KAPITALIZMUS

A modern társadalom a polgári, ipari, technológiai forradalmak terméke, megértése

ugyanakkor a kapitalizmus kialakulásának és formáinak értelmezését is igényli. Egyén és
közösség viszonyának eddigi tárgyalásaiban érintettem már a piac koordináló szerepének
Adam Smith által kifejtett elméletét. Az ilyen piaci elméletek azonban kevéssé érintik a
kapitalizmus létrejöttének társadalomtörténetét és dinamikáját. Ugyanakkor lényeges
kiindulópontként szolgálnak a piac szabályozó szerepének értelmezési vitáiban, tágabb
értelemben a társadalmi integráció alapvető témájában. Például Polányi Károly 1944-ben
megjelent nagy hatású művében, a Nagy Átalakulás-ban azt állítja, hogy a szabad piaci
mechanizmus mindig igényelte a központi szabályozást, sőt a laissez faire elvén alapuló
gazdaság kialakulása eleve erőteljes állami beavatkozást igényelt. A szükségletkielégítés, ami
a gazdaság működésének alapja mindig a társadalomba ágyazott folyamatként értelmezhető.
A történelem során különböző integratív mechanizmusok (reciprocitás, redisztribúció,
áűrucsere, háztartás és piac) jellemezték e működést, amelyek közül a szabad piac csak a 19.
században vált dominánssá.

https://fee.org/articles/how-medieval-towns-paved-the-way-for-
capitalism/

A kapitalizmus a társadalomelmélet számára több szempontból érdekes: kialakulásának

magyarázataiban a társadalmi, kulturális tényezők fontos szerepet játszanak, hozzájárulva a
modern társadalom megértéséhez. A kapitalista viszonyok nagymértékben átalakították a
társadalmak szerkezetét, különböző társadalmi csoportok közötti viszonyokat. A kapitalista
gazdaság belső dinamikája ma is az egyik kulcs a társadalmi mozgások megértéséhez.
Korunkban a kritikai elméletek jelentős része a kapitalizmus következményeiként

18 2
értelmezett válságokat helyezik érveléseik középpontjába. Ebben a fejezetben azonban csak
kialakulásával és dinamikájával kapcsolatos alapelemeket tárgyalom.

“… a sok periodizációs nehézség és kauzális magyarázat ellenére, figyelemre méltó

megegyezés van a kapitalizmus legkiemelkedőbb történészei között a történet bizonyos
vonásairól azóta, hogy Werner Sombart e tárgyról írt nagy munkáját 1902-ben kiadták. (Az
egyetértés külön figyelemre méltó, tekintettel a heves ideológiai különbségekre a kérdéses
történészek között.) E közösen elfogadott vonások közé tartozik az alábbi: a középkori
Európa terjeszkedő piacgazdaságai, különböző sajátos intézményes kísérőjelenségekkel
(mint az európai városok fejlődése, a kereskedőházak, a céhek) voltak azok az alapok,
amelyekből a későbbi kapitalizmus kifejlődött. Valamikor a késő középkorban Európa
gazdasági központja a Földközi-tenger partvidékéről áttolódott Észak-Európába, és ez az
eltolódás később, a korai modern korban megszilárdult, első fókuszaként Hollandiával, és
második (végleges) fókuszaként Angliával. A modern kapitalizmus szilárdan megállapodott
a tizenhatodik és tizennyolcadik század között. De a tizennyolcadik század döntő ugrást
hozott, először Angliában, az ipari forradalom által felszabadított technikai erőt összevonó
kapitalista gazdasággal. A modern kapitalista világrendszer a tizenkilencedik században
honosodott meg és a huszadikban tovább szilárdult.” (Peter Berger: A kapitalista
forradalom, Gondolat, 1992, 26-27. o.)

A kapitalista gazdaság létrejöttének és működésének, valamint következményeinek elemzése

Marx és Weber műveiből merít legtöbbet. E klasszikusok “vitázó” kapitalizmus-
megközelítését azonban érdemes egy harmadik német szociológus Werner Sombart saját
korában nagy hatással rendelkező művével bevezetni. Sombart, Simmel és Weber egyaránt
küzdött a marxi örökséggel, de leginkább Marx és Weber részben szembenálló
kiindulópontjai számítanak nagyobb hatásúnak. A kapitalizmus fogalma és különböző
szakaszainak megnevezése Sombart nyomán terjedt el, a kapitalizmus terminust Marx alig
használta.

Werner Sombart

A modern kapitalizmus (1902)

I. Fogalom

Kapitalizmuson olyan meghatározott gazdasági rendszert értünk, mely a következőképp jellemezhető: a

kölcsönös gazdasági érintkezés olyan szervezete, amelyben rendszerint a népesség két különböző csoportja
működik össze a piac közvetítésével: a termelési eszközök tulajdonosai, akiknek egyben a vezetés is a

18 3
kezükben van (mint a gazdaság szubjektumai), valamint a kizárólag a munkaerejükkel rendelkező
munkások (mint a gazdaság objektumai) - és amelyben a nyereségelv és a gazdasági racionalizmus
uralkodik.

A kapitalizmusnak tehát közös vonása a kézművességgel a kölcsönös gazdasági érintkezés szervezete, ami
a személyi vagy magángazdaságot, a foglalkozásoknak az egyes gazdaságok közötti megoszlását és a
piacszerű kapcsolatokat foglalja magába. Morfológiailag a két rendszer a termelés személyi tényezőjének
az irányító és a kivitelező munkásra való szociális elkülönülésében tér el egymástól. Ezek egyidejűleg a
termelési eszközök tulajdonosaiként és kizárólag a munkaerejükkel rendelkező munkásokként lépnek
egymással szembe és a piac közvetítésével szükségképpen vállalniuk kell a termelési folyamatban való
egyesítésüket.

A gazdaság uralkodó elvei a szükségletfedezés és a tradicionalizmus elveit felváltó nyereségelv és a

gazdasági racionalitás, mely előbbiek - mint fentebb láttuk - a magángazdaság es a kézművesség lelkét
adják. E gazdasági elvek lényegi vonásait már a bevezetésben megadtam; az ott elmondottakhoz
kiegészítésként a következőket fűzöm.

A nyereségelv sajátossága abban nyilatkozik meg, hogy uralma alatt a gazdálkodásnak már nem emberek
közvetlen szükséglet-kielégítése a célja, hanem kizárólag egy pénzösszeg megnövelése. Ez a célkitűzés
benne rejlik a kapitalista szervezet eszméjében, a nyereség elérésének célkitűzését tehát (vagyis egy induló
összeg megnövelését gazdasági tevékenység révén) a kapitalista gazdaság objektív céljaként foghatjuk fel,
mellyel az egyes gazdasági szubjektumok szubjektív céltételezéseinek (még a teljesen kifejlett kapitalista
gazdaság körülményei közepette) sem kell szükségszerűen egybeesnie.

A gazdasági racionalizmus, azaz minden cselekvésnek a lehető legnagyobb célszerűségre való alapvető
beállítása háromféleképpen nyilvánul meg:

1. a gazdasági vezetés tervszerűségében

2. szűkebb értelemben vett célszerűségben,
3. a kiszámíthatóságban.
A tervszerűség a messzire tekintő tervek szerinti gazdálkodás elemét viszi a kapitalista gazdasági
rendszerbe; a célszerűség gondoskodik az eszközök helyes megválasztásáról, a kiszámíthatóság pedig
minden egyes gazdasági jelenség egzakt számszerű kalkulálásáról és regisztrálásáról, valamint egy
értelmesen rendezett elszámolási rendszerben történő összefoglalásáról.

II. A kapitalista vállalkozás

A kapitalista gazdasági rendszer gazdálkodási formája a kapitalista vállalkozás, amely absztrakt

egységet képez: ezt hívjuk üzletnek. Célja: nyereség elérése. E cél elérésének sajátos eszköze pénzben

18 4
kifejezhető teljesítményekre és viszontteljesítményekre vonatkozó szerzőrések kötése. A kapitalista
vállalkozás keretein belül minden technikai problémának a szerződéskötésben kell feloldódnia, ennek
előnyös kialakítására irányul a kapitalista vállalkozó minden igyekvése. Akár munkateljesítményeket
cserélnek dologi javakra, akár dologi javakat dologi javakra, mindig az a fontos, hogy a kapitalista
vállalkozó kezében végső soron visszamaradjon az a csereértékből származó többlet (pénz), melynek
megszerzésére egész tevékenysége be van állítva. Ezáltal a gazdaság valamennyi folyamata elveszíti
minőségi jellegét, és tisztán pénzben kifejezhető és kifejezett mennyiségekké válik. (…)

V. A kapitalista gazdaság feltételei

Mint a gazdálkodás minden sajátos formája, a kapitalizmus is meghatározott, akár a gazdálkodó

emberben, akár a környezetben rejlő feltételek teljesítéséhez kapcsolódik. Ennek megállapítására két
utunk van: felsorolhatjuk mindazokat a körülményeket, melyek minden kapitalizmus létezésének elvileg
előfeltételeit alkotják. Ezt az utat jártam ebben a könyvben a kézművesség bemutatásában (lásd. 13.
fejezet) a kapitalizmusra vonatkozóan pedig a Grundrisses der Sozialökonomik-beli értekezésemben.
Vagy megállapíthatjuk azokat az eseményeket, melyek megjelenése lehetővé tette és mozgásba hozta a
kapitalizmus egy történelmi jelenségformáját, a „modern” kapitalizmust. Ez az az út, amelyen itt
járnunk kell. Hisz emlékezzünk vissza e munka alapjellegére: azt a feladatot tűztük ki célul, hogy
bemutatjuk a mi korunkra és a mi népeinkre jellemző kapitalista gazdálkodási mód létrejöttét és
kibontakozását. Most tehát annak nyomon követése a feladatunk; hogy hogyan jött létre az európai
középkor számunkra ismert gazdasági formáinak lassú átalakulásával a modern kapitalizmus. S e
kötetben épp annak kimutatását tűztük ki fő feladatként, hogy hogyan teljesültek a keletkezés
szempontjából elengedhetetlen előfeltételek. A sajátos, történelmileg szorosan behatárolt kérdésfeltevés
tehát így néz ki: miután az európai népek gazdasága a középkor folyamán feudális-kézműszerű jelleget
öltött, amelyet tehát adottnak tételezünk, s miután az új szellem kivajúdta magából a kapitalizmus
akarását: mely körülmények találkozása tette lehetővé, hogy ama szándék eljutott a céljához. Erről
összefüggéseiben, bővebben kell szólnunk.

A kapitalizmus létrejötte

I. A hajtóerők

A kapitalizmus az európai lélek mély alapzatából nőtt ki.

Ugyanaz a szellem teremti meg az új gazdasági életet is, mint amiből az új állam és az új vallás, az új
tudomány és az új technika született. Tudjuk, az evilági világiasság szelleme ez, mely irdatlan erővel
rombolja szét a régi természeti képződményeket, a régi kötöttségeket, régi korlátokat, ugyanakkor megvan
az ereje új életformák, művészi és mesterséges célképződmények újraformálásához. Ez az a szellem, mely a

18 5
középkor vége óta az embereket kiszakítja a csendes, szervesen növekvő szeretet- és közösségi
kapcsolatokból és a nyughatatlan önkeresés és önmeghatározás pályájára sodorja.

Először néhány kivételes egyéniségben vert gyökeret s űzte ki őket a nyugalmat szerető, kényelmes társak
tömegéből, majd mind szélesebb köröket érintett, élénkített meg, hozott mozgásba.

Faust szelleme ez: a nyugtalanság, a nyughatatlanság szelleme, mely az emberek lelkét meglepi, „Távolba
űzi őt a nyugtalanság”. Ha végtelenbe törésnek nevezik azt, amit itt működni látunk, igazuk van, mert a
cél a határtalanba helyeződík, mert a szerves kötöttségek minden természeti mértéket elégtelennek,
szűkösnek érzik az előrenyomuló újjal szemben. Ha hatalmi törekvésnek nevezik, akkor sem mondanak
rosszat, mert a legmélyebb szinten, ahová megismerésünk nem képes hatolni, ott buzog az erős egyéneknek
ez a leírhatatlan törekvése önmaguk érvényesítésére, önmaga minden hatalommal szembeni dacos
fenntartására arra, hogy a többieket akaratuk és tetteik alá vessék - ezt nevezhetjük a hatalom
akarásának. Ha vállalkozói törekvésnek nevezik, akkor ez bizonnyal helyénvaló mindenütt, ahol a
hatalom akarása a közös mű létrehozásához mások közreműködéséért folyamodik. A „vállalkozók” azok,
akik meghódítják maguknak a világot, a munkálkodók, az életrevalók, a nem-visszahúzódók, nem-
élvezők, nem-életidegenek, nem-világtagadók.

Tudjuk: az emberi élet minden területén uralomra küzdi magát ez az új „vállalkozó” szellem. Mindenek
előtt az államban: célja itt a hódítás, az uralkodás. De éppilyen aktívvá válik a vallásban, az egyházban;
ahol fel- és kiszabadítani akar; a tudományban nem akarja tűrni a talányokat; a technikában
találmányokra törekszik; a föld felszínén felfedezések izgatják.

Ugyanez a szellem kezdi uralni a gazdasági életet is. Áttöri a nyugalmas elégültségre felépített, magát
egyensúlyban tartó, statikus, feudális kézmű jellegű, szükségletre termelő gazdaságot, s az embert beűzi a
szerzésre alapozott gazdaság forgatagába. A hódítás itt a szerzést jelenti, az anyagi törekvés területén:
egy pénzösszeg megnövelését. És sehol sem talál a végtelenbe törekvés, a hatalmi törekvés belső
természetéből következően olyan alkalmas területet a ténykedésre mint a pénz hajhászásában, ebben a
teljességgel absztrakt, minden szerves-természeti korlátozottságtól megszabadított értékszimbólumban,
melynek birtoklása mindinkább hatalmi szimbólummá is válik.

Más helyen részletesen szóltam róla, hogyan váj magának csatornát az arany és a pénz vágya, először és
hosszú ideig a gazdasági életen kívül, és hogyan vezet egy sor olyan jelenséghez, melyeknek semmi köze
sincs a gazdasági élethez, mivel az emberek a pénzt vagy az aranyat eleinte a normális gazdasági
ténykedésen kívül vélik megszerezhetőnek. Ezek a középkor utolsó és az újkor első századaira jellemző
tömegjelenségek

1. a rablólovagság,

2. a kincskeresés,

18 6
 3. alkímia,

4. nagy tervek kovácsolása,

5. az uzsorakamat.

Később azonban a hódításnak ez a szelleme betör a gazdasági életbe is, és ezzel megjelenik a kapitalizmus;
az a gazdasági rendszer, mely csodálatos művésziességgel a tevékenykedés különösen termékeny mezejét
nyitja meg a létfenntartás mindennapi gondja területén is, vagy főképp ott, a végtelenre törekvésnek, a
hatalom akarásának, a vállalkozói szellemnek. A kapitalista gazdálkodási mód ama sajátosságánál fogva
alkalmas erre, hogy uralma alatt valamennyi célkitűzés tengelyében nem az élő személyiség áll a maga
természetes szükségleteivel, hanem egy elvontság: a tőke. A célnak ebben az elvontságában rejlik
korlátozatlansága. Valamennyi cél konkrétságának legyőzésében áll korlátozottságának meghaladása.

A hatalmi és a szervezési törekvések itt már átjárják egymást: a kapitalista vállalkozó - mert így hívjuk a
gazdaság új szubjektumait - hatalomra törekszik, hogy szerezzen, és szerezni akar a hatalom érdekében.
Csak az szerezhet, akinek hatalma van, s aki szerez, növeli hatalmát. Meg fogjuk látni, hogy ennek során,
a fejlődés folyamán eltolódás következik be a hatalom fogalmában. Ennek következtében megváltoznak a
vállalkozói típusok is, a csel és a rábeszélés hatalmi eszközei fokozatosan kiszorítják az erőszak hatalmi
eszközeit, mindinkább a kereskedői adottságok döntenek a vállalkozóként való érvényesülésről a
gazdasági életben.

De a kapitalizmus nemcsak ebből a végtelenbe törekvésből, hatalmi vágyból, vállalkozói szellemből

született. Mindezzel egy másik szellem is párosult, mely az újkor gazdasági életének biztos rendet,
számszerű egzaktságot, rideg cél-meghatározottságot nyújtott: a polgári szellem, amely persze a
kapitalista gazdaság körén kívül is hatékony lehet, és az is volt évszázadokon keresztül a gazdaság városi
szubjektumai, a hivatásos kereskedők és kézművesek rétegeiben.

Fia a vállalkozói szellem a hódításra, szerzésre törekszik, akkor a polgári szellem a rendre és a
megtartásra. Egy sor olyan erényben jelentkezik, melynek mindegyike egybecseng abban a vonatkozásban,
hogy az a magatartás számít erkölcsileg jónak, amely egy jól rendezett kapitalista háztartásról
kezeskedik. Ezért a polgárt díszítő tulajdonságok elsősorban a szorgalom, a mértékletesség, a
takarékosság, a gazdaságosság, a szerződések megtartása. A vállalkozói és a polgári szellemből egy
egységes egésszé összetevődött lelki beállítottságot nevezzük kapitalista szellemnek. Ez teremtette meg a
kapitalizmust.

A „kapitalista szellem” problémáját részletesen és minden oldalról megtárgyaltam A burzsoá című

könyvemben, mely 1913-ban jelent meg, s „A modern gazdasági ember kortörténetéhez” alcímet viselte.
Ezért itt ehhez a könyvhöz kapcsolódva, csak nagyon röviden vázoltam a kapitalista szellem mibenlétét, s
az ismétlés elkerülése végett e helyen teljesen lemondok a bevezetésről, melynek említett könyvem nagy
részét szenteltem. Szintén az ottani fejtegetésekhez utasítom azt az olvasót, aki az iránt érdeklődik, hogy

187
vajon a „szellem” „nemzi”-e a „gazdasági életet” vagy megfordítva. Egyébként persze mindazt, amit ott e
probléma megoldására felhoztam, nagyon is bővítésre és elmélyítésre szorulónak tartom, különösen
metafizikai oldalról, de ezt a munkát nem akarom épp e téma terjedelme tárgyalásával megterhelni, erre
más alkalommal kívánok visszatérni.

II. A modern kapitalizmus történelmi felépítése

Történelmet írni annyit jelent, mint felmutatni, milyen utakon közelít a népszellem célja felé, mi az ami
törekvésében támogatja és mi az ami gátolja. Másként kifejezve: azt kell megmutatni, milyen mértékben
és mely eszközök révén valósul meg az egy nép vagy népcsoport alapzatául szolgáló eszme. A
gazdaságtörténetre és sajátos feladatunkra alkalmazva: a modern kapitalizmus történelmét megírni
annak megrajzolását jelenti, hogy hogyan vált valósággá évszázadok folyamán a kapitalista gazdasági
rendszer eszméje, hogyan fejlődött ki az új szellemből az európai népek gazdagon szétágazódott gazdasági
élete.

Képletesen szólva (ami ezen alszakasz címéhez is az ötletet adta): a modern kapitalizmus „felépítését”
akarjuk megragadni. Ebből a célból egy ismeretlen építőmester működését tételezzük fel, akinek az
„építési terve” azonban számunkra nagyon is jól ismert, hiszen megnyilvánul a törekvő emberek lelki
alkatában, s most azt követjük nyomon, milyen részekből állítja össze az építményét. Magát az építményt
csak e mű következő könyvében látjuk majd felmagasodni. Itt egyelőre csak az „alapokkal” valamint az
építőanyagokkal és az építőmunkásokkal ismerkedünk meg.

Az olvasó egy, a tartalomjegyzékre vetett pillantással meggyőződhet arról, hogy mely jelenségekre
fektetem a döntő súlyt a modern gazdasági élet genetikus szemléletében. Hogy helyesen választottam-e,
magától értetődően csak e mű tanulmányozása mutatja meg. Szeretném ezt az olvasónak azzal
megkönnyíteni, hogy áttekintést adok a sokrétű anyagról úgy, hogy felmutatom azokat az
összefüggéseket, melyeket a történelmi működés hatóerői és azon különböző területek között látok,
amelyek a következő hét fejezet tárgyát alkotják; tehát ezek egymás közötti, illetve a köztük és a
kapitalista gazdaság közötti összefüggéseket.

Az egyik helyen azt mondom: „kezdetben volt a hadsereg”, s ezzel azt szeretném kifejezni, hogy a modern
hadseregekben látom azt az első és legfontosabb eszközt, melyet az új szellem kovácsol műve
kivitelezésére. A hadseregre támaszkodva jön létre az állam (2. szakasz), az új szellemnek ez az első
befejezett képződménye. Az államban és az állam révén válik a szellem elsősorban hatékonnyá. A
természeti erők uralom alá hajtása érdekében törekszik aztán a technika (3. szakasz) átalakítására és a
pénz valamint a hatalom után a természetében gyökerező törekvés vezeti el a nemesfém-telepekhez (4.
szakasz), melyeket kizsákmányol.

18 8
Ezen a három területen mutatkozik meg az új szellem tevékenységének önállósága, s az egyik törekvés nem
vezethető le maradéktalanul a másikból. Látható viszont, hogy a három terület a legszorosabb
kölcsönhatásban áll egymással. Főként az államérdek az, amely a hadseregek ütőképességének növelésére a
technika szakadatlanfejlesztésére törekszik, ez az, amely a nemesfémkészletek növelését tekinti a politika
legfontosabb céljának és ezért a nemesfémtermelés növelését szorgalmazza. De ha a technikai haladás és a
nemesfémtermelés az állam által bonyolított folyamatok, másrészt viszont épp annyira az állami fejlődés
feltételeit jelentik: nagyolvasztók nélkül nincsenek ágyúk és így modern hadseregek, iránytű és
asztrolábium nélkül nem képzelhető el Amerika felfedezése és koloniális birodalmak születése. Az
amerikai gazdag ezüst-lelőhelyek és aranymezők feltárása nélkül nincs modern adórendszer, államkölcsön,
hadsereg, foglalkozásszerű hivatalnokság, egyszóval modern állam. De a technika és a nemesfémtermelés
is a legszorosabb kölcsönhatás viszonyában állnak egymással: szivattyú nélkül, amalgámos eljárás nélkül,
a pénzverés területén tett előrelépések nélkül nincs modern pénzrendszer. És megfordítva: az aranyláz
nélkül közel sem lett volna olyan gyors a fejlődés a technika területén.

Az állam, a technikai és a nemesfémtermelés egyaránt a kapitalista fejlődés alapfeltételei: melyek közös

alapzata az új szellem alkotórészeként mindenütt a kapitalizmus akarása. Eme alapfeltételek befolyását
külön-külön is megvizsgálhatjuk:

Az állam főként a hadsereg révén, nagy piacot teremt a kapitalizmus számára, a gazdasági életet a rend és
a fegyelem szellemével hatja át. Egyházpolitikája révén létrehozza az eretneket és - amennyiben vallási
okokból vált ki elvándorlásokat - az „idegent”: két, a kapitalizmus felépítésében nélkülözhetetlen elemet.
A messzeségbe törekszik, meghódítja a kolóniákat, és a rabszolgaság segítségével létrehozza az első
kapitalista nagyüzemeket. Tudatos politikai beavatkozásával ápolja és támogatja a kapitalista érdekeket.

Csak a technika teszi lehetővé (és szükségessé) a nagybani termelést és áruszállítást; teremti meg új
eljárásokkal az olyan új iparok lehetőségét, melyek a kapitalista szervezet keretében jönnek létre.

A nemesfémek sokféle módon befolyásolják a gazdasági életet és bőségük folytán önmagukban is csodát
tesznek: a piacot a kapitalista fejlődést elősegítő irányban alakítják, fokozzák a kapitalista szellemet,
amennyiben erősítik a szerzési ösztönt és tökéletesítik a számszerűsödést.

Így hatnak az állam, a technika és a nemesfémek közvetlenül a kapitalizmusra. A kapitalista fejlődést

elősegítő hatásuk azonban még jelentősebb mértékű közvetve, amennyiben ugyanis fejlődés más fontos
feltételeinek egész sorát juttatják beteljesüléshez.

Összhatásukban ők teszik lehetővé a polgári vagyon keletkezését (5. szakasz), mely azonban a
kapitalizmus szükséges előfeltétele. Ez könnyíti meg ugyanis az egyik oldalon a tőkék képződését,
másrészt olyan kiadási alapot hoz létre, mely a javak szükségletének újra formálásával fontos szerepet
játszik. Csak ez teremti meg a kapitalizmus számára szükséges nagybani áruértékesítést. Ez az

18 9
újjáformálás azonban megint csak a három alaperő, az állam, a technika és a nemesfém-termelés műve,
melyek részben közvetlenül (az udvarok luxusszükséglete, a hadsereg szükséglete, hajók iránti kereslet,
gyarmati szükséglet), részben a polgári gazdaság mint közvetítő tag révén (az újgazdagok
luxusszükséglete) fejtik ki hatásukat.

A munkaerő előteremtése (7. szakasz) a technika hatására nagyobbrészt az állam közvetítésével,

közvetlen vagy közvetett utakon történik. A vállalkozók rétegében - melynek eredetét külön feltárjuk (8.
szakasz) - azok az erők mobilizálódnak, melyeknek az a rendeltetése, hogy az egyenként elemzett elemek
mindegyikét a kapitalista gazdaság kozmoszának egységébe fűzze. Hatóerőt jelentenek, mégpedig
különbözőképpen, saját eredetük szerint. Másrészt viszont hatnak rájuk és feltételüket jelentik az e
könyvben felsorolt körülmények: az állam befolyásolja összetételüket, amennyiben köréből az új gazdasági
formák számos vezetője kerül ki, amennyiben szubjektumok fontos típusait hozza létre. A polgári
gazdaság hatása, hogy nem-polgári körökben vonzerőt kelt a szerzésre irányuló vállalkozói lét iránt, hogy
sok esetben épp általa jön létre a vállalkozói tevékenység tárgyi lehetősége.

Mindezt részleteiben megmutatni: ez jelenti e könyv feladatát.

Még egy korlátozó megjegyzést kell előrebocsátanom a történelmi bemutatás előtt: e könyv következő két
fejezetében a kapitalista gazdaság azon előfeltételeit mutatjuk meg, melyek a kapitalista gazdaság
kibontakozását lehetővé tették a kezdetektől a kora kapitalista korszak végéig. Mint később
megmutatjuk, más feltételeknek is teljesülniük kellett ahhoz, hogy a kapitalizmus kifejlett korszakába
lépjen. Amíg nem teljesültek, tehát kb. a 18. század második feléig, a kapitalista fejlődés „gátolt” volt.
Hogy mik voltak ezek a „gátlások”, a maguk helyén majd szólnunk kell róluk.

Először tehát hosszas belső utánélésben tudatunkba kell idézni és megfoghatóvá tenni azoknak a zavarba
ejtő és egymást sokszorosan keresztező tényeknek a hallatlan gazdagságát, melyek összetalálkozása a
kapitalizmust egyáltalán lehetővé tette. Minden eseménynek és adottságnak állandóan arra az egy pontra
koncentrálása, hogy mit jelentenek ezek a kapitalizmus fejlődése szempontjából, tesz képessé bennünket
arra, hogy az előttünk tornyosuló hatalmas anyagon úrrá legyünk.

Sombart szerint a kapitalizmus modern formájának létrejöttéhez nem csak pénz (tőke)
felhalmozás volt szükséges, hanem a kapitalista szellem megjelenése is. A szerzési ösztön,
amely a leginkább leírja e szellemet a racionális kalkulációval találkozva teremtette meg a
kapitalista vállalkozás kultúráját. Sombart Weberrel szemben és Tönnieshez hasonlóan idős
korára a modern kapitalizmus romantikus-konzervatív kritikusa lett.

A 20. század elején még egy nagy munka született a német szociológiában a kapitalizmusról:
Georg Simmel írása A pénz filozófiája (1900). Simmel sokoldalú gondolkodó volt, nehezen
besorolható életművében esszéi a szociológia, filozófia, lélektan, művészettörténet

19 0
különböző fogalmai és megközelítései egyaránt megtaláhatók. A pénz általános csere-eszköz,
tehát a társadalmi kapcsolat megjelenési formája, társas viszony. E formális viszony
szabadságbiztosító, mert nem személyükben köti az egyéneket egymáshoz, a csere szabad
emberek közötti társas viszony. Ez a szabadság és formális egyenlőség az individualizálódás
alapja. Ugyanakkor ami az egyik oldalról az individuális szabadság, a másik oldalról új
függőség: a tárgyiasult, elszemélytelenedett viszonyok rabsága.

Georg Simmel: A pénz filozófiája

A pénzgazdálkodás jelentősége az individuális szabadság szempontjából ezek után elmélyül, ha azon

forma után érdeklődünk, mellyel a szabadsággal kapcsolatos függőségi viszonyok még rendelkeznek; a
pőénzgazdálkodás nemcsak felszabadulást tesz lehetővé (…), hanem a kölcsönös függőség egy különleges
fajtáját is, mely ugyanakkor maximális szabadságot nyújt. Először azonban, kívülről vizsgálva, egy sor
eddig ismeretlen kötöttséget idéz elő. Amióta a földbe, ha a kívánt termésre törekszünk, jelentős üzemi
tőkét kell befektetni, mely többnyire jelzálógkölcsönnel szerezhető meg, amióta a mezőgazdasági
eszközöket már nem közvetlenül a nyersanyagokból, hanem rendkívül szerteágazó előkészítő szakaszokon
keresztül állítják elő, amióta a munkás lényegében olyan termelőeszközökkel dolgozik, melyek nem az ő
tulajdonában vannak - a függőség harmadik személyekről egészen új területekre is kiterjedt. Minél több
dologi feltételtől függ az emberek cselekvése és léte - hála a bonyolult technikának -, ők maguk
szükségszerűen annál több személytől függnek. A szubjektum szempontjából ezek a személyek kizárólag a
kérdéses funkciók hordozóiként, a szóban forgó tőkék birtokosaiként, a munkafeltételek közvetítőiként
nyernek jelentőséget; amit ezen kívül mint
személyek jelentenek, ebben a tekintetben
egyáltalában nem is jön számításba.

KARL MARX
KAPITALIZMUSELMÉLETE

Míg a korábbi termelési-társadalmi formák

meghatározott szükségletek kielégítésére
szolgáló fogyasztási javak, illetve azok
használati értékének termelését jelentette, a
kapitalizmusban minden áruvá válik. E
rendszer lényege, hogy a vállalkozó céljává
minél nagyobb nyereség elérése, nem
szükségletei kielégítése. A pénz
közvetítésével zajló árucsere több pénz https://en.wikipedia.org/wiki/
Pyramid_of_Capitalist_System

191
(profit) termelésére szolgál, tehát a használati érték helyét átveszi a csereérték. Ehhez a
folyamathoz szükség van nagyobb tömegű munkaerőre, amelynek megvásárlásával az
értéktöbblet előállítható. A munkás nem rendelkezik termelőeszközzel, ezért kénytelen
munkaerejét áruba bocsátani. Ez azonban a személyében szabad individumot feltételez, aki
képes erről dönteni, a döntés csak gazdasági kényszer alatt történik. A termelési eszközök
tulajdonosa (tőkés) a nagyobb extraprofit érdekében lehetőleg alacsony áron akar hozzájutni
a munkaerőhöz és igyekszik a munka szervezését is e célnak alárendelni. A munkaerő
eladása nem egyenlő csere, a munkás mindig nagyobb értéket termel, mint a bére, a
munkást így kizsákmányolják.

Karl Marx – Frederich Engels

A Kommunista Párt kiáltványa (1848)

I. Burzsoák és proletárok

Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.

Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy,

céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott

folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt,
hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész
társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok
közös pusztulásával végződött.

A történelem korábbi korszakaiban majdnem mindenütt a

társadalomnak különböző rendekre való teljes tagoltságát, a
társadalmi állások sokféle fokozatát látjuk. Az ókori Rómában
patríciusok, lovagok, plebejusok, rabszolgák; a középkorban
hűbérurak, hűbéresek, céhmesterek, mesterlegények, jobbágyok, s
ezenkívül még ezeknek az osztályoknak majd mindegyikében ismét
külön fokozatok vannak.

A hűbéri társadalom pusztulásából keletkezett modern polgári https://www.marxists.org/archive/

marx/works/1848/communist-
társadalom nem szüntette meg az osztályellentéteket. Csak új manifesto/index.htm
osztályokkal, az elnyomás új feltételeivel, a harc új formáival
cserélte fel a régieket.

19 2
A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az
osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy,
egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra.

A középkor jobbágyaiból lettek az első városok polgárai; ebből a polgárságból fejlődtek ki a burzsoázia
első elemei.

Amerika felfedezése, Afrika körülhajózása új teret nyitott a felemelkedő burzsoáziának. A kelet-indiai és

kínai piac, Amerika gyarmatosítása, a gyarmatokkal folytatott csere, a csereeszközök és egyáltalában az
áruk gyarapodása – mindez eddig soha nem ismert lendületet adott a kereskedelemnek, a hajózásnak, az
iparnak, és ezzel előidézte a széthulló hűbéri társadalom forradalmi elemének gyors fejlődését.

Az ipar űzésének eddigi feudális vagy céhes módja már nem tudta kielégíteni az új piacokkal megnövekvő
szükségletet. Helyébe a manufaktúra lépett. A céhmestereket kiszorította az ipari középrend; a különböző
testületek közötti munkamegosztást felváltotta az egyes műhelyen belüli munkamegosztás.

De egyre tágultak a piacok, egyre nőtt a szükséglet. Már a manufaktúra sem tudta kielégíteni. Ekkor a
gőz és a gépi berendezés forradalmasította az ipari termelést. A manufaktúra helyébe a modern nagyipar
lépett, az ipari középrend helyét ipari milliomosok, egész ipari hadseregek főnökei, a modern burzsoák
foglalták el.

A nagyipar létrehozta a világpiacot, amelyet Amerika felfedezése előkészített. A világpiac a kereskedelem,

a hajózás, a szárazföldi közlekedés mérhetetlen fejlődését idézte elő. Ez viszont visszahatott az ipar
terjeszkedésére, és amilyen mértékben terjeszkedett az ipar, a kereskedelem, a hajózás és a vasút,
ugyanolyan mértékben fejlődött a burzsoázia, gyarapította tőkéit és szorította háttérbe a középkorból
átöröklött összes osztályokat.

Látjuk tehát, hogy maga a modern burzsoázia egy hosszú fejlődési folyamatnak, a termelési és érintkezési
módban végbement sorozatos forradalmi átalakulásoknak a terméke.

A burzsoázia e fejlődésének minden egyes fokát megfelelő politikai haladás kísérte. A burzsoázia
elnyomott rend a hűbérurak uralma alatt, felfegyverzett és önkormányzati társulás a kommunában, itt
független városköztársaság, ott a monarchia harmadik, adóköteles rendje, azután a manufaktúra idején a
nemesség ellensúlya a rendi vagy az abszolút monarchiában, s fő alapzata egyáltalában a nagy
monarchiáknak, végül a nagyipar és a világpiac létrehozása után a modern képviseleti államban kivívta
magának a kizárólagos politikai uralmat. A modern államhatalom nem más, mint az egész
burzsoáosztály közös ügyeit igazgató bizottság.

A burzsoáziának a történelemben felettébb forradalmi szerepe volt.

19 3
A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt.
Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához
fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli
„készpénzfizetést”. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását
az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben
biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot
iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen,
közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.

A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt

tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány
emberét.

A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta

pénzviszonyra redukálta.

A burzsoázia leleplezte, hogy annak a brutális erőmegnyilvánulásnak, amelyet a reakció a középkoron

annyira csodál, megfelelő kiegészítője a legrenyhébb semmittevés volt. Csak a burzsoázia mutatta meg,
mit tud az emberi tevékenység létrehozni. Különb csodaműveket létesített, mint az egyiptomi piramisok, a
római vízvezetékek és a gótikus katedrálisok, különb hadjáratokat vitt véghez, mint a népvándorlás és a
kereszteshadjáratok.

A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a
termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat. Ezzel szemben minden korábbi ipari
osztály első létfeltétele a régi termelési mód változatlan fenntartása volt. A burzsoá korszakot minden
előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan
megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott
viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes
újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és
állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek,
hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.

Az egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az

egész földgolyón. Mindenüvé be kell magát fészkelnie, mindenütt be kell rendezkednie, mindenütt
összeköttetéseket kell létesítenie.

A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává

formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok
elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden

19 4
civilizált nemzet életkérdésévé válik, olyan iparok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel,
hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban,
hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékékkel kielégített szükségletek helyébe
újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi
és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű
függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi
termékei közkinccsé válnak. A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik, és a
sok nemzeti és helyi irodalomból világirodalom alakul ki.

A burzsoázia az összes termelési szerszámok gyors tökéletesítése, a végtelenül megkönnyített közlekedés

révén valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbakat is, belerántja a civilizációba. Áruinak olcsó ára az a
nehéztüzérség, amellyel rommá lő minden kínai falat, amellyel kapitulációra bírja a barbárok
legmakacsabb idegengyűlöletét is. Minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak
tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák
maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzsoázia a saját
képmására formált világot teremt magának.

A burzsoázia a falut a város uralma alá vetette. Óriási városokat teremtett, a városi népesség létszámát a
falusival szemben nagymértékben megnövelte, s ezzel a népesség jelentékeny részét a falusi élet
bárgyúságából kiragadta. S ahogy a falut a várostól, úgy a barbár és félbarbár országokat a
civilizáltaktól, a paraszt népeket a burzsoá népektől, a Keletet a Nyugattól tette függővé.

A burzsoázia mindinkább megszünteti a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. A

népességet összesűrítette, a termelési eszközöket centralizálta, és a tulajdont kevés kézben koncentrálta.
Ennek szükségszerű következménye a politikai centralizáció volt. Független, szinte csak szövetséges
viszonyban levő tartományokat, melyeknek különböző érdekeik, törvényeik, kormányaik és vámjaik
voltak, egy nemzetté tömörítettek, melynek egy a kormánya, egy a törvénye, egy a nemzeti osztályérdeke,
egy a vámhatára.

A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre,
mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve. Természeti erők leigázása, gépi berendezés, a vegyészet
alkalmazása iparban és földművelésben, gőzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek
megművelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földből előpattanó egész népességek –
mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka méhében ilyen termelőerők szunnyadnak!

Láttuk azonban, hogy azok a termelési és érintkezési eszközök, amelyeknek alapzatán a burzsoázia
kialakult, a hűbéri társadalomban jöttek létre. E termelési és érintkezési eszközök fejlődésének bizonyos
fokán azok a viszonyok, amelyek között a hűbéri társadalom termelt és cserélt, a földművelés és az ipar
feudális szervezete, egyszóval a feudális tulajdonviszonyok nem feleltek meg többé a már kifejlett

19 5
termelőerőknek. Gátolták a termelést, ahelyett, hogy előmozdították volna. Mindmegannyi béklyóvá
váltak. Szét kellett feszíteni, szét is feszítették őket.

Helyükbe a szabad konkurencia lépett, a neki megfelelő társadalmi és politikai berendezkedéssel, a

burzsoáosztály gazdasági és politikai uralmával.

Szemünk előtt hasonló mozgás megy végbe. A polgári termelési és érintkezési viszonyok, a polgári
tulajdonviszonyok, a modern polgári társadalom, amely oly hatalmas termelési és érintkezési eszközöket
varázsolt elő, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett földalatti
hatalmaknak. Az ipar és a kereskedelem története évtizedek óta nem egyéb, mint annak a története,
hogyan lázonganak a modern termelőerők a modern termelési viszonyok ellen, azok ellen a
tulajdonviszonyok ellen, melyek a burzsoáziának és uralmának életfeltételei. Elég a kereskedelmi
válságokat említenünk, amelyek periodikus visszatérésükkel egyre fenyegetőbben kétségessé teszik az egész
polgári társadalom létezését. A kereskedelmi válságokban rendszeresen megsemmisül nemcsak az
előállított termékeknek, hanem a már létrehozott termelőerőknek egy nagy része is. A válságokban olyan
társadalmi járvány tör ki, melyet minden előbbi korszak képtelenségnek tekintett volna – a túltermelés
járványa. A társadalom hirtelen a pillanatnyi barbárság állapotába esik vissza; mintha valami éhínség,
általános megsemmisítő háború megfosztotta volna minden létfenntartási eszköztől; az ipar, a
kereskedelem mintha megsemmisült volna, és miért? Azért, mert a társadalomnak túl sok a civilizációja,
túl sok a létfenntartási eszköze, túl sok az ipara, túl sok a kereskedelme. A társadalom rendelkezésére álló

termelőerők már nem a polgári civilizáció és a polgári tulajdonviszonyok előmozdítására szolgálnak;

ellenkezőleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják őket; és mihelyt ezt a
gátat leküzdik, az egész polgári társadalomban zavart támasztanak, veszélyeztetik a polgári tulajdon
létezését. A polgári viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott
gazdagságot. – Hogyan küzdi le a burzsoázia a válságokat? Egyrészt úgy, hogy kénytelen megsemmisíteni
a termelőerők nagy tömegét; másrészt úgy, hogy új piacokat hódít meg, és alaposabban aknázza ki a
régieket. Tehát hogyan? Úgy, hogy még egyetemesebb, még hatalmasabb válságokat készít elő és a
válságok elhárításának eszközeit csökkenti.

A fegyverek, amelyekkel a burzsoázia a feudalizmust leterítette, most maga a burzsoázia ellen fordulnak.

De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek halálát okozzák; megszülte azokat a

férfiakat is, akik e fegyvereket forgatni fogják – a modern munkásokat, a proletárokat.

Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a
modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak
munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni
magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a
konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának.

19 6
A proletárok munkája a gépi berendezés terjedésével és a munkamegosztással elvesztette minden önálló
jellegét és ezzel minden vonzóerejét a munkás számára. A munkás a gép puszta tartozékává válik, akitől
csak a legegyszerűbb, legegyhangúbb, legkönnyebben megtanulható fogást kívánják meg. Ezért a munkás
okozta költségek szinte kizárólag a megélhetéséhez és faja fenntartásához szükséges létfenntartási
eszközökre korlátozódnak. De az áruk ára, tehát a munka ára is egyenlő termelési költségeivel. Ezért
amilyen mértékben nő a munka ellenszenvessége, olyan mértékben csökken a munkabér. Sőt mi több,

amilyen mértékben nő a gépi berendezés és a munkamegosztás, ugyanolyan mértékben nő a munka tömege

is, akár a munkaórák szaporítása, akár az adott idő alatt elvégzendő munka szaporítása, a gépek
gyorsabb járatása stb. révén.

A modern ipar a patriarchális mester kis műhelyét az ipari tőkés nagy gyárává változtatta át. Gyárban
összezsúfolt munkástömegeket katonásan szerveznek. Mint ipari közkatonákat altisztek és tisztek
tökéletesen kiépített hierarchiájának felügyelete alá helyezik őket. Nemcsak a burzsoáosztálynak, a
burzsoá államnak a szolgái, hanem napról napra, óráról órára szolgaságba görnyeszti őket a gép, a
felügyelő, s mindenekelőtt maga az egyes gyártulajdonos burzsoá. Ez a zsarnokság annál kicsinyesebb,
gyűlöletesebb, elkeserítőbb, minél nyíltabban hirdeti végcéljául a nyerészkedést.

Minél kevesebb ügyességet és erőkifejtést kíván meg a kézi munka, azaz minél inkább kifejlődik a modern
ipar, annál inkább kiszorítja a férfiak munkáját a női és a gyermekmunka. A nemi és korkülönbségeknek a
munkásosztályt illetőleg nincs többé társadalmi érvénye. Már csak munkaszerszámok léteznek, amelyek
koruk és nemük szerint különböző költségeket okoznak.

Ha a munkás kizsákmányolását a gyáros már annyira befejezte, hogy a munkás készpénzben megkapja a
munkabérét, akkor megrohanja a burzsoázia többi része: a háztulajdonos, a szatócs, a zálogos stb.

Az eddigi kis középrendek, a kisiparosok, kiskereskedők és járadékosok, a kézművesek és parasztok,

mindezek az osztályok a proletariátusba süllyednek; részben azért, mert kis tőkéjük nagyipar űzésére nem
elegendő és a nagyobb tőkések konkurenciáját nem bírja ki, részben azért, mert szakmai ügyességüket új
termelési módszerek elértéktelenítik. Így toborzódik a proletariátus a népesség minden osztályából.

A proletariátus különböző fejődési fokokon megy át. Harca a burzsoázia ellen létezésével kezdődik.

Eleinte az egyes munkások, azután egy gyár munkásai, majd egy munkaág egy helységben dolgozó
munkásai harcolnak az ellen az egyes burzsoá ellen, aki közvetlenül kizsákmányolja őket. Támadásuk
nemcsak a polgári termelési viszonyok ellen irányul, hanem maguk a termelési szerszámok ellen is;
megsemmisítik a konkuráló idegen árut, szétzúzzák a gépeket, felgyújtják a gyárakat, igyekeznek a
középkori munkás már letűnt helyzetét visszaszerezni maguknak.

19 7
Ezen a fokon a munkások az egész országban szétszórt és a konkurencia által szétforgácsolt tömeget
alkotnak. A munkások tömegesebb összetartása még nem a saját egyesülésüknek, hanem a burzsoázia
egyesülésének a következménye, mert a burzsoáziának, saját politikai céljai elérésére, az egész
proletariátust mozgósítania kell, s egyelőre még mozgósíthatja is. Ezen a fokon a proletárok tehát nem
saját ellenségeik, hanem ellenségeik ellenségei ellen harcolnak, az abszolút monarchia maradványai, a
földtulajdonosok, a nem-ipari burzsoák, a kispolgárok ellen. Így az egész történelmi mozgalom a
burzsoázia kezében összpontosul; minden így kivívott győzelem a burzsoázia győzelme.

De az ipar fejlődésével nemcsak szaporodik a proletariátus, hanem nagyobb tömegekbe is zsúfolódik, ereje
nő, s ezt mindjobban érzi. A proletariátuson belül az érdekek, az életkörülmények mindjobban
kiegyenlítődnek, mert a gépi berendezés mindinkább elmossa a különbségeket munka és munka között, s a
bért csaknem mindenütt egyformán alacsony színvonalra szorítja le. A burzsoák növekvő egymás közti
konkurenciája s az ebből fakadó kereskedelmi válságok a munkások bérét mind ingadozóbbá teszik; a gépi
berendezés egyre gyorsabban fejlődő, szüntelen tökéletesítése egész életpozíciójukat teszi mind
bizonytalanabbá; az egyes munkás és az egyes burzsoá közti összeütközés mindinkább két osztály

összeütközésének jellegét ölti. A munkások elkezdenek egyesüléseket alakítani a burzsoák ellen;

tömörülnek munkabérük megvédelmezésére. Sőt állandó szövetségeket is alapítanak, hogy ezen alkalmi
zendülések esetére gondoskodjanak a maguk ellátásáról. Helyenként a harc felkelésekben tör ki.

Egyszer-másszor győznek a munkások, de csak ideig-óráig. Harcaik tulajdonképpeni eredménye nem a

közvetlen siker, hanem a munkások egyre szélesebben terjedő egyesülése. Ezt előmozdítják a nagyipar által
létrehozott egyre növekvő közlekedési eszközök, amelyek a különböző helységek munkásai között
kapcsolatot teremtenek. Márpedig csak erre a kapcsolatra van szükség, hogy a sok, mindenütt azonos
jellegű helyi harc nemzeti méretű harccá, osztályharccá központosuljon. De minden osztályharc politikai
harc. És azt az egyesülést, amihez a középkori polgárnak a maga rossz útjaival évszázadok kellettek, a
modern proletár a vasutak segítségével néhány esztendő alatt véghezviszi.

A proletároknak ezt az osztállyá és ezáltal politikai párttá szerveződését minduntalan újra szétrobbantja
a munkások egymás közötti konkurenciája, de mindig újra feltámad, erősebben, szilárdabban,
hatalmasabban. S kihasználva a burzsoázián belüli meghasonlásokat, kicsikarja a munkások egyes
érdekeinek törvény formájában való elismerését. Így például a tízórás törvényt Angliában.

Egyáltalán, a régi társadalmon belüli összeütközések sokféleképpen egyengetik a proletariátus

fejlődésének útját. A burzsoázia szakadatlan harcban áll: kezdetben az arisztokráciával, később magának
a burzsoáziának ama részeivel, melyeknek érdekei ellentmondásba kerülnek az ipar haladásával;
állandóan harcol minden idegen ország burzsoáziájával. Mindezekben a harcaiban kénytelen a
proletariátushoz fordulni, segítségét igénybe venni és ezzel a proletariátust a politikai mozgalomba

19 8
bevonni. Maga a burzsoázia nyújtja tehát a proletariátusnak saját műveltsége elemeit, vagyis a fegyvert
önmaga ellen.

Továbbá, mint láttuk, az ipar haladása az uralkodó osztály egész rétegeit taszítja le a proletariátusba

vagy legalábbis fenyegeti életfeltételeiket. Ezek is a műveltség elemeinek nagy tömegét nyújtják a
proletariátusnak.

Végül olyan időkben, amikor az osztályharc döntéshez közeledik, a bomlási folyamat az uralkodó
osztályban, az egész régi társadalomban annyira heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó
osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz,
amelyé a jövő. Ezért ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a
burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok,
akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig.

Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletariátus valóban
forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlődésével lezüllik és elpusztul, a proletariátus a
nagyipar legsajátabb terméke.

A középrendek, a kisiparos, a kiskereskedő, a kézműves, a paraszt – mind azért harcolnak a burzsoázia

ellen, hogy középrendként való létezésüket a pusztulástól megóvják. Ezek tehát nem forradalmiak, hanem
konzervatívak. Sőt mi több: reakciósak, mert megpróbálják a történelem kerekét visszafelé forgatni. Ha
forradalmiak, akkor azért azok, mert előttük áll a proletariátusba való átmenetük, akkor nem jelenlegi,
hanem jövő érdekeiket védelmezik, akkor elhagyják saját álláspontjukat, hogy a proletariátuséra térjenek
át.

A lumpenproletariátust, a régi társadalom legalsó rétegeinek ezt a passzív rothadását a

proletárforradalom hellyel-közzel belesodorja a mozgalomba, de egész élethelyzete következtében inkább
hajlandó arra, hogy magát reakciós üzelmekhez megvásároltassa.

A proletariátus életfeltételeiben már megsemmisültek a régi társadalom életfeltételei. A proletárnak

nincsen tulajdona; feleségéhez és gyermekeihez való viszonyának már semmi köze a polgári családi
viszonyhoz; a modern ipari munka, a tőke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaországban,
Amerikában és Németországban, lehántott róla minden nemzeti jelleget. A törvények, az erkölcs, a vallás
az ő szemében csupa polgári előítélet, amelyek mögött megannyi polgári érdek rejtőzik.

Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozícióját úgy igyekezett
biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az ő szerzési feltételeinek. A proletárok csak úgy
hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját és

19 9
ezzel az egész eddigi elsajátítási módot. A proletároknak nincs semmi sajátjuk, amit biztosítaniuk kellene
– nekik le kell rombolniuk minden eddigi magánbiztonságot és magánbiztosítékot.

Minden eddigi mozgalom kisebbségek mozgalma vagy kisebbségek érdekében folytatott mozgalom volt. A
proletármozgalom az óriási többség önálló mozgalma az óriási többség érdekében. A proletariátus, a mai
társadalom legalsóbb rétege, nem emelkedhet fel, nem egyenesedhet ki anélkül, hogy levegőbe ne röpítse a
hivatalos társadalmat alkotó rétegek fölötte emelkedő egész felépítményét.

Ha nem is tartalmában, de formájában a proletariátusnak a burzsoázia ellen folyó harca eleinte nemzeti.
Minden egyes ország proletariátusának természetesen mindenekelőtt a saját burzsoáziájával kell
leszámolnia.

A proletariátus fejlődésének legáltalánosabb szakaszait felvázolva, a fennálló társadalmon belül dúló

többé vagy kevésbé burkolt polgárháborút követtük nyomon addig a pontig, amelyen nyílt forradalomban
tör ki, és a proletariátus a burzsoázia erőszakos megdöntése útján megalapítja uralmát.

Amint láttuk, minden eddigi társadalom az elnyomó és elnyomott osztályok ellentétén nyugodott. De
ahhoz, hogy valamely osztályt el lehessen nyomni, biztosítani kell számára azokat a feltételeket, amelyek
közt legalább szolgai létét tengetheti. A jobbágy a jobbágyság idején a kommuna tagjává küzdhette fel
magát, éppúgy, mint ahogy a kispolgár a feudális abszolutizmus járma alatt burzsoává. Ezzel szemben a
modern munkás nemcsak hogy nem emelkedik fel az ipar haladásával, hanem mind mélyebben süllyed
saját osztályának feltételei alá. A munkás pauperré válik és a pauperizmus még gyorsabban nő, mint a
népesség és a gazdagság. Ebből világosan kitűnik, hogy a burzsoázia képtelen arra, hogy továbbra is a
társadalom uralkodó osztálya maradjon és szabályozó törvényként ráerőszakolja a társadalomra
osztályának életfeltételeit. Képtelen az uralkodásra, mert képtelen arra, hogy rabszolgájának létét akár
csak rabszolgaságának keretében is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amelyben
neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz
a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal.

A burzsoáosztály létének és uralmának leglényegesebb feltétele a gazdagságnak magánosok kezében való

felhalmozódása, a tőke képződése és gyarapodása; a tőke feltétele a bérmunka. A bérmunka kizárólag a
munkások egymás közötti konkurenciáján nyugszik. Az ipar haladása, amelynek az akarat nélküli és
ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkásoknak a konkurencia okozta elszigetelődése
helyébe a munkásoknak a társulás révén létrejövő forradalmi egyesülését állítja. A nagyipar fejlődésével
tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja.
Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.

A szöveghez kapcsolódó kérdések:

Mit jelent a burzsoázia történelmi forradalmi szerepe?
Miben különbözik a kapitalista kizsákmányolás az azt megelőző formáktól?
Miért szükségszerű a burzsoázia bukása? 200
A marxi materialista társadalom- és történelem felfogás egyik kulcsfogalma a munka, ehhez
kapcsolódnak a termelőerő (dolgozók, gépek, szerszámok, ismeretek, nyersanyagok) a
termelési viszonyok (az emberek között a gazdasági tevékenységük során létrejött
viszonylatok) és a termelési mód (a létfenntartási eszközök megszerzésének történelmi
módozatai) fogalmai.

MAX WEBER A KAPITALIZMUS KIAL AKUL ÁSÁRÓL

A klasszikus szociológia legnagyobb hatású alakja, munkássága kiterjed a modern

társadalom számos területére, fogalmai és megközelítésmódja ma is intenzív használatban
van. Max Webernek a kapitalizmusról szóló elmélete sok vitát váltott ki, de azóta is lényeges
kiindulópont a kapitalista szellem megértéséhez.

Weber kultúrtudományi értelmezése szerint a kapitalizmus kialakulása része a nyugati

racionalizmus, a világ varázstól való megfosztása folyamatának. E folyamat
feltartóztathatatlan, a racionális modernitás az élet minden területére kiterjed, értelmetlen a
konzervatív, romantikusan visszatekintő eutasítás. A “varázstalanodás” fogalmát annak
érzékeltetésére használja Weber, hogy a racionális életszervezés és gondolkodásmód, a
világhoz való viszony általános jellegű. A nyugati kapitalizmus kialakulásában a vallás
fejlődésének központi szerepe volt, tehát ő is szellemi, kulturális tényezőkhöz kapcsolta a
kapitalizmus létrejöttét. A hivatás iránti elkötelezettség, a racionális munka-szervezés, a
nyereségorientált vállalkozás és az ehhez illeszkedő életforma, a hosszútávú kalkulálhatóság
igénye. E szellemi tényezők között a racionalizmus áll a
középpontban, amely az élet számos területére jellemzővé
válik. Legismertebb vallásszociológiai munkájában A
protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című műben
azt vizsgálja, hogy létezik-e valami hasonlóság, együttjárás,
kapcsolódás a vallásos hit bizonyos formája és a
kapitalizmus létrejöttéhez szükséges racionális hivatásetika
között. Van-e elektív affinitás két ilyen különböző
természetű dolog között? A protestantizmus tézis szerint a
nyugati kapitalizmus kialakulása és a kálvini vallás alapján
szervezett élet között van összefüggés. Az itt idézett
részletekben a weberi módszertan, az ideáltípus és az https://www.britannica.com/
biography/Max-Weber-German-
ideáltipikus fogalomalkotásra is találunk példát. sociologist

2 01
Weber ugyanakkor elutasítja a német historizmus képviselőinek azon állítását, hogy a
kultúra és a szellemi élet területén nem lehet általánosítható törvényszerűségeket
megállapítani, csupán az egyedi történeti eseményeket leírni és magyarázni.

Az ideáltípus fogalmának a megalkotása Webernél is a megértésnek és a törvényszerűségek

megismerésének egyik eszköze. Az ideáltípus valamely jelenség – például a protestáns etika, a
bürokrácia, a karizmatikus uralom – lényeges jellemzőinek összefoglalása. Weber szerint a
klasszikus közgazdaságtan elmélete csupa ilyen ideáltípusból áll. A valóság sohasem felel
meg teljesen az ideáltípusnak, de az ideáltípusok segítségével Weber szerint jobban
megérthetjük az összefüggéseket. Végül ki kell emelni, hogy kortársaival – különösen
Marxszal – ellentétben Weber szerint a társadalomban és
a történelemben nem determinisztikus törvények,
hanem valószínűségi jellegű összefüggések érvényesülnek.
(Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába, Osiris,
2006)

Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme

Előszó
https://www.theschooloflife.com/
thebookoflife/the-great-philosophers-
A modern európai kultúrán nevelkedett embernek az egyetemes max-weber/
történelem problémái elkerülhetetlenül és jogosan a következő
kérdést teszik föl: a körülmények miféle láncolata vezetett oda,
hogy éppen a Nyugat talaján, és csakis itt keletkeztek olyan művelődéstörténeti jelenségek, amelyek -
legalábbis úgy véljük - egyetemes jelentőségű és érvényű fejlődés irányába mutattak.

Csak a Nyugaton létezik “tudomány” azon a fejlődési fokon, melyet ma “érvényesnek” tartunk.
Tapasztalati ismeretek, a világ és az élet problémáival foglalkozó megfontolások, mély értelmű filozófiai és
teológiai életbölcsesség - bár a rendszeralkotó teológia, valamint rendkívül kifonomodott tudás és
megfigyelés csak a hellenizmus hatása alá került kereszténység sajátossága, az iszlámban és egxyes indiai
szektákban található kezdeményektől eltekintve - másutt is volt, elsősorban Indiában, Kínában,
Babilonban, Egyiptomban. Mégis: a babilóniai és minden más asztronómiának hiányzott az a
matematikai megalapozása - s ettől csak még csodálatosabb a babilóniai csillagászat fejlődése - , amelyet
először a hellének teremtettek meg neki. Az indiai geometriából hiányzott a racionális “bizonyítás”. Ez is
a hellén szellem terméke, amely a mechanikát és a fizikát is elsőként teremtette meg. A megfigyelés
területén jelentősen fejlett indiai természettudományokból hiányzott a racionális kísérletezés módszere,
antik kezdeményezések után ezt lényegében a reneszánsz alkotta meg. Hiányzott a modern laboratórium
is, vele együtt hiányoztak az egyébként éppen Indiában empirikusan- technikailag igen fejlett gyógyítás

202
biológiai, s főként a biokémiai alapjai. A Nyugaton kívül minden más művelődés területén hiányzik a
racionális kémia. A magasan fejlett kínai történetírásból hiányzik a thuküdidészi pragma. Machiavellinek
voltak előfutárai Indiában, de minden ázsiai állambölcseletből hiányzott az arisztotelészihez hasonló
rendszeresség, s hiányoztak egyáltalán a racionális fogalmak. Ugyanakkor a racionális jogtanhoz
hiányoztak - az indiai kezdetek (Mímánszá-iskola), a főként Elő-Ázsiában kialakult átfogó kodifikációk,
továbbá az összes indiai és egyéb jogi könyvek ellenére - a római jog szigorú jogi sémái és gondolkodási
formái, s a rajta nevelődött nyugati jog. Ezenkívül olyan képződményt, mint a kánonjog, csak a Nyugat
ismer. (…)

Kínában volt könyvnyomtatás. De csak Nyugaton létezett általa olyan nyomtatott irodalom - tehát
“sajtó” és “folyóiratok” -, amely éppen a nyomtatást kívánta meg, s csak nyomtatva maradhatott
életképes. Másutt is voltak mindenféle főiskolák (Kína, Iszlám), olyanok is, melyek színre hasonlónak
tetszettek egyetemeinkhez, vagy legalább akadémiáinkhoz. De csak Nyugaton találni meg - a mai
kultúrában elfogadott jelentésének megfelelő értelemben - a tudomány racionális és rendszeres szakmai
üzemét, az iskolázott szakembereket. És mindenekelőtt a szakhivatalnokokat, a modern nyugati állam és
gazdaság főoszlopait. Velük kapcsolatban másutt csak olyan kezdetekről beszélhetünk, melyek sehol sem
lettek annyira meghatározóak a társadalmi rend számára, mint Nyugaton. A “hivatalnok” - a munka
megosztása szerint szakosított hivatalnok is - természetesen ősi jelenség a különféle kultúrákban. De úgy,
mint a modern Nyugat, egyetlen ország és egyetlen kor sem ismerte azt a tökéletesen kikerülhetetlen
kötöttséget, mely egész létezésünket, létünk politikai, technikai és gazdasági alapfeltételeit fűzi a
szakképzett hivatalnokok rendszerének építményéhez. Nem ismerte a technikai, kereskedelmi, de
mindenekelőtt a jogi képzettségű állami hivatalnokot, mint a társadalmi élet legfontosabb mindennapi
funkcióinak hordozóját. Széles körben elterjedt a politikai és társadalmi egyesületek rendi szervezete. De
már a rendi államot, a “rex et regnum” nyugati elvét csak a Nyugat ismerte. Noha voltak az egész világon
“pártok” - a politikai hatalom megszerzésére és befolyásolására szolgáló szervezetekként -, mégis a
Nyugat hozta létre az időszakonként választott “népképviselők”, a demagógok parlamentjét, s a
pártvezéreknek, mint a parlament felelős minisztereinek uralmát is. Ha most eltekintünk a másutt
található kezdetektől, akkor a politikai intézmény értelmében vett államot, raciionálisan megalkotott
alkotmányal, racionálisan megalkotott joggal és a racionálisan létrehozott szabályok, a “törvények”
szerint szakhivatalnokok útján történő igazgatást - tehát a döntő sajátosságoknak ezt a Nyugat számára
lényeges összetételét - csak a Nyugat ismeri.

Ugyanezt mondhatjuk modern életünk leginkább végzetszerű hatalmáról, a kapitalizmusról.

(…) A korlátlan szerzési ösztön a legkevésbé sem azonos a kapitalizmussal, még kevésbé a kapitalizmus
“szellemével”. A kapitalizmus egyenest azonos lehet ennek az irracionális ösztönnek a megfékezésével,
vagy legalábbis racionális mérséklésével. A folyamatos, racionális, kapitalista üzemben szerzett
nyereségre, mindig megújuló nyereségre, tehát jövedelmezőségre való törekvéssel azonban igenis azonos a

203
kapitalizmus. Mert “nyereségnek”, annak lennie kell. Az egész gazdaságnak kapitalista rendjén belül
bukásra lenne ítélve az olyan üzem, amelyik nem igazodnék a jövedelmezőség elérésének esélyeihez.

(…)

2. A kapitalizmus szelleme2

E tanulmány címében ezt a kissé követelődzően hangzó fogalmat használtuk: «a kapitalizmus szelleme».
Mit kell ezen értenünk? Ha megkíséreljük, hogy róla valami «meg- határozás»-félét adjunk, azonnal
bizonyos, a vizsgálat céljának lényegében rejlő nehézségekre akadunk.

Ha található egyáltalán olyan tárgy, amelyre nézve a jelzett megnevezés használatához valami értelem
járulhat, akkor ez csak egy történeti egyedi) lehet, azaz oly összefüggéseknek a történeti valóságban
előforduló összessége, melyeket mi kulturális jelentőségük szempontjából fogalmilag egy egésszé foglalunk
össze.

Egy ilyen történelmi fogalmat azonban, minthogy tar- talmilag egy egyéni mivoltában fontos jelenségre
vonatkozik, nem lehet a «genus proximum, differentia specifica» szkémája szerint meghatározni, hanem a
történeti valóságból veendő egyes alkatrészekből fokozatosan kell megalkotni (komponálni). A végleges
fogalmazás tehát nem állhat a kutatás elején, hanem a végén. Más szóval csak a tárgyalás folyamában, s
annak lényeges eredményeként fog kitűnni, hogy azt, amit itt a kapitalizmus «szellem»-én értünk, hogyan
lehet legjobban – azaz a bennünket itt érdeklő szempontból legmegfelelőbben – formulázni. Ezek a
szempontok ismét (amelyekről még csak ezután fogunk beszélni), nem az egyedül lehetségesek, melyekből
a vizsgálatra kerülő jelenségeket elemezhetjük. Más vizsgálati szempontok itt is, mint minden történeti
jelenségnél más vonásokat tüntetnének fel «lényeges»-eknek. Ebből pedig minden további nélkül
következik, hogy a kapitalizmus «szellem»-én egy- általán nem csupán csak szükségszerűen azt érthetjük,
vagy kell értenünk, ami nekünk benne a mi felfogásunk számára lényegesnek tűnik fel. Ez benne rejlik a
«történeti fogalomalkotás» lényegében, mely a maga rendszeres céljaira való tekintettel nem arra
törekszik, hogy a valóságot elvont nemi fogalmakba skatulyázza, hanem, hogy mindig és ki-
kerülhetetlenül különlegesen egyéni színezetű konkrét genetikus kapcsolatokba foglalja.

Ha mégis meg kell állapítanunk azt a tárgyat, amelynek elemzése és történeti megmagyarázása forog
szóban, akkor ennélfogva nem lehet szó fogalmi meghatározásról, hanem előszörre legalább, csak
ideiglenes szemléletessé tételéről annak, amit itt a kapitalizmus «szellem»-én gondolunk. Ilyen meg-
érzékítés a kutatás tárgyára vonatkozó egyértelműség céljából valóban nélkülözhetetlen, s evégből ama
«szellem»- nek oly dokumentumához igazodunk, amely azt, ami itt fontos, majdnem klasszikus
tisztaságában tartalmazza és még az az előnye is megvan, hogy ment a valláshoz való minden közvetlen
vonatkozástól, tehát – tárgyunk szempontjából – «előfeltevés nélküli».

2 Technikai okokból ezt a részt az 1923-ban a Franklin Társulatnál megjelent Vida Sándor féle fordításból idézem.

204
«Gondold meg, hogy az idő pénz; aki munkájával naponként tíz sillinget kereshetne s fél napot elsétál,
vagy szobájában lustálkodik, annak, hacsak hat pennit ad is ki szórakozására, nem szabad csupán ezt
számítani, mert ezenkívül még öt sillinget adott ki vagy inkább kidobott.

Gondold meg, hogy a hitel pénz; ha valaki pénzét, mikor fizetése esedékessé vált, nálam hagyja, akkor
nekem ajándékozza a kamatokat, vagy annyit ad, amennyit én vele ezen idő alatt kezdhetek. Ez
tekintélyes összegre rúg, ha valakinek jó és nagy hitele van s annak jó hasznát veszi.

Gondold meg, hogy a pénz teremtőerejű és gyümölcsöző természetű. A pénz pénzt hozhat létre és az
ivadékok még többet hozhatnak létre és így tovább. Öt silling forgatva hat lesz, tovább forgatva hét
silling három penni és így tovább egészen száz font sterlingig. Minél több van belőle, annál többet szül a
pénz forgatáskor, úgy hogy a haszon gyorsabban és mindig gyorsabban emelkedik. Aki egy anyadisznót
megöl, az megsemisíti annak minden utódját egészen az ezredik tagig. Aki egy öt sillinges darabot
elpusztít, az megöl (!) mindent, amit azzal termelhetett volna: font sterlingek egész oszlopait.

Gondold meg, hogy – a közmondás szerint – a jó fizető mindenki erszényének ura. Akit úgy ismernek,
mint aki pontosan fizet a kitűzött időben, az mindenkor kölcsön veheti mindazt a pénzt, amelyre
barátainak éppen nincsen szüksége.

Ennek néha igen nagy a haszna. A szorgalmon és mértékletességen kívül semmi sem járul annyira hozzá
ahhoz, hogy egy fiatalembert a világban előre segítsen, mint a pontosság és becsületesség minden üzleténél.
Ezért kölcsönzött pénzt soha egy órával se tarts tovább magadnál, mint amikorra ígérted, nehogy
barátodnak emiatt érzett boszusága annak erszényét egyszer- smindenkorra bezárja előtted.

A legjelentéktelenebb cselekvésekre is ügyelni kell, melyek valakinek a hitelét befolyásolják. Kalapácsod

ütése, melyet hiteleződ reggel 5 órakor, vagy este 8 órakor hall, hat hónapra kielégíti őt; ha ellenben a
billiárdasztalnál lát téged, vagy hangodat a korcsmában hallja olyankor, mikor munkában kellene lenned,
akkor másnap reggel megintet a fizetésért s követelni fogja a pénzét, mielőtt néked rendelkezésedre áll.

Azonkívül ha dolgozol, ez azt mutatja, hogy nem feledkezel meg adósságaidról, tehát ép oly pontos, mint
becsületes embernek tűntet fel és ez emeli hiteled.

Óvakodjál attól, hogy mindent, amid van, tulajdonodnak tarts és aszerint élj. Ebbe a csalódásba esik sok
ember, akinek hitele van. Hogy így ne járj, pontos számadást vezess kiadásaidról és bevételeidről. Ha nem
sajnálod a fáradságot, hogy minden aprólékosságra ügyelj, ennek a következő jó hatása van: felfedezed,
hogy mily csodálatosan kicsi kis kiadások dagadnak meg nagy összegekké és észreveszed, mit lehetett
volna megtakarítani és mit lehet megtakarítani a jövőben.

6 font sterlingért évenként 100 font sterlingnek veheted hasznát, feltéve, hogy közismert okos és
becsületes ember vagy. Aki naponként hiába kiad egy garast, az évenként 6 font sterlinget ad ki hiába, s

205
ez 100 font sterling használatának az ára. Aki naponként idejének egy részét egy garas értékéig
elpazarolja, (s ez lehet csupán egy perc) az; ha a napokat összegezzük, elveszti a jogát arra, hogy
évenként 100 font sterlinget felhasználjon. Aki haszontalanul eltékozolja idejét 5 silling értékben, elveszt
5 sillinget s annyi, mintha 5 sillinget a tengerbe dobna. Aki 5 sillinget elveszt, nemcsak ezt az összeget
veszti el, hanem mindazt, amit annak a mesterségében való felhasználásával kereshetett volna – ami, ha
egy fiatal ember magas kort ér el, nagyon jelentékeny összegre rúg.»

Ezekben a mondatokban Franklin Benjámin szól hozzánk. Ugyanezek a szavak, melyeket Kürnberger
Ferdinánd az ő szellemes és gyilkos «amerikai kultúrkép»-ében mint a jenkik állítólagos hitvallását
gúnyol. Hogy a «kapitalizmus szelleme» az, ami Franklinból jellemző módon szól, azon senki sem
kételkedhetik, époly kevéssé állíthatjuk viszont, hogy minden, amit ezen a «szellem»-en érthetünk,
szavaiban bennfoglaltatik. Hogyha elidőzünk még egy kissé ennél a helynél, melynek életbölcsességét
Kürnberger «Amerikamüder»-je abban foglalja össze, hogy «marhákból faggyút csinálnak, emberekből
pénzt», akkor mint «a fösvénység» ezen «filozófiájának» jellemző vonása a hitelre méltó becsületes ember
eszménye s mindenekelőtt annak a kötelezettségnek a gondolata tűnik fel, mellyel az egyén tőkéje
nagyobbításában rejlő, öncélul feltételezett érdekének tartozik. Mindenesetre a dolog lényegéhez tartozik
az, hogy itt nem egyszerűen élettechnika, hanem sajátos «etika» hirdetéséről van szó, melynek megsértése
nemcsak ostobaság, hanem egy faja a kötelességről való megfeledkezésnek. Nem csak «üzleti okosság» az,
amit Franklin tanít – ilyent másutt is találunk eleget – hanem ethos az, ami itt megnyilatkozik, és épen
ebben a minőségben érdekel benünket.

Ha Fugger Jakab egyik üzlettársának, aki nyugalomba vonult, s őt rá akarja beszélni, hogy ugyanúgy
cselekedjék, mert már eleget szerzett s másoknak is kell hagyni, ezt, mint «kislelkűséget» elutasítja, és azt
feleli, hogy «neki; (Fuggernek) egészen más a felfogása, mert addig akar szerezni, amíg tud»: akkor ennek
a nyilatkozatnak a «szelleme» nyilvánvalóan különbözik Franklinétól. Ami az előbbinél kereskedői
vakmerőség és személyes, erkölcsileg közömbös hajlam kifolyásaként nyilatkozik, az Franklin-nál az
életmód erkölcsi színezetű maximájának jellegét veszi fel. Ebben a különleges értelemben használtatik itt
a «kapitalizmus szellemé»-nek fogalma; természetesen: a modern kapitalizmusénak. Mert hogy itt csak
erről a nyugat- európai és amerikai kapitalizmusról van szó, az, ha a kérdés felállítását tekintjük,
magától értetődik. «Kapitalizmus» volt Kínában, Indiában, Babilonban, az ókorban és a középkorban. De
épen ez az említett sajátos ethos hiányzott belőle, mint látni fogjuk.

Franklin összes erkölcsi utasításai már most utilitarista jellegűek: a becsületesség hasznos, mert hitelt hoz,
a pon- tosság, a szorgalom, a mértékletesség szintén, és ezért erények. Ebből egyebek közt az következnék,
hogy ott, ahol pl. ugyanezt a szolgálatot megteszi a becsületesség látszata is, ez is elég volna s a
becsületesség szükségtelen fölöslege terméketlen pazarlásnak tűnnék fel Franklin szemében. S valóban, aki
olvassa önéletrajzában az említett erényekhez való «megtérésé»-nek elbeszélését, vagy végül arról a
haszonról szóló fejtegetéseit, mellyel a szerénység látszatának, továbbá a saját érdemek szándékos

206
háttérbe szorítása látszatának szigorú fenntartása bír a közelismerés elérése céljából, annak szükségképen
arra a következtetésre kell jutnia, hogy Franklin szerint az említett erények, valamint mind a többiek is,
csak annyiban erények, amennyiben in concreto az egyesnek használnak s a puszta látszat pótléka is elég
mindenütt, ahol ugyanazt a szolgálatot teszi. Ez valóban kikerülhetetlen következménye a szigorú
utilitarizmusnak. Azt, amit a németek az amerikanizmus erényeiben «képmutatás»-nak szoktak érezni,
itt, úgy látszik in flagranti kaptuk. – De a valóságban éppenséggel nem ily egyszerű a dolog. Nemcsak
Franklin Benjámin sajátos jelleme, ahogyan önéletrajzának mindenkor ritka becsületességében elénk tűnik
és nemcsak az a körülmény, hogy magát azt a tényt, hogy előtte az erény «hasznosság»-a feltárult, isteni
kinyilatkoztatásra vezeti vissza, mely őt ilymódon akarta az erényre hajlítani, nemcsak ez a két dolog
mutatja, hogy itt mégis valami mással van dolgunk, mint tisztán egocentrikus szabályok felcifrázásával.
Hanem mindenekelőtt ennek az «etikának» «summum bonum»-ja: t. i. pénznek és mindig több pénznek a
szerzése, minden gondtalan élvezésnek legszigorúbb elkerülésével, annyira ki van vetkőztetve minden
eudaimonisztikus vagy még inkább hedonisztikus jellegből, annyira öncélként jelentkezik, hogy úgy tűnik
fel, mint valami, az egyén «boldogság»-ával vagy «haszná»-val szembenálló, mindenesetre egészen
transzcendens és teljesen irracionális jelenség. Itt a pénzszerzés az ember életének célja és nem anyagi
életszükségleteinek kielégítésére szolgáló eszköz. Ez, az elfogulatlan érzésre nézve egyenesen értelmetlen,
megfordítása a «természetes» tényállásnak nyilvánvalóan époly feltétlenül vezérmotívuma a
kapitalizmusnak, mint amennyire idegen a kapitalizmus lehelletétől nem érintett emberre nézve. De
tartalmaz egyszersmind egész sor olyan érzést, melyek szorosan érintkeznek bizonyos vallási képzetekkel.
Ha ugyanis azt kérdezzük, miért kell «emberekből pénzt csinálni», akkor Franklin Benjámin, jóllehet
maga felekezeti szempontból színtelen deista, önéletrajzában erre egy bibliai mondással felel, melyet, mint
mondja, ifjúkorában szigorúan kálvinista atyja mindig újra és újra elméjébe vésett: «Ha látsz
hivatásában szorgalmas embert, annak a királyok előtt kell állnia.» A pénzszerzés – amennyiben
törvényes módon történik – a modern gazdasági renden belül a hivatásban tanúsított derekasság
eredménye és kifejezése és ez a derekasság, mint már most könnyű felismerni, Franklin erkölcsi
felfogásának valódi alfája és ómegája, ahogyan ez a felfogás az idézett helyen, valamint többi irataiban is
kivétel nélkül elénk tárul.

Valóban az a sajátos, előttünk ma oly közkeletű s tényleg mégis oly kevéssé magától értetődő gondolat? a
hivatásszerű kötelességnek: annak a kötelezettségnek, melyet az egyes ember érezni tartozik és érez
«hivatásszerű» tevékenységének tartalmával szemben, bármiben is áll ez a tevékenység az elfogulatlan
érzés előtt, akár munkaerejének, akár csak az ő dologi javainak (mint «tőké»-nek) tiszta értékesítésében:
ez a gondolat az, mely a kapitalista kultúra «társadalmi erkölcstanára» jellemző, sőt bizonyos tekintet-
ben konstitutív jelentőségű. Nem mintha ez a gondolat csak a kapitalizmus talaján nőtt volna; sőt később
megkíséreljük nyomait követni a múltban. S még kevésbé állíthatjuk természetesen azt, hogy ennek az
erkölcsi maximának, egyes képviselői által, így a modern kapitalista üzemek vállalkozói és munkásai által
való, szubjektív elsajátítása a mai kapitalizmusra nézve a fennmaradás feltétele. A mai kapitalista
gazdasági rend egy rettenetes nagy kozmosz, melybe az egyes ember beleszületik s amely számára, leg-

207
alább mint egyes ember számára adva van, mint tényleg megváltoztathatatlan keret, melynek határai
közt élnie kell. Ez a koszmosz rákényszeríti az egyes emberre, amennyiben az belekapcsolódik a piac
kötelékébe, a maga gazdasági cselekvésmódjának normáit. A gyáros, aki tartósan ezen normák ellen
cselekszik, gazdaságilag époly kétségtelenül kiküszöbölődik, mint ahogyan a munkás, aki nem tud vagy
nem akar hozzájuk alkalmazkodni, munkátlanként az utcára kerül.

A gazdasági életben uralomra jutott mai kapitalizmus tehát felneveli és megteremti magának gazdasági
kiválasztás útján azokat a gazdasági alanyokat – vállalkozókat és munkásokat – akikre szüksége van. De
épen itt kézzelfoghatók a «kiválasztás» fogalmának, mint a történelmi jelenségek magyarázási eszközének
korlátai. Hogy az élet- módnak és a hivatás felfogásának a kapitalizmus sajátosságához alkalmazott
formája «kiválhassék», azaz másokon győzedelmeskedhessek, nyilvánvalóan mindenekelőtt létre kellett
neki jönnie, és pedig nem egyes elszigetelt egyének- ben, hanem mint olyan felfogásmódnak, melyet egész
embercsoportok magukénak vallanak. Tulajdonképen tehát ez a keletkezés az, ami magyarázatra szorul.
A naiv törté- nelmi materializmusnak arra a felfogására, hogy az ilynemű eszmék gazdasági helyzetek
«tükröződéseként» vagy «felépítményeként» jönnek létre, csak később fogunk behatóbban rátérni. Itt
célunkra elégséges, ha rámutatunk arra, hogy Franklin Benjámin szülőhelyén (Massachusetts-ben) a
«kapitalista szellem» (az itt felvett értelemben) már a «kapitalista fejlődés» előtt megvolt (Új-Angliában
– Amerika más vidékeivel ellentétben – már 1632-ben hangzottak panaszok haszonleső spekulációk
különleges jelenségei miatt), továbbá, hogy ez a szellem pl. a szomszédos gyar- matokon – az Unió későbbi
déli államaiban – hasonlít- hatatlanul fejletlenebb maradt, jóllehet ez utóbbiakat, üzleti célokból, nagy
kapitalisták alapították, az új angliai gyarmatokat pedig prédikátorok és akadémiai képzettségű emberek
kispolgárokkal, kézművesekkel és yeoman-ekkel egyetemben, vallási okokból. Ebben az esetben tehát az
oksági viszony fordítottja annak, amit «materialista» álláspontról várhatnánk. De az ily eszmék ifjúkora
általában tövisesebb, mint a «felépítmény»-elmélet írói feltételezik, s fejlődésük nem úgy megy végbe, mint
valami virágé. A kapitalista szellemnek, abban az értelemben véve ezt a fogalmat, amelyre idáig szert
tettünk, kemény küzdelmet kellett vívni ellenséges hatalmak egész világa ellen. Azt az érzületet, amely
Franklin Benjámin idézett fejtegetéseiben kifejezésre jutott és egy egész nép tetszésére lelt, az ókorban,
valamint a középkorban is épúgy a legpiszkosabb kapzsiság és teljesen méltatlan érzület kifejezésének
bélyegezték volna, mint ahogy ezt még ma is legtöbbnyire teszik azok a társa- dalmi csoportok, melyek
legkevésbé kapcsolódtak bele a különlegesen modern kapitalista gazdaságba vagy amelyek ahhoz
legkevésbé alkalmazkodtak. Nem azért, mert «a szerzési ösztön» a kapitalista korszakot megelőzőleg még
ismeretlen vagy fejletlen lett volna – mint ahogyan gyakran állították – vagy mivel az «auri sacra fames»,
a pénzvágy akkor – vagy ma is – a polgári kapitalizmuson kívül kisebb volna, mint a különlegesen
kapitalista körön belül, ahogyan modern romantikusok illúziója a dolgot elképzeli. A kapitalista és
kapitalizmus előtti «szellem» különbsége nem itt van: a kínai mandarin, a régi római arisztokrata, a
modern agrárius telhetetlensége kibír minden össze- hasonlítást. S a nápolyi kocsisnak vagy bárkásnak
vagy végül hasonló munkák ázsiai képviselőjének, de ugyanúgy a déleurópai és ázsiai országok
kézművesének is az «auri sacra fames»-e, mint bárki magán tapasztalhatja, még igen sokkal undorítóbb, s

208
főkép szemérmetlenebb, mint hasonló esetben valami angolé. Az önérdeknek az az egyetemes uralma, mely
a pénzszerzésnél teljesen aggálytalanul érvényesül, egészen különleges jellemző vonása volt olyan
országoknak, melyeknek polgári kapitalista fejlettsége – a nyugati fejlődés mértékével mérve –
«kezdetleges» maradt. Mint minden gyáros tudja, ilyen országok munká- sainak hiányzó
«öntudatossága» (coscienziositá) (amilyen pl. Olaszország Németországgal ellentétben). egyike volt
kapitalisztikus fejlődésük főakadályainak s bizonyos mérték- ben még mindig az. A kapitalizmus a
fegyelmezetlen diberum arbitrium» gyakorlati képviselőjét munkásul épúgy nem használhatja, mint
amennyire nem használhatja, ahogyan már Franklintól megtanulhattuk, a külső eljárásá- ban minden
aggályt elvető üzletembert. A pénzre irányuló bármiféle «ösztön»-nek különböző erősségű fejlettségében
tehát nem rejlik a különbség. Az auri sacra fames olyan régi, mint az emberiség ismert története. Látni
fogjuk azonban, hogy azok, kik a pénzéhségnek, mint ösztönnek fenntartás nélkül átengedték magukat –
mint pl. az a holland kapitány, aki «nyereség kedvéért a poklon akart keresztül menni, ha mindjárt a
vitorláit égetné is el» – egyáltalán nem voltak képviselői annak az érzületnek, melyből a különleges
modern kapitalista «szellem», mint tömegjelenség – s ezen fordul meg a dolog – fakadt. A kíméletlen,
belsőleg semmiféle normával nemtörődő vagyonszerzés a történet minden korában megvolt, ahol és amikor
csak egyáltalában lehetséges volt. Mint a Háború és a kalózkodás, azonképen a szabad, normákkal meg
nem kötött kereskedés is teljesen akadálytalanul folyt az idegen, törzsekkel való viszonylatokban; itt
megengedte a «külerkölcs» (Aussenmoral) azt, ami «a testvérek közti» viszonyban tiltva volt. És valamint,
külsőleg, a kapitalista vagyon- szerzés, mint szerencsevadászat, otthon volt mindazon gazdasági
viszonyok között, melyek pénzszerű birtoktárgyakat ismertek s kilátást nyújtottak azok nyereséges
értékesítésére – bizomány, adóbérlet, államkölcsön útján, vagy hadjáratok, fejedelmi udvarok,
hivatalnokok finanszírozásával, – ugyanúgy megvolt mindenütt az agibelső kalandor érzület is, mely
fittyet hány az erkölcs szabályainak. A nyereségre való törekvésnek feltétlen és tudatos kíméletlensége
gyakran közvetlenül a legszigorúbb hagyománybeli megkötöttség mellett állott fenn. És ennek a
hagyománynak szétmállásával s a szabad szerzésnek a társadalmi kötelékek belsejébe való többé-kevésbé
hathatós benyomulásával nem szokott ennek az új jelenségnek erkölcsi helyeslése és formulázása beállani,
hanem csak el szokták tűrni, vagy mint erkölcsileg közömbösét, vagy pedig mint olyant, ami bár nem
örvendetes, de, sajnos, kikerülhetetlen. Ez volt a rendes állásfoglalása nemcsak minden etikai elméletnek,
hanem – ami itt lényeges – a kapitalizmust megelőző korbeli átlagemberek gyakorlati magatartásának is.
A «kapitalizmust megelőző» kifejezést abban az értelemben kell vennünk, hogy a racionális üzemszerű
tőkeértékesítés és a racionális kapitalista munka-szervezet még nem váltak uralkodó hatalmakká a
gazdasági tevékenység irányításában. De épen ez a magatartás volt az egyik legerősebb belső akadály,
melybe az embereknek a rendezett polgári-kapitalista gazdaság előfeltételeihez való alkalmazkodása
mindenütt beleütközött.

Az az ellenfél, mellyel a kapitalizmus «szellemé»-nek, egy meghatározott, «etikai» mezben fellépő,

normákkal megkötött életstílus értelmében, mindenekelőtt meg kellett küzdenie, az a fajta érzés és
magatartás maradt, melyet tradicionalizmusnak nevezhetünk. Egy végleges «meghatározás» mindennemű

209
kísérletét itt is fel kell függesztenünk. Tegyük inkább néhány különleges eseten – természetesen itt is csak
ideiglenesen – világossá azt, hogy mit akar ez jelenteni, és pedig kezdjük alulról, a munkásoknál.

Egyike azoknak a technikai eszközöknek, melyeket a modern vállalkozó alkalmazni szokott, hogy az «ő»
munkásai részéről a munkateljesítménynek lehető maximumát érje el vagyis a munka intenzitását
fokozza: az akkord-bér. A földmívelésben pl. olyan eset, mely a munka-intenzitás lehetséges fokozását
parancsolóan követeli, a termés be- hordása szokott lenni, mert – különösen bizonytalan idő esetén – a
hordás lehető legnagyobb gyorsaságától rend- kívül nagy nyereség- és veszteségbeli lehetőségek függnek.
Ezért itt általában az akkordbér-rendszert szokták alkalmazni. S mivel a termésnek és az
üzemintenzitásnak fokozódásával általában erősödni szokott a vállalkozónak az aratás siettetéséhez
fűződő érdeke, azért ismételten megkísérelték azt, hogy az akkordbérek emelésével a munka- teljesítmény
fokozásában érdekeltté tegyék a munkásokat is, akiknek így alkalom kínálkozott arra, hogy rövid időn
belül rendkívül nagy keresetre tegyenek szert. Itt azonban sajátos nehézségek mutatkoztak. Az
akkordtételek fel- emelése feltűnően gyakran nem azt eredményezte, hogy ugyanazon időközben nagyobb,
hanem ellenkezőleg kisebb munkateljesítményt értek el, mert a munkások az akkord- emelésre a napi
teljesítménynek nem felemelésével, hanem leszállításával válaszoltak. Az az ember pl., aki egy morgen
gabona lekaszálásáért járó egy márka mellett eddig naponként 21⁄2 morgent kaszált és így 21/2 márkát
keresett, az akkordbérnek morgenenként 25 fillérrel való emelésével nem – mint remélni lehetett volna, a
jó kereseti alkalomra való tekintettel – 3 morgent kaszált, hogy így 3 márka 75 fillért keressen, – ahogy ez
nagyon is lehetséges lett volna – hanem napjában csak 2 morgent, mert így is 21/2 márkát keresett, mint
eddig és ezzel, a biblia szava szerint, megelégedett. A nagyobb kereset kevésbé hatott rá, mint a kevesebb
munka. Nem azt kérdezte: mennyit kereshetek napjában, ha a lehetséges munka-maximumot teljesítem,
hanem azt: mennyit kell dolgoznom, hogy ugyanazt az összeget – 21/2 márkát – megkeressem, melyet
eddig kaptam és amely hagyományos szükségleteimet fedezi? Ez íme egy példája annak a magatartásnak,
melyet «tradicionalizmus»- nak kell neveznünk: az ember nem akar természeténél fogva» pénzt és mindig
több pénzt keresni, hanem egyszerűen élni, úgy élni, ahogyan élni szokott és annyit szerezni, amennyi
ehhez szükséges. Mindenütt, ahol a modern kapitalizmus az emberi munka «produktivitásának»
fokozását intenzitásának fokozásával kezdte, a kapitalizmust megelőző gazdasági munka ezen
vezérmotívumának végtelen szívós ellenállásába ütközött, és még ma is mindenütt bele- ütközik annál
jobban, minél «elmaradottabb» (kapitalista szempontból) az a munkásság, amelyre utalva van. Mint-
hogy a «nyereségvágy»-ra magasabb bérek útján való apellálás csütörtököt mondott, – hogy előbbi
példánkhoz visszatérjünk – önként kínálkozott a megfordított eszközzel való kísérlet, t. i., hogy a bérek
leszállításával kényszerítsék a munkást arra, hogy eddigi keresetének meg- tartása végett többet
dolgozzék, mint eddig. Különben is az elfogulatlan tekintet előtt alacsonyabb bér és magasabb nyereség a
kölcsönösség viszonyában állónak látszott és látszik még ma is olyanformán, hogy a bérben való nagyobb
fizetség a haszon megfelelő kisebbedését jelenti. A kapitalizmus is kezdettől fogva újra és újra ezt az utat
járta, és századokon át hittételként szerepelt az, hogy alacsonyabb bérek «produktívok», azaz, hogy a
munkateljesítményt fokozzák, továbbá, hogy mint már Pieter de la Cour mon- dotta – ebben a dologban

210
egészen a régi kálvinizmus szellemében gondolkodva, – a nép csak azért és addig dolgozik, mert és amíg
szegény.

De ezen látszólag oly kipróbált eszköz hatásának is meg vannak a korlátai. A kapitalizmus a maga
kibontakozása végett mindenesetre népességi feleslegre szorul, melyet a munkapiacon olcsó áron
kibérelhet. Azonban bár a «tartaléksereg» feleslege bizonyos körülmények között kedvez mennyiségbeli
kiterjeszkedésének, de akadályozza minőségbeli kifejlődését, főleg az olyan üzemformákra való átmenetet,
melyek a munkát intenzívebben kihasználják. Alacsonyabb bér semmiképen sem azonos olcsóbb
munkával. Már tisztán mennyiségi szempontból tekintve, a munka-teljesítmény minden körülmények
között csökken a fiziológiailag elégtelen bérrel, s ez utóbbinak tartósabb volta gyakran egyenesen «a
legalkalmatlanabbak kiválasztását» jelenti. A mai átlagos sziléziai munkás teljes erőmegfeszítés mellett
ugyanazon idő alatt valamivel több, mint kétharmad annyi földet kaszál le, mint amennyit a jobban
fizetett és táplált pomerániai vagy mecklenburgi; a lengyel, minél inkább keletről való, annál kövesebb
munkát tud végezni a némethez képest. S az alacsonyabb bér, mint a kapitalista fejlődés támasza, tisztán
üzletileg is csütörtököt mond mindenütt, ahol oly termékek előállításáról van szó, melyek valamiféle
minősített (tanult) munkát vagy drága és könnyen károsuló gépek kezelését vagy pedig általában nagyobb
mértékű figyelmet és kezdeményezést követelnek. Itt az alacsonyabb bér nem fizeti ki magát, s hatásában a
szándékoltnak az ellentétébe csap át. Mert itt nemcsak fejlett felelősségérzetre van feltétlen szükség,
hanem általában olyan érzületre, mely legalább a munka tartama alatt mentesíti magát attól az állandó
kérdéstől, hogy miképen. lehet a legnagyobb kényelmesség és a legcsekélyebb teljesítmény mellett mégis a
szokásos bérre szert tenni, és amely a munkát úgy irányítja, mintha az feltétlen öncél – «hivatás» – volna.
Az ilyen érzület azonban nem a természet adománya. Ezt nem lehet közvetlenül sem magas, sem alacsony
bérekkel létrehozni, hanem az csupán hosszantartó nevelési folyamat eredménye lehet. Ma a már nyereg-
ben ülő kapitalizmusnak viszonylag könnyen sikerül munkásainak toborzása valamennyi iparűző
országban s az egyes országokon belül minden ipari vidéken. A múltban ez minden egyes esetben rendkívül
súlyos probléma volt. S még ma sem jut mindig célhoz a kapitalizmus egy olyan hatalmas segítő
támogatása nélkül, amilyen, mint látni fogjuk, kialakulásának korában segítségére volt. Hogy mire
gondolunk, azt ismét egy példán világíthatjuk meg legjobban. A munka maradi, tradicionalisztikus képét
ma különösen gyakran a munkásnők szolgáltatják, főleg a hajadonok. Azoknak a munkaadóknak, kik
leányokat, kiváltkép német leányokat foglalkoztatnak, majdnem egye- temes panaszuk, hogy a leányokból
teljességgel hiányzik a képesség és akarat arra, hogy a munka hagyományos és egyszer elsajátított
módjairól más gyakorlatibb módok javára lemondjanak, hogy új munkaformákhoz alkalmaz- kodjanak,
hogy tanuljanak, értelmüket összpontosítsák vagy csak általában használják is. Minden magyarázat
annak lehetőségéről, hogy a munkát könnyebbé s főleg jövedelmezőbbé formálják, náluk teljes
megnemértésre szokott találni s az akkordbérek emelése is hatástalanul pattan le megszokásuk faláról.
Másképen szokott állni a dolog – s ez nagyon fontos a mi szempontunkból – rendszerint csak kiválóan
vallásosan nevelt, főleg pietista származású lányokkal. Gyakran hallhatjuk, s alkalmi számításbeli
vizsgálatok is megerősítik azt, hogy a gazdasági nevelés legkedvezőbb kilátásai ennél a kategóriánál

2 11
nyílnak. A gondolatok összpontosításának képessége, valamint az a feltétlenül centrális magatartás,
melynél fogva «a munkával szemben lekötelezettnek» mutatja magát, feltűnően gyakran található itt
együtt szigorú takarékossággal, mely számol a keresettel, s annak magasságával; továbbá józan ön-
uralommal és mértékletességgel, mely a munkaképességet rendkívül fokozza. A munkának, mint öncélnak,
mint «hivatás»-nak ilyen felfogása számára – amilyent a kapitalizmus követel – itt van a legkedvezőbb
talaj, s itt leg- nagyobb a kilátás, a vallásos nevelés következtében, a tra- dicionalisztikus nemtörődömség
legyőzésére. Már ez a kapitalizmus jelenére vonatkozó szemlélődés újra azt mutatja, hogy mindenesetre
jutalmazó dolog annak a kérdésnek a felvetése, hogy a kapitalista alkalmazkodási képességnek vallási
mozzanatokkal való ilynemű kapcsolatai miképen alakulhattak a kapitalizmus fiatal korában. Mert, hogy
ezek akkor is hasonló viszonyban voltak, azt sok részjelenségből következtethetjük. Az az utálat és
üldözés, mellyel pl. a methodista munkások a XVIII. században munkatársaik részéről találkoztak, nem
vonatkozott csupán vagy főleg vallási különösségeikre, ahogy már a szerszámaik gyakran ismétlődő
elpusztításáról szóló hírek is mutatják. Az ilyen különösségekből Anglia sokat és feltűnőbbeket is látott.
Az az utálat inkább az ő különleges «munkakészsé- gükre» vonatkozott, ahogy ma mondanánk.

De forduljunk mindenekelőtt ismét a jelenhez és pedig már most a vállalkozókhoz, hogy itt is
megvilágítsuk a «tradicionalizmus» jelentését. Sombart a kapitalizmus eredetéről szóló fejtegetéseiben
mint két nagy «vezérmotívumot», melyek közt a gazdaság történeti folyása mozgott, megkülönböztette a
«szükséglet fedezését» és a «vagyon szerzést», aszerint, amint a személyes szükséglet mértéke vagy a
szükséglet korlátaitól független nyereségre való törekvés és a nyereségszerzés lehetősége válik
mértékadóvá a gazdasági tevékenység módjára és irányára. Az, amit ő a «szükségletfedezés gazdasági
rend- szerének nevez, első tekintetre azonosnak látszik azzal, amit itt mint «gazdasági tradicionalizmust»
magyaráztunk. Valóban ez az eset áll fenn akkor, ha a «szükséglet» fogalmát a tradicionális szükséglet-
ével azonosítjuk. Ha ellenben nem, akkor igen sok olyan gazdálkodás, melyeket szervezetük formája
szerint a «tőkének» Sombart műve más helyén adott meghatározása értelmében is «kapitalisztikusaknak»
kell tekintenünk, kiesik a «vagyonszerző»-gazdálkodás köréből és a «szükségletfedezés» gazdasági
rendszeréhez tartozik. Olyan gazdaságok is magukon hordhatják t. i. a «tradiciona- lista» jelleget,
melyeket magánvállalkozók vezetnek tőke (pénz vagy pénzértékű javak) nyerési célokra fordításának
formájában termelési eszközök vásárlása és termékek el- adása által, melyeket tehát kétségkívül mint
«kapitalista vállalatokat») vezetnek. Ezt az esetet látjuk az újabb gazda- ságtörténelem folyamában is,
még pedig nemcsak kivételképen, hanem – a «kapitalista szellem»-nek mindig új és hatalmasabb betörései
folytán állandóan visszatérő megszakításokkal – egészen rendszeresen. A gazdaság «kapitalista» formája
és az a szellem, melyben a gazdaságot vezetik, bár általánosan «adaequat» vonatkozás viszonyában
állanak, de nem az egymástól való «törvényszerű» függés viszonyában. És ha mi mégis annak az
érzületnek a számára, mely hivatásszerűen rendszeresen és racionálisan törvénye? haszonra törekszik
olyan módon, ahogyan ezt Franklin Benjámin példáján megvilágítottuk, itt ideiglenesen «a (modern)
kapitalizmus szelleme» kifejezést használjuk: akkor ez történeti okból történik, mert az az érzület a
modern kapitalista vállalkozásban találta legmegfelelőbb formáját, a kapitalista vállalkozás viszont

212
benne találta a legmeg- felelőbb szellemi hajtóerőt. De magában véve a kettő nagyon könnyen széteshetik.
Franklin Benjámint «kapitalista szellem» töltötte el olyan korban, amikor az ő könyvnyomda-üzeme,
formája tekintetében miben sem különbözött akármilyen kézműves-üzemtől. S látni fogjuk, hogy az újkor
küszöbén általában nem csupán vagy nem főképen a kereskedelmi patriciátus kapitalista vállalkozói,
hanem sokkal inkább az ipari középosztály feltörekvő rétegei voltak annak az érzületnek a képviselői,
amelyet mi a «kapitalizmus szellemé»-nek neveztünk. A XIX. században is nem Liverpool és Hamburg
előkelői örökölt ősi kereskedői vagyonukkal, hanem Manchester- és Rheinland-Westfalennek gyakran
szűkös viszonyokból felkapaszkodott vállalkozói ennek a szellemnek klasszikus képviselői. S ugyanígy
volt már a XVI. században: az akkor újonnan keletkező iparvállalatokat igazában legtöbbnyire parvenűk
teremtették.

Valamely banknak vagy kiviteli nagykereskedésnek vagy egy nagyobbfajta kiskereskedésnek vagy végül
háziipar útján előállított áruk valamely nagy értékesítő vállalatának üzeme kétségkívül csak a kapitalista
vállalat formájában lehetséges. Mindazonáltal szigorúan tradicionalista szellemben is lehet vezetni
valamennyit: a nagy jegybankok üzleteit egyáltalán nem is szabad másként vezetni; egész korszakok
tengerentúli kereskedelme a monopóliumok és szigorúan tradicionális jellegű rendszabályok alapján
nyugo- dott; a kiskereskedésben (s itt nem a kis, tőkenélküli nap- lopókról van szó, kik manapság
államsegélyért kiabálnak) a forradalmasítás, mely a régi tradicionalizmusnak véget vet, még teljes
folyamatban van. Ez az az átalakulás, mely annak az értékesítő vállalati rendszernek régi formáit szét-
vetette, mellyel a modern házimunka csak forma szerint rokon. Hogy ez a forradalmasítás miképen folyik
le és mit jelent, ezt – akármily ismeretesek is ezek a dolgok – legjobban ismét egy különös eseten
szemléltethetjük.

Egészen úgy a múlt század közepéig a nagykereskedő élete, legalább a szárazföldi szövőipar némely
ágaiban, a mi mai fogalmaink szerint elég kényelmes volt. Folyását körülbelül a következőképen
képzelhetjük. Bejöttek a parasztok házi-szőtteseikkel, melyek gyakran (lenvászonnál) még főképen vagy
egészen maguk-termelte nyersanyagból készültek, abba a városba, amelyben a nagykereskedők laktak, és a
minőségnek gondos, gyakran hivatalos megvizsgálása után megkapták értük a szokásos árakat. A nagy-
kereskedők vevői minden, távolabbi vidékre való eladásnál közvetítő kereskedők voltak, akik szintén
ideutaztak. Legtöbbnyire még nem minták, hanem a szokásos minőségek szerint és a raktárból vásároltak
vagy (s akkor sokkal előbb) rendeltek, mire azután a parasztoknál esetleg további rendelés történt. A
vevőközönségnek személyes felkeresése, ha egyáltalán megtörtént, akkor is nagy időközökben, ritkán
történt; egyébként elégséges volt a levelezés és a lassanként lábrakapó mintaküldés. Az irodai órák
mérsékelt terjedelme – úgy 5-6 napjában, időnként jóval kevesebb, a munkaévadban, ahol volt ilyen, több
– meglehetős kereset, mely elégséges volt a tisztességes megélhetésre s jó időben még egy kis vagyon
félretételére is, a versenytársaknak az üzleti elvek nagy összhangjából folyó aránylag nagyon békességes
viszonya, a «ressource» napról-napra való kiadós látogatása s azután még az esti poharazás, zártkörű
mulatságok, s általában kényelmes életfolyás: ez volt az ő életük.

213
A szervezetnek minden tekintetben «kapitalista» formája volt ez, ha a vállalkozóknak tisztán kereskedői-
üzleti jellegét, vagy ha újabb tőkék befektetésének nélkülözhetetlenségét vesszük tekintetbe, melyeket az
üzletben megforgattak, vagy végül ha a gazdasági folyamat objektív oldalára vagy a könyvvezetés
módjára tekintünk. De «tradicionalisztikus» gazdálkodás volt, ha azt a szellemet nézzük, mely a
vállalkozókat lelkesítette. A hagyományos életmód, a hagyományos magasságú haszon, a hagyományos
mértékű munka, az üzletvitelnek, s a munkásokkal és a lényegében hagyományos üzletkörrel való
viszonyok hagyo- mányos módja, a vevőközönség szerzésének és az eladásnak hagyományos formája
uralkodott az üzletmenetben, ezek szolgáltak – azt mondhatnók – az ezen korbeli vállalkozók «ethos»-
ának alapjául.

Közben-közben ez a kényelmesség hirtelen megzavarodott, és pedig gyakran anélkül, hogy a szervezet

formája valami elvi változást szenvedett volna, pl. a zárt-üzemre vagy a gép-szövőszékre való átmenetel
stb. folytán. Sőt gyakran mindössze csak annyi történt, hogy az érdekelt nagykereskedő-családok
egyikéből való valamely fiatalember a városból a vidékre költözött, a takácsokat a maga szükségletére
gondosan kiválasztotta, függésüket és ellenőrzésüket fokozatosan erősítette, parasztokból munkásokká
nevelte őket, másrészt pedig az eladást az utolsó vevőknek, a kiskereskedőknek lehetőleg közvetlen
felkeresésével egészen a maga kezébe vette, személyesen toborzott vásárlókat, ezeket évenként
rendszeresen meglátogatta, mindenekelőtt pedig a termékek minőségét kizáróan azok szükségleteihez és
kívánságaihoz alkalmazta, úgyszólván «szájuk íze szerint» csináltatta, s kezdte egyúttal megvalósítani az
«olcsó ár, nagy forgalom» elvét. Akkor azután ismétlődött az, ami mindig és mindenütt következménye az
ilyen racionalizálási folyamatnak: aki nem emelkedett fel, annak lefelé kellett szállani. A kezdődő
elkeseredett versengés közepette az idill összeomlott; egyesek tekintélyes vagyonokra tettek szert s ezeket
nem kamatra adták, hanem ismét az üzletbe fektették; a régi kényelmes és nyugalmas életmód erős
józanságnak engedett helyet, azoknál is, akik az új módit követték és felcseperedtek, mert ezek nem
mindent fel- élni, hanem szerezni akartak, azoknál is, akik megmaradtak a régi módnál, mert nekik meg
össze kellett húzódzkodni. És – ami itt elsősorban fontos – az ilyen esetekben rend- szerint nem új pénznek
az odaözönlése hozta létre ezt az átalakulást (egy némely előttem ismeretes esetben rokonoktól
kölcsönzött pár ezernyi tőkével indult meg az egész forradalmasítási folyamat), hanem az új szellem, «a
modern kapitalizmus szelleme», mely oda bevonult. A modern kapitalizmus kiterjedését előidéző
hajtóerők kérdése elsősorban nem a kapitalisztikusan értékesíthető pénzkészletek forrásának a kérdése,
hanem mindenekelőtt a kapitalista szellem fejlődéséé. Ahol ez életre kel és érvényesülhet, ott megteremti
hatásának eszközéül a pénzkészleteket, nem pedig megfordítva. De beállása nem szokott békés lenni. A
bizal- matlanság, alkalmilag a gyűlölet, mindenekelőtt pedig az erkölcsi felháborodás egész áradata állott
rendszerint útjába az első újítónak, gyakran valóságos legendák képződtek előéletének titokzatos
árnyékairól, mint magam is több ilyen esetet ismertem. Senkinek sem valami könnyű elég elfogulatlanul
megállapítani, hogy egy ilyen «új stílusú» vállalkozót csak szokatlanul szilárd jellem védhet meg józan
önuralmának elvesztésétől és az erkölcsi valamint gazdasági hajótöréstől, hogy a tiszta látáson és tetterőn
kívül elsősorban is határozott és nagyon élesen kidomborodó «erkölcsi» tulajdonságok azok, melyek az

214
ilyen újító számára a vevők és munkások nélkülözhetetlen bizalmát megszerzik és a számtalan akadály
legyőzésére szolgáló rugalmasságát épségben tartják, főkép pedig melyek azt a végtelenül sokkal
intenzívebb munkateljesítést, melyre a vállalkozónak szüksége van és mely az élet kényelmes élvezetével
összeegyeztethetetlen, egyáltalában lehetségessé tették. Mindezek egészen mástermészetű erkölcsi
tulajdonságok, mint amelyek a múlt idők tradicionalizmusának megfeleltek.

S hasonlóképen rendszerint nem vakmerő és minden aggálynélküli spekulánsok, gazdasági

kalandortermészetek, amilyenekkel a gazdaságtörténet minden korszakában talál- kozunk, vagy
egyszerűen «nagy pénzemberek» voltak azok, kik ezt a külsőleg jelentéktelen s a gazdasági életnek ezzel az
új szellemmel való átitatása szempontjából még is döntő fordulatot létrehozták, hanem kemény
életiskolában felnőtt, szigorúan polgári nézetekkel és «alapelvekkel» bíró férfiak, kik megfontoltan s
egyúttal merészen, főképen pedig józanul és kitartóan, szilárdan és teljesen az ügynek szentelték magukat.

Az ember hajlandó volna azt hinni, hogy ezeknek a személyes erkölcsi tulajdonságoknak magukban véve
semmi közük sincs bármiféle etikai szabályokhoz vagy vallásos gondolatokhoz, hogy ebben az irányban
inkább valami negatív mozzanat, az átszármazott hagyomány alól való felszabadulás képessége, tehát
legfőképen liberális «felvilágosodás» az ilyen üzleti életberendezkedésnek a megfelelő alapja. S valóban ma
általában teljesen így áll a dolog. Nemcsak hogy az életmód rendszerint nincs semmi vonatkozásban
vallási kiinduló pontokkal, hanem ahol ilyen vonatkozás esetleg fennáll, az – legalább Németországban –
negatív természetű szokott lenni. A «kapitalista szellem»-mel eltöltött természetek manapság, ha nem
egyenesen vallás- ellenesek, akkor közömbösek szoktak lenni. A paradicsom jámbor unalmának gondolata
az ő fáradhatatlan tevékenységű természetükre nézve nem nagyon csalogató; a vallás olyan eszköznek
látszik nekik, amely az embereket ennek a földnek altalaján a munkától elvonja. Hogy ha az ember
megkérdezné őket magukat azon szüntelen hajszájuk «értelme» felől, mely közben sohsem tudnak igazán
örülni vagyonuknak és amelynek ennélfogva, épen életüknek tisztán erre a világra való berendezése
mellett, oly eszte- lennek kell feltűnnie: akkor ők, ha egyáltalán tudnának is felelni, néha azt felelnék,
hogy életük értelme «a gyermekről és unokákról való gondoskodás», gyakrabban pedig és (minthogy az
előbbi indíték nyilvánvalóan nem az ő sajátos vonásuk, hanem a «tradicionalisztikus» embereknél is époly
hatékony volt) helyesebben egész egyszerűen azt válaszolnák, hogy nekik az üzlet az ő folytonos
munkájával «életükre nélkülözhetetlen» lett. Valóban ez az egyetlen találó indítékolás és egyúttal ez
juttatja kifejezésre, a személyes boldogság álláspontjából tekintve, ennek az életmódnak irracionális
mozzanatát, amely életmód mellett az ember van az üzletért, nem pedig megfordítva. Magától értetődik,
hogy szerepet játszik itt a vagyon puszta tényétől biztosított hatalom és tekintély érzése is. Ahol egy egész
nép képzelete a tisztán mennyiségbeli nagynak az irányában van beállítva, mint az Egyesült-Államokban,
ott ez a szám-romantika ellenállhatatlan varázserővel hat a kereskedők közt levő költői kedélyekre.
Egyébként azonban egészben véve nem a tulajdonképeni vezető szerepet játszó s főleg nem a sikerekben
állandóan gazdag vállalkozók azok, akiket ez hatalmába kerít. S végül a hitbizományi birtok és a nemesi
levél kikötőjébe való beérkezés olyan gyermekekkel, kiknek viselkedése az egyetemen és a tisztikarban

215
igyekszik elfeledtetni származásukat (s ez volt a német kapitalista parvenü-családok rendes élete folyása),
már epigonszerű dekadens eredményt tár elénk. A kapitalista vállalkozó «eszményi típusa», melynek
nálunk is kiváló képviselői voltak, az ilyen durvább vagy finomabb úrhatnám- sággal semmi rokonságban
sincs. Az kerüli a fitogtatást, a szükségtelen költekezést, hatalmának tudatos élvezését és a társadalmi
megbecsülés külső jeleinek ránézve inkább kényelmetlen elfogadását. Életmódja másszóval gyakran
bizonyos aszketikus vonást mutat, mint Franklinnak előbb idézett «prédikációjából» kiviláglik. (Épen
ennek a reánk nézve fontos tüneménynek a történeti jelentőségébe kell majd behatolnunk.) Ugyanis
egyáltalán nem ritkán, hanem inkább nagyon is gyakran a hűvös szerénység olyan fokát találjuk nála,
mely lényegében őszintébb, mint az a tartózkodás, melyet Franklin Benjámin oly okosan tud ajánlani.
Neki «semmije sincs» vagyonából saját személye számára – a «hivatása becsületes teljesítésének»
irracionális érzésén kívül.

De ez az épen, ami a kapitalizmus előtti embernek oly felfoghatatlannak és rejtélyesnek, oly piszkosnak és
meg- vetésre méltónak tűnik fel. Hogy valaki kizárólag azt a gondolatot tehesse élete munkájának céljává,
hogy pénzbeli s egyéb vagyonbeli nagy anyagi súllyal terhelve szálljon le sírjába, ez előtte, csak mint
természetellenes ösztönöknek, az «auri sacra fames»-nek terméke, látszik megmagyarázhatónak.

A jelenben, a mi politikai, magánjogi és közlekedési intézményeink között, a mi gazdasági életünk sajátos

üzemi formái és szerkezete mellett a kapitalizmusnak ez a «szelleme», mint mondtuk, csak tiszta
alkalmazkodási termékként volna érthető. A kapitalista gazdasági rendnek szüksége van a pénzszerzés
«hivatása» iránt való erre az odaadásra; ez a rend a külső javakkal szemben való magatartásnak egy
módja, még pedig olyan módja, mely annak a szerkezetnek annyira megfelel a gazdasági létért való
küzdelemben s a győzelem feltételeiben oly szoros kapcsolat- ban van, hogy azon «krématisztikus»
életmódnak bármiféle egységes «világnézet»-tel való szükségképi kapcsolatáról ma valóban szó sem lehet
többé. Főképen nincs többé szüksége arra, hogy bármiféle vallási hatalom helyeslése támogassa, sőt a
gazdasági életnek egyházi normáktól való befolyáso- lását, ha ez még egyáltalán érezhető, épúgy
akadálynak érzi, mint állami szabályozását. A kereskedelem-politikai és társadalmi politikai érdekek
helyzete szokta a «világnézetet» meghatározni. Aki életmódjában nem alkalmaz- kodik a kapitalista siker
feltételeihez, az tönkremegy vagy nem megy semmire. De ezek olyan kor jelenségei, melyben a modern
kapitalizmus diadalra jutva, a régi támasztékok alól felszabadította magát. Ahogy egykor csak a
keletkező modern államhatalommal szövetkezve vetette szét a gazda- ság középkori szabályozásának
formáit, hasonlóképen ez az eset lett volna lehetséges – mondjuk így egyelőre – a vallási hatalmakkal való
viszonyában is. Hogy ez volt-e az eset, s ha igen, mily értelemben: ezt kell itt épen kutatás tárgyává
tennünk. Mert hogy a pénzszerzésnek, mint az embert kötelező öncélnak, mint «hivatás»-nak említett fel-
fogása egész korszakok erkölcsi érzésébe ütközött, ez alig szorul bizonyításra. A kereskedő tevékenységére
vonatkozó «Deo piacere vix potest» mondatban, amely átment a kánoni jogba s melyet akkor (épúgy, mint
az evangélium- nak a kamatról szóló helyét) valódinak tartottak, továbbá a haszonra való törekvésnek
Aquinói Tamástól «turpitudo»- ként való megjelölésében (amivel igazolni szokták a kikerülhetetlen és

216
ezért erkölcsileg megengedett nyereséget) már a katholikus tannak nagyfokú előzékenysége rejlett az olasz
városok az egyházzal politikailag szoros kapcsolatba jutott pénzhatalmasságainak érdekei iránt –
szemben meglehetős széles köröknek radikális antikrematisztikus nézeteivel. És ahol a vallás tana még
jobban alkalmaz- kodott, mint pl. különösen Firenzei Antoninnál, ott sem tűnt el sohasem egészen az az
érzés, hogy a szerzésre, mint öncélra irányított tevékenységnél alapjában véve valami szégyenletes dologról
van szó, melynek eltűrésére csak az életnek meglevő rendje kényszerített. Egyes, főleg a nominalista
iskolához tartozó, akkori etikusok a kapitalista üzletformák kifejlett kezdeteit adottaknak tekintették, s
azokat helytállóknak, főkép a kereskedelmet szükségesnek, a bennük kialakult «industriá»-t törvényes
nyereségforrásnak és erkölcsileg megengedhetőnek igyekeztek bizonyítani. Nem minden ellenmondás
nélkül ugyan, de a kapitalista haszonszerzés «szellemét» az uralkodó tan mint turpitudo-t elvetette, vagy
legalább is nem tudta pozitive erkölcsösnek értékelni. Olyan «erkölcsi» nézet, amilyen a Franklin Ben-
jáminé, elképzelhetetlen lett volna. Ez volt még az érdekelt kapitalista körök felfogása is. Az ő életük
munkája, ha az egyházi hagyomány alapján állottak, a legjobb esetben, valami erkölcsileg közönbös,
eltűrt dolog volt, mindazonáltal azonban már az egyházi uzsora-tilalommal való össze- ütközés állandó
veszélye miatt is az üdvösség szempontjából aggasztó. Mint a források mutatják, gazdag emberek
halálakor egészen tekintélyes összegek jutottak mint lelkiismereti pénzek», egyházi intézményeknek,
bizonyos körülmények között vissza korábbi adósokhoz is, mint tőlük igazságtalanul vett «usura». Más
helyzetben egyes eret- nek, vagy aggasztóknak tekintett irányzatok mellett csak a bensőleg a
hagyománytól már elpártolt patriciusi körök voltak. De szkeptikus és vallásellenes természetek is meg-
szoktak alkudni az egyházzal, minden eshetőségre való tekintettel, átalányösszegeik útján, mert a halál
utáni állapot bizonytalanságai ellen való védekezésre még mindig jobb volt így és mert (legalább a nagyon
elterjedt lazább felfogás szerint) az egyház parancsainak való külső meg- hódolás elég volt az üdvösségre.
Épen ebben tűnik fel világosan az az erkölcsön-kívüli vagy épen erkölcsellenes mozzanat, mely az
érdekelteknek saját felfogása szerint cselekvésükhöz tapadt. Hogyan lett ebből, a legjobb esetben
erkölcsileg eltűrt magatartásból a Franklin Benjámin értelmében vett «hivatás?» Hogyan magyarázható
történetileg az, hogy az akkori világ kapitalista fejlődésének középpontjában, Firenzében, a XIV. és XV.
században az összes politikai nagyhatalmak pénz- és tőkepiacán, erkölcsileg aggasztónak vagy legfeljebb
tűrhetőnek tartották azt, amit erkölcsileg dicséretreméltó, sőt ajánlott életmód tartalmának tekinthettek
Pensylvania farmerei – kispolgári viszonyaik közt, ahol a gazdasági élet, puszta pénzhiány folytán,
mindig természetbeliek cseréjévé való leromlással fenyegetett, ahol alig volt nyoma nagyobb ipari
vállalatoknak s a bankok csak kezdő lépéseiket tették? – Itt az «anyagi» viszonyoknak az «eszmei
felépítményben való «tükröződéséről» beszélni teljes esztelenség volna. – Mely gondolatkörből származott
tehát egy külsőleg tisztán nyereségre irányuló tevékenységnek a «hivatás» kategóriája alá való rendelése,
amely hivatással szemben az egyes ember lekötelezettnek érezte magát. Mert ez a gondolat volt az, mely
az «új stílusú» vállalkozó életmódjának megadta az erkölcsi alapot és támasztékot.

A modern gazdagság alap-motívumának többen – így különösen Sombart, gyakran szerencsés és hatásos
fejtegetéseiben – általában a «a gazdasági racionalizmust» mondták. Kétségtelen joggal, ha rajta a munka

217
termelőképességének azt a kibővítését értjük, mely a termelési folyamatnak tudományos szempontok
szerint való tagozása által a termelésnek az emberi személy természettől adott «szervi» korlátaihoz való
kötöttségét megszüntette. A technika és gazdaságtan területén végbemenő ez a racionalizálási folyamat
már most kétségtelenül meghatározza a modern polgári társadalom «életeszményeinek» egy fontos részét
is: a «kapitalista szellem» képviselőinek életmunkájuk egyik irányító céljául is, kétségkívül mindig szemük
előtt lebegett az a munka, amely az emberiség anyagi javakkal való ellátása racionális szervezésének
szolgálatában áll. Csak Franklin törekvéseinek rajzát kell olvasnunk, melyeket Philadelphia községi
fejlesztésének szolgálatában kifejtett, hogy ezt a magától értetődő igazságot kézzel foghassuk. S az azon
érzett öröm és büszkeség, hogy az ember számos más embernek «munkát» adott, hogy közreműködött
szülővárosának gazdasági «felvirágoztatásában», a szónak a népesség és a kereskedelem számadatain
alapuló azon értelmében, melyet a kapitalizmus vele összeköt, mindez hozzátartozik természetesen a
modern vállalkozó különleges és kétségtelenül «idealisztikusnak» tartott életöröméhez. És hasonlóképen
egyike a kapitalista magángazdálkodás sarkalatos tulajdonságainak az, hogy szigorúan számításbeli
kalkuláció alapján racionalizál, tervszerűen és józanul törekszik a szándékolt gazdasági eredményre,
ellentétben a parasztnak csak a napi szükségletek kielégítésére irányuló életével, a régi céhbeli
mesterember kiváltságos nem- törődömségével és a «kalandor-kapitalizmussal», mely a politikai esélyek és
az irracionális spekuláció szerint igazodott.

Úgy látszik tehát, hogy a «kapitalista szellem» fejlődését legegyszerűbben, mint a racionalizmus
egyetemes fejlődé- sének részjelenségét érthetjük meg és ennek a racionalizmusnak az élet végső
problémáival szemben elfoglalt álláspontjából kell levezethetőnek lenni. Ilymódon tehát a protestantizmus
történetileg csak annyiban jönne tekintetbe, amennyiben mint a tisztán racionalista életnézetek «korai
gyümölcse» játszott szerepet. De mihelyt az ember ez irányban komoly kísérletet tesz, azonnal kiderül,
hogy egy ilyen egyszerű probléma-állítás már azért sem állja meg a helyét, mert a racionalizmus története
épenséggel nem tüntet fel az élet különböző területein párhuzamosan haladó fejlődést. A magánjog
racionalizálása pl., ha azt a jogi anyag fogalmi egyszerűsítésének és tagozásának fogjuk fel, a késői ókor
római jogában érte el eleddig legmagasabb formáját s leghátrább maradt némely, gazdaságilag leg- inkább
racionalizált országban, különösen Angliában, hol a római jog reneszánsza a maga idejében hajótörést
szenvedett a nagy jogász-céhek hatalmán, míg uralma Dél-Európa katholikus területein mindig
fennállott. A tisztán a földi életre irányuló racionális filozófia a XVIII. században nem csupán, sőt nem is
csak főképen a legfejlettebb kapitalista országokban találta a maga székhelyét. A voltairianizmus még ma
is széleskörű felsőbb és – ami gyakorlatilag fontosabb – középső rétegeknek közös java épen a román-
katholikus országokban. Ha végül «gyakorlati racionalizmuson» azt az életmódot értjük, mely a világot
tudatosan az egyes én földi életbéli érdekeire vonatkoztatja és ebből kifolyólag ítéli meg, akkor ez az
életstílus a «liberum arbitrium» népeinek volt igazi tipikus sajátossága és még ma is az, így az olasznak és
franciának, akiknek ez benne van a húsában és vérében. S arról már meggyőződhettünk, hogy ez
semmiképen sem az a talaj, amelyen különösképen tenyészett volna az embernek az ő «hivatására», mint
feladatra való ama vonatkozása, melyre a kapitalizmusnak szüksége van. Az életet nagyon különböző

218
végső szempontok szerint és nagyon különböző irányokban «racionalizálhatjuk». (Ennek az egyszerű
tételnek, melyről gyakran megfeledkeznek, kellene minden, a «racionalizmussal» foglalkozó,
tanulmánynak az élén állnia.) A «racionalizmus» történeti fogalom, mely az ellentéteknek egész világát
foglalja magában, s a mi feladatunk épen annak a kutatása, hogy miféle szellemnek gyermeke a racionális
gondolkodás- nak és életnek az a konkrét formája, melyből ama «hivatás» gondolata és a hivatásszerű
munka iránt való – a tisztán eudaimonisztikus önérdek szempontjából oly irracionális – odaadás fakadt,
mely kapitalista kultúránknak egyik legjellemzőbb alkatrésze volt és még mindig az. Minket itt épen
annak az irracionális elemnek az eredete érdekel, mely ebben a «hivatás»-fogalomban, valamint minden
másban is rejlik.

A szöveghez kapcsolódó kérdések:

Milyen elemeit érinti Weber a racionalizálódás folyamatának?
Mit jelent a racionális életvezetés?
Fogalmazza meg Marx és Weber kapitalizmus-értelmezései közötti legfontosabb
különbségeket!

FEL ADATOK A SZEMINÁRIUMI ÉS OTTHONI

MUNKÁHOZ:

Mit jelent az elektív affinitás kifejezés?

Nézzen utána a Polányi család történetének!
Mit jelentenek az alábbi fogalmak: redisztribúció, reciprocitás?
Ki volt Benjamin Franklin?
Jellemezze Georg Simmel szociológiáját!
Hogyan értelmezi Max Weber a “varázstalanodás” folyamatát?
Mit jelent az ideáltipikus fogalomalkotás módszere?

AJÁNLOTT IRODALOM:

Fernand Braudel: A kapitalizmus dinamikája, Európa, 2008

Somlai Péter: Hivatalnoki szervezet és intenzív iparosítás, Akadémiai, 1977

Peter Berger: A kapitalista forradalom, Gondolat, 1992

219
Némedi Dénes: Klasszikus szociológia, Napvilág, 2010

Erdélyi Ágnes: A társadalmi világ ideáltipikus felépítése, Typotex, 2003

220