FIONA DAVIS

A MÁRVÁNYKÖNYVTÁR
RELYTÉJE
Fordítás: Simonyi Ágnes

ELSŐ FEJEZET
New York, 1913
Mindenképpen el kell mondania Jacknek a hírt. És ő nem fog örülni.
Ahogy Laura Lyons az apró-cseprő ügyek in­tézéséből hazafelé tartott,
fejben lejátszva a külön­féle reakciókat, amelyekkel a férje a hírt fogadhat­ja,
észrevette, hogy a koldus ismét az otthonához - a palotának is beillő New
York-i Közkönyvtár leg­mélyén megbúvó hét szobához - vezető gránitlép­cső
első fokán ücsörög.
A koldusasszony felbukkanása ezúttal nem szánalmat, hanem zsigeri
félelmet váltott ki belőle. Ez bizonyára valamiféle baljós jel, amelytől Laura
szíve sebesebben vert. Egy asszony, aki a végrom­lás határán áll, egyedül
van, önálló kereset és pénz­forrás híján. Akit már senki sem szeret.
A koldusasszony fekete gyászruhája egyre rongyosabb volt, több
helyen el volt szakadva, s az ujjainál és a szegélyénél foszladozott. A nő
arca fénylett a verejtéktől a nyári melegben. Az utóbbi hónap során két-
három naponként leült az impo­záns bejáratot közrefogó, két hatalmas
kőoroszlán egyike alá, amelyeket a könyvtár két alapítója, John Jacob Astor
és James Lenox után Leo Astornak és Leo Lenoxnak neveztek.
Laura gyerekei a beköltözésük óta csodálták őket: Harry Leo Lenoxot
kiáltotta ki a kedvencé­nek, Pearl pedig Leo Astort, mit sem törődve azzal,
hogy a szobrokat az újságok kezdetben egy tacskó és egy nyúl keverékének
gúnyolták. Alig egy hete Laura épphogy csak meg tudta akadályozni, hogy
a fia belevésse a monogramját Leo Lenox izmos hát­sójába.
A koldusasszony mocorgott, próbált némi ár­nyékot találni. A
nyomorúságos küllemű kisfiú, akit rendszerint az ölében szokott tartani,
most nem volt vele. Laura azon tűnődött, hol lehet.
- Pénzt vagy ételt, kérem, kisasszony. Bárme­lyik megteszi.
Laura belenyúlt a bevásárlókosarába, és elő­vett belőle két almát. A
könyvtár egyik alkalma­zottja hamarosan el fogja kergetni a koldust, ezért
örült, hogy még időben itt érte, még akkor is, ha a szegény asszonynak
nyújtott segítséget - legalább­is részben - egy nevetséges, babonás alku
ihlette, amely csak az ő fejében létezett. Mintha azzal, hogy a kedvességét
kiterjeszti egy szűkölködőre, meg­könnyítené az előtte álló beszélgetést.
- Köszönöm, kisasszony. - Az asszony bedugta a zsebébe az almákat. - Isten
áldja!
Laura sietve felment a lépcsőn, be az Astor Hallba, és elsuhant az ott
nyüzsgő látogatók tucat­jai mellett, akiknek a hangja visszaverődött a már­‐
ványlépcsőkről, a márványpadlókról és a márvány­falakról. Még a bronz
gyertyatartók dekoratív ta­lapzatát is az Apuani-Alpokban bányászott
carrarai márványból faragták. Ez az anyagválasztás hűvö­sen tartotta az
épületet az olyan gőzölgő szeptem­beri napokon, mint a mai, ámbár télen
olyan érzést keltett, mintha az ember egy jégszekrénybe sétálna be,
kiváltképp esténként, amikor a könyvtár már zárva volt, és a kazánokat csak
kevéssé táplálták.
Balra fordulva végigment a déli és északi irányba is elnyúló, pompás
galérián, elhaladva egy sor gömb alakú, vastag, hajlított üvegcsillár alatt,
amelyek megtörték a kazettás mennyezet hosszú­kás vonalait. Nagyjából a
folyosó feléhez érve jobb­ra fordult, majd még egyszer jobbra, aztán felment
egy keskeny lépcsőn, amely a félemeleten lévő la­káshoz vezetett, és ahol az
utóbbi két évben a csa­ládjával élt.
Hét saját szobájuk derékszöget alkotott, amely körülölelte a könyvtár
két belső udvara közül az egyiknek a sarkát: egyik oldalát a hálószobák és
Jack dolgozószobája foglalták el, a másikon helyez­kedett el a konyha, az
ebédlő és a nappali. A nyitott területen - amelyet a derékszög befogott, és
ahol a lépcső előbukkant -, a gyerekek játszószobáját rendezték be. Harry az
egyik sarkában fektette le a vonatsínjeit, Pearl pedig az étellift ajtaja alá
állítot­ta be a babakocsiját. Amikor beköltöztek, Jacknek szigorú intésben
kellett részesítenie a gyerekeket, amikor rajtakapta őket, amint bedugták a
fejüket az étellift sötét aknájába, de aztán a család hama­rosan
berendezkedett, ők pedig hozzászoktak az új körülményeikhez.
 A könyvtár igazgatója - Jack főnöke - az eliga­zításuk során felhívta a
figyelmüket arra, hogy az épület klasszikus építészeti stílusa hogyan halad a
kemény anyagoktól a lágyabbak felé - például in­dul a márvány
előcsarnokkal, amely aztán megadja magát a belső termek faburkolatának.
Laura is ki­vette a részét a folytonosság megőrzéséből, amikor keleti
szőnyegek kuszaságával lágyította a kemény padlókat, és vastag
függönyöket akasztott az óriási ablakok elé. A kandallópárkányra kitett egy
beke­retezett újságcikket, amely a beköltözésük évében íródott a szokatlan
lakókörnyezetükről.
A konyha felé tartva a gyerekei nevét kiáltotta, és a háta mögül
felhangzó zaj meg a futó léptek hangos dobogása mosolyt csalt az arcára.
- Harrynek kiesett egy újabb foga! - Pearl ron­tott be elsőként, és a
szeme ragyogott a káröröm­től, hogy sikerült elhalásznia a hír közlését a
bátyja elől.
Laura azt hitte, könyvmolyokká teszi őket most, hogy egy
könyvtárban laknak, Pearlt azon­ban csak azok a történetek érdekelték,
amelyekben szellemek vagy állatok szerepeltek, a többi hidegen hagyta.
Harry más volt, bár ő maga nem szívesen olvasott, inkább azt szerette, ha
felolvasnak neki, különösen A tengerészet hőseiről fiúknak című, vi­harvert
könyvéből.
Korábban a nyár során, amikor Jack idétlen fejhangon belesúgta az
egyik Shakespeare-szonett egy sorát Laura fülébe, mialatt ő mosogatott,
Harry mindenáron tudni akarta, mit jelent. Lefekvéskor Laura levette a
kötetet a könyvespolcról, és felol­vasott neki néhány verset. Harry
közbevágott, és rákérdezett a vaskosabb kifejezésekre, amelyeket Laura
legjobb tudása szerint igyekezett kikerülni. Később, amikor Jackkel egymás
mellett feküdtek az ágyban, halkan nevetgéltek a fiuknak a trágárabb részek
iránti természetes - és teljességgel ártatlan - kíváncsiságán.
Míg Pearl sokszor basáskodóan viselkedett, Harry inkább aranyos
volt, bár néha, amikor em­beri szeszélyekről esett szó, kissé lassú felfogású­‐
nak bizonyult. Amikor Laura két évvel korábban első alkalommal tette ki
őket a Negyvenkettedik utca és a Második sugárút sarkán lévő iskolánál,
Pearl gyorsan felmérte a terepet, és pár pillanatig elemezte, hogyan
rendeződtek el az iskolás lányok csoportjai a játszótér körül, majd
kigondolta, me­lyikhez lenne a legjobb odamenni. Harry azonban
meggondolatlanul odaballagott néhány, színes üveggolyókkal játszó fiúhoz,
de útközben véletle­nül belerúgott pár golyóba, ami egy erőteljes ellö- kést
és azonnali visszautasítást eredményezett.
A tizenegy éves Harry négy évvel volt idősebb Pearlnél, de a húga
okosabb és gyorsabb volt nála. Laura és Jack elvetették a lányuknak
eredetileg ki­választott Beatrice nevet, miután születésekor a fejét borító
zúzmarafehér hajával inkább egy kis öreg hölgyként bukkant elő, mintsem
leánycse­csemőként. A szeme nem volt olyan élénkkék, mint Lauráé, inkább
szürke, és a vonásai meg a színei légies megjelenést kölcsönöztek neki.
„Pearl”, mondta Laura, ahogy meglátta a pici lányt, és. Jack könnyekkel a
szemében helyeselt. „Pearl.”
A legutóbbi iskolaév kemény volt Harry szá­mára, aki, a húgától
eltérően, sosem vitt haza bará­tokat játszani, és nem hívták meg a
születésnapi zsúrokra sem. Laura remélte, hogy ez az év más lesz, és szert
tesz némi önbizalomra, különösen, mivel - ha minden terv szerint történik -
ő nem lesz annyit itthon, mint eddig.
Pearl beterelte a bátyját a konyhába.
- Mutasd meg neki a fogadat, Harry!
A kisfiú kinyitotta a tenyerét, amelyen úgy fe­küdt egy tejfog, akár egy
ritka ékszer. Laura elvette és a fény felé tartotta.
- Szépséges. Hadd lássam a foghíjadat!
Harry szélesen elmosolyodott, kérkedve az üres hellyel, ahol addig az
egyik szemfoga volt.
- Egyáltalán nem fájt, a nyelvemmel piszkál­gattam, és egyszer csak potty,
már kint is volt.
- Szerencséd, hogy nem fulladtál meg tőle - szögezte le Pearl. - Ismerek egy
lányt, akinek a torkán akadt, és meghalt.
- Pearl, ez nem is igaz! - Harry felpillantott Laurára megerősítésért.
- Nem kell emiatt aggódnod. - Laura betette a fogat a köténye zsebébe. -
Most pedig mosakodja­tok meg, mielőtt apátok hazaér!
Felszeletelte az előző estéről maradt marha­sültet és krumplit, örült,
hogy nem kell bekapcsol­nia a sütőt ebben a hőségben, és épp almákat vá­‐
gott fel a desszerthez, amikor bejött a férje.
Jack rántott egyet a nyakkendőjén, és vad pil­lantással nézett körül az
aprócska helyiségben.
- Nincs időm vacsorázni, még össze kell állí­tanom a fizetési jegyzéket.
 Nem ez volt az alkalmas pillanat, hogy Laura elmondja a hírét.
Gyorsan megcsókolta a férjét, az­tán elfordult, és a varróasztalon elöl
hagyott leve­let visszasüllyesztette a köténye zsebébe.
- Dehogyis nincs időd vacsorázni, még korán van.
Persze tudta, mire gondol Jack: ha kihagyja a vacsorát, a fizetési
jegyzékre is lesz ideje, és arra is, hogy a kéziratán dolgozzon. A könyvön,
amelyet évekkel ezelőtt kezdett írni, és már nagyon közel állt hozzá, hogy
végre befejezze.
- Bevihetem a dolgozószobámba? - Jack áttet­te a fizetési jegyzékes dossziét
a bal kezébe, és fel­kapott egy almaszeletet. - Tudok egyszerre szá­molni és
enni.
Esdeklő tekintete a fiukéra emlékeztette. Lau­ra kirakta a vacsoráját
egy tányérra, és bevitte a plusz hálószobába, ahol Jack a beköltözésükkor
odatolta az ablakhoz az egyik könyvtári íróasztalt. Aránytalanul nagy volt a
szobához képest, mintha egy hatalmas fabárkát szuszakoltak volna be egy
kicsiny csónakházba.
Jack már dolgozott: egyenként kitöltötte a fő­könyv sorait a New York-
i Közkönyvtárban dolgo­zó és alá tartozó nyolcvan alkalmazott nevével, be­‐
osztásával és havi fizetésének összegével. Laura a válla fölött belenézett a
listába: könyvtárosok, por­tások, liftkezelők, asztalosmesterek, gőzkazánsze­‐
relők, villanyszerelők, raktárkezelők, gondnokok, szénhordók. És a
legtetején ez állt: Jack Lyons, szuperintendáns.
Amikor felkínálták neki az állást, még a Me- adows-birtokon laktak,
és Laura vonakodott vis-- szatérni a városba. Vonakodott otthagyni a nap­‐
fényt és a friss levegőt, amiben a gyerekeknek New Yorktól száz
kilométerre volt részük, és nem szíve­sen hagyta ott a munkatársak kedves
közösségét sem, akik annak a rozzant birtoknak a határain be­lül éltek,
amelynek a parkját Jack felügyelte. Alap­vetően az sem Laura ötlete volt,
hogy költözzenek ki vidékre, de az állás egyfajta menekülési lehető­séggel
szolgált számukra: módot adott Laurának, hogy várandós menyasszonyként
elkerülje apja haragjának és rosszallásának legjavát. Együtt dön­tötték el
Jackkel, hogy elhagyják a városi fényeket egy nyugodtabb élet kedvéért,
amelyben Jack nap­közben szorgalmasan felügyelte a parkot, este pe­dig írt.
Harry és Pearl minden télen az első hó le­hullta után kivonultak, hogy
leszánkózzanak a tu­lajdonosok kúriája mögött lévő, jókora dombon,
tavasszal pedig nárciszokat szedtek a házikójuk kertjében, és úgy nyújtották
át őket Laurának, mintha aranyfonalból készültek volna.
De aztán a birtok két tulajdonosa, a gazdag, öreg házaspár meghalt, és
a felnőtt gyerekeik úgy határoztak, hogy eladják a földet, az alkalmazot­‐
taknak pedig kitették a szűrét.
Laura, Jack és a gyerekek nem sokkal azelőtt költöztek be a
könyvtárba, hogy az megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt. Laurának a
gondnoki házikó előtt álló óriási tölgyfára nyíló kilátását harminc
centiméter vastag márványtömbök har­sány fehérségének látványa váltotta
fel. Egy cseppnyi zöldet sem lehetett látni sehol. A szalon és a modern
konyha diófa burkolata kezdetben tetszett neki, akárcsak az a gondolat,
hogy Manhat­tan legszebb épületének falai között élnek, de az elszigeteltség
végül megviselte. Míg a könyvtár tö­kéletesen megfelelt alapítói
elvárásainak, lévén a világ legnagyobb márványépülete, a klasszikus di­zájn
ihletett példája, amelynek megépítése tizenhat évig tartott, Laura nem mérte
fel, mennyire távol kerül majd az életük mindentől ebben a hófehér
erődben. Nem voltak szomszédok, akiknek regge­lente oda lehet integetni,
mint a barna homokkő házban, ahol felnőtt, sem folyóparti piknikek a többi
családdal, ahogyan a Meadowsban. Helyette csak az ismeretlen látogatók
vég nélküli felvonulá­sát látta, akik azért jöttek be, hogy megnézzék, az
épület valóban megfelel-e az impozáns voltával és szépségével szerzett
hírnevének (a válasz mindig egyértelmű igen volt), vagy azokét, akik
egyszerű­en csak le akartak ülni egy asztalhoz a nagy olvasó­teremben.
Jack olyan peckesen járkált körbe az épület­ben, mintha a saját
kastélya volna, és bizonyos te­kintetben az is volt. Ismerte valamennyi titkát
és zugát. Olyan gyakran hencegett vele a gyerekek­nek, hogy azok
könnyűszerrel szajkózták a statisz­tikai adatait: naponta több ezer látogató, a
száz­negyvenkét kilométernyi polcokon egymillió könyv.
És mindennek a kellős közepén az ő kicsiny családjuk, egy rejtett
lépcső mögé eldugva.
Nem tudott tovább várni. Amikor Jack hozzá­lát, hogy a kéziratán
dolgozzon, még kevésbé fog örülni neki, ha megzavarja. Laura a
koldusasszony­ra gondolt, aki egyik csupasz kezét felemelve hu­nyorog az
éles napfényben. Ő sosem lesz olyan.
Lassan kihúzta a borítékot a zsebéből, és ki­csúsztatta belőle a levelet,
közben csak Jack töltő­tollának kaparása csapott zajt.
- Megkaptam a választ - mondta végül.
Jack letette a tollát az íróasztalra anélkül, hogy felnézett volna.
- Csakugyan? - Laura várt. - És?
- Felvettek.
A második emeleten lévő nagy olvasóterem volt a legalkalmasabb hely egy
kiadós késő esti sírásra. Laura ezt nem sokkal a beköltözésük után felfedez­‐
te. Mindig is könnyen elsírta magát, és a terem ha­talmas volta a pufók
felhőkkel díszített, tizenöt mé­ter magas mennyezetével a vidéki házikó
mögött elterülő mezőre emlékeztette, ahová el szokott vo­nulni, amikor úrrá
lettek rajta az érzelmek. Nap­közben a terem olvasólámpákkal meg­‐
megszakított, csillogó felületű asztalai fölé hajolva ültek az olvasók, akik
olvastak, vagy halk tollserce- gés kíséretében jegyzeteltek. Laura gyakran
elkép­zelte, milyen volna, ha a gondolataik láthatóvá vál­nának, s a fejük
fölött tátongó, hatalmas űr hirtelen zsúfolásig megtelne a tágas térben
buborékokként lebegő szavakkal és kifejezésekkel.
Ma este azonban a terem csupán az ő boldog­talan merengéseinek
tárházául szolgált.
Nem maga miatt sírt, hanem amiatt, hogy mennyire felzaklatta Jacket,
hogy nem tudja teljesí­teni ezt az egyetlen vágyát: hogy a Columbia Egye­‐
tem Újságíró-iskolájába járhasson. Egyszerűen nem engedhetik meg
maguknak. Jacknek annyira kedves arca van - nyílt és mindig mosolyra
kész -, hogy feldúltságát látva Laura duplán csalódott ma­gában, amiért
fájdalmat okozott neki.
Amikor az év során korábban először hozta elő neki az ötletet, Jack a
szokott aprólékosságával állt hozzá. Együtt készítettek egy listát az
előnyök­ről és a hátrányokról, és úgy döntöttek, hogy csak akkor volna
keresztülvihető, ha teljes ösztöndíjat kapna. Amit nem kapott meg.
Tulajdonképpen ak­kor még csak várólistára tették, még fel sem vették.
Máig.
Néhány hónappal ezelőttig fel sem merült benne a gondolat, hogy
újból iskolába járjon, de akkor a könyvtár igazgatóhelyettese, dr. Anderson
meghallotta, ahogy az életéről tréfálkozott, arról, hogy milyen a könyvtár
falain belül gyerekeket ne­velni, és felvetette, hogy írjon a témáról egy
cikket az alkalmazottak havonként megjelenő hírlevelé­be. Laura gyorsan
lefirkantott egy butuska cikket arról, hogy milyen nehéz Pearlt és Harryt
napköz­ben lecsitítani, különösen nyáron, amikor nincs is­kola, és hogy
miként hozakodott elő az ötlettel, hogy minden este tartsanak tízperces
„dobogást”, miután az olvasók már kiáramlottak az utcára, és az irodák is
kiürültek. Mikor jelt ad, mind a hárman énekelve és táncolva
végigszökellnek a folyosókon, Harry köröket fut, Pearl pedig a
jódlitudományát gyakorolja, arra késztetve az éjjeliőrt, hogy felszá- guldjon
az első emeletre megnézni, mi a csuda fo­lyik ott. Amikor ez először fordult
elő, csak lihegve, kezével a térdére támaszkodva állt ott, és Laura at­tól
tartott, hogy összeesik az ijedségtől. Ezután azonban hozzászokott a
jelenséghez, néha még be is kapcsolódott, és olyan vonítást hallatott, amely
végigvisszhangzott a lépcsőházon, és alighanem halálra rémítette az
alagsorban tanyázó patkányo­kat.
Miután dr. Anderson lett az igazgató, ragasz­kodott hozzá, hogy Laura
minden hónapban írjon egy hasábot Élet a könyvespolcok között címmel,
amelyet ő kötelességtudóan lepötyögött Jack író­gépén, mialatt a férje
dolgozott. Nem sokkal ezután meglátott az újságban egy hirdetést arról,
hogy új­ságíró-iskola indul a Columbia Egyetemen férfiak és nők számára
egyaránt. Érdeklődött, és megtud­ta, hogy azoknak a hallgatóknak, akiknek
már van egy alapképzésben szerzett diplomájuk, elegendő csupán egy
egyéves kurzust elvégezniük. Egy év. Szemeszterenként nyolcvanöt dollár.
Jack fizetését tekintetbe véve nagy összeg. De akkor is, csak két szemeszter.
Mire felocsúdnak, már el is telik, és akkor kaphat állást egy újságnál, és
neki is lesz fi­zetése. Miután Jackkel megvitatták, megkérte dr.
Andersent, adjon neki ajánlást, és nagy örömére szolgált, hogy az igazgató
beleegyezett.
Néhány héttel azután, hogy postán feladta a jelentkezését, értesítették,
hogy felkerült a várólis­tára. Ma pedig megtudta a jó hírt. Felszabadult egy
hely, és az övé, ha akarja. Jack azonban szemláto­mást másként látta a
dolgot.
- Bárcsak telne rá, hogy elfogadd, de talán jól is van ez így - jelentette ki,
amikor visszatért a la­kásba. - Még ha volna is rá pénzünk, mi lenne a
gyerekekkel?
Laura számított erre a kérdésre.
- Már elég idősek ahhoz, hogy gondoskodja­nak magukról. Ha bármi
probléma adódna, te itt vagy az épületben.
- Miért nem csinálod tovább azt, amit eddig, Laura? - kérdezte Jack. - Dr.
Anderson épp a mi­nap mondta, hogy nagyon szépen fejezed ki magad a
 hírlevelekben.
- Mert az nem fizet. Segíteni akarok, hogy ne rád nehezedjen az életünk
teljes terhe.
- Mindig a talpunkra esünk. Miféle teherről beszélsz?
Nem hozhatta szóba a koldusasszonyt; Jack nem értené meg. Nem
beszélhetett a félelméről, hogy ha valami történne Jackkel, ő is a lépcsőn
vé­gezné, rongyokban és piszkosan, pénzt koldulva.
Látta, hogyan nyirbálta meg a szülei pazarló élet­módját néhány pénzügyi
vergődés, ámbár ők nem voltak hajlandóak ezekről beszélni, mintha attól,
hogy nem vesznek tudomást a problémáról, az ma­gától eltűnne. Ami
bizonyos módon így is történt. Laura két-háromhavonta észrevett egy-egy
újabb üres helyet a Madison Avenue-n lévő sorházukban, ahonnan eladtak
egy antik szekretert, vagy egy-egy túlságosan virító foltot a tapétán, ahol
korábban egy rideg portré lógott.
A McCall’s női magazin legutóbbi számának vezércikke a modern nők
körében növekvő nyug­talanságról szólt, akik szükségét érzik, hogy legyen
némi ráhatásuk a saját életükre. Ő maga is naponta érezte a csontjaiban ezt
a nyugtalanságot. Gyöt- relmes volt egy olyan épületben lakni, amely szinte
túlcsordul a könyvektől és a tudástól, a polcai tele vannak a világ minden
tájáról származó térképek­kel és újságokkal, és mégis úgy érezni, hogy fulla­‐
dozik.
- Valami szenvedélyt akarok, olyat, amilyet te érzel a kéziratod iránt. - Úgy
gondolta, talán, ha így fogalmazza meg, Jack megérti.
- Nézd, Laura, a jövő évre elkészülök a kéz­irattal. Ha várunk addig,
felhasználhatjuk az előle­get a tandíjadra. Ez a legkevesebb, amit megtehe­‐
tek, azok után, amiket te tettél meg értem.
Laura az ölébe ült, és a vállára hajtotta a fejét.
- Azt nem lehet, te butus! - suttogta. - Az elő­leg a tiéd arra, hogy
abbahagyhasd ezt a munkát, és egész nap írhass. De tudod, ha én
végeznék addig­ra, és volna egy állásom, mindenképpen kiléphet­nél.
Abból látta, hogy rosszat szólt, ahogyan Jack kettőt pislogott. Ennyire
jól ismerték egymást ti­zenegy évnyi házasság után. Akkor ismerkedtek
meg, amikor ő még a Vassar Egyetemre járt, és két szemeszter között egy
New York-i partin vett részt, ahol aggódott, hogy túlságosan hangosan és
pima­szul beszélt egy Poe-vers jelentéséről. Még hozzá kellett szoknia, hogy
ő a legfiatalabb a helyiségben, és már nem ő a legokosabb. Laura viharos
gyorsa­sággal, három év alatt végezte el a középiskolát, és tizenhat évesen
felvették az egyetemre, az édes­anyja pedig arra buzdította, hogy ragadjon
meg minden lehetőséget. Ám az az idő, amit Laura a vá­rosban, nála
nagyobb koponyák között töltött, egy­kettőre leszállította a földre. A partin
előadott Poe- monológja után zavarában kiment a konyhába, hogy segítsen
mosogatni. Jack csatlakozott hozzá, ő törölgette el a talpas
pezsgőspoharakat, és mind a ketten elfojtották a nevetést, miután a
háziasszony beviharzott, és figyelmeztette őket, vigyázzanak, nehogy
eltörjék a poharak szárát.
- Csak óvatosan! - utánozta Jack a nő affektált kiejtését, miután az kiment. -
Nagyon kényesek, tudjátok. - Egyiket feltartotta a fény felé, lát-e még
rajta foltot, hatalmas keze olyan volt, akár egy medve mancsa. Ebben a
pillanatban ügyetlenül el is ejtette, és a pohár egy halom jégcsapszerű szi­‐
lánk formájában landolt a mosogatóban.
Először döbbenten meredtek egymásra, aztán kétrét görnyedtek a
nevetéstől. Később aznap este Jack kijelentette, hogy gyönyörű, és
szemlátomást nem zavarta, hogy sűrű, sötét szemöldökével szen-
teskedőnek néz ki (legalábbis az édesapja szerint), sem az, hogy a haja
rakoncátlan lobonc (ugyancsak az apja szavai).
Azon kapta Jacket, hogy az írógépe felé pil- lantgat. Türelmetlenül
várta, hogy visszatérhessen a munkájához, és kihasználhasson minden
lehet­séges percet, mielőtt éjfélkor kimerülten bezuhan az ágyba.
- Talán megkérhetnénk a szüleimet. - Laura tudta, hogy erre nincs igazán
esély, de bátorítani akarta Jacket, hogy fontolja meg minden szem­szögből.
Jack megmerevedett. A szülei említése újabb hiba volt. Jack az utóbbi
tíz évben mindvégig igye­kezett bebizonyítani, hogy jó férj és apa.
- Nem. Hozzájuk nem fordulunk.
- Rendben van. Bocsánat.
Jack kinyitotta a levelet, és elolvasta.
- Szemeszterenként nyolcvanöt dollár, plusz húsz dollár a könyvekre. -
Visszahelyezte az író­asztalra, és könnyedén átkarolta Laurát. - Ez szá­‐
munkra megoldhatatlan. Különben is, idősebb len­nél a többi hallgatónál.
Sokkal.
Laura finoman rácsapott, bár a szavak jobban belemartak, mint azt
látni engedte.
- Még csak huszonkilenc éves vagyok. Azt szokták mondani, hogy húsznál
egy nappal sem nézek ki öregebbnek.
- Legfeljebb huszonegynek.
- Csak egy évig tart. Gyorsabb bármelyik dip­lománál. Mi volna, ha kicsit
összehúznánk magun­kat?
De persze ugyanolyan jól ismerte az anyagi helyzetüket, mint a férje.
Milyen furcsa, hogy hó­napról hónapra küszködnek, miközben ilyen építé­‐
szeti pompában élnek. A gyerekek nagyon gyorsan nőnek, jóformán
kétnaponta új ruhákra van szük­ségük. Januárban Pearl szörnyű influenzával
ágy­nak esett, és az orvos számlái kis híján a padlóra küldték őket. Most már
jól van, hála istennek, de még mindig nem érték utol magukat. Az időzítés
rosszabb nem is lehetett volna.
Jack a kezébe vette az állát, és megcsókolta.
- Ne haragudj, hogy nem tudok mindent meg­adni neked.
- Még nem, de majd hamarosan. - Annyi vi­dámságot erőltetett a hangjába,
amennyit csak ös-- sze tudott gyűjteni, és otthagyta, hadd dolgozzon.
Miután elmosogatta és eltörölgette a vacsora edényeit, megnézte a
gyerekeket - Harry mélyen aludt, Pearl pedig öltöztetőset játszott a
babájával a szobájában -, aztán kilopózott a lakásból, és fel­surrant egy
emeletet a nagy olvasóterembe, hogy magában ápolgassa a sebét. Az apja
figyelmeztette, hogy ha az akaratával szembeszegülve hozzámegy Jackhez,
drasztikusan megváltozik az élete. Ebben igaza volt, de nem úgy, ahogyan
elképzelte. Laura imádta nézni, ahogyan a gyerekei minden nappal egyre
magasabbak, gyorsabbak és mókásabbak let­tek, és szerencsésnek tartotta
magát, hogy azzal a férfival oszthatja meg az életét, aki a legjobban is­meri.
De akkor is. Az idő nagyon sebesen rohant, és ő többet szeretett volna
tenni, több szeretett volna lenni. A mindennapi házimunka, az unalmas egy­‐
formaság úgy lehúzta, mintha kövek lettek volna a zsebeiben. Mindennap
meg kellett főznie egy újabb vacsorát, mindennap akadt egy újabb
megstoppo­landó zokni.
Kivett egy zsebkendőt a ruhaujjából, megtö- rölgette a szemét, és
élvezte a terem nyugalmát, a sötét csendet.
Egy hang riasztotta fel, amely az olvasóterem teljes hosszában
végigfutó folyosóról érkezett. Ki­nyílt egy ajtó, és a korlát fölött
áthunyorogva ott állt dr. Anderson.
- Mrs. Lyons, maga az?
 Laura fohászkodott, hogy ne lehessen észre­venni vörösre sírt szemét a
sötétbe borult helyi­ségben. Holdsugarak áradtak be az ablakszárnya­kon, de
nem adtak elegendő fényt.
- Igen, dr. Anderson. - Semmi oka nem volt ilyen későn itt lennie, és lázasan
gondolkodott va­lamilyen ürügyön, hogy ne kelljen megmondania az
igazságot. - Néha jólesik a csend.
- Nekem is. Most végeztem, és el akartam szívni egy cigarettát. Járt már
idefent?
- Nem, uram.
Az igazgató intett neki, hogy menjen át a pol­cok közé ékelt ajtón,
amely fölött állt. Egy csigalép­csőhöz vezetett, amely a bronzkorlátos
folyosón ért véget, Laura ott csatlakozott hozzá.
- Erre.
Laura követte a férfit egy újabb ajtón át, mely a hatalmas
márványlapos burkolatot megtörve, a második és a harmadik ablak között
kapott helyet.
A túloldalán pár lépcsőfok egy aprócska, keskeny átjáróhoz vezetett, ahol
három ember már aligha fért volna el. Még egy ajtó állt előttük, rajta
kicsiny, rácsos ablak. Amikor dr. Anderson kitárta, Laura előrébb lépett, és
elakadt a lélegzete.
Egy nyugat felé, a városra néző erkélyen álltak kint a szabadban, az
esti levegőn, magasan a Bryant Park fölött. A telihold bevilágította a szom­‐
szédos épületeket, míg közvetlenül alattuk a fák holdárnyékokat vetettek a
járdákra, és ettől olyan világos volt, mintha dél lett volna.
- Mindig is gondolkodtam ezeken az erkélye­ken - jegyezte meg Laura. -
Nagyon távolinak tűn­nek, amikor az ember lentről, a parkból nézi őket.
- A szóbeszéd úgy tartja, hogy függőfolyosók­nak szánták őket, az épület
kiterjesztéseként, ami aztán nem valósult meg, de van egy olyan érzésem,
hogy az építészeknek egyszerűen tetszettek így, ahogyan kinéznek. - Dr.
Anderson beleszívott a ci­garettájába.
Amikor Laura először találkozott vele, megfé­lemlítette a férfi magas
homloka és duzzadt alsó ajka - a tizenhetedik századi francia arisztokraták
portréira emlékeztették -, de a biztatása, hogy ír­jon egy rovatot a hírlevélbe,
árnyalta kezdeti be­nyomását róla, és az ajánlólevelét is kimondottan
elragadtatott szavakkal írta.
- Van hír a Columbiáról?
 Laura remélte, hogy megfeledkezett róla, hi­szen még tavasszal tett
róla említést, amikor je­lentkezett. Nem volt ilyen szerencséje.
- Igen.
- Meséljen!
- Először várólistára tettek, de ma megtud­tam, hogy felvettek.
- Nos, gratulálok ehhez a teljesítményhez! Jack bizonyára nagyon büszke
magára.
- Az. De azt hiszem, várnom kell vele. Most nem alkalmas az idő.
- A költség miatt?
Ha igennel válaszol, azt a benyomást kelti, hogy Jack fizetése
méltánytalan, ami távol áll az igazságtól. Zavarában, hogy megtalálja a
helyes vá­laszt, felforrósodott az arca. Dühösen elpirult, ahogy dr. Anderson
alaposan szemügyre vette.
- Nem, korántsem - dadogta. - A gyerekeknek szükségük van rám. Jövőre
újból megpróbálom, amikor egy kicsit már nagyobbak lesznek.
- Tehát a semmiért íratta meg velem azt a le­velet?
A hanghordozása Laura elevenébe vágott. Dr. Anderson nem örült.
- Dehogyis, nem erről van szó - biztosította gyorsan. - Csak, tudja,
megváltoztak a körülmé­nyek.
A férfi eloltotta a cigarettáját, és megtartotta neki az ajtót, amíg
bement. Miközben végigballag­tak a nagy olvasótermen és a vele
szomszédos ka­talógustermen, a várost a markában tartó hőhul­lámról és
egyéb banális témákról beszélgettek, az­tán Laura visszatért a lakásba, hogy
lefektesse Pearlt.
Három nappal később Jack berohant a lakás­ba, és magával vonszolta,
úgy, ahogy volt, a gyerek­ruhák szárítása közepette, a karja kifáradt, miköz­‐
ben átkurblizta a vizes alsóruhákat a mángorlón.
- Dr. Anderson mind a kettőnket látni akar - mondta Jack elsápadva. - A
titkárnője azt mondta, hogy most azonnal.
Laura összeszorult gyomorral követte a folyo­són. Túl sokat mondott el
dr. Andersonnak a mi­nap? Ridegnek tűnt, talán haragudott, amiért aján­lást
kért tőle, de nem vitte végig, amit akart. Mit tett?
MÁSODIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
Sadie Donovan a Türelem nevű oroszlánnak dőlve várta, hogy
megfogyatkozzon a könyvtárba belépő turisták sora. A márciusi nap
ragyogóan sütött, in­cselkedve meleget sejtetett, de a fel-feltámadó
szélrohamok egyértelművé tették, hogy még hatá­rozottan a szeszélyes
tavasz az úr. Bosszantotta a hűvös levegő, akárcsak az épületbe beviharzó
tö­megek. Végeláthatatlan hullámokban érkeznek, először lefényképezik a
lépcsőt két oldalról őrző márványoroszlánokat - a túlsó oldalon lévő neve
Bátorság, a neveket LaGuardia polgármester ado­mányozta nekik az 1930-as
években, utalva az 1929-es gazdasági válság során tanúsított legfőbb
erényekre -, aztán átmennek a forgóajtón, amely úgy adagolja be őket az
előcsarnokba, mint egy gép a szerkentyűket a futószalagra. Onnan
céltalanul kószálnak tovább, zsíros kezüket végighúzzák a fé­nyes falakon,
és a legfelső emeleten összezsúfo­lódnak a nagy olvasóterem bejárata előtt,
miköz­ben halak módjára eltátott szájjal bámulják a fes­tett mennyezetet.
Sadie már-már azt kívánta, hogy az építészek bár ne csináltak volna
ekkora ügyet az épület meg­tervezéséből. Tudósoknak szóló helynek kellene
lennie, ahol a térképek, a könyvek és a műalkotá­sok élveznek elsőbbséget,
nem a csigavonalas dí­szítések vagy a csillárok. Ha rajta múlna, csak kor­‐
látozott belépést engedélyezne a bámészkodóknak, mondjuk, minden
második szerdán reggel hét és kilenc között. Ha a turisták múzeumra
vágynak, menjenek a város felső részében lévő Metbe, és ott
kellemetlenkedjenek. Ne az ő felségterületén.
Amikor végre gyérült a tömeg, elindult befelé, felmanőverezte magát
a lépcsőn a könyvtár legfel­ső emeletének északkeleti szegletébe, és belépett
a BERG-GYŰJTEMÉNY feliratú, súlyos faajtón. Míg a folyosó túlsó
végén elhelyezkedő olvasóterem ha­talmas területen szolgált asztalokkal és
székekkel a méretes ablaksorok alatt, a Bergnek nem volt abla­ka, és csak
két jókora íróasztal állt benne. Ennek ellenére a hornyolt korinthoszi
oszlopokkal szegé­lyezett, osztrák tölgyfa táblák a maguk módján nyugodt
méltóságot kölcsönöztek neki. Az üvegtár­lók értékes Thackeray-, Dickens-
és Walt Whitman- kiadásokkal és kéziratokkal dicsekedhettek, ame­lyeket a
két fivér, Henry és Albert Berg adományo­zott a könyvtárnak a negyvenes
években. A szoba meghitt, biztonságos érzetet keltett.
Ahogy belépett a hátsó irodahelyiségbe, a kol­légája, Claude
felpillantott az íróasztala mellől.
- Van valami hír? - kérdezte Sadie.
- Nincs. - Megszólalt Claude telefonja, mire ő elfordult.
Sadie leült, és betette a táskáját az asztala fi­ókjába. A szoba másik
oldalán egy tucat, irodán be­lüli levél borítékja állt halomban a főnökük
aszta­lán. Sadie úgy vélte, kezdhetné akár ezeknek az át­nézésével is a napot,
hogy ne legyen fennakadás a Berg-gyűjtemény működésében.
Tegnap Marlene Jenkinson, a Berg kurátora és Sadie mentora nem jött
be dolgozni, ahogyan az várható volt egyhetes New England-i utazása után,
amelyen a férjével vett részt. Mivel még kora dél­után sem adott hírt
magáról; Sadie és Claude felke­reste a könyvtár igazgatóját, dr. Hoopert, aki
azt mondta nekik, hogy folytassák a munkájukat - ha­marosan tájékoztatja
majd őket. Sadie tovább dol­gozott a Berg-gyűjtemény főbb tételeinek
adatlap­ján egy közelgő kiállításhoz, amely az Örökzöld cí­met viseli, Claude
pedig ezalatt egy helyiséggel ar­rébb, a kiállítóteremben nézte át az
alaprajzot az asztalosokkal.
Nem vallott Marlene-re, hogy meghosszabbí­totta a szabadságát
anélkül, hogy szólt volna nekik, és így benne hagyta őket a pácban. A
kiállítás lehe­tőséget nyújtott a Bergnek, hogy tündökölhessen. Nemzetközi
figyelmet fog kiváltani, és ők a bejelen­tése óta kitartóan dolgoztak,
hétvégéket töltöttek lent a raktárban, végignézték a ritka könyveket, és
leltárt készítettek.
Marlene az elmúlt négy év során Sadie kedves és nagylelkű
tanácsadójának és jó barátjának bizo­nyult. Ha valami baj volna, Marlene
bizonyára szólt volna neki. A távollétét övező rejtély, majd a kurta­furcsa
mód, ahogyan dr. Hooper elküldte őket, nyugtalanította Sadie-t. Fontolgatta,
megossza-e aggodalmát Claude-dal, miután leteszi a telefont, de aztán
meggondolta magát. Az utóbbi két hónap­ban, mióta a „kapcsolatuk”, vagy
minek lehetett hívni, véget ért, óvatosan kerülgették egymást, és nem akart
sebezhetőnek mutatkozni előtte.
Sadie mindig is jobban szerette a könyveket az embereknél. A
középiskolában a könyvtárban ette meg az ebédjét, hogy elkerülje a
társadalmi érintkezés szabályainak zavarba ejtő útvesztőjét a menzán.
Összebarátkozott az egyik könyvtárossal, aki a végzős évében arra
buzdította, hogy szerez­zen könyvtárosdiplomát a Rutgers Egyetemen, ahol
Sadie minden órán remekelt. Miután nyolc évig dolgozott az egyetem
könyvtárában, végül ál­lást kapott a New York-i Közkönyvtárban, és be­‐
költözött egy lakásba New York Murray Hill- negyedében, nem messze
attól a sorháztól, ahol felnőtt. Tökéletes volt a rendkívül magas mennye­‐
zetével, a kandallóval és a keskeny lépcsővel, amely egy tágas galériára, az
alvóhelyére vezetett. Első este boldogan vackolta be oda magát, alig tud­ta
elhinni, hogy ez az ő élete.
A New York-i Közkönyvtárban kezdett igazán kitűnni, a
katalógusteremben lévő információs pultnál elfoglalt helyén, a régi
pneumatikus csövek mellett, amelyek mind a mai napig rendületlenül
szállították a könyvkéréseket a mélyben lévő rak­tárba. A kérdések gyors
tempóban érkeztek, és ő imádta azokat, amelyek nehezebbnek bizonyultak.
Mennyi lótrágya pottyant az utcákra 1880- ban?
Sadie átböngészte a Köztisztasági Hivatal az évi könyvelését, és
megtalálta a választ: hozzávető­leg százezer tonna.
Mikor zöldült meg a Szabadság-szobor?
A könyvtár archívumába beleásva magát leve­lekre bukkant, amelyek
leírták a mérföldkövet, megnézte művészek ábrázolásait, és összehasonlí­‐
totta a szoborról az évtizedek során készült fény­képeket, és ezek alapján
megjelölte 1920-at, mint azt az évet, amikor már annyira korrodálódott,
hogy teljesen megzöldült.
Minél eszementebb volt a kérés, annál jobban szórakozott. Itt, a
könyvtárban ő volt a tudakozó királynője, és a kollégái irigyelték a
tehetségét. Sa- die idegenekkel szembeni félénksége, az aggodal­ma, hogy ő
valamiképpen nem megfelelő, a mun­kában eltűnt. Mert a könyvek nem
űznek játszmá­kat - és a tények sem.
Aztán előléptették, és átkerült a Berg- gyűjteménybe. Noha a könyvtár
gazdag állomá­nyába számos ritka könyv- és térképgyűjtemény tartozott,
Sadie-nek a Berg volt a kedvence. Nem olyan volt, mint az olvasóterem,
ahol bárki, aki rendelkezett olvasójeggyel, kikérhetett egy köny­vet. A
Bergben alaposan ellenőrizték a tudósokat és a kutatókat. Ahhoz, hogy
megkapják a hozzáfé­rést, fel kellett vázolniuk a kutatásuk témáját, ös--
szegezniük kellett az addig végzett kutatásaikat, és minden egyes
megtekinteni kívánt könyvnél meg kellett indokolniuk, miért kérik ki. Ami
azt jelentet­te, hogy az igények nagyobb kihívást jelentettek, mint a nagy
olvasóterem általános kérései, ugyan­akkor viszont nagyobb megelégedést is
nyújtottak. Még ha el kellett is tűrnie, hogy a páváskodó Clau- de állandóan
hátraveti a haját a szeméből, akár egy ló a díjlovagló pályán, ez volt a
tökéletes állás.
 A Marlene asztalán halmozódó levelek egyike sem volt sürgős, így
Sadie visszazárta a borítéko­kat, és visszatette őket a beérkezett posta
tálcájá­ba.
Vajon hol lehet?
Sadie asztalán megszólalt a telefon, és rohant felvenni.
- Sadie, meg kell kérnem egy szívességre. - Felismerte dr. Hooper hangját. -
Marlene-nek ma körül kellene vezetnie az új igazgatótanácsi tagja­inkat. Át
tudná venni? Teljesen megfeledkeztem róla, és már itt vannak. Utána kettő
harminckor vá­rom magát és Claude-ot az irodámban.
- Természetesen. Hol találom őket?
- A kurátorok termében. Ott várakoznak.
A körbevezetendő csoport egy Mr. Jones- Ebbing névre hallgató,
takarosan nyírt szakállú, magas férfiból és egy Smith nevű házaspárból állt.
Sadie végigvezette a triót a folyosókon, és megmutogatta nekik a
kedvenc helyeit: a felhős eget ábrázoló, festett mennyezetet a hátsó lépcső­‐
ház fölött, a rotundában Edward Laning falfestmé­nyeit, amelyek az írott szó
történetét mutatják be, és az előcsarnok látványát az első emeleti galériá­ról.
Aztán levitte őket a raktárba, ahol a könyvtár több millió kötetét tárolták.
- Ha a polcokat lefektetnék egymás mellé, a hosszuk több mint száznegyven
kilométert tenne ki - mondta.
Mrs. Smith halkan felsikkantott.
- A New York-i Közkönyvtárnak ez a fiókja tu­dományos szakkönyvtár,
amely nem kölcsönöz - folytatta Sadie. - Ez azt jelenti, hogy nem adjuk ki
a könyveket, helyben kell forgatni őket. Továbbá a raktárban nem lehet
böngészni, az el van zárva a nagyközönség elől. Ehelyett az az eljárás,
hogy az olvasó kikeresi a katalóguscédulát, leadja a kéré­sét, és aztán a
könyvet vagy könyveket felküldik az olvasóterembe. A keresési eljárás
nem sokat válto­zott 1911, a könyvtár hivatalos megnyitása óta.
A raktár hét szintből állt, amelyek az alagsor­tól egészen az
olvasóterem alá felértek. Sadie-t egy hangyakolóniára emlékeztették a
könyvtárosina­sokkal, akik lépcsőkön szaladtak fel, és keskeny fo­lyosókon
futottak végig, majd perceken belül elhe­lyeztek egy-egy könyvet a millió
társa közé az acélpolcokon. Megmutatta a szállítórendszert, amely az
olvasóteremben várakozó olvasókhoz vi­szi fel a könyveket, valamint az
extra méretű mű­vekhez használt ételliftet.
 Mr. Jones-Ebbing végighúzta az ujjait a mellet­te lévő könyvek
gerincén.
- Ne nyúljon hozzájuk! - Sadie elmosolyodott, próbálva finomítani a
parancson. Ezek azok az em­berek, akik tetemes adományokkal támogatják
a könyvtárt. Marlene nagyon ügyesen ajnározta a VIP-látogatókat - neki
még dolgoznia kellett ezen.
Mr. Jones-Ebbing visszahúzta a kezét, és elvi- gyorodott, szerencsére
egyáltalán nem sértődött meg.
- Imádom a régi könyvek tapintását és illatát. Egyszerűen nem tudom
megállni.
- Én ugyanígy vagyok velük.
A csoport egy újonnan épített raktárhelyiség­be érkezett, amely mélyen
benyúlt a Bryant Park alá. Sadie büszkén sorolta a statisztikai adatokat:
- A hőmérséklet állandóan tizennyolc fok, a páratartalom negyven százalék,
ez a legjobb a könyvek megóvásához. Ez alatt van még egy to­vábbi szint
is.
Megmutatta, hogyan lehet előre-hátra moz­gatni a könyvespolcokat
egy jókora kerék segítség­ével, hogy egy csepp hely se vesszen kárba.
- Leghátul van két kis vészkijárat - tűz esetére -, amelyeken át a Bryant Park
nyugati oldalára le­het kijutni. - Meglepve kapta rajta Mrs. Smitht, hogy
közönyösen, a homlokát ráncolva pillant a férjére, mintha egy lepusztult
raktárban járnának körbe.
- Nekem a könyvtár régi része jobban tetszik - közölte Mrs. Smith.
- Bővítenünk kellett, hogy valamennyi köny­vet el tudjuk helyezni. Ámbár
pillanatnyilag csak egyet használunk a két kiásott szintből, együttesen
hárommillió-kétszázezer könyvet és félmillió te­kercs mikrofilmet tudnak
majd tárolni, amivel megduplázzák a raktárkapacitásunkat.
Udvarias bólintás. Unatkoztak. Untatta őket. Sadie erősen törte a fejét,
hátha eszébe jut valami érdekes, valami váratlan, amit megmutathat nekik.
- Itt most rövidítünk, és felmegyünk. Jöjjenek utánam!
Lifttel visszamentek a másodikra, a Berg- gyűjteménybe, ahol Sadie
odavezette őket az egyik elkerített könyvszekrényhez. Az üvegajtón keresz­‐
tül rámutatott a legalsó polcra.
Mr. és Mrs. Smith lehajoltak, hogy szemügyre vegyék.
- Az ott egy macska mancsa egy kés végére ragasztva? - tudakolta az
asszony.
 Sadie elővett a zsebéből egy fehér kesztyűt, és felhúzta a bal kezére.
Babrált kicsit a szekrény zár­jával, aztán amikor kinyílt, kesztyűs ujjaival
óvato­san a macskamancsos papírvágó kés alá nyúlt, és kiemelte, majd a
tudományos kutatók számára fenntartott asztalok egyikére tette. A
körülbelül tíz centi hosszú mancsról könnyen meg lehetett álla­pítani, hogy
egy szürke-fekete cirmos macskáé volt. A papírvágón ez a felirat állt: C. D.
Bob emléké­re, 1882.
- Charles Dickens ezzel bontotta fel a leveleit - magyarázta Sadie.
- Ez valódi? - kérdezte Mrs. Smith, pisze orrát ráncolva. Lehet, hogy ez
hiba volt.
- Igen - felelte Sadie. - Charles Dickens annyi­ra szerette a Bob nevű
macskáját, hogy miután el­pusztult, a mancsát rátetette egy papírvágó
késre.
- Ez undorító.
Sadie nehezen vergődött át a magyarázaton, mivel közben Mr. Jones-
Ebbing könnyedén végig­csúsztatta az ujját a penge éles felén; alig tudta
megállni, hogy rá ne húzzon egy jó nagyot a férfi kézfejére.
- Ez fontos műtárgy, sokat elárul nekünk Charles Dickensről és arról a
korszakról, amelyben élt. Akkoriban nagy divat volt a preparálás. Az em­‐
berek madarakból kalapokat, lovak patáiból tinta­tartókat készítettek. Ezzel
a megoldással Dickens továbbra is mindennap megsimogathatta imádott
kedvence bundáját.
Mit mutasson még nekik? Sadie visszahelyezte a papírvágó kést, és
körülpillantott.
- Van itt egy sétabot, amely az esszéista és író Laura Lyonsé volt.
- Jesszusom, nemrég olvastam róla valamelyik magazinban - mondta Mrs.
Smith megenyhülve. - Ez tényleg az övé volt?
Végre egy találat.
- Igen. Akkor is nála volt, amikor 1941-ben meghalt.
Sadie a botot bámulta, mint már oly sokszor, mióta itt dolgozott.
Néha, munkaidő után, amikor egyedül maradt, kivette a tárolóból, és
csupasz te­nyerét oda helyezte, ahol egykor Laura Lyons fog­ta.
- Egyszerűen fantasztikus - jelentette ki Mrs. Smith.
Sadie gondolatait Mr. Jones-Ebbing szakította félbe, miközben
visszamentek a folyosóra.
- Azt mondták nekünk, hogy maga a Berg- gyűjtemény kiállításán dolgozik.
Mondana arról valamit, hogy miket fognak kiállítani?
- Nem akarom elrontani a meglepetést, de annyit elmondhatok, hogy a
gyűjtemény legjobb darabjai fognak szerepelni benne.
- Óvatos, megértem - mondta a férfi csillogó szemmel. - Annyit legalább
megoszthat velünk, hogy ön és a kollégái hogyan fognak hozzá egy ek­‐
kora horderejű kiállítás megrendezéséhez?
- Végigböngésszük a gyűjteményt, és megnéz­zük, hogy a figyelmünket és
képzeletünket megra­gadó tárgyak rávilágítanak-e a témára. Ennek a ki­‐
állításnak Örökzöld lesz a címe.
- Ez mit jelent pontosan? - érdeklődött Mrs. Smith.
- A fókusz azokon a darabokon van, amelyek az idők során megőrizték
értéküket a tudósok és a történészek számára. Míg a Bergben akad néhány
fantasztikus kézirat, első kiadás, napló és effélék, szeretnénk bemutatni a
szokatlanabb darabokat is - amelyek másfajta történetet mesélnek el.
Mr. Jones-Ebbing közelebb hajolt, és incsel­kedve suttogta:
- Remélem, a papírvágó kés köztük lesz.
- Beavatom egy titokba: igen. De senkinek egy szót se!
A férfi az ajkára tette az ujját, és mindnyájan nevettek.
Végeredményben talán nem is megy olyan rosszul.
- Amikor már tudjuk, mely tárgyakat akarjuk kiállítani - folytatta Sadie
immár nyugodtabban -, átnézzük őket, hogy biztosan jó állapotban
vannak- e, és kitaláljuk, hogyan tudjuk legjobban felhívni rájuk a
figyelmet: egy könyvet melyik oldalánál nyissunk ki, milyen történelmi
összefüggések szo­rulnak magyarázatra. - Megérkeztek a kurátorok
terméhez. Mostanra már a három bizottsági tag köréje gyűlve hallgatta. -
Vezető tudósokkal ta­nácskozunk, hogy eldöntsük, mi a legfontosabb
megemlítendő dolog, mit kellene szem elé tárni. Aztán ott van az a
rengeteg munka a tervezőkkel magáról a kiállítóteremről, az esztétikus
megjele­nésről. Milyen színűre fessék a falakat. Milyen be­tűtípussal
íródjanak a feliratok. Hogyan szabályoz­zuk a klímát a tárlókon belül.
Összeállítjuk a kata­lógust is, méghozzá olyan nyelvezettel, amely meg­‐
felel az átlagolvasónak, mégis pontos.
- Nem akármilyen munka! Már alig várom a megnyitót - lelkesedett Mr.
Jones-Ebbing. - Szem­látomást a kiállítás roppant hozzáértő kezekben van.
 - Lemosolygott Sadie-re. - Természetesen el fogom mondani dr.
Hoopernek, hogy mind a hár­munkat lenyűgözött.
- Nagyon örülök, hogy látom magukat, Claude és Sadie. Kérem, foglaljanak
helyet!
A könyvtár igazgatója, Humphrey Hooper, a könyvtártudományok
doktora gyors, színtelen hangon beszélt, amit Sadie már akkor észrevett,
amikor egy évtizeddel ezelőtt megismerkedett ve­le. Alabamából származott,
de valamiképpen elsa­játított egy olyan hanghordozást, amely egyetlen
államra sem volt kifejezetten jellemző, ugyanakkor egyértelműen felsőbb
osztálybeli neveltetést jel­zett - úgy beszélt, mint Cary Grant a régi filmek­‐
ben.
Az óta az első találkozó óta Sadie segédkönyv­tárosból előbb
könyvtárossá, majd a Berg- gyűjtemény kurátor-asszisztensévé lépett elő
an­nak köszönhetően, hogy mindent megtanult a könyvtárról, amit csak
tudott, a származástani részlegtől a térképteremig, valamint a nyomat- és
fényképrészlegig mindent megismert úgy, hogy korán jött be, és későig bent
maradt.
Claude, aki a mellette lévő székre ült le, más utat választott: elvitte
ebédelni a feljebbvalóit, és a sármjával meg a szellemességével igyekezett
meg­nyerni őket. Nem volt jóképű - a szeme enyhén ki­dülledt, és a felső
ajka hajlamos volt izzadni, ami­kor izgalomba jött -, de széles vállától és
sűrű hajá­tól a legtöbb nőnemű könyvtáros elalélt, amikor bármi csekély
figyelemmel tüntette ki őket. A könyvtár legutóbbi karácsonyi partiján
Sadie-re irányította ezt a figyelmet: megcsókolta az irodák­nál, amitől a
lánynak elakadt a lélegzete, és gyö­nyörűnek érezte magát.
Az az időszak mindig komor volt Sadie számá­ra. Az édesapja
karácsonyeste halt meg, ezért egy színekben tobzódva ragyogó fenyőfa
látványa még évtizedekkel később is nyugtalanító melankóliát keltett benne.
Az is karácsonyeste történt, hogy a félelemtől alig látva átkutatta immár
exférje akta­táskáját, és talált egy számlalevelet egy hitelkár­tyáról, amelyről
nem is tudott, tele terhelésekkel a Washington Square Hotel és számos
Greenwich Village-i étterem javára. Valamennyi a New York-i Egyetem
kényelmes közelségében, ahol Phillip vég­legesített matematikaprofesszor
volt. Noha ennek már hat éve, az ünnep még mindig azzal a vészjósló
szorongással töltötte el, hogy a világ bármelyik pil­lanatban darabjaira
hullhat szét.
 Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy Clau- de váratlan csókjától -
bár a lehelete whiskytől szaglott - Sadie karácsonyi bánatfelhői szelíden
elillantak.
Ezt követően Claude egy hétig távol volt, mely idő alatt Sadie hagyta,
hogy a képzelete vadul szá­guldozzon: elképzelte magukat együtt, ahogy a
vá­rosban kószálnak, és könyvesboltról könyvesbolt­ra barangolnak. Miután
a férfi visszatért, együtt jártak ki ebédelni, és néha vacsorázni is elmentek,
és olyankor Claude a kelleténél kissé hosszabb ide­ig ölelte át, amikor
elbúcsúztak az utcán. Munka közben aranyos gesztusokat tett, például
megosz­tott vele egy cikket, amely egy magazinban jelent meg az új
Tennyson-életrajzról, vagy odaadta neki a Times keresztrejtvényét, miután
kiolvasta az új­ságot.
De aztán egyik délelőtt, amikor Sadie befor­dult az irodáknál lévő
folyosóra, észrevette Claude- ot, aki élénk beszélgetésbe merült a raktárban
dol­gozó egyik fiatal könyvtárosinassal. A lány hátra­vetett fejjel vihogott -
éles, magas hangja olyan ne­vetségesen csengett, mintha száncsengőkkel
fojto­gatták volna -, és valami Sadie-ben hangos döndü- léssel lezárult. A
bánat viszontagságai nem neki va­lók, arról szó sem lehet, főleg az után,
amin Phillip- pel már keresztülment.
Ugyanazon a napon a Berg-gyűjtemény raktá­rának mélyén érdekes
műre bukkant, amelyet em­lékezete szerint még sosem látott: Abigail
Duckworth Hogyan éljük túl az aggszűzlétet: Az egyedül élés örömei című
könyvének első, 1896-os kiadására.
Leemelte a vékony kötetet a Berg elzárt polcá­ról, és olvasni kezdte,
közben félrefordult, nehogy a mellette elhaladó könyvtárosinasok
valamelyike meglássa, mit tart a kezében. Egykettőre végzett vele,
elragadtatva olvasta az időtlen tanácsokat, hogy miként őrizzük meg nőként
sikeresen a füg­getlenségünket, és az olyan velős fejezetcímeket, mint „A
remeteélet kifinomultsága”, és „Az egysze­mélyes ágy örömei”, amelyektől
hemzsegett a mű. Nők évtizedeken keresztül éltek boldogan és kön-- nyen
férfi nélkül. Ez neki is megfelel.
Ezt követően Claude többször is próbált köze­ledni hozzá, de minden
alkalommal elutasításban részesült. Ha odahozta neki a keresztrejtvényt,
Sa- die azt válaszolta, hogy már megfejtette. Cikkek? Olvasta őket.
Mostanában ő és Claude tiszteletteljes, ám hű­vös távolságot tartottak
egymástól, és valahány­szor a magányosság érzése fenyegette Sadie-t, le­‐
vette a könyvet a polcról, és felütötte egy tetszőle­ges helyen, hogy gyorsan
egy adag szellemes inspi­rációhoz jusson.
Dr. Hooper irodájában lesimította ruhája bő szoknyáját, és remélte,
hogy dr. Hooper nem találja túl frivolnak az öltözékét olyasvalaki számára,
aki az imént vezetett körbe bizottsági tagokat. Aznap reggel egy ötvenes
években divatos, narancssárgá­val vékonyan csíkozott, körömvirágszínű
ingruhá­ra esett a választása, és ámulva nézte, ahogy a ter­jedelmes szoknya
leomlott a csípőjéről. Nemrégi­ben tett szert erre a leletre a Broadwayn lévő
An- tique Boutique nevű használtruha-boltban. Ma azonban úgy érezte,
hogy az igazgatói iroda erős lámpái alatt a sárga élénken virít. Talán
túlságosan is élénken.
Sadie már hozzászokott a napi összeállításaira kapott különféle
reakciókhoz, amelyek a meglepett
„Milyen bájos!” felkiáltástól a „Nos, ez aztán érde­kes öltözék”
megjegyzésig terjedtek.
Kétségtelen, az ő ízlése igencsak messze esett a Doc Martens
bakancsok és túlméretezett kosz­tümök iránti aktuális őrülettől, de végül a
ruhái úgyis újból divatba jöttek, tehát ő nevetett utoljára. Időközben pedig
élvezte, hogy egy darab történel­met visel, legyen az egy harmincas években
mérték után szabott, csak kissé megfakult kosztüm vagy a ma viselt,
ötvenes évekbeli ruha.
Dr. Hooper belenézett a jegyzeteibe.
- Némi átszervezést kellett végrehajtanunk. Marlene, mint tudják, váratlanul
meghosszabbítot­ta a vakációját. Mint kiderült, véglegesen.
- Micsoda? - Sadie és Claude egyszerre szólal­tak meg.
- Tegnap felvette velem a kapcsolatot, hogy tudassa, elfogadta a
gyűjteményvezetői állást a Bostoni Közkönyvtárban.
Sadie elképedve dőlt hátra. Ez megmagyarázta azt a váratlan
búcsúölelést, amelyben Marlene ré­szesítette a szabadsága kezdete előtti
pénteken. Ahogyan a távolléte idejére adott túlzottan részle­tes instrukcióit
is. Bizonyára nagyon nehéz lehetett meghoznia a döntést, hogy elfogadja az
állást, amellyel a gondjaira bízzák az ország harmadik legnagyobb
könyvtárának valamennyi gyűjtemé­nyét. Ez nagy előrelépés volt, ennek
ellenére Sadie azt kívánta, bár Marlene meg mert volna bízni benne.
Csakhogy az nem lett volna profi hozzáállás, márpedig Marlene minden
ízében profi volt.
- Átcsábították? - tudakolta Claude.
Dr. Hooper a torkát köszörülte.
- Igen. Tegnap beadta a felmondását, és elné­zést kért, hogy ilyen hirtelen,
de azt mondta, elke­rülhetetlen volt. Hozzátette, biztosra veszi, hogy
maguk ketten át tudják venni a feladatkörét. Remé­lem, igaza van.
Borzasztó az időzítés, tekintve, hogy májusban meg kell nyitnunk a Berg-
gyűjtemény kiállítását. Szorult helyzetben va­gyunk.
Ha már nem Marlene a főnök, akkor logikus, hogy vagy Claude, vagy
Sadie legyen az utódja. Sa- die régebben a könyvtár dolgozója, Claude
viszont több időt töltött el a Berg-gyűjteményben. Egyfor­mák az esélyeik.
- Miben tudnánk segíteni, dr. Hooper? - buz- gólkodott Claude.
- Nincs rá idő, hogy kívülről keressünk valakit a helyére, ezért beszéltem az
igazgatótanáccsal, és úgy döntöttünk, hogy azt szeretnénk, ha Sadie venné
át a kormányrudat. Egyelőre.
Sadie örömében alig bírta türtőztetni magát.
Az igazgató azt akarja, hogy én legyek Amerika egyik legtöbbre
becsült irodalmi kollekciója, a Berg- gyűjtemény kurátora. Éppen most,
amikor egy fon­tos kiállításra készülünk, amelyről valamennyi új­ságban írni
fognak.
- Elnézést, de miért Sadie? - kérdezte Claude haragosan. - Az elmúlt évben
nap mint nap szoros közelségben dolgoztam Marlene-nel. Tudom, miket
akar kiállítani.
- Így igaz - bólintott dr. Hooper. - Szerencsére a kezünkben van a végső
lista, tehát már nem kell döntéseket hozni, noha természetesen nagyra ér­‐
tékeljük a kemény munkáját. Sadie régebben dol­gozik a könyvtárban, és
azt reméljük, hogy latba veti széles körű tudását a kiállítás lebonyolítása
során. Ez hosszú munkaórákat, továbbá rengeteg kutatást és írást jelent, de
úgy véljük, mind a ket- ten fel fognak nőni a feladathoz.
- Természetesen. - Sadie igyekezett féken tar­tani az örömét. Legszívesebben
felugrott és szök­décselt volna, ahogy a hatéves unokahúga, Valenti­na tette,
amikor nyert az amőbában. De az itt ros-- szul venné ki magát. - Azonnal
hozzá is látok.
- Köszönöm. Szeretném tisztázni, hogy próba­időről van szó. Új,
véglegesebb döntést a kiállítás megnyitása után hozok. - Odafordult
Claude-hoz. - Claude, el sem tudom mondani, mennyire nagyra értékeljük
 a rengeteg kemény munkát, amelyet eddig végzett. És a továbbiakban is
végez majd.
Micsoda lehetőség!, gondolta Sadie.
A feladat messze túlmutat jelenlegi szerepén, amelyben régi könyvek
és irodalmi kellékek króni­kása. A kiállítás arcaként lehetősége nyílik rá,
hogy megossza a világgal, mennyire szereti ezeket a tör­ténelmi jelentőségű
tárgyakat, és beszéljen azokról az érzelmekről, amelyeket számára
megtestesíte­nek. Még az is lehet, hogy véglegesítik az állásban, és örökre ő
lehet a Berg kurátora.
A következő húsz percben dr. Hooper ábécé­rendben végigment a
kiállítási tárgyak listáján, és egyenként mindegyikről helyzetjelentést kért.
Minden simán ment, amíg az L betűsökhöz nem ér­tek.
- Feltűnt, hogy Laura Lyons sétabotja szerepel a kiállítási tárgyak listáján -
jegyezte meg.
Az utóbbi öt évben újraéledt a Laura Lyonst övező érdeklődés, mivel
feminista tudósok újból vizsgálat tárgyává tették az esszéit, és előremutató
gondolataik közlésekor idéztek belőlük. Állandóan bányásztak a szerző
visszavonult életének kevéske ismert részletében támpontokért, ami miatt a
sé­tabot tökéletes választás lehetett.
Sadie azonban megmerevedett, amikor dr. Hooper így folytatta:
- Mivel életének egy időszakában itt élt, sze­retném, ha egyikük végignézné
a könyvtár archí­vumát, hátha ráakad valamire vele kapcsolatban, ami
elkerülte a figyelmünket. Szeretnék többet is bemutatni, mint a sétabot.
Egy esszét, valami ere­deti darabot a munkájából, egy levelet, valamit, ami
nagy érdeklődést kelt.
- Ezt megcsinálom - ajánlkozott Claude.
- Nem, majd én. - Sadie nem törődött azzal, hogy goromba. - Az egyetemen
tanulmányoztam a munkásságát, úgyhogy van hátterem, ami hasznos lesz.
Persze közvetlenül a halála után valamennyi magánlevelét és kéziratát
megsemmisítették. Úgy­hogy meglepne, ha bármi érdekeset találnánk.
- Mindenesetre tudassa velem, mit derített ki.
Sadie kerülte dr. Hooper tekintetét, miközben biztosította, hogy így
fog tenni.
 HARMADIK FEJEZET
New York, 1913
Laura és Jack úgy várakozott dr. Anderson első emeleti irodája előtt, mint a
puskázáson kapott di­ákok. A fal túloldaláról Laura hallotta a sok kiállí­tott
kifinomult darab egyikének, a nagy ingaórának az ütéseit. Dr. Anderson
kizárólag Jackre bízta, hogy minden héten felhúzza; másnak még hozzá­‐
érnie sem volt szabad. Mintha az óra lenne a könyvtár szíve, és Jack a
sebésze.
- Van valami elképzelésed arról, miért kére­tett? - suttogta Jack.
Laura nem szólt neki arról, hogy néhány nap­pal korábban összeakadt
dr. Andersonnal a nagy olvasóteremben. Az biztos, hogy nem mondott neki
semmi kellemetlent. De lehet, hogy jobban felizgat­ta, mint ő gondolta,
amikor megtudta, hogy eluta­sítja a felvételét a Columbiára, holott ő
megtette azt a szívességet, hogy ajánlást adott neki. Ha kieb- rudalja őket
innen, egyáltalán nincs hová menniük, és nincs félretett pénzük sem.
Jack egy virágzó kaliforniai narancsültetvé­nyen nőtt fel,
magániskolába járt, ahol latint és franciát, irodalmat és filozófiát tanult,
mielőtt el­dobott egy Stanfordba szóló teljes ösztöndíjat, és egy barátjával a
keleti part felé vette az irányt. Nem áll készen az egyetemre, közölte
csalódott édesanyjával, és talán nem is fog soha. Úgy vélte, az élet többet
tartogat annál. Ráadásul Jack írni akart.
A barátjával, Billyvel a kapcsolataik révén be­jutottak olyan gazdag
fiatalemberek és nők társa­ságába, akik bimbózó irodalmi óriásoknak
képzel­ték magukat. Közöttük határozottan Jack vette leg­komolyabban a
mesterségét. A csoport többi tagja energiája legnagyobb részét arra
fordította, hogy partikat rendezett művészi alkatúak számára - Jack és Laura
is egy ilyenen ismerkedtek meg. Ám­de Jack azt képzelte, hogy egy olyan
regényt ír, amely szembeállítja a városi és a vidéki életet, és amely egy
csapásra meghódítja majd a világot. Már nagyon közel áll hozzá, hogy
befejezze, ismételget­te az utóbbi hónapokban. Most már bármelyik na­pon
leadásra kész lesz. Laura néha eltűnődött, mi történt volna, ha nem
találkoznak. Jack talán már a kiadói világ tündöklő csillaga lenne, és
alighanem már a második vagy a harmadik könyvén dolgozna. Nem pedig
dr. Anderson óráját húzogatná fel hét­ről hétre.
 Dr. Anderson megjelent az ajtóban, és betes­sékelte, de hellyel nem
kínálta őket.
- Mr. és Mrs. Lyons, jöjjenek be! Nem fog soká­ig tartani.
Jaj, ne!
Felvett az asztaláról egy vékony borítékot, és feléjük nyújtotta. Jack
felemelte a kezét, de dr. An- derson megrázta a fejét.
- Ez a feleségéé.
Laura egyik férfiról a másikra pillantva elvet­te.
- Jó hírem van - folytatta dr. Anderson. - Sike­rült ösztöndíjat szereznem
Mrs. Lyons számára a Columbia Egyetem Újságíró-iskolájába az első
szemeszterre. Sajnos csak az elsőre. Ez a legtöbb, amit megtehettem.
Jack megköszörülte a torkát.
- Uram, elnézést. Mit tett meg?
- Megkerestem a gazdasági igazgatót, aki régi egyetemi cimborám. A jelek
szerint épp visszatérí­tette egy hallgató az ösztöndíja összegét, aki úgy
döntött, mégsem iratkozik be, én pedig felvetet­tem, hogy irányítsa át
magához.
- Van egy ösztöndíjam? - álmélkodott Laura.
- Igen. Egy szemeszterre. Sok sikert kívánok!
Az irodából kilépve Jack karon fogta Laurát, és levezette az alagsori
szintre. Noha az épület szu­perintendánsának hivatalos irodája a könyvtár
földszintjén kapott helyet, az alagsori raktárban is fenntartott magának egy
kis területet, hogy köze­lebb legyen a dolgozókhoz. Elhaladtak a főmérnök
és számos ajtónálló mellett, akik mind levették a kalapjukat, és
odabiccentettek, amikor Laura oda­ért, mintha ő lenne az épület királynője,
pedig ez valójában a Jack iránti tiszteletük jele volt. Jack született vezető
volt, aki ügyet csinált abból, hogy tudja minden beosztottja nevét. Végül
elértek az alagsori irodájába. Laura becsukta az ajtót, és ne­kidőlt, Jack
pedig az íróasztala mögött lévő széké­hez ment.
Laura nem mutatta ki a hír hallatán érzett iz­galmát, nem tudva
biztosan, hogyan reagáljon, mi­közben a gondolatai egyvalami körül
száguldoztak: kaptam egy ösztöndíjat! Végül mégiscsak járhat a
Columbiára.
- Mikor szerzett dr. Anderson tudomást az anyagi gondjainkról? - kérdezte
Jack.
 Laura látta rajta, igyekszik, hogy higgadt ma­radjon a hangja, ahogyan
már hallotta, mikor olyan alkalmazottakkal beszélt, akik csalódást okoztak
neki. Felhorgadt benne a neheztelés, amiért Jack úgy kezeli, mint egy
beosztottját, és nem úgy, mint a feleségét.
- Semmikor. Néhány napja érdeklődött a je­lentkezésem felől, de azt
feleltem neki, hogy a gye­rekek miatt úgy döntöttem, nem fogok járni. Em­‐
lékszel, hogy írt egy ajánlólevelet?
Jack bólintott.
- Nos, tudni akarta, hogy áll az ügy, ennyi.
- És erre fogta magát, és elintézett neked egy ösztöndíjat?
- Hogy őszinte legyek, én magam is alig hi­szem el. Tudom, hogy kedveli a
rovatomat, és az ajánlás nagyon meleg hangú volt, de ilyesmire egy­általán
nem számítottam.
Jack orra pont úgy gyűrődött össze, mint Harryé szokott, amikor
boldogtalan valami miatt. Laura azt kívánta, bár tudna a férje örülni az örö­‐
mének, az események ilyen csodás fordulatának. Csakhogy dr. Anderson a
főnöke volt, és megértet­te, hogy Jack nem szeretné, ha zavarossá vagy bo­‐
nyolulttá válna a kapcsolata a felettesével.
Megkerülte az asztalt, és letelepedett a szélé­re, lepillantott Jackre, és
megfogta a kezét.
- Tett valami kedveset, ez minden. Szeretnék egyetemre járni, és nagyon
fontos nekem, hogy támogass ebben. - Lehajolt és megcsókolta a férjét,
érezte az ajkán, milyen szúrós a szakálla. - Tuda­tában vagy, hogy ez mit
jelent, ugye?
Jack a fejét rázta.
- Jövőre állást kaphatok egy újságnál, és írha­tok egy ragyogó kritikát a
könyvedről, megemlítve benne, hogy te vagy az új irodalmi szenzáció. Ki­‐
hangsúlyozzuk, hogy a könyvtárban laksz, munka­idő után írsz - egy költő,
aki magába szívta a mes­terek szavait, és maga is mesterművet alkotott. Ez
fantasztikus történet.
Jack arcán lassan terült szét a mosoly.
- Szabadna rámutatnom, hogy szerfölött je­lentős összeférhetetlenség, ha
egy feleség ír kriti­kát a férjéről? Úgy tűnik, valóban rád fér némi is­‐
kolázás. Remélem, tartanak etikai kurzust is.
Laura már memorizálta a tantárgyakat:
- Lesz riport- és interjúkészítés-oktatás, szer­kesztési és nyomtatásra
előkészítési ismeretek, az újságírás története és jogi ismeretek.
- Feltételezem, a jogi oktatás a becsületes úton tart majd. Csak semmi
szenzációhajhászás a feleségem részéről!
- Soha, szerelmem. - Megcsinálta! Valami mó­don megcsinálta! - Soha.
Noha az újságíró-iskola hivatalosan már az előző évben megnyitotta kapuit,
az órákat szétszórva tartották az egyetem területén, amíg épült az új szárny,
amely épp idejében lett kész 1914-re, ami­kor is Laura évfolyama kezdett.
Az ötszintes Beaux Arts stílusú újságíróképző délre helyezkedett el a
campus fő könyvtárától, és a bejelentkezés után Laurát tizenkét másik
hallgatóval együtt sietve körbevezették.
A terjedelmes bejárati rész a magasba szökő mennyezetével és
márványpadlójával a saját, Ötö­dik sugárúton lévő otthonának előcsarnokára
em­lékeztette. Az egyik sarokban a New York World című újságot és az
újságíró-iskolát alapító Joseph Pulitzert ábrázoló, Rodin készítette
mellszobor meredt haragosan minden arra járóra. Bár az épü­letben rendes
tantermek voltak, akárcsak a Vas- sarban, egy szerkesztőségi archívummal
is dicse­kedhetett, ahol egészen az 1870-es évekig vissza­menőleg őriztek
újságkivágásokat, valamint meg­található volt benne egy írógépekkel, egy
telefon­nal és egy szerkesztői asztallal berendezett szer­kesztőség tökéletes
másolata.
Laura helyet foglalt az előadóteremben. A nyi­tóbeszéd, amelyet az
iskola igazgatója, Mr. Talcott Williams tartott, kijelentések és az iskola
rövid tör­ténete összefoglalásának ködében hamar véget ért. Utána Laura
összeszedte a holmiját, és sietve a szerkesztőségi szobába ment, ahol az
évfolyam tagjai egy Wakeman professzor nevű ismert újság­író irányításával
összeismerkedtek.
- Egy kis figyelmet kérek! - Wakeman pro­fesszor feltűnő, rakoncátlan fehér
bajuszt viselt, és úgy vakkantott, akár egy terrier. - Mutatkozzanak be,
1914-es évfolyam!
Egyenként mindenki sorra került. A férfiak közül többen már néhány
éve az újságírásban dol­goztak, és szellemes szópárbajt folytattak a pro­‐
fesszorral különböző szerkesztőkről, akik alatt dolgoztak, együtt kuncogtak,
és sokatmondó moso­lyokat váltottak. A Laura mellett ülő nő Gretchen
Reynoldsként mutatkozott be, nemrég végzett a Barnardon, és elmondta,
hogy az az álma, hogy a Ladies’ Home Journalnek írjon divattal
kapcsolatos témákról. Laura beszélt a vágyáról, hogy újságírást tanuljon,
aztán nem folytatta, mert zavarában megnémult. Az 1914-es évfolyamot
alkotó hu­szonnyolc hallgatóból csak négy volt nő. Miután a legutolsó
hallgató is elmondta a mondókáját, Laura elővett egy jegyzetfüzetet és egy
töltőtollat, és alig várta, hogy elkezdjék.
Wakeman professzornak azonban más elkép­zelései voltak.
- Szedjék össze a cókmókjukat, kiküldöm ma­gukat az első feladatukra.
Menjenek el a Város­házára, és hallgassák meg Kline polgármester ti­‐
zenegy órás beszédét. Utána szerezzenek egy nyi­latkozatot valakitől -
maguk választhatják meg, hogy melyik hivatalnoktól - arról, hogy az új
pol­gármester hogyan illeszkedik bele a szerepbe.
A Városháza. Laura úgy képzelte, hogy nagy­jából az első hét az
újságírás alapjairól fog szólni, nem arról, hogy ilyen gyorsan elmenjenek
riportot készíteni. Elbátortalanította a gondolat. De tudta, hová kell mennie,
és egy beszéd meghallgatása, egy nyilatkozat megszerzése meg a
beszámoló megírá­sa csak nem lesz olyan nehéz. Már rakosgatta a holmiját a
tarisznyájába, amikor a professzor fel­emelte az egyik kezét.
- Várjanak egy percet, ez csak a férfiaknak szól. - Gretchen és Laura felé
pillantott. - A nőknek az a feladatuk, hogy nyomozzák ki, mi zajlik a park
melletti Keleti Huszadik utcában lévő, nők számára fenntartott hotelben.
Laurának száguldoztak a gondolatai. Botrány New York első, nőknek
fenntartott szállodájában? Ami nyomozást tesz szükségessé? Bármi volt is
az, sokkal szaftosabbnak tűnt, mint a városi politiká­ról tudósítani.
Wakeman professzor lendületbe jött.
- Bejelentették, hogy az egészséges életmód vagy mi kezdeményezésének
részeként a további­akban nem szolgálnak fel vajat a szálloda vendége­inek.
Írjanak erről maximum ötszáz szóban. Min­denki számára, a határidő ma
délután négy óra. Tegyék a letisztázott példányukat a trezorba. - Az egyik
sarokasztalon álló, széfnek látszó tárgyra mutatott. - Négykor
automatikusan bezáródik. Ami nincs benne, azt nem fogadom el.
Két hallgató felnyögött.
- Nem tetszik? Akkor nem érdemlik meg, hogy újságírók legyenek. Ne
felejtsék el, hogy határidő­kön és cigarettán élünk. Ez az első feladatuk,
úgy­hogy tegyék emlékezetessé.
Párállva szakadt az eső, amikor Laura, Gretc- hen és a másik két
hallgatónő elindult a belváros felé. A szálloda előtt megálltak, nem tudták
bizto­san, mi legyen a következő lépés.
Gretchen egyik kezével megpróbálta kisimíta­ni szétázott fru-fruját,
amelyből úgy csurgott a víz, akár az eső.
- Ez az idő tönkreteszi a frizurámat. Beme­gyünk?
- Gondolom, az igazgatót kellene keresnünk - javasolta Laura, aki már alig
várta, hogy haladja­nak.
Ebben a pillanatban két, színes kartonruhát és hosszú gyöngysort
viselő fiatal nő lépett ki a szál­lodából. Miközben az előtető alatt taxira
vártak, a két másik diáktársuk nyitott jegyzetfüzettel a ke­zében odafutott
hozzájuk, Gretchen és Laura pedig bementek.
Meglepő gyorsasággal bekísérték őket az igazgatói irodába, ahol egy
hosszú nyakú nő ült szálfaegyenesen a székén.
- Maguk riporterek?
- Igen - felelte Laura. Nem akarta részletezni, hogy honnan, egyelőre még
nem.
- Hallottunk a vajtilalomról, és kíváncsiak va­gyunk, mi váltotta ki - tette
hozzá Gretchen, tekin­tetét a nőre szegezve.
- Szívügyünk a vendégeink egészsége, akik ál­talában a fiatalabbak közül
kerülnek ki. - Gretc- henre pillantott. Laura feltételezte, hogy ő már nem
férne bele abba a korosztályba. - Egy év ta­nulmányozás után arra a
megállapításra jutottam, hogy nem tesz jót az egészségnek. Ugyanez a
hely­zet a gyapottöltetű matracokkal is.
- Tessék? - csodálkozott Gretchen. - Mi a baj a gyapottöltetű matracokkal?
- Le fogjuk cserélni őket lószőr matracokra. A gyapottöltetűeket pedig
elégetjük.
- De miért? - kérdezte Laura.
- A lószőr egészségesebb.
- Megkérdezhetem, pontosan hol talált rá erre az információra?
Az igazgatónő bosszús pillantást vetett rá.
- Nem emlékszem pontosan. Azt hiszem, egy magazinban.
- Konzultált orvossal erről a két kérdésről, a vajevés kiiktatásáról és a lószőr
matracon való al­vásról? Mármint azért, hogy szakszerű véleményt kapjon.
- Nincs rá szükségem. A saját szememmel lá­tom, mi jó a lányoknak, és mi
nem.
Laura épp készült, hogy megkérje, fejtse ezt ki bővebben, de Gretchen
közbeszólt.
- Nem aggódik, hogy a vendégek máshová mennek, ha nem kapnak vajat a
kenyerükre?
- A lányok szülei döntik el, hol fognak meg­szállni, és ők megértik az
aggodalmainkat. Mi va­gyunk az első és legrégibb csak nőket fogadó hotel
New Yorkban, és gyanítom, hogy hamarosan a töb­bi szálloda is követi
majd a példánkat.
Micsoda tökéletes időpazarlás! Ki a fenét érde­kel ez a téma?
A férfiak a belvárosban a város jövőjéről be­szélgetnek azokkal az
emberekkel, akik meghatá­rozzák a város jövőjét, míg ő, Laura itt rostokol,
és lószőr matracokról vitatkozik.
- Ön eszik vajat? - kérdezte.
Az igazgatónő fintorgott.
- Nem. Nagyon szigorú étrendem van, amit lelkiismeretesen követek, és
szerintem mindenki­nek ugyanígy kellene tennie.
Laura nem tudott féket rakni a nyelvére.
- Megkérdezhetem, otthon milyen matracon alszik?
A nő szemében egy mártír büszkesége fénylett fel.
- Ami engem illet, én egy gyékényszőnyegen alszom a földön. Sokkal jobb
a gerincnek és a vér­keringésnek.
- Akkor miért nem ragaszkodik hozzá, hogy a vendégek is így tegyenek?
Alkalmasint jóval ol­csóbb.
Gretchen ránézett, hogy hagyja abba a nő hec­celését, de már elkésett
vele. Az igazgatónő felállt, az interjú véget ért.
- Megkérdezhetem, kinek írnak? - firtatta.
Laura és Gretchen összenéztek.
- A Columbia Egyetem Újságíró-iskolájának hallgatói vagyunk - felelte
Laura.
- Szóval nem is igazi riporterek?
- Még nem. - Laura azt kívánta, bár Gretchen közbeszólna, és kisegítené, de
a lány néma maradt.
- Akkor miért pocsékolják az időmet? - A nő kitessékelte, és még akkor is
szidta őket, amikor sietve végigmentek a folyosón.
- Nos, ez teljes csőd volt. - Gretchen körülné­zett. - Megvárok két távozó
vendéget, és meginter­júvolom őket. Viszlát az iskolában!
Laura kelet felé ballagott, bosszantotta ez az egész megpróbáltatás.
Észrevett egy vörös hajú nőt, aki valamivel előtte, a hotel oldalában lévő ki­‐
sebb bejárat felé igyekezett.
- Elnézést! - kiáltotta.
Az asszony, egyik kezével már az ajtót tartva, megállt.
- Igen?
- Itt dolgozik? Azt reméltem, hogy beszélhetek a szakácsnővel. - Ez megért
egy próbát.
- Persze. Jöjjön utánam!
Az asszony végigvezette egy utcácskán, majd be a hátsó bejáraton. A
konyhában nyüzsögtek a pincérek, akik ki-be futkostak, bizonyára az ebéd­‐
lőből. Egy ütemre mozogtak, akár a korcsolyázók, felsőtestüket tekergetve
épp csak elkerülték az összeütközést, és a lármát túlkiabálva rendelése­ket
vakkantottak. A forgatag középpontjában egy göndör hajú, hatalmas kezű,
hatvanas asszony állt, és ír kiejtéssel átkozódott.
- A vaj miatt vagyok itt! - ordította Laura, amikor közelebb ért hozzá. -
Feltehetnék pár kér­dést?
- A vaj! Rosseb! - Az asszony beletörölte a ke­zét a kötényébe, és oldalra
lépett. - Mit akar tudni a vajról?
- Újságírást tanulok a Columbián. - Ezúttal jobbnak látta őszintének lenni. -
Az a feladatom, hogy írjak egy cikket a vajtilalomról.
- Nincs jobb témája, amiről írhatna?
- Sajnos nem az én döntésem. Mindenesetre árulja el, hogyan boldogul.
- Elnyomó és ostoba intézkedés. Írja ezt le!
Laura már írta is, amilyen gyorsan csak tudta.
- Az új vezetésnek eszement elképzelései vannak, amik egykettőre
elsüllyesztik majd ezt a hajót.
- Érkeztek már panaszok a vendégektől?
- Még nem. - A szakácsnő a tűzhely felé muta­tott, amely mellett egy jókora
darab vaj feküdt egy tányéron. - Nekem elveim vannak.
- Tehát egyszerűen fütyül az új szabályra? - Ez fantasztikus volt. Maga a
téma halálosan unal­mas volt, de Laura tudta, hogy olyan konfliktusba
botlott, amely megírásra érdemes. A konyha és a vezetés közötti
perlekedés szaftos olvasmány lesz.
- Naná, hogy fütyülök a szabályra! - harcias- kodott a szakácsnő. - És ezt is
leírhatja. Ha nem tetszik nekik, kirúghatnak! Nem érdekel semmi­lyen
marhaság, amikor az ételeim minőségéről van szó. Itt a hírnevem forog
kockán!
 Miután visszaért az újságíró-iskola szerkesz­tőségi szobájába, Laura
összedobott egy cikket, öt percet hagyva magának, hogy egyszer gyorsan
át­nézze, mielőtt beteszi a trezorba. A nyomástól gyorsabban vert a szíve, és
a szobában rezgő ener­gia - a hallgatók lázasan gépeltek, tudva, hogy ez a
feladat létfontosságú ahhoz, hogy jó első benyo­mást tegyenek - még jobban
felkorbácsolta az ide­geit. De jó értelemben. Ez kihívás volt, még ha ma­ga a
téma unalmas is. Ki kellett találnia, melyik idézeteket vegye bele, és
melyeket írjon le össze­foglalva, hogyan lehet legjobban ábrázolni a hotelt
és az igazgatónőt anélkül, hogy az elítélően hang­zana. Ha ez az újságírás,
alig várta, hogy még töb­bet kapjon belőle.
Másnap végigültek egy jogi órát az egyik elő­adóteremben. A Vassartól
eltérően, ahol Laurát el­árasztották az iskolán belüli társasági körök, itt,
legidősebb, házas diákként nem érezte annyira szükségét a pajtáskodásnak,
mint a fiatalabb garni­túra. Két órát töltött a lehető leggyorsabb jegyzete­‐
léssel, ráébredve, hogy a tanár által idézett ügyek némelyikének utána kell
néznie otthon, a könyv­tárban, hogy betöltse a tudásában megmutatkozó
hézagokat.
Később, a szerkesztőségi szobában ülő Wakeman professzor
egyenként behívta a hallga­tókat, hogy átbeszéljék az előző napi cikküket.
Lau­ra a várakozástól feszülten foglalta el a férfi asztala
mellett álló széket, és ránézett a kezében tartott papírra, amely tele volt
piros javításokkal. Nem va­lami jó jel.
- Mrs. Lyons, a feladat ötszáz szó volt. Ez öt­száznyolcvan.
- Elnézést, professzor úr, azt gondoltam, hogy néhány pluszmondat már
nem számít.
A férfi éles pillantást vetett rá.
- Maga szemlátomást azt hiszi, hogy művész­nő, én viszont azért vagyok itt,
hogy megszabadít­sam ettől a téves elképzeléstől. Ha a szerkesztője azt
mondja, hogy ötszáz szó legyen, akkor maga annyit ad le! Maga picike
összetevője egy óriási új­ságnak, ahol minden centiméter számít. Tehát ne
közölje velem, hogy az igazgatónőnek „olyan hos-- szú a nyaka, mint egy
táncosnőnek”, és nem érde­kel, hogy ki mit visel. Ez a vajról szól!
- Természetesen. - Ez nem olyan volt, mint dr. Anderson hírlevelébe írni
egy hasábot, amelyben örömmel fogadták a cirkalmas stílust. Igazán lehe­‐
tett volna több esze, de kérkedni próbált. - Értem.
- Ma azt a feladatot kapja, hogy szerkessze meg és javítsa ki. Ragaszkodjon
a lényeghez.
- Úgy lesz.
Laura felállt, hogy kimenjen.
- De szép munka volt, hogy szóra bírta a sza­kácsnőt. Erre nem gondolt
senki más. Ez egy jól tu­dósított történet. Nincs jól megírva, ezt ne felejtse
el. Gyötrelmes volt olvasni. De maga a tudósítás jó. Egészen jó.
Laura gyakorlatilag a föld fölött lebegve tért vissza a helyére. Azt meg
tudja tanulni, hogy tömö­rebben írjon, úgy, mint egy újságíró. Az ösztönei
viszont jól működtek. Dicséretet kapott Wakeman professzortól. Az első
feladatára.
Alig várta, hogy elmesélhesse Jacknek.
 NEGYEDIK FEJEZET
New York, 1913
- Lopás történt a könyvtárban.
Laura felpillantott a varrogatásból a férjére. Pearl egyik kötényruhájáról
leesett egy gomb, és Laura a tankönyvek olvasásától már amúgy is fáradt
sze­mét még tovább erőltette, hogy lámpafénynél pró­bált varrni.
Az újságíró-iskola megkezdése óta eltelt egy hétben megkísérelt lépést
tartani a házimunkával, de máris megállapíthatta, hogy ez vesztes csata.
Vékony por telepedett meg a kandallópárkányon, és a nadrág, amelyet
Harry a héten elszakított, még mindig várt a sorára, hogy megvarrja. Sajnos
az is­kolába járás öröme csak fokozta azt az érzését, hogy a házimunka
teher, és olyan értékes időt igé­nyel, amelyet máshol is eltölthetne.
- Mi tűnt el?
- A Fűszálak. Egy első kiadás.
Laura felszisszent. Tudta, hogy egyesek sze­rint egy könyv eltűnése
eléggé jelentéktelen dolog. Elvégre a verseskötet példányai világszerte
ezrével kaphatóak a könyvesboltokban. De egy amerikai klasszikussá vált
kötet első kiadása ennél többet jelent: az a történelem része, az áll
legközelebb a szerző szándékához. És Walt Whitman mestermű­ve esetében
meglehetősen értékes.
- Honnan tűnt el?
- Ezt próbáljuk kitalálni. Úgy fest, hogy leg­utoljára a Stuart teremben kérték
ki úgy egy héttel ezelőtt, de attól tartok, nem fogjuk megtudni, hogy
pontosan mikor kelt lába.
A kölcsönkönyvtáraktól eltérően az Ötödik sugárúti fiókból nem lehet
könyveket kivenni. Ez tudományos szakkönyvtár, ahol az értékesebb kö­‐
tetek a könyvtárosok vigyázó tekintete alatt min­denkor a helyszínen
maradnak. A cél az, hogy megkíméljék őket az elveszéstől vagy a
sérüléstől, ugyanakkor az olvasók hozzájuk férhessenek.
- A könyvtárt egyfolytában tömegek árasztják el - magyarázta Jack. - Ami,
persze, jó dolog, de azt vonja maga után, hogy nem tudunk olyan katonás
rendet tartani, mint kellene. A könyvtárosok bizto­sítottak engem és dr.
Andersent, hogy ezentúl szi­gorúbban fognak felügyelni, és állandóan
ketten lesznek egy műszakban, így, amikor az egyiknek könyvet kell
 visszavennie, a másik is ott van, és fi­gyel. Kimondhatatlanul szörnyű
veszteség.
- Hogy néz ki? - kérdezte Laura.
- Aranyozott díszítésű, zöld vászonkötésű bo­rítója van, és meglehetősen
törékeny.
- Majd nyitva tartom a szemem.
- Köszönöm, édesem. Bevonták a könyvtár házi detektívjét, egy Edwin
Gaillard nevű embert is, hogy segítsen nekünk a keresésben. Nem sze­‐
retnénk, ha szokássá válna, hogy könyvek vesznek el, ezért mindenkire
szükség van. Most megyek, és körülnézek a Stuart teremben.
- Ilyen későn?
- Könnyebb, amikor már mindenki elment. Nem kell amiatt aggódnom,
hogy megzavarom az olvasókat vagy a személyzetet.
Laura felajánlotta, hogy elkíséri.
Jack annak a kulcskészletnek egyik darabjával nyitotta ki a Stuart
termet, amelyet állandóan ma­gánál hordott. Amikor beköltöztek a
könyvtárba, Harry előszeretettel rázogatta őket, és elénekelte hozzá a Jingle
Bellst.
A Stuart terem közel sem volt olyan nagy, mint a nagy olvasóterem, de
azért ez is bőséges méretekkel rendelkezett: elfért benne két sor fé­nyes
tölgyfa asztal sárgaréz lámpákkal, fentről egy téglalap alakú tetőablak adott
világosságot. Itt ta­nulmányozhatták a tudósok a könyvtár archívu­mának
értékesebb tárgyait, köztük egy Gutenberg- bibliát az 1450-es évekből és
Thomas Jefferson sa-
ját Függetlenségi nyilatkozat-példányát.
Shakespeare Első fóliója egy példányáról nem is beszélve.
Együtt keresgéltek, amilyen alaposan csak tudtak, csupán a könyvek
halk súrlódása vagy egy- egy fiók kihúzása hallatszott.
Amikor Jack már másodszor nézte végig a könyvtáros asztalát, Laura
átlesett a válla fölött, és megbökte.
- Tudod, a könyvtárosok alighanem dühösek voltak, amikor kiderült, hogy
hiányzik. Biztosra ve­szem, hogy megvizsgálták a fiókjaikat.
Jack váratlanul megállt, és magához húzta. A lámpákat már lejjebb
csavarták, de a szeme felfo­gott valamennyit a tükröződésből, és ragyogva
né­zett rá.
- Szemtelen fruska. Szeretném megvizsgálni a fiókjaidat.
 Laurából kitört a nevetés.
- Csak viccelsz. Tényleg azt hiszed, ez a szöveg működik egy olyan
lánynál, mint én?
- Értem, most, hogy egyetemi továbbképzőbe jársz, az én egyszerű
humorom már nem hoz láz­ba?
- Hogy őszinte legyek, úgy hat, mint egy bűbáj.
Úgy csókolóztak, mint régen, még mielőtt a gyerekek megszülettek,
még mielőtt összeházasod­tak, amikor a csókok még lopott gyönyörűséget
szereztek. Ez a kapcsolatuk egyik olyan vetülete volt, amely nem fakult
meg az idők során. Jack érintésétől Laurának még mindig ugyanúgy el­akadt
a lélegzete, mint amikor először szeretkez­tek, és minden alkalommal
fohászkodott, hogy a kiáltásai ne ébresszék fel a gyerekeket.
Bárcsak a családja is meglátta volna Jackben azt, amit ő látott! Hogy
derék, megbízható férfi. Igaz, nem gazdag bankár, viszont jó ember. A pénz
nem minden, jóllehet az édesapja ezzel határozot­tan nem értene egyet.
Amikor végre összeszedte a bátorságát, hogy bemutassa a szüleinek
egy vasárnapi ebéden, fi­gyelmeztette Jacket, megeshet, hogy az édesapja
akadékoskodni fog. Már egészen kiskorától fogva sulykolta belé, milyen
megpróbáltatásokkal jár, ha valaki szegény férfihoz megy feleségül -
általában az édesanyja előtt, aki ilyenkor az ajkát biggyeszt­ve elfordult. Az
1896-os gazdasági pánik után még több figyelmeztetésben részesítette. Bár
vesztesé­geket szenvedtek el, a szó valódi értelmében egyál­talán nem voltak
szegények. Elvégre Laurának mindig volt mit ennie, és volt fedél a feje
fölött, még ha az a fedél igencsak javításra szorult is. De több esze volt
annál, semhogy felhánytorgassa, hogy a hálószobája mennyezetén szép
lassan, de annál kitartóbban terjednek a vízfoltok.
A válság után az apja szigorúan megkurtította az édesanyja apanázsát,
amin minden vasárnap es­te összezördültek. Az apja elvárta, hogy az édes­‐
anyja mindenre kiterjedően számoljon el, mire köl­tötte a pénzt, és Laurának
ismét több esze volt an­nál, semhogy felemlegesse a kalapdobozokat és
egyéb szállítmányokat, amelyek napközben szok­tak érkezni, mialatt az
édesapja dolgozott, és gyor­san elrekkentették őket az édesanyja lakosztályá­‐
ban.
Azon a délutánon, amikor Jack egy hallevesből és ürühúsból álló ebéd
mellett megismerkedett a szüleivel, Laura majd szétrobbant az örömtől,
hogy a fiú ott ül mellette, és hogy végre hivatalossá te­szik a helyzetüket. Az
apja azonban rögvest Jack elevenére tapintott.
- Milyen területen tevékenykedik, Mr. Lyons? - tudakolta a leveséről fel
sem pillantva.
- Azt tervezem, hogy író leszek - válaszolta Jack.
- Mit akar írni? - Az apa letette a kanalát, és intett a cselédnek, hogy
leszedheti az első fogást, jóllehet a többiek még nem végeztek vele.
- Szépirodalmat.
Jack belekezdett a története felvázolásába, és Laura befelé
szégyenkezett. Amikor neki mesélte el egy piknik során a parkban,
ragyogónak és ihle- tettnek tűnt. De most, ahogy az apja ítéletének
szemüvegén keresztül látta, Jack szenvedélye csu­pán kisfiúsan túláradó
lelkesedésnek hatott. Az édesanyja azonban közbelépett, és kérdezgetni
kezdte. Együtt nevetett Jackkel azokon az írókon, akiket nem kedveltek,
másokról pedig, akikért ra­jongtak, dorombolva beszélgettek. Az édesanyja
ismét megmentette a helyzetet.
Aznap este szeretkeztek először Jack Mor- ningside Heights-beli
lakásában. Laura úgy érezte, hogy már időtlen idők óta vár erre a pillanatra,
és most, hogy a szülei - legalábbis egyikük - elfogad­ták a kapcsolatukat,
nem kellett tovább várniuk. Jack óvatos és kedves volt, és bár fenemód fájt,
hamarosan a teste állandóan követelte a fiút, és minden külön töltött perc
csak tovább szította a vágyát.
Fent, a Stuart teremben Jack magához vonta még egy csókra, aztán
felemelte az asztalra, és fel­hajtotta a szoknyáját.
- Mi lesz, ha valaki meglát? - ijedezett Laura. Hátracsuklott a feje, ahogy
Jack végigsimított a combja belső felén. A bőre még a harisnyán keresz­tül
is bizsergett az érintésétől.
- Az éjjeliőr csak tizenegykor jön fel ide.
- És ez mit jelent?
- Azt, hogy itt és most magamévá tehetlek.
- Nem volna szabad, főleg most, hogy eltüne­deznek dolgok. Mi lesz, ha
feljön valaki, és ránk ta­lál?
- Túl sokat aggódsz.
Lehet, hogy igaza van. Jack gyengéden belefújt a fülébe, aztán
végigcsókolta a nyaka vonalát, és végül a tilosban járás izgalma legyőzte
Laura aggo­dalmát. Mivel tudták, mit szeret a másik, hamar összhangba
kerültek. Laura elfojtotta a kiáltásait, amitől még nagyobb hullámokban tört
rá a gyö­nyör, és Jack tökéletes boldogsága láttán úgy vélte, érdemes volt
belemenni.
Feltéve, hogy nem esett újból teherbe. Ha ez történne, nem tudná
folytatni a tanulmányait, és visszakerülne oda, ahonnan indult. A
gyerekneve­lés kérlelhetetlen egyformaságának csapdájában vergődő,
eltartott nő lenne, tele beteljesületlen vá­gyakkal.
Jack észrevette, hogy megmerevedik, és köze­lebb húzta.
- Mi a baj, édesem?
Hogyan is tudná megmagyarázni? Nincs ért­elme. A világon semmi
értelme.
Laura rámosolygott a férjére.
- Azt hiszem, vissza kellene mennünk a gye­rekekhez, elég ebből a
butáskodásból.
Jack kézen fogva kivezette a Stuart teremből.
- Hogy megy az iskola?
- Jobban örülnék, ha érdekesebb témákról tu­dósíthatnék. Láthatóan azt
hiszik, hogy a nők al­kalmatlanok arra, hogy a teadélutánokon és a ru-
haboltmegnyitókon kívül másról is írjanak.
- Mire számítottál?
- Mindenki azt várja, hogy ilyesféle témák fog­lalkoztassanak. De ezek
egyszerűen nem az én vi­lágom. - Nem mintha nem élvezte volna az óráit,
amelyek során megtanulták, hogyan kell interjút készíteni meg a fontos
dolgokat gyorsan lefirkan­tani, és a tanáraik megismertették őket a városi
önkormányzat belső működési rendjével, valamint a való életből vett,
érdekfeszítő történeteket me­séltek arról, hogy miként lehet elnyerni a
hírforrá­sok bizalmát, és leleplezni az igazságtalanságot meg a mohóságot.
Azt is megtanulta, hogyan kell főcímet írni - ez nem volt az erőssége - és
kézira­tot szerkeszteni, amit nagyon élvezett, sőt jól is ment neki. - A
szemeszter során tanulunk majd az újságírás különböző fajtáiról, beleértve
a vezércik­keket, a könyv- és színdarabkritikákat, amihez meg kell majd
néznünk színdarabokat, és meg kell ír­nunk a véleményünket. A jogi
ismeretek óra talán a legunalmasabb, de tudom, hogy a becsületsértési és
rágalmazási ügyeket létfontosságú ismerni, amikor egy riporter már
élesben dolgozik, ahogyan remélem, én is fogok. Majd egyszer. Amikor
már olyan cikkeket írhatok, amelyek valóban érdekel­nek.
- Miért kell arra korlátoznod magad, amit el­várnak tőled?
Laura úgy nézett a férjére, mintha az megőrült volna.
- Micsoda, írjak önállóan egy cikket? Nem hi­szem, hogy az tetszene nekik.
- Nos, lehet, hogy a hetek múlásával több sza­badságot kapsz majd a
válogatásra. Ha így lesz, meg kell ragadnod a lehetőséget. - Csettintett az
ujjaival, a hang élesen és azonnal visszaverődött a márványról. - Ne légy
gyáva! Jó és megbízható író vagy. A rovatod megmutatta.
- És mi a helyzet veled, hogy haladsz a köny­veddel? - Laura igyekezett nem
túl sokat kérdez­getni erről a férjét, mert nem akart nyomást gya­korolni rá,
de tetszett neki a gondolat, hogy mind a ketten ugyanabban a közegben
dolgoznak, és re­mélte, hogy nem viselkedik elbizakodottan.
Fölösleges volt aggódnia.
- Az utóbbi időben megszállt az ihlet. - Jack a feje fölé, az emeleti lakásuk
felé intett. - Esküszöm, ez az épület minduntalan újabb és újabb szellemi
táplálékkal szolgál nekem.
- Nem fáradsz ki túlságosan a nap végére?
- Egy cseppet sem. - Megráncigálta Laura szoknyáját. - Ahogyan azt
szerintem az előbb be is bizonyítottam a titkos légyottunk során.
- Ó, nekem teljesen fittnek tűntél. - Laura ne­vetve eltolta magától. -
Teljesen fittnek.
- Ma az lesz a feladatuk, hogy készítsenek egy ri­portot, és írjanak cikket
kitalált újságunk, a Kiko­tyogás számára.
Wakeman professzor meghúzogatta a baju­szát, és szúrós szemmel
nézett a teremben ülő, fá­tyolos tekintetű hallgatókra, akik erre a lehetetlen
időpontra, reggel hét órára jöttek be. Laura, aki öt óta fent volt, mert még be
kellett fejeznie egy es-- szét a jogi ismeretek órára, aztán pedig előkészítet­te
a gyerekeket az iskolába menetelre, remélte, hogy a mai menetrendje
előnyére válik, és hogy az ébersége előnyt jelent majd számára. Épp a
minap tudták meg a sokkoló hírt, hogy a tavalyi évfolya­mot elkezdő
hallgatóknak csupán egyharmada ka­pott diplomát, és a gondolat, hogy ez az
egész semmivé lehet, megrémítette. Az sem segített, hogy napról napra nőtt
a munkaterhelés, jóval több volt, mint amire számítottak.
- Csak ne bízzák el magukat! - intette őket Wakeman professzor. - A tavalyi
évfolyam legjobb tollú diákját azért buktattam meg, mert hibásan írt le egy
szót - ez olyan lecke, amelyet sosem fog elfe­lejteni.
 Két tanáruk különösen óvatos volt a női hall­gatókkal, megjegyzéseket
tettek az öltözetükre, ha túl rövidnek ítélték a szoknyájukat, egyikük még
körbe is settenkedett az épületen abban a remény­ben, hogy rajtakapják őket,
amint valami erkölcste­lenséget művelnek a férfi hallgatókkal. Ez a nevet­‐
séges viselkedés csak még jobban összehozta a csoportbeli nőket. A
könnyük is kicsordult a neve­téstől, amikor másnap Gretchen névtelenül
illatos szerelmes levelet írt a leglehetetlenebb profes-- szornak, és betette az
első emeleten lévő levélre­keszébe.
- Most aztán lesz min gondolkodnia - mondta kárörvendő pillantással.
- A cikküket ma délután kettőig kell leadniuk - folytatta Wakeman
professzor -, és négyre elké­szül az állapszámunk. Csak a legjobban
tudósított és megírt sztorikat teszem bele, és én döntöm el, melyek
kerülhetnek a címoldalra, és melyeknek van a kukában a helyük. Ez jól
megméri majd, hogy mennyi jártasságra tettek szert eddig. Sok sikert!
A férfi hallgatók természetesen a belváros felé vették az irányt, a
büntetőbíróságokra, hogy a leg­utóbbi szenzációs gyilkossági tárgyalásról
tudósít­sanak, vagy a folyópartra, hogy kinyomozzák, ho­gyan alakul egy
levegőben lógó sztrájk.
- Maguknak, hölgyeim, az túlságosan felkava­ró lenne - közölte velük
Wakeman professzor.
A nőknek azt tanácsolta a professzor, hogy lá­togassanak el a
Jótékonysági Szervezetek Szövet­ségébe, és kutassanak olyan történetek
után, ame­lyek mély érzelmi húrokat pendíthetnek meg az olvasókban.
- Szutykos arcú, síró gyermekek, tudják, miről beszélek - magyarázta. - Ezt
kell elsajátítaniuk, hogy női tudósítókként sikert arathassanak.
Laura hosszasan őgyelgett a szervezet Lower East Side-negyedbeli
központja előtt, és jegyzete­ket készített a környékről. Bántó szagok -
emberi ürülék, zsíros füst és rothadó zöldségek áporodott keveréke -
ostromolták az érzékeit. Az újságokban azt olvasta, hogy a századforduló
óta javultak a kö­rülmények, de ha ez így volt is, a javulás nem ölthe- tett
túlzottan nagy méreteket.
- Maga! Jöjjön! Anya várja.
Egy Harrynél néhány évvel fiatalabb kisfiú - de az is lehet, hogy
ugyanannyi idős; nehéz volt megállapítani, hogy soványságát az
alultápláltság vagy fiatal kora okozza - ráncigálta meg a kezét.
Laura letérdelt, hogy egy magasságban legyen vele.
- Sajnálom, nem értem.
Egy könnycsepp gördült végig a gyerek arcán, fehér vonalat vésve
piszkos arcára. Wakeman pro­fesszor elismerően vélekedne erről a
porontyról, gondolta Laura bosszúsan.
- Anya azt mondta, keressem meg, és vigyem el hozzá. A kicsi nem eszik.
Erősen rángatta, átvonszolta az utca túloldalá­ra az egyik bérházhoz.
Laura ment vele, és közben kérdezgetni próbálta, de sikertelenül.
Visszanézett arra az épületre, amelyben a csoporttársai eltűn­tek. Lehet,
hogy ebből jobb cikk kerekedik majd, és ugyanakkor valami módon
segítséget is tud nyúj­tani. A kisfiú kék szeme erősen emlékeztette Harryére.
Bent a házban, amikor a gyerek rámutatott egy döglött patkányra a
keskeny lépcső aljában, nehogy rálépjen, Laura megborzongott. A fiúcska
kíváncsian pillantott rá, aztán ment tovább a lép­csőn, fel a másodikra. A
fény egyre gyérült, ahogy feljebb kaptattak.
A gyerek kinyitott egy ajtót, és Laura belépett. Az újságokban látott
fényképeket a bérházakban zajló életről, a földre dobott matracokon
összezsú­folódó gyerekekről, a széntüzelésű sütőkről és a koszos
mosogatókról. Ez a lakás nem volt ennyire szörnyű: a függönyök tisztának
tűntek, az asztali edények és a fazekak gondosan egymásra halmoz­va
sorakoztak a nyitott polcokon.
Egy rakás, szemlátomást négy és tizennégy év közötti korú gyerek
pillantott fel a munkájából a szoba elején lévő, jókora asztal mellől,
amelyen fe­kete csíkok álltak magas kupacokban - ezekben Laura
harisnyakötöket ismert fel. Beléptekor az anya nem állt fel, csak megtörölte
a homlokát, és az egyik sarokba mutatott, ahol egy bepólyázott cse­csemő
feküdt egy földre terített takarón.
- Odatettem a kislányt, nehogy valaki rálép­jen.
- Te... tessék?
- Nem evett sem tegnap este, sem ma reggel. Nem tudom, mi a baja. - Az
asszony folytatta a var­rást, jóformán a könyökét sem emelintve a gyerek
felé. A fia, aki lement Lauráért, láthatóan jobban aggódott, mint az anyja:
gyengéden felemelte a ki­csit a földről, és odavitte hozzá. Mindeközben a
baba halk mekegő hangot adott ki.
- Ne engedje sírni! - rendelkezett az anya. - Ha felébred a férjem, mind
szorulunk.
- Már késő! - harsogta egy férfihang a kony­hából. A következő pillanatban
megjelent a férj, egy hordómellű férfi, akinek gyérülő haja égnek állt a
feje búbján.
- Ki maga? Mit keres itt?
Mondja meg, hogy riportertanonc? Nem, in­kább nem. Ki kell jutnia
innen. A baba némán és kifejezéstelen arccal bámulta a mennyezetet. Nem
tűnt úgy, hogy fájdalmai volnának, ugyanakkor tel­jesen hiányzott belőle az
élénkség, mintha még éle­tében soha senki nem ölelte volna magához.
- Sajnálom, bizonyára tévedés történt. Elme­gyek.
- Azt már nem! Ha már megzavarta az álmo­mat, amikor pedig nemrég
értem haza az éjszakai műszakból, akkor szerintem tartozik nekem vala­‐
mivel.
- Pénzzel?
- Az jó.
Laura remegő kézzel kinyitotta a tarisznyáját.
- Inkább adja ide az egész táskát! Az még jobb.
A táskája, amelyben benne van a jogi órára be­fejezett esszéje, az
összes jegyzete, az összes pén­ze.
- Azt nem lehet.
A férfi felmordulva feléje lépett, és baseball- kesztyű nagyságú,
gyászszegélyes körmű kezével a tarisznyáért nyúlt.
Szörnyű hibát követett el, rémüldözött Laura. Micsoda ostoba ötlet
volt egyedül feljönnie ide!
 ÖTÖDIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
Egyik délután, még Sadie kiskorában, ahogy kéz a kézben sétáltak az
édesanyjával az Ötödik sugár­úton, elhaladtak a roppant méretű könyvtár
mel­lett.
- Olyan, mint a Buckingham-palota - jelentet­te ki Sadie, aki előző este látott
egy képet a tévében az angol királynő otthonáról.
- Valaha ott laktam - mondta az édesanyja, fe­szes vonallá szorítva össze a
száját. - Amikor olyan kislány voltam, mint te.
- A Buckingham-palotában? - kérdezte Sadie elbizonytalanodva.
- Nem. A könyvtárban. Egy lakásban, amelyet a belsejébe ékelve alakítottak
ki. Még az újság is írt a beköltözésünkről. - De amikor tovább kérdezget­te,
az anyja nem volt hajlandó több részletet el­árulni. Akkor Sadie arra
következtetett, hogy az édesanyja csak ugratja. Elvégre ugyan ki lakik egy
könyvtárban?
Nem sokkal azután, hogy Sadie elkezdett ott dolgozni,
megismerkedett Mr. Babenkóval, egy ős­kövület alkalmazottal, aki
gyakorlatilag az épület történésze volt, és meglepve tudta meg tőle, hogy
bizony, az építész terveiben szerepelt egy lakás, kifejezetten a
szuperintendáns és családja számá­ra. Felirányította a félemeletre, ahová
egy, a föld­szintről induló privát lépcsőn lehetett feljutni. Sa- die elcsüggedt,
amikor meglátta, hogy a területet raktárrá alakították át, és telerakták
dobozokkal meg a gondnok eszközeivel. Nehéz elképzelni, hogy ott egy
négytagú család lakott.
Azzal töltötte a szombat délutánt, hogy mikro­filmeken régi újságokat
nézett át, és talált egy rö­vid cikket, amely 1911-ben íródott a lakókról. Egy
fekete-fehér fotó egy elálló fülű, de jóképű férfit ábrázolt, mellette egy sötét
hajú nő állt, akinek el­mosódott az arca. A fényképész épp abban a pilla­‐
natban kapta el, amikor lefelé nézett a gyerekeire, nem a gép lencséjébe. A
gyerekek, egy kisfiú és egy kislány, büszkén mosolyogtak a szüleik előtt.
Sadie felismerte az édesanyját, aki világos hajával és szemével olyan volt,
mint egy angyal. A fiú Harry, a nagybátyja, aki még Sadie születése előtt
meghalt.
 Sadie fellelkesülve lépett be a ritka könyvek olvasótermébe, és kikérte
a szuperintendáns va­lamennyi nyilvántartását azokból az évekből, ami­kor a
család ott lakott. Tíz perc várakozás után a könyvtáros becipelt két,
főkönyvekkel, levelekkel, számlákkal és egyéb holmikkal telerakott dobozt.
Mindegyiken szerepelt Sadie nagyapjának, Jack Lyonsnak a neve.
Miközben végigböngészte a do­bozok tartalmát, elámult, milyen hatalmas
munkát végzett a nagyapja. A könyvtár működtetése kicsit olyan volt,
mintha egy hajót vagy egy kisvárost irányított volna. Egy teljes főkönyvet
megtöltöttek a havonkénti fizetési jegyzékek, a villanyszerelőké­től a
portásokéig, mindegyik soronként takarosan begépelve a Név, Beosztás és
Összeg címszavak alá, és a legvégén ott szerepelt a kézzel írott végösszeg.
Furcsa volt elgondolni, hogy a nagyapja írta le eze­ket a számokat,
méghozzá ennyire régen, és most ő ugyanezen a helyen dolgozik. Izgatottan
mesélte el az édesanyjának és a bátyjának, hogy mit fedezett fel. Az anyja
úgy reagált, hogy felhangosította a té­vét, ami túlharsogta Sadie hangját.
Akkortájt még nem élesztették fel Laura Lyons örökségét. Sadie és a
bátyja csak az utóbbi években kaptak csekkeket a hagyaték gondnokától -
Laura Lyons Londonban élő egykori titkárnőjétől -, amelyek összege
fokozatosan nőtt, ahogy újra kiadták a nagyanyjuk esszégyűjteményeit.
Sadie még akkor sem szólt a rokoni kapcsolatáról, ami­kor a Berg-
gyűjtemény megszerezte Laura Lyons sétabotját, mert tudta, hogy Marlene
kíváncsis­kodna, és olyan kérdéseket tenne fel, amelyeket nem tudna
megválaszolni.
Ma, miután dr. Hooper új keletű érdeklődést mutatott Laura Lyons
iránt, Sadie arra gondolt, ta­lán most jött el az ideje, hogy felfedje a családi
kap­csolatot, ily módon férkőzve a kegyeibe, és bizto­sítva, hogy
véglegesítse kurátori pozícióját. Claude nem gondolkodna rajta, ha ő volna
ebben a hely­zetben - efelől Sadie-nek nem volt kétsége.
Először azonban el kell végeznie némi házi feladatot.
Miután letelt a munkaideje, kikérte a könyvtár 1911-ből származó
adminisztratív nyilvántartása­it, azt remélve, hogy talál benne valami
feljegyzést a Lyons családról. Vagy legalábbis valamilyen kiin­dulópontot. A
tucatnyi dobozban Sadie a szokásos dolgokat találta - leveleket, dossziékat,
néhány, merev tekintettel mereven álló férfit ábrázoló fényképet -, de
számos hírlevelet is, amelyek akko­riban a könyvtár alkalmazottainak
íródtak. Az első egy levéllel kezdődött az igazgató, dr. Edwin H. Anderson
tollából, és ezt néhány rövid cikk követte az újabb beszerzésekről vagy a
kiállításokról. A második szám azonban lelkes sikkantásra késztet­te: egyik
rovatát Mrs. Jack Lyons írta. Hóbortos és könnyed hangvételben szólt a
fáradságos munká­ról, amely azzal jár, hogy a könyvtárban nevelgeti két
gyermekét, valamint arról, hogy melyek voltak a kedvenc könyvei abban a
hónapban, és hogy mi­ket olvas esti meseként a gyermekeinek, Harrynek és
Pearlnek.
A nagyanyja első írásait, ezeket a könnyed szösszeneteket nem lehetett
egy napon említeni a komoly, feminista esszékkel, amelyek oly ismertté
tették. Azok az esszék annak hatoltak a mélyére, hogy mit von maga után a
nemek valódi egyenlő­sége, és kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy a
nők eljárjanak dolgozni, és legyen valami szenve­délyük a gyerekeiken meg
a házimunkán túl is. A hírlevelek fantasztikus leletek voltak Laura Lyons
korai, háztartásbeli életéről, és Sadie alig várta, hogy megoszthassa őket dr.
Hooperrel.
Izgalmát azonban némileg mérsékelte egy le­vél, amelyet a legutolsó
dobozban talált, egy BI­ZALMAS feliratú dossziéban. A levelet egy Edwin
Gaillard nevű férfi írta, és 1914 májusában kelt.
Dr. Anderson!
Alapos nyomozásomat követően sajnálattal kell beismernem, hogy
továbbra is holtponton vagyok. Jóformán úgy fest a dolog, mintha a
tolvaj az égből pottyant volna le, és miután el­lopta a könyvet, köddé
vált volna.
Megértem az aggodalmát, hogy intéz­ményként nagy
nehézséggel fogunk szembe­nézni, ha fény derül erre a legújabb
kellemet­len esetre. Mr. és Mrs. Lyonst megfigyelés alatt tartjuk, és
ezalatt kérésének megfelelően min­dent megteszek, hogy az ügy ne
tudódjon ki.
A nagyszüleit valamiféle könyvlopási üggyel kapcsolatban
„megfigyelés alatt” tartották, jelent­sen ez bármit is. A különös levél
lelohasztotta a kedvét, hogy beavassa dr. Hoopert a családfája rej­telmeibe.
Laura Lyonsnak, akit néhány évvel ezelőtt „új feminista ikon”-ként
üdvözöltek a New York Re- view of Books folyóirat hasábjain, gyanús múltja
van, amit alighanem jobb nem feszegetni.
Sadie felhívta az irodájából a bátyját, Lonnie-t.
 - Nagy újságom van - lelkendezett, amikor Lonnie felvette a telefont. -
Marlene másik állást vállalt, így átmenetileg én vagyok a Berg- gyűjtemény
főnöke.
Nevetett, amikor a bátyja felujjongott a vonal túlsó végén.
Elmagyarázta, mi Marlene új pozíciója Bostonban, és hogy miként esett rá
dr. Hooper vá­lasztása, hogy átvegye a feladatot. Ideiglenesen.
Noha csak néhány saroknyira laktak egymás­tól a Murray Hill-
negyedben, Sadie ritkán jutott el hozzájuk, de mióta az édesanyjuk egy
hónappal korábban beköltözött Lonnie-hoz és a feleségéhez, LuAnnhez,
nagyon ügyelt rá, hogy minimum heten­te egyszer felhívja a testvérét. A
beköltözés ugyan átmeneti időre szólt - úgy volt, hogy miután Pearl
felgyógyul a tüdőgyulladásból, visszamegy az idős­otthonban lévő saját kis
lakásába -, de mivel Lon- nie orvos, és rengeteg hely akadt a négyszintes
sorházban, ahol felnőttek, okosan döntött úgy, hogy Pearl inkább maradjon
családi környezetben. Ennek ellenére Sadie-t mardosta a bűntudat, hogy a
bátyja milyen sokat zsonglőrködik az utóbbi idő­ben a családja és a munkája
között, így hát egy gyors telefonálás volt a legkevesebb, amit megte­hetett.
Gondosan beírta a hetenkénti telefont a ha­táridőnaplójába, és minden héten,
amikor elvégez­te ezt a feladatot, áthúzta.
A beszélgetéseik legnagyobb részében Sadie aprólékosan mesélt a
munkájáról, de néha Lonnie is beszámolt egy-egy érdekesebb esetről a
kórház­ban, amit Sadie figyelmesen hallgatott, és rengeteg kérdést tett fel,
hogy biztassa, nyíljon meg. A köz­tük lévő tíz év korkülönbség azt
eredményezte, hogy gyerekkorukban nem igazán kötődtek egy­máshoz.
Sadie késői meglepetés volt az édesanyja számára, és amikor Sadie
nyolcéves korában el­hunyt az édesapjuk, Lonnie már egyetemre járt.
De amikor LuAnn belépett a képbe, az iránta érzett közös rajongásuk
egyfajta testvéri bypass- műtétként funkcionált, és a nagyon eltérő szemé­‐
lyiségük és gyerekkoruk ellenére a lány közelebb hozta őket egymáshoz.
- Büszke vagyok rád, húgocskám - mondta Lonnie. - LuAnn nagyon boldog
lesz. Ezt meg kell ünnepelnünk, amikor hazajön.
A vállalati jogász LuAnn a munkájából fakadó­an rengeteget utazott.
- Mikor tér haza a bájos feleséged?
- Csak szombaton.
Sadie hátradőlt az irodai székén, és örült, hogy egyedül az övé a
szoba. Claude egész nap dúlt-fúlt, mérgelődött az események hirtelen
fordulata mi­att, és amikor végre elment, mintha egy mérgező felhő foszlott
volna szét.
- De van egy bökkenő. Dr. Hooper azt akarja, hogy keressek valamit Laura
Lyonsról, amit bele­vehetnénk a kiállítási anyagba.
Lonnie nyugodtan végighallgatta, amíg Sadie beszámolt neki a
hírlevelek és a nyugtalanító levél megtalálásáról.
- Őrület. Kíváncsi lennék, mi ez az egész.
- Említett anya valaha valamit egy nyomozás­ról?
Lonnie elnevette magát.
- Anya sosem említ semmit, te is tudod. Az a nő csukott könyv.
- Hogy van ma?
- Fizikailag jobban, de mentálisan még mindig bizonytalan. A kórház
összezavarta, és még most sincs egészen tisztában a dolgokkal. A nappalos
nővér az imént ment el. Keresett téged. Tartsd egy pillanatig! - A hangja
távolról hallatszott. - Valen­tina, kabátot kell venned, ne butáskodj!
- Hová megy? - kérdezte Sadie.
- Elmennek Robinnal fagyizni.
Robin, az új bébiszitter nemrég vette át Valen­tina gondozását. Ezt a
szerepet Sadie boldogan vál­lalta, miután a kislány megszületett, és nagyon
is jókor jött neki, mert ez épp akkoriban volt, amikor Sadie elvált Philliptől.
LuAnn bevonta a családjába a sógornőjét, azt remélve, hogy az újszülöttel
való törődés kihúzza Sadie-t a depressziójából. A bese­gítés Valentina
nevelésébe valóban Sadie abszolút előjoga és öröme lett, de mostanában,
ahogy egyre jobban közeledett a kiállítás megnyitása, képtelen volt annyi
időt szentelni neki, mint korábban. Lu- Ann szerint ez természetes
előrehaladás, és logi­kus, hogy Sadie-nek most már felszabadultan kell élnie
az életét. Hat év hosszú idő egy olyan férj gyászolására, aki egyáltalán nem
érdemli meg, hogy búslakodjanak miatta. És aki még csak meg sem halt.
- Nincs ehhez késő? - kérdezte Sadie Lonnie-t. - Most mennek fagyizni?
- Nincs olyan késő, és nem mennek messzire.
- Robin hogy válik be?
- Robin szuper. Nagy mázlink van vele. Valen­tina teljesen odavan érte.
Sadie-be beleszúrt a féltékenység.
- Lehet, hogy beugrom ma, beköszönök anyá­nak, mielőtt elalszik.
- Gyere csak!
Sadie azt felelte, hogy már úton is van.
Ahogy Sadie befordult Lonnie házánál a sarkon, észrevette, hogy Valentina
a mohazöld kabátjában, amelyet ősszel együtt választottak, felé rohan a
járdán. Valentina a kitárt karjába szaladt, és Sadie lehajolt, hogy megölelje.
A kislány sugárzó arccal pillantott fel rá, kék szeme kiragyogott világos bő­‐
re és haja hátteréből, egyik pofiján csokifagyi ma­szatolódott el. Aztán
elhúzódott, és az újdonsült bébiszitterre mutatott.
- Sadie néni, ő Robin Larkin.
- Nagyon hivatalos vagy, kislány - mondta Sa- die. - De már találkoztunk.
Két héttel korábban Sadie és Lonnie a park­ban voltak a játszótéren,
amikor Valentina egyszer csak lepottyant a hintáról. Robin, aki egy
ikerpárra vigyázott, a közelben álldogált, és ő ért oda hozzá először. A
vigasztalgatás és az ideiglenes sebellátás során - Robinnál volt egy doboz
sebtapasz - meg­tudták, hogy a lány új állást keres, mivel az ikrek
elköltöznek a városból, Valentina pedig ragaszko­dott hozzá, hogy Robin
legyen a bébiszittere. Lon- nie referenciát kért a jelenlegi alkalmazóitól, és
miután LuAnn-nel is egyeztetett, zöld utat adott a lánynak.
Noha Sadie tudta, hogy ez a bölcs megoldás - a munkaideje egyre
őrültebb mértékben nőtt, ahogy az új kiállítás kezdett kikristályosodni -, a
lelke mélyén icipici neheztelést táplált, amiért le­cserélték. Most Robin volt
az, és nem Sadie néni, aki ott aludt az alagsori szobában, amikor Lonnie
ügyelt a kórházban, és LuAnn sem volt otthon.
Szemügyre vette a lányt. Robin, aki a húszas évei közepén járhatott,
csak nagyjából egy fejjel volt magasabb Valentinánál, és a farmerjához skót
kockás inget viselt. Úgy néztek ki együtt, mint két iskolás.
Valentina megráncigálta Robin karját.
- Robin azt mondta, vehetek egy olyan inget, mint az övé, hogy én is
mocskos lehessek.
- Rockos - javította ki Robin nevetve. - Igyek­szünk elkerülni, hogy mocskos
legyél.
- Rockos - mondta utána Valentina. - Sadie a régi ruhákat szereti, amik rég
voltak divatosak.
- Ez a ruha nagyon csinos - állapította meg Robin.
- Köszönöm. Valentina kabátja is klasszikus - mondta Sadie. - Emlékszel,
V? Együtt vettük egy használtruha-boltban.
Robin lepillantott a zöld kabátra, mintha újra felbecsülné az értékét.
- Aha.
 Bent a házban Sadie beköszönt Lonnie-nak az étkezőbe, ahol a bátyja
a hórihorgas, százkilencven centiméter magas termetével úgy görnyedt egy
ha­lom számla fölé, akár egy szemüveges zárójel. Az emeleti
vendégszobában, ahová az édesanyjukat szállásolták el, Pearl a baldachinos
ágyban feküdt, rózsaszín flanel hálóingbe öltözve. A nyolcvanhét éves, és
feleannyi súlyú Pearlnek az volt a szokása, hogy erőtlenül mosolygott, mint
aki bármelyik pil­lanatban menni készül, hogy aztán vaníliás turmi­xot vagy
egy másik párnát követeljen olyan hang­erővel, hogy a falak is
beleremegtek.
- Hogy érzed magad, anya? - tudakolta Sadie.
- Jól, remekül. - Pearl Sadie háta mögé pillan­tott. - Hol van a kislány?
- Az unokádra, Valentinára gondolsz? Fent van Robinnal, az új
bébiszitterrel.
Az édesanyja legyintett.
- Azt tudtam.
- Persze hogy tudtad. - Sadie letelepedett az ágy szélére. - Jó hírem van, ma
előléptettek a könyvtárban. Ideiglenesen, de szerintem ez jó jel.
- Pompás, drágám. - Az anyja körmei a szé­lüknél kissé elkenődött
rágógumi-rózsaszínben pompáztak, ami arra utalt, hogy Valentina lelkes
manikűröző akciói egyikében részesült.
- Mondd csak, anya, emlékszel arra, amikor akkora voltál, mint Valentina,
és a könyvtárban laktál?.
- Micsoda?
- Amikor kislány korodban a könyvtárban lak­tál? - ismételte meg Sadie.
- Arról nem beszélünk.
Sadie eltűnődött, ki lehet az a „mi”. Pearl és az édesanyja?
- Hoztam neked valamit. - Elővett a táskájából egy kis doboz csokoládét,
amelyet az anyja ked­venc üzletében vett a Madison sugárúton.
Az édesanyja elmosolyodott, és remegő ujjak­kal kiválasztott egy
keserű csokoládésat. A szájába tette, de nem rágta el, csak félig lehunyt
szemmel hagyta elolvadni.
- Finom, ugye? - kérdezte Sadie. - Ezt hozta nekem Phillip mindegyik
házassági évfordulónkra.
Az édesanyja fintorogva lenyelte a csokoládét.
- Ó, az isten szerelmére!
- Mi az?
- Sadie, az már évekkel ezelőtt volt. Most már tovább kellene lépned,
kislányom.
A Pearlre hirtelen rátörő tiszta gondolkodás olyan volt, mint a
homályba belehasító ködkürt éles hangja. Sadie tudta, hogy ez jó jel, hogy
kezd magához térni a sokkból, amelyet az intenzív osz­tályon való
háromhetes tartózkodás okozott, de a kirohanása akkor is fájt.
- Csak valami kedveset akartam mondani, ez minden.
- Nem. Te a múltban élsz. Nézd csak meg a ru­háidat, és abból élsz, hogy
régi könyveket olvas­gatsz. Lépj tovább, amíg nem késő!
Pearl mindig afféle jóindulatú zsarnok volt, aki mindenkinek
megmondta, hogyan élje az életét, kiváltképp a lányának, de a megjegyzése
szíven ütötte Sadie-t.
- Ez eléggé vészjóslóan hangzik.
- Higgy nekem! Miután apád meghalt, én to­vábbléptem. Már nem
emlékszel? A te érdekedben, és az enyémben. Neked mi a problémád
ezzel, kis­asszony?
Sadie felszisszent, és fájdalom hasított bele mélyen a gyomrába.
Felállt és az ablakhoz lépett, amelyen túl az égbolt kezdett sötétbe borulni.
Milyen könnyen is ment Pearlnek a továbblé­pés! Miután Sadie
édesapja elhunyt, az anyja vis-- szafojtott bánatában forgószélszerű
randevúzásba kezdett, mielőtt összeállt egy Don nevű férfival, aki azzal
kérkedett, hogy úgy különbözik Sadie édes­apjától, mint „egy Alfa Romeo
egy kisautótól”, bármit jelentett is ez. Elegáns, fekete öltönyei és fényes
aktatáskája éles kontrasztban álltak az ő muzsikus édesapja rövid ujjú
ingeivel és ütött- kopott hangszertokjaival.
Sadie szótlanul hallgatta, ahogy Don hosszan magyarázott a Monacói
Nagydíj útvonaláról a va­csoraasztalnál, Pearl pedig sugárzott a boldogság­‐
tól. De amikor Sadie megpróbált franciául mondani valamit, amit a héten
tanult az iskolában, Don ér­tetlenül, unottan bámult rá.
Valentin-napra Sadie-nek egy fehér rózsákból font csuklócsokrot vitt,
az édesanyjának pedig egy tucat vörös rózsát, amit aztán egy gyors
házasság­kötési ceremónia követett a városházán. Ezután valahányszor
Sadie futólag megemlítette az édes­apját, az anyja sürgősen elhallgattatta,
Don pedig éles pillantást lövellt feléje.
Egyik vasárnap Don feltett egy lemezt - Sadie felismerte, hogy egy
keringő szól róla -, és a kezét nyújtotta a kislánynak, hogy táncoljon vele.
Amikor rátette a lábát a férfi cipőjére, ahogyan az édesap­jával mindig
szokta, Don durván ellökte.
- Mi a fenét művelsz? - ordította. - Az imént tisztítottam ki!
Sadie-nek alig sikerült állva maradnia.
- Mi így táncolunk - magyarázta. - Táncol­tunk. Az apukámmal.
Don letérdelt, megnyálazta a hüvelykujját, és megdörzsölt egy
láthatatlan foltot a bőrön.
- Hülye kölyök.
Sadie bemenekült a szobájába, a döbbenettől még a sírás is benne
szakadt.
Don alig néhány évig tartott, aztán a házasság dugába dőlt, és Pearl
visszavette a leánykori nevét, a Lyonst. Mire Sadie elment New Jersey-be
egye­temre, az anyjának volt egy sereg hosszabb távú pasija, némelyik jobb,
mint a többi, de egyik sem különleges.
Sadie helyesen döntött, amikor rövid úton vé­get vetett a Claude-dal
folytatott románcának. Is­merve anyja katasztrofális választásait, és látva
Lonnie gyarapodó családját, Sadie nem érezte szükségét semmiféle válás
utáni romantikus koc­kázatvállalásnak. Szerették, és ő viszontszeretett, és
ennyi elég is volt.
Valentina rontott be, kezében egy jókora, la­pos dobozzal, s nem
sokkal lemaradva tőle Robin is belépett.
- Játsszunk egy társast mind!
- Jó. Tedd le a nagyi ágyára. Ez melyik játék?
- Az Operáció. - Valentina egy Pearl ölébe ra­kott tálcán rendezte el a
társasjátékot. Sadie be­fészkelte magát a kislány mögé, és beszívta a haja
Johnson’s-féle babasamponillatát.
- Robin kezd - rendelkezett Valentina.
Robin feladata az volt, hogy távolítson el egy bordát a törzstől, melyet
ügyesen meg is oldott. Va­lentina éljenzett, amikor sikerült úgy megoldania,
hogy nem szólalt meg a csengő.
- Most én jövök - jelentette ki Pearl. - Vagy Harry? - Ismét zavarttá válva
nézett el a szoba sarkába.
- Harry a bátyád, anya - mondta Sadie lassan és hangosan. - Ő nincs itt,
emlékszel?
Valentina felpillantott.
- Mi is történt Harryvel?
- Meghalt, már nagyon régen.
Pearl, mintegy végszóra, sírva fakadt.
Az este kezdett a szétesés felé tartani.
- Te jössz, anya - szólt közbe Sadie gyorsan.
- Én jövök! - Pearl a könnyein át mosolygott.
Sadie csak nehezen tudott lépést tartani Pearl hangulatváltozásaival,
ahogy a zavartsághullámot hirtelen tiszta pillanatok követték. Lonnie-val
vic­celődtek néha, hogy az anyjuk tökéletesen épelmé­jű, csak élvezi, hogy
mindenkit bizonytalanságban tart. Ez a fajta fekete humor segítette őket át a
kór­házi ápolása elején, amikor nem tudták biztosan, hogy felépül-e.
Egyszer, amikor Sadie úgy vélte, hogy túl messzire mentek a
viccelődésükkel, Lon- nie rámutatott, hogy a nehézségekkel való megbir­‐
kózásnak ezt a technikáját magától Pearltől tanul­ták, és ezt Sadie sem
tagadhatta.
A hibát jelző csengő mindig megszólalt, ami­kor az édesanyjukon volt
a sor, akinek a kortól már remegett a keze, és ő mindannyiszor meglepetten
nyikkant egyet. Sadie felkészült a következő sírós menetre.
Ezúttal azonban nem szólalt meg a csengő, és Pearl diadalittasan
emelte fel a kulcscsontot.
- Hah!
- Valami elromlott - húzta maga felé Sadie a társasjátékot.
- Nem romlott el, megcsináltam - jelentette ki Pearl méltatlankodó éllel a
hangjában.
Robin megveregette Pearl lábát a takarón ke­resztül.
- Fantasztikus volt.
Sadie hozzáérintette a csipeszt a szívkamra fémszegélyéhez. Nem
csipogott.
- Bizonyára kifogytak az elemek.
- De én még sorra sem kerültem! - pityergett Valentina.
- Teszek bele új elemeket - ígérte Sadie. - Ne aggódj, rád is sor kerül majd.
Pearl duzzogva összefonta a karját, a szobá­ban pedig tetőfokára hágott
a feszültség.
- Nem. Én már nem akarok játszani.
- Én sem - csatlakozott hozzá Valentina.
- Odafent minden rendben van? - kiabált fel Lonnie a földszintről.
 Addigra már Pearl és Valentina versengtek, ki tud hangosabban
panaszkodni.
Sadie a lármát megelégelve kivette a társasjá­tékot az édesanyja öléből.
- A játékidőnek vége. Szerintem mindenki túl fáradt.
Valentina méltatlankodva pillantott fel rá.
- Gyere, Valentina! - mondta Robin, és egyet­értése jeléül diszkréten
odabiccentett Sadie-nek. - Kezdj készülődni a lefekvéshez!
Eltűntek a folyosón, Sadie pedig visszatette a kartondobozra a tetejét,
miközben az édesanyja figyelte minden mozdulatát.
- Miért viseled ezt, Sadie? Idétlenül nézel ki benne.
Ez a két mondat gyakran elhangzott Pearl szá­jából, miután Sadie-nek
mániájává váltak a régi ru­hák.
- Akkor szerencse, hogy neked nem kell hor­danod - csattant fel Sadie. - De
köszönöm, hogy megosztottad velem a véleményedet.
Az édesanyja egy pillanatra lehunyta a szemét. Sadie várt,
felkészítette magát a következő sortűz- re. Pearllel szemben valahogyan
mindig védeke­zésre kényszerült. Akárcsak annak idején Phillip- pel
szemben. Amikor a fiú behurcolkodott Sadie lakásába, először
ideiglenesnek mondta. A lakótár­sa Texasba költözött, és Phillip nem tudta
egyedül kifizetni a bérleti díjat, de amíg még tartott a sze­meszter, új lakás
keresésével sem vesződött. De valahányszor Sadie előbb ért haza, mint ő,
kipakol­ta az egyik doboz könyvét, és beállította őket az ő könyvespolcára,
vagy beakasztotta a téli kabátjait a szekrénybe. Phillip szemlátomást észre
sem vet­te, hogy eltünedeznek a doboztornyai, de Sadie csak akkor lélegzett
fel, amikor Phillip az ősz bekö- szöntekor sem mutatta jelét, hogy ki akarna
köl­tözni. Immár Sadie-é volt.
Amikor viszont mégis elköltözött, az gyorsan történt. Karácsonyeste
hozott magával egy bőrön­döt, és január második hetére minden holmija el­‐
tűnt a lakásból. Sadie az étkezőben várt, és az Amerikai Könyvtárak
Egyesülete hírlevelét olvasta, bár semmit sem fogott fel belőle, mialatt
Phillip néhány költöztetővel a holmijait keresve átfésülte a lakást, a
könyvespolcokon hézagokat, a szekré­nyekben üres akasztókat hagyva maga
után.
- Ne égesd el! Bármit teszel is, ne égesd el!
Ez új volt.
- Miről beszélsz, anya?
- A könyvről!
Sadie feltartotta a kartondobozt.
- Nem, ez egy társasjáték. Csak elteszem.
- Ne!
Sadie rá sem hederítve visszatette a társasjá­tékot a polcra. Az
elemeket majd később nézi meg.
- Anya, most pihenj! Hozok neked egy pohár vizet, jó?
A konyhában Sadie nekidőlt a pultnak. Tisztá­ban volt vele, hogy
kezelhette volna jobban is ezt az estét. Nincs rá semmi mentsége, hogy
ilyen in­dulatos a családjával, holott Lonnie az, aki napról napra együtt él
ezzel. Mindig is Lonnie volt a sike­res gyerek, aki orvosi egyetemre ment, és
családot alapított. Sadie a lökött könyvtáros, aki fura ruhá­kat hord.
- Jól vagy?
Robin állt az ajtóban.
- Igen. Csak nehéz így látnom anyámat. Nem volt szándékos, hogy olyan
indulatosan beszéltem mindenkivel.
- Viccelsz? Ha nem vetettél volna véget a já­téknak, tuti, hogy két nagyon is
távol álló generáció hisztizésébe torkollott volna.
- Anya még mindig felér egy természeti erővel - mondta Sadie. - Még
ágyban fekve is buzgón irá­nyítja a forgalmat.
- Valentina rajong érte. Az én nagymamám a születésem előtt meghalt,
úgyhogy szerintem V. szerencsés, hogy együtt lehet vele, még ha most ez
elég nehéz is.
- Sajnálom. Az én nagymamám is meghalt, mi­előtt én megszülettem.
- De hát nehéz hiányolni azt, akit soha nem is ismertünk, nem? Olyan ez,
mint azok a magas han­gok, amelyeket csak a kutyák hallanak, az emberek
nem. - Robin elfojtott egy mosolyt. - Egyébként az elbeszélések szerint a
nagymamám igazi boszorka volt.
Sadie elnevette magát.
- Nos, köszönöm, hogy kisegítettél. Örülök, hogy itt vagy.
- Naná!
Lonnie lépett be, a rózsaszín bálnás pizsamá­jában pompázó, kuncogó
Valentinát kergetve, és ezzel elhárult a válság.
Másnap reggel, alighogy Sadie leült az asztalához, megszólalt a telefonja.
- Sadie, itt Marlene.
 Korábbi főnöke hangját hallva Sadie elmoso­lyodott, és
megkönnyebbült, hogy Claude épp a nagy olvasóteremben volt egy
olvasóval, így sza­badon beszélhetett. Jó tíz percig beszélgettek, és Marlene
mentegetőzött a hirtelen távozása miatt.
- Ragaszkodtak hozzá, hogy tiszta lappal kezdjek, és tudtam, hogy nem
segítene, ha még ott lábatlankodnék. De rettentően hiányzol. És örülök,
hogy te lettél az Örökzöld kurátora. Tudod, szóltam egy-két jó szót az
érdekedben dr. Hoopernél.
Sadie hálásan megköszönte, aztán elbúcsú­zott, és megígérte, hogy
tartják majd a kapcsolatot. Az órájára nézett, és elindult lefelé a raktárba,
abba a kétfolyosónyi, drótkerítéssel elkerített, lezárt részlegbe, amelyet a
Berg többletkönyveinek szen­teltek. Előhorgászta a kulcsát, kinyitotta az
ajtót, majd gondosan becsukta maga mögött. Ma végig akarta nézni Virginia
Woolf naplóit, amelyeket mindenképpen bele akartak venni a kiállítás anya­‐
gába. A naplók huszonnyolc, 1915 és 1941 közötti keltezésű kötetből álltak,
az utolsó az az év volt, amikor Woolf öngyilkosságot követett el. Marlene
az utolsó kötetet akarta kiállítani, az utolsó bejegy­zést, amely négy nappal
azelőtt íródott, hogy Woolf telerakta kövekkel a zsebeit, és besétált a Sussex
megyei Ouse folyóba. Sadie-nek mindig is fúrta az oldalát, hogy mi lehetett
az, amit Woolf képtelen volt leírni abban a négy napban.
Felvette a fehér kesztyűjét, és kihúzta a halom alján lévő szürke
dobozt, azt, amelyik az 1941-es évből származó naplókat tartalmazta.
Felnyitotta, kivette belőle a papírbolti füzeteket, amelyeket Woolf
megtöltött a gondolataival - hétköznapi és kínzó gondolatokkal egyaránt.
Mindegyik dobozban öt naplónak kellett len­nie. Sadie megszámolta,
majd újraszámolta őket. Ez csak négy.
A hiányzó éppen az volt, amit keresett. Félre­tette a dobozt, és
végignézte a polcon lévő követ­kezőt. Öt füzet, hiánytalanul. Ugyanez volt a
hely­zet a Woolf naplóit tartalmazó többi dobozzal is. Mire az utolsót is
ellenőrizte, a szíve hevesen kala­pált. Körülpillantott, mintha a napló ott
heverhetne valamelyik polcon. Csakhogy Marlene-en és Clau- de-on kívül
másnak nem volt hozzáférése ehhez a helyiséghez. Márpedig ők soha nem
tettek volna ilyet.
Két könyvtárosinas ment el arra, de észre sem vették, ahogy ott áll
megkövülve.
Woolf utolsó naplója eltűnt.
- Mikor láttad utoljára a naplót?
Sadie félrevonta Claude-ot a Berg egyik sarkába, és suttogva beszélt a
férfihoz. A szabályok kimondták, hogy a könyvtár egy alkalmazottjának az
olvasóte­remben kell tartózkodnia, amikor ott van egy olva­só, és jelenleg
három tudományos kutató is ült az asztaloknál. Ami azt jelentette, hogy ezt
a beszélge­tést nem lehetett az irodájukban lefolytatni. Úgy vélte, kell lennie
valamilyen elfogadható válasznak arra nézve, hogy hol van a könyv, de
mivel nem volt ott Marlene, akihez fordulhatott volna, tanács­talan volt, kit
kérdezhetne meg Claude-on kívül.
Claude az állát dörgölve vette fontolóra Sadie kérdését.
- A naplós füzetet? Pár hete Marlene-nel fel­hoztuk ide. Aztán én
visszatettem a tárolóba.
- Biztos vagy benne, hogy nem hagytad elöl valahol, vagy nem tetted rossz
dobozba?
- Persze hogy nem. Sosem tennék ilyet.
Az egyik olvasó kíváncsian odanézett, hogy mi ez az izgalom.
- Tudod, mi most a dolgunk, ugye? - Képtelen volt hangosan kimondani a
szót.
Polcrevízió, melynek során a könyvtárosok végignézik a gyűjtemény
valamennyi polcát, és egyenként ellenőrzik a jelzeteket, hogy mindegyik
könyv a megfelelő helyen van-e. Igen gyakran elő­fordul, hogy egy hiányzó
könyvet egyszerűen rossz helyre tettek be. A napló kerülhetett akár egy
rossz dobozba is. Vagyis végig kell nézniük a Berg- gyűjtemény összes
többi dobozát is, és meggyő­ződni róla, hogy a tartalmuk megfelel a
feliratuk­nak. A polcrevízió kimerítő és unalmas, de ez az egyetlen módja,
hogy felkutassanak egy eltűnt könyvet, és eldöntsék, hogy csakugyan
eltűnt, vagy csak rossz helyre került.
- Nagyon jól tudom, mi a dolgunk. - Claude sem beszélt hangosan. - De ma
estére terveim vannak. Nem várhat holnapig?
Sadie nem válaszolt, csak várta, hogy a férfi ráeszméljen: ha az ő
kezében volt utoljára a könyv, az ő kötelessége megkeresni. Claude hangos
sóhaj­jal adta be a derekát.
- Rendben.
- Itt kezdjük, amíg nyitva a könyvtár, aztán záróra után lemegyünk a
ketrechez. Hosszú esté­nek ígérkezik.
 Neki is voltak tervei, de felhívta Lonnie-t, és megmondta neki, hogy
ma nem tud náluk vacso­rázni.
Késő este a könyvtárban halk zsongás vibrált, de a könyvtárosinasok
lépteinek és fecsegésének hiánya szorongással töltötte el Sadie-t. Az egyik
sort Claude nézte át, a másikat ő, és hajnali három­ra a jelzetek betűi és
számai már összefolytak a szeme előtt. A dobozokat egyenként ráhelyezték
egy könyvszállító kocsira, és ellenőrizték a tartal­mát, aztán visszatették, és
folytatták a következő­vel. Amikor Sadie már az utolsó polc vége felé járt,
akkor kezdte felfogni a valóságát annak, ami tör­tént.
Virginia Woolf utolsó füzetét, az utolsó, 1941. március 24-én kelt
bejegyzésével, sehol sem talál­ták.
Sadie először az egyetemen olvasta a Woolf- naplókat, mintha
azokban rejlett volna a válasz a saját, az édesapja sok évvel azelőtti
elvesztése fö­lött érzett, mélyen gyökerező bánatára. Az egyik bejegyzést -
„Emelt fővel fogok elbukni” - egy olyan követi, amely arról szól, hogy mit
fog sütni vacsorára - tőkehalat és kolbásztölteléket.
Milyen szívet tépően banális!
A naplókat a könyvtárra bízták, tartsák őket biztos helyen és jó
állapotban, hogy a jövő tudósai az eredeti oldalakat láthassák, a kézírásos
szava­kat, és ne egy gépelt másolatot kelljen forgatniuk. Ezek a
dokumentumok létfontosságúak ahhoz, hogy tanulmányozni lehessen a
művész lelkiálla­potát. Ezeket semmi más nem közelíti meg.
És az utolsó kötet eltűnt.
Sadie benyúlt az utolsó sor legaljára. Abból ítélve, ahol Claude állt, ő
is a vége felé járhatott.
Sadie alig egy hete vette át a Berg vezetését, és máris válsághelyzet
volt kialakulóban. Bármennyi­re szerette volna is halogatni, azonnal szólnia
kel­lett az igazgatónak.
Elcsüggedve végeztek. Claude hazament, Sadie pedig a hátsó iroda
kanapéján aludt egy keveset. Tartott a szekrényben egy hosszú kardigánt,
ame­lyet ma fel tudott venni a ruhája fölé, hogy ne le­gyen annyira
egyértelmű, hogy nem volt otthon. Amikor bizonytalanul és összezavarodva
felébredt, lement a Harminckilencedik utcában lévő cseme­geüzletbe
kávéért. Claude némileg nyúzottan jelent meg pontban kilenckor, és együtt
baktattak be az igazgató irodájába.
 A néhány perccel később, hóna alatt az újság­jával megérkező dr.
Hooper megtorpant, amikor megpillantotta őket. Sadie el tudta képzelni,
men-- nyire kifogásolhatóan fest a szeme alatti táskákkal, a gyűrött
szoknyájával és a kócos hajával.
- Ki felügyeli a termüket? - kérdezte dr. Hooper.
- Kitettem egy cédulát, hogy fél tízkor nyitunk - felelte Sadie. - Akadt egy
gondunk.
Az igazgató beterelte őket az irodájába, és be­csukta az ajtót.
- Mi az?
Sadie egy pillanatig azt kívánta, bár Claude kapta volna a kurátori
megbízást, és most neki kel­lene kezelnie az igazgató haragját.
- Tegnap lementem, hogy megnézzem a kiállí­tásra szánt egyik könyvet, és
nem találtam, eltűnt.
- Melyik?
- Virginia Woolf utolsó naplója.
Dr. Hooper felszisszent.
- Biztosak benne, hogy nem csak rossz helyre került vissza?
- Éjszaka polcrevíziót tartottunk, de nem volt sehol.
- Mikor látták utoljára?
- Két héttel ezelőtt én vizsgáltam meg Marle- ne-nel együtt - szólalt meg
Claude. - Felhoztuk a ketrecből, és néhány óra múlva én tettem vissza.
Biztosan tudom, hogy a megfelelő dobozba tettem.
- Értem.
A kimondatlan vád ott lógott a levegőben. Marlene, aki oly hirtelen
távozott, volt a két ember egyike, akiknek megfordult a kezében.
- Hívjam fel Marlene-t? - vetette fel Sadie.
- Ne. Majd én. - Dr. Hooper megköszörülte a torkát. - Addig is megkérem a
főkönyvtárosokat, hogy tartsák nyitva a szemüket. Senki másnak ne
szóljanak.
Claude egyetértően bólintott.
Sadie azonban nem értett egyet ezzel.
- Ha valóban azt derítjük ki, hogy eltűnt, talán bölcs dolog volna igénybe
venni a sajtó segítségét. Ha lopás történt, minél nagyobb nyilvánosságot
kap, annál valószínűbb, hogy a könyvesbolttulaj­donosok és más szakértők
felfigyelnek rá.
- Ez két okból sem jó ötlet - szögezte le dr. Hooper. - Ha a tolvaj neszét
veszi, hogy tudunk ró­la, kevésbé valószínű, hogy nyíltan próbál meg túl­‐
adni rajta. Továbbá minél kevesebb adományozó szerez tudomást a
lopásról, annál jobb - senki sem akar kétes biztonságú intézménybe
beruházni. Úgyhogy ne vágjunk a dolgok elébe. Csendben kell
megtalálnunk. A ketrec zárját pedig még ma lecse­réltetem. Más nem
veszett el?
- Amennyire láttuk, nem. Minden más érintet­len.
- Ez szörnyű veszteség, ha csakugyan ellop­ták.
De legalább Sadie-nek volt jó híre is. Széles mozdulattal szétterítette a
régi hírleveleket dr. Hooper asztalán.
- Viszont van egy jó hírem is. Rábukkantam Laura Lyons munkásságának
legkorábbi példáira - itt volt az orrunk előtt. Kiderült, hogy volt egy ro­vata
az alkalmazottaknak szóló hírlevélben, amelyben arról írt, hogy milyen az
élet a könyvtár­ban.
- Mi a fene! - Dr. Hooper sosem beszélt csú­nyán, ez annak a jele volt, hogy
Sadie alaposan le­nyűgözte. - Ez bámulatos! Derék munka, Sadie.
- Akkor ezeket is kiállíthatjuk?
- Feltétlenül. De ne álljunk meg ennél! To­vábbra is szeretnék látni tőle
valamit a saját kéz­írásával. A miénk az egyik legrangosabb irodalmi
gyűjtemény a világ egyik legrangosabb könyvtárá­ban. Ha van még valami
fellelhető, azt meg kell szereznünk. Szükségünk van rá. Különösen most,
hogy a Woolf-naplónak lába kelt.
Még ez sem elég. Hát persze hogy nem elég.
- Írok a hagyatéki gondnokának, és amint vá­laszt kapok, tudatom önnel.
- Jól van, helyes.
Miután kiléptek Claude-dal az irodából, hallot­ták, hogy dr. Hooper
utasításokat vakkant a titkár­nőjének, hogy hívja fel Marlene-t. Sadie
remélte, hogy hamarosan megtalálják a választ. Talán Mar- lene elküldte a
naplót egy restaurátorhoz, csak el­felejtett szólni róla. Ámbár ez eléggé
valószínűt­lennek tűnt.
Amikor visszaért az asztalához, megszólalt a telefonja.
- Sadie, itt Lonnie.
Sadie asztalán halmokban álltak a papírok, és még kapcsolatba kellett
lépnie Laura Lyons hagya­téki gondnokával. Ez most nem volt a legalkalma­‐
sabb idő a testvéri csevegésre.
 De mielőtt válaszolhatott volna, Lonnie sietve folytatta:
- Anyáról van szó. Meghalt. Elment.
 HATODIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
A Pearl halálát követő napon néhány régi barátja beugrott Lonnie-ékhoz,
hogy leróják kegyeletüket, de szemlátomást nem siettek távozni, így Sadie
el­viteles kínai ételeket rendelt, és miközben a futárt várta, hallgatta,
ahogyan a konyhaasztalnál ülő hölgyek kanasztapartikról meg
csípőprotézisekről beszélgettek egymás között. Mihelyt megérkezett az étel,
Sadie fogta az egyik műanyag dobozt, és in­tett Valentinának, hogy üljön le
vele az étkezőasz­talhoz, ahol szezámmagos tésztát ettek, mialatt a
konyhában LuAnn és Lonnie türelmesen válaszol- gattak az idős
hölgyeknek a temetésre vonatkozó kérdéseire.
Jó volt, hogy LuAnn, a családi hajójuk kormá­nyosa hazatért. Amikor
Sadie megismerte LuAnnt, először megfélemlítette Lonnie új barátnőjének
eleganciája, de LuAnn-nek mindig sikerült szóra bírnia Sadie-t: a
munkájáról kérdezte, vagy a ked­venc könyveiről, amikor pedig Valentina
megszüle­tett, megosztották egymással, hogy milyen benső­séges örömet
okoz nekik ez a kis lény. LuAnn min­dig káprázatosan nézett ki, még ma is,
a farmert élénk színű selyemsállal párosította, és egyik csuk­lóján
teniszkarkötő csillogott. Amikor Lonnie és LuAnn összeházasodtak, és
elfoglalták a családi otthont, az újdonsült feleség ugyanilyen eleganciá­val
egészítette ki Pearl otthagyott bútorait: élénk színű párnákat helyezett el a
nappaliban, és francia filmek posztereit akasztotta a falakra.
Sadie letette az evőpálcikáit. A mogyorószószt hirtelenjében
ragasztóízűnek érezte, és egy falat sem ment már le a torkán.
- Valentina, sajnálom, hogy olyan nyersen be­széltem veletek tegnap, amikor
társasoztunk.
- Ezt hogy érted? - tudakolta Valentina.
- Ideges lettem, amikor nem szólalt meg a csengő, és egy kicsit nyersen
beszéltem mindenki­vel. Sajnálom.
- Én nem emlékszem. Butus vagy, Sadie néni.
Megkönnyebbülés árasztotta el Sadie-t. Egész nap rémesen érezte
magát, amiért elrontotta az utolsó pillanatokat, amelyeket Valentina a nagy­‐
mamájával tölthetett, holott ez Valentinának el sem jutott a tudatáig. Vicces,
hogy mi az, amit a gyerekek észrevesznek, és mi az, amit nem.
 Miközben várta, hogy Valentina végezzen, a falon lévő ezüstkeretes
családi fényképeket néze­gette: az édesanyja egy padon ülve a parkban a
csecsemő Valentinát tartja az ölében, és szélesen mosolyog; LuAnn és
Lonnie az esküvőjük napján; Sadie és Lonnie, ahogy mereven állnak egy
kará­csonyfa előtt az édesanyjuk mellett. Sadie életében elérkezett az esetlen
korszak, és sajnos soha nem is múlt el. Még mindig ugyanolyan sűrű a
szemöl­döke és túl kicsi a szája. Közelebb lépett a fotóhoz, hogy alaposan
szemügyre vegye, és észrevette, hogy az egyik szeme ráadásul valamivel
nagyobb, mint a másik, amitől kissé ütődöttnek tűnt. Meg­nézte magát a
tükörben: még mindig ütődöttnek tűnt.
Korábban, még házas korában, volt a falon egy esküvői kép róla és
Phillipről, az egyik kedvenc fo­tója saját magáról. Profilból mosolygott fel
újdon­sült férjére - mindig is tetszett neki az orra íve ab­ból a szögből, és a
haja tökéletes volt aznap, aho­gyan hullámosan leomlott a hátára. Nagy kár,
hogy nem tudta Phillipet egyszerűen levágni a képről. Ámbár ő is elég
aranyos volt rajta: az arcán félszeg mosoly ült, mintha egy
hercegkisasszony kezét nyerte volna el. Szerették egymást - valaha.
Sadie közelebb ment az egyik fényképhez, amely a nagymamáját
ábrázolta Londonban, a há­ború előtt. Egy rózsabokornál állt, arcán halvány
mosollyal. Laura Lyons nem látszott túlzottan vi­dám teremtésnek. Óvatos
és gyanakvó tekintettel nézett a világba. A fénykép akkortájt készülhetett,
amikor Virginia Woolf elkezdte írni a naplóit. Le­hetséges, hogy bele is
botlottak egymásba, és együtt teáztak. Miért van az, hogy az egyik nő meg­‐
óvta a naplóit a jövő nemzedékei számára, a másik pedig azt követelte,
hogy a halála után semmisítsék meg minden ingóságát?
Az eltűnt napló. Hol a csudában lehet?
Sadie összekapta magát. Az anyja halálát kel­lene gyászolnia, de a
napló eltűnése nagyobb súl-- lyal nehezedik rá. Vagy azért koncentrál a
munká­jára, hogy ne kelljen a legfrissebb családi tragédiá­val foglalkoznia?
Ha az édesanyja élne, pogácsát vagy valamilyen gyümölccsel töltött
süteményt sütne a konyhában, gyógyírként a fájdalmukra. A felismerés,
hogy nincs itt, hogy ezt tegye, erősen gyomorszájon vágta Sadie-t. Félig
köhögő, félig ful­dokló hang jött ki a torkán, és hirtelen úgy érezte, mintha
egy lyuk tárult volna fel a mellkasában, ürességet hagyva ott, ahol a
szívének kellene len­nie.
LuAnn lépett be az étkezőbe, egyik kezével az ajtót tartva.
- Itt mindenki rendben van?
- Persze, anyu - felelte Valentina. - Vannak szerencsesütik?
- A konyhában. Menj ki értük.
Amikor Valentina kiszaladt, LuAnn Sadie mö­gé állt.
- A családi fényképek. - Levett egyet, amely Lonnie-t a diplomaosztóján
ábrázolta. - A legjobb évei. Nézd, mennyi haja volt!
Sadie igyekezett igazodni a sógornője feszte­lenségéhez, bár még
remegett a hangja, amikor megszólalt.
- Á, még mindig egy sármőr. Hogy van az ag­gok bandája?
- Azt hiszem, most már hamarosan szedelő- dzködnek. - LuAnn
elmosolyodott, amikor Lonnie csatlakozott hozzájuk.
Sadie a bátyjához fordult.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor anya meghalt. Rosszul érzem
magam emiatt.
Lonnie megvonta a vállát.
- Eléggé eseménytelen volt, csendben ment el, álmában.
- Pedig azt hittük, hogy jól van, nem igaz? Azt hittük, kezd rendbe jönni.
- A tüdőgyulladásból felépült ugyan, de éjsza­ka megállt a szíve.
Nyolcvanhét éves volt, ezt ne fe­ledd el.
- Csak hát olyan hirtelennek tűnik.
Pedig nem volt az. Lonnie igazat mondott. A hirtelen az volt, amikor
nyolcévesen felébredt az éjszaka közepén, összezavarodva, mert nem tudta
biztosan, mit hallott. Hangos, puffanó hang volt, mintha valaki egy zsák
krumplit dobott volna le a földre. Így hát Sadie felkelt, a fürdőszobából
kiszű­rődő fény felé indult, és amikor óvatosan benyitott, ott találta az
édesapját a hideg kövön, a két lába ki­csavarodva, a kezei tenyérrel felfelé,
hosszú ujjai enyhén behajlítva, mintha a nagybőgőjén játszana. Sadie
elfutott az édesanyjáért, aztán a folyosó pad­lóján térdelve várt, amikor
megérkeztek a mentők. A mai napig emlékezett rá, mennyire szúrta a csu­‐
pasz lábát a futószőnyeg.
Az édesapjuk stúdiózenész volt, aki reklámok és televíziós műsorok
kísérőzenéjét felvevő alkal­mi együttesekben játszott, mielőtt rabul ejtette az
új rock and roll - egyike volt azon idősebb muzsi­kusoknak, akik üdvözölték
az új hangzást. Néhány­szor elvitte Sadie-t a Times Square-től kissé észak­ra
fekvő Brill Buildingbe, hogy hallgasson bele a felvételekbe, és a kislányt
meglepte, hogy a linóle­umpadlón elszórt tucatnyi összecsukható székkel
mennyire hasonlít a stúdió egy tanteremre. De az ő osztálytermében nem
kígyóztak drótok a székek lába körül, hogy aztán mikrofonállványokra
teke- redjenek fel, és nem volt benne tucatnyi férfi sem, akik a szünetekben
cigarettáztak és ugratták egy­mást. Amikor az édesapja a nagybőgőjén
játszott, a törzse úgy hajladozott, akár egy fa a szélben, mint­ha egy
partnerrel táncolt volna, akár a sudár és karcsú Ginger Rogerst a karjában
tartó Fred Asta- ire. Amikor rockzenekarok kérték fel, egy fényes,
elektromos Rickenbacker basszusgitárra váltott át, fürge ujjai a vastagabb
húrokon is akadálytalanul futottak. Még mindig nagyon hiányzott neki!
Külö­nösen ma.
Feltételezte, hogy az édesanyja halála okozza ezt az erőteljes hiányt
benne, amiatt kotorja ki az ember a leülepedett érzéseket a lelke mélyéből.
Egy pillanatig szótlanul álltak.
- Mit mondtál neki utoljára? - kérdezte aztán Sadie.
- Azt hiszem, azt, hogy vegye be a gyógyszere­it. Rosszkedvűnek, zavartnak
tűnt. - Lonnie arcára különös kifejezés ült ki. - Furcsamód a könyvtárt
emlegette.
- Tényleg?
- Úgy nézett rám, mintha valóban rám nézne, tudod? Mintha teljesen tiszta
lett volna. Aztán mondott valamit arról, hogy a könyv elégetése mi­att
kellett eljönniük a könyvtárból.
Az édesanyjuk akkor is valami hasonlót mon­dott, amikor Sadie eltette
a társasjátékot. Valami könyvről beszélt, hogy azt ne égesse el.
- Egy elégetett könyv volt az ok, amiért ki kel­lett költözniük a könyvtárból?
- töprengett Sadie hangosan. - Vajon hogyan értette ezt?
- Fogalmam sincs. Eléggé hátborzongató volt. Mintha rettentően félt volna.
- Lonnie letörölte a könnyeit. - Vigasztalgattam, amíg megnyugodott, és
végül elaludt.
Sadie Hogyan éljük túl az aggszűzlétet könyve azt tanácsolta, hogy minden
szingli lány keressen ma­gának valami hobbit, amivel elfoglalja magát, és
amivel érdekes lesz mások számára. A javaslatok között szerepelt a
burnótos szelencék és a régisé­gek gyűjtése, de őt egyik sem vonzotta.
Inkább, az édesapjához kapcsolódó boldog emlékek által ins­pirálva
különféle zenéket kutatott fel, amikor csak tudott. A Carnegie Hallban
előadott oratórium szárnyaló hangjaitól az egy régi parfümgyárban működő
jazzklub vad improvizációiig mindenfélét hallgatott, és nem is volt jobb egy
kérdések megvá­laszolásával töltött nap után, mint csendben üldö­gélni egy
teremben, és hagyni, hogy a dallamok máshová repítsék.
Azon a szombaton, amikor Phillip végleg el­ment, nem akart otthon
maradni, ezért végigbön­gészte a New Yorker listáit, és egy kis, West
Village- i klub mellett állapodott meg, ahol egy trió játszott. Esetlennek és
magányosnak érezve magát ült a bárpultnál, de az első blokk alatt megakadt
a sze­me egy nőn, aki elöl foglalt helyet egy asztalnál. Hosszú, ősz haja volt,
ajkát élénkvörösre rúzsozta, és egy másik korszakból származó
szőrmestólát viselt. Hajladozó vállal együtt mozgott a zenével. Ilyen leszek
én is, határozta el Sadie. Szégyenérzet és félelem nélküli.
Ma este azonban, két nappal az édesanyja ha­lála után, a jazz nem lett
volna elég. A feszültség, amely felkúszott Sadie gerincén és összegubanco­‐
lódott az agyában, erősebb táplálékot kívánt.
A CBGB színpadán játszó együttes olyan dal­szövegeket üvöltött,
amelyeket nem értett, de ez nem számított. Nem ez volt a lényeg. Elfoglalta
szokásos helyét a bárpultnál, az ajtóhoz közel, ahonnan meg tudta figyelni a
helyiséget, mégsem érezte úgy, hogy az események részese. A ma esti banda
egy fiatal punktrió volt, eléggé stílustalanul, ám hatalmas dühvel játszottak.
A lábdob tompa ütései csaknem fülsértően robbantak bele Sadie fejébe.
A csapos a sörére mutatott, de ő nem kért még egyet, mire a fickó
gúnyos mosollyal elfordult, mint mindig, amikor Sadie betért oda.
A falakat és a mennyezetet egy csomó elpisz­kolódott matrica és
graffiti borította, a padló ra­gadt, a sör pedig meleg volt. Olyan neveket
viselő együttesek, mint például Hasgörcs, nevezték ott­honuknak a klubot,
és az érdes hangok az ajtaján kívül lévő még érdesebb világot tükrözték
vissza. A város ideges volt, még mindig nyugtalan azután, hogy két
hónappal korábban bomba robbant a Vi­lágkereskedelmi Központ északi
tornyának alagso­ri garázsában. Sadie néha elképzelte az édesapját, ahogy a
CBGB-ben játszana, ha élne, örömét lelve abban a vadságban, ahogyan a
gitárosok kanyarít- ják a hangokat.
Amikor a klub a hetvenes években megnyitot­ta kapuit, egy új
hangzásvilág mekkája volt, amely élesen eltért az akkor divatos csillogó
diszkóritmu­soktól. Húsz évvel később még mindig sötét ener­giával
dübörgött. Sadie szerette nézni a táncot, amely nem is igazi tánc, csak
végtagok ide-oda do- bálása. Két-három hetente beugrott ide, és feltöl- tötte
az elemeit, hogy aztán újból ki tudjon menni a világba, és újból tudálékos
könyvtáros legyen, aki kérdéseket bogoz ki, és válaszokkal szolgál, s hogy
vissza tudjon süppedni a könyvtári osztályozási rendszer logikájába és
rendjébe.
A vágya, hogy elfoglalja magát, a nap elején visszahúzta a munkába,
annak ellenére, hogy szombat volt, és gyakorlatilag még mindig az édes­‐
anyja halála okán kapott rendkívüli szabadságát töltötte. Lonnie és LuAnn
vállalták az intéznivaló­kat, így hát Sadie-nek nem maradt túl sok dolga.
Az asztalánál ülve a Berg csendjében telefon­üzenetet hagyott Miss
Quinn-nek, Laura Lyons egykori londoni titkárnőjének és hagyatéki gond­‐
nokának, aztán visszament az archívumba, és is­mét átrágta magát a
nagyapja dobozain, abban a reményben, hogy rábukkan valami Laura
Lyonsra vonatkozó információmorzsára, amely fölött első alkalommal
átsiklott. Csakhamar elvonták a fi­gyelmét Jack Lyons határidőnaplói.
Mennyi meg­beszélt időpont és emlékeztető - az az ember mód­felett pedáns
volt, akárcsak Sadie a maga filofaxá- val. Csodálta a nagyapja odafigyelését
a részletek­re, ahogy listákon vezette a közelgő feladatokat, a működéssel
kapcsolatos hetenkénti megbeszélé­seket, a szénárakat.
Aztán Sadie elért a legutolsó, 1914. május hu- szonharmadikán kelt
bejegyzéshez. Ugyanebben a hónapban íródott a könyvtár detektívjének a
levele is, amelyben közli, hogy a család megfigyelés alatt áll. Jack Lyons
rövid listát írt, mindössze három szóból állt: kis létra, kötél, levél.
Mindegyik mellé takaros pipát tett.
Három szó, önmagukban ártatlanok, de együtt súlyosan
jelentőségteljesek.
Sadie sosem tudta meg, hogy mi történt a nagyapjával, csak annyit
tudott, hogy hirtelen halt meg, és hogy a család hirtelen költözött el a
könyv­tárból. Lehet, hogy megölte magát?
De azért mégiscsak furcsán néz ki, hogy előtte ilyen hűvös,
érzelemmentes módon listát írt a te­endőiről.
Mi történt 1914 májusában Laura Lyonsszal és a férjével? És mi a
helyzet Pearlnek a halálos ágyán tett kijelentésével, miszerint könyvek
elége­tése miatt kellett elköltözniük? A múlt ködösebb­nek tűnt, mint valaha,
és Sadie aggódott amiatt, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti események esetleg
kihathatnak az ő mostani kurátori szerepére. Még­pedig nem jó értelemben.
Miközben a CBGB bárpultjánál ült, és hagyta, hogy elárassza a zene,
azon rágódott, amit megtu­dott. Kis létra, kötél, levél. Ha a nagyapja
csakugyan öngyilkos lett, akkor az ő édesapjának halála még jobban
megviselhette Pearlt, mint azt ő hitte, még ha az a halál természetes
okokból következett is be. Ez azt is megmagyarázta, hogy miért nem aka-
ródzott Pearlnek a múltról beszélnie.
Egy orrpiercinget viselő, borotvált fejű fiatal nő rámosolygott Sadie-
re, ahogy elment mellette.
Ez kedves volt tőle, gondolta Sadie. Úgy vélte, hogy mostanra már félig-
meddig törzsvendégnek szá­mít, és a nagyjából 1940-ből származó, skót
kockás ingruhájában kilóg a többi vendég közül. A punk- divat igencsak
távol állt tőle.
Fogta a táskáját, kiment a mosdóba, és a szűk előtérben várta, hogy
megürüljön egy fülke.
- Ki az a nagymamuska?
A hang az egyik fülkéből jött, a válasz egy má­sikból.
- Amelyik a bárpult végén kuksol? Csak vala­mi vén tyúk, aki úgy ül,
mint egy darab fa, és úgy tesz, mintha beleillene a környezetbe. Tényleg
szá­nalmas. Gus utálja az ilyet, mert elfoglalja a helyet, és egy sörnél sosem
rendel többet. Isten legyen hozzám irgalmas, ha öregkoromra én is ilyen le­‐
szek.
Öreg? Még csak negyvenhárom éves vagyok, szerette volna
válaszolni Sadie. De talán nem is ró­la beszélnek.
Kinyílt a fülke ajtaja, és a nő, aki korábban rámosolygott Sadie-re,
láthatóan megdöbbent, majd megkövülten megállt.
- Ööö, üdv!
Sadie a könnyeit visszapislogva sarkon for­dult, és kiment, vissza a
zajba és a zűrzavarba.
Hétfő reggel a könyvtár alagsorában Sadie kinyi­totta a KÖTÉSZET ÉS
SOKSZOROSÍTÓ feliratú ajtót. Maradhatott volna még szabadságon, de
szíveseb­ben foglalta el magát, és azt sem akarta, hogy a tá­vollétében Claude
befurakodjon a helyére.
Belül a helyiség úgy volt berendezve, mint egy minigyár. Hosszú
asztalain különféle szerszámok sorakoztak, és csak egyetlen ember
tartózkodott benne, aki Sadie láttán recsegő-ropogó ízületekkel
tápászkodott fel, ősz szakálla csaknem fehérnek látszott az erős
neonfényben.
- Mr. Babenko.
 Az idős férfi barátságosan üdvözölte, akárcsak évekkel ezelőtt, amikor
Sadie kérdezősködött az eldugott lakás felől. Mr. Babenko nem volt hozzá­‐
szokva a látogatókhoz, és nagyon örült, hogy Sadie- t érdekli az épület
története, mint ahogy az ő könyvkötő tevékenysége is, ezért megmutatta
neki az eljárást: először leméri és a por ellen fényvis-- szaverő fóliával
vonja be a beérkező könyveket, majd beleteszi egy fóliázógépbe, és végül
elküldi őket a raktárba, hogy felkerüljenek a polcokra. Sa- die kellőképpen
megcsodálta az egyik sarokban a már használaton kívüli, tömzsi, fém
fűzőgépet, és azóta barátok voltak.
- Mi újság, ifjú hölgy?
Ifjú hölgy. A CBGB-beli két nő kegyetlen meg­jegyzései nyomban
köddé váltak. Csakugyan min­den nézőpont kérdése.
- Nem tudom, hallott-e róla, de eltűnt vala­mink a Berg-gyűjteményből.
- A kurátoruk?
Hát persze, Marlene. Gyorsan terjed a hír.
- Igen. Bostonban kapott állást. Gyűjtemény­vezető lett.
- Nagyon helyes.
- De most valami másról van szó.
Az öregúr füttyentett egyet, amikor Sadie be­számolt neki az eltűnt
Virginia Woolf-naplóról.
- Ez rettenetes hír, egyszerűen rettenetes.
- Bizony az. Meg kell kérnem, hogy ez marad­jon kettőnk között. Dr.
Hooper nem akarja, hogy kiszivárogjon.
- Efelől biztosíthatom - nyugtatta meg Mr. Babenko. - Meg volt jelölve a
napló?
A New York-i Közkönyvtár értékesebb köny­veibe a kilencvenhetedik
oldalon bele szoktak pe­csételni egy azonosítót, hogy megelőzzék a lopáso­‐
kat. De még Sadie is tudta, hogy némelyik elvete- mültebb könyvesbolt-
tulajdonos hírhedt arról, hogy ennek ellenére is megvásárol könyvtári
könyveket, és vagy az oldal megcsonkításával, vagy vegyszeres
elhalványítással eltünteti a jelzést.
Minden könyv- és térképritkaságokkal rendelkező könyvtár szembekerül
ugyanazzal a dilemmával: elcsúfítsa-e a könyvet, amivel megnehezíti az el­‐
adását a feketepiacon, vagy őrizze-e meg a kötet tisztaságát, kitéve ezáltal
annak, hogy kísértésbe hozza a tolvajokat.
- A Woolf nem volt megjelölve, ezt biztosan tudom. Segíteni akarok, hogy
megtaláljuk, de nem tudom, hol kezdjem.
- Legtöbb esetben azok a legvalószínűbb gya­núsítottak, akiknek
hozzáférésük van a könyvek­hez. Azok a múltbeli tolvajok, akik a
legkomolyabb károkat okozták a gyűjteményben, ugyanazok a tudósok,
akik ide járnak tanulmányozni a könyve­ket, köztiszteletben álló olvasók,
akik egyszer csak már annyira el vannak bűvölve a tulajdon szaktu­‐
dásuktól, hogy azt hiszik, az anyagot is nekik kell őrizniük. Vagy
haszonszerzési céllal el akarják ad­ni.
Sadie, Claude és Marlene mindig rajta tartot­ták a szemüket a Berg
olvasóin, akiknek amúgy is szigorú jóváhagyási folyamaton kellett
végigmen­niük, mielőtt bebocsátást nyertek. A terem meghitt volta is segített
ebben a tekintetben.
- A könyvtárosok asztalai csupán pár méter­nyire vannak azoktól az
asztaloktól, ahol az olvasó­ink ülnek. Jóformán egymás hegyén-hátán va­‐
gyunk.
- Senkiben sem bízhat meg. Emlékszem, ol­vastam egy körülbelül húsz
évvel ezelőtti ügyről, amikor két bizánci papot csíptek rajta, amint ritka
holland atlaszokat próbáltak kicsempészni a Yale könyvtárából. Kiderült,
hogy több száz könyvet emeltek el, nemcsak a Yale-ről, hanem más egye­‐
temekről, a Dartmouthból, a Harvardról és a Notre Dame-ból is.
- Mi lett velük?
- Kizárták a rendből és másfél év börtönbün­tetésre ítélték őket.
- Másfél évre? Csak? - Nyilván félrehallotta.
- Csak. Hatalmas szégyen.
- Rendben van, akkor figyelni fogom a papi ta­lárt viselőket. - Sadie
elhallgatott. - Egy másik do­log: van egy különös kérdésem. Emlékszik
arra, hogy hallott-e valakiről, aki valamikor nagyon ré­gen öngyilkosságot
követett el a könyvtárban?
- Nem tudok ilyesmiről. Miért kérdezi?
Meg kellett mondania az igazat. Nos, a majd­nem igazat.
- Találtam egy levelet, amelyben az állt, hogy az épület szuperintendánsát,
aki a lakásban lakott, 1914-ben könyvlopással gyanúsították. És az az
érzésem, hogy talán öngyilkosságot követett el.
- Ebben nem tudok segíteni magának, de az biztos, hogy van néhány
kísértetünk, akik előszere­tettel kószálnak itt.
- Arra a munkásra gondol, aki a nagy olvasó­terem építése során leesett az
állványzatról? - Sa- die elmosolyodott. A kísértet közismert legenda volt a
személyzet körében, bár senkit sem ismert, aki a saját szemével látta
volna.
- Pontosan. - Mr. Babenko keze száraz bőrét, piszkálgatta. - Tudja,
komolyan gondoltam, amit mondtam. Arról, hogy a Berg-gyűjteményhez
leg­közelebb álló személyek az első számú gyanúsítot­tak.
- Úgy érti, hogy Claude és Marlene? - Marlene új állásának időzítése
véletlen egybeesés kellett hogy legyen. Marlene elkötelezett volt a gyűjte­‐
mény és a gyűjtemény megóvása iránt. Ami pedig Claude-ot illeti, Sadie a
lopás óta állandóan rajta tartotta a szemét.
- Nemcsak Claude és Marlene - felelte Mr. Ba- benko. - Maga is, Sadie.
Maga is.
 HETEDIK FEJEZET
New York, 1913
- Azt mondtam, adja ide a táskát!
Laura hátralépett, beljebb a bérlakásba, jóllehet az ösztönei azt súgták, hogy
rohanjon az ajtóhoz, és meneküljön el ettől az előtte álló, fenyegető alak­tól.
De akkor el kellett volna mennie mellette, márpedig a megtermett férfi
könnyűszerrel elállta volna az útját.
- Nézze, újságírást tanulok a Columbián, és csak látogatóban vagyok
itt, tényleg. A fia - nézett a gyerekre - kért meg, hogy jöjjek fel. Nyilván va­‐
lami tévedés történt? - Utálta, ahogy a mondat vé­gén kérdővé emelkedett a
hangja.
Az anya lapított, miközben a férje ráordított Laurára.
- Hogy mi? Maga riporter? Mégis mit képzel, milyen riportot fog itt
összehozni? Valami érzelgős cikket akar írni a mi éhező és fázó, szánalmas
kis családunkról? - Kihívóan bámult a feleségére. - Amondó vagyok,
dobjuk ezt ki az ablakon.
- Senki sem dob ki senkit.
A kijelentés valahonnan az ajtó közeléből ér­kezett, a férfi háta mögül,
akinek a feje úgy fordult hátra a hangra, akár egy bagolyé.
- Mr. Marino, menjen arrébb! Most rögtön!
Egy magas, imponáló megjelenésű nő nyoma- kodott el a férfi mellett,
és közben jót taszított raj­ta. A válla széles volt, barna haját középen kettévá­‐
lasztotta, és olyan szoros kontyba fogta össze, hogy Laura azon tűnődött,
nem fájdul-e meg tőle a feje. Merev gallérja alá nyakkendőt kötött, és kerek
szemüveget viselt, ami bagolyszerű jelleget köl­csönzött neki. Valami
ismerősnek tűnt rajta, de La­ura a megmenekülése fölött érzett
megkönnyebbü­lésében nem tudott rájönni, mi az.
- Mindenki menjen ki, rajtam kívül csak az anya meg a baba maradjon itt.
A kisfiú átadta a babát az újonnan érkezett­nek, és a gyerekcsapat
eliszkolt, örültek, hogy egy időre megúszták a munkát. A nagyobbak
kilökdös- ték a kisebbeket, akik kis híján orra buktak, ahogy mind egyszerre
özönlöttek ki az ajtón. Az apa kel­letlenül eltűnt a konyha mögött lévő hátsó
szobá­ban, de előtte úgy mérte végig Laurát, mintha egy hentes kampóján
lógó marhaoldalas volna.
 Miután kiment, a nő szemrevételezte a helyi­séget, és bólintott.
- Látom, nyitva hagyta az ablakot, Mrs. Mari­no, nagyon helyes.
- Elnézést, nekem mennem kell - szólalt meg Laura. A többi hallgató már
bizonyára visszafelé tart a Columbiára, idézetekkel és sztorikkal fel­‐
fegyverkezve, őt meg kevés híja, hogy meg nem öl­ték itt.
- Azt mondja, riporter?
- Nos, riporterhallgató vagyok. A Columbián.
- Akkor maradjon itt, és jegyzeteljen! Írja meg a cikket! Senki mást nem
érdekel.
Laura nem mert nemet mondani. Még sosem látta, hogy egy nő
habozás nélkül így átveszi az uralmat, úgy osztogatva a parancsokat
mindenki­nek, mintha egy óceánjáró kapitánya volna.
- Üljön oda!
Laura kötelességtudóan leült az asztalfőre.
- A kicsi nem sokat eszik - szólt közbe Mrs. Marino, aki leroskadt Laurával
szemben. Most, hogy a családja kivonult, kisebbnek, szomorúbb­nak
látszott. Szinte elveszettnek.
- Mióta?
- Tegnap óta.
A nő Mrs. Marino karjába tette a kislányt.
- Beszéljen hozzá!
Mrs. Marino harsányan felnevetett.
- Minek? Nem tud válaszolni.
- Rajta, mondjon valamit! Akármit.
Mrs. Marino úgy nézett bele a levegőbe, mint­ha valami frázissal
akarna előhozakodni. Aztán megvonta a vállát, és végül engedelmeskedett.
- Álmos vagy?
A gyerek válaszul elmosolyodott.
Az anya boldogan pillantott fel.
- Jól van, Mrs. Marino.
- Elnézést, megkérdezhetem a nevét? - Laura elővette a jegyzetfüzetét a
tarisznyájából.
- Dr. Potter. A városi önkormányzatnak dol­gozom. - Dr. Potter elvette a
babát Mrs. Marinótól, és óvatosan az asztallapra helyezte. Gyakorlott ha­‐
tékonysággal kibontotta a baba pólyáját, és meg­vizsgálta a kicsit.
- Egy új programot valósítunk meg, amelynek keretein belül az
újszülötteket a világrahozatal után egy napon belül meglátogatjuk, és ezt
aztán rendszeresen végezzük. - A baba gurgulázó hangot adott ki, és dr.
Potter ugyanazon a hangon vála­szolt neki. - Mrs. Marino, tudatná ezzel a
riporter­rel, hogy mit papoltam magának az utóbbi hóna­pokban?
Az asszony előrehajolt, hirtelenjében buzgón el akarta nyerni a
doktornő elismerését. Ilyen ha­tást gyakorolt dr. Potter a környezetére.
Szabadko- zás nélkül helyet igényelt magának, akár egy ha­talmas fenyő a
facsemeték között.
Mrs. Marino az ujjain számlálta:
- Engedjek be friss levegőt a szobákba. Fü- rösszem meg mindennap a
babát. Ne adjak neki sört. És szóltam a többieknek, hogy ezentúl ne
játsszanak a csatornában, ahogy maga mondta.
- Nagyon helyes. Őszintén szólva, ma maga a legjobb tanítványom.
Az anya csak úgy ragyogott.
- Fel szokta venni, amikor sír? - kérdezte dr. Potter.
Az anya bűntudatos pillantást vetett a kicsire.
- A többieket sem vettem fel soha. Anyám azt mondta, ne vegyek róluk
tudomást, különben fel­nőtt korukban gyengék lesznek.
- Az emberi érintés létfontosságú egy gyer­mek fejlődéséhez. - Dr. Potter
válasza gyorsan és nyomatékkal hangzott el, mintha ezt már százszor is
elmondta volna. - Teljesen rendben van, ha megvigasztalja a csecsemőjét.
- Végzett a vizsgálat­tal, és visszaadta a babát az édesanyjának. - Most
próbálja megszoptatni.
- Mi ennek az új programnak a lényege? - tu­dakolta Laura.
- Igyekszünk csökkenteni a gyermekhalandó­ságot. Ebben a kerületben
kezdtük el. Egészségügyi felügyelő vagyok.
- Maga előtt még sosem járt itt felügyelő - ko­tyogott közbe Mrs. Marino.
Dr. Potter nem látszott meglepettnek.
- Azoknak, akikkel találkoztam - egyébként valamennyien férfiak -, az a
szokásuk, hogy meg­hamisítják a családlátogatásokról szóló feljegyzé­‐
seiket. Nem számít, hogy az előző nyáron ezeröt­száz csecsemő halt meg
fertőzött tejtől, vagy mert túl szorosan pólyálták be. A gyermekgondozás
alapjai életek ezreit képesek megmenteni. Egy fe­lügyelői csoport vezetője
vagyok, akik ténylegesen ellátogatnak a családok otthonaiba.
- Tapasztaltak valamilyen javulást? - kérdezte Laura.
- Múlt nyáron a csecsemőhalálozások száma háromszázra csökkent.
- Az ezerötszázról? - Laura döbbenten dőlt hátra. - Hogyan?
- Azáltal, amit itt lát tőlem. Értelmesen beszé­lek az asszonyokkal, akik
megértik a mondandóm logikáját. Ahogyan maga is, Mrs. Marino.
Mostanra a baba már az édesanyja ölében volt, egyik melléből szopott,
és azzal a szerelemit­tas pillantással nézett fel rá, amelyet Laura annak
idején mindkét gyermekénél megfigyelt.
Semmit nem olvasott az újságokban erről a fi­gyelemre méltó
programról. Egy árva szót sem. Ezt meg is mondta dr. Potternek, amikor
már az utcán jártak.
- Az anyák egészségének és a szegény, beván­dorló asszonyok csecsemői
egészségének jelenleg nem tulajdonítanak fontosságot ebben a városban -
válaszolta dr. Potter. Előhúzott egy zsebórát az ingblúza zsebéből. -
Tovább kell mennem.
Kinyújtotta a kezét, hogy megrázza Lauráét, és ebből a mozdulatból
Laura rájött, hogy honnan is­meri. A Vassarból. Amelia Potter néhány évvel
fe­lette járt az egyetemen. Akkoriban egészen más­képp nézett ki, lágyabb
volt a frizurája, és nem vi­selt szemüveget.
- Ismerem magát, az egyetemről - közölte La­ura. Beszéd közben
felidéződött benne Amelia ké­pe, ahogy a többi lány karéjában ül a fűben.
Laura csatlakozott hozzájuk, de kissé távolabb telepedett le, zavarta,
hogy fiatalabb a többieknél. Amelia nem illedelmesen féloldalt maga alá
húzott lábakkal ült, hanem férfimódra törökülésben, mit sem törődve azzal,
hogy kilátszik az egyik térde. Hangosan olvasott egy akkoriban divatos
könyv­ből, Kate Chopin Ébredés című regényéből. Amikor Laura ezt otthon
megemlítette az ebédlőasztalnál, az apja félbeszakította, és kifejtette, hogy a
regény egy olyan nőről szól, aki a saját igényeit a gyerme­kei és a férje
szükségletei elébe helyezi, és az élete végül tragédiába torkollik.
„Förmedvény”, jelentet­te ki sommásan. Laura azon tűnődött, vajon mikor
olvasta, de jobbnak találta ezt nem megkérdezni.
Amelia azon a napsütötte őszi napon hango­san, büszkén olvasott fel a
szövegből, az őt körbe­vevő lányok pedig zavartan kuncogtak, és sokat­‐
mondó pillantásokat váltottak. Akkor Laura nem tudta megállni, hogy ne
bámulja Ameliát, aki jóval nagyobb önbizalommal rendelkezett, mint ő.
Egy napon olyan leszek, mint ő, fogadta meg magában.
 Nos, nem tett szert túl sok önbizalomra, aho­gyan azt a Marino
családdal való találkozása is ta­núsította. De minden egyes megmérettetéssel
egy kicsit bátrabb lesz, ebben biztos volt. Alapvetően ezért is iratkozott be
az újságíró-iskolába: hogy ki­hívások elé állítsa magát.
Dr. Potter szemügyre vette.
- Nem emlékszem magára. Mikor járt oda?
- Ezerkilencszáztól. Fiatalabb voltam, mint a többiek, és korábban
végeztem. Hogy férjhez men­jek. Most Laura Lyonsnak hívnak.
Időközben odaértek a magasvasúthoz.
- Nos, Laura Lyons, sok sikert kívánok a jelen­legi tanulmányaihoz!
- Köszönöm. Magának is sok sikert a prog­ramjához!
Laura megfordult, hogy nekivágjon a lépcső­nek.
- Figyeljen csak, Mrs. Lyons, volna kedve el­jönni jövő héten a
Heterodoxia{1} Klubba, ha ráér?
- A mibe? - Laura még sosem hallotta ezt a ki­fejezést, ezért nem is tudta
biztosan, mit jelent.
- Ez egy villásreggelivel egybekötött találkozó, amelyet minden második
szombaton tartunk Gre­enwich Village-ben olyan nők számára, akik nem
félnek kimondani, amit gondolnak. Lehet, hogy él­vezné. - Elővett egy
névjegyet a tarisznyájából, és ráfirkantotta a hátoldalára a címet, a napot
és az órát. - Jöjjön el!
Laura útban vissza a Columbiára, a vonaton elkezdte írni a cikkét, így
a szerkesztőségi szobá­ban már csak le kellett gépelnie - repültek az ujjai a
billentyűkön, és menet közben javított rajta egy keveset. Miután mindenki
beadta a magáét, Wakeman professzor valamennyit hangosan felol­vasta,
javaslatokat tett, és egy külön kupacba rakta azokat, amelyeket a címoldalra
érdemesnek talált. Végül elérkezett Laura cikkéhez. Az első bekezdés után
megállt, és ránézett.
- Személyesen találkozott ezzel a dr. Potter- rel?
- Igen, éppen akkor voltam ott, amikor család­látogatásra jött.
A professzor folytatta az olvasást, nem is javí­tott, nem is javasolt
semmit.
- Ezt maga találta ki?
Laura megmerevedett.
- Dehogyis. Az utolsó szóig igaz. Egy év alatt több száz csecsemő életét
mentették meg.
- Akkor miért nem olvastam én erről máshol?
Laurának eszébe jutottak dr. Potter szavai.
- Mert a bevándorlók gyerekeivel senki sem törődik.
Wakeman professzor Laurára nézett.
- Ez címlapra érdemes, nem vitás.
Laura széles mosollyal figyelte, hogy a cikke a kupac tetejére kerül.
Még ha egyelőre a tanárán és a diáktársain kívül más nem is olvassa,
miután végzett, ezt fogja bemutatkozó műveként benyúj­tani a
szerkesztőjének, és elterjeszti dr. Amelia Potter rendkívüli erőfeszítéseinek
hírét.
Már alig várta.
Kezdeti rosszallását követően Wakeman profes-- szor megkedvelte Laurát,
és megengedte neki, hogy a tetszése szerinti szokatlan szemszögekből ássa
bele magát a „női feladatokba”.
Amikor egy brooklyni szüfrazsettfelvonulás­ról kellett tudósítaniuk,
Laura pirosba és feketébe öltözve beállt a szüfrazsettellenesek menetének
végére, akik kettétépték a megkaparintott transz­parenseket. Néhány, a
diákújság számára írt cikke hatástalan maradt, de továbbra is megtalálta a
módját, hogy mindegyik egyéni hangú legyen. Min­den egyes héttel
fejlődött az íráskészsége, és végül a legtöbb esetben a címlapra került a
műve.
- Az új cikkeden töröd a fejed, igaz? - kérdezte Jack ravasz mosollyal,
miközben karácsonyeste vé­gigballagtak az Ötödik sugárúton. A gyerekek
előt­tük szökdécseltek, alig várták, hogy megérkezze­nek a nagyszüleik
házába, és azonnal kinyithassák az ajándékaikat.
- Most szünetünk van. Jövő hónapig nincs min törnöm a fejem. - Oldalba
bökte Jacket a könyöké­vel. - Na jó, de igen. Hogy találtad ki?
- Felismerem a saját viselkedésem nyomán. Amikor a gondolataimba
merülök, nyilván ugyan­ilyen a tekintetem. Távolba révedő.
Egyre hosszabb ideig maradt fenn, hogy a kéz­iratán dolgozzon. A
szeme alatt húzódó fekete ka­rikák aggasztották Laurát, de a férje
boldogabbnak látszott, mint valaha. Egyes estéken szinte mámo- rosan
mászott be mellé az ágyba, benyúlt a hálóin­ge alá, és szorosan magához
vonta. E miatt a ker- gesége miatt állt a figyelem középpontjában, ami­kor
megismerkedtek, amikor fiatal, „hamarosan híres” szerző volt, aki semmit
sem szeretett job­ban, mint szellemes megjegyzésekkel froclizni egymást a
többi hasonszőrű, „hamarosan híres” fi­gurával. Még mielőtt egy könyv
megírásának ke­mény munkája ki nem kezdte az önbizalmát.
- Tudom, hogy eddig módfelett élvezted az is­kolát. - Jack elkomolyodott, és
sajnálkozva pillan­tott le rá.
A dr. Anderson által elintézett ösztöndíj nem fedezte a következő
szemesztert, és Laura már írt az egyetem rektorának némi anyagi támogatás
re­ményében, de a jelek szerint erre a célra nem állt rendelkezésre több pénz.
Pedig a cikkötletei hajító­fát sem érnek, ha nem járhat az órákra.
- Ne aggódj, biztosra veszem, hogy minden megoldódik majd - felelte.
- Egészen biztos. De ha mégsem, akkor tudsz halasztani egy évet?
- Nem. Ez nem így működik. - Elmosolyodott, s remélte, hogy a mosolya
bátorra sikeredett. - Az egyetlen esélyünk a mai ünnepi este. Ne hagyd,
hogy apám felhúzzon. Ma ne.
- Jól fogok viselkedni, ígérem.
Harry visszanézett a szüleire.
- Ezt már mondtátok nekünk. Megígértem, hogy jól fogok viselkedni.
- Nem neked szólt, drágám, hanem édesapád­nak.
Megkönnyebbülés áradt szét Harry arcán, az­tán elvigyorodott.
- Apa bajban van?
- Bajban lesz, ha nem mondja az asztalnál, hogy „kérek” és „köszönöm”, és
nem vigyáz, hogy ne löttyentsen ki semmit.
- Én sosem löttyentek ki semmit. - Jack úgy hadonászott, mint egy
szélmalom, aminek láttán Harry kétrét görnyedt a nevetéstől.
Pearl eközben határozottan ment tovább, nem volt hajlandó tudomást
venni a családja férfitagjai­nak nevetséges bohóckodásáról.
Annyi mindenért kellett hálásnak lenniük eb­ben az ünnepi időszakban.
Harry végre kezdett ba­rátságokat kötni, még ha nem is kapott olyan ra­‐
gyogó értékeléseket a tanáraitól, mint a húga. Jack boldog volt a
munkájában, Laura pedig imádta az egyetemet. Bárcsak folytathatná!
A szalonban elhelyezett karácsonyfa roskado­zott a füzérektől és a
díszektől, éles ellentétet ké­pezve az üres könyvespolcokkal, amelyeken
egy­kor értékes vázák sorakoztak, és a csupasz térrel, ahol a
hangversenyzongora állt. A fát díszítő üveg­gömböket nem lehetett eladni,
vagy legalábbis nem érte volna meg az erőfeszítés, de a pazar díszekkel a
félhomályos szoba - halvány fényű villanykörték égtek, hogy
megtakarítsanak pár pluszcentet - egyensúlyát vesztettnek tűnt.
Laura nem szívesen hozta fel a szüleinek a pénz témáját. Ugyanakkor
ők voltak az utolsó re­ménysége. Az édesanyja megölelgette a gyereke­ket,
az apja azonban mereven üdvözölte őket, és mérgesen bámulta a nem
illendő érzelemnyilvání­tást. Fekete szemöldöke nagy ívben felhúzódott,
amikor csalódott volt, vagy megdöbbent valamin, és mérges vonallá
egyenesedett, amikor összevon­ta. Boldogtalanságában megsavanyodott férfi
lett.
A cseléd sherryt hozott a felnőtteknek és forró csokoládét a
gyerekeknek, akik ittak belőle egy kortyot, aztán a fához vágtattak, és
kirángatták aló­la a nevükkel ellátott ajándékokat. Laura leült Jackkel a
kanapéra, és udvariasan felkiáltott az ajándékok kinyitásánál, bár a
tartalmukra alig fi­gyelt oda.
- Milyen az újságíró-kurzusod, drágám? - ér­deklődött az édesanyja,
miközben a cseléd eltaka­rította a csomagolópapírokat és a szalagokat.
Laura azt remélte, hogy későbbre halaszthatja ezt a beszélgetést,
legalább vacsoráig. Jack azonban kurtán odabiccentett neki, amiből tudta,
hogy jobb rögtön hozzáfogni. Igaza volt. Ezáltal időt ad nekik, hogy
megbarátkozzanak a gondolattal.
- Pompás. Minden olyan, amilyenre számítot­tam. Májusra tudok majd egy
jól fizető állást találni a kapcsolatokkal, amelyeket ott teremtek.
- A nőknek nem volna szabad dolgozniuk. - Az apja Pearl és Harry felé
intett, akik a földön ülve elmélyülten játszottak egy labdás ügyességi játé­‐
kot. - A gyerekeidnek szükségük van rád.
Rengeteg cáfolat jutott Laura eszébe. Ha az édesanyja talált volna egy
állást, hogy ne egyedül az apjára nehezedjen minden teher, talán jelentő­sen
csökkenhetett volna a családban a feszültség és szemrehányások mértéke.
Ha az édesanyja a szívét követte volna...
Az édesanyja mosolyogva kuporgott a széke szélén. Egykor csinos,
fiatal nő volt, mielőtt a rán­cok barázdákat vontak fehér bőrére, és megőszült
a haja. Most már törékeny, idős nővé vált, bár va­lamennyit még megőrzött
fiatalsága pezsgéséből.
Amikor Laura kislány volt, gyakran besurrant az édesanyja
öltözőszobájába, és leült a toalettasz­talhoz, ahol az ékszerdobozát tartotta.
Vastag kar­kötőkkel ékesítette fel mindkét karját, és gyémánt­tal kirakott
tűket tűzött a hajába, akár egy császár­nő. Egy napon, amikor egy brossért
nyúlt, felfedez­te, hogy a doboznak dupla feneke van. Az alsó részben egy
nyitható medaliont talált, amely egy vörösesszőke hajtincset tartalmazott.
- Ő volt az első udvarlóm - mondta az édes­anyja, amikor Laura aznap este
lefekvéskor fino­man megkérdezte. - Mindennél jobban szerettem, de nem
ítéltek bennünket összeillőnek.
- Miért nem?
- Nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy el tudott volna tartani. - Az
édesanyja közelebb hajolt hozzá. - Megígérem, nem fogom hagyni, hogy
te is elkövesd ugyanezt a hibát.
- Hibát?
- Azt akarom, hogy olyasvalakihez menj fele­ségül, akit szeretsz.
És állta a szavát: kierőszakolta a férje bele­egyezését, amikor Jack
megkérte Laura kezét. Az úton lévő baba persze nagymértékben
befolyásolta az ügyet. De míg Laura apja végigduzzogta az es­küvőt, az
édesanyja sugárzott a boldogságtól. Lau­ra a nyakában viselt egy medaliont
Jack hajával. Annak nem az volt a sorsa, hogy elrejtsék.
- Figyelsz rám? Azt mondtam, a gyerekeidnek szükségük van rád. - Laura
apja kivörösödött kép­pel úgy gesztikulált a füles bőrfoteljából, mint egy
karmester.
- Megnyugtatlak, mind a ketten jól megvan­nak. Anya kisegít, amikor órán
vagyok. - Laura ivott egy korty sherryt, majd letette a poharat a
kisasztalra. - Van viszont egy probléma.
- Csakugyan? - A szemöldök felszökött.
- Az első szemeszterre kaptam egy ösztöndí­jat, de sajnos a következőt
tekintve híján vagyok a pénznek.
Laura érzékelte, hogy az édesanyja megmere­vedik.
- Mennyi? - tudakolta az apja.
- Száz dollár. De mihelyt elkezdek dolgozni, visszafizetem.
Jack előrehajolt.
- Némi szerencsével a könyvem jövőre jól fog fogyni, mely esetben
hamarabb is vissza tudjuk fi­zetni.
Laura megkérte, hogy tartsa a száját, és erre tessék, máris mondott
valamit, ami biztosan a ké­rés ellen hangolja az apját. A szemöldök két
undok nyíllá egyenesedett, gyakorlatilag összeértek az apja homlokának a
közepén.
- Még egy regényíró, pont erre van szüksége a városnak. - Odafordult
Laurához. - És hozzá még egy újságíró, aki a mások szennyesében turkál.
- Amiket az újságíró-iskolában tanulok, fontos dolgok, változásokat hoznak
majd a világban. Pél­dául írtam egy cikket egy orvosról, pontosabban egy
orvosnőről, aki csecsemők ezreinek életét menti meg a
szegénynegyedekben. A tanárom sze­rint a cikk érdemes arra, hogy egy
valódi újságban is megjelenjen, például a The New York Timesban.
- Egy orvosnő? - Az édesanyja bátorítóan bó­lintott, a szeme ide-oda
cikázott a férje és Laura között. - Ez csodálatos!
- Dr. Potternek hívják. Iskolatársak voltunk a Vassarban - tette hozzá Laura.
Az apja közönyösen ráncolta a szemöldökét. Szavait a feleségének
címezte, mintha csak ketten lettek volna a szobában.
- Pontosan erről van szó. Laura már járt a Vassarra. Nem értem, mi
szüksége további oktatás­ra.
- Drágám, emlékszem, amikor azt mondtad, hogy az egyetemen a
társadalom krémjével talál­kozhat.
- Csakugyan?
- A leghatározottabban. És ebben igazad is volt.
A férfi szemöldöke semleges vonallá szelídült. Haladás.
- Eljutottam eddig. Már csak öt hónap van hátra. Kérlek! - Laura arra
gondolt, hogy az apja napról napra egy olyan irodába megy be, ahol az
övé az egyetlen íróasztal, mert valamennyi tisztvi­selőt már évekkel ezelőtt
menesztették. Pontban délben ebédel, aztán újra meg újra végigmegy a
számokon. Nézi az egyre csökkenő egyenleget. - Mindig arra intettél,
hogy soha semmit nem szabad abbahagyni.
Laura elkapta azt az aggodalommal és féle­lemmel teli pillantást,
amelyet a szülei váltottak egymással, és még jobban elfogta a bűntudat,
ami­ért ilyen helyzetbe hozta őket. Ha tudta volna más módját, hogyan
szerezhetne pénzt, azt választotta volna ahelyett, hogy tovább tetézi a
gondjaikat. Csakhogy ők voltak az utolsó reménysége. Az apja a
büszkesége miatt nem meri bevallani, mennyibe kerülne neki egy kölcsön.
Az édesanyja szeretetből nem mondja.
- Nem, Laura - mondta az apja. - Egyszerűen nem tudunk segíteni neked.
Az édesanyja odafordult a gyerekekhez.
- Van számotokra egy kis édességem, ha sze­retnétek.
A gyerekek éljenezve követték a nappaliba. A beszélgetés véget ért.
 Egy órával később, amikor felvették a kabát­jukat, és indulni készültek,
Laurát félrevonta az édesanyja, és valami keményet nyomott a kezébe.
- Tedd ezt el! Add el, de apádnak ne szólj róla. Majd azt mondom, hogy
elveszítettem. - Kituszkol­ta Laurát az ajtón, és bőszen integetett utánuk.
Amikor már egy háztömbnyivel arrébb jártak, Laura kinyitotta a
tenyerét, bár már tudta, mit tart benne: az édesanyja gyémántokkal
körberakott, mélykék zafírköves eljegyzési gyűrűjét. Ahogy kö­zeledtek a
könyvtár felé, suttogva elmesélte Jack- nek, mi történt.
- Nem volt módom visszaadni, vagy bármit is mondani, apa ott állt.
- Miért adnád vissza? - Jack megtartotta nekik az ajtót, miközben beléptek a
könyvtárba. - Úgy néz ki, mégis járhatsz még egy félévet. Ragyogó,
édesem.
Laura nem érezte magát ragyogóan.
Dr. Anderson a könyvtár előcsarnokának kö­zepén állt, és egy apró
fekete szemű, keszeg férfival beszélgetett. Karácsonyeste volt, amikor az
alkal­mazottaknak otthon van a helyük a családjukkal. Valami nem volt
rendjén. Laura felküldte a gyere­keket. Dr. Anderson üdvözölte őket, és
bemutatta a férfit: Mr. Gaillard, a könyvtár detektívje.
- Attól tartok, újabb gondunk akadt.
Laura és Jack közelebb húzódtak.
- Újabb könyvritkaság tűnt el. A Tamerlán.
Laurának elállt a lélegzete. Korábban látta a verseskötetet, nem sokkal
a könyvtár megnyitása után, amikor kiállították a gyűjtemény néhány ki­‐
emelkedő darabját: a Gutenberg-bibliát,
Shakespeare Első fólióját és a Tamerlánt. A vitrin üvegén keresztül bámulta,
és nagyon szerette vol­na megérinteni az olajzöld borítójú, kicsiny, vé­‐
konyka kötetet, Edgar Allan Poe művét, az egyik kedvencét. A mellette lévő
kártya szerint ez volt az egyik a világban megmaradt kevés példány közül.
És most eltűnt.
Laura és Jack fojtott hangon vitatták meg a lo­pást, miközben
felmentek a lakásba. Harry és Pearl a nappaliban civakodtak éppen, hogyan
lenne leg­jobb felakasztani a harisnyáikat a kandallóra, de a szüleik
arckifejezését látva, abbahagyták a huza­kodást.
- Mi a baj? - tudakolta Pearl. - Bajban va­gyunk?
- Egyáltalán nem, édesem - felelte Jack. - A munkámról van szó. Eltűnt egy
nagyon fontos könyv, Tamerlán a címe.
 Laura nem volt hajlandó hagyni, hogy Jack munkája elrontsa a
karácsonyi hangulatukat.
- Szerencsére a könyvtárnak vannak okos emberei, akik a keresésére
indulnak, úgyhogy új­évre minden bizonnyal elő fog kerülni. Most pedig
hozzunk egy kalapácsot meg két szöget, és készít­sük elő a harisnyáitokat a
Mikulás látogatására!
Ahogy a gyerekek éljenzése és izgatottsága betöltötte a szobát, Laura
aggodalma, mely a hír hallatán eltöltötte, gyorsan szertefoszlott, és bele­‐
veszett az ünnep lármájába.
Laura remélte, hogy a karácsonyt követő napon ta­lán el tud menni a
Columbia Egyetem könyvtárába, hogy megnézze a következő szemeszter
tanmene­tében felsorolt könyveket, de Pearl és Harry össze­vesztek a
karácsonyi ajándékaikon, és Jack, aki pe­dig reggel megígérte, hogy ott
marad velük, mind­járt reggeli után eltűnt Mr. Gaillarddal.
Végül két óra körül tért vissza, elgyötört arc­cal.
- Van valami eredmény az eltűnt könyvekkel kapcsolatban? - kérdezte
Laura.
- Még nincs.
- Mi volna, ha készítenék neked valami enni­valót? - Ha Jack letelepszik
itthon, ő foghatja a ta­risznyáját, és útnak indulhat a felsővárosba, és leg­‐
alább két órát be tud szorítani.
Jack azonban csak legyintett a felajánlásra.
- Aggaszt ez az egész, hogy milyen fényt vet rám mint szuperintendánsra.
- Csak nem hiszed azt, hogy gyanúsítanak?
- Nem éppen, de én annyira jól ismerem ezt a helyet, jobban, mint bárki
más. Az ember azt hinné, meg tudom állapítani, hol jut be és ki a tolvaj, de
fogalmam sincs. Lejönnél velem a raktárba? Talán világosabban átlátom a
helyzetet, ha Gaillard nem ül a nyakamon.
Laura elnyomott egy sóhajt.
- Persze, édesem.
Eldugta a tarisznyáját.
Az alagsor mélyén Laura beszívta a csípős szagot, amely a kötészetből
áradt, ahol a könyvtár könyveit javították. Egy hosszú folyosón mentek
végig a csomagoló és szállítmányozó helyiségbe, ott Jack kulccsal kinyitott
egy ajtót, amely egyene­sen a raktárba vezetett.
- Nem tudunk rájönni, hogyan jutott be a tol­vaj a ketrecekbe.
- Milyen ketrecekbe? - Amikor beköltöztek, Laura gyorsan végigjárta a
raktárt, amely egy hét­szintes polcrendszer közvetlenül a nagy olvasóte­rem
alatt. - Nem emlékszem, hogy láttam volna ketreceket.
- Mindjárt megmutatom.
Az épület teljes hosszán végigvonuló, hosszú, keskeny ablaksoron
keresztül természetes fény ömlött be a raktárba. A Bryant Parkból nézve a
ha­tás megdöbbentő és modern volt. Belül a dizájn le­vegőssé tette az
alapvetően könyvek tárházának szánt helyiséget. Az öntöttvas polcokat
fehérre fes­tették, és mindegyik sor kapott egy számot. Fém­lépcsők
segítették az átjutást az egyes részlegek között.
Fényes kígyókként tekergő, sárgaréz pneuma­tikus csövek mellett
haladtak el.
- Ide érkeznek le a kérőlapok a katalóguste­remből és a nagy
olvasóteremből, és itt adják oda őket a megfelelő részleghez kirendelt
könyvtáros­inasoknak - magyarázta Jack.
Laura elképzelte a raktárt a könyvtár nyitva­tartási idejében, amikor a
könyvtárosinasok ide- oda cikáznak, és a könyveket az ételliftekbe hal­‐
mozzák, hogy gyorsan célba érjenek.
- Honnan tudod, hogy nem egy könyvtáros vagy egy könyvtárosinas a
tettes, hiszen ők férnek hozzá leggyakrabban a könyvekhez?
- A ketrecekhez csak a főkönyvtárosoknak és nekem van kulcsunk.
Laura szemügyre vette a helyet.
- Nyílnak az ablakok?
- Nem.
- Hol vannak ezek a ketrecek?
- Gyere utánam!
Útközben Laura nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:
- Hogy haladsz a kézirattal?
- Azon vettem észre magam, hogy lassítok, ahogy közeledem a vége felé,
mint amikor egy olyan könyvet olvasok, amit nagyon szeretek.
Lelassít? Laura tudta, hogy tartania kellene a száját, de nem bírt
magával.
- A mindenit, bárcsak az órákon is ilyen lu­xusban lehetne részünk!
Bámulatos, hogy a határ­idő szorításában milyen gyorsan tud dolgozni az
ember. Az újságírók nem kapnak pénzt, ha nem dolgoznak, úgyhogy a
szövegük nem lesz annyira cizellált.
 Lelkes előadásmódja korántsem rejtette el szavai zsémbes voltát.
Lelke mélyén azonban nem érdekelte.
Csak haladj már végre!
- Te újságírótanonc vagy, nem igazi újságíró. Most még.
Laura nem volt hajlandó meghátrálni.
- Talán, ha kitűznél magadnak egy határidőt, gyorsabban a végére érnél.
Húsvétra, vagy akörül.
- A regényírás alkotófolyamat, nem hasonlít­hatod össze a kettőt. Ezt nem
lehet siettetni.
A raktár északkeleti sarkában az egyik részle­get egy drótketrec
választotta el a többi résztől, amely két, nagyjából hat méter hosszú polcot
kerí­tett körbe. Miközben Jack a zárral babrált, Laura megszorította a drótot,
és megrázta.
- Meglehetősen masszívnak tűnik.
- Csak drótvágóval lehet elvágni.
Laura bekukucskált.
- Ez olyan, mint egy könyvritkaság-állatkert. Emlékszel, amikor elvittük a
gyerekeket a bronxi állatkertbe? És arra, ahogyan Pearl visszamorgott a
tigrisnek?
- Nem ismer félelmet a mi Pearlünk. - Végre kattant a zár, Jack kinyitotta a
drótból font ajtót, és Laura belépett. - Elkelne Harryben is egy jó adag a
bátorságából.
Rámutatott arra a polcra, amelyen az extra méretű könyvek
sorakoztak, némelyik felcímké­zett, szürke dobozban.
- Ez a Gutenberg-biblia, az ezernégyszázas évek közepe óta megmaradt
negyvennyolc példány egyike. Az pedig Shakespeare Első fóliójából az
egyik.
Ezek a könyvek több száz éve bírták, hogy forgatták őket, és nem
estek szét, nem vesztek el és nem sérültek meg. Mindegyik a történelem
egy da­rabkája. Felbecsülhetetlen értékűek, és nagyon be­csesek. Laura
hátralépett, és végignézett a polco­kon.
- Szóval ebben a részlegben tartották a Fűszá­lakat és a Tamerlánt?
- Igen.
- Ellenőrizte ezeket valaki? Kiderítettétek, ki kérte ki őket utoljára?
Jack felsóhajtott. Persze hogy megtették mindezt. De Laura csak
hasznos akart lenni.
- Ne haragudj - folytatta. - Biztos már egymil- liószor végigmentetek ezen
Mr. Gaillarddal.
- Ha egymilliószor nem is, de majdnem.
Jack gondosan becsukta a ketrecet, majd két­szer is megnézte, jól be
van-e zárva. A kulcsot tartó nagy keze Laura eszébe idézte, mennyire erős a
férje, milyen hűségesen gondoskodik a családjuk­ról, és megad nekik
mindent, amire szükségük van. Emlékezett rá, mennyire szerette nézni a
birtokon, ahogy beállt a többi férfi mellé, hogy segítsen meg­javítani egy
kőfalat, és úgy emelt be köveket a he­lyükre, mintha pillekönnyűek lettek
volna. Nem lett volna szabad az előbb lelkiismeret-furdalást ébresztenie
benne a könyve miatt. Igazán megtesz minden tőle telhetőt.
Átkarolta Jack derekát, és felnyújtózott, hogy egy puszit nyomjon a
tarkójára.
- Légy óvatos! Beállítottunk még egy éjjeliőrt, úgyhogy most ne akarjunk
zűrt okozni. - Jack el­mosolyodott. - Nos, legalábbis nem itt.
Laura mögötte lépegetett el a polcsor mellett a lépcső felé.
- Mit tartanak még a ketrecben?
- Kéziratokat, leveleket, térképeket.
- Egy napon talán a te könyved is ott lesz. Képzeld csak el! Száz év múlva,
amikor már híres író leszel, az összes regényed piszkozata ott fog so­‐
rakozni a polcon Shakespeare mellett.
Jack hősiesen bólintott, és Laura nyomban megbánta, amit mondott,
mert mintha ezzel is csak fokozta volna a ránehezedő nyomást.
De ez alighanem csak átmeneti, az alkotó író természetszerűleg
hullámzó munkatempójának tudható be.
Neki pedig nem kellene saját magát okolnia ezért.
Nem az ő hibája.
 NYOLCADIK FEJEZET
New York, 1914
Greenwich Village nagyon más volt, mint Laura la­kóhelye, az Ötödik
sugárút környéke: furcsa szö­gekben futó, szűk utcák alkották, az
épületekben béristállók, bérlakások, kávézók és kocsmák kaval- kádja
működött. Az utóbbi időben az alacsony lak­bérek lakók új körét vonzották,
akik bohémeknek nevezték magukat, és nem zavarta őket, hogy a la­kások
rendszerint aprók és elhanyagoltak voltak. Nyilván ez is a bájukhoz tartozik,
vélte Laura. A Vil- lage utcái még télen is energiától pezsegtek, férfiak és
nők zúdultak ki a vendéglők ajtaján, vagy élén­ken csevegtek egy pékség
előtt, és az ablakokat be­lepte a gőz.
Laura befordult a MacDougal Streetre, és megkereste a megadott
címet, Polly Holladay ven­déglőjét. Belépve megállt, hogy kicsit
lecsillapítsa az idegeit. Férfiak és nők ültek hosszú, kecskelábú faasztalok
mellett, és együtt iszogattak. Az apja dührohamot kapna, ha megtudná,
hogy a lánya ilyen botrányos viselkedést enged meg magának. A helyiség
hátsó részében pillantotta meg Ameliát: egy bubifrizurás nővel beszélgetett,
aki egy lisztes­zsákhoz hasonló valamit és szandált viselt. Febru­árban.
Miközben Amelia üdvözölte Laurát, a nőt egy másik csoport
felsodorta magával a lépcsőn.
Laura nem tudta megállni kérdés nélkül.
- Mi van rajta?
- Ez semmi! Ha az ember otthon látogatja meg Henriettát, gyakran
anyaszült meztelenül találja. Gyakorló feminista és nudista a mi Hennynk.
Laura memorizálta a kifejezést. Micsoda re­mek idézet!
Mióta megkezdődött a második szemeszter, azon igyekezett, hogy
valami eredeti ötlettel álljon elő a diplomamunkájához - kilencezer szóban
kel­lett egyetlen témát kifejteni, és a konzulense Wakeman professzor volt.
Noha az ünnepi felfordulásban dr. Potter meghívása egy időre kiment
a fejéből, most már időszerűnek érezte, hogy ellátogasson a Heterodo- xia
Klub kéthetenként tartott összejöveteleinek egyikére.
Követte Ameliát az emeletre egy jókora te­rembe, ahol egy avantgárd
műalkotás versengett a figyelemért a citrusszínekkel bevont különféle ka­‐
napékkal és székekkel. Ameliával egymás mellé préselődtek egy pamlagon,
amikor egy nő kért fi­gyelmet, és elsorolta a napirendi pontokat. Laura
éppen nyúlt a tarisznyájáért, hogy elővegye a jegy­zetfüzetét, de a keze
megállt a mozdulat közben, miután a nő így folytatta:
- Ahogy azt a múltban már elmondtuk, a He- terodoxia Klubban elhangzó
megjegyzéseket és vi­tákat bizalmasnak tekintjük, hogy a tagok nyugod­tan
kimondhassák, amit gondolnak. Néhányan kö­zülünk első kézből
tapasztalhatták meg, miként forgathatják ki a szavainkat azok, akik
szeretnék lealacsonyítani és kigúnyolni azon ügyeket, ame­lyekbe itt
belemélyedünk. Ma délután nem kell et­től félnetek.
Tehát nincs jegyzetelés. Laura felegyenese­dett, kíváncsi volt, mi ez az
egész.
Margaret Sanger emelkedett először szólásra, s az obszcenitást tiltó
törvénnyel folytatott hada­kozásairól beszélt, amelyek megakadályozták,
hogy születésszabályozást illető információkat te­hessen közzé és
terjeszthessen a nők körében, akiknek erre a legnagyobb szükségük van.
Olyan szavakat használt, amelyeket Laura még sosem hallott hangosan
kimondva, mint a „pesszárium”, a „koton” és a „megszakított közösülés”,
továbbá be­szélt az óvintézkedésként karbolsavval vagy Lysol- lal történő
hüvelyöblítésről is. Könnyeket csalt a teremben ülők szemébe egy
bevándorló fiatal zsi­dó nő története, aki mindhiába könyörgött az or­vosának
fogamzásgátló eszközért, majd később meghalt gyermekágyi lázban.
- Abban a pillanatban eltökéltem, hogy a nők­nek tudomást kell szerezniük a
születésszabályo­zás lehetőségéről - tudatta velük Sanger. - Minden joguk
megvan rá, hogy ismerjék a testüket. A ház­tetőkről fogom szétkürtölni.
Elmondom a világnak, mi megy végbe ezeknek a szerencsétlen nőknek az
életében. Hallatni fogom a hangom. Nem számít, milyen áron, de hallatni
fogom a hangom.
Amelia buzgón tapsolt. Milyen bátor dolog a változások élharcosának
lenni, amilyenek ezek a nők itt körülötte, gondolta Laura.
Sistergő harag töltötte be a termet, de nem úgy, ahogyan azt az
újságok általában leírják, ame­lyek egyenlőségjelet húznak a modern
nőideál, az „új nő” és a fennálló renddel szembeszegülő, fana­tikus
radikalizmus között. A gondolatok, amelyek­kel dobálóztak, radikálisak
voltak, ez igaz, de gya­korta elhangzott ellenvetés, és mindenki hozzá­‐
szólhatott. Amikor a beszélgetés a szüfrazsettmoz­galomra terelődött,
ugyanannyi időt szántak annak megvitatására is, hogy megéri-e egyáltalán
azért erőfeszítést tenni, hogy a választójogot a meglévő, eredendően
férfiaknak szóló, korrupt választási rendszerben vívják ki, amibe Laura
ebben a megvi­lágításban még sosem gondolt bele.
A három óra elteltével Laurának annyi anyag állt rendelkezésére,
amennyi kilencvenezer szó megírásához is elegendő lett volna, nemhogy ki­‐
lencezeréhez. A Heterodoxia Klub tökéletes témát nyújtott a
diplomamunkájához. Eleget tett Wake- man professzor követelményének,
hogy „női témá­ról” tudósítson, de az általa adott feladatok több­ségétől
eltérően ez ténylegesen számított, és Laura azon kapta magát, hogy érdeklik
Sangernek az új, modern nőről alkotott elképzelései.
Némi bűntudatot érzett, amikor eszébe jutott, hogy ennek a tagok közt
kellene maradnia, de az­tán félretette az aggályait. Mivel a diplomamunka
csak a gyakorlást szolgálja, nem publikálás céljára készül, nem szeg meg
semmiféle szabályt. Esetleg később, miután elvégezte az iskolát, és jobban
megismeri ezeket a nőket, engedélyt kér tőlük. Egyelőre azonban csak egy,
a mesterségét tanuló diák.
A csoport szétszéledt, és Laura Ameliával meg pár másik nővel a
földszinti vendéglőbe tartott. Nem állt rá készen, hogy elmenjen, még nem.
Az asztaltársaságuk egy ügyvédnőből, egy színésznő­ből és két írónőből állt.
Egyikük sem beszélt a gye­rekeiről, már ha volt nekik egyáltalán, sem a
házas­társáról. Laura döbbenten eszmélt rá, hogy valam­ennyien pénzügyi
függetlenségre tettek szert.
A gondolatait a vele szemben ülő nő szakította meg.
- Te monotonista vagy, ugye?
- Elnézést, hogy micsoda?
Amelia védelmező mozdulattal rátette a kezét Laura karjára, amiért
Laura hálás volt. Nem tagja ennek a csoportnak. Az ügyeket - a nők
szavazati jogát, a születésszabályozást - természetesen tá­mogatta, de csak
egy riportertanonc volt, és nem akart túlságosan belekeveredni a társaságba.
En­nek ellenére a lelke mélyén szerette volna lenyű­gözni Ameliát, de
legalábbis nem akarta kínos helyzetbe hozni. Elveszítette a kapcsolatot
azzal a pár barátnőjével, akikkel összejárt, amikor Jackkel vidéken éltek, és
a könyvtárban lakással járó elszi­geteltség sem lendített a dolgon. Vékony,
láthatat­lan fonál nyújtózott közte és Amelia közt amiatt, hogy ugyanarra az
egyetemre jártak, és nem akarta azt látni, hogy szétfoszlik, mert ez a
belvárosi tár­saság túlzottan konzervatívnak tartja.
- A monotonista olyan nő, aki fiatalon férjhez megy, gyerekei születnek, és
házas marad - ma­gyarázta a másik.
- Azt hiszem, az vagyok. Egyelőre. - Laura nem tudta biztosan, miért
biggyesztette a válaszá­hoz az utolsó szót. Nem állt szándékában elhagyni
Jacket, de az élete unalmasnak tetszett a többieké­hez képest. Egy márvány
mauzóleumban lakott az Ötödik sugárúton, az isten szerelmére,
fényévekre egy elragadó Village-beli lakástól, amelynek az ab­lakaiban
virágládák állnak.
- Mi a másik lehetőség?
- A varietista. Pontosan az, amire a neve utal. - A nő bemutatkozott:
Florence-nek hívták. - A va- rietisták kipróbálják a kapcsolatok különböző
vál­fajait. Férfiakkal, nőkkel. Mindenféle kombináció­ban, amit csak el
tudsz képzelni. A nyitott házassá­got, például. Mit gondolsz, miért akarjuk
legalizálni a születésszabályozást? Szeretnénk szabadon, féle­lem nélkül
szeretni.
- Ne akard megbotránkoztatni az új tagunkat, Flo! - avatkozott közbe
Amelia.
- Nem botránkoztam meg - jelentette ki Lau­ra. - De ilyen beszéddel senkit
sem fogtok meg­nyerni az ügyeteknek. A társadalom többi része a szabad
szerelmet a prostitúcióval, a családi dina­mika megmételyezésével társítja.
A kettő összefo­nódik.
- Maga „a családi dinamika megmételyezése” kifejezés a nők elnyomás
alatt tartásának egy má­sik módja - közölte Amelia. - A családi dinamika
csak akkor működik, ha van valaki - a nő -, akire ráhárul a gyereknevelés
és a háztartásvezetés rab­szolgamunkája. Ha felszabadítjuk az elméjét és az
energiáit, hogy sürgetőbb feladatokkal foglalkoz­hasson, a világ a feje
tetejére fog állni.
Noha Laura részben egyetértett ezzel, nem tudta megállni, hogy ne
vágjon vissza.
- Tiltakozom az ellen, hogy ugyanabban a mondatban rabszolgamunkának
titulálod a gyer­meknevelést. A gyerekeimben rengeteg örömömet lelem,
csodálatosak. - A szennyesük már nem an-- nyira, gondolta magában.
- Sok anya tagja a klubunknak - mondta Ame- lia. - A két gondolat nem
zárja ki egymást. Ben­nünket inkább az foglalkoztat, hogy biztosítsuk,
hogy az anyák határozhassák meg, hány gyermeket szeretnének, és milyen
 időkülönbséggel. Születés­szabályozást akarunk, amely felszabadítja a
gazda­sági erejüket.
A társalgás más irányba kanyarodott el, ötle­tek és kifejezések
kavarogtak és feleselgettek egy­másnak: társadalmi és erkölcsi elnyomás,
felsza­badítás, feminizmus.
Laura fejében már jóformán magától íródott a cikk.
- Ha érdekel, hogy a közegészségügyről írj, megvan nálam számodra a
tökéletes könyv - mondta Ame- lia, és keresgélni kezdett egy íróasztalon,
amelyen halmokban álltak a levelek és a jegyzetfüzetek. - Meg is van.
Amelia unszolására Laura elkísérte a Tizedik utcából nyíló
zsákutcában, a Patchin Place-en lévő lakásába. Tudta ugyan, hogy el kellene
indulnia ha­za, hogy nekiálljon a vacsorakészítésnek, de kíván­csi volt,
hogyan éli Amelia az övétől annyira külön­böző életét.
A lakás kicsi volt, de kényelmes a kandalló mellett álló hintaszékkel,
és a klub találkozóhelyé­hez hasonlóan színpompás.
Laura is igyekezett a saját lakását a könyvtár­ban kényelmessé tenni,
de a furcsa elrendezés - részben nyilvános tér, részben privát - meggátolta
az erőfeszítéseit, és ahogy összehasonlította ezzel a bájos otthonnal, úgy
érezte, hogy csúfosan meg­bukott. Ennek ellenére nem tudta nem
észrevenni, hogy a Patchin Place a mosogatónál található kézi szivattyúval
meg a fűtést és világítást ellátó, pénz­bedobós gázlángokkal még
modernizálásra szorul. Nekik legalább a könyvtári lakáson belül volt egy
különálló, tágas helyiségben lévő vécéjük. Megle­het, Laura
díszítőképességén lehet még fejleszteni, de egy árnyékszék nem igazán
szolgálná ezt a célt.
Elvette az Ameliától kapott könyvet, és az ölé­be tette a jegyzetfüzete
alá. Már célzott rá, hogy a tanulmányai részeként érdeklődik az iránt, hogy
Amelia munkájáról tudósítson, ami igaz is volt, még akkor is, ha inkább a
diplomamunkája rész­ének tekintette, hogy bennfentes pillantást vethes­sen a
klub hölgyeire.
- Mi késztetett arra, hogy orvostudományt ta­nulj? - tudakolta.
Amelia leült mellé a kanapéra, és karját a hát­támlára tette. A haja
természetesen göndörödött, a szoba száraz melegében a csigák kezdtek
kiszaba­dulni a hajkenőcs tartásából. Levette merev gallér­ját, és meglazította
a nyakkendőjét, majdnem úgy, ahogy Jack szokta, amikor hazatér. Ennek
ellenére nyilvánvalóan telt kebel duzzadt az ingblúza alatt, akárcsak a kor
szexszimbólumait megjelenítő raj­zokon szereplő Gibson lányok
valamelyikének. Kü­lönös keveréke a femininnek és a maszkulinnak.
- Azért döntöttem úgy, hogy orvos leszek, mert az apám és az öcsém hat
hónap különbséggel hastífuszban halt meg - válaszolta Amelia. - Nem
mintha valami ostoba elképzelésem lett volna ar­ról, hogy megmenthettem
volna őket - az egyetlen, ami megmenthette volna őket, ha a szennyvizet
nem a Hudson folyóba öntötték volna -, és attól kezdve egyedül kellett
gondoskodnom anyámról, ehhez pedig jövedelmező foglalkozásra volt
szük­ségem.
- Nagyon sajnálom. Szörnyű lehetett. - Egy pillanatig csendben ültek. -
Aznap, amikor abban a lakásban találkoztunk... A legtöbb látogatásod
olyan?
- Ó, az semmiség volt. Emlékszem, amikor or­vosgyakornokként egy
szülés levezetésére men­tem egy bérlakásba, a Hell’s Kitchen városnegyed­‐
be. Az asszony háta fel volt hólyagosodva, és rette­netes fájdalmaktól
szenvedett, mert láthatóan a férje részegen jött haza, és forró vizet öntött rá.
Alighogy ezt az asszony elmesélte nekem, megje­lent a pocsolyarészeg
fickó. Megpróbált nekem es­ni, de kitértem előle a folyosón, és egy jót
taszítot­tam rajta. Lelöktem a lépcsőn.
Laurának tátva maradt a szája. Bizonytalanul várt.
- És mi történt?
- Visszamentem, és világra segítettem a gyermekét. Kifelé menet lábon
rúgtam, amire át- kozódni kezdett, tehát kiderült, hogy nem öltem meg.
Nem mintha az olyan nagyon zavart volna.
- Komolyan?
Amelia hirtelen kimerültnek tűnt.
- Nem. Ez nem igaz. Hogy őszinte legyek, vi­gasztalhatatlan lettem volna,
ha megöltem volna. Elvégre orvos vagyok.
Az Amelia hangjában bujkáló mélabú arra késztette Laurát, hogy
minden erejével megvigasz­talja.
- Nagyon sok reménytelenséget láthatsz.
- Nem érzeleghetek emiatt. Az ember látja ezeket az anyákat a beteg
csecsemőikkel, miköz­ben óriási fatalizmus lobog a szemükben. Tudják,
hogy alighanem elveszítik azt a gyereket, ahogyan az utána következőt is.
Amikor először megjelenek náluk a nővérekkel, gyanakvóak az
indítékainkkal szemben, de amikor a csecsemőik egészségesek maradnak,
 gyarapodik a súlyuk, és nőni kezdenek, az ő bizalmuk is megnő irántunk.
Buzgókká válnak, hogy a kedvünkre tegyenek, és boldogan henceg­nek,
hogy mennyit fejlődtek.
- Megkérdezhetem, miért így öltözködsz? Azért, hogy a lakások férfilakói
ne háborgassanak, mialatt dolgozol?
Amelia elnevette magát.
- Nem. Azért, hogy a többi orvos ne háborgas­son, és nem úgy értve,
ahogyan feltételezed. Ha csipkés-fodros ruhákban mutatkozom,
lekezelően bánnak velem, és elutasítanak az elképzeléseimmel együtt.
Tehát hozzájuk hasonlóan öltözöm, amen-- nyire az még nem
szeméremsértő. Nemrégiben, amikor az egyik orvos - aki derék fickó
egyébként - a nővérekre panaszkodott nekem az alávalóan nőies
viselkedésük miatt, félbe kellett szakítanom, hogy megkérdezzem: „A
kolléga úr szerint én mifé­le szerzet vagyok?” Tágra nyílt a szeme, és eskü­‐
szöm, abban a pillanatban kezdett neki derengeni, hogy úgy beszélt velem,
mint a saját neme egyik tagjával. Boldogabb nem is lehettem volna.
Ráadá­sul kényelmesebb. - Felemelte a szoknyáját, és ki­nyújtotta az egyik
lábát. - Ha hordhatnék nadrágot, nem haboznék.
- Vagy egy zsákot, mint Henrietta.
- Akár azt is. De képzeld csak el, mennyire szúrhat! - tette hozzá
vigyorogva.
- Alighanem.
Kívülről halkan beszűrődött az utcácskában játszó gyerekek kiabálása,
emlékeztetve Laurát ar­ra, hogy most már valóban haza kell mennie.
- És te? - kérdezte Amelia.
- Mármint, hogy mit szeretek viselni? - Laura nem tudta megállni, hogy ne
tréfálkozzon.
- Nagyon vicces. Mihez akarsz kezdeni a dip­lomáddal?
- Ilyesmikről szeretnék írni, mint a te mun­kád, a változásokról, amelyeken a
város keresz­tülmegy. A változásokról, amelyeken a nők mennek keresztül.
- Akkor ez a megfelelő hely. Sehol sem találsz haladóbb embereket, mint
itt, Greenwich Village- ben. Ámbár már elkéstél. Hallottam, hogy valaki
„egy művész padlásszobája” címmel fizetős látoga­tásokat kezdett
szervezni egy lakásba a Washing­ton Square egyik mellékutcájában, azzal a
céllal, hogy a látogatókat és az északi városrész népségét a belvárosba
vonzza. Az egyik szobában egy festő­művész műtermét rendezte be, egy
 másikban pe­dig egy színésznő hálószobáját, és kellőképpen bo­hémnak
látszó embereket fogadott fel, hogy tegye­nek úgy, mintha festenének vagy
szerepet játsza­nának. Gondolom, ők százalékot kapnak a bevétel­ből.
- Ebből nagyszerű cikk lehetne.
- Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy bennfentes forrásnak vagyok
használva - közölte Amelia könnyedén. - Mesélj a családodról!
Laura becsukta a jegyzetfüzetét, és Amelia könyvével együtt bedugta
a tarisznyájába.
- Van egy lányom és egy fiam. A férjem egy regényt ír, de a közkönyvtárban
is dolgozik, ahol lakunk. - Gyorsan elmagyarázta a helyzetüket, és
örömmel látta, hogy Amelia arcán széles mosoly terül el.
- Abban a könyvtárnak nevezett monstrum­ban laksz? Ez egyszerűen
csodálatos! Szeretném egyszer megnézni.
- Természetesen, bármikor.
Zaj hallatszott fentről, valószínűleg a hálószo­bából, ezt a lépcsőn
lefelé trappolás követte, majd megjelent egy takaróba burkolózott csinos, de
kó­cos fiatal nő. Álmatag tekintettel nézett Ameliára.
- Nagyon későn jöttél haza.
Amelia bólintott.
- Te pedig egész idő alatt mélyen aludtál.
- Mi egyebet kellett volna tennem? - Közelebb húzódott, és lágy csókot
nyomott Amelia ajkára.
Laura természetesen tudta, hogy vannak nők, akik nőket szeretnek,
mint ahogy olyan férfiak is, akik férfiakat szeretnek, és hallott róla, hogy az
új sütetű bohémek között gyakoriak az ilyen párok.
Annak idején az egyetemen a hálótermében volt két lány, akikről az a
hír járta, hogy szeretők, és míg a többi diák már magától a gondolattól is az
undorának adott hangot, ő azon kapta magát, hogy az amerikaiirodalom-
órájuk alatt a párt bámulja, és azon tűnődik, milyen lehet egy nőbe
szerelmes­nek lenni.
De ez a csók! Laura fűzőjének halcsontjai a felsőtestébe vágtak,
miközben próbálta megemész­teni a találkozást. Ő sosem csókolta meg
Jacket mások előtt, ez álmában sem jutott volna eszébe. Ugyanakkor nem is
olyan régen engedte, hogy Jack a könyvtárban tegye magáévá - igaz, zárás
után -, ahol az izgalom, hogy lefülelhetik őket, még for­róbbá tette minden
érintésüket. Ő nem prűd, em­lékeztette magát.
 Akkor is, ez itt két nő, ami egyszerre tette a dolgot különösebbé és
ismerősebbé, mint gondolta volna.
Felpattant a kanapéról.
- Most már csakugyan mennem kell.
- Indulás előtt kérsz egy csésze teát? - kérdez­te Amelia. - Jessie szívesen
elkészíti neked.
Jessie ajakbiggyesztése másról árulkodott.
- Nem, köszönöm, nem kérek.
- Jessie, akkor nekem tedd fel a kannát, kér­lek!
Jessie kihúzta magát, és kiment. A belvárosban Laura nem volt igazán
elemében. Emlékeztetnie kellett magát, hogy riporter, és nem egy helyzet
résztvevője.
- Megdöbbentél? - kérdezte Amelia, miután Jessie kivonult a szobából.
- Egy kicsit, azt hiszem.
Amelia felállt, és az ajtóhoz kísérte Laurát.
- De azért egyszer majd én is szeretnék gye­rekeket. Bevallom, irigyellek
ezért. Hogy hívják a gyerekeidet?
- A fiú Harry. Ő tizenegy éves. Pearl hét. Jack- nek mostanában több gondja
akad a regényével, mint ahogy várta, úgyhogy esténként sokáig dolgo­zik
rajta. Reggel viszont már hatkor kelnie kell, hogy dolgozzon, és ez így
együtt nagyon sok. - Ös-- szevissza dadogott mindenféle sületlenséget, a
szá­ja megformálta a szavakat, mielőtt még végiggon­dolhatta volna a
jelentésüket. Amelia nyílt, sokat­mondó pillantást vetett rá.
Laura arca égett a szégyentől, amikor végre útnak indult.
 KILENCEDIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
- Azt szeretném megtudni, hogy az Antarktiszon hol él a pingvinek
legnagyobb populációja. Tudna segíteni?
A kérdés izgalomba hozta Sadie-t. Egy órával korábban kapta a hívást
a Bergben lévő asztalánál ülve, hogy be tudna-e ugrani az olvasószolgálat
egyik megbetegedett könyvtárosa helyett, ő pedig kapva kapott az
alkalmon. Claude egész nap bos-- szantotta a kiállítással kapcsolatos,
túlbuzgó kér­déseivel, és most rábízta, felügyelje egyedül a ter­met, mialatt ő
az olvasószolgálatnál áll helyt. Itt, a könyvtár katalógustermében úgy érezte
magát, mint egy delfin a vízben. Vagy esetleg, mint egy pingvin.
A pingvinekről kérdező olvasó földrajzköny­vek írója volt, aki gyakran
dolgozott a könyvtár­ban, és Sadie boldogan segített neki. Az író mögött egy
másik, viselőjének fontoskodó jelleget köl­csönző sötét öltönyös olvasó is
beszélni kezdett, de Sadie egy kurta „azonnal jövök önhöz is” mondat­tal
leállította. Megkerülte a pultot, és a pingvines olvasót odavezette a fal
mentén sorakozó megan-- nyi katalógusszekrény egyikéhez. A fiók
hangtala­nul csúszott ki, amikor kihúzta, és miközben vé­gignézte a
katalóguscédulákat, hangosan felolvasta a vonatkozó jelzeteket és címeket,
amelyeket a fér­fi lejegyzett a kérőlapokra.
A pult mögé visszatérve bedugta a kérőlapo­kat a pneumatikus csőbe.
- Odafent a nagy olvasóteremben tudja átven­ni a könyveket - mondta. - Az
én tippem az, hogy a helyes válasz a Veszély-szigetcsoport. Azt hiszem,
hozzávetőleg másfél millió pingvin él ott, és azok a súlyos úszó jégtáblák
óvják meg őket az emberi beavatkozástól, amelyek veszélyes
vállalkozássá teszik a hajók számára a kikötést.
Az olvasó hálás köszönetet mondott, és már indult is.
- Ejha! - A sorban várakozó férfi a pulthoz lé­pett. - Honnan tud ennyi
mindent a pingvinekről? - A száját kissé elhúzva beszélt, mintha
szarkaszti­kusnak szánná a kérdést.
- Ez a munkám.
- Már tudom, kihez kell fordulnom, ha látok egy pingvint errefelé totyogni.
- Biztosíthatom, hogy szívesebben tartózkod­nak a Tizennegyedik utcától
délre.
 A férfi elnevette magát, ami csúnya pillantá­sokat váltott ki a többi
olvasóból, Sadie-t azonban kicsit felvillanyozta. A könyvtárban nem a
humorá­ról volt ismert.
- Nos, önnek miben lehetek segítségére?
- A nevem Nick Adriano. Dr. Hooper tanács­adóként vont be a lopási ügy
kapcsán.
Sadie tudta, hogy az igazgató további bizton­sági embereket
alkalmazott, de az meg sem fordult a fejében, hogy egy tanácsadó is
közéjük fog tar­tozni. A férfi láthatóan az ötvenes évei elején járha­tott, a feje
búbján teljesen megkopaszodott, a haja kétoldalt is gyérült, de egészen
rövidre vágatta, mint aki nem vonja kétségbe, hogy a csatának csaknem
vége. A koponyája ívét szögletes áll ellen­súlyozta.
Sadie elkapta a pillantását, és rájött, hogy a férfi alighanem éppen
ugyanígy felméri őt. Nem mintha számított volna, de ma a kedvenc ruháját
vette fel, amelyet élénk rózsaszín alapon szirmot bontó, óriási
körömvirágok díszítettek, mivel tud­ta, hogy ötkor be fog nézni az
adományozók kok­télpartijára. Az órájára pillantott. Negyed hat volt - már
ott kellene lennie.
- Gondolom, a napló ellopása ügyében nyo­moz - mondta a hangját
lehalkítva.
- Igen. Van egy perce? - kérdezte a férfi.
- Itt végeztem, de lefelé indulok. Ha óhajtja, útközben beszélgethetünk. -
Kilépett a pult mögül Mr. Adriano mellé.
- Úgy hallottam, „Nincs nehéz válasz” Sadie- nek nevezik, és most már
értem, miért.
Sadie utálta ezt a nevet, olyan volt, mintha egy régi Broadway-
musicalből vették volna.
- Csupán arról van szó, hogy tudni kell, hol kezdjük, ami, feltételezem,
nagyon hasonlít ahhoz, amit maga csinál a munkája során.
- Mint például most is, amikor magával kez­dem.
- Ez így is van rendjén. Milyen kérdéseket vá­laszolhatok meg magának?
- Ez a könyv a raktárban volt, a ketrecben?
- Ez egy füzet, nem könyv. És igen, ott tartjuk a Berg-gyűjtemény
legnagyobb részét, mivel a je­lenlegi helyünket kinőttük, és a második
emeleten csak az év vége felé szerelnek be újabb, zárható
könyvszekrényeket. Nagy megkönnyebbülés lesz számomra, amikor
 minden a mi oltalmunk alatt áll majd, hiszen nyilvánvaló, hogy a raktár
nem biz­tonságos.
- Nyilvánvaló. Először azonban azokat kell alaposan megvizsgálnunk,
akiknek hozzáférésük van a gyűjteményhez, ahogyan azt bizonyára sejti
is. Mikor fedezte fel, hogy hiányzik?
- Pontosan egy héttel ezelőtt. Március tizen­harmadikán.
- Mi késztette rá, hogy megkeresse?
- Úgy volt, hogy kiállítjuk a közelgő, Örökzöld című kiállításunkon.
Azt terveztem, hogy dolgozni kezdek a napló leírásán, amelyet a
katalógusba szántam. Ideiglenesen megbízott kurátorként az én feladatom
biztosítani, hogy az előkészületek zök­kenőmentesen folyjanak, és
gondoskodnom kell arról, hogy ne érjenek bennünket meglepetések.
- Miféle meglepetések?
- Bármilyen sérülés, bármi, ami szokatlan. De nem volt sehol. - Az emlék,
hogy nem találja a do­bozában, visszahozta a tompa pánik érzését.
- Mikor látta utoljára bárki a Bergből?
- A kollégám, Claude néhány héttel az eltűné­se előtt kivette. De azt mondja,
hogy utána azonnal visszatette a helyére.
- És csak önnek és Claude-nak van hozzáféré­se a bezárt ketrechez?
- Marlene-en és az igazgatón kívül igen. Be­szélt már Claude-dal?
- Igen, tegnap.
Tehát nem vele kezdte, ahogyan azt korábban állította. Sadie várt, de
Mr. Adriano nem fejtette ki bővebben, mi volt a találkozón. Mi van, ha
Claude valami módon gyanúba keverte? Kitelik tőle, külö­nösen azután,
hogy nem ő kapta a kurátori pozíci­ót.
- Mit mondott?
- Segítőkész volt.
Sadie zokon vette, hogy nem tudja, pontosan mi a helyzet.
- Feltételezem, hogy az efféle ügyekben a munkatársak hajlamosak egymás
ellen fordulni. Biztosíthatom, hogy én nem fogok ilyesmire vete­medni.
Claude remek ember, de remélem, bármit mond is, azt fenntartással kezeli.
Túl sokat beszélt volna? Eltelt némi idő azóta, hogy férfi ilyen
figyelmesen nézett rá - a közel­múltban Claude, előtte pedig Phillip -, és Mr.
Adri- ano érdeklődése, még ha szakmai természetű volt is,
elbátortalanította.
- És ez pontosan miért is van így?
- Rövid ideig randevúztunk. Nos, nem egé­szen. Nem. Mindegy. - A szavak -
Sadie legnagyobb rémületére - enyhe angol akcentussal hagyták el a
száját. Az édesanyjánál fordult elő ugyanez, amikor ideges volt, és a dolog
modorossága mindig irritál­ta Sadie-t. Most mégis ugyanazt csinálja.
Soha többé nem hallja Pearl hangját. A gondo­lattól égni kezdett a
szeme.
- Ms. Donovan, jól érzi magát?
Sadie összeszedte magát.
- Múlt héten előléptettek - noha csak átmene­tileg -, őt pedig nem, és nem
lepne meg, ha nem a leggálánsabban nyilatkozna rólam. Biztosíthatom,
hogy a könyvtár nagyon fontos számomra. Nem ár­tanék neki soha, semmi
módon.
Úristen, úgy beszél, akár egy félkegyelmű. Túl sok ünnepélyes
kijelentést tesz, meg minden.
Elértek annak a teremnek az ajtajához, ahol a koktélpartit tartották. Dr.
Hooper alighanem már csodálkozik, hol lehet.
- Én megérkeztem az úti célomhoz, Mr. Adria- no, és sajnos most más
dolgom van. Természete­sen, ha szüksége van még valamire, munkaidőben
megtalál a Bergben.
- Meg akar szabadulni tőlem? - A férfi szája sarka ismét felfelé kunkorodott,
mintha mulatna. Mintha ez az egész csak vicc volna.
- Korántsem, de itt most muszáj megjelen­nem. Ezt a koktélpartit az
adományozók és a kurá­torok számára rendezzük, és megígértem dr.
Hoopernek, hogy részt veszek rajta.
- Akkor magával tartok.
Sadie habozott egy pillanatig, de aztán félre­állt, hogy a férfi
kinyithassa előtte az ajtót.
- Hát jó.
A teremben rengetegen álldogáltak, és nagyon meleg volt odabent.
Egy pincér jött arra, tálcáján borospoharakkal. Sadie és Mr. Adriano
elvettek egyet-egyet, belekortyoltak, és körülnéztek.
- Lát gyanúsítottakat? - kérdezte Sadie.
- Pillanatnyilag szerintem mindenki gyanúsí­tott. Mióta dolgozik a
könyvtárban?
- Nyolc éve. Maga mióta biztonsági tanács­adó?
A férfi mosolya lassan terült szét, mintha vis-- sza akarta volna fojtani.
- Öt éve. Előtte zsaru voltam a huszonhármas körzetben. Amikor nyugdíjba
vonultam, megalapí­tottam a saját biztonsági cégemet. Akkor vonnak be
minket, amikor valami félresiklik.
- Megkérdezhetem, jellemzően kik az ügyfe­lei?
- Olyan aukciósházak, mint például a Sot- heby’s, felső kategóriás
magánemberek, családok. Ilyesmik.
Sadie elismerően biccentett.
- Szóval diszkrét.
- Az vagyok.
- Az hasznos lesz ebben az ügyben. A könyv­tárak gyakorta hallgatnak róla,
hogy kirabolták őket, nehogy az adományozók és a kurátorok - a
poharával körbeintett a termen - megvonják a tá­mogatásukat. Ami sajnos
akadályozza az ellopott tárgy visszaszerzésének lehetőségét.
- Szóval maga azt mondja, választanunk kell, hogy megvédjük az
intézményt, vagy hogy kiderít­jük a műtárgy hollétét? Nem tehetjük meg
mind­kettőt?
Mielőtt Sadie válaszolhatott volna, dr. Hooper robogott oda hozzájuk,
s a nyomában ott kullogott Claude.
- Mr. Adriano, Sadie - üdvözölte őket dr. Hooper. - Van egy gondunk.
Az ajtóra mutatott, és mind kimentek utána a folyosóra. Az igazgató
körülnézett, mintha ellen­őrizné, magukban vannak-e.
- Újabb lopás történt.
- Mit loptak el, és honnan? - tudakolta Mr. Ad- riano. Kihúzta magát, a
szeme csillogott.
Sadie-re meredve Claude válaszolt.
- A skarlát betű egyik első kiadását. A ketrec­ből.
Dr. Hooper közelebb húzódott kis körükhöz.
- A Berg-gyűjtemény ketrecéből vitték el? - ismételte Sadie, miközben
forgott vele a világ.
Claude arca egészen szürke volt.
- Igen.
- De hát, amikor a polcrevíziót végeztük, még nem hiányzott.
- Akkor még nem; - Claude hadarva, egyre emeltebb hangon igyekezett
magyarázkodni. - Tegnap felhoztam a ketrecből, és az íróasztalomra
tettem, hogy átvizsgáljam a kiállításhoz. Mielőtt es­te hazaindultam, újból
 elzártam, esküszöm, de amikor ma délután újból lementem érte, nem volt
ott.
- Nem cseréltettük le a zárat? - tudakolta dr. Hooper.
- De igen - felelte Mr. Adriano.
Ami Marlene-t máris kizárta.
Dr. Hooper odafordult Claude-hoz.
- Attól tartok, Claude, mivel a maga kezében fordult meg utoljára,
korlátoznunk kell a hozzáfé­rését. Átmenetileg. Kérem, adja át a kulcsát!
Claude lesújtva kivette a zsebéből, és átadta.
Dr. Hooperen kívül immár Sadie maradt az egyetlen, aki
hozzáférhetett a ketrecben tárolt gyűjteményhez. Végső fokon ő volt a
felelős, hiszen a könyvlopások az ő kurátori őrizete alatt történ­tek meg. Ez
személyes ügy volt, olyan, mintha va­laki az otthonába tört volna be, és a
holmija között kutatott volna.
- Mekkora a lehetősége, hogy el akarják adni? - tudakolta dr. Hooper.
Sadie ragadta magához a szót.
- Valószínűleg jóval könnyebb eladni, mint a Virginia Woolf-naplót, ami
egyedülálló darab. A skarlát betű első kiadású példányai sokfelé kapha­‐
tóak.
- A becslése szerint mennyi lehet az értéke? - kérdezte Mr. Adriano.
- Tízezer dollár körül. - A szavak Sadie nyel­véhez tapadtak.
Dr. Hooper útjukra engedte őket, ő maga pe­dig bőszen összeszorított
szájjal visszatért a parti­ra. Claude zsebre dugott kézzel elsomfordált, ma­‐
gára hagyva Mr. Adrianót és Sadie-t.
- Mennyi tapasztalata van könyvritkaságok el­lopásának kinyomozásában? -
kérdezte Sadie.
- Volt dolgunk két ilyen esettel, de általában festményekkel vagy szobrokkal
foglalkozunk.
- Az nem ugyanaz.
- Nyilván nem.
- Maga szerint Claude is benne van?
A férfi megvonta a vállát.
- Jelen pillanatban nem tudnám megmondani. Magáról sem.
- Én ugyanúgy vissza akarom szerezni a tulaj­donunkat, mint maga.
- Kinek a tulajdonát?
Ezzel megfogta.
- A könyvtárét, természetesen.
Meg kellett értetnie a férfival, hogy egy könyv ugyanolyan fontos
lehet, mint egy Picasso. Hogy ezt nem elég tudni, érzelmileg is kötődni kell
hoz­zá.
- Ha nem bánja, szeretném megismertetni a Berg-gyűjteménnyel. Nincs
ellenére?
Mr. Adriano beleegyezett, és egyáltalán nem vonakodva, amit Sadie jó
jelnek vett. Miközben vé­gigballagtak a folyosón, megkérdezte:
- Milyen fajta könyveket szeret olvasni?
- A tényirodalmat szeretem. És a verseket.
Nos, ez meglepte Sadie-t. Arra számított, hogy a legújabb thriller
címét fogja hallani.
- Mely költők verseit?
- John Ashbery, Walt Whitman. „Sokat állj el­lent, s keveset
engedelmeskedj!”{2}
Sadie mosolyogva állt meg az ajtó előtt.
- Jöjjön velem!
A Bergbe lépve elővette a kulcstartóját, és be­dugta a kulcsot az egyik
üveges vitrin zárjába. Ki­emelt belőle egy könyvet és az üres asztalra he­‐
lyezte, felvette a kesztyűjét, aztán óvatosan végig­lapozta, míg megtalálta,
amit keresett.
- Ezt a Whitman-verset ismeri? Ti késő, gyér levelek.
- A Fűszálakból való.
- Itt van egy korai vázlat, amelyet saját kezű­leg írt. - Sadie kicsúsztatta a
védőborítójából, letet­te az asztalra, és félreállt, hogy a férfi megszemlél­‐
hesse.
A papírlapot helyenként barna foltok tarkítot­ták, mintha kávé
fröccsent volna rá.
Mr. Adriano közelebb hajolt.
- De ez nem egészen ugyanaz, mint amit ol­vastam.
- Pontosan. Ez teszi olyan különlegessé. Nyo­mon követhetjük Whitman
gondolkodási folyama­tát, hogy miként alakult ki a vers. Nézze a ceruzaje­‐
leket! - Úgy mutatott rájuk, hogy nem ért hozzá a papírhoz. - Odaírta a
jobb felső sarokba, hogy „vég­ső változat”, aztán ezt áthúzta. Több helyen
 is egé­szen más néhány sor, mint ami végül megjelent. Itt például a „Ti
sivár zászlócskák” kifejezést „Ti fakó zászlórudak”-ra változtatta.
- Az utolsó sor pedig ebben így hangzik: „A számomra legszívósabbak és
végsők.” - Sadie-re pil­lantott. - Hogy is van az igazi változat?
- A kiadott versben így hangzik: „Leghívebbek, legszívósabbak, a
végsők.”{3}
- Nekem ez jobban tetszik - jelentette ki a fér­fi.
- Nekem is.
- Még elgondolni is lenyűgöző, hogy annyi év­vel ezelőtt írta, miközben
üldögélt, és itta a kávéját.
- Mr. Adriano megcsóválta a fejét. - Képzelje csak el!
- Azt lehet mondani, hogy ez az emberi alko­tás egy hatékony megjelenési
módja. Ezek a foltok, szakadások és áthúzások a munka látható nyomai,
ahogyan a költő először papírra vetette a szavait, aztán módosította őket.
Némelyik kéziratot nézve a betűvetés változásaiból meg lehet állapítani,
mi­kor öntötte el a szerzőt a harag vagy a csalódott­ság. Egyik kedvenc
egyetemi mentorom, Ashton professzor mondogatta mindig, hogy ez híd,
amely az olvasót elvezeti a szerzőhöz, ami jóval többet nyújt, mint a
tartalom mechanikus értelmezése.
- Híd. Ez tetszik.
- Szóval már látja, ez miért annyira értékes. - Sadie óvatosan visszahelyezte
a lapot a védőborí­tóba. - Megérthetjük, hogyan jutott a költő innen oda,
hogyan választotta ki az egyes szavakat, miu­tán másokat mérlegelt és
elvetett.
Mr. Adriano körülpillantott.
- Tehát a Berg-gyűjteményben minden olyan, mint a Whitman-vázlat?
- Némelyik érdekesebb, mint a többi. Például. - Sadie benyúlt a legalsó
polcra, és elővette a hír­hedt macskamancsos papírvágó kést.
- Mi a...
Sadie elmagyarázta, az eredetét, és örömmel látta, hogy Mr. Adriano
elvigyorodik.
- Ezek az archív kéziratok fontosak - tette hozzá. - Még a könyvtár építése
idején keletkezett adminisztratív feljegyzések is létfontosságúak, ha meg
akarjuk érteni a történelmét. A történelmet olyan emberek írják, akiknek
hatalmukban áll dön­téseket hozni, és a jegyzeteik meg az írásaik felfe­dik a
 döntéshozás folyamatát. - Laura Lyonsra gondolt, aki elrejtette az életét.
Milyen ironikus, hogy Laura unokájának éppen az a kérészéletű do­log
biztosítja a megélhetését, amelyet ő a halála után megsemmisíttetett. - A
feljegyzéseket meg kell óvni.
Másnap délelőtt Sadie szünetet tartott a Berg-beli munkájában, és levitt két
gyümölcsöskosárkát Mr. Babenkóhoz a kötészetbe. Ahogy befordult a
folyo­sóra, észrevett egy ismerős alakot az ajtó előtt, aki éppen bekopogott.
Mr. Adriano.
- Simán be tud menni. - Mivel mindkét keze tele volt, a könyökével intett a
kilincs felé. - Nyitva van. Jazzt hallgat a walkmanjén, mialatt dolgozik,
úgyhogy nem hallja.
Mr. Babenko megörülve pillantott fel a mun­kájából, amikor beléptek,
és levette a fejhallgatóját.
- Sadie! És ráadásul ínyencfalatokkal. - Rámo- solygott Mr. Adrianóra. -
Természetesen a kosár­kákról beszéltem.
- Természetesen - válaszolta Mr. Adriano jó­kedvűen.
- Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
- Én csak baráti látogatásra jöttem - közölte Sadie. - Mr. Adriano
valószínűleg munkaügyben van itt. - Leült az asztalhoz, és majszolni kezdte
a gyümölcsöskosárkát. Mr. Adriano úgy nézte, mint­ha azt latolgatná,
kiküldje-e, de aztán visszafordí­totta a figyelmét Mr. Babenkóra, és kezet
nyújtott neki. A mozdulat közben megtorpant, amikor Mr. Babenko, arcán
bocsánatkérő kifejezéssel, előre­tartotta a tenyerét. Az ujjairól különböző
szaka­szokban hámlott a bőr, mintha áttetsző faforgácsok lettek volna.
- Foglalkozási ártalom - magyarázta az idő­sebbik férfi.
- Sajnálom. Milyen munkát végez? - tudakolta Mr. Adriano.
- Könyvkötést. 1965-ben kialakult egy allergi­ám, ami nem tágít tőlem. De
szerencsére a mun­kámban nem gátol.
Sadie elmosolyodott. Mr. Adriano nem tudta, hogy Mr. Babenko
imádott a kezeivel dicsekedni, hogy büszkélkedett velük, és hogy sok-sok
évvel ezelőtt nem volt hajlandó kesztyűt húzni, mond­ván, hogy gátolja a
tapintóérzékét.
- Mr. Babenko feladata, hogy feldolgozza a be­érkező új könyveket, és hogy
helyreállítsa azokat, amelyek megsérültek - mondta.
- Értem. - Mr. Adriano felvont szemöldökkel nézett rá, majd visszafordult a
könyvkötőhöz.
- Úgy tudom, ön hosszú ideje van itt, és arra gondoltam, talán feltehetnék
önnek néhány kér­dést.
- A könyvlopásokról van szó?
Mr. Adriano vetett egy pillantást Sadie-re, de folytatta.
- Dr. Hooper azt mondta, ön az épület nem hi­vatalos történésze, és hogy
még egy könyvet is írt róla.
- Maga írt egy könyvet? - Most Sadie-n volt a meglepődés sora. - Nem is
mondta soha.
- Egy gazdagon illusztrált könyv volt, még a hatvanas években írtam. Már
nem kapható. El is avult, mióta hozzáépítették az új raktárrészt a Bryant
Park alatt. Miben lehetek a segítségére, Mr. Adriano?
- Ms. Donovan adta az ihletet, aki tegnap lec­két adott nekem az archív
dokumentumok értéké­ről, és úgy döntöttem, végzek némi saját kutatást is.
Meglepve értesültem arról, hogy a könyvtárnak már a megnyitása idején is
volt házi detektívje.
- Feltételezem, egy bizonyos Mr. Gaillardra gondol - mondta Mr. Babenko.
Mr. Adriano elővett egy jegyzetfüzetet, és ad­dig lapozgatta, amíg
megtalálta a megfelelő oldalt.
- Igen. A délelőttöt azzal töltöttem, hogy írá­sos nyomokat kerestem a
könyvtárban történt esetleges korábbi könyvlopásokkal kapcsolatban,
hátha okulhatunk a múltból, és szerencsére Mr. Ga- illard információk
kincsesbányáját hagyta hátra. Összeállítottam egy listát az előző
lopásokról: mit vittek el, honnan, és vissza tudták-e szerezni őket.
Sadie szíve hangosan kalapált.
- És mit tudott meg? - kérdezte kiszáradt száj­jal.
- A legsúlyosabb egy sorozat volt, amely 1913-ban kezdődött.
Mr. Babenko Sadie felé intett.
- Akkoriban dolgozott itt a maga szuperinten­dánsa, igaz?
Sadie erőtlenül mosolygott.
- Azt hiszem.
- Ki az? - érdeklődött Mr. Adriano.
- Jómagam is végeztem némi kutatást, tudja. Az igazgató archívumában,
egy projekt miatt. - Ez­után elmagyarázta, hogy előző nap beszélt Mr. Ba-
benkónak arról, hogy a szuperintendáns volt az egyik gyanúsított.
- Mi volt a neve? - kérdezte Mr. Adriano.
- Jack. Jack Lyons.
- Az esszéíró Laura Lyons férje - egészítette ki Mr. Babenko.
Mr. Adriano bólintott.
- Hallottam a hölgyről, persze.
Sadie minden erejét bevetve igyekezett elte­relni a figyelmét.
- Az igazgató dossziéjában találtam egy kiegé­szítő megjegyzést is a
detektívtől, amelyben azt ál­lította, hogy a dolog jóformán úgy festett,
mintha a tolvaj „az égből pottyant volna le”.
- Érdekes. - Mr. Adriano lefirkantott valamit a jegyzetfüzetébe, aztán
lapozott egyet. - A jelek sze­rint a könyvtárból ellopott első tételek egyike
egy Tamerlán című könyv volt, Poe műve.
- A világban fennmaradt tíz példány egyike - közölte Mr. Babenko. - Sosem
került meg. Szörnyű veszteség.
- Mennyit érne ma? - kérdezte a detektív.
- Nemrégiben az egyik négyszázezer dollárért kelt el egy aukción -
jelentkezett szólásra Sadie.
Mr. Adriano hosszan füttyentett.
- Ezt nevezem! Mr. Gaillard jegyzetei említe­nek egy bizonyos Book Row-t.
Mi az?
- Nagyjából az 1890-es és az 1960-as évek kö­zött a Negyedik sugárúton,
mindjárt a Union Square-nél egy helyen zsúfolódott össze egy csomó
könyvesbolt, ezt nevezték Book Row-nak, vagyis a Könyvárusok sorának
- adta meg a felvilágosítást Mr. Babenko. - Napjainkban a
könyvritkaságokkal foglalkozó boltok Manhattan környékén vannak
elszórva. Lehet, hogy maradt egy-kettő a Book Row-n, és a leghíresebbek
egyike, a Strand a Broadway és a Tizenkettedik utca sarkán áll, de az
állandóan emelkedő bérleti díjak a legtöbbet el- kényszerítették onnan.
- Összeállítottam azoknak az antikváriumok­nak a listáját is, amelyekre azt a
címkét ragasztot­ták, hogy a múltban előszeretettel vásároltak meg lopott
köteteket; vetne rá egy pillantást? - Megmu­tatta Mr. Babenkónak az oldalt
a jegyzetfüzetében. - Kíváncsi vagyok, megakad-e valamelyiken a sze­me,
ahol el lehetne kezdeni a keresést.
Mr. Babenko megvizsgálta a listát, és kipipálta öt könyvesbolt nevét.
- Ez mind csak szóbeszéd, természetesen, de a könyves világ kicsiny, és
gyorsan terjednek benne a hírek.
- Köszönöm - mondta Mr. Adriano. - Ki fogom vizsgálni.
 Miután elment, Sadie félretolta a tányért a megmaradt érintetlen
gyümölcsöskosárkával - már nem volt éhes.
 TIZEDIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
Sadie ruhákkal körülvéve ült a padló közepén Lon- nie vendégszobájában -
ahol az édesanyja lakott -, és valami mutatós darabot keresett, amit
felvehet­ne. Amikor a csengetésre senki sem nyitott ajtót, a saját kulcsát
használva bement, mivel tudta, hogy az édesanyjuk holmiját tartalmazó
számos doboz, amelyeket a halála után pakoltak össze az Üdvhad­sereg
számára, egymásra halmozva ott áll az egyik sarokban. Ám a keresgélés
tempója csikorogva le­fékeződött, amikor Sadie az utolsó doboz legalján
rábukkant az édesanyja műanyag zsákokban őr­zött menyasszonyi ruháira.
Az első egy krémszínű ruha volt, a hozzá való fodros rátétes blézerrel.
Ezt viselte a Sadie és Lon- nie édesapjával tartott esküvőjén. A másodikat
ak­kor, amikor a gyűlöletes Donnal kötött házasságot, ez egy ötvenes évek
stílusában készült fehér se­lyemruha volt, amely a térdéig sem ért. Az
esküvő utáni, szerény ünnepi vacsorán Sadie Lonnie-val együtt nézte,
ahogy újdonsült mostohaapjuk vélet­lenül leöntötte vörösborral a ruha
derékrészét, miközben lármás pohárköszöntőjét mondta. Sadie
végigsimított a mostanra már rózsaszínűvé fakult folton.
Milyen furcsa, hogy Pearl ennyi éven át meg­őrizte őket! Ez
homlokegyenest az ellenkezője volt annak, amit Sadie-nek tanácsolt, hogy
még azon a napon, amikor aláírja a válási papírokat, vigye be a
menyasszonyi ruháját a bizományiba.
„Nem akarom, hogy lásd, valahányszor kinyi­tod a szekrényed ajtaját,
Sadie. Vegyél magadnak az árán valami csinosát!”
Vett is: talált egy szűkített derekú, bő szok­nyás, türkizkék koktélruhát,
amiben remekül lehet pörögni a táncparketten. Nem mintha egyszer is
pörgött volna benne, de amikor felvette, úgy érez­te, hogy lehetne belőle
olyan nő, aki megteszi. Az a ruha indította el a használtruha-boltokban
vásár­lás útján - ezek a keresgélések egész szombatokat vettek igénybe, ami
jó volt, mert különben egész nap azon töprengett volna, hogy vajon Phillip
mi­ben mesterkedik, és kivel. Valahányszor felvette a legújabb
szerzeményét, az emberek a ruháról kér­dezgették, és nem az életéről. Úgy
vélte, számára ez egyfajta páncél.
 Pearl nem sok mindent őrzött meg az évek so­rán. Nem voltak levelek,
sem fényképekkel teli al­bumok. Csupán néhány ruha, köztük a menyasszo­‐
nyi ruhák, de egyik sem felelt meg Sadie elképzelé­sének.
- De szép!
Nem hallotta, amikor Valentina és Robin ha­zaérkeztek. Valentina
megölelte, Robin pedig az ajtóból nézte őket.
- Lonnie és LuAnn ma délutánra hívta ide az Üdvhadsereget, hogy vigyék
el ezeket - mondta Robin. - Jó lesz úgy, vagy szóljak nekik, hogy jöjje­nek
később?
- Nem szükséges. - Sadie mosolyogva nézte, ahogy Valentina megtapogat
egy hosszú rojtokban végződő, fekete kendőt. - Régen a nagymamád
folyton ezt hordta.
Valentina kuncogva átvetette vékonyka vállán.
- De nem éppen erre gondoltam. - Sadie fel­sóhajtott.
Robin leült az ágyra.
- Mit keresel?
- Valami puccosat, amiben úgy nézek ki, mint­ha gazdag lennék.
Sadie rávette Mr. Adrianót, engedje, hogy ő járja végig a listáján
megjelölt antikváriumokat, hátha valamelyikben ki tudja szimatolni A
skarlát betűt. Mr. Adriano először elvetette az ötletet, de ő meggyőzte, hogy
ebben az esetben okvetlenül szükség van a könyvritkaságokkal kapcsolatos
tu­dására. Különben is, a férfiról túlságosan lerí, hogy exzsaru, mutatott rá,
és ezt Mr. Adriano sem ta­gadhatta. Amikor továbbra is habozott, Sadie
meg­fenyegette, hogy akár a támogatásával, akár anél­kül, mindenképpen
megteszi, mert nem bírja elvi­selni a gondolatot, hogy csak tétlenül üljön itt.
Mr. Adriano vonakodva bár, de beleegyezett, hogy próbálják meg. Feltéve,
hogy engedélyt kapnak rá dr. Hoopertől.
Könyvritkaságok gyűjtőjének kellett kinéznie, ha sikerre akarta vinni
a nyomozást, és a saját ru­hái közül ennek egyik sem felelt meg. Azt
remélte, hogy az édesanyja dobozaiban talál majd egy se­lyemblúzt vagy
egy szép blézert, amit felvehet.
- Tudom már! - Valentina felpattant, és eltűnt. Egy perc múlva visszatért, és
úgy tartott két karján átvetve jó néhány, vállfákon lógó ruhát, mintha egy
menyasszonyt emelne át a küszöbön. - Próbáld fel ezeket!
Ledobta az ágyra valamennyit.
- Valentina, ezek édesanyád ruhái - korholta Robin.
- Üzleti úton van. Nem fogja érdekelni. Rajta, próbáld fel ezt! - Feltartott
egy kétsoros, karma­zsinvörös blézert, amelyhez egy széles fekete öv is
járt.
Kis korához képest Valentinának jó szeme volt az öltözködéshez. A
hosszított szabású blézer szé­pen rásimult Sadie csípőjére, és az anyaga meg
a kidolgozása kiváló minőségű volt. Sadie kihúzta magát, és belenézett a
szekrényajtó belső oldalára szerelt, egész alakos tükörbe. Egyáltalán nem
rossz.
- Kell fölé még egy réteg. Van valami, ami jó lehetne?
Valentina úgy támasztotta az ujját az állához, mint egy eladónő a
Saksben.
- Mit szólnál egy sálhoz? Tonnaszám van belő­lük.
Együttes erővel találtak egy mintás selyemsá­lat, amely kiemelte a
blézer színét. Amikor Sadie a nyaka köré tekerte, Valentina nevetve
tapsikolt.
- Már csak egy csinos fülbevalóra és egy nyak­láncra van szükséged, és
készen is vagy - jelentette ki Robin.
- Tudom is, gyere velem! - rikkantotta Valen­tina.
Átmentek a fő hálószobába, ahol Valentina be­letúrt az édesanyja
ékszeres dobozába.
- Óvatosan, Valentina! - Robin felállt, és finom mozdulattal kivett egy
gyöngy nyakláncot meg egy pár hozzá illő fülbevalót. - Ezekhez mit
szólsz? - Odalépett Sadie-hez, és a kezébe helyezte a fülbe­valót, majd a
nyakára illesztette a gyöngyöt.
Sadie betette a fülbevalót, és megfordulva ügyetlenül pukedlizett
sugárzó arcú közönsége előtt.
- Megacsini vagy - állapította meg Valentina.
- Nagyon szép - visszhangozta Robin.
- Mi a csuda folyik itt?
Lonnie állt az ajtóban, műtősruhában. LuAnn közvetlenül mögötte,
vállán egy fényes, kézipog-- gyász méretű táska.
- Itthon van a mami! - kiáltotta Valentina, és odaszaladt az édesanyjához.
Sadie körülpillantott, azzal a szemmel nézve a szobát, ahogyan Lonnie
és LuAnn láthatta: a kirá- molás után üresen tátongó gardróbot, a nyitott ék­‐
szerdobozt, és mindennek a közepén saját magát LuAnn blézerében és
gyöngysorában.
 Lonnie és LuAnn összenézett; aztán Lonnie bosszúsan a gardróbra
pillantott.
- Hol vannak LuAnn ruhái? Mit műveltek ti itt?
- Sajnálom - jelentkezett szólásra Sadie. - Át­néztem anya holmijait, mert
szükségem volt vala­mi menő öltözékre, de mindegyik negyven évvel
ezelőtt volt divatban, és aztán valahogyan itt kötöt­tünk ki.
Valentina, megérezve az apja lehangoltságát, sietett megmagyarázni a
helyzetet.
- Mami ruhái a nagyi szobájában vannak, mert ott kezdtük. Hát nem csinos
Sadie néni?
LuAnn elmosolyodott, de a tekintetében fá­radtság ült. Nem csoda, az
utóbbi napokban ide- oda utazott, és nyilván már alig várta, hogy hos-- szan
ejtőzhessen a fürdőkádban.
- Bizony nagyon csinos. És nincs semmi baj. Bármikor keresgélhettek a
gardróbomban.
- Gyere, Valentina, tegyünk mindent a helyé­re! - javasolta Robin. Valentina
felpattant, és Lu- Ann is kiment utánuk a szobából.
Sadie levette a blézert, felakasztotta, és köz­ben kisimítgatta a gallérját.
A sálat rákanyarította az akasztóra, az ékszereket pedig visszatette a do­‐
bozba. Lonnie még előzőleg elvette LuAnntől a tás­káját, és elkezdett
kipakolni belőle. Ettől a feleség iránti egyszerű gesztustól ellágyult Sadie
szíve.
- Ne haragudj ezért, Lonnie! Én tényleg csak anya holmiját akartam átnézni.
- Van valami, amit szívesen megtartanál közü­lük? A napokban meg is
akartalak kérdezni.
- Viccelsz? Az ellentmondana mindannak, amit ő képviselt. Emlékszel,
hogy apa ruháit már egy héttel a halála után kidobta?
Pearl ezt azon a napon tette meg, amikor raj­takapta Sadie-t, hogy az
apja kedvenc bőrkabátjába burkolózva zokog a gardróbja padlóján. Pearl
nem azért szabadult meg a ruháktól, hogy őt büntesse, Sadie tudta jól,
hanem azért, hogy ne maradjanak tárgyak, amelyek fölött szomorkodni
lehet. Mind­össze azt akarta, hogy a gyerekei boldogok legye­nek, és ez nem
hagyott teret a bánatnak.
- Igen. Emlékszel, mit sütött az apa temetését követő napon? - kérdezte
Lonnie.
 Sadie lelki szemei előtt egy szempillantás alatt megjelent a
konyhapulton trónoló, toronymagas torta.
- Persze. Olyan volt, mint egy őrült hétemele­tes csokoládétorta, amilyet az
ember normál kö­rülmények között egy születésnapi zsúrra sütne.
Lonnie elnevette magát.
- Dupla csokis. Megettem három szeletet, az­tán hánytam. Azóta hozzá sem
nyúltam az ilyen­hez.
- Mindig azt mondta, hogy azért szeret sütni, mert az tudományos
tevékenység, és ha a megfele­lő hozzávalókat a megfelelő időben és
sorrendben adod hozzá, akkor nem ronthatod el. - Sadie felsó­hajtott. -
Hiányzik.
Lonnie válla megroskadt.
- Jól vagy, bátyó?
- Igen. Nekem is hiányzik. És hosszú volt a mai nap a munkában.
Sadie leült az ágy szélére, és újból felsóhajtott.
- Nekem is.
Ettől Lonnie elnevette magát.
- Ne nevess! A könyvtárosoknak is lehetnek rossz napjaik. Talán nem
annyira, mint amikor a műszakod alatt hal meg valaki, de akkor is.
- Vagyis valaki túl hangosan beszélt? - Lonnie ismét vigyorgott; Sadie
szerette, amikor a bátyja ugratta.
- Ami azt illeti, valaki ellopott egy újabb köny­vet a Berg-gyűjteményből.
Lonnie betette LuAnn táskáját a gardróbba, és leült Sadie mellé az
ágyra.
- Egy újabbat? Hogyan?
- Még nem tudjuk.
- Ezt sajnálattal hallom.
- Felfogadtak egy biztonsági tanácsadót, re­mélhetőleg ő majd a dolog
végére jár.
- Ha te is beszállsz, akkor egészen biztos. Mi­lyen fogadtatásra találtak a
hírlevelek az igazgató­nál?
Sadie legszívesebben sírva fakadt volna attól, hogy az elmúlt hét
eseményei dacára Lonnie emlé­kezett az ő munkahelyi ügyeinek apró
részleteire.
- Érdekli, de valami többet akar.
- És továbbra sem tudja, hogy rokonságban állsz Laura Lyonsszal?
 - Egy könyvlopás gyanúsítottjával? Nem. És nem is tervezem, hogy
elárulom neki. Elolvastam azt a kevés interjút, amelyet Laura Lyons adott,
és mindegyikben nyersen visszautasítja, hogy a New York-i életéről
beszéljen. Történt itt valami. Ki aka­rom deríteni, hogy mi, ahogyan az
eltűnt könyve­ket is meg akarom találni.
LuAnn, miután elküldte Robint és Valentinát a parkba, visszatért,
karján egy nyalábnyival a ruhái közül. Sadie elmagyarázta, mihez kell az
öltözék, és megemlítette a detektívkedés részét is, hogy még
hivatalosabbnak tűnjön a dolog.
LuAnn bólintott.
- Értem. Az a blézer jól áll neked, egyébként. Olyan vagy benne, mint egy
könyvmoly. - Jót neve­tett a saját viccén, ami Sadie-t is nevetésre ingerel­te.
- Lonnie, légy szíves, készíts nekünk egy kis te­át!
Miután Lonnie kiment, Sadie és LuAnn elkezd­tek mindent
visszaakasztani a gardróbba.
- Hogy van Valentina? - kérdezte Sadie. - Hogy viseli anyám halálát?
- Az utóbbi pár napban nem voltam itthon, de amikor a lefekvési ideje körül
felhívtam, sírósabb volt a szokottnál, kérdezgetett, hogy hová ment a
nagyi, beszélgetni akart arról a reggelről, amikor felfedeztük, hogy
meghalt. Sokként érte, de azért jól viseli. - LuAnn elhallgatott, arcára
révedező ki­fejezés ült ki. - Emlékszem, még kicsi voltam, ami­kor a
szüleim egyszer közölték velünk, hogy el kell altatniuk a kutyánkat. Max
egy nagy, öreg vadász­kutya volt, már reuma gyötörte, és nyáladzott, de
nagyon aranyos természete volt. Elvitték az állat­orvoshoz, és amikor
hazajöttek, zaklatottak voltak, én pedig nem igazán értettem, miért.
- Azt hitted, úgy értették, hogy Max csak al­szik?
- Pontosan. De a veszteség még akkor sem érintett meg ugyanúgy, ahogyan
őket, miután el­magyarázták, miről van szó. Addig még sosem lát­tam
apámat sírni. Persze, most visszatekintve ér­tem, hogy a kutya a közös
életük kezdetének részét képezte, és nagyon sok mindent képviselt. És
mivel engem előtte sosem ért veszteség, nem fogtam fel, mivel jár.
Sadie nagyon is értette, mit akar mondani Lu- Ann.
- Az első alkalom után, amikor meghal valaki, akit szerettünk, a többi
hatványozottan fájdalmas lesz, mivel tudjuk, milyen nehéz kiheverni a
vesz­teséget.
- Így van. Ezt próbáltam megmagyarázni Lon- nie-nak a hétvégén, de nem
értette. Tudtam, hogy te meg fogod érteni.
Sadie nem először érzett hálát amiatt, hogy Valentinának ilyen
édesanyja van, amilyen LuAnn, aki hajlandó leásni az érzelmek mélyére,
hogy megvizsgálja, mit rejt a felszín. Pearl erre sosem volt hajlandó. És
mégis mindig kemény volt, min­denre képes, egy igazi túlélő. De vajon
mitől?
- És te hogy vagy? - kérdezte LuAnn, félbe­szakítva a gondolatait.
- Jól. Csak nyugtalanít, ami a könyvtárban tör­ténik, aggódom az eltűnt
könyvek miatt.
- Hogyan áll Claude a helyzethez? Még mindig duzzog, amiért dobtad?
- Esküszöm, minden alkalmat megragadsz, hogy szóba hozd -
méltatlankodott Sadie, és meg- legyintette LuAnnt. A sógornője akkora
izgalomba jött, amikor Sadie bevallotta neki a lopott csókot, hogy az már
kicsit elkedvetlenítette. Mintha Sadie jelenlétét az otthonukban
betolakodásnak tekinte­né, őt pedig a magányos nagynéninek, aki minden­‐
be beleüti az orrát - például a szekrényeikbe és aki talán ezek után végre
távozik, és élni kezdi a saját életét. - Nem volt nagy ügy, és már amúgy is
vége. Hála istennek, mert most a főnöke vagyok. Eléggé kínos.
LuAnn szeretettel nézett rá, szája mosolyra húzódott.
- Ha te mondod.
- Folyvást mesélem neked, hogy a könyvtár­ban igazi playboy hírében áll;
nekem sikerült meg­úsznom. Különben is olyan leszek, mint a nagy­anyám:
független irodalmár nő.
- Ez jó döntés - felelte LuAnn gyengéden. - Feltéve, hogy nem azért veted
bele magad a mun­kába, hogy ezáltal elkerülj valami mást.
- Például? - Sadie érezte, hogy feltámad ben­ne a védekező ösztön.
- Például azt a tényt, hogy édesanyád most halt meg.
Sadie megveregette a térdét, és felállt az ágy­ról.
- Most már csakugyan mennem kell. Ne ag­gódj, jól vagyok.
Ahogy Sadie lefelé ment a barna homokkő ház lép­csőjén, észrevette Robint
és Valentinát az utca túl­oldalán lévő játszótéren. Valentina három másik
kislánnyal játszott a mászókán, és vidáman intege­tett neki. Ahelyett, hogy
hazaindult volna, Sadie le­ült Robin mellé az egyik szilfa alatt álló padra.
A fejével Valentina felé intett.
- Boldognak látszik. Minden rendben van ve­le?
 Robin bólintott.
- Kicsit megijedt, hogy valami rosszat tett, de elmagyaráztam neki, hogy
senki sem haragszik rá, és nincs semmi baj.
Nézték a játszadozó gyerekeket.
- Mennyi ideje laksz New Yorkban? - kérdezte Sadie.
- Tavaly költöztem ide Massachusettsből. Arra gondoltam, bébiszitterkedem
kicsit, mielőtt eldön- töm, mihez kezdjek az életemmel.
- Mik jöhetnek számításba?
- Nem is tudom. Talán valami divattal kapcso­latos. Te világéletedben
könyvtáros akartál lenni?
- Igen. Imádtam a gimnáziumi könyvtáro­somat, mérhetetlenül felnéztem rá.
Robin a Sadie lábánál heverő szatyorra muta­tott.
- Megléptél a zsákmánnyal?
- Bizony.
- Ide nézzetek! - Valentina a lábát felrúgva kézenállásba lendült, majd, hátát
úgy görbítve meg, mintha nem is volna gerince, kezét a magasba emelve,
a talpára érkezett meg. - Ez gyerekjáték.
- Csodálatos! - tapsikolt Sadie. - Még egyszer, hajlékony kislány!
Valentina egy pillanatig várt, előbb felkészült.
- Figyelj oda, hogy a földet nézd, amikor át­fordulsz - tanácsolta Robin. -
Szépen csináltad. Kérsz sárgarépát?
Robin benyúlt a táskájába, és elővett egy ré­padarabokkal megtöltött
műanyag dobozt. Valen­tina egy szálat rágcsálva nekidőlt Sadie-nek, és
egyik karját a nyaka köré fonta.
- Robin azt mondta, a nagymama halála miatt viselkedik furcsán az összes
felnőtt - közölte.
Sadie hálás pillantást vetett Robinra, és köze­lebb húzta magához
Valentinát.
- Azt hiszem, ez így van. Néha, miután valaki meghal, az itt maradók
furcsán viselkedhetnek, mert hiányzik nekik.
- Anyukád nagyon aranyos volt - mondta Ro­bin.
Sadie felvonta az egyik szemöldökét.
- Nem tudom, pont ezt a szót használnám-e. De azt kívánom, bár kedvesebb
lettem volna hozzá azon az utolsó estén.
- Ne aggódj, Sadie néni! - Valentina Sadie homlokának támasztotta a
sajátját. Frissen mosott ruha illatát árasztotta. - Visszamentem hozzá, hogy
 jó éjszakát kívánjak. A nagyi izgatott volt, de ami­kor mondtam neki, hogy
nincs semmi baj, elmoso­lyodott, és azt mondta, ő tudja az igazságot az
ello­pott tamburinról, de egy léleknek sem árulta el. Azt mondta, jól tud
titkot tartani.
Sadie hátrahúzódva tanulmányozta az unoka­húgát.
- Miről tudta az igazságot?
- Az ellopott tamburinról.
A kislány zöldségeket beszélt. Pearl nem ját­szott semmilyen
hangszeren; Sadie édesapjának volt egyedül zenei tehetsége a családban. És
Sadie nem emlékezett elheverő tamburinokra.
- Te is hallottad ezt? - fordult oda Sadie Ro- binhoz, aki a fejét rázta.
- Akkor éppen a konyhában raktam rendet. Te ki tudsz hámozni ebből
valamit?
Sadie a fejét rázta, és Valentina szemébe né­zett.
- Tamburin? Biztos vagy benne, hogy a nagyi tamburint mondott?
Ahogy ismételgette a szót, az egyszeriben ér­telmet nyert. Az
édesanyja nem valamiféle hang­szerről beszélt.
- Azt hiszem, azt akarta mondani, hogy „Tamerlán”. Ez ismerősen hangzik?
- Aha - felelte Valentina.
- Azt is megmondta, ki lopta el a Tamerlánt?
Valentina kifújta a frufruját a szeméből.
- Az édesapja.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
New York, 1914
- De apa megígérte!
Harry erőszakos sírása belehasított a lakás csend­jébe. Laura alig tudta
megállni, hogy meg ne fojtsa.
- Harry. Elég legyen!
- De én gyakorolni akarom a labdadobálást!
Legalább a hangját lehalkította elfogadható hangerőre, úgyhogy Laura
vett egy nagy lélegzetet, és újra megpróbálta.
- Édesapád elfoglalt, dolgozik, nekem pedig találkozóm van a
témavezetőmmel az egyetemen. Várnod kell.
- De a fiúk kicsúfolnak, ha nem tudok jól dob­ni.
- Kik? Kik csúfolnak ki?
- A fiúk.
Eddig olyan jól megvolt, Laura sajnálta volna, ha elveszítené ingatag
társadalmi helyzetét az is­kolában.
- Rendben, húsz percem van. Játsszunk mi ketten egy gyors meccset?
Harry kelletlenül beleegyezett. Minden sport­tal kapcsolatos dolgot
szívesebben csinált az apjá­val - ehhez nem fért kétség.
Amikor Harry kicsi volt, sokkal jobban igé­nyelte az édesanyját, mint
Pearl. Állandóan vágyta Laura figyelmét, és egymás után tette fel neki a
kérdéseket. Olyan sokat beszélgettek, hogy a nap végére gyakran teljesen
kifáradt a hangja. A témák változtak, ahogy Harry egyre idősebb lett, ám a
kérdések ugyanolyan gyakorisággal érkeztek: Mi­ért költöztek be vidékről
New Yorkba? Hány em­ber él New Yorkban? Építhet-e lombházat a könyv­‐
tár mögött lévő park valamelyik fáján? Miért kol­dult az a nő a könyvtár
lépcsőjén?
Amikor Laura és Jack vitatkoztak, Harry több­ször is félbeszakította
őket, mintha meg akarta volna védeni őket egymástól. Őrjítő volt, Jack gya­‐
korta végül ráordított Harryre, hogy hallgasson már el, és beküldte a
szobájába. Amikor Laura ké­sőbb bement hozzá, az ágyában találta, a
takarója alá bújva szopta az ujját.
- Érzékeny kisfiú - mondta Jacknek. - Óvato­san kell bánnunk vele.
Laura kiment Harryvel. A Bryant Park fölött finom köd szállongott,
rátelepedett a padokra meg a sétányokra, és feketére színezte a fák kérgét.
Az általában ott sétálgatók nélkül a park kissé baljós­nak tűnt. Jack azt
mesélte nekik, hogy a könyvtár alatt lévő földterület az előző század első
felében a szegények temetője volt. Miután a csontokat a Har­lem folyón
leúsztatták a Ward-szigetre, a megürült helyen egy óriási víztározót
építettek. Azt is elme­sélte, hogy a régi víztározó egyik-másik kőfalát be­‐
építették a könyvtár alapjába. Laura azon tűnődött, hogy vajon a köveket a
temetőből ásták-e ki, és el- ámult azon, hogy miként rakódtak egymásra a
tör­ténelem rétegei az idők során. Vajon egy napon a könyvtár fehér
márványfalai egy még impozán- sabb épületet tartanak majd? Nehéz volt
elképzelni valamit, ami még a New York-i Közkönyvtárnál is impozánsabb.
Miközben Harryvel dobálták egymásnak a labdát, gondolatai
visszatértek ahhoz, aminek a Patchin Place-en volt tanúja. Valami oknál
fogva a Jessie és Amelia közötti fizikai érintkezés jobban emésztette, mint a
Polly Holladay vendéglője fölött tartott összejövetelen megvitatott radikális
ügyek és álláspontok. A bőbeszédűen és szenvedélyes hangon elmondott
szavakat és mondatokat össze sem lehetett hasonlítani a két nő ajkának
gyors összeérésével. Az nyugtalanítóan fizikai volt, a testi érintésnek olyan
módja, amelyet Laura nem egé­szen tudott felfogni.
Harry egyik dobásánál ügyetlenkedett, s a fia cukkolta emiatt. - Így
kell tartanod a kezed, anya. Tessék, próbáld meg újra!
Megpróbálta, és ezúttal szándékosan vétette el. A fia a fizikai
képességeit sajnos inkább az ő csa­ládjától örökölte, nem Jackétől, és
bátorítani sze­rette volna.
- Neked ez sokkal jobban megy, mint nekem - mondta. - Próbáld meg még
egyszer, hátha most jól el tudom kapni.
Ezúttal elkapta, és Harry úgy megéljenezte a sikerét, mintha a La
Manche csatornát úszta volna át. Imádta a fiát. Szívből örült neki, hogy
fokozato­san levetkőzi a szégyenlős félszegségét. Az utóbbi időben ő is több
barátról beszélt, akárcsak Pearl, amikor a vacsoraasztalnál elmesélték a
napjukat, bár Pearl időről időre meglepte Laurát azzal, hogy rosszkedvűen
és duzzogva visszahúzódott. Laura tudta, hogy hiányzik neki az édesanyja
állandó ott­honléte, még ha ezt szavakban nem is tudta kifeje­zésre juttatni.
Nem pótolta Laurát az édesanyja, bármennyire elkényeztette is őket. De hát
nem jár neki élet a könyvtár falain kívül is? Élete virágjá­ban van, tele
energiával. Nem így igazságos?
A nap leszálltával csökkent a hőmérséklet, ezért visszaterelte Harryt
az épületbe. A lakásban mindkettőjüknek vajas kenyeret kent, aztán elin­dult
a felsővárosba, a Columbiára.
Wakeman professzor az íróasztala mögött ül­ve várt rá.
- Késett. - Jól látható megvetéssel nézett az órájára.
Laura elnézést kért, de aztán nyomban a tárgyra tért.
- Úgy gondoltam, érdekes lehetne, ha a dip­lomamunkámban mélyreható
portrét írnék Max Eastmanről, a belvárosi A tömegek magazin főszer­‐
kesztőjéről és a feleségéről, Idáról. Talán emlék­szik, némileg bajba
kerültek, amikor a házasságkö­tésükkor a hölgy úgy döntött, hogy
megtartja a le­ánynevét. Még a postaládájukra is kitette.
Wakeman professzor úgy nézett rá, mintha egy bombát húzott volna
elő a tarisznyájából.
- Emlékszem rá. Elég nagy felbolydulást kel­tett.
- A sajtó kigúnyolta őket, azt mondták, hogy az asszony a „Mrs.” titulust a
rabszolgaság jelképé­nek tekinti. Még a szerkesztőnek írt levelek is kel­‐
lemetlen és gyalázkodó hangvételűek voltak. - La­ura elővett néhányat,
melyeket a földszinti szer­kesztőségi archívumból ásott elő. - Valamennyit
férfiak írták, akik azt állították, hogy egy efféle gondolat a válások és
egyéb botrányos viselkedé­sek tömegét fogja elszabadítani. Szeretnék
további kutatást végezni az ügyben.
- Ez már lerágott csont. Nincs benne több. - Ennek ellenére felvette a tollát,
és firkantott vala­mit a könyökénél lévő jegyzettömbre. Miközben itatóst
tett rá, Laura megpillantotta a szavakat: Eastman - lehetséges cikkötlet.
Eddig megvolna.
Az első szemeszter folyamán Laura többször is észrevette, hogy
időnként egyes hallgatói cikkek, amelyeket Wakeman professzor rövid úton
eluta­sított, az ő neve alatt bukkantak fel valamelyik új­ságban. Hogy
bebiztosítsa, megkapja a diploma­munkájához a vágyott témát, Laura úgy
döntött, előbb egy érdektelen ötletet dob be, hogy elterelje a figyelmét.
Várt.
- Még valami? - tudakolta Wakeman profes-- szor.
- Nos, mit szólna valamihez a Heterodoxia Klubról?
Wakeman ásított.
- Micsoda borzalmas név!
- Ok egy női csoport, akik kéthetente jönnek össze Greenwich Village-ben,
és haladó szellemisé­gű ügyeket vitatnak meg.
- Nevetséges név egy női klub számára. Hete- rodoxia? Olyan, mintha
túlzott buzgalommal igye­keznének intellektuálisnak tűnni, ha engem kér­‐
dez.
- Szerintem érdemes rá, hogy cikk szülessen róla.
- Nos, jól van - mondta végül Wakeman. - Ír­hat erről a témától. De ne
próbáljon semmiféle al- párisággal sokkolni!
Két héttel később újra elment a klubba, és La­ura részt vett a második
összejövetelén. Ezúttal nem formális beszédek hangzottak el, hanem meg­‐
kértek minden nőt, álljon fel, ismertesse röviden a hátterét, és foglalja
össze, mi vonzotta ide, hogy a klub tagja legyen. A történetek nagyon
különböző­ek voltak, a származások elbűvölőek - volt, aki egy Maine
állambeli elszigetelt tanyaházból érkezett, más egy, a Hudson folyóra néző,
roskatag kúriából, volt, akinek kiskorában sosem jutott elegendő en­nivaló,
másnak gazdag, elkényeztetett gyerekkora volt -, végül valamiképpen
mégis itt kötöttek ki, és nem egy közös ügy egyesítette őket, hanem egy­‐
szerűen az a lehetőség, hogy itt kimondhatták, amit gondoltak, anélkül,
hogy el kelljen viselniük a férjük vagy az apjuk rosszallását. Ezek a nők
rend­kívüli mértékben különböztek egymástól, de egye­sítette őket a vágyuk,
hogy elérjenek valamit, hogy legyőzzék a nemükkel szembeni
diszkriminációt. Az egyik szünetben Laura elbújt egy üres gyűléste­rembe,
és lefirkantott néhány jegyzetet, amelyeket aztán a tarisznyája legmélyére
süllyesztett.
Amelia ismét meghívta teázni a Patchin Place- re, és Laura ismét
elfogadta a meghívást, de ezúttal nem jött zavarba, amikor Jessie
előbukkant a hátsó szobából, és karját lazán Amelia nyaka köré fonva, újból
szájon csókolta. Tudomásul vette, hogy itt, Greenwich Village-ben a
megrögzött hagyományok megdőlnek és módosulnak, és hogy az a két férfi,
aki meghitt közelségben áll a sarkon, lehet, hogy két barát, de az is lehet,
hogy szeretők, és nincs ez­zel semmi gond.
Jack, miután aznap késő este bemászott az ágyba, kérdezte a
Heterodoxia Klub gyűléséről. La­urának minden vágya az volt, hogy
visszaaludhas­son, de az utóbbi időben sosem értek rá beszélget­ni.
Megdörgölte a szemét, és leküzdötte a készte­tést, hogy összegömbölyödjön
a paplan alatt.
- Furcsa bemenni a belvárosba - válaszolta. - Olyan érzés, mintha valami
európai városba láto­gatnék el, ha érted, mire gondolok. Más szokások,
más gondok, teljesen ismeretlen az egész.
- Találkoztál azzal az iskolatársaddal, akit a szüleidnél szóba hoztál?
- Dr. Potter. Igen, ott volt.
- Érdekes, nem emlékszem, hogy korábban valaha is említetted volna a
nevét.
Laura énjének egyik része szeretett volna mindent elmondani Jacknek
Ameliáról, mint ahogy Wakeman professzorról és a házon kívüli élete
egyik-másik nagy formátumú szereplőjéről mesélt is neki, de túl nehéz lett
volna. Érezte, hogy Jack túl sok szempontból ellentmondásosnak találná, és
ha ő magyarázkodásba fogna, végül kihagyna valami fontosat, vagy nem a
megfelelő dolgot emelné ki. Nem akart Ameliáról beszélgetni.
- Néhány évvel felettem járt, alig ismertem. - Magához húzta Jacket. -
Sajnálom, hogy ezzel az itteni őrülettel kell bajlódnod. Úgy értem, a lopá­‐
 sokkal.
- Semmi gond. Te viszont, el kell ismernem, boldognak látszol. - Kicsit
elcsuklott a hangja, de Laura túl fáradt volt a további kérdezősködéshez.
- Azt hiszem, az vagyok.
Azzal kimerülten a fal felé fordult, és azonnal mély álomba merült.
- Mrs. Lyons.
Laura megtorpant, ahogy Mr. Gaillard közeledett felé a könyvtárhoz vezető
lépcsőn. Annyira bele­merült a gondolataiba, miközben próbált frappáns első
bekezdést találni a feladatául kapott könyvkri­tikához, hogy nem vette észre
az oroszlánok lábá-
nál álldogáló detektívet. Gyorsan körülpillantott, ott van-e a koldusasszony,
de nem látta sehol, és ez alighanem így volt a legjobb.
- Igen, Mr. Gaillard?
- Válthatnánk pár szót?
Ezek szerint várt rá.
- A férjem jelenlétében kell beszélnie velem? - kérdezte. Szerda lévén
Jacknek most a főmérnök­kel volt megbeszélése. - Befelé tartok, és
biztosan elő tudom keríteni magának.
- Nem, asszonyom. Azt reméltem, nyugodtan beszélgethetek önnel, de
négyszemközt. Erre tes­sék.
Betessékelte a férfi az épületbe, és felvezette az első emeletre, a
kurátorok termébe. Egyik végén magas papírhalmokkal megrakott, hosszú
asztal állt közvetlenül egy bronzcsillár alatt, amelyet egy sereg, kaján
vigyorú, ijesztő kinézetű szatír díszí­tett. A terem mind a négy sarkát egy-
egy híres személy mellszobra foglalta el: Alexander Hamil- toné,
Washington Irvingé, John Jacob Astoré és vé­gül Joseph Green Cogswellé.
Amikor Laura meg­kérdezte Jacktől, hogy ki a csuda az utolsó, a férje
büszkén tájékoztatta, hogy Cogswell volt az Astor Könyvtár{4} első
szuperintendánsa még az előző évszázad közepén.
Szörnyen nagy helyiség volt ahhoz, hogy vala­ki ott dolgozzon,
alapvetően a kurátorok összejö­veteleinek helyszínéül szánták.
- Nincs rendes irodája? - kérdezte Mr. Ga- illardot. - Biztosra veszem, hogy
a férjem tud ma­gának biztosítani egyet, ha szeretné.
- Éppen most fáradnak azzal, hogy kijelölje­nek nekem egyet. Ez átmeneti,
ámbár határozottan hozzá tudnék szokni. - A terem középpontjában álló,
 nagy méretű, krémszínű márványkandalló felé intett, amelynek a
párkányára egy Thomas Jeffer- son-idézetet véstek.
- Az egész könyvtár figyelemre méltó hely. Ál­landóan mondom is a
gyerekeknek, hogy ebből semmit sem szabad természetesnek venniük.
- Ezzel messzemenőkig egyetértek.
A detektív az asztal egyik végén álló szék felé intett.
- Sajnos jól szervezett könyvtolvaj bandák ga­rázdálkodnak New Yorkban,
amelyeknek városunk becses kincseire fáj a foguk. Megteszek minden tő­‐
lem telhetőt, hogy rájöjjek, miért éppen a mi köny­veink tünedeznek el.
Gyanítom, hogy a mi tolva­junk művelt, és valami módon be tud jutni a
rak­tárba. Valaki, aki csökevényes ismeretekkel bír azt illetően, hogy
hogyan kell megbecsülni egy könyv értékét.
- Miért csökevényes?
- Mert egyiknek olyat választott, amely túl ér­tékes ahhoz, hogy
könnyűszerrel el lehessen adni.
- A Tamerlán?
A detektív bólintott.
- Hacsak nem arról van szó, hogy valami gyűj­tő a magángyűjteménye
számára akarja megsze­rezni. Sajnos ez is előfordul, és ilyen esetekben a
könyvek örökre elvesznek. - Előrehajolt. - Csupán három embernek van
kulcsa oda, ahol a Tamerlánt őrizték: a könyvritkaságok könyvtárosának,
nekem és az ön férjének.
Laura nyelt egyet.
- Feltehetek egy meglehetősen kényes kér­dést, Mrs. Lyons?
- Természetesen, és örömmel segítek, aho­gyan csak tudok. Hamarosan
azonban fel kell men­nem a lakásba, mert megéheznek a gyerekeim.
- Nem tartom fel sokáig. Az a kérdésem, hogy vannak-e a családjuknak
anyagi gondjai?
Furcsa fordulatot vett a beszélgetés.
- Egyáltalán nincsenek. Tökéletesen rendben vagyunk. Nagy segítség, hogy
az álláshoz jár a la­kás. Igazán szerencsésnek tartjuk magunkat.
- Csakugyan?
Jobb lesz nyíltan beszélni, döntötte el Laura. Kerüljön felszínre, bármi
legyen is az.
- Az jár a fejében, hogy nem a férjem felelős-e az ellopott könyvekért?
 A detektív nem válaszolt, csak nézett, míg vé­gül elviselhetetlenné vált
a csend.
- Az igazat megvallva, zokon veszem ezt a kö­vetkeztetést. Mr. Lyons
nagyra tartja a könyveket, és soha nem venne el egyet sem illetéktelenül.
Sőt, éppen a saját könyvét írja.
- Milyen zsánerű könyvet ír Mr. Lyons? - tu­dakolta Mr. Gaillard.
Jack olyan régen dolgozott már rajta, hogy La­ura már nem is tudta
biztosan, miről szól.
- Regényt. Komolyan, észszerűtlennek tartom, hogy errefelé tapogatózik. A
férjem kiváló jellem.
- Eltűnt négy könyv, Mrs. Lyons. Jelen pilla­natban valamennyi utat végig
kell járnom.
Négy könyv? Jack csak kettőről tett említést: a Fűszálakról és a
Tamerlánról.
Mr. Gaillard így folytatta:
- A könyvtár valamennyi kijáratához őröket állítottunk, akik ellenőrzik
minden bejövő és ki­menő táskáját. A könyvritkaságokat elzárták, és a
könyvritkaságok termében állandóan két könyvtá­ros van jelen. Ennek
ellenére továbbra is eltüne­deznek a könyvek. Rá kell jönnöm az okára.
- Ez természetes.
- Ezért kutatjuk át jelen pillanatban az önök lakását is.
- Micsoda? - Eszébe jutott, hogy a detektív ott állomásozott a könyvtár
előtt, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy belépjen. - Hol vannak a
gyerekeim? És Jack?
- Harry és Pearl lent vannak a gyerekkönyv­tárban, az ottani könyvtáros
felügyeletére bízva. Mr. Lyons a lakásban tartózkodik.
Laura kiviharzott a teremből, csak úgy suho­gott a szoknyája, a
detektív mögötte, lementek a földszintre, és fel a kis lépcsőn a félemeletre.
Jack unott ábrázattal a karfának támaszkodott. Amikor meglátta a felfelé
igyekvő feleségét, nyomában a detektívvel, felegyenesedett.
- Elnézést kérek emiatt, édesem - mondta. - Már csaknem végeztek.
Ő és Mr. Gaillard úgy ráztak kezet, mint két bridzspartner, nem mint
gyanúsított és rendőr. A detektív az egyik egyenruhás zsarura pillantott, aki
alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Semmit sem találtunk, uram - jelentette.
- Köszönöm a türelmüket és az együttműkö­désüket. - Azzal Mr. Gaillard és
az emberei távoz­tak.
Laura csak akkor szólalt meg, amikor már bent voltak a lakásukban.
- Nos, mesélj! Mi folyik itt, Jack? De ezúttal az igazat akarom hallani.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
New York, 1914
Laura szobáról szobára haladva rendet rakott a la­kásukban, és ismét saját
képére alakította a detek­tív embereinek tolakodó kutatása után. A gyerekek
már hazaszökdécseltek, és eltűntek a szobáikban.
Jack szorosan a nyomában járt.
- Nem értem. Most azt követeled, hogy mond­jam meg, mi folyik itt? Ha
több időt töltenél itthon, talán már tudnád is.
Laura a helyére taszította a férje íróasztali székét, és hátraperdült.
- Mr. Gaillard bevitt az irodájába, kérdéseket tett fel nekem, majd közölte,
hogy éppen átkutatják a lakásunkat. Megalázó volt.
- Teljes körű jóváhagyást adtam neki, mivel nincs rejtegetnivalóm. Csak a
munkájukat végzik.
- Azt mondta, négy könyvet loptak el. Te ket­tőről beszéltél.
- Ismétlem, ha többet lennél itthon, alighanem megemlítettem volna.
- Mik tűntek el?
- További két első kiadás. Nem olyan értéke­sek, mint a Tamerlán. Úgy
tűnik, a tolvaj tanult a hibájából. - Jack összefonta a karját. - Elvették a
kulcsomat, amivel nincs semmi bajom, mert így lát­ják majd, hogy nem
tettem semmi rosszat. Most pedig, ha végeztél a kihallgatásommal,
szeretnék visszatérni a regényemhez.
- Szóval haragszol rám, mert nem vagyok itt­hon, miközben te naponta
órákat töltesz a köny­veddel. Nem látod, mennyire igazságtalan ez?
- Te anya vagy. Mire számítottál?
- Te pedig apa, az nem számít? - Eszébe jutott az a hideg nap, amikor
labdázott Harryvel, hogy szeretetteljes emléket teremtett a fiuknak az
újabb csalódás helyett. - Mostanában többet vagy lent az alagsori
szobádban, mint idefent.
- Az az egyetlen hely, ahol ezek nélkül a figye­lemelterelések nélkül tudok
dolgozni.
Harry kidugta a fejét a szobájából.
- Csendben leszek, ígérem! Nem hangosko­dom többet.
- Nem, Harry, nem rólad van szó - nyugtatta meg Laura.
- Laura?
Az édesanyja hangja szállt fel a lépcső aljából.
- Figyelemelterelések - suttogta Jack. - Amer­re csak nézek. Neked kellene
itt lenned, nem neki.
Laura rá sem hederített.
- Anya, gyere fel, kérlek!
Az édesanyja, egyik kezével a korláton, bi­zonytalanul megállt a
legfelső lépcsőfokon. Perzsa báránybundát viselt, derekán széles masnival,
em­lékeztetve a hidegre, amely az utóbbi napokban beborította a várost.
- Minden rendben?
- Persze. A gyerekek a szobájukban vannak, a vacsora a jégszekrényben.
Jack épp menni készült. - Nem nézett a férjére.
Miután Jack távozott, Laura édesanyja lerázta magáról a bundáját.
- Fáradtnak látszol, drágám. - Megsimogatta a lánya arcát.
Laura megfogta a kezét, és gyengéden meg­csókolta - a gyűrűsujját
csak egy arany jegygyűrű díszítette. Nem beszéltek az áldozathozataláról;
Laura nem bírta volna elviselni.
- Gondolom, most kicsit nehezebb az élet - folytatta az édesanyja. - De
szeretném, ha tudnád, hogy csodállak azért, amit próbálsz elérni.
- A „próbálok” a kulcsszó. Eddig nem sok si­kerrel.
- Ő jó ember. Ezzel tisztában vagy, ugye? Na­gyon szeret téged.
Laura akaratlanul is eltűnődött azon, hogy mi lehetett volna, ha a
megismerkedésükkor nem nyűgözte volna le annyira Jack kifogástalan
megje­lenése és sármja. Csakugyan szereti őt, ez igaz, de az
önmegvalósításra irányuló, egymásnak ellent­mondó igényeik nem igazán
illenek össze; olyanok, mint két léggömb, amelyeket egy kis dobozba
gyömöszöltek be.
Az édesanyja csupán szerelmet várt az élettől, és noha önmagának
nem sikerült elérnie, gondos­kodott róla, hogy Laura megvalósítsa ezt a célt.
De milyen áron? És ami még rosszabb: vajon hasonló bizonytalanságot ad
majd tovább ő is a lányának? Egyszerűen annyira beletemetkezik a
mindenna­pos gondokba, hogy képtelen egy lépést hátralép­ve, világosan
látni a saját szülői elfogultságát.
Miután az édesanyja gondjaira bízta a gyere­keket, Laura nekiállt,
hogy megírja a diplomamun­kája piszkozatát. Az első bekezdés egy jó
félórát vett igénybe, a következő oldalak azonban gyor­sabban jöttek a
tollára, bár még csak erősen vázla­tos formában. Majd később szerkeszti
meg a szö­veget, és csiszolja a stílust, mint egy szobrász, aki nem agyaggal,
hanem szavakkal dolgozik. Ha már papírra tudott vetni valamit, abba képes
lesz életet lehelni. Nagyon sok a tudósítanivaló, nagyon sok az olyan
esemény, amelyeket a nagy újságokban meg sem említenek. Be fogja
bizonyítani Wakeman pro­fesszornak, hogy egy „női történet” is, ahogyan
elő­szeretettel hívja ezeket, hatást gyakorolhat a tör­ténelemre.
Két órával később Laura belekarolt Ameliába, miközben felkaptattak
az Ötödik sugárút és a Ki­lencedik utca sarkán álló egyik takaros, barna ho­‐
mokkő ház lépcsőjén. Amelia meghívta egy szalon­ba, amelyről azt mesélte,
hogy a bohémek első számú gyülekezőhelye. Odabent a társalgóban minden
fehérlett - a kandallópárkány fehér már­ványból volt, a fából készült
tárgyakat fehérre fes­tették, fehérek voltak a bársonyszékek és a selyem­‐
függönyök, és a padlón fehér medvebőr terpeszke­dett. A látvány egyszerre
keltett romlatlan és meg­döbbentő hatást.
- Ki lakik itt? - kérdezte Laura. - Olyan, mint­ha hóviharban volnánk.
Amelia elnevette magát.
- Mabel Dodge két éve jött vissza a városba Európából, és elhatározta, hogy
összeszedi azokat az embereket, akik szükségesek számára ahhoz, hogy
„robbanást idézzen elő New York életében”, ahogyan fogalmazott.
Minden héten szalont tart száz fő számára, amely összehozza azokat, akik
fel akarják rázni a dolgokat. - A helyiség lüktetett az energiától és a
nevetéstől, éles ellentétben azokkal a vacsorapartikkal, amelyeket Laura
szülei adtak a felsővárosban, amikor még tehetősek voltak, és ahol csupán
a halk, dallamos hangokat tűrték meg.
Amelia finoman a vendégekre mutatott.
- A nők némelyikével, például Elizabeth Gur- ley Flynn-nel és Emma
Goldmannel már találkoztál a Heterodoxia Klub gyűlésein. A kandallónál
az ott Alfred Stieglitz. Max Eastman, A tömegek főszer­kesztője ott áll, a
felesége, Ida mellett.
Laurának mosolyognia kellett.
- Pontosan tudom, mire gondolsz - mondta Amelia.
- Mire gondolok?
- Hogy teljesen normálisnak látszanak.
Laura elnevette magát. A sajtóban megjelent megannyi gúnyolódó
cikk után úgy álltak ott egy­más mellett, a koktéljukat kortyolgatva, mint
bár­melyik másik fiatal házaspár, mintha mi sem tör­tént volna. Mintha az
egész nem is számítana.
- Gyanítom, én is teljesen normálisnak lát­szom - válaszolta vállat vonva.
- Ne becsüld alá magad, mostanában te is a bohémek társaságában forogsz.
- Riporterként vagyok itt. Hogy tudósítsak, nem azért, hogy a társaságban
forogjak.
- Értem. - Amelia játékosan meglökte Laura vállát a magáéval. - Küldetésed
van.
- Ez az igazság. Olyan sok mindenről szeret­nék írni, hogy alig bírom. A
világ változik, és én ott akarok lenni, amikor történik, és mindent le aka­‐
rok írni.
- Imádom a lelkesedésedet, Laura. Saját ma­gamra emlékeztetsz, amikor
elkezdtem az orvos­tudománnyal foglalkozni.
- De te sokkal erősebb vagy, mint én. Tudom, hogy még sokat kell
tanulnom.
- Ne légy ilyen szigorú magadhoz! Itt vagy, nem?
- Micsoda? Hogy koktélokat iszogassak?
- Ha valami veszélyesre vágysz, össze tudom hozni. - Amelia állta Laura
tekintetét.
- Efelől nincs kétségem.
A közelükben egy nő kilöttyentette a pezsgő­jét, megtörve ezzel a
pillanatot. A társaságában lé­vő férfi egy zsebkendővel itatgatta a foltot,
aztán elvezette a nőt.
- Nos, mesélj, pontosan mi az elképzelésed? - kérdezte Amelia. - Úgy tűnik,
valami nagyobb horderejű, mint holmi napi cikk a Kotyogás számá­ra.
- Nagyon vicces. A mi álújságunk címe Kiko­tyogás. És igen, be kell
vallanom, hogy ez a mozga­lom, ami itt zajlik, jobb lenne egy hosszabb,
kiemelt cikk témájának. „Az új nő.” Rengeteg dolog van, amiről
tudósítani kellene.
- Csak arra vigyázz, hogy a klubról ne írj! Ne felejtsd el, hogy ami ott
elhangzik, az szigorúan bi­zalmas.
- Természetesen.
A tudattól, hogy Amelia mindazt, amit elért, a szabályok
megszegésével és a határok feszegeté- sével érte el, Laura egy kicsit
kevésbé érezte feszé­lyezve magát, amiért a klubról ír, főleg, hogy a cikk
csak iskolai használatra készült. Nem említette meg, hogy találkozott
néhány taggal egy kávéra, hogy kérdéseket tegyen fel nekik az
összejövetele­ken kifejtett véleményükkel és heves érzelmeikkel
kapcsolatban. Mivel nyíltan nem jegyzetelhetett, ez segített neki
kiegészíteni az egymással vetélkedő álláspontokat.
Ezek egyikén éppen hangosan vitatkozott egy csoport, akik a csapos
mellett álltak - Amelia és Laura rá vártak, hogy keverjen nekik egy italt.
- Ne hagyják, hogy a férfiak rászedjék önöket! - A beszélő ironikus módon
egy magas, már-már nyakigláb férfi volt, akinek sűrű, göndör haja a
homlokába hullott, és az álla annyira előreugrott, hogy az már a
jóképűsége rovására ment. Beszéd közben hadonászott a karjával,
veszélyeztetve a köré gyűltek italának épségét. - Nagyon tetszik ne­kik az
új nő, az, amelyik felneveli a gyermekeiket, tisztán tartja a házukat, és
aztán mindegyikük számára elérhetővé teszik magukat, kiszélesítve ezzel
a férfiak vadászmezejét.
A körülötte állók közül néhány nő levegő után kapkodott.
Amelia előrelépett.
- Akkor ezek a „férfiak”, ahogyan nevezi őket, dacára annak, hogy ön is az,
tévesen értelmezik az új nő fogalmát. Az új nő azok számára teszi magát
elérhetővé, akiket ő választ, nem feltétlenül mind­egyikük számára. És még
ennél is fontosabb, hogy nemcsak szexuális hatalmat követelnek, meg
akar­ják ragadni a gazdasági hatalmat is.
A férfi kihúzta magát.
- Csakugyan?
- Igen. És a férfiak fenyegetve érzik magukat ettől. Tudja, míg szexuális
hatalom bőven van, a gazdasági hatalom változatlan. Ha mi többet ve­‐
szünk el belőle, önöknek kevesebb jut.
- Megállja a helyét a logikája. Nagy élvezet egyenlő ellenféllel találkozni. -
Kezet nyújtott. - Frank Tannenbaum vagyok. Egy szavamat se hig-- gye
el, én csak az ördög ügyvédjének a szerepét játszom. Készen kell állnunk
arra, hogy ellentáma­dásba lendüljünk.
- Dr. Amelia Potter. - Amelia szeme felcsillant.
- Dr. Potter, hát persze. Nagyon örülök. - Mr. Tannenbaum felemelte a
poharát. - Engedje meg, hogy ismét feltegyem az ördögszarvamat: a nők,
fogják mondani a felsővárosiak, az erkölcsileg he­lyes dolgok védelmezői.
Ők tartanak meg bennün­ket, többieket az egyenes úton. Ha a nők ledobják
ezeket a béklyókat, nem ítélik ezzel kudarcra a ci­vilizációt?
- Az, hogy valakinek férje és gyermeke van, még nem teszi erkölcsössé.
Többféleképpen is le­het élni, nem csak a férfi, feleség és porontyok fel­‐
állásban - fejtegette Amelia. - Ideje kitágítanunk a háztartásról alkotott
nézeteinket, és ideje ledob­nunk a nemi alapon történő elnyomás béklyóit.
Dolgozhatok, lehet egy gyerekem, és azt szerethe­tek, akit akarok.
Akárcsak ön.
Laura, néhány másik nővel együtt, bátorítóan bólogatott. Ő is ezt
akarta. Nos, az „azt szerethetek, akit akarok” részt nem. De a „dolgozó és
gyereket nevelő” részt okvetlenül.
- Nyugtalanok és energikusak vagyunk, és nem hátrálunk meg - jött
lendületbe Amelia. - Le­gyen szó akár a szavazati jogról vagy az elérhető
születésszabályozási módszerekről, vagy a jogról, hogy a házasság
kötelékein kívül is szeretkezhes­sünk.
Mr. Tannenbaum hátravetette a fejét, és felne­vetett.
- Imádom ezt a nőt.
További vendégek érkeztek, így a vita meg­szakadt.
- Ki ez? - érdeklődött Laura.
- Frank Tannenbaum még fiatalkorában ván­dorolt ki Ausztriából, és a
Columbiára járt. Ezen a télen tiltakozó gyűléseket szervez a szegények
számára.
Laura olvasott az újságban az esténkénti tilta­kozásokról: öt-hatszáz
férfi vonul végig az utcákon egy-egy templomhoz, ahol ételt és szállást
követel­nek.
- Pontosan mit akarnak bebizonyítani?
- Amikor elutasítják őket? Hogy a klérus nem törődik igazán a
munkanélküliekkel, és hogy szív­telenek.
- Szörnyen fiatalnak néz ki ahhoz, hogy tilta­kozó meneteket vezessen.
- Huszonegy éves.
Érdekes, hogy Amelia tudja a pontos korát.
- Téged láthatóan lenyűgözött.
- Született vezető. És okos, ahogyan magad is láthattad. Mialatt mi
bevackoljuk magunkat az ágyunkba ezen a kiváltképp kemény télen, ő az
ut­cákon menetel, hogy felhívja a figyelmet az igaz­ságtalanságokra.
- Miért nem látlak téged is vele felvonulni? - ugratta Laura.
- Ha akarod, ma este felvonulok. - Ameliának csillogott a szeme. -
Mehetünk együtt. A Rutgers Square-en találkoznak, és a West Broadwayn
 lévő Szent Alfonz-templomhoz mennek. Arról írhatsz a Kotyogásba.
Laurának el kellett ismernie, hogy ez tényleg jó téma volna a holnapi
tudósítás- és írásórához. A többi hallgató egyike sem menne ki felvonulni
egy ilyen hideg téli estén, ha nem muszáj. Ez egyértel­műen be fogja
bizonyítani Wakeman professzor­nak, hogy van olyan jó, mint a férfiak.
Ráadásul nem szívesen vált volna meg Amelia társaságától.
Felhajtotta az italát, s közben arra gondolt, bár hosszú bugyogót
viselne a szoknyája alatt.
- Nosza!
Ránézésre már több mint ötszáz férfi gyűlt össze az East Broadwayből
nyíló, ék alakú területen a Lower East Side negyedben, mire Amelia és
Laura megérkezett a tüntetésre. Csapkodta a szél a szok­nyájukat, miközben
Amelia átvezette Laurát az ut­ca túloldalára, ahol behúzódtak egy kapualj
mene­dékébe.
- Biztos vagy benne, hogy ez biztonságos? - aggódott Laura. Még sosem
volt kint az utcán söté­tedés után Jack nélkül; két, együtt sétáló nő több
figyelmet vonzott, mint amennyi ínyére volt.
- Járj emelt fővel, és ne teremts senkivel szemkontaktust. Itt jön. - Amelia
Frank felé muta­tott, aki nagy léptekkel átvágott a tömegen, felhú-
zódzkodott az egyik lámpaoszlop talapzatára, és fél kézzel tartotta meg
magát. A reflektorként rávilágí­tó lámpa fénye megcsillant fekete haján.
Hogy mi­ért nem visel kalapot egy ilyen hideg estén, azt La­ura fel nem
foghatta. A férfi kiabálni kezdett, hogy felkeltse az egybegyűltek
figyelmét, és kisvártatva valamennyi fej feléje fordult.
A tömeg elnémult.
- Tudom, hogy sokaknak közületek nincs munkája - kezdett bele. - Több
mint háromszáz­ezer ember munkanélküli, úgyhogy nem vagytok egyedül.
A férfiak éljeneztek.
- Immár tizedik napja, hogy mindennap kivo­nulunk és forrongunk. Jobbat
érdemeltek, dolgozni akartok, hogy etetni tudjátok a családotokat, és a
város meg az ország cserben hagyott benneteket. Ez a haladó politika
kora, amikor a mohó kapita­lizmust egy mindenki számára rendelkezésre
álló biztonsági háló váltja fel. Ti, én, valamennyien töb­bet várunk el az
adóinkért cserébe. Többet követe­lünk a politikusainktól. Többet a
kormányunktól.
 A feltüzelt tömeg hangulatát híven festették alá a heves széllökések,
néhányan fel-felugráltak. Laura körülnézett, vannak-e ott más riporterek is,
akik tudósítanának az eseményről, de senkit sem látott: sem jegyzetfüzetet
szorongató férfiakat, sem a masináikat cipelő fotósokat. Elvégre ez már a
tüntetések tizedik napja volt, és az idő zimankós. Alighanem arra jutottak,
hogy nincs semmi új tu- dósítanivaló. A fejében már hallotta is a professzor
csalódott szavait a fantáziátlansága miatt, amiért olyan eseményről ad hírt,
amely már megjárta a sajtót.
Frank csendre intette az embereket, akik en­gedelmeskedtek.
- Ma este a katolikus templomhoz megyünk, és ott kérünk segítséget, ágyat
és ételt. Ha nem haj­landóak erre, világgá kürtöljük a képmutatásukat,
ahogyan tettük a többi templommal, amelyek vis-- szautasítottak
bennünket. Leleplezzük, hogy a saját bőségüket a nyájuk bősége elé
helyezik. Ennek a nemzetnek a munkásosztálya többet érdemel!
Frank kecsesen leugrott a földre, és elvezette az embereket egy
néhány saroknyira lévő temp­lomhoz. Éppen akkor értek oda, amikor a pap
be­csapta a templom kapuját, és bezárta előttük. Né- hányan az oldalajtónál
próbálkoztak, de ott sem jártak sikerrel. Eddigre Laurát és Ameliát már el­‐
nyelte a tömeg, és velük együtt sodródtak a temp­lom bejárati lépcsőjéhez,
ahol a férfiak átkozódva és ordibálva döngették a kaput.
- A rendőrség!
A két szó belehasított a levegőbe. Az emberek közelebb húzódtak
egymáshoz, ahogy mindnyáju­kon kezdett eluralkodni a pánik.
Bőgtek a szirénák, miközben a hátuk mögött megjelentek a rendőrök,
és gumibotjaikkal kemé­nyen rásóztak mindenkire, aki az útjukban állt. La­‐
urától balra a csontot érő fa émelyítő hangját fáj­dalmas üvöltés követte,
mire még erősebben Ame- liába kapaszkodott. Ekkora tömegben nem volt
ho­vá menekülni.
- Nagyon sajnálom, ki kell jutnunk innen, na­gyon sajnálom. - Amelia
átkarolta Laurát, és együtt furakodtak vakon északi, de az is lehet, hogy
nyu­gati irányban. Laura teljesen elveszítette az irány­érzékét.
Laurának kétszer is el kellett engednie Amelia kezét, és mind a kétszer
úgy hadonászott maga kö­rül, mint egy fuldokló úszó, mire ismét a barátnője
mellé sodródott. Végül beértek egy sikátorba, ahol a biztonságos sötétben
visszanyerhették a lélegze­tüket.
 Más estén Laura a világért be nem ment volna egy sikátorba a
városnak ezen a részén, ahol pat­kányok és részegek mászkálnak, és könnyű
prédá­ra leső tolvajok ólálkodnak. Ma este azonban nem érdekelte, hogy
nem tudja megállapítani, milyen eredetű trágyába lép éppen bele, mint
ahogy a földből áradó undorító szag forrását sem tudta be­azonosítani. A
sötét sikátor egyelőre biztonságot nyújtott.
- Itt maradhatunk, amíg megnyugszanak a kedélyek - jelentette ki Amelia. -
Aztán fogunk egy taxit, és eltűnünk innen. - Mindkét kezével fogta Laura
karját a könyöke fölött, és rámeredt. Laura a sötétben is meg tudta
állapítani, hogy a szája kicsit elnyílt, és heves pillantással néz rá.
- Jól vagy?
- Igen.
- Hála istennek.
Amikor a tömeg oszladozni kezdett, a két nő addig futott észak felé,
míg végül ráakadtak egy ta­xira. Az autó belsejében szoros közelségben
ültek. Laura érezte, hogy Amelia lába remeg a szoknyája alatt, ahogyan az
övé is. Közelebb húzódott, új ke­letű erőt és biztonságérzetet merítve abból,
hogy így összebújtak a hátsó ülésen.
- Nos, ez izgalmas volt - szólalt meg halkan.
Amelia úrinőhöz nem illően felhorkant.
- A visszafogott fogalmazásra való képességed mindig ámulatba ejt.
- Azt hiszem, én juttattam magunkat ebbe a zűrbe azzal, hogy
provokáltalak. Ezentúl ragasz­kodni fogunk a koktélpartikon dívó
csevegéshez.
- Örülök, hogy provokáltál. Érzem, hogy élek. Te nem?
Laura is így érzett. Az ajkát kifújta a szél és a hideg, és a bőre
elektromosságtól bizsergett.
Amikor odaértek a Patchin Place-hez, Amelia hosszan megölelte
Laurát. Laura magához szorítot­ta a barátnőjét, legszívesebben el sem
engedte vol­na. Végül szétváltak, és Laura továbbment a város északi
részébe, ahol a könyvtár úgy meredt az ég­re, akár egy síremlék.
Noha késő volt, leült Jack íróasztalához, égve a vágytól, hogy
hozzáfoghasson az íráshoz, mielőtt az este eseményei elhomályosulnak.
Egy riporter lelkülete sokban hasonlít egy véreb lelkületéhez: ugyanúgy,
ahogy a kutyák, amikor szagot fognak, mielőtt elillan az ihlet, egyik helyről
a másikra kö­vetik, a riporterek összegyűjtik a támpontokat, for­rásról
forrásra lépkednek, és a befejezésig végigha­ladnak az elbeszélésen.
Percről percre leírta, ami történt, de azt is, hogy ezek az események
miként vetítik elő a re­ményeik szerinti változásokat. Le akarta festeni a
teljes képet, ugyanúgy, ahogy a diplomamunkájá­ban sokoldalúan akarta
ábrázolni a Heterodoxia Klubban összegyűlő nőket, és azt, hogy miként
fognak hatni a szavaik és tetteik a lányaikra és az utánuk következő
lányokra. Érzékelte a változás, a forradalom illatát, és látni akarta, hová
jutnak álta­la.
Másnap az órán a kimerültségtől kótyagosan támolygott oda
Wakeman professzor asztalához, és figyelte, ahogy a férfi végigolvassa a
cikkét.
- Még ilyet, Mrs. Lyons! Egy tiltakozó gyűlés, és hozzá a rendőrség! Mikor
történt mindez?
- Tegnap este.
- De nem maga találta ki, ugye?
Laura szerette volna, ha felhagy végre az effé­le kérdésekkel.
- Természetesen nem.
- Maga aztán elszánt egy riporter, igaz? Mit szólt hozzá a férje?
Jack egész reggel duzzogott, de ebben nem volt semmi új.
- A férjemnek nincs kifogása a tanulmányaim ellen, professzor úr.
- Akkor dicséretre méltóan modern férfi. - Wakeman professzor jelest adott
neki. Laura tudta, hogy megérdemelten kapta.
Azt is pontosan tudta, kivel akarja megosztani a jó hírt.
Amikor a belvárosba érve befordult a Patchin Place-re, megtorpant.
Amelia ajtaja tárva-nyitva volt. A kőlépcsőn állt, fejét előrehajtotta egy
csók­ra, Jessie karja a derekára fonódott. A két nő össze­simulva állt, nem
törődve azzal, hogy merészen közszemlére teszik az érzelmeiket.
Laura visszahúzódott, hogy ne lássák meg. Na tessék, már megint a
fennkölt felsővárosi erkölcse­it hozta ide, a belvárosba. Nincs azzal semmi
gond, ha két nő szereti egymást. De akkor miért éme­lyeg?
Nem, nem émelyeg. Dühös. Olyan közel érezte magát Ameliához az
este, a rémes kalandjuk során, ahogy keresztülrohantak a gyülevész hadon,
jelzé­sek és szavak nélkül ide-oda manőverezve magu­kat, mint egy
madárpár az égen. Árulásnak érezte, hogy most mással látja egy ilyen intim
pillanatban. Ez az ő történetük, nem Amelia és Jessie története.
 De még az sem.
Féltékeny volt.
Mert ő akart lenni az, aki Amelia ajkát csókol­ja.
Jack a férje, és nagyon boldoggá teszi, leg­alábbis régebben boldoggá
tette. Imádott a karjába bújni, imádta a férfiasságát. Ameliával azonban úgy
tudja megbeszélni a félelmeit és az aggodalmait, hogy közben nem kell
folyton cenzúráznia magát, vagy azon nyugtalankodnia, hogy magára veszi,
vagy hogy elhidegül tőle. Többet nevettek ebben az elmúlt két hónapban,
mint Jackkel az egész tavalyi év alatt. Ennek oka részben a munkájával és
persze a könyvével járó stressz, valamint az, hogy ő isko­lába jár.
Egyszerűen nincs elég idejük.
Tulajdonképpen nem tisztességes összeha­sonlítani a két vágyat. A
családi élet jóval bonyolul­tabb, mint amit ez a szabad szerelemről alkotott
elképzelés felölelhet. Nekik Jackkel gyerekeik van­nak, egy háztartást
alkotnak. Közös életük van.
Mégis, amikor Ameliával egymásba karolva sétálnak az utcán, Laura
karja néha véletlenül hoz­záér Amelia kebléhez, és egyikük sem húzódik el,
legalábbis nem azonnal. És még utána is ott időzik az érzés szelleme.
Talán a féltékenysége egyszerűen csak reakció arra, hogy
belesodródott egy új, veszélyes és iz­galmas világba. Hogyan érhetne ennek
akár csak a közelébe is egy könyvtárban zajló élet?
Újból kilesett a sarkon, és látta, hogy Jessie és Amelia újból hosszan,
elmélyülten csókolóznak.
Pearlre és Harryre gondolt, hogy mi történne ve­lük, ha ő valamikor a saját
vágyait követné. A hozzá hasonló nőket nem tűrik meg a Tizennegyedik ut­‐
cától északra. Ez nem lehetséges.
Amelia a barátnője; ez minden.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
- Vele kell mennem, hogy azonosíthassam az ello­pott könyveket. - Sadie
Mr. Adriano mellett ült dr. Hooper irodájában, ahol az antik ingaóra éppen
el­ütötte a fél tízet. Sadie számára a logika ennél vilá­gosabb nem is lehetett
volna. Az idő kulcsfontossá­gú volt. A lehető leghamarabb fel kellett
térképez­niük a belvárosi antikváriumokat, minimum azért, hogy kizárják
őket.
- És ezért öltözött ki ennyire? - tudakolta dr. Hooper. - Úgy értem, normál
ruhákba.
Sadie egy pillanatra zavarba jőve babrálta a nyakában lévő
gyöngysort.
- Gondoltam, gazdag könyvvásárló benyomá­sát kell keltenem.
- Értem. - Dr. Hooper továbbra is kétkedő arccal Mr. Adriano felé fordult.
- Önnek nincs ellene kifogása?
- Van benne ráció. Nekem egyedül nem sike­rülne. És mindvégig ott leszek.
Sadie észrevette, hogy sokatmondó pillantást váltanak. Ez alighanem
kelepce, hogy tetten érjék.
Nem kétséges, hogy Mr. Adriano rajta fogja tartani a szemét, de ez nem
zavarta. Nincs semmi titkolni- valója.
Leszámítva a családja múltját. Tegnap óta egy­folytában ott keringett a
fejében a megjegyzés, amelyet Valentina tett a parkban a „tamburin”-ról.
- Azt hiszem, egy próbát megér - jelentette ki végül dr. Hooper.
A belvárosba tartó vonat bűzlött az izzadság és az olajos fém szagától,
és az utasok olyan fizikai közelségben zsúfolódtak össze, hogy azt már-már
tolakodónak lehetett volna tekinteni, ha nem az lett volna a helyzet, hogy
senki sem nézett a másik szemébe - ez a hallgatólagos egyezmény tette
lehe­tővé a városi létet. Sadie-t egy kapaszkodórúd vá­lasztotta el Mr.
Adrianótól, a kezük néhány centi­méter távolságra fogódzott bele. Ebből a
közelség­ből feltűnt neki, hogy a férfi sokkal magasabb nála, mint első
látásra gondolta. Sadie nem nézett rá, in­kább az esőkabátja egyik ujján
virító kis ketchup­foltra összpontosított.
- Mi a terv mára? - kérdezte. - Hogyan akarja lejátszani?
A férfi felvonta az egyik szemöldökét.
- Milyen otthonos a szlengben! Bemegyünk, maga közli, hogy
könyvritkaságokat keres a gyűj­teményébe, és hogy hajlandó megfizetni az
igazán értékes darabokat. Én a háttérben úgy teszek, mintha véletlenszerű
betérőként nézelődnék, és hegyezem a fülem. - Kis szünetet tartott. -
Meglát­juk, mit kínálnak fel. - Elnyomott egy ásítást.
- Elhajlás volt az este?
- Elhajlás. - Mr. Adriano szemlátomást fontol­gatta a gondolatot, a szót.
Lehet, hogy nem tudja, mit jelent.
- Görbe este a fiúkkal.
- Tudom, mit jelent az elhajlás. Nem. Egész éj­jel egy beteg gyerek mellett
virrasztottam.
Sadie a bal kezére pillantott - nem volt rajta gyűrű -, és a férfi követte
a tekintetét.
- Elváltam. A srácaim Westchesterben laknak. Tegnap éjjelre átvettem az
ügyeletet, hogy az exem tudjon aludni egy kicsit.
Még egy megálló erejéig csupán öt centire vol­tak egymástól, és ez
merésszé tette Sadie-t.
- Mennyi ideig volt nős?
- Tizenöt évig. Elég hosszú ideig.
A válasza tárgyilagos közlés volt.
- Mi történt?
- A szokásos. És maga?
- Én is elváltam. Már jó régen. - A vonat csiko­rogva fékezett. - Itt kell
leszállnunk.
A Mr. Babenko listáján szereplő három belvá­rosi antikváriumból
kettőben Sadie idegességében csak nehézkesen vergődött keresztül a
kérdésein. Ha a tulajdonosoknál ott lapultak is elrejtve az el­lopott könyvek,
mélyen hallgattak róla. Az általuk felkínált kötetek híján voltak a
Hawthorne és a Woolf-napló kuriózumának. Sadie remélte, hogy nem szúrta
el a dolgot.
Mielőtt továbbindultak volna a felsővárosba, hogy az ottani boltokat is
felderítsék, betértek az itteni utolsóba. Ez a J&M Könyvek nevű antikvári­‐
um egyike volt a Negyedik sugárúton lévő egykori Book Row-ból
megmaradt üzleteknek. Egyetlen vásárló sem lézengett benne, és Sadie
peckes lép­tekkel a bolt végében álló pulthoz masírozott. Ez­úttal más
taktikával próbálkozott.
- Jó napot, beszélhetnék a tulajdonossal?
Ezúttal affektáló angol akcentussal beszélt, el­fojtott hahotázást váltva
ki ezzel Mr. Adrianóból, aki valahol mögötte adta elő a nézelődő mutatvá­‐
nyát. Az eladó, egy magas, sovány, madzagnyak­kendőt viselő férfi a pult
mögött ült.
- Én vagyok a tulajdonos, a nevem Chuck. - Kinyújtotta sima, manikűrözött
körmű kezét. - Mi­ben lehetek szolgálatára?
Sadie megrázta a kezét.
- Valami értékeset, valami ritkaságot keresek, ajándékba a férjemnek. Egy
hónap múlva lesz a születésnapja, és megígértem neki, hogy valami nagy
durranást kap.
- Nagy durranást?
- Olyan ajándékot akarok adni neki, amitől le­hidal. - A mondat végét kicsit
lekezelően mondta. Kellőképpen ostobának kellett tűnnie, nehogy
meglátsszon rajta, hogy ért a szakmához, és kellő­képpen gazdagnak, aki
meg tudja fizetni a legjob­bat. - Ötvenéves lesz, úgyhogy a határ a csillagos
ég. Ámbár talán jobb, ha ezt nem mondom meg ne­ki.
Az antikvárius meglazította a nyakkendőjét.
- Értem.
- A negyvenedikre egy 1600-as évek elején készített Blaeu-féle antik
földgömböt vettem neki. - Sadie ügyelt rá, hogy beszéd közben lenézzen a
pultra, ahol híres szerzőktől származó levelek so­rakoztak az üveg alatt, így
adva időt Chucknak, hogy felmérhesse. - Negyvenezret fizettem érte, de
minden pénzt megért a Cyril arcára kiülő meglepe­tés. - Rábökött az egyik
levélre. - Ezt tényleg Do- rothy Parker írta?
- Hogyne. Szeretné megnézni?
- Nem. Nem ilyesmit akarok. - Felnézett, és hosszan rajta tartotta a
tekintetét. - Valami mesé­be illőt akarok, ami nincs senki másnak. Van
vala­mi ilyenje?
- Vagy úgy. Azt hiszem, van itt valami, nemrég érkezett. - Eltűnt egy CSAK
SZEMÉLYZET feliratú ajtó mögött. Sadie Mr. Adrianóra pillantott, aki
fel­vonta a szemöldökét, de máris elfordult, mert az antikvárius már jött is
vissza, kezében egy túlmé­retezett, szakadt atlaszt szorongatva.
- Itt van ez. - Letette a pultra. - Egy antik at­lasz a tizenhetedik századból.
Bármely gyűjte­ménynek éke lehet.
 Sadie felemelte a borítót, és megvizsgálta. Annyit máris meg tudott
állapítani, hogy a kötést kicserélték. Némelyik térképnek gyanús volt a jel­‐
zése, ahol az azonosítójelet eltávolították vagy le­festették. Milyen szörnyű,
így megcsonkítani azt, ami érintetlenül maradt! Másrészt ez mindjárt el­‐
árulja a boltról, hogy így próbálják rásózni egy gyanútlan vevőre.
- Ez nagyszerű, de most olyat szeretnék, ami­ben inkább szavak vannak,
nem képek.
- Huh. Várjon! - A férfi ismét eltűnt, és néhány perc múlva egy kisebb
könyvhalommal tért vissza. - Ezek épp most kerültek volna be a széfbe.
Nézze meg őket, és ha lát valamit, ami tetszik önnek, egyeztetnem kell az
eladóval.
- Egyeztetnie kell az eladóval?
- Ezek meglehetősen ritka példányok. Épp most érkeztek Londonból.
Sadie végignézte a könyveket. A felső kettő el­ső kiadás volt ugyan, de
nem neves szerzők művei.
Amikor azonban a harmadikhoz ért, megder­medt. A skarlát betű.
Nyugalmat kényszerítve magára felnyitotta a borítót, és átlapozta a
könyvet, s egy pillanatra megállt a kilencvenhetedik oldalnál. Ott volt a
New York-i Közkönyvtár jelzete. Akárki vitte is el, vagy nem tudott erről a
jelzetről, vagy nem volt alkalma eltávolítani.
Ez volt a Berg-gyűjteményből ellopott első ki­adás. A kezében tartotta.
- Ezt sosem olvastam - közölte. - Csinos da­rab, szép a borítója. - Félretette,
és belenézett a másik kettőbe. Azonnal felismerte a sokszor látott
papírbolti spirálfüzetet. Óvatosan kinyitotta, és a szíve nagyot dobbant
Woolf macskakaparása lát­tán: a sorok jobbra felfelé kanyarodtak, a
dátumot a margóra írta.
- Mennyit kér ezért a háromért? - Félreveze­tésül belevett egyet a kisebb
jelentőségű könyvek közül is.
A férfi az arcát vakargatta.
- Meg kell kérdeznem az eladót. Mit is mon­dott, mi a neve?
- Elaine, te vagy az? - Valami megmagyaráz­hatatlan okból Mr. Adriano pont
ezt a pillanatot vá­lasztotta, hogy előlépjen, és karját szélesre tárva
magához vonja Sadie-t.
- Persze. - Belement a színjátékba, de ugyan­akkor kemény pillantást vetett
rá. Miért avatkozott közbe?
- Ezer éve nem láttalak! Naná, hogy ma futok össze veled. Mutatni akarok
neked valami csodála­tosat, gyere csak ide egy pillanatra!
- Megbocsát, kérem? - Sadie bocsánatkérően rámosolygott az antikváriusra,
és hagyta, hogy Mr. Adriano az üzlet elejébe vonszolja, ahová a pulttól
nem lehetett odalátni.
- Mit művel? - suttogta.
- Mondja azt, hogy holnap visszajön nyélbe ütni az üzletet.
Az olyan volna, mintha a gyerekeit hagyná ott, mármint, ha volnának
gyerekei. A kezében tartotta őket; már csak el kellene vinni őket innen. És
nem örülne-e dr. Hooper? Ezek után biztos, hogy végleg megkapná a
kurátori állást, ez nem is kérdés. Hős volna, minden probléma megoldódna.
- Nem hagyhatom itt a könyveket.
Mr. Adriano jóformán ráförmedt.
- Muszáj. A tulaj készpénzt akar majd, mivel ezek lopott holmik. Van
magánál elég pénz?
Sadie erre nem gondolt.
- Akkor mitévők legyünk?
- Mondja meg neki, hogy holnap visszajön. Hozunk magunkkal néhány
zsarut, és letartóztat­juk.
- Egy teljes napot kell várnunk?
- Igen. Most pedig menjen, és közölje a fickó­val!
Még így is megérte. Most már legalább tudja, hol vannak a könyvek.
Állát felszegve visszatért a pulthoz.
- Chuck, holnap visszajövök. Tudatná addig az eladóval, hogy érdekel ez a
három könyv? - Rájuk mutatott, az ujja egy pillanatra elidőzött a Woolf-
napló fölött. - A nevem Elaine Edmundson, és egy­szerűen muszáj
megszereznem őket.
- Elintézem, de kell kérnem egy szívességet.
Sadie nyugtalanul várt.
- A törzsvásárlóim nagyon feldúltak lennének, ha megtudnák, hogy nem
tájékoztattam őket a leg­újabb szerzeményeimről. Vagyis arra kérem, le­‐
gyen diszkrét azt illetően, hogy hol bukkant rájuk.
- Ó, én felettébb diszkrét tudok lenni, Chuck. Cseppet se aggódjon!
Sadie bizsergető bosszúsággal figyelte, ahogy a férfi felnyalábolta a
könyvhalmot.
Annyira közel volt! Annyira közel!
- Mennyi ideig kell várnunk?
Noha hűvös nap volt, Sadie izzadt LuAnn egyik kasmírpulóverében,
amelyet a titkos hadművelet­hez választott öltözékéül. Az antikváriummal
szemben lévő kávézóban találkozott Mr. Adrianó- val, és együtt figyelték az
ablakból a jelöletlen autó felbukkanását, ami azt jelzi, hogy megérkezett az
erősítés, bemehetnek Chuckhoz, és kimenthetik a könyveket a fogságból.
- Nem tudni, mikor érnek ide - felelte Mr. Ad- riano. - Nem az ellopott
könyvek visszaszerzése áll a teendőik listájának élén.
- Pedig jó lenne. - Sadie ivott egy korty kávét. A keserű íztől felfordult a
gyomra, de az is lehet, hogy csak az idegesség volt az oka. - Mi a követke­‐
ző lépés, miután visszaszerezzük a könyveket? - Dr. Hoopert már
értesítették a hadművelet sikeré­ről, és Sadie látta rajta, hogy ugyanúgy
izgalomba hozza a visszaszerzés lehetősége, mint őt.
- Megtudjuk ettől a Chuck nevű pofától, ki az eladó, és onnan követjük
majd a nyomot.
- Maga szerint a könyvtár egyik alkalmazott­ja?
Igyekezett homályosan fogalmazni, de Mr. Ad- riano kitalálta a
gondolatmenetét.
- Claude Racine-ra gondol?
- Azt hiszem. Rajtam kívül csak neki volt még kulcsa. Amíg el nem vették
tőle, persze. - Valójá­ban Sadie szándékosan elhallgatta Claude elől a
csapdaállítás hírét, mégpedig az igazgató utasítá­sára, ami az ő szemében
még gyanúsabbá tette a fiatalembert.
- Mennyire ismeri ezt a Claude-ot?
- Túlságosan jól. - A kávé már belekerült a vérkeringésébe, és kirobbanóan
energikusnak érezte magát tőle. - Ahogy azt említettem, év ele­jén rövid
ideig randevúztunk.
- Huh. - Mr. Adriano felvonta egyik szemöldö­két, mintha nem hinne neki.
Micsoda arcátlanság!
- Rövid kapcsolat volt. Én vetettem véget neki. Túl nehéz úgy, ha
mindketten egy helyen dolgoz­nak.
Még mindig emlékezett a csókjukra azon a ka­rácsonyi partin. Egy kis
folyosón álltak a terem mellett, ahol teljes gőzzel folyt a vigasság. Akkor
este Claude a tarkójára tette a kezét, és magához húzta, ő pedig lehunyt
szemmel élvezte az érzést, hogy a férfi szája az övére tapad. Az ő ízlésének
a kelleténél kicsit nedvesebb volt, de azért kellemes. Olyan jó érzés volt,
hogy annyi év után valaki meg­int kívánja. Aztán Claude elnevette magát, és
ő hát­rahúzódott, készen arra, hogy megsértődjön, de Claude ismét magához
húzta, és ezúttal a keze Sa- die mellén barangolt.
- Remek - nyugtázta Mr. Adriano.
Amikor a családfakutatási részleg néhány dol­gozója kiözönlött a
teremből, szétváltak. Bár nem esett szó közöttük a csókról, miután Claude
vissza­tért a vakációjáról, Sadie biztosra vette, hogy Mar- lene éber tekintete
előtt kockázatos is lett volna minden erre vonatkozó megjegyzés. De aztán
ész­revette Claude-ot a folyosón azzal a fiatal könyvtá­rosinassal, és
kisvártatva ráakadt a Hogyan éljük túl az aggszűzlétet című könyvre, amely
emlékez­tette, hogy az élete úgy jó, ahogy van.
Most azonban nem akart erre gondolni.
- Mr. Adriano, mi késztette arra a döntésre, hogy a nyugdíjba vonulása után
saját céget alapít­son?
- Nyugodtan hívjon csak Nicknek. Úgy gondol­tam, vége a munkás
hétköznapjaimnak, de aztán a feleségem a váláskor kapott pénzét egy
szélhámos üzelmeibe fektette be, és az egészet elveszítette.
- Vagyis most kisegíti?
- Persze. Ő a gyerekeim anyja. Amellett élve­zem is. Különben mi mást
csinálnék? Utálok tétle­nül ücsörögni. - A hangjában nem volt semmi ne­‐
heztelés. - Habár a könyvtárban kicsit több a tör­ténés, mint számítottam.
Az a hely az intrika me­legágya.
- Nos, nem mindig ilyen, megnyugtatom. Re­mélhetőleg holnapra
visszatérünk a normális ke­rékvágásba. Ami számomra nagy
megkönnyebbü­lés lesz.
Nick rádiója sípolni kezdett. Körülpillantott, és felállt.
- Menjünk!
A boltban Sadie egyenesen hátrament, ahol Chuck egy másik
madzagnyakkendőben és ropo­gós fehér ingben várakozott.
Sadie kinyújtotta a kezét.
- Üdvözlöm! Visszajöttem, hogy megvegyem a tegnap számomra félretett
könyveket.
- Hogyne, Mrs. Edmundson.
- Kérem, szólítson Elaine-nek!
Chuck újból végigmérte, és Sadie örült, hogy elbabrált kicsit a
frizurájával és a sminkjével. Egy pillanatig még annak is örült, hogy Nick a
legjobb formájában látja.
Megnyikordult a bejárati ajtó. Ez Nick lesz, aki megígérte, hogy
hallótávolságban, de látótávolsá­gon kívül fog lebzselni. Sadie nem akart
csalódást okozni neki.
Chuck eltűnt egy pillanatra, majd a három könyvvel tért vissza.
Sadie komótosan szemrevételezte őket, a Hawthorne-ban
megvizsgálta az ajánlás oldalát és a kötés minőségét, majd ellenőrizte, hogy
a Woolf- napló utolsó bejegyzése érintetlen maradt-e.
- Csodálatos - mormolta.
- Százezer - közölte Chuck halkan.
Alkudoznia kellene vele? Nem. Jobb lesz túl­esni rajta.
- Rendben.
- Küldje el a pénzt táviratilag egy számlára. Amint megkapom, viheti a
könyveket. Nyugta nincs.
- Természetesen, csak adja meg a részleteket! Apropó, hol bukkant rájuk?
Hallotta, hogy Nick köhint. Alighanem így jelzi neki, hogy ne akarjon
a saját szakálláta nyomozni. De tudnia kellett.
- Egyik ügyfelem a nagymamája padlásán akadt rájuk, Londonban.
Sadie kis híján felnevetett. Nagymama padlá­sa? Szánalmas, hogy nem
tud valami eredetibbel előrukkolni.
Hangosan megzendült a bejárat harangja, amikor berontottak a civil
ruhás zsaruk, nyakuk­ban a jelvényükkel.
- Hagyja abba, amit csinál, és lépjen hátra!
Sadie a falhoz lapult, miközben a zsaruk egye­nesen Chuckhoz léptek,
aki földbe gyökerezve, ke­zét felemelve állt.
Aztán Nick Sadie mellett termett, és együtt nézték, ahogy Chuckot
megbilincselték, és felolvas­ták neki a jogait, majd, hiába tiltakozott
mindvégig, elvezették.
Miközben a rendőrök óvatosan bűnjeles zacs­kókba helyezték a
könyveket, Sadie alig tudta megállni, hogy ne ölelje meg Nicket.
A könyvek újból biztonságban voltak, újból az övéi.
Végre.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
Néhány héttel sikeres belvárosi csapdaállítása után Sadie még mindig
örömmámorban úszott. Dr. Hooper személyesen hozta be a könyveket a
Berg- gyűjteménybe, átadta őket, és megköszönte neki és Nicknek a
detektívmunkájukat. Nick az egész be­széd alatt a könyveken tartotta a
szemét, mintha attól félt volna, hogy ha félrenéz, újból kicsúsznak a
markukból. Miután dr. Hooper távozott, Nick fi­gyelte, ahogy Sadie
biztonságba helyezi a köteteket az irodája kis fali széfében. Nem sok
minden fért bele, de a kiállítás berendezéséig nem akarta koc­káztatni, hogy
kikerüljön a látóköréből.
Aztán megfordult, és megölelte Nicket.
Nem tervezte el; de a férfi éppen mögötte állt, és ő nagyon boldog
volt, Nick hatalmas alakja pe­dig nagyon ölelnivaló. A férfi párszor
megveregette a hátát, aztán szétváltak, és amikor Sadie felpillan­tott, arra
számított, hogy rosszallást lát majd a szemében. De nem. Meghökkentnek
tűnt, erősen pislogott, mintha fejbe kólintást kapott volna, nem barátságos
ölelést.
Attól kezdve kétnaponta benézett a Bergbe, és tájékoztatta a
nyomozás állásáról. Amikor Sadie meghallotta magabiztos kopogását az
ajtón - na­gyon különbözött ez a hang a rendszeresen bejáró tudósok
tapintatos koppantásától -, úgy kellett visszatartania magát, hogy ne
rohanjon kinyitni. Kellemes volt, hogy van egy barátja.
A válásuk után Sadie és Phillip legtöbb barátja Phillippel maradt
közeli kapcsolatban, aki sokkal inkább volt társas lény, mint Sadie; mindig
ő volt a társaság lelke. Sadie-nek el kellett ismernie, hogy miután Phillip
dobta, siránkozóvá vált, akinek nem túl szórakoztató a társasága, és még
csak nem is mentegetőzik emiatt, de aztán Valentina megszüle­tése örömmel
fogadott figyelemelterelésül szolgált. Mostanáig azonban nem is mérte fel,
mennyire el­szigetelődött még attól a kevés barátjától is. Lehet, hogy ennek
most csak az az oka, hogy neki és Nicknek van egy közös ellenségük a
könyvtolvaj személyében, vagy az, hogy egyikük sem bízik meg Claude-
ban, mindenesetre élvezte a bajtársiassá- got.
 Ha valóban Claude volt is a tolvaj, semmi jelét nem mutatta, hogy
nyugtalanítaná az események fordulata. Valahányszor a Berg-gyűjtemény
ajtaján felhangzó kopogást követően Nick lépett be, Clau- de valami
olyasmit morgott a bajusza alatt, hogy íme, megérkezett Clouseau
felügyelő. Claude pi­maszsága bosszantotta Sadie-t, nem utolsósorban azért,
mert egyelőre még nem mentesült a gyanú alól. A lopások abbamaradtak,
miután elvették tőle a kulcsát, ami Sadie szemében azt jelentette, hogy
minden jel azt mutatja, ő az elkövető. Ma Nick az­alatt jött be, amíg Claude
fogorvosnál volt, és Sadie megragadta az alkalmat, hogy kereken rákérdez­‐
zen.
- Mi van, ha ő a tolvaj, és sosem tudjuk meg az igazat? - Halkan beszélt,
mert két olvasó volt a he­lyiségben, és neki bent kellett maradnia, hogy raj­‐
tuk tartsa a szemét.
- Elképzelhető, főleg, ha a mi Chuck fiunk hallgat, mint a csuka.
Felfogadott egy drága védő­ügyvédet.
- Nem zárhatják Chuckot börtönbe, amiért lo­pott holmival kereskedett?
- Végül igen, de az ügyvédje erősen el fogja húzni a dolgot. New York
nagy, csúnya világában néhány lopott könyv a bírósági teendők listájának
a legalján szerepel.
- Ami nincs rendjén. - Akaratlanul is felemelte a hangját. A két tudós
felpillantott a munkájából, amire Sadie derűsen odabiccentett nekik,
Claude pedig épp ebben a pillanatban lépett be, halkan fü- työrészve A
rózsaszín párduc főcímdalát.
A Lincoln Center koncertterme, ahol a New York-i Filharmonikusok
játszottak, nem tartozott Sadie kedvenc helyszínei közé a városban - a
Carnegie Hall sokkal szebb, és az akusztikája is jobb -, de semmi sem volt
hasonlítható ahhoz a hármas épü­letegyütteshez, amely a Lincoln Center
szívében állt. Egyenként is szembeötlőek lettek volna, de a csobogó
szökőkút köré lópatkó alakban elrendezve egyfajta brutalista stílusú
városközpontot alkottak, az olasz falusi terekre emlékeztetve Sadie-t, ame­‐
lyeket a nászútjukon kerestek fel Phillippel.
Letelepedett a szökőkút kávájára, és nézte a cikcakkban hazafelé
igyekvő közönséget, akik megnézték a Metropolitan Operaház Wagner-
előadását, vagy sikerült jegyet szerezniük a leg­újabb Wendy Wasserstein-
darabra. Ő egy csodála­tos Elgar-versenyművet hallgatott meg az Avery
Fisher Hallban, és még nem állt készen arra, hogy elinduljon.
 Felharsanó trombitahang ragadta meg a fi­gyelmét, aztán egy másik is
csatlakozott a hang­záshoz. Bekapcsolódott egy dobfelszerelés is, és végül
egy teljes zenekar zendített rá egy mozgal­mas ritmusú számra. A hangot
kíváncsian követve kiért az operaháztól délre egy térre, ahol egy sza­badtéri
színpadot állítottak fel. Vagy százan gyűl­tek össze a táncparketten, és
valami olyan táncot jártak, amelyet Sadie nem ismert fel. Talán foxt- rott?
Tangó biztosan nem - ennyit még ő is tudott. Ámulattal, szinte hipnotizálva
figyelte a zene és a mozgás elegyét, és a zenekari koncert máris fele­désbe
merült.
- Sadie?
Megfordulva azt látta, hogy Nick áll mellette, arcán meglepett
mosollyal. Bizonytalanul apró mozdulattal intett egyet, miközben a férfi
kinyúj­totta a kezét, hogy megrázza az övét, amiből az lett, hogy épp csak az
ujjhegyeit fogta meg, ahogy az angol királynőt illik üdvözölni. A Whitman
és az ellopott műremekek révén köztük kialakult kapocs mintha köddé vált
volna, helyét a feszengés vette át.
- Beszáll a táncba? - kérdezte Nick.
Sadie a fejét rázta.
- Nem, a Filharmonikusok koncertjéről jöttem ki éppen. De ez egészen
hihetetlen, nem?
- Az bizony.
- Maga mit jött megnézni? - Nem tűnt opera­rajongó típusnak. Igaz, a
verseket viszont szereti.
- Nem akarok semmit megnézni. Szvingelni jöttem. - A táncparkett felé
intett.
- Maga? - Sadie hangjából akarata ellenére erős kétely csendült ki.
Nick megvonta a vállát.
- A feleségem beíratott táncórákra az eskü­vőnk előtt, és miután elváltunk,
arra gondoltam, újból nekikezdek.
Hobbija van. Éppen úgy, ahogyan Sadie Ho­gyan éljük túl az
aggszűzlétet könyve tanácsolta. A gondolat mosolygásra késztette.
Az együttes befejezte, a tömeg megtapsolta őket. Egy vörös hajú,
piros rúzst és rövid, rózsaszín szoknyát viselő nő ragadta magához a
mikrofont. Az orrától a térdéig csupa éles szög alkotta, olyan volt, mint egy
cingár korallzátony. Figyelmet kért reszelős hangján, amely egyszerre volt
kemény és túláradóan kedves, mintha epres milkshake-kel öntözte volna.
- Indul a salsa! A kezdőket is szívesen látjuk. A parkettre, táncosaim!
Sadie nem kis rémületére Nick kinyújtotta a kezét.
- Szabad?
Míg Lonnie örökölte az édesapjuk gyors moz­gáskoordinációját - amit
Valentinára is tovább­örökített -, Sadie-ből hiányzott ez a családi vonás, és
nagyjából annyira volt rugalmas, mint egy nyolcvanéves öregember. Jobban
szeretett a park­ban sétálgatni, mint aktívan mozogni. Egyszer, egy újévi
fogadalom nyomán beiratkozott egy közeli edzőterembe, és
megpróbálkozott az aerobikkal.
Alig öt perc elteltével kicsúszott alóla a lába, és tompa puffanással ért
földet. Az oktató tovább or- dibálta az utasításait, Sadie pedig gyorsan
össze­szedte a cókmókját, és szégyenkezve, sebzetten ki- somfordált.
- Nem tudok táncolni.
- Mint ahogy az ittlévők fele sem.
- Nem ihatnánk meg inkább valamit?
De már elkésett; Nick gyengéden kihúzta a táncparkett közepére.
Sadie félelemtől zakatoló szívvel pillantott körül, mintha egy repülőgépből
készülne kiugrani. Valamennyi nő magas sarkú tánccipőt viselt, ő pedig egy
viharvert bőr baleri­nacipőt, ami a negyvenkettes lábán fekete uszony­ra
emlékeztetett.
- Elölről könnyebb követni a lépéseket - mondta a férfi. Sadie úgy tett,
mintha nem hallotta volna.
Felcsendült a zene, és nézte, ahogy a színpa­don álló nő egy partnerrel
bemutatta az alaplépést, majd biztatta őket, hogy próbálják meg ők is. Ez a
rész nem volt olyan nehéz, a négy és a nyolc kivéte­lével minden számolásra
lépni kellett, először hát­ra, aztán előre. Nick könnyedén egyik kezébe fogta
Sadie kezét, a másikat pedig a lapockáján tartotta. Nem a derekán, hanem
valamivel feljebb, és Sadie örült, hogy így nem ért hozzá a dereka fölött
húzó­dó hurkához. Aztán az együttes belelendült. Sadie meglepve
tapasztalta, hogy gyorsan megértette, részben azért, mert a zene teljesen
egyértelművé tette - lépés, lépés, lépés, szünet -, másrészt pedig azért, mert
Nick finom érintésekkel jelezte, melyik oldalra kell fókuszálnia. Az ujjak
gyenge megszorí­tása a jobb oldalt jelentette, a válla megérintése a balt.
De amikor a forgások és a keresztlépések kö­vetkeztek, frusztrálttá
vált, összezavarta, hogy merre kellene lépnie, így a szám hátralévő rész­ében
egyszerűen csak az alaplépéseket járták, mi­közben Nick gyengéden,
könnyedén átvezette a táncparketten, majd a másik oldalon vissza.
Kellemes volt valakinek a karjában lenni.
Nick bátorítóan rámosolygott, és nevetett, amikor ráléptek egymás
lábára. Megnyugtatóan viselkedett, elemében volt, ami segített Sadie-nek
ellazulni és élvezni a zenét, meg azt az érzést, hogy együtt siklanak a
parketten. Végigtáncoltak még további három számot, és amikor
elhangzottak az utolsó hangok, akaratlanul is elképzelte, milyen volna
megcsókolni a férfit. Megérinteni az állát, ar­cát a férfi arcához simítani.
Azon tűnődött, milyen lehet az ajka, milyen érzést keltene a nyelve.
Az, hogy nem egészen harminc centiméterre álltak egymástól anélkül,
hogy a törzsük összeért volna, csak még gyötrelmesebbé tette a helyzetet.
Mintha egy láthatatlan erő húzódott volna a mell­kasuk és a hasuk között,
szívfájdítóan távol tartva őket egymástól. Már jó ideje nem érzett ilyen hév­‐
vel egy férfi iránt. Nem is tudta, hogy még mindig megvan benne.
A tánc után Nick felvetette, hogy menjenek be egy közeli étkezdébe
meginni egy kávét és enni egy pitét. Egymással szemben csusszantak be a
boksz­ba, és Sadie örült, hogy van köztük egy asztal, és így össze tudja
magát szedni. Tánc közben kibillent a lelki egyensúlya a helyéből - úgy
érezte magát, mint egy képek felakasztásánál használt szintező, amelyben a
buborék nem a helyén áll.
- Tehát szereti a zenét? - kérdezte Nick.
- Apám muzsikus volt, stúdiózenész, nagybő­gőn játszott. Úgyhogy a
lakásban mindig szólt a ze­ne. Keresem, ahol csak tudom.
- Ebben a városban rengeteg lehetőség adódik rá.
- Ahol az ember a legkevésbé számít rá, mint például ma is itt.
- Klassz, hogy a papája zenész volt. Él még?
Sadie vett egy mély lélegzetet.
- Nyolcéves voltam, amikor apám meghalt. Az nehéz év volt.
- Sajnálom. - Nick megdörgölte az állát. - Mindent tudok a nehéz évekről.
Tizenkét hónap leforgása alatt Sue és én szétmentünk, aztán őt egy
szélhámos szédítette el, és aztán elpusztult a szibé­riai huskym.
- Mennyi sz betű!
Nick úgy nevetett, hogy könnyes lett a szeme.
- Ez elképesztő!
- Micsoda?
- Tudja, hogy hívták a kutyámat?
- Jaj, ne! - Sadie is kuncogni kezdett.
- Szőrmóknak.
- Nem!
- De igen. Csak egy könyvtáros tudja kipécézni az életem tragédiáiban rejlő
alliterációt.
A lopásokat kivéve mindenféléről beszélget­tek, szó esett Nick
gyerekeiről és Sadie unokahúgá­ról is. Nick megkérdezte, hová jár szívesen
zenét hallgatni, ő pedig elhadarta a kedvenc helyeit, és élvezte a férfi
döbbent arckifejezését, amikor meg­említette a CBGB-t. Aztán megérkezett
a pincérnő a számlával, és mindketten elővették a pénztárcáju­kat, de Nick
közölte, hogy ő fizet, és borravalót is adott.
Óriási bizonytalansághullám söpört végig Sa- die-n. Mi lesz ezután?
Mi van, ha túl sokat mondott el, és bolondot csinált magából? Dermedten,
hatá­rozatlanul ült. Kinézett az ablakon, végig az aszta­lon, mindenfelé, csak
Nick arcára nem. Elillant az önbizalma, és nem tudta biztosan, mit tegyen
vagy mondjon.
Az utcán öleléssel váltak el, mint két barát. Ta­lán túl sokat agyal ezen,
és tényleg csak kollégák. Vagy talán a férfi még mindig gyanúsítottnak
tekin­ti. Túlságosan kimerítő ez az egész.
Emiatt aztán másnap a raktárban találta ma­gát, ahol megvárta, amíg
nem mászkálnak arra könyvtárosinasok, hogy újraolvashasson néhány
oldalt az aggszüzes könyvből. Hogy megerősítse magát az időtlen
igazságaival.
- Sadie?
Nick hangja harsant fel a raktárban. Sadie be­csúsztatta a könyvet a
táskájába, kilépett a ketrec­ből, és bezárta maga mögött az ajtaját.
- Igen? Mit keres idelent?
- Claude mondta, hogy itt van. Lejöttem, hogy megkeressem. - Egyik
lábáról a másikra állt. - Ööö, épp egy könyvet tett bele a táskájába?
- Könyvet?
Mindenkire, aki a raktárban dolgozott, egyér­telmű szabályok
vonatkoztak. Az ott tárolt köny­veket nem tehetik külső tárolókba vagy
táskákba. Állandóan szem előtt kell maradniuk.
- Mi van a táskájában?
 Sadie vett egy mély lélegzetet. Ez szörnyű. Nem akarta ő elvinni a
könyvet, csak hirtelen meg­zavarodott, amikor meghallotta a férfi hangját, és
azért dugta el, hogy ne lássa meg.
Elővette és a fejét félrefordítva odaadta neki.
Nick hangosan felolvasta a címet.
- Hogyan éljük túl az aggszűzlétet: Az egyedül élés örömei. Óh.
A szavak a levegőben lógtak, és Sadie fészke- lődött. Ezzel az erővel
az egyik bugyija is lehetett volna, ami most közszemlére került. Mindez
azért, mert volt olyan agyalágyult, hogy azt higgye, egy ódon könyv
megoldhatja, ami hibádzik az életében.
- Véletlenül tettem bele a táskámba. Nagy bu­taság volt. Máris a helyére
teszem.
Kikapta a könyvet Nick kezéből, ügyetlenül babrált a zárral, aztán
újból bement a ketrecbe.
Lehet, hogy Nick egész idő alatt figyelte, kö­vette őt. Lehet, hogy az
egész színjáték csak arra volt jó, hogy tetten érhesse.
És ő szépen belesétált a csapdába.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
New York, 1914
Laura felemelte az arcát a késő márciusi nap felé, miközben az óráiról
hazafelé menet átsétált a Bryant Parkon, és magába szívta a fák csupasz
ága­in átszűrődő, mámorító tavaszi fényeket. Még két hónap, és végez.
Nagyon gyorsan elszaladt az idő.
- Laura.
Ahogy hátrafordult, Ameliát pillantotta meg, aki az egyik padon ült,
ölében egy könyvvel. Szoká­sos egyenruháját ma egy kék kockás tunikára és
egy barna bársonyszoknyára cserélte le, amely lá­gyan omlott le hosszú
lábain. Amelia felállt, és egy könnyű puszival üdvözölte. Ajka melege akkor
is ott időzött Laura arcán, miután mosolyogva elhú­zódott.
Laura ösztönösen felnézett a könyvtár impo­záns homlokzatára, mintha
Jack az egyik ablakból figyelhetné.
- Mit keresel itt? - Együtt ballagtak végig a sé­tányon az Ötödik sugárút felé.
- Már jó ideje nem láttalak. Nagyon remény­vesztettnek érzem magam, ha
nincs mellettem az ifjú riporterem.
A tüntetést követő reggel óta Laura többször is eltervezte, hogy
beugrik Ameliához - jó néhány­szor járt a belvárosban, hogy ellenőrizzen
pár rész­letet a diplomamunkájához -, de képtelen volt rá. Nem akarta látni,
ahogy Jessie a nappaliban henyél, vagy nagy dérrel-dúrral csapkod a
konyhában, mi­alatt ők Ameliával beszélgetni próbálnak. Így aztán inkább
teljes mértékben elkerülte az utcát. Külön­ben is rengeteg dolga volt.
- Mozgalmas ez az időszak az iskolában. De komolyan, mi szél hozott a
könyvtárhoz?
- A környéken jártam, és arra gondoltam, leb­zselek itt egy kicsit, hátha erre
jössz. És így is lett.
Amelia miatta jött ide. Laura nem tudta, mit feleljen.
- Mit olvasol?
Amelia feltartotta a könyvét.
- Az Ébredést, az egyik kedvencem.
- Akkor is ezt olvastad, amikor először látta­lak, még a Vassarban. - Laura
elpirult, amiért ki- kottyantotta, milyen élénken emlékszik egy ilyen apró
 részletre.
- Amondó vagyok, hogy mindig jó visszatérni a kedvencekhez. - Amelia
hallgatott egy kicsit. - A klubban mindenki kérdezget rólad. Már három
he­te nem jöttél.
Számontartotta. Laurának bukfencet vetett a gyomra.
- Hallottad, mi történt Frank Tannenbaum- mal?
Az újságok szerint Mr. Tannenbaum egyike volt annak a
százkilencven férfinak, akiket letar­tóztattak a tüntetés estéjén.
- Igen, szörnyű.
- Többek között emiatt is akartam beszélni veled.
Laura azt remélte, hogy Amelia azért jött ide, mert hiányzott neki. De
nyilvánvalóan nem.
- Mabel Dodge szalonjának látogatói pénzala­pot hoztak létre, hogy le tudják
tenni az óvadékot a tüntetőkért, de ma tudtuk meg, hogy Franket egy évre
ítélték el.
- Egy évre? De hát ez nevetséges! - Az Ötödik sugárút előtt jobbra
fordultak, és folytatták útjukat a főbejárat felé.
- Tudom. Mindenkit arra kérünk, segítsen ter­jeszteni ennek az
igazságtalanságnak és annak a hírét, hogy hogyan verték szét a tüntetést.
Tehát ezért jött ide.
- Én még nem vagyok igazi riporter. Mindaz, amit írok, csak gyakorlás. A
Kotyogás számára, em­lékszel?
- De nemsokára az leszel, és talán van valami, amit most is megtehetsz.
- Például?
- Nem tudom, például beszélj a tanáraiddal, ilyesmi. Lehet, hogy vannak
kollégáik az újságok­nál, akik fel tudják karolni az ügyet.
- A riportereknek nem feladatuk az ügyek fel­karolása. Különben is,
mostanában annyi a dolgom, hogy levegőhöz is alig jutok. - Laura tudta,
hogy értelmetlenül makacskodik. Rémes nőszemély, szörnyű.
Amelia megállt az egyik oroszlán mellett, és kíváncsian szemügyre
vette.
- Biztos, hogy nincs semmi baj? Közöttünk? Mondtam vagy tettem valami
rosszat?
- Nem, dehogyis. - Laura érezte, hogy nem volna szabad így viselkednie a
barátnőjével, így el­taszítania magától. Magyarázkodni próbált. - To­‐
vábbadom a Frankről szóló információt a többi hallgatónak, és
 megemlítem a professzoromnak. Valaki bizonyára kapva kap az alkalmon,
hogy tu­dósítson róla.
- Nagyra értékelem.
Laura nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:
- Hogy van Jessie?
- Szakítottunk.
Laura igyekezett visszarendezni a vonásait, hogy gondoskodó
barátnőnek látsszon, akinek a hír csupán ennyi - újság -, és nem szárnyaló
bol­dogságot okozó megkönnyebbülés, ajándék.
- Csakugyan? Mikor?
- A tüntetést követő napon. Már nem akartam vele lenni, és már jó ideje így
éreztem, csak addig nem vettem figyelembe. Szomorkodott, de megér­tette.
Sokkal fiatalabb volt nálam, és ez már kez­dett az idegeimre menni.
Tehát a csók, amelynek Laura tanúja volt, nem szenvedélyből fakadt,
hanem búcsúcsók volt.
Ám az öröme egykettőre megsavanyodott. Mi­lyen könnyen megy
Ameliának, hogy megszabadul­jon egy már nem kedvére való szeretőtől!
Keserű irigység bugyogott fel Laura bensőjében, és utálta magát érte.
Szeretett, volna ilyen szabadon szeret­ni valakit, ha csak egy napra is.
- Tehát most új barátnőre vadászol?
Amelia figyelmesen nézett rá.
- Lehetséges. Lehet, hogy nem. Őszintén szól­va, a kérdésedet meglehetősen
leereszkedőnek tar­tom.
Laura hetykének szánta, de ehelyett faragat­lanra és szigorúra
sikeredett, mintha az apja mondta volna.
- Leereszkedő... micsoda rémes szó!
Túl közel került a diplomamunkája alanyai­hoz, túlságosan
belebonyolódott a Heterodoxia Klub titokzatosságába és forradalmi
elképzelései­be, a tagok egyenjogúsági követeléseibe. Elveszí­tette a
pártatlanságát, ami veszélyes dolog egy ri­porter számára. És ami még
rosszabb, beleszere­tett a forrásába. Elképzelte, hogy odahajol, és meg­‐
csókolja Ameliát ott, a könyvtár lépcsőjén, az egész világ szeme láttára.
Úgy nézett körül, mint aki transzból ébred, el­borzadva a gondolattól.
Nem, ez nem szerelem.
Ez belezúgás. Amelia mindaz volt, ami Laura lenni szeretett volna:
harsány, szókimondó, olyan, aki elveszi, amit akar. És ezáltal Laura valami
mó­don kivetítette a saját vágyait a megtestesítőjükre, dr. Amelia Potterre, a
bohém modern nőre.
Túl messzire ment, és már megbánta, hogy ennyire belekeveredett.
Amelia világa egészen más, mint az övé: egy egzotikus ország, amelynek
megvannak a maga szabályai és törvényei. Laura soha nem illett volna bele.
Bármennyire szorgal­mazza is az édesanyja, hogy kövesse a vágyait, nyilván
nem erre gondolt, a legkevésbé sem.
- Nagyon sajnálom, igazad van, Amelia. Azt hi­szem, egyszerűen csak
aggódom miattad. Ez min­den.
- Én vagyok a legutolsó ember, aki miatt ag­gódnod kellene, drágám. -
Nekidőlt az oroszlán ta­lapzatának. - Ez melyik?
- Tessék?
- Ez melyik oroszlán: Lenox vagy Astor?
Laura felpillantott a szoborba öntött nagy­macskára.
- Astor. A déli oldalon lévő Lenox.
- Imádom, hogy tudod ezt.
Amelia melegen rámosolygott, és Laura nem tudta megállni, hogy ne
mosolyogjon vissza. Aztán mind a ketten elnevették magukat, a hang
áthatolt a feszélyezettségükön. Elvégre jó barátnők voltak.
- Látunk a szombati gyűlésen?
Laura diplomamunkájára ráfért volna még egy kis szín, mielőtt két hét
múlva le kell adnia. Most, hogy végiggondolta és tisztázta magában
bonyolult érzéseit, úgy vélte, nyugodtabb, jobban az irányítá­sa alatt tudja
tartani az ügyeit. Amelia a barátnője, ez minden, és ennyi elég is.
- Persze. Ott találkozunk, és köszönöm, hogy kijöttél ide.
Bent a könyvtárban összeakadt Jackkel a laká­sukhoz vezető, keskeny
lépcsőn.
- Hát itt vagy! - Jack magával húzta a lépcső­pihenőre, és a levegőbe emelte.
- Jack! Mi a csuda ütött beléd?
- Azért jöttem fel, hogy elmondjam neked a jó hírt.
- Elfogták a tolvajt?
A férje megnyúlt ábrázatából ítélve nem jól tippelt. Úgy látszik, már
nem lát át rajta, nem képes a megfelelő dolgot mondani.
- Nem, sajnos nem. Sőt, ezen a héten újabb két könyvet lovasítottak meg.
- Ez szörnyű! - De megint csak, miért nem mondta el neki? Tisztára, mintha
szándékosan tar­taná vissza az információkat.
- Bizony, az. Viszont, mivel már nem férek hozzá a gyűjteményhez, már
gyanúsított sem va­gyok. A saját könyvemről van szó. Egy ügynök el­kérte,
hogy elolvassa.
- Befejezted?
- Igen, befejeztem. Csodálatos az irántam ta­núsított türelmed, Laura.
Ezt nem mondom neked elégszer, amit sajnálok. Miután befejeztem,
furcsán elhagyatottnak éreztem magam, ezért nem szóltam róla. Nem
voltam jó apa és jó férj, de ez a kézirat kizsigerelt.
- Mostanában eléggé megközelíthetetlen vol­tál, ez igaz. De én is.
Mindketten nehéz éven va­gyunk túl. - Így kimondva óriási megkönnyebbü­‐
léssel töltötte el, és örömében átkarolta a férje nyakát. - Annyira büszke
vagyok rád! Befejezted a könyvet! Hihetetlen teljesítmény! - Ahogy ott áll­‐
tak, gyengéden ringatva egymást, a mozdulat fel- töltötte Laurának a férje
iránt érzett szeretettarta- lékait. - Mondj el mindent az ügynökről!
- A nagy olvasóteremben találkoztam vele, amikor a pneumatikus
csövek ellenőrzését végez­tük. Még fiatalkorunkból ismeri Billy barátomat,
és odajött köszönni. Nem voltam benne biztos, nem túlzott rámenősség-e
részemről, de tudtam, hogy talán ez az egyetlen lehetőségem, úgyhogy
nekidu- ráltam magam, és mindent elmeséltem neki a re­gényről. Azt
mondta, szeretné elolvasni, így holnap személyesen beadom az irodájába.
- Ez csodálatos!
- Gyere velem! - Bevitte Laurát a dolgozószo­bájába, ahol egy spárgával
átkötött, vaskos paksa- méta feküdt az íróasztala közepén. - Íme. Szeret­‐
néd elolvasni, mielőtt kiadom a kezemből?
- Nagyon szeretném. - Az órára pillantott. - De előbb hadd tegyem fel a
vacsorát! Hogy a gye­rekek ne legyenek éhesek.
- Azt majd én megcsinálom. Te ülj csak le a kandalló mellé, és olvass, én
pedig összeütök ma­gunknak valamit.
- Te? - A gondolat Laurát kuncogásra ingerel­te.
- Meg fogsz lepődni a főzési tudományomon. Kapós ifjú agglegény
koromban egészen ügyes vol­tam.
Laura szót fogadott, és fél órával később a konyhába szólították
rántottás pirítósra.
- Mi a manó? - kérdezte nevetve.
- Apa azt mondja, hogy ma tótágast álló nap van - tudatta Pearl, ujjait
összekulcsolva izgalmá­ban. - Reggeli van vacsorára.
 Harry odavitte a tányérokat az asztalhoz, és óvatosan elrendezgette
őket a villák és kések kö­zött. Az utolsót azonban elejtette; csattanva ért
földet, és a rántotta szétszóródott a járólapokon.
- Bocsánat. - Könnyek gyűltek a szemében.
- De hát ez tökéletes! - jelentette ki Jack. - Tótágast álló nap van, tehát a
vacsorát a földön tá­laljuk, nem az asztalon.
- Tényleg? - Harry Laurára nézett megerősí­tésért.
- Pontosan - válaszolta az édesanyja.
- Tudom már! - okoskodott Pearl. - A földön ülve kell ennünk. Ne aggódj,
Harry! Hozok neked egy másik tányért.
Otthagyták a rendetlenséget, és letelepedtek a nappali szőnyegére,
akár egy piknikező csoport a Central Parkban. Pearl hosszadalmasan mesélt
a kedvenc tanáráról, míg végül Laura félbeszakította, és megkérdezte
Harryt az övéről.
- Nekem te vagy a kedvenc tanárom - felelte Harry.
Jack rátette nagy kezét a fia csontos vállára.
- Helyes válasz, gyermekem. Nekem is.
Este Laura teljesen belemerült Jack kéziratá­ba, a csendben csak Jack
halk mormolása hallat­szott, ahogy a másik szobában mesét olvas a gye­‐
rekeknek.
Másnap Jack abban a karosszékben ébresztet­te fel, ahol elnyomta az
álom, ölében az utolsó né­hány oldallal.
- Milyen volt?
Laura ásított egyet, és felmosolygott rá. A ki­hagyott éjszakai alvás
bőven megérte.
- Csodálatos! Zseniális!
- Nem azért mondod ezt, mert a feleségem vagy, ugye?
- Hosszú idő óta nem olvastam ilyen jó köny­vet. - Nem hazudott. Jack
olyan éleslátással ragad­ta meg egy fiatalember belső és külső utazását, aki
a századfordulón érkezik New Yorkba, hogy elállt tőle a lélegzete. -
Ragyogó, és büszkébb már nem is lehetnék rád!
A Heterodoxia Klub szombati összejövetelén haza­térő hősként üdvözölték
Laurát - vagy odaillőbben hősnőként -, amiért volt bátorsága elmenni a tün­‐
tetésre Ameliával, és mert részese a forradalom­nak.
Laura igyekezett bagatellizálni a demonstrá­cióban játszott szerepét,
hiszen valóban csak meg­figyelőként volt ott, de ez nem számított. Jessie
odament Ameliához, és a nyitószavak elhangzása előtt barátságosan
elbeszélgettek, de ez Laurát egyáltalán nem zavarta. Amit a hónap elején ta­‐
pasztalt, valószínűleg egyszerűen annak az izgal­mából maradt vissza, hogy
olyan közel volt az erő­szak megnyilvánulásához. Szüksége volt egy baj­‐
társra, akivel feldolgozhatta a sokk utóhatásait, és ez a bajtárs
természetszerűleg Amelia volt, aki a gondjaiba vette, és biztonságot nyújtott
neki. Ők ketten csak barátnők, és ez teljesen rendben van, teljesen normális
dolog. Ő és Jack átvészelték az elmúlt hónapok viharait, és most, hogy Jack
befe­jezte a könyvét, jól jöttek ki a válságból.
Körbeadtak egy kalapot, amelyben Frank Tannenbaum védelmére
gyűjtöttek, és Laura oda­adta azt a pénzt, amelyet az ebédjére tett félre. A
közeljövőben lesz állandó jövedelme - már alig várta.
A diplomamunkája csaknem készen volt, de most az nyugtalanította,
hogy hogyan fejezze be. Az ihlet megint csak a nap szónokától, egy Inez
Haynes Gillmore nevű nőtől érkezett, aki felolva­sott a cikksorozatából,
amelyet Egy idegen vallo­másai címmel a Harper’s Bazaarban jelentetett
meg.
- „Úgy érzem - kezdte az idézetet Inez -, hogy két szféra közt tátongó űrben
lógok - a férfi és a nő szférája között. Az átlagnő kötelességei és kedvte­‐
lései untatnak és bosszantanak. Az átlagférfi köte­lességei és kedvtelései
érdekelnek és vonzanak. Hamarosan azon vettem észre magam, hogy ezen
az érzésen osztozom a fajtám többségével. Még so­sem találkoztam olyan
férfival, aki bármikor is nő akart volna lenni. És kevés olyan nővel
találkoz­tam, aki néha ne akart volna inkább férfi lenni.”
Ennél a résznél a közönség tagjai tapsvihar­ban törtek ki. Laura most
először tűnődött el azon, hogy nem volna-e boldogabb olyan újságíróként,
aki túllép a puszta tudósítói szerepen, és véle­ményt nyilvánít, mint Inez.
Inez szavai az összes jelen lévő nő érzelmeire hatottak, jobban, mintha
simán csak tudósított volna arról, hogy megnőtt az otthonukon kívül
dolgozó nők száma, csupán a té­nyeket osztva meg a nagyközönséggel
abban a re­ményben, hogy megértették a burkolt célzást.
Mi volna, ha kifejezetten azért írna, hogy elő­mozdítson egy ügyet,
hogy változtasson az embe­rek szemléletén?
Erre nem áll készen, most még nem. Egyelőre ragaszkodnia kell a
tényekhez, ha le akar diplo­mázni. Különben Wakeman professzor dühroha­‐
mot kap. Szerencsére már megmutatta neki a dol­gozata piszkozatát, és a
professzor lenyűgözőnek ítélte.
- De még kusza - tette hozzá. - Tegye fesze­sebbé, és az egyes részek
folyjanak simábban egy­másba. Az átmeneteken még dolgoznia kell. Azon­‐
ban akár egy könyvet is látok ebben.
Egy könyv! Laura kis híján elájult. Természete­sen nem lehet belőle
könyv, mivel a klubnak meg­vannak a maga szabályai. De talán Amelia,
miután látta a befejezett diplomadolgozatot, ugyanúgy el lesz ragadtatva,
mint Wakeman professzor, és meggyőzi a többieket, hogy adják meg a
beleegye­zésüket. Még elgondolni is elképesztő, hogy neki is és Jacknek is
lehet saját könyvük! Tulajdonképpen, mihelyt belerázódtak az új
pályafutásukba, Jack otthagyhatja a könyvtárbeli állását, és talán keres­‐
hetnek egy szép lakást a Village-ben. Wakeman visszaadta neki a
papírlapokat.
- Meg kell hagyni, ez jobb, mint amit a többi nő munkájából láttam eddig.
Tegye feszesebbé, az­tán adja be! Azt akarom, hogy tökéletes legyen.
Laura tudta, hogy az ő igénye a tökélyre ma­gasabb, mint a többi
mentoré. Nem lehetnek he­lyesírási hibák, sem kószán lifegő prepozíciók.
Nemcsak a történetnek kell jól felépítettnek lennie, de az előadásmódnak is.
Vasárnap este visszavonult Jack íróasztalához a dolgozószobában,
hogy megírja a dolgozata befe­jező részét. Most, hogy a férje végzett a
könyvével, Laura nem érezte olyan tolakodónak, amikor Jack számos
teendőinek listáját takaros halomban az egyik sarokba helyezte (egy kihívás
megközelíté­sének legjobb módja a módszeresség, szokta min­dig mondani),
és szétterítette a saját jegyzeteit a bőr íróalátéten. Jack bejött, és egy puszit
nyomott a fejére.
- Hogy megy?
- Még jobban méltányolom, amin az utóbbi években keresztülmentél.
Hogyan szűrjem le mindazt, amit tanultam, egy olyan zárórészbe, amely
erőteljes, de nem ismétlődő?
- Jusson eszedbe, hogy mi késztetett alapve­tően ennek a megírására, honnan
származott az ötlet első szikrája. Meg tudod csinálni, biztosra ve­szem,
hogy menni fog.
Miután kiment, Laura a helyén maradva ki­bámult az ablakon.
Be akarta mutatni, mit gondolnak a nők, ki­váltképp azt, hogy mit
gondol az új nő. Leginkább azokat tisztelte, akik követték a vágyaikat, és
nem féltek hangosan kimondani az igazságot, mint Amelia. Vagy mint az
édesanyja, bár az övé vissza­fogottabb vágy volt, mivel ő egy idősebb
generáci­óhoz tartozott. Laurának nem volt kétsége afelől, hogy ha az
édesanyja később született volna, ő is kimenne az utcára felvonulni
ahelyett, hogy min­den kis dologban a férjétől függene.
Felkapta a tollát, és irkálni kezdett a legutóbbi piszkozat utolsó
oldalain a gépelt szavak fölé, egyenként szerkesztve a bekezdéseket. Éles
hang­nemben fogja befejezni, döntötte el. Kifejti a véle­ményét, állást foglal,
és ahelyett, hogy száraz té­nyek és idézetek mögé bújna, megmutatja, milyen
sokat jelent neki ez a történet. Ez kockázatos, tud­ta, de az nem volt
kockázatos, amit Amelia tett, hogy egészségügyi családlátogatásokat
végzett, amikor az összes többi orvos meghamisította a je­lentéseket?
Amikor Frank Tannenbaum százak élére állt a tüntetésen? Ezekkel
összehasonlítva ez a lázadás kisebb mértékű. Wakeman professzor úgy
vélte, végül akár egy könyvet is írhatna belőle - miért ne mutassa meg neki,
milyen sokat tud kezdeni a szavakkal?
Hála istennek, hogy visszament a klubba, hogy a végső erőbedobás
előtt megkapta ezt az utolsó ihletadagot. Miután végzett a szerkesztéssel, új
pa­pírt fűzött az írógépbe, és az utolsó oldalakat, az új részek beleépítésével,
újra legépelte. Alapos átné­zés után az új oldalakat a kupac aljára tette, és
mo­solyogva hátradőlt. Elkészült a diplomadolgozata.
Három héttel később Laura kissé feszülten Gretchen mellett ült
Wakeman professzor irodája előtt, az újságíró-iskola hetedik emeletén, és
vár­ták, hogy sorra kerülve meghallgassák a kritikáját. Miután vették ezt az
akadályt, következnek a záró­vizsgák, aztán jön a diplomaosztó, amit az
egyete­mi könyvtár előtti pázsiton fognak tartani. Elkép­zelte az apja arcát,
amelyre végül kiül a büszkeség. Az édesanyja sírni fog, és úgy verdes majd
a karjá­val, mint egy galamb.
- Tavaly az évfolyamnak csak az egyharmada kapott diplomát - mondta
Gretchen. - Az a mi cso­portunkból csak kilenc fő.
- Tudom. De mi ketten mindvégig jó munká­kat adtunk be. - A szemeszter
előrehaladtával Lau­ra és Gretchen egyre inkább támaszkodtak egy­másra,
kitalálták a módjait, hogyan lehet kikerülni a professzor szexizmusát,
összehasonlították a jegyzeteiket, és tiszteletteljes bajtársiasság alakult ki
közöttük. Hosszú utat tettek meg az óta az első, feszültségekkel teli hét
óta.
- Miss Reynolds?
Gretchen röpke mosolyt vetett Laurára, majd eltűnt az iroda ajtaja
mögött.
Laura arra a diplomadolgozatát tartalmazó papírhalomra gondolt,
amely most Wakeman pro­fesszor íróasztalán feküdt. A semmiből hozta
létre, és ha mégsem tetszene neki, és rossz jegyet adna rá, Laura a szíve
mélyén tudta, hogy mind tudósí­tásként, mind írásműként értékes darab. Az
iskola alaposan megtanította az alapokra, és olyan maga­biztossággal
ruházta fel, amely jó szolgálatot fog tenni neki az elkövetkezendő években.
Hozzávetőleg tizenöt perccel később Gretchen arcán széles mosollyal
jött ki.
- Jól ment? - tudakolta Laura megkönnyeb­bülve.
- Igen. Szerinte a polgármester feleségéről rajzolt portrém „megvilágító
erejű”. Repesek a bol­dogságtól!
- Gratulálok!
Laurának várnia kellett még néhány percet, mielőtt Wakeman
professzor az ő nevét mondta.
- Mrs. Lyons. Bejöhet.
 TIZENHATODIK FEJEZET
New York, 1914
Wakeman professzor irodájának ablakából pom­pás kilátás nyílt egy ovális
fűfoltra, amelyen Laura néhány csoporttársa lebzselt az áprilisi napsütés­‐
ben. Laura kikukkantott, mielőtt helyet foglalt az íróasztal mellé állított,
fából készült, viharvert szé­ken, és várta, hogy a tanára megszólaljon.
Közel sem volt annyira ideges, mint az első megbeszélésükön, amikor
a professzor eleinte gú­nyolódott az ötletén, hogy egy női klubról írja a
diplomadolgozatát.
Wakeman átfutott pár oldalt, majd felpillan­tott rá a szemüvege fölött.
- Megfogadta a tanácsomat, és feszesebbre vette a középrészt, amit
helyeslek. Tetszik, amit ott csinált, és a nők nézőpontjai sokkal
erőteljesebbek, mint számítottam. Életre keltette őket.
- Köszönöm, professzor úr.
- Természetesen nem értek egyet valamennyi elképzelésükkel, de maga
világosan és átgondoltan mutatja be a kérdéseket. Az előadásmódja gördü­‐
lékeny.
- Örülök, hogy így gondolja.
- Az is lenyűgöz, ahogy belevett egy részt, amely történelmi távlatba
helyezi a klubot az olva­só számára.
- Úgy véltem, hasznos lehet. Tudja, amit ezek a nők gondolnak és
mondanak, az meglehetősen különbözik az anyáik vagy nagyanyáik
nézeteitől. A hétköznapi, a dolgozó férfi élete és jogai iránt megmutatkozó
érdeklődéshullámhoz hasonlóan a nők mint elnyomott osztály jogai iránt
is feltámadt az érdeklődés.
Wakeman professzor takaros paksamétába igazgatta a papírhalmot.
- Sajnálatos módon, Mrs. Lyons, az osztályzata elégtelen.
Bizonyára rosszul hallotta.
- Tessék?
- Amint azt az első tanítási nap óta hangoztat­tam, az újságírói diplomát nem
osztogatjuk egy­könnyen. Ahogyan a joghallgatóknak meghatáro­zott
követelményeknek kell eleget tenniük az ügy­véddé avatásukhoz, ugyanezt
követeljük meg az újságíró-iskola hallgatóitól is. Márpedig ön ezek­nek
sajnos nem tett eleget.
 Laura egy pillanatig azon tűnődött, nem té­vesztette-e össze egy másik
hallgatóval, vagy ke­verte-e össze a dolgozatát valaki máséval. De nem, a
Wakeman előtt fekvő lapok azok voltak, amelye­ket ő gépelt le Jack
irodájában.
- Elnézést, hogyan? Ön mindvégig kedvezően nyilatkozott róla, és
végrehajtottam az ön által kért változtatásokat is.
- A befejezése olyan, mint Hearst{5} valame­lyik nyálas bulvárlapjának a
vezércikke. Harsány, és noha csak papírra vetett szavakból áll, bántotta a
fülemet. Ebben az intézményben nem ezt tanít­juk. Nem azért van itt, hogy
megmondja nekem, mit gondoljak. Nem ezt vertük a fejébe minden órán?
- Miközben beszélt, rózsaszín foltok ütköz­tek ki az arcán.
Laura Ameliára gondolt, és arra, hogy milyen ellenállásba ütközött,
amikor kiállt a maga és a munkája igazáért. Ez semmiben sem különbözött
attól, és ő nem volt hajlandó meghátrálni.
- Úgy érti, sérti az érzékenységét? Nem tetszik önnek, amit olvasott, nem
egyezik az erkölcsi felfo­gásával, és ezért megbuktat? Ez nem igazságos.
Ha elfogadja az elégtelen osztályzatot, nem végzi el a képzést. Nem
állhat kint a többi hallgató­val azon a szép pázsiton; nem kap diplomát; nem
lesz állása. Pedig ez volt a lényeg, éppen ezért je­lentkezett a
mesterképzésre, hogy mindjárt egy rendes álláshoz jusson, ne teát kelljen
szervíroznia öt évig a főnököknek, és abban reménykednie, hogy egyszer
majd ír egy olyan szenzációs cikket, amellyel lenyűgözi őket. Hátradőlt,
kezét összekul­csolta az ölében, s a nőies mozdulat kicsit mintha
meglágyította volna a férfi szívét.
- Wakeman professzor, láthatta, hogy ugyan­úgy tudok tudósítani, írni és
szerkeszteni, mint a férfiak. Tisztában van vele, hogy tudok. Csupán azért
akar büntetni, mert a dolgozatom legvégén némi érzelmet mutattam?
Wakeman professzor a gallérját ráncigálta.
- Higgye el, fáj ezt tennem, mivel mostanáig ígéretes diák volt. Tudom,
hogy elkeserítő, de az iskolának fenn kell tartania a magas színvonalát.
Laura hangosan felnevetett, nem törődve az­zal, hogy ez
udvariatlanság részéről. Ostoba volt, hogy vállalta ezt a kockázatot. Tudta,
hogy sok a megbuktatott hallgató, de úgy vélte, ő nem fog kö­zéjük tartozni.
Elveszett az a sok pénz. Eltékozolta. Az édesanyja eljegyzési gyűrűjére
gondolt; dr. An- dersonra a könyvtárban, aki mindent elkövetett, hogy
ösztöndíjat szerezzen neki. Mindenkinek csa­lódást okozott, beleértve Harryt
és Pearlt is. Pearl- nek, akiről azt remélte, látni fogja, hogy a nők ugyanúgy
megérdemlik az elégedettséget nyújtó hivatást, mint a férfiak. Jacknek, aki
olyan túlzóan kedves és megértő lesz vele, hogy azzal feszengés­re készteti.
A székén kissé előrehajolva újból próbálko­zott.
- Azt mondta, a munkám jó és következetes. A fiúk legjobbjaival voltam
kint a lövészárkokban. Kérem!
Wakeman felnyalábolta a diplomamunkáját, és letette elé.
- Sajnálom, de nem.
- Hadd kérdezzem meg, a tanítványai közül hány nőt buktatott még meg?
- Ennek semmi köze a maga ügyéhez.
- Azért mondja csak meg! Különben én ma­gam nyomoztatom ki. Tudom,
hogy Gretchen át­ment. Rajtam kívül még hányan nem?
Wakeman megmerevedett.
- Gretchen kivételével mindenki megbukott. Ő nagyon kedves portrét
rajzolt a polgármester fele­ségéről. Semmi okom nem volt rá, hogy
megbuk­tassam. Semmi privát gondolat. Tényszerű, lényeg­re törő, jól
megírt munka volt. Elragadó. Közlöm magával, hogy tavaly egyetlen
olyan nő sem ment át, akinek én voltam a konzulense. Tehát láthatja, Mrs.
Lyons, ez már fejlődés.
Laura nem vesződött azzal, hogy elrejtse a hi­tetlenkedését.
- A férfiaknak megengedett volt, hogy hangot adjanak a véleményüknek az
írásművükben?
Wakeman hallgatott egy sort.
- Náluk ez más, mivel a témáik bonyolultab­bak: politika, háborúk,
gazdasági kérdések.
- Tehát nekik szabad volt kifejteniük a véle­ményüket, mint egy
vezércikkben? - Várt egy ki­csit. - Ne felejtse el, a diplomamunkákat
lefűzik a könyvtárban, úgyhogy magam is megnézhetem.
Wakeman szemét lesütve bámulta a Laura előtt fekvő papírköteget.
- Némelyiket igen. De ez nem ugyanaz.
- Hogyhogy?
Wakeman hadart valamit, aztán elnémult.
- Akkor meg kell változtatnia az osztályzato­mat.
- Értem, mire gondol, valóban. - Wakeman megrázta a fejét. - De már túl
késő, hogy meg le­hessen változtatni a jegyét. Már bekerült a nyilván­‐
 tartásba.
- Akkor az első iskolán kívüli cikkem a Co­lumbia Egyetem Újságíró-
iskolájában túltengő ne­mi alapú megkülönböztetésről fog szólni. - Felkap­‐
ta a dolgozatát.
- Túltengő? Fölösleges túlzásokba esni, semmi szükség rá, Mrs. Lyons. -
Wakeman megérintette az asztalt, ahol előzőleg a diplomamunka feküdt,
ujjai úgy terültek szét, akár a póklábak. - Sajnálom, de nem változtathatom
meg. De nagyra értékelem, hogy felhívta erre a figyelmemet.
Mindenképpen megőrzöm az emlékezetemben a jövő évre nézve. Ez
megfelel?
Ezek után Laura, az ajtót becsapva maga után, kiviharzott.
Mivel már nem voltak látogatandó órái, nem volt elérendő célja, Laura
ugyanoda került vissza, ahonnan elindult. Este felolvasott a gyerekeknek,
főzött, vasalt és ruhákat javított. Nehezen állta meg, hogy ne fakadjon sírva,
amikor Jack kinyitotta neki az irodája ajtaját.
- Drágám, milyen pompás, hogy látlak! - Be­csukta mögötte az ajtót, és a
szék felé intett. Laura azt remélte, hogy a karjába vonja, de Jack szemlá­‐
tomást nem vette észre a szomorúságát. - Nagy­szerű hírem van. - Jack
visszaült az asztala mögé, és végre szemügyre vette Laurát. - Mi az?
Valami baj van a gyerekekkel?
Félig felemelkedett a székéről, de Laura intett, hogy üljön vissza.
- Nem, velük nincs gond. Velem van. Elégte­lent kaptam a
diplomamunkámra. Wakeman pro­fesszor megbuktatott.
- Micsoda? De hát én olvastam, és csodálatos volt!
- Közismert a szigorúságáról - tavaly egyetlen helyesírási hiba miatt
buktatta meg az egyik leg­jobb hallgatót. Gondolom, mert ez már a
nagybetűs élet, meg minden. Minden tetszett neki, a legvége kivételével.
- Imádtam, ahogy összefoglaltad. Az a pasas tökkelütött.
- Azt a beadás előtt megváltoztattam. Kiegé­szítettem a saját
véleményemmel és gondolataim­mal. Nem helyeselte.
Jack a homlokát ráncolta.
- Mi késztetett erre?
Laura legszívesebben sikított volna.
- Mert volt véleményem, és voltak gondolata­im - kiáltotta. - Mert úgy
éreztem, hogy számíta­nak.
- Persze, ez érthető. - Jack felállt, és odament hozzá, és úgy hajolt le, hogy
megölelje, mintha ez­zel kitörölhetné az ostoba kérdését.
Laura hagyta, hogy megölelje, de ő húzódott el először.
- És neked mi a jó híred? Most nagyon ránk fér.
- Az ügynöknek nagyon tetszett a kéziratom. - Előhúzta az egyik fiókból a
paksamétát, és kitette az íróasztalára. - Persze el kell végezni rajta né­hány
javítást. De mindegyikkel egyetértek, még jobbá fogják tenni.
- Ez fantasztikus! Nagyon büszke vagyok rád. Mi a következő lépés?
- Elvégzem a javításokat, és visszaadom neki. Két hónapot kaptam rá.
Szoros lesz, de azt hiszem, meg tudok birkózni vele. Azután elküldi
kiadókhoz. Azt mondta, hogy néhánynak már meg is említette, és
mindegyikben izgatottan várják, hogy olvashas­sák. „Licitháború lesz”, ezt
mondta. „Licitháborút fognak folytatni a könyvedért.”
Jack olyan volt, mint egy gyerek karácsonyes­te, sugárzó és kerge, és
az izgalma ragadós volt. Laura átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét.
- Ügyes vagy, drágám. Irodalmi szenzáció le­szel, efelől nincs kétségem.
- Nélküled nem ment volna, Laura édesem. Ne aggódj, majd találunk neked
valami érdekeset, van más is az újságíró-iskolán kívül.
Laurára ismét rátelepedett a fekete felhő.
- Például mi? Még anyám eljegyzési gyűrűjét is eladtam, és mindezt a
semmiért. Mit tettem?
- Ne izgasd magad, a könyvre kapott előlegből könnyedén vissza tudjuk
neki fizetni. Vehet egy újat. - Csettintett az ujjaival. - Hé, támadt egy ötle­‐
tem! Mi volna, ha te gépelnéd le nekem a szerkesz­téseimet?
Laura szíve összeszorult.
- Nem, köszönöm. Nem akarok sem az as-- szisztensed, sem a titkárnőd
lenni. Én magam aka­rok írni, egyedül akarok csinálni valamit.
- Ne borulj ki, ez csak egy gondolat volt.
Az, hogy Jack hangosan is kimondta ezt a gon­dolatot, végtelenül
zavarta. Szemlátomást még ennyi idő után sem értette meg, hogy a felesége
is vágyódik valamit olyan szenvedéllyel csinálni, mint ő. Ha az ügynök
visszautasította volna Jacket, neki álmában sem jutott volna eszébe
megkérdez­ni, volna-e kedve inkább legépelni helyette a dip­lomamunkáját.
Mintha attól hasznosnak érezhette volna magát. Ez meg sem fordult volna a
fejében.
 Kimentette magát, és visszament a lakásba, ahol az édesanyja és Pearl
a konyhaasztalnál ülve ruhákat varrtak Pearl babájának.
- Mit keresel itthon ilyen korán? - tudakolta az édesanyja.
- Megbuktam. Vége. Hol van Harry?
- Micsoda? - Az édesanyja felállt, és kinyújtot­ta a karját, de Laura
elhessegette; nem akart Pearl előtt sírva fakadni. - Harry a barátaival van.
Ma volt a diplomamunkád bírálata, igaz?
- Igen. A professzor valami értelmetlen okból megbuktatott. Vitába
keveredtünk emiatt, és őszin­tén szólva azt hiszem, a vitát én nyertem meg.
De ez nem számít, már túl késő van ahhoz, hogy meg­változtassa a
jegyemet. - Leült Pearl mellé az asz­talhoz. - Sajnálom, anya, de majd
megtaláljuk a módját, hogy kárpótoljunk. Jack jó hírt kapott a könyvéről,
és két hónap múlva a dolgok fényeseb­ben fognak állni.
- Neki. És neked?
- Miért buktattak meg? - kérdezte Pearl, aki addig nagyon csendesen ült.
Aggódó tekintete végre felrázta Laurát. Átka­rolta a lánya vállát,
magához húzta, és homlokát Pearl homlokának támasztotta.
- Kockázatot vállaltam, és nem jött be. Ostoba hiba volt.
- Ez szamárság - szólt közbe az édesanyja. - Nincs a kockázatvállalásban
semmi rossz. Erősen ajánlom mindenkinek, amikor csak lehetséges. Pearl,
édesanyád erős, és minden rendben lesz ve­le. Az élet a sorozatos
kockázatvállalásról szól.
Pearl a nagymamájáról az édesanyjára pillan­tott.
- De anya boldogtalannak látszik.
- Egyelőre talán az is vagyok - mondta Laura. - De megnyugtatlak, hogy
minden rendben lesz ve­lem. Mindnyájunkkal rendben lesz minden. Nagy­‐
mamának igaza van.
Édesanyjának az ő jövőjébe vetett, derűlátó hite átsegítette Laurát az
estén, de másnap reggel azon kapta magát, hogy csüggedten álldogál a
konyhai mosogató mellett. Ledobta a konyharuhát, levette a kötényét, és
útnak indult a Village-be, a Patchin Place-re.
Az elmúlt hét hónapban valahányszor Laura a diplomamunkájáról
beszélgetett Ameliával, felhígí­tott összefoglalót adott neki elő, amelyben
nem szerepelt semmilyen konkrét utalás a Heterodoxia Klubra. Ma sem
ment bele további részletekbe, hi­szen már úgysem számított. Amelia
csendben hall­gatta, ahogy Laura elmesélte neki, mit tett Wake- man
professzor.
- A professzor tudta, hogy nincs igaza - jelen­tette ki Laura, és dühében
ökölbe szorította a ke­zét. - Tudta.
- Azt kellene tenned, amivel megfenyegetted - hogy összehasonlítod a
megbuktatott nők és férfi­ak számát.
- Ez nagyon kicsiny minta lenne csak, és alig­hanem semmit sem
bizonyítana. Azt hiszem, a jó hír az, hogy a továbbiakban Wakeman
professzor új megvilágításban fog a női hallgatókra tekinteni, és
meggondolja, mielőtt kirakja vagy megbuktatja őket olyasmi miatt, amit a
férfiaknál megenged, sőt, bátorít. Nekem a sors szeszélyéből pechem volt.
- Annyira sajnálom! - Amelia magához húzta, aztán felállt, hogy rátegyen
még egy hasábot a tűz­re, majd visszaült mellé a kanapéra. Egy percig
szótlanul ülve egymás mellett nézték az égő faha­sábot, és Laurával forgott
a világ. Miként változik majd meg az élete, miután megjelenik Jack
könyve? Kiköltöznek a könyvtárból? Vajon Jack beleegyezik, hogy a
belvárosba költözzenek? Mindegyik lehető­ség kínozta, és mindegyikben
az ő óhajai másodla­gosak voltak a férje óhajaihoz képest. Ha lediplo­‐
mázott volna, álláshoz juthatott volna, és volna va­lamennyi gazdasági
súlya. Lenne hozzá joga, hogy véleménye legyen. Fizetés vagy egyéb saját
jövede­lem nélkül Jack kívánságai nagyobb súllyal esnek a latba, még
akkor is, ha amellett kardoskodik, hogy ez nem így van. Ez nem
igazságos.
Megfájdult a feje.
- Minden évvel úgy érzem, hogy az agyam olyan, mint egy szivacs, amely
úgy szívja fel a kel­lemetlen tapasztalatokat, mint a vizet, úgyhogy öt­‐
venéves koromra nem is tudom majd egyenesen tartani a fejem.
Amelia elnevette magát, és feléje fordult.
- Mi az ördögről beszélsz? Te komplett őrült vagy.
- Valószínűleg igazad van.
- De pontosan tudom, hogyan érted.
- Tudtam, hogy te meg fogod érteni.
Nézték egymást; Amelia barna szeme lágyan és kedvesen pillantott rá.
Laura örült, hogy eljött.
- És most hogyan tovább, Mrs. Lyons? - kér­dezte Amelia.
- Jack azt akarja, hogy legyek a gépírónője.
- Úristen, nem!
- Ne aggódj, nagyjából ugyanezt mondtam ne­ki. De nem tudom, mi mást
tehetnék.
- Nem kell ahhoz újságírói diploma, hogy új­ságíró legyél.
- Nulláról kezdve nehezebb. Nincs gyakorla­tom, nincsenek megjelent
cikkeim, semmit sem tu­dok nyújtani egy munkaadónak.
- Itt vagyunk neked mi mind. A klub. Rengeteg kapcsolatunk van az
újságoknál és a magazinoknál.
- Gondolom. - Mostanáig fel sem fogta, men-- nyire kiszélesedett a
társasági köre. Lehet, hogy Ameliának igaza van.
- A fenébe is, írj egy könyvet a nők mozgalmá­ról! Én megvenném.
Amelia úgy tekintett a világra, mintha az nem zárt ajtókkal, hanem
lehetőségekkel volna tele. La­ura a barátnője arcát tanulmányozta a tűz
fényé­ben. Ahogy a szája mozog, az álla ívét. Laura min­dennél jobban
szerette volna, ha egész nap Ameli- ával szemben ülhetne, hallgathatná,
ahogy beszél, és nézhetné a vonásait, egyszerűen csak magába szívhatná a
teljes létezését. Utoljára akkor érezte ezt, amikor a gyerekei újszülöttek
voltak - ezt a megállíthatatlan szeretetrohamot, ezt az odaadást.
- Most már te is a családunk része vagy - je­lentette ki Amelia. - Számíthatsz
ránk.
- Köszönöm.
Amelia lehunyta a szemét, és mosolyogva hát­radőlt.
Túlságosan erős volt a kísértés. Olyan volt, mintha egy láthatatlan
hullám hajtotta volna lassan előre Laurát: egyre közelebb és közelebb
hajolt.
Míg végül összeért az ajkuk.
Azonnal visszahúzódott, túl sok volt a puhaság okozta sokk, de
Amelia mozdulatlan maradt, kezét Laura karjára tette, és a gyengéd nyomás
nem ha­gyott kétséget a saját vágya felől. Laura újból meg­csókolta, és
ezúttal Amelia ajka szétvált, és érezték egymás nyelvét és lélegzetét. Tűz
vágtatott végig Laura testén, a hasától a lába közéig. Az Amelia de­rekán
tartott kezét felcsúsztatta telt, súlyos mellé­re. Akkor álmodozott arról, hogy
így érinti meg Ameliát, amikor Jackkel legutóbb szeretkeztek. Mi­közben a
keze a férje testét simogatta, egy másik sziluettet képzelt oda, egy nőét.
Ameliáét.
Laura Amelia iránt érzett szerelme, a barátságuk, ahogyan a testük együtt
mozgott, ellenszegült mindenféle besorolásnak. Az utóbbi hetek során
abban a percben, ahogy kettesben találták magu­kat, mintha mágnes
vonzotta volna őket egymás­hoz, és kisvártatva a szoknyáik és
alsószoknyáik összegabalyodtak a lepedőkkel és a párnákkal, és két pár
harisnya hevert egy csomóban az ágy lábá­nál.
Hadarva és könnyedén beszélgettek minden­féléről, egymás szavába
vágva, és kiigazítva egy­mást, újra-újraértékelve a helyzetüket és a véle­‐
ményeiket. Laura sosem látott ilyesmit a szülei kö­zött - az apja kívánságai
mindig felülírták az édes­anyja óhajait -, és igazából közte és Jack között
sem tapasztalt ilyet. Jack sok szempontból hagyo­mányos férj volt, és a
családjukra érvényes dönté­sek oroszlánrészét ő hozta meg. Laura mostanáig
észre sem vette, mennyire aláveti magát a férje kí­vánságainak, hiába, hogy
azok jó szándékból ered­nek. Nem egyenrangúak, bármennyire igyekszik is
úgy tenni, mintha azok volnának.
Ám ez akkor sem volt mentség arra, amit mű­velt. Valahányszor Laura
befordult a Patchin Place sarkán, a bűntudata beteges pánikba csapott át. De
aztán amikor Amelia a karjába vonta, elkerülhetet­len vágytáncuk olyan
természetesen bontakozott ki, mint egy nyári zápor.
Amelia hason nyúlt végig az ágyán, és ujját Laura karjának belső felén
húzogatva, számításba vehető interjúalanyok nevét hadarta, akik szóba
jöhettek Laura könyvéhez.
- Marie Jenney Howe, természetesen. Biztosra veszem, hogy Emma
Goldmant is meg tudjuk győz­ni, ha megfelelőképpen közelítünk hozzá.
- Még mindig nem vagyok biztos benne. Cik­keket már írtam, no de egy
egész könyvet?
- Fel kell hagynod azzal, hogy kételkedsz ma­gadban - jelentette ki Amelia, s
közben megfogva a kezét, egyenként könnyedén végigcsókolta az ujj-
begyeit. - Jót fog tenni neked, ha megírod ezt a könyvet - mondta utána. -
Kivisz a való világba.
- Kint vagyok a való világban.
- Az jóval nagyobb New Yorknál, édes lányom.
Volt valami Amelia hanghordozásában, amire Laura felfigyelt.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Velem kellene jönnöd.
- Hová?
- Londonba. - Amelia ajka megrándult.
- Londonba?
- Felkértek, hogy ősszel, miután itt befejező­dik a kutatásom,
költözzem át oda. Meg akarják próbálni ők is megteremteni azokat a
körülménye­ket és programokat, amelyeket itt, az East Enden hoztam létre,
mivel a csecsemőhalandóság tekinte­tében hasonló problémákkal küzdenek.
- Ez csodálatos újság! Micsoda lehetőség! Örü­lök az örömödnek.
- Dehogy örülsz.
Ennyire jól ismerte őt Amelia. Nem kellett volna magyarázkodnia, de
azért ő megpróbálko­zott vele.
- Boldog vagyok, amiért ilyen nagyszerű lehe­tőséget kaptál. Hogy elutazz,
hogy ilyen elismerés­ben részesülj azért, amit elértél. De hiányozni fogsz.
- Miért nem jössz velem?
Laura elnevette magát.
- Mert van egy férjem, és gyerekeim vannak. Vagy őket is vigyem
magammal?
- Nem akarok nélküled élni.
Ez kész őrület volt.
- És mégis hogyan magyarázzam meg Jacknek, hogy követnünk kell téged
az óceán túlsó partjára? Azonnal tudná, hogy van köztünk valami.
- Van is. Szeretlek, Laura.
A szó, amelyet mindvégig nagyon vágyott hal­lani, súlyosan koppant.
- Tudod, hogy nem tehetem.
- De azért fontolóra veszed? Kérlek!
Nem szabad megtennie. Vissza kell térnie a családjához, és magára
kell öltenie a kötelességtu­dó feleség és anya szerepét.
Felállt, és kinézett az ablakon, mintha ott ke­resne választ, de a tiszta,
felhőtlen égbolt látványa letaglózta. Védtelennek érezte magát itt, a Village-
ben. Vagy talán itt volt igazán önmaga. Mindkét gondolat megrémítette.
Egy elhaladó autó dudájának a hangjától ös-- szerezzent. Amelia
mögéje lépett, és átkarolta a derekát.
- Nem kell azonnal döntened.
Laura mindennél jobban szeretett volna bele­veszni Amelia fahéjat és a
tengert idéző illatába, és nem gondolni arra, hogy mit tartogat a jövő.
Együtt tértek vissza az ágy melegébe és egy­más karjába.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
- Várjon!
Sadie visszafordult a ketrec ajtajából, ahol előtte a zárral ügyetlenkedett.
Nick, kezét leengedve, ott állt, ahol hagyta.
- Igen?
- Miről szól a könyv?
Sadie lepillantott a Hogyan éljük túl az agg- szűzlétet elnyűtt
borítójára, és azon tűnődött, hogy a csudába gondolhatta, hogy vigaszra lel
ebben az ősrégi kötetben. A világ megváltozott, ő meg vis-- szalép az
időben ahelyett, hogy előre haladna. Azt tanulmányozza, hogy miként volt
illendő borrava­lót adnia egy magányosan utazó nőnek az ezer- nyolcszázas
évek második felében, és arról szerez ismereteket, hogyan lehetett
legjobban beosztani havi hatvan dollárt. Haszontalan tudás az egész, úgy,
ahogy van. Az édesanyjának mindvégig igaza volt.
Szégyenkezve Nick kezébe nyomta a könyvet. Milyen szánalmasnak
tűnhet a szemében! Nincs rá más magyarázat, hogy miért volt a táskájában,
mint az, hogy féleszű, egy lúzer, aki képtelen meg­tartani egy férfit.
Vagy megállítani a könyvtolvajt.
- Akadnak benne jó tanácsok?
Nick arcán aprócska mosoly ült. De nem gú­nyosan mosolygott,
inkább kíváncsian.
- A szerző, Abigail Duckworth azt mondja, hogy találjunk egy hobbit,
amelyet szenvedéllyel űzünk.
- Szeretek táncolni. Pipa. És még?
Sadie vette a lapot.
- Hogy minden hölgynek mindig legyenek kéznél a Manhattan koktél
hozzávalói.
- Rozswhisky, Angostura bitter és vermut. Megvan.
Sadie-t nem véletlenül nevezték „Nincs nehéz válasz” Sadie-nek.
- Miss Duckworth azt javasolja, hogy birtokol­junk minimum négy
ágykabátot, ezek egyike step­pelt selyemből, egy másik pedig bársonyból
ké­szüljön.
Nick még csak nem is habozott.
- Pipa és pipa.
A képtelen kép, hogy Nick steppelt ágykabát­ban támaszkodik az ágy
támlájához, megnevettette Sadie-t. Szemügyre vette a viharvert kötetet.
- Nagyon szeretem ezt a könyvet. Bogaras szelete a történelemnek,
1896-ban jelent meg, és még a Berg fivérek eredeti adományának részét
képezte. Nyilvánvalóan nem a legértékesebb da­rab, de akkor is. -
Elhallgatott, és olyan nehezen szedte a levegőt, mintha egy kilométert futott
vol­na. - De most már tényleg mennem kell.
A detektív arca elkomolyodott.
- Tulajdonképpen azért jöttem le ide, hogy megkeressem. Claude azt
mondta, a raktárba in­dult.
- Miről van szó?
- Ismét eltűnt valami.
Úristen, nem!
- A Bergből? Egy újabb könyv?
- Nem egészen. Egy könyv egyik oldala.
- Melyik könyvé?
- A Shakespeare-fólióé.
Fent a Bergben Claude és az egyik rendszeres tu­dós olvasójuk, egy Mr.
Blount nevű, nyúlszerű fickó állva bámult le egy túlméretezett kötetre,
amely kinyitva feküdt az egyik asztalon.
Mr. Blount már több mint hat hónapja tanul­mányozta egy, a Harvard
Egyetemmel közös pro­jekt részeként, és most nagy szemeket meresztve
pillantott fel róla a közeledő Sadie-re és Nickre.
- A belső címlap. Eltűnt.
Sadie a lelki szemeivel tisztán látta maga előtt. A magas homlokú,
szempillátlan szemű Shakespeare portréja, és fölötte a cím:
Mr. William Shakespeare’s Comedies, Histories, & Tragedies, vagyis
William Shakespeare úr vígjá­tékai, királydrámái és tragédiái. A kiadás
dátuma 1623.
Rettentő régen.
Világosan látszott, hogy az oldalt kivágták, csak egy keskeny hasábot
hagytak meg.
- Mikor kérte ki ezt utoljára, Mr. Blount? - kérdezte Sadie elhaló hangon.
- A mai délelőttöt megelőzően? Két nappal ez­előtt. Maga hozta ki nekem.
Ez már túlment egy egyszerű vandál tett té­nyén. Ez háború volt.
- Meséljen nekem róla! - szólalt meg Nick.
- Az Első fóliókat - kezdte Mr. Blount - Shakespeare barátai adták ki hét
évvel az 1616- ban bekövetkezett halála után. Ezek viszik legköze­lebb az
irodalomtudósokat a művei eredetijéhez, mivel egyetlen kézzel írt példány
sem maradt fenn. Kétszázharminchárom létezik belőlük.
- Hogyan történhetett ez meg? - Sadie Claude- nak címezte a kérdést.
- Egyikünk állandóan a teremben volt - felelte Claude némi éllel a
hangjában. - Én nem láttam senkit, aki egyszer csak kést vagy borotvát
vett volna elő. És te?
Lassan egymásnak esnek, és Sadie örömmel vette a kihívást.
- Persze hogy nem.
- Ebben az esetben - szólt közbe Nick - az ille­tő nem az egész könyvet vitte
el, csak azt az oldalt. Vajon miért?
- Nem vagyok biztos benne - válaszolta Sadie. - Ez nem olyan, mint egy
ritka térkép, amelyet to­vább lehet értékesíteni, miután kivágták egy at­‐
laszból. Ez egyszerűen rombolás, mintha a tolvaj bizonyítani akarna
valamit. Már-már olyan, mintha valaki szabotálni akarná a kiállítást. A
fólió is sze­repelt volna benne, pontosan annál az oldalnál ki­nyitva.
Nick eltűnődött a válaszán, aztán odafordult az olvasóhoz.
- Mr. Blount, én biztonsági tanácsadó vagyok, a könyvtárnak dolgozom.
Megtenné, hogy kiüríti a zsebeit és az aktatáskáját?
- Természetesen.
Mr. Blount kinyitotta az aktatáskáját, és hát­rébb lépett, mialatt Nick
egyenként végignézte az összes holmit, és átlapozta a jegyzetekkel teleírt,
sárga vonalas füzeteket. Sadie mindennél jobban szerette volna, hogy a
hiányzó oldal előszállingóz­zon, és visszakaphassák. Mr. Blount a kabátját is
átadta, és kiürítette a zsebeit. Semmi.
- Köszönöm a segítségét, Mr. Blount. Kérem, ne beszéljen erről senkinek,
és felveszem önnel a kapcsolatot, ha akad még kérdésünk.
Miután Mr. Blount összeszedte a cókmókját, és távozott, Sadie bezárta
mögötte az ajtót. Elkapta Nick pillantását, és félrebillentette a fejét.
- És mi a helyzet Claude-dal?
- Hogyhogy mi a helyzet velem? - méltatlan­kodott Claude elvörösödő
nyakkal. - Veled mi a helyzet?
- Mindkettőjük íróasztalát át kell néznem - közölte Nick. A hátsó
irodahelyiségbe átmenve Sa- die asztalával kezdte, de természetesen nem
 talált semmi nem odavalót. Aztán sort kerített Claude- éra is, miközben
mind Claude, mind Sadie a háta mögül kukucskált. Amikor kihúzta a
legfelső, kes­keny fiókot, amelyben ceruzák és tollak voltak, Sa- die
felkiáltott:
- Nézze!
Nick a radírok és göcsörtös ceruzák maradvá­nyait vizsgálta át.
- Mit?
Sadie kirántott a fiókból egy kis műanyag to­kot.
- Ezt!
- Te megőrültél - háborgott Claude, és próbál­ta Nick arcáról leolvasni, neki
is világos-e, mennyi­re őrült a kolléganője. - Ez fogselyem.
- A fogselyem a ritka térképek tolvajainak ha­gyományos eszköze -
magyarázta Sadie, szavait Nicknek címezve. - A szájukba véve
megnedvesí­tik, aztán amikor a könyvtáros nem néz oda, rási­mítják a
kívánt oldalra, pontosan a kötésre, és be­csukják a térképet. Néhány perc
elteltével az oldal könnyedén kicsusszan, a munka kész! A térkép­‐
részlegünk kifejezetten tiltja a fogselyem bevitelét.
Claude bevágta a fiókot.
- Fogászati kezelésen voltam, és a fogorvos azt javasolta, hogy használjam
minden étkezés után. Ha szükséges, megkérhetem, hogy tanúsítsa ezt
személyesen.
Patthelyzetbe kerülve, haragosan meredtek egymásra.
- Miért akarnám szabotálni a kiállítást? - sze­gezte Claude vádlón az ujját
Sadie-re. - Az utóbbi hónapokban folyton azon mesterkedsz, hogy kicsi­‐
nálj. Ne is tagadd!
- Dehogyis! - Sadie nem akart Nick előtt be­lemenni ebbe.
Claude azonban feldühödött, nem lehetett megállítani.
- Egyetlenegyszer csókolóztunk egy rohadt karácsonyi partin. Azóta totál
furcsán viselkedsz: először boldog voltál, aztán bediliztél, mintha ez
valami nagy ügy lett volna. Pedig csak egy hülye, részeg csók volt, semmi
más.
Sadie tátott szájjal bámult rá. Megsértette Cla- ude férfiúi hiúságát,
amikor elutasította, és a férfi most megpróbál úgy tenni, mintha ő holmi
kerge iskolás lány volna. Ez elfogadhatatlan. És aljas. Az agya
végigszáguldott a lehetséges válaszokon, de Nick jelenlétében mintha
megnémult volna. Egy hang sem jött ki a torkán.
 Claude tekintete megkeményedett, kegyetlen­né vált.
- Erre valók a karácsonyi partik, hogy elen­gedjük magunkat. Bár
nyilvánvaló volt, hogy veled ez még soha életedben nem fordult elő.
Elhallgatott, hagyta, hogy leülepedjenek a sza­vai.
- Te vagy az elmeháborodott, nem én. Ne is próbálkozz semmilyen módon,
hogy rám kend!
Sadie zihálva lekapta a kabátját a sarokban álló fo­gasról. Ha nem jut ki
innen, darabokra hullik. Szé­dült a feje, sokkolta Claude megvetése és a
rettene­tes szégyen, hogy ez a vita Nick előtt zajlott le. És mindennek a
tetejébe még ott volt a barbár módon megrongált könyv is.
Csakhogy dr. Hooper megjelenése a Berg- gyűjtemény fő termében
meghiúsította a menekü­lését.
Hanyagul ráterítette a kabátját a legközelebbi székre, mintha nem is
éppen megfutamodni ké­szült volna. Amint felharsant dr. Hooper hangja,
Nick és Claude csatlakozott hozzá.
- Ezt nem hiszem el, hogy újabb lopással van dolgunk - háborgott dr.
Hooper. - Ez szörnyű. Sa- die, maga volt az utolsó, aki foglalkozott vele?
- Én hoztam ki ma reggel a ketrecből, igen.
- Észrevette, hogy eltűnt a belső címlap?
- Nem néztem meg. - Kész téboly volna, ha a könyvtárosoknak valamennyi
kikért kötet valam­ennyi oldalát ellenőrizniük kellene.
Nick az ujjával dobolt az asztalon. Arca, akár egy semleges maszk,
nem árulta el, mit gondol Cla- ude kitöréséről.
- Mi van, ha mégis Mr. Blount lopta el, és aztán úgy tett, mintha ő jött volna
rá, hogy hiányzik?
- Vagy Claude, vagy én itt voltunk, láttuk vol­na - felelte Sadie. - Ez egy kis
terem. Bármilyen zaj vagy furcsa mozgás felkeltette volna a figyelmün­ket.
Kivált, hogy már előfordultak lopások. Bizto­síthatom, hogy nagyon résen
vagyunk.
Erre még Claude is egyetértően rábólintott.
- Nézze - fordult Sadie dr. Hooperhez. - Hatá­rozottan azt javaslom, hogy
tárjuk ezt a világ elé. Ha szeretné, írhatok egy sajtóközleményt.
- Nem. - Ez az egy szál szótag röviden és éle­sen robbant ki dr. Hooperből. -
Éppen egy komoly tőkeszerzési kampány indítására készülünk. Az
igazgatótanács nem örülne a hírnek, hogy értékes darabok vesznek el a
 kezünk közül, mert ez vissza­kozásra késztetheti a potenciális
adományozókat. Meghiúsítaná a célkitűzést.
- Meghiúsítaná a célkitűzést? - Sadie nem tud­ta türtőztetni magát. - A mi
célkitűzésünk az, hogy a történelem sáfárai legyünk, és ha lopkodják a
holmikat, nem végezzük el a munkánkat.
- Maguk nem végzik el a munkájukat. - Dr. Hooper kemény pillantással
nézett Sadie-re, aztán Claude-ra, utána Nickre, mintha helytelenül visel­‐
kedő diákok volnának, majd sarkon fordult, és ki­vonult.
Ebből elég volt. Sadie felkapta a kabátját, és ő is kiment, nem nézve
sem Claude-ra, sem Nickre.
Claude-ra azért nem, mert így is tudta, hogy önelé­gülten vigyorog. Nickre
pedig azért nem, mert kép­telen lett volna elviselni a szánakozó pillantását,
amely nyilván ott ült a szemében. Szánakozást, amiért bolondot csinált
magából, egyrészt a Ho­gyan éljük túl az aggszűzlétet könyvvel, másrészt a
munkahelyi kudarcával és azzal a Claude-dal foly­tatott, szörnyű
összecsapással.
Ezen rágódott, miközben a metrón a mocskos padlót és az idegenek
cipőjét bámulva a belváros felé igyekezett. Dehogy értette félre Claude
jelzése­it: a férfi akarta folytatni a kapcsolatot az után a csók után, amíg
aztán ő keményen, magyarázat nélkül le nem állította. És noha alapos oka
volt erre - Claude mindenkivel flörtölt, és a munkán kívül valójában nem
sok közös volt bennük -, az lett vol­na az érett dolog, ha négyszemközt
beszéli ezt meg vele. Akárhogy is, Sadie a lelke mélyén tudta, hogy
félelemből hozta meg a döntést. Mert Phillip után egyszerűen nem volt
bátorsága semmiféle kocká­zatot vállalni. A gondolat, hogy újból megszeret
va­lakit, és aztán elveszíti, darabokra szaggatta a szí­vét.
Miután belépett a CBGB-be, megkérte a csa­post, hogy őrizze meg a
táskáját és az NPR feliratú bevásárlószatyrát a pult mögött, és befurakodott
a tömegbe. Noha még korán volt, már teljes gőzzel folyt valamilyen
zenekari maraton.
A parketten táncoló ifjoncok nem fáradtak az­zal, hogy helyet
csináljanak neki, de nem volt ezzel semmi gond. Azt akarta, hogy úgy
kelljen beeről­tetnie magát közéjük, hogy vállak, könyökök és ka­rok
lökdössék, tudva, hogy a másnap megjelenő zúzódásokkal fogja megfizetni
a belépődíjat. A színpadon játszó együttes öt tetovált, sovány fiúból állt,
akik érthetetlen dalszövegeket üvöltöttek a há­lás közönségnek. A tömegben
állva úgy érezte, ré­sze valaminek, az sem baj, ha esetleg veszélyes. Ta­lált
egy talpalatnyi helyet, ott ugrándozott a lábdob ütéseinek ritmusára,
lehunyta a szemét, az érzékei tüzeltek, és megtelt energiával. A levegő
cigaretta­füsttől és izzadságtól bűzlött. Amikor egy pillanat­ra kinyitotta a
szemét, egy orrgyűrűt, egy nyaktet- kót és egy arcon gyöngyözve lecsorgó
verejték- cseppeket pillantott meg. Olyan volt, mintha a tö­meg szolgáltatta
volna a pörgésével az erősítőknek és a gitároknak az elektromosságot, és
nem fordít­va.
Végül néhány szám után visszament a bár­pulthoz.
Nick ott ült, és várta.
Sadie elkérte a táskáit a csapostól, és szó nél­kül elsétált Nick mellett,
ő azonban kiment utána az utcára. Sadie hátraperdült, a hűvös levegő fel­‐
szárította bőréről az izzadságot. Remekül festhe­tett: a haja csupa kóc volt,
és cigarettafüsttől meg sörtől bűzlött.
- Ha úgy gondolja, hogy én vagyok a tolvaj, ne mászkáljon állandóan a
nyomomban, hanem tar­tóztasson le, vagy tegye, amit tennie kell - förmedt
rá a férfira.
- Azért jöttem maga után, mert tudtam, hogy zaklatott. - Hüvelykujjával a
klub bejárata felé bö­kött. - Kiengedte a gőzt?
- Pontosan, Mr. Tango.
- Magának Mr. Salsa. Szerintem ez szuper.
- Tényleg? - kérdezte Sadie kis hallgatás után.
- Persze. Odabent anarchia van. Tetszik ne­kem az ellentét: nappal pedáns
könyvtáros, este punkzenerajongó.
- Azok odabent nevetségesnek tartanak. - Könnyek szöktek a szemébe.
Miért meséli ezt el neki? - Akárcsak Claude. - Hallgatott egy sort. -
Annyira kínos ez az egész!
Tegnap este, amikor Nickkel táncolt, majd be­szélgetett az étkezdében,
Sadie megnyílt, nem fog­lalkozva azzal, hogy esetleg kockázatot vállal. Na­‐
gyon tetszett neki, ahogy a férfi a szemöldökét rán­colta, amikor erősen
koncentrált, és az, hogy ugyanannyira élvezi a verseket, mint a tolvajok be-
cserkészését. Ő maga védekezhetne továbbra is az árulás és a lelki sérülések
ellen azzal, hogy a szere­lemnek még a gondolatától is elzárkózik, de sok
szempontból ez nem különbözik attól, ha úgy óvja meg a fóliót a
vandáloktól, hogy elzárja egy trezor­ba, vagy ha úgy próbálja megvédeni az
állását, hogy elhallgatja a múltra vonatkozó információkat, amelyek esetleg
a jelenre is érvényesek lehetnek.
Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Ne legyen több titok.
- Elmehetnénk valahová? - kérdezte. - Vala­mit el kell mondanom magának.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
Sadie és Nick végigballagtak a Lafayette Streeten, és leültek a Public
Színház lépcsőjére. Ha nem jön rá, ki áll a lopások mögött, ha könyvtárosi
hírnevén csorba esik, Sadie-nek nehéz lesz máshol állást ta­lálnia, és akkor
mihez kezd?
- Rokonságban állok az esszéíró Laura Lyonsszal, akinek a férje, Jack
Lyons volt a New York-i Közkönyvtár szuperintendánsa az 1910-es évek
elején. A nagyszüleim voltak.
- Csakugyan?
- Édesanyám családneve Lyons volt. Gyer­mekkorában egy rövid ideig a
könyvtárban laktak. Mindig is kíváncsi voltam arra a lakásra, amelyben
éltek. Folytattam némi kutatást, és nem tetszett, amit találtam.
- Mi volt az?
- Hogy Jack és Laura Lyonst könyvlopással gyanúsították, mialatt itt laktak.
Akkoriban Laura Lyons még nem volt olyan nagy szám, mint most, ezért
nem éreztem szükségét, hogy beszéljek a do­logról. Nemrégiben viszont
olyan információ jutott a tudomásomra, amely zavaróbb.
- Mit ért ez alatt?
- Úgy néz ki, hogy anyám a halála előtt arra célozgatott, hogy az
édesapja - Jack Lyons - ello­pott egy tamburint. Erről én most hallottam elő­‐
ször, ráadásul a hatéves unokahúgomtól, tehát nem igazán ellenőrizhető.
- Egy tamburin... a Tamerlán? - Nick fontolóra vette. - Tehát azt hiszi, hogy
a nagyapja lopta el azt a könyvet 1913-ban? Azt, amelyik sosem került
elő?
- Őszintén szólva, ez az egész nagyon homá­lyos. Anyám valami olyasmit is
mondott, hogy egy könyv elégetése miatt kellett elhagyniuk a könyv­tárt.
Fogalmam sincs, hogy ez mit jelenthet.
Nick fürkésző pillantást vetett rá.
- Mi történt a nagyapjával?
- 1914-ben meghalt. Nem lehetetlen, hogy ön­gyilkos lett. - Elmesélte, mi
volt az utolsó bejegy­zés a naplójában: kis létra, kötél, levél.
Nick kinézett az utcára.
- Valószínűleg nincs köze az ügyhöz, de ne­kem meg kell vizsgálnom
minden szemszöget, amit csak tudok, úgyhogy már az elején el kellett
volna mondania nekem. Ha van valami használható, arról tudnom kell.
Szerintem tájékoztatnia kell dr. Hoopert a Lyons családhoz fűződő
kapcsolatáról.
- Meg fogom tenni. Hétfőn első dolgom lesz, ígérem.
Nick felállt. A beszélgetés véget ért. Sadie is felállt.
Jó érzés volt, hogy ez végre napvilágra került.
- Szeretném, ha megmutatna nekem mindent, amit az archívumban talált -
jelentette ki Nick.
- Rendben van. Találkozzunk holnap négykor a könyvritkaságok termében.
Az megfelel?
- Holnap négykor. És nincs több titok.
- Nincs több titok.
Szombaton Sadie és Nick felállított egy munkaál­lomást a könyvritkaságok
termének egyik sarok­asztalánál. Sadie megmutatta a levelet, amelyet a
könyvtár házi detektívje írt az igazgatónak arról, hogy a tolvaj „mintha az
égből pottyant volna le”.
Miközben Nick a levelet tanulmányozta, Sadie megkérdezte, van-e
híre az antikváriusról.
- A J&M tulajdonosa köti az ebet a karóhoz, hogy futár szállította neki a
könyveket, és sosem találkozott az eladóval. Azt az utasítást kapta, hogy a
pénzt táviratilag küldje el egy tengerentúli szám­lára.
Elhallgattak, miközben átnéztek többévnyi ak­tát és feljegyzést.
Sadie hirtelen felszisszent.
- Mi az? - hajolt oda Nick.
- Végignéztem az igazgató 1915-ös levelezé­sét, hátha valami rossz helyre
került. És valóban. A házi detektív 1914-es dossziéja átkeveredett ide.
A legelső dokumentum egy levél volt, Sadie nagyapjának az
aláírásával. Mindössze pár, gondos kézírással papírra vetett sorból állt:
Sajnálom, hogy gondot okoztam a könyvtár­nak. A vétség az enyém,
ahogyan a szégyen is. Kérem, mondják meg a családomnak, hogy
szeretem őket.
Jack Lyons
Sadie hátradőlt.
- Ez egy búcsúlevél.
 Nick mögéje lépett, és ő is elolvasta, aztán fi­noman megérintette a
karját.
- Sajnálom, Sadie.
- Tehát ez azt jelenti, hogy biztosan a nagy­apám volt a tolvaj?
Ez inkább szónoki kérdés volt, de azért Nick megválaszolta.
- Úgy néz ki.
Egy ilyen botrány átvészelése megmagyarázza Laura Lyons rendkívüli
mértékű visszavonultságát.
Egy család tönkrement. És Sadie édesanyja, Pearl mindvégig tudott erről.
Sadie végigböngészte a dossziét.
- Úgy néz ki, az 1914-es lopásnál is egy lezárt területről vitték el a
könyveket.
- Ezt hol olvassa?
- Itt. - Sadie az oldalra mutatott. - Felsorolja, eredetileg hol tartották az
eltűnt könyveket. Köz­tük a Tamerlánt és a Fűszálak egyik első kiadását. -
Gondolataiba merülve nézett át a helyiségen. - „Mintha az égből pottyant
volna le.”
Nick rápillantott.
- Micsoda?
- Milyen különös kifejezés! Hogy jóformán úgy festett a dolog, mintha a
tolvaj „az égből pot-- tyant volna le”. Ha ezt meg tudjuk oldani, talán rá
tudunk jönni, hogyan jut be a mi tolvajunk. - Fel­állt, és próbált ellazulni,
hátha magától bevillan a válasz. - Van egy ötletem.
Miután visszavitték az archív anyagokat a he­lyükre, átmentek az
épület déli oldalára, a művé­szeti és építészeti gyűjtemény olvasótermébe.
Sa- die a pulthoz lépve kikérte a könyvtár építészeti terveit, és türelmetlenül
várt, amíg a kollégája ér­tük ment.
Az egyik asztalon kiteregette a lapokat.
- Ez nem jó. Ezek nemrég készültek, már lát­szik rajtuk a Bryant Park alá
épített raktár. - Vis-- szafordult a könyvtároshoz. - Megvannak az ere­deti
tervek? Abból az időből, amikor a könyvtár megnyitott?
A könyvtáros megnézte a nyilvántartást.
- Megvannak, de azokért hétfőn kell vissza­jönnötök. - Az órájára mutatott.
Záróra volt.
Sadie és Nick kimasíroztak, és megálltak a fo­lyosón, körülöttük kifelé
özönlöttek a távozó olva­sók.
- Együttérzek magával a ma megtudottak mi­att - mondta Nick. - Remélem,
nem túl nehéz elvi­selnie.
- A jelek mindvégig ott voltak, szóval nem va­gyok meglepve. Ez széttépte a
családot, és most már értem, hogyan hatott ez anyámra az élete hát­ralévő
részében. Csak azt sajnálom, hogy nem tud­tam vele beszélgetni erről, és
hogy meghalt, mie­lőtt ez a tudomásomra jutott.
Nick lepillantott rá.
- Mennem kell. De nagyon várom, hogy tisz­tázhassuk az ügyet.
- Én is. Azt hiszem, közel járunk a megoldás­hoz, szerintem kapcsolódik
valahogyan a múlthoz. És meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy
elkapjuk a tolvajt.
- Ó, efelől nincs kétségem. Nem is tudom, mire jutottam volna ez alatt a
hónap alatt a segítsége nélkül, úgyhogy köszönöm.
Sadie-t különös örömmel töltötte el, hogy a férfi elismerte, társak a
nyomozásban; legszíve­sebben egyszerre fakadt volna sírva és nevetett
volna fel. De inkább csak visszafogottan bólintott.
- Szívesen.
Miután Nick elment, befejezett némi papír­munkát az íróasztalánál, de
közben még mindig a detektív levelén törte a fejét. Mintha az égből pot--
tyant volna le. Ha a tolvajnak nincs kulcsa, talán a mennyezetben van
valami, valamiféle nyílás, ame­lyen keresztül le tudott ereszkedni a Berg
ketrecé­be a fölötte lévő emeletről. Megpróbálta elképzelni a mennyezetet,
de nem sikerült. Még sosem jutott eszébe felnézni.
Zárás után a raktár hatalmas monstrumként derengett az ablakokon
keresztül beszűrődő, gyér fényben, minden egyes polcok közti folyosó szűk
könyvszurdoknak tetszett. Sadie felkapcsolta a vil­lanyt, és úgy tízméternyi
távolságot tett meg a rak­tárban, amikor egy furcsa, súrlódó hangot hallott,
mint amikor valaki cementet gereblyéz össze. Megdermedve fülelt,
pásztázta a teret, hogy lát-e mozgást, de semmi sem mozdult. Talán csak a
könyvtár szellőzőrendszere működött.
- Van itt valaki?
A hangja visszhangzott a raktárban, de nem érkezett válasz.
A lehető leghalkabban osont a Berg részlege felé, és a sarkon
körülpillantott. Sehol senki. Csak az idegei játszottak vele. Kinyitotta a
ketrecet, és felnézve alaposan szemügyre vette a mennyezetet. Masszív
acél. Ahogy még mindig felfelé nézegetve hátralépett, kis híján felbukott.
 Az egyik szürke tárolódoboz fedele félig kiállt a legalsó polcról, és ő
belerúgott a sarkával. Letér­delt. A fedél mellett ott hevert a doboz alsó fele.
A címkéjén ez állt: JANE EYRE, írta Currer Bell^6} (Charlotte
Bronte), első kiadás (1847); három kötet.
Ám a dobozban csak két kicsiny kötet lapult.
Sadie körülpillantott, szemével a polcokat és a padlót pásztázta.
Semmi. A tolvaj itt járt. És talán még mindig itt van. Lassan felállt, és
hegyezte a fü­lét, hallja-e bármi jelét, hogy nincs egyedül.
Kilépett a ketrecből, és halkan bezárta maga után. Mialatt ezzel
foglalatoskodott, valahol döng- ve becsapódott egy ajtó.
A férfi megszökött.
Sadie futásnak eredt a polcok között, és ki­ment azon az ajtón,
amelyiken bejött. Kettesével vette a lépcsőket, és erősen fülelt. A feje fölött
hal­lotta a tolvaj lépteit, ahogy átvágott az első emeleti lépcsőpihenőn, és
továbbment a másodikra. Ami­kor Sadie a lépcsőpihenőre ért, megbotlott
valami­ben.
A hiányzó Jane Eyre-kötet hevert kinyitva a márványpadlón, akár egy
törött szárnyú madár.
Felkapta, bedugta a ruhája felső részébe, hogy biztonságban legyen,
majd felszáguldott az utolsó lépcsőszakaszon a második emeletre. A
legfelső lépcsőfokba beleakadt a lába, és hirtelen a levegő­ben találta magát,
majd egy nagyot esett, először a térde csapódott a földnek, aztán a keze
kapta az ütés többi részét. A könyv kirepült a ruhájából, és végigcsúszott a
padlón.
Egy pár kifényesített fekete oxford cipő előtt állt meg.
- Sadie?
Dr. Hooper és Nick bámult le rá meglepetten. Nick felsegítette, dr.
Hooper pedig óvatosan felvet­te a lepottyant könyvet.
- Mit művel?
Sadie nem tudott megszólalni; esetlen becsa­pódása teljesen
kiszorította belőle a szuszt. Végül aztán visszanyerte a lélegzetét.
- Lent voltam a ketrecben. Ott volt a tolvaj. Utánaeredtem. Most idefent
van.
Dr. Hooper kíváncsian nézett rá.
- Biztos benne? Mi nem láttunk senkit erre jönni.
 Sadie még mindig zihálva bólintott.
- Igen. Itt van valahol. - A folyosó végén lévő ajtóhoz futott, amely a
művészeti és építészeti gyűjtemény termébe vezetett. Zárva volt. Megpró­‐
bálta a többit is a folyosón, Nick pedig, a példáját követve ugyanezt tette a
másik oldalon. Valamen-- nyi zárva volt. Csak a női mosdó volt nyitva, és
Sa- die beszáguldott, készen arra, hogy sarokba szorít­sa a prédáját, de az
összes fülke üresen tátongott.
Elcsüggedve és összezavarodva ballagott ki.
- Jókora előnye volt velem szemben, de látni­uk kellett. Hárman sarokba
kellett hogy szorítsuk. Hová mehetett?
Dr. Hoopert szemlátomást nem a tolvaj ag­gasztotta, inkább Sadie-t
nézte, az állkapcsa meg­feszült.
Sadie-re hirtelen rátört a felismerés, hogyan festhet a helyzet. Egy
dilis nő, egy könyvritkasággal a kezében, üldöz egy képzelt zsákmányt.
Egyedül, a bezárt könyvtárban.
A tolvaj.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
New York, 1914
Miközben Laura átvágott a katalógustermen, egy­szerre repesett és sajgott a
szíve. Amelia azt sze­retné, ha vele menne Londonba, de erre sosem ke­rülhet
sor. Valójában, csak félig viccesen, megfo­gadta, megtesz minden tőle
telhetőt, hogy Ameliát New Yorkban marasztalja. Nincs más dolga, mint
hogy a nyár során meggyőzze Ameliát, ne menjen el, ne hagyja el őt.
Napjában minimum egyszer, amikor a magasvasúton utazott, vagy a lakás
pad­lóját söprögette, belemerült egy álomvilágba, ahol követheti a
legvadabb ösztöneit, ahol ő és Amelia Harryvel és Pearllel együtt
kialakíthatják a közös életüket. Jack először elkeseredne, de aztán kön--
nyűszerrel találna magának új feleséget - aki bol­dogan betöltené azt a
szerepet, amely iránt ő egy­szerűen nem lelkesedik -, és valamennyien bará­‐
tok maradnának.
De hát ez csak egy álom volt.
Laurát mindig arra biztatta az édesanyja, hogy kövesse a vágyait.
Jackkel ez csodákat termett, a gyerekeket is beleértve. Nos, ez egy új
szenvedély, amelyre nem számított, de amelyet behatóbban fel akar fedezni.
Miért is ne? A férfiak állandóan ezt csinálják, más nőkkel, a munkájukkal.
Előző este Jack vacsora közben elmagyarázta, hogy minden szabad
percében a kézirat változtatásain kell dol­goznia, ha be akarja tartani a
határidőt. Neki ez a szenvedélye, ez a szeretője. Neki pedig Amelia.
Másrészt viszont ő mit érezne, ha Jacknek csakugyan volna egy
szeretője? Egy másik kérdés, amelybe nem szívesen mélyedne bele. Jack jó
em­ber, és összetörne, ha megtudná, hogy máshol ta­lált rá a testi szerelemre.
A gyerekei, a családja ér­dekében rá kell szánnia az időt, hogy ezt megoldja.
Amelia azt javasolta, hogy Laura tartson be­szédet a Heterodoxia Klub
szombati összejövetelén a választójog kérdéséről, hogy ily módon nyűgözze
le a tagokat az íráskészségével. Laura alig várta, hogy lássa, mi mindennel
tud előhozakodni. A fel­adat arra is jó volt, hogy a gondolatai ne folyvást
Amelia körül forogjanak, és akörül, hogy ő mennyi­re össze fog omlani, ha a
szerelmük darabokra hul­lik.
Kitöltött jó néhány kérőlapot, és várta, hogy felhozzák a könyveket a
könyvtárból, aztán leült az egyik hosszú asztalhoz, és lelkesen belevetette
ma­gát a kutatásba. Három órával később fáradtságtól égő szemmel lement a
földszinti hírlapolvasó te­rembe. A The New York Times nemrégiben közölt
egy interjút a New York-i szüfrazsettmozgalom egyik vezetőjével, Mrs.
Alva Belmonttal, és Laura hivatkozni akart erre a kiselőadásában.
Jack viccelődve figyelmeztette, hogy amikor először lép be a
hírlapolvasóba, a terem a sötét diófa burkolatú falaival és fényűző
bejáratával egy köszvény sújtotta monopolista odújára emlékeztet. Ahogy
Laura alaposabban körülnézett, mindenütt elszórva apró meglepetéseket
fedezett fel, például az asztal lábazatába faragott delfinpárt, a mennye­zet
burkolatán pedig a kakasokat és a sasokat. Az­óta sosem szűnt meg csodálni,
miként csempésztek bele a könyvtár építészei, John Merven Carrere és
Thomas Hastings némi szeszélyes hangulatot mél­tóságteljes építményükbe.
Éppen csak azt kell tud­nunk, hová nézzünk.
Leült az egyetlen szabad székre, amely előtt a New York World, Joseph
Pulitzer újságja feküdt ki­nyitva az asztallapon. Ugyanazé az emberé, aki az
újságíró-iskolát alapította. Összerezzent, látva ku­darca emlékeztetőjét.
Ahogy készült összehajtani és eltenni az útból, megakadt a szeme az
egyik főcímen.
LELEPLEZŐDÖTT AZ ÚJ NŐ TITKOS KLUBJA.
Nem, ez nem lehet.
 Laura felismerte a saját szavait az első bekez­désben, majd a
következőben és az utána követke­zőben is. A teljes cikk három hasábot tett
ki, jóval kevesebbet, mint a diplomamunkája, de hosszabb volt, mint a
társai az oldalon. A művét úgy rövidí­tették le, hogy a nők pikánsabb
megjegyzései sze­repeljenek benne, de mindazt, ami a szavaikat és a
kijelentéseiket kontextusba helyezte, kivágták be­lőle. A végeredmény azt
sugallta, hogy a Heterodo- xia Klub kielégíthetetlen fúriák búvóhelye, akik
el­tökélték, hogy erőszakkal megdöntik a patriarchá­lis világot.
A cikk alján ott szerepelt a szerző neve: Exklu­zív tudósítás a New York
World számára, írta: Geor­ge Wakeman, a Columbia Egyetem Újságíró­‐
iskolájának professzora.
Az az aljas fráter a sajátjaként közölte az ő sztoriját. Ha a klub tagjai
meglátják ezt, tudni fog­ják, hogy ő áll mögötte, vagy legalábbis azt, hogy ő
szolgáltatta az információkat. Becsmérelni fogják, és ki fogják közösíteni.
Remegő lábbal, kezét ököl­be szorítva roskadt bele a székbe. Amelia ezek
után biztosan meggyűlöli, azt fogja hinni, hogy egész idő alatt csak
kihasználta abban a reményben, hogy szert tesz egy újságszenzációra.
- Nem közlési céllal íródott!
A hangja felcsattant, mintha nem is a sajátja lett volna, és a könyvtáros
máris hangosan lepis-- szegte.
Laura összeszedte a holmiját, és elmenekült.
Laura késve érkezett meg a Heterodoxia Klub szombati összejövetelére,
holott pontosan ezt sze­rette volna elkerülni, de Harry hasfájásról panasz­‐
kodott, így, mielőtt elindult, adott neki két emész­tést segítő tablettát, és
ágyba dugta. Jack egész nap a lakásban lévő dolgozószobájában dolgozott,
és megígérte, hogy rajta tartja a szemét a gyereken.
Eredetileg azt remélte, hogy korán odaér, hogy félrevonja Ameliát és
azokat a tagokat, akiket jól ismer, majd elmagyarázza nekik, mi történt.
Ehelyett azonban akkor sétált be, amikor a gyűlés már javában zajlott,
mindenki a helyén ült, és Ma- rie Jenney Howe, a klub alapítója előttük állt.
Legnagyobb rémületére Marie a New York World egy példányát
tartotta a kezében.
Laura mindig csodálta Marie-t a higgadt visel­kedéséért azokon az
összejöveteleken, amelyeken ő is részt vett - akkor is, ha nagyon hevessé
vált a vita -, most azonban megvető pillantással fordult felé.
- Megérkezett az elkövető!
 Laura észrevette az első sorban ülő Ameliát, de annyira szégyellte
magát, hogy nem állta a te­kintetét. Remegő lábbal a terem elejébe ment, jó
másfél méteres távolságot hagyva maga és Marie között.
- Nagyon sajnálom, félreértés volt - kezdte Laura, de az egyik hátul ülő nő
félbeszakította.
- Kifelé! Vagy visszaszalad az írógépéhez, és most majd erről ír?
Marie feltartotta a kezét.
- Elég! Mrs. Lyons, kezdettől fogva egyértel­művé tettük a maga számára a
szabályokat, misze­rint minden, ami ebben a teremben elhangzik, bi­zalmas
természetű. Azért döntöttünk így, hogy a tagjaink nyugodtan merjenek
beszélni, és feltár­hassák radikális nézeteiket anélkül, hogy eltorzítva
kelljen viszontlátniuk ezeket a sajtóban. Az idézett tagok szerint az ebben
a cikkben szereplő informá­ciók csakis öntől származhatnak, tekintet
nélkül arra, hogy kinek a neve áll a cikk alján. Ön mindent félreértett,
amiért mi kiállunk, amit mondtunk. Mi erről a mondanivalója?
Laura vett egy mély lélegzetet.
- Őszintén bocsánatot kérek öntől és a klub többi tagjától. Írtam egy cikket
a klubról újságíró- iskolai dolgozatként, ez igaz, de a közléséről egy
pillanatig sem volt szó, erre megesküszöm. A té­mavezetőm a tudtom
nélkül erőteljesen lerövidí­tette, néhol megváltoztatta, és a saját neve alatt
beadta a New York Worldnek. Fogalmam sem volt róla, hogy ez fog
történni. Mindent tisztelek, amit csinálnak és amiért küzdenek, és ha
tudtam volna róla, sosem engedélyeztem volna a megjelenését.
Laura ott állt, és úgy várta az ítéletét, akár egy bűnöző a tárgyaláson.
A védtelensége minden idegszálát perzselte, mintha lángokban állt volna.
- Akár, amelyet a jó hírünknek és az erőfeszí­téseinknek okozott,
felmérhetetlen - mondta végül Marie. - Ezennel kiutasítjuk a klubból.
Azonnal tá­voznia kell.
Miközben Laura kiment, nem nézett senkire, de érezte, hogy
valamennyiük pillantása nyílként fúródik belé. Miután elérte a lépcsőt, és
kilépett a bejárati ajtón, a kerítésbe kapaszkodva megállt egy pillanatra.
Mennyire tönkretett mindent, bármit akart is tenni.
Egy csapásra felégette maga mögött az összes forrását és kapcsolatát,
amelyekre a könyvhöz és a jövőbeli újságcikkekhez lett volna szüksége. Ő
idézte elő magának ezt a bukást azáltal, hogy en­gedett a tiltott csábításnak,
és ezért csak saját ma­gát hibáztathatja. Kint az utcán egy mellette elha­ladó
nő aggódva nézett rá, és Laura tudatára éb­redt, hogy az önsajnálat kövér
könnycseppjeit hul­latja. Letörölte őket, és megpróbálta összeszedni magát.
A nők közösségének elvesztése erősen mar- dosta, mivel soha életében
nem voltak még hason­ló példaképei. Teljesen más úton jártak, mint az ál­tala
ismert többi nő, és ő rettentően szeretett volna részese lenni ennek a
mélyreható változásnak. De többé már nem lehet. Minden tönkrement.
Amelia elvesztése fájt neki a legjobban. Az, hogy csalódást okozott
annak, akit szeret, elárulta őt a kollégái és barátai előtt. Sosem fogja megbo­‐
csátani magának, hogy fájdalmat okozott Ameliá- nak.
Nekivágott az utcának, elhatározva, hogy vét­kei büntetéseként gyalog
megy hazáig.
- Laura!
Laura megvárta, hogy Amelia utolérje. Az, hogy eljött a gyűlésről
utána, merész dolog volt, de nem lepte meg Laurát. Amelia azzal vágott
magá­nak utat a világban, hogy sosem félt attól, mit gon­dolnak vagy
mondanak mások. Bárcsak ő is ilyen erős lenne!
- Bátor tett volt részedről, hogy eljöttél, Laura.
- El kellett jönnöm. Tartoztam nekik ennyivel, bár tudtam, hogy ez semmit
sem ér. De te hiszel nekem, igaz? Elhiszed, hogy nem tudtam, hogy be­‐
kerül az újságba? Esküszöm, csak tegnap szerez­tem róla tudomást. A
professzor ellopta a cikke­met, én nem járultam hozzá. És ami még
rosszabb, úgy változtatta meg, hogy negatív legyen a kicsen­gése.
Emlékszel, hogy meséltem neked, hogy más diákok ötleteit is ellopta?
- Emlékszem.
Laura megkönnyebbülve felsóhajtott.
- Hála istennek.
- De nem bocsátok meg neked. - A hangja hi­degen, ádázul csengett.
- De nem tehetek róla, hogy ez történt.
Amelia lepillantott a földre, majd vissza Lau­rára, mintha igyekezett
volna összeszedni magát.
- Először is, egyáltalán nem lett volna szabad írnod a klubról. - Laura
válaszolni akart, de Amelia feltartotta a kezét. - Kihasználtál,
valamennyiün­ket kihasználtál, hogy elkápráztasd a tanárodat. Nos, szépen
sikerült, úgy működött, akár egy bű­báj. Annyira tetszett neki az ötleted,
hogy ellopta. De ez akkor is, az egész a te hibád, most miattad
becsmérelnek bennünket a sajtóban. Ezt te indítot­tad el, nem ő. És mi lesz
 a klub jövőjével? Ugyan miféle nők fognak csatlakozni hozzánk, és
elhinni, hogy nyíltan beszélhetnek, nyugodtan elmondhat­ják a haladó
gondolataikat? Köpni tudnék dühöm­ben, Laura.
- Sajnálom. Nagyon bánt, hogy csalódást okoz­tam neked.
- Nekem? És mi van a többiekkel?
- Persze, nekik is. De elsősorban neked. Kér­lek, Amelia, meg kell
bocsátanod nekem!
- Miért?
A válasz nem jött a szájára. Laura képtelen volt megformálni a
szavakat, mert abból, ahogy Amelia ránézett, mintha értéktelen,
kiábrándítóan hitvány lenne. Tudatosult benne, hogy mindennek vége. Nem
lesz több beszélgetés a kandalló előtt, nem lesz több csók. Megpróbált
visszaemlékezni az utolsó csókjukra, de nem ment. Hogyan lehetséges ez?
Ha tudta volna, hogy az az utolsó, elnyújtotta volna, és beszívta volna
Amelia lélegzetét a saját tüdejébe.
Elborította a szégyen. Egész évben a beteljesü­lést kereste, és meg is
találta Ameliánál és a mun­kájában.
Most pedig mind a kettő elveszett, saját kezű­leg rombolta le
mindkettőt.
Megfordult, hogy elmenjen, tudva, hogy ha még egy pillanattal tovább
marad, a szíve felhólya- gosodik és megszakad.
HUSZADIK FEJEZET
New York, 1914
Amikor Laura belépett a lakásba, megacélozva ma­gát, hogy ne hulljon
darabokra a családi élet nyüzsgésében, hátrahőkölt a csendtől. Talán Jack
levitte a gyerekeket a parkba, mely esetben Harry nyilván jobban érzi
magát. A konyhában éppen a jégszekrényből vett elő hozzávalókat a
vacsorához, amikor Pearl megjelent az ajtóban.
Laura elfehéredett, amikor meglátta a lánya könnyáztatta arcát.
- Pearl? Mi a baj?
- Csakhogy végre hazajöttél! Hol voltál?
- A belvárosban. - Letérdelt a lánya elé. - Mi történt? Hol van apa és Harry?
Pearl válasz helyett fájdalmasan felzokogott, mire Laura kétségbeesve
próbálta csitítgatni a lá­nyát.
- Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Hol vannak?
 Pearl felemelte a fejét.
- A kórházban. A Bellevue-ben.
Laura egyszerre felállt.
- Mi történt?
- Harry rosszul lett, nem volt teljesen magá­nál. Apa elrohant vele, nekem
pedig azt mondta, várjalak meg.
- Ez mennyi idővel ezelőtt volt?
- Nem tudom.
Laura megfogta a kezét.
- Oda kell mennünk.
A taxi vánszorgott velük a forgalomban, aztán Pearlt jóformán maga
után vonszolva, Laura szédí­tő tempóban rohant végig a kórház folyosóin,
míg végül észrevette az egyik ajtó előtt ülő Jacket. Ahogy feléje sietett, a
férje arcára kiülő megkön-- nyebbülés még tovább fokozta a benne
halmozódó bűntudatot.
- Harry odabent van? - Rátette a kezét az aj­tógombra, de Jack megállította.
- Nem mehetünk be. Nem biztonságos.
- Miért nem? - Az üvegen keresztül ágyak so­rát látta, bennük gyerekekkel,
és csak néhány nő­vér cikázott közöttük.
- Nagyon beteg. Gyere, ülj ide mellém!
- Nem, látnom kell.
- Nem fognak beengedni. Én már próbáltam. És különben is be van zárva.
Laura elfordította az ajtógombot, hogy maga is meggyőződjön róla.
- Mondj el mindent!
- Hastífusza van.
Laura a fejét rázta.
- Az nem lehet. Ennek nincs értelme. - A könyvtár ivóvizét az állam északi
részében lévő víztározókból hozták egy vízvezetéken keresztül, ami
biztonságos volt.
Egy fehér köpenyes orvos közeledett. Jack odatámolygott hozzá, és
megfogta a könyökét.
- Doktor úr, ha szabadna egy percre.
Az orvos bosszúsan elhúzta a karját, és beko­pogott az ajtón.
- Most nem tudok beszélgetni, uram. - Oda­biccentett az egyik bent lévő
ápolónőnek, aki kinyi­totta az ajtót.
- Láthatnánk a fiunkat, kérem? - kérdezte La­ura.
 Az orvos szinte feléjük sem pillantott.
- Nem lehet. Egyelőre legalábbis.
Amikor Laura sírva fakadt, az orvos dühösen felsóhajtott.
- Melyik a maguké?
- Harry Lyons - felelte Jack.
- Értem. Nemrég hozták be. Mióta van meg ez a száraz köhögése?
Laura visszagondolt, megkönnyebbülve, hogy van valami, amire
koncentrálhat. Még azelőtt kez­dődött, hogy kibukott a Columbiáról.
Teljesen fel­emésztette a diplomamunkája, és amikor Harry az­zal jött oda
hozzá, hogy fáj a torka, megfogta a homlokát, és visszatért a munkájához,
mert hajtot­ta a határidő.
- Körülbelül két hete - suttogta el a választ.
- És lassacskán egyre rosszabbodott?
- Azt hiszem. Igen. - Nem lett volna szabad ma otthagynia. Nagyon önző
módon viselkedett.
- Észrevettek kis, piros kiütéseket a vállán és a mellkasán?
- Ma délelőtt azzal jött oda hozzám - szólt közbe Jack -, hogy nagyon
rosszul érzi magát, és megmutatta nekem őket. Aztán visszafeküdt, és
amikor bementem, hogy ránézzek, nem reagált.
- A tífuszos hagymáz állapotába került. Min­den tőlünk telhetőt megteszünk,
hogy gondját vi­seljük, de már hamarabb be kellett volna hozniuk hozzánk.
Közben önöknek meg kell kapniuk az ol­tást. Ne hallgassanak azokra az
agyalágyultakra, akik azt állítják, hogy tuberkulózist okoz. Teljes
mértékben biztonságos.
- Természetesen. Mennyi idő múlva látogat­hatjuk meg a fiunkat? - kérdezte
Laura.
- Amikor majd jobban lesz. Már ha jobban lesz. Addig is szóljanak a
tanároknak az iskolában, hogy ez a betegsége. Nem szeretnénk járványt.
Az orvos bevágta maga mögött az ajtót. Laura odanyomta az arcát az
üveghez, szemével Harryt kereste. Meglátta a profilját az ismerős pisze
orrá­val, az ajtótól legtávolabb eső ágyban feküdt csu­kott szemmel. Az
orcája piroslott, mintha arcul csapták volna. Hogyhogy nem tűnt fel neki?
Hastífusz. Ugyanez a betegség végzett Amelia édesapjával és öccsével
is. Heves mozdulattal oda­fordult Jackhez.
- Ide kell hívnunk Ameliát. Ő jól ismeri a hastí­fuszt, tud majd segíteni.
- Jó. Ha gondolod. - Jack a homlokát ráncolta. - Azt hittem, már órákkal
korábban hazaérsz, miu­tán elmondtad a beszédedet a gyűlésen.
- Tudom, nagyon sajnálom. Végül gyalog jöt­tem haza. - Micsoda hatalmas
időpocsékolás, hogy a saját nyomorúságos helyzetén kesergett, amikor a
fia mellett kellett volna lennie.
Az ablakon keresztül látta, hogy Harry kinyitja a száját, és újból
kiabál. Vajon érte kiáltott? Egyik nővér sem reagált rá. Kínszenvedés volt
nézni, ahogy szenved, és ő nem tudja fogni a kezét, és va­lamilyen módon
megvigasztalni. Legszívesebben betörte volna az üveget, és a karjába zárta
volna a fiát.
Felhívta az édesanyját, és megkérte, hogy jöj­jön, és vigye haza Pearlt,
aztán Jackkel a nap hátra­lévő részében úgy ültek a kórterem előtt, mint két
őrszem, és minden bemenőt és kijövőt kérdezget­tek, akár orvos volt, akár
ápolónő. Az egyik ápoló­nő kedvesen felajánlotta, hogy biztatja Harryt, néz­‐
zen oda rájuk, amit ő Laura nagy boldogságára meg is tett, a tekintete az
övére fókuszált, és halvá­nyan elmosolyodott. Laura kisebb győzelemnek
érezte ezt a szemkontaktust. Harry tudja, hogy ott vannak, tudja, hogy
törődnek vele.
Amikor már látszott a folyosó végén lévő ab­lakban, hogy a város
sötétségbe borul, Laura isme­rős lépteket hallott, Amelia egyenletes, erős
lépteit. Ezek szerint megkapta az üzenetét. Amelia nyers hangon feltett
Laurának és Jacknek néhány kér­dést, közben vigasztalóan rátette a kezét
Laura karjára. Az érintés kedves és megnyugtató volt, de semmi több.
Megkérte az egyik nővért, hogy men­jen el az orvosért, és a nővér pislogott,
ahogy fel­ismerte, aztán már el is tűnt a folyosón.
A megjelenő orvos hangjában a megvetést vi­dor nyájasság váltotta fel.
- Dr. Potter, én dr. Bell vagyok. Örömünkre szolgál, hogy meglátogatja az
osztályunkat.
- Köszönöm. Aggódom az egyik betegük, Harry Lyons miatt. Az édesanyja
kedves barátnőm, tudja. - Laurára pillantott.
- Hogyne. Óhajtja velem együtt megvizsgálni a beteget?
Amelia Laurára nézett, aki lelkesen bólogatott. Jackkel együtt ismét az
ablakon keresztül figyelték, ahogy a két orvos Harryhez beszél, aki
kuncogott valamin, amit Amelia mondott.
Végül kijöttek a kórteremből.
- Harry eléggé jól van - közölte Amelia. - Dr. Bell biztosított róla, hogy
rendszeresen informálni fog, és benneteket is. Teljes felépülést jósolunk.
Az orvos szélesen rájuk mosolygott, mielőtt távozott.
- Köszönöm, Amelia, hogy eljöttél ilyen mes-- szire. - Laura nyelt egyet. -
Tudom, hogy nagyon sok a dolgod.
- Ez természetes. Örömmel segítek, amiben csak tudok.
Jack közelebb lépett, és kezet nyújtott.
- Dr. Potter, ahogyan a feleségem mondta, kedves volt öntől, hogy szólt
néhány jó szót az ér­dekünkben dr. Bellnél. A családunk nagyon nagyra
értékeli.
- Nincs mit, Mr. Lyons.
Csend telepedett rájuk. Furcsa volt újra látni Ameliát, mintha
egyszerre találkozna egy bizalma­sával és egy idegennel. Laura mindent
tudott róla - hogy két cukorral szereti a teáját, és hogy a dere­kánál van egy
anyajegye -, de az arca most átha­tolhatatlan volt, akár egy erőd. Amelia
ismételten óriási szívességet tett neki, és ő semmit sem tudott felajánlani
cserébe. Alighanem már alig várta, hogy minél előbb elszabadulhasson
innen.
- Bizonyára vissza kell menned. Még egyszer köszönöm.
Ezután Amelia sarkon fordult, és elment, s csak futólag nézett Laura
szemébe.
Hétfőre Harry felült az ágyban, és újból tudott enni. A kedves ápolónő
felolvasta neki Laura és Jack levelét, akik megírták neki, hogy szeretik, és
most koncentráljon a gyógyulásra. Harrynek sike­rült még egy aprót
integetnie is.
- Most már akár mehetnek is a dolgukra - mondta dr. Bell hétfőn reggel. -
Azzal nem hasz­nálnak semmit, ha itt üldögélnek.
Laura visszaült a padra, mint egy soha meg nem érkező vonatra váró
utas. Jack is leült mellé, de csakhamar nyugtalanná vált, hol felállt, hol le­‐
ült, rótta a folyosót, és kibámult az ablakon. Fél óra elteltével odafordult
Laurához:
- Éppenséggel haza is mehetnék, ahogyan az orvos is mondta. Tudnék egy
kicsit dolgozni a könyvön.
Laura nem válaszolt.
Eszébe jutott az orvos figyelmeztetése, ezért négy óra körül benézett
az iskolába. Azonnal beve­zették az igazgató irodájába, ahol egy magas, so­‐
vány férfi ült az íróasztal mögött, és az ujjaival do­bolt rajta.
- Mrs. Lyons?
- Igen. - Laura elmagyarázta a helyzetet, és hogy a többi diákot ugyanúgy
be kell oltani, mint őt, Jacket és Pearlt.
- Hastífusz? - Az igazgató abbahagyta a dobo­lást. - Figyelmeztetni fogjuk a
szülőket. Pontosan mikor is betegedett meg?
- Két héttel ezelőtt. Először nem vettem észre, azt hittem, megfázott. Csak
köhögött, tudja. Azzal kezdődött, és álmomban sem jutott eszembe, hogy
ilyen súlyos lehet a baj.
Az igazgató legyintett a magyarázkodására.
- Akkor nincs gond. Nem áll fenn veszély.
- Tessék? - Laura nem értette, miről beszél. Hogy mivel Harry állapota
javul, a többi diák nem fertőződhetett meg? Nem tudta biztosan, hogy ez
hogyan működik, de ennek a kijelentésnek nem volt túl sok értelme.
- Egyik diákunk sem fertőződhetett meg, ha ő csak két héttel ezelőtt
betegedett meg - jelentette ki az igazgató.
- Hogyhogy?
A férfi megnézett egy bőrkötéses noteszt, amely tele volt nevekkel és
a tanulók jelenlétét rögzítő ikszekkel.
- Meg is van. Igen, igazam van.
Laurában fortyogott a düh. Ez az ember itt óvatoskodik, és ő nem érti,
miért. Harry betegsége a végsőkig fokozta a türelmetlenségét.
- Miben?
- Harry immár két hónapja nem volt iskolá­ban.
- Harry? Harry Lyons? Dehogynem volt.
- Attól tartok, nem, Mrs. Lyons. - Megnyalta az ujját, és lapozott egyet. -
Két hónapja. Az első hét után küldtünk haza egy levelet a lányával, de
nem kaptunk rá választ. Emiatt és a betegsége miatt, ami természetesen
meglehetősen sajnálatos, meg kell majd ismételnie ezt az osztályt.
Laura legszívesebben felnevetett volna. Harry évismétlésének a
gondolata ma sokkal kevésbé volt fontos, mint néhány nappal korábban lett
vol­na, mielőtt megbetegedett. Viszont legalább élet­ben van.
De miért nem jár két hónapja iskolába?
És akkor hol volt?
A levél, amelyet az igazgató Pearllel küldött haza, Jack íróasztalán kuksolt,
egy könyvkupac alján. La­urának az volt az érzése, hogy Pearl nem akarta
bajba keverni a bátyját, és olyan helyre dugta el, ahol jó eséllyel senki sem
veszi észre. Ha ő itthon lett volna ahelyett, hogy iskolába és riportokat ké­‐
szíteni járt, Pearl alighanem azonnal odaadta volna neki. Laura saját magát
hibáztatta a mulasztásért, nem a lányát. Amikor kifaggatta, Pearl váltig állí­‐
totta, hogy reggelente Harry vele együtt gyalogolt el az iskolába, és a
tanítási nap végén megvárta a játszótéren, hogy hazakísérje. Amennyire
tudja, Harry egész idő alatt bent volt az iskolában, akár­csak ő.
Másnap Laura bement a kórházba, hogy ér­deklődjön Harry felől, és
örömmel értesült róla, hogy kikerült a karanténból, és áttették egy gye­‐
rekkórterembe, ahol délelőttönként elüldögélhet az ágya szélén. Még
mindig levert volt, a nap leg­nagyobb részét átaludta, de a láza lejjebb ment,
és a prognózisa derűlátó volt. Laura legszívesebben kérdésekkel árasztotta
volna el, de visszafogta ma­gát. Nem akarta felzaklatni, amíg még ilyen
töré­keny volt.
Aznap délután korán elment a gyerekek isko­lájához, amikor
kiengedték őket. Mialatt Pearlre várt, tekintetével a gyereksereget pásztázta,
amíg talált egy ismerősnek tűnő fiút. Sam a neve, jutott eszébe. A tanév
elején egyszer-kétszer hazajött Harryvel. Jack rajtakapta őket, amint a
Stuart te­remben baseballoztak, könyveket használva lab­dának, de Laura
nagy megkönnyebbülésére csak kicsit szidta le a fiúkat. Nem könnyű egy
olyan nagy tisztelet övezte intézményben gyerekeskedni, mint a könyvtár.
- Sam?
A fiú hátrafordult.
- Harry édesanyja vagyok. Voltál nálunk a könyvtárban. - Közelebb ment,
és lehajolt, hogy szemmagasságban legyen vele. - Úgy értesültem, hogy
Harry mostanában nem járt iskolába. Tudod esetleg, hová ment helyette?
Sam vállat vont.
- Nem esik bajod, ha elmondod nekem. Tudod, nagyon beteg lett, és lehet,
hogy megfertőzött ma­ga körül másokat is. Igazi hős lennél, ha tudatnál
velem mindent.
A „hős” szóra a fiú felélénkült, kicsit kihúzta magát, és Laura szemébe
nézett.
- Néhány fiúval a belvárosba, a Negyedik su- gárútra kezdett járni.
- Pontosan hová?
- A Union Square környékére.
- Találkozhattam valamelyik fiúval? Hogyan ismerhetem fel őket?
- Az egyik korábban idejárt. A Vörös Paddy.
- Ez a neve?
- Vörös haja van, tudja.
- Roppant segítőkész vagy, Sam. Azt mondod, idejárt?
- Jó ideje nem láttam. Már nem jár iskolába.
- Veletek egykorú?
- Nem. Idősebb, talán tizenöt éves is lehet.
Miért barátkozik Harry egy olyan idősebb fiú­val, aki kimaradt az
iskolából? Tudnia kellett volna erről. Ha nem járna el annyit otthonról, talán
sze­met szúr neki, hogy a fiával gondok vannak. Bizto­san észrevette volna.
Megköszönte Samnek, és miután hazakísérte Pearlt, és leültette leckét
írni, újból felvette a ka­bátját.
- Megint elmész? - Pearl a konyhaajtóból néz­te.
Laura egy puszit nyomott a homlokára.
- Ne haragudj, szívem! Meg kell tudnom, hol járkált Harry az elmúlt
hónapokban. Vacsorára itt­hon leszek.
A Union Square-en hemzsegtek az autók és a gyalogosok, de
amennyire Laura meg tudta állapí­tani, vörös hajú fiú nem volt köztük.
Lesétált a Ne­gyedik sugárúton néhány saroknyit, és bekukkan­tott a
mellékutcákba. Nem járt szerencsével.
Visszament a térre, és körüljárta, közben el­képzelte a fiát, amint... mit
csinál? Annak, amit az igazgató és Sam mondott neki, nem volt semmi ér­‐
telme. Harry nem az a fajta fiú, aki lóg az iskolából, és hazudik neki meg
Jacknek. Érzékeny, empatikus gyerek, aki aggódva figyel, amikor ő és Jack
vitat­koznak, a szeme ide-oda cikázik a szülei között. Mostanában, amikor
annyi a feszültség közte és Jack között, valószínűleg több megnyugtatásra
lett volna szüksége, mint amennyit tőle kapott.
Valahogy mindig is úgy hitte, hogy ha eléggé szeret mindenkit,
minden rendben lesz, az a szere­tet hóesésként takarót von a világuk
gleccserhasa­dékaira és csipkézett széleire, és szelíd, fehér hó­mezővé simítja
ki őket. De lehet, hogy tévedett.
Egy felvillanó színen akadt meg a szeme. Fiúk egy csoportja
gyülekezett George Washington lo­vas szobra alatt, és a legmagasabbnak
rövid, vörös hajat takart a sapkája.
Megvárta, amíg csak pár méterre volt tőle, hogy odaszólhasson, de ne
kelljen kiabálnia. Nem akarta elijeszteni őket, hogy aztán szétszóródja­nak.
- Vörös Paddy?
A fiú olyan közönyös arccal ballagott oda hoz­zá, amilyet más
körülmények között nem tűrt vol­na el egy ilyen korú gyerektől.
- Ki kérdezi?
- Harry Lyons édesanyja vagyok.
A fiúnak szeme sem rebbent.
- Na és?
- Beteg. Hastífusza van. Figyelmeztetni akar­lak benneteket, hogy legyetek
óvatosak, mert lehet, hogy titeket is megfertőzött.
Vörös Paddy ferde vigyorral mustrálgatta a közönségét.
- Mit gondoltok, fiúk, betegek vagyunk? Van, aki mindjárt elájul? Csak
szóljon, és elkapom. - Az utolsó mondatot kihívóan Laurának címezte.
- Komolyan kell vennetek. Ez szörnyű beteg­ség. Harry nagyon rosszul volt.
- Nem ismerek senkit ezzel a névvel.
- Nem vagy bajban, nekem elhiheted. Csak tudni szeretném, mit csinált az
utóbbi két hónap­ban. Tudjuk, hogy nem járt iskolába. Az iskolában
ismerkedtetek meg, ez történt? És aztán úgy dön­töttetek, hogy lógni
fogtok? - Összevissza fecse­gett, kétségbeesetten szóra akarta bírni a fiút. -
Nem hibáztatlak, de tudnom kell.
- Mondtam már, asszonyság, nem ismerek semmiféle Harryt.
A többi fiú vihorászott.
Laura még egyszer megpróbálkozott.
- Kérlek! Fizetek nektek, ha azt akarjátok. A férjem és én egyszerűen csak
tudni akarjuk az okát.
- Nekünk nem kell a pénze. Nem ismerjük sem magát, sem őt. - Vörös
Paddy kiköpött a földre, La­ura lába elé.
- Ha valamelyikőtök rosszul érzi magát, kér­lek, azonnal menjetek orvoshoz!
- Mi, vagány gyerekek nem betegszünk meg, Csak a puhány felsővárosi
fiúk olyan nyavalyásak.
Harryre utalt, ebben Laura biztos volt.
- Szóval ismered a fiamat, ugye? Igaz?
A fiúk azonban már elhúzódtak onnan, elin­dultak dél felé, Vörös
Paddy maradt utolsónak. Megérintette Laura karját, neki pedig úgy kellett
megfékeznie magát, hogy ne rántsa el.
- Nem ismerek senkit. De magát szeretném jobban megismerni. Mit szólna
hozzá, ha összejön­nénk valamikor?
- Te nagyon faragatlan vagy. Biztosra veszem, hogy a szüleid nem
örülnének, ha tudnák, miben mesterkedsz, hogy fiatal fiúkat sodorsz
bajba. Köz­löm veled, hogy majdnem meghalt.
Vörös Paddy csak nevetett, és megszorította a karját, aztán
hátralépett, és tetőtől talpig végig­mérte.
- Akkor adja át neki, hogy jobbulást kívánok, anyuci!
Laura nézte, ahogy átiramodtak a Tizenne­gyedik utca túloldalára,
közben kis híján elütötte őket egy hintó, aztán belevesztek a tömegbe.
Szegény Harry! Mi történt vele, hogy ezeknek a fiúknak a társaságát
kereste?
Neki, Laurának otthon kellett volna lennie, ahelyett, hogy eljárkált, és
a tanulmányai kedvéért erőszakos tüntetésekről és radikális nők klubjáról
tudósított. A családja csaknem elsüllyedt, amiért nem fogta erős kézzel a
kormányrudat. Valamen-- nyi döntése elhibázott volt. Az, hogy annyira
élvez­te az elmúlt hét hónapot, csak még lesújtóbbá tette a kudarcát.
Nincs már semmi keresnivalója itt, a belvá­rosban. Ideje hazamennie,
hogy helyrehozza, ami félresiklott. Holnapra remélhetőleg Harry lesz an--
nyira jól, hogy beszélni tudjon, és ő a bocsánatáért fog esedezni, amiért
elhanyagolta.
Újból osztatlan egésszé teszi a családját.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
Sadie úgy érezte, élete leghosszabb hétvégéjét töl­tötte a lakásában
meghúzódva. Az utca túloldalán lévő játszótérről hallotta a gyerekek
kiabálását, ami emlékeztette, hogy vissza kellene hívnia Lon- nie-t, és
beszélgetnie kellene Valentinával, de nem volt hozzá kedve. Lonnie azonnal
észrevenné az idegességét, és rákérdezne az okára, márpedig azt sem volt
kedve fejtegetni, hogy dr. Hooper kitiltot­ta a könyvtárból. Az pedig még
rosszabb volna, ha Valentina kedvéért vidámságot kellene színlelnie. Most
nem volt vidám.
Így aztán inkább újra munkába vette a kiállí­tás katalógusának vázlatát,
igyekezett az esszét le­hetőség szerint még feszesebbé és hasznosabbá tenni,
és megnyirbálta, ahol túltengett. Előző héten a munkások egész nap
robotoltak a Berg- gyűjteménnyel szomszédos kiállítóteremben, ahol az
utasításainak megfelelően elhelyezték a tárló­kat. Már nagyon közel vannak
a célhoz.
Alig tudta megállni, hogy ne menjen be a könyvtárba folytatni a
munkát. Csakhogy Nick és dr. Hooper egyértelművé tették, hogy -
legalábbis a hétvége során - erről szó sem lehet, és elkoboz­ták a kulcsát.
Ami nevetséges, mivel így most egye­dül dr. Hooper rendelkezett kulccsal,
és hacsak nem azt tervezi, hogy a könyvtár vezetése mellett a kiállítást is
felépíti, akkor nem maradt más, aki tető alá tudná hozni az Örökzöldet.
Hétfőn pontban ki­lenckor kell megjelennie dr. Hooper irodájában. Nagyon
nem volt ínyére, hogy addig nincs módja elmagyarázni, mit látott.
Most, hogy alkalma nyílt összeszednie magát, az eddiginél is
fontosabbnak tartotta, hogy ecse­telhesse dr. Hoopernek és Nicknek, mit
hallott - pontosabban, hogy mit nem: a ketrec ajtajának be­csapódását. Bárki
volt is ott, nem az ajtón keresztül jutott be és ki.
Amint megérteti ezt dr. Hooperrel, elszáguld a művészeti és építészeti
gyűjtemény olvasótermé­be, hogy alaposabban szemügyre vegye a könyvtár
eredeti alaprajzát. Kell lennie valaminek, ami fölött átsiklottak, valami
módnak, amely lehetővé teszi a tolvajnak, hogy ilyen könnyen bejuthasson,
majd köddé válhasson. Az a súrlódó hang, mielőtt a tol­vaj elmenekült - ha
visszamehetne a raktárba, ta­lán rájöhetne, mi okozta. Rengeteg a tennivaló.
Megpróbálta Nicket otthon felhívni, de az üzenetrögzítője vette fel, a
férfi hangja rámordult a hívóra, hogy hagyjon üzenetet. Sadie nyomban le­‐
tette. Bármi volt is, ami bimbózni kezdett közöttük, szörnyű veszélyben
forgott. Épp amikor ő végre készen állt arra, hogy éljen egy lehetőséggel,
min­den darabjaira hullott.
Mire eljött a hétfő reggeli megbeszélés idő­pontja, Sadie idegei már
pattanásig feszültek. Nick állt, nem volt hajlandó leülni a mellette lévő
székre, dr. Hooper pedig úgy tornyosult diófa íróasztala mögött, akár a
Legfelsőbb Bíróság valamely bírája. És Sadie esetében tulajdonképpen az is
volt.
- Kérem, Sadie, szeretnénk hallani, mi történt szombat este. - Dr. Hooper a
könyökét az asztalra helyezte, két kezét összeérintette, és mutatóujjai úgy
álltak előre, mint abban a butuska játékban, amelyet Sadie gyerekkorában
játszott: Ez itt a templom, ez itt a tornya. A gyerekvers ott zümmö­gött a
fejében.
- Sadie?
 Megrázta a fejét.
- Elnézést. Szóval lent voltam a raktárban, amikor hallottam valamit. Noha
nem láttam a tol­vajt, azt hiszem, rá tudunk jönni, hogyan jutott le oda.
Megbeszéltem a művészeti és építészeti gyűj­temény olvasótermében a
kollégával, hogy rögtön ez után a...
- Sadie, hagyja abba!
Sadie-t meglepte dr. Hooper nyers közbeszó­lása, de elhallgatott.
- Hadd magyarázzam el, én hogyan látom a helyzetet. Rajtam kívül maga az
egyetlen alkalma­zott, akinek hozzáférése volt a raktárban a Berg-
gyűjtemény részlegéhez. Szombaton este, miután a könyvtár bezárt,
összeakadtunk magával, miköz­ben az egyik ritka könyvet dugdosta.
Sadie-nek tisztáznia kellett a dolgokat, még­hozzá gyorsan.
- Nem dugdostam. A tolvaj eldobta, és bizton­ságban akartam tartani, mialatt
felrohantam a lép­csőn utána.
- Látta a tolvajt?
- Mondtam már, hogy nem. De hallottam, hogy elfut előlem.
- Maga mégis épp ott volt, mi pedig nem lát­tunk és nem hallottunk senkit.
Beláthatja, miért aggódunk - maga miatt és a gyűjtemény miatt.
- Semmi bajom. - Elővette az esszét a táskájá­ból, égett a vágytól, hogy
logisztikát vitasson meg, hogy visszaterelje a dolgokat a rendes
kerékvágás­ba. - Tessék, az esszé a katalógushoz, minden rajt­ra kész. A
tárlók már csaknem elkészültek. De köz­ben látnom kell a könyvtár eredeti
alaprajzát. A vá­lasz itt van, ezt biztosra veszem.
Dr. Hooper elvette az esszét, és anélkül, hogy megnézte volna, az
asztala sarkára helyezte.
- Mr. Adriano másvalamiről is tájékoztatott.
Sadie Nickre pillantott, de a férfi nem nézett a szemébe.
- Elmondta, hogy maga rokonságban áll Laura Lyonsszal. Különösnek
tartom, hogy sosem emlí­tette ezt a családi kapcsolatot, amikor róla beszél­‐
gettünk. Nem szeretem a titkokat, és ez arra kész­tet, hogy eltöprengjek,
vajon mit hallgatott még el előlem. - Kis szünetet tartott. - Sajnos arra kell
kérnünk, hogy vegye ki a szabadságát, amíg eldönt­jük, mi legyen a
következő lépésünk.
A saját történetére még sort sem tudott kerí­teni.
- Szabadságot? - Sadie megrázta a fejét. - De én segíthetek. Hát nem érti?
- Egyelőre nem. Nem lesz szükségünk a segít­ségére. Nick elkíséri az
irodájába, hogy magához vehesse a személyes holmijait.
- De hát az alaprajz! A kiállítás!
- Sajnálom, Sadie. Bánt, hogy így alakult, de ezt kell tennünk.
Sadie egy ideig nem szólt Nickhez, mialatt a folyosón a Berg-
gyűjtemény felé ballagtak.
- Tudom, hogyan fest ez az egész, de már olyan közel járunk ahhoz, hogy
kiderítsük! Van va­lami, ami fölött elsiklottunk.
- Távol kell tartania magát az épülettől, amíg tájékoztatjuk a kurátorokat, és
én további nyomo­zást tudok végezni.
Sadie megállt, és kényszerítette a férfit, hogy nézzen szembe vele.
- Maga szerint az a legvalószínűbb, hogy én tettem, igaz?
A férfi nem válaszolt azonnal, de az, hogy ke­rülte a tekintetét, mindent
elárult.
- Túl sok nyomás nehezedett magára az utób­bi időben. Az édesanyja halála,
ez a kiállítás bizo­nyára megterhelő volt. Talán valóban szüksége van egy
kis időre, hogy kipihenje magát.
- Pontosan pihenésre nincs most szükségem. Arra van szükségem, hogy
rájöjjek, mi folyik itt. - Kalapált a szíve.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette Nick ing­ujját.
- Sadie, ne!
Elhúzódott, és Sadie hagyta, hogy ott marad­jon a keze a levegőben.
Már nem bízik benne. Elveszítette. De ez még annál is rosszabb volt.
- Tudom, mire gondol, Nick. És téved.
- Miben?
- Hogy talán azért ügyeskedtem ki ezt a dolgot kettőnk között, a
barátságunkat, vagy legyen bár­mi, hogy megúszhassam a könyvlopásokat.
Mert ezt hiszi, igaz?
- Nem tudom. Összezavarodtam, túl közel ke­rültem magához, és ez nem jó.
Tiszta kell hogy ma­radjon a fejem.
Elérte, hogy az egész világ összeomlott körü­lötte.
Sadie letörölte a könnyeit, mielőtt beléptek a Bergbe, ahol Claude
diadalittasan pillantott fel az íróasztala mellől. Két tudós volt odabent, ami
lehe­tetlenné tette a további eszmecserét, és Sadie hálás volt ezért.
Összeszedte a holmiját, és hagyta, hogy Nick lekísérje a földszintre.
Magára maradt.
- Szóval kirúgtak? Vagy csak szabadságra küldtek? Lonnie kitöltött két
pohárt bort, és az egyiket letet­te Sadie elé. Valentina és Robin a másik
szobában házi feladatot csináltak együtt - LuAnn ismét üzleti úton volt -, és
Sadie azt kívánta, bár megúszhatná a bátyja kérdéseit, és csak ülhetne itt,
hallgatva, ahogy Valentina éneklő hanglejtéssel felolvas.
- Igazából nem tudom - felelte. - Nem mehe­tek vissza, amíg nem végeznek
a nyomozásukkal. - A kiállítást három hét múlva kell megnyitni, és most
már Claude volt a főnök. Mennyi munkája fekszik benne, és semmit sem
tud felmutatni. Számkivetett, pária lett.
- Tudunk szerezni neked egy ügyvédet, aki védhet.
- Mitől? Nincs ellenem semmilyen vád.
- Egy ügyvéd segíthet tisztázni a nevedet.
- Az csak úgy következhet be, ha a tolvaj lelep­lezi magát, és vallomást tesz,
ami nem túl valószí­nű.
Lonnie meglötyögtette a bort a poharában, s közben Sadie-t nézte.
Általában, amikor Sadie megbeszélte a dolgokat Lonnie-val, utána jobban
érezte magát, de ez most megoldhatatlan volt.
- Azt hittem, megkerültek az eltűnt könyvek.
- Azok megkerültek. De valaki bejutott a ket­recbe, és ellopott egy másikat,
és én üldözőbe vet­tem, de aztán megjelent dr. Hooper és a biztonsági
tanácsadó, én meg ott álltam, kezemben a pasas által eldobott könyv, a
tolvaj pedig sehol.
- Szóval azt hiszik, te lehettél az?
- Igen, szerintük én voltam. Ráadásul csak az igazgatónak és nekem volt
kulcsunk.
- Gondolod, hogy az igazgató tette?
Sadie eltöprengett ezen, aztán megrázta a fe­jét.
- Nem. Nem hiszem. Van valami, ami fölött el- siklottunk, vagy pedig ez a
tolvaj valamiféle szel­lem. - Határozottan úgy tűnt, mintha egy szellem
suhanna ki-be a ketrecből, a nagyapja haragos szel­leme tért volna vissza,
hogy elégtételt követeljen valamiért, legyen az bármi, ami annak idején
balul ütött ki.
- Lehet, hogy az egyik ősünk? - Lonnie ugrat­ta, de csak szelíden.
- Őszintén megmondom, szerintem igenis le­hetséges kapcsolat a múlttal.
Bárcsak rá tudnék jönni, mi az!
 Azt is kívánta, bár mélyebbre ásott volna, amíg még élt az édesanyja,
bár ne hagyta volna, hogy kitérjen a válaszadás elől, amikor ő arról kér­‐
dezgette, hogy milyen volt annak idején az élet a könyvtárban, bár
megértette, Pearl miért nem akart beszélni azokról az évekről. Egészen az
utóbbi időkig Sadie nem is fogta fel igazán, milyen lehetett Pearl számára,
hogy kislányként elveszí­tette a bátyját és az édesapját is. Később pedig a
férjét. De most már túl késő.
Lonnie letette a poharát.
- Jól vagy? - Átsiklott orvos üzemmódba, és a kérdést határozott,
megnyugtató hangon tette fel.
- Nem, egyáltalán nem. - Sadie hangja resze- lőssé vált. - Láthatóan semmit
sem tudok jól csi­nálni.
- Ugyan már, Sadie!
- Anya módfelett alkalmazkodóképes volt, és azt hiszem, én sosem
értékeltem ezt. Rengeteg veszteséget szenvedett el, és mégis ment tovább,
sütötte a mutatós tortáit, és élte az életét.
- Talán itt az ideje, hogy te is elkezdj tortákat sütni.
- Ez most komoly? - Sadie-ből kitört a neve­tés. - Ez aztán az eufemizmus!
Mi az ördögről be­szélsz?
Lonnie zavartan vigyorgott.
- Fedezd fel a lehetőségeidet! Sok mindenen mentél keresztül, és talán itt az
ideje, hogy tarts egy kis szünetet.
- Nincs miből szünetet tartanom.
- Az állásod. Anya halála. Ami bizonyára eszedbe idézi apáét.
- Te is elveszítetted apát, mégsem tartottál szünetet.
- Én tizennyolc voltam, és már egyetemista, amikor apa meghalt. Te
nyolcéves voltál, és te ott voltál. - Nyelt egyet. - Te találtad meg.
Valentina rontott be a szobába, és valami gyöngyszerűt tartott a
tenyerén.
- Nézzétek! Kiesett egy fogam!
Robin mögötte jött be.
- Az első! Mire észbe kaptok, már teljesen fel­nő.
Sadie Lonnie-ra pillantott, akinek az arca úgy sugárzott az apai
büszkeségtől, mintha Valentina épp most nyert volna aranyérmet az
olimpián.
- Hadd nézzem, édesem! - Lonnie kinyújtotta a kezét, és gyengéden a
tenyerébe fogta a fogat, Va­lentina pedig foghíjas mosollyal nézett fel rá.
Sadie a válása után belevetette magát a könyvtári munkájába, és
amennyire csak tudta, magáévá tette új életét. Tényekkel terelte el a fi­‐
gyelmét, szent meggyőződéssel vallotta, hogy a tu­dás és a logika a világ
összes problémáját képes megoldani, és menet közben kihasított magából
egy darabot. Most választhat: folytatja ezt, türel­mesen kivárva, hogy Nick
és dr. Hooper eldöntse, bűnös-e, vagy ártatlan, miközben tudja, hogy nem
követett el semmi rosszat, vagy éppenséggel csele­kedhet is. A
könyvtolvajok és a családja története utáni nyomozás izgalma arra sarkallta,
hogy akar­jon továbblépni, kövesse a nyomokat annak ellené­re, hogy
kitiltották a könyvtárból, és annak ellené­re, amit felfedezett.
Nem ismerte a nagyanyját, aki láthatóan az összetartó elem volt mind
a munkájában, mint a családjában. Az egyetlen nő, aki mindenre tudná a
választ, meghalt a második világháborúban a né­met bombázás során. Túl
késő.
De csakugyan így van?
Odafordult Lonnie-hoz.
- Lehet, hogy igazad van, szünetet kell tarta­nom. Talán el kellene utaznom
Londonba.
Anglia. Virginia Woolf otthona. És Charlotte Bronteé. A Berg sok
szerzőjéé. Köztük Laura Lyonsé is.
- Oda, ahol a híd van? - Valentina rázendített a gyerekdal hamis változatára.
- Igen.
Lonnie tanulmányozta.
- Miért pont Londonba?
- Nos, pillanatnyilag itt semmi sem terem számomra. És még sosem
jártam ott. Ráadásul anyánk életének egy részét képezte, még ha nem is
beszélt sokszor róla. Most, hogy a munkahelyemen lelepleződtem mint
Laura Lyons unokája, miért ne mennék el oda, hogy meglássam, mit tudok
kiderí­teni? - Azt a reményét nem mondta ki hangosan, hogy talán előnyt
kovácsolhat a rokonságból, és szerezhet valamit az Örökzöld kiállításhoz.
És ezál­tal visszakerülhet dr. Hooper kegyeibe. Nem sok esély van rá, de
érdemes megpróbálnia.
- Nos, miért ne?
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
LONDON, 1993
Sadie számára felfoghatatlan volt, miért utazik va­laki több mint két
időzónával távolabbra. Nyál­csorgatva és kábán ébredt fel, amikor a
légiutas­kísérők fülsiketítő zörgéssel körbehordták a regge­lizőtálcákat. A
lassú, fárasztó repülőutat hosszú sorban állás követte a vámvizsgálatnál.
Az utazási iroda alkalmazottja talált neki egy olcsó járatot, amely
három nappal azután indult, hogy felvetette Lonnie-nak az ötletet, és hozzá
egy megfizethető árú szállást reggelivel. Amikor oda­érkezett, ledőlt,
szándéka szerint húsz percre, az­tán hat órával később ébredt fel
farkaséhesen és összezavarodva. Ezt egy nyugtalan éjszaka követte, amikor
hasztalan kísérelt meg elaludni, majd más­nap reggel a fizetővendég-
szolgálat tulajdonosnője kopogott be hozzá egy teástálcával, és éneklő han­‐
gon csacsogta, hogy keljen fel, mert hasára süt a nap, holott Sadie egyetlen
vágya az volt, hogy vis-- szabújhasson az ágyba.
Az első napja legnagyobb részét alvással vesz­tegette el, ezáltal már
csak négy maradt, így Sadie kivonszolta magát az ágyból, vett egy hosszú
für­dőt, és az ormótlan zuhanyrózsa segítségével megmosta a haját,
igyekezve közben nem eláztatni a citromzöld, virágos tapétát. Nem könnyű
feladat.
A metró egyáltalán nem olyan volt, mint a New York-i, ahol az
érméidet elnyelik a beléptető­kapuk, és már mehetsz is. Itt bizonyítanod kell,
hogy nem utaztál túl azon a zónán, ameddig a je­gyed szól, vagy
magyarázkodnod kell az ingerlé­keny metróalkalmazottnak, ahogy Sadie-
nek is, aki, miután átvergődött a beléptetőkapun, elkeverte valahová a
jegyét. Zavarba ejtő volt, hogy ennyi hi­bát vét, amikor pedig azzal szokott
büszkélkedni, hogy általában jól intézi a dolgokat.
Megtett minden tőle telhetőt, evett egy darab­ka sajtból és csöpögős
paradicsomból álló szendvi­cset, ivott teát, és igyekezett kitalálni, mennyi
ap­rót adjon borravalónak. Ha Nickkel lett volna, való­színűleg jót nevettek
volna a két kultúra közötti kismillió különbségen. Hiányzott neki a férfi. Hi­‐
ányzott a könyvtár is, a régi könyvek illata, a nyi­korgó irodai széke. A
napok, amikor minden rend­ben volt, és mindig tudta, mire számíthat.
Össze volt kuszálódva - milyen pontosan fes­tette le a kifejezés
hangzása a jelenlegi lelkiállapo­tát! -, ideges, zavart és fáradt volt.
 London városa is össze volt kuszálódva, hi­szen az IRA éppen két hete
robbantott fel egy bombákkal telerakott teherautót a város pénzügyi
kerületében - a merénylet egy embert megölt és több mint negyvenet
megsebesített. Ez azonban nem térítette el Sadie-t a jöveteltől, mint ahogy a
Világkereskedelmi Központ alagsori garázsában elkövetett robbantás sem
változtatott a New York-i mindennapjain. Ámbár azt el kellett ismernie,
hogy meggyorsította a lépteit, amikor az út mentén üre­sen járó teherautók
mellett vitt el az útja - itt egyébként azokat is másképp hívták.
De aztán Sadie vállában kezdett kiengedni a feszültség, és jobb kedvre
derült, ahogy a térképet követve a Highgate-negyed dimbes-dombos utcáin
ballagott a Laura Lyons hagyatéki gondnokától ka­pott valamennyi
küldeményen szereplő cím felé. A levegő itt könnyebbnek és lágyabbnak
érződött, mint New Yorkban. Végül megérkezett egy vörös téglás
sorházhoz, amely előtt csodásan rendben tartott rózsakert terült el: őrülten
tobzódtak benne a fehér virágok és a tüskés indák, melyek kissé
vészjóslónak tűntek, mivel egy virágos szögesdrót benyomását keltették.
Sadie hirtelen tudatára éb­redt, hogy ez pontosan az a hely, ahol a
nagymamá­ja, Laura Lyons áll a Lonnie-ék étkezőjében tartott fényképen.
Bekopogott az ajtón. Rövid várakozás után ki­nyitotta egy magas
arccsontú, hatalmas kék szemű nő.
- Jó napot, Miss Hilary Quinnt keresem - mondta Sadie.
A nő nem válaszolt azonnal, csak bámult rá.
- Én vagyok. Maga kicsoda? - Rekedtes han­gon beszélt.
- Sadie Donovan vagyok. Laura Lyons unoká­ja. Hívtam, próbáltam még
New Yorkból elérni. Gondoltam, beugrom a külföldi utazásom során, és
bemutatkozom.
Miss Quinn gyanakodva hunyorított rá, de az­tán ellágyult a tekintete.
- Nagyon hasonlít rá. Bocsásson meg, kicsit gyengélkedem, és sokként ért,
ahogy megláttam. Jöjjön be!
A lakás az épület első két emeletét foglalta el, az alsó szinten egy nagy
konyha volt, a közepén egy hosszú faasztallal, és mögötte egy nappali,
amely egy másik, dzsungelszerű kertre nézett. Ez az a hely, ahol Laura
Lyons az esszéit írta. Itt szü­lettek meg a radikális eszméi, és itt öntötte őket
szavakba, amelyek aztán nemzedékeket inspirál­tak.
És ez az a hely, ahol Sadie édesanyja, Pearl jó néhány évet töltött,
mielőtt visszatért New Yorkba, hogy ott járjon egyetemre. Sadie-be ismét
belehasí­tott a bűntudat, hogy miért nem tett fel neki több kérdést. De hát
mit törődik egy gyerek azzal, hogy milyen volt a szülei élete, mielőtt ő
megszületett? Általában elkésve ítéli értékesnek megtudni, mi­lyen érzelmi
hullámokat vetettek a régi idők, és hogy azok miként visszhangoznak a
következő ge­nerációban.
- Kér teát? - Miss Quinn merev derékkal in­dult a tűzhely felé.
- Segíthetek? Ha gond, nem kérek.
- Egyáltalán nem gond.
Sadie letelepedett az asztal mellé, az egyik fá­ból készült székre.
- Mikor kezdett a nagymamámnak dolgozni?
- 1935-ben. Egy örökkévalósággal ezelőtt.
- Ismerte az édesanyámat, Pearlt? - De ahogy ezt kimondta, rájött, hogy
nem stimmel az idő, nem találkozhattak.
- Nem. Laura néha beszélt az Egyesült Álla­mokban élő lányáról, de sosem
ment el megláto­gatni, és a lány sem jött ide soha.
- Mondta valaha, hogy miért? Összevesztek?
Miss Quinn megvonta a vállát.
- Nem tudom biztosan.
Sadie várt, de vendéglátója szemlátomást nem óhajtotta ezt
részletesebben kifejteni. Lehet, hogy
Sadie túl direkt, túl amerikai módon kérdezett. Megpróbálkozott egy
szelídebb megközelítéssel.
- Csodálatos, hogy Laura Lyons munkássága végül is elismerést nyert.
- Mostanában tömegével keresnek meg a Lyons-rajongók, akik többet
akarnak megtudni ró­la és az életéről - jelentette ki Miss Quinn fintorog­va.
- Korán reggel kopogtatnak az ajtómon, és azt kérik, vezessem őket körbe.
- Ez megmagyarázta a tartózkodását.
- Én is a rajongója vagyok, de remélem, látja, hogy nálam azért többről van
szó. Ámbár bizony nekem is vannak kérdéseim.
Miss Quinn kitöltötte csészékbe a teát, és leült Sadie-vel szembe.
- A kiállítása számára remél valamit? Ezért jött valójában?
Ezek szerint meghallgatta Sadie telefonüzene­teit. Miss Quinn szavai
azonban korántsem hang­zottak barátságosan. Figyelmeztetés bujkált ben­‐
nük.
- Ez a szakterületem, úgyhogy természetesen minden érdekel, amit esetleg
hátrahagyott. - Nem volt értelme megemlíteni, hogy az egyetlen, ami
 megmentené Sadie reputációjának maradékát, az egy Laura Lyons-esszé
korai vázlata lenne. - De őszintén szólva, az unokájaként nagyon szeretnék
többet megtudni arról, hogy milyen volt.
- Ez igen régen volt már.
- Biztosíthatom, hogy nem szeretnék a terhé­re lenni. Anyám rendkívül
szűkszavú volt az édes­anyját illetően, márpedig Laura Lyons ikonikus fi­‐
gura volt. Ezt megérti, ugye?
Miss Quinn láthatóan összeszedte a gondola­tait.
- Csendes volt, nem egy beszédes természet. Óvatos volt, de csupa szív.
Ez már egy jó kezdet.
- Sajnálom, hogy nem ismerhettem.
- Pontosan úgy néz ki, mint ő, kis híján szív­rohamot kaptam, amikor
megláttam. Ugyanaz a haj. De ami még fontosabb, a szeme is ugyanolyan.
- És mind a ketten imádjuk az irodalmat, per­sze. Tetszik, hogy hasonlítok
hozzá. Mind a ketten házasok voltunk, aztán a független életet választot­‐
tuk. - Félretolta a Nickre vonatkozó gondolatokat. - Egyedül haladunk
gőzerővel előre.
Miss Quinn az ajkát biggyesztette, mintha mondani akart volna
valamit, de aztán meggondol­ta magát.
A szemébe költöző kifejezéstől Sadie meghök­kent.
- Laura később újból szerelmes lett?
- Nem. Micsoda ostoba kérdés! - Miss Quinn szavaiból csak úgy csöpögött
a nemtetszés.
A nő titkolt valamit.
- Nem voltak gavallérok vagy őrült viszonyok? - Sadie nem tudta megállni,
hogy ne kérdezősköd­jön tovább.
- Persze hogy nem.
- Huh. Azt hittem, természetes egy olyan te­hetséges és sikeres nő esetében,
mint ő, hogy ké­sőbb az élete során találjon valaki mást. - Sadie várt, de
Miss Quinn nem mondott semmi többet. - Megkérdezhetem, miért nem
akarta egyik érteke­zését sem hátrahagyni?
- Miért hagyta volna? - Most már erősen ide­gesítette Miss Quinnt. A
beszélgetés gyors tempó­ban kezdett leülni.
- Kurátorként rendkívül érdekel mindaz, amit az írók hátrahagynak az első
piszkozataik, a napló­ik vagy a jegyzeteik formájában. Szeretném tudni,
Laura Lyons miért nem volt hajlandó hagyni sem­mit az utókorra.
- Azt mondta, azt akarja, hogy a művei állja­nak meg a saját lábukon, és ne
hígítsák fel őket nyers vázlatokkal meg borítékokra firkantott töre­‐
dékekkel. Azt mondogatta, hogy: „A mű a lényegéig letisztult, úgyhogy
minden más fölösleges.”
- Tehát úgy rendelkezett, hogy a halála után mindent meg kell semmisíteni?
Miss Quinn a nappaliban álló kandallóra mu­tatott.
- Ott hajtottam végre, a halála másnapján.
Sadie elborzadva bámult bele a kandallóba. Szakmai élete során
mindig gyűjtötte, megóvta és mélyen tisztelte a feljegyzéseket és a
leveleket. Még elgondolni is borzasztó, hogy egy élet munká­ja füstölt el a
kéményben, és hamuvá lett.
Micsoda szörnyű veszteség!
Sadie legszívesebben megrázta volna ezt a nőt, és megértette volna
vele, hogy nincs abban semmi büszkélkednivaló, amit tett.
- Elítél érte, látom magán - jelentette ki Miss Quinn.
- Nem, dehogy. - De a szavak még Sadie fülé­nek is hamisan csengtek. Nagy
buzgalmában túl messzire ment.
- Azt hiszem, jobb, ha most elmegy.
- Sajnálom. Komolyan. Kérem, nagyon messzi­ről jöttem el ide. Anyám
nemrég elhunyt, és a munkahelyemen nagy nyomás alatt állok... - Elhalt a
hangja, nem tudta biztosan, mit mondhatna még. - Nem kezdhetnénk újra?
Kérem!
De Miss Quinnt nem hatotta meg Sadie kö­nyörgése. A beszélgetés
véget ért.
Másnap délelőtt Sadie visszatért. És a következőn is. Tudta, hogy Miss
Quinn odabent van, a bejárati ajtó mögött lapul, és úgy gondolta,
megmutatja ne­ki, hogy nem fogja feladni.
Este felkereste azokat a londoni zenei helyszí­neket, amelyekről eddig
csak olvasott: a Blue Note- ot egy kis acid jazzért, a Royal Albert Hallt
Leonard Cohennek a termen végigvisszhangzó, zengzetes hangjáért, a Four
Acest pedig a dübörgő ritmuso­kért és a lüktető fényekért. De az energia,
amely általában végigáramlik a testén, amikor kimerész­kedik az éjszakába,
már nem érkezett meg. Fáradt­nak érezte magát, igen, és elnyűttnek. Mintha
a lábdob tompa ütései már nem szolgálnák azt a célt, hogy elengedje magát,
hogy elrejtőzzön önmaga elöl.
 Az utolsó Londonban töltött napján még egy­szer elment Miss Quinn
házához. Az utcai ablak függönye meglebbent, amikor megkerülte a tüskés
rózsabokrokat, amelyek az elülső gyalogösvényt is meghódították, de a
csengetésre ezúttal sem tör­tént semmi. Ez már tényleg őrület volt. Mi jutott
a nagyanyja eszébe, hogy egy ilyen önző, ostoba nő­személyre bízta a
hagyatéka kezelését?
Persze nyilván nem számított arra, hogy olyan fiatalon meghal. Sadie
bekopogott az ajtón, várt egy kicsit, aztán újból kopogott.
- Miss Quinn, Sadie vagyok megint. Sadie Do- novan. Nagyon szeretnék
beszélni magával.
A kapu előtt egy régimódi babakocsit toló nő sétált el, és az ajkát
biggyesztette Sadie zajongása hallatán.
Sadie műmosollyal nézett vissza rá, és folytat­ta:
- Miss Quinn, odabent van? Biztos vagyok benne, hogy itthon van.
Még mindig semmi. Úgy fog visszatérni New Yorkba, hogy a
Valentinának vásárolt brit lobogós pólón kívül semmi mást nem tud
felmutatni. Hátát az ajtónak vetve lecsúszott a lépcsőre, és nézte a ködöt,
amely úgy gomolygott tova, mint egy sereg kísértet. Jólesett csak ülni és
létezni, és hogy nem kellett gondolkodnia.
- Alkut ajánlok, Miss Quinn. - Csak úgy a leve­gőbe beszélt, ki a kertbe. -
Őszinte leszek magához. Tényleg akarok magától valamit, ez igaz.
Nagyon szeretnék szert tenni valamire, bármire, ami Laura Lyonsé volt, és
amit megmutathatok a főnököm­nek, és amit kiállíthatunk. Tudja, számos
oknál fogva veszélybe került az állásom - egyik sem a képzettségemmel
kapcsolatos, efelől biztosítha­tom, én vagyok messze a legjobb könyvtáros
az in­tézményben -, de a kommunikációs készség terén, mondhatni, rám
férne némi csiszolás. Tulajdon­képpen sokkal több közös van bennünk,
mint gon­dolná. A nagyanyám, a képességünk, hogy nem fi­gyelünk
másokra, csak a saját dolgunkkal törő­dünk. Szerintem le a kalappal maga
előtt!
Tompa zajt hallott az ajtó túloldaláról. Miss Quinn ott volt, és fülelte
minden szavát. Sadie fel­egyenesedett.
- Sorozatos könyvlopás történt a könyvtár­ban, és nekem rá kell jönnöm, ki
tette, és helyre kell hoznom a dolgokat. Kiderült, hogy a nagyma­mám
idejében is előfordultak ott lopások, és tudni akarom, van-e kapcsolat a
 kettő között - bármiféle kapcsolat. Vagy, hogy mondott-e erről bármit is
magának.
Az ajtó olyan hirtelen nyílt ki, hogy Sadie kis híján beesett az
előszobába. Megfordult, és felpil­lantott Miss Quinnre, aki ebből a szögből
ádáznak látszott, ahogy azzal a jeges kék szemével lenézett rá.
- Jöjjön be!
További teázás következett, és további üldö- gélés a konyhaasztalnál,
de Miss Quinn ezúttal elő­vett néhány lekváros közepű kekszet is egy
bádog­dobozból, és kirakta őket egy tányérra.
- Hol szállt meg?
- Bloomsburyben. - Sadie egy kekszet rág­csált. - Ez nagyon finom. Anyám
is szokott ilyet csinálni.
- Laura sokszor hencegett azzal, hogy milyen ügyes a lánya a konyhában.
Haladás.
- Anyám kitűnően sütött. Március végén hunyt el.
- Sajnálattal hallom.
- Olvastam az életrajzokban, hogy a nagy­anyám a második világháború
idején, egy német bombázáskor halt meg, de ennél sokkal több nem állt
bennük. A közelben történt?
Egy pillanatig úgy tűnt, Miss Quinn újból bezá­rul. De aztán picit
megrázta a fejét, mintha buzdí­taná magát.
- Bement a belvárosba, hogy meglátogassa a barátnőjét, Ameliát.
Valami abban, ahogyan Miss Quinn kiejtette a nevet, gondolkodásra
késztette Sadie-t. Gyengéd­ség volt a hangjában. Biztosan nagyon szerette.
- Amelia?
- Igen. Dr. Amelia Potter, a közegészségügyi tanácsadó. A maga idejében
meglehetősen híres volt.
- Mit csinált?
- Gondoskodott róla, hogy a szegények megfe­lelő orvosi ellátásban
részesüljenek. Ezreknek mentette meg az életét, és ezreknek javított az
életkörülményein.
- És ő meg Laura közel álltak egymáshoz?
- Nagyon közel.
Hirtelen minden világossá vált. Amelia és Lau­ra többek voltak egymás
számára, mint barátnők, ebben Sadie immár biztos volt. Ez megmagyarázta
Miss Quinn védekező hozzáállását, amikor Sadie előzőleg Laura szerelmi
életéről faggatta. Vett egy mély lélegzetet.
- Megkérdezhetem: szeretők voltak?
Miss Quinn a kezét nézte.
- Ha igen, szerintem az teljesen rendben van - tette hozzá Sadie.
- Ez nem társalgási téma.
- Akkoriban talán nem, de változtak az idők. Vagy legalábbis változóban
vannak. Ha ilyen közel álltak egymáshoz, szerintem az csodálatos.
Miss Quinn felvont szemöldökkel méregette, mintha felbecsülné,
érdemes-e Sadie a válaszára. Amikor végül megszólalt, a szavak úgy buktak
ki belőle, szinte tapintható volt a megkönnyebbülése, hogy felfedhet egy
régóta megőrzött titkot.
- Valóban csodálatos volt. Gyönyörű párt al­kottak. New Yorkban
ismerkedtek meg, és noha nem laktak együtt, ritkán töltötték külön az
éjsza­kát.
Sadie egész idő alatt azt képzelte, hogy az éle­tét Laura életéről
mintázza azzal, hogy minden fi­gyelmét a munkájára összpontosítja, holott
valójá­ban Laura évtizedekig egy olyan kapcsolatban élt, amely, ha kiderült
volna az igazság, könnyen ve­szélybe sodorhatta volna a jó hírnevét és a
megél­hetését. Ennek ellenére Laura követte azt, akit sze­retett, míg Sadie a
válása után a szerelemnek még a lehetőségét is visszautasította.
Előrehajolt.
- Rengeteget jelent, hogy megvédte őket. Megértem, hogy azért tette, hogy
az öröksége a munkájáról szóljon. A végén együtt voltak?
- Mondtam neki, hogy ne menjen el Ameliá- hoz, mert nem biztonságos, de
ő ragaszkodott hoz­zá. Mindig is erős akaratú teremtés volt. - Miss Qu- inn
kinézett az ablakon az előkertre. - Sokáig ott maradt, ahogy néha szokott.
A háború alatt egy német bomba eltalálta a házukat, amely rájuk om­lott.
Mindketten ottvesztek.
- Milyen szörnyű! Magának is, persze.
Miss Quinn ránézett Sadie-re.
- Köszönöm, hogy ezt mondja.
Sadie látta, hogyan fest a helyzet az idős nő szemszögéből. Azt tette,
amire utasították, meg­védte a munkaadója örökségét, és aztán, amikor
Laura Lyons neve közismertté vált, megvetették emiatt.
- Köszönöm, hogy gondozza a hagyatékot. A bátyámmal együtt nagyra
értékeljük.
- Bárcsak életben maradt volna, hogy látná, milyen sokat ért el!
- Vagyis, hogy mennyire megelőzte a korát.
- Úgy van. - Miss Quinn aprót biccentett Sadie felé. - Elmondok
magának valamit, amit még soha senkinek sem mondtam el, mivel az írásai
felől kérdezett. És magának is csak azért mondom el ezt, mert az unokája.
Néhány hónappal a halála előtt, amikor az egész ország félelemben élt, és
senki sem tudta, mit tartogat a jövő, közölte velem, hogy írt egy esszét,
amelyet meg kell őrizni a halála utánra, és hogy egy napon majd odaadja
nekem, de még nem. Hozzátette, hogy az feltárja az igazságot, és hogy
egyelőre mindig magánál hordja.
- Az igazságot? - ismételte meg Sadie. - Nem volt nála, amikor
megtalálták?
Miss Quinn legyintett.
- Végignéztem az összes holmiját. Átfésültem az összes kabátja valamennyi
zsebét, a ruháit. Még arra is gondoltam, hogy talán egy titkos bélésbe
rejtette el, de semmit sem találtam.
- Említette valaha a férjét, a nagyapámat?
- Sosem beszélt róla, és a gyerekeiről is csak ritkán, de ez nem
érzelemhiányból fakadt. Az volt a benyomásom, hogy inkább pont a túl
sok érzelem akadályozta meg ebben. Mindig nagyon koncent­rált arra,
amin éppen dolgozott. Laura időnként nagyon vidám is tudott lenni, és
mindig éles eszű volt. Ám az amerikai életéről nem beszélt.
- Tehát sosem beszélt egy rablásról, amely a könyvtárban történt, New
Yorkban?
- Nem - felelte Miss Quinn, de a válasza óva­tos és kimért volt. - Mit loptak
el?
- Néhány ritka könyvet. A legfontosabb közü­lük talán Poe Tamerlánja volt.
Nagyon értékes mű, és az elsők között tűnt el, abban az időben, amikor
Laura és a családja még ott lakott.
- Poe. A kedvence.
- Ezt ő mondta magának? - Sadie letette az éppen kivett kekszet.
- Emlékszem, egyszer egy karácsonyi partin voltunk, amelyet az utca végén
lakó család rende­zett. Férj, feleség, két gyerek, egy fiú és egy lány. Laura
meglehetősen becsípett, ami nem volt rá jel­lemző, és meredten nézte az
 egyik falat teljesen beborító könyvespolcot. Egy Poe összegyűjtött köl­‐
teményeit tartalmazó kötetet tartott a kezében, és odafordulva hozzám
kijelentette, hogy ő Poe-t sze­reti a legjobban. - Miss Quinn elhallgatott,
mintha tanakodna, folytassa-e. - Nagyon rejtélyessé vált, szinte játékossá,
és azt mondta, tud egyről, amely el van rejtve, egy olyan helyre, ahol
senki sem fogja megtalálni.
- Ezt... Poe egyik kötetére értette?
- Nevetett. Azt mondta: „A könyv pontosan ott van, ahol lennie kell, mégis
pontosan ott, ahol nem volna szabadna lennie.” Megkérdeztem, mit ért ez
alatt, de könnyek szöktek a szemébe, és témát vál­tott. Erre jól emlékszem,
mert addig sosem láttam sírni. Nagyon fegyelmezett nő volt.
Sadie elgondolkodott.
Ott van, ahol lennie kell, mégis ott, ahol nem volna szabad lennie. Egy
könyvtárban, biztosan ez a válasz a mondat első részére.
És mi van, ha a másodikra a válasz az, hogy valahol a régi lakásban,
ahol laktak? Mi van, ha La­ura Lyons tudta, hogy a férje valahol a közelben,
valami biztos helyen rejtette el az ellopott köny­vet? Ez volna a
legkézenfekvőbb és legegyszerűbb rejtekhely Talán egy régi padlódeszka
alatt, vagy valamelyik régi faliszekrényben. Amennyi könyv és limlom
halmozódott ott fel, mióta a lakást raktárrá alakították át, elképzelhető, hogy
egy elrejtett hol­mi háborítatlanul a helyén maradt az azóta eltelt években.
Miss Quinn megitta a teáját.
- Sajnálom, de ennél többet nem tudok segí­teni.
- Semmi baj, örülök, hogy ezeket megtudtam róla.
- Remélem, képes lesz megtartani az állását.
- Én is.
Azzal váltak el, hogy Sadie megígérte, tartani fogja vele a kapcsolatot.
Amikor visszaért a szállására, eszébe jutott, hogy Lonnie-nak aznap
van a születésnapja. Fel­hívta, hogy minden jót kívánjon neki, és beszámolt
mindarról, amit megtudott.
- Már alig várom, hogy bejussak a régi lakás­ba, és meglássam, mit találok -
mondta.
- Sok-sok évvel ezelőtti emlékekkel van dol­god, de remélem, elvezetnek
valahová. Jól értem, hogy készen állsz a hazatérésre? - kérdezte.
- Igen. Jó volt kicsit elszabadulni, örülök, hogy eljöttem. Úgy érzem, tudom
majd kezelni, bármi következik is most.
- Számíthatsz rám.
- Köszönöm. És boldog születésnapot, bátyus!
A hosszú repülőút után hazaérve Sadie ledob­ta a poggyászát, és
bezuhant az ágyba. Álmában szirénák bőgtek, bombák robbantak és tüzek
égtek. A telefonja csengésére ébredt fel, és bizonytalanul szólt bele:
- Halló!
- Sadie, itt LuAnn.
Sadie az órára pillantott, reggel hét órát muta­tott.
- LuAnn? Mi a baj?
- Valentina veled van?
Sadie azonnal felült.
- Nem. Miért?
Várta, hogy LuAnn mondja tovább, de csak egy furcsa levegővétel
hangja hallatszott, mintha kiful­ladt volna. Mintha víz alatt volna.
- Miről van szó? Mi történt? - szegezte neki Sadie a kérdést.
- Nincs itthon! - Szünet, majd újabb fuldokló sírás. - Valentina eltűnt!
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
New York, 1914
- Mondd meg, kérlek, hol voltál, amikor nem men­tél iskolába... Harry
befészkelte magát Laura mellé az ágyban, otthon, ahol az utóbbi hetekben
lassan lábadozott, és minden nappal egy kicsit erősebb lett. Laura hálát
adott magában ezért. Harry él, ők jól vannak, és végül minden vissza fog
térni a ren­des kerékvágásba most, hogy az energiái nem szó­ródnak szét.
Harry kerülte az anyja tekintetét.
- Tudom, hogy a belvárosban voltál egy Vörös Paddy nevű fiúval, akit az
iskolából ismersz.
Erre már Harry is odafigyelt. Laura úgy vette észre, hogy furcsa
módon az újságíró-iskolában el­sajátított tényfeltáró képesség most
kifizetődik. Tudott nyomot követni, és nem félt kérdéseket fel­tenni, ami
elvezette Vörös Paddyhez és a társaihoz. Nem mesélte el Jacknek, mit
tudott meg, részben azért, mert először négyszemközt akart beszélni
Harryvel, részben pedig azért, mert nyilván őt hi­báztatná, amiért nem volt
eléggé jelen, hogy rájöj­jön, a fiuk hosszú hetek óta lóg az iskolából.
- Mondd meg, miért, Harry!
A fia vállat vont.
- Utálom az iskolát. Úgyis megbuknék, szóval mi értelme?
- Miért buknál meg?
- Nem tudom. Semmit sem csinálok jól. A ta­nárok vonalzóval ütik a
kezemet, amikor nem tu­dom a válaszokat. - Egy plüssállatot szorongatott,
amelyet Laura vett neki, amikor hazajött, egy boly­hos bárányt, amelynek
egy kis csengő volt a nya­kában.
- Miért nem szóltál nekem vagy apádnak? Mi segíthettünk volna neked.
- Nem voltatok itt.
Ez igaz. Jacket vagy a munkája foglalta le, vagy a kézirata, őt pedig az
iskola és a klub. És Amelia.
- Sajnálom, szívem. De együtt majd megoldjuk ezt, jó? Tudod, hogy idén én
is kibuktam az iskolá­ból, ugye?
Harry ünnepélyesen bólintott.
- Mert nem értetted?
- Nos, inkább azért, mert ők nem értettek en­gem. De látod, semmi bajom,
majd kitalálom, ho­gyan tovább, ahogy veled is ki fogjuk találni. Együtt
vagyunk ebben, rendben?
Harry erősebben szorította magához a bá­rányt, és a csengő halkan
csilingelt.
- Olvasol nekem? - kérdezte.
Laura felvette A tengerészet hőseit, de aztán inkább odaadta a fiának.
- Szerintem neked kellene felolvasnod nekem.
Harry sóhajtva a könyvjelzővel megjelölt ol­dalhoz lapozott. A könyvet
alig néhány centiméter­re tartva az arcától, szavanként botladozva olvasni
kezdett. Egy bekezdés után elkeseredetten az ágy­neműre dobta a könyvet.
- Mondom én, hogy nem megy. Kérlek, olvass nekem te! - A panaszos
kiáltásba belesajdult Laura szíve.
- Harry, nem látod, ha nem tartod olyan közel a szemedhez a könyvet? -
Kinyitva Harry ölébe tet­te. - Milyen, amikor itt van?
Harry a bárányára mutatott.
- Mint ő. Borzas.
- A betűk borzasak?
- És a szavak is. Mindegyik.
Laura kis híján felnevetett a megkönnyebbü­léstől, de fegyelmezte
magát.
- Szemüvegre van szükséged, Harry. Ennyi az egész. Ebben biztos vagyok.
Amint meggyógyulsz, csináltatunk neked egy szemüveget, és azzal
ugyanúgy látsz és olvasol majd, mint a diáktársaid.
- Úgy érted, te nem ezt látod?
- Nem. Nekem tisztábbak a betűk. Egyáltalán nem borzasak. Nem csoda,
hogy elkeserített a do­log. Nem ugyanazt látod, amit mi, többiek. - Magá­‐
hoz húzta Harryt. - Sajnálom, hogy rossz volt ne­ked emiatt. Ígérem, hogy
mostantól már mindig itt leszek.
- Hogy van az én fiacskám? - Jack az ajtóban állt sugárzó arccal, nem várva
választ. - Már csak­nem készen vagyok a szerkesztéssel. Ma egész éjjel
dolgozni fogok, és aztán a kézirat készen áll arra, hogy visszakerüljön az
ügynökhöz. Onnantól kezd­ve pedig már mehet is ki a világba.
Az énközpontúsága bosszantotta Laurát, de úgy vélte, hogy minden
joga megvan hozzá, hogy büszke legyen. Felállt, és hagyta, hogy Jack
medve­ölelésbe vonja, és igyekezett nem észrevenni, hogy mennyire más
Jack és Amelia ölelése, vastag végta­gok és pofaszakáll áll szemben a puha
bőrrel és a nyugodt könnyedséggel.
Aminek már vége.
Mostantól a családja az első.
Dr. Anderson meglepően részvétteljesen fo­gadta, amikor elmondta
neki, hogy nem fejezte be az iskolát, sőt azt is megkérdezte, írna-e újból a
dolgozóknak szóló hírlevélbe. Laura azonban nem vállalta. Ha Jacknek
gépírónőre van szüksége, azt megcsinálja. Ha Harrynek szemüveg kell,
gondos­kodik róla. Senki más nem tudja olyan jól ellátni ezt a három
embert, mint ő. Az édesanyja nagyon aranyosan kisegítette, de az ő helyét
senki sem tudja elfoglalni, és nem is kell senkinek.
A kudarca a Columbián csak azt bizonyította, hogy egy nőnek
értelmetlen azzal próbálkoznia, hogy előbbre jusson egy hivatásban, hacsak
azt a nőt nem köti gúzsba semmi, mint Ameliát és a He- terodoxia Klub sok
másik tagját Máskülönben az akadályok áthághatatlanok. Meggondolatlan
volt, amikor azt hitte, képes annyi mindennel foglalkoz­ni egyszerre, és a
családjával szemben vallott ku­darca ezt be is bizonyította.
Túl sok lett a volna az életében. Ha otthon lett volna, valószínűleg
észrevette volna, hogy Harry- nek problémája van az olvasással, és
gondoskodott volna róla, és akkor nem került volna sor arra, hogy
megbüntessék, és elkeseredettségében el­szökjön a Vörös Paddyvel.
Most már ez a munkája. A gyerekek és Jack.
Igyekezett nem gondolni Ameliára, igyekezett elfelejteni a butuska
tréfáikat, és azt, ahogy Amelia nézte, amikor beszélt, mintha minden szava
ízlel­getni való zselégolyó lenne.
Laura élete visszaállt arra, amilyennek lennie kellett. De azért még
mindig borzasztóan hiányzott neki Amelia, hiányzott a borzongás, amely
végigfu­tott rajtuk, amikor közelebb húzódtak egymáshoz, a fizikai
gyönyörűség, hogy az a személy ül szoro­san mellette, akit a legjobban
szeret, az érzelmi kapcsolat olyasvalakivel, aki pontosan tudja, hogy ő
kicsoda, és a megfelelő okokból szereti. Az a személy, aki azt akarja, hogy
nyújtózkodjon, akar­jon elérni valamit, tegye magát próbára.
De ennyi kérés túl sok.
Kibontakozott Jack öleléséből.
- Vacsorát kell tennem az asztalra. Nagyon sok az ünnepelnivalónk, igaz? -
Odafordult a férjé­hez. - Erős a gyanúm, hogy a fiunknak szemüvegre van
 szüksége, amivel könnyebben fog boldogulni az iskolában.
- Szemüveg? - Jack nyájasan megveregette Harry állát. - Ha szemüveged
lesz, minden lányt meg fogsz hódítani, tudod. Felnőttesnek és ko­molynak
fogsz kinézni benne.
- Tényleg? - Harry elpirult.
- Higgy nekem, fiam. Én tudom az ilyesmit.
Jack jó apa és derék családfenntartó. Most, hogy a könyve csaknem
kész, az életük egy követ­kező fázisába léphetnek. Talán kiköltöznek a
könyvtárból, valahová távolabb, a város északi ré­szébe, közelebb a
szüleihez. Nem a belvárosba. Az az álom kihunyt.
Egy pillanatra eltűnődött, milyen lesz az élete, amikor a gyerekek
majd a saját családjukkal elköl­töznek a saját otthonukba. Elképzelte a
hosszan elnyúló napokat, miközben Jack egy újabb könyvet ír, vagy az
országot járva felolvasóesteket tart.
Vajon akkor meg fogja bánni a döntését?
Nem, számára megszűntek az ambíciók. Le­gyen csak Jack az
álmodozó.
Amikor Harry teljesen felépült, elvitte egy sze­mészhez - a fia először járt
kint az utcán azóta, hogy hazatért a kórházból. Az orvos azt mondta neki,
hogy egészen „tudós formája” van az új szemüvegében, és Harry a hazafelé
vezető úton ki­csit kihúzta magát. Laura hálaimát mondott magá­ban az
egészséges arcszínéért, amely végre felvál­totta a lázrózsákat. Harry
útközben elolvasta az összes cégtáblát és plakátot, amelyek mellett elha­‐
ladtak, buzgón dicsekedett megújult képességével. Laura nem is lehetett
volna boldogabb.
Pearl boldogtalanul kucorgott a nappali egyik karosszékében, amikor
hazaértek. Nem kétséges, hogy Harry betegsége rajta is nyomot hagyott.
- Pearl, mi a baj?
- Apa dühös. Falhoz vágott egy könyvet.
Az ügynök visszavonta volna az ajánlatát? Elő­fordul az ilyesmi a
könyvkiadók világában. Szegény Jack. Laura szétszóródott papírlapokat
keresve kö­rülpillantott, de egyet sem látott.
- Mi történt pontosan?
- Amikor beléptünk a könyvtárba, egy hölgy állt az információs pultnál, akit
apa ismert. Egy könyvet hozott neked, és apa felajánlotta, hogy át­adja
majd.
- Miféle hölgy? Hogy nézett ki?
- Nyakkendőt viselt, mint egy bácsi.
Amelia.
Pearl az ajkába harapott.
- A hölgyön először látszott, hogy nem szíve­sen adja oda neki a könyvet, de
apa erősködött.
- Hol van?
Pearl a másik szék mögé mutatott, a sarokba.
- Kibontotta és megnézte, aztán odahajította, és kiment.
Laura beküldte Harryt és Pearlt a szobáikba, és csak utána hajolt le a
könyvért, amelynek kifor­dultak a lapjai, és megtört a borítója.
Kate Chopin: Ébredés.
Amelia valamiféle üzenetet küldött neki. Talán azt, hogy hiányzik
neki. Laura testét elöntötte a forróság.
Belelapozott, és a belső címlapon megtalálta a tollal írt ajánlást.
XXVII. - A.
A huszonhetedik oldalra lapozott, és a meleg­ség megszűnt. Tekintete a
második bekezdéshez siklott, amelyben a hősnő bevallja, hogy megbabo­‐
názta egy másik nő érzéki szépsége és nyíltsága:
„Ugyan ki tudná megmondani, milyen fémekből kovácsolják az istenek
azt a finom köteléket, melyet rokonszenvnek szoktunk mondani, de amelyet
akár szerelemnek is nevezhetünk?”
Jack látta Ameliát, és megszerezte a küldemé­nyét. Elolvasta a beírást,
és rájött. Rájött, hogy ez egy bőrbe kötött szerelmi üzenet.
Az oldal alján még egy, tintával írt szó szere­pelt:
„London?”
Laura feszült mosollyal köszöngetett a dolgozók­nak, akikkel találkozott,
miközben lefelé tartott az alagsorba. Megkönnyebbült, hogy Jacket az
irodá­jában találja, ahol négyszemközt, a gyerekektől tá­vol tudnak
beszélgetni. Itt módja nyílik arra, hogy valamilyen magyarázatot adjon a
férjének.
- Láttam az ajándékodat, amit az a doktornő hozott. - Jack meg sem várta,
hogy becsukja maga mögött az ajtót, máris beszélni kezdett. - Elolvas­tam
a beírást!
Laura keresgélte a szavakat, de egyiket sem találta megfelelőnek. Úgy
érezte, képtelen oly mó­don elmagyarázni, mit érez Amelia iránt, és hogy mi
történt közöttük, hogy Jack megértse azt.
- Ott töltötted az összes időt? Azzal a nővel? És mit műveltetek? Nem voltál
velem boldog?
- Nem arról volt szó, hogy ne lettem volna boldog veled. Nagyon boldog
vagyok veled. - Csak­hogy Ameliával boldogabb voltam, gondolta.
Jack fintorgott.
- Természetesen hallottam már ilyesmiről, de hogy az én feleségem is? Mit
jelent a „London”? Azt akarja, hogy szökj el vele Londonba?
- Ez meg sem fordult a fejemben, nem akarok, és ezt meg is mondtam neki.
- Egy pillanatig se gondold azt, hogy hagyom, hogy elmenj a
gyerekeimmel. Ezt sosem fogom megengedni.
Bár Laura megértette a döbbenetét, akaratla­nul is észrevette, hogy
Jack már megint parancsol neki, megmondja, mit tehet, és hová mehet. A
dühe kellemetlenné tette.
Leült az egyik székre, és várta, hogy ellágyul­jon Jack arca. Olyan
régóta voltak már együtt, hogy el is felejtett férfiként, társként nézni rá.
Ehelyett olyanná vált, akiről gondoskodni kell, akinek egy újabb ingét kell
kimosni, akinek egy újabb ételt kell megfőzni. Ez nem tisztességes vele
szemben.
Átnyúlt az asztal fölött, de Jack nem fogta meg a kezét.
- Nem megyek sehová, ez csak pillanatnyi fel­lángolás volt. Szeretlek, a
gyerekeket is szeretem. Az elmúlt év során rengeteget tanultam magamról,
és most, hogy Harry megbetegedett, megértettem, hogy nincs szükségem
erre az egészre.
- Erre az egész mire?
- Hogy dolgozzam, hogy mást csináljak, mint hogy gondot viselek rád és a
gyerekekre. Amikor a belvárosban voltam, az sok szempontból más világ
volt, és elvakított.
- Elvakított? Mi vagy te, revütáncos? - Csak úgy csöpögött a megvetés a
szóból.
- Nem, nem ez rá a megfelelő kifejezés. Tu­dom, képtelen vagyok
értelmesen elmondani. De ez egy fellángolás volt, amilyet az iskolás
lányok éreznek egymás iránt. Szeretlek. Szeretem a csalá­dunkat, amit
létrehoztunk.
Jack halkan fújt egyet.
- Szörnyen érzem magam, Jack. Komolyan. Sajnálom.
- Nem lett volna szabad engednem, hogy újból iskolába járj. Borzalmas
ötlet volt.
- Valami olyasmit akartam, mint amit te csi­nálsz, mint például a könyved,
és ez kiforgatott önmagamból. Ez minden. Ezért akartam újságírást
tanulni. Amelia valami más volt, amit nem tudok megfelelőképpen
elmagyarázni.
- Ne mondd ki a nevét!
Egy újabb parancs. Természetesen számítania kellett rá, de akkor is
irritálta.
- Te beletemetkeztél a könyvedbe, és én is akartam magamnak valami ilyet,
valamit, ami kihí­vást jelent számomra.
- Úgyhogy szert tettél egy szeretőre. De hogy az egy nő?
Az, hogy Jack ilyen egyenesen nevén nevezte az Ameliához fűződő
kapcsolatát, miután eddig ke­rülgették a szavak kimondását, úgy érte, mint
egy arculcsapás. Végül csak kiderült. Viszonya volt, hűtlen volt a férjéhez
és a családjukhoz. Égett az arca a szégyentől.
- Nem, én az újságíró-iskoláról beszélek. Ez két különálló dolog. Légy
szíves, ne keverd össze a kettőt! Ő csak egy barátnő volt, aki...
Jack feltartotta a kezét.
- Ki ne mondd! Nem akarom hallani! Ha ez ki­tudódik, nevetség tárgya
leszek. Sosem fogják ki­adni a könyvemet. El sem tudom hinni, hogy
képes voltál veszélyeztetni mindazt, amiért dolgoztam.
Bárcsak megértené!
- Neked ott volt a könyved, jó néhány éve foly­ton csak arról tudtál beszélni.
Éjszakánként távol voltál, egyre csak dolgoztál, és engem egyedül hagytál.
Én nem akartam fájdalmat okozni neked, csak az az átkozott könyv.
- Az az átkozott könyv fog ételt tenni az aszta­lunkra. De hadd közöljem,
hogy egyetlen ügynök sem akar majd szóba állni velem, ha fény derül a
természetellenes hajlamaidra.
Micsoda groteszk kifejezés ez a „természetelle­nes hajlamok”!
Laura bűntudata dühbe billent át. Mintha Jack olyan példás férj és apa
volna!
- Te mindnyájunknál jobban szereted azt a könyvet. Még akkor is
eloldalogtál javítgatni, ami­kor Harry beteg volt.
- Szorított a határidő.
- Harry kis híján meghalt!
 Felállt, hogy kimenjen, de Jack is felállt, és megragadta a karját.
- Még nem végeztem ezzel a beszélgetéssel.
- Au, Jack, ez fáj!
Laura valami mozgást vett észre az ajtónál. Noha biztosra vette, hogy
becsukta maga mögött, most résnyire nyitva volt. Odament, és kinézett, és
még éppen látta a folyosón elszaladó Harry hátát.
Visszafordult Jackhez.
- Harry hallgatózott. Bizonyára lejött utánam. Úristen!
Jack nekiindult Harry után, Laura mögötte, fel a lépcsőn, a
félemeletre. Nem futhattak; túl sokan voltak ott, nem volt ildomos.
Végre felértek a lakásba. Amikor Laura kinyi­totta az ajtót, hallotta,
hogy Pearl felkiált:
- Hagyd abba, ezt nem szabad!
Harry a nappaliban ült, és eltökélten bámulta a kandallót, amelyben
meg-meglebbenve lobogtak az élénksárga lángok. Csakhogy Laura nem
gyújtott be a kandallóba aznap reggel, túl meleg volt hozzá.
Harry egy piszkavasat tartott a kezében, és nem nézett fel, ahogy
közelebb húzódtak hozzá. Az arcára kiülő vadság és igazi káröröm azokra a
fiúk­ra emlékeztette Laurát, akik kiröhögték és kigú­nyolták, amikor
megkereste őket a belvárosban.
- Harry fiam, beszélnünk kell - mondta Jack.
- Elégeti! - Pearl sírva mutatott a tűzre.
- Mit éget el? - értetlenkedett Laura, de a kö­vetkező pillanatban már tudta a
választ.
Jack berohant a dolgozószobájába, majd vissza a nappaliba.
- Hol van a kéziratom? Az íróasztalon hagy­tam.
Harry nem válaszolt, csak úgy bámult bele a lángokba, mint akit
hipnotizáltak, oda, ahol egy ha­lom fehér papír égett összepöndörödve
hamuvá.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
New York, 1914
Jack dermedten állt, de csupán egy pillanatig. Utá­na azonnal
keresztülvágott a szobán a kandallóhoz, félrelökte Harryt az útból, és puszta
kézzel benyúlt az égő kéziratért, majd éles kiáltással nyomban ki is rántotta.
- Meg kell mentenünk! Pearl, hozz vizet!
Jack megragadta a piszkavasat, és megpróbál­ta kikotorni az
elszenesedett kéziratot. Közben Pearl visszaért a konyhából egy kancsó
vízzel, amit Laura beöntött a kandallóba, de elkéstek vele, már semmit nem
lehetett megmenteni. Mind a hárman megkövülten bámulták az elázott,
elszenesedett kupacot.
Semmi nem maradt Jack mesterművéből, élete munkájából.
Jack lassan elfordította a fejét, a mozdulat egy farkaséra emlékeztette
Laurát: megfontoltan össz­pontosított a prédájára.
Vagyis Harryre.
A fiú csak állt, egyik tenyerét az étellift ajtajá­ra nyomta, a másikat az
oldalára szorította.
- Harry, hogy tehetted ezt? - szólalt meg Lau­ra, hogy megtörje az
elviselhetetlen csendet, de ugyanabban a pillanatban Jack felállt, és
átvetette magát a szobán.
Hatalmas pofont kevert le a gyereknek. Harry nekiesett az étellift
ajtajának, Laura pedig felkiál­tott, mert felderengett előtte, hogy az ajtó nem
bír­ja a súlyt, a fia lezuhan, és halálra zúzza magát. La­ura odarohant
Jackhez, megragadta a karját, és erősen megmarkolta.
- Jack, ne!
Jack feléje fordult, felemelte a másik kezét, ké­szen arra, hogy őt üsse
pofon. Laura összerezzent, megdöbbent attól, hogy küzdenie kell a férjével.
Hogyan fajult idáig a helyzet? Még sosem látta Jacknek ilyen sötét oldalát,
igaz, azt sem képzelte volna soha, hogy a fia ilyen szörnyű tettre veteme­dik.
Mindig is ilyenek voltak, csak ő nem vette ész­re, mert arra a boldog
családra fókuszált, amilyen­nek képzelte magukat?
A szobát hirtelen betöltő erőszak olyan volt, mint egy fertőzés,
Laurára is átterjedt. Muszáj volt támadnia, büntetnie. Két kézzel erősen
ellökte Jac- ket, forrt a vér az ereiben.
A röpke pillanatot kihasználva, amíg Laura és Jack birkóztak, Harry
meglépett, és lerohant a lép­csőn.
Jack megperdült, és utánavetve magát ő is el­tűnt a lépcsőn. Pearl
átkarolta az édesanyja dere­kát.
- Ne hagyj itt, ne menj el!
Laura odafordult a kislányához.
- Nem hagylak itt. Menj be a szobádba, jó? Minden rendben lesz, most csak
az kell, hogy min­denki lecsillapodjon.
- De hát apa könyve... - Pearl a kandallóra mutatott, de Laura nem nézett
oda. Képtelen volt rá.
- Maradj a szobádban! Itt vagyok, nem hagy­lak el.
Pearl szót fogadott, Laura pedig, nem tudva, most mihez kezdjen,
bement Harry szobájába, ahol a plüssbáránya elhagyatott benyomást keltve
ül­dögélt az ágyon. Harry mindig is közelebb állt hoz­zá, mint Jackhez,
egyszerűen ilyen volt a természe­te, és nyilván látta, ahogy Jack nekiesett az
alag­sorban. De hogy megtorlásként elégette a kézira­tot? Ez elképzelhetetlen
volt, olyasmi, amire ő még azok után sem vetemedett volna, amiket Jack az
Ameliához fűződő kapcsolatáról és a „természetel­lenes hajlamaikról”
mondott. Harry azonban na­gyon fiatal volt, és Laura kezdte felfogni,
mennyire elhanyagoltnak és meg nem értettnek érezhette magát. Hónapokig
lógott az iskolából, és egyik szü­lője sem vette észre? Azokról a
viselkedésformák­ról nem is szólva, amelyeknek Harry a megbetege­dése
előtt Vörös Paddynél és a bandájánál lehetett tanúja.
Laura kiment a lépcsőházba, és a korlátosz­lopnak támaszkodott. Ezek
a szobák annyi boldog emléket őriztek: a kandallópárkány, amelyen Pearl
decemberben elrendezte a fenyőágakat, a konyha, ahol tavaly Harry
megmutatta a kiesett fogát.
A tekintete arra a helyre vándorolt, ahol Harry az imént állt, és
ahonnan nézte őket, ahogy próbál­ták megmenteni a kéziratot, mintha azzal,
hogy elég erősen mered rá, rábírhatná, hogy újból meg­jelenjen. Az
emlékképben azonban volt valami fur­csaság; ahogy beállt oda, egyik kezét
az étellift ajta­jára tapasztva, mintha csukva akarta volna tartani.
Odalépett, és alaposabban szemügyre vette a berendezést. Egy kis
papírdarab állt ki alig észre­vehetően az alján lévő repedésből.
 Sosem használták az ételliftet, nem volt rá szükség. Valójában nem
sokkal a beköltözésük után Jack még figyelmeztette is a gyerekeket, hogy
nem szabad játszaniuk vele, mert veszélyes.
Laura felegyenesedett, és elhúzta a kis reteszt. Ahogy az ajtó kitárult,
valami libegve leesett a föld­re.
Lehajolt érte, és felvette. Egy tízdolláros bank­jegy.
Az étellift szekrénye nem a helyén, hanem a nyílás tetejétől néhány
centiméterrel lejjebb állt. Laura meghúzta az egyik kötelet, és a szerkezet
lassan a helyére zöttyent.
A liftszekrényben egy fadoboz volt, amelyet felismert: Harry ebben
tartotta az emléktárgyait. Vajon miért itt van, miért nem a szobájában? De
amint kinyitotta, már tudta, miért. Tíz- és húszdol­láros bankjegyek tucatjai
borítottak be egy köny­vet. A Tamerlánt.
Nyílt a bejárati ajtó, és hallotta Jack súlyos lép­teit, de csak az övét.
Ezek szerint Harry megmene­kült. Egyelőre.
Jack megállt a lépcső tetején. Laura feltartotta a Tamerlánt, hogy
lássa.
- Egész idő alatt itt volt. Az ételliftben.
Jack nehezen szedve a levegőt, közelebb lé­pett, és belenézett a
dobozba.
- Mi ez a sok pénz? - Feltartott néhány bank­jegyet.
Teljesen értelmetlen volt az egész. Lopott könyvek és eldugott pénz -
az előtte heverő hol­mikból semmi sem illett össze azzal az aranyos kis­‐
fiúval, akit ő annyira szeretett. Töredelmesen be kellett vallania Jacknek,
amit tudott.
- Amikor Harry nem ment iskolába, egy fiúk­ból álló bandával lógott a
Union Square környékén. Gyanítom, hogy a többi könyvet is ő lopta el, és
el­adta őket.
Jack dermedten állt egy pillanatig, próbálta megemészteni a
hallottakat.
- A tulajdon fiunk a könyvtolvaj. Mikor szán­dékoztad ezt elmondani
nekem, Laura?
- Csak az imént találtam meg ezeket, nem tud­tam, hogy ő a tolvaj. De ezek
a könyvek el vannak zárva. Hogyan jutott hozzájuk?
- Rengeteg alkalma volt kitalálni éjszaka, mia­latt mi aludtunk. Át kell
adnunk a kötetet dr. An- dersonnak.
 Laura a fejét rázta.
- Tudod, mit fognak tenni Harryvel, ha felad­juk? Javítóintézetbe küldik.
Még nem ismerjük a teljes történetet.
Jack elfehéredett arccal támaszkodott neki a korlátoszlopnak.
- Ha Harry nélkül szolgáltatjuk vissza, én el­veszítem az állásomat. A kézirat
már nincs meg, úgyhogy nincs előleg, nincs jövedelem. Mindent el­‐
veszítettünk.
Már megint, szemlátomást Jack egyetlen gond­ja a világon a drágalátos
kézirata. De ha megoldást akarnak találni, össze kell fogniuk. Laura tudta,
hogy a gyerekei érdekében le kell csillapítania a haragját, és
szövetségesként kell kezelnie a férjét.
- Mi volna, ha azt mondanánk, hogy megtalál­tuk a Tamerlánt, de nem
tudjuk, hogyan került oda? - vetette fel.
Nevetséges ötlet volt, Jack nem is fáradt azzal, hogy válaszoljon.
- Meg kell találnunk Harryt, hogy megtudjuk, van-e más magyarázat -
mondta végül. - Lehet, hogy a többi fiú kényszerítette bele. - Indult a ka­‐
bátjáért, de Jack megállította.
- Nem. Hadd töltse az éjszakát kint az utcán, majd meglátja, milyen érzés.
Talán abból okul majd.
- De hát még mindig lábadozik!
- Nem hallgatok rád többé, Laura. - Jack nem is rejtette el a
türelmetlenségét. - Csak magadat hibáztathatod ezért.
- Kezet emeltél rám, attól borult ki. A te brutá­lis viselkedésed szította fel a
haragját.
Erre Jacknek könnybe lábadt a szeme.
- A könyvem. Elveszett. A fiam tolvaj. A fele­ségem egy... - Elhalt a hangja.
Laura pislogva nézett rá. Számít neki egyálta­lán, hogy a családja
összeomlott körülötte?
- Akkor megsemmisítjük. Mármint a Tamer- lánt. - Laura alig akarta
elhinni, hogy ilyet mon­dott. - Egy léleknek sem szólunk róla. Aztán, ami­‐
kor Harry hazajön, újból összekovácsoljuk ezt a családot.
Jack úgy szemlélte a könyvet, mintha mérgező volna.
- Gondolkodnom kell. Lemegyek az alagsorba.
Laura bátorította, tudva, jobb lesz neki, ha nincs itt, amikor Harry
hazatér.
 Leült a kandalló mellett álló nagy karosszék­be, és sírva fakadt. Siratta
a fiát, a férjét és az életet, amelyről azt képzelte, hogy majd élni fogja. Sírt a
gőgje miatt, amiért azt hitte, többet érdemel annál, amije van. Azért, mert
hajlandó volna tönkretenni a történelem egy kincsként őrzött darabját, ha az
segítene összetartani a családját. Felállt, odavitte a dobozt a kandallóhoz, és
rátette a férje írásművé­nek romjaira.
De nem tudta meggyújtani a gyufát. Remegtek az ujjai, a gyufa nem
akart meggyulladni, így né­hány próbálkozás után feladta, és visszatette a
do­bozt a rejtekhelyére. Egy gyenge rántással feljebb húzta a liftszekrényt,
és a doboz eltűnt szem elől, beleveszett a sötétbe.
Laura felriadt, egy pillanatig nem tudta, hol van, aztán rájött, hogy elaludt a
székben a kandalló mel­lett. Fájt a nyaka és a válla.
Harry!
Benézett a fia szobájába, de az ágya még min­dig takarosan be volt
vetve; nem látszott jele an­nak, hogy hazajött volna az éjszaka. Pearl a saját
szobájában mélyen aludt, arcát beletúrta a párná­ba, csak kócos hajzuhataga
látszott ki.
A tegnapi nap eseményei - a veszekedés Jack- kel, a hiábavaló
erőfeszítés, hogy megmentsék a kéziratot, az étellift titkos tartalma -
fájdalmas hul­lámokban árasztották el. A néhány órai alvás azonban
megújult energiához juttatta, úgy érezte, meg tudja oldani a helyzetet,
rendbe tudja hozni. Világosan kell gondolkodnia, és elsődleges célja, hogy
megvédje a gyermekeit. Harryt nem szabad olyasmiért megbüntetni, ami
egyáltalán nem jel­lemző rá. Még kisfiú, akinek nehéz éve volt, és os­toba
hibákat követett el. Laura azt kívánta, bár so­se költöztek volna be a
könyvtárba, bárcsak az ál­lam északi részén maradtak volna, ahol az élet
egyszerűbb, és senki sem esett volna áldozatul a nagyváros kísértéseinek.
Az olyan kísértéseknek, mint a saját hivatás, mint Amelia. Mint a könyvrit­‐
kaságok.
Jack sehol sem volt; valószínűleg a kanapén tölti az éjszakát az
irodájában. Beszélni fog vele, meggyőzi, hogy bocsásson meg a fiának.
Harry ma haza fog térni, és lesz egy hosszú beszélgetésük, harag vagy
könnyek nélkül. Egymás hibáztatása nélkül. Kiderítik, miért tette, és hogy
hogyan. Belebetegedett a gondolatba, hogy egész éjszaka kint van az utcán,
de legalább ott van neki Vörös Paddy és a banda, akikhez elfuthatott, ami
furcsa vigasz. Szörnyű vigasz. Mi van akkor, ha a banda kényszerítette,
hogy lopja el számukra a könyveket? Ha Harry elmondana dr. Andersonnak
mindent, amit tud, és feladná azokat a rémes fiú­kat, akik lopásra
kényszerítették, nem részesülne valamelyest elnézésben? Dehogynem;
elvégre még csak tizenegy éves.
Felmerült benne, hogy Harry akkor más as-- szonyok fiait fogja
feladni, anyákét, akiknek a gyermekei eltévelyedtek. De mostantól fogva
szá­mára a saját családja kell hogy az első legyen. Nincs benne másokra
fordítható szánalom.
A földszinti ajtón felhangzó erős kopogás sza­kította meg a
töprengését. Egyik kezét az étellift ajtajára nyomva ellenőrizte, hogy
rendesen be van- e csukva, és csak utána ment le a keskeny lépcsőn. Mr.
Gaillard állt az előcsarnokban, mögötte két egyenruhás férfi lapult meg.
Körülnézett, hol van Harry, de a fiú nem volt ott.
- Mit óhajtanak?
- Mrs. Lyons, beszélhetnénk önnel egy pilla­natra? Volna szíves velünk
jönni?
Bizonyára Jack mondott valamit, talán meg­említette Harry vétkét.
Rettenetes gaztettéért bosszúból feladta. Elképzelte, hogy belép Mr. Ga-
illard irodájába, és ott látja Jacket az egyik széken ülni, az apró Harryt
pedig a másikon. És neki vá­lasztania kell.
Mit mondana erre egy ártatlan fél? Nem tudta biztosan, hogyan
válaszoljon.
- Borzasztóan korán van. Valami baj van?
- Beszélnünk kell.
Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy el­vezessék.
- Most nem hagyhatom el a lakást.
- Az egyik rendőr itt marad a gyerekekkel.
Gyerekek. Tehát nem tudja, hogy Harry elszö­kött. Ami azt jelenti,
hogy Harry egyelőre bizton­ságban van.
Követte a detektívet és a másik közrendőrt az előcsarnokba, ahol két
könyvtáros sétált el mellet­tük, akik megbámulták, aztán gyorsan
elfordították a tekintetüket. A saroknál Mr. Benson, a gondnok megkövülten
állt a nyeles felmosójával és a vödré­vel, ahogy elhaladtak mellette. Mi
folyik itt?
Mr. Gaillard irodája hála istennek üres volt. A detektív megkérte a
rendőrt, hogy odakint vára­kozzon, és intett Laurának, hogy üljön le.
- Mrs. Lyons, sajnos rettenetes hírem van.
Harry! Nyilván megtalálták. Talán megtámad­ták az éjszaka közepén?
Elképzelte a fia ernyedt kis testét az egyik oroszlán lába, alatt, ahol
menedéket keresett a sö­tétben, mert túlságosan félt hazajönni. Nagyon be­‐
teg volt - sikerült túlélnie a hastífuszt, és most ez? Legszívesebben megölné
ezért Jacket, az biztos.
- Micsoda? - Szerette volna, ha Mr. Gaillard gyorsan elmondja, hogy túl
legyen rajta. Énje egy másik része szeretett volna visszamenni a lakásba, a
karosszékbe, amikor még nem tudta, hogy az éle­te valamilyen bizonytalan
veszély felé billen ki.
- A férjéről van szó.
- Jackről? Mi van vele?
- A segédfűtő a kazánházban talált rá nem sokkal ezelőtt. - Valahol egy óra
ütött. - Sajnálom. Attól tartok, felakasztotta magát. A csövekre.
Bizonyára tévednek! Jack sosem tenne ilyet!
Remegő hangon ezt meg is mondta neki.
- Nagyon sajnálom.
- Nem hiszek magának! Látnom kell!
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet.
Ez az ember téved, ő ezt be fogja neki bizonyí­tani.
- Mutassa meg!
Mr. Gaillard fogta a karját, mialatt lementek az alagsorba, és a
dolgozók látótávolságon kívülre iszkoltak. Laura most már értette a zavaruk
okát. Bizonyára gyorsan elterjedt a hír. De akkor is té­vednek.
Egy test feküdt a földön, az arcát egy kis ken­dő takarta. Laura letérdelt
mellé, és Mr. Gaillard felemelte a kendőt. Véreres szempár meredt a
mennyezetre; vastag, duzzadt nyelv lógott ki a nyi­tott szájból. Ezeknek az
eltorzult vonásoknak egyi­ke sem volt ismerős, egyáltalán nem Jack vonásai
voltak. A kiálló fül viszont igen. Félretolt egy haj­tincset a homlokából.
- Mit tettél? - suttogta, szinte csak lehelve a szavakat. - Mit tettél?
A felhasznált kötél még mindig a nyakára hur- kolódott, rojtos vége
úgy tekergett mellette, akár egy kígyó. Az arca hideg volt.
Ez a Jack nem az ő Jackje volt, aki bármelyik pillanatban beléphet a
szobába, és nevet ezen a bu­taságon. A férj, aki elsírta magát, amikor
házassági esküt tettek. Nem, ez egy idegen teste volt.
 Mr. Gaillard karon fogva elvezette, ki a kazán­házból, és be Jack
irodájába, ahol azt a szörnyű ve­szekedést folytatták. Az csak az előző napon
tör­tént? Úgy tűnt, mintha évek teltek volna el azóta. Hagyta, hogy a
detektív leültesse egy székre.
Mindez egy elveszett kézirat miatt. Ő helyre akarta hozni a dolgokat,
hogy minden újra rendben legyen. A könyvet újra lehetett volna írni; ő
gépelte volna, amit Jack diktál. Megkeresték és hazahozták volna Harryt.
De most már túl késő.
- Mrs. Lyons, fogadja őszinte részvétem - mondta Mr. Gaillard. - El sem
tudom képzelni a fájdalmát, de meg kell kérdeznem egy levélről, amelyet
a holttest mellett találtunk.
Laura felpillantott.
- Egy levelet?
A detektív elővett egy papírlapot a zsebéből, és széthajtogatta.
- Ez vallomásnak tűnik. A lopásokról.
- Nem. Nem Jack tette.
Mr. Gaillard odaadta neki, és ő remegő kezébe fogva olvasta el.
Sajnálom, hogy gondot okoztam a könyvtár­nak. A vétség az enyém,
ahogyan a szégyen is. Kérem, mondják meg a családomnak, hogy
szeretem őket.
Jack Lyons
Mr. Gaillard megköszörülte a torkát.
- Kénytelen vagyok megkérdezni, sajnálom, de muszáj. Tud erről valamit?
- Nem. - A hazugság simán, könnyen jött a szájára az új érzelmek
zűrzavarában. Veszteség, hitetlenkedés, döbbenet, sokk. Hullámokban
törtek rá, egyik a másik után. Pearl! Hogyan mondhatná el Pearlnek, hogy
az édesapja megölte magát? És Harrynek. Micsoda szörnyű teher ez egy
kisgye­reknek, amit el kell viselnie! Hogyan volt képes Jack ekkora terhet
róni rájuk?
Azért, hogy megmentse a fiát. Harry érdeké­ben tette.
Kinyílt az ajtó, és a másik rendőr jött be, mel­lette a bizonytalanul
lépkedő Pearllel. Laura odasi­etett a kislányhoz, és magához ölelte,
miközben Mr. Gaillard és a rendőr suttogva váltottak pár szót.
Mr. Gaillard együttérző pillantást vetett rájuk.
- Mrs. Lyons, sajnos újból át kell kutatnunk a lakásukat. A lányával itt
várakozhatnak addig. Tu­domásomra hozták, hogy a fia nincs itt.
- A szüleimnél van. - Egy újabb hazugság.
Pearlt az ölébe véve leült, fejét a kislánya vál- lának támasztotta, és
halkan énekelgetett. Harry valahol odakint van a sikátorokban és az
utcákon, fél és magányos. Jack magára hagyta: a kézirata el­vesztése, a
felesége hűtlensége és a fia szégyentel­jes tettei túl soknak bizonyultak
ahhoz, hogy el tudja viselni.
Ez az épület szétzúzta a családjukat, éppen úgy, mintha szétporladva
rájuk omlott volna.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
- Hogy érted azt, hogy Valentina eltűnt? Mi tör­tént?
Sadie megpróbált kihámozni valami értelmet ab­ból, amit LuAnn mondott
neki. Még mindig félig aludt, és benne ragadt abban a szörnyű álomban.
- Elcsíptem tegnap az éjszakai járatot, és ami­kor hazaértem, Lonnie
még ügyeletben volt. Valen­tinának itt kellene lennie Robinnal, és
készülődnie az iskolába. Megnéztem az ágyát, de nem aludt benne. - A
hangja érdes volt a pániktól. - Nincs ná­lad?
- Nincs. Hol van Robin?
- Ő is eltűnt. Istenem, ha történt velük valami, mialatt távol voltam, sosem
bocsátom meg ma­gamnak.
- Lassíts le, vegyük végig a dolgot! Látta őket valaki elmenni?
- Már itt van a rendőrség, és megkeresik az aj­tóban álló portásokat, hogy
kiderítsék. Lonnie úton van hazafelé. Ő javasolta, hogy kérdezzelek meg
téged.
A rendőrség.
A helyzet súlyossága mellbe vágta Sadie-t. Az unokahúga és a
bébiszitter köddé vált az éjszaká­ban. Különféle ötleteket próbált
előrángatni, hogy hol lehetne keresni őket, miközben az ötsaroknyira lévő,
barna homokkő ház felé rohant, és lázasan töprengett, hogy ki vihette el
őket. És miért?
Ez New York - itt bármi lehetséges.
Robin túlságosan kis termetű gondozónak, ezt Sadie azonnal tudta, és
ezt Lonnie-nak is meg kel­lett volna mondania. Hogyan tudna egy olyan ap­‐
rócska személy megvédeni egy másik apróságot? Ha elrabolták őket,
könnyű zsákmányt jelentettek.
Amikor odaért, Lonnie és LuAnn hamuszürke arccal ültek a kanapén,
miközben két rendőr kér­déseket tett fel nekik.
Lonnie felállt, és megölelte Sadie-t.
- Úgy örülök, hogy itt vagy!
- Van valami hír?
A bátyja megrázta a fejét.
- A zsaruk átkutatták mindkettőjük szobáját, de nem találtak
bűncselekményre utaló jelet. Úgy néz ki, hogy egyszerűen felszívódtak.
- Felhívtátok a kórházakat?
- Igen. - Az egyik rendőr bemutatkozott - Sa- die nem értette a nevét -, és
kérdéseket tett fel Va­lentinával kapcsolatban, hogy voltak-e otthon ne­‐
hézségei, nem lehet-e, hogy megszökött.
- Még csak hatéves - válaszolta LuAnn. - Szó sincs róla.
Lonnie a térdére tette a kezét.
- Meg kell kérdezniük.
- És mi a helyzet Robinnal? - szólt közbe Sa- die. - Vannak családtagjai,
akiket fel kellene hívno­tok?
- Keresgéltem a holmija között egy noteszt vagy ilyesmit, de nem jártam
szerencsével - felelte LuAnn. - Úgy emlékszem, azt mondta, hogy vala­‐
honnan Massachusettsből származik.
Egy újabb rendőr bukkant fel a bejárati ajtó­ban.
- Az egyik utcai portás, aki két műszakban dolgozott, látta őket tegnap este
fél hat felé. Évek óta dolgozik itt, névről ismeri Valentinát. Azt mondta,
Robin sétált ki először a házból, a kislány kicsivel később követte, és
odaintegetett neki. Nem látta őket visszajönni, de ha mégis, akkor lehet,
hogy épp a lakók foglalták le, akik a segítségét kér­ték.
- Várjon, tehát nem együtt mentek el? - kér­dezte Lonnie.
- A portás szerint de, bár a kislány pár pilla­nattal később haladt el mellette.
Mintha sietett volna, hogy utolérje a bébiszittert.
Különös. Lonnie és LuAnn összenézett.
- Volt velük még valaki? - tudakolta Sadie.
- Úgy emlékszik, hogy nem. Azt is mondta, hogy nem volt náluk bőrönd
vagy ilyesmi.
- Lehet, hogy kimentek fagyit venni, és történt valami - vetette fel könnyek
között LuAnn.
Kint az utcán bármi történhetett. Két gyerek, nagyon könnyű felkapni
és elrabolni őket.
Sadie nem tudott nyugton megülni. Engedélyt kért a zsarutól, hogy
bemehessen Valentina szobá­jába.
Valentina mindig nagyon rendes volt, a szobá­jában mindent a helyén
tartott. Sadie odalépett a kis toalettasztalhoz, ahol a körömlakkos üvegek a
szivárvány színeinek rendjében sorakoztak. Meg­szakadt a szíve a
gondolatra, hogy ez a kicsi lány valami idegen helyen van, elveszetten és
egyedül. Meg kell találniuk, biztonságba kell helyezniük, meg kell
védeniük. Nem lett volna szabad elmennie Londonba, és itt hagynia őket.
Talán éppen itt lett volna, amikor jöttek a gyermekrablók, és meg tud­ta
volna akadályozni őket. És szegény LuAnn. Mi­lyen szörnyű lehetett egy
kísértetiesen üres házba hazaérni.
Kinyitotta a szekrény ajtaját, ahol Valentina ruhái lógtak - főleg a lila
és a rózsaszín, a kedvenc színei különböző árnyalataiban -, a cipői szép
rendben, párosával alattuk. A könyvespolc zsúfolá­sig tele volt könyvekkel,
társasjátékokkal meg bu­tuska csecsebecsékkel, köztük egy ékszerdobozzal,
amelyben egy balerina pörgött, amikor kinyitották. Benne lapult Pearl egyik
gyűrűje. Egy gyönggyel, természetesen, ami könnyeket csalt Sadie szemé­‐
be.
Valentina kedvenc társasjátékai a legalsó pol­con egymásra rakva: a
korongos amőba, a Clue nyomozós játék és egy pakli Uno kártya.
Sadie ismét benézett a szekrénybe. A legfelső polcon, magasan a
ruhák fölött csücsült Valentina mindenkori kedvenc játéka, az Operáció
doboza. Utoljára Pearllel játszották, amikor a játék kön-- nyekbe és káoszba
fulladt. Sadie megígérte, hogy új elemeket tesz bele, de aztán
megfeledkezett róla.
Furcsa, hogy a legfelső polcra került. Valentina túl alacsony, nem
lehetett túl könnyű oda feltennie, legfeljebb úgy, ha odahúzott egy széket,
és felállt rá.
Sadie leemelte, letette Valentina ágyára, és ki­nyitotta. A csengő
továbbra sem működött.
Valami azonban nem stimmelt. A kartondarab, amelyen a mamlasz
páciens feküdt a hátán, és ré­mülten bámult rá, megviselt volt, és egyik
oldalán meghajlott. Nem emlékezett, hogy korábban is ennyire elnyűtt
benyomást keltett volna. Mintha kivették és visszahelyezték volna. Lehet,
hogy Va­lentina kíváncsi volt, hogyan működik, vagy ő ma­ga próbálta meg
kicserélni az elemeket. De akkor hogyhogy a legfelső polcon eldugva
végezte?
Kifeszegette a dobozból a műtőasztalt. Alatta egy kettéhajtott papírlap
feküdt. Régi, megbarnult papír, a széleinél kissé meggyűrődött.
Széthajtogatta, aztán úgy dobta le az ágyra, mintha lángolt volna.
- Lonnie!
 Lonnie és LuAnn berohantak.
- Ezt nézzétek!
Lebámultak a lapra, ahonnan Shakespeare ar­ca nézett vissza rájuk.
- Ez az az ellopott oldal? - kérdezte Lonnie. - Amelyikről meséltél nekem?
- Igen. Shakespeare Első fóliójából.
Mostanra már a rendőrök is csatlakoztak hoz­zájuk. Sadie beszámolt
nekik az eltűnt oldalról, az­tán visszafordult Lonnie-hoz.
- Mi a csudának van ez Valentinánál?
- Fogalmam sincs.
Igazság szerint a gyerekeknek szóló társasjá­ték tökéletes rejtekhely
volt. De nem Valentina számára.
- Mennyit tudunk Robinról?
Lonnie aggódva vonta össze a szemöldökét.
- Azt, hogy dadusként dolgozott annál az ikerpárnál, akiket a parkban
láttunk. Elkértem a referenciáit, és leellenőriztem őket.
Azt egyszerű hamisítani - csak meg kell kérni egy barátot, hogy
találjon ki egy történetet.
- Itt volt Robin tegnap este, amikor felhívtalak Londonból?
Lonnie bólintott.
- A konyhában voltam, azt nem tudom ponto­san, hogy ők hol voltak, de
mind a ketten itt voltak a lakásban.
Sadie megpróbált visszaemlékezni, miket mondott Lonnie-nak. Az
biztos, hogy beszámolt a Miss Quinn-nel folytatott beszélgetése részleteiről.
Arról is beszélt, hogy a Tamerlán valahol a könyv­tár mélyén lapul. És hogy
a gyanúja szerint ez a la­kást jelenti.
- Kihallgathatott bennünket Robin a házi mel­lékállomáson?
- Gondolom. De miért tette volna?
- Lonnie, gondolj vissza! Van rá esély, hogy kihallgatta a hetenkénti
telefonjainkat, azt, amikor elmeséltem neked, mi zajlik a könyvtárban?
- Ismételten fogalmam sincs. Mire akarsz ki­lyukadni?
- Be kell mennünk a könyvtárba. Azonnal. Lu- Ann, te maradj itt arra az
esetre, ha időközben ha­zajönnének.
LuAnn felállt.
- Nem. Veletek akarok menni.
Lonnie megfogta a kezét.
- Kérlek, maradj, hogy egyikünk itthon legyen, ha valóban hazajönnek.
 LuAnn vonakodva bár, de beleegyezett.
Sadie felkapta a kabátját, és mielőtt elindultak, lebonyolított egy
telefont: Nicket hívta. A férfi üze­netrögzítője vette fel, de Sadie üzenetet
hagyott rajta, amelyben közölte, hogy sürgős az ügy, és hogy találkozzanak
a könyvtárban.
Korábban nem látta meg a veszélyt, holott, mint kiderült, ott volt az
orra előtt.
- Sajnálom, Ms. Donovan, de nem engedhetem be. A könyvtár oldalsó
bejáratánál álló, tagbaszakadt biztonsági őr felemelte a kezét, de képtelen
volt a szemébe nézni. Sadie, mióta elkezdett itt dolgozni, hetente kétszer
hozott a férfinak egy csésze kávét, és most jóformán megsajnálta, amiért dr.
Hooper utasítására meg kellett akadályoznia, hogy belép­hessen.
- Ez fontos. Eltűnt egy kislány, és úgy véljük, hogy talán odabent lehet.
Ezt Lonnie házában a rendőröknek is elma­gyarázta, de ők
szemlátomást összezavarodtak, és többször is megkérdezték, mi közük az
„antik könyveknek” az ügyhöz, így végül Lonnie meg ő feladták, és
elindultak, meghagyva LuAnn-nek, hogy hívja fel a Berg-gyűjteményt, ha
hír érkezik.
- Sajnálom. - Az őr a fejét rázta.
- Minden rendben, velem vannak.
Ahogy Sadie megfordult, Nicket pillantotta meg, amint kiküzdve
magát a forgóajtón, egyene­sen feléjük tartott.
- Nick, az unokahúgom eltűnt, és szerintem a könyvtárban van.
- Igen, megkaptam az üzenetét. - A férfi tekin­tete óvatos volt. Alighanem
őrült nőszemélynek tartotta, aki így próbál visszaférkőzni a könyvtár­ba,
hogy aztán további könyveket lophasson el. Nem érdekelte - most
Valentina volt az első -, de össze kellett szednie magát, ha be akart jutni.
- Ő a bátyám, Lonnie. Azt hiszem, a családom valami módon érintett a
lopásokban, ha nem is közvetlenül. Megtaláltam a fólióoldalt az unokahú­‐
gom szobájában, egy társasjátékba rejtve.
Nick arca megkeményedett. Rosszul adta elő a dolgot.
- Megtalálta a fólió hiányzó oldalát? - Lonnie- ra pillantott. - A bátyja
otthonában?
- Igen, de neki semmi köze hozzá.
- Az unokahúga lopta el az oldalt? Azt hittem, még csak hétéves.
 - Hat. És nem, semmit sem lopott el. Szerin­tem a bébiszittere a tettes.
- Lonnie-ra nézett, aki nem bólintott rá, mert továbbra sem volt hajlandó
elismerni, hogy igaza van. Sadie gyanította, hogy azért, mert azzal
beismerte volna, hogy veszélynek tette ki a lányát, és egyszerűbb volt azt
képzelni, hogy valaki más kényszerítette őket, hogy elmen­jenek hazulról.
Mindenesetre a lány eltűnt. Pánik fojtogatta Sadie torkát - félt, hogy
mindjárt rosszul lesz.
- A bébiszitter?
- Igen. Kérem, Nick, lehet, hogy behozta ide a gyereket, mert meg akarja
találni a Tamerlánt. Sze­rintem még mindig odabent vannak. Az unokahú­‐
gom még csak hatéves, és valószínűleg halálra van rémülve. Tudná
legalább riasztani a személyzetet, hogy kutassák át a házat?
- Rendben van. Menjünk!
Sadie kis híján összeesett a megkönnyebbü­léstől. Ha Nick melléjük
áll, van esélyük.
A férfi elvett egy walkie-talkie-t az informáci­ós pultról.
- Hogy néznek ki? - Lonnie leírást adott Va­lentináról és Robinról, Nick
pedig továbbította az információt a rádión, hozzátéve az utasítást, hogy
kezdjék keresni a párost.
- A bébiszitter jól ismeri a könyvtárat? - kér­dezte.
- Tudomásom szerint nem. De azt hiszem, tu­dom, hová tarthattak.
Elutaztam Londonba, hogy meglátogassam a nagyanyám hagyatékának a
gondnokát, és kiderítsem, van-e kapcsolat a ko­rábbi lopások és a mieink
között. Azt mesélte, hogy Laura Lyons egyszer utalt a Tamerlánra, és
célzott rá, hogy tudja, hol van.
- És hol?
- Azt mondta: „Ahol lennie kell, mégis ott, ahol nem volna szabad lennie.”
Olyan, mint egy rejt­vény. Gyanítom, hogy a régi lakásban, ahol laktak,
amikor a nagyapám volt itt a szuperintendáns.
- És hogyan kapcsolódik ez az unokahúga bé- biszitteréhez?
- Tegnap elmeséltem Lonnie-nak a telefon­ban, és azt hiszem, Robin
kihallgathatott bennün­ket. Tulajdonképpen, visszatekintve, a lopások kö­‐
vették azt, amit Lonnie-nak megemlítettem a tele­fonban arról, amin éppen
dolgoztam a kiállításhoz.
- Szóval azt hiszi, hogy ez a nő iderohant, hogy leelőzze magát? - Sadie
látta rajta, hogy még min­dig nem igazán hisz neki.
- Igen. Az egyik utcai portás szerint, aki észre­vette őket, úgy indultak el,
hogy még zárás előtt beérjenek a könyvtárba. Még nem nyitott ki a
nagyközönség számára, úgyhogy remélem, még idebent vannak.
- Mutassa meg!
Sadie felvezette őket a félemeletre, ahol vala­mikor a régi lakás volt.
Amikor először látta, arra a szekrényre emlékeztette, amelyik minden
házban megtalálható, és amelyet mindenféle limlommal zsúfolnak tele. Ma
reggel azonban a szokásosnál is rosszabbul festett: a dobozok tartalmát
kiöntötték, ellepték a padlót.
Sadie odafordult Lonnie-hoz és Nickhez.
- Robin itt járt, a Tamerlánt kereste.
Átgázoltak a szétdobált papírokon, és benéz­tek minden szobába. A
legtávolabbi, a folyosó vé­gén, zárva volt.
Sadie Valentina nevét kiáltozva megdöngette az ajtót. Semmi válasz.
Nick beleszólt a walkie-talkie-jába, hogy vala­ki hozzon egy kulcsot.
- Gondolod, hogy Robin megtalálta a könyvet? - kérdezte Lonnie.
- Ezt nehéz megállapítani - felelte Sadie.
Lonnie halkan felnyögött.
- Istenem, add, hogy Valentinának ne legyen baja! Hatalmas ez a hely,
bárhol lehetnek.
- Ne aggódj! - nyugtatgatta Sadie. - Meg fog­juk találni őket. Be akarok
menni a művészeti és építészeti gyűjtemény olvasótermébe, hogy meg­‐
nézzem azt az alaprajzot, amelyet a múlt héten kértem ki. Talán segít
megértenünk, merre mozog Robin a könyvtárban, vagy, hogy hol
rejtőzhet.
- Én itt maradok, megvárom a kulcsot, és to­vábbra is nyitva tartom a
szemem - jelentette ki Nick.
A művészeti és építészeti gyűjtemény olvasó­termében a könyvtáros
odaadta Sadie-nek a régi alaprajzokat. A legközelebbi asztalon sietve kigön­‐
gyölte őket, Lonnie közben pedig a válla fölött les­te, mit kereshet a húga.
- Itt világosan lehet látni a félemelet területét. - Rámutatott a lakás
elhelyezkedésére. - Ezek vol­tak a hálószobák, ez volt a konyha és a
nappali.
- Ez micsoda? - Lonnie egy iksszel megjelölt kis négyzetre mutatott az
egyik oszlopban.
 Sadie végigpásztázta az oldalt, és csaknem egy tucat hasonló jelet
számolt meg elszórva a könyv­tár területén. Beleértve azt, amelyik a nagy
olvasó­terem középső részén volt.
- Ez egy étellift. Mindegyik étellift. Itt van az, amelyik a nagy olvasóterem
és a raktár között jár. Itt van egy másik, meg itt. Ez az. Megvan, hogyan
oson Robin észrevétlenül körbe. - Emlékezett, amikor a tolvaj egyszerűen
felszívódott, miután fe­lüldözte a második emeletre. Persze volt a terven ott
egy másik X, ezúttal a női mosdóban, ami erede­tileg egy dolgozószoba
volt. - Olyan, mint egy füg­gőleges labirintus.
- Gondolom, Robin elég apró termetű ahhoz, hogy beleférjen - jegyezte
meg Lonnie. - Szerinted az ételliftben rejtőzködnek? - Az arckifejezése
ret- tegőre váltott. - Valentina egy ilyenben van?
Sadie megborzongott.
- Remélem, nem. A régi lakásban nem láttam semmi olyasmit. Ott lehet,
ahol álltunk.
Nick még mindig a kulcsra várt, amikor vis-- szatértek, és ő sem
találta meg a könyvet. Sadie elmondta neki, hogy mit fedeztek fel, és
megjelölte azt a helyet, nem sokkal a lépcső teteje fölött, ahol az ételliftnek
kellett lennie. Egy sima falat láttak ott, nyitott aknának nem volt nyoma.
Nick elkezdte kocogtatni a falat, és a közepén a hang a széleknél
tömörből üregesre váltott.
- Itt határozottan van egy nyitott rész.
Sadie átkutatta a helyiséget, ahol a gondnokok tartották az
eszközeiket, és talált egy régi, rozsdás szerszámosládát. A benne lapuló
kalapácsot oda­adta Nicknek.
A férfi rásózott az oszlopra, nem túl erősen, épp csak annyira, hogy
áttörje a vakolatot. Kön-- nyedén szétmorzsolódott. Együtt elhúzták, és vé­‐
gül feltártak egy betétes ajtót. Lonnie is beszállt, elhúzta a faldarabokat, és
csakhamar akkora nyílá­suk volt, amelyen át ráláttak az egész ételliftre.
A sötét fa sima és makulátlan volt, az elülső ál­fal védelmében nem
volt semmilyen külső hatás­nak kitéve, és egy fémretesz zárta be. Nick
elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Az akna belseje sö­tét, baljós és
mocskos volt. Az étellift szekrénye nem volt egy vonalban az ajtónyitással,
az alja né­hány centiméterrel az ajtókeret teteje alatt állt. Nick behajolt és
lenézett.
- Valentina? - kiáltotta.
 A hang visszaverődött róluk.
Lonnie úgy nézett ki, mint aki mindjárt ros-- szul lesz.
Nem érkezett válasz. Semmi.
- Nézzük meg, lejjebb tudja-e húzni a liftszek­rényt, hogy szintben legyen -
javasolta Sadie.
Nick felnyúlt, és megpróbálta kézzel lehúzni, de nem járt sikerrel.
Megragadta a szekrény két oldalán lefutó kötelek egyikét, és a polc lassan,
nyikorogva leereszkedett.
A szekrény közepén egy fadoboz csücsült.
Sadie benyúlt, és olyan óvatosan emelte ki, mintha egy vallási ereklye
volna.
Néhány régi bankjegy volt benne, és alattuk egy viseltes külsejű,
olajzöld borítójú könyv lapult.
A Tamerlán.
Megtalálták!
- Mit jelent ez? - kérdezte Lonnie. - Mi van Valentinával?
A rádió újból sípolni kezdett. Sadie ugrott egyet ijedtében. Most meg
mi van?
- Megtaláltuk a kislányt! - Egy férfi bariton hangja szólt a rádióból. - Lent,
az alagsorban, a kö­tészetben. Megvan a kislány!
Sadie kis híján lebucskázott a lépcsőn siettében. Úgy érezte, nem mozognak
elég gyorsan a lábai. Megkapaszkodott a korlátban, hogy le ne essen, de
valójában legszívesebben levetette volna magát a legalsó szintre, az
alagsorba.
Ha itt történt valami Valentinával, a könyvtár­ban, sosem bocsátja meg
magának.
Lonnie sápadtan, zihálva rohant mellette.
A lépcső alján Nick úgy lódult neki a hosszú folyosónak, akár egy
középiskolás futballista. Sadie és Lonnie követték a végtelennek tűnő
átjáróban. A hely egy visszatérő rémálmára emlékeztette Sadie- t, amelyben
sietett valahová, de a cél homályos volt, és elérhetetlen.
Valentina egy asztalnál ült a kötészetben, egy könyv feküdt előtte, Mr.
Babenko pedig a közelben álldogált. Valentina felpillantott, és
elmosolyodott.
Lonnie odarohant hozzá, és a karjába kapta.
- Kislányom!
 Valentina mosolya gyorsan lehervadt, és riadt arckifejezés foglalta el a
helyét.
- Sajnálom.
- Mit sajnálsz, drágám? - tudakolta Lonnie.
- Nem tudom. - Azzal Valentina zokogni kez­dett.
Sadie mind a kettőjüket átkarolta, de nem tud­ta, mit mondjon.
Rengeteg kérdése lett volna, de nem akarta még jobban megijeszteni a
kislányt, már így is épp eléggé riadt volt.
- Éppen borítóba öltöztettünk egy új könyvtá­ri könyvet - szólalt meg Mr.
Babenko. - Meg kell adni, nagyon jól csinálja. Megvan hozzá a kéz­‐
ügyessége.
Valentina abbahagyta a sírást, és felpillantott rá.
- Tényleg?
- Tényleg. Tessék, mutasd meg nekik, mit vé­geztél!
Valentina felvette a fényes, áttetsző fóliával bevont könyvet.
- Én ragasztottam ide a könyvtári jelzetet, lát­játok? Aztán becsomagoltuk,
mint egy karácsonyi ajándékot, de ez átlátszó.
- Nagyon ügyes vagy, kislányom. - Lonnie fel­állt, és Mr. Babenkóhoz
fordult. - Köszönöm, hogy megtalálta.
- Ó, hát őszintén szólva ő talált meg engem.
Valentina ülve maradt az asztalnál, mint aki­nek nem sürgős elmennie.
Sadie leült a mellette lé­vő székre. Valentina biztonságban volt - most ez volt
a legfontosabb.
- Mr. Babenko, használhatná a bátyám a tele­fonját, hogy hazaszóljon a
feleségének, hogy Valen­tina biztonságban van?
Mr. Babenko bólintott. Lonnie az íróasztalá­hoz ment, és tárcsázott.
Miközben halkan beszélgetett LuAnn-nel, Sa- die Valentinához
fordult.
- Hogyan kötöttél ki itt, V? Robin otthon ha­gyott tegnap este?
Valentina nem válaszolt, de nem is kellett. Tágra nyílt a szeme Robin
neve hallatán.
Sadie rátette a kezét a vállára.
- Nyugodtan elmondhatod nekünk, nincs semmi baj.
- Kiesett egy újabb fogam, és azt mondta, ta­lálkoznia kell a fogtündérrel, és
hoz majd nekem ajándékot.
- Egyedül hagyott a házban?
- Azt mondta, nézhetem a tévét, amíg elal­szom. De én is látni akartam a
fogtündért, úgyhogy utánamentem, egészen a könyvtárig, és fel abba a
nagy terembe, ahol az a sok asztal van. - Valentina nyilván otthon érezte
magát az épületben, hiszen számtalanszor eljött már ide látogatóba Sadie-
hez. És mivel turisták hada járkál ki-be a nagy olvasóte­remből, elvegyült
közöttük. - Bement az egyik aj­tón.
A nagy olvasóterem. Sadie igyekezett maga elé képzelni, hová
mehetett.
- Pontosan hol?
- Volt odabent egy kanyargós lépcső.
Sadie nyomban tudta, miről beszél. Mostanra Lonnie visszatért, és
Sadie egyenesen neki adta meg a magyarázatot.
- Ez annak a néhány ajtónak az egyike, ame­lyek mindkét oldalon
szegélyezik a nagy olvasó­termet. A belül lévő csigalépcső a polcok felett
körbefutó, korláttal ellátott galériára vezet. - Ami­kor felvették ide, az új
alkalmazottakat körülvezet­ték a könyvtár kulisszák mögötti világában,
felvit­ték őket a csigalépcsőn a galériára, majd ki egy er­kélyre, ahonnan
tágas kilátás nyílt a Bryant Parkra. Hála istennek Valentina nem jutott el
odáig.
Az elkerített csigalépcső tökéletes rejtekhe- lyet nyújtott Robinnak
addig, amíg este bezárt a könyvtár. Miután mindenki elment, könnyedén le­‐
jutott a raktárba a kölcsönzőpultnál lévő étellifttel. Bár az, hogy hogyan
jutott be a Berg ketrecébe, to­vábbra is kérdés maradt.
- Bementél utána az ajtón? - kérdezte Sadie.
- Be volt zárva. Elsétáltam a polcok mellett a terem legvégéig, és leültem,
hogy megvárjam, de biztos elaludtam.
Egy alacsony, körülbelül másfél méter magas polcsor fut végig a
falnál, amelybe az ajtót vágták. Ha Valentina oda fészkelte be magát, nem
láthatták meg a zárást végző könyvtárosok.
Sadie elképzelte a sötét könyvtárt, ahogy az éjszakai csendben recseg
és sóhajtozik.
- Ez nagyon ijesztő lehetett, V.
- Az volt. Amikor felébredtem, a falban lévő ajtó megint nyitva volt, de
Robin nem volt odabent. Egy darabig kószáltam az épületben. Aztán
rátalál­tam erre a szobára, ahol volt egy kanapé. - A sa­rokba mutatott, ahol
egy falhoz tolt kerevet állt. - Úgyhogy lefeküdtem.
- Amikor reggel bejöttem - vette át Mr. Ba- benko a mesélést -, itt volt,
mélyen aludt. Felszól­tam a biztonságiaknak, hogy látogatónk van, és az­‐
tán, mialatt vártunk, dolgoztunk kicsit együtt.
Sadie hálás volt Mr. Babenko kedvességéért, amiért mindent
elkövetett, hogy Valentina bizton­ságban legyen és ne féljen.
- A biztonságiak őrzik a kijáratokat - mondta Nick. - Ha Robin még mindig
itt van, megtaláljuk.
Megérkeztek a rendőrök, és Sadie erősen megölelte az unokahúgát,
aztán nézte, hogy Lonnie és Valentina elmennek velük.
Odafordult Nickhez.
- Be kellene avatnunk dr. Hoopert, el kellene vinnünk neki a Tamerlánt.
- Helyes. Elrendezem idelent a dolgokat. Mi volna, ha addig felvinné, és
Hooper irodájában ta­lálkoznánk?
Sadie értékelte a lehetőséget, hogy ő magya­rázhassa el, milyen
következtetésekre jutottak. Még ha jelenleg nem is tudnak valamennyi
kérdést megválaszolni.
- Remek. Adja ide!
Nick megdermedt.
- Nincs nálam a könyv. Magánál van, nem?
Sadie visszagondolt. Valóban nála volt, de az azt követő percekből,
amikor meghallották, hogy megtalálták Valentinát, nem sok mindenre emlé­‐
kezett. Meg mert volna esküdni, hogy Nick felkap­ta. Belenézett a táskájába,
hátha beletette. Semmi. A karján felálltak a szőrszálak, és forogni kezdett
vele a szoba.
- Nincs nálam. A nagy rohanásban, hogy leér­jek ide, bizonyára
megfeledkeztem róla.
- Akkor még odafent kell lennie.
Sadie-re rátört a rosszullét a gondolattól, ahogy kisietett Nick után az
ajtón.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
New York, 1918
- Segítsek, anya?
Laura rámosolygott a lányára, és odaadta neki az egyik élelmiszeres
zacskót.
- Az csodás volna.
A Jack öngyilkossága és a könyvtárból való ki­lakoltatásuk óta eltelt
négy évben Pearl Laura segí­tőtársává vált: pontosan azt tette, amit kellett,
amikor kellett, és mindezeken túlmenően odafi­gyelt, hogy minden rendben
legyen. Mintha ezzel enyhíthetné az apja és a bátyja elvesztését és az
édesanyja gyötrődését. Laura tudta, hogy nem okos dolog magától
értetődőnek venni a jó termé­szetét, de az olyan napokon, mint a mai is,
amikor levert volt Harry elvesztése és az érte érzett aggo­dalom miatt, teljes
szívből örült neki.
- Sütöttem egy citromos piskótatortát - muta­tott Pearl a tűzhely lapjára, ahol
hűlt. - Harry szü­letésnapjára.
Könnyek szöktek Laura szemébe.
- Ez nagyon kedves tőled.
Egy percig mind a ketten a süteményt nézték, tudva, Harry nem fog
enni belőle. Azon a napon nem ment haza a könyvtárba, és a nagyszülei há­‐
zába sem, miután Pearl és Laura ott leltek mene­déket. Ez a menedék nem
tartott sokáig, mivel az apja rosszallása és megvetése egy idő után elvisel­‐
hetetlenné vált. Végül Laura újból összecsomagolta a holmijukat, és a
belváros felé vették útjukat, Amelia szó nélkül ajtót nyitott, és beterelte őket
a Patchin Place-en lévő lakásába, ahol azóta is lak­tak.
- Nem baj, ha átszaladok kicsit Sarah-hoz? - kérdezte Pearl.
- Menj csak! És vacsora után megesszük a tor­tádat. Nagyon aranyos vagy. -
Laura nézte, ahogy útnak indul, és észrevette, hogy a ruháját újból le kell
engedni. Tizenegy éves korára a lánya alapo­san megnyúlt.
Pearl szemlátomást élvezte az életet Gre­enwich Village-ben, és
összebarátkozott az utcács­kában lakó többi gyerekkel. Ha volt is benne ne­‐
heztelés, nem adott neki hangot, és Laura inkább nem feszegette. Amikor a
múltban kíváncsiskodott, olyan válaszokra bukkant, amelyek mindent tönk­‐
retettek. Talán majd később, amikor Pearl felnő, tudnak beszélni a dologról,
de egyelőre még nem.
Amelia jó barátnő és társ volt az elmúlt négy évben, átvette a
feladatokat, amikor Laurán annyi­ra úrrá lett a mélabú, hogy az ágyból sem
tudott felkelni. Szerencsére mostanában ez egyre ritkáb­ban jelentkezett. A
saját tragédiája óta eltelt idő­ben az Egyesült Államok belépett egy
háborúba, amelyet meg is nyert, és most, egy nyugtalan és bi­zonytalan
időszak után, az optimizmus mintha végre kezdett volna visszafurakodni a
mindennapi életükbe. Ugyanez a reménykedés szivárgott be Laura lelkébe
is, és néhanapján még röpke örömki­töréseket is tapasztalt, mint például
azon a napon, amikor betette a bankba az első fizetését a saját számlájára.
Örült, hogy megvan az az anyagi szabadsága, amelyben mindig is
reménykedett. De egyáltalán nem így képzelte a megszerzését. A családja
felé­nek elvesztése úgy beleégett, mintha billogvassal sütöttek volna bele
soha nem halványuló jelet. A Jack halálát követő napon dr. Anderson
közölte ve­le, hogy el kell menniük. Ott állt a könyvtár lépcső­jén, oldalán a
zokogó Pearllel, és kezükben mind­azzal, amit bele tudtak szuszakolni a
bőröndjeikbe. Dr. Anderson mentegetőzött, magyarázkodott, hogy nincs
más választása, és átadott neki egy bo­rítékot, benne pénzzel. Laura nem
fogadta el, de köszönetet mondott neki a múltbeli kedvességéért.
Nem az ő hibája volt. Azon a napon Laura megfo­gadta, hogy soha többé
nem fog anyagilag függeni valaki mástól.
Mihelyt a megváltozott körülményeik okozta sokk kezdett enyhülni,
Laura új megvilágításban kezdte szemlélni eddigi életét, olyanban, amelyet
már kevésbé töltött be az önutálat. Ameliával meg­osztották Pearl ellátása és
a háztartásvezetés ter­hét, ami azt jelentette, hogy Laurának több szabad­ideje
volt. Mi lett volna, ha Jackkel is osztoztak vol­na a házimunkán, ha az
otthonukban és az ottho­nukon kívül is valóban egyenrangúak lettek volna?
Akkor a tanulóéve a Columbián nem lett volna ak­kora sokk a gyerekeik
számára, és talán Harry nem lett volna annyira sebezhető, és nem került
volna Vörös Paddy karmai közé. Mi volna, ha az volna a szabály, hogy a
férjek többet segédkeznek a ház körül ahelyett, hogy a munkájukat a
családjuk elé­be helyezik, ahogyan Jack is tette?
Nem minden volt az ő hibája, és talán nem olyan szörnyű, hogy többet
akart az élettől.
 Amikor már volt elég ideje, hogy összeszedje mind a gondolatait,
mind a bátorságát, bemasíro­zott Marie Jenney Howe szalonjába,
felkészülve ar­ra, hogy savanyú kifejezést fog látni a nő szép ar­cán. Marie
keze egy gitár nyakán nyugodott, ame­lyen előzőleg játszott, és intett
Laurának, hogy ül­jön le.
- Szeretnék egy indítványt tenni. - Laura gon­dolatban többször is átfutotta a
mondanivalóját, ám a Marie szemében tükröződő szánakozástól
megtorpant. Nem akarta, hogy sajnálják.
- Mi volna az, Mrs. Lyons, és egyben megen­gedi, hogy őszinte részvétemet
fejezzem ki?
Laura vett egy mély lélegzetet.
- Köszönöm. Szeretnék minden héten interjút készíteni a klub egy tagjával,
és írni arról, hogy kik ők, és mit csinálnak.
- Ez vakmerő ötlet, éppen magától. - Marie együttérzése csupán eddig
terjedt.
De mivel Laurának volt alkalma foglalkozni Wakeman professzor
ellenállásával, tudta, hogyan kezelje Marie-ét. Legalább ezért hálával
tartozott a férfinak.
- Az egyetlen módja, hogy a nők egyenlőséget nyerjenek - valódi
egyenlőséget az otthonukban és az otthonukon kívül egyaránt -, ha
példaként állít­juk eléjük azoknak az eredményeit, akik radikáli­san
igyekeznek megváltoztatni a világot, ezáltal inspirálva a többieket, hogy
ők is nyújtsák ki több­ért a kezüket. Beszéltem Max Eastmannel A töme­‐
geknél, és ő pompás ötletnek tartja ezt a rovatot. Mindketten tudjuk, hogy
a Worldben megjelent cikket egy férfi átszerkesztette, és az ő látásmódja
befolyásolta az értelmezést. Mr. Eastman megígér­te, hogy minden egyes
esszém fölött enyém lesz a teljes szerkesztői kontroll. Ez a mi sztorink
lesz.
- Nem úgy érti, hogy a maga sztorija?
- Az én sztorim összefonódik másokéval, ezzel most már tisztában vagyok.
Nem lehetek kívülálló az olyan ügyekben, amelyek nőként kedvesek szá­‐
momra. Kibuktam a Columbiáról, és már nem vá­gyam, hogy riporter
legyek. Vezércikkekben aka­rom kifejteni a véleményemet, meg akarom
győzni az embereket, hogy a gondolkodásmódjuk elavult, és a szavakat
akarom eszközként felhasználni a szemléletük megváltoztatására.
 Marie, miután beszélt Mr. Eastmannel, bele­egyezett, hogy ő lesz
Laura első interjúalanya. Ez afféle megmérettetés lesz. A beszélgetésük
éjsza­kába nyúlt, és az eredményeképpen megjelent es-- szé vitát kavart a
nyíltságával és a szenvedélyessé­gével, ami módfelett elégedetté tette Mr.
Eastmant - és Marie-t is.
Laura önző módon megkönnyebbüléssel fo­gadta, hogy Amelia
Londonba költözésének ajánla­tát egyelőre felfüggesztették, mivel Európa
fölött gyülekeztek a háború felhői. Ezért hálás volt. A Patchin Place-en
csendben és titkon szerették egymást, de már a korábbi nagy szenvedély
nélkül.
Ez az elrendezés mindkettőjüknek megfelelt, és a természetük könnyedén
összeillett, mivel a kap­csolatuk kiegyensúlyozott volt; egyikük sem bírt
nagyobb befolyással a másikra. A Heterodoxia Klub tagjai végül
felengedtek Laurával szemben, és megengedték neki, hogy látogathassa az
összejöve­teleiket, ahol több ötlettel hozakodott elő a rovata számára, mint
amennyi egy élet alatt megírható.
És most itt volt, azt az életet élte, amelyről ál­modozott, mielőtt
minden más darabjaira hullott. A Village-ben élt a nővel, akit jobban
bálványozott, mint bárki mást a világon, íróként dolgozott, és egy olyan
közösség tagja volt, amely szívesen fogadta a különcséget és a változást.
De nem így akarta ezt, nem Jack és Harry ro­vására.
Az aznapi vacsoránál Pearl meggyújtotta, majd elfújta az egyetlen szál
gyertyát Harry tortá­ján.
- Boldog tizenötödik születésnapot, kisfiam! - suttogta Laura.
Amelia odaadott Pearlnek egy kést.
- Finomnak tűnik.
Mennyi lapos szófordulat! Milyen ostobán festhetnek: tortát esznek
egy olyan fiú ünneplésé­re, aki nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzá­‐
juk.
- Vörös Paddy bandája visszatért a Negyedik sugárútra - mondta Amelia,
miközben átvett Pearl- től egy tányért. - A nyomozóim rajtuk tartják a
szemüket, hogy legyen információd.
Az évek során Laura többször is kiszúrta Harryt, mióta rászokott,
hogy csaknem naponta végiggyalogolt a Lower East Side-on abban a re­‐
ményben, hogy hátha megpillantja a fiát. Harry azonban mindig eltűnt a
tömegben vagy egy sar­kon, mielőtt odaérhetett volna hozzá. Idővel meg­‐
ismerte az útvonalait, de a fiú egyértelművé tette, hogy elfut, ha Laura túl
közel megy hozzá. Amikor néha-néha meglátta, az reményt adott neki. Egy
ilyen napon majd ismét eléri.
- Köszönöm - felelte Laura. - Még elgondolni is döbbenet, hogy már tizenöt
éves!
- Jóformán férfi.
Laura nem nézett Ameliára, inkább megkós­tolt egy falat tortát.
- Ez csodás, Pearl! Ügyes vagy.
- Immár négy éve egyedül boldogul, Laura. - Amelia nem szándékozott
abbahagyni, ha már be­lekezdett. - Talán itt volna az ideje.
- Nem mehetek el.
- Pearlnek tetszene London, igaz, kislányom? Ellátogathatunk a Towerbe és
a Buckingham- palotához. Most, hogy vége a háborúnak, már biz­tonságos
utazni.
Ameliának nem kellett hozzátennie, hogy még fennáll az állásajánlata,
és hogy ez áldást jelentene a közegészségügyi pályafutására nézve. Laura
nem mehetett el New Yorkból, amikor a fia még mindig az utcákon kóborol,
és valószínűleg még mindig szenved.
- Én szeretném. - Pearl mindig megpróbált mindkettőjüknek eleget tenni. -
Megtanulhatnék pogácsát sütni.
- Elmegyek egy kicsit - jelentette be Laura.
Nem akarta ezt megvitatni, a mai napon sem­miképpen, és végtelenül
bosszantotta, hogy Amelia felhozta a témát. Később az este során lesz egy
hosszabb beszélgetésük, efelől nem volt kétsége, és Amelia bocsánatot fog
kérni, és magához vonja. De ez semmin nem változtat majd, Laura fejében
biz­tosan nem.
A néhány meleg nap után sokként érte a tüde­jébe szúró, hideg októberi
levegő, és időnként az eső is enyhén szemerkélt. Nemsokára elő kell ven­nie
a kesztyűt és a sálat. Vajon Harry honnan szerzi a ruháit? Azokat is lopja,
ahogy hajdan a könyve­ket? Nem lehetett összeegyeztetni azt az imádni való
kisfiút a szív alakú szájával, akit felnevelt, az­zal az utcán élő, elvadult
fiatalemberrel, akinek már nincs rá szüksége. Valahányszor a keresésére
indult, magával vitte a táskájában a plüssbárányt, noha nem tudta biztosan,
miért. Vörös Paddy alig­hanem kinevetné, és a csatornába dobná, ha elő
merné venni.
 Ezen a késői órán már csak egy antikvárium tartott nyitva a Negyedik
sugárúton. Bemenekült az eső elől, és belélegezte a régi könyvek egyedül­‐
álló illatát, a vanília és a vizes fa dohos keverékét. Amikor a könyvtárban
lakott, néha beletemette az arcát valamelyik könyvbe, és belélegezte ezt az
il­latot, miközben a többi olvasó furcsa pillantásokat vetett rá. Jobb minden
parfümnél, értett vele egyet Jack.
- Van valamim a maga számára. - Ismerős volt a hang.
Laura kikukucskált az egyik könyvespolc mel­lől az üzlet hátsó
részébe, ahol egy alkalmazott né­zett farkasszemet egy sapkát viselő, cingár
fiúval, akinek a nyakán úgy tekeregtek a vörös hajfürtök, akár a kukacok.
Vörös Paddy.
Az alkalmazott sóhajtott egyet, és rákönyökölt a pultra.
- Ezúttal mi?
Vörös Paddy előhúzott egy könyvet a kabátja alól. Tehát még mindig
ezt űzi. A banda alighanem más könyvtárakra nyergelt át, vagy más
könyves­boltokból lopott. Biztosan jövedelmező üzlet. Az alkalmazott
megrázta a fejét, és visszatért az újság­jához, mit sem törődve Vörös Paddy
tiltakozásával, aki végül feladta, és elballagott.
Laura némi távolságból követte, a vörös haj jelzőfényként virított az
utcai lámpák alatt, míg vé­gül Vörös Paddy elérkezett egy épülethez a Máso­‐
dik sugárúton. Leiramodott egy lépcsőn az alagsori bejárathoz. Laura egy
pillanatra megállt, hogy ös-- szeszedje a bátorságát, aztán utánament.
Az ajtó egy olyan szűk folyosóra nyílt, hogy egy megtermett férfi csak
oldalazva tudott volna végigmenni rajta. Jobbra egy újabb ajtó nyílt, és
Laura hallotta, hogy Vörös Paddy odabent szitko­zódik.
- Nem kellett a rohadéknak!
A többi fiú morgott valamit. Laura nem hallot­ta Harryt, pedig
hegyezte a fülét.
Kopoghatott volna, de azzal időt adott volna nekik, hogy elfussanak.
Inkább elfordította az ajtógombot, és meg­könnyebbült, de egyben meg
is rémült, amikor az ajtó ellenállás nélkül kitárult.
Kis híján hátratántorodott az izzadság, az al­kohol és a szemét
szagkeveréke alkotta bűztől. Egy, az utcára néző, pici ablak volt az egyetlen
fényforrás, és alatta három kisfiú nyúlt el egy fel­fordított hordónak
támaszkodva, mind a három mélyen aludt. A helyiség távolabbi sarkaiban
meg­tömött matracok borítottak rozogának látszó emelvényeket, és egy
asztalféle volt az egyik falhoz tolva, rajta valaminek, talán a múlt heti
reggelinek a maradékai.
- Jótékonykodni jött a hölgy? - érdeklődött meglepetten Vörös Paddy. - A
lelkünkre akar be­szélni, igaz?
Mostanra Laura szeme hozzászokott a sötét­hez.
Ott, az asztalnál ült egy fiú, aki úgy nézett vis-- sza rá, mint akit
áramütés ért, és akiből hiányzott a többiek megvető viselkedése.
A fia.
Harry.
A könyvtárba költözésük első évében egyik este Jack, amikor feljött
vacsorázni, panaszkodott, hogy milyen nehéz megjavítani egy lyukat az
alagsor­ban, ahol a kúszótér szinte teljesen összeszűkül.
- Ha agyonütnek, sem tudom elérni.
Harry felajánlotta, hogy segít, de Laura elve­tette az ötletet, mondván,
hogy túlságosan veszé­lyes. Jack úgy tanulmányozta a fiát, mintha akkor
látta volna először, méregette, majd közölte, hogy egy próbát megér.
Vacsora után együtt eltűntek, és amikor egy óra múlva visszajöttek,
mindkettőjük csupa kosz volt, és éktelenül vigyorogtak. Harry elérte a
lyukat, és az apja utasításait követve befol­tozta.
Másnap iskola után Harry berohant a szobájá­ba, felvette a melles
nadrágját, és közölte az anyjá­val, hogy megy dolgozni. Laura komolyan
bólintott, nem akarva elárulni, mennyire imádni valóan fest. Harry alig
negyedóra múlva, könnyek között tért vissza.
Jack, aki belegabalyodott valamilyen aznap felmerült válságba,
durván elzavarta Harryt, meg­feledkezve arról, hogy még kisfiú, aki csak
segíteni szeretne. Vacsora után Laura megpróbálta elma­gyarázni Jacknek,
Harry miért van megbántódva, de Jack oda sem figyelt rá.
- A fiú túlságosan érzékeny - mondta, és el­fordult.
A bérház áporodott levegőjű alagsorában Lau­ra érzékeny fia hatalmas
szemmel bámult rá. Ez volt az egyetlen esélye.
- Harry, hadd vegyek neked valami ennivalót. Csak ennyit szeretnék.
Jól tippelt. Harry éhes volt. Lepillantott az asz­talon lévő
ételmaradékokra, aztán megbeszélte Vörös Paddyvel, aki a szemöldökét
felvonva az egyik emelvénynek támaszkodott.
- Kérlek! - Laura erősen Vörös Paddy szemé­be nézett.
Vörös Paddy megvonta a vállát.
- Azt csinál, amit akar. Nem vagyok felelős ér­te.
Miközben végigmentek a Második sugárúton, Laura szorosan maga
mellett tartotta a karját. Em­lékeztette magát, hogy nem szabad hozzáérnie
Harryhez, nem szabad megfogni a kezét vagy a kar­ját, még akkor sem, ha
ez az ösztönei ellen való. Be­letelt néhány pillanatba, mire hozzászokott a
ma­gasságához - már olyan magas volt, mint ő. Ez egy új Harry volt, akivel
óvatosan kellett bánnia, nem babusgathatta, és nem is kérlelhette, hogy
jöjjön haza.
Egy orosz vendéglőbe ültek be, és túrós pala­csintát rendeltek. Laura
igyekezett nem bámulni, hogyan esik neki Harry az ételnek. Azok a fiúk ab­‐
ban a helyiségben mind növésben vannak, és enni­ük kellene. Milyen lehet
náluk egy vacsoraidő? Va­lószínűleg marakodnak azokon a maradékokon,
amiket össze tudtak kunyerálni.
- Pearl sütött egy tortát a születésnapodra.
- Mikor volt?
Nem is tudja.
- Ma van. Nem tudod, hányadika van?
- Nem.
Persze hogy nem tudja. Bizonyára kinőtte már a szemüveget, amelyet
nagyon régen együtt vettek. Anélkül lehetetlen újságot olvasni.
- Mi volna, ha hazajönnél, és ennél egy szele­tet? Nagyon finom, és
rengeteget félretettünk ne­ked.
- Köszönöm, nem. - Harry felpillantott rá, majd vissza az ételére, mintha
elvehetnék előle, ha nem eszik elég gyorsan. - Nem akarok többé veled és
apával élni. Nincs szükségem... - Elnémult.
Laurának kiszáradt a szája. Nem tudja, hogy az apja meghalt. Dr.
Anderson és Mr. Gaillard sike­resen eltussolták az öngyilkosságot, így az
nem ke­rült be az újságokba. Persze ezzel nem Jack család­ja számára
akartak diszkréciót biztosítani, inkább az foglalkoztatta őket, hogy
megvédjék az intéz­mény hírnevét. Laura szaggatottan mélyet léleg­zett, és
arra koncentrált, hogy fenntartsa az önura­lom látszatát. Harry annyira
belefeledkezett az evésbe, hogy láthatóan semmit nem vett észre.
Nem mondhatta meg neki, még nem.
- Hiányzol nekünk.
- Nem hiányoznék, ha tudnátok, mit tettem.
- A kézirattal? Annak már vége. Amiatt már senki sem haragszik rád. Csak
egy pillanatig tar­tott, ez minden.
Harry kihívóan felszegte az állát.
- Rosszabbat tettem.
- Tudom.
Az áll enyhén - szinte alig észrevehetően - megremegett, de Laura
tudta, ez mit jelent. Egy pil­lanatra megvillant a régi Harry, és engedett az
óva­tosságból. Laura olyan gyengéden folytatta, am­ennyire csak tudta.
- Megtaláltam a rejtekhelyedet. Megtaláltam a Tamerlánt és a pénzt. Nem
haragszom, emiatt nem kell aggódnod.
Megkönnyebbülés áradt szét Harry arcán. Sok szempontból még
mindig kisfiú volt, semmiben sem különbözött a reakciója attól, amikor
véletle­nül elszakította Pearl egyik babájának a ruháját, amit bűnbánóan be
is vallott, amint rájött, hogy az édesanyja tudja, ő volt a tettes.
- Miért loptad el azokat a könyveket, Harry? A banda kényszerített rá?
- A Fűszálakat azért vettem el, mert azt hit­tem, a vidékről szól, ahol
régebben laktunk. Egyik nap magammal vittem az iskolába, Vörös Paddy
pedig meglátta nálam, és beszédbe elegyedett ve­lem, megkérdezte, milyen
egy könyvtárban lakni. Összebarátkoztunk.
Harry, akinek nagyon nehezen ment a barát- kozás, könnyű préda volt
Vörös Paddy és a bandája számára. Laura csendben hallgatta tovább.
- Azt mondta, ha akarok, pénzt is kereshetek azzal, hogy elcsórok ehhez
hasonló könyveket számára. Hallottam, amikor apával arról beszéltél,
hogy pénzre van szükséged, ezért úgy gondoltam, ezáltal ki tudlak
segíteni.
Értem tette, értünk. Rettentően szerette volna magához ölelni.
- Hogy jutottál oda a könyvekhez? El voltak zárva.
- Már tudod - felelte Harry némi hallgatás után.
Laurának eszébe jutott a rejtekhely.
- Az étellifttel.
- Befértem a liftszekrénybe. Most már persze nem menne. De akkor még
bele tudtam mászni, és le tudtam engedni, meg fel tudtam húzni magam,
ahová csak akartam. Egy másik egyenesen a rak­tárba vitt le. Meglehetősen
sokat tudtam mászkálni az épületben anélkül, hogy bárki észrevett volna,
késő este, amikor már mindenki aludt.
 Olyan vézna gyerek volt - hát persze hogy működött a dolog. Az
ételliftek a könyvtár egész területén el voltak szórva, és a segítségükkel
Harry észrevétlenül tudott az emeletek között közleked­ni.
Ők mindvégig egy alkalmazottat, egy felnőtt férfit kerestek. Harry
számára nyilván játéknak tűnt, mint a fára mászás. De ha valami balul ütött
volna ki, ha megcsúszott és leesett volna...
- Nem féltél az ételliftben? Mi lett volna, ha benne ragadsz?
- Nem. Kaland volt. És Vörös Paddy jól megfi­zetett az ellopott könyvekért.
Megtett másodpa­rancsnoknak. Tudod, az egész érted volt. Hogy
folytathasd az iskolát, és ne kelljen aggódnod. A Tamerlán kivételével
mindegyik.
- Ezt hogy érted?
Harry várt egy kicsit, csak utána válaszolt.
- Az a karácsonyi ajándékod lett volna.
Laura hátradőlt, és megtámasztotta a kezét az asztalon.
- Hogy mi?
- A Tamerlán. Mindig mondtad, mennyire sze­reted azokat a verseket. De
miután elvettem, vélet­lenül meghallottam, amikor apával beszélgettetek
róla, és rájöttem, hogy túlságosan ritka példány, és tudni fogod, hogy én
loptam el.
Laurát zavarta a naiv gondolkodásmódja. De hát Harry mindig is
belemerült a maga álomvilágá­ba, legalábbis ezt mondták róla a tanárai.
Csak bá­mul a levegőbe, és nem figyel. Az órákon üléshez képest bizonyára
üdítő változást jelentett, hogy szabadon mászkálhatott egy fiúbandával. A
könyv­lopásról már nem is beszélve - azzal állt bosszút azokon az
akadályokon, amelyek annyi gondot okoztak neki abban az évben.
Miközben hallgatta, Laura magába szívta az apró részleteket, a
változásokat. Hogy egyenetlen foltokban serked a szakálla az állán és az
arcán, hogy a haja csapzott a kockás sapka alatt. Egyik szeme csipás volt.
Jó ételre, meleg ágyra és gon­doskodásra lett volna szüksége.
- Nézd, Harry, szeretném, ha hazajönnél ve­lem. Most már Greenwich
Village-ben lakunk. Szép lakás, meleg és kényelmes. Újra kellett
kezdenem, és szerintem neked is azt kellene.
- Nem mehetek veled haza. Azok után, amit tettem, nem.
- Én nem hibáztatlak. És Pearl sem.
- Hogy van Pearl? - Most első alkalommal lá­gyult el a tekintete.
- Jól van. Hiányol.
- Lefogadom, hogy apa viszont nem. Valószí­nűleg soha többé nem akar
látni.
Abból, ahogy ezt mondta, bizsergő reménnyel, Laura rájött, hogy
borzasztóan szeretne hazajönni, vágyik rá, hogy újból a család része
lehessen. Vá­gyik a megbocsátásra.
Nem halogathatta tovább, hogy elmondja.
- Nagyon sajnálom, Harry. Sajnos édesapád elhunyt.
Harry elsápadt.
- Micsoda? Hogyan?
- Törékeny volt. Nem vettem észre, hogy mennyire.
- Mikor?
- Aznap éjjel, amikor elmentél.
- Hogyan?
Laura küszködve kereste a módját, hogyan keveredhetne ki a
kérdéseknek ebből a menetéből.
- Harry, vége van. Már eltelt négy év, haza kell jönnöd.
- Mondd el! - Harry nagy levegőt vett, mintha most úszott volna le másfél
kilométert víz alatt. Nyers fájdalom tükröződött az arcán.
- Zaklatott volt.
- Megölte magát?
Laura képtelen volt megválaszolni ezt a kér­dést.
- Amit tett, az nem a te hibád volt.
Harry nyelt egyet.
- Én öltem meg.
- Hidd el nekem, hogy nem így van.
Mindketten tudták azonban, hogy a tragédia egyre érett, egymásra
épültek az elhibázott csele­kedetek, míg végül az egyik miatt ledőlt az egész.
Harry halkan sírdogált, de aztán nem tudta visszatartani a könnyeit,
zokogása végül kétségbe­esett zihálássá fokozódott. Laura átült mellé, és át­‐
karolta, hagyta, hogy belezokogjon a vállába. A szomszédos asztaloknál
senki sem nézett fel. A há­ború sok áldozatot szedett, a bánatban nem volt
semmi új.
- Éjszaka szoktam apáról álmodni - mondta végül Harry. - Mindennap
látom álmomban. Leve­gő után kapkod, és téged hív.
 A zokogása mindnyájukért szólt, Laura tudta jól. A családért, amely
már nem volt ott, és az elvá­lás okozta fájdalomért. Úgy tervezték, hogy az
éle­tük egy irányba fog tartani, de aztán darabjaira robbant szét,
mindnyájukat felrepítette a levegőbe, majd keményen a földhöz csapta. A
végeredmény Pearl görcsös jósága, Harry vadsága és Jack kilátás- talansága
lett.
Adott Harrynek egy szalvétát, hogy fújja ki az orrát, amit ő úgy hajtott
végre, akár egy gyerek: a végén megrázta a fejét, és visszaadta neki. Éppen
úgy, mint kisfiú korában.
Mennyire hiányzott neki!
- Kérlek! - próbálkozott újra. - Gyere haza ve­lem!
- Nekem nincs otthonom. Már nincs rád szük­ségem. - A helyére zökkent az
ellenállása.
- Dehogy nincs! Hogyan fogsz gondoskodni magadról?
- Gondoskodunk egymásról. Most már Vörös Paddy és a fiúk a családom.
- De hát borzalmas körülmények között élsz! Rosszul nézel ki. Kérlek,
gyere haza! Négy éve már.
- Ami csak azt mutatja, hogy jól megvagyok egyedül. - Kihúzta magát. -
Terveink vannak.
- Mi, hogy könyveket loptok az egyik boltból, és eladjátok őket egy
másiknak? Mennyi pénzt hozhat ez? Hányan vagytok, egy tucatnyian?
Töb­ben? Ez így nem tartható fenn. Végül kell majd ne­ked egy igazi
foglalkozás.
Harry tekintete megkeményedett, és eltolta az üres tányérját. Laura túl
sokat beszélt, kimutatta a kétségbeesését.
- Nem kell a segítséged. Ne keress többé! Hagyj engem békén!
Azzal sarkon fordult, és elment.
Azon a reményvesztett éjszakán már biztosan tudta, hogy számára
Harry örökre elveszett. A fia azt hitte, hogy szüntelen büntetést érdemel az
apja haláláért - az ő önfeláldozása éles ellentétben állt Jack önzésével.
Mindkettőjük nézőpontját eltorzí­totta a szeretet és a veszteség. Mindketten
elvesz­tek.
Laura megfogadta, hogy soha többé nem fog ennyire szeretni senkit.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
- Itt kell lennie valahol.
Sadie körbefordulva kereste az eltűnt könyvet a régi lakásban.
Nick a dobozokat kezdte átkutatni, ő pedig új­ra megnézte az ételliftet.
Semmi.
- Tudom, hogy a kezemben tartottam - mor­fondírozott -, de őszintén szólva,
miután meghal­lottuk, hogy megtalálták Valentinát, nem emlék­szem, mit
csináltam vele. Bizonyára letettem vala­hová, szóval itt kell lennie.
- Hacsak... - Nick megfordult, és végigment a folyosón, amely a régi
hálószobákhoz vezetett, és mindegyiket megvizsgálta. Amikor az
utolsónál el­fordította az ajtógombot, meglepetten nézett vis-- sza Sadie-re.
- Ez most nyitva van, pedig mi nem is kaptuk meg a kulcsot.
Valaki kinyitotta. Ellenőrizték a szobát, de nem volt benne életnek
jele.
- Gondolja, hogy Robin egész idő alatt idebent rejtőzködött? És kihallgatott
engem? - Sadie nem várt választ Nicktől. - Lényegében neki találtuk meg
azt a nyavalyás könyvet. Hihetetlen. - Könny­be lábadt szemmel huppant le
az egyik dobozra. - Micsoda agyalágyult voltam!
- Nem. Aggódott Valentina miatt, ő előbbre való volt. A család mindennél
előbbre való. Ne fe­lejtse el, hogy ez csak egy könyv. A legfontosabb, hogy
Valentina biztonságban van.
Ez tökéletesen igaz.
Együtt ballagtak ki a lakásból, Sadie a gondo­lataiba merült.
- Kicsoda Robin? - kérdezte, félig-meddig ma­gától. - És miért követett el
mindent, hogy tönkre­tegye az életemet?
- Nos, azt tudjuk, hogy van valamelyes rálátá­sa a könyvtár felépítésére.
Ellenőrizhetjük, hogy kikérte-e valaha az alaprajzokat, rendben? Erről
vezetnek nyilvántartást.
- Igen - felelte Sadie. - Ha kihallgatta a házi mellékállomáson a
beszélgetéseimet Lonnie-val, akkor lényegében elláttam a kiállítás
legfontosabb tárgyaival kapcsolatos információkkal. Ennél job­ban meg
sem könnyíthettem volna a dolgát.
- Visszaszereztük a Woolf-naplót és a Hawthorne-t. A fólióoldal, kivágva
bár, de bizton­ságban van.
Sadie elkeseredetten felnyögött.
- Leginkább az bánt, hogy a Tamerlán mind­végig épségben és biztonságban
volt itt, amíg meg nem találtam és veszélybe nem sodortam. Addig nem
került Robin karmai közé, amíg én magam nem tettem oda.
Dr. Hooper irodájában a titkárnő tájékoztatta őket, hogy a teljes
igazgatótanács a kurátorok ter­mében ülésezik, de amikor elmagyarázták
neki, hogy sürgős az ügy, odakísérte őket. Ő lépett be el­sőként, majd intett
Sadie-nek és Nicknek, hogy kö­vessék.
Harminc arc fordult feléjük, dr. Hooper az asz­talfőről vetett rájuk
haragos pillantást. Ennél nem is lehetett volna riasztóbb a környezet Sadie
szá­mára, hogy elmondja a hírét.
- Úgy értesültem, hogy valamiféle felbolydulás volt ma reggel - közölte dr.
Hooper.
Sadie az asztal túlsó végéhez állt, akárha egy kivégzőosztaggal nézne
farkasszemet. Nick mellet­te maradt, és amikor ő zavartan tétovázott,
hogyan is kezdje, átvette a szót. Sadie elmondhatatlanul hálás volt neki.
Együttes erővel tájékoztatták az igazgatótanácsot és dr. Hoopert az eltűnt
gyermek­ről, a könyvtár feltételezett tolvajának kilétéről, a fólió belső
címlapjának visszaszerzéséről, valamint a Tamerlán megtalálásáról - és
eltűnéséről.
- Nos, örülök, hogy a kislány biztonságban van - jelentette ki dr. Hooper. -
Rokonságban áll vele, Sadie?
- Igen. Az unokahúgom, és meglehetősen biz­tosak vagyunk benne, hogy a
tolvaj a bébiszittere. Egy Robin Larkin nevű nő.
- A rendőrség kézbe vette az ügyet, és nyo­moznak utána - tette hozzá Nick.
- Természetesen szorosan együttműködöm velük.
- Tehát azt akarják mondani - mordult fel dr. Hooper -, hogy megtaláltak
egy könyvritkaságot, amelynek 1914 óta nem tudtunk a hollétéről, majd
perceken belül el is veszítették?
- Ne legyen ilyen szigorú, Humphrey!
A megszólaló az egyik bizottsági tag volt, akit Sadie két hónapja a
társaival együtt körbevezetett a könyvtárban. Mr. Jones-Ebbing.
- Miért ne? - vágott vissza dr. Hooper.
- Mert figyelemre méltó munkát végeztek az­zal, hogy kiderítették, mi a fene
folyik itt.
Sadie méltányolta a támogatását, és észrevet­te, hogy az igazgatótanács
két másik tagja is bólo­gat. Tudta, hogy annyiban kellene hagynia, és tá­‐
voznia kellene. Beszélnie kell Lonnie-val, LuAnnnel és Valentinával, hogy
minden rendben van-e, Nick pedig már alighanem tűkön ül, hogy
konzultálhas­son a rendőrséggel. De nem tudta megállni.
- Uram, ha megengedi.
- Igen, Sadie?
- Ismét azt javasolnám, hogy tudassuk valam­ennyi könyvesbolttal,
amelyekről tudjuk, hogy be­vesznek ritka könyveket is, valamint az
Amerikai Antikvár Könyvkereskedők Egyesületével a Tamer- lán
eltűnésének hírét. A könyvkereskedőknek ré­sen kell lenniük, és azoknak,
akik elcsábulhatnak, tudniuk kell, hogy nem tudnak majd könnyen túl­adni
rajta anélkül, hogy magukra ne vonnák a fi­gyelmet. Ez az egyetlen
lehetséges módja, hogy visszaszerezhessük.
- Egy pillanat! - szólalt fel ismét Mr. Jones- Ebbing, szavait nem Sadie-nek,
hanem az igazgató­tanácsnak címezve. - Két hét múlva esedékes, hogy a
kiállítás megnyitására időzítve bejelentsük az új tőkeszerzési
kampányunkat. Nagyon nem tanácso­lom, hogy ezt közhírré tegyük, mivel
ezzel a sajtó aratna. Főleg, ha megtudnák, hogy nemcsak egy­szer lopták
el, hanem kétszer is. Nyomatékosan azt javaslom, hogy várjunk vele a
bejelentés utánig. Így biztosítani tudjuk a jelentősebb adományozók el­‐
kötelezettségét, még mielőtt tudomásukra jut a hír.
Az asztal körül ülő férfiak és nők egyetértően mormoltak.
- Ezt majd még megbeszéljük - jelentette ki dr. Hooper. Sadie azonban a
hangszínéből tudta,
hogy nem fogja leadni a riasztást. - Köszönöm az információkat.
Sadie nagy léptekkel rótta a folyosót Nick ide­iglenes irodája előtt,
mialatt a férfi elintézett né­hány telefont, túlságosan ideges volt ahhoz, hogy
nyugodtan üldögéljen. Feldühítette az igazgatóta­nács rövidlátása. Mi
értelme könyvtárnak lenniük, ha nem a könyveket tekintik mindennél, még
a kö­vér csekkeknél is előbbre valónak? A Tamerlán há­rom héten belül
Európában vagy valami más, na­gyon távoli helyen lesz, újból elvész, és
ezúttal örökre.
 Arra gondolt, hogy mennyire kedvessé vált számára minden a Berg-
gyűjteményben, és hogy mennyire hiányozni fog neki, ha többé nem enge­‐
dik vissza. Nemcsak a benne lévő könyvek, kézira­tok és levelek, hanem a
szokatlanabb darabok is, mint például Jack Kerouac szájharmonikái, Vladi-
mir Nabokov pillangórajzai és az a nyavalyás macskamancsos papírvágó
kés.
Várjunk csak!
Eszébe jutott az utolsó alkalmak egyike, ami­kor látta a papírvágó kést,
és közben valami bekat­tant neki, mint amikor egy biciklin a helyére ugrik
egy fogaskerék.
Nick végzett a telefonálással, és együtt mentek ki az épületből.
- Köszönöm, hogy a megmentésemre sietett - mondta Sadie. - Örülök, hogy
ma ott volt velem.
- Nincs mit. - Nick nyugtalannak tűnt. - Sajná­lom, hogy nem hallgattak
magára.
- Nos, nincs ebben semmi meglepő. - Sadie vizsgálgatta a férfit, próbálta
kitalálni, hogyan adja elő a következő kérését.
- Ha valami rendkívül furcsát kérek magától, megteszi? Támadt egy
ötletem. De szükségem van hozzá a segítségére.
- Mi az?
Sadie felpillantott a forgóajtóra.
- Jaj, ne, bújjunk el! - Karon ragadta Nicket, és az egyik oroszlán túlsó
oldalára húzta, ahol aztán mélyen lekuporodott.
- Mi az ördögöt művel? - tudakolta a férfi.
Sadie lassan felállt, kinézett az utcára, majd új­fent karon ragadta
Nicket, és lerángatta a lépcsőn.
- Jöjjön velem! Most!
- Hová megyünk? - kérdezte Nick, miután Sadie gyakorlatilag belökte egy
taxiba.
- Kövesse azt a taxit! - mondta Sadie a sofőr­nek, aztán odafordult Nickhez.
- Mindig szerettem volna ezt kimondani.
- Miért?
- Mert benne van az összes régi filmben.
- Nem, úgy értem, miért akarja pont azt a taxit követni?
- Mert Mr. Jones-Ebbing ül benne.
- Mit akar tőle?
- Lehet, hogy őrültség, de nem stimmelt ne­kem valami a viselkedésében.
Még új az igazgató­tanácsban, mégis úgy osztotta az észt arról, hogy nem
akarja kiszivárogtatni a hírt a sajtónak, mint egy nagykutya.
- Nem azt várják el az igazgatótanács tagjaitól, hogy aggódjanak az ilyesmi
miatt?
- Amikor beválasztották a tagok közé, néhány társával együtt
körbevezettem a könyvtárban. Mindent megtapogatott, amit csak tudott,
még azok után is, hogy megkértem, ne tegye. Mint aki képtelen megállni.
- Emlékezett rá, hogy a férfi úgy húzta végig az ujját a papírvágó kés
pengéjén, mintha az övé volna. - Az a gyanúm, hogy ő is ben­ne van.
- Ha az ő szempontját tekintjük, józan volt az érvelése amellett, hogy a
lopást titokban kell tarta­ni.
- Biztosra veszem, hogy itt valami nem stim­mel. - Nick válaszra nyitotta a
száját, de Sadie fél­beszakította. - Bízzon bennem, rendben?
A taxi egy barna homokkő ház előtt állt meg a Keleti Ötvenedik
utcában.
- Nyilván itt lakik - állapította meg Sadie.
- Vagy talán a Lopottkönyv-imádók Egyesüle­te itt tartja az évi rendes
közgyűlését.
- Nagyon vicces.
Jones-Ebbing kiszállt a taxiból, felment a lép­csőn, kinyitotta a bejárati
ajtót, és eltűnt mögötte.
- És most? - Sadie elkeseredetten sóhajtott egyet. - Nem sétálhatunk be oda
csak úgy.
Ők is kiszálltak, és leültek az utca túloldalán egy ház lépcsőjére,
részben a kukák takarásában.
A másik oldalon egy nő közeledett gyorsan, a fejét lehajtva.
Baseballsapkája alól hosszú, barna haj omlott alá. Sadie azonban még így is
felismerte.
- Bingó. Ott van Robin.
- Lonnie azt mondta, hogy rövid, szőke haja van.
- Ez paróka. Pont megfelelő a magassága, és ugyan már, ki sétálgat egy
felhős napon malomke­réknyi napszemüvegben és baseballsapkában?
- A celebek?
- Nem. A könyvtolvajok. Ez azonban nem ma­gyarázza meg, hogyan jutott
keresztül a biztonsági őrökön, ha még nála volt a könyv. Biztosan átnéz­ték
 á táskáját. Hogyan jutott ki? - Sadie visszatar­totta a lélegzetét, és csak
akkor engedte ki, amikor a nő ugyanazon a lépcsőn ment fel, amelyiken
Jo- nes-Ebbing.
- Dupla bingó - jelentette ki Nick.
Kinyílt az ajtó, és Sadie éppen csak ki tudta venni a Robint befelé
terelő Jones-Ebbing profilját.
- Be kell mennünk oda. - Sadie tudta, hogy ez nem kivitelezhető, sőt
illegális, de akkor is. - Most mitévők legyünk?
Nick felállt.
- Na végre, most az egyszer időben érkeztek.
Két rendőrautó suhant végig az utcán, nem szirénáztak, de sebesen
hajtottak.
- Mi ez? Megjött az erősítés? - Sadie odafor­dult Nickhez. - Ugyanez a
gondolata támadt?
- Persze. Jones-Ebbing viselkedése a könyv­tárban árulkodó volt, ahogy
izzadt és beijedt. A hamisság valamennyi jelét felvonultatta. Igazság
szerint nemrégiben az érdeklődésünk középpont­jába került.
- Ezért telefonálgatott? - Sadie nem várta meg a válaszát. - Akkor miért
tettette magát hülyének az oroszlán mögött?
- Hogy lássam a mostani arckifejezését. - Nick önelégülten vigyorgott. - És
amúgy sem hagyott szóhoz jutni.
A lépcső lábánál találkoztak a rendőrökkel, és előreengedték őket.
Jones-Ebbing zavartan hadar­va nyitott ajtót, és tiltakozni próbált, amikor a
zsa­ruk benyomultak. A folyosón Sadie kiszúrt egy ala­kot, amelyik a ház
végébe rohant.
- Az Robin!
Az egyik rendőr utánavetette magát, a másik pedig a helyszínt
biztosította.
Jones-Ebbing leroskadt a kanapéra, és az előt­te lévő dohányzóasztalon
fekvő Tamerlánt bámul­ta. Nick felemelte és odaadta Sadie-nek.
- Legyen szíves, ezúttal ne veszítse el.
Sadie épp válaszolni akart, amikor kivezették a rugdalódzó, visító és
paróka nélküli Robint az egyik rendőrautóba.
Ez a csaló, ez a tolvaj egyszerűen nem lehetett ugyanaz a nő, aki
Lonnie lakásában ülve vigasztalta Sadie-t az édesanyja elvesztését
követően. Aki olyan jól viselte Valentina gondját. Szinte képtelen­ség volt.
- Hála istennek, hogy elkapták, igazi bűnöző amiatt, amit tett. - Jones-
Ebbing felállt. - Hozhatok önöknek egy csésze kávét, vagy valami
erősebbet? Rám biztos, hogy rám fér egy ital.
Ennek az embernek aztán van bőr a képén!
- Nem, köszönöm, azt hiszem, fontosabb dol­gokat kell megtárgyalnunk -
felelte Sadie.
- Biztosíthatom, fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda - jelentette ki Jones-
Ebbing. - Ez a nő egy­szerűen megjelent az ajtómban, megmutatta a
könyvet, és megkérdezte, szeretném-e megvásá­rolni tőle. Úgy tettem,
mintha érdekelne, hogy megóvjam a könyvtár számára. Ekkor jöttek önök.
Nagyon ügyes. Remek csapatmunka.
- Így zajlott le? - kérdezte Nick.
- Persze. Vártam, hogy elmenjen, és máris hív­tam volna dr. Hoopert, hogy
elújságoljam neki a jó hírt.
- Maga az igazgatótanács tagja. Miért magá­hoz jött? - Sadie beszéltetni
akarta, hátha sarokba lehet szorítani.
- Természetesen eléggé ismert vagyok a könyvritkaságok világában.
- És mit szól hozzá, ha átnézzük a magángyűj­teményét? - Nick a végtelen
számú könyvespolcra mutatott. - Kíváncsi vagyok, mit találhatunk eset­leg
még.
- Nyugodtan átvizsgálhatják a polcaimat.
- Továbbá esetleg megmutathatnánk Mr. Jo- nes-Ebbing fényképét a J&M
Könyvek tulajdonosá­nak - vetette fel Sadie. - Minden bizonnyal ég a
vágytól, hogy bemárthasson valakit.
Ettől a férfi látványosan leeresztett. Hátraros- kadt a kanapén, arcát a
kezébe temette.
- A nő keresett meg, esküszöm.
Nick intett Sadie-nek és a rendőrnek, hogy hú­zódjanak hátra, hadd
végezze ő a kihallgatást.
- Robin jött el magához azzal az ötlettel, hogy ellopja a könyveket? Nem
mindegy, tudja, ha nem maga adta az ötletet.
A férfi tétován bólintott.
- Megmondta magának, melyik könyveket akarja elvenni?
Jones-Ebbing a rendőrre nézett, majd vissza Nickre. Amikor végül
megszólalt, a szavak gyere­kesen nyafogó hangon ömlöttek belőle.
- Soha nem tudtam, mivel fog beállítani. Egé­szen tegnap estig, amikor
közölte, hogy megpró­bálja megszerezni a Tamerlánt, de nem hittem ne­ki.
Tudtam, hogy évtizedek óta nincs meg.
Valami a vallomásában hamisan csengett Sa- die fülének. Biztos volt
benne, hogy bagatellizálni igyekszik a tervben játszott szerepét.
- És mi a helyzet a fólióval? - kérdezte tovább Nick. - A kiszakított oldallal?
Jones-Ebbing elsápadt.
- Sosem bocsátanám meg egy oldal kitépését. Hátborzongató, ha valaki
ilyet tesz.
- És a többi, amelyeket bevitt a belvárosba, a J&M Könyvekbe eladásra. -
Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.
- Muszáj volt.
- Muszáj volt?
- Pénzzavarba kerültem. A látszat fenntartása kezdett nehézzé válni.
A kár, amit okozott, az ostobasága, mérgelő­dött magában Sadie.
Mindez a látszat érdekében.
A rendőrőrsön Robin megbilincselve ült egy padon, igyekezett a
lehető legapróbb, tágra nyílt szemű lelencgyereknek látszani, ám nyomban
megváltozott, amikor meglátta Sadie-t. Jóformán tajtékozva alakult át egy
csapásra a kis árvából bű­nözővé. Igazán figyelemreméltó látvány volt.
- Ki vagy te? - kérdezte tőle Sadie.
- Nem akarod tudni.
- Elég - lépett közbe Nick. - Most nem beszél­het vele.
Sadie vonakodva fordult el.
Egy héttel később Nick azt az üzenetet kapta a ke­rületi ügyésztől, hogy
meghozta a döntést: gyer­mekrablásért nem emel vádat Robin ellen. A lány
kitartott amellett, hogy Valentina a tudtán kívül követte őt, és hogy nem
tartotta akarata ellenére fogva, amit Valentina sztorija alá is támasztott. Vi­‐
szont vádat emeltek ellene kiskorú veszélyeztetése miatt, amit a
könyvlopások vádjával együtt elfoga­dott. Abba is beleegyezett, hogy
elmagyarázza, ho­gyan hajtotta végre a lopásokat.
Sadie Nickkel a Grace-épületben, a férfi cégé­nek a Bryant Park
Negyvenkettedik utca felőli ol­dalára néző irodájában találkozott. Egy
recepciós Nick privát irodájába irányította, ahonnan pompás kilátás nyílt a
könyvtárra.
- Milyen kényelmes - jegyezte meg Sadie, mi­közben leült a felkínált székre.
- Meglep, hogy nem állított itt fel egy teleszkópot, hogy az ablakon ke­‐
resztül figyelhesse a könyvtári dolgozók viselt dol­gait.
- Azt ne higgye, hogy nem merült fel bennem.
- Meséljen el mindent, amint mondott!
- Robin családi históriája meglehetősen rémes - kezdte Nick. - Mindkét
szülője elhagyta, és be­dugták Északnyugat-Massachusetts nevelőotthoni
rendszerébe. Aztán őt és a húgát elválasztották egymástól.
Tinédzserkorában bekerült egy prog­ramba, amely veszélyeztetett
fiatalokat helyezett el részmunkaidős állásokban helyi vállalkozásoknál, és
néhány évig egy könyvesboltban dolgozott, majd beiratkozott egy
közösségi főiskolára.
- Ott szerzett tudomást a könyvritkaságokról?
- Úgy néz ki. Ám egyszer csak elkapták, amint borotvapengével térképeket
vágott ki ritka atla­szokból az Amherst Egyetem könyvtárában. Azt
mondta, a tandíjára kellett a pénz, és mivel az volt az első kihágása,
felfüggesztettet kapott. Bárcsak akkor keményebben megbüntették volna,
talán az már az elején elriasztotta volna.
- Hogyan ismerkedett meg Jones-Ebbinggel?
- Kiderült, hogy a pasasnak van egy nyaralója Nyugat-Massachusettsben,
ott kerültek kapcsolat­ba. Végül elkezdtek együtt dolgozni, azaz hagyaté­‐
kok kiárusításán és könyvesboltokból loptak könyveket. Ez még
visszafogott buli volt, de amikor Jones-Ebbinget felkérték, hogy legyen az
igazgató­tanács tagja, aranybánya hullott az ölükbe.
Nick azt is megtudta, hogy Robin addigra már célba vette Sadie-t és
Lonnie-t, mire a játszótéren megismerkedtek, aznap, amikor Valentina
leesett a hintáról. Mint kiderült, a kis ikrek, akik mellett állt, nem is voltak a
gondjaira bízva. Egy ideje követte Lonnie-t és Sadie-t, remélve, hogy
beépülhet az életükbe.
- De nem értem a kapcsolatot. Miért pont bennünket?
- Tudta, hogy valamikor a maga egyik család­tagja lopta el a Tamerlánt, azt
azonban nem volt hajlandó elárulni, hogy honnan szerezte ezt az in­‐
formációt. Biztosra veszem, hogy valakit védelmez. Mindenesetre rájött,
hogy maguk a hiányzó lánc­szem. Miután megkapta a bébiszitteri állást,
min­dig kihallgatta a házi mellékállomáson, amikor ma­ga Lonnie-val
beszélt. Onnan tudta meg, mely könyveket vigye el, így jutott el a régi
 lakásba is a Tamerlánt keresve, és remélte, hogy hamarabb megtalálja,
mint maga.
- Mégis hogyan közlekedett a könyvtárban, arról nem szólva, hogy hogyan
jutott be és ki? - kérdezte Sadie.
- A könyvtár bezárásáig elrejtőzött a nagy ol­vasóteremben az egyik
csigalépcső előterében, az­tán az étellifttel lement az alagsorba, a raktárba.
A Bryant Park alatt lévő vészkijáraton távozott, amely egy bokros részre
nyílik. Egyszer még az is előfordult, hogy arra járt egy zsaru, mire ő úgy
tett, mintha egy bokor alatt alvó hajléktalan volna. A zsarunak szeme sem
rebbent.
Hihetetlen.
- Amikor már lent volt a raktárban, hogyan ju­tott be a ketrecbe? Az nem
megy csak úgy.
- Felhúzta az alját, és kitámasztotta egy cso­magrögzítő kötéllel, aztán
bemászott alá.
Szóval ez volt az a súrlódó hang, amelyet Sa- die hallott, amikor
majdnem szemtől szembe ke­rült a tolvajjal. Robinnak mind az ételliftben,
mind a raktárban előnyére vált apró termete.
- Ha orgazdaság céljaira keresett könyveket, miért tépte ki az oldalt a
fólióból? Ennek semmi ér­telme, ez egyszerű megcsonkítás.
- Azt állította, hogy azt a magángyűjteményé­be szánta. Nem közölt további
indokot.
Sadie véleménye szerint túl sok volt még az elvarratlan szál. Ám a
könyvtárt főleg az érdekelte, hogyan hajtotta végre Robin a lopásokat, hogy
a jövőben megelőzhessék a hasonló esetek előfordu­lását.
Maradt azonban még egy kérdés. A legfonto­sabb.
- Az ételliftek. Az nyilvánvaló számomra, hogy a nagy olvasóteremben lévő
levezet a raktárba. De Robin elég sokat tudott a könyvtárról ahhoz, hogy
az egyik második emeleti mosdón keresztül mene­küljön el, amikor
üldöztem, holott az már nem mű­ködött. Honnan tudott róla egyáltalán?
Hogyan ju­tott le onnan?
- Azt mondta, lemászott az aknában, még kér­kedett is ezzel a bravúros
szökésével. De hogy honnan tudott róla egyáltalán... - csóválta a fejét
Nick -, azt nem árulta el. Pedig nyomást gyakorol­tunk rá, de még akkor
sem volt hajlandó elárulni.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
NEW YORK, 1993
Már csak néhány nap volt hátra a kiállítás megnyi­tásáig, és Sadie inkább
volt ideges, mint izgatott. Nagyon sokat dolgozott vele, de még nem volt
egé­szen rendben, márpedig ő azt akarta, hogy tökéle­tes legyen.
Richard Jones-Ebbing és Robin Larkin letar­tóztatása után nyomban
visszamehetett dolgozni. Dr. Hooper nem volt elragadtatva attól, hogy
Sadie kapcsolatban állt a tolvajjal, de mivel ő tette meg Robin tettestársát
igazgatótanácsi tagnak, kényte­len volt vállalni a felelősség egy részét. Sadie
ezt ki is hangsúlyozta, amikor találkoztak, hogy megbe­széljék a visszatérése
feltételeit, így aztán a kiállí­tás kurátoraként visszahelyezték az állásába.
A kiállítóteremben Sadie végignézett a tárló­kon, amelyekben a Berg-
gyűjtemény színe-java fe­küdt a legfontosabb oldalaiknál kinyitva - úgy fes­‐
tettek, mint megannyi irodalmi páva. Úgy sétált el a tárlók előtt, mintha
látogató lenne, akinek itt minden új. Először is ott volt az Első fólió. A belső
címlapot óvatosan a helyére tették, de nem rögzí­tették. Nem lehetett
egyszerűen visszaragasztani; a kár helyrehozhatatlan volt. Nagyon
szívszorító. A mellette lévő leírás csupán ennyit közölt.
Aztán jött a Robinson Crusoe egy 1719-es pél­dánya, benne egy
érzékletes ábrával a címszerep­lőről, és mellette volt kiállítva imádott
Tamerlánja. A címkéje közölte, hogy a címlapon a meg nem ne­vezett szerző
- Írta: egy bostoni - valójában Poe, és megemlítette, hogy a kötetet
nemrégiben találták meg újra. Sadie azt kívánta, bár hat sornál több állt
volna rendelkezésére, hogy leírja a könyv útját.
Maga a kiállítás afféle utazás volt: leveleké, kéziratoké, valamint
könyveké, költőké és íróké, akik között ott volt Austen és Tennyson és
Yeats. Álom volt valamennyit egyetlen teremben össze­gyűjteni. Mintha
összehívta volna a szellemeiket, hogy csevegjenek egymással, hasonlítsák
össze a szerkesztéseket és a változtatásokat, és illessék megjegyzésekkel az
elegáns borítókat.
A kiállítás csaknem kárpótlás volt azért a megpróbáltatásért, amelyen
ő és a családja az utóbbi hónapokban keresztülmentek. Csaknem, de azért
nem egészen.
Robin perét még őrölték a bíróság malmai. Az ügyész figyelmeztette
Sadie-t, hogy ne tápláljon vérmes reményeket, mivel a bírók nem úgy tekin­‐
tenek az értékes könyvekre, ahogy egy múzeumból ellopott festményre
vagy más műtárgyra tekinte­nének. Valójában az ilyen ügyekben jellemzően
alig három év börtön szokott lenni a büntetés.
Sadie kérte, hadd szólaljon fel az ítélethirdetés napján abban a
reményben, hogy szót emelhet az ügyük mellett, de eddig még nem kapott
választ. Gondolatban feljegyezte, hogy másnap háborgassa újra az ügyészt.
Arra továbbra sem derült fény, hogy honnan tudott Robin a könyvtár
ételliftrendszeréről. Az épület eredeti alaprajzát évek óta senki sem kérte ki.
Sadie felhívta Londonban Miss Quinnt, és meg­kérdezte, tudott-e a lányról,
de nála sem járt siker­rel. Mintha a semmiből pattant volna elő, beférkő­zött
Sadie családjába, és aztán ezt kihasználta. Ri- chard Jones-Ebbing azon
nyomban elismerte a bű­nösségét, és készségesen megadott Robinról min­den
információt, amit csak tudott, de azzal sem ér­tek sokat.
Lonnie, LuAnn és Sadie elvitték Valentinát a könyvtárba néhány héttel
az ottalvós kalandja után, remélve, hogy ezzel enyhítik benne az eset okozta
trauma hatásait. Büszkén megmutatta ne­kik a nagy olvasóterem szegletét,
ahol elbújt; aztán leszökdécselt a főlépcsőn az alagsorba, ahol Mr. Babenko
rátalált, és olyan remekül gondját viselte.
A kiállítóteremben Sadie megállt Laura Lyons sétabotja előtt, amelyet
Dickens macskamancsos papírvágó kése és Charlotte Bronte utazó írókész­‐
lete között állítottak ki. A nem irodalmi darabokon megpihenhetett a
látogatók szeme a sok nyomta­tott oldal után, és abban is segítettek, hogy a
szer­zőket emberi mivoltukban láthassák, akik leveleket bontottak fel,
sétáltak és utaztak. Olyan szellemek, akik csodálatos dolgokat hajtottak
végre életük so­rán, és többek, mint csupán nevek hosszú sora a gimnáziumi
irodalomkönyvekben.
Kinyitotta a tárlót, kivette belőle a botot, és újból azt kívánta, bár
volna egy eredeti írásművük Laura Lyonstól, amit a régi könyvtári
hírlevelek mellett kiállíthatnának. Végigsimított a fa görbüle­tén. A
nagyanyja ott tartotta a kezét, ott markolta meg a botot, miközben átsétált
Londonon a halál­ba. Miss Quinn elmondása szerint még mindig szo­‐
rongatta, amikor rátaláltak a kőtörmelék között.
A legutóbbi telefonbeszélgetésük során Miss Quinn kérdezés nélkül
elmondta, hogy a bot, amely nélkül Laura sosem ment el otthonról, Amelia
Pot- ter ajándéka volt. Mostanra Miss Quinn Sadie-nek afféle bizalmasává
lett, és történetekkel szórakoz­tatta arról, hogy a melegebb hónapokban
Laura és Amelia a hétvégéken Brightonba utaztak, meg ar­ról, hogy
vacsorákat adtak, amelyek aztán neve­tésbe és éneklésbe mentek át. Noha
külön laktak, ritkán adódott, hogy ne látták volna egymást, min­dig
valamelyiküknél töltötték az éjszakát. Sadie-t boldoggá tette, amikor
megtudta, hogy a nagyma­máját szerették, és kicserélte a címkét a tárlón,
hogy az ajándékozásról szóló, új információ is sze­repeljen rajta.
- Laura sosem ment el hazulról enélkül - szö­gezte le Miss Quinn.
Sadie megtorpant. Nem ugyanezt mondta La­ura Lyons arról az
esszéről, amelyet Miss Quinn- nek említett a halála előtt? Az feltárja az
igazságot, és... egyelőre mindig magánál hordja.
Újból megszemlélte a sétabotot, és eszébe ju­tottak azok a tévében
vagy filmekben látott botok, amelyek flaskákat vagy késeket rejtettek. A
fény felé tartva megvizsgálta a fogantyúját, olyan széle­ket keresett,
amelyeknél szétjöhetett. Semmi. A fa sima volt, nem mutatta jelét, hogy
valahol is szét­válna.
Felfordította. Az alja kopott volt, de a közepén valami dugóféle
látszott. Ugyanabból a fából ké­szült, így alig lehetett észrevenni.
Most mitévő legyen? Ez egy értékes tárgy. Ha megpróbálja a
körmével kifeszegetni a dugót, eset­leg megrongálja a botot.
Ám Sadie nem tudta megállni: látnia kellett, el lehet-e távolítani a
dugót. Nem csinál semmi drasz- tikusat, például nem döf bele csavarhúzót,
de ha a körmével meg tudná lazítani kicsit...
A dugó kipattant, koppanva a földre esett és elgurult, a cipője állította
meg. Sadie lehajolt, fel­vette, és óvatosan a tárló tetejére tette.
Bekukkantott a bot belsejébe, és épphogy ki tudta venni egy
összecsavart papírlap széleit.
Laura Lyons utolsó esszéje. Amelyet mindig magánál hordott.
Sadie tudta, hogy nem szabad egyedül próbál­koznia. Fogta a dugót és
a botot, és visszament a Berg-gyűjtemény fő termébe, ahol Claude aggódva
pillantott fel. Mióta Sadie visszatért az állásába, va­lamelyest enyhült
közöttük a légkör, mind a ketten égtek a vágytól, hogy előrelépjenek, és egy
sikeres kiállítás összeállítására koncentráljanak. Az érde­keik
összehangolása elsimította a korábbi nézetel­téréseiket.
- Meg szabad ezt fognod kesztyű nélkül? - tu­dakolta Claude. - És miért
került ki a tárlóból?
- Azt hiszem, találtam valami furcsát. Szüksé­gem van a segítségedre.
 Beszélt neki a dugóról, elmondta, hogy észre­vette, hogy kicsit kiáll, és
hogy kiesett, amikor fel­emelte a sétabotot. Csak egy apró füllentés. De leg­‐
alább azt megállta, hogy ne egyedül vizsgálja meg.
Mire végzett a beszámolóval, Claude-nak jó­formán csorgott a nyála.
- Mit tegyünk?
- Le kellene vinnünk Mr. Babenkóhoz. Hátha neki van olyan szerszáma,
amivel ki lehet piszkálni anélkül, hogy megsértenénk a papírt vagy a
botot.
Miközben leballagtak három emeletet, Sadie összeszedte a bátorságát.
- Claude, szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy a karácsonyi parti után
viselkedtem. Go- rombáskodtam veled, és sajnálom.
Tessék, kimondta. Várt, amíg Claude meg­emésztette a köztük
megváltozott hangulatot, a szavaival teremtett, hirtelen meghittséget.
Megkö­szörülte a torkát.
- Én pedig azért kérek elnézést, hogy úgy ne­ked estem. Mindketten
aggódtunk a kiállítás miatt, és nagy volt rajtunk a nyomás. De nem volt
szép tőlem. Sajnálom.
- Lehetünk barátok? - Sadie lopva rápillan­tott.
- Nagyon szeretném.
Sadie válláról legördült egy hatalmas súly - addig nem is volt
tudatában, hogy cipeli. Milyen butaság volt részéről, hogy nem ejtette meg
ezt a beszélgetést már januárban! De időközben sokat tanult. Megtanulta,
hogyan fejezze ki magát világo­san, hogyan mondja ki, amit gondol,
anélkül, hogy aggódna, nem mond-e esetleg rosszat vagy ostoba­ságot.
Hogy helyet igényeljen magának, és ne men­tegetőzzön emiatt.
Az alagsorban Mr. Babenko óvatos lelkesedés­sel közelített a
feladathoz: kerített egy gumihegyű csipeszt, nehogy elszakítsa a papírt.
- Mi van, ha csak egy régi bevásárlólista? - viccelődött Claude.
- Kitelik tőle - válaszolta Sadie. - Laura Lyons, amint ő nevet utoljára.
Kicsusszant a papír, és Sadie lélegzetét vissza­fojtva nézte, ahogy Mr.
Babenko gyengéden szétte­kerte, és súlyokat rakott a négy sarkára, hogy le­‐
fogják. A papír megsárgult, de nem lett töredezett, és Sadie felismerte az
alján Laura Lyons aláírását. Ez nem bevásárlólista volt.
A levelet apró betűs kézírás töltötte meg, és nem sokkal Laura halála
előtt kelt.
 „Poe egyik értékes könyve egy sötét, használa­ton kívüli ételliftben
rejtőzik a New York-i Közkönyvtárban, a szuperintendáns lakásá­ban.
Habár a férjem az öngyilkossága előtt magára vállalta a
felelősséget, a valódi tolvaj a fiam volt. Mindent megteszek annak
érdeké­ben, hogy megóvjam, így amíg a fiam életben van, soha egy
teremtett léleknek sem fogom ezt elárulni. Mindazonáltal nem
tudnám elvi­selni a gondolatát, hogy örökre elvesszen, és azért írom
ezt le, hogy megpróbáljak valame­lyes feloldozást nyerni szörnyű
bűnöm alól, amiért megőrzök egy ilyen titkot. Rettenetes súllyal
nehezedik rám. Remélem, egy napon kiderül az igazság, és
megmentik a könyvet.”
Tehát Laura Lyons fia - Sadie nagybátyja, Harry - volt a tettes 1914-
ben, nem Sadie nagyap­ja. A levélben Laura elmondta, hogy az egész akkor
kezdődött, amikor Harry elégette az apja kéziratát, egy könyvet, amelyet
évekig írt, de hogy végtére is az ő, Laura hibája volt az egész, az ő
cselekedetei indították el a tragédiák áradatát.
Az égő könyv. Nem egy ritka kézirat, hanem egy még kiadatlan.
„Amíg a fiam életben van, soha egy teremtett léleknek sem fogom ezt
elárulni”, írta Laura.
De hát Sadie Harry bácsikája tizenévesen meghalt hastífuszban.
Legalábbis Pearl ezt mondta neki és Lonnie-nak. Vagy Laura hazudott a
lányá­nak, hogy végleg szakítsanak a múlttal, mielőtt a tengerentúlra
költöznek? Sadie teljesen össze volt zavarodva.
- Ezt is ki kell állítanunk - jelentette ki Claude. - Vagy már túl késő?
- Arról már biztosan lekéstünk, hogy beleve­gyük a katalógusba - felelte
Sadie.
- Mi volna, ha beletennénk egy melléklapot, ahogy a színházi
műsorfüzeteknél szokás, amikor valaki beugrik egy szerepbe?
Sadie csettintett az ujjaival.
- Nagyszerű ötlet. Vidd ezeket vissza az eme­letre, és helyezd el
biztonságosan a tárlóban! A mellékletet majd megszövegezem, amikor
vissza­érek.
- Hová mész?
- Válaszokat keresni.
A kiállítás megnyitója remekül sikerült, ragyogó kritikákat kapott az
országos napilapokban, sőt még a 60 Minutes című hírmagazinban is
szerepelt, ahol Sadie beszélt a könyvek fontosságáról, és - dr. Hooper
engedélyével - mesélt a lopások előtörté­netéről, valamint az ő Laura
Lyonshoz fűződő sze­mélyes kapcsolatáról.
Szaftos sztori volt, olyannyira, hogy dr. Hooper nem is bánta a
feltárását, főleg, mivel min­dennap sorok álltak az utcán, hogy
megnézhessék a kiállítást, és minden héten újabb adományozók ajánlották
fel a támogatásukat. Sadie elmagyarázta a műsorvezető Lesley Stahlnak,
hogy bizonyos szempontból a lopások életre keltették a könyve­ket, a
mindennapi beszélgetések részévé lettek ahelyett, hogy történelmi
jelentőségű, de élettelen archív anyagok maradtak volna. Szemlátomást
Stahlnak ez nagyon tetszett.
A megnyitó utáni fogadáson Sadie kicsit félre­vonult egy sarokba a
kollégák gratulációinak foga­dása elől, és onnan szemlélte a tömeget. A
terem közepén dr. Hooper vezette végig az igazgatóta­nács néhány tagját a
kiállításon, a közelében pedig Lonnie, LuAnn és Valentina bámult bele a
Laura Lyons sétabotját tartalmazó tárlóba, miközben Lonnie nagy hévvel
magyarázta a titkos rejtekhely történetét Valentinának, aki tágra nyílt
szemmel hallgatta.
- Üdv!
Ahogy megfordult, Nicket látta az ajtóban, a kezében két pohár
pezsgőt tartott. Fekete öltönyt viselt tengerkék nyakkendővel, amely illett a
sze­méhez.
- Van kedve csatlakozni hozzám?
Sadie követte a folyosóra, ahol pincérek éte­lekkel megrakott tálcákat
szállítottak a McGraw rotundában összegyűlt vendégek számára.
Nick odaadta neki az egyik poharat, és felmu­tatott a mennyezetet
díszítő freskóra.
- Ki az a nehéz fiú a csillagszóróval?
- Az Prométheusz, aki ellopta a tüzet Zeusztól, és odaadta az emberiségnek.
- Bátor lélek.
- Zeusz nem így gondolta. Súlyosan megbün­tette: egy sziklához láncoltatta,
és egy sast küldött rá, hogy évszázadokig marcangolja az újra meg új­ra
kinövő máját.
Nick összerezzent.
- Örülök, hogy a festő kihagyta a történetnek ezt a részét. Nem biztos, hogy
bírtam volna gyo­morral.
- Alighanem a könyvtár látogatóinál sincs túl nagy sikere. Ez nem egészen
az az üzenet, amelyet közvetíteni szeretnénk.
- Ámbár lehet, hogy a jövőbeli könyvtolvajo­kat elrettenti.
- Ez igaz.
Nick a fejével a kiállítóterem felé biccentett.
- Láttam korábban dr. Hoopert, aki annyira megrészegült az örömtől, hogy
úgyszólván lebe­gett. Megcsinálta, Sadie.
- Csapatmunka volt. Magát is beleértve, per­sze.
Összeakadt a tekintetük, és egyik sem fordult félre.
Sadie mérlegelte a lehetőségeit. Lerázhatná, ahogyan Claude-ot, és
azzal megóvná magát a baj­tól. Vagy megtehetné az ugrást, belemehetne a
sze­relmi üldözésbe és üldöztetésbe, és ebben az eset­ben elképzelhető, hogy
sebzetten és elárulva vé­gezné. Laura Lyons vállalta a kockázatot Amelia
Potterrel. Sokkal többet veszített el, mint Sadie, mégis képes volt újból
megnyílni és szeretni vala­kit. Sadie biztosra vette, hogy ő is képes erre. A
jö­vője a saját kezében van, megírásra váró könyv. Teljes mértékben rajta áll,
mivel tölti meg a lapjait.
- Sadie, holnap este a Village Vanguardban lesz egy...
- Igen. Boldogan.
A férfi elnevette magát.
- Nem is akarja tudni, mi az?
- Bármi is az, zene lesz, és maga. Nyerő kom­bináció.
- Mi vagyunk a nyerő kombináció, Sadie. Ezt ne felejtse el! - Az arca
kisfiúsan, szívből jövően kigyúlt, és Sadie szíve dagadt a boldogságtól.
Azt kívánta, bár volna nála fényképezőgép, hogy meg­örökítse a férfi
arckifejezését. Nick közelebb lépett hozzá. - Jól fogjuk érezni magunkat,
ígérem. Apro­pó, hogy áll Robin múltjának felkutatásával?
Sadie nagy vonalakban beszámolt a nyomozá­sáról, hogy kiderítse
Robin kapcsolatát a könyvtár­ral, de még nem állt rá készen, hogy bármit is
fel­fedjen belőle. Majd akkor mond el neki mindent, amikor meglesz a
bizonyíték, amit keres.
- De közel járok, ez biztos.
Ebben a pillanatban dr. Hooper és a többi vendég besereglett a
rotundába, és kanál koccant egy pezsgőspohárhoz. Sadie és Nick egymás
mel­lett álltak, és a karjuk összeért, amikor elkezdődtek a beszédek.
Sadie megkapta az engedélyt, hogy felszólalhasson Robin ítéletének
kihirdetése előtt, amiről az ügy­védek azt jósolták, hogy az ezért a bűntettért
adha­tó harminctól harminchét hónapig terjedő bünte­tés lesz.
- Ne izgulj, nagyszerű leszel! - biztatta Nick, amikor elfoglalták a helyüket
a tárgyalóteremben. Részben azért jött, hogy támogatást nyújtson neki, de
ugyanakkor a jókora doboz biztonsági őreként is, amelyet Sadie az ölében
tartott, jóllehet renge­teg hely volt mellette a padon. Ezúttal nem akart
kockáztatni.
Mindketten felpillantottak, amikor behozták a szürkésbarna kosztümöt
viselő Robint. Megnőtt a haja, hosszú frufruja részben eltakarta az arcát.
- Álljanak fel!
Kiernan bíró belépett a pulpitusa mögött lévő ajtón, elfoglalta a helyét,
és jelzett a bírósági jegy­zőnek, hogy lásson munkához. Az ügyész beszélt
először, őt követték Robin ügyvédei, aztán végül a bíró Sadie-t szólította.
Ő úgy szorongatta a szürke dobozt, mint egy mentőkötelet, és olyan
szúrósan meredt Robinra, hogy először nem is hallotta a bíró kérdését.
- Ms. Donovan?
- Persze. Igen. Azért vagyok itt, hogy megkér­jem önöket, fontolják meg egy
súlyosabb ítélet ki­szabását.
- Folytassa!
- Noha végül valamennyi könyv megkerült, úgy vélem, fontos, hogy
üzenetet küldjünk a többi tolvajnak a nagyvilágban, akik esetleg valami
ha­sonlóban törik a fejüket.
- Az ítélet súlyosságát az ellopott tételek érté­ke határozza meg. Ön azt
állítja, hogy ez nem he­lyes? - kérdezte a bíró.
- Ezzel a megközelítéssel az a probléma, hogy egy könyvritkaság értéke
ingadozó, nem szabható meg pontosan. Ezek a könyvek évek, évszázadok
óta maradtak fenn, és a mi nézőpontunk idővel vál­tozik. Például az 1800-
as évekbeli rabszolgavásá­rokról készült feljegyzéseket száz évvel ezelőtt
lé­nyegtelen tételeknek tartották. Manapság ritka le­letek egy olyan korból,
amely további vizsgálatot, megújult szemléletű tanulmányozást igényel.
Fel­ment az értékük, mert időközben fejlődött a róluk és az általuk leírt
történelemről alkotott társadal­mi nézet. Ugyanakkor Miss Larkin nem
csupán egy bizonyos számú és egy bizonyos összeget érő ol­dalt lopott el,
hanem a nyugati történelem és kul­túra darabjait, amelyek drámai hatást
 gyakorolnak a tudósok kutatásaira. Ezeknek a könyveknek az elvesztése
az egész emberiség és civilizáció kárára van.
Odapillantott Nickre, aki keserves arccal ült. Lehet, hogy a végén ezt a
kijelentést eltúlozta, gon­dolta, de amikor a bíróra nézett, ő előrehajolva fi­‐
gyelt.
- Folytassa, Ms. Donovan!
- Az egyik megoldás az lenne, ha tartósan el­zárnánk őket, hogy
visszatartsuk a Miss Larkinhoz hasonló embereket az ellopásuktól.
Csakhogy mi ezeknek a dokumentumoknak az elérhetőségétől függünk,
hogy új gondolkodásmódok virulhassa­nak ki. Ez azt jelenti, hogy a
könyvtár anyagait hozzáférhetővé kell tennünk azon derék emberek
számára, akik keresik és arra használják ezeket, hogy előmozdítsák a
tudást és a bölcsészettudo­mányokat. Bármennyire is igénylik a védelmet,
nem rejthetjük el őket. - Sadie hallgatott egy sort. - Mutathatok önöknek
valami?
A jegyző intett Sadie-nek, hogy helyezze a do­bozt a bírói pulpitus
előtt lévő asztalra. Sadie elő­vett a táskájából egy pár kesztyűt, és
látványosan húzta fel - Claude ötlete volt, méghozzá okos -, mi­előtt levette
a doboz tetejét, és kiemelte a fóliót. Lassan kinyitotta a belső címlapnál.
- Nem látom innen, várjon, odamegyek! - A bíró pár pillanat múlva ott is
termett mellette. Sa- die megmutatta a kivágott oldalt, elmondta, hogy a
könyv már sosem lesz ugyanaz, és hogy a belső címlap most, hogy
eltávolították a kötésben elfog­lalt, őt megillető helyéről, komoly
veszélynek van kitéve.
Ezután a Woolf-naplót vette elő, és az utolsó bejegyzésnél nyitotta ki.
- Ez a szakadás az ellopása előtt nem volt itt. Az oldalak kényesek, nem
lehet velük durván bán­ni. Megeshet, hogy idővel ezt az egész részt el fog­‐
juk veszíteni.
A bíró a fejét csóválta.
- Ez az utolsó, amit valaha leírt, ugye?
- Úgy véljük, igen.
- Köszönjük az információit, Ms. Donovan.
Sadie-nek még lett volna mondanivalója, de a bíró visszament a
helyére. A bíróság visszavonult, és ebéd után ült össze újra.
Sadie-nek a szünetben az idegességtől egy fa­lat sem ment le a torkán.
 Mikor végre megszületett az ítélet, újra a tár­gyalóterembe hívták az
érdekelteket.
A bíró megköszörülte a torkát.
- A törvénykönyv 5K2.0 paragrafusa abban az esetben engedélyezi a
jogszabálytól való eltérést, amikor olyan súlyosbító vagy enyhítő
körülmény áll fenn, amelyet az ítélő testület az irányelvek ki­alakításánál
nem vett kellőképpen tekintetbe. A Robin Larkin által okozott, pénzben
nem kifejezhe­tő veszteség ilyen súlyosbító tényező. Ennélfogva
helyénvaló a súlyosbítás. Az ügy valóban közvetle­nül alátámasztja ezt a
végkövetkeztetést.
A tárgyalóterem éljenzésben tört ki, de a jegy­ző rendre intette őket,
mivel a bíró még folytatta:
- Robin Larkin, öt év börtönre ítélem, három év próbaidőre felfüggesztve,
háromszáz nap kö­zösségi szolgálatot kell végeznie egy felnőtt írásol-
vasás-oktató programban, és a New York-i Köz­könyvtárnak fizetendő
teljes kárpótlásra kötele­zem.
Nick magához ölelte Sadie-t.
- Ügyes voltál.
- Megcsináltuk.
Robin nem mozdult el a helyéről, csak a fejét fordította feléjük. Sadie
arra számított, hogy finto­rogva vagy haragosan fog rámeredni, de nem így
történt, nem igazán. Ehelyett, arcán révedező pil­lantással, valahová Sadie
mögé nézett.
Különös.
A bírósági alkalmazottak elvezették, és miután a bíró is kiment, az
emberek elkezdtek kifelé to­longani. Sadie hátrafordult. Vajon kit nézett
Robin olyan merőn?
A legutolsó sorban, egy csomó riporter mögött megbújva, egy idős
férfi ült, aki a sűrű, ősz szakál- lával és a kerek szemüvegével úgy festett,
mintha egy egészen más korszakból lépett volna elő. A te­rem többi része
kavargott Sadie szeme előtt, csak az idős férfi maradt mozdulatlan a sor
közepén.
Odaadta a dobozokat Nicknek, és abban ma­radt vele, hogy a
könyvtárban találkoznak.
- Légy szíves, ezeket ne hagyd ott a taxiban!
- Még te beszélsz? - Nick búcsúzóul megcsó­kolta. - Megnyugtatlak, hogy
biztonságban vissza fognak kerülni. Egyenesen Claude-nak adom oda
őket.
Miután elment, Sadie lassan, óvatosan közelí­tett az idős férfihoz,
mintha könnyen köddé vál­hatna.
- Hát eljöttél. - Sadie az arcát fürkészte. A bő­re foltos volt, a szemhéja
megereszkedett. Mégis, a profilja összeillett az övével: egyforma volt az
or­ruk és az álluk.
A férfi felpillantott rá, a teste enyhén reme­gett.
- Nagyon jól beszéltél. Téged nézni... - hallga­tott kicsit - rendkívüli volt.
- Köszönöm, Harry bácsi.
Nézték egymást, egyikük sem tudta, mit mondjon vagy tegyen ezután.
Sadie egyszerre érez­te magát megigézettnek és rémültnek.
Megtalálta.
- Éppen úgy nézel ki, mint anyám - jelentette ki Harry.
- Az én anyám is mindig ezt mondta. Mármint azon kevés alkalommal,
amikor említést tett róla.
- Drága Pearlünk - mondta Harry rekedtes hangon. - Köszönöm, hogy
értesítettél az elhunytá- ról. - Sadie leült mellé. Egy pillanatig egy szót
sem szóltak, aztán a nagybátyja megfogta a kezét, és meglepő erővel
szorította meg. - Remélem, végül békésen ment el.
- Igen. Sajnálom, hogy így, egy levélből kellett értesülnöd róla.
Sadie a levelet egy, a nyugat-massachusettsi Berkshiresben jó mélyen
megbúvó könyvesboltba küldte, nem tudva biztosan, hogy helyesen cselek­‐
szik-e. Beleírta a telefonszámát is, és azóta minden este mohón ellenőrizte
az üzenetrögzítőjét, de mindhiába. A napokban aztán úgy döntött, hogy ha
nem hall felőle hamarosan, megkéri Nicket, vigye el oda autóval, hogy
személyesen kereshesse fel. Ám erre nem volt szükség.
- Honnan tudtad, hogy keresned kell engem? - tudakolta Harry.
Sadie, elmondta, hogy megtalálta Laura elrej­tett levelét, amely célzott
rá, hogy Harry az édes­anyja halála idején még életben volt.
- Laura szerint rajta kívül egyedül te voltál a másik érintett, aki tudott az
ételliftekről. Csak te lehettél a kapocs Robin és a könyvtár között. Pró­‐
báltam megtalálni egy Harold Lyonst, de ez túl gyakori név. Ezzel a
módszerrel nem tudtalak fel­kutatni. És különben is kiderült, hogy
megváltoz­tattad a neved.
- Úgy van. Merrillre. Amikor elhagytam a vá­rost, új életet akartam kezdeni.
- A megoldás akkor jutott eszembe, amikor elkértem a könyvesbolt nevét,
ahol Robin tiné­dzserként dolgozott. Azonnal szembeötlött.
Harry elmosolyodott.
- Lion Books. Nem tudtam megállni, hogy ne ragaszkodjam a származásom
egy cseppnyi részé­hez.
- Elküldtem azt a levelet, és reméltem a leg­jobbakat, és tessék, itt vagy.
Az, hogy ilyen röviddel Pearl elvesztése után találta meg a rég
elvesztett bátyját, összetörte Sa- die szívét. Az örömöt, hogy még él,
mérsékelte az, hogy évtizedekig a saját akaratából távol tartotta magát a
családtól, amit Sadie egyszerűen képtelen volt megérteni. Azok után,
amiken az édesanyja és a húga keresztülment, miért élt továbbra is tőlük
elhidegülve? Sadie nem tudta elképzelni, hogy el­hagyja Lonnie-t, LuAnnt
és Valentinát.
- Miért tartottad magad olyan sokáig távol a családtól? - kérdezte végül.
Miközben a tárgyalóterem lassan kiürült, az öregember bandákról és
lopott könyvekről mesélt, és egy városról, amely hatalmas mértékben
külön­bözött attól, amelyikben most élnek.
- Kezdetben túlságosan féltem hazamenni, és amikor ráeszméltem, hogy
szembe kell néznem az­zal, amit tettem, Vörös Paddy - a bandavezér -
megfenyegetett, hogy árt a családomnak, ha nem lopok neki több könyvet.
Karizmatikus, veszélyes fickó volt, aki a szárnyai alá vett, aztán hazugsá­‐
gokkal etetett, hogy az irányítása alatt tartson. Gyűlöltem, hogy ez
szétszakított bennünket, hogy nem tehettem jóvá, amit elkövettem, de úgy
gon­doltam, hogy nincs más választásom. A világ óriási hely, amikor az
ember még gyerek, és nem volt semmilyen rálátásom arra, hogy mi igaz,
és mi nem. Csak veszélyt láttam, és nem találtam kiutat a helyzetből.
Miután megtudtam, hogy apám megölte magát, számomra nem volt
visszatérés a csalá­domhoz. Sosem felejtem el anyám arckifejezését. Jobb
volt nekik nélkülem. Nem volt visszaút.
Sadie nézte, nem igazán tudta, mit tegyen vagy mondjon, miközben a
nagybátyja megnyomogatta a szemét egy zsebkendővel.
- Végül hogyan szabadultál el onnan? - kér­dezte.
- Néhány év múlva egy alkalommal a rendőr­ség rajtaütött a
rejtekhelyünkön, és szétszóród­tunk. Tudtam, hogy alighanem ez az
egyetlen lehe­tőségem, úgyhogy felkéredzkedtem egy teherautó­ra, amelyik
 kivitt a városból. Észak felé tartott, ami nekem megfelelt, az volt a fő,
hogy olyan hely le­gyen, ahol nem találhatnak meg. A könyveket jól
ismertem, így állást kaptam egy könyvesboltban.
Először eladóként dolgoztam, aztán végül, miután a tulajdonos meghalt,
átvettem a bolt vezetését.
- És ez alatt a hosszú idő alatt egyszer sem ju­tott eszedbe, hogy felvedd a
kapcsolatot a csalá­doddal?
A nagybátyja megborzongott.
- Nem. Túlságosan szégyelltem magam. Olvas­tam anyám bimbózó londoni
irodalmi karrierjéről, és örültem a sikerének. Egyszer, amikor évekkel
később New Yorkban jártam egy könyvkereskedői konferencián,
kikerestem Pearl nevét a telefon­könyvből, és megálltam a háza előtt.
Láttam veled együtt elmenni hazulról. Mind a ketten szemláto­mást
boldogok voltatok, és biztonságban éltetek. Nekem ez elég volt. Nem
alkalmatlankodhattam. Úgy véltem, hogy Pearl gyűlöl. Azzal próbáltam
jó­vátenni, amit elkövettem, hogy veszélyeztetett ti­nédzsereket
alkalmaztam kisegítőnek a boltban. Legtöbbjüket nem érdekelték a
könyvek, Robin azonban más volt. - A halk, odaadó hangszín, amellyel
kimondta a nevét, arra engedett követ­keztetni, hogy nagyon szereti a
lányt. - Szörnyű gyerekkora volt, és már kiskorától fogva belevetet­te
magát az olvasásba. Azt mondta, a könyvek segí­tettek megőrizni az
épelméjűségét. Egyik nap szo- morkodott, hiányzott neki a húga, és ez
bennem is felidézte, mennyire hiányzik nekem Pearl. Hogy eltereljem a
figyelmünket erről a fájó pontról, el­kezdtem történetekkel szórakoztatni
Robint arról, hogy milyen volt egy hatalmas könyvtárban élni, ahol úgy
baseballoztunk a nagy termekben, hogy könyveket használtunk
bázisokként, míg végül el­kaptak bennünket, és ordítoztak velünk, és
mesél­tem neki a titkos liftekről, amelyekkel távolabbi helyekre lehetett
eljutni. Robin nem hitt nekem, így megmutattam neki egy régi
újságcikket, ame­lyet a helyi könyvtárban ástam elő, és amelyet a
családunk életéről írtak. Jó kapcsolat alakult ki köztünk. Robinnak
bűntudata volt, amiért a húga egy másik városban él egy másik családdal,
mert elszakították őket egymástól, én pedig azt mond­tam erre, hogy
megértem, én is elveszítettem a hú­gomat. Nem kétséges, hogy
beszivárgott némi megmaradt keserűség a beszélgetéseinkbe, kese­rűség
amiatt, hogy otthagytak, amikor anyám és Pearl Angliába költöztek,
 keserűség, amiért Pearl sosem próbált megkeresni, amikor visszatért ide.
Robin minden este, miközben bezártuk az üzletet, további történeteket
kért, és valamiképpen, ahogy újra elmeséltem őket, a keserűségem lassan
elhal­ványult. Ráébredtem, hogy én is kereshetném a kapcsolatot, de úgy
döntöttem, hogy inkább nem. - A védőügyvédek üres asztalára pillantott. -
Egyik alkalommal ostoba módon meséltem Robinnak a
Tamerlánról. Azt mondtam, hogy sosem került elő, és most alighanem a
húgom, Pearl őrzi.
Ettől kezdve Robin a missziójának tekintette, hogy megtalálja őt.
Pearl a kettes számú férje lelé- pése után visszavette a leánykori nevét -
Sadie em­lékezett rá, hogy mondott is valamit arról, hogy mennyire örülne
ennek az édesanyja. Az újság­cikkből összeszedett információ birtokában
Ro- binnak nem lehetett túl nehéz kikeresnie Pearl Lyons címét a
telefonkönyvből, ahogyan korábban Harry is tette, és titokban figyelni
kezdte a csalá­dot.
- Eleinte Robin rendes lány volt - folytatta Harry. - Okos, tudásvággyal teli.
Rajongott Shakespeare-ért, én pedig felolvastam neki a szo­netteket,
ugyanúgy, ahogyan hajdan anyám nekem.
Sadie a fólióoldalra gondolt. Az csakugyan va­lamiféle szentimentális
szuvenír lehetett. Sadie azonban nem viseltetett együttérzéssel az iránt a nő
iránt, aki veszélynek tette ki Valentinát.
- Robint senki sem kényszerítette, hogy lop­jon, ez az ő választása volt.
Harry hallgatott, mintha a meséléstől elapad­tak volna a szavai.
Amikor végül megszólalt, a hangja csak könnyes suttogás volt.
- Nem tudok nem arra gondolni, hogy a törté­neteim elmesélésével
beleplántáltam a gyötrődé­seimet Robinba - aki szintén elfeledettnek érezte
magát -, akiben mindez meggyűlt, és valami ször­nyűségessé nőtte ki
magát. Mindketten hibásak vagyunk. Engem kellene lecsukni, nem
Robint.
Sadie egy pillanatig a saját bánatába belevesz­ve ült. Végül aztán
átkarolta Harryt. Különös, hogy inkább volt hajlandó megbocsátani a
nagybátyjá­nak, mint Robinnak, holott mind a ketten szörnyű dolgokat
követtek el. De Harry azzal próbált veze­kelni a tetteiért, hogy előmozdította
az olvasás sze- retetét a vásárlóiban és a nehéz körülmények kö­zül érkező
gyerekekben, míg Robin hagyta, hogy az olvasás örömet vigyen az életébe,
majd fordulatot vett, és sorozatban olyan bűntényeket hajtott vég­re,
amelyek elvették másoktól ezt a szeretetet. Minduntalan döntéseket hozunk
mindannyian. Senki sem feddhetetlen.
Harry arca összegyűrődött.
- Az egészért magamat hibáztatom. Minde­nért.
- Még gyerek voltál. - Sadie alig tudta elhinni, hogy még ő vigasztalja a
könyvtár eredeti könyv­tolvaját. De ez igaz volt. Robintól eltérően ő még
gyerek volt akkor.
- Micsoda zűrzavar volt az egész! - Harry megveregette Sadie kezét. - De
hogy te micsoda egy csoda vagy! Mesélj, hogy megy a kiállításod?
- Meglehetősen jól. - Valójában néhány nap­pal korábban véglegesen
kinevezték kurátorrá, az­tán este ő meg Nick egy operaelőadással ünnepel­‐
tek, majd a Lincoln Center szökőkútja előtt ácso- rogtak, ahol egy hosszú,
csodálatos csókban forr­tak össze.
- Sajnálom mindezt. Nem szívesen gondolok arra, hogy ezeknek a
könyveknek bántódásuk esett. Egész életemet azzal töltöttem, hogy
igyekez­tem jóvátenni azt, amit egykor vétkeztem. De min­den hiábavaló
volt.
- Nem. Ez az ügy fontos volt. A bíró állást fog­lalt, és ennek
eredményeképpen valamennyi jövő­beli könyvtolvajt felelősségre lehet
majd vonni. El­tartott egy darabig, de jelentős eredményt értünk el.
Harry bólintott, de még mindig reményvesz­tettnek tűnt.
A felgyülemlett harag, amelyet Sadie magában őrizgetett, végül
kezdett szertefoszlani, ahogy a Lyons család nemzedékeinek titkai
lecsévélődtek, akár egy írógépszalag.
- Harry bácsi, visszatértél valaha a könyvtár­ba az után a nap után?
A nagybátyja megrázta a fejét.
- Nem. Nem bírtam volna elviselni.
- Akkor talán most itt az ideje. Mivel itt vagy a városban, nagyon
szeretném, ha eljönnél, és meg­néznéd a kiállítást. Személyesen foglak
körbevinni. Tudom, hogy a bátyám, Lonnie, és a felesége meg a kislánya
is nagyon szeretnének találkozni veled.
- Biztos vagy ebben? - Harry hangja megre­megett a reménykedéstől.
- Igen. Te vagy az a kapcsolat, amely egész idő alatt hiányzott, az
édesanyámat és a nagymamá­mat összekötő kapocs, amelyet állandóan
keres­tem. Rengeteg dolgot szeretnék megtudni, ha nem gond. Az összes
 olyan történetet, amelyeket nem ismertem. Megosztanád ezeket velünk,
velem és Lonnie-val? Mondjuk, holnap négykor?
- Feltétlenül. Számomra megtiszteltetés. Ak­kor holnap négykor.
Sadie felállt, bár vonakodott itt hagyni ezt az embert. Alig várta, hogy
a következő napokban többet megtudjon.
De azért néhány kérdés megválaszolatlanul fog maradni. Milyen
lehetett Laura Lyons számára, hogy a fiát hátrahagyva elköltözött egy másik
or­szágba, és új életet kezdett? Csupán egy apró szi­lánk maradt hátra a
levelében abból, amin keresz­tülment, a minden szava, minden gondosan
megvá­lasztott kifejezése mögött lüktető gyötrelemből és fájdalomból. Az
irodalomtörténet döntő fontossá­gú darabja ez, amely előkerült, és immár
biztonsá­gosan el van rejtve a könyvtár falai között. És Sadie személyes
történetének is döntő fontosságú darab­ja. Hálás volt, amiért végre
megtudhat dolgokat rendkívüli nagymamájáról, aki vállalta a kockáza­tot, és
azzal foglalkozott, amit szeretett, annak el­lenére is, hogy a társadalom ezt
nem helyeselte. Sadie talán nem ütközött annyi akadályba, de büszkén
gondolt arra, hogy legyőzte a félelmét, és immár a nagymamája
nyomdokaiba lép.
Laurához hasonlóan Sadie is elkötelezett volt a munkája iránt. És
ugyancsak hasonlóan Laurá­hoz, ő is találkozott valakivel, akibe
beleszeretett, aki ugyanolyan szenvedéllyel viszonyul a saját fog­‐
lalkozásához, mint ő az övéhez. Az utóbbi hónapok minden bizonytalansága
után Sadie végre megsza­badult a béklyóitól. Szabad volt: szabadon szeret­‐
hette azt a jóképű, megtermett férfit, aki jó néhány hónappal azelőtt
odament hozzá a nagy olvasóte­remben, és szabadon folytathatta a munkáját
mint a Berg-gyűjtemény kurátora, megvédője és bajno­ka. Rápillantott az
órájára.
Ideje visszamenni a felsővárosba, vissza a könyvtárba, haza.
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Noha nagyon élvezem mindegyik épület múltjának kutatását, amelyről írok,

a történetek és a szerep­lők kitaláltak, ráadásul ebben a könyvben megle­‐
hetősen szabadon kezeltem a New York-i Köz­könyvtár biztonsági eljárásait
és szervezeti szabá­lyait. Ez a hőn szeretett irodalmi zarándokhely több mint
száz éve fix pont a városomban, és me­nedék a lakói számára, amiért én
őszintén hálás vagyok.
A könyvtárban lévő hétszobás lakás viszont csakugyan létezett, és
három évtizeden keresztül adott otthont az intézmény szuperintendánsának,
John H. Fedeler Sr.-nak, a feleségének és három gyermekének. Az a család,
amelyről ebben a könyvben írok, nem képezi a történelmi feljegyzé­sek
részét, ők a képzeletem szülöttei.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet neked, Stefanie Lieberman, a jó meglátá­saidért és a

támogatásodért, és neked, Stephanie Kelly, az ötletgazdag szerkesztői
szakértelmedért - sokat számít a tudat, hogy ti ketten mellettem áll­tok.
Köszönet Kathleen Carternek, John Parsley- nak, Christine Ballnak,
Amanda Walkernek, Alice Dalrymple-nek, Becky Odellnek, Stephanie Coo­‐
pernek, Natalie Churchnek, Christopher Linnek, Lexy Cassolának, Nikki
Terrynek, Liz Van Hoose- nak, Adam Hobbinsnak és Molly Steinblattnak.
Hálás vagyok mindenkinek, aki megosztotta velem a tudását a
kutatásaim és a könyv megírása során, köztük Jean Ashtonnak, Andrew
Alpernnek, Francis Morrone-nak, Hope Tarrnak, Kristin O’Donnell
Tubbnak, George Bixbynek, valamint Marion és Sue Panzernek.
A New York-i Közkönyvtárban lekötelezettje vagyok Melanie
Locaynek, Matthew Kirbynek, Ca- rolyn Vegának és Keith Gluttingnak.
Greg Wands, rendkívül hálás vagyok a szere- tetedért, a tanácsaidért
és a bátorításodért.
Végezetül hatalmas köszönet a családomnak és a barátaimnak,
továbbá az írótársaimnak és az olvasóimnak, akik ilyen örömtelivé tették
ezt az utazást.

{1} Eretnekség, eltévelyedés, a bevett tanoktól való elhajlás.

{2} Részlet Az Egyesült Államokhoz c. versből, Kas¬sák Lajos
fordítása. Walt Whitman: Fűszálak - Ös-- szes költemények, Magyar
Helikon, 1964.
{3} A Ti késő, gyér levelek c. vers Lator László fordí¬tása az idézett
kötetben.
 {4} Ingyenes nyilvános könyvtár volt a manhattani East Village-ben, a
későbbiek-ben részben ennek a gyűjteménye képezte a New York-i
Közkönyvtár állományát.
{5} William Randolph Hearst amerikai sajtómágnás, a bulvársajtó
úttörője.
{6} Charlotte Bronte ezen az álnéven írta első két regényét, ezek közül
a második a Jane Eyre.