükben az újabb
benyomásoknak, árucikkeknek, élményeknek és ismereteknek. A következő
benyomás kiöli az előzőt.
 Az információs társadalom tagjainak legnagyobb hiányforrása, a jó
szűrő.
Ez ugyanaz a poén, mint az előző, csak éppen a címzett – nem pedig a
küldő – szemszögéből. Az elektronikus posta áldás, ha az ember küldi a
leveleket, de könnyen átok is lehet belőle, ha az ember a címzett. Ha több
elektronikus levelünk érkezik, mint amennyit küldünk, fennáll annak a
veszélye, hogy elveszítjük ellenőrzésüket a saját összegyűjtött
információáradatunk fölött.
A gyorsulás megszünteti a távolságot, a teret és a helyet.
Annakidején ez volt a kifogás a gőzmozdony ellen – az ember elveszíti
azt a képességét, hogy élvezze a tájat, elméje nyugtalan lesz. Manapság a
kritikák a sugárhajtású gépek, az internet, a mobiltelefonok ellen
irányulnak. Amikor a távoli már nincs távol többé, a közeli sem lesz igazán
közel.
Amikor a gyors és a lassú idő találkozik, a gyors lesz a győztes.
Ezért nem csináljuk meg azt, ami igazán fontos lenne, mert mindig van
valami, amit még előtte meg kell tenni. Az ember először mindig ahhoz fog,
ami leginkább sürgeti. Ezáltal elveszíti a hosszú távra szólót és a lassút. Egy
olyan korszakban, amikor a munka és a szabadidő közötti választóvonalat
kitörölték, és a hatékonyság az egyetlen közös érték a gazdaság, a politika
és a kutatás számára, ez igazán nem tesz jót többek között az átgondolt
munkának, gyerekekkel töltött időnek és hosszantartó szerelmi
viszonyoknak.
A gyorsaság ragályos.
Az embereket ugyanúgy megfertőzi, mint az élettereket, ha egy cég
elkezdi az elektromos levelezést, a többieknek is követniük kell. Ha
hozzászokunk ahhoz, hogy gyors munkát végzünk, olyan ritmust állítunk
fel magunknak, ami kihat más helyekre is. A végén majd azon kapjuk
magunkat, hogy a moziban is a gyors lejátszás gomb után nyúlunk.
A gyorsaság függőséget okozhat.
 Ahogy a fogyasztást is könnyebb növelni, mint csökkenteni,
hasonlóképpen nehéz, visszaszokni a lassúsághoz, ha az ember egyszer már
megszokta a gyorsaságot. Az átalakítások, érzékeink bombázása, külső
hatások, melyek gyorsan kioltják egymást, úgy hatnak, mint a narkotikum.
Másképp fogalmazva: Amennyiben az ember hozzászokott a hosszú cikkek
olvasásához, könnyen elolvassa a rövideket is. A fordítottja azonban már
nem igaz.
Amikor az időt megfelelő hosszúságú kis szakaszokra osztjuk,
megszűnik időtartamként létezni.
Az egyedüli, ami még hátra van, egy frenetikus pillanat, mely
nyugodtan áll, őrült sebességgel. Lárma és zűrzavar, cél és értelem nélkül.
A kizárólagosan negatív kritika csak arra jó, hogy még több
aggodalomra adjon okot, amiből már így is túl sok akad. Ezért aztán a
könyv befejezéseként felsorolok néhány javaslatot, mit is lehetne tenni. De
először egy kis kitekintés az Elefántcsonttoronyból, erre még van időnk.
Sokan aggódnak a dolgok állapota miatt. Sok értelmiségi ráadásul az
Államtól kap fizetést, hogy ezeket az aggodalmakat életben tartsa. (A
társadalomtudomány létjogosultsága – raison d’être: a társadalom fejlődése
iránti aggodalom.) Akár gúnyos, leereszkedő stílust is megengednek
maguknak, ha vetélytársaik nem eléggé aggodalmasak. Ilyen rosszindulatú
támadás érte többek között Anthony Giddens (egyebek közt Tony Blair
tanácsadója) és Manuel Castells (a globális technogazdaság szakértője)
szociológusokat is.
Érdekes módon az akadémiai siratóasszonyok aggodalmai irányt
változtattak az utóbbi pár évtizedben. Egy ideig az 1980-as években a tőke
hatalma, a harmadik világbeli munkásosztály és az újimperializmus
kihasználása miatt aggódtak, jóllehet egy alcsoport inkább az atom
fenyegetés és/vagy a túlnépesedés, a férfidominancia, illetve környezeti
problémák miatt aggodalmaskodott. A késő 80-as, illetve a 90-es években
az aggodalmak központja ismét az identitás, és – azt gondolom – a
felgyorsult változási ütem kérdése köré összpontosult. Az ex-marxista
Giddens egyik legutóbbi könyvének címe Run¬away World, a
globalizációról szól; az aggódó amerikai egyetemi alkalmazottak között a
húzó iparág, a fő téma, a globalizáció és/vagy az identitás a multietnikumú
társadalmakban. Zygmunt Bauman és Ulrich Beck szociológusok,
mindketten főgurunak számítanak szakterületükön, különböző szempontok
alapján kutatják a bizonytalanság és a tájékozódás problematikáját egy
változó, turbulens korban. Néhányan a legbefolyásosabb francia
értelmiségiek közül – Pierre Bourdieu, Jean Baudrillard és Paul Virilio – az
összefüggés és az áttekinthetőség hiányát a demokratikus ideálok elleni
meglehetősen komoly veszélynek tekintik, Olaszországban pedig többek
között Umberto Eco képvisel hasonló nézeteket az utóbbi években.
Folytathatnánk a sort részletezve Németországgal és az USA-val, de az egy
doktori disszertációt eredményezne. A lényeg az, hogy azokat a
jelenségeket, melyeket mint vertikális felhalmozódást és mint a pillanat
zsarnokságát említettem, most már egy sor olyan gondolkodó is komolyan
veszi, akiknek valóban tudniuk kell, miről is beszélnek. A témakörök
kiterjedtek, de egyben beszűkültek is – mindenről írnak, az új, átláthatatlan
globális gazdaságtól a sebezhetőségig, melyet az új technológia teremt és az
újdonság csillogásának kártékony hatásáról azon képességünkre, hogy
összefüggően és árnyaltan gondolkodjunk.
Minden belső civakodás, vetélkedés, irigység és apró vita ellenére, az
összes megnevezett kortárs elemző vizsgálódásai (és még sokan mások,
akik osztják nézeteiket) sok közös vonást mutatnak. Különös módon
azonban egyikük sem mondja ki, mit kellene tenni. Manuel Cas-tells
háromkötetes, az információs korszakról szóló munkáját egy óvatos
figyelmeztetéssel fejezi be, óva int az olyan légvárak építésétől, mint
amilyen az ő fiatalkorában volt szokás (vagyis a misztikus 60-as években,
melyek tulajdonképpen a 70-es években történtek). Giddens egy árnyalt,
gondtalan, új demokratikus rendről beszél, amely mindenkit magában
foglal, de – minden tiszteletem ellenére – a lényeg és az eredetiség nem volt
rá jellemző az utóbbi tíz évben. Bourdieu a legdefenzívebb. Ő a kikapcs-
gombot javasolja, míg Baudrillard akasztófahumorral üti el a dolgot, Virilio
pedig beismeri, hogy nem lát semmilyen megoldást a felgyorsult élet és az
információáradat okozta problémákra.
Igencsak figyelemreméltó az a tény, hogy oly sok éles elméjű
gondolkodó ilyen tehetetlenül áll kultúránk nyilvánvalóan nagy
problémájával szemben. Az a gyanúm, hogy a legfontosabb ok a kultúrában
elfoglalt helyük, ők a műveltség és a felvilágosultság klasszikus eszméinek
képviselői. A polgári értelmiségiek egy homályos kisebbségéhez tartoznak,
mely egészen mostanáig, éveken keresztül békésen elvolt, olvasott és
gondolkodott, miközben hosszú, nehézkes, tekervényes szövegeket írtak
sok idővel és idegen szavak szótárával rendelkező, tekintélytisztelő
olvasóknak. Ennek az időnek azonban vége, és soha többé nem jön vissza.
A mazochistákon kívül senki más nem érezheti magát hálásnak manapság,
ha egy ezeroldalas értekezést kap az ölébe. Ezt nem nevezhetjük túl kevés
információnak, inkább nagyon is soknak. Amit gyorsan el lehet mondani,
éppen ezért gyorsan el is kell mondani. Csak akiknek különlegesen jelentős
a mondanivalójuk, mely lassú elmélyülés eredményeképp jön létre, azok
tarthatnak igényt az olvasók többhetes idejére. A többieknek pedig arra kell
gondolniuk, hogy irományuk versenyben áll más információforrással is.
Többek között ezért is hanyatlik az egyetemi értelmiségiek státusza (és a
fizetése, tegyük hozzá) az utóbbi években. Röviden fogalmazva, meg kell
találnunk a helyünket az új információs ökológiában. Az első lépésnek
tartalmaznia kell néhány konstruktív megoldási javaslatot a felgyorsult élet
mellékhatásaira vonatkozóan. Éppen ezért:
Minden, amit gyorsan meg lehet tenni, azzal fenyeget, hogy elnyom
minden mást, amit lassan kell csinálni. Az eredmény valószínűleg az lesz,
hogy a lassúak lecserélődnek – hogy azt ne mondjam, átalakulnak – valami
gyorsra. A teljesen megérdemelten világsikerű Jostein Gaarder mű, a Sofie
világa, világosan összefügg ezzel a folyamattal. Régi, hagyományos
formájában a filozófiatörténetnek mákszemnyi esélye sem volt arra, hogy
tömegek műveltségének részét képezze. Túlságosan nehéz volt,
szövevényes, lassú és időigényes. Aztán jön ez az enyhén szórakoztató,
furfangosan megszerkesztett ifjúsági regény, és végigsöpör két és fél ezer
év filozófiatörténetének főbb pontjain anélkül, hogy a lelkes olvasó
egyáltalán észrevenné. Így lehetővé válik, hogy az olyan emberek is, akik
amúgy ki sem látszanak a megválaszolatlan e-mailekből, tévésorozatokból,
sűrű megbeszélésekből és a szervezeti szabadidőprogramokból, szintén
részesüljenek – a gyerek óvodába vitele és a projekt megbeszélés között –
néhány szaftos falatból, halljanak „arról az Arisztotelészről”, vagy róla,
„arról a Hegelről”. És mi rossz van ebben? A fast food is jobb, mintha
semmilyen ételt sem ennénk. Amikor repülővel utazom, ahogy azt már
említettem, olyan kávét iszom, amit egyébként ihatatlannak tartok, és ami
az instant előnevet viseli. Más kávét ugyanis nem adnak a fedélzeten.
Az ilyen típusú problémafelvetésre háromfajta válasz adható. Az
alkalmazkodni képtelen egyetemi oktatók, akik leginkább azt szeretnék, ha
mindenki olyan lenne, mint ők, valójában azt gondolják, hogy a nescafé és
az instant filozófiatörténet rosszabb a semminél, és hogy ha választani kell,
vagy legyen lassúság vagy semmi. (Ők ugyanazok, akik kritizálják a
könyvklubokat, mert leegyszerűsítik az ízlést, mintha a könyvkluboknak
nem lenne fontos részük abban, hogy emberek milliói még mindig olvasnak
regényeket.) Inkább írástudatlanság, mint VG, mintha azt mondanánk
Frankfurter Allgemeine vagy sem mi sem.
A második típusú válasz szerint a valami azért jobb, mint a semmi. Ez a
felfogás halad a korral, nyitott és nagyvonaléi, és vonzóbbnak tűnik az
előzőnél. A kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad, nagyvonalú,
tartalmas életed lehet, és arra jut időd, amire csak akarod. Az optimizmus jó
tulajdonság, de nem mindig vezet a valóság legjobb jellemzéséhez.
Meglehet, ha az embernek választania kell, vagy átlapoz tíz könyvet, vagy
egyet alaposan elolvas, akkor jár jobban, ha az utóbbi mellett dönt. (Csak az
számít, hogy az ember biztos legyen abban, hogy helyesen döntött. Akad
még valaki, aki azon tűnődik, miért az ambivalencia az egyik leggyakoribb
lelkiállapot manapság?)
A harmadik válasz arra irányul, hogy minden, ami hatékonyabbá teszi a
dolgokat, jó. Vannak rendíthetetlen optimisták, akik nem hiszik, hogy a
lassú idő elvesztésének egyéb következményei is vannak, mint hogy több
dolgot tudunk elvégezni annál, amire az előző generációnak lehetősége volt.
Peter Cochrane, a British Telecom kutatási vezetője kijelentette, hogy ő
máris úgy tekint a számítógépére, mint agyának „harmadik féltekéjére”.
„Az apám összesen 100.000 órát dolgozott. Mindazt, amit csinált, el
tudnám végezni 10.000 óra alatt, és a fiam képes lesz ezt megtenni 1.000
óra alatt.” Vajon mindig ugyanaz marad-e a tartalom? Nyilvánvalóan nem,
de ha egész kultúránk ilyen extrém gyorsaságra kapcsol, és ha
meghatározott módon mérjük a hatékonyságot, és az ellenállás csendes
halállal eltűnik, mert nem tud lépést tartani a kanyarokban, nem biztos,
hogy bárki is észreveszi majd a különbséget.
*
Cochrane és más optimisták ellenére: sokunk számára van még értelme
a lassú és a gyors idő közötti különbség-tételnek, és nehéz lenne amellett
érvelni, hogy a gyorsaság és a hatékonyság hiánycikk. Az alábbiakban
következő javaslatok feltételezik, hogy a lassúságra nyomást gyakorolnak.
(Akik esetleg nem értenek velem egyet, nyugodtan küldjenek egy mailt…
nem, dehogy, inkább egy levelet. Lehetőleg kézzel írottat.) Először néhány
ötlet következik arra vonatkozóan, mit kellene mind¬annyi¬unknak tenni,
majd jön néhány politikusoknak és a gazdasági élet vezetőinek szóló
kihívás.
*
Amit gyorsan meg lehet tenni, azt gyorsan is kell megtenni.
Első nekifutásra jó ötletnek látszik különbséget tenni a gyorsan
elvégezhető tevékenységek, valamint a lassan kivitelezhetőek között.
*
A gyors idő nagyszerű, ha helyesen használjuk. A történelem folyamán
korábban még soha ennyi embernek nem volt lehetősége ilyen rengeteg
benyomás és élmény megszerzésére. Amikor Bourdieu-höz hasonlóan a
kritikusok nemtetszésüket fejezik ki ezekkel a lehetőségekkel szemben,
teljesen elfelejtkeznek (természetesen kifogástalan elvi alapokon állva)
arról, hogy az izgalmas számítógépes játékoknak, távoli vidékeken töltött
mozgalmas, élménydús vakációknak, céltalan kapcsolgatásnak a
tévécsatornák között vagy a rövid hírösszefoglalóknak meglehet a saját
értékük, és egyébként is, jobb a semminél (mivel sokak számára ez az
alternatíva). Mindenki a maga ízlése szerint.
Van, ami gyorsan megy, és van, ami lassabban, egy romantikus vacsora
alatt nem követjük az eseményeket egy stopperral a kezünkben, ez
mindenki számára egyértelmű. Még a nehéz, elméleti gondolatmenetekben
is előfordulnak gyors felismerések, és vannak olyanok, melyek kialakulása
hosszabb időt igényel. Egy logikával foglalkozó tudós elérheti hírneve
csúcspontját, mielőtt betölti a harmincat, de a filozófiatörténet metafizikusai
közül kevesen publikáltak bármi jelentőset 50 éves koruk előtt. A 20. század
talán legnagyobb antropológus gondolkodójának, Claude Lévi-Straussnak,
viszonylag hosszú időre volt szüksége. Mielőtt 1949-ben kiadott volna egy
könyvet, mely forradalmian átalakította addigi gondolkodásunkat a rokoni
kapcsolatokról, négy évig csak olyan témákon elmélkedett mint az,
„Hogyan lehetséges, hogy az indiai kasztrendszer úgy néz ki, mintha az
ausztrál rokonsági kapcsolatok tükörképe lenne?” Ha valamikor az
ezredforduló táján a Norvég Kutatási Tanácstól kapott volna ösztöndíjat,
egy év után bizonyára elveszítette volna azt, az előrehaladást dokumentáló
papírok hiányának köszönhetően. Mindennek megvan a maga ára, és a
hatékonyság a tudományban, lehet a halál és a megváltás, attól függ milyen
tudásra van igényünk.
Sok esetben viszont előnyös, ha gyorsan végezzük a dolgokat, nem
beszélve a rutinfeladatokról, mint például egy repülőjegy megrendelése
vagy liftezés. Ugyanez érvényes a fogyasztásra is. A legtöbben nem
fecsérlik az idejüket arra, hogy lassan és hosszadalmasan elmerüljenek a
felszínes, könnyed irodalomban, a nescafé aroma¬ti¬kus tulajdonságaiban,
vagy egy szexi tinédzser banda legújabb popénekesében, ennek
megfelelően kevesebb jut Proust vagy Mahler élvezetéből is, ha az ember
rövidebb utakkal próbálkozik, ahelyett, hogy kellő időt szánna rájuk.
A legtöbb dolog, amit csinálunk, a gyors és a lassú keveréke. A kutató
Tian Sørhaug egyszer egy előadás közepén félbeszakította saját magát, és
csak úgy a semmibe lehette a kérdést azzal kapcsolatban, vajon mennyi időt
fordított a felkészülésre. „Valamennyit tíz perc és harminc év között”
válaszolta, mielőtt folytatta volna előadásai. Léteznek olyan tevékenységek
is, melyeket általában a gyorsasággal kötünk össze, ám ezeket előnyösen
átdefiniálhatjuk lassúvá. Hivatalos utak, például. Azoknak, akik olvasnak
vagy zenét hallgatnak, kevesebb gyomorpanaszuk lesz a késések miatt, mint
azoknak, akik merev tekintettel bámulják a menetrendet.
A lassú idő nem ugyanaz, mint a sok idő. Nem tart tovább néhány
percnél elolvasni és megérteni egy közepes hosszúságú és nehézségű verset,
de lassan kell csinálni. A gyorsolvasásra akkor van szükség, ha nagyobb
szöveg mennyiség átvizsgálásánál, meghatározott bekezdések, tények után
kutatva (például internetes keresésnél) az ember aktivizálja a szűrőit, de az,
aki kulcsszavakat keresgél, ha egy új regényt vesz a kezébe, már erősen
sérült.
A gyűjtögetés nagy erény, ha nem mások kárára történik.
A gyorsaságról szóló fejezet egy része a tizenkilencedik század
felgyorsult életvitelét taglalja, és megemlíti többek között Hamsun
Amerikából küldött levelét, a telegráfot és a gőzmozdonyt. Eredetileg nem
terveztem ezen témák további boncolgatását. A példák úgy kerültek ide,
hogy egy júniusi délelőttön 2000-ben, volt egy órányi fölösleges időm.
Éppen leadtam egy lámpát javítani Frogner környékén. A saját
adminisztratív tévedésem következtében volt még egy órányi időm a
következő találkozómig a Solli tér közelében. Nincsen WAP-os telefonom,
és eddig még sikerült elkerülnöm azt is, hogy a mobiltelefon rabjává váljak.
Ezért aztán nyugodtan sétáltam a napsütésben, lefelé a Bygdøy Allén,
miközben merengve nyalogattam pompás színű krémfagylaltom szélét.
Amikor elértem a Solli térre, szemein hirtelen megakadt egy hatalmas
zászlón, mely majdnem beborította a Nemzeti Könyvtár homlokzatát.
„Gyorsaság 1800-1900” állt rajta. Természetesen úgy vonzott a sötét épület,
mint legyet a légypapír, és való igaz: a könyvtárban tényleg volt egy
időszakos kiállítás pontosan az én témámról, jóllehet alig 100 évvel
elcsúsztatva az időben. Ha azon a délelőttön nem kószálok össze-vissza,
valószínűleg sohasem hallok a kiállításról.
Néhány héttel később mindössze tízpercnyi elfecsérlendő időm volt,
amit az újságosnál töltöttem a Nemzeti Színház mellett. Néhány percig
céltalanul böngésztem a polcok folyóiratait, majd megakadt a tekintetem
egy új norvég „business” magazinon. SURVIVAL OF THE FASCIST , azt
hittem ez állt a borítón háborús figurákkal, és kíváncsiságból le is emeltem
a polcról. A dollár és a yen értékén kívül más iránt is van esetleg érdeklődés
az informatikai ágazatban? Sajnos a válasz nemleges. Közelebbről
szemügyre véve ugyanis a felirat így hangzott: SURVIVAL OF THE
FASTEST . A folyóirat norvég nyelvű (ha egyáltalán használható ez a
megfogalmazás egy olyan lap esetében, melynek igencsak nagy szüksége
lenne némi korrektúrára és nyelvi kiigazításra), de mit meg nem tesz az
ember a feltűnés kedvéért. Akárhogy is, a lap tartalmazott egy riportot,
mely azzal foglalkozott, hogy a körforgási sebesség az elektromos
ágazatban mára (2000 nyara) elérte az emberi tolerancia határát.
Részvények eladása és megvásárlása, az új termékek bevezetése – és igen,
új termékek kifejlesztése, fúziók és felvásárlások, értékesítés és
visszalépések, mindennek fénysebességgel kell történnie. A villamoson
olvastam a folyóiratot, majd visszatértem a számítógépemhez megerősödve
abban a tudatban, hogy a következő könyvem témaválasztása helyesnek
bizonyult.
A lassúságot meg kell védeni.
Egy menedékjogot kérelmező beadványát ugyanis sok esetben
elutasítják. A kérelemhez szükség van hivatalos segélyekre, biztosításra,
átutalásra, állami támogatásra. A gyorsaság maga is boldogul, nincs semmi,
ami ennél versenyképesebb lenne. Attól függően, hogy az ember milyen
élethelyzetben van, különböző módon védelmezheti a lassúságot. De a
legtöbbünk számára mégiscsak tudatos választások sora, hogy ne eméssze
fel a gyorsaság. Ilyenek lehetnek például a következők:
• E-mailekre csak minden hétfőn délelőtt válaszolok.
• Kedd esténként nem érek rá: sügért halászom az erdőben.
• Naponta száz kilométert autózom. Ilyenkor egyedül ülök a
kocsiban, mobiltelefon, autórádió kikapcsolva.
• Csütörtökön és kedden folyóiratokat olvasok újság helyett.
• Nincs üzenetrögzítőm. Amikor nem vagyok elérhető, akkor nem
vagyok elérhető. Tartsd ezt tiszteletben!
• Mielőtt elolvasnám a híreket a WAP-on, mindig elolvasok egy
verset.
• Munkaidő után fél öttől fél kilencig, minden nap együtt vagyok a
családommal, ezért a külvilág számára nem vagyok elérhető.
• Minden második szerdán koncertre megyek, hogy meghallgassak
egy zenekari művet, mint például Mahler 7. szimfóniája, anélkül, hogy
megzavarnának, vagy elvonnák a figyelmem.
• A pillanatnak élek, ha akarom, és kikérem magamnak, hogy egy
másik, új pillanat, amely előre nyomakodik, félbeszakítson.
De bárhogy is legyen, a túléléshez a lassúságnak többre van szüksége
ennél a személyes típusú tréningprogramnál, szüksége van többek között
támogatásra az államtól, a gazdasági élettől, és más egyebektől – melynek a
társadalom szerkezetéből kell következnie. Erre még visszatérek.
A késések igazi áldások.
Lehetőséget biztosítanak az elgondolkodásra, az embernek csak tudnia
kell kihasználni a köztes időt. Könnyebb mondani, mint megtenni?
Természetesen, de minden alkalommal, amikor érezzük a feltörő
megkönnyebbülést egy elmaradt értekezlet kapcsán, közelebb kerülünk a
megértéshez.
A víkendház-logika szélesebb elterjedést érdemelne.
Észak lakosságának több mint fele évente egyszer vagy többször a
víkendházába vagy nyaralójába utazik, de mindannyian jól tudjuk, mit is
jelent a „nyaraló” (esetlegesen hétvégi ház) fogalma. Amikor az ember
megérkezik a lassúság eme szentélyébe, beteszi az órát a fiókba, és elő sem
veszi addig, amíg újra vissza nem utazik a városba. Sokan nem tartanak se
televíziót, se telefont vagy internetet a hétvégi házukban. Egy részük –
különösen a norvégok – még villanyt sem akarnak a víkendházukba. Ott
aztán nem az óra sürgető ideje határozza meg, hogy mit csinálunk, hanem
elfoglaltságaink irányítják az idő szervezését. A gyerekek a szokásosnál
később fekszenek le, vacsorázni pedig akkor vacsorázunk, ha megéhezünk,
nem pedig délután ötkor; az áfonyaszedés és a horgászás pontosan addig
tart, amíg kedvünk tartja, és így tovább. Egyáltalán nem biztos, hogy így
kevesebbet végzünk el, mint a percekre megtervezett időnkben, viszont így
alkalom adódik arra, hogy az ember a saját ritmusát kövesse a metronóm
helyett. Az ember képes lesz a pillanatnak élni, mert nincsenek újabb és
újabb tolakodó pillanatok. (Ezeket a sorokat természetesen – you guessed
it! – a nyaralóban írtam.) A nyaraló kulturális környezetünk azon helyszíne,
mely a legközelebb áll ahhoz, amit Anders Johansen úgy ír le, mint a
cselekmény ideje, vagyis egy olyan idő, amit nem kívülről, hanem belülről
irányítanak azok a történések, melyek be fognak következni. Kevesen
vannak, vagy talán nincs is senki, aki azt kívánná, hogy az egész társadalom
egy ilyen időstruktúrához térjen vissza. Akkor nagyon sok minden – a
termelési ágazat, a szállítás, a kommunikáció – egyszerűen összeomlana
néhány perc akut. Ugyanakkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy
elfelejtsük, hogy a hétvégi házak időbeosztása minőségileg mást képvisel,
mint a felszabdalt, hektikus időbeosztás, mely életünk többi részét uralja.
Azt gondolom, a hétvégi házak időbeosztásának alkalmazása előnyös
lehetne egy sor szabadidős tevékenységben is, ha nem is feltétlenül a
munka területén. Mi, északi lakosok viszonylagos előnnyel rendelkezünk az
idő zsarnokságának kezelésében. Elég kiejteni a szót „hytta” és mindenki
tudja, miről is beszélünk.
Minden választás ugyanannyi lehetőséget zár ki, mint amennyit
magában foglal.
Hosszú, mélyreható híradások, hosszantartó látogatások távoli tájakon
talán előnyösebbnek tűnhetnek a rövidebbeknél, a probléma mindössze
annyi, hogy minden, amire az ember időt fordít, valami mástól, amit szintén
szívesen megtenne, elvonja az időt. És vajon honnan bizonyosodhatnék
meg arról, hogy akkor használom-e fel jól az időt, amikor egy félévet Kant
tanulmányozására fordítok, vagy amikor ezt az időt egy thaiföldi
halászfaluban töltöm, amikor elárasztanak a különböző ajánlatok? Milyen
kritériumok segítenek a helyes döntésben, ha majd választanom kell?
Nagyon gyakran mindennek elsőbbséget akarunk biztosítani, az
elkerülhetetlen eredmény pedig az lesz, hogy minden egyes dologra
kevesebb idő jut. Elveszítjük az alaposságot és az összefüggést. Másrészről
viszont az alternatíva a könnyed felé semmivé válna, és a valami mégiscsak
jobb a semminél. Hadd javasoljam a következő problémafelvetést:
összegyűjtöttél egy kis pénzt, egy időre szabadságolod magad a munkából
vagy a tanulmányaid alól, az unokaöccsöket elküldöd vidékre a nagyihoz,
sikerült egy fél évre szabaddá tenned magad. Azt csinálsz, amit akarsz.
Továbbá tegyük föl, hogy a következő dolgokhoz lenne leginkább kedved:
• Megtanulni dzsesszzongorán játszani.
 • Egy félévre Párizsba költözni, hogy megtanulj franciául.
• Igazán jó akarsz lenni a Sim City utolsó verziója szerinti virtuális
városépítésben.
• El akarsz mélyülni a szimbolikus logikában.
• El akarod olvasni az Ulyssest.
• Gondoskodni szeretnél a szűk családodról és jobb szakács akarsz
lenni.
• Jól akarod érezni magad a barátaiddal, kávézóba, moziba járni.
• Függőágyban henyélni egy trópusi szigeten.
Mai világunk tipikus közhelye: „Az egyik nem zárja ki a másikat.” Na,
jó. Próbáljuk ki, csak gondolatkísérletként, mi történne, ha mind a nyolc
lehetőséget egyszerre hajlanánk végre. Két vagy három valószínűleg
egészen jól menne, mások viszont csődöt mondanának. Kiölnék egymást: a
következő pillanat megsemmisítené az előzőt. (A harmadik és a nyolcadik
alternatíva minden bizonnyal összeegyeztethető, vagy éppen az első kettő –
egy zongoratanárral Martinique-ról?) Vagy egyik sem sikerül, kivéve talán
egy elképzelést. Én mindenesetre azt javasolnám, hogy egy, maximum két
dologra kellene összpontosítani. Egy korábbi fejezetben már említettem,
hogy akadnak hatalmas kapacitással és szervezőképességgel rendelkező
emberek, akik képesek tizenkét dolgot egyszerre csinálni, és azt a tizenkét
dolgot jól is csinálják. Aztán kapnak egy tizenharmadik feladatot, és
hirtelen tizenhárom dolgot fognak rosszul végezni, vagy összeomlanak és
sokáig betegszabadságon lesznek különböző tünetekkel. Ez a belátás jóval
eredményesebb kiindulópont, mint egyes, a ki¬kapcs-gomb használatára
célzói kultúrpesszimista, technológiaellenes javaslatok. A gyorsaság egy
különleges adottság, és még inkább az lesz, ha helyesen használjuk. Számos
antropológushoz hasonlóan én is laktam kis faluban a trópusokon,
terepgyakorlaton. Nem mondhatnám, hogy híján voltunk a lassúságnak. Az
idő a legtöbb lakos számára nem volt mérhető vagy szűkös. Az élet, ahogy
mondani szokás, komótosan folydogált. Néhány hónap után kezdtem
nagyon unni magam. Érdekes módon ezt figyeltem meg sok falubelinél is,
különösen a fiatalok között. Elegük lett már abból, hogy soha semmi nem
történik, és arról álmodoztak, hogy majd egy nagyvárosba költöznek.
Vagy nézzük a foglyok helyzetét. A foglyoknak aztán rengeteg lassú
idejük van, de azt nem igazán állíthatjuk, hogy nagyon ráérnének. Rengeteg
idejük van, de nem érnek rá.
Ha valaki nem ér rá, az nem ugyanaz, mintha kevés ideje lenne. Nem
árt, ha ennek tudatában vagyunk, mielőtt még megszépítenénk a határtalan
lassúság gondolatát.
Szükséges, hogy tudatosan váltsunk lassú és gyors idő között.
Manapság a türelmetlenség létfontosságú tulajdonság. Ez az
elmeállapot általában akkor következik be, ha a lassú idő a gyorsaság
követelményével szembesül. A Der Spiegel egy régebbi cikkében (1989-
ből, hogy pontosabb legyek) egy kilencéves gyereket idéznek, aki azt
mondja: a tanáraim lassabban beszélnek, mint az Atarim (egyfajta személyi
számítógép), olyan lassan, hogy néha teljesen kikészülök. Azt gondolom:
„Gyerünk már! Hadd menjek haza az Atarimhoz. Az gyorsabban mondja el
nekem a dolgokat.”
1999-ben egy ENSZ-felmérés keretében, mely a kisgyermekek
oktatását kutatta, megkérdeztek egy ötéves gyereket, aki ezt mondta:
„Sosem hagynak játszani. Mindig csak Siess már! Igyekezz már! Utálok
sietni.” Anélkül, hogy elkezdenénk elemezni ezeket az eseteket, annyit
mindenesetre mondhatunk, hogy két tendencia létezik egymás mellett:
türelmetlenség, mely mások lassúságának köszönhető, és frusztráció,
melyet gyorsasági és hatékonysági követelmények váltanak ki.
A különbség természetesen abban áll a két kijelentés között, hogy míg a
német kilencéves (aki most, amikor e sorokat írom, már egyetemista) a saját
tempóját diktálta, amikor a billentyűzetet verte, az ötéves számára mások
szabták meg az iramot. A megoldás a lassúság és a gyorsaság közötti
tudatos váltásban található, amikor is az ember saját maga ül a
pilótafülkében. (Felhívom a figyelmet a metaforára. Lehet lassan vezetni,
ha az ember egy pilótafülkében ül?)
A legtöbb dologról nem is kell tudnunk.
 Egy részünknek jót tenne, ha azt mondaná magának, ha lehet többször
is egy nap, hogy az emberek annyi fura dologgal foglalkoznak, a legtöbbről
nem is kell tudnod, még akkor sem, ha ezek esetleg nagyszerű dolgok
lennének. Ami minden másnál fontosabb ebben az összefüggésben, az hogy
legyenek hatékony szűrőid, melynek összetevői az ízlés, értékek,
érdeklődés és megérzés. Mellesleg ezeket csak lassan lehet megszerezni.
*
Elég a tudálékosságból. Nem elég egyesek jóakaratára apellálni. A
jóindulat ingyen van, és semmire sem kötelez, és előbb vagy utóbb a
rendszer megszerzi. Könnyű és mindenekelőtt semmibe nem kerül, ha az
ember felemeli a mutatóujját, és azt mondja, kevesebbet kell internetezni,
kevesebb butító tévé-programot kell nézni, és helyette rendes lapokat
kellene olvasni, kevesebb e-mailt kellene küldeni, a mobiltelefont pedig ki
kellene kapcsolni, esetleg vonattal kellene utazni repülő helyett, és nem
kellene rohanni, ha gyerekekkel és idősekkel vagyunk. Meglehet, az ilyen
tanácsok némelyike esetleg valamivel többet ér, mint a papír, amire
nyomtatták, azért megvannak a nyilvánvaló határai. Ha egyáltalán
lehetséges az információs társadalom mellékhatásainak tompítása,
társadalmi prioritás szükséges hozzá. Sokat segítene, ha a politikusok,
hivatalnokok, valamint a gazdasági élet szereplői belátnák, nagyszerű
esélyünk van arra, hogy mindkét világból – a gyorsból és a lassúból – a
legjobbat kapjuk, és hogy pótolhatatlan értékek vesznek oda, ha az ember a
kettő közül csak az egyiket látja.
A pillanat zsarnoksága csak akkor győzhető le, ha a társadalom,
szerkezetének szerves részeként fékeket iktat be. De hogyan?
Ennek a könyvnek a nagy része a nemkívánatos mellékhatásokról szólt.
Néhány esetben a technológia mellékhatásai olyan nagyok, hogy
felemésztik az eredményeket, és az eredeti cél ellen hatnak. Jó példa az
autóforgalom a világ nagyvárosaiban. Vegyük a forgalom problematikáját
az információs problémák kezelésének kiindulópontjaként. Az autóvezetés
előnye nullára csökken, ha az ember hamarabb ér célba biciklivel. A szabad
információ-hozzáférés előnye nullára csökken, ha az átlagos felhasználó
csak összezavarodik az információáradattól, és nem lesz jobban informált.
Az előny, hogy a pillanatnak élhessünk, a nullára csökken, ha a pillanatok
annyira közel kerülnek egymáshoz, hogy a következő megöli az előzőt.
A forgalmi dugók szó szerint fékező hatással vannak a gépkocsik
használatára, de azért azt is be kell látnunk, hogy nem olyan sokan tértek
még át a kerékpározásra. Előfordulhat, hogy az információs zűrzavarnak
sem volt még eléggé riasztó hatása a gyakorlatban, hanem pont
ellenkezőleg, függőséget okozott. Lehet, hogy az újabb adag benyomás és
kiragadott információ ennek következtében már szinte testi szükséggé
válik? Ezzel a lehetőséggel is számolnunk kell. A következő években
teljesen el fog terjedni a szélessáv és a digitális tévé, így szó szerinti dugót
nehéz elképzelni a neten. A szélessáv, illetve az internetes hozzáférés állami
korlátozása olyan stratégia, ami inkább illik Észak-Koreához. És mi van
akkor, ha helyette a média belső működési szabályzatot hoz létre, mely
felügyeli a lassúság és a gyorsaság közötti kapcsolatot? Legyen ez az első
javaslat:
A szerkesztői előírásokat ki kell bővíteni a lassúságról szóló
szabályokkal.
Ez máris meghatározna bizonyos etikai irányvonalat a magánélettel
kapcsolatban, és egy ilyen kibővítés viszonylag könnyű lenne. Az olyan
anyagokat, melyek természetüknél fogva lassúságot igényelnek (például
tragédiák, tudományos újdonságok, tájékoztatás az állami
költségvetésről…) lassan kell tálalni, médiumtól függetlenül. Eltérést
jelentene a megszabott irányvonaltól, ha például a génkutatást ugyanabban
a formában mutatnák be, mint a popzene világából érkezett legfrissebb hírt.
A Tévékuratórium és a Sajtóképviseleti Tanács is kibővítetté mandátumát.
Utópisztikusán hangzik – mert hogy is lehetne meghatározni, milyen típusú
anyagok azok, melyek „természetüknél fogva” lassúak – de tény, hogy a
Sajtóképviseleti Tanács már ma is saját belátása szerint ítélkezik.
*
A következő javaslat szintén közvetlenül kacsolódik a tudományos
élethez, és a szervezés szerencsétlen mellékhatásait érinti. Összességében
nézve túl sok szöveget hozunk létre. Megeshet, hogy egy társadalom
gazdagabb, boldogabb lesz attól, hogy több vödörfület és kenyérpirítót
gyárt az idén, mint tavaly, de mint tudjuk, a mennyiség nem feltétlenül
egyezik a minőséggel – és ez sehol máshol nem egyértelműbb, mint a
tudomány terén. A javaslat tehát így hangzik:
Az információt terjesztők számára bevezetjük normaként „A kevesebb
több” (less is more) elvet.
Amennyiben A cikk kétszer olyan hosszú, mint B cikk, akkor kétszer
olyan jónak is kell lennie. Az állandó fizetéssel rendelkező produktív
szerzők cserében csökkenthetik az írások mennyiségét, amennyiben ez
magasabb minőséggel jár. Képzeljük el például, hogy megkérünk elismert
professzorokat, akik amúgy sokat írnak, hogy fogják vissza magukat öt
évig, azzal a feltétellel, hogy amikor aztán egy új szöveget publikálnak az
igazán átütő legyen. (Jelen író egyik ismerőse egyszer azt javasolta, hogy
minden szerzőnek 500 oldalnyi maximumkvótát kellene adni. Ha valaki
többet írna, meg kellene cáfolnia valamit abból, amit előzőleg írt.) Ez azt
jelenti, hogy az ember nagyobb hangsúlyt fektetne a minőségre, ahelyett,
hogy a publikációit számolja.
Az utóbbi években az összes, mondjuk úgy, nyugat-európai országban
sokat beszéltek arról, hogy a szakszervezetek kezdik elveszíteni a
munkavállalókra gyakorolt befolyásukat. Az ok minden bizonnyal az, hogy
a szakszervezetek még ma is ugyanazokból a gondolatokból és értékekből
építkeznek, melyekre eredetileg alapoztak az ipari forradalom születésekor.
Ezért aztán:
A szakszervezet előnyben részesíti a lassúságot és az összefüggéseket.
2000 őszén részt vettem Bergenben az Országos Munkahelyi Környezet
Konferencián munkavédelmis szakemberek társaságában. A hatalmas Grieg
Palota egész földszinti részét betöltötték a különböző cégek kiállítói, akik
mind megoldást javasoltak a munkahelyi környezet megóvására. Volt itt
minden: sisakok, védőcsizmák, ventilátor berendezés, meg ergonomikus
szék. Természetesen hiába kerestem azt a céget, mely olyan termékeket
kínálna, mint a lassúság, köztes idő és belső összefüggés.
A szakszervezeti mozgalom az ipari forradalom bölcsőjétől ered, és
legnagyobb siketéi az ipari munkások jogainak kivívásához kapcsolódnak.
Nyolcórás munkanap, szabadsághoz, táppénzhez való jog, szabad szombat,
egyenlő fizetség egyenlő munkáért, ezek voltak a legfontosabb vívmányok.
De az olyan időkben, amikor a ki-égettség, izomgörcs, stressz, depresszió
megelőz minden más munkahelyi problémát, a prioritásokat is meg kell
változtatni. Igencsak keveset segít az ötödik szabadság-hét akkor, amikor az
ember az első munkanap már ebéd előtt szükségét érzi, hogy újra
szabadságra menjen. Egyrészt arról van szó, hogy az ember látni akarja
saját részét a nagy kirakós játékban, a saját hozzájárulását, hogy el tudja
végezni a feladatait olyan ritmusban, amivel még képes együttélni,
másrészt, hogy a valóságban is szabad legyen, ha már elméletileg az. A
munkaadóknak szóló érvek egyébként ugyanazok maradnak, mint eddig:
elégedett alkalmazottak, mindent egybevetve, magasabb termelékenységet
érnek el.
*
A következő javaslatok az e-mailekre, illetve a mobiltelefonos
kommunikációra vonatkoznak. Nemigen akad olyan ember, aki visszasírná
a technológiai kőkorszakot, amikor alig hallottunk valamit a részletekről, de
jogunk van egy olyan világban élni, ahol a technológia mindkét családja
(mely közel áll ahhoz, hogy egybeolvadjon) valóban hasznos és nem
zavaró. Ebben a csodálatosan behálózott új világban egyre ritkábban adatik
meg az a kiváltság, hogy ne legyünk elérhetőek.
Minden munkavállalónak joga van ahhoz, hogy a szabadságán felül,
egy évben egy hónapig ne legyen elérhető e-mailen.
Ezt a jogot fel kell tüntetni a munkavállalói szerződésben, ahonnan az is
kiderül, hogy senki nem kötelezhető arra, hogy a munkaidő lejárta után
válaszoljon e-mailekre. Minden egyes iroda számítógépes monitorára,
legyen akár magán, akár hivatali, a következő üzenetet kell felvésni
legfelülre: „Csak akkor küldj e-mailt, ha valami fontos nyomja a szívedet.”
A nagyközönség által használt helyiségek – éttermek, bankok, liftek,
buszok – legyenek mobilmentesek.
Ezt roppant könnyen elérhetjük, ha diszkrét zavaró készülékeket
szerelünk föl a kiválasztott helyekre. Vészhelyzetekben ezeket a
készülékeket ki lehetne kapcsolni (például amennyiben a villamos több
mint félóráig „megállás” jelzést kap). Valamint egy kiegészítő javaslat,
miszerint a telefontársaságok egymással egyeztetve bevezetnek egy nemzeti
mobilmentes napot – környezeti kezdeményezés, mely kísérletet tesz azon
mellékhatások kivédésére, melyekért ők maguk a felelősek.
*
Számos egyéb lehetőség is van a mellékhatások megfékezésére. Íme,
egy-két javaslat:
A hatóságok jóváhagynak évi két fél szabadnapot a munkaidő kellős
közepén, mondjuk 11-től 2-ig.
2000-ben a 070605 (ld. www.070605.com) bevezette a „lassú ebéd”
ötletét. 2000. június 7-én 12.00 és 13.00 között megkértek minden
munkavállalót, hogy zárja be a bazárt, lazítson, kiváltképp együtt a
barátokkal, kollégákkal. Egy oslói boltban lassú ételt kínáltak az arra
járóknak, egy másik csoport kiült a közeli parkba vörös borral és
piknikkosárral, volt, aki fagyizott, mások pedig sétáltak egyet. Önmagában
nézve egy ilyen kezdeményezés butaságnak és hatástalannak tűnhet, ám
pontosan a lassú idő ilyen rövid pillanatai szükségesek ahhoz, hogy mélyen
elgondolkodtassa az embert, mire is fordítjuk voltaképp az időnket. Három
üres óra a munkaidő kellős közepén adhat egy fájóan szükséges lehetőséget
arra, hogy az ember kettő, vagy akár három gondolatot is végiggondoljon
egymás után. Így aztán megeshet, hogy néhányan közülünk felfedezik, a
világ megy tovább a maga útján akkor is, ha elolvasunk egy könyvet, vagy
kollégákkal beszélgetünk, ahelyett, hogy sorban ülnénk a számítógép előtt
vagy telefonálnánk.
*
A szemináriumok és a konferenciák olyanok lesznek, mint amilyennek
kitalálták, vagyis alkalmasok néhány óra, esetleg nap lassú idő élvezetére a
kollégákkal együtt. Mindenki tudja, hogy a szemináriumok legfontosabb
részei a kávészünetekben és az esti órákban folytatott beszélgetések – a
rendezvények szervezői is tudatában vannak ennek, és éppen ezért ennek
megfelelően szervezik a programot. Esetleg pénzbírsággal lennének
sújthatok azok, akiknek a szeminárium alatt megszólal a mobiltelefonja (ezt
egyébként már alkalmazzák is).
A vállalatok bevezetik a munkaidőn belüli lassúság állandó színtereit,
úgy mint az egyórás ebédek és a szervezetlen csoporttársalgások.
Ahhoz, hogy az alkalmazottak részt vehessenek ilyen összejöveteleken,
a vezetőség igyekszik a szétosztandó papír és más információ mennyiségéi
lecsökkenteni az abszolút minimumra.
A várostervezés alkalmazkodik a lassúság építészetéhez.
Nyitott terek, sikátorok, kacskaringós utcácskák és – természetesen –
gyönyörű épületek, melyek megállásra késztetik az arra járókat. A lassú
forgalmat előnyben részesítik a gyorssal szemben.
***
Szerencsére nem kell választanunk egyrészről a frenetikus,
agyonhajszolt, felgyorsult túlzsúfolt pillanatok ideje, másrészről pedig a
nyugodt, lineáris, kumulatív „organikus” idő között. Az információs
technológia meghatározó szerephez jut majd a belátható jövőben az ilyen
típusú társadalmakban, melyben élünk, és mindenkire befolyással lesz,
kivéve egy kis csoport fundamentalistát, más szóval olyan embereket,
akiknek énképe arra épül, ami ellen tiltakoznak. A célt az egyensúly
megtalálásában kell keresnünk, egy olyan világ megteremtésére kell
törekednünk, amely elég tágas ahhoz, hogy helyet biztosítson mindkettő
befogadására. Amikor az ember a halálos ágyán fekszik, aligha bánkódik
amiatt, hogy túl kevés e-mailt küldött, túl kevés ülésen vett részt, nem
követte rendesen a végtelen szappanoperákat a tévében, nem kísért
figyelemmel elég Coca-Cola reklámkampányt, vagy nem rohangált össze-
vissza repülőn, taxiban vagy a számítógépes világban (esetleg, szokás
szerint, mindháromban). Amikor megkérdezik az embereket, mi számít
igazán az életben, a válaszok jó része úgy hangzik, hogy „a barátokkal való
együttlét”, „a család”, „ha másoknak segíthetek”, „a természet élvezete”
(legalábbis Norvégiában), vagy esetleg – néhányunk számára – „az
elismerés”, vagy „egyfajta megértés”. Komolyan kell venni ezeket a
válaszokat, melyeket nagy valószínűséggel őszintén gondoltak. Ez a könyv
megpróbált néhány választ adni arra a kérdésre, miért is olyan nehéz ezeket
az értékeket megvalósítani a gyakorlatban. Remélhetőleg sikerült rámutatni
néhány kivezető útra is. Nem menekülési útvonalakról és vészkijáratokról
beszélünk, hanem arról, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is
megmaradjon. Mert ugyan miért is lenne az olyan lehetetlen?
Hivatkozások
Bevezetés
Bing előrelátó könyvének címe: Boken er død – leve boken (Oslo:
Universitetsforlaget. 1984.)
Az információs korszak és mellékhatásai
Az internetfelhasználók statisztikája, mely kétségkívül változik, mire
ezt a könyvet a kezükben tartják, a www.nua.ie oldalról származik. A két
példát Jon Bing említette (személyes beszélgetés alkalmával): az egyik a
disznókkal, a másik pedig a Homansbyi parlamenti képviselőkkel
kapcsolatos. A Bing-idézet a „Ja takk – begge deler” című riportból
származik, melyet jelen sorok írója készített Binggel és Khalid Salimivel a
Samtiden nr. 4-97. folyóiratban. Bringsværd „Az ember, aki
összegyűjtötte…” a Karavanene című műből való (Oslo: Gyldendal,
1974.); A hétalvó lehangoló reggelijét ugyanaz a kiadó adta ki két évvel
később. A Sartre-ról szóló anekdotát Dag Østerberg munkájában olvastam:
Jean-Paul Sartre (Oslo: Gyldendal, 1993). Az információs technológián
alapuló növekedést jól dokumentálják az UNESCO évkönyvei (UNESCO
Statisztikai Évkönyv), de a legújabb adatok a www.unesco.org oldalon
találhatók. Malling írógömbjéről tájékoztatót, illetve a Christen Collin
idézetet a Hurtighet: Det nittende århundre (Oslo: Nemzeti Könyvtár,
2000.) programbrosúra 22. és 23. oldalán találhatjuk. A Marx-idézet A
filozófia nyomorúsága című könyvből való (La misère de la philosophie,
1847 – az egyetlen könyv, amit franciául írt, vitaanyag a francia anarchista
Proudhonnal és A nyomorúság filozófiája című könyvével kapcsolatban.) A
Mac, illetve PC használókra vonatkozó vizsgálatok Edward Mendelson
cikkén alapszanak: „Hvordan datamaskinen kan ødelegge prosaen” Vinduet
nr. 2-91, 59-61., ahol is a szerző Dela¬ware egyik tanulmányára hivatkozik,
mely az Aca¬de-mic Computingban jelent meg 1990-ben. Castellst az End
of Milleniumból (Oxford: Blackwell, 1997. 336. o.) idézem. Esetleges
további információk: Thomas Hylland Eriksen: „Et verdensbilde for det 21.
århundre I-II. ” Samtiden nr. 1 és nr. 2/3-97.
A könyv, az óra és a pénz ideje
Ennek a fejezetnek a forrásanyagát számszerűleg úgy lehetne pontosan
meghatározni, hogy a nulla és a több száz kötet közé esik. A jobb
kultúrtörténeti áttekintő művek gyakran ellentmondásosak. Már pusztán az
a tény, hogy egyesek „vízválasztókról” beszélnek a kultúrtörténetben,
kőkemény vitákat vált ki tudományos körökben. Én, személy szerint
azonban kedvelem Jack Goody az írásról és az államról, mint technológiai
vízválasztókról ín könyveit, mint a The Domestication of the savage mind
(Cambridge: Cambridge University Press, 1977.), Ernest Gellner forradalmi
könyvével együtt: Plough, Sword and Book: The Structure of Human
History (London: Collins Harvill, 1988). Marshall McLuhan írása
Mennesket og Media (Oslo: Gyldendal, 1968. és Pax, 1997.) ösztönző és
forrongó szöveg az információs technológiáról és más „kiterjesztésekről”,
jóllehet aligha kellene szó szerint idézni, vagy olvasni.
Anders Johansen egyik fontos írása összehasonlító időélményekről, a
„Handlingens tid ”, Thomas Hylland Eriksen (szerk.): Hvor mange hvite
elefanter ? (Oslo: Ad Notam, 1989.) című kötetében található. Az
Indonéziában kutató antropológus Olaf Smedal volt. Ami pedig az időmérés
kultúrtörténetét illeti Trond Berg Eriksen műve, a Tidens historie (Oslo:
Stenersen, 1999.) épp olyan jó, mint más hasonló jellegű könyvek (és
természetesen van néhány belőlük), bizonyos területeken még jobb is.
Bergson Tiden og den frie vilje műve Thorleif Dahl Kultúr¬könyvtár
sorozatában jelent meg (Oslo: Aschehoug) 1989-ben. 1” Georg Simmel
műve a Philosophie des Geldes 1907-ből való (később a Surhkamp is kiadta
1989-ben), és még mindig az egyik legjobb tanulmány a pénz
kommunikatív jelentéséről, később természetesen többen is írtak a témáról.
Eredetileg Henrik Sinding-Larsen hívta fel figyelmemet a zenei kották
jelentőségére. Szintén tőle kölcsönöztem az „externalizálás” szót, legalábbis
abban az értelemben, ahogy itt előfordul. Különböző szakterületek
kiemelkedő tudósainak egy csoportja a könyvnyomtatást kiáltotta ki az
évezred legfontosabb találmányának, ld: http://www.edge.com, vagy John
Brockman (szerk.): The Greatest Inventions of the Past 2000 Years (New
York: Simon & Schuster, 2000). Anderson könyve, a Forestilte felleskap ,
1996-ban jelent meg norvégul (Oslo: Spartacus). A shakespeare-i idők
analfabetizmusáról árulkodó adatokat Jack Goodytól vettem: Literacy in
Traditional Societies. A pártokról szóló idézetek Jan P. Sysetől származnak.
Gyorsaság
La Lenteur (Paris: Gallimard, 1995.) 1996-ban jelent meg norvégul
Langsomheten (Oslo: Aventura) címmel. Børretzen/Myhre CD-jét a
Tylden/NRK adta ki, az összegyűjtött szöveg pedig egy füzet formájában
jelent meg ugyanazzal a címmel az Aschehuognál 1997-ben. Khalid Salimi
emlékeztetett arra, hogy Børretzen szövegei relevánsak lehetnek. A Virilio
idézet a Cybermonde-ból való: La politique du pire, Paris: Textuel, 1996.
Szinte minden könyve, ezt az egyet leszámítva, megfelelne a
„dromo¬lógia” általános bevezetőjeként. Tönnies, Stimmel és más
„klasszikus” szociológusok elé rövid bevezetésként ajánl¬hatom Dag
Østerberg (szerk.) könyvét: Handling og sam¬funn (Oslo:
Universitetsforlaget, 1978). Itt olvasható többek között Stimmel előrelátó
elemzése a nagyvárosi életről. A The Scotsman idézet a The Economist
millenniumi kiadványából való, 1999. december, 94. old Szintén a The
Economist a forrása a Budweiser sörgyár történetének. James Gleick
könyve, Faster: The Acceleration of Just About Everything (New York:
Pantheon, 1999.) a forrás a Coca-Cola jelszóhoz „slowness of thought” (50.
old.) Hamsunt a Hurtighetből idéztem (2. old.). Øster¬berg Honeggerhez
fűzött megjegyzései a Det moderne-ből valók (Oslo: Gyldendal, 1999), 294.
old. A történet Erlan¬der¬ről Ulf Bjereldtől származik: „Tiden och den fria
viljan”, Moderna Tider 2000 áprilisa, 44-47 old. Alapos volt az interjú a
Journalisten szaklapjában 2000 ravaszán, Ignacio Ramonet La tyrannie de
la communication című könyvét a párizsi kiadó, Galillée jelentette meg
1999-ben. Az újságírók szavahihetőségéről többek között a 60-61. oldalon
ír, az információ növekedési aranyát pedig a 184. oldalon említi. Hivatkozás
Ulf Torgersenre a „Taletid ” alapján, Nytt norsk tidsskrift nr. 1-99, 3-5 o. A
magas kultúrára vonatkozó poén a www.edge.org érdeme.
Mindenből több, egyre több lesz
 A Kirunáról szóló tájékoztató a vidék hivatalos turistaanyagából való.
Schwartzot Gleick alapján idéztem: Faster, 188. o., a fejezetben később
felbukkanó felhőkarcolók példája pedig ugyanezen könyv 24. oldalán
olvasható. Engels egy befejezetlen munkában mutatta be a
természetdialektikát, melyet sok évvel halála után adtak ki Dialektik der
Natur címmel. (1927; egy dán kiadás Naturens dialektik címen jelent meg,
Koppenhága: Sphinx és Nihil, 1976). A tsembagákról Roy Rappaport írt:
Pigs for the Ancestors (New Haven: Yale University Press, 1967), a történet
a poliploid lóról pedig Gregory Bateson könyvében áll: Mind and Nature: A
Necessary Unity (Pondon: Wildwood House, 1979), 66-67 o. A
könyvkiadásra és a papírfelhasználásra vonatkozó adatok az UNESCO
1999-es Statisztikai Évkönyvének köszönhetők. Az amazon.com adatai a
cég éves jelentéséből származnak, mely az Amazon internetes oldalán
érhető el (www.amazon.com). Az interkontinentális telefonvonalakra
vonatkozó számok esetében David Held írásából idéztem: Global
Transformations: Politics, Economics and Culture (London: Polity, 1999),
343. o., a szerző a díjak csökkenéséről a 170. oldalon tesz említést, a
percekre vonatkozó összes szám adata pedig Ramonet-tól ered: La tyrannie
de la communication, 176-177. A Norvégiában használt mobiltelefonok
statisztikája a Telenornak köszönhető. A repülés fejlődéséről az IATA
weboldalain olvashatunk (www.iata.com). A turizmus fejlődési adatait a
földközi-tengeri övezetben Orvar Löfgrentől kölcsönöztem: On Holiday: A
History of Vacationing (Berkeley: University of California Press, 1999. 251.
o.). Az 1975 óta történi becsült tőkeáramlás adatai Jo Helle-Valle tollából
származnak: „Fra modernisering til globalisering ”. Finn Sivert Nielsen és
Olaf Smedal (szerk.) könyvében: Mellom himmel og jord (Bergen:
Fagbokforlaget, 2000), 367. o. Hessen cikke a Morgenbladet 2000. június
16-i számában állt.
Felhalmozás
A dinasztiáról szóló alapmunka Jostein Gripstud The Dynasty Years:
Hollywood Television and Critical Media Studies (London: Routledge,
1995) című műve. „A könyvtár Babylonban” című mese a Ficciones-ben
olvasható (Madrid: Alianza Editorial, 1971), norvégul Labyrinter (Oslo:
Cappelen, 1964). McLuhan The Gutenberg Galaxy című könyvét 1962-ben
adták ki (Toronto: Toronto University Press) , de a legbefolyásosabb könyve
a Mennesket og media (eredetileg 1964-ben jelent meg, norvégul
Gyldendal, 1968 és Pax, 1997) volt. Sokan érthetetlennek tartják
optimizmusát, köztük olyan médiával és kultúrával foglalkozó kiemelkedő
egyéniségek, mint Arthur és Marielouise Kroker, Jean Baudrillard, Paul
Virilio és Anders Johansen. A lineáris, „írott” és a nem-lineáris,
„hiperszöveges” gondolkodásmódról már írtam korábban is, többek között a
Kulturelle veikryss (Oslo: Universitetsforlaget, 1994) című
tanulmányomban. Lásd még: Espen Aarseth: Cybertext: Perspectives on
Ergodic Literature (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1996). Bill
Martin könyve Listening to the Future: The Time of Progressive Rock
1968-1978. (Chicago: Feedback 1997). Az idézetek a 290. és 292. oldalról
valók. Eno könyve A Year with Swollen Appendices (London: Faber 1996).
Castells könyvéből, The Rise of the Network Society (London: Blackwell
1996), a 463. oldalt idézem, Bourdieu könyve a Sur la télévision suivi de
l’emprise du journalisme címet viseli (Paris: Libér, 1996), norvégul Om
fjernsynet (Oslo: Pax, 1998), míg Solstad szövege a 3 essays (Oslo:
Oktober, 1997) című könyvben található. Galtung idézete a Johan uten land
(Oslo: Aschehoug 2000) című könyv 345. oldaláról való. A Mjøs-válogatás
besorolása a www.dcp.no/kuf/ weboldalon jelent meg.
A legokockák mindennapos élete
Az idézett 1995-ös krónika először a Svenska Dagbladetben jelent meg
nyomtatásban, majd ezután adta közre az Information és a Morgenbladet.
Az említett tudósok idetartozó szövegei: Jean Baudrillard: A l’ombre des
ma¬jo¬rités silencieuses (norvég kiadás: I skyggen av de tause majoriteter ,
Oslo: Cappelen, 1991) valamint L’illusion de la fin (angol kiadás: The
Illusion of the End, Cambridge: Polity, 1991), Anthony Giddens: The
Constitution of Society (Cambridge: Polity, 1984), Paul Virilio:
Moder¬nism to Hypermodernism and Beyond, John Armitage (London:
Sage, 2000) és Manuel Castells: The Rise of the Network Society (Oxford:
Blackwell, 1996). Sennett könyvének a címe The Corrosion of Character:
The Personal Consequences of Work in the New Capitalism (New York:
Norton, 1998). Randolph Nesse cikke: Is the Market on Prozac? a
következő weboldalon található: www.edge.org/3rd_culture/story/100.html.
Linder könyvének norvég kiadása a Det rastløse velfredsmennesket (Oslo:
Gyldendal, 1970) címet kapta. Daniel Bell könyvének címe The Cultural
Contradictions of Capitalism (New York: Basic Books, 1978), Bauman Life
in Frag¬ments című könyvét pedig a Blackwell adta ki 1995-ben. Az észak-
amerikai autósok gyorsasági adatai Gleicknél olvashatók: Faster, 124. old.
Lassú időt!
Lars-Henrik Schmidt könyvének, Det sociale selv (Århus: Århus
Universitetsforlag, 1993) 17. oldalát idéztem. A Trond Berg Eriksen idézet a
Tidens historie (Oslo: Stenersen, 1999) 262-263 oldalairól való. Az egész
könyvet ajánlom elolvasni, az utolsó fejezet különösen releváns. Momo
(Stuttgart: Thienemann, 1973) norvégul Momo, eller kampen om tiden cím
alatt jeleni meg az Ex Libris gondozásában 1986-ban, és Peter Normann
Waage javaslatára olvastam újra. A Henrik Syse idézet forrása a Dagbladet
volt. A fejezet tematikájának kimerítéséhez javasolnám még Johansen
Gratie (Oslo: Tiden, 1996) című művének elolvasását, valamint a
hamarosan megjelenő esszégyűjteményét, mely az időről szól (tervezett
megjelenés 2001). A Runaway World, Giddens tollából, a londoni kiadónál,
a Profile-nál jelent meg 1999-ben, ellene pedig Pierre Bourdieu, illetve Loïc
Wacquant intézett szokatlanul morcos támadást „La nouvelle vulgate plané-
taire” (Le Monde Diplomatique, 2000 májusa) címmel. Mind Peter
Cochrane, mind pedig a két gyerek idézete a Little Book of the Millennium
(London: Headline, 1999) című könyvből ered. Lévi-Strauss könyvének
címe Les structures élémentaires de la patenté (Párizs: PUF, 1949).
L’Harmattan France
7 rue de l’Ecole Polytechnique
75005 Paris
T.: 33.1.40.46.79.20
L’Harmattan Italia SRL
Via Bava, 37
10124 Torino-Italia
 T./F: 011.817.13.88
A kiadásért felel Gyenes Ádám
A kiadó kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel
megvásárolhatók:
L’Harmattan Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L. 11. 14 -16.
Tel.: 267-5979
harmattan@harmattan.hu
www.harmattan.hu
Korrektúra és tördelés: Votisky Anna
Borítóterv: Kállai Zsanett
A sokszorosítás a Robinco Kft. munkája, felelős vezető: Kecskeméthy
Péter