E GY É N É S KÖ Z Ö S S É G

Az egyén jogai, a különböző emberi közösségektől különbözősége, az egyéni viselkedés

jelentősége a társadalom működésében ma magától értetődő. Ez nem jelenti azt, hogy egyén
és közösség viszonya problémamentes lenne, ne lenne szükségünk a folyamatos
újraértelmezésre. Mint az előző fejezetekből láttuk, az újkor gondolkodói társadalmi
kérdésekkel foglalkozva gyakran kénytelenek voltak az emberi természetről állítani valamit.
Az egyén és társadalom, pontosabban az egyéni és közérdek viszonya az individualizmus
“feltalálásával” válik a társadalomról szóló értekezések központi problémájává. A változatos
elméleti történetekből kiemelkedik az angol iparosítással, ipari kapitalizmus megjelenésével
szembesülő tapasztalat, a brit felvilágosodás morálfilozófiája. Az egyén és közösség
viszonyának számos aspektusa közül az egyéni érdekek és a társadalmi rend vagy közjó
kapcsolata áll a középpontban.

MAGÁNBŰN ÖK ÉS KÖZJÓ

A holland születésű orvos, filozófus Bernard Mandeville verses meséje (A méhek meséje,
1714-1723) kifordítja az emberi szimpátiára épülő altuista alapállást, és azt állítja, hogy az
egyéni önzés, sőt az egyéni bűnök állítják elő a köz javát. Az első hallásra irritáló érveléssel
szemben a természetes önfeláldozás alapérzelmeit
mozgósítjuk, de a mértéktelen fogyasztás és önzés
kereskedelmi hajtóereje valóban nem minden tekintetben
kifogásolható morálisan, ha megérteni akarjuk a
kapitalizmus társadalmát.

Mindenesetre ez a közösség nem a közösségiségen, a

közös együttléten, a másik iránt érzett pozitív érzelmeken
alapul. Hogy a közjó a magánbűnök következménye lenne
paradoxnak tűnik, megviseli önképünket az a gondolat,
hogy a minden egyed erényessé válása a közösség
elszegényedéséhez, hanyatláshoz vezet. Az önzés, https://en.wikipedia.org/wiki/
egoizmus, a verseny a haladás motorja, a közösség The_Fable_of_the_Bees
gyarapodásának alapja. Nem nehéz felismerni a szabad
versenyre épülő kapitalizmus logikáját. Mandeville
kortársai és az utókor egy része is amoralitásként, gonoszságként értelmezte a műnek azt a
kiindulópontját, hogy minden ember önző, csak saját örömével törődik. Miben különbözik
Mandeville társadalomképe és antropológiai kiindulópontja Hobbes-tól? Milyen viszonyban
áll itt az egoizmus és az altruizmus?

11 5
“… az általa elbeszélt magánbűnök pontosan olyanok, mint
amilyeneket Hobbes a természeti állapot anarchiájához
rendel. Azonban Mandeville-nél nem a forradalom idejének
különleges állapota a természeti állapot, hanem maga a
polgári társadalom. A polgári társadalomban mindenki
önző, harácsoló, törtető, versengő, mást legyőzni vágyó
farkas. A politikus, az utcalány, a bankár, az ügyvéd, a pap, a
férj és a feleség, a gyermek és a szülő - min-mind hazug,
k é p m u t a t ó e g o i s t a g a z e m b e r. A s z e g é n y e k e t
cserbenhagyják, habár még a koldus is részt vesz mindenki
harcában mindenki ellen.” (Heller Ágnes: A filozófia rövid
https://oll.libertyfund.org/titles/
története gólyáknak, III. Az újkor, Múlt és Jövő Kiadó, 2018,
mandeville-the-fable-of-the-bees-or-
48. o.) private-vices-publick-benefits-vol-1

Miközben minden egyén ilyen, a közösség gyarapodik, a

művészetek fejlődnek, a társadalom fénykorát éli, vagyis az egyéneknek is jó. Mígnem ebben
a fikcióban egycsapásra mindenki erényes nem lesz és ennek következtében minden
hanyatlásnak indul. Tehát a közjó a magánbűnökből származik? Az egoizmus a haladás
motorja? A magánbűnök azonban nem bűntények, nem a rövid, csúnya és veszélyes élet
hobbesi világa, nem a gyilkosságok, hanem a becsvágy, önzés és egyéni örömök hajszolása,
vétkek (vice) és nem bűntények (crime) állapota. Az ember domináns érzelme nem a
félelem, hanem a hiúság, a dicsőség és egyéni jólét iránti vágy. Az erényes egyének
közössége, az aszketikus társadalom hanyatláshoz, szegénységhez vezet. A közjó
(közhaszon) a gazdagodás motivációin alapul, amelyek mellesleg visszataszítóak.

Bernard Mandeville

Vizsgálódás a társadalom természetéről (1723)

A moralisták és bölcselők nagy többsége mind a mai napig egyetért abban, hogy nincs erény önmegtagadás
nélkül; de a közelmúltban akadt egy sokak által olvasott szerző, aki ellen- kező véleményen van, és úgy
képzeli, hogy az ember minden fáradozás és önmagán elkövetett erőszak nélkül, természettől fogva erényes
lehet Fajtájától láthatólag éppúgy megköveteli és elvárja a jóságot, mint szőlőtől vagy
mandarinnarancstól az édességet, melyekről, ha savanyúknak találjuk, joggal mond- hatjuk, hogy nem
érték el azt a tökéletességet, melyre természetük képesíti őket. Ez a fennkölt író (mert Lord Shaftesbury-
ről beszélek, a Characteristicks szerzőjéről) úgy véli, hogy mivel az ember a társadalom tagjának
teremtetett, feltétlenül vele kell születnie a hajlandóságnak ama egész iránt, melynek része, és a
készségnek, hogy annak javát keresse. E feltételezésből kiindulva erényesnek nevez minden, a közjó
figyelem- bevételével végbevitt cselekedetet, és bűnösnek, mely arra való tekintet nélkül, önzésből ered.

11 6
Fajtánkat tekintve az erényt és bűnt állandó, valóságos elemekként kezeli, melyek minden országban és
korban változatlanok, és úgy képzeli, hogy az egészséges értelmű ember a józan ész szabályait követve
nem- csak rálelhet a pulchrum et honestumia [a szép és tisztességesre] az erkölcsben, sőt a természet és
művészet alkotásaiban, hanem értelme által éppoly könnyeden kormányozhatja önmagát ahogy a jó lovas
idomított paripáját a zabla segítségével.

A figyelmes olvasó, aki a könyv megelőző részét végigolvasta, hamarosan felfigyel rá, hogy két rendszer
nem lehet ellen- tétesebb, mint őlordságáé és az enyém. Gondolatai, bevallom, magasztosak és
kifinomultak; hízelgő bókok az emberiségnek, és némi lelkesedéssel találkozva képesek a legnemesebb
érzéseket felszítani bennünk fennkölt természetünk méltóságát illetőleg. Milyen kár, hogy nem igazak!
Nem merészkednék állításommal ily messze, ha jelen értekezésem csaknem minden oldalán be nem
bizonyítottam volna, hogy lényegük öszszeegyeztethetetlen mindennapi tapasztalatunkkal. De hogy
árnyéka se maradjon egyetlen megválaszolatlan ellenvetésnek se, szándékom részletesebben kitérni
néhány, eddig csak futó- lag érintett tárgyra, az olvasót meggyőzendő nemcsak arról, hogy az embernek
nem azok a legjobb és legszeretetreméltóbb vonásai, melyek minden állat fölött társas lénnyé teszik,
hanem mindenekelőtt arról, hogy kifejezetten lehetetlen egy sokaságot népes, gazdag és virágzó nemzetté
emelni, vagy azzá emelve, ezen állapotában megtartani annak segítsége nélkül, amit természeti és erkölcsi
Rossznak nevezünk.

Vállalkozásom jobb véghezvitele céljából előzőleg megvizsgálom valódiságát a pulchrum et honestumnak,

a tokolonnak [szépnek], melyről az ókoriak annyit beszéltek, azaz vita tárgyává teszem, van-e valóságos
érték és kiválóság a dolgokban, mely által egyik a másik fölé helyezhető, és amelyben mindenki, aki
lényegüket érti, megegyezik; vagy pedig csak igen kevés dolog van-e, ha van egyáltalán, amelyet minden
országban és korban azonos becsben tartottak, és azonosan ítéltek meg. Ha elkezdjük a dolgok e benső
értékének felderítését és úgy találjuk, hogy egyik jobb a másiknál, a harmadik még annál is, és így tovább,
nagy reményeket kezdünk táplálni; de ha egy sereg olyan dologgal találkozunk, amelyek mind egyformán
jók vagy egyformán rosszak, megzavarodunk és nem hiszünk már magunknak, még kevésbé másoknak.
Különböző fogyatékosságok és kiválóságok vannak, melyeket a divat szeszélyes változásai és az ízlés és
kedély módosulásai szerint váltakozva dicsőítenek vagy helytelenítenek.

Műértők feltétlenül egy véleményre jutnak, ha egy ragyogó festményt vetnek össze egy kontár
mázolmányával; de mily gyökeresen különbözik véleményük, ha két kiváló mester munkájáról ítélnek! A
beavatottak pártokra oszlanak; kevesen egyeznek meg korok és országok szerinti megítélésükben; és nem
mindig a legjobb képnek a legmagasabb az ára; egy kézjegyzett eredeti mindig értékesebb, mint egy
ismeretlen kéz által készített másolat még ha jobb is nála. A festményeknek tulajdonított érték nem is csak
a mester nevétől és a kép régiségétől függ, de nagymértékben az illető műveinek ritkaságától is, sőt, ami
még ésszerűtlenebb, tulajdonosuk rangjától és ama időtől, melyet nevesebb családok birtokában töltöttek;
és ha a Hampton Court vázlatait Raffaellóénál kisebb hírű kéz alkotta volna, és egy magánszemély

11 7
birtokában lennének, sose érnék tizedét se annak az értéknek, melyet jelenleg goromba hibáik ellenére
tulajdonítanak nekik.

Mindezek ellenére készséggel megengedem, hogy a festmények megítélése általános bizonyosság fokára
érhet vagy legalábbis lehetne kevésbé változékony és ingatag, mint csaknem minden egyéb. Az ok
egyszerű: van egy változatlan mérce, melyhez mindig tarthatjuk magunkat A festészet a természet
utánzása; másolása a mindenütt szemünk előtt található dolgoknak. Jó kedélyű olvasóm, remélem,
megbocsátja, ha e dicső leleményt szem előtt tartva egy időszerűtlen, bár célom szempontjából igen
alkalmatos megjegyzést teszek; mégpedig hogy bármily értékes a szóban forgó művészet mindig gyönyörű-
séget és elragadtatott tetszést, melyet belőle merítünk, legfőbb érzékszervünk egy tökéletlenségének
köszönhetjük. Megma- gyarázom, hogyan. A levegő és tér nem tárgyai látásunknak, de mihelyt a
legcsekélyebb figyelemmel szemlélődünk, felfedezzük, hogy a dolgok nagysága a tőlünk való távolság ará-
nyában látszólag csökken, és csak az e megfigyelésekből nyert tapasztalat teszi valamennyire is lehetővé,
hogy való méreteiket tűrhetően felbecsüljük. Ha egy vakon született húszéves korában csodás módon a
látás adományához jut a legnagyobb zavarban lesz a távolságok dolgában, és csupán a szeme segít-
ségével nem fogja tudni rögtön megállapítani, mi esik hozzá közelebb: a néhány lépésre álló pózna vagy a
mérfölddel odábbi templomtorony. Nézzünk mereven egy Íjaikra a falon, mely mögött csak a puszta levegő
van, és mindenképp úgy fogjuk látni, hogy az ürességet az ég tölti ki, és oly közel van hozzánk, mint a
nyílást körülvevő kövek hátsó oldala. Ez a sajátsága, hogy ne mondjam fogyatékossága látóérzékünknek
teszi lehetővé, hogy a festő rászedjen, és a művészet segítségével a mozgást kivéve minden úgy ábrázolható
egy síkon, ahogy a valóságban látjuk. Ha valaki netán még sose látott ilyet véghezvinni, egy tükör
könnyen meggyőzheti a dolog lehetségességéről, és kénytelen vagyok azt gondolni, hogy az igen sima és jól
csiszolt testekről való visszaverődés adta az első ötletet a rajz és festmény találmányához.

A természet műveiben éppily bizonytalan az érték és kiválóság; és még az emberi természetben is ami
egyik országban szép, nem az a másikban. Mily szeszélyes a virágtermesztő ítélete! Egyszer a tulipán,
másszor a primula, ismét másszor a szegfű a kedvence, és minden évben egy új virág halványítja el,
véleménye szerint, a régieket még ha alábbvaló is náluk színre és alakra. Háromszáz éve a férfiak simára
borotválták magukat, akárcsak ma, de a közben eltelt idők során hordtak szakállat a legkülönfélébb
alakúra vágva, melyek a maguk ide- jén éppoly divatosak voltak, amilyen nevetségesek lennének
napjainkban. Milyen szánalmasan és komikusan hat egy egyébként jól öltözött férfi keskeny karimájú
kalapban, mikor mindenki széleset hord, s ugyancsak mily szörnyű egy igen nagy kalap, mikor már
hosszabb ideje az ellenkező véglet a divatos! Megtanultuk tapasztalatból, hogy ezek a módik ritkán
tartanak tovább tíz-tizenkét évnél és egy hatvanéves ember a divat öt-hat forradalmát is megélhette.
Mégis, valahányszor újra előjönnek, durván és szinte sértően frissek. Mely halandó tudná az uralkodó
divattól elvonatkoztatva eldönteni, hogy mi a csinosabb, kis gombot vagy nagyot hordani? Egy kert
tetszetős elrendezésének megszámlálhatatlan módja van, és ami bennük szépnek neveztetik, az népek és
korok különféle ízlése szerint változó. A gyepfoltok, gruppok, virágágyak a legelté- rőbb formákban is

11 8
kellemesek lehetnek; a kör alakú talán tetszetősebb, mint a szegletes, de az ovális nem lehet megfelelőbb az
egyik helyen, mint a háromszög a másikon, és a nyolcszög sem tüntethető ki jobban a hatszöggel szemben,
mint amenynyivel sorshúzásnál a nyolcas szám esélyesebb a hatosnál.

Mióta a keresztények templomot építettek, mindig kereszt- alaprajzzal készítették, melynek felső vége
kelet felé mutat, és ha egy építész, bár a megfelelő hely és alkalmatosság megvan, ettől mégis eltérne,
megbocsáthatatlan bűnnek tekintenék; de ostobaság lenne ugyanezt elkívánni egy török mecsettől vagy egy
pogány szentélytől. Az utóbbi száz évben életbe lépett számos áldásos törvény közül bajos lenne
hasznosabbat, egy- szersmind célszerűbbet említeni, mint amely a halottak öltözetét szabályozza. Akik
már nyílt értelemmel nézték a világot a törvény bevezetése idején, ha ma élnek, elmondhatják, mily
általános volt ellene a felzúdulás. Először is igen meghökkentő volt emberek ezrei számára, hogy
gyapjúlepelben való eltemettetés vár rájuk, és a törvényt csak az tette elviselhetővé, hogy a
tehetősebbeknek hagyott némi teret igényeik feltűnés nélküli kiélésére a temetés egyéb költséges
járulékaiban, ha a gyászolók nagy tömegével lehetett számolni. A nemzetre ebből háruló előnyök oly
nyilvánvalók, hogy semmi értelmes ellenvetés fel nem hozható, és ez néhány év alatt a kezdeti ellenkezést
is fokozatosan megszüntette. Magam is láttam, hogy a fiatalok, akik még keveseket láttak koporsóban, a
leghamarabb barát- koztak meg az újdonsággal, míg akik a rendelet megjelenéséig már sok barátjukat és
rokonukat temették el, azok idegenked- tek tőle a legtovább, és nem egyre emlékszem, aki halála nap- jáig
sem békült meg vele. Mára a vászonban való temetkezés teljesen feledésbe merült, és általános a vélemény,
hogy semmi sem lehet illőbb a gyapjúnál és a holttest felöltöztetésének jelenlegi módjánál, ami jól mutatja,
hogy tetszésünk vagy nem- tetszésünk legfőképp a divattól és megszokástól függ, nemkü- lönben a nálunk
jobbak példájától és gyakorlatától, vagy azokétól, akiket ilyen-olyan módon felettünk állóknak vélünk.

Nincs több bizonyosság az erkölcsben sem. A többnejűség gyűlöletes a keresztények szemében, és egy nagy
szellem hiába védte minden tudásával és ékesszólásával, megvető visszautasításban részesült Ugyanaz
viszont természetes a mohamedánok számára. Az ember rabja annak, amit gyermekkora óta hall, a
megszokás elferdíti a természetet, egyszersmind oly megtévesztően utánozza, hogy gyakran nehéz
eldönteni, melyikük befolyása alatt cselekszünk. Keleten régebben testvérek házasodhattak, sőt igen
tisztességes volt egy férfiú számára anyját nőül venni. Az ily kapcsolatok visszataszítóak; de bizonyos,
hogy bármily borzadállyal gondolunk rájuk, ez az érzés nem a természetből, hanem divatból és szokásból
szár- mazik. A szeszes italt sohasem kóstolt vallásos mohamedán részegeket látva éppoly idegenkedést
érezhet a borral szemben, mint a legerkölcstelenebb és bárdolatlanabb keresztény a húgával való hálástól,
és mindkettő úgy képzeli, hogy ellenérzése a természettől ered. Hogy melyik a legjobb vallás, ez a kérdés
több bajt okozott már, mint az összes többi együttvéve. Kérdezd ezt Pekingben, Sztambulban és
Rómában: három alapos, de egymástól szögesen elütő választ kapsz, melyek egyformán magabiztosak és
minden mást kizáró jellegűek. A keresztények meg vannak győződve a pogány és mohamedán babonák
hamisságáról, s e tekintetben tökéletes az összhang és az egyetértés közöttük; de tudakozódj csak a

11 9
számtalan szektánál, melyek e hitet megosztják, vajon melyik Krisztus igaz egyháza, s mind azt mondja,
hogy az övék, és mindent elkövetnek meggyőzésedre.

Nyilvánvaló tehát hogy e hajsza a pulchrum ethonestum után nem sokkal jobb, mint a vadkacsavadászat,
melyre tud- valevőleg csak igen kevéssé lehet építeni. De nem ez a legnagyobb hiba, amit benne látok.
Azok a képzelgések, melyek szerint önmegtagadás nélkül is lehet erényes az ember, tág kaput tárnak a
képmutatásnak, mely ha egyszer megszokottá válik, nemcsak másokat fogunk becsapni, de önmagunk szá-
mára is teljesen ismeretienné leszünk; és az alább következő példából kiviláglik, hogyan eshet ez meg, a
kellő önvizsgálat hiánya folytán, egy tehetséges, jellemes és tanult emberrel, aki hasonlít magára a
Characteristicks szerzőjére.

Egy férfiú, aki jólétben és bőségben nevelkedett, ha csendes és megfontolt a természete, megtanulja
elkerülni a kellemet- lenségeket és szenvedélyei elfojtását inkább a gyönyörök haj- szolásából és a
hajlamok korlátlan kiéléséből eredő kényelmetlenségek megelőzése okából fogja vállalni, semmint az
érzéki élvezetek iránti megvetéséből; lehet hogy egy szelíd és békés természetű, kiváló gondolkodó nevelése
hatására emberünk jobb véleményt alkot benső állapotáról, mint amit az megérdemel, és erényesnek hiszi
magát, holott csak szenvedélyei alszanak. Formálhat ragyogó gondolatokat a társadalmi eré- nyekről és a
halálmegvetésről, elegánsan írhat róluk dolgozószobájában, és ékes szavakkal méltathatja társaságban,
de sohase látod őt hazájáért harcolni, vagy a nemzet bajainak elhárításán fáradozni. Aki metafizikával
foglalkozik, gyakran rajongásig csigázhatja magát s végül elhiszi, hogy nem fél a haláltól - míg az
látótávolon kívül marad. De ha megkérded, hogy e természettől való bölcselettel szerzett
rettenthetetienség birtokában miért nem követte a hadakat mikor országa háborúba keveredett vagy hogy
látva, miként fosztogatják az országot a kormánynál levők, és mily ziláltak a kincstár ügyei, miért nem
ment az udvarba minden kapcsolatot és összeköttetést megmozgatni annak érdekében, hogy főkincstárnok
legyen, és megvesztegethetetlenségével, bölcs irányításával rendbe hozza a közügyeket - valószínűleg azt
feleli, hogy mert szereti a visszavonultságot, nincs más becsvágya, mint hogy jó ember legyen, és sohasem
áhítozott magas tisztségre; vagy azt hogy gyűlöli a hízelgést és a szolgai csúszás-mászást, az udvar
őszintétlenségét és a nagyvilág zaját. Készséggel hiszek neki, de egy tétlen és inaktív lelkű ember nem
mondhatja mindezt őszintén, amikor közben kielégíti igényeit melyeket elfojtani nem képes, bár
kötelessége lenne. Az erény lényege a cselekvés, és akiben megvan ez a társadalom iránti buzgalom és
fajtája iránti gyengéd hajlandóság, és születése vagy képzettsége folytán igényt tarthat valamely közéleti
posztra, nem ülhet otthon, hanem hasznossá kell tennie magát, és minden erejét megfeszítenie a többi
alattvaló javára. Ha a szóban forgó nemes személyiség harcias természettel és szilaj vérmérséklettel bírna,
más szerepet vállalt volna az élet színjátékában, és épp ellenkező tanokat hirdetne. Mert értelmünket
mindig abba az irányba toljuk, amerre szenvedélyeink hajtanak, és az önszeretet minden emberi
teremtményben saját nézeteit képviseli, és ellátja érvekkel hajlamainak igazolására.

12 0
A fennen hirdetett középút és a nyugalmas erény, amiket a Characteristicks ajánl, csak heréket nevelni
jók, és csupán a szerzetesi élet bamba élveire, legjobb esetben a falusi békebíró tisztére képesítik az embert
de sohase teszik alkalmassá fáradozásra és kitartó buzgalomra, s nem lelkesítik nagy teljesítményekre és
kockázatos vállalkozásokra. Az ember természetes hajlama a kényelemre és semmittevésre és érzéki él-
veinek hajszolására nem gyógyíthatók előírások által; erőteljes megszokásait és hajlamait csak egy
hevesebb szenvedély küzdheti le. Prédikáld és bizonyítsd a gyávának félelme értelmetlénségét, és nem
fogod vitézebbé tenni, mint ahogy magasabbá sem azáltal, ha ráparancsolsz, nőjön tíz lábnyira, míg a
bátorság felkeltésének az a titka, melyet a 321. sorhoz fűzött Megjegyzéseimben közreadtam, úgyszólván
csalhatatlan. A halálfélelem akkor a legerősebb, mikor legjobb erőnkben vagyunk, vágyaink élénkek,
látásunk éles, hallásunk kifogástalan, és minden porcikánk ellátja hivatalát. Oka belátható: az élet ekkor
a legédesebb, és a legmagasabb fokon vagyunk képesek élvezni. Hogy lehetséges tehát hogy egy becsületére
rátarti úr harmincévesen és vasegészségnek örvendve elfogadjon egy kihívást? Büszkesége győzi le
félelmét; mert ha büszkesége nem forog szóban, félelme sokkal feltűnőbben nyilvánul meg.

Ha nem szokott a tengerhez, figyeld meg viharban, vagy ha még beteg nem volt, kapjon bár
torokgyulladást vagy csekély lázat, és ezer aggodalomról tesz rögtön tanúságot, s vele a felbecsülhetetlen
értékről, melyet életének tulajdonít Ha az ember természettől alázatos lenne és ellenálló a hízelgéssel
szemben, az államférfiú sohasem ért volna célt nála, s nem tudna mihez kezdeni vele. Vétkek nélkül a faj
minden kiválósága örökre rejtve maradt volna, és minden érdemes ember, aki valaha nevet szerzett e
világon, ékes bizonyíték eme szeretetre méltó rendszer ellen.

Ha a makedón Alexandrosz bátorsága őrült vakmerőséggé fajult, mikor egyedül szállt szembe egy
hadsereggel, tébolya akkor sem volt csekélyebb, midőn istennek képzelte magát vagy legalábbis játszott
ennek gondolatával, és ezt jól meggondolva, felismerjük a szenvedélyt s egyszersmind annak különc- ségét,
mely a legfenyegetőbb veszélyek közepette is hevítette lelkét, és átsegítette minden magára vállalt
nehézségen és viszontagságon.

Sosem volt e világon fényesebb példája a rátermett és tökéletes államférfiúnak Cicerónál. Ha éberségére és
törődésére gondolok, a valódi veszélyekre, melyeket semmibe vett, és a fáradalmakra, melyeket vállalt
Róma biztonságáért, bölcsességére és éles elméjére, mellyel a legmerészebb és legravaszabb összeesküvők
terveit is felborította, ugyanakkor az irodalom, művészetek és tudomány iránti szeretetére, metafizikus
képességeire, érvelése pontosságára, ékesszólása erejére, stílusa csiszoltságára és a nemes kedélyre, mely
minden írását belengi; ha mondom, mindezt végiggondolom, az ámulattól megnémulok, és nem
mondhatok kevesebbet mint hogy óriás volt De ha jó tulajdonságait a legjobb megvilágításba helyeztem,
éppoly nyilvánvaló számomra, hogy ha hiúsága meg nem haladta volna minden kiválóságát, jó ízlése és a
világról való ismerete, mellyel igen nagy mértékben bírt nem engedte volna oly bolond módra és zajosan
kikürtölni saját dicséretét s önnön érdemeinek hirdetésére oly verset írni (O! Fortunatum etc.), melyért egy
iskolás kölyköt is kinevetnének.

121
Mily könyörtelen és szigorú volt a merev Cato erkölcse, mily állhatatos és megingathatatlan az erénye a
római szabadság e nagy bajnokának! De bár az a kárpótlás, melyet ez a sztoikus önmegtagadásáért és
szigoráért nyert, sokáig titok maradt, és példátlan szerénysége elrejtette a világ s talán önmaga előtt is a
gyarlóságot mely a hősiességre hajtotta őt, ez élete utolsó jelenésében lelepleződött, és öngyilkossága
világosan bizonyította, hogy tetteit egy zsarnoki, a honszeretetnél is nagyobb erő irányította, hogy az
engesztelhetetlen gyűlölet és határtalan irigység, melyet Caesar dicsősége, valódi nagysága és személyes
érdemei iránt táplált, régóta mozgatója, a legnemesebb indítékok cégére alatt, minden cselekedetének. Ha
ez a heves indulat nem uralkodott volna el rendkívüli bölcsessége felett, nemcsak magát, de barátai nagy
részét is, kik őt elvesztve jutottak romlásba, megmenthette volna, és ha nem tartja méltóságán alulinak,
minden bizonnyal a birodalom második embere lehetett volna. De ő jól ismerte a győztes korlátlan
szellemét és határtalan nagylelkűségét, és éppen kegyelmétől félt; inkább a halált választotta, mert az
kevésbé rémítette büszkeségét mint a gondolat hogy halálos ellenségének alkalmat ad nagylelkűsége
kimutatására, s az megkegyelmezne neki, és felajánlaná barátságát is; amit a legjobbak ítélete szerint ez
akadályt nem ismerő és becsvágyó hódító nem mulasztott volna el megtenni, ha a másik életben maradni
mer.

Egy másik érv, amellyel az emberfaj iránt természettől belénk oltott hajlandóságot és való szeretetet
bizonyítani szo- kás, a társaság kedvelése és minden értelme birtokában levő ember idegenkedése az
egyedülléttől, mely leginkább fajunk sajátsága. Ezt egy finom glossza fejti ki a Characteristicksben,
gördülékeny nyelven, előnyös hangzással; másnap, hogy ezt először olvastam, sokakat hallottam
kiáltozni: friss heringet!, s amint a heringeknek és a velük kifogott más halaknak nagy tömegeire
gondoltam, felvidultam, jóllehet egyedül voltam; de miközben ezen elmélkedésekbe merültem, jött egy
pimasz, léhűtő fickó, ki szerencsétlenségemre ismert és megkérdezte, hogy vagyok, bár sose voltam, s
merem állítani, sose néztem ki jobban életemben. Nem tudom már, mit feleltem neki, de emlékszem, hogy
sokáig nem tudtam szabadulni tőle, és mind- ama kínokat szenvedtem, melyekről Horatius barátom
panasz- kodott egy hasonló üldöztetése kapcsán.

Értelmes ítész ne nyilvánítson ezért embergyűlölőnek engem; ha így tesz, nagyon téved. Nagyon is
szeretem a társaságot és ha az olvasó nem unja még az enyémet akkor mielőtt kimutatnám a fajunknak
címzett hízelgés gyenge és nevetséges voltát, amiről épp beszélek, leírom neki azt az embert akivel szívesen
társalgók, megígérve, hogy mielőtt a végére ér annak, amit elsőre célomtól idegen kitérőnek vél, hasznát is
felfedezi.

Korai és gondos nevelés által az illető alaposan tegye magáévá a becsület és szégyen eszméit, és ösztönössé
vált ellen- érzéssel bírjon mindennel szemben, aminek a legcsekélyebb köze is van a szemérmetlenséghez,
durvasághoz vagy embertelenséghez. Legyen jártas a latin nyelvben, és konyítson a göröghöz, és a magáé
mellett értsen egy vagy két élő nyelven is. Ismerje a régiek divatjait és szokásait de alapos ismeretekkel
bírjon hazája történelme és korának erkölcsei felől. Irodalom mellett tájékozott legyen egy vagy más

12 2
hasznos tudományban, látott légyen néhány külhoni udvart és egyetemet, jól hasznára fordítva utazásait
Alkalmilag élvezze a tánc, a vívás és a lovaglás kellemeit, értsen valamit a vadászathoz és más szabadban
űzött sporthoz anélkül, hogy egy is szenvedélyévé válna; tekintse őket mint egészségéhez vagy
szórakozásához szükséges gyakorlatokat melyek sohasem tarthatják fel komoly ügyeiben vagy értékesebb
törekvéseiben. Legyen némi fogalma a geometriáról és csillagászatról, nemkülönben az anatómiáról és az
emberi test működéséről; a zeneértés olyan foka, melyen előadni is tud, tiszteletre méltó képesség, de
vannak bizonyos hátrányai is; ehelyett inkább a rajzhoz értsen annyit, amennyi szükséges egy tájkép
felvázolásához, vagy pedig más munkájának alapos és értő magyarázásához, jóllehet maga a ceruzához se
nyúl. Igen korán szokjon hozzá illedelmes nők társaságához, és sose legyen meg hetekig hölgyekkel való
társalkodás nélkül.

A durvább vétkeket mint az istentelenség, paráználkodás, szerencsejáték, iszákosság és verekedés, nem

említem; ezek ellen a leggyatrább nevelés is felvértez; annál inkább javaslom neki az erények gyakorlását
de nem szívesen látok önkéntes járatlanságot egy úriemberben az udvar és a város életvitelét illetőleg. Az
ember nem lehet tökéletes, és egyes hibákat hajlandó vagyok elnézni, ha meg nem akadályozhatom őket;
így ha barátomat tizenkilenc és huszonhárom között néha tisztasága kárára elragadta az ifjonti hév, hát
óvatosan járt el légyen; ha egy-egy rendkívüli alkalommal, szilaj barátai heves unszolásának engedve
többet ivott, mint amennyi a szigorú józansággal összeegyeztethető, hát ritkán tette légyen, s kedélye és
kára nélkül; vagy ha merészsége és egy igaz ügyben őt ért súlyos provokáció miatt olyan perpatvarba
keveredett, melyet az igaz bölcsesség és a becsület szabályaihoz való kevésbé szigorú ragaszkodás
elutasított vagy megelőzött volna, úgy ez egynél többször ne esett meg légyen vele; ha, mondom,
mindezekben vétkesnek találtatik, de maga nem beszél sokat róluk, még kevésbé kérkedik velük, nos,
megbocsáthatók vagy legalábbis elnézhetők a jelzett korban, feltéve, ha elállt tőlük és azontúl
kifogástalanul viselkedett. Az ifjúkor legsúlyosabb ballépései gyakran rettentettek nemes lelkeket olyan
szilárd elővigyázatosságra, melyre nélkülük valószínűleg sohasem tehettek volna szert. Az alantasságtól
és a nyíltan botrányos tettektől való visszatartására mi sem alkalmasabb, mint ha szabad bejárást
biztosítunk neki egy-két nemes családba, ahol gyakorta megjelennie kötelességnek számít; így, miközben
büszkesége állandó tápot nyer, szüntelen növekszik rettegése a szégyentől is.

Egy tűrhető vagyoni helyzetű férfiú, ki a fenti kívánalmaknak megfelel, s szüntelenül tökéletesíti magát,
és harmincéves koráig sokat látott a világból, nem lehet kellemetlen társalgó partner, legalábbis míg
egészséges, és vagyoni helyzete kielégítő, és semmi sem kezdi ki kedélyét Ha egy ilyen férfiú, véletlenül
vagy megbeszélés alapján, összejön három-négy magafajtával, és közös akarattal együtt töltenek néhány
órát, ezt nevezem jó társaságnak. Itt semmi el nem hangzik, ami tanulságos vagy szórakoztató ne lenne
egy értelmes ember számára. Megeshet hogy nincsenek mind egy véleményen, de ez nem fajul heves vitává,
s azé a tisztesség, aki elsőbb enged. Egyszerre csak egy beszél, és nem hangosabban, mint hogy a
legtávolabb ülő is tisztán érthesse szavát. A legfőbb élvezet melyre mind törekszenek, az a tudat, hogy
kedvére vannak a többinek, s jól tudják, hogy erre éppoly alkalmas, ha figyelmesen és helyeslő

12 3
arckifejezéssel hallgatnak másra, mint ha maguk mondanak érdekes dolgokat. A legtöbb jó ízlésű ember
élvezi az ilyen társaságot, és joggal tartja kívánatosabbnak az egyedüllétnél, ha ráérő ideje akad; de ha ezt
az időt olyasmire fordíthatja, amitől szilárdabb és tartósabb kielégülést vár, bizonyára megtagadja
magától e gyönyörűséget és azt követi, amitől nagyobb előnyöket remél. De aki két hete egyedül van, nem
marad szívesebben úgy újabb kettőre, mintsem hogy lármás fickók társaságába kerüljön, akik a
kötözködésben lelik örömüket, és dicsőségnek tekintik, ha összeakaszkodhatnak valakivel? Vagy akinek
könyvei vannak, nem olvas-e inkább hétszámra, vagy ír hosszasan úgy kedvére való tárgyról, mintsem
minden éjszakáját pártütőkkel töltse, akik a szigetországot semmibe veszik, míg ugyanezen ország
megtűri, hogy ellenfelei a nyakán élősködjenek? Vagy nem marad magára egy hónapig, s fekszik minden
este hétkor inkább, mint hogy rókavadászok közé keveredjék, akik egész nap hiába próbálván nyakukat
törni, este közös ivászattal kísértik a halált, és jókedvük kifejezésére duhajabb üvöltözést csapnak
odabenn, mint csaholó, de még mindig elviselhetőbb társaik az ajtókon kívül? Nem sokra becsülöm, aki
nem sétál inkább a kimerültségig, vagy szobába zárva nem szór szét tűt szívesebben, újra felszedendő
azokat, mintsem hat órát töltsön fél tucat szabadnapos matróz kompániájában fizetés napján.
Megengedem mindazonáltal, hogy az emberiség nagyobb része inkább megalkuszik a fent nevezett
dolgokkal, hogysem hosszabb ideig egyedül maradjon; de nem látom be, miért tüntetne fel minket e társas
hajlandóság, ez az erős vágy a közösség után oly előnyös színben, s miért tekinthetnénk vala- mely benső
érték jelének, mely az embert az állatoktól megkülönbözteti. Merthogy természetünk jóságát és a
nagylelkű szeretetet bizonyíthassuk általa, melyet az ember önmagán túl faja többi egyedére is kiterjeszt, s
amely erény társas lénnyé emelte őt ahhoz e mohó társaságigénynek és az egyedülléttől való irtózásnak
legfeltűnőbben és leghevesebben fajtánk leg- jobbjaiban kellene megmutatkoznia, a legzseniálisabb, legte-
hetségesebb, legcsiszoltabb és vétkekre legkevésbé hajlamos emberekben; ennek pedig az ellenkezője az
igaz. A leggyatrább lelkek, akik szenvedélyeik irányítására a legképtelenebbek, a rossz lelkiismeretűek,
akik visszarettennek az önvizsgálattól, és az értéktelenek, akik semmi hasznosat nem mutathatnak fel
önmagukban, a magánynak ők a legnagyobb ellenségei, és megalkusznak bármely társasággal, nehogy
nélküle maradjanak; míg az értelemmel és tudománnyal bírók, akik gondolkodni és elmélkedni képesek, a
szenvedélyektől legkevésbé háborgatottak viselik legtovább az egyedüllétet vonakodás nélkül; és a lármát,
ostobaságot és arcátlanságot elkerülendő, inkább húsz társaságtól is elmenekülnek; és hogy semmi
jóízlésüket sértővel ne kelljen találkozniuk, szívesebben választják dolgozószobájukat, kertjüket, sőt a
legelőt vagy a pusztát is, mint bizonyos emberek társaságát.

De tekintsük a társaság szeretetét fajunktól oly elválaszthatatlannak, hogy senki se viselné el a magányt
egy pillanatra sem; ebből mily következtetéseket vonhatnánk le? A társaságot, mint minden mást, nem
saját maga érdekében kedveli az ember? Barátság és előzékenység sosem tartós, ha nem kölcsönös. Heti
vagy naponkénti szórakoztató összejöveteleken, évi ünnepségeken és a legünnepélyesebb mulatságokon
min- den résztvevőnek megvan a maga célja, és van, aki csak azért jár el klubjába, mert ott elnök lehet
Ismertem valakit, aki társasága orákuluma volt, és úgy ragaszkodott hozzá, hogy világért el nem
mulasztotta volna a megjelenést de később teljesen elmaradt mert megjelent ott valaki, aki

12 4
elhomályosította elsőségét Vannak, akik képtelenek vitatkozni, de eléggé rosszmájúak, hogy élvezzék
mások összecsapását s bár maguk semmiképpen sem érdekeltek a viszályban, sótlannak tekintenek minden
társas alkalmat ahol e gyönyörűségben nem lehet részük. Szép ház, gazdag bútor, pompás kert, lovak,
kutyák, ősök, rokonok, erő, szépség, bármiben való kiválóság, vétkek és erények egyaránt felkelthetik a
társaság utáni vágyat abban a reményben, hogy ami értéket az ember önmagának tulajdonít, az előbb-
utóbb a társalgás tárgya lesz, s ez belső megelégedéssel tölti el őt A világ legudvariasabb embere, akiről
fentebb beszéltem, sem szerez olyan örömet másnak, amely ne fizetődne vissza önszeretete számára, és így,
akárhogy csűrje- csavarja a dolgot minden önös énjére összpontosul. De hogy valamennyi klubban és
társalgási összejövetelen mindenki önmagát tartja a legnagyobb becsben, annak nyilvánvaló bi-
zonyítéka, hogy az érdektelen, aki inkább enged, semhogy civakodnék, a jópofa, aki nem csípős nyelvű, s
maga sem sértődős, a könnyed és hanyag, aki gyűlöli a vitát és nem törekszik diadalt aratni, mindenütt
kedvence a társaságnak; míg az eszes és művelt aki átlát a hamisságon, és nem hagyja az igazát a
tehetséges és éles ítéletű, aki szellemesen és egyenesen beszél, bár csak azt ostorozza, ami rászolgál, a
becsületére kényes, aki nem osztogat, de nem is nyel le sértéseket talán kivívja a tiszteletet, de aligha
örvend oly közkedveltségnek, mint gyengébb és jelentéktelenebb társa.

Amiként ezekben a példákban a társas vonások önnön kielégülésünk szüntelen hajszolásából álltak elő,
úgy máskor az ember természetes félénkségéből és az önmaga iránti aggályos gondból eredeznek. Két
londoni, akiket üzletük nem köt össze, ismerhetik, láthatják egymást a tőzsdén mégis úgy mennek el
naponta egymás mellett, mint két bika; de találkozzanak Bristolban, megsüvegelik egymást, a legelső
adódó alkalommal szóba ereszkednek, és örvendeznek egymás társaságán. Ha egy francia, egy angol és egy
holland Kínában vagy más pogány országban találkozik, európaiak lévén honfitársnak tekintik egymást
és ha valamely érdek szembe nem állítja őket természetes jóindulatot fognak érezni egymás iránt. Sőt ha
két ellenséges érzelmű ember együtt kényszerül utazni, gyakran félreteszik ellentéteiket nyájasak lesznek,
és barátságos társalgásba kezdenek, különösen ha az út nem túl biztonságos, és mindketten idegenek a
helyen, ahol járnak. Felületes megítélésre ezek a dolgok az ember társas hajlamának, a barátságra való
természetes készségének és társaság utáni vágyának tulajdoníthatók; de aki alaposabban vizsgálja a
dolgokat és köze- lebbről pillant az emberi lélekbe, rájön, hogy mindezen alkal- makkor csak érdekeink
biztosítására törekszünk, és a már jól ismert okok hatására cselekszünk.

Mind ez ideig azt igyekeztem bizonyítani, hogy ama pulchrum ethonestum, a dolgok kiválósága és valódi
értéke legtöbb- nyire bizonytalan, és a szokással és divattal együtt változik; következésképp az
állandóságukra alapított ítéletek megbízhatatlanok, és hogy az ember természetes jóságára vonatkozó
nagylelkű eszmék kimondottan kártékonyak, mert félrevezetőek és légből kapottak; az utóbbi igazságát a
történelemből vett legnyilvánvalóbb példákkal világítottam meg. Beszéltem a társaság iránti
hajlandóságunkról és a magánytól való idegenkedésünkről, alaposan megvizsgáltam különböző indíté-
kaikat, és kimutattam, hogy mind az önszeretetben gyökereznek. Most a társadalom természetét kívánom
nyomozni, és eredetéig nyúlva bizonyítom be, hogy nem a jó és szeretetre méltó, de éppen a rossz és

12 5
gyűlöletes tulajdonságai, tökéletlenségei és a más teremtmények kiválóságaitól megfosztott volta tették az
embert minden más állatnál inkább társas lénnyé a Paradicsom elvesztése után; és hogy ha megmaradt
volna ősi ártatlanságában, és továbbra is a vele járó áldásokat élvezte volna, a legkevésbé se valószínű,
hogy valaha is a jelenlegi társas lénnyé fejlődött volna.

Hogy vágyaink és szenvedélyeink mily szükségesek az ipar és kereskedelem virágzásához, elegendőképp

bizonyítja a könyv egésze, és hogy ezek mind rossz tulajdonságaink, vagy legalábbis azok forrásai, senki
sem tagadhatja. Nem marad más hátra, mint hogy felsorakoztassam az akadályokat melyek az embert
feltartják és megzavarják szüntelen igyekezetében, hogy szükségleteit biztosítsa, más szóval az
önfenntartás mun- kájában; s hogy eközben kimutassam, hogy az ember társas hajlandósága e két
dologból keletkezik, vagyis vágyai sokféleségéből és állandó akadályoztatásából, mellyel kielégítésük útján
szembekerül.

A szóban forgó akadályok vagy saját szervezetünkből erednek, vagy az általunk lakott földkerekségből,
értve ennek állapotát, mióta az átok rajta súlyosul. Gyakran megkíséreltem az utóbb említett két tényezőt
különváltan szemlélni, de sohasem tudtam elszigetelni őket egymástól; szüntelenül összevegyülnek és
áthatják egymást és végül a rossz félelmetes káoszát idézik elő. Minden elem ellenségünk, a víz megfojtja,
a tűz elemészti, aki vigyázatlanul közeledik hozzájuk. A föld ezernyi helyen növel az emberre ártalmas
növényeket és terményeket táplál és dédelget nagyszámú, iránta ellenséges teremtményt és légiónyi mérget
őriz kebelében. De a leggonoszabb irántunk az az elem, mely nélkül egy percig sem élhetnénk; elszámlálni
is nehéz a széltől és időjárástól elszenvedett ártalmakat, és bár az emberek nagy többsége az idők kezdete
óta igyekszik fajtáját a levegő kíméletlenségétől megoltalmazni, semmi lelemény és fáradozás nem képes
máig sem teljes védettséget biztosítani a felső erők bizonyos csapásai ellen.

A hurrikánok, igaz, ritkák és kevés ember vész el földren- gésekben vagy oroszlánok gyomrában, de míg az
ily gigászi katasztrófákat elkerüljük, számos jelentéktelen bajtól nyomorgattatunk. Mily roppant számú
és fajtájú rovar gyötör és űz csúfot büntetlenül belőlünk! A legalábbvalók nem átallnak úgy legelni
rajtunk, mint barmok a mezőn, s gyakran még ezt is eltűrjük, ha nem szemtelenednek el túlságosan, pedig
a kímélet itt bűnné válik, mert elnézésünket oly kíméletlen és megvető cudarsággal hálálják meg, hogy
kezünkből szeméttelepet csinálnak, és kicsinyeinket is elemésztik, ha nem üldözzük és pusztítjuk őket
naponta megújuló gondossággal.

Nincs jó a teremtésben a jó szándékú ember számára, ami rosszra ne fordulna, ha tévedés vagy
tudatlanság folytán a legkisebbet is hibázik benne; nincs ártatlanság vagy feddhetetlenség, ami
megoltalmazná az őt környékező ezernyi bajtól; ellenkezőleg, minden ellenséges vele, amit lelemény és
tapasztalat meg nem tanított hasznára fordítani. Mily igyekezettel menti aratásidőben a gazda fedél alá a
termést, megvédeni az esőtől, mely nélkül sohase élvezhette volna azt! Ahogy éghajlat szerint az évszakok
változnak, a tapasztalat megtanított különbözőképp élni velük, és a föld egy pontján vetni látjuk a föld-
művest, míg aratni a másik felén; mindebből kitetszik, mennyit változott ez a föld ősszüleink bukása óta.

12 6
Ha az embert szép, isteni eredetétől származtatjuk, mikor nem volt még büszke felsőbb utasítás vagy
terhes tapasztalás útján szerzett bölcsességére, mert teremtése pillanatától egye- temes tudással volt
megáldva; értem ezen az ártatlanság állapotát melyben sem állat sem növény a föld színén vagy ásvány a
föld alatt nem volt kárára, s biztonságban élt a levegő és más elemek ártalmaitól, akkor fel kell
tételeznünk, hogy megelégedett az élet szükségszerű javaival, melyeket az általa lakott földteke a
közreműködése nélkül is biztosított számára. A bűn megismerése előtt minden lény és dolog feltétlen
urának lát- hatta magát, és önnön nagyságától érintetlenül temetkezhetett mindenestől a Teremtője
végtelenségéről való elmélkedések- be, aki naponta kegyeskedett érthetően szólni hozzá, és bajok nélkül
meglátogatni őt.

Egy ilyen aranykorban semmi oka és valószínűsége nem tételezhető fel, hogy az emberek oly nagy
társadalmakba rendezkedjenek, amilyenekben mindig is éltek a világon, mióta elfogadható feljegyzések
állnak rendelkezésünkre. Ahol az embernek mindene megvan,amit kíván,és semmi sem zavarja vagy
háborgatja, mi sem tehető hozzá boldogságához; és bajos lenne megnevezni oly ipart művészetet
tudományt, méltósá- got vagy foglalatosságot, mely egy oly boldog állapotban felesleges ne volna. Ha e
gondolat vonalán haladunk, könnyen felismerjük, hogy semmiféle társadalom sem keletkezhetett volna az
ember szeretetre méltó erényeiből és kedves tulajdonságaiból; ellenkezőleg, mindegyikük szükségleteiben,
tökéletlenségeiben, vágyai sokféleségében bírja eredetét; hasonlóképpen rájövünk, hogy minél inkább
kiütközik gőgje és hiúsága, és növekszenek igényei, annál alkalmasabb lesz kiterjedt és népes
társadalmakba rendeződni.

Ha a levegő mindig is oly ártalmatlan lett volna mezítelen testünk számára, amily kellemes
gondolkodásunk szerint a madarak többségének kedvező időjárás esetén, és ha az embert nem űzné
büszkeség, pompa és kéjvágy, nemkülönben a képmutatás, nem látom be, mi vezetett voína a ruha és ház
felta- lálására. Nem beszélek most ékszerekről, ezüstneműről, festményekről, szobrokról, pompás
bútorzatról és mindarról, amit a rideg moralisták szükségtelennek és feleslegesnek ítélnek; de ha az ember
nem fáradna ki oly hamar a gyaloglásban, ha oly fürge lenne, mint egyes állatok, ha természettől dolgos
lenne, és nem hajlana oly ésszerűtlenül a kényelemre és a legkülönfélébb vétkekre, ha továbbá a föld
mindenütt sík, szilárd és akadálytalan lenne, ki gondolt volna kocsira, és ki merészkedett volna ló hátára?
Mi szüksége van hajóra a del- finnek, és a sas mely kocsiban kívánna utazni?

Remélem, tudja az olvasó, hogy ha társadalmat említek, politikai testületet értek rajta, melyben az ember
felsőbb erőnek alávetve vagy vadon állapotából meggyőzés útján kiemelve fegyelmezett teremtéssé vált, ki
saját céljait a másokért való munkálkodás révén érheti el, és ahol egyetlen fő vagy a kormányzás más
formája alatt minden tag a közösség szolgálatára kényszeríttetik; és értő irányítás révén elérhető, hogy
mind egy emberként cselekedjenek. Mert ha társadalomról szólva egy csomó emberre gondolunk, akik
törvény és kormány nélkül, fajtájuk iránti természetes hajlandóságukból és a társaság szeretetéből
tartanak együtt, mint a tehéngulya vagy birkanyáj, akkor nincs az embernél alkalmatlanabb teremtmény

12 7
a társadalmi életre; száz ilyen egyenlőként, alárendeltség híján, a világon minden felsőbbség félelme nélkül
aligha tölthetne ébren két órát együtt perlekedés nélkül, és minél több a tudás, erő, ész, bátorság és
elszántság bennük, a helyzet csak annál rosszabb lenne.

Feltehető, hogy a természet vadon állapotában a szülők fenn tudnák tartani tekintélyüket gyermekeik
felett, legalábbis, míg jó erőben vannak, és hogy azok még később is, emlékezvén tapasztalataikra,
megőriznék irántuk a szeretet és félelem ama keverékét, melyet tiszteletnek nevezünk; hasonlóképpen
valószínű , hogy mivel a következő nemzedék az előző példáját követné, egyvalaki, némi ravaszsággal,
képes lenne, míg él és eszét használhatja, fenntartani befolyását utódaira és leszármazottaira, legyenek
azok bármily számosan. De amint az agg törzsök kihal, a fiak összekapnának, és a béke nem tartana
soká, sőt háborúvá fajulna. Az elsőszülöttség nem túl erős érvényű, és viszonylagos jelentőségét csak ama
törekvésnek köszönheti, hogy általa a béke biztosíttassék. Az ember félénk és természettől nem vérengző
állat lévén, szereti a békét és nyugalmat, és sohasem harcolna, ha békén hagynák, ha amit kiharcol,
elnyerhetné anélkül is. E félénk hajlamának és háborgattatástól való irtózatának köszönhetők a
kormányzat különféle képletei és formái. A monarchia volt közülük, kétségtelenül, a legelső. Az
arisztokrácia és demokrácia két módja volt, hogy annak tökéletlenségeit kijavítsa; és e háromnak valamely
keve- réke az összes többit igyekszik tökéletesíteni.

De legyünk vadak vagy civilizáltak, lehetetlenség, hogy az ember, a maga elesettségében, bármi más okból
cselekedjék, mint a maga javáért, míg teste használatával bír, és a szeretet vagy kétségbeesés legnagyobb
túlzásai sem irányulhatnak egyébre. Bizonyos értelemben semmi eltérés nem lehet az akarat és a
gyönyörűség között, és bármely tett, mely ezekkel száll szembe, feltétlenül természetellenes és görcsös kell
legyen. Miután tehát a cselekvés így meg van szabva, és mindig azt kényszerülünk tenni, ami nekünk
tetszik, miközben gondolataink szabadok és ellenőrizhetetlenek, nem lehetnénk társas lények képmutatás
nélkül. Bizonyítása ennek igen egyszerű. Mivel nem vehetjük elejét az eszméknek, melyek szüntelenül
felötlenek bennünk, minden társas érintkezés képtelenség lenne, ha meg nem tanulnánk mesterkedéssel és
óvatos színleléssel eltitkolni és elfojtani őket; és ha minden, amit gondolunk, nyílt titok lenne
embertársaink előtt, akkor, megáldva a beszéd adományával, aligha tudnánk elviselni egymást. Meg
vagyok győződve, hogy minden olvasóm érzi a mondottak igaz- ságát; s aki tagadja, állítom, hogy
lelkiismerete az arcába kergeti a vért, míg nyelve a cáfolatra mozdul. Minden civilizált társadalomban az
embert már a bölcsőtől nevelik észrevétlenül képmutatóvá; és senki sem meri beismerni, ha a közösség ba-
jai vagy magánszemélyek veszteségei folytán előnyökhöz jut. A sírásót megköveznék, ha nyíltan kívánná a
parókia híveinek halálát jóllehet tudja mindenki, hogy ez az egyedüli megélhetése.

Nagy élvezetet szokott szerezni az emberi élet jelenségeit vizsgálatomban annak látványa, mily különféle
és gyakran szögesen ellentétes módokon formálja az embereket a nyereség reménye és a haszon gondolata,
hivatásuktól és életkörül- ményeiktől függően. Hogy ragyog a vígságtól minden arc egy jól rendezett
bálon, s mily ünnepélyes szomorúság üli meg őket a halottas menetben! Pedig a temetkezési vállalkozó

12 8
éppúgy örül nyereségének, mint a táncmester; mindkettő egyaránt fáradozik a sikerért, és az egyik
mámoros öröme éppúgy erőltetett, mint ahogy affektált a másiknak a komorsága. Akik nem figyelték még
meg egy jól menő divatáru-kereskedő és a boltjába lépő ifjú úrhölgy társalgását az élet egyik igen szóra-
koztató jelenetét mulasztották el. Kérem komoly olvasóimat tegyék kissé félre méltóságteljes
gondolataikat, és tűrjék el, hogy a nevezett két személy lelkivilágát és cselekvésük rugóit most külön-külön
szemügyre vegyem.

A boltosnak érdeke annyi selymet eladni, amennyit csak tud, azon az áron, amely mellett, üzletágának
megszokott profitja mértékében, tisztes hasznot szerezhet A hölgy viszont tetszése szerinti portékát
szeretne, és yardját egy garassal vagy egy hatpennyssel olcsóbban, mint amennyiért rendesen árusítják. A
benyomásból, melyet nemünk lovagiassága gyakorolt rá, hacsak nem nagyon torz, úgy képzeli, hogy finom
arca, könnyed fellépése és sajátosan édes hangja van, hogy csinos, és ha talán nem is szép, mindenesetre
kellemesebb, mint az általa ismert ifjú hölgyek többsége. Mivel ugyanazt a cikket ínásoknál olcsóbban
megvehetni nincs egyéb jogcíme, mint amit jó tulajdonságaira vél épülni, ezért igyekszik a lehető legjobb
oldaláról mutatkozni, amennyire értelme és ízlése engedi. A szerelem itt szóba se jöhet így egyfelől nem
engedheti meg magának, hogy megjátssza a zsarnokot, dühöngjön és követelőzzék, másfelől viszont
szabadságában áll kedvesebben szólni és nyájasabbnak lenni, mint bármely más alkalommal. Tudja, hogy
sok nagyvilági ember jár a boltba, és ő is igyekszik annyira szeretetre méltónak mutatkozni, amennyire
azt erénye és az illendőség szabályai megengedik. Ha ily viselkedésre eltökélten érkezik, semmi nem
fenyegeti azzal, hogy netán kijön a sodrából.

Kocsija szinte még meg sem állt, s már feltűnik egy tiszta, talpig divatos eleganciával öltözött úriember,
alázatos szolgálatkészséggel fejezi ki a legmélyebb hódolatát, s hallva, hogy a hölgy kegyes szándékában
áll megtisztelni szerény üzletét bevezeti őt; ott rögtön elosonva mellőle, egy pillanatra láthatóvá váló
bejáraton át a pult mögé ássa be magát és ott szembefordulva vevőjével kéri, hogy méltóztassék közölni
vele parancsait Az mondhat vagy kifogásolhat, amit akar, biztos, hogy egyenes ellentmondással nem
találkozik; olyan férfiúval áll szemben, akinek kimeríthetetlen türelme szalmája legelső titka, és bármi
alkalmatlanságot okoz a vevő, bizonyos, hogy csak a legudvariasabb szavakat hallja, és mindig vidám
ábrázatot lát maga előtt melyen öröm és tisztelet látszik jó kedéllyel keveredni, és egy mesterséges derűben
összeolvadni, mely sokkal lekötelezőbb, mint bármi, amit a természet produkálni képes.

Ahol két személy ily kiválóan találkozik, ott a társalgás feltétlenül igen kellemes és végletekig illedelmes,
jóllehet semmiségekről folyik. Míg a hölgy habozik, mit is vegyen, az eladó is hasonló módon ajánlgat ezt-
azt, és óvatosan irányítja választását; de mihelyt az megállapodott, azonnal bizonygatja, hogy jobb nincs
is ebben a minőségben, a vevő ízlését magasztalja, s minél jobban nézi a kiszemelt árut, mondja, annál
jobban csodálkozik, hogy ő maga nem ismerte fel első pillantásra, miszerint kiválóbb árut nem is tart a
boltjában. Szabályok, megfigyelés és jó érzék megtanították már rég, hogyan hatolhat észrevétlenül a lélek
legmélyebb rejtekeibe, kipuhatolni a vevő adottságait és gyenge oldalát, melyről maga sem tud, s ennek

12 9
folytán ötven más fogással is bír, rávenni őt, hogy saját ítéletét és a megvenni szándékozott portékát
túlértékelje. A kereskedő legnagyobb erénye vevőjével szemben épp az ügylet legmate- riálisabb pontján,
az ár körüli vitában nyilvánul meg, mert az árat egy fillér pontossággal tudja; amannak pedig sejtelme
sincs róla; ezért sehol sem járhat úgy túl az eszén, mint épp itt; de bár módjában lenne azt hazudni az
eredeti árról és a már visszautasított vételi ajánlatokról, ami neki tetszik, ő nem ha- gyatkozik csupán
ezekre, hanem a vevő hiúságát megcéloz- va, a világon mindent elhitet vele a maga gyengeségéről és
amannak kiemelkedő képességeiről, kijelentve, miszerint el volt tökélve, hogy sose válik meg a szóban
forgó cikktől ilyen és ilyen ár alatt, de a kedves vevő mindenki másnál nagyobb erővel tudja őt rábeszélni
saját érdekei feladására is; bizonygatja, hogy neki is többe van a selyem, de látva, hogy a hölgynek úgy
megtetszett és hogy többet nem hajlandó adni érte, hát ő nem bánja, ha ezzel örömet szerezhet annak, akit
oly rendkívüli becsben tart és csak azt kéri, legközelebb ne méltóztassék oly nagyon igénybe venni
nagylelkűségét. Eközben a vásárló, aki tudja magáról, hogy nem bolond és eléggé felvágott nyelvű,
könnyen elhiszi, hogy roppant megnyerően tud érvelni, és a jólneveltség érdekében elégnek vélve, ha
némileg szabódik és szellemes riposzttal visszafordítja a dicséretet, a legnagyobb önelégültséggel vesz be
mindent, amit a kereskedő rá akar beszélni. A végeredmény az, hogy abban a hitben, miszerint kilenc
pennyt megtakarított yardonként ugyanannyiért vette meg a selymet, amennyiért bárki más kapta volna,
vagy éppen hat pennyvel drágábban, mint amennyiért a boltos végső eset- ben szívesen megvált volna tőle.

Lehetséges, hogy a hölgy úgy érzi, nem hízelegtek neki elegendőképpen, vagy nem nyerte meg magas
tetszését a kereskedő viselkedése, nyakkendője állása vagy más hasonló fontosságú vonása; ilyenkor az
üzlet füstbe megy, és a vevő átpártol a konkurenciához. De ahol sok konkurens cég van egy csomóban, nem
mindig könnyű a választás, és a szépnem egyedei gyakran igen szeszélyes indítékokat követnek dönté-
sükben, és a miértjét titokként őrzik. Akkor követhetjük hajlamainkat a legszabadabban, ha senki sem
jöhet nyomukra, és józan értelemmel nem is gyanakodhat rájuk. Egy erényes hölgy minden másnál
szívesebben látogatott egy bizonyos üzletet, mert egy csinos fickót látott benne, egy másik, nem kevésbé
tisztességes asszony azért, mert a tulajdonos nagyobb reverenciával bókolt neki üzlete előtt, mint bármely
másik, jóllehet neki szándékában sem volt vásárolni, csupán a Szent Pál-templomba indult; a divatos
kereskedők ugyanis, főleg az ügyesebbek, boltjuk ajtaja előtt állva húzzák be az alkalmi vevőket nem
egyéb erőszakot vagy késztetést alkalmazva, mint szolgai alázat, mély hajbókolás és egy-egy meghajlás
minden jól öltözött hölgy felé, aki üzletére egy pillantást vet.

A legutóbb mondottakról jut eszembe egy módszer a vevők csábítására, mely ettől mindennél messzebb
esik, mégpedig amit a révészek alkalmaznak főleg olyanokkal szemben, akiket arcukról és gúnyájukról
parastnak ismernek fel. Nem is kellemetlen látni fél tucat fickót, amint körülvesznek egy atyafit akit
életükben nem láttak, és az a kettő, aki legjobban hozzáfér, a nyakát átfogva ölelgeti, mintha bátyja
volna, aki kelet-indiai hajóútjáról tért haza, a harmadik a kezét szorongatja, a negyedik a kabátujjába
kapaszkodik, míg az ötödik vagy hatodik, aki már kétszer körülszökdécselve hiába próbálta megragadni,
a földhöz szögezi magát barátunk előtt, és a többieket letorkolva, három hüvelyknyire annak orrától ordít

13 0
tele szájjal, kimutatva félelmes fogsorát és a félig rágott kenyér és sajt maradványait miket az atyafi
érkezése miatt nem tudott már lenyelni.

És mindez nem sértő, a paraszt okkal hiszi, hogy nagy tisztesség érte, ezért nemhogy megneheztelne,
inkább tűri békésen, hogy erőszakos barátai tetszésük szerinti irányba taszigálják. Nem oly kényes, hogy
bántaná egy pipabűzös lehelet vagy az orra alá dörgölt zsíros haj. A piszokhoz és verítékhez bölcsőjétől
hozzászokott; és nem zavarja, ha fél tucat legény úgy üvölt a füle mellett vagy legfeljebb kétlépésnyire,
mintha száz yardra lenne tőlük. Jól tudja, hogy jókedvében maga sem csap kevesebb lármát, és titkon
tetszik is neki a cimborák mindent elsöprő jóindulata. A cibálást és taszigálást úgy tekinti, ahogy várják
tőle: előzékenységnek, melyet érezni és felfogni képes. Akarva-akaratlan hálás azoknak, akik oly nagy
becsben látszanak tartani őt; hízeleg neki, hogy észreveszik, és csodálja a londoniakat, hogy oly viharosan
ajánlgatják három pennyt vagy annyit sem érő szolgálataikat míg falun a megszokott üzletben hiába rak
ki három-négy shillinget nem mutatnak neki semmit, míg nem közli kívánságát, s ha szólnak hozzá, az
legfeljebb felelet az ő kényszeredett kérdésére. Ez a körülötte zajló nagy buzgóság hálára indítja, és
egyiket sem akarván megbántani, ugyancsak bajban van, melyiket válassza. Láttam már embert akinek
arcán mindezek a gondolatok vagy igen hasonlóak mutatkoztak meg oly nyilvánvalóan, mint az orra; és
láttam, hogy vonul elégedetten a rácsimpaszkodó révészek- kel, s hurcolja mosolyogva a vízparton a saját
súlyának majd- nem kétszeresét.

Ha az az enyhe kajánság, mellyel a fenti két közönséges életképet rajzoltam, nem illik hozzám, bocsánatot
kérek érte, és ígérem, nem esem többé e hibába; s most halogatás nélkül, mesterkéletlen, szürke
egyszerűséggel folytatom fejtegetésemet, s bizonyítom goromba tévedését azoknak, akik úgy képzelik,
hogy a társas erények és szeretetre méltó tulajdonságok, melyek bennünk dicséretesek, éppoly áldásosak a
közösségre, mint a magánszemélyre nézve, és hogy a feltörekvés eszközei és általában minden, ami a
privát család jólétére és valódi boldogulására vezet, ugyanily hatással van az egész társadalomra.
Bevallom, eddig is ezen fáradoztam, és azzal hízelgek magamnak, hogy nem sikertelenül. De remélem,
senki sem tekint egy kérdést kevésbé szívesen csak azért mert igazságát több módon is bizonyítva látja.
Kétségtelen, hogy minél kevesebb vágya van valakinek, s minél kevesebbet követel meg, annál
könnyedebben él; minél tevékenyebb a saját szükségletei megszerzésében és minél kevésbé várja ezt el
másoktól, annál kedveltebb és annál kevésbé terhes családja számára; minél inkább szereti a békét és
egyetértést annál jobb felebarátjához, és amennyire ragyog az igaz erénytől, azon arányban lesz kedves
Isten és ember előtt De igaz lelkünkre, mily haszonnal járhatnak ezek a dolgok, mivel járulhatnak hozzá a
nemzet gazdagságához, dicsőségéhez és világi nagyságához? Az élvhajhász udvaronc, aki fényűző
költekezésében nem ismer mértéket az állhatatlan kegyencnő, aki hetente új divatokat eszel ki, a grófnő,
aki hintóval, szórakozásával és egész viselkedésével a hercegnőt utánozza, a pazarló ficsúr vagy tékozló
örökös, aki ész és meg- fontolás nélkül szórja a pénzét mindent megvesz, amit meglát s másnapra már
elpusztítja vagy elszórja; a kapzsi, megátalkodott uzsorás, aki özvegyek és árvák könnyeiből facsarta
hatalmas vagyonát, hogy a tékozlók elherdálhassák - ezek a nagyra nőtt Leviathan zsákmányai és

131
megfelelő tápláléka; más szavakkal: oly siralmas az emberi dolgok állapota, hogy szükségünk van a
felsorolt csapásokra és szörnyekre, hogy számos iparágat foglalkoztathassunk, és a dolgozó millióknak
kenyeret biztosíthassunk, akikre minden nagy társadalom épül. És balgaság azt képzelni, hogy nagy és
gazdag nemzetek fennállhatnak, egyszersmind hatalmasak és csiszoltak lehetnek nélkülük.

Ellene vagyok a pápaság hatalmának éppannyira, mint Luther és Kálvin vagy maga Erzsébet királynő; de
őszintén vallom, hogy a reformáció semmivel sem járult inkább hozzá az őt befogadó királyságok és
államok felvirágzásához, mint az abroncsos, tűzött alsószoknya ostoba és szeszélyes találmánya.

De ha ezt vitatnák velem szemben a papi hatalom ellenségei, abban legalábbis biztos vagyok, hogy
bármily nagy emberek harcoltak ama laikus áldása mellett vagy ellen, kezdetétől a mai napig nem
foglalkoztatott annyi becsületes és dolgos munkáskezet, mint a fent említett gyalázatos leleménye a női
fényűzésnek néhány év alatt. Vallás és ipar két különböző dolog. Aki a legtöbb alkalmatlanságot okozza
felebarátainak, és a legmunkaigényesebb cikkeket ötli ki, helyesen teszi vagy helytelenül, ő a társadalom
legjobb barátja.

Micsoda sürgés-forgás támad a világnak hány részén, hogy egy darab skarlát vagy bíbor posztó előálljon;
hány és hányféle iparnak és mesterembernek kell közreműködnie! Nemcsak a magától értetődőkre
gondolok, mint a gyapjúnyíró, a fonó, a szövő, a posztótakács, a fehérítő, a kelmefestő, a szárító, a nyújtó
és a csomagoló, hanem a távolabbi közreműködőkre is, akik talán nem látszanak hozzá tartozni, mint a
malomépítő, ónöntő, a vegyész, és a már említett iparágakhoz kapcsolt számos más mesterember, akik a
cikk előállításához egyaránt szükségesek. De mindezek a munkák itthon is elkészülhetnek, különösebb
fáradság és veszély nélkül, hanem a legfélelmesebb oldala a dolgoknak még hátravan: gondoljunk a nehéz-
ségekre és a kockázatokra, melyeket külországban kell vállalnunk, a roppant tengerekre, melyeken át kell
kelnünk, a különféle éghajlatokra, melyeket el kell viselnünk, és a számos nemzetre, melyeknek
szolgálataikért lekötelezettjévé kell lennünk! Spanyolország gyapjából, igaz, a legfinomabb posztót is
előál- líthatjuk, de mily hozzáértés és fáradozás, mennyi tapasztalat és találékonyság árán lehet csak oly
gyönyörű színekre festeni! Hány helyén a földkerekségnek vannak szétszórva azok a ve- gyülékek és más
alkotóelemek, melyeknek egy edényben kell találkozniuk! Timsónk, igen, magunknak is van, borkőért vi-
szont a Rajnáig, kénsavért Magyarországra kell menni. Mind- ez még Európában van, de a szükséges
mennyiségű salétromot csak Kelet-Indiából szerezhetjük be. A bíborfesték, melyet az ókoriak nem
ismertek, sincs közelebb hozzánk, csak épp a világ másik felén; igaz, hogy a spanyoloktól vásároljuk, de
nem az ő termékük lévén, maguk is úgy hozzák át számunkra az Újvilág legtávolabbi végéből, Amerika
keleti feléből. Míg annyi tengerész perzselődik a napon, és verejtékezik a hőségben tőlünk keletre és
nyugatra, nem kevés fagyoskodik északon, hogy Oroszországból hamuzsírt szerezzen.

Ha alaposan megismerkedünk mindama munkával és fáradsággal, nehézségekkel és viszontagságokkal,

melyeket a mondott cél érdekében vállalnunk kell, és ha tekintetbe veszszük a kockázatot és veszélyt,
mellyel minden ilyen utazás során szembe kell nézni, és hogy legtöbbjük nemcsak sokak egészségét és

13 2
jólétét de életét is áldozatul követeli; ha alaposan megismerjük, mondom, és kellőképp számításba vesszük
a mondottakat aligha gondolhatnánk el oly embertelen és minden érzéséből kivetkőzött zsarnokot aki a
dolgokat hasonló szemszögből tekintve ily szörnyű szolgálatokat követelne meg ártatlan alattvalóitól;
ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy megteszi nem is más okból, mint a gyönyörűség miatt, amit a
skarlát vagy a bíbor posztó viselése okoz. Viszont a fényűzés mily magaslatait kellett egy nemzetnek
elérnie, hogy nemcsak a király főemberei, de a testőrök, sőt közkatonák is ily orcátlan kívánsággal
állhatnak elő!

De most változtassuk meg nézőpontunkat, és tekintsünk mindezen fáradozásra mint önkéntes

tevékenységre, mely elválaszthatatlan a különböző hivatásoktól és foglalkozásoktól, s mellyel mindenki a
maga javára dolgozik, még ha úgy tetszik is, hogy másokért gyötri magát Ha arra gondolunk, hogy a
tengerész, aki súlyos viszontagságokat, sőt talán hajótörést állt ki, útja végén új hajót keres és felvételért
kilincsel, ha tehát a dolgokat más megvilágításban szemléljük, úgy találjuk, hogy a szegények számára a
munka nemhogy teher vagy kényszerűség lenne, de egyenest áldás, amiért a Teremtőhöz könyö- rögnek, és
amelyet nagy többségük számára biztosítani legfőbb gondja minden törvényhozásnak.

Ahogy a gyermekek, sőt már a kisdedek is egymást majmol- ják, úgy az ifjakat is égő vágy űzi, hogy
férfiak és nők legyenek, s gyakran nevetségessé is válnak türelmetlen igyekezetükben, hogy annak tessenek,
amivé még jól láthatólag nem nőttek fel; nos, minden nagy társadalom nem kis mértékben e balgaság- nak
köszönheti az egyszer már létrejött mesterségek maradandó vagy legalábbis huzamos fennállását. Mily
fáradozásra és önmegtagadásra nem képesek ifjak, hogy jelentéktelen, sőt olykor kárhozatos
tulajdonságokra tegyenek szert melyet ítélőképesség és tapasztalat hiánya miatt korra felettük állókban
megcsodáltak! Ez az utánzókészség fokonként hozzászoktatja őket korábban utált vagy egyenest
elviselhetetlennek tartott dolgokhoz is, míg végül már meg sem lehetnek nélkülük, bár talán sajnálják,
hogy igényeiket oly meggondolatlanul és szükségtelenül szaporították. Mily vagyonokat szereztek kávéval
és teával! Mily hatalmas forgalom zajlik, mennyiféle munkálat ad kenyeret sokezernyi családnak a világ
különböző pontjain ama két hóbortos, ha nem gyűlöletes szokás jóvoltából, hogy egyesek tubákolnak és
pipáznak! bár bizonyos, hogy rabjainak mindegyik mérhetetlenül többet árt mint használ. Továbbme-
gyek, és kimutatom, hogy az egyéni veszteségek és szerencsétlenségek is hasznára vannak a köznek, és
hogy vágyaink gyakran olyankor a legbalgábbak, mikor a legkomolyabbnak és legbölcsebbnek képzeljük
magunkat London égése nagy csapás volt; de ha megszavaztatnák az ácsokat téglavetőket, kovácsokat és
nemcsak az építőiparban foglalkoztatottakat de azokat is, akik a helyreállító iparágakban és
üzletágakban dolgoztak, sőt azokat is, akik az előbbiek teljes foglalkoztatottságából hasznot húztak,
azok ellenében, akik a tűz által közvetlen kárt láttak, a helyeslés azonos erejű, ha ugyan nem hangosabb
lenne a panasznál. Az ipar jelentékeny hányada foglalkozik annak pótlásával és helyreállításával, amit
tűzvészek, viharok, tengeri ütközetek, ostromok, csaták elpusztítanak; ennek igazsága és mindama
dolgoké, miket a társadalom természetéről mondottam, kiviláglik a következőkből.

13 3
Bajos lenne elősorolni mindama előnyöket és különféle áldásokat melyeket a hajózás és tengerjárás
jóvoltából élvez a nemzet; de ha csak magukat a hajókat vesszük tekintetbe, a kis és nagy vízi járműveket
a legcsekélyebb révhajótól egy elsőrangú vezérhajóig; a faanyagot és a hajóépítőkben foglalkoztatott
sokezernyi munkáskezet; a kátrányt, szurkot kenő-zsírt és gyantát; az árbocokat, vitorlarudakat,
vitorlákat és kötélzetet; a különféle kovácsmunkákat a láncokat, evezőket és minden tartozékukat akkor
úgy találjuk, hogy csak egy magunkfajta nemzetet ellátni mindeme szükségletekkel jelentékeny hányadát
teszi ki Európa iparának, nem beszélve az általuk fogyasztott élelmi és más készletekről, vagy a tengeré-
szekről, matrózokról és egyebekről, az általuk eltartott családokkal együtt.

De ha, másfelől, a sokféle rosszra és természeti, valamint erkölcsi kárra vetjük tekintetünket melyet
hajózás és idegenekkel való kereskedés folytán szenved el a nemzet, a kép ijesztőé válik; és ha feltételezünk
egy nagy, népes szigetet mely semmit sem tud hajókról és tengerészetről, de máskülönben bölcs és jó
kormány alatt él; s hogy egy angyal vagy jó szellemük egy vázlatot vagy tervezetet terjeszt elébük,
melynek egyik oldalán mindama gazdagságot és való előnyöket szemléltetik, melyeket ezer éven belül a
hajózás révén elérnének, másik oldalán pedig a veszteségeket vagyonban és emberéletben, és mind a
csapásokat, melyeket miatta kellene elszenvedniük ugyanazon idő alatt, biztos vagyok benne, hogy
elborzadva és megvetéssel tekintenének a hajókra, és hogy bölcs uralkodóik szigorúan megtiltanák minden
tengerjárásra alkalmas építmény vagy gépezet feltalálását és készítését bármiféle alakban vagy
elnevezéssel, és az ilyen gyalázatos mesterkedésekre súlyos, ha ugyan nem halálos büntetést szabnának ki.

De ha nem nézzük is a külkereskedelem szükségszerű következményeit az erkölcsök romlását a pestist

himlőt és más, hajósok által behurcolt betegségeket vessünk egy pillantást mindarra, ami vagy a szelek és
a tenger álnokságának, észak jegének, dél férgének, az éj sötétjének és az éghajlatok ártalmának
tulajdonítható, vagy a készletek hiányának, a tengerészek hibáinak, egyesek járatlanságának, mások
hanyagságának vagy iszákosságának köszönhető; vegyük számba a mélységek által elnyelt életeket és
kincseket a matrózözvegyek és -árvák könnyeit és ínségét kereskedők csődjét és annak következményeit
szülők és hitvesek örökös aggodalmát gyermekük és férjük épségéért; és ne feledjük a tengernyi szorongást
és szívfájdalmat mely egy-egy széllökésre egy nagy kereskedő- nemzet minden hajótulajdonosát és
biztosítóját előveszi; vegyük szemügyre, mondom, mindezeket, fontoljuk meg kellőképpen és mérlegeljük
való súlyuk szerint s akkor elcsodálkozunk, hogy egy gondolkodó emberekből álló nemzet mint különös
büszkeségét emlegeti hajóit és tengerészetét, s nem közönséges szerencsének tekinti, hogy végtelen nagy
számú hajója járja a nagyvilágot s minden pillanatban egyesek érkeznek, mások indulnak a földkerekség
legkülönbözőbb pontjai felől és felé.

De a dolgok ilyetén szemlélete közben szorítkozzunk a hajók által elszenvedett károkra, a felszerelésre és a
vitorlázatra csu- pán, nem tekintve, ami a rakományban vagy a személyzetben esik; s úgy találjuk, hogy
csak e téren is óriási veszteségek keletkeznek minden évben; hajók zúzódnak szét a szirteken, feneklenek
meg zátonyokon, merülnek el nyüt vizeken, némelyek pusztán a vihar dühétől, mások a révkalauz hiányos

13 4
partismerete és tapasztalatlansága miatt; árbocok dőlnek le vagy vágatnak le és vettetnek a vízbe
kénytelenségből; rudak, vitorlák, kötélzet törnek és szakadnak a viharban, horgonyok vesznek el; vegyük
ehhez a lékeket és más sérüléseket, melyeket a szél dühe és a hullámok hevessége idéz elő; sok hajó gyullad
ki hanyagság és a szeszes italok rossz hatása folytán, mely utóbbiaknak a tengerészek hódolnak
leginkább; néha az egészségtelen éghajlat és a rossz ellátás végzetes nyavalyákra vezet melyek a legénység
nagyobbik részét áldozatul követelik, s nem egy hajó veszett el személyzet híján.
Ezek a szerencsétlenségek elválaszthatatlanok a hajózástól, és a külkereskedelem legfőbb kerékkötői. Mily
boldognak tudná magát a kereskedő, ha hajója mindig szép időnek és kedvező szélnek örvendene, ha
matrózai, elsőtől az utolsóig, hivatásuk magaslatán álló, gondos, józan és derék legények lennének! Ha ily
áldás imával elérhető volna, Európa, sőt a világ mely hajótulajdonosa restellné álló naphosszat esdekelni
az égtől a maga számára, tekintet nélkül az abból másra háram- ló kárra? Egy ily kérelem nyilván
méltánytalan volna, mégis ki nem véli úgy, hogy joga volna hozzá? És mivel mindenki egyenlő jogot
formál e kegyre, tegyük fel - bárminő lehetetlenség -, hogy mindük imája meghallgatásra talál, kívánságuk
teljesül, és nézzük meg az ennek folytán előállt helyzetet.

A hajók, mivel olyan erős építésűek, addig tartanának, mint a faházak, sőt tovább, mert utóbbiak szélnek
és viharnak is ki vannak téve, ami, feltételezésünk szerint, a hajókra nem áll; így tehát a jelenlegi
hajóépítő mesterek és mindenki, aki kezük alatt dolgozik, természetes halállal, ha ugyan nem éhhalállal
múlnának ki, mielőtt ésszerű szükség lenne új hajót építeni; mert először is a hajók kedvező szelet kapván
és sohasem kényszerülvén szélre várni, oda-vissza igen gyorsan megjárnák útjukat; másodszor a tenger
nem tenne kárt a rakományban, s nem kellene szükséghelyzetben a tengerbe dobálni, hanem épségben érne
kikötőbe; következésképp a meglevő kereskedők háromnegyede feleslegessé válna, és a világ jelenlegi
hajóállománya hosszú korszakokra elegendő lenne. Árbocok és vitorlarudak épp addig tartanának,
ameddig a hajók maguk, s igen sokáig nem kellene Norvégiát zaklatni ez ügyben. A vitorla és kötélzet a
használatban maradt kevés hajón elkopna, de négyszer lassabban, mint jelenleg, mert egyórai vihar gyak-
ran többet árt nekik, mint tíznapi kedvező idő.

Horgonyra és kötélre ritkán lenne szükség, s egy-egy kiszolgálná több hajó élettartamát is; egyedül ez a
cikk sok nem kívánt szabadnapot szerezne a horgonykovácsoknak és kötélverőknek. A fogyasztásnak ez
az általános csökkenése olyan hatással lenne a fakereskedőkre és mindazokra, akik vas-, vitorlavászon-,
kender-, szurok- és kátránybehozatallal foglalkoznak, hogy akik ez elmélkedés kiindulópontján, mint
mondtam, Európa iparának egyik legjelentősebb ágát képezik, azoknak négyötöde rövidesen tönkremenne.

Az eddigiekben eme áldásnak csak a hajózással kapcsolatos következményeit érintettem, de az éppily

káros hatással lenne a többi iparágra, nemkülönben romboló mindazon ország szegényeire, mely terményei
és termékei kisebb vagy nagyobb részét külországba viszi. Az áruk és javak, melyek évente a tengerbe
süllyednek, hajóúton sós víztől, hőségtől, férgektől megromlanak, lángokba vesznek, viharok,
viszontagságos utak, a matrózok kapzsisága vagy hanyagsága folytán elpusztulnak - ezek az áruk,

13 5
mondom, jelentős részét képezik mindazon cikkeknek, melyeket évente tengeri útra küldenek, s mi- előtt a
hajóra kerültek, sok munkáskezet kellett hogy foglalkoztattak légyen. Száz bála posztó, mely elég vagy
elsüllyed a Földközi-tengeren, éppannyi hasznot hajt Anglia szegényei számára, mintha épségben
megérkezett volna Szmirna vagy Aleppó kikötőjébe, s minden yardját kimérték volna a szultán
tartományaiban.

A kereskedő csődbe mehet, s vele együtt a posztógyáros, a kelmefestő, a csomagoló, s más közvetve érdekelt
iparosok is megszenvedhetik ezt; de a rajta dolgozó szegények nem veszthetnek miatta. A napimunkások
hetente egyszer megkapják bérüket, és a legkülönfélébb dolgozókat, legalábbis nagy részüket, akik akár
magában a gyárban, akár a földi és vízi szállítás eszközein nyertek alkalmazást, míg az áru a birka
hátáról tökéletessé alakítva a hajóraktérbe került már kifizették előbb. Ha valamely olvasóm in infinitum
[végtelenségig] konkludálna abból az állításomból, hogy az elsüllyedt vagy elégett áru éppoly haszonnal
jár a szegények számára, mintha eladták és rendeltetése szerint felhasználták volna, szőrszálhasogatónak
tekinteném, és válaszra sem méltatnám; mert ha szüntelenül eső esne, és nap sose sütne, a föld minden
gyümölcse elrothadna és tönkremenne, mégsem paradoxon azt állítani, hogy a megfelelő széna- és
gabonaterméshez az eső éppoly szükséges, mint a napsütés.

Hogy az örökös jó szelek és kedvező időjárás adománya hogyan érintené magukat a matrózokat és minden
tengerjárót könnyen kikövetkeztethető az eddig mondottakból. Mivel négy hajó közül egy is alig maradna
használatban, s viharok híján azok ellátásához is sokkal kevesebb kézre lenne szükség, hat matrózból ötöt
szélnek kellene ereszteni, ami egy ilyen nemzetben, ahol minden foglalkozási ág máris túlzsúfolt éppen
nem lenne örvendetes. A felesleges tengerészek kiha- lása után nem lehetne oly hatalmas hajóhadakat
felszerelni, mint jelenleg. Ezt persze nem tekintem a legcsekélyebb mér- tékben sem kárnak vagy
veszteségnek, mert a matrózok számának csökkenése világszerte legfeljebb azt eredményezné, hogy a
tengeri hatalmak háború esetén kénytelenek lennének kevesebb hajóval összecsapni, ami szerencse lenne,
nem pedig baj; és ha ezt a szerencsés fordulatot a legteljesebb tökélyig akarjuk vinni, már csak egy áldást
kívánhatunk hozzá, és örökre megszűnik a háború: gondolok arra az áldásra, melyért könyörögni minden
jó kereszténynek legfőbb kötelessége, hogy tudniillik a fejedelmek és az országok maradjanak hűek
ígéreteikhez és esküikhez, igazságosak egymáshoz és alattvalóikhoz, hogy inkább hallgassanak
lelkiismeretük és a vallás szavára, mint az államérdek és világi bölcsesség parancsaira, többre becsüljék
mások lelki javát saját kívánságaiknál, az általuk kormányzott nemzet becsületét biztonságát békéjét és
nyugalmát a maguk dicsvágyánál, bosszúszomjánál és törtetésénél.
A legutolsó bekezdés célom szemszögéből érdektelen kitérőnek fog tűnni sokak számára, pedig épp vele
akarom bizonyítani, hogy az uralkodó kormányzatok jósága, megvesztegethetetlensége és békés
hajlandósága nem a megfelelő tulajdonságok népeik naggyá tételére és megsokasítására, éppoly kevéssé,
mint magánszemélyek számára a sikerek megszakítatlan sorozata lenne, melyről már megmutattam, hogy
sérelmes és káros a nagy társadalmak számára, melyek a boldogságot a világi nagyságban és a szomszéd
népektől való irigyeltetésben látják, és önnön becsületük és erejük szerint értékelik magukat.

13 6
Senkinek sem kell felvérteznie magát áldások ellen, a szerencsétlenség azonban kezeket követel, melyek
elhárítsák. Az ember szeretetre méltó tulajdonságai a fajta egyetlen egyedét sem késztetik tevékenységre;
becsületessége, társas hajlandósága, jósága, elégedettsége és takarékossága egy tunya társadalomnak
válna csak javára, és minél valódibbak és őszintébbek, annál nagyobb békében és nyugalomban tartanak
mindent, annál inkább veszik elejét minden zavarnak, sőt a mozgásnak magának. Csaknem ugyanez
mondható el az ég ajándékairól és áldásairól, valamint a természet adakozó bőkezűségéről: bizonyos, hogy
minél bővebben és kiterjedtebben áradnak ránk, annál több munkát takarítanak meg nekünk. A szükség
és a vétkek viszont az ember tökéletlenségei, a levegő és más elemek kíméletlenségével együtt, a művészet,
kereskedés és mesterségek csíráit hordozzák; a fagy és hőség végletei, az évszakok ártalmai és
állhatatlansága, a szelek heve és megbízhatatlansága, a vizek roppant hatalma és álnoksága, a tűz dühe
és irányíthatatlansága, valamint a föld csökönyössége és meddősége szítják fel leleményességünket részint
hogy elkerüljük az általuk okozott szerencsétlenséget részint hogy eltérítsük rosszindulatukat részint
pedig hogy erőiket ezer különféle módon szolgálatunkra fordítsuk, miközben ezernyi szükségletünk
kielégítésén fáradozunk, melyek ismereteink kiterjedésével és vágyaink növekedésével arányosan
sokasodnak.

Az éhség, szomjúság és pőreség voltak az első zsarnokok, melyek munkálkodni kényszerítettek: később a
büszkeség, funyaság, érzékiség és állhatatlanság lettek legfőbb pártfogói minden művészetnek és
tudománynak, kereskedelemnek, kézművességnek és hivatásnak; míg a nagy munkaadók, a szükség,
fukarság, irigység és becsvágy, mindegyik a maga területén, munkára szorítják a társadalom tagjait és
általuk vállalja, legtöbbnyire derűs készséggel, mindenki a maga helyzete diktálta kötelmeket, a
királyokat és fejedelmeket is beleértve.

Minél nagyobb a mesterségek és iparágak száma, annál munkaigényesebbek és annál több ágazatra
oszlanak, annál számosabb tagja élhet meg egy társadalomnak anélkül, hogy egymás útjában lenne, s
annál könnyebben lesz a nép gazdag, hatalmas és virágzó. Az erényeknek nincs szükségük munkás-
kezekre, ezért kis nemzetnek jót tehetnek, de nagyot nem hozhatnak létre. Az erő és munkakedv,
nehézségekben való türelem és kitartás dicséretes tulajdonságok, de mivel saját munkájukat végzik,
jutalmuk önmagukban áll, és a művészet vagy a tudomány nem köszönhet nekik semmit; míg az emberi
gondolat és törekvés kiválósága sehol sem mutatkozik meg nyilvánvalóbban, mint a munkások és
mesteremberek szerszámainak és munkaeszközeinek változatosságában és a gépek sokféleségében,
melyeket vagy az emberi gyengeség megsegítésére és tökéletlenségei kijavítására, vagy restségének
kedvezni és türelmetlenségét elhárítani találtak fel.

Az erkölcsben, akár a természetben, nincs az egyes teremtményekben semmi oly tökéletesen jó, ami a
társadalom egy vagy más tagjára nézve sérelmes ne lehetne, sem oly végletesen rossz, ami a teremtés egy
más helyén valami jótéteményt ne eredményezne; vagyis a dolgok csak valamilyen vonatkozásban
nevezhetők jónak vagy rossznak, a körülményektől és a megvilágítástól függően, melybe helyezzük őket

137
Ami kellemes nekünk, az jó ebből a szemszögből, s e szabály alapján mindenki tehetsége szerint jót kíván
magának, kevéssé tekintve felebarátja érdekeire. Sose volt még eső, a legnagyobb aszályban sem, mikor
már körmeneteken könyörögtek érte, hogy néhányan, akik külföldre utaztak, ne kívántak volna szép időt
legalább arra az egy napra. Mikor tavasszal erősen zsendül a búza, ez a nép nagy többségét ujjongó
örömmel tölti el, de a gazdag farmer, aki tavalyi termését jobb idei ár reményében tartalékolja, aligha örül
a látványnak, és őszinte keserűséggel néz a bő aratás elébe. Sőt, gyakran hallani, hogy a naplopók nyíltan
áhítoznak mások javaira, de kíméletesen hozzáteszik, hogy csak ha ez nem lesz kárára a tulajdonosoknak;
de attól tartok, hogy ez a megkötés gyakran nem a szívükből fakad.

Szerencse, hogy a legtöbb ember kívánságai és imádságai oly jelentéktelenek és semmit érők; különben az
embert csak az tartaná meg társas lénynek, s a világot csak az őrizné meg a teljes zűrzavartól, hogy az Ég
nem tehet eleget mindenki kérésének. Egy lelkiismeretes ifjú ember utazásáról visszatérőben Brielben
vesztegel keleti szélre várva, mely hazavigye Angliába, hol haldokló atyja megölelni és utolsó áldásával
ellátni akarván őt, mielőtt lelkét kileheli, bánattól és gyengédségtől nyögve sóvárog utána: közben egy brit
miniszter, akinek a protestáns érdekeket kell képviselnie Németalföldön, Harwich felé kocsizik nagy
sietségben, hogy Regensburgba érjen, mielőtt a diéta feloszlik. Ugyanekkor egy gazdag hajóraj várja a
kihajózást a Földközi-tenger felé, és egy remek flotta a Baltikumra készül. Mindezek a dolgok egyszerre is
előfordulhatnak, legalábbis nincs semmi lehetetlen e feltételezésben. Ha ezek az emberek nem mind
ateisták vagy igen züllöttek, mind céljára gondol lefekvés előtt, tehát ágyában mindegyik különbözőképp
imádkozik kedvező szélért és szerencsés utazásért Kétségtelen, ez a kötelességük, és lehet hogy az Ég meg
is hallgatja mindet de alig hiszem, hogy mindnek egyszerre eleget tehet.

Ezek után bátorkodom úgy vélni, hogy bebizonyítottam, miszerint nem az ember természetes jó
tulajdonságai és előnyös hajlandóságai s nem is az ésszel és önmegtagadással elérhető való erényei vetik
meg a társadalom alapját; hanem amit erkölcsi és természetes rossznak nevezünk e világban, az az a
legfőbb elv, mely társas lényekké teszi őket, az szilárd alapja, éltetője és fenntartója kivétel nélkül minden
iparnak és foglalkozásnak, hogy benne kell látnunk a művészetek és tudo- mányok igaz eredetét és hogy
amely pillanatban a rossz meg- szűnik, a társadalom megsínyli, ha ugyan nem hullik elemeire.

Ezer örömmel fűznék hozzá még ezernyi dolgot, és illusztrálnám újabb példákkal ezt az igazságot de
félve, hogy terhére leszek az olvasónak, írásom íme berekesztem, bár bevallom, hogy félannyira sem
törekedtem vele mások helyeslésének elnyerésére, mint a magam gyönyörűségére és szórakoztatására; ha
mégis hallok róla, hogy az értelmes olvasónak nyújtott valamit csapongásaim követése, az mindig kedves
ráadás lesz a megelégedettségre, melyet e munkámban leltem; ebben a hiúságom táplálta reményben
búcsúzom némi sajnálkozással tőle, és végkövetkeztetésként megismétlem azt a látszólagos paradoxont
melynek velejét már a címoldalon is elővételeztem, hogy az egyének vétkei, a rátermett államvezetők ügyes
irányításával, a köz javára fordíthatók.

13 8
A szöveghez tartozó kérdések:

Hogyan ábrázolja Mandeville a magánérdekek világát? Milyen kapcsolatban állnak ezek

a közjóval?

Hayek, aki a természetes (spontán) rend első teoretikusát fedezte fel Mandevilleben, nem
morálfilozófusként, hanem a társadalomelmélet egyik modern megallapítójaként tekint a
Méhek meséjének szerzőjére.

“A holland doktor, aki húszas évei végén 1696 körül Londonban az idegek és a gyomor
betegségeinek specialistájaként, tehát pszichiáterként kezdett praktizálni - és ezt nem is adta
föl a következő 37 évben - , nyilvánvalóan az idő előrehaladtával az emberi szellem
működésébe oly mélyen beletekintett, ami nagyon is megjegyzésre méltó és olykor
meglepően modern. Az is látszik, hogy minden másnál büszkébb volt az emberi természet
ilyetén megértésére. A racionalista kor tévedéseit karikírozó szatírájának kettős alapja az,
hogy egyrészt nem tudjuk, miért tesszük, amit teszünk, másrészt döntéseink
következményei gyakran nagyon is különböznek attól, amit elképzeltünk ezekről. (…)

Mandeville fő állítása egyszerűen az, hogy a társadalom bonyolult rendjében az emberek

cselekedeteinek eredményei nagymértékben különböztek attól, ami szándékukban állt, és az
egyének saját (önző vagy altruista) céljaik elérése közben - akár önző módon, akár nem -
hasznos eredményeket hoztak mások számára, amit nem láttak előre, vagy talán nem is
tudtak; és végül az egész polgári társadalom s mindaz még, amit mi kultúrának nevezünk,
egyéni törekvések eredménye volt, amiket nem láttak maguk előtt mint végcélt, ám, amiket
úgy csatornáztak be, hogy ilyenfajta célokat szolgáljanak - intézmények, gyakorlatok és olyan
szabályok révén nőtt fel, ami sikeresnek bizonyult. E tágabb tézis kidolgozásában fejlesztette
ki Mandeville először a rendezett társadalmi struktúrák, vagyis a jog és morál, nyelv, piac és
pénz, valamint a technikai tudás spontán növekedésének klasszikus paradigmáját.” (F. A.
Hayek: Dr. Bernard Mandeville (1670-1733), in: Horkay-Hörcher (szerk.): Hayek és a brit
felvilágosodás, PPKE, 2002, 9, 11.)

Ez az értelmezés a spontán rend képződésének teóriáját szembeállítja a racionális

konstruktivizmus eszméjével, azzal a francia felvilágosodásból származó szemlélettel, hogy
az emberi ésszel megtervezett és kivitelezett változások a társadalom fejlődésének mozgatói.
A rend (közjó) nem csak így, emberi tervezéssel, előrelátással, hanem spontán módon,
tervezés nélkül is létrejöhet. Az egyedi viselkedések, amelyeket nem vezetnek mesterséges
konstrukciók, beavatkozás mégsem vezetnek káoszhoz. Irányt szabni a helyes magatartás

13 9
absztrakt elvei, és az együttélés során kialakult intézmények tudnak. Ezeket nem szándék
hozza létre, hanem spontán módon kialakult intézmények, amelyek azért maradtak fenn,
mert sikeresen vezettek fejlődéshez. Ilyen hasznos, spontán intézmény a nyelv, amelyet lehet
ugyan mesterségesen javítani, de nem tudatosan alkották.

“A dolgok nem mindig úgy sikerülnek, ahogy várjuk. Sok esemény nem szándékolt. Adam
Ferguson emlékezetes kifejezésével élve: „A történelem emberi cselekvés, de nem emberi terv
eredménye.” Kortársa, Adam Smith egy „láthatatlan kézre” hivatkozott, amely az emberi
dolgokat alakítja. Fél évszázaddal később Hegel az „ész cselére” hivatkozott; harminc évvel
utána pedig Marx az emberek saját cselekvésüktől való „elidegenedéséről” beszélt. A
cselekvés nem szándékolt következményeinek témája ebben az időszakban a kialakuló
társadalomtudományok két központi problémájának egyike volt. A másik a társadalom
organikus egységként való szemlélete volt. E két elképzelés még mindig kísér bennünket.
Egyfelől az a gondolat, hogy az egymást keresztező egyéni cselekvések nem szándékolt
eredményre vezetnek. Másfelől az a (…) gondolat, hogy az egyéni tervek kölcsönösen
igazodnak egymáshoz, miáltal mind torzulás nélkül valóra válthatók.” (J. Elster: A
társadalom fogaskerekei, Osiris, 2001, )

Ha Mandeville és Hobbes emberképe között lényeges különbségeket állapítottunk meg,

akkor Adam Smith antropológiája egyenesen szemben áll a Leviatán szerzőjének
kiindulópontjaival.

ADAM SMITH ÉS A L ÁTHATATL AN

KÉZ

Adam Smith szerint az ember egyik legfontosabb

képessége, hogy szimpátiát érez embertársai iránt, nem
csak önérdekkövető lény, hanem képes mások
szenvedéseinek megélésére és a segítésre, egoizmusát
altruizmusa korlátozza. A skót felvilágosodás filozófusát
elsősorban a modern piac közgazdasági
elméletalkotójaként ismeri az utókor, a “láthatatlan kéz”
konstrukciójának megfogalmazója azonban jelentős
morálfilozófus volt, aki a társadalomról szóló
gondolkodás fontos klasszikusa. Az 1776-ban megjelent https://www.adamsmith.org/the-adam-
smith-statue
A természetről és a nemzetek gazdagságának okairól című
művében a korszakban uralkodó merkantilista
szabályozás, fejllődést akadályozó gyakorlatával szállt szembe. Az állami szabályozás
kárainak hangsúlyozása és a természetes szabadságok előnyei képezik Smith közgazdasági

14 0
elméletének magját, csak a piaci kereslet képes az ipari fejlődés ösztönzésére. A gazdaság
mesterséges, állami korlátozása káros, csak a laissez faire, a szabad fejlődés vezet a társadalom
jólétének, gazdagságának biztosításához, a paternalizmus, az állami gondoskodás,
gyámkodás felszámolja a fejlődés motorját. De az általános közjó érdekében működő államot
ő sem tekintette teljesen passzívnak, vannak jótékony, szükségszerű beavatkozások,
amelyeket utilitarista kiindulópontból nem lehet kifogásolni: a gyermekmunka korlátozása, a
munkaképtelenek ellátása, közoktatás és közegészségügy fejlesztése. Ez jóval több, mint a
szokásosan értelmezett éjjeliőr-állam képzete. Adam Smith és követői (pl. Ricardo) a piaci
koordináció mechanizmusára és a szabadságra alapították gazdaság-elméletüket. A piac és a
verseny, az önérdekét követő egyén nem
erkölcstelen, ahogy az a közösség sem,
amely ilyen módon rendezkedik be. A
szimpátia, másokkal való együttérzés
morálfilozófiájának alapja, amely nem áll
ellentétben gazdasági elméletével. Hogyan
lehet összhangban a pártatlan szemlélő
pozíciója (saját viselkedésünk erkölcsi értékét
úgy tudjuk megítélni, ha képesek vagyunk
https://www.bankofengland.co.uk/banknotes/20-pound-
felvenni egy pártatlan szemlélő szemléletét) note
és a piacot mozgató önérdek? Milyen
kapcsolatban van az Erkölcsi érzületről szóló
mű a Nemzetek gazdagságának mondanivalójával? A korszak dogmatikus moralistáival és
képmutató kritikusaival szemben Smith nem állította, hogy mások segítése az egyetlen
erény. De a szatirikus Mandeville etikájánál is összetettebb módon fejtette ki elméletét. Az
embernek, Istennel szemben gyarló, világi, önző vágyai, szükségletei vannak, amelyekkel
éppolyan erkölcsi kötelesség foglalkozni, mint mások segítségével, az anyagi biztonság, jólét
biztosítása nem erkölcstelen. Ahogy a gazdálkodás, befektetés, gyarapodás mások számára is
hasznokat teremthet. Az ésszerűség és az önérdek nem szorulhat háttérbe a mások iránti
jószándékkal szemben. Az is logikusnak tűnik, hogy az “önző” gyarapodás nélkül nem lenne
miből másokat segíteni, tehát az altruista érzelmek csak az önérdekek érvényesülése
következtében lehetségesek.

Van a mások szereteténél fontosabb társadalmi erény, az igazságosság, pontosabban a

törvények betartása, hiszen a jó szándékot nem lehet törvényekbe foglalni, de lehet az
adózásról igazságos törvényeket alkotni, amely lehetővé teszi a rászorultak gondozását. Ha
következtesen a pártatlan szemlélő pozícióját vesszük fel, akkor természetes módon

141
támogatjuk a szabadságot és a szabad piacot, a felesleges állami
korlátok leépítését. A természetes szabadság állapota az,
amelyben egyik csoport sem élvez mesterséges előnyt, a
mesterséges előnyök hatalmi kikényszerítése a legjobb szándék
mellett is igazságtalanságokhoz vezet. Ami az utókort
megzavarhatta Adam Smith elméletének értékelésében, az az,
hogy ma hajlamosabbak vagyunk a gazdagságot azonosítani a
boldogsággal. A beavatkozó, korlátozó állam örökös veszélyei
azonban ma is velünk vannak.

Az emberi természetről szóló érvelésében barátja, az

angolszász filozófia legnagyobb alakja David Hume gondolatai https://en.wikipedia.org/wiki/
Adam_Smith
voltak hatással rá.

“…a XVIII. századi Angliában a Szellem és Szabadság végtelen

haladása nem vált teljesen értelmetlen hitcikkellyé, de igazán értelmesen a gazdasági
racionalizáció és a gazdasági expanzió evilági képmásában lehetett felismerni a Perfectibilité
istenségét, a francia felvilágosodás Ész-kultuszának főistenét. Hume-nak persze az égvilágon
semmi kifogása nem volt a gazdasági evolúció terminusaiban megfogalmazható angol
fejlődés ezen vívmányai ellen, de ha angol fordításban ezt jelenti az Etat de Raison, akkor
jobb, ha (viszonylag) ésszerű állapotnak fordítjuk, s nem ama Tökéletesedés magasztos
megállójaként interpretáljuk, mely az emberiség fejlődésének nem evilágról való szárnyalást
ír elő. (…)

Az erkölcsök humanizálódása-kulturálódása éppúgy pendant-ja a technikai civilizáció által

megváltoztatott életnek, mint a társadalmi gazdagság növekedése az egyéni jólét
emelkedésének: “Az ipar, a tudás és az emberiesség nemcsak a magánéletben előnyösek;
jótékony hatásuk kiterjed a közéletre is… Minden áru bősége és fogyasztásuk növekedése,
mely az élet ékességét és élvezeteit növeli, az egész társadalom javát szolgálja, mivel az
individuumok jólétét növelő eszközök szükség esetén a köz szolgálatára rendelhetők, s az
előállításukra fordított munka bármikor mozgósítható az állam szükségleteire is.” (…)

Nemcsak az állam szükségleteire lehet mozgósítani a tömegfogyasztás javaiban

akkumulálódott munkát és tudást, hanem világtörténelmi végveszélyben is ez biztosíthatja,
hogy nincs teljes pusztulás, hogy a szétvert szobrok és a felgyújtott könyvtárak értékromboló
korszakait is túlélheti az a civilizáció, mely az emberek életformájába tömegméretekben
beépült. “A szépművészetek és a tudományok, melyek a kifinomult érzelem és értelem
termékei, könnyen elpusztíthatóak, mivel csupán kevesekhez kapcsolódnak, azon
kiválasztottakhoz, akiknek szabad ideje, gazdagsága, szellemi kiválósága módot ad ilyen

14 2
nemes élvezetekre. De az, ami minden halandó számára hasznos, s a köznapi élet részévé
vált, ha egyszer felfedeztetett, nehezen felejtődik el.” (Ludassy Mária: A természetes erények
és a mesterséges igazság, Utószó Hume Értekezés az emberi természetről című művéhez,
Gondolat, 1976, 843-901)

Adam Smith

Az erkölcsi érzelmek elmélete

1. Rész

A cselekvés helyénvaló voltáról: mely három szakaszból áll

I. szakasz

A helyénvalóság iránti érzékről

I. fejezet

A szimpátiáról

Bármily önzőnek tételezzük is az embert, természetében nyilvánvalóan léteznek bizonyos princípiumok,

melyek mások boldogulásában őt érdekeltté, és azok boldogságát számára szükségessé teszik, noha mit
sem nyer belőle, leszámítva látásának élvezetét. Ilyen jellegű a sajnálat vagy az együttérzés, az az
érzelem, melyet mások nyomorúsága iránt érzünk, akár látjuk azt, akár arra kényszerülünk, hogy élénken
átéljük. Hogy sokszor származik át ránk szomorúság mások szomorúságából, túlságosan is nyilvánvaló
tény, semhogy bármifajta példára lenne szükség bizonyításához; mivel ez az érzület, mint az emberi
természetben lakozó valamennyi más őseredeti szenvedély, semmiképpen sem korlátozódik csupán az
erényesekre és emberségesekre, noha meglehet, hogy azok érzik a legkifinomultabb érzékenységgel. A
legnagyobb gazember, a társadalmi törvények legmegátalkodottabb megszegője sincsen, annak teljesen
híján.

Minthogy nincsen közvetlen tapasztalatunk arról, más emberek mit éreznek, nem alkothatunk más módon
fogalmat arról, miként hatnak rájuk a dolgok, azon kívül, hogy elképzeljük: mit éreznénk mi magunk e
hasonló helyzetben. Legyen akár testvérünk maga a kínpadon, mindaddig, míg mi kényelemben vagyunk,
érzékeink soha nem tájékoztatnak arról, mit is szenved. Érzékeink még sohasem ragadtak túl és sohasem
tudnak túlragadni személyünkön, és csupán a képzelet útján tudunk valamelyes fogalmat kialakítani

14 3
arról, mik az ő érzékletei. E képesség pedig nem tud másként segítségünkre lenni, mint csupán
megjelenítvén számunkra azt, mik volnának a miéink, ha az ő helyében lennénk. Csupán tulajdon
érzékszerveink be- nyomásait, és nem az övéit, másolja le képzeletünk. A képzelet segítségével magunkat
az ő helyzetébe helyezzük, úgy fogjuk fel, mintha magunk szenvednénk el ugyanazon kínokat, mint- egy
az ő testét öltjük magunkra, bizonyos mértékig vele azonos személlyé válunk, és ennek révén némi
fogalmat alkotunk ér- zékleteiről, mi több, még érzünk is valamit, ami - ha fokokkal gyengébb is - nem
tökéletesen eltérő azoktól. Gyötrelmei, ha ekképpen közelebbről fogtuk fel, személyükre alkalmaztuk és
magunkévá tettük őket, végül is hatni kezdenek ránk, és megremegünk és visszaborzadunk annak
gondolatától, mit is érez ő. Mert amiként fájdalom vagy bárminemű szerencsétlenség csordultig váltja ki a
szomorúságot; akképp elgondolni vagy elképzelni azt, hogy mi szenvedjük el, ugyanazon érzés bizonyos
fokát váltja ki a fogalom elevenségével vagy tompaságával arányosan.

Hogy a mások nyomorúsága iránti együttérzésünknek ez a forrása, hogy akképp tudjuk akár elgondolni
azt, amit a szen- vedő érez, akár hatása alá kerülni, ha képzeletben helyet cserélünk vele, számos
kézenfekvő megfigyeléssel bizonyítható, még ha magában véve nem is gondolnánk elégséges módon
nyilván- valónak. Ha azt látjuk, hogy egy másik személy lábára vagy karjára ütést készülnek mérni, mely
már csaknem lesújtott, természetes módon visszahőkölünk és saját lábunkat vagy kezünket visszarántjuk;
és amikor az ütő lesújt, bizonyos mér- tékig érezzük azt és fáj nekünk csakúgy, mint a szenvedő fél- nek.
Ha a tömegben levők a táncost figyelik egy laza kötélen, természetes módon csavarják, hajlítják és
egyensúlyozzák testüket, amint látják, hogy ő teszi, és amint érzik, hogy nekik kellene tenniük az ő
helyzetében. Érzékeny idegzetű és gyenge testalkatú személyek felpanaszolják, hogy ha az utcán ülő
koldusok által feltakart sebre és fekélyekre néznek, hajlamosak arra, hogy saját testük megfelelő részén
viszketegséget vagy kellemetlen érzést észleljenek. Az a borzadály, mit ezen szerencsétlenek nyomorúsága
kapcsán átélnek, erre a bizonyos testrészükre nagyobb hatást gyakorol, mint bármely egyébre; mivel e
borzadály annak elképzeléséből ered, mit szenvednének ők maguk, ha valóban azon szegény nyomorultak
lennének, kikre lepillantanak, és ha az a bizonyos testrészük csakugyan ugyan- olyan szörnyűséges
hatásnak lenne kitéve. E gondolat ereje már magában elegendő, hogy törékeny szervezetükben kiváltsa e
viszketést vagy kényelmetlen érzést, melyet panaszolnak. A legrobusztusabb felépítésű emberek
megfigyelik, hogy ha egy gyulladásos szemre néznek, gyakran felette érzékeny sajgást éreznek a
sajátjukban, mely ugyanazon okból keletkezik; lévén, hogy ez a szerv a legerősebb emberben is kényesebb,
mint a test bármely más része akár a leggyengébb emberben.

Nem csupán olyan körülmények, melyek fájdalmat vagy szomorúságot keltenek, csalják elő
együttérzésünket. Bármi légyen is az a szenvedély, melyet valamely tárgy az elsősorban érintett
személyben kivált, analóg érzelem keletkezik minden figyel- mes szemlélő keblében, ha annak helyzetére
gondol. Örömünk, mit tragédiák vagy regényes históriák azon hőseinek megmenekülése felett érzünk, akik
lekötik érdeklődésünket, éppoly őszinte, mint bánatunk balsorsuk felett, és nem valóságosabb a
nyomorúságukkal, mint a boldogságukkal való együttérzésünk. Átéljük hálájukat azon hűséges barátok
iránt, kik nem hagyták el őket nehézségeik közepette; és szívből azonosulunk azon hitszegő árulókkal

14 4
szembeni haragúkkal, kik sérelmet okoztak nekik, elhagyták vagy becsapták őket. Minden szenvedélyben,
amely iránt csak az ember elméje fogékony, a szemlélődő érzelmei mindig megfelelnek annak, amiről - az
esetet magára alkalmazva - úgy képzeli, hogy a szenvedő fél érzületei lennének.

Sajnálat és részvét - e szavak alkalmasak a mások szomorúságával való együttérzésünk jelölésére. A

szimpátiát, jóllehet értelme talán eredetileg ugyanez volt, most mégis - nem egészen helytelenül -
felhasználhatjuk arra, hogy általa nevezzük meg bárminő, tetszés szerinti szenvedéllyel való
együttérzésünket. Némely esetben úgy tűnhet, mintha a szimpátiát a másik személyben levő bizonyos
érzelem látása egymaga kiválthatná. Úgy tűnhet, hogy a szenvedélyek némely alkalommal egy pillanat
alatt átvivődnek egyik emberből a másikba, megelőzve mindenfajta arra vonatkozó tudást, mi keltette fel
őket az elsősorban érintett személyben. Bánat és öröm például, ha egy személy tekintete és gesztusai
nyomatékosan fejezik ki, a szemlélőre azonnal a hasonló fájdalmas vagy kellemes érzelem bizonyos
fokával hatnak. Egy mosolygó arc, bárkinek, ki látja, derűs tárgy; amint, másfelől, egy gyászos tekintet
búskomor.

Ez azonban nem érvényes egyetemesen vagy minden szenvedély tekintetében. Vannak olyan szenvedélyek,
amelyeket illetően a kifejezések nem keltenek semmiféle szimpátiát, hanem, mielőtt megismerkednénk
azzal, mi szolgált alkalmukul, inkább viszolygást keltenek és maguk ellen hangolnak minket. Egy dühös
ember tomboló viselkedése valószínűbb, hogy maga ellen, mint ellenségei ellen ingerel fel bennünket.
Minthogy tájékozatlanok vagyunk a kihívás tekintetében, nem tudjuk esetét magunkra alkalmazni, sem
elgondolni bármit, mi hasonló lenne azon szenvedélyekhez, miket ez kivált. Ám tisztán látjuk azt, minő
helyzetben vannak azok, kikre haragszik, és minő erőszaknak lehetnek kitéve egy ilyen nekidühösödött
ellenfél részéről. Ennélfogva készségesen szimpatizálunk félelmükkel vagy neheztelésükkel, és tüstént
hajlunk arra, hogy azon ember ellen foglaljunk állást, kinek részéről - úgy tűnik - veszélyben vannak.

Ha bánat és öröm puszta megnyilvánulásai bizonyos fokon hasonló érzelmeket ébresztenek bennünk, azért
van ez, mert valamely jó- vagy balszerencse általános eszméjét sugallják nekünk, mely azon személy
osztályrésze lett, akiben megfigyeljük őket: és ezen szenvedélyek vonatkozásában ennyi elegendő is, hogy
valami kis befolyást gyakoroljanak ránk. Bánat és öröm hatásai azon személyben végződnek, ki ezeket az
érzelmeket érzi, amelyeknek kifejezései nem sugallják nekünk - mint a harag kifejezései - valamely más
személy eszméjét, akivel törőd- nénk, és kinek érdekei ellentétesek lennének az övével. A jó- vagy
balszerencse általános eszméje tehát bizonyos törődést kelt azon személy iránt, aki részesük, ámde a
kihívás általános eszméje nem kelt szimpátiát azon ember haragja iránt, ki azt elszenvedte. Úgy tűnik, a
természet arra tanít bennünket, hogy inkább vonakodjunk e szenvedély sodrásába kerülni, és hogy
mindaddig, amíg felvilágosítást nem nyertünk okáról, inkább legyünk hajlamosak ellene foglalni állást.

Am még a másik ember bánatával vagy örömével való szimpátiánk is, mielőtt ennek okáról tájékozást
nyernénk, mindig rendkívül tökéletlen. Altalános sirámok, mik nem fejeznek ki mást, mint a szenvedő
gyötrelmét, inkább kíváncsiságot hoznak létre, hogy helyzetébe behatoljunk, az iránta megnyilvánuló

14 5
szimpátia bizonyos hajlandóságával együtt, mintsem bármifajta tényleges szimpátiát, ami különösebben
érezhető lenne. Az első kérdés, melyet felteszünk, így hangzik: mi történt veled? Amíg választ nem
kapunk, jóllehet nyugtalankodunk, részint balszerencséjének homályos eszméjéből kifolyólag, s még
inkább amiatt, hogy találgatásokkal gyötörjük magunkat arra vonatkozólag, mi is lehet az, mégis
együttérzésünk nem túlságosan számottevő.

Ennélfogva a szimpátia nem annyira a szenvedély, mint inkább azon helyzet látványából keletkezik, mely
azt felkelti. Néha valaki más helyett érzünk olyan szenvedélyt, amire ő maga láthatóan teljesen képtelen;
mert amikor belehelyeztük magunk az ő esetébe, ez a szenvedély a mi keblünkben keletkezik a képzelet
révén, de nem az övében a valóságból eredően. Pirulunk valaki más arcátlansága és durvasága miatt, noha
ő maga, úgy tűnik, a legcsekélyebb érzékkel sem bír tulajdon viselkedésének nem helyénvaló mivolta felől;
mindezt azért, mert nem tudunk szabadulni azon érzésünktől, hogy minő zavar lepne bennünket el, ha ily
abszurd módon viselkedtünk volna.

Mindazon csapások közül, melyeknek az emberiséget halandó mivolta kiteszi, az ész elvesztése tűnik,
azok számára, akik az emberiesség legcsekélyebb szikrájával rendelkeznek, messze a legrettenetesebbnek;
és az emberi szerencsétlenség ezen legvégső fokát mélyebb szánalommal szemlélik, mint bármi mást. Ám a
szegény nyomorult, akit sújt, talán nevet és dalol, és a legcsekélyebb mértékben sincs fogalma tulajdon
nyomorúsága felől. Tehát a szívfájdalom, mit az emberiség egy ilyen tárgy látványa felett érez, nem lehet a
szenvedő semminemű érzületének tükrözése. A szemlélő részvétének mindenestül annak megfontolásából
kell erednie, hogy mit érezne ő maga, ha ugyanebbe a boldogtalan állapotba süllyedne; és ha, ami talán
lehetetlen, ugyanakkor képes lenne azt jelen eszével és ítélő- képességével szemlélni.

Minő kínokat él át egy anya, ha csecsemője nyögéseit hallja, ki egy betegség gyötrelmei közepette képtelen
kifejezni azt, amit érez? Annak szenvedéséről alkotott eszméjében a csecsemő valóságos tehetetlenségéhez
az anya hozzáadja önnön tudatát ezen tehetetlenségről, és saját rettegését ezen rendellenesség ismeretlen
következményeitől; és mindezekből, tulajdon bánatára, a nyomorúság és balsors legteljesebb képét
alakítja ki. A gyermek ellenben csupán a jelen állapot kényelmetlenségét érzi, mely nagy sohasem lehet. A
jövő tekintetében teljes biztonságban él, és gondtalansága és az előrelátás hiánya oly ellenszert nyújt neki
félelem és szorongás, az emberi szív e nagy meggyötrői ellenében, amelyektől ész és bölcselet hiába kisértik
majd megvédeni őt, midőn emberré cseperedik.

Még a holtakkal is szimpatizálunk, s miközben átsiklunk a rájuk váró félelmetes eljövendő felett, aminek
valódi fontossága van helyzetükben, főként azon körülmények hatása alatt állunk, melyek a mi
érzékeinkre hatnak, de az ő boldogságukra befolyással nem lehetnek. Nyomorú dolog, így gondoljuk,
megfosztva lenni a nap fényétől; kirekesztve az életből s érintkezésből; hideg sírban kiterítve lenni, a
romlásnak és a föld férgeinek zsákmányaként; anélkül, hogy többé gondolnának felőlünk ebben a
világban, sőt, kicsiny idő leforgása alatt, ki- tömhetni a legdrágább barátok és rokonok érzelmeiből, s
jórészt emlékezetéből is. Bizonnyal, így képzeljük, sosem érezhetünk túlságosan sokat azokért, akik ily

14 6
szörnyűséges csapást szenvedtek el. Együttérzésünk adója irányukban kétszeresen is jogosnak tűnik most,
mikor abban a veszélyben forognak, hogy mindenki elfeledi őket; és azon hiábavaló tiszteletadásokkal,
mikkel emléküknek adózunk, kíséreljük meg, tulajdon nyomorúságunkra, mesterségesen ébren tartani
magunkban balsorsuk bús emlékezetét. Hogy szimpátiánk nem nyújthat nekik semmi vigasztalást, úgy
tűnik, csak fokozza szerencsétlenségüket; és meggondolni azt, hogy minden, mit tehetünk, hatástalan, és
mindaz, mi valamennyi más bajt megkönnyít - barátaik szánalmas, szeretete és siránkozása -, nekik nem
nyújt semmi meg- könnyebbülést, ez mind csak arra szolgál, hogy fokozza nyomorúságuk iránti
érzékünket. A holtak boldogságára azonban, egészen biztosan, e körülmények egyike sincs hatással; sem e
dolgok feletti gondolkodás meg nem zavarhatja pihenőhelyük mélységes nyugalmát soha. A komor és
szűnni nem akaró bús- komorság azon eszméje, melyet a képzelet természetes módon tulajdonít
állapotuknak, mindenestül abból származik, hogy azon változást, mely rajtuk végbement,
összekapcsoljuk e vál- tozásról kialakított saját tudatunkkal; abból, hogy magunk az ő helyzetükbe
képzeljük, és eleven lelkeinket, ha szabad így mondanom, élettelen testeikbe szállásoljuk el, ebből fogván
fel azt, mik lennének érzelmeink ez esetben. A képzelet ezen illuziójából következik, hogy tulajdon
felbomlásunk előrelátása olyannyira elrettentő számunkra, és hogy azon körülmények eszméje, melyek
kétségtelenül nem okozhatnak fájdalmat nekünk, ha már halottak vagyunk, boldogtalanná tesz minket,
ameddig csak élünk. És innen származik az egyik legfontosabb princípium az emberi természetben, a
haláltól való rettegés, mely a boldogság nagy megmérgezője, ám egyszersmind nagy visszatartó erő is az
emberi igazságtalansággal szemben; mely - miközben lesújtja és meggyötri az egyént - védi a társadalmat
és őrködik felette.
II. fejezet

A kölcsönös szimpátia örömeiről

Ámde akármi legyen a szimpátia oka, vagy bármi keltse is fel azt, semmi sem inkább kedvünkre való,
mint más emberekben megfigyelni az együttérzést saját szívünk valamennyi érzelme iránt; és soha nem is
riaszt vissza úgy semmi más, mint ennek az ellenkezője. Azok, akik valamennyi érzületünk az ön-szeretet
bizonyos kifinomultabb változataiból szeretnék levezetgetni, nem érzik zavarban magukat, ha arról van
szó, hogy saját elveikkel összhangban adjanak számot mind erről az örömről, mind erről a fájdalomról.
Az ember, így mondják, lévén hogy tudatában van gyengeségének és a mások segítsége iránti
szükségletének, örvendezik, valahányszor megfigyeli, hogy ezek átveszik az ő saját szenvedélyeit, mert
akkor biztos segítségükben; és bánkódik, valahányszor az ellentétét figyeli meg, mert akkor biztos
ellenkezésük felől. Ámde mind az örömöt, mind a fájdalmat oly tüstént érzik és gyakran oly komolytalan
alkalmakkor, hogy nyilvánvalónak tűnik: egyik sem származtatható bármifajta önszereteten alapuló
megfontolásból. Az ember megszégyenültnek érzi magát, ha - megkísérelvén, hogy szórakoztassa a
társaságot - körültekint, és azt találja, hogy tréfáin rajta kívül senki sem nevet. És ellenkezőleg, a
társaság derültsége számára felette kellemes, és úgy tekinti érzületük ezen megegyezését az övével, mint a
legnagyobb dicséretet.

147
Másrészről úgy tűnik, öröme sem keletkezik mindenestül azon járulékos vidámságból, melyet saját
derültsége az övék iránti szimpátiából nyerhet, sem pedig fájdalma abból a csalódásból, mely akkor éri, ha
elszalasztja ezt az örömöt; noha mind az egyik, mind a másik kétségtelenül bizonyos mértékig végbe-
megy. Ha már oly gyakran olvastunk egy könyvet vagy egy költeményt, hogy magunkban való olvasása
többé már nem nyújthat semmi szórakozást, még mindig örömet lelhetünk abban, ha társunknak
felolvassuk azt. Számára az az újdonság minden bájával rendelkezik; átéljük azt a csodálkozást és
elragadtatást, melyet az benne természetes módon felkelt, de amelyet bennünk felkelteni többé már nem
képes; valamennyi általa megjelenített eszmét inkább abban a fényben szemléljük, amelyben az néki
megjelenik, mint abban, melyen át ezek ne- künk magunknak megjelennek, és az ő élvezete iránti
szimpátia által nyerünk élvezetet, amely ekképp a miénket is felélénkíti. Ezzel szemben, ha nem tűnne
úgy, hogy felderül általa, feszé-lyezettek lennénk, és többé semmi örömet nem találnánk abban, hogy
felolvassuk neki. Ugyanaz itt a helyzet. Semmi kétség, társunk derűje növeli tulajdon derültségünket;
hallgatása pedig kétségen kívül csalódást okoz nekünk. Ámde jóllehet, ez hozzájárulhat mind azon
örömhöz, mit az egyikből nyerünk, mind azon fájdalomhoz, melyet a másik miatt érzünk, semmiképp sem
egyedüli oka ezek egyikének sem; és mások érzéseinek ezen megegyezése a mieinkkel tűnik az öröm
okának, és annak hiánya a fájdalom okának, miről fenti módon számot adni nem lehet. Az a szimpátia,
melyet barátaim az én örömöm iránt kifejezésre juttatnak, csakugyan örömömre szolgálhat, élénkítvén ezt
a jókedvet; ámde az, mit fájdalmam iránt juttatnak kifejezésre, semmi örömömre nem lehetne, ha csupán
arra szolgálna, hogy felszítsa e fájdalmat bennem. Ténylegesen azonban a szimpátia felszítja az örömöt és
enyhíti a fájdalmat. Felszítja az örömöt azáltal, hogy a kielégülés egy további forrását kínálja; és enyhíti
a fájdalmat azáltal, hogy elülteti a szívben azt a szinte egyetlen kellemes érzékletet, melyet az akkor
befogadni képes.

Ennek megfelelően meg kell jegyezni, hogy türelmetlenebbül vágyunk barátainkkal kellemetlen, semmint
kellemes szenvedélyeinket közölni; hogy nagyobb kielégülést nyerünk az előbbiekkel, mintsem az
utóbbiakkal való szimpátiájukból, és az utóbbi hiányán jobban meg is ütközünk.

Mily megkönnyebbülést éreznek a boldogtalanok, midőn olyan személyre leltek, kivel közölhetik
szomorúságuk okát! Szimpátiája által mintegy levetni látszanak balsorsuk terhének egy részét: nem
helytelenül mondják, hogy megosztja azt velük. Az együttérző nem csupán a szomorúság ugyanazon
fajtáját érzi, mint amelyet ők éreznek, hanem - mintha csak az övék egy részét venné magára - az, amit ő
érez, enyhíteni látszik annak terhét, amit ők éreznek. Mégis, elbeszélve balsorsukat, bizonyos mértékig
újraélesztik fájdalmukat. Emlékezetükben felelevenítik azokat a körülményeket, melyek az őket ért
csapást kiváltották. Következésképp könnyeik szaporábban peregnek, mint annak előtte, és hajlanak arra,
hogy a szomorúság okozta valamennyi gyengeségnek átengedjék maguk. Azonban mindebből kellemes
érzetet nyernek, és - ez nyilvánvaló - érezhetően megkönnyebbülnek általa; mivel a szimpátia édessége
jócskán megtéríti a szomorúság azon keservét, melyet, hogy ezt a szimpátiát kiváltsák, ekképp
felszítottak és felújítot- tak. Ezzel szemben nincs kegyetlenebb sértés, mely a boldogtalanokat érheti, mint
az, ha kicsinybe veszik hányattatásaikat. Abban a színben feltűnni, hogy társaink öröme nem érint min-

14 8
ket, csupáncsak az udvariasság hiánya; de nem ölteni komor ábrázatot, mikor az őket ért csapásokról
beszélnek nekünk, ez már valódi és durva embertelenség.

A szeretet kellemes, a megtorlás vágya kellemetlen szenvedély: és ennek megfelelően félannyira sem
nyugtalankodunk amiatt, vajha barátaink alkalmazkodnak-e barátságainkhoz, minthogy átélik-e
megtorlás iránti vágyunkat. Megbocsátjuk nekik, ha úgy tűnik, alig hatnak rájuk azok a szívességek,
miket elnyertünk, de végképp elvesztjük béketűrésünket, ha közönyösnek tűnnek azon sérelmek iránt,
melyek esetleg megtörténtek velünk; és félannyira sem neheztelünk rájuk, ha nem élik át hálánkat, mintha
nem szimpatizálnak megtorlás iránti vágyunkkal. Könnyedén elkerülhetik, hogy barátaink barátaivá
váljanak, ám aligha, hogy ellenségei legyenek azoknak, akikkel viszályban állunk. Ritkán érzünk
neheztelést afelett, ha az előbbiekkel ellenségeskedésben élnek, noha néha úgy tehetünk, mintha emiatt
sodródnánk velük kínos veszekedésbe; de teljes komolysággal perelünk velük, ha az utóbbiakkal
barátságban élnek. A szeretet és a jókedv kellemes szenvedélyei kielégíthetik és megtámogathatják
szívünket mindennemű pótlólagos öröm nélkül is. A fájdalom és a megtorlás iránti vágy keserű és
fájdalmas érzelmei nyomatékosabban követelik meg a szimpátia vigaszának gyógyírját.

Miként az a személy, aki elsősorban érintett valamely eseményben, örül szimpátiánknak és bánkódik
annak hiánya miatt, akként mi is, úgy tűnik, örülünk, ha képesek vagyunk szimpatizálni vele, és
bánkódunk, ha erre képtelenek vagyunk. Nem csupán a szerencsés embernek sietünk gratulálni, hanem a
csapástól sújtottnak is sietünk kifejezni részvétünket; és az az öröm, mit az oly személlyel való
beszélgetésből nyerünk, kivel szívének minden szenvedélyét tekintve teljes mértékben szimpatizálni
tudunk, több mint kárpótolni tűnik bennünket azon szomorúság keltette fájdalomért, amellyel
helyzetének látványa sújt. És ellenkezőleg, mindig kellemetlen érezni azt, hogy nem tudunk szimpatizálni
vele, és ahelyett, hogy az együttérző fáj- dalomtól való ezen mentességnek örülnénk, fájdalmat okoz
nekünk, ha úgy találjuk, hogy kellemetlen helyzetében osztozni nem tudunk. És ha azt halljuk, hogy
valaki fennszóval panaszolja balsorsát, melyről azonban, ha az ügyet magunkra alkalmazzuk, úgy
érezzük, bennünk nem tud ily heves hatást kivál- tani, megütközünk fájdalmán; és mivel nem tudjuk
átélni azt, kishitűségnek és gyengeségnek nevezzük. Másfelől kedvetlenek leszünk, ha mást túlságosan
boldognak vagy - mint ezt nevezni szokták - túlságosan fellelkesültnek látunk a jó szerencse legkisebb
adományától. Még öröme is kellemetlenül érint bennünket; és minthogy nem tudunk vele azonosulni,
komolytalanságnak és oktalanságnak nevezzük. Még akkor is kizökkenünk kedélyünkből, ha társunk
hangosabban vagy tovább nevet egy tréfán, mint belátásunk szerint az rászolgál arra; azaz amint mi,
érzésünk szerint, rajta nevetni tudnánk.

III. fejezet

Annak módjáról, mely szerint más emberek affektusainak helyénvaló vagy nem helyénvaló mivoltáról
ítélkezünk, a mieinkkel való összhangjuk vagy eltérésük szerint

Amikor az elsősorban érintett személy eredeti szenvedélyei teljes összhangban állnak a szemlélő
szimpatizáló érzelmeivel, ez utóbbi számára azok szükségképp jogosnak, helyénvalónak és tárgyukhoz
illőnek tűnnek; és ellenkezőleg, ha az ügyet ön- magára alkalmazva, az utóbbi azt találja, hogy azok nem

14 9
esnek egybe azzal, amit ő érez, szükségképpen jogtalannak és nem helyénvalónak tűnnek számára, és azon
okokhoz, mik kiváltották őket, nem illőnek. Ezért hát a másik szenvedélyeit mint tárgyukhoz illőket
helyeselni ugyanazon dolog, mint arra a megfigyelésre jutni, hogy teljes mértékben szimpatizálunk velük;
és nem helyeselni őket, mint olyanokat, ugyanazon dolog, mint megfigyelni, hogy nem teljes mértékben
szimpatizálunk velük. Az az ember, aki a megtorlás vágyát érzi azon sérelmek felett, amelyek engem
értek, és megfigyeli, hogy én éppúgy érzem a megtorlás vágyát miattuk, miként ő, szükségképpen helyesli
vágyamat a megtorlásra. Az az ember, kinek szimpátiája lépést tart az én fájdalmammal, szükségképpen
elismeri szo- morúságom ésszerűségét. Aki ugyanazt a költeményt vagy festményt csodálja, és éppúgy
csodálja őket, mint én, bizonyosan el kell ismerje csodálatom jogos mivoltát. Aki ugyanazon a tréfán
nevet, mint én, és velem együtt nevet, aligha tagadhatja nevetésem helyénvaló voltát. És ellenkezőleg, az a
személy, aki ezen különböző alkalmakkor vagy semminemű olyan érzelmet nem érez, mint amilyet én
érzek, vagy mindaz, amit érez, semmiképp nem áll arányban az enyémmel, nem kerülheti el, hogy
érzületem ne helytelenítse, annak következtében, hogy nem áll összhangban az övével. Ha gyűlölségem
túlmegy azon a hatá- ron, minek barátom felháborodása még megfelelni képes; ha fájdalmam meghaladja
azt, amivel leggyengébb részvéte lépést tudna tartani; ha csodálatom vagy túl magasan, vagy túl ala-
csonyan szárnyal, semhogy az övével megegyezzen; ha hango- san és szívből nevetek, midőn ő csupán
mosolyog, vagy ellen- kezőleg, csupán mosolygok, midőn ő hangosan és szívből nevet; mindezen esetekben,
amint csak a tárgy szemléletéből érkezése van arra, hogy megfigyelje, miképpen érint az engem, annak
megfelelően, hogy több vagy kevesebb aránytalanság van érzületei és az enyéimek között, kisebb vagy
nagyobb mértékben fel kell hogy idézzem helytelenítését: és mindezen esetekben tulajdon érzületei azok a
mércék és mértékek, amelyek révén az enyéimről ítél.

Egy másik ember nézeteit helyeselni annyit tesz, mint őket átvenni, és átvenni őket annyi, mint helyeselni
őket. Ha ugyanazon érvek, melyek meggyőznek téged, hasonlóképp meggyőznek engem is, szükségképpen
helyeslem meggyőződésedet; és ha nem, szükségképpen helytelenítem őket; fel sem foghatom, hogy az
egyiket a másik nélkül megtehetném. Mások nézeteit helyeselni vagy helyteleníteni tehát, ezt mindenki
elismeri, mást nem jelent, mint a miéinkkel való megegyezésüket vagy meg- nem egyezésüket megfigyelni.
De éppen ugyanúgy áll az eset mások érzületeinek vagy szenvedélyeinek helyeslése vagy helytelenítése
tekintetében.

Ámbár valóban akad néhány eset, melyekhez, úgy tűnik, szimpátia vagy az érzületek megfelelése nélkül
közelítünk; és amelyekben következésképp a helyeslés érzülete eltérőnek tűnhetnék ezen egybeesés
észlelésétől. Csekély figyelem meggyőz azonban minket arról, hogy még ezen esetekben is helyeslésünk
végsőképp valamely szimpátián vagy efféle megfelelésen alapul. Igen komolytalan természetű dolgok közül
kölcsönzőm példámat, minthogy ezek körében az emberiség ítéletei kevésbé hajlanak arra, hogy rossz
rendszerek által megrontassanak.

15 0
Gyakran helyeselhetünk egy tréfát, és vélhetjük azt, hogy a társaság nevetése tökéletesen jogos és
helyénvaló, noha mi ma- gunk nem nevetünk; mert talán komor kedélyállapotban vagyunk, vagy
történetesen figyelmünket más tárgyak kötik le. Azonban tapasztalatból megtanultuk, mifajta éle az,
mely többnyire nevetésre tud minket fakasztani, és ezt ebből a fajtából valónak észleljük. Ennélfogva
helyeseljük a társaság nevetését, és úgy érezzük, hogy az természetes és tárgyhoz illő, mert noha jelen
hangulatunkban nem tudjuk egykönnyen átélni azt, tisztában vagyunk vele, hogy többnyire szíves-
örömest csatlakoznánk hozzá.

Ugyanez gyakran megesik minden más szenvedélyünkkel kapcsolatban is. Egy idegen halad el mellettünk
az utcán a legmélyebb szerencsétlenség minden jegyével arcán; és tüstént közlik velünk, hogy apja
halálhírét épp most tudatták vele. Lehetetlen, hogy ebben az esetben fájdalmát ne helyeseljük. Mégis
gyakran megtörténhet, anélkül hogy emberiességünkön bárminő csorba esne, hogy nem csupán
szomorúsága hevessé- gét nem éljük át, de alig tapasztaljuk magunkon akár az együtt- érzés első
rezdüléseit ügye kapcsán. Talán mind ő, mind atyja számunkra teljességgel ismeretlenek, vagy épp úgy
esik, hogy más dolgok kötnek le minket és nem kerítünk időt arra, hogy képzeletünkben lefestegessük a
sorscsapás mindazon körülményeit, melyek vele szükségképp megesnek. Azonban tapasztalatból
megtanultuk, hogy az effajta balszerencse természetes módon szítja fel bennünk a szomorúság ilyen fokát;
és tudjuk azt, hogy ha időt vennénk helyzetét teljes mértékben és minden részletében végiggondolni,
kétségtelenül a legőszintébben szimpatizálnánk vele. E feltételes szimpátia tudatán alapul szomorúsága
iránti helyeslésünk, még olyan esetekben is, amelyekben a szimpátia ténylegesen nem jön létre; és azon
általános szabályok, miket arra vonatkozó előzetes tapasztalatunkból merítettünk, mivel is egyeznének
meg rendesen érzületeink, ez alkalommal, mint oly sok más egyéb alkalommal is, helyesbítik jelen
érzelmeink nem helyénvaló mivoltát.

A szív érzülete avagy affektusa, amelyből kiindul minden egyes cselekedetünk, és amelytől ennek egész
erényes vagy bűnös mivolta végső soron függ, két különböző szempontból vagy két különböző
viszonylatból vizsgálható; először, azon okhoz való viszonylatában, amely kiváltja, vagy a motívumhoz
való viszonyában, mely reá alkalmat ad; és másodszor, azon célhoz való viszonylatában, melyet tervbe
vesz, vagy azon hatáshoz, melyet létrehozni törekszik.
Azon alkalmasságban vagy alkalmatlanságban, azon arányban vagy aránytalanságban, melyet az
affektus okához vagy az őt kiváltó tárgyhoz látszik mutatni, rejlik a rákövetkező cselekedet helyénvaló
vagy nem helyénvaló, derekas vagy dicstelen mivolta.

Azon hatások jótékony vagy kártékony természetében, miket az affektus célba vesz vagy létrehozni hajlik,
áll a cselekedet érdemes vagy vétkes mivolta, azon tulajdonságok, melyek által jutalomra méltó vagy
büntetést érdemel.

Az utóbbi időkben a bölcselők főként az affektusok tendenciáját tették vizsgálat tárgyává, és csekély
figyelmet fordítottak arra a viszonyra, melyben azok az őket kiváltó okhoz állanak. A közönséges életben

151
azonban, midőn bármely személy magatartásáról és az azt irányító érzületekről ítélünk, szüntelenül
mindkét szempontból tekintjük őket. Ha egy másik emberben kárhoztatjuk a szeretet, a bánat vagy a
megbántódás túlságait, nem csupán azon pusztító hatásokat vesszük figyelembe, melyeket ezek létrehozni
hajlanak, hanem azon csekély kiváltó alkalmat is, mi számukra szolgált. A választottjának érdeme, így
szólunk, nem oly nagy, balszerencséje nem oly rettenetes, a kihívás nem oly rendkívüli, hogy ily heves
szenvedélyt igazoljon. Talán megengedtük volna magunknak, így szólunk, hogy érzelmének hevességét
helybenhagyjuk, ha az ok bárminő vonatkozásban arányban állott volna vele.

Mikor ekképp ítélkezünk bárminő affektusról mint a kiváltó okkal arányosról vagy hozzá képest
aránytalanról, aligha lehetséges, hogy bárminő más szabályt vagy kánont alkalmazzunk, mint a bennünk
levő megfelelő affektust. Ha az ügyet saját szívünkre alkalmazva azt találjuk, hogy azon érzületek,
melyeknek alkalmául szolgál, egybeesnek a miénkkel vagy megegyeznek vele, szükségképpen helyeseljük
őket, mint tárgyunkkal arányban állókat és hozzájuk illőket; ha másképp áll az ügy, szükségképpen
helytelenítjük őket mint mértékteleneket és aránytalanokat.

Egy emberben rejlő minden képesség mérték, mely által a másikban a hasonló képességet megítéli.
Látásodról az én látásom alapján ítélek, hallásodról az én hallásom alapján, eszedről az én eszem alapján,
megbántódásodról az én megbántódásom alapján, szeretetedről az én szeretetem alapján. Nincs és nem is
lehet semmi más módon ítélni felőlük. (…)

III. szakasz

A jó szerencse és balszerencse hatásairól az emberi nemnek a cselekedetek helyénvaló mivoltával

kapcsolatos ítéleteire; s arról, miért könnyebb elnyerni az emberek helyeslését az egyik állapotban, mint a
másikban

II. fejezet

A becsvágy eredetéről és a rangok közti különbségről

Minthogy az emberi nem teljesebb módon hajlik az örömmel, mint a szomorúsággal való szimpátiára,
ezért van az, hogy nyíltan mutogatjuk gazdagságunk, és rejtegetjük szegénységünket. Semmi sem
megalázóbb annál, mint ha arra kényszerülünk, hogy nyomorunkat közszemlére tegyük ki, és azt érez-
zük, hogy noha helyzetünk az egész emberi nem szeme előtt tárva-nyitva áll, egyetlen halandó sem fogja
fel annak felét sem, amit szenvedünk. Mi több, főként az emberi nem érzüle- teinek ezen
figyelembevételéből adódik, hogy hajszoljuk a gazdagságot, és kerüljük a szegénységet. Mert mivégre is e
világ minden fáradozása és tülekedése? mi a célja fösvénységnek és becsvágynak, vagyon, hatalom és
előkelőség hajszolásának? Arra való-e mindez, hogy a természeti szükségletekről gondoskodjon? A
leghitványabb munkás bére is gondoskodna ezekről. Látjuk, hogy ez biztosítja számunkra az élelmet és a
ruházatot, az otthon és a család kényelmét. Ha gazdálkodását ala- posan megvizsgáljuk, azt találjuk,

15 2
hogy annak nagy részét ké- nyelmeire költi, miket fölöslegeseknek tekinthetünk, és hogy rendkívüli
alkalmakkor még a hiúságra és a többiektől való kitűnésre is áldozhat valamicskét. Miért irtózunk akkor
mégis helyzetétől, és miért, hogy azok, akik az élet magasabb rangjaira nevelkedtek, a halálnál is
rosszabbnak tekintik, még ha dol- gozniuk nem is kell, hogy az ő egyszerű étkén élni, ugyanazon alacsony
fedél alatt lakozni, ugyanazon szerény öltözetet felölteni kényszerüljenek? Azt képzelik talán, hogy jobb a
gyomruk, vagy mélyebb az álmuk egy palotában, mint egy kunyhóban? Az ellenkezőjét oly gyakran
megfigyelték, és valóban, oly nyilvánvaló is az, hogy senki sem tudatlan ezt illetően. Honnan ered hát
akkor az a versengés, mely át- meg áthatja az emberek valamennyi rendjét, és mik azok az előnyök,
amelyeket az em- beri élet azon nagy célja által, mit helyzetünk megjavításának nevezünk, magunk elé
kitűzünk? Hogy szimpátiával, megelégedettséggel és helyesléssel szemléljenek, vegyenek körül és
figyeljenek minket - ez minden előny, mit abból meríteni szándékozhatunk. A hiúság, nem pedig a
kényelem vagy az élvezet az, mi bennünket érdekel. De a hiúság mindig annak hitén ala- pul, hogy
figyelem és helyeslés tárgyai vagyunk. A gazdag ember vagyonának fényében sütkérezik, mert úgy érzi,
hogy ez természetes módon tereli rá a világ figyelmét, és hogy az emberi nem hajlamos azon kellemes
érzelmekkel azonosulni, melyeket helyzetének előnyei neki oly készségesen sugallnak. Ennek gondolatára
keble duzzadni és mintegy kitágulni lát- szik, és jobban örvendezik ennek okából vagyonának, mint
mindazon többi előny miatt, melyet az biztosít neki. A szegény ezzel szemben szégyenkezik szegénysége
miatt. Úgy érzi, hogy az vagy kizárja őt az emberi nem tekintetéből, vagy, ha egyáltalán bármiképp
felfigyelnek rá, alig éreznek bárminő együttérzést azon nyomorúsággal és balsorssal, melyet elszenved.
Mindkét okból megalázva érzi magát: mert ha két teljesen különböző dolog is mellőzésben részesülni és
helytelenítésnek kitéve lenni, mégis, amikor a homály a becsülés és helyeslés napfényét takarja el előlünk,
azt érezni, hogy mit sem ügyelnek ránk, az emberi természet legkellemesebb reményét oltja ki, és
legforróbb vágyának okoz szükségszerűleg csatlakozást. A szegény észrevétlenül jár-kel, és egy tömeg
kellős közepén is ugyanez a homály takarja, mintha szánalmas hajlékába lenne bezárva. Azon alacsony
gondok és terhes kötelmek, melyek az ő helyzetében levők erejét lekötik, semmi szórakozást nem nyúj-
tanak a kicsapongónak vagy a mulatós természetűnek. Azok elfordítják tekintetüket tőle; vagy ha
balsorsának szélsőséges mivolta arra kényszeríti őket, hogy rápillantsanak, csupán azért teszik, hogy
elzavarják az ily kellemetlen tárgyat körükből. A szerencsés és a gőgös elcsodálkozik az emberi
nyomorúság azon arcátlanságán, hogy merészkedik megjelenni előttük, és nyomorának utálatos
látványával képes megzavarni boldogsá- guk derűs nyugalmát. A rangos és kiváló embert ezzel szemben
az egész világ figyeli. Mindenki tolong, hogy egy pillantást vethessen reá, és legalább szimpátia által
érzékelje azt az örö- met és elragadtatást, miket körülményei természetes módon felkeltenek benne.
Cselekedetei közérdeklődés tárgyai. Alig ejthet egy szót, tehet egy mozdulatot, mit teljes mértékben
figyelmen kívül hagynának. Nagy társaságban ő az a személy, akire mindenki tekintetét szegzi; mintha
mindenkinek szenve- délye rá várna, hogy elnyerje azon ösztönzést és irányítást, me- lyet éppen ő fog
beléjük vésni; és ha viselkedése nem tökéle- tesen esztelen, minden pillanatban alkalma nyílik az emberi
nem érdeklődésének felkeltésére, és arra, hogy minden körü- lötte levő figyelmének és együttérzésének

15 3
tárgyává tegye magát. Épp ez az, ami - mindazon korlátozások ellenére, miket ez reá szab, a szabadság
mindazon hiánya ellenére, mely kiséri - a nagyságot az irigység tárgyává teszi, és az emberi nem sze-
mében kárpótlást nyújt mindazon vesződségért, mindazon nyugtalanságért, mindazon
meghurcoltatásokért, melyeken hajszolása közben keresztül kell mennie; és ami még lényegesebb,
mindazon szabad időért, mindazon kényelemért, mind- azon gondtalan nyugalomért, amitől megszerzése
által örökre meg van fosztva.

Ha a hatalmasok helyzetét azon csábos színekben képzeljük el, miket a fantázia készségesen fest elénk, ez
csaknem a töké- letes és boldog állapot elvont eszméjének tűnik. Ez maga az az állapot, melyet féléber
álmainkban és henye álmodozásaink során úgy vázoltunk magunk elé, mint valamennyi vágyunk végső
célját. Ennélfogva különös szimpátiát érzünk azok kielégülésével, akik bennek élnek. Pártoljuk minden
hajlamukat, és előmozdítjuk minden kívánságukat. Minő kár lenne, gondoljuk, ha bármi is megrontana és
tönkretenne egy ily kellemes állapotot! Akár halhatatlanságot is kívánnánk nekik; és zordnak tűnik
számunkra az, hogy a halál ily tökéletes élvezetnek véget vessen. Ügy véljük, kegyetlenség a természettől,
hogy emelkedett állapotukban elkényszeríti őket azon szerény, de barátságos otthonba, melyről minden
gyermeke számára gon- doskodott. Nagy király, éljél örökké! így hangzik az a bók, mellyel - a keleti
hizelkedés modorában - készségesen illetnénk őket, ha a tapasztalat ennek esztelen voltára minket meg
nem tanítana. Minden csapás, mely őket éri, minden sérelem, mely velük megesik, a szemlélő keblében
tízszer akkora együttérzést és ellenérzést vált ki, mint amekkorát akkor érzett volna, ha ugyanezek a
dolgok más emberekkel estek volna meg. Csupán királyok balsorsa alkotja a tragédia méltó tárgyát. Ebben
a te- kintetben a szerelmesek balsorsára emlékeztetnek. Ezen két helyzet az, mely bennünket a színpadon
legfőképpen érdekel; minthogy, mindannak ellenére, amit ész és tapasztalás ellenkező értelemben tanít
nekünk, a képzelet előítéletei e két állapotnak minden másnál magasabb rendű boldogságot
tulajdonítanak. Ily tökéletes élvezetet megzavarni vagy annak véget vetni, minden sérelmek közt a
legelborzasztóbbnak tűnik. Az árulót, ki az uralkodó élete ellen szövetkezik, nagyobb szörnynek vélik,
mint bármely más gyilkost. Mind az ártatlan vér, mely a polgárháborúkban kiomlott, kevesebb
felháborodást hívott ki, mint I. Károly halála. Ki az emberi természetet nem ismeri és ki látta az emberek
közönyét alacsonyabb sorból való társaik nyomora iránt, és azt a sajnálatot és felháborodást, melyet azok
balsorsa és szenvedései iránt éreznek, kik náluk feljebb állnak, hajlandó lenne azt képzelni, hogy a
magasabb rangú ember fájdalma gyötrelmesebb, végvonaglása elborzasztóbb, mint azoké, kik
alacsonyabb helyeket foglalnak el.

Az emberi nem ezen hajlamára, hogy a gazdag és a hatalmas szenvedélyeit kövesse, alapul a rangok
közötti különbségtevés és a társadalom rendje. Elöljáróink iránti alázatosságunk gyak- rabban ered a
helyzetük előnyei iránt érzett csodálatunkból, mint a jóakaratunkból származó jótétemény iránti
személyes elvárásokból. Jótéteményeik csak kevesekre terjedhetnek ki; ámde szerencséjük csaknem
mindenkinek érdeklődését felkel- ti. Buzgón segédkezünk nekik a boldogság azon rendszerének teljessé
tételében, mely a tökéletességhez oly közel jár; és vágyunk arra, hogy csupán a saját kedvükért szolgáljuk

15 4
őket, bárminő más viszontszolgáltatás nélkül, kivéve a hiúságot vagy azt a dicsőséget, hogy leköteleztük
őket. Hajlamaik előtti hódolásunk sem alapul főként vagy mindenestül egy ily engedelmeskedés haszna és
a társadalom rendje iránti törődésen, melyet az támogat meg legjobban. Még amikor a társadalom rendje
is azt látszik követelni, hogy szegüljünk szembe velük, alig vagyunk képesek rávenni magunkat arra, hogy
ezt megtegyük. Hogy a királyok a nép szolgái, kiknek engedelmeskedni, velük szembeszállni, őket
trónjukról letenni és megbüntetni kell, amint a köz java azt megkívánja, ez az ész és a filozófia
doktrínája; de nem a természeté. A természet arra tanítana minket, hogy a saját kedvükért hódoljunk meg
előttük, hogy magas méltóságuk előtt remegjünk és mélyen meghajoljunk, hogy mosolyukat olyan
jutalomnak tekintsük, mely elégségesen megtéríti bármely szolgálatunk, és hogy visszatetszésüktől úgy re-
megjünk - még ha semmi más rossz nem is következnék belőle mint a legrosszabb megaláztatástól. Hogy
bárminő vo- natkozásban emberekként kezeljük őket, közönséges alkalmakkal érveljünk és vitázzunk
velük, ez oly elhatározottságot követel, hogy kevés ember akad, akit a lelki nagyság megtámogatna ebben,
hacsak bizalmasság és ismeretség szintén segítségükre nem sietnek. A legerősebb motívumok, a
legdühödtebb szenvedélyek, félelem, gyűlölet és megtorlás vágya ritkán elegendők ahhoz, hogy az irántuk
érzett tisztelet ezen természetes hajlamát kiegyensúlyozzák: és magatartásuknak, joggal vagy jogtalanul,
már előzetesen mindezen szenvedélyek legmagasabb fokát kellett felszítania, mielőtt az emberek tömege
rávehető lenne, hogy erőszakkal szembeszálljon velük, vagy hogy bűnhődni vagy hatalmuktól megfosztva
látni kívánja őket. Még amikor az emberek ily messzire ragadtattak, akkor is minden pillanatban engedni
hajlanak, és könnyen visszaesnek a meghódolás szokásos állapotában azok iránt, akikre természetes
feljebbvalóik gyanánt szoktak tekinteni. Nem bírják elviselni uralkodójuk megszégyenülését. Az
ellenérzés helyét hamarosan a részvét foglalja el, minden múlt kihívást elfelejtenek, a hűség régi elvei új
életre kelnek, és sietnek régi gazdáik megrongált tekintélyét helyreállítani, ugyanazon hevességgel, mint
ahogyan ellene szegültek. I. Károly halála a királyi család visszaállítását eredményezte. A II. Jakab iránti
részvét, midőn a tömeg elfogta őt egy hajó fedélzetére való menekülése közben, csaknem elejét vette a
forradalomnak, és előrehaladását nehezebbé tette, mint annak előtte volt.

Érzéketlennek tűnnek-e a hatalmasok azon olcsó ár iránt, melyen az általános csodálatot kivívhatják;
vagy talán azt képzelik, hogy ezt nekik is, mint a többi embernek, verítékkel vagy vérrel kell
megvásárolni? Minő fontos képességekre oktatják a nemesifjat, hogy rangjának méltóságát fenntartsa, és
kiérde- melje azt az embertársai fölötti felsőbbséget, melyre elődeinek erényei emelték őt? Tudás vagy
iparkodás, türelem, önmegta- gadás vagy bármely effajta erény által történik ez? Minthogy minden
szavára, minden mozdulatára felügyelnek, megtanulja, hogy szokásszerűen ügyeljen közönséges
viselkedése minden körülményeire, és mindezen kisebb kötelességeket a legpontosabban és a
leghelyénvalóbban tanulja meg végrehajtani. Minthogy tudatában van, mennyire figyelnek rá, és hogy az
emberi nem mennyire hajlik arra, hogy valamennyi hajlamának kedvezzen, a legközönségesebb
alkalmakkor is azon szabadsággal és emelkedettséggel cselekszik, mit ez a gondolat természetes módon
sugall. Megjelenése, modora, viselkedése, mind- mind tulajdon felsőbbségének azt az előkelő és kecses
érzékét mutatják, melyre azok, kik alacsonyabb állapotra születtek, aligha lesznek képesek eljutni valaha

15 5
is. Ezek azon művésze- tek, melyek által az emberi nemet rá akarja venni, hogy könnyebben hódoljon
tekintélye előtt, és hogy hajlamait az ő tetszésének megfelelően kormányozza; és ebben ritkán is csalat-
kozik. Ezen művészetek, rang és előkelőség által megtámogat- va, közönségesen elégségesek a világ
kormányzásához. (. . .)

De az alacsonyabb sorban levő nem az effajta teljesítmények révén remélheti magát kitüntetni. Az
udvariasság olyannyira a nagyok erénye, hogy kicsiny dicsőséget szerezne bárki más- nak, rajtuk kívül. A
piperkőc, ki utánozza modorukat és közönséges viselkedésének felsőbbrendű helyénvalóságával színleli a
kiválóságot, az ostobaságának és önteltségének kijáró kettős megvetésben leli meg jutalmát. Miért
nyugtalankodna az az ember, kit senki sem vél tekintetre érdemesnek, azon mód miatt, ahogyan fejét
felszegi vagy karjait tartja, midőn egy szobán végighalad? Bizonnyal igen felesleges gond foglalja le és
ráadásul olyan gond, amely tulajdon fontosságának azon érzetét mutatja, melyet egyetlen más halandó
sem tud osztani vele. A legtökéletesebb szerénység és egyszerűség, annyi fesztelenséggel párosulva, mennyi
a társaság iránti köteles tisztelettel összefér - ez kell legyen a magánember viselkedésének legfőbb
ismertető jele. Ha valaha magát kitüntetni reméli, annak fontosabb erények segítségével kell történnie.
Oly aktívákra kell szert tennie, melyek ellensúlyozzák a hatalmasok aktí- váit, és nincs más alap fedezni
őket, mint testének munkája és elméjének tevékenysége. Ennélfogva ezeket kell kiművelnie: felsőbbrendű
tudásra kell hivatásában szert tennie és felsőbbrendű szorgalomra annak gyakorlásában. Türelmesnek kell
lennie a munkában, határozottnak a veszélyben, szilárdnak a sorscsapások közepette. Ezen tehetségeit
kell közszemlére állítania, vállalkozásainak nehézsége, fontossága és egyszersmind a bennük tanúsított
helyes ítélőképesség által, valamint azon komoly és nem lanyhuló szorgalom révén, mellyel őket űzi.
Egyenesség és megfontoltság, nagylelkűség és őszinteség kell jellemezzék viselkedését minden közönséges
alkalommal; egyszersmind készen kell állnia, hogy tevékenyen beavatkozzék mindazon helyzetekbe,
melyekben helyénvalóan cselekedni a legnagyobb tehetséget és erényeket követeli meg, de amelyek- ben a
legnagyobb dicséret vár azokra, akik becsülettel képesek helytállni bennük. Minő türelmetlenséggel néz
körül a lelki- erővel és becsvággyal megáldott ember, kit helyzete nyomaszt, valaminő nagy alkalom után,
hogy benne magát kitüntesse? Semmiféle körülmény, mely ezt nyújthatja, nem tűnik számára kedve ellen
valónak. Elégedettséggel néz még külső háború vagy belső viszály kilátása elé is; és titkos elragadtatással
és gyönyörrel látja az őket kísérő zűrzavaron és vérontáson át azon vágyott alkalmak valószínűségét
jelentkezni, melyekben magára terelheti az emberi nem figyelmét és csodálatát. Ezzel szemben a rangos és
neves ember, kinek egész dicsősége szokásos magaviselete helyénvaló mivoltában rejlik, ki elégedett azon
szerény hírnévvel, mit ez nyújthat neki, és nincsen tehetsége mást szerezni, nem kívánja azzal
megzavartatni magát, amit csak nehézség vagy gyötrelmek révén lehet elérni. Egy bálon szerepelni - ez az
ő nagy győzedelme, és egy gáláns cselszövényben sikert aratni - ez legvitézibb cselekedete. Ellenszenvet
táplál a közt sújtó minden zűrzavar iránt, nem az emberi nem szeretetéből, mivel a hatalmasok sohasem
tekintenek úgy az alacsonyan állókra, mint embertársaikra; nem is a bátorság hiánya miatt, mivel ebben
ritkán szűkölködnek; hanem annak tudatában, hogy nem bír azon erények egyikével sem, mely ily
helyzetekben szükségeltetik, és hogy a közfigyelme bizonyosan elterelődik róla, mások felé. Meglehet, hogy

15 6
kész magát valaminő kisebb veszélynek kitenni és egy hadjáratba kezdeni, mikor épp ez a divat, de
minden olyan helyzet gondolatától visszaborzad, mely a türelem, az iparkodás, a lelkierő folyamatos és
hosszantartó kifejtését, valamint szellemi erőfeszítést kíván. Ezen erények szinte soha nem találhatók meg
olyan embereknél, kik magas polcokra születtek. Ennek megfelelően minden kormányzatban, még a
monarchiákban is, a legmagasabb tisztségeket általában azok birtokolják és az igazgatás minden ügyét-
baját azok irányítják, akik az élet középső és alacsony szintjein nevelkedtek, és iparkodásuk és
képességeik segítségével jutottak előre, noha mindazoknak féltékenysége nyomasztotta, és ellenszenve
gáncsolta őket, akik náluk felsőbbrendűeknek születtek. Az ilyenekkel szemben a hatalmasok, miután
először megvetéssel tekintették őket, azután meg irigységgel, végül azon szánalmas alantasságra
fanyalodnak, amilyennel vágyaik szerint, az emberi nem többi részének irányukban kell viselkednie. (. . .)

A szöveghez tartozó kérdések:

Mi a szimpátia funkciója a társadalom életében?
Milyen érvek szólnak a szabad kereskedelem, gazdálkodás mellett?

F E L A D A T O K A S Z E M I N Á R I U M I VA G Y O T T H O N I
MUNKÁHOZ:

Keressen adatokat arról, hogy milyen események történtek Adam Smith korában Angliában és
Európában! Nevezzen meg néhány kortárs gondolkodót!

Hogyan definiálná az “éjjeliőr állam” kifejezést?

Gyűjtsön össze érveket a piaci verseny jótékony hatásai mellett és ellen!

Találjon művészeti alkotásokat az emberi bűnök ábrázolásáról!

A J Á N L O T T O L VA S M Á N Y O K :

157
Friedrich A. von Hayek: Dr. Bernard Mandeville. In: Hayek és a brit felvilágosodás, Budapest, PPKE,
2002, 8-23.
Alan Macfarlane: Az angol individualizmus eredete. Századvég, 1993
Heller Ágnes: A filozófia rövid története gólyáknak, III. Az Újkor, Múlt és Jövő Kiadó, 2017
Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): A skót felvilágosodás, Osiris, 1996
Robert Zimmer: A kapu újra nyílik. Helikon, 2008
A modern tudományok emberképe (szerk.: Krzysztof Michalski), Gondolat 1988
Nyíri Tamás: Antropológiai vázlatok. Corvinus, 2015
Joseph Cropsey: Adam Smith. In. Leo Strauss - Joseph Cropsey (szerk.) A politikai filozófia története
II. Budapest, Európa Kiadó, 1994, 171-204.

15 8