Próbaérettségi fogalomtár

alakmás: az irodalmi mű olyan szereplője, akinek lelki alkata, gondolkodásmódja, viselkedése stb.
azonos az elbeszélő vagy az író karakterével, illetve hasonlít hozzá, bizonyos vonásaiban emlékeztet rá;
másik megnevezése: alter ego ’másik én’ (lat.)

ballada: drámai feszültségű, szaggatott menetű, rövid, tömör, rendszerint tragikus tárgyú verses kisepikai
műfaj; jellegzetes témák: bűn–büntetés–bűnhődés, végzetszerűség, egyén és közösség viszonya; „tragédia
dalban elbeszélve” (Greguss Ágost); a balladában a három műnem jegyei ötvöződnek: 1. lírai (előtérben a
lelki folyamatok, verses, erős képiség, költői eszközök); 2. drámai (sűrített, párbeszédes, jelenetező); 3.
epikus (elbeszélt cselekmény; narrátor [E/3.], szereplők [E/1.], összetett narrációs technika); → balladai
homály, → népballada, → műballada, → vígballada

dal: a legszubjektívebb, egyszerű, egynemű érzelmeket kifejező lírai műfaj, jellemzője, hogy a költő
közvetlenül szólal meg, eredetileg dallammal együtt keletkezett; a műfajelmélet számtalan típusát különbözteti
meg: eredete szerint (népdal és műdal); tartalom és funkció szerint (világi és vallásos); téma szerint (bordal,
szerelmi dal, katonaének stb.); az emberi élet szakaszai és eseményei szerint (bölcsődal, halottsirató; altatódal,
nászdal stb.); foglalkozási ágak szerint (pásztordal, bányászdal stb.); az idő szerint (hajnali dal, esti dal, őszi dal
stb.); a dalban megnyilatkozó lírai én alapján (éndal, felelgető, kardal); versforma és zeneiség alapján (rondó,
ritornell, chanson, canzone stb.

dialógus: párbeszéd (gör.); a drámai és epikai művekre jellemző közléshelyzet

dráma: a hagyományos műnemkategóriák egyike, a dráma → akció és → dikció egysége

drámai költemény: drámai formában írott költői műfaj, amelyben a drámaiság a gondolati líra
meditatív jellegének van alárendelve; az elnevezést Byron használta először Manfred c. művére; általában
nem előadásra, hanem olvasásra készült szöveg, amely az emberi lét alapvető filozófiai kérdéseit veti fel;
gyakori szereplői a vallási, mitikus alakok; a műfaj más megnevezései: emberiségköltemény,
emberiségdráma

elbeszélés: 1. prózai kisepikai műfaj, rövid terjedelmű, kevés szereplőt felvonultató, rendszerint egyetlen
eseménysorra koncentráló műfaj; 2. az epikai műnem alapvető közlésmódja; a helyzet, a körülmények
leírásának módja, a jelenetszerű ábrázolás, a jellemzés és a dialógusok alkalmazásának jellegzetes eljárása
elbeszélő helyzet: a történetmondó jelenlétére utaló megnyilvánulás a szövegben

elbeszélő költemény: verses formájú epikai műfaj, amelyet líraiság és a költői eszközök gyakori
alkalmazása jellemez (pl. Petőfi Sándor: János vitéz, Arany János: Toldi) elbeszélő költészet: a verses epikai
művek gyűjtőneve

elégia: elegosz ’panaszdal’ (gör.); eredetileg disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő,
tartalmában lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont
gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas; a ma használatos meghatározás szerint az
elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a
boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése; Schiller meghatározása szerint az elégikus
magatartás akkor jön létre, amikor a költő látja, hogy a valóság és az ideál között milyen hatalmas távolság
feszül, az ideál alulmarad a valósággal szemben, és ezt rezignáltan, lemondóan veszi tudomásul elégikus
hangnem: fájdalmat, bánatot megbékélt hangon, nyugodtan kifejező hangnem
epika: epikosz ’elbeszélő’ (gör.); a hagyományos műnemkategóriák egyike, az elbeszélő műfajok
csoportneve; az elbeszélő mű történetet vagy eseménysort mond el rendszerint monologikus formában,
prózai és verses formája (prózaepika, verses epika) egyaránt lehetséges

episztola: episztolé ’üzenet, levél, utasítás’ (gör.); lírai műfaj, költői levél, általában verses formájú;
klasszikus változata tanító szándékú, hangneme emelkedett; erkölcsi, világnézeti elvek kifejtésére alkalmas;
a XIX. századtól erőteljesen szubjektivizálódik, a személyes vallomás kap nagyobb teret epitáfium:
’gyászbeszéd’ (lat.); sírvers

eposz: ’költemény, történet’ (gör.); nagyepikai műfaj; hexameterben írott költemény, melyben egy
különleges képességekkel rendelkező hős transzcendens segítséggel egy egész nép életére kiható változást
hajt végre; rendszerint egy nép eredetéről vagy nagy vállalkozásáról (pl. háború) szól

értekezés: tudományos problémát szakszerűen bemutató prózai írásmű, melynek fókuszában többnyire
egy-egy tudományos dilemma, tétel áll

felesleges ember: a XIX. századi orosz irodalom hőstípusa, aki nagy reményekkel indul, de kiégett
emberként a társadalom haszontalan figurájává válik; a közép- vagy kisnemesi életforma kritikája figyelhető
meg rajta keresztül, személyisége mégsem taszító, inkább sajnálatra méltó; a magyar irodalomban a dzsentri
hasonló szerepben látható Mikszáth és Móricz regényeiben; legjelentősebb művek: Puskin: Anyegin,
Lermontov: Korunk hőse, Goncsarov: Oblomov

freudizmus: a freudi pszichoanalitikus elgondolások összefoglaló neve, amely szerint a látszólag

indokolatlanul történt külső események indítékát a tudattalanban kell keresni; Sigmund Freud
pszichoanalitikus tanai szerint az emberi viselkedést a személyiségen belüli erők kölcsönös és dinamikus
egymásra hatása határozza meg. Az ösztön-én, az én és a felettes én összjátéka irányítja a személyiség
működését; ez a személyiségfelfogás jelenik meg Csáth Géza Anyagyilkosság c. mélylélektani novellájában
vagy Kosztolányi Dezső regényeiben

hasonlat: stíluseszköz; hatása a képi látvány és a fogalmi gondolkodás egyeztetésén alapul; elemei: a
hasonlító és a hasonlított, mindkettő megtartja önállóságát, de valamilyen egyezésen alapul a kapcsolatuk
(pl. érzelmi, hangulati, szemléletbeli); leggyakrabban mondatformában fordul elő, a hasonlat két elemét
leggyakrabban a mint kötőszó kapcsolja egybe.

himnusz: ’ének’ (gör.); lírai műfaj, általában istenséghez könyörgő, magasztos tárgyú és hangnemű
ének, költemény; a klasszikus himnusz szerkezete: ABA (könyörgés a megszólítotthoz; a kérés kifejtése; a
könyörgés megismétlése) hiperbola: ’nagyítás’ (gör.); képi jellegű stíluseszköz, a tartalmi erősítés egyik
fajtája

homo aestheticus: az esztétikumot előtérbe helyező művészetszemléletet magáénak valló alkotó (pl.
Kosztolányi Dezső alkotásmódjára vonatkoztatja néhány irodalomtudós) homonímia: azonosalakúság,
azonos alakú szavak

korstílus: egy-egy korszakra jellemző többféle művészeti ágban is megjelenő stílus, jellemző
eszközhasználat (pl. reneszánsz, barokk, romantika)

közösségi értékrend: egy csoport, közösség által képviselt értékek összessége és hierarchiája
látomásköltészet: a romantika korában megjelenő lírai eljárás, amely álomszerű víziót, látomást
jelenít meg; jellemzője a felfokozott képszerűség; pl. Vörösmarty Mihály: Előszó lauda: zenekísérettel
előadott vallásos tárgyú dicsőítő költemény

líra: ’húros hangszer, lant’ (gör.); A hagyományos műnemkategóriák egyike. Eredete szerint
megkülönböztetünk: 1. ősköltészeti alkotásokat (szerzői ismeretlenek, a szájhagyomány őrizte meg néhány
darabjukat); 2. népköltészeti műveket (szerzőjük szintén ismeretlen, témájukat a közösségi lét eseményeiből
merítik); 3. műköltészeti alkotásokat (szerzőjük ismert, konkrét idő-, térbeliség és társadalmi beágyazódás
jellemzi). A líra a legszubjektívebb műnem, lényegében az ember (leginkább a szerző) belső élményeinek
kifejeződése, érzelmeinek és hangulatának ábrázolása, képekbe rögzítése; a lírai szövegek intenzitásának,
tömörségének megvalósítására a szerző intenzitásnövelő formaszerkezeteket alkalmaz; eszközei a költői képek
és a stílusalakzatok; a szöveg versformája, a ritmus és az akusztikai hatások, azaz a zenei hangzás keltette
érzelmi-hangulati tartalmú többletjelentés; írott szöveg esetén az íráskép és a rendhagyó írásjelek használata, a
nyomtatott forma képének esetleges többletjelentése (pl. szabadvers, képvers); a lírai költemény
megszólalásmódját tekintve rendszerint monológ, de lehetségesek eltérések is az epikus-lírai költeményekben
(pl. a balladákban, eklogákban)

lírai alany: a lírai művekben megszólaló egyes szám első személyű beszélő (egyéb megnevezései: →
költői én, → lírai én, versbeszélő)

metafora: metaphora ‘átvitel’ (gör.); a szóképek egyik fajtája, érzelmi vagy hangulati egyezésen vagy
alakbeli hasonlóságon alapuló névátvitel; két elemből áll, az azonosítóból és az azonosítottból; ha csak az
azonosító szerepel, hiányos (csonka/egytagú) metaforáról, ha mindkét elem megnevezésre kerül, teljes
metaforáról beszélünk metaforikus szerkezet: a szóképek összefüggő rendszere egy műben

monda: ősi, szájhagyomány útján fennmaradt, természeti jelenségekről vagy történelmi eseményekről és
hősökről szóló történet, amelyben a képzelet átalakítja, felnöveszti a valóságot, s a tényekhez fantasztikus
magyarázatok fűződnek monodráma: drámatípus, amelyet egyetlen színész ad elő (pl. Gogol: Egy őrült
naplója) monográfia: tudományos műfaj, például egy író életét és életművét teljes egészében feldolgozó
irodalomtörténeti munka

monológ: magánbeszéd, a dráma szereplőjének önmagához intézett szövege, amelyből a néző

megismerheti a szereplő lelkiállapotát, legbensőbb viszonyát az eseményekhez

narrátor: elbeszélő; epikus művekben az, aki a történetet elmondja; ritkán a drámában is alkalmaznak
narrátort

nemzeti konzervativizmus: a két világháború közötti időszakban megerősödött, a konzervatív

hazafiasság eszméjét valló irodalmi irányzat; vezéralakjai: Herczeg Ferenc, az → Új Idők c. lap (1894–
1949) főszerkesztője és Tormay Cécile, a Napkelet címen indított lap (1923–1940) szerkesztője; a nemzeti
konzervativizmus ideológiai-esztétikai ellenfelet látott a polgári-liberális szellemiségű → Nyugatban
népnemzeti irodalom irányzat: a XIX. század második felének kezdetben haladó, majd retrográd
irodalmi, művészeti programja; Gyulai Pál volt az irányadója a hivatalos irodalmi ízlést képviselő
elvrendszernek, a mozgalom irányműve Arany János Toldija; a nemzeti irodalom és művészet és a nyelv
forrásának a népi irodalmat, népköltészetet, népművészetet és a népnyelvet tartotta, pl. a költő feladata a
népi alkotások motívumainak megnemesítése és beemelése a szépirodalomba, a program célja az egységes
nemzeti szellem megteremtése és védelme

óda: oide, aoide ’dal’ (gör.); lírai műfaj, magasztos tárgyú, patetikus hangú ének, istenekhez, kiemelkedő
személyekhez vagy megszemélyesített fogalmakhoz (szabadság stb.) szól; tárgya szerint lehet egyéni és
közösségi; módszere szerint dicsőítő vagy bölcseleti; a műfaj eredete az antik görög költészetig nyúlik
vissza, akkor pengetős hangszerrel előadott dalt jelentett; jelentős képviselői: Szapphó, Horatius, Berzsenyi
Dániel, József Attila, Petri György stb.

parafrázis: para ’mellett’ + phraseïn ’beszélni, mondani’ (gör.); valamely mű egészének vagy egy-egy
motívumának sajátos szempontú, de az eredetire egyértelműen visszautaló értelmezése, átdolgozása,
újraírása; az → intertextualitás egyik jellegzetes fajtája, szabad átköltés (pl. zsoltárparafrázisok, Márai
Sándor: Szindbád hazamegy)

prófétai szerephelyzet: költői szerephelyzet; a megszólaló a pozícióját egy prófétáéval azonosítja;

→ vátesz programvers: költői alkotás, amely funkcióval bír, egy tétel, esztétikai elv vagy irodalmi program
kifejezése; különösen az avantgárd irányzatok kedvelik elméleti és gyakorlati programjuk
megfogalmazásakor

rapszódia: rapszódosz ’vándorénekes’ (gör.); eredetileg a görög rapszódosz által előadott elbeszélő
költemény; mai értelmezése: a himnusszal és a dithürambosszal rokon lírai műfaj; gondolatmenetére, hangvételére
az érzelmi szélsőségek közt való csapongás, nyelvi-szerkezeti megformáltságára a szabálytalanság, szaggatottság
jellemző; (pl. változékony modalitás, hiányos közlések, a mondatok és sorok hosszának váltakozása) (pl.
Vörösmarty Mihály: A vén cigány)

regény: nagyepikai műfaj, leggyakrabban prózai, de előfordul verses formában is, eredete az antik
irodalomba nyúlik vissza (pl. Héliodórosz, Longosz stb.), a középkori irodalomnak is kedvelt műfaja
(lovagregények), az újkori irodalom reprezentatív műfaja, sokféle műfajváltozata létezik (pl. → pásztor-, →
pikareszk, → kaland-, → család-, → állam-, → utaztató, eszme-, → fejlődés-, → lélektani, → tudat-, →
történelmi, utópikus, fantasztikus, → levél-, dokumentum- stb.); totalitása alapján megkülönböztethető
extenzív totalitású (széles tabló jellegű, sok részletet felmutató) és intenzív totalitású (egy esemény vagy
szereplő részletes, koncentrált, elemző, gyakran lélektani bemutatása) regény; a regény jellemzője a több
helyszínen, hosszabb idő alatt zajló, több cselekményszálon vezetett, nagy szereplőgárdát (fő- és mellékszereplőket)
felvonultató történet, amelynek bemutatását befolyásolja az elbeszélő nézőpontja; a regényt meghatározhatja a
stílusa: pl. realista, romantikus, naturalista stb.; a terjedelme: pl. kisregény; témája vagy formája egyaránt; a
XX. század elejének speciális írói megoldásai alapján beszélhetünk kísérleti regényről (pl. Joyce: Ulysses,
Proust: Az eltűnt idő nyomában c. regénye)

toposz: ősi jelkép, állandósult költői kép, közkinccsé vált költői kép, amelyet különböző korok költői
egyaránt használnak (pl. az úttoposz a tapasztalatszerzést, az életutat, a téltoposz az elmúlást, végességet
jelenti)
történet: az epikus mű mindig egy történetet beszél el, a drámai műből is egy történet bomlik ki; az
elbeszélt, időrendbe állított történetet, ami az olvasó fejében összeáll az olvasás végén, fabulának nevezzük;
a történet nem azonos a cselekménnyel

történetfilozófia: a történelem folyamatáról alkotott elmélet

tragédia: ’kecske-dal’ tragosz ’kecske’ + oide ’dal’ (gör.); azért nevezték így, mert a szatírokat játszó
színészek kecskebőrbe voltak öltözve; a dráma egyik alapműfaja; Arisztotelész meghatározásában: „A
tragédia komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel...” –
ebből a meghatározásból vezeti le a tragédiák kompozíciójának fő elemeit: történet, jellemek, nyelv,
gondolkodásmód, díszletezés, zene; a tragédia esztétikai minősége a tragikum, ami mindig jelentős
értékpusztulás, visszavonhatatlan értékvesztés

versciklus: valamilyen szempont szerint tudatosan sorba rakott versek csoportja (pl. Csokonai
Lillaciklusa, Ady Léda-versei)

vezérvers: a verseskötet elején álló, költői és tartalmi programot megfogalmazó vers (pl.: Ady Endre:
Góg és Magóg fia vagyok én…, cím nélküli vers az Új versek kötet elején)