EGYENLŐTLENSÉG, KIZSÁKMÁNYOLÁS

Az emberek közti egyenlőtlenség mindig is része volt a társadalmi létnek. A

kapitalizmus átalakítja az egyenlőtlenségi viszonyokat, a születés, a család a
kapitalista társadalmakban elméletileg nem determinálja az egyén társadalmi
helyzetét, mindenki a képességei alapján juthat előre. Valójában azonban ez
koránt sincs így. A feudális, előjogokon alapuló társadalmak megszűnése nem
jelenti azt, hogy mindenki azonos esélyekkel indul neki az életnek.

Kapitalizmus: Egy olyan gazdasági rendszer, amelynek a tőkeeszközök

magánszemélyek általi birtoklása (magántulajdona) az alapja. A tőkeeszközöket
birtoklók a piacon versenyeznek egymással, egyúttal a piac határozza meg ezek
eloszlási viszonyait is. Lsd. Kapitalizmus fejezet.

Ugyanakkor a kapitalizmus maga sem egy homogén időszak az emberiség

történelmében. Pre-kapitalista időszaknak (1) nevezzük, a kb. 16-19. századig
tartó korszakot, amikor a tőkés átalakulás végbemegy, kialakulnak a
piacgazdasági intézményei. A következő korszak a 19. századtól a 20. század első
harmadáig tart, az ún. szabadversenyes kapitalizmus (2) időszaka, amikor az
állam alig szól bele a piac működésébe, nincsenek vagy elvétve működik az
újraelosztási rendszer, a gazdaság – és így a társadalom – irányítása a piacon
történik. A 1929-es nagy gazdasági világválság, valamint a II. világháború vet
véget ennek az időszaknak, mivel a szabadversenyes kapitalizmusban olyan
anomáliák jelennek meg, mint a kizsákmányoló gyári munka, egészség-, baleset-
és társadalombiztosítás hiánya, a gyermekmunka. Az állam felismeri, hogy
kénytelen belépni és szabályozni egyes piaci folyamatokat, így elkezdődik a
kapitalista rendszer új korszaka, amit szervezett kapitalizmusnak vagy jóléti
államnak (3) is szokás nevezni. Ebben a rendszerben az állam újraelosztás révén
próbálja mérsékelni az egyenlőtlenségeket, korlátozni a piaci folyamatok káros
hatásait A hetvenes évek olajválsága vet véget a harmadik korszaknak, a válság
hatásaira a politika paradigmát vált, az újraelosztási funkcióit leszűkíti,
megszünteti és újra a tőkét kezdi támogatni. Mindemellett pedig a globális
folyamatok előtt is lebomlik minden akadály, a tőke és a munka szabadon
áramolhat világszerte, ez a kapitalizmus jelenleg is tartó neoliberális és globális
(4) korszaka.

Eredetét tekintve a kapitalista társadalmakban fennálló egyenlőtlenségeket az

ezzel foglalkozó elméletek egy része a gazdasági rendszer összefüggésében
vizsgálja. Azaz az egyik alapvető állítás, hogy a kapitalizmus maga termeli ki az
egyenlőtlen viszonyokat. A másik megközelítés a kultúrán keresztül szemléli az
egyenlőtlenség alakulását. Úgy gondolják, hogy bizonyos identitáskategóriák

258
 „normálisként” való elismerése vagy el nem ismerése alakítja az egyenlőtlen
viszonyokat.

Bár minden társadalom egyenlőtlen, ennek az egyenlőtlenségnek a mértéke

jelentős eltéréseket mutat. Ennek mérésére többek között a szociológia
tudománya hivatott, mely különbséget tesz abszolút és relatív szegénység között.
Abszolút szegénység, amikor az egyén a társadalmi létminimum alatt él. Relatív
szegénység, amikor az egyén elmarad az adott társadalom átlagos
életszínvonalától.

Különböző álláspontok vannak arra nézve is, hogy szükséges-e, hogy legyen
egyenlőtlenség a társadalmakban. Andorka Rudolf erre vonatkozóan három
elméleti irányzatot különböztet meg. Az első, elitista vagy libertariánus álláspont
kívánatosnak, hasznosnak tartja az egyenlőtlenségek fennállását, mivel azt
feltételezi, hogy ez elősegíti a versenyt, ami elősegíti, hogy a legkiválóbbak
vezessék a társadalmat. A második elméleti kör a méltányosságra helyezi a
hangsúlyt, és úgy véli, hogy az egyenlőtlenség egy szintje elfogadható,
amennyiben vannak nyitott mobilitási utak, azaz esélyek egyenlőek, de a pozíciók
nem. A harmadik megközelítés pedig úgy gondolja, hogy az egyenlőtlenségek
nem elfogadhatóak, az ún. egalitárius elméletek.

Marx és az osztálystruktúrába ágyazott egyenlőtlenség

Karl Marx (1818-1883), a modern szociológiai egy alapítója, munkássága során

többek között szintén arra keresi a választ, hogy hogyan termeli ki a kapitalista
gazdasági rendszer az egyenlőtlen társadalmi viszonyokat. Emellett Friedrich
Engels-szel együtt a Kommunista Kiáltványban amellett érvel, hogy az
egyenlőtlen társadalmi viszonyok a kommunizmussal meg fognak szűnni.

Marx a kapitalizmus szabadversenyes időszakában él, a mai Németország

területén. Közvetlenül látja, tapasztalja mit okoz ez a korszak, hogyan él a
munkásosztály, mit jelent a gyári munka. Ez a tapasztalat elméletére is jelentős
hatással van.
Marx úgy véli, hogy a kapitalista
társadalom a tőkeeszközök birtoklása
mentén válik szét két osztályra,
tőkeeszközökkel rendelkezőkre, azaz
tőkésekre és tőkeeszközökkel nem
rendelkezőkre, azaz munkásokra.
Azaz a tőke nem pusztán egy a
társadalmi viszonyokat alakító
eszköz, hanem a gazdaságon keresztül
Szénbányában dolgozó munkás-gyerekek. Forrás:
a teljes társadalmi, hatalmi, kulturális
https://www.loc.gov/resource/nclc.01131/ berendezkedésre kifejti a hatását.

259
 Karl Marx: A Tőke. Szikra, 1951. III. köt., 955-956. o.

[...] A puszta munkaerő tulajdonosai, a, tőke tulajdonosai és a földtulajdonosok,

akiknek jövedelmi forrása a munkabér, illetve a profit, illetve a földjáradék, tehát
a bérmunkások, tőkések és földtulajdonosok, a tőke termelési módon alapuló
modern társadalom három nagy osztálya.

[...] Láttuk, hogy a tőkés termelési mód állandó tendenciája és fejlődés törvénye
az, hogy a termelési eszközöket egyre inkább elválasztja a munkától s a
szétaprózott termelési eszközöket egyre inkább nagy csoportokba koncentrálja,
tehát a munkát bérmunkává a termelési eszközöket pedig tőkévé változtatja. S
ennek a tendenciának a másik oldalon megfelel a földtulajdon önálló különválása
a tőkétől és munkától, azaz minden földtulajdon átváltozása a tőkés termelési
módnak megfelelő földtulajdonformává.

Az a kérdés, amelyre először kell válaszolnunk, a következő: Mi alkot egy

osztályt? És a felelet magától adódik, mihelyt megfeleltünk a másik kérdésre:
Minek következtében alkotják a bérmunkások, tőkések, földtulajdonosok a három
nagy társadalmi osztályt?

Első látszatra a jövedelmeim jövedelemforrások azonossága miatt. Három nagy

társadalmi csoport ez, amelyeknek összetevői, az egyének, akikből állnak,
munkabérből, profitból és földjáradékból, munkaerejük, tőkéjük és földtulajdonuk
értékesítéséből élnek. (A Tőke kézirata itt megszakad.)

Marx írása itt megszakad, osztálytársadalmi elképzelését nem fejtette ki

teljességében. Ugyanakkor ez az elképzelése munkásságában számtalan helyen
megjelenik, és ezek összeolvasásával rajzolódik ki a marxi osztálytársadalom
koncepciója.

A tőke Marx írásaiban kulcsfontosságú tényező, melynek nem pusztán a

gazdasági szférában van értelme, hanem annak birtoklása minden más társadalmi
viszonyt is meghatároz. A társadalmi struktúra alapvető építőeleme tehát a tőke
és a munka. A munkás munkaereje áruba bocsátásával, a tőkés pedig ennek
megvételével irányítja a termelési folyamatokat és így teremtődik meg egyúttal a
munkás, és a munkásosztály kizsákmányolásának dinamikája.

A kizsákmányolás azt jelenti, hogy a tőkés nem a munka valódi értékét,

értékteremtő képességét veszi meg, csupán az általa megszabott értéket. A
munkás bérként nem annyit kap, amennyit valójában termel, a tőke értéke viszont
a profit által folyamatosan növekszik. Így nem csak a tőkés gazdagsága, de
hatalma is folyamatosan nő a munkások felett.

Feltehetnénk a kérdést, és Marx fel is tette, hogy hogyan lehetséges ez? Miért
mennek bele a munkások egy ilyen alkuba, hogyha ők többen vannak? A

260
kapitalista rendszerben a munkavégzés folyamata az, ami Marx szerint létrehoz
egy olyan rendszert, amiben a munkások nem képesek képviselni érdekeiket. Ezt
az elidegenedés folyamatával írja le.

Marx, Karl: Az elidegenült munka In: Marx, Karl: Gazdasági-filozófiai

kéziratok 1844-ből

[AZ ELIDEGENÜLT MUNKA]

[...] A munkás beleteszi az életét a tárgyba; de az immár nem az övé, hanem a

tárgyé. Minél nagyobb tehát ez a tevékenység, annál tárgynélkülibb a munkás.
Ami a munkája terméke, az nem ő. Minél nagyobb tehát ez a termék, annál
kevesebb ő maga. A munkásnak a maga termékében való külsővé-idegenné válása
nemcsak azzal a jelentőséggel bír, hogy munkája tárggyá, külső exisztenciává
válik, hanem, hogy rajta kívül, tőle függetlenül, idegenül exisztál és vele szemben
önálló hatalommá válik, hogy az élet, amelyet a tárgynak kölcsönzött,
ellenségesen és idegenül lép vele szembe. [...]
Minél inkább elsajátítja tehát a munkás a külvilágot, az érzéki természetet
munkája által, annál inkább elvon magától létfenntartási eszközöket abban a
kettős tekintetben, először, hogy az érzéki külvilág mindinkább megszűnik
munkájához tartozó tárgy, munkájának létfenntartási eszköze lenni; másodszor,
hogy mindinkább megszűnik közvetlen értelemben vett létfenntartási eszköz, a
munkás fizikai létfenntartása számára való eszköz lenni.

E kettős tekintetben a munkás tehát tárgyának szolgájává lesz, először, hogy

munkájának tárgyat, azaz, hogy munkát kapjon, és másodszor, hogy létfenntartási
eszközöket kapjon. Először tehát, hogy munkásként, és másodszor, hogy fizikai
szubjektumként exisztálhasson. E szolgaság csúcspontja, hogy immár csak
munkásként tartja fenn magát mint fizikai szubjektum és immár csak fizikai
szubjektumként munkás. [...]

A nemzetgazdaságtan a munka lényegében való elidegenülést elrejti azzal, hogy

nem a munkás (a munka) és a termelés közötti közvetlen viszonyt veszi szemügyre.
Persze; a munka csodás műveket termel a gazdagoknak, de kifosztottságot termel
a munkásnak. Palotákat termel, de a munkásnak odúkat. Szépséget termel, de a
munkásnak megnyomorodást. Gépekkel helyettesíti a munkát, de a munkások egy
részét barbár munkára veti vissza, másik részét pedig géppé teszi. Szellemet
termel, de a munkásnak ostobaságot, kretinizmust termel. [...]

Miben áll mármost a munka külsővé-idegenné válása?

Először is abban, hogy a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik
lényegéhez, hogy tehát munkájában nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem
boldogtalannak érzi magát, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem

261
fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán
kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek.
Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon.
Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem
szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz a rajta kívül levő szükségletek
kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem
exisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől.
[...]

Az lesz tehát az eredmény, hogy az ember (a munkás) már csak állati funkcióiban
- evés, ivás és nemzés, legfeljebb még lakás, ékesség stb. - érzi magát szabadon
tevékenynek, emberi funkcióiban pedig már csak állatnak. Az állati lesz az
emberivé és az emberi az állativá.

Enni, inni és nemzeni stb. ugyan szintén valódi emberi funkciók. De abban az
elvonatkoztatásban, amely ezeket az emberi tevékenység egyéb körétől elválasztja
és végső és egyedüli végcélokká teszi, állatiak. [...]

Azáltal, hogy az elidegenült munka az embertől 1. elidegeníti a természetet, 2.

önmagát, saját tevékeny funkcióját, élettevékenységét, azáltal elidegeníti az
embertől a nemet: a nembeli életet számára az egyéni élet eszközévé teszi. Először
elidegeníti a nembeli életet és az egyéni életet, és másodszor az utóbbit
elvonatkoztatásában az első céljává teszi, ugyancsak elvont és elidegenült
formájában. [...]

Az elidegenült munka tehát:

3. az ember nembeli lényét, mind a természetet, mind szellemi nembeli képességét,

neki idegen lényeggé, egyéni exisztenciájának eszközévé teszi. Elidegeníti az
embertől a saját testét, valamint a rajta kívüli természetet, valamint szellemi
lényegét, emberi lényegét.

4. Egyik közvetlen következménye annak, hogy az ember elidegenült munkája

termékétől, élettevékenységétől, nembeli lényétől, az embernek az embertől való
elidegenülése. Mikor az ember önmagával áll szemben, akkor a másik ember áll
vele szemben. Ami áll az embernek a munkájához, munkája termékéhez és
önmagához való viszonyáról, az áll az embernek a másik emberhez, valamint a
másik ember munkájához és munkájának tárgyához való viszonyáról.

Egyáltalában az a tétel, hogy az embertől elidegenült a nembeli lénye, annyit

jelent, hogy egyik ember elidegenült a másiktól, mint ahogy mindegyikük az
emberi lényegtől. [...]

262
Ha a munka terméke idegen nekem, idegen hatalomként lép velem szembe, hát
akkor kié? Ha saját tevékenységem nem az enyém, idegen, kikényszerített
tevékenység, hát akkor kié? Egy másik lényé, nem az enyém.

Ki ez a lény? [...] az elidegenült, külsővé-idegenné vált munka által a munkás

létrehozza a munkától idegen és azon kívül álló embernek e munkához való
viszonyát. A munkásnak a munkához való viszonya létrehozza a tőkésnek - vagy
bármiképp nevezzük is a munkáltatót - a munkához való viszonyát. A
magántulajdon tehát a terméke, az eredménye, a szükségszerű következménye a
külsővé- idegenné vált munkának, a munkás külsőleges viszonyának a
természethez és önmagához. [...]
2. Az elidegenült munkának a magántulajdonhoz való viszonyából következik
továbbá, hogy a társadalomnak a magántulajdontól stb., a szolgaságtól való
emancipációja a munkásemancipáció politikai formájában mondódik ki, nem
mintha csak a munkások emancipációjáról volna szó, hanem mert az ő
emancipációjukban benne foglaltatik az általános emberi emancipáció, ez pedig
azért foglaltatik benne, mert az egész emberi szolgaság benne tartalmaztatik a
munkásnak a termeléshez való viszonyában, és minden szolgasági viszony csak
ennek a viszonynak módosulása és következménye. [...]

Marx gondolkodásában az
egyenlőtlenség az osztálystruktúrából, a
kapitalista gazdasági rendszerből ered. A
tőke birtoklása, az elidegenedés
folyamata miatt bár a munkások
létszáma jóval meghaladja a tőkésekét,
mégis elnyomásban élnek. Ezért a
munkásosztály a magának való osztály
állapotában van, a körülmények miatt,
amiben élnie kell nem ismeri fel, hogy
nála van a valódi erő, hogy közös érdeke
van, amiért közösen tudnának fellépni.
Ez akkor fog változni, amikor a
munkásosztály ráébred erre az érdekközösségre és együttes erővel lép fel a
tőkések ellen. Ekkor válik a munkásosztály magának való osztályból magáért
való osztállyá.

Thomas Piketty, francia közgazdász A tőke a 21. században c. könyvében azt a

kérdést vizsgálja, hogy hogyan alakultak az elmúlt századok során a
tőkefolyamatok. Azt a marxi gondolatot vizsgálja, a kapitalista termelésben a tőke
értéke folyamatosan növekszik, ezáltal az egyenlőtlenség is folyamatosan nő. A
szerző globális szinten vizsgálva többek között azt a következtetést vonja le, hogy
pusztán munkával sose fog valaki a gazdagok, tőkések közé jutni. Példaként

263
említi, hogy a világon leggazdagabb 10% rendelkezik az összes vagyon 60-70%-
val.

Az elidegenedés fogalma szintén mai napig tartja magát a társadalomelméleti,

szociológiai gondolkodásban. Bár a munka természete, köszönhetően többek
között a munkásmozgalomnak és a kapitalizmus hátrányai ellen küzdő politikai
mozgalmaknak, a fejlett gazdaságú országokban változott. De az elidegenedés, ha
más formában is továbbra is jelen van. A modern irodai munkában, a fiatal
felnőttek identitáskeresésében, a rendszerváltás folyamatainak megértésében
mind-mind segítségünkre lehet az elidegenedés marxi gondolata.

A szöveghez tartozó kérdések:

1. Mi a társadalmi egyenlőtlenség alapja Marx szerint?
2. Mutassa be Marx osztályelméletét!
3. Hogyan gondolkozik Marx a munkáról? Hogyan alakul át ez a
kapitalizmusban?
4. Értelmezze az elidegenedés fogalmát: mit jelent az elidegenedés, és milyen
következményei vannak?

Marx hatása és kritikája

Marx munkássága megtermékenyítő hatással van mai napig a szociológiára,

társadalomelméletre, közgazdaságtanra, jogelméletre. Elméletek épülnek a marxi
elképzelésekre, és rengetegen kritizálják is azt.

Max Weber, - akit szintén a szociológia egyik alapítójaként tartunk számon –

például úgy gondolja, hogy a társadalmi rendszert és ezáltal az egyenlőtlenségi
helyzeteket nem lehet pusztán a gazdaság szerkezetében keresni, úgy véli
osztályok helyett rendekben kell gondolkozni. Tehát Weber társadalmi rend
alatt megpróbál túllépni azon a marxista elképzelésen, ami az egyén
társadalomban betöltött helyzetét pusztán gazdasági helyzet alapján értelmezi.
Weber úgy gondolja, hogy az életstílus, a privilégiumok
és a megbecsültség inkább az, ami az egyén helyzetét
meghatározza a társadalmon belül.

Pierre Bourdieu (1930-2002) marxi alapokon, de

Marxot kritizálva gondolja újra mind a tőke, mind az
osztály, mind a társadalmi-hatalmi tér elképzeléseit.
Bourdieu francia szociológus, a XX. század egyik
legjelentősebb elméletalkotója. Munkásságát az
egyetem után Algériában kezdi meg, ahol ún. Kabil
törzseket vizsgál antropológiai módszerkel. Ennek az
empirikus kutatásnak az eredménye, a mai napig
meghatározó jelentőségű Férfiuralom c. könyve, mely a

264
férfiak és nők közötti strukturális hatalmi-elnyomó dinamikákat vizsgálja, mely
túlmutat a vizsgált törzsközösségi viszonyokon, a leírás a nyugat-európai
társadalmakra is pont ugyanúgy ráillik.

Bourdieu a kapitalizmus egy más szakaszában él és dolgozik, a szabadversenyes

piaci kapitalizmus a II. világháború után keretek közé szorul, a jóléti államok
igyekeznek ellensúlyozni a kapitalista termelés negatív következményeit. Azok a
kizsákmányoló folyamatok, amiket Marx tapasztalt, enyhülnek. A nyugat-európai
munkásmozgalomnak is köszönhetően, a munkaidő racionalizálódik, megjelenik
a kötelező társadalombiztosítás, munkavédelmi előírások. Ebben a megváltozott
világban elemzi Bourdieu a társadalmi-gazdasági és nem utolsó sorban hatalmi
viszonyokat. Mindenekelőtt átgondolja Marx tőke fogalmát. Úgy véli, hogy a
tőkének négy fajtája van; gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke és
szimbolikus tőke.

Gazdasági tőke (1) alatt Marxhoz hasonlóan a termelőeszközök birtoklását vagy

nem birtoklását érti Bourdieu. A kulturális tőkét (2) további három kategóriára
bontja szét inkorporált, tárgyiasult és intézményesült tőkévé. Inkorporált tőke
(2.1), a bensővé tett tőke, leginkább valamilyen képesség, ismeret, tudás, ami az
egyén az egyén habitusának bensővé tett részét képzi. Tárgyiasult vagy
objektivált (2.2) tőke a matériában érhetőt tetten. Olyan leginkább tárgyak
tartoznak ide, melyeknek önmagukon túl mutató értéke van. Ilyen lehet egy
festmény vagy egy ritka könyv. Az értéktöbblet pedig nem anyagi értéket jelent,
hanem azt a képességet, amivel ezt a tárgyat értékelni tudjuk. Hogy értjük annak
jelentőséget, így szorosan kapcsolódik az inkorporált tőkéhez. Intézményesült
tőke (2.3.), formálisan, intézmények által elismert tőkefajta, ami leginkább
végzettségekben nyilvánul meg. Egy diploma vagy doktorátus egyúttal
elismerését is jelenti bizonyos tudások és képességek birtoklásának. Társadalmi
tőke (3) alatt Bourdieu a társadalomban betöltött pozíciót érti, pontosabban azt a
kapcsolati hálót, amit ez a pozíció magában rejt. Ezek a viszonyok csereértékként
is működnek, intézményesült, formális formát is felvehetnek. Munkásságának
későbbi éveiben dolgozza ki a tőke negyedik fajtának koncepcióját a szimbolikus
tőkéét. Szimbolikus tőke (4) olyan címeket, presztízseket jelent, amit tőkeként
értelmez a társadalom. Ezek a tőkék átválthatók, csereértékkel bírnak. Így egy
diploma megszerzése értelmezhető a kulturális tőke intézményesült változatának,
de a munkaerő-piacra kilépve gazdasági értékkel is bírhat.

A különböző tőkék más és más értékkel bírnak a társadalom különböző

szféráiban, így Bourdieu egy többdimenziós társadalmi teret feltételez és az
osztály fogalmát is cizellálja Marx alapján. Egyúttal Max Weber rend fogalmát is
vizsgálat alá veszi.

265
 Pierre Bourdieu (2014 [1978]):

Szimbolikus tőke és társadalmi osztályok1

Minden olyan tudományos vállalkozás, ami valamiféle osztályozásra törekszik,

számolni kénytelen azzal a ténnyel, hogy az ágensek objektív jellemzői
tulajdonságaik két csoportja mentén is leírhatók: ez egyrészről a materiális
tulajdonságokat jelenti, amelyek, hogy csak a testtel kezdjük, a fizikai világ
bármely más tárgyához hasonló módon megszámlálhatók és megmérhetők,
másrészről pedig a szimbolikus tulajdonságokra is figyelmet kell fordítanunk,
amelyekre ezen ágensek azáltal tesznek szert, hogy olyan szubjektumokkal
kerülnek kapcsolatba, akik őket képesek felfogni és értékelni; e szimbolikus
tulajdonságokat a maguk sajátos logikájának megfelelően kell kezelni. Ez azt
jelenti, hogy a társadalmi valóság két eltérő értelmezést tesz lehetővé. Az egyik a
statisztika objektivista megközelítésével vértezi fel magát annak érdekében, hogy
az eloszlásokat és elosztásokat (statisztikai és gazdasági értelemben)
meghatározhassa, amelyek a társadalmi energia „objektív mutatók” által leírt
(vagyis materiális tulajdonságai révén megragadott) véges mennyiségének
megoszlását vizsgálják egymással versengő egyének között. Ezzel szemben a
másik megközelítés a jelentések megragadására és azon kognitív műveletek
feltárására törekszik, amelyek révén az ágensek e jelentéseket létrehozzák és
értelmezik. Az első a hétköznapi tapasztalat számára nem hozzáférhető „objektív
valóság” megragadására és „törvények” felállítására, vagyis az eloszlások
közötti jelentésteli, nem véletlenszerű kapcsolatok feltárására törekszik. A
második nem a „valóságot” kívánja vizsgálat alá vonni, hanem azokat a
reprezentációkat, amelyeket az ágensek a maguk számára e „valóságról”
kialakítanak, és ezen ágensek – akárcsak az idealista filozófusok – számára a
konstruált társadalmi világ egyetlen „valósága” nem más, mint „akarat és
képzet”. Az első felfogás képviselői, akik elismerik egy „az egyéni tudatoktól és
szándékoktól független” társadalmi „valóság” létezését, tudományos
konstrukcióikat igen logikusan a társadalmi világban bevett reprezentációkkal (a
Durkheim által kárhoztatott „téveszmékkel”) való szakításra alapozzák. A
második irányzat képviselői, akik a társadalmi valóságot azon reprezentációkra
redukálják, amiket e valóságról az ágensek a maguk számára kialakítanak, igen
észszerűen a társadalmi világ közvetlen megismerését tűzik ki célul. [...]

A gyakran kimondottan objektivista köntösben megjelenő marxi elmélet, valamint

az osztályok és többek között az életstílushoz kötődő szimbolikus jellemzők által
meghatározott státuszcsoportok (Stand) között különbséget tevő weberi elmélet
szembeállítása egy újabb teljesen fiktív formája az objektivizmus és a
szubjektivizmus közötti választási kényszernek: az életstílus, definíció szerint,
csak azok számára tölti be megkülönböztető funkcióját, akik egyáltalán elismerik,

1 Replika (87):7-18.

266
ezenfelül a státuszcsoportok weberi elmélete igen közel áll a társadalmi osztályok
különféle szubjektivista megközelítéseihez (például Warneréhez), amelyek az
életstílusnak és a szubjektív képzeteknek is szerepet tulajdonítanak a társadalmi
tagozódás kialakulásában. Azonban Max Webert mindenképpen elismerés illeti
azért, hogy a két, egymással szembeállított koncepciót, egyes értelmezőivel és
amerikai epigonjaival ellentétben, korántsem tekinti egymást kizáró
lehetőségeknek, és a társadalmi tagozódás kettős gyökerének problémájára
irányítva a figyelmet, azokat a materiális különbségek objektív voltának és a
képzetek szubjektív természetének kettősében ragadja meg. Mindazonáltal erre a
problémára naivan realista megoldást javasol, amely a csoportok két
„típusának” megkülönböztetését jelenti, – s ezzel el is fedi a valódi problémát –
noha csupán minden társadalmi csoport kétféle létezési módjáról van szó. [...]

A társadalmi csoportok, főként pedig az osztályok, tulajdonképpen már azelőtt is

két értelemben léteznek, hogy a tudós tekintete rájuk szegeződne. Léteznek
egyrészt az elsőfokú objektivitásban, amely az anyagi tulajdon(ság)ok
eloszlásában tükröződik vissza, másrészt pedig a másodfokú objektivitásban,
vagyis az eltérő osztályozásokban és reprezentációkban, melyeket az ágensek az
életstílusokban megnyilvánuló rétegződés gyakorlati ismerete alapján hoznak
létre. E két létezési mód egymással összefügg, jóllehet a reprezentációk némiképp
függetleníteni tudják magukat a rétegződéstől: az a reprezentáció, amelyet az
ágensek a társadalmi térben elfoglalt saját pozíciójukkal kapcsolatban
kialakítanak (és az a reprezentáció, amit – a színházi előadás értelmében, mint
Goffmannál – előadnak), olyan percepció és értékelési sémák rendszerének (a
habitusnak) terméke, amely maga is egy olyan állapotnak a testi lenyomata,
amelyet a materiális tulajdon(ság)ok (elsőfokú objektivitás) és a szimbolikus tőke
(másodfokú objektivitás) megoszlásában elfoglalt pozíció határoz meg, és amely
nem csak azokat a (hasonló törvényeknek engedelmeskedő) reprezentációkat veszi
figyelembe, melyeket a többiek e pozíció kapcsán magukban kialakítanak, és
amelyeknek összegződése a szimbolikus tőke (hétköznapi értelemben: a presztízs,
a tekintély stb.), de az életstílusokban szimbolikus formát öltött tagozódásban
elfoglalt pozíciót is. [...]

Az, hogy a társadalmi világ nem egymással ellentétes érdekű csoportok közötti
versenyként és konfliktusokként, hanem „társadalmi rendként” jelenik meg, a
különbségek valódi alapjainak, illetve az e különbségek tartóssá válása
hátterében rejlő alapelveknek a félreismeréséből táplálkozik. Minden elismerés
félreismerésen alapul: mindenféle tekintély – és nem csak az, amely parancsokon
keresztül jut érvényre, hanem az is, amely anélkül érvényesül, hogy valakinek
érvényre kellene juttatnia –, amelyet természetesnek tartunk, és a
nyelvhasználatban, a viselkedésben, a szokásokban, az életstílusban vagy
magukban a dolgokban rejlik: egykoron koronában, jogarban és palástban
rejlett, ma pedig régi festményekben és bútorokban, autókban és díszes
íróasztalban ölt testet, egyfajta ősi hiten alapul, amely mélyebben rögzült és

267
erősebb gyökerű annál, mint amilyen értelemben ezt a szót általában használjuk.
A társadalmi világ előfeltevések birodalma: a benne számunkra felkínált tétek és
játékok, a ránk kényszerített hierarchiák és preferenciák, röviden: a hovatartozás
hallgatólagos feltétételei, hogy mi az, amit az e világhoz tartozók maguktól
értetődőnek tekintenek, és mi az, ami azok szemében, akik ide szeretnétek tartozni,
értékkel bír; mindez végső soron a társadalmi világ struktúrája és azon észlelési
kategóriák közvetlen egyezésén nyugszik, amelyek a doxát, vagy ahogyan Husserl
mondaná, a protodoxát alkotják, ami a társadalmi világnak a természetesen adott
világként történő észlelését jelenti. Az objektivizmus, ami a társadalmi
viszonyokat az erőviszonyok objektív igazságára redukálja, elfelejti, hogy ezt az
igazságot képes lehet maga alá gyűrni a kollektív „rosszhiszeműség”, a mauvaise
foi és az az elvarázsolt szemléletmód, amely ezen erőviszonyokat legitim uralmi
viszonyokká, autoritássá vagy presztízzsé képes átváltoztatni. Minden tőke,
függetlenül attól, hogy milyen formában jelenik meg, szimbolikus erőszakot
gyakorol attól a pillanattól kezdve, hogy elismerik, vagyis tőke mivoltát
félreismerik, és elismerésre igényt tartó autoritásként jelenik meg. [...]

Ily módon az „életstílus” és „az élet stilizálása” az erőviszonyokat

jelentésviszonyokká, jelek rendszerévé alakítja át, amely jelek, mivel – ahogyan
Hjelmslev mondja – „nem pozitívan, vagyis tartalmuk alapján, hanem negatívan,
vagyis a rendszer többi terminusához fűződő viszonyukban vannak
meghatározva”, egyfajta előzetesen fennálló harmónia révén a rétegződésekben
elfoglalt sorrendet hivatottak megjeleníteni. [...] A színpadias igazolás, amely a
hatalom gyakorlásának mindig részét képezi, mindazon gyakorlatokra,
különösképpen pedig azokra a fogyasztási aktusokra kiterjed, amelyeknek ahhoz,
hogy megkülönböztető jelleget öltsenek, nem szükséges az elkülönböződésre
törekedniük. Ez érvényes például a műalkotások materiális és szimbolikus
elsajátítására, amelynek egyetlen vezérmotívumát a megismételhetetlen
egyediségében megragadott személy diszpozíciói jelentik. Ahogyan az uralom
más formái esetében a vallási szimbólumok, úgy az inkorporált vagy objektivált
kulturális tőke szimbólumai is hozzájárulnak az uralom legitimációjához, és a
hatalom birtokosainak életmódja is megerősíti azt a hatalmat, amely ezt az
életmódot pusztán azáltal lehetővé teszi, hogy lehetővé válásának valódi
feltételeire a tudatlanság fátyla borul, és nemcsak, hogy a hatalom legitim
megnyilvánulási formájaként, de egyenesen a legitimitás megalapozásaként
jelenik meg. A „státusz- csoportok”, melyek alapját a közös „életstílus” és az
„élet stilizálási módjának” azonossága biztosítja, szemben azzal, ahogyan Weber
gondolja, nem a társadalmi osztályoktól eltérő jellegű csoportok, hanem
éppenséggel olyan osztályok, amelyek osztály mivolta tagadva van, vagyis
szublimált és ily módon legitimált társadalmi osztályokról van itt szó.

268
 Pierre Bourdieu:

A társadalmi tér és a csoportok keletkezése2

1. A társadalmi tér

A szociológia mindenekelőtt társadalmi topológia. Ezért a társadalmi világ olyan

(többdimenziós) térként ábrázolható, amely megkülönböztetési, illetve elosztási
alapelvek szerint épül fel; ezeket az alapelveket pedig az adott társadalmi
világban aktív, vagyis hordozóit ebben a világban erővel, hatalommal felruházni
képes tulajdonságok halmaza alkotja. A cselekvőket és a cselekvők csoportjait
tehát az a viszonylagos pozíció határozza meg, amelyet ebben a térben foglalnak
el. Mindegyikük egy adott pozícióba vagy szomszédos pozíciók meghatározott
csoportjába (vagyis a tér egy meghatározott részébe) tartozik, és a valóságban
nem igazán lehetséges – még ha elgondolható is –, hogy ebben a térben valaki
egyidejűleg két, egymással ellentétes pozíciót foglaljon el. Amennyiben a tér
alkotóelemeiként kiválasztott tulajdonságok aktív tulajdonságok, az adott teret
erőtérként is leírhatjuk, vagyis objektív hatalmi viszonyok olyan halmazaként,
amely kényszerként nehezedik mindenkire, aki a mezőbe belép, és amely nem
redukálható sem az egyes cselekvők szándékaira, sem pedig a közöttük zajló
közvetlen interakciókra.

Azok az aktív tulajdonságok, amelyek a társadalmi tér felépítésének alapelveit

képezik, a hatalomnak és a tőkéknek a különböző mezőkben érvényes formái. A
tőke – amely létezhet objektivált formában (anyagi tulajdon formájában) vagy, a
kulturális tőke esetében, inkorporált állapotban, és amely jogi védettséget is
élvezhet – hatalmat jelent a mező felett (egy adott pillanatban); pontosabban
szólva, a múltbeli munka eredményeképpen felhalmozott termékek (főként a
termelési eszközök összessége) felett, és ezáltal a javak egy adott típusának
előállítását biztosító mechanizmusok, s így végső soron a jövedelmek és profitok
összessége felett is. A különböző tőkeformák, akárcsak a kártyajátékban az aduk,
hatalmat jelentenek, ami meghatározza a profitszerzés esélyeit egy adott mezőben
(valójában minden mezőhöz vagy almezőhöz a tőke egy adott formája tartozik,
amely abban a játékban hatalomként vagy tétként jelenik meg). Mindazon
játékokban, például, amelyekben a kulturális tőke használata elfogadott, a
kulturális tőke mennyisége meghatározza a profitszerzés esélyeit mindenki
számára, s így hozzájárul a pozíciók kijelöléséhez a társadalmi térben (annak
függvényében, hogy ezt a pozíciót a kulturális mezőben elért siker összességében
mekkora mértékben határozza meg) – és ugyanez, mutatis mutandis, a gazdasági
tőkére is igaz lenne.

2Bourdieu, Pierre: A társadalmi tér és a csoportok keletkezése. In: Angelusz Róbert - Éber Márk Áron - Gecser Ottó (szerk.):
Társadalmi rétegződés olvasókönyv. ELTE, 2010. (részletek)

269
Egy adott cselekvő pozícióját a társadalmi térben tehát az határozza meg, hogy a
különböző mezőkben milyen pozíciókat foglal el, vagyis az, hogy abból a
hatalomból, amely ezekben a mezőkben érvényes, mekkora mértékben részesedik.
A hatalmat elsősorban a gazdasági tőke (és annak különböző formái), a kulturális
tőke és a társadalmi tőke, valamint a szimbolikus tőke jelenti. A szimbolikus tőke,
amit általában presztízsnek, hírnévnek stb. neveznek, nem más, mint a többi
tőkefajta legitimként észlelt és elismert formája. Mindezek alapján
megalkothatjuk a társadalmi mező egészének leegyszerűsített modelljét, amely
lehetővé teszi az egyes cselekvők pozíciójának megragadását a versengés minden
lehetséges terében (figyelembe véve, hogy noha minden egyes mezőnek megvan a
maga logikája és hierarchiája, a különböző tőkefajták között kialakuló
hierarchia, valamint a tőkeállományok közötti statisztikai kapcsolat
eredményeképpen a gazdasági mező hajlamos rákényszeríteni saját logikáját a
többi mezőre).

A társadalmi mező pozíciók többdimenziós tereként írható le úgy, hogy minden

aktuális pozíciót egy többdimenziós koordinátarendszerben határozunk meg,
amelynek értékei a különböző releváns változók értékeinek felelnek meg. Így a
cselekvők eloszlását az egyik dimenzióban az általuk birtokolt tőke
összmennyisége, míg a másik dimenzióban az általuk birtokolt tőke összetétele
határozza meg – vagyis az, hogy a különböző tőkefajták a birtokukban lévő összes
tőkemennyiségen belül mekkora részarányt képviselnek.

Adott pillanatban és adott társadalmi mezőben a különböző (inkorporált vagy

materiális) tőkefajták – mint a felhalmozott társadalmi munka tárgyiasult
termékének elsajátítására alkalmas eszközök – eloszlása határozza meg a
társadalmi cselekvők közötti (társadalmilag elismert vagy jogilag szavatolt, tartós
társadalmi státuszokban intézményesült) hatalmi viszonyokat; a társadalmi
cselekvőket magukat pedig az e viszonyokban elfoglalt objektív pozíciójuk
definiálja. Ez az eloszlás határozza meg a különböző mezőkön belül az aktuális
vagy potenciális hatalmat és a mezők által biztosított specifikus profithoz való
hozzájutás esélyét.

Az ebben a térben elfoglalt pozíciók ismerete információt hordoz a cselekvők

belső tulajdonságaival (helyzetével) és relációs tulajdonságaival (pozíciójával)
kapcsolatban. Ez különösen világos a köztes vagy középső pozíciókat elfoglalók
esetében, akik átlagos vagy közepes értéket képviselő tulajdonságaik mellett
legtipikusabb tulajdonságaik jelentős részét annak köszönhetik, hogy a mező két
pólusa között, a tér semleges pontjában foglalnak helyet, s így a két szélső pozíció
között egyensúlyi helyzetben vannak.

2. A papíron létező osztályok

270
A pozíciók terének ismeretében lehetségessé válik a szó logikai értelmében vett
osztályok, vagyis olyan cselekvőkből képzett halmazok elkülönítése, akik hasonló
pozíciót foglalnak el és akiknek, mivel hasonló helyzetben vannak és hasonló
hatások érték őket, minden esélyük megvan arra, hogy hasonló beállítódásaik és
érdekeik legyenek, és ebből adódóan hasonló gyakorlatokat alakítsanak ki és
hasonló álláspontokat foglaljanak el. Ez a „papíron létező osztály”, az
elméletekre jellemző módon elméletileg létezik: ha teljes mértékben olyasféle
magyarázó célú osztályozási rendszer terméke, amilyen a zoológusoké vagy a
botanikusoké, akkor lehetővé teszi az osztályozott dolgok gyakorlatainak és
tulajdonságainak megmagyarázását és előrejelzését – ideértve a csoportba
szerveződés gyakorlatait is. Nem valós, aktuálisan létező osztályról, vagyis nem
egy csoportról, egy harcra mozgósított csoportról van itt szó; amiről beszélünk,
azt legfeljebb valószínűségi osztálynak lehetne nevezni, amennyiben olyan
cselekvőkből áll, akiknek a megszervezése vagy mozgósítása kevesebb akadályba
ütközik, mint a cselekvők bármely egyéb halmazáé. [...]
De a tőkeeloszlás alapján megkonstruált tér struktúrájába illeszkedő csoportok
nagy valószínűséggel stabilak és tartósak lesznek, míg a másfajta csoportosulási
formák folyamatosan ki vannak téve a belső ellentét és a szakadás veszélyének,
amelyek a társadalmi tér nagy távolságaiból adódnak. Amikor társadalmi térről
beszélünk, akkor ez azt jelenti, hogy nem lehetséges akárkit akárkivel egy
csoportba sorolni, csak ha az alapvető, különösen gazdasági és kulturális
természetű különbségeket figyelmen kívül hagyjuk. De ez sosem zárja ki teljesen
annak lehetőségét, hogy cselekvőket más (például etnikai vagy nemzeti) felosztási
elvek alapján soroljunk csoportokba – ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk,
hogy ezek általában a legalapvetőbb elvekhez kapcsolódnak, ahogy maguk az
etnikai csoportok is valamiféle hozzávetőleges hierarchiába rendeződnek a
társadalmi térben, mint például az Egyesült Államokban (az alapján, hogy melyik
csoport milyen régen vándorolt be). [...]

Az osztály mint reprezentáció és mint akarat

[...] Egy osztály annyiban – és csak annyiban – létezik, amennyiben plena potentia
agendivel felruházott képviselői fel vannak hatalmazva, és felhatalmazottnak
érzik magukat arra, hogy az osztály nevében beszéljenek – összhangban azzal a
kérdéssel, hogy „a Párt-e a munkásosztály” vagy „a munkásosztály a Párt”?,
ami a kánonjogászok megállapítására rímel: „az egyház a pápa (vagy a
püspökök), a pápa (vagy a püspökök) pedig az egyház – s ezáltal képesek az
osztályt a politikai mező valós erejévé tenni. Az a létezési mód, amit manapság
(természetesen különböző változatokban) sok társdalomban „munkásosztálynak”
neveznek, teljességgel paradox: csak gondolatban létezik, azok nagy részének
gondolataiban, akiket a taxonómiák munkásoknak neveznek, de azok
gondolataiban is, akik a társadalmi térben a munkásoktól a lehető legtávolabbi
pozíciókat foglalják el. A munkásosztály szinte általánosan elfogadott létezése a

271
képviselettel bíró munkásosztály, vagyis politikai és szakszervezeti apparátusok
és hivatásos szóvivők létezésén alapul, amelyek és akik számára életbevágóan
fontos, hogy elhiggyék, a munkásosztály létezik, és ezt elhitessék nemcsak
mindazokkal, akik azonosulnak vele, hanem azokkal is, akik máshova tartozónak
gondolják magukat. Az apparátusok és szóvivők képesek a „munkásosztályt”
egységes hangon megszólaltatni, segítségül hívni, ahogyan isteneket vagy
védőszenteket szokás, és még arra is képesek, hogy a munkásosztály létét
szimbolikusan megjelenítsék a demonstráció, vagyis a képviselettel bíró osztály
színpadias felvonultatása révén, amelyben egyrészt a hivatásos képviselők
testülete kap szerepet a hozzá kapcsolódó szimbolikával (rövidítésekkel,
emblémákkal, jelvényekkel) együtt, másrészt pedig a hívek legelkötelezettebb
csoportja, akinek a jelenléte lehetővé teszi a nem a marxista hagyományba
illeszkedő cselekvő osztály, tehát valóban mozgósított valós csoport. De ettől még
semmivel sem kevésbé valóságos a valóságnak abban a mágikus értelmében,
amely (Durkheim és Mauss szerint) az intézményeket társadalmi fikcióként
határozza meg. Nem más, mint „misztikus test”, amely – Marx leleményével
kezdődően – hatalmas múltbeli elméleti és gyakorlati újító munkának köszönheti
létét, és amely azoknak a szüntelenül megújuló erőfeszítéseknek és energiáknak
köszönhetően jön újból és újból létre, amelyek szükségesek a hit és a hit
újratermelését biztosító intézmény kialakításához és újratermeléséhez. A
megbízott képviselők testülete formájában és által létezik – nekik köszönheti
hallható hangját és látható jelenlétét – továbbá a saját létezésébe vetett hit
formájában, amelyet ez a teljhatalmú testület puszta léte és reprezentációi által
képes kikényszeríteni, mégpedig azon objektíve meglévő hasonlóságoknak
köszönhetően, amelyek egyesítik a csoporttá válás lehetőségét magában rejtő,
„papíron létező osztály” tagjait. Így a marxista elmélet történelmi sikere, vagyis
az első olyan, tudományosságra törekvő társadalomelméleté, amely a társadalmi
világban teljes mértékben valósággá is vált, egy paradox helyzet kialakulásához
járul hozzá: a társadalmi világnak az az elmélete, amelyik a legkevésbé képes az
elmélet hatásainak integrálására – noha minden más elméletnél nagyobb hatást
gyakorolt – napjainkban a legfőbb gátját képezi egy adekvát társadalomelmélet
irányába tartó fejlődésének, amelyhez korábban minden más elméletnél többet
tett hozzá.

A szöveghez tartozó kérdések:

1. Milyen értelemben használja Bourdieu az osztály fogalmát?
2. Vesse össze Marx és Bourdieu osztályelméletét!
3. Hogyan gondolkodik Bourdieu a tudományos gondolkozásról? Vesse össze
a tudományelméleti fejezetben tanultakkal!
4. Hogyan értelmezi Bourdieu a rend fogalmát? Mi a különbség és az
összefüggés a rend és az osztály fogalmai között az elméletében?
5. Mit jelent a társadalmi tér fogalma bourdieunél? Hogyan alakulnak itt a
hatalmi viszonyok?

272
 Modern megközelítések. A 21. század egyenlőtlenségi viszonyai

Az egyenlőtlenségi struktúrák a kapitalizmus különböző korszakaiban más és más

formát öltenek. Amennyiben napjaink egyenlőtlenségeiről gondolkozunk, nem
hagyhatjuk figyelmen kívül a globalizációs folyamatokat vagy modern társadalmi
válságokat sem.

Szintén a marxi osztályfogalom tovább gondolásának segítségével beszélhetünk

ma prekariátusról. Prekariátus egy olyan társadalmi csoport, amit a lét és
egzisztenciális bizonytalanság köt össze és a kapitalizmus új korszakának
válságaiból alakul ki.

Guy Standing (1948- ), angol közgazdász a University of London oktatója, úgy

gondolja, hogy a neoliberális gazdaság a rugalmas munkaviszonyok
bevezetésével, a közösségek és közösségi jogok leépítésével, kizárólag a tőke
támogatásával olyan folyamatokat indított el, ami újfajta egyenlőtlenségi
viszonyokat teremett világszerte.

Guy Standing (2012):

Prekariátus. Lakosokból állampolgárok?3

A washingtoni konszenzus által előnyben

részesített liberalizált piacok a globalizációs
környezetben olyan globális osztályszerkezet
kialakulásához vezettek, amelyben új csoportok
jelentek meg, köztük a prekariátus több milliós,
rugalmas és bizonytalan munkaviszonyú tömege.
A prekariátus olyan osztály, mely jelenleg is
formálódik (class-in-the-making), a globális piaci
rendszer ugyanis a legtöbb munkavállalótól
rugalmasságot és bizonytalan helyzetet vár el; de
még nem önmagáért való osztály (class-for-
itself), és nincs világos elképzelése arról, hogy
milyen típusú társadalmat szeretne. Cikkünk
felkutatja a prekariátus növekedése mögött álló
tényezőket, és sorra veszi azon demográfiai
csoportokat, amelyek a legnagyobb valószínűséggel tartoznak ehhez az
osztályhoz. Ezután két lehetséges politikai forgatókönyvet vázol fel a tanulmány:
egy pokoli utat, melyben továbbengedik a jelenlegi negatív folyamatokat, és egy
paradicsomi utat, mely az említett negatív folyamatok megállításához szükséges
alapvető intézkedéseket foglalja magában.
3 Fordulat (19): 30-51.

273
A globalizáció arra épült, hogy liberalizálják a piacokat, újraírják a szabályokat
a versengő individualizmus javára, csökkentve a munkások és alacsony jövedelmű
csoportok érdekeit képviselő kollektív szervezetek cselekvőképességét, a szociális
védőrendszereket pedig úgy strukturálják át, hogy a munkavállaló és az egyén
viselje a kockázat- és költségterhek legjavát.

A tizenkilencedik és a korai huszadik században, a laissez faire elv

alkalmazásának idején, amikor a globalizáció a finánctőke hegemóniájának
időszakát élte, a jövedelmi egyenlőtlenség jelentősen megnövekedett, és a
funkcionális jövedelemeloszlás erősen eltolódott a tőke javára. E folyamat során
a globális piaci társadalom krónikus szociális és gazdasági bizonytalanságot
teremtett, olyan jellemzőkkel, mint a makrogazdasági volatilitás megnövekedése,
a nemkívánatos kockázatoknak való szélesebb körű kitettség, a kockázatok
költségeinek emelkedése (olyan életesemények, amelyek bár önmagukban
gyakran kívánatosak – mint a házasság vagy a gyermekszületés –, de
nemkívánatos kiadásokkal járnak), a teljes közösségeket és gazdaságokat érintő
csapások gyakoribbá és a gazdasági bizonytalanság („ismeretlen ismeretlen
tényezők”) tartósabbá válása.

A globális piacgazdaság fejlődésével a munkaerőpiacok integráltabbá váltak,

cégek és dolgozók mindenféle típusa mozog minden irányban. A régi nemzeti ipari
osztálystruktúrák globális tercier osztálystruktúrává alakultak. Vannak még
hagyományos elemek, de megjelentek új csoportosulások is. Ahogy már máshol
leírtuk (Standing 2009), az új struktúra hét fő csoportból áll. Legfelül a
szemérmetlenül gazdagok alkotta elit helyezkedik el, akik szinte belefulladnak a
milliárdjaikba, és nyugodtan gyarapodhatnak, miközben tejben- vajban fürösztik
őket az alázatos kormányok. Az elit alatt áll a lassan zsugorodó alkalmazotti réteg
(salariat), melyet az átlagos sztenderdek alapján jól megfizetnek, és amely olyan
munkateljesítménytől függő, vagyis munkaalapú biztosítékok széles körébe
kapaszkodhat, mint a vállalati nyugdíjazási rendszer, az orvosi ellátás, a fizetett
betegszabadság, a fizetett szabadság és a hosszú távú munkaszerződések.
Átlagosan valószínűleg ugyanennyit keres a következő csoport, a szűk, de
rohamosan növekvő szakember (profician) réteg is, amely magas jövedelmekhez
jut ugyan, de nincs biztos munkahelye, és nem részesül sem vállalati juttatásokból,
sem számos állami (kormányzati) juttatásból, sem pedig a legtöbb olyan
munkaalapú biztosítékból, amelyet korábban a proletariátus megkapott.

A legtöbb gondot és fájdalmat az osztályskála alsóbb részén lévő átalakult

szerkezet okozza. Van egyrészt egy gyorsan fogyatkozó, stabilan és teljes
munkaidőben foglalkoztatott munkásosztály-mag. Bőségesen dokumentált tény,
hogy ez a mag egyre csökken mind létszám, mind erő és befolyás tekintetében.
Elveszti a munkaalapú juttatásait, és bére már nem a korábban megszokott
„családi bér”. E mag zsugorodásával egyre többen csúsznak le a globális
prekariátus gyorsan növekvő és formálódó osztályába, amelybe azon emberek

274
milliói tartoznak világszerte, akik bizonytalan körülmények között élnek és
dolgoznak. Alattuk a munkanélküliek és a leszakadt lumpenprekariátus rétege
húzódik: ők a prekariátus azon áldozatai, akik még ebből a csoportból is
kizuhantak a társadalmi patológiák, a kábítószer-függőség és a krónikus anómia
világába; akik csüggedten, tétlenül várják a halált.

E töredezett osztálystruktúra jövőbeli dinamikáját a két gyorsan növekvő, egymást

bizonyos mértékig átfedő csoport: a szakemberréteg és a prekariátus adja majd.
Ezek közül a nagyobb csoport, a prekariátus (Standing 2011a) a fontosabb.
Jelenleg is alakuló, a szó marxi értelmében még nem önmagáért való osztály ez.
De csakúgy, mint a szakemberrétegnél, itt is felismerhető az osztály meghatározó
ismérve, a termeléshez fűződő sajátságos viszony. Alapvető különbség, hogy a
szakemberek képesek uralni foglalkozási identitásukat, van olyan tudásuk és
kompetenciájuk, amely magas jövedelmet és gazdasági lehetőségeket biztosít
számukra, ahogy megbízásról megbízásra, munkaadóról munkaadóra
vándorolnak. A prekariátusnak azonban nem áll rendelkezésére ez a biztonság.
Mi a prekariátus?

Határozzuk meg a prekariátust alaki jellegzetességei alapján! Ne feledjük, hogy

akik a prekariátushoz tartoznak vagy közel állnak ehhez, nagy valószínűséggel
úgy élik meg az osztályhoz tartozásukat, hogy az túlmutat a leíró jellemzőkön –
melyeken ugyanakkor nem mindenki osztozik a prekariátuson belül.

Így már az elején le kell szögeznünk, hogy a prekariátusban nem mindenki tekinti
magát áldozatnak. Némelyek önszántukból lépnek e csoportba, mások azért, mert
elutasítják a munkásosztály régi, a stabil, teljes munkaidős foglalkoztatottsághoz
kapcsolódó normáinak munkaalapú vonásait. Bizonyos ideológiailag elfogult
publicisták és politikusok gond nélkül címkézik lustának, potyázónak, vagy annál
is rosszabbnak azokat, akik elutasít- ják a régi munkaalapú normákat. A
prekariátusban azonban a legtöbben nem így látják a saját helyzetüket és
viselkedésüket. Lehet, hogy szükségből elfogadnak értelmetlen vagy lealacsonyító
munkákat is. De szemellenzős papolás lenne elítélni azokat, akik elutasítják azt,
ami sértő az emberi szellemre nézve.
Ami a főbb vonásokat illeti, a prekariátusban a legtöbben alkalmi, rövid távú vagy
ideiglenes munkák között evickélnek, nem rendelkeznek a munka biztonságának
egyetlen olyan formájával sem, melyet a munkásosztály és az alkalmazottak a
jóléti állam korszakában megszereztek; jövedelmük viszonylag alacsony és
bizonytalan. Társadalmi bérük – az összes forrásból származó teljes jövedelmük
– úgy strukturálódik, hogy az jelentős jövedelmi bizonytalansághoz vezet
(Standing 2009). Ezen túlmenően három jellegzetesség segíthet a modern
prekariátus meghatározásakor.

275
A prekariátusba tartozóknak nincs eszközük arra, hogy felhasználják és
fenntartsák társadalmi emlékezetüket – azt az érzést, hogy egy bizonyos
foglalkozásban vagy mesterségben gyökerező, önfenntartó közösséghez
tartoznak. A „jövő árnyéka” nem vetül rá másokkal – akik meglehet, hogy
holnapra már tovatűnnek a folyton változó kapcsolatok sorában – kapcsolatos
döntéseikre és viselkedésükre. Az első körülmény megfosztja őket attól, hogy
biztos kötődésük (vagy identitásuk) alakuljon ki; a második opportunista
morálhoz vezet, amely végső soron amorális.

A harmadik jellegzetesség, hogy a prekariátus tagjai közül a legtöbben nem

állampolgárok, csak lakosok (denizen). A lakosság fogalma legalább a
tizenharmadik századig visszavezethető. De szemben a szó akkori jelentésével,
amely a korlátozott gazdasági jogokkal bíró idegenek vagy külföldiek apró
kisebbségére vonatkozott, ma világszerte több száz millió ember tekinthető
voltaképpen lakosnak. Jelentős hányaduk nem migráns, hanem egy olyan csoport,
amely szülőhazájában veszítette el jogait. Lakos az, akinek jogai szűkebb körűek
és az azokhoz való jogosultsága korlátozottabb, mint az állampolgárnak.

Sokaknak például a prekariátusban nincs valódi joguk saját foglalkozásuk

gyakorlásához, még ha képesítésük alapján nem is különböznek az e joggal
rendelkezőktől. Az egyik országban szakképesítést szerző migráns nem
praktizálhat egy másik országban; nőket, akik több éven át nem dolgoztak egy
bizonyos területen, egyszer csak kizárnak a szakmából olyan önkényesen
kötelezővé tett, a gyakorlat korszerűségét megkövetelő vizsgák révén, melyek
látszólagos célja, hogy elavult ismeretekkel, illetve tudással rendelkezők ne
dolgozhassanak.

Lakos az is, akinek nincs joga részt venni annak a közösségnek a politikai
életében, amelyben él, mert nincs szavazati joga és nem jelöltetheti magát
választásokon. Másoknak nincsenek kulturális jogai, mert megfosztják őket
kultúrájuk teljes körű gyakorlásától; a cigányságot egyre inkább szorongatja ez
a helyzet. Mások szociális jogokban szenvednek hiányt: elesnek bizonyos állami
juttatásoktól, mert azokat legális lakcímhez kötik, vagy mert felfüggesztették
azokat egy korábbi viselkedésminta vagy munkavállalásuk szórványos jellege
miatt.

Összefoglalva, a prekariátushoz tartozók munkája bizonytalan, nem rendelkeznek

foglalkozási identitással vagy karrierkilátásokkal, nincs társadalmi emlékezetük,
amelyre támaszkodhatnának, kapcsolataikra nem vetül rá a jövő árnyéka,
valamint jogaik köre korlátozott és prekárius. Ez a kombináció magányos tömeg
képét vetíti elénk. Mivel pedig tömegjelenségről van szó, jó okunk van feltételezni,
hogy hamarosan a prekariátus lesz a legnagyobb létszámú osztály. Hogy jutottunk
idáig?

276
Miért növekszik a prekariátus?

Bár mindig sokan voltak, akik prekárius életet éltek, a modern prekariátus a
globális kapitalizmus strukturális jellemzője. A globalizáció a ma
neoliberalizmusnak nevezett ideológiára épült. Ez olyan piacmodellt vezetett be,
mely a „versenyképesség” maximalizálásán, minden lehetséges dolog áruvá
tételén és a versenyképesség és az áruvá tétel akadályainak látszó kollektív
szervezetek szabályozáson keresztüli ellenőrzésén alapul.

Ennek eredménye a társadalmi és gazdasági bizonytalansággal átitatott globális

piacgazdaság, amelynek meghatározó jellemzői a gazdasági volatilitás és a
krónikus gazdasági kiszámíthatatlanság. A mára már a globalizáció jelképének
tekinthető hihetetlen gazdasági volatilitás, amely a pénzügyi válságok növekvő
gyakoriságában és mélységében nyilvánul meg, a tőkepiac liberalizációjához
kapcsolódik, tehát ahhoz, hogy a tőke mindig oda áramlik, ahol a
legalacsonyabbak a termelési költségek és a legmagasabb a
profit. Ez a munkaerőre fordított költségeket a nemzetközi kereskedelem és
befektetés fókuszába állította, és a kormányok mindenütt keresni kezdték annak a
módját, hogy gazdaságaikat vonzóvá tegyék a tőke és a gazdagok számára.

A globalizáció korában felhagytak azokkal az erőfeszítésekkel, amelyek a

jövedelem- és egyéb különbségek csökkentésére irányultak. Ebben kevés kivételtől
eltekintve éppúgy bűnrészesek voltak az úgynevezett szociáldemokrata
kormányzatok, mint a neoliberálisok. Az eredmény: alacsonyabb közvetlen adók
és vállalati adók, több juttatás a tőkének, kevesebb munkáltatói
társadalombiztosítási hozzájárulás, és – mivel a költségvetési egyensúly elérése
alapvető fontosságúvá vált a döntéshozók szemében – a szociális kiadások
visszafogása.

Jóllehet más jellegzetességei is vannak a washingtoni konszenzusként elhíresült

programnak, a legfontosabb mégis a „munkaerőpiaci rugalmasságra” való
globális törekvés volt. Ez afféle hittétellé, strukturális szükségszerűséggé vált.
Amint elfogadták a logikáját, elkerülhetetlenül növekedésnek indult a globális
prekariátus. A rugalmasság három fő formáját erőltették leginkább: a létszám, a
funkciók és a bérrendszer rugalmasságát. Ezek mind a munka árujellegének
erősítését célozzák.

A létszám rugalmassága röviden nem más, mint a foglalkoztatási biztonság

szándékos leépítése. Ezt törvényekkel és szabályozási reformokkal érik el,
valamint azzal, hogy a cégek (és később az állami szektor) a munkaerőt egyre
nagyobb mértékben informálisan vagy kiszerződve alkalmazzák. Világméretű
trend lett az ideiglenes és alkalmi munkaerő alkalmazása rendszeres vagy
„állandó” alkalmazottak helyett. Elterjedtek és hatalmas, globális foglalkoztató
cégekké nőtték ki magukat a magán-munkaközvetítők, melyek rövid távra

277
kölcsönöznek munkaerőt, és ezzel a „háromszögeléssel” elhomályosítják a
munkáltatót.

Egyre több ember válik munkaerő-szolgáltatóvá. Ők „projektekre” és rövid távú

szerződésekre rendezkednek be, és rendszeresen frissítik az önéletrajzukat abbéli
igyekezetükben, hogy javítsák nagyra becsült „foglalkoztathatóságukat”. Terjed
a részmunkaidő, a változó munkaidő, a megbízási szerződés, no meg az olyan,
egykor különlegesnek számító státuszok, mint a gyakornok vagy a kényszerű
fizetés nélküli szabadság. Közben csendben burjánzik a szürke – nem számlázott,
készpénzben egymás között lerendezett – munka, amelyet megkönnyít a tercier,
rugalmas foglalkoztatási rendszer térnyerése. Elemzésünk legfőbb tanulsága
tehát világos: a stabil, teljes munkaidős foglalkoztatáson alapuló munkaalapú
modell a végét járja, és nem fog újjáéledni.

A rugalmasság második formája a funkciók rugalmassága, amely számunkra úgy

foglalható össze, hogy növekszik a munkahelyi bizonytalanság (ami nem azonos
a foglalkoztatási bizonytalansággal). Egyre több dolgozó veszti el a munkája
feletti befolyását, és egyre többekre kényszerítenek rá munkaköri módosításokat
és előreláthatatlan, cégen belüli áthelyezéseket. A vállalaton belüli
munkamegosztás rugalmasabbá vált, ahogy a multinacionális cégek saját
telephelyeik között tologatják a munkahelyeket, és bonyolult ellátási láncokat
hoznak létre, melyek révén a költségek és a hasznosság függvényében bővíthetik
vagy szűkíthetik a foglalkoztatást és változtathatják meg a munkastruktúrát. Ez az
offshoring és az outsourcing miatt sok karrier derékba töréséhez vezet.

A funkciók rugalmasságához tartozik a szakmabeli közösségek lebontása is.

Neoliberális támadás alá kerültek a szakmák és mesterségek céhes hagyományai,
felbomlottak az identitástudattal és hosszú társadalmi emlékezettel rendelkező
testvéries közösségek. E folyamat terméke a prekariátus. Az összetartó szakmabeli
közösségek felépítését és fenntartását főként az önszabályozásról a központi
szabályozásra való – az USA által vezetett – áttérés gyengítette meg, főleg a
szakmai engedélyezés központosításával. [...]

Mindezek a fejlemények, a munkaszervezési és technológiai változásokkal együtt,

nagyobb foglalkozási kockázatot eredményeznek. Azoknak, akik egy bizonyos
szakmában vagy mesterségben szeretnének elhelyezkedni, fel kell készülniük arra
az eshetőségre, hogy a szóban forgó tevékenység hamarosan megszűnik vagy
gyökeresen megváltozik. Ahogy másutt már tárgyaltuk (Standing 2009), ma a
munka világába belépő fiatal ritkán talál olyan szakmát, mely olyan, mint tegnap
volt, és számolnia kell azzal, hogy holnap sem lesz már ugyanolyan, mint ma. Ez
a bizonytalanság megnöveli a szakmák megtanulásába való beruházás költségeit,
és csökkenti annak várható hasznát: ez így együtt sokaknak már a próbálkozástól
is elveszi a kedvét.

278
A rugalmasság harmadik formája a bérrendszer rugalmassága, bár ez bőven
túlterjed a tulajdonképpeni bér fogalmán. Röviden annyi történt, hogy átalakult a
társadalmi bér szerkezete: a globális trend ismét abba az irányba fordul, hogy a
dolgozók teljes jövedelméből egyre nagyobb részt képvisel a pénzben kifizetett
munkabér, szemben a korábbi iránnyal, melynek során a nem bérjellegű és az
állami juttatások aránya növekedett. Ahogy a mérleg a pénzben kifizetett bér felé
billent, elmozdulás történt a rendszeres, kiszámítható bérezéstől a rugalmasabb
jövedelmezési formák felé is: ez azt jelenti, hogy a dolgozó nem tudja előre,
mennyit fog kapni, és jövedelme bizonytalanabbá válik.

A jövedelmi bizonytalanság problémája azzal a jelenséggel jár együtt, hogy –

mivel már nem tartják azokat szükségesnek – a jóléti államokon belül hanyatlani
kezdtek a munkásosztály tagjainak és családjaiknak biztonságérzetet adó, régi
típusú közösségi juttatások. Ha egyszer ezek a juttatások eltűnnek, nehéz vagy
lehetetlen őket visszaállítani. [...]
Eközben a rugalmas munkaviszonyok miatt széles körben elterjedtek a
prekariátus által tömegesen végzett alacsony bérezésű munkák. A kormányzatok
erre válaszul bővítették a foglalkoztatással összefüggő adókedvezményeket, hogy
kipótolják az alacsony béreket, és olcsó hitelkonstrukciókat teremtettek, melyek a
stabil reáljövedelmek illúzióját keltették. Azonban ezek az intézkedések csak
növelték a gazdasági sokknak való kitettséget, és nem tudták megállítani a
szegénység, a munkanélküliség és a prekaritás csapdáinak terjedését. A
munkaerőpiac széléről érkező és állami juttatásokban részesülő munkavállalók
közül sokakat nyolcvan százalékos vagy annál is magasabb marginális
jövedelemadó (marginal income tax) sújt – ez jóval meghaladja az elit vagy az
alkalmazotti réteg magas jövedelmű tagjaira vonatkozó szintet.

A bérrendszer rugalmassága számunkra a következő főbb tanulságokkal szolgál:

1. A prekariátus részben azért növekedett meg, mert munkavállalók tömegei

estek el a vállalati juttatásoktól és a szokványos állami juttatásokhoz való
hozzáféréstől, miközben nincsenek olyan informális közösségi juttatások,
amelyekhez szükség esetén visszanyúlhatnának. Ez ugyanúgy lejátszódott a
fejlődő országokban, például Indiában és Kínában, mint bárhol másutt.

2. A prekariátust áruvá tették, és így tartós jövedelmi bizonytalanságra van

ítélve, miközben nincs társadalmi cselekvőképessége.

3. Az ipari országokban a prekariátus reálbére nem fog emelkedni sem közép-

sem hosszú távon, és – legalábbis ezekben az országokban – hiú remény
lenne arra számítani, hogy a jövedelemegyenlőtlenség csökkenthető, vagy
a prekariátus életszínvonala fenntartható volna béralkun vagy akár
bérszabályozáson keresztül, bármennyire is kívánatosak volnának ezek az

279
 eszközök önmagukban. A prekariátus jövedelmi biztonságát más
eszközökkel kell megteremteni.

A rugalmasság formáin kívül három egyéb tényező is hozzájárult a prekariátus

növekedéséhez. Először is, a neoliberális elvek követése a fiskális politika és a
szociális védőhálórendszerek szerkezeti átalakításához vezetett. Ahelyett, hogy az
adó- és segélypolitikát a jövedelemkülönbségek enyhítésére használták volna,
ahogy az a szociáldemokrácia korszakának deklarált célja volt, szándékosan
jövedelemsemlegessé vagy regresszívvé tették, és arra hivatkoztak, hogy ez a
globalizáció szükséges velejárója. A tőke támogatásának egyik formája lett az
úgynevezett jövedelemadó-visszatérítés is (earned income tax credit). A
foglalkoztatási támogatások a prekariátus legfőbb terepének számító miniállások
elterjedéséhez vezettek, bár 2008 után a régi gyári munkahelyek megőrzését
szolgáló támogatások a fogyatkozó kétkezi munkásosztály felé irányultak.

Másodszor, az oktatás árucikké tétele olyan mechanizmust hozott létre, amely

felduzzasztja a prekariátus kínálati oldalát. Az oktatásból mint felszabadító,
civilizáló, kulturális tevékenységből a humántőke létrehozását és megmunkálását
célzó, munkahelyelőkészítő iskolarendszer lett. A piaci társadalom
kiszolgálásának céljából úgy formálták át az oktatást, hogy engedelmes testeket
és lelkeket gyártson, adósság által megfegyelmezett pályakezdőket, akiknek
diplomája egyfajta múló hasznosságú árucikk. Az iskoláztatás „fogyasztóinak”
megszaporításával csökken a diplomák értéke, és többszörösére növekszik a
státuszfrusztráció.

Harmadik tényezőként maga a globális válság gyorsította fel a prekariátus

növekedését. Ennek illusztrálására elég egy sokatmondó statisztikai adat. A 2008
és 2010 között az Egyesült Királyságban létesült új munkahelyek kilenctizede
részmunkaidős állás volt. 2008 után felgyorsult a nem bérjellegű juttatások
leépítése is: a cégek a válságra hivatkozva megszüntették azokat, és ezzel számos,
korábban az alkalmazotti rétegbe és a munkásosztály-magba tartozó állás
csúszott le a prekariátus zónájába. A továbbiakban már nem lehetett úgy tenni,
mintha a jövedelemskála alsó felének életszínvonalát támogatott hitelek
segítségével meg lehetne őrizni. A fogyasztói eladósodás és az alacsony
keresetűeket sújtó viszonylag magas hitelköltségek további milliókat taszítottak a
prekariátusba, sőt sokakat egyenesen a nejlonszatyrot cipelő hajléktalan
valóságos alakjában megtestesülő lumpenprekariátusba. Ez vezet bennünket a
következő nagy kérdéshez. [...]

A politika pokoli útja felé

Létezik egy olyan lehetőség, – és ezt nem szabadna előrejelzéssé előléptetni – mely
szerint a jelenlegi tendenciák egy pokoli útnak nevezhető politikai

280
intézkedésegyüttesnek ágyaznak meg, amely a nem is oly távoli múlt csúf árnyait
idézi. Lássuk, hogy nézne ki ez!

A gazdasági-társadalmi bizonytalanság mindent átitat: a bizonytalanság aláássa

az altruizmust és a társadalmi szolidaritást. Olyan társadalmak alakulnak ki,
amelyeknek egyre több tagja csak lakos – belső kívülálló –, aki híján van az
alapvető társadalmi, politikai, kulturális, gazdasági jogoknak. Ezek a tendenciák
növelik az állampolgári privatizmust, a társadalmi és viselkedési normáktól való
elszakadást, és fogcsikorgató haragot keltenek az állammal szemben, mely az
érintettek szemében cserbenhagyja, figyelmen kívül hagyja, vagy éppen
tevőlegesen diszkriminálja őket.
Ebben a jövőben nem csupán ordító egyenlőtlenségeket látunk, hanem fokozódó
állami erőfeszítéseket is a másként gondolkozók megbüntetésére, a vesztesek és
az alkalmatlanok bebörtönzésére, a nonkonformisták panoptikumszerű
ellenőrzésére. Zsugorodnak a magánélet színterei, a profilalkotás (profiling) az
életünk legbelsőbb zugaiba is bekúszik, és egyre többünk teszi fel aggódva a
kérdést: mitévők leszünk, ha ennek hosszan tartó káros hatásai lesznek? Az állami
és vállalati paternalizmus még kifinomultabbá és tolakodóbbá válik. A kormányok
ún. nudge unit-okat állítanak fel, hogy apránként felőröljék a prekariátusban vagy
annak szélén lévők cselekvőképességét. És nincs hatékony ellenszere a prekarizált
gondolkodás alattomos jelenségének: ez céltalanul, szüntelenül csapong, és
egyfajta kollektív figyelemhiány-szindrómával jár.

A szegénység, a munkanélküliség és a prekaritás csapdáinak terjedése arra

készteti a kormányokat, hogy a munkára „ösztönzés” rendszerét (workfare) még
inkább előíró és büntető jellegűvé tegyék, és hogy szigorúbb feltételeket, még több
szankciót vezessenek be az érdemtelen, illetve normaszegő szegényeknek
tartottakkal szemben.

A politika szintjéről szólva nem puszta riogatás, ha azt mondjuk, a rendszer a

neofasizmus irányába tart. A politika árucikké változtatása által sújtott
prekariátus koherens, haladó jövőkép helyett cirkuszi mutatványok fogyasztására
kényszerül, csak szemfény- vesztéssel és közhelyekkel házaló pártokat és
politikusokat lát. Kiábrándul a demokratikus játszmából, és időről időre örömet
szerez magának azzal, hogy leszavaz egy-egy karizmatikus sztárpolitikusra, de
mert információi hiányosak, hajlamos populista üzenetek hatása alá kerülni.

A globális szinten zajló összevissza beszéd során az elit részéről erős érdekek
fogalmazódnak meg a kisebb állam mellett, amely visszahúzódik a közjavak és
szolgáltatások nyújtásától, valamint folyamatosan csökkenti az elit vagyonát és
jövedelmét sújtó adókat. Kétélű, populista programjuk az ügyesen felépített
államellenes érzelmek húrjain játszik. Az alacsonyabb adók és a kisebb
költségvetési hiány azt jelenti, hogy vissza kell fogni a szociális kiadásokat. De ez

281
a program tovább rontja a prekariátus helyzetét. Sorvadnak a prekariátus
támaszát nyújtó állami juttatások és szociális szolgáltatások, zsugorodnak a
közösségi terek, miközben az elit és az alkalmazotti réteg halmozza a
magántulajdonát, és szemet huny a közkönyvtárak, közparkok vagy a nyilvános
vécék bezárása felett. Privatizálódik a közvagyon.

A prekariátust egyre boldogtalanabbá teszik. A városi nomádoknak szüksége van

a közösségi terekre, az állami juttatásokra és szolgáltatásokra. Ezért ahogy a
prekariátus bizonytalansága nő, a neoliberálisok hamis „gonosztevőket”
találnak, akiket hibáztathatnak azért, ami valójában a gazdaság- és
társadalompolitikai intézkedések eredménye. A célpontokat könnyű megtalálni. A
populisták először az „államot” démonizálják, azt a benyomást keltve, hogy az
állam, mint olyan, teremti a bizonytalanságot, ezért csökkenteni kell hatáskörét.
Ahogy a prekariátus elidegenedik a létező államtól, sok tagját könnyen meggyőzi
ez az üzenet, bármilyen leegyszerűsítő is. A prekariátus a kormányokat hibáztatja
a globalizációért, és ebből arra a következtetésre jut, hogy az állam mint olyan
korlátozására van szükség. Van logika ebben a szillogizmusban. [...]

Másodszor, a bizonytalanság és az egyenlőtlenség talaján társadalmi feszültségek

és sérelmek keletkeznek. A populisták a félelmet és a tudatlanságot kihasználva
az állampolgárok ellenségeként állítják be a lakosokat. A prekariátusban vagy
annak szélén élők bajaiért az „idegeneket” okolják, jellemzően a migránsokat, a
más kultúrájúakat, a bűnözőket, a beilleszkedni képteleneket, és így tovább. Az e
csoportokkal szembeni rendpárti fellépést a prekariátus többi tagjának
védelmével indokolják, akiket gyakran és félrevezetően neveznek
„középosztálynak” vagy „rendesen dolgozó családoknak”. És ebben van is
valami kifacsart logika. De az egész egy ki nem mondott, hamis feltételezésen
alapul, amely szerint semmi baj a gazdasági struktúrával és a vele járó
egyenlőtlenségekkel.

Ez a két szillogizmus vezet el a szélsőjobboldali politikai mozgalmakhoz, amelyek

egyrészt az állami szociális kiadások csökkentését, másrészt az „idegenekkel”
szembeni keményebb fellépést követelik. [...]

Amíg a prekariátus növekvő félelemben él, és az elit egyre ügyesebben pénzeli

és terjeszti ki a politika árucikké válását, nem szabad félvállról vennünk a politika
pokoli útjának fenyegetését. Ez a trend bizonyára addig fog folytatódni, amíg fel
nem merül egy kivitelezhető alternatív narratíva. A jelenlegi tragédia abban áll,
hogy a történelemben először ma nincs olyan haladó program, amelyet egy hiteles
politikai mozgalom kínálna fel. A jó hír azonban, hogy a társadalom, csakúgy,
mint a természet, irtózik az ürességtől.

Tanulmányunk végső kérdése tehát: mi tehet képessé egy paradicsomi utat arra,
hogy legyőzze a politika pokoli útját?

282
A politika paradicsomi újta felé

A válság közepén épp ideje, hogy egy kicsit utópisták legyünk, és ne

szégyenkezzünk emiatt. Az a baj a világ szociáldemokratáival, hogy mint sok
öregedő sportcsillag, ők is belemerevedtek a kudarctól való félelembe. Rég úrrá
lett rajtuk az óvatoskodás, azzal vannak elfoglalva, hogy tiszteletreméltónak
látsszanak és „felelősnek” hangozzanak, bátor kezdeményezés helyett
kétségbeesetten menekülnek a kritika elől, elfogadják és magukévá teszik azt a
neoliberális gazdasági paradigmát és haszonelvű gondolkodást, amely a jóléti
állam korszakát jellemző univerzális ethosz hanyatlása mögött áll. Még nem
ismerték fel, hogy az újonnan megjelenő kiszolgáltatott osztály felé kellene
fordulniuk.

Minden Nagy Átalakulást az újonnan megjelenő legjelentősebb osztály vezetett

azzal a céllal, hogy érvényre juttassa igényeit, vágyait. A huszonegyedik század
eleji Globális Átalakulás folyamatában ez az osztály a prekariátus, noha egyelőre
csak formálódó, és nem önmagáért levő osztályról van szó.

A prekariátus azt akarja és igényli, hogy újraéledjen a szabadság, egyenlőség,

testvériség nagy hármasa. De ennek mindhárom elemét a mai osztálytagozódás
és a globalizálódó piacgazdaság tercier, nyílt társadalmának fogalmaival kell
definiálni.

Először is, a progresszív erőknek fel kell éleszteniük a szabadság programját. A

szocialisták és a szociáldemokraták a huszadik században átengedték a
szabadságról folytatott diskurzust a politikai jobboldalnak, így a szabadság
fogalmát kizárólag individualista módon interpretálják. Ez nem szükségszerű.
Létezik egy másik nagyszerű hagyomány, amelyet a modern progresszív
gondolkodók nem hangsúlyoznak eléggé. Arisztotelésztől Marxon, Polányin és
Arendten keresztül remek filozófusok hangsúlyozták, hogy a szabadság
alapvetően társas fogalom. [...]

Ha el tudjuk fogadni, hogy a szabadságnak van egy tartalmasabb, társas jellegű

értelmezése, feltehetjük a politikai kérdést is: milyen típusú társulás szükséges a
paradicsomi politikához, szem előtt tartva a prekariátus félelmeit, szükségleteit és
vágyait?

Jelen cikk céljaihoz már szinte a kérdésfeltevés is elég. De világos, hogy olyan
típusú társulások kellenek, amelyek biztonságot, identitást, és megvalósítható
társadalmi mobilitást adnak, s eközben segítik a szakmák gyakorlásának
szabadságát. Egyéni és kollektív hangot, cselekvőképességet kell nyújtaniuk a
prekariátusnak. Más szóval, hozzá kell segíteniük a prekariátust, hogy
tárgyalhasson azokkal, akikkel elintézendője van –munkaadókkal, közvetítőkkel,
kollégákkal és az állammal, az állami intézményekkel. Ha a prekariátus
szemszögéből vizsgáljuk a társas szabadságot, jól láthatjuk, hogy nagy szüksége

283
van olyan képviselő szervekre, amelyek állami hivatalokkal és bárki mással is
tárgyalóképesek. Továbbá le kell küzdeni a prekariátus kiszolgáltatottságát a
szakmai közösségeken belül: ehhez szükségessé válik az engedélyezési bizottságok
irányításának reformja, és az „együttműködő alku” (collaborative bargaining)
mechanizmusainak kialakítása (foglalkozási csoportokon belüli alku a viszonylag
jól pozicionált csoportok és a prekariátus között).

A teljes szabadsághoz nélkülözhetetlen az alapvető biztonság és az életben

maradás képességének biztosítása. Nyilvánvaló, hogy ez elengedhetetlen ahhoz,
hogy ne koldustársadalomban éljünk, és az emberek tudjanak ésszerű döntéseket
hozni. Ezt az igényt úgy szeretném megfogalmazni, hogy a munkaerő – azaz a
személy, mint képességekből és emberségből álló köteg – árujellegének
megszüntetése felé kell tartani. Így lehetővé válik, hogy valaki szükségből vagy
szabad elhatározásból a piacon kívül is élhessen.

Paradox módon ezt úgy érhetjük el, ha a munkát viszont teljes mértékben árucikké
tesszük, így a munkaviszony átláthatóvá válik, és a munka árát teljes körűen
tükrözi a bér. A foglalkozásbeli szabadsághoz a munkát és az „állást” eszközként
kell kezelni, és nem szükségképpen úgy, mintha a tartalmas élet középpontja
volna. Ahhoz, hogy a munka valóban árucikk legyen, a bérben a cserében
elvégzett munkára fordított idő tényleges értékének kell megjelennie. Tehát
minden nem bérjellegű, munkához kötődő juttatást ki kell vezetni. Ezek
természetüknél fogva regresszívek, az egyenlőtlenség elsődleges okai,
hozzájárulnak a prekariátus bizonytalanságához, és torzítják a munkaerőpiacot.
Természetesen ezek a juttatások értékesek és szükségesek. De általánossá kell
tenni őket, nem lehetnek az alkalmazotti réteg privilegizált kisebbségének
kizárólagos jutalmai.

Ahogy valódi árucikké kell tenni a munkát, úgy kell az embert, mint
„munkaerőköteget” megszabadítani árucikk jellegétől. A prekariátus tagjainak
lehetővé kell tenni, hogy kialkudhassák, milyen munkát és milyen mennyiségben
vállalnak el: ezt akkor tehetik meg, ha valóban mondhatnak nemet, mikor az
ajánlat nem tetszik nekik. Ez az egyik érv a minden honosított lakó, állampolgár
és lakos számára alanyi jogon járó alapjövedelem bevezetése mellett. Erre még
vissza fogunk térni.

Előbb azonban foglalkoznunk kell az egyenlőség kérdésével. Az elosztási

igazságosság minden elmélete kiállt valaminek az egyenlősége mellett. És minden
Nagy Átalakulás együtt járt az éppen uralkodó termelési rendszer alapvető
javaiért folytatott harccal, amelyet a felemelkedő tömegméretű osztály követelései
vezettek. A feudalizmusban a termőföld és a víz volt a küzdelem tárgya, az ipari
kapitalizmusban a termelőeszközök és a jövedelem profitba, valamint bérekbe
irányuló része. A mai globális tercier társadalomban kevésbé megfoghatók ezek

284
a javak. Tudás, idő, minőségi tér (a közjavak), biztonság, pénz- tőke – mind igen
egyenlőtlenül oszlik el, és ennek főként a prekariátus látja kárát.

Láthatjuk, hogy a feladat abban áll, hogy összetett stratégiát vázoljunk fel a
„foglalkozási állampolgáriság” (occupational citizenship) alapjának
megteremtésére: ez magába foglalja a munkavégzés és az emberi képességek
fejlesztésének azon módozatait is, melyek nem múlnak a gazdasági forrásokhoz
való hozzáférésen vagy a piacgazdaságban való részvételen. Persze az
állampolgáriság fogalma vita tárgya. De jelen keretek között elmondhatjuk, hogy
az állampolgáriság jelenti a jogok és az identitás alkotmányos bázisát. A jogok
egyetemesek, oszthatatlanok, és egyenlőnek kell lenniük. Szembeállíthatók a
társadalmi jogosultságokkal, amelyek egy bizonyos státuszból vagy viselkedésből
erednek.

A foglalkozási állampolgáriság azt jelenti, hogy mindenkinek egyenlő joga kell,

hogy legyen arra, hogy teljesen szabadon elfoglalja magát. A foglalkozás itt nem
csupán szakmát vagy mesterséget jelent, hanem az idő és a képességek
felhasználásának olyan kombinációját, amellyel felépíthető az emberi fejlődés
életútja, és amely ideális esetben többszörös identitást ad, valamint a
rendelkezésre álló idő feletti kontroll érzetét. Az ilyen értelemben vett foglalkozás
visszaállítja a használati értékkel bíró munka (work) és a csere- vagy
eszközértékkel bíró munka (labor) közti különbségtételt, és a munkavégzés minden
formájának egyenlő tiszteletet ad.

A különbségtétel létfontosságú, mert a legtöbb reproduktív és regeneratív

tevékenység használati értékkel bíró munka. A már-már létünket fenyegető
ökológiai válság világában és évszázadában ezek a tevékenységek olyan ökológiai
orientációval bírnak, amely hiányzik a mainstream gazdasági gondolkodásból. A
használati értékkel bíró munka a regenerációra – ez a gondozási, ápolási
tevékenység lényege – és a forrásmegőrzésre irányul, szemben a csere- vagy
eszközértékű munkával, amelynek lényege a források felhasználásának
maximalizálása – azaz felélése.

A foglalkozás fogalma, ahogy máshol már kifejtettem, arra is kísérletet tesz, hogy
visszaállítsa a szabadidő és a játék vagy kikapcsolódás közti, ugyancsak
létfontosságú különbséget. A szkolé (szabadidő) az ókori görög filozófiában kettős
jelentést hordozott: tanulással töltött idő és nyilvános vagy politikai
tevékenységgel töltött idő. Ennek az időnek lehetővé kell tenni a szintén
létfontosságú elmélyedést, a „nem cselekvést” is, amelyet ma gazdasági vagy
munkaügyi szempontból jellemzően „semmittevésnek” aposztrofálnak. Ez a
piacgazdaságban bűnnek számít, és ezért a haszonelvű, paternalista politikusok
komplex rendszereket eszelnek ki a szegények és a kiszolgáltatottak
megbüntetésére. Arisztotelész az aergiát (lustaságot) a szkolé előfeltételének
tartotta. A globális kapitalizmusban, aki nem dolgozik, „nem járul hozzá”

285
semmihez, ezért érdemtelennek bélyegzik a szociális, gazdasági támogatásra,
vagy akár arra is, hogy saját hangja legyen.

Munkavégzésre természetesen szükség van a modern gazdaságban. De a politikai

intézkedéseket aszerint kell megítélni, hogy megadják-e a kellő tiszteletet a
csereértékkel nem bíró, de használati értéket jelentő munkának és a nem csupán
fogyasztással vagy
a munkavégzés utáni felépüléssel töltött szabadidőnek. Más szóval, értéktelenek
azok
az erőfeszítések, amelyek a foglalkoztatás maximalizálására, illetve arra
irányulnak, hogy a lehető legtöbb ember legyen állásban. Egy sor politikai
intézkedés, amely az alacsony jövedelmű társadalmi csoportok fizetett munkába
állását úgy maximalizálná, hogy ezzel szabadidőt és más munkaformákat szorít
ki, lényegileg nem egalitárius és társadalmilag igazságtalan.

Vizsgáljuk meg a prekariátust az általam definiált foglalkozási állampolgáriság

szempontjából! Jelenleg a prekariátus tagjai csak lakosok abban az értelemben,
hogy nem rendelkeznek egyes jogokkal, amelyekkel a társadalom más, előnyösebb
helyzetben lévő csoportjai igen. Nincs létbiztonságuk, és nincs
cselekvőképességük, saját hangjuk.

A foglalkozási állampolgáriság prekariátusra való kiterjesztéséhez egy olyan

stratégia szükséges, mely által a prekariátus tagjai végezhetnek nem csereértékű
munkát, és lehet – a szkolé értelmében vett, tehát tartalmas és részvételre épülő –
szabadidejük. Alapvető, hogy a munka alkotmányos tisztelete törvényerőre
emelkedjen. Ez elvezet bennünket az idő politikájához. Ma az a jellemző, hogy a
prekariátus arányaiban több nem csereértékű munka végzésére kényszerül, mint
a többi társadalmi csoport. E munkaformák tudomásul nem vétele a prekariátus
osztályproblémája.

Következésképpen a Globális Átalakulás és a megoldandó krízisállapot három

kérdéskörre hívja fel a figyelmet: társas szabadság (cselekvőképesség és
részvétel), termelőeszközök újraelosztása (az egyenlőség alapja) és foglalkozási
szabadság (a használati értékkel bíró munka és a szabadidő felértékelése). Ebből
az az izgalmas következtetés vonható le, hogy a mélyülő globalizációs válság épp
olyan pillanat, amelyben az új, progresszív foglalkoztatási stratégia megjelenhet,
és meg is kell jelennie. Máskülönben a prekariátus és a fogyatkozó
munkásosztály-mag egyaránt a politika pokoli útjára tévedhet.

E progresszív foglalkoztatási stratégia egyik része az alapjövedelem kell, hogy

legyen. Nem csodaszer, mégis elengedhetetlenül része annak a stratégiának,
amelynek célja a jövedelemkülönbségek növekedésének megállítása és
visszafordítása, a létbiztonság és a foglalkozási szabadság fenntartható
alapjainak megteremtése, és a tercier társadalom legfontosabb

286
termelőeszközeinek újraelosztása. Ez létkérdés a prekariátus számára.
Alapjövedelem nélkül a prekariátus még dühösebb, elidegenedettebb,
bizonytalanabb, szorongóbb és anómikusabb lesz.

Az alapjövedelem az egyéneket célozza, viselkedési feltételhez nem köthető (tehát

növeli a szabadságot), egyetemes, egyenlő, pénzben fizetett, és nincs speciális
használathoz kötve, mint az élelmiszerjegyek (mint az Egyesült Államokban a
SNAP program) vagy az utalványok. [...]

Vizsgáljuk meg az alapjövedelmet a ma kulcsfontosságú javak szempontjából!

A gazdasági létbiztonság ma igen egyenlőtlenül oszlik el. A kockázatok, veszélyek,
sokkszerű történések és a bizonytalanság jóval nagyobb mértékben sújtják a
prekariátust, mint a gazdagabb csoportokat, és a prekariátusnak nincs hatékony
védekező eszköze. Csak úgy lehet alapvető létbiztonságot nyújtani számára, hogy
ex ante védelmet nyújtunk ahelyett, hogy ex post jóvátételi mechanizmusokra
hagyatkoznánk, hiszen a gazdasági bizonytalanságért felelőst találni
nagyobbrészt csak esetlegesen lehetne.

Az ex ante létbiztonsághoz alkotmányos és egyetemes garancia kell. Ha

moralizáló vitát folytatnánk arról, hogy ki érdemli meg az alapvető létbiztonságot
és ki nem, a létbiztonság kikerülne a jogok tartományából.

Gazdasági nyelvre lefordítva, az egyetemes alapjövedelem átvenné a „jóléti

politika” (welfare) más formáinak a helyét, amelyektől hagyományosan azt
várták, hogy gazdaságilag biztonságosabb társadalmi környezetet teremtve
töltsék be az automatikus makrogazdasági stabilizátor szerepét. Ehhez a
kialakított rendszernek rendelkeznie kell bizonyos jellemzőkkel, amelyek közül
mindegyik megvalósítható (Standing 2011b).

A másik kulcsfontosságú jószág az idő. E tekintetben az alapjövedelem óriási

segítség lenne a prekariátusnak. A prekariátus tagja áruvá tett munkaerő abban
az értelemben, hogy alkalmazkodnia kell a piaci erőkhöz, vagy keményen
megfizet. Nincs valódi cselekvőképessége. Az alapjövedelem megszüntetné a
munkaerő árujellegét azáltal, hogy több lehetőséget biztosítana a prekariátusnak
az alkura, sőt végső esetben arra is, hogy visszautasítsa a kizsákmányoló és
elnyomó munkaformákat. Az ex ante jövedelembiztonság, bármennyire alapszintű
is lenne mértékében, nyomást gyakorolna a prekariátus munkaerejét
megvásárolni szándékozókra, hogy vonzóbb és méltóbb feltételeket nyújtsanak, és
hogy kénytelenek legyenek lemondani a munkaerőről, amennyiben nem
hajlandóak eleget fizetni ahhoz, hogy az állást vonzóvá tegyék. [...]

Az alapjövedelem tehát nagyobb kontrollt biztosítana a prekariátusnak az idő

felett. Önmagában nem volna elég, de segítene. Ösztönözné a hangsúlyeltolódást
a csereértékkel bíró munkáról a használati értékkel bíró munkára. Ezenkívül
ellenszere lehetne a libertárius paternalisták – mint a jelenlegi szabályozási

287
reformot irányító Cass Sunstein és Richard Thaler – alapvető állításának (Thaler
és Sustein 2008). Eszerint az emberek túl sok információval küszködnek, ezért
apró ösztönzőkre (nudges) van szükségük, melyek a „jó döntések” felé irányítják
őket. Első javaslatuk erre – és nem tudhatjuk, mi lesz a következő ötletük, ha ez
nem válna be –, hogy intézményesítik az alapértelmezésben a felkínált opciót
automatikusan elfogadó mechanizmusokat, melyek szakértők számításain
alapulnak arról, hogy mi a legjobb döntés. Ezzel arra kényszerítik az embereket,
hogy időigényes, és valószínűleg költséges procedúrákba bonyolódjanak, ha
esetleg mégsem akarják elfogadni az alapértelmezett választ.

Ez az ösztönzési taktika jelenleg általános trend a közpolitikában. Kétes

előfeltevésből indul ki, és a politikát a paternalista „társadalmi tervezés”
irányába tolja. Szemben a fenti előfeltevéssel, nekünk jó okunk van azt hinni, hogy
a nem optimális döntések fő oka az, hogy az embereknek nincs elég szabadidejük
a mérlegelésre, sem elég anyagi forrásuk, melyből szaktanácsadóhoz
fordulhatnának.
A prekariátus tagjai ebben a tekintetben igazán hátrányos helyzetben vannak. Az
alapjövedelem segítené őket, hogy idejükből többet fordíthassanak e döntések
mérlegelésére. Ez pedig különösen fontos magával az állammal való viszonyban
és a bürokratikus útvesztőkben való eligazodásban.

Az alapjövedelem növelné a személyes létbiztonságot. Szükség van a deliberatív

demokrácia erősítésére is, vagyis a szkolé azon értelmezésére, amely aktív
részvételt biztosít az embereknek a közpolitikákat kialakító folyamatokban. A
mindent árucikké tevő piaci társadalom egyik problémája, hogy a csereértékkel
bíró munka és a fogyasztás egyre inkább kiszorítja a használati értékkel
rendelkező munkát és a szabadidőnek azt a részét, mely nem a játék és a
fogyasztás jegyében telik. Az Egyesült Államokban például évtizedek óta csökken
az aktív szabadidő mértéke. Világszerte, főleg a gazdag, ipari országokban, egyre
kevesebben vállalnak részt a közéletben. Az emberek nemcsak azt hiszik, hogy
nincs idejük részt venni, de azt is, hogy nincs elegendő tudásuk hozzá.

Összefoglalva tehát, egyre nagyobb szükség van az idő felszabadítására, hogy

mindenki – különösen a prekariátus felemelkedő osztálya – részt tudjon venni a
politikai döntéshozatalban. Itt történelmi távlatra van szükség. A régi amerikai
republikánusok azzal érveltek, hogy a választójogot az ingatlantulajdonosokra
kell szűkíteni, mert ők alkotják az egyetlen olyan csoportot, amelynek elég ideje
van a bonyolult politikai folyamatok megértéséhez. A sokat idézett, de annál
kevesebbet olvasott megfigyelő, Alexis de Tocqueville hasonló szellemben azt
fejtegette, hogy egy ország intellektuális fejlődése azon múlik, hogy az emberek
milyen könnyen tudnak megélni munka nélkül ([1835] 2003). [...]

288
A politika árucikké tétele együtt jár a politika elsorvadásával, ha ez utóbbit az
emberek politikára szánt idejével, választási hajlandóságával, a fontos kérdések
ismeretének és az irántuk való érdeklődésnek a mértékével határozzuk meg. A
huszonegyedik század elejére arányosan sokkal kevesebben vesznek részt a
mainstream politikai pártokban. Az Egyesült Királyságban például 1950-ben
tizenegy felnőttből egy volt valamelyik politikai párt tagja, míg 2010-ben már csak
kilencvenből egy. És mint tudjuk, a politikacsinálást olyan szolgáltató cégek
vették át, amelyek „testbeszédfejlesztésben”, „húzós mondatokban” és egyéb
sötét üzelmekben utaznak. A választásokat marketingfogások és ügyes
sztármenedzserek közti csaták által nyerik meg és vesztik el. Nem nevezhető
haladónak az a stratégia, amely figyelmen kívül hagyja vagy elfogadja ezt a piaci
társadalom szerves részét képező tendenciát.

Tehát az ezzel szembeni harc egy kis elemeként javasoljuk az alapjövedelem, a

szkolé-juttatás bevezetését. Legyen az alapjövedelem mindenkinek járó havi
juttatás, amelyet egyetlen feltételhez kötnek: hogy az átvevő írjon alá egy
nyilatkozatot, melyben morálisan elkötelezi magát, hogy részt fog venni a
politikában bizonyos meghatározott módokon: többek között országos, állami
vagy helyi szinten szavazni fog a választásokon, és évente legalább egyszer részt
vesz egy olyan nyilvános gyűlésen, amelyen politikai kérdéseket vitatnak meg
szabadon.

Nem szabad erre kényszeríteni senkit, sem megbüntetni azt, aki nem tartja magát
hozzá. A lényeg itt a morális megszólítás és a hivatkozás az állampolgári
felelősségre. A morális elköteleződés azonban pozitívan hat a döntéshozatali
demokrácia mértékére, és a maga szerény eszközével felveheti a harcot a mindent
árucikké tevő piaci társadalom faltörő kosával szemben. Kr. e. 403-ban minden
athéni polgár juttatást kapott a polisz életében való elvárt részvételének
elismeréséül. A szkolé-juttatások vagy a stabilizációs és a részvételt erősítő
juttatások visszavezetnének bennünket e nemes hagyományhoz.

A szöveghez tartozó kérdések:

1. Mit jelent a prekariátus fogalma?
2. Milyen tényezők hatására alakult ki a prekariátus?
3. Vesse össze a prekariátus és az osztály fogalmát!
4. A szövegen belül hol érezhető Marx írásainak hatás Standingre?
5. Hogyan fognak alakulni a társadalmi-politikai folyamatok a jövőben
Standing szerint?
6. Mit gondol, a prekariátus fogalma a kelet-európai társadalmakban is
értelmezhető? Válaszát indokolja!

289